A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Max Monroe: The Bet (Winslow Brothers #1), 2021

Fordította
RÁCZ JÚLIA VERA

Copyright ©2021. The Bet by Max Monroe

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency
Hungarian translation © Rácz Júlia Vera, 2022
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2022
Minden jog fenntartva!

Borítófotó © Wander Aguair Photography

Modell: Philippe Bélanger
Borítóterv Peter Alderweireld, Fehér Zsanett
A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Fegyveresi Anikó
Korrektúra: Valentin Kristóf
Tördelés: Takács László

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5704-57-6
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

A Vonzó ajánlat egy romantikus vígjáték és önálló regény a

Winslow fivérek sorozatban. A regény hemzseg az igazán
romantikus és komikus pillanatoktól, ám emellett rettentő
pikáns is.
Úgy értem – iszonyatosan szexi az egész.
Most, hogy már ezt is tudod, kérlek, ne jelents fel bennünket,
csak mert a Vonzó ajánlat felhevíti a számítógépedet, vagy mert
olyan érzésed lesz, mintha elromlott volna a légkondi, ami
miatt egy ventilátor előtt ülve kell olvasnod. Monroe szinte
illegális mennyiségű kávét fogyaszt, és az ellenőrzést végző
biztos urak fogadása nagyon megterhelné az írói
produktivitásunkat – vagyis veszettül megnehezítené azt, hogy
még több vidám romantikus regényt írjunk neked ;) ;) ;)
A könyv tartalmának vicces és függőséget okozó jellege miatt
a következő dolgok nem ajánlottak: a regény olvasása nyilvános
helyen, az ágyban félálomban lévő házastárs és/vagy háziállat
és/vagy gyermek mellett, randevú közben, az esküvőd napján,
gyermeked születése közben, evés és/vagy ivás közben, a
munkahelyeden, a könyv felolvasása a főnöködnek, és/vagy
vezetés közben. Továbbá, ha életkor/terhesség/gyermekszülés/
stb. miatt húgyhólyag inkontinenciában szenvedsz, javasoljuk,
hogy viselj higiéniai termékeket és/vagy olvass közvetlenül a
toaletten ülve.

Kellemes olvasást!

Szeretettel,
Max & Monroe
 AJÁNLÁS

A cserkészlányoknak csak annyit

mondhatunk: sajnáljuk.

Az orgazmusoknak: szent ég, ti aztán

rendesen megjelentek a könyvben. Ember
legyen a talpán, aki tudná, mihez kezdjen
ennyivel.
 BEVEZETŐ

február 17., szombat

Jude

Nem tudom, miért, de azt hiszem, ma este érzem a szerencse

szagát a levegőben – nos, a szerencséét és egyben egy kibaszott
sarkvidéki hidegfrontot is. Elmosolyodom a gondolatra, de egy
kicsit gyorsítok a tempómon, hogy minél kevesebb időt kelljen
kint töltenem ebben a pokolian zúzós téli szélben.
Két háztömbnyire vagyok az úticélomtól, amikor a telefonom
rezegni kezd a kabátzsebemben, és ahogy előveszem, egy
üzenet jelenik meg a képernyőn.

Bianca: Ráérsz ma este? Én biztos, hogy örülnék egy

kis társaságnak...

Elvigyorodom, megrázom a fejem, és gyorsan begépelek egy

üzenetet.

Én: Sajnálom, drágám. Dolgozom.

 Bianca: :(

Mosolygok.
Bianca gyönyörű nő, de nem a barátnőm vagy a volt
barátnőm. Még csak nem is igazán barátom, ha őszinte akarok
lenni.
Kedves és aranyos lány, és időnként együtt lógunk, de ő csak
egy a millióból – a millió lány közül, akik ugyanúgy megfelelnek
egy kis ideiglenes szórakozáshoz, társaságnak vagy az élet
bonyodalmaitól való figyelemeltereléshez.
Ha nőkről van szó, őszintén szólva általában így szoktam
kezelni a helyzetet.
Nincsenek kötöttségek.
Nem járok senkivel.
Csak szórakozom egy jót. Tizenhárom évvel ezelőtt
megtanultam – miután végignéztem, ahogy a legidősebb
bátyámat, Remyt otthagyják az oltárnál –, hogy jobb ez így.
Nincs lélekölő reménykedés, nincsenek nagy szerelmi
kinyilatkoztatások, nincs várakozás arra az egy gyémántra, ami
fényesebben csillog a többinél.
Nem szakad meg a szívem, hogy Biancát elutasítom, és akkor
sem történne semmi, ha ő hagyna faképnél.
Bianca pótolható – és én is az vagyok. Mindannyian azok
vagyunk. Ráadásul elég szerencsés vagyok ahhoz, hogy New
Yorkban éljek, a világ egyik legnagyobb és legforgalmasabb
városában – a lehetőségek itt végtelenek.
Átszlalomozom egy új menő étterem, a WigWam előtt
összegyűlt kis tömegen, az ott állóknak a töke is lefagy, míg arra
várnak, hogy bejussanak, én pedig kicsit szorosabbra húzom
magamon a kabátot. Hiába mozgok, nincs olyan ember, akinek
a ma esti fagy ne tudná lefagyasztani az orrát.
Basszus, de hideg van.
Rájövök, hogy a telefonomat még mindig a csupasz kezemben
tartom a fagyos levegőn, mint egy idióta, így mindkettőt
visszacsúsztatom a meleg zsebembe, közvetlenül a kézmelegítő
fölé, amit indulás előtt raktam el. A telefon újra rezeg, de én
már teljesen felkészültem arra, hogy ne vegyek róla tudomást –
egészen addig, amíg újra és újra és újra meg nem rezzen.
Sóhajtok, visszahúzom a kezem a zsebemből, és a képernyőre
nézek. Öt üzenetértesítést pillantok meg a testvéreimmel
folytatott csoportos chatből. Túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy ne
nézzem meg, ezért megnyitom a bejövő üzeneteimet, és olvasni
kezdem, miközben óvatosan folytatom az utamat a forgalmas
járdán.

Winnie: Közeledik Brad bácsi születésnapja, és nem

hagyom, hogy a buliszervezés és az ajándékozás
felelőssége megint az én vállamra nehezedjen. Ezúttal
ti is segítetek, szemétládák.

Ty: De Winnie, te olyan jó vagy mindenben.

Winnie: Ty, esküszöm az égre, megöllek.

Ty: Legalább megtennéd, hogy azután végzel velem,

hogy megtervezted Brad bácsi buliját, és kitaláltad,
 mit vegyünk neki?

Remy: LOL.

Én is hangosan nevetek. Csatlakozhatnék a beszélgetéshez –

úgy értem, én vagyok a legeslegviccesebb testvér –, de a Club
Craze bejárati ajtaja olyan közel van, és a benti meleg erősen
hívogat, hogy érezzem jól magam. Ezért inkább
visszacsúsztatom a telefonomat a kabátzsebembe, és a
legfontosabb feladatra koncentrálok – a munkára.
Kinyitom a nagy fekete üvegajtót, belépek és azonnal egy
népszerű hiphopdal lüktető ritmusa árasztja el a fülemet. Nem
tudom nem mozgatni a fejemet a basszusra, miközben
végigsétálok a barlangszerű téren, és a hátsó folyosó felé tartok,
ahol az irodák és a táncosok öltözői találhatók.Na igen –
kurvára imádom a New York-i éjszakai életet.
– Jude!
Kiki, a rezidens DJ kiabál a fülkéjéből, leveszi az egyik
fejhallgatót, hogy integessen, miközben tovább táncol a
fülbemászó zenére. Egy gyors kézmozdulata után a dal átvált az
Arctic Monkeys{1} Do I Wanna Know? című számára, amit aztán
zseniálisan kever össze a Beastie Boys{2} egyik régimódi dalával.
– A pokolba is, ez az! – Felemelem a kezem a magasba. – Ez
baromi jó, Keeks!
A zene rózsaszín hajú tündére visszavigyorog rám, felemeli a
hüvelykujját, majd megigazítja a fejhallgatóját, és visszatér egy
sűrűnek ígérkező szombat este zenei előkészületeihez.
Mivel még csak nemrég múlt hét óra, van egy kis ideje, hogy
előkészítse a dolgokat, mielőtt kinyitjuk az ajtókat a
nagyközönség előtt, de amint kilenc óra van, Kikinek készen
kell állnia a grúvra. Szerencsére ezt ő is tudja, és komolyan is
veszi, különben soha nem tudnánk ide bevonzani a szükséges
mennyiségű embert.
Márpedig az én munkám az, hogy bevonzzam a tömegeket.
A Club Craze vadonatúj hely, de a J. Winslow promóciós cég
nem véletlenül híres arról, hogy a legmenőbb klubokkal
dolgozik együtt. Meg kell töltenem ezt a helyet emberekkel, és
az a jó, ha minél nagyobb arcok fordulnak meg itt. Megvan
benne a potenciál, hogy ez legyen az egyik kedvenc helyem
Manhattanben, és ha mindent jól csinálunk az induláskor, a
tulajdonos hajlandó lenne szerződést kötni a cégemmel a
következő négy év klubpromóciójára.
Az én feladatom az, hogy megcsináljam a bulit, segítsek az
embereknek elengedni magukat, és biztosítsam, hogy vissza
akarjanak jönni, újra és újra átélve az élményt.
Egy magamfajta fickónak nem is tudnék jobb munkát
elképzelni.
Amint elhagytam Kiki fülkéjét, gyorsan jobbra fordulok, és
elindulok a “kizárólag a személyzet számára” elérhető folyosón.
Még néhány méter, és megpillantom Mavericket, egy viszonylag
új barátomat, akivel elég gyorsan jóban lettünk, amikor
véglegesítettem a klub személyzetét. A hátsó ajtón sétál be,
amely az épület oldalán lévő sikátorbeli kis parkolóból nyílik.
Szürke táska van a vállán, és egy beanie sapka takarja
szőkésbarna haját.
Maverick nagy forma, és kibaszott jó vele időt tölteni –
ráadásul a Club Craze táncosa. Képzeld el Channing Tatumot a
Magic Mike-ból, amint a Ponyt csinálja egy darálóval, és máris
elég jó elképzelésed lesz Maverick munkásságáról.
– Mizu, Winslow? – kiáltja, amikor találkozik a tekintetünk. –
Mit keresel itt hátul?
– Igazából téged kerestelek. – Nem kerestem. – Tudod,
eszembe jutott, hogy még mindig tartozol nekem a múlt havi
játék miatt, és gondoltam, itt az ideje, hogy emlékeztesselek rá.
Elvigyorodom, megvonom a vállam, és megállok, hogy a
falnak dőljek a táncosok öltözője előtt, mert tudom, hogy
Maverick éppen oda tart.
– Hát persze, te olcsó szemétláda. – Nevetve hátraveti a fejét.
– Olcsó szemétláda? – kérdezem, és a mellkasomra teszem a
kezem. – Te most rólam beszélsz? A fickóról, aki azt mondta
neked, hogy a Mavericks meg fogja nyerni azt a rájátszást, és
semmiképpen nem kellene állnod azt a kurva fogadást?
Nem ez az első alkalom, hogy mi ketten fogadunk valamire.
Bizonyára nem is az utolsó. Maverick betegesen próbál legyőzni
engem, én pedig függője vagyok a fogadásoknak és
kihívásoknak.
A szemét forgatva felnevet, majd megáll velem szemben.
– Igen, de valószínűleg csak azért tudtad, mert a húgod maga
Wes Lancaster felesége. Ez olyan, mint az istenverte bennfentes
kereskedelem.
– Ne légy ilyen keserű, haver. Mondtam, hogy ne fogadj
ellenük. A pokolba is, a csapat ráadásul a te nevedet viseli.
– Mindegy – forgatja a szemét. – Mivel is tartozom neked?
– Száz kövér dollárral – válaszolom. – És ne próbálj meg a
szegénységről rinyálni, és kibújni a dolog alól. Még ha szar is
vagy a sztriptízben, láttam, ahogy a nők egydollárosokat
dugdosnak a nadrágodba. Tudom, hogy van pénzed.
Mav összevonja a szemöldökét: – Féltékeny vagy, tesó?
– Féltékeny? Pontosan mire? Az éjszakáidra, amiket azzal
töltesz, hogy hagyod, hogy a nők körüludvarolják a farkadat,
hogy aztán ne kelljen sírnod, amikor meglátják, milyen kicsi
valójában?
– Baszódj meg! – vág vissza Mav. – Mindketten tudjuk, hogy
nem véletlenül te vagy, aki behozza az embereket a partira, és
én vagyok az, aki szórakoztatja őket. Csak egyikünknek van
igazi tehetsége.
Nevetésben török ki.
– Térj már magadhoz. Simán tudnék táncolni. Kurvára
letáncolnálak a parkettről. Azt hiszed, hogy jó kis borravalókat
kapsz? Haha! Eldobnád az agyad, ha látnád, mennyi borravalót
tudnék összeszedni egy éjszaka.
– Ember, szívesen végignézném, ahogy a pénzed követné a
szádat a tudodhova – vágott vissza Maverick kiadós röhögés
közepette. – Ma este lesz itt egy lánybúcsú. Lehet, hogy csalódást
okoznánk a menyasszonynak, de jó alkalom lenne látni, ahogy
elbénázod a dolgokat.
– Még a lélegzete is elállna tőlem.
– Jude, minden tiszteletem a tiéd, de még soha életedben nem
táncoltál. Úgy pedig pláne nem, ahogyan én táncolok – hördül
fel Mav. – Látványos bukás lenne.
Felvonom a szemöldökömet. Nem tehetek róla. Ez az az
izgalom, amit mindig üldözök, a mámor, amiről nem tudok
leszokni. Ez a szemétláda pedig meg fog fizetni azért, mert
kételkedik a képességeimben.
Megvonom a vállam, egészen közel hajolok az arcához, és úgy
kérdezem:
– Akarsz fogadni?
 EGY

Sophie

– Sophie Sage néven foglaltam asztalt egy tízfős társaságnak –

mondom a bársonykötél mögött roskadozó, nagydarab
kidobóembernek.
A férfi teljesen feketében van, és soha el nem tűnő, mogorva
fintor húzódik az ajkán – de feltételezem, hogy ez a
munkakörével jár. Minden péntek és szombat este az a feladata,
hogy megtöltse a klubot olyan vendégekkel, akik jól érzik
magukat, és közben mégsem viselkednek totális seggfejekként.
Persze, ez elég egyszerűnek hangzik, de elég csak öt percig
állni a kinti, soha véget nem érő sorban – ráadásul a csípős
februári hidegben –, miközben az emberek ordibálnak az
ajtónál álló kidobóknak, hogy megértsd, egyáltalán nem is
egyszerű ez a munka. Ha valamiért, akkor azért fizetik ezt az
embert, hogy mások verbálisan zaklassák, miközben
követelőző, részeg idiótákkal foglalkozik. Egész éjjel. Ha ehhez
hozzáadjuk a pattanásos arcú tinédzsereket, akik hamis
személyivel és hitelkártyával nyomulnak – amit akkor loptak,
amikor a szüleik nem figyeltek –, akkor inkább dörzsölnék
csalánt a szemembe, minthogy helyet cseréljek vele.
 A kidobó lenéz a jegyzettömbjére, aztán újra felnéz rám.
– Gondolom, maga Sophie.
– Így is van. Én vagyok ő, ő pedig én – válaszolom kissé
kínosan, remegő állkapoccsal. A lélegzetem néhány
másodpercig fennakad, és mélyebben összehúzom magamat
műszőrme kabátomban. Megpróbálom megakadályozni, hogy a
borzongás eljusson a lábamig.
A tekintete elhalad mellettem, az ikertestvéremre, Belle-re, az
idősebb nővérünkre, Katelynnre, majd a kis csapatunk többi
tagjára, amely Belle hét közeli barátnőjét foglalja magában –
Laurát, Tashát, Kirstent, Jackie-t, Tonyát, Brit és Devont.
Ezek a lányok vagy együtt jártak Belle-lel egyetemre az NYU-
n, vagy együtt dolgoznak vele az MK modellügynökségnél.
Néhányukat jobban ismerem, mivel Belle és én sok időt töltünk
együtt, de ezek az emberek határozottan inkább az ő barátai,
mint az enyémek.
– Ki a leendő menyasszony?
– Ez a gyönyörű lány lenne itt, a szalaggal – jegyzem meg, és
hátralépek, hogy átkaroljam az ikertestvéremet.
Belle elmosolyodik, és a már amúgy is becsípett csoportunk
többi tagja füttyögni és huhogni kezd, a húgom pedig a
vállamba temeti az arcát.
Kuncogok, és megnyugtatóan megszorítom a karját.
Köszönhetően annak a fantasztikus lánybúcsúnak, amit a
testvéremnek szerveztem, a csapatunk állati jól érzi magát,
ráadásul jó úton haladunk afelé, hogy teljesen elázzunk a piától,
készen állva az esténk csúcspontjára a negyedik és egyben
utolsó állomásunkon, New York egyik legmenőbb új
szórakozóhelyén, a Club Craze-ben.
– Hűha! Ti ketten... – kezdi a kidobó, és én azonnal felismerem
a tipikus szöveg első szavait, amelyek mindenki száját
elhagyják, amikor együtt látnak minket Belle-lel.
– Egypetéjű ikrek vagyunk – válaszolom neki tudálékosan
mosolyogva. – Tudod, mint az Olsen-ikrek, csak barnában.
– Bár még sosem találkoztunk Jesse bácsival, és
felnőttkorunkban sem váltunk remetékké – horkan fel Belle.
Félig-meddig kísértésbe esem, hogy a szememet forgassam
magam és a testvérem miatt, mivel kicsit úgy hangzik, mintha
óránként elmondanánk ezt a begyakorolt beszédet, de a kidobó
reakciója háttérbe szorítja az öniróniával folytatott mentális
csatámat. Lehet, hogy ez a fickó még sosem látott egypetéjű
ikreket, de a tekintete folyamatosan Belle és köztem vándorol,
mintha űrlények lennénk, akik épp most szálltak ki a repülő
csészealjukból. A szemünk talán zöld, de a bőrünk nem az –
legalábbis még nem. Talán még néhány óra ivászat után az lesz.
Szerencsére, amikor Tonya fontoskodva felajánlja, hogy
megmutatja a férfinak a G kosaras melleit, ha bevisz minket,
mielőtt szó szerint boszorkánymellekké válnának, a pasas
visszapillant a papírjára, és a mogorva fintora majdhogynem
mosolyba fordul.
– A ruhák egyelőre maradjanak fent – mondja a fejét rázva. –
De ha már bent vagy, és bekísérnek a privát VIP-
partiszobádba...
Tonyára kacsint.
– Kiélheted magad, ahogyan csak akarod. – Megnyalja az
ajkát, és magában azt mormolja: – Tényleg el kellene
gondolkodnom azon az áthelyezésen.
Tonya felnevet, és lábujjhegyre áll, hogy egy részeg puszit
nyomjon az arcára. – Privát VIP-partiszoba – suttogja Belle a
fülembe, miközben nyilvánvalóan túlságosan bepánikolt ahhoz,
hogy felfigyeljen a Lánybúcsú: Kidobóember a klubnál című
műsorra, ami éppen előttünk zajlik. Elfordulok az akciótól, hogy
megnyugtatóan rápillantsak és átkaroljam a vállát, és mire
visszafordulok, a korábban sztoikus kidobónk már leoldotta a
bársonykötelet, hogy beengedjen bennünket, ezzel vetve véget a
Tonyával való flörtölésnek.
Kicsit szomorú vagyok, hogy lemaradtam az akció egy
részéről, de hálát adok a melegért.
– Jó szórakozást, hölgyeim!
– A pokolba is, ez az! – ujjong Kirsten, átkarolva Laura és Bri
vállát. – Előbb igyunk, aztán irány a táncparkett!
Katelynn diszkréten becsúsztat egy húszdollárost a kidobó
első ingzsebébe, és megveregeti a mellkasát.
– Később majd emlékezhetsz erre, és persze Tonya melleire,
amikor ki kell rúgnod valamelyik ribancot a klubodból.
A pasas arcán végre elömlik a várva várt mosoly, én pedig
megragadom Belle kezét.
– Menjünk, hugi! Ideje, hogy a tetőfokára hágjon ez a
lánybúcsú!
Ahogy belépek a nagy ajtón, forró levegő csapja meg az
arcom, és megkönnyebbülten felsóhajtok.
Hála az égnek.
A house zene lüktetése fokozatosan erősödik, ahogy
végigsétálunk a klub belsejébe vezető, gyengén megvilágított
folyosón. Minél közelebb érünk, annál jobban uralja a fülemet a
zene, és annál jobban ringatják az előttem álló hölgyek a részeg
csípőjüket, miközben egyre hangosabban adnak hangot az
elismerésüknek.
A Club Craze tömve van, pedig hivatalosan még meg sem
nyitott. Ez még csak a kezdeti időszak, az isten szerelmére. Csak
amiatt jutottunk be ide, mert miután hallottam a közelgő
nyitásról, felmentem a weboldalukra, hogy egy kis kutatást
végezzek a munkámhoz. Itt rábukkantam egy felhívásra,
amelyen keresztül jelentkezni lehetett egy zárt körű
rendezvényre. Soha nem gondoltam volna, hogy kiválasztanak
minket, de mégis ez történt.
Csak remélem, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket.
A folyosó végére érve egy nagy, tágas térbe érkezünk, amely
zsúfolásig tele van a klubba látogatókkal, és egy csinos, szőke
nő, alakját hangsúlyozó fekete ruhában vigyorogva üdvözöl
minket.
Hogy halljam őt a zűrzavaron keresztül is, a lármás
csoportunk elejére tolakodom, és odahajolok hozzá, miközben
beszél.
– Ha követnek a hölgyek, elvezetem önöket a privát VIP-
szobájukba.
Nyilvánvalóan a kidobók már tájékoztatták az érkezésünkről,
és egy kézzel visszaintek a csoportnak, hogy kövessük a hölgyet.
Vigyázva megszámolom a lányokat, miközben magam elé
tessékelem őket, nehogy elszakadjunk egymástól, de ekkor
valami megragadja a kabátom hátulját, és az ellenkező irányba
ránt.
 – Mi a...? – sikítok – körülbelül egy haldokló macska
hangszínével. De nem számít, mert olyan nagy a hangzavar
ezen a helyen, hogy az is kétséges, a társaságom nőtagjai vajon
észrevették volna-e, ha egy bomba robban mögöttük.
Ide-oda tántorgok, ahogy küzdök az állva maradásért, és az
ikertestvérem parfümjének illata – amelyet a támadómon érzek
– az egyetlen dolog, ami megnyugtat.
Mielőtt észbe kapnék, Belle berángat a legközelebbi női
mosdóba. Amint becsukódik mögöttünk az ajtó, ugrik, hogy
bezárja, nehogy más is bejuthasson.
– Soph, én ezt nem tudom megtenni – suttogja durván a
fülembe, majd a mosdók és tükrök felé hátrál.
– Miről beszélsz?
Már rázza is a fejét.
– Nem tudom megtenni.
– Mit nem tudsz megtenni?
– Tudom, hogy azt mondtam, hogy akarom az egész felhajtást
a lánybúcsúmra, de most befejeztem.
Meglepetten hőkölök vissza.
– Hogy érted, hogy befejezted?
– Úgy értem, végeztem! Nem hagyhatom, hogy egy olajos testű
sztriptíztáncos öltáncot adjon nekem mindenki előtt!
Többször pislogok, kinyitom és becsukom a számat, mint egy
hal, felemelem az egyik ujjamat, hogy megszólaljak, aztán újra
leengedem. Mi a franc történik tulajdonképpen?
– Sophie – mondja Belle, és megragadja mindkét vállamat –,
nem viccelek. Ha be kell ülnöm abba a privát VIP-szobába,
miközben az összes barátom azt nézi, ahogy valami csávó a
lábamhoz dörgöli a farkát, akkor rohadtul összeszarom magam.
Vagy szívrohamot kapok. Vagy agyi aneurizmát kapok. Vagy...
– Belle! – vágok közbe, mielőtt pánikrohamot kapna. – Vegyél
egy nagy levegőt. Nyugodj meg.
– Nyugodjak meg? – ismétli elkerekedett szemekkel,
tekintetében őrület. – Nem tudok megnyugodni! Hamarosan
mindenki azt fogja nézni abban a hülye VIP-teremben, amit
kibéreltél, ahogy egy sztriptíztáncos nekem dörgöli magát. Nem
akarok emberi párna lenni, vagy zokni, rongy vagy bármi más.
Nem tudom megtenni. Képtelen vagyok rá.
– Biztos vagyok benne, hogy a politikailag korrekt kifejezés a
sima „táncos”, és ne tegyél úgy, mintha az illető a köldöködbe
akarna spriccelni. Erre való a hátsó szoba.
– Sophie, most ne vicceskedj.
Felhorkanok.
– Figyelj, nem akarok itt rinyálni, de fontosnak tartom, hogy
emlékeztesselek, hogy te akartad ezt. Egész tisztán emlékszem
rá, ahogy mondod. – Gúnyolódva elváltoztatom a hangszínemet,
és így ismétlem el a szavait. – „Én csak meg akarok őrülni,
Sophie. Csapj a lovak közé! Ez az utolsó bulink!”
– Tudom! – mondja felemelt kézzel. – Tudom. Azt hittem, hogy
így érzek. De most már nem tudom. Csak haza akarok menni,
hogy John megmasszírozza a lábam.
– Belle! – Döbbent nevetés tör ki belőlem. – Édesem, most nem
mehetünk haza. Ma este mindenki eljött, hogy veled
ünnepeljen, és a limuzinsofőrünk még három óráig nem ér ide.
Ráadásul biztos vagyok benne, hogy Tonya dührohamot fog
kapni, ha nem tudja elhasználni az összes százasát, amit ma
este hozott magával. Te is láttad a limuzinban. Háromszáz
darabot tömködött be a mellei közé.
Belle felsóhajt, és végigsimít sötét haján. Aggódik és ideges. De
kezd elgondolkodni azon is, amit magyarázok. Legalábbis azt
hiszem, hogy így van.
– Nincs mitől tartanod. Először is, gyönyörűen nézel ki –
mondom, és a vállánál fogva megfordítom, hogy megnézhesse
magát a tükörben. – Másodszor pedig, senki sem ítélkezik
feletted. Itt mindenki csak azt akarja, hogy jól érezd magad.
Ennyi az egész. És nem azért fizettem a sztriptíztáncosnak, hogy
happy ending szolgáltatásban részesítsen a péniszével. Puszta
táncról van szó, esküszöm – győzködöm, és megpróbálom
visszalendíteni abba az állapotba, ahonnan indultunk, de még
csak el sem mosolyodik.
Kettőnk közül inkább a nővérem az introvertált alkat, én
pedig extrovertáltabb vagyok. Valószínűleg ezért van az, hogy
én rendezvényszervezéssel foglalkozom, ő pedig modelleket
keres a rendezvényekre. Soha nem szeretett a figyelem
középpontjában lenni, mindig is jobban szeretett csendben
meghúzódni, semmint a porond közepén szerepelni. Ez
azonban nem azt jelenti, hogy ne lenne szókimondó azokkal,
akikkel jól érzi magát – Katelynn-nel, a vőlegényével, Johnnal és
velem szemben az igazság kíméletlen közvetítőjeként van jelen
–, de a barátaival és egy vadidegennel? Szó sem lehet róla.
Már gyerekkorunkban is rengetegszer mentem ki felelni
helyette a táblához, mert a tanárok sosem tudtak
megkülönböztetni minket egymástól, Belle pedig nem bírta a
lámpalázat.
 Ez az első számú oka annak, hogy újra és újra megkérdeztem
tőle, biztos-e benne, hogy ilyen lánybúcsút akar. Amikor ő áll
egy rakás ember figyelmének a középpontjában, amikor az
éjszaka folyamán több New York-i szórakozóhelyre is elvisznek
minket, és amely végén előfordulhat, hogy egy szexi Club Craze
táncossal szűri össze a levet.
És bár Belle többször is biztosított arról, hogy ezt akarja,
valószínűleg számolnom kellett volna azzal, hogy a végén
pontosan itt kötünk ki. Nyilván ismerem, mint a tenyeremet, és
ami most történik, az sokkal inkább jellemző rá, mint az,
amikor azt mondta, hogy meg akar őrülni.
Őszintén szólva ilyenkor vagyok a leghálásabb, hogy ő és John
úgy döntöttek, szűkkörű és meghitt esküvőt szeretnének. Egy
kiborulás a lánybúcsún az egy dolog, de az esküvő napján? Na
nem, nem.
Tekintetem találkozik smaragdzöld szemével a tükörben, de
amikor oldalra dönti a fejét, és sokatmondóan kocogtatja
mutatóujjával az állát, az általam már ezerszer látott, ismerős
módon, összeráncolom a szemöldököm.
– Miért nézel így rám?
Megvonja a vállát, de közben vigyorog.
– Egypetéjű ikrek vagyunk, Soph – vág vissza, és nekidurálja
magát, hogy levegye rólam a műszőrme dzsekimet. – Senki sem
fogja észrevenni a különbséget kettőnk között.
– Katelynn igen.
– Katelynn túl részeg ahhoz, hogy érdekelje – horkan fel, és
követelőzően kinyújtja a kezét, benne a ruhájával. – Most pedig
add ide a ruháidat.
 Lenézek a kedvenc magas derekú ruhanadrágomra és a
selyemblúzomra, majd a kezében lévő ruhára.
Azt hinné az ember, hogy mivel partik és rendezvények
szervezéséből csináltam karriert, képes lettem volna
gondoskodni arról, hogy a saját húgom lánybúcsúja
zökkenőmentesen menjen, de itt vagyok egy óriási, kibaszott
nagy kalamajka kellős közepén.
Amikor a mosdó zárt ajtaján keresztül kopogás hangjai
szűrődnek be, tudom, hogy döntenem kell. És még ha nem is
olyan irányba tart ez az éjszaka, mint ahogy azt szerettem
volna, most már tényleg csak egyetlen egy lehetőség van arra,
hogy a dolgok ne csússzanak ki az irányításom alól. A pokolba
kívánom a 9-es típusú Enneagram-személyiségtípusomat, ami
miatt az emberek kedvére akarok tenni.
– Szerencséd, hogy szeretlek. – Kikapom a kezéből a ruhát.
Belle úgy sugárzik, mint egy elkényeztetett kölyök – mert az is
–, aki megkapta, amit akart.
Esküszöm, mit meg nem teszek a húgomért...

– Rendben, itt az ideje, hogy a menyasszony helyet foglaljon!

A privát VIP-szobánkban lekapcsolják a fényeket, és egy
székhez vezetnek, amely a kicsi, de tágas szoba közepén áll.
Amikor a fenekem a bársonypárnához ér, megpróbálom
megigazítani Belle szűk szabású ruháját, de szinte semmit nem
érek el vele. A flitterekkel borított spandex pont rossz helyen
szűk, és úgy érzem, véletlenül bármelyik pillanatban
villanthatok. Az avatatlan szem számára a testünk majdnem
egyforma, akárcsak az arcunk – de az én fenekem és melleim
egy kicsit több anyagot tartalmaznak, mint Belle-é, és egy ilyen
szabású ruhában egy kicsi is sokat számít.
Te jó ég, egy olyan lányhoz képest, aki utál a figyelem
középpontjában lenni, a húgom imád figyelemfelkeltően
öltözködni...
Diszkrét pillantást vetek Belle-re, de ő csak kuncog, és a
levegőbe emeli a pezsgőspoharát.
– A leendő feleség egészségére!
A nővérem egy igazi ribi.
Katelynn és a csoportunk többi tagja is csatlakozik a
pohárköszöntőjéhez, én pedig kísértést érzek, hogy bemutassak
egyet Belle-nek. De igyekszem felülemelkedni a bosszúságomon,
és megpróbálok arra koncentrálni, hogy a nővérem nyugodtnak
és boldognak tűnik – miközben az én szerepemet játssza –, és
végül is ez az egész parti célja.
Hogy az ikertestvérem jól érezze magát.
Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a következő hatvan
percet azzal kell töltenem, hogy a Club Craze egyik
sztriptíztáncosának a fenekét markolászom.
– Hölgyeim, szeretném bemutatni önöknek Jude-ot – jelenti be
a hostessünk, és kinyitja az ajtót, ami mögött egy fekete
nadrágba és fehér gombos, felhajtott ujjú ingbe öltözött férfi áll.
A pasi magas, és a ruháján keresztül sem lehet szem elől
téveszteni az izmait. Világos, barnásszőke hajával és kis
borostájával az állán ez a fickó egy fiatal Brad Pittre emlékeztet.
A szexi Fight Club Brad Pittre gondolok, aki keveredik az
Ocean’s Eleven Brad Pitt-tel, valami őrülten vonzó szuperembert
hozva létre.
– Jó estét, hölgyeim.
A fickó szexi vigyort villant, végignéz a szobán, és tekintete
végül találkozik az én tágra nyílt szememmel.
– Ahogy Kelsie is mondta, Jude vagyok, és én fogok
kezeskedni arról, hogy mindenki fantasztikusan érezze magát.
Esküszöm, a szeme olyan kék, mint az óceán, és a mélysége
egyenesen hipnotikus. Még ha akarnék, sem tudnék másfelé
nézni.
Szent ég!
A fejemben figyelemelterelés formájában felgyorsul az
önvédelem folyamata, és valahol a kavargó gondolatok között
megszólal a felismerés csengője. Megszakítom a szemkontaktust
az őrületes, menten-transzba-fogok-esni tekintetével, és egy
ellentmondást veszek észre.
– Azt hittem, hogy Mavericknek kellett volna… – kezdem, de
elhallgatok, amikor rájövök a baklövésemre. Biztosan nem
nekem kellene feltennem ezt a kérdést, hiszen erre az éjszakára
most én vagyok Belle, akinek az útvonal minden lépése
meglepetés volt – de szerencsére senki sem veszi észre a bakit.
Túlságosan lefoglalja mindannyiukat, hogy Jude-ot bámulják.
– Sajnos Maverick rájött, hogy nem elég férfi ahhoz, hogy
kezelje ezt a gyönyörű nőkből álló csapatot, ezért megragadtam
az alkalmat, és beugrottam a helyére. – Jude kacsint egyet, én
pedig szinte öklendezem. Istenemre, annyira giccses a szövege,
hogy az már nem ismer határokat.
A hostessünk felhorkan, és oldalba böki a könyökével, de ő
csak elneveti magát, és tekintetét ismét rám szegezi.
– Gondolom, te vagy a mi gyönyörű menyasszonyunk? –
érdeklődik egy kissé rekedtes hangon.
Nehezen nyelek egyet, úgy próbálom megtalálni a szavakat a
kiszáradt számban, mint a sivatagban a vizet kereső állat.
Azonban néhány pillanat múlva feladom, mert a pantomimes
előadásom ellenére felém lép. Minden egyes lépése kiszámított
és céltudatos, a hátamon pedig szinte végigfut a borzongás.
– Az biztos! – kiáltja Tonya torkaszakadtából. – Ez a mi
csajszink, Belle!
Kirsten és Laura úgy tesznek, mintha legyezgetnék magukat.
Katelynn nevet. Belle tágra nyílt, szórakozott szemmel bámul
rám a pezsgőspohara fölött.
Egyik hosszú kezét felém nyújtva – miközben az alkarján
láthatóvá válnak az erek – Jude megragadja a mellkasom köré
tekert szíjat, és rám vigyorog.
– Készen állsz egy kis szórakozásra?
Jaj, ne! Ez a mondat vagy mozdulat már nem giccses.
Egyáltalán nem.
Bólintok. Nyelek egyet. Újra bólintok.
– Aha.
Ezután közelebb hajol hozzám, és egyenesen a fülembe súgja:
– Kapcsold be az övedet, szépségem, mert gondoskodom róla,
hogy eszelősen jól érezd magad.
Ó, mamma mia! Belle mégis milyen bohózatba kevert bele már
megint?
 KETTŐ

Jude

Kelsie pontosan a végszóra indítja el a zenét, amelyet harminc

perccel ezelőtt választottam ki a ma esti „Jude, a sztriptíztáncos”
szerepemhez. Miután Kelsie belehallgatott Maverick
„oktatásába” arról, hogyan lehet harminc másodperc alatt
sztriptíztáncossá válni, ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a
hostess, csak hogy megnézhesse, hogy nézek ki a másik oldalon
– mint egy kibaszott Főnökcsere{3} epizódban. Már nem
emlékszem pontosan, hogy miért egyeztem bele ebbe a dologba.
Ha őszinte akarok lenni, nem igazán állok készen arra, hogy
pontosan levezessem az érveket, amelyek ehhez a kis
fogadáshoz vezettek.
Igyekszem nem tudomást venni a kukkoló alkalmazottról, de
mivel nem távozik azonnal, hátrébb húzódom a
menyasszonytól, megpördülök, és egy szemforgatással jelzem
Kelsie irányába, hogy jobb, ha lelép, ha látni akarja a következő
fizetését.
Végül távozik, ajkára félelemmel vegyes, elragadtatott mosoly
ül, amitől én összeszorítom a sajátomat. Először is veszek egy
nagy, mély lélegzetet, hogy belehelyezkedjek a gátlástalan
táncos szerepébe. Maverick azt mondta, ki kell találnom egy
„művésznevet”, de kizárt dolog, hogy ezek a nők Fabiónak vagy
valami hasonló szarnak szólítsanak, hogy aztán minden egyes
sikításnál összezavarodjak. Köszönöm szépen, hívjanak csak
Jude-nak, pont mint azok nők, akikkel megosztom az ágyamat.
A listámon szereplő első dal az örök és egyetlen Pretty
Rickytől{4} van, és amikor a Grind with Me elkezd visszhangozni
a privát szobában, elmosolyodom magamban. Őszintén szólva,
ha nem koncentrálnék annyira arra, hogy Mavericket a saját
játékában győzzem le, talán még hangosan is nevetnék ezen.
Úgy értem, amikor ma este munkába indultam, eszembe sem
jutott, hogy sztriptíztáncost játsszak az este folyamán.
A pokolba is, ha a három testvérem tudná, hogy mit csinálok
most, könyörögnének ezeknek a nőknek, hogy videóra vegyék
az eseményeket, és az elkövetkező ötven évben csak ezzel
szívatnának. Abban is biztos vagyok, hogy Ty – esetleges
zsarolási célokból – meg is őrizné az utókornak az anyagot.
Általában a hétvégéimet azzal töltöm, hogy VIP-vendégekkel
csevegek olyan klubokban, amelyeket a cégem népszerűsít, nem
pedig azzal, hogy részt veszek a felhasználói élményben. De a
fogadások nem idegenek tőlem, és őszintén szólva nehezen
tudok ellenállni az ilyesminek. Az izgalom, a vibrálás, na meg a
kihívás megnyerésével járó dicsekvés joga – ezek jobbak, mint
bármelyik drog.
Mindig készen állok egy versenyre. És holnapra Mavnek ki
kell majd köhögnie a pénzt, amikor rájön, hogy egy éjszaka alatt
messze több borravalót tudok szerezni, mint ő.
A privát szobában csoportosuló hölgyek félkört alkotnak a
középen ülő menyasszony körül, izgatottságukban pedig
visítozni és kiabálni kezdenek.
Először kicsit megdolgozom a szobát, ritmusra forgatom a
csípőmet, és megpróbálom felpörgetni a lánybúcsú összes
résztvevőjét azzal, hogy táncolok és flörtölök velük egy kicsit.
Ennek ellenére nem sok szemkontaktust tartok velük, hiszen
minden pillantásomat a menyasszonynak tartogatom.
Gyönyörű nő, így távolról sem meglepő, hogy valami nyálas
barom úgy döntött, hogy egy életre leköti – még akkor is, ha a
házasság bolondoknak való.
Kicsit körbetáncolom a hölgyeket, de amikor egy magas,
nagyszájú, szőke nő túlságosan tapizni kezd, elmosolyodom, és
finoman eltávolodom tőle, hogy minden figyelmemet a terem
legfontosabb nőjére, Belle-re, a menyasszonyra fordíthassam.
Késlekedés nélkül egyenesen odalépek hozzá, megragadom a
lábait, és széttárom a combjait, hogy közéjük léphessek.
Felnyög, mindkét kezét a lábai közé teszi, hogy eltakarja magát,
és gyönyörű smaragdzöld szeme kitágul, amikor felnéz, és
tekintetünk találkozik.
Rákacsintok, és odasúgom neki:
– Ne aggódj, szépségem. Nem fogok leskelődni.
Lassan kigombolom a fehér ingemet, és egyszer sem veszem
le a tekintetem az övéről. Ez furcsa módon egyáltalán nem
nehéz feladat.
Kétségtelen, hogy kibaszott egy káprázatos nőről van szó.
Nagy zöld szemek, telt vörös ajkak, és olyan hosszú, sötét
szempillák, amelyekért a legtöbb nő a lelkét is odaadná.
Ő a szépség megtestesítője, de még csak nem is a normális
mércével mérve. Egyszerűen csak lenyűgöző. Az a fajta nő, akit
nem lehet elintézni egy gyors pillantással.
Nem. Nagyon nehéz róla levenni a szemed.
De a külső szépség mögött, a felszín alatt valami titokzatos és
izgalmas dolog rejlik. Szeretném azt hinni, hogy ez azt jelenti,
hogy mindenféle mocskos, szexi titkot rejteget, amiről még
senkinek sem beszélt, és hogy már alig várja, hogy találjon
valakit, akinek elmondhatja őket.
A Pretty Ricky arról énekel, hogy az életben nem kell
kapkodni, én pedig, amint kigombolom az ingemet és
lecsúsztatom magamról a ruhadarabot, átdobom a
menyasszony feje fölött, így az a széke támláján landol. Az ing
ujjait egy gyors, laza csomóba kötöm a mellkasa előtt, így a
karját az oldalához szorítom. Elég komikus mozdulat, tekintve,
hogy már így is elég passzívnak tűnik, de a mozdulat enyhén
szólva felizgatja a hölgyeket.
Papírpénz repked a levegőben, miközben a lányok éljenezni
kezdenek annak hatására, hogy a barátnőjüket székhez
kötözték.
Az előttem álló gyönyörű istennő sűrűn pislog, nevet,
ráadásul az alsó ajkába harapva – ez a legszexibb. Mosolyában
idegesség, zavar és izgalom keveredik, és fogadni mernék, hogy
nem én vagyok az egyetlen, aki először tapasztalja meg egy
sztriptíztánc élményét.
Visszamosolygok rá, nyelvemmel végigsimítok a felső
ajkamon, abban a reményben, hogy mutat valami újat. Ez
kifizetődik, mert a tekintete kitágul, és a nyakán lévő ér gyors
ütemben lüktetni kezd.
 A francba! Mielőtt észbe kapnék, azon kezdek el gondolkodni,
hogyan néz ki szex közben.
Vajon teljesen gátlástalan? Vagy imádni valóan félénk? Hangos
és féktelen a nyögése, vagy halk, mint a suttogás?
Bassza meg! Valószínűleg nem kéne ilyeneken gondolkoznom.
Úgy értem, ő mégiscsak valakinek a menyasszonya, nem pedig
egy szingli nő, de bizonyos értelemben ettől még
szórakoztatóbb a játék. Nincs ott a nyomás, hogy szélsőséges
érzésekkel kelljen foglalkozni, nincs esély arra, hogy kötődni
kezdjen, és ragaszkodóvá váljon – nincs az a veszély, hogy
túlságosan nyomulok, és elijesztem őt. Jelen esetben pont hogy
minél erősebben kell nyomulni.
Mosolygok a gondolatra, hogy játszadozom, incselkedem vele,
hogy húzom őt.
Sosem voltam a hosszú távú elköteleződés híve, de félreértés
ne essék, tiszteletben tudom tartani, ha mások fogadalmat
tesznek. De nagy különbség van a között, hogy valóban ágyba
viszek egy nőt, akit eljegyeztek, vagy csak elérem, hogy
fantáziáljon róla.
Lassan, csábítóan mozgatom a csípőmet a zene ütemére, és
nem tudom nem észrevenni, ahogy Belle egy-két másodperccel
tovább tartja bent a levegőt, mint kellene.
Átkozottul kár, hogy ez a nő valakinek a felesége lesz...
Nyilvánvalóan nem annak a férfinak, akihez hozzá fog
menni, hanem nekem. Mi ketten varázsolni tudnánk a lepedők
között; ebben biztos vagyok.
Amikor a dal átvált Lenny Kravitzre, aki egy American
Womanről énekel, a teremben lévő nők végképp őrjöngeni
kezdenek.
Na igen. Tudtam, hogy ez a dal nagyot fog menni.
Felhúzott szemöldökkel a menyasszonyra pillantok, miközben
elkezdem kigombolni a nadrágomat és lehúzni a cipzárt. Belle
összeszorítja a szemét, és biztos vagyok benne, hogy ha a karja
nem lenne leszorítva az ingemmel, a kezével takarná el a
szemét.
Maverick akadékoskodott, amikor nem fogadtam el a hülye
férfitangáját és a babaolajat, amivel az izmaimat kellett volna
bekennem – de tudtam, hogy sokkal szexibb a naturális kinézet
a mindenféle fura sztriptízes hülyeség nélkül. A nők az erős
férfiakat szeretik. Az igazi férfiakat. Nem pedig a bekent
majmokat.
Kicsit megrázom a fenekemet, ahogy lecsúsztatom a
nadrágomat a lábamról. Felfedem a kedvenc fekete Calvin Klein
boxeralsómat, és másodperceken belül érzem is, ahogy
bankókat dugnak a hátuljába, amit huhogás és kiabálás követ.
– Ó, igen, légysziiii!
– Ez aaaaz! Vedd le!
– Annyira irigyellek most téged, Belly!
– Mutasd meg a farkadat!
Az utóbbin kuncogok egyet, kioldom az ingem alkotta csomót
Belle mellkasán, és előrehajolok, hogy a fülébe súgjam:
– Tedd a lábaidat a derekam köré, gyönyörűségem. Itt az
ideje, hogy igazán megmutasssuk a barátaidnak.
Zihál, amikor felemelem a székről és a szoba sarkában lévő
kis színpadra viszem, fejjel lefelé fordítom, a földre gurul,
széttárom a lábait, és pörgős kézenállást csinálok közöttük.
Ahogy fekvőtámaszba zuhanok a teste fölött, ő visít, a többi lány
is sikítozik, és amikor a fejemet a lábai közé dugom, vigyázva,
hogy ne érjek semmihez, fújok egyet.
Erősen megborzong, kibaszott erősen, és a szívem megdobban
a mellkasomban.
Csak nem...?
Szent ég!
 HÁROM

Sophie

A víz hideg, élesen csapódik a felhevült bőrömhöz, amikor egy

újabb adagot locsolok az arcomra, és a Club Craze mosdójának
dőlök. Átkozott smink, úgy érzem, mintha lángolna a bőröm.
Belle az egyik fülkében van, állati boldog, és ez minden
szempontból jó dolog. Az egyetlen probléma az, hogy a
boldogsága az én káromra történt, és most már hivatalosan is
meg vagyok botránkozva.
Lássuk csak… ki lehet valaha heverni azt a szégyent, hogy
nyilvánosan – diszkréten, azt hiszem – orgazmusom volt, és
ráadásul a hülye sztriptíztáncos miatt, akit a nővéremnek
béreltem fel?
Mert ha nem, akkor nem fogom elmondani a terapeutámnak
a következő ülésünkön.
– Ó, istenem! – kiabál Belle a fülkéből, ide-oda biceg az én
cipőmben, ahogy megpróbál leguggolni és a vécé fölé
görnyedni. Esküszöm, ha rápisil az egyetlen Jimmy Choo{5}
cipőmre, el fogom átkozni. – Láttad azt a fickót? Igazán mindent
megtett érted, Jézusra esküszöm, hogy a ruhádon keresztül is
megtermékenyített.
 – Ööö… igen. Láttam – kommentálom a nyilvánvalót. De az
igazat megvallva nemcsak hogy láttam valamit. Éreztem a
testének melegét, a mellkasán keresztül a dobogó szívét és a
kölnijének tagadhatatlanul, mámorítóan finom illatát. Éreztem,
ahogy megfeszülnek az izmaim, miközben dobálta a testemet
jobbra és balra, oldalra és fejjel lefelé. És közben valahogy
sikerült szexivé tennie egy férfi sztriptíztáncos nevetségességét.
Az egyetlen alkalom, amikor valóban azt mondhatom, hogy
láttam, azt hiszem az a testen kívüli élmény volt, miközben a
hatvankilences pozícióban lovagolt rajtam, és egyenesen a
purgatóriumba küldött. Ott lebegtem a szoba mennyezetén,
mint a kibaszott Mary Poppins és a gyerekek, amikor elmennek
teázni azzal a lökött fickóval, és azon tűnődtem, hogy vajon
tényleg az én arcom van-e a fenséges ágyéka alatt, vagy az egész
csak káprázat volt.
Aztán persze fogtam magam, és a világért sem hagyhattam ki
egy jó kis orgazmust, mint valami kibaszott kamasz hülye
gyerek egy erotikus álom közepén.
Megrázom a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim, és
hálát adok a szerencsecsillagomnak, hogy ebben a helyzetben
legalább azt a luxust megengedhetem magamnak, hogy nő
vagyok. Nincs merevedés. Nincs gecivel teli alsónemű. Csak
iszonyú durva felizgulás és egy nedves bugyi.
– Esküszöm, úgy dobált téged, mint egy rongybabát!
– Igen, Sophie – mondom, direkt kihangsúlyozva a nevemet az
övé helyett, ha neadjisten a csoportunk más részeg tagjai is
idekeverednének egy szomszédos fülkébe, amíg én az érzelmi
összeomlásommal vagyok elfoglalva. – Köszönöm szépen,
tisztában vagyok Jude, a Bűvös Táncos minden tettével.
Belle lehúzza a vécét, feltépi a fülke ajtaját, és hisztérikusan
nevet a Paff, a bűvös sárkány referenciámon, ami gyerekkorunk
egyik kedvenc dala volt, mielőtt a cinikusok tönkretették volna.
Örülök, hogy jól érzi magát, de… szent ég! Még mindig
remegek. És miután megbizonyosodtam róla, hogy a
csoportunkból senki sincs velünk a fürdőszobában, közlöm vele
a rideg, kemény valóságot.
– Annyira rohadtul tartozol nekem, hogy az már nevetséges. –
Úgy tenni, mintha a húgom lánybúcsúján én lennék a
menyasszony, miközben még csak nem is járok senkivel – ezt
dr. Winters minden bizonnyal „visszaesésnek” tekintené.
– Tudom, hogy tartozom neked, tényleg, de én meghaltam
volna, oké? Tudod, hogy nem bírtam volna. És az nagyon
megnehezítené számodra a Costco-tagságom{6} felhasználását,
nem igaz?
– Rendben. De most már visszacserélhetnénk magunkat? –
horkanok fel. – Nem szeretnél inkább menyasszonyként részt
venni az este hátralévő részén?
Belle majdhogynem erőszakosan rázza meg a fejét, és a
mosdókagylóhoz lép, hogy kezet mosson. Hevesen hadonászik
az automata érzékelő előtt, de a vízsugár mégsem kapcsol be.
Előrehajolok, és a kezemmel intek az övé előtt, hogy életre
keltsem a berendezést.
Valamiért mindig küszködik ezzel.
– Szó sem lehet róla. Egész este nagyon jól éreztem magam,
de nem is tudtam, mennyivel jobb, amikor senki sem figyel
rám! Koszorúslánynak lenni a legjobb, és most, hogy ezt már
tudom, képtelen lennék visszatérni a szerepemhez.
– Komolyan mondod? – szakad ki belőlem.
– Kérlek! – könyörög, és úgy tesz, mintha duzzogna. – Tudom,
hogy nem ideális számodra, de nagyon, nagyon szépen kérlek,
hogy tedd meg ezt nekem! A következő hat hónapban annyi
sütit, muffint és tortát sütök neked, amennyit csak akarsz.
A nővérem a sütisütés istennője, és tudja, hogy nem tudok
ellenállni egy ilyen ajánlatnak.
– Rendben – préselem ki magamból. – De a helyedben már
most befektetnék a liszt, vaj, cukor és az egyéb hozzávalók
gyártóinak részvényeibe, mert úgy foglak dolgoztatni, mint egy
igazi gyári munkást.
– Amit csak akarsz. John nagyon ért a befektetésekhez,
úgyhogy majd ráveszem, hogy tegye a dolgát.
Nevetek a részeges komolyságán – túl nehéz nem nevetni –, és
megölelem, hogy egyenesen a fülébe suttoghassam: – Szeretlek,
Bells. De kurvára utállak is.
Bólint.
– Mint egy igazi Sage nővér.
– Hát, háromból kettőnkre igaz is – javítom ki, tudván, hogy
Katelynn a legkevésbé drámai nővér hármunk közül. Öt évvel
idősebb nálunk, ő mindig is inkább a „fegyelmi bizottság” volt,
mint a vádlott, amikor vitáztunk.
– Ez igaz – helyesel Belle. – Komolyan meglepett, hogy Kate
mennyire berúgott. Teljesen olyan, mint egy anyuka, aki
kiszabadult a börtönéből.
– Még te beszélsz? Részegebb vagy nála – forgatom a
szememet.
 – Igen, de ez az én lánybúcsúm – ellenkezik.
Azonnal megrázom a fejem, arcomra hamiskás mosoly ül.
– A-a. Többé már nem. Hála neked, úgy tűnik, ma este az
enyém minden dicsőség.
 NÉGY

Jude

Bármit csinálok, nem tudom kiverni a fejemből a csúcsra jutó

menyasszony hangját… az érzetét, a látványát. Bármilyen
tehetséges is vagyok, még soha nem élvezett el miattam egy nő
úgy, hogy még csak hozzá sem értem a puncijához. A hatalom,
amit emiatt érzek, egészen mámorító.
Csakhogy nem akármilyen nőről van szó – ő egy lánybúcsúját
ünneplő menyasszony, akinek egy hülye fogadás miatt
táncoltam.
Úgy tűnik – ahogy a hátsó öltözőben a tükör előtt állok, és
tenyeremet egy szuperhős erejével az előttem lévő asztallapba
nyomom –, nem tudom, hogyan birkózzak meg ezzel a fajta
kettősséggel.
Nem tudok kezdeményezni és esetleg ma este hazavinni, de
bármennyire is próbálkozom, elfelejteni sem tudom őt.
Az öltözőajtó hangosan kicsapódik, átmenetileg elnyomva a
DJ zenéjének basszus dübörgését. Hátracsavarom a fejem, hogy
megnézzem, ki az, de amikor Maverick jókedvű tekintetével
találkozom, azt kívánom, bár ne néztem volna oda.
– Ó, haver! Jude, ne mondd, hogy nem ment jól – jegyzi meg
túlságosan is izgatottan. Nyilvánvalóan azt gondolja, hogy az
általam érzett stressz a teljesítményemmel van összefüggésben,
márpedig ő az a fajta fickó – és őszintén szólva általában én is –,
aki nem habozik az orrom alá dörgölni a gondolatait.
– Nem tetszett a hölgyeknek a műsor?
Megrázom a fejem, és rövid időre lehunyom a szemem,
mielőtt megfordulok, hogy szembenézzek vele. Karomat
keresztbe fonom a mellkasomon, és a fenekemet az asztal
szélének támasztom.
– Minden rendben ment – hallom magamat, ami bármilyen
mércével mérve is enyhe kifejezés. Mégis, nem tűnik helyesnek,
hogy a menyasszony engedélye nélkül eláruljam, minek voltam
tanúja, pláne nem egy olyan nagyszájúnak, mint Mav. Csak úgy
inná a szavaimat, ha egyáltalán képes lenne elhinni őket.
Az igazság az, hogy valószínűleg sokkal könnyebb lesz úgy
tenni, mintha kudarcot vallottam volna, semmint hogy
megküzdjek a bonyolult igazsággal.
Persze az egyetlen probléma ezzel a cselekvési tervvel – az
egóm.
A kurva életbe, nem akarom elveszíteni ezt a fogadást, amikor
teljesen legyőztem és szétrúgtam a seggét.
De mégsem tudom rávenni magam, hogy bebizonyítsam. Úgy
tűnik, Maverick mégiscsak megtarthatja azt a száz dolcsit,
amivel tartozik nekem.
– Elszúrtad, haver. Látom, az arcodra van írva! –
Gyakorlatilag kiabál, és átszeli a szobát, hogy hátba vágjon. Még
egy kemény pofon, és a vallomás arról, hogy mi is történt
valójában abban a VIP-szobában, úgy fog feljönni, mint a
hányás – ömleni fog belőlem a szó.
– Nem szúrtam el – keresem a kibúvót, és a fogamat
összeszorítva próbáltam megállni, hogy kitekerjem a saját
nyakamat. Nem tudom, mi ütött belém hirtelen, vagy miért
vagyok ilyen nyuszi, de egy cseppet sem tetszik a dolog. – De
tapasztalatlan vagyok a szakmádban, és egyértelműen
hiányzott egy rendes tréning.
Mert biztos vagyok benne, hogy a nők orgazmusra késztetése
nem része a sztriptíztáncosok kézikönyvének vagy hivatalos
oktatóvideójának.
– Megmondtam – dicsekedett vidáman, tenyerével a
szekrényére vágva egyet. Izmai ellenszenvesen rángatóznak,
miközben kitárja a karját, és kijelenti: – Nem lehet mindenki
olyan jó, mint én, haver. Ez egyszerűen tudományos
képtelenség.
Valahogy sikerül bólintanom, bár a nyakamban lévő
feszültség úgy nő, mintha menten félbetörhetne.
– Hát, akkor azt hiszem, kvittek vagyunk, ami a pénzt illeti,
ugye? – mondja egyre növekvő mosollyal. – Kár, hogy dupláztál,
de azt hiszem, ez várható volt. Jude Winslow sosem tud
ellenállni egy fogadásnak.
Igaza van. Mostanáig nem mondanám, hogy valaha is
megvolt bennem az impulzuskontroll ahhoz, hogy ellenálljak
olyan dolgoknak, amelyek átmeneti mámorral vagy azonnali
kielégüléssel járnak.
Hogy sikerült megállnom, hogy ne mondjam el neki, milyen jó
vagyok a munkájában?
Visszaöltözve a hétköznapi ruhámba, a felső irodában lévő, DJ-
pult mögötti ablaknál állok, és a bulizó New York-iak és turisták
tömegét fürkészem. A hangulat emelkedett, pont megfelelő, és a
Club Craze tagadhatatlanul nagy sikernek örvend a fiatal és
gyönyörű emberek körében.
Szivárványszínű fények villódznak a táncparketten, és a több
száz diáklány vonagló testére vetülnek, ahogy intenzív testi
kontaktussal kísérleteznek.
A tekintetem azonban nem időz rajtuk túl sokáig, ehelyett a
terem másik oldalára pillantok, arra az asztalra, ahol a
menyasszony és a társasága ül italokat kortyolgatva és részegen
egymásra borulva, nevetgélve. Sokszínű társaság, van köztük
őrült, de csendes típus is, és a középpontban ott van az, aki
magára vonja a figyelmemet.
Nézem, ahogy kortyol egyet az italából, mielőtt leteszi maga
elé, majd hátravetett fejjel, nyakát szabadon hagyva nevet…
amikor az egyik lány ráborul Belle-re.
Kicsit dülöngélnek, végül megállnak, egymás mellett ülnek a
kanapén, és amikor felnéznek, kicsit közelebb hajolok az
ablakhoz, és hunyorítok.
– Egypetéjű ikrek? – suttogom magamban vizsgálódás közben.
Mivel korábban már voltam velük egy szobában, azt hittem,
hogy észrevettem volna, de nyilván csak a menyasszonyra
összpontosítottam – és nem csak a tánc miatt.
Ugyanazok az arányok, ugyanazok az arcvonások, ugyanazok
a fényes rúzsos ajkak – minden ugyanaz. Kibaszottul egypetéjű
ikrek.
Hirtelen a hatalmába kerít a kíváncsiság, vajon ugyanúgy
reagálok-e mindkettőjükre fizikailag – és hogy a másik
ikertestvér is ezt váltja-e ki belőlem. Ellököm magam az
ablaktól, és elindulok kifelé az irodából, le a lépcsőn, át a hátsó
folyosón, ki a klub élénk zsivajába.
Elismerem, eléggé furcsa, hogy úgy gondolok az ikrekre, mint
cserélhető tárgyakra, de nem tudok mit csinálni. Egyáltalán
nem ismerem ezeket a nőket. Csak annyit értek az egészből,
hogy kíváncsi lettem az egyikre, akit nem kaphatok meg. A
bennem lévő önző kisördög pedig nem hagyja, hogy az éjszaka
anélkül teljen el, hogy rájöjjek, lehet-e tenni valamit ez ellen –
ezt nevezhetjük akár B tervnek is.
A tömeg hullámzik a zenére, miközben a lehető legkevésbé
feltűnően próbálok utat törni magamnak. Maverick elkezdett
dolgozni, és a táncparkett fölött lebegő ketrecek egyikében
táncol a Kiki által valaha készített legjobb mixre. Kiki nagyon
elemében van ma este, és a közönség ehhez mérten reagál rá.
Az üzleti oldalam tudja, hogy a csoporthoz menet be kellene
ugranom a bárba, megnézni, hogy bírják a rohamot, de a
megszállott énem tudja, hogy ez most nem opció. Talán
visszafelé menet, de most még nem, amíg nem találkozom újra
a menyasszonnyal, a barátnőivel és az egypetéjű
ikertestvérével.
Végül kiverekedem magam a táncoló tömegből, megigazítom
a derekamon a zakómat, és kettesével szedve a lépcsőfokokat
fellépek az emelvényre, ahol a csoportjuk ül. Több szempár is
rám szegeződik, amit még több huhogás és boldog, részeg
kiabálás követ – én pedig érzem, ahogy mosolyra húzódik a
szám.
– Nahát, csak nem Jude az, a Bűvös Táncos! – éljenez a
menyasszony ikertestvére, amitől a lányok még nagyobb
huhogásba kezdenek, a menyasszony pedig a földre szegezi a
pillantását.
Kuncogok a becenév hallatán, és egy kicsit felbátorodom a
nyilvánvaló hátbaveregetéstől.
– Ezentúl így kell hívnom magam? – kérdezem a lányt, akinek
a szalagján nagy, csillogó betűkkel a „KOSZORÚSLÁNY” szó áll.
Figyelmesen tanulmányozom az arcát, és várom, hogy
fellángoljon a zsigereimben az a mély, égető érzés, amit a
húgára nézve érzek, de nem történik semmi.
Nem repdesnek pillangók a gyomromban, semmi intenzív
izgalmat nem érzek, sem vágyat arra, hogy megtudjam a
legmocskosabb titkait – semmi ilyesmiről nincs szó. És mégis,
pontosan ugyanúgy néz ki. Tekintve, hogy a kinézetükön kívül
milyen keveset tudok ezekről a lányokról, a többi nem számít.
És mégis számít, az istenit! De miért? Olyan egyszerű lenne a
dolog, hogy arra vágyom, amit nem kaphatok meg?
– Igen! – kiáltja nekem izgatottan a nagyszájú szőke. – Jude, a
Bűvös Táncos jobb drog, mint bármi, amit valaha is szívtam,
pedig én nem is kaptam belőled.
A menyasszonyhoz fordul, és vadul követeli:
– Mondd el, Belle! Milyen érzés ilyen közel lenni egy
sztriptízkirályhoz?
A többi lány egyszerre kezd el kuncogni, és Belle tágra nyílt,
megbotránkozott tekintete találkozik az enyémmel, épp amikor
a nevét próbálgatom az ajkamon.
– Belle – mondom, a nyelvemmel görbítve az L betűket. A
tekintete az ajkamra siklik, megáll, a szemöldökét egy
grimasszal összehúzza. Ez furcsa. Nem értem. Bár biztos vagyok
benne, hogy sok mindent nem érthetsz egy idegennel
kapcsolatban, Jude, szidom magam.
Belle ikertestvére odanyúl, és megszorítja a térdét, láthatóan
tudatában van annak, milyen kényelmetlenül érzi magát a
testvére, ezért témát váltok. Nem akarom, hogy zavarba jöjjön –
egyáltalán nem. Ami azt illeti, már-már riasztóan
ráhangolódtam az érzelmeire.
Nem tudom. Talán a váratlan intimitás, ami a táncom alatt
kialakult köztünk, furcsa módon összekötött minket.
– Nos, hölgyeim, valójában nem ezért vagyok itt. Csak azért
jöttem, hogy megnézzem, jól érzitek-e magatokat ma este.
Elégedettek vagytok a kiszolgálással? Bőségesek az italok?
– Naná! – kiáltja a göndör hajú lány, és bizonyítékként
felemeli az italát, mielőtt nagyot kortyolna belőle.
– És veled mi a helyzet? – kérdezem egyenesen Belle-től, a
hangszínem hatására pedig tekintete szinte hevesen
kapcsolódik az enyémbe. – Jól szórakozol? Minden olyan,
amilyennek megálmodtad?
Zöld szeme a húga felé villan, mielőtt tekintete visszatérne
hozzám, és egy apró vigyorra húzza tökéletes ívű, vörösre
festett ajkait.
– Fogalmad sincs, mennyire más, mint amit elképzeltem.
– Ó, igen? És hogy képzelted el? – nevetek.
Rövid szünetet tart.
 – Tudod, nem vagyok benne biztos, de azt hittem, hogy sokkal
többet fogok táncolni.
Gondolkodás nélkül beljebb lépek egyet az emelvényen, és
áttörve a lányok körét kinyújtom a kezem az asztal felett. Belle
úgy néz rá, mintha a kezem ráugrana és megharapná, ha utána
nyúlna.
Mégis, eddig már eljutottam, így nincs sok értelme
visszafordulni.
– Gyerünk! – noszogatom. – Ha több táncra vágysz, akkor
táncoljunk többet.
Ikertestvére bőszen bólogat, és olyan sokszor könyökli
oldalba, hogy Belle végül felugrik, csak hogy megmeneküljön a
fájdalomtól. Miután a csoport még bíztatja egy rövid ideig,
rezzenéstelen arccal megfogja a kezem, és az alacsony asztalt
megkerülve elém áll.
Rövid ruhája körülöleli testének hosszú, karcsú vonalait, a
dekoltázsa V alakban húzódik a mellei között. Talán nem
lennének olyan feltűnőek, ha nem úgy lihegne, mint egy
láncdohányos egy maraton végén, de hogy őszinte legyek, nem
vagyok benne olyan biztos. Valamiért nem tudom megállni,
hogy ne vegyek észre rajta mindent.
– Egy tánc – suttogom a fülébe –, csak hogy beindítsam a bulit.
Ígérem, nem olyan lesz, mint a legutóbbi.
A szívének ritmusa kocogásból igazi galoppra gyorsul, és még
a kezében lévő erekben is érzem, ahogy felgyorsul a pulzusa.
Belülről megborzongok, de külsőleg nem veszek róla tudomást.
– Na, mit mondasz? – teszem hozzá, amikor nem válaszol.
Nyel egyet, biccent, megkerül engem – keze még mindig az
enyémben – és elindul a táncparkett felé, miközben a barátai
kiabálnak és éljeneznek mögötte. Jól érzik magukat a buliban,
így nem csodálom, hogy láthatóan nem vették észre, mi történik
a menyasszonyuk és köztem. És nem én leszek az, aki
felvilágosítja őket.
Ami engem illet, ha Belle ma este hazamegy, soha többé nem
fogok erre az egészre gondolni. Ő is tabu, de én sem vagyok az a
fajta fickó. Nem egyetlen nőre van szükségem, aki lefoglalja a
gondolataimat – hanem többre.
Ugye?
 ÖT

február 24., szombat

Sophie

Jude a karját hátrahajlítva, nyirkos kezemet a tenyerébe zárva

vezet a táncparkettre. Öltönyben látni őt olyan, mintha egy
teljesen másfajta sokkhatás érné az idegrendszeremet, és csak
úgy tudok segíteni magamon, ha néhány másodpercenként
lenyelem a nyálamat, ahelyett, hogy megfulladnék tőle.
A klub másik oldalán lévő DJ-pult melletti túlméretezett
hangszórókból lassú ütem dübörög, és minden rezgés
egyenesen a lábam közé csapódik. Duzzadt és érzékeny vagyok
ott – pont olyan, mint amilyen szex után lennék, de most még
csak hozzám sem értek.
Esküszöm, holnap utána kell járnom, hogy más is emlékszik-e
bármire a ma estéből, vagy ez az egész csak egy rohadt fura
álom.
Jude megpördül, anélkül, hogy elengedné a kezemet. Talál egy
kis helyet a táncparkett tömegében, és egy rántással magához
húz. Nekiütődöm, minden izmát érzem a kezemen át, mint egy
nagy szikla sima felületét. Ahhoz képest, mennyi mindent
átéltünk együtt ma este, ez az első alkalom, hogy a tenyeremmel
megérintem a testét.
A gondolataim cikáznak, hiszen ki kell találnom, vajon
helytelen-e ezt csinálni – tekintve, hogy valójában nem én
vagyok a leendő menyasszony, hanem csak úgy teszek, mintha
az lennék –, de közben már ritmusra ringatózunk, és mielőtt
még akár csak a közelébe jutnék valamifajta következtetésnek,
a combja már a lábaim közé férkőzött.
Nincs idő kérdezősködni, nincs idő csodálkozni. Annyit
tehetek, hogy lépést tartok a túléléshez szükséges normális testi
funkciókkal.
– Mit gondolsz, Belle? Valami ilyesmit képzeltél?
A lánybúcsúmra? Nem. Nem mondhatnám. Haha!
Nézem, ahogy a pulzusa békésen dobog a napbarnított
nyakán, amikor...
– Sophiieee! Hahó!
Ahogy homályosan felismerem a nevemet, a szólongatásra
felkapom a fejemet, a kezemben tartott csokor megrezzen.
Elhalványulnak a szikrázó fények, amelyeket egykor a valóság
élénkségével láttam, és helyüket menyasszony húgom szigorú
arca veszi át. Két másodperce megesküdtem volna, hogy még
mindig a Club Craze-ben vagyok, és egy sztriptíztáncossal
rázom, akivel semmi keresnivalóm nem volt, mivel azt hitte,
Belle vagyok, a menyasszony.
De nem.
Bármilyen furcsának tűnik, a nővérem esküvőjén vagyok, és
lehetséges, hogy ráadásul pszichotikus állapotban.
Nyelek egy nagyot, próbálom rendezni a gondolataimat, és
visszatolni őket az agyam mélyére, hogy helyt kaphasson a
valóság. Belle férjhez megy. Most rögtön. Még ma. Pillanatok
választanak el minket a tényleges esküvőtől, és én már egy hete
nem láttam Jude-ot, a Bűvös Táncost. Itt az ideje, hogy
összeszedjem magam.
A mindenit! Alig várom, hogy elmeséljem dr. Wintersnek.
– Jézusom, Soph! Már legalább egy perce szólongatlak.
Szélütésed van, vagy mi?
Megrázom a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim, aztán
elmosolyodom, mint egy igazi, kötelességtudó tanú – aki vagyok
is.
– Nem hiszem.
Nem mintha tudnám, milyen érzés. Tökéletesen lehetséges,
hogy sztrókom van, gondolom. Minden bizonnyal elég őrült
módon viselkedem.
– Jó – fújja ki a levegőt Belle. – Végül is ez az én napom.
A szememet forgatom az ikertestvérem drámázásán, ami nem
is illik hozzá. Elismerem, hogy az együttérzés hiánya egy
potenciális szélütés áldozata iránt elég érzéketlen, de a
munkám során sok menyasszonyt láttam már átmenetileg
megőrülni a nagy napon. Miért lenne ez másképp az
ikertestvérem esetében, csak mert közös a DNS-ünk?
– Természetesen. Ennek megfelelően elhalasztom az orvosi
vészhelyzetemet.
Belle szúrósan néz rám, én pedig az ajkamba harapok,
nehogy elnevessem magam. Igazság szerint azok után, hogy a
rendezvényszervező cégem mennyi időt és munkát fektetett
ebbe az esküvőbe, akár a testemről is lemondanék, és ki
tudnám jelenteni, hogy a műsornak akár a túlvilágról is, de
folytatódnia kell.
– Lányok, kérlek! Még egy esküvőt sem tudunk úgy
lebonyolítani, hogy ti ketten egymás torkának esnétek? –
kérdezi anyánk, Katerina a szoba sarkában lévő vasalódeszka
mellől. Az apánk, Anthony nadrágja van a kezében, amelyet
elszántan próbál kezelésbe venni. Ez persze felveti a kérdést,
hogy az apám jelenleg hol tartózkodik a nadrágja nélkül, de ezt
egyáltalán nem akarom tudni, úgyhogy inkább nem kérdezem
meg.
– Mennyi időnk van még? Kezdem átizzadni a dezodoromat –
jegyzi meg Belle, és ezzel aztán tényleg megnevettet.
A tesóm egy igazi púp a hátamon, de jobban szeretem, mint
bárki mást a világon. Az ikertestvérséggel különleges kötelék jár
– félig odaadás, félig utálat, és egy másik teljesen váratlan ötven
százalék, ami a megértés olyan mélységű szintjét jelenti, amit
senki más soha nem fog megérteni. Anyánk ezt úgy nevezi,
hogy „egymás torkának esünk”, de valójában ez az egész csak a
kettőnk közötti dinamika különleges része. Anyánk általában
nem vesz róla tudomást, de mióta a szüleink visszaköltöztek
Miamiba, nem látjuk őket annyit, mint régen. Ennek
eredményeképpen azt hiszem, Katerina extra szükségét érzi
annak, hogy anyáskodjon felettünk, amikor a közelben van.
Lenézek a csuklómon lévő vékony aranyórára, amelyet Belle
ajándékozott minden koszorúslányának, és kiszámolom az időt.
Ez az ő nagy napja, és mivel nagyon izgatott, igyekszem
megértő lenni.
– Már csak körülbelül tíz perc van hátra. Amikor utoljára
beszéltem Julie-val, azt mondta, hogy a vőfélyek már
összekapták magukat, hogy elinduljanak az átriumba.
– Gondolom, ez alatt azt érted, mentolos cukorkákat
szopogatnak az elfogyasztott alkohol szagának elfedésére –
mondja Katelynn nővérünk a kanapéról. Már öt éve házas, és
úgy tűnik, képben van a dolgokkal.
Nevetek. Őszintén szólva ez eléggé betalált.
– Igen, többek között. El sem hinnéd, hány esküvőn kellett
kicseréltetnem a vőlegény nadrágját a vőfélyével egy folt miatt.
– Ó, dehogynem, elhiszem – szól közbe Belle. – John szinte
bevonzza a különféle szószokat. Esküszöm. Valahogy még a
fekete cuccain is látszanak a foltok. Mondtam neki, hogy
minden holmiját el kell vinnie a tisztítóba, ha azt akarja, hogy a
házasságunk tartós legyen.
Lehet, hogy viccelődik, de a keze remeg, és én mindenkinél
jobban ismerem a húgomat. Pokolian ideges, és ezzel a sok
beszéddel csak leplezni próbálja ezt.
Közelebb lépek, átadom a csokromat Tonyának, aki
abbahagyja a mellei rendezgetését, majd gyengéden megölelem
Belle-t.
– Férjhez mész, hugi – suttogom mosolyogva. – Annyira
örülök neked.
Szeme tágra nyílik és ártatlanul villan, ahogy suttogja:
– Annyira szeretem őt, de rettegek, Soph. Mi van, ha... mi van,
ha nem jön össze, vagy elkezdjük utálni egymást, vagy...
– Belle! – szakítom félbe nyugodtan, és megsimogatom az
arcát. – John szeret téged. Néha veszekedni fogtok, vitáztok és
nem értetek egyet, de tudom, hogy nektek be fog válni a dolog.
 – Tényleg? – kérdezi reménykedve.
Mosolygok.
– Tényleg. És ha nem, van egy olyan érzésem, hogy rohadt jól
fogok kinézni a narancssárga rabruhában.
 HAT

Jude

A kezemben sörökkel egyensúlyozva, a lábammal dörömbölök a

bejárati ajtón, és várom, hogy valamelyik családtagom ajtót
nyisson. Miután Winnie rám bízta Mixer Maca szerepét Brad
bácsi születésnapi bulijára, mindent beleadtam, és vagy három
tálca sört, öt láda üdítőt, egy láda vizet szereztem, meg egy nagy
kancsó bort az anyukáknak.
Úgy tűnik, valami történik a nőkkel szülés után, ami miatt a
szervezetüknek borra van szüksége a túléléshez. Legalábbis
nekem ezt mondták. Nem vagyok biztos benne, hogy milyen
márkát vettem, de ezeknél az italoknál úgy gondoltam, hogy a
mennyiség fontosabb, mint a minőség. Úgyis többször kell majd
visszamennem az Audi A4-esemhez, hogy a csomagtartóból
kivegyem a maradék italokat. Tekintve, hogy a városban élek,
nem vezetek sokat, de mivel tudtam, hogy ennyi cuccot fogok
szállítani, szükségem volt az autóra.
Amikor végre kinyílik az ajtó, egy teljesen ismeretlen,
mosolygó nővel találom szembe magam, aki egy gáláns
karlendítéssel invitál be a házba. Vagány kis szőke frizurája és
sötétbarna szeme van, de kurvára fogalmam sincs, ki lehet ez.
Hátrahajolok, hogy megnézzem a házszámot – igen, ez az
anyám lakása –, majd összevont szemöldökkel pillantok vissza
rá.
– Szia! – mondja aztán, és ismét mosolyog, de ezúttal kissé
zavarban van.
– Ööö… szia! – Annyira meg akarom kérdezni, hogy mégis ki a
franc ez, de amikor kinyújtja a kezét, hogy kivegye a
sörösládákat a karomból, jobb belátásra térek. Legalább segít,
nem úgy, mint a többi senkiházi családtagom.
– Maradj itt – mondom neki inkább. – Nekem még több szart
kell becipelnem.
Bólint, és nevetnem kell, miközben visszasétálok a kocsimhoz.
Esküszöm, sosem lehet tudni, mire számíthat az ember egy
Winslow-összejövetelen.
Megragadok egy újabb adag piát, és megismétlem az előző
folyamatot, míg végül a titokzatos szőke és én az összes italt
bevisszük az előcsarnokba. Már kezdem egy kicsit úgy érezni,
mintha kötődnénk egymáshoz, és épp megkérdezném a nevét,
amikor megjelenik a bátyám, Ty, és a lány úgy tapad rá, mint
egy igazi mágnes.
Ahh! Oké, most már mindent értek.
Ty egy újabb teljesen random nőt hozott magával a családi
összejövetelre, hamis reményt keltve ezzel a hölgyeményben.
Legkésőbb a hétvégén szakítani fog vele, ami után a nő azon fog
tűnődni, hogyan történhettek olyan gyorsan a dolgok a családi
találkozótól a szakításig.
A fejemet rázom. Szegény, szerencsétlen balek.
Fogalma sincs róla, hogy ez nem egy különleges dolog – hogy
a bátyám nem kezdett el páratlan módon kötődni hozzá. Ő
sajnos csak a vicc kedvéért hoz nőket a családi összejövetelekre.
Őszintén szólva nem ismerem a valódi lelki folyamatokat
emögött, de ez nem változtat a tényeken. Ty Winslow egy
randigép, aki ugyanúgy megveti az elkötelezettséget, mint mi, a
többi Winslow testvér, ez pedig nem fog egyhamar megváltozni.
– Köszönöm a segítséget – mondom a lánynak, és nem
fáradok azzal, hogy megkérdezzem a nevét.
A hangja bizonytalan és kissé zavart, amikor azt mondja,
szívesen, és abszolút megértem. Szuper bunkóként jöhetek le,
ha az ő szempontjából nézzük a valóságot. De hogy őszinte
legyek, ez csak a szokásos sztori Ty-jal, és minél kevésbé
táplálom a lány reményeit, később annál jobb lesz neki.
Megbökdösöm Ty vállát, hogy nonverbálisan jelezzem,
mekkora egy kibaszott idióta, de csak vigyorog a szemétláda. A
szememet forgatva elindulok a folyosón a konyha felé. A tyúkok
kukorékolása elég hangos ahhoz, hogy jóval azelőtt a fülembe
hatoljon, hogy odaérnék.
Anyukám, Wendy, valamint Paula nénikém, a húgom, Winnie,
és Paula néni régi barátja, Bev mindannyian a konyhasziget
körül állnak, különböző ételeken dolgoznak, miközben
hisztérikusan nevetnek.
– Hölgyeim! – kitárt karral, lelkesen köszöntöm őket, és
válaszmosolyukat igyekszem minél jobban magamba szívni.
Kuncognak, ahogy körbejárom a kis gyülekezetüket,
mindegyiküket arcon csókolom, sőt még odáig is elmegyek,
hogy megpaskolom Bev fenekét. Bev szupervicces, reszelős,
dohányos nevetése van, három éve megözvegyült, én pedig
szeretem életben tartani a tüzet az életében. Wendy Winslow
persze eléggé utálja ezt.
– Jude! – szid anyám, miközben Bev elpirul, Paula néni és
Winnie pedig tovább kuncognak.
– Bocsánat, bocsánat – kérek elnézést, védekezően a levegőbe
emelve mindkét kezemet. – Egyszerűen nem tudok uralkodni
magamon.
– Én nem bánom – kontrázik Bev, és úgy mosolyog, mint a
macska, aki épp tejet kapott.
Rákacsintok, és a hölgyek ismét kacagásban törnek ki.
– Istenem, kérlek, segítsd meg a fiamat! – tesz úgy anyám,
mintha imádkozna, és a magasba emeli a tekintetét. –
Imádkozom, hogy egy nap megáldja az ég némi önkontrollal.
Kuncogok, és megrázom a fejem, mielőtt újabb puszit
nyomnék anyám arcára.
– Sajnálom, anya, de nem hiszem, hogy ez valaha el fog jönni,
ha eddig még nem történt meg.
– Tűnés innen! – mondja Winnie játékosan, miközben ledobja
az éppen előkészített hozzávalókat, hogy a vállamnál fogva
tuszkoljon a hátsó ajtó felé. – Jobb, ha kint vagy a grillnél a
férfiakkal, ahol nincsenek szabályok a viselkedést illetően.
Ezzel egyetértek, és egy tisztelgést és meghajlást követően a
lehető leggyorsabban kitakarodok a hátsó ajtón. Azok a nők az
életem értelmei, de sokkal jobban szeretek a család férfi
tagjaival lógni akár a hét bármelyik napján – még akkor is, ha
odakint annyira hideg van, hogy lefagy a tököm.
– Héé!
– Yooo!
 – Jude!
A srácok mind kiabálnak, amikor kilépek a verandára, és
Brad bácsi rám mosolyog, mielőtt a tarkómra csapna.
– Hé! Ez meg mire volt jó? – kiáltom, és gyorsan arrébb
robogok, miközben Flynn és Remy is kíméletlenül kinevetnek. A
sógorom, Wes mosolyog, de benne legalább van annyi
tisztesség, hogy megtartsa magának a gúnyolódást.
– Ezt az ajándékért, amit tőled kaptam – válaszolja a
nagybátyám, és valami vörös, csipkés anyaggal lő rám, mintha
csúzli lenne. Némi zsonglőrködés után kíváncsian tartom a
magasba a tárgyat, majd eldobom, mint egy forró krumplit,
amikor rájövök, hogy ez egy ismeretlen eredetű női tanga.
– Mi... Én nem... Ez nem... Brad bácsi! – dadogom, amitől Remy
majdnem belefullad a sörébe –, amikor Ty kisétál a hátsó ajtón,
hogy csatlakozzon hozzánk.
– Azt hiszem, itt valami félreértés történt.
– Igen – helyesel Brad bácsi. – Le merném fogadni. Tudod, azt
hiszem, van róla elképzelésem, hogy mi történhetett.
– Ó, igen? – kérdezem, és idegességemben nyelek egyet.
Akármi is történik, nem hiszem, hogy jól fogok kijönni ebből a
helyzetből.
– Igen. Nézd, szerintem te kibújtál az ajándékválasztás
feladata alól, és a húgodra hárítottad ezt a feladatot. Ő pedig
egy zseniális húzással ezt a darabot választotta.
Nyugtalanul kuncogok, és a három testvéremre pillantok,
akik a sörösüvegük takarásában nevetgélnek. Azonnal gyanút
fogok.
– Mi a franc? Miért csak én kapok büntetést?
 – Remy, Flynn és Ty is adott nekem ajándékot. Szép
ajándékokat – mondta Brad bácsi, rávilágítva a testvéreim
árulásának mélységére.
– Azt hittem, megegyeztünk! – kiáltok rá az árulókra.
– Megegyeztünk – hárít Remy, miközben Ty kuncog. – Abban
egyeztünk meg, hogy közösen hagyjuk, hogy elásd magad.
Ty kinyújtja a kezét, hogy pacsizzon vele, én pedig kinyújtom
a középső ujjamat, és vadul lóbálom mindannyiuk felé.
– Mindegyikőtöket utálom. – Megállok Ty-nál, és a biztonság
kedvéért a másik középső ujjamat is felmutatom neki,
hangsúlyozva: – Téged különösen.
– Engem? Mit követtem el?
– Hagyjál már, haver. Tényleg nem veszed észre, hogy milyen
kínzásoknak teszed ki ezeket a nőket?
Összevonja a szemöldökét, és felnevet. – Stephanie-re
gondolsz?
Megvonom a vállamat.
– Fogalmam sincs, haver. Nem tudom a nevét, mert soha nem
mutatod be őket. Miért ragaszkodsz mindig ahhoz, hogy
random csajokat hozz a családi összejövetelekre?
– Micsoda? Most már nem hozhatom el azokat nőket a családi
bulikra, akikkel randizom?
Ezen még Flynn is felhorkan.
– Ugyan már, Ty. Nem randizol velük. Inkább csak a szeretőid.
– Rendben, rendben. Elég – szól közbe Brad bácsi –, és Ty,
hozd, akit csak akarsz. Én személy szerint már elkezdtem elég
jól szórakozni a dolgon.
Remy, Flynn, Wes és én kíváncsian nézünk Brad bácsira, aki
csak megvonja a vállát.
– Mi az? Paula és én elindítottunk egy névlottót. Öt dollárt
kapok, ha ábécésorrendben én vagyok a legközelebb.
– Te és Paula néni játékot űztök az életemből? – hördül fel Ty,
és mindannyian éppen nevetünk, amikor Winnie kisétál az
ajtón egy tálca grillre szánt hamburgerpogácsával.
Valamilyen oknál fogva azonban Ty rám akaszkodik, mintha
kipécézett volna a visszavágáshoz. Ami, őszintén szólva, talán
nem is rossz ötlet. Végül is két évvel fiatalabb vagyok nála, és
sokkal jobb velem ökörködni, mint az idősebb testvéreinkkel,
Remyvel és Flynn-nel. Ők ketten valószínűleg ledarálnák a
mogyoróit, és megennék reggelire, ha megpróbálna nekik
menni.
– És veled mi van, Jude? – kérdezi Ty gúnyosan. –
Megmártottad a kanócodat mostanában valami jelentős
következménnyel bíró dologban?
Winnie csattanósan pofon vágja Ty-t a tarkóján, de az ötünk
között évek óta tartó testvéri kínzások miatt Ty
fájdalomreakciója nem több, mint egy kuncogás. Lenyűgöző,
tényleg, mennyire külön tudja választani a dolgokat, miközben
fizikai támadás éri.
– Nem mondhatnám, Ty. Csak élem az alkalmi életet, ahogy
csak bírom.
Remy és Flynn bólint, mindketten belekortyolnak a sörükbe,
Winnie pedig a szemét forgatja. Miután ennyi időt töltött a négy
agglegény testvérével, nem tudom elképzelni, hogy a kishúgunk
bármi mást várna tőlünk. Mégis, tudom, hogy Wes Lancasterrel
megtalálta az állítólagos boldogságot, vagy mit tudom én, szóval
van benne némi vágy, hogy terjessze az örömöt, ami minden nő
ereiben folyik.
Megköszörülöm a torkomat, amikor a nevetésük elhalkul, és a
valaha legérdekesebb barna hajú nő látomása jelenik meg a
fejemben.
Valószínűleg nem a legjobb ötletem, hogy ilyen mocskos
szennyest hozzak egy családi buliba, de a fenébe is, sosem
voltam az a típus, aki bármit is magában tart – azt hiszem.
– Én… ööö… találkoztam egy elég érdekes nővel a múlt hét
végén az új klubban.
– Tényleg? – kérdezi Winnie, és hangjában tagadhatatlanul
reményt vélek felfedezni.
Megeresztek egy félmosolyt, miközben elismerem: – Nos,
igen. Úgy értem, ő volt a menyasszony egy csapat lány közül,
akik egy leánybúcsúra mentek oda, de tényleg érdekes lány volt.
Ty kétrét görnyed nevettében, Remy és Flynn szemöldöke
pedig egészen a hajvonalukig szökik a magasba. Wes feje
hátrabicsaklik, szemét fájdalmas sóhajjal lehunyja, Brad bácsi
pedig csak megrázza a fejét,és visszafordul a grill felé.
– Neeee! – jajong Winnie, a kezébe hajtva a fejét. – Mondd,
hogy nem, Jude! Kérlek, mondd, hogy nem tetted meg.
– Nem tettem – vigasztaltam, majd egy kis kertelés után
kinyögtem: – Legalábbis nem igazán.
– Mi a fenét jelent ez, tesó? – szól közbe Remy.
– Vagy megtetted, vagy nem. Igaz? Miről maradtam le? –
Mondja Ty, és mindenkin végignéz azt a magyarázatot keresve,
amit csak én tudok megadni.
– Nem feküdtem le vele. Táncoltunk. Flörtöltünk egy kicsit,
talán. Ennyi.
Ó, igen, és orgazmusa is volt, miközben táncoltam neki.
– Ígérd meg, hogy nem szórakozol egy férjes asszonnyal, Jude!
– kiált fel ekkor Winnie, majdnem kibújva a bőréből. – Nem
akarom, hogy ki kelljen tagadnom téged!
– Nyugodj meg – győzködöm finoman. – Nem hiszem, hogy
valaha is újra látom őt, hugi.
Elképzelem a testét és az ajkait, és a hangot, ahogy elakadt a
lélegzete, amikor elérte az orgazmust a VIP-szoba színpadának
padlóján, alattam. Aztán elképzelem őt egy esküvői ruhában,
amint hozzámegy egy másik fickóhoz.
Nem. Még a sors sem lenne ilyen kegyetlen. A zöld szemű Belle
nem más, mint egy villanás a múltban.
 HÉT

február 28., szerda

Sophie

Az iroda ajtaja kinyílik, és dr. Winters kidugja a fejét, a szája

pedig mosolyra görbül, amikor meglát engem.
– Készen áll, Sophie?
Visszadobom a Cosmopolitan magazint a székem előtti
dohányzóasztalra, vállamra vetem a táskámat, és egy
biccentéssel követem őt az irodába.
Ez már egy nagyon begyakorolt rutinná vált, és mégis mindig
pillangókat érzek a gyomromban, valahányszor egy kattanással
becsukja mögöttem az ajtót. Nem mintha nem lenne
hihetetlenül kedves ember – mert az —, és nem is azért vagyok
itt, mert az életem katasztrófa lenne, amiben minden darabokra
hullik.
Szerencsés vagyok. Elég boldog vagyok. Vannak barátaim és
családom, és nem vagyok rákos. És ez kurvára több, mint amit
sokan elmondhatnak magukról.
De kicsit több mint hat hónappal ezelőtt, miután a
nagymamám meghalt, kissé sötéten kezdtem látni a dolgokat, és
amikor elmentem a háziorvosomhoz kivizsgálásra, azt
javasolta, hogy kezdjek el dr. Wintershez is járni.
Nem olyan nagy meglepetés, hogy Mimi halála engem sújtott
a legjobban – a testvéreim közül messze mi álltunk egymáshoz
a legközelebb, és ha visszagondolok rá, akkor látom, hogy
valójában ő volt az egyik legjobb barátom.
Meg kellett találnom a módját, hogy megbirkózzak vele, és az
ivás és a tépelődés helyett úgy döntöttem, hogy
megpróbálkozom a terápiával.
Dr. Winters már régóta ott van mellettem, még akkor is, ha a
legtöbb embernek az életemben még nem mertem elmondani a
vele való állandó szerdai találkozóimat.
– Nem lehetne bevezetni, hogy a Cosmón kívül más magazint
is lehessen odakint olvasni? – kérdezem üdvözlésképpen,
mosolyogva, hogy enyhítsek a szavaim csípősségén. – Ez tényleg
a legrosszabb opció, amit csak el tudok képzelni, ha a nők
önbecsülésének erősítéséről van szó.
Dr. Winters nevetve helyet foglal, felveszi az oldalsó asztalról
a jegyzettömbjét és a tollát, úgy tesz, mintha firkálna rá, és
diktálja: – A beteg a magazinok iránti aránytalan düh jeleit
mutatja.
Forgatom a szemem, de nevetek.
– Oké, lehet, hogy egy kicsit bal lábbal keltem fel ma.
Dr. Winters elmosolyodik a maga bosszantóan tudálékos
mosolyával, én pedig gúnyosan felsóhajtok:
– „És maga szerint ez miért van így, Sophie?”
A terapeutám úgy csettint az ujjaival, mintha rumbatök
hangját adná ki.
 – Á, igen! Működik a tervem, hogy beköltözzek a fejébe!
Imádom, amikor előbb meg tudja fogalmazni a kérdést, mint
ahogy nekem kell.
Visszahuppanok a kanapéra, és átgondolom a válaszomat. Az
elmúlt hetekben nyilvánvalóan rengeteg dolog történt az
életemben, és úgy gondolom, hogy ez a lehető legjobb
kiindulópont.
– Nos... Belle a múlt hét végén ment férjhez. És én annyira, de
annyira örülök neki, tudja?
Dr. Winters bólint.
– De?
– Deee... nem tudom.
– Nem tudja, vagy nem akarja kimondani? Mert van
különbség.
– Én csak... tudja, hogy a nagymamám halála miatt jöttem ide,
ugye? Nem párkapcsolati tanácsért.
– Sophie, három alkalommal beszélt az édes Mimiről, és én
nagyon élveztem ezeket. De az elmúlt húsz ülésen a
kapcsolatokat taglalta. Ön vezette a beszélgetést, nem én. Én
csak megadok minden útmutatást, amit ebben a helyzetben
csak tudok.
Nyelek egyet.
– Tényleg ilyen régóta beszélek arról, hogy kapcsolatot
akarok?
Dr. Winters elmosolyodik.
– Nem csak erről beszél. De ez az élete nagy része. Ami,
őszintén szólva, érthető. Ön esküvőket tervez a
megélhetéseként. Újra és újra átéli ezt az egészet, nap mint nap,
emiatt el tudom képzelni, hogy kicsit nehezebb elfelejtkezni az
egészről. Ezért vagyok itt. Hogy segítsek ebben.
– Azt hiszem, tényleg azt gondoltam, hogy mostanra már
férjnél leszek. És Belle-t látva…
Szünetet tartok, próbálom megtalálni a megfelelő szót. –
Ahogy elérte? – Megrázom a fejem. – Ez olyan hülyén hangzik.
Dr. Winters felvonja a szemöldökét, de nem mond semmi
mást, így én folytatom a fecsegést.
– Örülök, hogy a húgom boldog. Tényleg. És John nagyszerű
fickó. Nem tudom, hogy én illettem volna-e hozzá, de Belle igen.
Működik a dolog, tudja?
– És Belle-t nézve szeretné ön is átélni ezt?
– Nem tudom, hogy Belle miatt van-e.
– Szóval csak úgy általában az esküvők? Úgy érzi, hogy a
világon mindenki megtalálja, amit keres, csak ön nem?
Megrázom a fejem.
– A testvéreimén kívül én személy szerint nem nagyon voltam
még esküvőkön. Mármint a munkán kívül.
– Oké, lehet, hogy túl közel került hozzá korábban? Volt valaki
különleges egy korábbi kapcsolatban, akit tényleg az igazinak
érzett, de mégsem működött?
Újra megrázom a fejem. Őszintén szólva, soha nem randiztam
senkivel, akivel szívesen összeházasodtam volna.
– Oké. Szóval, mi az, ami miatt vágyik erre? A társadalmi
elvárások?
– Nem, nem hiszem. Úgy értem, büszke vagyok arra, amit a
vállalkozásommal felépítettem, és tisztában vagyok vele, hogy
talán nem így sikerült volna, ha hamarabb találkozom
valakivel.
Hallom magam, és azon gondolkozom, hogy dr. Winters
mostanra már biztosan kezd ideges lenni rám. A pokolba is, én
magam is az vagyok. De bármennyire is dühös lehet belül,
kifelé nem mutat türelmetlenséget. Mivel én magam is teljesen
összezavarodtam a saját bonyodalmam miatt, ezt nagyra
értékelem.
– Szóval, mi itt a hiányzó láncszem? Mi az, ami hajtja önt?
Megvonom a vállam, az ujjaimmal babrálok, miközben
próbálok mélyen elgondolkodni, és bevallom: – Mindig is
házastársnak képzeltem magam. Kislányként esküvőről
álmodtam. Azt hittem, mostanra már nekem is lesz sajátom. Ez
benne volt a tízéves jövőképemben, de... az már tizenöt éve volt.
Őszintén szólva, tudom, mit keresek egy férfiban, és a nem
megfelelőket rögtön kizárom. Ezzel elvileg időt kellett volna
spórolnom.
– Sophie, az élet nem úgy működik, mint egy naptár. Az élet
rendetlen. Váratlan. Általában drámai és néha kész katasztrófa.
Nyitottnak kell lennie arra, hogy randizzon olyan férfiakkal,
akik nem feltétlenül szőke hercegek.
– Nem látom értelmét annak, hogy olyan emberekkel
randizzak, akikről tudom, hogy képtelenek a hosszú távú
elköteleződésre. Mi a baj ezzel?
– Ez előítéletes. És rövidlátó – mondja, és a hangja valahogy
elég gyengéd ahhoz, hogy ne érezzem magam rosszul. –
Megvenne egy házat az alapján, ami a hirdetésben áll, vagy
inkább tényleg végigjárná, hogy megnézze, milyen is
valójában?
 Összevonom a szemöldökömet.
– Szóval a férfiak most már házak?
– Olyasmi. – Elvigyorodik. – Ha be akar rendezkedni... Egy
darabig ott kell maradni mindkettővel, igaz? Lehet, hogy a
burkolat kifakult, de belülről százezer dolláros felújításon esett
át.
– Ki kéne találnia egy alkalmazást. – Vigyorgok pimaszul. – A
Tinder találkozása azzal a Bumble nevű társkereső
alkalmazással.{7}
– Én csak azt mondom, hogy nem ismerheti meg egy ember
szívét, amíg legalább öt percet el nem tölt a jelenlétében.
– Akkor mit javasol, mit tegyek? Mert én próbálkozom, dr.
Winters, de tényleg. Hajlandó vagyok férfiakkal találkozni.
Hajlandó vagyok kimozdulni. Akarom ezt.
Alaposan megnéz engem, mielőtt újra előrehajolna, és oldalra
billenti a fejét. – Ez tényleg igaz, Sophie? Tényleg nyitottan áll a
dologhoz? Mert az előbb azt mondta, hogy rögtön kizárja azokat
a férfiakat, akik nem esélyesek. – Elfintorodom, miközben
folytatja. – Mi van, ha túl hamar kizárja őket?
A szám sarka még jobban lefelé görbül, és ő határozottan
bólint.
– Adok önnek egy házi feladatot. Válasszon ki valakit egy
társkereső alkalmazáson, és menjenek el egy randira. Nem
érdekel, ha eleve úgy érzi magát, hogy katasztrófa lesz. Még az
sem érdekel, hogy ad-e neki egy igazi esélyt. Csak menjen.
Öltözzön ki, tegyen egy erőfeszítést, találkozzon a sráccal,
próbáljon meg élvezetes beszélgetésbe elegyedni vele, várja
meg, amíg a randi véget ér, aztán búcsúzzon el tőle. Semmi
kötöttség. Semmi elvárás. Csak egy randi. Pont.
– Nem gondolja, hogy ez időpocsékolás?
– Nem, önnek nem. A randizásnak szokássá kell válnia. Olyan
természetesnek kell lennie, mint a lélegzésnek. Ha egyszer
tényleg ellazul, és hirtelen természetesnek látja az egészet, egy
nap tényleg nem lesz időpocsékolás. Mert egy nap találkozni fog
azzal a férfival, akit keres. És megígérhetem önnek, hogy nem
azért lesz ő az igazi, mert az összes feltételt kipipálja a listáján.
Egyszerűen csak érezni fogja. És amíg nem érzi, addig végig kell
csinálni dolgokat.
Csak végig kell menni a lépcsőfokokon. Meg tudnám tenni?
– Megteheti, és meg is fogja tenni – válaszolja dr. Winters,
mintha olvasott volna a gondolataimban. – És akkor jövő héten
itt leszek, készen arra, hogy meghallgassam a beszámolóját.
Egy randi. Egy este. Egy véletlen esély. Ennyit megtehetek a
boldogságért.
Úgy értem... mégis mennyire lehet nehéz?
 NYOLC

március 5., hétfő

Jude

– Most hová mész? – kérdezem a bátyámtól, miközben a

kezemet belecsúsztatom egy szép bőrkesztyűbe, és az államig
felhúzom a kabátom cipzárját. Odakint még mindig hideg van,
pedig már március van, és New York forgalmas utcáinak
alagúthatása csak felerősíti a zord időt. Ráadásul frissen jövök
az edzőtermi zuhany alól, és a hajam még mindig nedves,
szóval a mogyoróim valószínűleg a combomhoz fagynak a tíz
háztömbnyi sétám során.
Flynn mosolyog – némán. Istenem, micsoda titokzatos egy
szemétláda. Komolyan mondom. Sok időt töltök vele, főleg kora
esténként edzek vele – tulajdonképpen ez az oka annak, hogy a
belvárosban lévő edzőterembe járok, nem pedig a sohói
lakásom közelébe –, és mégsem tudom, hogy tudok-e róla
bármit is. Nem tudom, mivel tölti a szabadidejét, milyen
hobbija van – őszintén szólva azt sem tudom, hol lakik. Nem
hiszem, hogy jól szerepelnék egy, a bátyám életével kapcsolatos
vetélkedőn. De mindig ott volt, amikor bármelyikünknek
szüksége volt rá, és ez sokkal fontosabb, mint hogy tudjuk,
milyen könyveket olvas, vagy hogy szeret-e vadvízi
evezőtúrákra menni.
– Ó, király – gúnyolódom, amikor még mindig nem mond
semmit. – Ez nagyon érdekesen hangzik, Flynn.
Felvonja a szemöldökét, és egy apró vigyor jelenik meg a
szája szélén, de egyébként nem vesz rólam tudomást. Kétszer is
a nyaka köré tekeri a sálját, mielőtt a sapkáját a fejébe húzza.
– Elmegyek vacsorázni a Grand Stationbe – mondom neki,
némán tudtára adva, hogy szívesen látom őt is. – Talán utána
beugorhatnánk egy sörre a Milwaukee’s Barba.
– Jó szórakozást! – mondja búcsúzóul, majd gyorsan, de
szeretetteljesen megütögeti a vállamat, és a másik irányba
fordulva elindul. Egy pillanatig figyelem a hátát, ahogy
visszavonul, és végül a fejemet rázva magamban felnevetek.
Nem tudom, hogy valaha is meg fogom-e érteni a második
legidősebb testvérem belső működését.
Szorosabban beburkolózom a kabátomba, és erőteljes
léptekkel megindulok a járdán. A combjaim égnek, mert Flynn
szadista elképzelését követve ma lábra edzettünk. Az utcán
nyüzsögnek az autók, és minden sarkon turisták tolonganak, a
telefonjukat és a térképüket nézegetik, millió különböző
irányba mutogatnak, miközben megpróbálnak eljutni a
következő látványosságig.
Finom gőzfelhő lebeg előttem, a környék szinte minden
épületéből gőz áramlik ki, hogy aztán szétterüljön a hűvös
levegőben. Manapság még jobban szeretem New York hangjait,
mint tíz évvel ezelőtt, pedig akkoriban szinte megszállottja
voltam. Ez a város mindig mozog, mindig változik, és olyan
emberként, aki örökké szeret úton lenni, értékelem a
bonyolultságát.
Ez nem azt jelenti, hogy nem tudom értékelni az egyszerű
életet – néha szoktam is –, de ez az a hely, amitől pezseg a
vérem. A hely, amitől igazán elevennek érzem magam.
Sietek, hogy még azelőtt átkelhessek az úttesten, mielőtt vált a
lámpa, amiért egy kanyarodó taxi rám dudál, és még a középső
ujját is kidugja az ablakon. Mosolygok és integetek.
Istenem, de szeretem ezt a várost.
A telefonom zümmög a zsebemben, de nem veszek róla
tudomást, inkább hallgatom a véletlenszerű hangokat és
élvezem a kesztyűs kezem melegét a séta közben. Nem telik el
sok idő, mire megteszem a tíz háztömbnyi utat az Uptown felé,
és a Grand Station Grill neon villogó fényei hívogatóan
villódznak.
Könnyen lehet, hogy ez két kedvenc éttermem egyike a
városban. Minden megvan benne – jó ételek, remek kiszolgálás,
és a megfelelő hangulat mind az egyedül, mind a társaságban
elköltött vacsorákhoz. Hétfő esténként oldalast szolgálnak fel, és
ennek eredményeként általában néhány hetente idekeveredem.
Az üvegajtót könnyűnek érzem, amikor belépek, de van egy
olyan érzésem, hogy ez csak valamiféle érzékszervi tévedés
amiatt, hogy a lábaim teljesen szétroncsolódtak. Esküszöm,
szinte tejsav csörgedezik az ereimben.
Heidi, a hostess szélesen elmosolyodik, amikor megérkezem,
valószínűleg felbátorította a belőlem kitörő fájdalmas nevetés.
– Szia, Jude! – köszönt egy barátságos, könnyed integetéssel. –
Örülök, hogy látlak.
– Én is örülök, hogy látlak. Szabad a szokásos asztalom?
Lelkesen bólint, majd töredelmesen bevallja:
– Lefoglaltam neked, hátha jössz ma.
– Kösz, bébi! – Rákacsintok, fogaimmal lehúzom a
kesztyűmet, majd egy kis ideig a kabátom zsebében kotorászva
előhúzok egy-két VIP-kártyát. – Tessék. Ezzel VIP-belépőt és egy
általad választott üveg italt kaphatsz a Club Craze-ben
csütörtökön. Péntektől zárva vagyunk a nagyközönség előtt egy
hétvégi zárt körű rendezvény miatt, de ha tetszik, máskor hozd
el a barátaidat is.
– Tényleg? – visít a lány izgatottan, egy csacsiszerű ugrással,
és az ajkát az arcomra tapasztja. – Kösz, Jude!
Legyintek.
– Még jó. Szólj, ha van olyan klub, ahová szívesen mennétek a
barátaiddal, és meglátom, hogy be tudlak-e juttatni titeket.
Újra elmosolyodik, elővesz egy étlapot, és egy asztal felé int.
Tiszta szeleburdi, ahogy ugrál örömében, én pedig átkozottul
elégedett vagyok. Az igazság az, hogy bármennyire is személyes
ügynek tüntettem fel ezt az egészet, a Heidihez hasonló fiatal,
csinos teremtések segítenek a munkámban. Egy klub nem
válhat népszerűvé vendégek nélkül, és ő tipikusan az a fajta
vendég, aki másokat is bevonz.
Gyorsan körbetelefonálnak a barátaik között, és a város
összes egyetemista korú sráca rohanni fog utánuk, hogy a
farvizükön evezve bejussanak.
Ez puszta tény a klubpromóciós világban. Szerezd meg a
nőket, és a férfiak jönni fognak. Pont.
 Leteszi az asztalra az étlapot, és még egyszer megköszöni a
dolgot, mielőtt visszaszaladna az elöl lévő pódiumra. Leveszem
a kabátomat, és a szemközti szék háttámlájára terítem, helyet
foglalok, és az ölembe teszem a szalvétát.
Többnyire tudom, hogy mit akarok, de azért kinyitom az
étlapot, hogy megnézzem, mi a mai ajánlatuk – mivel szeretnek
a félig helyi, szezonális termékekből dolgozni –, és veszek egy
mély lélegzetet. Te jóég, de jó érzés pihenni!
A klubmegnyitók és a családi hülyeségek miatt rendkívül
zsúfolt hetek állnak mögöttem. Pár perc múlva a pincér röviden
odalép hozzám, felveszi a rendelésemet, és a testem végre kezd
ellazulni. A vállaimat már nem húzom fel a fülemig, és a
légzésem is megnyugszik.
Imádom a partikat, de a magamnak szentelt idő tényleg isteni
ajándék. Néha egyszerűen csak jó a csendben és a saját
társaságunkban üldögélni.
Miután megittam az első sörömet, előhúzom a kabátomból a
telefonomat – amelyet eddig teljesen elfelejtettem – és
visszaülök, hogy elolvassam az idefelé jövet kapott SMS-t.

Vivian: Hé, szexi! Akarsz találkozni valamelyik este?

Elmosolyodom. Őszintén szólva a szex nem hangzik szörnyű

ötletnek. Néhány hét már biztosan eltelt a legutóbbi alkalom
óta, szóval nem is rossz az üzenetben felkínált lehetőség.
Egy percig gondolkodom, hogy mit válaszoljak neki, és az
éttermet szkennelem a pincér, Blake után, hogy rendeljek még
egy sört. Átkutatom az összes fehér inget az asztalok szélén, de
sehol sem látom őt. Hmm. Biztos a konyhában van.
Elhatározom, hogy előbb inkább válaszolok Viviannek, és
tekintetemet újra a telefonomra szegezném, csakhogy megakad
valamin a szoba túloldalán.
Álmaim menyasszonya élénk kék ruhában és veszélyesen
magas sarkú cipőben ül egy kétszemélyes asztalnál, szemben
egy férfival, aki vadul gesztikulál a karjaival. A nő mosolyog és
hallgat, majd a padló felé pillant, és a füle mögé tűr egy
elszabadult sötét hajszálat. Ajkát vörösre festette, és bőre izzik
az étterem lágy fényében.
Ő az, ugye? Belle, a lánybúcsú főszereplője a Club Craze-ből?
Biztosan ő az. Az étterem helyiségén át is érzem a furcsán erős
kapcsolatunk vibrálását, egyrészt a mellkasom égő érzésében és
a nadrágom tájékán lévő bizsergésben.
Bassza meg! Nem hiszem el, hogy újra látom őt egy több mint
nyolcmilliós városban.
Talán a sors ennyire kegyetlen.
A telefonomról megint megfeledkeztem, hátradőlök a
székemben, és egy percig csak figyelem. A mosolyát, a
nevetését, azt, ahogy a lábfejével a padlót ütögeti.
Talán oda kéne mennem köszönni, nem? Csak
udvariasságból. Még nem vett észre, de ha észrevesz, én pedig
nem köszönök neki, rosszul fogom érezni magam.
Kedves srác vagyok, ő pedig egy kedves lány. Csak odamegyek
és köszönök neki. Úgy értem... mi baj lehet belőle?
 KILENC

Sophie

Idegesen rágom az ajkamat, miközben a randipartnerem tölt

egy pohár bort a számunkra rendelt üvegből, és megpróbálok
mosolyogni, amikor találkozik a tekintetünk.
A neve Nathan, és a Tinderen{8} találtunk egymásra egy órával
azután, hogy létrehoztam a profilomat. Ha azt mondom, hogy
aggódom, hogyan fogom dr. Winters házi feladatát megcsinálni,
akkor ez még enyhe kifejezés.
A pokolba is, még arra sem adtam magamnak időt, hogy egy
pro és kontra listát készítsek a fickóról. Vagy hogy ellenőrizzem
a hátterét. Mi van, ha egy gyilkos, vagy ilyesmi?
Nagyot nyelek, és kényszerítem magam, hogy újra Nathanre
és a mondanivalójára összpontosítsak.
– Őszintén szólva egy kicsit megdöbbentett, hogy egy ilyen
gyönyörű nőt látok Tinderen. – Ők rendszerint...
Kicsit elneveti magát, mire összevonom a szemöldökömet.
Tudom, hogy bókolni próbál, de nem tudok nem azon
gondolkozni, hogy hova akar kilyukadni ezzel a kijelentésével a
többi nővel kapcsolatban. Persze sosem gondoltam volna, hogy
én magam is egy társkereső alkalmazáson kötök ki, de nem
azért, mert bármi baj lenne velük. A probléma velem, na meg a
bénaságommal van.
Vicces, hogy ezt említed, Soph, mert biztos vagyok benne, hogy
most is épp eléggé bénázol.
Finoman megrázom a fejem, hogy rendezzem a kósza
gondolataimat, és újra a randipartneremre figyelek.
Fekete hajával és erős állkapcsával nem éppen csúnya
látvány. És kedves is volt, például kihúzta a székemet, amikor az
asztalhoz értünk, és érdeklődött a borpreferenciáim iránt,
mielőtt kiválasztott volna egy üveget. És nem bámulta a vártnál
jobban a melleimet vagy bármilyen más testrészemet. Mindent
összevetve igazi úriember volt. Nem érzem a bizsergést vagy a
késztetést arra, hogy azonnal leteperjem, de ez idővel még
jöhet. Egyértelmű, hogy csak félre kell állnom a saját utamból,
és hagyni, hogy megtörténjen ez az egész.
Megköszörülöm a torkomat, és mosolyt erőltetek az arcomra,
hogy felfelé görbüljön a szám.
– Köszönöm.
– Most jöttél ki egy komoly kapcsolatból, vagy…?
Megrázom a fejem.
– Nem. Úgy értem, randizgattam, de nem... egy ideje már nem
volt komoly kapcsolatom.
– Hm, ez érdekes.
Istenem, miért kell ennek ilyen nehéznek lennie? Miért nem
lehet olyan könnyen előrukkolni valami mondanivalóval, mint
kifogást találni a távozásra? Őszintén szólva, kifogásokkal tele
vagyok.
Meg kell etetnem a hörcsögömet.
 Segítenem kell anyámnak.
Rákos a macska.
Tűz van a lakásomban.
A kifogások listája végtelennek tűnik.
– És veled mi a helyzet? Miért nem állapodtál még meg?
Megvonja a vállát, rövid pillantást vet a válla fölött, mielőtt
köhint, és visszanéz rám.
– Én csak... nem álltam készen eddig. Inkább a karrieremre
koncentráltam.
A szemem kidülled az izgalomtól. Végre valami, amiről
beszélhetünk.
– Ez nagyszerű. Én is nagyon karrierközpontú vagyok. Mivel
foglalkozol?
– Játékos vagyok.
– Játékos?
– Igen. Tudod, mint a Twitchen.{9} Élő adásban közvetítem, és
az emberek nézik, ahogy játszom.
Bólintok, bár nem tudom, hogy tudnék-e mást tenni, még ha
akarnék is. Valami, nem is tudom, kevésbé elszigetelt dologra
számítottam.
Az ő üzletága arról szól, hogy az emberek egész nap a
házukban maradjanak és a számítógépüket nézzék, az enyém
pedig arról, hogy elmenjenek valahova. Partikra,
rendezvényekre, mindenféle társasági eseményre. A kurva
életbe, úgy érzem magam, mintha megettem volna egy zacskó
citromot.
Apropó, egy másik életképes kifogás.
– És te mivel foglalkozol?
 Nagyot nyelek, hogy elejét vegyem egy sóhajnak. Ez olyan,
mintha egy haltól azt hallanám, milyen nagyszerű az óceán, és
aztán azt kellene mondanom, hogy utálom a vizet.
– Van egy rendezvényszervező vállalkozásom. Sophie Sage
Rendezvények. – Meglengetem a kezem az arcom előtt. –
Mindenféle programot csinálunk a város egész területén.
Magánpartik, céges rendezvények, esküvők. Ilyesmi.
Bólogat, és el kell gondolkodnom azon, hogy vajon neki is
ugyanúgy elvette-e a kedvét az egésztől az én foglalkozásom,
mint az enyémet az övé. Úgy értem, nem fekszem alá
mindenkinek – tudom, hogy mostanában ilyen idők járnak. De
az biztos, hogy a „profi gamer” biztosan nincs azok között a
tulajdonságok között, amelyeket a férjemnek képzeltem el,
amióta csak tudok naplót írni.
– Ez érdekes – mondja újra, igyekezve, hogy udvariasan
viselkedjen.
Ismét bólintok, mielőtt az arcom elé emelném az étlapot. Ez
egy nagyon hosszú éjszaka lesz, ha nem tudom valahogy kézben
tartani a beszélgetés folyását.
– Elnézést – szólal meg egy dermesztően ismerős hang az
asztalunk mellől, és a szemem tágra nyílik, miközben tétován
leeresztem a menüt. Épp csak annyira kukucskálok ki a teteje
fölött, hogy egy pillantást vethessek az illetőre, és majdnem
elájulok, amikor egy mosolygó Jude, a Bűvös Táncos
ugyanabban a pillanatban elkapja a tekintetemet, és rám
kacsint. A gyomrom rögtön bukfencet vet az emlékektől és a
kéretlen izgalomtól, de nem telik el sok idő, és a gondolataim
más irányt vesznek. Vonzó vagy sem, ezt a fickót itt és most
látni nem jó dolog. Egyáltalán nem.
Szent ég! Mi az ördögöt keres ez itt? Az agyamban szinte
sikoltozom, ahogy kezd eluralkodni rajtam a valódi pánik. Ez
egyáltalán nem szerepelt a kifogások listáján, szóval nem hiszem,
hogy én idéztem meg.
Kissé fuldokolva a torkomban felgyülemlő nyáltól köhögni
kezdek, és Jude odanyúl, hogy megveregesse a hátamat. Nathan
szeme összeszűkül a gesztusra, és őszintén szólva nem tudom
hibáztatni.
Ha kordában tudnám tartani a kínos fuldoklást, talán bele
tudnám vetni magam valami szakadékba… némi magyarázatot
követően.
Nem mintha tudnám, mi lenne az egyáltalán. Nem hiszem,
hogy segítene rajtam, hogy ez a fickó olyan jól vetkőzött, hogy
spontán orgazmusom lett.
– Bocsánat, hogy félbeszakítom a társalgást – folytatja Jude, és
pillantást vet rám és a partneremre. – Egyikőtöket sem ismerem
túl jól, de nem tudtam megállni, hogy ne jöjjek ide egy
gratuláció erejéig.
Ó, istenem! Neeeeem. Ne, ne, ne! Ez még rosszabb, mint
gondoltam.
– Gratuláció? – kérdezi Nathan. – Mihez?
Jude nevet, és jó erősen hátbaveregeti a partneremet.
– Az esküvőhöz. Épp a minap találkoztam itt a kedves
menyasszonyoddal, és elmondta, hogy házasodni készül.
Megtiszteltetés megismerni a szerencsés fickót.
Nathan azonnal felém fordul, a nyakát eltorzítja egy egész
pokolian nagy „mi a fasz”.
 – Te házas vagy?
– Nathan! – keresem rögtön a kibúvót, és próbálom kitalálni,
hogyan magyarázzam meg ezt az egészet anélkül, hogy jelenetet
rendeznék. Nem vagyok a húgom, ahogy Jude gondolja. Bár az
igazsághoz hozzátartozik, hogy úgy tettem, mintha ő lennék.
Tehát én vagyok az a nő, akinek Jude hisz, még ha nem is az a
nő vagyok, aki férjhez megy. Egyszerű, nem?
Hirtelen ideges nevetés hagyja el az ajkaimat, és bassza meg,
ez pont az ellenkezője annak, amire most szükségem van.
Nathan elkomorul.
– Ó, istenem! Tudtam, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen...
Egy olyan nővel találkozni egy társkereső alkalmazáson, aki úgy
néz ki, mint te. – Ellöki magát az asztaltól, én pedig igyekszem
felegyenesedni. Jude ide-oda bámul ránk, a szemöldöke
nagyjából a hajvonalánál jár.
– Nathan, sajnálom. Nem érted. Én nem…
– Felejtsd el. Én léptem.
Szalvétáját az előtte lévő tányérra dobja, és teljes sebességgel
a bejárat felé veszi az irányt. A többi vendég megvetően néz
rám – mivel elég részletet hallottak ahhoz, hogy bíróként
ítélkezzenek –, én pedig egész testemben reszketek a dühtől és a
szégyentől.
Ez egy igazi katasztrófa.
– Sajnálom. Én nem… – Jude kissé döbbentnek tűnik, és
megpróbál bocsánatot kérni, de az őrültségem vonata már
elhagyta az állomást, és a szégyenkezés dudaszója már
megszólalt. Most már nincs visszaút, úgyhogy nem is vesződöm
azzal, hogy kontrolláljam magam, mielőtt nem éppen
tisztelettudó éttermi hangerővel rátámadok.
– Tönkretetted! Nem hiszem el, hogy elrontottad a rohadt
randimat! Elment az eszed? Mi a csudáért gondoltad, hogy jó
ötlet lenne idejönnöd?
– Őszintén sajnálom, Belle. Csak gratulálni akartam.
– Hát, nem én vagyok Belle, és most hivatalosan is
megszívtam miattad. Szóval, köszi. El sem tudom mondani,
mennyire hálás vagyok érte.
Ráncok képződnek a bőrén, ahogy összehúzza a szemöldökét.
– Te nem Belle vagy?
– Nem! – Szinte már kiabálok. – Sophie vagyok. Az
ikertestvére.
– Ó, Jézusom! A francba! Kibaszottul sajnálom.
– Na igen. A sajnálkozás nem fogja visszaforgatni az időt,
ugye? Az egyetlen nő, aki miatt úgy érzem, hogy ez lehetséges,
az Cher. És őt nem látom itt.
 TÍZ

Jude

Felkapja a táskáját az asztalról és átlendíti a másik oldalára,

miközben meredten néz rám. A csípője a járása sebességével
egy ütemben ringatózik, és ebből a mozdulatból minden
felizgat.
Ha ehhez azt is hozzáadjuk, hogy a váratlan Cher-referenciája
miatt legszívesebben elnevetném magam, egyszerűen csak
készen állok a dugásra.
De össze vagyok zavarodva. A hormonjaim tombolnak,
felpörögtek és felpezsdültek attól a fajta adrenalintól, amit a
legénybúcsú estéjén kétségbeesetten akartam lecsapolni az
ikerpár ezen tagjával. Belle, az ikertestvére miatt éreztem így.
Ezért esküdtem volna meg arra, hogy ő az. De nem ő az, hanem
Sophie. Az elérhető testvér.
Nos, Jude. Ez már más tészta.
– Sajnálom! – szólok utána puhán, sietősre veszem a
lépteimet, hogy utolérjem, és gyengéden megragadom a
könyökét. – Tényleg.
Megfordul és rám mered.
– A feltételezésed épp most tette tönkre a randevúmat.
 – Igen – mondom, kerülgetés nélkül vállalva a bűntudatot. Azt
hiszem, ez a jó abban, ha egy ötgyerekes családban te vagy az
örök bűnbak. Nem riadok vissza a felelősségtől, még akkor sem,
ha az kényelmetlen. – És tényleg bocsánatot kérek. Hihetetlenül
udvariatlan volt tőlem, hogy félbeszakítottam a randit, akkor is,
ha a húgodról lett volna szó. És helytelen is, gondolom, tekintve,
hogy milyen okból ismerjük egymást. Nem tudom, miért
gondoltam, hogy ez egyáltalán jó ötlet, de kérlek, most, hogy a
baj megtörtént, hadd tegyem jóvá.
– Pontosan hogyan tennéd azt? – kérdőjelezi meg a lány. – A
pasas már elment, és az este gyakorlatilag véget ért. Hacsak
nincs egy időgép a zsebedben, azt mondanám, hogy a dolgok
eléggé el vannak cseszve.
Szorosan összeszorítom az ajkaimat, hogy ne nevessek rajta –
mert bár határozottan viccesen viselkedik, kétlem, hogy
nevetést vár válaszul –, és félig vállat vonva felemelem a kezem.
– Nincs időgépem. Bárcsak, mert az kurva jó lenne, de anélkül
sem kell, hogy vége legyen az estének. Elment, de nem ő az
egyetlen srác a bolygón. – A tenyeremet a mellkasomra csapom.
– A pokolba is, én is pasi vagyok, és pont itt állok. Töltsd velem a
randi hátralévő részét.
– Ez nem így működik! Semmi sem működik így. – Megrázza a
fejét, és ismét megfordul, hogy távozzon, elszántan sétál a
bejárati ajtó felé. Erős a késztetés, hogy újra kinyúljak és
megállítsam, de tudom, hogy még csak távolról sem lenne
jogom engedély nélkül hozzáérni. A legjobb, amit tehetek, hogy
megpróbálok lépést tartani a gyors tempójával és szót érteni
vele.
 – Miért nem? – kérdezem, és közel hozzá haladok, miközben
felmegyünk a lépcsőn az étterem recepciója felé. Heidi
észrevesz minket, és aggódó kíváncsisággal nyújtogatja a
nyakát, de végül visszahúzódik a hostessállvány mögé, amikor
hátrapillantok, és nyugodtan rámosolygok.
– Mert te nem vagy része a tervnek.
– És? – kérdezem. – A tervek változnak. A dolgok
megtörténnek. És ha megtörténnek, új tervek készülnek.
– Egy új terv, amiben az van, hogy randizni fogok veled? –
gúnyolódik. – Micsoda véletlen.
– Igen – értek egyet. – Valóban jól jön ki a lépés. Ezért kellene
ezt tenned. Mondj egy okot, miért ne tennéd.
– Mert te egy sztrip… – megrázza a fejét röviden, ajkát
beszívja, de már kibújt a szög a zsákból, és tudom, mit akart
mondani.
Talán ha tényleg sztriptíztáncos lennék, megsértődnék – bár
ismerve magamat, valószínűleg nem. De az a tény, hogy nem is
igazán ebből élek, csak arra késztet, hogy szélesen
elvigyorodjak.
– Ááá… – sóhajtok. – Túl jó vagy ahhoz, hogy egy táncossal
randizz.
– Nem – igyekszik ellentmondani zavarában. Majdnem
nevetnem kell. Védekező pozíciót vett fel, én pedig szeretem azt
az érzést, amikor becserkészem a prédámat.
A táskájában kotorászik a telefonjáért – legalábbis
feltételezem, hogy ezt keresi –, és látom, hogy megborzong a
hideg levegőn, mivel a járdán nem igazán van fedezék a szél
ellen.
 – Azt hiszem, erről van szó. Szerintem szégyellsz randizni egy
hozzám hasonlóval – dacolok. Közben próbálom lehúzni a
sportzakómat, hogy a vállára terítsem, mivel úgy tűnik, neki
sem volt benne a gondosan kidolgozott terveiben, hogy a tél
közepén a járdán álldogálva várjon fuvarra.
– Nem, nem igaz.
Elmosolyodom, és békeajánlatként felmutatom a kabátot,
amelyet ő alaposan szemügyre is vesz. Tétovázik, persze, de az
arcán eluralkodó kifejezés alapján nagyon vágyik rá. És nem
hibáztatom érte. Kibaszott hideg van idekint, és én még nem is
egy szűkös ruhában és magas sarkú cipőben vagyok.
Végül elfogadja, és hátat fordít nekem, hogy átvethessem a
kabátot a napbarnított vállán, miközben ő belecsúsztatja a
karját az ujjába. Törékeny testalkata elvész a kabátban,
ugyanakkor valahogy mégis úgy tűnik, mintha ráöntötték
volna.
– Nos, jó. Most, hogy ezt elintéztük, nincs más megvitatnivaló.
Hadd szaladjak vissza, elhozom a többi cuccomat az asztalról,
aztán mehetünk.
– Mehetünk? – kérdezi, és szembefordul velem.
– Hova?
– A randinkra.
– De még azt sem tudtad, hogy ma este találkozunk. Hogy
tervezhettél volna meg bármit is?
– Nem terveztem – mondom egy vállrándítással – majd
kitaláljuk menet közben.
– Nagyszerű – morogja, én pedig nevetek.
– Nem vagy a spontaneitás híve, mi?
 – Nem – ismeri el. – Nem mondhatnám, hogy ez az erősségem.
– Nos, akkor bízd csak rám magad. Én profi vagyok benne.

Megkértem Heidit, amíg én gyorsan visszamegyek, hogy némi

készpénzt hagyjak az asztalomon – és egyébként Sophie-ék
asztalán is –, és összeszedjem a holmimat, addig tartsa szemmel
az új randipartneremet, nehogy megszökjön. Miután minden
készen állt, már ketten léptünk ki a viharos utcára, és ezúttal
Sophie nemcsak a sportdzsekimet, hanem a kabátomat is
magára öltötte.
Iszonyat hideg volt, és nem volt nálam semmi, ami védett
volna a szél ellen, de neki messze nagyobb szüksége volt rá,
mint nekem.
Ráadásul egy füttyszóval és integetéssel gyorsan fogtam egy
taxit, így most tökéletesen átmelegedtem a New York-i taxi kissé
áporodott levegőjében.
– Azt mondtad, Raines Jogi Klub? – kérdezi Sophie, miután
visszaültem az ülésre, és szembefordultam vele. A tény, hogy
elég szkeptikus ahhoz, hogy kihallgassa a taxisofőrrel folytatott
beszélgetésemet, mosolyt csal az ajkamra. Lehet, hogy az a típus
vagyok, aki időnként eljátszadozik a nőkkel, de végső soron
nincs szexibb egy nőnél, akinek van esze.
És az a nő okos, akit érdekel a saját biztonsága, függetlenül
attól, hogy a férfi valójában mennyire megbízható.
– Igen – erősítem meg könnyedén, nem akarom tovább
feszélyezni. – Voltál már ott korábban?
 Megrázza a fejét, kitekint az ablakon, majd elfordul tőlem –
de aztán visszafordul.
– Nem. Hallottam róla néhány klienstől, de amióta itt élek,
még soha nem jártam ott.
– Mióta élsz itt?
Nevet egy kicsit, megnyalja az ajkát, és elpirul.
– Huszonkilenc éve.
– És hány éves vagy?
– Huszonnyolc és fél – mondja viccesen, mire kuncogni
kezdek.
– Oké, ezt majd el kell magyaráznod.
Az arca gyönyörűen magabiztos, vonásai a megfelelő
helyeken emelkednek meg vagy húzódnak össze, miközben
magyaráz. – A szüleim Miamiból New Yorkba költöztek, amikor
anyukám néhány hónapos terhes volt Belle-lel és velem, hogy
apukám munkát vállalhasson a vasmunkások
szakszervezetében.
Nevetek.
– Szóval az első hat hónapod New Yorkban magzatként telt el.
Bólint.
– Be kell vallanom, az évek során rengeteg emberrel
találkoztam ebben a városban, és mindenféle történetet
hallottam arról, hogyan kerültek ide, de a tiéd talán a legjobb,
amit valaha hallottam. Legalábbis az előadásmód
kategóriájában biztosan.
Sugárzik, és a mellkasom érezhetően megfeszül. Olyan
átkozottul szexi, hogy alig bírom türtőztetni magam mellette.
Bárcsak megérteném, mi kapcsolt át a testemben, hogy
átváltottam a húgáról rá.
Úgy tűnik, mintha Belle lenne, de nem vagyok szakértő az
ikrek megkülönböztetésében.
Mégis kételkedem magamban, és nem tehetek mást, minthogy
még egyszer bocsánatot kérjek.
– Nagyon sajnálom, hogy összetévesztettelek a húgoddal. Én...
nem tudom, mi volt az, ami miatt olyan biztos voltam benne,
hogy te ő vagy – vonom meg a vállamat. – Mindkettőtök szeplős
itt – magyarázom, kinyújtom a kezem, és gyengéden
megérintem a nyakát, közvetlenül a kulcscsontja fölött. – A
múltkor is észrevettem Belle-en, de nem gondoltam, hogy neked
is ilyen van.
Ismét a nyakára pillantva lehetetlen nem észrevennem, hogy
a pulzusa a normálisnál kétszer gyorsabban lüktet.
Ideges, nyugtalan vagy izgatott, és a szeme olyan titkot rejt,
amit nem ismerhetek.
Bárcsak képes lennék olvasni a nők gondolataiban.
Megállunk New York egyik leghíresebb zugkocsmájának
teljesen jellegtelen bejárata előtt, én pedig némi pénzt adok a
taxisnak, majd az ajtónyitó felé fordulok.
De épp amikor meg akarnám húzni, Sophie megragadja az
alkaromat.
– Mi az? – kérdezem halkan. Fogalmam sincs, mit akar
mondani, de valamiért alig várom, hogy megtudjam.
 TIZENEGY

Sophie

A szívem kalapál, és a karjának melegét érzem a tenyeremben.

Kurvára nem tudom elhinni, hogy ilyen apró különbséget vett
észre Belle és köztem, és még hetekkel később is emlékszik rá.
Egyik férfi sem tudott megkülönböztetni minket, akivel
valaha randiztam, és ez az ember, aki gyakorlatilag idegen,
ismer engem, egészen a nyakamon lévő szeplőig.
El kell mondanom neki.
– Mi az? – kérdezi újra, miközben a rémülettől beszélni sem
tudok.
Megrázom a fejem, hogy kitisztuljon, megszorítom a karját,
majd visszahúzom a kezem, mintha megégették volna, amikor
valami szikrázik közöttünk.
Úgy értem, mi a fene van ezzel a fickóval, hogy a testemet
feszültség alatt álló vezetékké változtatja?
– Én... nos, azt hiszem, egy kis vallomást kell tennem.
Nyilvánvalóan Sophie vagyok, és Belle tényleg férjhez ment, de a
lánybúcsún a Club Craze-ben... én voltam Belle. Úgy értem, úgy
tettem, mintha Belle lennék. – Megvonom a vállam, mire a
szeme tágra nyílik. – Igen, sajnálom. De amikor bementünk,
kiborult, hogy egész este ő van a figyelem középpontjában, meg
hát… hogy te is táncolnál neki, ezért kényszerített, hogy
eljátsszam a szerepét.
Elfintorodom.
– Szóval, igen. Valószínűleg ezért gondoltad, hogy én vagyok
Belle... mert aznap este… – Ismét megvonom a vállam. – Én
voltam ő.
– Ó… basszus!
Bólintok, és újra fintorgok.
– Sajnálom. De ez az egész szeplős dolog... – A nyakam
irányába mutatok. – Ez elég lenyűgöző volt. Néha a saját apám
is nehezen tud minket megkülönböztetni, szóval tényleg,
gratulálok.
Aztán elmosolyodik, gyorsan megrázza a fejét, mielőtt
visszafordulna az ajtóhoz, és kimászik a taxiból.
Összegörnyedek a gondolatra, ahogy elképzelem, hogy elsétál a
háztömb sarkáig, és befordulva rajta eltűnik a szemem elől.
Nem hibáztatnám a fickót. Elhitettem vele, hogy őrült, aztán
megszégyenítettem a sztriptíztáncos mivoltával, majd
gyakorlatilag köteleztem, hogy vigyen el egy randira...
– Jaj! – visítom, amikor váratlanul kinyílik mellettem az ajtó,
és a forgalmas járdáról hideg levegőhullámok zúdulnak befelé.
Jude lehajol a nyitott ajtóban, és rám mosolyog. – Jössz?
– Én… – megállok, és a szemébe nézek. – Nem vagy mérges?
Kuncog.
– Viccelsz? Kurvára örülök. Egyrészt nem vagyok őrült.
Másodszor pedig, most már elszámolhatok a lelkiismeretemmel
azzal kapcsolatban, hogy egy kicsit túlságosan is flörtöltem egy
hamarosan házasságra lépő nővel. El vagyok ragadtatva. A
családom meg fog könnyebbülni. Különösen a húgom fog örülni
a hírnek.
Botladozva próbálom értelmezni mindazt, amit mond, és a
szívem megdobban a mellkasomban.
– Beszéltél rólam a családodnak?
Megvonja a vállát.
– Kicsit furcsa, de biztosíthatlak, hogy nem mondtam el
semmilyen részletet. Nagyon kötetlen beszélgetés volt, tényleg.
– Van egy húgod? – kérdezem, mire ő felszabadultan felnevet.
– Mi az?
– Nagyon tetszik, hogy kíváncsi vagy, bébi. És szívesen
válaszolok a kérdéseidre. De nem kéne hagyni, hogy ez a kedves
fickó felvegyen egy másik utast, amíg mi bemegyünk a bárba?
Hoppá! Csak így tovább, Sophie.
Az arcom felforrósodik zavaromban, de Jude nem mond
semmi mást. Inkább benyúl a kezével, hogy megfogja az
enyémet, kisegítsen a taxiból és bekísérjen.
Félhomály van, de a hangulat annál jobb. A bútorokat
gondosan válogatták össze, hogy mind úgy nézzenek ki, mintha
a húszas évekből származnának, és kettő kivételével az összes
bárszék foglalt. Lenyűgöz, hogy ennyi embert sikerül egy olyan
helyre bevonzani, amely nem egyértelműen híres, de úgy tűnik,
én vagyok az egyetlen New Yorkban, akit még nem avattak be.
– Ez a hely elképesztő – mondom, és máris fél tucat különböző
eseményt képzelek el, amikre felhasználhatnám a helyet. –
Tudsz arról esetleg, hogy tartanak-e magánrendezvényeket?
Jude felnevet, felém fordul, és olyan hirtelen áll meg, hogy én
valósággal belerohanok az oldalába. Kínos, de a mosolya elég
ahhoz, hogy lefegyverezzen, és ne omoljak teljesen össze.
– Bocsánat, de most dolgozol vagy randizol?
Megvonom a vállam, miközben az ajkam felfelé görbül.
– Szabadúszó vállalkozó vagyok, bébi. Nem számít, mi
történik, én mindig dolgozom.
Kuncog, megértően bólint, majd visszafordul, és ismét a
bárpult felé indul, és megfogja a kezemet. A mozdulata olyan
egyszerű és mentes a modorosságtól, és mégis, az egész
idegrendszerem úgy viselkedik, mintha nem kapta volna meg
az üzenetet.
Jézusom, nyugi! Csak fogja a kezed.
– Csodálom a munkamorálodat, Sophie. Most már van egy
feltételezésem, de mégis úgy érzem, legjobb lenne
megkérdezni… Mivel keresed a kenyeredet?
Büszkén mosolygok.
– Van egy rendezvényszervező vállalkozásom. Sophie Sage
Rendezvények. Egyébként a húgom lánybúcsúját és esküvőjét is
a cégem tervezte.
Elmosolyodik, miközben helyet talál nekünk a bárpultnál, és
elég könnyedén rávesz egy másik párt, hogy egy kicsit lejjebb
csússzanak, hogy együtt ülhessünk. Gondoskodik róla, hogy
leüljek a székemre, mielőtt elfoglalná a saját helyét.
Lerántom a vállamról a kabátokat, ő pedig, mielőtt még
tétovázhatnék azzal kapcsolatban, hogy mihez kezdjek velük,
mindkettőt elveszi, és csettint valakinek a bejáratnál – majd,
voilá! A kabátok eltűntek.
– Az a fickó itt dolgozik, vagy ez a te elképzelésed a
jótékonykodásról? – Nem tudom megállni, hogy ne kötekedjek,
amikor Jude visszafordul a bárpult felé.
Ahogy az várható volt, barátságosan veszi a dolgot.
– Robbie már néhány éve itt van, és ismer engem. Felcímkézi
a ruháimat és beteszi a ruhatárba.
Hümmögök.
– Szóval, sok embert ismersz ebben a városban, ugye?
A mosolya ragyogó, és szinte hipnotizál, annyira szexi.
– Igen.
– Érdekes.
– Ez vagyok én – ért egyet. – Érdekes.
Horkantva forgatom a szemem.
– Mi az? Nem hiszel nekem? – Játékosan összeszűkíti a
szemét. – Egy táncos nem ismerheti az embereket?
Megrázom a fejem, és már nyitom a számat, hogy bocsánatot
kérjek a bunkóságomért, amikor a pultos megáll előttünk.
– Szia, Jude! – mondja először, és átnyúl a pulton, hogy
ökölcsapást adjon a spontán randipartneremnek. Jude felém
fordul, és összevonja a szemöldökét, nekem pedig nevetnem
kell.
– Szia, Gavin! Én a szokásosat kérem, Sophie pedig...
A szám furcsa vicsorba torzul, miközben azért próbálok
elfogadhatóan kinézni, pedig fogalmam sincs, hogy mit
rendeljek. Gavin és Jude pedig vannak annyira rendes srácok,
hogy nem vesznek tudomást arról, hogy ez mennyire furcsa.
– Nem tudod, mit rendelj? – kérdezi Jude kedvesen, én pedig
megrázom a fejem. – Nem bánod, ha választok neked valamit?
– Légy szíves! – értek egyet megkönnyebbülten.
 – Hozd neki ugyanazt, amit nekem – mondja Gavinnek, mire a
barátságos bárpincér bólintva és mosolyogva válaszol.
– Naná.
Miután eltűnt a szemünk elől, megkockáztatok egy mondatot:
– Szóval... milyen italt kapok? Nem mondtad meg, hogy mit
jelent „a szokásos”.
– Egy Old Fashioned koktélt – válaszolja Jude. – Nem lehet
zugivóba jönni egy igazi Old Fashioned elfogyasztása nélkül.
Bólintok.
– Érthető.
Miután Gavin visszatér az italokkal, a következő fél órát azzal
töltjük, hogy többnyire a semmi különösről beszélgetünk, de
közben jó sokat nevetünk. Jude hozzáállása igazán kellemes, és
amennyire én látom, ez egyáltalán nem színjáték.
Ő tényleg olyan fickónak tűnik, aki egész nap vigyorog.
– Szóval, milyen más titkos trükköket ismersz még ebben a
városban? – kérdezem, miközben befejezem az utolsó kortyot a
régimódi italomból, ami meglepően ízletesnek bizonyult ahhoz
képest, hogy nem iszom sokat. – Bandatag vagy? Van valami
titkos búvóhelyed?
Összehúzom a szemem.
– Te vagy Batman?
Jude megrázza a fejét, miközben finoman nevet.
– Nincs saját búvóhelyem. De... – húzódik közelebb hozzám –
ismerek egy másik, még titkosabb New York-i helyet, aminek
köze van ehhez a bárhoz. Akarod látni?
– Viccelsz? Ez egy valódi kérdés?
Felkászálódik a székéről, és az enyémért nyújtja a kezét:
 – Gyere velem!
Nyilvánvalóan követem, mert ma este eddig nem hagyott
cserben, és mert... Hát, őszintén szólva el sem tudom képzelni,
hogy már most befejezzem az estét.
Talán dr. Wintersnek igaza volt abban, hogy ne ítélkezzünk
az emberek felett – mert Jude, a Bűvös Táncos pokolian
szórakoztatónak tűnik.
Visszatérve a bár bejáratához egy sötét folyosóra
kanyarodunk, amelynek végén csak egy vészkijárat tábla
világítja meg a teret.
A szívem felgyorsul, egy emberöltőnyi túlélési ösztön
visszhangzik bennem, hogy nem jó ötlet egy sötét folyosón
végigmenni egy idegennel, de minden kétségem ellenére a
lábaim tovább mozognak.
Túlságosan beleéltem magam. Ráadásul az itteniek
nyilvánvalóan ismerik Jude-ot, és úgy tűnik, kedvelik őt.
Tudom, hogy semmi sem tökéletes, de úgy érzem, hogy a
kockázati tényező legalább egy kicsivel alacsonyabb, mint
amilyen lehetne.
Megszorítom a kezét, ahogy az ajtóhoz közeledünk, és ő egy
hangos, félreérthetetlen ütéssel egyszer csak rácsap.
Eltart néhány másodpercig, de amikor kinyílik, egy
nagydarab, izmos fickó és egy bársonyfüggöny takarja el a
kilátást abba az irányba, ami mögötte van.
– Jude! – mondja a kidobó típusú fickó, vakítóan fehér és
autentikus mosollyal.
– Mindenkit ismersz New Yorkban? – kérdezem
szarkasztikusan.
 Visszafordul felém, és pimaszul suttogja:
– Nem mindenkit. Téged nem ismertelek.
– Szia, Jimmy! – mondja Jude, és egy újabb ökölpacsival
üdvözli a kidobót. – Nem baj, ha bemegyünk?
– Dehogy – válaszolja a férfi, és elhúzza a függönyt.
Be kell vallanom, hogy akármennyire is sejtettem, hogy ez a
hely titokzatos lesz, igazán meglepődöm, amikor meglátom, mi
is ez valójában.
Sötét, lüktető és hihetetlenül szexi. Ez az a fajta hely, amitől
elnehezül a gyomrod és elgyengülnek a térdeid, már attól, hogy
besétálsz.
Párok ülnek a falak mentén sorakozó mély, párnás
kanapékon, testük úgy fonódik egymásba, mint a borostyán
indái. Nem vesznek tudomást senki más létezéséről, csak
magukról és a másikról. Mindegyiküknél ezt látom.
Rendben. Ez a klub szuperszexi titkos része, és istenemre, nem
vagyok biztos benne, hogy teljesen felkészültem-e rá.
A szívem a mellkasomban úgy dübörög, mint egy száguldó
vonat a régi síneken. Jude megfogja a kezemet, a szorítása
szilárd és stabil, és a terem másik oldala felé húz, ahol a
neonfényekkel szegélyezett ablakokban hiányos öltözetű nők
táncolnak a lüktető zene ütemére.
Figyelem őket, és próbálom feléleszteni azt a parányi,
aprócska részemet, amelyik élvezi a váratlan dolgokat. Nem túl
nagy, de létezik. Úgy értem, mégsem vagyok teljesen prűd.
Ujjaimmal reflexszerűen szorítom meg Jude kezét, amikor a
középső ablakban álló nő egyenesen rám néz, és megnyalja az
ajkait. Jude válaszul gyengéd rántással közelebb húz magához,
karját vigasztalóan a csípőmre teszi, miközben tovább sétálunk.
Nem tudom, mi az, ami miatt úgy érzem, mintha ő lenne az
én biztosítókötelem, de ebben a helyzetben lehet, csak arról van
szó, hogy ismerősnek érzem.
A bárpulthoz vezet, megszorítja a csípőmet, mielőtt
elengedné, és italt rendel nekünk. A csapos tudálékosan
mosolyog rá, mintha ő sem először lenne itt.
Megpördülök, hogy újra szemügyre vegyem a szobát, teljesen
képtelen vagyok csillapítani a kíváncsiságomat.
Jude ajkai végigsimítanak a nyakamon, miközben közelebb
hajol, hogy a fülembe suttogjon.
– Jól vagy?
Nagyot nyelek, miközben bólintok. Jól vagyok. Tényleg.
Pokolian ideges vagyok, de be kell vallanom, valahogy élvezem
is ezt az egészet. Ez az este annyira eltér a megszokottól, hogy
szinte úgy érzem, mintha testen kívüli élményben lenne
részem.
– Helyes.
Váratlanul megcsókol közvetlenül a fülem alatt, nyelvének
hegyével súrolva a bőrömet. Megborzongok, és a hasam lüktet
az izgalom nehézkességétől.
Esküszöm, annyira közel vagyok ahhoz, hogy megint
elmenjek bármilyen tényleges ingerlés nélkül, hogy majdnem a
földre vetem magam.
Mi van ebben a férfiban, ami ilyen gyorsan a szakadék szélére
vonz?
– Gyere! – biztat, és felemeli a két szerzett italt a levegőbe. –
Menjünk, üljünk le.
 Kötelességtudóan követem őt, nem akarok itt maradni
egyedül mindazzal, ami körülöttünk zajlik, és lecsúszom a
sarokban lévő mély, plüss bársonnyal bevont kanapéra. Jude
követ, leteszi az italainkat az előttünk lévő asztalra, és hátradől,
hogy a karját a kanapé háttámlája fölé akasztva kissé átkarolja
a vállamat.
Újra megborzongok, és ezúttal ő is észreveszi.
– Fázol?
Megrázom a fejem. Az igazság az, hogy egyáltalán nem fázom.
Kurvára lángolok.
 TIZENKETTŐ

Jude

Négy órát töltöttünk együtt ma este New York egyik legszexibb

underground klubjában, és annyira készen állok a szexre, hogy
mindjárt elpattan bennem egy ér. Érintés, ugratás, egymás
húzása – lényegében párbajra hívtuk ki egymást: ki tudja a
másik figyelmét a legjobban elterelni anélkül, hogy
érintkeznénk.
A nyelvem apró mozdulatától eltekintve a nyakán, nem
tettem mást, csak sugalltam az izgatottságomat és ő is ugyanezt
tette.
Nem csókolóztunk. Nem dugtunk. A pokolba is, még a
combját sem simítottam végig.
Ennek eredményeképpen olyan érzés, mintha a golyóim
mindjárt felrobbannának.
Elfordítja a kulcsot az ajtó zárjában, és hallom a retesz
kattanását. Nézem a nyakvonalát, és megfigyelem, ahogy a
tökéletes kis szeplője remeg az izgalomtól.
Kinyitja az ajtót, és int, hogy én lépjek be először, én pedig
nem fáradok azzal, hogy ellenkezzek. Mivel ez az ő lakása, nem
képzelem, hogy bezár engem, és ismeretlen helyre távozik.
 Majdnem elnevetem magam, de nincs elég energiám hozzá –
túlságosan hajt már a vágy, hogy addig dugjam, amíg már
levegőt sem kap.
Belép mögöttem, becsukja az ajtót, én pedig kihasználom az
alkalmat, hogy felmérjem a terepet.
A lakása New York-i viszonylatokban tágas, külön konyhával,
nappalival és egy valódi előszobával rendelkezik, amely egy pár
másik ajtóhoz vezet – feltételezem, hogy hálószobákhoz.
Kényelmes és csajos, és amikor hátrafordulok, és látom, hogy
zavarban álldogál a konyhapultnál, miközben én a lakását
szemlélem, ez csak még jobbá teszi a helyzetet.
– Nem kérsz valamit inni? – kérdezi egyik lábáról a másikra
állva, majd a mögötte lévő szekrényhez fordul, hogy elővegyen
egy poharat.
Átszelem a szobát, odaérek hozzá, megragadom a csípőjénél
fogva, és magamhoz húzom. Zihál a váratlan érintéstől – és
valószínűleg a kemény farkam észlelésétől, ahogy a fenekei
közé nyomódik –, és leejti a poharat, amely csattanva ér földet.
Szerencsére nem törik el.
Megrázom a fejem a háta mögött, ajkaimat a füle tövéhez
nyomom. – Az egyetlen dolog, amire szomjazom... az te vagy.
– Ó, istenem! – lihegi válaszul, és egész teste remegni kezd.
– Azt tervezem, hogy úgy megduglak, hogy reggelre nem fogsz
tudni egyenesen járni – mondom neki, miközben ajkaimmal a
nyakát csipkedem a füle alatti részen. – Benne vagy ebben,
Sophie?
A lány bólint, a levegő éles, határozott szuszogásban távozik a
tüdejéből.
 – Szeretném, ha hangosan kimondanád, bébi.
– Igen – mondja remegve.
Gyorsan megpörgetem, megragadom a csípőjénél fogva, és
felemelem a pultra, kezemmel megmarkolom csupasz
combjának hátsó részét.
Ő zihál, én pedig megragadom az alkalmat, hogy a számat az
övére nyomjam.
Érzem az alkohol édes ízét, na meg azokat a hülye
cseresznyéket, amelyekkel az este vége felé húzta az agyamat.
– Mm – mormogom egyenesen a szájába, miközben egyik
kezemet a tarkójához emelem, és ujjaimat belemélyesztem a
hosszú barna fürtökbe.
Felnyög, én pedig megragadom a szálakat és húzom, felfedve
tökéletes nyakának hosszú vonalát.
– Lehet, hogy elsőre durva leszek, Sophie. Megbirkózol vele?
Bólint, majd gyorsan hangot ad a válaszának is,
nyilvánvalóan gyorsan tanul.
– Igen.
A kezemet a feneke alá dugva leemelem a pultról, és a
következő célunk egyszerű – az ágya.
A konyhapult, a zuhanyzó és az összes olyan hely kalandjait,
amely némi akrobatikát igényel, a második és harmadik
fordulóra tartogatom. Ehhez most csak egy kis mozgástér kell.
Gyorsan végigsétálok a folyosón, míg ő átveszi az irányítást a
csókolózás felett. Az első ajtónál, amelyhez odaérek, röviden
megállok, de ő felnyög, és megrázza a fejét, egyik karját
hátraveti maga mögé, hogy a folyosó vége felé mutasson.
– Az az – motyogja a számba, mire elvigyorodom.
 Újra sétálni kezdek, végigjárom a folyosó hátralévő részét, és
elfordítom a kilincset, hogy kinyissam az ajtaját, egy pillanatra
félrehúzva a fejem, hogy felmérjem a szoba terepét.
A legkevésbé sem akarok megbotlani, és mindkettőnket a
földre rántani.
Az ágya pont olyan, mint amilyennek a lakás többi részétől
elvárnám, lányos és kellemes, mélylila paplannal és fehér
tüllpárnákkal. Az ágy aljára egy fehér plüsstakarót is dobtak, de
amint elég közel kerülök hozzá, a hátára ejtem Sophie-t, és
félrelököm a laza takarót az útból.
Fordított rákjárásban felkapaszkodik a matracra, és én nem
habozom, hogy egyenesen kövessem őt.
Hátradől, haja a párnára borul, és térdei felemelkednek,
ahogy talpát az ágyra helyezi.
Ahogy szétnyitom a combjait, a ruhája egyre feljebb csúszik a
csípőjén, én pedig az ígéret földjét takaró vékony
csipkefoszlányra szorítom ajkamat, és szívom. Sophie háta
meggörnyed, ahogy a legcsodálatosabb íz eléri a nyelvemet.
– Mmm – nyögöm, amitől feje előre-hátra billen.
A bőre napbarnított és selymesen puha, de azonnal tudom,
hogy még nem láttam belőle eleget.
Látnom kell meztelenül.
Durván megragadom a csipkepántokat a csípője oldalán,
lehúzom, a vékony tanga anyagát lecsúsztatom a lábán, és a
vállam fölött átvetve eltüntetem a szemem elől.
Nyögdécsel, és én újra a számmal érintem őt, ezúttal
bármilyen közbülső anyag nélkül, ami elválasztana minket.
A kurva életbe, de finom íze van!
 Fel és kifelé, a térdeit szétterpeszti, hogy jobban hozzáférjek,
és én helyeslően nyögök fel. Sok nő összeszorítja magát, amikor
orálisan elégítem ki őket, mert félnek teljesen elengedni
magukat. De nincs szexibb egy olyan nőnél, aki tudja, hogy egy
férfi mennyire szereti nyalni a punciját, és ezt ki is használja.
Kezemet a feneke alá csúsztatom, közelebb viszem a
számhoz, és úgy nyalom, mint egy igazi, kiéhezett férfi.
Zihál, egyre erősebben és hangosabban lélegzik, amíg finom
nedű nem zúdul a nyelvemre.
Addig iszom az összes jóságát, amíg abba nem hagyja a
remegést, és csak akkor fordulok a hátamra, tolom le a
nadrágomat, előveszek egy óvszert a zsebemből, felhúzom, és
utána nyúlok.
Csípőjét elforgatva felülre helyezem őt, a csodálatos combjai a
csípőmre feszülnek, ahogy centiről centire beléhatolok.
A puncija összeszorul, a teste remeg az adrenalintól, és
nekem rövid időre be kell hunynom a szemem, mert az egész
annyira kibaszott jó érzés.
– Gyere, kicsim! – mondom neki. – Mutasd meg, mit tudsz.
Most te jössz, rajtad a sor, hogy jól szórakozz.
Egyenes, fehér fogaival alsó ajkának húsába harap, és
lehunyja a szemét, miközben óvatosan felemelkedik, majd
leereszti magát.
Az arca felé nyúlok, és a hüvelykujjammal megsimítom az
arcát.
– Tartsd nyitva a szemed. Nézni akarlak.
Íriszének zöldje szikrázik a határozatlanságtól és
bizonytalanságtól, ahogy követi a parancsomat, és én azonnal
enyhítek a hangszínemen.
– Csináld gyorsan vagy lassan. Amit csak akarsz, Sophie. És
ígérem, bármit is teszel, semmi sem lesz rossz.
Lassan bólint, majd hátraengedi a fejét, amíg hosszú barna
haja a combom tetejét nem súrolja. Ez a legmámorítóbb érzés a
világon.
Lassan felfelé mozdul, hagyja, hogy kiessek a középpontjából,
majd lesüllyed, egyetlen, könnyed simítással, ami szinte
megfoszt a gondolkodás képességétől. Pokolian szexi, ezt eddig
is tudtam, de a félénkségnek ez a váratlan szintje olyan izgató,
és nem is gondoltam volna róla, hogy létezik.
– Ez az – bátorítom. – Tégy magadévá, úgy, ahogy csak akarod.
A szavaimtól felbátorodva újra fel-le mozog, ezúttal egy kicsit
gyorsabban és keményebben. Lefelé irányban a feneke éppen a
megfelelő nyomást gyakorolja a golyóimra, és felnyögök.
– Az istenit, de szexi vagy! Még egyszer, bébi! Csináld újra.
Fel és le, fel és le, fel és le, lassan, egyre lassabban,
magabiztosan és olyan ritmusban, ami megőrjít. Nem tudom,
hogy a tény miatt, hogy már néhány hete nem dugtam, vagy mi
másról lehet szó, de az istenit, nagyon jó érzés benne lenni.
Megragadom a csípőjét, és erősen tartom, ahogy meglovagol,
hullámzik a csípője és az ajkait nyalogatja, miközben a mellei
ugrálnak a bő ruhája alatt.
A francba! Sophie Sage kurva dögös.
A pulzusom lüktet, és a fülem csengeni kezd, ahogy az
orgazmus egyre közelít, hogy végül majd utat találjon a
farkamból.
– Gyorsabban, Soph! – segítem, érezvén, hogy már a küszöbön
áll, hogy újra elélvezzen. Annyira szeretném, hogy biztosra
menjek: előbb ő tegye meg.
– Ó, istenem! – nyöszörög, a feje hátracsuklik, ahogy a
gyönyör hullámai elkezdenek átcsapni rajta. – Ó, istenem, ó,
istenem, ó, istenem! – kiáltja, és a mellei olyan finoman
ugrálnak mámorában, hogy minden kétséget kizáróan tudom,
mit fogok legközelebb megkóstolni.
– Ez az, Sophie, gyere! – könyörgök neki, és érzem, hogy a
lábujjaim önkéntelenül begörbülnek a közelgő orgazmus miatt.
Végül elenged, mellkasával előredől, és a saját csúcspontom
olyan keményen csap le rám, hogy minden szentre esküszöm,
azt hiszem, csillagokat látok.
A légzésünk szaggatott, kipirultunk, és mégis, csak arra tudok
gondolni, hogy újra magamévá tegyem.
– A következő körben – mondom halkan – meztelenül fogsz
lovagolni a farkamon a zuhany alatt.
 TIZENHÁROM

március 6., kedd

Sophie

A lábaimat ólomnehézségűnek érzem, a karjaim fájnak, és

olyan érzés kinyitni a szememet, mintha egy nehéz takaró alatt
lennék. Eltart egy percig, hogy tudatosan érzékeljek bármit is,
de amint ez megtörténik, az emlékek szinte bosszúállóan
csapnak le rám.
Fáradt vagyok, kielégültem, és te jószagú forró szex, el sem
hiszem, mi minden történt tegnap este.
Tétova ujjakkal kaparászom a mellettem lévő lepedőt, és
minden erőmmel remélem, hogy ennek az egésznek nem kell
szuper kínosnak lennie. Úgy értem, felnőttek vagyunk, nem? Mi
van, ha kicsit bevadultunk, és úgy töltjük együtt az éjszakát,
hogy még a vezetéknevét sem tudom?
Nem nagy ügy. Nem nagy ügy.
Szent fájdalmas vaginám, ez elég nagy dolog.
Legyünk őszinték. Ilyet általában nem szoktam csinálni. Nem
vagyok alkalmi randizó, és az is biztos, hogy nem vagyok az a
fajta nő, aki sztriptíztáncosokat visz fel magához, hogy
lefeküdjön velük.
A fenébe! És most valahogy el kell innen távolítanom ezt a
fickót. Ráadásul tudja, hogy hol lakom!
Miután sikertelenül próbálok kapcsolatot létesíteni a
kezemmel, összeszorítom még egyszer utoljára a szorosan
lehunyt szememet, kinyitnám. A szobámba egyenletesen
szűrődik be a fény, a nap nyilvánvalóan nemrég kelt fel. Az
ablakról óvatosan az ágy felé fordítom a tekintetemet, de
kemény, izmos hústömeg és a férfiszag helyett csak az alvóhelye
enyhén gyűrött maradványait találom.
Összevonom a szemöldököm, és feltápászkodom ülő
pozícióba. A szívem önkéntelenül is dobogni kezd a
mellkasomban.
Elment? Vagy csak a fürdőszobában van, vagy valami hasonló?
A fürdőszobám ajtaja részben zárva van, így szinte
komikusan abba az irányba hajolok, és minden figyelmemet a
fülemre irányítom. Azok szinte csengenek az erőfeszítéstől,
hogy mindenféle aprócska zajt felfogjanak, hatékonyan kizárva
annak lehetőségét, hogy ténylegesen meghalljak bármit is.
Frusztráltan felsóhajtok, feltápászkodom az ágyról, és kicsit
megbotlok, amikor rájövök, mennyire összetörtnek érzem
magam. Kurvára szétmentek a lábaim, gondolom.
Megdörzsölöm telt vaginámat, és a gyomrom felbolydul a
hiábavaló izgalomtól. Nem is értem, hogyan gondolkodhat
egyáltalán azon, hogy még egyszer meglovagolja a tegnap esti,
husáng méretű farkat, de nyilvánvalóan neki is megvannak a
maga prioritásai.
Óvatosan odalépkedek a fürdőszobaajtóhoz, kezemmel az
ajtófélfának támaszkodom, és figyelmesen hallgatózom. Amikor
húsz másodperc is eltelik zajtalanul, kinyitom az ajtót.
Semmi. Csak egy üres fürdőszoba és egy „szexzuhany”, ami
most gúnyolódik velem.
Azonnal megfordulok, és végigmegyek a folyosón, ahogyan
csak a fájó puncim engedi, miközben becsapom magam mögött
a hálószoba ajtaját.
Még a folyosó is gúnyolódik velem az ott történt mocskos
dolgok emlékeivel, én pedig undorodva összeráncolom az
arcom.
– Fogd be! – mondom a kurvás előszobának, ahogy belépek a
nappaliba.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem ugrok ki a bőrömből,
amikor a folyosóm azt válaszolja:
– Nem mondtam semmit.
De így történik.
– A francba! – kiáltok fel rikoltva, amikor észreveszem, hogy
Belle húgom úgy ül a konyhaasztalnál, mintha ő is itt lakna. –
Mit keresel itt?
Belle felpillant az újságból, megvonja a vállát, aztán merít egy
kanállal a müzliből – az én müzlimből –, és a szájába nyomja.
– Eszem – mondja aztán, és a szó kissé összevissza hangzik a
Frosted Flakes márkájú gabonapehely mögül.
– Igen, azt látom. De miért az én lakásomban csinálod ezt?
Ismét megvonja a vállát.
– Mit akar ez jelenteni? Gyakorlatilag itt lakom.
– Nem. Régen itt laktál, aztán hozzámentél egy John nevű
fickóhoz, ha esetleg nem emlékeznél, és elköltöztél.
 – Hidd el, tudom. De egy fiúval élni néha furcsa. Például nekik
péniszük van, tudod?
– Tekintve, hogy heteroszexuális nő vagy, azt hittem, hogy
ezzel adták el neked a dolgot – horkanok fel.
Az biztos, hogy én tegnap este eladtam a lelkemet az
egyéjszakás kalandok ördögének.
– Hát igen. Nem tudom, hogy magyarázzam meg.
Visszatér az olvasáshoz és a gabonapehely-zabáláshoz,
mintha a beszélgetésünknek vége lenne, és én annyira döbbent
– és valószínűleg lobbanékony vagyok, köszönhetően annak,
hogy Mr. Sokaszex kiosont a lakásomból reggel –, hogy kiütöm a
kanalát a kezéből, és az csörögve a padlóra esik.
– Hé! – kiáltja. – Ezt meg miért csináltad?
– Mit gondol egyáltalán John, hol vagy? Tudja, hogy
téveszméid vannak?
– Azt mondtam, futni megyek – forgatja a szemét Belle.
– És ezt el is hitte?
A húgom, Belle lehet, hogy sovány, de az ő esetében ez
teljesen genetikai eredetű. Esküszöm, hogy allergiás a
testmozgásra.
– Mondtam neki, hogy új lendületben vagyok. Jesszus, nem
olyan nagy ügy.
Bosszúsan felnyögök, és egyenesen a kávéfőző felé indulok.
Nincs energiám belemenni abba, hogy mi minden baj van ezzel.
Mármint, tudom, hogy neki és Johnnak megvan a saját
kapcsolata, meg minden, de tényleg azt hiszi, hogy jó ötlet
rögtön az elején hazudni neki?
Dr. Wintersnek nagy napja lenne ezzel.
 Inkább valószínűleg azt mondaná, hogy törődjek a magam
dolgával, és kérdezzem meg magamtól, hogy miért éppen ma
reggel vagyok ennyire zaklatott.
Szinte mintha olvasna a gondolataimban, Belle ikrekre
jellemzően leutánozza a stílusomat, és úgy vág vissza:
– Egyébként is, mi a helyzet veled ma reggel? Szuper
morcosnak tűnsz.
Kidugom a nyelvem, miközben leülök vele szemben az
asztalhoz a kávéscsészémmel, és sóhajtok.
Tényleg nem akarok még belemenni ennek az egésznek a
részleteibe. Nemcsak az elutasítás túl friss még, de van egy
egész háttérsztori is a terapeutámmal és a randizási
megbízásával. A húgom kétségtelenül rohamot fog kapni, ha
rájön, hogy eltitkoltam előle a terápiás üléseimet.
Szerencsére csörög a vonalas telefon, ami időben eltereli a
figyelmemet, és Belle egy új tirádának kezdhet neki. Ezt az egyet
azonban kész vagyok kezelni.
– Mi... mi ez?
Megrázom a fejem, és ártatlanul vállat vonok, miközben a
telefon tovább csörög.
– Visszakapcsoltad azt az izét? – vallat Belle felpattanva a
helyéről.
– Nem tudom, miről beszélsz – tagadok, amikor a régimódi
üzenetrögzítőm bekapcsol, és elkezdi lejátszani a bevezető
szöveget.
„Szia, Sophie-t hívtad. Most nem vagyok itthon, vagy itt vagyok
és nem érek rá, de nyugodtan hagyj üzenetet, és visszahívlak.”
BÍÍÍÍÍÍP.
 – Istenem, te hülye állat! Alig költöztem ki innen, és máris
visszakötötted azt a kurva izét! – kiabál Belle.
Ártatlanul tágra nyitom a szemem, amikor Katelynn
nővérünk megszólal a hangszórón. „Hahó, ribi! Hívj vissza!
Hívnálak a mobilodon, de a kis szarháziak jelenleg már a házat
szedik szét, úgyhogy nincs rá időm. Viszhaaaaall!”
– Sophie! – vág oda Belle ismét. – Magyarázatot követelek.
Nevetve rázom a fejem.
– Te már nem itt laksz, Belly. Ez azt jelenti, hogy olyan elavult
technológiát használok, amilyet csak akarok, és nem állíthatsz
meg ebben.
– Lehetetlen vagy.
– Nekem tetszik. Mit fogsz csinálni, beperelsz? – vonok vállat.
– Tudod, még az is lehet – mondja Belle összehúzott szemmel,
miközben tölt magának egy újabb csésze kávét. – Johnnak van
egy ügyvéd barátja, akivel beszélhetnék.
Felhorkanok.
Belle visszasétál az asztalhoz, újra leül, felkapja az újságot, és
olyan drámaian nyitja ki, hogy az hangosan recseg.
Megrázom a fejem az általa alkotott vékony papírfal mögött,
és újabb kortyot iszom a szent kávéból.
– Ó, te jóég! – mondja hirtelen Belle, és a hangszínének
változása felkeltette a figyelmemet. Bármi is történt, úgy tűnik,
semmi köze a veszekedésünkhöz.
– Mi van?
– Ez nem az a srác, aki a lánybúcsúmon táncolt?
Azonnal kiráz a hideg, a hüvelyem pedig szinte görcsbe
rándul.
 Mi van azzal a bizonyos sráccal? Ott maradt az alsóneműje
valahol, vagy micsoda?
Kétségbeesetten és értelmetlenül nézek körbe a szobában,
próbálok találni valamilyen tárgyat, ami elárulja, hogy tegnap
este lefeküdtem Jude-dal. Már az elképzelés is képtelenség – ez
nem az a fajta dolog, amit könnyen kikövetkeztethetünk holmi
nyomokból, mint egy istenverte Kék fény epizódban, mégis
ideges vagyok, amennyire csak lehet.
– Nézd! – mondja végül Belle, látszólag mit sem törődve a
mentális összeomlásommal, és megrázza az újságot. – Benne
van az újságban.
– Mi? – sikítok, kitépem a kezéből a vékony papírköteget és
megfordítom, hogy jobban lássam.
A felismerés úgy tör rám, mint egy villámcsapás.
Ott, pont középen, a valóságnál is nagyobb képen Jude
mosolygós arca néz vissza rám, a teljes testet ábrázoló
felvételen nyugodtnak és magabiztosnak tűnik. Egy kékesszürke
öltönyben van, kezeit összefonja a mellkasán.
Halálosan jól néz ki, és egy kicsit úgy érzem, mintha hirtelen
hánynom kellene. Így látni őt, életem legforróbb szexuális
együttléte után, azon a reggelen, amikor kiosont mellőlem?
Ez kegyetlen, még egy olyan hülye ribanctól is, mint a sors.
Izgatottan, amilyen gyorsan csak tudom, átfésülöm a cikket a
rá vonatkozó információkat keresve.
Jude Winslow klubszervező igazi felfrissülést hoz a
manhattani éjszakai életbe, szól a cím.
Jude Winslow szerint a régi SoHo-épület közel egy évig tartó
felújítása után a Club Craze a következő nagy dobás New
Yorkban. „Olyan hely lesz, ahol az emberek sorba fognak állni,
hogy bejuthassanak” - nyilatkozta Winslow. „Már volt néhány
szűkkörű rendezvényünk, és a visszajelzések elképesztőek
voltak.”
Ezen a hétvégén Winslow ismét lezárja a klubot a
nagyközönség előtt, és a világ legelitebb magánrendezvényekkel
foglalkozó szakembereit fogadja egy marketingeseményre. „Az
elképzelés az, hogy felkeltsük néhány exkluzív ügyfél figyelmét,
hogy itt tartsák a következő nagy bulijukat. Ez a tökéletes
helyszín, és én gondoskodom arról, hogy erről ők is tudjanak
majd” - magyarázta Winslow.
Eldobom az újságot, és visszasüllyedek a székembe, arcomon
döbbenet.
Legalább már tudod a vezetéknevét.
– Ő az, ugye? – kérdezi Belle, mielőtt rám szegezi a szemét,
hogy alaposan szemügyre vegyen. – Miért nézel ki úgy, mint aki
szellemet látott?
Párszor megrázom a fejem, persze némán, mert szavaim
egyáltalán nincsenek, Belle pedig végül továbblendül a dolgon.
A furcsa dolog ebben a szoros kötelékben, ami köztünk van,
hogy ez néha azt jelenti, nem reagálunk egymás furcsa
viselkedésére, ami aggasztónak tűnik. Teret adunk, és a
megértés biztos menedékét nyújtjuk egymásnak.
– Vad – mondja aztán egy horkantással. – Azt hiszem, Jude, a
Bűvös Táncos mégsem csak egy táncos, mi?
Megrázom a fejem.
Azt hiszem, nem.
 TIZENNÉGY

március 7., szerda

Jude

Miután kikapcsolom a Knicks-meccset{10}, ledobom a

távirányítót a dohányzóasztalra. A konyhában a pulthoz lépek,
ahová pár órája feltettem tölteni a telefonomat. A negyedik
negyed kezdete óta pittyeg a beérkező üzenetektől, de a büdös
életben nem akartam lemaradni arról, hogy a Netsnek{11}
szétrúgják a seggét.
A nap a padlótól a mennyezetig érő ablakon keresztül ragyog
be a nappaliba, ahogy leereszkedik a manhattani égboltra. Az
éjszakai élet és a bárok színes bőségével a SoHo természetes
környezet számomra, illik az életstílusomhoz, és ez így is van,
mióta öt évvel ezelőtt ebbe a lakásba költöztem. Eltartott egy
ideig, amíg megengedhettem magamnak egy ilyen szép kérót –
és bizonyos mérföldkövek is bekövetkeztek a karrieremben,
mint például a Cruz Nightlife-ból való kilépés és a saját
promóciós cégem elindítása –, de most már több, mint
kényelmesen élek.
Kihúzom a telefont a konnektorból, és belenézek az
üzenetekbe. A testvéreimmel folytatott csevegés van a lista
tetején. A képernyőre koppintva megnyitom, és elolvasom, mit
írtak.

Winnie: Hé, srácok! Csak szólni akartam, hogy

pénteken hat helyett hétkor lesz a családi est. Lexnek
matekszakköre van, és szeretném, ha lenne időm
hazaérni és elkezdeni a vacsorát.

Remy: Win, segít, ha elmegyek érte a suliba?

Ty: Ó, vigyázat! Remy, a seggnyaló belépett a chatbe.

Remy: Baszd meg, haver! Ne rajtam töltsd ki a

bizonytalanságodat, hogy rossz nagybácsi vagy.

Ty: Tessék? Én vagyok a legeslegjobb. És tanár vagyok.

Lexi az intellektusomhoz kapcsolódik.

Flynn: Nem is vagy a környéken, haver. Őszintén

szólva, valószínűleg a negyedik helyen állsz.

Winnie: LOL

Azonnal és bosszúsan, mérges ujjakkal kezdek gépelni egy

üzenetet. Nem bánom, hogy egyedül töltök időt, de bassza meg,
ha nem voltam rosszkedvű az elmúlt napokban. Furcsa, és nem
tudom, hogyan magyarázzam meg. De a családommal töltött idő
mindig kihúz az ilyen szarhullámokból.

Én: Miért csináltok mindig hétvégén családi estéket,

faszfejek? Tudjátok, hogy minden csütörtök, péntek,
szombat és vasárnap este dolgozom.

Ty: Nekem úgy hangzik, mintha megválaszoltad volna

a saját kérdésedet, tesó.

Én: Hűha! Nem is tudtam, hogy van egy áruló

bátyám. Ráadásul azok után, hogy annyi időt
töltöttünk együtt az évek során.

Winnie: Sajnálom, Jude. Csak nekem sokkal könnyebb

péntek vagy szombat este főzni a szezonon kívül. Majd
ismét beveszlek, ha én is hétvégén dolgozom.

Bassza meg! Én is ugyanolyan része vagyok ennek a

családnak, mint bárki más. Nem mintha hetente kellene
találkoznom velük, de lehet, hogy jó lenne. Azonnal kattintok,
hogy új üzenetet nyissak, és elkezdem beírni a kontaktokat –
ugyanazokat, kivéve a gyönyörű húgomat. Kicsit rosszul érzem
magam, hogy kihagyom őt, de ebben az esetben ez egy
szükséges rossz.

Én: Oké, faszfejek. Ma este Winnie-ékhez megyek

családi vacsorára. Ki jön?

Remy: Nem olvastad az utolsó üzenetet, amiben

Winnie kifejezetten leírta, hogy ma este nem lesz jó
neki?

Flynn: Nem vagyok benne biztos, hogy Jude tud

olvasni.

Én: Én sem. Legalábbis jól biztos nem. NeM cSoDa,

HoGy NeM tUdTaM, mElYiK eStÉrŐl VaN sZó.

Ty: Winnie kurvára meg fog ölni, akár ilyen, Z

generációra jellemző szarkazmussal írsz, akár nem.

Én: Nem vagyok egy komplett seggfej. Winnie azt írta,

hogy hétvégén könnyebb neki főzni. Nem mondta,
hogy könnyebb lenne, ha nem főzne. Elmegyek a
boltba, hozok pár cuccot, és ti, faszok, segíthettek
főzni, amíg ő pihen.

Remy: Te nem is tudsz főzni.

Én: Igaz. De te és Flynn ott lesztek, hogy felügyeljetek.

Ty: Biztos vagyok benne, hogy amikor Jude azt

mondja, hogy „felügyelni”, akkor azt úgy érti, hogy
azért leszel ott, hogy minden munkát elvégezz.

Én: Fogd be, Ty! Segíteni fogok. Ráadásul elintézem a

bevásárlást is. Te mit fogsz csinálni?

Ty: Ó, én? Segítek Winnie-nek elrejteni a holttestedet.

Én: Hozz magaddal extra ragasztószalagot és

szemeteszsákokat. Tudod, úgy ki vagyok durrantva,
mint a kurva élet.

Flynn: Eh, miért is ne. Mikor érsz oda?

Ty: Komolyan mondod, Flynn? Nem neked kéne a

józan ész hangjának lenned?

Flynn: Mondja az az ember, aki a holttestek

elrejtéséről beszél. Tökmindegy, haver. Segítek Winnek
eltemetni titeket.

Remy: Hétre ott leszek.

Ty: Te is???

Én: Kurvára igen. Ezt szeretem hallani, fiúk. Akkor

majd találkozunk.
 A terv sikeresen megvalósult, kikapcsolom az üzeneteimet,
zsebre dugom a telefonomat, lekapom a kulcsomat a fogasról,
és elindulok kifelé az ajtón. Egy gyors megálló az
élelmiszerboltban, aztán be a városba, a húgom házához.

Háromnegyed hét van, és egyáltalán nem számítanak rám, de

azért becsöngetek, hátrébb lépek, és várom, hogy üdvözöljenek.
Úgy gondoltam, hogy a legkevesebb, amit tehetek a két
legidősebb bátyámért, hogy hűségük elismeréséül először
megjelenek, segítek Winnie-nek túllépni a kezdeti dühén, hogy
tárt karokkal és zavartalanul fogadjam őket érkezésükkor.
A verandán felgyullad felettem a lámpa, én pedig a
legbájosabb mosolyomat veszem elő.
Enyhe nyikorgás hallatszik, ahogy az ajtó kinyílik, és Wes arca
mogorva fintorba torzul, amint meglát engem. Nem hagyom
azonban, hogy ez elriasszon. Őszintén szólva az emberek
állandóan mogorván néznek rám, de én leszarom. Ez most sem
lesz másképp.
– Wes! – üdvözlöm vidáman, a bevásárlószatyrot felemelve és
oldalra tartva. – Hogy vagy, tesó?
– Mi a fenét keresel itt, Jude?
– Hogy érted ezt?
– Tudom, hogy a feleségem azt mondta, hogy pénteken lesz a
családi este.
– Így volt – értek egyet, majd előrelépek, és kiszorítom őt az
ajtóból, hogy beléphessek. Ez egy kicsit hülye húzás, és Wes
Lancaster bármelyik átlagos napon képes lenne kárt tenni
bennem, ha akarná, de a meglepetés erejével számolva
kizökkentem őt. – Aztán válaszoltam, hogy akkor én nem
vagyok elérhető, és szeretném áttenni az időpontot.
Megvonom a vállam, és visszafordulok, hogy már a benti
folyosóról nézzek vissza rá, miután sikeresen beléptem a
védelmi vonala mögé.
– Jude...
– Nagyon köszönöm, Wes! – mondom. – De azt hiszem,
mindent el tudok intézni.
Egy hógolyónyi esély sincs arra, hogy a bevásárlással való
segítség akár csak távolról is meg fogja közelíteni azt, amit
Westől várok erre válaszul, de ez nem számít. Ami számít, hogy
megelőztem őt.
Lexi megjelenik a lépcső alján, észrevesz engem, amikor
elmegyek mellette, és azonnal kérdőre vonja a jelenlétemet.
– Jude bácsi? Mit keresel itt?
– Vacsorát készítek – mondom mosolyogva, és összevonom a
szemöldökömet. – Mindent beszereztem a kedvencedhez.
– A spagettihez? – kérdezi reménykedve, én pedig bólintok.
– Te szemétláda! – motyogja Wes az orra alatt, én pedig nem
tudom megállni, hogy ne nézzek vissza és ne kacsintsak rá.
Lehet, hogy én vagyok a Winslow klán leglököttebb tagja, de ez
nem jelenti azt, hogy bolond vagyok. A szívig mindig étellel
lehet eljutni, és érdemes azt a szívet választani, aminek mások
nem tudnak ellenállni. A gyönyörű kislányuk szívét.
A konyhában találom Winnie-t a pultnál, amint figyelmesen
nézegeti a házhozszállítós menüket. A belépőm hallatán
felpillant, meglátja a zacskó élelmiszert, és szinte morogni kezd.
– Most csak viccelsz velem.
– Nana! – nyugtatom meg, a pultra teszem a zacskókat, és
védekezően a magasba emelem a kezem. – Tudom, hogy rosszul
néz ki, de ígérem, hogy hallottam, amit a főzésről mondtál.
Egyáltalán nem várom el, hogy főzz, esküszöm.
– És akkor ki fog? Te? – Félig gúnyolódik, félig nevet, ami a
legkevésbé sem sért meg. Határozottan nem én vagyok a
szakács a családban, de egyedülálló fickó vagyok, és valahogy
túlélek. Szóval, mindegy.
– Hívtam erősítést – rázom a fejem.
– Mi a… – kezdi a kérdést, amikor újra megszólal a bejárati
csengő. Winnie összehúzza a szemét.
– Azt hiszed, hogy olyan okos vagy, ugye?
Megvonom a vállam, és előrenyújtom a nyakam, mint egy
strucc.
– Úgy értem... nem hiszem, hogy nem vagyok okos.
– Jude bácsi hozta a spagettihez valót – mondja Lexi
tényszerűen. – Úgy tűnik, végre megtalálta a lehetőséget, hogy
elmondja a véleményét.
Winnie elkomorul, én pedig örömmel dörzsölöm össze a
tenyeremet.
– Nézd a dolog jó oldalát – mondom. – Most már nem kell
kaját rendelned, nem kell főznöd, és Lex a kedvenc ételét eheti.
Mindent összevetve, azt mondanám, hogy ez egy win-win, Win.
{12}

Bosszús szemeket mereszt a szóviccemre, de személy szerint

én azt gondolom, hogy rohadtul aranyos volt.
 Amikor Wes visszatér az ajtóból, Remy, Flynn és Ty már mind
ott vannak mögötte, és majdnem olyan elégedett képet vágnak,
mint én. Ott van még egy ismeretlen nő is, akiről csak
feltételezni tudom, hogy Ty aznapi fogása.
Én azonban a három közül csak a legfiatalabb testvért látom.
Az árulót.
– Azt hittem, nem jössz – vádolom célzottan, és helyet foglalok
a konyhasziget egyik bárszékén.
Ty bemutat.
– Nem az én ötletem volt, de nem akartam az az egyetlen
seggfej lenni, aki nem jön.
Előhúz a háta mögül egy csomagot, és elmosolyodik.
– Ráadásul Flynn elvitt a pékséghez.
– Cannoli? – kérdezem reménykedve.
– És csokis-mandulás sütemény.
Hát, a fenébe is. Étel, család és cannoli.
A mai nap pokolian rosszul kezdődött – amit nem tudok
megmagyarázni –, de a hangulatom hamarosan biztosan
visszatér a normális kerékvágásba.
 TIZENÖT

Sophie

A taxim megáll a Columbus Circle-i Mandarin Oriental

luxushotel előtt, és véletlenül a homlokomat a sofőr és köztem
lévő plexiüveg elválasztóba ütöm, annyira szeretném átadni a
pénzt, hogy végre kiszállhassak.
Kicsit furán néz rám, de nem időzöm. Az nemcsak a kínos
helyzetet rontaná, de már így is borzalmasan késésben vagyok
egy fontos céges eseményre való felkészülésben. Olyannyira,
hogy az asszisztensem, Julie valószínűleg már azon van, hogy
felgyújtsa a szobát, és felpattanjon egy Bora Bora felé tartó
repülőre.
Általában ketten együtt többet tudunk elvégezni, mint egy
nagyobb rendezvényszervező cég teljes személyzete
ugyanennyi idő alatt. De a varázslat a berendezésen múlik, és
sem Julie, sem én nem vagyunk egyedül képesek egy hatezer
négyzetméteres teret berendezni.
– Gyerünk, gyerünk – motyogom magamban, mivel a tavaszi
turistadömping áramlása miatt elég nehéz bejutni a fehérre
meszelt épületbe. A kezükben kamera, fényképeket készítenek a
Columbus Circle-ről és a Central Park bejáratáról, anélkül, hogy
tisztában lennének vele, mennyire elzárják a járda egy részét.
Ha ezt hozzávesszük ahhoz, hogy miért vagyok ennyire
lemaradva – a szokásos egy órám miatt, amire ráhúztam még
párat dr. Wintersnél, miközben a kísérleti randevúmról és a
dolgok kimenetéről hazudtam neki –, akkor a kicsinél egy
fokkal zaklatottabb vagyok.
Időből és türelemből kifogyva keresztülkaratézom magam
egy csapat tinédzserkorú lányon, akik a megfelelő szöget
keresik a közösségimédia-tartalmaikhoz, és úgy csúszom az ajtó
felé, mintha görkorcsolyáznék.
A fény kissé megváltozik, amikor belépek az előcsarnokba, és
a szemem előtt furcsa fénykör lebeg, amitől nehezen látom,
merre megyek, de nem fáradok azzal, hogy lelassítsak.
Ha beleszaladok egy-két dologba, a szerzett zúzódások csak
háborús sebesülések lesznek rajtam.
– Tartsd a liftet! – kiáltom a záródó ajtók felé, de amikor
egyetlen kéz sem nyúl utánuk, hogy megállítsa őket, csak
nyöszörögni tudok a fejemben.
Miért? Miért kellett ennyi időt töltenem azzal, hogy kitérjek dr.
Winters kérdései elől a randevúmmal kapcsolatban? És miért
kell, hogy az emberek New Yorkban ilyen átkozottul
udvariatlanok legyenek?
Erős léptekkel odalépek, megnyomom a lift hívógombját, arra
számítva, hogy várnom kell, de ugyanaz a fülke azonnal
kinyílik, és üresnek tűnik.
Ó! Nos... Gondolom ezért nem tartotta senki. Haha!
Istenem, de szerencsétlen vagyok.
Nyilvánvaló, hogy a valóság minden mércéjét felülmúló
szexet közvetlenül követő kiosonás nem az a fajta esemény,
amit el tudok viselni.
És hogy őszinte legyek, még abban sem vagyok biztos, hogy
miért.
Ha kapcsolatokról van szó, szeretem tisztázni az eseményeket
és a határokat, mert ezek segítenek tisztán látni. És ezek a
vonalak egyértelműen kimondják, hogy az a személy, aki
elkövette ezeket a dolgokat, nem éri meg az időmet. Nem éri
meg a gondolataimat, nem éri meg az aggodalmamat, nem éri
meg az életről, a házasságról és a gyerekekről alkotott nagyon
határozott fantáziámat.
De valami mégis másmilyennek tűnik nekem ebben a
dologban. Nem érzem úgy, hogy vége van, mint ahogy kellene,
és őszintén szólva ez megrémít.
Ahhoz képest, hogy örök egyedülálló vagyok, nem sokszor
foglalkoztam az elutasítás vagy a veszteség érzésével. Nem én
voltam az, akinek kiadják az útját. Én voltam az, aki után nem
maradt más, mint egy füstpamacs.
A lift csilingelve érkezik a Mandarin báltermi szintjére, és én
úgy rontok ki belőle, mint egy újszülött csikó, csupa láb és kar
és koordinálatlanság.
– A fenébe! – motyogom, miközben majdnem megbotlom a
saját átkozott lábamban a folyosón, megtorpanok a szőnyegen,
és megkapaszkodom a falban, hogy ne arccal előre landoljak a
földön.
Kényszerítem magam, hogy megálljak és újra elinduljak, mély
levegőt veszek az orromon keresztül, visszatartom, majd a
mérgező energiát kifújom a számon keresztül.
 Lépj túl rajta, edzem magam. És akkor mi van, ha azt
mondtad dr. Wintersnek, hogy a randid a Tinder-pároddal,
Nathannel rosszul végződött, és ennél többet nem mondtál a
történetről? Nem mintha nem találkoznál vele minden héten...
Jövő szerdán könnyen tisztázhatod a lelkiismeretedet, ha akkor
minden apró részletet elmesélsz.
Bólintok. Igazam van. Ez nem nagy ügy. A semmiért borulok
ki.
Vége, és kész. Kiosont – vége. Rengeteg időm lesz arra, hogy
dr. Winters mélyen belemerüljön a pszichológiai
következményekbe, és most csak arra kell koncentrálnom, hogy
előkészítsem ezt az eseményt. Az eseményt, amely valószínűleg
bármelyik percben elkezdődhet.
A francba!
Ránézek az órámra, és azonnal kocogni kezdek. Julie tényleg
meg fog ölni.
Megkerülöm a folyosót, hogy a másik oldalról közelítsem meg
a báltermet, és úgy rontok be, mint elefánt a porcelánboltba. Az
ajtó nekicsapódik a falnak, ami visszhangzik a hatalmas térben,
de nem állok meg, hogy bármit is tegyek ez ellen. Amennyire
tudom, az ajtók és a falak amúgy sem reagálnak a
bocsánatkérésre.
Julie a szoba túlsó felén, egy kocsinyi felszerelés fölé hajol,
amikor lármás érkezésemmel megbontom a teret, és a tekintete
azonnal rám szegeződik.
– Tudom – mondom felemelt kézzel, miközben Julie egy
alkalmazott igazán ferde nézésével mered rám. Félig
tiszteletteljes, félig gyűlölködő, és egyszerre van benne az, hogy
gyűlöl engem, és hogy meg akarja tartani az állását.
– Bocsánat, hogy késtem!
– Semmi baj – mondja, bár mindketten tudjuk, hogy igenis
baj.
– Hol tartunk? Mit kell még elintézni, mielőtt a vendégek
elkezdenek beözönleni ide?
Julie a terem másik oldalára mutat.
– Asztaldíszek még mindig nem kerültek az asztalokra, és
most fejezem be a büfé terítékét. Az audiovizuális eszközök már
készen vannak, és a szponzorok ajándéktáskáit is elrendeztem.
– Mi a helyzet a kinti fotós fallal? Tudom, hogy ez volt az
egyik legfontosabb dolog a szponzor listáján.
– Készen áll. Azzal kezdtem, amint ideértem... úgy két órája.
Felszisszenek és nevetek, bár tudom, hogy Julie számára
semmi sem tűnik még csak távolról sem viccesnek.
– Vettem a lapot, bébi. Tényleg. Köszönöm, hogy helytálltál.
– Természetesen, főnök.
Forgatom a szemem.
– Tudod, hogy utálom, amikor így hívsz.
– Igen, főnök.
Nevetek. Őszintén szólva teljesen megérdemlem.
Elsietek pár asztaldíszért, ő pedig követ engem, és szintén
magához vesz kettőt.
– Mondd, hogy legalább valami érdekeset csináltál a
távollétedben. Johnny Depp-pel találkozgattál. Channing
Tatumot nyalogattad. Egy pornófilmben szerepeltél? Vagy
valami.
– Ó, Julie, tudod, hogy nem bírok ekkora jelentőséggel –
horkanok fel.
– Bírhatnál – erősködik. – Ha csak egy kicsit lejjebb vennél a
védekező pozíciódból. Szupermodell szinten gyönyörű vagy,
anélkül, hogy próbálkoznál, és az egyik legkedvesebb nő vagy,
akit ismerek. Ha jó vagy az ágyban, akkor a nők lottó jackpotja
lehetsz.
– Talán. De nem minden oké idefent. Bízz bennem.
Ó, igen. Ezt én is tudom.
Miután letettem az asztaldíszeket, vállon veregetem,
miközben visszamegyünk a többiért.
– Köszönöm.
– Hé, mindannyiunknak vannak problémái, tudod? Nem
ítélkezem. De te határozottan őrült vagy. És időnként elkésel.
Nevetek.
– Oké, te kis részeges. Hagyd az igazságszérumot, és nyomjuk
le ezt a dolgot. Nemsokára a világ leggazdagabb, legsikeresebb,
leghatalmasabb emberei és asszonyai lesznek itt a teremben, és
nem hiszem, hogy azt szeretnék majd hallgatni, mennyire
vagyok őrült.

Mindenféle öltönyös férfi kezd beözönleni az ajtón, sokan

közülük egyenesen a bár felé tartanak. Néhányan egyenesen az
előételekkel teli asztalhoz mennek, de a többiek túlságosan
elfoglaltak a beszélgetéssel ahhoz, hogy egymáson kívül másra
is figyeljenek.
Különösen egy férfira igaz ez, aki úgy tűnik, hogy egy kis
tömeget vonzott maga köré, miközben beszél, nevet és vadul
gesztikulál. A körülötte lévők nevetés és hahotázás keverékében
törnek ki, ahogy befejezi a sztorizást.
– Istenem, nekem kell egy ilyen – motyogja Julie az orra alatt,
és vágyakozva bámulja a férfit.
Van valami ismerős a nagy, izmos testalkatában, de nem
vagyok benne teljesen biztos, hogy mi az.
Amit azonban észreveszek, az a csillogó fémtárgy az egyik
nagyon fontos ujján.
Elfordulok, és figyelmeztetem Julie-t, miközben diszkréten
kinézek az egyik óriási, nyolcvan méter magas üvegfalra
Manhattan pislákoló fényei fölött.
– Nős, Jules. Sajnálom.
Nem fordul el, inkább úgy dönt, hogy továbbra is
szemérmetlenül bámulja a fickót.
– Nem mondtam, hogy ő legyen az a férfi. Csak egy olyan,
mint ő... vagy húsz olyan, mint ő. Mindegy.
– Nem tudom – vigyorgok. Hátrapillantok, el a város csillogó
utcáinak képétől, és a kérdéses férfira nézek a vállam fölött
behúzott nyakkal. Sötét haja és ragyogó szeme van, és olyan
mosolya, ami betölthetné ezt az egész báltermet. De emellett
olyan, mint egy vadember – az a fajta, akiről nehéz elképzelni,
hogy valaha is megállapodik –, és elég karizmatikusnak tűnik,
ami azt sugallja, hogy a nők mindig rá fognak hajtani. Nem
tudom, hogy el tudnék-e viselni egy ilyen embert, akár óriási
testalkat és hatalmas, csiszolt izmok ide vagy oda.
– Nem igazán az esetem.
– Micsoda? – Julie majdnem felsikolt, mire én kinyújtom a
kezem, hogy megragadjam a könyökét, mert attól félek, hogy
jelenetet fog rendezni.
– Most csak viccelsz velem, ugye? Mert ha az a férfi – mondja,
és csak annyi ideig tart szünetet, hogy egyenesen rá mutasson,
és arra késztessen, hogy kinyúljak, hogy megragadjam az ujját,
és elfordítsam –, nem az eseted, akkor tényleg lehetetlen
elvárásaid vannak, én pedig most tényleg elgondolkodom azon,
hogy vegyek neked néhány macskát.
– Csak azért, mert azt mondom, hogy egy pasi a világon nem
az esetem, még nem jelenti azt, hogy készen állok a
vénlányságra. Ne viccelj már – forgatom a szememet.
– Te ne viccelj! – köti az ebet a karóhoz. – Látod őt? Vagy meg
kell vizsgáltatnom a szemed?
– Thatch! – kiáltja valaki más a terem másik végében,
amellyel felkelti beszélgetésünk tárgyának figyelmét.
Julie még mindig rám figyel, választ várva, de ahogy az
agyam pörögni kezd a kiabált név hallatán, végre értelmet nyer
a férfi ismerőssége.
És uramatyám, mennyire vicces az egész.
Azért tűnik ismerősnek, mert láttam a Cosmopolitanben, dr.
Winters rettegett dohányzóasztalán.
Az ég szerelmére!
– Julie, lassíts a tempón, kisanyám, mert tudom, ki az a férfi –
mondom halkan, mire ő összevonja a szemöldökét. – Thatcher
Kelly, az isten szerelmére!
– Ki?
– A milliárdos! – suttogom szinte kiabálva.
Julie élesen hátrafordul, és összenyomja a mellkasát:
 – Oké, tökéletes.
– Ráadásul Cassie Kelly férje, aki a világ egyik legszebb nője,
és van egy egyéves gyerekük, vagy valami ilyesmi –
gúnyolódom.
– Honnan tudod mindezt?
– Nem számít. Ami számít, az az, hogy Thatcher Kelly
olyannyira nem a mi súlycsoportunk, hogy gyakorlatilag
különböző bolygókon élünk – legyintek.
– Nem az én súlycsoportom? – Julie megrázza a fejét. – Nem
félek a kihívásoktól.
– Jules! Nős a fickó!
Megforgatja a szemét.
– Igen, főnök, tudom. Ne aggódj, nem fogok rányomulni. Csak
azt mondom, hogy nem állítok határokat magamnak anélkül,
hogy megpróbálnám. Semmi sem elérhetetlen, és neked is jót
tenne, ha ugyanígy állnál a dolgokhoz.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem... ne fogadj el nemleges választ. Soha ne add fel
az első próbálkozásnál. Ha nem kérdezel, nem tudnak igent
mondani. Az egyetlen ember, aki képes visszatartani téged, az
te magad vagy. És én a magam részéről nem tartom magam
töketlennek.
Alaposan átgondolom a szavait, miközben figyelem, ahogy
Thatcher Kelly egyszerre másfél tucat üzletemberrel cseveg.
Mind úgy néznek rá, mintha isten lenne, és amennyire tudom,
talán az is. A lényeg az, hogy nem hajlik meg a nyomás alatt –
úgy tűnik, inkább élvezi.
Talán Julie-nak igaza van.
 Talán túl gyorsan feladom.
Megszédülök Jude lábam között lévő fejének emlékétől, és
kicsit elveszítem az egyensúlyom, a szívem pedig olyan gyorsan
ver, hogy hamarosan már a torkomban fog dobogni.
Elképzelem a képet róla az újságban, amint a kamerába
mosolyog, mintha életnagyságnál is nagyobb lenne, és
visszagondolok a cikk címlapjára és a cikk tartalmára.

Jude Winslow klubszervező igazi felfrissülést hoz a

manhattani éjszakai életbe.

Privát marketingesemény elit magánrendezvényekkel

foglalkozó szakembereknek.

Elit magánrendezvények szakemberei. Ez én lennék. Egy

vagyok ezek közül.
– Julie, az unokatestvéred még mindig a
Rendezvényszervezők Egyesületének tanácsadó testületében
dolgozik?
– Igen. Miért? – billenti oldalra a fejét.
– A hétvégén lesz egy rendezvény a Club Craze-ben. És én oda
akarok menni. De biztos vagyok benne, hogy ismerned kell
valakit a bejutáshoz.
– Ó, igen! Hallottam erről. Csak meghívóval lehet, vagy mi a
szar. – forgatja a szemét. – Mintha tudnák, hogy kit kell
meghívni.
– Gondolod, hogy az unokatestvéred tudna nekem is szerezni
jegyet?
Megvonja a vállát. – Nem vagyok benne biztos. De biztosan
kideríthetem, ha akarod...
– Derítsd ki! – mondom gyorsan, és képtelen vagyok megállni,
hogy ne szakítsam félbe. – Egy nap is elég lesz a kettőből. Csak
vigyél be oda.
– Meglesz, főnök.
A jóisten segítsen, de most kockáztatok. Csak remélem, hogy
elég erős vagyok ahhoz, hogy bírjam az elvárásaim súlyát.
 TIZENHAT

március 9., péntek

Jude

– Van egy perced? – kérdezem Kikitől, és az emelvényére lépek,

miközben ő épp a laptopját állítgatja és előveszi az összes extra
felszerelését. Aranyos manóorra gyakorlatilag megrándul az
izgalomtól, én pedig automatikusan elvigyorodom, miközben ő
bólint.
Igazából még nem találkoztam olyan boldog emberrel, mint
Kiki, és biztos vagyok benne, hogy ez azért van, mert a szülei
valamiféle génkeresztezési kísérletet végeztek egy unikornissal
vagy azzal a szűk zöld ruhás Disney-tündérrel.
– Csak át akarok beszélni néhány dolgot, mielőtt a többi
munkatárssal találkozom, ha nem gond.
– Naná! – megy bele. – Van egy eléggé standard lejátszási
listám, de könnyen össze tudok dobni valamit, ha valami más
kérésed lenne.
– Nem, nem – rázom a fejemet. Határozottan Kiki a szakértő a
zenei dolgokban. Nem mintha én nem hallgatnék zenét, mert
igen, de nem én vagyok az a srác, aki minden dal és előadó
nevét tudja. Én csak azt hallgatom, amihez éppen hangulatom
van, legyen az country, rap, hiphop, alternatív vagy bármi más.
Zenei mindenevő vagyok.
– Bízom a stílusodban. Én igazából csak a hangerőszintekről
akartam beszélni. A mai este egy kicsit más, mint a szokásos
heavy slágerünk, tudod? Már korán le kell húznunk a hangerőt,
hogy a beszélgetés jól kivehető legyen.
Bólint, felemeli a hüvelykujját, a csuklójával köröz a
hangkártyája fölött, majd megnyom pár billentyűt a laptopján.
Azonnal felcsendül egy halk beat, valószínűleg a szokásos
hangerőnk felével.
Befolyásolja a hangulatot – persze jó értelemben –, de nem
nyomasztó.
– Ez tökéletes, Keeks.
Szélesen elmosolyodik, és lekapcsolja a zenét.
– Szóval az első egy-két órában csak ezt fogom futtatni, aztán
ahogy a hangulat fokozódik, úgy nő a hangerő is. Rendben?
Előrehajolok, és egy gyors puszit nyomok az arcára, amitől
felkacag. A kapcsolatunk minden szempontból plátói,
egyszerűen jól kijövünk egymással. Szeretem boldognak látni
őt, és ő is ugyanezt érzi.
– Nem véletlenül mondják, hogy te vagy a legjobb – folytatom
kacsintva, majd lemászom az emelvényről, és elindulok a
konyhai személyzet felé. Ma este két plusz pincérnőnk van,
mindezt azért, mert vállaltuk, hogy ételt is felszolgálunk. Sima
estéken nem fáradozunk azzal, hogy a folyadékon kívül bármi
mással is próbálkozzunk, de a privát szektorban igyekszünk
kielégíteni az ügyfél minden szeszélyét.
 Ez természetesen azt jelenti, hogy meg kell mutatnunk
azoknak az embereknek, akik a legnagyobb valószínűséggel
ügyfeleket vonzanak ide, hogy képesek is vagyunk erre.
Befordulok a nyüzsgő konyhába, és elsuhanok a pincércsapat
megbeszélése előtt, amelyet a főszervező, Dave bonyolít le. Míg
én vagyok a felelős azért, hogy embereket hozzak a klubba,
Dave feladata inkább az, hogy biztosítsuk, hogy mindannyiukat
ki tudjuk szolgálni.
Gyorsan végigpásztázom a sógorom, Wes Lancaster étterme,
a BAD extravagáns berendezését, de teljesen meglepődöm,
amikor látom, hogy egy tálcával a kezében maga az ördög sétál
be a hátsó ajtón.
A tekintete találkozik az enyémmel, és szinte akaratomon
kívül szaladok át a konyhán, hogy egy kicsit piszkáljam.
– Hé, tesó, mit keresel itt? Azt hittem, hogy ti, milliárdosok a
szolgálókkal intézitek el az ilyesmit.
Wes megrázza a fejét és kuncog, én pedig szeretettel
megpaskolom a vállát. Be kell vallanom, hogy amikor ő és a
húgom először összejöttek, egy kicsit aggódtam, hogy az én
ízlésemnek egy kicsit túlságosan feszült lesz. De a néhány év,
amit a családban töltött, meggyőzött az ellenkezőjéről.
Persze, még mindig tud egy kicsit szeszélyes és komoly lenni,
de közben iszonyú vicces is, és mindezeken túl pont olyan férfi,
akire a húgomnak szüksége van, és akit megérdemel. Ráadásul
– bár Lexi nem a biológiai lánya – úgy szereti az unokahúgomat,
mintha a sajátja lenne: teljes szívéből. Lexi mindent megkap,
amit csak akar. Bármire van szüksége, ő megteszi neki.
Valószínűleg soha nem fogom abbahagyni a szívatását, de
mélyen legbelül Wes Lancaster első számú rajongója vagyok.
– Tudod, nem mindannyian elégszünk meg azzal, mint te,
hogy csak úgy végigéljük az életünket anélkül, hogy
dolgoznánk.
– Tesó, most is épp dolgozom. Csiszolgasd még egy kicsit az
oltásaidat. Lexi taníthat neked egyet s mást – gúnyolódom
nevetve.
Beint nekem, én pedig nevetek.
– De most komolyan. Köszönöm a cateringet. Nagyon
remélem, hogy ez mindkettőnk számára előnyös üzlet.
Wes megveregeti és megszorítja a vállamat
– Semmi gond, haver. Örömmel teszem. Bár a szerdai
mutatványod után a feleségem majdnem elküldött a pokolba.
Azt mondta, hogy hagyjalak cserben.
– Nem létezik. A kishúgom szeret engem – kuncogok.
– Általában igen. De amikor meghívatod magad, és engedély
nélkül megjelensz? Akkor nem annyira.
– Ugyan már – cukkolom. – Jól éreztük magunkat, nem?
– Elviseltem már rosszabbat is.
– Pontosan!
Wes nevet.
– Rendben, haver. Én most lelépek. De ha bármi probléma
adódik, hívj vagy írj nyugodtan.
– Kösz, haver.
Wes bólint.
– Remélem, jól fog menni.
– Én is – vallom be. – Soha nem lehet tudni.
Wes minden további nélkül távozik ugyanazon az ajtón,
amelyen bejött, én pedig visszakapcsolok munkaüzemmódba.
Hamarosan megérkeznek a vendégek, és az én feladatom, hogy
gondoskodjak róla, hogy minden készen álljon a fogadásukra.

Dübörög a zene, rengeteg az ember, a Club Craze hivatalosan is

tömve van, és a formaságok után néhány órával a világ
legelitebb privát rendezvényszervezői igencsak elengedik a
hajukat.
Férfiak és nők teste fonódik egymásba a táncparketten, úgy
szeletelnek, mintha nem is lenne életük ezeken a falakon kívül,
nemhogy feleségük Minneapolisban.
Az energia mosolyt csal az arcomra, és Kiki az iroda ablakán
keresztül a hátsó válla fölött felemeli a hüvelykujját, miközben
a zenéket játssza le. Nem vagyok teljesen biztos benne, honnan
tudja, hogy itt vagyok és nézem, anélkül, hogy megfordulna, de
lefogadom, hogy tudja, ha nem odakint vagyok, akkor csak itt
lehetek.
Táncosok pörögnek a padló feletti ketrecekben, és a
neonfények úgy vibrálnak, mint a lobogó szalagok a szélben.
Mindent egybevetve nem is lehetnék elégedettebb a dolgok
eddigi alakulásával. Két azonnali foglalásom van, és negyvenhét
érdeklődő nyilatkozatot kaptam. Ha így haladunk, a Club Craze
több magánrendezvényt fog tartani, mint nyilvánosat.
A tömeget pásztázva stratégiailag megtervezem a következő
bájcsevejt, keresek valakit, aki különösen nyitottnak tűnik a
meggyőzésre, és ráakadok egy negyvenes éveiben járó nőre, aki
a táncparketten hajlongva és görnyedve egy feles röviditalt
fogyaszt. Elmosolyodom magamban, és az iroda ajtaja felé
indulok, készen arra, hogy lecsapjak, amikor a tömegben egy
másik, vérvörös ruhás nő vonja magára a tekintetemet.
Hosszú, karcsú végtagok, selymes, sötét haj és olyan vonások,
amelyek egy koromsötét éjszakában is feltűnnek. Sophie Sage-et
nem lehet összetéveszteni senki mással.
A szemem ismeri őt, és a testem pedig egyértelműen
emlékszik rá.
Valójában nem tudom elfelejteni őt.
Nem én voltam felelős a meghívókért – a promóciós cégem
egyik asszisztense volt az –, de bolond lennék, ha nem izgatna
fel a tény, hogy Sophie is szerepelt a listán.
A randevúnkon megemlítette, hogy rendezvényszervező, de
nem kapcsoltam össze a dolgokat ezzel az eseménnyel.
Mosolygok. A mai este még jobb lesz, mint gondoltam.
Egy utolsó, hosszú pillantást vetve Sophie-ra elszakítom a
tekintetemet a vadítóan szexi testéről és lenyűgöző arcáról, és
újra az eredeti célpontomra koncentrálok. Mert az igazság az,
hogy ma este mindenekelőtt dolgozom, és csak utána térhetek
rá a szórakozásra.
Egyelőre szemmel tartom a lányt a piros ruhában, és azt
ismételgetem magamban, a türelem rózsát terem.
 TIZENHÉT

Sophie

A rendezvényszervezők körülöttem szinte a mennyországban

vannak, zabálják a felszolgált ételt, végtelen mennyiségű
italokat iszogatnak, úgy táncolnak, mintha a Dirty Dancing
átdolgozásának lennének a sztárjai, miközben teljességgel az
eszüket vesztik. Szó szerint ők a magánrendezvények
szervezésének legnagyobb szereplői, néhányan közülük
hírességek esküvőin és a Fehér Házban rendezett állami
vacsorákon vesznek részt, plusz van itt egy fickó, aki a New
York-i divathét összes programjának a szervezéséről ismert.
Tulajdonképpen még le is lennék nyűgözve, ha nem borulnék ki
annyira attól a komolyan fantáziadús téveszmétől, ami
idejuttatott, mégpedig hogy Jude meglát engem, és előrukkol
valami teljesen lehetetlen magyarázattal az eltűnésére.
De az a helyzet, hogy kezdek bedilizni, miközben a
legnagyobb bálványaim közül néhányan úgy tombolnak,
mintha a tavaszi szünet boldog órája lenne, és Jude az istennek
sem veszi észre, hogy létezem.
Határozottan nem volt jó ötlet idejönni.
Ismét végigpásztázom a szobát, elhaladva Cara Ming, a világ
egyik legjobb esküvőszervezője mellett, aki úgy dobálja magát,
mintha nem lenne holnap, és az öltönyben lévő férfi felé
veszem az irányt.
Jól emlékeztem rá, Jude pont olyan jóképű és magabiztos,
mint ahogyan azt egy ilyen típusú férfitól elvárnám. Könnyen
mosolyog, karizmatikus, és jobb szó híján úgy dolgozza meg a
helyiséget, mint egy kurva az igencsak népszerű utcasarkot.
Mindenki a tenyeréből eszik, és az esemény minden jel
szerint nagy sikert arat.
– Elnézést – szólal meg mellettem egy férfi, és ezzel elvonja a
figyelmemet Jude-ról. – Foglalt ez a hely? – kérdezi, és a
közvetlenül mellettem lévő helyre mutat.
Sötét haja, barna szeme, napbarnított bőre és nyírt szakálla
kétségtelenül figyelemre méltó tulajdonságai, és igyekszem
mindent megtenni, hogy leállítsam a száguldozó gondolataimat,
hogy minden figyelmemet neki szentelhessem. Úgy értem, nem
véletlenül mondják, hogy magas, sötét hajú és jóképű, igaz?
Nincs szükségem Jude világos hajára és ragyogó szemére.
Nekem titokzatosság kell.
Igen, ez az.
– Nem – válaszolok végül. – Ülj le nyugodtan.
Elmosolyodik, a tekintete a maffiafőnökösből átvált egy
csendes gyilkoséra hasonlító pillantássá.
Miután leül mellém, kinyújtja a kezét és bemutatkozik:
– Üdv. Bennett Nickelson vagyok. Téged hogy hívnak?
Mosolygok, és igyekszem mindent megtenni, hogy magam
mögött hagyjam a kínos nyomást, amit az első találkozás okoz,
és csak simán beszélgessek, mint egy normális ember.
 – Sophie – mondom. – Sophie Sage.
Nos, ennyit arról, hogy nem vagyok furcsa. Úgy beszélek, mint
a 007-es, az isten szerelmére.
Bennett ennek ellenére mosolyog.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Sophie. Nem tudom, te hogy
vagy vele, de én ma egy kicsit úgy érzem, ez az este nem az én
súlycsoportomnak szól. Nagy nevek vannak itt.
– Tudom – bólintok.
– Nem is tudom, miért kaptam meghívást.
Ó! Én tudom, az enyémet hogyan szereztem. Haha!
Titkos zavaromban rózsaszínbe vált az arcom, ezért rövid
időre elfordulok, nehogy felfedjem magam előtte. Szinte az
engedélyem nélkül a tekintetem azonnal megakad Jude-on.
Szélesen mosolyog, egyszerre több nővel is szóba elegyedik,
és mindannyian úgy lógnak rajta, mintha egy átkozott
húzódzkodó rúd lenne.
Összeszorul a gyomrom – az áruló –, és eluralkodik rajtam a
késztetés, hogy eltűnjek innen a fenébe.
Mit képzeltem, hogy idejöttem? Lefeküdt velem, aztán kiosont,
egyenesen a lakásomból, mint egy besurranó tolvaj. És még csak
el sem köszönt tőlem tisztességesen. Ebből nincs visszaút.
Gyorsan talpra állok, és csak egy sietős pillantást vetek a
vállam fölött a megriadt Bennettre.
– Sajnálom – mondom, és már indulok is le az emelvényről, az
ajtó irányába. – Mennem kell. Örültem a találkozásnak!
Lökdösődöm és tolakodom az emberek tömkelegén keresztül,
akik elzárnak a szükséges friss levegőtől, miközben
gyakorlatilag nem veszek tudomást a személyes terükről. Mély
levegőt veszek, hogy megakadályozzam a teljes pánikot, és úgy
robogok el a belső biztonsági őrök és a ruhatár mellett, mint egy
igazi megszállott. A sötét üvegből készült bejárat szinte
gúnyosan terpeszt a terem túloldalán, és a szívem a
mellkasomban dobog egy tényleges pánikroham első jeleivel.
Nem tudom, mitől vagyok ennyire feldúlt, de a mindenható
úristenre, muszáj eltűnnöm innen.
Olyan gyorsan kocogva, amilyen gyorsan csak az ötcentis
sarkam engedi, átkelek a téren, és megragadom az ajtó kilincsét,
hogy szélesre húzzam, de mielőtt sikerülne, egy nehéz test
csapódik az enyémhez, teljesen a hátamra simulva.
– Máris elmész? – reszeli a fülembe egy mély, érces hang, és
meglátom a kezét, ahogy az ajtót fogja előttem. Azonnal
felismerem, és a testem úgy olvad meg, mint a vaj, de anélkül,
hogy erre engedélyt adnék.
– Mit keresel itt? – kérdezem kicsit lódítva, hiszen közben már
tudom is a választ. Az, hogy ő itt van, az oka annak, hogy én is
itt vagyok. Ami elég szánalmas, ha azt nézzük, hogy ez lehetett
volna életem egyik legnagyobb karrierlehetősége, ha nem
ragaszkodom ennyire egy hülye fickóhoz.
Istenem, Sophie!
– Ne áltasd magad, édesem. Tudod, hogy miért vagyok itt.
Egész éjjel engem figyeltél.
Oldalra kapom a fejem.
– És ezt mégis honnan tudod?
Szinte érzem a nyakamon provokatív mosolyát.
– Mert figyeltelek téged.
Annyira gyűlölöm magam, amiért olyan könnyen engedek
neki – ahogy a testem lüktet felé, és ahogy a lélegzetem kiszökik
a tüdőmből. Ez a férfi úgy hagyta el az ágyamat, hogy még csak
el sem köszönt, és most mégis itt vagyok, és csak lihegek érte.
Ez nem szerepel Sophie Sage udvarlókra vonatkozó,
elfogadható viselkedésről szóló listáján. Egyáltalán nem.
De dr. Winters azt mondja, hogy érezzem jól magamat. Ne
gondolkozzak olyan keményen. Csak élvezzem a randizást egy
ideig, igaz?
Csak élvezd.
Újabb levegőt szívok be, megacélozom magam a száguldó
vérem ellenére, és megpördülök a karjaiban, azonnal
kinyújtom a kezem és megragadom a nyakkendőjénél fogva.
Vigyorog a seggfej, és én már majdnem ki akarok mászni a
bőrömből, hogy köré tekerjem, bármit megtennék, hogy
bennem legyen.
Te jóég! Ez őrület. Ha eddig nem is volt szükségem terápiára,
most már biztosan.
– Ki adott neked engedélyt arra, hogy megint hozzám érj? –
vonom bátran kérdőre, teljesen ellentmondva az érzéseimnek,
csak hogy bebizonyítsam magamnak, hogy a racionális énem
még mindig ott van valahol.
Felhúzza a szája sarkát, és a szívem bukfencet vet a
mellkasomban.
– Ne aggódj, bébi. Ha azt akarod, hogy kiérdemeljem, ki
fogom érdemelni. Csak annyit kell mondanod, hogy kérlek.
Az ég szerelmére, bajban vagyok.
 TIZENNYOLC

Jude

A szavaimra Sophie teste megremeg a karjaimban, én pedig

huncutul vigyorgok, mert tudom, hogy megfogtam. Ha
összeadjuk az újonnan felfedezett elszántságát, hogy
provokáljon engem, azzal, hogy alig érzem a testem többi részét
a péniszembe áramló rengeteg vér miatt, akkor egy dolog felől
nincs kétségem.
Ma este nem megy sehova, csak egy ágyba, és nem lesz egyedül.
– Gyerünk! – sürgetem, amikor nem utasítja vissza
erőfeszítéseimet. – Menjünk vissza, és tegyünk úgy, mintha
ismernénk egymást.
Ahogy visszahúzódom a szorításából, a nyakkendőm
átcsúszik a kezén, amíg két lábnyi távolságra nem kerülünk
egymástól. Kinyújtom a kezemet, és néhány pillanatnyi hosszú,
óvatos, kissé dühös mérlegelés után a tenyerembe csúsztatja
apró kezét.
Nem várok – a nők játékában nincs helye a tétovázásnak –, és
visszavezetem őt az előcsarnokon át, végig a folyosón, be a klub
nagytermébe. A bulizók lármája és Kiki felcsavart hangereje
azonnal magával sodor minket, és minden egyes lépéssel, amit
a táncparkett felé teszünk, egyre jobban beszippant az
örvényébe. Már majdnem bementem volna a tömegbe, amikor
egy dühös rántás a kezemen megállásra késztet.
Megpördülök, és szembe fordulok, ajkaimat a füléhez
tapasztom, hogy biztosan halljon.
– Mi a baj? – kérdezem.
– Engem nem lehet ilyen könnyen megkapni, tudod? –
köpködi, különleges szeme vadul lángol.
– Soha nem mondtam, hogy lehet – javítom ki finoman, és
egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni, hogy a szexi
viselkedése egyre jobban felizgat. Olyan férfiként, akinek sosem
volt más típusa, mint a dögös, buzgó és készséges, meglepődve
tapasztalom, hogy úgy tűnik, a vitatkozás is beindít.
– Nos, még ha nem is mondtad, úgy éreztem, hogy tudnod kell
róla. Én nem teszem szét a lábam bárkinek, aki az irányomba
szimatol, és arra sincs szükségem, hogy valami furcsa szexuális
szánalmat érezz irántam.
Mosolyogva rázom meg a fejem, és nem tehetek róla, de
muszáj lehajolnom, hogy a számat az övére tapasszam. Az
érzelmei most kavarognak, de elég időt töltöttem vele a
legutóbbi randinkon ahhoz, hogy tudjam, a cél egészen biztosan
megéri az eszközt. És ebben az esetben még az is
szórakoztatónak tűnik, hogy vitatkozzon velem.
Eleinte ellenállást tanúsít a próbálkozásommal szemben – bár
ez a legjobb esetben is nyilvánvalóan csak félszívvel történik –,
de minél mélyebbre hatolok az ajkaiban, annál gyengébbé válik
a teste. Ezt kihasználom azzal, hogy magamhoz húzom a
csípőjét, és megmutatom neki, mennyire felizgatott.
 Amikor elhúzódom, a szeme vad és fakó, úgy figyelmeztet a
viharra, ami közeleg. Hátra hajolok a füléhez, a szavaim
vibrálnak a nyakán, és bizseregve visszapattannak az ajkamra.
– Most csak arra tudok gondolni, Sophie, hogy érezzelek a
farkammal. Ha azt hinném, hogy könnyű vagy, most azonnal
bevinnélek a fürdőszobába és megdugnálak.
Lélegzése felerősödik, visszhangzik a Kiki mixéből érkező
basszusban, és a másodperc töredékéig azon gondolkodom,
hogy meg is teszem, amiről beszéltem.
De az azonnali kielégülés, mint kiderült, nem mindig a
legjobb, és az ezzel a nővel való legutóbbi találkozásomból
biztosan tudom, hogy minél tovább tart ma este az udvarlás,
annál forróbb lesz a szex.
Könyörög, hogy játsszak vele, és én igyekszem a kedvében
járni.
Mivel befejeztem a beszélgetést, újra megragadom a kezét, és
a táncparkettre húzom, ahol teljes körben megforgatom, és
szorosan magamhoz ölelem. A mellei finoman a mellkasomhoz
nyomódnak, a csípője nyugtalanul hozzám simul.
Lassan, egyre lassabban, egyik kezemet a csípőjére teszem, és
a sűrű, lüktető zenére hangolódva mozogni kezdek.
A ritmus mérséklődik, a fények kihunynak, és én megteszem
a következő lépésemet. Bársonyos ruhája felgyűrődik a
combján, amikor a lábam az övéi közé csúsztatom, és
magamhoz húzom a csípőjét, hogy még mélyebbre jussak. Ez
aztán dirty dancing a javából, és utoljára a középiskolában
voltam ilyen közel ahhoz, hogy elélvezzek közben.
Sophie szeme az arcomra szegeződik, amikor felemelem az
enyémet, hogy ránézzek, és smaragdzöld színe a táncparkett
gyenge fényében olyan, mint egy szikrázó ónixkő. Nem tudom,
hogyan képes egy szempár néhány perc alatt ilyen különböző
árnyalatokban ragyogni, de úgy változik, mint a húgom
gyerekkori hangulatgyűrűi.
Sosem gondoltam volna, hogy az első éjszaka után újra itt
leszek vele ebben a klubban, nemhogy még táncoljunk is, és
újra érezzem az illatát – ezúttal azonban azzal a bensőséges
tudással párosítva, hogy milyen érzés elveszni a lábai között.
Határozottan az enyémhez húzom a csípőjét, szorosabban,
erősebben, és egy nyögés hagyja el az ajkait egy néma
gesztusra, amelyet a zene elfed. Árad belőle a szexualitás, és
ajkaimat nem tudom nem a szabadon hagyott torkára
tapasztani, és gyengéden beleszívok a nyakába. Közelebb
húzódik, körmeit a vállamba vájja, és ismét felnyög, de ezúttal
elég hangosan ahhoz, hogy halljam, még a tömeg és a basszus
zúgása felett is.
Egyik mohó kezemmel beletúrok a haja hátuljába, és
felhúzom az arcát az enyémhez, ajkainkat összezárva. Olyan az
íze, mint a cukorka, a gyümölcsös italokat érzem rajta, amiket
egész éjjel iszogatott, miközben úgy tett, mintha észre sem
venne engem.
Megnyalom az ajkai közötti aprócska helyet, hogy jobban
kinyissa őket, és a nyelvemet teljesen becsúsztatom a tökéletes
szájába. Esküszöm, olyan ajkai vannak, hogy el tudnék tölteni
egy egész éjszakát csak azzal, hogy felfedezem őket. Dúsak és
érzékenyek, és mintha arra lettek volna teremtve, hogy
összeérjenek az enyémmel.
 Minden más az éjszakában kezd elhalványulni. Az ügyfelek, a
munka, az összes részlet, amire még mindig figyelnem kellene.
Függetlenül attól, hogy mindez mennyire fontos, az egyetlen
dolog, amire koncentrálni tudok, az ő.
Az ő édes teste. Kicsi, de súlyos mellei. Finom kulcscsontja és
szeszélyes szeme, és a legtökéletesebb hely a lábai között, amely
vár rám.
Lehet, hogy ez az este azzal kezdődött, hogy minél több
rendezvényszervezőt nyerjek meg magamnak, hogy biztosítsam
a Club Craze Manhattan hosszú távú sikerét. Egyetlen szervező
megnyerése azonban már saját eseménnyé nőtte ki magát.
Készülj, Sophie! Sosem hátrálok meg a kihívások elől.
 TIZENKILENC

szombat, március 10., kora reggel

Sophie

Először a bejárati ajtóm csapódik a falnak, aztán az én hátam

ütközik az ajtónak, Jude pedig egész testsúlyával hozzám
préselődik, miközben az ajkaimra egy elképzelhetetlen előjáték
körvonalait csókolja fel.
Ígéretes dolgokat jövendöl, olyanokat, amelyekről már
rengeteget álmodoztam. Odakint még sötét van, de a hajnal jelei
már körbevesznek. Köd lágysága keveredik az éjszaka éles
kékjével, amely az ablakomból látható épületek feletti égboltot
a világoskék olyan árnyalatára festi, amire Miranda Priestly{13}
is büszke lenne.
Az egész testem ég és fáj a sok órányi, csúcspont nélküli
izgalomtól, és nem tudom, hogy képes leszek-e még sokáig
folytatni anélkül, hogy megadnám magam.
Jude nem várja meg az útbaigazítást, ehelyett megragadja a
kezem, elránt az ajtótól, hogy becsapja mögöttem. A hang
gumiszalag csattanásaként visszhangzik az egyébként csendes
térben.
 Maga mögé húz, és gyors léptekkel halad a folyosón a
hálószobám felé. A tény, hogy már tudja, merre kell mennie,
nem várt izgalmat vált ki belőlem – szinte mintha egy pár
lennénk, vagy ilyesmi –, és felgyorsítom a lépteimet, hogy
tartsam vele a tempót, vagy akár meg is előzzem.
Elhúzva mellette hátrafordulok, és nézem, ahogy az arca
teljesen átalakul – ő volt a kötekedő férfi, aki azzal töltötte az
éjszakát, hogy libikókázott a munka és a között, hogy engem
húzzon. Most pedig egy olyan embernek tűnik, aki kurvára
komolyan veszi, amit gondol.
Nincs több szórakozás, nincs több előjáték – Jude úgy meg fog
dugni, ahogy még soha nem dugtak meg. Érzem.
Amikor a lábam az ágynak ütközik, a fenekemre huppanok,
és ujjamat hívogatóan begörbítem, mire kéjes tekintetéhez egy
mosoly is párosul.
– Lelkes vagy, mi, bébi? – kérdezi, mire az ajkamba harapok
és bólintok. Az igazság az, hogy fáj, annyira akarom őt.
Utánam mászik az ágyba, és olyan lassan gombolja ki az
ingét, hogy sírni tudnék. De tudja, mit csinál, a szája sarkában
megbújó vigyor és a szemében táncoló fény a bizonyíték rá.
Kigombolt inge végül valahol mögötte végzi a földön, miután
egy gyors mozdulattal ledobta, és Jude megteszi a maradék utat
felém az ágyon. A hátam a matracon, lüktet, gyakorlatilag csak
arra vár, hogy ívbe merevedjen az orgazmustól.
– Jude! – sürgetem, mire ő előrehajol az ágyon, hasra
ereszkedik, és széttárja a combjaimat. Légzésem felgyorsul a
ritmusra, a térdeim remegnek a várakozástól és a vágytól.
Jude a combomon felfelé haladva tenyerével könnyedén
végigsimít lázas bőrömön, amíg el nem éri a bugyim szegélyét.
Ujjait óvatosan a piros csipkés anyag alá dugva
mutatóujjainak ujjbegyeit az anyag köré fonja, és lassan,
nagyon lassan végigsimít a bikinivonalamon, egészen a csípőm
ívéig.
Hirtelen hevesen megragadja a bugyi gumis derekát,
megrántja, teljesen letépve az anyagot a testemről.
Dicsértessék!
Még nem végzett, megfogja a ruhám szegélyét, felhúzza a
testemen és úgy parancsolja:
– Vedd le! Látni akarom a melleidet, miközben kinyallak.
Gyorsan bólintok, kapkodva vonaglok az ágyneműn, amíg fel
nem kapom a fejem fölé a piros szaténruhát és oldalra nem
dobom.
Az öltözékem egyetlen eleme, ami még mindig rajtam maradt,
az a borjúmintás piros tűsarkú, amit tavaly kaptam a
születésnapomra – és amennyire meg tudom ítélni, nem is áll
Jude szándékában, hogy megszabaduljon tőle.
– Tedd a lábadat a vállamra! – parancsolja ehelyett, és
anélkül, hogy megvárná, hogy engedelmeskedjek,
segítségképpen felemeli a lábamat.
Hűvös levegő éri a csupasz csiklómat, arra emlékeztet, hogy
mennyire ki vagyok szolgáltatva. Valamiért azonban nem
vagyok ideges. Csak Jude vállának karcsú, erőteljes izmaira
tudok koncentrálni, miközben lenyúl, megragadja a fenekemet
és magához húz, ajkait az egész mindenségemre zárva.
A fejem az első érintkezéskor hátracsapódik, mintha követ
lőttek volna ki egy csúzliból, és a kiáltásom szétrepeszti a levegő
csendjét.
– Ó, istenem!
– Nem, bébi – incselkedik Jude, miközben hátrahúzódik, hogy
megnyalja az ajkait. – Csak Jude az.
Valami ebben az egoista megjegyzésben megpendíti a saját
büszkeségemet, és mielőtt realizálnám, a combjaim erejével
megfordítom, és megpördülök, hogy ráüljek az arcára. A
legutóbbi játszadozásunk olyan emlékeket hagyott bennem,
amelyeket nem tudok elfelejteni, de ezúttal... gondoskodom
arról, hogy én is ugyanezt érjem el nála.
Nem panaszkodik. Sőt, izgatottan felnyög, amikor sietve
kikapcsolom az övcsatját, kigombolom a nadrágját, és lehúzom
a cipzárt, és combja irányába lesimogatom róla az elegáns
gyapjúanyagot a boxeralsójával együtt.
A farka ugrál, ahogy kiszabadul, és belül teljesen állatias
ösztönök vesznek erőt rajtam. Meg kell kóstolnom, le kell
szopnom, magamévá kell tennem.
Késlekedés nélkül, keményen megragadom a farkát a tövénél,
és körbenyalom a koronáját. A nyelvem nedvességét használva
körözök a pénisze tetején, és ő belenyög a csiklómba.
Ó, igen!
A hegyénél kezdve nyelvemmel körözök a rúdján, szélesre
nyitom a számat, centiről centire befogadva hatalmas
körfogatát, amíg meg nem érinti a torkom hátsó részét. Még
mindig maradt néhány centi a szabadon hagyott péniszéből,
ezért azt a kezemmel dolgozom meg, és hagyom, hogy a
számból odacsöpögjön a nedvesség.
A csípője vadul táncol, hirtelen meg is ijeszt egy felfelé
irányuló lökéssel, ami egy újabb centivel mélyebbre juttatja a
torkomban.
Meglepő módon nem érzem magam kényelmetlenül, és ahogy
szájával szív, miközben nehéz farkát a számban érzem, már az
elélvezés határán vagyok.
Aminek minden jel szerint már régen meg kellett volna
történnie. Néha azonban, amikor ilyen sokáig elhúzom a
csúcspontot – és te jóég, mostanra már órák óta késleltetem –,
egy kis extra munkára van szükség a kiszabadításához.
Föl-le, fogaimmal finoman végigsimítok finom bőrén, majd
visszavonulót fújva lecsúsztatom a számat róla, és veszek egy
mély levegőt.
A hajam a combját verdesi, és a kezem, a hajam és a farkának
együttes szépsége teljesen váratlanul ér. A látványra érzett
hatalmas élvezet rángatja és égeti a mellkasomat.
Olyannyira, hogy egy kicsit el is bambulok, amíg ő kézzel a
hasamra nem fordít, letérdel mögém, röviden zörög valamivel –
feltételezem, hogy egy óvszerrel –, és olyan mélyen hatol be a
farkával, hogy a sikolyom a szomszédság macskáit is
felébresztené.
– Ó, istenem! – rebegem, mire Jude megragadja a hajamat a
tarkómnál, és finoman húzza.
– Jude vagyok, bébi. És annyiszor fogom megdugni a kis
puncidat az éjjel, hogy még ő is tudni fogja a nevemet.
Baszd meg! Nekem annyi.
Az ágy finoman besüpped mellettem, és úgy tűnik, ez éppen
elég ahhoz, hogy kitörjek a majdnem-álmomból, a szemeim
pedig felpattanjanak. Jude az ágy mellett áll, és a padlón lévő
ruháink kusza összevisszaságából csipeget, egyenként halászva
ki a ruhadarabjait a halomból.
A boxeralsója már vissza is került a helyére, és finoman kócos
haja a szeme elé lóg.
Az elutasítás égető fájdalma egyenesen a mellkasomban csap
le, és össze kell szorítanom a szememet, hogy
megakadályozzam, hogy az orromban érzett könnycseppek
tovább terjedjenek.
Nem hiszem el, hogy megint kioson. Minden vibrál vennem az
árulástól és a jelentéktelenség heves érzésétől. Csak két
lehetőségem maradt: vagy behúzom fülem-farkam, és csendben
szenvedek, vagy szembesítem mindazzal, amit meg is érdemel.
– Megint elmész? – kérdezem keményen, mivel az agyam
egyértelműen az utóbbit választotta.
Felkapja a tekintetét, valószínűleg megijedt attól, hogy
felébredtem, de csak egy pillanatba telik, hogy a védjegyévé vált
könnyed mosolya szétterüljön az arcán.
– Igen, bébi. Haza kell mennem.
Magamban a fejemet rázom, a menekülés és a harc közötti
csúszkán inkább a menekülés felé veszem az irányt, de ahogy
folytatja az öltözködést, mintha valami tűz égne bennem, amit
nem tudok eloltani. Ha most nem mondok valamit, soha nem
fogok. Annak az esélye, hogy egy ekkora városban újra
összefutunk, statisztikailag nulla, és míg tegnap este ezt rossz
dolognak minősítettem volna, most hagynom kell, hogy ez a
javamra váljon. A legrosszabb, ami történhet, hogy elmegy – és
nyilvánvalóan már amúgy is ez történik. A franc essen a
szelídségembe! Ez az én életem, az én ágyam és az én
intimitásom, és nem kellene félnem kérdezni.
– Mi ez? – kérdem, egyik kezemmel ülő pozícióba
tápászkodva fel az ágyban. Magamra tekerem a lepedőt,
eltakarva a szabadon hagyott mellemet.
Jude kifésüli a haját a szeméből, és elmosolyodik.
– Micsoda?
Nem értékelem a látszólag szándékosnak tűnő értetlenséget.
Válaszokat akarok, a fenébe is! És nemcsak akarom, hanem meg
is érdemlem őket. Az egy dolog, hogy az egyéjszakás kaland
nem vezet sehová, de a második éjszaka után kellene lennie
valamilyen szabálynak, ami legalább egy lényegre törő
beszélgetésre feljogosít. A pokolba is, nem tudom. Lehet, hogy
neki megfelel, ha egyáltalán nincsenek határok, de nekem
szükségem van arra, hogy legalább halványan meg legyen
határozva, hogy miben is vagyunk.
– Mi történik itt? Velünk. Ez – hangsúlyozom végül, ledobva a
lepedőt, és mindkét kezemmel vadul hadonászom közöttünk.
Jude megvonja a vállát, szégyentelen mosoly világítja meg
tagadhatatlanul gyönyörű arcát, és tekintetét a csupasz
melleimre irányítja, majd vissza a szememre.
– Ez jó móka.
Móka, azt mondja. Ez jó móka. Ez nagyszerű, meg minden, de
mi a fenét akar ez jelenteni?
Az agyam idegbetegen száguldozik, ő pedig belecsúsztatja a
lábát a cipőjébe.
 Csendben figyelem, ahogy megragadja a tollat és a
jegyzettömböt, amit az éjjeliszekrényemen tartok, és egy sor
számot firkál a tetejére. Tipikus férfi macskakaparás, de
határozottan olvasható – hogy el akarom-e olvasni, vagy sem, az
már egy teljesen más kérdés.
– Hívj fel ezen, ha még többet szeretnél szórakozni.
Megáll bennem az ütő, ahogy előrehajol, és gyengéd csókot
nyom az arcomra, majd a papírt a tenyerembe dugja.
Aztán kicsoszog a szobából, még mindig a csípőjén húzogatja
a nadrágját, majd a vállán lévő nyitott inget gombolja be.
Minden erőmet latba kell vetnem, hogy ne ugorjak le az ágyról,
és ne kergessem végig a folyosón, csak hogy újra jól beolvassak
neki.
Ingatagnak és teljesen bizonytalannak, és őszintén szólva
teljesen őrültnek érzem magam.
Hogy a picsába lehet az, hogy valaki együtt tölti valakivel az
éjszakát úgy, ahogy mi tettük, azokban a pozíciókban, és nem
érez legalább egy kis... kötődést?
Hogy a fenébe tud ilyen könnyen kisétálni innen?
Mániákus állapotban felpattanok az ágyból, és a folyosó felé
indulok, de megállítom magam, amikor belém nyillal egy
gondolat. A dr. Winters jóvoltából kényszerű önreflexióval
töltött hónapok nyilvánvalóan csiszoltak a képességeimen.
Dühös vagyok, tagadhatatlanul össze vagyok zavarodva és
elborítanak az érzelmek, igen, de... nos, valójában nem tett
semmi rosszat. Nyílt és őszinte volt, és én vagyok a felelős a
következményekért, ha újra belemegyek az egészbe, miután
láttam, hogy az első alkalommal kiosont. Tudtam. Tudtam, hogy
ez egy olyan ember, aki már korábban is csak úgy hazament, és
ugyanolyan valószínű volt, hogy újra megtenné, és mégis úgy
döntöttem, hogy újra kiteszem magam ennek.
És egyáltalán, mit vársz tőle két forró szexmaraton után
ahelyett, hogy elhagyja a lakásodat? Ébresszen virággal és
ágyba reggelivel?
Az intenzív orgazmusokon kívül, amelyeket egyértelműen
csak ő tud nekem megadni, nem feltétlenül tudom, hogy mit
akarok tőle. A lényeg, hogy önként jelentkeztem erre, akár
beismerem, akár nem. Gyakorlatilag becserkésztem a pasast,
hogy ez megtörténjen, az isten szerelmére.
Lenézek a kezemben lévő papírra, amikor a lakásom bejárati
ajtaja becsukódik, és szigorú pontossággal tanulmányozom a
számokat.
A labda az én térfelemen, a jövő pedig az én kezemben van.
Jude Winslow az a fickó, aki szereti jól eltölteni az idejét, és ő
kész és hajlandó továbbra is ezt tenni velem. De ez soha nem
fog minden pontot kipipálni a listámon, és nem fog úgy
végződni, ahogy elképzeltem a fejemben, hogy egy szimbolikus
fehér kerítéssor mögött állunk, ketten.
El kell döntenem, hogy a csak szórakozás olyasvalami-e, amit
kezelni tudok.
És most... az az igazság, hogy nem tudom.
 HÚSZ

március 13., kedd

Jude

Két gyerek száguld el mellettem rolleren, őrülten kiabálnak, én

pedig igyekszem minél jobban nekidőlni a hátamnál lévő
téglaoszlopnak, nehogy elsodorjanak a repkedő végtagjaikkal.
– Ne legyél szarházi, Hunter! – kiabálja egyikük a másiknak,
kivívva ezzel a lépcső tetején álló iskolai adminisztrátor
haragját.
– Byron Hawthorn! Ne akard, hogy felhívjam az anyádat.
Halkan felnevetek, és lepillantok a telefonomra, hogy
megnézzem az időt. Két perccel múlt hat, és Lexi bármelyik
percben itt lehet. Röviden végigkattintok a híváslistámon, csak
hogy megbizonyosodjak róla, hogy észrevettem-e minden nem
fogadott hívást, aztán ugyanezt teszem az üzeneteimnél is.
Mindkettő üres, és félresöpröm a zavaró gondolatot, hogy ezzel
bármi baj lenne.
Valójában nem töltök túl sok időt a telefonomon, amikor nem
dolgozom, és gyakran a testvéreimnél sem én vagyok az első,
aki üzenetváltást kezdeményez. Van pár haverom, akikkel
időnként sörözni megyek, de az időm nagy részét egyedül
töltöm. Az országot járva különböző klubmegnyitókra megyek,
a szabadidőmben pihenek, és mindig is a családommal töltött
idő élvezett elsődleges fontosságot. Na meg persze az alkalmi
kalandok.
Szóval, tényleg semmi értelme annak, hogy úgy érzem, várok
valamire.
Megrázom a fejem, hogy helyretegyem a furcsa gondolatokat,
és visszateszem a telefonomat a zsebembe, ahová való.
Az unokahúgom hamarosan itt van, és az ő borotvaéles esze
több mint elég gondolkodnivalóval lát majd el. Általában
mostanra már kint van a suliból, de nem sietek sehová. Még
harminchat évesen is a nosztalgia hullámai zúdulnak rám, ha
meglátok egy ilyen általános iskolát.
Ugyanaz a dinamika, ugyanaz az igazgató az ajtóban a
kulcsaival és a walkie-talkie-val{14}, és ugyanaz a hamisítatlan
gyermekkori öröm. Szeretek néha egy kis ízelítőt kapni belőle.
Arra emlékeztet, hogy ne vegyem olyan komolyan az életet, és
csak élvezzem az utazást. Az idő valóban repül, akár jól érzed
magad, akár nem. Szóval, én inkább kiélvezem, amit lehet.
– Szia, Jude bácsi! – köszön Lexi minden előzmény nélkül, én
pedig megpördülök magam körül, hogy üdvözöljem őt.
– Hejhó, Lexinátor! Hogy ityeg? – Megfogom a hátizsákját, és
átvetem a vállamon.
Lexi összehúzza a szemöldökét, miközben elvigyorodik.
– Ez megint egy olyan furcsa dolog, amit mondasz, és amit
nem értek, ugye, Jude bácsi?
Nevetek. Az unokahúgom a legokosabb ember, akit ismerek,
de közben iszonyú vicces is. Senki sem beszél velem olyan
egyenesen, mint ő, és be kell vallanom, ettől még jobban
élvezem az együtt töltött időt.
– Igen, azt hiszem, az. Milyen volt a matekszakkör?
Brillíroztál?
– Persze. Matekból szuper vagyok.
Újra nevetek. A fenébe is, imádom, ahogy az agya működik.
Még csak nem is gondolkodik azon, hogy mások kedvéért
lebecsülje magát, és a mai világban úgy érzem, hogy ez isteni
ajándék egy kislánynak. A társadalmi kényszer annyiféle
hangja nyomasztaná azzal, hogy legyen szerény, vagy ne
hencegjen, de a fenébe is, én itt vagyok, hogy meghallgassam.
Remélem, megtartja ezt a szokását a halálom után is.
– Még jó, kisanyám. A legtöbben azt kívánjuk, bárcsak a felét
tudnánk annak, amit te.
– Megtaníthatlak.
Elmosolyodom.
– Lefogadom, hogy meg tudnál, kicsim. Bár valószínűleg sok-
sok frusztráció árán. Drága Jude bácsikád inkább más
dolgokban jeleskedik.
– Például a szoknyapecérségben?
Félrenyelem a nyálamat, szinte fuldoklom, miközben
próbálok levegőhöz jutni.
– Hol hallottad ezt?
Közömbösen megvonja a vállát.
– Nem tudom, mit jelent, de Remy bácsi és Flynn bácsi
állandóan erről beszélnek.
– Valóban?
 – Igen – bólint.
– És még mit mondanak azok a fran… a kedves testvéreim?
– Rólad nem sok minden mást. Azt mondják, Ty bácsi
sorozatos poligámista. Erről hallottam a tévében, de nem igazán
tudom, hogy ez hogyan kapcsolódik Ty bácsihoz, hacsak
nincsenek olyan feleségei, akikről nem tudok.
Majdnem felhorkantam.
– Anyukád tudja, hogy hallottad Rem bácsit és Flynn bácsit
erről beszélgetni?
– Nem merült fel – vonja meg Lexi a vállát.
Elvigyorodom.
Ó, anyám! Úgy érzem, hamarosan Jude lesz a kedvenc testvér.
– Nos, nem számít, mit mond Rem és Flynn, mindenkinek joga
van olyan emberré válni, amilyen lenni szeretne. Főleg, hogy
ennek a kettőnek nincs túl sok joga beszélni.
Lexi felsóhajt.
– Flynn bácsi amúgy sem beszél valami sokat.
– Nem, igazad van. Nem beszél. És ez így is van rendjén –
nevetek.
– Oké.
Bólintok, először neki, majd magamnak. Nem vagyok
szakértője a gyereknevelésnek, de azt hiszem, jól elboldogulok
az unokahúgommal. És a bónusz, hogy az életstílusom miatt
megtehetem, hogy csak elviszem vacsorázni, jól érzem magam
az aggodalom nélkül, hogy megtanítsam neki az életre szóló
leckéket és egyebeket, aztán kiteszem a szüleinél, és
hazamegyek pihenni. Nagybácsinak lenni a tökéletes állapot.
Most már csak ki kell találnom egy stratégiát, hogy
biztosítsam a kedvenc nagybácsi pozícióját, elorozva a címet
Remytől.
– Hol akarsz enni, kölyök? Laza vagy elegáns helyen?
Lexi egy pillanatra elgondolkodik.
– Elegáns helyen – válaszolja végül. – Időnként
megérdemlünk némi kényeztetést.
– A pokolba is, tényleg így van – értek egyet, és röviden
mérlegelem a lehetőségeinket, Lexi iskolájának háztömbjén
végignézve. Már a New York-i Uptownban vagyunk, de ez nem
olyan nagy szám. Könnyen foghatunk egy taxit vagy metrót, ha
kell.
– Olaszosra vagy egy jó szaftos steakre vágysz? – kérdezem,
hogy megpróbáljam leszűkíteni a lehetőségeinket.
– Spagettire – mondja izgatottan. – Határozottan spagettire.
Ez a gyerek élete végéig mindennap spagettit ehetne, az sem
lenne neki elég.
– Mm-hmm – hümmögöm. – Volt egy megérzésem.
Kinyújtom a kezem, átkarolom a vállát, és a következő
háztömbnél lévő metróállomás felé irányítom.
– Akkor Little Italy lesz a mi helyünk.
Lexi mosolyogva számolja az épületeket séta közben, és a
háztömb végén, miközben a zöld lámpára várunk a zebránál,
közli velem az eredményt.
– Az utcának ezen az oldalán és a túloldalán tizenöt épület
van. Általában egy háztömb nagyjából húsz-huszonöt épületből
áll, de mivel az iskolám ennek a tömbnek a része, itt kevesebb.
– Jogos – bólintok.
– A te háztömbödben hány épület van?
 Nevetnem kell.
– Tudod, kölyök, én még soha nem számoltam meg.
– Pedig meg kéne.
– Igazad van – értek egyet, magam elé terelem, és mindkét
vállát fogva irányítom, miközben áthaladunk egy, az egész
járdát ellepő nagy embertömegen. – Vagy talán legközelebb, ha
erre jársz, megszámolhatnád őket nekem.
Bólint.
– Mikor jövök át legközelebb?
– Nem tudom biztosan, de majd megkérdezem a szüleidet.
– Hamarosan?
– Gondoskodom róla – mondom magabiztosan. Az a helyzet,
hogy ha Lexiről van szó, tudom, hogy nem fogja egyhamar
elfelejteni a kérdést. Ez lesz az első dolog, amit kérdezni fog,
amikor legközelebb találkozunk, és egyike lesz azoknak a
dolgoknak, amelyek napi szinten foglalkoztatják. Rendkívüli
agyműködése nem fogadja el, hogy egy kérdés örökre
megválaszolatlan maradjon.
Néhány évvel ezelőtt Winnie elárulta a családnak, hogy Lexit
magasan funkcionáló autistaként diganosztizálták. Tudom,
hogy először nehéz volt a húgomnak, de egyikünk sem volt
annyira meglepve. Lexi mindig különleges volt. Ő nem egy
átlagos gyerek – magasan felettük áll. És a fantasztikus elméje
valami olyasmi, amit csodálni és becsülni kell. Aki csak ismeri,
nagyra becsüli.
A telefonom vibrál a zsebemben, és egyik kezemet leveszem
az unokahúgom válláról, hogy előkotorjam. De szinte azonnal
eltűnik bennem a várakozás izgalma, amikor látom, hogy csak
Ty az.
Talán nekem sem tetszik, ha bizonyos kérdések örökre
megválaszolatlanok maradnak.
Amilyen gyorsan jön a gondolat, olyan gyorsan le is rázom
magamról, és visszateszem a telefonomat a zsebembe. Ahogy
leereszkedünk a lépcsőn a metróba, elsőbbséget élvez az, hogy
Lexire koncentráljak, a szarházi okostojás professzor bátyám
pedig várhat.

Bőven van tészta és friss kenyér az asztalunkon a Prima

étteremben, az egyik legkedveltebb helyemen a Little Italy
városrészben. Előkelő, mégsem hivalkodó, és a bónusz, hogy a
sógorom és a húgom ismeri a séfet.
Lexi néha válogatós tud lenni, ezért felbecsülhetetlenül nagy
érték, ha valaki érti a dolgát a konyhában.
Lelkesen elkezdi enni a tökéletesen tálalt spagettit, a szálakat
a villája körül forgatja, és szinte kiakad az állkapcsa, amikor a
nagy falatokat bekapja. Az egyik oka annak, hogy annyira
szeretek az unokahúgommal lógni, az, hogy mindig mosolyt csal
az arcomra.
Röviden még egyszer rápillantok a telefonomra, csak hogy
megnézzem, nem hagytam-e figyelmen kívül valami üzenetet
vagy hívást, aztán visszacsúsztatom a zsebembe.
– Tizenötször? – kérdezek vissza a fejemet rázva. – Az nem
lehet.
Komolyan néz rám, én pedig azonnal megrázom a fejem.
Ugyan már, Jude, mit gondolsz, kivel beszélsz? Lexit nem tudod
átverni a tényekkel kapcsolatban.
A mellkasom ég a kellemetlen érzéstől, hogy teljesen
elvesztettem a megszokott nyugalmamat, és mivel nem vagyok
hozzászokva az ilyesmihez, nem tetszik az érzés.
Azt hiszem, megkérdezhetném magamtól, miért várom olyan
türelmetlenül, hogy halljak Sophie Sage felől, de mivel az
unokahúgommal vagyok itt, és a Sophie-val kapcsolatos
gondolataim nem éppen illendőek ilyen társaságban, ez
egyáltalán nem tűnik jó ötletnek. Az egyetlen másik
lehetőségem természetesen a hárítás. Szerencsére egy jó öreg
testvéri szívatás sokkal könnyebb. Majdnem olyan, mintha
második természetem lenne.
– Igen, de fogadok, hogy Remy bácsikád sokkal többet nézi a
telefonját, amikor veled van.
Elvégre bróker, a fene essen belé. Folyamatosan lépést kell
tartania a részvényekkel és minden ilyen szarsággal. Lexi
megrázza a fejét, és esküszöm, ha nem ismerném jobban, azt
hinném, gúnyolódva kinevet. Éppenséggel úgy esik, hogy
jobban ismerem ennél. Mégis, a pillantása szúr.
– Remy bácsi egyáltalán nem nyúl a telefonjához, amikor vele
vagyok.
– Egyáltalán nem? – kérdezem hitetlenkedve.
– Csak azért, hogy felhívjam anyát vagy apát, amikor hazahoz
vagy amikor értem jönnek – bólint.
Hát, a pokolba is. Nem csoda, hogy a seggnyaló az istenverte
kedvenc nagybácsi.
Elszántan elhatározom, hogy az este hátralévő részében nem
fogok a telefonommal foglalkozni.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne megszabadulni attól a kínzó
vágytól is, hogy halljak Sophie-ról.
 HUSZONEGY

március 14., szerda

Sophie

Az immár hírhedt papírcetli nedvesnek érződik az ujjaim

között, ahogy újra megfordítom, és még egyszer elolvasom rajta
a számokat.
917-555-8858
Ahányszor az elmúlt napokban újra és újra elolvastam,
mostanra egészen biztosan megjegyeztem őket. És még mindig
nem tudtam rávenni magam, hogy kidobjam, elégessem vagy
akár csak elrakjam.
Ehelyett itt időzik nálam. A táskámban, a zsebemben, és
amikor van egy szabad pillanatom, mint most, a kezemben.
Mindezek ellenére még nem döntöttem. Felhívjam, vagy sem,
hagyjam, hogy a sors tegye a dolgát, vagy inkább célzottan
elkerüljem őt? Mindegyik lehetőség vonz így vagy úgy, és minél
többet gondolkodom rajta, annál inkább túlgondolom az
egészet.
A telefonom rezeg a zsebemben, és miután egy gyors
pillantást vetek a még mindig csukott irodaajtóra, előveszem, és
a képernyőre koppintva felébresztem a mobilt.
Belle-től vár egy üzenet, de mielőtt kinyithatnám, egy
következő üzenet érkezik.
Rákattintok az üzenetcsoportra, megnyitom a beszélgetést és
gyorsan átfutom a tartalmát.

Belle: Mi a fenéért vagy mindig ilyen elfoglalt? Annak,

hogy a saját főnököd vagy, nem kellene előnyösebbnek
lennie?

Belle: Szeretnék inni valamit. Gyere velem.

Bárcsak figyelmen kívül hagyhatnám, de ennél jobban

ismerem a húgomat. Ha nem válaszolok, annál több SMS-t fog
írni, és a telefonom az idők végezetéig rezegni fog, egészen míg
ágyba nem kerülök.

Én: Ma este nem tudok. Sok dolgom van. Sajnálom.

Kérd meg Kate-et, hogy szökjön meg New Jersey-ből.
Valószínűleg szüksége van egy kis kikapcsolódásra.

Belle: Tudod, hogy nem tud csak úgy hirtelen csinálni

valamit! Ott vannak neki a bajkeverők és Todd.
Szükségem van rád!

Én: Sajnálom. Ma este nem lehet. De hamarosan

csinálunk valamit, ígérem.
 Belle: Mit csinálsz, ami túl elfoglalttá tesz ahhoz,
hogy velem lógj? Felveszel egy új üdvözlést az
üzenetrögzítődre? BÉNA.

Én: Dolgozom. Ha vállalkozásod van, nincs senki, aki

helyettesíthetne.

Persze, ez jelenleg hazugság, de ettől még nem lesz nem igaz.

És az utolsó dolog, amire most van időm, az egy barkochba
játék arról, hogy miért vagyok egyáltalán a pszichológusnál.
Aha, köszönöm, de nem. Már így is elég elmebeteg vagyok
anélkül is, hogy a nővéremet is belekeverném.
Az iroda ajtaja nyikorogva nyílik ki, és egy férfi lép ki rajta,
aki udvariasan rám mosolyog, miközben elhalad mellettem, és
elindul kifelé a főbejáraton. Néhány másodperccel később dr.
Winters jelenik meg a térben, és bólint egyet az irányomba.
– Jó napot, Sophie! Készen áll?
Lelkesen bólintok, a papírt mélyen a tenyerembe rejtem, a
telefonomat pedig visszateszem a táskámba, amit a vállamra
vetek, és felpattanok, hogy besétáljak.
Dr. Winters becsukja mögöttem az irodája ajtaját, én pedig
leülök a helyemre a székével szemben lévő, puha, barnás
bőrkanapéra, és a táskámat a mellettem lévő ülésre teszem.
Jude száma azonban úgy marad a kezemben, mint egy
időzített, ketyegő bomba. Az az igazság, hogy remélem, hogy ha
megtartom, nem veszítem el a bátorságomat, és elmondom az
igazságot, amikor dr. Winters idővel rákérdez. Mert, ahogy én
őt ismerem, biztosan észreveszi majd.
 Dr. Winters odasétál a helyére, újra leül, és iszik egy korty
vizet a mellette lévő asztalon álló hatalmas kancsók egyikéből.
Arról a típusról van szó, amelyek feliratokkal jelzik, milyen
ügyesen haladsz a napoddal, hogy ne veszítsd el a motivációdat
a hidratálással kapcsolatban.
Alig él.
Nem úgy néz ki a bőröd, mint az élőholtaké.
Még egy kicsit, és pisilned kell.
IGEN, PISILNEM KELL.
Hé, nézzenek oda, hidratálsz, meg minden.
És a többi.
A látványa egy kicsit megmosolyogtat. Néha-néha jó látni,
hogy a terapeuták is emberek. És az, hogy emlékeztetőre van
szükségünk ahhoz, hogy vizet igyanak – ami létfontosságú a
túlélésünkhöz –, a legemberibb dolog, amit el tudok képzelni.
– Rendben – fújja ki a levegőt, végre újra elhelyezkedik a
székében, és megigazítja az ingét –, hogy vagyunk ezen a héten?
Mi a helyzet? Valami igazán sürgető dolog, amiről beszélni
szeretne?
Azonnal megrázom a fejem, mint egy kis ijedt macska. Kissé
összehúzza a szemét, de nem is erőlteti rám a dolgot. A
keménység egyértelműen nem az ő stílusa. Az őszinteség és a
felelősségre vonás már annál inkább. De soha nem próbált
sürgetni.
– Oké. Mi a helyzet a randizással? Bedobta már magát azóta?
Végigment a lépcsőfokokon?
Azonnal a kezemben lévő papírra pillantok, és nagyot nyelek,
dr. Winters pedig, igazán okos asszony lévén, hagyja, hogy a
csend betöltse magát.
Még néhány másodpercbe beletelik, mire összeszedem
magam, de végül belekezdek az igazságba – vagy legalábbis a
felébe.
Nem tudom, miért, de még mindig nem vagyok hajlandó
hangosan bevallani, hogy hagytam, hogy egy férfi szó nélkül
lelépjen szex után, és utána újra keresni kezdtem. A fejemben
fájdalmasan szánalmasan hangzik az egész. El sem tudom
képzelni, hogyan hangzana kimondva.
– Igen. Elmentem egy másik randira, vagy mondhatjuk így is.
Volt egy munkahelyi rendezvény, amire elmentem, nagyon
szabadidő jellege volt.
Felvonja a szemöldökét, én pedig nevetek. Igen, ez még csak
távolról sem hangzik valóságosnak.
– Oké, egy klubban voltam. Gyakorlatilag viszont tényleg
egyfajta munkahelyi esemény volt.
Bólint, és megrántja az állát, mintha azt mondaná: Folytassa
csak.
Többször mély levegőt veszek, és az ajkamat rágva a
kezemben tartott telefonszámra bámulok. Jude arca jut
eszembe – kacér, gondtalan és olyan átkozottul boldog, ahogy
szombat reggel otthagyott az ágyamban fekve. Annyira biztos
volt abban, hogy csak úgy szórakozni a legjobb ötlet a világon,
de én... teljesen és totálisan elvesztem. Valójában az érzések
örvényében kavargok, amelyekkel semmit sem tudok egyedül
kezdeni.
Lényegében dr. Winters az egyetlen reményem, hogy tisztán
lássak. Nem mehetek el innen ma anélkül, hogy ne kapnék
tanácsot.
– Én... nos, összejöttem valakivel. Teljesen alkalmi volt a
dolog, ezt világossá tette, de megadta a számát, és azt mondta,
hogy hívjam, ha még több szórakozásra vágyom.
Amikor nem folytatom, dr. Winters megértően elmosolyodik,
és megkérdezi:
– És... milyen érzés?
Kicsit gúnyolódom, hátamat a kanapénak döntöm, így
tiltakozom a kérdezősködés ellen, amelyről mélyen tudom,
hogy szükséges feltenni.
– Ezt a kérdést valamilyen terápiás kézikönyvből szedte?
Dr. Winters nem zavartatja magát.
– Ezt tanítják az első napon, ami azt illeti.
Forgatom a szemem, de nevetek is. Legalább a terapeutám
vicces, és nem veszi magát túl komolyan. Valószínűleg ezért
tudtam egyáltalán megnyílni előtte.
Ő az egyetlen, aki ismeri a megszállottságom igazi mélységét,
és ő az egyike annak a két embernek, aki tudja, hogy egyáltalán
terápián vagyok. Az egyetlen másik ember, akinek elmondtam,
az idősebb nővérem, Katelynn, és hogy miért, az kiderül abból,
hogy hányszor kérdezett a dologról – egyszer sem.
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy nem törődik
vele. Mert törődik. Tudom, hogy érdekli. De neki gyerekei
vannak, férje, munkája és kertje, amit rendben kell tartania, és
nem hiszem, hogy sok ideje lenne aludni, nemhogy a terápiás
üléseimről kérdezősködni. Ráadásul amikor legutóbb felhívott,
nem hívtam vissza, és még olyan mentségem sincs, hogy
kisgyerekes terroristák szaladgálnak körülöttem. Szóval, azt
hiszem, nem csak az ő hibája.
Dr. Winters felhúzza a szemöldökét, nyilván észrevette, hogy
mentálisan elvesztem a saját kis telenovellámban, és
türelmesen várja, hogy befejezzem a mozizást.
Azt hiszem, a türelem elég könnyen jön, ha az embert
óradíjban fizetik.
Sóhajtok egy nagyot, mert tudom, hogy nem fog újra
rákérdezni, de még mindig a válaszomra vár.
Hogy a fenébe éreztem magam, amikor Jude otthagyta a
számát az éjjeliszekrényen, és meghagyta, hogy hívjam fel, ha jól
akarom magam érezni?
– Őszintén?
– Tudja, mennyire szeretem az őszinteséget – viccelődik dr.
Winters, de azt is hozzáteszi:
– Igen, Sophie, az őszinteség jó lenne.
– Egy kicsit úgy érzem magam ettől az egésztől, mintha prosti
lennék.
Erre elmosolyodik, leveszi az orráról a csinos, ovális formájú
szemüvegét, és a széke melletti asztalra teszi. Előrehajol,
könyökét a térdére támasztja, én pedig felkészülök a
hallgatásra.
Miután hat hónapja járok ide, tudom, hogy ezt a pozíciót veszi
fel, ha nekem akarja szegezni az igazságot.
– Oké, bontsuk ezt le. A prostik fizetést kapnak a
szolgáltatásukért, igaz?
Bólintok. Gondolom, így van.
– Szóval, ha ön a prostituált ebben a forgatókönyvben,
hogyan képzeli el, hogy fizetnek önnek? Feltételezem, nem szó
szerint hagy pénzt az ágyán. Ugye?
– Nem, pénzről nincs szó – rázom a fejem.
– Szóval... akkor mi az, amivel otthagyja önt? Ha maga fel
akarta hívni, akkor annak valami oka kellett, hogy legyen. Mi az
az ok?
Megvonom a vállam.
– Én... vonzódom hozzá. Igazából valamiféle mágneses
érzésről van szó. És valóban jól szórakozom vele. Szóval ezzel
kapcsolatban nem téved.
– Jó.
– De ez olyan időpocsékolásnak tűnik. Ha ő nem hajlandó
elkötelezni magát semmi komolyabbra, akkor egyáltalán miért
érdekeljen az egész?
– Egy terapeuta szemszögéből mindenféle választ tudnék erre
adni, Sophie. És azt hiszem, ezt ön is tudja. De mi a maga
válasza erre? Ha úgy gondolja, hogy ez akkora időpocsékolás,
miért gondolkodik egyáltalán a dolgon? Miért tartja a kezében
azt a telefonszámot, ami feltételezem, hogy az ő száma, mintha
egy ezer dolláros bankjegy lenne? Miért beszélünk róla? Ezeket
a kérdéseket kell először megvizsgálnia. Aztán, azt hiszem,
tudni fogja a választ.
Sóhajtok. Őszintén szólva elég biztos vagyok benne, hogy már
tudom – eddig is tudtam. Attól a pillanattól kezdve, hogy négy
napja a kezembe nyomta a papírcetlit.
Nem tudom kiverni a fejemből.
 HUSZONKETTŐ

március 16., péntek

Jude

– Hé, Jude! Éjfélkor jön egy lánybúcsús csapat! – kiáltja felém

Maverick a személyzeti folyosó túlsó végéből, és amikor
megfordulok, látom, hogy magabiztosan vigyorog. –
Szerencsésnek érzed magad ma este? Akarsz még egy fogadást
kötni, hátha ezúttal tényleg nyersz?
A szavai felidéznek bennem bizonyos emlékeket, és
váratlanul látomások villannak fel a szemem előtt.
Sophie szétnyílt ajkai, és a szája kerek O-t formál a váratlan
gyönyörtől, amikor az egyik privát VIP-szobában táncoltam
neki.
Izgatóan forró képeket látok az enyém alatt lévő meztelen
testéről. Az íze. Ahogy bőrpír jelenik meg rajta, amikor
közeledik a csúcsponthoz.
Sophie megbabonázó tekintete, amikor elélvez.
És az a tény, hogy hat nappal ezelőtt megadtad neki a
számodat, és még mindig nem keresett.
Gyorsan elengedem ezeket a gondolatokat, és egy pimasz
vigyort erőltetek az ajkamra. Ez a kifejezés természetesebben
jön, mint bármi más a repertoáromban, és az élvezet, amit a
Maverickkel való öklözés okoz nekem, még őszintévé is teszi.
– Nem gondolod, hogy inkább arra kéne koncentrálnod, hogy
milyen tangát viselsz ma este, Mav? – csapom le a labdát. – Vagy
hogy milyen testcsillám fog a legjobban kinézni a stroboszkópos
fények alatt? Ahelyett, hogy megpróbálnál rávenni, hogy
elvégezzem a munkádat?
Igazság szerint Maverick soha nem visel tangát vagy
testcsillámot, amikor táncol, de a szívatásnak nem mindig kell
az igazságban gyökereznie. Amíg magabiztosnak hangzik, hogy
akár valós is lehetne, addig ugyanúgy betalálhat.
– Szép terelés, Jude.
– Ó, én nem hárítok. De te vajon hárítasz? – a szemöldököm
önelégült ráncolásával vágok vissza. – Mert ha a sok stressz
kezd eluralkodni rajtad, vagy éppen bizonytalan vagy, csak
ennyit kell mondanod, haver. Nem félek attól, hogy a te Kris
Jennered{15} legyek, és elmondjam, hogy ügyes vagy. Mert így
van, édesem. Nagyszerűen csinálod.
– Néha ijesztő, milyen természetesen tudsz hülyeségeket
összebeszélni – horkan fel, és magasabbra emeli a vállára a
zsákját.
– Mit is mondhatnék? Ez a nyers tehetség találkozása négy
testvérrel, és kész is a nagypofájúság receptje. – Kinyújtom
mindkét kezem, és elvigyorodom. – Na most, ha nem bánod,
visszamegyek a klubba, és meggyőződöm arról, hogy minden
simán megy. Kint találkozunk, ugye?
– Igen, te szemétláda – jegyzi meg, és a személyzeti öltöző felé
veszi az irányt. – Onnan ismersz majd meg, hogy
körberajonganak a nők!
– Hiszek benned, édes! – kiáltom, kezemmel tölcsért formázva
a szám előtt. – És biztos vagyok benne, hogy bármelyik tangát is
választod, a hölgyek imádni fogják!
Mivel tudja, hogy nem tudja túlpofázni a mestert, csak
felvihog, megrázza a fejét és belép az öltözőbe, én pedig
elindulok vissza, a klub irányába.
Egy gyors pillantást vetek az órámra, amely megerősíti, hogy
már fél tizenegy van. A Club Craze körülbelül harminc perc
múlva tele lesz, és maximális kapacitással fog üzemelni.
Ezt azért tudom, mert én terveztem így. Mielőtt a péntek este
egyáltalán elkezdődött volna, egyértelmű utasításokat adtam a
kidobóknak, hogyan töltsék meg a klubot ma este, és a kezdeti
roham után lassú és biztos stratégiát választok, a nők és férfiak
aránya pedig kettő az egyhez lesz.
Már korábban is mondtam, de újra elmondom. A nők mindig
sokkal szórakoztatóbbak egy klubban. Nevetnek. Táncolnak.
Koktélokat isznak. És kétségtelenül bevonzzák a srácokat is.
A house zene lüktető ritmusa visszhangzik a falakról, ahogy
közelebb érek a bár területére vezető oldalsó bejárathoz. De
mielőtt beléphetnék, érzem, hogy a telefonom párszor
megrezzen a zakóm zsebében. Mélyen beszívom a levegőt a
kíváncsiságtól, de amikor előveszem a mobilt, hogy megnézzem
a képernyőt, a tesóimmal folytatott csoportos chatből származó
értesítéseket és egy Biancától kapott üzenetet találok.
Még mindig semmi hír Sophie Sage-ről.
Bosszúsan kifújom a levegőt, és megnyitom a postaládát, hogy
megnézzem, van-e valami sürgős üzenet.

Bianca: Mit csinálsz ma este, szépfiú?

Biztos vagyok benne, hogy már egy hónap is eltelt azóta, hogy
utoljára beszéltünk, és normális esetben megpróbálnék
találkozni vele, miután végeztem a klubban, de... nem is
tudom... ma este nem érzem magam túl jól. Egyáltalán nem
érzem jól magam, ha őszinte akarok lenni.

Én: Sajnálom, B. Egész hétvégén dolgozom.

Újabb üzenetet küld, de én már a testvéreimmel folytatott

chatben vagyok, és átolvasom a beérkezett üzeneteket,
amelyekről lemaradtam.

Ty: Valamelyikőtök tud valami jó buliról ma este?

Flynn: Nem vagyok otthon.

Ty: Mi? Hol vagy?

Flynn: Montanában.

Ty: Mi a faszt csinálsz ott?

Újabb üzenetek jelennek meg a képernyőn, és én tovább

olvasok.
 Flynn: Egy ügyfél miatt voltam itt, de végül
csatlakoztam egy motoros klubhoz. Valószínűleg
végleg ideköltözöm.

Nevetek. Flynn a legcsendesebb Winslow testvér négyünk

közül, de ha megszólal, mindig a legjobb fajta szarkazmussal és
száraz humorral fűszerezi a mondandóját.

Remy: LOL.

Ty: Csak azért, mert te vagy Mr. Cool a Harley-don,

még nem jelenti azt, hogy egy motoros klub tényleg
befogadná a nyámnyila seggedet.

Remy: Ty, ne tégy úgy, mintha még nem lettél volna a

vesztes oldalon egy Flynn-nel való verekedésben.
Mindannyian vesztettünk már vele szemben.
Kibaszottul nagy hasznára lenne bármelyik motoros
csapatnak. Két évvel idősebb vagyok nála, és még
mindig szét tudja rúgni a seggem… mondjuk, épphogy
csak.

Flynn: Te is csatlakozni akarsz a motoros klubhoz,

Rem?

Remy: Persze, miért ne. Én benne vagyok. De csak ha

Ty nem tud.
 Flynn: Ty, ahogy túlél egy motoros klubot? Hát ez jó
vicc.

Ty: Baszódjatok meg, srácok! És mi van Jude-dal ma

este? Valaki biztos összefogta az ujjait, ha ennyire
csöndben marad, miközben engem is lehetne szapulni.

Mivel tudom, hogy ez a végszó, gyorsan begépelem a választ.

Jude: Dolgozik. Club Craze. De ne aggódj. Tartogatok

néhány sértést a következő találkozásunkig.

Ty: Jó, jó, tök mindegy. Mi a helyzet a jövő hétvégével?

Akkor is dolgozol?

A biztonság kedvéért még egy üzenetet adok hozzá, mielőtt

visszatérek a munkához.

Jude: Valószínűleg Montana felé veszem az irányt,

hogy csatlakozzam Flynn motoros bandájához.

Ty: Baszódjatok meg, srácok!

Nevetek magamban, miközben visszacsúsztatom a

telefonomat a zsebembe, és kilépek az oldalsó bejáraton. A
bárban nagy a nyüzsgés, a pultosok italokat készítenek, a másik
oldalon pedig a vendégek tolonganak, várva, hogy valaki
felvegye a rendeléseiket.
És amikor kinézek a tánctér felé, sokkal több vonagló testet
látok, mint amennyit meg tudnék számolni.
Mindent összevetve minden a tervek szerint halad. A Club
Craze tele van, a zene pörög, az ital folyik. Már nem tart sokáig,
mire eléggé megbízom majd a személyzetben és a dolgok
természetes folyásában ahhoz, hogy ne kelljen a hétvégi időm
nagy részét itt töltenem, és elkezdhessek a következő nagy
promóciós projektemre koncentrálni.
A kezdeti időkben, miután hagytam ott a Cruz Nightlife-ot,
nagyon vissza kellett fognom magam.
A Winslow Promotion nem hozott olyan gyorsan nyereséget,
mint szerettem volna, és állandó fenyegetésként ott lebegett a
fejem felett, hogy meg fogom bánni az önállósodást. De tudtam,
hogy ha kitartok amellett a gondolkodásmód mellett, hogy a
minőség fontosabb, mint a mennyiség, és sikerül
összpontosítani, akkor végül minden egyes bulinál egyre
nagyobb összeget fogok tudni kérni, és így szükségtelenné válik
a túlzott elköteleződés. És a hat számjegyű fizetés, amit a hely
tulajdonosai jelenleg azért fizetnek nekem, hogy az éjszakai
klubjuk menő legyen, bizonyítja, hogy jó módszert
alkalmaztam.
Tizenhárom évig készültem rá, de végül harminchat évesen
nemcsak New Yorkban tartanak számon a legjobbak között,
hanem Vegas, Miami és Los Angeles befektetői is megkeresik a
cégemet konzultáció és promóciós tanácsadás miatt.
Azonnal eszembe jut Sophie Sage és rendezvényszervező
vállalkozása. Nem sokat beszélgettem vele erről, de az alapján,
amiről beszéltünk, az az érzésem támadt, hogy a munkamorálja
az enyémet idézi a húszas éveim végén. „Dolgozz keményen, és
ne fogadj el nemleges választ.” De ez még nem válaszolja meg a
legérdekesebb kérdést – egyáltalán miért gondolok most rá?
Mert szeretném magam még jól érezni vele.
Ezt nem tagadom. Sophie Sage kétségtelenül az egyik
legdögösebb nő, akivel valaha is együtt voltam. Így érthető,
hogy két gyors menet után még nem volt elég belőle. De a labda
hivatalosan is az ő térfelén van, és ezt jónak is látom, így csak
annyit tehetek, hogy várok, és meglátom, hogy bevállalja-e a
dolgot. A nőket elborítja a romantika, ha túlságosan nyomulsz
rájuk, és Jude Winslow-nak kurvára nem érdeke, hogy a
sajátján kívül bárki más álmát kergesse. Sokkal boldogabb
vagyok az életben mindenféle bonyodalom nélkül.
Addig is azonban van egy klub, amit vezetnem kell.
Miután gyorsan ránézek a pultosokra és a pincérnőkre,
elhagyom a bár területét, és a VIP vendégek irányába indulok.
A tánctér közepén keresztülhaladva, és a felső emelet vörös
bársonykötelei felé tartva rámosolygok az emberekre és kezet
rázok az ismerős arcokkal, köszönök a személyzet többi
tagjának, és felmutatom a hüvelykujjam a kedvenc rövidhajú
DJ-mnek.
De amint átjutok a tömegen, és a látásom alkalmazkodik a
fényviszonyokhoz – vagyis átérek a pattogó stroboszkóp uralta
térből a lágyan megvilágított hangulatú VIP-részleghez –, a
táncparkettet körülvevő, falakat szegélyező bársonykanapék
egyike felé húz a tekintetem.
Az egyik kanapén egy barna hajú szépség ül, akinek az arca
túlságosan is ismerős, sőt egyenesen felejthetetlen.
Sophie Sage.
A francba! Itt van. Az én klubomban. A szentségit, mintha én
rendeltem volna ide a gondolataimmal.
Egy pár szexi tűsarkú cipő van rajta, és keresztbe tett lábai
egy mérföld hosszúnak tűnnek a szexi zöld ruha alatt, amely
kiemeli testének íveit. Haja a vállára lóg, és vérvörösre festett
ajkai mosolyra görbülnek.
De nem rám mosolyog, hanem egy farmeres, galléros pólós
fickóra, aki mellette ül a kanapén.
Mi a fasz? Azzal a fickóval van itt?
Megrázom a fejem. Nem ez lenne az első eset, hogy az egyik
csajom megpróbál kicsinyes, szaros féltékenységi játszmákat
űzni, hogy még több figyelmet kapjon tőlem, de Sophie nem
igazán tűnt ilyen típusnak.
Óvatosan keresztezem az emelvény előtt álló emberek
tömegét, így haladva abba az irányba, remélve, hogy jobb képet
kapok arról, mi is folyik itt valójában, mielőtt elhamarkodott
következtetéseket vonnék le. Ahogy közelebb kerülök, és a zene
halkul két szám között, hallom, ahogy a pasi megszólal.
– Gyere, drágám, hadd hívjalak meg legalább egy italra.
Sophie kedvesen mosolyog, de a fejét rázza a fickónak, aki
úgy néz ki, mint aki most jött egy kibaszott egyetemi buliból.
Őszintén meglep, hogy a kidobók egyáltalán beengedték ide.
Úgy értem, tisztán látszik, mekkora tahó.
Miféle bolygón gondolhatja egyáltalán ez a fickó, hogy van
esélye egy olyan nőnél, mint Sophie? A helyzetből egyértelműen
látszik, hogy megpróbál a saját súlycsoportján kívül játszani.
 – Mit szólnál egy tánchoz, bébi? – nyomul a srác, miközben
felmászom hozzájuk a lépcsőn, készen arra, hogy közbelépjek
Sophie érdekében, de ő megelőz, és válaszol, mielőtt
kinyithatnám a számat.
– Szívesen tenném, de a felügyelőtisztem kifejezetten
megtiltotta, mert a bíró azt mondta, hogy nem táncolhatok.
A fickó arca galacsinná savanyodik, mintha most evett volna
egy darab rossz halat.
– A felügyelőtiszted?
– Igen. Az igazat megvallva még a bírósági végzésem szerint
sem lehetnék itt, mivel így négy mérföldön belül vagyok a fickó
lakásától. – Sophie cinkosan mosolyog, ahogy kicsit közelebb
hajol a fickóhoz, hogy hozzátegye: – De nem árulsz el, ugye?
Épp most fejeztem be egy hároméves letöltendőt Bedford
Hillsben, és semmiképp sem akarok oda visszamenni. Biztos
vagyok benne, hogy megérted, miért.
Bedford Hills egy kizárólag nők számára fenntartott büntetés-
végrehajtási intézet, amelyet a legtöbb New York-i azért ismer,
mert Amy Fisher{16} itt töltötte büntetését, miután lelőtte Joey
Buttafuoco feleségét.
Alapvetően kizárt dolog, hogy Sophie Sage három évet töltött
ott. De az, hogy titkos, beépített bűnözőnek adja ki magát annak
érdekében, hogy ez a fickó békén hagyja őt, pokolian
szórakoztató. Meg kell köszönnöm Kikinek, hogy a dalnak, amit
most játszik, ilyen sima, visszafogott hangulata van, mert
normális esetben kizárt, hogy egyáltalán ki tudtam volna venni,
hogy mit mondanak.
– Ööö… igen. Hát persze…
 A fickó szünetet tart, és nagyot nyel a döbbenettől, miközben
tekintetével a klubot pásztázza. A flörtölő, balfék pasiból
pusztán másodpercek alatt egy rettegő ember vált, aki attól fél,
hogy a mellette ülő nő előhúz egy bicskát a táskájából, és
menten péniszen szúrja.
– A francba! – kiáltja túl hangosan, és a füléhez tartja a kezét,
mintha tényleg hallana valamit a klub másik oldaláról. – Azt
hiszem, a haverom kiabál nekem. Aha. Ez ő. Határozottan ő az.
Én... ööö... jobb lesz, ha megnézem, hogy... jól van-e... igen... meg
kéne néznem... ööö... szia.
Mint egy sprinter a kapuból a lövés után, úgy ugrik le a
kanapéról, suhogva siklik el mellettem, és egyenesen a
táncparkett felé veszi az irányt. A vállam fölött követem a
lendületét, hogy egy utolsó pillantást vessek a görbületi
sebességű távozására, és őszintén mondom, hogy megérte. Mint
egy flippergolyó, több emberrel is összeütközik, miközben
igyekszik minél gyorsabban minél nagyobb távolságot tudni
saját maga meg Sophie és a börtönös történetei között.
Ez vígjáték a legtisztább formában, és jó tíz percig tudnék
nevetni a helyzeten – ha Sophie nem lenne ott a kanapén.
Amikor visszafordulok felé, tágra nyílt, villámló, smaragdzöld
szemekkel bámul rám.
Rávigyorgok, és elhaladok a köztünk lévő alacsony asztal
mellett, hogy egy apró csókot nyomjak az arcára. Egész teste
megborzong, amikor meleg tenyeremet a nyakára teszem, és
halkan a fülébe suttogom:
– Helló, Sophie! Micsoda meglepetés, hogy itt látlak ma este.
– Ööö... szia, Jude! – köszön halkan, a hangja kissé remeg, de
nem tudom, mi lehet az oka.
Elégedettség? Meglepetés? Idegesség?
Nem tudom. De tagadhatatlanul örülök, hogy látom őt, és
hogy lehetőségem van kideríteni. Leülök mellé, végigsimítok a
kezemmel a csupasz térdén, és keresztbe teszem a bokámat a
másik felett, miközben az egyik karomat a kanapé háttámlájára
fektetem. A teste finoman az enyém felé fordul, és a vigyorom
egy-két fokozattal szélesebb lesz.
– Felügyelőtiszt? Bírósági végzés? És három év
börtönbüntetés? – ismétlem korábbi szavait, mire egy rövid
nevetés szakad ki belőle.
– Gondolom, tetten értelek a hazugságok hálójában, mi? –
bólintok. – Honnan a fenéből szedted ezt a dolgot?
– Őszintén? Nem vagyok benne egészen biztos. – Megvonja
csupasz vállát. – Életrajzi film. Dateline.{17} Túl sok netflixes
bűnügyi dokumentumfilm. Bármelyik hibáztatható a
züllöttségemért.
– Miért van az az érzésem, hogy nem ez az első alkalom, hogy
ilyesmivel riasztod el egy férfi nem kívánt közeledését?
– Valószínűleg azért, mert tényleg nem ez az első alkalom –
rázkódik össze, de ugyanakkor a bűntudatos mosoly árnyéka
lapul tökéletes szája szegletében.
Annyira kurva aranyos, hogy azt kívánom, bárcsak tudnék
egy képet készíteni, hogy emlékezzek a cuki kifejezésre a
gyönyörű arcán. Arról nem is beszélve, hogy a felismerés, hogy
távolról sem bánik velem olyan keményen, mint Brad Phi
Kappával, elégedettséggel tölt el.
Valami azt súgja, hogy Sophie Sage hasonlóan szeret
szórakozni, mint én. Sőt mi több, azt hiszem, pontosan ezért
van most itt...
– Egyedül vagy ma este?
Bólint, és a szemei úgy villognak, mint egy közlekedési
kamera, ha áthajtanak a piroson. Egy történetet mesélnek el,
egy olyan történetet, amely magasságokból és mélypontokból
áll, és amely ebben a klubban ér véget, velem együtt, a
hajlandóságát sokkal nagyobb gesztussal kifejezve, mint egy
egyszerű SMS. Soha nem voltam még ennyire biztos egy
dologban – ő miattam van itt.
És most kezdődhet a szórakozás. Játékra fel!
Elvigyorodom, felállok, és nyúlok a kezéért. Miután óvatosan
felsegítem a bársonykanapéról, átkarolom a derekát, és
közelebb húzom a mellkasomhoz, hogy a fülébe suttoghassam:
– Hát itt vagy.
– Igen. – Ismét bólint, és ajkammal végigsimítok a fülvonalán.
– Gyönyörű vagy – mondom neki őszintén, és odanyúlok,
hogy selymes barna hajának egy tincsét a füle mögé dugjam. –
Ez a ruha elég ok arra, hogy tényleg legyen egy felügyelőtiszted.
Vagy pont hogy nekem legyen egy.
– Hogy érted ezt? – kérdez vissza.
– Ma este akár tizenöt verekedésbe belekeveredhetek a
táncparketten, Soph. És ez még csak azokra a férfiakra
vonatkozik, akik elég bátrak ahhoz, hogy hozzád érjenek. Azok
ebben még nincsenek is benne, akik biztosan jól megnéznek
téged ebben a cuccban.
Még magamnak is furcsa, mennyire védem a területemet. De
erre az az érvem, hogy egyetlen fiú sem szereti megosztani a
legújabb játékszerét – na meg a fiúk sosem nőnek fel igazán.
Csókolózni, táncolni és dugni akarok. Nincs szükségem más
férfiakra, akik megközelítik az idióta szövegükkel, és elvonják a
figyelmét. Most minden figyelmét magamnak akarom tudni.
Kicsit elvörösödik a szavaimra, és nem kerüli el az orrom
figyelmét, hogy őrülten jó illata van. A vanília és az édes cukor
és valami más, általam meg nem határozható lágy illat tölti be a
fejemet, szinte drogként hat rám.
Gyorsan meg kell győződnöm a szándékairól, mielőtt teljesen
elveszítem az uralmamat.
– Miattam jöttél? – kérdezem nyíltan, mire Sophie hátrahajol,
a tekintetemet kutatja.
– Hát... vagy ez, vagy az őrület átmeneti pillanatát élem át. –
Gúnyosan felnevet. – A pokolba is, talán mindkettő.
– Az átmeneti őrület nem mindig rossz dolog. –
Elmosolyodom, és hagyom, hogy a tekintetem a gyönyörű
szeméről a telt, vörösre festett ajkaira vándoroljon, mielőtt újra
összekapcsolnám a tekintetem az övével. – Ebben az esetben azt
hiszem, ez azt jelenti, hogy engedélyt adtál magadnak, hogy jól
érezd magad.
– Igen, szerintem is ezt jelenti.
Az izgalom azonnal szétfeszíti az ereimet és felpezsdíti a
véremet. Ha Sophie Sage azért jött ide, hogy jól érezze magát,
akkor biztosra veszem, hogy megkapja, amire vágyik. És mivel a
klub ilyen zökkenőmentesen működik, ezt meg is tudom
valósítani.
Ó, igen. A ma este kurva jó lesz.
 HUSZONHÁROM

Sophie

Jude kacsint egyet, hátrál egy lépést, és felém nyújtja a kezét.

Szent ég! Tényleg ezt csinálom? Teljesen új életet kezdek,
eldobok minden eddigi tudást, és megkockáztatom, hogy
leszarom az apróbetűs részt?
Dr. Winters büszke lenne rám, amiért kiléptem a
komfortzónámból, és Julie és Belle is kiakadna. Katelynn
kiborulna, de legalább igyekezne nem mutatni, amíg nem tudja,
valójában milyen közel vagyok a saját szakadékom széléhez. De
az igazi zűrzavart anyám okozná. Biztos vagyok benne, hogy
szenteltvizet lopna nekem a katolikus templomból, és a
táskájában csempészné ki.
De meghoztam ezt a döntést, tényleg ezt akarom, és végig is
fogom csinálni. Nincs elbizonytalanodás. Semmi kétség. Nem
stresszelek a jövő miatt, vagy azért, hogy egy férfi kipipálja a
listámon szereplő összes tulajdonságot, amit egy férjhez kötök.
Csak hagyom, hogy Jude és ez az éjszaka vezessen engem,
amerre csak akar.
Mélyen belélegezve a tüdőmbe némi friss oxigént, fejjel előre
belevetem magam a spontaneitásba, és a kezemet az övébe
helyezem. Jude pedig nem vesztegeti az időt, hogy egy
ismeretlen helyre irányítson.
Ahogy átvezet a zsúfolt táncparketten, gyengéd, de biztos
kezét a hátam alsó részére helyezi, a testem pedig szinte rezeg.
Érzem a bőrének melegét az őrülten rövid ruhán keresztül, és a
szívem már attól a puszta érzéstől is kalapálni kezd, hogy
megérintett.
Istenem, mégis mitől érzem ezt?
Csak a legegyszerűbb érintés ettől az embertől, és az idegeim
úgy kezdenek vibrálni, mint a karácsonyfa. A testem annyira
mohón vágyik még többre abból, amit adni képes nekem, hogy
gyakorlatilag magát az ördögöt keresi, készen az alkura.
Egyszerre izgalmas és nyugtalanító, de szent ég, imádom ezt az
adrenalinlöketet.
A klub VIP-részlegéhez érve Jude egy apró vigyort villant az
irányomba, miközben egy ismerős helyre irányít – a privát
szobákhoz. És ez nem akármilyen szoba. Ez az a privát szoba,
ahol először találkoztam vele Belle lánybúcsúján.
A szobában csak mi ketten vagyunk, és amikor hangos
kattanással becsukja az ajtót, a kezem megremeg, és lüktető,
várakozással teli fájdalom alakul ki a lábaim között.
Szervezzünk sajtótájékoztatót és riasszuk a médiát, mert a
testem hivatalosan is háborúban áll önmagával. Az idegesség és
az izgalom egyszerre, precízen kúszik előre, remélve, hogy
elfoglalják a szívemben lévő, szív alakú kilátót. Már így is két fél
vagyok egy egész helyett, és még nem is történt semmi. Édes kis
Jézuska! Még csak néhány találkozóm volt Jude-dal, és mégis,
máris úgy érzem magam, mint Pavlov kutyája, ahol Jude a
csengő, és ha meghallom a jelzését, az azt jelenti, hogy
pillanatokra vagyok az észbontó gyönyörtől.
A szoba közepén állok, és a fal mentén sorakozó
plüsskanapék felé fordulok.
Nem tudom, mennyi ideig állok ott, csak várva, várakozva, de
egy örökkévalóságnak tűnik, amíg Jude oda nem lép mögém. A
mellkasa a hátamhoz nyomódik, és két meleg kezét a csupasz
vállamra helyezi.
– Akarod tudni, hogy most mire gondolok? – suttogja a
fülembe, és meleg lehelete a nyakamat súrolja.
Megborzongok, és bólintok.
– Arra az éjszakára gondolok, amikor először találkoztunk –
válaszolja, a hangja olyan mély és rekedtes, hogy az agyamban
a forró szex és egyéb mocskos gondolatok egysávos pályája
alakul ki.
– Arra az éjszakára, amikor úgy élveztél el, hogy egyetlen
ruhadarabodat sem vetted le. Anélkül, hogy a farkamat beléd
csúsztattam volna. Anélkül, hogy a számmal megérintettem
volna a kibaszottul édes puncidat.
Valószínűleg ettől le kéne döbbennem, hogy tud arról, hogy a
testem ilyen rohadtul obszcén módon reagált rá Belle
lánybúcsújának éjszakáján, de úgy tűnik, most nem találok erőt
vagy koncentrációt a megalázottsághoz. Csak annyit tehetek,
hogy lélegzet-visszafojtva várom, mit tesz vagy mond
legközelebb.
Jude Winslow egy igazi joker kártya. Nem tudom megjósolni a
következő lépését annál jobban, mint ahogyan az első
esőcseppek földet érését egy viharos napon, és most be kell
vallanom, hogy teljesen függővé tett.
Szembemegy mindennel, amit általában teszek, mondok vagy
gondolok – szembemegy minden korábbi reakciómmal és
válaszommal, amit valaha is éreztem eddig a férfiakkal
szemben. De nem tudom irányítani. Úgy tűnik, vele
kapcsolatban csak a jelen megtapasztalására vagyok képes.
A múlt. A jövő. Valamiért nem léteznek, amikor ő a közelben
van.
Nála csak az itt és a most létezik. És te jóég, ez egy igazán
csodálatos dolog egy hozzám hasonló embernek, aki mindent
túlgondol.
Elengedi a vállamat, elhúzódik tőlem, és a testemet azonnal
kellemetlen érzéssel tölti el az érintkezés hiánya. Az ajkam
megrándul a szám szegletében, de a tekintetem nem hagyja
abba a tanulmányozását, ahogy közém és a kanapé közé lép.
Elbűvölten figyelem, ahogy leveszi fekete zakóját, ledobja a
bársonykanapéra, és leül. Felhajtja az ingujját, és beteges
élvezetet érzek, amikor látom, hogy erős, formás alkarja
láthatóvá válik. Napbarnítottak és izmosak, és vastag, erős
ereket látok a bőre alatt.
A mellbimbóim azonnal elárulnak és megkeményednek a
ruhám alatt.
Ez komoly? Hogy tud egy férfi alkarja így felizgatni?
Őszintén? Fogalmam sincs, de egy dologban biztos vagyok –
ez az ember úgy néz ki, mint egy isten, ahogy ott ül a kanapén.
Ropogós fehér ingének első két gombja ki van gombolva. Karját
lazán elnyújtja a kanapé háttámláján. És a kristálykék
szemeiben mocskos titkok csillognak, én pedig már nagyon
vágyom arra, hogy elmondja ezeket a testemnek.
A combjaim közötti fájdalom egyre követelőzőbbé válik, de
tehetetlen vagyok, hogy bármit is tegyek, csak állok továbbra is
ott, a terem közepén, és nézem őt, miközben a klub belsejéből a
house rezgései ritmikusan szűrődnek be.
Ujját begörbítve int nekem.
– Gyere ide, édes Sophie!
Nagyot nyelek, érzem a mellkasomban lüktető vágyat.
Te jóég, de szexi!
A lépteim kissé botladoznak, ahogy elindulok felé, de a
tétovázás és az indokolatlan kétségek gondolatai azonnal
kiszorulnak a fejemből, amikor Jude mindkét kezemet a
sajátjába veszi, és az ölébe húz.
Ahogy a csípőjén ülök, a ruhám feljebb csúszik a combomon.
Tudatosan vigyorogva óvatosan végigsimít egyik hosszú
mutatóujjával a lábam újonnan szabaddá vált bőrfelületén.
– Basszus, ezt a ruhát be kéne tiltani. Az őrületbe kerget –
suttogja, tekintete kéjesen elidőzik a combomon, mielőtt felfelé
vándorolna, hogy találkozzon a szememmel.
Megőrjítesz, gondolom magamban.
Szemtől szemben vagyunk, a lábaim a csípője körül, és az a
bizonyos valamije egyenesen az ölembe simul. A keménysége
bizonyítja, hogy nem csak én vagyok beindulva, és amikor
belélegzem az orromon keresztül, a kölnijének finom illatától
egy pillanatra lehunyom a szemem.
A cédrus, a menta és a levendula illatával a fejemben úgy
érzem magam, mintha a legkülönösebb fantázia
purgatóriumában lennék, a mennyország édessége és a pokol
rosszasága között.
Kezét a hajamba csúsztatja, gyengéden hátrahúzza a fejemet,
és halk nyögés hagyja el a számat, amikor ajkának melegét
közvetlenül a nyakamon érzem.
– Szeretném, ha újra elélveznél – suttogja. – Pontosan úgy,
ahogyan azon az estén történt. Anélkül, hogy egy kicsit is
feljebb húznám a ruhádat.
Érzem, ahogy a szája a nyakamnál vándorol, de valójában
sosem érinti a bőrömet. Igazából csak meleg leheletének forró
fuvallatát érzem. Ez az előjáték az incselkedés legintenzívebb
formája, amit valaha is tapasztaltam, és amikor a kezét a hátam
alsó részére helyezi, és távolabb dönti a testem, ajkával most a
mellkasomat pásztázza, majd a mellemre siklik.
A testem magától reagál, a mellbimbóim még jobban
megkeményednek, a légzésem pedig a tüdőmből ki- és beáramló
levegő szűkölő zihálásává válik.
De Jude nem tántorodik el. Folytatja az incselkedést, játszik
velem, és reményt ad, hogy hamarosan hozzáér ajkával a
bőrömhöz.
Arról nem is beszélve, hogy már olyan kemény a pénisze,
hogy érzem a hegyét azon a ponton, ami a legjobban fáj és
lüktet.
– Érints meg! – könyörgöm, és kék szeme lángol az
elégedettségtől és a forró vágytól.
– Még nem, Sophie. Hamarosan. – Nekem nyomódik, és egy
pokolian szexi nyögés hagyja el a tüdejét. – Bassza meg, a
dolgok, amiket meg akarok veled tenni…
Igen, könyörgöm! Csináld őket. Szedj szét!
 Csendes kívánságom azonban nem lel fogadtatásra. Ehelyett
lerak az öléből, amíg újra a lábamon nem állok.
– Vedd le a bugyidat – parancsolja halkan, amitől teljesen
megdermedek. Nem tudok mozogni, nem tudok beszélni. Csak
állni tudok ott, a mellkasom le-fel süllyed a ziháló lélegzetemtől.
– Vedd le a bugyidat, Sophie! Most azonnal – ismétli. Remegő
ujjakkal játszadozom a ruhám szegélyével, ő pedig megrázza a
fejét. – Ne emeld fel a ruhádat. Csak csúsztasd le a lábadról a
bugyidat, és add ide nekem.
Nyöszörgés szakad ki a torkomból.
Istenem, megöl ezzel.
Jude ott ül, és fátyolos, de csábító szemekkel néz fel rám, míg
végül azon kapom magam, hogy azt teszem, amit kér. Két kézzel
óvatosan lecsúsztatom a bugyimat a lábamról, és amikor eléri a
bokámat, lehajolok, felveszem, és felé tartom.
Jude huncutul vigyorog, és nagy kezébe veszi a selymes fekete
anyagot. Pár másodpercig nézi, majd az arca felé emeli, és
mélyen beszívja a levegőt.
Minden megdermed bennem. Egy fickó szaglássza a
bugyimat? Ez nem lehet szexi... nem igaz?
Ez valószínűleg inkább furcsa. Talán még aggasztó is?
Annak kellene lennie. De nem az.
Ebben a pillanatban pontosan az a helyes dolog, ami a
testemet őrületbe kergeti. Borzongás fut végig a gerincemen, és
össze kell szorítanom a combjaimat, csak hogy enyhítsem a
most már intenzíven lüktető fájdalmat, ami kezd felgyülemleni
bennem. A combjaim csúszósak, félreérthetetlenül fel vagyok
izgulva.
 – Nedves a bugyid – mondja, és felnéz rám a szempillái alól. –
Teljesen átázott.
Bólintok. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy bólintok. A testem
minden tudatos működése ideiglenesen szünetel.
– El akarsz élvezni, ugye?
Ezúttal tudom, hogy bólintok. És nemcsak egyszer vagy
kétszer, hanem legalább ötször.
Jude vigyorog, a zsebébe csúsztatja a bugyimat, és az egyik
ujját ismét behajlítja.
– Gyere vissza, bébi.
Nem kell kétszer mondania. Visszatérve a kanapéra hagyom,
hogy ismét az ölébe vegyen, amíg a combjaim a csípője fölé nem
érnek.
A bugyim akadálya nélkül is érzem, milyen nagy, vastag és
kemény a nadrágja alatt. Az érzés és az emlékek miatt a
véremben felgyorsul a gyönyör és az izgalom, és szorosan
megragadom a vállát, mivel a késztetés, hogy hozzá dörzsöljem
magam, túl erős ahhoz, hogy megtagadjam ezt magamtól.
Jude kezei ismét a hajamban vannak, és gyengéden ránt egyet
a fürtjeimen, a testem ettől ívbe hajlik, szája eléri a melleimet.
De nem veszi le a ruhámat. Ehelyett a mellbimbómat
szopogatja az anyagon keresztül, és őrület, de ez a legforróbb,
legtiltottabb dolog, amit valaha is csináltam valakivel.
Úgy értem, egy privát VIP-szobában vagyunk, egy zsúfolt
éjszakai klubban, és olyan dolgokat csinálunk, amiket
semmiképpen sem lenne szabad. Soha nem gondoltam volna,
hogy olyan lány leszek, aki egy nyilvános helyen mocskos
dolgokat csinál, de a pokolba is, Jude-dal nyilvánvalóan ilyenné
válok.
A keze a derekamra vándorol, miközben ajkával már a másik
mellbimbómat izgatja, és a mellbimbóm nyalogatásával
tökéletes szinkronban nyomja még mindig nadrágjában lévő
farkát a csupasz puncimhoz.
A farka hegye minden egyes lökésnél nekicsapódik annak a
tökéletes, duzzadt, szűkölő pontnak, amitől a gyönyör kis
lökéshullámait érzem a hasamban.
Hihetetlen érzés, és szinte bármit megtennék azért, hogy
lehúzhassam a nadrágját, és becsúsztathassam magamba, de a
tartása stabil és szilárd, és az egyetlen esély az orgazmusra
csípőjének lökéseiből és abból fakadhat, ahogy a meleg szája a
mellbimbóim körül a ruhám anyagát szívja.
A tavalyi énem soha nem gondolta volna, hogy ilyen
előjátékkal tényleg ki lehet elégülni egészen a csúcspontig, de
amikor a combjaim közötti lüktetés elkezd lefelé terjedni a
lábamon és felfelé a gerincemen, hogy aztán
megtízszereződjön, a mostani énem hirtelen ráeszmél, hogy
ezzel a férfival más – intenzív, megmagyarázhatatlan, észbontó.
Már olyan közel vagyok, hogy csak néhány további lökés kell,
amivel a farkát hozzám nyomja, mielőtt a gyönyör első
hullámai elérik az idegeimet.
Szent ég! Elélvezek. Szó szerint orgazmusom van.
A sokk és az áhítat egyszerre emészt fel, amikor Jude feljuttat
a csúcsra, és amikor a legnagyobb hullám végigsöpör rajtam,
ajkát az enyémhez szorítja, és elnyeli a torkomból kiszabaduló
nyöszörgést.
Semmi kontroll nincs a kezemben, és csak annyit tehetek,
hogy becsukom a szemem, és hagyom, hogy az orgazmus
elnyeljen, miközben úgy csókolom Jude-ot, mintha az életem
múlna rajta.
És nem tudom, meddig tart, vagy meddig maradok így,
nyögve és zihálva a karjaiban, de amikor végre lejövök a
csúcsról, és kinyitom a szemem, Jude rám mered, kék szeme
még mindig lángol.
– Basszus, gyönyörű vagy, amikor elélvezel – suttogja csupán
néhány centire a szétnyílt ajkamtól. – Látnom kell, ahogy újra
ezt csinálod, de ezúttal benned kell lennem.
Ó, te jóég!
– Készen állsz, hogy eltűnjünk innen, Sophie?
Erre csak egyféle válasz létezik.
– Igen.
 HUSZONNÉGY

Jude

Elsétálhattunk volna tíz háztömböt a Nolita városrészben lévő

lakásáig, de most a gyorsaság a lényeg.
A város fényei felvillannak a taxi ablakában, miközben
sofőrünk Sophie lakása felé tart. Kicsivel hajnali egy óra után
vagyunk, és körülbelül két órával korábban hagytam ott a
klubot, mint ahogy általában péntek esténként szoktam, de ez a
mellettem ülő kis csábító miatt van.
Zöld ruhája veszélyesen magasan csúszik fel a combjain, és
valahányszor rápillantok, hogy gyönyörködjek fenséges
testében vagy igéző szemében, esetleg puha, tökéletes, vörösre
festett ajkaiban, úgy érzem, a farkam minden pillanattal egy-
egy centivel hosszabb lesz.
Őszintén szólva most annyira be vagyok indulva, hogy alig
bírom elviselni. Ha megdobsz pár szöggel, a segédem simán
bekalapálná egy fadarabba.
Drágakő színű szemei találkoznak az enyéimmel a gyengén
megvilágított taxi hátsó ülésén, és nem tudom nem észrevenni,
ahogy alsó ajkába harap.
Célzottan, a szemkontaktus megszakítása nélkül
megtapogatom az öltönynadrágom jobb zsebét, ahol Sophie
selymes fekete bugyija rejtőzik. Látja, mert azt akarom, hogy
lássa.
Testi reakciója nem okoz csalódást. Még jobban beharapja
alsó ajkát, és enyhén fészkelődik az ülésén.
A puncija csupasz, gúnyolódik az elmém. Teljesen csupasz. És
nedves. És csak úgy könyörög a szádért.
Minél többet gondolok erre az észbontó tényre, annál jobban
érzem a késztetést, hogy eltakarjam őt az öltönykabátommal.
Egyáltalán nem akarom, hogy a taxisofőr megpillantsa a Sophie
tökéletes combjai között lévő csodás helyet.
Habozás nélkül pontosan ezt teszem. Amint a zakóm
megfelelően eltakarja az ölét és a lábát, felnéz, és találkozik a
tekintetünk, miközben kíváncsian ráncolja az orrát.
Közelebb hajolok hozzá, és egyenesen a fülébe súgom:
– Kizárt dolog, hogy a taxisofőrünk láthassa a gyönyörű
puncidat. Ez a látvány az enyém, egyedül az enyém.
Némi birtoklási vágy mellett azt is tudom, hogy azzal, hogy
magamhoz vettem a bugyiját, a beleegyezése nélkül
kiszolgáltatott helyzetbe hoztam. Emiatt az én felelősségem,
hogy ez ne történhessen meg.
Rövid, meglepett és szexi nevetés hagyja el a száját, és a
szemem valahogy megakad azon, ahogy pimasz kis mellei a
ruhája alatt ugrálnak.
Van bármi ebben a nőben, ami nem izgat fel?
A válasz a kérdésre egy határozott nem. Annyira határozott,
hogy nem tudom megállni, hogy diszkréten ne csúsztassam a
kezemet a kabátom alá, hogy megérintsem meztelen combjának
sima bőrét.
Abba kéne hagynom. Tudom, hogy abba kellene hagynom, de
az ujjaim saját életre keltek, és mielőtt észbe kapnék,
végigsiklanak ott, ahol a legnedvesebb, legmelegebb és ahol úgy
tűnik, készen áll rám.
Basszus, de jó érzés!
Az ajkai a legdögösebb kis O-ra nyílnak, és ettől csak még
türelmetlenebb leszek, hogy végre túllegyünk ezen a taxiúton,
hogy aztán az összes mocskos, finom, pajzán dolgot
megtehessem vele, ami az eszemben jár.
Addig csókolni, amíg nyögdécselni nem kezd.
A számat a csupasz puncijára helyezni.
A nyelvem, ahogy benne van.
A farkam, ahogy benne van.
Mindent akarok, és most azonnal.
Sophie szeme lángol a vágytól, és megvadít azzal, hogy
csupasz punciját a kezemhez nyomja, némán könyörögve, hogy
csúsztassam bele az ujjaimat.
Szeretném. Elkeseredetten szeretném. De átkozott legyek, ha
megosztom a taxisofőrrel a jól kiérdemelt orgazmusát. Ez New
York City. Épp elég magas a viteldíja.
– Kérlek! – suttogja felém, csípője ismét mozdul az ülésén,
hangjában pedig a szűkölködés és a követelőzés kényszerítő
elegye hallatszik, de én minden akaraterőmet latba véve
finoman megrázom felé a fejem.
– Még nem – mondom neki csendesen. – Hamarosan. De nem
most.
A szája egy kis fintorral lefelé görbül, egyszerre őrülten
imádni való és szexi. És amikor a megbabonázó szeme nagyra
nyílik és könyörög, nagyon közel járok ahhoz, hogy engedjek a
követelésének és az ujjaimat belécsúsztassam, megmutatva
ezzel, mit fog csinálni a farkam, amint bejutunk a lakásába.
Szerencsére azonban tíz másodperc sem telik el, és a
taxisofőr megáll a háza előtt.
Egy részem azt érzi, Halleluja!, de a nagyobbik részem,
amelyik teljesen arra koncentrál, hogy Sophie-t a lehető
leggyorsabban bejuttassa a lakásába, átveszi az irányítást a
helyzet felett, és egy ötvendolláros bankjegyet nyújtok át az
ülésen.
Ez körülbelül kétszerese a tényleges viteldíjnak, de ez még
soha nem érdekelt ennyire kevéssé.
– Tartsd meg – mondom a sofőrnek, aki a visszajárót nyújtja
felém, miközben kiugrom a hátsó ülésről. Körbekocogom a
taxit, és rekordidő alatt odaérek Sophie ajtajához.
Úriemberhez méltóan kisegítem, átdobom a zakómat a
vállamon, és szinte vonszolom az épület bejárata felé.
– Lassítson, kérem! – kuncog. – Magas sarkúban vagyok!
Türelmetlenségemben megállok az épülete előtt, lehajolok,
felkapom és átdobom a vállamon, miközben gondoskodom róla,
hogy a fenekét és a csupasz, fantasztikus punciját továbbra is
takarja az öltönykabát.
Sophie visít, de szerencsére megérti, hogy mi jár a fejemben.
És alig telik bele idő, hogy elővegye a kulcsait a kis táskájából,
és elkezdjen fontos utasításokat kiabálni a válla fölött.
– Használd a kis ezüstkulcsot a főbejárathoz, a nagyobb
aranykulcsot pedig a lakásom ajtajához!
 – Értettem – vigyorgok. Az az igazság, hogy elég jól
megfigyeltem őt, amikor legutóbb egymásra gerjedve
berontottunk ide, hogy már tudjam, mit kell tennem.
Amint az előcsarnokba érünk, a lift felé indulok, és mielőtt
megnyomnám a hívógombot, Sophie tájékoztat:
– Elromlott.
– Mi? Elromlott a lift?
– Igen.
Megpördülök egy másik lehetőséget keresve.
– Hol van a lépcső?
– Ott, a folyosó végén – mondja, és próbál leszállni a
vállamról, de én biztos kézzel tartom. – Jude! Engedj el! Biztos,
hogy nem fogsz tudni felcipelni az ötödikre!
– Naná, hogy fel tudlak!
És így is teszek. Öt emeletet kocogok felfelé, és csendben hálát
adok a kemény napi edzésekért, amelyeket Flynn-nel együtt
végeztem az elmúlt néhány évben.
Sophie egész úton hitetlenkedve kuncog, de amikor sikerül
kinyitnom a lakás ajtaját, és leteszem, a kuncogása nyögéssé
változik.
Mindez annak köszönhető, hogy az ajkamat az övére
tapasztom és hosszan megcsókolom.
Az öltönyöm és a táskája a még mindig sötét lakás parkettáján
landol, amikor a lábammal berúgom az ajtót. Hátát pillanatok
alatt a falhoz szorítom, miközben keze a hajamba túr.
Bassza meg, milyen jó íze van, és már a puszta gondolat, hogy
a vörös rúzsa elkenődik az arcomon, pokolian felizgat. Ettől
eluralkodik rajtam az izgatottság, hogy máshol is megcsókoljam.
 Szóval pontosan azt teszem, amit Jude Winslow tesz, ha akar
valamit – megcsinálom.
Térdre ereszkedem előtte, ő pedig tágra nyílt, döbbent
szemekkel bámul rám.
– Mit csinálsz?
– Megcsókollak – vigyorgok, miközben az egyik combját a
vállam fölé emelem. A helyzetváltoztatás egyenesen élvezetes,
mert így kellemes rálátást kapok a csupasz puncijára.
Megnyalom az ajkaimat, és felcsúsztatom a ruháját egészen a
fenekére, amíg deréktól lefelé teljesen meztelen nem lesz.
– Na, ennél jobb látvány soha nem is létezett.
Egyik lélegzetvétel alatt rátapasztom a számat. És abban a
pillanatban, amikor a nyelvem előbújik, hogy megnyalogassa a
csiklóját, Sophie ujjai a hajamban vannak, erősen rángatja a
tincseimet, miközben a csípője előreugrik, hogy a punciját még
erősebben az arcomhoz nyomja.
Ez az, bébi!
Igazi csemege az ajkaimnak, és amikor a nyelvemet belé
csúsztatom, a legszexibb módon szorul körém – amitől a farkam
megmozdul a sliccem alatt.
Bassza meg! Belé kell hatolnom.
Hamarosan. Még nem. De hamarosan.
Nyalom és szívom követelőző húsát, és minden alkalommal,
amikor újabb nyögés hagyja el az ajkait, felnézek, és azzal a
látvánnyal áld meg az ég, hogy gyönyörű mellei minden egyes,
mellkasából előtörő, ziháló lélegzetvétellel ugranak egyet.
És amikor a bőre vörösödni kezd, jelezve, hogy közel van a
csúcshoz, megállok, és felállok.
 Sophie kábult, csalódott szemekkel néz rám, de tudom, hogy
körülbelül két másodperc múlva megérti, miért kellett szünetet
tartanom az élvezetében.
Lehúzom a nadrágomat, és előkotrom az óvszert a hátsó
zsebemből, előveszem a kemény farkamat a boxeralsómból, és
végigcsúsztatom a gumit az egész hosszán.
De nem veszem le a nadrágomat vagy a cipőmet. Baszd meg,
nem. Nincs elpazarolható türelmem és időm.
Benne kell lennem. Most.
Sophie háta a karjaimban, lábát a csípőm köré tekeri, én
pedig behatolok a bejáratán át, és amikor megtalálom a
helyemet, szinte össze kell szorítanom az állkapcsomat, annyira
intenzív érzés, ahogy a húsa összeszorul körülöttem.
Szoros. Nedves. Meleg. Kibaszott mennyország! Pont, mint az
első két éjszaka.
Abban a pillanatban biztos vagyok benne, hogy milliószor
meg tudnám dugni Sophie Sage-et, és sosem lenne elég belőle.
Ez az oka annak is, hogy nem ez lesz az egyetlen alkalom,
amikor ma este vagy a közeljövőben beléhatolok. Sophie mohó
és kéjes, és a vele való dugás olyan kielégüléssel és
jóllakottsággal tölt el, amire az alvás sem képes.
– Először itt foglak megdugni – suttogom közel az ajkaihoz,
miközben egyre mélyebbre hatolok belé. – Aztán, ha egyszer
elélveztél a farkamon, átviszlek oda a kanapéra, és újra el fogsz
élvezni.
Sophie nyögdécsel.
– Ma este a lakásod annyi részén fogsz elélvezni, amennyi
csak lehetséges.
 – Igen, kérlek! – suttogja, majd szájával a nyakamat kezdi
szívni.
Ó, atyám, határozottan igazam volt, amikor azt mondtam,
hogy ma jó kis estém lesz...
Ez az este belekerül a rekordok könyvébe.
 HUSZONÖT

március 17., szombat

Sophie

Hideg levegő áramlása zökkent ki az öntudatlanságból –

kinyitom a szemem, és azt hiszem, homályosan azt látom, hogy
a nővérem áll felettem.
Mi a fene történik?
– Szent Habakuk, te meztelen vagy! – Belle olyan hangosan
kiabál, hogy az alvás minden maradék homályát elveszítve ülő
helyzetbe hozom magam, és a paplanba markolok, hogy a
mellkasomig húzzam. – Sophie, te meztelenül alszol?!
– Mi? – kérdezem, és többször pislogok, hogy kivegyek
valamit a zavaros hisztériából. Végül világossá válik a helyzet. A
saját ágyamban vagyok, és igen, meztelen vagyok. Ráadásul, az
ellenszenvesen hangoskodó nővéremen kívül nagyon is egyedül
vagyok.
Tegnap este nem így bújtam be ebbe az ágyba.
Club Craze. Jude. Privát VIP-szoba. Taxi. Az én lakásom. Jude
meztelenül.
Én meztelenül.
 Forró szex. A lakásom egész területén.
– Nem tudtam, hogy meztelenül alszol! – Belle tovább kiabál,
de utóbbi szavait kuncogás kíséri, ami legalább úgy hat az
idegeimre, mint egy sajtreszelő.
– Belle, az isten szerelmére, ne kiabálj! – nyögök fel, és
szorosabban magam köré vonom a paplant. Nem ittam olyan
sokat tegnap este, de másnaposnak érzem magam. A végtagjaim
nehezek, alig van energiám, és Belle hangja úgy hat az agyamra,
mint egy jégcsákány. Ha ehhez még hozzáveszem, hogy három-
négy órányi hideg borogatásra lenne szükségem a lábam között,
nem csoda, hogy különösebben nem érzem magam készen a
nővérem társaságára.
Az ikertestvérem úgy vihog, mint egy hiéna, én pedig a
szabad kezemmel a szememet dörzsölöm, hogy megpróbáljam
értelmezni a körülöttem lévő világot.
Kikerekedik a szemem, és a szobát fürkészem, hátha találok
valami jelet, amely a késő esti vendégemre utal. A padló, ahol
levetettük a ruháinkat, üres és tiszta, Jude ruhája eltűnt, mintha
soha nem is létezett volna. Az én ruhám azonban szépen
összehajtogatva hever a szoba túlsó végén lévő nyugágyon.
Komolyan összehajtogatta a szennyesemet, mielőtt elment?
Ez elég édes. És egy kicsit furcsa is, tekintve, hogy úgy tűnik,
mintha megint úgy hagyta volna el a lakásomat, mint egy
besurranó tolvaj.
De tényleg elment? Vagy még mindig itt van valahol?
Még ha kilencvenkilenc százalékig biztos is vagyok benne,
hogy már régen elment, az egy százalékos esély arra, hogy
cilinderrel a farkán bukkan elő a fürdőszobámból a nővérem
szemem láttára, akkor is kissé nyugtalanító.
Nem mintha megkérdezhetném tőle, hogy látta-e őt, így az
egyetlen dolog, amit tehetek, hogy feltételezem, hogy eltűnt.
– Mennyi az idő?
– Tizenegy – válaszolja Belle, és lecsüccsen mellém az ágyra.
Rövid időre lehunyom a szemem, és a homlokomra teszem a
kezem.
A francba! Ilyen sokáig aludtam? Ez annyira nem vall rám.
És mindez Mr. Szexi Szórakozás jóvoltából.
– Hol voltál tegnap este? – kérdezi Belle én pedig ránézve
kutató tekintetébe ütközöm. – Ötmillió SMS-t írtam neked
mindhiába, és amikor ma reggel felébredtem, aggódni kezdtem,
hogy meghaltál, vagy ilyesmi, és hívnom kell a zsarukat.
Hátradől a matracomon, keresztbe teszi csizmás lábát, és a
plafont bámulja.
– Szóval rávettem Johnt, hogy álljon meg itt a reggeliző felé
menet, nehogy a holttested miatt elkezdjen bűz terjengeni a
lakásban.
– Milyen kedves tőled – válaszolom, és az éjjeliszekrényem
felé nyúlok, hogy felkapjam a telefonomat. – Amint látod, nem
szükséges a hatóságokhoz fordulni, hogy elszállítsák a rothadó
tetememet. Még mindig élek és virulok.
– Ez remek hír – bólint Belle, és szemei csillognak a jókedvtől.
Ránézek a telefonom képernyőjére, és annyi értesítést találok,
hogy lefelé kell görgetnem, hogy mindet lássam.
A legtöbb szöveges üzenet Belle-től érkezik, a hollétem felől
érdeklődik, mellette a közösségi médián keresztül érkező
értesítések keverednek. Van egy üzenet Julie-tól, hogy
jóváhagyták a ma esti Babkus esküvőre tervezett menü utolsó
pillanatban történő megváltoztatását.
De van egy értesítés, amely kiemelkedik a többi közül. Egy
SMS Jude-tól. Úgy tűnik, nem volt tétlen, mielőtt kiosont volna.
Megszerezte a telefonszámomat a telefonomból, hogy képes
legyen elküldeni nekem ezt az üzenetet, hiszen én soha nem
írtam neki a számomról.
Íme a bizonyíték: jó oldala is van annak, hogy képtelen
vagyok megjegyezni egy átkozott jelkódot. Persze, nagy a
kockázata annak, hogy egy idegen vagy egy hacker ellopja az
összes személyes adatomat, de legalább Jude is képes volt
megszerezni a telefonszámomat.
Azonnal rákoppintok a képernyőre, hogy megnyissam az
üzenetet.

Jude: Hétfő, 20 óra. Pezsgő Bár, Plaza Hotel. Legyen

rajtad egy másik szexi kis ruha.

Csak ennyi áll benne.

Semmi a tegnap estéről. Semmit arról, hogy mikor hagyta el a
lakásomat. Csak az ígéret, hogy még több szórakozás vár rám,
ha követem az utasításait. Az egész egy kicsit nyomasztó, és
fogalmam sincs, mit akarok tenni, de a nővérem nem sok időt
ad a töprengésre.
– Mi a fenét csináltál tegnap este, Soph? – kérdi újra Belle, én
pedig igyekszem mindent megtenni, hogy a beszélgetést valami
olyan felé tereljem, aminek a gondolatától nem kezdek el
szédülni.
 – Igazából semmit – válaszolom. – De kimennél a
hálószobámból, hogy felöltözhessek?
– Csak akkor, ha azért öltözöl fel, hogy reggelizni gyere
Johnnal és velem.
Összevonom a szemöldököm.
– Ugyan már, Soph – nyafogja, és feláll az ágyamról. – Ez a
legkevesebb, amiért elhitetted velem, hogy eltűntél.
– Ne légy ilyen drámai – forgatom a szemem a fejemet rázva,
de a nővérem eltökélt.
– Vegyél fel valami ruhát, te kis nudista, hogy John vehessen
nekünk egy rohadt bundáskenyeret.
Nevetek A 40 éves szűz című filmre való hivatkozáson. De
egyet is értek, mert... bundáskenyér. Minden finom reggeliért
odavagyok.
Ráadásul a tegnap esti erotikus események után – és miután
Jude nem hagyott semmilyen nyomot a lakásomban a
jelenlétéről egy SMS-en kívül, amiben utasításokat adott egy
jövőbeli titkos randevúra – biztos vagyok benne, hogy jól jönne
a mentális figyelemelterelés, amit a nővérem és a sógorom tud
nyújtani ma reggel.

Az Amelia’s-ban mindig nagy a nyüzsgés a szombati

villásreggeli idején, de mivel Belle és én már öt éve
törzsvendégek vagyunk, Danielle-nek, a legjobb vendéglátósnak
és jó barátnőnknek sikerült becsempésznie minket a várakozó
tömeg mellett, és helyet kaptunk a boxban a konyha mellett.
 Így sikerült az is, hogy a megérkezésünk után tizenöt perccel
már elénk is rakták az ételt. Máskülönben még mindig kint
ültünk volna a tömegben asztalra várva.
New Yorkban mindig megéri ismerni valakit.
Belevágok az utolsó szelet bundáskenyérbe, de amikor még
egy falatot tolok a számba, rájövök, hogy nem fogom tudni
megenni az egészet.
– Tele vagyok – motyogom, leteszem a villámat az asztalra, és
sóhajtva hátradőlök a párnázott fülkében. – Szeretnék még
enni, de nem tudok.
– Úgy érzem magam, mint egy felpuffadt bálna – jelenti ki
Belle, miközben a bundáskenyér utolsó két falatját is a szájába
tolja.
John szeretettel mosolyog rá az asztal túloldaláról. – A
karomban kell majd kivigyelek innen, drágám?
Belle teli szájjal elvigyorodik, és a cukros szénhidrát mögül
megvonja a vállát:
– Vagy ez, vagy megkérdezzük Danielle-t, hogy van-e
kerekesszékük, amit kölcsönkérhetünk.
– Csak örülök, hogy nem rendeltél fagyis gofritornyot, mint
annak idején – cukkolom, és Johnból jóízű nevetés szakad fel.
– Ebben egyetérthetünk, Soph.
– Nem is volt olyan rossz – vág vissza a nővérem, mire John és
én is rámeredünk.
– Nem volt rossz? – kérdezek vissza. – Belle, öt perc alatt
megettél egy egész belga gofrit fagylalttal, csokoládésziruppal és
tejszínhabbal borítva.
– Éhes voltam.
 – Utána egész nap hányingered volt, és legalább két órát
töltöttél a vécén – jegyzi meg John, mire Belle felhorkan.
– Azért, mert túl gyorsan ettem meg… Legközelebb lassabban
kell csinálnom.
– Vagy rá kéne jönnöd, hogy nem egy tinédzser fiú vagy, aki
bármit megehet, ami csak elé kerül. Majdnem harmincéves
vagy, ráadásul irritábilisbél-szindrómád van.
– Huszonnyolc éves vagyok – javít ki, noha nyilván ezzel én is
képben vagyok. Úgy értem, kibaszott egypetéjű ikrek vagyunk. –
És az a gofri határozottan megdolgoztatta a bélrendszeremet.
– Biztos vagyok benne, hogy az a gofri halálos ítélet annak,
aki megkóstolja – teszi hozzá a sógorom, én pedig nevetek.
– Jól beszélsz, John.
– Mindegy – vág vissza Belle, és belekortyol a kávéjába. – Egy
nap, hamarosan, újra venni fogom a bátorságot és még egyszer
azt fogom rendelni. Rohadt finom volt.
– Emlékeztess majd, hogy aznap ne menjek veletek
villásreggelizni.
John az asztal túloldaláról vigyorog a feleségére.
– Igen, és szólj előre, hogy biztosan fel tudjalak pakolni
puffadásgátlóval és gyomorégés-csillapítóval.
– Olyan bénák vagytok – fintorog Belle.
– Ha mi bénák vagyunk, akkor te egyenesen őrült vagy.
Különösen akkor, ha reggeliről van szó.
A nővérem szenvedélyesen szeret sütni, és szénhidrát- és
cukortartalmú ételeket fogyasztani. A szeme általában jobban
kívánja, mint a gyomra, és sosem hallgat az utóbbira. Ehelyett
annyit zabál, hogy gyakorlatilag fekve kell maradnia, amíg fel
nem épül. Hogy őszinte legyek, átkozottul szerencsés, hogy a
génjei természetfeletti anyagcserével áldották meg őt.
Belle csak vigyorog, és az asztalra dobja a szalvétáját.
– Most pedig, ha megbocsátasz, kimegyek a mosdóba. De ne
aggódjatok, srácok. Csak pisilni megyek. Nem azért, hogy
mindent kikakáljak.
– Néha olyan szexi vagy, Belly, hogy alig bírom elviselni –
rázza a fejét John nevetve.
– Ezért szeretsz – replikázik Belle, és egy apró puszit küld a
férje irányába.
Erre a John arcát elöntő mosoly a szívembe markol.
– Igen, így van. Őrülten. – Kicsusszan a bokszból, édes csókot
nyom Belle ajkára, és lekapja a számlát az asztalról. – Megyek,
rendezem a dolgokat.
Kicsit fáj a szívem az egész jelenet láttán. John és Belle
szeretetteljes kapcsolata pontosan olyan, mint amilyet én is
szeretnék egy nap. Ez az, amire megszállottan vágyom már egy
örökkévalóságnak tűnő ideje. De ez az, amihez nem lenne
szabad tovább ragaszkodnom.
Belle nem azért találta meg Johnt, mert neurotikus őrültként
kilométernyi listát írt az elvárásairól. Azért talált rá, mert
nyitott volt a randizásra és arra, hogy valódi esélyt adjon a
pasiknak. Azért találta meg, mert hagyta, hogy átélje a
pillanatot és jól érezze magát. Nem azért, mert minden férfit
leírt már az elején, anélkül, hogy megismerte volna őket.
És Katelynn is ugyanígy volt az ő férjével, Todd-dal.
Mindkét nővérem akkor találta meg a szerelmet, amikor nem
is kereste igazán. Csak nyitottak voltak a gondolatra – nem
akartak rendőrségi nyomozást csinálni az egészből, ami mindig
magányos péntek esték zsákutcáiba vezette őket.
Valószínűleg tanulhatnál tőlük valamit…
Sóhajtok, és amíg Belle és John nincs az asztalnál, azzal
foglalom le magam, hogy előveszem a táskámból a mobilomat,
és újra megnézem az olvasatlan üzeneteimet.
Az első dolog, amit teszek, hogy küldök egy gyors SMS-t Julie-
nak.

Én: Remek hír a szállítóval kapcsolatban. Örülök,

hogy sikerült, így nem kellett tönkretennünk a
menyasszony esküvőjét azzal, hogy McDonald’s
csirkefalatokat szolgálunk fel a vendégeknek. LOL.
Találkozzunk a helyszínen ma délután 5-kor.

Amint megnyomom a Küldés gombot, az ujjam a

postaládámban lévő egyetlen olyan üzenetváltás fölött köröz,
amely azóta foglalkoztat, amióta reggel megláttam.’
Igen vagy nem?
Menjek a Pezsgő Bárba, vagy csak a bajt keresem, ha egy olyan
fickóval szórakozom, mint Jude?
Ő nem az az elköteleződő típus, úgyhogy tudom, mire
vállalkozom. Tegnap este is tudtam. És mégis, még mindig itt
vagyok, és újra megkérdőjelezem az egészet.
Újraolvasom az üzenetét.

Hétfő, 20 óra. Pezsgő Bár, Plaza Hotel. Vegyél fel egy

másik szexi fényes ruhát.
 Szóval... mi legyen? Több Jude-dal ízesített szórakozás hétfő
este, vagy a kiszámítható stabilitás?
Még csak gondolkodnom sem kell rajta.

Én: Oké.

Aztán lezárom a telefonom képernyőjét, és visszadugom a

táskámba, mielőtt meggondolom magamat.
De a telefonom rezeg a táskámban, és nem tudok ellenállni a
késztetésnek, hogy ne nézzem meg.

Jude: Még mindig nálam van a bugyid. Egyébként

meg is tartom.

Az izgalomtól libabőrös lesz a karom. Forró és pajzán szavai

pedig minden megerősítést megadnak, amire szükségem van
ahhoz, hogy elszántan ragaszkodjak a döntésemhez.
Sophie 2.0 lesz a jövő megszállottja. Csak élvezni fogja a jelent,
és hétfő este biztosan ott lesz a Pezsgő Bárban.
Ha egy férfi van a Földön aki a jelenben a lehető legjobb
szórakozást tudja nyújtani egy lánynak, az nem más, mint Jude.
 HUSZONHAT

március 19., hétfő

Jude

Este valamivel nyolc óra előtt a márvány lépcsőn lesétálva a

Pezsgő Bárba jutok. A helyiség nyugodt és csendes, és a hétfő
esti törzsvendégek és az estét a városban töltő gazdag vendégek
csevegésén kívül csak a klasszikus zene lágy dallama cseng a
háttérben.
Gondolatban megjegyzem, hogy a hatalmas tér csak félig van
tele, és elvigyorodom magamban. Ó, igen, a légkör pontosan azt
a fajta lassú és várakozó hangulatot árasztja, amire vágytam,
amikor ide hívtam Sophie-t.
Ez a bár nem törzshelyem, sokkal inkább egy alkalmi, mindig
beváló, jól ismert és ikonikus New York-i hely a Plaza Hotelben.
Mindenki, aki valamilyen jelentőséggel bír ebben a városban,
járt ezek között a falak között és megtapasztalta azt a kifinomult
hangulatot, amelyet a padlótól a mennyezetig érő ablakok, a
vastag, fényűző függönyök és a hatalmas kristálycsillárok
árasztanak. Utóbbiak megfelelő mennyiségű fényt biztosítanak
ahhoz, hogy a vendégek úgy érezzék otthonosan magukat, hogy
közben nem értik, miért éreznek így.
Tökéletes hely arra is, hogy megmutassuk Sophie-nak, milyen
jó érzés rossznak lenni.
Leülök a nagyjából üres bárpulthoz, előhúzom a telefonomat
az öltönyöm zsebéből, és leteszem az előttem lévő
márványpultra.
– Hozhatok valamit inni? – kérdezi a csapos, én pedig egy
apró mosollyal válaszolok.
– Egy whiskyt jéggel. Köszönöm.
Gyorsan elkészíti az italom, és miután leteszi elém, továbbáll
egy új vendéghez, aki épp most talált helyet a pult másik
végében.
Egy gyors korty hűtött scotch után előveszem a mobilomat,
hogy ellenőrizzem az e-maileket, és megbizonyosodjam arról,
hogy nincs olvasatlan üzenetem. A bejövő üzeneteim között ott
van Macy asszisztensem megerősítése egy Las Vegas-i
tanácsadói melóról egy Electronic nevű szórakozóhellyel
kapcsolatban. Még nem nyitott meg, de a Strip egyik népszerű
kaszinójában lesz, és a befektetők azt remélik, hogy nyolc
hónap múlva lesz az első félhivatalos megnyitó.
Elég magasra helyezték a lécet, de nem lehetetlen.
Ez a fajta tanácsadói munkakör nem olyan gyakorlatias, mint
amit a Club Craze-ben csinálok. Ahelyett, hogy személyesen ott
lennék és én zsonglőrködnék az összes tennivalóval, csak
kapcsolattartó vagyok, és segítek kitalálni, hogyan induljon el és
legyen népszerű egy éjszakai klub. Ha elvállalom a munkát, ők
megosztják velem a stratégiájukat, én pedig elmondom, hogy
szerintem mit csinálnak jól vagy rosszul, és új ötleteket adok
arra vonatkozóan, hogyan adhatnak új lendületet az
indulásnak.
Alapvetően azért fizetnének, hogy optimalizáljam a
tervrajzaikat, és szakértői tanácsokat adjak nekik a személyzet,
a berendezés, a zene, az italok, az étlapok, a biztonság, a
marketing, a reklám és hasonlók terén.
Hogy őszinte legyek, ez egy elég kényelmes meló, ami mindig
nagyon jól fizet. Gyorsan átfutom a legfontosabb részleteket
tartalmazó e-mailt.

Hé, főnök!
Minden készen áll erre a hétre. Egy magángép fog várni
Teterboróban, és a tervek szerint szerda éjfélkor indul. Egy
penthouse lakosztályban fogsz lakni Vegasban, és mivel
Billy és a többi befektető hálásak az utolsó pillanatban
érkező segítségedért (vagyis minden lehetséges módon a
seggedet nyalják, hogy segíts nekik), néhány extrával is
kedveskednek neked, hogy kifejezzék a köszönetüket.
Az egyik ajándék, amit biztosan imádni fogsz, 20 000
dollár értékű hitel a kaszinóban, hogy kielégíthesd a
folyamatos szerencsejáték-függőségedet.

Megállok, és elnevetem magam az utolsó megjegyzésen.

Biztos vagyok benne, hogy nem számít szerencsejátéknak, ha
csak a biztosnak tartott fogadásokba megyek bele, Mace.
Macy már ötödik éve az asszisztensem – a nő a színfalak
mögött, aki kézben tartja a napirendemet, és biztosítja, hogy
mindenki, akinek fizetnie kell vagy fizetnie kellene, meg is
tegye. A szarkazmusa nem ismer határokat. Őszintén szólva, ez
az egyik dolog, ami miatt egyáltalán felvettem őt, és mostanra
már csalódott lennék, ha csak egy e-mailt is elküldene
valamilyen szarkasztikus megjegyzés nélkül.
Szórakoztat, és köztudott, hogy én szeretem, ha
szórakoztatnak.
Az e-mailben megemlítik, hogy a befektetők több más
ajándékkal is kecsegtetnek, beleértve azt is, hogy ha szeretnék
néhány vendéget hozni az ottlétem idejére, akkor szívesen
fogadják őket.
Macy pedig nem habozik, hogy az új információkhoz
hozzáadja a maga kötekedését.

Szeretném megragadni az alkalmat, hogy

emlékeztesselek arra, hogy nem jó ötlet nőkkel teli
repülőgéppel érkezni Vegasba. Mindketten tudjuk, hogy mi
lenne a dolog vége. Nem lenne jó. Sőt, elég macera
visszavitetni ezeket a nőket New Yorkba a kereskedelmi
járatokon.

Mentségemre szóljon, hogy csak egyszer csináltam ilyet. Több

mint négy évvel ezelőtt. És elég nagy balhé volt belőle ahhoz,
hogy megfogadjam, soha többé nem csinálok ilyesmit.
Lehet, hogy nem vagyok az a fajta fickó, aki nem kötelezi el
magát, de manapság egyszerre inkább csak egy nőt szeretnék,
köszönöm szépen. A szerelmi háromszögek és a hasonló
őrültségek csak akkor szórakoztatóak, ha hülye vagy és
huszonéves. Amint beköszöntenek a harmincas éveid, rájössz,
hogy ezek inkább csak gondot – és kibaszott nagy zűrzavart –
okoznak, mást nem.
Ez az e-mail tökéletesen megmutatja, mi a király abban, amit
csinálok. A legtöbb munkahelyen nem jár ingyen hitel a
kaszinóban, hogy blackjacket játsszak vagy kockázhassak, és
nem ajánlják fel nagylelkűen, hogy extra vendéget is hozhatok.
Gyorsan küldök Macynek egy rövid választ – tudatom vele,
hogy egy okostojás, és hogy láttam az e-mailjét –, majd
megnézem az üzeneteimet, ahol egy csomó véletlenszerű
csevegést találok a testvéreimtől a csoportos
beszélgetésünkben.
Mielőtt elolvasnám azt a rengeteg baromságot, amit ma este
összehordanak, egy gyors pillantást vetek a lépcsőház felé.
Fogalmam sincs, hogy Sophie Sage betartja-e az Okét, hogy itt
találkozzunk, de azt hiszem, hamarosan kiderül.
Őszintén szólva kicsit rejtélyesnek tűnik.
Látszik rajta, hogy az a fajta nő, aki a terveket, a jól átgondolt
forgatókönyveket kedveli. Tudni akarja, mire vállalkozik,
mielőtt beleegyezik valamibe. És biztonságban akarja érezni
magát, hogy tudja, mire számíthat.
De ő is olyasvalaki, aki azért tud boldogulni spontán
helyzetekben. A pokolba is, sőt: kurva jól áll neki. Tud impulzív
és hirtelen haragú lenni, és még örömét is lelheti ebben –
kérdés, hogy engedi-e magának ezt megtapasztalni.
Ha őszinte akarok lenni, általában nem is próbálkoznék egy
ilyen nővel. Régen úgy gondoltam, hogy a tétovasága túl sok
munka egy magamfajta fickónak, de van valami Sophie-ban,
ami arra biztat, hogy több időt töltsek vele.
 Hogy sokat mulassunk együtt.
Hogy mindenféle mocskos, szexi dolgot csináljak vele.
Igazi kihívás – az a nő, aki meg akarja tapasztalni mindazt,
amit én nyújthatok neki, de küzd azzal, hogy engedjen ennek a
vágyának.
Hú, jó lenne elhozni őt Vegasba, és megmutatni neki, milyen
bulis is lehet a Bűn Városa…
A ténytől, hogy még az a buta gondolat is eszembe jutott, hogy
meghívjam őt egy munkával kapcsolatos útra, a fejemet kell
ráznom. Egyértelműen a puncija rajongójává váltam.
Úgy döntök, hogy csak hátradőlök és pihenek a bárban, amíg
meg nem érkezik. A pillantásom visszatér a telefonom
képernyőjére, és megnézem, mit írtak a testvéreim.

Ty: Nem akar valaki eljönni velem egy buliba a

Village-ben?

Flynn: Nem.

Ty: Még mindig Montanában vagy?

Flynn: Nem. Csak nem akarok veled lógni valami

hipszter buliban Greenwichben.

Ty: Ez nem egy hipszter buli, te seggfej.

Flynn: Ki szólt neked a buliról?

 Ty: Kip Morlein.

Nevetnem kell, mert már tudom is, mi lesz erre Flynn

reakciója. Ty-nak valahogy sikerül a legkülönfélébb baráti
társaságokat összehoznia, és Kip Morlein tökéletes példa erre. A
fickó egy művészeti galériát vezet Bushwickben, és iszonyat
fura. Szuper kedves, de kibaszottul fura.

Flynn: LOL. Akkor biztosan nem megyek. Legutóbb,

amikor elmentem egy buliba, amiről Kip Morlein
mesélt neked, biobort szolgáltak fel, és mindenki fehér
ruhát viselt, mint valami szektában.

Ty: Túldramatizálod, haver. Nem volt olyan rossz. És

nem ruhák voltak, hanem tógák, mert tematikus buli
volt.

Flynn: Tudod, ettől a ténytől még nem hangzik jobban

a dolog.

Ty: A csaj, akivel Kip akkoriban randizott, odavolt a

vegán szarságokért, és a tógák megkönnyítették, hogy
senki ne viseljen szőrmét vagy ilyesmit.

Remy: Milyen érzés a lapát a kezedben, haver? Nehéz?

Nem akarod abbahagyni az ásást egy időre?
 Flynn: Haha!

Remy: Példát kellene venned Flynnről, és el kéne

kezdened lógni a motoros haverjaival.

Ty: Ne tégy úgy, mintha Flynn állandóan kemény

motorosokkal lógna. Velünk tölti az idejét, nem az
Anarchia fiaival.

Nem tudom megállni, hogy ne csatlakozzak a Ty-t

szívatókhoz. Ha az ember a legfiatalabb testvér a négy közül,
hamar megtanulja, hogy minden alkalmat meg kell ragadni a
szívatásra, ha éppen végre nem őt szívatják.

Jude: 100 dollárba lefogadom, hogy Flynn motoros

klubja felveszi a versenyt Ty művészkedő, vegán
barátaival.

Ty: Kip nem egy művészkedő vega, te fasz.

Remy: Kip miből is él, Ty?

Vigyorgok, jól tudom, hogy ez hova vezet.

Ty: Fogd be a pofád!

Halkan elkuncogom magam, és újabb üzenetet lövök ki.

 Én: Biztos vagyok benne, hogy Ty a „Fogd be a pofád!”
alatt azt érti, hogy Kip egy művészeti galériát vezet
Bushwickban. Emiatt az öreg Kip igenis művészkedő
típus. És hát a vegán dolgot már megállapítottuk.

Ty: Néha tényleg utállak titeket.

Remy: Nem utálsz minket, Ty. Te szeretsz minket. És

tudod mit? Elfogadunk téged a művészkedő, vegán
életmódod miatt.

Flynn: 100%-os elfogadás, haver. Ha holnap azt

mondod, hogy gyümölcsevő vagy, aki szívesen hord
tógát és Crocsot, tudod mit? Teljes mértékben
támogatlak, öcsi.

A kezemben rezeg a telefonom, valószínűleg Ty nevez minket

seggfejeknek egy újabb üzenetben, de a figyelmem teljesen
elterelődik, amikor újra a lépcső felé pillantok, és a szépség egy
valódi manifesztációját pillantom meg. Új ruha van rajta, de
nem zöld, mint legutóbb. Az aranynak egy megbabonázó
árnyalatát viseli, ami csillog és ragyog a lágy fényben, ahogy
kecsesen lépdel lefelé a lépcsőn.
Követte az utasításaimat.
A feldobottságtól lüktetni kezd a vér az ereimben.
Ez az. Fantasztikus este lesz a mai.
Zsebre teszem a mobilomat, lecsúszom a bárszékről és talpra
állok.
Sophie még mindig a helyiséget kémleli, keresi az ismerős
arcot, én pedig őt nézem. Sötét haja hullámokban omlik a
vállára, és feszes kis teste igazi álom ebben a csillogó ruhában
és rózsaarany tűsarkúban.
A francba! Ez a nő sosem okoz csalódást.
Ha akarnám, sem tudnám levenni róla a szemem.
Három hosszú lépést teszek, hogy csökkentsem a távolságot
közöttünk, ő ekkor szúr ki engem. Lenyűgöző, zöld szemeiben a
felismerés villanását látom, és a szám egyik sarka vigyorra
húzódik.
– Hát itt vagy – mondom, és megállok előtte a lépcső alján.
– Igen.
– Kellemesen meglepődtem.
Oldalra dönti a fejét, és hosszú, sötét haja a jobb vállára hull.
– Azt hitted, hogy felültetlek?
– Nem voltam benne biztos – kinyújtom felé a kezem, és
amikor Sophie az enyémbe teszi az övét, apró ujjainak melege
vibrál a bőrömön. Gyengéd rántással magamhoz húzom, egyik
karomat a dereka köré fonom, és csókot nyomok a füle alatti
pontra. – De kurvára örülök, hogy eljöttél.
Hátradől, találkozik a tekintetünk, és nem tudom nem
észrevenni, ahogy hosszú, sötét szempillái minden egyes
pislogásnál az arcát legyezik.
– Mit szólnál egy italhoz?
– Legyen. – Megnyalja az ajkait, és minden erőmre szükségem
van, hogy ne rángassam ki a bárból, vissza, egyenesen a
lakására.
 De ehelyett emlékeztetem magam a tervre. Ez egy kibaszottul
zseniális terv – egyszerre van benne izgatás és várakozás, ami
végül forró, tiltott szexhez vezet, amikor végignézhetem, ahogy
Sophie újra elélvez a farkamtól.
Gyengéden végigsimítom a hátát, a bárpult felé irányítom, és
felsegítem az egyik székre, majd leülök mellé.
– Mit szeretnél inni ma este?
Kinyitja a száját, hogy válaszoljon, de egy pillanatig habozik.
– Lepj meg!
Elvigyorodom.
Ó, igen, édes Sophie, azt megígérhetem, hogy a ma este tele lesz
meglepetésekkel.
Néhány perccel később a csapos két italt rak le a pultra. Én
egy whiskyt kértem jéggel, Sophie-nak pedig egy olyan italt
rendeltem, aminek fontos célja van.
– Egy Old Fashioned? – kérdezi, miközben a gyömbérszínű
folyadékot nézi.
– A múlt eseményei miatt – mondom, és kortyolok egyet a
jéggel teli poharamból. – Emlékeztetőül a Raines Jogi Klubra.
– Hmm. Emlékek, mi? – kérdezi egy kis kuncogás közepette. –
Például még mindig nem kaptam vissza a kedvenc fekete
selyembugyimat… ilyesmire gondolsz?
– Pontosan ilyen dolgokra, mint az elveszett bugyid. Csakhogy
ezúttal te tarthatod meg az italt.
– De a bugyim továbbra is nálad marad? – húzza fel a
szemöldökét kíváncsian.
– Aha.
– Gyakran csinálsz ilyet, Jude? Hogy begyűjtöd a nők
alsóneműjét?
– Igazából nem – nevetek fel vidáman. – Te vagy az első.
– Az első a gyűjteményedben?
– Bébi, nem nevezhetjük gyűjteménynek, ha csak egy darab
van benne – kacsintok felé. – Bár lehet, hogy ma este még egy
becsúszik mellé.
Hosszan kortyol egyet az Old Fashioned koktéljából, majd
szembefordul velem ültében, és keresztbe teszi a lábát. Szája
huncut mosolyra húzódik, miközben közelebb hajol, úgy
suttogja: – Mi lenne, ha azt mondanám, hogy most nincs rajtam
semmi a ruhám alatt?
Nem tudom megállni, hogy ne pillantsak a combja tövére,
miközben azzal a gondolattal kacérkodom, hogy tökéletes
puncija ott lapul az arany ruha alatt. És… vajon megint olyan
szemet gyönyörködtetően csupasz?
Megnyalom az ajkamat. – Akkor azt mondanám, hogy dőlj
hátra, és hunyd be a szemed, mert mindjárt egy csomó ember
előtt fogom kinyalni az édes kis puncidat.
Amikor végre újra felemelem a tekintetemet az arcára,
vigyorog, mint egy kis boszorkány, az arca pedig elvörösödik
zavarában. Nem tudom, hogy azért, mert ilyen fenyegetően
használtam a punci szót vagy valami más miatt, de akárhogy is,
nagyon szexin áll neki.
– Hűha, oké. Hát, ne légy túl izgatott, mert nem vagyok
meztelen alatta.
– Szóval van még egy szexi bugyi a ruha alatt? – kérdezem,
mire bólint.
– Helyes. – Halkan kuncogok, de közben felfelé görbül a szám
sarka elégedettségemben.
– Helyes? – kérdezi. – Miért helyes?
– Mert szeretném bővíteni a gyűjteményemet.
– Elég perverz vagy, Jude. Tudsz róla? – horkan fel.
– Mit is mondhatnék? – vonom meg a vállam, és a levegőbe
emelem a poharamat. – A legjobbat hozod ki belőlem, Sophie.
– Istenem, te javíthatatlan vagy. – Szórakozott nevetése zene a
fülemnek, de amikor felemeli a poharát, hogy kortyoljon az
italából, a tekintetem a száját célozza meg. Nyaka a lehető
legfinomabban megremeg, ahogy nyel, utána lenyalogat néhány
cseppet az ajkáról, majd gondosan visszahelyezi a poharat a
pultra.
Basszus, mennyi mindent szeretnék látni, amit a szájával
csinál…
De nem most. Még nem. A ma esti játék a várakozás
meghosszabbításáról szól.
Így ehelyett céltudatosan a csupasz combjára helyezem a
kezem, és gyengéden megszorítom.
A szemei rám villannak, a zöld mélység kíváncsian és
reménykedve figyeli, hátha az érintésem valamihez vezet, de
felveszem a pókerarcot, hogy megragadjam az italomat a
bárpulton, és nagyot kortyoljak a scotchból.
Amint a poharam újra a márványlapot éri, azért kinyújtom a
kezemet, és ujjaimmal könnyedén végigsimítok csupasz vállán,
majd a füle mögé simítok néhány kósza hajszálat.
– Lenyűgözően festesz – mondom neki, és visszaviszem azt az
igencsak bosszantó kezemet a combjára. Ezúttal csak hagyom,
hogy az ujjbegyeim lágy, finom mozdulatokkal simítsanak végig
a bőrén. Épp elég ahhoz, hogy erre gondoljon, de nem elég
ahhoz, hogy bármiféle kielégülést nyújtson.
– Köszönöm – suttogja, és nem tudom nem észrevenni, ahogy
megmoccan a csípője, és ültében fészkelődik. Mivel szexuális
töltetet adok mindennek, rögtön olyan állapotba kerül,
amilyenbe szeretném. Sóvárog és vágyakozik, nem tudja, mikor
és hogyan fogom megérinteni, és az eljövendő orgazmusa
érdekében mindent megteszek, hogy ez így is maradjon.
– Szóval, mondd csak, milyen volt a napod?
A szemei az enyémet kutatják.
– A napom…?
– Igen, milyen volt? – egyre feljebb és feljebb mozdítom a
kezemet a combján. – Remélem, jó volt – teszem hozzá, amikor
az ujjaim végigzongoráznak a ruhája szegélyén.
– Aha… – szünetet tart, nyel egyet, és tekintete lefelé mered,
arra a pontra, ahol a kezem a bőrével találkozik.
– Ezt jó hallani. Gondolom, a rendezvényszervező ipar még
mindig virágzik – jegyzem meg, úgy irányítva a beszélgetést,
hogy ne értse, mi a fene zajlik itt.
– Ööö... mi? – pislog, és felnéz, tekintetünk találkozik, nekem
pedig vissza kell fojtanom egy mosolyt.
– A rendezvényszervezés. Még mindig jól megy az üzlet?
– Ó... ööö... igen... azt hiszem, így is mondhatjuk – vonja meg a
vállát, miközben úgy tűnik, visszaszerezte koncentráló
képességét.
Egészen addig, amíg az ujjaimat be nem csúsztatom a ruhája
szegélye alá. De a kezem még mindig csak a felső combján
játszik, és még mindig túl messze van nedves és vágyakozó kis
puncijától, ami valószínűleg alig várja a következő
mozdulatomat.
A tekintete visszatéved arra a pontra, ahol a kezem a
combjával találkozik, és az alsó ajkamba kell harapnom, hogy
visszafojtsam elégedett mosolyomat.
Ó, igen, édes Sophie. Mindjárt nagyon jól fogunk szórakozni.
Nem kétséges, hogy amikor majd engedek a szinte
ellenállhatatlan késztetésnek, hogy kielégítsem, Sophie Sage
tocsogni fog a nedvességtől.
– Mit szólnál egy kis vacsorához, bébi?
– Vacsora? – vonja össze a szemöldökét. – Igazi ételről
beszélsz?
– Természetesen. Nem vagy éhes?
– Ööö.. de, igaz. Együnk valamit – válaszolja, miközben úgy
hangzik, leplezni próbálja a csalódottságot a hangjában.
Kurvára imádom.
Persze nem az a célom, hogy csalódást okozzak – pont neki.
De ahhoz, hogy a lehető legintenzívebb élvezetet nyújthassam
neki, először kicsit össze kell zavarnom – pont úgy, mint ahogy
most történik.
Ez az út vezet egy igazán orgazmikus végszóhoz.
Felállok a bárszékről, előhúzom a pénztárcámat a
farzsebemből, és egy százdollárost csúsztatok a pultra, hogy
fedezzem a számlánkat.
– Gyerünk! Lefoglaltam egy különleges helyet magunknak a
Pálmaudvarban.
A Pálmaudvarban nehéz az utolsó pillanatban asztalt foglalni,
különösen akkor, ha azt kéred a séftől, hogy a Plaza Hotel teljes
szobaszervizének a menüjét tegye elérhetővé számodra,
ahelyett, hogy megelégednél az étterem standard előételeivel és
apró falatkáival, amelyet délutáni teával vagy esti koktélokkal
szervíroznak.
De a karrierem sok magas rangú baráttal áldott meg.
– Ez... nagyszerűen hangzik – válaszolja, mintha nem lenne
biztos benne, hogy el is hiszi, amit mond.
De én tudom, hogy nagyszerű lesz.
Valójában ez az egész észbontóan nagyszerű lesz.
 HUSZONHÉT

Sophie

Jude ma este mindenféle elegáns dolgot bevetett. A Pezsgő

Bárban elfogyasztott előkelő italoktól kezdve a Pálmaudvar VIP-
asztalfoglalásáig nem fukarkodott semmivel, hogy olyan estét
biztosítson nekem, amilyenről sok nő fantáziálna.
Majdnem azt hinné az ember, hogy ez egy ilyen randi, vagy
micsoda.
De... pontosan tudom, hogy nem szabad ilyen elvárásokat
támasztanom csak azért, hogy kényelemben érezzem magam.
Az igazság az, hogy Jude egy kedves srác, kedves gesztusokkal.
Noha szigorúan szórakozásról van szó, ez még nem jelenti azt,
hogy rosszul kell bánnia velem. Nem, ma este elég világossá
tette, hogy abszolút lehetséges egyszerre kefélni és kajálni
menni. És te jószagú atyaúristen, biztos vagyok benne, hogy
még sosem voltam ennyire kanos és izgatott, miközben
vesepecsenyét ettem.
Őszintén szólva az izgalmi állapotom olyan fokozaton ég,
hogy azt már büntetni kéne. Úgy értem, ez az étterem a lehető
legszebb és legelőkelőbb, és én csak ülök itt nedves bugyival és
a kitartó, lüktető fájdalommal a combjaim között. Ettől meg úgy
érzem, mintha akaratlanul is a pincért fürkészném minden
alkalommal, amikor megáll az asztalunknál megkérdezni,
mindent rendben találunk-e.
Ez őrület. Őrültnek érzem magam.
De Jude teljesen nyugodtnak tűnik.
Nézem, ahogy beleharap a steakjébe, és utálom, ahogy a
tekintetem minden egyes falatnál erős állkapcsára és telt ajkára
tapad. Vagy ahogy a nyakán lévő ádámcsutkára vándorol,
amikor nyel.
Miért vagyok én ennyire beindulva, ő meg csak ül itt, jóízűen
lakomázik, mintha egyikünk éppen nem egy spontán orgazmus
küszöbén állna így a vacsora közepén.
És ráadásul mi a fenének kell ilyen rohadt jól kinéznie?
Ha egy dolog biztos, akkor az az, hogy Jude Winslow tudja,
hogy kell öltönyt hordani. Fekete zakó, ropogós fehér ing fekete
nadrággal, és a csávó jobban néz ki, mint az előttem lévő
vesepecsenye. Jude nemcsak egy finom falat, hanem egy egész
vacsora. Hat teljes fogás, a végén a legnagyobb, legfinomabb
csokoládétortás desszerttel.
És akkor még nem is ejtettem szót a szeméről, vagy arról,
hogyan emeli ki még jobban a kifinomult étterem halvány
megvilágítása tekintetének vonzerejét.
Ezek a kristálytiszta, égszínkék szemek, amelyekből szex, a
bűn és egyéb olyan finomságok titkos ígéretét olvasom ki,
amelyekről csak fantáziál az ember, de soha nem mondja ki
hangosan, mert túl mocskosak.
A francba, kezdem úgy érezni, hogy én vagyok az egyetlen
kettőnk közül, aki itt ül és a szexre gondol, miközben majd
megőrül a várakozástól.
Azt mondta, hogy találkozzam vele ma este. Egy bizonyos
típusú ruhában. Biztos volt valami oka... igaz? Általában a szexi
ruha viselése Jude Winslow társaságában happy enddel
végződik – már ami a csúcspontokat illeti.
És mi a helyzet a bárnál elfogyasztott italokkal? Te jóég!
Ahogy a keze folyton a combomon és a vállamon időzött, és
ahogy a hajamat a fülem mögé simította... Mi a fenéért csinálta
ezt folyton? Teljesen meg akart őrjíteni?
Ah. Össze kell szednem magam.
Elrántom a tekintetemet vonzerejének jelenlegi forrásától,
vagyis a szájától, és lefelé bámulok a tányéromra, de azonnal
rápillantok, amikor megkérdezi:
– Milyen a pecsenye?
– Ööö… – felnézek, és megköszörülöm a torkomat, hogy
leplezzem, mennyire reszelős a hangom a vágytól. – Jó. Igazából
nagyon jó.
Jude mosolya nyugodt és barátságos.
– Örömmel hallom.
– Igen. Jó. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon jó.
Uh! Furcsán viselkedsz. Ne legyél ilyen furcsa.
Megint megköszörülöm a torkomat.
– És a tiéd milyen?
– Finom – válaszolja, és mély, öblös hangjától kicsit
fészkelődnöm kell a székemben.
– Jó. Ez nagyszerű.
Szent szar, tudsz mást mondani, mint azt, hogy „jó”?
Úgy tűnik, nem, mert a vágy időzített bombaként ketyeg
bennem, és minden másodpercben úgy érzem, mintha egy-egy
kitartó lüktetéssel közelebb kerülnék a lángra lobbanáshoz.
Vagy – és ez még rosszabb – ahhoz, hogy átmásszak az asztalon,
odabújjak az ölébe, és könyörögjek neki, hogy dugjon meg itt,
ebben a puccos étteremben.
Ó, az isten szerelmére, kezded elveszíteni a fejed.
Mélyeket lélegezve rövid időre lehunyom a szemem, hogy
megpróbáljam kontrollálni magam, de amikor Jude közelebb
tolja a székét az enyémhez, és meleg kezével a megérinti a
combomat, elszáll minden esélyem arra, hogy visszafogjam
magam.
Ujjai ismét végigsiklanak a ruhám szélén, akárcsak a bárnál,
a mellbimbóim pedig maguktól megkeményednek. Így tudatják
velem, hogy ők is szeretnének egy kis figyelmet kapni tőle.
És amikor az ujjai a ruhám anyaga alá csúsznak, és óvatosan
egyre feljebb jutnak a combomon, elakad a lélegzetem.
Egyre magasabbra és magasabbra és magasabbra vándorol.
Mindez fájdalmasan jó érzés, és annak érdekében, hogy
továbbra is ebbe az irányba haladjunk, már szóra is nyitom a
számat, de a pincérünk pont ezt az időpontot választja, hogy az
asztalunkhoz lépjen.
– Hogy érzik magukat?
– Minden fantasztikus – mondja Jude, és abban a pillanatban,
amikor a szó utolsó szótagja elhangzik, az egyik ujja a bugyim
alá csúszik, egyenesen belém.
Atyaég!
Az izgalom hulláma szinte felemészti az idegeimet, és érzem,
ahogy összeszorulok az ujja körül.
 A pincér bólint és rámosolyog Jude-ra, pont mielőtt egyenesen
az arcomba nézne, én pedig kénytelen vagyok ráharapni az alsó
ajkamra, amikor az a csintalan ujj lassan elkezd mozogni
bennem.
Be és ki. Be és ki. Minden alkalommal hozzáad egy kis körzést
a közepén, észveszejtő precizitással ugyanazon a ponton, amitől
ziháló lélegzet szakad fel belőlem.
– Ízlett a vesepecsenye?
Amikor rájövök, hogy a pincér hozzám beszél, és arra vár,
hogy válaszoljak, majdnem megfulladok a vágytól, hogy
felnyögjek, és úgy kell tennem, mintha a szám elé tartott
szalvétába köhögnék.
Amint visszanyerem az önuralmam látszatát, válaszolok.
– Mm-hmm. — Jude azonban pontosan ezt a pillanatot
választja, hogy ügyes hüvelykujját is bevesse a játszmába, és
sima köröket kezd tenni a csiklómon.
– Ó, apám!
– Parancsol? – kérdez vissza a pincér a szemöldökét ráncolva.
Mindeközben Jude keze úgy bánik velem, mintha a saját
személyes játszótere lennék. Játszik velem. Játszadozik velem.
Egyenesen a szakadék felé csúsztat. Vad. És a tilosban járunk. És
a legőrültebb dolog, amit valaha tettem életemben.
A fenébe is, ez hihetetlen érzés.
De a pincér. Az a kibaszott pincér még mindig az
asztalunknál áll, és arra vár, hogy mondjak valamit.
– Szent ég... ez... uh... olyan jó volt. A legjobb érzés... mármint
az étel, igen, a legjobb étel, amit valaha ettem. Köszönöm, Jézus,
Mária és József… és az összes szentnek!
 – Ööö... oké... örülök, hogy ízlett. – A pincér kellemetlenül
mosolyog, és kezdek aggódni, hogy egy kicsit túlságosan is
lelkes a jelenlegi, szüntelenül orgazmusra ítélt állapotomtól.
Szerencsére a tekintete visszavándorol Jude-ra – az egyetlen
emberre az asztalnál, aki nem őrültként viselkedik.
– Tudnak még helyet szorítani a desszertnek?
Ha a desszert nem az orgazmus, akkor nem kérem.
– Bocsánat, mit mondott?
Amikor rájövök, hogy nem tartom magamban a
gondolataimat, szemem zavaromban kerekre tágul, Jude pedig
úgy vigyorog rám az asztal túloldaláról, mint az ördög maga.
De... ő... tovább... mozgatja... bennem... az ujját... ki... és... be...
A pincér zavartan néz rám, valószínűleg magyarázatot vár a
számból elhangzó furcsa dolgokra, de nem találom a szavakat.
Nem tudok másra koncentrálni, csak arra, amit Jude művel
velem.
– Igazából ma este máshol tervezünk desszertet enni – jegyzi
meg Jude, mire a pincér csak bólint.
– Ó, oké. Hozhatok még valamit? Egy vacsora utáni kávét?
Vagy talán egy koktélt?
Jude megrázza a fejét:
— Csak a számlát, legyen szíves. Köszönöm.
A pincér elviszi néhány tányérunkat az asztalról, mielőtt az
ellenkező irányba indulna, és amint teljesen hallótávolságon
kívülre kerül, Jude szeme találkozik bizonytalan, valószínűleg
üveges tekintetemmel.
– El fogsz élvezni, igaz?
– Nagyon durván.
 – Tudsz várni, amíg visszaérünk hozzád, vagy most rögtön
akarod?
Visszaérni hozzám? Az olyan messze van, mint… egy
felrobbanó vagina plusz apokaliptikus rettegés plusz spontán
égés távolsága. Ami normális, nem-robbanok-fel-a-szexuális-
frusztrációtól nyelven kurva messze van.
A válaszom nyilvánvaló és egyszerű.
– Most.
Azonnal elhúzza tőlem a kezét, és elvigyorodik.
– Térjünk erre vissza öt perc múlva.
– Öt perc? – kérdezem, és a hangomban kínos módon
hallatszik a csalódottság.
Úgy értem, öt perc? Az akár egy örökkévalóság is lehetne.
De Jude csak előrehajol, és a fülembe súgja:
– Csak öt perc, Soph. Aztán úgy elélvezel, hogy a lábujjaidban
is érezni fogod.
Lenyelem a késztetést, hogy valami őrültséget mondjak, mint
például: „Csak dugj meg itt és most!”, és mindent megteszek,
hogy a következő négy perc negyvenöt másodpercben
uralkodjak magamon.
Ezt onnan tudom, hogy már most fejben számolok. És minden
egyes másodperc, ami eltelik, bizonyossá teszi számomra, hogy
ha ez az öt perc letelik, nem lehet majd felelősségre vonni azért,
amit teszek vagy mondok.

Harminchárom. Harminckettő. Harmincegy.

 – Mennyi időm van még hátra? – kérdezi Jude, kezét szorosan
az enyémre szorítva, miközben kivezet minket az étteremből, és
a pazar szálloda egyik, többnyire üres folyosójára vezet.
– He?
– Hány másodperc, Sophie? – vigyorog, én pedig igyekszem
úgy tenni, mintha nem azóta számolnék, amióta elhagyta a
száját az ötperces határidő.
Huszonkilenc. Huszonnyolc. Huszonhét.
– Öh... nem tudom. Honnan tudhatnám?
– Figyeltem, hogy a szád minden egyes másodpercben
megmozdul.
Nos, basszus!
– Hány másodperc? – ismételgeti, és kék szemei olyan
keményen hazudtolják meg a blöffömet, hogy nem tudok nem
tényszerűen válaszolni.
– Tizenkilenc.
– Úgy néz ki, hogy kerülőt kell tennünk, igaz? – rám kacsint,
és mire észbe kapok, már be is húz minket az átkozott Plaza
Hotel egyik mosdójába.
– Mit csinálsz?
– Betartom a szavamat – mondja, és becsukja mögöttünk az
ajtót.
– Mi van, ha valaki bejön ide?
– Azt hiszem, ezt meg kell kockáztatnunk.
Az állkapcsom gyakorlatilag a tűsarkúmig esik.
– Jude! Ezt nem mondhatod komolyan!
– És van egy zár is az ajtón, amit lehet, hogy épp most
használtam – vigyorodik el, és úgy lépdel felém, mint egy nagy,
szexi oroszlán, aki készen áll arra, hogy felfalja a prédáját.
Amint odaér hozzám, letérdel, felrántja a ruhámat, és erős
kezeivel megragadja a fenekemet, miközben arcát a bugyimba
temeti.
Mélyet belélegezve, csukott szemmel néz fel rám.
– Mindig olyan kurva jó illatod van, amikor ilyen nedves vagy.
Felnyüszítek.
– Ki tudlak elégíteni?
– Ez most egy komoly kérdés?
A tekintetében úgy látom, jól mulat a pimaszságomon.
– Vártál erre már egy ideje, mi? – kérdezi, és gonosz ujjai
lecsúsztatják a bugyimat a combjaimról. – Fogadok, hogy
amióta csak azt mondtam, vegyél fel valamilyen ruhát, a
nyelvemre gondolsz, ahogy hozzád ér. – Két ujjával megpaskolja
a csiklómat, amitől a hátam drámaian meghajlik.
Nyelek. Bólintok. Beszívom mindkét ajkamat.
Céltudatosan a zsebébe dugja testszínű selyembugyimat, és
egy kicsit felhúzza a szemöldökét.
– A gyűjteménybe – jegyzi meg, és nem vagyok benne biztos,
hogy teljesen perverznek tűnik-e az, hogy felizgat, hogy Jude
Winslow folyton ellopja a fehérneműimet, de atyavilág,
rohadtul beindít.
– Tudod, Sophie – mondja, egyenesen a puncimra bámulva –,
én is ugyanerre gondoltam.
Végigsimít a csupasz bőrömön az ajkaival, veszélyesen közel
ahhoz a ponthoz, amely annyira vágyik az érintésére, hogy úgy
érzem, mintha lángba borulhatnék.
– Arra gondoltam, hogy itt foglak megérinteni a számmal.
Pontosan itt. Pont ezen a helyen. Már alig várom, hogy újra
megízlelhesselek – suttogja, mielőtt gyengéden végignyalja
nyelvével duzzadt csiklómat.
A váratlan, de intenzív érzés hatására a csípőm előrerándul.
Lassan felcsúsztatja a mutatóujját a belső combomon, és nem
áll meg, amíg az ujja belém nem kerül. A legfinomabb
ritmusban mozgatja ki-be, én pedig felnyögök.
– És itt – suttogja, és a bejáratomon is megnyal. – Azóta
álmodom arról, hogy berakom ide a farkam, mióta a múltkor
reggel elhagytam a lakásodat. A pokolba is, majdnem
felébresztettelek, csak hogy újra érezhessem, ahogy a tökéletes
kis pinád körbeölel.
– Fel kellett volna – mondom, és közben úgy lihegek, hogy alig
hallatszik a mondanivalóm.
– Legközelebb valószínűleg fel is foglak.
– És mi a helyzet most?
Rám vigyorog.
– Most rögtön el fogsz élvezni. Először a nyelvemre, aztán a
farkamra. És bébi, hadd mondjam el neked – az a második
orgazmus teljesen ki fog készíteni.
Igen, könyörgök!
Az ujja folyamatosan csúszik ki-be bennem, és minden egyes
lökésnél érzem, hogy milyen őrülten nedves vagyok. De amikor
már azt hiszem, hogy végre a számra teszi a száját, szünetet
tart, és felhevült tekintettel újra felnéz rám.
– Egy kérdés.
– Mi?
– Gondolod, hogy a héten néhány napra el tudsz szabadulni a
munkától?
– Munka? – pislogok háromszor. – Micsoda?
– El akarlak vinni valahová.
– Elviszel valahova? – kérdezem, és az arcom eltorzul a totális
értetlenségtől. – Komolyan kérdezed ezt tőlem? Pont most?
– Ez fontos.
– Fontosabb, mint az, hogy ne robbanjak fel a felgyülemlett
szexuális frusztrációtól? Úgy értem, komolyan, Jude, mindig is
azt hittem, hogy a pasik csak kamuznak a kangörcsről, de
kezdem elhinni, hogy ez tényleg létezik.
– Nos, figyelembe véve, hogy az út pokolian sok orgazmushoz
vezetne, majdnem két napnyi orgazmushoz, akkor azt
mondanám, hogy igen, ebben az esetben ez a legfontosabb most
– nevet.
Megrázom a fejem, hogy megpróbáljam megérteni, mi a fenét
kérdez egyáltalán. – Mikor lenne ez a dolog?
– Szerdán késő este indulnánk. Szombat délután jönnénk
vissza.
– És hova mennénk?
– Valahova, ami nem New Yorkban van.
– Ööö… – megmozdítom a csípőmet, a fejem pedig
hátracsuklik arra az érzésre, amit az ujjai jelenleg nyújtanak. –
Én... ööö... Talán... nem is tudom…
– Mi lenne, ha még visszatérnénk erre? – Meleg, rekedtes
nevetés hagyja el a torkát, lehelete súrolja a bőrömet. – Én
pedig visszatérek ahhoz, hogy kielégítselek.
– Igen. – Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a tüdőmet. –
Briliáns terv.
 Újabb halk kuncogás hagyja el az ajkát, de gyorsan
elcsendesedik, amikor szó szerint belémtemeti az arcát, és
olyan buzgalommal zabálja a puncimat, hogy ettől a
legőrültebb, legérthetetlenebb hülyeségeket kiabálom, amiket
esküszöm, valószínűleg mindenki hall ebben a szállodában.
De nehéz ezzel törődni, amikor egy olyan férfi, mint Jude,
életed egyik legjobb orgazmusával ajándékoz meg.
És pláne nagyon nehéz törődni vele, amikor emeli a tétet,
elővesz egy óvszert a zsebéből, beléd csúsztatja a farkát, amitől
olyan keményen elélvezel, hogy elfelejted, hogy egy nyilvános
mosdóban vagy egy előkelő szálloda közepén.
Istenem, könyörülj rajtam! Most már tényleg kezdem
megérteni, hogy dr. Winters miért mondta, hogy jó, ha
elengedem magam és jól érzem magam.
Mert ha ilyen az, amikor az ember a pillanatnak és a
szórakozásnak él, akkor én eddig egyáltalán nem éltem.
 HUSZONNYOLC

március 21., szerda

Jude

A Winslow csapat tagjai mind itt vannak.

A testvéreim, Remy, Flynn és Ty. Winnie, a férje, Wes, és az
unokahúgom, Lexi. És természetesen, mivel jelenleg a
konyhájában ülünk, az én fantasztikus anyukám is jelen van.
Itt van még egy Shirley vagy valami hasonló nevű nő, akit Ty
hozott magával, de ez várható volt.
Wendy Winslow az elmúlt körülbelül öt évben kiemelt
figyelmet fordított arra, hogy összehozza a gyerekeit a szerdai
vacsorákon. Az időbeosztásaink miatt — és amiatt, hogy
testvéreim hajlamosak a hétvégére időzíteni a dolgokat, amikor
én dolgozom – ez nem sikerül minden szerdán, de általában
havonta egyszer igen.
Figyelembe véve, hogy mi történt két héttel ezelőtt, amikor
mindenki bejelentés nélkül megjelent Winnie-nél, van egy
olyan érzésem, hogy a húgom gondoskodott arról, hogy ez az
alkalom összejöjjön.
Ma este egy igazi olasz stílusú lakoma a menü, spagettivel és
húsgombócokkal, lasagnéval, fokhagymás kenyérrel,
falatkákkal és különféle egyéb köretekkel. És mivel az
unokahúgomnak, Lexinek fülig ér a szája, van egy olyan
érzésem, hogy benne van a keze a menü összeállításában.
Anyám és Winnie befejezi körülöttünk a nagy tál ételek
elrendezését középen, én pedig átnézek az asztal túloldalára,
ahol találkozik a tekintetem az unokahúgoméval.
– Megmondtad a nagyinak, hogy mit készítsen ma este?
Bólint, és egy széles vigyort küld felém.
– Fantasztikus választás, Lexi Lou.
Lex kuncog, ahogy a húgom elkezd egy tekintélyes adag
spagettit a tányérjára szedni, és én is előrenyúlok, hogy
ugyanezt tegyem magamnak, de a zsebemben rezgő telefonom
megzavarja a figyelmemet.
Mély levegőt veszek, ahogy a képernyőre koppintok, hogy
megnézzem az értesítéseimet, de amikor meglátom a Bianca
nevet, kifújom a levegőt. Ne vedd sértésnek, Bianca, de nem tőled
akarok üzenetet kapni.
Már majdnem két hónapja nem találkoztam Biancával – és
ami azt illeti, mással sem –, és erre nincs magyarázatom. De
valami azt súgja, hogy azért lehet, mert annyira jól éreztem
magam a drága Sophie Sage-dzsel, hogy nem volt szükségem
más forrásokra.
Már majdnem két napja annak, hogy megkérdeztem, el
tudna-e szabadulni a munkahelyéről, hogy meglepjem egy
kirándulással abba a városba, amelyik tényleg nem alszik, de
még mindig nem adott hivatalos választ.
Az utolsó üzenet, amit küldött, olyan homályos volt, mint egy
faképnél hagyott szülő a közösségi médiában, aki megpróbálja
kiteregetni a szennyesét anélkül, hogy elveszítené a kis Timmy
helyét a baseballcsapatban. Sophie ugyanis, úgy tűnik, próbálja
„kitalálni, hogy mi legyen”.
Őszintén szólva nem tudom, hogy ez egyszerű, logisztikai
problémák miatti késlekedés, vagy már nem kap tőlem elég
kielégülést…
Pff! Az nem lehet.
Láttam, hogy nézett rám, amikor a Plaza fürdőszobájában
elélvezett a farkamon, és nem úgy tűnt, hogy éppen, mondjuk,
azon gondolkozott volna, mennyi ideig fog tartani befejezni a
mosást, ha hazaér.
Hah! Még jó. Biztos, hogy még többet akar abból, amit én tudok
neki nyújtani.
Feloldom a telefonom képernyőjét, hogy még egyszer
elolvassam a beszélgetésemet vele, csak hogy biztos legyek
benne, nem maradtam-e le egy üzenetről, de csak az
alteregójának, Sophie-nak, az elhagyott anyukának a szavai
néznek vissza rám.
Mosolygok annak az éjszakának a gondolatára, amikor
meghoztam a hirtelen döntést – közvetlenül azelőtt, hogy az
arcomat a finom puncijába temettem volna –, hogy megkérjem,
tegye szabaddá magát pár napra.
A francba! Az egy kibaszott jó este volt.
Ha igent mondana arra, hogy ma este elhagyjuk együtt a
várost, még több ilyen estével tudnám megajándékozni.
– Gondoljátok, hogy Mr. Fontosság odaát leteszi a telefonját öt
kibaszott másodpercre, hogy velünk töltse el a vacsorát?
 – Ty! Hogy beszélsz? – dorgálja anyám a nyelvével csettintve.
Felnézek, és látom, hogy a bátyám önelégült vigyorral az arcán
bámul rám, úgy, mint akit nem zavar anyánk nem túl
határozott csettintése. Az igazság az, hogy már túl régóta
káromkodunk fel-alá Manhattan utcáin ahhoz, hogy le lehessen
állítani. Anyám is tudja. Mindenki tudja. De az anyai kötelesség
része, hogy továbbra is megpróbáljon tisztességes embereket
faragni belőlünk, függetlenül attól, hogy milyen messzire
jutottunk a szemétládává válás útján.
– Sajnálom, anya, de azt hiszem, mindannyian egyetértünk
abban, hogy Jude éppen igazi pöcsként viselkedik.
– Igyekszem soha semmiben nem egyetérteni Ty-jal – szól
közbe Remy –, de biztos vagyok benne, hogy Jude tudja, hogy
Wendy asztalánál tilos mobiltelefont használni. Azzal, hogy
mégis megteszi, valóban úgy viselkedik, mint egy pöcs.
– Úgy érted, hogy azért fasz, mert egy pénisz, vagy azért, mert
egy hülyének, kellemetlennek vagy megvetendőnek tartott
ember? – kérdezi Lexi spagettival tele szájjal. – Mert ezt a két
lehetőséget láttam a Webster szótárban.
Majdnem összedől az asztal, olyan harsányan nevetünk, Ty
pedig úgy bólogat, hogy úgy néz ki, mintha a feje is leszakadna.
– Határozottan úgy értem, hogy pénisz. Határozottan.
– Ty! – dorgál Winnie halkan, és az arca rózsaszínbe vált a
szégyentől, hogy ilyesmivel kell foglalkoznia.
– Bár ezek szerint ez Ty bácsit is pénisznek minősítené,
hiszen két hónapja és három hete a családi vacsora alatt ő is
használta a telefonját. Éppen tacót ettünk, és ő folyton a
telefonját nézegette, mert egy bokszmeccs híreit követte.
 Flynn felkacagott a megjegyzésén.
– Azt hiszem, a mi kis zsenink elkapta a grabancodat, tesó.
Ty csak a szemét forgatja, és egy falatnyi lasagnét lapátol a
szájába. Winnie a kezébe temeti az arcát – feladta az
igyekezetet, hogy megfékezze az egész szituációt. De anyám
most engem vesz elő.
– Jude, ismered a családi vacsora szabályait – mondja, és rám
szegezi a híres-nevezetes anyai pillantását. Tudod, ugyanazt a
tekintetet, amellyel minden anya képes félelmet oltani a
gyerekeibe, hogy kordában tudja tartani őket, még akkor is,
amikor már randalírozó, fékezhetetlen tinédzserek.
– Tudod mit, anya? Ez a legjobb lasagne és spagetti, amit
valaha ettem. Tényleg felülmúltad magad – jelentem ki, mire ő
felhorkan és megrázza a fejét.
– Ne próbáld hízelgéssel elterelni a figyelmemet, hogy kihúzd
magad a bajból – vág vissza. – És a tény, hogy a tányérod még
mindig üres, egyértelműen jelzi, hogy kurvára kamuzol.
Lenézek a tányéromra, és látom, hogy az még tényleg mindig
üres. Hoppá!
– Anya káromkodott a vacsoraasztalnál! – kötekedik Ty, mire
anyánk a középső ujjával megvakarja az arca oldalát.
– Törődj a magad dolgával, Ty.
Wes, Winnie, Flynn és Remy mind azon ritka látványon
nevetnek, ahogy Wendy beszól valakinek, én pedig
kihasználom a figyelemelterelést, hogy újra megnézzem a
telefonomat. Most – nekem köszönhetően – nagy a zűrzavar
vacsora közben, de nincs lelkiismeret-furdalásom. A férfiak
minden eszközt bevetnek a szexért; ez tudományos tény.
 Még mindig semmi.
– Jól van, Jude – jegyzi meg Remy –, miért nézegeted a
telefonodat pont úgy, mint Ty, amikor valamelyik hippi vega
barátjával egyeztet egy bohócbuliról?
Ty rámered.
Kuncogva nyugtázom Ty pillantását, aztán, mivel tudom,
hogy nem fogok tudni Rem radarja alól kicsúszni, megvonom a
vállam.
– Csak munkával kapcsolatos a dolog.
Kizárt dolog, hogy elmondjam neki, miről is van szó
valójában. Főleg, hogy a húgom túlreagálná az egészet, és
megpróbálná úgy beállítani, mintha valami többről lenne szó.
Isten a tanúm, hogy már azon is fennakadna, hogy egy nőt
viszek magammal egy munkával kapcsolatos útra. Valószínűleg
megint a kapcsolatokról és egyéb szerelemmel kapcsolatos
dolgokról kezdene el beszélni, mint tavaly nyáron, amikor a
július 4-i ünnep alkalmából kiruccantunk Brad bácsi és Paula
néni tóparti házába.
Az, hogy ennyiszer megnézem a telefonomat, csak azt
bizonyítja, hogy alkalmi szórakozásról van szó – ugyanis ha
máshogy lenne, olyan gyorsan rohannék az ellenkező irányba,
hogy a Guinness emberei sugárhajtású autót bérelnének, hogy
utolérjenek és rögzíthessék az új rekord bajnokát. Sophie már
igencsak bebizonyította, hogy nagyon jól el lehet vele
szórakozni, és alig várom, hogy még több ilyen alkalomra
legyen lehetőségem.
Igen, olyannyira, hogy más nőre nem is gondoltál azóta, hogy a
Club Craze-ben debütált.
 Nincs időm foglalkozni ezzel a hülye gondolattal, mert Rem
még mindig összevont szemöldökkel méreget. Arckifejezése
egyenesen párbajra szólít, és tudom, hogy egy kicsit több
információra van szüksége, különben a vacsora hátralévő
részében nem fog leszállni rólam.
– Jól van, rendben – ismerem el. – Félig munka, félig…
Elvigyorodom, és felhúzom a szemöldökömet.
– Más dolgok, amiket most nem mondhatok el, különben anya
és Winnie kiakadna.
– Hogy hívják a jelenlegi áldozatot? – gúnyolódik Winnie.
Jelenlegi áldozat? Majdnem felnevetek. Talán az embereknek
egy kicsit jobban oda kellene figyelniük, ki is az a nő, aki Ty
mellett ül a vacsoraasztalnál. A vörös hajú – Carrie? – alig evett
valamit, és még kevesebbet beszélt, mi pedig úgy teszünk,
mintha ez teljesen normális lenne.
Mégis Sophie Sage miatt aggodalmaskodnak, gúnyolódom
magamban.
– Törődj a magad dolgával, Win – válaszolok a húgomnak
egyszerűen, ahelyett, hogy megbántanám az érzéseit azzal,
hogy megismétlem anyánk korábbi szavait, mire ő felhorkan.
– Mi? – a horkantásból kuncogás lesz. – Ha elkezded titkolni a
heti hódításaidat, akkor azt kell hinnem, hogy fejsérülésed van.
– Ezt úgy mondod, mintha én mindig csak a saját dolgaimról
fecsegnék – rázom a fejem. – Nincs szükségem arra, hogy
állandóan a hangomat hallassam. A szám más módon is
rengeteg edzést kap.
– Ó, istenem! – szörnyülködik a húgom, és ujjával öklendező
mozdulatot színlel. – Undorító vagy, Jude.
 – Valamilyen orális tornát csinálsz, amiről még nem
hallottam? Az Országos Egészségügyi Tanács ajánlja? – kérdezi
Lexi, és ettől az asztalnál ülő összes felnőttnek, beleértve engem
is, igencsak küzdenie kell, hogy rendezze az arcvonásait.
– Mindenképpen ajánlják – vág közbe Ty, aki ma most először
áll az oldalamra. A mellette ülő nő arca céklavörösre vált,
anyám a plafonra fordítja tekintetét – valószínűleg Istenhez
imádkozik a megváltásért –, Winnie pedig úgy fest, mint aki
készen áll arra, hogy mérget fecskendezzen a lábkörmeim alá,
és hagyjon megrohadni, míg ő vígan éldegél tovább, miután
észrevétlenül véghez vitt egy tökéletes gyilkosságot.
– Ez alapvetően csak egy... ööö... nos, olyan, mintha a
nyelveddel próbálnád gyakorolni a folyóírást – próbálja Wes
elsimítani a dolgot, de igazából csak ront a dolgokon.
Remy, Flynn, Ty és én kiadósat nevetünk, anyám pedig
erőszakhoz folyamodik, és egyenként lekever egyet
mindenkinek, aki elérhető közelségben van.
– Ó! És lehet számokat is írni? A számokat jobban szeretem.
Winnie rám mered, én pedig megvonom a vállamat. Igazán
nem az én hibám. Úgy értem, mégis honnan a francból tudtam
volna, hogy idáig fajul majd a dolog?
Winnie kétségbeesetten próbál továbblépni, ezért egy éles
kanyarral témát vált.
– Ó, mielőtt elfelejteném! Lexi matematikaversenye jövő
csütörtök este lesz az iskolájában. És szeretnénk, ha mindenki
ott lenne, igaz, Lex?
– Igen – bólint az unokahúgom.
– Ó, édesem, ez olyan izgalmas! – jegyzi meg anyukám, és
összecsapja a kezét. – Alig várom, hogy lássam!
– Ki nem hagynám, Lexi Lou – válaszolom, és rámosolygok,
miközben végre a tányéromra teszek egy kis ételt. Rem, Flynn
és Ty is hasonlóan reagálnak.
A sok nevetésnek köszönhetően végre éhesnek érzem magam,
és belapátolom az első falat spagettit. A telefonom ezzel egy
időben rezegni kezd az asztalon, és annak ellenére, hogy
kíváncsiskodó családtagok vesznek körül, megnézem a
képernyőt. Az üzenet, amit ott találok, olyan széles mosolyt csal
az arcomra, hogy szinte belesajdul.

Sophie: Szóval. Ez egy őrült kérés, ugye tisztában vagy

vele? Hogy hagyjam el a várost, és menjek el egy
ismeretlen helyre két napra egy olyan sráccal, akit alig
ismerek?

Azonnal begépelem a választ, és megnyomom a küldés

gombot.

Én: Ahogy a nyilvános vécében való szex is, de hé,

nézd meg, az is milyen jól sikerült. És túl sok bugyid
van már nálam ahhoz, hogy „alig ismert srácnak”
nevezz.

Sophie: HAHA! Istenem! Oké, és csak úgy elméletileg,

ha igent mondok, mikor indulunk?
 Én: Ma este 10 körül jönnék érted.

Sophie: Az úgy három óra múlva lesz!

Én: Mentségemre szóljon, hogy az a három óra olyan,

mint az utolsó 3 óra a 48-ból. Ugyanannyi időt adtam
neked, mint amennyi a nyomozóknak van arra, hogy
megtaláljanak egy eltűnt személyt, mielőtt megölik!
Nem vagyok benne biztos, hogy felfogtad-e vagy sem,
de ennyi idő alatt rengeteg dolgot meg kell csinálniuk,
és az általam látott epizódok száma alapján a sorozat
nyolcvan százalékában sikerrel járnak. Biztosan meg
tudsz hozni egy ilyen egyszerű döntést.

Sophie: Jude, pont azelőtt kérdeztél meg erről, mielőtt

kielégítettél a Plaza nyilvános mosdójában. Ez
legalábbis érvénytelen tárgyalást eredményez.

A fenébe is, imádom, amikor ilyen pimasz. Még ha keverjük is

a szakzsargont, akkor is ezek a legszellemesebb üzenetek,
amiket valaha nővel váltottam.

Én: Bűnösnek vallom magam, bírónő. De nem hiszem,

hogy bármi másért is elítélhetne, mint elégtételért.
Egyébként kétszer is kielégítettelek.

Sophie: Ezen most a szememet forgatom.

 Én: Nos, szeretnélek emlékeztetni, hogy az idő szalad,
bébi. Gyere velem, és érezd jól magad pár napig,
mialatt annyi orgazmusod lesz, hogy bírni sem fogod,
VAGY... tudod... maradj New Yorkban, és csinálj
valami uncsit. Rajtad áll. Igent mondasz, vagy nem?

Figyelem, ahogy a képernyőn a szövegbuborékok fel-le

hullámoznak. Esküszöm, hogy egy jó perc el is telik válasz
nélkül.
De aztán jön egy üzenet.

Sophie: Oké. Rendben. Ez ŐRÜLET. Teljes téboly. De

számíthatsz rám.

Ez az!

Én: Nem fogod megbánni.

Sophie: Tudnál adni egy tippet, hogy hová megyünk,

hogy tudjam, mit kell csomagolnom?

Elvigyorodom, és begépelek egy utolsó választ.

Én: Amit csak akarsz. Plusz egy csomó szexi bugyit.

Tízkor találkozunk.

Lezárom a telefonomat, és folytatom a vacsorát. Szerencsére

már mindenki áttért valaki más ugratására, és nincs elég
energiájuk arra, hogy rám figyeljenek.
Mosolygok.
Vegas, bébi. Sophie-val, a szexi bugyijával és a varázslatosan
finom puncijával.
 HUSZONKILENC

Sophie

Ha két hónappal ezelőtt azt mondják nekem, hogy az utolsó

pillanatban beleegyezem egy utazásba egy ismeretlen férfival,
akivel titkosrandi-szexpartikat rendezünk, azt mondtam volna,
hogy ez beteg.
Mégis itt vagyok. Egy magánrepülőn Jude Winslow-val, akivel
isten tudja, hova tartunk.
A mai napon a dr. Wintersszel való találkozásom volt az egyik
katalizátora annak, hogy igent mondjak erre. Elmeséltem neki a
lényeget arról, ami Jude-dal és velem történt – leszámítva a
bugyilopást és a nyilvános helyeken történő illegális szexelést –,
és amikor megemlítettem a kérdését, hogy elmegyek-e vele erre
az utazásra, addig dobálta a szokásos nyitott kérdéseit, amíg be
nem vallottam az igazságot – hogy tényleg el akarok menni.
Most azonban azon tűnődöm, hogy a terapeutám elveszítette-
e a józan eszét.
Mármint: átrendezni a munkahetemet és átütemezni két
találkozót, hogy Jude elvihessen az ismeretlenbe azért, hogy pár
napig a kielégülésemre koncentráljak?
Ez az egész dolog elég húzós.
 Te jóég, ha Julie megtudná, hogy az állítólagos hirtelen jött
utazásom Miamiba a szüleimhez az valójában egy kéjutazás Mr.
Szexi Szórakozással, agyvérzést kapna. Főleg, hogy még csak
nem is tud Jude-ról. Sőt, a húgomék sem tudnak róla.
Csak szövögetem ezt a hatalmas hazugsághálót, és valahol
útközben mindez valószínűleg utol fog érni. Remélhetőleg Belle
nem kap majd rohamot a következő napokban, amikor lazán
azt kell mondanom neki egy felajánlott találkozóra, hogy
elfoglalt vagyok. Azt is remélem, hogy nem fogom véletlenül
lerántani a leplet a hazugságokról, amikor Julie-val beszélek.
Ajjaj! Vajon most nagy hibát követek el?
Kibámulok az ablakon, ahogy a repülő egyre magasabbra
emelkedik a sötét éjszaka égboltján, és próbálom felfogni azt a
sok őrültséget, amit Jude megismerése óta csinálok. Az összes
dolgot, amit a családom és a barátaim elől eltitkoltam.
Az összes átkozott hazugságot, amit annak érdekében
mondtam nekik, hogy titokban tartsak mindent.
Igen, de ne feledkezzünk meg az események izgalmas részéről
sem. Vagy a vad szexről. Vagy az orgazmusokról.
Őszintén mondhatom, nem emlékszem, mikor volt utoljára
olyan alkalom az életemben, amikor elég szabadnak éreztem
magam ahhoz, hogy csak úgy engedjek a vágyaimnak és a
kívánságaimnak. Amikor ennyire gátlástalanul megélem, hogy
azt érezzek, amit érezni akarok. Hogy azt tegyem, amit akarok.
És kimondjam, amit ki akarok mondani.
Lehet, hogy Jude csak egy srác, akivel jól érzem magam, de
sokkal inkább érzem azt, hogy önmagam lehetek, amikor vele
vagyok. Csillapítja a mániákusságomat, hogy megszállottan
rágódjak a jövőn és túl sokat gondolkodjak olyan apró
részleteken, amelyeknek valószínűleg nem kellene számítaniuk.
Elfordítom a tekintetem az ablakról, és egyenesen magára a
jókedvű ördögre nézek. Egy kényelmes bőrszékben ül,
közvetlenül az enyémmel szemben, és a teste csak úgy vibrál a
játékos magabiztosságtól.
Farmernadrágot és galléros fehér inget vett fel, laza a stílusa
a repülőúthoz képest, de tagadhatatlanul jól néz ki. Habár Jude
mindig jól néz ki.
– Szóval? – mondja, megragadva a figyelmemet. – Milyen
bugyit hoztál a gyűjteményembe?
– Ó, istenem! – Egy nagyon nem hölgyhöz illő horkantás tör
elő az orromból. – Valami történt veled gyerekkorodban?
Cserkész voltál, vagy ilyesmi, és jelvényeket kellett gyűjtened?
Innen ered ez a megszállottság?
– Azért kobozom el a bugyidat, mert tudom, hogy ez felizgat –
válaszolja Jude egy szórakozott kuncogással. – Valójában
mindkettőnket felizgat.
Nem tudom, miért fenyegetnek ezek a szavak pontosan azzal,
amit mondott, de igen, kicsit meg kell mozdulnom a székemben.
– És sosem voltam cserkész – teszi hozzá –, de ez most
elgondolkodtatott. Te voltál cserkész? Mert szívesen látnálak
cserkészruhában, ahogy a bejárati ajtómon csöngetve sütit
próbálsz eladni nekem.
– Miért van olyan érzésem, hogy a süti itt valami másra utal?
– Mert így is van – vonja össze a szemöldökét.
– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de nem, soha nem
voltam cserkész – válaszolom őszintén. – Bár szerettem volna az
lenni.
Kérdőn ráncolja a homlokát.
– A szüleid nem engedték?
– Az ikertestvérem, Belle nem engedte.
– Na, ezt el kell magyaráznod.
– Hát – mondom, miközben halkan kifújom a levegőt. – Belle
mindig is kissé félénk volt, és az általános iskolában egymásba
kapaszkodtunk. Általában velem maradt, mert jó voltam abban,
hogy mindkettőnk helyett én beszéljek. Én pedig mellette, mert
úgy éreztem, hogy meg kell védenem őt, azt hiszem.
– Gondolom, nem rajongott az ötletért, hogy a sütiárulók tagja
legyen?
– Nem – rázom a fejemet. – Inkább focizni akart, de nem akart
egyedül menni.
– Szóval soha nem tudtál sütit árulni?
– Sem a vállszalagot hordani és jelvényeket szerezni.
– Á, értem. – Széles mosoly ül ki az ajkára. – Ez vonzott benne.
A jelvények.
Kikerekednek a szemeim, és bólintok.
– Úgy tűnt, mintha a cserkészek egy nagyon menő titkos klub
tagjai lennének. Esküszöm, ha visszamehetnék az időben, és
megmondhatnám Belle-nek, hogy legyen egy kis töke és
játsszon egyedül a focicsapatban, akkor beteljesülhetne a
cserkészálmom, hogy legyen egy szalagom tele azokkal a király
jelvényekkel.
– Sophie Sage egyetlen dolgot sajnál az életben. Hogy sosem
volt cserkészlány – vigyorog Jude.
– Haha! Igen. Hát, ez az egyik dolog a sok közül, azt hiszem.
 – Sok dolgot bántál meg?
– Ez mindenkivel így van, nem igaz? – nézek rá kutakodóan.
– Nem tudom – válaszolja olyan magabiztossággal, ami miatt
egy kicsit irigykedem, hogyan lehet egyáltalán ilyen
öntudatosnak lenni. – Igyekszem nem azzal tölteni az időmet,
hogy hülyeségeket bánjak meg. És határozottan próbálom nem
azzal tölteni az időmet, hogy olyan dolgokat csináljak, amiket
nem igazán akarok. Ez a kombináció eléggé megkönnyíti azt,
hogy ne legyen semmi megbánnivalóm.
– Azt akarod mondani, hogy nem bántál meg semmit?
Egyáltalán?
– Jelenleg semmi nem jut az eszembe – vonja meg a vállát.
Te jóég! Csak bámulni tudom, mintha legalábbis két feje
lenne. Semmi megbánás? Biztos jó lehet. Millió dolog van, amit
szeretnék megváltoztatni a múltamban.
– Jude és Sophie! – szólal meg a pilóta hangja a hangszóróban,
amivel mindkettőnk figyelmét magára vonja. – Örömmel
tájékoztatom önöket, hogy elértük az utazómagasságunkat.
Nyugodtan kapcsolják ki a biztonsági öveiket, és élvezzék az út
hátralévő részét. Még napfelkelte előtt Vegasban leszünk.
Jude felé rántom a fejem. – Azt mondta, hogy Vegas?
– A francba! – motyogja Jude, egy pillanatra lehunyja a
szemét, mielőtt újra kinyitná, és az enyémbe nézne. Ajkán
bűnbánó mosoly ül. – Azt hiszem, szabad a gazda.
– Várj... Tényleg Vegasba viszel?
– Igen.
A válaszától úgy érzem, a fejem legszívesebben leesne a
nyakamról.
 – Mit fogunk ott csinálni?
Soha nem voltam az a fajta nő, aki csak úgy hirtelen
felindulásból elrepül egy olyan városba, mint Las Vegas. Úgy
értem, ez itt... a kibaszott Vegasról van szó. A szex és a bűn
városa, ahol még a prostik is legálisak!
Soha nem jártam ott, de ahhoz barlangban kell élni, hogy
valaki ne halljon legalább egy őrült vegasi történetet. Végül is a
mottó is erről szól: ami Vegasban történik, az Vegasban marad.
Nem vagyok biztos benne, hogy örülnöm vagy rettegnem
kellene. Úgy értem, Vegas egy olyan férfival, mint Jude? Úgy
érzem, nagy bajban vagyok. Bár nem tudom, hogy jó vagy rossz
fajta bajról beszélünk.
Vagy talán egy kicsit mindkettő...
– Jól fogjuk érezni magunkat, ezt fogjuk csinálni – válaszolja
egyszerűen, mintha nem Las Vegasba tartanánk az egész
országon keresztül, hanem a Central Parkba, hogy megetessünk
néhány átkozott galambot. – Mármint a betervezett
megbeszéléseim között.
– Várj... ez egy munkaút?
– Igen, de ne aggódj. Nem hagylak egész idő alatt magadra –
mondja. – Csak két találkozóm van, és, nos, a befektetők, akik
odarepítenek minket, azt akarják, hogy jól érezzük magunkat.
Elvégre már évek óta próbálnak rávenni, hogy költözzek
Vegasba, és ne csak konzultáljak nekik. Hidd el, az idő
kilencvenkilenc százalékában veled leszek, és mindent
kipróbálunk, amit ez a város kínál.
Úgy érzem, mintha a mellkasom szorítóbilincs lenne a szívem
körül, és felmerül bennem egy elég konkrét kérdés. Most, hogy
tudom, hogy ez egy munkaút, egészen más szemszögből látom a
munkáját. Nem tudom miért, de eddig azt hittem, hogy csak
New Yorkban dolgozik.
– Te költöznél valaha is... ööö... Vegasba?
– Basszus, dehogyis – feleli gúnyosan. – Én ízig-vérig New
York-i vagyok, bébi.
A lélegzet, amiről nem is tudtam, hogy visszatartottam, mély,
de csendes kifújással távozik a tüdőmből.
Mintha a válaszától megkönnyebbültem volna. Ami... furcsa.
– Meg akarsz szabadulni tőlem, vagy mi? – cukkol, én pedig
kuncogva rázom a fejem.
– Nem. Legalábbis még nem.
– Még nem? – ismétli meg, és a mellkasára teszi a kezét,
mintha fájdalmai lennének. – Úgy érted, hogy egy nap
hamarosan meg akarsz szabadulni? A fenébe, Sophie,
megsebzel.
– Ó, tedd már túl magad rajta. – Kinyújtom a kezem, és
játékosan rácsapok a combjára. – Mindketten tudjuk, hogy nem
vagy a hosszú távú elköteleződések híve. Mindez, ez a rengeteg
együtt töltött idő egyszer véget ér.
Ah! Tudom, hogy igaz – ezért mondtam. Csak nem gondoltam,
hogy ennyire kellemetlen érzés lesz kimondani.
Jude nem szól semmit, ehelyett egy hosszú pillanatig a
tekintetemet kutatja. Nem igazán értem, hogy mi jár a fejében,
és amikor még mindig nem mond semmit, késztetést érzek arra,
hogy valahogy eltereljem a figyelmet. Így hát elhatározom, hogy
felállok a helyemről, és körbesétálok a kabinban.
Nézem az ételeket és a pezsgőt, amelyeket a konyhában
foglalatoskodó Peggy, a légiutas-kísérő készített ki nekünk.
Ujjaimmal végigsimítok a krémszínű bőrüléseken a gép hátsó
része felé. Megállok a kis folyosó végén, bekukkantok egy
helyiségbe, és megállapítom, hogy ott van a mosdó.
De ez nem egy tipikus repülős mosdó. Ez egy puccos
magánrepülőgép mosdója.
Tágasabb és modernebb, mint amit valaha is láttam egy
repülőn. De ez nem jelent semmit, mert eddig csak a
kereskedelmi járatok szardíniásdoboz méretű mosdóival volt
dolgom. Azokról beszélek, ahol a pisilés olyan érzés, mintha a
Cirque du Soleil{18} felvételijén lennél.
Minél tovább bámulom a hatalmas zuhanyzót és a tágas
mosdót, annál inkább elborul az agyam.
Ez a repülőgépek mosdóinak Tadzs Mahalja!
– Mit bámulsz, bébi? – kérdezi Jude valahonnan a hátam
mögül.
– Ööö... láttad már ezt a fürdőszobát? Hatalmas! – kiáltok
vissza a vállam fölött. – Úgy érzem magam, mint Julia Roberts a
Pretty Womanben. Adj egy telefont, Jude, mert fel kell hívnom
Kitet, és meg kell mondanom neki, hogy ez a fürdőszoba
nagyobb, mint a Blue Banana!
– Úgy látom, a mosdó rajongója vagy – jegyzi meg, és a vállam
fölött átnézve látom, hogy vigyorog.
– Ki ne rajongana ezért? Biztos vagyok benne, hogy egy Delta
járaton most is van egy repülőgépnyi ember, aki a veséjét is
odaadná, hogy ez a mosdó a repülőjükön legyen.
Ezen felnevet, én pedig visszanézek a tágas helyiségbe, és
még mindig az jár a fejemben, hogyan lehetséges egyáltalán,
hogy ilyen mosdó létezik egy rohadt repülőn.
– Tudod, a repülőn szexelők klubjának sosem volt értelme
számomra – jegyzem meg. – Mármint logisztikailag. De most,
hogy láttam ezt a mosdót, már értem. Tényleg lehet szexelni egy
repülőn, ha egy ilyen puccos magánrepülővel utazol. De azok az
aprócska mosdónak nevezett dolgok a kereskedelmi gépeken
belül? Én azt mondom, hogy csak agyrázkódás és ágyékizom-
húzódás lesz a vége a dolognak.
Jude pillanatokon belül talpra áll, és belép a személyes
terembe. Megragad a csípőmnél fogva, mindkettőnket behúz a
fürdőszobába, és egy rúgással becsukja az ajtót, amint finoman
a falnak nyomja a hátamat. – Emeld fel a szexi kis szoknyádat,
és vedd le a bugyidat, bébi.
– Tessék? – kérdezek vissza, de egy ziháló kis lélegzet is
kicsúszik az ajkaim közül.
Jude nem tántorodik el. Nem tétovázik. Kék szeme lángol,
ahogy rám néz, és megismétli a követelését. – Vedd... le... a...
bugyidat! Adok neked egy banánt, amivel felhívhatod Kitet.
Szinte szomorú, hogy milyen gyorsan engedelmeskedem, és
egy vigyor ül az arcomra az aranyos viccén.
De... ez Jude. És bár lehet, hogy soha többé nem látom ezt a
bugyit, tudom, hogy cserébe legalább egy világot rengető
orgazmust kapok.
 HARMINC

március 22., csütörtök

Jude

Az ötórás repülőút után egy limuzinnal utaztunk a

szállodánkba, így Sophie és én csütörtök hajnalban hivatalosan
is megérkeztünk Las Vegasba.
A város élénk, fényesen izzik, bizonyítva, hogy valóban soha
nem alszik.
– Te jóég! Ez a nappali nagyobb, mint az egész lakásom, Jude!
És a Venetian Hotel tetőtéri lakosztálya, ahová Billy Jones és a
többi Electric befektető szállásolt el minket, úgy tűnik, szintén
nem okoz csalódást.
Leteszem a csomagjainkat a nagy hálószobában, és a
nappaliba visszatérve látom, ahogy Sophie körbe-körbe sétál a
szobában, miközben gyönyörű szemét végigjártatja a
helyiségen.
– Nahát, ezek a befektetők biztos nagyon akarják, hogy
kisegítsd őket a klubjukkal – mondja, miközben ujjaival
végigsimít a nappali sarkában álló fekete bőr ülőgarnitúrán,
amely egyszerre néz a kandalló feletti falon lógó nagy
síkképernyős tévé, másrészt a hatalmas ablakok felé,
amelyekből pokoli szép kilátás nyílik a Stripre.{19}
– Ez Vegas, bébi.
– Nem tudhatom, mert még sosem voltam itt.
– Várj... ez az első alkalom?
Bólint, és a konyha felé sétál, amelyet csupa fekete márvány
munkalapok és elegáns, krómozott konyhai készülékek
díszítenek. – Úgy ám, hapsikám.
– Először is, nagyon tetszik, hogy elveszem a Vegas-
szüzességedet – jegyzem meg, mire ő felkacag.
– Ebben biztos vagyok. – Egy pillantást vet rám a válla fölött,
és tudálékos mosollyal néz rám. – És másodszor?
– Nos, itt ez a szokás. Tudom, hogy azt mondják, Texasban
minden nagyobb, de Las Vegas biztos, hogy a Longhorn-
államot{20} is felülmúlja.
– Szóval… – Szünetet tart, és megfordul, hogy csípőjét a
pultnak támassza, tekintete pedig az enyémre tapad. – Milyen
bajba akarsz belekeverni?
– A szórakoztató fajtába. – Elvigyorodom, de mielőtt még
kifejthetném a részleteket, három halk kopogás hallatszik a
bejárati ajtón.
Sophie összeráncolja a szemöldökét.
– Vársz valakit?
– Igazából – válaszolom –, tényleg azt várom, hogy valaki
idehozzon valami fontosat.
Az orrát ráncolja, de én csak egy huncut mosolyt küldök felé,
mielőtt a bejárati ajtóhoz lépnék, hogy kinyissam.
Ahogy vártam, egy londiner áll odakint egy fehér
ajándékdobozzal a kezében.
– Jó napot, uram, elnézést kérek a késői időpontért, de a
portás utasított, hogy ezt minél hamarabb juttassam fel a
szobájába.
– Nincs szükség bocsánatkérésre – hálásan vigyorgok, és
átveszem a szállítmányt. – Igazából nagyon is örülök, hogy
bekopogott.
A fiatalember mosolyog, én pedig a hátsó zsebembe nyúlok,
hogy elővegyem a pénztárcámat, és bőséges borravalót adjak
neki. Amint a kezébe kerül a pénz, a mosolya megtízszereződik.
– Hűha, köszönöm, uram. További kellemes időtöltést itt,
Vegasban.
– Szóra sem érdemes. Kösz még egyszer.
Miután becsukom az ajtót és visszamegyek a lakosztályunkba,
Sophie-t az előszoba végében találom, ahogy kíváncsi
szemekkel nézi a kezemben tartott fehér dobozt.
– Micsoda? – tör ki belőle, és gyanakvó mosoly jelenik meg
gyönyörű szája sarkában.
A megdöbbent reakciójára elvigyorodom, de befogom a
számat, amíg a nappaliban le nem ülök a kanapéra.
Sophie kíváncsiságában követi a példámat, és leül mellém.
Amikor átnyújtom neki a fehér dobozt, a szeme legalább tízszer
vándorol ide-oda az arcom és a kezében lévő ajándék között,
mielőtt megkérdezi: – Ez tényleg egy fehérneművel teli doboz?
– Nem – nevetek. – Annál is jobb.
– Jobb?
Újra nevetek. – Csak nyisd ki, bébi.
Sophie tétova mosollyal oldja ki a fehér masnit, és felemeli a
doboz tetejét.
De másodpercek alatt milliónyi érzelem villan fel a szemében,
amikor meglátja, mi van benne. Meglepetés. Izgalom. Egy kis
zavarodottság. És még néhány érzelem, amelyeket nem ismerek
fel egy az egyben.
– A Titkos Klub? – olvassa a szavakat a Sophie-méretű szürke
pólóról, amit a dobozból húz ki. – Várjunk csak... ezek itt
jelvények?
– Itt az ideje, hogy Sophie Sage olyan cserkészlány legyen,
mint amilyenről mindig is álmodott, és kiérdemeljen néhány
király jelvényt is – ismétlem a repülőúton elhangzott szavait.
Hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt, hogy Mona a
Venetian concierge csapatából mit fog kihozni a dologból a
jelvényeket illetően, de nem tagadhatom, hogy elképesztő
munkát végzett a furcsán hangzó, utolsó pillanatban érkező
kérésemre. Biztos vagyok benne, hogy az is segített, hogy
tisztában volt a kapcsolatommal Billy Jonesszal, és hogy az
egyik penthouse lakosztályban lakom, de ettől függetlenül
eléggé elrugaszkodott kérés volt.
Őszintén szólva nem tudtam, hogy sikerül-e pólót nyomtatnia
nekem. De a fenébe is, nyilvánvalóan tartozom Monának egy jó
nagy adag borravalóval, mert végül is megcsinálta.
Sophie még nagyobbra tátja a száját, ahogy felkapja a
jelvényeket, és egyenként végignézi őket.
Legalább harminc darab, mindenféle színű és méretű jelvény
van a dobozban. Van egy kék, amelyen egy sátor van, fákkal és
hegyekkel körülvéve. Egy olyan, amin egy cica van, mancsában
egy gombolyag fonallal. Az egyiken aranyos kiskutya látható,
pálcikával a szájában.
Még egy rózsaszín is van, amin egy istenverte egyszarvú ugrál
a szivárvány felett.
Mindegyik elég csajos, és nem vagyok benne biztos, de az az
érzésem, hogy a cserkészlányok száz százalékban jóváhagynák
őket.
– Mikor volt erre időd?
– Amikor szundikáltál a repülőn. Tudod, miután rávettél,
hogy szexeljek veled, ahogy a repülőn szexelők klubjában
szokás.
Felhorkant, és tudálékos pillantást vet rám.
– Biztos vagyok benne, hogy ez a te ötleted volt, nem az
enyém.
– Igazából, ha jól emlékszem, te hoztad fel, bébi.
Félig szórakozottan megrázza a fejét a szavaimon, de még
mindig eléggé le van döbbenve a kezében tartott doboz
tartalmától.
– Szóval... tetszik?
– Imádom! – mondja szinte suttogva. És ahogy a szemembe
néz, belül mintha valami nyálas érzelgősség kerítené
hatalmába. – Köszönöm. Ez... nagyon édes tőled.
Egy pillanatra kiszárad a torkom, és úgy érzem, nem tudom
kipréselni a szavakat, de végül sikerül egy „Szívesen, bébi!”
Sophie még egy hosszú pillanatig bámulja a pólót és a
jelvényeket, de végül felnéz, és oldalra dönti a fejét.
– Szóval... ööö... a cserkészlányoknak ki kell érdemelniük a
jelvényeket…?
Na, ez a legjobb része ennek az ajándéknak.
 – Biztos vagyok benne, hogy igen.
– És… hogyan érdemlem ki ezeket a jelvényeket?
Pontosan ez volt az ötletem kedvenc részlete, amikor a
repülőn eszembe jutott.
– Orgazmusokkal.
A szája tátva marad, mint egy halnak.
– Várj... minden orgazmusért kapok egy jelvényt…?
– Pontosan. Minden egyes orgazmusodért jár egy jelvény.
– Amit én kapok? – nyelt egy nagyot. – Ó, szent ég!
– Nincs ellenedre, bébi?
– Ööö… nem.
– Jó. Mert, én szexi kis cserkészlányom, itt az ideje, hogy
megpróbáld megszerezni az első jelvényedet.
Rákacsintok, és felállok.
– Ez pedig úgy fog történni, hogy levetkőzöl, én pedig
megduglak azoknál a hatalmas ablakoknál.
A válla fölött a kérdéses ablakokra pillant.
– De… Jude... megláthatnak minket.
– Lehetséges – nyugtázom, és elkezdem kigombolni, majd
levenni az ingemet. – De tényleg azt hiszed, hogy ezen fogsz
gondolkodni, amikor a farkam benned van?
– Nem. Nem hinném – vörösödik el.
– Pontosan. – Kigombolom a farmeromat, és hagyom, hogy a
padlóra essen. – Szóval, ahogy már mondtam, itt az ideje, hogy
kiérdemeld az első jelvényt, bébi.
Sophie kuncog, de közben feláll, és pontosan azt teszi, amit
remélek tőle – a példámat követve levetkőzik.
Abban a pillanatban, hogy minden ruha lekerül tökéletes
testéről, azonnal odalépek hozzá, és végigsimítom selymesen
sima bőrét.
Fú! Egy igazi istennő.
A karjaimba emelem, lábát meztelen csípőm köré tekerem, és
hosszan megcsókolom az édes ajkait.
Nem tart sokáig, mire a farkam megkeményedik, és ő hozzám
dörgölőzik, és nincs más választásom, minthogy az ablakokhoz
irányítsam magunkat, Sophie-t visszaállítsam a lábára, és a
melleit az üveghez szorítsam.
A kilátás mögüle... hihetetlen. A karjai a feje fölött pihennek, a
combjai szétterpesztve, a háta ívben, miközben feszes, tökéletes
feneke magasan a levegőbe emelkedik.
Annyira jól néz ki, hogy legalább harminc másodpercet kell
adnom magamnak, hogy csak álljak ott, és csodáljam őt,
miközben fejben vagy száz képet készítek, hogy elraktározzam
későbbre.
De amint ellenállhatatlanná válik a vágy, hogy beléhatoljak,
odalépek hozzá, kezemet a csípőjére teszem, és az immár
óvszerrel fedett farkamat mélyen a meleg puncijába rakom.
Sophie felnyög, ringatja a csípőjét, és körém szorítja a
punciját. Mindezt olyan intenzívnek érzem, hogy hátra kell
hajtanom a fejemet, közben mélyeket lélegzem, nehogy azonnal
elájuljak.
Mert ennek a kis cserkészlánynak kitűzött cél nem az én
orgazmusom. Hanem az övé.
Amint átveszem az irányítást, kialakul a ritmus, és élvezem,
ahogy Sophie csak úgy átadja magát a gyönyörnek. Nem
tétovázik, nem fogja vissza magát, és az is biztos, hogy nem
gondol arra, hogy meztelen testét a Stripre néző ablakoknak
nyomom, ahol turisták százezrei téblábolhatnak.
Nem. Csak él, bele a pillanatba. És a gyönyörre koncentrál.
Pokolian meleg van, és valami őrült okból kifolyólag a
mellkasomat elönti a büszkeség.
– Ó, édes Sophie! – suttogom a fülébe. – Meg kell mondjam, te
vagy a legjobb kis cserkészlány, akivel valaha találkoztam.
Egy kuncogással vegyes nyöszörgés szökik ki csodálatos ajkai
közül.
Mélyebben beléhatolok, és gyorsítok a tempón.
– Készülj fel, bébi, mert mindjárt kiérdemled az első
jelvényedet.
És a fenébe is, pontosan ez történik.
Az orgazmusa nem okoz csalódást. Keményen csap le rá, és a
puncija olyan erősen szorít, hogy úgy érzem, mintha
felrobbannának a golyóim.
Előfordulhat, hogy ez a valaha volt legjobb ötletem.
Ez az. Vegas sokkal szórakoztatóbb lett most, hogy a
cserkészlány Sophie-nak ki kell érdemelnie néhány király
jelvényt.
 HARMINCEGY

március 23., péntek

Sophie

– Ha all in megyek, az azt jelenti, hogy az összes zsetonomat

felteszem tétnek? – kérdezem, a hangomban hallható
ártatlanságtól és naivitástól a Venetian pókertermében lévő
Texas Hold’em asztalnál ülő öt férfi gyakorlatilag megnyalja a
szája szélét.
– Igen, édesem — válaszolja egy fekete bajuszos, kopasz fejű,
erős bostoni akcentussal beszélő fickó. – Az all in azt jelenti,
hogy az összes pénzedet felteszed.
– Ó, oké – bólintok, és a húszezer dollárt érő rohadt
zsetonkötegre meredek, amit Jude adott át nekem, mielőtt
elment a megbeszélésére.
Őszintén szólva majdnem elájultam, amikor a kezembe
nyomta az átlátszó plexi zsetontartót, és azt mondta: „Jó
szórakozást, bébi!”
Úgy tűnik, hogy a vegasi éjszakai klubok befektetői minden
eszközt bevetnek, amikor megpróbálják behízelegni magukat
valakinek. Ez magába foglalja az őrült mennyiségű ingyenes
kaszinópénzt is, amivel játszhatsz.
Próbáltam megmondani Jude-nak, hogy ez ki van zárva, de ő
kitartóan győzködött, hogy nyugodtan használhatom a
zsetonokat, hogy kiéljem magam a szerencsejátékban.
„Bébi, ha nem használjuk fel, odaadják a következőnek, akiből
ki akarnak szedni valamit” – mondta. – „Hidd el, arra van, hogy
elköltsük. Menj és játssz az asztaloknál vagy a nyerőgépeknél.
Csak érezd jól magad, és ne feledd, nem a saját pénzünket teszed
kockára, hanem a kaszinóét.”
Valahogy ennyi elég volt ahhoz, hogy a legcsekélyebb
bűntudat nélkül behozzam ezeket a zsetonokat a pókerterembe.
Nem vagyok nagy szerencsejáték-rajongó, de pókerezni
imádok. A Texas Hold’em játékra már fiatal koromban
rászoktattak, mert apám megtanított játszani a testvéreimmel
együtt. És bár Belle és Katelynn eléggé utálta, úgy alakult, hogy
az apámmal ez lett a közös szenvedélyünk.
Emlékszem, hogy sokszor néztem vele együtt a World Poker
Tour versenyeit a televízióban, és hallgattam, ahogy elemzi az
egyes játékosok lépéseit. Kétségtelen, hogy Anthony Sage ért a
pókerhez, és ha itt ülne ennél az asztalnál, mind az öt
játékosnak kiürítené a zsebét.
Én viszont még mindig elég kezdőnek tartom magam, ezért
más technikákat kell alkalmaznom, hogy előnyre tegyek szert.
Az egyik ilyen, hogy teljesen tanácstalanul viselkedem.
Az osztó kiosztja a következő kör lapjait, én pedig látványosan
úgy teszek, mintha össze lennék zavarodva, mielőtt eldobom az
ötödik lapomat.
Miközben a játék folytatódik, előveszem a táskámból a
telefonomat, és megnézem az üzeneteimet.
Belle eléggé elfoglaltnak tűnik a munkával ahhoz, hogy ne
nyaggasson, amiért nem találkoztam vele egy ebéd erejéig. És
úgy tűnik, Julie-nak is rendben mennek a dolgai.
Eddig minden rendben.
Természetesen nem tudom megállni, hogy ne küldjek egy
SMS-t annak a férfinak, aki azóta jár a fejemben, hogy leültem
ehhez az asztalhoz. Az apámnak.

Én: Nem fogod elhinni, mit csinálok most. De ha

elmondom, meg kell ígérned, hogy nem mondod el
anyának, Katelynn-nek vagy Belle-nek, hogy hol
vagyok.

Amellett, hogy fantasztikus apa, ő a legjobb titoktartó is, akit

valaha láttam. Ha Anthony Sage-nek elmondasz valamit, amiről
nem akarod, hogy bárki is tudjon, akkor ő azt a titkot a sírba
viszi.
Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy én mindig is
közelebb álltam apánkhoz, Belle pedig anyánkhoz.
Az anyám nagyon aranyos, de úgy kezeli a dolgokat, mint
Belle – addig nyújtózik a személyes teredben, amíg össze nem
törsz. Apám viszont finomabban közelíti meg a dolgokat, és
csak tudatja veled, hogy bármiben fordulhatsz hozzá – de nem
kíváncsiskodik.
Katelynn-nek mindig sikerül valahol középen landolnia. Félig
olyan, mint az anyukánk, félig olyan, mint az apukánk.
 Papa: Tudod, hogy milyen jó titoktartó vagyok, Soph.
Még a szövetségiek sem tudnának megtörni.

Nevetek. Az igazság az, hogy valószínűleg úgyis elmondtam

volna neki – túlságosan erős késztetést érzek rá. De nagyon
tetszik, milyen komolyan igyekszik meggyőzni.

Én: A Venetian pókertermében vagyok és Texas

Hold’emet játszom.

Papa: Ha a lányom lesöpör mindenkit az asztalról, én

boldog leszek.

Elvigyorodom.

Én: Épp csak elkezdtük, de ez a terv.

Papa: Játszod a kedves és ártatlan lányt?

Én: Ó, igen.

Papa: Ez az én lányom.

Én: Szeretlek, apa!

Papa: Én is téged, Soph! Hívj fel valamikor

hamarosan, jó? Talán még el is ugorhatnál Miamiba,
 hogy meglátogass minket anyával. Gondoskodom róla,
hogy készítsen egy finom fajitast. A San Pedró-s
steakkel.

Én: Remélem, hogy áprilisban vagy májusban eljutok

Miamiba, de a fajitasnak igencsak április-szaga van.

Papa: Jó. Alig várom, hogy lássalak.

Én: Én is, apa. Hamarosan hívlak.

– A Titkos Klub? – kérdezi egy fehér szakállas, kopott

cowboykalapos fickó a pókerasztal túloldaláról, én pedig
elszakadok az üzeneteimtől. – Ez mit jelent, kedves?
A telefonomat arccal lefelé a filcborítású asztalra teszem, és
egy apró vigyort villantok felé.
– Hát, pontosan azt jelenti, ami oda van írva. Egy titkos
klubról van szó.
A férfi kuncog a szarkazmusomon, de egy másik idősebb,
tengerészkék öltönyös úriember is bekapcsolódik a
beszélgetésbe.
– Azok jelvények a pólódon? – Lenézek és mosolygok.
– Igen.
– Mint a cserkészeknél? – kérdezi Fehér Szakáll, mire azonnal
kipirosodik az arcom az igazság mocskosságától.
– Hát... mondhatni, valami ilyesmi – válaszolom homályosan,
mire Fehér Szakáll felvonja vastag, hernyószerű szemöldökét.
– Hogyan érdemled ki őket?
 – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de ami a Titkos
Klubban történik, az a Titkos Klubban marad.
A férfiak kuncognak az ütős válaszomon.
Őszintén szólva, ha ezek az öregek tudnák, hogyan vagy hol
szereztem ezeket a jelvényeket, úgy érzem, hogy legalább az
egyikük szívrohamot kapna az asztal mellett ülve.
Valójában tíz jelvényről van szó. Mindegyiket a Titkos Klub
pólómra vasaltam, miután Jude megajándékozott egy-egy
orgazmussal. Tíz orgazmus kevesebb mint huszonnégy óra
alatt, ráadásul mindegyiket más-más helyen szereztem, szerte
ebben a vad városban.
Négy közülük a lakosztályunkban történt – az ablakokkal
szemben, a zuhanyzóban, a hatalmas jacuzziban, és egy a
nagyméretű plüsságyon, miközben Jude péniszét fordított
tehenészlány módjára lovagoltam meg. Azon a jelvényen
ironikus módon egy aranyos kis cowgirl van, és most ott csücsül
a jobb mellem fölött.
De a másik hat? Nos, az egy egészen más történet, és ha a Las
Vegas-i rendőrség tudna a nyilvános helyekről, ahol
kiérdemeltem a jelvényeimet, valószínűleg letartóztatnának és
elkoboznák ezt a pólót.
Biztos vagyok benne, hogy az, hogy Jude a ruhám alatt
fogdosott engem, amíg a csúcsra nem jutottam, miközben az X-
Scream hullámvasúton voltunk a Stratosphere Hotelben,
határozottan szeméremsértésnek minősül.
Vagy amikor a csendes bokszban, a Taóban az ölében ültem
az egész étkezés alatt, miközben a farkával végig bennem volt.
Vagy amikor a Paris Hotelben az Eiffel Tower Experience
kilátóteraszán voltunk.
Mondanom sem kell, hogy soha életemben nem voltam még
ennyire vad és spontán, de valahogy mindez természetesnek
hat, amikor Jude ül a vágyaim kormányánál.
Az osztó újabb kört kezd osztani, és úgy döntök, hogy ez lesz
az, amikor megszabadítom ezeket az embereket néhány
zsetontól.
Rápillantok az előttem fekvő két kártyára: Kőr bubi. Pikk
dáma. Nem túl jó lapok, de nem baj, mert úgy fogok viselkedni,
mintha azok lennének.
Szélesen elmosolyodom és kuncogok.
– Hű, nahát!
Bajusz és Fehér Szakáll a kártyájuk fölött rám néznek, de a
másik három férfi az asztalnál nem nagyon figyel rám.
– Ööö… All in! – kiáltom, mielőtt az osztó megmutatja a
flopot{21}, és a zsetonjaimat az asztal közepe felé tolom.
Most már a másik három férfi is rám figyel.
A tengerészkék öltönyös összevonja a szemöldökét. Hawaii
ing végigsimít az állán. A férfi, akit Mr. Kapafogúnak becézek,
felnéz, és az arcomat fürkészi.
Felemelem a kártyáim szélét, hogy újra megnézzem őket, és
meggyőződöm arról, hogy a szemem jó nagyra kerekedjen az
örömtől.
– Kiszállok – jelenti be Fehér Szakáll és Bajusz is az osztónak,
és felé tolják a lapjaikat.
A tengerészkék öltönyös és a hawaii inges sem marad bent
sokáig. De Mr. Kapafog jó két percig töpreng a lehetőségein.
– All in, mi? – kérdezi, és tekintete úgy követi a
testbeszédemet, ahogy minden jó pókerjátékos tenné. Bár ez
inkább csak látszat, mint bármi más. Már látom, hogy egy
percre van attól, hogy bedobja a lapjait.
És egy gyors fejrázással, majd izmos ujjaival a lapjait a közép
felé mozgatva valóban be is dobja azokat.
– Ó, te jóég! – vihogok idiótán, amikor az osztó visszatolja a
zsetonokat az én irányomba. – Ez elég izgalmas volt. De közben
nagyon ideges is voltam. Ez normális?
– Igen, drágám. Azt is mondhatnánk, hogy minden leosztás
adhat egy kis adrenalinlöketet – vigyorog Fehér Szakáll.
Gondolatban emlékeztetem magam arra, hogy a következő
néhány osztást bedobjam, hogy félrevezessem a többieket,
miközben időnként olyan kérdéseket teszek fel, mint például:
„Jobb egy szín, mint egy flush{22} vagy fordítva?”
A második leosztás miatt, amit bedobok, eléggé eldurvul a
helyzet Fehér Szakáll és a Tengerészöltöny között, és amíg a
döntésükről vacillálnak, a telefonomon megjelenik egy szöveges
értesítés.

Jude: Most értem vissza a szobába, és te nem vagy itt.

Mike Tyson tigrise a fürdőszobában van? Most már
kezdjem el ellenőrizni a tetőt?

Nevetek, és begépelem a választ, amely inkább hajaz a

valóságra, semmint Hollywoodra.

Én: Elveszítem az összes ingyenes kaszinópénzedet.

 Technikailag körülbelül ötszázzal vagyok beljebb.

Jude: HAHA! Süteménynyomokat hagytál, hogy

megtaláljalak, vagy csak kérdezzem meg, hol vagy?

Én: A mi kedves kaszinónk pókertermében.

Jude: Várj! A Venetianben pókerezel?

Én: Texas Hold’emet, hogy pontos legyek.

Jude: Bébi, ne vedd sértésnek, de tudsz te pókerezni?

Pfft! Persze hogy tudok. Majdnem megsértődtem, hogy ezt

kérdezte tőlem, de aztán rájöttem, hogy ez a fajta
gondolkodásmód az, ami lehetővé teszi, hogy ellopjam az öreg
csávók összes zsetonját.
Így hát inkább ráülök erre a gondolatvonatra, és egy kósza
szöveget küldök vissza.

Én: Tudom, hogy a színsor azt jelenti, hogy minden

lapnak sorrendben kell mennie. A flush pedig azt
jelenti, hogy minden lapon ugyanannak az aranyos
szimbólumnak kell a tetején lennie. Mint például,
hogy az összes szívnek egyformának kell lennie. Vagy
az összes pikknek. Én személy szerint a kárót szeretem
a legjobban.
 Jude: LOL. Akkor úgy tűnik, minden rendben van.

Én: Az, hogy visszatértél a szobába, azt jelenti, hogy

végeztél a megbeszéléseddel?

Jude: Igen. És a szexi kis cserkészlányom után

kutatok.

Én: Nos, biztos vagyok benne, hogy a pókerteremben

találod meg. Ő lesz az, aki farmernadrágot és egy
Titkos Klub feliratú pólót visel.

Jude: Várj... azok a levágott farmer rövidnadrágok,

ahol láthatom a feneked alsó ívét?

Összevonom a szemöldököm. Ez az egyetlen farmernadrág,

amit magammal hoztam, és nem emlékszem, hogy kilógna
belőle a fenekem.

Én: Ööö... biztos vagyok benne, hogy ebben nem

látszik a seggem.

Jude: De láttam.

Én: Mikor?

Jude: Amikor reggel lehajoltál, hogy kivegyél valamit

 a bőröndödből.

Megrázom a fejem, miközben magamban nevetek. Esküszöm,

néha olyan, mint egy perverz, bugyilopkodó zaklató, akiről nem
is tudtam, hogy akarom.

Jude: Hamarabb ott leszek, minthogy kimondhatnád a

cserkészlányok eskütételét.
 HARMINCKETTŐ

Jude

Sophie-t a pókerasztal mellett találom, amelyet testes férfiak

ülnek körül.
Olyan átkozottul aprónak tűnik az asztal többi tagjához
képest, de ugyanakkor őrülten dögös is. Lábait keresztbeveti a
levágott farmerjében, és a jelvényeivel fedett pólója a
legcsábítóbb módon feszül a mellein.
Eddig tíz jelvényt szedett össze. És ha minden jól megy, még
tíz újabbat szerez, mielőtt elhagyjuk ezt a várost.
Amikor találkozik a tekintetünk, ajkai olyan mosolyra
húzódnak, ami engem is vigyorgásra késztet, és gyorsítok a
tempómon a köztünk lévő távolság csökkentésére. Amint
közvetlenül mellette állok, csókot nyomok az arcára.
– Hogy vagy, bébi? – kérdezem, miközben célzottan felveszem
a szemkontaktust az asztalnál ülő összes férfival, még a magas,
nyurga fickóval is, aki kaszinóegyenruhát visel, és a névtábláján
az áll, hogy Osztó.
Nem annyira arról van szó, hogy kijelöljem a területemet,
hanem inkább tudatni akarom, hogy ha Sophie-val
baszakodnak, akkor velem is baszakodniuk kell.
A legtöbb férfi egész okés a vegasi kaszinók nagymenő
pókertermeinek asztalainál, de néha-néha akad egy igazi
seggfej, aki azt hiszi, hogy ugráltathatja az embereket. Még
akkor is, ha azok az emberek nők.
Szerencsére senki sem sugároz faszfej hangulatot, és a
figyelmemet Sophie zsetonjaira irányítom.
– Bébi! – suttogom a fülébe. – Azt hittem, azt mondtad, hogy
vesztésre állsz. Ez nem úgy néz ki, mintha veszítenél.
Ha jól számoltam, akkor néhány százassal előrébb van, mint
amennyit ma reggel adtam neki, mielőtt elmentem, hogy az
Electric befektetőivel reggelizzek a The Palmban.
Csak megvonja a vállát, és pajkos testbeszéde miatt valami
bekapcsol nálam.
Összehúzom a szememet, és amikor egy ügyetlen, de imádni
való kacsintást küld felém, minden kétséget kizáróan tudom,
hogy készül valamire. Nem tudom biztosan, mi az, de abban
biztos vagyok, hogy Sophie rosszban sántikál.
Most még kíváncsibb vagyok, mint valaha, nyomok még egy
csókot az arcára, majd hátralépek, és hagyom, hogy kijátssza a
kártyákat, amelyeket az osztó most rakott ki az asztalra.
Hárman azonnal megemelik a tétet, ketten pedig dobnak.
Amikor Sophie-n van a sor, még egyszer megnézi a lapjait, és
úgy tűnik, hogy bedobja a törülközőt, de aztán játékosan
megvonja az egyik vállát, és kuncog egyet. Végül tartja a tétet, és
várja, hogy az osztó megmutassa a flopot.
Pikk tízes. Kőr kettes. És a treff ász került az asztalra. Egy
hawaii inges fickó ezerrel emeli a tétet.
Egy nagy fehér szakállas, ráncos szemű férfi megrázza a fejét,
de aztán végül tartja az ezrest, és bent marad.
 Ismét Sophie jön, aki körülnéz az asztalnál, a flopra pillant,
vet még egy pillantást a lapjaira, és miután valamiféle vizuális,
mentális számolást végez fejben, ezer dollár értékű zsetont tol
középre.
Nahát! Azt hiszem, nyerni készül.
A negyedik lap a treff bubi.
A hawaii inges fickó ezúttal két lepedőt játszik meg, hogy bent
maradjon, látszólag igazán rajong a birtokában lévő kártyákért.
Az öreg szakállas fickó azonnal bedobja a lapjait, de átkozott
legyek, ha Sophie nem dob még egy csomó zsetont a középső
rész felé, hogy bent maradjon.
Miután az osztó meggyőződött arról, hogy mindenki készen
áll, feldob még egy lapot, az ötödiket.
Egy másik ász. De ezúttal pikk.
A hawaii fickó ezúttal ötezer dollárt tesz fel, de Sophie? Nos,
az én csajom csak csendben az asztal közepe felé tolja az összes
zsetonját.
– Várj… All in? – kérdezi az ellenfele, és Sophie bólint.
– All in.
– Úgy látszik, a kisasszony nyerni jött! – kiált fel kuncogva a
fehér szakállas öregember.
A többi férfi reakciója az asztalnál egyszerre tükrözi a
szórakozást és a döbbenetet, és nem tagadom, hogy bennem is
ez a két érzés viaskodik.
De amikor egy kicsit oldalra lépek, hogy megnézzem Sophie
arcát, látom, hogy valami megváltozott. A tekintete mögött
bizonyosság rejlik. Tagadhatatlan magabiztosság. Arra az estére
emlékeztet, amikor azt mondta annak a köcsögnek, hogy a
Bedford Hillsből jött exfegyenc.
Várj... csak nem azt csinálta, amire gondolok, ugye?
Összevonom a szemöldököm, és próbálom értelmezni a
dolgot, de amikor az ellenfele végül tartja a tétet, hirtelen
minden felgyorsul.
Az inges megmutatja a lapjait – egy pár dáma.
– Királynők és ászok. Két pár az úrnak – jelenti be az osztó.
– Jó lapok – mondja Sophie, de amikor megfordítja a kezét,
hozzáteszi: – De úgy tűnik, az enyéim még jobbak.
Lenézek az előtte lévő helyre, és ott ül egy pár ász.
Tényleg csak úgy szénné verte ezeket az öreg fickókat egy pár
kibaszott ásszal a kezében?
Amikor újra megnézem a kártyáit, döbbent nevetés tör ki a
mellkasomból.
Szent szar! Úgy kijátszotta ezeket az embereket, hogy csak na.
Megint Sophie-ra nézek. Csak ül ott, teljesen önelégülten, és ez
talán a legszexibb dolog, aminek valaha is szemtanúja voltam.
– Négy egyforma értékű lap a hölgynek – mondja az osztó, és
láthatóan nagy erőfeszítésébe kerül, hogy szája csak egy apró
szegletére korlátozza, mennyire jól szórakozik. – A hölgy nyeri
ezt a kört.
A hawaii inges fickó meg csak ül ott, tátott szájjal.
A szakállas öreg fickó viszont hatalmas nevetésben tör ki,
miközben a lábát csapkodja.
– Hát, a pokolba is! Úgy látszik, van köztünk egy szélhámos!
A három másik csatlakozik a nevetéshez, de a virágos inges –
tekintve, hogy épp most vesztett húszezer dollárt –, csak a fejét
rázva káromkodik.
 – Bassza meg! Rászedtek.
– Haver, a barátnőd csak bajt hoz rád – mondja egy bajuszos
fickó egyenesen nekem, de a hangjában érződik, hogy
nagyszerűen szórakozik. – Két órája folyamatosan átver minket.
Elhitette velünk, hogy szart se tud a kártyázásról, de úgy tűnik,
sokkal többet tud, mint amennyit elárult.
Nem is vesződöm azzal, hogy kijavítsam a barátnő kifejezést,
ugyanis túlságosan be vagyok indulva ahhoz, hogy bármi másra
is gondoljak azon kívül, hogy felvigyem Sophie-t a szobánkba,
ahol újabb jelvényt tudna szerezni.
Sophie összegyűjti a nyereményét, és kacsint egyet a többi
játékos felé.
– Lehetséges, hogy tudok egy s mást a dologról.
A testéből áradó magabiztosság úgy hat a farkamra, mint egy
szirén éneke, és abban a pillanatban, hogy felhalmozta az
összes zsetont és elköszönt a többiektől, gyakorlatilag vonszolni
kezdem a lift felé.
– Mit csinálsz? – kérdezi, miközben sietve betuszkolom
magunkat az egyik üres liftbe. – Jude? Jól vagy?
– Viccelsz velem? – felelem, ahogy az ajtók becsukódnak. –
Több, mint jól vagyok. Ez volt a legdögösebb dolog, amit valaha
láttam. A pokolba is, szinte meglep, hogy nem próbáltalak
megdugni ott helyben, az asztalon.
A szemei egy pillanatra elkerekednek, de aztán valami
megváltozik. Mintha csak átkapcsoltak volna benne egy
gombot, a magabiztossága visszatér és lángol, miközben elindul
felém. Szabad kezét a mellkasomnak nyomja, a falhoz szorít, és
olyan hevesen csókol, hogy a farkam megrándul a nadrágom
cipzárja alatt.
Nahát, kislány!
– Készen állok a következő jelvényemre – mondja, majd
hátralép, leteszi a földre a chip-tartóját, és megnyomja a lift
vészleállító gombját, így a lakosztályunktól körülbelül tíz
emeletnyire lógunk a levegőben. – De a te orgazmusodért
akarom kiérdemelni. Amikor kielégítelek. A számmal.
Csak pislogni tudok.
– Megegyeztünk?
Tényleg komolyan gondolja? Még jó, hogy megegyeztünk.
– Bébi, ezt az üzletet a hét bármelyik napján megkötném.
– Helyes. – Úgy vigyorog rám, mint egy szexi kisördög.
És aztán egy másodpercet sem veszteget.
Sophie térdre ereszkedve lerántja a nadrágomat és az
alsónadrágomat, és miközben nagy zöld szemével felnéz rám,
szívni kezdi kemény farkamat.
Kétségtelenül ez a legerotikusabb dolog, amit valaha is
tapasztaltam eddigi 36 évem alatt.
Ravasz kis nyelve körbejárja a farkam csúcsát, miközben a
száját a legkellemesebb módon szorítja rá a farkamra, én pedig
csak állok ott, és nézem, ahogy dolgozik rajtam – mint egy
magabiztos istennő, akiről mindig is tudtam, hogy odabent van.
A szája minden egyes simogató szívásával az élvezet egyre
fokozódik, egészen addig, amíg a lélegzetem erős zihálássá
fokozódik, a combjaim pedig égni kezdenek.
Addig csinálja, amíg keményen el nem élvezek. Egyenesen
abba a gyönyörű szájába.
De alig van időm levegőt venni, máris visszabújtat a
nadrágomba, és feláll.
– Úgy tűnik, tartozol ennek a cserkészlánynak egy jelvénnyel
– mondja, majd félreérthetetlenül megnyalja az ajkait, és
megnyom egy gombot, hogy a lift újra elindulhasson.
Hát, bassza meg! Valaki csípjen meg, mert ha erről a nőről van
szó, elképzelhető, hogy végem van.

Este tíz felé jár az idő, és Sophie-val úgy döntöttünk, hogy az

éjszaka hátralévő részét a szobában töltjük. Ennek bizonyára
köze van ahhoz, hogy átkozottul elfoglaltak voltunk, miközben
fel és alá rohangáltunk Vegasban, és dugtunk, mint a nyulak.
Arról nem is beszélve, hogy ma reggel elég korán keltem a
Billyvel és a befektetőkkel való találkozó miatt. Szerencsére ez
pont olyan jól ment, mint ahogy reméltem, úgyhogy most már
hivatalosan is az Electric csapatának tanácsadója vagyok.
Ételek illatát érzem, ahogy betolom a szobába a vacsorával
megrakott kocsit, amelyet egy londiner épp most tett le az
ajtónk előtt. A rajta lévő összes ételt a szálloda szobaszervizén
keresztül elérhető menüről választottuk, én pedig betolom a
hálószobába az egészet, ahol Sophie-t az ágyon találom a
Venetian egyik krémszínű plüssköntösében.
Mellé dobom az ágyra azt a két jelvényt, amelyet az
ebédlőasztalon található dobozból szedtem ki. Az egyiken egy
naplemente képe látható, a másikon pedig egy egyszarvúé –
ugyanis biztos vagyok benne, hogy az orális kényeztetés, amit a
liftben adott nekem, a lehető legközelebb áll ahhoz, hogy úgy
érezzem magam, mintha egy szivárványokat átugró mitikus
lény lennék.
– A gyűjteményedbe – incselkedem, miközben felhúzom a
szemöldökömet. – A vacsora pedig tálalva, asszonyom.
Leemelem a tányérokról az ezüst fémfedeleket.
– Remélem, éhes vagy, mert én nagyjából mindenből
rendeltem, ami jól hangzott.
– Úgy tűnik, ilyenből sokat találtál – mondja, miközben
mindenből vesz egy kicsit. Hamburger, taco, sült csirkés rizs,
még palacsinta és tojás és bacon is van – nem kíméltem
egyetlen olyan menüpontot sem, ami jó lehetőségnek tűnt.
– Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy a jelvényed megszerzésével
járó munka meghozta az étvágyadat – kacsintok.
– Mondd, hogy mindezt ebben az ágyban fogjuk megenni, és
megengedem, hogy ellopd a másik bugyimat is.
– Elfogadom az ajánlatot, bébi. És azt a szexi rózsaszínűt
választom, amit tegnap este viseltél.
– Úgy érted, amit kettétéptél? – mondja döbbent kuncogással.
– Pontosan.
– Jude, nem gondolod, hogy talán terápiára kéne járnod a
kialakulóban lévő bugyifüggőségeddel kapcsolatban?
– Mégis miért tennék ilyet? – vigyorgok.
– Mert valószínűleg sokan azt gondolnák, hogy teljesen zavart
vagy.
– De te őrültnek gondolsz?
– Azt hiszem, azt kéne hinnem, hogy elmebeteg vagy, de… –
szünetet tart, majd felhorkan. – Valószínűleg túlságosan elfogult
vagyok, mert minden alkalommal, amikor ellopod a bugyimat,
én kielégülök. Szóval…
Megvonja a vállát.
– Nem hiszem, hogy én vagyok a legmegfelelőbb személy,
akitől ezt megkérdezheted.
Ezen jót kuncogok.
– De ne aggódj, a perverz kis titkaid biztonságban vannak
nálam.
A Sophie-val való találkozásom előtt soha nem éreztem
késztetést arra, hogy ellopjam valakinek az alsóneműjét. Ha
őszinte akarok lenni, ilyesmi eszembe sem jutott. De a rohadt
életbe, sosem voltam az a fajta, aki szégyelli, hogy mi izgatja fel.
És meg kell mondanom, a tudat, hogy van egy titkos
rejtekhelyem Sophie bugyijaiból a hálószobám fiókjában,
kurvára beindít.
Az is iszonyú szexi, ha látom a reakcióját, amikor a zsebembe
dugom őket. Egyszerre pirul el és kezd zihálni, szemét lehunyja,
mindezzel pedig egyenesen azért könyörög, hogy fantasztikus,
mocskos dolgokat csináljak vele. És egy férfi előbb-utóbb
elgyengül, ha Sophie Sage forró, smaragdzöld szemébe néz.
Végül elkezdek megteríteni a vacsoránknak. Miután
letakarom az ágyat az egyik nagy fürdőszobai törölközővel,
kirakok két villát és néhány tányért.
Sophie nyilvánvalóvá teszi, hogy a tejszínhabbal és eperrel
borított palacsinta a fő választása. Ezt onnan tudom, hogy két
kézzel, mohón megragadja a tányért, és az ölébe veszi.
– Ezt nem osztod meg velem, mi? – kérdezem, miközben
leülök mellé az ágyra egy szál fekete boxeralsóban.
– Nem. – Megrázza a fejét, és már az első falatnál elneveti
magát.
Jó tíz másodpercig vacillálok a burger és a taco között, de
végül a taco győz.
– Ó, igen, ezek finomak – bólintok egy ropogós harapás után.
– Az ágyban evés az egyik legjobb döntés, amire valaha is
rákényszerítettelek – állapítja meg egy újabb falat palacsintával
a szájában.
– Közel sem olyan jó, mint ami korábban a liftben történt, de
azért nem rossz.
Elpirul és elvigyorodik, és éppen amikor elkezdeném költői
szavakkal dicsérni a kiváló orális képességeit, amikor a
telefonom üzenetküldő értesítője hangosan pittyen az
éjjeliszekrényen. Felkapom, és azt látom, hogy egy olyan
embertől kaptam üzenetet, akitől soha nem vártam volna.
Valakitől, akiről már régóta nem hallottam.

Kyle: Ismersz jó ügyvédeket Kubában? Egy kis pácban

vagyok jelenleg.

Hangosan felnevetek.
– Mi az? – kérdezi Sophie, én pedig elfordítom a telefonom
képernyőjét, hogy elolvashassa az üzenetet. Azonnal
elkerekedik a szeme.
– Ööö... ez nem hangzik jól...
– Igen, nem – értek egyet. – De Kyle-lal mindig ilyesmi
történik.
– A barátod?
– Hát, évek óta nem beszéltem vele, de igen, kamaszként elég
közel álltunk egymáshoz. Bár mindhárom bátyám utálta őt.
– Úgy hangzik, van valami sztori emögött – ráncolja
érdeklődve a homlokát.
– Kyle ismert volt a bajkeverésről – magyarázom. – Amikor
tizenhét éves voltam, az FBI kopogtatott az ajtómon, és őt
kereste. Nem viccelek. Mindezt azért, mert leszúrta magát egy
késsel, miközben a Central Parkban kommandósat játszott.
Sophie arca hitetlenkedő grimaszba fordul.
– Ez nem hangzik valóságosnak.
– Ó, pedig az. Az apja szemében ez az incidens volt nagyjából
az utolsó csepp a pohárban. Rögtön utána katonai iskolába
küldte Kyle-t. Néha tartottuk a kapcsolatot, de esküszöm, már
vagy tizenhárom éve nem beszéltem vele.
– És… fogsz válaszolni?
Bólintok, és gyorsan begépelek egy üzenetet. Miután
megnyomom a küldés gombot, elfordítom a telefont, hogy ő is
elolvashassa.

Én: Haver, az egyetlen dolgot, amit Kubáról tudok, azt

a Dirty Dancingből tanultam. Nem hiszem, hogy ez az
a fajta szakértelem, amire szükséged van.

Sophie eltakarja a száját, miközben kineveti az ízlésemet a

filmekkel kapcsolatban, én pedig forgatom a szemem, és
egyszerűen csak annyit mondok: „A húgom”.
Kyle válaszol, Sophie és én pedig együtt nézzük a képernyőt.

Kyle: Ah, a pokolba! Azért köszi. Remélem, jól vagy,

 haver!

– Ennyi? – kérdezi hitetlenkedő grimasszal Sophie. – Nincs

magyarázat, meg semmi?
– Ez Kyle. Ő a legrandomabb ember, akivel csak találkoztam.
– Lehet, hogy ez irracionális, de egy kicsit dühös vagyok, hogy
fogalmam sincs, mi történik vele Kubában – jegyzi meg. – Azt
hiszem, kezdem érteni, miért utálták a tesóid.
– Aha – bólintok. – Remy, a legidősebb bátyám gyűlölte a
legjobban.
– Hogy hívják a többi bátyádat?
– Nos, igazából három bátyám és egy húgom van –
magyarázom. – Winnie a legfiatalabb közülünk, a Winslow
testvérek közül. Aztán ott vagyok én. Aztán ott van Ty. Aztán
Flynn. És végül Remy.
– Ez aztán a szép kis család – jegyzi meg. – Nekem kevesebb
testvérem van, mint neked. Nekem csak két lánytestvérem van.
– Természetesen Belle-re emlékszem – mondom neki
vigyorogva. – Elég nehéz elfelejteni azt a sok zűrzavart.
– Igen – horkan fel. – Belle az ikertestvérem, aztán ott van
Katelynn. Ő idősebb nálunk.
Valami furcsa oknál fogva azon kapom magam, hogy egyre
több kérdést teszek fel neki a családjáról.
– Szóval a szüleid jelen vannak az életedben?
– Anyukám és apukám már Katelynn születése előtt házasok
voltak, és most boldogan élik a nyugdíjas éveiket Miamiban –
bólint. – És mi a helyzet veled?
– Apám lelépett, amikor fiatalok voltunk. Anyukám nagyon is
jelen van. A legerősebb nő, akit ismerek. Ott van még Brad
bácsikám és Paula nénikém, akik mindig is olyanok voltak
számunkra, mintha a második szüleink lennének.
– Basszus, apád otthagyta az anyukádat a sok gyerekkel?
Nem tudnék jobban egyetérteni.
– Egy igazi szemétládáról van szó.
– Sajnálom, hogy ez történt veled. – Kinyújtja a kezét, és
gyengéden a combomra teszi, és bár jólesik a kedvesség, erős
késztetést érzek, hogy lesöpörjem.
– Kösz, bébi. De ami engem illet, nincs szükségem
szomorkodásra vagy együttérzésre. Ha bárkinek is szüksége
van rá, az az apám. Azt hiszem, mindenkinek egyértelmű, hogy
ő veszített azzal, hogy lelépett.
– Nem ismerem a testvéreidet, de ha hasonlítanak hozzád,
akkor el sem tudnám képzelni, hogy leléceljek. – A mosolya lágy
és gondoskodó, és a szívem hirtelen megdobban.
Basszus, ez fura. Talán meg kéne nézetnem, ha visszamegyek
New Yorkba.
Vagy talán rá kellene jönnöd, hogy nem a szíveddel van baj,
hanem azzal, amit ez a nő tesz vele…
Igyekszem megszabadulni ettől a nevetséges gondolattól, de
Sophie következő kérdésére, miszerint a testvéreim közül
házas-e valaki vagy van-e gyerekük, nem habozok válaszolni.
– Csak Winnie. És az unokahúgom, Lexi a legmenőbb gyerek,
akivel valaha is találkozhatsz.
– Nekem mindkét nővérem házas. Katelynnnek pedig két
kisfia van, Ben és Alex. Két és három évesek, úgyhogy eléggé
tele van velük a keze – mondja Sophie meleg mosollyal, de
aztán kicsit összeráncolja a szemöldökét. – Szóval... várj... egyik
bátyád sem házas?
– Nem – rázom a fejem. – A kishúgom legnagyobb bánatára.
Ty általában random nőket hoz magával a családi eseményekre,
de ez áll a legközelebb ahhoz, hogy bármelyikünk is
megállapodjon – válaszolom őszintén, de aztán eszembe jut a
múltunk egy nagyon szívbemarkoló pillanata. – Bár Remy
egyszer eljegyzett valakit, de az elég szörnyű véget ért.
– Hogyhogy?
– Faképnél hagyták az oltárnál.
– Komolyan? – hőköl hátra Sophie.
– Kemény idők voltak.
– Húha! – motyogja inkább magának, mint nekem. – Ez
borzalmas.
– Az, az volt – mondom, és hirtelen késztetést érzek arra, hogy
bedobjak egy kevésbé súlyos téma. – De ne bosszankodj emiatt,
bébi. Ez már a múlté. Most pedig a jelenben vagyunk, én itt
ülök, és rájöttem, hogy te palacsintát eszel, miközben egy
csupasz punci van a köntösöd alatt. Ami, meg kell mondanom,
elég érdekes helyzetet teremtett számunkra.
– Mire akarsz kilyukadni? – vonja össze a szemöldökét.
– Hogy hogyan fogod megszerezni a következő jelvényt.
– Oké...
– És ez tutira azzal kezdődik, hogy megnézzük, meddig tudsz
ott ülni és enni azokat a palacsintákat, miközben én a puncidat
nyalogatom.
Csak bámul rám.
– Nem tennéd.
 – Ó, dehogynem, kicsim, megtenném, és meg is teszem.
Kitör belőle a kuncogás, miközben egyik kezében a
palacsintás tányérjával próbál zsonglőrködni, a másikkal pedig
próbál arrébb kúszni.
De én gyorsabb vagyok.
Abban a pillanatban, amikor a fejem a köntöse alá kerül, és a
nyelvem belekóstol édes puncijába, hallom, ahogy Sophie
tányérja a padlóra esik. Elég nagy lesz a rendetlenség... De ez
most ki a fenét érdekel?
Sophie-nak ki kell érdemelnie egy jelvényt, nekem pedig el
kell merülnöm a finom puncijában.
Úgy tűnik, a vegasi szerencse az én oldalamon áll.
 HARMINCHÁROM

március 25., vasárnap

Sophie

Miközben az éppen zajló Crenshaw-esküvőre koncentrálok,

nem tudom megállítani, hogy a gondolataim ne térjenek vissza
a Jude-dal töltött vegasi út emlékeihez.
A repülőn szexelők klubja. Cserkészjelvények. Szobaszerviz
az ágyban.
Három nap alatt többet szexelni, mint amennyit a vaginám
elvisel.
Kétségtelen, hogy rengeteg király dolog történt Vegasban, de
ma este egy kicsit ki vagyok borulva. Alig tudok koncentrálni a
dalokra, amelyeket a DJ éppen játszik, és herkulesi
erőfeszítésembe kerül, hogy folyamatosan a menyasszonyt
figyeljem, hogy boldognak és nyugodtnak tűnjön.
Ez lenne a jetlag? Úgy értem, a hazafelé tartó gépünk tegnap
délután érkezett meg Teterboróba, de a testem mintha még
mindig a nyugati parti időszámítás alapján működne.
Vagy mondjuk úgy, hogy a tested még mindig a Jude Winslow-
időszámításban van.
 – Hahó! Föld hívja Sophie-t!
Felnézek a tortás asztalról, és látom, hogy Julie mellettem áll,
kezét a csípőjére téve.
– Jól vagy, főnök?
– Igen – bólintok, megköszörülve a torkomat. – Persze. Jól
vagyok.
– Biztos vagy benne? – kérdezi összehúzott szemmel, és
közelebb lép hozzám. – Mert úgy tűnsz, mint aki ma este nem
nagyon van magánál. Ha jobban belegondolok, mostanában
elég sokszor bambulsz el.
– Mi? – elkeseredetten kifújok egy nagy adag levegőt. – Nem,
nem is igaz.
Úgy értem, persze, ma este igen. De előtte? Nem hiszem.
– Ó, de igen – suttogja, és segíteni kezd annak a helynek az
előkészítésében, ahol a vőlegény és a menyasszony felvághatja
a tortát. – Úgy értem, éppen most vettél ki néhány napot, hogy
meglátogasd a szüleidet Miamiban, ami elég furcsa volt, mert te
soha semmit nem csinálsz az utolsó pillanatban. Hidd el, Soph,
olyan, mintha az elmúlt két hónapban Csodaországban jártál
volna.
Tényleg ennyire ki voltam ütve?
Találkozik a tekintetünk, és az arckifejezése azt mondja:
„Igen, kislány, határozottan.”
A francba! Azt hiszem, ez a sok titkos randevú Jude-dal kezdi
megmutatni a hatását.
Hát, végül is elszöktél vele Vegasba...
Grimaszolok egyet.
– Jól van, ki vele! – elégeli meg Julie. – Mi van veled?
 Ó, istenem! Itt ez a hatalmas, millió dolláros kérdés, és a
válasz egy ellenállhatatlan, az egész életnél is nagyobb férfi
körül forog, aki a boszorkányos képességeit használja arra,
hogy észbontó orgazmusokban részesítsen.
Vagyis Jude Winslow-ról van szó.
Dr. Wintersen kívül – és vele is csak homályosan – még
senkinek sem beszéltem arról, hogy mivel töltöm az időmet
mostanában, de egy részem úgy érzi, hogy el kell mondanom
valakinek. Talán ha Julie-nak is elmondhatnám, nem tűnnék
olyan furcsának, amikor dolgozunk.
Ha valakinek elmondanám, akkor talán ő lehetne az… nem
igaz?
Amikor rájövök, hogy Julie még mindig ott áll, és várja, hogy
válaszoljak, erőt veszek magamon, és elárulok néhány piszkos
részletet a folyamatban lévő, szigorúan titkos... akármiről, ami
Jude és köztem van.
– Oké... szóval... úgymond... találkozgatok valakivel – vallom
be, mire Julie szemei kikerekednek a meglepetéstől, és a szája
hatalmas, boldog mosolyra húzódik.
– Micsoda? – majdhogynem kiabál, de szerencsére az elöl lévő
DJ és a zenéje megakadályozza, hogy feltűnést keltsen. –
Találkozgatsz valakivel?
Bólintok, de közben elég kellemetlenül érzem magam.
– Tulajdonképpen arról van szó, akivel kirándulni voltam.
Amikor azt mondtam, hogy Miamiba mentem meglátogatni a
szüleimet, hazudtam. Amit nagyon sajnálok. Tudom, hogy nem
volt jófejség. Kérlek, ne utálj érte.
– Okééé... határozottan nem volt jófejség, és bárcsak
utálhatnálak, mert közel három napig a legidegesítőbb
menyasszony idegösszeroppanásával kellett foglalkoznom, de
nem megy. Legalábbis addig nem, amíg nem tudom meg, hogy a
távolléted oka olyan dolog-e, amiről hallani akarok. Úgy értem,
már évek óta várom, hogy kitálalj. – Megereszt egy apró,
megbocsátó mosolyt. – Szóval, mondd csak, mi a fenét csináltál?
Hova mentél, ha nem Miamiba?
– Vegasba mentünk.
– Vegasba?! – Akkorára tátja a száját, hogy majdnem a földig
ér, és ezúttal a hangja eléggé túlszárnyalja a DJ zenéjét ahhoz,
hogy néhány esküvői vendég figyelmét is magára vonja. – Te
jóég, Soph! Csak nem szöktél meg, hogy összeházasodj vele?!
– Pszt! – súgom, és a mutatóujjamat az ajkamhoz emelem. –
És ó, istenem, dehogy! – válaszolom gyorsan, és erőteljesen
megrázom a fejem.
– Nem, nem mentem férjhez. Csak szórakozás volt az egész.
Ennyi.
– Fúú! Oké. – A mellkasára teszi a kezét, és
megkönnyebbülten felsóhajt. – Mert azt akartam mondani, hogy
ha titokban megházasodtál volna, és én nem vehettem volna
részt a nagy nap megtervezésében, egyenesen megöltelek volna.
– De nem ez történt, ígérem – teszem hozzá. – Ez csak egy
srác, akivel az utóbbi időben elég sok időt töltök együtt. Akivel
nagyon jól érzem magam. És olyasvalakiről van szó, akiről még
nem beszéltem senkinek, csak neked, most.
– Még Belle-nek sem mondtad el? Vagy Katelynn-nek?
Megrázom a fejem.
– Ó, te jóég! – Halkan füttyent egyet, majd egy újabb hülye
vigyor terül el az arcán. – Ez komolyan a legjobb hír, amit egész
héten hallottam.
– Mi van? – harsogó nevetésben török ki. – Miért?
– Mert te soha nem engedted meg magadnak, hogy ilyesmit
csinálj, és én csak örülök, hogy végre egy kicsit jól érzed magad.
Nem téved. Úgy értem, ez egy olyan dolog, amit a terapeutám
is próbált a fejembe verni.
– És… – Úgy vizsgálgatja az arcomat, mintha egy bűntényt
próbálna megoldani. – Tudom, hogy jól érzed magad vele... de
szerinted lesz ebből valami?
– Ööö… – Szünetet tartok, és fogalmam sincs, hogy mit
mondjak erre. Őszintén szólva az egész kérdéstől úgy érzem
magam, mintha hirtelen szédülni kezdenék.
Jude Winslow nem az a fajta srác, aki megállapodik, de ha
arra gondolok, hogy mennyi időt töltöttünk együtt, milyen közel
kerültünk egymáshoz az utóbbi időben, határozottan nem
érzem úgy, hogy ez csak egy néhány alkalomra szóló kapcsolat
lenne.
Úgy értem, elvitt magával egy munkahelyi utazásra. Mesélt
nekem a családjáról. A fenébe is, még arra is emlékszik, amikor
olyan dolgokat mondok neki, hogy például mindig is
cserkészlány akartam lenni, majd egy lépéssel tovább megy, és
megpróbálja valóra váltani ezt az álmot szexi, mocskos, de
szuperédes módon.
– Nem tudom.
Csak ezt tudom válaszolni. Mert tényleg, tényleg nem tudom,
hogy mit csinálunk. De mégis azt kívánom, bárcsak nemet
mondtam volna. Mert azt érzem, hogy a remény máris a
hatalmába kerített.
– Értem – bólint Julie. – Hát, remélem lesz belőle valami, és
találkozhatok ezzel a fickóval, bárki is legyen az. Mert az a férfi,
aki képes rávenni Sophie Sage-et, hogy az utolsó pillanatban
elutazzon Vegasba, elég látványos jelenség lehet.
Kinyitom a számat, hogy válaszoljak, de amikor nem jönnek
ki rajta szavak, gyorsan becsukom, és még egyszer ellenőrzöm a
tortáktól roskadozó asztalt.
És mire a DJ bejelenti, hogy mindenki gyűljön össze a terem
hátsó részében, és nézzük meg, ahogy a boldog pár felvágja a
tortát, én visszamegyek a konyha felé, hogy megbizonyosodjak,
a pincérek készen állnak a desszertek felszolgálására, amelyet a
menyasszony rendelt a vendégek számára.
De amint kilépek az ajtón, a telefonom megszólal a kabátom
zsebében. Amikor megnézem a képernyőt, egy üzenetet látok a
férfitól, aki olyan sokszor szerepelt mostanában a
gondolataimban.

Jude: Mit csinálsz most?

Én: Egy esküvőn dolgozom a NoMo-ban.

Jude: A francba! A SoHo-ban vagy? Az úgy három

háztömbnyire van ettől a baromi jó kis lakástól, ahol
egy király pénisszel megáldott srác ül, akinek még van
egy órája, mielőtt a Club Craze-be kell mennie.
Gondolod, ki tudsz osonni onnan, hogy találkozz vele?
 Belül elnevetem magam, de aztán az arcom – a szemöldököm,
a szám, mindenem – egészen elkerekedik, amikor arra
gondolok, vajon most azt kérdezi-e, hogy felmegyek-e a lakására?
Még soha nem jártam Jude lakásán. Ami határozottan
késztetést ébreszt bennem arra, hogy itt hagyjam ezt az egészet,
hogy találkozzak vele.

Én: Az asszisztensem meg fog ölni, ha kihagyom az

esküvői fogadást. A menyasszony egy kicsit dilis.

Miután elküldtem ezt az üzenetet, egy kérdés, amely már egy

ideje ott lebegett a fejemben, hirtelen az előtérbe került.

Én: Ha már a Club Craze-nél tartunk, lenne egy

kérdésem hozzád.

Jude: És mi lenne az, bébi?

Én: Miért te voltál a sztriptíztáncos a húgom

leánybúcsúján? Most már tudom, hogy a munkád
eléggé más természetű.

Jude: Mert nem tudok ellenállni egy jó kis fogadásnak.

Én: Fogadásnak?

Jude: Igen. Maverickkel. A sráccal, akinek táncolnia

 kellett volna a húgod buliján. Nagyképű kis szarházi,
és nekem kedvem szottyant bebizonyítani, hogy
jobban táncolok nála.

Én: Nyertél?

Jude: Gyakorlatilag igen.

Én: Ez meg mi a fenét akar jelenteni?

Jude: Azt, hogy igen, megnyertem a fogadást, amely

arról szólt, hogy több borravalót kell szereznem, mint
Mavericknek – a legtöbbet egy magas, tapizós csajnak
köszönhetem a húgod buliján, aki háromszáz dolcsit
nyomott az alsóneműmbe.

Nevetek. Ez határozottan Tonya volt.

Jude: De egy hozzám hasonló úriember soha nem

árulkodna – vagyis, a te esetedben, soha nem elégítene
ki egy álmenyasszonyt sztriptíz közben, és árulná el
utána másnak –, úgyhogy végül is nem kértem el a
pénzt, ami jogosan megilletne.

Nem tudom, hogy ez a kinyilatkoztatás miért tölt el jó

érzéssel, de ez történik.
Bár van egy részem, amelyik nem túlságosan örül annak a
gondolatnak, hogy Jude esetleg más nők előtt vetkőzzön.
Különösen, ha arra gondolok, hogy mit tett velem az a bizonyos
tánc.

Én: És milyen gyakran mész bele ilyen fogadásokba?

Jude: Haha! Egyszer és csak akkor, bébi. Most menj, és

mondd meg az asszisztensednek, hogy egy nagyon
fontos megbeszélésed van a Titkos Klubban, de még
azelőtt visszatérsz, hogy elkezdene igazán hiányolni.

Én: Maga megőrült, uram.

Jude: Nem, bébi. Csak hiányzik a kibaszottul édes

puncid, és nagyon támogatnám, hogy megszerezd
azokat a jelvényeket.

A fenébe, olyan nehéz nemet mondani. A telefonomat a

mellkasomhoz szorítva körbenézek a konyhában, és látom,
hogy még mindig minden rendben van. Amikor visszalépek az
ajtón át a főterembe, megállapítom, hogy Julie nyugodtnak
tűnik, és nem jelent meg az a furcsa ér a homlokán, ami csak
akkor jön elő, ha kezdi elveszíteni a józan eszét.
De tényleg ki tudok szökni innen egy órára?
Ó, de igen, megteheted, és már ki is találtad, hogyan fogod
megcsinálni.
A következő dolog, amire emlékszem, hogy elküldöm az
őrültségemet igazoló üzenetet.

Én: Mi a címed?
 HARMINCNÉGY

Sophie

– Nahát, édes, de jól nézel ki így munkához öltözve – mondja

Jude, amint belépek a lakásába. – Mint egy szexi könyvtáros,
vagy ilyesmi.
Lenézek a krémszínű selyemblúzomra és a formás, pirosas
ceruzaszoknyámra és kabátomra, és felnevetek.
De közben túlságosan kíváncsi vagyok, hogyan néz ki Jude
lakása, úgyhogy inkább elterelem a figyelmemet a témáról, és
körbesétálok egy kicsit.
Nagy. Nagyobb, mint az enyém. A letisztult, kifinomult és
minimalista stílusú, okosan berendezett helyiségek tökéletesen
illenek hozzá. Agglegénylakásnak is nevezhetjük, de közben
nagyon hangulatos.
A nappaliban egy plüss bársony, többelemes ülőgarnitúra
található nagy, kényelmes párnákkal, előtte egy nagy
síkképernyős tévével. A falakon néhány műalkotás lóg. A
dohányzóasztalon pedig néhány sportmagazin és újság van
szétszórva.
– Nagyon szép a lakásod – jegyzem meg, miközben mögém
lép, és mindkét kezét a fenekemre teszi. Gyengéden megszorítja
a húsomat a szoknyámon keresztül, és a combjaim között
támadó azonnali izgalmat le sem tagadhatnám.
– Nem olyan szép, mint a te feneked.
Átpillantok a vállam fölött, és látom, hogy vigyorogva néz
rám.
– Az asszisztensed kiakadt, amikor azt mondtad neki, hogy el
kell menned, hogy meglovagolj egy csődört?
Összeráncolom az orromat.
– Ó... azt kellett volna mondanom, hogy csődör? Azt mondtam
neki, hogy egy pónihoz megyek.
– Ne baszakodj, bébi! A lábaid már nem is állnak egyenesen.
Nevetek.
– Rendben, Mr. Csődör, uram. Nem, nem volt dühös. De azt
mondta, hogy dühös lesz, ha egy órán belül nem húzom vissza a
belem a NoMo-ba.
– Úgy hangzik, mintha lenne egy határidőnk, nem?
– Pontosan – bólintok.
– Hát, azt hiszem, még jó, hogy felkészültem – mondja kezét a
vállamra téve, és immár kemény farkát a fenekemhez nyomja.
A szemeim maguktól lecsukódnak, és a hátamon végigfut a
borzongás.
– Ez nagyon jó dolog.
Egy pillanattal később Jude megpörget, és átdob a vállán.
Felnyikkanok a helyváltoztatásra, de ő csak kuncog, kilép a
nappaliból, végigsétál a közepes méretű folyosón, amíg be nem
visz a hálószobának tűnő helyiségbe.
Fejjel lefelé nézve szépnek tűnik, de nincs időm alaposan
szemügyre venni, mert amint a hátam a matracra kerül, Jude
teste az enyém fölé kerül, és ajkai kitartóan a számra tapadnak.
 – Basszus, örülök, hogy eljöttél egy órára a munkából –
suttogja a csókjai között.
Én is.
A szoknyám és a bugyim a padlóra kerül, azután Jude
boxeralsójával és farmerjével ugyanez történik. És nem telik el
sok idő, mire a hátára fekszik, a csípője fölé emeli a testemet, és
belém hatol. Kék szemei elkerekednek a gyönyörtől, miközben
nagy kezeivel felnyúl, hogy megragadja a melleimet.
– Ó, istenem! Ez nagyon jó érzés. – Felnyögök, a fejem
hátracsuklik, és a csípőm ritmusát mély lökéseihez igazítom.
– Igen, bébi. Ez az! Lovagolj meg. Élvezd ki a gyönyört.
És mint minden korábbi alkalommal, most is követem a
parancsát, és addig lovagolok rajta, amíg már nem bírom
tovább tartani magam. Megdöbbentően rövid idő telik el, mire
az orgazmus hullámai beterítik minden egyes idegszálamat, és
a mellkasára zuhanok.
– Ó, édes Sophie! – motyogja a fülembe, miközben a keze
kinyúl, hogy néhány hajszálat elsimítson a szemem elől. – Veled
mindig olyan kibaszott jó.
Már-már ijesztő, hogy mennyire igazak ezek a szavak.

Ahogy sietve gyalogolok visszafelé a NoMo-hoz, többször

végigsimítok a szoknyámon, és nagyon remélem, hogy nem úgy
nézek ki, mint egy olyan nő, aki épp most lógott el egy órára a
munkából, hogy szexelhessen.
Még akkor is, ha igen, pontosan az a nő vagyok.
 Amikor belépek a főbejáraton, és bejutok a Crenshaw
házaspár lefoglalt szobájába, örömmel tapasztalom, hogy
semmi sem tűnik rendellenesnek. A menyasszony és a vőlegény
boldogan táncolnak a vendégeikkel a DJ által jóváhagyott
lejátszási listára. Asszisztensem homlokvénája még mindig nem
debütált. És a ház sem ég.
Amint Julie felveszi velem a szemkontaktust a szoba túlsó
végéből, őrült módjára a szemöldökét húzogatja, miközben
odalép hozzám.
– Minden… orgazmikusan ment, főnök?
Talán nem kellett volna annyi mindent elmondanom neki,
hogy miért kell egy órára eltűnnöm. Azt is mondhattam volna,
hogy hasmenésem van, vagy ilyesmi.
– Minden rendben van itt? – kérdezem, kevésbé veszélyes
vizekre irányítva a beszélgetést.
– Ó, igen, a menyasszonyunk épp elég pezsgőt fogyasztott
ahhoz, hogy ne vegye észre, amikor az extra desszertek
negyedórával később jöttek ki, mint szerette volna. Szóval, kis
szexmániás barátom, bátran jelenthetem, hogy minden
rendben van az esküvővel.
– Ó, istenem! – nyögök fel. – Fogd be!
Nevet, és játékosan megbökdös a könyökével.
– Szóval... nem akarok kíváncsiskodni, vagy ilyesmi, de jó
jelnek veszem, hogy a titokzatos pasid meghív a lakására egy
forró, spontán szexre, rögtön azután, hogy szeszélyből elvitt
Vegasba. Úgy értem, biztos vagy benne, hogy nem lesz ebből
valami több? Mert nekem nagyon úgy tűnik...
– Nem akarsz kíváncsiskodni? – felelek. – Te határozottan
kíváncsiskodsz.
Julie csak megvonja a vállát, én pedig ezt az időt választom,
hogy a bejárati ajtóknál lévő ajándékasztalhoz menjek, hogy
meggyőződjek róla, hogy az összes kis Tiffany-kék doboz
rendben várja-e a vendégek indulását, ami egy óra múlva
esedékes.
De a számolás felénél a telefonom három új üzenete eltéríti a
figyelmemet.

Jude: Imádtam nézni, ahogy elélvezel a farkamon ma

este, bébi.

A második szöveg egy cím, az utolsó pedig utasításokat

tartalmaz.

Jude: Töröld a csütörtöki programjaidat! 18:30. Öltözz

hétköznapi ruhákba.

Egy újabb meglepetéstalálkozó. Jude-dal.

A mosoly, ami kiül az arcomra, valószínűleg egyenesen
zavarba ejtő. És ezt követik Julie kérdései, amelyek
visszhangoznak a fejemben.
Ez kezd valami többé válni?
 HARMINCÖT

március 29., csütörtök

Jude

Kint állok Lexi iskolája előtt, miközben szülők és kisgyerekek

sorakoznak fel az épületben, követve a táblát, amelyen az áll:
Matematikaverseny. Anyám, a testvéreim, valamint Winnie és
Wes valószínűleg már bent vannak az előadóteremben Lexivel,
de én még egy utolsó vendég érkezésére várok.
A Rolexemre pillantva látom, hogy már fél hét van, de amikor
újra felnézek, meglátom őt, Sophie-t, amint felém sétál.
Gyönyörűen néz ki farmerben, csizmában és bézs színű
pulóverben, de a szemei tágra nyílnak, tekintete rimánkodó.
Abban a pillanatban, ahogy csökkenti a köztünk lévő távolságot,
a szemei csak még nagyobbak lesznek.
– Örülök, hogy el tudtál jönni, bébi. Még ha késel is.
– Jude! – suttogja. – Egy iskola? Nem szexelek egy iskolában!
Így kerül fel az ember a szexuális bűnözők nyilvántartásába!
Kifejezetten megbotránkozottnak tűnik, én pedig csak
átkarolom a hátát, és közelebb húzom magamhoz. Miután
ajkaimat finoman az övéhez nyomom, elvigyorodom.
 – Nem fogunk itt szexelni.
Sophie hátrahajol, hogy a szemembe nézhessen.
– Oké... de ez még mindig nem válaszolja meg az este fő
kérdését.
– Ami micsoda?
– Miért vagyunk egy iskolában? – fújja ki bosszúsan a levegőt.
– Ennek jó oka van, de semmi aljasság, esküszöm –
válaszolom lazán, és ismét az órámra pillantok. – Na, gyerünk.
Jobb, ha bemegyünk, mert már így is késésben vagyunk.
Sophie csak áll, és összehúzott szemmel bámul rám. Az egész
viselkedése pokolian pimasz, és persze ezt kurvára szexinek
találom.
– Minél tovább állsz ott, annál nagyobb az esélye annak, hogy
tényleg mocskos, botrányos dolgokat találjak ki az említett
iskolában – suttogom neki. – Úgy értem, van egy jelvény és egy
óvszer a farzsebemben, szóval...
Egy apró kis mosoly rajzolódik ki a szája szegletében, és nem
tudom megállni, hogy ne húzzam újra közel magamhoz, hogy
újra megcsókoljam.
Olyan az íze, mint a kedvenc gyümölcsös mentolos
cukorkájának, és finom parfümjének illata egyenesen a fejembe
száll. Baszd meg! Ez a nő… Újra és újra bebizonyosodik,
mennyire magához láncol, ami miatt újra és újra visszatérek
hozzá. Nem tudok neki ellenállni. Soha nem unom meg.
Csak szeretném, ha minél több időt együtt töltenénk. És
mocskos, rossz dolgokat akarok csinálni vele.
Amikor egy apró nyögés hagyja el a torkát, és a farkamnak
kezd kicsit túlságosan tetszeni ez a gondolatmenet, elszakadok a
csóktól, és gyengéden Sophie derekára helyezem a kezem.
– Voltál már valaha matematikaversenyen?
– Micsodán? – hármat pislog, én pedig kuncogni kezdek.
– Igen. Én sem. – Egy utolsó csókot nyomok a homlokára. –
Menjünk, nézzük meg, mi ez a nagy felhajtás.
– Ugye tudod, hogy még mindig fogalmam sincs, mi folyik itt?
– kérdezi, én pedig rámosolygok, miközben kinyitom a bejárati
ajtót, hogy bemehessünk.
De ezen kívül semmi mást nem mondok. Ehelyett
végigvezetem az iskola főfolyosóján, és az Auditórium feliratú
tábla felé irányítom.
Amint bejutunk, a családom után kutatok az ülőhelyek
tömegében. A bátyáim nagy fejei könnyen észrevehetők az első
sor közelében, és végigvezetem Sophie-t a vörös bársonyjárdán
lefelé, a két üres szék felé, amelyek balra helyezkednek el a
három bátyámtól és attól a random nőtől, akit Ty hozott
magával az eseményre.
Szerencsére Sophie követ engem, és zavartan és érdeklődve
figyeli a helyszín változását.
Megállok Wes folyosói ülése mellett, és ő barátságos mosollyal
néz fel, de amikor meglátja a mögöttem álló nőt, akinek a keze
éppen az enyémbe van zárva, nyugodt arckifejezése eltűnik, és
fejét töprengően hajtja oldalra.
– Nem bánod, ha becsúszunk ide?
– Ó, gyertek. Persze – mondja, és megkocogtatja Winnie vállát,
hogy magára vonja a figyelmét.
Winnie elfordítja a tekintetét a színpadról, ahol Lexivel
együtt az összes diák elkezd kivonulni a kijelölt helyére.
Tekintete először az enyémmel találkozik, kissé ingerült a
mosolya.
– Késtél, de örülök, hogy el tudtál jönni – suttogja felém, de
amikor észreveszi, hogy Sophie velem együtt belép a székek
keskeny folyosójára, a nővérem feje hátrahőköl, és az ajkai egy
kis O alakját öltik meglepetésében. – És hoztál egy vendéget
is…?
– Winnie, ő itt Sophie – mutatom be gyorsan, ahogy
áthaladunk a nővérem és a sógorom mellett. – Sophie, ő a
húgom, Winnie.
– Szia! – mondja Sophie, a hangja félénk és visszafogottabb,
mint amihez hozzászoktam. – Örülök, hogy... örülök, hogy
megismerhetlek. Sok jót hallottam rólad.
Az őszintesége nyugtalanító. Főleg azért, mert Sophie tényleg
sokat tud a családomról.
És még annál is többet tud rólad. Többet, mint amennyit
bármilyen másik nő valaha is tudott.
Azt hiszem, ha nem az unokahúgom iskolája auditóriumának
közepén állnék, akkor ez a felismerés igazi hasbarúgásnak
tűnne, de most valamiért mégsem ez történik.
Leginkább csak örülök, hogy Sophie itt van.
Remy, Flynn és Ty, valamint az a random nő, akit Ty hozott
magával erre az eseményre, észreveszik a késői érkezésünk
okozta fennakadást, és ahogy Sophie és én elsurranunk
mellettük, nem tudom nem észrevenni a minket követő
szaglászó tekinteteket.
Leülünk a két üres székre, és figyelmen kívül hagyom anyám,
nővérem és testvéreim kérdő pillantásait, miközben Sophie
fülébe súgom:
– Azért vagyunk itt, hogy szurkoljunk az unokahúgomnak.
– Ó, oké. Király. – A szemei a színpadot kutatják. – Melyikük
Lexi?
Arra a helyre mutatok, ahol a kis cukorfalat ül.
– Az imádni való szőke ott középen.
– Értem – mosolyodik el Sophie.
Egy percen belül egy tanár lép a pódiumra, és elkezdi
bemutatni a matematikaverseny résztvevőit. Minden gyerek a
színpad elejére sétál és integet, így a családok tapsolhatnak
nekik.
Amikor Lexi nevét kiáltják, akkor veszem észre, hogy
nemcsak a családom jött el szurkolni neki, hanem Thatch és
Cassie, Georgia és Kline, Wes és Winnie legközelebbi barátai,
valamint négy New York Mavericks-játékos.
Már a puszta gondolattól is vigyorogni kezdek. Persze, hogy
Winnie gyereke elhívná a kibaszott Mavericks
kosárlabdacsapatot az iskolai versenyére.
Mindannyian felállunk, hogy szurkoljunk neki – messze Lexi
rajongói csoportja a legnagyobb és leghangosabb.
– Kapd el őket, Lex! – kiáltja Thatcher Kelly, miközben öklét a
levegőbe emeli.
– Gyerünk, Lexi! – kiabálja összekulcsolt kezein keresztül
Quinn Bailey, a Mavericks híres irányítója.
Három másik jól ismert Mavericks-csapattag, Sean Phillips,
Cam Mitchell és Teeny Martinez is füttyökkel csatlakozik a
torkuk szakadtából szurkolókhoz.
És mindenki más is ugyanolyan hangos. Beleértve Sophie-t is.
 Tapsol, mindkét kezét a magasba lendíti, úgy kiabál.
– Hajrá, Lexi!.
Kurvára imádni való, és fel is nevetek rajta, de hirtelen olyan
érzés, mintha a szívem elfelejtene dobogni. Nagyot kell
nyelnem, hogy elnyomjam ezt a furcsa érzést.
 HARMINCHAT

Sophie

Együtt tapsolok és éljenzek Jude családtagjaival, miközben az

unokahúga, Lexi, a színpad közepéről integet felénk. Igazán
elbűvölő szőke hajával és nagy kék szemével.
Amikor körbepillantok az állva tapsoló tömegen, rájövök,
hogy milyen sokan jöttek el, hogy támogassák ezt a kislányt. Ez
enyhén szólva is szívmelengető. A boldogító „igen”
kimondásával kapcsolatos álmaimnak mindig részét képezte az
is, hogy ilyen tömeg álljon a hátam mögött. Egy hangos,
féktelen, könnyű szívű, vadul szerető emberekből álló család –
olyan emberek, akik lemondják a többi programjukat, hogy
megnézzék a gyerekedet az iskolai matematikaversenyen.
A pódiumon álló nő mosolyogva nézi végig a tömeget, amely
Lexiért szurkol, szeme csillog örömében, és int, hogy mindenki
foglaljon helyet, hogy bejelenthesse a következő diákot.
Jude és én is visszaülünk, ő pedig kinyújtja a karját, hogy
átkarolja a vállamat, és ujjai gyengéden végigsimítanak csupasz
karomon.
Több ember is felénk pillant, a húga, egy hölgy, aki biztos
vagyok benne, hogy az anyja, és három hihetetlenül vonzó férfi,
akik eléggé hasonlítanak Jude-ra ahhoz, hogy feltételezzem, a
testvérei – Ty, Flynn és Remy.
Őszintén szólva ők ugyanolyan kíváncsinak és zavarodottnak
tűnnek amiatt, hogy megjelentem itt Jude oldalán, mint ahogy
én érzem magam attól, hogy elhozott ide. Úgy értem, elhívott az
unokahúga iskolai ünnepségére, miközben pontosan tudta,
hogy az egész családja itt lesz.
Ez nem Jude stílusa. Egyáltalán nem.
Ő Mr. Szexi Szórakozás. A férfi, aki SMS-eket küld titkos
találkozókról, amelyek mindig őrülten forró szexbe torkollnak.
Ő az a férfi, aki rá tud venni arra, hogy elengedjem magam,
spontán legyek, és ne görcsöljek rá olyan dolgokra, mint a
hosszú távú elköteleződés, a házasság és a gyerekvállalás.
Ő nem az a találkozz-a-családommal típus. Vagy legalábbis
eddig nem az a fajta fickó volt.
Lehet, hogy Julie-nak igaza volt? Kezd ez a dolog több lenni vad
kalandnál és forró szexnél?
Érzelmek háborúja dúl bennem. Egyik részem izgatott és
reménykedő. Egy másik részem azonban fél attól, hogy
bármiféle reményt érezzek. A Jude Winslow-val eltöltött időnek
nem az volt a lényege, hogy belebonyolódjunk mindenféle
érzésekbe, hanem az, hogy jól érezzem magam anélkül, hogy
azon gondolkoznék, mi lesz a jövőben és merre visz az utam.
Nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz dolog-e, hogy a
remény egyre nő a szívemben.
– Csak hogy tudd, az unokahúgom egy igazi zseni – suttogja
Jude a fülembe, én pedig pislogok egyet, hogy a gondolataim
kitisztuljanak, miközben jóképű arcára pillantok. – Minden
gyereket le fog zúzni odafent.
Nem tudok nem vigyorogni lelkesedése és büszkesége láttán.
Amikor látom, hogyan néz fel a színpadra, hogy csakis Lexire
koncentráljon, az egyáltalán nem segít abban, hogy elnyomja a
bennem bimbózó reményt. Inkább csak még jobban kivirágzik.
Sokkal jobban.

Két felszolgáló a Marco Steakhouse-ból – Jude anyukája

ragaszkodott hozzá, hogy Lexi verseny utáni ünneplését ott
tartsák – lépett oda az asztalunkhoz, hogy kiosszák a menüt és
az italrendeléseket.
Miután felsorolják az akutális specialitásokat és magunkra
hagynak, hogy legyen időnk dönteni, Jude feláll a székéről, és a
levegőbe emeli teli poharát:
– Szeretnék tósztot mondani a mi kis Lexinkre, amiért a
matematikaversenyén szétrúgott néhány igencsak komoly…
feneket.
Lexi kuncogni kezd, miközben a nagybátyjára vigyorog.
– Egy csúnya szót akartál mondani, ugye, Jude bácsi?
– Igen – néz egyenesen az unokahúgára Jude. – De mi lenne,
ha ezt figyelmen kívül hagynánk, és inkább arra
koncentrálnánk, hogy fantasztikus vagy, és hogy mindannyian
nagyon büszkék vagyunk rád?
– Ezt én is támogatom!-- emeli a levegőbe poharát Wendy,
Jude anyukája.
Az asztalnál mindenki – Jude három bátyja, a húga, Winnie és
férje, Wes, és egy nő, akinek a nevét még mindig nem tudom, de
koromfekete haja van, és Ty partnerének tűnik – csatlakozik a
koccintáshoz, velem együtt. Poharainkat magasba tartva
gratulálunk Lexinek a győzelemhez.
Tény, hogy remekelt, ehhez kétség sem férhet. Úgy verte
kenterbe a vetélytársait, ahogy egy cipő tapos el pár apró
hangyát a földön. És te jóég, a kérdések kilencven százalékát én
sem értettem.
Amikor Jude azt mondta, hogy egy igazi zseni a csaj, nem
tévedett. Az unokahúga agya egészen elképesztően működik.
Szinte ijesztő, hogy ennyire okos, és még csak általános iskolába
jár. Vigyázz, világ, ha egyszer felnő.
– Szóval, Sophie, mesélj egy kicsit magadról – biztat Jude
húga, és az asztalra támasztja a könyökét, teljesen és
tökéletesen rám és a mondandómra figyelve. – Abból, ahogyan
a lányomnak szurkoltál, biztos vagyok benne, hogy jó fej vagy.
Ráadásul valahogy el tudod viselni Jude-ot, ami önmagában is
egy csoda.
Jude felnevet mellettem.
– Úgy mondod ezt, mintha valami őrültről beszélnél, hugi.
– Mert az is vagy – vág vissza Winnie összeszorított ajkakkal.
De aztán a figyelme ismét rám irányul, készen arra, hogy végre
mesélni kezdjek magamról.
– Hát... huszonnyolc éves vagyok. Van egy
rendezvényszervező cégem. Két lánytestvérem van, az egyik az
egypetéjű ikertestvérem, Belle. És, igen, nem is tudom.
Nagyjából ennyi, azt hiszem – vonom meg a vállam, majd
kortyolok egyet a jeges teámból. – Lesújtóan unalmas vagyok,
ha jobban belegondolok.
– Na, ez nem igaz – szól közbe Jude, és amikor ránézek, a
tekintetében az a fajta pajkosság csillog, amit én már bajként
ismerek. – Imádod például az olyan dolgokat, mint a Texas
Hold’em vagy a cserkészség, és neked vannak a legjobb
sztorijaid a börtönből.
A szemeim szinte repülő csészealj méretűvé változnak,
amikor ezek a szavak elhagyják a száját, de Jude csak beszél
tovább, túlságosan is jól szórakozik azon, amit éppen a húgának
mesél rólam.
– Jó veled meginni egy italt a Pezsgő Bárban. Nagyszerű
érzéked van a divathoz. Olyannyira, hogy valószínűleg sokan el
akarják lopni a ruháidat – mondja, és átkarolja a székem
háttámláját, játékosan megszorítva a vállamat. – Őszintén, hugi,
Sophie hazudik. Ő maga az unalom ellentéte.
Hosszan pislogok, és visszapillantok Winnie-re.
Szemöldökráncolása mindent elmond, és arra sarkall, hogy
magyarázkodni kezdjek.
– Remélem, tisztában vagy azzal, hogy Jude mondókájának a
fele totális baromság.
– Ó, tudom – nevet Winnie, és nevetésétől a karcsú nyaka
elegáns ívbe hajlik. – Hidd el, több mint három évtizedes
tapasztalatom van ezzel a barommal. De nagyon örülök, hogy
most itt vagy neki te, hogy beolvass neki, ha hülyeségeket
beszél. Őszintén szólva ez igazi megkönnyebbülés.
Jude csak vigyorog, és amikor Winnie figyelme az asztal
másik végére terelődik, kinyújtom a kezem, és diszkréten
belecsípek izmos combjába.
 – Aúúúú! – kiált fel, és ujjai utat találnak a hónaljam alatti
érzékeny pontra, amelyről egyébként tudja, hogy nagyon csikis.
Kacagnom kell, majd ellököm magamtól, mielőtt jelenetet
rendeznénk. Vagy összepisilném magam. Vagy mindkettő.
– Ne őrülj meg – suttogom felé. – Különben tébolyodottnak
fogsz beállítani a családod előtt.
Karját ismét a vállam köré fonja, és odahajol, hogy a fülembe
súgja:
– Ó, bébi, nincs miért aggódnod, mert ennél az asztalnál
mindenki teljesen őrült. Különösen – teszi hozzá, és célzottan
biccent a három bátyja felé, akik néhány székkel lejjebb ülnek
–, azok a szemetek, ott.
– Valamit szeretnél mondani, tesó? – vág vissza Ty
összehúzott szemekkel, incselkedő hangon. – Mert ha valami
bajod van, nekem nem okoz gondot, hogy azonnal elintézzem.
– Hé, fiúk – sóhajt fel Jude anyja –, ha jelenetet rendeztek a
kedvenc éttermemben a városban, azért megfizettek.
– Megfizetünk? – kérdezi Ty tréfás mosollyal. – Ez mit jelent,
anya?
– Nem akarod te azt tudni.
– O-ó, Wendy kezd kiakadni, Ty – jegyzi meg Jude kuncogva. –
Jobb, ha befogod a szádat.
– Amikor azt mondtam, hogy fiúk, akkor mindkettőtökre
gondoltam – vág vissza Wendy, és amikor találkozik a
tekintetünk, egy elkeseredett, de boldog mosoly ül ki a szájára. –
Sophie, sajnálom, hogy a fiaim idióták. Mindannyian megértjük,
ha úgy döntesz, hogy elhagyod Jude-ot, mielőtt még kihoznák az
ételt.
 Ty nevetésben tör ki.
Remy és Flynn csak vigyorognak az étlapjuk felett.
Jude felkacag. – Hé, anya! Ez durva volt.
Wendy csak egy puszit ad neki válaszul.
– Szeretlek, drágám!
Az egész iszonyú vicces, és minél több időt töltök Jude
családjával, annál jobban örülök, hogy velük lehetek.
Szórakoztatóak, az biztos. És úgy tűnik, sosem hagyják abba
egymás szekálását. Az ugratást, viccelődést és... a nevetést.
Amikor a Winslow család együtt van, a nevetés sosem marad el.
Bizonyos értelemben ez a saját családomra emlékeztet, és
arra, hogy mennyire összetartóak vagyunk. Lehet, hogy a
szüleim Miamiban vannak, és a nővérem, Katelynn sincs
mindig itt, mert nagyon elfoglalt, de amikor együtt vagyunk,
összetartóbbak vagyunk, mint egy rablóbanda.
És meglepett, hogy milyen jól kijövök mindannyiukkal. A
húga, Winnie, és a sógora, Wes, mindketten nagyon lazák,
könnyű velük beszélgetni.
Az anyukája és Ty nagyon viccesek. Remy hűvös, de
barátságos.
Flynn pedig kedves, még ha nem is annyira kellemes, ahogy
tekintetével közelről vizslat. Az éleslátása egy kicsit zavaró,
hogy őszinte legyek. Mintha többet tudna annál, mint ami a
felszínen van.
Például, hogy milyen érzelmek dúlnak benned?
Bárcsak tagadhatnám, de nem tudom. Igenis érzek dolgokat.
És a fejed máris kezd megtelni esküvők, házasság és kisbabák
képével.
 HARMINCHÉT

Jude

– Elindulunk, srácok. Lexinek még van egy kis házi feladata,

nekem pedig korán a stadionban kell lennem, mert a főnököm
egy igazi keményfiú – jelenti be Winnie, és incselkedő pillantást
küld a sógorom felé.
Wes csak nevet, és lekapja a csekket az asztalról.
Mindenki követi őket, anyám, Remy, Flynn, Ty és a random
nője mind készülődnek, hogy elhagyják az éttermet.
– Köszönöm, hogy eljöttetek ma este, hogy szurkoljatok
Lexinek – mondja Winnie, és átkarolja az unokahúgom vállát.
– Szépen szétrúgtad a matekosok seggét, Lex – mondom neki,
mire a legcukibb módon ráncolja össze az arcát.
– Ez egy csúnya szó, Jude bácsi.
– Igen, de emlékszel, mit mondtál nekem tavaly nyáron
azokról az emberekről, akik sokat káromkodnak?
– Hogy statisztikailag magasabb intelligenciaszinttel
rendelkeznek.
– Pontosan. – Megkocogtatom az orrát a mutatóujjammal,
amit széles mosollyal jutalmaz.
Winnie, Wes és az unokahúgom körbejárják az asztalt,
mindenkitől elköszönnek, és amikor Sophie-hoz és hozzám
érnek, Lexi először Sophie-hoz megy oda, hogy megölelje.
– Hékás! – ugratom. – Miért őt ölelgeted először? – Sophie
elmosolyodik, Lexi pedig csak kuncog.
És amikor az unokahúgom végre úgy dönt, hogy megölel,
felállok, és annyira megszorítom, hogy felemelkedik a lába a
földről. – Büszke vagyok rád, Lex. Fantasztikus voltál ma.
– Köszönöm, Jude bácsi!
– Köszönöm, hogy eljöttél és támogattad ma Lexit, Sophie! –
mondja a húgom, és barátságosan megöleli Sophie-t. –
Remélem, még találkozunk.
Ezeknél a szavaknál Winnie célzottan rám pillant, én pedig
igyekszem nem tudomást venni arról, amit Winnie a
tekintetével próbál közölni velem.
– Én is remélem – ért egyet Sophie. – Nagyon jó móka volt.
Nem tudom, mire számítottam, amikor elhoztam Sophie-t
Lexi versenyére ma este, de nem lepett meg, hogy a családom
láthatóan jól kijön vele. Sophie hihetetlenül szerethető
személyiség. Kedveli a társaságot, gyönyörű, okos és kedves. A
nevetése ragályos, és mindig jó vele időt tölteni.
Annyira jó, hogy meghívtad ide, annak ellenére, hogy a szex
lehetősége itt a nullánál is kisebb – tekintve, hogy könnyen
börtönben köthet ki az ember, ha egy iskolában szexel.
– Csak gyorsan kiszaladok a mosdóba – súgja Sophie a
fülembe, kizökkentve a furcsa gondolataimból.
– Találkozzunk kint.
Bólint, és valami furcsa oknál fogva nem tudom megállni,
hogy ne hajoljak előre és nyomjak egy csókot az ajkára, mielőtt
az étterem hátsó részében lévő mosdók irányába indulna.
És határozottan nem tudom figyelmen kívül hagyni, ahogy a
bátyám, Flynn a szemét meresztette rám az asztal másik
oldalán, de nem veszek róla tudomást, és egy százdolláros
bankjegyet dobok a Sophie-val közös számlánkra. Ez bőven elég
a vacsoránk kifizetésére, és a Raymond nevű barátságos
felszolgálónak több mint harminc százalék borravaló is üti a
markát.
Amint felállok és elindulok az étterem bejárata felé, Flynn
utolér, és megütögeti a vállamat.
– Jó estéd volt? – kérdezi, én pedig oldalról rápillantok,
miközben kinyitja az ajtót, hogy mindketten kiléphessünk.
– Igen... persze… – Szünetet tartok, mert úgy érzem, hogy
többet is akar mondani. Ami így is van. Rögtön az első
pillanattól éreztem, hogy van valami.
Miután az ajtó becsukódik, és csak én és Flynn állunk a Marco
előtt, három lépést tesz közelebb, és szkeptikusan összeszűkül a
szeme.
– Mit csinálsz, ember?
– Hogy érted ezt?
– Hogy elhoztad ma Sophie-t. Ez mi volt?
– Nem tudom… – Végigsimítok a hajamon. – Kedves lány.
Miért csinálsz úgy, mintha ez olyan nagy ügy lenne? Valami
bajod van vele, vagy mi?
Flynn a szemét forgatja.
– Nem, nekem kurvára nincs vele semmi bajom. De elhozni
egy lányt egy családi eseményre nagy lépés.
– Hagyjál már. Ty állandóan csajokat hoz a családi
eseményekre.
– De ez Ty. Te nem ilyen vagy.
Döbbent nevetés tör ki belőlem.
– És? Rá nem vonatkoznak ezek a szabályok? Mi a fasz? Miért
avatkozol bele a dolgaimba? Vagyis a farkam dolgába. Soph és
én csak szórakozunk.
Ugye?
Igen, igen, igen. Kurvára igen. Ráadásul nagyon jól.
– Nézd, Jude, nem akarok pöcs lenni. Csak próbálom
megérteni, hogy mi jár a fejedben. Próbálok vigyázni rád –
magyarázza Flynn. – És tekintve, hogy te soha, de soha nem
hozol lányokat sehova, akár be akarod ismerni, akár nem, ez
nagy lépés volt számodra.
Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre. Vagy mit akar, hogy
én mit mondjak erre. És amikor a vizslató tekintete már túl sok,
lenézek, és a csizmám alatti járdát fixírozom.
Kurvára fogalmam sincs, hogy mire akar kilyukadni. Úgy
értem, nem igazán gondoltam végig a miérteket, amikor
megkértem Sophie-t, hogy találkozzunk Lex iskolájánál. Csak
azt tudtam, hogy valamilyen okból kifolyólag azt akartam, hogy
ott legyen...
– Készen állsz arra, hogy komoly kapcsolatba kerülj
valakivel? – kérdezi Flynn, én pedig visszanézek rá.
– Mi van? Nincsenek komoly kapcsolataim. Senkivel. Ezt te is
tudod.
– Igen, de ő tudja ezt?
– Persze hogy tudja. Nem vagyok egy pöcs. Minden nő, akivel
együtt vagyok, tudja, hogy mi a helyzet.
 Flynn megrázza a fejét, és túlságosan is bölcs szemei engem
figyelnek.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, ember, de még ha
valamikor tudta is, nem vagyok biztos benne, hogy ez még
mindig így van.
– Mi a faszt akar ez jelenteni?
– Azt, hogy ha nem áll szándékodban komoly kapcsolatot
kezdeni vele, akkor most egy elcseszett, félreérthető jelzést
adtál neki azzal, hogy bemutattad az egész családodnak.
A fejem ringlispílként forog körbe-körbe.
– Csak... légy óvatos, haver! Gondolj arra, hogy mit fejeznek ki
a tetteid, érted? Csak ennyit mondok, és most már hivatalosan
is úgy tekinthetsz rám, mint aki nem üti bele az orrát a
dolgaidba.
Flynn megveregeti a hátam, mielőtt a hónaljánál tartott
motoros sisakot a fejére húzná. – Találkozunk holnap reggel az
edzőteremben?
Én csak bólintok.
– Persze.
De miközben nézem, ahogy a bátyám elgurul a Harley-jával,
lefagyva állok a Marco előtti járdán.
Vajon mindent elrontottam azzal, hogy ma este idehoztam?
Nos, Vegasban elég intim lett a helyzet. És a múltkor elhívtad
magadhoz, pedig még soha nem hívtál fel nőt magadhoz. Ha
hozzáteszed a mai családi találkozót, akkor ez egy nagy rakás
„mi a fasz”, haver.
Végigsimítok az arcomon. Bassssszus! Flynn-nek igaza van. Ez
nem én vagyok. Nem szoktam ezt csinálni.
 Mi a faszért keverem a szart?
Mert tényleg kezdesz érezni iránta valamit...
Na igen. Most már igazán beszartam.

Az út a Marcótól Sophie lakásáig nem hosszú, de annyira el

vagyok merülve a saját gondolataimban, hogy észre sem
veszem, hogy még a rádiót sem kapcsoltam be, amíg be nem
hajtok az utcájába.
Kicsivel elmúlt tíz óra, és az utcán elég nagy a nyugalom egy
New York-i estéhez képest. Annyira csend van, hogy könnyen
találnék egy helyet, ahová párhuzamosan beparkolhatnék, de
tudom, hogy nem lenne jó ötlet ma este felmenni hozzá.
Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy kirakom őt, és
megpróbálom összeszedni magam.
– Jól éreztem magam ma este – mondja, és utálom a
bizonytalanságot, amit a hangjában hallok. Kétségtelen, hogy
nem maradt észrevétlen a furcsa hangulatom, mióta elhagytuk
az éttermet, azzal együtt, hogy az elmúlt tíz percben teljes
csendben utaztunk.
Ami szomorú, mert legbelül örülök, hogy eljött.
És fel is akarsz menni hozzá, hogy teljesen elveszítsd magad
benne.
Nem veszek tudomást erről a vakmerő gondolatról, és amikor
megállok az épülete előtt, nem vesződöm azzal, hogy leállítsam
a motort. Csak leparkolok.
– Köszönöm, hogy eljöttél, bébi. Örülök, hogy élvezted.
 – Még jó, hogy élveztem. Nagyszerű családod van, Jude –
mondja Sophie, a hangja lágy és kedves, és ez nem kívánt
hatással van a szívemre. – Lexi pedig egy nagyon különleges
kislány.
És te is különleges vagy.
Amikor szívből elmosolyodom, azon igyekszem, hogy ne
legyen rám ekkora hatással. A szex, a szórakozás és a
játszadozás az egy dolog, de érezni valamit iránta? Egy
magamfajta srác nem csinál ilyeneket.
Kicsatolom a biztonsági övemet, és kiugrom a kocsiból,
megkerülöm az autót és kinyitom az ajtaját.
Elfogadja a felkínált kezemet, de amikor észreveszi, hogy a
kocsi motorja még mindig megy, és illegálisan parkolok az
épülete előtt, a tekintete tétovává válik.
– Nem jössz fel?
– Ma este nem, bébi – rázom a fejem. – Be kell ugranom a
Craze-be, hogy ellenőrizzek néhány dolgot.
Nincs semmi dolgom a klubban. De mindenképpen le kell
hűtenem a fejemet, és újra rendbe kell hoznom magam. Vissza
kell találnom ahhoz a Jude-hoz, aki nem engedi, hogy bármi
több történjen puszta szórakozásnál.
Összeráncolja a szemöldökét.
– Ó! Oké.
Csalódottnak tűnik, és ezt utálom. Nagyon utálom. Erős a
késztetés, hogy lehajoljak és megcsókoljam, de ehelyett beérem
egy lágy, gyengéd, nagyon szemérmes puszival.
Ne hagyd így lógva, haver. Ez kegyetlen. Te is tudod, hogy még
akarod látni.
 – De hamarosan számíthatsz tőlem egy SMS-re – mondom
neki, és vigyort erőltetek az ajkamra. – Benne néhány
instrukcióval.
Sophie egy hosszú pillanatig az arcomat vizslatja, de végül
egy kíváncsi mosoly csúszik a szájára.
– Instrukciókkal?
– Aha – bólintok. – Készülj, bébi! Mert valami vad dolgot
fogunk együtt átélni.
– Vadabbat, mint amikor szexeltünk egy hullámvasúton?
Kuncogok, amikor visszaemlékszem a vegasi szexuális
kalandjainkra.
– Tízszer vadabb.
– Szent ég! – Szemöldökét a magasba húzza, én pedig csak
rákacsintok.
– Ó, igen, édes Sophie, ez nagyon jó móka lesz.
– Alig várom. – Lábujjhegyre áll, és száját teljesen az enyémre
nyomja. És a kísértés, hogy elmélyítsem ezt a csókot, hogy
meghosszabbítsam, hogy kiélvezzem, szinte
kontrollálhatatlanul erősödni kezd.
Szerencsére Sophie elhúzódik, és egy apró integetéssel és
halkan Jó éjszakát! kívánva az épület bejárati ajtaja felé sétál.
Végig figyelem, ahogy biztonságosan beér a házba, és amint a
bejárati ajtó becsukódik, bepattanok a kocsimba, és felkapom a
mobilomat.
Az első üzenet, amit elküldök Sophie-nak, egy olyan cím,
amiről nagyon kevesen tudják, hogy létezik ebben a városban.
Egy földalatti helyről van szó, és biztos vagyok benne, hogy
olyan vad, erotikus élményt nyújt majd, amely Sophie-t és
engem is újra a helyes útra terel.
Távol az érzésektől. Távol a „többtől”. És kizárólag a
szórakozásra koncentrálunk majd.
A következő és egyben utolsó üzenetem egyszerű.

Én: Szerda. Este hétkor. Vedd fel a legdögösebb

ruhádat.
 HARMINCNYOLC

április 4., szerda

Sophie

A hűvös esti levegőtől libabőrös lesz a karom és a lábam, és még

a mellbimbóim is megkeményednek a ruha alatt, amelyet a ma
estére választottam. Selymes, fekete ruha, épp a térdem alá ér,
de az egyik oldala fel van sliccelve majdnem a csípőmig. Az
anyag olyan vékony, hogy egyáltalán nem melegít, hátul pedig
teljesen nyitott.
Alapvetően ez lenne az utolsó ruhadarab, amikor maximum
húsz fok van odakint. Lehet, hogy New Yorkban kora tavasz
van, de biztos, hogy nem kúszott ennél magasabbra a
hőmérséklet.
Még egyszer megnézem a telefonomon a címet, amit Jude
küldött, és bár a taxisofőrnek sikerült ott kitennie, ahol elvileg
lennem kéne, mégsem látok semmit egy szánalmas utcai lámpa
által megvilágított sikátoron kívül.Ez nem lehet igaz.
Átpillantok a vállam felett, felkészülve arra, hogy a sofőröm
segítségét kérjem, de már csak távolodni látom a piros lámpáit,
tehát egyértelműen a következő célpontja felé vette az irányt.
Sóhajtva újra a telefonomra pillantok, és a kijelzőn egy nagy
18:55 bámul vissza rám.
Öt perccel korábban érkeztem, ami ritkaság a részemről, de
mivel az utolsó pillanatban lemondtam a pszichológusomat,
hogy időben találkozhassak Jude-dal, nagyjából egy órával
hamarabb kész voltam az indulásra, mint máskor.
A napi SMS-beszélgetéseinken kívül ez lesz az első alkalom,
hogy látom őt a családi vacsora óta. Hat nap valószínűleg nem
tűnik hosszú időnek, de miután Vegasban és az utána lévő
napokban minden percet együtt töltöttünk, ez egy igazi
örökkévalóságnak tűnik.
Annyira hozzászoktam, hogy állandóan látom, hogy úgy
érzem, mintha egy lyuk tátongana a mellkasomban, amit csak ő
tud betölteni.
Biztos vagyok benne, hogy dr. Winters valószínűleg azon
tűnődik, hogy mi tarthat távol a szokásos szerdai találkánkról,
de az eddigi tapasztalataim alapján Jude invitálására mindent
félbehagyok, hogy tudjak vele találkozni.
Ami eléggé abszurd.
Igen, nos, ez történik, ha az ember beleszeret valakibe.
Forgatom a szemem a belső monológomon, és próbálok nem
tudomást venni a bosszantó tudatalattimról. Ehelyett úgy
próbálom elvonni a saját figyelmemet, hogy bemásolom a címet
a Google Mapsbe, hogy kitaláljam, hol rontottam el a dolgokat.
De amikor lenyomom az Entert, a térkép frissülésekor azt
látom, hogy tényleg a célállomásnál vagyok.
Ez most komoly?
Körülnézek a sikátorban, de a járdán csak néhány kukát és
eldobált szemetet találok. És amikor közvetlenül magam elé
nézek, csak egy nagy, ablak nélküli acélajtót látok, és egy
tűzlépcsőt, amely közvetlenül fölötte nyúlik az ég felé.
Kellemetlen borzongás fut végig a gerincemen, és úgy döntök,
felhívom Jude-ot, hogy megmagyarázza ezt az egészet. Mielőtt
azonban az ujjam elérné a telefon formájú gombot a nevénél,
észreveszem magas, izmos alakját, amint befordul a sarkon, és
elindul felém az utcán.
– Nahát, bébi! – jegyzi meg, amikor megáll előttem. – Korán
jöttél.
Ránéz az órájára, és elvigyorodik.
– Vagyis igazából pont időben érkeztél, de neked ez korán
van.
– Ööö... megmagyaráznád, hogy miért kell egy kihalt sikátor
közepén álldogálnom?
– Úgy lesz – mondja a hírhedt playboy-vigyorával, és kinyújtja
a kezét, hogy megragadja a csípőmet, és közelebb húzzon
magához. – De előbb szeretnék köszönni.
Ajkát az enyémre tapasztja, mélyen, csábítóan megcsókol, és
nem enged el, amíg nem kapok levegőt. A hideg sem jelent
többé problémát.
– Hiányoztál, Soph!
A szívem megdobban a bordáim között, és Jude a számhoz
érinti az ajkait, egyszer, kétszer, háromszor. Aztán hátrahajtja a
fejét, hogy immár játékos tekintetét rám irányítsa.
– Lenyűgözően nézel ki, bébi. Ettől a ruhától akár
szívrohamot is kaphatnék.
– Köszönöm. – Elpirulok, és úgy kuncogok, ahogyan csak Jude
hatására szoktam. – És... te is hiányoztál.
 A szavak túlságosan is könnyen jönnek a számra. Mert
tényleg hiányzott. Nagyon is.
– Készen állsz a vadulásra? – kérdezi felvont szemöldökkel.
– Igen, de... még mindig nem értem, hogy lesz ebből a sikátor
dologból bármi más azon kívül, hogy kirabolnak.
– Bébi, nem mindig az számít, ami kívülről látszik, hanem
ami belül van – kuncog Jude.
Megfogja a kezem, és az ablaktalan ajtóhoz lép. Két kemény
és négy kisebb, ritmikusabb kopogást ad le az acélajtón.
Tíz másodperccel később a zsanérok csikorogva nyílnak, és az
ajtó épp csak résnyire nyílik ki, ahol egy fekete pólós, borotvált
fejű férfi jelenik meg.
– Jelszó? – követeli, és Jude nem habozik.
– Eleanor Roosevelt G-stringje.
Pislogok párat. Bocsánat... Mit mondott az előbb?
Legnagyobb meglepetésemre az ajtó erre még jobban
kinyílik, és a kopasz fickó int, hogy menjünk be.
Amint a sötét előszobába jutunk, a férfi olyan nagy
csattanással zárja be mögöttünk az acélajtót, hogy szinte ugrom
egyet ijedtemben. Jude megnyugtatásul szorít egyet a kezemen.
– A szabályok egyszerűek – mondja határozottan a kopasz
fickó, és keresztbe fonja karjait izmos mellkasa alatt. – Bármi
történik, annak beleegyezésen kell alapulnia. És ha megvan a
beleegyezés, akkor bármi történhet.
Beleegyezés? Mármint most szexről van szó?
A tekintetem Jude arcára siklik, de ő csak kacsint egyet, és
bátorítóan újra megszorítja a kezemet.
– Jó szórakozást!
 Ez az utolsó két szó a kopasz fickó szájából, mielőtt kinyit egy
másik ajtót, amin belépve Jude végigvezet egy hosszú,
szalagfényekkel megvilágított folyosón.
Átsétálunk még két ajtón, majd végre megérkezünk, és
majdnem eldobom az agyam, amikor körülnézek.
Te... jóég!
Azonnal az a föld alatti hely jut az eszembe, ahová a Raines
Jogi Klub után mentünk, csakhogy ez a mostani klub teljesen
más. Kifinomultabb és fényűzőbb, és még intenzívebb. Ezen
kívül sokkal egyértelműbb, hogy mi is történik a félhomály
árnyékában, az arany dombornyomású és bársonyborítású
falak között.
Ezt onnan tudom, hogy az első pár, amelyiket meglátok,
egyáltalán nem kezeli diszkréten a szexet – egy privát, de jól
látható bokszban a bár mellett két nő szenvedélyesen
csókolózik a borospoharuk előtt.
Hallom a zene lágy, fülledt ütemét, ami eléggé hozzátesz a
hangulathoz, de szememmel még mindig értelmezni próbálom
mindazt, amit látok. Egyelőre csak döbbenten tudom a számat
tátani, tekintetem úgy cikázik a helyiségben, mint jojó egy
madzagon.
Az emberek csókolóznak. Megérintik egymást. Szexelnek.
Néhányukon van ruha. Néhányan csak félig vannak felöltözve.
Mások pedig teljesen meztelenek. De úgy tűnik, mindannyian
egyértelműen a gyönyört keresik.
– Bébi, üdvözöllek az igazi Titkos Klubban – súgja Jude forrón
a fülembe. – Szinte senki sem tud a létezéséről, akik pedig
mégis, azok azért jönnek ide, hogy átéljék a legtitkosabb,
legforróbb fantáziáikat.
– Ez egy... egy... szexklub? – suttogom, és el kell nyomnom a
döbbenetet, amikor hallom magamat kimondani az utolsó két
szót.
– Az egyik legmenőbb föld alatti szexklub.
– M-mit fogunk itt pontosan csinálni? – kérdezem, még akkor
is, ha a leghülyébb kérdésnek hangzik a világon. Nyilvánvaló,
hogy szexelni fogunk. Hát persze.
De az igazi kérdés, amit próbálok feltenni az, hogy... fogunk-e
szexelni mások előtt?
– Gondold át, bébi. – Végigsimít a karomon, és a csípőmre
teszi. – Étteremben kefélni? Megujjazni téged egy
hullámvasúton? Leszopni engem egy liftben? Mi ketten komoly
exhibicionista hajlamokkal rendelkezünk. És azért vagyunk itt,
hogy további felfedezéseket tegyünk.
Erre nem tudok válaszolni, csak arra tudok gondolni, hogy
senki sem tudta, hogy ezeket a dolgokat csináljuk. Ez a mi titkunk
volt.
Jude a derekamra teszi a kezét, és végigvezet egy folyosón.
Megáll egy üvegfal előtt, amely egy szobába néz. A szoba
normális, igényes hálószoba képét tükrözi. Az egyik falnál
hatalmas ágy áll párnákkal és egy vastag fehér paplannal, ami
nagyon kényelmes alvóhelynek tűnik.
A falon bekeretezett fényképek lógnak. Van egy éjjeliszekrény
lámpával, amiről még a telefon töltőzsinórja is lelóg. Egy
íróasztal áll a túlsó sarokban, rajta egy bőrkötésű jegyzetfüzet,
egy aranyszínű toll és egy cserepes zöld növény. És
megtalálható még egy hosszú, magas könyvespolc is, tele
mindenféle keménykötésű könyvvel.
Igazából egy nagyon szép, teljesen klasszikus hálószobát
látunk. Csakhogy egy titkos szexklub közepén van, a fala pedig
átlátszó, így bárki benézhet.
– Ez a mi hálószobánk ma estére – suttogja Jude a fülembe –,
hogy azt tegyük, amit akarunk, és hogy valóra váltsuk a
legtitkosabb fantáziáinkat. És aki pedig látni akarja, az innen
nézheti.
Egy részemet hihetetlenül felizgatja a gondolat, hogy valaki
nézi, ahogy Jude megcsókol, megérint és megdug. De van egy
részem, amelyik tagadhatatlanul ideges és bizonytalan azzal
kapcsolatban, hogy képes vagyok-e erre vagy sem.
Szeretnék spontán lenni, és vad, őrült dolgokat csinálni ezzel
a férfival – igazán –, de mindenkinek van egy határa. Ez lenne
az enyém?
– Készen állsz? – kérdezi, én pedig felnézek, és az arcát
vizslatom.
Nem tudom, hogy mit keresek vagy mire lenne szükségem, de
a stabil, fegyelmezett tekintetét elnézve és a felszín alatt
bugyogó izgalmát érzékelve kezdem azt gondolni, hogy akár
meg is próbálhatom a dolgot. Egyszer sem kerültem Jude miatt
veszélyes helyzetbe. Sőt, mindig mindent megtett azért, hogy
biztonságban legyek. Néha ráadásul egészen birtokló módon,
amit elég szexinek találok.
A valóság azonban az, hogy soha nem gondoltam volna, hogy
ilyesmire vetemednék.
Mégis itt vagy. És máris be vagy indulva.
Azokra az esetekre gondolok, amikor Jude-dal együtt
határokat léptünk át, olyan határokat, amelyekről kiderült,
hogy csak akadályok – amiket ráadásul én állítottam
magamnak. Felesleges mentális barikádokat állítottam magam
elé, ami meggátolt abban, hogy azt csináljam, amit akarok,
szeretek és élvezek.
És ha már most ennyire fel vagy izgulva, az lehet, hogy jelent
valamit…
– Csináljuk! – suttogom, és hagyom, hogy kicsússzon a válasz,
mielőtt visszanyelhetném, és elindulhatnék a kétségek és
megkérdőjelezések mentális körútján.
Jude megfogja a kezemet, arrébb húz az ablaktól, le a hátsó
folyosón egy oldalsó ajtóhoz, amely egyenesen abba a
hálószobába nyílik, amelyet néhány pillanattal ezelőtt láttam.
De ezúttal az üveg másik oldalán vagyok. Leülök az ágyra.
Teszem mindezt úgy, hogy tudom, bárki láthatja, hogy mi
történik ezek között a falak között.
Ó, atyám, remélem, hogy készen állok erre...
 HARMINCKILENC

Jude

Sophie az ágyon ül, lábai keresztben, jobb lábfejét fel-le

billegeti. Tűsarkú cipője minden egyes mozdulatnál a keményfa
padlóhoz koppan. Odasétálok hozzá, hogy megnyugtassam.
Látszik rajta, hogy ideges. Azt is értem, hogy miért.
Hihetetlenül erotikus dologra készülünk – szexelni fogunk,
mégpedig úgy, hogy azt mások is nézhetik. De ez be fogja
bizonyítani mindkettőnknek, hogy ez az, amiről a mi dolgunk
szól. Valóra váltjuk a legvadabb álmainkat, és forró,
elképzelhetetlen, kötöttségektől mentes éjszakákat töltünk
együtt, amely mindkettőnket kielégít.
Vad dolgokat tapasztalunk meg együtt, és közben iszonyú jól
szórakozunk.
Amikor a térdem finoman az övének ütközik, megpróbálom
azzal nyugtatni az idegességét, hogy megmasszírozom a vállát,
ami alatt feszült izmokat tapintok.
Nagy, mindent elárasztó, jádezöld szemével néz fel rám, és
hirtelen úgy érzem, mintha valaki az összes levegőt
kiszippantotta volna a szobából.
Istenem, de gyönyörű! A legszebb nő, akit valaha is ismertem.
 A fülledt és édes veszélyes kombinációja. Pimasz és szelíd.
Arra késztet, hogy eszméletvesztésig dugjam, de ugyanakkor
meg is védjem. Hogy vigyázzak rá. Hogy senki ne bántsa.
– Jól vagy, bébi? – kérdezem halkan, mire ő beszívja az ajkait,
mielőtt bólintana. – Ne aggódj, nem kell sietni. Nincs időkorlát.
Semmi mást nem kell tennünk, csak élvezni egymás társaságát
a saját tempónkban.
– Oké – bólint ismét, és a vállai kezdenek ellazulni a kezeim
alatt.
Egy hosszú pillanatig, nem is tudom, meddig, Sophie az ágyon
marad, ujjaival izgatottan matat a matracon, miközben én
továbbra is gyengéden masszírozom a vállát, a nyakát és a
csupasz karját.
Minél inkább dörzsölöm puha bőrét, annál közelebb húzódik
hozzám, és amikor a kezemet a tarkójára irányítom, és
végigsimítok a selymes hajfürtökön, a feje hátraesik, és halk
nyögés hagyja el az ajkait.
Ekkor a légzése kezd megváltozni, a feszes és merevből lágy
és könnyed lesz, miközben mellei minden egyes belégzéssel
megemelkednek, és a dekoltázsa még jobban láthatóvá válik a
bő ruha alatt.
Tetszik neki a dolog.
Maga a buja vágy megtestesítője. Egy istennő, és nem vagyok
meggyőződve arról, hogy ezt ő is tudja.
Amikor a vállam fölött a mögöttem lévő üvegfalra pillantok,
látom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szemet vetett rá.
Nem én vagyok az egyetlen, aki már attól is beindul, ha csak azt
nézem, ahogy az ajkai szétnyílnak vagy ahogy a szempillái
legyezőszerűen verdesnek vagy ahogy a csípőjét mozgatja az
ágyon.
Legalább tíz másik ember áll ott az átlátszó fal túloldalán,
többnyire férfiak, amennyire az árnyékos megvilágításban ki
tudom venni, és nézik, ahogy megérintem őt.
De leginkább Sophie-t nézik, ahogy élvezi, hogy megérintik.
A mellkasom összeszorul, minden egyes belégzéssel és
kilégzéssel egyre nehezebb és nehezebb levegőt juttatni a
tüdőmbe, de egy erős nyeléssel ellenállok a kellemetlen
érzésnek, és kényszerítem magam, hogy újra rá koncentráljak.
Amikor Sophie újra felnéz rám, ajkai meglazulnak az
érintésemtől, szeme olyan forróságtól izzik, amelyet már jól
ismerek. Ha felcsúsztatom a kezem a combján, tudom, hogy a
bugyija alatt nedves az izgalomtól.
De olyan sokáig habozom, hogy a késztetésnek megfelelően
cselekedjek, hogy ezt meg is tapasztaljam, hogy végül nem én
teszem meg a következő lépést. Hanem Sophie.
Feláll, ujjaival a hajamba túr. Nem tudom megállni, hogy ne
nézzem őt.
– Csókolj meg! – suttogja, és én megteszem.
Szájamat az övéhez szorítom, és ajkaink szenvedélyes táncot
járnak. Újra felnyög, elmélyíti a csókot, nyelve a számba
lopakodik és elvegyül az enyémben. Olyan az íze, mint a
gyümölcsös mentolos cukorkájának, és egy részem imádja, hogy
a fal túloldalán senki sem fogja ezt tudni róla.
Soha nem fogják megtudni, hogy Sophie-nak milyen íze van.
Vagy hogy milyen őt megérinteni.
És soha nem fogják megtudni azokat a csodálatos dolgokat
róla, amiket én tudok.
Például azt, hogy bármikor inkább desszertet enne vacsora
helyett, ha lehetősége lenne rá. Vagy hogy ha dühös valamiért,
egy kis ránc keletkezik a két szeme között. Ha pedig valami
nagyon megnevetteti, ragályos kacagása néma nevetésbe megy
át, miközben arca görcsbe rándul a vidámságtól.
Vagy hogy ha kihívják őt egy parti Texas Hold’emre,
szemrebbenés nélkül kifosztaná őket.
Vagy hogy Las Vegasban tizenöt jelvényt szedett össze. Ebből
tizennégyet a tőlem kapott orgazmussal érdemelt ki.
Sophie keze az övemhez ér, megrángatja a lazításához, ami
visszahozza a figyelmemet a jelen pillanatra. Amikor letérdel
előttem, teljesen megdöbbenve bámulok rá a szemtelen
mozdulat miatt.
A farkam megkeményedik, de az elmém és a szívem pokoli
harcot vív ellenem.
Mit csinálsz, ember? Ez nem helyes.
Az ajkai szexi, de pajkosan aranyos mosolyra húzódnak,
amitől a vegasi liftezés emlékei jutnak eszembe. És amikor a
keze a cipzáramhoz ér és lassan lecsúsztatja, heves késztetést
érzek arra, hogy felkapjam és kivigyem a szobából.
Hogy megvédjem őt az idegenektől az üveg túloldalán.
Hogy senki ne lássa abban a sebezhető helyzetben, amikor a
szájával befogadja a farkamat. Vagy azt, milyen gyönyörű a
csajom, amikor közelít a csúcsponthoz.
Hagyd már abba, haver! Ne hagyd, hogy ez így menjen tovább.
Sophie megragadja a boxerem és a nadrágom szélét, és
egyszerre elkezdi lehúzni a két ruhadarabot, én pedig
gondolkodás nélkül reagálok. Egyszerűen csak csinálom.
Hirtelen felindulásból megállítom a mozdulatát, és
megragadom a kezét.
Arcára zavarodott kifejezés ül, amikor nem engedem, hogy
tovább csinálja. Zöld szeme az arcomra mered.
– Jude?
– Nem tudom megtenni – rázom a fejem. – Itt nem, kicsim.
Óvatosan talpra állítom.
– Ezt nem itt fogjuk befejezni.
– El akarsz menni? Most? – Tekintetében többféle reakciót
látok tükröződni, de csak a felét fogom fel. Nem akarok időt
vesztegetni arra, hogy mindent megfejtsek, miközben itt állok
ebben a szobában, őt pedig idegenek bámulják.
– Kurvára büszke vagyok rád, Sophie. – Két kezembe fogom az
arcát, és megcsókolom. – Arra, ahogyan csak úgy átadtad magad
a pillanatnak, és arra, amit éreztél. De itt az ideje, hogy
elhúzzunk.
Miután még egyszer lágyan megcsókolom, megfogom a kezét,
és kivezetem a hálószobából. Nem tudom, mi ütött belém vagy
hogy egyáltalán mit csinálok, de azt tudom, hogy egy percig sem
akarom, hogy Sophie még egy pillanatig is itt legyen, amíg
mások felfalják a szemükkel.
Csak magamnak akarom őt.
 NEGYVEN

Sophie

Végig akartam csinálni. Legalábbis azt hiszem, hogy végig

akartam csinálni.
De egy szempillantás alatt minden megváltozott. Az egyik
pillanatban még Jude nadrágját és boxerét fogtam, készen arra,
hogy lehúzzam róla, készen arra, hogy jól érezzük magunkat, ő
is és én is. A következő pillanatban pedig azt mondja, hogy
húzzunk el innen.
Százféle érzés kavargott bennem. Zavarodottság.
Csalódottság.
Megkönnyebbülés.
Még mindig nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel az egésszel,
de mivel Jude kitartóan csókolgat, jelenleg ez a legtávolabbi
dolog, amire gondolni tudok. A pokolba is, alig tudom kinyitni a
bejárati ajtót, ahogy bebotorkálunk a lakásomba, Jude a
karjában tart, a csókja hevesen és határozottan irányítja és
fokozza a vágyamat.
Amióta úgy döntött, hogy ideje elhagyni a klubot, a
hálószobát, nem hagytuk abba a csókolózást és egymás
érintését. Még a metrózás alatt sem. Vagy a lakásomig tartó
három háztömbnyi séta alatt sem.
És most sem, hogy a lakásomban vagyunk.
Lerúgom a tűsarkúmat, Jude pedig a karjába emel, és a
lábammal átölelem a derekát, miközben ő a hálószobám felé
lépked.
– Bassza meg! Benned kell lennem – mondja. – Most.
Most az egyszer kimondom, amit gondolok. Kimondom
hangosan, amit érzek.
– Nekem is erre van szükségem.
Felnyög, és újra az enyémhez szorítja a száját, ajkaink és
nyelveink őrült, durva táncban egyesülnek.
Amikor a hátam a matracnak ütközik, csak annyi időre
szakítja meg a csókot, hogy felcsúsztassa a ruhámat a
derekamra, és levegye a bugyimat. De aztán szünetet tart, és azt
mondja:
– Mindent vegyél le, bébi! Éreznem kell a testedet, ahogy az
enyémhez simul.
Nem ellenkezem, csak így teszek, és az összes ruhánk távoli
emlékké válik a hálószobám padlóján.
Egy szívdobbanásnyi idő alatt teste az enyémre kerül. Bőrünk
minden egyes centimétere összeér, összekapcsolódik,
egymáshoz simul. Én pedig iszonyatosan vágyom arra, hogy
érezzem őt, az egész testét. Ez a vágy mindent elsöpör, amit
lehetetlennek tűnik kielégíteni.
Szünetet tart, majd lehajol a matracról, és ledobott nadrágja
hátsó zsebében egy óvszerért nyúl, de a szám azelőtt mozdul,
mielőtt még gondolkodni tudnék.
– Ne! Nem kell.
 – Mi nem kell? – néz rám.
– Érezni akarlak magamban. Minden nélkül.
– De...
– Fogamzásgátlót szedek – teszem hozzá sietve. – És
biztonságos, tiszta vagyok, és...
– Én is tiszta vagyok – vág a szavamba. – De biztos vagy
benne, Sophie?
Bólintok, de aztán gyorsan azt mondom:
– Csak ha te is akarod.
Nem válaszol. Ehelyett tettekkel ad választ.
Egész testével rám hajol, és belém hatol. Teljesen csupaszon.
Pontosan úgy, ahogy akartam. Pontosan úgy, ahogyan
szükségem van rá. Centiről centire érzem őt... igazán érzem őt,
és ez most minden korábbinál jobb érzés.
Lassan erősíti fel összekapcsolódásunk ütemét, miközben kék
szeme mélyen az enyémbe mélyed, és a szánk olyan közel van
egymáshoz, hogy lélegzetünk és nyögéseink közösek.
És az egész olyan puha, édes és tökéletes. A szemkontaktus, az
érintés, az érzés… ez egyszerűen eggyé válás. Ez már nem csak
szex. Ez valami egészen másnak tűnik.
Többnek tűnik.
Jude tekintete összekapcsolódva marad az enyémmel, és
minden egyes lökésével úgy érzem, mintha a szívem egy újabb
és újabb darabja egyesülne az övével.
– Istenem, te vagy a mindenem!
A beszéde csak suttogás, egy alig hallható hangfoszlány, amit
a fülem szinte nem is érzékel, de esküszöm, hogy egyenesen a
szájából jön.
 Én is így érzek, gondolom magamban.
– Sophie!
Ezúttal tudom, hogy ő beszél. Smaragdzöld szemében olyan
érzelmeket látok tükröződni, amelyek nem csak arról szólnak,
hogy milyen szórakoztató együtt időt tölteni. Arról a fajta
érzelemről van szó, amit már sokkal régebb óta érzek iránta,
mint amit be merek magamnak vallani.
És esküszöm, ott és akkor, a lágysággal a hangjában, és ahogy
látom megcsillanni a szemében a lelkét, ez a végső csapás –
telitalálat egyenesen a szívembe.
A matrac megmozdul, és amikor kinyitom a szemem, Jude
körvonalát látom, ahogy az ágy szélén ül a szobám sötétjében.
Fogalmam sincs, mennyi az idő, de azt tudom, hogy mielőtt
elaludtam volna, kényelmesen elhelyezkedtem a karjaiban,
közvetlenül azután, hogy úgy éreztem, az együtt átélt szex nem
csak szex volt. Nem, sokkal több volt.
Amikor lassan feláll, szinte mintha direkt a leghalkabban
akarná csinálni, nem tudom megállni, hogy ne nyúljak a
kezemmel a hátához, és ne simítsak végig a hátán.
– Mit csinálsz?
– Mennem kell, bébi.
– Maradj – suttogom felé –, ne menj el! Töltsd velem az
éjszakát.
Izmai megfeszülnek az ujjbegyeim alatt.
– Nem maradhatok, Soph.
– Miért nem?
– Mert egyszerűen... nem tudok.
Még mindig háttal áll nekem, és a hangjában lévő érzelmek
hiánya kellemetlen fájdalmat kelt a gyomromban. Felülök, hogy
felkapcsoljam a lámpát az éjjeliszekrényemen, és az
ébresztőórám szerint hajnali kettő múlt.
– Jude! Mi folyik itt? Történt valami?
Végre megfordul, hogy a szemembe nézzen.
– Nem maradhatok itt éjszakára, Sophie. Én nem szoktam ezt
csinálni.
Nem szokta ezt csinálni? Mi a fene?
– Hogy érted, hogy nem szoktad ezt csinálni? – kérdezem,
miközben kezd elárasztani a düh. Bár elég fájdalom és
szomorúság is keveredik benne ahhoz, hogy lefelé görbüljenek
az ajkaim. – Három éjszakán át voltunk együtt Vegasban. Ez
miben különbözik?
– Mert Vegas jó móka volt, bébi. És a mi történetünk erről
szól. A szórakozásról – válaszolja, és utálom, hogy milyen hideg
a hangja. Esküszöm, ha a szájához emelném a kezem, amikor
ezek a szavak elhagyják az ajkát, tényleg érezném, hogy
megfagynak az ujjbegyeim.
Azt is utálom, hogy csak így leír minket. Azok után, amit
együtt éltünk át. Miután találkoztam a családjával. A ma este
után. És azt akarja mondani, hogy ez még mindig csak
szórakozás?
Láttam, ahogy rám nézett. Éreztem, ahogy megcsókolt. Ahogy
megérintett. Ahogy belém hatolt. Ez nem dugás volt. Nem szex.
És főleg nem puszta szórakozás.
Míg csak ülök, bámulok rá és próbálom megérteni, hogy egy
ember hogyan változhat meg egyetlen szempillantás alatt, Jude
bővebben is kifejti a mondanivalóját.
 – Soph, bébi, nem maradhatok, mert ez nem erről szól, tudod?
Azt hittem, ezt megértetted. Azt hittem, hogy egy lapon
vagyunk.
– Egy lapon voltunk – mondom, és elnémulok, miközben az
ujjam céltalanul babrál a paplanon. Egy hatalmas részem vissza
akarja tartani az igazságot, de az a részem győz, amelyik nem
hajlandó belemenni a hazugságba. – De az a lap mintha újra és
újra megfordult volna, és mostanra a dolgok megváltoztak
köztünk, Jude.
– Nem, Sophie. – Feláll, csak boxeralsó van rajta. Frusztráltan
végigsimít a haján. – Nem változtak meg a dolgok.
Mekkora baromság. Tudom, hogy nekem is vannak
problémáim azzal, ahogy a kapcsolatokat és az elkötelezettséget
valamiféle piedesztálra állítom, amit lehetetlen elérni, de
tudom, hogy mit láttam. Tudom, mit éreztem.
– Tényleg megpróbálsz úgy tenni, mintha semmi más nem
történt volna köztünk, mint egy csomó szex és szórakozás?
Kérlek, ne tedd ezt, Jude! Gondolj a ma estére. Gondolj arra,
ahogyan együtt voltunk – gyakorlatilag könyörgöm, és titokban
remélem, hogy visszakozni fog, és tényleg átgondolja, mit érez.
De ajka határozott vonallá formálódik, és abból, ahogy az
állkapcsa megfeszül, látom, hogy rátapintottam valamire. Bár
egyáltalán nem számítok arra, ami kijön a száján.
– Semmire nem kell visszagondolnom, Sophie. És nem az én
hibám, ha kitaláltál rólunk valami hülyeséget a fejedben –
válaszol, és úgy érzem, mintha minden egyes szava egy-egy
kiélezett késsel döfne mélyebbre és mélyebbre a mellkasomban.
Könnyek szúrják a szemem, a kezem remeg, én pedig csak
ülök ott, és egy olyan embert bámulok, akiről úgy érzem, már
nem is ismerem.
– Sajnálom, bébi – folytatja, de ez a legkevésbé sem tűnik
bocsánatkérésnek. Üresek a szavai – ez egy érzelemmentes
seggfej mondókája. – Nem tudok úgy tenni, mintha ez több
lenne, mint ami. Ez nem az én stílusom. Jude Winslow soha
nem fog kötődni senkihez.
Zokogni akarok. Sikítani akarok. És azt akarom, hogy azonnal
húzzon a picsába. Sőt, a saját épelméjűségem érdekében muszáj
elmennie.
– Igazad van – mondom, és a hangom kemény, mint egy
korbács csattanása. – Mi csak szórakoztunk, Jude. Csak egy nagy
adag kibaszott mókázás, ahogy mondtad. Semmi más. Semmi
több. És soha nem fogsz hozzám kötődni, mert sokkal jobbat
érdemlek nálad. Szóval, most már elmehetsz. Eléggé biztos
vagyok benne, végeztünk.
Azok a hülye könnyek ellenőrizhetetlen hullámokban
kezdenek végigfolyni az arcomon, és Jude szemében
szomorúság villan, mintha hirtelen elbizonytalanodott volna, és
rosszul érezné magát, amiért megbántott, vagy ilyesmi.
Kinyújtott kézzel lép egyet felém, de ez szánalmas próbálkozás
arra, hogy vigaszt nyújtson az imént okozott fájdalom ellen.
– Ne érj hozzám! – kiáltok fel, és elhúzódom, hogy ujjai ne
érintkezhessenek a bőrömmel.
– Sophie! – kezdi, és ahogy a nevemet mondja, az túlságosan
emlékeztet arra a Jude-ra, akiről azt hittem, hogy ismerem.
– Nem. Kifelé!
A szemei elkerekednek a döbbenettől és talán mástól, amik
nem is érdekelnek, de nem mozdul az ágyam mellől.
– Kifelé! – ordítom torkom szakadtából. – Tűnj el! Most!
Csak ekkor kezd rám hallgatni.
És Jude távozik, egyenesen a hálószobámból, a lakásomból és
az életemből.
 NEGYVENEGY

Jude

Küzdök, hogy felrángassam a farmeremet a lábamra, és a

kezemmel felhúzzam a cipzárt, miközben próbálom bedugni a
lábamat a bakancsomba. Többször is megbotlok, és majdnem
arccal a keményfa padlóra esek közvetlenül Sophie lakásának
ajtaja előtt, de gyorsan a falnak támasztom a kezem és
stabilizálom magam.
A kurva életbe!
Éppen amikor elkezdem begombolni az ingemet, egy
középkorú nő lép ki a liftből, kockás pizsamában, egy kis fehér
kutyával a hóna alatt. Megáll félúton, amikor az ajtók
becsukódnak mögötte, és a szemöldökét ráncolja zilált
öltözékem és kapkodó öltözködésem láttán.
Normális esetben tennék valamit, bármit, hogy
megnyugtassam, hogy mosolyra késztessem, hogy
megkönnyebbüljön, hogy nem egy pszichopata vagyok az
épületében, de az agyam akár egy másik bolygón is lehetne,
mivel nem tud másra koncentrálni, csak Sophie könnyfoltos
arcára és remegő kezére.
És csak a fájdalmat hallom, ami a hangjából szűrődött ki,
amikor azt mondta, hogy menjek el. Istenem, mit tettem?
Összetörted a szívét. Ezt tetted.
Elrántom a kezemet az ingem gombjaitól, amikor az ujjaim
nem tudnak megbirkózni az egyszerű feladattal, és csalódott
kézzel végigsimítok az arcomon.
– Bassza meg! – motyogom fanyarul, és csak ekkor veszem
észre, hogy a pizsamás hölgy elsiet, és olyan gyorsan halad a
folyosón a lakása felé, ahogy csak a papucsában képes rá.
Így tovább, Jude! Ma este tényleg mindent beleadtál.
Újabb látomás jut eszembe Sophie-ról, és grimaszolok, ahogy
eszembe jutnak a szavak, amelyeket neki mondtam. Ahogyan
nézett, amikor azt mondtam neki, hogy csak szórakozunk. Hogy
ez semmi más, semmi több.
Úgy érted, ahogy hazudtál neki.
– Az istenit!
Megfordulok az ajtaja felé, kezem a levegőbe emelve, készen
a kopogásra, de félúton megállok, és visszadugom a kezem a
zsebembe.
Semmi olyat nem tudok mondani neki, ami ezt helyrehozná.
Ezt a felismerést lehetetlen felfogni, és még nehezebbnek
érzem a gondolatot, hogy elhagyjam őt, de nincs más
választásom. Nem adhatom meg neki, amit akar. Amit
megérdemel.
Nem én vagyok az a srác, akivel megállapodhatsz. Soha nem
voltam, és megfogadtam, hogy soha nem is leszek.
Csak így tudok működni.
A szerelem, a szívfájdalom és az összes ilyen szarság belülről
emésztene fel. Túl sok szerettemnél láttam már, ahogy ezt teszi.
Láttam a pusztulást. Az utóhatásokat. És nem akarok részt
venni ebben az egészben. Sem a magam, sem Sophie részéről.
Kár, hogy ezt már nemcsak vele, hanem saját magaddal is
megtetted.
Megrázom a fejemet, a lehető legtávolabbra tolom magamtól
a kellemetlen gondolatokat, és sarkon fordulok.
Így lesz a legjobb.
Tíz lépéssel később már a lift előtt állok. Egy gombnyomással
kinyílnak az ajtók, és már bent is vagyok.
És mire kilépek az előcsarnokba és elindulok a bejárat felé,
kezdem elhinni, hogy helyesen cselekszem, még akkor is, ha
minden egyes lépésemnél úgy érzem, hogy rossz irányba
megyek.
Nyilvánvaló, hogy időre van szükségem, hogy feldolgozzam
az egészet, de ha ez megtörtént, tudom, hogy ennek így kell
lennie, mert Jude Winslow nem kötődik senkihez.
És az biztos, hogy nem hagyja, hogy szerelmes legyen.
 NEGYVENKETTŐ

április 5., csütörtök

Sophie

Amikor nem tudtam aludni, és nem tudtam megállítani az

ostoba könnyeimet sem, kényszerítettem magam, hogy kikeljek
az ágyból. Az ég még mindig sötét volt, de tudtam, hogy a
lakásomtól nem messze lévő kedvenc pékségem már nyitva
van.
Így hát felvettem valami ruhát – fogalmam sincs, hogy mit –,
és elgyalogoltam két háztömbnyire.
De amikor odaértem, és megrendeltem a szokásos menüt –
egy cukormázas fánkot és egy kávét –, egy falatot sem bírtam
enni a fánkból. Egy korty kávé sem ment le a torkomon.
Egyenesen hányingerem lett, ha ételre vagy bármi másra
gondoltam.
Azt hiszem, az sem segített a jelenlegi zaklatott állapotomon,
hogy Rose, a boltot vezető kis idős hölgy folyamatosan
együttérzéssel és aggodalommal az arcán nézett rám.
A vörös szemem és foltos arcom biztosan nem nyugtatta meg.
Hogy őszinte legyek, utálom, hogy ennyire hatással van rám
az, amit Jude mondott. Az, ahogyan viselkedett. Az, ahogyan
szinte egy teljesen másik emberré változott át, amikor
szembesült azzal, hogy esetleg több is történik közöttünk.
Úgy érzem, mintha tíz lépést tettem volna visszafelé egy úton,
amin azt hittem, már előrébb tartok.
Tudom, hogy komoly terhet cipelek magammal, de azt is
tudom, hogy amit láttam és éreztem, nem lehetett a képzeletem
szüleménye. Valamit érez irántam.
Vagy legalábbis érzett.
Újabb könnycseppek buggyannak ki és indulnak lefelé az
arcomon, én igyekszem letörölni őket, miközben reszkető
lélegzetet veszek.
Hagyd... már... abba... a sírást... az istenért! Mélyet belélegezve
oxigént viszek a tüdőmbe, és folytatom az utamat az egyetlen
hely felé, amelynek most értelmét látom.
A nap éppen akkor kezd átbújni a horizonton, amikor
elhaladok a Belle épülete előtt álló portás mellett, és belépek az
előcsarnokba. Tudom, hogy korán van, és tudom, hogy ő és John
valószínűleg még ágyban vannak, de úgy tűnik, hogy ez nem
igazán érint meg.
Szükségem van az ikertestvéremre.
A tíz emeleten át tartó liftezés közben végig a cipőmet
bámulom. Ez a legrégebbi tornacipőm, és a foltokból és a kopott
cipőszalagokból ítélve már régen ki kellett volna dobnom.
De kit érdekel egy cipő, amikor úgy érzed, mintha valaki kitépte
volna a szíved a mellkasodból, igaz?
A gondolatban ellőtt poénnak éppen ellenkező hatása van.
Ahelyett, hogy óvatosan elkerülném a valóságomat, inkább csak
emlékeztetem magam rá.
Még több kibaszott sírás.
Őszintén szólva, ha Justin Timberlake valójában nem Britney
Spearsről írta a Cry Me a Rivert, akkor nyugodtan elmondhatná
a világnak, hogy én voltam a múzsája.
Szánalmas vagyok, amiért így érzek? Talán tényleg csak a
képzeletem szüleménye volt?
Miután még egyszer végigsimítok az arcomon, előhúzom
Belle lakásának kulcsát a táskámból. Vészhelyzet esetére adta,
és tekintve, hogy úgy érzem, egy sírógörcs választ el attól, hogy
valaki kényszerzubbonyt húzzon rám, és elszállítson a
Viharszigetre, azt mondanám, hogy ez a pillanat alkalmas egy
váratlan érkezésre.
Amikor belépek, Johnnal közös lakásukban csend honol, és én
egy darabig a konyhájában bóklászom, remélve, hogy talán
felébred, és megtalálja az idegösszeroppanás szélén álló
ikertestvérét a hűtőszekrény mellett.
De amikor a csend túl sok lesz a száguldó gondolataimnak, és
úgy érzem, az idő egy másodpercet sem mozdul, akkor Cristina
Yang példájára egyenesen besétálok a nővérem hálószobájába,
levetem a kopott cipőmet, és bemászom az ágyba hozzá és
Johnhoz, mintha ők lennének az én Derek Shepherdem és
Meredith Grey-em.{23}
Szerencsére – amennyire meg tudom ítélni – nem meztelenek.
De azt hiszem, az érzelmi mélypontomon ezen a szinten már
nem is érdekelne.
Belle megmoccan, és az oldalára fordul, pislog, és kábán
bámul rám.
 – Sophie?
– Szia!
– Álmodom?
Megrázom a fejem.
– Szóval, te tényleg itt vagy az ágyban velem meg a
férjemmel.
Bólintok.
John már fent van, felkönyökölve átnéz Belle válla fölött, és
pont engem pillant meg.
– Ah, a pokolba! Ez tényleg megtörténik.
– Ne vedd sértésnek, nagyon szeretlek, és mindig örülök, ha
látlak, de… – Belle szünetet tart, és megköszörüli a torkát. –
Kicsit furcsa arra ébredni, hogy te és a férjem egy ágyban
vagytok. Megmagyaráznád, mi folyik itt?
– Szükségem van rád – suttogom, és ez feltöri a gyenge gátat,
így a könnyeim teljes erővel térnek vissza.
– Jaj, ne, drágám! – suttogja Belle, és gyorsan szoros ölelésbe
húz.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy kávét főzzek – jelenti be John
halkan, és érzem, ahogy a matrac megmozdul, amikor felkel az
ágyból. Mindenféle kérdezősködés nélkül egyszerűen kisétál a
hálószobájukból, és hallom, ahogy az ajtó csukódik. Ezzel jelzi,
hogy magunkra hagyott minket.
Miért kell a sógoromnak ilyen jófiúnak lennie? Biztos vagyok
benne, hogy ő nem hagyná el Belle-t az éjszaka közepén, csak
mert fél az elköteleződéstől.
Újabb zokogás, és most már hivatalosan is utálom magam.
– Oké, valamit mondanod kell, mert kezdek aggódni – mondja
Belle halkan, és az aggodalom nagyon is nyilvánvaló a
hangjában. – Mi folyik itt, Soph?
– Minden.
– Lehetne egy kicsit pontosabban? – sóhajt fel Belle. – A
minden nagyon sok mindent takar.
Bárcsak ne kellene a húgomat az összes baromságommal
terhelnem, de túl sok erő kellene ahhoz, hogy mindezt továbbra
is magamban tartsam. Nem tudom megtenni. Nem tudok tovább
hazudni a húgomnak – vagy bárki másnak, ami azt illeti. Az
egyetlen dolog, amit helyesnek érzek, ha elmondom az igazat.
Így hát, minden egyes remegő, bizonytalan lélegzetvételen
keresztül meg is teszem.
– Titokban randiztam egy sráccal, akiről nem beszéltem
neked. Még Vegasba is elmentem vele pár napra. És most
minden elromlott.
– Mi? – Belle hátrahajtja a fejét, hogy találkozzon a
tekintetünk, és döbbent arckifejezésére grimaszolni kezdek. És
csak még jobban sírva fakadok tőle.
– Sajnálom! – zokogom. – El kellett volna mondanom neked.
Tudom, hogy el kellett volna mondanom, de egyszerűen
minden kicsúszott a kezemből. És először nem tudtam, mit
szólnál hozzá, ha lefeküdnék a táncossal a lánybúcsúdról, de
aztán végül kiderült, hogy nem is táncos. És mire észbe kaptam,
már nyilvános helyeken szexeltünk, ő pedig ellopta a bugyimat,
én pedig cserkészlány voltam Vegasban, és
orgazmusjelvényeket szereztem! – sírás közben összevissza
beszélek, majd az arcomat a párnájába fúrom.
– Mi a…? – mondja, és elenged a karjaiból, hogy felüljön, és
hátát az ágy fejtámlájának támassza. – Ki lopta el az
alsóneműdet? És mikor lógtál a cserkészlányokkal?
– Nem! – dörmögök, és felemelem a fejem, hogy a szemébe
nézzek. – Nincsenek cserkészlányok!
– Szent ég, úgy érzem, mindjárt szétrobban a fejem –
motyogja, és kinyújtja a kezét, hogy kisimítsa a hajam egy részét
az arcomból. – Drágám, vegyél egy nagy levegőt, nyugodj meg,
és kezdd elölről. De ezúttal sokkal lassabban, és egy kicsit
részletesebben, mert nagyon remélem, hogy ez a történet nem
arról szól, amiről most gondolom, hogy szól.
Ó, istenem! Tényleg nem tudok mindent elmesélni.
Mély levegőt veszek az orromon keresztül, és hosszan kifújva
próbálom lelassítani a gyors, csukló lélegzetvételeket.
– Ez az – bátorít Belle, gyengéden a vállamra téve a kezét –, ez
így tökéletes. Csak így tovább.
Amint a légzésem lelassul, és a könnyek már nem folynak a
szememből, Belle lágy mosollyal néz felém.
– Jobb?
– Egy kicsit.
– Elég ahhoz, hogy elmondd, mi folyik itt valójában, de ezúttal
úgy, hogy tényleg megértsem?
– Igen – bólintok.
– Mert meg kell mondanom, még mindig kicsit össze vagyok
zavarodva és kissé morbid az a gondolat, hogy a cserkészlányok
és az orgazmus hogyan férnek össze, tudod?
Valószínűleg nevetnem kellene ezen, mert kurvára
nevetséges is, de most nem vagyok vicces kedvemben.
Szerencsére tudom kezelni, hogy mindent elmondjak a
húgomnak. És bár pokolian nehéz, és több könnyet ejtek, mint
szeretném, mégis szélesre tárom a Jude-dobozomat.
Elmondom Belle-nek, hogyan kezdődtek a dolgok köztünk.
Hogyan alakult ki ez az egész. Mesélek neki az összes titkos
találkozásunkról, Vegasról és arról, hogyan találkoztam a
családjával.
Még a titkos szexklubról is mesélek neki, ahol végül nem
szexeltünk, mert Jude inkább el akart menni. Hogy mennyire
úgy éreztem, hogy a dolgok megváltoztak közöttünk, és hogy
milyen szörnyen rosszul ment minden tegnap este.
És azt is elmondom neki, hogy mennyire feldúlt voltam – és
vagyok még mindig –, amiért elment.
Miután befejeztem, Belle csak átölel, és szorosan, szeretettel
tart a karjaiban.
– Nagyon sajnálom, Soph – suttogja a fülembe. – Bárcsak
korábban meséltél már volna Jude-ról.
– Tudom. Ezt kellett volna tennem.
– Te jóég, nem hiszem el, hogy a lánybúcsúm volt a
katalizátor ehhez az egészhez – motyogja. – De határozottan
megértem a vonzerőt. Biztos vagyok benne, hogy bármelyik nő
megértené. Az a pasi olyan, mint egy ellenállhatatlan görög
isten, akinek a mosolyától a bugyik is lángra kapnának. Bár
jelenleg küzdök a késztetéssel, hogy felkutassam azt a seggfejet,
és egyenesen megöljem, amiért így bántott téged.
A bugyi puszta említése is azzal fenyeget, hogy újra
belekerülök a gondolatspirálomba, de nagyon igyekszem, hogy
a nem kívánt érzelmeket visszaszorítsam a gyomromba.
Belle végigsimít a hajamon, támogatóan vigasztal, amire
igazán szükségem volt, és csak fekszünk az ágyában, és
bámuljuk a hálószobája mennyezetét.
– Nem akarom ezt kérdezni, de muszáj, Soph. Tényleg azt
hiszed, hogy nincs remény?
Megrázom a fejem, és lenyelem a torkomban ragadt
érzelmeket.
– Vége.
– Istenem, annyira sajnálom. – Belle a homlokát ráncolja, én
pedig csak a vállamat vonogatom. De aztán meglep a következő
kérdéssorral.
– Kérhetek valamit? Nincs több titok köztünk, oké?
A dr. Wintersszel folytatott terápiás üléseim jutnak eszembe,
és összerezzenek.
Sajnos Belle-nek azonnal feltűnik.
– Mi az, Soph? Van még valami?
Megrázom a fejem. Sóhajtok. Majdnem hazudok, és azt
mondom neki, hogy már mindent elmondtam neki, de aztán
rájövök, hogy minden hazugságom és titkom szerepet játszott
abban, hogy ebbe a kétségbeesett állapotba kerültem.
– Még nem állok készen arra, hogy elmondjam, de tudd, hogy
nem kell kiborulnod emiatt, rendben?
Az arcomat kutatja, mintha próbálna magától rájönni, de
végül feladja, és beleegyezik.
– Oké.
Néhány perccel később Belle kikászálódik az ágyból, de én
csak fekszem ott, nagyrészt zsibbadtan a sok sírás miatt, de
azért is, mert a fejem még mindig úgy pörög, mint egy forgószél,
ha Jude-ra gondolok.
 Miért kell ennyire fájnia?
Mert szerelmes vagy belé.
Újra a húgom párnájába nyomom az arcomat, és egy
nyögéssel küzdök a könnyek ellen. Tudom, hogy nem lett volna
szabad beleszeretnem Jude Winslow-ba, de kurvára
nyilvánvaló, hogy ezt tettem.
– Oké, igen. – Belle hangja üti meg a fülemet. – Azt hiszem,
nyugodtan kijelenthetjük, hogy ma nincs munkanap, és fel kell
hívnom Katelynnt, hogy vonszolja be magát a városba, mert
szükségünk van egy Sage nővérek napra.
– Nem kell ezt tenned – motyogom a párnába, de a húgomat
ez nem tántorítja el.
– Nem úszod meg, Soph. Ma van a kapják-be-a-fiúk napunk!
– Igen, basszák meg a fiúk! – kiabál John a konyhából, aki
nyilvánvalóan többet hallott a beszélgetésünkből, mint
amennyiről tudtunk.
Épp időben emelem fel a fejem a párnákról, hogy lássam,
Belle tölcsért formál a kezéből a szája előtt, úgy kiabál vissza. –
Törődj a magad dolgával! Neked is van farkad!
Mielőtt észbekapnék, betartja a szavát, és felkapja a mobilját,
hogy felhívja Katelynnt. És mikor leteszi a telefont, elmondja,
hogy az Amelia’s Dinerben fogunk reggelizni.
Megkönnyebbülök, hogy körülvesz a testvéreim támogatása.
De ugyanakkor rettegek a gondolattól is, hogy nyilvánosan kell
megjelennem, miközben belül úgy érzem, mintha a szívem fele
valaki más testébe költözött volna.
De ahogy nézem, hogy Belle segít az elkészülésben – megfésül,
kölcsönad néhány ruhát, és minden erejével azon van, hogy
felvidítson –, rájövök, hogy abba kell hagynom a titkolózást, és
teljesen be kell engednem őt és Katelynnt az életembe.
Nyitottabbnak kell lennem a támogatásukra, amire annyira
nyilvánvalóan szükségem van.
Itt az ideje, hogy végre mindent elmondj nekik – még a dr.
Wintersszel való szerdai állandó találkozókat is.
 NEGYVENHÁROM

április 7., szombat

Flynn

Megállok a Harley-val a Club Craze előtt és leállítom a motort.

Az épület belsejéből kihallatszik a dübörgő house, és kezdem
bánni, hogy beleegyeztem a buliba.
Utálom az éjszakai klubokat.
Nekem elég a motorom. Az országút. Egy szobányi ember, aki
nem csatak részeg és próbálja megdugni a másikat, és én
boldogan jövök.
De ez a szörnyű hely? New York nyüzsgő klubjai? Ezek az
utolsó helyek, ahol egy magamfajta fickó lenni akar.
Leugrom az ülésről, leveszem a sisakot és a
motorkerékpáromhoz rögzítem, mielőtt sarkon fordulok, hogy
szembenézzek ezzel az őrültek házával. Fekete csizmám ropog
a kavicson az utca és a járda között a klub előtt, ahogy a bejárat
felé tartok.
Természetesen a közhelyes bársonykötelek mögött,
amelyeknél két kidobó álldogál, kilométeres sorokban állnak az
emberek, akik arra várnak, hogy megkapják az áhított
belépőjüket.
Kezdem magam túl öregnek érezni az ilyen szarságokhoz.
– Helló! Te vagy az a srác, aki épp most futott be azzal a dögös
Harley-val, ugye? – kérdezi egy női hang a hátam mögül, én
pedig megfordulok, és egy sovány, szőke, műmelles lány áll
előttem. Olyan szemekkel bámul rám, mint aki sok olyan
dologra hajlandó lenne, amire valószínűleg nem kéne
hajlandónak lennie.
Vonzó, igen, de nem az esetem.
– Te jóég, én többet is szeretnék, mint csak a motorját
meglovagolni – suttogja a mellette álló barna hajú olyan
hangosan, hogy én is hallom.
Először is, drágám, soha senkit nem viszek a motoromon. És
másodszor... Nos, a magabiztosság egy dolog, de egy
magamfajtának teljesen lelombozó, ha valaki ilyen átlátszó és
felszínes.
De ezt nem mondom el nekik. Ehelyett a helyzettől
függetlenül mindig ragaszkodva ahhoz, hogy úriemberként
viselkedjek, egyszerűen csak mosolygok, és visszatérek a
próbálkozásomhoz, hogy bejussak ebbe a kibaszott klubba.
Amint közelebb állok a bársonykötelekhez, egy fejbiccentéssel
felhívom magamra az egyik kidobó figyelmét.
– Hé, haver, tudom, hogy elfoglalt vagy ezzel az egész –
megállok, és a vállam fölött hátrapillantok – szarsággal.
– Igen. – nevet. – Mit tehetek érted?
– A bátyám mondta, hogy jöjjek ide, és igyunk meg egy italt –
mondtam röviden. – Jude Winslow. Ismered esetleg?
A kidobó bólint, és hasonló arcot vág, mint nagyjából
mindenki, aki ismeri az öcsémet. – Naná, persze! Jude jó arc.
Igen, igen, igen. Mindig ezt mondják. Ez az egyik dolog, amit
mindig is szerettem Jude-ban. Annyira kibaszottul szerethető,
hogy komoly erőfeszítés kell ahhoz, hogy valaki utálja.
– Az biztos – vigyorgok.
– Gyere be – teszi hozzá, és kicsatolja előttem a
bársonykötelet. – Biztos vagyok benne, hogy Jude a VIP-
részlegben van.
– Köszönöm.
Amint bejutok a klubba, a house egyre hangosabban és
kitartóbban dübörög a koponyámban, főleg ahogy közeledem a
főteremhez, ahol a táncparkett és a DJ található.
Majdnem előveszem a mobilomat, hogy SMS-t írjak a
testvéreimnek, és kitaláljam, hogy a fenébe találjam meg őket
ebben a káoszban, ami vonagló testekből és részeg idiótákból
áll, de szerencsém van, amikor észreveszem Remyt a bárnál.
– Eljöttél – mondja, és vállon paskol, amikor mellé lépek.
Valóban, ami abból a tényből is látszik, hogy itt állok. Nem
vesződöm azzal, hogy tudomásul vegyem a jelenlétem
bizonyítékát, és helyette továbblépek a számomra ismeretlen
információk kiderítésére. – Hol van Ty?
– Vigyen el az ördög, ha tudom. Azt mondta, valami közbejött
az utolsó pillanatban.
Körülnézek, hogy megkeressem a nap hősét, aki idegesítően
kitartóan próbált rávenni, hogy ma este idejöjjek. De amikor
nem látom meg azonnal, újra találkozom Rem tekintetével. – És
Jude?
– A kurva életbe! – sóhajt a testvérem. – Teljesen ki van
készülve.
– Hogy érted ezt? – hátrakapom a fejem, és Rem a
hüvelykujjával egyszerűen a válla fölé mutat, hogy a
tekintetemet a kisöcsénk irányába vezesse, akit éppen a
táncparketten vett körbe egy csomó nő.
Egyik kezében egy üveg pezsgő, amit éppen felráz és az előtte
álló tömegre fröcsköli.
– Ó, bassza meg! – motyogom.
– Ahogy mondod, testvér. Ez egy igazi lejtmenet.
– Mi történt? – kérdezem, miközben a fejemben felidézem a
Marco’s előtt folytatott beszélgetésem Jude-dal.
Csak azt ne mondd, hogy közöm volt ehhez az összeomláshoz…
– Nem tudom pontosan – feleli egy vállrándítással. – Az elmúlt
órában próbáltam rájönni, de csak úgy pörögnek az események,
ahogy látod.
Őszintén szólva azóta bűntudatom van emiatt a beszélgetés
miatt, amióta megtörtént. Igyekszem soha nem beleütni az
orromat a testvéreim dolgába. Ez Remy és Winnie dolga, nem
az enyém. De volt valami a Sophie-val szembeni
meggondolatlan viselkedésében, ami nem tetszett nekem.
Nagyon kedves lánynak tűnt, és minél többször láttam,
hogyan nézett Jude-ra, annál jobban kezdtem aggódni, hogy
Jude-nak nem fog tetszeni, ami valójában történik.
Épp időben pillantok vissza a táncparkettre, hogy lássam,
amint egy hosszú, vörös hajú nő odasimul az öcsémhez. A
legrövidebb ruhában van, amit valaha láttam, és mindent
megtesz azért, hogy magára vonja Jude figyelmét.
Amikor Jude ránéz, elmosolyodik, még a pezsgősüveget is a
levegőbe emeli, és tölt neki egy hosszú kortyot. De aztán valami
megváltozik. A folyékony bátorsággal teli üveget egy éppen pár
méterre tőle táncoló férfi mellkasának löki, és nekilát, hogy
minél nagyobb távolságot hozzon létre saját maga és a nő közé.
Mit csinál?
Összevonom a szemöldököm, és Remyre nézek.
– Tudom, ember. Teljesen szétesett. Az egyik percben úgy néz
ki, mintha a teremben lévő összes csajjal flörtölni próbálna, a
következőben pedig mintha eszébe jutna, hogy ma este felvette
az erényövét.
Jude mindig is az a szoknyapecér fajta volt, aki kifejezetten
élvezi a női figyelmet. És ez a vörös hajú nő pont olyan, akitől
azt várnám, hogy hazamegy vele, amint utolsó körre kerül a sor
a bárban.
De Jude teljesen elkerüli a nőt, és ez mindent beigazol a
megérzésemmel kapcsolatban.
A francba! Ez pontosan az, amit nagyon nem akartam…
– Azt hiszem, még egy látássérült is ki tudná rakni ennek a
kirakósnak a darabjait.
Rem tekintete a bátyánk által a táncparkett közepén
rendezett őrült show-ról visszavándorol rám. – Várj... lehet,
hogy te tudod, mi van vele?
– Gyerünk már, Rem! – mondom egy harsány nevetéssel. –
Nem lehetsz ennyire hülye, tesó. Csak egy oka van annak, hogy
egy férfi így nézzen ki, és ennek az oknak mellei vannak.
– Jaj, ne! Arról a nőről van szó, akit Lexi versenyére hozott,
ugye? Sophie, igaz?
Felvonom a szemöldökömet, és olyan tekintetet vetek rá,
amelyet Remy elég jól tud értelmezni. Ha nem a lány az oka
ennek az összeomlásnak, akkor a bal tökömet a tudománynak
adományozom.
– A francba, Flynn! – motyogja Rem, és ismét Jude-ra néz. –
Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez nem fog
megoldódni némi beavatkozás nélkül.
– Vettem.
Ahogyan azt már vagy százszor megtettük – bár legtöbbször
akkor, amikor mindannyian a húszas éveikben voltunk, és Jude
és Ty részeg idiótákként viselkedtek –, Rem és én ellépünk a
bárpult mellől, hogy eltávolítsuk a testvérünket a tömegből.
Rem az egyik oldalról, én pedig a másikról a karja alá
csúsztatjuk a vállunkat, és elvonszoljuk a táncparkettről, fel egy
csendesebb, nyugodtabb, kevesebb zavaró tényezővel
akadályozott területre.
Jude egész úton nyafog és panaszkodik, de nem veszünk
tudomást róla, sem pedig a klubtagok kíváncsi pillantásairól.
Nem állunk meg addig, amíg le nem rakja a seggét az egyik
kanapéra – feltételezésem szerint azon a VIP-részlegen, amit
állítólag ma este nekünk tartogatott.
– Mi a faszt csináltok? – néz rám.
– Ez vicces. Mi is ugyanezt akartuk kérdezni tőled –
vigyorodik el Rem. – Ma este egy istenverte őrültként
viselkedsz, és itt az ideje, hogy elmondd, miért.
– Nincs mit mondanom. Csak jól érzem magam – forgatja Jude
a szemét, és már fel is állna, ha Rem és én nem löknénk vissza a
helyére.
– Ez most komoly? – kérdezi, és mi szinkronban bólintunk.
 – Bökd ki, ember! – mondja Rem. – Mi a helyzet?
Amikor Jude nem mond semmit, utolsó erőfeszítésemmel
előveszem az ütőkártyámat.
– Hol van Sophie, a barátnőd?
Nem tudom nem észrevenni, ahogy a tekintetében olyan
fájdalom villan, amilyet korábban is láttam már. A megbánás és
a nyomorúság akut fájdalma – ugyanaz, amit Remy
tekintetében láttam, amikor tizenhárom évvel ezelőtt meg
kellett mondanunk neki, hogy a menyasszonya nem fogja ott
várni az oltár előtt.
De Jude nem válaszol. Ehelyett csak ül ott, némán.
– Haver! – szól közbe Rem. – Sajnálom, hogy én vagyok a
rossz hír hozója, de nem bújhatsz el a tény elől, hogy úgy nézel
ki, mint egy pszichopata. Mint aki teljesen megkattant, és jegyet
váltott a Lejtmenet Spirál hullámvasútra.
Jude Remy szilárd tekintetét kutatja, aztán rám néz.
– Remnek igaza van, ember – értek egyet. – Egy rakás
szerencsétlenség vagy.
– Ó, tényleg? – csettint Jude. – De azt hittem, hogy ennek
örülni fogsz, Flynn.
– Mit akar ez jelenteni?
– Te voltál az, aki félrehívott, és jól elbeszélgetett velem,
emlékszel? – jelenti ki, és minden szavából csöpög a
szarkazmus. – Azt mondtad, hogy vigyáznom kell, mit árulnak
el a tetteim Sophie számára. Szóval, igen, azt hiszem,
mondhatjuk, hogy a sok óvatosság vezetett ide.
Rem tekintete rám szegeződik.
– Mit mondtál neki?
 A francba! Felsóhajtok.
– Csak próbáltam megértetni vele, hogy Sophie-t bevonni a
családi dolgainkba egy kibaszott nagy lépés volt számára. És… –
vonom meg a vállam. – Úgy értem, Rem, ha figyeltél volna
aznap este, láttad volna a tekintetét, és pontosan tudnád, miért
mondtam, amit mondtam. Még akkor is, ha igaz, hogy nem az
én dolgom volt.
– Egyértelműen nem a te kibaszott dolgod – vág vissza Jude.
– Tudom, ember. Sajnálom – emelem fel mindkét kezem a
levegőbe, miközben a fejemet rázom. – Szart se kellett volna
mondanom.
– Vagy talán kellett volna – jelentette ki Rem. – És talán Jude-
nak is össze kéne szednie a bátorságát, és elmondania, hogy mi
is történt valójában.
– És miért tennék ilyet?
– Mert így tudunk csak segíteni neked, tökfej – válaszolja Rem
szemrebbenés nélkül. – Mert akár be akarod ismerni
magadnak, akár nem, okkal hívtál ide minket. És biztos vagyok
benne, hogy nem azért, hogy nézzük, ahogy a táncparketten
bohóckodsz. Ugyan már! Gondoljatok bele, mi folyik itt.
Hányszor fordult elő az életedben, hogy Flynn feleslegesen
tartott neked beszédet? Ennek a szarházinak aranyat érnek a
szavak. Te is tudod.
– Baaaaazmeg! – Jude hátradönti a fejét a bársonykanapén, és
végigsimít a kezével az arcán, én pedig a plafonra fordítom a
tekintetemet. Ezek a srácok azt hiszik, hogy azért vagyok
csendes, mert úgy pletykálnak és fecsegnek, mint egy csapat
gimis pomponlány.
 A pillanat hosszú, de Rem és én csak ülünk ott, és türelmesen
várjuk, hogy Jude feldolgozza azt, amivel éppen küzd abban a
nagy, makacs fejében.
Szerencsére csak két dobhártyaromboló popdal hangjait kell
elviselnem, mielőtt Jude-nak eljön az „Aha! El kell mondanom a
testvéreimnek, hogy mi a helyzet, hogy ne nézzenek többé
őrültnek” pillanata.
– Oké, rendben. – Felemeli a kezét, majd a térdére csap. –
Nagyon elszúrtam a dolgokat Sophie-val.
Rem összevonja a szemöldökét. – És mit értesz az alatt, hogy
nagyon?
– Iszonyatosan nagyon – mondja, és a szemében újra ott van
az a jól ismert fájdalom. – Megbántottam, és azóta, amióta
kirúgott a lakásából, miközben könnyek csorogtak az arcán, úgy
érzem, mintha valaki hátulról rángatná a beleimet.
Megmozdulok, hogy leüljek mellé, karomat a kanapé
háttámláján pihentetem, miközben Jude előrehajol, könyökét a
térdére támasztja, és nyögve a kezébe ejti a fejét.
Támogatóan megveregetem a hátát, és a Remre jellemző
módon a testvérem átveszi a beszélgetés irányítását.
– Mi bántotta meg?
– Én – válaszol Jude vonakodás nélkül, és felemelve a fejét
ránk néz. – Én bántottam meg. Mert az elköteleződés nem az én
terepem, ahogy azt tudjuk.
– Biztos vagy benne, tesó?
– Persze, biztos vagyok benne, hogy nem az én terepem –
gúnyolódik Jude. – Sosem volt az. Soha nem is lesz az
– És pontosan miért is?
 – Van egy csomó oka, Rem – vág vissza Jude. – Mert láttam,
hogy apa minek tette ki anyát. Mert láttam, mi történt veled.
Nem, köszönöm, baszd meg! Nekem megfelel, ahogy a dolgok
állnak. Nincs szükségem senkire és semmire.
– Hát, hogy őszinte legyek, tesó, pontosan úgy nézel ki, mint
én tizenhárom évvel ezelőtt.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kapja fel a fejét Jude.
– Hogy úgy ülsz itt, mint egy összetört szívű idióta.
– Nem, nem vagyok az.
– De igen, az vagy – ellenkezik Rem egy horkantással. – És
hidd el, tudom, mert én is voltam már a helyedben.
Jude erre nem mond semmit. Csak ül, és úgy fest, mint aki
éppen egy nehéz felismerés közepén tart.
Rem türelmes, ad neki néhány percet, miközben én továbbra
is a szokásos szerepemet játszom. Az erős, de csendes testvér,
aki mindig ott van és támogat, de csak akkor szólal meg, ha
tényleg komolyan gondolja.
– Beleszeretni valakibe, elkötelezett kapcsolatban lenni
valakivel, akit szeretsz, nem egy halálos ítélet, Jude. És csak
azért, mert Charlotte és én nem működtünk, még nem jelenti
azt, hogy nem kellene esélyt adnod egy kapcsolatnak egy olyan
lánnyal, mint Sophie – mondja végül Rem. – Aki egyébként állati
klassz csajnak tűnik.
A hangja halk, de szavai szinte hirtelen ütést gyakorolnak
Jude-ra – a szája lefelé görbül, szemeit rövid ideig lehunyja.
– Az is. – A hangjában érezhető a gyötrelem.
– Akkor, ha én a helyedben lennék – folytatja Rem –, és lenne
egy olyan valakim, mint Sophie, aki annyira velem akart lenni,
hogy fizikai fájdalmat okozott neki és nekem is, hogy a dolgok
véget értek… Akkor én nem ülnék itt a helyedben.
– Mit tennél?
– Megpróbálnám a dolgot.
– Nem, nem tennéd – gúnyolódik Jude.
– De igen – válaszolja Rem olyan könnyedén, hogy szinte
elhiszem neki. – A múltamban történt dolgok szart sem
jelentenek a te boldogságodra nézve, Jude. Ha Sophie olyan
sokat jelent neked, hogy kifejezetten őrültnek tűnsz, ha nem
lehetsz vele, akkor nem hiszem, hogy el kellene pazarolnod ezt
a lehetőséget.
Jude egy hosszú pillanatra elhallgat, de végül mosolyra utaló
jelek jelennek meg az arcán, ahogy elég nyilvánvalóan más útra
akarja terelni ezt a beszélgetést.
– Köszönöm – mondja, és rám és Remre néz –, hogy itt
vagytok. Nagyra értékelem.
– Bármikor, haver. – A hátára csapok, aztán nem
kegyelmezek, és rögtön visszakanyarodom ahhoz, ami igazán
fontos. – Tudod már, hogy mit fogsz csinálni?
Jude megvonja a vállát, és végigsimít a haján. – Kurvára nem
tudom. Úgy érzem, sok mindent át kell gondolnom. A pokolba
is, valószínűleg egy csomó hülyeséget fel kell még dolgoznom.
– Hát, ezt, mondjuk, simán megmondtam volna az elején is –
kötekedik Rem, mire Jude a szemét forgatja, és majdnem
elneveti magát.
De aztán egy nehéz sóhaj szakad ki belőle.
– Nagyon elszúrtam vele a dolgokat.
– Van ilyen – mondom neki, amit tényleg így gondolok. –
Mindannyian elcsesszük néha. Ez nem jelenti azt, hogy nem
érdemlünk egy második esélyt, ha megmutatjuk, hogy
hajlandóak vagyunk bocsánatot kérni, és dolgozni azért, hogy
megoldjuk a dolgokat.
De az én igazságom nem olyan dolgokból fakad, mint a
szerelem. Ez inkább egy általános kijelentés az életről.
– Szerinted szerelmes vagyok belé? – Jude olyan halkan
kérdezi, hogy szinte meg sem hallom, de Rem gyorsan vissza is
dobja neki a kérdést.
– Úgy érzed, hogy az vagy?
– Nem tudom – motyogja, és az összekulcsolt kezére bámul. –
Még sosem voltam szerelmes. Honnan tudnám, milyen érzés?
– Amikor jó, olyan érzés, mintha repülnél. – Jude összevonja a
szemöldökét Remy mondatára.
– És amikor rossz?
– Mintha valaki átrendezte volna a belső szerveidet – ismétli
meg Remy Jude korábbi szóképét, és a legkisebb öcsém arcán
megjelenő megdöbbent tekintetből ítélve nyugodtan
kijelenthetem, hogy telibe találta a szöget.
– Bassza meg! – motyogja, Remy pedig rám néz, tekintetével
némán üzeni, amit én is gondolok – Jude szerelmes.
Szerencsétlen flótás.
– Most már határozottan szükségem van egy italra – morogja
Jude. – Kértek valamit?
Én megrázom a fejem, de Rem máshogy gondolja.
– Én kérek egy bourbont.
És amint a Jude által odahívott pincérnő kihozza nekik az
italukat, a hangulat eléggé feloldódik ahhoz, hogy Rem
megkérdezze:
– Egyébként hogy találkoztál Sophie-val?
– Furcsa módon az egész egy fogadással kezdődött, amit egy
sztriptíztáncossal, Mav… – Jude hirtelen hallgat el, a mondat
közepén, arcán a rémület és döbbenet elegyével.
– Jude, haver! Jól vagy? – kérdezem, mire ő a fejét rázza.
– Nekem... mennem kell.
– Mi?
– Mennem kell – mondja, és felpattan a kanapéról. Elindul, de
még egyszer visszafordul.
– Mondd meg nekik, hogy írják az italodat a számlámra.
– Hova a faszba mész?! – kiáltja Rem a hátráló Jude felé.
– Egy fontos helyre! Holnap felhívlak!
Ezután minden további nélkül eltűnik a tömegben. Remy és
én ott maradunk, tátott szájjal és értetlenkedő tekintettel
bámulunk utána.
– Hát, azt hiszem, neki mára ennyi volt.
Remyre pillantok, és egy döbbent nevetés tör ki a torkomon.
– Igen, de azt hiszem, jobb, mintha úgy járkálna körbe-körbe
a klubban, mint egy elmebeteg.
– Egyetértek – kuncog Remy. – Szerinted Sophie-hoz ment?
– Fogalmam sincs.
– Akarsz még maradni?
Elvigyorodom.
– Te jóég, dehogy.
– Én sem – Rem elvigyorodik, és a levegőbe emeli a poharát. –
Mit szólnál, ha miután megittam ezt a bourbont, elmennénk
innen, és bekapnánk valamit?
 – Benne vagyok.
De ahogy ott ülünk, nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek
meg tőle valamit, ami azóta foglalkoztat, amióta hallottam, hogy
megpróbált az öcsénk lelkére beszélni.
– Szóval, mondd csak, te valóban elhitted mindazt, amit Jude-
nak mondtál? Arról, hogy ha az ő helyében lennél,
megpróbálnád rendbe hozni a dolgokat Sophie-val?
– Jesszus, nem – motyogja Remy. Nem akarom megsérteni
Sophie-t, mert fantasztikus lánynak tűnik, de a szerelem még
sosem tett nekem jót. Nem tervezem, hogy egyhamar behódolok
a dolognak.
Elvigyorodok. Nem tagadhatom, hogy teljesen egyetértek vele.
 NEGYVENNÉGY

Jude

– Jude! – Tommy kiált rám, az egyik kedvenc kidobóm a Club

Craze-ből, amikor őrült módjára kirohanok az ajtón, túl a
bársonyköteleken, egészen a járdáig. – Jól vagy, tesó?
– Kéne egy taxi.
– Rajta vagyok – bólint, és szerencsére nem faggat tovább.
Nincs igazi tervem, csak valami ahhoz hasonló, és biztos
vagyok benne, hogy a testvéreim jelenleg a klubban ülnek, és
azon tűnődnek, hogy mi a fene történt.
De nem volt időm megmagyarázni azt az őrültséget, amit
éppen a fejemben forgatok.
Fel-alá járkálok az út szélén, amíg várom, hogy Tommy taxit
hívjon nekem. A hátam egész idő alatt merev a feszültségtől, és
nem tudok semmire sem koncentrálni.
Nem hiszem el, hogy nem vettem észre. Emlékezz!
De hát ki gondolta volna, hogy valami dilinyós jósnő
egyáltalán képes lenne megjósolni a jövőmet? Én biztosan nem.
– Yo, Jude! – kiált Tommy, én pedig felnézek a cipőmről, és
látom, hogy egy taxi mellett áll, nyitva tartva annak ajtaját.
Hála az égnek!
 Gyorsan megköszönöm Tommynak, és rekordidő alatt
beugrok az átkozott taxiba. Amint megmondom a sofőrnek a
manhattani címet, ő rálép a gázra, és elindulunk.
De mint mindig, szombat este New Yorkban a forgalom is
rémálom. Főleg, hogy kezd betörni a tavasz, és az emberek
tényleg szórakozni akarnak.
Ami azt jelenti, hogy majdnem minden piros lámpánál
megállunk. Két tűzoltóautó és további három mentőautó
ideiglenesen megállítja a forgalmat. És úgy érzem, mintha ezer
évet öregedtem volna, mire a taxis megáll az út szélén a cím
előtt, amit megadtam neki.
Egy sztriptízbár neonfényei világítanak az épület tetejéről, és
visszaverődnek a taxija szélvédőjén.
– Rendben vagyunk – mondja szemöldökét ráncolva a
visszapillantó tükörben. – Úgy látom, jó éjszakád lesz.
Figyelmen kívül hagyom a megjegyzését, és két húszast dobok
át a minket elválasztó plexi alatt.
– Kösz – mondom, és kiszállok, mielőtt még ideje lenne
bármilyen furcsaságot mondani a sztriptíztáncosnőkről vagy az
arcokba tolt mellekről vagy bármi ilyesmiről.
És abban a pillanatban, ahogy elhúzódik, kiszúrom a Taco
Bellt, ahol a testvéreimmel vacsoráztunk Rem
legénybúcsújának hírhedt estéjén, közvetlenül azután, hogy egy
sztriptíztáncosnő a tűsarkújával tépte szét a boxerét.
De amikor tekintetemet az utca túloldalára fordítom, és arra
számítok, hogy a Jósda felirat világítótoronyként világítson,
egyáltalán nem ezt látom.
Egy tábla a jól ismert kis copfos rajzfilmszerű vörös hajú
kislánnyal gúnyolódva néz vissza rám.

Wendy’s.

Egy Wendy’s? Mi a fasz?

Körülnézek az utcán, tekintetem ide-oda pásztázik minden
olyan dolgon, amit csak ki tudok venni, és arra gondolok, hogy
talán rosszul emlékszem. De amikor egy kisbolton és egy
parkolóházon kívül nem látok semmi mást, tudom, hogy amit
látok, az a valóság.
A jövendőmondó eltűnt, a helyére pedig egy istenverte
gyorsétterem került.
A kurva életbe!
Mindkét kezemmel a hajamba túrok, és próbálom kitalálni,
mi a fenét kellene most tennem.
Mindeközben Cleo, az azóta nyugdíjba ment vagy
visszavonult jövendőmondó szavai ismétlődnek a fejemben
újra és újra.
„Eljön majd a fogadás pillanata. Egy olyan fogadásé, amely
megváltoztatja az életed irányát. Egy olyan, ami megformálja
majd, milyen férfivá válsz. Légy óvatos, gyermekem. Ez nem a
könnyű döntések időszaka lesz. De ha jól kezeled, nagy
boldogságot hozhat számodra.”
Tizenhárom év után nem kellene minderre emlékeznem, de
mintha mélyen elraktároztam volna a szavakat, hogy most
kínzó erővel törjenek a felszínre.
Nyilvánvaló, hogy most van az abszolút tökéletes pillanat.
Miután mindent elcsesztem.
 És pont akkor, amikor már a kibaszott hab is felkerült arra a
bizonyos tortára, pontosan ebben a pillanatban megnyílik az ég
és lezúdul az eső. Szó szerint. Óriási esőcseppek zúdulnak rám
felülről, elátáztatják a ruhámat, amíg a fehér ingem
gyakorlatilag átlátszóvá nem válik.
Nos, ez csodálatos. Tényleg csodálatos.
A leghosszabb pillanatig állok ott, és hagyom, hogy a
nyomorúságom és az eső átjárja a legutolsó porcikámat is.
Hamarosan azonban kezd kitisztulni a fejem. Csak egyetlen
ember van az életemben, akiről tudom, hogy segíthet nekem,
hogy kikeveredjek a szartengerből. Ha egyáltalán sikerülni fog.
Egy teljes másodperc sem telik el, mire mozgásba lendülök.
Először megpróbálok taxit hívni, de amikor az első öt taxi
már foglalt, nem várok tovább.
Futni kezdek. El a Wendy’stől, egyenesen ahhoz az emberhez,
aki remélhetőleg segíthet helyrehozni a dolgokat.

Három kopogtatás után még mindig ott állok kint a verandán,

és az ég még mindig nem tisztult ki. Továbbra is hatalmas
esőcseppek verik a hátamat, de már egészen elzsibbadtam a
hidegtől, és attól, ahogy a ruháim a testemhez tapadnak, a
csizmám pedig minden egyes lépésnél cuppog.
Amikor senki sem válaszol, újra a fa ajtófélfára csapok az
öklömmel. Léptek hallatszanak bentről, és a veranda lámpája
felkapcsolódik.
– Ki az isten az?
 Elvigyorodom, amikor az ajtó üvegablakán keresztül
kiveszem Wes alakját.
Ajtót nyit, aztán csak áll ott, és úgy néz rám, mint aki teljesen
tanácstalan a helyzetet illetően.
– Hé, haver! – Próbálok lazán viselkedni, mintha nem lennék
egy idegösszeomlás kellős közepén. – Winnie itt van?
– Hát, igen, de alszik – válaszolja, és oldalra billenti a fejét,
amikor kezdi felmérni a jelenlegi állapotomat. – Jól vagy?
– Nagyjából – rázom meg a fejem. – Igazából nem annyira.
– Ki az? – szólal meg Wes mögül a húgom halk hangja, és a
lélegzet, amiről nem is tudtam, hogy visszatartom, végre
kiszakad belőlem.
– Az egyik őrült bátyád.
– Jude? – kérdezi Winnie, amint zavarodott és álmos tekintete
találkozik az enyémmel. Közelebb lép az ajtóhoz, és a szemei
elkerekednek, tetőtől talpig végignéz rajtam, szemügyre véve
átázott ruházatom minden egyes centiméterét. – Szent ég, te
futottál?
– Nem jött egy taxi sem.
– Mit keresel itt? – kérdezi, és szorosabbra húzza a köntösét
maga körül. – Van fogalmad róla, mennyi az idő?
Őszintén szólva nincs. Fogalmam sincs. És nem is érdekel. Itt
ez a sok szarság a fejemben. A sok rohanó gondolat, a
megbánás és Sophie feldúlt arcának emléke, amikor elhagytam
a lakását, elevenen felemészt. El kell mondanom valakinek, és
szükségem van arra a valakire, hogy segítsen helyrehozni a
dolgokat.
És tudom, hogy ha valaki tud nekem segíteni, az Winnie.
 – Jude?
– A jövendőmondó eltűnt, és a helyén egy kibaszott Wendy’s
van. – Ez az első dolog, ami kijön a számon, és Winnie arcára
aggodalom ül ki.
– Miért nem jössz be, Jude? – Úgy tűnik, Wes észrevette, hogy
még mindig csak állok odakint az esőben. – Megszárítkozhatsz,
hozok neked egy sört, és te meg Winnie elbeszélgethetnétek.
Nyitva tartja az ajtót, és Winnie félreáll, de abban a
pillanatban, hogy belépek a házukba, átkarolja a vállamat,
teljesen figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy valószínűleg
csurom víz lesz miattam. A konyhába vezet.
Wes átnyújt egy bolyhos, krémszínű fürdőlepedőt és egy sört,
én pedig leülök az asztalhoz a húgommal szemben. A sógorom
azonban nem marad. Ehelyett, úgy tűnik, visszamegy az
emeletre.
– Jól van, Jude – mondja Winnie, és tekintetével az enyémet
fürkészi. – Mi a fene késztetett arra, hogy hajnali egykor, nem is
tudom hány kilométert fuss az esőben?
Normális esetben elviccelném az egészet és kerülgetném az
igazságot. De ma este nem tehetem.
– Sophie.
– Ó, atyám! – Winnie mély levegőt vesz, és összeszorított
ajkán keresztül fújja ki. – Éreztem, hogy ezt fogod mondani. Bár
meglep, hogy nagyobb vonakodás nélkül kibökted a dolgot.
– Szerelmes vagyok belé, Winnie. – Csak úgy kiböktem, és a
húgom szemöldöke majdnem a plafonig szaladt.
– Arra határozottan nem számítottam, hogy ezt fogod
mondani. Szent ég, Jude! – Kinyújtja a kezét, hogy megfogja a
karomat. – Szerelmes vagy?
– Ne reménykedj túlságosan, hugi. Elbasztam az egészet.
Winnie kissé leeresztette a vállait.
– De remélem, sőt kibaszottul imádkozom, hogy segítesz
helyrehozni a dolgokat.
Kinyújtja a kezét, és gyengéden megfogja az enyémet. – Majd
kitalálunk valamit. Megígérem. De minden részletet el kell
mondanod. Nem hagyhatsz ki semmit. És mielőtt így néznél
rám, nem azért, mert kíváncsi vagyok. Hanem azért, mert teljes
képet kell kapnom arról, hogy mivel van dolgunk.
Élesen felnevetek.
– Egy kibaszott katasztrófával. Azzal van dolgunk.
– Nem lehet olyan rossz a helyzet.
– Ó, de, hugi, az. – Sokatmondóan nézek Winnie-re, aztán
mindent elmondok neki, leszámítva a nagyon intim részleteket,
amiről tudom, hogy nem akarja tudni, és én sem akarom neki
elmondani, és elmesélek neki mindent.
Azt, hogy hogyan találkoztam Sophie-val, hogy hogyan
rontottam el a randiját egy másik sráccal, és végül hogyan
kárpótoltam érte egy másik randival. Azt is elmondtam, hogyan
vált ellenállhatatlan erővé az életemben, és azt, hogy egyre több
időt akartam vele tölteni. Egyre többet akartam belőle.
Hogy elmentünk Las Vegasba.
Elmondtam, hogyan alakultak a dolgok, miután elvittem őt
Lexi matekversenyére.
És azt is, hogy hogyan lett vége. Hogy mennyire elszúrtam.
Hogy mennyire megbántottam Sophie-t.
Winnie csak hallgatja, magába szív minden információt, és
csak néha kérdez, hogy tisztázzon valamit, vagy egyszerűen
csak bólogat, miközben követi a mondandómat.
Amikor végeztem, fel kell emelnem a teli sörösüveget, amit
Wes hagyott nekem az asztalon, és egy kortyra megiszom a
felét.
A húgom csendben ül, mintha gondolatban még mindig
próbálná feldolgozni mindazt, amit az imént hallott. De aztán
egy aprócska mosolyra utaló jel jelenik meg a szája sarkában.
– Te most... mosolyogsz? – kérdezem, mire ő megrázza a fejét,
de a mosolya csak még nagyobb lesz. – Winnie! Mi a faszom?
Élvezed a nyomorúságomat?
Újra megrázza a fejét, majd nevetés tör ki belőle.
– Sajnálom! Egyáltalán nem vicces, esküszöm!
– Akkor mire fel ez a kibaszott nagy boldogság?
– Mert eszembe jutott a beszélgetésünk a tóparti házban
tavaly nyáron, és hogy azt mondtad, hogy soha nem leszel
szerelmes, és én megmondtam, hogy egy nap vissza fogod
szívni.
– Tényleg az „én megmondtam” játékot akarod játszani? Épp
most? Miközben én itt ülök a konyhaasztalodnál, és úgy érzem,
mindjárt elvérzek?
– Mentségemre szóljon, hogy nem mondtam, hogy
megmondtam, bár valószínűleg meg kellene mondanom, hogy
megmondtam, hiszen mindketten tudjuk, hogy igazam volt, és a
szád jelenleg tele van azzal, amit visszahánytál a nyaralóban
elhangzott szavakból.
– Épp most mondtad ki! – mutatok rá. – Kétszer!
– Nem, nem igaz. Kimondtam a szavakat, hogy megmondtam,
de nem mondtam az egész mondatot így egyenesen, neked
címezve.
– De hát megint kimondtad!
Winnie röhög, és ma este először én is nevetek.
Te jóég, a húgom nem semmi.
De amint a nevetés alábbhagy, a heves, letagadhatatlan
fájdalom a legmarkánsabb dolog, amit érzek.
Bassza meg! A kezembe hajtom a fejem.
– Szóval csak hallucináltam, amikor azt mondtad az ajtóban,
hogy a jósnő már nincs ott, ahol régen?
– A helyén most egy kibaszott Wendy’s van – sóhajtok fel és
nézek rá.
– És ezt pontosan honnan tudod?
– Mert oda mentem először.
– De úgy tudtam, te nem hiszel az ilyen hülyeségekben… –
hőköl hátra Winnie.
– Nem is. Egészen addig, amíg meg nem kötöttem egy
kibaszott fogadást, ami elvezetett egy Sophie Sage nevű nőhöz,
és most itt ülök a konyhádban hajnali egykor, mint egy igazi
nyomorult.
– Szóval Rem hírhedt legénybúcsújának jósnője igazat szólt?
– Rólam? – Harsányan nevetek, miközben a fejemet ingatom.
– Úgy tűnik, telibe találta a jövő szögét.
– És mit mondott Remről, Flynnről és Tyról?
– Már tavaly nyáron elmondtam. Ez tizenhárom évvel ezelőtt
volt. Kurvára nem emlékszem.
– Vissza kell gondolnod, Jude. Mert ez rohadtul fontosnak
tűnik.
 – Winnie, csak azért, mert nekem valóra vált, nem jelenti azt,
hogy ez a többi testvérünkkel is így lesz – nyögök fel.
Sokatmondóan néz rám.
– Úgy érted, hogy neked és Remynek vált valóra.
Ó, a francba!
– Most komolyan, mit mondott a többiekről? – kérdezi Winnie
újra, és amikor csak ülök ott, és próbálom felidézni az aznap
történteket, türelmetlen lesz. – Jude! Mit mondott?!
– Próbálok visszaemlékezni! – válaszolok. – Elnézést, hogy
nem emlékszem tisztán, végül is csak az esőben rohantam idáig,
mert… tudod… úgy érzem, elkövettem életem legnagyobb
hibáját. Semmiség.
Bólint, de nem adja fel.
– Értem, Jude. És ígérem, hogy mindent helyrehozunk. De
most tudnom kell, hogy mit mondott még a jövendőmondó.
– Olyan makacs vagy, tudsz róla?
– Igen – vág vissza, és kinyújtja a kezét, hogy megkocogtassa a
halántékomat. – Szóval, próbálj gondolkodni a válaszon.
– A francba, hugi! – panaszkodom, és elhúzódom az idegesítő
ujja elől. – Adj már egy percet…
Szünetet tartok, és azon töröm a fejem, hogy mit mondott
Cleo, a jósnő a többi testvéremnek. Az egész nagyon homályos,
mintha az időt próbálnám leolvasni egy száz éves homokóráról.
De végül néhány dolog eszembe jut a dologról.
– Azt hiszem, emlékszem Ty jóslatára – jelentem ki, és Winnie
rám mered, mintha a tekintetével próbálná kivarázsolni
belőlem az információkat. – Valami olyasmi volt, hogy
beleharapott egy falat tiltott gyümölcsbe, és egy nagy titok, amit
magában kell tartania. Egy titok, ami zűrzavart okozna, vagy
valami ilyesmi.
– Ez nem hangzik túl jól.
Megvonom a vállam.
– Remynek végül is azt mondta egy héttel az esküvője előtt,
hogy az egészből semmi nem lesz, szóval szerintem Miss Cleo
leszarja, ha rossz híreket kell közölnie.
Winnie felhorkant.
– És mi a helyzet Flynn-nel?
– Az övére nem emlékszem – rázom a fejem.
– Micsoda? – kérdezi, hangjában csalódottsággal. – De Ty
jóslatára emlékeztél!
– Alig.
Winnie csak ül ott továbbra is, és úgy néz rám, mint aki addig
nem lép túl ezen az egész hülyeségen, amíg meg nem tudja,
amit akar. Úgyhogy elhatározom, hogy adok a dolognak egy
utolsó esélyt.
– Írok Ty-nak – mondom, és előhúzom a telefonomat a még
mindig nedves nadrágomból. – Hadd használja a professzor úr
egyszer valami olyasmire azt a nagy eszét, ami nem arról szól,
hogy valakit ágyba vigyen.

Én: Emlékszel arra a jósnőre, akihez Rem

legénybúcsúján mentünk?

A válasza egy perccel később meg is érkezik.

Ty: Persze hogy emlékszem. Az a nő őrült volt.

 Talán nem is akkora őrült, mint ahogy eredetileg gondoltuk,
gondolom magamban, de ezt megtartom magamnak.

Én: Mi volt Flynn jóslata?

Ty: Mi a faszért akarod ezt most tudni?

Én: Csak kíváncsi vagyok. Tudom, hogy az enyém

valami fogadásról szólt, vagy valami ilyesmi. A tiéd
titkos volt. Nem fejezte be Rem jóslatát, mert elrohant
az első rész után. De Flynnére nem emlékszem. Te
igen?

Ty: Valami egyezségről volt szó. Egy vad éjszaka egy

idegennel és egy egyezménnyel.

Elfordítom a telefon képernyőjét, hogy megmutassam

Winnie-nek.
– Szóval, egy fogadás, egy egyezmény, egy titok, és szegény
Remynek csak úgy megmondta, hogy oda az esküvője?
– Remy már az ajtón kívül volt, mielőtt a nő bármi mást
mondhatott volna.
– Várnia kellett volna.
Felnevetek.
– Win, sajnálom, hogy ez ilyen nagy kellemetlenséget okoz
neked, de elmondhatom, hogy Rem nem nézett ki túl jól, amikor
a nő azt jövendölte, hogy az esküvő nem fog megtörténni.
Egészen biztos, hogy azért ment el, mert ez beférkőzött a
gondolataiba. Nem azért, mert több mint tizenhárom évvel
később kellemetlenséget akart okozni a kishúgának.
Bűntudatos mosoly ül ki az arcára.
– Ah! Bocsánat. Egyszerűen nem tehetek róla! Tudni akarom!
– Hát, megtettem mindent, amit tudtam, hugi – vonogatom a
vállam. – És most remélem, hogy visszatérhetünk ahhoz, amiért
egyáltalán idejöttem.
Oldalra hajtja a fejét, mintha kurvára elfelejtette volna, hogy
miért is vagyok itt, aztán felegyenesedik, és kiböki: – Rendben!
Jól van! Sophie!
Ha a nevét hallom, még ha csak a húgom szájából is, azonnal
visszahozza a fájdalmat. A megbánást. A valóságot, hogy talán
elvesztettem a legjobb dolgot, ami valaha történt velem.
– Bassza meg, Win, mit csináljak?
Kinyújtja mindkét kezét, és az enyémre kulcsolja.
– Ezt helyre fogjuk hozni. Együtt. Ezt fogjuk tenni.
– De helyre lehet-e hozni egyáltalán? – kérdezem. – Úgy
értem, Win, annyira megbántottam őt. Egy igazi szemétláda
voltam.
– Az voltál, de ez a sok Winslow-csomag miatt van, amit
magaddal cipelsz.
Legszívesebben azt mondanám neki, hogy ez baromság, de
még én is tudom, hogy ez hazugság lenne. Láttam
keresztülmenni sok szarságon anyámat, Remet és még Winnie-t
is az évek során, amikor a szerelemről és a kapcsolatokról volt
szó, és emiatt valamiféle falakat húzhattam fel magam köré. Azt
hiszem, inkább önvédelemből, mint bármilyen más okból.
 – Csak mondd el neki ezt, Jude. Meddig vagy hajlandó
elmenni érte?
A múltbeli, Sophie előtti Jude-nak erre a kérdésre igazi seggfej
válasza lett volna.
De a mostani Jude? Nos, az ő válasza egyszerű.
– Bármeddig, bárhová. Semmi nem szabhat határt.
– Komolyan? – nyílik tágra Winnie szeme és szája.
Bólintok.
Aztán a húgom elvigyorodik, és előrehajol, hogy szorosan
átkarolja a vállamat.
– Szeretlek, Jude! És ígérem, hogy minden rendbe fog jönni.
Istenem, remélem. Mert még egy hét sem telt el, és a Sophie
nélküli élet a létezésem legfájdalmasabb, legkevésbé
szórakoztató, legnyomorúságosabb időszakának bizonyul.
 NEGYVENÖT

április 11., szerda

Sophie

A telefonom hangosan cseng a táskámban, és gyorsan

előkapom, hogy lenémítsam. De nem tudom nem észrevenni a
nevet, ami a képernyőről villan rám vissza – Jude. Vasárnap óta
legalább húsz SMS-t írt, és ráadásul még vagy tízszer hívott, de
igyekeztem nem elolvasni egyetlen üzenetét sem, és persze a
hívásaira sem reagálok.
És nem igazán tudom, miért. Mert a fájdalom még mindig túl
élénk? Vagy mert félek, hogy a szerelem miatt egyszerűen vele
akarok lenni, és így rávehet, hogy engedjek valaminek, aminek
csak még több fájdalom lesz a vége?
A szívem azt súgja, hogy mindkettő közrejátszik.
De a kísértés, hogy megtudjam, mit akar mondani, valóságos.
Még az ujjam is a képernyő fölött lebeg, és csak egy koppintás
választ el attól, hogy engedjek a késztetésnek.
– Sophie? – Dr. Winters hangja visszarángat a jelenbe, és
gyorsan visszadugom a telefont a táskámba, kissé megalázva az
illetlen viselkedésemtől.
 Különösen azért, mert ez a találkozó különbözik a többitől.
Valószínűleg fontosabb is.
– Annyira sajnálom – kérek elnézést, és oldalra nézek, ahol
Belle és Katelynn ül. – Lenémítottam a telefonomat, ígérem.
– Hadd találjam ki... Jude? Már megint? – kérdezi Belle, én
pedig csak bólintok.
Belle tudja a legtöbb mocskos részletet a Jude-szituról, de a
legidősebb nővéremnek fogalma sincs a legtöbb dologról. Tudja,
hogy találkozgattam valakivel, és rosszul végződött, de ennyi.
Katelynn múlt csütörtökön találkozott velem és Belle-lel, hogy
együtt reggelizzünk, azon a napon, amikor a mentális
összeomlásom csúcsán voltam, miután kirúgtam Jude-ot a
lakásomból. Akkor annyira lebénított az, hogy mindent
elmondtam Belle-nek, hogy aznap nem tudtam mást tenni, mint
elterelni a figyelmemet, és elkerülni, hogy mindent újra
átbeszéljek – akár hangosan, akár magamban.
És az elmúlt héten továbbra is a lehető legjobban igyekeztem
az elkerülés bevett útját járni. Bár az igaz, hogy Jude SMS-ben és
telefonon keresztül történő kitartó próbálkozásai nem
segítettek.
Csak azt nem értem, hogy miért próbál elérni. Talán rosszul
érzi magát? Mert vissza akar térni arra a pontra, amikor még
csak két olyan ember voltunk, akik vadul és őrülten jól
szórakoznak egymással?
Fogalmam sincs. És őszintén szólva, ismerve Jude múltját,
valószínűleg nem akarom tudni a választ. Egy hozzá hasonló
játékos sosem változik. Meg ilyesmi.
Dr. Winters és Katelynn is kíváncsian néz rám, de a
terapeutám az első, aki nekem szegezi a kérdést.
– Mi van ön és Jude között?
– Semmi – mondom, és utálom, hogy ezek a szavak jelentik a
valóságot. – Véget vetettem a dolgoknak vele. Vagyis ez amolyan
közös döntés volt, azt hiszem. Egy kaotikus, drámai, közös
döntés.
– Mi történt? – kérdezi Katelynn, én pedig egy mély lélegzetet
véve a kezemre bámulok, miközben megpróbálok lazítani a
mellkasomban érzett szorításon.
– Azt hiszem, a kapcsolatunk egy szórakoztató, kötöttségek
nélküli dolognak indult, de idővel érezni kezdtem valamit
iránta. Azt hittem, hogy ő is érez irántam valamit. De amikor
szembesítettem a dolgokkal, nemet mondott.
Katelynn és Belle is kinyújtja a kezét, hogy gyengéden
megsimogassák a vállamat.
– Sajnálattal hallom – mondja dr. Winters, és a hangjából úgy
árad a lágy együttérzés, hogy képes lenne visszahozni azokat az
ostoba könnyeket.
A könnyeket, amiket szerintem Jude Winslow nem érdemel
meg tőlem.
– Az baj lenne, ha megkérdezném tőle, hogy mit érez iránta? –
Katelynn dr. Wintershez intézi a kérdését. – Nem lenne túl
tolakodó?
– Mit gondol, Sophie? – kérdezi dr. Winters, miközben
nővérem és köztem jártatja a pillantását. – Nem túl tolakodó
Katelynn kérdése? Hajlandó lenne válaszolni rá?
Van egy nagy részem, ami nem akar válaszolni, de ez
meghiúsítaná az egész találkozó célját, ami miatt megkértem a
testvéreimet, hogy jöjjenek el velem erre az ülésre.
– Nem baj, Kate – mondom végül, és egy apró, bár szánalmas
mosolyt küldök felé. – Az érzéseim, nos, én... szerelmes voltam
belé. Szerelmes vagyok. Jelenleg próbálok nem szerelmes lenni
belé.
– Ez... szívás – feleli Katelynn, én pedig humortalanul
felnevetek.
– Bizony.
– Szóval, mondja csak, Sophie! – kezdi dr. Winters, kissé
sebességet váltva. – Mi késztette arra, hogy elhozza a nővéreit a
mai ülésünkre?
– Nos… – Szünetet tartok, és próbálom megtalálni a megfelelő
választ egy nehéz kérdésre. – Nem vagyok teljesen biztos benne,
miért akartam, hogy itt legyenek, de azt hiszem azért, mert
egyszerűen szükségem van arra, hogy többet tudjanak rólam.
Többet arról, hogy mi történik velem.
– Jó. Szerintem ez nagyszerű, Sophie – bólint dr. Winters,
majd Belle és Katelynn felé irányítja a figyelmét.
– Hogy érezték magukat, amikor megtudták, hogy Sophie
terápiára jár?
– Leginkább csak úgy éreztem, hogy valahol elvesztettem a
fonalat. – Katelynn válaszol először. – El vagyok foglalva a
gyerekeimmel, a munkámmal és a férjemmel, és úgy érzem,
nem voltam ott Sophie-nak annyira, amennyire szüksége lett
volna rám.
Már a puszta gondolattól is grimaszolok, hogy Katelynn úgy
érzi, cserben hagyott engem. De mielőtt beleszólhatnék, dr.
Winters átirányítja a kérdést az ikertestvéremre.
 – És ön mit gondol, Belle?
Belle rám néz, majd vissza dr. Wintersre.
– Őszintén szólva egy kicsit megdöbbentem. Nem tudom,
miért nem mondta ezt el nekem. Mintha Sophie úgy érezte
volna, hogy titkolóznia kell, és ez elszomorít. Nem szeretném,
ha úgy érezné, hogy bármit is el kell titkolnia előlem.
– Mit gondol, miért titkol Sophie olyasvalamit ön elől, mint
hogy terápiára jár?
– Nem tudom. – Belle megvonja a vállát. – Talán mert azt
hitte, hogy elítélném?
A francba! Ettől még rosszabbul érzem magam, mint
Katelynn válaszától.
– Sophie? Van valami, amit szeretne mondani a testvéreinek,
miután meghallgatta a válaszaikat?
– Igen – sóhajtok, és beletörődöm, hogy ezen a nyílt és őszinte
úton maradok, bármennyire is nehéznek és göröngyösnek
érzem. – Katelynn, nem hagytál cserben. Bármikor, amikor
igazán szükségem volt rád, mindent sutba vágtál miattam.
Vegyük például a csütörtököt. Szabadságot vettél ki a munkából,
találtál egy bébiszittert a fiúknak, és bejöttél a városba, hogy
velem legyél. És bár nem sokat fejtettem ki abból, ami történt,
te ott voltál, és segítettél elterelni a gondolataimat olyan
dolgokról, amikkel még nem voltam kész szembenézni.
Pontosan azt adtad, amire szükségem volt a nővéremtől.
– Tényleg? – kérdezi Katelynn, és könnyek csillannak a
szemében.
– Tényleg. Szeretlek! És hihetetlenül hálás vagyok neked.
– Dettó, Soph. – Egy apró könnycsepp csúszik le az arcán, és
lassan én is kezdek homályosan látni.
– És mi a helyzet Belle-lel? – kérdezi tőlem dr. Winters. – Van
valami, amit el akar neki mondani, most, hogy hallotta a
reakcióját a terápiára járásról?
– Belly, szeretlek, drágám, és bár vannak pillanatok, amikor
nagyon drámaian reagálsz dolgokra, ha egy dologban biztos
vagyok, az az, hogy soha nem fogsz elítélni. Mindig elfogadsz
olyannak, amilyen vagyok.
– Úgy lesz, esküszöm.
– Tudom – bólintok.
– Egyébként én is szeretlek!
Rámosolygok, és mire észbe kapok, mindhárman telefújjuk a
zsebkendőnket, amit dr. Winters nyom a kezünkbe. Ad nekünk
egy percet, hogy összeszedjük magunkat, de végül produktív
irányba tereli az ülést.
– Sophie, elmondta a testvéreinek, hogy miért kezdte el a
terápiát, és miért döntött úgy, hogy folytatja azt?
Megrázom a fejem.
– Készen áll, hogy elmondja nekik?
– Nem tudom – vonom meg a vállam. De aztán bólintok. –
Valószínűleg ezért hoztam őket ide, nem?
– Azt hiszem, igen – mosolyog dr. Winters sokatmondóan.
Katelynnre és Belle-re nézek, és amint megtalálom
magamban az erőt és a megfelelő szavakat, elmondom nekik,
miért kezdtem el a terápiát. Hogy miután Mimi meghalt, elég
nehéz volt, és szükségem volt valakire, akinek semleges és
családon kívüli szerepe van, akivel beszélhetek. Hogy szerintem
ez leginkább azért volt, mert nem akartam őket terhelni a
gyászommal, amikor tudtam, hogy ők is gyászolnak.
Elmondom nekik, hogy a dr. Wintersszel való találkozásaim
hogyan váltottak át Mimiről arra a tényre, hogy más csomagot
is viszek a hátamon, amiket fel kell dolgoznom. Elmondom
nekik, hogy milyen megszállottan gondolkozom a jövőről. A
házasságról. A kapcsolatokról. És hogy ez odáig fajult, hogy nem
is adtam esélyt egyetlen férfinak sem, ha nem gondoltam, hogy
minden olyan dolog ott van benne, aminek egy férjben lennie
kell, és amikre szükségem volt.
– Azt hiszem, azért nem mondtam el nektek semmit erről,
mert úgy éreztem magam, mint valami abnormális csodabogár,
tudjátok? – folytatom. – Bár megvolt ez a terhem, de nem
éreztem, hogy van oka a létezésének. Úgy értem, a szüleink
boldog házasságban élnek. A gyerekkorunk normális volt. És ti
egészséges párkapcsolatban éltek, nem tűntetek olyan
problémásnak, mint én.
– Ó, de nekem határozottan megvoltak – válaszol Belle, én
pedig meglepett szemekkel fordulok felé. – És valószínűleg
egyszer nekem is beszélnem kellett volna dr. Wintersszel.
Elvigyorodik. – Szerencsére John olyan átkozottul türelmes,
hogy tudta, hogyan dolgozza fel velem a dolgokat
– Hogy érted ezt? – kérdezem.
– Iszonyatosan bizonytalan voltam magamban. Minden
srácnál ezt éreztem, akivel randiztam. Mindig úgy éreztem,
hogy nem vagyok elég jó. És ez nem tett jót a kapcsolataimnak,
azt elmondhatom – magyarázza Belle. – Csak amikor Johnnal
találkoztam, akkor tudtam tisztán látni és felépíteni azt az
önbizalmat, amit magamban kell, hogy hordoznom.
 – Ön szerint John vagy saját maga segített ezekben a
dolgokban? – kérdezi dr. Winters, és Belle a kezével jelzi:
mindkettő.
– Egy kicsit mindkettőnk. Azt hiszem, leginkább arról van szó,
hogy ennek mélyről, magamból kellett jönnie. De azt hiszem,
szerencsém is volt, hogy volt mellettem egy jó ember, aki nem
táplálta a toxikus hajlamaimat.
– Ez jó, Belle. Nagyon jó – bólint dr. Winters.
– Én is elmondhatom, hogy nekem is megvoltak a magam
problémái – jelenti be Katelynn, és ezzel már másodszor lep
meg az ülés alatt. – Nagy problémáim voltak a bizalommal, és
ezt igazán szarul kommunikáltam a kapcsolataimban.
Kicsit felnevet.
– Őszintén szólva Todd előtt mindenféle őrültséget csináltam
az exeimmel. Ellenőrizgettem a telefonjukat, mert paranoiás
voltam, hogy megcsalnak vagy hazudnak nekem. Nem volt jó.
Te jóég!
– Mindketten foglalkoztatok ezekkel a dolgokkal, mielőtt
megházasodtatok? – kérdezem, és Belle lágyan rám mosolyog.
– Igen. És a bizonytalanságon időnként még mindig keresztül
kell magam verekednem. Még a Johnnal kötött házasságomban
is.
– Nekem is – teszi hozzá Kate. – Todd-dal jól kommunikálunk,
és a kapcsolatunk erős bizalmi alapokon nyugszik, de ez nem
jelenti azt, hogy néha nem kell megküzdenem a saját
démonjaimmal, hogy emlékezzek ezekre a dolgokra.
– Várjunk csak, akkor nem én vagyok az egyetlen őrült? –
cukkolom, és mindkét testvérem felnevet.
 – Nem – mondja Katelynn egy fejrázással, és Belle is egyetért.
– Dehogyis, tesókám.
– Nos, mindhármójukra nagyon büszke vagyok – jelenti ki dr.
Winters lágy mosollyal. – És szerintem önök is büszkék lehetnek
magukra. Sosem könnyű megnyílni olyan dolgokról, amelyek
miatt sebezhetőnek érezzük magunkat.
Felveszi velem a szemkontaktust. – Elégedett a döntésével,
hogy elhozta ma ide a testvéreit?
– Igen, örülök, hogy itt vannak – mondom, és minden
szavamat komolyan gondolom.
– Mondja el, honnan ered ez az érzés, Sophie.
– Sok mindenből fakad, de leginkább, azt hiszem, abból, hogy
megkönnyebbülést érzek, hogy minden kiderült. És tudom,
hogy nem kellene azt éreznem, hogy ilyen dolgokat el kell
rejtenem előlük. Nem kell egyedül végigcsinálnom.
Támaszkodhatok rájuk.
– Helyes – mondja Belle, és Katelynn is bólint.
– Ezt örömmel hallom, Soph. Mert ott akarok lenni, amikor
szükséged van rám.
– Közeledünk az ülés végéhez, de Sophie, nem bánja, ha
közvetlenül megkérdezem arról, hogy mi történt Jude-dal?
Elsőre úgy érzem, el akarok zárkózni a kérdéstől, de erős
maradok.
– Persze.
– Szeretné, hogy Belle és Katelynn kimenjen?
Megrázom a fejem, és kinyújtom a kezem, hogy megfogjam a
nővéreim kezét. – Nem, maradjanak.
További tizenöt percig ülünk dr. Winters irodájában. Belle és
Katelynn mindvégig némán ülnek és türelmesen hallgatják,
ahogy én beszélek dr. Wintersnek a jelenlegi lelkiállapotomról.
Felelevenítek néhány fájdalmas részletet arról, hogy mi történt
valójában Jude-dal és velem, és beszélek arról is, hogy miért
nem nézem meg az SMS-eit, és miért nem válaszolok a
hívásaira.
Mire elhagyom az irodáját, érzem, hogy a szomorúság újra
elkezd beszivárogni a csontjaimba, de egyben elszántnak is
érzem magam a döntéseimmel kapcsolatban.
Őszintén szólva még büszke is vagyok magamra, hogy én
szabtam meg a határaimat Jude-dal szemben. Amint elkezdtem
túl sok érzelmet érezni iránta, és tudtam, hogy nem tudok
tovább úgy tenni, mintha az egész csak forró szex és szórakozás
lenne, véget vetettem a dolgoknak. Keményen, bizonyos
értelemben, de ezt kellett tennem – magam miatt.
Furcsa módon nem is bántam meg a vele töltött időt. Van egy
részem, amelyik nagyon szeretné, ha bánnám, de ebben az
esetben, ironikus módon Jude-ot követem és úgy döntök, hogy
semmit nem bánok meg. Csak továbblépek.
Azt hiszem, most már csak annyit kell tennem, hogy időt adok
az összetört szívemnek, hogy meggyógyuljon. És ezt csak úgy
tudom elérni, ha kitartok a döntésem mellett, és teljesen zárva
tartom a Jude-hoz vezető ajtót.
De a fenébe is, ez baromira fáj.
 NEGYVENHAT

április 14., szombat

Jude

A járdán lépkedek, és valahányszor az épület bejárati ajtajára

nézek, erőlködnöm kell, hogy újabb adag oxigént juttassak a
tüdőmbe.
Csak próbálj megnyugodni.
És amikor a járkálástól csak még jobban kiborulok, megállok,
előveszem a telefonomat, és megnézem a húgom és köztem
zajló utolsó néhány üzenetváltást.

Winnie: Itt az idő, bratyó. Hamarosan a lakásán lesz.

Én: Biztos vagy benne, Win? Szombat este van.

Hétvégén általában esküvői rendezvényei vannak.

Winnie: Biztos vagyok benne. Emeld fel a segged, és

menj a lakásához most azonnal!

Ez volt az utolsó üzenet, amit küldött nekem, de már

majdnem két óra telt el, én pedig túl türelmetlen vagyok ahhoz,
hogy csak tanácstalanul álljak és várakozzak.

Én: Minden készen áll, Win? Mikorra várható? Mondj

valamit, az isten szerelmére!

Eltelik egy teljes perc, és semmi válasz.

Aztán eltelik még egy perc. Még mindig nem jön válasz.
Amikor négy percnél járunk és még mindig teljes rádiócsend
van, elkezdem megszállottan hívogatni Winnie-t. Újra és újra és
újra felhívom, de csak a hangpostát érem el, ekkor leteszem, és
megint újra hívom.
– Ó, istenem! – csattan fel, amikor végre felveszi a telefont. –
Nyugi! Esküszöm, hogy minden rendben van.
– Tudod... – vágok vissza, és végigsimítok a hajamon –
egyszerűen csak visszaírhattál volna, hogy elmondd ezt.
– Tudatom önnel, Mr. Bunkó, hogy éppen egy bizonyos Julie-
val telefonáltam.
Sophie asszisztense.
– Tényleg? Mit mondott? Hogy van Sophie? Mondott valamit
rólam?
Hivatalosan is szerelmes vagyok, és ez nyilvánvalóan azt
jelenti, hogy teljesen bolondként viselkedem. De őszintén
szólva, miután az elmúlt hetet azzal töltöttem, hogy
megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Sophie-val – több SMS-en
és telefonhíváson keresztül, mint amennyit valaha is küldtem
volna bárkinek –, semmi más nem érdekel, csak az, hogy
láthassam.
 – A francba! – motyogja Winnie. – Várj egy pillanatot, Jude!
Várjak?! Most komolyan várjak?!
– Ó, istenem! – fújom ki a levegőt frusztráltan, és újrakezdem
a fel-alá járkálást.
Amikor tinédzser voltam, emlékszem, hogy anyukám két
DVD-t is kopásig nézett. Újra és újra megnézte azokat az
átkozott filmeket. Ezek voltak a kedvencei, amikor semmi más
nem ment a tévében.
Az egyik a Twister című film volt, egy drámai fordulatokban
bővelkedő szerelmi történet. A vizuális effektek miatt olyan
volt, mintha krumplival forgatták volna, és a színészi játék sem
volt túl jó, szerintem.
A másik film a híres Harry és Sally volt.
Őszintén szólva mindig is hánynom kellett Harry
monológjától, amikor megpróbálja bebizonyítani Sallynek, hogy
szereti. Szekunder szégyenérzetem volt, amikor csak hallottam
a közhelyes sorokat a nappaliban lévő tévében. És elhihetitek,
Wendy Winslow gyakran megnézte a filmet, úgyhogy sokszor
hallgattam végig.
Azt gondoltam, hogy Harry egy igazi balek. Sőt, szánalmas. De
most, Sophie lakása előtt állva rájöttem, hogy én vagyok Harry.
Kétségbeesetten próbálom megértetni a nővel, akit szeretek,
akivel tudom, hogy elszúrtam a dolgokat, hogy szükségem van
rá.
És a sietség, hogy mindezt megtegyem, bilincsként szorítja
össze a mellkasomat.
– Oké, itt vagyok – hallom Winnie hangját újra.
– Mi a franc van, Win? – kérdezem, és abbahagyom a
járkálást, hogy teljesen a telefonra tudjak figyelni.
– Sajnálom, oké? – kér bocsánatot, de ez inkább csak duma. –
Julie megint hívott a másik vonalon.
– Ja, hát csak ezt kellett volna mondanod! Miről beszéltetek?
Említette, hogy Sophie mondott-e valamit rólam?
– Jude! – horkan fel Winnie. – Ezt már megbeszéltük. Nem
azért hívom fel Julie-t, hogy pletykáljunk. Azt hiszi, hogy egy
istenverte menyasszony vagyok, aki rendezvényszervezőt
próbál találni magának. Eközben én meg próbálom kipuhatolni,
mire készül Sophie, hogy a bátyám előadhassa a nagy,
romantikus gesztusát, amivel ráébresztheti, hogy egy idióta. Egy
idióta, aki őt szereti.
– Igen, ezt folyton elfelejtem.
Amióta Winnie azt mondta, hogy segít nekem, ez valóban így
is történt. Amikor kiderült, hogy annyira elbasztam a dolgokat
Sophie-val, hogy még a hívásaimra és az SMS-ekre sem válaszol,
Winnie rászállt az ügyre, és még két legjobb barátnőjét, Cassie-t
és Georgiát is belerángatta a színjátékba. Nagyjából beépített
CIA-ügynökök módjára próbálták kitalálni, merre jár Sophie,
meg ilyesmi.
Ez az egész eléggé zaklatásnak hangzik, de mit is
mondhatnék… Még új vagyok ebben az egész szerelem
dologban.
– De ne aggódj, elég infót kaptam Sophie-ról ahhoz, hogy
tudjam, még mindig sínen van a dolog.
– Tényleg?
– Igen. Ott vagy a lakásánál, igaz?
– Épp az épülete előtt állok, mint egy igazi zaklató, miközben
beszélgetünk.
– Tökéletes.
– Ugye tudod, hogy valószínűleg nem kellene bátorítanod ezt
az eléggé szomorú viselkedést?
– Jude, az nem szomorú, amikor mindent kockára teszel a
nőért, akit szeretsz.
– Igen, igen, mindig ezt mondod. Csak reménykedem benne,
hogy nem tévedsz.
– Nem tévedek – mondja hangjában határozottsággal. –
Megtudtam Julie-tól, hogy Sophie most küldött SMS-t, hogy
befejezte az ügyintézést, de harminc perc múlva fel fog hívni
engem, amikor visszaér a lakásába, hogy terveket szövögessünk
a kamu esküvőmre. Így most már abban is biztos vagyok, hogy
jó helyen vagy, és a tető is készen áll.
– Mi? Hogyhogy? Te itt vagy?
– Nem, Jude, csak ennyire jó vagyok – válaszolja
magabiztosan nevetgélve. – És kaptam némi segítséget is
néhány barátomtól.
Körülnézek a többnyire üres járdán, de egy bottal járó idős
férfin és a sarki kisbolt előtt álló tinédzsercsoporton kívül egy
ismerős arcot sem látok.
De amikor Sophie épülete felé fordulok, a kapu fénye alatt
egy nagydarab, pokolian ismerős fickó tűnik fel, aki arcán egy
nagy mosollyal lép ki az utcára.
– Ö… Winnie? Véletlenül nem Thatch segített neked? –
kérdezem, és egy részem reméli, hogy amit látok, az nem a
valóság.
– Az utolsó pillanatban kellett beugrania – válaszol a húgom.
– Wes éttermében felmerült egy probléma, az egyik
játékosomnak térdsérülése lett a szezonon kívül, szóval nem
tudtam két órán belül odamenni, hogy elrendezzem a dolgokat.
Thatcher Kelly és felesége, Cassie a húgom és férje legjobb
barátai. De Thatch közben egy igazi vadóc is. Őszintén szólva mi
ketten rokon lelkek vagyunk, ha szórakozásról és az idő
kellemes eltöltéséről van szó.
De nem vagyok benne biztos, hogy ő az az ember, akit ennek
a dolognak az élén akarok látni.
Azonnal felvillannak a fejemben a tavaly nyári emlékképek,
amikor július negyedikén tűzijáték-lövöldözés közben
kigyulladt egy kenu.
Jaj, ne!
– Nem terveztél véletlenül tűzijátékot vagy ilyesmit, ugye?
– Miután ti ketten majdnem felgyújtottátok a tóparti házat?
Ööö, nem. Nincs tűzijáték – kuncog a húgom.
– Jude, a nap hőse! – kiáltja Thatch, miközben felém sétál.
– Várj... az ott Thatch? Még mindig ott van? – kérdezi Winnie
a fülemben.
– Hé, haver! – köszönök, de Winnie közben már kiabál.
– Istenem, mondd meg neki, hogy el kell tűnnie! Most
azonnal!
– Egyébként a húgom szerint el kell húznod innen.
– Mondd meg Winnie-nek, hogy hűtse le magát, és hogy az
öreg Thatcher csak ellenőrizte, hogy minden flottul menjen –
kuncog Thatch.
– És minden az is. Biztosra mentem, hogy extra különleges
legyen. Csak neked, haver – kacsint.
 Most már tényleg kezdek komolyan elgondolkodni azon, hogy
nem kellene-e megrémülnöm attól, hogy Thatcher Kelly is részt
vett ennek a folyamatnak a kitervelésében. Ez egy nagy pillanat,
úgy érzem, a legfontosabb az életemben – nem sülhet el semmi
rosszul.
– Akarod, hogy itt maradjak? – kérdezi Thatch. – Rengeteg
hely van, ahol elrejtőzhetek azon a tetőn. Biztosíthatom, hogy
minden simán menjen.
– Mondd meg neki, hogy menjen el! – kiabál bele Winnie a
kagylóba. – Te nem az ő egyszemélyes romantikus vígjátéka
vagy!
– Nem, köszi, minden szuper lesz. Köszönöm a segítséget. – És
kérlek, mondd, hogy az „extra különleges” nem azt jelenti, hogy
az utolsó pillanatban tűzijátékot, robbantást vagy bármi mást
szerveztél, ami Sophie-t túlságosan veszélybe sodorhatja
fizikailag ahhoz, hogy odafigyelhessen, miközben szerelmet
vallok neki.
– Bármikor, fiacskám – válaszolja, és fogalma sincs a jelenlegi
aggodalmamról. – Egyébként is jobb, ha megyek, mielőtt Cassie
újra hív. Azt mondtam neki, hogy húsz perc múlva otthon
leszek, de ez már harminc perce volt. Szóval, igen, ha nem érek
haza hamarosan, szétrúgja a seggem.
Grimaszolok egyet.
– A szerelem nagyszerű, nem igaz? – kuncog, és szorosan
megölel. – Csak vicceltem, haverkám. Ehhez, amit csinálsz,
óriási bátorság kell. De én mondom neked, megéri. Amikor
megtalálod azt a nőt, akinek megmutatod az összes kártyádat,
és mindent kockára teszel, akkor mindent meg kell tenned,
hogy megszerezd.
Hátralépek, és találkozik a tekintetünk. De a szokásos
szarkazmust és humort nem találom. Csak nyugodt, komoly és
teljes őszinteséget.
– Na jól van, fiacskám – folytatja, és a megveregeti a hátam. –
Sok szerencsét! Bár nem hiszem, hogy szükséged lesz rá. Jó
megérzésem van ezekkel kapcsolatban.
Miután Thatch elmegy, és leteszem a telefont is, a vállamon
ülő súly olyan, mintha több ezer kiló lenne. Főleg akkor, amikor
bemegyek a kapun a kulccsal, amelyet a húgomnak valahogy
sikerült – remélem, nem illegális eszközökkel – megszerezni.
Amint Sophie emeletére érek és megállok az ajtaja előtt,
megcsörren a telefonom. Egy SMS-t kaptam.

Winnie: Büszke vagyok rád. Szeretlek! Minden

rendben lesz. És a legfontosabb: MENNI FOG.

Istenem, remélem igaza van. Mert úgy érzem, mintha egy

szakadék szélén állnék – és még nem is vagyok a tetőn.
Kevesebb mint húsz perc múlva minden kiderül...

A húsz percből negyven perc lesz, és már kezdek azon

gondolkodni, hogy Julie nem is tudta, miről beszél, de aztán
nyílik a liftajtó. Ott van.
Sophie.
Gyönyörűbb, mint ahogy azt az elmúlt másfél hétben fel
tudtam idézni a fejemben. Valószínűleg ez volt a megküzdési
stratégiám. Kétségtelen, hogy eléggé fájdalmas minden, de az
elmém nem vesztette el a tisztánlátását ezzel a nővel
kapcsolatban.
Ismerem őt. Egészen a szívem mélyén érzem, hogy ismerem
őt.
Ismerem a nevetését. És a mosolyát. Ismerem az imádni való
furcsaságait. Ismerem kívülről-belülről.
És mindezt azért tudom, mert szeretem őt. Egyszerűen és
világosan.
Táskákkal teli karjával zsonglőrködik, miközben a telefonján
gépel valamit, és egész addig nem is néz fel a képernyőről, amíg
egy lépésnyire nem kerül tőlem a lakása ajtaja előtt.
A szemében azonnal bensőséges érzelem villan, és a
jelenlétem olyan sokkolónak tűnik, hogy elkezdi kiejteni a
zacskókat a kezéből.
Gyorsan lépek egyet előre, és elkapom őket, mielőtt
felborulnának és a földre esnének.
De nem mond semmit. Lábával a földbe gyökerezve szinte
szoborrá merevedik.
– Tudom, hogy meglepő, hogy itt vagyok – kezdem óvatosan.
– H-hogyan? És miért? – kapkodja a szavakat. – M-mit keresel
itt?
– Tudom, hogy nem válaszoltál egyetlen hívásomra vagy SMS-
emre sem, és hogy valószínűleg nem akarsz beszélni velem, de
ez, vagyis te, túl fontos vagy ahhoz, hogy ne próbáljak meg
mindent azért, hogy meghallgasd, amit mondani akarok.
Megrázza a fejét, mintha még mindig nem értené, mi történik.
 – Csak öt percet kérek az idődből, Sophie – mondom, és
tudom, hogy a hangom a könyörgés határát súrolja, de nem
érdekel. Bármit megteszek, hogy meghallgasson.
– Jude, biztos vagyok benne, hogy már minden elhangzott,
aminek el kellett hangoznia.
Bassza meg!
– Csak hallgass meg, öt perc az egész, és ha utána soha többé
nem akarsz látni, békén hagylak.
De kérlek, ne kérd, hogy békén hagyjalak. Túlságosan szeretlek.
– Fel kell hívnom egy ügyfelet, aki az elmúlt egy héten azzal
nyomasztotta az asszisztensemet, hogy kapcsolatba léphessen
velem – válaszol, de egy pillanatig a tekintetemet kutatja,
mielőtt hozzáteszi: – Szóval gyorsnak kell lenned.
Kinyitja a lakása ajtaját, és határozottan nyitva is tartja, hogy
beléphessek. Amit meg is teszek, de miután letettem a táskákat
a konyhapultra, felé fordulok.
– Tudom, hogy ez nagy kérés, de eljönnél velem valahova?
– Jude!
– Kérlek! – könyörgöm neki.
– Hová kellene mennem veled?
– Van egy olyan érzésem, hogy nagyon fogod utálni ezt a
választ… – szünetet tartok, és kicsit megrázkódom. – De ezt nem
mondhatom el neked, amíg oda nem érünk.
Felsóhajt.
– Nem hinném…
Félbeszakítom azzal, hogy odalépek hozzá és megfogom a
kezét. Nem ellenkezik, és mintha ő is ezt akarná, nem húzódik
el, amit jó jelnek veszek.
 – Csak öt perc, Soph. És ígérem, hogy semmi őrültségről nincs
szó.
Újra felsóhajt. Lenéz az összekulcsolt kezünkre, és abban a
pillanatban, amikor elengedi a kezemet, és a szívem
belesajdulna, válaszol. – Rendben. Mutasd az utat.
A remény halvány jele. Elfogadom.
Ki a lakásából és be a liftbe, követ engem, és biztos vagyok
benne, hogy legalább százszor nézek a hátam mögé, hogy
megbizonyosodjak arról, nem kísérelte-e meg a menekülést.
De nem. Rám sem néz, a tekintete a földre szegeződik, a
karját a melle alatt keresztbe fonja, de marad.
A liftajtók közvetlenül a háztetőre nyílnak, és Sophie
összevonja a szemöldökét, amikor kilépve száz LED-es mécsest
talál – szerencsére nem tűzveszélyesek –, amelyek beterítik a
földet körülöttünk. A legalább ötven darab hatalmas, virágokkal
teli vázával együtt, amelyek egy nyitott ösvényt formálva a
tetőn lévő, a városra nyíló panoráma felé vezetnek.
– Ó, istenem! – A szájához kapja a kezét. – Ezt mind te
csináltad?
– Némi segítséggel, igen.
Persze valójában nem én csináltam az előkészületeket, de
részese voltam a tervezési folyamatnak. Különösen, amikor a
virágokról volt szó. Gondoskodtam róla, hogy pontos
másolatokat készítsenek azokról a csokrokról, amelyeket Sophie
titokban megcsodált a Venetian Hotelben.
Zöld szemével rám mered, és esküszöm, mintha néhány
könnycseppet látnék benne.
Kinyújtom a kezemet, remélve, hogy legalább egy kicsit
messzebbre hagyja magát vezetni, és a szívem vadul dobogni
kezd a mellkasomban, amikor így is lesz, és újra az enyémbe
teszi a kis kezét.
Ha életem végéig foghatnám ennek a nőnek a kezét, boldog
lennék.
Megállok a virágösvény végénél, és mindkét kezét a
sajátomba fogom. Felnéz rám, olyan szemekkel, amelyek
nyilvánvalóan nem tudják, mit várjanak tőlem, és tudom, hogy
itt az ideje, hogy férfiként viselkedjek.
És mély lélegzetet véve így is teszek.
– Emlékszel, amikor a Vegasba tartó repülőn megkérdezted,
hogy megbántam-e bármit is, és én azt mondtam, hogy semmit?
Bólint.
– Nos, mégis megbántam valamit, Sophie. – Elkezdem sorolni
neki mindazt, amiről kétségbeesetten szeretném, hogy tudjon. –
Egyetlen hatalmas dolgot bánok, és az az éjszaka volt, amikor ki
kellett rúgnod a lakásodból, mert szörnyű dolgokat mondtam.
Amikor úgy tettem, mintha nem éreznék irántad semmit – és
főleg azért, mert megríkattalak.
Sorolom a fájdalmas eseményeket. – Látni téged sírni, és
tudni, hogy én voltam az oka… Ez teljesen összetört. Még mindig
fáj. Soha nem kellett volna elmennem azon az éjszakán.
Maradnom kellett volna. Szembe kellett volna néznem azzal,
amit irántad érzek, és el kellett volna mondanom az igazat.
Egy apró könnycsepp csúszik le az arcán, és egy részem meg
akarja állítani, mert attól félek, hogy valahogy újra megbántom.
De egy másik részemnek szüksége van arra, hogy meghallgassa
a többit. Szükségem van rá, hogy megértse az igazságot.
 Gyengéden megszorítom a kezét, és folytatom.
– A frászt hoztad rám, bébi. De csak azért, mert te vagy
minden, amit akarok és amire szükségem van, és még sosem
éreztem úgy, hogy szükségem lenne bárkire is. De a francba is,
szükségem van rád. Jobb emberré teszel. Miattad olyan dolgokat
akarok, amiket korábban sosem. És elloptad a szívemet –
mondom, miközben a tekintetemmel könyörgök, hogy tényleg
figyeljen a következő szavakra. – Szerelmes vagyok beléd,
Sophie. Szeretlek téged. Mindenemmel, amim csak van. És
tudom, hogy kurvára túl sokáig tartott, mire rájöttem erre, de
tudod, még sosem voltam szerelmes. Szóval, azt hiszem –
remélem –, megérted, hogy ez volt a tanulópénz egy olyan
embernek, mint én.
Az ajkai szétnyílnak, és a tekintete kétségbeesetten fürkészi
az enyémet.
– Szeretsz?
– Mindennél jobban – bólintok. – Csak téged akarlak. Csak
téged. Huszonnégy per hét, Sophie Sage-dzsel. Ez minden, amit
akarok és amire szükségem van.
Hirtelen nagyon tudatosan megérzem a tárgyat, amelyet két
napja vettem és most a farzsebemben várakozik. Ez a valami
nem szerepelt a ma esti tervek között, de amikor megláttam,
tudtam, hogy az övé kell legyen. És nekem oda kell adnom neki.
Őszintén szólva nem tudom, miért hoztam magammal, de azt
hiszem, valami a szívem mélyén azt súgta, hogy ez a pillanat
nem lenne teljes nélküle.
És mire észbe kapok, már féltérdre is ereszkedtem előtte, és
előhúztam a zsebemből egy Tiffany-kék dobozt.
 – Bébi, meg kell értened, hogy én már nem ugyanaz a Jude
vagyok, akivel először találkoztál a Club Craze-ben – mondom
neki, mire a szemei tágra nyílnak a hitetlenkedéstől. – Én már a
Sophie utáni Jude vagyok. Az, aki minden porcikájával szeret
téged. Az, aki látja, akarja és igényli, hogy örökké veled legyen.
Lehet, hogy te vagy az első nő, akit valaha is szerettem, de teljes
bizonyossággal tudom, hogy te vagy az egyetlen nő, akit valaha
is szeretni fogok.
Kinyitom a gyűrűsdobozt, és egy kerek gyémántot látok egy
rózsaarany karikán. Gyönyörű és elegáns, pont az ő ujjára való.
– Sophie Sage, hozzám jössz feleségül?
Hosszú ideig csak pislog, és a tekintete többször ugrál az
arcom és a kezemben lévő gyűrű között, mint ahányszor azt
követni tudom.
De végül válaszol. És átkozott legyek, ha a válasza nem egy
késszúrás a golyóimba.
– Nem.
 NEGYVENHÉT

Sophie

– Nem? – ismétli meg Jude, és ekkor veszem észre, hogy mindaz,

ami az agyamban motoszkál, nem jutott el az ajkamig.
Ezen az egy szón kívül – nem.
Istenem, Sophie!
Az arcán döbbenet ül, kék szemében pedig olyan szomorúság,
hogy úgy érzem, mintha a szívem ki akarna törni a
mellkasomból, hogy ő legyen az, aki elmondja Jude-nak, hogyan
érzek valójában.
– Szóval… nem? – ismétli megint, megrázza a fejét, és elkezd
felemelkedni a féltérdről. – Nem akarod...
– Várj! Ez nem jól jött ki! – hadarom, és olyan erősen ugrom
neki, hogy hátralököm a tetőn, és egyenesen rajta landolok.
– Te jóég, Soph! – motyogja Jude, de nem hagyok neki időt,
hogy bármi mást mondhasson.
– Szeretlek, Jude! – kiáltom túl hangosan, tekintve, hogy az
arcom csak centikre van az övétől. – Szerelmes vagyok beléd!
– Tényleg?
– Igen – bólintok, és nagy, kövér, mámoros könnyek kezdenek
végigfolyni az arcomon.
 Ez az ember mindent kockára tett értem, mert szeret. Biztos
vagyok benne, hogy soha életemben nem éreztem még ilyen
boldogságot a szívemben.
Arcára zavarodott grimasz ül. – Akkor mi a fenéért mondtál
nemet?
– Nem azért, mert nem akarok hozzád menni, mert ezt
akarom, Jude. Tényleg, tényleg akarom – válaszolom nyers
őszinteséggel és egy apró, tudom-hogy-kicsit-őrült-vagyok
mosollyal. – De ahogy te az a srác vagy, akinek meg kellett
kérnie a kezemet, hogy kimutasd az elkötelezettségedet, úgy én
meg az a lány vagyok, akinek le kell lassítania. Mert mindig azt
éreztem, hogy a házasság egy őrült dolog, amit muszáj elérnem.
– Szóval... feleségül akarsz jönni hozzám, de most nemet
mondasz?
– Igen.
Egy olyan mosoly kezd elterülni az arcán, ami arról
árulkodik, hogy jól szórakozik.
– Igen, nemet mondasz.
– Így van.
Istenem, olyan, mintha a szívem ki akarna ugrani a
mellkasomból.
– Szóval hadd tisztázzam ezt. Szeretsz engem, és velem akarsz
lenni, sőt örökre velem akarsz maradni, de most nemet
mondasz arra, hogy a feleségem legyél?
Ismét bólintok, és az orrom súrolja az övét.
– Igen, mindenre igen a válasz.
– De szeretsz engem?
– Igen, Jude. Jobban, mint bármi mást a világon. Csak veled
akarok lenni. Senki mással. Csak veled.
– Én is csak ezt akarom, bébi.
– Mert szeretsz engem? – kérdezem, bár biztos vagyok a
válaszában. Csak azt akarom hallani, hogy újra kimondja.
– Te vagy az egyetlen nő, akit valaha is szerettem, Sophie. És
te vagy az egyetlen, akit valaha szeretni fogok.
– Vicces módon, Jude, te vagy az első férfi, akibe pedig én
vagyok szerelmes. Bár mindig is nagyon akartam, valójában
sosem engedtem, hogy megtörténjen, amíg te nem jöttél.
Átkarol, és szorosan magához ölel.
– A fenébe, de jó érzés ezt hallani tőled.
– Gondolod, hogy talán most megpecsételjük ezt az egészet
egy csókkal?
– Igen, sok más dolog mellett, aminek ma este meg kell
történnie, mert annyira hiányzol – vigyorog.
– Te is hiányoztál. – Az ajkamat az övére szorítom. – Folyton
azt mondogattam magamnak, hogy túljutok ezen, továbblépek,
de minden egyes nap nélküled nehezebbnek tűnt, mint az előző.
– Nos, édes Sophie-m, mivel nem válaszoltál egyetlen
hívásomra vagy SMS-re sem, ahhoz folyamodtam, hogy Winnie
segítségét kérjem a becserkészésedben. Mert annyira
hiányoztál, hogy fizikai fájdalmat okozott.
– Úgy hangzik, mindketten elég szarul voltunk, nem igaz?
Bólint, és lágy csókot nyom az ajkamra.
– De semmi baj, mert most már itt vagyunk egymásnak.
– Így van. – Mélyen a szemébe nézek. – Most már itt vagyunk
egymásnak.
Ekkor megcsókol, és ajkaink kitartóan egymáshoz simulnak a
szenvedély, a megkönnyebbülés és a szerelem
összevisszaságában. Megannyi szerelmi szikra.
Ahogy csókjaink egyre forróbbá és féktelenebbé válnak, Jude
feláll, szorosan a karjaiba zár, és elindul a lift felé.
– Három dolgot kell tudnod most azonnal.
– És mik azok?
– Nincs ügyfél, akit fel kell hívnod. A húgom volt az, aki
detektíveset játszott, hogy kiderítse, hol vagy.
– Komolyan? – nevetek.
– Mit is mondhatnék? – vonja meg a vállát. – Olyan férfi
vagyok, aki bármire hajlandó, hogy a nővel lehessen, akit
szeret.
– És a másik két dolog?
– Ma éjjel nem sokat fogunk aludni.
– Értem – kuncogok. – És mi van még?
– Egy nap – hamarosan – ráveszlek, hogy igent mondj.
– Valóban?
– Annyira, hogy mindent felteszek rá.
És én pedig nem fogadnék vele, mert tudom, hogy igaza van.
Jude és én, mi nem csak vad szex és szórakozás vagyunk. Kizárt
dolog.
Mi vagyunk a minden. És az örökké.
 EPILÓGUS

Hat hónappal később...

Jude

Este valamivel nyolc után kilépek a Sophie-val közös, Nolita

negyedbeli lakásunkból és bezárom magam mögött az ajtót. A
lakás egy kőhajításnyira van a régi lakásától, de nagyobb, a
kilátás még pazarabb, és van egy portás is – ami igencsak
megnyugtató érzés, amikor késő estig egy klubban dolgozom,
Sophie pedig egyedül van.
Bizony. Hivatalosan is együtt élünk.
Minden reggel Sophie gyönyörű arcára ébredek, és minden
este a karjaimban tarthatom. Arról nem is beszélve, hogy
mindig együtt vagyunk, és soha nem kell kihagynom egy
pillanatot sem, amikor csupasz a puncija. Őszintén szólva, nem
tudom, hogy a többi férfi miért nem veszi figyelembe ezt az
igencsak fontos „csupasz punci” részletet, amikor hezitálnak,
hogy rátegyék-e a hosszú távú elköteleződést az álomtáblájukra.
És igen, Sophie-tól tudom, mi az az álomtábla.
Életem legjobb időszakát élem, és elmondhatom, hogy az
életem majdnem egy megvalósult álom. De van még valami,
aminek be kell teljesülnie ahhoz, hogy ez a „majdnem”
valósággá váljon – feleségül kell vennem őt.
Nevetséges, igaz? Tudom.
Azt el kell mondanom, hogy a nőtlen státuszom nem azért
van, mert nem próbálkozom.
Már háromszor megkértem a kezét. Először a háztetőn. Utána
egyszer elvittem Brad nagybátyám és Paula nagynéném tóparti
házába, és a tó közepén is feltettem neki a kérdést. Harmadjára
pedig úgy próbáltam kifejezni a szerelmemet, hogy megleptem
egy puha, világos szőrű labradorkölyökkel, akinek a kis
nyakörvén ringott az eljegyzési gyűrű.
Azt gondolná az ember, hogy legalább az egyikre igent
mondana, nem igaz? Tévedés. A három lánykérés csak három
nemleges választ eredményezett, na meg egy kölyökkutyát,
akinek Sophie a Frankie nevet adta.
Hihetetlenül ironikus, hogy egész fiatalabb koromban a
házasság elől menekültem, és most úgy kergetem, mint kutya a
postást. De most, hogy átadtam magam a Sophie iránt táplált
szerelem érzésének, szükségem van az elkötelezettségre.
Le akarom kötni, meg akarom pecsételni a szerelmünket, és
hivatalossá akarom tenni azt, hogy soha többé nem megy
sehova az életünk hátralévő részében.
De hamarosan mindez megváltozik.
Miután kilépek az épület kapuján, megkezdem a négy
háztömbnyi sétámat az étterem felé, ahol két személyre
foglaltam asztalt. Egy olasz étteremről van szó, amelyet Lexi
unokahúgom imád, és amely tökéletes hangulatot biztosít ma
estére.
 A Paesano közkedvelt étterem a helyiek körében a Little Italy
városrészben. Pontosan a gyertyafény, a fagerendák és a
klasszikus olasz zene különös bájára és romantikus hangulatára
van szükségem ahhoz, hogy Sophie végül igent mondjon.
Előhúzom a mobilomat a zsebemből, és küldök neki egy
üzenetet, amikor megállok az étterem előtt.

Én: Merre jársz, bébi?

A válasza egy perccel később érkezik.

Sophie: Tíz perc késésben vagyok. Némi problémába

ütközött, amikor lebontottuk az esemény díszletét. De
már úton vagyok! És kérlek, kérlek, kérlek, kérlek,
mondd, hogy nem kell majd várni, mert éhen halok!

Nem is tudja, hogy nincs sor, mert én a tervek embere

vagyok. Mármint a lánykérések kitervelésének embere. De hogy
meglepjem – ami nehéz dolog, amikor már háromszor megtettem
–, írok neki egy kegyes hazugságot.

Én: A hostess azt mondta, hogy csak tíz-tizenöt percet

kell várni. Szóval mire ideérsz, az asztalunk már
készen lesz.

Nem szoktam hazudni a barátnőmnek, a nőnek, akit egy

közeli napon igenis feleségül fogok venni, de néha vannak
kivételek, és mondanom sem kell, hogy a mai este ilyen.
 Sophie: Huhú! Hála a jó mindennek! Hamarosan
találkozunk, bébi!

Elvigyorodom, és éppen visszacsúsztatnám a telefonomat a

farmerom zsebébe, amikor rezegni kezd a kezemben. A
képernyőn a bátyáimmal folytatott csoportos beszélgetés
üzeneteit találom.

Ty: Kössünk fogadást. 50 dolcsi a beszálló. Ki fogad

arra, hogy Sophie igent mond? Ki fogad arra, hogy
Sophie nemet mond? Én személy szerint a nemre
fogadók csapatában vagyok.

Flynn: LOL. 50 dollár az igenre.

Remy: Vegyél fel a nemek közé. Soph kőkemény.

Kizárt, hogy ma este igent mondjon.

A szememet forgatom.

Én: IGENT fog mondani, ti faszok.

Ty: O-ó... csak nem ideges valaki?

Én: Nincs okom idegeskedni, mert Soph igent fog

mondani.
 Remy: El kell ismernem, hogy elég szórakoztatóvá
teszi a dolgokat.

Ty: Igaz. Imádom, hogy egyértelművé tette a

házasulási szándékát, de mivel nem lehet tudni, hogy
mikor mond igent, ezzel rávette Jude-ot, hogy újra és
újra megkérje a kezét.

Én: Csak háromszor kértem meg a kezét, haver.

Flynn: Mindjárt négyszer.

Ty: HAHAHAHAHA!

Én: Egy nap, ti önelégült rohadékok, seggre fogtok ülni

egy nő miatt, és akkor szét fogom röhögni magamat.

Ty: Ez a bizonyos nő azért ültet a seggemre, mert le

akar feküdni velem? Mert akkor bele tudok állni az
ügybe.

Csak a fejemet rázom. Pontosan tudja, miről beszélek.

Mindannyian tudják. De még mindig teljesen az el nem
köteleződés és a hárítás útját járják.
Bár nem igazán hibáztathatom őket. Nem is olyan régen még
én is közéjük tartoztam, nem vettem észre, hogy mit hagyok ki,
és hogy nem is élek igazán azáltal, hogy a hárítás nehéz súlyát
cipelem.
Hála Sophie-nak.
Ránézek az órámra, és látom, hogy már így is túl sokáig
szarakodtam ezekkel a seggfejekkel, és küldök nekik egy utolsó
üzenetet.

Én: Aki a nemre tette a pénzét, készüljön fel arra, hogy

kurvára fizetni fog.

Aztán visszadugom a telefonomat a zsebembe, és elindulok az

étterembe. A hostess rögtön az általam lefoglalt asztalhoz vezet,
amely a terem legtávolabbi sarkában van, és már fel van
készítve a nagy estére.
Meglepő módon Sophie nem sokkal utána érkezik, és újabb
tíz perc múlva meglátom a gyönyörű arcát, amint besétál a
főbejáraton.
Felemelem a kezem, hogy megragadjam a figyelmét, és amint
a tekintete találkozik az enyémmel, elmosolyodik.
Bassza meg! Imádom ezt a nőt.
Abban a pillanatban, ahogy karnyújtásnyira kerül tőlem,
felállok, és ölelésbe húzom.
– Annyira hiányoztál.
– De hát ma reggel láttál – mondja egy aranyos nevetéssel.
– Pontosan – felnyögök, és beszívom a haja édes, virágos
illatát. – Tizenkét óra túl hosszú idő.
– Mintha a megszállottam lennél, vagy ilyesmi… – cukkol
Sophie, én pedig csókot nyomok az ajkára, mielőtt kihúzom a
székét, és segítek neki leülni.
– Ó, bébi, fogalmad sincs, mennyire.
De hamarosan kiderül.
Sophie

Rögtön azután, hogy a barátságos felszolgáló leteszi az

asztalunkra az ételt, kimentem magam, hogy kimehessek a
mosdóba. De abban a pillanatban, ahogy biztonságosan
bezárkózom az egyterű vécébe, előkapom a táskámból a
telefonomat, és felhívom Julie-t.
Három csöngetésbe telik, mire felveszi a telefont.
– Minden készen áll?
– Ööö... majdnem. Mennyi időm van még?
– Hogy érted azt, hogy majdnem? – kérdezem. – Már ki is
hozták az ételt, Julie!
– Hát, Frankie nyafogott a ketrecében, és nem tudtam nem
figyelni rá! – vág vissza, én pedig felsóhajtok. De megértem. Az
a kis haverom, akit Jude a legutóbbi lánykérésnél ajándékozott
nekem, ellenállhatatlanul aranyos. Én sem lettem volna képes
nem figyelni rá.
– De ne aggódj – folytatja. – Hivatalosan is megetettük,
megitattuk és levittük, én pedig épp most fejezem be a
hálószobátokat.
– Oké. Jól van. Az jó. – Megkönnyebbülten felsóhajtok. – Mikor
fogsz elmenni onnan?
 – Ha abbahagyod az átkozott kérdezősködést. Tíz perc,
maximum.
– Oké, értem – vigyorgok. – Hivatalosan is békén hagylak.
– Jó – mondja, és olyan ziláltnak tűnik a légzése, hogy azon
tűnődöm, vajon tényleg a mi lakásunkban rohangál-e. – Majd
írok, ha végeztem.
– Tökéletes.
– Oké, na szióka!
A vonal elhallgat, én pedig szembe találom magam a
tükörképemmel. Mindjárt célba érsz, Soph.
Miután gyorsan ellenőrzöm a hajamat és a sminkemet,
visszamegyek az asztalhoz, és leülök Jude-dal szemben. Amikor
ránézek, és arra számítok, hogy jóízűen falatozik, nem ezt
látom.
A nézése nagyon ismerős. Csillogó, kék szemek és lágy mosoly,
pontosan háromszor láttam már ezt a tekintetet.
Jaj, ne! Nem, nem, nem, nem!
– Sophie! – Átnyúl az asztal túloldalára, és megfogja a
kezemet. – Szeretlek, kicsim!
A francba! Megint meg fogja tenni.
– Én is szeretlek! – mondom, és gyorsan megpróbálok témát
váltani. – Hogy van a... ööö… – Lenézek a tányérjára, ahol a
megrendelt Alfredo fettucinije érintetlenül áll. – Milyen a
tészta? Jó?
– Kit érdekel a kaja, bébi? – A mosolya a szeméig fut, meleggé
varázsolja a tekintetét, mintha kék színű méz lenne. – Szeretnék
mondani neked valamit.
– Ööö... mi lenne, ha ezt a gondolatot elodáznád, amíg
eszünk? – hadarom. – Tudod, különben kihűl az étel.
Csak megrázza a fejét, és közelebb tolja a székét az enyémhez,
én pedig tudom, hogy ha nem találok ki gyorsan valamit,
minden tervem füstbe megy.
– Bébi, én...
– Nem érzem jól magam! – kiáltom torkom szakadtából, olyan
hangosan, hogy még az étterem másik felén ülő pár is
meghallja.
– Micsoda?
– Én... ööö... nem érzem jól magam? – válaszolok, de amikor
rájövök, hogy ez inkább úgy hangzik, mintha őt kérdezném,
megrázom a fejem, és átfogalmazom. – Rosszul vagyok, Jude.
Azt hiszem, haza kell mennünk.
– Beteg vagy?
– Igen. Nem túl jó. Mennünk kell. – Mániákusan bólogatok,
miközben olyan erővel állok fel a székemből, hogy az a
nyavalya felborul és hátradől.
– Basszus! Bébi, szükséged van orvosra?
Ó, istenem! A hazugságok hálója kezd nagyobb lenni, mint
szeretném…
– Nem, nem – legyintek. – Nincs semmi baj. Csak... talán kéne
egy forró zuhany, és hogy ledőljek. Ez az. Elég rosszul érzem
magam ahhoz, hogy el kelljen mennünk, de nem annyira, hogy
aggódnunk kellene. Mintha félig beteg lennék. Annyira, hogy
nem jó érzés nyilvános helyen lenni.
Jude csak értetlenül néz rám, bizonyára azért, mert semmi
értelme mindannak, ami kijön a számon, de valahogy sikerül
rávennem, hogy kövessen.
 Miután némi pénzt dob az asztalra, átkarolja a vállamat,
szorosan magához ölel, és kivezet minket az étteremből.
Ahogy elindulunk a lakásunk felé, ami csak néhány
háztömbnyire van, csak egy gondolat jár a fejemben.
Szent ég! Nagyon remélem, hogy Julie eltűnik, mire odaérünk.
Jude

Fogalmam sincs, mi baja a csajomnak, de az biztos, hogy

mindent megteszek, hogy hazavigyem, és megpróbáljam
kideríteni.
Úgy néz ki, hogy a lánykérés terve ma este nem valósul meg.
A pokolba is, majdnem megtörtént. Körülbelül két percre
voltam attól, hogy negyedszerre is térdre ereszkedjek, de
Sophie hirtelen azt mondta, hogy nem érzi jól magát. Elkezdett
székeket borogatni, és kicsit őrülten követelte, hogy hagyjuk el
az éttermet.
A fenébe, remélem, jól van.
Közel húzom magamhoz, miközben visszamegyünk a
lakásunkhoz, és egész úton vissza-vissza pillantok az arcára,
hogy megbizonyosodjak róla, jól van-e.
Eddig minden rendben. Nem kell megállnia hányni vagy
ilyesmi, és nem telik el sok idő, mire az épületben vagyunk és
beléphetünk a liftbe.
A telefonja megcsörren egy üzenethangtól, amikor a fülkében
vagyunk, és amikor a képernyőre néz, eltűnik a feszültség a
vállából.
– Minden rendben?
 Bólint egyet.
– Még mindig rosszul érzed magad?
– Talán egy kicsit…? – Csak megvonja a vállát. – De biztos
vagyok benne, hogy rendben leszek.
Csak egy kicsit? A Paesanóból való őrült távozás után?
Összevonom a szemöldököm, közelebbről is megvizsgálnám,
de épp csak annyira fordítja el az arcát, hogy ne tudjak olvasni
a tekintetében.
Mi a fasz történik?
A lift csilingel, amikor megérkezünk, és Sophie úgy kiáltja,
hogy „Megérkeztünk!”, mintha még sosem utazott volna liftben.
Aztán kiszáll, és az ajtónkhoz siet, és mielőtt kinyitná, felém
fordul.
– Szeretlek, Jude! – mondja, és ez az egész olyan furcsa, hogy
érzem, ahogy a fejem kíváncsian oldalra billen.
– Ööö… én is szeretlek? – válaszolom, de zavarodottságom
miatt ez inkább kérdésnek hangzik, mint válasznak. – Biztos,
hogy jól vagy, bébi?
– Tökéletesen vagyok. – Elmosolyodik, lábujjhegyre áll, hogy
csókot nyomjon az ajkamra, majd benyomja az ajtót.
Megrázom a fejem, belépek, a tekintetem inkább a földre
szegeződik, mint bármi másra, de amikor észreveszek egy
véletlenszerű rózsaszirmot az előszobánk padlóján, felnézek.
Még több rózsaszirmot találok, gyertyákkal és virágokkal együtt,
amelyeket stratégikusan szétszórtak a lakásunkban.
És nem kevés virágról és gyertyáról van szó, hanem annyira
sokról, hogy ha Thatch szervezte volna ezt, már hívnám a
tűzoltókat.
 Az egész egyenesen lélegzetelállító, de engem csak még
jobban összezavar.
Mi a fene ez?
Hacsak nem kaptam agyvérzést, vagy nem tettem szert
hirtelen emberfeletti erőre – amiről nem tudok –, kizárt, hogy
ilyen kurva gyorsan összehoztam volna az ötödik lánykérési
kísérletemet... nem igaz?
– Jude! – Sophie megragadja a figyelmemet, és a kezemet az
övébe zárja, miközben térdre ereszkedik előttem. – Annyira
szeretlek! Örökké veled akarok lenni. Azt akarom, hogy...
– Hé, hé, hé, hé! – vágok közbe. – Mit csinálsz? Te most
megkéred a kezemet?
– Hát... próbálkozom.
– Várj… – Megállok, és körülnézek a szobában, miközben az
agyam összerakja a kirakós darabjait. – Az étteremben tettetted,
hogy beteg vagy, igaz?
– Előfordulhat – grimaszol, és ekkor értem meg, hogy kurvára
tudta, hogy meg akarom kérni a kezét.
– Te tudtad! – kiáltok fel, és felrántom álló helyzetbe, mielőtt
még esélye lenne megkérni a kezemet. Isten tudja, hogy nem
tudnék nemet mondani neki. Kizárt dolog. – Tudtad, hogy meg
fogom kérni a kezed, és megjátszottad, hogy beteg vagy, hogy
ehelyett te kérhesd meg az enyémet?
– Sajnálom, de tudod te, hogy Julie-nak mennyi időbe tellett,
hogy összehozza ez? – kiabál vissza nekem azzal a szexi
pimaszsággal, amit annyira szeretek. – Órákig csinálta, Jude!
Nem ronthattam el! – Sarkon fordul, és a kandallónk felé veszi
az irányt, felkap egy iPadet – az ő iPadjét –, amely diszkréten
egy cserepes növény mögött rejtőzött.
– Oké. Oké – mondja, és a csípőjére teszi a kezét –, most
mindkettőnknek le kell nyugodnia egy pillanatra. Aztán
megnyomom a felvétel gombot az iPademen, mert megígértem
Julie-nak, hogy felveszem az egészet, és elölről kezdjük. De
ezúttal tényleg hagyd, hogy megkérjem a kezed, jó?
Rendezvényszervező üzemmódban van, a kezével összevissza
gesztikulál, és ez a legaranyosabb dolog a világon, amit láttam.
Annyira, hogy muszáj nevetnem.
Sophie azonnal megáll két lépés között, és rám néz. – Te most
komolyan nevetsz?
– Kurvára igen, nevetnem kell.
– Miért? – ráncolja össze az orrát.
– Mert őrült vagy, és én szeretlek.
Összehúzza a szemöldökét, de nem hagyok neki időt, hogy
további pimasz válaszokkal traktáljon. Egyenesen odalépek
hozzá, kiveszem a kezéből az iPadet, és megnyomom a felvételt.
Amint a videó elindul, egyenesen a kamerába nézek.
– Julie, drágám, te aztán tényleg kitettél magadért – mondom.
– Bár nem szívesen vagyok rossz hírek hozója, de Sophie ma
este nem fogja megkérni a kezemet.
Felnézek Sophie-ra, és látom, hogy teljesen döbbenten áll. De
nem hagyom, hogy ez megállítson.
– Azért nem, mert én kérem meg az ő kezét. Most rögtön.
És ekkor leteszem az iPadet, előhúzom a hátsó zsebemből a
Tiffany-dobozt, amit már hat kibaszott hosszú hónapja cipelek
magammal, és féltérdre ereszkedem.
– Sophie, szerelmem, szívem, te vad, imádni való csajszi,
szeretlek! Ezt te is tudod. A pokolba is, ezt mindenki tudja, aki
látja, ahogyan rád nézek.
Kezét a szájához kapja, és egy könnycsepp hullik le az arcán.
– Bébi, szükségem van rá, hogy a feleségem legyél. Kérlek,
könyörgöm, gyere hozzám feleségül! Töltsd velem az életed
hátralévő részét. Hadd szeresselek örökké.
– Igen!
A válasza olyan azonnali, hogy szinte nem hiszek a fülemnek,
de aztán újra kimondja.
– Igen!
Remény bimbózik bennem, olyan hatalmasan és kitartóan,
hogy úgy érzem, a tüdőmnek és a szívemnek helyet kell
csinálnia neki. – Hozzám jössz feleségül?
– Persze hogy hozzád megyek, Jude – mondja újabb
könnyeken keresztül. – Annyira szeretlek.
Ez az!
Miután felhúzom végre a gyűrűt az ujjára, talpra állok, és a
karjaimba húzom, egy kiadós, fergeteges kacajban törünk ki.
– Hála a kibaszott égnek! – kiáltom olyan hangosan, hogy
Frankie ugatni kezd a hálószobánkban lévő ketrecéből. De
Sophie csak bámul rám, a szívét látom tükröződni a
tekintetében, és egy kuncogás hagyja el az ajkát. – Na, bébi,
készen állsz egy Las Vegas-i utazásra, hogy összeházasodjunk?
– Szó sem lehet róla – horkantja. – Igazi esküvőt akarok, Jude.
Ahol az összes barátunk és családtagunk ott van, hogy tanúja
legyen a napnak, amikor kimondom az igent álmaim férfijának.
– Szóval ez egy nemet jelent Vegasra?
– Egyértelműen nemet mondok Vegasra. – Szájára huncut
vigyor ül. – De szeretnél fogadni velem?
– Hallgatlak.
– Fogadok bármibe, amit csak akarsz, bármibe, amit a szíved
kíván, hogy te és én összeházasodunk, és boldogan élünk, amíg
meg nem halunk.
– Ez egy szörnyű fogadás, bébi – rázom a fejem.
– Miért?
– Mert én soha nem fogadnék ellenünk. Te és én vagyunk az
egyetlen dolog, amiben biztos vagyok.
– Dettó – suttogja, miközben ajkát gyengéden az enyémhez
érinti. – A mi szerelmünk egy örökké tartó szerelem, Jude. Erős
és stabil. Édes és kedves. Vad és heves. A megtestesült
szenvedély. És a legszórakoztatóbb, amit valaha is átéltem.
A szavai mosolyra fakasztanak.
– Nos, leendő Mrs. Winslow, készüljön fel egy életre szóló
szórakozásra.

VÉGE
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Először is KÖSZÖNJÜK, hogy olvasol. Ez mindenkinek szól, aki

vásárolt egy példányt, elolvasott egy előzetes olvasói példányt,
véleményt formált vagy segített szerkeszteni, valamint
mindenkinek, aki időt szakított a zsúfolt időbeosztásában, hogy
biztosan a terv szerint haladjunk. Köszönjük, hogy
támogattatok minket, hogy beszéltetek a könyveinkről, és hogy
egyszerűen hihetetlenül szeretitek és támogatjátok a
karaktereinket. Ti tettétek ezt az eddigi legkedvencebb
kalandunkká.

KÖSZÖNETET MONDUNK egymásnak. Max köszönetet mond

Monroe-nak. Monroe megköszöni Max-nek. Tudjuk, tudjuk!
Minden könyvben ezt csináljuk. Minden... egyes... könyvben. De
tudjátok mit? Továbbra is ezt fogjuk csinálni, mert mi így
szoktuk. Ha nem hiszel nekünk, arra kérünk, hogy olvasd el az
összeset, és győződj meg róla magad. HAHA!

KÖSZÖNJÜK NEKED, Lisa, hogy továbbra is odateszed magad a

2021-es, őrült időbeosztásunk alatt. Nélküled nem tudnánk
megcsinálni, és ez tény! Mellékesen megjegyzem, most már
biztosak vagyunk benne, hogy ezek után mindannyian
megérdemlünk egy trópusi utazást.
KÖSZÖNJÜK, Stacey, hogy ilyen csodálatossá varázsoltad a
könyvünk belsejét, és hogy elviseled a határidőket, amiket eléd
gördítünk. Te vagy a legjobb!

KÖSZÖNJÜK, Peter (alias Banán), hogy ilyen ász borítókat

csináltál nekünk, és Jude Winslow-t olyan szexinek, bájosnak és
tökéletesnek jelenítetted meg, mint amilyennek mi leírtuk!
KÖSZÖNJÜK minden bloggernek, aki olvasott, átnézett,
közzétett, megosztott – és támogatott. Lelkesedésetek,
támogatásotok és kemény munkátok nem marad észrevétlen.
Szeretünk titeket!

KÖSZÖNJÜK azoknak az embereknek, akik szeretnek minket – a

családunknak. Ti vagytok a legnagyobb támogatóink és
motiválóink. Nélkületek nem tudnánk ezt csinálni. Habár, azt
meg kell jegyezni, hogy néha nagyon elvonjátok a figyelmünket.
De a legzavaróbbak a tizenegy év alattiak, szóval ezt nem fogjuk
felróni nektek. HAHA!

KÖSZÖNJÜK a táborunk tagjainak! Ti vagytok a legjobbak! A

LEGJOBBAK, őszintén! Ti tettétek a Tábort a legmenőbb hellyé
és az egyik kedvenc úti célunkká, ahová dolgokat halogatni
megyünk. Alig várjuk, hogy az idei évre tervezett sok móka
megvalósuljon!

Minden szeretetünk a tiétek.

XOXO,
Max & Monroe
 ELSŐ FEJEZET

AVERY

– Jó reggelt! – hallottam bátyám hangját a telefonban, alighogy

felvettem. Meg sem várta, hogy beleszóljak, és kinyögjek egy
hallót.
– Noah, mondd, hogy vészhelyzet van, és nem valami apróság
miatt keltettél fel! – mondtam neki köszönés helyett, és
megdörzsöltem a szemem.
A hálószobában le volt eresztve a redőny, így elég sötét volt.
Próbáltam az éjjeliszekrényemen lévő órára fókuszálni, de csak
elmosódott számokat láttam a neonszínűen világító kijelzőn.
Tegnap elég későn bújtam ágyba, vagyis inkább ma hajnalban,
így nem fogadtam kitörő örömmel az ébresztőjét, főképp azért,
mert erre a napra szabadságot vettem ki.
– Elnézést, hogy hajnali fél kilenckor telefonálok! – mondta
tárgyilagosan, de kihallottam a hangjából az iróniát. –
Vészhelyzet van.
Nem akartam mosolyogni, mégis mosolyogva csóváltam meg
a fejem, miközben felültem az ágyban. Tudtam, hogy úgysem
fogok tudni visszaaludni, így igyekeztem mielőbb magamhoz
térni. Nagyot nyújtóztam, és vettem egy mély levegőt.
– Halljam, mi az? – kérdeztem tőle lemondón.
– Be kell jönnöd a mai fotózásra, mert az asszisztensemet
haza kellett küldeni.
 – Ne már Noah! – emeltem a plafon felé a fejemet, ahogy a
hangomat is az előbb. – Őt is kirúgtad?
Imádom a bátyám, de ha egy szóval kellene jellemeznem,
akkor azt mondanám rá, hogy ripacs. Hihetetlenül tehetséges
fotós, akiért kapkodnak a divatmagazinok, de emellett olyan
lehetetlen természettel bír, hogy alig tudják elviselni az
alkalmazottai. Noah túlságosan maximalista, és csak a saját
munkájában bízik, így folyamatosan ellenőriz mindenkit, és ha
valamit nem az elképzelése szerint valósítanak meg, teljesen
kiakad. És általában soha nem arra fordul a modelleket
megvilágító lámpa, amerre kéri, vagy nem elég gyors az
asszisztense. Bármibe képes belekötni, ha olyan napja van.
Nagyot sóhajtott a telefon másik végén.
– Nem, nem azért küldtem el, hanem mert bejött betegen
dolgozni – kezdte a magyarázkodást. – Teleköhögte az egész
stúdiót, és ha mindez nem lenne elég, percenként fújta az orrát.
– Hallatlan, mire vetemednek az emberek! – gúnyolódtam,
mire tovább folytatta.
– Persze, elnézve a modellsrácokat, megértem, hogy miért
nem jelentett beteget, de nem hagyhattam, hogy mindenkit
megfertőzzön. – Nagy levegőt vett. – Szóval kapsz fél órát, hogy
ideérj és kisegíts a bajban.
– Mert gondolom nincs más... – jegyeztem meg, de a szavamba
vágott megint, hogy elhallgattasson.
– Mert már dolgoztál velem, és tudod, hogyan kell nekem úgy
segíteni, hogy közben ne légy láb alatt. Nincs szükségem rá,
hogy ma is idegbajt kapjak.
– Nem érek be fél óra múlva – közöltem szárazon, mert hiába
tudtam, hogy metróval csak négy megállónyira van tőlem a
műterem, de ha most azonnal kipattannék az ágyból és
elindulnék, akkor sem érnék oda ilyen rövid idő alatt.
– Mindegy mikor, csak mondd, hogy jössz, és lehetőség szerint
még délelőtt érj ide – mondta higgadtan. – Utána elviszlek
vacsorázni a kedvenc helyedre.
Visszahuppantam az ágyba, egy nagy nyögés kíséretében. De
a hűvös pamutlepedő simogató érzése némileg csillapította az
idegeim. Noah az az ember, akinek nem lehet nemet mondani.
És nem azért, mert olyan hihetetlen a meggyőzőképessége,
hanem azért, mert egyszerűen nem fogadja el azt a szót, hogy
nem. Meg hát a testvérem is. Kislánykorom óta ő a mentsváram,
ezért szinte mindent elviselek neki.
– Jól van – mondtam.
Ami azt illeti, elég sokkal tartozom neki. Noah segített nekem
munkát találni, mert beajánlott egy könyvkiadó céghez, ahol
szerkesztőségi asszisztens lettem. Ennek, igaz, már lassan két
éve, de még mindig késztetést érzek rá, hogy hálálkodjak neki,
mert tulajdonképpen az álmomat váltotta valóra vele.
Akkoriban egy könyvborítóhoz készített képet a kiadó
felkérésére, ahol megtudta, hogy megüresedett náluk ez a
pozíció, és felhívott, hogy küldjek egy önéletrajzot. A
meghallgatáson persze már rajtam múlt minden, de egy
könyvkiadó céghez bekerülni, mint belsős munkatárs,
manapság nem olyan egyszerű. Tulajdonképpen sosem volt az,
pedig a kiadó New York kiadóinak toplistáján a középmezőny
végén állt, de tekintve, hogy mennyi és milyen nagy nevű
kiadók előzték meg, ez így is maga volt a csoda. Ennél már csak
az volt a nagyobb csoda, hogy minden nap azt az állást
tölthettem be, amire mindig is vágytam, egy olyan cég
alkalmazásában, ahol minden a könyvekről szólt. A kiadó
leginkább sci-fi, fantasy és romantikus könyveket bocsát piacra,
de néha azért bővül a kínálat, hiszen próbálnak az olvasók
igényéhez igazodni. Ha például berobban egy önéletrajzi könyv,
akkor önéletrajzi könyveket is befogadunk a szerzőktől, és
mostanában meglehetősen sok romantikus könyv került ki a
boltok polcaira a Rare Books kiadó gondozásában.
Szerettem a cégben, hogy nyitottak az új dolgok iránt, és
számos új szerző kapott nálunk lehetőséget, hogy elindulhasson
az írói pályán, amennyiben átesett pár alapos vizsgálaton a
kézirata. Van is erre egy külön csapat, akik csak azzal
foglalkoznak, hogy az évi több, mint ezer kéziratot átvizsgálják.
Sajnos a statisztikák elég elkeserítőek, hiszen a beérkezett
kéziratoknak mindössze egy-két százaléka felel meg az
elvárásoknak.
Ami pedig engem illet – futtattam végig a szemem a
hálószobában a könyvespolcon, miközben kerestem valami
ruhát magamnak, amit felkaphatok – a könyv iránti szeretetem
a gyerekkoromig nyúlik vissza, aztán jöttek a tiniregények és
szépen sorban a többi, a nagy klasszikusok, a fantasy regények,
de élvezettel merülök el egy-egy romantikus regényben is. Ez
utóbbi csapdája azonban elég mély gödörbe taszított, hiszen
mióta elkalandozom a romantika világába, rájöttem, hogy
mennyire ingerszegény a szerelmi életem. Vagyis mondhatni:
nulla. Semmi. Zéró. És még számos szinonimával tudnám
jellemezni az elmúlt időszakot, mert bizony az elmúlt egy évem
meglehetősen magányosan telt. Persze foghatnám ezt a
lehetetlenül hosszú munkaidőmre, ami gyakran a lefekvésig
tart, mert a munkaidőn túl otthon is leülök a gép elé folytatni a
munkát, vagy arra, hogy nem sokat járok szórakozni, és talán az
is közrejátszhat, hogy picit nehezen ismerkedem, de a legfőbb
gond az lehet, hogy még nem jött szembe velem az a férfi, akitől
elakadt volna a szavam, és megremegtette volna a végtagjaim.
Soha, senki nem volt még rám ilyen hatással, és igen, tudom,
hogy nem normális dolog, de irigykedem azokra a főhősnőkre,
akik a romantikus regényekben megélik ezeket az érzéseket.
Nekem még nem adta senki jelét, hogy első ránézésre meg akar
dönteni, és nem is loholtak utánam milliárdos seggfejek, hogy
miután random módon megszereztek, ájulásig dugjanak velem
az ágyban és a lakás minden szegletében. Szóval a való élet elég
nagy szívás azok számára, akik olyan visszahúzódó
természetűek, mint én, és nem keresik az alkalmi
kapcsolatokban a gyönyört. De nem is áltatom magam ilyen
lehetetlen álmokkal, hiszen én egyszerűen csak érezni akarok
valami különlegeset. Azt szeretném, hogy egyszer az életben
valaki úgy csókoljon meg, hogy a bugyim a bokámig csússzon
örömömben. Olyan nagy kérés ez?
Kelletlenül léptem a tükör elé, hogy rendbe szedjem magam.
Kifésültem a hajam, megmosakodtam, fogat mostam, majd úgy
döntöttem, hogy miután eltüntettem a szemem alatti karikákat
egy kis korrektorral, egy tusvonal és egy kis szempillaspirál
elegendő lesz sminknek. Viszont ez a minimális smink kellett
ahhoz, hogy a világoskék szemem kiemeljem. A hosszú,
szőkésbarna hajamat csak megfésültem és hagytam a vállamra
omlani. Úgysem fog a kutya sem rám nézni, hiszen a modell-
lányok tündöklését esélytelen felülmúlni egy fotózáson. Meg
persze ki a francot érdekel, hogy nézek ki, amikor előre tudtam,
hogy mi lesz a dolgom: ugrálhatok majd az üdítőkért,
felszolgálhatom a szendvicseket, segíthetek a lányoknak
öltözködni, illetve a bátyám egyéb kéréseinek is eleget kell
tennem. Most utáltam az egészet, és még oda sem értem. A
legelső alkalommal, amikor Noah elvitt magával egy
magazinfotózásra, tetszett ez az egész világ, a nyüzsgéssel, a
feszített munkatempóval, és érdekelt a fotózási folyamat is, de
immáron sokadjára, nem hinném, hogy tudna újat mutatni ez
az időt rabló elfoglaltság, amivel a nehezen megszerzett
szabadnapomon kell foglalkoznom. Nem vagyok egy nagy
stílusőrült, épp ezért még a divatos holmik sem keltik fel az
érdeklődésem.
Nagyot sóhajtva léptem ki a fürdőből, és a hálóba léptem,
hogy magamra kapjak valamit.

Ahogy kiléptem a lakásom épületéből, egyből a Central Park felé

vettem az irányt. Minden reggel, ha elindulok otthonról, ez a
látkép fogad, köszönhetően annak, hogy az Ötödik sugárút
mentén helyezkedett el az a háztömb, amelyben laktam. New
York legszebb része volt, ezt bátran állíthatom. Szeptember
eleje volt, a fák még zölden virítottak, de némelyiken már
megbújt egy-két sárguló levél, ami emlékeztetett arra, hogy
közeleg a hideg évszak. Az időjárás viszont ennek ellenére még
a nyarat idézte, mert sütött a nap és nem volt még szükség
melegebb öltözékre. Nekem az egyik kedvenc hónapom a
szeptember, bár a hirtelen feltámadó viharokra fel kell
készülni. Ezért mindig betettem egy esernyőt a táskámba.
A metrón ülve már azon járt az eszem, hogy ha ilyen
munkakedvvel járnék dolgozni, lehet, hogy elsorvadna a
lelkem. Még szerencse, hogy az életem azon része, amit a
könyvkiadóban töltök el, boldogsággal jár át. Ezt a mai napot
pedig csak túl kell élnem, és ennyi. Majd végig a finom
vacsorára fogok koncentrálni, hátha az ad majd némi jókedvet
ehhez az egészhez.
Igen!
A jutalomvacsi lesz az örömforrásom. Jézusom, tényleg
ennyire szánalmas vagyok?
A metrót elhagyva még volt tízpercnyi időm, amit
gyaloglással töltöttem, és ez idő alatt igyekeztem megbékélni a
helyzetemmel, még egy mosolyt is tudtam varázsolni az
arcomra, amikor a stúdióba léptem, mely tulajdonképpen egy
lakóház alagsorában helyezkedett el. Ez a viszonylag régi épület
kicsit kitűnt a szomszédos modern és új építésű házak közül, de
a külső falat felállványozták, mert hamarosan modernizálni
fogják ezt is. Jól ismertem a helyet, nem kellett különösebben
körülnéznem, hogy tudjam, melyik helyiségben folyik a fotózás,
így célirányosan oda tartottam, miután megtettem pár
lépcsőfokot lefelé, és benyitottam a lakás méretű stúdióba.
– Ave! – derült fel a bátyám arca, ahogy meglátott, és gyors
léptekkel felém sietett, hogy megöleljen. – Köszönöm, hogy ilyen
hamar ideértél – súgta a fülembe. Noah a szokásos módon most
is kiöltözött, dacára annak, hogy dolgozik. Még soha nem láttam
melegítőben házon kívül, hiszen kényesen ügyelt a
megjelenésére. Még egy farmert is úgy tudott viselni, mintha
öltönynadrágban díszelegne. Én is visszaöleltem őt, majd egyből
a lényegre tértem, miután ledobtam a táskámat egy üres székbe
a kamera mellé.
– Mit segíthetek? – kérdeztem, mire megkönnyebbülten fújt
egyet.
– A raktárból hozhatnál némi üdítőt és mentes vizet –
mondta. – Utána nézz be, kérlek, a sminkesekhez, és kérdezd
meg, hogy mennyi idő kell még nekik, mert ha nincsenek kész,
adok a többieknek pár perc szünetet.
– Rendben – bólogattam, majd a raktár felé igyekeztem, hogy
mielőbb megtöltsem az üres kínálóasztalt itallal és poharakkal.
Volt a műteremnek egy eldugott kis konyharésze, ahol
feltöltöttem a kávégépet vízzel és kávébabbal, utána
benyitottam a sminkesekhez, de alighogy betettem a lábam a
helyiségbe, megtorpantam. Megtorpantam? A jéggé dermedt
kifejezés jobban illett volna a pozíciómhoz, mert a bal lábam,
amivel készültem átlépni a küszöböt, szinte megállt a
levegőben, az agyam pedig lefagyott. Az egyetlen, amit
mozgatni tudtam, az a szempillám volt, miközben jó nagyokat
pislogtam a döbbenettől.
– Igen? – kérdezte a lehetetlenül jóképű srác, aki épp akkor
bújt ki a pólójából, és félmosolyra húzta a száját, ahogy
meglátta a döbbent arcomat.
– Feltételezem, nem itt sminkelnek – nyögtem ki nagy
nehezen, miután szétnéztem a helyiségben.
 A srác nevetni kezdett:
– Hát nem – közölte az egyértelműt.
Zavaromban elfordítottam a fejem, hogy úgy tegyek, mint aki
kutat valami után, hátha rálelek olyan kapaszkodóra, ami kihúz
ebből a szituációból. Nem is értettem magam, hiszen csak hátat
kellett volna fordítanom egy „elnézést” szó kíséretében, de nem
is én lennék, ha egy ilyen helyzetben normálisan cselekednék.
– Mit keresel? – jött egy újabb férfihang távolabbról, kicsit
tompa volt, mintha valami mögül szólt volna hozzám.
– Egy ásót – vágtam rá kapásból, majd felemeltem a
tekintetem.
Egy ásót? Jézusom, hogy juthatott ilyen hülyeség az eszembe?
Mert az egy dolog, hogy legszívesebben elástam volna magam,
hogy eltűnjek a föld színéről, na de hogy ezt ki is mondjam?
A ruhaállvány mögül ekkor kilépett a másik hang tulajdonosa
és – mily meglepő –, ő sem volt túlöltözve. Hirtelenjében nem is
tudtam, hogy örüljek-e annak, hogy két félisten áll velem
szemben, vagy inkább elsírjam magam zavaromban. A lesütött
tekintetem egyre mohóbban haladt rajta végig, fel a kockás
hasán át, majd a kidolgozott mellizmán, és bumm. Az arca!
Jézusmária! A felismerés villámként csapott belém. Ez Derek
Davis!
– Szent isten! – csúszott ki halkan a számon, de rögtön
összepréseltem az ajkam, hogy elhallgattassam magam. Nem
stílusom ez a fajta megnyilvánulás, és ha már itt tartunk, közel
félájultan a döbbenettől sem szoktam bámulni senkit. Mármint
így, élőben. Mert ezt a pasit elég sokszor bámultam már a
magazinokban, mi több, követtem az összes közösségi oldalát,
TikTok-videókat nézegettem róla. Szóval, igen gyakran
bámultam őt, csak eddig a tudta nélkül.
– Helló! – mosolygott rám, hogy végre a szemébe nézzek,
ahelyett, hogy stíröltöm... most egyszerűen nem gondolok arra,
hogy alulról felfelé pásztáztam a testét! Persze rajta a zavar
legkisebb jelét sem fedeztem fel, ellenben ő tisztán láthatta az
enyémet, mert éreztem, hogy ég az arcom, ami annak volt
köszönhető, hogy bokáig vörösödtem.
– Szóval egy ásót... – Ismételte meg, kérdőn felhúzva a
szemöldökét, mert várta, hogy megindokoljam. Míg várt a
válaszra, közelebb lépett hozzám, majd felemelte a nála lévő
inget, és beledugta az egyik ujjába a kezét. A másik srác is
öltözködni kezdett.
– Igen – köszörültem meg a torkom, majd a mögöttem lévő
ajtó felé mutattam. – De talán mégis hagyományos módon
távozom, mert itt túl kemény a talaj. – Ergo, nem tudom elásni
magam szégyenemben. Ezzel hátat fordítottam nekik, és
kimentem. Szerencsére nem tettek rám még egy utolsó
megjegyzést, aminek kifejezetten örültem, bár kétlem, hogy
amint bezáródott az ajtó, szó nélkül hagyták volna ezt a kis
közjátékot.
Félve léptem a mellette lévő szoba ajtaja elé, és mély levegőt
vettem, hogy összeszedjem magam. Mivel ezen a folyosón
három szoba volt egymás mellett, reméltem, hogy ezúttal jó
helyen álltam meg a középső előtt. Kopogtam, és
megkönnyebbültem, hogy egy női hang szólt ki.
– Tessék!
Benyitottam és gyorsan megtudtam, amit akartam, majd
szélsebesen távoztam. A bátyámhoz léptem, miután elhagytam
a folyosót, aki épp a fényképezőgépét állította be a stúdiónak
abban a részében, ahol a fényképeket készítette.
– A sminkeseknek még kell tíz perc – mondtam, majd
közelebb hajoltam hozzá, hogy más ne hallja a kérdésem. – Mi a
francért nem szóltál, hogy Derek Davis is itt van?
– Találkoztatok? – kérdezte hamis mosollyal az arcán.
– Rájuk nyitottam az öltözőben – mondtam idegesen.
– Nem tudom, miért vagy miatta ennyire zavarban – vonta
meg a vállát. – Ő is csak egy modell, mint a többi.
– Attól még mondhattad volna, hogy fel tudjak rá készülni!
Noah összevont szemöldökkel nézett rám.
– Miért? Akkor idefele beugrottál volna a fodrászhoz és a
manikűröshöz?
Belebokszoltam a vállába.
– Ne légy ekkora szemét!
– Te meg ne viselkedj úgy, mint a legtöbb nő, aki meglátja!
– Miért, hogy viselkedem?
– Ki vagy akadva – vetette oda, de már megint a gépét
nyomkodta. – És az arcodat elnézve, szerintem megsülne rajta
két tojás. – Megint rám nézett. – És fogadjunk, levert a víz is.
Ami azt illeti, a saját levemben főttem. De már nem is tudtam,
hogy mi miatt. Szerettem volna azt hinni, hogy a bátyám epés
megjegyzése volt rám ilyen hatással, de sejtettem, hogy egészen
más miatt kaptam hőgutát. Mindegy is! Nem fogok a
továbbiakban Derekre nézni, és főleg nem kezdek el remegni,
na nem mintha ezt irányíthatná az ember! Kihúztam magam és
emlékeztettem: Nem vagyok én olyan nő, akit csak így zavarba
lehet hozni! A feladatomra fogok koncentrálni, és elfelejtem
azokat a kockákat a hasán. Menni fog!

Semmi nem ment úgy, ahogy elterveztem. Kész idegbaj volt a

napom. Nem volt elég, hogy félmeztelen pasik között cikáztam,
még a nők is kiborítottak. De a bátyámat se hagynám ki a
felsorolásból, aki percenként ugráltatott minden apróságért.
Nap végén pedig holtfáradtan ültem le a raktárban, hogy egy
szusszanásnyi levegőhöz jussak, és végre elgondolkozzam egy
kicsit. Pár perce volt az utolsó témakör fotózása, ahol mindenki
fürdőruhában pózolt. A tökéletes testű és szépségű modelleket
nézegetve elég kicsire zsugorodott az önbizalmam, pedig sosem
voltam magammal elégedetlen. A jelenlévők azonban
biztosítottak afelől, hogy eléggé középszerű a megjelenésem.
Nincs égig érő lábam és lehetetlenül vékony derekam, amit
megkoronázna két nagy cickó. Ehelyett átlagos a magasságom
és úgy nagyjából mindenem. Kivéve a fenekemet. Azt elég
méretesre szabták rajtam.
– Itt vagy? – nyitott rám a bátyám. – Lassan mindenki
felszívódik, segíts nekem kicsit összepakolni!
Most komolyan? Tíz másodperce tűntem el, és máris talált egy
okot, hogy felállítson. Kelletlenül tettem eleget a kérésének, és
csak az tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, amint
elpakolunk, mehetek végre haza, hogy a párnámat átölelve
elaludjak a kényelmes ágyamban.
 MÁSODIK FEJEZET

DEREK

Elég furcsa volt ez a mai nap, mit ne mondjak. Alig ismertem

magamra a fotózás alatt, pedig nagyon nehéz kibillenteni az
egyensúlyomból. Mindig fegyelmezett és koncentrált vagyok,
amikor lencsevégre kapnak, de most folyamatosan
figyelmeztetnem kellett magamat, hogy a tekintetem ne
vándoroljon a kamera mellett álló csajra.
A fotóssal, Noah-val, még nem dolgoztam együtt, egészen
gördülékenyen ment a munka, egy apróságot leszámítva. Mert
ugye ott állt mellette a húga, aki kibaszottul megnehezítette a
dolgomat. Ami eléggé meglepő számomra, mert általában én
vagyok az, aki zavarba hoz másokat, nem pedig fordítva.
Teljesen belekényelmesedtem már ebbe a reakcióba, emiatt
nem tudtam hova tenni a zavarom. Igazából nem is történt
semmi azon kívül, hogy végigmérte a testemet, és vörös arccal
kimenekült az öltözőből, én mégis beleborzongtam a
kíváncsiságba, hogy mi lehetett ennek az oka. Aztán egész nap
mintha kerülte volna a szemkontaktust velem. Míg mások felé
elengedett egy-egy mosolyt, addig rám alig nézett. És ezt onnan
tudom, mert én egyfolytában őt figyeltem. Érdekelt az a lány,
akire látszólag nem hatott a mosolyom, mégis paprikavörösre
váltott az arca az első találkozásunkkor. Hiába kerestem az
összefüggést a két egymásnak ellentmondó reakció között, nem
találtam. Az érdektelensége volt az, ami valójában felkeltette az
én érdeklődésemet. Talán mert egy hiú barom lett belőlem?
Elég ismert vagyok a modellszakmában és a hétköznapi
életben is sokan tudták, ki vagyok, bárhová mentem. Ez persze
nem kifejezetten a modellkarrieremnek volt köszönhető,
hanem inkább annak, hogy egy éve szerepeltem Taylor Swift
videóklipjében, beugró statisztaként. Akkor robbantam be
igazán a köztudatba, és egy éjszaka alatt megtízszereződött a
követőim száma a közösségi oldalakon, akik között hírességek is
fellelhetők elég szép számban. Erre jött ez a lány, akire magam
sem tudom, milyen hatást gyakoroltam. Szépen megnyirbálta az
önbecsülésem, hogy nem jövök be annak, aki felpiszkálta
bennem a régóta alvó vadászösztönt. És továbbra sem értem,
miért. Miért volt olyan lényeges, hogy mit gondol rólam? Miért
foglalkoztatott, amikor nők ezrei rajonganak értem? Hát talán
pont ezért. Mert látszólag ő nem.
Ahogy kiléptem az épületből a sötét éjszakába, még mindig ez
motoszkált a fejemben, amikor a kétkerekű járgányomhoz
indultam, hogy hazarobogjak vele. Reflexszerűen belenyúltam a
nadrágzsebembe, hogy előhalásszam a kulcsom, de nem
találtam. Rádobtam a motor ülésére a bőrdzsekimet,
megkockáztatva, hogy a nyílt utcán meglovasítja valaki, és
visszaindultam a stúdióba, hogy megnézzem, hol hagytam, bár
sejtettem, hogy az öltözőben, így célirányosan mozogtam.
Ahogy benyitottam a helyiségbe, rögtön megtorpantam. A fotós
hugicája állt a ruhaállvány mellett, és alig akartam hinni a
szememnek! Az egyik pólót szagolgatta? Ahogy felém kapta a
tekintetét, rögtön megrémült, és maga mögé rejtette a
ruhadarabot. Esküdni mertem volna, hogy azt a pólót viseltem a
fotózás alatt! Ahogy egymásba fonódott a pillantásunk, rögtön
elpirult, amit igazi rohadék módjára egy győztes mosollyal
jutalmaztam. Most megvagy!
– Segíthetek? – kérdezte, megjátszva, mintha mi sem történt
volna.
– A kulcsomat keresem, valószínűleg itt maradt – mondtam,
de ahogy az asztalra néztem, meg is láttam. Odaléptem és
levettem róla. – Sokáig maradsz? – kérdeztem.
– Ööö... nem válaszolta, és gyorsan lesütötte a szemét. – Még
felakasztom a ruhákat és megyek is haza.
– Elvigyelek? – tetéztem még jobban a zavarát a
kérdésemmel.
Hevesen megrázta a fejét, és összevont szemöldökkel nézett
rám. Nem is csodálkoztam, hogy ellenállásba ütköztem, én is
hasonlóan értetlenkedtem amiatt, hogy ezt felajánlottam neki,
viszont próbáltam nem mutatni a jelét, hogy ugyanúgy
ledöbbentem a saját szavaim hallatán, mint ő. Amiatt pedig még
inkább ledöbbentem, hogy kosarat kaptam. Mikor volt ilyen
utoljára? Gondolkodnom kellett, de a közelmúltból egyetlen eset
sem jutott eszembe.
– Kedves tőled, de itt lakom a közelben és...
Nem tudta befejezni a mondatát, mert Noah rontott be az
ajtón, aki döbbenten nézett először rám, majd a húgára, ezért
gyorsan elhadarta a mondandóját:
– Ave, ne haragudj, de nem tudlak elvinni ma este sem
vacsorázni, sem haza, mert Theo most telefonált rám, hogy az
állatorvosnál vannak a kicsi Bobbal.
 – Mi a baj? – kérdezte aggódva Ave. Tetszett a neve különben.
– Nem tudom. Azt mondta, hogy egész nap csak feküdt, és alig
bírt lábra állni.
– Ó, szegény, remélem nincs semmi komolyabb baja!
Valódi aggodalmat éreztem ki a hangjából. Ezek szerint
nemcsak a neve szép, hanem állatbarát is, ami nálam ért egy
plusz pontot.
– Azt én is remélem, de majd értesítelek, ha többet tudok! –
odalépett hozzá és megölelte a húgát. – Itt vannak a kulcsok, ha
végeztél, zárj be, és majd holnap beugrok értük hozzád –
mondta neki, ahogy kibontakozott a gyors ölelésből, és távozni
készült, de még megjegyezte. – Ne felejts el beriasztani, és
ígérem, hogy bepótoljuk a vacsit! – mondta búcsúzóul, mielőtt
azonban kilépett volna, hátrafordult. – De kilencre lefoglaltam
az asztalt, kérlek, érj oda időben és rendelj bármit, én állom! –
Ezután rám pillantott. – Te pedig jobban jársz, ha tartod ezt a
távolságot kettőtök között! – fenyegetett meg némi szigorral a
hangjában, és a kezével utalt a közel másfél méterre, ami Ave-
től elválasztott.
– Mi bajod van haver? – kérdeztem tőle, mert ha rám akart
ijeszteni, gondoltam, szólok neki, hogy kurvára nem jött össze.
– A híred a bajom, haver! – utánozta le az előbbi megnevezést,
és mielőtt bármit reagálhattam volna, eltűnt a szemünk elől, de
az ajtót nyitva hagyta.
Ave nagyot fújtatott, majd levett egy vállfát az állványról, és
ráakasztotta a pólót, amit eddig maga mögött rejtegetett.
– Remek – morogta félhangosan, és kissé letörten rám
pillantott.
 Tudtam, hogy mennem kellene, de a helyzet olyan remekül
adta magát, hogy felé léptem, és újra megszólítottam.
– Szóval nem is haza indultál.
– Az csak egy dolog, hogy a bátyám mit szeretne – válaszolta,
és ellépett mellettem a kijárat felé. Utánafordultam, de nem
követtem. Az ajtóból visszafordulva láthatta, hogy az órámra
néztem.
– Bárhová is mész, elviszlek – szögeztem le.
– Ne fáradj vele!
Felé indultam és megálltam előtte. Nem moccant, pedig
nyoma sem maradt a két lépés távolságnak köztünk. Egy röpke
pillanatig a tekintetemmel elidőztem az ajkain és kényszeríteni
kellett magam, hogy a szemébe nézzek, ahelyett, hogy tovább
merengjek azon, milyen érzés lehet megcsókolni őt.
– Nem fáradság – mondtam neki halkan. – Nem venném a
lelkemre, ha egyedül hagynálak egy vacsoraasztalnál. Hol
foglalt a bátyád asztalt?
Még mindig gyanakodva nézett rám, és teljesen elutasító volt
a tekintete, ami miatt azonban eszem ágában sem volt
visszavonulót fújni.
– A Robertben – mondta ki nagy nehezen az étterem nevét.
Oké. Haladunk.
– Ismerem a helyet – mondtam. Ettem már ott párszor.
Ráadásul innen nem is volt messze. – Tíz perc alatt ott vagyunk
– közöltem, mire csodálkozón felemelte a szemöldökét.
– Repülővel?
– Majdnem – mosolyogtam, és kikerülve őt az ajtóhoz léptem.
– A ház előtt megvárlak.
{1}
Az Arctic Monkeys egy indie rock együttes, az angliai High Greenből, Sheffield
külvárosából indult 2002-ben. – a szerk.

{2}
A Beastie Boys egy 1978-ban alakult New York-i rap rock zenekar volt három
állandó taggal. – a szerk.

{3}
A népszerű Feleségcsere című tévéműsor mintájára készült, 2003-ban indult
showműsor, amelyben cégek igazgatói átadják a vállalat vezetését egy
idegennek. A kockázatos játék két hétig tart, addig kísérletezhet új stílussal a
jövevény. - a szerk.

{4}
A Pretty Ricky egy amerikai R&B/hiphopegyüttes a floridai Miamiból. – a szerk.

{5}
Jimmy Choo kínai származású maláj divattervező, aki az Egyesült
Királyságban él. Társalapítója volt a Jimmy Choo Ltd.-nek, amely kézzel
készített női cipőiről vált ismertté. – a szerk.

{6}
Egy amerikai multinacionális vállalat, amely csak regisztrált tagjai számára
működtet kiskereskedelmi üzletláncot (raktárklub). – a szerk.

{7}
Az eredeti alkalmazások: HGTV és TapNext. – a ford.

{8}
Az eredeti szövegben az alkalmazás: HGTV. – a ford.

{9}
A Twitch.tv egy videójáték-közvetítéssel foglalkozó weboldal. – a szerk.

{10}
A New York Knickerbockers egy profi kosárlabdacsapat, amely az NBA Keleti
főcsoportjában, az Atlanti csoportban játszik. – a szerk.

{11}
A Brooklyn Nets egy profi kosárlabdacsapat, amely az NBA Keleti
főcsoportjában, az Atlanti csoportban játszik. - a szerk.

{12}
Szójáték: win – győz. – a szerk.

{13}
Miranda Priestly Lauren Weisberger Az ördög Pradát visel című 2003-as
 regényének egyik szereplője, akit Meryl Streep ábrázol a 2006-os
filmadaptációban. – a szerk.

{14}
A walkie-talkie formálisabban kézi adóvevő néven ismert, hordozható,
kétirányú rádió adóvevő. – a szerk.

{15}
Kristen Mary Jenner amerikai televíziós személyiség, szórakoztatóipari
menedzser, producer, üzletember és író. A 2007-ben indult Keeping up with the
Kardashians reality show hozta meg számára az ismertséget. – a szerk.

{16}
Amy Elizabeth Fisher egy amerikai nő, aki 1992-ben „Long Island Lolita”
néven vált ismertté a médiában, amikor 17 évesen lelőtte és súlyosan
megsebesítette Mary Jo Buttafuocót, Joey Buttafuoco feleségét, akivel Fishernek
szexuális kapcsolata volt. – a szerk.

{17}
A Dateline NBC egy hetente sugárzott amerikai televíziós hírmagazin/jogi
műsor. Korábban ez volt az NBC zászlóshajója, általános érdeklődésre számot
tartó hírmagazin, most azonban főként igazi krimikre összpontosít. – a szerk.

{18}
A Cirque du Soleil egy montréali székhelyű szórakoztatóipari vállalat és a
világ legnagyobb kortárs cirkusza, melyet az tesz egyedülállóvá, hogy nem
folyamodik állatszámokhoz, viszont nagyban támaszkodik mozgásművészek,
akrobaták, zsonglőrök, légtornászok és komikusok munkájára. – a szerk.

{19}
Az elegáns kaszinóhotelekkel szegélyezett, neonfénnyel átitatott Strip Las
Vegas elválaszthatatlan része. – a szerk.

{20}
Texas állam. – a szerk.

{21}
A flop abból az öt lapból három, melyekre az asztalon lévő közös lapok néven
utalunk. – a szerk.

{22}
Kártyasor a pókerben, amelyben minden lap azonos színű. – a szerk.

{23}
A Grey’s Anatomy (Magyarországon Grace klinika címen futó) sikersorozat
főszereplői. – a szerk.