L. J.

Shen: Bane

1
”Ha megérintette, elállt tőle a szava.
Ha szerette, nem hagyhatta el.
Ha beszélt, nem hallhatta.
Ha harcolt, nem győzhetett.„
Arundhati Roy

Az apró dolgok istene a csikóhalak párban, összekulcsolt farokkal szeretnek úszni. Ők a kevés
monogám állatfaj egyike, elköteleződnek egy nyolcórás udvarlási tánc során, amely egyébdolgok
mellett – magában foglalja az egymás oldalán úszást és a színek váltogatását.
Romantikusak, elegánsak és törékenyek.
Épp, mint a szerelem.
Emlékeztetnek minket arra, hogy a szerelemnek vadnak kell lennie – épp, mint az óceánnak.

Falánkság.
1: túlzott evés vagy ivás
2: mohó vagy mértéktelen élvezet

A legrosszabb a hét halálos bűn közül. Az én véleményem szerint legalábbis. És az én véleményem

volt az egyetlen, ami számított abban a pillanatban, az engesztelhetetlen dél-kaliforniai nap alatt,
egy májusi délutánon a Todos Santos-i promenádon, amikor kétségbeesetten szükségem volt
némi készpénzre. A fehér korlátnak dőlve – ami elválasztja a nyüzsgő sétányt a csillámló óceántól
és a szemkápráztató jachtoktól – figyeltem az embereket. Fendi, Dior, Versace, Chanel, Burberry,
Bvlgari, Louboutin, Rolex. Kapzsi. Túlzó. Korrupt. Buja. Csaló. Megtévesztő. Elítéltem őket. Amiatt,
ahogy az organikus, tíz-dolcsis smoothie-jaikat itták, és siklottak az egyedi készítésű sokszínű,
Tony Hawk által dedikált gördeszkáikon. Elítéltem őket, nagyon is jól tudva, hogy ők nem tehetik
meg ugyanezt velem. Rejtőzködtem, egy vastag, fekete kapucnis felső alatt, kezeimet mélyen a
zsebeimbe ásva. Fekete testhezálló farmert viseltem, egy öreg pár kifűzött Dr. Martenst és egy
rongyos JanSport hátizsákot, amit biztosítótűk tartottak egyben. Androgrünnek néztem ki.
Úgy mozogtam, mint egy szellem. Átverésnek éreztem magam. És ma, azon voltam, hogy olyasmit
tegyek, ami még nehezebbé teszi az együttélést saját magammal.

2
Mint minden veszélyes játéknál, voltak betartandó szabályok: gyerekek nem, idősebbek nem,
küszködő, átlagos emberek nem. Én a gazdagokon élősködtem, megcélozva a szüleim
prototípusát. A nőket a Gucci táskákkal és a férfiakat a Brunello Cucinelli öltönyeikben. A
hölgyeket a Michael Kors kézitáskájukból kikukkantó pudlikkal és az úriembereket, akiket úgy
látszik nem feszélyezett annyit költeni egy szivarra, amennyit egy normális ember a havi bérleti
díjára különítene el. Potenciális áldozatokat kiszúrni a promenádon zavarba ejtően könnyű volt.
Todos Santos volt a leggazdagabb város Kaliforniában a 2018-as teljes körű felmérés szerint, és a
régi, gazdag családok bánatára az újgazdagok, mint az apám, erre a darab földre jönnek
letelepedni, felfegyverkezve olasz import jármű-monstrumokkal és elég ékszerrel, hogy
elsüllyesszenek egy csatahajót. Megráztam a fejem, bámulva a színek és illatok robbanását, a
napbarnított, félig felöltözött testeket. Fókuszálj, Edie, fókuszálj.
Préda. Egy jó vadász mérföldes távolságból ki tudja szagolni. Az én aznapi fogásom élénken haladt
el mellettem, tudtán kívül magára vonva a figyelmet. Hátravetette a fejét, felfedve egy sor sima
fehérgyöngyöt. Egy középkorú, Chanelt viselő trófea-feleség, tetőtől-talpig a legújabb szezon
ruháiba csomagolva. Én nem voltam oda a divatért, de az apám imádta kényeztetni szeretett
ágyasait luxus viseletekkel, és parádéztatni őket társasági eseményeken, bemutatva őket az ő
nagyon személyes asszisztenseként. Anyám maga venné meg ezeket a dizájner darabokat azzal a
kétségbeesett mentséggel, hogy hasonlítson a fiatalabb nőkre, akik apámat szórakoztatják.
Felismertem a gazdagságot, amikor láttam. És ez a nő? Ő nem volt éhes. Sem ételre, sem
szeretetre, arra a két dologra nem, ami számított.
Sejtelme sem volt, hogy a pénze fog nekem szeretetet venni. Az ő hamarosan-üres tárcája fogja
a szívemet feltölteni a pereméig.
– Meghalok egy kacsasalátáért a Brasserie-nél. Gondolod, hogy el tudunk oda menni holnap?
Talán Dar is velünk jön – mondta vontatottan, feldúsítva állig érő platinaszőke bubifrizuráját
manikűrözött kezével. Már a háta volt felém, amikor észrevettem, hogy a karja össze volt fűzve
azzal a magas, sötét és jóképű típussal, amelyik legalább 20 évvel fiatalabb az ő koránál. A
testfelépítése, mint a Robotzsarué, és úgy öltözött, mint a piperkőc David Beckham. A fiúkája
volt? Férje? Régi barátja? Fia? Szinte semmi különbséget nem okozott nekem.
Ő volt a tökéletes áldozat. Szórakozott, zavart és basáskodó – búcsút inteni a tárcájának csupán
kellemetlenség lenne ennek a hölgynek. Valószínűleg van egy személyi asszisztense, vagy valami
másmilyen szerencsétlen lélek a kifizetési listáján, hogy megküzdjön a
következményekkel. Valaki, aki megrendelné az új hitelkártyákat, igényelne új jogosítványt és
megszabadítaná a bürokrácia kellemetlenségétől.
Valaki olyan, mint Camila.
A lopás eléggé hasonlatos volt a kötéltánchoz. A titok a tartásban volt, és a képességben, hogy
ne nézz le a mélységbe, vagy az én esetemben, az áldozat szemébe. Vékony voltam, alacsony és
fürge. Keresztülnavigáltam magam zajos, bikinis kamaszok és fagylaltot nyalogató családok
csődületén, szememet a karjáról lógó fekete és arany YSL táskára szegezve.

3
A hangok eltompulttá váltak, testek és büfékocsik tűntek el a látómezőmből, és minden, amit
láttam az a táska volt és a célom. Előhívva mindent, amit Bane-től tanultam, mély lélegzetet
vettem és előretörtem az erszényért. Lerántottam a karjáról és légvonalban rohantam az egyik
sikátorba a sok közül, átvágva az sétány üzletei és éttermei között. Nem néztem hátra. Vakon
futottam, veszettül, ádázul.
Tap, tap, tap, tap. Docjaim nehezek voltak az alattam sercegő betonon, de annak a
következményei, ha nem szedem össze a pénzt, amire szükségem van, nehezebben ültek a
szívemen. A lányok nevetésének erős hangja elillant a promenádon, ahogy több teret nyertem a
célpontom és magam között. Lehettem volna egyikük. Még mindig lehetnék. Miért csinálom ezt?
Miért nem tudom csak elengedni? Még egy sarkot megkerülök, és az autómban leszek kinyitva a
táskát és megvizsgálva a kincsemet. Adrenalintól részegen és elszállva az endorfintól, hisztérikus
nevetés buggyant ki a torkomon. Utáltam kizsebelni embereket. Még jobban utáltam az érzést,
ami a tettet követte. De leginkább – magamat utáltam. Amivé váltam. Mégis, a felszabadító
érzése annak, hogy valami rosszat csinálsz, miközben könnyen megúszod, az eufória nyilát lőtte
egyenesen a szívembe. A gyomrom felkavarodott megkönnyebbülésemben az autóm látványára.
Az öreg, fekete Audi TT, amit apám az üzlettársától Baron Spencertől vett, volt az egyetlen dolog,
amit az utolsó három évben adott nekem, de még ez az ajándék is tele volt elvárásokkal. Élete
célja volt kevesebbet látni engem a villájában. Legtöbb éjszaka azt választotta, hogy nem jön
haza. Probléma megoldva. Előkotortam a kulcsaimat a hátizsákomból, úgy lihegve az út maradék
részében, mint egy beteg kutya. Pár centire voltam a vezetőoldali ajtótól, amikor a világom
megpördült a helyén, és a térdem megadta magát. Néhány másodpercembe telt, hogy rájöjjek,
nem a saját esetlenségem miatt botlottam meg. Egy határozott, nagy kéz fordított meg a
vállamnál fogva, kiszorítva a levegőt a tüdőmből. A kéz megragadta a karom, és behúzott egy
sikátorba egy gyorsétterem és egy francia butik között, mielőtt ki tudtam volna nyitni a számat
és tenni valamit. Kiabálni, harapni vagy rosszabbat. Bakancsaimat a másik irányba vonszoltam,
kétségbeesetten próbálva kivergődni, de a pasi kétszer akkora volt, mint én – és tiszta izom.
Túlzottan elvakított a düh, hogy jól megnézzem az arcát. Káosz fortyogott a bensőmben, lőtt
lángokat a szemembe és vakított el pillanatnyilag. Nekicsapott egy épületnek és felszisszentem
érezve a becsapódást a hátamtól a farkcsontomig. Ösztönösen előreküldtem a karjaimat,
próbálva megkarmolni az arcát, rúgva és sikítozva. Viharos volt a félelmem. Átvitorlázni rajta
lehetetlen volt. Az idegen megragadta a csuklóimat és összecsapta őket a fejem fölött, a hideg
cementhez szögezve őket.
Ez az, gondoltam. Ez az, ahol végzed. Egy hülye tárca miatt, egy vasárnap délután, Kalifornia egyik
legendásan zsúfolt strandján. Megrándulva vártam, hogy az ökle kapcsolatba kerüljön az
arcommal, vagy rosszabb – hogy rothadt lehelete lebegjen a szám fölött, hogy a keze leráncigálja
a nadrágomat. Ekkor az idegen kuncogni kezdett. Összeráncoltam a szemöldököm, szemeim
összeszűkültek, ahogy próbáltam visszaszerezni az összpontosításomat és kipislogni a rettegést.
Részletekben tárult fel, mint egy festmény munka közben. Szürke-kék szemei voltak az elsők,

4
amik előbukkantak a félelem köde mögül. Zafír és ezüst kavargott együtt bennük, egy holdkő
színei. A következő az egyenes orra és szimmetrikus ajkai voltak, arccsontjai elég élesek, hogy
gyémántot vágjanak. Áthatóan férfias és megfélemlítő volt a megjelenése, de nem emiatt
ismertem fel azonnal. Hanem amiatt, ami veszélyes mennyiségben dőlt belőle, a fenyegetés és
az érdesség. Ő volt a durva anyagból készült sötét lovag. Kegyetlenség a hallgatásában és
büntetés a magabiztosságában. Csak egyszer találkoztam vele, egy kerti sütésen Dean Cole
házánál hetekkel ezelőtt, és egy szót sem beszéltünk egymással.
Egy szót sem szólt senkihez. Trent Rexroth. Alig voltunk ismerősök, de minden egyes információt,
amit tudtam erről a fickóról, máris ellene fordítottam. Ő egy milliomos volt, szingli és ezért
valószínűleg egy playboy. Ő volt – röviden – az apám fiatalabb verziója, ami azt jelentette, hogy
annyira érdekelt, hogy megismerjem őt, amennyire kolerát akartam kapni.
– Öt másodperced van megmagyarázni, miért akartad kizsebelni az anyámat. – Hangja
csontszáraz volt, de a szemei? Gőzölögtek. – Öt. Az anyja. Francba. Tényleg bajban voltam. Habár
nem bántam meg a döntésemet, túlságosan jól ráéreztem. Egy fehér, gazdag nő volt a
külvárosból, aki nem hiányolná a készpénzt, sem a táskát. De az peches volt, hogy az apám elmúlt
hat havi üzleti partnere volt a fia.
– Engedd el a csuklóimat – sziszegtem még mindig összeszorított fogaim közül –, mielőtt tökön
térdellek.
– Négy. – Teljesen figyelmen kívül hagyott, még jobban összeszorítva őket, szemei hergeltek,
hogy tegyek meg valamit, amiről mindketten tudtuk, hogy túl gyáva vagyok, hogy egyáltalán
megpróbáljam.
Feljajdultam. Nem igazán bántott engem, és tudta ezt. Csak annyira szorított, hogy komolyan
kényelmetlen legyen, és a frászt hozza rám. Senki sem bántott fizikailag korábban. Ez egy íratlan
szabály volt a gazdagok és előkelők között. Figyelmen kívül hagyhatod a gyereked, elküldheted
őket internátusba, Svájcba, és hagyhatod őket a dadussal amíg elérik a tizennyolcat, de Isten
ments, hogy kezet emelj rájuk. Körbenéztem az YSL táskáért, zavarodottság és pánik kavargott a
gyomromban. Rexroth elég hamar rájött a tervemre, mert közénk rúgta a táskát. Egy puffanással
ütközött a bakancsomnak.
– Ne nagyon kötődj hozzá, édes. Három.
– Apám meg fog ölni, ha megtudja, hogy hozzám értél – fröcsögtem, próbálva visszanyerni az
egyensúlyomat. – Én vagyok...
– Jordan Van Der Zee lánya – vágott közbe tárgyilagosan, megmentve a bemutatkozástól. –
Sajnálom, hogy rossz hírt kell közöljek, de szarok rá. Apám üzletelt Rexroth-tal, és 49 százalékot
birtokolt a Fiscal Insdustriesból, a vállalatból, amit Trent a középiskolai barátaival alapított. Ez
Jordant fenyegetéssé tette az előttem lévő férfi számára, még ha nem is volt pontosan Rexroth
főnöke. Trent intenzív rosszallása igazolta, hogy tényleg nem volt rémült. De én tudtam, hogy
apám kiborulna, ha tudná, hogy Trent megérintett engem. Jordan Van Der Zee ritkán szánt rám
egy pillantást, de amikor megtette, az azért volt, hogy bizonyítsa a hatalmát felettem.

5
Vissza akartam gúnyolni Rexrothot. Nem is voltam teljesen biztos benne, hogy miért. Talán, mert
megalázott engem – bár egy részem elismerte, hogy megérdemeltem.
Szemei lándzsákat lövelltek rám, megégetve a bőrt, ahol hozzám értek. Arcom karmazsinvörösbe
borult, és ez nagyon megrázott, mivel közel kétszer annyi idős volt, mint én, és felháborítóan
tiltott terület. Elég fiatalnak éreztem magam ahhoz, hogy rajtakapjanak annak az érzésnek a
mellékhatás nélkül, hogy a combjaim összeszorulnak, ahogy az ujjai a csuklómba vájnak, mintha
szét akarná nyitni őket, és kipattintani a vénáimat.
– Mit fogsz csinálni? Megütsz? – felrántottam az állam, szemeim, hangom és hozzáállásom is
dacos. Az anyja fehér volt, szóval az apjának vagy feketének, vagy félvérnek kellett lennie. Trent
magas volt, kidolgozott és napbarnított. Fekete haja a fejbőréhez közel volt nyírva,
tengerészgyalogos stílusban, és szénszínű nadrágot viselt fehér galléros pólóval és egy vintage
Rolexszel. Káprázatos pöcs. Ragyogó, arrogáns rohadék.
– Kettő.
– Tíz perce számolsz vissza öttől, nagyokos – közöltem vele, egyik szemöldököm felvonva.
Kiengedett egy olyan ördögi vigyort, hogy esküszöm úgy tűnt, szarvai vannak, leejtve a
csuklóimat, mintha meggyulladtak volna. Én azonnal a tenyerembe fogtam az egyiket és
körkörösen dörgöltem. Árnyékként lebegett felettem, befejezve a visszaszámlálást egy
morgással. – Egy. Mindketten bámultuk egymást, én rettegéssel, ő szórakozottan. A pulzusom az
egekbe szökött, és azon elmélkedtem, hogy nézhet ez ki kívülről. Ha a kamrák a szívemben
szétrobbannak tele vérrel és adrenalinnal. Piszkálódóan lassan felemelte a kezét és lerángatta a
kapucnimat, engedve hosszú, hullámos sörényemet egész a derekamig leomlani. Idegeim
cafatokra szakadtak attól, hogy milyen védtelennek éreztem magam. Szemei lustán térképeztek
fel, mintha egy árucikk lennék, amin rágódik, hogy megvegye-e vagy sem a DollarTree-ben. Csinos
lány voltam – egy tény, ami egyszerre okozott örömet és bosszantotta a szüleimet –, de Trent egy
férfi volt, én pedig egy végzős középiskolás, még legalább két hétig. Tudtam, hogy a gazdag férfiak
szeretik, ha a nőjük fiatal, de a börtöncsali ritkán volt ínyükre. Egy elnyújtott szívverésnyi idő után
megtörtem a csendet. Konszenzusos szexuális viszony törvényileg megengedett korhatára alatt
van.
– Most mi lesz?
– Most várok – majdnem megcirógatta az arcomat – majdnem –, amitől a szemem rebegett és a
szívem hurkot vetett úgy, hogy egyszerre éreztem magam fiatalabbnak és idősebbnek a
koromnál.
– Vársz? – összeráncoltam a szemöldököm. – Mire vársz?
– Várok, amíg ez a befolyásom rajtad hasznossá válik, Edie Van Der Zee . Tudta a nevem.

6
A keresztnevem. Az is elég meglepő volt, hogy felismert engem, mint Jordan lányát, csak abból,
hogy látott engem az udvaron keresztül a barátja kerti sütésén hetekkel ezelőtt, de ez... ez
furcsán izgalmas volt. Miért tudná Trent Rexroth a nevem, hacsak nem kérdezte meg? Apám nem
beszélne rólam a munkahelyén. Ez egy határozott tény volt. Ő próbált tudomást sem venni a
létezésemről, amikor csak tudott.
– Mire kellhetne neked tőlem? – összeráncoltam az orrom, szkeptikusan. Ő egy hatalommal bíró,
harmincvalahány éves mogul volt, és annyira kívül esett a ligámon, hogy még csak nem is egy
pályán játszottunk. Nem voltam kemény magammal. Ez volt a döntésem. Lehetnék gazdag, mint
ő – javítom, potenciálisan ötvenszer gazdagabb voltam. A világ a lábaim előtt hevert, de én azt
választottam, hogy félrerúgom, ahelyett, hogy hagytam volna bekebelezni magam, apám
legnagyobb megdöbbenésére. De Trent Rexroth nem tudta ezt. Trent Rexroth egyáltalán nem
tudta ezt.

Karja és tüzetes vizsgálata alatt hihetetlenül élőnek éreztem magam. Rexroth felém dőlt,
ajkai – melyek költészetre, bűnre és élvezetre születtek – a torkom és fülem közötti bőrömbe
mosolyogtak és azt susogták: – Amire szükségem van, az, hogy apádat rövid pórázon tartsam.
Gratulálok, épp lealacsonyítottad magad potenciális áldozattá. Az egyetlen dolog, amire gondolni
tudtam, amikor elmozdult és az autómhoz kísért – hátulról megragadva a nyakamat, mintha egy
vadállat lettem volna, amelynek kétségbeesetten szüksége van szelídítésre – az volt, hogy az
életem épp most vált sokkal komplikáltabbá. Megütögette az Audi tetejét és mosolygott a
letekert ablakon keresztül, lejjebb csúsztatva Wayfarerjét. – Vezess óvatosan!
– Baszd meg! – remegő kezekkel próbáltam kiengedni a kéziféket.
– Millió év alatt sem, kölyök. Nem éred meg a börtönidőt. Már tizennyolc voltam, de ez nem
igazán jelentett különbséget. Megálltam, másodperc híján, hogy az arcába köpjek, mikor
átböngészte az anyja táskáját és valami kicsit és keményet behajított az autómba.
– Az útra. Baráti tanács: maradj távol az emberek tárcáitól és táskáitól. Nem mindenki olyan
megértő, mint én. Nem volt megértő. Ő pontos meghatározása volt a faszfejnek. Mielőtt
előállhattam volna valami visszavágással, megfordult és elsétált, bódító illatfelhő és érdeklődő
nők sávját hagyva maga után. Lenéztem, hogy mit lökött az ölembe, még mindig kábultan és
összezavartan az utolsó megjegyzésétől. Egy Snickers szelet. Más szavakkal, elrendelte, hogy
nyugodjak le – úgy kezelve engem, mint egy gyereket. Egy viccet. Elhajtottam a promenádtól
egyenesen Tobago Beachre, szerezni egy kis kölcsönt Bane-től, hogy kifizessem a dolgaimat a
következő hónapra.
Túlzottan szétszórt voltam, hogy megpróbáljak még valakin rajtaütni némi gyors készpénzért. De
az a nap megváltoztatott valamit, és valahogyan olyan irányba tekerte az életemet, amiről sosem
tudtam, hogy kibírható. Ez volt az a nap, amikor rájöttem, hogy utálom Trent Rexrothot.
A nap, amikor feltettem a feketelistámra, a feltételes szabadulás esélye
nélkül.

7
És a nap, amikor rájöttem, hogy élőnek érezhetem magam a megfelelő karok alatt. Kár, hogy azok
a karok érintése nagyon helytelen volt.
Ő egy útvesztő, melyből nincs kiút.
Egy éteri, rendületlen lüktetés. Ott van, de épp csak.
Annyira szeretem, néha gyűlölöm.
És ez megrémiszt, mert mélyen belül, tudom mi ő.
Egy megoldhatatlan rejtély.
És tudom, ki vagyok én.
Egy idióta, aki megpróbálná megoldani.
Bármi áron.
– Hogy érezted magad, amikor ezt írtad? – Sonya úgy tartotta a whiskey- karikás papírt, mintha
a kurva újszülöttje lett volna, könnyek függönye csillogott a szemében. Magas volt a dráma-szint
ezen az ülésen. Hangja fátyolos volt és tudtam mire vár. Egy áttörésre. Egy pillanatra. Egy
sorsdöntő jelenetre egy hollywoodi filmben, ami után minden megváltozik. Egy különleges lány
lerázza a gátlásait, az apa rájön, hogy egy hidegvérű pöcs és feldolgozzák az érzelmeiket, bla-bla,
passzold ide a zsebkendőt blah.

Megdörgöltem az arcom, a Rolexemre pillantva. – Seggrészeg voltam, amikor ezt írtam, szóval talán
úgy éreztem, egy burger felhígítaná az alkoholt – mondtam fapofával. Nem beszéltem sokat –
kurva nagy meglepetés – emiatt hívtak engem A Némának. Amikor megtettem, az Sonyával volt,
aki ismerte a korlátaimat, vagy Lunával, aki nem vette őket figyelembe, és engem sem.
– Gyakran iszol? Bosszúság. Ez volt Sonya arckifejezésében. Legtöbbször képzetten
tartotta magát, de én átláttam a make-up és a professzionalizmus vastag rétegein.
– Nem mintha ez bármennyire is rád tartozna, de nem.
Hangos csönd maradt a szobában. Ujjaimmal a mobilom kijelzőjén játszottam, próbálva
visszaemlékezni, hogy elküldtem-e vagy sem a szerződést a koreaiaknak. Kedvesebbnek kellett
volna lennem, mivel a négy éves lányom pont mellettem ült, tanújaként ennek az eszmecserének.
Egy csomó mindennek kellett volna lennem, de az egyetlen dolog, amilyen voltam, az egyetlen
amilyen lenni tudtam a munkán kívül, az mérges, és felbőszült és – miért, Luna? Mi a faszt
csináltam én veled? – zavarodott. Hogyan váltam harminchárom éves szingli apává, akinek nincs
se ideje, se türelme másik nőre a gyerekén kívül?
– Csikóhalak. Beszéljünk róluk – Sonya összefűzte az ujjait, megváltoztatva a témát. Ezt csinálta
mindannyiszor, amikor a türelmem elfogyott, és kiborulással fenyegetett. Mosolya meleg volt,
de természetes, csak úgy, mint az irodája. A szemeim végigpásztázták a mögötte lógó képeket –
fiatal, nevető gyerekek, az a fajta baromság, amit az IKEA-ban veszel – és a lágy, sárga tapétát, a
virágos, illedelmes karosszékeket. Ő próbálkozott túl keményen, vagy én nem próbálkoztam
eléggé? Nehéz volt megmondani ezen a ponton. A lányomra néztem, és rávigyorogtam. Nem
viszonozta. Nem tudtam hibáztatni.
– Luna, el akarod mondani apunak, hogy miért a csikóhalak a kedvenceid? – csiripelte Sonya.

8
Luna összeesküvő módon összevigyorgott a terapeutájával. Négy évesen nem beszélt. Egyáltalán.
Egyetlen szót, vagy magányos szótagot sem. Nem volt gond a hangszálaival. Valójában visított,
amikor fájdalma volt, köhögött, amikor meghűlt és öntudatlanul hümmögött, amikor Justin
Timberlake-et játszottak a rádióban (amire – néhányan azt mondanák –
önmagában egy tragédia). Luna nem beszélt, mert nem akart beszélni. Ez egy pszichés probléma
volt – nem fiziológiai – a pokol-tudja-honnan eredően. Amit én tudtam, hogy a lányom másmilyen
volt, átlagos és rendkívüli. Az emberek azt mondták rá, hogy ő „különleges”, mint egy kifogásként
arra, hogy úgy kezeljék, mint egy gyogyóst. Nem voltam képes tovább megóvni őt a furcsa
pillantásoktól és a kérdőn felvont szemöldököktől. Valójában egyre bonyolultabbá vált
félresöpörni a csendességét azzal, hogy introvertált, és egyébként is kezdtem belefáradni, hogy
rejtegetem. Luna felháborítóan okos volt, most is az, és mindig is az lesz. Minden teszten az
átlagnál magasabb pontot ért el, amit az évek alatt megcsinált, és túl sok volt, hogy számoljuk.
Megértett minden egyes szót, amit mondtak neki. Ő a némaságot választotta, de túl fiatal volt,
hogy meghozza ezt a döntést. Megpróbálni lebeszélni őt róla egyszerre volt lehetetlen és
ironikus. Emiatt rángattam el a seggem kétszer egy héten Sonya irodájába a munkanap közepén,
kétségbeesetten próbálva rábeszélni a lányomat, hogy hagyja abba a világ bojkottálását.
– Tulajdonképpen, pontosan el tudom neked mondani, miért szereti Luna a csikóhalakat – Sonya
összeszorította az ajkait, részeges jegyzetemet az asztalára simította. Luna néha mondott egy
vagy két szót, amikor a terapeutájával teljesen egyedül voltak, de sosem, amikor én is a szobában
voltam. Sonya mondta nekem, hogy Lunának bágyadt hangja van, olyan, mint a szeme, lágy,
finom és tökéletes. Nem volt semmilyen hibája, egyáltalán. – Csak úgy hangzik, mint egy kölyök,
Trent. Egy nap te is fogod hallani.
Felvontam egyik fáradt szemöldököm, megtámasztva a fejemet a kezemen, ahogy a nagymellű
vöröst néztem. Három munkaüggyel kellett foglalkoznom – négy, ha elfelejtettem elküldeni a
szerződést a koreaiaknak –, és az időm kurvára túl értékes volt csikóhalas beszélgetésekhez.
– Igen?
Sonya keresztülnyúlt az asztalán, kis fehér kezébe fogva az én nagy bronzszínű kezemet.
– A csikóhalak Luna kedvenc állatai, mert a csikóhal az egyetlen állat a természetben, amelynél a
hím hordja ki a gyereket, nem az anya. A hím csikóhal az, amelyik kikölti az utódokat. Amelyik
teherbe esik. Fészkel. Hát nem gyönyörű?
Pislogtam néhányszor, pillantásomat a lányomra vetettem. Durván felkészületlen voltam arra,
hogy megbirkózzak a saját korosztályomba eső nőkkel, szóval Lunának gondját viselni mindig
olyan érzés volt, mint egy istenverte golyóarzenált kilőni a sötétbe, reménykedve benne, hogy
valamelyik majdcsak eltalálja a célt. Ráncoltam a homlokom, kutatva az agyamban valami után –
bármi, kurvára bármi után –, ami mosolyt csalna a lányom arcára. Eszembe jutott, hogy a
gyámhivatal felkapná a popóját, és elvenné őt tőlem, ha tudnák, hogy micsoda egy érzelmileg
satnya tökfilkó vagyok.
– Én... – kezdtem mondani. Sonya megköszörülte a torkát, a megmentésemre sietve.

9
– Hé, Luna? Miért nem segítesz Sydneynek felakasztani néhány nyári táboros dekorációt kint?
Nagyszerű érzéked van a dizájnhoz. Sydney a titkárnő volt Sonya praxisában. A lányom közel
került hozzá, tekintve, hogy sok időt töltünk a recepciós területen ülve, az időpontunkra várva.
Luna bólintott és lepattant a székéről. A lányom gyönyörű volt. Karamellszín bőrétől és
világosbarna loknijaitól mélykék szeme úgy ragyogott, mint egy világítótorony. A lányom
gyönyörű volt, és a világ csúf, és én nem tudtam hogyan segítsek neki. És ez megölt engem, mint
a rák. Lassan. Biztosan. Kegyetlenül. Az ajtó halk puffanással bezárult, mielőtt Sonya rám nézett,
elhalványuló mosollyal. Újra az órámra pillantottam.
– Átjössz dugni ma este, vagy mi lesz?
– Jézus, Trent – megrázta a fejét, megragadva nyaka hátulját összekulcsolt ujjaival. Hagytam,
hogy kiboruljon. Ez egy visszatérő dolog volt Sonyával. Az értelmi képességeimet meghaladó
okból azt hitte, leszidhat, mert néhányszor a farkam a szájában volt. Igazság szerint a felettem
lévő hatalma minden egyes morzsája Luna miatt volt. A lányom a földet is imádta, amin Sonya
járt, és többször engedte meg magának, hogy mosolyogjon a terapeutája jelenlétében.
– Ezt nemnek tekintem.
– Miért nem tekinted ébresztőnek? Luna csikóhalak iránti szeretete egy módja annak, hogy azt
mondja: Apu, én értékelem, hogy gondomat viseled. A lányodnak szüksége van rád.
– A lányomnak ott vagyok – csikorogtam összeszorított fogaimon keresztül. Ez volt az igazság. Mi
mást adhattam volna Lunának, amit már nem tettem meg? Az apja voltam, amikor szüksége volt
valakire, hogy kinyissa a savanyúságos üveget és az anyja, amikor szüksége volt valakire, hogy
tűrje be a trikóját a fekete balett harisnyájába. Három évvel ezelőtt Luna anyja, Val, betette Lunát
a bölcsőjébe, megragadta a kulcsait meg két nagy bőröndöt, és eltűnt az életünkből. Mi nem
voltunk együtt, Val és én. Luna egy kontrollvesztett, bekokózott chicagói legénybúcsú
eredménye. Egy sztriptíz klub hátsó szobájában fogant, ahol Val meglovagolt engem, mialatt egy
másik sztripper az arcomra mászott. Visszanézve, egy sztriptíz táncos gumi nélküli meg kúrásáért
a hülyeség Guinness rekordjával kellett volna engem megjutalmazni. Huszonnyolc voltam – nem
egy kölyök, semmilyen merész elképzelés szerint sem – és elég okos ahhoz, hogy tudjam, amit
csinálok az rossz. De huszonnyolc évesen még a farkammal és a tárcámmal gondolkodtam.
Harminchárom évesen az agyammal gondolkodom és a lányom boldogságát tartom szem előtt.
– Mikor lesz vége ennek a színjátéknak? – vágtam Sonya szavába, belefáradva, hogy köröket
futunk a valódi téma körül. – Nevezd meg az árat, és ki fogom fizetni. Mi kell ahhoz, hogy privát
vállalj minket? Sonya egy magánintézetnek dolgozott, amit részben az állam, részben hozzám
hasonlók alapítottak. Nem keresett többet nyolcvanezernél egy évben, és én kibaszott extrém
módon optimista voltam. Százötvenezret ajánlottam neki, a legjobb egészségbiztosítást a piacon
a fiának és neki is, ugyanannyi munkaórát, ha beleegyezik, hogy eljöjjön kizárólag Lunával
dolgozni. Sonya kiengedett egy hosszú, kínlódó sóhajt, azúrszín szemei
körül ráncok keletkeztek.
– Nem érted, Trent? Arra kellene fókuszálnod, hogy Luna megnyíljon több embernek, nem

10
engedni neki, hogy tőlem függjön a kommunikációja. Emellett Luna nem az egyetlen gyerek,
akinek szüksége van rám. Én élvezem, hogy paciensek széles körével dolgozom.
– Szeret téged – ellenkeztem, kitépve egy sötét szöszt a kifogástalan Gucci öltönyömből. Azt hitte,
én nem akarom, hogy a lányom beszéljen hozzám? A szüleimhez? A barátaimhoz? Mindent
megpróbáltam. Luna nem engedne. A legkevesebb, amit megtehettem, hogy biztosítsam, ne
legyen borzalmasan magányos.
– Szeret téged is. Csak több időbe fog telni neki, hogy kibújjon a csigaházából.
– Reméljük, hogy ez megtörténik, mielőtt módot találok rá, hogy összetörjem – felálltam, csak
félig viccelve. A lányom miatt tehetetlenebbnek éreztem magam, mint bármely felnőtt
személytől, akivel valaha meg kellett birkóznom.
– Trent – Sonya hangja könyörgött, amikor az ajtónál voltam. Megálltam, de nem fordultam meg.
Nem. Bassza meg. Nem beszélt a családjáról sokat, amikor átjött egy gyors dugásra, miután Luna
és a dadus már aludtak, de tudtam, hogy elvált és van egy gyereke. Bassza meg a normális Sonya
és bassza meg a normális fia. Ők nem értenek meg engem és Lunát. Papíron, talán. De a valódi
énünket? A töröttet, a megkínzottat, a furcsaságot? Esély sincs rá. Sonya egy jó terapeuta volt.
Etikátlan? Talán, de még ez is vitatható. Szexeltünk, tudva, hogy ebben nincs több. Nincsenek
érzelmek, nincsenek komplikációk, nincsenek elvárások. Ő egy jó terapeuta volt, de, mint a világ
többi része, elég rossz volt abban, hogy megértse, min mentem keresztül. Min mentünk keresztül.
– A nyári szünet épp elkezdődött. Kérlek, arra bíztatlak, hogy csinálj helyet Lunának. Túl sokat
dolgozol. Tényleg hasznára válna, ha többet lenne körülötted. Megfordultam az arcát
tanulmányozva.
– Mit javasolsz?
– Talán vegyél ki minden héten egy napot, hogy időt tölts vele? Néhány lassú pislogás a részemről
elég volt, hogy elmondja neki, durván túllépte a hatáskörét. Visszakozott, de nem harc nélkül.
Ajkai elvékonyodtak, jelezve, hogy ő is elfáradt tőlem.
– Értem. Te egy nagy durranás vagy, és nem engedheted meg magadnak a szabadidőt.
Megígéred, hogy beviszed őt magadhoz a munkába egyszer egy héten? Camila tud rá vigyázni.
Tudom, hogy az irodaépületed kínál játszószobát és egyéb gyerekeknek alkalmas létesítményt. –
Camila volt Luna dadusa. 62 évesen egy unokával, és úton egy másikkal, az ő munkanapjai velünk
meg voltak számlálva. Szóval valahányszor meghallottam a nevét, valami kellemetlenül
felkavarodott bennem. Bólintottam. Sonya szemét becsukva kiengedett egy sóhajt.
– Köszönöm.
Az előtérben összeszedtem Luna Dóra, A felfedező hátizsákját és beletuszkoltam a játék
csikóhalát. Kezemet nyújtottam neki, és elfogadta. Csendben tettük meg utunkat a liftig.
– Spagetti? – kérdeztem, felkészülve a csalódásra. Sosem kaptam választ.
Semmi.
– Mit szólsz a FroYo5-hoz?
Semmi

11
A lift jelzett. Besétáltunk. Luna a fekete Chucks-ját viselte, egy sima farmert fehér pólóval. Az a
fajta cucc, amit el tudtam képzelni, hogy a Van Der Zee lány hord, amikor nem ártatlan emberek
kizsebelésével volt elfoglalva. Luna egyáltalán nem hasonlított Jaime lányára, Dariára, vagy a
többi lányra az osztályában, akik a fodrokat és ruhákat részesítették előnyben. Hasonlóan, irántuk
is zéró érdeklődést tanúsított.
– Mit szólsz spagettihez és egy FroYo-hoz? – alkudoztam. És én sosem alkudoztam. Sose. Enyhe
kézfogása megfeszült egy kicsit. Melegszik.
– Rá fogjuk önteni a FroYo-t a spagetti tetejére, és megesszük a Stranger Things7 előtt ülve. Két
epizód. Megtörjük az alvásidő rutint. Mehetsz lefeküdni kilenckor nyolc helyett. – Bassza meg.
Hétvége volt, és a szokásos lelkes testek várhattak rám. Ma Netflixet fogok nézni a
kölykömmel. Csikóhal leszek. Luna megszorította egyszer a kezem csendes egyetértéssel.
– Nincs csoki vagy süti vacsora után, egyébként – figyelmeztettem. Szigorúan vettem a
szabályokat, ha az evésről vagy a ház körüli rutinokról volt szó. Luna újra megszorította a kezem.
– Mondd olyannak, akit érdekel, kisasszony. Az apád vagyok, és én hozom a szabályokat. Nincs
csoki. Vagy fiúk – vacsora után, vagy másként. Egy mosoly szelleme futott át az arcán, mielőtt
újra a homlokát ráncolta, mellkasához szorítva táskáját a beletömködött csikóhallal. A saját
lányom sosem mosolygott rám, egyszer sem, véletlenül sem, egyáltalán nem. Sonya tévedett.
Nem csikóhal voltam. Én voltam az óceán.

SÚLYTALANSÁG.

Az érzést nem lehet megunni. Lebegni egy méretes hullámon, eggyé válni az óceánnal. Ügyesen
kanyarogni rajta – térdek hajlítva, has behúzva, áll magasan, az egyetlen dologra fókuszálva, ami
számít az életben –, hogy ne ess le. Fekete neoprén ruhám a bőrömre tapad, melegen tartja a
testem még a sós vízben is reggel hatkor. Bane megrohamozott egy másik hullámot a
perifériámon, ugyanúgy meglovagolva, ahogy a Harley-ját – vakmerően, agresszíven,
irgalmatlanul. Az óceán hangos volt. A fehér partnak verődött, legyőzve negatív gondolataimat
és kizárva minden problémámat. Kikapcsolta az idegességemet és egy órára – csak egy órára –
nem volt dráma vagy pénzügyi aggodalmak, megvalósítandó tervek vagy összetört álmok. Nem
volt Jordan és Lydia Van Der Zee, nem voltak elvárások és nem lógtak fenyegetések a fejem fölött.
Csak én.
Csak a víz.
Csak a napfelkelte.
Ó, és Bane.
– A víz kurvára fagyos – morogta Bane a hullámán, leguggolva, hogy elnyújtsa a siklás minden
pillanatát az egyik legfáradhatatlanabb természeti erőn. Sokkal magasabb és nehezebb volt
nálam, de elég jó ahhoz, hogy profinak menjen, ha a fejébe veszi. Akárhányszor meglovagolt egy
veszett hullámot, vérző körmökkel kapaszkodott belé.

12
Mert a szörfözés hasonlított a szexhez – nem számít milyen gyakran csináltad, minden
alkalommal másmilyen volt. Mindig volt valami új tanulnivaló, és minden légyott egyedi volt –
potenciálisan vad.
– Nem egy jó nap a pöcslóbálásra – morogtam, hasizmaim megnyúltak, ahogy körívet tettem a
hullám szélén, hogy életben tartsam a menetet. Bane szeretett meztelenül szörfözni. Szerette,
mert én utáltam, ha ezt csinálta, és a kedvenc időtöltése volt elérni, hogy kellemetlenül érezzem
magam. Másrészről nézni, ahogy hosszú farka csapkod a levegőben, figyelemelterelő és idegesítő
volt.
– Be fogod kapni, Gidget – mondta, végigfuttatva gyűrűs nyelvét piercingelt alsó ajkán. A Gidget
egy becenév volt a kistermetű női szörfösökre, és Bane csak akkor hívott így, ha fel akart
bosszantani. Az egyensúlya már szétesett, és épp csak fennmaradt a hullámán. Ha valakinek a
deszkája csapódni fog, az az övé lesz.
– Álmodozz – kiabáltam túl a bősz hullámokat.
– Nem, tényleg. Apád itt van.
– Az apám... mi? – félrehallottam. Biztos voltam benne. Az apám sosem keresett engem itt
ezelőtt, és pokolian biztos, hogy nem fog kivételt tenni ilyen rohadt hajnali órán, egy homokos
strandon, amelyik nem alkalmazkodik az ő drágaöltöny függőségéhez. A part felé bandzsítottam,
elvesztve a stabilitásomat, és nem csak fizikailag. A tengerpartot pálmafák és rózsaszín, zöld,
sárga és kék bungalók szegélyezték. Elég egyértelműen, a bárok, hot dog-árus standok és fedett
sárga napozók tobzódása közepette ott volt Jordan Van Der Zee. Állt a strandon, a nap sütött a
háta mögül, keretbe foglalva, mint valami alvilági tűz, egyenesen a pokol kapujából. Egy
háromrészes Brooks Brothers együttest és elutasító pillantást viselt, mindkettő levételét
elutasítva még a munkaórák végeztével is. Még ilyen távolról is láttam, hogy a bal szeme tikkel
bosszúságában. Még ilyen távolból is éreztem, ahogy forró lehelete zúdul le az arcomon,
kétségkívül egy újabb paranccsal.
Még ilyen távolból is kétségbeesés ragadja halálos szorítással torkomat, mivelhogy túl közel volt,
túl szigorú, túl sok. Megcsúsztam a deszkán, hátam egyenesen a vízbe csapódott. Fájdalom lőtt a
gerincemtől a fejembe. Bane nem ismerte az apámat, de mint mindenki más ebben a városban,
hallott róla. Jordané volt Todos Santos belvárosának fele – a másik fele Baron Spencerhez
tartozott –, és nemrég jelentette be, hogy fontolgatja, hogy indul a polgármesteri székért.
Szélesen mosolygott minden kamerába a környéken, helyi üzlettulajdonosokat ölelgetett,
babákat puszilgatott és még néhány középiskolai eseményemen is megjelent, hogy mutassa
támogatását a közösségnek.
Őt vagy szerette, vagy félte, vagy utálta mindenki. Én az utóbbi csoportban álltam, első kézből
tudva, hogy haragja kétélű penge, mely képes mélyen beléd vájni, és felnyitni. A só íze
megtámadta a nyelvemet és én köptem, húzgálva a szíjat a bokámon, hogy megtaláljam lebegő
sárga deszkámat. Felmásztam, elterültem a hasamon, és elkezdtem a part felé lapátolni gyors
mozdulatokkal.

13
– Hagyd a pöcsöt várni – morajlott Bane hangja mögülem. Lőttem felé egy pillantást. Lovagló
ülésben ült fekete deszkáján, tüzes tekintettel bámult rám. Hosszú szőke haja rátapadt a
homlokára és az arcára, erdőzöld szemei elszántságtól szikráztak. Figyeltem őt azon a
szemüvegen át, amin keresztül apám tette valószínűleg. Egy koszos tengerparti naplopó, akinek
tetoválások borítják a felsőteste nagyobbik részét és a teljes nyakát. Egy viking, egy barlanglakó,
egy neandervölgyi, aki kényelmesnek találja, hogy a társadalom peremén éljen. Egy rothadt alma.
A Van Der Zee-k mindig a kosár legragyogóbb gyümölcsével lógnak
együtt, Edie. Visszacsapva a fejem a part felé, gyorsabban eveztem.
– Kibaszott gyáva! – kiabálta Bane elég hangosan ahhoz, hogy Jordan meghallja.
Nem válaszoltam, és nem a szavak hiánya miatt. Bane nem ismerte a teljes történetet.
Civilizáltnak kellett maradnom az apámmal. A jövőmet a megkérgesedett tenyerében tartotta.
Vissza akartam kapni. Bane- okkal kapta a nevét. Mindenféle szűrő nélkül ő lényegében egy
megdicsőült zsarnok volt. Az egyetlen ok, hogy sosem rúgták ki az iskolából, az volt, hogy az
anyjának rohadt sok kapcsolata volt a városi tanácsnál. De Bane mindannyiunkat irányított.
Minden egyes rohadt kölyköt az iskolában. A gazdag seggfejeket. A korrupt focistákat. A
hajrálányokat, akik az összes többi lány életét élő pokollá változtatták. Bane nem volt jó srác.
Hazug volt, tolvaj és drogdíler. És az én időnkénti pasim. Szóval, mialatt Bane-nek igaza volt –
apám csakugyan egy világklasszis pöcs volt –, Jordannak valami másban volt igaza. Nyilvánvalóan
megkérdőjelezhető életre szóló döntéseket hoztam.
– Jordan? – kérdeztem, vízszintesen felemelve a deszkát és bedugva a karom alá, ahogy felé
lépkedtem. A hideg homok a lábamra tapadt, megdermesztve a bőrömet. A szörfözés izgalma
még áramlott a vénáimon keresztül, de tudtam, hogy az adrenalin hamarosan kiürül és meg fogok
fagyni. Nem rezzentem meg, tudva, hogy apám kis élvezetet lelne kényelmetlenségem láttán, és
szándékosan elnyújtaná a beszélgetést.
Állát felrántva a vállam mögé jelzett, szemei réssé szűkültek. – Az a Protsenko kölyök?
Összeráncoltam az orrom, ez egy rossz szokás. Bár Jordan egy elsőgenerációs bevándorló volt,
gondja volt azzal, hogy barátkozom az orosz kölyökkel, aki az anyjával jött ide, miután összedőlt
a Szovjetunió.
– Mondtam, hogy maradj távol tőle.
– Nem ő az egyetlen személy, akire azt mondtad, hogy maradjak tőle távol – horkantottam a
horizontra bandzsítva. – Felteszem, egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet. Ujjaival
megragadta az inge gallérját, meglazítva a nyaka körül.
– Látod, ez az, amiben tévedsz. Sosem értettem egyet azzal, hogy nem értek veled egyet, Edie.
Egyszerűen megválogatom a csatáimat. Ezt hívják gyereknevelésnek, és én próbálok olyan jól
teljesíteni, ahogy csak lehet. – Apám egy kaméleon volt, változékony és a hibákhoz alkalmazkodó.
Kegyetlenségét aggodalom, bulldózer módszereit lelkesedés, és A-típusú vezető személyiség
maszkja alá rejtette. Tettei tették őt azzá a szörnyeteggé, akivé a szememben vált. Messziről ő
csak egy másik törvénytisztelő polgár volt. Egy szegény holland fiú, aki a

14
szüleivel jött az Államokba, elérte az amerikai álmot és önerejéből vált milliomossá kemény
munkával és kíméletlen leleményességgel. Aggódónak hangzott, és talán az is volt, de nem a
jóllétem miatt.
– Apa – letöröltem az arcom a karommal, utálva, hogy így kellett hívnom őt, csak hogy kedvére
tegyek. Nem érdemelte meg a címet. – Nem azért vagy itt, hogy a „Protsenko kölyök”-ről beszélj.
Miben segíthetek neked ma reggel? – beékeltem a szörfdeszkát a homokba és nekidőltem, ő
kinyúlt, hogy megérintse az arcom, mielőtt eszébe jutott, hogy nedves voltam, és visszahúzta a
kezét a zsebébe. Olyan emberinek tűnt abban a pillanatban. Szinte minta nem lenne hátsó
szándéka.
– Hol rejtegetted a Bostoni Egyetem és a Columbia felvételi értesítőjét?
– kezeit a derekán pihentette, és az állam majdnem a homokba esett. Nem számítottam rá, hogy
tud róla – nyilvánvalóan. Öt egyetemre vettek fel. Harvard, Stanford, Columbia, Brown és Bostoni
Egyetem. A GPA-m 4.1 volt, és a vezetéknevem Van Der Zee, ami azt jelentette, hogy ezek az
emberek tudták, hogy apám néhány millió dollárt és egy vesét adományozna annak a remek
intézménynek, amely megszabadítaná jelenlétem terhétől. Sajnálatosan sosem érdekelt
különösebben, hogy egy államon kívüli főiskolára járjak. A nyilvánvaló ok a szörfözésem volt. Ez
volt az oxigénem és levegőm. A nap és a nyílt ég volt a lelkem tápláléka. De a fő ok az volt, hogy
az egyetlen személy, akivel törődtem a világon, Kaliforniában volt, és én nem költözöm. Még fel
északra, Stanfordra sem.
Jordan pokolian jól tudta ezt.
– Nem rejtegettem őket. Elégettem – levettem a neoprén ruhámat, a latex büntetőileg csapott a
bőrömre, ahogy felfedtem apró bíborszínű bikinimet alatta. – Közel maradok hozzá.
– Látom – mondta, tudva, hogy nem Bane-ről beszélünk. A teljes oka annak, hogy az apám úgy
döntött, ezt a beszélgetést a strandon folytatjuk és nem otthon, az volt, hogy esélyt se adjon
anyámnak, hogy meghalljon minket. Lydia Van Der Zee törékeny állapotban volt, józan esze
folyamatosan egy hajszálon függött. A kiabálás egy kemény határ volt Todos Santoshoz, Kalifornia
Államon belül „csak” kb. 2345km távolságra. neki, és ez a téma elég gyúlékony volt ahhoz, hogy
egy igazi csatává lobbanjon.
– Csak mondd ki – becsuktam a szemeimet, egy sóhaj gördült ki a torkomból.
– Edie, azt hiszem elbuktam, mint az apád, és ezért bocsánatot kérek. Remegtem. A szörfözés
keltette adrenalin rég eltompult. Álltam gyakorlatilag meztelenül és védtelenül, várva, hogy a
csípős nap előbújjon és megcirógassa a bőrömet.
– Bocsánatkérés elfogadva – egy pillanatig sem vettem be. – Szóval, mi a következő terved? Mert
biztos vagyok benne, hogy van egy. Nem azért jöttél ide, hogy megnézd, hogy vagyok.
– Mivel nem mész főiskolára ebben az évben – és tisztázzuk, ez nem azt jelenti, hogy nem fogsz
járni jövőre –, és mivel hivatalosan elballagtál a középiskolából, azt hiszem, el kellene jönnöd
hozzám dolgozni. Nekem. Nem velem. Az ördög az apró részletekben rejlik.
– Egy irodában? Nem, köszönöm – mondtam határozottan. Kölyköket tanítottam szörfözni

15
háromszor egy héten. Most, hogy itt volt a nyári szünet, megpróbálok több munkát szerezni. Igen,
zsebeltem is rendszeresen, mióta apám elvágta a pénzfolyamot. Próbáltam fizetni a benzinemért
és a biztosításomért, ruháért és az életért és érte, és nem fogok bocsánatot kérni, amiért
készpénzt lopok. Amikor nem loptam – elzálogosítottam cuccokat apám villájából. Abból, amit
abban a pillanatban vett Todos Santosban, amikor belökte magát a Három Pontos Klubba.
Ékszerek. Elektronika. Hangszerek. A pokolba, a család kutyáját is elzálogosítanám, ha lenne.
Nagyon kevés határom van, amikor arról van szó, hogy a havert, akit szeretek, boldogan és
elégedetten tartsam.
És igen, a lopás nem volt kemény határ. Jóllehet, csak olyanoktól loptam, akik el tudták viselni a
pénzügyi csapást. Erről meggyőződtem.
– Ez nem kérés volt. Ez egy parancs – mondta apám, meghúzva a könyökömet. Mélyebben vájtam
sarkaimat a homokba.
– És ha elutasítom?
– Akkor Theodore-nak mennie kell – jelentette ki apám szemrebbenés nélkül. A könnyedség,
amivel kimondta a nevét, összetörte a szívem. – Ő egy folyamatos figyelemelterelés volt az
életedben, úgy ahogy van. Néha elgondolkodom, mennyivel messzebb jutottál volna, ha már
évekkel ezelőtt megteszem.
Káosz fortyogott bennem. El akartam lökni, az arcába köpni és kiabálni, de nem tudtam, mert
igaza volt. Jordannak hatalma volt felettem. És bőséges kapcsolatai. Ha el akarta tüntetni Theot
a képből, akkor eléri, hogy így legyen. Anélkül, hogy beleizzadna.
– Mi a munka? – beleharaptam az arcom belsejébe, amíg a vér fémes
íze öntötte el a számat.
– Bármi, ami iroda körüli teendőt jelent. Főként rohangálós munka. Nem iktatás, vagy telefonok
fogadása. Szükséged van egy jó adag realitásra, Edie. Felvételt nyerni több Borostyánligás
egyetemre és mindegyiket elutasítani, hogy szörfözéssel tölthesd a napjaidat egy narkóssal?
Azoknak a napoknak vége. Ideje, hogy kezdjél magaddal valamit. Velem fogsz jönni minden reggel
hétkor és kinyitni az irodát – és nem mész el, amíg azt nem mondom neked, legyen az este hét
vagy nyolc. Megértetted? Apám sosem ment ilyen messzire, hogy megpróbáljon megbüntetni
engem, és én már elmúltam tizennyolc, de ez abszolút semmit nem jelentett. Még mindig az ő
fedele alatt éltem. Még az ő ételét ettem, és ami a legfontosabb – még mindig az ő kegyelmére
szorultam.
– Miért teszed ezt velem? Miért itt? Miért most? Bal szemhéja megint lüktetett, állkapcsa
megfeszült.
– Kérlek. Te hoztad ezt magadra a gondatlan életstílusoddal. Ideje, hogy felnőj a nevedhez. Nincs
szükség ilyen teatralitásra. Azzal megfordult és dölyfösen visszasétált az üres járda szegélyénél
váró Range Roverhez. A motor duruzsolt, a sofőrje köztünk, és a telefonján látható idő közt
jártatta a szemét. Egy halvány mosoly találta meg ajkait. Apámnak kevesebb, mint tíz percbe
került, hogy a helyemre tegyen.

16
Álltam ott, a talajba gyökerezve, mint egy jégszobor. Utáltam Jordant, azzal a fajta szenvedéllyel,
amit az emberek általában a szerelemre tartogatnak. Úgy gyűlöltem őt, amilyennek a gyűlölet
érzését várni lehetett
– bemocskolta a lelkemet és megmérgezte a hangulatom.
– Van egy olyan érzésem, hogy mostanra megbántad, hogy nem fogadtad meg a tanácsom, hogy
mondd meg neki, hogy húzza el a belét
– motyogta Bane mögöttem, ahogy deszkája éles peremét a homokba döfte, és összefogta vad
szőke haját egy férfikontyba. Nem válaszoltam.
– Úgy tűnik, hogy megkaptad a kioktatást – könyökével megbökött, kirántva egy Budweisert a
hátizsákjából, lefeküdt a homokra, mert kit érdekel, hogy reggel hét óra van? Megszorítottam a
kagylóhéj-nyakláncomat és fogcsikorgatva mondtam.
– Fogalmad sincs róla...

ŐRÜLET.

A hely az őrület pontos meghatározása volt. Sosem voltam az apám irodájában ezelőtt, de
felismertem az anarchiát, amikor szembe találtam magam vele. És az Oracle épület tizenötödik
emeletén Beverly Hillsben, ahol a Fiscal Heights Holding székhelye volt, igazi káosszal találkoztam.
Az egyetlen ember, akinek az őrültsége passzolni tudott Bane-éhez. Baron „Vicious” Spencer. Az
egész hely telefonhívásoktól zúgott, nők pletykáltak St. John
ceruzaszoknyákban és férfiak vitatkoztak élre vasalt öltönyökben. Elefántcsontszínű gránit és
antik sötétbarna bőr díszítette az FHH előcsarnokát. Padlótól plafonig érő ablakok kínáltak
tökéletes kilátást a csúf, gyönyörű, hamis, valódi, nyers Los Angelesre, teljes pompájában. És ott,
a luxusban, kényeztetésben, hatalomban szemtől szembe kerültem azzal az emberrel, akit igazi
legendának tartottak az All Saint High középiskolában, annyira, hogy több mint egy évtizeddel
később elneveztek egy padot róla – Vicious.
– Ha plagizálni tervez egy egész cikket az értéktőzsdéről, legalább ne a kibaszott Financial
Timesból lopja. Ki alkalmazta a seggét PR főnökként? Ki? – A férfi a sima hollófekete hajjal és
indigókék szemekkel egy köteg dokumentumot hajított a rémültnek látszó fiatal férfi arcába. A
papírok jégesőként zuhogtak alá, nem konfettiként. Vicious állkapcsa tikkelt, ahogy egyik ujját a
fickó vasalt ingébe bökte.
– Hozza ezt a szart rendbe, mielőtt bedobozolja a két és fél fényképét a kibaszott családjáról, amit
talán idehozott, hogy otthonosabbá tegye a tízszer tíz centis irodáját, faszfej! És legyen kész ötig,
mert amikor leülök a hat órás megbeszélésemre, úgy akarok tenni, mintha ez meg sem történt
volna. Meg vagyok értve? Bár majdnem minden ember az emeleten összegyűlt egy nyitott körbe,
hogy nézze a show-t, senki sem vonta kérdőre Vicioust a rohadt viselkedéséért. Még az apám
sem. Mindenki túl rémültnek tűnt, és bár én rosszul éreztem magam a PR fickó miatt, aki azt

17
motyogta, hogy a neve Russell, nem akartam úgy kezdeni a munkámat, hogy több embert
bosszantok fel.
– Kérem uram. Nem rúghat ki – Russell majdnem térdre rogyott. Különösen kínzó volt nézni.
Összehúztam magam a francia dizájner címkés fekete gyapjúruhában, amit anyám szekrényéből
kaparintottam meg aznap reggel és próbáltam nem meghátrálni.
– Megtehetem és megteszem, és bassza meg, hol van a kávém? – Vicious körbenézett,
megérintve ujjával az ajkát. Egy karikagyűrű volt a bal kezén. Azt hihetnéd, a házasság ellágyította
őt. Tévednél. Hirtelen megszűnt a felfordulás. Az öltönyök sokasága kettévált és besétált három
férfi, akiket túlságosan is jól felismertem a házamban szanaszét heverő pénzügyi magazinokból.
Dean Cole, Jaime Followhill és Trent Rexroth. Az első kettő csupán dekoráció volt, álltak Trent két
oldalán, néhány centivel alacsonyabbak, vékonyabbak és általában kevésbé istenszerűek. Trent
volt az, aki ellopta a show-t. Babakék legombolós inget és világosszürke nadrágot viselt. Úgy
nézett ki, mint a szex, úgy járt, mint a szex, és nyilvánvalóan nem én voltam az egyetlen, aki ezt
hitte, mert legalább három nő a környezetemben zihálva kuncogott.
– Spencer – Trent fesztelen pillantást vetett rá, egy Starbucks poharat szorongatva a kezében. –
Piros betűs ünnep van a városban? Csillapítsd le ezt szarságot. Hétfő reggel nyolc óra van.
– Ja, mi húzta fel a segged, V? – tette hozzá Dean Cole, széles mosolya észrevehetően melegebbé
és kevésbé ijesztővé tette a szobát.
– Stílus – zúgott fel mögöttem apám, szorosabban megragadva a karomat. Elfelejtettem, hogy ő
tart a helyemen. Először tizenhat éves koromban kezdett bántalmazni, amikor két karikával a bal
orrcimpámban jelentem meg a házában, és ez zúzódásokat okozó szorításokhoz vezetett, amikor
a törzsem alját egy hatalmas fekete kereszttel dekoráltam ki. Sosem volt túl rossz – ahogy
mondtam korábban, gazdag emberek nem ütik a gyerekeiket –, de mindketten tudtuk, hogy azért
csinálta, mert én utáltam mellette állni. A tény, hogy néha zúzódásokat hagyott, talán
egy kellemes bónusz volt a szemében. A kereszt nem vallás miatt volt. Egy üzenet volt, vastag
fekete tintával elcsúfítva.
Ne. Keresztezd. Az utam.
– A haver ki van rúgva. A laptopját az íróasztalomon akarom látni délre. Nem említve az összes
jelszavát, céges telefonját, parkoló kártyáját, amiket oda fogok adni valakinek, aki jobban
megérdemli. Talán a kurva kölyöknek, aki a gyümölcskosarat szállítja minden reggel – Vicious
Russel irányába intett, kiverve egyet a két csésze kávéból, amelyet Jaime a kezében fogott. A
szívem összeszorult. Trent csendesen megrúgva kinyitott egy ajtót, amiről feltételeztem, hogy az
irodája. Talán nem kellett volna merő vidámságot éreznem attól, ahogy ők mindannyian
elhessegették apámat.
– Senki sincs ma kirúgva. Emellett sürgősebb dolgunk is akad. Az irodámban.
– Egy: Baszd meg a fontosabb dolgodat. És Kettő: Ne parancsolgass nekem! – Vicious két korttyal
megitta a kávéját és átadta a csészét a hozzá legközelebbi embernek. – Három: Kávé. Többre van
szükségem. Most!

18
– Vicious... – Jaime megköszörülte a torkát, ahogy a Vicious csészéjét fogó pasi gyorsan elrohant
a lifthez, hogy szerezzen neki egy második Starbucks kávét.
– A férfi kimásolt és beillesztett egy Financial Times cikket a weboldalunkra. Beperelhetnek
minket, vagy rosszabb!
– K-kérem – dadogta Russell, túláradó gyengeségével megpiszkálva a vadászösztönét a
környezetében lévő összes ragadozónak – beleértve engem is. – Hiba volt. Nem volt időm megírni
a cikket. A lányom két hetes.
Nem alszik jól éjszaka...
Nem bírtam többet elviselni.
– Hagyják békén a férfit! – törtem ki. Kiszabadítottam a karomat, lerázva apámat, ahogy a lábaim
elindultak útjukon a HotHoles felé. Mind a négy férfi hirtelen rám nézett, és bár mindannyian
meglepettnek tűntek, Trent volt az egyetlen, akinek egy extra réteg undor volt az arcán.
Figyelmen kívül hagytam, Russelre mutatva.
– Azt mondta, sajnálja. Miért cseszné el szándékosan? Gyerünk már, családja van, akit etetnie
kell!
– Imádom ezt – kuncogta Cole, megcsapva Spencer hátát és megrázva a fejét. – Egy tinédzser
ugráltat. Cuki.
Arcom skarlátvörössé vált. Vicious érdektelennek tűnt – alig vett tudomást a létezésemről és
visszanézve Russelre elhessegette őt és megkímélte a szószaporításától, mialatt Trent vicsorogva
felém fordította figyelmét.
– Ez egy hozzuk-a-gyereket-a-munkába nap? Mert nem emlékszem, hogy megkaptam volna ezt
az e-mailt – hangja elég méreggel volt átszőve, hogy megöljön egy bálnát. Zord tekintettel
viszonoztam, beásva magam hamis magabiztosságba, amit nem éreztem. Te egy potenciális
áldozat vagy keringtek szavai a fejemben, megfojtva minden pozitív gondolatot, ami volt bennem
róla és a jó külsejéről. Csupán hetekkel ezelőtt mondta ezt, de én majdnem elfelejtettem, hogy ő
bonyodalmat okozhat itt a munkában.
– Edie itt fog dolgozni egy darabig – Jordan újra birtoklóan maga mellé húzott.
– Ki mondja? – kérdezte Trent.
– Én mondom.
– Nem egyeztem bele. Egyikünk sem.
– Akkor jó, hogy nem kérdeztem meg – apám udvariasan mosolygott, fojtogatva karomat vékony,
erős ujjaival. Figyelmen kívül hagytam a fájdalmat. Újabb csörtét kezdeményezni vele oda
vezethetne, hogy nem látom Theót vasárnap, és ezt nem kockáztathatom. Trent felém
masírozott, minden megtett lépése feszültséget küldött a testembe, mint az evezés a háborgó
vizeken.
– Minden tiszteletem a fehér, felsőbb osztálybéli nepotizmusa előtt, és hogy alulképzett lányát
megjutalmazza egy olyan állással, amiért ölni lennének képesek sokkal rátermettebb jelentkezők,
de minden fontosabb HR döntés keresztülmegy minden partneren, igaz? – a barátaihoz fordult,

19
akik ünnepélyesen bólintottak, teljesen elfelejtkezve szegény Russellről. Én voltam most a
legújabb áldozatuk, akivel szórakozzanak – gerinctelen és tehetetlen. Egy kisegér, aki becsábult
egy kövér macska odújába.
– Az isten szerelmére, Rexroth. Ő egy asszisztens lesz, nem egy könyvelő – Jordan türelmetlen
intése semmit sem könnyített meg. Szorítása a karomon olyan erőssé vált, hogy a csontjaim
készen álltak elpattanni, kiállni a bőrömön.
– Itt lesz ezen az emeleten, hozzáféréssel a mi dolgainkhoz. Nem érdekel, ha a munkája az, hogy
banánokat hámozzon a konyhában. Lesz erről egy igazgatósági ülés holnap reggel. Vita lezárva –
morogta Trent. Minden szem rá szegeződött, a sötét energia a szobában ijedtséggel párosulva
zümmögött. A Néma beszélt. Nem csak néhány szót – de mondatokat. És ez miattam volt,
leginkább.
Végül megtaláltam őt. Az egyetlen férfit, aki rémisztőbb az apámnál. Nem mintha kerestem
volna. Mert mialatt Vicious egy csomó zajt csapott, Trent Rexroth volt a csöndes vadász, aki órákig
köröz körülötted, akkor csapva le, amikor legkevésbé várod. Egy magányos párduc. Vad, csendes
és dörzsölt. Fakó, hideg szemei végigfutottak apámon, mintha szemét lenne, megállva ott, ahol
keze a karomat satuként tartotta. Sosem láttam senkit ilyen megvetéssel nézni apámra. Jordan
ujjai ellazultak a bőrömön.
– Te tényleg harcba szállsz velem emiatt – apám hitetlenkedve megdörzsölte sima arcát
bütykeivel. Gondolom. Ahhoz volt szokva, hogy anyám és én fejet hajtunk minden szeszélye előtt.
Nem voltam teljesen biztos benne, hogy nem a Rexroth csapatban vagyok. Persze, a Néma nem
akart engem maga körül – de én sem akartam körülötte lenni, úgyhogy egy hullámhosszon
voltunk. Trent befejezte a lépkedést centikkel apám előtt, ahol be tudtam lélegezni páratlan
illatát – tiszta férfi és mocskos dugás. Csöpögött belőle az érzékiség, amitől piszkos, tiltott
dolgokat akartam csinálni. Az irányában tanúsított reakcióm szinte beteges volt, és újabb
mentális feljegyzést tettem, hogy tartsam magam távol tőle. Trent lehajtotta a fejét, hogy
találkozzon apám pillantásával, és sötéten suttogta.
– Halálig harcolni fogok veled bármi miatt Jordan, beleérte a kávéfőző szervizest, ha szükséges.
Rossz vér. Ez a hely olyan volt, mint a méreg a léleknek. Szerencsére, úgy tűnt, Rexroth utál
engem, és a HotHoles fiúk mindig egymás háta mögött álltak. Ez volt a legenda az All Saints High-
ban, és erősen kételkedtem benne, hogy megtörnék a tradíciót szerény személyem miatt.
– Jó – bökte ki Jordan. – Az igazgatótanács elé fogjuk vinni. Trent pillantása az enyémbe vágott,
és megállt, amikor szürke szemei az én kékemmel találkoztak. Vicious ugatásának hangja
halványult, ahogy az emberek megindultak, és apám végül elengedte a karom, hogy Jaime és
Dean felé mozduljon – talán, hogy mindkettőjük szövetségét és szimpátiáját megszerezze –, majd
elhalt.
– Nem kedvellek – suttogta Rexroth a bajsza alatt, durva hangon.
– Sosem kértem rá – vontam vállat.
– Nem fogsz itt dolgozni – karja megsimította a vállamat, de nem hittem, hogy véletlen volt.

20
Kiengedtem egy édes mosolyt, végigvizsgáltam arcát és felsőtestét, nem más okból, minthogy
kigúnyoljam őt. – Jó, szívességet tesz nekem. Apám az, aki arra kényszerít, hogy itt dolgozzak.
Bosszús, hogy elutasítottam öt borostyánligás egyetemet. Emlékeztessen csak, Mr. Rexroth –
melyik felsőkategóriás egyetemre járt a diplomájáért? A mélyütésnek vissza kellett volna
szereznie valamennyit elvesztett méltóságomból, de gyomromból feltörő epe marta a torkomat.
Trent Rexrothot Todos Santosban nevetséges sikertörténetéről ismerték, San Diego bugyraiból
emelkedett fel. Egy szaros állami főiskolára ment, amelyik még az analfabétákat is felvette,
gondnokként dolgozva a kampuszon az órái után. Ezek voltak a tények, amelyeket ő maga mesélt
el egy interjúban a Forbes magazinnak. Tényleg megpróbáltam elérni, hogy kevésbé értékesnek
érezze magát, csak mert nem ezüstkanállal a szájában született? Ettől betegebb lettem, mint
attól, hogy anyám dizájner öltözetét viselem.
Trent mosolygott, a testem, a lelkem felé dőlve. Gúnyos mosolya félelmetesebb volt, mint
bármilyen homlokráncolás, helytelenítő pillantás, vagy grimasz, amit valaha láttam. Azzal
fenyegetett, hogy darabokra tép, és úgy varr össze, ahogy neki tetszik.
– Edie – ajkai veszélyesen közel voltak a fülemhez. Egy finom borzongás futott végig a
gerincemen. Valami meleg tekeredett fel bennem, könyörögve, hogy bogozzuk ki, és virágozzék
ki egy orgazmusban. Mi történt, és mi a fenéért történt? – Ha tudod mi a legjobb neked, akkor
megfordulsz, és most azonnal elmész. Felemeltem a fejem, hogy találkozzon a pillantásunk, és
megmutattam neki a saját verziójú vigyoromat. Félelmetes, gazdag emberek világába születtem
és nevelkedtem fel, és a franc essen belém, ha úgy végzem, mint anyám – függve a Xanaxtól,
Guccitól és egy férfitól, aki a karján parádéztatta egy rövid, dicsőséges évtizedig, mielőtt kizárólag
a nyilvános megjelenésekre tartotta meg.
– Azt hiszem, megyek, hogy megkeressem az íróasztalomat. Kellemes napot kívánnék Önnek, Mr.
Rexroth, de azt hiszem az a hajó már elment. Ön egy nyomorult ember. Ó, és egyet az útra... –
kihalásztam egy Nature Valley szeletet anyám tárcájából, és a kemény, izmos mellkasához
tapasztottam. A szívem a nyakamban dobogott, csapkodva, mint egy
kalitkába zárt madár. Az apám után siettem, ahogy végigsiklott a széles, aranyszínű folyosón, nem
mert visszanézni. Tudtam, hogy háborúba kezdtem, és fegyvertelenül érkeztem. De tudtam
valami mást is, ami a szörfözés izgalmát adta nekem – ha be tudom verni az utolsó szöget a
munkavállalásom koporsójába és elérem, hogy Rexroth ellenem szavazzon, kikerülök a hurokból.
Megvolt a tervem hozzá. Csak annyi kellett tennem, hogy elkényeztetett libaként viselkedem.
Hajrá.

21
MAGAMBAN ETTEM MEG AZ EBÉDEMET.

Egyetlen gyermekként felnőve, mivel a szüleim nem engedhették meg maguknak, hogy
testvéreim legyenek – ez egy olyan döntés, amit tiszteletben tartok –, a vacsorák nem voltak
hangos események. Mégis, ez nem tette őket csöndessé. Aznap találkoztam az igazi
magányossággal, amikor Luna abbahagyta a beszédet. Napokkal a második születésnapja után
történt, és megcsappantatta a már amúgy is gyenge lábakon álló magabiztosságomat a
szülőséggel kapcsolatban. Megvolt a pénzem és az erőforrásaim, hogy a legjobb dadákat
béreljem fel a bolygón; a szüleim, akikre számíthattam, amikor el kellett hagynom a várost; és a
barátaim és a feleségeik, akik mindig alkalmazkodtak és úgy kezelték Lunát, mint a sajátjukat.
Bónusz pont – annyira hozzá voltam szokva, hogy megküzdjek minden szar lappal, amit az élet
osztott, hogy alig voltam meglepve, amikor Val elhagyott minket. Az egész életemtől
megfosztottak. Megfosztottak a futballösztöndíjamtól, amikor a Tony Rowland nevű gyökér
bezsírozta a padlót az öltözőszekrényem előtt, ami miatt elestem, és eltörtem a bokámat.
Megfosztottak a szabadságomtól, amikor Val közölte a hírt a terhességéről, bár az épp annyira
rajtam is múlt, mint rajta. És végül, megfosztottak egy boldog gyerektől, amikor Val elhúzta a
belét és elhagyta Lunát és engem. De ez? Ez volt az utolsó csepp. A csönd. Felfalt engem belülről,
és a normális, csendes önmagam egy többnyire dühöngő seggfejjé vált, akinek csak egy jó kifogás
kellett, hogy szabadon eressze a haragját. Csöndes és mérges voltam, egy kibaszott rakás
szerencsétlenség – a lányom miatt. Ebéd után besétáltam az irodámba a tizenötödiken, készen
arra, hogy megbirkózzam a kilométer hosszú feladatlistámmal, megdermedve a helyemen,
amikor kiszúrtam Edie Van Der Zeet várni az íróasztalom túloldalán.
Az én székemben ülve. Lábai az én lezárt laptopom tetején. Sarkai incselkedve mutattak felém.
Karjai keresztben a mellkasán. Vénusz egy ruhában. Okostojás. Kurvára megmentésre szorult.
Nem ma, édesem. Már van egy lány, akit meg kell mentenem, és ő pokolian lefoglal.
Az asztalra hajítottam a brifkómat, meglazítva a nyakkendőmet.
– Három másodperced van, hogy levedd a lábaidat a laptopomról – tartózkodtam tőle, hogy
hozzátegyem: Mielőtt szélesre tárom őket, és úgy kinyallak, hogy az egész kibaszott emelet hallja.
– Nem hiszek neked – a szemei úgy tapadtak az arcomra, mintha megpróbálnák lehámozni a
látszat egy berögződött rétegét, hogy eljussanak az igazsághoz. – Utolsó alkalommal, amikor
visszaszámoltad a másodperceket, nem történt semmi. Én talán egy tolvaj vagyok, de te, Mr.
Rexroth, egy hazug. Utolsó alkalommal eleresztettem őt a hurokból, mert haza kellett mennem.
Egy gyors ebédre mentem anyámmal, amíg apa figyelt Lunára. Most a világ minden ideje
arendelkezésemre állt. Továbbá én voltam az új főnöke holnap reggelig, és ő könyörgött azért,
hogy neveljék meg.
Az asztalhoz sétáltam, megragadtam karcsú bokáját, lecsúsztattam róla a magas sarkút, és
megütöttem a vörös Lauboutin cipőt, leszakítva a szexi sarkat a bézs talpról. Szemei elsötétültek
az iszonyattól. Zsebre vágtam a sarkat, mintha egy szexi fehérnemű lenne, és hanyagul

22
visszacsúsztattam Hamupipőke cipőjét a helyére.
– Egyensúly – hangom komoly volt, ahogy én is; szüksége volt erre a leckére – az, amire
mindenhez szükség van az életben. Próbálok nem egy fasz lenni, amíg nem szükséges, de van egy
olyan érzésem, hogy te itt feszegetni fogod a határaidat, ugye, kölyök? Hűvössége elillant, mint a
vékony füst, és forró kétségbeesés váltotta fel. Kilőtt a székemből és megkerülte az asztalt,
hiperérzékenyen a hiányzó sarkára. Kezei ökölbe szorultak.
– Mi. A. Pokol? – Edie szemei szinte táncoltak üregükben. Dühe úgy folyt ki belőle, mint egy
serlegből, és én öblögetni akartam kibaszott édes dühével, inni mélységes bánatából. – Mi a
bajod velem?
– Nincs bajom veled. Nem is vagy a kibaszott radaromon. Besétáltam az irodámba és itt találtalak
téged az asztalomon, mint valami kiütést – lehajítottam meglazított nyakkendőmet az asztalomra
és feltekertem a kigombolt ingujjaimat a könyökömig.
– Nos, idejöttem, hogy elmondjam neked, nem akarom ezt a munkát.
– Jó. Mert nem érdemled meg – vágtam vissza.
– Ebben az esetben, értékelném, ha azt mondanád, ellenem fogsz szavazni. Úgy értem, tudom,
hogy így fogsz, de hallani tőled sokkal jobb kedvre derítene.
– Nem azért vagyok itt, hogy jobban érezd magad. Mi olyan rossz abban, hogy a Fiscal Heights
Holdingsnak dolgozz, egyébként? – nem volt okom kinevetni őt, de még mindig ott állt, számomra
fel nem fogható okból, szóval úgy döntöttem, dobok neki egy csontot. Összeráncolta az orrát –
ez olyasmi, amit már láttam, hogy korábban is csinált.
– Nem dolgozhatok itt. Vannak dolgok, amiket meg kell tennem. Tervek... más tervek a jövőmre.
Szóval, csak meg tudnád mondani a
többieknek, hogy szavazzanak ők is ellenem?
– Úgy nézek én ki, mint aki elfogad tőled utasításokat? – lassan pislogtam, épp csak elámulva
pimasz megközelítésétől.
– Kérlek – hangja egyenletes volt, szemei izzottak.
– Ne – morogtam, feltartva egyik kezemet a levegőbe, hogy megállítsam. Csípőmmel az
asztalomnak támaszkodtam. – Sose könyörögj, Edie. Most menj, csinálj nekem egy kávét.
Hátravetette a fejét és nevetett. Inkább hisztérikusan, állapítottam meg. A tinédzser lányok
tipikusan tele voltak érzelmekkel és baromságokkal, és ezzel ki kellett egyeznem, mielőtt Lunánál
beüt a pubertás kevesebb, mint tíz éven belül. Nagyszerű.
– Szart se csinálok neked.
– Nem kértem szart. Kávét kértem.
– Nem vagyok a személyi asszisztensed.
– Igaz. Kevesebb vagy annál. Te vagy az irodai maca – vágtam vissza nyugodtan, figyelve, ahogy
Edie szemei úgy követik az vénákat az alkaromon, mintha az élete függne tőle. Kuncogtam volna,
ha attól nem éreztem volna magam perverznek.
– Én vagyok a mi? – tátogta.

23
Bólintottam. – Általános asszisztens. Ez a titulusod. Apád most küldte át a szerződést a HR-nek
mindannyiunkat beidézve a holnapi igazgatótanácsi ülés előtt. Az általános asszisztens csak
diplomatikus megnevezése az irodai macának. Bármire megkérhetlek ok nélkül. Szóval, kávét
kérek. Cukor nélkül. Feketén. Ha semmi más nem is, de egy kibaszott seggfej voltam, amiért
imádtam a kifejezést az arcán. Mintha összetört volna – de csak mostanra. Csak ebben a
pillanatban. Csak nekem. Felismerés futott át rajta, amitől kiegyenesítette a gerincét és
felbiccentette az állát. Meg fogja csinálni. Elfogadja az utasításaimat, elkészíti a kávémat,
lefoglalja az időmet és örömmel fogadott figyelemeltereléssé válik. Érzelmek örvénye kavargott
Edie szemeiben. Ha beszélni tudtak volna, sikítottak volna. De nem tudtak. Szóval, minden, amit
láttam, egy különösen felbőszített lány volt, aki nemrég növesztett új ciciket és épp csak
felfedezte, hogy az élet nem egy piknik.
„Csatt, csatt” – ütöttem össze kétszer a tenyeremet. Nem voltam a legkedvesebb ember a
világon. Szerettem azt hinni, hogy elég jó voltam ahhoz, hogy legalább figyelmeztessem, hogy
vegye le a cipőjét, mielőtt elsétál. De mielőtt esélyem lett volna, Edie megfordult, az ajtó felé
viharzott és seggre esett. Az egyetlen vigasz ebben a szerencsétlen forgatókönyvben az volt, hogy
ahogy az asztalomnak dőlve figyeltem, ahogy felhúzza magát bizonytalan lábaira, nem nevettem.
Aztán újra, nem kíméltem meg a megaláztatástól, mert kedveltem őt. Nem mozdultam, hogy
felsegítsem, egy másik okból. Kemény voltam, mint a kő, és ha megmozdulok, ez kiderült volna.
– Elbuktad az első leckédet az egyensúlyról. Micsoda meglepetés!
– Te elbuktál az életben, Rexroth! – Kiügetett az irodámból, arca vörös a megaláztatástól.
Megigazítottam a csomagomat, ahogy elment, és lőttem egy üzenetet Sonyának. Edie Van Der
Zee kezdett olyan érzéssé válni, mint a viszketés.
Szerencsére első dolgom lesz őt holnap reggel kivakarni az életemből. És aztán eljött a reggel. Az
a fajta, amely emlékeztetett arra, miért utáltam kurvára beszélni az emberekkel. Olyan, amikor
minden kaotikus, mindenki hangos és mindenki a seggemben volt, kérdésekkel bombázva, a
figyelmemért könyörögve és szarságokat kérve.
– Mr. Rexroth a Duran-Dexter akta az asztalán van. Aláírná nekem?
– Trent, konferenciahívásod van háromkor!
– El tudnál menni a jótékonysági eseményre Palo Altoba jövő héten? Valakinek muszáj és Jaime
túl elfoglalt Mellel és az újszülöttel.
– Trent, miért van itt Luna?
– Rexroth – még áll, hogy szombaton iszunk valamit?
– Rexroth!
– Hé, T-Rex!
– Trent, kedvesem....
Megálltam a folyosó közepén, figyelmen kívül hagyva a kollégák tömegét, és leguggoltam Luna
szemmagasságába, hangom rozsdás a beszéd hiányától. Camila kezébe kapaszkodott a távolba
tekintve.

24
Berángatni őt magammal az irodámba minden kedden rettenetes ötlet volt, de Sonya pokolian
hajlott rá és nem én voltam a kurva szakértő.
– Mit szólsz tacóhoz ebédre? – megsimítottam hüvelykujjammal az arcát és adtam Camilának
némi készpénzt. – Vidd el Lunát és vegyetek néhány bagelt és találkozzunk az irodámban.
– Miért? Te hová mész most? – Camila erős, spanyol akcentusa azt jelentette, hogy nem volt
megelégedve velem.
Megyek és kirúgatok egy tizennyolc éves kölyköt, mert túl önző vagyok, hogy bízzak magamban,
hogy nem fogom őt durván megbaszni az apja irodájában, ha a közelemben marad.
– Igazgatótanácsi ülés. Gyorsnak kell lennie. Csak szavazunk valamiről, és már kint is leszek. –
Megütögettem Luna fejét és egy puszit nyomtam a homlokára, mielőtt felálltam és gyengéden
megszorítottam Camila vállát. Sarkon fordulva az irodám felé haladva láttam, hogy Jordan Van
Der Zee tűnik fel az épület üvegliftjének szétcsúszó ajtajában, lánya árnyékként követi lépteit.
Megint úgy tartotta őt, mintha egy elítélt bűnöző lenne, és próbáltam nem bekattanni ettől –
megint. Ma Edie egy, az ő apró méreténél egy számmal nagyobb sötétkék matrózruhát viselt.
Térdig érőt, ami konzervatív volt, de eléggé kiemelte gyilkos vádliját. Egy kis tornász, aki meg
tudna hajolni egy férfi minden szükséglete előtt. Váó. Hátrább az agarakkal, gyorsan, Sir Perv-a-
lot. Teljesen más embernek tűnt az apja környezetében. Távol tőle magabiztos volt, belevaló és
egy kibaszott fejfájás. De most? Szemei a földön, és a két orrkarikája volt csak halvány
csillanásafekete, lázadó szívének. Vagány, a seggem. Jordan biccentett nekem egy „Hello”-t, és
én viszonoztam a gesztust. Az egyedi tervezésű arany ajtóknál találkoztunk, amelyek a
tárgyalóterembe vezettek. Láttam a három barátomat az üvegfalak mögött, a hosszú bronz asztal
fölé görnyedve, maguk között vitatkozva valamin.
– Meggondolandó. – Jordan lesimította Armani nyakkendőjét. Egy kijelentés, nem egy kérés.
Nem egy kurva esély. Nem bíztam volna erre . az emberre egy műanyag kanalat sem, nemhogy a
cégemet. A hat hónapban, amióta együtt voltunk az üzletben, elkaszált négyet az öt nagy
megállapodásból, amit én hoztam a Fiscal Heights Holdingsnak. Semmibe vette az összes
nagyobb partneremet – szándékosan –, és feltűnően próbálta kijelölni a legzöldfülűbb,
legkevésbé tapasztalt brókereket az én ügyfeleimhez. Egy hete dolgoztunk együtt, amikor
megvolt az első szerencsétlen összecsapásom vele. Meghallottam, hogy beszél telefonon, ahogy
jöttem ki az irodámból.
– Nem, nem Rexroth. Küldj valaki mást, hogy próbálja megmenteni a Drescher és Ferstein számlát
– mondta. Egy számla, amit én hoztam, kurvára-nagyon-szépen-köszönöm. Vártam, az irodája
ajtaja mögött lebzselve, mint valami General Hospital karakter és utáltam. – Ő túl... tudod milyen.
Túl kültelki. Túl durva. Nem túl beszédes. Nem akarom őt ennek az ügyfélnek a közelében. Kérd
meg Deant, hogy beszéljen velük. Ő az a fajta sármos, csini fiú, akit a vezérigazgatójuk, Helena
értékelne. És ez volt az. Amikor tudtam, hogy Jordan Van Der Zee nem csak rasszista, de ki akar
ütni engem a cégből. Közbejött neki pár dolog, és az bumerángként egyenesen az arcába fog
csapódni.

25
Vicious, Dean és Jaime már félig kint voltak a testület ajtaján, három- négy alkalommal
megjelenve a munkában egy héten, és a legtöbb időt a családjukkal töltve. De én... Nekem csak
Luna volt. Bár, hogy egészen őszinte legyek, még ő is úgy tűnt, szívesebben tölti az idejét a
dadával.
– Ez az a hely, ahol elválnak útjaitok Legkedvesebb Lányoddal – megrángattam a galléromat, mert
Edie Kibaszott Van Der Zee legalább tíz fokkal emelte meg a szoba hőmérsékletét.
– Örömmel – Edie kirántotta a telefonját a táskájából és elsétált. Jordan belépett a
konferenciaterembe, és én mosolyogva összecsaptam az ujjaimat. – Ellen kell jegyeznem egy
szerződést a D&D részére. Rögtön jövök, Jordi-fiú.
– Sosem láttam ezt megállapodást – szemöldökeit összehúzta. Utálta, amikor így hívtam.
– Pontosan – mondtam, és pattogva elsétáltam az irodámba, hogy előkotorjam a szerződést.
Miután aláírtam – örömet lelve a tényben, hogy megvárakoztattam Jordant az ülésteremben,
mint egy kis ribancot –, átsétáltam az emelet fő előteréhez, ahol szétvált két folyosóvá a hatalmas
ülésteremmel a közepén. Elhatározva, hogy még egy kicsit tovább várakoztatom, vettem egy éles
jobbost a pihenőszobába, hogy főzzek magamnak egy kávét a csicsás gépen, amit sosem
próbáltam korábban. Kicsinyes volt? Igen. Felvidított-e, hogy kellemetlenséget okoztam
Jordannak azzal, hogy további pár percet várakoztattam? A pokolba is, igen.
Azon voltam, hogy kinyitom az üvegajtót, amikor megálltam, hogy nézzem a lányokat a
konyhában. Luna. Camila. Edie. Együtt állva. Úgy tűnt... izgatottak? Mi a...? Edie karjait Camila
köré vetette és megölelte őt, a vállába bújva. Luna mellettük állt, babaszemekkel figyelve a
jelenetet. Hosszú idő óta először érdekelte valami a csikóhalakon kívül. Edie a kezébe fogta
Camila arcát, mielőtt letörölte a könnyeit a kézfeje hátuljával. Érzelmeit ékszerekként viselte.
Büszkén és pökhendien. Ettől kicsit kevésbé utáltam, amiért megpróbálta ellopni anyám táskáját
néhány hete. Aztán Edie megtette az elképzelhetetlent, és mégis, amit minden lány az ő korában
tenne. Leguggolt, végigfuttatta kezét Luna hullámos copfjain, és mosolygott. Szinte lassított
felvételként rámutatott Luna bolyhos kék csikóhalára, szájával O-t formálva – váó. Luna arcán egy
félénk vigyor formálódott. Sosem mosolygott így rám. Kipislogva a sokkot próbáltam feldolgozni
a reakcióját. Edie-nek kérdeznie kellett valamit, mert Luna bólintott.
Bólintott. Sosem bólintott. A bólintás egy lépésre volt attól, hogy hangot adj az igényeidnek, és
Luna mindent megtett, hogy a sötétben tartson engem.
A lányom ébernek, figyelmesnek tűnt, és részt vett a pillanatban, ami az idő kilencvenkilenc
százalékában nem volt róla elmondható. És én álltam ott, földbe gyökerezve, nem akartam
belépni a pillanatba és behatolni a mágikus ködbe, amibe beleburkolóztak.
– Yo, seggarc, a fű felzabálta a memóriádat? Mindannyian rád várunk az ülésteremben – Dean
hátba vágott, és szándékosan hangosan a fülembe csámcsogva a rágójával kinyírta révületemet.
– Gyere, csatlakozz hozzánk, mielőtt Jordi fellógat a tökeidnél, Vicious pedig megnyúz és egy új
ottománt csinál a bőrödből. Kelletlenül követtem lépteit az ülésterem felé haladva, szemeim még
mindig a pihenőszobán.

26
Helyet foglaltam a konferenciateremben, beékelődve Dean és Jaime közé. Jordan velem szemben
ült, ránézésre egy vitányira egy szívinfarktustól.
– Szép vénák – mutattam a homlokára, előhalásztam a mobilomat és lehajítottam az asztalra.
– Nagyon vicces vagy, Rexroth. A sármod eljuttatott egy nagyon hosszú úton Beverly Hillsbe,
Todos Santosba. De én átlátok rajta, és nem vagyok lenyűgözve – egy sziszegés csúszott ki vékony
ajkai közül. Vállat vontam.
– Köszönöm az analízist Dr. Strangelove13. Most csináljuk ezt olyan gyorsan és fájdalommentesen,
amennyire csak lehet, így Jordi
visszamehet csodálni a tükörképét a négyrugós tükörben az irodájában. Lehetne?
– Lehet – Jaime az íróasztalra csapott, sötét karikák keretezték a szemét. A felesége, Mel, most
szülte meg második lányukat, Bailey-t. Jaime olyan boldognak tűnt, mint egy disznó a
dagonyában, és olyan fáradtnak, mint az az ember, akit arra vettek fel, hogy takarítsa fel a
disznóólat.
A szavazás Jordannel kezdődött, aki nyilvánvalóan arra szavazott, hogy a lányát tartsuk
alkalmazásban. Azután jött az én köröm, és mindenkit megleptem – beleértve saját magamat is
– a válaszommal.
– Igen.
– Igen? – Vicious pislogott, rám vetve egy mi-a-faszt-játszol? pillantást.
– Az igen azt jelenti, hogy az alkalmazása mellett szavazol – magyarázta lassan, mintha egy idióta
lennék.
– Tudom, mit jelent az igen, faszkalap. Vicious, Jaime és Dean zavart pillantásokat váltottak. Úgy
volt, hogy a tervem mentén haladnak, de én most megváltoztattam. Jordan zavartnak tűnt,
végignézett rajtunk, kutatta az arcunkat, próbált értelmet találni mindebben. Jaime volt az első,
aki magához tért, megdörgölve a sötét táskákat a szeme alatt. – Mindegy. Nem érdekel. Dean
köre. Lehajította teniszlabdáját az asztalra. – Ha Trent rendben van ezzel, engem szart sem
érdekel, hogy itt dolgozik-e. kell félni a bombától, meg is lehet szeretni.
Aztán Vicious. Felnézett rám, fejét enyhén megrázta figyelmeztetésképpen.
Nem akarom megbaszni őt, seggfej. Úgy értem, akarom, de nem fogom. Viszont sosem volt egy
komoly barátnőm sem a harminchárom évem alatt, és az egyetlen, amim volt, az egy szökevény
ex-sztripper, akit felkoppintottam egy mocskos egyéjszakás kaland során, és aki elhagyott engem
a gyerekünkkel. Szóval talán kiérdemeltem a figyelmeztetést.
De bár Edie Van Der Zee határozottan gondot jelentett, Luna úgy tűnt kedveli őt. Talán. Esetleg.
Isten verje meg, remélhetőleg. Tudtam, hogy ennek semmi értelme. Teszek rá. Hadd higgyék,
hogy őrült vagyok. Több erőt ad nekem. Senki sem szeretett szórakozni őrültekkel. Szívtelennel?
Miért ne? Hatalmassal? Persze. De az őrültek kiszámíthatatlanok voltak, ami a legrosszabb
tulajdonság az emberi természetben.
Vicious kinyitotta ajkait, megízlelve a szoba fölötti erejét. – Ez egy igen tőlem.
Fel volt véve.

27
A barátaim voltak a nemzetségem, a saját készítésű, kézzel válogatott családom. Azt mondani,
hogy egymás háta mögött álltunk, enyhe kifejezés volt. Vakon lojálisak vagyunk egymáshoz közel
húsz éve, és még nincs vége. Ha az egyikünk ugrott, a többiek örömmel vitték el a balhét. Dean
felállt, összeszedve a szarjait az asztalról.
– Most, ha megbocsátotok, fel kell hívnom a feleségemet. Időpontja van az orvoshoz ma. Mazel
tov, Jordi. Vicious és Jaime felkelt és elkezdtek vitatkozni egy konferenciahívásról Japánnal, amit
holnap kora hajnalban kell megejteniük. Van Der Zee és én egyedül találtuk magunkat a
tárgyalóban, csak a légkondicionáló által keltett fehér zajjal körülvéve. Jordan ujjával vékony
ajkain dobolt, lábával tükrözve az ideges mozdulatot. Várta, hogy megmagyarázzam. Botor
módon – tenném hozzá. Önként informálni az ellenséget kezdőknek való hiba, valami, amit már
azelőtt megtanultam, hogy ne kövessem el, mielőtt gazdag lettem volna, barátokat fedezve,
akiknek a saját seggüket kellett kitörölniük.
– Határozatlannak érzed ma magad? – hosszú, csontos, Voldemort- szerű arca eltorzult az
elégedetlenségtől. Úgy nézett ki, mint egy cár, és úgy viselkedett, mint egy zsarnok. Jordan azt
hitte, félelmetes, és talán az is volt, de nem számomra. Számomra ő csupa ugatás volt, harapás
nélkül. Vállat vontam, lábaimat az asztalon pihentetve, tudva, hogy ez az őrületbe fogja kergetni.
– Hah, mindig is rendben voltam azzal, hogy a lányod itt dolgozzon. Csak meg akartalak kicsit
izzasztani. A kardió fontos a te korodban.
– Milyen figyelmes tőled. Te nem vesztegeted az idődet, és most egy csomót elvesztegettél a
miénkből, szóval felteszem, van egy terv a megváltozott véleményed mögött. Tegyük tisztába –
a lányom teljesen tiltott terület számodra. Bölcsen teszed, ha távol maradsz tőle. Nem tudott
felzaklatni a megjegyzése, mert nem számít milyen vadul őrült és beteg volt ez, elég
zabálnivalónak találtam a tinédzser lányát. Ugyanakkor, több eszem volt annál, hogy egyáltalán
gondoljak rá. Ő úgy viselkedett, mint egy gyerek. Nekem volt egy otthon. Nem sok móka volt
velük, és nevetségesen nehéz volt őket megszelídíteni.
– Gondolom, a többi srác nem fogja megkapni ugyanezt a figyelmeztetést – lehajtottam az állam,
elhessegetve a figyelmeztetését. Nem mintha megbasznám a kicsi Edie-t, de ezt Jordinak nem
kell tudnia. Zsinóron rángatni őt volt a hobbim.
– A kollégáid úriemberek. A kollégáim elég nőt dugtak meg egymás között, ahhoz, hogy
benépesítsenek egy közepes méretű országot, de nem fogok vitatkozni ezen a ponton. Nem vele,
legalábbis. Ásítva kinyújtóztam a székemben. Talán én voltam a Néma – én voltam az, aki soha,
soha nem beszélt. Sem a meetingeken, sem a céges rendezvényeken és nem vegyültem senkivel
–, de amikor a helyzet megkívánta, boldogan harcba szálltam azért, amit akartam.
– Tudod, Jordi, néha kísértést érzek, hogy kijátsszam a rassz kártyát ellened. Úgy tűnik, hogy egy
nagy adag előítélettel közelítesz felém, amit nem alkalmazol a világos bőrű partnerekkel szemben
– hangom fesztelen volt, ahogy én is. Tényleg nem érdekelt, hogy Jordan rasszista volt-e, amíg
kitér az utamból.
Van Der Zee horkantott a fejét rázva.

28
– Meg se próbáld, Rexroth. Te gyakorlatilag fehér vagy. Úgy nézel ki, mint aki dolgozik a
barnaságán.
– Egy egyszerű „Nem vagyok rasszista” sokkal kielégítőbb lett volna – mutattam rá.
– Mindenesetre – állt fel –, maradj távol a lányomtól, ha túl akarsz élni ennél a vállalatnál. – Egy
évvel ezelőtt Jordan beleegyezett, hogy megvásárolja a cég részvényeinek negyvenkilenc
százalékát, azzal, hogy a maradék részen mi négyen osztozunk. Azért tettük, hogy mindannyian
Todos Santosba költözhessünk, és egymáshoz közel élhessünk. De sosem tudtuk, hogy Jordan
ilyen púp lesz a hátunkon.
– Untat az üres fenyegetésed. Mindamellett elsőre is hallottalak.
– Hallottál, igen. Megerősítetted? Nem.
– Itt van a megerősítése, uram: Menj. A.Picsába! – kezeimet kihúztam a zsebemből és
bemutattam neki a két középső ujjammal, mielőtt felkeltem és megragadtam a telefonomat és a
tárcámat. Sonya számát tárcsáztam, hogy elmondjam neki a jó híreket Luna bólintásáról. Első
csöngésre válaszolt. – Sonya, tartsd egy másodpercre. – Jordanra vigyorogtam a telefont a
mellkasomhoz szorítva. – Csak egy jó tanács, Van Der Zee; következő alkalommal, ha üzletelsz
valakivel, győződj meg róla, hogy úriemberek. Mert az pokolian biztos, hogy én nem vagyok az,
és nem érdekel mekkora részesedésed van a cégemben. Tisztázzuk – ha még egyszer
megfenyegetsz, itt hagylak, hogy a pénzügyi veszteség maradékait összeszedegesd. Végeztünk
mára, partner.

KÉT NAP.

Nem egy élethossz, de nem is egy perc. Két nap telt el, mióta Trent Rexroth eltörte anyám drága
Louboutinját, és az igazat megvallva még mindig dezorientált és nevetségesen izgatott voltam
amiatt, amit csinált. Elragadtatott borzongás futott végig rajtam, csontig hatolva, ahogy figyeltem
a pazarló dizájner cipő csattanását – látni drága dolgok elértéktelenedését volt az egyik kedvenc
időtöltésem –, de ugyanakkor boldogan tettem némi távolságot magam és Komor O’Seggfej közé.
Senki mást nem hibáztathattam, csak magamat. Úgy értem – külön megkértem őt, hogy ne
vegyen fel. Tudnom kellett volna, hogy ettől csak kicsinyes akar majd lenni, és megteszi, hogy
felingereljen. A munka nyomokat hagyott a testemen, a lelkemen, az elmémen. Fel kellett kelnem
fél ötkor minden reggel, hogy legyen időm szörfözni. Azután általában ötszázszor futkostam
kávéért Viciousnak (hideg és udvariatlan), Deannek (udvarias és nyers) mielőtt vége lett a
műszakomnak, mint a titkárnők és személyi asszisztensek macája. Felvenni a ruhákat a tisztítóból,
nyakkendőket tartani brókereknek, hogy válasszanak a megbeszélések előtt, segíteni a
karbantartóknak, amikor az egyik csap csöpögött a férfi wc-ben – az apám nem viccelt. Engem

29
jelöltek ki a leghétköznapibb, agyzsibbasztóbb feladatokra.
A találkozásunk után, Rexroth nyilvánvalóan elkerült engem, még egy pillantást sem osztott meg
velem, ahogy átsiklott a folyosókon, mint egy tüzet lehelő démon, sötétség ragyogott világos
szemeiből. Az ebédszünetemben, amikor egyedül ültem az épületen kívül és a Ramen tésztámat
szürcsöltem a szomorú csomagból, amit a Dollar Treeben vettem, hogy spóroljak némi pénzt,
azon kaptam magam, hogy elmélkedem, vajon a mutatványom az asztalán hatással volt rá, vagy
azt hitte, hogy én valami nyomoronc vagyok, aki nem méltó a figyelmére. Nem számított. Ami
számított, az az, hogy most én voltam az egyike a sok túldolgoztatott, túlstresszelt asszisztensnek,
aki ezeknek a privilegizált, gazdag, önhatalmú férfiaknak dolgozik, akik két rövid nap alatt elérték,
hogy valami komoly bűncselekményt akarjak elkövetni.
Utáltam ezt a helyet, utáltam ezeket az embereket, utáltam ezt az életet...
A pihenőszobában álltam, felkaptam egy flancos gyümölcskosarat (naponta szállították őket a
Fiscal Heights Holdings tizenötödik emeletére, friss sütemények és hidegen préselt organikus
gyümölcslevek társaságában), amikor a cuki lány és Camila besétált.
– Mutasd meg, mit akarsz enni ebédre – Camila odaadott a kislánynak egy tabletet ételek
képeivel. Régi dadám felnézett, meglátott és arca vigyorra húzódott. – Édes Edie-m, újra
találkozunk! – Camila medveölelésbe fogott és én visszaöleltem, mintha egy horgony lenne.
Sokféle módon az volt. Komolyan hittem, hogy néhány ember azért jött a világra, hogy
elviselhetővé tegye azt másoknak. Camila egyike volt ezeknek.
– Rossz féltékenynek lenni egy háromévesre, mert ott vagy neki te? – mormoltam lágy fehér
hajába, megengedve magamnak némi önsajnálatot. Camilla nevetett és elhúzódott, végigfuttatta
ujjait az arcomon, leltárt készítve, megbizonyosodva róla, hogy minden rendben van. Fizikálisan
úgy volt.
– Négy éves.
– Ó – a pultnak dőltem, sokkal közelebbről figyelve a csinos kislányt. Ez volt a második
találkozásunk, így észrevettem dolgokat, amiket elsőre nem. Például, hogy úgy öltözött, mint egy
fiú, mintha próbálná elrejteni milyen bájos volt. Ettől azonnal megkedveltem. Úgy kezelte a
szépségét, mint egy titkot, és mint bármilyen titoknál, ő választotta ki gondosan az embereket,
akikre rábízta. Talán emiatt volt szűkmarkú a mosolyokkal is.
– Te nem vagy egy dumagép – jegyeztem meg, ráncolva az orromat a kölyökre. Évek, amelyek
alatt beszéltek, mialatt a szobában voltam, megtanítottak, hogy a gyerekek figyelnek,
észrevesznek dolgokat, és utálják, ha úgy kezelik őket, mintha láthatatlanok lennének.
– Úgy is fogalmazhatunk – Camila megköszörülte a torkát és elfordította tekintetét a
gyümölcskosárra, felkapott egy epret és a szájába dobta. – Nem beszél – rágott ahelyett, hogy
kifejtette volna.
– Huh – leguggoltam, felajánlva a kislánynak egy pekándiót. Esznek az ő korabeli gyerekek
pekándiót? Nem voltam biztos, de ő mindenesetre elvette, bezsebelte.
– Sosem kérdeztem, mi a neve – mondtam, ahogy utólag eszembe jutott.

30
– A neve Luna – Camila hangja a fejem fölött hangzott. Megsimogatta a kislány barna, göndör
loknijait. A gyerek elbűvölő volt. Minden, ami gyönyörű egy emberi lényben összekeveredett
egyetlen személyben. Mokkaszínű bőr kék szemekkel. Emlékeztetett valakire, de nem tudtam
visszaemlékezni, hogy kire. Talán egy bébi Adriana Limára.
– Edie vagyok – nyújtottam Lunának a kezemet. Nem fogadta el. Nem jöttem zavarba, vagy
idegesített az elutasítása.
– Jó – visszahúztam a kezem. – Egyébként sincs szükségem a bacijaidra. Luna visszanyelt egy
horkantást.
– Ami azt illeti, ne gyere sehová a közelembe, oké? Úgy nézel ki, mint egy orrpiszkáló. Szerettem
a gyerekeket. Nem úgy, ahogy a legtöbb lány az én koromban szereti őket. Én a
megkeményedetteket és a rendetleneket szerettem. Azokat, akik kínlódtak az érzéseik
kifejezésével, és úgy érezték csapdába estek a testükben. Talán, mert olyan sokat láttam
magamból bennük.
Átsétáltam a konyha túl felére, kinyitottam a hűtőt és megragadtam egy kólásdobozt. Luna
követett a tekintetével, csúfolódó mosollyal telt ajkain. Felhúztam az egyik szemöldököm, és
kipattintottam a dobozt.
– Fogadok, nem engedik, hogy üdítőt igyál, ha?
Megrázta a fejét. Volt valami tétovaság a mozdulataiban. Mintha nem tudná teljesen biztosan,
hogyan csinálja őket – vagy, hogy kellene-e csinálnia őket egyáltalán.
– Ha adok neked egy kicsit, el fogsz árulni?
– Nem, nem, nem, nem! – vágott közbe Camila, felénk sietve, a tenyerével integetve. – Az apja
megölne mindkettőnket. Istenem, nem! Nem mondtam semmit, mivel a „nem” „talán”-t
jelentett Camila világában. Attól függött, mennyire keményen próbálkoztál elérni valamit. Luna
felváltva nézett minket, próbálta megérteni a kapcsolatunk árnyalatait.
– Ki kell mennem a mosdóba egy pillanatra. Tudnál vigyázni rá? – Camila lesimította hosszú
szoknyáját és blézerét. Bólintottam. – Persze.
– Nincs üdítő – rázta meg felém az ujját az ajtóból. Megint bólintottam. Jobban ismert, mint hogy
higgyen nekem, de még kötelességének érezte, hogy ugyanazt a fenyegető ujjat mutassa Lunának
is. – Komolyan mondom, Luna. Apukád nem lesz boldog. Szükségtelen mondani, hogy ahogy
elment, Luna ajkai egyesültek a legelső doboz diétás kólájával. Tartottam a dobozt a kezemben,
ahogy engedtem neki egy kis kortyot, leguggolva, hogy elkapjam minden reakcióját, ahogy a
zizegés eléri az ízlelőbimbóit.
– Jó, ugye?
Luna egyetértésében ünnepélyesen bólintott. Nagyot húztam a dobozból, bámulva a kicsi lyukat.
– Ja, nagyon jó. Várj, amíg megkóstolod a sört – horkantottam.
– Nem szükséges, mivel sosem fog megtörténni – egy acélos hang jött a konyha bejáratából, és
elfordítottam a fejem, állam elernyedt rémületemben.

31
Francba.
Trent Rexroth sétált be, látszott rajta a bosszúság ötven árnyalata és az egyik legbűnösebben
szexi öltönyt viselte, amit valaha láttam emberi lényen. Nem igazán voltam oda az öltönyökért,
főleg, mivel Jordan szerette őket, és én asszociatíve utáltam mindent, amit ő szeretett, de ahogy
a selymes fekete anyag körbeölelte Trent kidolgozott, magas alakját, elképzeltem, hogy nézne ki
neoprénben. Vagy anélkül. Így is, úgy is lekörözné Bane-t, és a többi Tobago Beach-i srácot. Nem
voltam biztos benne, hogy mit csinál, hogy fenntartsa ezt a fajta testet, de nem a seggén
ücsörgött kilenctől ötig dühös leveleket írogatva és dühösen méregetve engem és mindenki mást.
Elvettem a dobozt Luna ajkaitól és felegyenesedtem.
– Ő a... – tekintetem körbejárt, keresve valami figyelemelterelőt, vagy egy éles tárgyat, hogy
megvédjem magam vele, ha úgy döntene, hogy megöl.
– Lányom – vágott a szavamba. – Az. Hol a pokolban van Camila? – úgy hangzott, mint a szörny a
Szépség és a Szörnyetegből. Mély, morgó és parancsoló. De én elutasítottam, hogy behúzódjak
egy sarokba, és hagyjam neki, hogy megfélemlítsen engem.
– Milyen az a négy éves, aki még sosem kóstolta a kólát? – förmedtem rá, karjaimat a levegőbe
vetve.
– Bocsáss meg?
– Hallottál – egyik kezemet Luna vállára tettem, remélve, hogy nem fogja lerázni. Nem tette. –
Komolyan, mi baj van veled? Nem kell innia minden egyes nap, még csak nem is minden héten –
egyetértek. De, hogy nem, soha? Miért? Az üdítő fincsi. Édes és bizsereg a szádban, és boldoggá
tesz. Igaz, Luna? – böktem meg. Vehemensen bólogatott, és most Trenten volt a sor, hogy
megrökönyödve bámuljon rám. Tett egy lépést előre, szemei rólam a lányára vándoroltak. Csönd.
És kínos feszengés. És mi a fene történik?
– Mi van? Mi van?! – elvesztettem a hidegvérem, oda-vissza nézve köztük.
– Csináld újra – mondta – mindkettőnknek, azt hiszem.
– Mit csináljak? – megdörgöltem a nyakam hátulját, még mindig próbálva megfejteni a helyzetet.
– Vedd rá, hogy bólintson. Kérlek – az utolsó szó vonakodva hagyta el a száját, mintha a vereségét
vallaná be. Az alsó ajkamat rágcsálva vizsgáltam őt, mintha épp most landolt volna az űrből
ananászsapkát és Hula-szoknyát viselve.
– Oké... – összeráncoltam az orrom, lenéztem Lunára.
– Hé, haver, akarsz még egy korty kólát?
Luna bólintott és kinyúlt a dobozért. Trent nevetett. Istenem, ő nevetett. És nem úgy, ahogy
nevetett rajtam, amikor elkapott, hogy lopni próbáltam az anyjától. Úgy nevetett, mintha
világvége lenne, és őt nem érdekelné. Mintha ez az iroda nem a pokol bugyra lenne, és mi nem
utálnánk egymást zsigerből. Nevetésében ígéret volt, egy dallam, egy mézédes hang, mely
a csontjaimig hatolt és megváltoztatta a szívverésem ritmusát. Térdeim összekoccantak, mint
vékony pálcikák, és majdnem összerogytam döbbenetemben.
Annyira... férfias volt. Nem mintha Vicious, Dean és Jaime ne lettek volna férfiak.

32
Azok voltak – az emberek nyolcan százalékával együtt ezen az emeleten. De egyedül Trent
Rexroth nézett ki elég megkínzottnak és komolynak ahhoz, hogy átkeljen a világ összes hídján és
leégesse azt egyik parttól a másikig, hogy elérje a célját. Egyedül Trent Rexroth tűnt hajlamosnak
arra, hogy lerombolja az egész életedet, ha a fejébe veszi. A félelem, amit gerjesztett bennem
felajzott. És ez aggasztott. Nagyon.
– Meg tudom csinálni újra – motyogtam, félig kétségbeesve, hogy újra halljam azt a hangot
kijönni a száján, félig remélve, hogy ettől többnek lát majd engem potenciális áldozatnál. Felhúzta
ördögi, vastag szemöldökét. – Hadd lássam. De ne kólával. Leguggoltam Lunához és
belesuttogtam valamit a fülébe. Lehajtotta a fejét, és próbálta elnyomni nevetését apró öklével.
Győzedelmesen felnéztem, hogy tanulmányozzam Trentet. Ezúttal nem mosolygott. Szemeiben
valami olyan ragyogott, amiben nem is voltam teljesen biztos, hogy képes érezni.
Egy múló pillanatig, valami átfutott köztünk, de nem tudtam, mi volt az. Olyan intenzitással nézett
rám, amit a vállaimon éreztem. Mintha szupererőm lenne, amire rá akarja tenni a kezét.
Majdnem megkönnyebbültem, amikor Camila besétált a pihenőszobába, és Trent felé kapta a
fejét, mialatt én eltüntettem a kólát a szemetesben.
– Mr. Rexroth! Én a-a-annyira sajnálom. Mondtam neki, hogy ne adjon Lunának semmilyen
üdítőt. Sosem kellett volna Lunát egy teljesen idegenre hagynom – dadogott, szemei idegesen
jártak hármunk között, ahogy arcát egyik kezébe fogta. – Luna, gyere ide, édesem. Nézze, én
voltam Edie dadusa nyolc évig. Jól ismerem őt. És én csak itt voltam a folyosón, a mosdóban...
Váó. Faszkalap főnöknek kell lennie. Bár nem volt szükségem Camila reakciójára ahhoz, hogy
tudjam ő a nem-ejtünk-foglyokat típus. Trent elhessegette, elvesztve érdeklődését a mondandója
iránt.
– Rendben van. Camila, el tudná vinni Lunát a tízedik emeleten lévő játszószobába? Azonnal ott
leszek.
– Természetesen.
Aggodalom látszott öreg dadusom arcának minden egyes sejtjén, ahogy felkapta a karjaiba Lunát
és sietve kiment a tágas konyhából, léptei felgyorsultak, ahogy visszapillantott a válla fölött
diktátor munkaadójára. Trent és én egyedül maradtunk, és noha undorodtam magamtól, hasam
úgy ugrott össze, ahogy általában első csók előtt szokott. Egyetlen lépéssel a személyes terembe
került. Nyeltem egyet, amikor rájöttem, hogy több mint harminc centivel magasabb nálam.
– Az életcélod, hogy felbosszants engem? – hangszíne egy lapos vonal volt a monitoron, halott és
komoly. Vállat vontam, egy ütemet sem kihagyva. – Nem, de ez egy kellemes bónusz.
Elmosolyodott. Fenyegetés volt a vigyorában. Az illata hülye dolgokat művelt a fejemmel. Olyan
húrokat pendített meg a testemben, amelyekről nem tudtam, hogy sóvárogni képesek, a rossz
irányba rángatva engem. Nyeltem, tettem egy lépést hátra. Trent úgy tűnt semmibe vette a tér
iránti igényemet, és újra felfalta a kettőnk közti távolságot. A derekam nekiütődött a homokszínű,
hűvös pultnak. Miért volt itt minden arany és romlott?
– Van egy Funny Felix parti vasárnap Luna kölyök táborában. Tobago Beachen. Azt akarom, hogy

33
ott legyél – kívánsága direkt volt, kérges. Ahogy nagy keze is, amit a pultra tett mögém, ahogy a
testem fölé magasodott. Megráztam a fejem.
– Én... Én nem tudok.
– Nem hiszem, hogy megértetted, Edie. Nem hívtam el a korhatár alatti segged egy Chuck E.
Cheese randira. Ez nem opcionális. Ez része a munkaköri leírásodnak. Nézd meg a szerződésed.
A 4.4-es klauzula előír neked néhány plusz órát minden hónapban – hétvégéket is beleértve. Ez
egy üzleti tranzakció. Semmi több.
– Te nem érted – szorítottam meg a pultot magam mögött, amíg a bütykeim kifehéredtek,
túlérzékenyen arra, hogy a jobb keze centikre volt az enyémtől. Érintésének ötlete őrült volt és
csábító. Még bűnös is. –Nem dolgozom szombatonként. A szombatjaim az enyémek, és a városon
kívül töltöm őket, San Diegóban. Tudok dolgozni vasárnaponként – nem probléma. De nem
szombaton – fojtogatott minden egyes szó. Trent megmerevedett arca meg sem rándult. Ajkai
olyan közel voltak az enyémekhez, hogy nem voltam biztos benne, vajon csak képzeltem, vagy mi
tényleg beleolvadtunk valami másba. Éreztem, ahogy törzse a lélegzetvétele ütemére mozdul,
anélkül, hogy a testünk érintkezett volna. A meghittség levetkőztette velem a gúnyosságomat,
amit általában köpönyegként viseltem, hogy kizárjam a világot.
Kérlek, gyerek közelebb. Kérlek, maradj távol. anely a gyerekmenüiről és a játéklehetőségeiről
ismert.
– Miért? Mi van szombatonként? – állkapcsa gránit volt, szeme titánium.
Ha nem tűnt volna olyan elérhetetlennek, úgy cirógattam volna borostás állát, ahogy szerettem
volna. Pillantásunk találkozott. – Minden tiszteletem, de ez nem a tartozik rád.
– Erősen érintett vagyok. Épp próbálom kitalálni milyen meggondolatlan vagy, mivel terveket
szövök veled és a lányommal. Valami okból úgy tűnik, hogy megkedvelt téged. Haboztam,
grimaszolva. – Miből gondolod, hogy meggondolatlan vagyok?
– Elutasítani borostyánligás egyetemeket – és dicsekedni vele, zsebelni egy zsúfolt promenád
közepén, felbosszantani az állam legbefolyásosabb
emberét az első munkanapodon, hogy megnevezzek néhány okot. Mivel mi alig vagyunk
ismerősök, arra tenném a tétem, hogy még sokkal több random szarság kerülne az utamba, ha
mélyebbre ásnék – szavai pengeként vágtak belém, ahogy kigombolta a felső két gombot az
ingén. Észrevettem néhány dolgot. Például hogy ez volt a második alkalom, hogy megszabadult a
nyakkendőjétől, vagy meglazította a gallérját, amikor körülötte voltam. Mintha talán ez azt
jelentette volna, hogy melegebbet érzett, amikor egymáshoz közel voltunk. A padlóra
fókuszáltam, próbáltam elterelni a gondolataimat onnan, ahová abban a percben tévedtek,
amikor meglazította a gallérját. – Egy héttel ezelőttiig szörfoktatóként dolgoztam. Úgy értem, ja,
kirabolok embereket. De csak mert... – elhallgattam, keresve a megfelelő szavakat anélkül, hogy
túl sokat kiadnék. – Nézd, nincs választásom, oké? Bízz bennem, csak mert az apám tele van
lóvéval, nem azt jelenti, hogy én egy centet is látok belőle. Nem vagyok kleptomániás. És csak
bizonyos embereket célzok meg. A gazdag fajtát. Azokat, akiknek nincs szükségük arra a pénzre,

34
hogy fizessenek az áramért vagy a kajáért – tettem hozzá. Mert számomra ez különbséget
jelentett.
– Brra-kibaszott-vó, Robin Hood. Rendkívüli hír – tizenöt évvel ezelőtt anyám nem tudta volna
fizetni a villanyszámláját, ha ellopod a tárcáját. Fejezd be, hogy hanyag feltételezésekbe
bocsátkozol. Ez helytelen.
– Emlékeztetned kellene magad erre – épp most címkéztél meggondolatlannak – mutattam rá.
– Mert az vagy. Nem hiszem, hogy jól illenél Lunához.
– Sosem jelentkeztem a munkára, szóval nincs gond.
A sebesség, amivel elmozdult tőlem, bámulatos volt. Trent hidegen vizslatott, vicsorral az arcán.
– Jössz a partira. Nem vitatéma, Van Der Zee.
– Nem – mondtam, megragadva a telefonomat a pultról, és testemmel az ajtó felé fordulva. –
Értem, hogy mit próbálsz itt csinálni. Én kedvelem Lunát, és hajlandó vagyok ott lenni neki – akár
munkaidő után is, nem gond. De a saját feltételeimmel. És ideális esetben, anélkül, hogy te
körülöttünk lennél. Camila nagyszerű, de te és én nem jövünk ki. Kinyitotta a száját, hogy
mondjon valamit, amikor Dean Cole grasszált be, megragadott egy tányért és megpakolta annyi
gyümölccsel, ami elég lett volna, hogy megfullasszon egy elefántot, szemei szenvtelenül a színes
kosárra meredtek.
– Hé, ember – beleszúrt egy fogpiszkálót egy darab dinnyébe és a szájába dobva megrágta. Trent
megpördült, hogy szemben legyen vele, és szótlanul ráncolta homlokát, melyről üvöltött, hogy
húzz a picsába!
Dean rendíthetetlenül folytatta. – Mint legjobb barátod, úgy érzem, figyelmeztetnem kellene
téged. Ráhajtani az üzlettársad lányára, aki gyakorlatilag a saját gyereked lehetne, rossz húzás. A
folyosó túlfeléről láttuk, hogy egymás arcába másztatok, és mindannyian tudjuk, hogy a gyűlölet
gyakrabban változik valami mássá, mint ahányszor nem. Szóval, itt a tanácsom – tartsátok meg
az ágyékotokat magatoknak, gyerekek. Most. Kurvára. Azonnal.
Dean még mindig vidáman mosolygott, ahogy szállította az üzenetet. Egy külső szemlélő az üveg
túloldaláról azt hihette, hogy az időjárásról vagy a fociról beszélgetett. Néztem a két férfit. Trent
szemei olyasmit ordítottak, amit Dean nyilvánvalóan képes volt olvasni, ajkai összeszorítva
maradtak.
– Vettem, haver. Csak figyelmeztettelek – Dean felemelte egyik tenyerét, vereséget tettetve.
Kimentettem magam, kisiklottam a konyhából és otthagytam a két férfit, farkasszemet nézve.
Mielőtt sikerült volna elmenekülnöm, Trent megragadta a karom – lágyan, nem úgy, mint az
apám – és belesuttogta a hajamba.
– Mit mondtál Lunának, hogy megnevettesd?
Becsuktam a szemeimet, a nyaka felé hajoltam, visszatartva a lélegzetem, így nem szívtam be az
illatát és tápláltam a növekvő függőséget.
– Azt mondtam neki, hogy az apukája egy feszült bunkó.
Nem néztem vissza, hogy lássam ki nyerte a farkasszem-nézést, Trent vagy Dean.

35
Nem számított, mert én voltam az, aki vesztett. A józan eszemet, a logikámat és az értelmemet.
Én voltam a vesztes a végen, és szükségem volt egy gyors győzelemre, ha valaha el akartam szökni
Theóval. Amit akartam. Nagyon is.
– valami hír? – Hagytam, hogy az ingem leessen a márványpadlóra egy halk puffanással. Amanda
gépiesen, ahogy a legtöbb dolgot csinálta, levette a ruháját, ráfektette a színes darabot a barna,
tömött karosszékre a hálószobámban, és Todos Santos körvonalait nézte a franciaablakokon
keresztül. Rájöttem, hogy nem egészséges kapcsolatot fenntartanom a magánnyomozóval, akit
azért béreltem fel, hogy felkutassa a nőt, aki elhagyta a gyerekemet. Arra is rájöttem, hogy
egyszerre vele és a gyerekem terapeutájával lenni katasztrofálissá válhat. Bár mindig
szerettem a zűrt, és jó ötlet volt keverni az üzletet az élvezetekkel – ha nem törődsz a botránnyal
és tudod, hogyan teheted a magad számára hasznossá az élvezeteket. Amanda extra-keményen
dolgozott nekem. Sonya kétszer annyit foglalkozott Lunával, mint más gyerekekkel a
rendelőjében. És volt még valami, ami hozzájuk fűzött: a kényelem. Ahogy a családom, a szüleim
és a barátaim tudták, nem nyúltam csajhoz, mióta Val elhúzott Isten tudja, hová és azt akartam,
hogy ez így is maradjon. Nem akartam, hogy összehozzanak egy nővel, csak mert tudják, hogy a
piacon vagyok. Nem akartam, hogy szemmel tartsanak és elmondják, milyen átkozottul rossz
egyedül lenni és mennyire meg kellene állapodnom. Szerencsére, Amanda és Sonya nem lát
többet bennem, mint egy dögös pasit, aki egy tisztes részét adja a fizetésüknek és olyan nyersen
és keményen bassza meg őket (gumival – megtanultam), hogy egy egész
hét kell a kiheveréséhez. Amanda kikapcsolta a fehér csipkemelltartóját és lecsúsztatta a karjain.
Mennyeien nézett ki a csokoládészínű bőrén.
– Még keresem – morogta, meggyújtva egy jointot a rózsás ajkai között.
– Most hol?
– Brazíliában. Próbálom kitalálni, hogy az ottani rokonainál van-e.
Val anyja Chicago-ban lakott. Elszökött Rióból Val erőszakos apjától, amikor Valenciana
hároméves volt. Az esély, hogy megtalálják Luna anyját Brazíliában csekély volt, de eltelt három
év és semmi hír, egy ábrándot kergettem. A pénz nem számított manapság, de még mindig
furcsának éreztem, hogy ennyit költök egy ilyen feltevésre. Mióta Valenciana elhatározta, hogy
meglép, fáradhatatlanul keresem őt. Nem az elhagyás részével foglalkoztam, már régen
feladtam, hogy úgy viselkedjen, mint egy anya. Azt akartam, hogy rám ruházza a teljes
felügyeletet. Ha Val úgy döntene, hogy megint visszakeringőzik az életembe – ami nem is lenne
túlzás, mert szereti a pénzt és nekem sok van – azt, hogy Luna nem beszél négyévesen,
felhasználná a bíróságon, hogy elvegye tőlem. Mert, ha Val megkapná Lunát, akkor elég
gyerektartást kapna ahhoz, hogy fenn tudja tartani az imádatát mindenért, ami divatos és drága.
És ha van valami, amit határozottan soha nem élnék túl vagy engednék meg, az az, hogy bárki
elvegye tőlem a gyerekemet. Amanda felém sétált, oda, ahol kinéztem az ablakon, még mindig a
magas sarkújában; egy karibi istennő, akinek nincs ideje férje és gyerekekre. Megállt a
bárpultomnál (annyira kilencvenes évek, de akkoriban szegény kölyök voltam és ez volt az álmom,

36
és Öreg-Trent részben azon munkálkodott, hogy Fiatal-Trent álmait megvalósítsa) és kivett egy
üveg limitált kiadású Jamesont. Nem voltam nagyivó, de miután ma összecsaptam egy tinivel és
a sovány segge visszautasított, egy korty nem árthatott. Amanda leült az ágyra, megütögette a
bársonytakarót maga mellett és én leültem mellé, a fejemet a meztelen melleihez nyomtam,
ahogy a számba öntötte az italt.
– Hajlok a felé, Rexroth, hogy tájékoztassak, valószínűleg nem fogod megtalálni Valt. Senkit se
érdekel, ha átléped Mexikó határát, még kevésbe, ha messzebb délre teszed. Val-nek még
feltöltős mobilra, titkos e-mail címre és puccos, hamis személyire sincs szüksége. Kedvére
leugorhat egy tengerparti kisvárosba és ott maradhat egy baráttal, vagy vállalhat alkalmi munkát.
A legtöbb dolgot, amit korábban vettél neki, eladta, hogy megléphessen és elég tisztes
gyerektartást kapott, hogy hosszú időre eltűnhessen.
Éreztem, ahogy az ital végigégeti a torkomat és azon tűnődtem, hogy lehetett alkoholista régen
Dean. A pia depresszióssá tett. És hülye dolgokat csináltam részegen. Például feljegyzéseket írtam
a lányomról és megmutattam a terapeutájának. Kivettem a jointot Amanda ajkai közül és
bedugtam a számba, hátrahajtottam a fejem és édes illatú füstcsíkokat fújtam ki az ég felé.
Amanda szénfekete haja beborította a mellizmaimat, ahogy lehajolt, hogy megcsókolja a
meztelen vállamat át a tetoválásomon, amit közvetlenül a főiskola előtt szereztem, amikor
otthon ültem törött bokával és az idő elütése volt a legfőbb prioritásom.
– Faszom – ez volt a kifinomult válaszom a kis beszédére.
A farkam már kemény volt, ahogy a nyakam érzékeny bőrét megszívta, majd a vállam
harapdálásával kinyilvánította a szándékát. A légkondicionáló zümmögött közöttünk és én a
kintről beszűrődő zajokat figyeltem. Luna gyorsan elaludt a penthouse másik szárnyában, a
szobája Camiláé mellett volt. Luna sosem fog találkozni Amandával. Sosem fogja megtudni, mit
csinált az apukája éjszaka.
– Engedd el őt, Trent! Keress egy rendes nőt, aki törődni tud a gyerekeddel. Szó szerint minden
olyan nő a kontinensen, akinek szeme van, és petefészkei, az pályázna erre a pozícióra. Minden
megvan benned – mondta.
A fogaim közé vettem a jointot, miközben lecsúsztattam a fehér tangáját a combjain és egyszerre
három ujjamat nyomtam belé, megtalálva az utat a G-pontjához és lustán dörzsölgettem. Még
ideje sem volt arra, hogy hátrébb húzza a seggét a takarón, hogy hozzáférhessek a puncijához. A
feltörő nyögése belehasított a levegőbe, amikor a hüvelykujjamat hozzányomtam a csiklójához
és elkezdtem masszírozni, felizgatva őt.
– Ez ma fájni fog – mondtam.
– Miért? – dorombolta, hirtelen felvillanyozta az ötlet. – Ezúttal ki idegesített fel?
A neve a nyelvem hegyén volt, de ha kimondanám, beismerném, hogy Edie jár a fejemben. Fiatal
volt. Olyan átkozottul fiatal. És még ha nem is törődnék az életkorával – amivel mégis, a teste az
érett és a serdülő közötti vonalon húzódott. Még nem érte el a teljes és a határozott
domborulatait. Törődtem a Fiscal Heights Holdings-szal és terveim voltak ezzel kapcsolatban.

37
Tervek, amikbe nem tartozott bele Edie vagy a bosszúszomjas apja. Ezen kívül egy csapás volt,
egy buktató, és egy kurva biztos elterelés.
– Senki – végignyaltam Amandát a torkáig, aztán megálltam, hogy ránézzek. Amanda nem várta,
hogy megcsókoljam. Senki sem várta. – Senki fontos.
Egy hazugság volt, amiben hinni akartam. Egy hazugság volt, amit beleültettem az agyamba, a
szívembe és abba, ami megmaradt a lelkemből. Egy hazugság volt, aminek igazsággá kellett
válnia. Így kellett lennie.
A telefonom ébresztője olyan lelkesedéssel rezgett, amin pontban hajnali négy órakor
nyilvánvalóan nem osztoztunk. Felébredni a tintaszínű sötétségben nem volt ideális a
szórakozásra, de a szörfözés igen, így lenyomtam a gombot, meggyőzve magam arról, hogy ez
csak ideiglenes, még ha nincs is oka annak, hogy ezt gondoljam.
Ásítva kinyújtóztam a duplaágyamban, a szemeim lassan fókuszáltak. Rózsaszín falak. Két csillár.
Fehér, antik bútorok, felújítva és importálva, Olaszországból. Minden, ami a szobámban volt, azt
mutatta, hogy én egy boldog, szurkoló-típusú tinilány vagyok. Senki sem gyanakodna arra, hogy
ez a szoba egy kalitkát mutat, egy személyt, akit el kell játszanom. Senki sem tudta, hogy el kellett
dugnom a szörf-felszerelésemet, a waxot, a vízálló ruháimat és az ilyesmiket a szekrény hátuljába,
még ha minden nap használom is őket, a csekély valószínűség miatt, hogy valaki rájön,
nem vagyok jéghercegnő. A szörfözés nem elég előkelő, hogy elfogadott tevékenység legyen egy
Van Der Zee számára. A szörfdeszkáim az egyik garázsban voltak elrejtve nehéz, barna szövetek
alatt, ahol a vendégek nem láthatják, még véletlenül sem és az összes családi fotó, amit a
korallszínű falakra akasztottam, ugyanaznap le is kerültek; csupán a falakra kalapált szögek
bizonyították, hogy ez a szoba egyszer otthonos volt és az enyém.
Senki sem ismerte a valódi énemet, mert nem voltam tökéletes és a Van Der Zee-k azok voltak.
Legalábbis a külvilág felé.
Mi voltunk a Brady család a millió kölyök nélkül. Szőkék, szépek és nekünk volt a legnagyobb,
legfényesebb mosolyunk a környéken. Belebújtam egy narancsszínű bikinibe, egy feszes vízálló
ruhába és egy fekete kapucnis felsőbe, majd írtam Bane-nek. Most nem tudtunk együtt szörfözni,
amióta éjjel–nappal dolgoztam, de attól felajánlottam. Szívás a koromsötétben szörfözni, nem
beszélve arról, hogy különösen kockázatos. De nem volt túl sok választásom. Reggel hétkor
kezdtem dolgozni és nem is fejezem be este hétig. És amikor végeztem, akkor ellenőriznem kellett
az anyámat, főzni neki és megbizonyosodni róla, hogy jól van. Végül is valakinek meg kellett
tennie és az kurva biztos, hogy nem Jordan volt.
Beléptem a konyhába egy kis kókuszvízért és egy granola szeletért. Minden sarokból vérvörös
gránit konyhapult és rozsdamentes acél eszközök ragyogtak rám. A konyha volt az egyik kedvenc
helyem a villában, mert az apám elég ritkán tévedt be. Akárhányszor otthon volt, az ételét a
szobájába vitette az egyik házvezetőnőnkkel. Csak akkor bukkant fel, amikor teát készített
anyámnak, ami úgy tűnt az egyetlen dolog, ami megnyugtatta a zaklatott idegeit.
– Anya? – lihegtem, amikor egy piszkosfehér szatén köpenybe burkolt törékeny, hajlott hát

38
üdvözölt. – Miért vagy ébren?
A márvány étkezőasztalnál ült, a helyi újság egyik cikkét bámulta. Odasétáltam és egy puszit
nyomtam a szőke feje búbjára.
– Hé – mondtam halkan. – Éjszakázol?
– Kicsoda April Lewenstein? – az egyik tövig rágott körmét egy képre nyomta, amin apa ölelkezett
egy fiatal üzletasszonnyal, mindketten a kamerába mosolyogtak az egyik FHH estélyen.
Végighúzta az ujját a képükön és mindkét arc tintafoltos lett. Megengedtem magamnak egy
elnéző sóhajt, a vállaim elernyedtek.
– April a könyvelésen van, a hetedik emeleten. Házas, öthónapos terhes. Semmi miatt sem kell
aggódnod. Menj vissza az ágyba! Felém fordította a fejét. Az ajkai természetellenesen duzzadtak
voltak, a bőre túl feszes a vég nélküli injekciózástól, vöröslő szemei egy újabb beszámíthatatlan
gyógyszer-koktélról meséltek, amiket ki kell cserélnünk és felíratnunk.
– Elmondanád, ha tudnád, hogy megcsal engem – megragadta a szörfruhám anyagát és csomóba
szorítva az arcához húzott. Kötelezettség nélkül megrándítottam a vállamat.
– Persze. – Biztos, hogy nem. Ebben a pillanatban Lydia Van Der Zee azzal az egyszerű ténnyel se
tudott volna megbirkózni, hogy karbantartás miatt a medencénk lezárva marad a nyár hátralévő
részére. De azt mondtam neki, amit hallani akart, mert az ártatlan hazugságok biztosítják, hogy
viszonylagos békében éljünk együtt a határozott instabilitásával. Persze magam miatt, nem
miatta.
– Hogy megy a munka, drága kislányom? Ellazította a szorítását a szörfruhámon. A szemeim a
hűtő feletti órára rebbentek, tudtam, hogy tartozom neki a társasággal, ha mással nem is.
Leültem egy székre mellette és kipattintottam a kókuszvizes dobozt, az ajkaimhoz emeltem.
– Rendben van. Jordan kiválasztotta a város legnagyobb seggfejét, hogy vele dolgozzam. Alig
várom, hogy találjon egy másik kedvenc projektet, amivel eltöltheti az idejét. A Fiscal Heights
Holding csak egy újabb pont volt az apám vállalati szövetén. Már annyi vállalatot vett meg és
adott el ezelőtt, hogy képtelen voltam számon tartani. Úgy kezelte a befektetéseit, mint a
nincstelen szeretőket – az első évben mindent megadott nekik, amire szükségük volt, aztán dobta
őket, hogy védjék meg magukat, ahogy unalmassá váltak számára, és új, izgalmas kaland után
nézett.
– Nem tudok erről – motyogta anya beharapva a húsos alsó ajkát. – Tetszik neki az ötlet, hogy
egymás vállát veregetik Baron Spencerrel, meg ilyesmi. Ők nagy nevek Todos Santos-ban és apád
polgármester akar lenni.
A Fiscal Heights Holding székhelye Beverly Hillsben volt, a nagy L.A.- ben, de mi Todos Santos
városában éltünk. És Todos Santos kicsi volt. Ijesztően az. (lásd még: én, ahogy
szerencsétlenségemre a főnököm anyjának tárcáját próbálom meg ellopni) Szóval, anyának nem
kellett emlékeztetnie arra, hogy Trent Rexroth nagy fogás volt. Mostanság, úgy vettem észre,
hogy megszállottan rá gondolok, irodán kívül és belül is, ami elég nyomos ok volt ahhoz, hogy
ellökjem magamtól, akárhányszor a közelembe került.

39
– Az apád különösen viselkedik. Megint megcsal, biztos vagyok benne. Azt hiszem, ezúttal
komoly.
– Kétlem – vigasztalóan rámosolyogtam. A komoly részére értettem, nem a megcsalásra.
Határozottan megcsalta. Fáradtan megdörzsölte az arcát.
– Ezelőtt sosem voltak ilyen hosszúak és gyakoriak az üzleti útjai.
– Talán felkészül arra, hogy polgármester legyen. Támogatókkal találkozik, bla-bla-bla.
Habár mostanában nem beszélt a politikai törekvéseiről, és ez azt jelentette, hogy nem is voltak
a gondolatai között. Jordan Van Der Zee- nek egyetlen igaz szerelme volt, és az a saját hangja.
A konyhaajtó halkan megnyikkant és én ösztönösen felkaptam a fejem készen arra, hogy
kirántsam a fiókot és levadásszam a rohadékot egy steak-késsel. Amikor láttam, hogy maga az
ördög jelent meg teljes valójában, kifújtam a levegőt, de jól tudtam, hogy nem lazulhatok el.
– Te is fenn vagy? Mi van veletek, srácok? Hajnali fél öt van – morogtam az italomat szorongatva.
A hétvége gyorsan közeledett és én nem akartam felbosszantani Jordant. Szükségem volt arra a
látogatásra szombaton, így kedvesen viselkedni életbe vágóan fontos volt.
– Edie-nek és nekem van némi megbeszélnivalónk. Menj vissza az ágyba, Lydia! Hamarosan
készítek neked egy teát.
Még ha a rosszallása közvetlenül az anyám felé irányult is, ez mégsem csökkentette a rossz érzést.
Anya legyőzötten talpra állt, kisétált a helyiségből, nem sokban különbözve egy szellemtől.
Minden megtett lépése mellőzöttséget, lemondást és gyengeséget sikoltott. Az anyámat eléggé
bántalmazták ahhoz, hogy megtörjön, de nem eléggé ahhoz, hogy a rendőrséghez forduljak.
Egyensúly, mondta Rexroth. Az minden. És ó, mennyire igaza volt. Becsuktam a szemem, vettem
egy nagy levegőt. Kurvára nem fogsz veszíteni, Edie. Francba a szörfözéssel és a kis hatalmi
játékaival és figyelj a lényegre. Nézd a nagyobb képet! Jordan kikapta a kezemből a kókuszvizet,
kiöntötte a konyhasziget egyik óriási mosogatójába.
– Épp azt ittam – minden egyes ártatlan szavamban halálos mennyiségű rosszindulat volt.
– Többé nem. Ez, és a szörfözés.... úgy nézel ki ezek miatt, mint egy hippi. A Van Der Zee-k minden
reggel kávét isznak. Ettől vagyunk okosak.
– Kétszer egy nap teát csinálsz anyának – vigyorogtam.
– Az anyád nem Van Der Zee. Az ő dicsősége az, hogy hozzáment egyhez.
Nem volt lehetőségem arra, hogy elismerjem neki, amiért nem tört ki a harmadik világháború,
így befogtam a szám.
– Edie, beszélnünk kell!
– Azt hittem, azt csináljuk.
Előredőlt, rákönyökölt az asztalra. Komoly tekintete azt tükrözte, hogy megint kiábrándult
belőlem, bár rohadtul nem tudom, miért.
– Láttam a beszélgetésedet Rexroth-tal a pihenőszobában. Az egész emelet látta.
A szemeimet rászegeztem, a szám kinyílt, mielőtt kitaláltam volna egy visszavágást. Ha az apám
arra gyanakodna, hogy flörtölök Rexroth-tal, eltávolítana mindentől, amivel törődöm, és ott

40
hagyna. Ezt nem engedhetem.
– Nézd – kezdtem, de egy kézmozdulattal elhallgattatott.
– Az én lányom nem lehet olyan hülye, hogy bedőljön a nyers vonzerejének. Én tudom ezt, Edie.
Elkezdett matatni a nyakkendőjén, megkötötte anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna a
tükörbe. Hátradőltem, a karjaimat keresztbe fontam a mellkasomon.
– De láttam, ahogy rád nézett, és ahogy feléd hajolt, egyik sem volt helyénvaló, figyelembe véve
a korkülönbséget és azt, hogy most nekünk dolgozol. Fogalmam sincs, mit forgat a fejében Trent
Rexroth, de nem fogja elérni a célját, bármi is az. Nos, tudod, hogy apád elég jó abban, hogy
megértse a vele való társulás következményeit, igaz? Jordan ki akarta csinálni Trent Rexroth-ot?
Én nem tenném ezt ellene.
Ő határozottan beszámíthatatlanná válik, ha a családja becsületét kell megvédenie, a becsület itt
a hangsúlyos szó. A szeretet, az érzések és az általános jólét eldobhatóak voltak a világában. A
felismeréstől, hogy ez a beszélgetés túl sok irányt vehet – mindegyik rossz felé – a gyomrom
összerándult, felhúzódott a mellkasomba, elzárva a torkomat. A szívem megszegett ígéretekkel
és bizonytalan boldog pillanatokkal telt meg. A remények és álmok senki földje Theo nélkül sosem
fog kiteljesedni.
– Rexroth nem érdekel engem, szóval ne pocsékold az idődet azzal, hogy figyelmeztetsz –
mondtam, homokszemeket piszkáltam ki a letört körmeim alól. Mindig tele voltak homokkal,
bármilyen rövidre vágtam is. De igazából – imádtam. A homok az óceánra, a szörfözésre, a
szabadságra emlékeztetett.
– Szeretnéd, ha megnövelném az órabéredet?
Apám előredőlt, mint egy nehéz gép, a kezébe vette az enyémet és mereven megütögette. A bőre
hűvös és száraz volt, tökéletes metaforája annak az embernek, ami volt. Óvatosan válogattam
meg a szavaimat, a tekintetem végigsiklott a kezeinken, mennyire természetellenes volt a
látványa és az érzése.
– Nos, csak minimálbért fizetsz nekem.
– És szeretnéd, ha úgy rendezném, hogy láthasd Theodore-t minden szombaton és minden
második szerda este? – folytatta, sunyi volt a mosolya. Theodore. Nem Theo. Sosem Theo.
Az ujjaim remegtek, viszkettek, hogy kikapjam őket az apám markából. Reszkettek azért, hogy
újra megérintsék Theot. Hogy érezzem az arcát a kezeim között. A nevetését a bőrömön. A lelkét
a sajátom mellett. Ugyanakkor tudtam, hogy Jordan tudatában van annak, hogy a répa, amit
előttem lóbál, mérgező. A kezem enyhén sajgott az érintésétől, és én meg akartam mosni
szappannal, addig súrolni, míg az első bőrréteg le nem hámlik. Közelebb hajolt, a leheletében
mentolos fogkrém és méreg volt.
– Szükségem van a segítségedre, Edie. Van egy elvégzendő munka és te vagy a tökéletes jelölt.
– Hallgatlak – mondtam, látni akartam, merre tart.
– Trent Rexroth. Azt akarom, hogy körülötte legyél. Találd ki, hogy mire készül.

41