Keresd a szerző novelláját:

https://alomgyar.hu/konyvlista/novellak

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

A felejtés útján, 2021
A rabság gyönyöre, 2021
Suttogó vágyak, 2021
Szíria szülötte, 2022
Hozzád láncolva (Birtoklás 1.), 2022
Hozzád tartozva (Birtoklás 2.), 2022

Copyright © Marilyn Miller, 2022

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2022
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett, Faniszló Ádám

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Kónya Orsolya
Korrektúra: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5705-57-3
 Prológus
A házban sötétség van.
A gonosz még nem mutatta meg az arcát.
Határozottan szorítom a fegyveremet, ahogy felfelé lépkedek
a lépcsőn. A levegő fullasztó. És vérszagú. Parányi félelem
születik bennem. Nem a haláltól félek, hanem attól, hogy mi
fogad, ha felérek.
Jobbra fordulok. Lassan araszolok a fal mellett. Elérek egy
ajtóhoz.

LISA

Ez a felirat áll rajta virágos betűkkel.

Benyitok.
A másodperc tört része alatt körbenézek. Nincs mozgás.
Közelebb lépek az ágyhoz, amit halványan megvilágít a hold
ezüstös fénye. Az ördög már itt járt. Hogy mit hagyott maga
mögött? Egy összetört testet. Gyűlölet éled bennem. Pusztító
harag, ahogy az ágyban fekvő aprócska testet nézem. Lisa testét.
Közelebb lépek hozzá.
A valamikor mosolygós szempár üres. Eltűnt belőle az élet.
Ahogy megfordulok, valaki rám támad. Várt rám. Kiüti a
kezemből a fegyvert. Dulakodunk. Erős fájdalom szúródik a
bordám közé. Nem látom a szörnyet, csak a jelenlétét érzem.
Erős cigarettaszagát, ami mégsem képes elnyomni a halál
semmihez sem fogható bűzét. Sötét tekintet villan az éjszaka
sötétjében. Az ördög pribékje engem akar. Küzdök ellene. Arcon
ütöm, mire felmordul. Nem nagy darab, könnyen elbánok vele.
A harag elpusztíthatatlanná és erőssé tesz. Megragadom a karját
és a háta mögé csavarom, mire válaszul felordít.
Bűnös!
Csontroppanás. Éktelen ordítás. A sötétséget hirtelen felváltja
a fény. Elvonszolják tőlem az áldozatomat, akinek a halálát
akartam.
Ha csak pár percet kaphattam volna még…
Talán a gonosz elpusztult volna.
Újra az összetört test felé fordulok, amit kegyetlenül
megfosztottak a lelkétől. Akaratlanul is könnyek szöknek a
szemembe.
A bátorság elillan, és nem marad más, csak az üresség…
 Elena
A mai fárasztó nap után semmi kedvem egyedül tölteni egy
újabb magányos éjszakát. Napközben a törvény szolgájaként
kénytelen vagyok határokat húzni, így az éjszaka az én igazi
világom. Nincsenek szabályok, nincsenek béklyók. Leveszem
megszokott formaruhámat, ami mégis eltér a kollégáim
viseletétől. Vezető nyomozóként megengedhetem magamnak a
könnyed eleganciát még munka közben is. Míg másoknak
kötelező viselet az egyenruha kényelmetlen anyaga, addig én
drága szaténblúzokban és kosztümnadrágban szambázok be
minden reggel. Kiből ellenszenvet, kiből elismerést váltok ki.
Ugyan már! Egy szőke nő mint vezető nyomozó a gyilkossági
osztályon?
Kezdetben sokszor összesúgtak a hátam mögött.
Tuti széttette a lábát.
Biztos jól tud szopni.
Eleinte talán zavart, de ma már nem. Amit elértem, azt saját
erőből értem el. Nem kellett térdre zuhannom egyik felettesem
előtt sem.
Azt hiszem, az alattam dolgozó kollégák mára elfogadták a
státuszomat. Keményen megdolgoztam azért, hogy
elismerjenek. A rendőrtisztit és az egyetemet is kitűnő
eredménnyel végeztem. Fizikálisan is erőm teljében vagyok.
Egy férfiak uralta világban bizony nagyon nehéz egy nőnek
érvényesülni, még a 21. században is. Hogy nekem mégis mivel
sikerült? Akarattal és kitartással.
Beállok a zuhany alá, hogy felfrissüljek. Választok ma estére
valami dögös ruhát, aztán belevágok az éjszakába. Ebben a
játékban nem én vagyok a préda, nem én játszom a szelíd
őzikét. A férfiak csak játékszerek számomra, nem jelentenek
semmit. Nem szándékozom lekötni magam. A legkevésbé sem
szerelembe esni, majd boldogságot színlelve kertvárosi
feleséget játszani. Nekem más céljaim vannak. Üldözöm a bűnt.
Elkapom a rosszfiúkat, és rács mögé dugom őket, miközben
magam is folyamatosan bűnözöm. A világ szemében jó vagyok.
Már-már gusztustalanul tökéletes. Nos, megsúgom: a tökéletes
nem létezik. De a bűn igen.
Kivasalom a hajamat, ami kissé összeugrott a forró párától,
majd kisminkelem magam, vörösre rúzsozom a számat. A
férfiak szeretik, ha egy nő használ rúzst. Főleg, ha az kihívó.
Nem, nem lotyós. Nőies. Határozott. Azt üzeni a világ felé, hogy
kívánatos vagyok. És mivel ma estére partit keresek magamnak,
mindent megteszek annak érdekében, hogy ez így is legyen.
Felveszem az egyik magas sarkú cipőmet, és végigsimítok az
oldalamon. A sekélyes kis életem ma némileg kielégül.
Magamhoz veszem a táskámat, közben hívok egy taxit. Nem
vezetek, ha iszom. A balesetek túlnyomó többségét részeg
sofőrök okozzák.
Ahogy kilépek az utcára, észreveszem a taximat, ami már az
út szélén vár. Beszállok, és közlöm az úti célomat. A sofőr
azonnal a gázra tapos. Szerencsére hamarosan megérkezünk,
hiszen a kedvenc bárom nincs túl messze a lakásomtól. Koszos
és büdös volt az autó, nyilván a sok ember miatt, akik
egymásnak adták a kilincset egész nap. Kifizetem a fuvart, és
bemegyek. Hétköznap is sokan megfordulnak itt. A hely és a
hangulat kellemes, a fények enyhén vörösesek, az emberek
jókedvűek. Helyet foglalok a magas bárszéken, közben a
pultosra pillantok, aki épp italt tölt egy negyvenes férfinak.
Diszkréten körbenézek. Semmi említésre méltó, így újra
visszafordulok a pult felé. Kissé válogatós vagyok. És persze
óvatos.
– Jó estét! – a fiatal csapos jókedvűen köszön rám. Ám az
arcán ülő mosoly fáradt. Lefogadom, kora reggel óta dolgozik,
de a vendéglátás már csak ilyen.
– Jó estét! Egy whiskyt kérek, de egy jégkockával, nem
szeretem, ha vizes lesz.
– Azonnal – a fiú elfordul egy pohárért, hallom, ahogy jég
koppan a pohár alján, majd ráönti az italt, és óvatosan elém
teszi.
– Egészségére!
– Köszönöm.
Percekig nem történik semmi, majd egyszer csak egy magas
férfi lép mellém. Egy magányosan iszogató nő vonzza a
férfiakat. Mintha a homlokomra lenne írva, hogy: szabad
vagyok! Szótlanul néz, közben hosszú ujjait tördeli. Szemmel
láthatóan zavarban van.
– Igen?
Segítek neki. Ez már nekem kellemetlen. Akkor mit érezhet
ő?
– Szia! Feltűnt, hogy itt ülsz egyedül. Egy ideje már figyellek,
és…
– Ne folytassa! Nem fogyasztok semmit, nem vágyom
társaságra.
Főleg nem a tiédre.
– De azért köszönöm.
Nem tetszik a pasi. Nem a zsánerem. Bár igazán nincs is
olyanom, de nem ő az, akit ma estére keresek.
– Bocs, hogy zavartalak.
És az illemet sem ismeri.
– Semmi gond – válaszolom, majd újra a pincérfiúra nézek. –
Öntsön az úrnak, amit kér. A vendégem.
– Azonnal.
A férfi, aki fél perce még előttem állt, elkullog, hogy kikérje a
potyapiát.
Tovább iszogatok, de természetesen csak mértékkel. Pontosan
tisztában akarok lenni azzal, mi történik körülöttem. A nők
sajnos képesek átesni a ló túlsó oldalára, és olyankor tudnak
igazán nagy bajba keveredni. Leteszem a poharat. Hangos
nevetést hallok a bejárat felől. Férfiak nevetnek, és az egyikük
hangja különösen kellemes. A nők azonnal felfigyelnek a
férfihangra. Főleg akkor, ha az beindít náluk valamit.
Természetesen nem fordulok meg, hiszen az nem illő. Egy nő
soha nem hívja fel magára úgy a figyelmet, hogy bámulja a
pasit. Ahogy a látókörömbe kerül a hang gazdája, a tekintetem
gyorsan végigsiklik rajta. Elég magas, úgy a húszas évei közepén
járhat. Öltönyt visel, tehát feltehetően jó egzisztenciával
rendelkezik. Kicsit hosszabb haja van, talán barna. Szeretem a
barnákat. Leülnek egy bokszba néhány méterre tőlem, és még
mindig nevetnek. Visszafordulok a pult felé, és megiszom a
maradék whiskymet. Nő létemre szeretem ezt az italt, sokkal
jobban, mint azokat a színes löttyöket idétlen kis esernyővel a
pohár szélén.
– Te Adam! Látod azt a hosszú lábú szőkét a pultnál?
– Nem lehet nem észrevenni. Jó nő, és imádom a szőkéket.
Szerinted odamenjek?
– Egy próbát megér. Maximum elhajt.
Idétlenül felröhög.
És nem hajtom el. Teljesen más terveim vannak vele.
A fiatal fiú feláll, a szemem sarkából figyelem, ahogy lassan
közeledik felém.
– Jó estét! Csak így egyedül? – kérdezi jókedvűen, mire
unottan a hang irányába fordulok. Hosszú szőke hajamat egy
kecses mozdulattal a vállam mögé dobom, hogy kiváltsam
belőle az ingert. A férfiak imádják, ha egy nő a hajával játszik.
Ha ezt tesszük, a vonzalom nem egyoldalú. Kiszámítható ez a
játék, nem igaz?
– Jó estét! – köszönök, közben körbenézek. – Én nem látok itt
senkit, úgyhogy igen.
Fiatal, és nagyon sármos. Az arca frissen borotvált, még
mindig árad róla a finom kölniillat. A szeme sötét, csak néha
takarja el kissé hosszúra hagyott haja. Izgató lesz beletúrni abba
a jól fésült hajába.
– Lenne kedved meginni egy italt velem?
– Most is iszom.
– Látom, de esetleg fogyaszthatnád a következőt az én
társaságomban is – hamis mosoly ül az arcára.
 – Rendben. Ha már így letámadtál… – teszem hozzá gúnyosan.
– Adam vagyok. És ne haragudj, de számomra ez nem volt
kérdés! Remélem, azért az ital áll – a kezét nyújtja, melyet egy
pillanatnyi habozás után megfogok. Jólesik az érintése. Kémia
kipipálva. És nem csak az ital fog itt ma este állni…
– Elena vagyok.
Szemmel láthatóan nem zavarja a kissé távolságtartó
viselkedésem, ezért leül mellém. Adam tud és akar is küzdeni
értem. A kérdés az, mihez kezd a lehetőséggel.
– Adam, én elmentem – a barátja lép mellénk, és
biztatásképpen megveregeti a vállát.
– Rendben, majd holnap – válaszolja Adam, közben a
barátjára kacsint. Ez az a tipikus ,,látod, felszedtem a csajt”
kacsintás barátok között. A kicsi Adam azt hiszi, ő cserkészett be
engem, de erről persze szó sincs. Én választottam ki őt,
máskülönben nem vigyorogna ilyen idétlenül itt mellettem.
Mindig a nő dönti el, hogy meddig mehet el egy férfi.
– Mivel foglalkozol? – az első felszínes kérdés, ami azért mégis
fontos. Nem mindegy, kivel készülök eltölteni egy éjszakát.
Adam elgondolkodik, közben végignéz rajtam. Való igaz, nem
sokat takartam el nőies idomaimból. Egy rövid ceruzaszoknyát
választottam, mellé egy fehér szatén blúzt, aminek a felső
gombjait elfelejtettem begombolni. Lefogadom, Adam
gondolatban már engem kefél. És ez a gondolat megül az én
fejemben is.
– Brókerként dolgozom. És te? – kérdezi kíváncsian. Igazából
le se szarja, mivel foglalkozom. Egy dolog érdekli. Minél
hamarabb bejutni a bugyimba.
 – Nyomozó vagyok – válaszolom közömbösen.
Adam elcsodálkozik.
– Nyomozó?
– Gondot jelent?
– Nem… dehogy… csak… olyan finom nő vagy, nem
gondoltam… hogy…
– Nem gondoltad, hogy jól bánok a bilinccsel?
Erre a mondatra hamis mosolyra húzódik a szája.
Jól bánok. Kétséged se legyen!
– Gyanítom, jól bánsz bármivel, ami a kezedbe kerül.
Enyhén elmosolyodom, és közelebb hajolok hozzá,
lehetőséget adva egy mélyebb betekintésre a blúzom finom
anyaga alá. A hatás természetesen a várt, mohó tekintete
azonnal a fehér csipke melltartómra siklik. Ha most
megkérdezném, milyen színű a szemem, nem tudná
megmondani. De ha arról kérdezném, hányas melltartót
hordok, arra biztos kitűnő választ tudna adni.
– Szeretnék többet tudni rólad – motyogja.
– Van néhány szabályom. Ha ezt betartod, akkor
abbahagyhatjuk ezt a macska-egér játékot, és továbbléphetünk.
– Mik azok? – kérdezi Adam izgatottan, közben ő is közelebb
hajol. A combomra teszi a kezét, majd ujjai lassan elindulnak
felfelé. Úrrá lesz rajtam a vágy, hogy megérintsem, hogy
megcsókoljam, hogy azt tehessek vele, amit csak akarok. Felnőtt
emberek vagyunk, nem kell futni a felesleges köröket, azt
hiszem.
– Nem cserélünk számot, nem lesz folytatás, nincs orális szex,
és nem alszom nálad. Ha ez neked így megfelel, akár
indulhatunk is – közlöm a játékszabályokat, közben lassan
hátradőlök. Adam meglepetten néz rám, hirtelen azt sem tudja,
mit mondjon. Én tudom, mit akarok. És ő is, mert a szája
sarkában lévő mosoly elárulja. Látom rajta, hogy vágyik rám,
tudom, hogy meg akar kapni. Mivel tetszik nekem, így meg is
kapja tőlem az esélyt.
– Akkor induljunk!
Adam feláll, rendezi a számlát, majd elindulunk a kijárat felé,
közben hív egy taxit, amire pár percet várnunk kell. A zsebébe
csúsztatja a telefonját, majd felém fordul. Végre. Kezd
izgalmassá válni a dolog. Lehajol, kezét a derekamra teszi, és
megcsókol. Finom és édes, érződik benne, hogy bizonyítani
akar. A keze lassan lesiklik a hátamon, majd megáll a
fenekemen, és ott marad. Válaszul a nyakába kapaszkodom, és
lejjebb húzom magamhoz, hogy jobban elérhessem. Beletúrok
hosszú hajába, ami selymes és puha.
Az autó közben megáll mellettünk, a sofőr lehúzza az ablakot,
és hangosan horkant egyet, jelezve, hogy nem kíváncsi a
műsorra. Beülünk, Adam közli a címet, majd felém fordul, és
újra megcsókol. Fiatal és zabolátlan. Volt már dolgom hozzá
hasonlóval. Az ágyban minden bizonnyal isteni lesz, de
felejthető. A keze a szoknyám alá csúszik, tétován halad a
combomon felfelé. Egy határozott mozdulattal megfogom a
kezét, mert ez mégis csak egy taxi, és nem kívánok ingyen
műsort adni. Vannak dolgok, amiket jobb szeretek a hálóban
csinálni. És ez pont olyan.
Végre megérkezünk Adam lakásához. Egy hatalmas tömb
huszadik emeletén lakik. Igazi legénylak. Hatalmas tévé a falon,
kevés bútorzat, semmi személyes dolog.
– Iszol valamit? – kérdezi, miközben én egy szempillantás
alatt feltérképezem a lakást.
– Igen. Köszönöm – válaszolom, közben ledobom a táskámat
az előttem lévő fekete kanapéra.
– Rögtön jövök – válaszolja kedélyesen, majd sarkon fordul,
és kimegy a konyhába. Hallom, ahogy csörög a poharakkal és az
üveggel. Valószínűleg borral kínál. Néhány pillanat múlva
mellettem terem, már nincs rajta zakó, és meglazította a
nyakkendőjét is. Felém nyújtja a poharat. Ahogy sejtettem, bor.
Az édesebb fajtából. Lassan kortyolgatom, közben őt nézem.
Szép keze van. Mosolygós tekintete, pajkos mosolya. Adam
nagyon vonzó férfi. De még fiatal. Olyan lesz, mint a jó bor. A
korral nemesedik. Az utolsó korty után elveszi tőlem a poharat,
és leteszi a dohányzóasztalra. Elindul felém, közben még
lazábbra húzza a nyakkendőjét. Imádom a nyakkendőt. Az
emberek el sem hinnék, mennyi mindenre jó azon kívül, hogy
haszontalanul lóg a férfiak nyakában…
– Majd én – elveszem a kezét. Megfogom a nyakkendőjét, és
finoman kihúzom az inggallér alól. Elkezdem kigombolni az
apró gombokat. Ahogy végre az utolsóval is végzek, széttárom a
finom anyagot. Kidolgozott felsőtest. A mai világban ez nem
meglepő, hiszen a külsőségek dominálnak. Lehúzom a karján az
inget, és a földre dobom.
– Én következem. – Pillanatok alatt végez az akadályt jelentő
gombokkal, lehúzza a blúzomat, ami hanyagul siklik végig
libabőrös testemen. Megfogja a mellemet, kicsit összenyomja, és
csókolgatni kezdi. Néha megszívja és megharapja az érzékeny
bőrt. Éreznem kellene valami felemésztő vágyat, de nem érzek.
Akarom Adamet, szexelni akarok vele, de az a feszítő érzés
nincs meg. Az az érzés, ami fölött nem tudsz uralkodni.
Könnyed mozdulattal kikapcsolja a melltartómat, megfogja a
vékony pántokat, és lassan lehúzza a vállamról.
– Gyönyörű nő vagy! Kívánatos és szexi – morogja a fülembe,
majd szenvedélyesen megcsókol. Megmozdul bennem valami,
de még mindig érzéketlen vagyok. Talán megérzi rajtam, ezért
még mélyebben csókol. Lehúzom a cipzárt a nadrágján,
megmarkolom keményen ágaskodó farkát, mire válaszul a
számba nyög. A férfiak annyira kiszámíthatóak. Az ujjaim
duzzadt golyóival játszanak, közben belemarkolok a fenekébe.
Kemény és feszes. Szeretem, ha jó feneke van egy pasinak.
– Kurva életbe! – Érzem, hogy megfeszül a teste, ahogy
megszorítom a golyóit. – Te aztán nem szarozol. – Egy határozott
mozdulattal lehúzza a szoknyám cipzárját és elém térdel,
közben lehámozza rólam az akadályt jelentő ruhadarabot. –
Imádom a feketét. – Végigsimít a lábamon. – A csipkét.
Naná. Melyik férfi ne szeretné?
– Szeretném, ha rajtad maradna, amíg kinyallak. Azt mondtad
az orális szex kizárva. Azért remélem nekem nem tiltod meg.
– Neked nem! – Ujjaim a hajába siklanak és pulzáló ölemhez
húzom. Talán, ha kinyal, meghozza a kedvemet a szexhez. A
férfiak azt hiszik, mi sem könnyebb. Megujjazni, közben néha
nyalakodni és kész. Nos, ez nem így van. Nem minden férfi nyal
jól. Úgy hiszem, Adam jól fogja csinálni. Félrehúzza a bugyimat,
és végignyalja a kis redőket. Nem kapkod, nem nyers. Hol
körkörösen nyal, hol belém mártja a nyelvét.
 Hmm… nem rossz…
Egyik lábamat felteszem a kanapé szélére, hogy jobban
hozzám férhessen. A medencém néha-néha akaratlanul is felé
billen, közben a hajába markolok, mire felmordul. Belém dugja
az egyik ujját, és ritmusosan ujjazni kezd.
– Ez az… ahh… ne hagyd abba. – Meghúzom a haját.
– Baszki! – Mélyebbre nyomja bennem az ujját, közben
megszívja az érzékeny bőrt. Adam határozottan jól nyal. Lassan
megjön a kedvem a szexhez. Elhúzódik tőlem, és felnéz rám.
– Meg akarsz dugni, Adam? – Végigsimítok duzzadt csiklómon.
– Piszkosul.
– Hmm… rossz fiú vagy? – Bekapom az ujjamat, és szopni
kezdem. Elém áll, hirtelen megragadja a karomat, és a kanapéra
dob.
– Az. Aki keményen meg fog baszni!
Felnevetek, mire résnyire húzott szemmel lehajol, és az asztal
alsó polcáról magához vesz egy óvszert. Gyanús volt, hogy ez
nem az első kanapés szexe. Gyorsan feltépi a zacskót, és
felgörgeti a gumit merev farkára. Nem vetkőzik le, azonnal
fölém magasodik, félrehúzza a bugyimat, és keményen belém
vágódik. Szinte egyszerre mozgunk. Egyik lábamat a feneke alá
szorítom, a másikat oldalra feszítem. Annyira szeretném
élvezni. Annyira szeretném, ha nem lennék teljesen érzéketlen.
Megcsókol, közben a mellemet gyúrja.
– Fegyvered is van? – zihálva teszi fel a kérdést.
– Igen…
– És bilincsed? – a hangja izgatottan cseng.
– Igen. Szeretnéd, ha használnám?
 – Nem is tudom…
Elbizonytalanodik. Kevés férfi hagyja, hogy megbilincseljem.
Ez bizalmi kérdés. Nem beszélve arról, hogy ez egy
kiszolgáltatott helyzet. Fordított esetben nincs kérdés.
– Mert én igen – az alsó ajkába harapok. – És te élveznéd.
Szeretem, ha én irányítok, ha a férfiak ki vannak szolgáltatva
az akaratomnak.
– Azt teszel velem, amit csak akarsz – lassan kihúzódik
belőlem. A táskámért nyúlok, kiveszem a hideg fémet, ami
pillanatokon belül hangosan kattan Adam csuklóján. A keze
össze van bilincselve a háta mögött. Itt ül velem szemben álló
farokkal, arra várva, hogy mit teszek majd vele. Lehajolok
hozzá, kezemet a nyaka köré fonom, és lassan ráülök
keményen ágaskodó férfiasságára. Mozogni kezdek rajta,
közben ő próbálja megcsókolni az arca előtt ringó mellemet.
– Elena! – sóhajtja a nevemet többször egymás után. Egyre
gyorsabban mozgok rajta, a sóhaj kiabálás lesz. A hajába
markolok, magamhoz rántom, és a szájába csókolok. A fogunk
néha összekoccan csók közben.
– Szeretsz irányítani, igaz? – zihálja, miközben én
rendíthetetlenül mozgok rajta. – Ha azt teheted a férfiakkal,
amit csak akarsz.
– Igen – válaszolom, miközben egyre keményebben
lovagolom a gúzsba kötött férfit alattam.
– Baszki, ez kurvára fáj.
– Ne ellenkezz, mert jobban fog fájni.
Szabadulni akar. Habár élvezi a helyzetet, be akarja váltani az
ígéretét, miszerint keményen megkefél. Nem szolgáltatom ki
magam neki. Én fogom megkefélni őt. Méghozzá piszkosul. A
nyakába csókolok, magamba szívom férfias illatát, közben egyre
gyorsabban mozgok rajta. Még néhány mozdulat, és Adam
valósággal felordít alattam, én csendben felnyögök. Nem
mozdulunk, várunk, hogy az orgazmus utolsó hullámai is
csillapodjanak. Adam úgy néz rám, mintha én lennék a világ
nyolcadik csodája. Kezd a pillanat belsőségesebbé válni, ezért
felemelkedem, és leszállok róla. Megigazítom a ruhámat,
felveszem a szoknyámat, majd leveszem a bilincset a kezéről.
Kicsit megdörzsöli kipirosodott csuklóját, ami nem nézne így ki,
ha nem ficánkolt volna annyit alattam.
– Ez valami hihetetlen volt! Megismételhetnénk, ha gondolod.
– Közöltem, hogy mik a szabályok. És te elfogadtad. Az egyik
pontosan az volt, hogy nem lesz több alkalom. És most hívok
egy taxit, és hazamegyek.
– Ha már úgysem találkozunk többet, maradj itt éjszakára.
Megismételhetnénk az előbbit.
Vonzó ajánlat, de nem alszom senkivel.
– Köszönöm, de nem. Hazamegyek – válaszolom, majd
felveszem a táskámat, és hívok egy taxit. Miután megszabadult
az óvszertől és felhúzta a nadrágját, Adam elém áll.
– Nem gondoltad meg magad? – végigsimít a vállamon.
– Nem. De köszönöm – válaszolom határozottan, majd
távozom Adam lakásából. Jól éreztem magam. Habár az
orgazmus nem tarolt le most sem elemi erővel, azért jó volt. A
maga elcseszett módján…
Ahogy hazaérek, azonnal ledobom a ruháimat, és veszek egy
újabb fürdőt, hogy lemossam magamról Adam illatát. Miután
végzek, elnyújtózom az ágyamon, és felidézek néhány aprócska
részletet az estével kapcsolatban. Csak egy újabb egyéjszakás
kaland volt, semmi több. Anyám szerint az én koromban már
családot kellene alapítani. Felvilágosítottam, hogy ez a 21.
század, ahol a harmincon felüli nők nem szülnek. Sokan
kivárják a negyvenet, addig karriert építenek, vagy egyszerűen
csak az igazit keresik. Esetemben egyik sem igaz. Nem keresem
az igazit. És nemhogy harmincévesen, de negyvenévesen sem
szeretnék gyereket. Nem azért, mert nem nőttem fel szerető
családban. Bárcsak mindenkinek olyan gyerekkora lenne, mint
nekem volt! Már ami a valóban gyermeki éveimet érinti. A
későbbiek, amikor a férfiak már nem a gyermeket látták
bennem, más lapra tartoznak. Egyszerűen csak nem vágyom rá.
Gyerekre. Az igazság az, hogy félek ennek a gonosz világnak
feláldozni egy ártatlan lelket. Félek, hogy az egyetlen tiszta és
nemes dolog az életemben elkárhozik.
Nem voltam képes megvédeni magam a gonosztól. Azon a
napon, amikor utolért és megragadott, összetörte az álmaimat,
és megmérgezte a vágyaimat. Magamat hibáztattam, és talán
még ma is azt teszem. Az akkori tehetetlenségből viszont nem
kevés nehézség árán erőt kovácsoltam. Eldöntöttem, hogy
igenis küzdeni fogok azért, hogy a gonosz elnyerje méltó
büntetését. Egy ember is sokat tehet a világért. Azért, hogy jobb
és biztonságosabb legyen. Hosszú és magányos út ez, és bizony
nincs boldogsággal kikövezve.
Álmosan az ablak felé fordulok. Kövér esőcseppek csapódnak
az üvegnek, hallani lehet a szelet, ahogy végigsüvít az épületek
között. Az égbolt sötét, hangos moraj jelzi, hogy hideg és esős
napunk lesz. Ledobom magamról a takarót, kimegyek a
fürdőszobába, és belenézek a tükörbe.
– Ó, te jó ég, ki ez a kriptaszökevény? – jegyzem meg
hangosan. Van egy jó órám, hogy emberi külsőt faragjak
magamnak, ugyanis ellentétben másokkal, én soha nem kések
el a munkából. Teszek fel egy kicsit erősebb sminket, erre most
több időt szánok, a hajamat szoros copfba fogom. Mivel hideg
idő van, nadrágot veszek fel, mellé egy fehér blúzt, amire
felkínlódom a fegyvertartó övet. Felkapok egy fekete zakót, az
övemre felcsatolom a jelvényemet, és magamhoz veszem a kis
fekete bőrtáskámat. Ha valaki rám néz, első pillantásra azt
gondolhatja, valami bankár vagy könyvelő vagyok.
Elmosolyodom, ahogy eszembe jut egy-két kínos pillanat.
Kifelé menet belenézek a tükörbe. Igen. Így néz ki egy vezető
nyomozó.
Leérek a parkolóba, és beindítom az én fekete bestiámat.
Kislány korom óta imádom az autókat. Tudtam, ha egyszer
felnövök és lesz rá pénzem, olyat fogok választani magamnak,
ami tetszik. Márkahű vagyok. És nem csak a ruhákban. Egy 520-
as BMW-vel leptem meg magam a harmincadik
születésnapomon. Nyilvánvalóan nem a rendőri fizetésemből
vettem. Nem is a gazdag szüleim pénzéből. Ahogy az is
egyértelmű, hogy az évekig gyűjtögetett pénz sem lett volna rá
elég, ezért vettem fel egy kis hitelt, hogy meg tudjam venni
álmaim autóját. Ha minden jól megy, rövid időn belül kifizetem,
és már csak a lakás törlesztése marad.
Végigsimítok a fekete lakkozáson, a fényesen csillogó
krómlécen. Imádom a kis dögöt. Beülök, a táskámat az
anyósülésre dobom. Ahogy beindítom, felmordul a motor. Kis
gázt adok, az autó valósággal kilő a garázsból. A reggeli dugó
természetesen nem maradhat el ma sem. A sofőrök ingerülten
dudálnak, egyik-másik ordibál, miközben pofátlanul megszegik
a közlekedési szabályokat. A pályafutásom elején sok
szabálytalankodót büntettem meg. Majd egyszer csak azon
kaptam magam, hogy már nem érdekel. Az, ha áthajtunk a piros
lámpán, kevésbé büntetendő, mintha előre megfontolt
szándékkal, erőszakosan lépünk fel valakivel szemben. A
bűnüldözés az életem. Erre tettem fel mindent. Olyan
embereket elkapni és rács mögé dugni, akikben a jó már nem
létezik. Ők az élet parazitái, akik pusztításra születtek.
Majd egyórás út után végre beérek az irodába. Az eddigi
rekord alig több mint fél óra volt. Igen. Olykor én is megszegem
a szabályokat…
– Jó reggelt! – hangosan köszönök, ahogy belépek, hogy
mindenkinek egyértelmű legyen, itt vagyok. Néhányan
megrezzennek, vannak, akik úgy tesznek, mintha ezerrel
dolgoznának, persze erről szó sincs. Ment a reggeli pletyka.
Aminek szerencsére már nem mindig én vagyok a tárgya.
Odalépek Murdock nyomozó mellé, aki idétlen módon próbálja
meginni az utolsó korty kávéját.
– A jelentés, amit tegnap kértem, megvan, nyomozó? –
kérdezem számonkérően.
– Pár perccel ezelőtt küldtem át neked.
– Köszönöm – sarkon fordulok, és bemegyek az irodámba. Én
is dolgoztam kint a többiekkel egy kis asztal mellett, de a vezetői
poszt mellé dukált egy flancos iroda is, ahol ha akarok, teljesen
egyedül lehetek. Sokszor dolgozom úgy, hogy bezárom az ajtót,
elfordítom a reluxát és csak akkor emelem fel a fejem, ha valaki
bejön, vagy esetleg megkordul a gyomrom. A táskámat leteszem
az asztalomra, leülök, és bekapcsolom a gépet, ami pillanatokon
belül betölt. Megnyitom a jelentést, és olvasni kezdem. Ahogy
olvasom, a fejemet rázom, mivel több pontatlanság is van
benne. Nem szeretem a félmunkát. És Murdock ezt minden
bizonnyal ma reggel dobta össze. Értem én, hogy már csak
napjai vannak hátra a nyugdíjazásáig, de attól függetlenül
ugyanúgy száz százalékot kell nyújtani, hiszen emberéletek is
múlhatnak ezeken a dolgokon. Főleg, ha egy folyamatban lévő
nyomozásról van szó…
– Látom, dolgozol! – A főnök lép be, aki most is megbámul.
Tulajdonképpen mindig ezt csinálja, néha-néha tesz egy-egy
megjegyzést is a külsőmre.
Elena! Ma is nagyon elragadó vagy.
Ugye tudod, hogy az iroda nem divatbemutató?
Csodálkozom, hogy a magánéletben nincs partnered. Mondjuk
a munkában se viseled el.
Ilyen és ehhez hasonló mondatokat céloz nekem.
– Uram – felállok. Mégiscsak a felettesem. És nem
utolsósorban részben neki köszönhetem, hogy vezető nyomozó
lettem. Mert ő a külső mögött meglátta az értéket is bennem.
 – A múltkori akció nagyon jól sikerült. A gyilkost elkaptad,
személyi sérülés nem történt. Profi munka volt.
– Kivéve a gyanúsítottat, akinek eltörtem a csuklóját – teszem
hozzá. Néha előfordul személyi sérülés, ami nem egyenlő a
rendőri túlkapással. Önvédelem volt. Bár többet érdemelt volna.
– Igen, a csuklótörés. Kissé túlzásba estél a letartóztatásnál,
ami miatt a sértett fel akar jelenteni rendőri túlkapás miatt.
– Ugyan már! – gúnyosan felnevetek, közben visszaülök a
székembe. – A sértett egy visszaeső bűnöző, egy kegyetlen
gyilkos, akit muszáj volt lefegyvereznem. Ha nem tettem volna,
akkor most Murdock nyomozó temetését intéznéd az én
megrovásom helyett.
– Tudom, hogy igazad van, Elena, de a szabályokat be kell
tartani. Ha ezt nem tesszük, mi sem leszünk különbek azoknál a
bűnözőknél, akiket letartóztatunk. Soha nem térhetünk el a
hivatalos protokoll betartásától.
– Nem kell a fejemhez vágnod az etikai kódex egyetlen
betűjét sem. Nálam jobban senki sem tartja be azokat a
bizonyos szabályokat.
Fejbe kellett volna lőnöm azt a beteg állatot, aki képes volt
lemészárolni egy fél családot, majd megerőszakolni az anyát és a
tízéves kislányát.
– Tudom. De elvárom, hogy vezető nyomozóként helyes
példával járj el a többiek előtt.
– Szem előtt tartom.
– Helyes. És akkor térjünk rá a munkára. Kaptunk egy újabb
ügyet. A dokumentumokat átküldtem, olvasd át, szedd össze a
csapatot, és oldjátok meg. Egy erőszaktevőt kell elkapnotok.
Sajnos már egy halálos áldozata is van. Az ügy kiemelt
prioritású, igyekeznünk kell. A szülők félnek, és a lányok is,
ezért ez most az elsődleges ügy.
– Értettem.
– Oldjátok meg minél hamarabb!
– Igyekszünk, uram.
Mielőtt nekikezdenék az ügynek, ellátogatok a fogdára. Nem
szeretem magam körül a rendezetlen dolgokat, éppen ezért
beszélnem kell azzal a szemétládával, hogy álljon el a
feljelentéstől. Semmi kedvem egy újabb kivizsgáláshoz és a
magyarázkodáshoz. Időpocsékolás. Nehogy már nekem kelljen
megvédeni magam vele szemben…
Felállok az asztalomtól, és elindulok a fogdák felé. Nem
szállítottuk még át a börtönbe, mivel hátra van még egy-két
kihallgatás. De ahogy a bíróság vádat emel, azonnal eltakarodik
az épületből.
A járásom határozott, hallani a cipőm hangos kopogását. Sok
férfi kolléga számára bosszantó lehet, hogy egy harminchárom
éves szöszi a gyilkossági csoport vezető nyomozója. Nem is
kedveltek érte. Nem hívtak magukkal kocsmázni, mondjuk
igazság szerint egyik női kollégának sem szólnak. A nők az
igazságszolgáltatás kötelékében csinos kis bábunak számítanak.
Semmi többnek. Igaz, talán mi nem bírunk leteríteni egy több
mint százkilós férfit, ennek ellenére mégis megálljuk a
helyünket ebben a szakmában. Mindenki a legjobb tudása és
rátermettsége szerint érvényesül. Ki kell vívnunk az elismerést
és a tiszteletet. Nem lehetetlen, ugyanakkor kemény feladat.
Elérek a fogdához, ahol az őr épp a telefonját nyomkodja. Meg
kell zavarnom ebben a felelősségteljes munkában.
– Elnézést – megköszörülöm a torkomat, jelezvén, hogy rá
várok. Riadtan zsebre vágja a telefonját és feláll.
– Ms. Wallace… – zavart arckifejezéssel köszön vissza.
– Mr. Gonzához jöttem. Lenne pár kérdésem hozzá.
– Rendben – válaszol, majd bejegyzi a nevemet a látogatók
sorába. Az őr a cellához vezet, ahol az a féreg vidáman
heverészik, mintha mi sem történt volna. Mintha nem
számítana, hogy emberi életeket oltott ki. A bűnözők már csak
ilyenek. Nincs lelkiismeretük, és nem tisztelik az életet.
Legszívesebben elővenném a fegyveremet, és beleeresztenék
egy tárat. Minek ennek tárgyalás?
– Nyissa ki a cellát! – utasítom az őrt.
– Azonnal, Ms. Wallace – a kulcsokkal babrál, majd nagy
nehezen kinyitja az ajtót.
– Elmehet.
– A gyanúsított nincs megbilincselve, Ms. Wallace.
– Köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet, én is
észrevettem.
– A szabályok szerint meg kell bilincselni.
– Nem kell aggódnia, nem maradok sokáig. Amúgy meg nem
hiszem, hogy törött kézzel bántani tudna. Most pedig elmehet –
felvont szemöldökkel ránézek, mire lassan hátrálni kezd, majd
magunkra hagy.
– Neked mindig szót fogadnak a férfiak, csinibaba? – a vékony,
borostás férfi feláll, egyenesen a szemembe néz. A tekintete
sötét és kegyetlen lelket takar. Olyan lelket, aminek már rég el
kellett volna pusztulnia. – Minek köszönhetem a látogatást?
Csak nem jöttél bocsánatot kérni, amiért eltörted a csuklómat? –
megindul felém. Nem félek tőle. Találkoztam már sokkal
rosszabbal is.
Sőt, a keblemre is öleltem…
– Magának Wallace nyomozó! És nem, nem a bocsánatáért
jöttem, hanem hogy megkérjem, álljon el a feljelentéstől.
Aminek, mint tudjuk, semmi jelentősége sincsen. Mert akár
tetszik, akár nem, mindenhogyan börtönben fog megrohadni.
– Mégis miért vonnám vissza? Azért, mert egy dögös szőke
nyomozó erre kért? Talán, ha máshogy próbálnál megkérni… –
elém lép, és megpróbál megérinteni. Egy gyors mozdulattal
elkapom a törött kezét, és a háta mögé csavarom.
– Baszd meg! – fájdalmában felkiált.
– Most elmondom, mi lesz. – Csavarok még egyet a kezén,
mire felordít. – Ha nem hagyod abba a feljelentgetést, akkor
visszajövök, és nem csak a kezedet töröm el. Golyót érdemeltél
volna, nem csonttörést, te rohadék!
– Rohadj meg!
Még jobban megnyomorgatom a kezét.
– Olyan helyre foglak dugni, ahol szeretik az olyanokat, mint
te. Tudod, mihez kezdenek a magadfajtával a börtönben?
Tudod? – kérdezem tőle fennhangon. A fejét rázza. – Te leszel a
csinibaba. És hidd el, szaráson kívül másra is fogod használni a
seggeden lévő lyukat.
– Kurva!
– Ó, ez az érdem a tiéd lesz. Más kurvája leszel a börtönben,
ha úgy akarom.
– Jó… – motyogja az orra alatt.
 – Nem hallottam!
– Mondom jó, baszd meg! – nyöszörgi megadóan.
– Helyes – elengedem a kezét, és ellököm magamtól.
– Nem leszel mindig ilyen szerencsés – fröcsögi felém
indulatosan.
– Higgy nekem, meg tudom védeni magam. – Elmosolyodom,
amitől szemmel láthatóan még dühösebb lesz. – A tárgyaláson
találkozunk – rákacsintok, majd elégedetten sarkon fordulok, és
az ajtóhoz lépek. – Őr! – kiáltom, mire azonnal a cella előtt
terem és kienged. Visszamegyek az irodába, hogy átnézzem a
dokumentumokat a következő ügyről. Nagyon remélem, hogy a
bíróság bűnösnek fogja találni ezt a tetűt. Perdöntő
bizonyítékok vannak ellene. Nem fogja megúszni, ebben biztos
lehet. Ahogy abban is, hogy olyan helyre fog menni, ahol
kamatostól megfizet minden gonoszságért.
Leülök a gép elé, és megnyitom a mappát. Szörnyű képek
tárulnak elém. Félmeztelenre vetkőztetett lány összetört
holtteste egy kuka mellett. A gyomrom görcsbe rándul, a testem
önkéntelenül is reagál az esetre. Amikor azt látom, hogy egy
gyermeket bántanak, molesztálnak vagy rosszabb esetben
megerőszakolnak, ölni tudnék. Ez olyan bűn, ami
megbocsáthatatlan, amiért börtön helyett azonnali kivégzés
járna. De sajnos ezt nem az én tisztem elbírálni. Én csak
elkapom a gyilkosokat, és börtönbe zárom őket. A többi már a
bíróságon áll vagy bukik.
Miután képbe kerültem az esettel, összeszedem a csapatot,
hogy megbeszélhessük a részleteket. Mindenkit az irodámba
hívok. A sarokban hatalmas tábla van, amin még a múltkori
ügyem képei lógnak. Felállok, leveszem, és egy mappába teszem
őket. Minden eset egy-egy mappa. Történetek, amelyek az idő
múlásával elhalványodnak a papíron. Elfelejtik őket. De én
nem. Mindennap eszembe jutnak a megoldott és megoldatlan
ügyek. Az áldozatok, akiknek esélyük sem volt a túlélésre.
Nagy hangzavar közepette bejönnek a kollégák, és helyet
foglalnak az asztalom körül. Feszülten engem néznek. Várják,
hogy vázoljam nekik a következő ügyünket.
– Nos. A következő eset kiemelt. Egy feltehetően középkorú
férfit keresünk, aki fiatalkorú lányokat erőszakol meg. Sajnos
már halálos áldozata is van, egy tizenhat éves lány. Anna. Anna
nem élte túl a durva erőszakot, ő az utolsó áldozat, akiről
tudunk. A másik két lány életben maradt. Reméljük, nem
változott meg a gyilkosban semmi, ami brutálisabb elkövetési
módra sarkallná. Az esetek között alig pár nap telt el, így
igyekeznünk kell! Fantomképünk egyelőre nincs, annyit
tudunk, hogy egy vigyorgó maszkot visel. Sajnos a hírzárlat
ellenére a sajtó is szagot fogott, és a ,,vigyorgó erőszakoló”
nevet ragasztották rá. Nevetséges. Még csírájában el kell fojtani
a médiát. Alice! Te intézed a riportereket. Hívj össze egy
sajtótájékoztatót, és szellőztesd meg az ügyet a mi
szemszögünkből. Ugyanis jelen esetben csak az erőszaktevőről
esik szó, ami feltehetően újabb bűncselekményre fogja
sarkallni. Vélhetően médiafigyelemre vágyik, amellett, hogy
kiéli a beteges vágyait a fiatal lányokon. Tüntessük fel teljesen
más színben azt a rohadékot. Tom! Te keresd fel a családokat.
Hátha láttak vagy hallottak valamit. Bármit, ami gyanús lehet.
Rick! Te menj a halottkémhez, és beszélj vele. Vizsgáljátok meg
alaposabban a holttestet, mivel a kezén találtak dulakodásra
utaló nyomokat. Hátha maradt rajta DNS vagy bármi, ami
közelebb vihet minket az elkövetőhöz. Van kérdés? – kérdezem
karba tett kézzel, és leülök az asztal szélére.
– Anna vajon a vigyorgó áldozata lehet? – kérdezi Murdock
nyomozó. Ő régi motoros a szakmában. Habár az utóbbi
hetekben kissé hanyag volt a munkája, ami a nyugdíjazásának
tudható be, ettől függetlenül sajnálom, hogy elmegy. Bíztam
benne, olyan volt, mintha a jobb kezem lett volna.
– Nem tudjuk. Ezt kell kivizsgálnunk. Az első két lány között
biztos a kapcsolat. Anna a kakukktojás. Itt vannak a dossziék az
esettel kapcsolatban. Olvassátok el, és kezdjünk neki a
munkának. El kell kapnunk azt a szemetet, és minél előbb
bíróság elé kell állítani – felveszem az asztalomon tornyosuló
mappákat, és kiosztom a jelenlévők között. Jó csapattal
dolgozom. Bízom bennük. Abban, hogy minél hamarabb
elkapjuk azt a mocskot.
Miután az eligazítás megtörtént, lemegyek a lőtérre, hogy
levezessem a feszültséget. Beállok a kis fülkébe, felveszem a
zajvédőt és a szemüveget, betárazom a kilencmilliméteresemet,
és beleeresztek egy sorozatot a célpontba.
Őt képzelem oda…
Újra és újra tárazom a fegyveremet, ami hangosan dörren
minden egyes lövésnél. Megnyomom a gombot, hogy
megnézzem a találatok számát. Elégedetten konstatálom, hogy
mind fejbe és szívbe ment. Ahová szántam. Elteszem a pisztolyt
kibiztosítva a tartóba, majd visszamegyek az irodába. Sokszor
eresztem ki itt a gőzt. Ha már végképp tele van a fejem, akkor
irány az edzőterem.
Leülök a gép elé. Egy ideig bámulom a sötét kijelzőt, végül
bekapcsolom. Már majdnem mindenki hazament. Van, akit a
felesége vár, van, akit a párja. Engem senki. És ez így van jól. Az
én életembe nem fér bele a párkapcsolat. És nem csak a
munkám miatt. Sokkal inkább miattam. Hiányzik belőlem
valami, ami ehhez kell. Elvették tőlem évekkel ezelőtt.
– Elena – Grant dugja be a fejét az ajtón. Grant azóta jár a
nyakamra, hogy egy este összegabalyodtunk valami céges bulin.
Csak csókolóztunk. Semmi több. Ő mégis többet képzel bele. Jó
pasi, de nem keverem a magánéletet a munkával. Még akkor
sem, ha a pasi dögös.
– Igen? – közömbös tekintettel pillantok rá.
– Gondoltam, benézek. Láttam, hogy ég nálad a villany. Már
csak a takarító lézeng az irodában. Nem akarsz hazamenni? –
kérdezi kíváncsian, közben beljebb merészkedik. Grant nagyon
kedves és előzékeny. Mármint, ha rólam van szó. Ha akció van,
olyan, akár egy pitbull.
– Lehet, hogy igazad van – fáradtan felsóhajtok. Kikapcsolom
a gépet, amit már jó ideje csak üveges tekintettel bámultam.
– Lenne kedved meginni egy italt?
– Kedvem az lenne. Mármint az italhoz. Viszont a társaság…
– Soha rosszabb ne legyen. – Jókedvűen rám kacsint. Akkor
este, amikor csókolóztunk, lett volna kedvem folytatni. De
házinyúlra nem lövünk, igaz? Még akkor sem, ha a nyúl
rendkívül csábító. Grant érzéki látványt nyújt fekete pólójában,
ami tökéletesen rásimul izmos felsőtestére. Karakteres arca
van, ami az erős borostától még férfiasabbnak hat. Grant jó
parti. De nem nekem. A másik, hogy eléggé feszült vagyok most,
mert nagyon meg akarom oldani ezt az ügyet. Viszont a
feszültséget nem mindig lövéssel vagy boksszal oldom…
– Végül is, egy ital belefér – halványan elmosolyodom, közben
magamhoz veszem a táskámat. Grant előzékenyen maga elé
enged, és elhagyjuk az irodát. Természetesen külön autóval
megyünk. Úgy hiszem, nem is az ital itt a fontos, sokkal inkább a
társaság. Grant akármennyire is teper, ebből nem lehet, és nem
is lesz semmi. Nem fekszem össze egyik kollégámmal sem.
Abból sosem sül ki semmi jó. Viszont a társasága jól jöhet. Önző
lennék? Talán igen…
Megérkezünk egy közeli bárba. Nem nagy hely, szerencsére
nincsenek sokan. A falak sötétek, az italpult hosszú és kopott,
előtte kényelmetlen, magas székek sorakoznak. A hátsó
sarokban kis bokszok vannak azoknak, akik kicsit
elvonulnának a kíváncsi szemek elől.
Helyet foglalunk.
– Egy whiskyt kérek jéggel, de csak egyet tegyen bele –
utasítom a pultost, aki eléggé feltűnően vág egy grimaszt.
– Ugyanezt – int Grant a pultoscsajnak. Csakhogy ő nem
grimaszt kap, hanem egy huncut mosolyt. Végül is érthető.
Grant helyes pasi. Ez tény.
Elfogyasztunk egy-két pohár italt, közben jót beszélgetünk.
Mint kiderült, Grant nem az az üresfejű kemény zsaru. Nagyon
is jó meglátásai vannak dolgokról. A nők nyelvén például
kifejezetten jól ért. Ha kell, hallgat, és figyel minden szavadra.
Előzékeny és tisztelettudó. Igazából most figyeltem fel rá
komolyabban. Az irodában soha nem időztem el rajta hosszú
ideig. A másik, hogy munka közben csak a munkára
koncentrálok, semmi más nem jár a fejemben.
Most viszont nagyon sok minden megfordul…
Tökéletes mosoly, sötét haj, még sötétebb szemek, erős
férfitest. Azt hiszem, Grant veszélyesebb, mint elsőre
gondoltam.
– Hol jár az eszed? – kérdezi mosolyogva.
– Üljünk át a bokszba – nem várom meg a válaszát, felállok és
elindulok. Végig érzem magamon Grant tekintetét. Talán ez
nemcsak játék, hanem leckéztetés is. Talán most pont erre van
szükségem. Vagy talán az a bizonyos elcseszett énem újból
büntetni akar…
Leülök, kecsesen keresztbe dobom a lábam, ami
természetesen azonnal odavonzza Grant tekintetét. Lehet, épp
itt lenne az ideje megszegni azokat a bizonyos szabályokat?
Azokat a szabályokat, amik nem okoznak örömöt, csak magányt
hoznak az életembe…
– Fogalmad sincs arról, hogy milyen hatással vagy a férfiakra
ugye? – bátortalanul a térdemre teszi a kezét.
– Talán mégis – megragadom a tarkójánál fogva, magamhoz
húzom, és megcsókolom. Az ajka finom és puha. Valósággal
bűnre csábít. Megnedvesítem az alsó ajkát, fokozatosan, ám
egyre intenzívebben ingerlem, mire mocorogni kezd. A keze
feljebb siklik a combomon, súrolva az illendőség határát. Azt a
határt, amit csak akkor fog átlépni, ha én megengedem neki.
Belemarkolok erős vállába, majd lefelé haladva végigsimítok a
mellkasán.
– Elena… – morogja egyre követelőzőbb csókjaink közé.
Ahogy a kezem az ölébe zuhan, és megérzem kemény
férfiasságát, mintha kitisztulnának mámoros gondolataim. Egy
határozott mozdulattal eltolom magamtól. Mintha csak villogni
kezdett volna az a bizonyos vörös gomb a fejemben. Nem
fogunk tovább menni. Őrültség és felelőtlenség lenne. Rengeteg
pasas rohangál még rajta kívül Miami utcáin.
– Hagyjuk ezt abba! – határozott vagyok. Tudom, ha most
továbbmegyünk, azt bánni fogjuk. De legfőképpen én. Kívánom
őt. Ez nem kérdés. Fejben már lejátszottam, mit fogok tenni
vele. Hogy fogom megmutatni neki, hogy nemcsak az irodában,
de az ágyban is én vagyok a főnök. De mi lesz holnap? Még
jobban rám telepedik, és nyaggatni fog, hogy lesz-e folytatás.
Nem! Erre nincs szükségem! Nem bonyolítom az életemet.
– De miért, Elena? Ne csináld! Felhúzol, aztán meg leállsz? Ez
nem fair! – erősen a combomba markol.
– Nem akarom a munkát a magánélettel keverni. Te nagyon
izgató pasi vagy, ha nem lennénk kollégák, folytatnám is, de így
nem.
– Akkor felmondok! Elena! Megőrülök érted! Akarlak! –
közelebb ránt magához.
– Ne beszélj butaságokat, Grant! Felmondasz? Ez azért egy
kicsit gyerekes viselkedés, nem gondolod?
Azért ezzel a kijelentéssel megleptem…
– Gyerekes? Neked ennyit jelentek?
– Én nem mondtam, hogy bármit is jelentesz nekem. Ez csak
testi vonzalom, nem több. – Határozottan lefejtem magamról a
kezét.
– Neked ez játék? Ezt csinálod minden idióta pasassal? –
elkapja a kezemet, és megszorítja. Erősen szorít. Éreztetni
akarja velem, hogy ő a férfi, és ő dönti el, hogyan tovább.
Viszont ezzel a viselkedéssel csak még jobban taszít.
– Ha nem engeded el a kezemet most azonnal, holnaptól
valóban nem kell bejönnöd dolgozni!
A pillanat heve tovaszáll.
– Nem vagy fair játékos.
Ez a játék sohasem az…
Feláll az asztaltól, és elrohan. Igen. Pont mint egy gyerek. A
férfiak nem tűrik az ellentmondást, mióta világ a világ. Viszont
ebben a játékban én hozom a szabályokat, én hozom a
döntéseket, ami Grantnek szemmel láthatóan nagyon nincs
ínyére. Gyanítom, ezzel még nincs vége a dolognak. Igazából én
voltam a hülye, amiért meginogtam egy pillanatra. Amiért
felülkerekedtek bennem azok az érzések, amiket túlságosan
mélyen el akarok zárni magamban. Minden ember vágyik arra,
hogy szeressék. Ám a szeretetnek nem csak boldog arca van.
Létezik egy torz és becstelen is!
Felállok az asztaltól, megigazítom a ruhámat, majd miután
rendezem a számlát, hazamegyek. A legkevésbé sem sértett
férfiakkal akarok foglalkozni. Most egy dolog van, ami
mindennél fontosabb.
Az ügy!

Összeszedem a papírokat, melyek tartalmazzák az áldozatok

vallomásait és lakcímeit. Jeffersonék nem akarnak további
kérdéseket, mert a lányuk nem tudja feldolgozni a történteket.
Habár megmenekült, mégsem tud szembenézni az őt ért
tragédiával. Megértem, hogy nem akarja felidézni élete
legszörnyűbb perceit. Azt mondják, az idő majd biztosan segít.
Én azt mondom, mindenki másképp dolgozza fel élete nagy
tragédiáit. Egy biztos. Egyedül csak ő képes elpusztítani a lelkét
felzabáló szörnyet.
Így marad a Johnson család, akik készek segíteni, hogy
elkapjuk a tettest. Mindig megrázó egy olyan eset, ahol
fiatalkorú válik a brutális erőszak áldozatává. Az áldozat szó
élete végéig vele marad. Soha nem fog túllépni rajta. Néha azt
fogja kívánni, bárcsak meghalt volna. Hogy az a kín, ami
mindennap emészti, végezzen vele. A lányok sokszor magukat
hibáztatják. Legyen az családon belüli vagy kívüli erőszak. Soha
nem a nők tehetnek arról, ha áldozatul esnek egy szexuális
ragadozónak.

A Johnson ház igazi meghitt otthon benyomását kelti. Az udvar

parkosított, színes virágok tarkítják a méregzöld füvet.
Az ajtó elé lépek, és megnyomom a csengőt. Az áldozat
édesanyja hívott fel minket, hogy a lánya kész vallomást tenni.
Természetesen ehhez kellett a szülői beleegyezés is, mivel
fiatalkorúról van szó. Tudomásom szerint Hannah azóta is
pszichológushoz jár. Próbálja feldolgozni a vele történteket.
Hatalmas erő, de legfőképpen bátorság kell ahhoz, hogy szembe
merjen nézni a történtekkel. Mire ismét megnyomnám a
csengőt, Mrs. Johnson nyit ajtót.
– Üdvözlöm! Elena Wallace vagyok.
 – Üdvözlöm!
– Én vezetem a nyomozást a lányuk ügyében.
Kezet fogunk.
– Jane vagyok! Már vártuk magát. Kérem, fáradjon be!
Jane szemmel láthatóan rosszul viseli a történteket. A
szülőnek legalább olyan nehéz, mint a gyermeknek. Nem is
tudom, hogyan lehet feldolgozni, hogy azt a személyt, akit az
életednél is jobban szeretsz, azt a gyermeket, akit évekig óvtál
és dédelgettél, bemocskolja egy másik ember gaztette. Ami
valamikor tiszta volt, és ártatlan, szennyezett lesz és törött.
Vajon hány meg hány lány nem számol be a szüleinek hasonló
dolgokról? Vajon hány gyermeki lélek fél attól, hogy az
anyukája nem fog rá úgy nézni, mint régen?
Beljebb lépve finom illatok fogadnak, leginkább frissen őrölt
kávéé. Jane egy tágas nappaliba vezet. Középen egy nagy
kanapé terpeszkedik, előtte egy kis üvegasztal van, rajta színes
újságokkal.
– Foglaljon helyet, kérem!
Leülök, ő idegesen velem szemben. A legnagyobb erő a
világon az anyai szeretet. Ezt az érzést nem tudja elpusztítani
semmi sem a világon.
– Köszönöm, hogy fogadtak. Bizonyára nem lehet önöknek
könnyű.
– Nem – szipogja. – Felkerestünk egy pszichológust. Azt
mondta, minden esély megvan a teljes gyógyuláshoz.
Nincs teljes gyógyulás…
– Ennek nagyon örülök.
– Bízom benne, hogy idővel túl leszünk ezen is.
 Nem lesznek.
– Bízzunk benne. Hannah merre van?
– Azonnal itt lesz. Még gyorsan rendbe szedi magát. Inna egy
kávét esetleg?
– Köszönöm, elfogadom – válaszolom, mire Jane halványan
elmosolyodik. Látom rajta, hogy nem bírja feldolgozni az esetet,
de nagy erőre vall, hogy mégis fogadott. Amíg várakozom,
körbenézek. Szemben velem egy hófehér kandalló van, aminek
a tetején apró csecsebecsék és fényképek sorakoznak. A
fényképekről egy boldog család néz vissza rám. Egy önfeledt
kislány mosolya, ami talán soha nem fog már úgy ragyogni,
mint régen. A tekintetem továbbsiklik az impozáns
berendezésen, majd megállapodik az ajtó mellett álló lányon.
Szótlanul nézzük egymást néhány pillanatig. Vékony karja
szorosabban öleli át törékeny testét. Tőlem is fél. A világ,
amiben hitt, amiben bízott, darabokra hullott.
– Elena Wallace vagyok. – Válasz nem érkezik. Hannah tesz
néhány lépést felém, majd megáll tőlem alig két méterre.
– Hannah… – motyogja az orra alatt.
– Nyomozó vagyok. – Megmutatom neki a jelvényemet. –
Szeretnék feltenni néhány kérdést, Hannah.
Üres tekintettel bólint. Olyan jó lenne, ha újra csillogna az a
barna szempár!
– Tudom, hogy nehéz és fájdalmas visszaemlékezned, de
jelenleg egyedül te tudsz segíteni abban, hogy rács mögé
kerüljön az az ember, aki ezt tette veled. Képes vagy rá? –
kérdezem kedvesen, közben kinyújtom a kezem, jelezve, hogy
üljünk le. Hannah bizalmatlan és szótlan. Nem tudom, meg fog-
e nyílni nekem. Nem tudom, hogy valóban képes-e rá. Viszont
az idő sürget. Attól félek, hogy nem ő az utolsó. Persze akiről
tudunk. Még mindig nem szól, de leül a hatalmas kanapé
szélére. Ez már biztató kezdés, ezért bátorkodom mellé ülni.
– Kérlek, emlékezz vissza arra a napra! Idézd fel, merre jártál.
Mi volt rajtad?
– Wallace nyomozó – megremeg a hangja –, nem biztos, hogy
menni fog.
– Szólíts Elenának! – Megfogom a kezét. Bíznia kell bennem. –
Nyugodj meg! Biztonságban vagy, de muszáj emlékezned –
biztatom.
– Nem emlékszem a férfi arcára. Nem is láttam, mert maszk
volt rajta – elcsuklik a hangja –, de a nyögése még ma is a
fülemben cseng.
Elsírja magát.
– Nem megy – feláll, mire utánaszólok.
– Hannah! Próbáld meg! Itt vagyok veled. Soha többé nem
érhet hozzád, ezt tudnod kell. De ha tovább akarsz lépni,
szembe kell nézned vele.
Tudom, hogy nehéz neki, tudom, hogy ott motoszkál az
elméjében. Vele álmodik, újraéli azokat a szörnyű perceket.
Olyan, akár egy méreg, ami szép lassan kavarog a vérében.
Hannah végül leül, közben visszaér Jane is.
– Anya! – Hannah felzokog.
– Ms. Wallace, kérem! Ez nem fog most menni – suttogja Jane,
közben próbálja visszafojtani a sírást. Nehéz erősnek maradni
egy ilyen helyzetben.
– Rendben van. Nem erőltetem. Hannah még nem áll készen.
Ha jobban lesz, visszajövök, és folytatjuk – dühösen felállok.
Persze nem Hannah-ra haragszom, megértem őt, csak így nem
kerülök közelebb ahhoz a szemétládához. Tudom, hogy újra
lecsap, csak azt nem, hogy mikor. Csalódottan elindulok a
kijárat felé, mire Hannah utánam siet, megfogja a kezem, és
visszahúz.
– Próbáljuk meg, Elena – hüppögi, közben letörli a kövér
könnycseppeket az arcáról.
– Biztos vagy benne?
– Biztos – vágja ki, most már határozottabban. – Anya, te menj
ki, kérlek!
– Hannah…
Jane nem érti Hannah kérését. Én pontosan tudom, miért kéri
ezt.
– Jane, kérem! Ígérem, abbahagyjuk, ha Hannah nem bírja.
Bízzon bennem.
– Jól van. A konyhában leszek, ha kellek.
Ahogy Jane távozik, leülök, közben biztatóan Hannah-ra
pillantok. Vesz egy mély levegőt, majd leül ő is.
– Ez egy kognitív gyakorlat. Bízol bennem?
– Igen.
– Kérlek, csukd be a szemed – olyan gyengéd hangon kérem,
amennyire csak lehetséges. Most az a legfontosabb, hogy
Hannah biztonságban érezze magát, hogy kellőképpen el tudjon
lazulni. Legyezőszerű szempillái néha megremegnek, a lába
folyamatosan mozog, az ujjait tördeli. Megfogom remegő kezét,
és óvatosan megszorítom.
– Nincs mitől félned.
 Válaszul bólint.
– Jól van. Csak a hangomra koncentrálj, Hannah! Idézd fel azt
a reggelt, amikor iskolába indultál. Milyen idő volt?
– Meleg. A szél épp csak mozgott.
– Emlékszel, mi volt rajtad?
– Azt hiszem, egy ing és egy farmernadrág. Nem akartam
papucsot venni, így felvettem a barna szandálomat.
– Nagyon jó. Mi volt napközben?
– A szokásos nyüzsi. Beszélgetés a csajokkal, unalmas órák.
Megbeszéltük, hogy suli után beülünk egy cukrászdába.
– És mit ettél?
– A lányok fagylaltot kértek. Én egy sütit kívántam meg.
– Milyen süti volt?
– Csokis.
– Szereted a csokit, Hannah?
– Igen.
– És hova mentetek utána?
– Eva és én elindultunk hazafelé. Hirtelen már nem is sütött
olyan erősen a nap. A sugarait elnyelték az óriási épületek,
melyek árnyékként borultak a városra. A szél gyengén a
hajamba kúszott, majd továbbsiklott a testemen. Hirtelen úgy
éreztem, hogy fázom, ezért magam köré fontam a karomat.
– Jól csinálod, Hannah. Mesélj tovább! Mi történik?
– Eva magamra hagyott, mert sietnie kellett haza. Megállok.
– Miért álltál meg?
– Mert megláttam egy kirakatot, ahol nagyon jó cipők vannak.
– Bemész?
– Nem. Csak állok egy helyben, aztán valami furcsa illat csapja
meg az orromat. Nem is tudom…
– Milyen illat?
Hannah nem válaszol, erősen összeszorítja a szemét.
– Milyen illat?
Azt hiszem, kezd pánikba esni. Hamarosan találkozni
fognak…
– Nagyon erős. Talán… fenyőillat. Mire megfordulnék, elkap
egy erős kéz. Intenzív. Erős. A keze kemény és… és… kérges.
Mire szóra nyitnám a számat, hogy segítséget kérjek,
elhomályosul a világ. Az arcomra tesz valami kendőt, amitől
szinte azonnal elbódulok.
– Mi történt? Mit láttál, Hannah?
– Nem! Nem! Kiabálok, de a hangom csak ernyedt nyöszörgés.
Ellenkezem, de gyenge vagyok, mintha megittam volna egy
üveg vodkát. Szédülök, valaki nagyon erősen rángat.
– Hova rángat?
– Nem…
– Hova? – teszem fel ismét a kérdést.
– Egy autóba. Hallom az ajtó nyílását, a fenyőillat még
erősebb, még intenzívebb. Könyörgök neki, hogy engedjen el,
de nem enged. Erős karja körbezár, fojtogató, én meg csak
tántorgok az autó felé.
– Milyen autóba zárnak be?
Hannah teste egyre jobban rángatózik. A félelem és a
küzdelem testi tüneteket ölt a szemem előtt. Még erősebben
szorítom a kezét.
– Koncentrálj a kezemre és a hangomra, Hannah. Nem vagy
egyedül, itt vagyok veled! Együtt le fogjuk győzni. Milyen autót
látsz?
– Nem tudom…
– Milyen színe van?
– Azt hiszem, fekete.
– Van rajta valami más?
– Valamilyen rajz van az oldalán. Nem látom tisztán, minden
olyan homályos. Az ajtó becsukódik mögöttem. Az arcom
valami keménynek préselődik. Nagy gázt ad, akkorát, hogy
egyik oldalról átgurulok a másikra. A testem újra és újra
nekiütődik a hideg fémnek. Percekig vergődöm hátul, a
hangom mintha elment volna. Sikítanék, de olyan gyenge
vagyok, hogy nem tudok.
– Mi történt ezután?
Hannah nagyon ügyes, közel járunk.
– Lefékezett. Erősen. Annyira, hogy az arcom nekiütődött
valaminek. Kemény volt, és szilánkos, talán fa. Hallom, ahogy
kinyílik az ajtó, az autó megmozdul, ahogy a férfi beszáll, majd
visszacsukja az ajtót. Istenem… – Hannah egyre szaporábban
veszi a levegőt.
Újra küzd.
Újra él.
És újra meghal a lelkének egy darabja…
– Hannah! Erősnek kell lenned! – megszorítom a kezét, hogy
érezze, nincs egyedül. Érzem, hogy forró könnye a kézfejemre
hullik.
– A teste nekem feszül. Próbálom megütni, de alig bírom
felemelni a kezemet. Megfogja a csuklómat, és a fejem fölé
kényszeríti, mindkét kezemet. Csókolgatni kezdi a nyakamat,
néha belém harap. A másik kezével széttépi rajtam az inget. Ki
vagyok szolgáltatva neki. Testének súlya valósággal a hideg
fémbe présel. Hangosan felnyög, érzem meleg leheletét az
arcomra csapódni. Meg akar csókolni. Küzdök ellene.
Megszorítja az állkapcsomat, és a számba nyomja
gusztustalanul hosszú nyelvét. Nem kapok levegőt. Mintha
kiszívná belőlem az életet. A tüdőm lassan összezsugorodik.
Sírok, érzem, ahogy a könnyem lefolyik a halántékom mentén,
de a férfit ez nem érdekli. Azt suttogja: akarlak! Hevesen
tiltakozom, vergődöm, de minden hiába. Hallom a cipzár
hangját, amitől még jobban megrémülök. Először az övé, majd
az enyém. Elenged, majd egy gyors mozdulattal lerántja a
nadrágomat, a bugyimmal együtt. Hiába küzdök, nem ment
meg senki, az erőm elfogyott. Istenem…
– Ne hagyd abba, győzd le!
Sajnálom a lányt, de végig kell csinálnia. Figyelnem kell
minden apró részletre, amit Hannah kínok között felidéz.
– Erővel szétfeszíti a lábamat, közben mélyen a szemembe
néz. A tekintete sötét és határozott, azt sugallja, az övé vagyok.
– Felismerted őt?
– Nem. Maszk van rajta, nagy kivágással a száján, ami körül
hatalmas vigyor ül. Rémisztő. A tekintete még jobban
megbénított. Nem vagyok ura a testemnek. Ő rendelkezik vele.
Ismét lecsap. Szájon csókol, és gusztustalanul nyög közben.
Egyik keze erősen szorítja vékony csuklómat, a másik a fejemet
igyekszik egy helyben tartani. A következő pillanatban
megérzem őt magamban. Fájdalmas. Feszít és éget. Olyan
hangosan sikítok, ahogy csak tudok. Durván mozog bennem. Én
válaszul sírok és vergődök. Élvezi, én pedig azt kívánom
közben, bárcsak meghalnék.
Hannah egyre hangosabban sír. Szinte már ordítja az utolsó
szavakat. Kikészült. Elég volt. Ez már túl sok neki. Óvatosan
megrázom a kezét, mire ő rám pillant azzal a reményvesztett
tekintettel, amivel már találkoztam.
Túl sokszor találkoztam vele…
– Ügyes voltál, Hannah! Büszke vagyok rád! Elkapom azt az
embert, aki ezt tette veled, esküszöm neked!
– Soha nem leszek már az a lány, aki voltam, igaz? – suttogja
még mindig zokogva. Keretbe fogom könnyes arcát, és mélyen a
szemébe nézek.
– Nem leszel ugyanaz, aki voltál. Sokkal erősebb leszel. Erőt
kovácsolsz majd a szenvedésből. Egy napon győztesként állsz fel
ebből a csatából. Tudod miért?
– Miért?
– Mert egy határozott nő sosem másban keresi az erőt, hanem
önmagában! Nem alkuszik meg, és nem hajt fejet. Ettől lesz
különleges és legyőzhetetlen!

Még most is a fülemben csengenek Hannah kétségbeesett

szavai, magam előtt látom a szemében megülő félelmet.
Megtalálom azt az embert, aki ezt tette vele. A lányokkal.
Újra összehívom a csapatot, hogy egyeztessünk az üggyel
kapcsolatban. Pár perc múlva mindenki az irodámban van, és
sorra vesszük a bizonyítékokat, vallomásokat. Mindenki
gőzerővel dolgozik. Alice lenyugtatta a riportereket, talán
nyertünk egy kis időt. Rick kiderítette, hogy Anna halálát
valóban szívmegállás okozta. Teljesen mindegy, hogy a
gyanúsított meg akarta ölni vagy sem, a lány mégis életét
vesztette a küzdelemben. Ez nekem bőven elég ok, hogy éjt
nappallá téve dolgozzam, nyomozzak és kutakodjak. Nem
nyugszom addig, amíg rács mögé nem dugom azt a rohadékot!
Mindenki távozik az irodából, egyedül Grant az, aki bent
marad. Bezárja az ajtót, és felém fordul.
– Elena! Beszélnünk kell!
Sejtettem, hogy nem úszom meg ezt a beszélgetést.
– Az üggyel kapcsolatban mindent kifejtettünk pár perce –
felállok az asztalom mögül, közben magamhoz veszem a
táskámat, és elindulok az ajtó felé. Grant hirtelen megfogja a
kezemet és visszaránt.
– Megtennéd, hogy elengedsz?
– Nem! – vágja rá keményen, és maga elé húz.
– Mi a francot csinálsz? – kérdezem számonkérően.
– Miért nem akarsz engem? Nem vagyok elég jó neked?
– Nem erről van szó, Grant!
– Én annyira akarlak téged, hogy majd megőrülök. Csak rád
tudok gondolni, Elena! – közelebb hajol hozzám. – Az illatodra.
Az ajkadra. A csókjaidra.
– Az hiba volt. Csak egy gyenge pillanat.
– Valóban? – a derekamba markol.
– Igen. És most engedj el kérlek!
– Ez azért van, mert együtt dolgozunk?
– Azért is. Kollégával nem kezdek, mert abból soha nem sül ki
semmi jó. A másik és legfontosabb! Nem bútorozom össze
senkivel, nem akarok kapcsolatot. Az életem tökéletes, miért
bonyolítanám?
– Mert az emberek társas lények.
– Én nem vagyok társas lény. Most pedig engedj el!
– Soha! – vágja rá Grant, majd olyan mohón nekem esik, hogy
levegőt sem kapok. A csókja kemény és követelőző, azt üzeni:
kellesz nekem! Már megint beindultam rá! Legszívesebben
kikötözném az asztalomhoz. Megmutatnám neki, milyen,
amikor nem ellenkezhet, amikor azt teszi, amit én akarok.
Izgató csókunk közben egyszer csak jön a megvilágosodás.
Hülyeséget csinálok!
– Ezt meg ne próbáld még egyszer – ellököm magamtól. Nem
engedhetek a csábításának, de leginkább nem engedhetek az
elfajzott vágyaimnak. Ilyen módon akarni valakit nem normális
dolog.
– Te is akarsz engem. Tudom, hogy beindultál.
– Én nem úgy akarlak téged, ahogy te engem – válaszolom
határozottan, közben rendbe szedem magam.
– Akkor hogy?
– Felejtsd el! Most pedig hazamegyek.
Becsapom magam után az ajtót, remélve, hogy inába száll a
bátorsága, és nem jön utánam.
Ahogy hazaérek, azonnal ledobálom a ruháim nagy részét,
majd zenét kapcsolok. Kimegyek a konyhába, töltök egy pohár
bort, majd elnyúlok a kényelmes kanapén. Az agyam nem áll le.
Eszembe jutnak Hannah szavai. Annyira meg akarom oldani ezt
az ügyet.
 Magamhoz veszem a laptopomat, és újra átolvasom a
jelentéseket. Érdekes dolgokat mesélt Hannah. Erős fenyőillat,
fekete autó. Keresgélni kezdek az interneten, hátha találok
valamit. A fenyőillat fára utal, ahogy az erős és kérges kéz is.
Lehet, hogy asztalos? Addig ütöm a puha gombokat, mígnem
rám telepszik a fáradtság érzése. Akármennyire is erőlködöm,
végül győz a fáradtság. Későre jár, úgy döntök, majd holnap
folytatom, amikor is sokkal tisztábbak lesznek a gondolataim.

Álmosan kikóválygok az ágyam puha öleléséből, kimegyek, és

főzök egy jó erős feketét. Kell az energia, ugyanis az éjszaka
nem sokat aludtam. Folyamatosan Hannah körül forgott
minden gondolatom. Sorra vettem azokat a dolgokat, amiket
elmondott nekem. Van néhány ötletem, hogy merre induljak
meg a nyomozás kapcsán. Ha beérek az irodába, első dolgom
lesz rendszerezni a vallomását.
Iszok egy korty kávét, ami olyan keserű, hogy összeszorítom a
szemem. Megint elfelejtettem cukrot tenni bele. Sűrűn járok így,
mivel soha nem figyelek a jelentéktelen dolgokra, mint például,
hogy cukrot tegyek a kávéba. Állandóan jár az agyam. Olyan,
mintha egész nap moziznék. Egyik irat jelenik meg a szemem
előtt a másik után. Jó, nemcsak irat, hanem egy magas barna
fickó is, aki túl sok fejtörést okoz nekem. Grant. Nem tudom,
mihez kezdjek vele. Megőrjít ez a pasi, de a szó minden
értelmében. Bosszant, ugyanakkor imponál a kitartása. Ugyan
melyik nőnek ne tetszene, ha egy férfi utána teper? Lehet, ha
megkapná, amit akar, leszállna rólam? Vagy csak jobban
feltüzelném vele. Ugyan már, ez nem könyöradomány. Én
döntöm el, mikor és kivel bújok ágyba.
Nem foglalkozom ezzel. Hiszen felesleges. Összeszedem
magam, és elindulok. Ma szép időnk van, így a fehér
selyemblúzom mellé egy szürke ceruzaszoknyát választottam.
Ha valaki rám néz, nem is gondolná, hogy milyen ,,férfias”
munkám van. De a stílus nem függ össze a foglalkozással.
Szeretem a szép ruhákat.
Az utcára lépve örömmel konstatálom, hogy bizony egy ronda
felhő sem takarja az eget. Igazi edzésre való nap lesz ez ma.
Hetente három alkalommal futni megyek, kétnaponta
edzőterembe járok. Nem hagyom magam elpuhulni. Ne
tévesszen meg senkit sem a törékeny külső. A szakmám
megkívánja a jó erőnlétet.
Beülök az autóba, és bekötöm magam. Épp elindulnék, mire
megcsörren a telefonom. Anya az. Már napok, nem, talán hetek
óta tologatom ezt a beszélgetést. Fel kell vennem. Veszek egy
mély levegőt, és egy pillanatra becsukom a szemem. Magam
előtt látom a házunkat. Hajladozó díszfák szegélyezik a járdát,
nevető gyerekek rohangálnak az úttesten. Az udvarunk virágba
borul, megannyi színes és illatos növény varázsol meghitt
otthont körénk. Valamikor imádtam ezt a helyet, soha nem
akartam magam mögött hagyni. Még most is a fülemben cseng
Lana göndör kacaja, ahogy meglököm a hintával. Hosszú barna
hajával pajkosan játszik egy eltévedt tavaszi szellő. Két kézzel
szorítja a kissé rozsdás láncot, közben azt kiabálja: magasabbra,
Elena!
 Ő volt a legjobb barátom. Elveszítettem őt is a régi életemmel
együtt. Reméltem, hogy minden, ami velem történt, csak egy
rossz álom, amiből hamarosan felébredek. De valóság volt, és
maga alá temetett. Amint lehetett, magam mögött hagytam az
otthonomat, és jelentkeztem egy bentlakásos rendőriskolába.
Tudtam, hogy az igazságot fogom hajszolni egy életen át, mert
ha valamiért, ezért igazán megéri küzdeni. A gonosz olyan
könnyen lopja be magát az emberek szívébe, és igázza le a
bennünk rejlő akaratot. Elhatalmasodik rajtunk, ha nem
küzdünk ellene, alattomosan mérgezi a testünket és a
lelkünket. Amíg létezik e világon igazság, addig van miért
küzdenünk. Mert a gonosz éppúgy legyőzhető, mint a jó, csak
ehhez nagyobb erő és akarat kell.
– Igen, tessék! – hivatalos hangon szólok bele a telefonba.
– Elena, miért nem veszed fel a telefont? – kérdezi mérgesen,
és persze teljesen jogosan.
– Sok dolgom van, anya, ne haragudj, de nem érek rá. Most is
sietek.
– Neked mindig dolgod van! A családodra soha nem érsz rá!
Hidd el, ez az élet. És van olyan fontos, mint a halál. A másik,
hogy a bűnözők sajnos meg fognak várni, de a családod nem.
– Jaj, anya, ne csináld már! Tudod, hogy számomra nagyon
fontos a munka.
– Tudom. De valamikor a család is az volt. Mi történt veled,
Elena? Évek óta alig látunk. Egy évben egyszer, talán kétszer, ha
megtisztelsz a látogatásoddal. Szeretnénk látni.
– Anya! – becsukom a szemem egy pillanatra, és felsóhajtok.
Nagyon keveset járok haza. Csak akkor látogatom meg őket, ha
nagyon muszáj. Hogy ennek mi az oka?
Démonok…
Akiket én teremtettem…
– Tudod, hogy mióta vezető beosztásban vagyok, szinte
semmire sincs időm…
– Elena Wallace! Nem érdekelnek a kifogásaid! Szeretném, ha
hazajönnél. A nagyi is nagyon hiányol. És tudod, ő sem lesz már
fiatalabb. Emlékszem, kislány korodban mindig a szoknyája
mellett sündörögtél. Imádtad őt.
– Most is imádom, anya! – Talán a hangom is elcsuklik, ahogy
a nagyira gondolok. Mindig is különleges kapocs volt közöttünk.
De az a kapocs nem volt elég erős ahhoz, hogy otthon tartson. –
Értsd meg, anya…
– Legközelebb akkor hívj, Elena, ha tudod, mikor érsz rá a
családodra!
Elnémul a vonal. A táskámba vágom a telefonomat. Anyának
fogalma sincs arról, hogy miért nem akarok hazamenni. Sajnos
olykor az igazság nem hozza el a megkönnyebbülést. Oka volt
annak, hogy magam mögött hagytam a régi életemet, és újat
kezdtem egy olyan helyen, ahol senki sem ismer. Mindenki
másképp dolgozza fel a fájdalmat. Valaki szembe mer nézni vele
és leküzdi, van, aki inkább elmenekül. Ám a meneküléssel nem
hagyjuk magunk mögött a problémákat. Sötét árnyékként
követnek minket, menjünk bárhová is. Hiányzik a családom, a
régi életem, de ennél többre most nem vagyok képes.
Az iroda felbolydul, ahogy belépek. Tisztában vagyok vele,
hogy nem szeretnek az emberek. Igazából nem is adtam okot
nekik rá. De a mi hivatásunkhoz azt hiszem, nem is hiányzik a
szeretet.
– Jó reggelt! – köszönök hangosan, mire mindenki széles és
bárgyú mosollyal válaszol. Vannak képmutatók, akik a
szemembe vigyorognak, a hátam mögött meg azt hallom vissza,
hogy micsoda zsarnok vagyok. Miért is? Mert megkövetelem a
munkát? Nem pizzát árulunk a helyi kis büfében. Mi felelünk a
közbiztonságért, igazságot szolgáltatunk. Épp elérem az irodám
ajtaját, amikor Murdock nyomozó terem mellettem.
– Jó reggelt, Elena! Beszélhetnénk?
– Jó reggelt! Parancsolj! – kinyitom az ajtót, és magam elé
engedem.
– Csak utánad – vágja rá. Leülök a kényelmes székemre,
Murdock megáll velem szemben.
– Hallgatlak.
– Érdeklődnék, hogy sikerült-e megoldani a pótlásomat. Nem
akarom, hogy a nyugdíjazásom miatt megálljon a munka.
– Még nem. A főnök még nem keresett meg ezzel
kapcsolatban. De ígérte, hogy rövid időn belül megoldja ezt a
problémát. Emiatt nem kell aggódnod, de köszönöm. Még
valami?
– Az ügy. Átolvastam a vallomásokat, és feltűnt, hogy egy
fekete autót emlegetnek a sértettek, így tovább kutakodtam.
Feltehetően valami céges furgon lehet, hétköznapi emberek
nemigen rohangálnak ilyen autókkal.
– Folytasd kérlek, érdekes felvetés – Murdock jó irányba
tapogatózik, nem véletlen, hogy én is erre jutottam az este
folyamán.
– Rákerestem cégekre, akik ilyen autókat használnak. Itt egy
lista. Vannak jó páran, de talán köztük van a tettes is. – Murdock
elém csúsztat egy A/4-es lapot, amin legalább tíz cég neve
szerepel.
– Köszönöm Murdock, átnézem.
Murdock magamra hagy, így nekiállok a lista ellenőrzésének.
Nekem is ez volt a tervem, cégek után kutatni, de így sokkal
gyorsabban haladok. Jó pár órás keresgélés után sikerült
leszűkítenem a listát egy asztalosüzemre és egy bútorgyártó
cégre. Megnyitom a weboldalakat. A bútorgyártó cég autói
sötétkékek. Majdnem fekete… Megnyitom a másik cég oldalát is.
Fekete autó, barna mintás farajzzal az oldalán. Bingó! Megvan a
cég. Viszont feltehetően sokan dolgoznak ott. Valahogy le kell
szűkítenem a gyanúsítottak körét. Nincs más lehetőség, fel kell
keresnem Hannah-t, hátha eszébe jut még valami. Bármi,
amivel be tudjuk azonosítani a tettest. Az órámra pillantok.
Késő délután felé jár, így a látogatásom a holnapi napra tolódik.
Kikapcsolom a gépet, felveszem a táskámat, és hazamegyek.
Ahogy beérek a lakásba, hirtelen rám telepszik a magány
érzése. Igen, sokszor vagyok magányos. Ez az érzés semmihez
sem fogható. Ilyenkor az ember társaságra vágyik. Ha csak pár
órára is. Semmi kedvem itthon gubbasztani, ezért úgy döntök,
nyakamba veszem a várost. Lezuhanyozom, ami után sokkal
komfortosabban érzem magam, felveszek valami csinosat, és
elindulok. Céltalanul bolyongok a városban, végül megállok egy
kis bár előtt. Nem jártam még itt, és egy ital most belefér.
Ellenőrzést úgysem kapok. Halványan elmosolyodom, majd
végül bemegyek. Kissé hangos zene szól, a bár végében
biliárdasztalok várják a játszani vágyókat. Ez olyan
lepukkantabb kocsmaféle, ahol általában rockzene szól, ami a
világba üvölti, milyen szar az élet. Leülök a pulthoz, és kérek
egy pohár whiskyt. Lassan kortyolgatom az italomat, kiélvezem
minden egyes cseppjét.
– Elena?
Grant lép mellém csodálkozva. Csodás, már csak ez hiányzott.
– Te mit keresel itt? – kérdezi meglepetten.
– Csak beugrottam egy italra, de lassan megyek is.
– Ne siess! Vezessük le a mai napot, mit szólsz? – finoman
végigsimít a hátamon. Nos, lenne néhány ötletem a levezetésre,
de ahhoz nem kell ruha. Farmernadrágot visel, fehér pólóval,
ami finoman tapad kifogástalan felsőtestére. Hirtelen bevillan a
kép: se nadrág… se póló… A tekintetem a biliárdasztalok felé
siklik.
– Nincs kedved játszani egyet? – kérdezi mosolyogva.
Jobb játékot is tudnék magunknak. Az asztal…
– Nos? – szakítja félbe mocskos kis gondolataimat.
– Legyen. Bár nem ehhez vagyok öltözve.
– Tökéletes – válaszolja, közben végignéz rajtam. A tekintete
szinte levetkőztet. Feléledt bennem a kisördög. Nem válaszolok,
felállok és odasétálok az asztalhoz, majd felveszem az egyik
dákót. A krétával megdörzsölöm a végét, ami mágnesként
vonzza Grant tekintetét. Lefújom a maradék port, a szám
nagyon közel van a hosszú rúd végéhez. Grantnek tetszik a
dolog. Lefogadom, perverz gondolatai vannak. Nos, nekem is.
Lehajolok, megcélzom a golyókat, és lendítek egy nagyot.
Rögtön négy le is megy a lyukakba.
– Melyikkel vagy? – kérdezi nevetve. Szép mosolya van.
 – Telivel.
– Sejtettem.
Nem kérdezek vissza. Elmosolyodik, megcélozza az egyik
csíkosat, és erősen megüti. Lemegy. Elsétál mögöttem, közel
hozzám. Erős és szikár teste van.
– Nem beszéltük meg, mi a tét – közelebb lép hozzám. Férfias
illata azonnal az orromba kúszik.
– Mire gondolsz?
– Ha nyerek, velem töltöd az éjszakát.
– És ha nem? – kérdezem felvont szemöldökkel.
– Akkor te döntesz, mi legyen – a szája szemtelenül közel van
az enyémhez.
– Áll az alku – a csípőmmel odébb lököm. Grant újabb
golyókat üt le, piszkosul vesztésre állok. Össze kell szednem
magam, mert én soha nem veszítek. Egyik golyó követi a
másikat, míg csak a fekete marad fenn. Lehajolok,
megpróbálom leütni. Grant tekintete a dekoltázsomra tapad.
Lenézek. Nagyszerű. Az egyik gombom önállósította magát, így
közszemlére téve kibuggyanó mellemet. Annyi baj legyen. Nem
törődöm vele. Célzok, ütök, és nyertem. Nem is lehet másképp.
Elena Wallace soha nem veszít! Leteszem a dákót az asztalra, és
elindulok Grant felé. Az arcáról eltűnt az a pajkos mosoly.
Veszített.
– Nem tudtam, hogy ilyen jól játszol.
– Én soha nem veszítek Grant, és mindig megkapom, amit
akarok.
– És most mit akarsz? – kérdezi enyhén rekedt hangon. Elé
állok, karomat a nyaka köré fonom.
 – Hát nem egyértelmű?
Elmosolyodik. Magamhoz rántom, és megcsókolom. Feléledt
bennem a vadászösztön. Az irodán kívül nincsenek szabályok,
amik vannak, azokat én hozom. Grant istenien csókol.
Egyszerre szenvedélyes és gyengéd. Erősen a derekamba
markol, és közelebb húz magához. A farka kőkemény. Tudom,
hogy erre vár már hónapok óta. Észrevettem, hogy néz rám. Az
a sóvárgó tekintet elárulta. Én is eljátszottam a gondolattal. De
most… most Granttel akarok játszani. Átlépni azt a bizonyos
határt, amit én húztam magam köré.
– Menjünk el valahova, Elena! Ha nem kaphatlak meg végre,
esküszöm felrobbanok – suttogja a fülembe.
Hamis mosolyra húzódik a szám, ahogy őt nézem. Ha úgy
akarom, Grant megkap engem. A testemet. És én kiélhetem a
beteges kis vágyaimat. Elfelejthetem, mennyire üres az életem.
Hogy én milyen üres vagyok…
Megfogom a kezét, és kivezetem a bárból. Egyenesen az
autóm felé vesszük az irányt.
– Várj, hova megyünk?
– Gyere – válaszolom, közben már nyitom is az autómat.
Beülök a volán mögé, Grant pedig mellém. A gázra taposok.
Grant keze a combomra téved, majd egyre feljebb csúszik,
egészen a szeméremdombomig. Jobban széttárom a lábamat,
már amennyire ez lehetséges vezetés közben.
– Nedves vagy, Elena! – Dörzsölni kezdi a csiklómat.
Felsóhajtok. Jólesik az érintése. A közelsége. Közelebb hajol
hozzám, és a nyakamba csókol, közben a csiklómat ingerli. –
Szeretnéd, hogy jól megkeféljelek, igaz?
 – Hagyd abba!
– Csak rád tudok gondolni. Erre. Ami köztünk van.
Szerencsére végre megérkezünk a hotelhez. Hála istennek,
hogy nem a világ végén van. Alig tudtam a vezetésre
koncentrálni. Végig csak Grant járt a fejemben. Az, hogy
mekkorát fogunk kefélni.
Kérünk egy szobát, és felmegyünk. Az ajtó szinte még ki sem
nyílt, Grant azonnal nekem esik. A falnak szorít, belém dugja az
ujját, mire felnyögök.
– Nem tudod, mióta vágyom rád.
Talán mégis.
– Annyiszor elképzeltem ezt. Téged. – Mohón megcsókol,
közben tovább jár bennem az ujja. Nyers vágy, égető szükség,
hogy végre mindketten megkapjuk azt, amire vágyunk. Igen. Ez
alkalommal még én is vágyakozom. Elhúzódom tőle, megfogom
a pólóját, és áthúzom a feje felett. Látni akarom azt a testet, ami
a gyönyör perceit ígéri nekem. Kemény. Izmos. Megnyalom a
számat, ahogy őt nézem. Sietős mozdulatokkal kigombolja a
blúzomat, a tekintete a mellemre tapad.
– Istenem, de gyönyörű vagy – megcsókolja a kulcscsontomat,
közben lehúzza rólam a blúzt, majd ügyesen megszabadít a
melltartómtól. Kezébe veszi a mellemet, nyalogatni kezdi,
közben fél kezével a karomat a fejem fölé kényszeríti.
Végignyalja a mellem alsó vonalát, meg sem áll a mellbimbómig,
ami megkeményedve várja mohó ajkait. Szívja, harapja,
válaszul a medencém előrebillen. Egyik keze lesiklik az
oldalamon, majd ismét a bugyimba téved.
– Látom, élvezi Ms. Wallace – morogja a fülembe, majd
megcsókolja a fültövemet. Kihúzom a kezemet a szorításából. A
nyakától a mellkasa felé haladok, az izmai megrándulnak
minden egyes érintésemre. Továbbhaladok a hasán, majd
kikapcsolom az övet, amit a gomb és a cipzár követ. Benyúlok a
farmer alá, és belemarkolok kemény fenekébe. Igen, pont olyan
tökéletes, mint gondoltam. A kezem a bokszer alá csúszik, hogy
érezzem meztelen bőrét. Egyik lábamat a derekára teszem, mire
ő lassan elém térdel, félrehúzza a bugyimat és belém csókol.
Valósággal falja a húsomat. Belemarkol a fenekembe,
előrebillent, hogy még mélyebben nyalhasson. Annyira jól
csinálja, te jó ég, mindjárt elájulok. A lábam remegni kezd, a vér
szinte kiszalad a testemből, és egy helyre összpontosul. Nem
hiszem el. Mindjárt elélvezek. Hol belém dugja a nyelvét, hol
végignyalja az ajkakat, közben vadul dug az ujjával.
Felnyögök, ahogy a kéj végigszánt a testemen. Grant feláll, a
karjába kap, és meg sem áll velem az ágyig. Letesz, majd
sietősen levetkőzik. A farka kemény és merev. Bársonyosan
csillog. Elindul felém, mire intek neki, hogy álljon meg.
– Mi a baj?
– Nem foglak leszopni. Ez az egyik szabály.
– Szabály?
– Igen! – megfogom a kezét, és az ágyra ültetem. Elé állok,
leveszem a szoknyámat, majd lehúzom a bugyimat, és mellé
dobom az ágyra. Az egyik lábamat felteszem az ágy szélére,
megfogom a kezét, és a még mindig nedves csiklómhoz teszem.
Lehajol és megcsókolja az érzékeny bőrt, közben az ujjai ki- és
becsúsznak a pulzáló kis résen. Felnyögök, az ujjaim a hajába
siklanak, és még közelebb húzom magamhoz. Mire
elélvezhetnék, megáll, majd egy szempillantás alatt maga alá
fordít.
– Van nálad gumi?
– Igen.
– Vedd fel!
Lemászik rólam, és felveszi a nadrágját a földről.
– Látom, felkészült vagy.
– Vártam az alkalomra. – Felgörgeti az óvszert, addig én
gyönyörködöm az izmaiban. Azt hiszem, Grant tökéletes.
Majdnem… Rám nehezedik, közben végig a szemembe néz.
– Valami azt súgja, te keményen szereted.
– Csak addig, amíg én úgy akarom. – A feneke alá szorítom a
lábamat.
– És most hogy akarod? – Érzem a csiklómnak feszülni
kemény makkját.
– Keményen!
Egy határozott mozdulattal elmerül bennem, mire a testem
megfeszül. A hátába karmolok, mire felszisszen.
– Most az enyém vagy, Elena! – nyögi a számba, miközben
egyre gyorsabban jár bennem.
Az övé vagyok. Mert én úgy akarom.
Közeledik a kielégülés… Grant feltérdel, és magával ránt, így a
testem kis hidat képez. Szorosan tartja a csípőmet, és mozogni
kezd. Szinte felnyársal. Elnehezült melleim ringatóznak, ahogy
Grant rendíthetetlenül mozog bennem. Kövér izzadságcseppek
folynak végig az arcán, le a combomra.
– Baszd meg! – Felmordul, ahogy hol a csiklómat masszírozó,
hol a mellbimbómat csipkedő kezemet nézi. Grant lelassít, így
visszaereszkedem az ágyra.
– Most te jössz – zihálja, majd a hátára fekszik. Leszállok az
ágyról, a szekrényhez lépek, és kiveszek egy köntöst. Kihúzom a
puha övet, és visszamegyek. Grant kérdően néz rám, nem sejti,
mit akarok.
– Add a kezed! – utasítom, mire felvonja a szemöldökét. – Add
a kezed!
Nem gondolkodik tovább, kinyújtja a kezét, én pedig szorosan
összekötöm csuklóját.
– Mit csinálsz?
– Én vagyok a főnök! Megértetted? – kérdőn néz fel rám. –
Mondd, hogy megértetted!
– Megértettem – válaszolja, közben éhes tekintete végigsiklik
rajtam.
– Jó fiú! – fölé magasodom, majd lassan ráereszkedem
kemény férfiasságára, és mozogni kezdek. Hol ringatózom,
előre-hátra, hol fel és le.
– Kurva életbe!
Szabadulni próbál, de nem tud. Túl erős a csomó. Ide-oda
dobom rajta a csípőmet, körözök, közben végighúzom a
körmömet kemény mellkasán. A nyakába kapaszkodom, egyre
gyorsabb ütemben mozgok rajta, majd a hajába túrok és
meghúzom. Érzem, hogy pulzálni kezd bennem.
– El akarsz élvezni, igaz? – Megharapom az alsó ajkát, mire a
számba nyög.
– Igen.
Mindketten megkapjuk, amire vágyunk. Ő felmordul, én
felnyögök, ahogy az élvezet végigsöpör rajtunk. Egyre
lassabban ringatózom, majd egyszer csak megállok. A szemébe
nézek. Grant többet akar. Sokkal többet. Olyan dolgokat, amiket
én nem adhatok meg neki. Lassan eloldozom, de még mindig a
férfiasságán ülök.
– Csodálatos vagy… – végigsimít a hátamon. Nem válaszolok,
leszállok róla, és végignyújtózom az ágyon. Hozzám simul,
ezúttal az arcomat cirógatja. Egy pillanatra elfelejtem, milyen
elbaszott vagyok. Csak egy, de gyenge és intim pillanatra.
Gyorsan felállok, és elkezdem összeszedni a szétszórt ruháimat.
– Hova sietsz? – felkönyököl a párnán.
– Mennem kell.
– Gyere ide – kérlel.
Ránézek. A szabályok ugyanúgy vonatkoznak rá is, mint a
többire. Nem közömbös nekem, ez egyértelmű, hiszen képes
voltam vele ágyba bújni. Még akkor is, ha nem helyes. Kollégák
vagyunk. És ez nekem bőven elég arra, hogy visszavonulót
fújjak. Begombolom a blúzomat, majdnem készen vagyok.
Grant még mindig az ágyban fekszik, és engem néz.
– Nagyon jó volt veled! De vannak szabályok, amiket el kell
fogadnod.
– Szabályok? – kérdezi felvont szemöldökkel. – Ez nem az
iroda.
– Ezek az én szabályaim! Amik közül egyet most fel is rúgtam,
miszerint soha nem fekszem le kollégával.
– Akkor miért feküdtél le velem?
– Azért, mert kívántalak, de ennyi. Ennél többet ne várj tőlem.
Visszavigyelek? – kérdezem közömbösen, közben magamhoz
veszem a táskámat. Grant feláll, és kérdőn néz rám. – Öltözz fel,
és visszaviszlek! – közlöm határozottan, közben végig őt nézem.
Az izmait, a karját, markáns arcát.
– Biztos, hogy vissza akarsz menni? – pár lépéssel előttem
terem.
– Induljunk! Holnapra elfelejtjük ezt az egészet, és végeztünk.
– És ha nem fogadom el?
– Márpedig elfogadod! Szedd a cuccod, és induljunk! –
félreteszem a jó modort, hátha így meggyőzőbb leszek.
– Szedd a cuccod? Mit képzelsz, kivel beszélsz? – kérdezi
indulatosan.
– A beosztottammal – vágom rá szemrebbenés nélkül. Nehogy
azt higgye már, hogy igényt tarthat rám pusztán azért, mert
percekkel ezelőtt megkefélt.
– Igen, akivel pár perce még gátlástalanul dugtál – vágja az
arcomba gúnyosan.
– Baszd meg!
– Megvolt! Nyugodtan menj csak, majd hívok egy taxit –
fröcsögi a szemembe.
Hiba volt lefeküdnünk. Nem állok le vitázni vele, mert úgy
fest, most minden szó olaj a tűzre. Nem tartozom sem neki, sem
másnak elszámolással. Sarkon fordulok, és elviharzom.
Ezt elbasztad, Elena! De szó szerint!

Azonnal nekiesek a munkának. Alighogy elhelyezkedem a

kényelmes széken, beront Grant. Bízom benne, hogy nem
készül jelenetet rendezni a kapitányság kellős közepén!
Hangosan becsapja maga után az ajtót, és indulatosan elém áll.
De! Arra készül!
– Elmondod, mi a fene volt veled este? – kérdezi
számonkérően.
Na, ezt nem szeretem! A számonkérést. Ehhez nem vagyok
hozzászokva!
– Ugye nem gondolod, hogy az irodámban csak így nekem
esel? – rámordulok. – Ez egy munkahely…
– Vettem észre, hogy nem a hotelben vagyunk – gúnyosan
közbevág.
– Nem kell ironizálni! Mégis mit vársz tőlem? Szétszórt
rózsaszirmokat a hálóban? Összekulcsolt ujjakat egy
romantikus mozizás előtt?
– Én többet akarok! Téged akarlak!
– Grant – felsóhajtok.
– Figyelj! – folytatná, de váratlanul Murdock lép be. Hála
istennek! Egy kínos beszélgetést szakított félbe.
– Elnézést, zavarok?
– Nem! Gyere csak be, Grant épp menni készült – bosszúsan
ránézek. Nem tetszik neki a helyzet. Nos, nekem sem. Ezt a szart
én kevertem, így nekem is kell összelapátolni! Elfordítja a fejét,
majd se szó, se beszéd kiront az irodából.
– Ennek meg mi baja?
– Nem fontos. Mondd, miért jöttél?
– Oké.
Murdock vázolja, hogy milyen ötletei vannak még a
nyomozással kapcsolatban. Vékony ajka egyenletesen mozog,
de érces hangja mintha nem jutna el a fülemig. Grant buta
viselkedésén morfondírozok, illetve azon, mekkora barom
voltam, hogy lefeküdtem vele. Szabályaim vannak, amiket
igyekeztem nem megszegni. De az ember olykor gyenge, képes
felrúgni őket. Ahogy én is tettem. Megfogadtam, hogy nem
engedek közel magamhoz senkit. Egy férfi sem érdemli meg,
hogy szeressem, vagy hogy megbízzak benne. Megbíztam
egyben, sőt, tovább megyek, felnéztem rá. Rajongtam érte. És mi
lett a vége? Összetört. Akkora sebet ejtett rajtam, ami életem
végéig sötét árnyékként borul rá az életemre.
– Elena? – Murdock mély hangja visszahúz a valóságba. Az én
valóságomba.
– Igen? – kérdezek vissza üres tekintettel, és valószínűleg
végtelenül buta arckifejezéssel.
– Akkor intézzem a dolgot?
– Persze, persze – válaszolom kissé zavartan. Valójában
fogalmam sincs, mit intéz Murdock. Helyeslően bólint, majd
magamra hagy.
Most az ügy a legfontosabb. Nem lehetek szétszórt. Nem egy
férfin kellene pörögnöm, akivel úgy sem lesz folytatás, hanem
belevetni magam a nyomozásba, és elkapni azt a rohadékot.
És ezt is fogom tenni!
Épp felveszem az ügy fonalát, amikor az ajtó kinyílik. Grant
lép be, ezúttal dühnek nyoma sincs az arcán.
– Elena, beszélhetnénk? – a hangja lágyabb tónusú. Talán
felfogta, hogy nálam a követelőzéssel semmit sem ér el.
– Persze – hűvösen válaszolok. Leül velem szemben, és
felsóhajt.
– Ne haragudj a többszöri dühkitörésemért. Nem értem, mi
ütött belém. Egyszerűen nem tudok uralkodni magamon, ha a
közelemben vagy. A múltkori dolog kettőnk között nekem nem
csak egy potya dugást jelentett a szexi főnökömmel. Annál több
volt.
Jézusom! Ez mindjárt szerelmet vall itt nekem…
– Álmodoztam rólad az első perctől, ahogy beléptél az iroda
ajtaján. Arról, hogy mennyi mindent megélhetnénk együtt.
Tudom, hogy kötnek a munkahelyi szabályok, a te szabályaid –
teszi hozzá. – De szeretném, ha továbblépnénk a puszta főnök-
alkalmazott státuszon. Én többet akarok! – határozottan célozza
nekem az utolsó mondatot. Grant őszinte velem. Ő valóban
engem akar.
A francba, most erre mit mondjak?
– Grant! – keresem a megfelelő szavakat. Egy sértett férfi
legalább olyan alattomos ellenség, akár egy sértett nő. És én
nem akarok ellenséget, sem balhét az irodában. – Te nagyszerű
ember vagy…
– Na, most jön a lekoptató szöveg! – fújtat maga elé.
– Befejezhetem?
– Igen, ne haragudj.
– Szóval, mint mondtam, te nagyszerű ember vagy. De azt
hiszem, többet látsz bele ebbe. Én nem szeretnék komoly
kapcsolatot. Itt van a munkám, ami teljesen leköti minden
szabadidőmet. Szeretem a szabadságot, és azt, hogy nem kell
alkalmazkodnom senkihez. Nem tartozom elszámolással
senkinek. Azt teszek, amit csak akarok. Mindig is így éltem. És
ez nekem megfelel. A másik probléma a munkahely kérdése.
Soha nem keverem a magánéletet a munkámmal. Igaz, tegnap
este megtettem, ami őrült nagy hiba volt. Remélem, megérted
ezt, és meg tudunk maradni barátság szintjén.
– Hiba? Tehát az én érzéseim nem számítanak? – kérdezi
szemrehányóan.
Érzések? Jézusom, Grant nagyon el van tévedve kettőnket
illetően.
– És az enyémek? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel. –
Csak azt hallom, hogy te, te, te! Látod, erről beszélek. Ezt nem
akarom. Zárjuk le ezt a dolgot, és lépjünk tovább. Képes vagy
rá?
– Nem vagyok képes! Hogy a fenébe lennék rá képes, amikor
megőrülök érted? – idegesen a hajába túr, közben fel-alá járkál.
Oké. Grant nem az elfogadó típus, de muszáj rendeznem vele a
dolgot. Nem tenne jót a tekintélyemnek, ha kiderülne, mi volt
köztünk. Felállok, és egyenesen elé lépek. Hirtelen túl közel
kerülünk egymáshoz.
– Ugye nem rendezel jelenetet?
Közelebb hajol hozzám. Érzem kávéillatú leheletét.
– Nem mondok le rólad, akárhogy is ellenkezel – hirtelen
megragadja a vállamat, és megcsókol. Próbálok szabadulni, de
túl erősen szorít. Nem viszonozom a csókját. Az erőszakossága
dühvel önti el a testemet. Ahogy enged a szorításán, ellépek
tőle, és pofon vágom.
– Mi a picsát képzelsz? Azt hiszed, jogod van hozzám, csak
mert megdugtál?
– Pontosan – válaszolja dacosan.
– Azért tudtál megkefélni, mert hagytam. Azért, mert én azt
akartam! Még most is csak a nyáladat folyatnád utánam, akár
egy farokcsóváló kiskutya.
– Túlságosan sokat képzelsz magadról!
– Én képzelek sokat? Én őszinte voltam veled. Erre fel
idejössz, és követelőzöl? Letámadsz az irodám kellős közepén?
És ezek után azt várod, hogy bármi is legyen kettőnk között?
Nem – gúnyosan felnevetek. – Kurvára nem!
– Meg fogod gondolni magad.
– Honnan veszed?
– Onnan, hogy mocskosul élvezted, ahogy benned volt a
farkam.
– Hagyd el az irodámat, de azonnal! – Az ajtó felé mutatok,
mire elmosolyodik. Ahogy Grant megfordul, megjelenik a főnök
mögötte.
– Itt meg mi folyik? – A tekintete vadul cikázik kettőnk között.
– Éppen megbeszélést tartottunk a nyomozással kapcsolatban.
– Elég heves megbeszélésnek tűnt.
– Nem egyezett a módszer.
– Főnök?
– Grant?
A főnök arrébb lép, hogy Grant ki tudjon menni mellette.
Biztosra veszem, hogy a kettőnk közötti csatának még nincs
vége. Tudom, hogy nem fogja feladni. Fegyvert adtam a kezébe,
amit bármikor felhasználhat ellenem, ha úgy tartja kedve. És
pontosan ezért kellenek a szabályok. Ha ezek szerint élünk,
nem érhet minket meglepetés. Hibáztam tegnap este, amikor
figyelmen kívül hagytam őket.
De soha többé nem teszem!
– Jelentést kérek az ügy állásáról. Mik a fejlemények? – a
főnök nem várja meg, hogy belekezdjek. Leül, és kíváncsian néz
rám. Én is helyet foglalok, pontosan vele szemben.
– Beszéltem az egyik áldozattal. Újabb részletek derültek ki,
úgy hiszem, jó nyomon vagyunk. Sikerült leszűkíteni a
gyanúsítottak listáját körülbelül húsz emberre. Feltételezéseink
szerint a tettes egy bútorgyártó cégnél dolgozik. Kimegyek a
helyszínre, beszélek a cégvezetővel, és kikérem az ott dolgozók
adatait. Valamiért úgy érzem, ott kell keresnünk a tettest. Habár
az áldozat nem tudott személyleírást adni, bízom benne, hogy
egy következő látogatás alkalmával sikerül pontosítani.
– Ezek nagyszerű hírek, Elena! Remélem minél hamarabb
sikerül elkapni ezt a szexuális ragadozót. Elég nagy nyomás
nehezedik rám is. Fejleményeket várnak tőlem.
– Értem, uram. Igyekszem a lehető leghamarabb felderíteni az
ügyet. Akkor… – lassan felállok a székemből, mire a főnök is
feláll.
– Helyes. Kérlek, tájékoztass, mihelyt megtudtál valamit! –
elindul az ajtó felé, majd egy gondolattól vezérelve visszafordul.
– Még valami. Mr. Gonza elállt a feljelentéstől. Tudsz erről
valamit?
– Beszéltem vele.
– Beszéltél…?
– Igen. Mindketten egyetértettünk abban, hogy semmi
szükség hivatalos eljárásra, hiszen önvédelem volt a részemről.
Így megkértem, álljon el a feljelentéstől – válaszolok
határozottan.
– Megkérted? – kérdezi nevetve, majd megrázza a fejét, és
elmegy.
 Először valóban megkértem. Az már más tészta, hogy nemet
mondott, de végül mégis meggondolta magát. Reméltem, hogy
nem kell még egyszer meglátogatnom a fogdán. Viszont arra
mérget vehet, hogy olyan helyre fog kerülni, ahol tárt karokkal
várják.

Megérkezem a bútorgyártó cég elé. Sötétbarna homlokzat,

fehér ablakok, és egy hatalmas fekete felirat: E&W Group. A
parkolóban legalább öt fekete autó sorakozik, az oldalán barna
színnel felfestve a cég tevékenysége és neve.
Talán ezt láthatta Hannah…
Közelebb megyek az autóhoz, hogy alaposan szemügyre
vehessem. A fülke el van szeparálva a csomagtértől, így bármi is
zajlik az autó hátuljában, azt senki sem látja. Az oldalán lévő
tolóajtó könnyű lehetőséget biztosít a nagyobb bútorok
bepakolására. Egy vergődő embert könnyedén be lehet
tuszkolni ezen a hatalmas nyíláson.
– Elnézést, segíthetek? – egy alacsony férfi jelenik meg
mögöttem. Az arca beesett, a haja ápolatlan, koszos munkaruha
van rajta, ami arról árulkodik, hogy feltehetően itt dolgozik.
– Elena Wallace! – Megmutatom a nyakamban lógó jelvényt. –
Érdeklődnék, bent van a főnöke?
– Persze… igen… – nyögdécseli. Olykor azok is megijednek egy
rendőrtől, akik nem bűnösök. Sőt, a bűnösök nem ijednek meg.
Az ő arcukon teljes a közöny, ami azt üzeni: úgysem kapsz el!
– Megtenné, hogy bekísér hozzá?
 – Természetesen, kövessen, kérem – a férfi elfordul, és
megindul a hatalmas csarnok felé, én szorosan a háta mögött
követem. Útközben igyekszem feltérképezni a helyet.
Mindenhol fa és fa. Rönkökben, összefűrészelve. Ahogy
közeledem, erős fenyőillat csapja meg az orrom.
Fenyőillat…
Hannah is ezt érezte. Feléled bennem a vadászösztön, ahogy
szagot fogok. Biztos vagyok benne, hogy jó helyen járok. A
tettes itt bujkál. Már csak arra kell rájönnöm, hogy ki az.
Ahogy beljebb érek, legalább tíz embert látok különböző
munkagépeken dolgozni. Hangos füttyszó jelzi az érkezésemet.
A férfiak felém fordulnak, és végignéznek rajtam. Ügyet sem
vetek rájuk. Tipikus férfi reakció, főleg, ha többen vannak.
Meglátok egy hosszú lépcsőt, ami egy kisebb irodába vezet, és
legalább öt méter magasan lehet. Lassan felérünk a lépcsőn, a
férfi, aki felkísért, kinyitja nekem az ajtót, és belépünk a tágas
irodába.
– Uram! Egy nyomozó szeretne beszélni önnel.
– Elmehet! – utasítja az előttem ülő férfi a dolgozót, aki
lesütött tekintettel bezárja maga mögött az ajtót.
– Üdvözlöm, Timothy Edwards vagyok. Miben segíthetek? –
Mr. Edwards elém lép, és kezet fogunk. A kézfogása kemény és
kérges. Ezek szerint nem csak a golyóstollat nyomkodja egész
nap.
– Üdvözlöm! Elena Wallace vagyok, a miami rendőrség
bűnügyi osztályának különleges egységétől. Egy gyilkossági
ügyben nyomozok.
– Gyilkosság? Jézusom! Foglaljon helyet, kérem!
 – Nem, köszönöm. A lényegre térek. Mint mondtam,
gyilkossági ügyben nyomozok, és a nyomok egyenesen ide
vezettek. Az elkövető három lányt erőszakolt meg, ebből az
egyikük sajnos nem élte túl a támadást. A napokban
kihallgattuk az egyik áldozatot, aki pontos leírást adott arról a
gépjárműről, amivel elrabolták, és amiben végül
megerőszakolták. Tehát az erőszak, az áldozat elmondása
szerint feltehetően az önök egyik autójában történt.
Természetesen erre konkrét bizonyítékunk még nincs. Éppen
ezért szükségem lenne a dolgozók adataira, hogy összevessem
azokat az áldozat vallomásával.
– Ne haragudjon, nyomozó – kezdi tétován. – De egyeztetnem
kell ezzel kapcsolatban az ügyvédemmel is. A cégem
feddhetetlen, soha nem keveredtem semmilyen törvénybe
ütköző dologba. A dolgozóimat mindig gondosan
megválogattam. Éppen ezért nehéz elhinnem ezt az egészet.
– Természetesen joga van hozzá. Legközelebb paranccsal
jövök vissza. – Közelebb lépek hozzá. – Viszont, szeretném
minél hamarabb lefolytatni a nyomozást. Ha valóban itt
dolgozik a tettes, akkor gyorsan kell cselekedni. Nem akarom,
hogy szagot fogjon, és eltűnjön a látókörünkből.
– Az én cégemnek… – lerogy a székébe. – Több évtizedes
múltja van. Ha ez kiderül… egy ilyen hír nem tenne jót a
hírnevünknek.
– Jelenleg nem a hírnevük aggaszt! Az elkövető most is itt
van. – Az ablak felé fordulok. Innen látni az összes férfit. Vajon
melyikük lehet az? – Természetesen nekem sem célom bevonni
a sajtót.
 – Köszönöm – válaszolja megkönnyebbülve Mr. Edwards.
Megfordulok, egyenesen a szemébe nézek. A tulajdonos félti a
hírnevét. Nem fogja bajba sodorni.
– Akkor az aktákat, legyen szíves!
Elgondolkodik, majd szó nélkül feláll, és vadul keresni kezdi a
kért dokumentumokat.
– Papírpárti vagyok – motyogja az orra alatt.
– Megvárom. Ne aggódjon!
Néhány perc múlva a kezemben is van egy nagy köteg papír.
– Köszönöm! Diszkréten fogom kezelni a dolgot.
– Köszönöm.
– Jelentkezem, ha bármit megtudok.
Kifelé menet végignézek a férfiakon. Próbálom megkeresni
közöttük azt a rohadékot. Többen elfordulnak vagy
közömbösen néznek végig rajtam. Van, aki szemmel meg tudna
kefélni, ha tudna. Hátul a sarokban áll egy férfi. Ő nem néz a
szemembe, csak néha pillant rám, azt is csak lopva. Megállok.
Nézem őt. Magas. Erős. Ahogy rám néz, a szemében furcsa fény
villan.
– Hölgyem! – Egy teherautó áll mögém, amiből kikiabál a
sofőr.
– Igen?
– Arrébb állna az autójával?
– Persze. – Elindulok az autó felé, közben a vállam fölött
hátranézek. A pasas eltűnt. Vissza kell mennem Hannah-hoz.
Akármennyire is fáj neki, vissza kell emlékeznie.
Alighogy beülök az autóba, jelez a telefonom, hogy üzenetem
érkezett. Azonnal előveszem, hogy megnézzem, ki keresett. A
nagyi írt.

Elena!

Azt hiszem, vészesen közeledik a nap, amikor búcsút kell

vennünk egymástól. Tudnod kell, hogy nagyon büszke
vagyok rád, és nagyon szeretlek. Megértem, ha nem
akarsz hazajönni. De mielőtt elmegyek, azt akartam, hogy
ezt tudd.

Vigyázz magadra.

Nagyi

Mi van?
Azonnal tárcsázom. Nem veszi fel. Na ezt nem csinálod velem,
Agnes Becket.
Anyát hívom, aki szintén nem veszi fel. A fejemben
lejátszódik ezer meg egy gondolat.
Haza kell mennem!

Megbeszéltem a főnökkel, hogy kiveszek pár nap szabadságot.

Persze nem örült neki, hiszen a nyomozás ezerrel zajlik, de nem
tehetek mást. Addig a dolgozók aktáit átnézi a csapat,
megpróbálják leszűkíteni a kört. Én is részt akartam venni
benne, de most első a nagyi. Nem bírnám elviselni, ha… nem,
erre nem is gondolhatok. A nagyi erős asszony. Nem fog
meghalni. Hiszen hónapokkal ezelőtt még nem volt semmi baja.
Leszámítva az időskori betegségeket. Hiába próbáltam hívni
újra és újra, nem vette fel. Ahogy anya sem.
Leszállok a géppel Atlantában.
A váróban ugyanaz a zenész játszik, mint egy évvel ezelőtt. A
hangosbemondóba is az a barna lány mondja be a járatokat, aki
mindig. Itt nem változott semmi. Kiérek a reptér elé, ahol a
taxik várják a fáradt utasokat. Beülök az egyikbe, közlöm az úti
célomat, és elindulunk. Az úton feszülten nézem a várost.
Megannyi emlék jut eszembe. Jók és rosszak. Mi a kertvárosi
részen lakunk. Anya sohasem szerette a nyüzsgést, nem vágyott
a város lüktetésére. És persze ott a nagyi. Pár éve költözött
hozzánk. A lábai már nem olyanok, mint régen. És a szívével is
vannak gondok. Ezt leszámítva vasból van az öreglány. Ezért
sem vagyok képes elhinni, hogy ennyire rosszul van. Kislány
koromban mindig azt hittem, hogy ő örökké fog élni. Nem
hittem abban a világban, ahol ő nem létezik. Különös kapocs
van kettőnk között. Talán erősebb, mint anyával, aki lefogadom,
kemény fejmosást tartogat számomra.
A családom úgy tudja, hívott a kötelesség. Hogy azért
vállaltam máshol munkát, mert kihívást kerestem. Habár ez
részben igaz, mégsem ez volt az oka, hogy elmentem. A félelem
nagy úr. Ahogy a szégyen is. Ha itt maradok, nem leszek az, aki
ma vagyok.
Az autó leparkol a ház előtt. Veszek egy mély levegőt,
kifizetem a sofőrt, majd kiszállok. Szorongatom a csomagot, és a
házat bámulva egy helyben állok.
Nevetés.
Könnyek.
 Szeretet.
Gyűlölet.
Ezek várnak a falak között.
Kinyitom az ajtót, ami most is recseg. Apa nem javította meg.
Belépek. A csend fojtogató. Egyenesen a nappali felé veszem
az irányt. A csend megszűnik. A nagyi dudorászik. Épp az egyik
kedvenc sorozatának betétdalát dúdolja. Hát ennyire beteg?
– Ez meg mégis mit jelentsen, nagyi!? – Ledobom a táskámat a
földre, mire riadtan felém fordul.
– Kezdődik a kedvenc sorozatom – válaszolja pókerarccal,
mire valósággal elönt a pulykaméreg. Az öreglány piszkosul
átvágott.
– Nem is vagy beteg, igaz? – kérdezem számonkérően, mire
halványan elmosolyodik.
– Ami azt illeti, igen. Tudod, magas a vérnyomásom.
A vérnyomása…
Nos, az enyém az egekbe ugrik mindjárt!
– Ez aljas húzás volt, ugye tudod? Egy fontos nyomozás kellős
közepéről rángattál el, előre megfontolt szándékkal!
– És neked is szia, Elena!
Legszívesebben felpofoznám, olyan dühös vagyok rá,
ugyanakkor rettenetesen boldog is, hogy nincs semmi baja.
– Ne azon gondolkozz, hányféleképpen tudnál megbüntetni,
Elena Wallace, hanem inkább gyere ide, és öleld meg a
nagyanyádat!
Leülök mellé, és szorosan átölelem. Most is finom illata van.
Virág és tavasz.
– Miért hoztad rám a frászt?
 – Ne haragudj, nem akartam. – Elhúzódik tőlem, és végigsimít
az arcomon. – Valahogy el kellett érnem, hogy hazagyere.
Hiányoztál a családodnak. A barátaidnak.
– Nekem nincsenek barátaim.
– Egy van. Egy igazi.
Egy igazi.
Lana…
– Mai napig nem világos, miért tűntél el egyik napról a
másikra az életünkből.
– Tudod, hogy az volt az álmom, hogy rendőr legyek.
– Itt is lehettél volna. A bűn itt is létezik. Így ez nem kifogás,
hogy miért menekültél el több száz kilométerre tőlünk.
– Szeretem a napfényt – válaszolom mosolyogva.
– Napfény az öreganyád ráncos valaga!
– De nagyi! – felnevetek.
A humora ma is a régi. Sokszor megnevettetett kislány
koromban. Ha rossz kedvem volt, csak átmentem hozzá, és
azonnal elvonultak a viharfelhők. Ő képes volt előcsalogatni a
napfényt. Talán most is ezt várom tőle…
– Te nem az az ember vagy, aki megfutamodik, Elena!
– Kaptam egy nagyon jó állásajánlatot, amit nem akartam
visszautasítani. Ennyi az egész.
– Tudom, hogy mennyire agilis és céltudatos vagy. De ugye
nem gondolod, hogy ezzel a mesével még mindig meg tudsz
etetni?
A nagyi mindig is a vesémbe látott. Soha nem tudtam neki
hazudni. De azért megpróbálom.
– Nem volt szép dolog tőled az az üzenet. Azt hittem… haza
sem érek.
– Nyugodj meg! Az égiek még nem hajlandóak befogadni. –
Nevetve rám kacsint.
– Hála istennek.
– Meddig maradsz?
– Mivel szerencsére nem vagy olyan beteg, mint ahogy
állítottad, így valószínűleg már holnap hazamegyek.
– Miért nem maradsz pár napig? Olyan jó lenne, ha együtt
lenne a család. Neked nem hiányzik?
Évek óta…
– Dehogynem. Viszont, mint mondtam, egy nyomozás kellős
közepén vagyunk. Nem tudok napokig távol maradni. Főleg
akkor nem, ha ezt nem indokolja semmi.
– Akkor – elgondolkodik –, ha mondjuk eltöröm a kezem vagy
a lábam, vagy bármilyen sérülést szerzek, ami nyolc napon túl
gyógyul, maradsz?
– Ne zsarolj!
– Csak ígérd meg, hogy legalább pár napot eltöltesz velünk. –
Megfogja a kezem, és megszorítja. – Kemény nő lett belőled.
Tisztelnek és félnek tőled. Viszont hőst játszani magányos
feladat. És te, gyermekem, magányos vagy.
– Nem vagyok. Nincs időm annak lenni, mert a munkám
kitölti minden időmet.
– Elena… – anya áll meg mögöttünk.
Kérdőn a nagyira nézek.
– Direkt nem vette fel a telefont ő sem, igaz?
– Igaz.
– Te… – megszorítom a kezét, majd felállok, és anya felé
fordulok. – Szia, anya!
– Szia, Elena!
Néhány pillanatig egymást nézzük, végül anya elindul felém.
Látom rajta, hogy örül nekem, de azt hiszem, a kioktatást akkor
sem úszom meg. Ahogy elém lép, azonnal magához ölel. Mindig
azt hittem, hogy anya karjában nem érhet el a gonosz. Hogy
pusztán azzal, hogy mellettem van, meg tud védeni tőlük. Aztán
rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Ha eljön az idő, nekünk
kell szembenéznünk vele. Csak mi vagyunk képesek
elpusztítani is…
Mélyen beszívom édes illatát, az orromat a szőke tincsek közé
fúrom. Hinni akarok benne. Bennünk. Abban, hogy a gyermeki
ártatlanság létezik még. Anya elhúzódik tőlem, és könnyes
szemmel rám néz. Ezért nem jövök haza. A fájdalom és a
könnyek miatt. Miamiban sokkal könnyebb nekem. Itthon
szembe kell néznem azzal, mit veszítettem. Mit veszítettünk!
– Miért nem jössz haza többször, Elena?
– Anya…
– Ilyen olcsó trükkökhöz kell folyamodnunk? – Egy pillanatra
a nagyira pillant, majd újra rám néz. Haragos. Sértett és
szomorú a tekintete. – Ez az otthonod! A családod vagyunk.
Szeretünk téged. A nagyi mindennap megkérdezte: mikor jön
haza Elena? A válasz mindig az volt, nem tudom. Mi történt
veled, kicsim? – kérdezi szomorúan. Tudom, anya válaszokat
vár. Évek óta csak vár. De nem mondhatom el neki az igazat.
Nem lehet. Nem okozhatok neki fájdalmat.
– Nagyon sok munkám van. Az iroda, az ügyek, amiket meg
kell oldanom. Nem könnyű nőként helytállnom ebben a
szakmában.
– Ezt értem! Büszke is vagyok rád emiatt. Erős és független nő
lettél. De ehhez egész Miamiig kellett menned? Itt is van
rendőrség, és sajnos bűnözők is. Tehetnél rendet ezeken az
utcákon is.
– Fogadd el a döntésemet, kérlek!
– Te meg fogadd el, Elena, hogy szeretünk téged. A szeretet
nem gyengeség. A szeretetre minden embernek szüksége van.
Ígérd meg, hogy többször hazajössz! Nagyobb részt kell
vállalnod a család életében. Ígérd meg!
– Megígérem! – felelem.
Olyan ígéretet tettem, amit nem tudok betartani…
– Örülök. A szobádat előkészítettem.
A szobámat…
A gondolattól végigfut rajtam a hideg.
– Lent jobb lenne. Reggel szoktam kocogni egy kicsit, elég
korán kelő vagyok. Nem akarok felébreszteni senkit.
– Ahogy akarod – elmosolyodik, majd megfogja a kezemet. –
Egy süti?
– Almás?
A levegőbe szippantok.
Almás.
– Igen.
– Valaki biztosra vette, hogy hazajövök, igaz? – A nagyira
nézek.
– Kezdődik a sorozatom. Maradjatok csendben, kérlek!
Ravasz asszony!
– Gyere! – Anya izgatottan bevezet a konyhába.
 – Apa?
– Apád több napra elutazott, nem tudom, mikor érkezik
vissza. Hagytam neki üzenetet, hogy itthon vagy.
– Nem kellett volna. Biztosan nagyon sok dolga van.
– Az ingatlanpiac most felfelé ível. A magas árak ellenére
nagyon sokan vásárolnak kertes házat vagy lakást. Ebből
kifolyólag igen, az elmúlt időszakban sokat van távol.
– Még hogy nincs pénzük az embereknek…
– Hát valahol élni kell, nem igaz?
– Igaz.
Leülünk a magas bárszékekre, amik a hosszú és keskeny pult
mellett ágaskodnak, és falatozni kezdünk a pitéből. Anya
mindenről kikérdez, de leginkább az érdekli, miért nincs
senkim. Nagyot nézne, ha elmesélném neki, hogy vannak
férfiak az életemben, de nem úgy, ahogy ő gondolja. Azt hiszi,
én is szerelmes háziasszony leszek, aki hűségesen várja otthon
a férjét? Nem. Az nem én lennék. Nem fogok idétlenül a
szerelem rózsaszín ködében bolyongani, ami oly sok szívet tört
már össze. Jól van ez így. A magam ura vagyok, azt teszek, amit
csak akarok.
Ez az igazi szabadság.
Miután kiveséztük a magánéletemet, anya mindenféléről
mesél. Megemlíti Lanát. Olyan régen nem hallottam felőle.
Sokszor keresett, miután leléptem, de nem vettem fel vele a
kapcsolatot. Új életet akartam kezdeni. Új ember akartam lenni,
akit nem ijeszt meg a múlt. Aki nem fél a szörnyektől, mert
megtanulta legyőzni őket.
Lana a helyi iskolában tanít, történelem szakos tanárként.
Mindig az volt az álma, hogy tanár lesz. Okos és céltudatos volt
már kislányként is. Imádott írni. Sokszor játszottunk tanárosat.
Mivel én szerettem tanulni, nem volt nehéz dolga velem. Nem
voltam stréber. Egyszerűen csak magamba akartam szívni
mindent. Tudni akartam, hogyan működik a világ. Akkor még
nem is sejtettem, mekkora hasznát veszem majd a tudásnak. Jó
lenne látni őt, újra felidézni a boldog perceket, érezni, hogy
minden rendben van. De túl sok idő telt el. Nem tudom, hogyan
reagálna, ha találkoznánk. Biztosan haragszik rám. És
tulajdonképpen minden oka meg is van rá, hiszen évekkel
ezelőtt elmentem, és nem kerestem őt. Remélem, egy napon
megbocsát nekem, és visszakapom a legjobb barátomat.
– Na, vége van? – kérdezi anya a nagyit.
– Igen. – Elégedetten néz minket. – Már megérte. Anya és
lánya együtt sütizik.
– A módszered fölött azért nem hunyok szemet – intőn
rámutatok.
– Akaszd fel az egyenruhádat, Elena! Nekem még mindig az a
pajkos szőke kislány vagy, aki voltál. – Finoman megpaskolja az
arcomat. – Hogy állsz a férfiakkal?
– Jól.
– Hm. Nincs senkid? – Felvesz egy szelet sütit, és hümmögve
beleharap. – Mint mondtam, magányos vagy.
– Nem vagyok. Vannak férfiak.
– Nem ágymelegítőre gondolok, gyermekem. Az terem
minden bokorban. – Rám kacsint. – Ennyi idősen…
– Ez már nem az az idő, nagyi.
– Sajnálatos. Megértem. A karrier az első. De az évek hamar
elszaladnak, és egyszer csak azon kapod magad, hogy az élet
elrohan melletted anélkül, hogy te nyomot hagytál volna benne.
Nekem itt van anyád. És itt vagy te. Meghalhatok.
– Butaságokat beszélsz, nagyi!
– Valóban?
Nyomot hagyni…
Vajon én hogyan halok majd meg? Egyedül? Magányosan?
Akció közben? Golyóval a szívemben? Hmm… nincs ennél
nemesebb halál. Az életedet adni a hazádért. Az igazságért.
– Ez az élet rendje. Úgy hiszem, te nem a haláltól félsz, hanem
az élettől. – Megszorítja a kezemet. – Ne halj meg úgy,
gyermekem, hogy nem szerettél, és nem szerettek. Mert hidd el,
bánni fogod. Életed utolsó perceiben ne a fájdalom járjon át. Az,
hogy mit nem tettél meg, amíg éltél. Büszkén nézz szembe a
halállal. Mosolyogva. Hadd lássa, hogy nem léteztél hiába.
– Anya! Azt hiszem, elég lesz. – Anya megfogja a nagyi kezét. –
Ne beszéljünk a halálról.
– Az is az életünk része.
– Tudom.
– Hagyd, anya! Igaza van a nagyinak!
Felállok.
– Okos lány.
– Most megyek, kipakolok. Fáradt vagyok.
– Vacsoránál találkozunk.
– Rendben.
Bevonulok a szobába, kulcsra zárom az ajtót, és leülök az
ágyra. Becsukom a szemem, és hanyatt dobom magam az
ágyon.
 Nyomot hagyni a világban…

Elernyednek a végtagjaim. A fáradtság szinte letarol. A nyár

hűvös szele besuhan az ablakon, végigsimít izzadt testemen. A
hold ma este olyan fényesen ragyog, hogy mindent bevilágít.
Remeg a szemhéjam. Úgy érzem, valaki figyel. Résnyire kinyitom
a szemem. Egy alakot látok fölém tornyosulni. Félelem és pánik
uralkodik el rajtam. Szóra nyitnám a szám, de erős ujjak fojtják
belém a sikolyokat.
– Olyan gyönyörű vagy! – a félelem köddé válik. Valamiért
bízom benne. Tudom, hogy nem fog bántani. – Szeretném, ha
csendben maradnál! Megértetted?
Bólintok. Engedelmeskedem neki.
Erős keze a pólóm alá csúszik, és megmarkolja a mellemet.
Felmordul. Nem értem, mi történik. Elkap az undor. De mintha
csak megbénultam volna. A sikoly a torkomra forr. Rám
nehezedik. Nehéz. Kemény. A szeme gonoszul villan az éjszaka
sötétjében. Soha nem értek még így hozzám. Testének súlya
beleprésel a puha matracba, mozdulni sem tudok. Félek. Mégis
bízok benne. Felhúzza a pólómat. A mellem fedetlen marad,
kivillan a mellbimbóm. Lehajol, és a szájába veszi. Belém harap.
Megjelöl. Egyik keze még mindig a számon van, a másikkal a
lábam közé nyúl. Széttárja a combomat. Nem állok ellen. Nem is
tudnék. Egyik ujját belém nyomja. Kibuggyan a könnyem.
Hol van a hősöm?
Miért nem ment meg engem a szörnyeteg karmai közül?
Ki és be mozog bennem. Fáj.
– Ne sírj – megcsókolja az arcomat, közben lenyalja a sós
könnycseppeket. Jobban félrehúzza a bugyimat, majd valami
keményet érzek a lábam között.
– Ha tudnád, mióta várok erre – suttogja a fülembe, majd belém
hatol. Felkiáltok az ujjai között. Lassan kezd mozogni bennem,
közben gusztustalanul a fülembe nyög.
– Elena – a nevem visszhangzik a fejemben. A lelkemet is
meggyalázza a testemmel együtt. Feszítő érzés. Fájdalmas.
Elena…

– Nem! – Sikoltva felülök az ágyon. A testem reszket, és

izzadságban úszik. A szívem vadul kalapál, a légzésem szapora,
alig jutok levegőhöz. Az ablakhoz tántorgok, kinyitom, és
beszívom a friss nyári levegőt. Egy kósza fuvallat suhan végig az
arcomon, segít az utolsó nehéz könnycseppnek is legurulni.
– Bassza meg! – Felsóhajtok, majd kimegyek a fürdőszobába,
és összeszedem magam. Ezek az álmok időről időre
megtalálnak. Habár próbáltam leküzdeni őket, teljesen soha
nem szűntek meg. A pszichológus azt mondta, a munkámból
kifolyólag sok negatív impulzus ér, ezért álmodom ilyen
dolgokról. Én teremtem azt a szörnyet, aki az álmaimban kísért.
De mi van, ha a valóság rosszabb, mint az álom? Ha a
szörnyeteg, aki álmomban kísért, valóban létezik?

A nagyi odavan a friss péksüteményekért, így nem volt kérdés,

hogy beugrok a kedvenc cukrászdájába, és veszek neki pár
szeletet. A pultban álló lány sietősen elcsomagolja a süteményt,
majd elém tolja a habos kávét, aminek ugyanolyan finom illata
van, mint évekkel ezelőtt.
– Köszönöm szépen – nagy lendülettel megfordulok, és
egyenesen egy erős testnek ütközöm. A kezemben lévő kávé
sajnos az előttem álló férfi pólóján végzi.
– Elnézést! – Szabadkozom.
– Úgy hiszem, jössz nekem egy új pólóval.
Mélyről jövő hang, ami valósággal végigsiklik a testemen. Szó
szerint kiráz tőle a hideg. Felnézek, ugyanis a férfi, akinek
tartozom egy pólóval, nagyon magas. A szeme barna, és
eltökélten csillog, a haja hosszú fazonra van nyírva, az arcán
pár napos borosta, ami csak még karakteresebbé teszi férfias
arcát.
– És mi lesz a kávémmal? – kérdezem felvont szemöldökkel,
mire halványan elmosolyodik.
– Elnézést! – Int a pultoslánynak. – Még egy kávét a hölgynek!
– Azonnal – érkezik a csilingelő hang a hátam mögül.
Hm, velem nem volt ennyire kedves.
– Kávé rendezve. – Ismét rám pillant.
– Köszönöm. – Megfordulok, és leteszem az üres poharat a
pultra.
– Parancsoljon. – A pultban álló lány pipacsvörös arccal elém
teszi a kávémat. Feltehetően nem tőlem jött ennyire zavarba.
– Köszönöm. – Felveszem, majd ismét az idegen felé fordulok,
aki még mindig előttem áll kávéfoltos pólójában.
– Mondd meg, mennyibe került a pólód, és kifizetem.
Közelebb lép hozzám. Frissen őrölt kávé és férfias illat lengi
körbe.
– Egy pohár italba.
– Milyen ital?
– Long Island?
– Nem szeretem.
– Oké. Mennyit ér meg neked?
Hmmm, ravasz. Ha őszinte akarok lenni, fizetnék is érte, hogy
lekerüljön róla az a póló, ami szemmel láthatóan egy
kidolgozott felsőtestet takar.
– Az attól függ, mi van alatta.
– Ha szeretnéd látni, este ugorj be a Heaven&Hellbe.
Menny és pokol.
Hm… ma este inkább a mennyet választanám…
– Meggondolom. – Ellépek mellette.
– Nem emlékszem, mit mondtál, hány órakor találkozunk?
Megállok, és elmosolyodom. Elfojtom a mosolyomat, és
megfordulok. Ő még mindig ugyanott áll, és engem néz.
– Nem mondtam még, hánykor. – A szemem elé húzom a
napszemüvegemet, majd kilibbenek az ajtón. A vonzó idegen
kétségtelenül felkeltette az érdeklődésemet. Valósággal feléledt
bennem a vadászösztön a közelében. Ahogy benne is.
Mindketten ragadozók vagyunk. Ez tagadhatatlan. Meglátjuk,
hogy alakul a napom. Még az is lehet, hogy hajlandó vagyok
megfizetni a kávéfoltos póló árát…

Nem gondoltam volna, hogy egy egyéjszakás kalandba torkollik

a látogatásom. De az a pasi annyira izgatta a fantáziámat, hogy
mindenképpen akartam adni a dolognak egy esélyt. Semmi
kockázat. Kellemes este egy dögös pasas társaságában. Talán
sikerül elűznie mellőlem a démonjaimat, ha csak pár órára is.
Ahogy belépek, hangos zene szól, színes lézerfények cikáznak
az arcokon, szorosan egymásba fonódó testek ringatóznak a
zene ritmusára. Leülök a pult mellé, és kérek magamnak egy
italt. Nem véletlenül nem beszéltük meg, hánykor találkozunk.
Annak már olyan randiszaga lett volna. Tizenegy óra van.
Ilyenkor indul be igazán az élet. Aki sűrűn éjszakázik, annak ezt
tudnia kell.
Megiszom az italt, és leteszem a poharat a pultra. Valaki
megérinti a vállamat. Azonnal felé fordulok.
– Eljöttél.
– Mi történt a pólóddal?
Most egy fekete színű van rajta és egy bőrdzseki. Imádom a
bőrdzsekit. Az olyan férfias. És neki kifejezetten jól áll.
– Az sajnos kuka.
– Engesztelésképpen meghívlak egy italra.
– Milyen italra?
– Whisky!
– Kemény nőnek kemény pia.
– Keménynek gondolsz?
– Valami azt súgja, hogy az vagy, igen. Egyébként Nick vagyok!
– Felém nyújtja a kezét.
– Egyébként Elena! – Megfogom, és kezet rázunk.
– Mondtam már, hogy gyönyörű vagy?
– Nem. Eddig az italommal voltál elfoglalva.
 – Igaz – felnevet. Izgató mosolya van, beindítja a fantáziámat.
Oké, eddig nem bántam meg, hogy eljöttem. Kér egy-egy italt,
majd felém fordul.
– Mivel foglalkozol? – Leül mellém, közben magához veszi a
poharat. A pultos csaj szeme kocsányon lóg, annyira bámulja
Nicket. De miért is csodálkozom ezen? Nick rendkívül vonzó
férfi.
– Számít?
– Gondoltam, indítsuk be az ismerkedést.
Felveszem a poharat, és belekortyolok.
– Nem ismerkedni jöttem – ledobom a pultra a poharat. –
Menjünk táncolni! – kecsesen lecsusszanok a székről,
megfogom Nick kezét, és a tömeg szélére vezetem. Kicsit
eldugottabb sarok, ahol nem préselődnek egymásnak idegen
testek. Kezét a derekamra csúsztatja, én pedig a nyaka köré
fonom a karomat. Nick elég magas, még a magas sarkúmban
sem érem őt fel. Ujjaim a tarkójára simulnak és közelebb húzom
magamhoz. Most is fenséges illata van. Miközben egymást
nézzük, Nick simogatni kezd. Az egyik keze felcsúszik a
hátamon a gerincvonalam mellett, majd ujjait a nyakam köré
fonja, míg a másik keze lejjebb csúszik a derekamról, és a
combomon landol.
– Te mindig tudod, mit akarsz, Elena? – a lehelete
whiskyillatú. Zamatos és hívogató.
– Mindig – válaszolom, mire Nick ajka elnyílik. Lassan lehajol
hozzám, és megcsókol. A zamatos nem is kifejező. Észveszejtő
és édes. Mélyen csókol, a nyelve átsiklik a számba, válaszul a
szájába nyögök. A hajába túrok, és finoman meghúzom.
Felmordul. Tetszik neki. Olyan szenvedélyesen csókolózunk,
hogy szinte felfaljuk egymást. Érzem, hogy megmozdul bennem
valami. És azt a valamit azt hiszem, vágynak hívják. Hirtelen
azon kapom magam, hogy eszelősen kívánom az engem
csókoló férfit.
– Gyere – megfogja a kezem, maga után húz, át a tomboló
tömegen. A mosdók felé tartunk, egyenesen a személyzeti felé.
A zsebébe nyúl, elővesz egy kulcsot, és kinyitja az ajtót.
Meglepődöm. Nicknek kulcsa van a mosdóhoz? Sokáig ezen
nem gondolkodom, hiszen szinte beesünk az ajtón. Kiveszi a
kezemből a táskát, és a kézmosó mellé dobja.
Apukám, az egy Gucci táska volt!
Azt nem dobáljuk csak így!
– Tudom, te más vagy, mint a többi nő.
– Más vagyok… – az övvel babrálok.
– Vihetnélek máshova is, de…
– Hallgass!
Lerántom magamhoz, és megcsókolom. A falhoz nyom, de
nem túl erősen. Csak annyira, hogy eszembe se jusson
menekülni.
Nos, eszembe sem jutott!
Szenvedélyes, akaratos. Pont, ahogy szeretem. Habár szeretek
irányítani, kedvemre való, ha érzem egy férfin a dominanciát.
Miért? Mert biztonságot ad. Csókolózás közben folyamatosan
simogatjuk egymást. Érzem, ahogy az ujjaim alatt megfeszülnek
kidolgozott izmai. Nick keze a mellemre tapad. Masszírozza,
közben a másik kezével lehúzza a ruhám cipzárját. Ahogy
végez, megfogja a ruhát, és lerántja a hasamig. Jó ötlet volt a
pánt nélküli ruha. Halványan elmosolyodom a csókunk közben.
Hosszú ujjai a fehér csipkeréteg alá furakodnak, kicsit
félrehúzza, és harapdálni kezdi a mellbimbómat. Megmarkolom
a haját, a medencém előrelendül. Érzem a hasamnak feszülni
kemény farkát. Tétován ismét birtokba veszi a számat. A dereka
köré kulcsolom a lábamat, ami szép lassan a feneke alá csúszik.
A mellemet nem engedi egy pillanatra sem. Tovább gyúrja a
puha halmokat. Lenyúl közénk, és félrehúzza a bugyimat.
Felmordul, ahogy megérzi, milyen nedves vagyok. Az ujja
belém csusszan, ritmusosan mozogni kezd bennem. Próbálom
jobban széttárni a lábam, hogy mélyebben hozzám férhessen.
Mohón falja a számat, ennél is mohóbban jár bennem az ujja.
– Már a kávézóban megkívántalak – nyögi a számba.
– Tudom – nyögdécselem.
– Bárcsak ne itt lennénk.
– Hol lennél?
– Az ágyamban. Ott annyiféleképpen a magamévá tudnálak
tenni. – A nyakamba harap. – Reggelig tudnék belőled
lakmározni.
Azt hiszem, én is.
Ujjai a nyakam köré simulnak, és oldalra fordítja a fejemet,
hogy jobban hozzám férhessen.
– Isteni illatod van. Édes vagy. – Mélyebbre nyomja bennem az
ujját, mire felnyögök. – Akarlak téged! Most! Azonnal! –
Hirtelen elhúzódik tőlem, a nadrágja zsebébe nyúl, és elővesz
egy óvszert. Elkezdem kigombolni a nadrágját, közben felnézek
rá. Letolom a nadrágot, majd a bokszert, és a kezembe veszem
isteni farkát. Hosszú, vastag, de nem túlságosan, a makkja
selymes és kemény. A kezem akadálytalanul siklik rajta le és fel.
Vágyakozva néz rám, bízva abban, hogy a számba veszem, de
csalódni fog. Nem fogom leszopni őt sem!
Izgatottan feltépi a csomagot, közben én továbbra is a farkát
markolom, és magamat simogatom. A mellemet gyúrom,
közben érzékeny mellbimbómat morzsolgatom. Nick szeme
elsötétül. Ahogy végez, megfogja a bugyim vékony pántját, és
egy könnyed mozdulattal letépi rólam.
– Őrült nőszemély! – morogja a fülembe, majd beleharap a
fülcimpámba.
– Ne dumálj! – magam felé fordítom a fejét, és most én
csókolok a szájába. Alig várom, hogy érezzem őt magamban.
Nick egy határozott mozdulattal az ölébe kap, és a falhoz szorít.
Lenyúl közénk, megfogja a farkát, és a szűk kis réshez illeszti.
– Kész vagy megfizetni a pólóm árát?
– És te kész vagy megfizetni a bugyim árát? – Magamhoz
rántom, és felé billentem a csípőmet. Elmosolyodik, majd lassan
magára enged. Hangosan felnyögök, ahogy duzzadó farka
elmerül bennem. Teljesen kitölt, majd ahogy teljes egészében
magamba fogadom, mozogni kezd. Belekapaszkodok az izmos
vállába, Nick erősen a fenekembe markol, és segít fel-le
mozogni. Összhangban vagyunk. A mozdulataink, de talán még
a légzésünk is. Olyan mélyre zuhan bennem, hogy a testem
remegni kezd. Élvezem. Ez alkalommal valóban megélem a
pillanatot. Az érzést. Nem tudom, miért. Talán Nick miatt. Talán
azért, mert jól bánik a testemmel.
– Picsába, de kívánlak, Elena – leemel magáról, és letesz. Egy
gyors mozdulattal megfordít, ujjai belemélyednek a csípőmbe,
és maga felé húz. Kicsit bedőlök, a kezem továbbra is a hideg
csempén pihen, Nick keze pedig rajta. – Olyan rohadtul meg
akarlak kapni! Ki akarlak élvezni, amennyire csak lehet. –
Belém vágódik, válaszul felnyögök. – Kibaszott gyönyörű vagy. –
Mozogni kezd bennem. Olyan kíméletlenül hatol belém, hogy
mindjárt elájulok. Bízom benne. Átadom neki az irányítást.
Habár keményen kefél hátulról, gyengéd velem. Vigyáz rám.
Biztonságban vagyok.
– Ne hagyd abba! – jobban felé tolom a fenekemet. Olyan
erősen szorít, hogy már fáj, miközben rendíthetetlenül mozog
bennem. Nem bántam meg, hogy eljöttem. Rohadtul nem. Végre
érzek. Vágyat. Szenvedélyt. Kielégülést. Csak meg kellett
találnom a számomra megfelelő embert.
Nicket.
– Elena! – Nick felmordul. El fog élvezni. Ez alkalommal én is
el akarok. A lábam közé nyúlok és izgatni kezdem a kis
idegcsomót. Zsibbad a testem, a szívem vadul zakatol, a levegőt
zihálva veszem. A következő pillanatban letarol minket az
élvezet. Nick megfeszül, a farka valósággal pulzál bennem.
Együtt lüktetünk. Egészen addig, amíg a lüktetés tompa
zihálássá nem alakul. Felegyenesedem, ő még mindig bennem
van. A hüvelyem feszül és lángol. A nyakamnál fogva maga felé
fordít, és a számba csókol. Izmos teste nekem feszül, az illata
körbeleng. Fészkelődni kezdek, majd elhúzódom tőle, így lassan
kicsusszan belőlem. Amíg én felöltözöm, addig ő megszabadul
az óvszertől.
– Ez eszméletlen volt! – felhúzza a sliccét, és elém áll.
Végigsimít az arcomon. – Elkérném a számod, de valami azt
súgja, nem adnád meg.
– Jól súgja. – Ellépek tőle, és lehajolok a táskámért.
– Várj, majd én. – Felkapja a földről, és a kezembe nyomja.
– Mennem kell.
– Mindig elrohansz szex után? – Halványan elmosolyodom. –
Mindig. – Meg is válaszolja a kérdést. Lehajol hozzám, és
megcsókol. Ez a csók most puha és gyengéd. Az érintése most
nem kapkodó, hanem lassú és óvatos. – Jövök neked egy
bugyival – suttogja az ajkam közé.
– Igen – a szemébe nézek. Őszinte és gyönyörű. Barna és
végzetes.
– Látlak még?
– Nem hinném.
– Azt ne mondd, hogy nem vagy idevalósi – az arcán némi
csalódottság suhan át.
– Talált, süllyedt.
– Sajnálom. Ez esetben – végigsimít a vállamon –, vigyázz
magadra, Elena!
– Te is, Nick.
Elfordulok, és távozom. Az előbbi percek olyan elevenek
voltak. Mintha csak visszatalált volna belém az élet. De ahogy
kitéptem magam Nick karjai közül, ismét egyedül maradtam.
Újra rám telepedett a magány és a valóság…
 Nick
– Egy bűnügyi nyomozó nem csak akkor száll be a játékba, ha
már helyszínelni kell? – tudálékoskodik mellettem a társam,
Scott.
– Nem! Ha szükséges, akkor élesben is be kell avatkoznunk.
Estig tudnám sorolni, milyen képességekkel és attitűddel kell
rendelkeznie egy nyomozónak. Mindenekelőtt az életet védjük.
De nem is értem, miért kell ezt neked elmondanom. – Lopva
rápillantok vezetés közben.
– Vakmerő vagy, Nick! Túlságosan is. Talán meg kellene várni
az erősítést.
– Várjad!
Megállok a háztól körülbelül kétutcányira. Habár civil autóval
közlekedem, nem akarok feltűnést. Azonnal kiszállok az
autóból, előveszem a fegyveremet, és kibiztosítom.
– Várj már meg, Rambo! Erősítésre még neked is szükséged
van. – Scott oldalazva követ. Útközben megnéztük, honnan
célszerű megközelíteni a házat úgy, hogy ne vegyenek észre,
illetve hogy megvédjük a civileket. Egy utcával feljebb egy szűk
sikátoron keresztül fogunk eljutni a ház mögé. – Ugye tudod,
hogy a főnök ezért szét fogja rúgni a seggünket?
– Vagy kapsz egy dicséretet, amiért elővetted a töködet a
gatyádból.
– Hát…
 – Amúgy is. Tehetek én arról, hogy hamarabb ideértünk?
– Tény, hogy a te kocsid a leggyorsabb az őrsön. De ettől a
góré még nem fog vállon veregetni.
– Ha nem ütünk rajtuk, felszívódnak. Hónapok óta próbáljuk
felszámolni ezt a bandát. Megbízható fülest kaptunk, hogy a
banda vezetője a házban tartózkodik. Kukázzunk több
hónapnyi nyomozást?
– Nem. De baszd meg, azt se tudjuk, pontosan hányan vannak
bent!
– Ne rinyálj már! Gyere!
Észrevétlenül a ház oldalához simulunk.
– Én nem egy fekete zsákban akarok kijönni innen.
– Neked nem is áll jól a fekete – rákacsintok.
– Fasz vagy, Nick!
– Bízz bennem!
– Ez az, hogy bízok, baszki. – Tarkón vág. – De ha megdöglök,
ígérd meg, hogy nem kúrod szét a nőmet.
– Megígérem – elmosolyodom. Kisebb vita volt köztünk, hogy
kié legyen a dögös kis barna. Végül Scott nyert. És én ezt
tiszteletben tartom. Amúgy is. A tegnap este óta a dögös szőke
jár a fejemben, akiről rohadtul nem tudok semmit sem. Jó, a
semmi azért nem helytálló. Tudom, hogy határozott, szexi,
isteni vele a szex, és Elenának hívják. Tulajdonképpen mindent
tudok róla, amit egy egyéjszakás kalandról tudni kell.
– Mozgást látok tizenkét óránál.
– Látom.
Az ablak alá guggolok, Scott óvatosan mögém helyezkedik.
Felemelkedem, és benézek. A tekintetem egy szempillantás alatt
körbejárja a helyiséget.
Három embert látok a nappaliban. Jelelem is Scottnak, aki
bólint egyet. Ismét jelelek, hogy menjen körbe az épületen.
Scott feláll, és elindul a másik irányba. Pontosan tudnom kell,
hány ember tartózkodik a házban. Percekig guggolok az ablak
alatt, majd egyszer csak kinyílik a bejárati ajtó, és kilép rajta két
férfi, akit szorosan még kettő követ. A hátsó kettő kezében egy-
egy táska van. Feltehetően kokain.
Hol vagy már Scott!?
Közelebb megyek hozzájuk. Nem lesz ennél jobb alkalmunk
elkapni a rohadékot. Épp felállok, amikor a túloldalon
meglátom Scott fejét előbukkanni a fal takarásából.
Na végre!
Intek neki, hogy övé az első kettő, enyém a másik kettő.
Visszaszámolok, majd a fegyvert rájuk szegezve nekik rontunk
két oldalról.
– Atlantai rendőrség! Azonnal dobják el a táskát és a
fegyvereket! – Kiabálom. A bal oldali lassan mozdul, a kezét
figyelem, ami a kabátja alá csúszik.
– Felszólítom magukat! Dobják el a fegyvert és a táskákat! –
Ahogy közelebb lépünk, az egyik férfi felém fordul, és lőni kezd.
Az egyik golyó eltalál, az oldalamba erős fájdalom nyilall.
Scottot keresem a nagy zűrzavar közepén.
– Scott!?
– Itt vagyok.
Fedezékben van. Lövéseket ad le a banda tagjaira, akik egy
fekete terepjáró mögé szorultak.
– Mocskos zsernyákok! – Ordibálja az egyik, miközben
nevetve kiürít felénk egy tárat. Lehasalok, és közelebb
araszolok hozzájuk. Az autónál felbukkan egy láb a küszöb
alatt. Célzok és lövök. Az egyik tag ordítva a földre zuhan.
Célzok, és lövök ismét. A feje hátrabicsaklik, vörös vére beteríti
az aszfaltot.
– Scott!
– Itt vagyok!
Scott kilép az épület takarásából, mire lövés dördül. Scott a
földre zuhan. A másodperc törtrésze alatt kell döntenem. Vagy
odamegyek hozzá, ezáltal kitűnő célpontot adok a bandának,
vagy a helyemen maradok, és megpróbálom kilőni őket. Élet
vagy halál. Mire meghozom a döntést, szirénázó autók vesznek
minket körbe. Megjött az erősítés. Egy szempillantás alatt
felpattanok a földről, és Scotthoz futok.
– Nick! Nick! – Zihálja. – Látom a fehér fényt!
– Dehogy a fényt látod te hülye! Az csak a nap.
A golyó egyenesen a mellénybe fúródott.
– Élek! – visszafekszik a földre, és felsóhajt.
– Jah! – Leülök mellé, majd felszisszenek. Az oldalamhoz
kapok, ahol a találat ért.
– Meglőttek?
– Meg.
– Hiába – nyögdécselve felül. – Te sem vagy már a régi.
– Kapd be!
– Ez meg mi volt, Rogers!?
A főnök sziluettje rajzolódik ki előttem.
– Megint faszagyereket játszott az utcán?
– Nem, uram. Megakadályoztam, hogy felszívódjon a banda,
velük együtt a bizonyíték.
– És mindeközben majdnem kinyírták magukat.
– Majdnem! – Megpaskolom a mellényemet.
– Ne gondolják, hogy ennyivel megússzák a dolgot! Holnap
reggelre az asztalomon legyen a jelentés! Megértették?
– Meg, uram.
Mérgesen Scottra néz.
– Meg. – Nyöszörgi.
A főnök halványan elmosolyodik, majd bemegy a házba.
Habár sarokba leszünk állítva, attól még valóban faszagyerekek
voltunk. Ha pár perccel később jövünk, elkésünk.
Megint!
– Mit mondtam neked, hogy leszedi a tökünket?
– Elkaptuk őket. – Elteszem a fegyveremet a tokba. – A főnök
meg majd megnyugszik, ha elolvassa a jelentésünket.
– Ugye tudod, hogy nem lehet mindig jó lapokat húzni?
Scott mellém ül.
– Tudom.

– Helló! – Scott tarkón vág, de olyan erősen, hogy majdnem

lefejelem az asztalt. – Már megint a szőke bukszáról álmodozol?
– Felröhög, mire felé fordulok, és elütöm a kezét.
– Nem álmodozom, seggfej! Amúgy meg mondtam már
neked, hogy szokjál le erről! – Fenyegetően rámutatok, mire
még hangosabban felnevet.
– Különben mi lesz?
 – Különben letörlöm azt az idióta vigyort a pofádról.
– Jól van, Rocky! Bunyóban jó vagy, ezt mindenki tudja.
– Bunyóban is. Ha jól rémlik, lövészetben is lenyomlak.
– Nagyzolós. – Leül velem szembe. – Bokszkesztyűvel az egyik
kezedben, stukkerrel a másikban születtél, ez tény.
– Arról már ne is beszéljünk, hogy a csajozás is jól megy.
– Pfuj, de gané vagy te, öregem! – Felnevet.
– Az önismeret fontos.
– Jah, tanulj meg lefaragni az arcodból. Pusztán szelíd
önismeretből – vágja nekem gúnyolódva. – Szóval? – Felvonja
vastag szemöldökét.
– Mi szóval?
– A szőke buksza. Semmi hír róla?
– Semmi. De hát ezt tudtuk. Nem volt több, csak egy
egyéjszakás kaland.
– És te azóta is rá hegyezed a cerkát. Keresd meg! Elvégre
nyomozó lennél, vagy mi a tököm – széttárja a karját.
– Nem koslatok utána. Amúgy is megmondta, hogy nem
idevalósi. A másik meg, hogy semmit se tudok róla.
– Szopás. Akkor marad az álmodozás.
– Csak egy nő. És nem álmodozom.
De micsoda nő!
– Ha te mondod…
Egyértelműen sokat gondolok Elenára a találkozásunk óta.
Valószínűleg benne lettem volna egy kötetlen folytatásban is. Az
a nő egyszerűen lenyűgöző. Volt benne valami elérhetetlen és
titokzatos. Nem. Akkor ott nem tűnt ez fel, de miután felidéztem
az együttlétünk részleteit, úgy éreztem, hogy meg is kaptam
meg nem is. Habár szexeltünk, volt alkalmam birtokba venni a
testét, mégis olyan távolinak tűnt. Ahogy a szeme csillogott…
bassza meg. Akár egy gyönyörű ragadozó. Amit megérinthetsz
egy pillanatra, de ahogy leveszed róla a kezed, köddé válik.
Elena pontosan ilyen. Tudom, hogy soha többé nem láthatom.
Talán pont ezért annyira vonzó. Mert egy kibaszott álom marad.
Semmi több.
– Rogers! Bailey! Vonszolják be a seggüket az irodámba! Most!
– Na fasza! Még ez is… – Scott színpadiasan felsóhajt, majd
felállunk, és bemegyünk a főnök irodájába.
– Az ajtót!
Bezárom, és felé fordulok.
– A jelentésük rövid volt, és lényegre törő.
– Tökéletesen tisztában van a nyomozás részleteivel, úgy
gondoltam, arról felesleges írni.
– Arról se írt sokat, hogy miért vágtak bele önkéntes
magánakcióba. Ha már leírni nem tudta, akkor most szóban
elmondaná, hogy miért sodorta veszélybe a saját, illetve a társa
életét?
– Felderítettük az objektumot, mielőtt behatoltunk volna…
– A rizsa nem érdekel. Engem az aggaszt, hogy sokszor fejjel
megy a falnak.
– Ha nem ezt tenném, akkor azt a sok bűnözőt nem sikerült
volna elkapni, és rács mögé dugni.
– A maga vakmerősége és az a fene nagy igazságérzete
veszélybe sodorja mások testi épségét. Meg kell értenie Rogers,
hogy szabályok vannak, amiket be kell tartani. Nem ronthatnak
be ketten egy bűnözőkkel teli házba.
 – A házba végül nem hatoltunk be, uram. Ők jöttek ki.
– És mindenre van egy kibaszott jó válasza – összecsapja a
tenyerét. – Tudja, Rogers! – Közelebb hajol. – Ha nem fogja
féken tartani magában a szuperhőst, rövid időn belül
hullazsákban fogja végezni. Javaslom, hogy a jövőben erre
fokozottan figyeljen! Nem biztos, hogy egy új vezető nyomozó
úgy fogja tolerálni a baromságait, ahogy én.
– Igen, uram.
– És maga, Bailey! – most Scott felé fordul. – Kap egy új
nyomozót maga mellé. Egy zöldfülűt.
– De uram…
– Nincs „de uram”! Maguk ketten amúgy is életveszélyesek
voltak egymásra. Ha Rogers azt mondta magának, hogy ugorjon
a szakadékba, maga beleugrott.
– És most is megtenném uram. Nick, vagyis Rogers nyomozó
jól végzi a munkáját.
– Nem kell fényezni a nyomozó erényeit előttem. Ezzel én is
tökéletesen tisztában vagyok. Ettől függetlenül maga akkor is
egy zöldfülűt kap, akit be fog tanítani.
– Ezt a kibaszást!
– Bailey!
Intőn Scottra nézek, hogy fogja vissza magát. A főnök nem
szereti, ha visszapofáznak neki. Az orrunk alá tolja a
szabályzatot, aztán pár órával később vállon vereget, hogy
milyen faszagyerekek voltunk. Őt megdicsérik a felettesei,
megmondják, hogy milyen istenkirály vezető, és hogy milyen
szuper jó csapattal dolgozik. Learatja a babérokat, és megkapjuk
a következő ügyet. Ez egy ördögi körforgás, amiből nincs
kiszállás.
– Egészítsék ki a jelentést! – Az asztalra dobja a dossziét.
Odalépek, és felveszem. – Ne felejtse el, amiket most mondtam,
Rogers!
– Nem felejtem, uram.
– Elmehetnek.
Visszamegyünk a helyünkre, és összeszedjük a cuccainkat.
– Jól kibasztál velem, öregem!
– Nem akartam, hiszen tudod!
Öklözünk.
– Tudom.
– A húgom kavarta meg a szart. Muszáj vigyáznom rá.
– Jaj, annak is még rajta van a tojáshéj a seggén.
– Pont ezért.
– Mikor mész?
– A reggeli géppel. Megnézem a helyet és az albérletet. Ha
mindent elrendeztem, utána visszamegyünk.
– Mit szólnál egy pofa sörhöz?
– Jöhet!
 Elena
Körbenézek a városban, ahol mintha megállt volna az élet. A
sarkon még mindig az idős George bácsi kínálja édes
gyümölcsös fagyiját, mellé mindig elmesél egy-két viccet a
vevőinek. Két házzal arrébb a virágárus Mary kedvesen kínálja
illatozó szépségeit az embereknek. A járdát bámulom, majd
hirtelen nekiütközöm valakinek. Felpillantok. Valakinek, akinek
mosolygós a tekintete. Valakinek, aki képes volt önmagamért
szeretni.
– Lana…
Évek óta nem találkoztunk. Hirtelen a torkomra forr a szó.
Régen órákat beszélgettünk mindenféléről. Imádtuk a divatot, a
babákat, tervezgettük, hogy mik leszünk, ha nagyok leszünk.
Milyen lesz az első szerelem, az első csók.
Ahová te mész, én is oda megyek!
Ez volt a mottónk. Lana olyan volt, mintha a húgom lett
volna, de egy napon, azon a napon, mégis magára hagytam.
Hátat fordítottam neki, de soha nem felejtettem el. Sokszor
gondoltam rá. Olyan sokszor belekapaszkodtam az emlékekbe.
– Szia! – a hangja most is vékonyan cseng.
– Szia! Hogy vagy? – még mindig a kedves arcú barna lányt
nézem. A barátomat.
– Jól – válaszolja, majd kikerül, és elindul. Finoman
megfogom a karját, és visszahúzom.
 – Beszélhetnénk?
– Nincs miről! Most pedig engedj el, kérlek, sietnem kell haza.
Szia, Elena! – elfordul, és sietősen eltűnik az óriási fák árnyéka
alatt. Megértem, hogy látni sem akar. Én sem akarnám
magamat. Megbántottam őt. Elárultam azt, amiben vakon
hittünk.
A barátságunkat.
Lehet, hogy jobb is lesz így. Hiszen mit mondhatnék neki? Az
igazságot? Az igazságot, ami elől évek óta menekülök. Hiba volt
hazajönnöm. Jobb lesz, ha visszamegyek, mert itthon csak újra
felszakadnak a múlt sebei. A nagyi jól van, nincs szüksége rám.
Igazából senkinek sincs…
Estefelé érek csak haza. Túl sokáig bolyongtam a városban.
Halkan becsukom magam mögött az ajtót, majd elindulok a
szobám felé. Egyedül akarok lenni.
– Elena!
Lebuktam. Anya a nappaliban ül, és engem néz. Mély levegőt
veszek, és odamegyek hozzá.
– Szia, anya! – unottan nekidőlök a falnak.
– Ülj le, kérlek! Beszélgessünk – kinyújtja a kezét, hogy üljek
le mellé. Felsóhajtok, majd végül helyet foglalok.
– Miről akarsz beszélni?
– Rólad.
Sejtettem.
– Nincs miről beszámolnom. Elfáradtam a sok sétától,
szeretnék lepihenni.
– Kicsim! – Megszorítja a kezemet. – Mondd el, mi bánt? Mi
történt veled? Hova lett az a kedves szalmaszőke lány, aki
voltál? Menekülsz innen. Pedig ez az otthonod. Emlékszel,
mennyi mindent csináltunk együtt? A boldog percekre a
családoddal. Nem hiányzik?
Nem. Már nem.
– Mi ez a sok kérdés, anya? – rámordulok. – Akár egy
vallatáson!
– Mikor lettél ennyire érzéketlen, kicsim? – Végigsimít az
arcomon.
Nem vagyok érzéketlen. Ha az lennék, nem fájna a múlt, nem
tudnának gyötörni a démonok. Az igazság az, hogy gyenge
vagyok. Csak a világ szemében tűnök erősnek.
– Csak felnőttem, anya. Egy vezető nyomozó amúgy sem
engedheti meg magának az érzelgősséget!
– De most nem nyomozó vagy Elena, hanem a lányom! –
erősen megszorítja a kezemet, hogy érezzem azt, amit ő.
Szomorúság.
Bánat.
Harag.
A keserűsége utat tör, és elsírja magát. Nem akarom sírni
látni. Nem akarok neki még nagyobb fájdalmat okozni, így
közelebb engedem magamhoz. Szorosan átölelem, hogy érezze,
szeretem őt. Bármit megtennék érte, elviselnék mindent, csak
hogy boldog legyen. Hogy az a gyengéd pillantás ne váljon a
szomorúság martalékává. Hosszú perceken át némán öleljük
egymást. Nem kellenek a szavak, azok nélkül is értjük egymást.
Apa dolgozik, így magunk maradunk. Finom bort
szürcsölgetünk, felidézünk régi emlékeket, fényképeket
nézegetünk. Újra az a tizenéves lány vagyok, aki voltam. Egy
ártatlan lélek, aki hitt a szeretet erejében…

Úgy döntöttem, nem megyek még haza. Szembenéztem a rossz

emlékeimmel, sikerült őket egy időre a homályba taszítani. Én
akarok uralkodni fölöttük, és nem fordítva.
Az erő bennünk van.
A lelkünkben.
A szívünkben.
Átitatja az egész lényünket, ha engedjük neki. A világ, aminek
terhe ránk nehezedik, pillekönnyűvé válik. És a bánat többé
nem onthat könnyeket ott, ahol szeretet uralkodik.
Az egész napot anyával és a nagyival töltöm. Sokat sétálunk,
vásárolgatunk, majd beülünk a helyi kis cukrászdába, hogy
némi szénhidráttal megbombázzuk a testünket. Margaret néni
süti a legfinomabb krémest a világon. Mindig friss. Vastag krém
terül el a vékony tésztalapok között, a teteje pedig enyhén
megszórva csillogó porcukorral. Ez a nap nem is lehetne ennél
tökéletesebb. Elevenebb. Valódibb.
Miközben kanalazzuk az édességet, jókat nevetünk. Én is.
Régen éreztem ennyire felszabadultnak magam. Épp lenyelek
egy újabb falatot, amikor az ajtó lágy csilingelésére figyelek fel.
Lana lép be. Nem vesz észre minket. Egyenesen a pulthoz lép,
lefogadom, hogy a szokásos latte macchiátóját kéri. A nagyi
persze egyből kiszúrja.
– Lana! Gyere ide! – kiabálja mosolyogva, közben idétlenül
kalimpál. Lana pirospozsgás arcára szelíd mosoly ül ki, elindul
felénk. Soha nem tudott nemet mondani. Amikor meglát,
megtorpan. Arcának lágy vonásai megkeményednek. Végül úgy
dönt, mégis idejön hozzánk.
– Agnes néni – köszön a nagyinak, majd anya felé fordul: –
Abby néni! – majd némi habozás után rám sandít: – Elena!
Legszívesebben a pokolba száműzne.
Nem újdonság. Jártam már ott…
– Nem ülsz le, kicsikém? – kérdezi a nagyi, közben kihúzza a
mellette lévő széket.
– Sajnos nem lehet, órám lesz. Talán majd legközelebb.
További szép napot – elfordul, és visszasiet a pulthoz, ahol már
várja a kávéja. Végignézem, ahogy kilép az ajtón. Hirtelen
ötlettől vezérelve felpattanok, és utána sietek.
Jár nekem az esély, a fenébe is!
– Lana, várj! Kérlek! Nem beszélhetnénk? Nem lehet, hogy így
érjen véget a barátságunk!
– Te döntöttél így évekkel ezelőtt, Elena, és nem én! Egyszer
csak felbukkansz a semmiből, és azt akarod, hogy minden a régi
legyen? Azt hiszem, kicsit elkéstél ezzel.
– Lana én…
– Most mennem kell, mert elkésem. Viszlát, Elena! – sarkon
fordul, és elviharzik. Haragudhatnék rá, de nincs hozzá jogom.
Ahogy ahhoz sem, hogy visszakapjam a barátságát. Az igaz
barátok nem ártanak a másiknak. Az igaz barátság erős
alapokon nyugszik, amiket én leromboltam.
Csalódottan visszamegyek a kávézóba. Anya és nagyi
önfeledten nevetgélnek. Ahogy leülök melléjük, a nagyi
szomorúan rám pillant. Ő tudja. Ő látja azokat a sebeket is,
amiket olyan makacsul el akarok takarni a világtól. Felveszem a
pókerarcot. Úgy döntöttem, holnap hazautazom.
A valóság arcon csapott.
Megint.
A halál és a kegyetlenség az én otthonom. Gyilkosok és
gonosztevők a családom. A normális élet nem mindenkinek
adatik meg. Mert aki fegyvert ragad, egy napon általa is vész el…

Reggel összepakolva várom a taxit, hogy kivigyen a reptérre.

Anya megpróbált maradásra bírni, de nem tudott meggyőzni.
Egy nappal sem akarok tovább itt maradni. Még egyszer
átfutom a bőröndömet, majd miután lezártam, elindulok az ajtó
felé. Anyáéktól már elköszöntem. Nyugodtan visszautazhatok.
Kinyitom az ajtót. Az apám áll előttem zsebre dugott kézzel. Egy
pillanatig feszülten nézzük egymást. Reméltem, hogy nem
találkozunk.
– Már mész is? – a hangja kedvesen cseng.
– Igen – elindulnék, mire elém áll. Magas és erős, jó kondiban
van még ennyi év után is.
– Nem is volt alkalmunk beszélgetni. Anyád üzente, hogy
itthon vagy, így félretettem mindent, és igyekeztem haza, hogy
lássalak.
– Majd legközelebb. Halaszthatatlan ügyeim vannak, sietek.
Ne haragudj – teszek egy lépést felé, ő mégsem mozdul. – Állj
félre! – Utasítom, mire felvonja a szemöldökét. Tesz egy lépést
felém. Épp megérintené a vállamat, amikor anya kiabálására
leszek figyelmes. Azonnal ledobom a táskát, és visszarohanok a
házba. Anya vadul rángatja a nagyit, de ő nem reagál semmire.
– Mi történt? – kérdezem riadtan, ahogy melléjük állok.
– Nem tudom. Nincs magánál, nem lélegzik. – Hadarja
kétségbeesetten.
– Menj innen!
Valósággal arrébb lököm.
– Nagyi! Elena vagyok! Hallod? – Pulzust keresek a nyakánál.
Nagyon gyengén tapintható. – Anya! Hívd a mentőket!
– Agnes?
Apa mellénk lép, és megfogja a nagyi csuklóját.
– Ne érj hozzá! – Ellököm a kezét.
– De Elena…
Hallom, hogy anya már a címünket diktálja.
– Agnes Becket! Azt mondtad, nincs még fent hely számodra!
Remélem nem hazudtál nekem megint, különben a másvilágon
is üldözni fog a haragom. Hallod?
– Mindjárt itt vannak – anya mellém áll, és megszorítja a
vállamat.
– Jól van. Nem lesz semmi baj. A nagyi erős asszony!
– A szíve… – szipogja anya.
– A szíve erős! Nem ismerek nála erősebb asszonyt. Nem fog
itt hagyni minket! Még nem!
Pár perc múlva megérkezik a mentő. Az orvos gyorsan
megvizsgálja, majd hordágyra teszik, és elindulunk a kórházba.
Anya és apa vele ment, én anya autójával követem a hangosan
szirénázó mentőt. Félelem mardossa a lelkemet. Rettegek, hogy
elveszítem őt. A nagyi a mindenem, a mentsváram. Szükségem
van rá.
Annyi mindent nem mondtam még el neki…
A kórházba érve az orvosok azonnal betolják a műtőbe. Most
már jó kezekben van, de ettől függetlenül nem vagyok nyugodt.
Fel-alá járkálok, közben az órámat lesem. Anya apám karjában
zokog. Olyan jó lenne ebben a pillanatban, ha engem is átölelne
valaki. Hogy érezzem, nem vagyok egyedül.
Hogyan lehet felkészülni egy szerettünk elvesztésére?
Egyáltalán fel lehet? Úgy gondolom, nem. Mert amíg egy kis
reménysugár is megcsillan a reménytelenségben, addig
hiszünk. Bízunk benne, hogy továbbra is az életünk része
marad. Erőt merítünk az emlékekből. Abból, hogy milyen volt őt
magunkhoz ölelni. Milyen volt az illata, milyen gyengéd volt az
érintése. Boldog és szomorú könnyek egyszerre születnek.
Megpróbálunk értelmet keresni az életünkben, de nem
találunk. Nem nyújtanak menedéket a szeretteink. Nem
találunk megnyugvást a szemükben. Csak rá tudunk gondolni.
Arra az emberre, akinek a feje fölött ott lebeg a halál. A szívünk
reszket. A bánat mardossa a lelkünket. A hitünk meginog. Újra
látni akarjuk az arcát. Hallani akarjuk a nevetését. Ki akarjuk
neki mondani azt a szót, amit olyan kevésszer használunk. Meg
akarjuk szorítani a kezét, bele akarunk kapaszkodni a
létezésébe. Azt kívánjuk, bárcsak lenne még időnk. De abból
van a legkevesebb. A halál nem ad időt. Nem lehet vele alkut
kötni. Leperegnek hátralévő életed legszebb pillanatai. A
gyermeked huncut mosolya. Az első szó, ami elhagyja az ajkát.
Az elismerés, amit a munkádért kapsz. A gyönyörű otthonod,
amit igyekszel otthonossá tenni. A születésnapok, az ünnepek.
Minden nevetés és könny. A bukásod, végül a felemelkedésed.
És ő nem lesz ott veled…
Nem fogja veled együtt megvívni életed nagy csatáit. A boldog
pillanatokat felemészti a félelem. A félelem, hogy elveszíted őt.
Mert minden könnycseppben ott van ő. És élni fog mindaddig,
amíg a szív és a lélek emlékszik rá.
Épp elfordulok az ajtótól, amikor meghallom, hogy kinyílik.
Egy orvos lép ki. Azonnal elé állok, felkészülve a legrosszabbra.
– Mrs. Becket szerencsére jól van. Egy nagyobb vérrög
keletkezett a szív bal pitvarában. Az ereket kitágítottuk és
kitisztítottuk. Most pihenésre van szüksége, így pár napig bent
tartjuk megfigyelés alatt.
– Köszönöm, doktor úr – hálálkodom.
Anya mellém lép, és megszorítja a kezem.
– A nagyi jól van. Pár napig bent tartják, utána hazamehet.
– Hála istennek – megkönnyebbülve felsóhajt.
– Nyugodjanak meg, túl vagyunk a nehezén. – Az orvos
biztatóan elmosolyodik, majd távozik.
– Apa? – Elnézek anya mellett.
– Kapott egy fontos telefont, amit fel kellett vennie.
Ahogy mindig…
Leülünk a kényelmetlen fehér székre. Megfogom anya kezét,
és erősen megszorítom.
– Ne félj, nem lesz semmi baj! Mondtam neked, hogy a nagyi
erős asszony!
– Jaj, Elena! A nagyanyád most nagyon megijesztett. Azt
hittem…
– Erre ne is gondolj! Most úgysem lehet vele beszélni. Gyere,
menjünk haza! Pihensz egyet, összeszedjük magunkat, és
visszajövünk – felállok, és a kezemet nyújtom.
– De nem ma kellene visszamenned? – kérdezi szipogva.
– Nem megyek még vissza! Hogyan is mehetnék? Majd otthon
felhívom az irodát, hogy kiveszek pár napot. Nem lesz gond.
Most pedig menjünk. Nemsokára visszajövünk.
Hazaérve anya lepihen. Fizikailag és érzelmileg is kimerült. Ő
sohasem volt igazán erős. Könnyen össze tudják törni a
problémák. Éppen ezért nem mondtam el neki az igazságot.
Bele se merek gondolni, hogyan reagálna. Az igazság nem
mindig jó, olykor nagyobb pusztítást képes végezni, mint a
hazugság. Vannak dolgok, amiknek egyszerűen csak a feledés
homályába kell merülni.
Felhívtam az irodát, beszéltem a főnökkel. Természetesen
megkaptam a kért szabadságot, amit arra kell fordítanom, hogy
a lehető legtöbb időt töltsem a nagyival.
Anya pihent egy kicsit, addig én elmentem futni. Egyáltalán
nem akartam találkozni apával. Felmerül a kérdés, hogy miért
nem akarom őt látni, igaz? Nos, a válasz roppant egyszerű. Mert
nem szeretem őt. Mert csalódtam benne. Mert nem tisztelte a
családját. Sem engem, sem anyát. Azt a nőt, akit mindentől meg
kellene óvnia. Erre fel a legnagyobb fájdalmat okozta volna
neki. Kész szerencse, hogy tudom tartani a számat. Apám
mázlista ember. Ha elmondanám, mi történt, anya nem nézne
rá úgy, ahogy eddig.
A szerelem nem jogosít fel aljas tettekre. A szerelem tiszta és
nemes dolog, aminek alappillére az őszinteség és a tisztelet.
Csendben kinyitom a nagy fehér ajtót, és belépek. Egyszerre
csak egyikünk jöhet be a nagyihoz. Anya volt az első, apa
megint eltűnt. Sokszor csinál ilyet. Eltűnik, mint a kámfor.
Közelebb lépek hozzá. Még alszik, ezért óvatosan az ágy mellé
ülök. Olyan békés és nyugodt most. Megfogom ráncos kezét, és
kicsit megszorítom, hogy érezze, nincs egyedül. Ahogy az arcát
nézem, kibukik egy könnycsepp a szememből. Nem szoktam
sűrűn sírni. De most… most tombolnak bennem az érzelmek.
Becsukom a szemem, és megtörlöm az arcomat.
– Elena? – kérdezi halkan, szinte alig hallhatóan, mire azonnal
kipattan a szemhéjam.
– Szia, nagyi! Itt vagyok, ne aggódj!
– Mi történt?
– Egy érelzáródás a szívednél. Megműtöttek, pár nap múlva
haza is jöhetsz.
– Te sírsz?
– Nem!
– Csak valami a szemedbe ment, igaz? – kérdezi féloldalas
mosollyal.
– Igaz. – Halványan elmosolyodom én is, ahogy őt nézem.
– Hogyhogy nem utaztál még vissza?
– Azt hitted ezek után itt hagylak? Egy frászt! Itt maradok,
amíg haza nem jössz velem.
– Lenne fontosabb dolgod is egy vénasszony istápolásánál.
– Ezt fejezd be! Ha nekem volt rád szükségem, mellettem
voltál. Most rajtam a sor.
– Elena… – felnyög.
– Nagyi!? – Riadtan felállok.
 – Ülj le! Csak piszkosul kényelmetlen ez az ágy.
– A szívbajt hoztad rám.
– Szokásom. – Rám kacsint. – Ha már itt maradtál és kettesben
vagyunk, vallomást tehetnél.
– Vallomást?
– Igen. Megfogadtam, addig nem halok meg, amíg el nem
mondod nekem az igazat.
– Akkor sohasem mondom el!
– Ez nem vicc, Elena! Mi mindig olyan jól megértettük
egymást, igaz?
– Igaz.
– Na látod. Tudod, diszkréten kezelek mindent.
– Figyelj, ne beszéljünk most ilyen dolgokról. A gyógyulásodra
koncentrálj.
– Az sokkal könnyebben fog menni, ha nem látom a
szomorúságot a szemedben.
– Én nem vagyok szomorú.
– Hazudós! Halljam!
– Ne most, nagyi! Ígérem, el fogom mondani neked. Most
viszont azt akarom, hogy pihenj! – Megigazítom a takaróját.
– Szavadon foglak! – Becsukja a szemét. – Fáradt vagyok.
Jólesne egy pohár konyak. Egy kis csokiii – az utolsó szót már
elnyújtja. Elengedem a kezét, végigsimítok az arcán, majd
kimegyek a kórteremből. Ahogy kilépek, Lana áll előttem egy
csokor frissen vágott virággal a kezében.
– Szia, Elena!
– Szia, Lana!
– Azonnal jöttem, ahogy megtudtam mi történt. Hogy van
Agnes?
– Jobban, köszönöm. Épp elaludt. Tudod, ő egy igazi harcos.
– Tudom. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm, és mielőbbi
gyógyulást kívánok neki!
– Megmondom.
Lana átadja a csokrot.
– Azért is jöttem… hogy… beszéljünk.
– Rendben. Hallgatlak.
– Nem mehetnénk el a helyünkre? Ott nyugodtabb lenne.
– Találkozzunk ott fél óra múlva. Megvárom anyát, hogy
beérjen, és utánad megyek.
– Jól van. Akkor fél óra múlva.
Ahogy anya megérkezett, azonnal elindultam a kis játszótér
felé. Rengeteg időt töltöttünk ott el gyerekként. Álmokat
szőttünk hintázás közben. Befontuk egymás haját a
legmagasabb fa tövében, és olykor virágokkal díszítettük a lágy
fonatokat. Lana volt a legjobb barátom. A jobbik felem. Szavak
nélkül is megértettük egymást. Tudtuk, történjen bármi, mindig
számíthatunk a másikra. Nevettünk fagyizás közben, sírtunk,
amikor valamelyikünket megszidták a szülei. Segítettünk a
másiknak felállni, amikor elesett a görkorival. A gyermeki évek
hagyják az emberben a legmélyebb nyomot. Azért, mert ott még
bennünk van az ártatlanság. A mosoly önfeledt és nem
képmutató. A bánat… mintha nem is létezne.
Az este kellemesen meleg, könnyed nyári szellő simogatja az
arcomat. Felsejlik jó néhány emlék kettőnkről. Mindegyik
mosolyt csal az arcomra. Ahogy megérkezem, észreveszem
Lanát, az egyik hintában ül. Leülök a másikba, megmarkolom a
vastag láncokat, és felé fordulok.
– Szia!
– Szia!
Meglökjük magunkat.
– Emlékszel, mennyit ültünk itt?
– Emlékszem.
– A legjobb barátok voltunk.
Lana szomorú. Ő soha nem tudta elrejteni az érzéseit.
– Részemről még ma is azok vagyunk.
– Az igaz barátok őszinték egymáshoz. Szeretném, ha te is az
lennél velem. Miért mentél el? Miért nem kerestél?
– Ez egy hosszú történet – leteszem a lábamat, és megállok.
Azon gondolkodom, avassam-e be a legjobb barátomat életem
legsötétebb szakaszába. Jó ötlet ennyi év után felszakítani a
sebeket? Ha eddig hallgattam, akkor érdemes beszélni róla?
– A legjobb barátom voltál, és talán még ma is az vagy!
Ennyivel tartozol nekem és magadnak is. Bennem megbízhatsz.
Hiszen a legféltettebb titkaidat őrzöm.
Nem. A legféltettebb titkaimról semmit sem tudsz…
– Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni. És ez pont ilyen.
Igazából nem számít, hogy mi történt évekkel ezelőtt. Az számít,
hogy elfutottam. Az, hogy nem bíztam meg benned eléggé, hogy
elmondjam az igazságot.
– Mi az igazság?
– Az igazság az, hogy volt egy férfi az életemben, akit
szerettem…
– Tudom. Az az idióta Olson. Azt ne mondd, hogy miatta
mentél el!
 Bólintok.
– Ez most komoly? Az egy nagyképű majom, megjegyzem,
még ma is, aki azt hiszi, övé a világ.
– Lefeküdtem vele. De nem olyan volt, mint hittem.
Összetörte a világról alkotott képemet. Hiszem még csak
tizenhét voltam.
– Ez egy évvel azelőtt történt, hogy elmentél.
– Igen.
– Megerőszakolt?
– Nem. Soha nem bántott.
– Valóban nem? Akkor miért rohantál egyenesen a világ
végére? – kérdezi felindultan.
– Már túlléptem rajta.
– Ezen hogyan lehet? Hiszen bántalmazott.
– Nem az történt, amire gondolsz!
Lana olyan ideges, hogy csak úgy ontja magából a
mondanivalóját.
– Az a rohadt szemétláda elszakított téged a családodtól. Az
otthonodtól.
Ezzel nem szállok vitába…
– Erős és határozott nő lettél. Legalábbis én ezt látom.
Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy ez csak a kemény
felszín. Igazából fogalmam sincs arról, hogy min mentél
keresztül, hiszen eltaszítottál magadtól. De attól, hogy
elmenekültél, nem győzted őt le. Amíg nem nézel szembe vele,
ő uralja majd az életedet, az álmaidat, a mindennapjaidat. Soha
nem lesz nyugtod, soha nem leszel teljes. Istenem, ez szörnyű! –
Elsírja magát. – Miért nem mondtad el nekem? – megfogja a
kezemet.
– Mert szégyelltem magam, és mert… – egy pillanatra lesütöm
a tekintetem. – Mert gyenge voltam.
– Te nem vagy gyenge, Elena! Esküszöm, nem ismerek nálad
erősebb nőt. Tudnod kell, hogy bármi is történt, az nem a te
hibád!
– El akarom felejteni a történteket. Nem akarok olyan
dologgal foglalkozni, amit nem tudok visszacsinálni. Én magam
mögött hagytam ezt az egészet.
– Ez nem megoldás. Annak a rohadéknak börtönben van a
helye! – idegesen felcsattan. – Hiszen rendőr lettél. Jogodban
áll…
– Először is nyugodj meg! Másodszor, ez nem így megy. És
harmadszor, nem akarom, hogy ezt bárki is megtudja! –
Megfogom a másik kezét, és megszorítom. – Ígérd meg nekem,
hogy soha nem mondod el senkinek. Ha én elfelejtettem, neked
is menni fog.
– Tudod, hogy megbízhatsz bennem. De az erőszak…
– Nincs erőszak. Csak egy ijedt tini voltam, aki nem ismerte a
férfiakat. Hidd el, ma már nem futnék el – rákacsintok, mire
elhúzza a száját. – Ennél sokkal fontosabb kérdést kell
megvitatnunk. Ismét barátok vagyunk?
– Mindig is azok voltunk. Az igaz barátság erős kötelék, ami
soha nem szakad el. Ha csomó keletkezik rajta, azt ki lehet
bogozni. Én mindig is hittem benned, tudtam, hogy egyszer
visszatalálsz hozzám. Bogozzuk ki azt a csomót együtt. Benne
vagy?
– Benne!
 Szinte egyszerre felpattanunk a hintából, és megöleljük
egymást. Nem akarom még egyszer elveszíteni Lanát. Ő a másik
olyan ember az életemben, aki igazán ismer, aki feltétel nélkül
szeret, és elfogad olyannak, amilyen vagyok.
 Nick
Kissé ideges vagyok az új helyemet illetően. Nem szeretek
sűrűn váltani. Ha valahol jól érzem magam és elismernek, ott
maradok. Most viszont muszáj voltam idejönni. Most Mia a
legfontosabb. Nem gondolta, hogy csak úgy magában
elengedem több száz kilométerre?
– Rogers!
– Igen?
– Jöjjön be! – Egy magas, kopasz pasas áll előttem. Gyanítom, ő
a főnök.
Belépek a tágas irodába, aminek a falain dicséretek és
kitüntetések sorakoznak.
– Nagyon jó ajánlásokat kaptam önről. A felettesei nagyra
becsülték a munkáját. Pontos, precíz, elhivatott és vakmerő.
Igen. Ezt hangsúlyozták.
– Úgy gondolom, a mi szakmánkhoz ez kell.
– Kell. A szabályok figyelembevételével.
– Igen, uram.
Ez is a szabályokkal jön. Soha nem szegem meg őket. Csupán
teszek egy kis kitérőt. Felesleges most bármilyen vitába
bocsátkozni a vakmerő szó jelentéséről. Idővel úgyis rájönnek,
hogy milyen vagyok.
– Atlantában maga volt a vezető nyomozó a bűnügyi
osztályon.
 – Igen, uram. Többéves kemény munka előzte meg a vezető
nyomozói kinevezésemet.
– Természetesen itt is el fogjuk ismerni a képességeit. Viszont
nekünk már van vezető nyomozónk, akinek szeretném is
bemutatni.
Fasza! Most majd beosztanak egy tudálékos idióta alá, aki
folyamatosan ellenőrizni akar. Sajnos sokszor elkövetik azt a
hibát, hogy olyan ember kezébe adnak hatalmat, akinek nem
kellene. Na de nem ítélkezem elsőre. Majd meglátjuk, milyen
lesz a vezető nyomozó. Egy biztos! A pasas tudtára fogom hozni,
hogy nem egy zöldfülű taknyos vagyok, aki fölött őrködni kell.
– Jöjjön, Rogers!
A főnök feláll, és elindul egy másik iroda felé. Csendben
követem, közben körbenézek. Nincsenek sokan. Mindössze öt
nagyobb bokszot számolok. Igazából nincs is nagy létszámú
csapatra szükség egy gyilkossági ügy felderítésére.
A főnök kinyitja az ajtót, és belépünk a rendellenesen
impozáns irodába.
Mi a tököm?
Egy szőke hajú nő áll előttünk, épp a táblán igazgatja
feltehetően az aktuális nyomozás képeit. Hosszú lába van, és
félelmetesen jó feneke.
Na, ezt a nőt nem szabad megdugni, Nick!
– Elena! – Megszólítja a főnök.
Mi? Elena?
– Igen? – Felénk fordul.
Na baszd meg! Ezt a nőt már megdugtam. Történetesen pár
nappal ezelőtt.
 – Szeretném neked bemutatni Nick Rogers nyomozót. Ő kerül
Murdock helyére.
Egy röpke pillanatig csak bámuljuk egymást. Nem gondoltam
volna, hogy újra találkozunk. Arra meg még a legmerészebb
álmaimban sem gondoltam volna, hogy ő lesz az új főnököm. A
dögös szőke főnököm, akit annyiszor elképzeltem, hogyan
tudnék úgy igazán megkefélni. Belém égett a hangja, a látványa,
az íze.
Vezető nyomozó.
Elena…
– Üdvözlöm! Nick Rogers! – Egy szempillantás alatt átszelem
az irodát, és kezet fogok vele. Kissé zavarban van, de nagyon jól
palástolja. Igazából nem is vártam tőle mást…
– Elena Wallace.
A neve legalább olyan izgató, mint ő maga.
– Én nem is zavarok. Elena! Kérlek, avasd be Nicket az iroda
folyó ügyeibe, illetve mutasd be a többieknek is. Rád bízom.
– Rendben.
Elena a főnök teljes bizalmát élvezi ez egyértelmű. Ebben a
kemény világban ezt kétféleképpen vívhatja ki egy nő.
Ravaszsággal vagy azzal, hogy letérdel a felettesei előtt. Elena
Wallace nem az a letérdelős fajta. Ő az eszével és a kitartásával
vívta ki magának a tiszteletet.
És az én csodálatomat!
A főnök távozik. Még mindig egymás kezét fogjuk. Felsejlik
néhány részlet, hogy milyen volt őt érinteni. Megcsókolni.
Benne lenni.
– Te hogy kerülsz ide? – Egy határozott mozdulattal elhúzza a
kezét.
– Mától itt fogok dolgozni.
– De hogy a fenébe?
– Úgy, hogy áthelyeztettem magam ide.
– Nem értem.
– Nem érdekes. A lényeg, hogy mától elvileg a főnököm vagy.
– Rákacsintok.
– Nem csak elvileg! – Elfordul, és leül az asztalához. Kecsesen
keresztbe dobja a lábát, ami azonnal odavonzza a tekintetemet.
Azok a lábak…
– Ez elég kínos.
– Mire gondolsz? – Megtámaszkodom az asztal szélén, és
közelebb hajolok hozzá. Édes virágillat lengi körbe. A haja
copfba fogva, az arcán most kevesebb smink van. A blúza…
enyhén áttetsző, ami láttatni engedi az alatta lévő csipkés
melltartóját. Azok az apró gombok valósággal hívogatnak, hogy
vegyem a kezembe őket. Hogy fogom megállni, hogy ne dobjam
fel az asztalra? Hogy ne húzzam fel a szoknyáját a derekára?
– Jobb, ha már most kivered a fejedből.
– Tudod mire gondolok?
– Nem. Látom.
– Nem gondoltam volna, hogy nyomozó vagy.
– Számít?
– A mi esetünkben most piszkosul.
– Nincs olyan, hogy mi esetünk. Maximum csak volt. De ki
emlékszik már arra? – Fellengzősen beszél. Lekezelő és
távolságtartó. – Remélem, tiszteletben tartod az erőviszonyokat.
– Erőviszonyok? – kérdezem felvont szemöldökkel, és
közelebb hajolok hozzá. – Úgy hiszem, azokat tisztáztuk pár
nappal ezelőtt, amikor beengedtél a lábad közé.
– Felejtsük el, ami kettőnk között történt. Soha nem keverem
a munkát a magánélettel. Profik vagyunk.
– Így igaz. Habár nem érhetek hozzád, attól még
fantáziálhatok rólad. Vagy azt is megtiltja, vezető nyomozó? –
Még közelebb hajolok hozzá. Érzem a leheletét. Az illatát. A
közelsége valósággal megrészegít.
– Nick…
– Igen?
– Velem nem fogsz játszadozni! – Hirtelen felpattan a székből,
és farkasszemet néz velem.
Vele valóban nem…
De azért megpróbálom!
– Azt teljesen másképp csinálnám. És te nagyon élveznéd.
– Vegyük úgy, hogy ez a beszélgetés meg sem történt.
– Vegyük!
– Egy nagyon fontos ügyön dolgozik most a csapat.
Szeretném, ha arra fordítanád az energiádat és a figyelmedet.
– Te még nem tudod, mennyi energia van bennem. De meg
fogom mutatni.
– Helyes! Természetesen hozzáférést kapsz majd a
nyilvántartáshoz. Alaposabban át tudod olvasni az ügy
részleteit.
– Nekem így megfelel.
– Nagyszerű.
– Akkor csapjunk is bele a közös munkába.
– Csapjunk! – Teszek egy lépést felé, mire keményen a
szemembe néz. – Habár meghúztuk a határokat, amiket ígérem,
nem fogok átlépni, azért azt megjegyezném, hogy most is
nagyon gyönyörű vagy.
– Köszönöm. – alig láthatóan elmosolyodik. Minden nő szereti
a bókot. Ha körülrajongják. Még az olyan elérhetetlennek
tűnőek is, mint Elena Wallace. Lefogadom, hogy nincs pasija. A
munkája az első, ami számára sokkal inkább hivatás. És ettől
csak még vonzóbbá válik számomra. Sok nővel volt már
dolgom, de azt hiszem, olyannal még nem, mint a dögös
főnököm. Hogy ez mit ébreszt fel bennem? Fene nagy kihívást!
Elena Wallace valóban kihívás!
– Örülök, hogy tisztáztuk a kettőnk dolgát. Most gyere,
bemutatlak a többieknek. – Kikerül, és elindul az ajtó felé. A
csípője lágyan ring, a feneke… bassza meg! Hogy az istenbe
fogom kibírni mellette akár egy napig is?
 Elena
Karba tett kézzel figyelem, ahogy Nick bemutatkozik a
kollégáknak. Felfoghatatlan, hogy mától együtt fogunk
dolgozni. Egy egyéjszakás kalandnak indult a kapcsolatunk.
Biztosra vettem, hogy mi ketten soha többé nem találkozunk.
Az élet viszont csúnyán rácáfolt az elméletemre. Mégis mennyi
erre az esély? Majdnem ezer kilométer választott el minket,
erre fel ma reggel beszambázik az irodába, és közli, hogy
kollégák leszünk. Képtelenség, de mégis igaz, hiszen ez a
lehengerlő pasi itt áll mindössze három méterre tőlem.
Most is vonzó és dögös. Sötét farmer, fekete póló és bőrdzseki
van rajta. A haja rendezett, nyomozó létére talán túlságosan is
sokat ad a külsejére. Természetesen mindenkit azonnal levesz a
lábáról a modorával és az éles eszével. Alice szemmel láthatóan
zavarban van mellette. Tetszik neki. Grant folyamatosan
méregeti. Sajnos az az érzésem, hogy ez a méregetés hamarosan
farokméregetésbe fog átcsapni. A férfiak úgy működnek, akár
egy farkasfalka. Csak egy alfát viselnek el maguk között. Grant
és Nick minden bizonnyal meg fogja vívni ezt a harcot
egymással. Miközben őt nézem – pontosabban azt az
istentelenül kerek seggét –, felém fordul.
– Nos? – Azonnal a szemébe nézek, mire halványan
elmosolyodik. Gyanús, hogy lebuktam. Na de kit izgat? Nézni
csak szabad, nem igaz?
 – Nos, megvolnánk – közli elégedetten.
– Nagyszerű. Megmutatom az asztalodat. – Ellépek mellette. –
Erre. – Magamon érzem a tekintetét. Lefogadom, épp a
fenekemet stíröli. Megállok az asztal mellett, és szembefordulok
vele. Igen. Határozottan azt nézte.
– Ha már így megbámulsz, legalább ne ilyen feltűnően
csináld!
– Igyekszem. Bár… – tesz egy lépést felém. – Akinek ilyen
formás feneke van…
– Elena! – Grant lép mellénk.
– Igen?
– Beszélhetnénk?
– Nem látod, hogy éppen eligazítást tartok?
– Fontos.
– Várj meg az irodában, légy szíves!
– Jól van. – Grant rosszallóan Nickre pillant, mielőtt távozik.
– Eligazítás? – kérdezi Nick felvont szemöldökkel.
– Igen.
– Grant bomlik érted.
– Ezt az elmúlt pár percben sikerült kinyomozni? – kérdezem
gúnyosan.
– A vak is látja, nem kell ehhez nyomozónak lenni. – Közelebb
hajol hozzám, annyira közel, hogy azonnal az orromba kúszik
férfias illata. – Remélem, azért ennél nagyobb horderejű
feladatokat is rám bíz majd a vezető nyomozó.
Nem válaszolok semmit, lebiggyesztem az ajkam, majd
sarkon fordulok, és visszamegyek az irodába. Látom az üvegen
keresztül, hogy Grant idegesen fel-alá járkál, közben néha a
hajába túr. Le kell szerelnem, méghozzá feltűnés nélkül. Ahogy
benyitok, azonnal felém fordul.
– Ki ez az atlantai nagymenő, aki idejött Miamiba
faszagyereket játszani? – kérdezi számonkérő hangon.
Nem veszem fel a kesztyűt. De nem ám!
– Nem tudom. Mondd meg te! – Leülök a székemre, és
kényelembe helyezem magam.
– Le se bírta venni rólad a szemét.
– Te se tudod.
– Tetszik neked, igaz?
– A nyomozó vagy a helyzet, amit magad köré teremtesz? –
Halványan elmosolyodom. Nem fogom hagyni, hogy Grant
nyomást gyakoroljon rám.
– Ne gúnyolódj rajtam!
– Akkor ne viselkedj úgy, mint egy merevedéssel küzdő
tinédzser. Rogers nyomozót ma mutatta be a főnök. Az pedig,
hogy vonzónak találom-e vagy sem, nem tartozik rád.
– Szóval, vonzónak találod. – Az asztal szélére támaszkodik.
– Erre a kérdésre nem kell válaszolnom – közönyös tekintettel
nézek rá. – Most pedig szeretnék dolgozni, ha megengeded. Úgy
hiszem, neked is lenne dolgod, nem igaz?
– Ugye tudod, hogy sokáig nem menekülhetsz!
– Nem menekülhetek?
– Igen. Az érzéseid elől.
Cinikusan felnevetek.
– Nekem nincsenek érzéseim, Grant!
Sőt. Szívem sincs.
– Ez csak szex volt. Semmi több. Felejtsd el!
 – És ha nem?
– Ha nem hagysz fel az üldözésemmel, áthelyeztetlek.
– Ez fenyegetés?
– Ugyan már! Nem, tényközlés.
Grant kiegyenesedik. A szemében haragot és sértettséget
látok. Nálam van a hatalom, és ezt ő is tudja.
– Egy szívtelen dög vagy, Elena Wallace, aki csak játszik a
férfiakkal.
Helyes megállapítás!
– Most hagyj magamra! Foglalkozzunk a nyomozással. Azzal,
amiért itt vagyunk. Mit gondolsz, fog menni? Képesnek érzed rá
magad?
– Még nem tudom, Elena!
Grant szemmel láthatóan többet képzel bele ebbe az egészbe.
Ő egy rossz döntés. Egy gyenge pillanat. Semmi több.
– Nem könnyű melletted dolgozni. Látni téged nap mint nap.
Tudni, hogy nem érhetek hozzád. Nem tudom, mi van velem, de
teljesen kifordulok magamból a közeledben.
– Grant… – felsóhajtok.
– Én szerelmes vagyok beléd, Elena!
– Talán jobb lenne, ha…
– Nem! Nem megyek sehova! Kitartok. Várok. Rád.
– Ne tedd!
Nem éri meg!
– Ezt majd én eldöntöm. – Sarkon fordul, és kiviharzik az
irodából.
– Idióta! – Ismét felsóhajtok.
Szerelem? Jézusom! Hiszen csak dugtunk! Számomra ebben
nem volt több.
Nem agyalok Grant kirohanásán. Nincs ezen mit elemezgetni!
Felteszem a lábamat az asztalra, és előveszem Hannah
dossziéját.
Ennek sokkal több értelme van!
Még mindig sok a gyanúsított, muszáj lesz leszűkítenem a
kört. De hiába olvasgatok, fel kell keresnem Hannah-t. Hátha
beugrik neki egy újabb részlet. Bármi, ami közelebb visz ahhoz,
hogy megtaláljam azt a rohadékot. Már-már küldetésemnek
érzem a dolgot. Minden gyilkossági ügyet meg akarok oldani, de
ez most kiemelt. Felhívom Jane-t, hogy tudna-e fogadni. Tudom,
nem könnyű nekik. Sajnálom Hannah-t, sokkal jobban, mint
kellene. Egy olyan lányt látok benne, aki már nem létezik.
Esténként remegve sírja álomba magát. Ha becsukja a szemét,
őt látja maga előtt. Ha végigsétál az utcán, azt érzi, követik. Ha
magához ér, úgy érzi, mintha ő érintené. A szörnyeteg, amit
végül saját maga kreált, a nap minden percében üldözi. A
kérdés már csak az, hogy le fogja tudni győzni? Lesz benne
annyi erő, hogy elpusztítsa? Én hiszem, hogy igen. Látom a
szemében. Az emberek kétségbeesésükben elveszítik a hitüket.
Az élet súlyától térdre zuhannak. De erőt kell vennünk
magunkon, és bele kell markolni a remény utolsó foszlányaiba
is. Mert a legkilátástalanabb helyzetben is a remény és a hit
fogja elhozni a gyógyulást. A lelkünk gyógyulását.
Szükségem van Hannah-ra. És talán neki is rám. Azt hiszem, ő
már nem csak egy megoldatlan ügy számomra…
A Johnson-ház most is elvarázsol. Minden pólusából árad az
otthon melege. Hajladozó rózsák a fal tövében, színes virágok
tarkítják a hatalmas fehér ablakokat. Kisebb-nagyobb kövekkel
kirakott kerti tó terül el a bejárattól nem messze, melyből
időnként pajkos vízcsóva lövell a magasba. Megnyomom a
csengőt. Az ajtó pillanatokon belül kinyílik. Ezúttal Hannah áll
előttem. A haja csapzott, a szeme alatt sötét karikák
éktelenkednek, több számmal nagyobb pulóver lóg rajta.
– Szia, Hannah!
Halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában. Talán örül
nekem. Talán bízik bennem. Talán ő is elhiszi, hogy együtt
képesek vagyunk elkapni azt a rohadékot.
– Szia, Elena! – kicsit félreáll, hogy bemehessek.
– Édesanyád itthon van? – felé fordulok miután belépek az
impozáns nappaliba.
– Nincs. Nemrég ment el. De azt mondta hamarosan visszaér –
válaszolja csendesen, közben kényelembe helyezi magát a
kanapén. Vékony lábát maga elé húzza, karját védelmezőn köré
fonja.
– Akkor most nem beszélgethetünk. Jelen kell lennie neki is,
mivel fiatalkorú vagy. Visszajövök később.
– Ne menj el! Nem akarok egyedül maradni. Maradj velem! –
hallom, hogy az utolsó mondatba beleremeg a hangja. Hannah
kapaszkodót keres. Menedéket, ahol, ha csak néhány pillanatra
is, de leteheti a félelmeit.
 Leszek a menedék…
Leülök mellé, és megfogom a kezét.
– Tudom, min mész most keresztül. Tökéletesen átérzem a
fájdalmadat. Amit most érzel, az egy hosszú és fájdalmas
folyamat, ami valósággal felfalja a lelkedet. Magadat hibáztatod
a történtek miatt. De te nem tehetsz semmiről! Az az ember
felelni fog a tetteiért, erre megesküszöm. Elkapom.
Habár nem tehetünk efféle ígéreteket, belőlem mégis
határozottan törnek ki ezek a szavak. Tudom, hogy el fogom
kapni azt a rohadékot. Érzem a közelemben a jelenlétét.
– Miért jöttél?
– Szerettem volna feltenni néhány kérdést, de így inkább nem
teszem.
– Én akarom.
Hannah sokkal erősebb lány, mint azt gondolná.
– Szabálytalan.
– Teszek a szabályokra! Az a férfi is tett, amikor
megerőszakolt. Ő fütyült a szabályokra. Elégtételt akarok azért,
amit velem tett. Örökre megváltoztatta az életemet, és vele
együtt engem is. Már nem az vagyok, aki voltam. Úgy érzem,
azon a napon egy kicsit meghaltam, és az a lány is, aki egykor
voltam.
A szavai akár az enyémek is lehetnének.
Bírni fogja. Már az ő kezében van a hatalom.
– Rendben. Csukd le a szemed. Lazíts, kérlek! Nincs mitől
félned, itt vagyok veled. Megértetted?
– Igen.
– Jól van. Idézd fel azt a pillanatot, amikor a férfi az autóba
tuszkol. Menj vissza egészen oda, amikor megszabadít a
ruháidtól, amikor megérint. Megvan?
– Igen – összeszorítja a szemét.
– Koncentrálj, Hannah! Mit látsz a maszkon kívül? Látsz rajta
sebet, tetoválást, testékszert, bármit, ami eltér az átlagtól?
– A keze a nyakamat szorítja. Csókolgat, közben liheg a
fülembe. Nagyon erős. A teste szinte beleprésel a kemény és
hideg fémbe. A szemem csukva van, alig bírom kinyitni, nagyon
kábult vagyok. Remegek, próbálok küzdeni, de gyenge vagyok.
– Hannah! Nyisd ki a szemed! Nézz rá, nézz a szemébe!
– Nem tudok! Nem tudok – görcsösen megszorítja a kezemet.
– Dehogyisnem! Erős vagy, le kell győznöd! Nézz rá!
– Egy… egy… maszk van rajta, hatalmas vigyorral a fején, nagy
kivágással a szája körül. Hosszú nyelve van. Végignyalja az
arcomat, majd elhúzódik tőlem, és a szemembe néz.
– Milyen színű a szeme?
– Sötét. Kegyetlen. Még az is mosolyog.
– Fekete szeme van?
– Talán… sötét… barna vagy fekete… a haja… szőkésbarna,
nem tudom, világos…
– Jól van, nagyon jól csinálod! Mit látsz még?
– A kezén kesztyű van. Olyan, mint amit az orvosok
használnak. Bekeni valamivel, amitől sikamlós lesz. Végigsimít
rajtam. Belém akar hatolni, a lábamat szétfeszíti… – hatalmas
könnyei kibuggyannak remegő szempillái alól. – Nem megy…
– De megy, Hannah! Koncentrálj az arcára. Csak arra figyelj!
– Valami van a nyakán.
– Micsoda? Tetoválás?
 – Egy sebhely talán… nem tudom… olyan gyűrött… mintha
megégett volna. A lábam…
– Milyen sebhely?
– A keze a lábam közé furakodik, neee…
– Hannah! Nézz rám! Nyisd ki a szemed! Hallod?
Üveges tekintettel rám néz. A könnyei megállíthatatlanul
folynak végig az arcán, a teste teljes egészében remeg és izzadt.
Magamhoz húzom, és szorosan megölelem.
– Győztél, Hannah! Győztél!
 Nick
A megbeszélés után hazautaztam, hogy összeszedjem a
maradék holmimat, és persze a húgomat. Szerencsére sikerült
találni két albérletet megfizethető áron. Az összeköltözés
semmiképp sem játszott. Egyértelműen nem fogok a húgommal
lakni, és persze ő sem kíváncsi a pofámra. Nagylány már, ennyi
mozgástér bőven kell neki is.
– Nos, hogy tetszik?
Mia lehuppan a kissé kopott műbőr kanapéra.
– Nem egy Hilton, de kezdetnek jó. Legalább nincs messze a
part.
– Legalább.
Leülök én is mellé.
– Nem kellett volna velem jönnöd a világ végére. – Vállon
bokszol. – Nagylány vagyok, már tudok vigyázni magamra.
Minden nő ezt mondja. Viszont amennyi szörnyűséget láttam,
ebben már nem vagyok olyan biztos. Egy erős férfi pillanatok
alatt össze tud törni egy gyenge nőt.
– Te nem tudod, mire képesek a férfiak, ha igazán akarnak
egy nőt.
– A nyomozó beszél belőled.
– Nem. A férfi.
– De nem minden férfi vadállat. Itt vagy például te. Te csak
simán vad vagy – kedélyesen felnevet, mire magamhoz rántom,
és megdörzsölöm a feje búbját.
– Neee – sikítozik –, nem vagyok már kölyök!
– Dehogynem. Nekem mindig az maradsz.
– A hajam. Ahj…
– Nyugi. Jól nézel ki. – Elengedem. – Mikor kezdesz?
– Holnap reggel. Te is?
– Igen. Bár legszívesebben már most azonnal belevetném
magam az ügybe.
– Mesélj! – Izgatottan felém fordul. Miát mindig is érdekelte a
munkám. Persze soha nem csapna fel rendőrnek. Ennek csupán
egy akadálya van számára. Mégpedig, hogy nem tud divatos
ruhákat hordani. Aminek én tulajdonképpen örülök. Nem
gondoltam volna, hogy egyszer a méregdrága hobbija fogja
távol tartani ettől a veszélyes munkától. Így is eszem a kefét a
forrófejűsége miatt.
– Tudod, hogy nem avathatlak be a részletekbe. A másik, hogy
még én sem látom át teljesen az ügyet. Nem volt még időm
felkészülni.
– Valami azt súgja, ma este ezt be fogod pótolni. Gyilkosokról
fogsz olvasni, és aktákat fogsz bújni. Véres holttesteket fogsz
nézegetni, és nyomokat keresel ott, ahol más nem talál.
– Jól súgja!
– Tudod, irigyellek amúgy.
– Te? Engem?
– Na, nem a kopott cuccaid miatt.
– Ne legyél szemtelen! És nem kopott.
– Az életed miatt. Azért, hogy képes vagy segíteni az
embereknek.
 – Csak sajnos későn jövök én a képbe. Az már régen baj, ha
engem hívnak.
– Ott vannak például a sorozatgyilkosok. Ha nem kapod el
őket, tovább gyilkolnak. Ergo életeket mentesz.
– Minden ember menthet, ha úgy akarja. Vegyünk példának
egy éhező hajléktalant. Egy kidobott kutyát vagy cicát. Bárki
megmentheti őket. De sajnos sokan elmennek mellettük.
– Nem fogadhatunk be minden kóbor cicát vagy kutyát. Egy
hajléktalant meg pláne.
– Nem. De segíthetünk nekik. A hajléktalannak némi étellel.
Vagy pénzzel. Az állatoknak, ha segítséget hívunk nekik. Az
ember kezében nemcsak a pusztítás hatalma van, hanem az
építésé is.
– Javíthatatlan szuperhős lapul benned, bratyó – finoman
megpaskolja a képemet.
– Úgy fest – elmosolyodom. – Felállok mellőle. – Most megyek.
Hosszú lesz az éjszaka. Zárd be az ajtót, ha kimentem!
– Igenis, nyomozó! – Tisztelegve feláll.
– Miami nem csak homok és napsütés.
– Nincsenek illúzióim ezzel kapcsolatban.
– Helyes! Holnap beszélünk.
– Okés! – csicsergi, közben az ajtó felé tessékel.
Kilépek a lakásból, és becsukom magam mögött az ajtót.
Várok. Semmi hang. Egy gyors mozdulattal benyitok. A húgom
dudorászva épp a konyha felé tart.
– Mia! – Erélyesen rámordulok, mire felvont szemöldökkel
visszasétál hozzám. – Mit mondtam az ajtóról?
– Jól van, na! – A mellkasomra teszi a kezét, és kitol az ajtón.
Ezúttal hallom a zár kattanását és hogy bereteszeli az ajtót.
Köszönöm szépen, Mia Rogers!
Most, hogy biztonságban tudom a húgomat, úgy döntök,
elmegyek, és levezetem a feszültséget. A férfiak ezt általában
kétféle módon teszik. Isznak vagy csajoznak. Nos, jelenleg
egyikhez sincs kedvem, ezért az edzést választom. Én vagyok az
üdítő kivétel. Szerencsére háromutcányira van tőlem egy
edzőterem. Oké, nem titok, ez fontos szempont volt a lakás
választásnál. Nem nyolc kockára gyúrok, vagy arra, hogy
kétajtós szekrény legyek. Egyszerűen csak jólesik edzeni.
Emlékszem, amikor még zöldfülű voltam, már akkor
bizonyítani akartam. Legjobb módja az lett volna, ha simán
leterítem az ügy gyanúsítottját. Megsúgom, rohadtul nem
sikerült, ugyanis úgy földhöz vágott, mint a szart. Egy férfinak,
de leginkább egy rendőrnek nincs ennél megalázóbb helyzet.
Nem kell mondjam, hónapokig szívattak miatta a kollégáim. Én
voltam a vézna kis zsaru, akit simán földbe döngöltek. Attól a
naptól kezdve keményen edzettem, és különböző
harcművészeteket tanultam. Nem a modern kori Bruce Lee
vagyok, de tény, hogy többféle harci technikát elsajátítottam az
elmúlt évek alatt. Ma már ember legyen a talpán, aki földre bír
vinni.
Egyvalakinek hagynám…
Épp becsukom magam után az ajtót, amikor megcsörren a
telefonom. Scott az.
– Na, mi van? Máris hiányzom?
– Naná. Hiszen tudod, hogy imádom a barna fürtjeidet.
– Hülye! – Felröhögök. – Na, mondd! – Kotorászni kezdek a
cuccaim között. Hova tettem az edzőcipőmet? Teszem fel a
kérdést, közben a fülemhez szorítom a telefont.
– Én is ezt akartam kérdezni. Nem volt időnk kibeszélni az
eseményeket.
– Kibeszélni? Mint a nők?
– Ne szarakodj már! Mi a szitu?
– Milyen szitura gondolsz?
– Óh, te nagyon amnéziás! Szőke. Nagy mellű. Hosszú lábú.
– Nincs is olyan brutál nagy a melle. – Felvillannak a csodás
halmok. Tökéletes. Kemény. Kerek. Feszes. Kis barna udvar.
Kemény mellbimbó.
– Aha. Szóval?
– Ne baszogass már öregem! Amúgy sem érek rá, éppen
edzeni megyek.
– Én fogok baszogatni veled ellentétben! – Felröhög. – Te
maximum csak baszogatnál! Igazam van, vagy igazam?
– Igazad! – Leülök az ágyra. – Nincs mit tenni, a dögös szőke a
főnököm. Nem vághatom gerincre az asztalán.
– Miért?
– Most mondtam, te nagyon hülye! Azért, mert a főnököm.
Tiltja a szabályzat…
– Jaja. Szabályzat. Te azt évek óta leszarod. Ne mondd már,
hogy pont most kezded el betartani!
– Meghúztuk a határokat kettőnk között. Közölte, hogy nem
akar semmilyen kapcsolatot irodán belül. Amit egyébként
megértek. A gyilkossági csoport vezető nyomozója. Nem akarja
kockáztatni az egzisztenciáját.
– Túl sokat képzelsz arról a nőről. Ki tudja, lehet felszopta
magát.
– Felszopta? – Most én röhögök fel.
– Jah. Azért lássuk be, a mi hivatásunkban nem sok nő kerül
vezető pozícióba. Akinek meg sikerül, az vagy valakinek a
valakije, vagy kurva mély a torka.
– Elena nem olyan.
– Faszt nem. Neked is széttette a lábát.
– Igaz. De ez még nem jelenti azt, hogy mindenkinek szétteszi.
– Ne legyél ennyire elájulva magadtól.
– Nem vagyok! Azért feküdt le velem, mert azt akarta. És hidd
el nekem, az a nő mindig tudja, mit akar. És ettől az én
szememben nem lesz kevesebb. Olcsó. De amúgy miért is
magyarázkodom neked?
– Jaaa nekem nem kell haver! Én csak arra voltam kíváncsi,
hogy sikerül-e még egyszer becserkészni a szöszit.
– Szerintem te ne az én szerelmi életemmel foglalkozz, hanem
a sajátoddal.
– Neked nincs is olyan, hogy szerelmi – gúnyosan felnevet.
– Figyelj, haver, most leteszlek, ma már nem akarom
zsibbasztani az agyamat veled.
– Fogadás! – szinte bekiabálja.
– Mi bajod?
– Fogadjunk, hogy nem viszed ágyba még egyszer a szőkét.
– Nem fogadok veled, te marha!
– Félsz, Rogers?
– Nem félek!
– Akkor?
– Mi a tét?
 – Azonkívül, hogy a dögös Elenába élvezel?
– Fasz vagy!
– Ha letepered megint…
– Scott, hol a picsában vagy már megint? – Penelope hangját
hallom a háttérben.
– Itt vagyok már! – kiabálja vissza Scott. – Faszomért kellett
jönni ruhát próbálni vele? – Ezt a mondatot szinte suttogja a
telefonba.
– Akkor csak ügyesen a divatbemutatón!
Szinte magam előtt látom, hogy a haverom milyen idióta fejet
vág, miközben Pen felvonul a következő ruhában.
– Ne aggódj, majd este leverem, vagyis kiverem rajta a
feszültséget.
– Scott!
– Megyek már! Tököm a türelmetlen fülébe! A fogadás áll. A
tét egyhavi fizu! Ha megdugod megint, tiéd a lé. Ha én nyerek,
az enyém.
– Le vagy égve? – kérdezem nevetve.
– Van fogalmad, mennyi lóvé kell, ha csajod van?
– Van, ezért nincs csajom!
– Scott!
– Na, lépek, mert mindjárt felrobban a próbafülke. Szeva!
– Szeva! – Nevetve kinyomom a telefont. Komolyan mondom,
ez az ember tiszta hülye. Amikor kiderült, hogy ő lesz az új
társam, a legkevésbé sem voltam elájulva az ötlettől. Már akkor
láttam rajta, hogy egy hülye idióta. Elképzelhetetlennek
tartottam, hogy rábízom az életemet. Viszont alig pár hónap
alatt kemény és ütős csapattá váltunk. És aznap, amikor szó
nélkül a golyó elé vetette magát, hogy megmentse az életemet,
elfogadtam, legyen akármennyire is orbitálisan nagy ökör,
mégiscsak a legjobb barátom. A társam, aki képes lett volna az
életét áldozni azért, hogy én élhessek.

Jókedvűen lépek be az edzőterembe. Tulajdonképpen mindig jó

kedvem lesz, amikor Scott-tal beszélgetek. Mint mondtam, ő egy
igazi idióta.
– Szia! – Egy igazán dekoratív lány köszön rám a pult mögül.
– Szia! – Ledobom a táskát.
– Nem láttalak még itt.
– Új hús vagyok a piacon.
– Áh. Tudtam én. – Rám kacsint. – Egy ilyen arcot nem
felejtenék el, abban biztos vagyok. Mit adhatok?
– Egy üveg vizet légy szíves és egy havi bérletet. Ha gondolod,
a számodat is csapd hozzá. – Most én kacsintok rá, mire szélesen
elmosolyodik.
– Nem szoktam vendégekkel randizni.
– Ez esetben nem váltok bérletet.
Hangosan felnevet, közben kiveszi a hűtőből a palack vizet, és
a pultra teszi.
– Nos? – Felvonja hosszú barna szemöldökét.
– Nálad a labda.
– Kapsz egy bérletet.
– Akkor buktam a számot. – Elveszem a vizet, letekerem a
kupakot, és iszom egy kortyot.
 – Van barátom.
– Gyanús volt.
Átadja a bérletet.
– Készpénz vagy kártya?
– Kártya! – Kiveszem a tárcámból, és elé csúsztatom.
– Köszönöm. – Visszaadja a kártyát. – Jó edzést!
– Köszi – felveszem a táskát, és elindulok az öltöző felé. Habár
Elena körül forog jó néhány gondolatom, nem viselek
szemellenzőt. Főleg, ha olyan nőkről van szó, mint a pultban
álló.
Beljebb lépve hangos zene szól. Az a hamisítatlan edzéshez
való fajta. A falon több tévé is van, amin afféle motivációs
videók mennek. Feszes fenekű csajok, vagy épp kőkeményre
kigyúrt férfiak. Kinek mi adja a motivációt. Mint mondtam,
nekem az az orbitális nagy maflás adja minden egyes nap, és a
kollégáim lenéző tekintete.
Gyorsan felveszem az edzőcuccot. Fekete rövidnadrág és
trikó. Kifelé menet még a vállamra dobok egy törülközőt.
Bemelegítek. Ráállok a futópadra, fokozatosan beállítom a
megfelelő sebességet és nehézségi fokozatot. Majd húsz percig
futok. Otthon sokszor indítottam futással a reggelt. Nincs is
annál jobb, amikor a kora reggeli csípős levegő végigsuhan az
izzadt testeden. Majd a célod végén zihálva megállsz, és
megcsodálod a felkelő nap első sugarait. A csend és a jóleső
fáradtság rád telepszik, és magadba szívod a pillanatot.
Folyamatosan lassítok a tempón, egészen addig, amíg meg nem
állok. Felveszem a törülközőt, és megtörlöm az arcomat. Most
jöhet az igazi edzés.
 Elindulok a terem vége felé, közben a zsebembe nyúlok, és
előveszem a kesztyűt. Ütök párat. Ahogy közeledem, meglátok
egy vékony szőke nőt, aki szó szerint péppé veri a hatalmas
zsákot. A testén incselkedve folynak végig az izzadságcseppek.
A nyakától kezdve a hátán, majd eltűnnek hol a felsőrész, hol a
nadrág alatt. Minden ütésnél megfeszülnek az izmai
napbarnított bőre alatt. Izgató tud lenni egy izzadásig edző vagy
éppen bokszoló nő. Ledobom a törülközőt az egyik padra, és a
zsák elé állok. Mély levegőt veszek, és ütök. Még egyet, majd
még egyet. A zsák kileng. Helyezkedem, ütni készülök, majd a
következő pillanatban feltűnik a szőke nő, aki nem más, mint
Elena Wallace… Sok mindent kinéztem belőle, de azt pont nem,
hogy kiveri a szart egy bokszzsákból. Ahogy ő is észrevesz,
megáll. A zsák lendül, pont megfogja maga előtt.
– Elena! – Tisztelettudóan biccentek felé. Igen, tisztelem őt.
– Nick! – Elengedi a zsákot, majd lehajol a törülközőért és
megtörli az arcát. Habár szexeltem vele, mégsem tudtam olyan
alaposan szemügyre venni, mint most. Már akkor is feltűnt,
hogy tökéletes alakja van, de így ebben az edzőcuccban
egyenesen félelmetes. A melle valóban nem kicsi. Szinte
kibuggyan a kissé túlságosan is dekoltált felsőrészből. A feneke
istentelenül kerek, a hasa lapos és izmos. Látszik rajta, hogy
nagyon sok munkája van benne. Megtévesztő volt a csinos
koktélruha és az elegáns kosztüm.
– Ezúttal sikerült jól megnézni? – kérdezi felvont
szemöldökkel.
– Ezúttal igen. Most is elrohansz?
– Nem rohanok előled.
 – Atlantában meglógtál! – Elé állok. Azok az izzadságcseppek
most épp a melle között vesznek el. Piszkosul lennék az a
csepp…
– Nem lógtam, csak távoztam.
– Most is távozol?
– Igen. Mára végeztem.
– Sajnálom. Izzadhattunk volna együtt is.
– Talán legközelebb! – sarkon fordul, és elindul az öltöző felé.
Megáll, majd a válla fölött visszanéz rám. – Reggel ne késs!
– Nem fogok, főnök! – Az utolsó szót megnyomom, mire
halványan elmosolyodik. Elena Wallace egyértelműen
irányításmániás. Ezzel csak egy baj van. Én nagyon nem
szeretem, ha irányítani akarnak.
Végignézem, ahogy átvonul a termen. Néhányan
utánanéznek. Miért is ne tennék? Elena nagyon vonzó,
ugyanakkor veszélyes nő. Efelől kétségem sincs. Ahogy afelől
sem, hogy ma este rám fog gondolni, mielőtt elalszik. Hogy
honnan tudom? Láttam a szemében. Az ember tudja. Érzi ezt.
Bízom benne, hogy nemcsak az álmaiban leszek mellette,
hanem akkor is, amikor a keze becsúszik a lába közé…

Az éjszaka nem sokat aludtam. Átolvastam a létező összes

jelentést az üggyel kapcsolatban. Persze hozzáférést még nem
kaptam, így abból dolgoztam, amit a mappában találtam, és az
elég hiányos. Remélem, Elena nem direkt intézte így a dolgot.
Nem akar idióta tökfejnek feltüntetni. Érdekel ez az ügy. Én is
meg akarom oldani. Volt már dolgom hasonló kaliberű
elkövetővel. Volt, akit sikerült rács mögé dugni, és sajnos volt,
akit nem.
Létezik az a fajta erőszaktevő, aki szimplán élvezetből
cselekszik. Nem készül fel a támadásra, meggondolatlan,
rengeteg nyomot hagy maga után, ami alapján rövid időn belül
beazonosítjuk, és elkapjuk. Viszont létezik olyan elkövető is, aki
előre megfontolt szándékkal, szervezetten támad. Sokszor ezek
az úgynevezett pszichopaták, vagy más néven antiszociális
személyiségzavarban szenvedő emberek. A külvilág szemében
kedves és elbűvölő egyéniség, képes belesimulni a
környezetébe, mindig azt teszi vagy mondja, amit elvárnak tőle.
Viszont ez csak egy maszk, ami mögött egy teljesen más ember
rejtőzködik. Egy ilyen ember önző és egocentrikus, önös
érdekek vezérlik, és csak ezeket tartja szem előtt.
Irányításmániás, élvezettel tölti el, ha mások fölött uralkodhat.
Az áldozatok sajnos sokszor későn ismerik fel, hogy milyen
veszélybe sodródnak, ha egy ilyen emberrel kerülnek
kapcsolatba. Egy pszichopata ember nem érez megbánást, nincs
bűntudata a tettei miatt, szentül hiszi, hogy amit tesz, az helyes,
és az áldozatai tulajdonképpen azt kapják, amit
megérdemelnek. A pszichopátiáért a gének a felelősek.
Becslések szerint körülbelül minden századik ember szenved
antiszociális személyiségzavarban. A hétköznapi életben
sokszor előfordul a pszichopata és a szociopata kifejezés. De
ezek között különbség van. Hiszen a pszichopátia hibás
génállomány miatt alakul ki, míg a szociopatát a körülmények
teszik azzá.
 Van egy folyamatban lévő ügy, ami már több éve tart. Minden
nyom zsákutcába vezetett, egyszerűen nem tudtuk elkapni a
gyilkost, olyan ügyesen eltünteti maga után a nyomokat. Sajnos
nagyon sok olyan ügy van, ami lezáratlan marad, mert a gyilkos
szó szerint túljár az eszünkön. Hiába a többéves tapasztalat, az
összes bevetett egység, ha nem tudunk úgy gondolkodni, ahogy
ő gondolkodik.
Hangos cipőkopogásra leszek figyelmes. Az előbbi alapzaj
teljesen megszűnik, mindenki látványosan dolgozni kezd. Elena
érkezik meg. Úgy vonul végig az irodán, akár egy istenség.
Mindenki lopva pillant rá. Grant nem. Ő ugyanúgy végigméri
tetőtől talpig, ahogy én. Vékony, fehér blúzt visel, ami finoman
láttatni engedi a melltartóját, fekete, térdig érő szoknyája
rásimul kerek idomaira. A cipőjének olyan magas sarka van,
hogy művészet benne járni, ő mégis szinte végigsuhan benne az
irodán. Minden pórusából árad a nőiesség és a kemény
határozottság. A szoknyájára csíptetett jelvény megcsillan az
ablakon beszűrődő napfényben.
– Jó reggelt! – Egy szempillantás alatt végignéz mindenkin. A
tekintete éles és csillogó.
– Jó reggelt! – Érkezik a válasz több irányból.
– Jó reggelt! – Felállok.
– Rogers!
Rogers…
Voltam Nick is két nyögdécselés között.
– Beszélhetünk?
– Mivel kapcsolatban?
– Az üggyel. Természetesen – válaszolom féloldalas mosollyal.
 – Kövess, légy szíves!
Hosszú léptekkel elindul, én szó nélkül követem, közben újra
és újra végignézek rajta. Hogy lehet egy nő ennyire tökéletes?
Okos, szép, dögös, és a rohadt életbe is, piszkosul a főnököm.
Nem életre szóló szerelmet keresek, sem feleséget, de tény, hogy
vele szívesen eltöltenék még egy kis időt.
Ahogy beérünk az irodába, a táskáját ledobja az asztalra, majd
kényelembe helyezi magát a hatalmas bőrszékben.
Felsőbbrendűség árad belőle. Mondják, hogy a tiltott gyümölcs
mindig édes. Hát, én nagyon szívesen beleharapnék ismét…
– Hallgatlak.
– Átolvastam az ügy anyagát. Ami megjegyzem, kissé hiányos
volt.
– És jutottál valamire?
– Igen. Véleményem szerint egy gyári munkást kell
keresnünk, aki feltehetően famegmunkálással foglalkozik.
– Hogy jutottál erre a következtetésre?
– Egyértelmű volt a fenyőillat és a kérges kéz miatt.
Feltehetően egy negyven körüli fehér férfit keresünk, aki
egyedülálló.
– Miből sikerült levonni ezt a következtetést?
– Az elkövetés módjáról. Nem volt jól megszervezett.
Mindhárom áldozat fiatalkorú. Ez is arra utal, hogy idősebb
elkövetőről van szó.
Elena elismerően bólogat.
– Azt kell hogy mondjam, jó nyomon jársz. Nem gondoltam
volna, hogy egy este alatt sikerül magad átrágni az ügyön.
– Mit gondoltál, a lábamat lógatni jöttem ide?
 – Nem gondolok rólad semmit.
– Valóban? – Összefonom a karomat a mellkasom előtt. –
Remélem nem direkt kaptam hiányos anyagot.
– Mire célzol?
– Bízom benne, hogy nem így akarsz kigolyózni.
– Miért tenném?
Elena ravasz nő. Pontosan tudja, hogyan tüntessen el az útból,
ha úgy akarja. Nos, megsúgom, az nem fog olyan könnyen
menni.
– Azért, ami köztünk történt.
– Irodán kívül történt, és akkor még nem voltunk kollégák. A
sors különös játéka, hogy idejöttél. De ha már így alakult,
hozzuk ki a helyzetből a legjobbat, nem igaz?
– Egyetértek.
– Helyes! Térjünk vissza az ügyre. Ha már ilyen jól összeállt a
fejedben a kirakós, egészítsük ki! Tegnap kihallgattam az
áldozatot.
– Tudott mondani még valamit, amivel be tudjuk azonosítani
az elkövetőt?
– Igen. Egy sebhelyet emlegetett. Sikerült leszűkíteni a kört
egy bútorgyártó cégre. Át kell nézni az alkalmazottak aktáit.
– Segítek! – Felkapok egy széket, megkerülöm az asztalt, és
leülök mellé.
– Neked is van asztalod. Ott kint – rámutat az asztalomra.
– Látom, nem szeretsz csapatban dolgozni.
– Abban dolgozom.
– Akkor? – Közelebb hajolok hozzá. – Gondolom nem
feszélyez, hogy velem kell dolgoznod.
 – A legkevésbé sem. – Lenyúl a lábam közé, közben végig a
szemembe néz. Lepillantok.
– Meg is vagyunk.
Bekapcsolja a számítógépet. Elmosolyodom, majd a monitorra
pillantok. Elena megnyitja az alkalmazottak adatait tartalmazó
aktákat. Annyira belemerül az olvasásba, hogy talán észre sem
veszi, hogy őt nézem. A munkájában maximalista nő, aki
gyilkosok után nyomoz. Extra dögös…
– Ő! – A képernyőre bök, mire azonnal odanézek. Egy jó
negyvenes férfi. Kissé hosszabb haja van, és őszbe hajló
borostás arca. – Látod azt a kisebb sebhelyet a nyakán?
– Igen.
– Megvan a rohadék!
Elena felpattan a székből.
– Várj! Hova rohansz?
– Behozom!
– Parancs?
– Nekem nem kell parancs, Rogers!
Esküszöm, imádom, amikor így nevez.
– Veled megyek!
– Nem!
– Megtiltod?
– Meg!
– Leszarom! Nem hagyom, hogy egyedül menj.
– Mindig szembe mész a feletteseddel?
– Mindig!
Le sem tudja tagadni, hogy mennyire tetszik neki a válasz.
– Két percet kapsz!
 – Értettem! – Rákacsintok, majd szinte egyszerre elindulunk. –
Csak utánad! – Magam elé engedem. Elena nem áll meg, sietős
léptekkel halad a lift felé. Felkapom a kabátomat, és követem.
Beszáll a liftbe, megnyomja a gombot. Az utolsó lépéseket sietve
teszem meg, pont beugrom, mielőtt bezáródna az ajtó.
– Ilyen könnyen nem rázol le!
Kinyílik a liftajtó, Elena kilép, én szó nélkül követem. Megáll
egy fekete BMW mellett.
Na ne bassz!
Esküszöm, feleségül veszem!
– Ülj be! – Utasít, majd egy szempillantás alatt beül. Totál
meglepetés ez a nő. És egyre jobban tetszik nekem. Beülök, a
gázba tapos, az autó valósággal kilő.
– Megkülönböztető jelzés? – kérdezem felvont szemöldökkel,
mire diadalittasan elmosolyodik.
– Ott van az orrán.
Még gyorsabb sebességre kapcsol, a testem valósággal
belesüpped az ülésbe. Nem igazán szeretem, ha a nők vezetnek.
A volt csajomból kiindulva egyenesen életveszélyesnek tartom.
De Elena ezt is kézben tartja.
– BMW?
– Van valami gondod vele?
– Nekem nincs. Szeretem az erős autókat. – Elismerően
megütögetem a műszerfalat. – És az erős nőket – teszem hozzá.
– Amikor megláttam, már akkor eldöntöttem, hogy kell
nekem.
– Sok mindennel vagyunk így – válaszolom, mire rám pillant.
Egy útkereszteződéshez érünk. A lámpa narancssárgáról pirosra
vált. Elena nem szarozik, átmegy rajta.
– Úgy látom, nem csak én szarok a szabályokra.
Nem válaszol, továbbra is az utat figyeli, sorra megelőzve az
útjában lévő autókat. Hosszú percek telnek el, majd egyszer
csak megszólal.
– Turner az enyém! – A hangja keményen cseng. A tekintete
eltökélt. Hirtelen az az érzésem támad, hogy Elenának ez sokkal
több egy szimpla megoldandó ügynél.
 Elena
Két emberre sikerült leszűkíteni a kört. Mindketten égési
sérüléseket szereztek, viszont jól látható sérülés csak Turner
nyakán van. Ahogy a fényképét bámultam, egyre inkább biztos
voltam benne, hogy ő az elkövető. Habár ezek még csak
közvetett bizonyítékok, és egy jó ügyvéd simán ráfogja arra,
hogy egy bedrogozott lány szétszórt vallomása az egész, én
biztos vagyok benne, hogy ő a mi emberünk. A zsigereimben
érzem. A mi munkánkhoz elengedhetetlen a tudás és a
tapasztalat. Ugyanakkor az elmúlt években sokszor
szembesültem azzal, hogy a megérzés legalább ilyen fontos.
Leállítom az autót, és Nickre pillantok. Habár csapatban
dolgozunk, soha nem akartam társat magam mellé. Nem
hiányzott. Igazából most sem hiányzik, de valahol legbelül most
valamiért jólesik, hogy itt ül mellettem. Talán csak azért érzem
ezt, mert lefeküdtünk. Közelebbi kapcsolatba kerültünk. De
Granttel is. Akkor nála miért nem érzem ezt?
– Induljunk! – Kiszállok az autóból, és megindulok a csarnok
felé, Nick szorosan mellettem jön. Turnert keresem a dolgozók
között. Ahogy meglátom, a lépteim sietősebbé válnak.
– Jimmy Turner! Azonnal hagyja abba a tevékenységet!
Ügyet sem vet rám, tovább dolgozik.
– Jimmy Turner! Felszólítom, hogy fejezze be, és állítsa le a
gépet! – a hangom keményen cseng.
 Ingerülten felém fordul az éles fűrésszel a kezében.
– Azonnal tegye le a vágóeszközt! – Az ujjaim a fegyverem
markolatára simulnak. Nick a másik oldalról közelíti meg
Turnert, aki óvatosan leteszi a fűrészt az asztalra.
– Mit akarnak tőlem? – kérdezi számonkérően, mire Nick
mögé lép, és megragadja a kezét.
– Mr. Turner. Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond,
felhasználható ön ellen a bíróságon. Joga van egy ügyvéddel
beszélni. Ha nem tud ügyvédet fogadni, az állam fog kijelölni
egyet önnek. Megértette a jogait?
Turner csendben válaszol, közben folyamatosan engem néz.
Látom a tekintetében a gonoszságot. Legszívesebben
kettévágott volna azzal a fűrésszel, ebben biztos vagyok.
– Indulás! – Nick meglöki, mire Turner elindul az autó felé.
– Itt meg mi folyik? – Edwards jelenik meg, mielőtt távoznánk.
– Bevisszük Mr. Turnert kihallgatásra.
– Miért nem értesítettek erről?
– Most értesítem! Ne akadályozza a nyomozást!
Megfordulok, és Nick után megyek, aki időközben betuszkolta
Turnert az autóba.
Beülünk, elindulunk vissza az irodába. Útközben síri csend
van. Csak a körülöttünk lévő forgalom zaja szűrődik be az
autóba. Belenézek a visszapillantó tükörbe. Turner engem néz.
Halványan elmosolyodik. Ismerem ezt a mosolyt. Ez a
gonoszság mosolya. Újra az útra pillantok, nem hagyom, hogy
megfélemlítsen. Ki fogom belőle szedni a vallomást. Be fogom
bizonyítani, hogy ő bántotta azokat a lányokat!
– Innen átveszem! – utasítom Nicket, ahogy beérünk az irodába.
– Nem kell! Mondd meg, hol van a kihallgató!
Makacs szamár!
– Erre! – Mutatom az utat. Nicket nem olyan könnyű lerázni,
mint hittem. Kinyitom az ajtót, mire bevezeti Turnert a sötét
szobába, és leülteti az egyik székre, majd leveszi róla a bilincset.
– Elmehetsz! Ez parancs! – Teszem hozzá határozottan.
Szemmel láthatóan nem tetszik neki.
– Ha kellek, kint leszek.
Nem válaszolok, bezárom az ajtót, majd Turner felé fordulok.
Nyugodt. A szeme sem rebben. A légzése egyenletes, nem
verejtékezik, ahogy a legtöbb ember, ha bezárják őket ebbe a
sötét szobába. Nem kerüli a szemkontaktust, a testtartása
egyenes.
– Elmondja, miért hozott be?
– Egy gyilkossági ügyben nyomozunk.
– És nekem mi közöm van hozzá?
– Itt én kérdezek. – Fölé hajolok. – Mi az a sebhely a nyakán?
– Baleset. Munkahelyi.
– Mutassa meg!
– Vonzzák a hegek? – kérdezi nevetve.
– Azt mondtam, mutassa meg! – határozottan utasítom, mire
fintorogva elfordítja a fejét. Egy körülbelül tenyérnyi nagyságú
heget látok a nyakán. Feltehetően ezt látta Hannah is, mivel ezt
a felületet nem takarta maszk.
 – Most már jó? – kérdezi elégedetten. A heget láttam, de ez
önmagában még kevés. DNS-mintát hiába veszek, mert sajnos
nem hagyott maga után semmilyen nyomot. Óvszert és
gumikesztyűt használt. A nyálminta sem jöhet szóba, mivel
fertőtlenítős kendővel áttörölte a testet. Az egyetlen nyom most
az a heg a nyakán, és persze Hannah vallomása.
– Mr. Turner! Hol volt május tizennyolcadikán délután öt
órakor?
– Ms. Wallace! Honnan tudhatnám, hol voltam akkor, hiszen
az már több hete volt.
– Először is! Magának Wallace nyomozó! Másodszor. Frissítse
fel a memóriáját, szüksége lesz rá, különben itt éjszakázik a
nyomozás akadályozásáért. Válaszoljon!
– Talán otthon. Vagy a helyi kocsmában? Nem tudom –
válaszolja elégedetten.
– Akkor megkérdezem ismét. Hol volt a fent említett napon
délután öt órakor? Javaslom, emlékezzen vissza, mert olyan
zárkába teszem éjszakára, ahol majd beugrik minden!
Megértette?
– Négy órakor végzek a gyárban, utána biztosan beugrottam
egy pofa sörre.
– És tudja ezt valaki igazolni?
– A csapos biztos. Törzsvendég vagyok – kényelmesen
hátradől a székben. – Ellenőrizze!
– Megteszem.
Amíg megáll az alibije, nem tudom itt tartani, mert nincs
bizonyítékom semmire. A sebhely önmagában nem elég, sem
Hannah vallomása. Arrogáns, lekezelő, tipikus pszichopata.
Sajnos sok ilyet láttam már. Tudom, hogy ő a tettes, számomra
nem kérdés, de most el kell engednem. Viszont legalább tudja,
hogy a nyomában vagyok.
– Akkor, ha nincs más, én megyek – feláll, és elindul az ajtó
felé, de én elé állok.
– Még nem végeztünk!
– Dehogynem! – feleli vigyorogva.
– Ne hagyja el a várost!
– Nem fogom! – kinyitja az ajtót, majd azzal az idióta széles
vigyorral az arcán távozik. Megfordulok, és az asztalhoz lépek.
– A picsába! – rácsapok a fémes asztal tetejére.
– Elena?
Nick lép be.
– Nincs semmi bizonyítékunk ellene.
– De felpiszkáltuk.
– Mi van, ha ezzel csak azt értük el, hogy ismét támadni fog?
– Nem fog. Hidd el! Most meghúzza magát egy időre.
– El akarom kapni. Tudom, hogy ő a tettes.
– Végignéztem a kihallgatást. Én is biztos vagyok benne, hogy
ő követte el a gyilkosságot. Megfigyeljük a pasast.
Megfigyelés! Ez az!
– Támadt egy ötletem.
– Miért nem tetszik nekem ez a nézés?
Pontosan tudom, hogy mi a következő lépés. Felkeresem a
helyi kocsmát, ahova Turner jár.
Szerencsére sikerült lerázni Nicket. Komolyan mondom, az a
pasas rosszabb, mint Grant. És én még miatta aggódtam…
A bár ajtaját fürkészem. A kocsma egy igazi lúzertanya. Sebaj.
Majd úgy teszek, mint aki éppen csak beesett az utcáról.
Kiszállok a kocsiból, és bemegyek. Egyenesen a pult mellé ülök.
A pult mögött két nő dolgozik. Egyelőre fogalmam sincs, hogy
melyikük lesz az én emberem. Amíg várakozom, gyorsan
körbenézek a lepukkant kocsmában. Egy négy főből álló kis
csoport hangosan iszogat az ajtó mellett. Megisznak néhány
korsóval, mielőtt hazamennek az asszonyhoz számonkérni,
hogy mit főzött vacsorára.
– Jó estét. Hozhatok valamit?
Az egyik nő megáll előttem. Körülbelül negyven lehet. Szőke
haja van, hatalmas melle, amit bizony nem sok ruha takar. A
másik nő fiatalabb, ő a poharakat szedi össze. Valamiért úgy
érzem, a nagymellű lesz az én emberem.
– Egy scotchot.
– Most meglepett.
– Miért?
– Maga nagyon finom nőnek látszik. És whiskyt iszik?
– Szeretem – megrántom a vállam, miközben közönyösen
válaszolok.
– Oké – feltesz a pultra egy poharat, majd a jégtartóba nyúl.
– Nem kérek bele jeget!
– Okééé – válaszolja elnyújtva. – Egészségére – elém csúsztatja
a pohár italt.
– Köszönöm. – Felveszem, és iszok egy kortyot. Hát, nem egy
minőségi ital, de nem is vártam mást.
 – Régóta dolgozik itt? – kérdezem, mire a nő visszafordul.
– Hát, ami azt illeti lassan húsz éve. Az apámé volt a hely, két
éve meghalt, így én vettem át az üzletet.
– Sajnálom. Fogadja részvétem.
– Á, már régen volt – mosogatni kezd.
– És egyedül viszi a boltot? – kérdezem, közben elé tolom a
poharamat.
– Igen.
– Hogy lehet, hogy egy ilyen belevaló nőnek nincs pasija? – a
számhoz emelem a poharat, és belekortyolok az italba.
– Nincs rá időm – megvonja a vállát. – De amire kell, arra
megvan a megfelelő ember – rám kacsint.
Szóval Turner téged kefélget, és te ezért falazol neki.
– Azt mindjárt gondoltam. Igyunk az erős nőkre, akik mindig
tudják, mit akarnak – felemelem a poharamat.
– Várjon! – gyorsan önt magának is egy pohárkával.
– Egészségünkre – megiszom a maradékot. – Ki kell mennem
pisilni – csendben felnevetek.
– A flippergép mellett jobbra.
– Köszi. – Ahogy felállok, valaki megragadja a karomat.
– Hova-hova, szöszi? – egy nagydarab, zsíros, büdös
szeszkazán szorongatja a karomat.
– Elnézést. Elengedne? – próbálom kivonni magam a
fogásából, de nem sikerül.
– Nem – válaszolja fellengzősen. Olyan erős piaszaga van,
hogy szinte még én is berúgok tőle.
– Ez fájni fog…
– Tessék? – kérdez vissza értetlenül, mire egy gyors
mozdulattal kiszabadulok, és a háta mögé csavarom a kezét.
– Te szőke ribanc, kitöröd a karomat! – kiabálja.
– Ha még egyszer letapogatsz, ki is fogom!
– Helló! Itt meg mi folyik? – A szőke pultos nő meglepődve
figyeli, ahogy a nagydarab fickót szorongatom. – A vendégemet
molesztáltad, te idióta?
– Nem én csak…
Elengedem, mire arrébb tántorog.
– Nem akarok bajt. Csak pisilni szeretnék.
– Hallottad Larry! Tűnj a picsába, értve vagyok?
– Igen – morogja, majd eloldalog.
– Ez nem volt semmi.
– Ugyan. Nem volt nehéz dolgom, amilyen kövér az a pasas –
felnevetek. – Szóval hol is van a vécé?
– Továbbra is a flipper mellett jobbra.
– Szuper.
Gyorsan elvégzem a dolgom, és visszamegyek. Remélem, nem
buktam le. Nem mindennapi, hogy egy törékenynek tűnő nő
majdnem térdre kényszerít egy nála sokkal erősebb férfit.
Mondjuk a Larry nevezetű pasassal amúgy sem lett volna nehéz
dolgom. Olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán. Kecsesen
visszaülök arra az istentelenül magas székre, és kérek még egy
italt.
– Mivel foglalkozik, amikor épp nem részeg pasasokat nevel?
– kérdezi fennhangon nevetve. – Talán ügyvéd?
– Ügyvéd? – én is felnevetek.
– A ruhájából ítélve. Drága és csinos.
– Megsúgom – közelebb hajolok hozzá. – Turkáló. És nem,
nem vagyok ügyvéd, sokkal inkább amolyan aktakukac féle.
– Hááttt… az még mindig jobb, mint sört csapolni.
– Savanah – felé nyújtom a kezemet.
– Melanie.
Kezet rázunk.
– És mit keres erre egy ilyen finom nő?
– Kalandot? – kérdezek vissza.
– Ó, szívem. Azt itt nem találsz, mint láthatod. Ide a lepukkant
dokkmunkások járnak. Nem ügyvédek, orvosok meg ehhez
hasonlók.
– Valami másra vágyom.
Hosszú csacsogásba kezdünk arról, hogy kinek milyen pasik
jönnek be, közben megiszunk egy-két pohár italt. Olyan gáz
pasikat mutat nekem, hogy majd leájulok a székről. Amikor
rájövünk, hogy ez bizony nem az én világom, végre rátérünk az
ő lovagjára. Ódákat zeng arról a szemétről. Hogy milyen jó vele
az ágyban, hogy egy igazi gavallér. Amikor bevallja, hogy
szerelmes belé, még a gyomrom is felfordul. Tudja, milyen
emberbe szeretett bele? Nem. Sajnos fogalma sincs róla.
A beszélgetésünk közben rájöttem, hogy Melanie bizony nem
fog segíteni nekem. Egy szerelmes nő, főleg, aki olyan vak, mint
ő, nem fogja rács mögé juttatni a férfit, akit szeret. Még akkor
sem, ha kiderül, hogy mit tett. Mindenesetre nem kockáztatok.
Nem fedem fel a valódi kilétemet. Hátha kapóra jön még
Melanie. Kifizetem az utolsó kört is, majd csalódottan elindulok
a kijárat felé, közben folyamatosan az jár a fejemben, hogyan
tudnám elkapni Turnert.
Mi a…
 Az autóm felé haladva meglátom Nicket, ahogy karba tett
kézzel nekitámaszkodik.
– Te mit keresel itt?
– Gondoltam, jól jöhet az erősítés, ha bajba kerülsz.
– Én nem kerülök bajba. Parancsot kaptál!
– Igen. Hogy hagyjam el a kihallgatót.
– Ne dőlj neki! – Arrébb lököm az autótól. – Tudod, mennyit
ér?
– Kurva sokat.
– Így van. – Felé fordulok. Olyan rohadt jól néz ki most is. Vagy
csak a sötétség teszi? Nem. Nick mindig piszok dögös. Elém áll, a
karját szorosan mellém teszi, és az autónak nyom.
– Most mi a parancsod? – A lehelete csiklandozza az arcomat.
Az illata teljesen megrészegít. A közelsége megbénít. Nem lenne
szabad ilyen közel kerülnöm hozzá, mégis minden sejtem ezt
kívánja.
– Vannak szabályaim.
– Miért nem vagyok meglepve? – Gyengéden megcsókolja az
arcomat. – Mik azok? – Suttogja a fülembe, majd finoman a
fülcimpámba harap. A vérem lüktetni kezd, sóvárgó áramlásba
kezd, és szép lassan egy helyre összpontosul…
– Az egyik pont az, hogy nem kezdek kollégával.
– Most nem a kollégád áll előtted. Tegyünk úgy, mintha nem
lennénk azok.
– Nick… – próbálok uralkodni a vágyaim felett, de úgy néz ki,
csúnyán alulmaradok ebben a küzdelemben. Semmi másra nem
tudok gondolni, csak arra, hogy milyen lehet őt újra
megérinteni és megcsókolni. Milyen lehet teljesen meztelenül
hozzásimulni. Életemben másodszor érzem azt, hogy egy férfi
hatalmat gyakorol fölöttem. Ám ez a hatalom most teljesen más.
Szenvedélyes és veszélyes.
Lassan araszol a szám felé.
– Csak mondj igent! – Az alsó ajkamba harap, majd miután
elengedi, az ajkai közé szippantja. – Mondd, hogy az enyém
leszel!
– Nem!
– Érzed te is, Elena! – Nekem feszíti a csípőjét. – Rúgd fel a
szabályaidat! – Elhúzódik tőlem. – Tudod a címemet.
– Nem tudom.
– Nyomozd ki! – Rám kacsint, majd beül az autójába, és elhajt.
Hangosan kifújom a levegőt, közben becsukom a szemem, és
körözök egyet a fejemmel. Ha most utánamegyek, az olyan,
mintha behódolnék neki. Nem fogok! Én döntöm el, hogy
milyen közel engedek magamhoz valakit. Így bármennyire is
vágyom arra, hogy kocsiba pattanjak és utánamenjek, nem
teszem. Nem Nick fogja eldönteni, hogy mikor szexelünk,
hanem én.
Beülök a kocsiba, és hazamegyek. Ma éjjel biztosan nem ő fog
mozogni a lábam között…

Nem adom fel! Mivel a nő zsákutca, maradt Turner. Sikerült

kideríteni, hogy Turner ma szabadnapos, így egyenesen a
lakásához mentem. Szerencsém volt, alig félóra szobrozás után
megjelent, majd egyenesen a kocsmába indult.
 Az órára pillantok.
Több mint egy órája bent van ebben a lebujban. Biztos vagyok
benne, hogy épp Melanie-t döngeti. Megalapozza magának az
alibit a szemétláda! Hátradöntöm a fejem, és becsukom a
szemem egy pillanatra. Filmként pereg előttem az ügy minden
egyes részlete. Hannah vallomása. A meggyilkolt lány teste a
kuka mellett. A másik lány szomorú tekintete, ahogy a
kamerába néz. Turner… az a sötét szempár mélyen a tudatomba
égett. A hangja…
Hangja…
– A kurva életbe! – kipattan a szemhéjam.
Próbálom felidézni Hannah vallomását. Nem rémlik, hogy
említette volna, hogy beszélt hozzá az a rohadék. Nyögést
hallott, de mást nem. Mi van, ha Turner beszélt hozzá? Az
erőszaktevők sokszor beszélnek az áldozathoz aktus közben.
Talán Turner is ezt tette. Az első lány életben maradt, nem
akarta megölni, ahogy Hannah-t sem. Anna halálát szívmegállás
okozta, amit talán fulladás idézett elő. Az orvos még vizsgálja a
testet. Talán Turner nem akarta megölni. Szexuálisan
bántalmazza a lányokat, kiéli rajtuk a perverz vágyait, aztán
elengedi őket. Viszont Anna esetében nem így történt. Anna
meghalt. Amiért az a rohadék fizetni fog!
Beszélnem kell Hannah-val. Mert ha Turner beszélt hozzá,
akkor talán a hangja alapján tudja azonosítani.
Épp beindítom az autót, amikor kinyílik az ajtó. Turner lép ki
rajta. Körbenéz, majd lassú léptekkel elindul az autója felé.
Gyorsan lehúzódom az ülésben, hogy még véletlenül se szúrjon
ki. A szemem sarkából látom, hogy a következő pillanatban
Melanie is megjelenik, és követi Turnert. Ahogy a kocsi mellé
érnek, a fickó megcsókolja Melanie-t. Talált, süllyedt. Keféltek.
Melanie Turner markában van, ez nem kérdés. Talán némi
rendőri nyomásra megered a nyelve. Mindenesetre készítek
róluk pár fotót. Még jól jöhet.
Hannah felé menet felhívtam Grantet. Megadtam neki a
kocsma címét. Odamegy, és kihallgatja a nőt. Kíváncsi vagyok, ő
mit fog mondani május tizennyolcadikával kapcsolatban.
Korábbi időpontokat hiába is vizsgálnánk. Azt mond, amit akar.
Talán visszaemlékszik pár héttel ezelőttre…
Amíg Grant kikérdezi a nőt, addig én beszélek Hannah-val. Ha
visszaemlékszik, és Turner beszélt hozzá, akkor szembesíteni
tudom őket. A vallomása, a sebhely, illetve a hang általi
azonosítás alapján már előzetesbe tudjuk tenni.
Megállok a piros lámpa előtt. Lehúzom az ablakot, szívok egy
kis friss levegőt, ami sokkal inkább meleg, de kell az agyamnak
az oxigén. Miami levegője sokszor párás és fullasztó, főleg a
nyári hónapokban. Ám ezeket a napokat sokszor váltják fel
heves esőzések és zivatarok, olykor tornádók és szélviharok is
végigsöpörnek a szigeten. Habár nagyon szeretek itt élni, a mai
napig sokszor elönt a honvágy érzése.
A kormányon dobolok, várom, hogy váltson.
– Hé, szöszi! Jó a verdád! – Mellém áll egy vörös kabrió. Két
fiatal kölyök ül benne napszemüvegben és fehér trikóban.
Biztos apuci vette nekik. Feszülten figyelem a lámpát, a kezem a
váltón pihen. Fütyülnek. A kutyáknak szoktak fütyülni, és én
nem vagyok kutya. Hirtelen felmordul a vörös sportkocsi
motorja.
 – A következő lámpáig egy verseny, cica? Lehetnél a díjam, ha
lenyomlak – kiabálja a srác a volánnál, közben idétlenül röhög.
Kis pöcs!
Előveszem a jelvényemet, és felé tartom, mire azonnal lefagy
az arcáról az az idióta vigyor.
– Még mindig versenyezni akarsz, cica? – kérdezem féloldalas
mosollyal, mire a kis dumagép elfordul.
Gondoltam…
Ahogy a lámpa átvált, felmordul alattam több száz ló.
Hadd menjenek…
Az autó kilő, úgy otthagyom azt a nagyképű kis szarost, mint a
huzat. Soha nem élek vissza a hatalmammal, sem az erőmmel,
de olykor, ha a helyzet megkívánja, megteszem. Főleg, ha ezzel
móresre taníthatok olyan embereket, mint a két kis
milliomospalánta. Egy gyors autó luxus, de ha nem vigyázunk,
könnyen a koporsónkká válhat.
Megállok a Johnson ház előtt.
Kiszállok, majd sietősen az ajtó elé lépek. Megnyomom a
csengőt, ezúttal Jane nyit ajtót.
– Ms. Wallace! Mi járatban? – kérdezi, és jobban kitártja az
ajtót, hogy bemehessek.
– Szeretnék beszélni Hannah-val, ha megengedi.
– Van valami fejlemény?
– Igen. Bár nem akarok még semmit sem elhamarkodottan
kijelenteni.
– Jöjjön be!
– Köszönöm.
A házban most is olyan otthonillat van. Ha most
megkérnének, hogy írjam le, ez mit jelent, nem tudnám.
Egyszerűen csak benne van a levegőben.
– Egy kávét?
– Az jólesne, köszönöm.
– Azonnal.
Jane elsiet. A tekintetem megállapodik a kézzel faragott
kandallópárkányon és a rajta lévő fényképeken. Közelebb
lépek, és megnézem őket. A fotókon egy boldog család van,
nagyszülők, gyerekek és Hannah. Megérintem az egyik képet,
amin mosolyog. Az a mosoly soha nem lesz már önfeledt…
– Itt is vagyok – leteszi a kávéscsészét az üvegasztalra.
– Szép családja van!
– Köszönöm.
Bevillan néhány emlék. Játékos délutánok a szüleimmel,
közös főzés anyával és a nagyival, az első próbálkozások,
amikor biciklizni tanultam apával. Sokszor elestem, de mindig
felálltam. Soha nem adtam fel. Még akkor sem, ha az esés
túlságosan fájdalmas volt.
– Hallgatom. – Jane leül, engem is hellyel kínál. Részletesen
elmagyarázom, hogy hol tartunk jelenleg a nyomozással. Jane
szemébe könnyek szöknek, ugyanakkor megjelenik az arcán
egy biztató mosoly.
– Ha Hannah is megerősíti, akkor akár hang alapján is
azonosítani tudjuk a tettest. Viszont ehhez még egyszer
beszélnem kell vele.
– Szóltam neki, hogy jöjjön le. Gondoltam, hogy rá is szükség
lesz. Tudja, nyomozó, ez nagyon nehéz helyzet. A férjemmel
mindig is nagyon vigyáztunk rá. Soha nem engedtük el késő
este egyedül. És látja, hova jutottunk. Minden igyekezetünk
ellenére bántották a mi kicsikénket. Nem tudtuk megvédeni
attól a gonosz embertől. – Jane elsírja magát. Nem ő tehet róla.
Nem is Hannah. Egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen.
– A férje?
– Elvileg ma fog hazaérkezni – kifújja az orrát. – Tudja, a
munkájából adódóan rengeteget utazik. De véleményem szerint
menekül. Egyszerűen nem tud szembenézni a történtekkel.
– Javasolhatok önöknek egy jó pszichológust. Talán segít
feldolgozni a történteket maguknak is.
– A férjem hallani sem akar róla. Érzem, hogy eltávolodtunk
egymástól.
– Sajnos gyakran előfordul, hogy tönkremennek a családok
egy ilyen eset után. Pedig a lányuknak szüksége lenne
támogatásra. És persze nemcsak az anyukája részéről, hanem az
apukájától is.
– Igen tudom. A kislányoknak olyan az apjuk, akár egy fényes
páncélú hős.
A hősök nem léteznek…
De a gonoszság igen. És sajnos ezt a családot is utolérte.
– Itt vagyok.
Hannah lép be.
– Szia, Hannah!
Felállok.
– Azt hittem, már nem találkozunk.
– Szükségem lenne rád. Arra, hogy vissza tudj emlékezni.
– Nem biztos, hogy még egyszer menne.
– Hannah-nak sajnos folyamatosan rémálmai vannak.
 Tudom. És azok az álmok soha nem múlnak el…
– Akkor csak egy kérdést teszek fel.
– Igen? – Félve közelebb lép.
– Beszélt hozzád a tettes?
– Nem értem…– összefonja maga előtt vékony karját.
– Mondott neked bármit, miközben…
– Nem tudom – idegesen rágcsálni kezdi a körmét.
– A szexuális bántalmazók sokszor beszélnek az áldozathoz
aktus közben. Fontos lenne, hogy emlékezz erre.
Hannah idegesen az anyjára pillant.
– Édesem… – Jane feláll, odamegy hozzá és magához öleli. –
Előttem nem kell szégyellned magad. Tudod, hogy nagyon
szeretlek.
– Én is szeretlek, anya. – Hannah szorosan átöleli Jane-t.
Jelenleg ő az egyetlen biztos pont az életében.
– Válaszolj kérlek a nyomozónak! – Keretbe fogja az arcát. –
Hogy emlékszel, beszélt hozzád a tettes? Mondott bármit?
Nem válaszol, csak bólogat.
– Hannah… – közelebb lépek hozzájuk. – Be tudnál jönni a
kapitányságra, hogy találkozz vele?
– Mi? – kérdezi riadtan.
– Természetesen ő nem látna téged. Nem is tudna róla, hogy
te is jelen vagy. Viszont, ha meghallanád a hangját, vajon
felismernéd?
– Én nem tudom… én… én…
Hannah zokogva elrohan.
Nem áll készen rá…
– Ne haragudjon, nyomozó, de meg kell kérnem, hogy
távozzon.
– Természetesen.
– Amennyiben Hannah úgy érzi, képes azonosítani a tettest,
mindenképpen keressenek! Lehet, hogy ez az egy lehetőségünk
lesz azonosítani őt.
– Ha a lányom képes lesz rá, jelentkezni fogunk.
– Megértem – együttérzően bólintok.
– Akkor…
– Ne fáradjon, kitalálok egyedül is.
Megdörzsölöm az arcomat ahogy kilépek a házból. Volt egy
olyan érzésem, hogy Hannah nem áll készen erre, de azért
valahol bíztam benne. Megértem, hogy nem akar szembenézni
azzal az emberrel, aki tönkretette az életét. Viszont akár
Hannah segítségével, akár nem, de el fogom kapni azt a
rohadékot. Nem fogja megúszni, erről gondoskodom!

Vártam, hogy Jane hívni fog, de nem tette. Megértem, hogy

Hannah-nak ez már sok. Talán idővel képes lesz teljesen
szembenézni az őt üldöző démonokkal, viszont az idő jelen
esetben nem nekünk dolgozik. Ki tudja, Turner mikor támad
ismét.
Reggel korán bejöttem, átnéztem újra az összes anyagot, a
halottkém beszámolóját, a vallomásokat. A szálak kétségtelenül
Turnerhez vezetnek, de mégsem tudunk terhelő bizonyítékot
felmutatni ellene. Talán, ha a nő vallomást tenne…
Épp az asztalra dobom a dossziét, amikor kinyílik az ajtó, és
belép Grant.
– Szia, Elena!
– Szia, Grant! – Izgatottan köszönök, bízva abban, hogy
kiderített valamit. – Mi volt a nőnél?
– Turnernek bombabiztos alibije van. A nő állítja, hogy
egészen hajnal egyig ott tartózkodott, majd erősen illuminált
állapotban távozott.
– És mint tudjuk, a támadás hat és hét óra között történt.
– Így van.
– A nő kefél Turnerrel, ezért falaz neki.
– Ezt honnan tudod?
– Nem érdekes, a lényeg, hogy a nő nem fogja feladni a pasast.
Turner markában van, ez tény. Csak akkor hogy az istenbe
kapjuk el azt a rohadékot? – Dühösen az asztalra csapok, mire
Grant közelebb lép hozzám.
– El fogjuk kapni. Ebben biztos vagyok.
– Hogy a picsába lehet az, hogy nem bírjuk elkapni? Mégis
hány áldozatnak kell még lennie, hm?
– Szerintem próbálj lazítani egy kicsit.
– Lazítani? Szerinted egy ilyen ügy lazítást kíván?! – Idegesen
felpattanok a székről, és farkasszemet nézek vele.
– Én el tudnálak lazítani.
– Hagyd el az irodámat! – Dühösen az ajtó felé mutatok.
– Ne legyél ennyire elutasító. Hidd el nekem, egy kiadós szex
után megnyugodnál. – Hanyag mosoly ül az arcára, amitől még
jobban felmegy bennem a pumpa.
– Te süket vagy, vagy ostoba? Ami kettőnk között történt, az
tévedés volt. Egy botlás.
 Grant mosolya lehervad, az előbbi jókedvet dühös tekintet
veszi át. Az asztalra támaszkodik, és még közelebb hajol
hozzám.
– Tudod, hogy mit érzek irántad. Az kurvára nem egy botlás
vagy tévedés. Ahogy azt is tudod, hogy úgyis meg foglak kapni.
Vagy így, vagy úgy. Most még küzdesz a hülye szabályaiddal…
– Takarodj!
– Elena… – cinikusan elmosolyodik.
– Azt mondtam, takarodj az irodából! – kiabálok rá, mire a
következő pillanatban belép Nick.
– Itt meg mi folyik? – A tekintete vadul cikázik kettőnk között.
Gyanítom, sejti, mibe tenyerelt bele. – Grant tekintete mindent
elárul.
– Húzzál el, atlantai seggfej! – sziszegi Grant Nick felé. Azt
hiszem, a bomba, amitől féltem, hogy felrobban, most fog
felrobbanni. Nick egy szempillantás alatt átszeli az irodát, és
Grant elé áll. Nick alig pár centivel magasabb, Grant viszont
sokkal erősebbnek látszik mellette.
– Keménynek hiszed magad?
– Bármikor beverem azt a nagyképű pofádat, ugye tudod?
– Nem tudom, mivel érdemeltem ki a csodálatodat, de
tegyünk egy próbát.
– A kutya szokott próbálkozni, öreg! – Grant szorosan Nick elé
áll, alig pár centi választja el őket.
– Ebből elég legyen! – Melléjük viharzok, de ügyet sem vetnek
rám.
– Látom, hogy nézel rá! – Grant a szeme sarkából rám pillant.
– Ő az enyém.
 – Valóban? – Nick végignéz rajtam, majd megint Grant felé
fordul. – Már ne is haragudj, haver, de nem látom rajta a
nevedet.
– Pöcs…
– Elég! – Szétválasztom őket, és közéjük állok. – Mind a ketten
most azonnal húzzatok el az irodámból! Úgy viselkedtek, mint
két taknyos kölyök. És még ti mondjátok magatokat
nyomozónak? Két idióta seggfej! – Dühösen pillantok hol az
egyikre, hol a másikra. – Ha nem szálltok magatokba, mind a
ketten repültök. Nick meg sem áll egészen Atlantáig – most rá
nézek –, Grant pedig tudom is én, hova, de innen el.
Nicknek most már teljesen egyértelmű a szituáció, miszerint
Grant és én lefeküdtünk.
– Nick, menj ki!
– Biztos?
– Biztos.
Nick kihúzza magát, majd mielőtt távozik, fenyegetően
Grantre pillant. Ahogy bezáródik az ajtó, megfordulok.
– Ha azt hiszed, hogy ezzel az idióta viselkedéssel meg fogsz
kapni, akkor kurvára tévedsz!
– Elena… – próbál megérinteni, de teszek egy lépést hátra.
– Tartsd tiszteletben a döntésemet.
– Mondtam már neked, hogy szerelmes vagyok beléd…
– A szerelem nem jogosít fel arra, hogy hülye legyél! Ha
valóban szeretsz, akkor leszállsz rólam, és elfogadod, hogy én
nem akarok veled lenni. Ez volt az utolsó figyelmeztetés
részemről! – Fenyegetően rámutatok. – Ha még egyszer ilyen
kellemetlen helyzetbe hozol a kollégáim előtt, repülsz!
 Épp szóra nyitná a száját, de a pillantásommal belefojtom a
szót.
– Oké. – Megadóan felemeli a kezét. – Megígérem, nem hozlak
még egyszer kellemetlen helyzetbe.
– Helyes! Profik vagyunk, viselkedjünk ennek megfelelően!
És most légy szíves, hagyd el az irodámat.
Grant lopva rám pillant, majd némán elkullog. Komolyan
mondom, a férfiak idióták. És pontosan ezért nem vagyok
hajlandó összeállni egyikkel sem. Miért hiszik azt, hogy a nők
tárgyak? Miért gondolják úgy, ha ők akarnak valakit, akkor
jogot formálhatnak rá? Az én életembe nem fér bele egy
párkapcsolat. Legfőképpen nem létezhet benne szerelem…
 Nick
Nyilvánvaló, hogy Grant és Elena keféltek. Ahogy az is
nyilvánvaló, hogy Elena nem akar folytatást, viszont ez a Grant
totálisan rá van kattanva. Amit persze megértek, hiszen a
főnökünk nagyon dögös és okos nő. És persze nem
utolsósorban piszok jó vele a szex. Éppen ezért nem
csodálkozom, hogy a kolléga teljesen begőzölt, amiért Elena
nem akar vele további kapcsolatot. Gyanús, hogy ő egyáltalán
senkivel sem akar. Nos, megnyugodhat. Feleségül én sem
akarom kérni, csupán csak még egyszer ágyba vinni. Vagy akár
többször is, ha kedvet kapna hozzá. Granttel lemeccseltük a
dolgot. Nem volt kérdés, hogy miután Elena alapos fejmosást
tartott, nekem esik. Mákja volt. Nem szartam össze magam.
Egyenesen az edzőterembe mentünk, ahová belépve azonnal
egymásnak estünk. Grant bivalyerős, de a taktikának bizony
híján van. Igaz, kaptam egy-két öklöst, de végül földre vittem.
Remélem, ezek után tartja a szavát. Aki nyer, az nyer. A
győztesé Elena. És mivel nekem rohadtul kell, nem volt kérdés,
hogy győzök. A többi már csak történelem. Grant viselje
férfiként a vereséget, és végre szálljon le Elenáról.
Így míg mielőtt én is szegény Grant sorsára jutnék, támad egy
ötletem. Ez a vérbeli zsaruknál mindig bejön. Nála is be fog,
ebben biztos vagyok. Felállok, és kopogás nélkül bemegyek
hozzá. Rosszallóan rám néz, valószínűleg engem is a pokolba
kíván ebben a pillanatban.
– Mielőtt még elhajtanál…
– Rogers nyomozó, nem ismeri az illemet?
Sejtettem, hogy fölém akar kerekedni, viszont ez most
kurvára nem fog bejönni.
– Fogd be! – Néhány lépéssel átszelem az irodát, megfogom a
kezét, és felrántom magamhoz.
– Hülye vagy?
– Nem! Hozd a fegyveredet!
– Mi van?
– Hozd a fegyveredet!
Kihúzza a fiókot, kiveszi a fegyverét, és a tartóba csúsztatja.
– Jó kislány!
Nem engedem el a kezét, elindulok.
– Hova megyünk?
– Lemegyünk a lőtérre! – hirtelen megtorpan mögöttem, majd
nevetve kihúzza a kezét az enyémből. Az arcára kiülő mosoly
elárulja, hogy bejön neki az ötlet. Örülök, hogy már nem akar
felrobbanni. Bár tény, hogy rendkívül szexi, amikor ideges.
– A lőtér erre van – elhúzza a száját, majd elindul az ellenkező
irányba. Ma kivételesen nem szoknya van rajta, hanem nadrág,
de abban is félelmetesen jó feneke van. Az övére van csatolva a
jelvénye és a fegyvere. A fehér blúz most be van tűrve a
nadrágjába, fölötte fekete mellényt visel. Most is kimért és
elegáns. Piszkosul beindulok rá, akárhányszor csak a közelébe
kerülök.
Belépünk a sötét terembe.
– Érdekes. Miért nincs itt senki? – Elena felkapcsolja a villanyt,
majd kérdőn rám néz.
– Elintéztem. Gyere!
Az asztalokhoz lépünk.
– Van kedved játszani? – Elé állok.
– És neked?
– Ha benne vagy.
– Tét? – kérdezi magabiztosan. Tudom, Elena nagyon sok
mindenben jó, viszont a lövészetben biztos, hogy nem fog
lenyomni.
– Egy vacsora.
– Oké.
– A lakásomon.
– Főzöl?
– Talán.
– Úgy gondolod jobb vagy nálam?
– Bízom benne.
Halványan elmosolyodik. Benne van a játékban.
Én is benne lennék…
– Legyen. De nehezítünk. Érdekel?
– Naná.
– Te kezdesz!
– Ugyan. Hölgyeké az elsőbbség.
Elfordul, felveszi a szemüveget, majd a zajvédőt. Előveszi a
fegyverét, kibiztosítja, és céloz. Mögé állok, és a nyakába
csókolok. Most is édes virágillata van. Ahogy becsukom a
szemem, eldördül az első lövés. Majd még egy, majd még egy. A
lövések között magamhoz szorítom, szinte érzem, ahogy a teste
magába szívja a lövések erejét. Esküszöm, beledöglenék, ha
most el kellene engednem. Amíg kiüríti a tárat, végigcsókolom a
nyakát, közben erősen a csípőjébe markolok, és az ágyékomhoz
húzom. Az édes illat lőporszaggal keveredik, a feszes izmok
elernyednek az ujjaim alatt. Leteszi a fegyvert, leveszi a
szemüveget és a zajvédőt, majd lassan felém fordul. Az ajka
elnyílik, a bőre libabőrös lesz. Remélem, nem a hűvös miatt, ami
a teremben van. Közelebb hajolok hozzá, a szánk
centiméterekre van egymástól. Az ajka szinte üvölt értem. Elena
megnyomja a gombot, mire a tábla lassan megindul felénk. A
válla fölött megnézem a találatokat. Fejbe és szív köré. Ügyes.
– Nos?
– Jó voltál.
– Lesz vacsora?
– Kétséged se legyen!
Diadalittas mosoly ül az arcára, ahogy ő is megnézi a
lövéseket.
Félreáll, hogy átvehessem a helyét. Felveszem a szemüveget
és a zajvédőt, majd előveszem a fegyveremet. Elenára pillantok.
Megnyalja az alsó ajkát, majd int, hogy kezdjem. Célzok.
Leadom az első lövést.
Fej.
Leadom a másikat.
Szív.
Mire ismét elsütném a fegyveremet, megmarkolja a farkamat
a nadrágon keresztül.
Baszki! Erről nem volt szó. A végén még más is elsül…
Célzok és lövök.
Szív.
 Mellé.
Baszki!
Felkészülök. Nem fogom elrontani. Elena végigsimít a
derekamon, és elém áll. Kigombolja a blúzt, majd lejjebb húzza
a melltartóját. A kis barna udvar kivillan a fehér csipke mögül.
Újabb lövés. Felemeli a lábát, és a derekam köré fonja, majd egy
hirtelen mozdulattal magához húz. A farkam a lába közé
préselődik.
Újabb lövés.
Nem játszik tisztességesen. Nos, én sem fogok…
Olyan izgató ebben a pillanatban, hogy legszívesebben
eldobnám a fegyveremet, felvágnám erre a kibaszott asztalra, és
hülyére kefélném. De nyerni akarok. És fogok is.
Újabb lövés.
Erősen markolom a kemény markolatot. A lövések erejét
érzem még a zsigereimben is. Szinte eggyé válnak Elenával… A
lábam közé nyúl, és ismét megmarkolja a farkamat.
Nem fogsz nyerni, Elena! Most kurvára nem!
Leadom az utolsó lövést is. Kibiztosítom a fegyvert és
leteszem az asztalra, majd leveszem a szemüveget és a zajvédőt.
– Látom, szerettél volna nyerni – belemarkolok a fenekébe.
A szeme vadul csillog, ahogy felnéz rám.
– Nyertem?
Megnyomom a gombot. Amíg előre jön a tábla, egymást
nézzük. Tudom, hogy akarja. Vágyik rám. De azt is tudom, hogy
nem fogja harc nélkül feladni. A tábla megáll előttünk. Elena
begombolja a blúzt, közben leengedi a lábát, de én még mindig
szorítom. És ő hagyja.
 – Mi a kedvenc kajád? – kérdezem diadalittas mosollyal az
arcomon.
– Csak nem nyertél?
– Csak de! – Erősebben a fenekébe markolok, mire csendben
felnyög. Megfogja a kezemet, és lefejti magáról.
– Nem vagyok válogatós. De hús mindenképp legyen!
– Lesz hús…
– Gratulálok Rogers nyomozó!
– Este várlak. A címet tudod.
– Tudom. – Felveszi a fegyvert, elteszi a tokba, majd engem
kikerülve távozik. Tudtam, hogy nyerni fogok. Bár… nagyon
rezgett a léc. Amikor kigombolta blúzt és kivillant a
mellbimbója, azt hittem, kifordul a stukker a kezemből. Vajon
díjazta volna, ha nem vártam volna a vacsoráig, hanem
keményen megkefélem a lőtéren? Talán. De jobb ez így. Nem
pár percet akarok vele tölteni, hanem órákat. Olyan órákat,
amik után soha többé eszébe sem jut majd játszadozni velem.
 Elena
Talán totál idióta vagyok. Sőt. Nem talán, hanem biztosan.
Hiszen az irodában történt incidens után azt mondtam, nem
hozom magam hasonló helyzetbe. Erre fel most mégis itt állok
Nick lakásában. Talán, ha nem róla lenne szó, tudnám is tartani
magam. De ahogy a közelembe kerül, mintha átvenné fölöttem
a hatalmat. Próbálok racionálisan gondolkodni, de nem sikerül,
ahogy belenézek abba a sötét szempárba. Azt hittem, csak egy
gyors menet lesz, és ki-ki a maga útján halad tovább. De a
helyzet bonyolódott. Először is kollégák lettünk. Ez már
önmagában is szabályellenes. De azokat a szabályokat is
megszegtük, amik a sajátjaim. Amik engem védtek. Amiket soha
nem léptem át egészen addig, amíg meg nem ismertem őt.
Nick megnyerte a fogadást. Részben ezért vagyok most itt. Az
persze már más kérdés, hogy valamiért itt is akarok lenni.
– Basszus, ez micsoda? – nevetve felvisítok, ahogy egy apró
szőrgombóc nekem ront.
– Ő Sherlock!
– Sherlock? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel, közben a
lábam előtt ugráló kutyát figyelem.
– Igen.
– Ez most komoly?
– Jah. Komoly név.
– Nem az. – Még hangosabban nevetek, mire Nick rosszallóan
rám néz. – Ez egy Yorkshire terrier.
– Olyan cuki, igaz? – Felkapja a földről Sherlockot, aki
farokcsóválva megnyalja az arcát újra és újra. Ez undorító.
Ugyanakkor marha cuki.
– Jól van, jól van. Lesz vacsora, ne aggódj.
– Most megleptél.
– A kutyával.
– Is. Meg azzal, hogy ilyen kis lábtörlőd van.
– Lábtörlő? – most Nick nevet fel.
– Igen. Te olyan… nem is tudom, pitbull típus vagy. – Ismét
felnevetek, mire Nick leteszi Sherlockot, és szorosan elém áll.
– Ne hidd, hogy nem tud nagyot harapni.
– A kutya?
– A kutya.
– És mi a helyzet a gazdájával?
– Kíváncsi vagy?
– Igen.
– A harapásomra?
– Arra is.
Sherlock közénk ront, és ugrálni kezd Nick előtt.
– Először Sherlock. Ha vele végeztem, te következel. Gyere,
kisöreg! – Nick elindul a konyha felé, a kis cuki négylábú
ugrálva követi. Én továbbra is egy helyben állok, és feltehetően
rohadt idióta fejet vághatok, ahogy mosolyogva őket nézem.
Amíg Nick megeteti a kutyát, addig én körbenézek a lakásban.
Nincs sok bútorzat. A nappaliban mindössze egy barna
bőrhatású kanapé van, a falon beépített szekrény tévével.
– Gyere ide! – int, hogy menjek oda hozzájuk. Kicsit zavarban
vagyok, mert valahogy nem erre számítottam. Úgy gondoltam,
ha belépek azon az ajtón, azonnal egymásnak esünk, letudjuk a
tartozásomat, és megyek is. Ehelyett most hangosan nevetve
kutyát etetünk, és vacsorához készülünk. Soha nem szoktam
megszegni az ígéretemet, most valamiért mégis úgy érzem, jobb
lenne sarkon fordulni és elmenni.
– Nyugodj meg, neked nem kutyakaját adok vacsorára. –
Pajkosan rám kacsint.
– Mertem remélni. Amúgy sem szeretem a marhahúst. –
Sherlockra pillantok. Fel sem emeli a fejét a kis szőrcsomó a
fémtálból, olyan mohón eszik.
– Gyönyörű vagy – végignéz rajtam. Az irodából egyenesen
hazamentem, hogy kellően nekikészülhessek a vacsorának…
– Köszönöm.
– Foglalj helyet! – Nick kihúzza a széket. – Nem egy impozáns
lakás, de egyelőre nem találtam jobbat.
– Nem könnyű a parthoz közel jó albérletet találni,
megfizethető áron, persze.
Leülök a bőségesen megterített asztal mellé. Többféle
gyümölcs van egy hosszú tálcán, egy üveg vörösbor, sült hús
különböző köretekkel és salátával.
– Ezt te főzted? – kérdőn felpillantok rá. Ha azt mondja igen,
esküszöm az asztal alá zuhanok.
– Főzésben nem vagyok jó. A vajas kenyér még megy. – Még
szerencse. Néztem volna, ha a konyhában is otthonosan mozog.
– Találtam egy frankó éttermet, onnan rendeltem. Bort? –
Felemeli az egyik poharat.
– Kérek.
 Félig tölti a poharakat, majd leül velem szembe.
– Egészségedre!
– Egészségedre!
Koccintunk, majd belekortyolunk az édes nedűbe, közben
egymást nézzük.
– Mondtam már, hogy nagyon csinos vagy?
– Igen, említettél valami ilyesmit… – Leteszem a poharat.
Mi tagadás, ő is piszok jól néz ki. Lenge fehér ing van rajta,
ami csak félig van begombolva. Lefogadom, hogy direkt. Nick el
akar csábítani, és bevallom, eddig tetszik a műsor. A
tekintetemmel szinte levetkőztetem. Ő is ezt teszi. Nem lenne
szabad itt ülnöm, de leginkább nem lenne szabad arra
gondolnom, hogy végre a bugyimba másszon. Tanulhatnék
Grant esetéből, de valami azt súgja, Nick tudná kezelni ezt a
helyzetet.
– Min gondolkozol? – Felveszi a tányérját, és szed magának
egy jó nagy adagot.
– Rajtunk.
– Rajtunk? – kérdez vissza.
– Ezen a helyzeten.
– Túl sokat agyalsz! – Leteszi a tányért. – Nem szedsz?
– De! – Közelebb tolom a tányért, és szedek magamnak pár
falatot. Az igazság az, hogy nem vagyok éhes. Legalábbis nem a
tányéron lévő sült húsra…
Nekilátunk a vacsorának, közben a kis Sherlock folyamatosan
körülöttünk ugrál.
– Hé, haver! Helyedre! – Utasítja Nick, miközben Sherlock
folyamatosan a lábamat piszkálja.
 – Nem zavar. Maximum veszel nekem egy új harisnyát. –
Leteszem a villát, majd felveszem a poharat, és megiszom a
maradék bort.
– Ha leveszed, nem szakítja ki – megemelkedik barna
szemöldöke, mire finoman az alsó ajkamba harapok. – Egy
nyomozó nem keres túl jól.
– Nem futja egy harisnyára?
– Nem szeretem a harisnyát.
Sherlock továbbra is körülöttem ugrál.
– Nem ez volt a kérdés.
– Rajtad nem szeretem!
Felveszek egy szem epret, és bekapom. Finom és lédús,
rendkívül jólesik a fűszeres hús és a bor után.
– Desszertet?
– Azt hittem, sosem kérdezed meg. – A tekintete elsötétül,
erősen az asztal szélébe markol.
– Leszerelem Sherlockot.
– Oké – elmosolyodom.
– Gyere, haver! – fütyül Sherlocknak, majd nagy
egyetértésben elindulnak a terasz felé. – Maradj itt egy kicsit, és
legyél jó kutya. – Megdörzsöli a feje búbját, majd határozott
léptekkel elindul vissza hozzám. Mindketten tudjuk, mi
következik.
Elfogyasztjuk a desszertet…
– Gyere! – felém nyújtja a kezét. Megfogom, majd egy
határozott mozdulattal magához ránt. – Nem fogok visszaélni a
helyzettel.
– Azt el is várom! – Egyik keze a derekamra csúszik, a másik a
nyakamra. Lehajol hozzám, felmordul, ahogy megcsókolja a
nyakamat.
– Szeretem az illatodat. – Egy szempillantás alatt ölbe kap, és
elindul velem, gyanítom a hálószoba felé. Szerencsére alig pár
lépés választ el minket az ágytól. Ahogy letesz, azonnal
szenvedélyesen megcsókol, közben kirángatja a blúzomat a
szoknyából. Kemény csókok, kutakodó érintések, egymásnak
feszülő testek. Amíg ő a blúzom apró gombjaival van elfoglalva,
addig én kicsatolom az övét és kigombolom a nadrágját. –
Bassza meg, legszívesebben letépném rólad ezt a kibaszott
blúzt! – Az utolsó két gomb nagyon nehezen adja meg magát.
Nem állom meg, hogy fel ne nevessek. Valamiért mellette ez is
olyan természetesnek hat. – Na végre! – Lehúzza rólam a blúzt,
közben egyik kezét a fenekemre csúsztatja, a másikkal
félrehúzza a melltartómat. – Egy dög vagy, Elena! – Lehajol, és
valósággal magába szippantja érzékeny mellbimbómat.
Hátrahajtom a fejemet, közben felnyögök. Erősen
belekapaszkodok izmos karjába és vastag nyakába. Kikapcsolja
a melltartómat, majd szó szerint lerángatja rólam. Kezébe veszi
a mellemet, és összenyomja őket. – Gyönyörűek. – Felrántom
magamhoz, és most én csókolom meg. Néha még a fogunk is
összekoccan, olyan követelőzően küzdünk az újabb és újabb
csókokért. Benyúlok a bokszer alá, és marokra fogom a
férfiasságát. Forró és kemény. A csúcsa selymes. Pontosan
ilyenre emlékeztem. Szorosan markolom, a kezem fel és le jár
gyönyörűséges hosszán. Megfogja a szoknyám cipzárját, és
lehúzza. Elveszi a kezemet, majd elém térdel, és lerángatja
rólam a szoknyát. Mindössze egy bugyi és az a bizonyos
harisnya van rajtam. Végigsimít a lábamon, majd az ujját
beleakasztja a harisnyába és lassan lehúzza azt is. Felemelem a
lábamat, és kilépek a ruhákból. Ismét végigsimít a lábamon,
meg sem áll a fenekemig. Belemarkol, közben félrehúzza a
bugyimat, és végignyalja a csiklómat. A világ valósággal
felrobban körülöttem, ahogy belém mártja a nyelvét, majd
mikor az ujját is belém dugja, a kőkemény szabályok is
darabokra hullnak. Egyszerre mozog bennem az ujja és a
nyelve. Olyan hangosan élvezek, mint még soha. Az ujjaim
puha fürtjeibe siklanak, és magamhoz húzom, hogy jobban
hozzám férhessen. Egyik lábamat feldobja a vállára, így teljesen
kitárulkozom előtte. Felmordul, ahogy a medencém előrebillen.
Én felnyögök, ahogy egyre mélyebbre dugja bennem az ujját.
Nem tudom, meddig tart az édes kínzásom, az idő értékét
veszíti. A lábam megremeg, a vérem a lábam közé tolul, majd a
kielégülés elemi erővel letarol. Szinte felsikoltok, ahogy a
hüvelyem az ujja köré feszül. Lassan felegyenesedik, és a
számba csókol. Sós íz. Mennyei érzés az ajkán érezni az
élvezetemet. A határaimat…
Az ing alá vezetem a kezemet, és lehúzom róla. Edzett teste
van, az izmai valósággal hullámzanak, ahogy hozzám ér. A
köldöke alatt vékony szőrcsík, ami a nadrágja alatt végződik.
Ismét a mellkasára pillantok, a vállán lőtt seb nyoma van.
Megérintem a gyűrött bőrt. Nick a derekamba markol, és maga
felé billenti. Ő is végigsimít egy hasonló seben. Nem vagyunk
tökéletesek. Az emberi gonoszság már nyomot hagyott a
testünkön. Azonban vannak olyan sebek, amik a lelkünkön
húzódnak. Sebek, amik nem képesek a gyógyulásra…
 Sokáig nem simogatjuk egymást, egy határozott mozdulattal
megfordít, és az ágyra dob.
– Ki akarom élvezni a testedet! Téged, Elena! – Megszabadul a
maradék ruháktól, majd fölém magasodik. Testének súlya
valósággal beleprésel a puha matracba. Simogatni kezd, közben
kemény csókokat lehel az ajkamra. Lenyúl közénk, és
ellentmondást nem tűrően belém mártja az ujját, válaszul
megfeszül minden izom a testemben.
– Mi ez a szőrös?
– Fogalmam sincs – tovább simogat.
– Ne – hangosan felnevetek. – Ez nagyon csikiz!
– Mi a…
A következő pillanatban közénk ékelődik a kis Sherlock.
– Sherlock! – Nick rámordul. – Menj a helyedre! – Utasítja
keményen, de a kis Sherlock bizony nem tágít. Lekucorodik,
pontosan a két mellem közé.
– Na ebből elég legyen! Azokra én tartok igényt, neked semmi
közöd hozzá! – Nick lemászik rólam, megfogja Sherlockot, és az
ölébe veszi. – Én sem zavarlak téged csajozás közben. – Dorgálja
kifelé menet. Ismét felnevetek, ahogy őket nézem. Egy magas,
izmos férfi gyengéden ölelget egy aprócska szőrös kutyát. Már
ez önmagában vicces. Ha hozzávesszük, hogy a férfi még
meztelen is, a vicces szó már nem is kifejező. Tagadhatatlanul
vicces, ugyanakkor cuki és szexi. Néhány röpke pillanat múlva
Nick elégedetten visszajön a hálóba, és becsukja maga után az
ajtót.
– Sherlock?
– A helyén! – Ismét fölém magasodik.
 – Várj!
– Mi van már? – kérdez vissza türelmetlenül.
– Ugye megmostad a kezed?
– Mocskos némber! – Letépi rólam a bugyit, majd a lábam
közé nyúl, és azonnal belém nyomja az ujját. – Tudod, milyen
hideg volt a mosdókagyló széle? Azt hittem, lefagy a tököm!
Ismét felnevetek, de ezúttal olyan mélyről jövő jókedvvel,
hogy szinte el is felejtem Nick ujját a hüvelyemben.
– Kell neked álló farokkal kezet mosni – szinte visítok.
– Gondoskodj róla, kérlek! – Nekem feszíti a csípőjét.
Valóban jól áll. Sőt…
– Tudsz neki egy jó meleg helyet?
– Lucskos is legyen?
– Dolgozom rajta. – Egyre ritmusosabban jár bennem az ujja.
– Alakul? – nyöszörgöm.
– Határozottan!
Közénk nyúlok, és marokra fogom kemény farkát.
Felmordul, amikor erősen rászorítok. A lábamat a feneke alá
szorítom, és közelebb kényszerítem magamhoz, így a szűk
réshez feszül duzzadt makkja.
– Érzed már?
– Melegszik. – Még jobban a combjának feszítem a lábamat,
biztatva, hogy hatoljon végre belém. Csak erre vágyom. Semmi
másra. Diadalittas mosoly ül az arcára. Ahogy az enyémre is.
Ebben a játékban nincs győztes és vesztes. Egyenrangú
partnerek vagyunk.
– Óvszer?
– Csak velem kefélsz, Rogers!
 – Ez parancs?
– Kurvára az! És most kefélj meg végre!
Lassan belém hatol, mire hangosan felnyögök. A kezemet a
fejem fölé nyújtja, és összekulcsoljuk az ujjainkat. Élvezem.
Tegyen velem bármit is, élvezni fogom.
– Tudod, mennyire vágytam rád?
– Tudom! – vágom rá, mire megcsóválja a fejét.
– Fogd be! – Lehajol és megcsókol, közben olyan keményen
jár a lábam között, hogy majd beleszédülök. Szinte egyszerre
mozgunk, olyan tökéletes összhangban, mintha mindig is ezt
csináltuk volna. Lüktető farka kitölti reszkető hüvelyemet,
olyan mélyre löki magát bennem, amilyen mélyre csak
lehetséges. Belesóhajtjuk az egymás iránt érzett vágyat a
csókunkba. Minden, ami külön vagyunk, eggyé olvad. Egy
tökéletes egésszé. A testem, amiről azt hittem, nem képes
érezni, nagyon is érez. A lelkem, amit ez idáig féken tartottam, a
testemmel együtt felszabadul, és ugyanúgy élvez. Nagy nehezen
kihúzom a kezemet az övé közül, majd lassan fölé kerekedek. A
csípőm andalítóan hullámzik az övén, közben vaskosra duzzadt
farka fenségesen masszírozza nedves hüvelyem falát. Felnyúl,
és belemarkol elnehezült mellembe, néha meghúzza érzékeny
mellbimbómat. Nekiszorítom a lábamat, közben
rendíthetetlenül mozgok rajta. Egyik keze felcsúszik a
nyakamon, majd végigsimít az ajkamon. Ráharapok az ujjára,
majd szopni kezdem. Ki és be dugja a számba hosszú ujját,
közben néha fellendíti a csípőjét, amivel szinte a méhemig
hatol. Ahogy kihúzza az ujját a számból, lehajolok hozzá és
megcsókolom. A fenekembe markol, irányítja a mozgásomat.
Előre-hátra. Le és fel. A testünk izzad és remeg. Az orgazmus
kész ránk rontani, ha hagyjuk. Tovább ringatózom, mire
hirtelen megragad, és maga alá fordít.
– Az ágyamban nem te vagy a főnök! – Nekem lendül, de
olyan erővel, hogy a szájába sikoltok.
– Mindig a főnököd leszek! – A feneke alá szorítom a lábamat,
és meghúzom a haját, mire felmordul.
– Tévedsz! – Olyan vadul és fékezhetetlenül jár bennem, hogy
a következő pillanatban egyszerre elélvezünk. Érzem forró
magját belém lövellni, az utolsó szenvedélyes csókban
megszületik egy érzés.
Egy érzés, amit azt hiszem, bizalomnak hívunk…
Nem tudom, meddig maradunk így egymásba fonódva,
lüktetve, kielégülve. Sok férfival volt már dolgom, nem
tagadom, de olyannal, mint Nick, még soha. Félelmetes, hogy
milyen hatást vált ki belőlem a közelsége. Hiszen képes vagyok
sutba vágni a szabályaimat és az elveimet miatta. Képes vagyok
úgy nézni rá, ahogy most is.
Vágyakozva.
Lassan kihúzódik belőlem, és mellém fekszik. Még mindig
zihálunk. Végigsimít az arcomon, le a nyakamon, elhaladva a
két mellem között, majd megáll a hasamon.
– Tökéletes vagy.
Nem vagyok.
– Gyönyörű.
Romlott.
– Mennem kell! – Megpróbálok felülni, mire magához ránt.
– Ne rohanj el!
 – Engedj elmenni!
– El fogsz még menni, megígérem.
– Soha nem alszom senkivel.
– Nem is aludni fogunk. – A lábam közé nyúl. Forró
nedvünket szétkeni a csiklómon. – Adj pár percet, és maradni
akarsz majd.

Amikor hajnalban Nick elaludt, szó szerint kisurrantam a

lakásból. Valóban nem aludtunk egy percet sem, némi
kihagyással végigszexeltük az éjszakát. Olyan volt, mintha
folyamatosan egymás fejében lennénk. Nem tagadom, jól
éreztem magam. Habár még a vacsora közben is azon
gondolkodtam, hogy felállok és elmegyek, most úgy gondolom,
végül jól döntöttem, hogy maradtam. Tudom, Nick helyén fogja
kezelni a helyzetet, nem kapcsol idióta módba, mint Grant.
Kikóválygok a konyhába, és csinálok magamnak egy kávét,
majd leülök, és feldobom az asztalra a lábam. Mivel a Turner-
féle ügy megakadt, és hétvége is van, nem megyek be az
irodába. Talán jót tenne egy kis kikapcsolódás. Ha kitisztul az
agyam, sokkal jobban fogok tudni koncentrálni. Elkortyolgatom
a kávét, közben beosztom a mai napomat. Elvégzem a ház
körüli teendőket, majd lemegyek a partra. Szerencsére hétágra
süt a nap. Nem is tudom, mikor fürödtem utoljára egy jót. A
munka teszi ki az életemet. Minden értékes percet neki áldozok.
Talán itt lenne az ideje, hogy egy kicsit magamra is gondoljak.
Felállok, és beteszem a mosogatóba a poharat.
 Megcsörren a telefonom. A nagyi az.
– Szia, nagyi!
– Szia, Elena!
– Ugye nincs baj? – kérdezem aggodalmasan. Miután
hazament a kórházból, mindennap beszéltünk telefonon. Ha
nem is hosszú perceken keresztül, de mindenképpen hallani
akartam a hangját, tudni, hogy jól van.
– Ne aggódj! Mondtam már neked, hogy nem kellek még az
égieknek. Gondoltam, felhívlak, és megkérdezem, mi van veled.
– Még szerencse! Amúgy minden rendben van. Mára egy kis
kikapcsolódást terveztem.
– Ezt örömmel hallom. És egyedül?
– Persze.
– Se barát, se pasi.
– Egyik sem.
– Hát gyermekem, a munkádat leszámítva nagyon unalmas az
életed.
– Tévedsz. Pont a munkám miatt nem unalmas.
Szinte magam előtt látom, hogy most milyen arcot vághat,
ezért akaratlanul is elmosolyodom.
– A nyakadon a születésnapod. Mivel ajándékot nem vettem
neked, mert nem tudom átadni… – egy kis hatásszünetet tart.
Értem a célzást, nagyi. Értem.
– Ezért valami másfajta meglepetésre gondoltam.
– Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket.
– Biztos vagyok benne, hogy ezt szeretni fogod. Csak azt nem
tudom, miért nem ért még oda?!
– Mi?
 – Hát a meglepetésem.
Csengetnek.
– Várj egy picit, valaki ráfeküdt a csengőre.
– Nahát, ezt örömmel hallom.
Felvonom a szemöldökömet. Nem várok senkit. És nem értem
a nagyi beszólását sem. Összehúzom magamon a köntöst, majd
ajtót nyitok.
– Szia, Elena!
Lana áll előttem, lenge nyári ruhában, széles mosollyal az
arcán.
– Meglepetéééésss – a nyakamba ugrik, és megölel. Hát, mi
tagadás, valóban meglepődtem. A békülésünk óta beszéltünk
párszor telefonon, arra viszont nem számítottam, hogy
meglátogat.
– Ott a meglepetés? – kérdezi a nagyi izgatottan.
– Itt van. Igen.
– És örülsz?
– Örülök.
– Pompás. Küldtem egy üveg finom bort, azt majd igyátok
meg. Csokit nem küldtem, mert attól csak megnő a feneked. Mi
Becketek sajnos hajlamosak vagyunk rá.
– Én és a fenekem is köszönjük szépen.
– Szívesen – magam előtt látom, hogy mosolyog. – Nem is
zavarlak tovább titeket, érezzétek jól magatokat a hétvégén.
Remélem Lana szaftos beszámolóval tér haza az unokámat
illetően.
– Perverz.
– Ne legyél ilyen. Ez még azt jelenti, élek.
 – Szeretlek!
– Én is téged! Na sipirc! Vegyétek a nyakatokba a világot
hétvégére. Puszilom Lanát.
– Szia, nagyi.
– Szia, drágám!
– Ravasz asszony!
Leteszem a telefont, majd mosolyogva Lana felé fordulok.
– Az. Bevallom őszintén, mindenképpen tervben volt, hogy
meglátogatlak a hétvégén, és megünnepeljük a
születésnapodat.
A születésnapom…
Évek óta nem ünnepeltem. Anyáék szerették volna, viszont
én a legkevésbé sem. Kaptam tőlük egy üdvözlőlapot, és ebben
ki is merült az ünneplés. Nem ünnep ez nekem…
– Ha már itt vagyok, bejöhetek? – kérdezi lelkesen. Alig pár
héttel ezelőtt még hallani sem akart felőlem, most meg szó
szerint beviharzik az életembe, és ünnepelni akar. – Nagyon
szép a lakásod. – Csodálkozva körbenéz. – Nem is tudtam, hogy
ilyen jól keresnek a rendőrök.
– Nyomozó… – bezárom az ajtót. – És nem keresünk olyan jól.
A banknak viszont sok pénze van. – Rákacsintok.
– Akárhogy is, csodálatos helyen élsz. – Megáll a teraszajtó
előtt. – Gyönyörű lehet erre a látványra kelni.
– Valóban az. Kávét? Most főztem.
– Kérek szépen. – Ismét az óceán felé fordul.
– Nyugodtan menj csak ki. Azonnal viszem. – Nem válaszol,
sietősen eltolja a hatalmas tolóajtót, és kimegy a teraszra.
Gyorsan elkészítem a kávét, majd csatlakozom hozzá.
 – Köszönöm. – Hümmögve iszik egy kortyot. – Ugye ma nem
dolgozol?
– Nem terveztem.
– Pompás. Szeretném, ha együtt töltenénk ezt a két napot. Mit
javasolsz? Mit lehet itt a tengerparton csinálni? – kérdezi
érdeklődve.
– Fürödni biztosan. A hétvégére jó időt mond. A víz is
majdnem harmincfokos.
– Kész szerencse, hogy tettem be bikinit. – Most ő kacsint rám.
Újra normális embernek érzem magam. Olyannak, aki számít. A
magány, ami évek óta hű társam, elillan Lana mosolya mellett.
– Kész szerencse. Mit szólnál egy pazar reggelihez? Forró
csoki, vaníliás fánk?
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen dolgokat eszel.
– Miért?
Lana felnevet.
– Nézz már magadra! Olyan tökéletes alakod van, hogy
rajzolni sem lehetne szebbet.
– Kemény munkával tartom formában, de olykor engedek az
élvezeteknek. Gyorsan elkészülök, és indulhatunk.
Lana megfogja a kezem.
– Örülök, hogy sikerült helyrehozni köztünk a dolgokat.
Tudod… nagyon hiányoztál.
– Te is nekem.
– Hiányoztak az órákon át tartó beszélgetések. A sok ökörség,
amit együtt csináltunk. Az álmaink, a terveink.
– Azt biztosan állítom, hogy neves ruhatervező már nem
leszek.
 – Azt mindjárt gondoltam. De remélem, mesélsz nekem arról,
hogy miért csaptál fel rendőrnek.
– Talán mesélek. Most megyek, elkészülök.
– Jól van.
– Addig idd meg a kávédat.
– Okééé! – Lana arcára hatalmas mosoly ül, felveszi a csészét,
és csillogó tekintettel az óceán felé fordul. Talán mesélhetnék
neki arról, hogy miért léptem erre az útra. Miért választottam
ezt a veszélyes és magányos életet. Mert való igaz, a terveim
között nem szerepelt. Viszont valamiért az égiek úgy gondolták,
hogy dolgom van a földön. Üldözzem a bűnt, zárjam rács mögé
a gonosz embereket. Próbáljam meg elpusztítani a gonoszságot.
Az igazság viszont az, hogy a gonoszság nem elpusztítható,
hiszen minden egyes nap, amikor tükörbe nézek, megmutatja
nekem az arcát…
Miután degeszre ettük magunkat, nyakunkba vettük Miami
homokos partjait, megmártóztunk az óceán kristálytiszta
vizében, közben ugyanolyan jól éreztük magunkat, mint
évekkel ezelőtt.
Becsukom a szemem.
Lábujjaimat csiklandozzák a forró homokszemek. A nap
valósággal égeti a bőrömet. Lana felsóhajt mellettem, közben
megfogja a kezemet. Erősen megszorítja, hogy érezzem, nem
vagyok egyedül. Amiről azt hittem, álom, az egy tökéletes
valóság. Pillanat, ami azonnal szertefoszlik, ahogy megérzem
magamon valakinek a tekintetét. A szemhéjam azonnal
kipattan, felülök, és körbenézek. Emberek jönnek-mennek,
néhány fiatalabb srác elismerően hümmög, ahogy elhaladnak
mellettünk. Nem az ő tekintetük volt az, ami sötétséget hozott a
vakító napfénybe. Nem attól futott végig a testemen a hideg és a
borzongás. Minden évben a születésnapom előtt ezt érzem.
Mintha valaki leselkedne utánam. Majd másnap elmúlik az
érzés, elillan a tekintet, de a félelem továbbra is megmarad, és
elkísér a következő születésnapomig. Meséltem erről az
érzésről a pszichológusomnak. Azt mondta, a múltam miatt
érzem ezt. És mindaddig, amíg nem tudom feldolgozni a
történteket és nem lépek rajtuk túl, el fog uralkodni rajtam ez
az érzés. De a zsigereimben érzem, hogy nem erről van szó.
Tudom, a véremben is érzem, hogy valaki követ.
– Elena? – Lana felül. – Mi a baj?
– Semmi. Kicsit melegem van.
– Nem nézel ki jól. Talán túl sokat dolgozol.
Nem is sejted, mennyit…
– Menjünk haza?
– Nem. Maradjunk még.
– A legkevésbé sem szeretném, hogy rosszul legyél. Főleg nem
miattam! Gyere! – Felpattan a törülközőről, és sietősen
összeszedi a holminkat. – Útközben láttam itt egy cukrászdát.
Üljünk be, együnk egy sütit vagy fagyit, attól biztosan jobban
leszel.
– Biztosan – magamra erőltetek egy mosolyt.
Bárcsak eltűnnének az engem üldöző démonok egy kis
süteménytől vagy fagyitól…
Összeszedem a holmimat, és elindulunk a cukrászda felé. A
szemem elé húzom a napszemüveget, a tekintetem
folyamatosan kutat. Hogy mit vagy kit, azt nem tudom. De
keres.
– Túl sokat dolgozol, Elena. – Lana belém karol. – Nem
gondolkodtál rajta, hogy elmenj szabadságra?
– A bűnözők elmennek?
– Azt hiszem, nem.
– Akkor én sem megyek.
– Elena! – Lana megáll, és maga felé fordít. – Nem az az élet,
amit te élsz. Ott nincs más, csak halál. És te nap mint nap
szembesülsz vele. Nem gondolod, hogy jó lenne egy kis időre
magad mögött hagyni?
– Lana… – felsóhajtok.
– Vagy legalább pár órára. Amíg együtt vagyunk. – Végigsimít
a vállamon.
– De. Lehet.
– Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.
– Tudom.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek.
– Menjünk. Együnk egy kis sütit. Aztán… arra gondoltam,
dobjunk be egy jó filmet, csináljunk egy hatalmas tál pattogatott
kukoricát. Mit szólsz?
– Benne vagyok.
Több mint egy óráig voltunk a cukrászdában, majd onnan
egyenesen hazamentünk. Lana választott egy romantikus
filmet, addig én csináltam egy jó nagy adag kukoricát, majd
lefeküdtünk egymás mellé, és filmet néztünk. A barátnőm nem
is figyelt másra, csak arra, az én agyam közben folyamatosan
pörgött. A megérzéseim nem hagytak nyugodni. Valósággal
üvöltöttek a fejemben. A majd kétórás filmből szinte semmi
nem jutott el hozzám. Az ügyön gondolkodtam, illetve annak
megoldásán.
– Ez olyan gyönyörű volt. – Lana ásítva felém fordul. – Te nem
is nézted, igaz?
– Dehogynem.
– Mi volt a film tanulsága?
– Az, hogy az igaz szerelem nem létezik.
– Akkor nem ugyanazt a filmet néztük. Hol járt az eszed? –
Végigsimít az arcomon.
– Ne beszéljünk róla.
– Kemény nő vagy. De olykor a kemény dolgok is eltörnek.
Én nem török el. Már törött vagyok…
Közelebb hajol hozzám. Finom illata van. A tekintete csillog.
– Emlékszel, mit csináltunk, ha szomorúak voltunk? – A
lehelete valósággal cirógatja az ajkamat.
– Igen.
– Azok a határok, amik elválasztottak minket, megszűntek. –
Összeér a szánk, közben egymást nézzük. – Mit tettünk? –
kérdezi lágy hangon.
– Szerettük egymást.
– Akarod, hogy szeresselek, Elena? – Végigsimít az arcomon, le
a nyakamon, majd megáll a lábam között. Meleg tenyere a
szeméremdombomra simul.
– Nem akarom! – Ellököm magamtól, és kimegyek a
konyhába. Iszom egy újabb pohár bort. Az alkohol beszél
Lanából. Túlságosan sokat ittunk mindketten. Azok a határok
még ma is léteznek.
 Leteszem a poharat, majd ismét teletöltöm. Lassan
kortyolgatom, közben folyamatosan csak egy mondat jár a
fejemben.
Akarod, hogy szeresselek, Elena?
Én voltam az, aki folyamatosan kerülgette Lanát. Már akkor
más voltam. Másra vágytam. Talán a szörnyeteg, aki elől
menekülni próbálok, pontosan ezért talált rám. Megérezte,
hogy bennem is lapul sötétség.
Leteszem a poharat, majd visszamegyek a szobába. Hallom,
hogy a fürdőszobában folyik a víz. Benyitok. Lana a
zuhanyzóban áll. A kövér vízcseppek végiggurulnak pőre
bőrén. Felém fordul. A mellbimbója keményen meredezik, a
tekintete ugyanúgy csillog, mint percekkel ezelőtt. A mellkasa
egyre szaporábban emelkedik és süllyed. Simogatni kezdi
magát. Egyik keze megállapodik a mellén, a másik a lába közé
siklik. Felsóhajt, az ajka elnyílik. Ledobálom magamról a ruhát,
majd ahogy belépek mellé, a falhoz szorítom. Felnéz rám.
Vágyakozva. Remegve. A lába közé nyúlok, és belenyomom az
ujjamat, közben duzzadt húsát masszírozom. A számba nyög.
Megragadom a tarkójánál fogva, magamhoz rántom, és
megcsókolom, közben keményen ujjazom. Belemarkol a
fenekembe, közben valósággal habzsolja a számat.
– Azt akarom, hogy szeress! – Elhúzódom tőle, majd a vállánál
fogva térdre kényszerítem. Az ujjaim vizes tincseibe siklanak, és
az ölemhez húzom a fejét. Fiatal korunkban többször
csókolóztunk, de soha nem léptük át azokat a bizonyos
határokat. Úgy látszik, ennek most jött el az ideje. Lana közel
hajol hozzám, megcsókol. Óvatosan körbenyalja a szűk rést,
majd belém tolul puha nyelve. Egyik kezemmel szorosan tartom
a fejét, a másikkal a mellemet masszírozom. Belém dugja két
ujját, egyre ritmusosabban mozog bennem, közben gyengéd
csókokat lehel érzékeny bőrömre.
– Ne hagyd abba! – A csípőm előrelendül, közben erősen a
hajába markolok. Hangos nyögdécselés tölti be a néma falakat,
érzem, hogy a testem robbanásközeli állapotba kerül.
Többet akarok.
Elzárom a vizet, felrántom Lanát a földről, majd megragadom
a kezét, és magam után vonszolom a hálószobába. Kihúzom az
ágy mellett lévő éjjeliszekrény fiókját, és kiveszem a
vibrátoromat. Leülök az ágyra, közben Lana elém térdel. A
vibrátor rezegni kezd, ahogy bekapcsolja. Az előbbi állapot
fokozódik, ahogy pulzáló csiklómhoz nyomja. Dörzsölni
kezdem a kis idegcsomót, közben felteszem az egyik lábamat, és
közelebb húzódom az ágy széléhez. Lana a szájába veszi a
vibrátort, és végignyalja újra és újra, majd ismét a csiklómhoz
teszi, és lassan belém dugja. Felnyögök, ahogy újra és újra
elmerül bennem. Mozogni kezdek, a csípőm szinte ringatózik
Lana kipirult arca előtt. Miközben a vibrátor bennem jár, ő
folyamatosan simogat és csókolgat.
Szeretni akar engem.
És az elfajzott lelkem pontosan arra vágyik, hogy szeressék…
Végigsimítok az arcán, közben ő folyamatosan ki- és bedugja a
vibrátort érzékeny hüvelyemben. A világ és annak minden
aljassága elmosódik körülöttem, ahogy az élvezet magával
sodor. A testem megfeszül, az érzékeim eltompulnak, majd
hangosan elélvezek, ahogy a vibrátor fejével szétkeni rajtam
forró nedvemet. Lana megcsókolja lüktető csiklómat, a
nyelvével finoman végigsimít rajta újra és újra. A testem
belerázkódik minden egyes nyelvcsapásba, a szívem csordultig
telik szeretettel, mindez azért, mert szívből csinálja. Mert
számítok neki.
Elveszem tőle a vibrátort, felhúzom magamhoz és
megcsókolom, közben lassan magam alá fordítom. Az ajkaim
közé szippantom peckes mellbimbóját, közben a vibrátort a lába
közé vezetem. Simogatom vele, néha-néha óvatosan bedugom
szűk hüvelyébe. Felnyög, egyik keze a hajamba siklik, a másik
az arcomat cirógatja. Lassan lekúszom rajta, és az ágy széléhez
rántom. Az ágyra kényszerítem a lábát, és szétfeszítem. Teljesen
kitárulkozik előttem. Olyan, akár egy bársonyos szirmú rózsa,
ami arra vár, hogy leszakítsák. A hüvelykujjammal kis köröket
írok le puha szeméremdombján, közben egyre mélyebbre
nyomom benne a vibrátort. Magába fogadja teljesen, és én
magamba szívom gyönyört adó élvezetét. Lehajolok, és
megcsókolom a puha dombot, a nyelvemmel simogatom
pulzáló csiklóját.
– Elena! – A lepedőbe markol, látom, hogy a hüvelye
megfeszül. Egyre intenzívebben dugom, közben felnyúlok és a
mellébe markolok. Mérhetetlen szabadságérzés árad szét a
testemben, ahogy kéz a kézben átlépjük azokat a bizonyos
határokat. Lana valósággal felsikolt, és én magamba szippantom
mámoros élvezetét. Lassan kihúzom belőle a vibrátort, és
gyengéd, körkörös mozdulatokkal még néhány másodpercig
masszírozom duzzadt csiklóját. Néha-néha megrándul a teste,
az izgató sikoly csendes sóhajba fordul. Kikapcsolom a
vibrátort, és az ágyra teszem, majd felkúszom rajta, és mellé
fekszem. Végigsimítok kerek mellén, merev mellbimbója
érzékeny ujjbegyemnek megfeszül.
– Micsoda születésnap… – finoman a szájába csókolok,
válaszul a medencéje felfelé billen.
– Azt akartam, hogy különleges legyen – végigsimít az alsó
ajkamon.
– Miattad lett különleges. – Ujjaim puha fürtjeibe siklanak.
– Ez valami fantasztikus volt, ugyanakkor kicsit rémisztő.
– Miért? – Tovább cirógatom a puha halmokat. Habár nem
vagyok leszbikus, legalábbis eddig nem volt bennem ilyen
hajlam, rendkívül jólesik őt így érinteni. Látni, ahogy pőre bőre
libabőrös lesz az érintésem nyomán. Ez több mint testi
kielégülés. A lelkünk ugyanúgy élvezett, és magába fogadta
egymás gyönyörét.
– Ez. Az előbbi percek. De nem bántam meg – teszi hozzá
őszintén.
– Én sem. Ez sokkal több volt, mint szex.
– Én is így érzek.
– Gyere ide! – Szorosan magamhoz ölelem, és magamba
szívom az illatát. Édes és szex. Biztonság és szabadság. A legjobb
barátom karja közt ezt érzem. Mindig is különleges kapocs volt
közöttünk. Mindig is másképp néztünk egymásra. Miután
elváltunk, a lelkem egy darabját is elveszítettem. Azt a darabot,
ami hozzátesz ahhoz, hogy jobb ember legyek. De ma
visszakaptam. És nemcsak azt. Hanem a legjobb barátomat is.
Nyugodt vagyok. Érzem, hogy az izmaim elernyednek.
Végigsimítok a selymes takarón, a kimerültség teljesen magával
ragad.

Gyilkos érintés szalad végig a mellem között. A szívem

hatalmasat dobban a csontok alatt. Kinyitom a szemem. Sötét
alak tornyosul felém, ami olyan, akár egy baljós végzet.
Egy ragadozó.
Ami felfalja az ártatlan lelkeket.
Próbálok szabadulni, de az árnyék rám borul. Szétfeszíti a
lábamat, és erőszakosan közé furakodik. Meztelen vagyok. Az
izzadságcseppek gyémántként ragyognak a hold ezüstös
ragyogásában. A szemembe kövér könnycseppek tolulnak, majd
ahogy valami kemény belém vágódik, kibuggyannak. A hang a
torkomra forr, a sikoly elenyészik a félelemben. A gonoszság ismét
uralma alá hajtja a testemet. Mozog bennem. Erőszakosan és
birtoklóan. Nem adom fel. Még akkor sem, amikor egy fényes
penge megvillan az éjszaka sűrűjében. Vérben forgó pupilláim
kitágulnak, a sikoly kitör remegő ajkaim közül, és kettéhasítja a
némaságot. Pontosan úgy, ahogy a borotvaéles penge a
mellkasomat. Hideg ujjak mártóznak meg a forró vérben, majd
kiemelik a testemből a szívemet, közben továbbra is mozog
bennem. A szívem a karmai között dobog. Akit a halál
angyalának hittem, valójában maga az ördög, aki ma utolért, és
magával ragad. Közelebb hajol hozzám, durván markolássza az
egyre lassabban dobogó szívet. A könnycseppek elapadnak, a
rózsaszín bőr fakószürkévé változik, és a szív, ami mind ez idáig
rendíthetetlenül küzdött, megszűnik dobogni…
– Elena! Elena! – Valaki erőszakosan megrázza a kezem, közben
a nevemet hajtogatja egymás után. Azonnal kipattan a
szemhéjam, és rávetem magam. Alig bírok magamhoz térni a
révületből, hangosan kattan a fegyver, ahogy kibiztosítom.
– Elena! Én vagyok az…
Sűrű vörös köd lebeg a szemem előtt. Nem tudom eldönteni,
hogy mi álom, és mi valóság. Erős pofon csattan az arcomon,
mintha kezdene tisztulni a kép.
– Elena, nézz rám a kurva életbe, én vagyok az! – Lana hangja
tompán visszhangzik a fülemben. – Hallod? – Hisztérikusan az
arcomba kiabál. Az álom szertefoszlik, és a valóság súlya
ólomként rám nehezedik. Lana rémülten néz fel rám,
halántékán a fegyveremmel. Összerakom a zűrzavaros képeket,
majd kibiztosítom a fegyvert, és az éjjeliszekrényre teszem.
Lana tekintetébe zuhanok, menedéket keresek egy aranybarna
szempárban. Végigsimítok könnyes arcán, majd lehajolok, és
gyengéden megcsókolom. Vékony karja körbefonja izzadságban
úszó testemet, és magához szorít. Hosszú percekig csüngök az
ajkán, belekapaszkodom a valóság legapróbb szilánkjaiba is.
Nem akartam bántani őt.
Nem vagyok őrült!
Nem én találtam ki a szörnyet.
Ő valóban létezik.
És vadászik rám…

Mások talán azt gondolhatják, hogy ami kettőnk között történt,

bűnös és elítélendő dolog. De mi van, ha a dolgok mögé
nézünk? Nem látjuk benne a lelket? Azt, hogy két ember
hogyan és miként kapaszkodik egymásba? Mi fejezhetné ki
jobban a mély érzéseket, ha nem az intimitás? Persze nem
fekszünk össze a postással is, ha mondjuk részvétet érzünk. Ez
sokkal összetettebb. Talán nekem azért természetes ez, mert
megcsorbult az értékrendem. De mi van Lanával? Ő is törött? Ő
is ugyanolyan torz lelkű, mint én?
Nem. Ő csak szeretni akart. Érezte, hogy erre van szükségem.
– Jó reggelt! – Ásítva belibben a konyhába, leül a székre, és
felhúzza vékony lábát. – Kapok kávét?
– Persze. – Sietősen megcsinálom, majd óvatosan elé
csúsztatom.
– Köszönöm! – Belekortyol. – Hm, ez isteni finom.
Leülök vele szembe. Iszik még egy kortyot, majd leteszi a
csészét, és felém fordul. Mondana valamit, de nem tudja,
hogyan kezdjen hozzá.
– Nem kell zavarban lenned.
– Nem vagyok.
– Oké. Ami az éjjel történt…
– …az csodálatos volt.
– De ennyi.
– De ennyi. – Elmosolyodik. – Ne aggódj, nem a lányokat
szeretem.
– Tudom. Nem is azért. Azt hittem, feszélyezve érzed majd
magad.
Ő mindig is más volt. Csendesebb. Meggondoltabb.
– Ez mindenképp megtörtént volna, te is tudod. Ha nem tűnsz
úgy el, minden bizonnyal már akkor. Sok évet elveszítettünk.
Sok mindent nem próbáltunk ki, amit akartunk. Ez is benne
volt. Igazam van?
– Igazad.
– Felnőtt emberek vagyunk. Helyén tudjuk kezelni a dolgokat.
– Örülök, hogy ezt mondod. Az éjjel…
– Az éjjel nem voltál önmagad. És nem a szexre gondolok.
Hanem arra, ami utána történt. – Átnyúl az asztalon, és
megfogja a kezem. – Nagyobb a baj, mint hittem.
– Nincs baj. – Elhúzódok.
– Ezért nyomtál fegyvert a fejemhez? Úgy gondolod, ez nem
baj?
Lanának igaza van. Ez nemcsak hogy baj, hanem egyenesen
katasztrófa!
– Nagyon sajnálom. – Felállok, és csinálok magamnak még egy
kávét. Nem is tudom, mit mondhatnék neki. Igazság szerint
szégyellem magam. Hagytam, hogy a démonok magukkal
ragadjanak…
– Miért zárkózol be előttem? Mi az a titok, ami ennyire
felkavar?
– Nincs semmilyen titok, Lana! – Megfordulok. – Vannak
rémálmaim. Tudod, sok szörnyűséggel találkozom.
– Nem hiszem, hogy erről lenne szó.
– Pedig nincs más. – Szenvtelenül kortyolgatom a kávémat.
– Aggódom érted. Ez az egész elhatalmasodott fölötted.
Igaz. Úgy érzem, most teljesen maga alá temet. Kezdődött
azzal, hogy hazamentem. A bűnök megelevenedtek, és követtek
engem. Aztán itt a születésnapom. Az érzés, hogy valaki
körülöttem ólálkodik. Miért most? Miért ezekben a napokban?
– Nem kell. Jól vagyok. Szeretném, ha leszállnál erről a
témáról, oké?
– Szeretnék. Talán nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy van
melletted valaki.
– Nem hiányzik az életemből semmi és senki.
– Elena! – Feláll, elém lép, és megfogja a kezemet. – Ne legyél
ennyire kemény. Az erős emberek sokszor magányosak. Szentül
hiszik, hogy egyedül is képesek jobbá tenni a világot. Nos, ez
nem igaz. Kell egy társ. Aki veled együtt küzd. Aki a másik feled.
Azt ne mondd, hogy nincs egy pasi sem az életedben.
Egy van. És ő pont a társam.
Elhúzom a számat, mire diadalittasan elmosolyodik. Túl jól
ismer!
– Ismerem ezt az arckifejezést. Ha már a gondjaidat nem
osztod meg velem, legalább mesélj a pasiról.
– Nincs mit mesélni róla.
– Szerintem az arcodat elnézve nagyon is van. Mi a baj vele?
Házas? Félszemű? Féllábú?
– Nemmm! A kollégám.
– Az baj.
– A vicces az, hogy egy egyéjszakás kalandnak indult az egész.
Még Atlantában.
– Akkor hogy a fenébe lehet a pasas a társad, vagyis a
kollégád, bocsánat.
– Úgy, hogy miután visszautaztam Miamiba, pár napra rá szó
szerint besétált a kapitányságra. A főnök bemutatta, hogy ő lesz
az új nyomozó. Hát, gondolhatod, milyen fejet vágtam.
 – Basszus. És akkor most hogy álltok?
– Nem tudom. Sehogy. Nem lehetne köztünk semmi, mivel
kollégák vagyunk, és nálam alapszabály, hogy házinyúlra nem
lövök.
– Feltételes módban beszélsz, ami arra enged következtetni,
hogy te benne lennél esetleg a folytatásban.
– Teljesen mindegy, hogy én mit akarok vagy hogy ő mit akar.
– Hát azért nem teljesen…
– Kötöttünk egy fogadást, amit elveszítettem.
– Tét?
– Egy vacsora. A lakásán.
– Hm, főz is…
– Nem. Rendelte a kaját. De igazából teljesen mellékes. Az a
baj, ami utána történt.
– Lefeküdtetek.
– Igen.
– Hát, nem tudom, milyen tanácsot adjak neked, megmondom
őszintén. Ha azt nézem, hogy mi alakulhat kettőtök között,
akkor azt mondom, vágj bele. Hidd el, Elena, neked is szükséged
van valakire. És lehet, hogy pont a kollégád az, aki lehetne az a
bizonyos valaki.
– Nem akarom bonyolítani az életemet. Amúgy is. Számomra
a munka az első. Rohadt nehéz volt feljutni azon a bizonyos
ranglétrán. Vezető nyomozó vagyok. Én irányítok egy komplex
csapatot. Szerinted mit szólnának hozzá, ha kiderülne, hogy
összefekszem a kollégáimmal?
– Kollégáid? Ezek szerint többel is?
– Baszki! – Felsóhajtok, közben megdörzsölöm az arcomat. –
Igen. Az egyik pasas Grant, a másik Nick. Grant tévedés. Nick
meg…
– Esély.
– Nem pont így fogalmaznék vele kapcsolatban.
– Lehet, hogy esetében figyelmen kívül kellene hagynod a
szabályaidat. Hiszen ezek a szabályok megfosztanak téged az
élettől. A boldog percektől. Olykor azok a szabályok, amikről azt
hisszük, megvédenek minket, valójában csak elvesznek.
– Mindegy. Hagyjuk ezt a dolgot. Jelenleg nincs időm ezzel
foglalkozni. Mit szólnál hozzá, ha ma is lemennénk a partra?
– Benne vagyok. A gépem úgyis csak délután megy.
– Nagyszerű.
– Csinálok egy kiadós reggelit, aztán mehetünk. – Egy
szempillantás alatt a hűtő előtt terem, és kinyitja az ajtaját. –
Hát…. Nem biztos, hogy kiadós lesz. Szoktál te egyáltalán enni? –
Kidugja a fejét a szürke ajtó mögül.
– Igen. Az irodában. Vagy étteremben, vagy gyorsbüfében.
– Jézusom… na, lássunk neki.
Lana fél órán belül isteni finom reggelit készített. Szerencsére
volt itthon néhány tojás, zöldség és sonka. Az omlett valósággal
felrobbant a számban, annyira ízletes volt. Lana mindig is
amolyan kis konyhatündér volt. Én nem. Megbeszéltük, hogy
fürdőzés közben ismét beugrunk abba a jó kis cukrászdába, és
felfaljuk az édességkészletet.
Jókedvűen sétálunk a homokos parton, az apró szemcsék
olyan forrók, hogy szinte égetnek, ahogy a bőrünkhöz érnek. A
nap szikrázóan süt, egy felhő sem úszik az égen. Igazi strandidő.
Leterítjük a törülközőt, majd ledobjuk magunkról a nyári ruhát,
és bekenjük magunkat naptejjel. A napszemüveget és a kalapot
nem veszem le, az nyújt némi árnyékot.
– Esküszöm, elgondolkodtam rajta, hogy ide költözöm –
sóhajtozik Lana.
– És mi lenne a gyerekekkel?
– Itt is vannak gyerekek.
– Én örülnék, ha ide költöznél. – Megszorítom a kezét, mire
szélesen elmosolyodik. Épp kényelembe helyezem magam a
napozóágyon, amikor is egy árnyék fölém tornyosul. Riadtam
megfordulok, a levegőt zihálva veszem.
– Sziasztok! – Nick áll előttem piros fürdőnadrágban és
napszemüvegben. Mindössze ennyi ruha takarja csodálatos
testét. A mellkasa lassan emelkedik és süllyed, valósággal
ragyog a napfényben. Minden egyes izomköteg tökéletesen
kirajzolódik napbarnított bőre alatt.
– Szia!
Lana megköszörüli a torkát.
– Lana. Ő Nick. A kollégám.
– Ó, Niiick. – Lana hangja idegesítően elvékonyodik. Kezet
fognak, majd a következő pillanatban megjelenik egy
mosolygós arcú barna lány, és Nickbe csimpaszkodik. Ennyit
arról, hogy elgondolkodom a folytatáson. Nick szemmel
láthatóan talált magának más társaságot. De miért is vagyok
meglepve? Férfiból van. Méghozzá a dögös és veszélyes fajtából.
– Ő itt a húgom, Mia!
Na, szép! Oké. Nem verem tovább szemmel a mosolygós lányt.
– Ő pedig Elena, a főnököm! – Határozottan ejti ki a főnök szót.
Egy-egy.
 – Szia! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! – Felém nyújtja
a kezét. – Nick sokat mesélt rólad.
– Igazán? – Lejjebb húzom a napszemüvegemet, ahogy Nickre
pillantok, miközben kezet fogok Miával.
– Való igaz, tettem rólad említést.
Kis hazudós!
– Mi a tervetek mára?
– Barnulunk, fürdünk, közben jókat kajálunk.
– Csatlakozhatunk esetleg? – kérdezi lelkesen Mia.
– Igazából ez amolyan csajos nap. Lana a hétvégére utazott
ide hozzám, délután már megy is. Így…
– Jaj, nekem nem probléma. – Megszorítja a kezemet. – Jó
társaságban kellemesen telik az idő. Nem igaz?
– De igaz – válaszolja Nick pajkos mosollyal a szája sarkában.
– Jöttök, vagy még napoztok egy kicsit? – Ledobja a cuccait
mellém.
– Mi még egy kicsit napozunk, menjetek nyugodtan, később
csatlakozunk. – Kényelmesen elhelyezkedem az ágyon, úgy
teszek, mintha egy cseppet sem izgatna a jelenléte. Pedig ez
valójában rohadtul nem így van. Legszívesebben lerángatnám
róla azt a kis piros úszónadrágot.
– Gyere, Nick! – Mia futásnak ered a víz felé, Nick határozott
léptekkel követi. Lana leveszi a szemüvegét, és végignéz azon
az isteni testen.
– Azt elfelejtetted közölni, hogy Nick… bocsánat, a kollégád –
teszi hozzá játékos gúnnyal – ennyire dögös.
– Mondtam neked, hogy jó pasi.
– Jó pasi? Azon a seggen diót lehetne törni. És azok a vállak…
te jó isten… az a vastag kar…
– Téged mindig is izgatott, ha egy pasinak vastag karja van.
– Hát na! Ne legyen nyeszlett. – Hangosan összenevetünk. –
Őszinte leszek hozzád, Elena. Én egy percig sem gondolkodnék
azon, hogy bújjak-e vele ágyba. És nem mellesleg látnod kellett
volna a fejedet, amikor megláttad Nick mellett a húgát, akiről
lefogadom azt hitted, hogy a csaja.
– Nem hittem, hogy a csaja – válaszolom affektálva.
– Ugyan már – legyint –, engem nem tudsz megvezetni.
Szerintem ne gondolkodj annyit. Nick szemmel láthatóan
értelmes pasas, és döglik utánad, ez nem kérdés.
– Most szerintem napozzunk, hiszen azért vagyunk itt. –
Becsukom a szemem. Igyekszem kizárni a külvilágot. Ami
néhány percig sikerül, pontosan addig, amíg bemászik egy piros
fürdőnadrágos pasi a képbe. Nick iszonyat jól nézett ki.
Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem egy pillanatra
sem. Az arcizmai megfeszültek, ami csak még karakteresebbé
tette. A bőre, az izmai, az illata, a hangja totál katarzist idézett
elő. A vérem szinte pulzál az ereimben, miközben rá gondolok.
A lüktetés, ami mellette születik, egy helyre összpontosul.
Résnyire nyitom a szememet. Távolodó alakját nézem, a
határozott mozgását. A háttérben csendesen morajlik az óceán,
kéksége a horizontba olvad. Hűvös szellő csapja meg az
arcomat, sötét örvény kavarog mögöttem, amiben feltűnik egy
alak. Hirtelen felülök, és körbenézek. Megint az a baljós érzés.
Figyelnek. Az a tekintet jobban éget, mint a nap sugarai.
Egészen a lelkemig hatol. Túlságosan sokan vannak körülöttem.
Egyszerűen nem tudom kiszúrni, hogy ki leselkedik utánam.
Megnyugodhatnék, hogy ez pár nap múlva elmúlik, de nem
tudok. Évről évre egyre közelebb érzem magamhoz őt. És
valamiért meg vagyok róla győződve, hogy egy napon elér
hozzám.
Lana felül, megsimogatja a kezemet.
– Eleget napoztál?
– Igen. Szerintem menjünk, fürödjünk egyet.
– Benne vagyok. – Lana leveszi a szemüveget és a kalapot,
majd a mellette lévő ágyra dobja. Én is ugyanezt teszem. A
mozdulataim görcsösek, de próbálok uralkodni fölöttük.
Elindulunk a víz felé, közben folyamatosan a környezetemet
figyelem. Jókedvű emberek, nők és férfiak, kisebb és nagyobb
gyerekek ugrálnak körülöttünk. Semmi szokatlan. Én mégsem
vagyok nyugodt. Lana azonnal a vízbe veti magát, ahogy
beljebb érünk. Én továbbra is figyelek. Éber vagyok. Az
érzékeim kiéleződtek. Valaki megragadja a lábamat, és a víz alá
ránt. Ficánkolni kezdek, próbálok a felszínre törni, de az ujjak
erősen szorítanak. A víz zavaros körülöttem, nem látom az
idegent, aki a felszín alá rántott. Erősen rúgok egyet, majd a
fejem a felszínre bukik, és nagy levegőt veszek.
– Lana! – kiabálom egymás után.
– Itt vagyok! – Viháncolva integet körülbelül húsz méterre
tőlem.
– Nyugi! – Nick mosolyogva elém úszik.
– Baszd meg! – A mellkasára ütök. – Többet ne csinálj ilyen
faszságot.
– Csak játszottam.
– Tudod, mivel játsszál. – Megpróbálok elúszni mellette, de
megragad a derekamnál fogva, és visszaránt. A hátam a
mellkasához simul, a fenekem az ágyékához.
– Nem szép dolog lelépni az éjszaka közepén.
– Megmondtam, hogy nem alszom senkivel. És most engedj
el!
– Ha nem?
– Akkor letépem a töködet!
– Szerintem szükséged lesz még rá. – A lábam közé nyúl,
pontosan a bugyi alá. A szemhéjam elnehezedik, ahogy
megérzem az ujját a csiklómon körözni. Valósággal
ringatózunk, ahogy a gyenge áramlatok körbefonnak
bennünket.
– Hagyd abba!
– Miért?
– Lana… Mia… – felnyögök, ahogy belém dugja az ujját.
– Senki sem látja, mit csinálok veled a víz alatt. De te érzed,
igaz?
– Igen… – újabb nyögés. Olyan ritmusosan jár bennem az ujja,
hogy szinte beleszédülök. Nem akarom élvezni, mégis minden
sejtem azt üvölti, hogy: élvezz!
– Olyan szívesen belenéznék most a szemedbe. Látni azt a
csillogást, ami akkor születik, amikor benned vagyok. – Még
mélyebbre döf. Hátranyúlok, és megmarkolom keményen
ágaskodó farkát. A vágy valósággal felrobban bennem, ahogy a
nadrág alá dugom a kezem.
– Akarod ezt! Akarsz engem! – Tovább ujjaz. Egészen addig,
amíg az élvezet határához nem sodródom. – Szeretnéd, ha
benned lenne a farkam, igaz? – Előrebillenti a csípőjét, mire a
feszes bőr jobban hátrahúzódik az ujjaim alatt. – Csak mondd ki,
Elena! – zihálja a fülembe.
– Igen! Akarom.
– Tudom. Ne foglalkozz a szabályaiddal. Csak velem. – Még
egy utolsó erőteljes mozdulat, és szinte felsikoltok. Gyengéden
masszírozza duzzadt csiklómat, közben a nyakamba csókol. –
Legközelebb szeretném, ha a farkam is benned lenne. – Ujjai a
nyakamra fonódnak, és maga felé fordít. – És benned is lesz!
 Nick
A fejem alá teszem a kezemet, közben kényelmesen nyújtózom
egyet az ágyban. Ahelyett, hogy futnék néhány kilométert,
inkább rá gondolok. Totálisan olyan vagyok, mint egy tinédzser.
Állandóan csak körülötte jár minden gondolatom. A vágy, amit
érzek, szinte elemészti a testemet. Amikor a vízben voltunk és
az ujjam elmerült forró hüvelyében, azt hittem, felrobban
körülöttünk a világ. Legszívesebben a magamévá tettem volna
ott helyben, de az mégiscsak erős lett volna, hiszen alig pár
méterre úszkált tőlünk a barátnője és a húgom.
Mia szerint lehet jobb lenne két lépés távolságot tartanom
Elenától, mert van benne valami titokzatos és
megmagyarázhatatlan dolog, ami körüllengi, amitől olyan
veszélyesnek hat. Nos, azt hiszem, ennél több nem is kell egy
férfinak ahhoz, hogy rajongjon egy nőért. Elérhetetlenség,
titokzatosság, szépség és bujaság. Elenában ez mind megvan.
Habár most még hadakozik az ellen, hogy velem legyen, biztos
vagyok benne, hogy ez meg fog változni. Mert nemcsak egy
szimpla fogadást látok benne, amit tulajdonképpen már
megnyertem, hanem sokkal többet.
Hónapokkal ezelőtt, amikor tönkrement a párkapcsolatom,
úgy gondoltam, jó ideig nem akarok kapcsolatba bonyolódni
nőkkel. Bőven elég lesz a szex. Egyéjszakás kalandok, ami után
nem terhel felelősség, amit nem követ hiszti, amit másnap
reggelre el is felejtek. Elena Wallace bizony nem az a nő, akit
csak úgy el lehet felejteni. Nem társat vagy feleséget keresek,
csupán egy laza és szenvedélyes kapcsolatot, amihez tudom,
hogy ő számomra megfelelő partner. Hiszen alig ismerjük
egymást, mégis olyan, mintha állandóan a fejemben lenne. A
tekintetéből tudom, hogy mire gondol, mire vágyik. Éppen
ezért, amikor azt állítja, nem érdeklem, és nem lesz folytatás,
tudom, hogy hazudik, mert legbelül ő is pontosan azt akarja,
amit én.
– Hé, öreg! – Sherlock valósággal felszántja az ágyat, mielőtt a
nyakamba veti magát. Vidáman csóválja a farkát, közben
végignyalja az arcomat újra és újra. – Oké, oké, oké. Tiszta nyál
leszek! – Megdörzsölöm a feje búbját. Sherlockot együtt
választottuk az exemmel. Mindenképpen szeretett volna egy
kutyát, mert az cuki, és mert minden barátnőjének volt
valamilyen zsebkutyája. Habár én sokáig ellenkeztem, végül
beadtam a derekamat. Viszont azt nem gondoltam volna, hogy
ennyire megszeretem a kis dögöt. Így nem volt kérdés, miután
szétmentünk, hogy magammal hozom. Bess persze nem akarta
elengedni, viszont nála nem lett volna jó helyen. Állandóan én
vittem el sétálni, én etettem, fürdettem. Sherlock olyan, akár
egy kisgyerek. Annyi szeretet és hűség van benne, amivel
minden egyes nap megajándékoz.
– Na, mi legyen? Éhes vagy?
Csillogó tekintettel néz rám, továbbra is a farkát csóválva az
ajtó felé bök a fejével egypárszor. Rám néz, majd az ajtóra,
ismét rám, majd az ajtóra. Éhes.
– Na, gyere! – Kimászom az ágyból, ő azonnal leugrik, és
kiszalad a konyhába.
– Mit ennél? Lássuk csak… – Kinyitom a hűtőt. Mia volt
kedves hozni egy csomó kaját, ami, ha nem esszük meg, ránk
rohad. A húgom sokszor azt hiszi, hogy nélküle életképtelen
vagyok. Pedig valójában a férfiak, ha a hasukról van szó,
nagyon is leleményesek, és persze tettre készek.
– Hús? – Sherlock ugrálni kezd előttem.
– Gondoltam. Szedek ki egy adagot egy kisebb tányérra, majd
bedobom a mikróba, és megmelegítem. – Vized van? –
Lehajolok, és felemelem a kis tálat. – Nincs. Megoldjuk. – A csap
alá teszem, és engedek bele friss vizet, majd leteszem, vissza a
helyére. Jelez a mikró, kiveszem a kaját, és a földre teszem. – Jó
étvágyat, kisöreg! – Megpaskolom a hátát, majd ismét a pult felé
fordulok, és főzök magamnak egy adag kávét. Épp lefő, amikor
csengetnek.
Ki lehet az korán reggel? Megigazítom a bokszeremet, majd
kinyitom az ajtót. Elena áll előttem. Most is elegáns és szemet
gyönyörködtető látványt nyújt.
– Máris? – Megtámaszkodok az ajtófélfán. Egy szempillantás
alatt végignéz rajtam, rövid ideig elidőzve a farkamon. – Ne
zavartasd magad!
– Nem szoktam! – Belép mellettem a lakásba. Sherlock
azonnal letámadja. Folyamatosan ugrál körülötte. Elena lehajol,
és megsimogatja a feje búbját.
– Sziaaa! – kuncog, közben felém domborítja kerek fenekét.
Bezárom az ajtót, és mögé állok, a kezemet a derekára
csúsztatom.
– Minek köszönhetem izgató látogatásodat?
 Felegyenesedik, majd ellép tőlem, és leül az asztal mellé.
Látványosan a levegőbe szimatol.
– Jut nekem is?
– Miből szeretnél még?
– A kávéból.
– Jut – a pult mellé lépek. – Abból is! – Teszem hozzá
mosolyogva. Oké, totál tinédzser vagyok. Mintha a suli legjobb
csaja kért volna meg, hogy menjek el vele a bálba. Észreveszem,
hogy a seggemet stíröli, miközben Sherlockkal játszik.
– Oké, oké, oké! Megadom magam. – Felkapja az ölébe, és
tovább simogatja.
– Áruló – morgom, miközben Elena elé csúsztatom a csésze
kávét.
– Nem kérdezted meg, hogy iszom!
– Egy cukor, kevés tej.
– És ha cukor nélkül iszom?
– Akkor nem iszol. – Karba tett kézzel megállok előtte. – Nos?
Gondolom, nem csak egy kávéra ugrottál be. Vagyis csak
remélni tudom, hogy nem csak azért.
– Ülj le!
– Zavar, ha előtted állok?
– Zavar, mert alsónadrágban vagy!
Elena mindig kimondja, amit gondol, és ezt nagyon bírom
benne. Sok nő most zavarba jönne, elpirulna, hazudozna. Ő
nem, ő nem gondolt olyan dolgokra. Dehogynem. A nők
legalább annyit gondolnak a szexre, mint a férfiak, ha nem
többet.
Leülök vele szembe.
 – Hallgatlak.
– Nem szeretném, ha legközelebb nyilvánosan olyan
helyzetbe hoznál, mint tegnap.
– Milyen helyzetbe? Nyilvánosan?
– Igen.
– Ugyan. A víz alatt elégítettelek ki, és te módfelett élvezted.
Senki sem látta.
– Nem nyitok erről vitát. Ha játszani akarsz, legyen. De az én
szabályaim szerint.
– Amik mik is? Várj! – gondolkodást színlelek. – Valami rémlik,
hogy azt mondtad, nem alszol nálam.
– Így van.
– Horkolsz?
– Nem. – Halványan elmosolyodik. Persze, hogy nem. Elena
fél kötődni bárkihez is, ezért nem szeretne nálam aludni. Ez
tiszta sor.
– Nem keresek társat magam mellé sem az életben, sem a
munkában.
– Az elsőt elfogadom. A másodikról még tárgyalhatunk. Úgy
hiszem, izgalmas lenne, ha mi együtt dolgoznánk. Társként.
– Folytatom.
– Csak tessék.
– Nem szoplak le!
– Oh, éles váltás – huncut mosolyra húzódik a szám. – Miért?
– Mert nem.
– Nem vagy régimódi nő. Az orális szex nem tabu már a mai
világban.
– Nem térdelek le neked! Így érhető?
 Oh! Igen. Egyértelmű, hogy Elena nem akarja kiengedni a
keze közül az irányítást. A szexben sem. Izgalmas lenne, ha
nekem mégis sikerülne térdre kényszeríteni. Nem titok,
elképzeltem már, milyen lehet a szájába élvezni, miközben a
kezem köré tekerem hosszú szőke haját.
– Más mocskos kis dolog?
– Benne vagyok. Tudod – közelebb hajol hozzám, közben még
mindig Sherlockot simogatja. Már-már vérlázító, ahogy az ujjai
végigsimítanak azon az aprócska kis testen. – Én nem vagyok
hétköznapi nő. Sok olyan dolgot megteszek, amit más nő soha
életében nem fog. Habár vannak szabályaim, azok nem
vonatkoznak a gátlástalan szexre.
– Zene füleimnek.
– Ha ezeket elfogadod, akkor összejöhetünk néha egy-egy
körre.
– Egy? Elena – én is közelebb hajolok hozzá. Hálát adok az
istennek, hogy nem túl nagy ez az asztal. Csak egy kósza
gondolat… rávetném magam, és hanyatt dönteném. Mindezt
úgy, hogy még meg sem kellene erőltetnem magam. – Nem csak
egy-két kör lesz az.
– Nagyon magabiztos vagy.
– Ahogy te is. És pont ettől leszünk mi együtt rohadt jók. –
Megragadom a nyakánál fogva, és még közelebb rántom
magamhoz. Felszisszen, ahogy az asztal kemény széle a
combjába vág. Élvezi. Tudom. A melle szinte kibuggyan a
vékony blúz alól. Sherlock ide-oda cikázik közöttünk az asztal
közepén, egy hanyag mozdulattal a földre teszem, majd
megcsókolom Elenát. Valósággal magamba szippantom édes
ajkát, a csókjait.
– Jól döntöttél! – morgom duzzadt ajka közé.
– Remélem is, nyomozó. Remélem is.

– Ideges vagy?
– Nem.
– Aha. Akkor valószínűleg ezért léped át a megengedett
sebességhatárt, igaz?
Nem válaszol.
– Elena!
– Nem halad az ügy. Kurvára egy helyben toporgunk. Nem
találunk fogást Turneren. Közvetett bizonyítékok vannak,
amikkel szart sem érünk, mert egy valamirevaló ügyvéd órákon
belül kiviszi. Hannah vallomása kevés. Egyelőre nem tudja
azonosítani Turnert. És ott van a nő. Melanie. Kefélnek. Ezért
biztosít neki alibit.
– Menj a csehóhoz!
– Miért? – pillant rám lopva.
– Szorongassuk meg egy kicsit. Rám bízod?
– Ha nekem nem beszélt, neked fog?
– Talán. Bízz bennem!
– Legyen. Mutasd meg, mire vagy képes, nyomozó! – A gázba
tapos, az autó valósággal kilő.
Ahogy belépünk a kocsmába, mindenki minket figyel. Nem
nehéz kitalálni, kik vagyunk. Még civilben sem. Azt mondják,
egy rendőrt nem nehéz kiszúrni. Hogy miért nem? Mert ott van
a szemükben az elhivatottság és az igazság iránti küzdelem
minden egyes nyoma. A siker és a bukás. Az élet és a halál.
Megállunk a pult mellett. Elena szemmel láthatóan ideges.
Úgy érzem, túlságosan a szívére veszi az ügyet. Ő mindig olyan
józan, kimért és hűvös. Most viszont…
– Savanah? – Egy szőke nő jelenik meg. Gyanítom, ő Melanie.
– Miami rendőrség, gyilkossági csoport. Lenne pár kérdésünk
– Elena hangja keményen cseng. Izgatottság hasít végig rajtam.
– Kalandot keresel, mi? – kérdezi gúnyosan Melanie.
Gondolom, Elena kis magánakciójára gondol.
– Velünk kell jönnie! Kihallgatjuk! – közli határozottan.
Ez a nő nem akar velünk jönni.
– Ne akadályozza a nyomozást! Zárja be a kocsmát, és
induljunk – felszólítom, mire Melanie elhúzza a száját.
– Fiúk! – kiabálja. – Kifelé!
– Mi van?
– Miért?
Érkeznek egymás után az elégedetlen kérdések.
– Csevegni megyek a zsarukkal. Lóduljatok!
A kocsma pillanatokon belül üres lesz.
– Meg is fog bilincselni, zsarukám? – kérdezi incselkedve a nő.
– Csak ha ragaszkodik hozzá!
– Gyerünk! – Elena az ajtó felé tereli a nőt. Bezárja a kocsmát,
majd beülünk az autóba, és elindulunk a kapitányságra.
Az irodába lépve néhányan furcsán néznek ránk. Elena
mindig egyedül intézkedik. Ez kiderült már számomra. Izgalmas
gondolat, hogy velem kivételt tesz, ami szemmel láthatóan
Grantnek nagyon nincs ínyére.
 – Vidd a kihallgató terembe! Mindjárt én is csatlakozom.
És imádja a főnököt játszani, ami megjegyzem, cseppet sem
zavar. Esetében elnézem, mert benne még ez is izgató.
Bekísérem Melanie-t a terembe, és leültetem az asztal mellé.
– Ügyvéd nélkül nem mondok semmit – vágja hozzám
flegmán.
– Nyugodjon meg! Csak felteszek néhány kérdést. Ha válaszol,
higgye el, nem lesz szüksége ügyvédre.
– Tisztában vagyok vele, hogy vannak jogaim. A hallgatás
pont az egyik. Miért gondolja, hogy magának fogok beszélni?
– Minden csak az ön érdekében történik.
– Azt hittem, a nyomozónő fog kihallgatni.
– Lehet, hogy velem jobban jár.
Magára hagyom a nőt, és elmegyek az aktáért. Épp az
asztalomhoz lépek, amikor a semmiből megjelenik Grant.
– Nem is tudtam, hogy ilyen jóban vagytok Elenával.
– Nem értem a kérdést. – Közömbösen felé fordulok. Szemmel
láthatóan féltékeny.
– Látom, hogyan nézel rá.
– Zsaruszimat, mi?
– A kettőnk dolgát még nem játszottuk le.
– Mit javasolsz? Találkozzunk délben a toronynál?
– Marha vicces vagy. Puszta kéz. A tökösebb és erősebb
mindent visz.
– Kissé beszűkült felfogásod van, öregem. Miért ne bízzuk a
döntést Elenára? Nagylány már. Szerintem el tudja dönteni,
hogy kivel milyen kapcsolatot szeretne. És ahogy elnézem,
veled semmilyet!
 – Na, ide figyelj, te seggfej!
– Grant! Nick! – Elena hangjára Grant hátrálni kezd.
– Ezt nem zártuk még le! – Grant fenyegetően int felém, majd
elviharzik. Beszartam, annyira megijedtem. Tudja ez, kivel
baszakodik?
– Mi volt ez? – kérdezi Elena számonkérően.
– Semmi. – Megrántom a vállamat. – Csak egyeztettünk az ügy
részleteivel kapcsolatban.
– Az ügy, mi?
– Az! Na gyere! Húzzuk ki a nőből a vallomást! Ja! – Egy
pillanatra megállok. – Én fogom kihallgatni.
– Legyen! – Elena bólint, majd az ajtó előtt szétválunk.
– Ahogy belépek, Melanie szemtelen tekintetével találom
szemben magam.
– Legalább egy kávét hozhatott volna, zsarukám.
– Beszélgessünk egy kicsit. Utána kávézhatunk.
Leülök vele szemben, közben az asztalra dobom a mappát.
– Mióta ismeri Turnert?
– Nem válaszolok.
– Csak egy egyszerű kérdést tettem fel. Mióta ismeri?
A nő felsóhajt. Talán kezdi már kapiskálni, hogy nem fogok
leszállni róla. Vallomás nélkül nem hagyja el ezt a szobát.
– Segítsen nekem! Nem biztos, hogy megéri falazni
Turnernek. Csak válaszoljon néhány kérdésre és megígérem,
szabadon távozhat.
– Körülbelül fél éve.
– Gyakori vendég a kocsmában?
– Majdnem mindennap le szokott jönni.
 – Közelebbi kapcsolatba került vele?
– Nem értem a kérdést.
– Lefeküdt Turnerrel?
A nő túlzott grimaszt vág.
– Válaszoljon a kérdésre! Létesített szexuális kapcsolatot
Turnerrel?
– Igen.
– És mióta tart a viszony?
– Körülbelül három hónapja. Ismerem őt. Képtelenség, amivel
gyanúsítják.
– Miből gondolja?
– Szeretjük egymást. Ugyan miért kellenének neki tizenéves
kislányok? Hiszen nézzen rám. – Végigmutat magán. Való igaz
Melanie szép nő. De egy pszichopatát ez nem érdekel. Nem a
külsőségek hajtják, hanem a saját vágyai.
– Emlékszik mit csinált május tizennyolcadikán?
– Gondolom, a kocsmában voltam.
– Láttam, hogy vannak felszerelve kamerák. Működnek?
– Ugyan – cinikusan felnevet –, azok csak azért vannak, hogy
megijesszék az embereket. Nem működnek sajnos.
– Gondolom, vannak állandó törzsvendégek, igaz?
– Minden kocsmának vannak.
– Szeretném, ha felírna nekem néhány nevet. – Elé csúsztatok
egy papírt és egy tollat.
– Miért? Hogy utána a vendégeimet is zaklassa?
– Ha nem tud használható információval szolgálni, akkor őket
is meg fogom kérdezni.
– Ezt nem teheti! – idegesen az asztalra csap. – Ha elkezdi
zaklatni a vendégeimet, nem fognak hozzám járni.
– Megtehetem. És meg is fogom tenni! Viszont, ha
készségesen segít, akkor ez sokkal gyorsabban fog menni, és
nem fogom zaklatni a vendégeit. Még egyszer felteszem a
kérdést. Hol volt május tizennyolcadikán?
– Mondtam már. A kocsmában voltam. Mindennap ott
vagyok.
– Nem zárt be a késő délutáni órákra?
– Nyitvatartási időben soha nem zárok be.
– Mikor van a nyitvatartási idő vége?
– Éjfélkor.
– Azt mondja, Turner szinte minden nap ott van. Tehát
feltehetően május tizennyolcadikán is ott volt.
– Hát… gondolom…
Elbizonytalanodott. Csak ki kell lendítenem a
magabiztosságából. Melanie kemény dió.
– Hány óra körül szokott bemenni?
– Általában már munkaidő után bejön.
– Tehát hány órakor?
– Olyan öt óra tájt.
– Így volt ez május tizennyolcadikán is?
– Nem tudom, mi volt május tizennyolcadikán, hiszen az
hetekkel ezelőtt volt. Hogyan emlékezhetnék?
– Akkor másképp kérdezem. Volt olyan nap, hogy Turner
később ment, mint öt óra?
– Talán volt.
– Május tizennyolcadika egy pénteki nap.
A nő látszólag gondolkodóba esik. Biztos, hogy emlékszik,
mert az arckifejezése elárulja.
– Elképzelhető, hogy aznap később ment be a kocsmába?
– Nem válaszolok tovább.
– Mi van, ha a férfiról, akit annyira véd, kiderül, hogy gyilkos
erőszaktevő? Akkor is a védelmébe venné?
– Maguk nem ismerik őt! Biztos vagyok benne, hogy soha
nem tudna bántani senkit.
– Ha ennyire biztos benne, akkor mondja meg, hogy hány
órakor ment be aznap a kocsmába. Hiszen, ha Turner a légynek
sem tudna ártani, nincs mitől félnie. Viszont ha kiderül, hogy
bűnös, és maga végig falazott neki, bűnrészesség miatt
börtönbe kerül.
– Én nem csináltam semmit! – A nő hisztérikusan kifakad. –
Szeretem őt, érti!? – Sírva kiabálja az arcomba. – Egyszerűen
nem tudom elképzelni, hogy ő bántotta volna azokat a lányokat.
– Szeretnénk mi is tisztábban látni az ügyben. Az első áldozat.
– Kinyitom a mappát, kiveszem az első áldozatról a fényképet,
és a nő elé csúsztatom. – Nézzen bele a szemébe! – Előveszem a
harmadik áldozatról is a képet, és szintén elé teszem. – Vagy az
övébe.
– Hagyja abba!
Előveszek egy újabb fényképet, melyen a második áldozat
holtteste látható, és azt is a nő elé teszem. Felordít, és az arcára
szorítja mindkét kezét.
– Tegye el őket!
– Nézze meg ezeket a lányokat! Ők azok, akik valóban nem
tehetnek semmiről, csupán csak rosszkor voltak rossz helyen.
Ha Turner a tettes, márpedig én biztos vagyok benne, hogy ő
tette, nem úszhatja meg. Csak mondja meg az igazat! Mikor
ment be aznap Turner a kocsmába? – megemelem a hangom,
mire Melanie összerezzen.
– Elég!
– Ne védjen egy gyilkost Melanie! Ezek közül az áldozatok
közül akár a maga lánya is lehetne az egyik.
– Fél tíz!
– Tessék?
– Aznap körülbelül fél tízkor jött be a kocsmába. – zokogja. –
Azért vagyok benne biztos, mert akkor volt három hónapja,
hogy együtt vagyunk. Kedves volt, és figyelmes. Hozott nekem
egy szál rózsát is. Alig vártam, hogy elteljen az a két és fél óra,
amíg bezárok. Éjfél után a kocsmában maradtunk, és
szeretkeztünk. Uramisten! – ismét felzokog. Melanie kiborult. –
Egy gyilkosba szerettem bele? Egy aljas és gonosz emberbe, aki
képes volt bántani ezeket a lányokat? – Melanie a fényképekre
pillant, majd megfogja őket, és lefelé fordítja. Neki ezek csak
képek. Nekem maga az ügy. Amit meg fogok oldani!
– Aláírja a vallomását?
– Igen. Alá. Mi lesz most velem? – kérdezi remegő hangon,
ahogy rám néz.
– Semmi. Nem tett semmi törvénybe ütközőt.
– És mi lesz ővele?
– Behozzuk, kihallgatjuk, és ha megáll a vád, miszerint ő
erőszakolta meg a lányokat, és ebből kifolyólag halt meg a
második áldozat, rács mögé kerül. – Felállok, összeszedem a
képeket, és a mappába teszem. – Ha gondolja, javasolhatok egy
jó pszichológust.
 – Csak haza akarok menni.
– Megértem. Egy kollégám hamarosan bejön önhöz, és még
egyszer egyeztetik a vallomását. Utána elmehet.
– Köszönöm – szipogja.
– Hozhatok valamit?
– Semmit. – Elővesz egy zsebkendőt, és megtörli az arcát.
Ahogy kilépek az ajtón, Elenába ütközöm.
– Szép volt, nyomozó! – A szemében elismerés csillog.
– Hozzuk be azt a rohadékot! Gyanítom, ellen fog állni.
– Az nem baj! – Elena tekintetében sötétség villan.
Miért érzem azt, hogy ő nem akarja élve behozni Turnert?

Elena szögre akasztotta élére vasalt kosztümjét, és átöltözött az

akcióhoz. Elvileg csak arra készülünk, hogy behozzuk Turnert,
de Elena mintha háborúba menetelne. Sötétkék nadrág, fekete
bakancs, testhez simuló ing és egy golyóálló mellény van rajta.
A fegyvere az oldalán pihen a tokjában, a jelvénye ezúttal a
nyakában lóg. A rendőrnők piszok jól néznek ki egyenruhában.
Ugyan melyik férfi ne akarná letépni róluk?
– Még ebben is dögös vagy! – A fenekére csapok, ahogy
kettesben maradunk.
Azonnal megáll, és dühösen felnéz rám.
– Szeretném, ha a jobbik fejeddel gondolkodnál!
– Jobbik fejem?
– Igen. Ami a nyakadon van. Nem azzal, ami a lábad között
fityeg.
 – Beszedtél valamit?
– Tudsz a munkára koncentrálni? Mert ha nem, nyugodtan
sarkon fordulhatsz, és visszamehetsz az irodába.
Elindulna, mire megragadom a karját, így megtántorodik.
– Megyünk, és begyűjtjük Turnert. Nem a fejét vesszük.
– Ki a főnök? Te vagy én?
– Nem vagy a főnököm! A vezető nyomozó vagy. A főnök az a
magas kopasz alak a fenti irodában. Szóval ne kezelj úgy, mint
egy taknyos zöldfülűt! Legalább annyi akcióban vettem részt,
mint te, ha nem többen. Úgyhogy, ha farokméregetést akarsz…
– Mindketten tudjuk – szorosan elém áll, és megmarkolja a
farkamat. – Hogy a tiéd a nagyobb! De hogy ki irányít, az nem
kérdés. A szabályok állnak. Még munka közben is.
– Ha tovább szorongatod, valóban állni fog!
Elenged, majd dacosan elindul az autó felé. Ezúttal csendben
követem. Egyértelmű, hogy őt részben most az érzelmei
vezérlik. Nincs más dolgom, mint figyelni rá, mert szinte biztos
vagyok benne, hogy valami hülyeségre készül.
Ahogy megérkezünk a gyártelephez, Elena egy szempillantás
alatt kiugrik az autóból, és megindul a csarnok felé. Szorosan a
nyomában vagyok, közben feszülten figyelem a körülöttünk
lévő embereket.
– Miami rendőrség, gyilkossági csoport. Jimmy Turner merre
van? – Elena a dolgozók felé tartja a jelvényét, miközben
határozottan felteszi a kérdést.
– Nem jött be dolgozni – válaszolja az egyik férfi. Elena nem
kérdez tovább, sarkon fordul, és visszarohan az autóhoz.
Tuti, hogy az a rohadék fel akar szívódni!
 Beülünk, és nagy gázzal elindulunk Turner lakása felé. Az út
mindössze tíz perc. Ez bőven elég arra, hogy felkészüljünk az
akcióra mentálisan. Egy lepukkant városrészhez érünk, ahol
szorosan egymás mellett sorakoznak a házak, mindössze szűk
utcák és járdák választják el őket egymástól. Elena leparkol, és
kipattan az autóból. Előveszi a fegyverét, és kibiztosítja. Én is ezt
teszem. Ha Turner a tettes, és menekülőre akarja fogni, minden
bizonnyal ellen fog állni. Viszont nem térhetünk el a hivatalos
letartóztatás menetétől. Még sajnos akkor sem, ha egy olyan
aljas szemétládáról van szó, mint Turner.
– Én elöl megyek! – közlöm határozottan.
– Rendben! – Elena egyetértően bólint, majd a háztól
körülbelül húsz méterre szétválunk. Miközben megközelítem a
ház bejáratát, fokozottan figyelek. Turner bármikor támadásba
lendülhet.
– Miami rendőrség! Nyissa ki az ajtót! – Kiabálom, de nem
érkezik válasz. – Rendőrség! Felszólítom, nyissa ki az ajtót! –
szinte már ordítom, de válasz továbbra sem érkezik. Egy jól
irányzott rúgással benyomom az ajtót, és behatolok a lakásba.
Néhány másodperc alatt körbejárom a kihalt házat. Turner
sehol.
Lövés dördül.
– Baszd meg, Elena!
A hátsó ablak nyitva van, Turner lehet, hogy itt lépett meg.
Kimászom rajta, és a hang irányába eredek. A koszos sikátorban
valósággal át kell verekedni magam a kukák és a szemét között.
Újabb lövés.
Elena nevét kiabálva futok, de válasz továbbra sem érkezik.
Ahogy befordulok a következő sikátorba, meglátom Turner
után Elenát. Olyan gyorsan futok, amilyen gyorsan csak bírok. A
sikátor végén legalább két méter magas drótkerítés van. Turner
felugrik rá, és mászni kezd. Majdnem eléri a tetejét, amikor
Elena teljes erejéből nekimegy a kerítésnek, így a férfi leesik.
Ahogy feláll, kiüti Elena kezéből a fegyvert, és a nyakánál fogva
a kerítéshez szorítja. Alig néhány méter választ el tőlük, mégis
maratoni távnak tűnik.
– Elena! – Ordítom torkom szakadtából.
Húsz méter.
Elena felhúzza a térdét, Turner kétrét görnyedt.
Tíz méter.
A térde ezúttal Turner arcába préselődik, majd megragadja a
pólóját, aztán hátrahúzza a jobb kezét, és orrba veri.
– Elena!
Turner arca tiszta vér. Elena egy szempillantás alatt lehajol, és
felveszi a fegyvert a földről, majd Turner fejéhez szegezi.
– Elena!
– Nem! Nem fogja megúszni!
– Elena! Zsaruk vagyunk, és nem önkéntes igazságosztók.
Vigyük be! Hidd el, győzni fog az igazság.
– Az igazság? – Elena felnevet. – Ha az a rohadék kiszabadul,
ismét bántani fog másokat! És azt nem engedhetem!
– Elena Wallace! – Ezúttal rá szegezem a fegyvert. –
Felszólítalak, hogy azonnal tedd le a fegyvert!
– Te rám fogod a fegyvert? – kérdezi vérben forgó szemmel.
Úgy néz ki, akár egy fenevad, ami semmi másra nem vágyik,
mint hogy jóllakjon az áldozat húsából. Nem hagyhatom, hogy
ekkora hibát kövessen el. Elena nem ilyen! – Nem én vagyok a
bűnöző, hanem ő! – kiabálja felém.
– Tudom! De akár tetszik, akár nem, hivatalosan kell
eljárnunk! Mégis mit akarsz? Fejbe lövöd egy sötét sikátorban,
és itt hagyod?
– Igen! Pontosan ezt akarom.
– Legyen! – Biztosítom a fegyvert, és elteszem. – Te jó zsaru
vagy. Tudom, hogy helyesen fogsz cselekedni.
Sarkon fordulok, és elindulok vissza az autóhoz. Alig teszek
meg néhány métert, lövés dördül, aminek hangja valósággal
visszhangzik a kihalt sikátorban. Megállok, és visszafordulok.
Turner még mindig Elena előtt áll. Elena elteszi a fegyvert, majd
előveszi a bilincset, és megbilincseli.
– Indulj, szarházi! – Meglöki Turnert, és elindulnak felém.
Ahogy mellém érnek, megállnak.
– Tudtam, hogy jól döntesz majd.
Nem válaszol, de a tekintete mindent elmond.
Elárultam.
Bűnös vagyok…

Turnert azonnal a kihallgató szobába vezetem. Elenát útközben

elkapja a főnök. Gondolom, első kézből akar értesülni az ügy
állásáról. Az akció, miszerint behozzuk Turnert, nem
magánakció volt. Tudott róla a csapat. Mégis mi történt volna,
ha Turner hullazsákban végzi, és nem a kihallgatóban? Vajon
mi történt volna, ha én nem vagyok ott? Elena jól döntött
volna? Vagy golyót ereszt Turner fejébe? Igazából én sem
tudom a választ. Habár Elena forrófejű, ugyanakkor okos és
elhivatott is. Igaz, néhány pillanatra elragadták az érzelmei, én
mégis hiszem, hogy jó döntést hozott volna.
– Még a jogaimat sem ismertették! – méltatlankodik Turner.
– Szerintem abban a pillanatban nem a jogai miatt aggódott.
– Nyugodjanak meg, jelenteni fogom a történteket. Rendőri
túlkapás volt.
Halványan elmosolyodom, közben megtámaszkodom az
asztal szélén, és közelebb hajolok hozzá.
– Pontosan tudom, miféle pszichopata állat vagy. Hidd el,
innen már csak bilincsbe verve távozol.
– Személyeskedünk, nyomozó? – kérdezi flegmán.
– Csak közöltem a jogait, amit úgy hiányolt!
Épp feltennék egy kérdést, amikor belép Elena.
– Távozhat, Rogers nyomozó! Én fogom kihallgatni a
gyanúsítottat.
Elé lépek.
– Biztos? – Szinte suttogva teszem fel a kérdést. Hiszen alig
egy órával ezelőtt olyan volt, mint egy ámokfutó. Most, hogy a
szemébe nézek, ugyanazt a higgadtságot és elszántságot látom,
amit mindig.
– Remélem, nem kérdőjelezi meg a szakmaiságomat.
– Nem.
– Csukja be az ajtót maga után!
Nem vitatkozom vele, átmegyek a szomszéd szobába, és az
ablak túloldaláról szemlélem tovább az eseményeket. Elena az
asztalra dobja az aktát, majd hanyag mozdulattal leül a
gyanúsítottal szemben.
– Hol volt május tizennyolcadikán?
– Nem beszélgetek egy elmeháborodott nővel. Küldje ide a
felettesét!
– Én vezetem a nyomozást, Mr. Turner. A felettesem tőlem
vár fejleményeket.
– Maga majdnem golyót repített a fejembe.
– Tudja, hogy nem kapott volna golyót. Engem szabályok
kötnek, amiket nem szegek meg. De itt most nem rólam van
szó, hanem magáról. Azokról a bűncselekményekről, amiket
elkövetett.
– Mivel is vádolnak?
– Erőszak, emberrablás és egy gyilkosság.
– Van bizonyítékuk? Mert azt hiszem, ezeket a köröket már
lefutottuk a múltkor. A kocsmában voltam. Kérdezze meg
Melanie-t.
– Megtettem. Melanie… – Elena megáll egy pillanatra. – …nem
biztosít önnek alibit. Ugyanis a bűncselekmény idején Melanie
vallomása alapján nem tartózkodott a kocsmában.
Elena kimért és fellengzős.
– Áh, már emlékszem. Virágboltban voltam.
– Melyikben?
– Nem túl jó a névmemóriám. Pár utcával arrébb.
– Több mint két órán keresztül virágcsokrot vásárolt?
– Közben hazaugrottam lezuhanyozni. Gondolom, Melanie
elmondta, milyen kapcsolat van közöttünk.
– Igen. És maga pontosan erre a kapcsolatra játszott. Viszont
közben a barátnője számára kiderült, hogy maga milyen ember.
 – Milyen vagyok?
– Pszichopata. Azt hitte, nem fogjuk elkapni? Azt hitte – Elena
közelebb hajol Turnerhez –, hogy meglóghat előlem?
– Maga elől nem hiszem, hogy el szoktak futni a férfiak.
Kivéve, ha fegyvert nyom a fejükhöz. Akkor már el tudom
képzelni.
Elena elmosolyodik. Érezteti, hogy ő van erőfölényben.
– Tehát akkor még egyszer felteszem a kérdést. Hol volt május
tizennyolcadikán délután öt és hét óra között?
– Maga süket? Virágot vettem, és otthon voltam.
– Ezek szerint ezt senki sem tudja bizonyítani.
– A virágárus biztosan.
– Utána fogunk járni, ne aggódjon. Tudja, Turner, a
markomban van. Gondoskodom róla, hogy élete végéig egy
sötét cellában éljen.
– Ahhoz előbb kézzelfogható bizonyítékokkal kell hogy
szolgáljon. És a dolgok jelen állása szerint a maga marka tök
üres.
Turner provokálni akarja Elenát.
– Meglátjuk, Mr. Turner – hamis mosolyra húzódik a szája. –
Élvezze még kicsit a vendégszeretetünket!
Feláll, sarkon fordul, és kijön a kihallgatóból. Szinte egyszerre
lépünk ki az ajtón. Elena gondterheltnek tűnik. Habár megvan
Turner, kellene még egy perdöntő bizonyíték, amivel tuti sittre
tudjuk vágni.
– Elena… – próbálom megérinteni, mire ellöki a kezemet.
– Egyedül akarok lenni! – Kikerül, és pillanatokon belül
eltűnik a folyosó végén.
 Leülök az asztalomhoz, és megdörzsölöm az arcomat. Mi a
tököm ütött ebbe a nőbe?
– Rogers!
A nagyfőnök jelenik meg mellettem.
– Uram!
– Hogy ment a kihallgatás?
– Turner természetesen tagad. De biztos, hogy ő az elkövető.
– Akkor szerezzenek még bizonyítékokat ellene! Bármit,
amivel rács mögé tudjuk dugni. Ha nem igyekeznek, vigyorogva
fog innen kisétálni, nekem pedig a fejemet veszik. Részletes
jelentést kérek a vallomásáról és a letartóztatásról. Megértette?
– Igen, uram.
A főnök ingerülten elviharzik. Egyértelmű, hogy tőle is
fejleményeket várnak. Folyamatosan pörög az agyam. Elena
említette, hogy a harmadik áldozat, Hannah segítségével
bukkant Turner nyomára. Ahogy azt is említette, hogy talán
azonosítani is tudná, viszont az áldozat erre egyelőre képtelen.
Azonban a dolgok állása szerint Hannah kezében van az ügy
kulcsa. Talán beszélnem kellene vele.
Felállok, és Elena után megyek. Beszélek vele. Csak tudnám,
hova rohant.
Lőtér…
Sietős léptekkel elindulok a lőtér felé. Biztos vagyok benne,
hogy ott találom. Kinyitom az ajtót. Teljes sötétség fogad. Nincs
itt.
Hol vagy, Elena?
Elindulok az öltözők felé. Tompa puffanást hallok. Az
edzőteremből jön. Ahogy belépek, meglátom, hogy kíméletlenül
püföli a zsákot. A terem nem nagy. Egy bokszzsák, néhány
súlyzó és egy fekvenyomó pad van bent. Nem az edzés a cél,
hanem a frusztráció levezetése. A mellény és az ing a földön
hever, csak a nadrág és egy melltartó van rajta. A teste
verejtékben úszik, a tekintete éjsötét mélység. Megérintem a
vállát, mire megfordul, és ellöki a kezemet.
– Azt mondtam, egyedül akarok lenni! Mégis mi nem volt
ebben világos?
– Nem kell minden harcot egyedül megvívni. Itt vagyok.
– Használjalak téged bokszzsáknak? Verjem ki belőled a szart?
– Ha ettől megnyugszol, csak tessék – széttárom a karomat,
mire sötéten csillogó tekintete elhomályosul. – De csak hogy
tudd, ez a bokszzsák visszaüt! – Ez a mondat már csak olaj nála
a tűzre. Elena nekem esik, és ütni kezd. Kivédem minden ütését,
ami meglepően gyors és erős. Nem csak a levegőt kaszálja,
minden mozdulata megfontolt, minden ütésnek megvan a
helye.
– Látom, nem csak én rajongok a harcművészetekért.
– Áááá – felkiált, közben további ütések csattannak. A
következő mozdulatnál megragadom a karját, kicsavarom, és
magamhoz rántom.
– Pusztító harag és düh van benned.
– Engedj el! – sikoltozik. – Engedj el, baszd meg!
– Ezt a haragot csak én tudom lecsillapítani! – A falhoz
nyomom, az arca nekipréselődik. A teste remeg, a levegőt
zihálva veszi.
– Engedj el!
– El akarod pusztítani a gonoszt! De ha nem jó fegyvereket
veszel elő, ő fog elpusztítani téged. Szükséged van rám. – A
nyakába harapok, mire fojtottan felnyög.
– Nincs szükségem rád!
– Dehogynem! – Kicsatolom az övet, kigombolom a nadrágot,
és a bugyijába süllyesztem a kezemet. Szabadulni próbál, de
még mindig erősen szorítom a karját.
– Ha ellenkezel, fájni fog. – Belenyomom az ujjamat, mire
zihálva felnyög.
– Baszd meg, Nick Rogers! Baszd meg!
– Azon vagyok, Elena Wallace! Azon vagyok! – Az ujjam
könnyedén siklik ki és be a szűk résen. A feneke az ágyékomhoz
nyomódik. Látni akarom. Lejjebb tolom a nadrágját. A fekete
csipkés tanga kihívóan eltűnik a kis vájatban. Az álla alá nyúlok,
és magam felé fordítom a fejét. A szájába csókolok, közben még
egy ujjam elmerül feszes hüvelyében. Megharapja az alsó
ajkamat, mire felmordulok. Az ujjam még mélyebbre hatol, a
fenekét jobban felém domborítja. Izgatottan csókolgatom a
száját, a nyakát, izzadt hátát. Az íze mennyei. Megnyitja a
gyönyör fájdalmas kapuját. Mert azok a kapuk a fájdalom nehéz
alapjain pihennek. Kész vagyok betörni őket. Mert édes lesz a
jutalom.
Sietősen letolom a nadrágomat, előveszem a farkamat, és
duzzadt csiklójához nyomom.
– Csináld! – utasít keményen. – Nem kell gyengédnek lenned.
A bűn soha nem kér engedélyt. Egyszerűen csak elvesz. Vedd
hát el! Nincs semmim.
– De van! – Belevágódok, mire felsikolt. Ez a hang egyszerre
gyönyörű és félelmetes. Gyönyörű, mert átitatja a vágy,
ugyanakkor félelmetes, mert megszállottságban született. Elena
Wallace nemcsak tiszta és becsületes, hanem mocskos és bűnös
is. És talán pont ezért vonz engem annyira. Mert én látom az
ártatlanságot a bűn mögött…
– A bűnösök romlottsága mögött is van lélek. –
Rendíthetetlenül mozgok benne, és ő magába fogad. Minden
élvezetem és minden rajongásom valósággal behódol előtte. Az
emberek olykor kétségbeesetten keresik az igazit. Sokszor nem
is gondolnánk, hogy megtalálhatjuk ott is, ahol nem számítunk
rá. Lehet, hogy pont egy egyéjszakás kaland során találunk rá az
igazira. Lehet, hogy csak bemegyünk a boltba kaját venni, és
pont ő szolgál ki minket.
Az igazit nem kell keresni. Az igazi ránk talál.
Mert egy napon ő lesz a végzetünk…
Miközben az uralmam alá hajtom a testét, úgy érzem, szép
lassan megérintem a lelkét is, amiről azt hiszi, hogy neki nincs.
Ha nem lenne, nem tudna olyan szenvedélyesen küzdeni az
igazságért. Ha nem lenne, nem tudna különbséget tenni jó és
rossz között. Elena jó. Még a maga szenvedélyesen őrült módján
is. Őrültség talán, amit most érzek. Talán csak a fejemben
létezik. Talán csak néhány lopott pillanat még, és kiábrándulok.
Mégis, mikor magába fogad, ahogy a testünk és az akaratunk
egymásnak feszül, szentül hiszem, ez nem egy elmúló
szenvedély. Nem fog elillanni. Kísérteni fog még a legvadabb
álmaimban is…
Még néhány erőteljesebb mozdulat, és forró magom pulzálva
belelövell. Ismét magam felé fordítom az arcát és megcsókolom,
közben még néhányszor előrelendül a csípőm.
 – Nemcsak a testedet akarom kielégíteni Elena, hanem a
lelkedet is.
– Nick, ez…
– Őrültség, tudom. De miért ne ugorhatnánk fejest bele
együtt? Miért nem akarsz közelebb engedni magadhoz?
– Ez a baj. Közel engedtelek…
 Elena
Nick színrelépése alapjaiban változtatta meg az életemet. Ami
egy múló szeszélynek indult, egy fellobbanó vágynak, valójában
nagyon is elevenné vált. Ami nemhogy elillanna, nem! Egyre
nagyobb lánggal ég, valósággal küzd az életben maradásért.
Minden bennünk született érzést mi magunk táplálunk.
Ahogy a gyűlöletet, úgy a szeretetet is. Ugyan miért ne
vágyhatnék én is a szeretetre? Azért, mert sérült vagyok? Azért,
mert törött a lelkem? Nicknek hatalmában áll meggyógyítani,
ereje van a törött darabokat újra összeilleszteni. A szabályok,
amikről azt hittem, megvédenek, valójában semmit sem adtak,
csak magányt. Nem akarok egyedül lenni. Nem akarom éjjeli
ragadozóként a város utcáit járni. De legfőképp nem akarom a
testemet eszközként kezelni. Azt hittem, bemocskolta a múltam.
Hogy a sebek, amiket hordozok, ocsmánnyá tették. Nick
meglátta és megtalálta azt a kis darabot, ami még egészséges.
Ami még mindig hisz, sóvárog és lüktet.
– Jó reggelt! – Nick jelenik meg egy tálcával a kezében. Ahogy
mellém lép, beront Sherlock, végigszántja az ágyat, és mellém
kuporodik.
– Jó reggelt! – Álmosan nyújtózom egyet. A vékony takaró
simogatva a mellem alá csúszik. Fedetlen mellem azonnal
magára vonja a dögös nyomozóm figyelmét.
– Ezt meg tudnám szokni. – Leteszi az ágyra a tálcát, majd
fölém hajol és megcsókol. Puha és édes, enyhén mentolos, és
finoman követelőző. Pontosan így képzeltem el egy reggeli
csókot.
– Boldog születésnapot! – suttogja az ajkaim közé.
– Honnan tudod, hogy születésnapom volt?
– Elfelejted, hogy nyomozó vagyok. Már tegnap mondani
akartam, csak ügyesen kiverted a fejemből.
– Ezért kaptam a reggelit?
– Ezért is. Mit szólnál hozzá, ha este elmennénk vacsorázni?
– Ez úgy hangzik, mint egy randi.
– Nevezd, aminek akarod. Nálam egyszerűen csak vacsora.
– Meglátjuk.
Azt hiszem, egy közös vacsora újabb szint lenne a
kapcsolatunkban. A tegnapi nap után feljöttünk Nick lakására,
majd egy vérpezsdítő forró zuhany után nála töltöttem az
éjszakát. Még egy valamirevaló szabály, amit ő simán eltörölt az
életemből. Habár egyszer meg akartam lógni, ügyesen
megoldotta, hogy ez ne történjen meg.
– Fáj még? – Végigsimít a bokámon.
– Nem. Viszont úgy érted el, hogy maradjak, hogy
összebilincselted a lábainkat…
– Megint meglógtál volna. – Felbillenti a fejemet, és ad egy
rövid puszit a számra. – Veled akartam indítani a napomat. –
Újra meg akar csókolni, de nem jön össze, mert Sherlock szó
szerint közénk ugrik.
– Nem téged akarlak csókolgatni, öregem! – Nick kedélyesen
felnevet, majd felkapja, és megdörzsöli a kutya a fejbúbját.
Érdekes kapcsolat van kettejük között. Emlékszem, kislány
koromban én is nagyon szerettem volna egy kutyát, de a
szüleim nem engedték meg. Azt mondták, talán majd akkor, ha
felelősséget vállalok érte. Nos, ahogy teltek az évek, egyre
inkább úgy éreztem, hogy nincs rá szükségem. Talán felnőttem.
Talán azok az érzések túl hamar kihunytak belőlem…
– Kiviszem.
– Nem kell! Hagyd csak!
– Bele fog enni a reggelidbe.
– Nem baj. – Nick az ágyra teszi Sherlockot. Nem volt kérdés,
hogy azonnal megtámadja a tálcát. – Úgysem vagyok éhes.
– Hát… – felhajtja a takarót, majd szorosan hozzám simul. –
Amennyi kalóriát elégettünk az éjszaka, azt hittem, farkaséhes
leszel.
– Később szoktam reggelizni.
– Mondanám, hogy elugrok a pékségbe és hozok neked
valami süteményt, de akkor már talán túlságosan papucs
lennék, igaz?
– Picit – mutatom az ujjammal, mire hirtelen megragadja a
csuklómat, a szájához húzza a kezemet, és megharapja az
ujjamat. – Nem. Te nem vagy papucs figura – teszem hozzá
nevetve.
– Nem. Még akkor sem, ha fülig szerelmes vagyok.
Erre a mondatra hirtelen megfagyok.
– Nyugi. Nem zúgtam beléd.
– Hála istennek – sóhajtom. Az érzések amúgy is csak
bonyolítanák az egyre bonyolódó kapcsolatunkat.
– Még – teszi hozzá pajkos mosollyal.
– Még? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel.
 – Ugyan már. Bármelyik férfi tök simán beléd tud szeretni.
Szép vagy. Szexi. Okos és határozott, nem mellesleg piszok jó
veled az ágyban.
– Jó velem?
Egy szempillantás alatt maga alá fordít.
– Ha nem kellene bemennünk dolgozni, az egész napot el
tudnám tölteni veled az ágyban. – Előre lendíti a csípőjét, érzem,
hogy a farka egyre keményebb. – De ha adsz pár percet… –
hirtelen megszólal a telefonja. – Baszd meg! – Felmordul, majd
nyújtózva magához veszi a mobilt. – Ajánlom, hogy jó indokod
legyen, amiért felhívtál, öregem!
Nick elhallgat. Összeszaladnak a homlokán a ráncok, a
tekintete gondterheltté válik.
– Szóval még egy áldozat. – Legördül rólam, és az ágy szélére
ül. – Aha. Igen. Szőke megint?
Felülök, és mögé helyezkedem, közben néha megsimogatom
Sherlockot, aki szép lassan felfalja a reggelimet.
– Tudod, hogy nincs már hatásköröm. Persze, ettől
függetlenül érdekel az ügy, ezért is mondtam, hogy tájékoztass.
Rövid csend.
Ki hívta Nicket? Milyen ügy?
– Igen. Csak attól félek, hogy megint nem találtok semmit. A
gyilkos kurva okos. Figyelj, Scott! Itt is van egy folyamatban
lévő ügy.
Kezd érdekelni a dolog.
– Aha. Figyelj, ha bármi van, azonnal tájékoztass! Persze.
Beszállok én is. Simán. Hogy mit szól hozzá a főnököm? –
Mosolyogva felém fordul. – Őt majd én elintézem. Oké. Majd
beszélünk mindenképp. Szevasz. – Ledobja a telefont, majd
megdörzsöli az arcát.
– Mihez mit fogok szólni? Milyen ügy?
Felém fordul. Gondolkodik.
– Atlantában van egy folyamatban lévő ügy, amit évek óta
nem tudunk megoldani.
– Mit kell tudni róla? Kíváncsi vagyok.
– Sorozatgyilkosról van szó. Mindig fiatal szőke nők az
áldozatok, akiket a brutális gyilkosság után folyóba dob, így
nem találunk semmilyen hozzá vezető nyomot.
– Valami más kapcsolat az áldozatok között azon kívül, hogy
szőkék és fiatalok?
– Nincs. Sem a foglalkozásukban, sem a hátterük között.
– Érdekes. Így valóban nehéz, hiszen, ha lenne valami
kapcsolat az áldozatok között, az közelebb vihetne a gyilkoshoz.
Egyre jobban kezd érdekelni ez az ügy, függetlenül attól, hogy
nem dolgozhatok rajta. Vagy talán pont ezért. A
sorozatgyilkosokat mindig nagyon nehéz elkapni. Olykor
hosszú éveken át sem sikerül, és ez idő alatt sajnos rengeteg
halálos áldozatot szednek. Folyamatosan aktívak.
Megoldhatatlan esetekben profilozókat hívunk, de sajnos
előfordul, hogy az ő segítségükkel sem tudjuk elkapni a gyilkost.
A sorozatgyilkosok jól szervezettek. Minden gyilkosságot
alaposan kitervelnek és készülnek rá. Főleg a szervezett
gyilkosok.
– Habár eljöttem, ettől függetlenül segíteni akarok a
nyomozásban. Reménykedtem benne, hogy Scott nem fog hívni.
De úgy látszik, a gyilkos csak nem áll le.
 – Várj! Tudtad, hogy most fog gyilkolni?
– Igen. Minden évben ugyanazon a napon csap le.
– Melyik napon?
– Június ötödikén.
Június öt. A születésnapom. Szőke nő…
A fejemben valósággal cikáznak a gondolatok, a képek apró
mozaikdarabkákban keringenek a szemem előtt.
– Mi az?
– Meg tudod nekem mutatni az ügy aktáját?
– Hogyne! De ugye tudod, hogy hivatalosan nem
nyomozhatunk, és Scott sem oszthatná meg velem az
információkat.
– Persze, hogy tudom. Egyértelmű, hogy bizalmasan fogom
kezelni.
– Ennyire érdekel?
Az nem kifejezés. Mindig is szerettem a nehéz eseteket.
– Egy sorozatgyilkost elkapni nem kis meló. Viszont most
induljunk, mert el fogunk késni.
– Elviszel?
– Még mindig nem vettél magadnak egy autót?
– Még nem adtam el a sajátomat. Bérautóval jártam, de
beszart.
– Kapsz egy szolgálati autót addig.
– Aha. Autót akarok vezetni, nem talicskát.
– Talicska? – felnevetek.
– Te sem azért jársz BMW-vel, mert az megy a csinos pofidhoz.
– Valóban nem. Na, öltözz, mert elkésünk!
Útközben folyamatosan az atlantai ügyön kattogtam. Simán
elképzelhető, hogy véletlen egybeesés a gyilkosság, a szőke nő
típus és a születésnapom dátuma. Már megszoktam, és teljesen
normális, hogy összeesküvés-elméleteket gyártok. Viszont
akkor sem hagy nyugodni a dolog. Amint lesz egy kis
szabadidőm, át fogom nézni az ügy anyagát. Most Turner a
fontos, őt kell minél hamarabb elkapnom és rács mögé dugnom.
Éppen ezért arra gondoltam, hogy még egyszer megpróbálok
beszélni Hannah-val. Biztos vagyok benne, hogy az ő kezében
van a megoldás kulcsa. Hiszen látta a tettest, beszélt hozzá,
emlékei vannak róla. Jane azt mondta, majd délután
megbeszéljük. Adjak még nekik egy kis időt. De abból van a
legkevesebb. Nem tarthatom bent sokáig Turnert.
– Elena! Megjöttek Hannah-ék.
Nick arcán elégedettség suhan át. Izgatottan felállok, és
elindulok felé.
– Ez mégis, hogy?
– Beszéltem velük. Pontosabban a szülőkkel. Ők is meg
akarják találni a tettest, aki minden bizonnyal Turner. Ha
Hannah azonosítja és vallomást tesz, az a rohadék nem fog
kiszabadulni. Még a legjobb ügyvéd sem fogja kivinni.
Nick folyamatosan meglep. Habár nem szeretem a
magánakciókat, esetében örülök, hogy be meri vállalni őket.
Végigsimítok izmos karján, majd kilépek az irodából, ő
csendben követ. Ahogy meglátom Hannah-t a szülei mellett,
akaratlanul is elmosolyodom. És talán ő is. A lelkeket, úgy
hiszem, összeköti egy láthatatlan kapocs, ami, ha a megfelelő
ember mellé kerülünk, törhetetlenné képes válni.
A miénk biztosan.
– Szia, Hannah!
– Szia! – suttogja alig hallhatóan, közben szorosan az apjához
bújik.
– Jane! Carson! Örülök, hogy itt vannak.
– Hannah döntése volt – válaszolja Carson, közben szorosan
magához öleli a lányát. Szereti és védelmezi őt. Erősnek mutatja
magát, de én látom a tekintetében a csalódottságot és a
kudarcot, mert minden szeretete és igyekezete ellenére nem
tudta megvédeni a lányát.
– Ugye nem fog látni? – kérdezi Hannah remegő hangon.
– Nem. Nyugodj meg! – Rogers nyomozó bekísér titeket a
terembe. Egy üveg fog elválasztani minket. Látni és hallani
fogod. Ő nem fog téged, nem kell félned. Készen állsz?
– Azt hiszem.
– Jól van. Nick… – rápillantok.
– Erre! – Mutatja az utat. Hannah és a szülei bizonytalanul
elindulnak az ajtó felé. – Jobb lenne, ha én hallgatnám ki.
– Nem!
– Elena! – Finoman megszorítja a vállamat. – Hannah-nak
szüksége lesz rád bent. Hadd segítsek!
A hősök talán mégiscsak léteznek. Miért nem jött hamarabb?
Miért nem segített akkor, amikor tényleg szükségem lett volna rá?
– Jól van. – Felsóhajtok. – Szorongasd meg a tökét annak a
rohadéknak!
 – Bízz bennem! – Rám kacsint, majd elindul a fogdák felé, én
pedig közben csatlakozom Hannah-hoz és a családjához.
Becsukom az ajtót, majd az ablak mellé lépek. Nem tudom,
meddig tart a nyomasztó csend, de egyszer csak megjelenik
Nick, előtte Turner megbilincselve.
– Üljön le! – utasítja keményen.
– Nem veszi le rólam ezt a bilincset?
– Nem.
– Úgy kezelnek, mint egy bűnözőt.
– Talán nem az?
– Nem. Én nem csináltam semmit.
Hannah felé fordulok. Továbbra is szorosan az apja mellett
áll.
– Gyere ide, Hannah! – felé nyújtom a kezem.
Felnéz az apjára, aki egyetértően bólint. Hannah tétova
léptekkel elindul felém. Talán ezek a lépések lesznek élete
legnehezebbjei, mégis, ha megteszi őket, győztesként kerül ki
ebből a harcból. Ahogy elér hozzám, megfogja a kezemet.
Erősen megszorítom, és lassan magamhoz húzom.
– Nem kell félned! Soha többé nem érhet hozzád.
– Elena… – felzokog.
– Nyugodj meg, és koncentrálj, kérlek! Ha úgy könnyebb,
csukd be a szemed. Hiszen nem kell látnod őt ahhoz, hogy
azonosítani tudd.
– Nyomozó! – Hannah apja szól közbe. Ideges. Legszívesebben
berontana a kihallgatóba és agyonverné Turnert, ebben biztos
vagyok. Szívem szerint én is hasonlóan járnék el. Majd miután
kivertem belőle a szart is, golyót eresztenék a fejébe, és ezzel
megszűnne a gonosz. Vagy legalábbis egy a sok közül.
– Apa…
– Menni fog. Hiszek benned! Ha te is hiszel, győzni fogsz. Ne
hagyd, hogy uralkodjon fölötted! Ne engedd, hogy betolakodjon
az életedbe és tönkretegye! Itt az idő, hogy visszavágj neki. Ha
felismered, és mellé tesszük a bizonyítékokat, megígérem
neked, élete végéig börtönben fog rohadni. De ha nem segítesz,
szabadon kell engednem. Segíts, Hannah! – Megszorítom a
kezét, mire becsukja a szemét. Kövér könnycseppek gurulnak
végig az arcán. A teste teljes egészében remeg. A következő
pillanatok életeket fognak megváltoztatni. Hannah erősen
koncentrál. A könnycseppek nem akarnak elapadni. A remegés
nem akar elmúlni. Egyre sötétebb lesz körülötte a világ. Az
érzések és az emlékek elhatalmasodnak fölötte, magával
ragadják, ahogy Turner hangját hallgatja.
– Istenem… – hangosan felzokog, a szemét még mindig
szorosan összeszorítja. – Ő az! – Kinyitja a szemét, és
határozottan Turnerre mutat. – Ő volt az. Olyan sokszor
hallottam a hangját a fejemben. Minden éjjel beszélt hozzám. És
én minden éjjel azt kívántam, bárcsak meghalnék. Bárcsak soha
többé ne hallanám ezt a hangot.
– Hannah, biztos vagy benne?
– Igen. Míg élek, nem fogom elfelejteni.
– Talán nem! – Keretbe fogom könnyáztatta arcát. – De
megtanulsz vele együtt élni.
Hannah vallomása és a bizonyítékok alapján
kezdeményeztük Turner letartóztatását. Miután nagy nehezen
megnyugtattam a családot, de leginkább Hannah-t, hazamentek.
Sajnos nem sűrűn fordul elő, hogy az áldozat képes
szembeszállni az elkövetővel. A saját démonjainkkal mindig
nehéz farkasszemet nézni. De a legnehezebb a gyengeségből
erőt kovácsolni. Hannah-nak sikerült. Habár az ügyét
lezárhatjuk, továbbra is szemmel fogom tartani. Amikor
megkapunk egy ügyet, nemcsak annak körülményeibe látunk
bele, hanem a résztvevők életébe is. Ha akarjuk, egészen a
lelkük legmélyéig zuhanhatunk. Hidegvér kell a mi
munkánkhoz, de a szívet mégsem zárhatjuk ki belőle teljesen.
Hiszen pontosan a szívünk az, ami megkülönböztet minket a
bűnözőktől.
Megállok a kihallgató előtt, majd miután veszek egy mély
levegőt, belépek. Turner gyilkos tekintete azonnal rám mered.
– Gondolom, most elégedett vagy! – A hangjából süt a
gyűlölet.
– Ami azt illeti, igen. – Megállok előtte karba tett kézzel.
Lekicsinylően végignézek rajta. Azt hitte, hogy túljárhat az
eszünkön, de tévedett. Ő nem az intelligens fajta. Egyértelmű
volt, hogy el fogjuk kapni.
– Mocskos szuka! – sziszegi a fogai között alig hallhatóan.
– Nem kell aggódnia, most nem működnek a kamerák, és nem
hall minket senki. Nyugodtan kimondhatja hangosan is, amit
gondol.
– Azt gondolom, hogy egy baszatlan kurva vagy, aki
nagymenőt játszik a férfiak között. Most azt hiszed, hogy kurva
okos vagy, igaz? Elkaptál. Rám verheted az ügyet.
Felsóhajtok, majd megtámaszkodom az asztalon.
– Az igazság az, hogy nem volt nehéz dolgom. Tudja miért?
Azért, mert ostoba! Aki okost játszik, az nem én vagyok, hanem
maga. Azt gondolta, hogy megússza? Hogy nem kapom el?
– Te rohadt kurva! – Idegesen rángatni kezdi a kezét, ami
hozzá van bilincselve az asztalhoz. – Ha kiszabadulok,
esküszöm, megkereslek, és hülyére foglak baszni.
– Várni foglak! – Gúnyosan válaszolok, majd ismét
felegyenesedem. – De úgy hiszem, egyhamar nem fog
kiszabadulni! – Elindulok az ajtó felé, közben hallom, hogy
Turner szitkozódik. Megállok az ajtó előtt, az ujjaim a fegyver
markolatára csúsznak. Becsukom a szememet egy pillanatra.
Elképzelem, hogy előveszem a fegyvert, megfordulok,
meghúzom a ravaszt, Turner mocskos vére a falra fröccsen,
nehéz teste a hideg betonnak ütődik. A szeméből kihuny a fény,
és bekövetkezik az, amire a legjobban vágyom.
Megszűnik létezni.
– Na, mi van, nyomozó? Csak nem elfelejtett valamit?
Veszek egy mély levegőt, a kezem hanyagul a testem mellé
zuhan, majd elhagyom a kihallgatót. Az embereket védem. A
törvény szolgája vagyok. Az a dolgom, hogy igazságot
szolgáltassak. Nem vagyok gyilkos. És nem vagyok gonosz.
Bemegyek az irodába, majd szó szerint a székre zuhanok.
Lerúgom a cipőmet, és felteszem a lábam az asztalra. Becsukom
a szemem, közben az ügy minden egyes részlete megelevenedik
előttem. A kirakós darabjai egymást kergetve végül teljes
egésszé formálódnak. Minden bizonyíték, minden vallomás a
helyére kerül. Minden egyes alkalommal, amikor megoldok egy
ügyet, ezt teszem. Gondolatban átsuhan előttem minden, hogy
végül eljussak oda, ahová minden ügynek el kellene.
 Megoldva!
– Elena! – A főnök hangjára azonnal kinyílik a szemem,
leteszem a lábamat, és felállok. – Gratulálok!
– Köszönöm, uram.
– Gyors és precíz munka volt.
– A csapattal együtt oldottuk meg az ügyet.
– Úgy hallottam, Rogers nyomozó nagyon sokat segített.
– Így van.
– Habár felhívták a figyelmemet arra, hogy vakmerő és
forrófejű a nyomozó, azt is mondták, hogy különös érzéke van a
munkájához.
– Kétségtelenül – helyeselve bólogatok. Nick valóban kivette a
részét az ügy megoldásából.
– Ha megírta a jelentést, menjen haza! Sokat dolgozott ezen
az ügyön. Ahogy mindig – elismerően rám kacsint. – Tudja,
Elena… – Közelebb lép hozzám. – Már akkor tudtam, amikor a
szárnyaim alá vettem, hogy maga rendkívül elhivatott és
tehetséges. Habár kaptam hideget-meleget amiatt, hogy magát
választottam vezető nyomozónak, tudja, nem bántam meg.
Nem titok, mindig kiálltam maga mellett teljes vállszélességgel.
Mert maga nagyon jó.
– Ez igazán megtisztelő, uram.
– Ugyan, ez az igazság. Ne köszönje. Várom a jelentést, aztán
hazamehet.
– Meglesz.
Jólestek a nagyfőnök szavai. Amikor megkaptam ezt a
pozíciót, vele együtt megkaptam azt a bizonyos hideget és
meleget. Persze a szemembe senki sem mondta bele, de tudtam,
hogy mit gondolnak rólam. Biztos úgy lépkedett fel ilyen
gyorsan a ranglétrán, hogy széttette a lábát egy-két fejesnek.
Nagy általánosítás, hogy egy nő csak akkor juthat el vezető
pozícióba, ha hajlandó érte sutba vágni az elveit. A nőkben
hatalmas erő és kitartás van. Az akarat és a céltudatosság hajt
minket előre. Ha látjuk magunk előtt a célt, és merünk tenni
érte, elérjük. És nemcsak a célt érjük el, hanem kivívjuk az
elismerést is.
Miután megírtam a jelentést, elégedetten hátradőlök a
széken. Annyira magával sodortak az elmúlt napok, hogy
hirtelen fel sem tűnt, hogy eltűnt az a bizonyos furcsa érzés.
Már nem érzem az idegen jelenlétét. Ez részben megnyugtat,
részben mindig idegesít, hiszen évről évre visszatér, majd
egyszer csak eltűnik.
– Bejöhetek? – Nick áll az ajtóban, kezében egy mappával.
– Persze, gyere csak!
Becsukja maga után az ajtót, majd néhány lépéssel átszeli az
irodát, és elém csúsztatja a mappát.
– Ez az az ügy?
– Igen. Nem akartam, hogy nyoma legyen, ezért
kinyomtattam, így adom neked oda. Szeretnéd, hogy együtt
nézzük át?
– Nem. Szeretem egyedül átolvasni az anyagot. Ha kérdésem
lesz, úgyis foglak keresni. Van egyébként valami fejlemény?
Hívott…
– Scott.
– Igen.
– Nem. Gőzerővel folyik a nyomozás. A test már a
halottkémnél van.
– És biztos, hogy ugyanaz a gyilkos?
– Biztos. Az időpont, a módszer, az áldozat. Biztos, hogy ismét
ő csapott le. A testet alig pár órája halászták ki a folyóból.
– De miért vár egy évet? Miért olyan fontos neki az a dátum?
– Tudod, ezen én is gondolkodtam. És tudod, hova jutottam?
Megrántom a vállamat.
– Hozzád.
– Hozzám?
– Igen. Június ötödikén születtél. Az áldozatok is ekkor haltak
meg. A meggyilkolt nők szőkék és fiatalok.
Kinyitom a mappát, a tekintetem egy szempillantás alatt
végigfut az első oldalon, majd a másodikon és a harmadikon. A
kulcsszavak szinte kiemelkednek a szövegből. Minden áldozat
egyedülálló. Újabb kapocs.
– Mi az?
– Nagyon sok szőke nő van, aki egyedülálló és fiatal.
– Ez igaz. Viszont a gyilkosságok időpontjának a dátuma
továbbra sem hagy nyugodni. Atlantából költöztél ide, igaz?
– Igen.
– Mi van… persze ez csak feltételezés… – elgondolkodik –
szóval mi van, ha a gyilkosnak köze van hozzád?
Erre én is gondoltam. Sőt, valamiért egyre biztosabb vagyok
benne, és ez megrémiszt.
– Ez csak egy elmélet. Mindössze ez az egy közös kapocs van
az áldozatok és köztem.
Nick összevonja a karját a mellkasa előtt.
– Jó, nemcsak ez az egy kapocs, de érted, a többi más az…
 – Egyezik. Azt ne mondd, hogy ez nem furcsa? Pont neked.
Mit szólnál hozzá, ha hazautaznánk, és kicsit
körbeszaglásznánk? Feltéve, ha itt nem kapunk most újabb
ügyet.
– Utazzunk Atlantába, és nyomozzunk egy olyan ügyben,
amiben nincs hatáskörünk?
– Igen.
– Nick – felsóhajtok, közben végigsimítok a hajamon. – Ez
hülyeség, ugye tudod?
– Szagot fogtál! Valld be, hogy szagot fogtál! Ne mondd, hogy
neked nem furcsa ez a sok egybeesés. Minél többször olvastam
át az anyagot, annál inkább ez a gyanúm. A szálak valamiért
hozzád vezetnek.
– És akkor most mégis mit vársz tőlem? Hagyjam itt a
munkámat, és utazzak Atlantába nyomozni?
– Igen. Együtt talán el tudjuk kapni azt a rohadékot. Mondd,
hogy benne vagy!
– Őrült vagy.
– Talán. De te pont ezt szereted bennem.
 Nick
Mennyi minden történt az első találkozásunk óta… Amikor
megláttam ott a kávézóban, már akkor éreztem, hogy valami
különleges dolog van közöttünk. Nem, ez nem az a fajta
romantikus szarság. Ez egy létező és bizonyított dolog. Ha
magunkba nézünk, valószínűleg minden emberrel történt már
legalább egyszer ilyen. Megláttad, belenéztél a szemébe, és
amikor a közelébe kerültél, egyszerűen azt érezted, hogy ő kell
neked. Teljesen mindegy, hogy boldog párkapcsolatban élsz,
házas vagy, vagy szingli, ez egy teljesen normális, de leginkább
ösztönös reakció.
Ezt éreztem, amikor legelőször megláttam Elenát. Kész
szerencse, hogy minket semmi sem választ el egymástól. Azt a
néhány buta szabályt leszámítva, amit majd szép lassan
kiiktatok Elena életéből.
Halványan elmosolyodom, miközben megnyomom a csengőt.
Mia némi várakozás után ajtót nyit.
– Nick… szia! – Meglepettnek tűnik, ami gyanakvásra ad okot.
– Miért van nálad Sherlock?
– Bejöhetek?
– Nem is említetted, hogy beugrasz hozzám. – Kicsit beljebb
hajtja az ajtót, hogy ne lássak be a lakásba. Ezzel csak azt éri el,
hogy még kíváncsibb leszek. Ha nem fogja kinyitni az ajtót,
akkor egyszerűen félreállítom, és berontok. Nem érdekel senki
véleménye a túlzott testvéri féltésről. Mia életében nem volt
apának nevezhető férfi, ahogy az enyémben se nagyon. Hétvégi,
sőt, szinte hétvégi gyerekek sem voltunk. Apa nagyon ritkán
látogatott meg minket, akkor is csak rövid időre. Így teljesen
normális, hogy a húgom számára valamilyen szinten én vagyok
az apafigura.
– Nem kell meghívó, hogy meglátogassam a húgomat. Talán
zavarok? – kérdezem számonkérően.
– Épp indulni készültem.
Aha. Ebben a ruhában? Mia soha nem megy ki az utcára
smink és kisestélyi nélkül.
– Bizonyára belefér az idődbe, hogy meghívj egy kávéra.
– Ami azt illeti…
– Mia! – Egy mély férfihang szólal meg az ajtó mögül. A
húgom becsukja egy pillanatra a szemét, közben mély levegőt
vesz. Miánál van valaki. Kinyitja az ajtót, ami mögött egy magas,
barna hajú, borostás képű fickó áll.
– Te ki vagy? – kérdezem számonkérően, közben végignézek
rajta.
– Mia főnöke. És te? – kérdezi mosolyogva, közben Sherlockra
pillant. – Cuki kutyus. – Gúnyolódik.
– Ez a cuki kutyus leharapja a töködet, ha nem vigyázol.
A főnöke!
Magamban felnevetek. Ez komoly? Mind a ketten a főnökünk
ágyába mászunk bele?
– Mit mondtam neked, mielőtt idejöttünk? – A húgomra
pillantok.
– Ahogy elnézem, te sem igazán tartod be a két lépés
távolságot a főnököddel szemben! – Vágja az arcomba dacosan.
Hirtelen egy valamirevaló válasz sem jön ki belőlem. Én tartsak
neki szentbeszédet, miközben én is megszegem a szabályokat?
– Charles Carrington. – Felém nyújtja a kezét, amit egy
pillanatnyi habozás után mégis megfogok és erősen
megszorítom.
Lássam, mekkora ember vagy, Carrington!
Ő még erősebben szorítja, én is még erősebben szorítom az ő
kezét.
– Oké, oké, itt nem lesz pankráció! – Mia választ minket szét.
– Azt hiszem, épp indulni akartál, igaz?
– Igaz. – Felkapja a cuccait, és megáll előttem. – Megtennéd,
hogy félreállsz?
– Ugye tudod, hogy nyomozó vagyok?
– Nem követtem el bűncselekményt azzal, hogy udvarolok a
húgodnak.
– Azzal nem. De ha megbántod – közelebb lépek hozzá. –
Akkor közel leszel hozzá.
– Nem fogok rátámadni egy rendőrtisztre.
– Nyomozó! – Kijavítom. – És akkor nem lesz nálam sem
jelvény, sem fegyver.
– Nyomozóra. – Nyomatékosan ejti ki.
– Elég! Nick! Nem kell aggódnod, oké? Engedd ki Charlest!
Elhúzom a számat, majd félreállok. Ahogy Mia főnöke mellém
lép, újra farkasszemet nézünk.
– Ne feledd!
– Nem fogom.
– Ez meg mi a fene volt? – Mia beviharzik a lakásba, én utána.
Leteszem Sherlockot, mert már majd kiugrott a kezemből.
Azonnal feltérképezi a lakást.
– Nem tudtam, hogy ennyire szereted a munkádat.
– Ne legyél képmutató! Nem így terveztem, egyszerűen csak
így jött össze. Egyáltalán te mit keresel itt? Most már mindennap
a nyakamra fogsz járni?
– Nem fogok. Ami azt illeti, néhány napra, pontosan nem
tudom mennyire, de hazautazom Atlantába. Ezért is hoztam
magammal Sherlockot. Örülnék, ha vigyáznál rá, amíg távol
vagyok.
– Hogyhogy? – kérdezi karba tett kézzel. – Csak nem visszahúz
a szíved?
– Nem. Van egy megoldásra váró ügy, amit lehet, hogy most
végre le tudunk zárni.
– Mit szól hozzá Elena?
– Ő is velem jön.
– Na tessék. Ennyire komoly köztetek a dolog?
– Ez most szigorúan munka.
– Aha. Azt leszámítva, hogy ágyba bújsz a főnököddel. Igazam
van?
– Ne legyél arrogáns!
– Nem vagyok. De úgy hiszem, hogy egy-egy az állás, ami azt
jelenti, ugyanazon a pályán játszunk mindketten.
– Mia – megszorítom a vállát. – Te vagy nekem a legfontosabb,
tudod nagyon jól.
– Tudom.
– Megígértem neked, hogy meg foglak védeni, és vigyázok
rád.
 – De nem verheted be minden pasas képét, aki csúnyán néz
rám.
– Nem. Mondjuk a főnököd most nagyon közel áll hozzá.
– Ő nagyon rendes pasas.
– Azt majd meglátjuk.
– Gyere ide! – Mia felkapja Sherlockot, és megpuszilja a feje
búbját. – Úgy néz ki, pár napig én vigyázok rád. Jó lesz? –
Sherlock vidáman csóválja a farkát. – Jó lesz hát. Apuci elmegy
pár napra.
– Nem vagyok apuci! Ne gúnyolódj!
– Jól van na! – Játékosan vállon bokszol. – Tudom, hogy
mennyire szereted. Jut eszembe, Elena mit szólt a kis
barátodhoz? – Nevetve teszi fel a kérdést.
– Mi olyan vicces?
– Izmos nyomozó hónaljcirkálóval.
– Ez is csak egy sztereotípia.
– Akárhogy is, a kis Sherlock – magasba emeli – igazi kis
puncimágnes.
– Te hülye vagy Mia – felnevetek. Bár tény, hogy Sherlock
vonzza a nőket. Valamiért cukinak találják. Azt meg főleg, ha
egy olyan kaliberű pasas a gazdája, mint én. – Egyébként
honnan tudod, hogy találkoztak már? – kérdezek vissza, mire
vadul elmosolyodik.
– Ugyan már! Biztosra veszem, hogy már felvitted a
lakásodba.
– Hamar összebarátkoztak.
– Akkor ti most jártok?
– A mi kapcsolatunk ennél kicsit bonyolultabb.
 – Nincs ebben semmi bonyolult. Ha megvan a kémia, később
valószínűleg kialakulnak az érzelmek. Akkor miért ne
alkothatnátok egy párt?
– Esküvőt nem szeretnél szervezni?
– Csak szólnod kell! – Rám kacsint. – De most komolyan.
Bemutatod anyának?
A húgom olyan kérdéseket tesz fel, amiken, bevallom, egy
percig sem gondolkodtam. Azt sem tudom, egyáltalán hol
töltjük azt a pár napot. Az albérletem még mindig megvan.
Azért tartottam meg, ha Miamiban nem úgy jönnek össze a
dolgok, akkor postafordultával hazamegyek. Arra viszont nem
gondoltam, hogy maradni akarok. Szóval az albérlet üres.
– Figyelj, mennem kell, mert nemsokára indul a gép.
– Aha, terelj csak. Szerintem mutasd be neki. Biztosan
kedvelné. Elena jó fejnek tűnik.
– Meglátjuk. Vigyázz Sherlockra! – Elveszem tőle, és magam
felé fordítom. – Legyél jó kutya, és fogadj szót! De ami a
legfontosabb, ne szedd szét a húgom cipőit, mert utcára rak.
– Nem tenném, te is tudod! De tény, hogy a cipők és azok
területe tiltott zóna! – Elveszi tőlem Sherlockot, majd miután
megpuszilta, leteszi a földre. – Mars! – Megpaskolja a fenekét. –
Nyugi! Minden rendben lesz.
– Nem miatta aggódom.
– Miattam sem kell.
– Sietek vissza. Addig is maradjunk napi kapcsolatban.
– Persze. Esetleg ne tegyek óránként jelentést neked?
– Akár.
– Pisiszünetek?
 – Az nem fontos.
– Na, menj!
Megölelem Miát. Féltem őt. Azért jöttem vele, hogy ne legyen
egyedül. Erre fel most hazamegyek, és ő itt marad. A
nyugalmamat pedig cseppet sem segíti elő, hogy a pöcs főnöke
bemászott a bugyijába.
– Nick!
– Igen?
– Megfojtasz.
Elengedem.
– Ha bármi gáz van, azonnal hívj, és repülök vissza az első
géppel.
– Oké. Most menj! Kapd el azt a rohadékot!

Megbeszéltük Elenával, hogy majd a repülőtéren találkozunk.

Hiába ajánlottam fel, hogy arra fordulok a taxival,
természetesen nem felelt meg neki a dolog. De ezen nem is
csodálkozom. Szereti, ha úgy mennek a dolgok, ahogy ő akarja.
Épp végzek a becsekkolással. Felveszem a repjegyet, és
megfordulok. A tömegből egyből kitűnik. Most is elegáns. Ha
nem tudnám róla, hogy gyilkossági nyomozó, esküszöm, azt
hinném, valami irodista nőszemély, aki kőkemény
jövedelemmel rendelkezik, és ezt a jövedelmet bizony nem
szégyelli ruhákra költeni. Fehér selyem blúz, szürke
ceruzaszoknya, fekete magas sarkú. A haja szorosan copfba
fogva, az ajka vörös, ami valósággal sikolt, hogy csókold meg.
Egyszerűen nem tudom levenni róla a tekintetemet egy
pillanatra sem.
– Szia! – Kimért és távolságtartó. Ahogy mindig.
– Akár egy jól menő üzletasszony. – A derekára csúsztatom a
kezemet. – És nem kell a jégkirálynő szerep. – A füléhez hajolok,
magamba szippantom finom virágillatát. – Ne tarts távolságot.
Főleg velem szemben ne! – A nyakába csókolok, majd
elhúzódom tőle. Diadalittas mosolyra húzódik a szája. Sok férfi
fél a határozott nőktől, mert egyszerűen nem tudnak velük mit
kezdeni. Aki céltudatos, akinek elvei vannak és álmai, azokat
nehéz irányítani. Elena pontosan ilyen. Nos, irányítani nem
akarom. Sem megváltoztatni. De hogy az uralmam alá akarom
hajtani, az nem kérdés. Magamnak akarom az álmait és a
vágyait. Azt hiszem, mindig is ilyen társat képzeltem magam
mellé. És itt nem a munkára gondolok, bár az sem
elhanyagolható. Elena olyan, mintha a másik felem lenne, csak
éppen dögösebb kivitelben.
– Mindig így öltözködöm. Megyek, becsekkolok. – Flegma és
rátarti. És a rohadt életbe, ezt is csípem benne. Kikerül, és a
pulthoz áll. Habár Elena mindig olyan rideg és kemény, most
valami mégsem stimmel. Persze most is kifogástalanul néz ki,
de a szeme alatti finom kis karikák elárulják. Nem sokat aludt.
Biztosra veszem, hogy az ügy aktáját bújta. Ahogy abban is
biztos vagyok, ő is rájött arra, hogy bizony sokkal több köze van
a sorozatgyilkossághoz, mint hinné. Remélem, a segítségével el
tudjuk kapni a gyilkost, mert egyre inkább úgy hiszem, hogy
Elena a megoldás kulcsa, és ezzel már ő is tisztában van.
Felszállunk a gépre, és leülünk egymás mellé. Egészen addig
nem szólunk egymáshoz, amíg a magasba nem emelkedünk.
Utálom a felszállást. Olyan érzés, mintha a seggem ki akarna
ugrani a számon.
Egy mosolygós légiutas-kísérő mellénk lép.
– Hozhatok valamit? – kérdezi kedvesen.
– Nem, köszönöm. – válaszolom.
Nem sűrűn utaztam repülővel, ezért csak nagy
általánosságban nyilatkozom, hogy a stewardessek szép nők.
Nem tudom, mi a céljuk a légitársaságoknak ezzel, de az biztos,
hogy nyugtatóan hat az utasokra, leginkább a férfiakra. Elena
ügyet sem vet ránk, szótlanul bámul kifelé az ablakon. Az
utaskísérő elmosolyodik, majd végigsimít a vállamon, és
távozik. Kedves, egyben figyelemfelkeltő gesztus. Minden pasas
álma, hogy döngessen egyet egy hasonló kaliberű nővel a
klotyóban. Azonban mindez mit sem ér, ha egy olyan nő ül
melletted, mint Elena. Felé fordulok. Szemmel láthatóan ideges,
ezért a combjára teszem a kezemet, mire hanyagul felém fordul.
– Elmondod, mi a baj?
– Nincs baj.
– Feszült vagy.
– Nem vagyok.
– Mondanám, hogy lenyugtatlak, de most nem alkalmas sem a
hely, sem az idő.
– Úgy gondolod, hogy le tudnál nyugtatni? – Kicsit szétnyitja a
lábát, az ajkai is elválnak.
Ajkak…
– Igen. Le tudnálak. És te élveznéd.
– Csináld! – utasít kihívóan. Elena olyan, akár egy tornádó. A
semmiből megjelenik a piszkosul dögös énje, ami nem ismer
határokat. Magával ragad. Szétszaggat. Majd miután kitombolta
magát, földhöz vág.
Félelmetes, mégis gyönyörű.
– Tessék?
– Ne a légiutas-kísérővel flörtölj, ha itt ülök melletted.
– Eszembe sem jutott. – Beljebb csúszik a kezem. – Hiszen itt
vagy nekem te. Izgalmas, szexi… – Már majdnem elérem a
csiklóját, amikor hirtelen megrázkódik a gép.
– Baszki! – felmordulok, mire kacéran elmosolyodik, és
közelebb hajol hozzám. Az illata most is fenséges. De mégsem
ez vonzza magára a pillantásomat, hanem a dekoltázsa. Az a
felső gomb valósággal üvölt felém, hogy tépjem le. A szánk
majdnem összeér. A levegő fullasztóan fojtogatóvá válik.
Remélem arra gondol, amire én…
– Pisilnem kell. – Elhúzódik tőlem, majd feláll, és elindul a
mosdó felé. Nem kérdés, hogy utána nézek. A csípője lágyan
ring, a szoknyája már-már polgárpukkasztóan simul kerek
fenekére. Kinyitja az ajtót, rám pillant, majd óvatosan becsukja
az ajtót, közben az ujjával végigsimítja a szélét.
Arra gondol.
Ez felhívás. De még mennyire.
Fészkelődni kezdek a széken, közben finoman lejjebb húzom
a nadrágomat. Nem várok tovább, felpattanok, és utánamegyek.
Kurvára nem érdekelnek a szabályok, amikor úgy nézett rám.
Mindketten ugyanazt akarjuk. Körbenézek, mielőtt kinyitom az
ajtót. A stewardess épp a gép végében van. Lenyomom a
kilincset, és kinyitom az ajtót. Elena a falnak támaszkodva
engem néz, közben kihívóan végigsimít a melle között.
Becsukom az ajtót, és magamhoz rántom.
– Azt hittem, nem jössz utánam.
Nem válaszolok, az ujjaim közé csavarom a copfját, finoman
meghúzom, mire a feje hátrabillen.
– Tudtad, hogy utánad jövök. – A nyakába csókolok, közben
próbálom kigombolni a blúzt, de az a kibaszott kis gomb
keményen ellenáll. Elena felnevet, mire még jobban meghúzom
a haját.
– Esküszöm, letépem rólad!
– Meg ne próbáld! Ez egy nagyon drága darab.
– Ne játssz velem! – Felrántom a szoknyáját, közben ő
kigombolja a sliccemet, letolja a nadrágomat és a bokszeremet,
majd megmarkolja a farkamat.
– Akarod, hogy játsszak veled? – búgja olyan lágy hangon,
hogy a testemben lévő összes vér a farkamba vándorol. A
nyakába harapok, érzem, hogy szinte lüktet a vér az ereiben. A
bugyijába nyúlok. Felmordulok, ahogy megérzem, milyen
lucskos.
– Milyen mocskosul nedves vagy! – Belenyomom az ujjamat.
Felnyög, közben a medencéje előre billen. Mohón csókolom,
közben az ujjam ki-be jár forró hüvelyében.
– Alig vártad, hogy megdugjalak, igazam van?
Becsukja a szemét, mire még mélyebbre nyomom benne az
ujjamat.
– Igazam hát! – ellököm a kezét, megmarkolom pulzáló
farkamat, és egy határozott mozdulattal előre lendítem a
csípőmet. Olyan mélyre lököm magam benne, hogy valósággal
belesikolt a számba. Teljesen rátapasztom a számat az övére, a
nyelvem a szájába tolul, miközben rendíthetetlenül mozgok a
lába között. Az egyik lábát a derekamra kényszerítem, és kicsit
oldalra feszítem, hogy jobban hozzáférhessek. Leírhatatlan
érzés több ezer méter magasan benne lenni. Érezni, hogy
mennyire vágyik rám. Minden érzés és gondolat felfokozódik a
testemben. Az adrenalin valósággal végigzubog bennem.
– Ne hagyd abba! – zihálja fullasztó csókunk közé. Egyszerre
mozgunk. Egy testként. Olyan tökéletes és nyers ez a pillanat. A
csókok egészen mélyre hatolnak. Valósággal simogatják a
lelkünket. Mert nemcsak én élvezem ezt ilyen piszkosul, hanem
ő is. Nemcsak engem emészt el a vágy, hanem őt is. Az, hogy
Elena az enyém, mert nem kérdés, hogy az enyém, mérhetetlen
örömmel tölt el. Olyan, mint mikor egy hadvezér megnyer egy
lehetetlennek tűnő háborút. Mert tény, hogy őt kőkeményen le
kellett igázni. És végül behódolt nekem. Birtokba vettem a
testét, még ha a szívét nem is értem el. Egyáltalán el akarom?
Mert tény, hogy nem az a fajta nő, aki lehorgonyoz egy pasi
mellett. Nem az az érzelgős fajta. Egymás mellett
robbanékonyak vagyunk. Ő a bomba, én a kanóc. Ha
meggyújtjuk, felrobban, és elpusztít mindent maga körül. Ahogy
a szemébe nézek, ahogy a teste magába fogad, úgy hiszem,
legbelül meg is válaszoltam a kérdést.
Akarom a robbanást.
Akarom a pusztulást.
Még akkor is, ha nagy esély van arra, hogy odaveszek.
A kielégülés mérhetetlen erővel lecsap ránk, forró magom
belelövell, a szánk még egyszer egyesül egy utolsó szenvedélyes
csókban. A katarzis bekövetkezik, ahogy egymásnak feszül a
testünk, a vágyunk, az akaratunk és a létezésünk. Egymás
szájába zihálunk, még mindig benne vagyok, kiélvezzük az
utolsó pillanatokat is. Úgy érzem, egyre közelebb kerülök hozzá.
És ő is hozzám…
Kopognak. Valaki eszeveszett módon rángatja az ajtót.
– Van bent valaki?
Csendben felnevetünk, miközben lassan kihúzódom belőle.
Leereszti a lábát, majd nehezen a vécé fölé helyezkedik.
– Menj ki!
– Zavar, ha látom?
– Nem férek el. Tudod, te felhúzod a gatyádat, és el van
intézve. De én… – felvonja a szemöldökét.
– Jól van. Siess! – Megfordulok, közben begombolom a
nadrágomat, és kinyitom az ajtót. Egy mogorva képű férfi áll
előttem.
– Elnézést. – Ellép mellettem, mire elé állok.
– Várjon még!
– Mi van? – Elégedetlenkedik, mire a következő pillanatban
kilép Elena is.
– Ez most komoly? Ide járnak dugni? Nem bírnak magukkal?
– Ilyen nő mellett maga se bírna! – Megfogom Elena kezét, és
visszamegyünk a helyünkre. Mindketten vigyorgunk, mint aki
megnyerte a lottót. Leülünk. Hátradöntöm a fejem, becsukom a
szememet, és veszek egy mély levegőt. Forró lehelet ül a
számra. Édes illat kúszik az orromba.
– Milyen nő?
– Kívánatos – válaszolom azonnal, közben még mindig csukva
van a szemem. Apró csók, puha nyelv, ami finoman végigsiklik
az alsó ajkamon.
– Örülök, hogy eljöttél. – Suttogom magam elé. Nem kapok
választ. Eltűnik a csók, az illat, az ajkak. Kinyitom a szemem, és
rápillantok. Most először látom azt, hogy Elena Wallace fél.
És ez elgondolkodtat…

– Itt laksz? – Leteszi a táskáját az asztalra.

– Itt laktam. – Ledobom a csomagokat. – Meg akartam tartani
az albérletet, mert nem tudtam, hogy alakulnak a dolgaim
Miamiban. Meg persze a húgom dolgai.
– Rendes tőled, hogy képes voltál feladni az itteni életedet
azért, hogy vele menj. Mondjuk, ez egy kicsit túlféltő dolog, de
érthető. Gondolom a húgod nem örült túlzottan.
– Fogalmazzunk úgy, hogy nem igazán volt választása.
– Fojtogató tud lenni ez a fajta szeretet.
– Nem fojtogatok. – Elé lépek és az asztalhoz szorítom. – De
tény, hogy megvédem a szeretteimet.
– Szerencsések.
– Azok – közelebb hajolok hozzá. – Elárulhatnál te is néhány
dolgot magadról.
– Csak szex.
– Egy. Az nem zárja ki, hogy többet tudjak rólad. Kettő. Egyre
inkább úgy érzem, hogy ez nem csak alkalmi szex.
– Úgy ér-zed? – kérdez vissza szótagolva.
– Úgy. És te is ezt érzed, ne tagadd! – Épp megcsókolnám,
amikor megszólal a csengő. – Picsába!
Ahogy kinyitom az ajtót, valósággal beviharzik a legjobb
barátom, Scott. Valahogy mindig is különös érzéke volt a szar
időzítésekhez.
– Szevasz, öregem!
– Szevasz!
Kezet fogunk.
– Ennyire ne örülj nekem, hallod.
– Mindig a legjobbkor – rákacsintok.
– Azért örülök, hogy itt vagy.
– Azért én is.
– Ha nem tévedek ő…
– Elena Wallace – néhány kecses lépéssel előttünk terem, és
Scott felé nyújtja a kezét.
– Scott …
– Gondoltam jól fog jönni egy kis erősítés.
– Ha nem gond, én elmennék mosdóba.
– Hogyne, a konyha melletti ajtó jobbra.
– Köszönöm.
Ahogy Elena távozik, Scott füttyent egyet.
– Említetted, hogy dögös a szőke, de azt nem, hogy ennyire.
Hogy tudod a gatyádban tartani a farkadat mellette?
– Hát, hidd el, nem könnyű – megpaskolom a képét. – Ja, és
többszörösen is buktad a fogadást.
– Kapd be! – válaszolja duzzogva. – Említetted, hogy lehet ő is
veled utazik, de nem gondoltam volna, hogy tényleg magaddal
hozod. Miért?
– Ezt most hosszú lenne elmondani, majd inkább
megbeszéljük négyszemközt. Az a lényeg, hogy biztos vagyok
benne, Elena az ügy megoldásának kulcsa.
– Miből gondolod?
– Túl sok az egybeesés. Több kapocs is van közte és az
áldozatok között.
– Szőke és fiatal. Na bumm. Elena Miamiban lakik, a tettes
Atlantában gyilkol.
– Igen, csakhogy ő atlantai.
– Na várjál. Össze kell szedni a kirakós darabjait – feltartja a
kezét. – Mikor költözött Miamiba?
– Pontosan nem tudom, de több éve már.
– Akkor miért gyilkol a tettes hozzá hasonló nőket, ha több
éve elköltözött? Érted, hova akarok kilyukadni? Egyszerűen
nincs, vagyis nem lehet kapcsolat közte és a gyilkos között.
– De mi van, ha mégis? Mi van, ha az a bizonyos kontakt
évekkel ezelőtt született.
– Baszd meg …
Elena jelenik meg épp a beszélgetés végére.
– Na, fiúk? Hol kezdjük a nyomozást? – Először rám, majd
Scottra pillant.
– Újra átvesszük az ügy anyagait pontról pontra. Összerakunk
egy táblát.
– Nagyszerű. Beszélni akarok a halottkémmel.
– Hát, az nem lesz egyszerű.
– De ugye te megoldod? – kérdezi Elena.
– Meg. Valahogy meg. A lényeg, hogy ez egy totál magánakció.
Ha megtudják, hogy információkat szivárogtatok ki…
– Nyugi! – Megszorítom Scott vállát. – Nem fogunk
bemasírozni a kapitányságra, sem hősködni. Lapulunk, mint
szar a fűben. Te csak mondd el, amit megtudsz, mi pedig a
háttérben csendben nyomozunk. Amúgy sem akarunk feltűnni,
nem igaz? – Elenára pillantok.
– De igaz.
– Helyes – bólintok.
– Akkor én megyek. Mindenképpen értesíteni foglak, ha
sikerült egyeztetnem a halottkémmel. Úgyis jön nekem egy
szívességgel.
– Frankó!
Öklözünk egyet.
– Hívj, ha van valami fejlemény.
– Oké! Addig ti kezdjétek el összerakni az anyagot. Csá. Elena!
– Scott.
Scott amilyen gyorsan megjelent ugyanolyan gyorsan
távozott.
– A barátod nagyon pörög.
– Ettől az ügytől mindig felbolydul a város.
– Mesélj róla!
– Gondolom, olvastad az anyagot.
– Igen. De hátha vannak még olyan információk, melyek nem
hivatalosak, viszont te a birtokukban vagy.
– Nincsenek. Az a helyzet, hogy most valóban nincsenek. Évek
óta nyomozunk a tettes után, de mindig zsákutcába jutottunk. A
nyomokat ügyesen eltüntette maga után, a testeket a
Chattahoochee folyóba dobta. Így nem igazán találtunk
használható nyomot. Se DNS, se szemtanú, semmi. A pasas
olyan, akár egy szellem.
 – Olvastam, hogy az áldozatokat megerőszakolta. Ondósejtek?
Hám?
– Semmi. Óvszert használt. Habár az áldozatok próbáltak
védekezni, mégsem találtunk rajtuk még csak egy bőrfoszlányt
sem. A vérvizsgálat kimutatta, hogy az áldozatok erősen be
voltak nyugtatózva, így cselekvőképtelenné váltak.
– Aljas szemétláda! – Elena arca dühbe torzul, a kezét ökölbe
szorítja.
– Csinos szőke nők az áldozatok – eltűnök, majd ismét
megjelenek egy hatalmas táblával. Előveszem a táskámból az
aktát, kiszedem a fényképeket, és feltűzöm a táblára. – Fiatalok.
Egyedülállók. Akárcsak te.
Rápillantok. Mintha Elena tökéletes másai lennének. Még a
szemük színe is stimmel.
– Emma huszonhat, Harper huszonhét, Chloe huszonnyolc,
Violet huszonkilenc, Aurora harminc, Sarah harmincegy, Alice
harminckettő, Piper harminchárom éves volt.
Ismét rápillantok. Látom rajta, hogy rájött.
– Harminchárom…
– Mint te. Minden évben a te korodban megegyező áldozatot
választott a gyilkos.
– Ismer engem.
– Igen. Elena! – elé lépek, és megszorítom egy kicsit a vállát. –
Van esetleg sejtésed, hogy ki lehet?
– Honnan lenne? – idegesen felcsattan.
– Bárki, akire gyanakszol? Egy rosszakaró. Esetleg olyan,
akivel kapcsolatba kerültél a munkád során. Középiskolai
rivalizálás vagy bármi.
 – Nem, nem és nem. – Elhúzódik tőlem. – Amikor elköltöztem
innen, még nem voltam rendőr. Egyszerűen fogalmam sincs.
Nem tudom, igazat mond-e vagy hazudik. Elena tekintetében
nem mindig könnyű olvasni. Ha a gondolatairól van szó, akkor
meg főleg. Az ablak elé áll, karba tett kézzel. Talán többet tud,
mint amit elmond nekem. Mögé állok. Egy ideig habozok, hogy
megérintsem-e. Sokszor olyan közel érzem magamhoz, de
ugyanilyen sokszor érzem azt, hogy rohadtul távol van.
Szeretném elérni. Szeretném, ha bízna bennem. Nem csak egy
dugópajtás akarok lenni neki. Valamiért több. És a valamiért
azért van, mert szeretek vele lenni. Mert fontos nekem. Ismét
megfogom a vállát, de ezúttal sokkal gyengédebben.
– Ugye elmondanád, ha lenne bármilyen ötleted?
– El.
– Szeretném, ha megoldanánk ezt az ügyet. Együtt. –
Lehajolok hozzá. A szám már majdnem a nyakához ér, amikor
váratlanul kihátrál az ölelésből.
– Vegyük sorra az ügyet! Minden egyes apró részlet fontos
lehet. A helyszíni képek, a vallomások, a szakértői vélemények.
Hátha átsiklottatok valami fölött.
– Szerinted én csak úgy átsiklok valami fölött? – kérdezem
karba tett kézzel. Kicsit rosszulesik, hogy ennyire nem ismerte
még ki a képességeimet. Habár én is ember vagyok, hibázhatok
a munkámban. Nálam nem a száz százalék a cél. Az ezer. Ha
megkapok egy ügyet, akkor nincs se éjjelem, se nappalom.
Kitölti a mindennapjaimat egészen addig, amíg meg nem oldom.
Ez a gyilkossági ügy túl régóta húzódik, túl régóta emészti az
ártatlanokat. Engem is. Hiszen minden napot kudarcként élek
meg az első gyilkossági eset óta. Hiába a rengeteg megoldott
ügy. Ezt az egyet mégsem tudtam megoldani. De érzem, ezúttal
sokkal hamarabb felgöngyölítjük az ügyet, mint hinnénk. De
ehhez kell Elena! Az, hogy egyenrangú partnerként kezeljen.
 Elena
Miután vizuálisan is összeraktuk az ügy anyagát Nickkel, úgy
éreztem, le kell lépnem. Gyorsan magamra kaptam az
edzőcuccomat, és futásnak eredtem. Soha nem indulok el
nélküle. Miamiban nagyon sokszor próbáltam így oldani a
stresszt. Ha nem edzőteremben vertem a bokszzsákot és
emeltem a súlyokat, vagy a lőtéren eresztettem bele egy tárat a
céltáblába, akkor a futás maradt.
Atlanta más…
Itt nincsenek homokos partok, jókedvűen nevetgélő
emberek. Csak magas és robusztus épületek véget nem érő sora.
Habár nagyon szerettem itt élni és ez az otthonom, Miami, a
napfény, a part, az óceán morajlása elhozta nekem a békét.
Viszont most nincs lelki béke. Ez az ügy, ami évekig elkerült, a
Nickkel való találkozásom után rám talált.
Rám várt.
Pontosan úgy, ahogy a gyilkos, aki hozzám hasonló nőket
gyilkol meg, méghozzá brutális módon. Rengeteget
gondolkodtam azon, hogy milyen kapcsolat lehet közte és
köztem. Többféle variációt végigvettem, rengeteg életeseményt,
embereket, akikkel a legkisebb mértékben is összetűzésbe
keveredtem. Valahogy senkire sem illik a profil. Nehéz egy
intelligens sorozatgyilkos nyomára bukkanni. Talán nekem
azért is nehéz, mert kötődöm hozzá. Vagy ő hozzám. Azok a
lányok, nők nem tehetnek semmiről. Mindössze annyi volt a
bűnük, hogy hasonlítottak rám. A tudat, hogy miattam haltak
meg, valósággal felőröl. Hogyan fogok így tükörbe nézni nap
mint nap? Hiszen mindenhol őket látom.
Az élettelen tekintetüket.
A meggyalázott testüket.
Felegyenesedem. Hideg verejték csorog végig a hátamon.
Rossz érzés kerít hatalmába. Ugyanaz, ami a születésnapom
előtt is. Körbenézek. A város szinte lüktet körülöttem, csak én
sorvadok. A napfény meleg, én mégis reszketek. Futásnak
eredek. A talpam valósággal belesüllyed az aszfaltba. Egy
kívülálló szemében talán ámokfutónak tűnök. Megállok Nick
lakása előtt, lehajolok, megtámaszkodom a térdemen, minden
erőmmel próbálok levegőhöz jutni. Üldöz valami, amiről
fogalmam sincs, mikor ér utol. Nem tudom, legyőzhető-e.
Pontosan ezért költöztem el innen. Mert ez az érzés a
mindennapjaim része volt. Nem akarom ezt. Erősnek kell
lennem, seggbe kell rúgnom a gyengeséget, hogy jó messzire
repüljön tőlem. Most az ügyre kell koncentrálnom, semmi
másra. Minél hamarabb megoldjuk, annál hamarabb magam
mögött tudom hagyni ezt a várost.
Ismét felegyenesedem. Erősen gondolkodom a
számkombináción, amit Nick mondott. Kizuhant az agyamból ez
a cseppet sem jelentéktelen információ. Összeszorítom a
szemhéjamat, egyenletesen veszem a levegőt, közben
koncentrálok. Pillanatokon belül megjelennek előttem a
számok. Beütöm a kezelőpanelen őket, és kinyílik az ajtó. Alig
érzem a testemet, szinte felvonszolom magam az első emeletre.
 Kopogok.
Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat, közben
megtámaszkodom az ajtófélfán. Nem akarok még szólni a
családomnak arról, hogy itthon vagyok. Jobb, ha ebből
kimaradnak, ezért Nicknél húzom meg magam.
Nick végre kinyitja az ajtót. A haja kócos, a szeme még mindig
kissé álmos.
– Megjöttél?
Nézem őt egy ideig, majd szó szerint nekiesek. Berúgom a
lábammal az ajtót, közben megpróbálom lerángatni róla a pólót.
Muszáj kikapcsolnom. Muszáj egy olyan helyre menekülnöm,
ahol tudom, nem ér el a gonosz.
Nick nemcsak társ, hanem menedék.
Az én menedékem…
– Khm… – valaki megköszörüli a torkát mögöttünk.
Elhúzódom Nicktől. Scott áll előttünk vigyorogva, karba tett
kézzel. – Jöjjek vissza később?
– Nem kell! – válaszolom nyersen. – Mid van? – kérdezem
türelmetlenül.
– Időpontom a halottkémhez. Mit gondolsz, el tudsz készülni
fél órán belül?
– El! Mindjárt jövök. – Elindulok a fürdőszoba felé, közben
hallom, hogy a fiúk rólam beszélnek.
– Elena kemény nő! Hogy bírsz el vele?
– Megoldom, ne aggódj! – válaszolja Nick.
Hát persze, hogy meg. Ezért tud nap mint nap a bugyimba
mászni.
– Azt hittem, szétszed, úgy neked esett.
 – Ő ilyen. Mindig tudja, mit akar.
– Mázlista – hallom Scott hangját, ahogy becsukom a
fürdőszoba ajtaját.
Így van. Mindig tudtam mit akarok.
De valamiért most nem működik megfelelően az iránytűm…

Fél órán belül elkészültem. A zuhany alatt mintha újra

visszataláltam volna magamhoz. Nick számít rám. Ahogy az
áldozatok is. Scott autójával mentünk a halottkémhez. Úgy
surrantunk be, akár a tolvajok. Nincs hatásköröm ebben az
ügyben, mégis minden erőmmel azon vagyok, hogy megoldjam.
– Mit tud elmondani az áldozatról? – kérdezem a fiatal
doktornőt, aki nem lehet több harmincnál. Sokszor
elgondolkodtam azon, miért lesz valakiből patológus. Hogyan
lehet felnyitni egy testet, kutakodni benne, majd miután
megtalálta a kérdésekre a választ, végül összezárja. Nem marad
más, csak néhány oldalnyi papír. Az én életemben mindennapos
a halál, ezt a formáját valahogy mégsem tudtam érdektelenül
kezelni soha.
– Az áldozat feltehetően éjfél és egy óra között halt meg. A
halál oka a testen ejtett többszöri szúrás. Megvizsgáltam az
előző sérüléseket, összevetettem a képeket. A vizsgálatok során
igazolást nyert, hogy ugyanazzal az eszközzel ölték meg ezeket
a nőket.
– Milyen gyilkos fegyverről van szó?
– Feltehetően egy vadászkésről. Több mint tizenöt centis
vékony penge, aminek egyik oldala borotvaéles, a másik
enyhén bordázott. Minden esetben a markolatig döfte a gyilkos
a kést a testbe, ami véleményem szerint heves érzelmekre
enged következtetni.
Jól következtet…
– Hány késszúrást számolt a testen?
– Minden esetben eltérő volt a szúrások száma.
– Most mennyi?
– Hat. Az utolsó döfés végzett az áldozattal, ami közvetlen a
szívet érte. Az összes többi véleményem szerint csak kínzás volt.
Az első három szúrás nem ért létfontosságú szervet, nem is volt
nagy a vérveszteség.
– Akkor nemcsak pszichopatával van dolgunk, hanem
szadista hajlamai is vannak – vág közbe Nick.
– Véleményem szerint azért végez ilyen brutálisan az
áldozataival, mert érzelmek kötik valakihez. Sajnos sokszor
találkoztam már hasonló üggyel.
– Olvastuk, hogy történt szexuális bántalmazás is – folytatja
Nick.
– Igen. Az áldozat szervezetében nyugtatót mutattunk ki.
Ezért nem találtunk erős védekezésre utaló nyomokat. Az aktus
közben nem volt teljesen magánál. Viszont az megfigyelhető
volt, hogy akkor egyáltalán nem bántalmazta a tettes az
áldozatot. Sőt, találtunk a testen illatanyagot, a hajában pedig
egy-két virágszirmot.
– A gyilkos valamiféle rituálét hajtott végre az áldozaton. –
Vág közbe ismét Nick. Én is erre a következtetésre jutottam.
– Igen. – Helyeselve bólogatok. – A szexuális közösülés
számára fontos volt. Majd ez az érzelmi felfokozottság egyfajta
dühbe váltott át. Meg kell próbálni valahogy szűkíteni a kört. A
gyilkos elveszített egy fontos személyt. És ez váltotta ki nála a
gyilkossági hajlamot.
– Mégis, hogy a fenébe szűkítsünk? Tudod, hány férfi lakik
Atlantában?
– Nincsenek pontos számadataim, de bizonyára nem kevés.
Viszont az elmondottak alapján újra át kell néznünk az anyagot.
Kérnénk egy részletes jelentést a vizsgálatról.
– Ne haragudjon, de sajnos nem adhatom ki a vizsgálatok
eredményeit.
– De nekem kiadhatod! – Scott a doktornő mellé lép.
Bizalmasan néznek egymásra. Nem lepődnék meg, ha Scott
megdugta volna. Nick mesélt egy-két apróságot a barátjáról,
többek közt megemlítette, hogy nem veti meg a gyengébbik
nemet.
– A szabályok…
– A szabályok rám nem vonatkoznak. Vegyük úgy, mintha ők
itt sem lennének.
– Vegyük… – elfordul, sietősen kinyomtatja a boncolási
jegyzőkönyvet, és átadja nekünk.
– Köszönöm. – Scott rákacsint, mire halványan elmosolyodik.
– Hogyan tovább? Hozzád? – Nickre pillant.
– Jah.
– Ugorjunk be előtte valahova kajálni, eléggé flamós vagyok.
– Nem piknikezünk! Majd rendelünk egy pizzát – vágok
közbe, mire elhúzza a száját.
– Jól van, de akkor extra adag feltéttel.
 – Scott. – Nick megszorítja a vállát. – Hozd el az összes
nyomozati anyagot az irodából!
– Az összeset?
– Igen. Át kell rágnunk magunkat mindegyiken újra. Több
szem többet lát. – Rám néz.
– Egyetértek.
– Jól van. De mire odaérek hozzád, legyen kaja! – intőn Nickre
mutat. – Tudod, hogy korgó gyomorral nem tudok hatékonyan
dolgozni.
– Tudom, tudom. Na, menj! – Megpaskolja az arcát.
– Azt hiszem, hosszú éjszaka áll előttünk. – Felsóhajt, közben
a derekamra csúsztatja a kezét.
– Azt hiszem, ez a mi szakmánkban teljesen normális.
Főleg az én esetemben. Ha épp nem egy megoldandó ügyön
dolgozom, akkor rémálmok gyötörnek. Talán éppen ezért
vetettem bele magam mindig az éjszakába. Hajszoltam a
bűnösöket, az élvezeteket, bízva abban, hogy a fáradtság végül
magával ragad.
De végül nem így lett.
Minden este a saját szörnyetegem ragadott el…

Nem tudom, hány óra lehetett, amikor hullafáradtan az ágyba

zuhantunk. Nick, Scott és én sorra vettük az összes esetet. A
táblára már nem fért fel, azért a földön folytattuk tovább a
munkát. Szörnyű volt látni a halált és annak brutális pusztítását.
Mindig más és más arcot öltött magára. Nem volt kegyes.
Kíméletlenül ragadta magával az ártatlan lelkeket.
Ahogy a fényképeket néztem, olyan volt, mintha
kapcsolódnék hozzájuk. És nem csak a külső személyiségjegyek
miatt. Egy láthatatlan – és azt hiszem, elpusztíthatatlan – kapocs
született köztük és köztem. Éreztem a fájdalmukat, velük együtt
küzdöttem az utolsó levegővételig. Majd mikor elmentem
zuhanyozni, és végre egyedül maradtam, könnyeket ejtettem
miattuk. Az ő szenvedésük az enyém is. Belém ivódott a
pillantásuk és az elmúlásuk…
– Jó reggelt! – Nick jelenik meg, tálcával a kezében. Már
megint. Kiváltságosnak érezhetem magam, amiért a dögös
nyomozóm ágyba hozza a reggelimet, és már nem az első
alkalommal.
– Mi jót vettél? – kérdezem kíváncsian, közben felülök.
– Most kivételesen sütöttem.
– Sütöttél? – kérdezek vissza meglepetten. Sütött. Elképzelem,
ahogy a testre simuló kis bokszerében éppen a tűzhely mellett
sütöget. Izgató kép…
– Nyugodj meg, nem vagyok egy Gordon Ramsay, csak nagyon
édesszájú. – Leül mellém, közben az ölembe teszi a tálcát.
– Palacsinta?
– Aha. Jó sok mogyorókrémmel és lekvárral. Remélem
szereted.
– Szeretem.
A nagyi sokszor készített nekem apró kis mosolygós
palacsintákat édes juharsziruppal. Felveszem a villát, és
kanyarítok magamnak egy darabot a puha tésztából.
– Hmm… hmm… ez nagyon finom. – Elismerően bólintok,
közben még egy falatot vágok.
– Anya tanított meg elkészíteni, ugyanis a húgom imádja.
Sokszor kivágta a hisztit, hogy süssek neki. Mivel nem tudtam,
ezért megkértem anyát, hogy tanítson meg. Legalább ilyenkor le
tudtam nyugtatni Miát. Kurva hisztis tudott lenni, ha úgy akarta.
– Igazi nagytesó vagy, aki szereti a húgát.
– Meg a csendet. Anya sokat dolgozott, hogy mindent meg
tudjon adni nekünk. Ezért én voltam otthon a húgommal.
Amikor iskolába ment, az elviselhető volt, viszont a nyári
szünet az maga volt a katasztrófa. Egész nap csak azt
hallgattam, hogy: Nick, éhes vagyok! Nick, szomjas vagyok!
Nick, unatkozom! Nick, gyere velem játszani! Legszívesebben
leragasztottam volna a száját. – Csendben felnevet.
– Az apád?
– Az apám lelépett. Néha meglátogatott minket, küldött
csomagot, nyáron elvitt magával egypár napra. De ennyi. Mia
apja… ő már régen meghalt. A húgom még csak tíz volt. Rendes
ember volt. Apám helyett apám.
– Sajnálom.
– Nem kell. Nem szenvedtünk hiányt semmiben sem a
húgommal. Ahogy betöltöttem a tizennyolcat, a suli mellett
munkát vállaltam. Igyekeztem besegíteni anyának, mert ugye a
húgom életkorával egyenesen arányosan nőtt az elvárás is.
Nick rendes pasas. Nemcsak a munkájában elhivatott és
alázatos, hanem a családjával szemben is. Kemény és
határozott, ugyanakkor kedves és megértő. Esküszöm, ilyen
férfi nincs is a világon. Már-már tökéletes.
– Mesélj magadról te is valamit! – Belenyomja az ujját a
mogyorókrémbe, és lenyalja.
– Nem sok minden van, ami érdekes velem kapcsolatban.
– Tévedsz. Számomra csupa rejtély vagy.
– Ugyan… – próbálok elhúzódni, mire megragadja a kezemet.
– Bármit is mesélsz, hidd el, érdekelni fog.
– Nehezen tudok az érzelmeimről beszélni.
– Ezt levágtam már az első alkalommal. Nem azt kértem, hogy
mesélj az első szerelmedről, vagy hogy milyen hisztis kis csitri
voltál.
– Nem voltam hisztis! – Elhúzom a kezem.
– Az nem. De duzzogásban, lefogadom, világbajnok voltál.
– Abban lehet. – Elmosolyodom.
– Oké. Könnyű kérdés. Miért lettél zsaru?
Ez a legnehezebb kérdés.
– Azt ne mondd, hogy beletrafáltam.
– Te miért?
– Mert menő. Mert imádják a csajok.
– Ez nem igaz.
Felnevet. A mosolya széles, a fogai kivillannak csókolni való
ajkai közül. A szeme is nevet. Nick tele van élettel. Jókedvvel.
Amiből rám is ragad.
– Az iskolában sokszor szemtanúja voltam
gyerekbántalmazásnak. És igen, engem is elvertek egypárszor.
– Ezért lettél rendőr?
– Talán igen. A bűnre való hajlam bennünk van már a
születésünkkor. És már gyerekkorban kimutatja a foga fehérjét.
Segíteni akartam másokon – elgondolkodik. – Oké, biztos
mutatott egy irányt az is, hogy rengeteg szuperhősös filmet
néztem – ismét felnevet. – Superman a kedvencem.
– Azt hiszem, jól állna neked a kék tapadós naci.
– Talán – megpöcköli az orromat.
– Ne már! Ezt nem szeretem.
– Akkor ne gúnyolódj rajtam, miközben épp őszinte vallomást
teszek az elfojtott kis álmaimról.
– Az az álmod, hogy szűk harisnyába bújva szeld át az eget?
– Nem. Az az álmom, hogy mindig tiszta és becsületes tudjak
maradni. Hiszen annyi rossz történik körülöttünk. A gonoszság
minden formája megkísért minket minden egyes nap, aminek
bizony nem könnyű ellenállni. Szerintem ez a legnehezebb egy
ember életében. Igaznak és becsületesnek maradni az utolsó
pillanatig.
Ahogy Nick beszél az álmairól, de leginkább az életről,
valósággal megérinti a lelkemet. Jó tudni, hogy hasonló álmaink
vannak. A különbség csak annyi kettőnk között, hogy engem
már megérintett a gonosz. Megrontott. Megbecstelenített. Talán
annyi írható a javamra, hogy mindennap küzdök ellene.
Küzdök azért, hogy a jó kerekedjen felül.
– Te jössz! Szóval te miért lettél rendőr? Ráadásul gyilkossági
nyomozó. Azért ez egy nőtől kicsit furcsa.
– Tudod, vannak emberek, akiket hamar elér a gonoszság.
Hiába a biztonságos és idilli környezet, az erős falak, amikről azt
hiszed, bástyaként védenek, mégis képes beszivárogni.
Megérint. Megragad. Te küzdesz. Vagy nyersz, vagy nem.
– Most kissé rébuszokban beszélsz. De valamiért úgy érzem,
hogy magadról.
– Talán. A lényeg, hogy én is azért lettem rendőr, amiért te.
Gyűlölöm a bűnt, el akarom kapni a bűnösöket és megbüntetni.
– És miért éppen gyilkossági nyomozó?
– Az igazság az, hogy FBI-os akartam lenni.
– Egyre jobb.
– Miután elvégeztem a rendőrtiszti főiskolát, egyből
rendőrnek álltam. A felettesem szerint kimagasló volt a
teljesítményem. Úgy gondolták, próbáljam meg a
szövetségieknél. Akkor még az utamat kerestem. Mivel
szeretem a kihívásokat, ezért belevágtam a pár hetes
programba.
– És végül miért nem csatlakoztál hozzájuk?
– Nem tudom. Valamiért nem vonzott, hogy ott maradjak.
Ridegnek és érdektelennek tűntek. Tudod, FBI… azta…
megjelennek, akár a Men in Blackben. Szerintem az utolsó utcai
járőr is bőven eleget tesz annak, amire felesküdött. Betartatja a
szabályokat, belefolyik egy adott nyomozásba, ugyanúgy üldözi
a bűnt, de legfőképpen ugyanúgy képes az életét adni azért,
amiben hisz, mint egy magasabb beosztással bíró ember. A
másik: mindig is szerettem a vizet és a tengerpartot. Nagy
álmom volt, hogy olyan helyen fogok élni, mint például Miami.
– Akárhogy is nézzük, több ezer kilométerre menekültél az
otthonodtól.
– Én nem menekültem.
– Dehogynem.
– Ne akarj olvasni a gondolataimban, úgysem fog menni.
– Az biztos! Eddig még sosem sikerült. – Végigsimít az
arcomon. – Tudod, kevés olyan emberrel találkoztam, mint te.
– Pedig úgy hiszem, sok nőt vittél az ágyadba.
 – Nem arról beszélek. Nem csak a külsőségek dominálnak.
Nem attól lesz valaki igaz ember. Nem akkor fog maradandót
alkotni. A belső értékei teszik különlegessé. A szépség csak
bónusz. – Most az alsó ajkamon simít végig. – Örülök, hogy
meséltél magadról.
– Remélem, kielégítettem a kíváncsiságodat.
– Azt ki! – Félretolja a tálcát, és fölém magasodik. – Viszont
egyéb területek is kielégítésre szorulnak.
– Igazán? – kérdezem kihívóan, mire a lábam közé nyúl, és
belém nyomja az ujját. Felnyögök, ő a számba csókol.
Mindketten keressük a kielégülés egy formáját.
Mindkettőnknek mást ad ez az érzés. Nekem a lelkem elégül ki.
Ami mikor vele vagyok, nem sorvad, hanem virágzik.
Egy lazító közös zuhany után leültem a földre, és újra
nekiláttam a munkának. Az előbbi jókedv tovaszállt. Vele együtt
az élet is, így megint csak a halál maradt.
– Nem, nem, nem! – Hirtelen megjelenik Nick. Megszorítja a
karomat, és felhúz a földről.
– Mit csinálsz? – kérdezem számonkérően.
– Tartunk egy kis szünetet.
– Eszem ágában sincs.
– Már hogyne lenne. Moziba megyünk. – Széles mosoly ül az
arcára.
– Legkevésbé sem akarok moziba menni, amikor itt van egy
halom gyilkossági ügy, amit meg kell oldani.
Keretbe fogja az arcomat, és mélyen a szemembe néz.
– Hidd el, a munka meg fog várni. Muszáj kikapcsolni ahhoz,
hogy objektíven lásd a dolgokat.
 – Én most is teljesen objektíven látom.
– Nagyon belelovalod magad a dologba.
– És szerinted nincs meg rá minden okom? – Elhúzódom tőle.
– Ez a sorozatgyilkos hozzám hasonló nőket ölt meg, méghozzá
brutális módon. Fel tudod fogni, hogy ez milyen érzés nekem?
– Nem. Nem tudom. – Ismét elém lép, és megszorítja a
vállamat. – Pontosan ezért muszáj egy kicsit kilendíteni téged
ebből az állapotból. A másik meg, hogy most lesz az egyik
kedvenc sorozatom premierje. Nem akarok lemaradni.
– Mi van?
– Thor. Vágod.
– Fogalmam sincs.
– Hallod, te valami külön bolygón élsz? Izmos szőke isten,
kemény kalapáccsal… – furcsán néz rám. – Semmi?
– Semmi. Nem igazán szoktam moziba járni. És a szőkéket se
szeretem.
– Akkor ma tutira meg fogod szeretni. Öltözz! – A fenekemre
csap.
– És ha engem nem érdekel?
– Hidd el, jól fogsz szórakozni. Bár mivel az előző részeket
nem láttad, lesz néhány kérdés a fejedben, de szerintem vagy
olyan okos, hogy összerakod a kirakóst.
– Nick… – felsóhajtok, közben az ég felé pillantok. Komolyan
mondom, kész meglepetés ez a fickó. Palacsintát süt, helyén van
az értékrendje, elvei vannak, a munkájában alázatos, imádja a
családját és a szuperhősös filmeket. Vajon mi derül még ki róla?
Megállunk a színes pult előtt. Igen, színes a megannyi kajától.
Sima popcorn, csokik, cukrok, sütik és gumicukrok, és még ki
tudja, mi lapul az üvegpult mögött. Az én emlékeim elég
szegényes kínálatról szólnak…
– Nachos vagy popcorn?
– Popcorn.
– Kóla vagy víz?
– Hát mivel a moziba járásnak kemény kultúrája van, ezért
legyen kóla.
– Nagyszerű. Akkor kérnénk szépen két óriás popcornt két
kólával plusz még egy adag nachost csípős szósszal.
Jézusom…
Magunkhoz vesszük a kaját és az üdítőt, majd bemegyünk a
hatalmas terembe, és helyet foglalunk az utolsó előtti sorban
középen.
Ki gondolta volna, hogy ennyi ember kíváncsi erre a szőke
félistenre? A több mint kétszáz férőhelyes terem szép lassan
megtelik emberekkel. Nem is tudom, mikor voltam utoljára
moziban. Talán Lanával. Nem tudom, mit néztünk, az tuti, hogy
valami vígjáték volt, mert arra tisztán emlékszem, hogy
végigröhögtük az egészet. Jó emlékek ébrednek fel bennem,
miközben arra várunk, hogy elindítsák a vetítést. Majszolni
kezdem a kukoricát, mellé kólát szürcsölgetek, közben Nickre
pillantok. Egy majd kétméternyi dögös tesztoszteronbomba
izgatott kisgyermekké válik, ahogy kialszanak a fények, és
elkezdődik a film. Egy ideig csak üveges szemmel nézem,
előttem teljesen más film pereg. Képek és vallomások
váltakoznak, akár egy régi diavetítés. Kockáról kockára.
– Na! Mit szólsz? – Nick kérdőn felém fordul.
– Jó.
– Jó? Ez a film óriási. Komolyan mondom, irigylem az olyan
embereket, akik képesek ilyen történeteket kitalálni. Ott volt
például az Avatar is. Olyan látvány tárult a néző elé… – elhallgat.
– Ja, azt hiszem, hiába mesélek róla, úgysem tudod, miről
beszélek.
– Nem.
– Akkor mondom, mi lesz – izgatottan felém fordul. Az, ahogy
rám néz, mosolyt csal az arcomra. – Ha éppen nem az ágyban
vagyunk, akkor a maradék szabadidőnkben filmet fogunk
nézni.
Meglepetten nézek a mellettem ülő férfira, aki most közölte
velem, hogy minden szabadidejét velem szeretné eltölteni. Úgy
beszél a kettőnk viszonyáról, mintha már hónapok óta tartana.
Mintha ő hosszú évekre tervezne. És ez egy kicsit megijeszt. Egy
laza kalandnak indult az egész, ami kezd átalakulni valami
mássá. Nem tagadom, bennem is megváltoztak az érzések, talán
soha nem éreztem még ehhez foghatót. Ugyan volt egy
középiskolás srác, akibe rettenetesen bele voltam zúgva, akiért
akkor úgy éreztem, bármire képes lennék. De most… most
egyre inkább úgy tűnik, hogy az olyan volt, mint egy apró
szikra. Amilyen gyorsan megszületett, olyan gyorsan el is halt.
Viszont ez az érzés robbanásszerűen született, aminek lángja
mindennap felemészt. Akár egy futótűz, amit kemény
próbálkozások árán sem tudnak eloltani. Egyre inkább úgy
érzem, hogy elhatalmasodik felettem. Tehetetlen vagyok vele
szemben. Hagyom, hogy felperzselje a falakat, amiket olyan
szorgosan építgettem magam köré hosszú éveken keresztül.
– De most nézzük a filmet, különben lemaradunk. Hamarosan
jön az a rész, amikor levarázsolják Thorról a ruhát. Talán azt
díjazni fogod. – Rám kacsint, közben belemarkol a popcornba,
és teljesen magába szippantja egy képzeletbeli világ.
Hát, a pasas jól néz ki, ez tény, de akiről én szívesen
levarázsolnám a ruhát, az itt ül mellettem.
Halványan elmosolyodom, megpróbálok én is a filmre
koncentrálni. Lazítani, elengedni minden engem szorongató
érzést és gondolatot. Hosszú percek után azt veszem észre, hogy
kiürül az agyam, végül már csak a Thor nevezetű félisten
marad, aki menthetetlenül szerelmes egy hozzá hasonló szőke
nőbe.
Minden nő számára létezik egy félisten.
Az enyémet Nick Rogersnek hívják…

Az emlékek sötét hollóként ülnek a szívemre, melynek éles karmai

alól kibuggyan a múlt, kiserken a gyűlölet. Megtisztulok, ahogy
minden egyes vércsepp a lábam elé hullik. Éjsötét örvény,
jéghideg érintés, amiben gyémántként csillan meg egy érzés. Akár
az üveg. Átlátszó. Tiszta. És törékeny. Felé nyúlok. Az ujjaim
remegnek. Az örvény egyre erősebb. Magával akar ragadni. Már
épp elérem, mire az üveg apró darabokra törik. A szilánkok
szétszóródnak. A testem magába fogadja őket. A szívem réseit
kitöltik. A fejem hátrabicsaklik, és felsikoltok. A szilánkok fájnak.
Mindegyik. Főleg azok, amik a szívembe fúródtak.

– Elena! – Valaki megragad. A sikoly egészen a lelkemben

visszhangzik. – Elena! – A sötétség felrobban, vakító fény
születik. Az üveg újra egészséges lesz, és vakítóan ragyog. Fölé
magasodom. A testem izzadságban úszik, az elmém még mindig
vergődik. Egy dolog létezik.
Ő.
Lehajolok, és megcsókolom.
Tőle függ a létezésem. A kezében van az életem. És a kezében
vannak a szilánkok.
Magamba fogadom.
Az ajkaim közé sóhajt. Beszívom az életet. A békét. A reményt.
A jóságot.
– Elena! – Erősen a derekamba markol. Nem állok meg egy
pillanatra sem. Vadászom. Be akarom fogni, hogy örökre az
enyém maradjon.
– Mondd, hogy ez a valóság! – fuldoklom. – Hogy létezel. – Az
ajkába harapok. Felmordul. Sós íz keveredik a számban. A
pupilláim kitágulnak. A szívemben megszületik a farkas. Nem a
gonosz. A jó. Egy tanmese szerint két farkas lakozik bennünk. Jó
és rossz. Az, hogy melyik győz, attól függ, melyiket etetjük. A
rossz zabált bennem. A lelkemen élősködött. Én etettem. Ő volt
a fekete. A sötétség. Aztán felvillant a fehér farkas ereje, ami
képes szembeszállni a gonosszal. A tápláléka a szeretet. A hit és
a remény. Hinni akarom, hogy Nick az én fehér farkasom. Hogy
a jóság és a szeretet van olyan erős, mint a sötétség és a
gonoszság.
Egyszerre mozgunk, légzésünk szaporává válik. Megmarkolja
a mellemet, másik keze a tarkómra siklik, és magához ránt. A
számba csókol, közben a medencéjét fellöki, hogy érezzem,
valódi. Nyers. Eleven. Az enyém. És én az övé.
Teljesen euforikus állapotba kerülök. A derekamra csúszik a
keze, majd maga alá fordít. Végigsimítok az arcán, a nyakán, a
mellkasán. Szinte érzem a dobbanásokat az izmok alatt. Forró
levegő, fojtogató érzés.
– Érzed? – kérdezi zihálva, miközben rendíthetetlenül mozog
bennem.
– Igen.
Olyan mélyre löki magát bennem, hogy felsikoltok. A farkas
elszabadult. Végigszánt a testemen. Belém vési az útját.
Könnyek égetik a szemem. Mintha a karmok ezúttal az arcomat
cirógatnák, aminek hatására kövér könnycseppek buggyannak
ki a szememből. Nick lehajol, és lecsókolja őket.
Mindegyiket.
Mintha csak megtisztulnék ezekben a csókokban, mintha a
könnyeken keresztül távozna belőlem minden fájdalom és
harag.
– Ez vagyok én – suttogom remegő hangon.
– Sohasem voltál még olyan szép, mint most.
Megrázom a fejemet.
– Gyenge vagyok. Törött.
– Engedd, hogy összerakjalak. – A mozgása lassul. Kiélvezzük
a pillanatot. Azt a pillanatot, amiben újjászületek. Lustán
mozog, közben újra csókban egyesülünk. Soha nem éreztem
még ehhez foghatót. Magába szívja minden kétségemet, minden
bánatomat és bűnömet.
Mert bűnös vagyok.
Mindannyian azok vagyunk.
Mélyebbre löki magát, a hüvelyem köré feszül. Ujjai a
hajamba siklanak, még egyszer a számba csókol, majd a
következő pillanatban belém élvez. Egymásnak feszül a testünk,
a szívünk is egyszerre dobban. Végigsimítok az arcán,
tekintetének puhaságába zuhanok. A világ aljassága atomként
robban fel körülöttem, és megszületik az, amiről azt hittem,
nem létezik. Amiről azt hittem, soha nem érint meg. Az érzés,
ami nem elvesz, csak ad. Egy olyan érzés, amitől az az üveg soha
nem fog darabokra törni.
A szerelem.
Beleszerettem Nickbe.
Gyengéd csókok, egyre tompuló lüktetés. Szeretnék örökre
így maradni.
A karjában.
A szívében.
 Nick
Nem tudom, mi történt tegnap éjszaka. Szavakba se tudom
önteni, milyen érzés volt úgy a karjaimba zárni Elenát, ahogy
éjjel tettem. Most először éreztem azt, hogy teljesen átadja
magát nekem. Kitárulkozik. És nemcsak testileg, hanem lelkileg
is. Törékenynek láttam, megmutatta nekem a gyengéd oldalát.
Eddig sem volt kérdés számomra, hogy Elena fontos nekem,
hogy sokkal több mint egy egyéjszakás kaland vagy egy laza
kapcsolat. Olyan, mintha a lelki társam lenne, hiszen annyi
mindenben hasonlítunk.
Valami megváltozott…
És nemcsak benne, hanem bennem is.
A vonzalom, amit iránta tápláltam, valami sokkal erősebb és
mélyebb érzéssé alakult. Azt hiszem, belezúgtam. Próbáltam
ellenállni a kísértésnek, elnyomni magamban az érzést, de
csúnyán alulmaradtam. Egyszerűen felülkerekedett rajtam, és
győzedelmeskedett felettem.
Felé fordulok, kisimítok néhány kósza tincset az arcából. Még
reggel is gyönyörű. Álmos szemekkel, kócos hajjal, ugyanakkor
kisimult bőrrel, enyhén vöröses ajkakkal.
– Hmm… – mindkét kezét a feje fölé nyújtja, az egyik lábát
felhúzza, majd lassan felém fordul. A takaró a melle alá csúszik,
a combját hozzám szorítja, és a mellkasomba lélegzik.
– Alszol? – Simogatom a hátát, az arcát, szőke fürtjeit az
ujjaim köré csavarom.
– Igen – nyöszörgi. Elmosolyodom. Olyan védtelen ebben a
pillanatban. Tovább simogatom, közben magamba iszom a
pillanat varázsát, az illatát, az érzést, hogy milyen őt érinteni.
Szerelmes kamasznak érzem magam. Talán soha nem voltak
még olyan elevenek az érzéseim egy nő iránt sem, mint iránta.
Erősek. Intenzívek. Visszavonhatatlanok.
Tovább simogatom. Találok egy újabb heget. Az alkarján.
– Mesélsz erről?
– Nincs mit mesélnem – dünnyögi. – Lőtt seb.
– Sok seb van rajtad.
– Rajtad is. – Megérinti a mellkasomon lévőt. – Nem hallottál
még a golyóálló mellényről?
– De. Csak nem volt már rá időm.
– Az életedbe is kerülhet a vakmerőséged, ugye tudod? – Egy
pillanatra felnéz rám. A tekintetében mintha némi aggodalom
csillanna meg. És ez jólesik.
– Nem olyan könnyű kinyírni engem.
– Valójában de. A testet ugyanolyan könnyű elpusztítani, mint
a lelket. Sőt. Azt talán könnyebb.
Becsukja a szemét. Elena mostanában egyre többször beszél
rébuszokban. És úgy érzem, amikor ilyen dolgokról beszél,
igazából saját magáról oszt meg velem némi információt. Az
már rám van bízva, hogy mennyit tudok kibogozni belőle. Intim
pillanatot teremtettünk, de mégsem érzem őt közel magamhoz.
Mintha egy láthatatlan kapu választana el minket. Az a fajta,
amit nagyon nehéz áttörni. Szeretném tudni, hogy mi van a
túloldalon. Hogy mit rejteget. Hogy milyen titkokat őriz ilyen
keményen. De az a pillanat nem jött még el. Mert azt a kaput a
bizalom nyitja ki. És Elena még nem bízik meg bennem teljesen.
– Csináljak valami reggelit?
– Nem kell, Ramsay! Csak maradj velem – suttogja a
mellkasomnak, közben apró csókokkal hinti érzékeny bőrömet.
A vallomás a számon egyensúlyozik. Vajon meddig kell
zuhannom a válaszért?
Szeretnék egész nap az ágyban maradni, a karjaimba zárni,
újra és újra beletemetkezni. De a boldogságot nem lehet gyenge
alapokra építeni. Ahogy egy kapcsolatot sem. Jobban meg kell
ismernünk egymást ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. Ki kell
érdemelni azt a bizonyos bizalmat.
– Haza kellene menned!
Abbahagyja a csókolgatást, majd álmos szemekkel felnéz rám.
– Tessék?
– Jól hallottad. Menj haza! Akármi is történt a családod és
közted, rendbe kell tenned.
– Nem értelek. – Elhúzódik tőlem. – Miért kérsz tőlem olyat,
amiről fogalmad sincs, mennyire nehéz?
– Pontosan ezért kérem. – Megragadom a tarkójánál fogva, és
visszarántom magamhoz. – Fontos vagy nekem. Talán nem is
tudod, mennyire. Talán még én sem tudom. Ugyanakkor tudom,
hogy én is fontos vagyok neked. Ne tagadd! A tekinteted még
akkor is elárul, ha nem akarod. Nem csak alkalmanként akarok
a bugyidba jutni. Sőt! Nem csak a testedet akarom a
magaménak tudni.
– Mit akarsz még? – kérdezi remegő hangon.
– A szívedet.
 – Mi van, ha nem tetszik majd, amit benne találsz?
– Talán most még zavarosak az érzéseink. Talán mielőtt
komoly kapcsolatba kezdünk, rendeznünk kellene a
körülöttünk lévő dolgokat. Túl sok titok és rejtély leng körbe
téged. Titkok, amik szemmel láthatóan emésztenek.
– Nem lehet… – megrázza a fejét, mire még erősebben
megszorítom.
– Bízz bennem! De legfőképpen higgy! Ha úgy akarod, soha
többé nem kell egyedül szembenézned a nehézségekkel. Ha
szeretnéd, veled megyek.
– Azt akarod, hogy mutassalak be a szüleimnek? – kérdezi
felvont szemöldökkel.
– Ezt rád bízom. De rendbe kell tenned az életedet. És meg kell
oldanunk ezt az ügyet. Ha megvagyunk, és szeretnéd,
elkezdhetünk egy közös életet.
– Te nem tudod, mire vállalkozol.
– A szívem se tudta, mégis harcba indult egy olyan valakiért,
akiért tudom, megéri küzdeni!
– Nem az vagyok, akinek hiszel.
Hirtelen magam alá fordítom.
– Tudom, hogy nem csak a testeden vannak sebek. Tudom,
hogy olyan dolgokat zársz magadba, amiket nem kellene. Bízz
bennem, Elena! Csak ennyit kérek.
– Elmegyek! – Próbál szabadulni, de nem engedem, erősen
szorítom a csuklóját, közben abba a háborgó kékségbe
zuhanok, ami képes volt felkorbácsolni bennem a szerelem
önpusztító érzését.
– Mégis meddig akarsz még menekülni az érzéseid elől? Nem
lenne könnyebb bevallani, hogy szerelmes vagy belém? –
Halványan elmosolyodom, közben szétfeszítem a lábát, és közé
furakodom.
– Nem vagyok szerelmes beléd.
– Nem? Akkor miért remegsz, amikor hozzád érek?
– Az vágy…
– Miért csillog másképp a szemed, amikor rám nézel?
– Ne analizálj!
– Nem analizállak! Én csak ki merem mondani azt, amit te
annyira el akarsz fojtani. És most… – lustán elmerülök benne,
válaszul a számba nyög. – Szeretkezni fogunk. És te… – mozogni
kezdek benne. – Élvezni fogod.
– Nem fogsz meggyőzni… – suttogja.
– Fogadjunk? – Gyengéden a szájába csókolok. – Teszünk egy
próbát. Ha élvezni fogod, magaddal viszel. – Tovább mozgok
benne. Óvatos és gyengéd minden egyes mozdulat. Azt akarom,
hogy tudja, mit érzek iránta, amikor hozzáérek.
– Ha nem?
– Akkor tovább próbálkozunk. Egészen addig, amíg nemcsak
a tested, hanem a lelked mélyére nem zuhanok.

Habár egyikünk sem vallotta be az érzéseit, mégis, amikor

szeretkeztünk, úgy éreztem, nemcsak a testünk kapcsolódott
össze, hanem a lelkünk is. Miután szenvedélyes csókokba
sóhajtottuk azt, hogy mit jelentünk a másiknak,
megreggeliztünk, és elindultunk Elena családjához. Tudom,
hogy ez egy hatalmas lépés, már ami a kapcsolatunk következő
szintjét érinti.
– Remélem tudod, hogy soha nem vittem még haza senkit. –
Magabiztosan vágja nekem a kijelentést. Lopva rápillantok.
– Valamiért nem vagyok meglepve. Viszont örülök, hogy én
vagyok az első. – Mosolyogva rákacsintok, majd ismét az utat
figyelem. – Ha jól sikerül a dolog, arra gondoltam, elmehetnénk
hozzánk is.
– Ugye, most nem azt tervezed, hogy végigjárjuk a
rokonságot? – A hangjába némi gúny vegyül.
– Nem! Viszont a húgom nagyon sokat mesélt rólad anyának.
Nagyon szeretne megismerni.
– A húgod hasonlít valakire, aki legalább ugyanolyan minden
lében kanál.
– Lefogadom, most a barátnődre célzol.
– Igen. Lana is mindig ilyen volt. Ott segített mindenkinek,
ahol csak tudott, sokszor háttérbe szorítva saját magát.
– Ó, Mia ennél jóval önzőbb. De az tény, hogy a fejébe vette,
hogy mi ketten tökéletes párt alkotunk. – Ismét Elenára
pillantok.
Nem válaszol, elfordul, és inkább kinéz az ablakon. A
combjára teszem a kezem, mire ismét rám pillant.
– Mondtam neked, hogy nehéz az érzéseimről beszélni.
– Elég, ha csak annyit mondasz, hogy szeretsz velem lenni.
– Szeretek veled lenni.
– Ugye nem is olyan nehéz ez?
– Itt állj meg!
Leparkolok egy gyönyörű kertes ház előtt. Rendezett udvar, a
ház emeletes, sötétbarna terasszal a bejárat mellett. Szinte
érezhető Elena feszültsége, ahogy a házat nézzük. Megfogom a
kezét, és biztatóan megszorítom. Tudom, ez valóban nagy lépés
a részéről. Talán sokkal nagyobb, mintha kimondta volna azt,
hogy szeret. Különleges kapocs van közöttünk. Habár soha nem
hittem a sorsban, most mégis úgy gondolom, hogy a sors keze
volt abban, hogy mi megismerkedtünk.
– Menjünk!
Kiszállunk az autóból, és elindulunk a bejárat felé. Nem
fogjuk egymás kezét, de a testtartásunk elárul. Elena felhívta az
édesanyját reggel, hogy meglátogatjuk őket, amiből egyből egy
ebédmeghívás kerekedett. A háttérben a nagymamája kiabált,
szinte sikoltozott örömében.
Ahogy belépünk a házba, finom illatok fogadnak.
– Megjöttünk! – kiabálja Elena.
– Hadd lássam, hadd lássam!
Megjelenik Elena nagymamája, aki egy szempillantás alatt
tetőtől talpig végigmér. Füttyent egyet, mire akaratlanul is
elmosolyodom. Tetszik az öreglány. Emlékeztet az én néhai
nagymamámra.
– Agnes vagyok.
Megfogom és megcsókolom a kezét.
– Nick Rogers. Igazán örvendek, asszonyom. – Átadom a neki
szánt virágcsokrot.
– Egy igazi úriember! – Agnes elpirul, de olyan aranyosan.
Elena megköszörüli a torkát.
– Khm! Szia, nagyi!
– Téged is észrevettelek, ne izgulj.
 – Ez igazán kedves tőled.
Megölelik egymást.
– De tény, hogy az izmos kísérőd igazán feltűnő jelenség.
– Nagyiiii!
– Ugyan már! Felnőtt emberek vagyunk, tudjuk, hogyan
működik a világ.
– Tudjuk – dünnyögi szemforgatva Elena. Azt hiszem megvan,
kitől örökölte a temperamentumát.
– Elena! – A következő pillanatban megjelenik egy vékony,
szőke hajú nő. Annyira hasonlítanak egymásra Elenával, hogy
csakis az anyukája lehet. A mosolyuk egyforma. De a kék
szempár egyértelműen a nagyié.
– Anya! Szia! – Megölelik és megpuszilják egymást. – Ő itt
Nick!
– Üdvözlöm, Nick! Abigail vagyok. De szólítson csak Abbynek.
– Abby! – Kezet csókolok, majd átadom neki is a virágcsokrot.
– Már tudom, kitől örökölte Elena a szépséget.
– Ez igazán kedves – elmosolyodik. Igen. A mosoly az övé.
Széles és kedves, kis gödröcskékkel a szája sarkában. – Gyertek
csak be! Épp tálaltam.
– Mondtam, hogy ne készülj, anya!
– Dehogynem! Az egy szem unokám végre férfit hozott a
házhoz. Arra bizony készülni kell! – Agnes mellém áll, és belém
karol. – Gondolom, nem zavarja, ha fiatalodom egy kicsit.
– Cseppet sem. Sőt! Enyém az öröm.
Elena szemmel láthatóan jókedvűbb, mint mielőtt
megérkeztünk. Nem is értem ezt az egészet. Mi lehet a baj?
Elena családja első ránézésre tökéletes. A ház minden pórusából
árad az otthon melege. Mégis mi tartja őt vissza attól, hogy
hazajöjjön? Milyen titkok lapulhatnak még a falak között?
– Ide üljön! – Agnes az asztalfő bal oldalára mutat.
– Köszönöm.
Elena leül mellém, Agnes és Abby velünk szemben foglalnak
helyet.
– Mr. Wallace? – kérdezem érdeklődve, mivel az ő helye üres.
– Elena nem az apja nevét viseli. – Közli Abby csendesen.
Lopva Elenára pillantok. Ez is valami feminista baromság lenne
nála? Esküszöm, simán kinézem belőle.
– Az én leánykori nevem a Wallace.
– Jobban hangzik. – Vág közbe Elena közömbösen.
– Elena kicsit más, mint a többi nő, kedves Nick – szúrja közbe
Agnes.
Na, ez biztos.
– Nem vagyok más! – Elena felhúzza magát. Nos, ennyit az
idilli ebédről.
– Tudod, hogy nem rossz értelemben értem, gyermekem.
Elena erős és független nő – a következő mondatot már nekem
címzi. – Nyilvánvalóan ezért viseli inkább a lányom lánykori
nevét.
– Így van. – Elena kihúzza magát mellettem. – Szerintem
lássunk neki az ebédnek.
– Lássunk!
– Egyébként üzleti úton van – szúrja be a feltett kérdésemre a
választ Elena. – Nála sohasem lehet tudni, mikor toppan be.
Bólintok.
Ebéd közben nem sokat beszélgetünk. Néhány felszínes
kérdés hangzik el, azokat is egytől egyig Agnes teszi fel.
– Akkor, ha jól értem és látom – teszi hozzá fülig érő mosollyal
–, nemcsak a munkában, hanem a magánéletben is egy párt
alkottok.
Elenára nézek.
– Igen – válaszolok határozottan, közben megfogom az asztal
alatt Elena kezét, és megszorítom.
– Ennek nagyon örülök. Az unokám nagyon válogatós. Soha
nem hozott még haza senkit.
– Elég lesz, nagyi.
– Csak beszélgetünk. Nem baj, ha a partnered tisztában van
vele, hogy mennyire fontos neked. Nem szégyen az.
– De anya! – Abby kissé rosszallón Agnesre néz. – Ne ijeszd el
Nicket!
Ó, ennyivel nem fog sikerülni! Sőt!
– Nincs semmi „de anya”! Csak meg akarom ismerni az
unokám udvarlóját. És nem elijeszteni! – Intőn Abbyre mutat.
– Nem fog – Agnesre kacsintok.
– Tetszik nekem ez a fiatalember. De tudod, mi tetszik a
legjobban nekem? – Először Abbyre, majd Elenára néz. – Az,
ahogy rád néz. A nagyapádat juttatja eszembe. Hosszú, nagyon
hosszú évekkel ezelőtt ugyanígy nézett rám. Az a tekintet
jelentette a mindent a világon.
Hirtelen csend telepszik az asztal köré. Az a fajta, ami akkor
keletkezik, ha a régi idők emlékei utat törnek maguknak.
– Évekkel ezelőtt meghalt. Amikor elveszítünk valakit, aki
számunkra fontos volt, nemcsak őt veszítjük el, hanem a
lehetőségeket. Az együtt töltött pillanatokat. Nem marad semmi
más, csak fakó emlékek, amik az idő előrehaladtával homályba
vesznek.
– Szerintem ne rontsuk el a hangulatot ilyen szomorú
dolgokkal. – Abby megszorítja Agnes kezét.
– Nem az a cél. Ezt csak azért mondtam el, hogy legyetek azzal
tisztában, micsoda kincs az idő. – Agnes mélyen a szemünkbe
néz. – Mekkora érték a szerelem. A szeretet. Becsüljétek meg
egymást, gyermekem.
– Jól van – válaszolja Elena megadóan.
– Jól is, Elena Wallace! Ha elbaltázod ezt a férfit, esküszöm,
felpattanok az első repülőre, és meg sem állok Miamiig, ahol
úgy seggbe rúglak….
– Oké, oké, oké – Elena felemeli mindkét kezét, közben
hangosan felnevet. – Kell a seggem.
– És nekem is – vágok közbe, mire minden szem rám
szegeződik. – Mármint…
Felnevetnek, egy idő után én is csatlakozom hozzájuk.
Megesik, hogy olykor hamarabb kicsúszik a számon a gondolat,
mint ahogy a végére érhetnék fejben. Miután elfogyasztottuk a
desszertet is, Elena anyukája körbevezet a házban. Elena
Agnesszel a karján követ minket. Ahogy Elena szobája elé
lépünk, elfog az izgatottság. Kíváncsi vagyok erre a szobára.
– Szerintem menjünk tovább. – Elena az ajtó elé áll.
– Miért? Mit titkolsz előttem?
– Én? Semmit. De ez mégiscsak az én szobám.
– Te is láttad már az enyémet.
– De nem a gyerekkori szobádat.
– Aha. – Összefonom a karomat a mellkasom előtt. – Mi van
bent?
– Semmi! Egyszerűen csak nem akarom, hogy bemenj.
– De, Elena! – ripakodik rá Agnes.
– Jól van. Ha nem, hát nem. – Magam mellé húzom Elenát. –
Majd akkor, ha megengeded.
– Köszönöm.
Továbbmegyünk a házban. Egyenesen ki a kertbe. A lányok
helyet foglalnak a kényelmes hintaágyon.
– Elnézést. Tennék egy kis kitérőt.
– Megmutatom.
– Nem szükséges.
– Dehogynem. – Elena feláll. Miért nem akarja, hogy egyedül
menjek be? Talán attól fél, hogy bemegyek a szobájába, ahol ki
tudja, mit rejteget? Nem tudom, de a zsaru szimatom jelez.
A derekára csúsztatom a kezem, és elindulunk.
– Nehogy aztán végül hosszú kitérőt tegyetek! – kiabálja
utánunk Agnes.
– A nagyanyád nagyon szabadszájú asszony.
– Ami a szívén, az a száján.
Megállok, és magam felé fordítom.
– Mit titkolsz előlem?
– Ugye nem kezded megint ezt a baromságot?
– Furcsa vagy.
– Nem vagyok furcsa.
– Érzem rajtad, hogy feszült vagy.
– Minél tovább forszírozod ezt a kérdést, annál feszültebb
leszek.
– Az őszinteség az egyik alapköve egy kapcsolatnak. Ha az
nincs meg, akkor kár tovább építkezni.
– Mintha azt mondtad volna, vécére akarsz menni.
– Megyek.
– Arra találod.
Elengedem, majd bemegyek a mosdóba, és gyorsan elvégzem
a dolgomat. Bevallom őszintén, átfutott az agyamon, hogy
titkon besurranok Elena szobájába, viszont az etikátlan lenne.
Én papolok őszinteségről? Akkor nem tehetem az ellenkezőjét
még akkor sem, ha legszívesebben berontanék abba a szobába.
Elindulok a konyha felé, közben teszek egy kis kitérőt a
nappalin keresztül. A falon rengeteg fénykép sorakozik. Elena
csecsemőkori fényképeitől kezdve huszonéves koráig. Azután
semmi. A tekintetem kíváncsian cikázik az emlékek sokasága
között, majd a következő pillanatban, mint akibe belecsapott a
villám, kiszalad belőlem az erő. Közelebb lépek az egyik
fényképhez. Alaposan szemügyre veszem a háttérben lévő
férfit. Elena az anyukájával hintázik, a férfi mögöttük áll, és őket
nézi. Nem sok fényképen szerepel, viszont amelyiken igen, ott
mindig a háttérben van, csendes megfigyelőként. Épp meg
akarom érinteni az egyiket, amikor váratlanul megjelenik
Elena.
– Hoztam inni. – A kezembe nyom egy pohár üdítőt. – Mi a
baj?
– Semmi. – Hadarom.
– Rosszul vagy?
– Nem.
– Olyan fehér lettél, mint a fal.
– Lehet csak a fáradtság.
 – Menjünk haza?
– Nem. Maradj csak. Viszont én azt hiszem, hazamegyek.
– Nem értem mi a…
– Semmi. Később találkozunk. – Leteszem a kezemben lévő
üdítőt az asztalra, kiszaladok a kertbe, hogy elköszönjek
Abbytől és Agnestől.
– De hová szalad? Talán én voltam tolakodó? Túlzásba vittem
a viccelődést? – kérdezi Agnes aggodalmasan.
– Semmi ilyen nem történt. Kaptam egy üzenetet az
édesanyámtól, hogy sürgősen haza kell mennem. – Hazudom.
Nincs üzenet. De beszélnem kell az anyámmal.
– Remélem, nem történt semmi baj! – Abby azonnal feláll.
– Nem. De most mennem kell. Elnézést! – Sarkon fordulok, és
sietős léptekkel elindulok a kijárat felé. Azonnal el kell tűnnöm
innen, ami nem egyszerű, mert Elena az utamat állja.
Elena…
– Nick, mi a fene történt? – Megragadja a karomat. Erre a
kérdésre még én sem tudom a választ. Idegesen a hajamba
túrok. Elena biztos látja rajtam, hogy totál ideges vagyok.
– Majd hívlak. – Elhúzom a kezem, majd valósággal kirontok a
házból.
Ahogy beülök az autóba, azonnal becsukom a szemem, és
veszek egy mély levegőt. Emlékfoszlányok kúsznak elém.
Az arca. A tekintete. A hangja.
Megelevenedik előttem az a néhány pillanat, amit együtt
töltöttünk. Hirtelen kinyílik a szemem, közben idegesen
szorítom a kormányt, már-már ujjfehéredésig.
Nem lehet!
Az a férfi.
A háttérben.
Az a férfi nem más, mint az apám.
 Elena
Nem értem, mi ütött Nickbe. Úgy elrohant, mint aki szellemet
látott.
– Elena! – Anya jön be a kertből.
– Itt vagyok.
– Nick elment?
– Igen.
– Reméljük, semmi komoly. Nagyon riadt volt a tekintete.
– Bízzunk benne.
Valamiért úgy hiszem, Nick hazudik. Nem volt ideje az
anyukájával beszélgetni. Még SMS-ben sem.
– Gyere ki! A nagyi is aggódik.
– Talán jobb lenne, ha utánamennék.
– Adj neki egy kis időt. Biztosan fel fog hívni. Gyere!
Kimegyünk a kertbe, és leülünk. A nagyi már majdnem
elaludt.
– Mi van? – Hirtelen felül, ahogy hozzáérek.
– Semmi baj. Csak elbóbiskoltál.
– Nem ittam kávét. Hiányzik.
– Neked igen, de a szívednek nem.
– Tudom én. De mióta nem iszom, olyan vagyok, mint egy
zombi.
– Majd megszokja a szervezeted.
– Nick olyan hamar elrohant. Remélem, rendben lesz az
anyukája. Nagyon szimpatikus fiatalember. – Megfogja a
térdemen pihenő kezemet.
– Igen.
– Szeret téged.
– De nagyi…
– Nincs „de nagyi”. Örülnék, ha észrevennéd, micsoda kincset
találtál. És annak is örülnék, ha végre az élettel is foglalkoznál
egy kicsit. Túl régóta vagy egyedül, gyermekem. És persze
nyugodtabb lennék, ha egy olyan férfi lenne melletted, mint
Nick.
– Egyetértek nagyanyáddal, kislányom. Nick valóban jóravaló
fiatalember. Becsületes. Őszinte. Én is azt hiszem, nemcsak a
munkában tudnátok tökéletes párt alkotni, hanem a
magánéletben is.
– Ez elég bonyolult – felsóhajtok. Az utóbbi időben ezek a
gondolatok bennem is felmerültek. – Mégis mit szólnának az
irodában, ha kiderülne, hogy összeálltam a kollégámmal? Nem
vetne rám jó fényt.
– Mi lenne, ha ez egyszer nem a világgal foglalkoznál, hanem
önmagaddal?
– Anya! Tudod, hogy mindig is magányos farkas voltam.
– Ez baromság! – Anya felcsattan. – Te sohasem voltál
magányos. Maximum farkas. Te kényszerítetted ebbe a
helyzetbe magadat. Rengeteg barátod volt, annál is több
udvarlód. Amikor eldöntötted, hogy rendőr leszel – egy
pillanatra elhallgat –, darabokra hullott az életed.
– Ez nem igaz.
– De igaz. És azokból a darabokból te építettél egy újat. Egy
erős és törhetetlen életet, aminek az alapkövének te a magányt
tetted le. Itt van Nick. Végre itt van egy olyan férfi, aki biztosra
veszem, hogy tiszta szívből szeret téged.
– Ebben én is biztos vagyok – vág közbe a nagyi. – Ne cseszd
el, Elena!
– Jól összebeszéltetek. – Anyára, majd a nagyira pillantok.
– Össze. Pusztán azért, mert szeretnénk végre boldognak
látni.
– Utána kell mennem.
– Menj, ha úgy érzed. De legyél vele türelmes.
– És engedd el végre az irányító szerepet. – A nagyi erősen
megszorítja a kezemet. – Hihetetlen erő rejlik a nőkben. Főleg
benned, gyermekem. De hidd el, még a legerősebb emberek is
elfáradnak egyszer. És jó lesz majd azokra az izmokra hajtani a
fejed. – Rám kacsint, mire elmosolyodom.
– Látom, alaposan megnézted.
– Á… – legyint. – A mi időnkben nem voltak ennyire sportosak
a férfiak. Tény, hogy jó erőben voltak, akárcsak a nagyapád, de
nem villantak át a mellizmok a pólón. És az edzett karok sem
akarták szétszakítani – felnevet.
– A mai férfiak valóban mások. – Bólogat anya is.
Valóban. Főleg Nick.
– Utánamegyek. – Hirtelen felpattanok. – Hívok egy taxit,
talán még elérem.
– Jól van. De ne felejtsd el, amit mondtunk! – A nagyi intőn
rám mutat. – Mutasd meg neki a gyengédebb oldaladat, és hidd
el, eszébe se jut majd más nő után fordulni.
Ebben a pillanatban nem is ettől félek. Attól tartok, ennél
sokkal nagyobb problémával állunk szemben.

Izgatottan nyitok be a lakásba. Bevallom, azt hittem, már nem

lesz itthon, de tévedtem. Idegesen járkál fel-alá, közben néha a
hajába túr, talán még meg is tépi.
– Nick! – szólok neki, mire hirtelen megtorpan, és felém
fordul.
– Elena!
A tekintete üveges, a mozdulatai túlzóak. Valami nagyon nem
oké itt.
– Anyukád?
– Nem értem el. Valószínűleg még dolgozik.
– Dolgozik? Nem beteg?
– De. Vagyis nem.
– Elmondod, miért hazudozol?
– Nem hazudok. Nem az a probléma, hogy beteg. Valami más.
De csak akkor tudom meg, ha hazaért.
– Nick! – Elé lépek, és megfogom a vállát, mire azonnal
elhúzódik tőlem. – Itt vagyok. Segítek, amiben csak szeretnéd.
– Ebben nem tudsz.
– Akkor engedd, hogy ellazítsalak. Ahogy te szoktál engem.
Adni akarok neki egy darabot magamból. Az érzéseimből.
Ismét meg akarom érinteni, de feltartott kézzel hátrálni kezd.
– Nem lehet.
– Miért? Nem akarod? – Elkezdek vetkőzni.
– Hagyd abba!
 – Akkor csináld te!
– Nem! – Elindul az ajtó felé, közben felmarkolja a
kocsikulcsot.
– Most komolyan itt hagysz?
Megáll, a válla fölött visszanéz rám.
A tekintete…
Soha nem láttam még ilyennek. Esküszöm, mintha búcsúzni
akarna. Nem szól egy szót sem, elfordul, és magamra hagy.
Talán én közelítettem rosszul. Talán nem szexre vágyott, hanem
beszélgetésre. Azt hittem, akarja majd. Hiszen nálunk ez a fajta
kapcsolat az első pillanattól kezdve jól működött. Talán hiba
volt érzéseket is belevonni. De egyre inkább úgy fest, még ennél
is nagyobb hiba volt szerelembe esni.
 Nick
Beteg állat vagyok.
Ahogy ott állt előttem, legszívesebben rávetettem volna
magam. Semmi más nem járt az eszemben, csak az, hogy
letépem róla a ruhát, és szeretkezni fogok vele. Végig akartam
csókolni a teste minden egyes pontját. A fülébe suttogni, hogy
szeretem.
Felordítok, közben a kormányba ütök újra és újra. Egy külső
szemlélő számára úgy nézhetek ki, akár egy ámokfutó. Kínoz a
tudat. Az érzés.
Még egy óra, mire anyám hazaér. Addig talán megőrülök. És
apám… apámat nem érem utol, mivel nem tudom az új számát.
Válaszokat akarok a kibaszott kérdéseimre. Azt akarom, hogy ez
egy rossz álom legyen, amiből hamarosan felébredek.
Kiszállok az autóból, idegesen járkálok fel-alá. Az egy óra
ólomlábakon halad. Épp beülnék, mire észreveszem anya
autóját bekanyarodni az utcában. Ahogy megáll, azonnal mellé
lépek és kinyitom az ajtót.
– Szia kicsim! Hát te? – Magához veszi a táskáját.
– Beszélnünk kell, most azonnal.
– Valami baj van?
– Azt majd te megmondod. Vagy az apám.
– Apád? – Kiszáll az autóból.
– Menjünk.
 Ahogy beérünk a házba, azonnal belekezdek.
– Te tudtál róla, hogy apámnak van egy lánya?
– Nem.
– Soha nem meséltél arról, hogy mi történt köztetek.
– Mert nem éreztem szükségét.
– Akkor most érezd, kérlek!
– Nem értem, miért fontos ez ennyi év után?
– Anya! – Elé állok és megszorítom a vállát. – Mindent mondj
el, amit tudsz! De a legfontosabb. Tudod az apám mostani
elérhetőségét?
– Igen. Tudom.
– Jól van. Add meg a számát.
– Nem értem, mi történik.
– Én sem. Én sem, anya. Kérdéseim vannak. Kétségek
gyötörnek. Tudnom kell az igazságot.
– Az igazság az, hogy apád évekkel ezelőtt lelépett.
– Miért?
– Nem tudom. Olyan gyorsan történt minden. Ahogy
megismerkedtünk, azonnal szerelembe estünk. Pár hónapra rá
terhes lettem. Amikor megtudta… – anya hangja elcsuklik.
– Igen?
– Azt mondta, vetessem el.
– Tessék?
– Nem akart téged. – Elsírja magát. – De én igen. Azt kérte,
válasszak. Ő vagy te. Számomra nem volt kérdés. Téged
választottalak. – Meleg tenyerébe fogja az arcomat. – Szerettelek
már akkor.
– Miért vitt el magával néha? Miért, ha ennyire gyűlölt?
 – Nem tudom. Talán szeretni akart, de nem tudott. De miért
most? Miért fontos, hogy új életet kezdett?
Elhúzódom anyától.
Hogy miért?
Nagyon úgy fest, hogy halálosan szerelmes vagyok a húgomba.
Azért. És mert megdugtam isten tudja, hányszor. És mert az isten
szerelmére, még mindig meg akarom!
Szinte üvölt bennem a torz vallomás. Anyának persze ezt nem
mondhatom el. Belehalna, ha kiderülne. Apámmal kell
beszélnem. Tudnom kell, hogy Elena valóban az ő lánya-e. De
amíg nem derül ki az igazság, mihez kezdjek? Hogy bírom majd
ki, hogy ne úgy nézzek rá? Hogyan kényszerítsem rá a szívemet,
hogy őt másképp kell szeretni?

Órákig bóklásztam a városban, közben végig az anyával

folytatott beszélgetésünk járt a fejemben. Soha nem érdekelt,
hogy miért lépett le az apám. Kisgyerekként megkérdeztem
anyát egypárszor, de mindig elodázta a válaszadást. Egy kevésbé
fájdalmas buborékot vont körém, hogy ne fájjon az igazság.
De egyszer minden buborék kipukkad…
Elmesélte a találkozásuk napját, felidézte, hogy milyen
boldogok voltak együtt. Aztán a terhesség mindent
megváltoztatott. Apám még nem állt készen. Azt mondta,
fiatalok a gyerekvállaláshoz. Csak anyát akarta. Minden idejét
vele szerette volna tölteni, de én bezavartam a képbe. Anya
megszült, és végül egyedül maradt. Mivel még ő is fiatal volt,
ezért a nagyinál húztuk meg magunkat. Apám néha
meglátogatott. Leginkább a fontosabb ünnepek alkalmával és a
születésnapomon. Rengeteg ajándékot hozott, néha elvitt
kirándulni. Anyagilag ugyan támogatott, de megvonta tőlem az
egyik megfizethetetlen dolgot a világon.
A szeretetet.
Aztán jött Jack. Mia apja. Mindig azt mondta, anyával
szerelem volt első látásra. Anyám volt a legszebb nő, akit valaha
látott. Alig pár hónapra, hogy összeköltöztünk, anya ismét
teherbe esett. Ekkor jött Mia. Habár én nem vér szerinti
gyermeke voltam Jacknek, mégis tiszta szívből szeretett. Soha
nem tett különbséget a húgom és köztem. És én tiszteltem őt
ezért. Aztán egy napon megtörtént a tragédia, amire senki sem
számított. Balesetet szenvedett azon az építkezésen, ahol
dolgozott. Több emeletet zuhant a mélybe. Mia még csak tízéves
volt. Szinte fel sem fogta, hogy elveszítette imádott édesapját. És
anya… anya ismét magára maradt. Két férfit veszített el eddigi
élete során, akit tiszta szívből szeretett. Azt mondta, soha többé
nem akar szerelmes lenni. Kétszer is darabokra tört a szíve,
harmadszor már nem bírná elviselni. Így marad neki a munka,
és persze mi.
Ismét tárcsázok, de nem veszi fel. Az ülésre dobom a telefont,
és megdörzsölöm az arcomat. Muszáj beszélnem vele. Meg kell
tudnom az igazat. Ha Elena valóban a húgom… Jézusom… az
több mint abszurd. Vérfertőzés. Hiszen többször lefeküdtünk
egymással. De ezen még valahogy túl is tenném magam, de
hogy beleszerettem, azon már kevésbé.
Nőként tekintettem rá. Rajongtam érte. Bálványoztam. Mégis
hogyan nézzek rá úgy, mint a húgomra? Ha rá gondolok, csak az
jut eszembe, hogy milyen rohadtul akarom. Hogy vágyom az
érintésére. A csókjaira.
– Nem, nem és nem! – A kormányba ütök újra és újra. Ez
egyszerűen képtelenség. Azt se tudom, hova menjek. Nem
akarok a közelében lenni, mert attól félek, hogy nem tudok
uralkodni magamon. De leginkább nem tudok uralkodni az
elfajzott és beteges érzéseimen.
Megcsörren a telefonom.
Azonnal magamhoz veszem. Elena az. Lenémítom és az
ülésre dobom a mobilt.
– Kibaszott életbe!
A gázba taposok, az autó valósággal kilő. Ismét megcsörren a
telefonom. Rápillantok. Ismeretlen szám.
– Baszki! – Lehúzódom az út szélére, és felveszem. Remélem
apám az…
Határozottan szólok bele, bár a jelenlegi lelki állapotomat
tekintve cseppet sem vagyok az.
– Nick?
– Apa?
– Igen. Miért hívtál?
– Beszélnünk kell.
– Miről? – A hangja közömbös, és ez feldühít. Szart rám.
Évekig. Most nem fog olyan könnyen lerázni. Már nem az a
kisfiú vagyok, aki voltam. Aki az ablakban állva várta, hogy
mikor érkezik meg. Aki éjjelente az ajtót leste, hogy mikor lép
be egy jó éjt puszira. Már nem!
– Inkább személyesen.
 – Holnap utazom haza. Addig ráér?
Addig maximum idegösszeomlást kapok.
– Igen. Ha Atlantában vagy, első dolgod legyen, hogy felhívsz!
– Jól van.
– Szia! – Kinyomom a telefont.
Holnap.
Egy nap.
Addig mihez kezdek? Haza nem mehetek. Nem. Addig nem
mondok Elenának semmit, amíg én sem tudok biztosat. De ha
nem megyek haza, szagot fog. Már így is gyanús vagyok.
– Faszomat! – Ismét a gázba taposok. Kibírom. Nem lesz baj.
Hiszen a húgom. Őt mégsem dughatom meg, nem igaz?

Ahogy belépek az ajtón, isteni illatok kúsznak az orromba.

Ledobom a kulcsot, a tárcámat és a telefonomat az asztalra,
majd elindulok a konyha felé, ahonnan lágy zene szűrődik ki.
Elena a tűzhely előtt áll. Ezzel nincs is baj. A gond az, hogy
mindössze egy francia alsó és egy trikó van rajta.
Kurva életbe, Elena!
Olyan izgatóan simul rá a vékony csipke anyag a fenekére,
hogy akaratlanul is megrándul a farkam.
Nem!
Éppen elfordulnék, amikor a következő pillanatban felém
fordul. Az arca kipirult, hosszú göndör haja rásimul keskeny
vállára, apró mellbimbója valósággal sikolt felém a fehér anyag
alatt. Összeszorítom a szememet és kicsit elfordítom a fejemet.
 – Mit csinálsz? – kérdezem ingerülten.
– Vacsorát. Gondoltam, megleplek valami finommal.
Mi a picsáért főz? És miért ilyen kurva kedves? És én miért
vagyok ilyen piszkosul kanos? Azért, mert tudom, hogy tiltott?
Magamban felnevetek. Tiltott? Egyenesen TILOS!
– Nem vagyok éhes – dünnyögöm az orrom alatt.
Nem a kibaszott vacsorára! Legalábbis…
– Feszült vagy – elindul felém. Meztelen talpa néha csattan,
ahogy a sötét járólaphoz ér. A csípője lágyan ring, a kék
szempár eltökélten csillog. Maga a két lábon járó kísértés.
Próbálok rá másképp tekinteni, de nem megy. Csak a nőt látom
benne. Elér hozzám, és felnéz rám. Baszki! Ismerem ezt a
tekintetet. Ezután szoktunk irgalmatlan nagyot kefélni.
– Talán elmondhatnád, mi a baj. – Végigsimít az arcomon,
amibe szó szerint beleborzongok. A hüvelykujja az alsó
ajkamnak nyomódik, majd kicsit bedugja a számba.
Megragadom a csuklóját, és megszorítom.
– Most nem erre van szükségem.
– Biztos? – Kihívóan néz fel rám. A mellbimbója nekem feszül.
Ő.
A.
Húgom.
Kikerülöm, szinte kivágom a hűtőajtót, és kiveszek egy sört.
Elena nem faggatózik tovább, visszalép a tűzhely mellé, néha
megkavarja a kaját, mindezt úgy, hogy minden mozdulatba
beleringatózik a teste. Itt állok egy helyben mint egy idióta,
sörrel a kezemben, közben nyálcsorgatva figyelem, ahogy
engem ingerel. Talán most azonnal el kellene tűnnöm. Itt
kellene hagynom, de nem tudom. Egyetlen dolog zakatol a
fejemben folyamatosan.
Meg akarom kapni!
– Kész a vacsora! Tálalok – csicsergi.
Mi a tököm ütött ebbe a nőbe? Főzőcskézik itt. Úgy kering a
konyhában, akár egy könnyű kis szellő, ami orkán erejű
szélviharrá képes alakulni, ha úgy akarja…
Kinyitja a szekrényt, lábujjhegyre ágaskodik, hogy ki tudja
venni a tányérokat. Az izmok megfeszülnek a lábában, a
feneke….
Nem nézem tovább! Le kell szedálnom magamat holnapig. Jó
öreg Jack…
Előveszek egy üveg piát, kinyitom és kortyolni kezdem. Talán,
ha leiszom magam, kidőlök, majd holnap reggel kábultan
magamhoz térek, és jöhet a feketeleves.
– Gyere! – búgja, közben kihúzza nekem a széket. Leülök,
magam mellé teszem az üveget. Elena egy határozott
mozdulattal, széttárt lábbal elém ül, magához veszi az üveget, és
iszik ő is. A tekintetem akaratlanul is a lába közé kúszik.
Hív a pokol…
– Miért csinálod ezt? – Egy hirtelen mozdulattal felállok, a
szék felborul mögöttem.
– Próbálok rájönni, mi a bajod! – Ismét iszik.
– Semmi.
– Semmi? – Megtörli a száját. – Főztem neked. Megjegyzem:
soha nem főztem még egy férfinak sem. Itt ülök előtted nedves
puncival, és még nem vágtál hanyatt ezen az asztalon. Szóval…
ha úgy gondolod, magyarázd el, hogy mi a baj. Ha nincs, akkor
viszont kefélj meg végre!
Mély levegőt veszek, közben felveszem az üveget, és iszom.
Minden egyes korty valósággal égeti a nyelőcsövemet. Bárcsak
ugyanígy ki tudná égetni a szívemből az érzéseket, amiket
iránta érzek. Bárcsak szét tudná marni azt a vágyat, ami
elemészt, ha a közelében vagyok. Ehelyett csak feltüzel.
A látványa. Az illata. A hangja.
A véremben kavargó alkohol.
Újabb kortyok. Zihálni kezdek. A farkam egyre keményebbre
duzzad. Elena tekintete másképp csillog. Káromkodva földhöz
vágom az üveget, ami hangos robajjal apró darabokra törik,
majd belemarkolok a fenekébe, és magamhoz rántom. A farkam
a csiklójának nyomódik, az ajkam már majdnem érinti az övét.
Tiltott.
Becstelen.
Mégis a leggyönyörűbb, amit valaha érintettem.
Felülkerekedik rajtam az őrület. Keményen a szájába
csókolok, közben igyekszem kiszabadítani ágaskodó farkamat.
Ma éjjel még a pokolban vacsorázom. Elkövetem a legnagyobb
bűnt, amit ember elkövethet. Félrerántom a bugyiját, és
belevágódok, mire válaszul felsikolt. Akár egy lidérc, ami
védtelen lelkekre vadászik. Az enyémet akarja. És magával is
ragadja. A világ szilánkosra törik a szemem előtt, elpusztul az
igazság, és minden, ami elválaszt minket. Mozogni kezdek
benne, valósággal felnyársalom. Hajt a düh és a tehetetlenség.
De leginkább a fojtogató szerelem. Egymás szemébe nézünk,
miközben tiltott csókokat lopunk egymás ajkáról. Olyan
csókokat, amiket nem lenne szabad. Megragadom a tarkóját,
kényszerítem, hogy rám nézzen, közben egyetlen egy mondat
zakatol a fejemben, amit végül duzzadt ajkai közé suttogok.
– Bűnösök vagyunk.

Ami az éjszaka történt, óriási hiba volt. Habár az eszem

tiltakozott ellene, a szívem és a testem mégis győzött. A füle
mögé igazítok egy eltévedt tincset. A reggeli nap fényében
olyan, akár egy angyal. Hófehér bőr, szőke haj, tökéletes ajkak.
Ajkak, amik az éjszaka során újra és újra bűnre csábítottak.
Óvatosan felülök, a térdemen támaszkodva megdörzsölöm az
arcomat, majd a vállam fölött hátrapillantok. Sűrű szempillái
néha megremegnek. Vajon hogyan lehet lemondani életed
szerelméről? Egy napon tudom majd másképp szeretni? Nem
elemésztő vággyal, hanem soha nem szűnő szeretettel? Nem
hiszem. Elena számomra pontosan azt a nőt testesíti meg, akire
mindig is vágytam. Céltudatos és határozott. Gyönyörű és buja.
Szelíd, de ha kell, vad.
A boldogság esélye itt fekszik mellettem, és mégsem tudom
megragadni. Mégsem tudom a magamévá tenni.
Óvatosan felállok, és kimegyek a fürdőszobába. Gyorsan
összeszedem magam. Szeretnék minél hamarabb eltűnni a
közeléből, még mielőtt megint az éjszakaihoz hasonló
ostobaságra vetemednék. A zuhany alatt állva lemosom
magamról fenséges illatát. Próbálom kimosni a gondolataim
közül, ami nem könnyű, hiszen tudom, hogy mindössze pár
méterre van tőlem. Sietősen mosom át a testemet, a farkam
érzékeny minden érintésre. Akaratlanul is megjelennek előttem
olyan képek, amiknek nem lenne szabad. Sietősebbre veszem a
dolgot. Épp a derekam köré tekerem a törülközőt, amikor
váratlanul belép Elena, ráadásul teljesen meztelenül. Egy
szempillantás alatt végigsiklik karcsú alakján a tekintetem.
Bűntudat ébred bennem, ezért a kézmosó felé fordulok. Hallom,
hogy elindul felém, de igyekszem tudomást sem venni róla.
Nevetségesnek érzem magam…
Mögém áll. A lehelete valósággal cirógatja nedves hátamat.
Ahogy hozzám ér, a valóság pusztító villámként hasít belém.
Megfordulok, és eltolom a kezét, mire rosszallón néz rám.
– Örülnék, ha most már elmondanád, mi a bajod. Ahogy
elrohantál a szüleimtől. Majd ahogy hazajöttél. És ami az
éjszaka történt…
– Az hiba volt – robban ki belőlem meggondolatlanul.
– Hiba?
– Most nincs időm beszélgetni.
Próbálom kikerülni, mire elém áll.
– És mégis mikor lesz rám időd?
– Nem tudom, de most hagyj elmenni.
– Hagytalak elmenni az éjszaka. De most nem szeretném. Te
magyarázol folyamatosan az őszinteségről. Úgy érzem, hazudsz
nekem.
– Elintézek valamit, és ha visszajöttem, beszélünk.
– Nem értelek.
– Még én sem értem magam, de remélem, hamarosan
tisztábban fogok látni. Most ne haragudj, de el kell mennem.
Egy szempillantás alatt felöltözöm, összeszedem a cuccomat,
és magára hagyom Elenát. Tudom, hogy neki is vannak
kérdései. Eddig kettőnk közül én voltam az, aki jobban akarta
ezt az egészet. Megváltozott valami közöttünk. Most már
tudom, hogy ő is akarja. Az abszurd csak az, hogy minderre
akkor jöttünk rá, amikor kiderült, hogy testvérek vagyunk.
Megrázom a fejem. Még mindig arról győzködöm magam, hogy
ez egy rossz álom.
Beülök az autóba, és elindulok. Talán egészen addig fogok
autózni, amíg az apám fel nem hív. Scott is keresett tegnap
délután többször, de nem hívtam vissza. Egyszerűen most nincs
agyi kapacitásom az üggyel foglalkozni. Hogyan is tudnék?
Gondolkodtam rajta, hol lenne jó újra találkozni. Mivel elég
kényes témát készülünk megbeszélni, úgy hiszem, a kis
folyóparti faház lesz a legjobb választás.
Kiszállok az autóból, és elindulok a stég felé, aminek deszkái
már korhadásnak indultak. Nem sok emlék köt ehhez a
helyhez, viszont ami igen, azokra szívesen emlékezem.
Felveszek egy nagyobb kavicsot, és a folyóba dobom. Egészen
a végéig megyek, majd ott leülök. Csak néhány deszka reccsen
meg alattam. Csend van. A Nap szikrázóan süt, vakító fénye
valósággal csintalankodik a víz tükörsima felületével. A fény
tudja, hogy a víz soha nem ér fel hozzá, és a víz tudja, hogy a
fény soha nem jut el elég mélyre. Akárcsak Elena és én.
Hiába vágyjuk egymást, ha nem lehetünk együtt…
Emlékszem, jó pár évvel ezelőtt ugyanitt ültem. Nemcsak arra
a bizonyos kapásra vártam, hanem arra is, hogy kelljek az
apámnak. Habár kisgyerek voltam még, éreztem, hogy
valamilyen láthatatlan szakadék van közte és köztem. Soha
nem ölelt magához, nem adott puszit. Amikor találkoztunk,
mindig csak kezet fogott velem. Néha úgy éreztem, azt akarja
elérni, hogy erős férfi váljon belőlem. Végül az lettem, de ez
nem az ő érdeme. Anyáé, a nagyszüleimé és persze az enyém.
– Nick?
A hangja pont olyan, mint amire emlékszem. Felállok, és felé
fordulok.
– Apa!
– Régen találkoztunk.
– Igen.
– Látom, erős férfi lett belőled. Rendőr.
– Nyomozó! – javítom ki.
– Bocsánat. Nyomozó.
A haja sok helyen már őszbe hajlik, az arcán sokkal több ránc
van, mint évekkel ezelőtt. Megöregedett. De a tekintete semmit
sem változott. Ugyanolyan kemény és rideg. Soha nem láttam
benne melegséget, ahogy rám nézett.
– Miről szerettél volna beszélni velem?
– Tudod… – elindulok felé, majd néhány lépés után megállok
–, több kérdés is kavarog bennem.
Méghozzá olyan sok, hogy azt sem tudom melyikkel kezdjem.
Tulajdonképpen minden kérdés engem érint, csak más
nézőpontból.
– Nick, én…
– Először is, miért nem akartál engem? A fiadat.
Ez a kérdés foglalkoztat, mióta csak eljöttem anyától. Apa
nem akarta, hogy megszülessek. És ezt éreztette is velem
mindig.
 – Nick – elcsigázottan felsóhajt. – Ez már egy nagyon régi
történet. Miért érezted szükségét, hogy ezt most beszéljük meg?
A kérdése feldühít. Igaz. Évek óta nem beszéltünk. Nem
kerestem. Talán legbelül mindig is féltem a választól. Az
elutasítástól…
– Tudod, az elmúlt nagyjából huszonnégy órában többször is
megfordult velem a világ. De mindennek a középpontjában
végig te álltál. Ezért úgy hiszem, jogom van feltenni ezt a
kérdést. Anyának is joga lett volna tudni, miért léptél le. Szóval
még egyszer megkérdezem. Miért nem akartál engem, minket?
Miért nem tudtál szeretni? Közel engedni magadhoz.
Megdörzsöli az arcát. Szemmel láthatóan nehéz neki erről
beszélni. Hát, pont leszarom. Nekem is nehéz volt. Ha tudná,
hogy én hányszor jártam meg a poklot…
– Szerettem anyádat. Nagyon.
– Akkor miért hagytad faképnél, miután megtudtad, hogy
terhes? Hiszen a fiad vagyok. A véred.
– Igen. Őt szerettem, és csak őt akartam szeretni még nagyon
sokáig. Önző voltam, igen, mert csak saját magamra tudtam
gondolni. Az én érzéseimre. Amikor megtudtam, hogy Abby
várandós, úgy éreztem, veszélybe kerül a kapcsolatunk. A
szerelmünk.
– Ugye tudod, hogy most orbitális nagy baromságot beszélsz?
– Te ezt nem érted. Én nagyon, de nagyon szerettem anyádat.
És azóta is… – hirtelen elhallgat.
– Azóta is? Mondjad! – Még közelebb lépek hozzá. Alig két
méter választ el minket egymástól. Körülbelül egyforma
magasak vagyunk, egyértelmű, hogy sok mindenben
hasonlítunk egymásra. De ez csak a külső. Apám egy lelketlen
szörnyeteg, aki nem szerette anyámat igazán. Mert nem szeretet
az, ami önzőségre épül.
– Édesanyád mindig is különleges helyet fog elfoglalni a
szívemben.
– Ahova én már nem fértem be. De más gyereknek azért
sikerült, igaz?
– Hova akarsz kilyukadni?
– Új életet kezdtél. Családot alapítottál. Menő ingatlanügynök
vagy saját céggel, fényűző házzal, csodálatos feleséggel és egy
gyönyörű lánnyal. A lányoddal. Őt sem bírtad elviselni?
– Nick…
– Kérdeztem valamit! – kiabálok rá. – Van egy lányod?
– Igen. Van.
– Szereted őt?
– Szeretem.
– Akkor engem miért nem tudtál?
Hirtelen felülkerekednek rajtam az indulatok, megragadom
az ingét, és magamhoz rántom.
– Számomra már nem volt hely a szívedben? Azt állítod,
anyám volt neked az igazi. Én kettőtök szerelmének a
gyümölcse vagyok. A te véred és az ő vére is az ereimben
csordogál. Ez miért nem volt neked elég? Én miért nem voltam
neked elég? – Ellököm, de olyan erővel, hogy majdnem hanyatt
esik.
– Nick, nem érted, hogyan működik a világ. Én hogyan
működöm.
– Te? Te sehogy! Lelketlen ember vagy.
 – Szart sem tudsz a lelkemről – köpi felém indulatosan.
– Mi történt Elenával?
– Elenának tévképzetei vannak.
– Tévképzetei?
– Igen. – Felsóhajt. – Kislány korában a fejébe vette, hogy
szörnyetegek veszik körül. Gonosz emberek. Valószínűleg ezért
lett ő is rendőr. Bocsánat, úgy tudom, ő is nyomozó.
– Elena nem őrült! – mennydörgöm.
– Én nem is azt mondtam, hogy őrült. Járt orvosnál is. Nem
találtak nála semmilyen pszichés problémát. De tény, hogy
valami baj van vele.
– Valami baj? Ezek szerint, ami nem tökéletes számodra, az
neked már nem is kell, igaz? Valószínűleg ezért nem akar
hazamenni sem. Mert őt sem támogatod, mint apa. Egyáltalán
miért kellett neked gyerek?
– Azt nem értem miért beszélünk a lányomról. Mi közöd van
neked hozzá?
Apám undorító kérdése szíven üt. Nemhogy kimondani, még
belegondolni is rossz, hogy milyen kapcsolat fűz minket össze.
Szerelem.
Testiség.
Vágy.
– Ő a főnököm. És a barátom.
– Barátod?
– Igen.
– Szeretném, ha messzire elkerülnéd! – Apám hangja
fenyegetően cseng, a tekintete sötéten villan.
– Miért?
 – Azért, mert nem akarom, hogy kiderüljön az igazság. Az,
hogy ti testvérek vagytok.
Egy szempillantás alatt elborítja a harag az elmémet, és
nekimegyek apámnak, de ezúttal olyan durván, hogy mind a
ketten a földre zuhanunk.
– Szállj le rólam! – próbál legördíteni magáról, de nem sikerül.
Erősebb vagyok nála.
– Miért? – ordítom az arcába. – Azt kérdeztem, miért?
– Azért, mert új életet kezdtem, és nem akarom, hogy
tönkretedd. Abigail nem tud anyádról. Rólad meg végképp.
– Micsoda egy rohadt szemétláda vagy! Félted a tökéletes kis
életedet, igaz? Tudod, mit? Nem kell félned, nem fogom
elmondani senkinek a kis titkodat. De ne hidd, hogy ennyivel
megúszod. – Felállok. – Ha én nem is, majd az élet veled is
alaposan ki fog baszni! Soha többé nem akarlak látni!
Sarkon fordulok, és sietős léptekkel elindulok az autó felé.
Dühös vagyok, és rohadt tehetetlennek érzem magam. Azt
mondják, az igazság mindig jó. Ez egy faszság. Épp az igazság az,
ami életeket tett tönkre. Apám soha nem szeretett igazán.
Ugyan tett néhány gyenge próbálkozást, de soha nem kerültem
hozzá közel.
A másik dolog…
Elena a testvérem. A húgom.
Bíztam benne, hogy talán csak összekuszálódtak a dolgok. De
rohadtul nem így van. Elena a féltestvérem.
Az a nő, akibe halálosan szerelmes vagyok.
 Elena
Nicket totál összeszedett pasinak ismertem meg. Ezzel szemben
ma reggel szinte rá se ismertem. Szétszórt volt, és ideges. Nem
nézett a szemembe, és került engem. Ridegen vágta az arcomba,
hogy ami kettőnk között történt, hiba volt. Ez volt az első
gyomros tőle. A következő talán az, amikor megkérdeztem, mi a
baja, és azt a választ kaptam, hogy még ő sem tudja.
Nem tudja…
Az éjszaka, amikor a karjába zárt, ahogy megcsókolt, majd az
ajkam közé suttogott, nem erre utalt. A szívünk egyként
lüktetett. És ezt nem csak képzeltem. Éreztem…
Nem tudom, meddig járkáltam idegesen fel-alá a lakásban,
felidézve minden egyes szót, kielemezve annak jelentését. Végül
oda jutottam, hogy nem érdekel. Elképzelhető, hogy csak én
láttam többet a kettőnk kapcsolatába, ami egészen addig
izgalmas volt, amíg át nem léptük a szabályokat. Azért utaztam
ide, hogy elkapjuk a sorozatgyilkost, és nem azért, hogy
szerelmi problémákkal küszködjek. Számomra teljesen
egyértelmű, hogy belezúgtam Nickbe. Úgy éreztem, ezzel ő is
pontosan így van. Ahogy rám nézett, ahogy a kettőnk
kapcsolatáról beszélt, erre engedett következtetni. Tudom,
ilyenkor jön az, hogy mi nők túlkombinálunk. Ilyenkor
szoktunk elhamarkodott döntést hozni. Megsértődünk,
lelépünk és a többi. Nos… lelépni nem fogok, de az tény, hogy
baromi rosszulesett, ahogy velem viselkedett. Magyarázattal
kell szolgálnia nekem. Addig is igyekszem az ügyre fókuszálni,
nem rajtunk kattogni.
Újra és újra végigfut a tekintetem a gyilkossági eseteken.
Megérintek minden egyes fotót, amin az áldozatok szerepelnek.
Kronológiai sorrendbe szedtem mindent újra, kiegészítve a
vallomásokkal, a szakértői véleményekkel, hátha elsiklottunk
valami fölött. Minden évben az én korommal megegyező
áldozatot választott a gyilkos. Szőke, egyedülálló. Szexuális
kapcsolatot létesített velük, majd brutális módon megkéselte
őket. A szúrások száma minden esetben eltérő. Az első
áldozattal tíz késszúrás végzett, a harmadikkal tizenegy, a
negyedikkel már csak három, az ötödikkel négy. Gyorsan
előveszek egy papírlapot, és felírom ezeket a számokat egymás
alá.
Ahogy a végére érek, nyilvánvalóvá válik, miért annyiszor
szúrta meg az áldozatot. Próbáltunk valami dátumot keresni, de
nem az a megoldás. Pontosan annyiszor szúrta meg őket, ahány
évesek voltak. Ha összeadom a számokat akkor kijön. Az első
áldozat ugye huszonnyolc éves volt. Vele tíz késszúrással
végzett. Ha összeadom a kettőt és a nyolcat úgy jön ki ez a szám.
A második áldozat huszonkilenc éves volt, vele tizenegy
késszúrás, a kettő és a kilenc összege pontosan tizenegy. Az
utolsó áldozat harminchárom éves volt hat szúrást kapott.
Nekidőlök a kanapénak.
Ezért nem találtak összefüggést a számok között. Mert mindig
eltérő volt. Ez nem egy üzenet, nincs mögöttes tartalom, a
gyilkos egyszerűen így próbált kijátszani minket. Minél
kevesebb közös szál köti össze az áldozatokat, annál nehezebb
őt elkapni. A kérdés már csak az, hogy mi a kapocs köztük és
köztem. Annyiszor végiggondoltam mindent, de nem jutottam
sehova. Egy biztos. Az elkövető ismer engem, kapcsolatban van
vagy volt velem. Kellene még valami… valami… ami alapján
rájöhetnék, hogy ki a tettes, mert egyelőre ez édeskevés.
Az áldozatokat mindig a folyó más pontjáról halászták ki.
Viszont ezek között a pontok között nincs nagy távolság, ami azt
jelenti….
Gyorsan előveszem a térképet, és berajzolom azokat a
bizonyos pontokat. Megfogom a ceruzát, a hüvelykujjamat a
középső pontra teszem, és rajzolok egy kört. A gyilkos ezen a
körön belül mozog. Itt szabadul meg az áldozatoktól. Azt nem
értem, hogy a fenébe nem sikerült a nyomára bukkanni az évek
során. Tudjuk, hogy milyen női típusok vonzzák. Pontosan
tudjuk, hogy hol szabadul meg a holtesttől. De, ami a
legfontosabb, minden évben ugyanazon a napon gyilkol. Hogy a
fenébe nem jutott el hozzám ez az ügy? Vagy úgy egyáltalán az
FBI köreibe? A harmadik eset után profilozókat hívtak
Quanticóból. Habár összeállítottak egy profilt, mégsem
bukkantak a tettes nyomára. A természet és a fertőtlenítőszer
elvégezte a dolgát.
Megszorítom az orrnyergemet.
Megannyi anyag és bizonyíték van a kezünkben, mi mégsem
tudunk a nyomába eredni. Ez a sorozatgyilkos nagyon okos, és
nagyon ügyes is. Minden gyilkosságot tökéletesen kivitelezett.
Feltehetően erős, középosztálybeli férfi, jó fizikummal, magas
IQ szinttel. Barátságos és kedves mindenkivel, éppen ezért nem
gyanakszik rá senki. Még az is elképzelhető, hogy családja van.
Sokszor lapulnak meg pszichopaták a család szerető köreiben.
Ki tudja, hány ehhez hasonló emberrel kerülünk nap mint nap
kapcsolatba? Talán a mindig mosolygós szomszédunkban vagy
az újságárusban, vagy a pimasz pultos lányban lapul meg a
pszichopata hajlam.
Úgy döntök, iszom egy csésze kávét, talán az még jobban
felpörgeti az agyamat. Gyorsan elkészítem, majd leülök a földre.
Hosszan kortyolgatom, közben a gondolataim akaratlanul is
elkalandoznak az ügyről. Ez nem jellemző rám. Soha nem
szokta elvonni a figyelmet a munkáról semmi sem. De Nick ezt
is ügyesen elérte nálam.
Az órára pillantok. Két óra van. Megkordul a gyomrom. Se
reggeli, se ebéd. Főzni nincs kedvem. A fejem is zsong. Sőt, a
szívem is… Hogy mit teszünk ilyenkor? Felhívjuk a legjobb
barátunkat. Előkeresem a papírkupac alól a telefonomat, és
felhívom Lanát. Szükségem van rá.
– Elena! Szia!
– Szia, Lana! Nem zavarlak?
– Nem, dehogy. Igazából pont jókor hívtál, ma rövid napos
vagyok, tudunk beszélgetni.
– Akkor tudunk találkozni is?
– Atlantában vagy? – kérdezi szinte visítva.
– Igen.
– És miért nem szóltál? Mikor érkeztél? Meddig maradsz?
Nick?
– Majd személyesen mindent elmesélek. Meghívlak ebédelni,
mit szólsz hozzá?
 – Azt, hogy mákod van, mert farkaséhes vagyok.

Belépek az étterembe. Szinte azonnal kiszúrom Lanát. Nehéz is

lenne nem észrevenni, kalimpálva integet. Ahogy az asztalhoz
lépek, felpattan, és szorosan megölel.
– De jó, hogy újra látlak! Mesélj! – Elhúzódik tőlem. – Mindent
tudni akarok. Már a telefonban kiszúrtam, hogy valami gáz van.
– Van.
– Na, bőbeszédű barátnőm! Akkor kezdj bele! De előtte
rendeljünk.
Nem válogatunk sokáig, a napi ajánlat mellett döntünk
mindketten. A levest szinte szó nélkül, hümmögve megesszük.
Nem is tudom, mikor ettem utoljára paradicsomlevest.
– Ez kellett. – Lana elégedetten hátradől, közben megtörli a
száját. – Amíg várunk, kezdj bele. Nem akartalak faggatni,
láttam, te is nagyon éhes vagy. A gyomrod valósággal üvöltött.
– Az lehet, ha belegondolok, tegnap délután óta nem ettem
semmit.
– A karcsú élet titka. – Csettint a nyelvével. – De most halljam!
– Átnyúl az asztalon, és megszorítja a kezemet. – Nick?
– Is.
– Munka?
– Is.
– Melyikkel van a legnagyobb probléma?
– Mindkettővel.
– Szerintem kezdjük az elején, mert még egyelőre semmit
sem értek.
– Az a lényeg, hogy munka miatt utaztunk ide Nickkel. Egy
gyilkossági ügyben nyomozunk, hozzáteszem nem hivatalosan.
– Milyen gyilkosság?
– Egy sorozatgyilkos után. Fiatal, szőke, egyedülálló nők az
áldozatok, akiket szexuális bántalmazás után brutálisan
meggyilkol.
– Ez az a gyilkos, aki a folyóba dobja a holttesteket?
– Igen.
– Jézusom. – A bal kezébe temeti az arcát, néha megdörzsöli,
majd ismét rám pillant. – Ez már egy több éve tartó hajsza.
– Érdekes, hogy nem kapott nagy médiafelhajtást.
– Hát… azért Atlanta és Miami között van vagy ezer kilométer.
Plusz úgy tudom, nagyon diszkréten kezelte a helyi rendőrség
az esetet.
– Nem adtak ki semmilyen közleményt? Nem hívták fel a
lakosság figyelmét egy újabb esetleges támadásra?
– Már miért adtak volna?
– Hát azért, mert mindig ugyanazon a napon csapott le a
tettes.
– Annyira nem ismerem az ügy részleteit és nem is tudok
mindent felidézni több évre visszamenőleg, de én úgy tudom,
mindig volt jó pár nap eltérés az esetek között. Például a
mostani esetet még be sem jelentették.
– A gyilkos mindig ugyanazon a napon végez az áldozatokkal.
Június ötödikén.
– Június öt? Várj! Akkor van a te születésnapod is.
– Igen.
 – Várj, várj, várj! – Annyira eltolja magát az asztaltól, hogy
majdnem hanyatt esik. – Szőke. Egyedülálló. Fiatal. Június öt.
Miért érzem azt, hogy van valami köze hozzád az ügynek?
– Igen, ez már több mint árulkodó, hiszen te is összeraktad a
kirakóst pusztán ennyiből.
– Elena, veszélyben vagy! – Közelebb hajol hozzám. – Nick hol
van?
– Nem tudom.
– Mi az, hogy nem tudod?
– Reggel óta nem tudok róla semmit. Összevesztünk. Elrohant.
De előtte közölte, hogy hiba volt az este, amit együtt töltöttünk.
– Összejöttetek?
– Azt hiszem, annál egy kicsit több alakult ki közöttünk. Én…
én… – Zavarba jövök. Még magamnak sem mertem bevallani az
érzéseimet, most hangosan kimondani meg végképp nem
tudom.
– Szereted.
– Azt hiszem.
– Én meg tudom. És ez jó. – Megszorítja a kezemet. – Igaz,
hosszú évekig nem beszéltünk, ezért most nagyon sok mindent
be kell pótolnunk. Tudom, hogy nagyon magányos voltál
mindvégig. Nem engedtél közel magadhoz senkit. Nem szereztél
barátokat. Nem voltál szerelmes. Csak a munkádnak éltél.
Menekültél folyamatosan. Az érzelmek elől. A saját érzelmeid és
vágyaid elől.
– Talán igazad van. Viszont most, hogy engedtem a
vágyaimnak és az érzelmeimnek, úgy néz ki, csalódnom kell. Az
elmúlt időszak más volt. Nemcsak testileg kerültünk közel
egymáshoz, hanem lelkileg is. Jól érzem magam vele. A
munkában is tökéletes párost alkotunk. Tegnap megnyíltunk
egymásnak. És nemcsak én, hanem ő is. Azt éreztem, nem
egyoldalú ez a szerelem. Ugyanakkor történt valami, de nem
mondta el. Ma reggel rákérdeztem. Azt mondta, még ő sem
tudja, mi van. Ez azért érdekes válasz volt.
– Nem gondolom, hogy az érzéseiben ne lenne biztos.
Emlékezz vissza! Én már napokkal ezelőtt megmondtam neked,
hogy Nick szerelmes beléd.
– Akkor nem értem, miért taszított el magától.
– Ki tudja, mi játszódik le benne. Lehet ő is hasonlóan érez.
Rádöbbent, hogy szerelmes, és nem tud ezzel mit kezdeni. Azért
a férfiak kicsit másképp működnek, mint mi nők.
– Szeretném hinni, hogy igazad van, de valami azt súgja,
sokkal több van a háttérben.
– Azt mondta, el fogja neked mondani, igaz?
– Igaz.
– Szerintem bízz egy kicsit jobban benne, és bízz egy kicsit
jobban a szerelmetekben.
Szerelem…
Jézusom!
Pazar szexnek indult az egész. Semmi többnek.
– A másik: ne gondold túl a dolgokat. Tudod, az élő emberek
kicsit másképp működnek.
– Nem mondod… – elhúzom a számat. Valóban. Éppen ezért
nem is kerestem a társaságukat. Talán velem van a baj. A
halottak nyelvén jobban értek…
– Csak legyél vele türelmes. Kedves. Gyengéd.
 – Ez mind megvolt. Azok után, hogy úgy otthagyott, mint a
huzat, kajával vártam. És igen, baromi kedves voltam.
Meglepően kedves. De akármit is mondasz, hidd el, pontosan
tudom, nem, érzem, hogy valami gáz van.
– Akkor meg egyszerűen kérdezz rá. Beszéljétek meg, mert
nagyon jó páros vagytok. Végre van egy igazi férfi melletted. Aki
szeret és vigyázni fog rád. Ne hagyd, hogy a büszkeség beszéljen
belőled. Mert a szeretet játszmájában a büszkeség nem lehet
ütőkártya.

Talán hülyeségnek tűnik, de úgy döntöttem, főzök egy finom

vacsorát. A férfiak általában értékelik ezt a gesztust. Többször
elmosolyodom vacsorakészítés közben. Habár nem teljesen
felhőtlen a boldogságom, mégis mosolyt csal az arcomra az,
hogy főzök.
Egy pasinak.
A szerelmemnek.
Ha valaki hetekkel ezelőtt ezt az orrom alá tolja, fennhangon
az arcába nevetek. Szilárd szabályok szerint éltem évek óta. A
férfiakkal való kapcsolatom eltorzult. Habár mindig én
döntöttem el, hogy kivel meddig megyek el, mégis
kiszolgáltattam magam nekik. Talán azért, mert nem találtam
semmi értékeset a testemben. Csak egy eszköz volt. Egy
használati tárgy. Hajszoltam az élvezetet, kerestem valamit.
Valami különlegeset. Valami olyat, ami megmenthet, ami
megváltoztathatja a magamról kialakított képet.
 Aztán jött Nick…
Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy valami különleges
kapocs van közöttünk. Ahogy egymásra néztünk, mintha
mindig is ismertük volna egymást. Azonnal egy hullámhosszra
kerültünk, és nemcsak a magánéletben, hanem a munkában is.
Értéktelennek hitt életem értelmet nyert. A sebek, amiket
szereztem, gyógyulni kezdtek mellette. A múlt, ami minden
egyes nap kísértett, halványodni kezdett.
Épp leveszem a vacsorát a tűzhelyről, amikor
robbanásszerűen kinyílik az ajtó. Nick áll előttem
csuromvizesen, egy üveg piával a kezében. Ha a reggeli dologra
azt mondtam, hogy furcsa, akkor ez nem tudom, micsoda… Nick
szemmel láthatóan szenved. Csak azt nem tudom, mitől. Mi
történhetett, amitől ennyire kibukott?
– Jól vagy? – Elindulok felé, mire feltartja a kezét, ezzel
megállásra kényszerít.
– Nem! Ne gyere közelebb!
– Nick, mi történt? – Teszek egy lépést felé.
– Azt mondtam, ne gyere közelebb! Mindkettőnknek jobb
lesz, ha távolságot tartunk.
– Távolságot? Te mégis miről beszélsz? Elmondanád végre,
hogy mi történt?
– Nem tudom – meghúzza a piás üveget. Alig áll a lábán.
Esküszöm, most már komolyan kezdek aggódni. Nickre nem
jellemző az ilyen szélsőséges viselkedés.
– Azért kérlek, próbáld meg! – mordulok rá.
– Gyönyörű vagy. Tudod?
– Mondtad már.
 – Szexi. Dögös. Istenem! – A földhöz vágja az üveget, majd a
hajába túr. – Próbálok rád másképp nézni, de nem megy. –
Idegesen járkál fel-alá. Ha nem ismerném, azt mondanám, totál
zakkant. Ez a viselkedés már komoly aggodalomra ad okot. Mi a
fene történt? Mitől akadt ki ennyire? Távolság? Semmit sem
értek… Ahogy megfordul, elé állok, keretbe fogom borostás
arcát, és mélyen a szemébe nézek.
– Nem lehet – tiltakozón megrázza a fejét.
Vajon milyen démonok gyötrik?
– Mit nem, Nick? Mit nem?
– Nem lenne szabad így éreznem.
– Mit érzel?
Erősebben megrázza a fejét. A hideg vízcseppek a hajáról az
ujjaim közé folynak. A tekintete kétségbeesett és
reményvesztett.
– Nick… – közelebb hajolok hozzá. Meg akarom csókolni,
enyhíteni a fájdalmát, de megragadja a csuklómat, közben
keményen néz vissza rám.
– Már nem létezik olyan, hogy te és én.
– Miért? Mi változott?
– Én. Rájöttem, hogy amit irántad érzek, az csak egy
fellángolás.
– Fellángolás?
– Igen. Megdugtalak. Többször. Megkaptalak. És ennyi.
Megdugott? Megkapott?
Elönt a harag. Kirántom a kezemet az övéből, és teljes erőből
pofon vágom. A feje oldalra billen, néhány másodpercig úgy is
marad, majd eltökélten újra rám néz.
 – Hazudsz! – kiabálom felé. – Hazudsz! – A mellkasára ütök
újra és újra, mire ismét elkapja a kezemet, és megszorítja.
– Nem, Elena! Fogadd el, hogy nem kellesz nekem. Nem
akarlak téged. Nem úgy, mint…
– Hallgass! – Rángatni kezdem a kezemet, de túl erősen
szorítja. – Engedj el! Engedj el, baszd meg! – Már majdnem
hisztérikus állapotba kerülök, amikor hirtelen elenged. Teszek
néhány lépést hátra, majd végignézek rajta. Nem tudom, mi
történt… egyszerűen nem akarom elhinni, amit az előbb
mondott. A szája hazudik, de a tekintete igazat mond. De talán
csak én akarom azt hinni, hogy számítok neki. Hogy több
vagyok néhány kellemes éjszakánál. Hogy szeret engem. Talán
csak a szemem elé húzódott az az idióta rózsaszín köd, amitől
nem látom a fától az erdőt. Kihívás voltam neki. A nő, akit nem
lehet megkapni. A főnöke, akit tilos megfektetni. Neki mégis
sikerült. De… de akkor az elmúlt napok… az mind hazugság
volt?
– Miért érzem azt, hogy nem vagy velem őszinte?
Hosszú évek óta először tudnék valódi érzelmek miatt sírni.
Érzem, hogy kövér könnycseppek tolulnak a szemembe, de
visszafojtom őket. Nem fog sírni látni. Nem fogok darabokra
hullni előtte, még akkor sem, ha azok a darabok már valósággal
remegnek…
– Őszinte voltam hozzád.
– Miért vagy részeg?
– Mert jólesik.
– Mert menekülsz! Mert az arcomba hazudsz! Csak azt nem
tudom, miért. Miért bántasz, ha valójában nem is ezt akarod?
 – Nem akarlak bántani. De megváltoztak a dolgok. Szeretném,
ha ezentúl szigorúan csak munkakapcsolat lenne köztünk.
– Valóban? – Elindulok felé, mire hátrálni kezd. Egészen addig
lépkedünk, amíg el nem érjük az ajtót. – Te félsz tőlem!
– Ugyan már… – gúnyosan felnevet.
– De igen! Szeretsz engem. Vágysz rám. De valami meggátol
abban, hogy szeress. Hogy érints. Hogy csókolj. – Végigsimítok a
mellkasán.
– Ne csináld!
– Nem bízol magadban? – Ahogy elérem a farkát,
nekinyomom a tenyerem, mire becsukja a szemét, hátradönti a
fejét, és felnyög. Az ádámcsutkája le és fel mozog, a mellkasa
egyre szaporábban emelkedik és süllyed. – Szeretnél
megkefélni, igaz? – Erre a mondatra azonnal kinyílik a szeme, és
újra rám néz. Ugyanaz a vágy csillan benne, mint mindig,
amikor rám nézett. Nick hazudik. Biztos vagyok benne, hogy
nem gondolt komolyan egyetlen szót sem. De még ha így is van,
megbántott.
– Tudod, Elena… – megragadja a tarkómat, és magához ránt.
Az ajka vészesen közel van az enyémhez. – Nem foglak
megbaszni! Tudod miért?
– Miért?
– Mert nem érsz már nekem annyit! – Rezzenéstelen arccal
mondja ki ezt a mondatot, amivel egy csapásra képes
elpusztítani bennem minden érzést, amit iránta táplálok.
Elhúzódom tőle, közben lenézően végignézek rajta.
– Tudod, mit?
– Mit?
 – Végeztünk, Nick Rogers! Ezzel a kijelentéssel elvesztettél.
– Igazából soha nem voltál az enyém – dünnyögi.
– Azt hittem, te más vagy. De tévedtem. Ugyanolyan rohadék
vagy, mint a többi férfi. Megoldjuk ezt az ügyet, és ha
visszautazunk Miamiba, elválnak útjaink. Elintézem, hogy
máshol folytasd a munkát.
– Ez egy jó ötlet. De azt tudnod kell, hogy nem akartalak
megbántani.
– Kurvára nem érdekel, mit akartál! – mennydörgöm. – Nem
az az ember vagy, akinek hittelek.
Sietősen összeszedem a holmimat. Egy percet sem akarok
tovább itt maradni. Fojtogat a sírás, de visszatartom azokat az
áruló könnycseppeket. Mert Nick nem érdemel meg egyet sem
közülük. A világ ma megint bebizonyította, hogy nem jó, hogy
nincs benne könyörület, és hogy az igaz szerelem nem létezik.
 Nick
– Fú, baszki, itt valami megdöglött?
– Még nem – morgom az orrom alatt.
– Látom, termeltél, öregem. – Scott átlépi az üres üvegeket, és
elém áll. – A szőke ciklon?
– Elviharzott.
– Nem csodálom. – Körbenéz. – Akár egy szeméttelepen. –
Átvág a nappalin, és kinyitja az ablakot. – Remélem, nem a
tököd rohadt le.
– Kapd be!
– Kösz, de kösz, nem. Mi a fene történt? Napokkal ezelőtt még
dúlt a love.
– Napokkal. Azóta megváltoztak a dolgok.
– Beavatsz?
– Be! – Felülök a kanapén, közben felrúgom az előttem lévő
üres sörösüveget.
– Hát, kíváncsi vagyok, mit tudtál így elbaszni. – Leül mellém.
– Ha elmondom, nem fogod elhinni. Önhibámon kívül
történtek a dolgok.
– Azért csak próbáld meg, tesó – megveregeti a vállamat. – Sok
mindent láttam már, ne feledd!
– Kiderült, hogy Elena a húgom.
– Mi? – Felröhög. – Ugye most csak szívatsz?
– Nem szívatlak. Szerinted miért vagyok így ki?
 – Na várjál, kezdd a mesét az elejéről! Hogyan lehettek ti
testvérek?
– Baromi egyszerű: ugyanaz az apánk.
– Hát az hogy a picsába? Semmit sem értek.
– A lényeg a lényegben, hogy szexeltünk. Az volt a tét, hogy
elvisz, és bemutat a családjának.
– Ahaaa…
– Tudod, Scott, én komolyan gondoltam Elenával ezt a dolgot.
Piszkosul belezúgtam.
– Ezt azonnal levágtam.
– És szerintem ő is.
– Az gáz, haver.
– Az. De folytatva a sztorit. Megnyertem a fogadást, és
elmentünk a szüleihez.
– És ott találkoztál az apáddal? Vagyis apátokkal?
– Nem. Néhány fotón láttam meg tök véletlenül. Gondolhatod,
mit éreztem, miközben őket néztem. Mint akit leforráztak.
Elrohantam. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek abban a
pillanatban. Biztos érdekes első benyomást tettem az
anyukájára és a nagymamájára. Miután otthagytam őket,
felkerestem az anyámat.
– És?
– Nincs és. Elmondta, hogy az apám nem akart engem, ezért
nem keresett. Meg persze új életet kezdett, amibe én kurvára
nem fértem bele.
– Hát már ne is haragudj, de az öreged egy fasz.
– Várjál még, ezután jön az izgalmas rész. Anyámnak megvolt
az apám elérhetősége, ezért felhívtam. Találkoztunk.
 – És?
– Sok mindenről beszélgettünk. Veszekedtünk, dulakodtunk.
Megkérdeztem, hogy Elena az ő lánya-e.
– És ahogy a mellékelt ábra mutatja – végigmutat rajtam –,
igen.
– Igen.
– Baszki. Ez nagyon durva. Akkor te megdugtad a saját
húgodat?
– Ezt ki ne mondd még egyszer!
– Hát, ha ez a szomorú igazság.
– Akkor sem. Egyébként talán ez lenne a legkisebb gond.
– Hát azért…
– Ne nézz így rám, baszki! Hiszen fogalmam sem volt róla –
dühösen széttárom a karomat.
– Jól van, persze. Elena dögös nő.
Rosszallóan ránézek, mire felemeli mindkét kezét.
– Nyugi. De na… Akkor is…
– Tudom. És tudod, épp ez a baj. Egyszerűen nem bírok a
húgomként tekinteni rá. Szerelmes vagyok belé, érted?
Szerelmes vagyok a kibaszott testvérembe! Fel tudod fogni,
hogy mit érzek?
– Az igazat megvallva, fogalmam sincs, és nem is akarom
megtudni. Ezek után hogyan tovább?
– Hogyan… hogyan… – csapdosok a kezemmel. – Egyértelmű,
hogy semmiféle szexuális kapcsolat nem lehet közöttünk. Pont
elég beteges az, amit iránta érzek.
– Figyelj! Belezúgtál. Azért az nem múlik el egy-két nap alatt.
– Nem. De azért annak erősen kellene segíteni abban, hogy a
húgomról van szó, nem?
– Valószínűleg. De őt nem így ismerted meg, hanem egy
belevaló nőként, akit megkívántál, akibe beleszerettél, akivel
totálisan egy hullámhosszon vagytok. Nyilván nem fog elmúlni
pár nap alatt vagy átfordulni az az érzés, amit most érzel. Fú,
csak lesek – a homlokára csap. – És mit szólt az egészhez Elena?
– Semmit. Nem mondtam el neki.
– De miért?
– Azért, mert megígértem a seggfej apámnak, hogy nem
teszem tönkre az életét. Azért! – Ordítom szinte önkívületben. –
Úgy beszéltem vele… – a tenyerembe temetem a fejemet
szégyenemben –, ha láttad volna a tekintetét.
– Szerintem el kellett volna mondanod neki az igazságot
ahelyett, hogy megbántottad. Tudom, milyen farok tudsz lenni
bizonyos helyzetekben.
– Kösz! – Scottra nézek.
– Makacs vagy és öntudatos, ugyanakkor ami a szíveden, az a
szádon. Talán jobb lenne, ha most is azt az utat követnéd, amit
mindig. Az igazság útját. Most jobban érzed magad?
– Nem. Szar alaknak érzem magam.
– És most gondolj bele, mit érezhet ő. Na nem vagyok egy
nagy lélekbúvár, de hogy lelkileg kicsináltad a csajt, abban
biztos vagyok.
– Megígértem az apámnak, hogy nem fogom elmondani az
igazságot. Nem akarom tönkretenni a családját. Ők jó emberek.
– És mégis ki nem szarja le az apádat? Ő azóta szarik a fejedre,
hogy megszülettél. És most te képes lennél miatta elengedni a
szerelmedet?
 – Nem csak róla van szó. És nem a szerelmem!
– Jó, bocs. De amúgy itt csak róla van szó. Félti a szaros seggét
meg a kényelmes fasza kis életét. Én a helyedben nem igazán
halogatnám a dolgot. Ja de, először csutakold le magad. Rohadt
büdös vagy, tesó.
Megszagolom magamat. Állott pia szagom van.
– Na ugye? Kapd össze magad, Nick! Menj a csaj után, kérj tőle
bocsánatot, és helyette inkább az apádat csináld ki.
Scott és én másképp látjuk ezt a helyzetet. Nagy igazság van
abban, amit mondott. Az apám valóban szart rám, mióta csak
megszülettem. Nem érdekelte, hogy boldog vagyok-e vagy sem.
Új életet kezdett, és új családot alapított. A régi mintha
megszűnt volna a számára. Csúnyán beszéltem Elenával. Olyan
dolgokat mondtam neki, ami nem igaz. De valahogy el kellett
érnem, hogy megharagudjon rám, és lelépjen. Nos, ezt
tökéletesen kiviteleztem. Csak arra nem gondoltam, hogy mi
lesz később. Mi lesz, ha az iránta érzett szerelem testvéri
szeretetté alakul? Mi lesz, ha szükségét érzem majd, hogy
találkozzak vele? Mert már most éget a vágy, hogy tudjam, hogy
van. Legszívesebben utána mennék.
Kínomban felnevetek.
És mégis mit mondanék neki? Ne haragudj, nem gondoltam
komolyan egy szót sem. Valójában rajongok érted. Olyan dolgot
érzek, ami nemhogy tiltott, egyenesen beteges és erkölcstelen.
Mondjam meg neki, hogy nem lehetünk együtt, mert testvérek
vagyunk? És mi történne ezután? Biztos vagyok benne, hogy
rám zúdítaná a haragját. Talán nem nekem kell felfedni előtte
az igazságot. Nincs hozzá jogom, még akkor sem, ha a testvére
vagyok. Az apámnak kell elmondania. Neki kell szembenéznie a
tettei következményeivel. Habár azt mondtam, soha többé nem
akarom látni, és nem akarok beszélni vele, ebben a pillanatban
mégis másképp gondolom. Még egyszer találkoznom kell vele.
Kényszeríteni, hogy mondja el az igazat a családjának. És ha
minden a helyére kerül, majd ráérek foglalkozni az imádott nő
haragjával…

Ezúttal nem a faháznál találkozunk. Látni sem akarom többé azt

a helyet. Későre is jár. Miután Scott elment, gyorsan
összeszedtem magam, majd felhívtam az apámat. Nem akart
találkozni velem, de végül meggyőztem. Azt mondtam neki, ha
nem jön el, reggel első dolgom lesz elmenni hozzájuk, és
elmondani mindent. Legszívesebben ezt tenném, de tudom,
hogy nincs hozzá jogom. Az apám az apám. De Abby és Elena
külön lapra tartoznak. Ők az új családja, értük csak ő tartozik
felelősséggel és elszámolással.
Kinyílik az autó ajtaja, majd beül apa. Lopva rápillantok.
Semmit sem érzek már, ha ránézek.
Üres lettem…
– Mi ez a baromság már megint? – kérdezi számonkérően. –
Azt hittem, megbeszéltük a dolgokat.
– Meg. Viszont néhány apróságot nem vettünk figyelembe.
– Mégis mit?
– Például azt, hogy Elena és én testvérek vagyunk. Nem
gondolod, hogy jogunk van egymáshoz?
 – Nem! Világosan megmondtam. Nem akarom, hogy az
életem, az életünk része legyél. Olyan vagy, akár egy sebzett
vad, aki képes azokra is rátámadni, akiket szeret.
– Mi van?
– Dühös vagy. Óriási harag van benned.
– És ezen még te csodálkozol? Hiszen alig pár órája rúgtál
belém még egyszer egy jó nagyot. De tudod mit? A kettőnk
dolga engem már nem érdekel. Igazából te nem érdekelsz. De
Elena igen. Rendezni akarom a kapcsolatomat vele.
– Elena erős nő. Hidd el, nincs szüksége rád. – Megpróbál
kiszállni, mire megragadom a karját, és visszarántom.
– Azt majd mi ketten eldöntjük! Lásd, hogy milyen
nagyvonalú vagyok veled, kapsz pár napot. Ha nem veszed elő a
töködet, és nem mondod el az igazat a családodnak, akkor én
teszem meg!
– Azt hiszed fenyegetőzéssel el fogsz érni nálam bármit is?
– Ez nem fenyegetés. Vedd készpénznek!
– Elena nem a tiéd!
– A tiéd sem! – rámordulok.
– Engedj el! – Kirántja a kezét, majd kiszáll az autóból.
– Pár nap. – Közelebb hajolok. – Ne feledd!
Apám tekintetében furcsa fény villan. Tudja, hogy el kell
mondania az igazat, mert ha nem teszi, én fogom. Kap pár
napot. Habár megígértem, hogy nem fogom bántani a családját,
ezt az ígéretemet nem tudom megtartani. Nem bírom elviselni,
hogy Elena haragszik rám. Gyűlölöm magam azért, amiket a
fejéhez vágtam. Megbántottam. Minden bizonnyal most azon
gondolkodik, hogy mi történt. Hiszen az együtt töltött idő
pontosan az ellenkezőjéről árulkodik. És pontosan ezért nem
akarta elhinni azt a sok baromságot, amit összehordtam. Habár
nem mondtam ki, hogy szeretem, éreztettem vele, és finoman
utaltam rá. Pár nap múlva pedig azzal jövök, hogy mégsem
akarok tőle semmit? Elena nem hülye, átlát a szitán, és átlát
rajtam. Mióta kijózanodtam, csak körülötte forognak a
gondolataim. Azon, hogy hogyan kerültünk ilyen istenverte
hülye helyzetbe. Mégis mennyi annak az esélye, hogy a nő,
akibe halálosan szerelmes vagyok, a testvérem? Nulla! De
nagyon úgy fest, hogy az égieknek más tervük van velünk.
Habár szoros kötelék köt minket össze, az a bizonyos kötelék
sajnos nem a szerelem…

Épp lefőzöm a második adag kávét, amikor megszólal a csengő.

Leteszem a csészét, majd kinyitom az ajtót. Elena áll előttem. A
tekintete kemény és határozott, az arca merev. Nem gondoltam
volna, hogy már reggel a küszöbömön fog ácsorogni.
– Jó reggelt!
– Neked is.
Hűvös és távolságtartó. Gyönyörű és elérhetetlen.
– Nem gondoltam volna, hogy…
– Azt hiszem, tegnap tisztáztuk a dolgokat. Oldjuk meg minél
hamarabb ezt az ügyet, hiszen ezért vagyunk itt.
Flegma és rátarti. Az olykor idegesítő stílusa mellett imádtam
is. Kinyitom az ajtót és félreállok. Nem néz rám, szó nélkül
besétál lakásba. A cipője hangosan koppan a hideg járólapon.
Ezúttal blúz van rajta, ami gondosan be van tűrve a nadrágba. A
fekete mellény kiemeli karcsú alakját…
– Tegnap még egyszer átnéztem a gyilkossági ügyeket. – Felém
fordul, közben a kanapéra dobja a táskáját.
Csak munka, Nick. Mától maximum csak ennyi közöd lehet
hozzá.
Sőt, az ígérete szerint, ha itt végzünk, már ennyi se.
– És mire jutottál? – Becsapom az ajtót, majd visszamegyek a
konyhába.
– Igazából semmire. Egyedül a szúrások száma között találtam
némi összefüggést, ami tulajdonképpen nem is összefüggés.
– Ezt most nem értem.
– Mutatom – térdre ereszkedik, vadul kotorászni kezd a
papírok között. Egy pillanatra a felém domborodó fenekére
siklik a tekintetem.
Baszki!
Elfordítom a fejem, és megiszom a maradék kávét.
– Itt is van! – Feláll kezében egy papírral. Odamegyek,
elveszem és megnézem.
– Az életkor számjegyeinek az összege adja a késszúrások
számát?
– Igen. Minden esetben megegyezik. Újra átnéztem a
vallomásokat és a szakértői véleményeket, de több összefüggést
nem találtam az áldozatok között, mint amikről már tudunk.
Sikerült szűkíteni a kört. Bejelöltem azokat a pontokat, ahol a
tettes megszabadult a holttestektől. Nem túl nagy a mozgástere.
Ami arra enged következtetni, hogy biztosan Atlantában él.
Azon belül is sikerült leszűkíteni a kört erre a területre. – A
kezembe nyom egy térképet, rajta egy berajzolt körrel. – Biztos
vagyok benne, hogy nem utazik több órát a holttestekkel.
Miután végzett velük, igyekszik eltüntetni a nyomokat. Valahol
itt kell keresnünk, de kellene még valami.
– Igen. Egy hasonló körrel mi is próbálkoztunk, bár a miénk
még nagyobb kiterjedésű volt. A tettes komfortzónája
gyilkosságról gyilkosságra csökken.
– Így van.
Mindketten elhallgatunk. Hosszan egymás szemébe nézünk.
Az a kék szempár olyan fenségesen csillog most is…
– Gyerekek! Helyzet van! – Scott ront be, ezzel megszakítva
egy idilli pillanatot.
– Mi történt? – Felé fordulok.
– Találtunk egy testet a folyóban.
– Mi?
– Igen. Épp most halásszák ki. Jöttök?
– Persze! – Elena felkapja a táskáját. Beülünk az autóba, és
nagy gázzal elindulunk. Scott megy elöl, mi követjük.
– Mi történhetett, hogy a gyilkos ismét lecsapott?
– Nem tudom.
Ahogy megérkezünk a folyóhoz, azonnal kipattanunk, és
elindulunk a kutatócsoport felé. Éppen most hozzák ki a testet a
vízből. Ahogy mellénk érnek, leteszik a földre. Leguggolunk.
Megfogom a cipzárt, és szép lassan lehúzom.
– Ez…
– Ez a nő barna! – vág közbe Elena.
– Most már tényleg nem értem. Eddig szőkék voltak az
áldozatok. Mi változott?
 – Mi van, ha ez esetben nem a mi gyilkosunk gyilkolt?
– Mire gondolsz?
– Talán egy másoló.
– Ne idegesíts, hogy egy másik pszichopatát is el kell kapni!
– Előfordul, hogy megtetszik egy gyilkos módszere másnak is,
és másolni kezdi.
– Nézzük meg, hogyan végzett vele. Ha ugyanúgy késszúrás,
akkor… akkor nem tudom. – Lejjebb húzom a cipzárt, Elena
azonnal félrehúzza a nő felsőjét. A mellkasán nincsenek szúrt
sebek.
– Egyre inkább úgy érzem, hogy ez nem az a tettes, akit mi
keresünk.
– Hát ez kurva jó! – Scott tapsol egyet. – Még egy flepnis.
– Többet úgyis csak a boncolás után fogunk tudni. – Az egység
felemeli a testet, majd magukkal viszik, és beteszik az autóba.
Elenával egymásra nézünk. Mindkettőnknek jár az agya. Nem
értem…
– Szerintem most tuti nem az gyilkolt, akit mi keresünk. –
Scott mellénk lép. – A nő barna volt. A halál oka eddig
ismeretlen. Plusz még azonosítani is kellene.
– Mi van, ha ez csak egy elterelő hadművelet, és valójában a
mi gyilkosunk a tettes? – Hangosan gondolkodom, mert ezt a
lehetőséget sem szabad kizárni. Talán felfigyelt ránk. Talán úgy
érzi, közelebb kerültünk hozzá.
– Nem hiszem. Neki fontosak az áldozatok. – Elena a fejét
rázza.
– Ahelyett, hogy itt spekulálunk, szerintem inkább várjuk meg
a halottkémi vizsgálat eredményét – vág közbe Scott. – És most
húzzatok el innen, mert itt sem lehetnétek. Ha meg tudok
valamit, szólni fogok.
– Kösz, öregem! – Megveregetem Scott vállát, majd Elenára
pillantok. – Mehetünk?
– Igen.
Elindulunk az autó felé, közben folyamatosan kattog az
agyam. Vajon miért változott az áldozat?
 Elena
Sikerült azonosítani az utolsó áldozatot. Susan Meyers.
Harminchat éves és elvált.
Meyers…
Valahonnan olyan ismerős ez a név. Való igaz, rengeteg
névvel és arccal találkozom, talán csak hasonlít valakire…
Nem tudjuk egyértelműen kijelenteni, hogy az a
sorozatgyilkos végzett vele, akit már-már megszállottan
keresünk. Egyedül csak a szexuális bántalmazás a közös közte
és a többi áldozat között. A halottkém nem talált DNS-t, sem
dulakodásra utaló nyomot. Az aktus közben még megvolt a
bizalom, az áldozat feltehetően akarta a közösülést. Hüvelyi
sérülést sem találtunk, tehát nem történt erőszak. Valami utána
történhetett…
– Jó reggelt! – Lana dugja be a fejét. Nick lakásából egyenesen
idejöttem. Nem akartam hazamenni. Tudtam, hogy a legjobb
barátomnál meghúzhatom magam.
– Jó reggelt! – ásítok egyet. Késő estig dolgoztam, elalvás előtt
pörgött az agyam. Nem is tudom, mikor aludtam egy jót
utoljára.
– Dolgozol?
– Igen.
Leül mellém, és a kezembe nyom egy csésze kávét.
Megmentőm…
 – Sikerült találni valamit?
– Nem. Úgy érzem egy helyben toporgunk. És ez piszkosul
dühít.
– Nick?
– Mi van vele?
– Nem hívott?
– Nem.
– Nem értem, mi történt. Egyszerűen nem áll össze a kép.
– Dehogynem. Tök egyszerű a képlet. Én voltam számára az
elérhetetlen nő, akit végül sikeresen megdugott, méghozzá
többször. Férfiból van, miért csodálkozol?
– Azért, mert nem tudom… nem így ismertem meg. Nem
hiszem, hogy ő ilyen lenne.
– Nem meséltem neked, hogyan jöttünk össze?
– Egy egyéjszakás kaland volt, igen tudom.
– Az. Keféltünk egy szórakozóhely vécéjében.
– Sajnos ez a mai világban nem meglepő.
– Mindegy. Tudok a kis fogadásáról is a barátjával. Ugyan
miért ne hazudott volna bele a képembe?
– Ő nem olyan pasas.
– Ugyan már! Tudod, hogy nagyon szeretlek, de egy baj van
veled. Túlságosan jó a szíved. Az álompasik maximum csak a
könyvekben léteznek. Sőt, sokszor már ott is orbitálisan nagy
seggfejek.
– De mint tudjuk, a vége mindig happy end, és azok a
seggfejek megjavulnak.
– Mindegy. Nem érdekes. Ez a valóság. Ha nem mutatok fel
eredményeket napokon belül, akkor úgy kell visszamennem
Miamiba, hogy nem oldottam meg az ügyet. És azt nem akarom.
Nem vallhatok kudarcot.
– És nem is fogsz – biztatóan rám mosolyog. – Olyan vagy, akár
egy kopó. Ha szagot fogsz…
– Az kevés, Lana. Nem hagyatkozhatunk megérzésekre. A
bíróságon megdönthetetlen bizonyítékokra van szükség. A
másik… már így is több napja vagyok távol, amire nincs
meggyőző érvem. Nem tudom, mit hazudjak a főnöknek.
– Mondd, hogy rosszul van a nagyid.
– Nem. Valami más kell. Nem akarom bevonzani a bajt.
– Mióta hiszel te ezekben a dolgokban?
– Passz. Talán azóta, amióta idióta szerelmes kamasz kislányt
játszottam az elmúlt napokban.
– Az igazi volt! Hidd el! – Megszorítja a kezemet.
– Nem kell ez. – Elhúzom, majd kimászok az ágyból. –
Hazamegyek. A nagyi már vár. Azt mondta, szétrúgja a
seggemet, ha nem tolom haza a képemet.
– Agnest ismerve, bizony meg is teszi.
– Meg. – Elmosolyodom.
– Szerencsés vagy, ugye tudod?
Hát…a szerencse nem ült sokáig a vállamon…
– Tudom.
Miután elkészültem, kölcsönvettem Lana autóját, és
elindultam a szüleimhez. Az út, habár nem hosszú, számomra
mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Érdekes az emberi elme.
Ahogy magunk maradunk a gondolatainkkal, azok szinte
üvölteni kezdenek a fejünkben.
Leparkolok a ház előtt, és veszek egy mély levegőt. Próbálom
csitítani őket a fejemben, de nem sikerül.
Néha úgy érzem, zakkant vagyok.
Hogy valami nincs rendben velem…
Az ügy részletei keringenek a szemem előtt, amiket néha
félrepöcköl Nick, ahogy szemtelenül besétál a képbe, hogy
végül csak rá gondoljak.
Aznap este, amikor egyedül maradtam, sírtam. Én. Elena
Wallace, a nő, aki megfogadta, hogy soha egy könnycseppet sem
fog férfiért ejteni, sírt. Méghozzá úgy, akár egy kisgyerek. Végre
utolért a szerelem, aminek némi vonakodás után mégis ajtót
nyitottam. Habár most piszkosul fáj az elvesztése, de legalább az
enyém volt.
Érezhettem.
Élhettem.
Ha csak pár napig is…
Kifújom a nehéz levegőt, magamhoz veszem a táskámat,
kiszállok az autóból, és elindulok a ház felé. Vajon mikor szűnik
meg a nyomasztó érzés, ahogy az otthonomra nézek?
Ahogy benyitok és beljebb lépek, a nagyi azonnal észrevesz,
és sietős léptekkel elindul felém. Jó újra látni. Belenézni abba a
szempárba. Megfogni azt a ráncos kezet, és megcsókolni.
Szerencsés vagyok, amiért az égiek úgy döntöttek, hogy még
velem maradhat. Megölelhetem, megpuszilhatom, magamba
szívhatom az illatát, ahogy most is.
– Jó illatod van. Új parfüm? – Mosolyogva elhúzódom tőle.
– Persze – rám kacsint. – Ne legyen olyan nagymamaszagom.
– Nagymamaszagod? – Felnevetek.
– Igen. Az időseknek van egy jellegzetes illatuk. A kisgyerekek
azt szokták mondani, hogy büdösek vagyunk. Olyan
öregszagunk van. Mondjuk ezzel nem tudok vitába szállni.
– Ne bolondozz! Neked van a legfinomabb illatod.
– Nem. Diornak. – Felnevet a nagyi is. Bárcsak életem végéig
hallhatnám ezt a nevetést. De realista vagyok. Tudom, hogy a
nagyi nem fog örökké élni. El fog jönni az a nap, amikor a meleg
kéz kihűl, a szeme lecsukódik, és a lélek eltűnik. Örökre…
– Ugye nem megint számolsz, gyermekem? – Végigsimít az
arcomon. Annyira szeretem őt, hogy arra nincsenek szavak.
Olyan, mintha két anyukám lenne. Mindkettőt ugyanolyan
erősen szeretem. A nagyi volt mindig is az én erős bástyám.
Tudtam, érjen bármilyen nehézség, rá mindig támaszkodhatok.
– Itt vagyok.
– Még itt vagy… – az ujjam köré csavarok egy ősz tincset. –
Szeretlek, nagyi. – Olyan kevésszer mondtam ezt neki. Főleg az
elmúlt években. Életünk egyik legnagyobb hibája az, ha
elszalasztjuk a lehetőségeket. A lehetőséget, hogy szeressünk. A
lehetőséget, hogy boldogok legyünk. A lehetőséget, hogy
elmondjuk a szeretteinknek, mennyire szeretjük őket.
– És itt is maradok. Tudod gyermekem, nem a jövőbe kell
ebben az esetben tekinteni. Nem a hátralévő perceket kell
számolgatni, hanem azokat, amiket még együtt tölthetünk. De
ne beszéljünk halálról, jó? Engedd el. Az élet sokkal jobb.
Erről most tudnék vitatkozni…
– Gyere csak!
– Anya? Apa?
– Elmentek bevásárolni – megrántja a vállát. – Nem tudom
mikor jönnek haza. Használjuk ki az időt és beszéljük ki a
szívügyeidet.
– Gondolod nekem van olyan?
– Tudom. Egy olyan férfi mellett, mint a nyomozó, bizony nem
sok szív marad zárva. Még a legkeményebb sem. – Megszorítja a
kezemet. – Miért rohant el úgy Nick? Mi történt?
– Nem tudom.
– Hogyhogy?
– Nem kaptam értelmes magyarázatot. Egy együtt töltött
éjszaka után azt vágta a fejemhez reggel, hogy hiba volt.
– Hiba? Hát mi ütött abba a fiatalemberbe?
– Fogalmam sincs. Tudod én azt hittem, hogy nemcsak
bennem alakultak ki érzések, hanem benne is.
– Efelől kétséged se legyen, gyermekem. Az a fiú ahogy rád
nézett – egy pillanatra elmereng –, abban a tekintetben benne
volt minden, amit a szerelem jelent.
– Lana is ezt mondta. És én is ezt éreztem. Ezért nem értem,
hogy akkor miért taszít el magától.
– Biztos vagyok benne, hogy nyomós oka van rá. Tudod, a
férfiak között is vannak nehéz esetek. Talán Nick pont ilyen.
Lehet, hogy valami családi dolog van a háttérben, amiről nehéz
beszélnie. A férfiak amúgy is nehezen beszélnek az érzelmekről,
mert azt hiszik, kevésbé tűnnek erősnek. Adj neki egy kis időt.
Én hiszem, hogy rendeződni fog a kapcsolatotok.
– Nem hiszem – felsóhajtok. – Csúnya dolgokat vágtunk
egymás fejéhez. Vagyis leginkább ő az enyémhez. Nagyon
megbántott.
– És mint tudjuk, egy megbántott nőt nagyon nehéz
kiengesztelni.
 – Igen.
– Tudod, gyermekem, az igaz szerelemért küzdeni kell. Még
akkor is, ha a magunkénak tudjuk. Olyan ez, akár egy
erődítmény. Az alapoktól kezdjük, és lassan építkezünk fölfelé.
Ha ügyesek és kitartóak vagyunk, ráadásul még mindig él a
szerelem, akkor a végén egy erős várat építhetünk, amit
megtöltünk emlékekkel. Mosollyal. Könnyekkel. És ez a vár lesz
az utunk végén a menedékünk. Jó lesz körbejárni. Végignézni
rajta. Arra, mit építettünk fel életünk során.
– Ez gyönyörű.
– Ezek csak szavak. Az alapok a szívedben vannak. Ha
szereted Nicket, ha úgy érzed, vele szívesen építkeznél, küzdj
érte, gyermekem!
– Szeretlek – magamhoz húzom, és szorosan megölelem.
A nagyi erős várat épített. Jó elbújni benne…
– Sziasztok! – Anya és apa jelenik meg a hátunk mögött.
– Sziasztok! – köszönök vissza. Anya mosolyog, mint mindig.
Apa… apa idegesnek és gondterheltnek tűnik. Sokszor láttam őt
ilyennek. Talán sokkal többször, mint boldognak. Lehet, hogy
esetükben azt a várat csak anya építette teljes gőzzel?
– Gyorsan kipakolok, mert rengeteg kaját vettünk. Aztán
beszélünk, rendben?
– Rendben.
– De előtte főzök egy jó kávét, mert szétmegy a fejem. – Anya
megdörzsöli a homlokát. – Ti kértek?
– Igen. – Apa finoman a derekára csúsztatja a kezét, és
megpuszilja a feje búbját. – Segítsek?
– Nem kell, drágám. Menj, beszélgessetek nyugodtan.
 – Jól van. – Apa még egyszer megpuszilja, majd elindul felénk.
Rajta nehezen fog az idő. Csak őszbe hajló haja és az a néhány
kis ránc árulkodik arról, hogy már ötven fölött jár. Apám
jóképű. Fiatalabb korában valószínűleg bomlottak utána a nők.
Emlékszem, anya elmesélte néhányszor, hogy amikor meglátta,
azonnal szerelmes lett. És nem a külsőségekbe. Volt benne
valami titokzatos, ami vonzotta. Talán néhányan pont ezt
keressük a külsőségek mellett. Valami különlegeset…
– Miről folyik a csacsogás? – Leül mellém, és a térdemre teszi
a kezét. Egy pillanatra megfeszül a testemben minden egyes
izom. Nagyon régóta nem kerültünk ilyen közel egymáshoz.
Apám és köztem óriási szakadék van, amit soha nem fogunk
tudni átugrani. Mert ezt a szakadékot mi együtt ástuk.
– Szívügyek – legyint a nagyi.
– Szóval pasi van a dologban. Említette anyád, hogy kit hoztál
haza a múltkor. Tudod, nem szerencsés egy kollégával
összejönni.
– Tessék? – Dühösen felé fordulok. Mégis mit képzel magáról?
Azt hiszi, hogy beleszólhat az életembe? – Nincs jogod pálcát
törni a fejem fölött, ezt ugye tudod?
– Nem ez volt a célom, ne haragudj.
– Ne merészelj még egyszer kioktatni! – mennydörgöm.
– Elena! – A nagyi erélyesen rám szól. Ha tudná, hogy apám
mekkora szar alak, akkor nem az én seggem miatt aggódnánk…
– Megyek, szívok egy kis friss levegőt! – Felállok, és elindulok
a terasz felé. Remeg minden egyes porcikám. Esküszöm,
legszívesebben behúznék az apámnak egyet. Pont ő akar nekem
prédikálni? Megmondani, hogy mi helyes és mi nem? Jobban
jár, ha lenyeli a mondandóját.
– Elena! – Apám jelenik meg mögöttem, épp mire lenyugszom.
Megfogja a kezem, és maga felé fordít.
– Ne érj hozzám! – Kirántom a kezemet. – Soha többé ne merj
hozzám érni, megértetted?!
– Még mindig ennyire gyűlölsz?
– Aljas vagy! Nem értem, hogy lehetsz egyáltalán te az apám.
– Kérlek, nyugodj meg! Amit tettem…
– Mit gondolsz, mit szólna anya, ha megtudná?
– Belehalna.
– Így van. Nem szeretted és nem tisztelted őt igazán. Ahogy
engem sem szerettél és tiszteltél.
– Szeretném, ha megbeszélnénk ezt a dolgot, de nem itt.
– Nem! Te mégis mit képzelsz? Azt hiszed, veled megyek?
Elbasztad! – Próbálok ellépni mellette, mire megragadja a
kezem, és visszaránt.
– Kérlek! Ne bonyolítsd tovább a helyzetet! Szeretném, ha
velem jönnél! Megbeszéljük. És utána elfelejtjük az egészet.
– Te talán el tudod felejteni, de én nem! Amit tettél, az
megbocsáthatatlan.
– Oka volt, hidd el! Gyere velem, és megígérem, elmondok
neked mindent. Utoljára. Utána eltűnök az életedből, ha azt
akarod.
– Legyen! – Ismét elhúzom a kezemet. Valóban azt akarom,
hogy eltűnjön!
– A címet elküldöm neked üzenetben.
– Milyen titokzatos vagy.
– Szeretném diszkréten kezelni ezt a dolgot, és szeretném, ha
te is így tennél. Fontos anyád és a nagyi boldogsága, igaz?
– A legfontosabb a világon – vágom vissza határozottan.
Pontosan miattuk hallgattam ennyi éven át.
– Akkor, ha nem értünk, tedd meg értük. Hogy rendezed a
dolgaidat. Végre elengedheted a múltat és vele együtt azokat a
szörnyeket, akiket magad köré teremtettél. Mert azok a
szörnyek nem léteznek.
– De igen. És egy pontosan itt áll előttem.

A fejem nehéz, és rettenetesen hasogat. Erőtlenül nyitogatom a

szemem, közben próbálom megérinteni az arcomat, de nem
tudom. Felemelem a fejem, ami tehetetlenül lóg és körbenézek.
Ismét mozgatni kezdem a kezem. Hangos lánccsörgés a fejem
fölött. Zihálva kezdem venni a levegőt, közben tovább
rángatom a kezem. Egyre erősebben. Felpillantok. Ki vagyok
kötözve a mennyezethez. Mi a picsa!? Erőszakosan rángatózom,
de minden hiába. A láncok túl erősek.
– Magadhoz tértél? – Apám jelenik meg a következő
pillanatban. Összeszorítom a szemem, majd újra ránézek.
Gonosz fény csillog a tekintetében.
– Te mit csinálsz? – kiáltom az arcába.
– Azt, amit már régen meg kellett volna tennem. – Előhúzza a
kezét a háta mögül, amiben megcsillan egy fényes pengéjű kés.
Nem. Ez nem lehet…
A szörnyeteg…
Elindul felém. A félelem egy szempillantás alatt uralma alá
hajtja a testemet, és további rángatózásra késztet. Ahogy elém
áll, megfogja az állkapcsomat, és erősen megszorítja.
– Hát itt vagy, angyalom! – Durván szájon csókol, mocskos
nyelve a számba siklik. Teljes erőmből küzdök, de hiába, a
láncok nagyon erősen fognak. – Mosolyogva ellök magától.
– Te vagy a sorozatgyilkos! – robban ki belőlem.
– Okos kislány. – Az előbbi mosoly még szélesebbé válik.
– De miért? Mégis micsoda beteg ember vagy te?
– Nem vagyok beteg. Mindent csak azért tettem, hogy
megbosszuljalak. Leléptél.
– Persze, hogy leléptem. Hónapokon keresztül molesztáltál.
Az apám vagy. Ugyanaz a vér folyik bennem, mint benned! – A
földre köpök. – Mégis micsoda beteg dolog ez?
– Akkor tegyük tisztába a dolgokat! Először is, nem vagyok az
apád.
– Mi? – Valósággal kiszalad a lábam alól a talaj, csak az erős
láncok tartanak.
– Jól hallottad! Nem én vagyok a vér szerinti apád. Az valóban
elég beteg lett volna. Bár… – közelebb lép hozzám –, amilyen
vonzó voltál már tizennégy évesen is… – Felemeli a kést, majd
kettéhasítja az inget rajtam.
– Ne érj hozzám, te rohadék! – Próbálom tökön rúgni, de nem
sikerül, mert a lábam is össze van láncolva.
– Kislány korod óta csak arra vártam, hogy felnőj hozzám.
– Hallgass! Hallgass! – kiabálom.
– Amikor anyádat megismertem, már terhes volt. Ő nagyon jó
volt hozzám. Tudtam, hogy mellette biztonságban leszek.
Megszerettem őt. Lelke volt.
 – Egy olyan féreg, mint te, nem képes szeretni!
– Azt hittem én is. De anyád más. Ő jó.
– Hogy tehetted ezt velem? Hogy vehetted el az
ártatlanságomat? Miért romboltad le a világról, a rólad alkotott
képemet?
– Nem rajongtam mindig így érted. – Kerülgetni kezd. –
Amikor megszülettél, meg akartalak ölni – suttogja a fülembe.
– Nem!
– Egyik éjjel besurrantam hozzád – végighúzza a kést a
mellem között. – Föléd magasodtam. Olyan voltál, akár egy
angyal. Ártatlan. Védtelen. Másvalaki fattya. A véredet akartam.
Azt, hogy tűnj el. Épp hozzád értem, amikor felébredtél. Rám
néztél. Abban a tekintetben benne volt minden, ami lenni
akartam.
– Hallgass! – felzokogok. Nem bírom hallgatni. Minden szava
maga a halál és a gyötrelem.
– Nem tudtalak megölni – végigsimít az arcomon. – Láttam
benned valamit. Valamit, amiről tudtam, hogy egy napon a
magaménak akarom.
– Beteg vagy! Beteg állat! – ordítozom.
– Fogd be a szád! – Az arcomhoz szorítja a kést. – Végig fogsz
hallgatni. Mindig az igazságot keresed. Hát itt van. – Mögém áll,
és a nyakamba csókol. Ismét rángatózni kezdek, mire erősen a
mellembe markol. A fájdalom valósággal kettéhasítja a
testemet. – Már kislányként felfigyeltem rád. Te voltál a
legszebb. – Suttogja a fülembe. – Aztán mikor úgy gondoltam,
elég nagy vagy és tartani fogod a szádat, besurrantam hozzád
ismét.
 Forró könnyek buggyannak ki a szememből. Az igazi
szörnyeteg mindvégig ott volt mellettem. Tudtam, hogy apám,
vagyis ez a férfi egy torz lelkű ember, de azt nem gondoltam
volna, hogy egy pszichopatával állunk szemben. Beférkőzött a
családunkba, és lerombolta azt. Engem megrontott.
Nincstelenné tett. Elvette az életemet. A boldog éveket.
Kigombolja a nadrágomat, majd a lábam közé nyúl.
– Olyan forró voltál és olyan élettel teli. Lüktettél.
– Ne!
Belém nyomja az ujját, mire felsikoltok.
– Szűk. Nedves. Istenem. – Mozogni kezd bennem.
– Hagyd abba! – ordítozom.
Kihúzza az ujját, majd elém áll. A szájába dugja, és szopni
kezdi.
– Hmm… pontosan ilyenre emlékeztem. Tudtam, hogy
egyszer vissza foglak kapni. Soha többé nem foglak elengedni.
Velem maradsz egészen az örökkévalóságig.
– Miért ölted meg azokat a lányokat? – kérdezem remegő
hangon.
– Most is nyomozol, nyomozó? – kérdezi gúnyosan. Habár
már így is romokban vagyok, nem számít az igazság egy újabb
szomorú töredéke. – Azért, mert mindvégig téged akartalak.
Téged kerestelek.
– Ezért hasonlítottak rám? – zubog ki belőlem.
– Igen. Téged kerestelek, de egyik sem ért fel hozzád. Olyan
angyal, mint te, nem terem minden bokorban. Csak egy baj van!
– Ismét megszorítja az állkapcsomat. – Közel kerültetek hozzám
azzal a szarházi nyomozóval. Az a kis hülye azt hitte, hogy el fog
kapni? Vagy hogy elvehet tőlem? Cccc… – sziszegi. – Nem.
Figyeltelek téged.
– Követtél…
– Igen.
A születésnapok előtt… végig a nyomomban volt. Árnyékként
követett…
– Miami nem a világ vége. Végignéztem, ahogy megbaszatod
magadat! – ismét az állkapcsomra szorít. – Nem is különbözünk
mi annyira!
Összegyűjtöm a nyálamat, és szembeköpöm. Ellép tőlem,
közben gonoszul felnevet, majd megtörli az arcát.
– Érzéketlen szörnyet csináltál belőlem is!
– Annyira azért mégsem sikerült, hiszen összemelegedtél a
fiammal.
– A fiaddal?
– Ó, igen… Ha már úgyis az igazságnál tartunk… Olcsó szajha
vagy! – Pofon vág, de olyan erővel, hogy a fejem oldalra billen. –
Lefeküdtél vele! Többször. Csak nem beleszerettél? – Az igazság
ólomsúlyként nehezedik rám, alig bírom felemelni a fejemet.
Nick ennek a pszichopatának a fia. Ez egyszerűen nem lehet
igaz… képtelenség.
– Nézz rám! Nézz rám! – mennydörgi, mire nagy nehezen
felemelem a fejem, és ránézek. – Soha nem lesztek együtt. Itt
maradsz velem. Örökre!
– Mégis mit hittél, majd életem végéig itt fogsz tartani ebben a
kibaszott faházban megkötözve?
– Nem az életed végéig! – Közelebb hajol hozzám. – Nem
tudom, mennyi időnk lesz együtt. De ha kiélveztem a veled
töltött időt, oda kerülsz, ahová a többiek.
A többiek…
– Igen. Jól gondolod. A folyóba…
 Nick
Két nap telt el, és nem történt semmi. Vártam, hogy megcsörren
a telefonom, hogy Elena egyenesen hozzám rohan, de nem így
történt. Gyanítom, az apámnak inába szállt a bátorsága, és nem
mondta el az igazat. De nem is vártam mást. Már többször
bebizonyította, hogy hazug ember. Nem én akartam felfedni a
súlyos titkokat, de úgy néz ki, mégis nekem kell megtennem.
Többször hívtam Elenát. Először vele akartam beszélni, de nem
vette fel a telefont. Valószínűleg nem kíváncsi a mondókámra.
Megértem. Szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez.
Biztosra veszem, hogy nem ment haza, így egy hely maradt.
Lana. Scott segítségével kiderítettem a címét, és most itt vagyok.
Először vele akarok beszélni. Lana egy társasház tizedik
emeletén lakik. Kikeresem a nevét a kezelőpanelen, majd
megnyomom a csengőt. Bízom benne, hogy itthon van.
Megnyomom a csengőt újra és újra, majd egyszer csak beleszól.
– Igen?
– Szia, Lana! Nick vagyok.
– Nick?
– Aha. Felmehetek?
– Öhm… Persze, gyere.
Kinyílik az ajtó, és bemegyek. Beszállok a liftbe, pillanatokon
belül felérek a tizedik emeletre. Balra fordulva megállok a
százkettes ajtó előtt. Bekopogok. Lana ajtót nyit.
 – Szia! Mit keresel itt?
– Igazából Elenát. Többször hívtam, de nem vette fel a
telefont.
– Gondolom, megvan rá az oka! – Dacosan keresztbe fonja
maga előtt a karját. – Úgy tudom, szemét voltál vele.
– Nem akartam megbántani – megvakarom a tarkómat. –
Tudod… ez bonyolult.
– Elképzelhető, hogy képes vagyok felfogni.
– Ha beengedsz, elmondok mindent.
Felsóhajt, majd jobban kinyitja az ajtót, és félreáll.
– Gyere!
Egyenesen a konyhába megyünk.
– Kávét?
– Kösz, nem. Már így is egekben van a vérnyomásom.
– Vizet?
– Nem kérek semmit.
– Oké. Akkor vágj bele! – Leül, közben az előtte lévő székre
mutat. Leülök én is. – Hallgatlak. Mivel tudtad úgy megbántani a
barátnőmet?
– Az igazság elhallgatásával.
– És mi az igazság?
– Az rohadtul nem fog tetszeni senkinek.
– Elena felnőtt nő. Szerintem el tudja dönteni, mit akar. De te
esélyt sem adtál neki erre. Joga van az igazsághoz.
– Igen. Sokkal nagyobb, mint hinné. Azért voltam vele olyan,
mert azt akartam elérni, hogy elmenjen.
– Ezt nagyon ügyesen sikerült megoldanod. Tudod, Elenát
nagyon régóta nem láttam, és nem is hallottam sírni. De aznap
este, amikor feljött hozzám, szó szerint álomba zokogta magát.
Ott álltam az ajtaja előtt. Tehetetlenül hallgattam őt. Nem
mertem bemenni hozzá. Tudtam, nem akarja, hogy úgy lássam.
Ő mindig minden helyzetben erős akar lenni. Úgy gondolta,
nem történhet olyan dolog, amit ő ne bírna ki. De ő is ember. És
hiába a kemény páncél, te valahogy képes voltál mögé férkőzni.
Elena szerelmes beléd. Ezért tudtad úgy padlóra küldeni.
– Nem ez volt a célom. – Idegesen a hajamba túrok. – Az a baj,
hogy én is szerelmes vagyok belé. Szeretem, miközben nem
lenne szabad.
– De miért? Miért nem lehettek együtt? Mégis milyen olyan
tényező létezik, ami kettőtöket elválaszthat?
– A közös vérvonal.
– Micsoda? – összevonja a szemöldökét.
– Elena és én testvérek vagyunk.
– Várjál! – felemeli a kezét. – Biztos csak rosszul hallottam.
Hogy mik vagytok?
– Testvérek.
– Ez kész őrület. De hogyan?
– Közös az apánk. Erre akkor jöttem rá, amikor elmentem
hozzájuk. Megláttam a fényképeken az apámat, utána
megkérdeztem az anyámat, majd felkerestem az apámat is, és
mint kiderült, testvérek vagyunk. Szerinted én mit éreztem,
amikor megtudtam?
– És ezt miért nem mondtad el neki? Jézusom – Lana feláll és
járkálni kezd. – Úristen! Ti lefeküdtetek egymással! És
szerelmesek vagytok egymásba. Basszus…
– Sajnos igen. Talán sejted, mit éreztem, amikor mindez a
nyakamba szakadt. Megígértem az apámnak, hogy nem
rondítok bele az életébe. Én nem számítok neki. Igazából soha
nem is számítottam. Tudod, Elena családját néztem. Az
anyukáját és a nagymamáját. Ők olyan kedvesek. Nem akartam
tönkretenni az életüket. De akármennyit gondolkodtam, oda
jutottam, hogy meg kell tudniuk az igazságot. Elenának meg kell
tudnia, hogy nem gyűlölöm, nem használtam ki, és hogy soha
nem akartam megbántani, mert valójában tiszta szívemből
szeretem. – Egy pillanatra elhallgatok, majd újra Lanára nézek. –
Csak azt nem tudom, hogyan nézzek rá másképp.
– Hát, Nick, ezt én sem tudom. Komolyan mondom, teljesen
abszurd ez a helyzet.
– Szeretem őt. Jobban, mint bárkit valaha is. De ez a fajta
szeretet nem méltó hozzánk. Nem méltó hozzá. Valahogy meg
kell tanulnom őt másképp szeretni. Ezért is szeretnék vele
beszélni. Azt akarom, hogy tudja az igazságot, mielőtt elválnak
az útjaink.
– Úgy gondolod, hogy a távolság jót fog tenni?
– Egy ideig biztosan. Amíg megszokom a gondolatot. Amíg
mindketten megszokjuk, és elfogadjuk, hogy nem lehetünk egy
pár.
– Istenem… szegény Elena. Látnod kellett volna, mennyire
kiborult. De látnod kellett volna azokon a napokon is, amikor
boldog volt. Tudod, őt mindig körüllengte valamiféle
titokzatosság. Talán pont emiatt lépett le, miután betöltötte a
tizennyolcat. Elmesélte, hogy történt vele valami.
– Micsoda?
– Erről nem beszélhetek. Megígértem neki. De a történtek
után már nem ugyanaz a lány volt. Összetört. De képes volt
felállni és kemény nővé válni.
– Az apám… az apja… Jézusom… szóval az apánk… említette,
hogy tévképzetei vannak. Hogy bizonyos szörnyeket kreál, akik
valójában nem is léteznek.
– Elena nem hülye! – Lana felcsattan, közben az asztalra
támaszkodik.
– Én nem ezt mondtam. De talán az akkor történtek… nem
tudom… én is csak találgatok, mert egyszerűen nem áll össze ez
a rohadt kirakós. Egyet biztosan tudok. Történjen bármi, legyek
én a világ legszarabb embere, akkor is el fogom mondani az
igazságot. Habár az apámnak kellett volna, az ő felelőssége,
mégsem tette meg.
Lana ismét leül velem szemben, és megfogja a kezemet.
– Ezt mondtam Elenának.
– Mit?
– Hogy őszinte és igaz ember vagy. Egy percig sem gondoltam
rólad, hogy olyan rohadék vagy, mint amilyennek elmondott.
– Na, fasza.
– Hát ja. Tettél érte, hogy kiérdemeld ezt a címet. Ha
napvilágot fog látni ez a történet, az mindenkinek fájni fog.
Viszont úgy gondolom, mindenkinek joga van az igazsághoz.
– Joga. Csak jó lett volna, ha nem én lettem volna a hóhér.
– Olykor a csillogás alatt ott lapul a sötétség.
– Ott. És az én dolgom elpusztítani…
Idegesen dobolok a kormányon, közben azt a házat nézem,
aminek falai között nehéz titkok ülnek.
Mivel nem tudtam beszélni Elenával, így erre most fog sor
kerülni. Remélem, itt van. És remélem, hogy nem fog gyűlölni
azért, amit mondani fogok…
Az, hogy az apám itt van-e vagy sem, igazából nem is érdekel.
Kapott épp elég időt arra, időt…
A fenéket! Több mint harminc évig ült az igazságon.
Kiszállok az autóból, és becsapom az ajtót, majd elindulok a
bejárat felé. Megállok a bejárat előtt, és bekopogok. Alig veszek
két mély levegőt Abigail mosolyogva kinyitja az ajtót.
– Szia, Nick!
– Abigail! – tisztelettudóan bólintok.
– Mi járatban?
– Szeretnék beszélni veled. Elena itthon van?
– Nincs. Tegnap óta nem tudok róla semmit.
Lana két napja nem látta, és Abigail sem tud róla tegnap óta
semmit. Hová tűnhetett?
– Elnézést, bemehetek?
Azt hiszem, jobban sürget az idő, mint hittem. Meg kell
találnom Elenát!
– Persze. Gyere csak!
Egyenesen a nappaliba megyünk. Agnes a kanapén ülve
kötöget, a háttérben valami sorozat megy.
– Ó, Nick! Szia! – elmosolyodik, ahogy meglát.
– Üdvözlöm, asszonyom!
– Az unokám sajnos nincs itthon.
– Igen tudom. Nem tudják merre lehet?
 – Gondolom a barátnőjénél.
– Lana semmit sem tud róla két napja.
– Meg mertem volna rá esküdni, hogy odament.
Agnes és Abigail arcára aggodalom ül. És azt hiszem, most
már az enyémre is.
– Donald itthon van?
– Nincs. Elutazott üzleti ügyben – válaszolja Abigail.
Megdörzsölöm az arcomat.
Mi a fene folyik itt?
– Gondterheltnek tűnsz, fiam. – Agnes megpaskolja a kanapét.
– Miért nem mondod el, hogy mi a baj? Gyere! Ülj le.
Idegesen járkálni kezdek fel s alá, közben azon tanakodom,
hogy jó ötlet-e elmondani az igazságot. Elena eltűnt. Apám
elutazott. Én meg itt állok két olyan nővel szemben, akiknek
fogalmuk sincs arról, milyen súlyos terhet cipelek. Jó lenne
lerakni, de talán nem alkalmas az idő.
– Jobb lenne, ha Elena is itt lenne.
– Bármiről is legyen szó, biztosan meg tudjuk oldani. – Abigail
biztatóan megszorítja a vállamat. – Nem tudom, mi történt
kettőtök között, miért rohantál el úgy a múltkor. De biztos
vagyok benne, hogy nyomós okod volt rá. Meghallgatjuk. Sőt,
szeretnénk hallani.
Ha tudná, hogy milyen…
– Látom rajtad, hogy ideges vagy, fiam. A nehéz terhet jobb
lerakni, hidd el nekem. Megkönnyebbülsz, ha elmondod. –
Agnes biztatóan elmosolyodik, de a mosolya nem felhőtlen.
Biztosan az arcomra van írva, hogy valami nagy baj lehet.
– Napok óta azon gondolkodom, hogy fedjem-e fel a titkot…
 – Milyen titkot? – kérdezi Abigail, közben leül ő is. Talán jobb
is, ha ül, mert amit mondani készülök az elég meredek…
– Az apám… szóval az apám lelépett még a születésem előtt.
– Nagyon sajnálom – Abigail elszomorodik.
– Én is. De ez még önmagában nem is lenne baj. – Előveszem a
tárcámat, és kihúzok belőle egy fényképet, amin az apám van az
anyámmal együtt. A kép még a születésem előtt készült. Nem
jönnek a szavak, a mondanivaló valósággal kiszállt a fejemből.
Agnes és Abigail elé lépek, és átadom nekik a fényképet.
– Ez… ez a férjem – Abigail csodálkozva néz rám.
– Igen. És az a férfi egyben az én apám is.
– Tessék?
– Az apám, mielőtt találkozott veled, az anyámmal volt.
Elmondása szerint nagyon szerették egymást, de ez a szerelem
túl önző volt. Ahogy megtudta, hogy anyám várandós, elhagyta,
mert nem tudta feldolgozni a dolgot. Engem. Azt, hogy én is
létezem.
– A rohadék szemétláda! – Agnes felmordul. – Mindig is
tudtam, hogy sunyi egy alak. Mondtam is neked, gyermekem,
hogy ne állj vele össze. De te nem hallgattál rám.
– Azért, mert… – Abigail hangja elcsuklik, elsírja magát.
– Én túlléptem azon, hogy nem kellettem az apámnak. Viszont
a nagyobb probléma az, hogy Elena és én testvérek vagyunk. –
Egy pillanatra megállok. Próbálom megfogalmazni a
megfogalmazhatatlant. Mégpedig azt, hogy szerelmes vagyok a
testvérembe! – Amikor összejöttünk Elenával, eszembe se
jutott, hogy ő a… hogy ő a húgom. – Ez a szó valósággal kikezdi
a szívemet.
 – Várj! – Abigail felemeli a kezét, Agnes biztatóan megszorítja
a combját.
– Ne haragudj és ne haragudjon Agnes. – Szabadkozni kezdek.
Legszívesebben a föld alá süllyednék szégyenemben. –
Beleszerettem. Halálosan szerelmes vagyok Elenába. Próbálok
uralkodni az érzéseim felett, de egyelőre nem tudok.
– Várj! – hüppögi Abigail. – Elena nem a testvéred.
– De hát közös az apánk…
– Nem! Donald nem Elena vér szerinti apja.
A vér szinte kiszalad a testemből. Elena mégsem a testvérem?
Akkor ki az ő apja?
– Elenával már terhes voltam, amikor találkoztunk A férfi,
Elena igazi apja… – kövér könnycseppek buggyannak ki a
szeméből. – Meghalt. Egyedül voltam. Gyászoltam. Donald, az
apád, jó volt hozzám. Azt mondta, tud várni rám. Arra, hogy
túllegyek a gyászon. Azt mondta, nem zavarja, hogy állapotos
vagyok. Történjen bármi, sajátjaként fogja felnevelni a
lányomat.
Azt hittem, hogy az igazság az én számból őket fogja padlóra
küldeni, de pont fordítva történt. Abigail szavai engem küldtek
padlóra. Az apám nem szeretett engem, és nem akart. Engem, a
vér szerinti gyermekét. És itt van Elena, aki nem a sajátja, mégis
lányaként nevelte fel. Legszívesebben felordítanék. Ehelyett
idegesen a hajamba túrok, és ismét járkálni kezdek fel s alá,
magyarázatot keresve a történtekre, apám döntéseire.
– Nem akartalak megbántani. – Abigail elém áll, megfogja a
kezemet és megszorítja. – Remek ember lett belőled. Olyan férfi,
aki mellett szívesen tudnám a lányomat. Mert Elena nem a
húgod. Nincs köztetek vérkötelék.
Hatalmas kő esik le a szívemről. Talán az egész Föld
beleremeg. Az elmúlt napokban megjártam a poklot oda és
vissza. Ostoroztam magam olyan döntések miatt, amikért
valójában nem vagyok felelős. Nem tiltott és nem beteges az,
amit Elena iránt érzek.
– Beszélnem kell Elenával. El kell mondanom neki az
igazságot. De előtte meg kell találnom. Pontosan mióta nem
tudnak róla semmit?
– Tegnap itt volt. Beszélgettünk, majd ahogy észrevettem,
zaklatottan távozott. Nehéz őt megfejteni.
Az biztos. Nála rejtélyesebb és kiszámíthatatlanabb nővel még
életemben nem találkoztam.
– Apám mikor utazott el?
– Késő este.
– Hány órakor hagyta el a házat Elena?
– Nick, mire gyanakszol? – kérdezi idegesen Agnes.
– Nem tudom, de a megérzéseim valamiért azt súgják, hogy
Elena bajban van.
– Mit nem mondasz még el nekünk, fiam? – Agnes is feláll. A
tekintete eltökélt. Nem akarom őket megijeszteni, hiszen még
én sem tudom, mi történt.
– Nincs semmi, amiről tudniuk kellene. – hazudom. Tudom,
hogy a nagyi nemrégiben kapott egy szívinfarktust. Nem
hiányzik, hogy rosszul legyen. Nélkülük kell rájönnöm, hova
tűnt Elena…
 Elena
Nem tudom, meddig tartott a kínzásom. Mire magamhoz
tértem, már egy széken ültem szinte meztelenül. Csak a bugyit
és a melltartót hagyta rajtam. Arra még emlékszem, hogy
végigcsókolta a testemet, hogy a kés hideg pengéje itt-ott a
bőrömbe mélyedt. Felszisszenek, ahogy mocorogni kezdek.
Fogalmam sincs, mi történt, miután elájultam. Nem tudom,
megerőszakolt-e. Habár a testem sajog a kikötözéstől, a
hüvelyem még nem fáj. Csak reménykedhetek, hogy valaki
minél hamarabb megtalál. A gondolat, hogy hozzám ér, hogy
belém élvez, a kétségbeesés határára sodor. Próbálok erős
maradni. Kemény. Mutatni, hogy nem félek, de ez nem igaz.
Valójában rettegek. Újra az a tizenhét éves lány vagyok, aki
sírva leste éjszakánként az ajtót…
Akit eddig az apámnak hittem, valójában egy lelketlen
szörnyeteg. Egy szörnyeteg, aki nem az én képzeletem
szüleménye. Mindig is tudtam, hogy valami nincs rendben vele.
Hogyan is lehetett volna, amikor azt hittem, hogy ő az apám, aki
többször is megerőszakolt? Az első alkalmak után nem tudtam
tükörbe nézni. Összetörtem az összeset magam körül. Magamat
hibáztattam. Talán túlságosan kihívó voltam, amivel felhívtam
magamra a figyelmét. Kivívtam egy ragadozó érdeklődését,
aminek középpontjában én álltam. Felkínáltam magamat neki,
és ő kíméletlenül megragadott.
 Nagyon sokáig nem tudtam anya szemébe sem nézni. Úgy
éreztem, elárultam. Hiába mentem el pszichológushoz, szart
sem ért. Nem értette meg azt a lelki vívódást, amin
keresztülmentem minden egyes nap. Ahogy betöltöttem a
tizennyolcat, és iskolát kellett választanom, nem volt kérdés,
hogy olyan messze költözöm az apámtól, amilyen messze csak
tudok. Nagyon ritkán mentem haza. Rettenetesen hiányzott
anya és a nagyi. Nem telt el úgy nap, hogy ne sírtam volna
utánuk. A régi életem miatt. Összevissza hazudoztam, hogy
miért nem tudok hazamenni. Általában a tanulásra fogtam, ami
nem volt nehéz, hiszen kitűnő tanuló voltam.
Az első alkalom után, az első bűnös érintés után tudtam, hogy
a bűnt és a gonoszt fogom üldözni egy életen át. Egy cél lebegett
előttem. Feljebb és feljebb jutni. Olyan közel kerülni a
gyilkosságokhoz, amilyen közel csak tudok. Így lettem
gyilkossági nyomozó. Megtanultam az ő fejükkel gondolkodni.
Engem már megérintett egy. Bemocskolt és üldözött. Az a férfi,
akit apámnak hittem, elültette bennem a küzdelem magját, még
akkor is, ha nem ez volt a célja. Uralkodni akart felettem, ami
hosszú-hosszú hónapokon át sikerült is neki. Végignéztem,
ahogy megöleli anyát és megcsókolja. A vallomás szinte égette a
bensőmet. El akartam neki mondani, hogy milyen ember mellé
fekszik be minden egyes éjjel. De nem tettem. Hosszú
hónapokig némán tűrtem. Volt, hogy hetekig nem jött be
hozzám, aztán egyszer csak megjelent. Az éjszaka sötétjében
lopózott be, vastag ujjai befogták a számat, miközben egyre
durvábban tett a magáévá. Zokogtam. Könyörögtem neki, hogy
ne tegye. Válaszul minden egyes alkalommal a fülembe suttogta,
hogy szeret engem, és hogy az övé vagyok. Megbénított az
ereje. A tudat, hogy az apám élősködik rajtam. Oly sok éven át
hazugságban éltem. A férfi, akit apámként szerettem, elvett
tőlem mindent. Miközben megbecstelenített, darabokra zúzta a
lelkemet…
Lehajtom a fejem, észreveszek egy kisebb vágást a két mellem
között. Nem túl mély, felületi sérülés, a vérzés mértéke is
csekély. Mozgatni kezdem mindkét lábamat. Az egyik a szék
egyik lábához, a másik a másikhoz van kötözve. Túlságosan
szorosan. A kezemet is mozgatni próbálom, de nem járok
sikerrel, csak annyit érek el, hogy éles fájdalom hasít a
karomba. A szám kiszáradt, érzem, hogy cserepes, ahogy
végignyalok az ajkamon. Egyenletesen veszem a levegőt,
próbálok menekülő utat találni ebből a helyzetből, ami egyelőre
nagyon kilátástalannak tűnik. Minden egyes órával csak
veszítek az erőmből.
Az ajtó kinyílik, riadtan felemelem a fejem. Ő áll velem
szemben, gonosz mosollyal az arcán. A szörnyeteg, akit talán a
tudtomon és az akaratomon kívül én teremtettem.
– Szia, Elena! – Becsukja az ajtót, és elindul felém. A szívem
vad iramban dörömböl a mellkasomban, erősen összeszorítom
a fogamat. Tegyen velem bármit, ki fogom bírni. Egyszer már
elpusztított, többször már úgysem tud. Lehajol hozzám, és
magába szívja az illatomat.
– Mondtam már neked, hogy szeretem a vér szagát?
Nem válaszolok, becsukom a szemem. Igyekszem nem
feldühíteni. Valahogy időt kell nyernem, amíg rám találnak.
Remélem, Nick valahogy rá fog jönni, hogy Donald a gyilkos.
 Ő az utolsó esélyem…
– Ezért késelted meg azokat a nőket? – kérdezem határozott
hangon, mire elhúzódik tőlem. Elfordul, felemeli a sarokban
lévő széket, majd leteszi elém, és leül velem szemben. A
tekintete a lábam közé siklik. Hiába is próbálnám összezárni,
esélyem sincs.
– Mindig is gyönyörű nőnek tartottalak. Kívánatosnak.
Bujának. Volt benned valami, ami nagyon vonzott magához.
Feléledt bennem az ösztön.
– Az nem ösztön, amiről te beszélsz.
– Dehogynem. Mindannyiunkban benne van, csak nem
mindenki engedi neki. Korlátok között élünk. A társadalom
korlátjai között. Háttérbe szorítják a vágyainkat.
– Hogy tudtál anyám szemébe nézni, miután engem
megerőszakoltál? Hogy tudtál ágyba bújni vele? Megölelni és
megcsókolni.
– Szeretem anyádat.
– Egy magadfajta pszichopata nem képes a szeretetre! –
kiáltom felé, mire felvonja a szemöldökét.
Nincs joga a szájára venni az anyámat!
Előveszi a kést, majd a combomra teszi, és ejt egy hosszabb
vágást. Nem mély, nem is fáj túlzottan, de az arcom bizonyára
így is eltorzul.
– Jól gondold meg, hogy beszélsz velem, Elena!
– Azt mondtad, szereted a vér szagát. Ezért késelted meg
azokat a lányokat?
– Meg akarsz érteni? Kutakodni akarsz a gondolataim között?
– Igen.
 Elégedetten hátradől, közben mohón végignéz rajtam.
– Élvezetből és gyűlöletből tettem. Élveztem, ahogy
eljátszadoztam velük. Ahogy könyörögtek az életükért. Minden
mosolyban és könnycseppben téged láttalak. Amikor
megkeféltem őket, azt képzeltem, hogy téged keféllek. Aztán
mire végeztem velük, a valóság rádöbbentett, hogy egy
illúzióban élek.
– És így megölted őket.
– Igen. Végezni akartam velük, és valahol végezni akartam
veled. Próbáltam küzdeni az ellen, amit érzek, de nem tudtam.
– Miért a születésnapom?
– Nem tudom – megrántja a vállát. – Szimpatikus volt az a
dátum. Tudtam, hogy egy évvel érettebb lettél. Talán közelebb
éreztelek magamhoz.
– Te követtél az előtte lévő napokon?
– Igen.
– Miért?
– Vártam a pillanatot.
– Tudtad, hogy egy napon el fogsz jönni értem. Vadásztál rám,
igaz?
– Igaz. – Ismét megvonja a vállát. – A kocsiban ültem, és téged
néztelek, ahogy belibegtél az irodába a szűk kis szoknyádban és
a feszes kis blúzodban. Elélveztem minden egyes alkalommal,
ahogy a közeledbe kerültem. Tudtam, hogy egy napon újra
fogunk élni minden egyes pillanatot.
– Az utolsó áldozat egy barna hajú nő. Meyers…
– Igen.
– Te ölted meg?
 – Igen. Túlságosan közel kerültetek hozzám. Valahogy el
kellett vonnom a figyelmet magamról. Nyernem kellett még egy
kis időt, hogy megszerezzelek.
– Ismerem őt valahonnan.
– Jó a memóriád. Az egyik ügyfelem felesége volt. Keféltünk
párszor – közli fapofával.
– Te mocskos rohadék! – rángatózni kezdek. – Te szereted
anyámat? Te?
– Az szeretet. A másik vágy – újra végignéz rajtam.
– Ezt nem fogod megúszni, ugye tudod? A nyomodban
vagyunk. Nick rá fog jönni, ki is vagy valójában.
– Ki mondta, hogy meg akarom úszni? – Közelebb hajol
hozzám, a kést ezúttal a lábam közé teszi. Érzem, hogy a hegye a
puha húsnak nyomódik. Megfeszül minden izmom a testemben,
próbálok összpontosítani. – Legszívesebben lehasítanám rólad
ezt a bugyit, és kíméletlenül megbasználak. Hallani akarom,
ahogy könyörögsz. Le akarom nyalni a könnyeidet az arcodról.
A véredet akarom. Látni akarom, ahogy a fény kihuny ebből a
gyönyörű szempárból. – Most a halántékomhoz nyomja a kést.
Ahogy a szemébe nézek, akkor jövök csak rá, hogy nem akar
elengedni. Nem csak engem akar a halálba küldeni. Egy időzített
bomba, ami nem tudom, mikor fog felrobbanni. Idáig azt
hittem, hogy végez velem, majd megszabadul tőlem, de rosszul
hittem. A folyó nemcsak az én testemet fogja elnyelni, hanem az
övét is. Azt hiszem, nem marad más, csak a fohász és a remény,
a remény, hogy valaki meg fog menteni a szörnyeteg karmai
közül, akit én teremtettem.
 Nick
Újabb nap telt el úgy, hogy nem tudunk Elenáról semmit. Lana
adott néhány tippet, hogy esetleg hol lehet, de egyik sem jött be,
ezért úgy döntöttem, hogy visszajövök a házukhoz. Nincs más
lehetőség, szét kell néznem a szobájában.
– Nick? – Abigail nyit ajtót. – Van valami hír a lányomról?
– Sajnos semmi. Még mindig nyomok után kutatunk. Viszont
talán tudnál segíteni.
– Miben? – kérdezi remegő hangon.
– Szeretnék bemenni a szobájába és szétnézni. Hátha találok
valami nyomot, amiből rájöhetünk, hogy hol van.
– Persze, gyere csak!
Abigail elkísér Elena szobájához.
– Minden úgy van, ahogy hagyta, nem nyúltam semmihez. –
Kinyitja az ajtót, és belépünk. Igazi csajos szoba. A falak tele
vannak poszterekkel, az ágyon óriási párnák és plüssök
sorakoznak. Mintha megállt volna itt az idő.
– Pazar szoba.
– Nem pakoltam el semmit. Arra vártam, hogy majd Elena
megteszi. Nem szerette, ha a cuccai között turkálunk.
– Nekem viszont most muszáj megtennem, akár tetszik neki,
akár nem.
– Tudok segíteni valamiben?
– Nem, köszönöm.
 – Hozok egy kávét.
– Azt elfogadom. – Rámosolygok. Ahogy Abigail távozik,
körbenézek. Hatalmas franciaágy van a bal oldalon, jobb
oldalon íróasztal, egy könyvespolc és egy ruhásszekrény. Leülök
az íróasztalhoz, végigsimítok a tetején, majd kihúzom a felső
fiókot. Íróeszközök, számológép és színes postitok vannak
benne. Betolom, majd kihúzom, a második és harmadik fiókot
is. Semmi érdekes. Csupa tanuláshoz és sminkeléshez szükséges
cucc. Felállok és a könyvespolc elé lépek. A néhány kötelező
olvasmányon kívül, szépen rendszerezve sorakozik egy-két
romantikus és krimisorozat is. Egyesével elkezdem kihúzni
mindegyiket. Igazából nem tudom, mit keresek, de bármi jó
lehet. Egy levél, egy fénykép, egy jegyzet, nem tudom.
– Itt a kávé. – Abigail leteszi az asztalra a csészét. – Találtál
valamit?
– Nem. A könyveket néztem át, de semmi…
– Elena nem volt nagy könyvmoly. Csak azokat a könyveket
vette meg, amik nagyon érdekelték. Kezdetben néhány
romantikus kötetet választott, aminek nagyon örültem, mert én
és Agnes nagyon sokat olvasunk. Viszont egyszer csak fordult a
kocka, és inkább a krimik és a thrillerek érdekelték.
– Gondolom, akkor változott meg az érdeklődése, amikor
eldöntötte, hogy felcsap rendőrnek.
– Elképzelhető, hogy a döntésében hatással voltak rá a
könyvek. Tudod, örülök, hogy Agnes most nincs itthon. Sikerült
rávennem, hogy mozduljon ki egy kicsit. Van egy idős klub, oda
szokott eljárni heti rendszerességgel. Habár most nem akart,
mivel érthetően ő is nagyon izgul, szerencsére sikerült
meggyőznöm. Éppen elég, ha én eszem itthon a kefét a lányom
miatt.
– Ez jó ötlet volt.
Abigail közelebb lép hozzám, és végigsimít a karomon.
– A múltkor tényleg nem akartalak megbántani.
– Nem bántott meg. Az igazság olykor nehéz és fájdalmas tud
lenni.
– Igen. Évekig magamba zártam ezt a titkot. Még Elena sem
tudja az igazságot. Én csak azt akartam, hogy boldog gyerekkora
legyen. És Donald – egy pillanatra elhallgat – kitűnő partner volt
ebben. Tényleg nagyszerű apa volt. Nagyon sajnálom, hogy ezt
te nem tapasztalhattad meg.
– Valamiért ennek így kellett lennie. Talán, ha lánynak
születek, apám jobban elfogad. – Halványan elmosolyodom. Az
igazság az, hogy akkor is gyűlölt volna, hiszen én választottam
el anyámtól. De persze ezt már nem kötöm Abigail orrára. Ez
maradjon csak az én keresztem.
– Ha nem haragszol, folytatom a kutakodást, de lefogadom,
hogy Elena a fejemet venné.
– Valószínűleg. – Csendben felnevet. – De tudom, most erre
van szükség. Remélem fogsz találni valamit, ami elvezet hozzá,
mert komolyan mondom, most már nagyon aggódom.
Előfordult, hogy napokig nem hallottunk felőle. Ez nem
meglepő. Viszont, hogy most senki sem tud róla semmit, az
kétségbeejtő. – Kövér könnycseppek buggyannak ki a szeméből.
Magamhoz húzom és megölelem, mire felzokog. – Ugye
hazahozod őt?
– Minden erőmmel azon vagyok!
 Elhúzódik tőlem.
– Köszönöm.
– Nem kell megköszönni. Én is meg akarom találni.
– Megyek. – Megtörli a szemét, majd hüppögve ismét
magamra hagy.
Hol vagy, Elena?!
Kinyitom a ruhásszekrény ajtaját. Az egyik oldalában polcok
sorakoznak, rajtuk szépen összehajtogatva néhány ruhadarab.
A másik oldal akasztós, ahol kabátok és egy-két nyári ruha lóg.
A legfelső polcon néhány doboz van. Lábujjhegyre állok,
megfogom az alsót, és egyszerre kiveszem őket. Kinyitom az
egyiket. Rengeteg fénykép van benne. Elenáról készült
babafotók tömkelege, iskolai fényképek, ballagási, sok-sok kép,
ami boldog gyerekkorról mesél. Félreteszem a dobozt, majd
előveszem a másikat. Ebben Lanával készült közös képek
vannak. Egy virágos kitűző és egy notesz. Úgy érzem,
betolakodó vagyok. Nincs jogom ezek között az emlékek között
kutakodni, de mégis megteszem. Kinyitom a kis noteszt.
Gyerekkori rajzok vannak benne, néhány vázlat, Mi leszek, ha
nagy leszek címmel. A lányok közös jövőt terveztek, ám a
tervezett jövőkép nagyon nem úgy sikerült, ahogy ők akarták.
Egy-két újságcikk híres sztárpárokról, akik gyönyörű esküvői
ruhában pózolnak a kamerák előtt. Elmosolyodom, ahogy két
lány gyerekkori álmát olvasgatom. Félreteszem ezt a dobozt is,
majd előveszem a harmadikat. Ebben már személyesebb dolgok
vannak, ami csak Elenáról szól. Néhány fénykép, apró
papírfecnik, amin rövid üzenetek állnak. Egyet kettőt elolvasok.

l h k k l
 Alig várom, hogy végre kicsengessenek az óráról.

Ennyire?

Igen

Következő.

Mit csinálsz suli után?

Segítenem kell otthon… :(

Utána egy mozi?

Hátsó sorban, veled. Remélem rövid szoknyát veszel fel

:D

Hamarosan elutaznak a szüleim :) Ugye tudod ez mit

jelent?

Igen, tudom. Szeretlek, Ugye tudod?

Majd bebizonyítod :P

Abbahagyom az üzenetek olvasgatását. Ez már teljesen

magánjellegű, és bevallom őszintén, kissé féltékeny lettem.
Nyilvánvaló, hogy Elena életében voltak férfiak előttem. Az is
rendben van, hogy ezek csak gimis üzenetek fiatal suhancok
között. Engem mégis elönt a féltékenység. Megrázom a fejemet.
 A kezembe kerül egy kisebb mappa, amit habozás nélkül
kinyitok. Néhány egyszerű rajz van benne. De ezek a rajzok
felkavaróak. Sötétek és feketék. Néhány rajzon elnyúlt sikoly
látszik. Némelyiken kezek, talán férfiaké. Kiszedek mindent az
apró fa dobozból. Nem találtam semmit. A földre dobom, mire
az furcsán koppan. Ismét a kezembe veszem, megkopogtatom
az alját, majd erősen megrázom.
Valami van még benne.
Végigsimítok a simára gyalult felületen, majd a jobb felső
sarokban észreveszek egy kis bemélyedést. Az asztalon láttam
egy ollót. Felállok, és magamhoz veszem. A hegyét benyomom a
kis mélyedésbe, és kipattintom a fedelét. Egy fekete noteszt rejt
a kis rekesz. Ledobom a dobozt, és izgatottan kinyitom. Azt
hiszem, most tévedek olyan helyre, ahova nem lenne szabad.
Olvasgatni kezdem.

Június 20.

Nem tudom miért kezdek most naplót írni…

Talán, ha kiírom magamból, jobban leszek. Minden
azon az éjszakán kezdődött. Június 12-én. A
születésnapom után egy héttel. Elmentem bulizni a
barátaimmal. Olsonnal megbeszéltük, hogy ha júliusban
elutaznak a szülei, üres marad a ház, és náluk alszom.
Több mint fél éve vagyunk együtt. Úgy hittem, eljött az
ideje, hogy elveszítsem a szüzességemet. Nagyon sok
barátnőm már régen túlesett rajta. Én vártam az igazira.

Egy pillanatra megállok. Azon gondolkodom, jogom van-e

tovább olvasni Elena noteszét. De mivel pont róla van szó,
megteszem.

Igen, én még naivan hittem a szerelem erejében. Hittem

az ártatlanságban. De ezt a hitet szétrombolta egy
szörnyeteg!!!! Nem jutottam el oda, hogy méltóképpen
veszítsem el a szüzességemet. Hogy azzal a fiúval
történjen meg az első, akit szeretek. Késő este volt.
Emlékszem, hajnali kettő után értem haza. Részeg
voltam. De sajnos nem annyira, hogy másnapra
elfelejtsem a történteket. Forgott velem a szoba. Kint
szakadt az eső, és villámlott az ég alja. Nem tudtam
elaludni. Épp átfordultam a másik oldalamra, amikor
kinyílt az ajtó, és megláttam egy sötét alakot.
Megijedtem. Ugyanakkor moccanni sem mertem. Úgy
hittem talán Olson az. Néhányszor besurrant hozzám
éjszaka, olyankor hagytam neki, hogy fogdosson. Elindult
felém… hirtelen nem tudtam, hogy álom vagy valóság.
Megérintett. Fölém magasodott. Ekkor már tudtam, hogy
nem álmodom. A tekintete sötéten villant az éjszaka
sötétjében. Próbáltam megszólalni, de vastag ujjai a
számra tapadtak. Szerettem őt. Bíztam benne. Habár
nem értettem, mi történik, mégsem féltem annyira.
Egészen addig úgy gondoltam, hogy álmodom, amíg meg
nem éreztem magamban. Fájdalmas volt. Égetett.
Elsírtam magam, majd a könnyeket néma sötétség
követte.
Azt hiszem, elájultam…
 – Mi a fasz? – Felmordulok, majd lapozok a következő
bejegyzéshez.

Július 15.

Több mint egy hónap telt el az első látogatása óta. Úgy

hittem, hogy az első alkalom tévedés volt. Úgy gondoltam
soha többé nem fog egy ujjal sem hozzám érni.
Tévedtem.
Éjszaka ismét eljött hozzám, de ezúttal durvább volt.
Azt mondta, ne féljek, vigyázni fog rám, és hogy szeret
engem. A szeretet fogalma átformálódott bennem valami
más dologgá. Már nem tudtam, hogy mi az igaz és tiszta
szeretet. Már nem értékeltem sem a testemet, sem a
lelkemet. Miután végzett velem, végigsimított az
arcomon, és gyengéden megcsókolt. Ezúttal nem ájultam
el. Teljesen és mindvégig magamnál voltam. Tudatában
voltam annak, hogy aljas vagyok és áruló. Én vagyok a
hibás azért, ami történt. Tetszeni akartam neki. A
szerelmemnek. Viszont ezzel felhívtam magamra egy
szörnyeteg figyelmét. És azt a szörnyeteget nem a
képzeletem teremtette, hanem az, hogy én létezem…

Idegesen a hajamba túrok, közben a földhöz vágom a noteszt.

Az a kis féreg. Nem bírt várni…
Dühösen fel-alá járkálok a szobában. Szóval ez volt az a titok,
amit Lana nem akart elmondani nekem. Elenát
megerőszakolták, méghozzá többször is. De ki a tököm tudott
bejönni az éjszaka közepén észrevétlenül a házba? Olson? Hát
csak ő lehet a megoldás. Hiszen Elena írta is, hogy többször
besurrant hozzá.
Olson…
Elena azt is írta, hogy júliusban elutaznak a szülei, és akkor
ejtik meg a dolgot. Vagy csak Elena gondolta így. Olson nem
tudta, Elena hányadán állt. Tovább kell olvasnom ezt a
gyomorforgató történetet. Meg kell tudnom, ki volt az a
mocskos féreg, aki hozzányúlt. Hogy valóban Olson volt-e.
Felveszem a noteszt, majd a következő bejegyzéshez lapozok.

Augusztus 4.

Szakítottam Olsonnal.

Na baszd meg!

Nem értette, hogy miért, ezért szörnyű dolgokat vágott a

fejemhez, mint például, hogy prűd picsa vagyok és
szűzkurva. Nos, az első talán igaz rám, viszont a
második már sajnos nem. Hetek óta azon gondolkodom,
hogy mondjam-e el valakinek az igazat. Egyáltalán
hinnének nekem? Nem hiszem. Nagyon sok lány esik
szexuális bántalmazás áldozatává. És ezek a lányok
nagyon nem akarnak beszélni erről. Nagy erő kell ahhoz,
hogy felvállaljuk azt a sok szörnyűséget, ami velünk
történt. Sokat olvastam a témában. Beszereztem néhány
krimit is, nem csak szórakoztató jelleggel. Mintha azokba
menekültem volna.
A tudat, hogy nem vagyok egyedül…
 Az első eset óta már csak árnyéka vagyok
önmagamnak. Alig mozdulok ki itthonról, Lanával is
csak nagyon ritkán beszélek. Anya nem tudja hova tenni
a viselkedésemet. Talán el kellene mondanom neki az
igazságot. Viszont az én igazságom mások szenvedését
okozná. Bízom benne, hogy ez a néhány alkalom elég volt
neki. De leginkább abban bízom, hogy nem fogok ebbe az
egészbe beleőrülni…

– Gyerünk Elena, ki volt az?

Tovább lapozok.

Augusztus 7.

Most sem kellett sokáig várnom, az éjszaka ismét

megjelent. Azt hiszem, nem fogok tőle egykönnyen
megszabadulni. Élősködik rajtam. Bemocskolja a
testemet az a férfi, akiről azt hittem, valójában egy HŐS!
Az én hősöm!!! Hiszen minden lánynak az apukája a hős,
nem igaz?

Mi?! Ugye nem?

Tovább olvasok.

Aktus közben mindig durva. Kíméletlenül megkefél.

Másnap fáj minden porcikám, leginkább ott…

Te mocskos rohadék!
 Miután végez velem, lecsókolja a könnyeket az
arcomról, közben simogat, becézget és azt suttogja a
fülembe, hogy szeret engem. Hogy mi ketten
összetartozunk.

>Megölöm!

Tudom, hogy az övé vagyok. Tudom, hogy azt tesz

velem, amit csak akar. Egészen addig, amíg szó nélkül
tűrni fogom. Már csak pár hónap, és betöltöm a
tizennyolcat. Utána elmegyek. Igazságot fogok
szolgáltatni egy napon! Éppen ezért nem volt kérdés,
hogy a rendőrtiszti főiskolát választom.
De addig marad a némaság…
A sötétség…
És marad a szörnyeteg…

– A kurva életbe! – Felállok, és teljes erőből földhöz vágom ezt

a kibaszott noteszt. Hogy volt képes hozzáérni? Hogy volt képes
megerőszakolni hónapokon keresztül? Az a mocskos szemét
féreg! Esküszöm, kinyírom, ha hazajön.
Óriási harag gyűlik fel bennem. Nem tudom kontrollálni az
indulataimat, ezért lesöpröm az íróasztal tetején lévő dolgokat.
– Baszd meg! – Káromkodom, majd leguggolok és
összeszedem őket. Tükör, piperetáska, írószertartó, egy fénykép
és egy parfüm. Megkeresem a kupakját, de mielőtt rátenném,
megszagolom. Finom és édes illata van. Túlságosan édes.
Rányomom a kupakot, majd visszateszem az asztalra az üveget.
– Mi történt? – Abigail jelenik meg a hátam mögött. Felállok és
ránézek.
– Mennem kell!
Minden magyarázat nélkül elrohanok, hátam mögött hagyva
az igazság egy újabb darabkáját. Nem tudtam volna elmondani
Abigailnek, hogy milyen aljas dolgot tett az apám. Nem tudtam
volna a szemébe nézni. Viszont elrejteni sem akartam, ezért úgy
hagytam mindent, ahogy volt. Abigail valószínűleg el fogja
olvasni a noteszt. Rá fog jönni, hogy a tökéletes élete valójában
romlott és gusztustalan.

Vajon mi fog még kiderülni? Milyen titkok várnak még ránk?

– Itt vagyok! – Scott megszorítja a vállamat. – Be tudunk
menni a halottkémhez, ha gondolod.
– Gondolom.
– A telefonban nem fejtetted ki, miről van szó.
– Látnom kell még egyszer az áldozatot.
– És miért? Nick! Avass be, a kurva életbe! – Elém áll. –
Nemcsak a kollégád voltam, hanem a barátod is, és még most is
az vagyok. Segítek neked! Segíteni akarok. De ha nem hagyod,
akkor hiába pattogok itt neked.
– Elena eltűnt.
– Micsoda? És mióta nem tudtok róla semmit?
– Lassan három napja.
– Baszd meg!
– Sajnos egyre inkább az a gyanúm, hogy elkapta a
sorozatgyilkos. Rohadt gyorsan meg kell találni a hozzávezető
nyomokat, mert minden egyes nap, minden egyes perc
vesszőfutás Elena életéért.
– Ezt nem tudom elhinni! Az a nő is… istenem! Menjünk! Ne
vakarjuk itt a tökünket a bejárat előtt.
– Már épp akartam mondani.
Scott elintézte, hogy minden feltűnés nélkül meg tudjuk nézni
még egyszer a testet. Mivel ez a legfrissebb test, feltehetően még
ezen tudunk nyomokat keresni és remélhetőleg találunk is.
– Szia! – köszön Scott a múltkori doktornőnek.
– Ugye tudjátok, hogy az állásommal játszom?
– Nem kérnénk tőled szívességet, ha nem lenne fontos. Elena
eltűnt, és feltehetően a gyilkos rabolta el.
– Jézusom. – A szájához kapja a kezét.
– Muszáj megnéznünk még egyszer az áldozatot.
– Igen… igen… – hadarja. – Gyertek!
Követjük a doktornőt. Egyenesen a hűtőkamrába vezet
minket. Kinyitja az egyik ajtót, majd kihúzza az asztalt, rajta az
utolsó áldozattal.
– Azt írtad a jelentésben, hogy szexuálisan bántalmazták – a
doktornőre pillantok.
– Igen. De most sem találtam védekezésre utaló nyomokat,
ugyanúgy, mint a többi esetben sem. Bár kicsit sérült a
hüvelyfal, ettől függetlenül sajnos nem találtunk használható
DNS-t.
– A halál okát fulladás okozta.
– Igen. De nem vízbe fulladás, hanem idegenkezűség. Ha
megnézitek a nyakát itt és itt – mutatja –, láthatjátok az apró
véraláfutásokat. Az áldozatot megfojtották.
 Közelebb hajolok hozzá. Összehúzom a szemöldökömet, majd
még közelebb hajolok.
Ez az illat…
– Lemosták már a testet? – ismét a doktornőre pillantok.
– Még nem.
– Nick, mi van? – Scott maga felé fordít.
Nem, az nem lehet…
Valósággal forogni kezd körülöttem a világ. Ezt az illatot
éreztem Elena szobájában is. Ő is ilyen parfümöt használt.
– Nick! – Scott rám kiabál. – Látom, nyomon vagy, mondd már,
mi van!
– Várj… várj… – intek neki.
Az illat.
Apám szexuálisan bántalmazta Elenát hónapokon keresztül.
A gyilkosságok mindig Elena születésnapján történtek. Az
áldozatok szőkék, fiatalok és egyedülállók.
Hirtelen összeáll a kép a fejemben.
Az apám a sorozatgyilkos.
Ő ölte meg azokat a lányokat.
Elena lelépett. Feltehetően ez kapcsolta be nála a gyilkolási
vágyat.
– Nick…
– Mennem kell!
– Na nem! Jössz nekem annyival, hogy elmondod, min
gondolkodtál. Tudom, hogy rájöttél valamire.
– Ezt nekem kell elintéznem!
– Neked?
– Igen.
 – Veled megyek!
– Nem! – Idegesen rámordulok. – Ez az én ügyem. És a gyilkos
az enyém.
– Te tudod, ki a sorozatgyilkos?
– Igen.
– Ne játszd a hőst, Nick! Hallod, baszd meg! – Megszorítja a
vállamat. – Elena élete forog kockán.
– Pontosan tudom. Éppen ezért nekem kell megmentenem
attól a rohadéktól. És most hagyj elmenni!
– Lófaszt! Veled megyek.
– Scott…
– Nincs Scott! A tiéd a rohadék. De veled megyek!
– Legyen.
Scottot ha akarnám, akkor sem tudnám levakarni. Igazi barát.
De remélem, nem áll az utamba. Elindulok az autóm felé,
közben végig egyetlen dolog jár a fejemben. Mégpedig az, hogy
hányféle módon fogom megtorolni azt, amit az a mocskos
szemétláda tett.
 Elena
A kislányoknak az apukájuk a hős. A fényes páncélú lovag. Vajon
az enyémet mikor ragadták el a démonok? Mikor lett a lovagból
szörnyeteg?
Ki kell jutnom innen valahogy. Úgy érzem, fogytán az időm, és
ezzel egyenesen arányosan az erőm is. Több mint három napja
vagyok itt. Néha kaptam pár korty vizet, és ennyi. A végtagjaim
teljesen elgémberedtek. Habár éjszakára megkönyörül, és az
ágyhoz kötözve aludhatok, nappal egész nap ezen a
kényelmetlen széken ülök.
Olyan sok gyilkossági esettel találkoztam. Olyan sok
indítékkal. Olyan sokszor másztam bele az elkövetők fejébe,
hogy most is meg kell próbálnom. Hiszen ő sem különbözik a
többitől. Megpróbáltam beszélgetni vele. Közelebb kerülni
hozzá. Olyankor legszívesebben meghalnék. Főleg akkor,
amikor hozzám ér. A valóság és a múlt emlékei egybeolvadnak,
és olyan erős intenzitással tornyosulnak fölém, hogy alig bírom
legyőzni őket. De megpróbálom. Mert az ember sokszor nem is
tudja, mennyi mindenre képes, ha van akarata és kitartása.
Hiszen mindig van miért küzdenünk.
Én most a legfontosabbért küzdök.
Az életemért…
Mocorogni kezdek a széken. Az a rohadék hosszú ideje eltűnt.
Nem tudom, hova mehet ilyenkor. Haza biztos, hogy nem,
hiszen azt hazudta, hogy elutazik több napra egy üzleti útra.
Anya mesélte, hogy sokszor eltűnt napokra. Valószínűleg
ezeken a napokon szemelte ki magának az áldozatokat. Ezeken
a napokon férkőzött a közelükbe, és végül ezeken a napokon
gyilkolta meg őket.
Tegnap este mielőtt lefektetett, a fürdőszobába hurcolt. Le
akarta mosni rólam a vért és a bűzt. De egyvalamit nem tudott
lemosni. Mégpedig a félelem szagát. Erővel betuszkolt a
zuhanykabinba, kinyitotta a vizet, és mosni kezdett. Meztelenül
és remegő testtel álltam előtte. Vártam. Vártam, mikor fog
lecsapni rám. Mikor fog eljönni az a pillanat, amikor rám támad
és kegyetlenül megerőszakol. Azt hittem, azért teszi mindezt,
hogy beváltsa az ígéretét. De türtőztette magát. Nem tudom,
mire, de valamire vár. Azt mondta, ki akarja élvezni ezeket a
napokat. Talán a szenvedésem látványa okozza neki a
legnagyobb élvezetet. Ha megerőszakol, az már csak a
kielégülés lesz számára. Próbáltam visszaszorítani a
könnyeimet, hagytam, hogy végigsimogassa a testemet. A
mellemet, a fenekemet és a lábam közét. Habár nehezemre
esett engedelmeskedni, tudtam, hogy időt nyerek azzal, ha nem
szállok szembe vele. Hiszen spórolnom kell az erőmmel.
Éppen lecsukódik a szemem, az álom már majdnem magával
ragad, amikor robbanásszerűen kinyílik az ajtó. Ő áll előttem
egy papírtáskával a kezében. Becsukja az ajtót, majd az ágyra
dobja.
– Mi van a táskában? – Felnézek rá.
A tekintete vészjóslóan végigsiklik rajtam.
– Tiszta fehérnemű.
 – Ruha is?
– Az nincs! Nem akarom, hogy felesleges göncökkel takard el
a testedet. – Elém guggol, és eloldozza először az egyik, majd a
másik lábamat. – Maradj nyugton, és nem lesz semmi baj! –
Suttogja a fülembe, majd eloldozza a kezemet. Felállít, és az
ágyhoz vezet. – Vedd fel őket!
Becsukom a szemem, közben veszek egy mély levegőt.
Nincs itt! Nincs itt! Mondogatom magamnak, miközben
megszabadulok a szétmarcangolt, vérfoltos fehérneműtől, és
felveszem azokat, amiket hozott.
– Gyönyörű vagy! – Elém áll, és végigsimít az arcomon. A
légzésem szaggatottá válik, a mellkasom egyre gyorsabban
emelkedik és süllyed. – Ha azt teszed, amit kérek tőled, nem
foglak bántani, megígérem. És most ülj vissza a székre!
Felnézek rá. Próbálok a pillantásommal hatni rá.
– Nem jön be az őziketekintet. Azt mondtam, ülj le! – Szinte
pattognak a szavak a szájából. Lassú léptekkel indulok a szék
felé, próbálok csábos lenni. Hallom, hogy felmordul mögöttem.
Leülök a székre, érzem, hogy mögém áll. Megfogja a kezemet.
– Várj! – Igyekszem határozottnak tűnni. Itt egy remek
alkalom. Nem hagyhatom, hogy megkötözzön. Elengedi a
kezemet, majd elém áll.
– Mit szólnál hozzá, ha játszanánk egy kicsit? – Végigsimítok a
mellem között, ami azonnal odavonzza a tekintetét. Érzem,
hogy remeg a kezem, de igyekszem kontrollálni a
mozdulataimat. Sokat gyakoroltam ezt. Remélem, most hasznát
is veszem.
– Úgy gondolod, irányítani tudsz engem? – kérdezi gúnyosan,
de a tekintetét egy pillanatra sem szakítja el a kezemről. Szép
lassan siklik egyre lejjebb és lejjebb.
– Téged nem, de a vágyaidat igen. – Benyúlok a bugyimba.
Hallom, hogy ismét felmordul. Becsukom a szememet. Próbálok
elvonatkoztatni ettől a gusztustalan helyzettől, attól, hogy épp
egy sorozatgyilkos előtt próbálom kielégíteni magamat. Azelőtt
az ember előtt, aki megfosztott az ártatlanságtól. Azelőtt a
szörnyeteg előtt, aki bármelyik pillanatban végezhet velem, ha
úgy tartja kedve. Színlelem az orgazmust. Nem nehéz, hiszen
olyan sokszor csináltam már.
– Húzd félre a bugyidat! – A hangja reszelős, amitől végigfut a
gerincem mentén a hideg. Félrehúzom a bugyimat, teljesen
kitárulkozom előtte. Az előbbi morgás még hangosabb lesz.
Szinte beleremeg a szívem is. Hallom, hogy nyikorog a padló
nehéz léptei alatt. Elindult felém.
– Nézz rám! – Utasít keményen. Felnézek rá, közben az ujjam
ki és be siklik a hüvelyemben. Fáj. Minden mozdulat fáj. De
talán ez az egyetlenegy esélyem lesz. Megáll előttem. Alig két
lépés választ el minket egymástól. Még hangosabban nyögök,
még jobban széttárom a lábamat. Ismét elindul felém. Tudom,
mit akar. Belém mártani a mocskos nyelvét. Már majdnem elém
guggol, amikor egy hirtelen mozdulattal orrba rúgom. Olyan
erővel, hogy hanyatt esik. Felpattanok a székről, őt megkerülve
futok az ajtó felé. De nem érem el, mert megragadja a bokámat.
Megrántja, nem tudom megtartani a testemet, így hasra esem.
Kúszni kezdek az ajtó felé. A körmeim a keményfa padlóba
karmolnak, néhány bele is szakad. Felsikoltok. Minden
erőmmel próbálok szabadulni, de nem sikerül. Felkúszik
rajtam, megfordít, és pofon vág. A fejem oldalra billen, érzem,
hogy felcsattan a szám. Sós íz keveredik a nyálammal. Ahogy
ránézek, ismét pofon vág. Szédülni kezdek. Talán mindjárt el is
ájulok.
– Te mocskos kurva! Most ástad meg a kibaszott sírodat!
Hallod?! – Megragadja az állkapcsomat, majd felemeli a fejemet,
és a földhöz vágja. Hangosan koppan a koponyám, a látásom
elhomályosul. – Nem! Még nem! Nem most fogsz megdögleni!
Majd akkor, miután megbasztalak és kidekoráltam a testedet! –
ordítja az arcomba. Nem tudok válaszolni. A hang megreked a
torkomon. – Állj fel! – Felrángat a földről, majd az ágyhoz
ráncigál, és rádob. Nem vagyok ura a testemnek. Alig bírom
felemelni még a fejemet is. Homályosan rajzolódik ki előttem az
alakja. Próbálok koncentrálni, de nem sikerül. – Olyan kemény
a farkam, Elena…! – Szétfeszíti a lábam, és közé furakodik.
Durván szájon csókol. Érzek valami hideg és éles dolgot a
nyakamon.
Nem gondoltam volna, hogy így fogok egy napon meghalni.
Habár a veszély mindig a nyomomban járt, ahogy a halál is, úgy
gondoltam kicselezhetem. Nem jött be. A szörnyeteg eljött
értem. Lakmározni fog belőlem. Majd végül elpusztít. Már
majdnem elveszítem a kapcsolatot a külvilággal, amikor elér
hozzám egy hang. Nem tudok reagálni, csendben zokogok. Az
izmaim fellázadtak ellenem.
– Te mocskos rohadék! Szállj le róla!
– Nick… – nyöszörgöm. Felemelem a fejem. Szédülök. Teljes
testemben remegek. Próbálok fókuszálni az előttem kirajzolódó
jelenetre.
 – Nick… – suttogom erőtlenül.
Őt látom, ahogy teljes erejével arcon üti…
– Fiam… – halk nyöszörgés. Ahogy tisztul a kép, egyre jobban
kirajzolódik, ahogy Nick és Donald verekedik. Egyik ütés követi
a másikat. Nick fölé magasodik, és teljes erejéből arcon üti újra
és újra. Donald a földön fekszik.
– A fiam vagy! – kiabálja.
Erőtlenül felülök az ágyon. Minden ködös és érthetetlen…
– Nem vagyok a fiad. Soha nem is voltam!
Újabb ütés.
– Egy lelketlen gazember vagy!
Újabb ütés.
– Hogy voltál képes bántani?
Újabb ütés.
Donald egyre erőtlenebbül könyörög.
– Nick! Ne! – sikoltozom feléjük.
– Nem vagy az apám! – ordítja Nick minden szót külön
hangsúlyozva, közben újabb és újabb ütéseket mér a fejére.
Minden tiszta vér.
– Hagyd!
Megpróbálok leszállni az ágyról, de a lábam összecsuklik, és
arccal a földre zuhanok.
– Elena! – Nick azonnal mellém térdel, és az ölébe húz. –
Istenem! Azt hittem, nem talállak meg.
– Itt vagy… – motyogom –, eljöttél értem.
– Igen. Bocsáss meg!
– Nincs mit megbocsátanom. Csak tűnjünk el innen.
– Jól van. – Nick segít felállni. Meleg tenyerébe fogja
könnyáztatta arcomat. – Azt hittem, elveszítelek. Amit
mondtam, mind hazugság volt. Azt hittem… de mindegy, ezt
majd megbeszéljük. Soha többé nem hagylak magadra.
– Szeretlek – a mellkasába temetem az arcomat, és
felzokogok. Akármi is történt, tudom, hogy mától minden
megváltozik.
Mert hősök mégiscsak léteznek. Nick az én hősöm.
Végre elkaptuk a sorozatgyilkost. Lezárhatunk egy fájdalmas
és gyomorforgató szakaszt az életünkben. Nick épp meg akar
csókolni, mire felsikoltok.
– Ne! – Kirántom Nick fegyverét, és leadok egy lövést. Donald
kezéből kifordul a kés, térdre zuhan, majd sötét vér bugyog fel a
szájából. Elejtem a fegyvert, ami hangosan koppan a padlón.
Nick megmozdul, de végül mellettem marad. Megöltem az apját.
Uramisten…
– Nick, én…
– Nem számít. Ő nem volt az apám. Semmi közöm hozzá. Az
én apám jó ember volt, aki soha nem lett volna képes olyan
szörnyűségekre, mint ő.
– Azt hittem… – elsírom magam. Majdnem magával ragadta
azt az embert, aki megtanított az egyik legnemesebb dologra.
Szeretni.
– Nyugodj meg! – Erősen magához szorít. – Vége van. Vége! –
Miközben egymást öleljük, én folyamatosan az arcát nézem.
Annyi szenvedést okozott nekem ez az ember, akit tizenhét évig
apámként szerettem. Egészen addig, amíg meg nem tudtam,
hogy kicsoda ő valójában. Magyarázatot kerestem a történtekre.
Arra, hogy mi váltotta ki az apámnak hit férfiból a
becstelenséget. Aztán egy szempillantás alatt rá kellett jönnöm,
hogy feltehetően ő így született. Én voltam a kiváltó ok, ami
miatt el tudott szabadulni a benne szunnyadó szörnyeteg.
Nick leveszi a pólóját, és rám adja. Óvatosan a derekamra
csúsztatja a kezét, és kivezet a házból. Olyan volt kilépni azon az
ajtón, mintha a poklot hagytam volna magam mögött. A Nap
szikrázóan süt, a kósza fénycsóvák szinte csillognak a
tükörsima víz tetején. A lábam nem áll meg, ingatag léptekkel
sétálok a móló felé. Nick keze végig rajtam pihen. Úgy érzem,
soha többé nem akar elengedni.
És remélem, hogy soha nem is fog…
Ahogy megállunk a stég végén, felzokogok. Talán most tör fel
belőlem az elmúlt tizenhat év. Minden szenvedés és magány,
minden elfojtott könnycsepp utat tör magának. Egymás után
potyognak a lábam elé. A korhadó deszkák egytől egyig
magukba szívják őket. Nick mögöttem állva, szorosan átölel,
néha a nyakamba csókol. Talán mondanunk kellene valamit, de
nem jönnek a szavak. Csak a pillanat marad. Az első közös és
igaz pillanatunk, amit nem árnyékol be hazugság és titok.
Szorosabban körém fonja erős karját, és a fülemhez hajol.
– Bocsáss meg! – suttogja.
– Megbocsátok – válaszolom remegő hangon. A szívem
mélyén nem is haragudtam rá. Tudtam, éreztem, hogy amit a
fejemhez vágott, az hazugság. Mert a szavak csak szavak.
Viszont a tekintet és a mögötte megbúvó érzelmek soha nem
hazudnak.
– Te is bocsáss meg nekem! Ő akkor is az apád volt.
– Nem a vérkötelék tesz valakit családtaggá, hanem a szeretet.
Ő sosem szeretett, nekem pedig esélyem sem volt őt szeretni.
Felejtsd el!
– Nem tudom, hogy fog-e menni… – felé fordulok. – Nem
tudom, hogyan tovább.
Megfogja a kezem, és megszorítja.
– Nem ismerek nálad erősebb nőt. Tudom, hogy túl fogsz
lépni ezen is. Elpusztítottad a saját démonodat. Megmentettél
másokat egy szörnyetegtől. Gondolj erre. Ne a veszteségekre,
hanem arra, hogy mit nyertél ezzel. – ujjai a hajamba siklanak. –
Szeretlek. – Gyengéden megcsókol. Belesimulok erős ölelésébe.
Úgy csókol, ahogy sohasem csókoltak még. Tiszta és őszinte
szerelemmel, ami képes volt legyőzni a legbecstelenebb és
legtorzabb akadályokat is.
– Én is szeretlek – suttogom nedves ajka közé.
Nem tudom, meddig ácsorgunk egymást ölelve a folyó
mellett. Csend van és béke.
Alig egy órán belül hangos sziréna hasítja ketté a némaságot.
Megérkezik Scott és az erősítés. A nyomozók azonnal
bemennek a házba, Scott egyenesen hozzánk szalad.
– Jól vagytok? – Aggodalmasan végigmér mindkettőnket.
– Igen. – Nick hangja erősen cseng. Olyan erő lakozik benne,
amibe, ha úgy akarom, életem végéig kapaszkodhatok.
Akarom…
– Ugye tudod, hogy nagy ökörség volt, amit csináltál?
– Tudom, de nem volt más választásom.
– A gyilkos?
– Halott – válaszolom. – Én lőttem le.
– Akkor vége van – Scott felsóhajt.
 – Vége – morogja Nick.
– Menjetek haza, és pihenjetek egyet! Később bejöttök a
kapitányságra vallomást tenni.
– Kösz, pajtás!
Nick és Scott kezet fognak.
– Pöcsfej.
– Kedves vagy!
– Ne nézz több szuperhősös filmet, oké?
– Megdumáltuk.
Nick halványan elmosolyodik, majd megfogja a kezem, és
elindulunk az autója felé.
– Hova szeretnél menni? – kérdezi bizonytalanul, ahogy
beülünk az autóba.
Annyi hely van, ahová mehetnék. Most mégis egy van, ahová
a szívem húz.
– Haza…

Nem akartam tovább titkolózni, de leginkább nem akartam

tovább erősnek látszani. Évek óta ezt csinálom. Belefáradtam.
Ahogy belépek a házba, elfog a sírás. Olyan sokáig elkerültem
az otthonomat. Azt a helyet, ahová nagyon sokáig boldog
emlékek kötöttek. Olyan sokszor lett volna szükségem az
anyukámra. A nagyira. Sokszor jólesett volna az ölelésükbe
burkolózni, és elsírni a vállukon a bánatomat. De mindezt
elvette tőlem az a szörnyeteg.
A házban csend van…
 Anya nem dúdol, a nagyi nem nézi a szokásos szappanoperáit.
A konyha is üres. A terasz felé fordulok. Az ajtó nyitva van.
Hűvös levegő suhan végig a házban. Lejjebb húzom Nick
pólóját, ami majdnem a térdemig ér. Látniuk kell úgy, ahogy
vagyok. Minden gyengeségemmel és fájdalmammal együtt.
Közelebb lépek. Anya és a nagyi a hintaágyon ülnek, egymás
kezét szorítva.
– Menjek veled? – kérdezi Nick.
– Igen.
Biztatóan elmosolyodik, majd megfogja a kezem, és
elindulunk ki a kertbe. Ahogy anyáék meglátnak minket,
azonnal felállnak, és elindulnak felénk. Anya sír, a nagyi, ahogy
mindig, most is tartja magát.
– Édesem! Istenem! – Anya zokogva magához szorít. –
Annyira izgultunk érted.
– Jól vagyok – dünnyögöm.
– Köszönöm. – A nagyi megpaskolja Nick kézfejét.
– Nincs mit megköszönni. A világ végére is követtem volna
Elenát.
– Ebben biztos vagyok.
– Elena, én… – anya elhúzódik tőlem. – Én mindent tudok.
– Mindent? – riadtan kérdezek vissza.
– Nick megtalálta a noteszt.
Egy pillanatra Nickre pillantok. Nem vagyok rá dühös, hiszen
ezek szerint az a szörnyűség mentette meg az életemet.
– Ne haragudj! Valahogy muszáj volt a nyomodra
bukkannom.
Nem válaszolok, ismét anyára pillantok.
 – Bocsáss meg nekem, édesem! Nem értem, hogy nem vettem
észre, hogy milyen gonosz ember mellett élek.
– Nem a te hibád – végigsimítok az arcán.
– De igen. Jobban kellett volna figyelnem rád – ő is végigsimít
az arcomon. – Azt hittem, tökéletes az életünk. Hogy boldogok
vagyunk.
– Sajnos a múltat már nem tudjuk megváltoztatni. – A nagyi
közénk áll. – Viszont arról tehetünk, hogy a jövő szebb és
békésebb legyen. Remélem, az az ember megkapja méltó
büntetését.
Egy pillanatra elgondolkodom, hogy mondjam-e el a
családomnak a teljes igazságot. De ugyan mit érnék el vele?
Semmit. Így is bőven elég feldolgozni a történteket. Azt, hogy
beengedtünk egy sorozatgyilkost a családunkba. Anya biztos
tönkremenne ebbe az egészbe. Bőven elég lesz neki azt
feldolgozni, ami velem történt. Hiszen a családon belüli erőszak
nemcsak az áldozatot viseli meg, hanem a hozzátartozókat is.
Magukat hibáztatják azért, amiért nem vették észre a jeleket.
Amiért nem tudtak segíteni. Nagyon nehéz ezeket az eseteket
felfedni. Az áldozatok nem akarják felvállalni a velük
történteket. Én sem akartam. Legalábbis nem nyilvánosan.
Ugyan felvettem a harcot a bűnnel szemben, minden olyan
eszközt bevetettem, ami rendelkezésemre állt, így sem tudtam
megvédeni annyi embert, amennyit szerettem volna. Hiszen
hány nő halt meg miattam? Azért, mert Donald engem üldözött.
Ezzel a tudattal kell élnem életem végéig.
De most… ebben az ügyben én vagyok az áldozat. El kell
fogadnom, és fel kell dolgoznom a velem történteket. Habár
rettegnem már nem kell, a szörnyeteg soha többé nem érhet
hozzám, az érzés, hogy milyen volt az árnyékában élni, soha
nem múlik el.
– Ne beszéljünk róla többé. Pontosan oda került, ahová való. –
Magamhoz ölelem anyát és a nagyit. A nagyi elhúzódik tőlem, és
kinyújtja a karját Nick felé. Én is megfordulok. Látni akarom.
Azt hittem, egy lány életében csak az apja lehet igazi hős.
Tévedtem. A szerelme is. Az enyém biztosan.
 Nick
Megtettük a vallomást. Elena önvédelemből lőtt. A világ máris
jobb hely lett egy olyan ember nélkül, mint az apám. Nem
tagadom, megmozdult bennem valami, amikor ott láttam a
földön fekve, vérbe fagyva. Hiszen akárhogy is nézzük,
mégiscsak az apám volt. Biológiailag. Viszont érzelmileg
egyáltalán nem kötődtem hozzá. Leheletvékony kötelék az, ami
hozzákapcsolt, ami akkor szakadt el, amikor kiderült, hogy mit
tett azzal a nővel, akibe halálosan szerelmes vagyok. A tudat,
hogy hónapokig molesztálta, még most is feldühít. Talán ezen a
dolgon a legnehezebb túltennem magam. A másik
természetesen az, hogy az apám egy sorozatgyilkos volt, aki
kíméletlenül végzett több Elenához hasonló nővel.
Éppen felveszem az utolsó papírlapot a földről, hogy végre
lezárhassuk ezt az ügyet, amikor megjelenik Elena álmos
szemekkel, kócos hajjal, kipirult arccal. Este szinte azonnal
elaludt. Teljesen kimerült az elmúlt napokban, amit teljesen
megértek. Éjszaka szorosan magamhoz öleltem, főleg akkor,
amikor rosszat álmodott. Néha felsikoltott, elsírta magát, és
teljes testében remegett. Az arcát csókolgattam, a fülébe
suttogtam, hogy biztonságban van. Nem tudom, mennyi időre
lesz szüksége, hogy túllépjen a történteken, de abban biztos
vagyok, hogy sikerülni fog neki. Elena erős nő. Oly sok éven át
egy súlyos titkot hordozott. Magányba taszította a múltja. Ha
rajtam múlik, soha többé nem lesz magányos, és soha többé
nem lesz egyedül.
– Jó reggelt! – dünnyögi, közben elindul felém. Egy pillanatra
sem tudom róla levenni a tekintetemet. A legszebb nő, akit
valaha láttam, akit a magaménak tudhatok.
– Jó reggelt! – Elém áll, vékony karját a nyakam köré fonja,
majd lehúz magához, és gyengéden megcsókol. A szánk alig ér
egymáshoz. Szinte csak ízlelgetjük egymást.
– Köszönöm. – A hangja puhán cseng. Bársonyosan.
– Mit köszönsz?
– Téged. Ha te nem vagy… – egy pillanatra elhallgat. – Nem is
tudom, mi történt volna. De igazából nem is csak a
megmenekülésemről van szó.
– Nem? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel, mire
halványan elmosolyodik.
– Tudod, hogy nem.
– Említettél valamit tegnap, ott a mólón, de már elfelejtettem.
– Pedig azt hittem, figyelsz a részletekre.
– Ne tartson vissza semmilyen, számomra fontos információt,
Ms. Wallace! Tegye meg nyugodtan a vallomását.
– Akkor is, ha a vallomás szerelmi vallomás? – Végigsimít az
arcomon.
– Akkor meg főleg.
Finoman a derekába markolok, és közelebb húzom
magamhoz. Tudom, hogy gyógyulni kell a sebeknek. És
nemcsak azoknak, amik a testén vannak.
– Szeretlek. – Ezúttal szenvedélyesebben csókol. Érzem, hogy
visszafogja magát. A csókjaimmal fogom begyógyítani azokat a
sebeket. Az összeset…
Elhúzódik tőlem, kislányosan rám mosolyog.
– Ne aggódj, tudok várni.
– Ugye tudod, hogy nem lehet minden törött dolgot
tökéletesen összeragasztani? A sérülések megmaradnak.
– Meg. De ami széthullott, újra egész lesz. És én pont ezt
szeretem benned. – A füle mögé simítok egy kósza tincset.
– Azt, hogy nem vagyok tökéletes?
– Nem! Azt, hogy te a sérülések ellenére is számomra
tökéletes vagy. Tudod, amikor azt hittem, hogy a húgom vagy…
– megrázom a fejem. – A gondolat, hogy nem érhetek úgy
hozzád, mint most, majdnem az őrületbe kergetett. Úgy hittem,
a testvérem vagy, ezért ostoroztam magam, mert nem tudtam
rád másképp nézni. Minden pillanatban érinteni és csókolni
akartalak. A füledbe akartam suttogni, hogy milyen őrülten
szerelmes vagyok beléd.
– Őrülten?
– Igen. Azt hiszem már az első alkalom után beléd zúgtam.
Amikor ott álltál előttem a kávézóban… – felidézem azt a
pillanatot, ami mosolyt csal az arcomra. – Az volt az első
gondolatom, hogy meg kell kapnom téged. Még akkor is, ha
olyan dacosan elrohantál.
– Nem rohantam el. Dolgom volt.
– Hát persze.
– Végül sikerült. Megkaptál. Sőt, fogadást is nyertél.
– Az a fogadás Scott idióta felvetése volt. Többet akartam.
Fogadás ide vagy oda. Valamiért kétségbe ejtett a gondolat, hogy
soha többé nem ismétlődhet meg az, ami kettőnk között történt.
 – Aztán jött Miami.
– Igen. Habár semmi kedvem sem volt elköltözni, a húgom
miatt mégis megtettem. Amiért nem győzök elég hálásnak lenni
neki.
– Mia belevaló csaj. Ez tény.
– Igen. Biztosra veszem, hogy jóban lesztek majd.
– Mégis mik a tervei velem, Rogers nyomozó?
– Azokat szavakkal nehéz kifejezni – a nyakába csókolok. – De
az biztos, hogy soha többé nem engedlek el.
– Miért? – Nyújtottan felsóhajt. Hallani akarja. Hallani azt a
szót, amit hajlandó vagyok egy életen át a fülébe suttogni.
– Azért, mert szeretlek.

Elena hazament. Jó volt látni, hogy ezt mindenféle neheztelés

nélkül teszi. Úgy döntöttem, én is hazamegyek, és elmondok
anyának mindent. Neki is joga van az igazsághoz, még akkor is,
ha az kegyetlen és fájdalmas. Megbeszéltük Miával, hogy
hazautazik. Nevetve közölte, hogy nagyon örül az ötletnek,
mert Sherlocknak már nagyon hiányzom. Nekem is hiányzik a
kis szaros.
Ahogy belépek a házba, hangos nevetés fogad. Nem örülök,
hogy a nevetés könnyekké alakul majd.
De túl kell esni rajta…
– Sziasztok!
Anya és Mia épp teadélutánt tart. Mia kislány korában
állandóan ezt csinálta. Teát főzött, felszolgálta, és nekünk
minden egyes alkalommal végig kellett asszisztálnunk. Aztán
jött a divatbemutató mániája. Anya összes ruháját felvette, és
belibbent hozzánk, akár egy díva.
– Szia, Nick! – Köszön először anya.
– Szió, nyomozókám! – Ahogy Mia feláll, felbukkan a kanapé
mögül Sherlock.
– Gyere ide, kisöreg! – Leguggolok, Sherlock egyenesen az
ölembe szalad. – Hiányoztam? – Alaposan megdörzsölöm.
– Kész szerencse, hogy Sherlock az első, nem? – kérdezi Mia
anyát karba tett kézzel, durcázást színlelve. – Egyébként jössz
nekem egy pár cipővel, ugyanis a kis szőrgolyó szétrágta.
– Megoldjuk. – Rákacsintok, majd leteszem Sherlockot.
Továbbra is körülöttem ugrál. – Na, gyere! – Megpuszilom anyát,
majd a húgomat.
– Beszélnünk kell!
– Miért érzem azt, hogy nem fog tetszeni, amit mondani
akarsz? – kérdezi anya aggodalmasan.
– Üljünk le, és mindent elmondok.
– Elena? – Mia leül, és keresztbe teszi a lábát.
– A helyzethez képest jól van. Ugye nem mondtál anyának
semmit?
– Nem.
– Most már mondjátok el, miről van szó! – anya tekintete
kétségbeesetten cikázik a húgom és köztem.
– Apáról.
– Apádról?
– Igen. – Leülök velük szembe. Mia megfogja anya kezét, és
megszorítja.
 – Gyerekek, a frászt hozzátok rám. – Először a húgomra, majd
ismét rám néz.
– Nem is tudom, hol kezdjem. Ez egy hosszú és kacifántos
történet.
– Mi köze van apádnak Elenához?
– Elena apa lánya.
– Tessék? – Anya szeme elkerekedik.
– Vagyis azt hittük. Kiderült, hogy nem ő a vér szerinti apja.
– Akkor mégsem vagytok testvérek? – Mia felsóhajt.
– Te erről tudtál, lányom? – Anya számonkérően a húgom felé
fordul.
– Igen. Nick elmondta. Nagyon örülök, hogy nem vagytok
testvérek – Mia széles mosollyal néz rám.
– Én is. – Bólogatok. – Viszont a történetnek itt még nincs
vége. Mint kiderült, apám hónapokon keresztül molesztálta.
Anya szeme könnybe lábad.
– Hogy mi… molesztálta?
– Igen. Valami beteges vonzalmat érzett iránta, ami sajnos
túlnőtt rajta. Olyannyira, hogy elrabolta Elenát.
– Nem, ez nem lehet igaz. – Anya felpattan a kanapéról. –
Donald soha nem volt erőszakos.
– Veled szemben szerencsére nem. Szeretett téged. –
Csendben teszem hozzá.
– Istenem… és akkor most börtönben van? Kiderült az
igazság? Elkaptátok? Elena jól van?
– Nyugodj meg! – Felállok, elé lépek, és megszorítom a vállát.
Azon gondolkodom, hogy folytassam-e tovább a teljes
történetet, vagy hagyjam ki a legbecstelenebb részt belőle. –
Apám meghalt.
– Meghalt? – Anya elsírja magát. – De hogyan…
– Önvédelem volt. Megbomlott az elméje. Hidd el, ő már nem
az a férfi volt, akire te emlékszel. Az a férfi azt hiszem, akkor
halt meg, amikor téged elhagyott. Amikor minket elhagyott.
– Istenem, ez valami szörnyű rémálom! – Mia is felpattan, és
járkálni kezd körülöttünk. – El sem tudom képzelni, mit élhetett
át szegény Elena.
– Idővel túl fogja majd magát tenni a dolgon. Erős nő.
– Az biztos. De az ilyen dolgok komoly lelki sebeket tudnak
hagyni az emberben.
– Ezért vagyok neki ott én. Szeretem őt. – Ismét anyára
pillantok.
– Nem tudom – megrázza a fejét. – Ez a helyzet… szereted azt
a lányt, akit az apád… Jézusom még kimondani is gusztustalan.
És én egy ilyen emberbe voltam szerelmes?
– Nem tehettek róla. Sem te, sem Elena. Mindketten az
áldozatai vagytok. Anya! – megszorítom a kezét. – Akármi is
történik, nem fogom magára hagyni Elenát. Vissza fogok menni
vele Miamiba.
– Ennyire szereted őt, fiam?
– Az életemnél is jobban.
– Jaj, istenem, ez olyan romantikus! – Mia közénk áll, és
mindkettőnket magához szorít. – Elena klassz nő. Hidd el, anya,
te is ezt fogod majd mondani, ha megismered.
– Fiam! – Anya továbbra sem tudja abbahagyni a sírást.
Remegő kézzel végigsimít az arcomon. – Ha úgy érzed, ő az
igazi, akkor harcolj érte! Szeresd őt! Segíts neki túllépni azon a
rengeteg szörnyűségen, amin keresztülment.
– Semmi mást nem akarok, csak ezt.
– A kemény gyilkossági nyomozó fülig szerelmes. Hát ez
oltári! – Mia vállon bokszol.
– Fogd vissza magad, hugi! – megpöckölöm az orrát.
– Kapd be!
– Elég legyen már! – Ahogy mindig, most is anya választ szét
minket. – Azért ez a történet több mint borzasztó. Az apád… –
egy pillanatra elhallgat. – Ő… nem így ismertem meg. Szerettem
őt.
– Tudom, hogy nehéz. De túl kell lépnünk ezen az egészen.
Sherlock ugrálni kezd a lábunk előtt. Mintha csak érezné,
hogy baj van. Lehajolok és az ölembe veszem.
– Akkor visszamész Miamiba – Anya felsóhajt, közben letörli
az utolsó könnycseppeket is az arcáról.
– Igen. Ott a helyem. És ott van Mia is.
– Pfff! – Mia lebiggyeszti az alsó ajkát. – Ennyi erővel akár
nyomkövetőt is rakhatsz rám.
– Még gondolkodom rajta.
Anya halványan elmosolyodik. Tudom, nem felhőtlen a
mosolya. De egy napon újra az lesz.
– Te is ezt akarod, kispajtás? – Felemelem Sherlockot.
Vidáman csóválja a farkát, közben vadul mosolyog. Igen, a
boldog kutyáknak az arcán is megjelenik a mosoly. És Sherlock
soha nem tudja elrejteni, ha boldog. Anya és Mia csendben
felnevet.
Sok szörnyűségen mentünk keresztül mindannyian, de
tudom, hogy mától minden megváltozik. Kiderült az igazság,
még akkor is, ha sok mindenki szívében tüske keletkezett. De
azt a tüskét idővel mindannyian kihúzzuk és megszabadulunk
tőle, pontosan úgy, ahogy attól az embertől, aki a legtöbb
fájdalmat okozta nekünk.
 Epilógus
Elena
Ahogy belépünk az irodába, hangos tapsvihar fogad. Tudtam,
hogy nem fogjuk csak úgy a hátunk mögött tudni az Atlantában
történteket. Hogy a kis magánakciónk bizony nem marad
titokban.
A csapat összes tagja szinte egyszerre rohamoz meg minket,
és gratulálnak.
– Keményen toltátok! – Rick izgatottan bólogat.
– Csak a dolgunkat tettük.
– Mindezt tilosban. A főnök kissé zabos lesz.
– Majd nem lesz az, ha körbenyalják a seggét – válaszolja
Nick, mire mindannyian felnevetünk.
Az én hősöm.
Akibe piszkosul belezúgtam…
Utoljára Grant lép hozzánk. Egy ideig szúrós tekintettel néz,
majd végül felénk nyújtja a kezét.
– Mindig is tudtam, hogy okos vagy. A szépség mellé ész is
társul.
– Köszönöm – csak ennyit mondok, majd elengedem Grant
kezét. Örülök, hogy végre felnőtt ember módjára kezeli a
kettőnk dolgát. Attól féltem, hogy el kell küldenem.
– Gratulálok. És nem csak a sikeres nyomozáshoz. – Rám
pillant, majd újra Nickre. – Vigyázz rá nagyon!
– Ezt kérned sem kell.
Kezet fognak.
Hát ez pompás. Tartottam tőle, hogy ismét ölre mennek…
– Remélem, nem hiába törtem be az orromat – teszi hozzá
morcosan.
Nickre nézek. Diadalittas mosolyra húzódik a szája.
Most ezek ketten komolyan ölre mentek?
– Vigyázni fogok – válaszolja Nick határozottan.
Ahogy Grant magunkra hagy, kérdőn Nick felé fordulok.
– Betört az orra?
– Miért akar bokszolni, aki nem tud?
– Nem is említetted, hogy összeverekedtetek.
– Nem gondoltam, hogy fontos, mivel ez a mi ügyünk volt. Aki
nyer…
– Azé leszek. – Teszem hozzá némi gúnnyal a hangomban. –
Nem gondolod, hogy túl sok fogadást kötsz rám?
– Amíg mindet megnyerem, nem. – Keze a derekamra csúszik.
Mosolyogva megcsóválom a fejem, mire a következő
pillanatban a főnök lép mellénk. Nick azonnal elveszi a kezét a
derekamról. Még nem tudjuk hogyan kezeljük a kettőnk
kapcsolatát.
Kapcsolat…
– Hát megjöttetek. – Elismerően végignéz rajtunk. – Nem
tudok elmenni amellett a tény mellett, Rogers nyomozó, hogy
maga mégiscsak vakmerő, és nagy ívben szarik a szabályokra. A
gond ezzel csak az, hogy a legjobb nyomozómat is magával
rántotta.
 – Uram! – közbeszólok, mire int, hogy hallgassak.
– Tudja – közelebb lép Nickhez –, amikor belépett az
irodámba, már akkor tudtam, hogy gond lesz magával.
Nick elhúzza a száját, akár egy kisgyerek, akit épp
megdorgálnak a szülei. De ez a szájhúzogatás ugyanakkor
hadüzenet is. Miszerint valóban nagy ívben szarik a
szabályokra, és szarik a főnök mondanivalójára is. Akaratlanul
is elmosolyodom.
– Ugyanakkor azt is tudtam, hogy maga kiváló nyomozó. De
legközelebb, ha megkeveri a szart, szóljon! Talán én is magával
tartok. – Megveregeti a vállát. – Wallace nyomozó! – Most felém
fordul. – Gondolom, tudja, hogy ez a kis magánakció komoly
szankciót von maga után.
– Tudom, uram.
– Két hét fizetetlen szabadságot kapnak mind a ketten. – A
tekintete cikázik kettőnk között, miközben szélesen
elmosolyodik. Ez a két hét nem szankció és nem is büntetés.
Ajándék. És már most tudom, hogy mit fogunk abban a két
hétben csinálni. Végre élni fogok. Filmeket nézni. Jó nagyokat
kajálni. Egész nap az ágyban fetrengeni és szeretkezni.
Hm… kössz, főnök…
– De mielőtt kisétálnak kéz a kézben a naplementében… –
Felvonja a szemöldökét. A főnök nem hülye, tutira levágta, hogy
nem csak kollégák vagyunk. Elővesz egy-egy dobozt, és átadja
nekünk. Kinyitjuk. Nick kihúzza magát.
– Nem is tudtam, hogy kitüntetés jár a szarkeverésért.
A főnök enyhén megcsóválja a fejét.
– Azért valóban nem. Viszont amit Atlantában csináltak, azért
igen. Büszke vagyok magukra. Most viszont húzzanak a
szemem elől, de kurva gyorsan. – A főnök felnevet, majd
kedélyesen távozik.
Egymásra pillantunk. Azt hiszem, ebben a pillantásban benne
van minden, amik együtt vagyunk. Szabadság. Igazság. Tisztelet
és szerelem.
Habár nem verhetjük nagy dobra, hogy együtt vagyunk, Nick
keze ezúttal a fenekemre simul.
– Azért néha-néha megfoghatom a világbajnok seggedet.
– Ha még egyszer seggnek hívod…
– A fenekedet. A popsidat. A kis ülőgumódat.
– Fogd be!
Közelebb hajol hozzám.
– Oldd meg, hogy befogjam, vezető nyomozó!

Megállok az ajtó előtt, és becsengetek. A mi munkákban nem

helyénvaló az érzelmi kötődés, hiszen akkor nem tudunk
racionális döntéseket hozni. Nem látjuk olyan perspektívából az
ügyet, ahogy azt valamiféle íratlan szabály megkívánja. Soha
nem közelítettem meg érzelmileg egy esetet sem, nem
kötődtem az áldozatokhoz. Habár az együttérzés megvolt, de
miután megoldottuk és lezártuk az ügyet, ők nem maradtak
mások, mint egy újabb mappa.
– Elena! – Hannah mosolyogva nyit ajtót. Jó látni, hogy
megpróbálja elfelejteni a történteket. Vagy legalábbis jó mélyre
zárni magában.
 – Szia, Hannah!
– Gyere csak be!
– Köszönöm.
Néha meg szoktam látogatni, és olyankor jó nagyokat
beszélgettünk. Hannah egyelőre úgy döntött, hogy
magántanulóként folytatja a tanulmányait. Szüksége van még
egy kis időre. De úgy hiszem, jó úton halad.
– A szüleid?
– Elküldtem őket színházba. Hosszú ideje… szóval… azóta
mindig csak velem foglalkoztak. Szerettem volna, ha
kikapcsolódnak.
– Mit szólnál hozzá, ha mi is ezt tennénk?
– Kikapcsolódni?
– Aha. Nyugi, semmi extrém dolog. Egy mozira gondoltam.
Van egy ismerősöm, aki rajong a szuperhősös filmekért. Talán
neked is tetszene. – Rákacsintok, mire elmosolyodik.
– Ha Thorról van szó, azt szívesen megnézném. – Elpirul.
Nagyon cuki. – Elena…
– Igen?
– Szerinted… – lesüti a tekintetét.
Megfogom a kezét és megszorítom.
– Mondd csak!
– Szerinted egy napon tudok majd másképp nézni a férfiakra?
Ezen én is sokáig kattogtam. Viszont remélem, hogy Hannah
értékrendje nem csorbult annyira, mint akkor az enyém.
– Igen. Fogsz. Talán most elképzelhetetlennek tartod, de jön
majd egy férfi, akiben feltétel nélkül meg fogsz bízni. Aki
nemcsak a szerelmed lesz, hanem a barátod is.
 – Egy hős? – kérdezi könnyes szemmel.
– Egy hős – biztatóan megszorítom a kezét.
– Tudod, sok mindenen gondolkodom. Van rá időm. Habár
teljesen kifordult az életem a sarkaiból, valamiért… nem
tudom… ez is eszembe jutott. Pedig most elhiheted, hogy
abszolút nem a pasikon jár az eszem.
– Teljesen természetes, hogy ez is eszedbe jutott. Sőt, nagyon
jó, hogy gondolkodtál ezen is, mert akkor jó úton jársz. Idővel
túl leszel majd rajta, higgy nekem.
– Gondolkodtam rajtad is.
– Rajtam?
– Igen. Te más vagy. Más, mint azok a rendőrök, akik szintén
kihallgattak. Számukra csak egy megoldandó ügy voltam, de
valamiért úgy éreztem, hogy számodra több vagyok. Mintha
lenne közöttünk egy láthatatlan kötelék. Persze lehet, hogy csak
én érzem rosszul – zavarba jön.
– Nem érzed rosszul. Az a kapocs valóban létezik, és én is
éreztem az első pillanattól fogva.
– Azért, mert te is…
– Az már a múlt. Lezártam. Túlléptem rajta.
– Remélem egy napon én is olyan nővé válok, mint te.
– Erősebb leszel. Higgy nekem!
– Rendőr leszek.
– Tessék? – kérdezek vissza mosolyogva.
– Igen. Habár most még jóformán az utcára is félek kimenni,
keményen fogok dolgozni rajta, hogy ez megváltozzon. A velem
történtek megváltoztattak. Szeretnék én is segíteni másoknak.
– Tudtam, hogy erős lány vagy. Hittem, és hiszek benned –
előveszem a dobozt, és átadom neki.
– Mi ez?
– Bontsd ki!
Izgatottan kinyitja az ajándékot.
– Ez…
– Egy kitüntetés.
– Nem fogadhatom el!
– Dehogynem! A bátrak kapják. Azok, akik képesek
szembeszállni a gonosszal, és végül győzedelmeskednek fölötte.
– Köszönöm! – Magához húz, és szorosan átölel. Nagy
bátorság kell ahhoz, hogy szembenézzünk a félelmeinkkel. A
démonainkkal. És nagy erő kell ahhoz is, hogy elpusztítsuk
őket…
– Ha támogatásra és segítségre van szükséged, keress bátran.
– Elhúzódom tőle, hogy a szemébe nézhessek.
– Köszönöm. Mindent. – A mosolygós szempár ismét megtelik
könnyekkel.
– Azt, hogy egy napon milyen emberré válsz, csakis magadnak
köszönheted. Most pedig menjünk, nézzük meg azt az
istenséget, ahogy levarázsolják róla a ruhát.
Hannah felnevet, vele együtt én is. Mindig is hittem abban,
hogy bizonyos emberek okkal születnek a világra. Ő is pontosan
ilyen. Habár megsebezte őt az élet, ő mégis erőt tud meríteni a
fájdalomból. És abból a fájdalomból erős alapokat tud letenni
magának…
Ledobom a táskát a földre, ami tompán koppan.
– Nick!
Elindulok megkeresni, közben a nevét kiabálom, de nem
érkezik válasz. Ahogy visszajöttünk Miamiba, Nick kérdés
nélkül bebútorozott hozzám, Sherlockkal együtt. Évek óta
egyedül élek. A magány volt az egyedüli társam. De ma már
nem. Már nemcsak a munkában találtam meg a tökéletes társat,
hanem a magánéletemben is.
Megfordulok, észreveszem, hogy nyitva van a teraszajtó.
Kimegyek. A délutáni napsugarak narancs színűre festik az ég
alját, ami sötét és tiszta, akár az óceán. Nick a parton játszik
Sherlockkal. Megállok, és meghatódva nézem őket. Nem
akarom megszakítani ezt a pillanatot. Még ma is mosolyt csal az
arcomra a kettejük kapcsolata. Nagy ember kis kutyával. De
minél több időt töltöttünk együtt, annál inkább úgy gondolom,
hogy ők ketten tökéletes páros. Sherlock egy igazi szeretetéhes
kiskutya, aki törődésre és figyelemre vágyik. Azt hiszem, a
gazdája is pontosan ilyen.
Mindketten szereztünk sebeket. Olyanokat is, amiket több éve
hurcoltunk. Olyan sebek ezek, amik egymás közelében, ha nem
is gyógyulnak be teljesen, de elhalványodnak.
Új életet kezdtünk. És nemcsak mi, hanem anya és a nagyi is.
Miután a sajtó szagot fogott, rászállt a családomra. Paparazzók
leselkedtek ránk minden bokorból.
Az özvegy, aki nem is sejtette, hogy a férje egy sorozatgyilkos.
Ilyen és hasonló ocsmány cikkek kezdték ki az életünket.
Nem akartam, hogy anya és a nagyi ilyen cirkuszban éljen. A
ház, amiről azt hittük, a boldogság és szeretet menedéke, már
nem létezett többé, így nem volt kérdés, hogy eladjuk. Anya
próbálta elfelejteni a múltat, de nem sikerült neki. A nagyi…
nos, ő azt mondta, abban a földben akar nyugodni, ahol a
nagyapám. Megígértem neki, ha eljön az a nap, hazaviszem.
Egymás mellett nyugodhatnak az örökkévalóságig. De az a nap
remélhetőleg még nagyon soká jön el.
Miami maga a napfény. Az élet. Bízom benne, anya talál maga
mellé egy olyan férfit, aki mellett kiteljesedhet. Habár erről
hallani sem akar, ami érthető a történtek után, de fiatal még. Az
élet valóban akkor kezdődik el számunkra, ha szeretet öleli
körbe a lelkünket. Ha nem a magány a társunk, hanem
mondjuk egy szívdöglesztő pasas, akire tudjuk, hogy mindig
számíthatunk…
– Elena! Gyere ide! – Nick mosolyogva integet, hogy
csatlakozzam hozzájuk. Ahogy Sherlock észrevesz, futásnak
ered. Szinte eltűnnek a vékony lábak a süppedő homokban.
Nick továbbra is egy helyben áll és hangosan nevet. Talán
rajtam. Azon, hogy milyen boldog fejet vághatok, vagy talán a
kis Sherlockon, aki lélekszakadva rohan felém.
Leguggolok. Sherlock azonnal az ölembe ugrik, ahogy elér
hozzám.
– Hát szia, kisöreg! – Alaposan megdögönyözöm, válaszul
ugrál, nyalogat, és a farkát csóválja.
– Sherlock! Hagyj nekem is belőle! – Nick elém áll. Magas.
Erős. Szexi. És az enyém. Félmeztelen. Napbarnított bőre
izzadtságtól csillog, borostás állkapcsa megfeszül. Leveszi a
napszemüveget, amiben piszok dögös volt.
– Szia!
 Felállok.
– Szia!
Magához ránt, és megcsókol. Követelőző, mohó, szerelmes és
édes. Minden csókunk ilyen.
– Lenne még egy kis dolgunk. – Huncut mosolyra húzódik a
szája.
– És mégis micsoda? – kérdezem izgatottan.
– Ahhoz be kell mennünk a házba.
– Valami azt súgja, teljes testes edzésre gondolsz.
– Jól súgja.
Mióta összeköltöztünk, nem nagyon múlt el nap, hogy ne
szeretkeztünk volna. Kétségbeesetten vágyom a közelségére.
Amikor együtt vagyunk, úgy érzem, megszabadít a kínzó
emlékektől. És az összetört darabok szép lassan újra kerek
egészet alkotnak.
Talán ő is hasonlóan érez…
Mivel a munkahelyen vissza kell fognunk magunkat,
egyértelmű, hogy itthon éljük ki a vágyainkat. Persze előfordul,
hogy haza sem érünk. Kocsiban, parkolóban, étteremben, ahol
éppen jólesik.
Egy határozott mozdulattal a vállára dob, és elindul velem a
ház felé.
– Hé! Nem vagyok krumplis zsák! – Sikoltozom fennhangon
nevetve. Sherlock közben vidáman ugrál mellettünk. – Tegyél
le!
– Le foglak! Ne aggódj. Majd az ágyban folytathatod a
sikoltozást.
Széles mosollyal az arcunkon lépünk be a lőtérre. Több mint egy
órás szeretkezés után Nick közölte, hogy lőni szeretne.
Furcsállottam ezt a kívánságát, de mivel semmi jónak nem
vagyok elrontója, természetesen elkísértem.
Mi nem vagyunk szokványos pár. És azt hiszem, soha nem is
leszünk. Az életünk részévé vált a veszély és az adrenalin.
Mindennap szembenézünk a halállal, ami olykor szörnyű arcot
ölt. Nem tudom, meddig fogjuk még ezt csinálni. Mikor jön el az
a pont, amikor azt mondjuk: elég. Nem akarunk több kínt és
szenvedést látni. Nem akarunk hozzátartozókkal szomorú hírt
közölni. Nem akarunk becstelen gyilkosok gondolatai között
olvasni.
Egyszerűen csak élni akarunk.
A mának. A pillanatnak.
Talán egy napon közös jövőt tervezni. Családot, gyerekeket.
De az a nap, úgy hiszem, még messze van. Mindkettőnk
igazságérzete erős. Eddig annak szenteltük az életünket, hogy
elkapjuk a bűnösöket, hogy igazságot szolgáltassunk.
– Elmondod, miért jöttünk ide?
– Ne legyél olyan türelmetlen! – megcsóválja a fejét.
– Kíváncsivá tettél.
– Azt mondtad, nem akarsz kötöttségeket.
– Öhm… – elgondolkodom –, igaz.
– Nem leszel háztartásbeli.
– Soha! – válaszolom határozottan. – Nem értem, hova akarsz
kilyukadni.
– Fogadást ajánlok.
– Igazán? Kezd érdekelni a dolog. – Elé állok, végigsimítok az
arcán, le a mellkasán, majd rámarkolok a farkára. – Megéri
nekem játszani?
– Remélem. – Az asztalnak szorít. – Viszont, hogy mi a tét, azt
csak akkor árulom el, ha végeztünk.
– Nagyon titokzatos vagy. Legyen.
– Tíz lövés.
– Rendben. Kezded?
– Kezd csak.
– Szabályok?
– Nincsenek. Csak annyi, hogy találd el a szívet vagy a fejet.
– Jobban lősz, mint én. Ezt mindketten tudjuk.
– Talán most ügyesebb leszel? – Rám kacsint, mire elhúzom a
számat. Magabiztosan megfordulok, előveszem a fegyveremet,
kibiztosítom, majd leadom az első lövést. Ezt követi majd a
második és a harmadik. Nick a nyakamba csókol. Egyik keze a
pólóm alá siklik, a másik a lábam közé.
– Lőj! – suttogja a fülembe. Erősen kell koncentrálnom, ami
nagyon nehéz lesz, ha azok az ujjak egyenesen a bugyimba
tévednek. Az utolsó lövéseket már úgy adom le, hogy a
csiklómon köröz. Valósággal felnyögök, ahogy elsül a fegyver.
Az érzés. A lőpor szaga. Nick közelsége. Elönt az adrenalin. A
szenvedély. A vágy.
– Ez sikamlósan ment – kihúzza a kezét a nadrágomból, ezzel
mérhetetlen ürességet hagyva maga után.
– Nem voltál sportszerű – nyöszörgöm.
 – Előfordul. – Előveszi a fegyverét, majd leadja az első három
lövést. Nem tudom, mi a tét, de hogy most nem fogom hagyni
nyerni, az biztos. A háta mögött állva kigombolom a nadrágját,
lehúzom a sliccét, majd elé guggolok. Ő lesz az első… Nem volt
rá egy férfi sem méltó. De ő igen. Méghozzá azért, mert
szeretem. Mennyei érzés a kezem között érezni. A makkja
kemény, a farka valósággal pulzál az ujjaim között.
– Elena… – A hangja megremeg, majd felmordul, ahogy
mélyen a számba engedem. Olyan keményen szopom, ahogy
csak tudom, miközben a fejem fölött újabb és újabb lövések
dördülnek.
– Ez még csak hét, ha jól számolom. – Kihívóan felnézek rá,
közben hátrahúzom a selymes bőrt erőtől duzzadó farkán. Ujjai
a hajamba siklanak, majd előre löki a csípőjét. A farka szinte a
torkomig siklik. Gyengéden dörzsöli a fejbőrömet, közben
izgatóan mozog a számban. Újabb és újabb lövés, majd ahogy
előre löki a csípőjét, eldördül az utolsó is. Kiengedem a számból,
majd lassan felkúszom rajta. Ez sokkal jobb volt, mint hittem. A
hely. Az íze. A hangja. Totál euforikus állapotba kerültem tőle.
– Ez kibaszott jó volt – morogja csillogó tekintettel.
– Lássuk, ki nyert.
Megnézzük a találatok számát.
– Ezek szerint mégsem voltam olyan jó. – Elhúzom a számat.
– Rohadt jól csináltad. De az igazság az, hogy most nagyon
nyerni akartam.
– Ahogy mindig. Mi volt a tét?
– Ez álló farokkal jól nézhet ki… – sietősen a zsebébe nyúl, és
elővesz egy gyűrűt. – Elena Wallace! Ugye hozzám jössz
feleségül? – Komoly arccal teszi fel a kérdést, ennek ellenére
elnevetem magam.
– Ne haragudj. De ez igazán formabontó lánykérés.
– Ne hagyd, hogy lankadjon a figyelmem! Igyekezz a
válasszal!
– Mi lesz, ha igent mondok? – beharapom az alsó ajkamat.
– Felhúzom az ujjadra ezt a gyűrűt. Utána felváglak erre az
asztalra, és olyan keményen megduglak, hogy holnap lábra se
fogsz tudni állni.
– Akkor a válaszom – hatásszünet – igen!
– Hála istennek! – Nick felsóhajt, közben gyorsan felhúzza az
ujjamra a gyűrűt – ami megjegyzem meseszép –, majd megfogja
a derekamat, és feldob az asztalra.
– Most már tudom, miért hordasz mindig szoknyát. – Egy
határozott mozdulattal felrántja a derekamig.
– Okos fiú! – Beletúrok a hajába.
– És nincs rajtad bugyi. – Az asztal szélére ránt, majd
keményen belém vágódik.
– Ez esetben feleslegesnek éreztem. Bíztam benne –
felsikoltok, ahogy egészen mélyre löki magát bennem. – Hogy…
– Hogy megkeféllek a lőtéren. Tudom.
– Igen. – A szájába nyögök. Egyenesen forrongó csókjaink
közé.
– Izgató ezúttal nem a főnökömet kefélni itt, hanem a
menyasszonyomat. Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Szerelmesen örvénylő csókokba fullad az ígéret. Egymásnak
feszül a testünk, egészen addig, amíg az élvezet magával ragad.
De egyvalamit itt hagy nekünk.
A szívünket.
És egy új életet…
 Bátorság kell felvállalni az érzéseinket,
és bátorság kell legyőzni a félelmeinket.
Habár az erő bennünk rejlik, az akaratunkban,
a tetteinkben, szükségünk van a szeretteinkre,
de leginkább szükségünk van a szeretetre.
Nem kell egyedül szembenéznünk az akadályokkal,
hiszen egyedül nem építhetünk fel egy egész életet.
Mert a magány soha nem lehet a szeretet alapköve.
 Köszönetnyilvánítás
A Bűnös érintés közel öt évig lapult a fiókomban. Arra várt, hogy
befejezem, és átadhassam nektek. Nos, ez most megtörtént. Úgy
éreztem, ennek a történetnek most jött el az ideje. Bízom benne,
hogy szerettétek Elena és Nick párosát.
Köszönöm mindenkinek, aki elolvassa ezt a könyvet. Neked,
Olvasó.
Köszönöm az én drága olvasóimnak a támogatásukat, de
leginkább a szeretetüket.
Óriási köszönet a családomnak, a csodálatos gyerekeimnek,
hogy hagynak kibontakozni.
Most is köszönöm az Álomgyár Kiadónak, hogy újabb MM-
könyv jelenhetett meg.
Az előolvasóimnak a véleményezést és a javításokat.
És persze Ella Steelnek, aki hatással van a mindennapjaimra,
segít felállni, ha elesek, aki rengeteget segít nekem. Ez az igazi
barátság!
Bízom benne, hogy a továbbiakban újabb és újabb MM-
könyvekkel fog megtelni a könyvespolcotok.
 EGY

Georgia

– Mit hozhatok? – érdeklődött a bármixer, ahogy elém tett egy

szalvétát.
– Ööö… Találkozóm van valakivel; azt hiszem, megvárom a
rendeléssel.
A pultos srác megkocogtatta a pultot.
– Rendben, majd szemmel tartalak, és ha látom, hogy valaki
csatlakozik hozzád, azonnal jövök.
Azonban ahogy elindult, meggondoltam magam.
– Végül is… – jelentkeztem kézfelnyújtással, mintha iskolában
lennénk.
A pultos mosolyogva, felvont szemöldökkel fordult meg.
– Meggondoltad magad?
Bólintottam.
– Vakrandin vagyok, ezért szerettem volna udvarias lenni, de
azt hiszem, jól jönne egy kis idegnyugtató.
– Talán tényleg jó ötlet. Mit iszol?
– Egy pinot noir grigio szuper lenne, köszönöm.
A mixer pár perc múlva színültig töltött pohárral tért vissza,
és a pultra könyökölt.
– Szóval vakrandi, mi?
 Belekortyoltam a boromba, és hangos sóhajjal bólintottam.
– Hagytam, hogy Frannie, anyám hetvennégy éves barátnője
összehozzon az unokaöccsével, csak azért, hogy anyám örüljön.
Frannie úgy írta le a srácot, hogy „cseppecskét átlagos, de
kedves”. Fél hatra beszéltük meg a találkozót, de én pár perccel
előbb érkeztem.
– Most először hoznak össze valakivel?
– Igazából másodszor. Az első hét évvel ezelőtt volt. Nyilván
elárul valamit az, hogy ennyi időbe telt túllépnem rajta.
A mixer hangosan felnevetett.
– Olyan vészes volt?
– Úgy tudtam, hogy az illető stand up-os. Úgy gondoltam, mi
üthet ki balul egy olyan emberrel, aki abból él, hogy másokat
megnevettet? A fickó egy bábuval jelent meg a randin; kiderült,
hogy hasbeszélőként szokott fellépni. Nem volt hajlandó
közvetlenül velem társalogni, azt akarta, hogy a babájával
beszélgessek, akinek egyébként Mocskos Mike volt a neve, és
minden második mondata valami vulgáris megjegyzés volt. Ja,
és a randipartnerem szája egész végig mozgott, szóval még csak
nem is volt valami jó hasbeszélő.
– A mindenit! – kacagott fel a mixer. – Nem biztos, hogy ezek
után adnék még egy esélyt a vakrandiknak, még így sem, hogy
évek teltek el!
– Már kezdem bánni – sóhajtottam fel.
– Nos, ha bárki egy bábuval a karján lép be, majd én
megmentelek. – A mögötte húzódó folyosó felé intett. – Tudom,
hol vannak a vészkijáratok, úgyhogy egyszerűen
megszöktetlek.
 – Köszönöm – mosolyodtam el.
A bárpult túlsó végében egy párocska ült le, így a mixer
odalépett, hogy kiszolgálja őket, én pedig továbbra is a bejáratot
bámultam. Szándékosan a hátsó traktusban foglaltam helyet,
hogy szemmel tarthassam a bejárati ajtót abban a reményben,
hogy még azelőtt meglátom a randipartneremet, mielőtt
észrevesz engem. Nem mintha faképnél hagytam volna, ha
éppenséggel nem jóképű, de nem akartam, hogy leolvassa az
arcomról az esetleges csalódottságomat. Sosem tudtam
palástolni az érzéseimet.
Néhány perccel később kinyílt az étterem ajtaja, és belépett
egy lenyűgözően jóképű pasi. Úgy festett, mint aki most lépett ki
egy férfiparfüm-reklámból – mintha most kelt volna ki a Karib-
tenger habjai közül. Váratlan izgalom öntött el, ami addig
tartott, amíg rájöttem, hogy biztosan nem ő az, akit várok.
Frannie szerint Adam számítógép-mániás. És bármilyen
kérdést tettem fel róla, Frannie azt válaszolta, hogy olyan
átlagos.
Milyen magas? Olyan átlagos.
Jóképű? Olyan átlagos.
Testalkata? Olyan átlagos.
Ez a fickó magas volt és szélesvállú; hatalmas,
szívdöglesztően kék szemével, szépen formált állával, sötét és
kissé kócos hajával – de neki ez is jól állt – lenyűgözött, és annak
ellenére, hogy egyszerű, de elegáns inget és nadrágot viselt,
láttam, hogy a ruha alatt meglehetősen jól kidolgozott a teste.
Őrültség lenne Frannie részéről bármilyen szempontból is
átlagosnak nevezni ezt a pasit.
 Ó.
Óóó!
Nos, Frannie mindenben kicsit… más volt. Tavaly elutaztam
anyámhoz Floridába, és elmentünk ebédelni Frannie-vel, aki a
teleshopból vásárolt önbarnítónak köszönhetően tetőtől talpig
élénk narancsszínben pompázott. Ráadásul egész délután arról
ömlengett, hogy kirándulni megy Új-Mexikóba, mégpedig
Roswellbe, egy UFO-gyűlésre.
Azonban mindezeket figyelembe véve sem tűnt ez a pasas
számítógép-mániásnak. De amikor végignézett a termen,
pillantása megállapodott rajtam, és elmosolyodott.
Gödröcskék.
Mély gödröcskék.
Ó, egek! A szívem bukfencet hányt örömében.
Lehetek ekkora mázlista?
Úgy tűnt, igen, mert a pasas egyenesen felém tartott. Jobb lett
volna hűvösen elkapni a pillantásomat, de egyszerűen muszáj
volt bámulnom.
– Adam? – kérdeztem.
– Persze – vont vállat a férfi.
Úgy véltem, ez meglehetősen különös válasz, de Adam
mosolya még szélesebb lett, és az egyre mélyebb gödröcskéktől
teljesen cseppfolyóssá vált az agyam.
– Nagyon örvendek, Frannie vagyok. Anyukám Georgia
barátnője. – Megráztam a fejem. – Bocsánat, nem, vagyis
Georgia vagyok, és anyukám barátnője Frannie.
– Nagyon örvendek, Georgia!
Kinyújtotta a kezét, és mikor kezemet a tenyerébe helyeztem,
az enyém valahogy olyan… kicsinek tűnt.
– Meg kell mondanom, egyáltalán nem olyan vagy, mint
vártam. Frannie nem valami pontosan írt le…
– Jobb vagy rosszabb?
Komolyan beszél?
– Olyasmit mondott, hogy számítógép-mániás vagy.
Adam leült a mellettem álló székre.
– Általában megismerkedéskor nem szoktam elmondani, de
van egy Csillagok háborúja-akciófigura-gyűjteményem. –
Belenyúlt a zsebébe, és kihúzott valamit. – Mi több, majdnem
mindig van nálam egy Csillagok háborúja-figura. Kicsit babonás
vagyok, ezek a tárgyak szerencsét hoznak nekem.
Adam kinyitotta hatalmas tenyerét, aminek a közepén egy
apró Yoda ült. Letette elém a pultra, és ahogy közelebb hajolt,
egy pillanatra megcsapott a parfümjének az illata. Ugyanolyan
jó az illata, mint a külseje. Valami oltári nagy gáz lehet ezzel a
pasival!
– A nők valamilyen oknál fogva nem kedvelik a Csillagok
háborúját – jegyezte meg Adam. – Vagy azt, ha egy felnőtt férfi
akciófigurákkal a zsebében járkál.
– Én éppenséggel szeretem a Csillagok háborúját.
Adam a szívére tette a kezét.
– Egy gyönyörű nő, aki szereti a Csillagok háborúját? Hagyjuk
a formaságokat, repülőn szökjünk el Vegasba, és házasodjunk
össze, jó?
Felnevettem.
– Jó, de előbb mondd azt, hogy nem érdeklődsz a hasbeszélés
művészete iránt!
 Adam a szívére tette a kezét.
– Nálam a Csillagok háborúja a maximum.
A mixer odajött, hogy felvegye Adam italrendelését; nagyon
meglepődtem, amikor light kólát kért.
– Nem iszol meg velem egy koktélt, vagy egy pohár bort?
Adam a fejét ingatta.
– Jó lenne, de még dolgoznom kell.
– Ma este?
Adam bólintott.
– Igen. Bár ne kellene, de nemsokára indulnom kell.
Azt hittem, hogy a program egy ital és egy vacsora, de lehet,
hogy Frannie félreértett valamit.
– Ó, rendben! – mosolyodtam el kényszeredetten, Adam
persze rögtön átlátott a szitán.
– Hidd el, nem csak kitalálom! Tényleg dolgoznom kell, pedig
nagyon szívesen maradnék. De mivel nem tehetem, szerinted
túl korai azt mondani, hogy szívesen találkoznék még veled?
Belekortyoltam a boromba.
– Hm… ebben nem vagyok olyan biztos. Általában van idő
annyira kiismerni a másikat az első randin, hogy kiszúrjam a
sorozatgyilkosokat és a kettyósokat. Ha most lelépsz, mégis
honnan tudjam, nem te vagy-e a következő Ted Bundy?
Adam végigsimított borostás állán, majd az órájára pillantott.
– Nagyjából tizenöt percem van. Mi lenne, ha ugranánk a
bájcsevejt? Bármit kérdezhetsz tőlem!
– Bármit?
Adam vállat vont.
– Nyitott könyv vagyok. Jöhet a legfogósabb kérdés!
 Lenyeltem a korty bort, és szembefordultam vele a székkel.
– Jól van, de figyelni fogom az arcodat kikérdezés közben! Bár
én nem tudom titkolni, ha hazudok, viszont ügyesen
észreveszem másokon az árulkodó jeleket.
Adam elmosolyodott, majd felém fordult, hogy teljes
figyelmét nekem szentelje.
– Tessék, kezdheted!
– Jó. Édesanyáddal laksz?
– Nem, hölgyem, anyám még csak nem is ebben az államban
lakik, bár minden vasárnap felhívom.
– Letartóztattak már valaha?
– Az egyetemen közszeméremsértés miatt. Az egyetemi
klubba az volt a belépőnk, hogy pár sráccal vonuljunk végig
meztelenül a város főterén. Néhány lány megállított minket, és
megkérdezték, hogy valamelyikünk tud-e hulahoppozni. A
többi srác ment tovább, én meg úgy gondoltam, hogy gyávák,
ezért megálltam. Kiderült, hogy nem gyávák voltak, hanem én
voltam az egyetlen, aki nem látta a közeli boltból kilépő rendőrt.
Felnevettem.
– És tudsz hulahoppozni?
– Csak meztelenül. Van kedved megnézni? – kacsintott rám
Adam.
Egyre szélesebben mosolyogtam.
– Inkább hiszek neked.
– Nagy kár.
– Mikor szexeltél utoljára?
Most először halványult el az arcán a mosoly.
– Két héttel ezelőtt. Felrovod nekem?
 Megráztam a fejemet.
– Nem szükségképpen; értékelem az őszinteségedet.
Hazudhattad volna azt, hogy nagyon régen.
– Oké, rendben. Mit szeretnél még tudni?
– Éltél már párkapcsolatban?
– Kétszer. Egyszer az egyetemen egy évig, aztán tizennyolc
hónapig jártam egy lánnyal, az a kapcsolat két évvel ezelőtt ért
véget.
– És miért?
– Az egyetemi azért, mert húszéves voltam, és… őrült időszak
volt az életemben, a második pedig azért, mert a lány esküvőt
meg gyereket szeretett volna, én pedig nem álltam készen rá.
Mutatóujjammal megkocogtattam alsó ajkamat.
– Hm… az előbb mégis azt kérdezted, van-e kedvem Vegasba
repülni egy villámesküvőre.
Adam elvigyorodott.
– Az a lány utálta a Csillagok háborúját.
Mindketten olyan hangosan nevettünk, hogy nem vettük
észre a srácot, aki odalépett az asztalunkhoz. Azt hittem, Adam
ismerőse, ezért udvariasan elmosolyodtam és ránéztem, a srác
azonban nekem címezte a szavait.
– Elnézést a zavarásért, te vagy Georgia Delaney?
– Igen?
A fiú elmosolyodott.
– Adam Foster vagyok. Frannie mutatott rólad egy fotót, de az
a kép valami farsangi bulin készült. – A fülére mutatott, és
köröket írt le a kezével. – Leia hercegnőnek öltöztél, és oldalt
csigákba volt feltűzve a hajad, úgyhogy kissé máshogy néztél ki.
 Összevontam a szemöldökömet.
– Te vagy… Adam?
A srác láthatóan ugyanolyan értetlen volt, mint én.
– Igen.
Na ez a pasi már inkább megfelelt a várakozásaimnak:
elnyűtt, barna kordzakót viselt, rövidre nyírt haját pedig
gondosan elválasztotta középen – hozta a meglehetősen átlagos,
kocka IT-s figurát. De…
Ha ő Adam, akkor ki ez itt mellettem?
Rápillantottam, választ várta, bár nem választ kaptam.
– Tényleg Leia hercegnőnek öltöztél egy Halloween-partin?
– Igen, de…
Adam, vagy bárhogy is hívták, az ajkamra helyezte ujját, és
odafordult a sráchoz, aki nyilvánvalóan a valódi
randipartnerem volt.
– Magunkra hagynál egy percre? – kérdezte.
– Ööö… persze.
Amint Átlagos Adam elment, odahajoltam Dögös Adamhez.
– Ki a fene vagy te?
– Bocsánatot kérek! A nevem Max.
– És gyakran szoktad másnak kiadni magadat?
Max a fejét ingatta.
– Én csak… ahogy elhaladtam az utcán, megláttalak a pult
mellett üldögélni, és olyan gyönyörű volt a mosolyod! Idejöttem
bemutatkozni, és egyértelmű volt, hogy valakire vársz. Azt
hiszem, pánikba estem, hogy esetleg nem állsz szóba velem,
mert nem én vagyok Adam, így belementem a játékba.
– És ha nem jött volna el a valódi Adam? A második randin is
folytattad volna ezt a színjátékot?
Max végigszántott a haján.
– Ennyire előre nem gondolkoztam.
Általában feldühít, ha egy randipartnert hazugságon kapok,
de hatalmas csalódás volt, hogy Max nem Adam. Csodás
összhang volt közöttünk, és idejét sem tudom, mikor nevettem
ennyit valakivel, akit nem sokkal azelőtt ismertem meg.
– Minden válaszod hazugság volt? Egyáltalán szereted a
Csillagok háborúját?
Max védekezőn emelte fel mindkét kezét.
– Esküszöm, hogy az egyetlen hazugság a nevem volt!
Felsóhajtottam.
– Nos, Max, köszönöm a szórakoztató pillanatokat. De nem
szeretném megvárakoztatni a valódi randipartneremet.
Max összevonta a szemöldökét, de bólintott és felállt.
– Nagyon örültem, hogy megismertelek! Gondolom, ostobaság
lenne elkérni a számodat, ugye?
Rosszalló pillantást vetettem rá.
– Igen, így van. Szép estét, Max!
Max még néhány másodpercig bámult rám, majd kivett egy
százdollárost a tárcájából, és az asztalra csúsztatta.
– Neked is szép estét, Georgia. Örültem a találkozásnak.
Max tett pár lépést, majd sarkon fordult, és visszajött. Ismét
elővette a tárcáját, de most kivett belőle valamilyen jegyet, és
letette elém a bárpultra.
– Szeretnélek viszontlátni! Ha a valódi randipartneredről
kiderül, hogy egy seggfej, vagy meggondolod magadat, ígérem,
hogy soha többé nem fogok hazudni neked. – A jegyre mutatott.
– Ott leszek a Gardenben a fél nyolcas meccsen, ha esetleg adnál
nekem még egy esélyt.
Őszintének tűnt, amit mondott, de én egy másik férfi miatt
érkeztem ide, nem beszélve arról, hogy igazán csalódott voltam.
Megráztam a fejemet.
– Nem hinném.
Max duzzogva még egyszer bólintott, majd elment. Nem volt
időm mindent átgondolni, de amikor kilépett az ajtón, furcsa
módon azt éreztem, valami fontosat veszítek el. Azonban amint
Max eltűnt, a valódi randipartnerem ott termett mellettem;
kénytelen voltam rámosolyogni.
– Elnézést kérek, ööö, még volt egy kis elintéznivalónk.
– Semmi gond – mosolygott Adam. – Örülök, hogy nem
startolt rád, és nem kellett megvédenem a becsületedet. Az a
fickó olyan, mint egy tank. – Valódi Adam helyet foglalt. –
Rendelhetek neked még egy bort?
– Az szuper lenne, köszönöm.
– Nos… gondolom, nagy Csillagok háborúja-rajongó vagy,
ugye?
– Tessék? Ja, a jelmez miatt…
– És a kis Yoda miatt – mutatott Adam a bárpultra.
Lepillantottam; Max itt felejtette a kis figuráját. Ezek szerint
valóban Csillagok háborúja-rajongó, csak egy rajongó hord
magánál ilyen kabalát. Legalábbis reméltem, hogy Yoda nem
csupán kellék, amit akkor használ, amikor valaki másnak adja
ki magát, és vadidegeneknek mesél hajmeresztő történeteket a
bárpult mellett.
 •••

Valódi Adam sokat beszélt a mesterséges intelligenciáról –

nagyon sokat.
A Max-féle csalódás után igyekeztem visszarázódni a
normális kerékvágásba, de még mielőtt megittuk volna az első
italunkat ott, a pultnál, már tudtam, hogy ez lesz az első és
utolsó randink. Adam rendes, tisztességes srác volt, azonban
semmiféle testi vagy lelki kapcsolat nem volt köztünk. Engem
nem érdekeltek a számítógépek vagy a Bitcoin, amiért ő
láthatóan rajongott, őt pedig hidegen hagyták az én hobbijaim –
a túrázás, az utazás és a régi, fekete-fehér filmek. Mi több, még
moziba sem szeretett járni. Ki nem imád popcornt zabálni és
letolni egy extra nagy üdítőt, miközben a vetítővásznat
bámulja? Nem beszélve arról, hogy amikor elmeséltem neki,
mit dolgozom, kijelentette, hogy allergiás a virágokra.
Ezért mikor a pincérnő megjelent a desszertmenüvel,
udvariasan elutasítottam.
– Biztos, hogy nem kérsz egy kávét, vagy valamit? –
erősködött Adam.
A fejemet ingattam.
– Reggel dolgoznom kell, ha déli tizenkettő után iszom kávét,
akkor egész éjjel fent leszek, de azért köszönöm.
Adam bólintott, bár láthatóan csalódott volt.
Az étterem előtt az utcán felajánlotta, hogy osztozzunk a
taxin, de én alig nyolc háztömbnyire laktam, ezért kezet
nyújtottam neki, így próbáltam meghatározni az este zárásának
hangulatát.
 – Nagyon örültem, hogy megismertelek, Adam!
– Én is. Talán… találkozhatnánk még egyszer?
Annyival könnyebb egy igazi seggfejnek megmondani, hogy
nem lesz második randi! De a rendes pasikkal mindig
nehezemre esett megtenni.
– Igen, lehet – vontam meg a vállamat. – Minden jót, Adam!
Április vége volt, de a hideg időjárás csak nem akarta átadni a
helyét a tavasznak, és ahogy az étterem sarkán vártam, a
váratlanul jött, hideg szélroham átjárta minden tagomat. Zsebre
dugtam a kezemet egy kis melegségért, és valami szúrósat
éreztem az ujjaimmal. Kiemeltem, hogy lássam, mi az.
Yoda.
Yoda két füle hetykén, hegyesen állt, de a bal fülén egy kis
sérülés volt. Elfelejtettem, hogy zsebre dugtam, amikor
Adammel a pulttól átültünk egy asztalhoz. Lepillantottam a kis
figurára, és felsóhajtottam. Egek, miért nem a gazdád volt a mai
randipartnerem?
Nagyon régóta nem éreztem egy férfi társaságában azt, hogy
pillangók repkednek a gyomromban – azóta, hogy
megismerkedtem Gabriellel. Talán ez egy jel, hogy megtaláltam
Yodát a zsebemben? A jelzőlámpa váltott, én pedig
gondolataimba merülve sétáltam néhány háztömböt.
Valójában mit számít, hogy Max úgy tett, mintha ő lenne
Adam? Ha igazat mond, csak azért tette, hogy beszélgetésbe
elegyedjünk. Lássuk be: ha odajön hozzám és bemutatkozik
mint Max, nem kértem volna meg, hogy foglaljon helyet,
hanem bármilyen jóképű is, udvariasan azt mondtam volna,
hogy a randipartneremet várom. Úgyhogy nem különösebben
hibáztathattam érte… azt hiszem.
Ahogy a Második sugárúton elhelyezkedő lakásom felé
tartottam, megálltam a Huszonkilencedik és a Hetedik utca
sarkán, a gyalogátkelőnél. A lámpa pirosat mutatott; várakozás
közben jobbra pillantottam, és szinte elvakított egy neonfelirat
fénye. Madison Square Garden. Tessék, itt egy jel – egy igazi jel.
Yodával a kezemben, és hogy ott megyek el, ahol Kamu Adam
van… talán ez több, mint egy jel.
Megnéztem a telefonomon a pontos időt. Húsz perccel múlt
nyolc óra. Max azt mondta, fél nyolckor itt van, de biztos voltam
benne, hogy egy meccs több órás is lehet. Menjek? Ne menjek?
Ajkamba haraptam, és a jelzőlámpa zöldre váltott. A
gyalogosok mindkét irányból elindultak… én viszont csak
álltam, és Yodát bámultam.
Francba is!
Miért is ne?
Mégis mit veszíthetek?
A legrosszabb, ami történhet, az, hogy rájövök, a kezdeti
szikra kihunyt, vagy kiderül, hogy Kamu Adam notórius
hazudozó. Vagy… a szikrából pont az a figyelemelterelés lehet,
amire olyan nagy szükségem van. Csak akkor tudom meg, ha
kipróbálom.
A férfiakkal kapcsolatos döntéseimben általában
meglehetősen konzervatív vagyok – és tudjuk, hova jutottam
vele. Huszonnyolc éves vagyok, munkamániás, és anyám
barátnőjének rokonaival járok vakrandira. Francba is –
megyek!
Amint meghoztam a döntést, alig vártam, hogy odaérjek. Szó
szerint átfutottam a Madison Square Gardenbe, annak ellenére,
hogy magas sarkút viseltem. Odabent megmutattam a
bejáratnál álló jegyszedőnek a jegyemet, aki a helyemhez kísért.
Ahogy lefelé lépkedtem a stadion lépcsőin, körülnézve láttam,
hogy igencsak túlöltöztem; a legtöbb ember farmert és pulóvert
viselt, sőt, pár félmeztelen, festett felsőtestű pasit is láttam,
rajtam viszont krémszínű selyemblúz, piros ceruzaszoknya és a
kedvenc Valentino telitalpú cipőm volt. Szerencse, hogy Max is
kiöltözött.
Mielőtt átadtam a jegyszedőnek a jegyet, nem is néztem meg,
melyik sorba szól, de jó helyre szólhatott, mert egyre lejjebb és
lejjebb mentünk, a jég felé. Amikor a legelső sorhoz értünk, a
jegyszedő kinyújtotta a karját.
– Parancsoljon. A második szék az öné.
– Hű, első sor, pont középen!
A jegyszedő elmosolyodott.
– A jégkorongban középvonalnak hívjuk.
– Ó… értem.
Azonban a mellettem lévő szék üresen állt, Maxet sehol nem
láttam.
– Esetleg nem látta, hogy ki ül a mellettem lévő széken? –
kérdeztem.
A jegyszedő vállat vont.
– Nem vagyok teljesen biztos benne, de azt hiszem, az illető
még nem érkezett meg. Jó szórakozást, kisasszony!
Miután a jegyszedő elment, lepillantottam a két, üres székre.
Erre az eshetőségre nem gondoltam: eszembe sem jutott, hogy
becsaphatnak. Igazából becsapásnak számít-e, ha a másik
személy azt sem tudja, hogy eljössz? Nem voltam teljesen biztos
benne, de itt voltam, úgyhogy ezzel az erővel le is ülhetek, és
megvárhatom, hogy Max felbukkan-e. Azt mondta, dolgoznia
kell, tehát lehet, hogy csak késik. Vagy talán már itt is van, csak
kiment a mosdóba, vagy sörért áll sorban.
A másik oldalamon egy nő ült; ahogy elhelyezkedtem, rám
mosolygott.
– Helló! Yearwoodot nézed? Ma úgy megy előre, akár egy
isten, már két gólt is lőtt! Kár, hogy valószínűleg a következő
szezonra a klub nem tudja megtartani.
A fejemet ingattam.
– Ó, nem, igazából találkozóm van valakivel. Még sosem
voltam igazi hokimeccsen.
Ahogy ezt kimondtam, két játékos csapódott neki az üvegnek,
pont előttem. Összerezzentem, és ahogy a két srác elkorizott, a
mellettem ülő nő felkacagott.
– Ez gyakran előfordul; majd megszokod. Egyébként Jenna
vagyok – nyújtotta felém a kezét. – Tomasso a férjem – mutatott
a pályára. – A tizenkettes mezben.
– Ó, hű! Azt hiszem, a megfelelő ember mellé ültem le így,
hogy ez az első hokimeccsem! – A szívemre tettem a kezem. –
Georgia vagyok.
– Ha bármire kíváncsi vagy, Georgia, szívesen elmagyarázom.
A következő húsz percben igyekeztem a meccsre figyelni, de
folyton körbe-körbenéztem, hátha megpillantom Maxet lefelé
jönni a lépcsőn, de sajnos ez nem történt meg. Kilenc órakor
már meglehetősen egyértelmű volt, hogy csak az időmet
vesztegetem. Mivel másnap kora reggel megbeszélésem volt,
úgy döntöttem, zárom az estét. Az óra szerint alig egy perc volt
vissza a második harmadból, így úgy gondoltam, kivárom a
végét, hogy ne álljam el senki elől a kilátást, ahogy
felgyalogolok a lépcsőn a kijárat felé. A hokirajongókat
láthatóan teljesen lenyűgözte a meccs.
Amikor kilenc másodperc volt vissza, az egyik játékos lőtt egy
gólt, és az egész stadion őrjöngésben tört ki. Mindenki felugrott
a helyéről, ezért én is így tettem, de kapva kaptam az alkalmon,
felvettem a blézeremet, és odaszóltam a mellettem ülő nőnek:
– Azt hiszem, a randipartnerem nem jön el, úgyhogy
elindulok haza. Jó éjszakát!
De ahogy megfordultam, valami a hatalmas kivetítő felé
vonzotta a tekintetemet. Az a játékos, aki gólt lőtt, örömében a
levegőbe emelte az ütőjét, néhány csapattársa pedig játékosan
megveregette a sisakját. A sisak takarta az arca nagy részét, de
az a szem… Ismerem azt a szemet. A játékos kivette a fogvédőjét,
a levegőbe bokszolt, majd belemosolygott a kamerába.
Gödröcskék.
Jó nagy gödröcskék.
Tágra nyílt szemmel bámultam rá.
Nem… Az nem lehet!
Továbbra is tátott szájjal néztem az óriási kijelzőt, míg a
kamera végül átsvenkelt valaki másra.
A mellettem ülő nő abbahagyta az éljenzést.
– Látod? Mondtam én, hogy ezerrel pörög! Ha ez az első
meccsed, nagyon jól választottál! Egyetlen harmad alatt nem
sűrűn lehet látni három gólt egyetlen játékostól. Ez Yearwood
eddigi legjobb szezonja. Kár, hogy a csapatnak viszont nem.
 – Yearwood? Ő az, aki az imént gólt lőtt?
Jenna a kérdésem hallatán felkacagott.
– Igen. Ő a csapatkapitány, és vitathatatlanul a legjobb játékos
az NHL-ben. Egyértelmű, miért Szépfiú a beceneve.
– Mi a keresztneve?
– Max. Azt hittem, ismered, mert az ő egyik foglalt helyén
ülsz.

•••

– Helló, Szépfiú! Keresel valakit?

Max lépett ki az öltözőből, jobbra, majd balra tekintett, de
először nem vett észre, ahogy ott ültem a bejárattal szemben, a
padon. Amikor azonban megpillantott, elmosolyodott, és ahogy
elindult felém, az egész arca ragyogni kezdett. Tudta, hogy
láttam a meccset. A második harmad vége után odakorizott,
ahol én ültem, és játékosan rácsapott az üvegfalra. Azonban
nem tudta, hogy a mellettem ülő Jenna átengedte nekem a
mindenhová bejárást biztosító jegyét, hogy le tudjak jönni az
öltözőhöz, és találkozhassak vele a meccs után.
– Megvártál…
A zsebembe nyúltam, és kihúztam Yodát, majd a tenyerembe
helyezve átnyújtottam.
– Ezt muszáj volt visszaadnom, azt mondtad, babonás vagy.
Max elvette, és visszasüllyesztette a zakója zsebébe, majd
ujjait az enyémbe fonta.
– Az vagyok. Ez volt a karrierem legjobb meccse, úgyhogy
tudod, hogy mostantól hol van Yoda helye minden meccs előtt?
 – Hol?
– A csajom kabátzsebében, aki a foglalt helyemen ül.
– Ó, most már a csajod vagyok?
Max magasra emelte összekulcsolt kezünket.
– Talán még nem, de fiatal az éjszaka.
– Ööö… Mindjárt tizenegy óra, nekem pedig reggel dolgoznom
kell.
Max belenézett a szemembe, bennem pedig hihetetlen
érzések kezdtek kavarogni. Összekulcsolt kezünket az ajkához
emelte, és megcsókolta a kézfejemet.
– Örülök, hogy eljöttél – mondta. – Nem voltam biztos benne,
hogy itt leszel.
– Tényleg? – tudakoltam félrehajtott fejjel. – Mert valamilyen
okból olyan érzésem van, hogy mindig megszerzed, amit akarsz.
– Ez szerinted rossz? Talán azért van, mert olyan ember
vagyok, akit nem lehet könnyen eltéríteni a szándékától. Nem
bánom, ha kicsit meg kell dolgoznom valamiért.
– Áruld el, keményen meg kellett dolgoznod azért a lányért,
akivel pár hete lefeküdtél?
Max felnevetett, és megrázta a fejét.
– Te igazi istenátka vagy, tudsz róla?
– És ha azt mondanám, nem fekszem le veled, mert kedves
dolgokat mondasz?
Max szemöldöke a magasba szaladt.
– Soha?
Felnevettem.
– Tudod, hogy értem.
– Semmi gond. Nekem nem sürgős. Egy italt azért megiszol
velem?
Elmosolyodtam.
– Egyet, mert holnap korán kell kelnem.
– Rendben; elfogadom, amit kapok. – Egyik karját a vállamra
tette, és elindultunk. – Bár figyelmeztetlek: mindegy, melyik
kijáraton megyünk ki, páran várni fognak rám, hogy
autogramot adjak. Nem szép dolog csalódást okozni nekik, ezért
lehet, hogy egy kis időbe telik majd, mire kijutunk innen.
Tetszett, hogy leáll beszélgetni a rajongóival.
– Rendben.
Abban a pillanatban, hogy kiléptünk, az emberek kiabálni
kezdték Max nevét, és nem csak páran voltak. A biztonságiak
kétoldalról körbevettek minket, Max pedig újra és újra
lefirkantotta a nevét. Néhány rajongó szelfit kért, Max pedig
odahajolt, és belemosolygott a kamerába; azok a gödröcskék
még elég sokszor megjelentek. Néhányan biztosították soha el
nem múló szerelmükről, mások pedig a mai meccsről
érdeklődtek. Max jókedvűen válaszolgatott mindenkinek.
Majdnem fél órába telt, mire a sor elfogyott; a vége felé egy
nagyjából tizennyolc év körüli fiú felém biccentett, miközben
Max autogramot adott neki.
– Ő a barátnőd? Dögös!
Max figyelmeztetően pillantott a srácra, keze megállt írás
közben.
– Hé, vigyázz a szádra! Légy tisztelettel a nők iránt! Főleg ez
iránt a nő iránt. Lehet, hogy ő a leendő Mrs. Yearwood – villant
rám Max tekintete. – Csak még nem tudja.