T. M.

FRAZIER

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2023
Írta: T. M. Frazier
A mű eredeti címe: Soulless: Lawless, Part 2 (KING Book 4)

Copyright © 2016. SOULLESS by T. M. Frazier.

The moral rights of the author have been asserted.
All rights reserved.

Borító: T. M. Frazier

Fordította: Beke Cz. Zsolt

A szöveget gondozta: Balogh Eszter

ISSN 2416-1195
EPUB ISBN 978-963-373-589-3
MOBI ISBN 978-963-561-128-7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Tamaskó Dávid, Zsibrita László

Korrektorok: Réti Attila, Tomku Kinga

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A bandámnak, a Frazierland olvasóinak
Ó, nagyon jól tudom, hogy nem lehet egyensúlyozni
menny és pokol között.
– Johnny Cash
 Ó

BEAR

Dühös voltam a világra, a whiskey-re, mert nem elég erős, a

drogokra, mert alig ütöttek ki, a kurvákra, akiket
megkettyintettem, mert nem indultam be, holott az egész az én
hibám volt. A farkam használhatatlan volt, miután
felszippantottam egy halom kokót. Csak úgy kiakadtam
emberekre az utcán, mert nevettek vagy mosolyogtak, amikor
én azt hittem, soha nem leszek képes erre.
Hogy merészelik?
Hogy a kurva életbe merik élni a mindennapjaikat, mintha a
barátom nem halt volna meg?!
Szinte teljesen elvesztettem az eszem, amikor otthagytam
Logan’s Beachet, hogy valahol végre elfojtsam magamban az
érzéseket, amelyektől nem tudtam szabadulni, hiába mentem
városról városra, ócska motelről ócska motelre, egyik lányról a
másikra, hiába téptem be egyre vadabbul.
Aztán egy rózsaszín hajú lány a múltamból berontott az
életembe, és – talán most először – célja lett az életemnek.
Valódi, kézzelfogható célja, nem egy utasítás, amit Chop a fogai
között préselt ki, és amit a Parti Nagymenők banda minden
egyes tagja szentírásnak tekintett. A lány célt adott az
életemnek.
Volt miért élni akarnom. Volt kiért élnem.
Thia volt az esélyem arra, hogy boldog legyek, mert az ég
tudja, mit éreztem azelőtt. Korábban csak King, Preppy, na és
persze Grace csempészett némi örömöt az életembe. Például,
amikor King először tetovált minket, és halálosan élveztük,
pedig a görbe vonalak miatt az egész egy kicseszett katasztrófa
volt. Vagy amikor Grace megsütötte életem első születésnapi
tortáját. Vagy amikor Kinggel és Preppel a víztorony tetején
ültünk, és azt hittük, hogy a miénk az egész világ.
Akkor így is volt.
Aztán jött Thia, és újfajta boldogságot éreztem, amikor
először láttam mosolyogni, amikor először megcsókoltam,
amikor először megkóstoltam a punciját a tűz mellett, amikor
először magába fogadott, én pedig szégyentelenül elvettem a
szüzességét, mert őrülten az enyémnek akartam tudni.
Mert ő az enyém.
Mindig is az enyém lesz.
És kinyírom azt a faszkalapot, aki megpróbálná elvenni őt
tőlem.
Thia az enyém!
 BEAR

Tizenhárom évesen

Bementem az öregem irodájába, hogy szóljak, megérkezett a

szállítmány, ami iránt már egy hónapja érdeklődik. Azonnal
megbántam, hogy nem kopogtattam. Chop egy kopott zöld
székben ült a szoba egyik sarkában, a farmerje a bokáján, a
kezében sör. Egy Millie vagy Mallie vagy Jennie névre hallgató
Proccos Parti Picsa térdelt előtte, a feje fel-le járt az öregem
farkán.
– Basszus – motyogtam, mert eszembe jutott, hogy mennyire
lecseszett, amikor a múltkor megzavartam egy légyottot. A
monoklim két hónap alatt szívódott fel, utána pedig egy teljes
hónapig én voltam a portás.
Megfogtam a kilincset, és lassan kihátráltam a szobából, bízva
abban, hogy nem vettek észre.
Nem volt ekkora mázlim.
– Mi a szart mondtam neked, fiam? – ordította, mire mozdulni
sem bírtam. – Nem vagy komplett? Emlékszel, mi történt
legutóbb, amikor tiszteletlen voltál? Megmondtam neked, hogy
kopogj, te meg csak berontasz, mintha tiéd lenne ez a kibaszott
hely? – A lány felemelte a fejét, hallani lehetett, ahogy lecuppan
a szája a faterom farkáról. Azt hittem, elnyel a föld. – Ne állj le,
ribanc! Mikor mondtam azt, hogy leállhatsz? – Chop
megragadta a lány tarkóját, visszahúzta a farkára, és nem is
engedte fel.
– Bocs, fater – szabadkoztam, de a nyelvbotlás csak olaj volt a
tűzre.
– Fater? Fater?! – A hajánál fogva felrántotta a lányt az öléből,
és félrelökte, hogy az szisszenve a fenekére huppant. Chop
felállt, visszatűrte magát a farmerjébe, és felhúzta a cipzárt,
közben Jodi kirohant a szobából. – Miben állapodtunk meg,
fiam, hogy szólítasz? – Chop sörszagú köpete az arcomon
landolt.
– Elnök – feleltem lehajtott fejjel, ahogy kell.
– Pontosan. Elnök. Amíg gyerek voltál, elment az apa meg a
fater, de már kurvára nem vagy kölyök – dohogta. – Miért kell
elnöknek hívnod? – kérdezte a mellkasomat bökdösve.
– Mert te vagy az elnök – ismételtem el a választ, amit azóta
kell kántálnom, amióta hivatalosan is újonc lettem, és a fater
tiszteletlen megszólításnak minősült.
– Pontosan, újonc. Én vagyok a te rohadt elnököd. Nem az
apád, a faterod vagy az öreged. – Chop megragadta a
mellényemet, végigrángatott a folyosón, majd le a lépcsőn, be a
társalgóba. Néhány bandatag a bárpult mellett ült, a többiek
biliárdoztak, a tétek az asztal peremén magasodtak – nem
babra ment a játék.
 De ez mit sem számított, mert amikor Chop belépett,
mindenki letette a dákóját, és ránk figyelt. Chop belökött a
helyiség közepébe. Megkapaszkodtam az egyik biliárdasztalban,
sikerült lelöknöm egy köteg pénzt a földre.
– Mondd el nekik! Mondd el, újonc, a jövőbeli társaidnak,
hogy ki is vagyok – utasított Chop. Gunyoros hangjával azt
szerette volna elérni, hogy visszaszóljak, de hiába voltam
dühös, én sem akkor jöttem le a falvédőről. Csak ki kellett
húznom, amíg nem avatnak be teljesen, mert akkor nekem is
jár némi tisztelet.
Legalábbis bíztam benne.
– Ő… – A bandatagok ádáz tekintetétől elcsuklott a hangom.
– Ki vagyok én, FIAM? – üvöltötte Chop a fülembe. – Húzd ki
magad, a kurva életbe! Ismerek olyan kurvákat, akik egész nap
térdelnek meg hanyatt vágják magukat, mégis jobb a tartásuk,
mint neked. – Belemarkolt a hajamba, így érte el, hogy
kihúzzam magam.
– Az elnök – mondtam valamivel hangosabban, aztán fel-
felszisszentem, mert még mindig húzta a hajam, mintha csak
egy bábu lennék, és az ő kezében vannak a zsinórok.
– Kicsoda? – ordította, mint egy kiképzőtiszt.
– Te vagy az elnök! – kiáltottam abban reménykedve, hogy
megelégszik a válasszal, elenged, és vége lesz ennek az
egésznek. Mindig ezt kívántam, amikor Chopnál elszakadt a
cérna, ami az utóbbi időben egyre gyakrabban megesett.
– És te ki vagy?
– Egy senki. Egy újonc.
 – Mi lesz a többivel? – Chop nem tágított. Megremegett a
kezem, a félelmem lassan dühvé változott. Vettem pár mély
lélegzetet, hogy megnyugtassam magam. Semmi jó nem
származna abból, ha rátámadnék.
Jusson eszedbe, mi történt legutóbb. Nyugodj meg. Már csak
pár perc, csitítottam magam.
– Mondd el azt, amire megtanítottalak, te kis szarcsimbók.
Mondd csak el, mi az, amit tudnod kéne, mégis újra meg újra
kurvára megfeledkezel róla, amikor nem mutatsz irántam
tiszteletet.
Felpillantottam. A többiek jól szórakoztak, vigyorogtak,
egymást bökdösték a könyökükkel, mintha csak egy humoros
jelenetet néznének, kivéve egyvalakit. Egy ősz hajú férfi a
helyiség túlsó sarkában pókerarccal állt. Akár azt is hihettem
volna, hogy együttérez velem, de egy bandatag sosem tanúsít
együttérzést egy újonc iránt.
Megköszörültem a torkom.
– Újonc vagyok Florida állam legnagyobb motoros
bandájában, a Parti Nagymenőkben – préseltem ki a fogaim
között. – Nem vagyok senkinek a fia, nincs apám. Katona
vagyok a törvényen kívüliek seregében, semmi több.
Chop elismerően felmordult.
– Remélem, megtanultad a leckét, amit eddig valahogy
rohadtul nem sikerült. Nekem nem kell egy fiú. Nekem egy
kurva jó katona kell. – Eleresztette a mellényemet, és térdre
kényszerített. Telibe találta a farokcsontomat a csizmájával,
előrezuhantam, az arcom nekicsapódott a fekete-fehér kockás
linóleumnak. – Kapd össze magad, és mutass némi tiszteletet,
mielőtt téged is elküldelek oda, ahová azt a kurva anyádat is
küldtem.
Chop kirontott a teremből, csak annyira állt meg, hogy
farkasszemet nézzen az ősz hajú férfival. A többi bandatag
folytatta az ivást és a biliárdozást, mintha ott se lettünk volna.
Az ősz hajú férfi letérdelt, kinyújtotta a kezét. A tekintetemben
tisztán láthatta a bizalmatlanságot, hogy arra számítottam,
hogy meg fog szívatni, mert nevetve húzott fel a padlóról.
Lüktető arcomra szorítottam a kezem, a padló fehér négyzetén
új vérfoltot vettem észre. Ezek szerint vérzek is.
– Majd jobb lesz – mondta, aztán egy jókorát csapott a
hátamra.
– Tényleg? – kérdeztem vissza őszinte érdeklődéssel. Tudnom
kellett. Én is azt szerettem volna, amiben a banda többi
tagjának része van. Bulikat, csajokat, menő motorokat.
Egy leheletnyi tiszteletet.
Ebben a pillanatban azonban a kérdés az volt, vajon egy nap
lesz-e eredménye annak, hogy most eltűröm mindazt, amit
Chop művel velem.
– Persze, kölyök. Joker vagyok. – Azzal odavezetett a
bárpulthoz.
– Joker? – kérdeztem vissza. – Humorista vagy?
– Nem, csak imádom a Batman-filmeket, de a Batman nem
kifejezetten motorosnév, így lettem én a Joker – mesélte
nevetve, majd legurította a sörét. – Amúgy mindig jobban
bírtam a gonosz karaktereket. – Intett a pult mögött álló PPP-
nek, aki két üveg sört nyújtott oda neki. Az egyiket átadta
nekem.
– Még nem láttalak errefelé – jegyeztem meg az első korty
után. Nyilván nem ekkor ittam először sört. – Általában
mindenkit ismerek, aki itt lebzsel.
– Gondoltam – felelte a férfi, aztán megvonta a vállát. – Per
pillanat a bandáink jóban vannak egymással, még közös
dolgaink is vannak, így gondoltam, eljövök körülnézni. –
Elfordult, hogy lássam a mellényére varrt Harcos Farkas
feliratot.
– A te bandádban is semmibe veszik az újoncokat? –
kérdeztem, miközben felküzdöttem magam a legmagasabbra
állított bárszékre, így nem kell azzal szégyenítenem magam,
hogy az ülés magasságát állítgatom. Lehet, hogy a megszólalásig
hasonlítok az öregemre, szőke haj, nevetséges számú szeplő,
meg minden, de tizenhárom évesen még mindig csak a derekáig
érek.
– De még mennyire! – A férfi felnevetett, majd kortyolt egy
nagyot az üvegből, aztán közelebb hajolt, és suttogva folytatta. –
De nem bánunk így a fiainkkal. A család a legfontosabb, kölyök.
Ezt soha ne feledd. A család az, ami miatt ezt a szarságot
csináljuk – magyarázta Joker, miközben a sörösüveggel
körbemutatott.
Megittam a söröm, felálltam, az üres üveget a pultra tettem.
– Joker, hallottad te is az elnököt. Én nem vagyok a fia. – Már
épp indultam volna, mert elkezdődött a műszakom a portán,
amikor Joker olyasmit mondott, amitől azonnal
visszafordultam.
– Ha nálad lesz a staféta, mindent megváltoztatsz. Benne van
a véredben. Helyrehozod a dolgokat. Tudom, hogy így lesz.
Hiszek benned.
Értetlenkedve összeráncoltam az orromat.
– Mit mondott, ki maga? – kérdeztem az idegentől, aki
látszólag nemcsak engem ismert, de azt is tudta, milyen jövő
vár rám.
– Csak egy érdeklődő motoros, kölyök. – A férfi biztatóan
megszorította a vállam, a gondolataiba mélyedve bólintott,
mintha magában megerősítené azt, amire gondolt, aztán
kisétált a teremből.
Soha többé nem találkoztam vele.
 BEAR

A rabok kiáltozása visszhangzott éjszakánként a börtön

blokkban. A többségük kemény gengszter volt napközben, és
nyöszörgő anyámasszony katonája éjszaka. Úgy tűnt, csak
lámpaoltás után lehetett siránkozni azon, hogy mennyire szar
lapokat osztott a sors.
De nem nekem.
Az én játszmámban én voltam az osztó és a játékos egy
személyben, és a többi játékos előtt tudtam, milyen kártyák
vannak a kezemben.
Thia volt a legfontosabb játékos mind közül.
Elszorult a szívem, ha eszembe jutott, hogy nézett rám,
amikor az ő csuklója helyett az enyémen kattant a bilincs.
Zavartan összevonta a szemöldökét, a szeme elkerekedett a
döbbenettől. Utánam kiáltott, és én majdnem nem néztem
vissza, mert azt hittem, soha nem fog majd megbocsátani. De
még egyszer látnom kellett; ki tudja, mikor lesz rá lehetőségem
még egyszer. Arra azonban nem számítottam, hogy
összebilincselt karomba veti magát, és dús, piros ajkait a
számra nyomja.
 Azok az észbontó ajkak…
Azt hittem, ha távol leszek Thiától, akkor majd elkopnak az
emlékek. Nem felejtem el teljesen, csak nem emlékszem minden
egyes részletre, amik az őrületbe kergetik azt az embert, aki
nem lehet azzal, akivel a leginkább szeretne. Azt hittem, hogy
idővel gyönyörű arcának vonásai elhomályosulnak, és
nehezebb lesz magam elé képzelni őt, vagy hogy nem
emlékszem majd csodás illatára.
A halk nyögésére.
Arra, ahogy elvörösödik az arca, mielőtt elélvezne.
Semmi ilyesmi nem történt.
Minden egyes porcikáját fel tudtam idézni, és minél többet
gondoltam rá, annál többre emlékeztem.
Rengeteg időm volt arra, hogy olyan részleteket is
felelevenítsek, amikről mintha eddig nem is vettem volna
tudomást. Például hogy előre-hátra ringatózik, ha zavarban
van, vagy hogy a hüvelykujját harapdálja, amikor ideges.
Azelőtt nem találkoztam olyan csajjal, akit szívesen az
enyémnek mondtam volna. De aztán megízleltem Thiát a
tűzrakó hely mellett, és teljesen elvesztem. Nem volt visszaút,
esélyem sem volt. Amikor először keféltünk a furgonban, egyre
csak az járt a fejemben, hogy ő az enyém, miközben ki-be járt a
farkam hihetetlen puncijában.
Ha sokat gondoltam rá, még az illatát is éreztem a bőrömön.
Gyakran kellett emlékeztetnem a farkamat arra, hogy hol is
vagyunk, és milyen veszély leselkedik ránk, mert könnyen
belefeledkeztem az emlékbe, ahogy meztelenül vonaglik
alattam.
A kurva életbe!

Bármennyire is könnyen belefeledkeztem a Thiáról való

fantáziálásba, nem felejtettem el, hogy közvetlen veszély
leselkedhet rám bármelyik sarkon. A cellák, a folyosók, a
fürdőszoba, de még az udvar sem volt biztonságos.
Amikor Bethany közölte, hogy elég bizonyítékuk van Thia
letartóztatásához, nem hagyhattam, hogy bevarrják. Egy
pillanatig sem haboztam, azonnal becseréltem magam helyette.
Ezért is kiemelkedően fontos, hogy ne lankadjon a figyelmem,
és kicsináljak minden egyes Nagymenőt, aki jó ötletnek tarja,
hogy a börtönben az életemre törjön. Nem számít, hogy életben
hagyom-e őket, vagy sem, addig sem Thiával foglalkoznak.
Képtelen voltam elaludni, így a cellaajtó rácsainak dőlve
körülnéztem. A szárny túlsó végén, az egyetlen, magasan fekvő
ablakon át a teliholdat láttam, épp fátyolfelhők úsztak el előtte.
Egy jó ideig ennyi szabadság lesz a jussom.
Már ha egyáltalán valamikor szabadulhatok.
A helyettes államügyész a letartóztatásom után nem sokkal
bejelentette, hogy halálbüntetést kér.
A szétváló felhők mögül a hold reflektorként világította be a
cellámat, fényt vetve a vécé fölé felfirkantott graffitire is.
PARTI NAGYMENŐK, LOGAN’S BEACH – ezt írta valaki a
falra vastag hegyű filctollal.
Felsóhajtottam. Még a kicseszett cellámban is utolérnek, még
ha csak falfirka formájában is.
 Egyelőre.
A Parti Nagymenők régen több volt számomra, mint egy
motoros banda, többet jelentett az otthonomnál is.
Testvériségként tekintettem rá, amit a hűség tart össze.
Akkoriban az volt mindennek a csúcsa, hogy valami nálam
sokkal nagyobb és fontosabb dologhoz tartozhatok, amiben
teljes meggyőződéssel hittem.
Amikor otthagytam a bandát, nem gondoltam, hogy még lesz
hasonlóban részem, de tévedtem. A körítés kicsit megváltozott.
Bőrmellény és tetkók helyett egy cserfes száj és egy olyan test
várt, ami lehetőség szerint az én arcomon lovagol a nap minden
egyes rohadt másodpercében.
Nagymenőként kívülről fújtam az életemet meghatározó
becsületkódexet. Ez volt a motoros banda alapja.
A kódex szerint a Nagymenők bosszú címén ugyan szó szerint
kikaparhatják az ember szemét, de a feleségekhez és a
gyerekekhez egy ujjal sem nyúlnak közben.
Az ártatlanoknak nem esik bajuk.
Aztán Chop kezet emelt a csajomra. Az én Thiámra.
A Nagymenők lassan terrorista szervezetté fajult, amit már
nem a hűség, hanem a hatalomra éhes, megbánás nélküli
zsarnok szájából fröcsögő parancsok tartottak össze. A
testvéreim katonákból pusztán engedelmes korcsokká váltak,
akiket Chop nagyon rövid pórázon tart. Pontosan olyanok
lettek, akikkel el lehet intéztetni a piszkos munkát, akik
elfoglalják a cellákat a hűvösön töltött hónapok alatt, de mást
nem tesznek a banda érdekében.
 A banda érdeke többé nem számított.
A testvériség eltűnt, a helyét motorolajtól, bőrtől és
hazugságoktól bűzlő diktatúra váltotta fel. Amikor levettem a
mellényt, nem tudtam, ki is vagyok valójában.
Elvesztettem önmagam az évek során, mert azt hittem, az
öregem több mint egy földi halandó, mert nála van a staféta, és
ő osztogatja a parancsokat.
Aztán jött Thia, és rádöbbentett, hogy nem kell a banda
ahhoz, hogy motorra pattanjak. Élhetek és roboghatok.
Szerethetek és gyilkolhatok.
A férfi és a motoros énem is golyót akart röpíteni Chop fejébe,
ha ennek az egésznek vége, mert tudtam, addig nem áll le, amíg
ki nem nyír.
– Csak utánad, öregem – suttogtam magam elé.
A kódex szerint egy testvér nem ölheti meg a másikat. Hála az
égnek, hogy már nem voltam Nagymenő, mert ha egyszer talán
kikerülök a rács mögül, olyan kurva nagy fájdalmat akartam
okozni az öregemnek, amihez képest említésre sem méltó,
ahogy Eli és a szarcsimbók emberei engem megdolgoztak.
De nem mehettem el a mellett az apróság mellett, hogy az
anyám hirtelen visszatért a halálból.
Sadie.
Az anyámat Sadie Treme-nek hívták. Ez valami miatt csak
akkor jutott az eszembe, amikor ott ültem vele szemben a
beszélőn, és azon töprengtem, hogy a kurva életbe nem halt
meg.
A ribanc legalább megtehette volna azt a szívességet, hogy
halott marad.
Nem bíztam a helyzetben. Nem bíztam benne.
Így is nyakig ültem a szarban, nem akartam azon pörögni,
hogy a nő, aki életet adott nekem, hogyan menekült meg a
Kaszástól, hogy aztán visszakússzon az élők földjére.
Az évek során ritkán gondoltam a nőre, aki megszült. Chop
azt mondta, áruló volt, így elhittem, hogy áruló volt. A
spicliknek nincs helyük a bandában, és igazából az élők között
sem.
– A spiclikre egy másodpercig sem gondolunk, miután
elintéztük őket. Olyanok, mint a kártevők, ki kell őket irtani.
Ezt Chop azon az estén mondta, amikor Sadie megpróbált
velem az anyósülésen megszökni Logan’s Beachből, de órákkal
később utolértek minket, Chop berángatta Sadie-t a fák közé, és
lepuffantotta, mint egy veszett kutyát.
Furcsa, de nem emlékszem, hogy sírtam volna miatta. Egy
fiúnak sírnia kellene, ha meghal az anyja, nem? Próbáltam
felidézni, hogy hullattam-e valaha akár egy könnycseppet is, de
hiába.
Másra viszont emlékeztem. Akkoriban hosszú, barna haja
szinte a derekáig ért. Mogyoróbarna szeme minden egyes
alkalommal felcsillant, amikor az öregem figyelemmel illette.
Nem sminkelte a szemét, de az ajka mindig izzó vörös volt. Nem
énekelt altatódalt, de állandóan Tanya Tucker és Waylon
Jennings dalait dúdolgatta, bármerre is járt.
Ezek az emlékek nem voltak összhangban a beszélőn velem
szemben ülő Sadie-vel. Ez az ujjaival matató nő, aki
folyamatosan lehajtotta a fejét, csak egy árnyképe volt annak a
szabad szellemnek, aki újra meg újra ugyanarra a Willie
Nelson-dalra táncolt a banda zenegépe mellett.
Életben volt, lélegzett, de valami nem stimmelt. A beesett arc
vagy a fakó bőr? Vagy talán a belőle sugárzó meggyötörtség az?
Talán az öregem mégis végezni tudott vele…
Sadie csak tizenhat éves volt, amikor összejött Choppal. A
szökevény lányból motoros ribanc lett. Aztán öt évvel a
születésem után eltűnt, és ennyi. Most meg, majdnem huszonöt
évvel később, itt ül velem szemben, és tátott szájjal mered rám,
mintha kettőnk közül én lennék a szellem.
– Miért jöttél? – kérdeztem. Nem tudtam, hol kezdjem a
beszélgetést, azt sem tudtam, egyáltalán akarom-e.
– Őszintén? Azt hittem, hogy tudom, de most, hogy itt vagyok,
már nem vagyok annyira biztos benne – felelte szelíden. Az
ajkába harapott, és mindenhová nézett, csak rám nem.
– Azt hittem, meghaltál – vetettem fel ezt a nyilvánvaló tényt.
– Én is azt hittem – bólogatott. – De úgy néz ki, tévedtem.
– Ez mit akar jelenteni? – Elegem volt a ködös válaszokból,
pláne, amikor csak egyre szaporodnak miattuk a kérdések.
– Azt, hogy amikor az apád meghúzta a ravaszt, azt hittem,
hogy nekem annyi. Én is annyira ledöbbentem, amikor
kinyitottam a szemem, mint te. Szabad azonban nem voltam.
Bezártak valahová. – Két ujjal összecsípte az orrnyergét. – Nem
emlékszem tisztán. Kiszabadultam, de igazából arra sem
emlékszem, hogyan. Amikor tisztulni kezdett az elmém,
azonnal téged kezdtelek keresni.
 – Szerinted Chop tartott fogva ennyi ideig?
– Igen, de nem tudom, hol.
– Hogy a faszomba nem tudod, hol voltál húsz kibaszott évig?
Szerinted ez nem úgy hangzik, mintha elmentek volna
otthonról?
Sadie tenyérrel felfelé az asztalra fektette a kezét, és felhúzta
hosszú ujjú pólója ujját. Az alkarján sebhelyek sorakoztak a
hegesedés különböző fázisaiban, némelyik még rózsaszín volt,
mások már fehérek.
– Tudom, hogy kész őrület. – Végre a szemembe nézett. – De
ez az igazság.
– Tegyük fel, hogy ez az igazság. Akkor is, miért tenne ilyet
Chop? – tettem fel az újabb kérdést. – Chopnál mindennek van
oka, még a legelcseszettebb dolognak is van egy még
elcseszettebb oka. De ennek? – Az alkarjára mutattam, mire az
anyám lehúzta a pólója ujját. – Ennek az égvilágon semmi okát
nem látom.
Sadie egyre csak a póló ujját rángatta.
– Most az okok nem számítanak, Abel. Már nem fontos. Az
okok nem segítenek abban, hogy továbblépjek.
– Akkor miért nem léptél tovább eddig? Miért jöttél ide?
Szerinted Chop nem tudja meg, hogy itt voltál? Mindenhol
vannak kémjei, vagy ezt huszonöt évnyi kábszer és fogság
kitörölte az agyadból? – Gúnyos hangsúllyal ismételtem el neki
a saját történetét. A némber ennyi erővel lehetett függő is, aki
most végre lejött a szerről, és kifogásokat keres arra, hogy az
elmúlt három évtizedben miért nem volt jelen az életemben.
 Hahó, van otthon valaki, te lángész? Chop lepuffantotta az
anyádat, aztán mindenkinek azt mondta, hogy meghalt. A
némber mégis életben van, így még ha nem is az igazat mondja,
az öreged akkor is nyakig benne van a dologban.
Preppy szelleme szólt közbe. Sokkal ritkábban hallottam a
hangját, amióta összejöttem Thiával, de jó volt tudni, hogy a kis
szarcsimbók még mindig itt van közöttünk. A könyökömre
támaszkodtam, és a kezemmel takartam el a mosolyomat.
Preppy fején találta a szöget, de nem tudtam megállapítani,
hogy Sadie igazat mond-e. Nem lenne kifejezetten idegen
Choptól, hogy valakit éveken át kínozzon, de miért hazudna
mindenkinek? Valami más volt a háttérben, de a nagy kérdés,
hogy Sadie vajon hazudik, vagy tényleg nem emlékszik
semmire.
Anyám megköszörülte a torkát, én pedig azt figyeltem, ahogy
hosszú tincsét az ujjai körül csavargatja. Sokkal hosszabb volt a
haja, mint ahogy emlékeztem rá, a derekáig ért, és az éjfekete
hajkoronában ősz hajszálak is megjelentek. A szeme körüli
ráncok mélyebbek lettek, a száját nem festette ki a szokásos
vörös rúzzsal, mint ahogy az arcán sem volt smink.
– Hamis nevet adtam meg, amikor bejöttem. Aztán ha innen
elmegyek, többé nem látsz majd. Ezt komolyan mondom. De azt
hiszem… Azt hiszem, el kellett jönnöm hozzád. Látni akartalak,
mielőtt végleg elmegyek – magyarázta, miközben a körmét
piszkálta.
Többé nem kellett titkolnom a mosolyomat, mert egy
szempillantás alatt leolvadt az arcomról.
 – És mit akarsz tőlem? Öleljelek át, és suttogjam a füledbe,
mennyire hiányoztál? – Hátradőltem, és keresztbe fontam a
karom.
Sadie a homlokához emelte a kezét, az alig látható sebhely
eltűnt a hajkoronája alatt.
– Nem, nem ezért jöttem ide – tiltakozott. – Csak a saját
érdekeimet néztem, de el kellett jönnöm. El kell mondanom,
hogy mit tett velem. Tudnod kell, milyen ember az apád.
– Nagyon is jól tudom, hogy milyen ember. – Közelebb
hajoltam, mire Sadie összerezzent.
– Szerintem azért maradtam életben, mert azt hitte, köptem a
bandáról, pedig én nem tettem ilyet. Talán azt hitte, a halál nem
elég jó büntetés a számomra. Nem volt elég, hogy véget vessen
az életemnek, inkább azt akarta, hogy szenvedjek, és így nem
csinált ki. – Sadie szipogni kezdett, ekkor láttam, hogy könny
csillan a szemében. – Tudod, hogy azért imádkozom, hogy ne
jusson eszembe soha, ami velem történt, hogy vesszen bele az
emlékek ködébe? – Ellökte magát az asztaltól, a szék lába
csikorgott a linóleumon, de nem állt fel. – Valami azt súgja,
egyetlen pillanatára sem akarok emlékezni annak, amit az apád
tett velem. – A kézfejével megtörölte az arcát, és hirtelen kiürült
a tekintete. Abbahagyta a szipogást.
– Mi ez a szerkó? – kérdeztem a kék műtősruhára mutatva.
Sadie lehajtotta a fejét, az ujjai között a felsőrész varrását
gyűrögette.
– Ha valaki esetleg érdeklődne, hogy ki látogatott meg, vagy
Chop megneszelne valamit, remélhetőleg egy ápolónőt fognak
keresni.
– Miért vállalod a kockázatot?
Mintha nem is hallotta volna a kérdést, felsóhajtott, és
fürkésző tekintettel nézett rám.
– Örökölted a szemét – jegyezte meg, miközben farkasszemet
néztünk. Kihúztam magam a kényelmetlenül kemény műanyag
széken. – Annyira hasonlítasz rá, hogy amikor beléptél ide, azt
hittem, ő az.
– Egyáltalán nem hasonlítok rá – mordultam fel.
– Rács mögött vagy – ellenkezett anyám.
– Csak azért, mert így döntöttem. Nincs szükség a
benyugtatózott agyad kombinálásaira. Nem ismersz engem,
nem tudod, milyen borzalmas dolgok vannak a rovásomon, el
sem tudod képzelni. De azt sem tudod elképzelni, mennyi jó
dolgot is tettem mellette.
– Egy lány miatt. – Anyám szájzuga apró mosolyra görbült.
– És akkor mi van?
– Azt jelenti, hogy te is csak ember vagy – jelentette ki. Mintha
ellazult volna, megelégedett volna a felfedezésével. – Ezt az én
családomtól örökölted, annyi szent.
– Család? – Megütköztem azon, hogy egy olyan szót vett a
szájára, amiről fogalma sincs.
– Én vagyok a családod – érvelt. – Csak szerettem volna, ha…
– Van családom – fojtottam belé a szót. – Nem kell erőlködnöd.
– Andriára célzol? – firtatta. Nem tetszett, ahogy kimondta a
féltestvérem nevét, mintha undorodna tőle. Andria tényleg
családnak számított, még ha nem is láttuk egymást már évek
óta. Chop és egy georgiai pincérnő egyéjszakás kalandjából
fogant, és hálát adhat az égnek, hogy nem fiúnak született, mert
az az érzésem, ha neki is fasz lógna a lába között, akkor neki is
a banda bőrmellényét kellett volna viselnie, mint nekem.
– Nem rá gondoltam.
Sadie ismét lehajtotta a fejét.
– Abel, kisfiam, szerintem nekünk kettőnknek…
– McAdams! – zengett egy mély hang. – Lejárt az idő! Álljon
fel – utasított az őr, azzal hátrahúzta a székem, hogy biztosan ne
ellenkezzek.
– Már nem vagyok Nagymenő – közöltem anyám
porhüvelyével. – Annak a faszfejnek a lába elé dobtam a
mellényemet. Talán nem vagyok szörnyeteg, csak halott, szóval
nem is baj, hogy benéztél, még ha nem is tudod, hogy mi volt a
látogatásod célja. – Felálltam, löktem egyet a székemen. Sadie
összerezzent, nagy, barna szemében szomorúság és ártatlanság
tükröződött, mintha még mindig az a tinilány lenne, aki
harminc évvel ezelőtt a világra hozott. – Nézz csak meg
alaposan, anya – mondtam, erős hangsúlyt téve az utolsó szóra,
aztán, amennyire a bilincsek csak engedték, széttártam a
kezem. – Lehet, hogy most utoljára láthatsz. – A börtönszolga
megrántotta a bilincsekhez erősített láncot, majd elvonszolt
Sadie-től.
Az anyámtól. De nem tudtam nyugodt szívvel így gondolni rá.
Hiszen van anyám, még ha nem is szólítom annak, de ő
kiérdemelte ezt a címet.
– Még valami! – kiáltottam vissza a vállam felett. – Menj,
ahová akarsz, felőlem el is tűnhetsz a föld színéről, mert már
van anyám. Grace a neve.
– Grace? – Sadie éppen olyan értetlennek tűnt, mint amilyen
én voltam, amikor felbukkant. Az őr kitámogatott a teremből, és
visszavezetett a cellámba. Nem tudtam, miért voltam ilyen
kegyetlen Sadie-vel. Talán azért, mert éppen hogy visszajött,
bárhol is volt eddig, és máris a menekülésen járt az agya. Talán
azért, mert bármi is történt vele, egyértelmű volt, hagyta, hogy
Chop megtörje.
Ha valamiben kibaszott biztos voltam, akkor az az, hogy
mindegy, az a faszszopó mivel próbálkozik.
Én nem fogok soha megtörni.
 BEAR

Fél órával Sadie látogatása után épp az udvaron töprengtem

arról, hogy mit is gondolunk a családról, amikor belém hasított
a felismerés.
A halottaknak nincs családjuk.
A gondolat, hogy nekem soha nem lesz családom Thiával,
hogy nem láthatom, hogy gömbölyödik a hasa, úgy vágott
mellbe, mint egy pisztolygolyó.
Már volt benne részem.
Megszédített ez a gondolat, akaratlanul is elcsesztem, mert
nem arra koncentráltam, hogy az udvart fürkésszem.
Lecsukásom óta csak Corppal találkoztam a Nagymenők közül,
őt pedig olyan állapotban hagytam, hogy ő legalább egy ideig
nem jelent majd veszélyt.
Mondjuk, amíg csövön keresztül kell táplálni.
De egyre közelebb voltak, ebben határozottan biztos voltam.
Szinte éreztem a levegőben a szagukat.
– Úgy látom, jólesne egy. – A mögöttem megszólaló hang
azonnal kiragadott Thiáról szóló ábrándjaimból. Egy fekete srác
állt velem szemben, olyan magas, mint én, de kétszer olyan
testes, a kezeslábasa szinte szétpattant a nyakán és a karján,
annyira feszítették az izmai.
– Kösz. – Tétovázva a dobozból kilógó cigiért nyúltam. Ha ezt
a fickót azért küldték, hogy kinyírjon, már rég az alkarja és a
bicepsze közé szorította volna a fejem, amíg szét nem hasad. Az
idegen gyufát gyújtott, a kezével védte a lángot, amíg meg nem
gyújtotta a cigimet, aztán a sajátját, majd eloltotta és a földre
dobta az elégett gyufaszálat.
– Tartsd meg! – tolta felém az asztalon a cigisdobozt.
– Kösz. – Abban biztos voltam, hogy a fickó nem akar kinyírni,
de attól még egyáltalán nem értettem, miért tesz nekem
szívességet a börtönben. Ennek mindig ára van.
– Miller vagyok – mutatkozott be az idegen. – Egy közös
barátunk kérte, hogy vigyázzak rád.
– Barát? Akkor nem túl hosszú a lista. Nincs sok barátom
manapság – ismertem be.
Miller lovagló ülésben letelepedett az asztal melletti műanyag
padra, ami meghajlott a súlya alatt.
– Ilyen helyeken muszáj barátokat szerezned. Az a hír járja,
hogy egy rakás motorost elmeszeltek valami piti dologért, és
most ide tartanak. A barátunk úgy véli, ennek te vagy az oka. –
A fickónak elképesztően mély volt a hangja, mintha egy barlang
mélyéről szólna. Hosszan beleszívott a cigarettájába. – Közös
barátunk a georgiai állami börtönben húzott ki a szarból, és
most jövök neki eggyel. Mondjuk, legalább hússzal tartozom
neki. Arra gondoltam, ha nem hagyom, hogy néhány fehér Parti
Pöcsfej, vagy minek nevezitek magatokat, kibelezzen, akkor
azzal talán valamennyire meg tudom hálálni neki azt, amit
értem tett.
– Azt hiszem, nem kell találgatnom, hogy ki is ez a mi közös
barátunk. – Mélyen leszívtam a cigifüstöt, a staubot elnyomtam
az asztalon. King három évet ült Georgiában. Miller felállt, de a
pad nem nyerte vissza eredeti formáját.
– Üzenetet küldött – mondta, miközben ő is eloltotta a cigijét.
– Mi lenne az?
Miller a szeme elé emelte a kezét.
– Ne ölesd meg magad, a lány biztonságban van.
Nagyszerű, mert ez azt jelentette, hogy a lány az ültetvényen
van, és az általam megszervezett védelme is működik. Arról szó
sem lehetett, hogy Thia Kinggel maradjon. A börtönben talán én
voltam a könnyebb célpont, de Thia is veszélyben volt, és mivel
én nem vigyázhattam rá, így King egész családja számára nagy
volt a kockázat. Megmondtam Kingnek, hogy vigye haza a lányt,
mert nem nézne ki jól a vallomásomban, ha a kerületi ügyész
össze tudna minket kapcsolni valahogy. Mert ha King másképp
is gondolta volna, és maguknál akarta volna tartani Thiát,
egyszerűen nem kérhettem tőle ekkora szívességet azok után,
hogy mennyit tett értem.
– Épp időben jöttem – jegyezte meg Miller. Az állával az udvar
szemközti kerítése felé bökött. Hátrafordultam, akkor nyílt ki a
kapu, és három férfi lépett be rajta.
Hárman az egykori testvéreim közül.
 THIA

Tízéves koromban

Két órámba telt meggyőzni Buckyt arról, hogy tekerjen el velem

a tizenkét mérföldre található zálogházba. Öt percig csak a
köveket rugdosta a cipőjével, aztán nekiígértem a legmenőbb
pecabotomat, és akkor végre beadta a derekát.
– Mennyit ad érte? – kérdeztem a magas, bozontos, elálló fülű
férfitól. Lábujjhegyre álltam, hogy rálássak a pultként is
funkcionáló üvegvitrinre, miközben igyekeztem minél
komolyabb arcot vágni. A pultra szerelt rács mögött álló fickót a
névtáblája szerint Troynak hívták. Troy felvonta a szemöldökét,
mintha most először fordult volna vele elő, hogy egy tízéves
sétált be alkudozni.
– Mi a fenét csinálsz, Thia? – kérdezte Bucky, miután megunta
a polcokon kiállított modellautók bámulását, és mellém lépett.
Amikor rávettem arra, hogy kísérjen el Logan’s Beachbe,
elfelejtettem megemlíteni, hogy pontosan miért is akartam
ennyire idejönni. Bucky szeme elkerekedett a döbbenettől,
amikor meglátta, hogy mit tettem le a pultra. – Ez a Donnie
Mcraw-öved, ezt nem adhatod el!
– Az enyém, szóval azt csinálok vele, amit akarok –
vitatkoztam. Tavaly nyertem a rodeón, ahová LaBelle-lel,
Buckyval és az apjával mentem el. Jó, a szó valódi értelmében
nem nyertem, de én voltam az egyetlen nyolcéves, aki
megpróbálta megülni a birkát, ezért nekem adták a díjat.
– Szóval? – kérdeztem a csatot vizsgálgató Troytól. Alaposan
körbeforgatta, majd a pulthoz ütögette.
– Üreges – jegyezte meg. Fél szemét becsukta, a másik elé egy
üvegcsövet emelt, és azon keresztül vizsgálgatta a csatot.
– Nem pénz kell. Cserélni szeretnék – szólaltam meg. – Azt
kérem – mutattam a vitrinben elhelyezett egyik láncra. Troyt
nem is érdekelte, mire mutatok.
– Ez csak ezüsttel borított. Nem ér sokat. Sajnálom, nem
tehetek semmit. – Troy kivette a szájából a fogpiszkálót, és azzal
hadonászott.
– Mégis, mire kell neked az a nyaklánc? – kérdezte Bucky.
Felsóhajtottam, idegesített a kérdezősködése.
– Van valamim, amit rá szeretnék tenni, ennyi. –
Visszaereszkedtem a talpamra, Troy visszacsúsztatta a csatot az
üvegpulton, ami újabb karcot hagyott a felületen.
– Mit akarsz rátenni? – firtatta a zálogos.
– Semmit. – Szomorúan megrogyasztottam a vállam. Még
egyszer rápillantottam az üveg mögött lógó ezüstláncra, aztán
ismét Bucky felé fordultam.
– Áruld már el! – kérlelte Bucky.
Elővettem a zsebemből a koponyát ábrázoló gyűrűt, az arca
elé emeltem, de csak egy pillanatra, mert nem akartam
elveszíteni. Aztán visszacsúsztattam a zsebembe, még meg is
paskoltam, hogy érezzem, ott van.
– Ezt kitől kaptad? – vágott közbe hirtelen Troy, sovány
felsőtestét amennyire csak tudta, átpréselte a rács nyílásán, a
dereka nekinyomódott az üvegpultnak.
– Ezt nem mondhatom meg – válaszoltam, és megfordult a
fejemben, hogy még a nyelvem is kiöltöm. – Gyere, Bucky! –
Megragadtam a karját, és az ajtó felé indultunk.
– Várjatok! – kiáltott utánunk Troy. – Elkapkodtam a dolgot.
Rendes gyerekeknek látszotok. Szerintem jó üzlet a csat a
láncért.
– Hiszen nem is látta, melyikre mutattam – ellenkeztem karba
tett kézzel.
Troy a fejét ingatta.
– Nem számít, sőt, tartsd meg a csatot. Így is túl sok láncunk
van, mutasd csak meg, melyiket szeretnéd. – Troy kinyitotta a
vitrint, és kiemelte az általam választott láncot. Úgy dobta át a
rácsok között, mintha el akarnám harapni az ujját. A lánc
leesett a földre, felvettem, megtörölgettem.
– Biztos?
– Határozottan. – Troy a kezével sürgetett minket távozásra. –
Menjetek, és ha valaki kérdezné, feleljétek azt, hogy Troy a
Szuperzálogban szívélyesen szolgált ki benneteket, jó? Ugye ezt
mondjátok majd?
– Aha – feleltem, bár kételkedtem abban, hogy bárki is arra
kérne, hogy értékeljem a zálogosnál tett látogatásomat.
 Troy olyan hevesen bólintott, hogy attól tartottam, leesik a
feje.
– Jól van, akkor menjetek. – Azzal utánunk intett,
visszahátrált a ketrec mögé, és megnézte, be van-e zárva.
Bucky szorosan a nyomomban volt, miközben megkerültük
az épületet, ahol a sikátor falának döntöttük a bringákat.
Kivettem a koponyás gyűrűt a zsebemből, és rácsúsztattam az
új rozsdamentesacél láncra, majd a nyakamra erősítettem, a
gyűrűt pedig a pólóm mögé rejtettem.
– Elárulod nekem, hogy mi ez? – kérdezte Bucky, amikor
odaértünk a bringához.
– Ez legyen az én titkom – feleltem cinkos mosollyal. Igazából
majd belepusztultam, hogy elmeséljem Buckynak, mi történt
Bearrel meg a motoros haverjaival a benzinkúton tett
látogatásukkor, de meg kellett várnom, hogy hallótávolságon
kívülre kerüljünk, nehogy a kisvárosi pletykagépezet
beinduljon.
Jessepben ehhez jószerével mindenki hozzátette a magáét.
– Tudok titkot tartani – biztosított Bucky. Tartotta velem a
lépést, miközben az utca felé toltuk a bringákat.
Bucky felé fordultam, és kinyújtottam a kisujjamat.
– Csak akkor mondom el, ha előtte becsületszavadat adod, és
akkor is csak azért, mert te vagy a legjobb barátom, és tudom,
hogy nem adod tovább senkinek sem.
– Én vagyok az egyetlen barátod – emlékeztetett Bucky a
szemét forgatva.
– Ha így folytatod, kapsz egy gyomrost, Bucky – hűtöttem le a
kedélyeket. Lehet, hogy idősebb volt nálam, de a korához képest
alacsonynak számított. A gyerekek folyamatosan cukkolták
emiatt, csakúgy, mint engem a rózsaszínű hajam miatt.
Másodikban összehozott minket az, hogy mindketten kívülállók
voltunk, és gyorsan összebarátkoztunk. Ebben a pillanatban
pedig szent és sérthetetlen esküt teszünk, hogy végre
mesélhessek neki a kék szemű, tetkós fickóról, aki mindent
megváltoztatott.
Bucky belekapaszkodott a kisujjával az ujjamba.
– Meg kell esküdnöd, hogy soha egy léleknek sem árulod el
azt, amit elmondok neked, és ha már öreg leszel, meg ősz, akkor
is inkább magaddal viszed a sírba ezt a titkot, és még ott sem
mondod el a szellemeknek meg az efféléknek – emlékeztettem,
mire Bucky bólintott, megrázta az egymásba akasztott ujjainkat,
és a földre köpött, ezzel szentesítve az esküjét.
– Esküszöm, de most már ne csigázz tovább, Pinky – sürgetett.
Annyira utáltam ezt a gúnynevet, hogy amikor elengedtük
egymás kezét, kinyújtottam a nyelvem.
Az útra kiérve nem ültünk fel a bringákra, hanem a
kormánynál fogva toltuk őket, így sétáltunk egymás mellett.
Kihúztam a gyűrűt a pólóm mögül, hogy Bucky alaposan
szemügyre vehesse, ide-oda forgatta a koponyát, minden egyes
részletét megvizsgálta.
– Ez valódi gyémánt?
– Szerintem az – feleltem. Nem is próbáltam palástolni az
arcomra kúszó hatalmas mosolyt.
– Hogy szerezted? – kérdezte Bucky.
 – Ezt? – Megemeltem a láncot. – Ez egy ígéret.
– Mint a kisujjas fogadkozás?
– Nem – ingattam a fejem –, ez annál sokkal komolyabb.
– Hogy szerezted meg? Elloptad? Nagyon drágának tűnik. –
Kinyújtotta az ujját, hogy megérintse, de én azonnal
visszadugtam a pólóm mögé.
– Nem, nem loptam – ellenkeztem. – Kaptam.
Bucky hosszú, drámai szünet után széttárta a kezét.
– Kitől? Elárulnád már végre, Thia?
Végig a gyűrűn tartottam a kezem, miközben felidéztem a
napot, amikor Bear besétált az életembe. Izgalmamban talán
egy kicsit túloztam, de akkor nem is sejtettem, milyen közel
járok az igazsághoz.
– Ezt a gyűrűt a világ legnagyobb és legerősebb férfijától
kaptam. Bárkinek odaadhatta volna, és ő mégis engem
választott. Ez annak a jelképe, hogy mi örökre… összetartozunk.
– Örökre? – kérdezte Bucky olyan magas hangon, mintha
tökön rúgtam volna.
Pont ebben a pillanatban száguldott el mellettünk egy
idősebb férfi egy hatalmas, ezüstszínű, magas szélvédőjű
motoron, mellette pedig, az oldalkocsiban egy ősz hajú,
aprócska nő ült. A kezünkkel ellegyeztük a port az arcunk elől,
és miközben Bucky még mindig köhögött, én ábrándos
tekintettel figyeltem a távolodó motort. Lenyűgözött a hangja, a
sebessége, az, hogy az idős nő olyan kényelmesen ült az
oldalkocsiban, hogy akár kötögethetett is volna, miközben
nyaktörő irammal száguldott el mellettem. Még akkor sem
fordultam vissza, amikor a motor már rég elkanyarodott a
szemünk elől.
– Aha, örökre – fordultam vissza végül Buckyhoz, fülig érő
mosollyal.
 THIA

Nem sok minden van ezen a világon, ami megrémítene. Az élet

maga is olyan félelmetes, hogy felesleges rettegnünk az
ismeretlentől, amikor az ismert is kifejezetten ijesztő.
Gyerekkoromban sem tartottam a mumustól meg az ágy alatt
vagy a szekrényben rejtőzködő szörnyektől.
Sokkal inkább aggódtam olyan dolgok miatt, amik valóban
megtörténhetnek.
Mint például a tornádók.
Nem mintha a szülővárosomra, a floridai Jessepre olyan
tornádó csapott volna le valaha is, ami katasztrofális károkat
okozott volna. Nekünk csak kisebb erősségű forgószelek
jutottak, amik megszaggatták a tetőket, meg kicsavartak néhány
fát.
Mégis, amióta Bear elment, a rémálmaimban egyik
katasztrófa követte a másikat, egyik súlyosabb, mint a másik.
Épületek omlottak össze, farmok, városok tűntek el…
Emberek haltak meg.
Ádáz viharok dúltak napok óta minden délután. Az ég napról
napra szürkébb és baljóslatúbb volt, mintha nekem akartak
volna üzenni, hogy sötét napok várnak rám.
A felhők csatát vívtak az égbolttal, és én is úgy éreztem,
harcban állok önmagammal. A szerelem és a fájdalom egyenlő
mértékben létezett bennem. Aztán ez a harc fizikai lett, néhány
nap alatt már az egész testem sajgott belé.
A közelgő sötét felhők bekebelezték a kék eget, a délutáni
közelgő vihar megmutatta magát. Mormogva felém gomolygott,
mintha a rémálmom kelt volna életre. Magával ragadott a
félelem, biztos voltam abban, hogy pillanatok kérdése, mikor
nyúlnak le az égből a kavargó felhők pont a fejem fölött. Már
vártam a pillanatot, hogy a tornádó lecsapjon, és az
elképzelhetetlennél is nagyobb károkat okozzon.
Elviselhetetlen károkat.
Szinte éreztem a szelet, a pusztulást, ahogy felkap és földhöz
csap újra meg újra. A tornádó számomra mindig is azt a
természeti erőt jelentette, ami a legnagyobb pusztítást tudja
véghez vinni.
Egészen addig, amíg nem találkoztam egy olyan természeti
erővel, ami mellett a tornádó reggeli szellőnek tűnik, ami
felkapott, elhitette velem, hogy repülök, miközben ide-oda
hánykolódtam, beleszédültem, aztán úgy a földhöz vágott, hogy
összetört minden csontom, az életemért kellett harcolnom.
Meg az övéért. Bear életéért.
Mielőtt az öcsém meghalt, és az anyám bele nem veszett az
őrület mélységeibe, az apám mindig késő estig kint maradt a
narancsültetvényen. Azt gondoltam, hogy az örökké rossz
öntözőrendszert javítgatja, vagy valamelyik másik,
elhasználódott, elkopott géppel foglalkozik.
Egyik este kíváncsiságból kilopóztam a házból, de nem a
generátor vagy a lyukas csövek mellett találtam rá apámra. A
földön térdelt, a telihold megvilágította könnybe lábadt szemét.
Úgy nézte a fákat, mintha nem csak gyümölcsöt termő néhány
ág lenne előtte.
De nem is igazán az lepett meg, hogy apám beszélt a fákhoz.
Sokkal inkább az, hogy könyörgött nekik.
Azért könyörgött, hogy bőséges legyen a termés, hogy a
Sunnlandio a csodával határos módon meghosszabbítsa a
szerződést, hogy legyen olcsóbb a benzin, hogy a munkások ne
sztrájkoljanak a magasabb fizetésért, hogy a meteorológusok
által megjósolt fagy kerülje el az ültetvényünket.
Végül pedig azért, hogy az anyám ismét szeresse őt.
Megszakadt a szívem érte.
Ekkor döbbentem rá arra, hogy amikor apám a
vacsoraasztalnál azt mondogatta, minden rendben van,
csillagom, az bizony hazugság volt, ahogyan azt valójában
mindig is sejtettem.
Azokon az estéken, amikor apa sokáig kimaradt, anya átvitt
az ő ágyába, ahol összebújva giccses romantikus filmeket
néztünk.
Nem a szüleim egyre jobban kihűlő házasságában, hanem
ezekben a filmekben találkoztam először a szerelem
fogalmával. Mindig nagyon felkavart, amikor valamilyen
akadály miatt veszélybe került a pár boldogsága. Imádtam a
nagy, romantikus finálékat, amikor a két szerelmes örökre
egymásé lesz. Mindig, amikor a vége főcím elindult, az anyám
sóhajtva fésülte ki a hajamat a homlokomból.
– Ugye tudod, hogy ez így nem a valóság? A film csak illúzió.
Ilyen szerelem nem létezik. – Aztán azt mondta, hogy ez az
egész irreális.
Ez ismét hazugság volt, bár ezt akkor még ő nem tudhatta.
Mert ilyen szerelem igenis létezik.
Már tízéves korom óta ott bugyogott bennem a felszín alatt
az, amit Bear iránt éreztem, és amikor ismét találkoztunk, bár
kifejezetten szar körülmények között, ledöntött a lábamról,
olyan elsöprő erejű volt, amilyet még ezekben a romantikus
filmekben sem láttam.
Volt azonban egy nagy különbség.
A mi történetünk nem happy enddel ért véget.
Bear nem rohant utánam lóháton, és nem vallottuk meg
egymásnak az érzéseinket a pityergő nézők előtt.
Nem, a mi történetünk végén Bear börtönbe került,
csökönyösen kitartott amellett, hogy őt tartóztassák le a szüleim
halála miatt, amelyért végeredményben az anyám volt felelős.
Amikor Bear ügyvédje, Bethany Fletcher elmagyarázta, hogy
Bear aláírt egy vallomást, aminek köszönhetően nem nekem,
hanem neki kell szembenéznie a volt bandatársai
fenyegetésével a börtön falain belül, nem hittem a fülemnek.
A tűzvonalba vetette magát értem.

King hazavisz.
 Maradj ott. Várj meg.
Bízz bennem.

Bethany adta át nekem Bear kézzel írt üzenetét percekkel a

letartóztatása után, miközben én még mindig úgy bámultam az
utat, mintha bármelyik pillanatban visszajöhetne. Reszkető
kézzel ragadtam meg a lapot, majd ide-oda forgattam, kerestem
az üzenet további részét.
– Nem értem – közöltem Bethanyval, miközben a
könnyeimmel küszködtem.
– Tedd meg, amit kért – felelte az ügyvédnő. – Nem kell
értened, csak meg kell hallgatnod.
– Miért tette ezt? – kérdeztem.
Bethany felvonta a szemöldökét, mintha már tudnom kellene
a választ.
– Azért, amiért a férfiak hajlandóak bármilyen nevetséges
ostobaságra. Azért, mert szerelmes!
– Ott bent nincs biztonságban. Ki kell hoznunk őt!
– Thia – lépett mellém Ray. – Nem érted? Téged akartak
letartóztatni. Bearnek legalább van némi esélye, neked viszont
semmi. Ő a bandában nőtt fel. Tudja, hogyan viselkedjen, hogy
mit kell tennie. Bethanynak igaza van. Nehéz a helyzet, de meg
kell bíznod Bearben, és közben Bethany is azért dolgozik, hogy
minél hamarabb kihozza. Mindannyian azon dolgozunk.
King is Ray mellé lépett, és a vállára tette a kezét. Én azonban
a fejemet ráztam.
 – Nekem kellene ott lennem, ő nem tett semmit. Én voltam! –
Bethanyhoz fordultam. – Én lőttem le az anyámat! Én végeztem
vele! Engem kellett volna letartóztatni! Kérem, nem hagyhatjuk,
hogy…
Bethany csettintett a nyelvével, és az ujjával fenyegetőzött.
– Kedvesem, nem így történt. Bear balesetet szenvedett a
narancsültetvénynél. A ház felé indult, mert telefonálni
szeretett volna, a mobilján ugyanis nem volt térerő. Amikor
odaért a házatokhoz, az anyád az ajtó előtt állt egy puskát
lengetve, azzal a szándékkal, hogy megöli az apádat. Bear
felkapta a verandán heverő pisztolyt, és önvédelemből lelőtte
őt, majd elmenekült.
– Nem ez történt – ellenkeztem fásultan.
– Bear vallomása szerint pontosan ez történt – szólt közbe
King. – Meg kell bíznod benne.
Megbízni? A bizalom érdekes dolog. Különösen akkor, amikor
a türelmem és a józan eszem is fogytán, a férfit, akit annyira
szeretek, olyasmiért tartóztatták le, amit én követtem el, a
szívem kiürült, és akkor ott az a dühítő üzenet, hogy menjek
vissza arra a helyre, amit mindennél jobban gyűlöltem ezen a
világon. De bíztam Bearben, és a szívem mélyén éreztem, hogy
azt teszi, ami a legjobb a számomra.
Abban viszont nem bíztam, hogy közben nem nyírják ki.
– Pihenj le, reggel majd hazaviszlek – javasolta King, és nem
ellenkeztem.
Nem is próbáltam azonnal elaludni, tudtam, képtelen lennék
rá, amikor még érezni Bear illatát az ágyneműn. Inkább helyet
foglaltam az evezős csónakban, ahol Bear bevallotta, mit érez
irántam, csak most nem kötöttem el a csónakot, nem lett volna
erőm küzdeni az áramlat ellen.
Meghúztam a félig teli whiskey-s üveget, amit a garázs feletti
lakásban találtam, és merengve figyeltem az öböl vizét. A
bársonyszínű ital égette a számat és a torkomat, lecsorgott
frissen összetört szívem mellett, és lángra gyújtotta a
gyomromat.
Esküdni mertem volna arra, hogy minden egyes kortynál
Bear csókjának ízét érzem a számban.
Áporodott levegőjű este volt, a pára apró vízcseppjei
gyöngyöztek a karomon, hogy aztán végiggördüljenek a
bőrömön.
Minden olyan gyorsan történt, mintha egy pillanat sem telt
volna el.
Hogy lehet ez?
Mennyi ideje ismertem Beart, mielőtt úgy döntött, hogy
feláldozza magát értem?
Néhány napja? Néhány hete? Néhány hónapja?
Egybefolytak a napok, mígnem látszólag megállt az idő, és
döbbenten figyeltem, ahogy Beart elhurcolják.
Nem esett jól, hogy nem mondta el a tervét, ugyanakkor
megértem, miért döntött így.
Tudta, hogy semmi pénzért nem engedtem volna, hogy
megtegye. Ha megtudtam volna, kocsiba ültem volna, és még
előtte vallomást teszek a seriffnél.
Azt nem mondanám, hogy az első pillanattól kezdve
szerelmes voltam belé, hiszen akkor még csak gyerek voltam,
de már akkor is lenyűgözött. Aznap valami megváltozott
bennem. Talán még nem szerelem volt, inkább olyan érzés,
mintha az énem egy része sétált volna ki a bolt ajtaján. Azóta,
hogy Bear gyűrűje ott pihen a pólóm alatt, kapok levegőt.
Teljes egésznek érzem magam.
Bear gyűrűjét szorítottam meg mindig, amikor Erin Flemming
szekált a suliban, és akkor is belőle nyertem erőt, amikor végül
a sarkamra álltam, és gyomorszájon vágtam. Hazaküldtek a
suliból, és szemrebbenés nélkül tűrtem, hogy az anyám egy
hónap szobafogsággal büntetett meg.
Teljes mértékben megérte.
A lövészetek előtt is megdörzsöltem a gyűrűt, hogy szerencsét
hozzon. A mai napig én vagyok a legeredményesebb sportlövő
három megyében is. Éjszaka, az ágyamban fekve pedig a gyűrűt
csókolgattam, miközben azt kívántam, hagyják abba a szüleim a
veszekedést.
Noha kiderült, hogy az ígéret, amelynek zálogát nyolc éven át
a nyakamban hordtam, csupán üres szavakból állt,
elmondhatatlanul boldog voltam, amikor Bear visszaadta a
gyűrűt.
Kivettem az ékszert az ingem alól, és ránéztem a félszemű
koponyára. A hold fénye megcsillant a gyémánton, mintha rám
kacsintott volna.
Bear minél több időt tölt a börtönben, annál kisebb az esélye,
hogy valaha is visszajön, de pontosan senki sem mondta meg
nekem, hogy mire is kellene várnom.
 Összeszorult a szívem, és epe ízét éreztem a torkomban. A
whiskey visszafelé is éppen úgy égetett, mint lefelé.
Nem szabad ezen tépelődnöm, nem szabad ezen
gondolkoznom.
De nem ülhetek itt karba tett kézzel.
Ígérd meg nekem, Ti, hogy bármi is lesz, nem mondasz le
rólam. Ezt meg kell ígérned.
A tökömbe a várakozással!
Állatias üvöltéssel feldobtam az üveget, ami forogva szállt a
levegőben, aztán egy csobbanás kíséretében az öbölbe esett, a
víz tükörfelületén apró hullámokat vetve. Mire azok elérték a
hajót, már elhatározásra jutottam. Megbízom Bearben, de azt
nem várhatja el tőlem, hogy hátradőljek, és hagyjam, hogy
mások döntsenek a sorsa felől. Az első adandó alkalommal én is
akcióba lépek.
Már csak az volt a kérdés, hogy pontosan mit is tehetnék.
 THIA

Bear lakásán vagyok. Késő van, túl késő ahhoz, hogy az

éjjeliszekrényen az eldobható telefon megszólaljon. Az oldalamra
gördülök, és felveszem.
– Halló, tessék? – kérdezem álomtól karcos hangon.
Megköszörülöm a torkom, mire a vonal végén valaki kuncogni
kezd. Végigfut a hideg a hátamon, és azonnal felülök.
– Én vagyok az, szivi. Csitt, ne szakíts félbe! Annyi mindent el
kell mondanom, de fingom sincs, hol kezdjem. Szóval mit szólsz
ehhez: sokat gondolok rád, még ha csak órák is teltek el, már
most jobban hiányzol, mint bárki vagy bármi más az életem
során. Egész eddig nem tudtam, milyen a hiány. Nem tudom,
mikor beszélhetünk legközelebb, szóval ezt el akartam mondani,
amíg lehet. Még ott vagy, Thia?
– Igen – felelem elfúló hangon. – Igen, itt vagyok.
– Szeretem, ahogy nyöszörögsz, miközben elélvezel. Szeretem,
hogy már attól nedves vagy, ha meghallod a hangom. De hiányzik
az is, ahogy a hajad végét rágcsálod, mert nem tudod, hogy mit
mondj. Hiányzik, ahogy fürkésző tekintettel próbálod kitalálni,
min is jár az eszem, pedig igazán egyszerű eset vagyok. Általában
arra gondolok, hogy milyen rohadtul gyönyörű vagy, és hogyan
tudnám leszedni rólad a ruhát. Hiányzik, hogy azt mondd, nem
vagy éhes, aztán befalod a felét annak, amit éppen eszem.
Hiányzol, nagyon is hiányzol. Hiányzik, hogy azt éreztem
melletted, én vagyok a világ közepe, és nem a világ szennye. Amíg
nem ismertelek, semmi voltam. Te adtál meg nekem mindent, és
nekem is ez a tervem veled. Túl jó vagy nekem, de szeretnélek
kárpótolni azzal, hogy én is pont ilyen jó leszek hozzád. Veled.
Miattad.
Hallgatok, ahogy kérte, de a könnyeimet nem tudom elfojtani.
– A világ egy sötét hely, de te bevilágítottad azt, és most minden
vakítóan fényes. Dutyiban vagyok… és még soha nem voltam
ilyen boldog. Hát ez nem kibaszottul vicces? Talán ez csak
picsogásnak hangzik, de ha valami történne velem, szerettem
volna, ha ezt tudod. Ezt tudnod kell.
– Én… – kezdem, de Bear belém fojtja a szót.
– Hallgass. Itt guggolok egy förtelmesen gusztustalan
fürdőszoba sarkában, az éjszaka közepén, egy eldobható
telefonon beszélek, amit a szellőzőnyílásból halásztam ki, szóval,
Thia, végig kell hallgatnod.
Bólintok, mintha azt Bear hallaná a vonal másik végén.
– Be kell vallanom valamit. Mindig beléd élveztem, amikor
keféltünk. Hónapok óta itt vagyok, régebb óta, mint amennyi
ideig mi… bármit is csináltunk. Kurvára csalódott lennék, ha nem
lennél terhes. Ha esetleg valamikor kijutok innét, ezen
mindenképpen változtatunk. Annyiszor engedem beléd a
magomat, hogy nem lesz más választásod, a gyermekemet kell
hordanod a szíved alatt. Talán soha nem javulok meg, de a
szardarab öregemmel ellentétben én jó apa lennék. Egy kislányt
szeretnék, olyan rózsaszín hajjal, mint amilyen neked van.
A szám elé kapom a kezem, hogy Bear ne hallja a sírásomat,
még a telefont is eltartom egy pillanatra, hogy szipogni tudjak.
– Ne aggódj miattam – folytatja, az ő hangja is meg-
megbicsaklik. – És az ég szerelmére, azt csináld, amit a többiek
mondanak. Van egy tervünk, Bethany azon dolgozik, hogy
kihozzon engem a rácsok mögül, de ez nem megy egyik
pillanatról a másikra. Bízz meg bennem. Bízz bennünk. Meg
tudod ezt tenni, szivi? Meg tudsz bennem bízni?
– Igen.
– Na, most már beszélgethetünk. Mesélj valamit magadról,
valamit, amit még nem hallottam. De ne olyasmit, amitől aztán
biztos felvágom az ereimet, mert nem éppen lélekemelő ez a
kóceráj.
Mosolyogva hallgatom Beart, és elmondom neki az első dolgot,
ami az eszembe jut.
– Mindig is szerettem volna egy nagy kutyát. Amikor kicsi
voltam, volt egy német dogunk, de miután az elpusztult, a
szüleim nem hoztak haza másik kutyát, hiába is akartam mindig
egyet.
– Amint kijutok, veszek neked egyet, szivi. A legnagyobbat.
– Tényleg bízol abban, hogy hazajössz? – Ezzel egyszerre
kérdezek rá arra, hogy ő bízik-e abban, hogy valaha kiszabadul-e,
illetve abban, hogy túléli-e a bent töltött időt.
– Ezt nem tudhatom. Az viszont biztos, hogy sokan próbáltak
elintézni, amikor nem volt miért élnem, de sosem sikerült nekik,
és ez jó hír.
– Ezt nem értem – ismerem be.
– Most, hogy van miért élnem, atombombát kell magukra
erősíteniük, ha ki akarnak csinálni, mert én nem fogom hagyni
magam. Thia, nem foglak elhagyni. Sem most, sem később.
Ígérem.
– Hiszek neked – felelem, és komolyan is gondolom.
– Hol vagy most? – kérdezi Bear, a hangja egy oktávot zuhan. –
Az ágyunkban fekszel?
Nem tudok ellenállni annak, ahogy a fülembe búgja, hogy „az
ágyunkban”, hanyatt dőlök, az ujjaim már a köldököm körül
kalandoznak.
– Az ágyunkban – dorombolom.
– Bugyiban és ujjatlan pólóban? – idézi fel kedvenc
alvószettemet.
– Igen.
– Remek, akkor figyelj rám, szivi. Emlékszel, amikor először
magamévá tettelek, ott, a furgonban? Emlékszel, amikor beléd
nyomtam a farkam? Olyan szűk voltál, nekem talán jobban fájt,
mint neked, amikor nekem adtad a szűz kis puncidat.
A kezem egyre lejjebb csúszik.
– Emlékszem – rebegem, miközben az ujjaim a bugyi szegélye
alá bújnak.
– Most magadhoz nyúlsz? – kérdezi Bear.
– Igen.
– Jó kislány. – Az ő hangja is meg-megbicsaklik az izgalomtól. –
Told le a bugyid, és terpeszd szét a lábadat a kedvemért.
Lerántom az alsóneműt, és szétvetem a lábam, mintha Bear itt
lenne, hogy szemügyre vehesse, ami az övé.
– Oké – suttogom.
– Emlékszel, milyen volt, amikor először megízleltelek, amikor
a nyelvem először ért a csiklódhoz, aztán meg a puncidhoz?
Emlékszel, milyen volt, amikor addig nyaltalak, amíg majd
eldobtad az agyad?
Behunyom a szemem, két ujjammal körkörös mozdulatokkal
simogatom a csiklómat, miközben élénken felidézem magamban
mindazt, amiről Bear beszél. Meleg, nedves nyelvét, az élvezettől
megfeszülő ölemet, amikor ő nem akarta abbahagyni a
nyalakodást. Egyre gyorsabban mozgatom az ujjaimat, amíg el
nem érek az orgazmus határára.
– Igen – sóhajtom.
Bear kuncog a vonal túlsó végén.
– Ne zárd össze a lábad! Emlékszel, milyen volt belemarkolni a
hajamba, amikor a fejem a combjaid között volt? – Egyre
közelebb kerülök az orgazmushoz, egyre hevesebben simogatom
a csiklómat, egészen addig, amíg már csak egy kósza szellő is
elég lenne ahhoz, hogy elélvezzek.
– Bear – nyögöm. – Én… én… annyira…
– Alig várom, hogy megint csináljuk. De most nem hagyom,
hogy a nyelvemtől elszállj – mondja Bear. Hirtelen csalódottságot
érzek.
– Nem hagyod?
– Nem, mert amikor az arcomba élveznél, felállok, és a
farkamra húzlak. Olyan keményen foglak megdugni, amíg ordítva
el nem megyünk, aztán még egyszer, meg még ki tudja, hányszor.
Egyre mélyebbre zuhanok, és amikor végre átadnám magam a
legcsodálatosabb orgazmusnak, amit a kezemmel sikerült
elérnem, mozgolódást hallok a háttérben.
– Baszki, Thia, mennem kell.
– Várj! – lihegem, meredten nézek magam elé. – Mikor…? – Nem
fejezem be a kérdést, mert nem igazán tudom, mit akarok
kérdezni.
– Szere… – Bear bontja a hívást, mielőtt befejezné a mondatot.
Csalódottan lehajtom a fejem.
– Minden rendben lesz – jelentem ki hangosan, hogy
megnyugtassam magam.
Elszálltam. Szomorú vagyok. Boldog. Ideges.
Bear hívásával ismét rátaláltam arra az érzésre, amit nem
éreztem, amióta elment, és amibe kapaszkodnom kell, amíg
vissza nem jön.
Ez az érzés a remény.
Én is bontom a hívást, a telefont odaadom Kingnek, aki beveszi
a szájába, és azonnal le is nyeli.
Ebből tudtam, hogy az egész telefonhívás csak egy álom volt.
A valóság az, hogy Bearrel egyáltalán nem szabad kapcsolatba
lépnem. Nem kereshetem őt, mint ahogy ő sem keres engem.
Nem hívhatom fel, nem látogathatom meg. King elmagyarázta,
hogy ha meglátogatnám a börtönben azt a férfit, aki megölte a
szüleimet, akkor máris nem tűnnék olyan ártatlannak, holott
Bearnek pontosan ez a terve.
 Kinyitottam a szemem, és King állt mellettem, hatalmas teste
árnyékot vetett rám, nem láttam jelét annak, hogy megevett
volna bármilyen elektronikus készüléket. Szerencsére több
ruhát viseltem, mint álmomban, póló és melegítőnadrág volt
rajtam, de még mindig kapkodtam a levegőt, és nem sikerült
teljesen túltennem magam az álmom majdnem-orgazmusán.
– Ideje hazamenned.
Haza? Felültem, és megdörzsöltem a szemem. King azt
mondta, hogy tíz perc múlva találkozunk a ház előtt, aztán
távozott. Ledobtam magamról a takarót, és kimentem a
fürdőbe, hogy lezuhanyozzak.
Hideg vízzel.
Haza?
Az hol a picsában van?
 BEAR

Hangos kürtszó jelezte, hogy vége az udvaridőnek. Épp ideje

volt. Millerrel a legközelebbi kijárathoz mentünk, közben
folyamatosan szemmel tartottuk új barátainkat.
– Maga nem, McAdams – szólt a kapunál álló börtönőr, és
visszalökött az udvarra, miután Miller belépett az ajtón.
– Mi a fasz? – Miller visszafordult, de az őr már bezárta a
kaput. Egyedül maradtam az udvaron három egykori
bandatársammal, akik egyre közelítettek. Miller együttérző
tekintetet villantott felém, mielőtt visszaterelték az épületbe.
– Boruljatok csak össze, rég láttátok egymást – vigyorgott az
őr.
– A kurva anyád! – préseltem ki a fogaim között. Az a
szemétláda őr tudta, mit művel, és afelől sincs semmi kétségem,
hogy ezért busásan megfizetik. – Miért nem csatlakozol te is? Te
se maradj ki a szórakozásból. – Az őr az ujján pörgette a
kulcscsomóját, nevetéssel nyugtázta a három támadó jelenlétét.
Gúnyos tisztelgéssel, fütyörészve vezette vissza Millert a
cellájába. A nehéz ajtó csapódása az egész udvaron
visszhangzott.
 Megropogtattam a nyakam, felkészültem az életemért folyó
harcra. Annál a piknikasztalnál értük utol egymást, ahonnan az
előbb elindultam, de legnagyobb meglepetésemre Wolf
nekitámaszkodott az asztalnak, Stone és Munch pedig helyet
foglalt a padon. Azt hittem, rögtön nekem esnek. Ugyan Miller
adott pár szál cigit, de kiszúrtam, hogy Wolf overalljának
mellzsebében is van némi bagó, így azonnal kikaptam onnét
egy levél gyufával együtt.
– Kösz a cigit – mondtam, miközben rágyújtottam, a gyufát
pedig az asztalra dobtam. – Mondjátok csak, csajok,
próbálkoztok egyet, vagy mi lesz?
A hangsúly a próbálkozáson volt.
Nem féltem ezektől a szarcsimbókoktól. Csak attól tartottam,
hogy többé nem láthatom Thiát.
Leginkább bosszantott a helyzet. Ki voltam bukva.
Annyi évet és számtalan órát fecséreltem arra, hogy a
testvéreimből jobb törvényen kívüliek legyenek, és komolyan,
ez itt a legjobb tervük?
– Ennél sokkal többet tanítottam nektek, faszfejek –
elégedetlenkedtem. – Egy nyílt udvaron akartok elintézni, a
kamerák kereszttüzében. Chopnak egy ideje már köze sincs a
valósághoz, de azért többet vártam tőle, mint ezt a három
lecsúszott alakot. – Számítottam arra, hogy felpattannak, és
pöffeszkedő mellkassal fenyegetőzni kezdenek.
Vagy valami ilyesmi.
Munch és Stone lehajtotta a fejét, Wolf cigire gyújtott volna.
De mielőtt a gyufa lángja a papírhoz ért volna, behúztam neki
egyet, ami teljesen kiütötte.
Mindig is jobban értettem a védekezéshez.
– Chop küldött minket, de nem azért, hogy kicsináljunk, te
barom – morogta a földön fetrengő Wolf az arca elé szorított
keze mögül.
– Akkor mi a faszomért jöttetek? Csiklandozni fogjuk
egymást? – Az orromon fújtam ki a füstöt, és ugyan fogalmam
sem volt arról, hogy mire számíthatok az elkövetkezendő
percekben, megnyugtatott az ismerős konfliktus.
Csak nyugodtan. Mintha otthon lennék.
Minden egyes pillanattal nőtt bennem az adrenalin nyomása,
amíg csak azt nem éreztem, hogy akár egy teherautót is
könnyedén fel tudnék borítani, ha úgy alakulna.
Vagy le tudnám győzni mindhármukat egyszerre.
– Nem, tényleg azért küldött minket, hogy kicsináljunk, de
nem ezt tesszük – magyarázta Munch, aztán felsegítette Wolfot.
– Csak nem szembementek a főni akaratával? – csettintettem
a nyelvemmel. – Most komolyan csalódtam bennetek.
Kifejezetten fos tanár lehettem, ha idejutottatok.
– Nem megyünk szembe a főnök akaratával – szólt közbe
Stone. Ő is felállt a padról. – Mert már nem ő a főnökünk.
– Ezt megismételnéd? – Miféle alternatív valóságba
csöppentem?
Wolf elvette a kezét a szeme elől, a szemhéja már kezdett
dagadni, aztán lehúzta az overallja cipzárját. A mellkasát
korábban teljes egészében a Nagymenők címerét ábrázoló
tetoválás borította, most azonban gennyedző sebhelyek, varok
és bőrcafatok látványa borzasztott el, a tetoválásból alig maradt
valami. Elfintorodott az arca, amikor felhúzta a cipzárt.
– Mi a fasz? Ezt Chop művelte? – kérdeztem Wolf mellkasára
mutatva a cigimmel. Ő a fejét ingatta, közben Munch és Stone is
megmutatta leégetett tetoválásaikat.
– Nem, mi csináltuk.
– Miért? – kérdeztem. Képtelen voltam elhinni, hogy a
Nagymenők három leghűségesebb katonája a banda ellen
fordult. – Mi a szart művelt Chop, ami miatt majdnem
felgyújtottátok magatokat?
– Stone, meséld el neki… – mondta Munch bátorító
biccentéssel. – Így legalább tudni fogja, hogy komolyan nem
akarunk semmi bajt.
– Képtelen vagyok rá. – Stone az öklével a nyitott tenyerébe
csapott, és a fejét rázta. A tekintete ködössé vált, a száját a fogai
közé szívta, és lassan előre-hátra dülöngélt, mintha próbálná
rávenni magát arra, hogy megossza velem azt, amit nem
szeretne elmondani. Stone azért kapta ezt a nevet, mert nem
ismert kegyelmet, ha valakit ki kellett nyírni, kőből volt a szíve.
Az a fajta fickó, aki alig húzta le a kesztyűjét, még a test sem
hűlt ki, de már azt kérdezgeti, hogy ki éhes rajta kívül. Most
azonban kurvára furdalt a kíváncsiság, hogy mi történhetett,
ami miatt a sírás kerülgeti.
– Menni fog, haver, csak mondd el neki – biztatta Wolf is.
– A Proccos Parti Picsák mindegyike kurva – motyogta Stone,
mintha emlékeztetnie kellett volna magát erre a tényre.
– Komolyan? Em ennyit jelentett a számodra? Csak egy rohadt
kurva? – csattant fel Wolf, a könyökét a térdére támasztotta.
– A francba, dehogyis! – tiltakozott Stone. A homlokát az
asztalra fektette, megdörzsölte simára borotvált fejét, a
halántékát díszítő, háromágú szigonyt ábrázoló tetoválás körül
izzadságcseppek gyöngyöztek. – Ő… Bassza meg! – Stone olyan
hirtelen állt fel, majdnem feldöntötte az asztalt. – Hiszen ők
tényleg ribancok. Ingyenélő ribancok. Ezt te is tudod. Mind
tisztában vagyunk vele. – Stone fel-alá járkált, a kezét tördelte,
hol rám nézett, hol lehajtotta a fejét. – Kérdés nélkül leszopják
az embert, vagy hagyják magukat megrakni. Ha csak egy
mukkot is szólnak, húzhatják a csíkot. Nem mondhatnak nemet.
Nem tagadhatják meg magukat a bandatagoktól. A csajok éltek-
haltak a buliért meg kalandért, amit a banda jelentett a
számukra.
– Az utóbbi időben leginkább haltak – szúrta közbe Munch,
miközben cigire gyújtott.
– Mi a faszomról van szó?
Stone arcán nem látszódott érzelem, de a szemében ott ült a
fájdalom, még soha nem láttam ennyi érzelmet a tekintetében,
pedig már több mint tíz éve ismerem.
– Emről van szó.
– Emről? – Nem emlékeztem ilyen nevű PPP-re.
– Aha. Éjfekete haja volt, és szokatlan, lilás-szürkés szeme.
Nem sokkal azután csatlakozott a bandához, hogy te leléptél.
Nem volt hová mennie, az anyja valami balesetben halt meg.
Nem számít. Sokat beszélgettünk a bulikon, miután mindenki
szétcsapta az agyát. Nem olyan volt, mint a többi lány. Ő tényleg
figyelt rám, és kedvelt is. Egész közel kerültünk egymáshoz. –
Stone hatalmasat sóhajtott. – Túl közel. Ő az én csajom volt.
Bármit is csinált a többi bandataggal, mielőtt bejött volna a
szobámba, ő akkor is az én csajom volt.
– Akkor mi a fene történt? – Ebben nem volt semmi furcsa. Az
évek során nem egy Parti Picsából lett tisztes feleség. Hiszen
Sadie is pont ilyen volt.
– Valahogy Chop fülébe jutott a dolog, bár nem is igazán
tartottuk titokban. Megtudta, hogy ki akartam menekíteni a
lányt a bandából és az ezzel járó életből, hogy tiszta lappal
indulhasson. Chopnak nem is kellett volna foglalkoznia ezzel.
Nem én lettem volna az első bandatag, aki ezt csinálja. Még csak
a kibaszott nevét sem tudta. De Chop a banda szabályait és
törvényeit az éppen aktuális hangulata szerint változtatta meg,
így hirtelen a Parti Picsákból nem lehetett bandafeleség.
– Folytasd! – szóltam közbe, de igazából biztos voltam abban,
hogy tudom, mi lesz a sztori vége. Chop esetében ugyanis
minden sztori ugyanúgy ért véget, és az emberek többsége nem
érte meg a sztorik végét.
Wolf egy újabb cigire gyújtott, aztán Stone-nak adta, aki
folytatta a történetét.
– Chop behívott az irodájába. Megkért, hogy csukjam be az
ajtót. Helyet foglaltam, ekkor vettem észre az asztal alól kilógó
tűsarkút. Tudtam, hogy Em az. Én vettem neki azt a kicseszett
cipőt. – Egy pillanatra elhallgatott, megtörölte a kézfejével a
száját. – Megkérdeztem, hogy miért hívatott, de közben nem
tudtam, hogy elhányom magam, vagy kinyírom az öreget, vagy
mindkettő. A faszfej egész végig mosolygott. Nem siette el a
dolgot, tudta, hogy ezzel kínozhat engem, és élvezte.
– Faszszopó – kiáltott fel Munch az asztalra csapva.
– Folyton csak azon töprengtem, hogy mivel érdemeltem ki
ezt a büntetést, de nem jutott semmi az eszembe – folytatta
Stone. Visszaült a padra, a homlokát az asztal szélének
támasztotta, és a talajnak mesélte tovább a történetét. – Jó
katona voltam, a legjobb. Soha nem kérdeztem vissza, azt
tettem, amit mondott.
– Fejezd be a történetet, már nincs sok vissza – szólalt meg
Wolf.
Stone szívott egy slukkot a cigijéből, és egy könnycsepp
gördült le a szemzugából. A fickó fütyörészve gyilkolt, most meg
egy Parti Picsát sirat? Ennek semmi értelme.
– Chop azt mondta, hogy nem szeretne semmit tőlem, csak
szeretne mutatni valamit. Megkérdeztem, mit. Azt felelte: hogy
hogyan mennek itt a dolgok. – Stone beleharapott az ajkába, az
arca egyre vörösebb lett, ahogy a szomorúsága haraggá nőtte ki
magát. Az én szívem is hevesebben kezdett dobogni. – Pánikba
estem, mert a pisztolyomat a szobámban hagytam, de sosem
hittem volna, hogy egyszer meg kell védenem majd magam a
főnökkel szemben, mert jó katona voltam. Kurva jó katona.
– Tudom, hogy az voltál – helyeseltem.
– Belemarkolt Em hajába, aztán lehúzta a fejét a farkáról. Em,
miért vagy ilyen tiszteletlen a vendégünkkel? Em rám nézett, a
száján még ott csillogott Chop nedve. A szeme megdagadt, az
alsó ajka felhasadt, vér szivárgott az állán. Azt hittem, ott és
akkor elhányom magam, de aztán megpillantottam a félelmet a
szemében. Nem is félelem volt igazából. Üres volt a tekintete,
mintha már fel is adta volna. Nem tudom, mi történt, mielőtt
odaértem, de biztos, hogy olyan durva lehetett, hogy Em biztos
volt abban, nem menekülhet. Ez volt az egészben a legdurvább.
És igaza volt. – Stone elsírta magát, mire Munch átkarolta a
vállát.
– Megígérem, hogy elintézzük azt a szemétládát.
– Chop azt mondta, hogy jó lenne, ha a katonák ezután is
katonák maradnának, és nem szeretnének bele ezekbe a
geciputtonyokba, akik a banda minden tagjának faszán
megpördültek vagy ezerszer. Megkérdeztem Choptól, hogy mire
ez az egész. Nem értettem semmit. Ő volt a főnök. A királyom. A
Nagymenők az utcáról mentettek meg, és volt valami, amiben
hihettem. Bármi is lett volna, soha nem tettem neki keresztbe.
Miután te elmentél, én mellette maradtam, hiába tudtam, hogy
nincs igaza. Nem azért maradtam, mert egyetértettem vele,
hanem mert arra tanítottál, hogy ne kérdőjelezzük meg a főnök
döntését, és én követtem az utasításaidat.
– Folytassuk a sztorit – kértem, mert nem akartam tovább
várni, úgyis tudtam, mi a sztori vége.
– Egy ilyen kurva nem lehet a családod, mondta Chop, a banda
tagjai a családod. Egy kurvát bármikor lecserélhetsz egy
másikra. Csak akkor vettem észre, hogy fegyver van nála,
amikor Em fejéhez emelte. Látod? Épp most élveztem bele a
torkába, folytatta, és ez a ribanc azzal hálálja meg, hogy
összevérzi a farkam. Aztán meghúzta a ravaszt.
 – A kurva életbe! – kiáltottam fel. Már én sem bírtam egy
helyben maradni.
Wolf odalépett hozzám, és szinte suttogva folytatta, mintha
nem akarná még jobban felkavarni Stone-t.
– Ez még nem minden.
– Ezt hogy érted? Az a faszfej a szeme láttára nyírta ki Stone
csaját, hogy valami perverz leckét tanítson neki a családról?
– Messze nem ez a történet vége.
– Ne csigázz már, a francba! – Eszembe jutott, hogy mennyire
felfordult a gyomrom, amikor Chop meggyötörte Thiát. Akár ő
is lehetett volna, akár őt is meggyilkolhatta volna.
– Nem csak Emet nyírta ki. – Wolf hátranézett Stone-ra, aki
mélyen lehajtott fejjel ült.
– Egy másikat is kinyírt? – kérdeztem, mert nem értettem, mi
a francért végezne két PPP-vel.
– Nem, testvérem… – ingatta a fejét Wolf. – Mindegyiküket
kicsinálta.
– Azt a kibaszott kurva életbe! – Visszarogytam a padra, Wolf
pedig leült mellém.
– Levettük a mellényt, és leégettük a tetkót a bőrünkről, mert
a főnök, az igazi főnök, nem művel ilyen borzalmakat. Nem
ölné meg azt, akit szeretsz. – Wolf a szemembe nézett, hogy
tudjam, őszintén beszél. – Most már megértem, hogy miért
léptél le. Mert választanod kellett a banda és a választott
családod között, és ez nincs rendjén. – Megrázta a fejét. –
Baromira nincs rendjén.
– Kivégezte őket – szólalt meg Munch. – Az udvaron, egyiket a
másik után. Megpróbáltuk megállítani. Az egyik újoncot lábon
lőtte, aztán azt mondta, törődjünk a magunk dolgával, ő pedig a
sajátját intézi.
– Miért nyírta ki a Parti Picsákat? – Szegény, ártatlan lányokra
gondoltam, akiknek annyi bűnük volt csak, hogy egy olyan
világhoz szerettek volna tartozni, amihez nem kellett volna.
– Fogalmunk sincs. Csak annyit tudunk, hogy kihívta őket az
udvarra, és fegyvert szorított a fejükhöz. Ordibált velük, azt
kérdezte, hogy ő hol van, de amikor a lányok visszakérdeztek,
hogy kicsoda, vagy csak közölték, hogy nem tudják, fejbe lőtte
őket, a vérző testüket pedig a medencébe lökte.
Ennek hallatán a kezembe temettem az arcom.
– Chop addig nem állt le, amíg mind meg nem halt – fejezte be
a történetet Wolf, aztán az egyik cigijével meggyújtotta a
másikat.
– Az egész olyan kibaszott gyorsan történt – vette át a szót
Munch. – Az egyik pillanatban még minden rendben volt, a
következőben meg már kinyírta a Parti Picsákat. Amikor
végzett, motyogva fel-alá járkált, aztán bezárta magát az
irodába. Amikor előjött, úgy csinált, mintha mi sem történt
volna. Az újoncokkal feltakaríttatta a testeket, aztán
biliárdozott egyet. Az egész rohadt bizarr volt.
– Megölte a csajomat – nyöszörögte Stone.
Beletúrtam a szakállamba, és Stone felé fordultam.
– Chop az én csajomra is rászállt, jóval azelőtt, hogy az enyém
lett volna – ismertem be. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én
tudom, milyen érzés minden egyes pillanatban attól tartani,
hogy egy nap megtörténik. – Emlékszem, amikor Gus Thiát mint
egy véres csomagot hagyta ott King küszöbén, és annyira
felcseszett, hogy azt hittem, felrobbanok.
– Először is, kurva hihetetlen, hogy pont neked lenne csajod,
de ezt majd megbeszéljük akkor, amikor már nem lesz sürgősen
megoldandó problémánk. – Wolf mosolya eszembe juttatta,
hogy egykor milyen közel álltunk egymáshoz. Az, hogy egy
asztal mellett beszélgetünk, bármennyire is borzalmas a téma,
ismerős, otthonos érzés volt.
– Kilencen égettük le magunkról a tetkókat a PPP-k
lemészárlása után. Mi hárman, Gus, Chump és még néhányan.
Adta magát a lehetőség, amikor Chop kiadta az utasítást, hogy
intézzünk el a börtön falai között. – Munch körülnézett, nem
hallgatózik-e valaki. Az udvaron csak egyetlen őr állt, és ő is a
túloldalon, annál a kapunál, ahonnan a bandatagok bejöttek.
Bőven hallótávolságon kívül volt.
– A lehetőség mire? – kérdeztem vissza, mert nem volt
világos, hogy miért követik Chop parancsait, ha egyszer már
nem bandatagok.
– Chop háborút akar indítani ellened – jelentette ki Munch.
Kézfogáshoz nyújtotta a tenyerét, majd maga mellé ejtette a
karját. – Szükséged lesz hadseregre.
Stone végre felemelte a fejét.
– Mi vagyunk a hadsereged.
– Ezt nagyra értékelem, de lehet, hogy idebent kell
háborúznunk, mert elvileg éppen azon dolgoznak a többiek,
hogy kivigyenek innen, de ha az nem jön össze, akkor kemény
idők várnak rám – magyaráztam, miközben letöröltem a
homlokomról az izzadságcseppeket.
– Amiatt a csaj miatt vagy itt, nem igaz? – kérdezte Munch. –
Mert te nem olyan vagy, aki kinyírna két civilt.
– Aha. – Szívtam egy mély slukkot. Még soha nem vágytam
ennyire a nikotinra. – Inkább én, mint ő. Bármikor megtenném
még egyszer. Aláírtam a vallomást, szóval az a helyzet, hogy egy
ideig nem megyek innen sehová.
– Ezt bízd csak ránk, haver. – Munch arcára cinkos mosoly ült
ki. A kölyök mindig tudja, hogyan másszon ki a szarból, szóval
nem lepne meg, ha valahogy ki tudna juttatni a rácsok mögül. –
Mi sem tétlenkedtünk.
– Munch arra céloz, hogy a csajszi, akit régebben dugott, most
a bizonyítékokat kezeli a megyei ügyészségen – magyarázta
Wolf.
– Így igaz.
– Aha, és úgy tűnik, hogy a gyilkosságnál használt
fegyvereknek egyszerűen nyoma veszett. – Munch úgy csinált a
kezével, mintha bűvészkedne. Persze, az ujjlenyomataim ott
voltak a fegyveren, de azért így is elég nagy léket sikerült ejteni
az ügyész vádján.
– De ott van az aláírt vallomásom.
– Már nincs – nevetett Wolf. – Ez is egy érdekes sztori. Úgy néz
ki, hogy a vádat képviselő ügyésznél nyoma veszett az iratnak.
A vén és szenilis bíró, aki sokkal tartozik nekünk azért, hogy
elüldöztük a lánya vőlegényét a városból, meg arra esküszik,
hogy egyszer sem látta a dokumentumot – részletezte cinkos
kacsintással, aztán mosolyogva ingatni kezdte a fejét. – Úgy néz
ki, hogy a dögös, de nem kifejezetten tiszta lapokkal játszó
ügyvéded a halottkém jelentését íratta át úgy, hogy egymásnak
ellentmondó tényeket tartalmazzon. Már be is adta a kérelmet
azért, hogy ejtsék az ügyet, szóval egyelőre csak várnunk kell.
Munch az ujjait ropogtatta, és a jobb füle mögé tűzött egy szál
cigarettát.
– Az a ribi egy álnok kígyó, és bárcsak egyszer
meghálálhatnám neki, hogy milyen pöpecül néz ki azokban a
miniszoknyákban, azzal, hogy szétkúrom a puma seggét.
Néhány alkalommal ő volt az ügyész, amikor én a
tárgyalóterem rossz oldalán ültem, és komolyan mondom, nem
érdekelt, mennyit kapok, amíg az asztala fölé hajolt, hogy a
papírjai között keresgéljen.
Mindhárman felnevettünk, és még Stone arcán is átszaladt
egy mosoly.
Minden normális volt.
Vagyis ennél sosem volt normálisabb az életem.
Az volt az érzésem, nem ez az utolsó alkalom, hogy Bethany
Fletcherrel együtt kell dolgoznom.
Hevesebben, izgatottabban, erősebben vert a szívem, ha arra
gondoltam, hogy kijutok innen, és ismét láthatom Thiát.
Aztán hirtelen összeraktam a képet.
– Tudom, hogyan intézzem el az öregemet. – Lassan, elnyújtva
beleszívtam a cigimbe, minden gondolatom a reggeli váratlan
látogatómra összpontosult.
– Hogyan? – hajolt közelebb Munch.
 – Nem hogyan. Kivel – helyesbítettem.
– Jól van. Akkor kivel? – Wolf sem akart lemaradni egyetlen
részletről sem.
– Azt mondtátok, hogy Chop azt akarta tudni a Parti Picsáktól,
hogy hol van valaki. – Elnyomtam a cigit, és lesimítottam a
szakállam. – Azt hiszem, tudom, kire gondolt.
Itt, a megyei börtönben, egy olyan napon, amikor mintha az
ádázan tűző nap kegyetlenül meg akarná büntetni a
földlakókat, bensőm egy törött darabkája a helyére került.
– Mit mondasz, haver? Szeretnél új katonákat, hogy ismét
mellényt viselhessünk? Hogy ismét hihessünk ebben a szarban?
– kérdezte Munch, miközben elnyomta a csikket az asztalon. –
Alapíthatnánk egy új klubot, ahol végre minden úgy működne,
ahogy kellene.
– A faszom sem akar ismét mellényt viselni – hűtöttem le a
kedélyeket az ujjaimat ropogtatva. – Annak már vége. Én nem
leszek a vezetőtök, nem leszek a főnökötök. Én is olyan katona
leszek, mint ti. Együtt megyünk harcba, hogy kicsináljuk azt a
geciládát.
Lehet, hogy hivatalosan nem leszünk motoros banda.
De háborúba megyünk.
 THIA

– Azt hittem, a narancsültetvényre viszel – jegyeztem meg,

amikor King leparkolt egy országúti motel parkolójában,
valahol félúton Jessep és Logan’s Beach között.
– Én is, de Bear nem akarja, hogy egyedül maradj ott. Intézett
valakit, aki vigyáz majd rád. Itt találkozunk.
– Ki az? – kérdeztem, de King már ki is szállt a furgonból, és
kinyitotta az egyik motelszoba ajtaját.
Úgy tűnt, órákig várunk, pedig talán percek teltek el, amíg
végül kopogtattak az ajtón. King a szája elé emelte a
mutatóujját, aztán lassan a függönyhöz lépett, a vastag anyag
takarásából kilesett a foltos ablaküvegen. Úgy tűnt, örül annak,
aki érkezett, mert kinyitotta a biztonsági reteszt, majd elforgatta
a kulcsot a zárban. Résnyire nyitotta az ajtót, aztán félreállt,
hogy beléphessen a látogatónk.
Nem kicsit lepődtem meg.
Egyáltalán nem rá számítottam.
Egy újabb tagbaszakadt motorosra számítottam, valakire,
akin látszik, mennyire kegyetlen, és tele van varrva halálfejes
tetkókkal. Erre egy törékeny, szőke lány állt előttem.
 Egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy lány vigyáz majd
rám.
– Ezt a lepratelepet! – mondta tompán, amikor belépett King
mellett. A tekintete bejárta a szoba egészét, miközben King
bezárta az ajtót, és ismét kinézett az ablakon.
– Biztos, hogy nem követtek? – kérdezte King, de a lány nem
törődött vele, úgy szaladgált a szobában egyik faltól a másikig,
mint egy nyitott ablakot kereső légy.
– Tudod, hogy évente hányan betegszenek meg az ilyen
koszfészkekben? – A lány leplezetlen undorral vette szemügyre
a fürdőszobát. – A motel korát és az ágyak mennyiségét
tekintve, amit a parkolóhelyek és a takarítókocsik száma
alapján becsültem meg, gyakorlatilag nincs olyan pontja ennek
a szobának, vagy ha már itt tartunk, bármelyik szobának ebben
az épületben, amit ne mocskoltak volna be valaha ondóval vagy
széklettel. – Mindezt egy szuszra mondta végig.
Körbejárta a szobát, a lámpa villanyvezetékétől kezdve a
szegélylécekig mindent alaposan megvizsgált. Nem sokkal volt
idősebb nálam.
– Tudtátok, hogy az ételmérgezések kétharmadánál valójában
nem is ételmérgezésről van szó, hanem a kezünkön tanyázó,
gyilkos egysejtű organizmus ugrik rá a kajánkra, onnan pedig a
szánkba meg az emésztőrendszerünkbe, hogy aztán ott, ha
mázlija van az embernek, akkor csak emésztési zavart és
bélgörcsöt okozzon, peches esetben meg hirtelen és idő előtti
halált? – A lány a fejét ingatta. – Belehal az ember a
hasmenésbe.
 Kezdett megfájdulni a fejem.
A lassú, vidéki életet biztos, hogy Jessepben találták ki, ahol
az élet lassabban cammogott, mint egy közúton haladó traktor.
Ez a lány meg olyan sebességgel robogott körbe a szobában,
mintha gyorsított felvételt néztem volna.
– Rage! – csattant fel King. A lány hátrafordult a fürdőszoba
ajtajából, ahol az ajtó keretét vette szemügyre. – Szerinted
követett valaki?
A lány felhorkant, mintha King valami elképzelhetetlen
dolgot mondott volna.
– Ha valaki követett volna, azt lekoptattam volna. Ha valaki
követett volna, akkor nem ebben az ótvaros motelszobában
lennék, és közben nem azt találgatnám, hogy milyen
mikroszkopikus lény tör majd az életemre. – Megmarkolta a
hátizsákja pántjait. A zsákon hatalmas fehér betűkkel a LEE
COUNTY KÖZÉPISKOLA volt olvasható. A lány a kopottas
álmennyezetre emelte a tekintetét. – Te ennél sokkal jobban
ismersz.
– Tényleg Rage-nek hívnak? – Igyekeztem leplezni a
meglepettségemet és a zavaromat. Rage alig volt magasabb
százötven centinél. Rózsaszín, testhez simuló pólót viselt, amin
valami szöveg szerepelt arról, hogy szerdánként rózsaszínt kell
viselni, és egy levágott szárú rövidnadrágot és tornacipőt vett
fel hozzá. – Bear barátja vagy? – kérdeztem, bízva abban, hogy
sikerül kisilabizálnom, mi az isten folyik itt.
A lány úgy fordult felém, mintha most vette volna észre, hogy
én is a szobában vagyok. Végigmért, aztán kedvesen
elmosolyodott. A mosoly azonban nem arról tanúskodott, hogy
a lány olyan barátságos vagy közvetlen lenne, mint ahogy azt a
ruházata és az elevensége sugallná. Ez a mosoly csak látszat
volt. Egy begyakorolt gesztus.
Abból is a leggyengébb.
Úgy nézett ki, mintha fájna valamije.
Rage visszasietett az ajtóhoz, hogy kinyissa. Először azt
hittem, el is megy, de csak annyit csinált, hogy kiakasztotta a
műanyag „NE ZAVARJANAK” táblát a kilincsre, aztán becsukta
az ajtót, és ismét felénk fordult.
– Igen, Rage a nevem, de nem Bear barátja vagyok. Azzal
vagyok jóban, aki a legtöbbet fizet, és ebben a pillanatban ez a
személy King és Bear. – A hüvelykujjával Kingre mutatott. –
Rage egyébként a Regina beceneve.
– Ez nem igaz – kérte számon King a lányt.
– Jó, tényleg nem. – Rage eltüntette az arcáról a hamis
mosolyt. – Az a helyzet, hogy a nevemnek esetlegesen köze lehet
ahhoz a többé-kevésbé extrém dühkezelési problémához,
amitől egyidőben vagy szenvedtem, vagy nem, de talán még a
mai napig is megvan.
Ránéztem, de nem mondtam semmit. A döbbenettől nem jött
ki hang a torkomon.
– Ugye nem itt fogunk lakni? Én nem egy bárdolatlan motoros
vagyok. Nem tudok bekuckózni egy olyan ágyba, amiről tudom,
hogy organizmusok élnek, szaporodnak és virulnak benne,
vagy amire rászáradt a nemzőszervek váladékának nyoma. –
Rage-et kirázta a hideg. – A törülközőkről nem is beszélve.
 – Most akarsz aludni? – kérdezte King.
– Nem – felelte Rage unottan, közben összeráncolt orral a
mennyezetet pásztázta. – Jobban jártam volna, ha azt mondom,
követtek, és akkor azonnal megpattantunk volna ebből az
átkozott Bates Motelből. – Elkerekedett a szeme. – Ó, te jó ég! Az
ott penész! – kiáltott fel az ajtó melletti repedés körül sorakozó
fekete pöttyök láttán. Előrehajolt, a kezét a torkához kapta,
mintha hirtelen fuldokolni kezdett volna. Minden egyes
lélegzetvétele hörgős, váladékos zihálásnak hatott. – Nem kapok
levegőt! A penész miatt asztmarohamot kaptam! Hol az
inhalálóm?
– Miben segíthetek? – Odasiettem Rage-hez, abban bíztam,
hogy valahogyan sikerül megmentenem az életét.
– Valaki felrobbantott egy raktárat Ocalában. Az te voltál? –
firtatta King. Őt nem hatotta meg Rage állapota.
Rage vigyorogva kiegyenesedett. Balra kellett húzódnom,
hogy ne találjon el a lófarka. Hirtelen megfeledkezett a
rohamáról, sötét, nagyra tágult pupillákkal nézett Kingre,
mintha most szívott volna fel az orrába valamilyen drogot.
– Hát az maga volt a gyönyör, nem igaz? – Rage izgatottan
ugrándozott és tapsikolt. – Az eddigi legjobb munkám. Mint egy
szimfónia. Bámulatos.
– Rage, egy épületet robbantottál fel, nem te lettél az új
Mozart – gúnyolta King a lányt, aki még mindig ábrándozva
tekintett a távolba.
– Mozart egy zseni volt, egyszerűen másképp látta a világot. –
Felemelte a kezét, és úgy lengette, mintha egy láthatatlan
zenekart vezényelne. – Mint ahogy én is.
Most Kingen volt a sor, hogy a szemét forgassa.
Rage leejtette a kezét, és toporogni kezdett. A mellkasához
szorította a hátizsákját.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de ha még sokáig itt kell
maradnom, akkor sajnálatos módon felrobbantom ezt a
kibaszott motelt, és belőled sajnálatosan járulékos veszteség
lesz, pedig rohadtul tetszik a hajad, szóval nagy kár lenne érted,
pláne úgy, hogy elvileg én felelek a testi épségedért.
– Ő az? – kérdeztem Kingtől. Nem érdekelt, hogy Rage is
hallja.
King ujjai elfehéredtek, alig tudta visszafogni magát, hogy ne
ossza ki a lányt, miután beszólt neki.
– Te… jó… ég! – kiáltott fel Rage. – Azt hiszem, a penész ott, a
sarokban megmozdult. Húzzuk el a csíkot, mielőtt
meggondolom magam, és mégsem akarom a hercegkisasszonyt
istápolni.
King vezetésével elhagytuk a szobát.
– Micsoda buli lesz! – kiáltott fel cinikusan Rage, amikor
beszállt a furgonba. A táskáját King mellé hajította, beült a
középső ülésre, aztán én is helyet foglaltam mellette, és
elindultunk Jessep felé.
Bear értem ment börtönbe, miattam ment börtönbe. Ha azt
akarja, hogy menjek haza, és hogy Barbár Barbie vigyázzon
rám, akkor így lesz.
A fülem mellett pukkant ki Rage rágóból fújt lufija. Olyan
erősen haraptam az ajkamba, hogy majdnem kiserkent a
vérem.
– Izzadságszag van – panaszkodott, majd minden szellőzőt
maga felé fordított. Bíznod kell benne, emlékeztettem magam.
Amúgy nem is olyan hosszú időről lesz szó. Mármint
természetesen nem lehet hosszú idő, hiszen Bear hamarosan
szabadul, és minden rendben lesz.
Ezt ismételgettem magamban. Mire elértük Jessep határát,
majdnem el is hittem.
Majdnem.
 THIA

Mintha egy emberöltő telt volna el azóta, hogy Jessepben

jártam. Én legalábbis így éreztem, pedig nem volt az olyan
régen.
A rothadó narancsok bűze most mégis erősebbnek tűnt, Rage-
nek a szája elé kellett kapnia a kezét, amikor elhaladtunk az
ÜDVÖZÖLJÜK JESSEPBEN! tábla mellett. Nem tudom,
lehetséges-e, de a földutak döcögősebbek lettek, a furgon ide-
oda zötykölődött, ahogy – hiábavalóan – igyekeztem kikerülni a
kráter mélységű kátyúkat és a sziklákat.
Otthon voltam.
Még mindig így gondolok erre a helyre?
Nem kifejezetten.
Elhaladtunk a kis kereszt mellett, ami azt a helyet jelölte, ahol
Kevin Little a felborult John Deere traktorja alá szorult, és
belefulladt a sekély vizű öntözőcsatornába. Én Kevint nem
ismertem személyesen, de a családját igen. A kereszt azóta ott
áll, amióta az eszemet tudom. Vadvirágok hervadoztak
körülötte, félig leeresztett lufik gabalyodtak egymásba, talán a
lufik madzagjai tartották csak össze a kereszt megvetemedett
fáját.
Korábban a kereszt volt az első jele annak, hogy hazaértem.
Miután lekanyarodtam a főútról a Jessepbe vezető földútra, a
kereszt látványa volt az első, amitől úgy éreztem, körülölel az
otthon kellemes melege.
Most azonban nem ez volt a helyzet.
Ismerősnek ismerős volt, de egyáltalán nem éreztem
otthonomnak.
Nem tudom, hogy mikor változott meg a dolog. Amikor a
szüleim meghaltak, és én elmenekültem? Vagy már jóval
azelőtt, csak nem vettem észre?
Jessepben a gazdák gyermekei vagy maguk is gazdák lettek,
vagy egy gazdához mentek feleségül. Már nagyon fiatalon
tisztában voltam azzal, hogy nekem kell átvennem a családi
narancsültetvényt. Ez volt az egyetlen dolog, amit biztosan
tudtam. Nem mintha ez lett volna az álmom, de igazából soha
nem is tekintettem úgy a kérdésre, hogy most tetszik-e, vagy
sem. Nem volt választásom, szinte tényként kezeltük. Nem
tervezgettük azt, hogy melyik egyetemre menjek. A felsőfokú
oktatásom kimerült volna abban, hogy eljárok a helyi iskola
ebédlőjében tartott esti üzleti kurzusokra, amiért valamiféle
oklevelet is kaptam volna.
Aztán a szüleim meghaltak, én pedig úgy lettem az ültetvény
kezelője, hogy jelentkezhettem volna akár egy ilyen kurzusra is.
Igyekeztem mindazt, amit megtanultam a szüleim mellett, most
a gyakorlatban is alkalmazni, hogy megmenthessem a
gazdaságot, de egyik napról a másikra összeomlott minden, egy
szempillantás alatt semmivé lett az egész.
Elbuktam.

– Nem akarok bemenni – tiltakoztam a veranda előtt.

– Visszakapcsoltattam az áramot – mondta King. Talán azt
hitte, ezért nem akarok visszatérni múltam borzalmainak
otthonába. Rage ellenben felrohant a lépcsőkön, berúgta az
ajtót, és besietett a házba.
– Büdös van idebent – kiáltotta, majd hosszasan öklendezni
kezdett.
– Most komolyan ő fog rám vigyázni? – kérdeztem Kingtől. –
Tudom, épp most mondtad, hogy felrobbantott egy épületet, de
biztos, hogy nem csak arról volt szó, hogy nem értett a
légfrissítő használatához? Úgy tűnik, hogy érzékeny az orra.
– Ne hagyd, hogy a rózsaszín megtévesszen. – King mély
hangja fegyelmezően hatott. – Ez a pöttöm, tisztaságmániás
pszichopata a leghalálosabb személy, akit csak ismerek, vagyis
csak a második, és soha nem áll senkinek a pártjára sem. Nincs
lelkiismeret. Jó, hogy Chop előtt akadtunk a nyomára, mert
Rage egy teljesen más oldalát ismerhetnéd meg, aminek az
lenne a vége, hogy mást már nem ismerhetnél meg.
– Értem – mormogtam. Nem tudtam, örüljek vagy sem annak,
hogy Bear a bálkirálynő Rambo kegyeire hagyott.
King is fellépett a verandára, és Rage után kiáltott, aki a
lófarkát tekergetve ismét felbukkant az ajtóban.
– Ray vagy én majd felhívunk benneteket, hogy minden
rendben van-e – közölte King, aztán ellépett mellettem, és
beszállt a furgonba.
Másodpercekkel később már ki is tolatott a ház elől, és
elindult az úton. A furgont már nem is láttam, csak a kerekek
által felkavart por felhőjét a fák között, ahogy King egyre
távolodott Jesseptől.
Rage összeszorította az ajkát, és elfintorodott. Csak arra
tudtam gondolni, hogy inkább lennék King mellett abban a
furgonban.
Én is megközelítettem a házat, de az omladozó lépcsők előtt
megtorpantam.
– Te lősz? – kérdezte Rage az egyik, bajnoki címért járó kék
szalagomat szorongatva.
– Aha, egy kicsit.
– Nincs kedved versenyezni? – Rage arcára csibészes mosoly
ült ki, miközben két fegyvert húzott elő a hátizsákjából.
Rage talán felrobbantott egy épületet, sőt, King elmondása
szerint többre is képes, sokkal többre. De erősen kételkedtem,
hogy egy lőpárbajban esélye lenne ellenem, és legalább egy
ideig elterelhettem a figyelmemet a valóságról. Egyébként is, ki
tudja, mennyi ideig kell itt maradnunk.
– Oké, benne vagyok. A birtok túlsó felén van egy kerítés –
mutattam Rage háta mögé. – Talán a régi céltábláim még kint
vannak…
– Nem, nem éppen erre gondoltam – szakított félbe Rage,
miközben a saját tükörképét tanulmányozta a fegyver csillogó
krómcsövén. A másikat odadobta nekem, szerencsére sikerült
elkapnom. – Gyere velem! – Azzal visszalépett a házba.
 – Képtelen vagyok rá. – Bear gyűrűjét csavargattam az
ujjamon. Rage összevont szemöldökkel nézett rám.
– Ezt elárulta az arcod, amikor megálltunk a ház előtt, de van
egy ötletem. Legalább a verandára gyere fel.
Habozva, egyesével vettem a lépcsőket, a fokok minden egyes
reccsenésénél undor ült ki az arcomra. Nem tudtam még egy
lépést megtenni.
– Mi az, ami ennyire zavar ebben a helyben? – kérdezte Rage
az ajtóban állva.
– Minden – vallottam be.
– Ennél azért lehetnél konkrétabb. – Rage törődötten
felsóhajtott. – Persze, persze, rossz emlékek meg ilyenek, itt
ölted meg a szüleidet, és a többi.
– Valami azt súgja, hogy ezt nem csak úgy találgattad.
Rage ártatlan mosolyt villantott.
– Nincs olyasmi, amiről ne tudnék.
– Ezt jó tudni.
– De tényleg, mondd el, mit utálsz a házon. Persze azon a
nyilvánvaló tényen kívül, hogy egy szarfészek.
– Hát… – adtam be a derekam. – Utálom, hogy ebben a házban
halt meg a testvérem, de még fiatal voltam, szóval igazából azt
utálom, hogy az anyám úgy hagyta a szobát, ahogy volt, nem
dobott ki semmit sem a dolgai közül. Mintha csak egy szellem
élt volna közöttünk, akit anya jobban szeretett, mint engem
vagy apát.
– Folytasd csak! – biztatott Rage. – Hunyd be a szemed!
Úgy tettem, ahogy kérte, és minden eszembe jutott, amit nem
bírtam ebben a házban. Megnyikordult az ajtót védő
szúnyogháló, és már majdnem kinyitottam a szemem, amikor
Rage rám szólt, hogy ne tegyem. Vettem egy mély levegőt.
– Utálom a nappaliban álló családi portrét, mert az anyám az
egyik barátjával festette meg évekkel a testvérem halála után,
és nem csak mi hárman vagyunk rajta, hanem a testvérem is.
Szerettem őt, és egy csomó képünk volt róla a házban, és azokat
is szerettem, de ez így komoly arculcsapásként ért minket
apával. Mi életben voltunk, mégis velünk bánt úgy, mintha
meghaltunk volna.
– Nagyszerű – mondta Rage. Rántott egyet a karomon, aminek
köszönhetően kénytelen voltam egy lépést tenni előre. – Ne
hagyd abba!
– Utálom a testvérem szobájában álló hintaszéket, ahol anya
ült, miközben felfedeztem, hogy kinyírta apát. Utálom, hogy
pontosan tudom, hol halt meg az apám. Utálom a konyhaasztalt,
ahol vasárnaponként széles mosollyal az arcunkon ebédeltünk,
mintha minden rendben lenne. Azok nem ebédek voltak,
hanem színtiszta hazugság.
Újabb rántást éreztem a karomon, tettem egy újabb lépést.
– Remek. Most nyisd ki a szemed.
– Azta! – kiáltottam fel, amikor a nappali közepén kinyitottam
a szemem. – Ezt hogy csináltad? – kérdeztem. Nem éreztem
semmit a pánikból.
– Valaki nem is olyan régen megtanította nekem, hogyan
győzhetem le a félelmeimet, és úgy gondoltam, ezt a tudást akár
tovább is adhatom neked – felelte Rage.
 – Igen, de hogyan?
– Mi sem egyszerűbb. – Rage hirtelen a kandalló fölött lógó
családi portréra célzott, aztán tüzelt. Az üveg esőcseppek
módjára hullott le a padlóra, a falon csak egy poros négyszög
jelezte a kép helyét. – Vedd kezedbe az irányítást – fordult
felém.
Hirtelen mintha valami elpattant volna bennem, gondolkodás
nélkül elléptem Rage mellett, és végtelen döbbenettel jártam
körül a darabokra szakadt festményt.
– Igen – mondtam, amikor ismét Rage-re emeltem a
tekintetem. – Csináljuk meg.
Rage meg én a délután hátralévő részét azzal töltöttük, hogy
vázákra, képekre, plüssállatokra, tányérokra és más, általam
gyűlölt tárgyakra lövöldöztünk, egytől egyig megsemmisítve
mindegyiket.
Egyikünk sem lőtt mellé egyszer sem.
– Hibáztál el valaha is célt? – Rage a konyhapulton ült,
miközben én az üvegszilánkokat söpörtem össze.
– Igen – ismertem be. Például a parkban, amikor majdnem
megölettem magunkat Bearrel, mert Monót vállon lőttem a
mellkasa helyett. – Egyszer vagy talán kétszer.
Csak ha emberekre kell lőnöm.
– És te?
Rage a lábait hintáztatta, összeráncolt orral töprengett.
– Csak egyszer, de egyre inkább az az érzésem, direkt
csináltam.
Ezután mindketten elcsendesedtünk. Én befejeztem a
takarítást, Rage a fegyvereket tisztította. Igaza volt. Ahhoz, hogy
legyőzzem a félelmemet, vissza kell vennem az irányítást, ami
azt is jelentette, hogy nem ülhetek itt ölbe tett kézzel, ha egyszer
attól tartok, hogy elveszítem Beart.
Tennem kellett valamit.
De sajnos ahhoz, hogy tehessek valamit, meg kellett várnom,
hogy Barbár Barbi ne engem figyeljen.
Legalább annyi ideig, amíg le nem tudok csapni az egyik
fegyverére. Arra azonban hamar rájöttem, hogy ez nem lesz egy
egyszerű menet, mert a lány nem volt hajlandó egy pillanatra
sem magamra hagyni. Miközben tusoltam, ő a lehajtott fedelű
vécéülőkén reszelgette a körmeit. Amikor a fagyasztót ürítettem
ki, ő furcsa pózokba vágta magát, hogy az izmait nyújtsa. Ha
kivittem a szemetet, máris ott termett mellettem, és a hőségről
panaszkodott.
Az első éjszaka, amikor éppen elaludni készültem a régi
ágyamban, Rage hirtelen befeküdt mellém.
– Mi lesz a házzal? – kérdezte, a hangjában egy szemernyi
fáradtságot sem hallottam.
– A bank nemsokára elkobozza – feleltem két ásítás között.
– Remek, akkor felrobbanthatjuk, mielőtt elmegyünk innét.
Rage felült, ugrándozni és tapsikolni kezdett, mintha csak
most nyerte volna el a bálkirálynői címet. Szőke hajának és
napsütötte bőrének köszönhetően biztosan meg is választották
már néhányszor bálkirálynőnek, de egyre inkább az volt az
érzésem, hogy Rage múltja jóval színesebb néhány iskolai
bálnál meg gyűlésnél.
 – Áll az alku. – Tetszett a gondolat, hogy a szemem láttára
borul lángba a ház. – De muszáj itt aludnod? Aludhatsz a
testvérem régi szobájában. Vagy a kanapén. Kihúzhatós. Az
előszobaszekrényben találsz ágyneműt. – A szüleim szobáját
direkt nem említettem, inkább úgy tettem, mintha a helyiség,
ahol megtaláltam apám vérbe fagyott holttestét, nem létezne.
Rage nem is törődött velem, a hallgatása elárult mindent
arról, hogy mennyi kedve van másik alvóhelyet keresni.
– King igazat mondott? – érdeklődtem. – Tényleg nem alszol?
– Így van. Nem igazán, legalábbis sokat nem – felelte Rage a
mennyezetre meredve.
– Hogyan éled túl?
– Fogalmam sincs – felelte, majd hangosan felsóhajtott,
mintha nem csak az alváshiányáról beszélt volna.
– Segítenem kell Bearnek – vallottam be. Arra voltam
kíváncsi, rá tudnám-e venni arra, hogy segítsen nekem ahelyett,
hogy csak itt hátráltat.
– Nem segíthetsz neki. – Rage válasza meglepett.
– Mégis miért nem? – Az oldalamra fordultam, Rage is így tett.
Kék szeme csillogott, de hiányzott belőle valami. Pontosan ez
volt az, amiről King beszélt, amikor itt hagyott minket.
– Mert nem hagyhatod el a házat. Erre utasítottak.
– De miért?
– Csak annyit tudok, hogy vigyázzak rád, ne kövess el
semmilyen hülyeséget.
– És hogyan fogsz megállítani? – feszegettem a határaimat.
Rage úgy kacagott, mint egy titkolózó csitri, aztán hanyatt
feküdt, a tekintetét a mennyezetre szegezte.
– Thia, ez egyedül rajtad áll.
 THIA

Lett egy kutyám.

Ez így nem teljesen pontos. De többé-kevésbé lett egy kutyám.
Akkor láttam meg először, amikor kint ültem a nagymamám
régi hintaszékében. Rage, aki elméletileg egy gyilkos, egy
robbantásos merénylő és a bébiszitterem, egész délután
muffinokat sütött. Ráadásul kifejezetten finomat, mármint amit
a falatnyi kostólóból meg tudtam állapítani. A tányéromat a régi
fa szerszámosláda tetejére tettem, és mielőtt ehettem volna még
egy falatot, a muffin eltűnt egy vicsorgó fogsor és némi barna
szőr mögött. Felálltam, és szemügyre vettem a kerítés mögött
megbúvó apróságot, ami alig volt idősebb egy kölyökkutyánál,
és boldogan rágcsálta a muffinomat. Csontsovány volt,
kilátszottak a bordái. Azon nyomban, ahogy lenyelte az utolsó
falatot, kilőtt az ültetvény fái közé.
Másnap este direkt kint hagytam neki egy kevés ételt, pár
falatnyi sült kolbászt. Ugyanott ültem és vártam. Nemsokára elő
is bukkant a rejtekhelyéről, a fák közül, és lecsapott a kikészített
ételre.
Minden éjszaka ugyanez történt, annyi különbséggel, hogy
valódi kutyakaját kapott, amit Rage hozott a takarmányboltból.
Minden más, amire szükségünk volt, mintegy varázsütésre
került a hűtőszekrényünkbe, a kamránkba, sőt, a garázsban álló
fagyasztószekrénybe is. Nem elrejtőztünk, hanem a
zombiapokalipszisre készültünk.
– Nem kéne nevet adnod a kutyának? – Rage letelepedett a
legfelső lépcsőfokra. – Elég sokat foglalkozol vele.
Nem mintha lenne más dolgom.
– Elnevezhetném Muffinnak, mert elsőre azt lopott tőlem.
Rage fintorgott az ötlet hallatán.
– Ha már valamilyen reggeliféléről neveznéd el, akkor
legalább válassz valami finomat, mint mondjuk, Palacsinta vagy
Gofri, vagy valami ilyesmi.
Palacsinta!
Hetekig etettem Palacsintát. Minden reggel és minden este
letettem neki egy tál kutyaeledelt meg vizet, és távolabbról
figyeltem, ahogy befalja mindet, közben bizalmatlan szemmel
méregetett engem. Miután végzett, minden egyes este elszaladt.
Egy idő után már egyre közelebb álltam hozzá, miközben evett,
mígnem a kutya a közelemben maradt néhány percig, mielőtt a
vacsorája végeztével elrohant volna.
Egyik este nem vártam rá, csak kitettem az ételt, és
visszamentem a házba.
Rosszkedvem volt, nem tudtam szabadulni a gondolattól,
hogy Bear soha nem jön haza, és tétlenségemmel annak a
reménye is egyre jobban halványodott, hogy bárhogyan is
tudnék segíteni rajta. Nem nagyon érdekelt, hogy hol van épp
Rage. Mindig ott volt a közelemben. Már nem gondolkoztam
hangosan, mert akkor is hallótávolságon belül volt, ha éppen
nem láttam. Az elején majdnem összecsináltam magam,
annyira megijesztett, egyszer még a verandáról is leestem.
Bárcsak aludna ez a ribanc.
Mire a szobámba értem, azt hittem, Palacsinta már rég
lelépett.
De nem így volt.
Palacsinta nem szaladt vissza a fák közé, sőt, követett a házba,
és amikor belefúrtam az arcom a párnámba, a matracom egy
ponton enyhén besüllyedt, és egy nyirkos orr pihent meg a
térdhajlatomban. Felemeltem a fejem. Palacsinta nagy, sárgás
szemével figyelt engem, mintha mi sem lett volna
természetesebb. Néhány pillanatig farkasszemet néztünk
egymással, aztán úgy elaludt, mintha korábban nem rettegett
volna tőlem.
– Úgy tűnik, van egy kutyám – motyogtam párnába fúrt fejjel.
Palacsinta langyos szuszogása kellemesen csiklandozta a lábam,
amíg én is el nem aludtam.
Beart azonban nem tudta pótolni.
Túl szőrös volt.
Túl sovány.
Nem volt tetoválása.
De ennyivel kellett beérnem.
 THIA

Hat hónap.
Hat kurrrva hosszú hónap, és ki tudja, még mennyi van
vissza.
Bearről semmi hír, de nem ez volt a legrosszabb. Ha csak
megcsörrent Rage telefonja, görcsbe rándult a gyomrom, a
szívem hevesebben kezdett verni. Megállt körülöttem a világ,
egészen addig, amíg Rage tekintetéből ki nem tudtam olvasni,
hogy nem azért hívták, és ismét kaptam levegőt.
Egészen a következő hívásig.
Naponta kismilliószor émelygett a gyomrom.
Ijedős és paranoiás lettem, a kezem azonnal remegni kezdett,
ha Rage megemlítette Bear nevét.
Nem ment le étel a torkomon, és Rage-hez hasonlóan már én
sem tudtam aludni. Attól tartottam, hogy bármelyik pillanatban
elveszthetem az egyetlen dolgot, ami örömet okoz számomra
ebben az életben. Lassan már saját magamat is alig tudtam
elviselni.
Bear bármi mást kérhetett volna. Bármi mást, és én
megtettem volna. Bankot raboltam volna, artistának állok,
megtanulok japánul. Ott tartottam, hogy gond nélkül golyót
repítettem volna Chop fejébe a banda főhadiszállásán, ha azzal
elérhetem, hogy ismét vehessek egy mély levegőt, és a
semmittevéstől ne tépjem ki szálanként rózsaszín
hajkoronámat.
De nem. Bearnek a lehető legrosszabb dolgot kellett kérnie.
Hogy várjak.
Ennyi erővel arra is kérhetett volna, hogy hagyjam, ahogy
valaki egy csipesszel egyesével kitépi a körmeimet, mert a
várakozás maga is kínzással ért fel.
– Hányan voltak bent? – suttogta Rage. Megálltam az ajtó előtt
a folyosón, és hallgatóztam. – Négyen? Baszki! Van bent valaki,
aki megvédheti? Tudom, van az a fickó, de valaki más? De, ez
baromira rám tartozik, mert én vigyázok a luvnyájára ezen az
isten háta mögötti farmon, szóval ha azt akarod, hogy ne essen
semmi baja, akkor örülnék, ha elmondanád, mi a fasz van. –
Rage elhallgatott. – Komolyan? Na, ezt nem is tudtam. Nem,
persze, nem mondom el neki. De ettől aztán rohadtul ki fog
akadni. Persze, jó, értettem. – Rage bontotta a hívást, én pedig a
torkomban dobogó szívvel beléptem a konyhába. Kitártam a
hűtő feletti konyhaszekrény ajtaját, és átnéztem anyám receptre
felírt gyógyszereit, amíg meg nem találtam azt, amelyiket
kerestem. Töltöttem két pohár szénsavas üdítőt. Amikor Rage
belépett a konyhába, én a pultnak dőlve megjátszottam, hogy
nagyon érdekel a szakácskönyv, amit az előbb kaptam le a
polcról. Az egyik poharat a kezébe nyomtam.
– Köszi – mondta. – Egészségünkre! – Rage felém emelte a
poharát, aztán kortyolt egy nagyot.
Az elején nagyon nem rajongtam Rage-ért, de most már
kezdtem megkedvelni. Sokat beszélgettünk, vagyis inkább én
beszéltem, és ő általában ködös válaszokkal reagált, de legalább
volt társasága mindkettőnknek. Az ég a megmondhatója, hogy
ha egyedül kellett volna visszatérnem ide, akkor az őrület olyan
magas fokára hágtam volna, ahonnan már tényleg csak lefelé
vezet az út.
Éppen ezért szinte már sajnáltam, amikor három nyugtatót
törtem porrá, és kevertem bele a Dr. Pepperébe.
Szinte.
Tíz perccel később Rage szeme lecsukódott, a feje belesimult a
párnába.
– Jó éjszakát! – dudorásztam, amikor Rage lágyan horkolni
kezdett.
Magamra öltöttem a kedvenc nyári ruhámat, egy rövid
szabású, laza, kék, spagettipántos darabot, amelyben az apró
virágok miatt jóval hosszabbnak tűnt a lábam, és jóval
nagyobbnak a mellem.
Komoly dologra készültem, és ehhez komoly öltözetre volt
szükség.
Kihúztam a pajtából az egyik biciklit, amin nagyjából a
hetvenes évek óta nem ült senki, levegőt pumpáltam az elkopott
felületű kerekekbe, és betekertem a városba. Állandó társam,
Palacsinta, egy ideig a hátsó kerék mögött szaladt, aztán elunta
a dolgot, és a fák között valami izgalmasabb dolog után nézett.
Bízz bennem, kérte a Bear által írt üzenet. Én tényleg bíztam
benne. Bíztam benne, mert tudtam, hogy meghalna értem, de
úgy éreztem, hogy már ezzel a hat hónappal is a kelleténél
tovább feszítettük a húrt. Rage kihallgatott hívása után pedig
úgy tűnt, hogy egy hetedik hónapban nem érdemes
reménykednem.
Elegem volt a várakozásból.
Felkeresek egy bizonyos seriffhelyettest, aki a legutóbb ugyan
sikeresen bezárt a fogdába, ami miatt Bear majdnem kicsinálta,
de azért próbálkoznom kell nála. Abban bíztam, hogy a jó
seriffhelyettes majd segít a tervem kivitelezésében, mert csak
akkor állok tovább, ha megkaptam, amire szükségem van.
Megpaskoltam a mellkasom előtt átvetett oldaltáskát, ami a
Rage-től lenyúlt fegyvert rejtette.
Bármi is legyen az ára.
 THIA

A földre löktem a biciklimet a barkácsbolt előtt, és körülnéztem,

itt áll-e Buck járőrautója. Nem láttam sehol, így bementem az
üzletbe. Ted a pult mögött állt szokásos overalljában, ami mögül
előtüremkedett kövér hasa. Egy koszos ronggyal fényesített
valamit. Amikor megszólalt az ajtó feletti csengő, letette a
kezében tartott tárgyat, és megkerülte a pultot.
– Thia! – üdvözölt együttérző mosollyal. – Őszinte részvétem a
történtek miatt. Hogy bírod?
– Megvagyok, Ted. – Jólesett az aggódása. A jessepiek
többségét a pletykák éltették, de hát ilyen egy kisváros. Ted
azonban mindig engem kérdezett meg elsőnek, és nem a helyi
pletykafészkektől tájékozódott. – Buck itt van a környéken? –
kérdeztem. Minél hamarabb szükségem lett volna a barátomra.
Az egykori barátomra.
Ha egyáltalán az volt.
– Ma még nem járt itt – közölte Ted a fejét ingatva –, de már
láttam ilyenkor a kifőzde mögött parkolni. Nézd meg, nincs-e
ott.
– Kösz, Ted. – Már épp indultam volna az ajtó felé, amikor Ted
megállított.
– Tudod, találkoztam ezzel a te Beareddel, amikor utoljára itt
járt. Látszik rajta, hogy jó srác. Megtaláltuk a közös hangot,
mindkettőnket érdekeltek a motoralkatrészek, és mindketten
kiugrott motorosok vagyunk – mesélte Ted mosolyogva, és
láttam az arcán, mennyire örül annak, hogy valaki hozzá
hasonlóval találkozott. Bear is mesélt erről a találkozásról, és
komolyan ledöbbentem. Egész életemben ismertem Tedet, de
ebben a kisvárosban soha senki sem említette egy szóval sem,
hogy a Harcos Farkasok tagja lett volna.
– Hallottam róla. – Összeszorított szájjal mosolyogtam vissza.
– Remek – mondta, miközben megigazította az
autósmagazinokat az állványon. – Jó kölyök, és tudom, hogy
semmi köze sincs ahhoz, ahogy a szüleid meghaltak, de látom,
hogy ezzel te is tisztában vagy. – Fura volt hallani, hogy valaki
Beart kölyöknek nevezi, mert ez lett volna a legutolsó dolog, ami
eszembe jutott volna róla.
– Igen, tisztában vagyok vele – ismertem be, fél kézzel a
kilincsbe kapaszkodva.
– Hadd mondjam el neked is azt, amit neki is elmondtam,
amikor itt járt. Lehet, hogy egy vén nyugdíjas vagyok, de a
banda tudja, hogy hol keressen. Attól még, hogy nem vagyok
aktív, vannak barátaim. Ha Buck nem akar úgy segíteni, ahogy
szeretnéd, akkor keress meg nyugodtan. – Ted a pulthoz lépett,
és előhúzott mögüle egy puskát, amit a válla elé emelt, mint egy
harcba induló katona. – Még mindig nagyon meggyőző tudok
lenni, ha arról van szó. – Ördögi fény csillant a szemében, nem
is volt okom kételkedni benne. Mintha most először találkoztam
volna Teddel, és őszintén be kell vallanom, bírtam ezt a Tedet.
– Kösz, Ted. – Ted megemelte a kalapját, és visszatette a
helyére a puskáját, aztán folytatta a polírozást, mintha a
motoros énje soha nem is létezett volna, egy szempillantás alatt
visszaváltozott Alkatrészes Teddé.
– Add át neki az üdvözletem – tette hozzá, mintha csak olajért
jöttem volna.
Jólesett Ted ajánlata, de olyasvalakire volt szükségem, akinek
vannak kapcsolatai.
Aki segítene abban, hogy bejussak.
Egyetlen olyan ember volt, aki segíthetett ebben. Még
intettem egy utolsót Tednek, aztán kisiettem az ajtón, hogy
megtaláljam az egyetlen embert Jessepben, akinek ilyen
kapcsolatai vannak.
Persze előfordulhat, hogy ez az illető ki nem állhat.

Követtem Ted javaslatát, és Buckot valóban az étkezde mögött

találtam meg a járőrautójában. Nagy, tükröződő lencséjű
napszemüveget viselt, és ugyan nem láttam a szemét, így is
biztos voltam abban, hogy alszik. A feje a hátradöntött ülés
támlájának simult, és tátott szájjal hortyogott. A napfény
megcsillant a jelvényén két szuszogás között, mintha ki-be
kapcsolgatnának egy lámpát.
– Bucky! – kiáltottam. A tenyeremmel rácsaptam a járőrkocsi
tetejére, amire a rendőr azonnal magához tért, és ijedtében
lefejelte az utastér tetejét.
 – Douglas seriffhelyettes a nevem – javított ki a szokásos
módon, kissé még kásás hangon. Elkapta az arcáról leesni
készülő szemüveget, majd a feje búbját kezdte simogatni. –
Thia? – kérdezte hunyorogva.
– Teljes életnagyságban – válaszoltam a járőrkocsinak dőlve.
Buck a kilincsért nyúlt, én pedig arrébb léptem, hogy ki tudjon
szállni. Mielőtt kiszállt, Buck még a fejére tette széles karimájú
seriffkalapját, aminek köszönhetően úgy nézett ki, mint egy
rajzfilmhős a gyerekkoromból.
– Nahát, a tékozló lány visszatért – jegyezte meg Bucky,
alaposan elnyújtva a szótagokat. Az inge gallérjára akasztotta a
napszemüvegét, széles terpeszbe állt, a hüvelykujját a taktikai
övébe dugta. Le sem tagadhatta volna, hogy rendőr. – Tudod,
amikor a legutóbb leléptél, azt hittem, soha nem látlak viszont,
pláne, hogy a pasid ki akart nyírni. – Úgy ejtette ki a pasid szót,
mintha arra várt volna, hogy helyesbítsek, de bármennyire is
úgy éreztem, ez a kifejezés nem elég pontos a Bearhez fűződő
viszonyom leírására, nem volt időm arra, hogy a részleteken
rágódjunk.
– Ami azt illeti, Buck, te voltál a seggfej, amikor bezártál abba
a cellába, de ez most nem lényeges. Nincs időnk erre. A
segítségedre van szükségem, ezért vagyok itt.
– Most meg a segítségemre van szükséged? Régen jó barátok
voltunk, de fél évvel ezelőtt érkezett egy bejelentés, hogy a
szüleid meghaltak, te elmenekültél, de valahogy mégsem tőled
hallok a dologról. Maga a seriff tájékoztatott. Aztán kiderül,
hogy a fickó, akivel leléptél, most börtönben van gyilkosság
miatt, és még ekkor sem kerestél fel. Mondd csak, Thia, miért
segítsek neked most, amikor a legrégebbi barátom nem velem
beszél először? – Buck nem tűnt dühösnek. Amikor kopogtattam
a kocsi tetején, sütött a gúny a hangjából, most viszont
megrogyasztotta a vállát, megjelentek a repedések a maszkon.
Buck nem dühös volt, hanem megsértődött.
Lelkiismeret-furdalásom támadt, noha az, amit elmondott,
nem volt száz százalékig igaz.
– Eltávolodtunk egymástól, Buck. Te sem úgy viselkedtél az
utóbbi időben, mint a legjobb barátom. Amikor a családom
kezdett szétesni, és az egész város gyogyósnak tartott,
egyszerűen levegőnek néztél.
– Lehet, hogy a törvényt képviselem, de azért szólhattál volna.
– Buck már nem rendőrként állt előttem, hozzám hasonlóan ő is
nekidőlt a járőrautónak. – Biztos vagyok benne, hogy tudtad,
nekem bármit elmondhattál volna, Thia. – Buckkal annak
idején tényleg mindent megbeszéltünk, és egyetlen oka volt
annak, hogy a szüleim halálakor nem őt kerestem meg.
Eszembe sem jutott. Csak arra tudtam gondolni, hogy el kell
jutnom Bearhez.
– Most itt vagyok – mondtam. – Ígérem, elmondok mindent,
amit tudni akarsz.
– Lehet, hogy már túl késő. – Buck lehajtotta a fejét, a kezével
beletúrt a hajába.
– Hallgass meg, és ha utána nem akarsz többé hallani felőlem,
akkor eltűnök az életedből, nem is kell látnod többé. – Nyugtató
szándékkal a vállára tettem a kezem. Buck felemelte a fejét,
sötétbarna szeme az enyémet kereste. – Végleg eltűnök.
– Szállj be! – Buck kinyitotta a sofőrülés felőli oldal ajtaját.
Megkerültem a járőrautót, alig tudtam visszafogni a
lelkesedésemet. Beültem az anyósülésre, míg ő levette a
kalapját, és helyet foglalt a volán mögött. Már azon voltam,
hogy mindent elmondok neki, abban bízva, hogy viszonozza a
szívességet, de felemelte a kezét, jelezve, hogy hallgassak el. –
Előtte valamit még el kell intéznünk – közölte rezzenéstelen
arccal. Görcsbe rándult a gyomrom. Már így is rengeteg időt
elvesztegettünk.
– Mi lenne az? – kérdeztem, minél nagyobb nyugalmat
magamra erőltetve.
– A cserkészbecsszó. – Buck kinyújtotta a kisujját.
Beleakasztottam az enyémet, majd megpusziltuk a kézfejünket,
mint már annyiszor az évek során.
– Megígérem, hogy elmondom az igazat, ha te megígéred,
hogy nem kezdesz el ítélkezni – mondtam.
– Áll az alku. – Buck elmosolyodott. Elengedtük egymás kezét,
én pedig belefogtam a történetembe. Mindent elmeséltem, hogy
valójában mi történt a szüleimmel, Bearrel, a motoros
bandával. Egész végig a gyűrűt szorongattam, amit már nem is
rejtettem a pólóm alá. Úgy kellett kipréselnem magamból a
szavakat, de tartottam magam az alkunkhoz, mint ahogy Buck
is szótlanul hallgatta a mondandómat. Néhány perc után már
sokkal könnyebben jöttek a szavak a számra, könnyedebb lett a
hangulat, azokra az időkre emlékeztetett, amikor még
elválaszthatatlan barátok voltunk.
 Miután befejeztem, és feltártam előtte az igazságot,
hátradőltem, és vártam, hogy Buck mondjon valamit.
– Szereted őt? – Meglepett a kérdése, hiszen annyi mindenről
érdeklődhetett volna, és mégis ez volt számára a legfontosabb.
– Igen, szeretem őt – ismertem be. – Nagyon is szeretem őt.
Buck felsóhajtott, és megvakarta borostás állát.
– Akkor most mihez kezdünk? – kérdezte. Érkezésem óta most
először nézett a szemembe.
– Segítesz? – Igyekeztem féken tartani a reményt, ami
majdnem szétvetett.
– Fogadalmat tettünk, nem igaz? – Buck felemelte a kisujját.
– Köszönöm! – Visítva karoltam át a nyakát, és szorosan
magamhoz öleltem.
– Megfojtasz! – hörögte Buck, mire lazítottam a halálos
fogásomon.
– Bocs – húzódtam vissza szabadkozva.
– Semmi gond. – Úgy láttam, Buck is jól érzi magát. – Ismerlek
annyira, hogy tudjam, már biztos van egy terved. Ne tartsd
magadban. Mit fundáltál ki rózsaszín hajkoronád alatt? –
Ugyanaz a csibészes fény csillant a szemében, mint
gyermekkorunkban, amikor valami olyasmit tettünk, ami után
egy ideig nem találkozhattunk, mert mindkettőnk
szobafogságba került.
– Hát… – haboztam, nem tudtam, milyen reakcióra
számíthatok, ha majd hallani fogja az ötletem. – Még mindig
jóban vagy dr. Hurley-vel?
– Dr. Hurley-vel… a halottkémmel? – Buck összeráncolta az
orrát, én pedig bólintottam. – Persze, minden kedden
pókerezünk, de… Thia, mégis, mire készülsz?
– Bármire, amivel minél hamarabb ki tudom hozni Beart a
rácsok mögül. Bizonyítékot lopok, átírom a halottkémi jelentést.
Talán dr. Hurley vallhatná azt, hogy hiába ismerte be Bear a
gyilkosságot, egyszerűen nem tehette ő. Fogalmam sincs. Nem
gondoltam át a részleteket, de tennem kell valamit. Bármit. – A
kezemet tördeltem az ölemben. – Mielőtt már késő lesz.
Buck felvont szemöldökkel nézett rám, az álla a kézfején
pihent, a gondolataiba révedt.
– Én értem, nagyon is értem, de… – Elhallgatott, elfordította a
fejét, mintha valami állna a szélvédő előtt a szemeteskonténer
és az étkezde hátsó fala között. – De miért ő? Miért gondolod
úgy, hogy ő a te hősöd? Thia, nem akarok itt papolni, de nem
érzed úgy, hogy elárulod a szüleidet azzal, hogy ezzel a sráccal
kavarsz? Talán csak azért vagy vele, mert kiborultál a haláluk
miatt, és így vágsz vissza nekik.
– Buck… – Igyekeztem nyugodt maradni, és nem meghallani,
hogy szerinte Bearbe csak mintegy post mortem lázadásként
szerettem bele. – Kérdezhetsz nyugodtan bármit, és én nagyon
szívesen válaszolok is, de közben elindulhatnánk dr. Hurley
irodája felé? Kérlek, könyörgök neked!
– Mondtam, hogy segítek, de előbb szeretném hallani a
válaszod – erősködött Buck. – Szerinted a szüleid nem lennének
kibukva, ha látnák, miket művelsz vele? – Olyan arckifejezéssel
tette fel a kérdést, mintha megérezte volna egy bűzös borz
szagát.
 Nem tudtam tartóztatni magam tovább.
– Bucky, mégis mit akarsz hallani? – kérdeztem az égbe emelt
karral. – Azt, hogy bárcsak én is meghaltam volna a
szüleimmel? Mert ilyesmit nem fogok mondani. Az apám remek
ember volt, de az utóbbi években ezt nem lehetett volna
elmondani róla. Széthullott, mert az anyám is elvesztette a
fonalat. Gyenge lett, mert az anyám is elgyengült. Aztán már
egyikükre sem számíthattam, három munkát is vállaltam, hogy
ne hulljon darabjaira a család, és nem segített senki. Buck,
mondd csak, te merre jártál? Mert nem emlékszem arra, hogy a
segítségemre siettél volna. – Buck tiltakozott volna, de még nem
végeztem. – Én nem olyan vagyok, mint ők. Én nem omlok
össze. Nem keresem a kifogásokat. Nem fogom a halálomat
kívánni, csak mert a szüleim nem tudták, mit kezdjenek az
életükkel, amíg az össze nem omlott a saját
szerencsétlenkedésük miatt. Arról nem is beszélve, hogy
túléltem életem legborzasztóbb éjszakáját, mert erős voltam, és
ezt is túlélem majd, mert erős vagyok!
– Thia… – Bucky arcán megbánás tükröződött.
– És még valamiben tévedsz. – A kezem az ajtó kilincsét
kereste. – Nem hiszem azt, hogy Bear az én hősöm lenne. Nem
kell, hogy a hősöm legyen. A szerelem nem arról szól, hogy a
hősömet keresem, hanem hogy én legyek a legfontosabb a
másik ember számára.
Ki akartam szállni a kocsiból, de Buck megragadta a karomat.
– A hősöd akarok lenni – mondta, ami teljesen ledöbbentett. –
Mindig is ezt akartam.
 – Hogy mondod?
– Már gyerekként is arról ábrándoztam, hogy mi ketten
összejövünk majd. Aztán megkaptad azt a gyűrűt, és hirtelen… –
Ismét undor ült ki az arcára. – Elsőre csak azt hittem, ez is olyan
gyerekes dolog, mint amikor belezúgtál Al Pacinóba, és a szobád
fala tele volt A sebhelyes arcú meg A Keresztapa plakátjaival.
Aztán felbukkant a városban, és azonnal tudtam, hogy ő az.
Tudtam, hogy elvesztettelek.
– Bucky. – Együttérzően a karomat tartó kezére tettem a
kezem. – Elölről kezdhetjük az egészet. Megint lehetünk barátok
– vetettem fel, bízva abban, hogy ennyi is elég lesz, de Buck a
fejét rázta, és hiába húztam el a kezem, ő nem eresztette el a
karom.
– Thia, te is tudod, hogy nem erről van szó.
– Szóval ezért nem látogattál meg. – Nagy sóhaj kíséretében
döbbentem rá, hogy nem azért távolodtunk el egymástól, mert
nem tudta elviselni a családom drámáját, hanem azért, mert
többet szeretett volna, mint a barátom lenni. Ezzel azonban
csak még jobban felbosszantott. – Várjunk csak, tisztázzunk
valamit. Többet szerettél volna annál, hogy csak a barátom
legyél, de én nem voltam vevő erre, ezért úgy döntöttél, a
barátságunknak is annyi?
– Aha, és sajnálom, hülye voltam – bólogatott Buck. – Nem
tudtam, mihez kezdjek az egész helyzettel.
Nem hittem a fülemnek.
– De mennyire, hogy tudtad, hogy mihez kezdj. Magamra
hagytál életem legnehezebb időszakában, mert belém zúgtál.
Milyen lovagias tőled. – A szemem forgattam, és megint
kiszálltam volna a kocsiból, de Buck egyre szorosabban
markolta a karomat. – Ha nem akarsz segíteni, elintézem
egyedül is. Buck, Bear bajban van, meg kell állítanom…
– Thia… – Buck belém fojtotta a szót, felemelte a kezét.
– Mi az? – kérdeztem, majd dühösen fújtattam egyet, mert
félbeszakított.
Buck felvont szemöldökkel nézett rám.
– Szóval akkor nem is hallottál róla? – kérdezte Buck.
– Miről?
– Egész eddig azt hittem, hogy hazudsz, csak hogy megtegyek
neked valamit, de képtelen voltam rájönni, hogy mi az. Nem
gondoltam volna, hogy nem tudod.
– Mit nem tudok, Buck? – sürgettem.
– Bear, vagy mi a neve, nincs börtönben. Kiszabadult. Már egy
ideje.
– Mi van? – Legördült a súly a vállamról, hogy aztán sokkal
nehezebb teher költözzön a helyére. – Ez nem lehet igaz, akkor
biztos…
– Pedig ez az igazság. És úgy néz ki, mégsem szólt róla – tette
hozzá Buck, amitől a torkomra forrt a szó. Hátradőlt az ülésben,
a bőrborítás megreccsent.
Legszívesebben az öklömmel töröltem volna le az arcáról az
önelégült vigyorát.
– Mióta? – kérdeztem. A csalódottságom haraggá alakult.
Ismét belekapaszkodtam a kilincsbe, ha még erősebben
szorítottam volna, akkor letöröm.
 Buck megvonta a vállát.
– Nagyjából két hete. Megszüntették az eljárást, a helyettes
államügyész elszúrt valamit. Eltűnt az aláírt vallomás meg a
helyszínen gyűjtött bizonyítékok jelentős része. Nemcsak az
ujjlenyomatok, de a két fegyver is. Valami azt súgja, hogy az az
ügyvédnő áll az egész mögött. Kutakodtam egy kicsit, nem ez
volt az első olyan ügye, ahol kámforrá lett a bizonyíték, és
szerintem…
Már nem hallottam, Buck mit mond. Ugyanaz a két szó
visszhangzott a fejemben. Két hete! Hányingerem lett.
Bear szabadlábon van, és minden rendben vele.
Vettem egy mély levegőt. Nem jött el értem. Összeszorult a
mellkasom.
Forogni kezdett velem a világ. Bear nem is jön el értem.
Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy szinte észre
sem vettem, amikor Buck megszorította a kezem, közelebb
húzódott, és átkarolta a vállam. Semmi nem tűnt föl, mert az
érzelmeimmel viaskodtam, de aztán vékony, cserepes ajkát az
enyémre szorította, hideg nyelve megpróbált utat törni a
számba.
Lefagytam. Nyitott szemmel éltem át annak a borzalmát, hogy
Buck megcsókolt. Kellett pár másodperc, mire eszembe jutott,
hogy a végtagjaimat esetleg használhatnám is valamire.
Megpróbáltam eltaszítani a mellkasát, de nem jártam sikerrel.
Kiabáltam rám tapadó szája mögül, de ez sem rendítette meg.
Felhúztam a térdem, hogy azzal verjek éket közénk, és ez
működött, mert amikor ellöktem magamtól Buckot, kinyílt az
ajtó, és kirepült a kocsiból.
Erős voltam, de ennyire azért nem.
Átmásztam a sofőrülésre. Buck rettegő tekintettel ült a
porban. Egy termetes, kék szemű, félmeztelen, tagbaszakadt,
tetovált, és rettentően dühös fickó nézett rám egy puska mögül.
Bear volt az.
 THIA

Összeszorult a szívem, mégis hevesebben kezdett dobogni.

Nem Bear dühödt zihálástól kitáguló orrlyukát figyeltem,
amiből mintha tüzet okádott volna, sem az ujjait, amelyeket
olyan erővel szorított ökölbe, hogy elfehéredtek, vagy a farkas
módjára megvillantott fogsorát. Még csak nem is a rémült
seriffhelyettest, aki haragjának és puskájának célkeresztjében
állt.
A szeplőin akadt meg a tekintetem, amelyek gyönyörű szeme
alatt húzódtak napszítta bőrén, meg a mellkasán, ami minden
egyes levegővétellel megemelkedett, tudatosítva bennem azt,
hogy Bear nemcsak hogy életben van, de itt áll a szemem előtt.
Kiszabadult.
És ki volt akadva.
Gondolkodás nélkül eltöröm a kezét vagy a nyakát, ígérte meg
Bear a legutóbb, amikor Buckkal összetalálkoztunk.
Basszus.
Buck élete veszélyben forgott. Bear bármelyik pillanatban
golyót röpíthet a mellkasába vagy a fejébe, de mégsem régi
barátom élete miatt aggódtam, hanem Bear megfeszülő
bicepszét csodáltam, aztán a tekintetem ismét dühös
zihálásában fel-alá járó mellkasára siklott. Talán ez elcseszett
dolog a részemről, vagy talán csak az az oka, hogy több mint fél
éve nem láttam Beart és nem hallottam a hangját, de az, hogy
olyan dühös volt, hogy akár gyilkolni is képes lenne, alaposan
megdobogtatta a szívem, és lángra lobbantotta az ágyékomat.
Aztán eszembe jutott az utolsó alkalom, amikor együtt voltunk.
Meztelenek voltunk. Beleharaptam az alsó ajkamba,
máskülönben nekiálltam volna vonaglani az ülésen.
Az én Bearem!
A testem minden porcikája felismerte őt, és éreztem, hogy
neki is éppen annyira hiányzott, mint nekem.
Bear leguggolt, ádáz gyűlölettel nézett Buckra.
– Megmondtam, hogy ne emelj kezet a csajomra, mert
kicsinállak – morogta Bear, a tekintete izzott a dühtől.
Kibiztosította a fegyverét, és egyenesen Buck mellkasára célzott.
A seriffhelyettes reszketve, a döbbenettől leesett állal kúszott
hátrafelé a porban, a nadrágja ülepén nedves folt jelent meg.
– É-é-é-én vagyok a törvény – dadogta Buck, miközben a
fegyvere után tapogatózott. Bear felállt, felemelte a lábát, és
rátaposott Bucky pisztolytáskájára.
– Én viszont nem vagyok az – vágott vissza Bear. Ha nem
lépek közbe, Bear pillanatokon belül beváltja a fenyegetését.
– Én kértem a segítségét – szóltam közbe, miközben
kiszálltam a kocsiból.
– Úgy láttam, egész jól meggyőzted arról, hogy segítséget
nyújtson – förmedt rám Bear. – A ruhát is miatta vetted fel?
 – Mi van? – Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el a
viszontlátást.
– Szállj be a kocsiba! – Bear King furgonja felé biccentett, ami
közvetlenül a járőrautó mögött állt.
– Nem! – Keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt. –
Tudod, mit? Nem kell magyarázkodnom sem neked, sem bárki
másnak. Nem csináltam semmi rosszat. Csak a bűnös emberek
keresik a kifogásokat, nekem pedig csak annyi a bűnöm, hogy
segíteni akartam neked.
Bear elé léptem, és a kezemmel intettem, hogy lépjen el Buck
pisztolytáskájától, amit ő vonakodva, hangos morgások
közepette, de megtett. Kivettem a táskából a pisztolyt, és
odaadtam Bearnek. A kezemet nyújtottam Bucknak, hogy
felsegítsem, de ő félrelökte azt.
– Nem hiszem el, hogy valóban segíteni akartam neked –
motyogta Buck, miközben feltápászkodott, és a port törölgette a
nadrágjáról és a tenyeréről.
Bear tett egy apró lépést előre, mire Buck hátrálni kezdett.
– Inkább az legyen hihetetlen a számodra, hogy még mindig
lélegzel. Ez, mondjuk, még nekem is meg kell emésztenem.
Szóval húzd el a csíkot, mielőtt meggondolom magam. – Bear
állkapcsa minden egyes szónál megfeszült, az inak
kidudorodtak a nyakán, ahogy próbálta visszafogni magát.
Buck visszasietett a járőrautóhoz, de én még nem végeztem
vele.
– Ha az lett volna a segítséged feltétele, amivel próbálkoztál,
akkor nem is igazán akartál segíteni nekem – közöltem. Tudnia
kellett, hogy amit szeretett volna, az soha nem történik meg
kettőnk között.
– Húzd el innét a kibaszott beled! – üvöltötte Bear. Tudtam,
hogy ez volt az utolsó figyelmeztetése. A puskája csövét a
járőrautóra emelte.
Bucky egy pillanat alatt a volán mögé ugrott, és elfordította a
kulcsot.
– Ezt még nagyon meg fogod bánni, Thia – fenyegetőzött
remegő hangon. – Lehet, hogy nem most. Egyszer azonban rá
fogsz döbbenni, hogy ő nem adhatja meg neked azt az életet,
amire vágysz. Egy normális életet. Akkor majd nagyon fogod ezt
bánni. – Sebességbe tette a kocsit. – Én pedig nem leszek itt,
amikor az egész rád omlik.
Bearre pillantottam. A tekintetéből sütött a gyilkos düh meg
az ember legsötétebb érzelmeinek összessége, de megláttam
benne valami mást is. Valamit, ami azt sugallta, hogy Buck
hülyeségeket beszél.
Buck csak egy dühkezelési problémákkal és erőszakos
hajlamokkal rendelkező bűnözőt látott.
Én azonban kitartó hűséget láttam. Szerelmet.
– Szerintem egyvalamit nem értesz. – Behajoltam a járőrautó
letekert ablakán, úgy válaszoltam Bucknak. Bear helytelenítő
tekintete égette a hátam.
– Mi lenne az? – Buck sértettsége a kocsiajtó biztonságos
védelmében ismét visszatért. De engem nem tudott átverni.
Még érezni lehetett a nadrágjából szálló húgyszagot.
– Most, hogy segítségre volt szükségem, mert meg kellett
védeni, ráadásul tőled, Bear itt volt – mutattam a hátam mögött
dühödt kőszoborként álló fickóra. – Buck, te hol voltál, amikor
segítségre volt szükségem? Nem most, hanem amikor a
családom meg a narancsültetvény darabjaira hullott, és egy
barátra lett volna szükségem. Hol voltál, amikor rád lett volna
szükségem? – Hátrapillantottam Bearre. – Tudom, hogy ő hol
lesz, amikor szükségem lesz rá, ami jóval több, mint amit rólad
el lehet mondani.
Buck kinyitotta a száját, de nem tudott volna olyasmit
mondani, amire kíváncsi is lettem volna.
– Szia, Bucky! – fojtottam belé a szót.
– Még mielőtt elfelejteném… – Bear elém lépett, benyúlt az
ablakon, lekapta Buck kezét a kormányról, és kihúzta a karját
az ablakon. Aztán egy villámgyors mozdulattal a könyökével
lecsapott Buck alkarjára. Reccs! Buck torkából ordítás szakadt
fel, a karja természetellenes szögben állt.
Buck elhajtott, törött karját kilógatta az ablakon. Az üvöltése
visszhangzott az épületek között, ahogy meg-megcsúszva
elszáguldott, porfelhőt hagyva maga mögött.
– Erre semmi szükség nem volt. – Farkasszemet néztem
Bearrel, izzadt mellkasával. Sötét, dühös tekintete mintha a
velőmbe látott volna.
Hirtelen nagyon is tudatában voltam annak, hogy mit is
viselek, elkezdtem lefelé húzkodni a ruhám rövid szegélyét,
mintha Bear szinte meztelenül látna.
– Megmondtam, hogy eltöröm a kezét, vagy kicsinálom, ha
kezet emel rád. Így is egész gyengéd voltam. Most pedig esetleg
ha megosztanád velem, hogy ha sikerül kiszabadulnom, hogy a
csajommal lehessek, az miért nem vár rám, ahogy arra
megkértem, hanem egy zsaru kocsijában ül, és a seriffhelyettes
a mocskos nyelvét dugja le a torkán? – Már a kérdés elején is
alig türtőztette magát, de a végén szinte üvöltött. Nyeltem egy
nagyot. Bear közelebb lépett.
Megrémültem.
Beindultam.
Ki volt az egésszel a tököm.
Alig tudtam megállni, hogy ne vessem magam a karjaiba.
– Kurvára azt kellett volna tenned, amire megkértelek.
Eltöröm annak a ribinek a nyakát, akinek rád kellett volna
vigyáznia. – Bear forrongott, a kezével beletúrt a hajába.
– Én nem a kicseszett palotapincsid vagyok – vágtam vissza. –
Rage… alszik. – Ami azt illeti, én nem hazudtam.
– Rage sosem alszik – ellenkezett Bear.
A hátam mögött összekulcsoltam a kezem, és hintázni
kezdtem a talpamon.
– Ha altatóval fűszerezem meg a Dr. Pepperjét, akkor aludni
fog.
– Elkábítottad? – hüledezett Bear.
– Egy kicsit…? – ismertem be, hiába hangzott inkább
kérdésnek. – De ez téged mi a faszért érdekel? Már két hete
szabadlábon vagy, én meg ott ülök, és aggódom, mint akinek a
szerelem elvette az eszét. Bear, sok mindent megtehetsz velem,
de nem csinálhatsz belőlem hülyét! Nem fogom hagyni! –
Bármennyire is erősnek akartam látszani, megbicsaklott a
hangom.
– Majd elszámolok veled, ha visszaérünk a házba. – Bear
szavait hallva egyszerre kezdtem tartani attól, hogy mi vár rám,
és izgatottan várni azt.
– Elszámolsz velem? – kérdeztem vissza. – Hogy szeretnél
elszámolni velem? – A felháborodásom és a magabiztosságom
minden egyes szóval alábbhagyott, a végén már csak suttogni
volt erőm.
– Igen, elszámolok veled – figyelmeztetett Bear. Megtorpant,
és alaposan végigmért, lassan futtatta végig a tekintetét rajtam,
mintha csak most döbbent volna rá, hogy itt állok előtte. Félig
lehunyt szemhéja mögül zafírkék szeme úgy itta minden
porcikám látványát, mintha szomjas lenne.
Nem is szomjas.
Éhes.
Amikor megnyalta az ajkát, meg mertem volna esküdni, hogy
arra készül, elevenen felfal. Bizseregni kezdett a testem. Annyi
idő után ismét itt állt előttem, és ez egyáltalán nem hagyott
hidegen. Hiába voltam rá dühös, a testemet ez nem érdekelte.
Engem sem érdekelt. Meg akartam érinteni az arcát, hogy
megnyugtassam, de egy részem örült annak, hogy ilyen reakciót
tudok kiváltani belőle. Bear akkor volt igazán elemében, amikor
dühös volt, és valahol mélyen, belül igenis tetszett, hogy egy
ösztönös, birtokló vadállat emlékeztet arra, hogy kihez is
tartozom.
Bear megfeszítette az állkapcsát, az izmai a nyakában szinte
szétpattantak. Azonnal képes lett volna kinyírni vagy
megbaszni. Egy dolog volt biztos: hogy így vagy úgy, de fel fog
zabálni. Összeszorítottam a combomat, hogy csitítsam az
ágyékom lüktetését, de ez csak olaj volt a tűzre. Bear nevetve
figyelte keresztbe font bokámat. Felkészületlenül ért, amikor két
lépéssel közvetlenül előttem termett. Hátratántorodtam,
megbotlottam egy laza kődarabban. Bear határozottan
megragadta a karom, mielőtt hanyatt estem volna, aztán
kemény mellkasához vont. Vékony ruhámon keresztül is
éreztem a bőrének melegét. Beleharaptam az ajkamba,
elfojtottam egy nyögést. Alig tartott meg a lábam, miközben ő
egyre közelebb hajolt, amíg szinte biztos nem lettem abban,
hogy az ajka az ajkamhoz ér, de aztán minden szó nélkül
eleresztett.
– Thia, szállj be a francos furgonba! – vetette oda nekem a
válla felett.
Képtelen voltam megmozdulni, levegőt is alig kaptam,
miközben ő úgy trappolt King furgonja felé, mintha mi se
történt volna közöttünk. Amikor észrevette, hogy nem követem,
felmordult, és visszajött értem, megragadta a derekamat, az
ujjai a bőrömbe mélyedtek. Felemelt, a ruha felcsúszott a
seggemen, aztán a vállára vetett, mintha csak egy összecsavart
szőnyeg lennék.
Durr.
Nyitott tenyerével durván rácsapott a fenekemre. Csípte a
bőröm, és biztos, hogy ott maradt a nyoma. Aztán egy barbár
morgás kíséretében bedobott a furgonba, és rám csapta az ajtót.
Teljesen összezavarodtam. Felment bennem a pumpa.
Boldog is voltam.
A vágy fizikai fájdalmat okozott. Tiszta pipa voltam.
Teljesen belehabarodtam.
A kurva anyád!
 BEAR

Egy szót sem szóltam az alatt az ötperces út alatt, amíg vissza

nem értünk a narancsültetvényre. Elszállt az agyam, minden
egyes gondolatom akörül forgott, hogy megkeféljem és
megbüntessem Thiát. Megropogtattam a nyakam és a vállam,
próbáltam megkönnyebbülni, mert nemcsak a fejem fájt,
hanem a farkam is, és a végén nem tudom tovább tartóztatni
magam, és Thián meg az ő punciján élem ki magam.
A narancsültetvényhez érve megkértem Thiát, hogy várjon a
kocsiban, amíg nem jövök vissza érte. Rage a homlokát
dörzsölte, gondolom, csak most ébredt fel a Thia okozta
kábulatából. Ha nem lettem volna olyan dühös Thiára, hogy
semmibe vette a kérésemet, és attól a faszszopó zsernyáktól
kért segítséget, még talán meg is dicsérném.
– Bear, egy szót sem akarok hallani, nem az én hibám volt –
nyöszörögte Rage. – Nem gondoltam volna, hogy a kurva csajod
van olyan beteg, hogy kiüssön. – Felállt, és ide-oda ingatta a
fejét, hogy eloszlassa a ködöt. – Jó hír viszont az – nyújtózkodott
egyet –, hogy végre tudom, milyen aludni.
– Négyszemközt kell beszélnem Thiával. Gyere vissza holnap
reggel! – utasítottam.
– Holnap? – kérdezte Thia az ajtóból. Már megint nem azt
csinálta, amire kértem.
Bear, faszikám, most légy tökös, mutasd meg, milyen az,
suttogta a fülembe Preppy szelleme. Megvakartam a tarkómat.
– Igen, holnap. Lesz dolgom, itt kell maradnod még egy
éjszakára. Thia, szerinted most az egyszer esetleg előfordulhat,
hogy azt teszed, amire kérlek, és elülsz a seggeden? –
Hátrafordultam, de Rage már nem volt sehol, a hátsó ajtó
nekicsapódott a keretének.
Neki nem kellett kétszer mondanom.
– Ne erőlködj, Bear! – mondta Thia. Visszafordultam, és még
láttam, hogy összeszorítja az ajkát, majd elindul lefelé a
lépcsőn.
Bassza meg! Kezdett felforrni az agyvizem. Nem így akartam
ezt az egészet.
Néhány lépés alatt utolértem Thiát, megfordítottam, és
megragadtam a könyökét.
– Kurvára fogytán van a türelmem. Ha esetleg két pillanatig
nem úgy viselkednél, mint egy durcás kölyök, akkor el is
tudnám magyarázni, miért…
– Miért voltál szabadlábon már két hete, de eszedbe sem
jutott kapcsolatba lépni velem vagy meglátogatni? – szakított
félbe Thia. Összevonta a szemöldökét, a ráncok a homlokán
összegyűrték sápadt bőrét. Megtorpantam, most esett le, hogy
tisztában volt azzal, stikában sikerült elintézni a
szabadulásomat.
 – Csak nem Seggfej seriffhelyettes közölte veled? –
érdeklődtem. Persze hogy el akartam neki mondani, és olyan
hamar eljöttem volna érte, ahogy csak tudok.
Most, hogy itt lehetek Thiával, legszívesebben megfojtanám,
miközben a farkam benne van.
– Nem számít, Bear. Nem tartozol nekem semmivel. Többé
nem kell megvédened. Ha nem kellek neked, akkor… – Thia
próbált kitörni a szorításomból, de a világ összes pénzéért nem
eresztettem volna el, mert a dühe lassan bánatba fordult.
Elcsuklott a hangja, könnybe lábadt a szeme.
– Szerinted már nem kellesz nekem? – kérdeztem vissza. Thia
okos csajszi volt, de most ótvar nagy hülyeségeket beszélt.
– Máskülönben miért… – felelte bólogatva. Nem hagytam,
hogy befejezze a mondatát. Tudtam, hogy felkavarták az
események, de ettől én csak még jobban kiakadtam.
– Nem tudom, Thia. Talán mert háborúba indulok az öregem
ellen, és találkoznom kell néhány régi testvéremmel, akik az
oldalamon harcolnának. Talán mert a győzelmem kulcsa az
anyám, akit kinyírtak, de ettől függetlenül meglátogatott a
börtönben. Talán mert nem venné ki jól magát, ha a
szabadulásom utáni első dolgom az, hogy meglátogatom a csajt,
akinek a szüleit a vallomásom szerint kicsináltam. Úgy
számoltam, azzal járok a legjobban, ha adok neki egy-két hetet,
hogy elcsituljanak a kedélyek. Talán azért, mert az, hogy ne
csukjanak le, hogy maradj szem előtt, ahol meg tudlak védeni,
egy szemernyit fontosabb volt, mint az a kibaszottul
leküzdhetetlen vágy, hogy veled legyek!
 Ordítottam Thiával, szívem szerint meg is ráztam volna, hogy
szedje össze magát. Beleharapott a hüvelykujjába.
– Szerinted mennyire volt elviselhetetlen a börtön, és nem
hallani felőled, nem találkozni veled? Kismilliószor éreztem azt,
hogy nem érdekel, felhívlak, de amikor arra gondoltam, hogy
ezzel veszélybe sodorhatlak… képtelen voltam rá – zártam le a
vitát. A tekintetemmel az arcát fürkésztem, valamiféle reakció
után kutatva.
Lebiggyesztette a száját, mindig ilyen arckifejezést ölt, amikor
a gondolataiba merül. Vörös arca rózsaszínné szelídült,
megfeszült izmai elernyedtek a szorításomban.
– Hát, ha így fogalmazol… – motyogta. A tekintete az ültetvény
fái közé veszett, aztán a szemembe nézett. – Az édesanyád
tényleg meglátogatott a börtönben?
– Az öregem lelőtte, otthagyta az útszéli bokrok között, aztán
huszonöt évvel később felbukkan, hogy elbúcsúzzon tőlem. –
Felnevettem, mert ez az egész kicseszettül abszurd volt.
– Hol volt ennyi ideig? És miért most bukkant fel? – firtatta
Thia. Én is ugyanezeket a kérdéseket tettem fel, amikor
meglátogatott.
Megvontam a vállam, aztán elmeséltem Thiának, hogy Sadie
úgy hitte, az apám valahogy fogva tartja, hogy begyógyszerezte,
és hogy igazából minden olyan ködös a számára.
– Miatta kell megint elmenned? – Thia végre nem elhúzódott
tőlem, hanem közelebb hajolt, mire a farkam életre kelt.
– Ja, ha olyan fontos volt az öregemnek, hogy egész eddig
lakat alatt tartotta, talán nem lenne rossz az oldalamra állítani.
Talán felhasználhatjuk arra, hogy elkapjuk Chopot, és véget
vessünk ennek az egésznek.
– Mi? – kérdezett vissza Thia.
– Mi – ismételtem meg, aztán összefoglaltam Thiának azt is,
amit a bandatagok osztottak meg velem a börtönudvaron.
– Megint van bandád – jegyezte meg Thia mosolyogva.
Teljesen meglepett a reakciója. Mintha örült volna, hogy
visszatalálhatok a bandaléthez, holott azt hittem, ez a
legeslegutolsó dolog, amit szeretne.
– Ezt azért így nem mondanám – ingattam a fejem. – Nem,
már nem bízom bennük – vallottam be. – Nem lázadást akarok
vezetni. És nem leszek megint Nagymenő. – Összeszedtem a
gondolataimat, hogy a legmegfelelőbb módon tudjam
elmagyarázni, mire is készülök. – Inkább a bosszú kedvéért
állunk össze. – Elmeséltem neki, mi történt a Parti Picsákkal, ő
pedig a szája elé kapta a kezét a döbbenettől.
– Azt a rohadt életbe! – sóhajtotta, majd szorosan átölelt.
A pillanatot az szakította félbe, hogy valami szőrös izé
elszáguldott mellettünk a narancsfák felé.
– Mi a faszom volt ez?
– A kutyám…? – Thia a napsütés miatt hunyorogva nézett
körül.
– Van kutyád?
– Palacsinta a neve. Rage adta neki, ha rajtam múlik, Muffin
lesz vagy Fánkocska. – Thia azt a területet figyelte, ahol a kutya
eltűnt.
A fánk említésére ismét eszembe jutott Sajgókarú
seriffhelyettes.
– A kutyát majd később megbeszéljük. Most figyelned kell
rám. – Ismét egyre dühösebbnek éreztem magam. –
Megmondtam, hogy bízz bennem, nem igaz? – Talán a
kelleténél szorosabban szorítottam a karját. Thia dühödt
mozdulattal kapta fel a fejét.
– Igen, és meg is bíztam benned, hiszen itt vagyok, nem igaz?
– kérdezte. A védekező hangsúly csak még jobban kiakasztott.
– Akkor nem voltál itt, amikor a városban a törvény
emberével láttalak smárolni – emlékeztettem. Eszembe jutott,
milyen volt a szélvédőn keresztül látni, hogy a faszi
gyakorlatilag rámászik Thiára, az akkor érzett düh ismét a
hatalmába kerített. Közelebb húztam magamhoz Thiát.
– Bear, eressz el!
– Nem – hörögtem. – Legközelebb nem a karját töröm el…
Hanem a kibaszott nyakát.
Thia ismét elhúzódott, de most engedtem, hadd menjen.
– Azért mentem oda, hogy segítsek! Bucky megcsókolt, de én
nem csókoltam vissza. Törődj bele! Vagy ha nem megy, esetleg
nem hiszel nekem, akkor… akkor baszd meg magad! – Thia
dühösen meredt rám, kihívóan, incselkedően.
Hogy én mennyire imádom ezt a csajszit!
Ezek voltak az utolsó szavaim, mielőtt a düh és a vágy végleg
átszakította a korlátokat. Bármilyen fék is volt bennem, az
ebben a pillanatban darabjaira hullott.
– Inkább téged basználak meg – vágtam vissza, morgó
hangom visszhangzott a mellkasomban. Átkaroltam Thia
nyakát, ujjaim rózsaszín hajába túrtak, az arcomhoz toltam az
arcát, és a szájára tapasztottam az ajkam.
Az enyém.
 THIA

Bear csókja olyan volt, mintha megízlelhettem volna a drogot,

ami nélkül nem tudok élni, de mégis sokáig hiányzott az
életemből. Elgyengültem nélküle, kétségbeesetten vágytam rá.
Az ajka érintésétől egy pillanat alatt magam mögött hagytam a
szerencsétlen drogos énemet, úgy éreztem magam, mint egy
betépett rocksztár, és nem akartam, hogy ez a trip valaha is
véget érjen.
– Itt vagy, Thia – mormogta a fülembe, az ajka hozzá-hozzáért
a bőrömhöz, mintha képtelen lenne elhinni. Aztán nyalogatta,
szopogatta és finoman harapdálta az érzékeny bőrt a fülem
mögött. Levegő után kapkodtam, ő felnevetett, amit a bensőm
legmélyén is éreztem.
– Itt vagy teljes valódban. Annyi mindent el akartam
mondani, és mégis, az egész most szart sem ér, értelmetlen
mondatok csak az agyam legmélyebb bugyraiban, mert csak
arra tudok gondolni, hogy benned kell lennem, hogy mennyire
meg akarlak baszni.
Bear lassan ejtette ki a baszni szót, és már ez is teljesen
felizgatott, a testem megfeledkezett minden korábbi vitáról,
csak azzal foglalkozott, hogy Bear itt van előttem, és mire lehet
képes velem és a testemmel.
– Ez a kibaszott ruha – morogta, meleg tenyerével
végigsimította a combomat, a térdemtől kezdve, a csípőmig
emelve a ruha szegélyét, majd megmarkolta a seggem.
Kék szeme szinte csillogó feketévé változott. Megváltozott
körülöttünk a levegő, egyre nehezebb lett, vágni lehetett
köztünk a feszültséget. Megráztam a fejem, hogy rendbe
szedjem a gondolataimat.
Igyekeztem nem megfeledkezni arról, miért haragszom
annyira erre a gyönyörű teremtményre, aki ebben a pillanatban
ugyanazt akarja, mit én. Akkor miért nem adom meg magam?
– Lehet, hogy szerelmes vagyok beléd, Abel McAdams –
ejtettem ki pihegve a teljes nevét most először –, de kurvára
nem vagyok palimadár. Szóval ne hülyíts többet. Nem fogom
eltűrni. Nem fogom…
– Hallgass… – fojtotta belém a szót Bear.
Haragudni akartam rá, rá akartam zúdítani minden dühömet,
ahogy azt elterveztem az idevezető úton, de valahogy
megfeledkeztem róla. Legkevésbé az állt a szándékomban, hogy
a szakállánál fogva az ágyékomhoz húzzam a fejét.
Megpróbáltam még egyszer felszítani a haragomat, behunytam
a szemem, hogy megszabaduljak a vágy ködétől. Nagyot
toppantottam, vettem egy mély lélegzetet, és csukva tartottam a
szemem.
– Nem mondhatod nekem azt, hogy…
– Hallgass! – ismételte Bear.
 Kipattant a szemem. Bear vágytól nehéz szemhéjjal, kapkodó
lélegzettel mért végig. Öntudatlanul simítottam meg a
hüvelykujjammal a szeme alatti szeplőket, és legnagyobb
meglepetésemre Bear becsukta a szemét, és az ujjbegyemnek
nyomta az arcát, aztán a hüvelykujjamat a szájához emelte, és
szopogatni kezdte a hegyét. Megkeményedett a mellbimbóm,
vágytam arra, hogy végre megérintsen.
– Bear… – Kétségbeesetten kapaszkodtam a nyugalmamba.
– Bassz meg!
– Hogyan? – kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna
tisztán, pedig nagyon is világos volt, amit mondott. A testem
minden porcikája beindult, és sajogva várta a megváltást. Bear
jelenléte felizzította a kínzó izgalmat. Az ágyékom pulzált,
összeszorítottam a szám, hogy ne árulhassam el, mekkora
hatással van rám.
– Tudom, hogy hallottad – mondta Bear lassan, kihívóan. A
fülem mögé tűrte az egyik kósza hajtincsemet. – De ha mégse
hallottad volna, akkor szívesen megismétlem. – Közel hajolt, az
ajka az enyémet súrolta. – Basszál meg.
A kezem saját akaratából vándorolt le a mellkasára, onnan
pedig kidolgozott hasfalára.
– Sőt, még jobb ötletem van – folytatta, miközben a szája a
fülcimpámat kereste. – Én baszlak meg téged. Egymást basszuk
meg. Egyáltalán nem számít. Fél évig csak arra tudtam
gondolni, hogy minden elképzelhető pozícióban
megkettyintelek, és nem hagyom, hogy bármi is
megakadályozzon ebben, még a cserfes szád sem.
 Csak akkor tűnt fel, hogy megmozdultunk, amikor a hátam a
ház oldalának ütődött, és beszorultam a fal és Bear izmos,
meztelen felsőteste közé.
– Baromira hiányoztál – hörögte. – El nem tudom mondani,
mennyire. – Az orromnak nyomta az orrát, aztán végigvezette a
nyakamon. Hideg szaladt fel a hátamon, a lábaim közötti vágy
sem enyhült, mintha már meg is érintett volna ott. – Szóval ez a
helyzet, szivi. Meg foglak baszni. Úgy fogsz elélvezni, mint még
sosem. – Bear a derekamhoz szorította a csípőjét, mintha ezzel
szentesítené az ígéretét, álló farka a gyomromnak nyomódott.
Közben a szavaival folytatta az izgatásomat. – Ebben a ruhában
szívem szerint a melleid közé nyomnám a farkam. – Egyre
zaklatottabban kapkodta a levegőt. – Látom a merev
mellbimbóidat. – Megnyalta az ajkát. – Arra gondolsz, hogy mi
lenne, ha megnyalnám őket? – Az ujjbegyével az anyagon
keresztül körülrajzolta a mellem gömbölyded dombját, aztán az
egyik ujját bedugta a ruhám dekoltázsába, milliméterekre volt
csak a bimbómtól.
Micsoda kínzás!
Bear hátrébb lépett, és végignézett rajtam. Sötét tekintetébe
vágy és fájdalom keveredett, a szemöldökét összevonta.
– Hú, de kurva régen értem hozzád – mondta, miközben a
hüvelykujja végre hozzáért kemény mellbimbóm csúcsához.
Bármennyire is igyekeztem nem beleveszni a játékba, nem
tudtam visszafogni magam. Hangosan felnyögtem, részben
azért, mert végre megérintett, részben pedig azért, mert elhúzta
a kezét, és alig vártam, hogy ismét visszataláljon. Aztán a keze
elindult lefelé, az ujjai most a combom mentén bújtak be a
ruhám alá, és álltak meg a bugyim szegélye előtt.
– Érzem, hogy mennyire lángol értem a puncid, pedig még
hozzá sem értem – nyögte Bear a nyakamba. – Vajon olyan
nedves vagy, mint amilyen meleg? – Félretolta a pamutanyagot,
hosszú ujja a csiklómra tévedt, majd nedves szeméremajkaim
közé csusszant. Nem bírtak el a lábaim, amikor az ujjbegye a
kisajkakon körözött. – Azt a kurva! Csatak nedves vagy! Ez
rohadt gyönyörű. – Kihúzta az ujját, és a szájába vette. Képtelen
voltam nem rá figyelni. – A francba, még az ízed is hiányzott –
mondta, mintha csak most ízlelte volna meg a legcsodálatosabb
desszertet a világon.
Farkasszemet néztünk egymással, miközben Bear még
egyszer megnyalta az ujját, aztán közelebb lépett, és a számra
tapasztotta a sajátját. Szétnyíltak az ajkaim, éreztem a saját
ízem a nyelvén, és teljesen belevesztem az élménybe és a
kettőnk közötti kapcsolatba, ami csak erősebbé vált, hiába
voltunk egymástól távol.
Én elvesztettem a szócsatát, Bear pedig hatalmat nyert a
testem felett. Csak annyira húzta el a fejét, hogy meg tudjon
szólalni, de a szánk még összeérjen, a nyelve minden egyes szó
után az ajkamon kirándult.
– Veszekedhetünk, ha gondolod, én még mindig kurva pipa
vagyok, de akkor is a puncidban akarok lenni, be akarlak
tölteni, ki akarlak tágítani, érezni akarom azt, ami az enyém.
Egész testemben olyan erővel rázott ki a hideg, hogy az sem
lepett volna meg, ha a fogam vacogni kezd.
 – Menjünk be – rebegtem. Bearen a szappan, az izzadság, a
cigi és a vágy illata keveredett. Feszes izmainak körvonalai
folyamatos mozgásban voltak, miközben levegőért kapkodott.
Engem akart.
Minket akart.
Én is lihegtem, mert megragadta a tarkómat, az alsó ajkamat
a szájába szippantotta, és felmordult, amikor ismét elengedte.
– Soha nem találkoztam még hozzád hasonlóval – suttogta
Bear. – Thia, te vagy, aki kell nekem, efelől soha ne legyen
kétséged. De rossz, nagyon rossz kislány voltál. – Csibészes
mosolyra görbült a szája, a farka lüktetését a farmerjén
keresztül is éreztem. Az én belsőm is majd felrobbant, annyira
vágytam arra, hogy Bear ismét belém hatoljon. Vajon miért nem
tépte még le rólam a ruhát, és tett magáévá itt a fal mellett?
Bear egyszerre volt gyönyörű, mégis vad, bonyolult, mégis
egyszerű, az ádáz vihar és a nyugalom, a félelem és a
megnyugvás, a düh és a béke.
Életem szerelme.
Na meg a legnagyobb szemétláda, aki miatt másodpercekre
voltam attól, hogy elélvezzek.
– Mi lesz már? – kérdeztem, miközben úgy kapkodtam a
levegőt, mint akinek mindjárt infarktusa lesz, a bimbóm olyan
kemény volt, azt hittem, leugrik a mellemről, a vágy zavarba
ejtően cseppenként folyt végig a combomon.
– Azt hittem – suttogta Bear –, hogy a szófogadatlan rossz
kislányokat meg kell büntetni, és talán ezért kell még várnod,
mielőtt megkapnád, amit szeretnél.
 Ó, a francba!
Már azon voltam, nem tiltakozom az ellen, hogy kefélés
közben veszekedjünk, de ekkor letérdelt, megmarkolta a
csípőmet, felemelte a ruhámat, a combjaim közé fúrta a fejét, és
mélyen beszívta az illatomat. Megnyalta a bugyimat, meleg,
nedves nyelvét az anyagon keresztül is éreztem.
– Valami mennyei illata van a puncidnak. Soha nem
szagoltam még hozzá foghatót.
– Akkor dugj meg! – Behunytam a szemem, és teljesen
nekidőltem a falnak, egyedül Bear erős karja tartott meg. Ő is
felegyenesedett, a térdével széttárta a lábam, és a farkát a
csiklómhoz dörzsölte.
– Ezt akarod, szivi? – kérdezte cinkos mosollyal. – Akkor
könyörögj érte!
Égetett a vágy, a puncim lüktetve várta, hogy Bear farka
tovább simogassa, hogy vadul megkeféljen. Pillanatokon múlt,
hogy nem adtam meg magam Bear kérésének, és nem kezdtem
könyörögni azért, hogy dugjon meg, de aztán arra gondoltam,
átveszem az irányítást a játéka felett.
Határozott mozdulattal a tenyerembe fogtam farmerjének
dudorodó elejét. Bear sziszegve vetette hátra a fejét, a fogait
összeszorítva, sípolva vett levegőt.
– Baszki! – nyögte, az öle fel-alá járt a tenyeremben.
Elvettem a kezem, és hátralöktem, ami teljesen meglepte, egy
pillanatra az egyensúlyát is elvesztette.
– Mit művelsz, kislány? – kérdezte, mély hangja a bensőmben
vibrált, sötét szemében cinkos fény villant.
 Nem feleltem semmit, hanem közelebb léptem, kibújtam a
ruhámból, és a földre dobtam. Bear tekintete elidőzött csupasz
mellemen. Nem tudom, mi késztetett arra, amit tettem, talán az,
ahogy majdnem felfalt a szemével, vagy ahogy megnyalta húsos
alsó ajkát, aztán beleharapott, mintha fizikai valómban is fel
szeretett volna falni.
Vagy csak az, hogy el akartam venni azt, ami az enyém, és
meguntam a várakozást.
Az ujjaim között görgettem a mellbimbómat, amitől Bearnek
leesett az álla.
– Hiányzott a tökéletes cicid – lihegte, az orrlyukai kitágultak.
Megint letérdelt, a szájába vette az egyik mellbimbómat, és
szopogatni kezdte, először gyengédebben, aztán egyre
vadabbul. Alig kaptam levegőt. A nyelve egyre gyorsabb köröket
járt, mintha csak a csiklómat nyalogatná. Belekapaszkodtam
hosszú hajába, hogy ne essek el, miközben felváltva nyalogatta
egyik, majd másik bimbómat, éppen csak addig nyalogatva őket,
amíg az érzékeny bőr kissé lehűlt a langyos esti levegőben.
Aztán hirtelen felállt, és hevesen megcsókolt, szorosan
magához ölelt, talán túl szorosan is. Ez nemcsak szenvedély
volt, hanem Bear üzenete, hogy még mindig az övé vagyok, és
soha nem fog elengedni. Az ujjaim befurakodtak a testünk közé,
Bear hasizmain kalandoztak. Elhúzódott, a tekintete a bugyim
szegélyébe kapaszkodó kezemet követte. Figyeltem az arcát,
ahogy benyúltam az anyag mögé, és a nedves puncimba dugtam
az ujjam.
– A rohadt életbe! – Bear egyre nehezebben tudta tartóztatni
magát, hiába is akart volna megleckéztetni, miközben le sem
tudta venni a szemét az ujjamról, ami ki-be járt, holott rá lett
volna szükségem. Felnyögtem, mert fantasztikus érzés volt, bár
messze nem olyan fantasztikus, mintha Bear ujjai hatoltak
volna belém. Aztán Bear letolta a bugyimat, és kénytelen voltam
elvenni a kezem is. Anyaszült meztelenül álltam előtte.
– Gyönyörű vagy – motyogta, miközben kicsatolta az övét.
Letoltam a farmert kerek fenekéről, a nadrág a földre zuhant.
Bear fél kézzel átkarolt, felemelt, és a falhoz szorított.
Biztos voltam abban, hogy felnyársal a farkával, de helyette a
szabad kezének hüvelykujjával a csiklómat masszírozta, két
ujját a puncimba dugta, a csókjai záporoztak a mellemen és a
hasamon. Alig ért hozzám, mégis már az orgazmus határán
egyensúlyoztam, egyre jobban felkorbácsolódott bennem a
vágy, tudtam, hogy ha elmegyek, szinte szét fog szakítani.
– Az ujjamon vagy a farkamon szeretnél elélvezni? – A
puncim összeszorult az ujjai körül a kérdés hallatán.
– A farkadon – kiáltottam elcsukló hangon. Nehéznek és
feszesnek éreztem magam.
– Jó kislány – mondta Bear. Kissé lazított a szorításán, hogy
lejjebb csússzak a falon, és a nyílásom egy vonalban legyen a
farkával.
Hirtelen hatolt belém. Véget ért a vágy fokozása, már csak a
puszta, állatias vágy vezérelte. Egyetlen gyors és kemény
lökéssel tövig bennem volt, a kéj kellemes fájdalommal feszített.
– Ez az enyém, mindig is az enyém volt. Én vettem el a szűz
puncid, és most az én tulajdonom – morogta mélyre hatoló
lökések között.
Vadul, gyors ritmust követve járt a csípője. Néhány lökés után
azonban akkora lett bennem a nyomás, hogy nem bírtam
tovább, vonagolva darabokra hullottam a karjaiban. A lüktetés
végtelennek tűnt, miközben a farkán lovagolva kiélveztem
eddigi legütősebb orgazmusom minden egyes pillanatát.
Még mindig élveztem, amikor Bear egyre gyorsabban kezdett
mozogni, az eddigi ritmusa szétesett, már azt sem tudtam,
mikor húzza ki vagy löki belém a farkát, aztán megmerevedett,
és hosszú, állatias hörgéssel mélyen belém élvezett.
Sikerült lenyugodnom annyira, hogy érezzem az ő
orgazmusának minden egyes pillanatát. Néhány apró lökéssel ő
is elnyújtotta az élvezetét.
– Azt a kurva! – Bear a földre rogyott, és magával rántott
engem is.
– Aha… – Ennyit tudtam csak mondani, mert örültem annak,
hogy egyáltalán levegőt kapok.
Úgy tűnt, egy örökkévalóságig feküdtünk egymás karjában, a
fűben, de egyáltalán nem tűnt soknak. Aztán felült, és maga
mellé emelt engem is.
Bear megemelte az államat, hogy a szemébe nézzek. Nem
csak a szája, a tekintete is mosolygott, a szeme ismét
világoskéken csillogott.
– Most már bemehetünk – mondta, azzal felállt. A bugyimért
nyúltam, de félrelökte a kezem, és a vállára vetett, így indultunk
el a ház bejárata felé.
– Mit művelsz? – kérdeztem a csupasz seggét bámulva.
 – Keféltünk, most itt az idő, hogy veszekedjünk. De szeretnék
előtte még dugni egyet, szóval nincs szükség a ruhádra. –
Éppúgy, mint amikor a furgonhoz cipelt, egy hatalmas
csattanással elfenekelt.
– Aú! – kiáltottam fel.
– Ne picsáskodj itt nekem, Thia! Sokkal komolyabbat tervezek
ma estére, mint néhány seggrepacsi. – Felcipelt a verandán,
majd a ház felé.
– Ez a kutyád? – Bear megtorpant a küszöbön. Én éppen a
vállán lógtam, így nem láttam, mit lát, de úgy sejtettem,
Palacsintáról beszél, mert a kutya általában a kanapén hevert,
ha éppen nem az ültetvényen grasszált.
– Aha. Palacsinta a neve. – Bear letett a földre. Ahogy
számítottam, Palacsinta a kanapén feküdt, és a farkát csóválta.
– Nem, az nem lehet – ellenkezett Bear.
– Márpedig így van. Csak nem félsz a kutyáktól? – Elindultam
a kanapé felé, de Bear megragadta a kezem.
– Nem félek a kutyáktól. – Egy pillanatra sem vette le a szemét
a kanapén izgatottan ide-oda ugráló házi kedvencről.
– Jó, akkor talán…
– De ez nem egy kutya – vágott közbe Bear.
– Mi az ördögről beszélsz?
– Thia, sajnálom, hogy ezt nekem kell közölnöm veled.
– Micsodát?
– A kutyád… – Bear az állatra mutatott – egy prérifarkas.
 BEAR

Miután párszor még megcsináltam a csajomat, egymásba

gabalyodva aludtunk el a nappali kanapéján. Két dolgot
tanultam meg ismételt egymásra találásunk első óráiban.
Egyfelől mindig rendkívül élveztem Thiával kufircolni, de a
haragos szex valami földöntúli élmény. Másfelől Palacsinta, a
prérifarkas, szeretett nézni minket.
Örömmel állapítottam meg magamban, hogy még számtalan
alkalom lesz arra a jövőben, hogy Thia igazán pipa legyen rám.
Az én kis tüzet okádó sárkányom.
Hajnalodni kezdett, tudtam, hogy az első napsugarak
perceken belül kékre festik az éjszakai eget. Megcsókoltam Thia
feje búbját, mire megmoccant.
– Ne, még alszom – motyogta, de ki se nyitotta a szemét, úgy
próbált meg ellökni magától. Megragadtam a csuklóját, és a
mellkasomhoz húztam a kezét, mielőtt még kiszúrná a szemem.
– Mennem kell, szivi – emlékeztettem. Thia válaszképpen
felmordult, majd tovább szuszogott. A nevetésemet a hajába
fojtottam. – Stone-nak van egy tippje azt illetően, hol lehet
Sadie. Néhány órányira innen északon van egy nőknek
fenntartott menedékhely. Gus és Wolf velem jön. Szerintem
hamar a nyomára akadunk.
– Talán csak azt szeretné, ha békén hagynák – vetette fel Thia
félálomban, az ujja erőtlen mozdulattal simított végig a
mellkasomon. Ez az apró érintés is elég volt ahhoz, hogy életet
leheljen a farkamba, mintha nem néhány órája lőttem volna el
az összes patronomat az engem meglovagoló, meztelen csajba.
Az én meztelen csajomba.
– Lehet, de bármit is szeretne, valami nem stimmel, és nem
csak annyi, hogy egyáltalán életben van. Ez az egész bűzlik
nekem – érveltem.
Thia lassan felült, ásított egyet, kidörzsölte a szeméből az
álmot. Hosszú haja kócosan hullott a vállára. Piros
harapásnyom bukkant elő a válla és a nyaka szegletében. Ezek
szerint kissé elragadtattam magam, és bármit megtettem volna
azért, hogy ismét így tegyek.
Végigsimítottam a harapásnyomon. Thia elmosolyodott, egy
rugóra járt az agyunk. Elszabaduló tincseit a füle mögé tűrtem.
– Tudod, milyen helyes vagy, amikor ébredsz?
– Tényleg? – Thia beleharapott az alsó ajkába, és szégyenlősen
elpirult. Nem tudom, mire fel, mert tegnap este én tanítottam
meg neki, hogyan lovagolja meg a faszom, mint egy díjnyertes
zsoké.
– Igen, rögtön arra gondoltam, hogy pöröghetnél megint a
farkamon. – A tenyerembe fogtam meredő dákómat, hogy
megmutassam neki, mit művel velem, mivé lettem miatta. A
tekintete a kezemre kúszott, azonnal megnyalta az ajkát, és nem
tudtam tovább tartóztatni magam. Felültem, és magamra
húztam Thiát, hogy megcsókoljam. Mennem kellett. Volt még
pár percem indulás előtt. Nagyjából tíz.
Maximum fél óra.
Valaki megköszörülte a torkát. Rage állt az ajtóban, vagány
rózsaszín pólót viselt, egyszerre zavart és undorodó tekintettel
figyelte egymásba gabalyodott meztelen testünket.
Thia szorosabban ölelt, a mellét a mellkasomhoz szorította,
hogy elrejtse a látogatónk elől. Rage-et azonban nagyon is
hidegen hagyta a meztelenségünk. Lehessegette Palacsintát a
fotelből, és helyet foglalt. A kutya nyüszögve átadta a helyét, de
aztán visszatelepedett Rage lábához, orrát a mellső tappancsain
pihentette, és folytatta zavartalan kukkolását. Palacsintánál
jobban izgatott Rage.
– Magunkra hagynál minket, hogy felöltözzünk, vagy esetleg
csatlakoznál? – kérdeztem játékosan, mire Thia a bordáim közé
mélyesztette a könyökét. Rage undorodva felnyögött, a szemét
forgatta.
– Te még soha…? – kérdezte Thia. Már nem zavarta a
meztelensége.
– De, persze hogy igen – felelte Rage a körmét piszkálva. – De
soha nem értettem, mire ez a nagy felhajtás.
Belecsíptem Thia seggébe, mire összerezzent.
– Akkor esetleg keress valakit, aki megkettyinthet –
javasoltam. – Gyere, még van elintézetlen dolgunk. – Felkeltem
a kanapéról, nehéz farkam a lépteim ritmusában mozgott fel-
alá. Thia meglepetten felsikoltott, amikor a karjaimba emeltem.
– Mindjárt visszajövünk. – A folyosón a legközelebbi nyitott ajtó
felé vettem az irányt, egy sárga csempével kirakott fürdőszoba
volt mögötte. Felültettem Thiát a pultra, és becsaptam az ajtót.
Egy pillanatot sem késlekedtem, azonnal megragadtam a térdét,
széttártam a lábát, aztán közelebb húztam, hogy a puncija a
pult szélével legyen egy vonalban.
– Olyan rosszul érzem magam, hogy csak úgy otthagytuk –
mondta Thia, bár az, ahogy hátravetette a fejét, és a szája
szétnyílt az örömtől, amikor két ujjal a csiklóját kezdtem
simogatni, arról árulkodott, hogy annyira azért nincs
lelkiismeret-furdalása.
– Szólhatok neki, ha szeretnéd, hogy nézzen minket. –
Cinkosan vonogattam a szemöldököm. Persze Rage is dögös
volt, de nem vonzottak azok a csajok, akik úgy néztek ki, mint a
pomponlányok, miközben annyi robbanóanyag van náluk,
amivel egy teljes városrészt a földdel egyenlővé tudnak tenni.
Nem az én esetem.
Thia csillogó puncijára néztem. Az én esetem nedvesen,
akcióra készen ült előttem.
– Nem erre gondoltam – nyögte Thia, miközben beletoltam a
farkam.
– Kapaszkodj meg a pultban! – utasítottam, és végre szót
fogadott, megmarkolta a pult szélét, és azzal egyensúlyozta ki a
lökéseimet.
– Tudom, hogy nem erre céloztál – lihegtem, átadva magam
teste szoros melegének. – Egyébként is, csak Preppynek
hagynám, hogy nézzen minket. – Csak akkor esett le, hogy ezt
hangosan kimondtam, amikor Thia kérdőn rám nézett.
– Ezt kifejtenéd bővebben? – kérdezte, miközben a csípőjével
körözött, hogy mélyebbre hatolhassak belé.
– Ez kurva jó, szivi! – Hamar megtanultam, hogy ha kefélés
közben dicsérem Thiát, akkor még csodálatosabban csinálja azt,
amit éppen tesz. Most is éppen így történt, megfeszítette a
karját, felemelte a seggét, és így írt le köröket a farkam körül. –
Majd egyszer elmondom – adtam be a derekam. Fogalmam sem
volt, hogy egyáltalán miért beszélgetünk. Megfeszültek a
nyakamban az izmok, ahogy egyre szorosabban ölelte a faszom.
Gyanítom, ez Thiának is szöget ütött a fejébe.
– Bear, most… most hallgass, és basszál! – kérte.
Így tettem. Durván.
Úgy keféltem, hogy Thia feje nekiütődött a tükörnek, ami
megrepedt, a darabjai körénk hullottak, de nem álltunk le. A
fogát a vállamba mélyesztette, kiserkent a vérem, gondolom,
hogy bosszút álljon a tegnap este miatt. Vértől vörös ajkával
rám mosolygott, még szorosabban öleltem, még mélyebbre,
még keményebben, még gyorsabban dugtam. Thia addig
tornázott a farkamon, amíg a nevemet nem sikította, a puncija
pedig satuba fogta a dákóm. Visszafogtam magam, amíg Thia
orgazmusa alább nem hagyott, aztán akkorát élveztem bele,
hogy egy pillanatra szó szerint megvakultam.
A kurva életbe, imádom a csajszit.
Miután összeszedtük magunkat, és lezuhanyoztunk, útnak
indultam a furgonnal, de előtte még megígértem neki, hogy
másnap visszajövök érte, cserébe ő megígérte, hogy nem üti ki
megint Rage-et. Rage a szúnyogháló mögül figyelte a
búcsúzkodásunkat, mintha állatok lennénk az állatkertben,
mintha a National Geographic magazin oldalai elevenedtek
volna meg előtte.
Ha Thiát nem cipeltem volna ki a fürdőbe, Rage fix, hogy
végignézte volna, ahogy kefélünk. Nem is próbálta titkolni, bár
azt hiszem, nem szexuális természetű a kíváncsisága, jelentsen
ez bármit is. Szerintem Rage inkább arra lenne kíváncsi, hogy a
szex miért nem kelti fel az ő érdeklődését, vagy más miért van
annyira oda érte. Ez számomra abszolúte őrület volt, mert
önként odaadtam volna bármely végtagomat – kivéve azt, ami a
lábam között lóg – azért, hogy mindennap szexelhessek Thiával.
Rage pont az ellentettje volt egy másik személynek, aki
szintén szeretett leskelődni. És nem Palacsintáról van szó.
Ez a valaki is kíváncsi volt, legalábbis az elején erről volt szó,
de az ő kíváncsisága mindenképpen szexuális indíttatású volt.
Szexuális… és erőszakos.
Preppy.
Beteg egy állat volt.
Mert aztán te egy földre szállt Disney-hercegnő vagy, szarzsák.
Engem is beindít a pornó, mint bárkit, de amire Preppy
rámozdult, attól nemhogy nem állt fel a farkam, de a golyóim is
visszakívánkoztak a testembe. Beteg egy állat volt… de
bármelyik golyómat feláldoznám, hogy ismét mellettem
lehessen.
Megdörzsöltem a King által a tarkómra tetovált PREP feliratot.
Úgy éreztem, éget, ha csak néhai barátomra gondolok.
 Különösen olyankor égetett, amikor eszembe jutott az az
éjszaka, amikor először döbbentem rá, hogy az erőszak és a
szex Preppy esetében kéz a kézben jár.
Néha akár kés a kézben.
 BEAR

Tizennyolc évesen

Buliztunk.
Buliztunk minden este.
Ha nem a telepen, akkor King házában. King, Preppy meg én
soha nem mondtunk nemet egy kis szórakozásra, napnyugtakor
nekiálltunk, és napkeltéig meg sem álltunk. A banda mindig tárt
karokkal fogadott minket, a pia patakokban folyt, a lányok
pedig mindenre készek voltak.
– Szia, csinibaba! – szóltam oda az egyik ribinek, akit azelőtt
még soha nem láttam. Hosszú, barna haja volt, és sötét, szinte
fekete szeme. Viszonylag visszafogottan öltözött fel, ami annyit
jelentett, hogy nem volt kinn a cicije, vagy nem Eiffel-tornyozott
két csávóval a tábortűz mellett. Talán a tavaszi szünet miatt jött
Floridába. Napbarnított bőre volt az egyik erre utaló nyom. A
helyiek még akkor sem barnultak le, ha a szabadban dolgoztak.
Erről a lányról azonban lerítt, hogy egész nap a napon fekszik,
az orra hegye meg is égett. Bizony, ő csak látogatóban van itt. Ez
remek hír, mert akkor kapható a második kedvenc dologra,
amit egy ribitől kérni szoktam, és nem fog sem ellenkezni, sem
vitatkozni miatta.
Azaz, hogy menjen el.
A lány a töltés rossz oldalára tévedt, de nem számított, mert a
szoknyája rövid volt, a lába ellenben hosszú, és, bevallom
őszintén, annak idején ez a két feltétel már elég volt ahhoz,
hogy egy lány leszophassa a farkam.
Igazából nem is volt több feltételem.
– Szia! – felelte a lány, és belekortyolt piros műanyag
poharába. Bíztam benne, hogy nem Prep adta neki, mert akkor
fogalmam sincs, mi lehetett benne.
– Van itt egy szobám – tértem a lényegre, mert soha nem
erőltettem meg magam, ha egy lányt rá kellett venni, hogy
lefeküdjön velem. – Szeretnéd megnézni?
– Mutasd az utat! – suttogta kihívóan. Megragadtam a kezét,
és elvonszoltam a lakrészem felé. Kuncogva figyeltem, ahogy a
tűsarkújában igyekezett szexi módon lépegetni az egyenetlen
gyepen. Bekísértem a garázsba, és megálltam a lakrészem ajtaja
előtt. Felültettem a garázsban az egyik szerszámosládára. Ez
volt a kedvencem, mert pont a megfelelő magasságú volt.
– Azt hittem, a lakrészedbe megyünk – jegyezte meg.
– Így van – mutattam az ajtóra, ami olyan közel volt, hogy
csak ki kellett volna nyújtanom a kezem, és lenyomhattam
volna a kilincset. – De nem tudok várni – hazudtam. Ugyanazt
mondtam minden egyes lánynak, akik fennakadtak azon, hogy
miért egy olaj- és rozsdaszagú garázsban, egy kupac zsíros
rongy között csinálom meg őket.
 A ribik csak a szerszámosládáig jutottak, néhányan meg csak
a mólóig vagy a fák közé vezető ösvényig. Csókolgattam a
nyakát, és megtettem a szükséges minimumot, hogy ne
háborodjon fel, amikor a farkamra húzom.
A Tavaszi Szünetes Csajszi jó volt, de messze nem nagyszerű.
Arra még éveket kellett várnom.
Akkoriban azonban egész jónak számított a felhozatalból, bár
meg akart csókolni, amit nem csíptem. A smárolás a tiniknek
való. Tizennyolc voltam, úgy tartottam, vagy dugunk, vagy nem
lesz semmi.
Nem ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, valaki figyel
akció közben. Kinéztem a garázs ablakán, de azt határozottan
tudtam, hogy a tábortűznél bulizó emberek nem látnak be,
ezért sem gyújtottam meg a villanyt. Ugyanakkor nem tudtam
szabadulni ettől az érzéstől.
– Mit keresel? – A Tavaszi Szünetes Csajszi úgy lihegett, mint
egy kicsi, bundás eb a nyári napsütésben.
– Semmit – hazudtam. Kerestem valamit, vagyis inkább
valakit. Becsuktam a szemem, és mélyre hatoltam a lányban,
közben igyekeztem összeszedni a gondolataimat. A csajszi
nyögdécselt és vonaglott, de teljesen elterelte a figyelmem az
érzés, hogy valaki még a garázsban van. Egyre jobban untam a
lányt és a hevenyészett dugásunkat is. Gyorsabb tempóra
váltottam, hogy mihamarabb elélvezzek.
Ekkor derült ki, hogy a Tavaszi Szünetes Csajszi szereti
kiereszteni a hangját. A teste újra meg újra összerándult,
amikor már épp kezdtem volna feladni, és ez nekem is új
lendületet adott. Ez nem olyan megjátszott visongás volt, mint
amiben már nem egyszer volt részem, különösen, ha
valamelyik Parti Picsával voltam. Ez a lány tényleg élvezte, hogy
a farkamon lovagolhat, és ezt én is éreztem.
– El akarsz menni, csinibaba? – Nem azért szólítottam így,
mert csinosnak tartottam, hanem mert fingom sem volt, hogy is
hívják.
Soha nem is tudtam meg.
– Igen, igen! – kiabálta. Belekapaszkodott a nyakamba, a
körmét a bőrömbe vájta, miközben én kitartóan pumpáltam őt.
Ekkor pillantottam meg. Elsőre csak némi mozgást láttam a
szemem sarkából, csak egy villanást. Aztán amikor
megváltoztak a fényviszonyok, akkor derült ki, hogy a kukkoló
egy férfi.
Amikor észrevette, hogy lebukott, előlépett az árnyékból arra
az egy helyre, ahová a hold fénye esett az ablakon át. A garázs
bármely más szegletében elnyelte volna a sötétség.
De azt szerette volna, ha látjuk őt.
Preppy volt az.
Nem masztizott, még csak a nadrágja övét sem lazította meg.
Nem osztogatta szokásos cinikus megjegyzéseit sem. Csak
nézett, nem engem, hanem a lányt. Csillogott a szeme a
holdfényben, miközben úgy figyelte a csajt, mintha egy cirkuszi
látványosság lett volna.
Preppy jelenléte teljesen kizökkentett a ritmusomból, meg
kellett állnom egy pillanatra.
– Miért álltál meg? – kérdezte a csajszi. Lebuktathattam volna
Preppyt, mert kukkolt, rákiálthattam volna, hogy tűnjön el, de
nem tettem. Volt valami a tekintetében, ami miatt úgy éreztem,
nyugodtan maradhat, és nézhet minket.
Tettem a dolgomat.
A Tavaszi Szünetes Csajszi megint nyögdécselni kezdett, a
teste az enyémen vonaglott, a körme a hátamat sértette fel.
Preppy az egyik legjobb barátom, és a bandában is előfordult
már, hogy megosztoztunk egy-egy kurván, bár olyankor a kurva
járt egyik szobáról a másikra, és nem egy helyiségben voltunk
mindannyian.
Furcsa érzés fogott el, mert Preppy szótlanul figyelt minket,
mintha erre valamilyen szinten szüksége lenne, látnia kellene,
hogy milyen egy normális dugás.
Részt szeretett volna venni abban, amit csinálunk. Preppy
volt az egyik legjobb barátom.
Így hát hagytam.
Még soha nem volt ilyen csendes. Amióta csak megismertem,
talán ha egy-két pillanatra hallgatott el, de ahogy egyre
mélyebbre löktem a faszom a lányba, Preppy szinte sztoikusnak
tűnt. Amikor észrevettem, hogy Preppy a lány cicijére mered,
felrántottam a pólónak nevezett selyemdarabot, hogy jobban
ráláthasson az ide-oda ringó mellekre.
Preppy szemében öröm gyulladt, hálásan bólintott. Nehezen
lehetett kiigazodni rajta. Kingtől annyit tudtam meg róla, hogy
durva gyerekkora volt. Mindannyiunknak az volt. Preppyé
durvább, mint a miénk, de soha nem beszélt róla.
Egyszer sem.
 Nem hibáztatom érte. Én sem nagyon akartam mesélni az
öregemről.
De Preppy tudta, hogyan kell csajozni, és jutott neki belőlük
bőven.
Nem volt olyan magas, mint King vagy én, de azért egész
magas volt. Ki volt pattintva, ami sokkal könnyebben ment neki,
mint nekem, mert csontsovány kölyökként kezdte, de amikor
gyúrni kezdett, csak izom került a testére. Lehet, hogy
alacsonyabb volt, és nem volt olyan izmos, mint King meg én,
de olyan tulajdonságai voltak, amiknek King és én is szűkében
voltunk.
Humoros volt.
Megnyerő volt a személyisége, és vágott az esze.
Karizmatikus volt.
Amikor a lány puncija lüktetni kezdett a farkamon, a
szorítástól a golyóim is csőre töltöttek. Preppy még mindig
mozdulatlanul állt, nem matatott, nem volt a keze a zsebében,
nem túrt bele a hajába. Csak nézett minket, figyelt, megfigyelt.
Amikor majdnem elélveztem, felfektettem a lányt a
szerszámosládára, a háta rásimult a láda rombuszmintás
felszínére. A vállába kapaszkodtam, és minden egyes döfésnél
ügyeltem arra, hogy a farkam végigsimítsa a puncija belső falát.
Az átlagosnál nagyobb melle fel-le járt, és miután elment, én
sem türtőztettem magam, bár inkább olyan érzés volt, mint egy
tüsszentés, mert a saját élvezetemnél jobban érdekelt, hogy a
légyottunknak miért is volt szemtanúja.
– Hát ez… húha! – lihegte a lány. Felült, én kihúztam belőle a
farkam, és a gumit a legközelebbi kukába dobtam. – Még egy
menet? – kérdezte, a lábával átölelte a derekamat, a sarkával az
öléhez szorította az ölemet.
– Nem volt elég? – A kezem közé fogtam az arcát, ő megnyalta
az egyik ujjamat.
– Nem, kell még egy menet – könyörögte.
A szemem sarkából láttam, hogy Preppy némán elindul az
oldalsó ajtó felé, de megtorpant, amikor utánakiáltottam.
Kitörtem a lány lábának öleléséből, hátraléptem, és
visszahúztam a nadrágom.
– Nem foglalkoznál ezzel a csodálatos lánnyal? Azt mondja,
nem voltam neki elég, de úgy érzem, nem tudnék többet adni
neki.
A Tavaszi Szünetes Csajszi elsőre megdöbbent Preppy
jelenlétén, döbbent tekintettel nézett rám, de amikor Preppy
előlépett az árnyékból, úgy nézett rá, mint egy kiskutyára. Még
mindig széles terpeszben ült, csillogóan nedves ágyéka
csalogatta Preppyt.
Preppy lassú léptekkel közelítette meg a lányt, a tekintetét a
lába közére szegezte.
Úgy gondoltam, nemcsak a csajt osztom meg Preppyvel,
hanem esélyt kap arra, hogy valamit normálisan csinálhasson.
Esélyt arra, hogy csak úgy dugjon valakivel, és ne kelljen a
miérttel és a hogyannal foglalkoznia.
– A tiéd a csaj. – Megveregettem a vállát, aztán elindultam
vissza, a buliba. Talán tíz lépést, ha megtettem, amikor sikolyt
hallok, de nem olyat, mint amikor elélvezett, hanem olyat,
mintha valaki leszúrta volna. Olyan gyorsan szedtem a lábam
vissza a garázsba, ahogy csak tudtam.
A megérzésem nem csalt.
A lány nem a ládán, hanem az oldalán feküdt a padlón,
csigalassúsággal igyekezett elkúszni Preppy elől, csakhogy
csigacsík helyett ő vérnyomot hagyott a földön.
– Ez a barom megszúrt! – üvöltötte. A combjából egy
ezüstszínű olló állt ki, minden egyes mozdulatra vér buggyant
ki mellette a sebből. Preppy elkerekedett szemmel meredt a
vérnyomra, véres ujjbegyeire, de sem segíteni, sem menekülni
nem állt szándékában. Egyszerűen csak ott állt, az arcán
értelmezhetetlen kifejezés.
Felkaptam a lányt, és kicipeltem a garázsból. Az egyik Parti
Picsa összevarrta a sebet, és hívott a lánynak egy taxit. Én
adtam neki pár száz dollárt, hogy hallgasson, Preppyvel pedig
soha nem beszéltünk az esetről.
De tudtam, hogy még mindig figyel.
Amikor legközelebb egy újabb lányt vittem be a garázsba,
aggódva nézett rám, amikor odahívtam.
– Képtelen vagyok rá – mondta még azután is, hogy a lány is a
beleegyezését adta.
– Azt akarod, hogy maradjak? – Elővettem legmegnyugtatóbb
hangomat, közben azt találgattam, hogy elcseszett fejében
pontosan mi történik, ha szexre kerül a sor, és miért változik
meg a személyisége kézzelfoghatóan, amikor mást néz. Ilyenkor
mintha egy másik Preppy vette volna át a helyét, és a
legmegdöbbentőbb az volt, hogy a szokásos cinikus és
kellemetlen énje helyét egy óvatos, félénk fazon veszi át.
Kurvára kirázott tőle a hideg.
De szerettem volna valahogy segíteni rajta.
– Gyere ide, cukipofa! – mondta a lány, és széttárta a lábát.
Leültem mellé egy másik szerszámosládára, és felhúztam a
pólóját. A mellbimbóját simogattam, amíg Preppy gumit húzott,
majd behatolt.
Néhány pillanattal később Preppy sötét, baljós tekintettel
nézett rám, mintha valami démon nézne rám.
– Bántani akarom őt – suttogta. Kurva nagy szerencsénk volt,
hogy a lány élvezte Preppy farkát, így nem hallotta, hogy mit
mondott a srác.
Megráztam a fejem. Addig, amíg én is itt vagyok, nem játszik
az ollóval.
– Figyelj, majd én segítek – ajánlottam fel. Megragadtam a
lány torkát, és megszorítottam annyira, hogy kicsit kellemetlen
legyen a számára, de ne okozzon fájdalmat. Hörögve folytatta a
nyögdécselést.
– Ez tetszik neki – értetlenkedett Preppy. Dühödt gyorsasággal
mozgatta ki-be a farkát, miközben én szorosan tartottam a
lányt. A markomba fogtam vörös haját, és megrántottam, mire a
lány felsikoltott. Ez Preppynek már túl sok volt, hatalmas
nyögéssel elélvezett, majd a padlóra rogyott.
Felkaptam a ribit a ládáról, aztán sietve elindultam vele kifelé
a garázsból.
– Jól van? – aggódott a ribi. Visszanézett, de nem hagytam,
hogy megálljon. Inkább hagyom, hogy Preppy egyedül szedje
össze magát, mint hogy kettesben maradjon a csajjal,
kockáztatva azt, hogy legközelebb nem egy combba vágja bele
az ollót.
– Köszönöm! – Preppy még mindig hason feküdt a padlón, a
nadrágja a bokájánál.
Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy kiejtette volna ezt a
szót.
Sajnos a szurkálásról ugyanezt nem mondhatom el.
 THIA

– Egy ideje már az az érzésem, hogy valami nem stimmel a

kutyáddal – szólalt meg Rage. A konyhapultnál ült egy
bárszéken, a körmét festette. Palacsinta abban a pillanatban
visszatelepedett a kanapéra, hogy Rage leszállt onnét. Hanyatt
nyúlt el a bútoron, szétvetett lábakkal, a nyelve kilógott oldalra.
– Ő prérifarkas – helyesbítettem.
– Hát, akkor talán ez nem stimmel a kutyáddal – állapította
meg Rage felvont orral. – Tudod, hogy mennyi betegséget
terjeszthetnek a kutyák, a prérifarkasokról nem is beszélve?
Egyszer hallottam valahol, hogy egyes kutyák nyelvén
megmaradnak a nemi betegségeket okozó kórokozók, és ha egy
ilyen állat megnyalja a gazdi száját… – Rage robbanást imitált
festett körmű kezével. – Bumm, herpesz.
Nem figyeltem oda teljesen, mert a testem és a lelkem még
mindig bizsergett a Bearrel töltött éjszaka és délelőtt után.
– Szerintem ez nem így van.
– Nem tudom, lehet, hogy papagájok voltak. Szerinted nem
veszélyes? Azzal tisztában vagy, hogy a prérifarkas nem
ugyanaz, mint egy kutya?
 – Rage, fél éve ugyanazt mondod minden egyes nap. –
Palacsintára mutattam, aki félig lelógva aludt a kanapén,
minden egyes horkantással egyre lejjebb csúszott. –
Veszélyesnek tűnik?
– Miért, én annak tűnök? – Rage a körmét fújogatta, közben
gyöngyfehér mosolyt villantott, mint egy celeb.
– Ott a pont.
– Kérdezhetek valamit? – Rage felállt, elindult a szobában, és
szemügyre vette a képeket a falakon, mintha nem itt töltöttük
volna az elmúlt hónapokat. – Ami azt illeti, begyógyszereztél,
szóval jössz egy válasszal.
– Inkább úgy tekintek az esetre, hogy megadtam neked azt az
alvást, amire már rég szükséged volt. – Nem sikerült kinyitnom
a mogyoróvajas üveget. Már azon voltam, hogy a jól bevált
módon addig ütögetem a kupakot a pulthoz, amíg meg nem adja
magát, de Rage kivette a kezemből az üveget. – Hé, ezt én is… –
szólaltam meg, de hirtelen elhallgattam, amikor Rage egy
könnyed kézmozdulattal lecsavarta a fedelet, miközben én
annyira erőlködtem, hogy majdnem eldurrant egy ér a
szememben. Rage visszaadta az üveget, és folytatta a
nézelődést.
– Te meg Bear… Ti ketten… ööö… – Felsóhajtott. Nem tudtam
eldönteni, hogy zavarban van, vagy csak nem tudja
megfogalmazni a kérdését.
– Ez egy szexuális kérdés lesz? – vetettem közbe, hogy egy
kicsit enyhítsem a megilletődöttségét.
– Igen – felelte. Felvette az egyik képet a dohányzóasztalról,
még pelenkás kislányként szerepelek rajta az apámmal. Ő
magához ölel, én pedig egy narancs után nyújtózom az
ültetvényen. Rage visszatette a képet.
– Mit szeretnél tudni? – érdeklődtem. Palacsinta lecsúszott a
padlóra, felriadt. Körülnézett, mintha azt kereste volna, hogy ki
lökte le őt a kanapéról, de néhány pillanattal később már ismét
a párnákon aludt.
– Ő volt neked az első? – kérdezte Rage némi torokköszörülés
után.
– Igen, ő volt. – Lenyaltam a mogyoróvajat a késről, és a
mosogatóba dobtam. Odanyújtottam Rage-nek a mogyoróvajas-
lekváros szendvicset, majd letelepedtem Palacsinta mellé, aki
úgy kapálózott a mancsaival, mintha szaladna álmában.
– És… jó vele a szex? – Rage cuppantott egyet a szájával, és a
tarkója mögött összekulcsolta a kezét. Hozzá se nyúlt a
szendvicséhez.
– Biztos, hogy szexeltél már korábban? – Nem értettem, hogy
nem szeretheti valaki, amit Bearrel művelünk, amikor együtt
vagyunk, meztelenül, és ő…
– Igen. Szerintem ezért nem értem a dolgot – ismerte be. – A
munkám során nem gyakran beszélgethetek velem egykorú
lányokkal.
– Mármint fegyveres védelmi szolgálat közben? – kérdeztem
felvont szemöldökkel.
Rage felnevetett, és szorosabbra húzta a lófarkát.
– Védelmi szolgálat – ízlelgette a kifejezést. – Ez tetszik. Ami
azt illeti, manapság nem sok mindent védek. – Felült a
konyhapultra, a lábát lengette a levegőben.
– Gyanítom, nem semmi lehet a sztorid – jegyeztem meg,
majd egy meglepően nagy falatot tömtem a számba.
– Nem tudom, mennyire lenne nagy szám. – Felhorkantott,
kinézett az ablakon, aztán rám. – De talán egy nap visszajövök,
és elmondom neked.
Valaki becsapta egy kocsi ajtaját. Rage azonnal leugrott a
pultról, a keze a háta mögé dugott pisztoly markolatát
szorította. Én felpattantam a kanapéról, amivel sikerült
Palacsintát annyira megijesztenem, hogy kiszaladt a hátsó üveg
tolóajtón.
Odalopóztunk a bejárati ajtóhoz. Egy ismerős kocsit
pillantottam meg, bár abban bíztam, soha többé nem
találkozom vele. Kiléptem a verandára, Rage szorosan követett.
– Ne aggódj – morogtam –, ez csak egy fickó, akire egyszer
rálőttem. – Elég hangosan beszéltem, hogy Mr. Carson is tisztán
hallja, miközben elindult felénk. A lépcső előtt azonban megállt.
– Micsoda fogadtatás ez, amikor ajándékot hoztam. – Mr.
Carson egy borítékot tartott a kezében, és azonnal eszembe
jutott legutóbbi látogatása, amikor egy másik borítékkal
keresett fel.
Keresztbe fontam a karom a mellkasom előtt, Rage mögöttem
várakozott, az ajtófélfának támaszkodva.
– Mr. Carson, fogja a borítékját, szálljon be az autójába, és
tűnjön el, máskülönben az lesz a dolog vége, mint legutóbb.
Mr. Carson elmosolyodott, a szívére tette a kezét.
– Ms. Andrews, én megbocsátok azért, ami a múltkor történt.
 – Nem kell a bocsánata, Mr. Carson.
A férfit mintha mulattatta volna a megjegyzésem.
– Elismerem, legutóbb úgy viselkedtem, mint egy piranha.
Csak szívni akartam a vérét. De rájöttem, tévedtem, és most egy
másik ajánlatom van az ön számára.
Összevontam a szemöldököm.
– Közölje az ajánlatát a bankkal, fél éven belül úgyis az övék
lesz ez az egész. Biztos vagyok benne, hogy ki tud találni
valamit, ami egyszerre elégíti ki a maga sötét lelkét és a bank
duzzadó pénztárcáját.
– Ms. Andrews, keserűséget hallok a hangjából. Engedje meg,
hogy segítsek – erősködött Mr. Carson. – A Sunnlandio
Corporation nem akar fél évet várni. Az idő pénz, hogy mást ne
mondjak. Ezért álltunk elő egy sokkal jobb ajánlattal. Azt
szeretnénk, ha most azonnal a vállalat nevére írná az
ültetvényt. Mi gondoskodnánk a tartozásokról, maga pedig egy
jelentős összeget kapna cserébe. Higgye csak el nekem, megérné
meglépni ezt a döntést. – Maga elé emelte a borítékot. – A
számok még engem is megleptek.
Részben frusztráltan, részben amiatt, mert szerettem volna
Mr. Carsont minél távolabb tudni a birtoktól, elindultam lefelé,
hogy kitépjem a kezéből a borítékot. Rage azonban megragadta
a karomat.
– Majd én – ajánlotta fel. Lassan elindult lefelé, és egy
mozdulattal kirántotta az iratokat Mr. Carson ujjai közül. Rage
tekintete egy pillanatig a férfi kezén időzött.
– Magácska kicsoda? – kérdezte Mr. Carson olyan hangsúllyal,
mintha egy kisgyerekhez beszélne.
– Menedzsment – felelte Rage. Kinyitotta a borítékot, és
gyorsan átnézte a dokumentumokat. – Ez okésnak tűnik, Thia.
Szerintem le kéne ülnötök átbeszélni a dolgot – mondta, de
valami furcsa volt a hangjában. Hallottam már, milyen, amikor
boldog, amikor unatkozik, nem kevésszer hallottam
panaszkodni, de ilyennek még sosem hallottam a hangját.
Próbáltam a szeméből olvasni, hátha találok valami mögöttes
értelmet, de semmire sem jutottam.
– Jöjjön be, Mr. Carson! Épp most készítettünk jegesteát. –
Rage felkísérte Mr. Carsont a lépcsőn, majd bementek
mellettem a házba. A férfi alávaló arcán győzedelmes vigyor
csücsült.
A fejére kellett volna céloznom.
– Foglaljon helyet! Mandy vagyok, Thia unokatestvére –
hazudta Rage.
Milyen nevet mondott?
Mr. Carson helyet foglalt az asztalnál, Rage közben teljesen
összefüggéstelenül kipakolt néhány dolgot a pultra.
Ekkor láttam meg a szinte jelentéktelen pillantást, amit felém
vetett. Ha csak a másodperc töredékével később nézek oda,
észre sem vettem volna, de szerencsére nem így történt. Miután
rám nézett, a késtartóban meredő késekre tévedt a tekintete,
aztán végül Mr. Carsonra. Közben folyton mosolygott, és folyton
a vendégünket figyelte, de az üzenet semmivel sem lehetett
volna világosabb.
– Szelek néhány karika citromot – ajánlottam fel.
Megragadtam egy kést, és elindultam a hűtő felé. Nem volt
itthon citrom, de így Rage nyitott tenyerébe tudtam csúsztatni a
kést.
– Meg is vagyunk – mondta Rage. Az üres kancsóval
megkerülte a pultot, Mr. Carson zavartan összeráncolta a
homlokát, úgy figyelte a kancsót, aztán Rage-et. Rage elejtette az
üres kancsót. Mr. Carson tekintete követte a leeső tárgyat. Rage
ráfogott a férfi csuklójára, és az asztalra feszítette. Egy
szempillantás alatt a magasba emelte a kést, és átdöfte vele a
férfi kezét, hozzászegezte az asztalhoz.
Mr. Carson felkiáltott, a zakója belseje felé kapott, de Rage
megelőzte. Lerántotta a zakót a válláról, amivel a férfi
oldalához szorította a kezét, így képtelen volt elérni azt, amiért
nyúlt. Rage a késtartóra mutatott. Odanyújtottam neki egy
másik kést, amivel a férfi másik kezét is az asztalhoz rögzítette.
Mr. Carson egyre kétségbeesettebben ordított.
Rage kivette a férfi zakójából a fegyverét.
Aztán, mintha nem is az imént szúrt volna meg valakit
kétszer, nyugodtan elővette a fegyverét, és gondosan letette Mr.
Carson pisztolya mellé, ügyelve arra, hogy mindkét cső a férfira
nézzen, majd helyet foglalt az asztal mellett, miközben a férfi
továbbra is visított a fájdalomtól.
– Kurva! – üvöltötte hátravetett fejjel.
– Seggfej! – vágott vissza Rage. Előrenyúlt, feltűrte a férfi
zakójának ujját. Az alkarján a Parti Nagymenők tetoválása
virított.
– Mi a fene? – A szám elé kaptam a kezem, nem hittem a
szememnek.
– Thia, lennél olyan jó kislány, hogy hozol kötelet? – utasított
Rage.
– Kötelet? – kérdeztem vissza. – Minek?
Mr. Carson megpróbálta megmozdítani a kezét, de csak
annyit ért el, hogy szélesebb lett a sebe, és jobban ömlött belőle
a vér.
Rage minden eddig látott személyisége eltűnt, csak egy sötét
lelkű lényt láttam magam előtt, aki gyűlölettel meredt újdonsült
foglyára.
– Thia, drágám – felelte Rage negédesen mosolyogva –, délen
vagyunk, és megjött a kedvem egy igazi, régi vágású
akasztáshoz!
 THIA

Nem tudtam, hogy Rage valóban fel akarja-e akasztani Mr.

Carsont, és nem azért, mert nem lett volna rá képes, hanem
azért, mert az ültetvényen – és úgy általában Jessepben – nem
nőtt olyan fa, aminek elég erős lenne hozzá az ága. A
narancsfák erre kifejezetten alkalmatlanok. Ettől függetlenül
kimentem a fészerbe, és teljesítettem Rage kérését. Amikor
visszaértem a házba, valami megrezzent.
Rage elővett a pólójából egy régebbi típusú okostelefont. Mr.
Carson elvesztette az eszméletét, a kezét teljesen belepte a vér,
ami már a padlóra is csöpögött az asztal széléről. Rage
döbbenten nézte a képernyőt, az arca elsápadt. Kikapta a
kezemből a kötelet, de Mr. Carson – vagy bármi is legyen az
igazi neve – meglincselése helyett bonyolult csomókkal a
székhez kötözte, és egy rózsaszín hajpántot tömött a szájába.
– Mi történt? – kérdeztem, bízva abban, hogy nem Bearről
volt szó az üzenetben.
– Nem lényeg – felelte Rage. – Csak értesítettem Beart. Már
úton van. Azt mondta, ne csináljunk semmit, amíg ide nem ér.
Rage kapkodva szedte a levegőt. Próbáltam olvasni az
arcvonásaiból.
– Azt értem, de a telefonon ki üzent? Ki volt az?
Rage könnyes szemmel rám nézett, és a kezembe nyomta a
telefont. A kép egy nálunk valamivel idősebb fiú szelfije volt.
Helyes srác, mondhatni, csinos. Az állát a kézfején pihentette,
mosolyogva, vicces arckifejezéssel nézett a kamerába.
– Cuki srác? – Akaratlanul is kérdés lett a kijelentésemből.
Visszaadtam Rage-nek a telefonját.
– Az bizony, de most bajban van. – Rage ismét a képre nézett,
az ujjával megsimította a képernyőt.
– Ezt egy szelfiből tudod? Szerintem boldog. – Közelebb
hajoltam, hogy ismét szemügyre vehessem a fotót, de nem
láttam semmit, ami aggodalomra adott volna okot. Rage
visszatette a telefonját a pólójába.
– Ez az ő Batman-lámpája – mondta.
– A micsodája?
– A Batman-lámpája. Ki nem állhatja a szelfiket. Megfogadta,
hogy soha nem készít egyet sem. Ez a mi jelünk. Csak akkor
küld szelfit, ha bajban van.
– Rage… ki ez a srác?
A lány beleharapott az ajkába.
– Ő… nem is tudom – suttogta.
– Menj el hozzá! – mondtam, hogy megkönnyítsem a döntését.
Rage tiltakozni szeretett volna, de nem hagytam. – Figyelj,
fordított esetben, ha Bear bajban lenne, egy pillanatig sem
gondolkodnék el azon, hogy itt hagyjalak. Hiszen te mondtad,
hogy Bear már úton van. A fickót megkötözted, ki van ütve.
Tudom, hogyan kell lőni. Indulj! – Megragadtam a vállát, és
megráztam, hátha sikerül valami értelmet ráznom a fejébe. –
Megleszek – biztosítottam.
Rage rám nézett, sűrű pislogással tartotta vissza a könnyeit. A
következő pillanatban már magához is vette a pisztolyát, Mr.
Carsonét pedig a kezembe nyomta.
– Minden rendben lesz – nyugtattam meg.
– Köszi – bólintott, aztán kiszaladt az ajtón.
Minden azért nem lett rendben.

Bear hamarosan ideér, és akkor örökre magam mögött

hagyhatom ezt a házat és ezt a várost. A szüleim
hálószobájához vezető folyosón álltam. Sem Rage, sem én nem
léptünk be oda, amióta visszatértünk. Ugyan már nem volt
akkora hatással rám a ház, de még mindig nem sikerült ismét a
magaménak érezni. Nem akartam úgy elmenni, hogy nem
békélek meg vele, hogy egész hátralévő életemben kísértsen.
Ellenőriztem, hogy a foglyunk még mindig szorosan a
székhez van-e kötözve, és hogy még mindig eszméletlen-e. Így
volt.
Mielőtt még meggondolhattam volna magam, odaálltam a
rettegett helyiség csukott ajtaja elé, ahol az apám az utolsó
lélegzetét vette.
A szüleim hálószobája.
Lenyomtam a kilincset, és benyitottam. Az ajtó nyikorogva
tárta fel a szoba belsejét.
Az apám vére borította a parkettát, ami megvetemedett a fal
mentén, az alvadt vér vörös tengere alatt. Habozva tettem egy
lépést előre.
Ez nem is vészes. Hiszen csak vér.
Végighúztam az ujjam az öltözőasztal felett lógó díszes, arany
keretes tükrön. Az anyám egyik kedvenc bolhapiaci zsákmánya.
Felvettem apám egyik kölnijét, és a levegőbe fújtam. Vettem egy
mély levegőt, az illat mosolyt csalt az arcomra, szebb időkre
emlékeztetett. Megfésülködtem anyám fésűjével, és a
tükörképemet figyeltem, amíg biztos nem lettem abban, hogy
hozzám szól.
– Tűnj el! – mondtam magamnak. – Veszélyben vagy! – Aztán
végül: – Fordulj meg!
Nem voltam elég gyors. Amikor megfordultam, hatalmas
kezek szorultak a torkom köré, amelyek ismét a tükör felé
fordítottak. A férfi szinte összeroppantotta a nyakam, elzárva a
levegő útját. Vergődtem, rugdalóztam, próbáltam kitörni a
szorításából, de semmi haszna nem volt. Rémülve láttam a
tükörben, amint Mr. Carson dülledt szemmel figyeli, ahogy
levegőért küzdök. Megpróbáltam szétfeszíteni az ujjait, de még
csak meg sem tudtam mozdítani őket.
– Jóccaka, te rühes ribanc! – suttogta a fülembe. Egyre
ködösebb lett a látásom, mintha sűrű hó hullott volna a szemem
előtt, a testem kezdett elernyedni. Az oldalamra zuhantam, és
ugyan Mr. Carson elengedte a nyakam, a torkom nem nyílt ki,
nem jutott levegő a tüdőmbe.
A fölém magasodó, nevető Mr. Carson az utolsó dolog, amit
láttam, aztán az ő arca is egyre távolabbra úszott, amíg el nem
tűnt, aztán a mennyezeti ventilátor törött lapátjára szegeződött
a tekintetem. A szemem sarkából mintha mozgolódást láttam
volna.
Valaki felkiáltott. De már túl késő. Minden elveszett.
Meghaltam.
 THIA

Fények. Hangok.
Ugatás?
Olyan hirtelen riadtam fel, mintha úgy löktek volna vissza az
öntudatba. Olyan hirtelen ültem fel, mintha ez egy öntudatlan
reakció lett volna, hogy a levegő ismét a tüdőmbe jusson.
Kinyitottam, majd becsuktam a számat, nyeltem a levegőt, de
nem tudtam olyan gyorsan lélegezni, mint amennyire kellett
volna.
De legalább kaptam levegőt, még ha kapkodnom is kellett
érte.
A semmi földjéről a teljes zűrzavarba kerültem. A szoba
forgott velem, miközben minden érzékem újra életre kelt,
mintha csak villám csapott volna belém.
Megéreztem rövid halálomat. Sajgott a nyakam, lüktetett a
fejem, a torkom olyan volt, mintha homokkal vagy
üvegszilánkokkal gargalizáltam volna, vagy ezek keverékével.
Valami hatalmasat csapódott.
Én, ostoba, a hirtelen zaj hallatán nyújtogatni kezdtem fájó
nyakamat, hogy lássam, mi a hang forrása, aminek
köszönhetően azonnal úgy éreztem, mintha pengék álltak volna
a torkomba.
Átküzdöttem magam a fájdalmon, és inkább a földön
vonszoltam magam előre, nehogy még jobban megfájduljon a
nyakam. Megdöbbentő látvány fogadott, amikor végre kiláttam
az ágy mögül.

A szoba egyre lassabban forgott, mígnem végül, hál’ istennek,

megállt. Végre sikerült vennem egy mély levegőt, de csak
köhögve tudtam kifújni, amivel magamra vontam az ágy mellett
térdelő Mr. Carson figyelmét. Fehér inge elszakadt a karján,
vérző seb szántott át a bicepszén. Összeszorította a száját, és
hiába térdelt, az arca elégedettségről tanúskodott, úgy érezte, ő
nyert.
Az a Bear, akit ma reggel láttam, köszönőviszonyban sincs
azzal a Bearrel, aki most ott állt Mr. Carson mögött, és egy
pisztolyt szorított a férfi fejéhez.
Bear megszállottnak tűnt, a homlokán lüktetett az ér, a
mellkasa fel-le mozgott. Úgy tűnt, mintha a hasfalán végigfutó
és alacsony derekú farmerje mögött eltűnő erek is haragtól
izzanának.
– Thia – mondta Bear, a hangja még jobban visszarántott az
élők közé. – Jól vagy?
– Megvagyok – feleltem rekedtes hörgéssel. Fájt a beszéd, de
sehol sem volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amit percekkel
korábban éreztem. Megkapaszkodtam az ágy lábában, és álló
helyzetbe tornáztam magam. – Tudod, hogy ő kicsoda? –
kérdeztem az ágy előtt térdelő férfit nézve.
Bear bólintott, a pisztolyt a férfi tarkójához nyomta.
– Tretchnek hívják. Egy vándor, akivel Chop szereti
elintéztetni a piszkos munkát. Nem ismerik olyan sokan, mint a
Logan’s Beach-i bandát, és ha nincs rajta a mellény, akkor egy
seggdugasznak néz ki, és mindenki elhiszi róla, hogy civil.
– Én Mr. Carsonként ismerem. Ő az a sunnlandiós fickó, akit
meglőttem. – Bear gonosz nevetést hallatott, és a pisztoly
markolatával tarkón vágta Tretchet, aki feljajdult, megingott, de
nem esett a földre.
– Ez a faszfej azt fogja kívánni, bárcsak te nyírtad volna ki –
morogta Bear.
– Bear – szóltam közbe, miközben az ágynak támaszkodva
kerestem az egyensúlyomat.
– Nem, Thia, ne is próbálj lebeszélni! – tiltakozott Bear, a
tekintetében tűz izzott. Ide-oda járkált, de nem nézett a
szemembe. – Ez a pöcs kezet emelt rád. Neki befellegzett. A
legutóbbinak csak a karját törtem el. – Bear előrehajolt, és
közvetlenül Tretch fülébe suttogott: – Sajnos, ma már a kartörés
opció nem érhető el.
– Bear – igyekeztem ismét felhívni magamra a figyelmet.
– Thia, nincs választásom, mert…
– Bear! – Túlharsogtam a fájdalmamat, nem lepne meg, ha
valamit elszakítottam volna a torkomban. Bear végre felemelte
a fejét, sikerült kiszabadítanom gyilkos transzából. – Nem
akarlak megállítani – erőltettem ki magamból köhögések
közepette. – Csak azt nem akarom, hogy lelődd. – Bear tekintete
elsötétült. Tudta, mire gondolok, mintha mindig is tudná,
anélkül, hogy egy szóval is elmagyaráznám. – Tretch a torkom
köré fonta az ujjait, és megpróbálta kiszorítani belőlem az
életet. Szerintem viszonoznod kéne ezt a szívességet. –
Feltérdeltem az ágyra, hogy minél közelebb legyek Bearhez, és
lenéztem arra a szarkupacra, aki majdnem kinyírt.
Tretch talán soha nem is dolgozott a Sunnlandiónak, de ez
nem is számított. Ennyi erővel dolgozhatott is volna nekik a
szüleim hálószobájában térdelő fickó, mert számomra ő
testesítette meg a vállalat gonoszságát, a motoros banda
gonoszságát, akik minden alkalommal az életünkre törnek, akik
el akarnak minket szakítani egymástól Bearrel. Annyira
abszurd volt ez a gondolat, hogy minél többet gondolkoztam
rajta, annál hangosabban nevettem.
Megőrültem.
Elment az eszem.
Talán örököltem valamennyit az anyám őrültségéből.
Nem azért nevettem, mert a szeretett férfit arra kértem, hogy
fojtson meg valakit, hanem azért, mert szerintem a halál sem
lenne képes szétválasztani minket.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Bear óvatosan. Hirtelen
abbahagytam a nevetést.
Bear egy motoros volt, akinek a háta közepére nem kellett egy
riadt kislány, és noha már nem klubtag, még mindig szüksége
van a barátnőjére.
Szüksége van rám.
Bólintottam, nemcsak azért, mert Bear ezt várta tőlem,
hanem azért, mert még soha nem voltam ilyen biztos a
dolgomban.
– Ne, ne! Inkább beszéljük meg a dolgot! – üvöltött Tretch.
Megpróbált lábra állni, de Bear kirúgta a bokáját, és a férfi a
földre rogyott.
– Valahogy így, szivi? – Volt valami finom tisztelet Bear
hangjában. Nekem adta a pisztolyát, hogy én tartsam
célkeresztben Tretchet, miközben erős ujjait a férfi torka köré
fonta, és elkezdte szorítani, éppen úgy, ahogy Tretch is tette
velem.
Tretch vonaglott, a lábaival kapálózott. Bear alkarján
megfeszültek és kidudorodtak az izmok, miközben a két keze
között tartotta a haldokló férfit. Én az ujjaimmal önkéntelenül
is megérintettem a nyakam, ahol Tretch ujjai duzzadt foltokat
hagytak.
Bear a szemembe nézett, és nem fordította el a tekintetét.
Egyre vörösebb lett a szeme fehérje. Összeszorította a fogát.
Tretch kidülledő szemmel nézett rám, egy utolsó könyörgés
az életéért, tudta, hogy én vagyok az egyetlen, aki
megkegyelmezhet neki.
De nem akartam.
Bear egy utolsó üvöltéssel kiszorította a maradék életet is
Tretchből. A férfi szeme fennakadt, a feje lekókadt.
Bear eleresztette Tretch nyakát, az élettelen testet a padlóra
lökte. Előhúzott valamit a csizmájából, egy pillangókés recés
pengéje pattant elő. Biztos voltam abban, hogy Tretch meghalt,
Bear azonban valamilyen indíttatásból azért elvágta a torkát is.
 A Farmerszövetség Lányai egykori tagjaként elvittek minket a
vágóhídra, és az, ahogy a vér folyt ki Tretch torkából, arra
emlékeztetett, ahogy a disznókat mészárolták le.
Ez az állat azonban egy emberi lény.
Volt.
Bizonytalan lábakon megálltam az ágy mellett, az ágy lábánál
álló asztalkában támaszkodtam meg.
Bear csizmája alatt megreccsentek a dulakodások közben
összetört váza cserepei. Az üres virágállványról levett egy
csipketerítőt, és letörölte a sötétvörös vért a pengéről, zsebre
dugta a kést, majd a véres csipkét Tretch lábához hajította.
Lehet, hogy Tretch halott volt, de Bear dühe még mindig
izzott.
Szinte vágni lehetett a szoba levegőjében.
Bear némán állt előttem, a pillanatok óráknak tűntek. Végül
aztán lenézett a kezére, és odalépett hozzám, megérintette az
arcom, én pedig a kezembe fogtam a kezét.
– Meg is ölhetett volna – mondta reszkető hangon. A tekintete
a semmibe veszett. A hüvelykujjammal végigsimítottam a
mélykék szeme alatt húzódó szeplőkön.
– De nem tette. – Az én hangom természetesebben csengett, és
már csak tompa fájdalmat éreztem a nyakamban.
– De megpróbálta… – kezdte újra Bear, de nem hagytam, hogy
elmondja, amit el akar mondani. Nem tehettem.
– De nem így történt – emlékeztettem. – Nem ölt meg. –
Átkaroltam a nyakát, lábujjhegyre álltam, és egy apró csókot
nyomtam a szája zugára. A szakálla csiklandozta az ajkam.
 Bear a szemembe nézett, a tekintete sötétebb lett, mint
valaha. Az arcomat figyelte, a lelkembe látott, noha fogalmam
sem volt arról, hogy mit is keres. Aztán lehajtotta a fejét, és
csókot nyomott a nyakam duzzadt, zúzódásos bőrére.
Hirtelen megváltozott a hangulat, már nem a haragtól volt
nehéz a szoba levegője, hanem valami egészen mástól.
Valami sokkal erősebbtől.
A vágytól. A kéjtől.
Bear mellkasán csillogott az izzadság. Színtiszta férfiszaga
volt, a mellkasa pedig színtiszta izom. Minden egyes porcikája
felkeltette az érzékeimet.
Bear egyre közeledett, én a matrachoz hátráltam. Az ajkaink
egy röpke pillanatra összeértek, aztán felkapott a derekamnál
fogva, és az ágyra dobott.
Összevissza verdeső szívem dobogása és a mozdulataink
surrogása töltötte meg a szoba csendjét. Megnyikordultak az
ágyrugók, csókok cuppantak, Bear csizmája a földön koppant.
Aztán a cipzár.
Bear megragadta a sortom derekát, lerántotta rólam, és az
ajtóban heverő Tretch testére hajította. Az egyik kezével a
bugyimtól is megszabadított, aztán rám mászott, letolta a
farmerjét a seggéről, amíg meg nem éreztem az ölemnek
feszülő nagy, forró, duzzadt erekcióját. Lehunytam a szemem,
és felnyögtem, az érintése egyszerre volt túl sok és túl kevés.
Többre vágytam.
Sokkal többre.
Megragadtam a pólóm alját, Bear pedig annyira
felemelkedett, hogy le tudjam tépni magamról az anyagot, és
félre tudjam dobni a ruhaneműt.
Összeért a bőrünk.
Lágy testem a kemény izmaival.
Két megkínzott lélek.
Bear az ágyékomnak feszült, a teste rám nehezedett, szinte
elemésztette, hogy belém hatolhasson, én pedig szégyentelen
módon még szélesebbre tártam a lábam, amennyire csak
tudtam, hogy becsalogassam oda, ahol a leginkább szükségem
volt rá.
Bear csókkal illette a nyakam tövét, a harapásnyomot, amit az
előző éjjel hagyott, és csillagok cikáztak a szemem előtt. Talán
most ismét meghalok. De ez ellen a halál ellen nem küzdenék.
Ezt a halálnemet szíves örömest elfogadnám.
Bear nyelve a fülem alatti érzékeny területet csiklandozta,
szívogatta, csókolgatta, izgatta a bőrömet. A keze a mellemet
masszírozta, az ujjaival meg-megcsípte a mellbimbómat.
Megragadtam csodásan gömbölyű fenekét, közelebb húztam
magamhoz, vágytam arra, hogy eltűnjön a kettőnk közötti tér.
– Téged nekem teremtettek – mondta Bear, mielőtt ismét
megcsókolt volna, aztán belefeledkeztem az élménybe, ahogy a
nyelve az én nyelvemmel hadakozott, egymásba akadt.
Bear felnyögött, én pedig felemeltem a csípőmet, még többet
akartam.
Könyörögtem.
Néhány perccel ezelőtt azt hittem, hogy meghaltam, most
pedig még sosem éreztem magam ennyire élettel telinek.
 Bear hozzám dörgölőzött, kemény farkát nedves ölemhez
nyomta, én pedig úgy vonaglottam alatta, mintha soha nem
tudnék betelni vele.
Mert nem is tudtam.
Nem is akartam.
Sem most.
Sem soha.
Nem érdekelt, hogy egy holttest fekszik a sarokban, vagy
véres a padló. Mint ahogy az sem, hogy korábbról is volt már
egy vérfolt a szobában.
Csak Bear érdekelt.
Az ujjai a testünk közé, a csiklómra tévedtek. Nem voltak
gyengédek a mozdulatai, még csak finomak sem. Durván
nyomogatta és simogatta, mintha meg akarná büntetni.
Mintha meg akarna büntetni.
– Akarsz engem, szivi? – lépett hátra, hogy a szemembe
nézhessen. – Akarod te ezt?
Félresöpörtem az arca elé hullott tincset. Tudtam, hogy a
kérdés nem a farkáról, hanem erről az életformáról szól.
– Bassz meg – suttogtam azon a nyelven, amelyben Bear
nagyon is járatos.
Nem is kellett neki több. Megragadta a farka tövét, a
nyílásomhoz igazította, és úgy hatolt belém, mintha ezzel
válaszolna arra a kérdésre, amit fel sem tettem. Minél
mélyebbre hatolt izzó, kőkemény tagja, én annál jobban
akartam őt.
Testének minden egyes centiméterét.
 Ha Bear ellenállásba ütközött, azzal mintha a saját ellenállása
veszett volna oda.
– Imádom, hogy ilyen rohadt szoros vagy – hörögte. –
Imádom, hogy meg kell küzdenem azért, hogy tövig a puncidba
nyomhassam a farkam.
Minden egyes lökéssel beljebb jutott, amíg már olyan mélyre
nem hatolt belém – a testembe, a szívembe, a lelkembe –, hogy
megrettentett a kapcsolatunk mélysége. Ez jóval többről szólt,
mint a szexről. Ez kettőnkről szólt, és az, ahogy keféltünk, sokat
elárult rólunk. Fájt, mégis csodálatos volt.
Nem akartam, hogy valaha is véget érjen.
Bear olyan szélesre tárta a lábam, amennyire csak lehetett, és
vadul döfködni kezdett.
– Nézz rám, szivi! Látni akarom, ahogy elélvezel – utasított. A
hangja rekedtes volt, a haja ismét az arcába hullott. A karján
megfeszültek az izmok, ahogy a két könyökével a matracon
támaszkodva tartotta magát fölöttem.
Ahogy egyre nőtt bennem a nyomás, észrevettem magunkat a
Bear mögött álló fésülködőasztal tükrében. Bear teste szinte
egészen kitakarta az enyémet, csak a lábamat láttam, amivel
átkulcsoltam a derekát. A hátán az izmok pattanásig feszültek.
Színes tetoválásai mintha táncra keltek volna.
És nem álltunk le.
Miközben egyre jobban feszített a gyönyör, egyre csak a
tükörképünket figyeltem. Bear minden egyes lökéssel egy olyan
pontot érintett meg bennem, amitől leesett az állam, és a testem
megfeszült hatalmas és nyughatatlan farka körül.
 Egyre gyorsabban mozgott.
Egyre keményebben.
Ó, te jó ég, azt a rohadt élet!
A puncim nem akarta elereszteni a farkát. Olyan közel volt,
olyan, de olyan közel. Megemeltem a csípőmet, hogy még
mélyebbre juthasson. Bear felhördült.
– Olyan kurva jó, amikor ezt csinálod!
A homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Felemeltem a
fejem, és finoman megharaptam a mellbimbóját. Igaz, a
nyakam még nem volt tökéletes, de az agyam gyönyörért felelős
része háttérbe szorította a fájdalomért felelős részt.
– Azt a kurva, Thia… – Bear még vadabbul pumpált, úgy
helyezkedett, hogy az ágyéka minden egyes mozdulatával a
csiklómhoz érjen. Behunytam a szemem, készen arra, hogy
belevessem magam az élvezetbe.
– Nézz rám! – utasított ismét Bear. Megragadta az arcom,
hogy egyenesen sötétkék szemének mélyére nézzek.
Még három lökés, és olyan durván elélveztem, hogy még a
lábujjaimban is éreztem. A színtiszta élvezet hullámaiban
lüktettem körülötte, ami neki is elég volt, belemarkolt a
combomba. Farkasszemet néztünk, egymás lelkébe láttunk, az
orrunk összeért. Bear is elélvezett.
Nem is akárhogy.
Állatias üvöltés tört fel a torkából, ahogy belém spriccelt. Még
soha nem hallottam ehhez fogható hangot.
A melegsége átjárta a bensőm, és ismét felnyögtem, hiszen
nincs annál jobb érzés, mint amikor a férfi, aki bennem,
felettem, a szívemben van, teljesen elemészt.
Mint ahogy Bear tette.
Rám nehezedett. Az ajka a bőrömhöz ért, és még mielőtt az
orgazmusa teljesen elült volna, ahogy a farka még mindig
lüktetett bennem, olyasmit suttogott a fülembe, amitől elakadt a
lélegzetem.
– Hozzám jössz?
Egy pillanatra nem voltam biztos abban, hogy komolyan
gondolja. Görcsbe rándult a gyomrom. A pulzusom még nem
lassult le az agyeldobós orgazmus óta, ettől pedig még gyorsabb
lett. Pillanatokon belül agyvérzést kapok.
– Ezt csak a szex utáni kábulat mondatja veled? – kérdeztem
kuncogva.
Bear rám nézett, a kezébe fogta az arcom, és nem engedte,
hogy elforduljak átható tekintete elől, bármennyire is szerettem
volna.
– Thia, én kurvára szeretlek – mondta, aztán hosszan és
hevesen megcsókolt. Amikor elhúzta a fejét, én még mindig
össze voltam zavarodva. – Thia, szerinted nem gondolom
komolyan?
Nem, persze hogy komolyan gondolja.
Azt a rohadt életbe!
Bear a nyakamba temette a fejét, vett egy mély levegőt,
belélegzett. Soha nem tudom megunni, ha azt hallom, hogy ő is
annyira kíván engem, mint én őt.
– Beszéljünk komolyan – szólaltam meg, mert tisztázni
szerettem volna valamit, amin az elmúlt huszonnégy órában
töprengtem. – Tudom, hogy kell neked egy banda. Ha nem a
Nagymenők, akkor egy új, egy jobb klub. Ezt nem kell feladnod
miattam. Ezt jó, ha tudod.
Bear felemelte a fejét, összevonta a szemöldökét, aggodalom
ült ki gyönyörű arcára. A hüvelykujjával megsimította a
csókjainktól még mindig duzzadt ajkamat.
– Ez mit jelent? – firtatta, tudni szerette volna, hogy mire
akarok kilyukadni.
– Nem is tudom. – Szünetet tartottam a drámai hatás
kedvéért. – Szerinted belőlem valódi bandafeleség válna? –
kérdeztem komolytalanul, miközben az ujjammal oldalba
böktem.
Bear felnevetett, amitől libabőrös lettem. Gyakrabban kell
megnevettetnem. Megragadta a csuklómat, és a fejem mögé
emelte a kezem.
– Szivi, épp az imént keféltünk, ez volt életem legjobb
kefélése, miközben alig egy méterre tőlünk egy hulla hever. Ha
ez nem elég ahhoz, hogy bandafeleség legyél, akkor nem tudom,
mi a franc kell hozzá.
Most én nevettem fel.
– Szóval mondd már ki, hogy hozzám jössz, és legyen elég a
halogatásból! – mondta Bear széles, kisfiús mosollyal az arcán.
– Igen – feleltem, mert ez volt az egyetlen válasz. Mindig is ez
volt.
Egyszerűen igen.
Egyszerűen Bear meg én.
Mindörökre.
 Ebben a lepusztult farmházban, a szüleim régi
hálószobájában, amelynek padlóján az apám megszáradt vére
mellett egy merev tekintetű hulla terült el, Bear megkérte a
kezem.
És ez így volt tökéletes.
Ennyire elcseszett az élet.
Rájöttem, hogy eddig feleslegesen aggódtam. Nemcsak hogy
passzoltam Bear világába…
Bear csókot nyomott a homlokomra, és magához ölelt.
…hanem én voltam a világa.
 BEAR

– Hogy lehet, hogy még életben vagyok? – Thia felemelte álmos

fejét a mellkasomról.
– Mert neked baromira életben kell maradnod – feleltem,
talán egy kicsivel durvábban, mint kellett volna. A csajom élt, itt
tartottam a karomban, és megtöltöttem a gecimmel. Minden
úgy volt, ahogy lennie kellett.
Amikor beléptem a szobába, és megpillantottam Thia
élettelen testét a padlón, mintha bekapcsolt volna bennem
valami. A gyilkossági kapcsoló. Én azt hittem, meghalt, de ezt
nem árulnám el neki. Csak akkor kaptam igazából ismét
levegőt, amikor láttam, hogy az ágy mögül kukucskál.
Életben volt, és tudtam, hogy ha kinyírtam Tretchet, utána
megdugom Thiát. Énem egy elcseszett részének szüksége volt
bizonyítékra arról, hogy mindketten életben vagyunk.
Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, ez volt életem
dugása. Durvábban és hosszabban élveztem, mint korábban
bármikor, és abból, ahogy Thia vonaglott alattam, ahogy a
puncija ráfeszült a faszomra, amikor elélvezett, tudom, hogy
neki sincs oka panaszkodni.
 – Tudod, mire célzok – mondta, miközben a könyökével
oldalba bökött.
Ha eltekintünk a holttesttől a padlón, pont olyanok voltunk,
mint egy átlagos pár, akik pihegve heverik ki intenzív
orgazmusukat.
De nem voltunk átlagosak.
Ez az, amit olyan rohadtul élveztem.
– Palacsinta – árultam el. Pontosan úgy történt, ahogy
gondoltam, az arcára az értetlenség ráncai ültek ki.
– Hogy?
– A kutyaféleséged végre prérifarkas énjének megfelelően
viselkedett. Mire ideértem, már kiharapott egy nagy darabot
Tretch karjából.
– Az én Palacsintám? – Nehezére esett elhinnie, hogy a
prérifarkas, akit ő kutyának hitt, aki szeretett lábujjakat
nyalogatni és nézni, ahogy kefélünk, képes ilyen mértékű
erőszakra, pedig pontosan így történt.
A prérifarkas tökéletes kutya volt a számunkra.
– Igen, a te Palacsintád. Hacsak nem létezik egy másik
kutyaként tartott, Palacsinta névre hallgató prérifarkas, aki
mindent megtenne azért, hogy téged megvédjen. – Felnevettem.
– Figyelmeztetlek, ha átmész a szomszéd szobába, ne ijedj meg,
de a kutyaféleségünk pofája és szőre csupa vér, és most messze
nem olyan, mint egy kutya, hanem inkább mint az az átkozott
Cujo.
– Ő a legjobb kutya – motyogta Thia félálomban, a szempillái
a bőrömet csiklandozták.
 – Prérifarkas – helyesbítettem halkan.
– Ő a legjobb prérifarkas – adta be a derekát Thia.
– Ez nem is kérdés. – Gyengéden szájon csókoltam. Thia
felnyögött, és ahogy ide-oda forgatta a fejét, tudtam, hogy
próbál nem elaludni.
– Megtaláltad az édesanyádat? – kérdezte ásítozva.
– Nem – feleltem. – Megnéztük az összes hajléktalanszállót a
part mentén, de semmi nyoma. Stone fülese zsákutca volt. Ki
kell találnunk valamit. Chop és a banda úton vannak, és úgy néz
ki, pár hétig nem is jönnek vissza.
Thia résnyire nyitotta a szemét, a szempillái mögül nézett
rám.
– Ez azért elcseszett dolog.
– Á, ez semmiség – intettem le. – Ha valóban elcseszett dolgot
szeretnél látni, akkor találkoznod kell Jake-kel.
– Ki az a Jake? Egy barátod?
A fejemet ingattam.
– Jake… Jake segített nekünk akkor, amikor Ray bajba került.
– Ebben nincs semmi elcseszett – jegyezte meg Thia,
miközben apró csókokkal fedte be a mellkasom.
– Nem, de éppen ezért nem ismerek nála elcseszettebb
embert. Sosem tudod, melyik oldalon is áll. Arról nem is
beszélve, hogy úgy néz ki, mint a napfény, szőke haj és kék
szem. Olyan, mint manapság a tinik bármelyik tévésorozatban.
Belé azonban az ördög költözött. Csak Abby, a felesége és a
gyereke élete ér számára valamit. Jake az egyetlen személy, aki
igazán halálra tud rémíteni. Mármint rajtad kívül.
 – Kicsit olyan akkor, mint Rage – állapította meg Thia. – Az én
szememben nincs semmi baj Jake-kel, ha megmentette Rayt. –
Thia átvetette a lábát a combomon, a térde hozzáért a
farkamhoz, ami éppen annyira ki volt merülve, mint Thia,
mégis komolyan eszembe jutott, hogy milyen kemény lenne egy
újabb menet.
Némán köszönetet mondtam Tretchnek, közben Thia haját
simogattam. Hiszen lényegében neki köszönhető, hogy a csajom
felismerte, amit én a kezdetektől tudtam.
Hogy milyen erős.
Hogy milyen kitartó.
Hogy milyen remek motorosfeleség lesz.
Thia szeme úgy járt a szemhéja mögött, mintha egy álmot
nézne.
A tikkasztó floridai hőségben csak pár óránk volt, amíg Tretch
bűzleni nem kezd, de a takarítással még várhattunk, amíg Thia
alszik egy keveset.
Én egyáltalán nem voltam fáradt.
Amúgy is, minek álmodtam volna, amikor az én álmom épp a
mellkasomon aludt.
 THIA

Rage összeszedte néhány cuccát, aztán amikor elbúcsúztam

tőle, csak megvonta a vállát, és elindult a narancsfák felé.
– Hová megy? – kérdeztem Beartől, aki pont befejezte a
Wolffal folytatott beszélgetését. Wolf lesz az, aki eltakarítja
Tretch holttestét.
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Bear. – Sosem lehet
tudni nála.
– Kérdezhetek valamit? – követtem a furgon felé.
– Na mondd! – Bear beült a volán mögé, én pedig az
anyósülésen foglaltam helyet, aztán behúztam az ajtót.
Palacsintának szólni sem kellett, magától letelepedett a platón.
– Miért pont Rage-et választottad? Miért nem egy nagydarab
biztonságis vagy egy tagbaszakadt kidobófiú vigyázott rám,
amíg távol voltál? – Ez a kérdés azóta nem hagyott nyugodni,
amióta találkoztam Rage-dzsel.
Bear beindította a motort, és kikanyarodtunk az útra.
– Rage-et csak a meló érdekli. Mindegy neki, hol, mit, kivel. A
bandánál sok embernek akadt a nyomára, és arra gondoltam,
hogy ő a legalkalmasabb arra, hogy megvédjen, mert a
biztonságissal vagy a kidobóval ellentétben ő nem fél meghúzni
a ravaszt.
– Ez logikus. – Végre kaptam valamilyen választ, de közben
úgy éreztem, hogy ennél többről van szó.
Bear szeme alatt megrezdült az izom.
– Mi van? – kérdeztem, de leintett. – Mi az? – Nem hagytam
magam, tudni akartam, hogy miért fojtogatja a röhögés.
Bear nem is tudta visszatartani magát, és kiszakadt belőle a
nevetés.
– Mi a fene ilyen vicces? – Egyre jobban bosszantott, hogy a
kormányra hajolt, az egyik kezével a hasát markolta.
– Thia – szólalt meg Bear, és belemarkolt a combomba –,
szerinted tényleg hagytam volna, hogy egy fedél alatt élj egy
faszival akár egy pillanatra is, nemhogy hat kibaszott hónapon
át?
Nézzenek oda, az igazság igazsága. Bear esetében ráadásul
ennek jóval több értelme volt.
Még mindig nevettünk, amikor Bear felhajtott az autópályára,
és elindultunk visszafelé, oda, ahol az egész kezdődött.
Logan’s Beachbe, Rayhez, Kinghez, a gyerekekhez, a
lakrészhez, amit annyira megszerettem.
Senki sem volt otthon, amikor hazaértünk, és csak néhány
perce léptünk be az ajtón, amikor Bear levetkőztetett, elém
térdelt, és tehetséges nyelvével és ajkaival az ágyékomat
dicsőítette.
Ez volt az a hét, amikor mindenki ránk nyit, mert amikor
végre visszatértem a földre egy újabb észvesztő orgazmusból,
és kinyitottam a szemem, King és Ray állt a nappali szemközti
sarkában. Bear feltápászkodott, nem zavartatta magát, hogy
teljesen meztelen, de nemcsak hogy meztelen, hanem a farka is
kőkeményen ágaskodik, a száján pedig ott csillognak még
orgazmusom legutolsó cseppjei.
King és Ray arcán azonban megrendültség tükröződött.
Valószínűleg valami sokkal fontosabb dolog miatt vannak itt,
nem azért, hogy rajtakapjanak minket.
– Szerintem öltözzetek fel – mondta King. Hirtelen nagyon is
tudatában voltam a meztelenségemnek. Bear bekísért a hálóba,
és én még javában öltözködtem, amikor ő egy bokszeralsóban
kirontott a szobából.
– Mi a fasz van? – kérdezte. Az ő arcán is észrevettem az
aggodalmat, és engem is hatalmába kerített a nyugtalanság.
– Grace-ről van szó – felelte Ray. Felsírt, az arcát King
mellkasába fúrta. A férfi magához ölelte a lányt, és gyengéden
simogatta jégszőke haját.
– Mi a fene történt Grace-szel? – mordult fel Bear, a hangja
dörrenését a mellkasomban is éreztem.
King a másik kezével megfogta Bear vállát, de ő elugrott előle,
mintha nem vigasztalni próbálná, hanem megszúrni.
– Mondd már el! – követelte Bear.
Amikor én is előbújtam, King éppen csókot nyomott Ray feje
búbjára, aztán ismét Bearre nézett.
– Rossz bőrben van, haver.
– Mennyire? – kérdezte Bear, miközben felkapott egy doboz
cigit az asztalról, aztán egy szálat a szájába vett, úgy járkált fel-
alá, miközben az öngyújtót kereste a kanapé párnái között.
– Amiből már nem tér vissza az ember.
Bear cigije kiesett a szájából.
 BEAR

Rohadtul gyűlölöm a kórházakat.

Mindig is gyűlöltem őket.
Meg is van rá az okom. Semmi jó nem származott abból, ha
beléptem egybe. Sőt, mindig a lehető legrosszabb történt.
Elcseszett pillanatok, na meg a csalódás és a fertőtlenítő szaga
csapott arcon minden egyes kibaszott alkalommal, amikor a
fotocellás üvegajtók szétnyíltak, én pedig őrülten kérdezgettem
a kismilliónyi fehér köpenyes okostojást, hogy az adott
bandatag éppen melyik osztályon fekszik.
Általában meghaltak.
Ugyanebben a kórházban, ahol most Grace-t látogattuk meg,
és ahová ugyanezen az ajtón léptünk be, közölte egy fehér
köpenyes seggfej hivatalosan, hogy Preppy meghalt.
Sajnálom, nem tehettünk semmit.
Mindenre emlékszem arról az estéről, még arra a nyamvadék
mosolygós arcot ábrázoló tetkóra is, ami a doki kézfejére volt
varrva.
Legutóbb akkor jártam itt, amikor behoztam a nyílt sebektől
és nyomorúságtól bűzlő sürgősségire Rayt, miután alaposan
helybenhagyta az a nyomorult exférje, meg Kinget, akibe jutott
egy-két golyó. Ha kórházba kellett mennem, az első reakcióm
mindig az volt, hogy felpattanok a bringámra, és elhúzok olyan
messzire, amennyire csak tudok.
Ez ellen most sem lett volna kifogásom, ahogy végigsétáltunk
az itt-ott már málladozó, tajtékszínű tapétával burkolt folyosón.
King és Ray mentek elöl, mi Thiával néhány lépéssel
lemaradva követtük őket.
Amikor legutóbb találkoztam Grace-szel, jobb bőrben volt,
mint én. Én éppen minden elképzelhető démonnal küzdöttem,
annyi piát és kokót toltam magamba, hogy az is csoda, még élek,
ő meg úgy nézett ki, mint aki bármikor lefutna egy maratont,
elmehetett volna akár egészséggurunak is a tévébe.
Tudtuk, hogy Grace rákos. Évek óta küzdött vele, szerintem
már legalább tíz éve. Volt egy idő, amikor olyan fájdalmai
voltak, hogy King adott neki egy kis füvet, és megtanította,
hogyan használja, hogy enyhítse a kínjait. Egy ideig úgy tűnt,
működik a dolog. Azt ígérte, hogy a rák nem tudja megállítani,
úgy döntött, hogy nem fog meghalni.
A legdurvább az egészben, hogy el is hittük neki. Ha valamit a
fejébe vett, akkor azt véghez is vitte.
Miért lett volna másképp a rákkal?
De amikor végigsétáltunk ezen a nyomasztó folyosón, be-
belesve a kórtermekbe, ahol különféle gépekre és csövekre
kötött betegek feküdtek, rájöttem, hogy most más a helyzet.
Nagyon más.
Amikor megpillantottam Grace-t az ágyában, csövek lógtak a
karjából, az arcán oxigénmaszk, és olyan törékenynek tűnt,
ahogyan soha nem akarta mutatni magát előttünk. Az arca
beesett, a szeme alatt mély karikák… Képtelen voltam belépni a
kórterembe.
Az ágyban fekvő nő nem is hasonlított Grace-re. A nőben, akit
az elmúlt tizenöt évben megismertem, tűz lobogott, amivel a
legelvetemültebb seggfejet is meg tudta szelídíteni.
– Hát itt vagy! – suttogta Grace rekedten. A mellkasa
lesüllyedt, küzdött, hogy levegőt vegyen. – Már vártam a
fiaimat. Hol van az én Abelem? – kérdezte, King kezét
szorongatva.
– Itt vagyok – feleltem. Úgy kellett bevonszolnom Thiát
magam mögött.
– Mi lenne, ha felváltva mennének be hozzá? – javasolta az
orvos anélkül, hogy felemelte volna a szemét a lázlapról. – Nem
szabad kifárasztanunk.
– Maga ki a faszom? – King nyakában lüktetett egy ér.
Sok múlt a doktor válaszán, ettől függött, hogy orvosként vagy
páciensként fejezi-e be a napot. Kinyitotta a száját, de aztán
gyorsan be is csukta. Remek döntés. Leolvasta a vonalkódot
Grace csuklóazonosítóján, majd a leolvasóhoz csatlakoztatott
iPaden rögzítette a gépek adatait.
– Brantley, drágám, semmi baj – mondta Grace. Megrángatta
King kezét, hogy magára terelje a figyelmet az orvosról, Ray
pedig King derekán pihentette a kezét, ezzel csendesítve őt.
– Ti menjetek be először – ajánlottam, kirángatva Thiát a
szobából. Meg sem vártam, hogy King mit reagál. – Doki,
beszélhetünk egy percre?
Kellett egy pillanatnyi szünet, ráadásul Grace-nek sem arra
volt szüksége, hogy lássa, ahogy King pépesre veri a dokit, ha
úgy látja jónak. Thiával az üres folyosón foglaltunk helyet –
mármint nem azért volt üres, mert nem volt senki rajtunk
kívül, hanem azért, mert nem volt semmilyen kép vagy díszítés
a falakon.
Az orvos követett minket, és közben még mindig a tabletje
képernyőjét kopogtatta. Az edzőcipője nyikorgott a matt színű
linóleumon.
Thia megszorította a kezem, emlékeztetett arra, hogy nem
vagyok egyedül.
– Mennyi ideje van hátra? – Örülök, hogy ő tette fel ezt a
kérdést, mert ugyan én is rá szerettem volna kérdezni erre, de
nem biztos, hogy képes lettem volna kimondani. Azonfelül az
énem egy nagy része nem is akarta tudni a választ.
Egyáltalán nem akartam tudni a választ.
– Önök családtagok? – kérdezte az orvos. Gyanakodva feltolta
az orrnyergén a szemüvegét, közben még mindig a tabletje
képernyőjét figyelte, az ujja szinte száguldozott rajta, aztán
hunyorogva olvasta el a keresett információt, a szája némán
formálta a szavakat.
Felálltam, és a mellkasom előtt keresztbe fontam a karom. A
sápadt arcú doki fölé magasodtam, olyan közel álltam, hogy
lássa, mennyire esélytelen lenne egy esetleges, ámde teljesen
értelmetlen összecsapásban.
Pedig ha folyamatosan a táblagépet bújja, és nem válaszol a
csajom kérdésére, akkor kihúzza a gyufát.
– Mi vagyunk a választott családja – válaszoltam. – Esetleg
venné a fáradságot, és közölné velem meg a csajommal, hogy
mi a helyzet?
A doki megköszörülte a torkát, az arca még sápadtabb lett.
Még egyszer a tabletjére pillantott.
– Hmm. Maga véletlenül nem Mr. Abel McAdams vagy Mr.
Brantley King? – kérdezte, miközben vagy milliószor visszatolta
a szemüveget az orra tövéhez.
– Ő itt Abel – szólt közbe Thia. Ott állt mellettem, és nagy
örömmel töltött el, hogy amikor a kezét kerestem, az ujjai
összefonódtak az ujjaimmal.
– A dokumentumok szerint ön rokonnak számít, így
megoszthatom önnel az állapotát. Mrs. Jeffries az ön édesanyja?
– Igen – feleltem egy pillanatnyi habozás nélkül. Grace
tényleg olyan volt, mintha az anyám lett volna, és ha ez a
seggfej tovább akadékoskodik, akkor kénytelen leszek leütni.
Legalább lesz egy kórházi sztorim, amire jó szívvel gondolok
vissza.
– Mrs. Jeffries rákja áttétes lett, de ezzel valószínűleg ön is
tisztában van. Eljutott az agyába és a tüdejébe is. Végső stádium.
Már egy ideje végső stádiumos. Tavaly azt mondtuk neki, hogy
ha szerencséje van, nem néhány napja, hanem néhány hete van
vissza, de azzal, hogy eddig kitartott, minden prognózisunkat
felülmúlta. – Ezt a doktor olyan hangsúllyal adta elő, mintha
nem azt jelentené, hogy Grace alig néhány méterre tőlünk
haldoklik.
 – Doktor úr… – szólalt meg Thia illemtudóan.
– Reynolds. Doktor Reynolds.
– Dr. Reynolds – beadtam a derekam, de forgattam a szemem.
– Nem válaszolt a kérdésünkre. Mennyi ideje van hátra? És ne
köntörfalazzon itt nekem.
Thia megszorította a kezem, mire én is megszorítottam az
övét, aztán ránéztem az ázsiai származású dr. House-unkra, és
kimondtam azt a szót, amit olyan ritkán használok:
– Kérem.
– Nem sok. Az állapotát elnézve csak órái. De ha az őszinte
szakmai véleményemre kíváncsi, az állapota romlását is
figyelembe véve talán még ennél is kevesebb. A legfontosabb
szervei egymás után adják fel a harcot. – A seggdugasz orvos
úgy nézett rám, mint aki legszívesebben minél messzebbre
szaladna tőlem, és hát ezt nem is csodáltam.
– Köszönjük – vette át a szót Thia. Az orvos biccentett, aztán a
tabletjét szorongatva végigsietett a folyosón, mint egy egér,
amelyik épp kiszabadult a csapdából.
Visszaültünk a székeinkre, aztán pár pillanattal később ismét
felpattantunk, amikor King és Ray kilépett a kórteremből.
Tudom, hogy az emberek többsége nem igazán tud olvasni King
arcvonásaiból, aki ráadásul általában nem érezte szükségét
annak, hogy a néma üresjáratokat olyan szószátyár módon
töltse ki, mint, mondjuk, Preppy. De a szomorú arcát látva
tudtam, nincs szükség a szavakra. Talán valami ragadt rám
King szokásaiból.
Thia átkarolta a zokogó Rayt, King pedig suttogva fordult
hozzám.
– Egyre többször elveszti az eszméletét. Úgy vesz levegőt,
mint aki az elmúlt ötven évben naponta egy doboz cigit is
elszívott. – Elhallgatott, megtörölte az arcát. – Ennyi volt, haver.
Be kell menned hozzá.
Kinggel tizenöt éves korunk óta voltunk barátok. Akkor
történt meg először, hogy nemcsak meglapogatta a vállam,
hanem rendesen átölelt. Rövid, de akkor is testvéri ölelés volt.
Még ha nem is volt köztünk vérségi kapcsolat, számíthattam rá,
mint ahogy ő is számíthatott rám, még ott, a kórházban is, ahol
a választott anyánk haldoklott az ajtó túloldalán.
– Nagyon szeretne beszélni veled – tette hozzá.
Bólintottam, és a kezemmel Thia után nyúltam, aki még
mindig a síró Rayt vigasztalta.
– Menj csak be – mondta. – Egy perc, és megyek utánad.
Nem akartam egyedül bemenni, de közben azt éreztem, hogy
meg kell tennem. Annyi mindent akartam mondani Grace-nek,
és közben azt sem tudtam, hogy hol kezdjem.
– Abel! – Grace leemelte az arcáról a maszkot, és kinyújtotta
az ujjait. Leültem mellé, és a kezembe fogtam a kezét.
– Itt vagyok – nyugtattam meg. Megcsókoltam a kézfejét, a
bőre jéghideg volt.
– Tudtam, hogy itt leszel, pedig azt is tudom, hogy gyűlölöd a
kórházakat. Minden rendben? – kérdezte.
Felnevettem. Grace mindenkinél jobban ismert, és még a
halál kapujában is azon aggódott, hogy én hogy érzem magam,
mert utálom a kórházakat.
 – Hát, nem hiszem, hogy a rendben szót használnám.
Grace rám mosolygott, együttérző tekintete számtalan nehéz
pillanaton átsegített kamaszéveimben.
– Fiam, tudom, hogy amikor Samuel meghalt, azt hitted, a te
életednek is vége. – Grace reszketegen vett levegőt. – De nem így
történt. És amikor majd én is a túlvilágra kerülök, biztos vagyok
benne, hogy jókat fogunk kacagni a te károdra. – Grace
felköhögött, én pedig azonnal nyúltam, hogy visszategyem a
maszkot az arcára.
Lassú, mély levegőket vett, a mellkasa egyre nehezebben
emelkedett meg.
– Ezt ki is néztem belőletek – jegyeztem meg, miután Grace
megnyugodott, de leintett, ködös tekintetét rám szegezte, az
ajka halványkék volt, a haját bíborszínű hajpánt fogta össze.
– Haldoklom, Abel, de Krisztusomra esküszöm, hogy nem
hagylak magadra. Tudnod kell, hogy nem tennék ilyet. Amikor
Thiát a feleségeddé teszed, márpedig abból, ahogy egymásról
beszéltek, tudom, hogy így lesz, én ott leszek veled. –
Megpaskolta a kezem, ő vigasztalt, annak ellenére, hogy ő
feküdt a kórházi ágyban. – Akkor is itt leszek, amikor világra
jön az első, a második, a sokadik gyermeked. Ha nem tudod,
épp merre vagy hogyan tovább, én addig suttogok a füledbe,
amíg el nem határozod magad. De egyetlen dolgot meg kell
ígérned nekem.
Kalapált a szívem, olyan könnycseppek csordultak ki a
szememből, amiknek a létezéséről nem is tudtam, és
legördültek az arcomon, megnedvesítve a szakállam.
 – Mi lenne az? – kérdeztem elcsukló hangon.
Grace bágyadtan elmosolyodott, a mellkasa gyorsan
emelkedett és süllyedt, a gépek minden egyes lélegzetvételt
csipogással és villogással nyugtáztak.
– A lánnyal, aki odakint áll…
– Igen?
– Ne cseszd el nekem! – lihegte Grace.
Az ajkaimhoz emeltem az ujjait.
– Igyekszem nem elcseszni, megígérem. – Felnevettem, a
számban éreztem a könnyeim ízét. Megrázkódott a vállam, és
egy rövid pillanatra hagytam, hogy magával ragadjon a gyász.
– Köszönöm, drága fiam – mondta Grace, majd az arca elé
emelte a kezem, és száraz ajkával csókot nyomott rá.
– Mit? – kérdeztem. A könnyeimet az otthon sebtében felvett
póló ujjába töröltem.
– Hogy az a fiú voltál, akit mindig is szerettem volna
magamnak. Nemcsak te, hanem Samuel és Brantley is. Miután
hozzámentem Edmondhoz, mindennap azért imádkoztam, hogy
fiam szülessen, és ugyan lassan jött össze, és nem is abban a
formában, ahogy számítottam, de hirtelen ott voltatok nekem,
belőlem meg az az anyuka lett, aki mindig is szerettem volna
lenni.
A gépek csipogtak és villogtak. A szemközti falon valamilyen
riasztó jelzett, az egész szoba vörösben úszott.
– Annyi mindent kellene elmondanom neked – mondtam. Úgy
szorítottam a kezét, mintha azzal, hogy ha elengedném,
fizikailag zuhanna bele a nemlétbe.
 – Tudom, nekem is. – Grace a mennyezetre emelte a
tekintetét, aztán visszanézett rám. – Bocsánatot kell kérnem.
– Miért? Mert haldokolsz? – kérdeztem meggyötört hangon.
– Nem. Mert hazudtam neked, Abel. Annyira sajnálom.
Remélem, egy nap majd meg tudsz nekem bocsátani. Azt hittem,
így lesz a legjobb, de visszagondolva, talán jobban kellett volna
küzdenem. Kitalálhattam volna egy B tervet…
– Nem számít, semmi sem számít – mondtam. Grace
fulladozni kezdett, többször is meg kellett köszörülnie a torkát,
mire ismét szóhoz jutott.
– Erre neked kell rájönnöd – mondta, és már nem tudtam,
hogy még erről beszél, vagy a fájdalomcsillapító miatt
kavarodtak össze a gondolatok a fejében. – Ahogy mondtam,
haldoklom, de nem megyek sehová. A halál sem tarthat távol a
fiaimtól.
– Mint ahogy Preppyt sem – árultam el magam, mert
korábban sosem beszéltem Grace-nek arról, hogy hallom a
hangját.
– Szóval te is hallod őt? – Grace mosolyra húzta keskeny,
kékes árnyalatú száját.
– Néha – ismertem el. – De manapság már nem olyan
gyakran.
– Samuel jó srác volt. Nem hagyott mást szóhoz jutni, ha ő
hangosabban, durvábban és jóval káromkodósabban meg tudta
fogalmazni a mondandóját. – Grace felnevetett, aztán köhögött.
Felültettem, az ujjaimmal éreztem a csigolyáit és a bordáit.
Mikor fogyott le ennyire?
 – Köszönöm – mondta, miután a köhögőroham elült. –
Meghalni fáj.
– Ez nem vicces.
– Nem is annak szántam. De ez az igazság.
– Több időt kellett volna veled töltenem. Több időt…
– Ne – fojtotta belém a szót Grace. – Nem érdekel, hogy mit
kellett volna tenned. Én nem bánok semmit, és neked sem lenne
szabad. Szeretlek, a többi nem számít, szeretlek ebben az
életben, és szeretni foglak a túlvilágon is, amikor az magába
fogad.
Grace tekintete az ajtóra tévedt.
– Hát itt vagy!
Thia megkerülte az ágyat, és megszorította Grace kinyújtott
kezét.
– Miért szól ennyi riasztó? – kérdezte Thia.
– Nem számít – felelte Grace. – Csak haldoklom, és ezzel ők is
tisztában vannak, de a gépeknek nincs agyuk, és azt hiszik, még
meg lehet menteni. Pillanatok kérdése, és elhallgatnak.
Három másodpercen belül valóban elcsendesedett a szoba,
visszatért a neonlámpák émelyítő zöld ragyogása, ami néhány
perccel ezelőtt fogadott.
– Thia, drágám, ne feledd, amit mondtam neked. – Grace nem
engedte el a kezemet. Thia előrehajolt, és megszorította Grace
alkarját. – Viseld gondját a fiamnak.
– Úgy lesz, ígérem. – Thia letörölte a könnyeit. – Mindig is úgy
lesz.
– Jól van, lányom. – Újabb köhögőroham tört rá Grace-re, ami
kétszer tovább tartott, mint az előző. Még több riasztó jelzett, de
egyetlen nővér vagy orvos sem lépett be a kórterem ajtaján.
– Nem játszanátok valami zenét? – kérdezte Grace, amikor
elhúzta az arca elől az oxigénmaszkot. – Nem akarok úgy
meghalni, hogy riasztók vijjogása és néma zokogás kíséri utolsó
pillanataimat. Valami gyönyörű zenét szeretnék hallgatni,
amikor Edmond karjaiba sietek. – Már indultam is volna a
nővérpult felé, hogy megkérdezzem, nincs-e egy rádiójuk,
amikor Thia közbeszólt.
– Mit szeretne hallani?
– Azt szeretném, ha Sinatra szólna, amikor viszontlátom a
férjemet – mondta Grace mosolyogva. – Ő volt a kedvence, a
nappaliban Sinatra összes dalára táncoltunk.
– Van esetleg kedvence?
Grace megrázta a fejét, és visszatette az arcára a maszkot.
Aztán a mellkasára fektette a kezemet, és Thiáéval is ugyanígy
tett. Grace mindkettőnket magához szorított, amikor
legnagyobb meglepetésemre a csajom megköszörülte a torkát,
és énekelni kezdett.
– Fly me to the moon and let me play among the stars…1
Thia hangja rekedtes és karcos volt, ugyanakkor tiszta és
tökéletes. Grace hanyatt dőlt a párnán, és szorosan fogta a
kezünket, miközben a gépek ismét hangzavarba burkoltak
minket.
Most azonban nem hallgattak el.
Mikor Thia harmadjára is elénekelte a refrént, Grace egyre
gyengébben szorította a kezünket.
 – Látom Edmondot – suttogta. A tekintete a kórterem
szemközti sarkába révedt, az arcán széles mosoly. – Edmond,
szívem! – Elhallgatott egy pillanatra. – Hol van a lányom? Merre
van? És Samuel? Találkozhatok… – Grace szavai a semmibe
vesztek, csakúgy, mint a tudata.
Grace csendesen, békésen tért örök nyugalomra, szeretet,
zene és az örökös kísértés fenyegetése vette körül utolsó
pillanataiban.

1
Repíts a holdra, hadd játsszak a csillagok között.
 THIA

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy meghalt – mondta Bear,

miközben az ágyra dobta a fekete inget, amit a temetésre vett
fel. Én megigazítottam az ing gallérját, hogy megtartsa a
formáját, ahogy az anyám is meg szokta igazítani az apám
templomi ingeit.
Követtem Beart a nappaliba, és leültem a kanapéra, miközben
ő a szemközti falon álló konyhaszekrényben keresett valamit.
Lecsavarta a whiskey-s palack tetejét, és alaposan meghúzta az
üveget.
– Tudom, hogy fáj, de te is hallottad Grace-t. Világosan
megmondta, hogy te és King voltatok a legfontosabbak az
életében. – Felálltam, és odaléptem hozzá, átkaroltam hátulról,
és a hátára fektettem a fejem, miközben ő a pultra
támaszkodott. – Szeretett téged. A legjobbat akarta neked. Most
nagyon fáj, és ez természetes, de amikor a legjobban fáj, akkor
nem szabad elfeledkezned mindarról a jóról, amivel
boldogabbá tette a napjaidat.
– Te is ezt csinálod? – kérdezte Bear, szinte kiköhögve a
szavakat.
 – Mire célzol?
– A szüleiddel. Te is a boldog pillanatokra gondolsz, amikor
nem tudod elviselni a hiányukat?
– Nem emlékszem sok boldog pillanatra. Anyával tartottunk
néhány filmezős estét. Apa a világ legjobb apukája volt, egészen
addig, amíg anya baromságai maga alá nem temették. A
testvérem csodálatos volt, és mindennél jobban szerettem, de
csak nagyon rövid ideig volt az életem része, így nem sokra
emlékszem belőle. Mind meghaltak, és fáj emlékeznem rájuk,
de néha nehéz felfedezni a jót egy nagy rakás rossz közepén. –
Összefontam a hasamon a karom, és hátraléptem. – Az biztos,
hogy nem olyan kapcsolat volt, mint közted és Grace között.
Tudom, hogy sok nagyszerű dolog történt veletek.
– Minden remek volt – értett velem egyet Bear. – Még akkor is,
amikor haragudott ránk, vagy csalódott bennünk. Remek volt,
mert valaki törődött velünk akkor is, amikor mindenki más tojt
a fejünkre. Az öregem egy katonát akart, nem egy fiút. Grace
viszont egyszerűen csak szeretett volna fiúgyermeket, így nem
számított, hogy mit csináltunk, mennyire húztuk ki a gyufát,
vagy milyen döntéseket hoztunk. Szeretett minket. Ő volt az
első, aki ezt mondta nekem, és akinek el is hittem ezt. – A
szemembe nézett. – Egészen addig, amíg aztán te is ezt
mondtad.
– Mesélj még róla! – Odakísértem Beart a kanapéhoz, ő az
ölébe ültetett, a fejét a vállamra hajtotta. Ivott még egy kortyot,
és átadta nekem az üveget.
– Egyszer vett nekem egy csomó gumit – mesélte Bear
kuncogva.
– Tessék? – Majdnem az orromon jött vissza a whiskey az
elfojtott nevetéstől, és örültem, hogy Bear arcán is halvány
mosolyt látok. Rövid nevetést hallatott, ami még talán a
whiskey-nél is jobban átmelegített.
– Egyszer átmentem hozzá – folytatta Bear, miközben még
szorosabban ölelt. – Mindig megkért minket, hogy segítsünk a
kertben, vigyük ki a szemetet, cseréljük ki a villanykörtét, meg
ilyenek, és én szívesen segítettem. Úgy éreztem, valóban
számítok, amikor rám szólt, hogy vágjam le a körmömet,
megmutatta, hogyan helyezzem el az ölemben a szalvétát, vagy
a szemét forgatta, amikor böfögtem az asztalnál. – Az emlékek
hatására végre mosolygott a szeme is. – Aznap bementem a
konyhába, ahol ipari mennyiségű gumi hevert az asztalon.
Grace az asztal mellett ült, címkézővel a kezében, hümmögve
forgatta ide-oda a tárcsát. Amikor végzett, lehúzta a címkét,
rányomta a dobozra, és odaadta nekem.
– Mi állt a címkén?
– A doboz oldalára hatalmas betűkkel felírta a nevem –
mesélte nevetve Bear –, alá pedig azt, hogy GRACE MAMA MÉG
MEGLENNE UNOKÁK NÉLKÜL.
Most nekem kellett nevetnem.
– Azt mondta, hogy nem ma jött le a falvédőről, hogy ő sem
ült otthon annak idején, és hogy tudja, mi folyik a klubban. –
Bear megpróbálta utánozni Grace hangját, de nem sok sikerrel.
Visszaadtam neki a whiskey-s üveget.
– Ez csodálatos – mondtam, közben igyekeztem, hogy ne
gördüljön ki a könnycsepp a szemem sarkából.
– Az is volt – mondta Bear halkan, a tekintete a
tévéképernyőre szegeződött.
– Kár, hogy hazudtál a gumikkal kapcsolatban – jegyeztem
meg, miközben Bear mosolygó arcát a hajamba fúrta.
– Erről soha nem hazudtam Grace-nek. Másról sem. Mindig
húztam gumit, minden egyes alkalommal.
Kérdő tekintettel néztem Bearre, azt hittem, ő sem bírja ki
röhögés nélkül a saját hazugságát, erre itt ült tök komoly arccal.
– Komolyan mondom, Thia. Te voltál az első, akivel nem
használtam gumit, és nálad sem azért, mert elfelejtettem. A
lehető legközelebb szerettem volna lenni hozzád. Azt akartam,
hogy a testem minden egyes négyzetcentiméterét érezd. – Bear
egyre mélyülő hangjától libabőrös lettem. – És még mindig így
érzem.
– Akkor esetleg beszélgessünk arról, hogy mi lesz, ha… –
vetettem fel, de Bear belém fojtotta a szót.
– Nincs miről beszélgetnünk. Most kicsit szívás a helyzet,
mert ki tudja, mi lesz a Nagymenőkkel, de Thia, azt tudnod kell,
hogy nem fogok lelépni, mert a gyermekemet hordod a szíved
alatt. Felnőtt férfi vagyok, tudom, hogy mi az ábra, hogy mi
történik, ha így folytatjuk. – Az ujjával megemelte az állam. – És
én szeretném ezután is így csinálni. Tetszik a gondolat, hogy a
gyerekem miatt kikerekedsz.
Játékosan ellöktem magam Bear mellkasától.
– Megfenyegetett – közöltem vele, hogy végre témát váltsunk,
hogy végre lecsillapodhasson zakatoló szívem. Az arcára ülő
vigyorból tudtam, hogy átlát rajtam, de attól még beszállt a
játékba.
– Tessék? – kérdezett vissza, de nem igazán tűnt úgy, hogy
meglepte volna a hír.
– Bizony, a legelső alkalommal, amikor találkoztunk. – A
fülem mögé tűrtem a hajam. – Akkoriban még nem is voltunk
együtt.
– Rayt is megfenyegette annak idején. De ez nem baj, ez azt
jelenti, hogy bírt téged – magyarázta Bear, aztán lehunyta a
szemét, és sóhajtott egyet.
– Grace azt mondta, hogy ha fájdalmat okozok neked, akkor
kicsinál – folytattam a történetet. – Még mindig kiráz a hideg, ha
visszaemlékszem, milyen hangsúllyal mondta. – A tarkómon
égnek álltak a hajszálak.
– Jó, szivi, de most jöttünk vissza a temetéséről – vigasztalt
Bear. – Nincs mitől tartanod.
Én azonban a fejemet ráztam.
– Te is hallottad, hogy mit mondott a kórházban. Volt valami a
hangjában, ami miatt az az érzésem, hogy még a halál sem
tartaná vissza attól, hogy beváltsa a fenyegetését.
– Ebben, mondjuk, igazad lehet – mondta Bear, és
megcsókolta az államat.
– Szerintem is.
Ebben a pillanatban villódzni kezdett a lámpa a kis asztalon.
– Ugye te nem mész sehová? Borzasztó, hogy Grace elment, de
megbirkózom vele, legalábbis idővel biztos, mert tudtam, hogy
valamikor el kell majd engednem. De ha valami történne
veled… – Bear elhallgatott. – Nem tudom, hogy képes lennék-e…
Nem, nem tudnám elviselni.
– Nem is kell, nem megyek sehová – biztosítottam.
Megtartom a szavam. Vigyázok rá, tettem ígéretet magamban
Grace-nek.
Közelebb húzódtam Bearhez, aki most a homlokomon csókolt
meg. Komolyan gondoltam, hogy minden elérhető eszközzel
vigyázni fogok rá… még ha beledöglöm is.
 THIA

Ezüstös felhők úsztak el a könyörtelen napsugarak előtt, néhány

pillanatra enyhítve a folytonos, izzasztó hőséget. Könnyed szellő
fújt be King furgonjának nyitott ablakain, amikor Rayjel
elindultunk Grace házához, hogy dobozokba pakoljuk az életét.
– Szerinted mit csinálhatnak odabent? – kérdeztem Raytől.
King és Bear már majdnem egy napja bezárkóztak a
tetoválószalonba. Nevetés, törés-zúzás zajai és hangos zene
hallatszott ki a zárt ajtók mögül, fű és pia illata töltötte be a
folyosót.
– Semmi jót. Lefogadom, hogy legalább egy hétre elegendő pia
és cucc van odabent.
– Egy hét?
– Igen, de annyi idejük nincs.
Raynek igaza volt. Chop és a Nagymenők néhány napon belül
visszatérnek. Gus figyelmeztetett minket, hogy a banda már el
is indult Florida felé. Már csak idő kérdése, mikor jön el az
összecsapás.
– Legalább számíthatnak egymásra.
– Igen, és ezért örülök, hogy eljöttél, még ha előtte alaposan
helyben is hagytak, mert máskülönben Bear még mindig úton
lenne, és nem itt, az otthonában, a családja körében, ahová
igazán tartozik. Te hoztad őt haza – magyarázta Ray. – Láttad
volna kettőjüket, amikor Preppy meghalt. Azt hittem, soha nem
jönnek elő a szalonból. Végül azonban ez segített rajtuk. Nem
gyógyultak be a sebek, nem érezték magukat ismét teljesnek,
de… a javukra vált. – Ray egy pillanatra elhallgatott. –
Elmondtam a gyerekeknek, hogy mi történt Grace-szel – tette
hozzá, majd fékezés nélkül bevett egy éles kanyart.
Belekapaszkodtam a majrévasba, mert attól tartottam,
kirepülök az autóból, és hirtelen nagy hálát éreztem, hogy
bekapcsoltam a biztonsági övet. – Bocs! – szabadkozott, vagy
elfehéredett ujjaim, vagy a tekintetemben tükröződő pánik
miatt. – Nemrég kaptam meg a jogsimat.
– Egész jól vezetsz – hazudtam. Egy egyenes szakaszhoz
értünk, így már nem szorítottam a kapaszkodót, és hátradőltem
az ülésben. – A gyerekek hogy fogadták? – kérdeztem. A
visszapillantó tükörben ellenőriztem, hogy Wolf és Munch még
mindig árnyékként követnek-e minket. Lehet, hogy Bear éppen
Kinggel múlatja az időt, de egyáltalán nem fűlt a foga ahhoz,
hogy védelem nélkül menjünk át Grace-hez, különösen Tretch
támadása után.
– King és én sokat beszélgettünk velük – mondta Ray. A keze
tíz és két óránál fogta a kormányt. – De egyelőre csak annyit
fogtak fel, hogy Grace nagymama nem fog velük játszani többet.
– A tekintete mereven az utat figyelte. – De már ez is megríkatta
őket. Maxet három óránkba tellett megnyugtatni, és Sammyvel
mindketten velünk aludtak este.
– Annyira sajnálom – mondtam. Tudtam, hogy nem sokat
segít a sajnálkozásom. – Nem tudom, hogyan bírjátok a három
gyereket. Emberfeletti munkát végeztek.
Ray felém villantott egy mosolyt, és leparkolt egy apró fehér
épület előtt, ami fehér deszkakerítésével és deszkaborításával
igazi vidéki ház hangulatát árasztotta.
– Nem is ember vagyok – mondta Ray, miközben kiszállt a
kocsiból. – Anyuka vagyok.
Az egész délutánt azzal töltöttük, hogy a Grace életében
felhalmozott dolgokat pakoltuk dobozokba, amiket aztán vagy
elraktározunk, vagy eladományozunk. Soha nem jártam még a
házában, így komolyan megdöbbentett a polcokat és felületeket
megtöltő, ezernyi nyúlszobor.
– A férjétől kapta őket – magyarázta Ray, ami a legészszerűbb
magyarázat arra, hogy miért mered az emberre ennyi
üvegszem nap mint nap.
Egy létrán álltam, a felső konyhaszekrényből pakoltam el
Grace nászajándékba kapott étkészleteit, aminek
azonosításában sokat segített, hogy a polcon ott volt a
NÁSZAJÁNDÉK címke.
Újságpapírba csomagoltam a hosszú szárú poharakat és az
arannyal szegélyezett tányérokat, majd dobozokba pakoltam
őket, a közöttük lévő üres helyet pedig buborékfóliával béleltem
ki.
Amikor az utolsó tányért emeltem le a polcról, azt vettem
észre, hogy valamit a hátuljára ragasztottak. Megfordítottam a
tányért, és egy csecsemő fényképét találtam rajta.
Amikor elolvastam a képen látható feliratot, elejtettem a
tányért, mire az összetörő porcelán ismerős, csilingelő hangja
töltötte be a helyiséget, miközben a tányér millió apró darabra
hullott a konyhapadlón.
– Basszus! – Leugrottam a létráról.
– Minden rendben? – kérdezte Ray a hátsó hálószobából.
– Igen, jól vagyok! – Megragadtam a közlekedő falának
támasztott seprűt, és rásöpörtem a szilánkokat egy
szemeteslapátra, aztán leültem a konyhaasztalhoz. Kiemeltem a
fényképet a tányér darabjai közül, és leporoltam. Talán
félreértek valamit. Talán nem arról van szó, mint amit
gondolok.
De nem értettem félre semmit. A felirat a képen egyértelmű
volt.
– Ray? – kiáltottam. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Talán
félreértettem Grace és Bear találkozásának történetét, amikor
Bear elmesélte azt. Könnyen el tudja terelni a figyelmem. Nem
lepne meg, ha a hiba az én készülékemben lenne.
A kisfiú a képen még pelenkás korú volt, de én esküdni
mertem volna, hogy Bear azt mondta…
– Igen? – kiáltott vissza Ray a közlekedő túlsó végéről, ahol a
ruhákat válogatta.
– Tudod, hogy Bear és Grace mikor találkozott először?
Mármint hogy Bear mennyi idős volt akkor?
– Kamasz fiú volt – felelte, amikor belépett a konyhaajtón egy
újabb dobozzal a kezében. Letette a dobozt az asztalra, és
vastag fekete filccel felírta rá, hogy NYULAK, HETES DOBOZ,
majd a hűtő előtt sorakozó többi doboz tetejébe tette. – King és
Preppy akkor találkozott Bearrel, amikor valami gyerekes
dolgon összevesztek. Valamin összekaptak, aztán King
bemutatta Beart Grace-nek. Preppy mesélte el a történetet,
mondjuk, az a gyanúm, hogy kicsit kiszínezte a dolgokat, mert
az ő előadásában ő rúgta szét a seggüket, aztán mindkettejüket
bocsánatkérésre kényszerítette, és új nadrágot vetetett velük.
Nem tudom, te hogy vagy vele, de sem Bear, sem King nem az a
bocsánatkérős típus.
– Ebben egyetértünk.
Ray az egyik szék háttámlájának támaszkodott, és csípőre
tette a kezét.
– Miért kérdezed?
Felemeltem a képet, amin tisztán olvasható volt a felirat:
ABEL.
– Ha Grace csak a kamasz Bearrel találkozott, akkor miért van
róla képe csecsemőkorából?
Ray kikapta a kezemből a képet, és közben leverte az egyik
kerámianyulat az asztal sarkáról. Darabokra tört a
linóleumpadlón, de egyikünk sem reagált arra, hogy Grace
életének egy újabb darabját törtük össze.
– Mi van, ha ez nem is ő? – kérdeztem bizonytalanul. Ray
kihúzott egy széket, és leült mellém az asztalhoz. Leesett állal
figyelte a képet, amin egy mosolygós kisfiú ült egy kockás
takarón egy kék ernyő árnyékában. – Talán egy másik Abelről
van szó.
 Ray a szemét forgatta.
– Egy másik homokszőke hajú, kék szemű Abel, akinek
szintén köze volt Grace házához?
– Miért is ne? – Ezt tartottam az egyetlen logikus
eshetőségnek.
– Thia, szerinted ez mit jelenthet? – kérdezte Ray.
– Talán Bear adta neki, de akkor Grace miért ragasztotta
volna hozzá az egyik tányér aljához, majd rejtette volna el a
konyhaszekrényben? – vetettem fel.
– Ez tényleg nem logikus, Grace-nek semmi oka nem lett
volna elrejteni a fotót, hiszen legalább annyira szerette a
képeket, mint a nyulakat. Ha ezt a fotót úgy kapta volna Beartől,
akkor egy keretben ott figyelne valamelyik nyúl mellett –
magyarázta Ray a képet vizsgálgatva.
– De akkor miért?
– Fogalmam sincs – ingatta a fejét Ray –, de bármi is legyen az
oka, belesajdul az agyam. – Az ujjbegyeivel megmasszírozta a
homlokát. A rövidnadrágja farzsebéből elővette a telefont, és
lőtt egy képet a polaroid fényképről.
– Ezt tedd el te – nyújtotta vissza a képet. – Az az érzésem,
hogy erről még a fiúk sem tudnak. Nem fogom most felhívni
őket, hogy megzavarjam a kanpartit, szóval ma estig várnunk
kell azzal, hogy megmutassuk ezt a fotót. Grace nem az a
titkolózó típus volt, ő mindig is az őszinteséget részesítette
előnyben, azért is furcsa ez az egész helyzet.
– Aha, legalábbis én is ezt hittem, de utálok várni. Rohadtul
furdalja az oldalamat a kíváncsiság – ismertem be. A türelem
sosem volt az erősségem. Az sem segített, hogy Bearre is hat
hónapot kellett várnom.
– Az enyémet is. – Ray felállt, és a bejárati ajtó mellett
sorakozó üres dobozokból felvett egyet. – Azt hiszem, nekem
még többet kell várnom arra, hogy Kinggel beszéljek, mert az
utóbbi időben állandóan csak teherbe akar ejteni. Addig nincs
nagy esély egy alapos elbeszélgetésre, amíg ez a terve nem
sikerül. Azóta le sem tud jönni a babatémáról, amióta Nicole
Grace megszületett. – Mintha bosszankodást hallottam volna ki
a hangjából, de inkább tűnt megjátszottnak, mint nem. – Olyan,
mintha csak akkor lenne boldog, ha egy újabb házat kellene
építeni a gyerekeknek, de én jobban örülnék, ha megesküdnénk
azelőtt, hogy a méhemből bohócautót varázsolna. Vagy még a
huszonegyedik születésnapom előtt. Az tuti lenne.
Felvontam a szemöldököm.
– Hát, az az érzésem, hogy ezt a felállást sem bánod. –
Próbáltam visszafojtani a nevetést.
– Hát, a felállás egyáltalán nem zavar – sóhajtott Ray
színpadiasan. – A felállás kifejezetten örömteli. – Ray fapofával
nézett rám, aztán nevetésben tört ki. – Tudja, mit kell tennie
azért, hogy megadjam magam, bármi is legyen a helyzet. Ha
arra kérne, hogy romboljak porig egy fejlődő országot, minden
további nélkül megtenném. Néha teljesen hülyére tud venni. –
Ray megrázta a fejét, és a doboz sarkával rám mutatott. – De
legalább King vesz fel pólót. Nem tudom, hogyan tudtad
megszokni Bear látványát. Ha King nem viselne pólót, még
kevesebb esélyem lenne vele szemben. Úgy szaporodnánk, mint
a nyulak! – Az arcát legyezte a kezével. – Ha már itt tartunk,
össze is pakolok még egy doboznyi nyulat. – Azzal elindult a
közlekedő felé.
Még egyszer megnéztem magamnak a gyereket a fotón, aztán
zsebre tettem a képet, és folytattam Grace életének
bedobozolását. Azonban egész délután azon törtem a fejem,
hogy mit jelenthet a fotó.
Grace számtalan nyulat tartott a házában, de ma rájöttem,
hogy mást is hasonlóan lelkesen őrizgetett.
Titkokat.
 BEAR

Kinggel akkor zárkóztunk be legutóbb, hogy aztán napokra

kiüssük magunkat, amikor Preppy meghalt.
Most Grace miatt folyamodtunk ahhoz, hogy alaposan a
pohár fenekére nézzünk.
– Fogalmam sincs, hogy jutott eszedbe, hogy eltakarjam ezt az
egészet. – King kifújta a füstöt, amit bent tartott, aztán átadta
nekem a spanglit. Az ujjait végighúzta a Nagymenőkhöz
készített tetkómon, és megvakarta a fejét.
Én a szememet forgattam.
– Ügyes kezed van. Ray sebét is ügyesen eltakartad, és Abby
hátával is csodákat tettél. Kapd össze magad, ne hagyj cserben!
– mondtam, miközben beütött a fű.
– Azt már kitaláltad, hogy mivel akarod eltakarni? – kérdezte,
és közben úgy húzogatta a bőrt a vállamon, mintha azzal már át
tudná alakítani a tetoválást valami olyanná, amivel dolgozni
tud.
– Nem, és nem is érdekel. Lepj meg! Ha nem egy hatalmas
dildót vagy az angol királynőt varrod a vállamra, nekem bármi
megteszi, ha azzal ez a szar eltűnik a vállamról.
 King bólintott, és közelebb hajolt, hogy szemügyre vegye a
legnagyobb Parti Nagymenőkkel kapcsolatos tetoválást a
vállamon.
– Jól van, seggfejkém – mondta ismét hátradőlve. – Kitalálok
valamit.
– Jó, akkor most csináld meg ezt! – mutattam arra a sokkal
kisebb ábrára, amit az imént rajzoltattam meg vele.
– Ki vagyok én, a szukád?
Megvontam a vállam.
– Nem, te vagy a tetováló szukám.
– Ha még egyszer ennek nevezel, tényleg egy dildót kapsz a
válladra.
King kinyitotta a szerszámosládája egyik fiókját, és előpakolta
a kesztyűjét, a tűjét, a festéket és a többi eszközt.
Az Offspring Bad Habit című dala üvöltött a mennyezeti
hangszórókból. Miközben vártam, hogy King elkezdje a
munkáját, a tekintetem megakadt valamin, amit már évek óta
nem láttam.
– Basszus, nem is tudtam, hogy ez még megvan neked –
mutattam a műanyag vaddisznófejre a falon. – Azt meg pláne
nem hittem volna, hogy ki is akasztod.
King követte az ujjamat, majd felnevetett, meghúzta a
whiskey-s üveget, és felvette fekete kesztyűjét.
– A padláson találtam meg. Ray könyörgött, hogy ne tegyem
ki, de elmeséltem neki a hozzá tartozó sztorit. Most ez a
kedvenc berendezési tárgya a helyiségben. – King beállította a
széke magasságát, majd visszagurult az asztalhoz, ahol ültem. –
Azt mondják, jól fontold meg, milyen harcba állsz bele –
mondta a vaddisznófejre nézve. – Örülök, hogy ezt legalább
megnyertem.
Felnevettem, de a harc említése elterelte a gondolataimat,
igaz, nem olyan messzire.
– Három napunk van az összecsapás előtt. Negyedannyi
harcos van a mi oldalunkon, mint az övékén. Szerinted van
esélyünk? – kérdeztem Kingtől, mert tudtam, hogy ő úgysem
kertelne a válasszal.
– Fogalmam sincs. – King belemártotta a tűt a fekete tintát
tartalmazó tartályba. – De ha nem teszünk valamit, a fenyegetés
nem múlik el.
– Hát ez itt a kurva nagy igazság – helyeseltem. – Nem akarok
folyton a hátam vagy Thia háta mögé tekintgetni az életem
hátralévő részében. – Elhallgattam, szívtam még egy slukkot.
Benn tartottam, amíg csak tudtam, aztán köhécselve
kieresztettem a füstöt, mert a tüdőm már szabadulni akart tőle.
– Megtennél egy szívességet, testvér? – kérdeztem. – Ha mást
nem is, ezt az egyet meg kell tenned értem.
– Bármit. – King lenyomta a lábpedált, ami életre keltette a
gépét, a búgása egyre hangosabb lett, ahogy közelített a
fülemhez.
– Ha veszítek… ha én… ha ő nyer… – Elővettem a pénzt, amit
a szigeten ástam el. – Gondoskodj Thiáról.
– Erre semmi szükség nem lesz – mondta King, aztán a bőröm
alá nyomta a tintát.
– Én is bízom benne, de meg kell ígérned – erősködtem.
Kingnek tudnia kellett, hogy komolyan gondolom, amit
mondok. Ha valami történik velem, tudni akarom, hogy a
csajom rendben van.
– Ígérem, hogy gondoskodni fogunk róla – mondta King –, de
úgy beszélsz, mintha én nem tartanék veled.
– Mert nem is – szaladt ki a számon.
– A nagy lófaszt! – vágott vissza King, és keményen a bőröm
alá nyomta a tűt, hogy ezzel is nyomatékosítsa az állítását.
– A kurva anyád! – morogtam. – Csak arra gondoltam, hogy
maradj le egy kicsit. Semmi értelme annak, ha mindketten
bedobjuk a törülközőt.
King visszatette a pisztolyt a tintába, és egy papírtörlővel
megtörölgette az elkészült felületet.
– Ray tud mindenről, van vésztervünk is arra az esetre, ha
valami történne velem. Minden a helyén. Ne aggódj miattam,
Ray, a gyerekek vagy akár Thia miatt. Tedd, amit jónak látsz, én
fedezni foglak. – Az alkarjával lenyomta a fejemet. – Most jó
lenne, ha nyugton ülnél, máskülönben a csajod azt fogja hinni,
hogy nem értek a munkámhoz.
– Igenis, uram! – gúnyolódtam, és közben a műanyag
vaddisznófejet bámultam. Hagytam, hogy a tűszúrás fájdalma
átjárja a testem, miközben boldogabb időkre emlékeztem, ahol
kevesebb volt a fenyegetés és több a szórakozás.
No meg a műanyag vaddisznófej.
– Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy meghalt. –
Kingnek is csak ugyanazt tudtam mondani, mint Thiának.
– Én is – mondta King. – De igazából azt nem tudom elhinni,
hogyan volt képes elviselni olyan faszfejeket, mint amilyenek
mi vagyunk.
– Ez az igazi kérdés. Egyszer felfüggesztettek az iskolában,
nem sokkal azelőtt, hogy egyébként is otthagytam volna, a
tanulmányi tanácsadó fogadóórát hirdetett. Tudtam, hogy
amikor rám kerül a sor, nem lesz ott rajtam és a tanácsadón
kívül senki, mert nem szóltam az öregemnek a dologról, nem
mintha odament volna akkor, ha értesül róla. De amikor helyet
foglaltam a tanácsadó irodájában, Grace rontott be az ajtón, a
legelegánsabb ruhájában.
– Ezt nem is tudtam – mondta King tetoválás közben.
Mosolyogva hívtam elő az emlék maradékát.
– A legmenőbb az egészben az volt, hogy amikor a tanácsadó
megkérdezte tőle, ő kicsoda, akkor Grace úgy meredt rá, mintha
az ürgének ezt nyilvánvalóan tudnia kellett volna. „Grace
mama vagyok, ki lennék?!” – meséltem Grace hangját utánozva.
– Grace-ben mindig azt szerettem a legjobban, hogy soha senki
sem tett fel keresztkérdéseket neki. A tanácsadó is azonnal
hellyel kínálta, és aztán nekiállt a jegyeimről meg ilyen
hülyeségekről beszélni, mintha tök természetes lett volna, hogy
Grace ott van.
King felemelte a tetoválópisztolyt a bőrömről.
– Talán mert az is volt.
– Aha. Az fix.
 BEAR

Tizennyolc évesen

– Tudod, másik nevet kellene választanod. Egyszerű az egész.

Mert Bearként boldognak kellene lenned, ha az erdőben
bolyonghatsz. Oda kéne dörgölnöd a farkadat a fák törzséhez,
mondjuk, vagy fetrengened kellene a porban, fel kellene
izgulnod a vadvilágtól, és nem siránkoznod, mintha most
kúrtam volna meg a golden retriveredet. Szóval válassz valami
olyasmit, mint… Ralph, és lépjünk túl ezen. Barátkozz meg a
belső vagináddal – bosszankodott Preppy, aztán legyintett, és a
földhöz nyomta a fülét, mint ahogy egy filmben látta.
Vagy a YouTube-on.
Ennyi volt, itt és most eldöntöttem, hogy szétverem a szaros
számítógépét, ha egyszer hazaérünk. Először alszom, utána
számítógépet szadizok. Akkor talán nem talál új módokat arra,
hogy kínozzon minket, és, mondjuk, az se lenne hátrány, ha
kevesebb pornót nézne.
– Nem az a baj, hogy a szabadban vagyunk, hanem az, hogy
ilyen kibaszott korán – motyogtam, a kezemmel a hajamba
túrtam. Preppy a szemét forgatta, a machetével lemetszette
azokat az ágakat, amiknek a lemetszésére nem volt igazán
szükség, de egyszerűen nem tudta otthon hagyni a fegyvert.
– Akkor miért hívnak Bearnek? – Preppy belemarkolt a
földbe, feldobta, beleszagolt, a szél az egészet King arcába fújta.
Azt hiszem, a Discovery Channelt is le kell mondanom.
– Te tudod? – kérdezte Preppy Kingtől, aki úgy tett, mintha
nem hallotta volna a kérdést, miközben a földet söpörte ki a
pólójából.
– Azt nem akarod tudni – mondtam egy sóhaj kíséretében,
mintha valami sötét történet lenne a nevem forrása. Valójában
a banda takarítónője nevezett állandóan Abel Macinak, így
ragadt rám a Bear név. Hála istennek, hogy nem Cuki Abinak
vagy Abel Kábelnek szólított.
Most akkor baszhatnám.
– Akkor hagyjuk, Ralph – mondta Preppy. Egy átlagos napon
ezért akkorát kapott volna, hogy másnap sem tér magához.
Ezen a napon azonban nem.
King szigorúan utasított, hogy ma nincs bunyó.
De még mennyi idő van holnapig?
A nap végre megjelent a láthatáron, rózsaszín sugarai utat
törtek maguknak a fák ágai között, ami arra emlékeztetett, hogy
már jó ideje ébren vagyunk, mert Preppy hajnali fél ötkor úgy
ugrott rá az ágyamra, mintha karácsony lenne, és a Télapó
kokót és pornót hagyott volna a fa alatt.
Preppy annyira fel volt pörögve, hogy attól tartottam, az
izgalma szabályszerűen szétfeszíti a bőrét. Sajnos azonban ezen
a korai órán a lelkesedése nem volt ragadós.
Egy órát kocsikáztunk a sötétben egy üres telekig a Charles
Harbor közelébe. Preppy biztos volt abban, hogy itt ráakadunk
a legnagyobb és a legvadabb vaddisznóra, aki másra sem
vágyik, mint hogy levadásszuk. Mindezt úgy adta elő, mintha a
disznók fehér zászlót lengetve lépnének elő a bokrok közül,
aztán a fejükhöz szorítják a puskáinkat, és elvégzik helyettünk
a piszkos munkát.
Valami megbökött, a bogáncsfű szúrós virágai akadtak a
farmerem szárába. Leszedtem őket, és az egyik közeli bokorba
hajítottam, közben hangosan sziszegtem, mert az egyik rohadt
tüske beleállt a hüvelykujjamba, még a vérem is kiserkent.
– Basszus – motyogtam a rézízű vért szopogatva, aztán
meglengettem az ujjam, hogy megszáradjon.
– Szóval elmondanád, mi a szarért vagyunk itt? – kérdezte
King ásítozva, miközben Preppy átvezetett minket a magas
füvön a fák közé. Logan’s Beachben az erdő párás volt, az
aljnövényzet zöld, a talaj laza és sáros, miközben Charles
Harborben minden ki volt száradva, a fű merev, a tömött,
száraz talaj megrepedt a lépteink alatt.
A környékünkön, Floridában éppen olyan közhelyes volt,
hogy a velünk egykorú kölykök az iskola után vagy hétvégéken
vadászni mennek, mint hogy jogsit szereznek, vagy
megujjazzák a barátnőjüket az iskolabál után. Az átlagos srácok
mind ezt csinálják.
De mi nem voltunk átlagos srácok.
Soha nem is voltunk azok.
 Nem is akartunk azok lenni.
Néhány bandatársam lelkes vadász volt, egyszer el is mentem
velük. De tizennyolc évesen már elég embervért ontottam
ahhoz, hogy ne hozzon lázba egy mocskos állat értelmetlen
meggyilkolása, ami a bőr felhasítása után úgy bűzlik, mint egy
kicseszett rothadó hulla.
– Drága barátaim, azért vagyunk itt, mert már férfi vagyok, és
az igazi férfiak ilyesmit csinálnak. Szóval ne lazsáljunk, csajok,
kössétek fel a gatyátokat, növesszetek tököket, mert ma
kinyírunk néhány vaddisznót – jelentette be Preppy, majd
megmutatta legjobb disznóröfögését.
– Ez meg mi a faszom volt? – kérdeztem, miközben a
szememet dörgöltem. A mellényem zsebéből elővettem egy
cigit. Preppy az alkalomhoz öltözött, sokzsebes rövidnadrágot,
rikító narancssárga mellényt és terepmintás sapkát viselt
neonzöld PUNCIVADÁSZ felirattal, én azonban a szokásos
egyenruhámat vettem fel, a mellényt póló nélkül, hozzá sötét
farmert. A hónom alá dugtam a puskát, az állam a csövön
pihent, közben a farzsebemből egy öngyújtót próbáltam
elővadászni. Nem ez volt a hivatalos fegyvertartási módszer, de
igazából az sem érdekelt volna, ha lerepül a fejem, úgy éreztem,
hogy csak a nikotin tarthat vissza attól, hogy beugorjak a vízbe,
és visszaússzak Logan’s Beachbe.
– Gyakoroltam a vaddisznók párzási hangját, hogy a
legnagyobb és legádázabb alfa-seggfej jöjjön elő, és kapja a
szeme közé a golyót. Ralph, te mi a faszt csinálsz? Dohányzol?
Nem oltanád el? Kiszagolják vagy meglátják a füstöt,
megrettennek, és elhúzzák a csíkot! – szidott le Preppy, aztán
elfordult, leguggolt, és a talajon vaddisznóra utaló nyomokat
kezdett keresni.
Kinggel tovább ácsorogtunk Preppy mellett. A puskát a
vállamnak támasztottam, látszott rajtam, hogy semmi kedvem
sincs itt lenni. Semmi kedvem sincs eloltani a cigimet, de a
szemem sarkából láttam, hogy King milyen tekintettel méreget,
és eszembe jutott, hogy pontosan miért is vagyunk itt. Így ha
kelletlenül is, de eloltottam a cigit, eltapostam a csikket, majd
kérdő tekintettel Kingre néztem, hogy most elégedett-e.
Egyetlen kibaszott indok van ezen a nyomorult világon, ami
miatt előbb kelünk, mint maga a nap, hogy aztán egy erdő
közepén találjuk magunkat, és hála az égnek, ez az indok
évente csak egyszer fordul elő.
Preppy születésnapja.
Nagyjából három évvel ezelőtt találkoztam Preppyvel és
Kinggel, és azóta én is ennek a ki nem mondott hagyománynak
a részese lettem, ahol egy napig Preppy mondja meg, hogy mit
is csinálunk.
– Már akkor le kellett volna lépnem a városból, amikor
láttam, hogy ezekre a vadállatokra kerestél rá a gépemen –
morogtam, miközben átléptem egy kidőlt fenyőn.
– Igazából csak az lepett meg, hogy nem pornót nézett –
vágott vissza King, és lényegében igaza volt. Ez lett volna az első
alkalom, amikor örültem volna annak, ha valami beteges dolgot
találok, amivel Preppy el szokta ütni az időt. Még az is jobb lett
volna, mint ez a születésnapi meglepetés.
 – Faszikáim, ha ennyire érdekel benneteket, tényleg pornót
néztem – mondta Preppy a vállát vonogatva. Előttünk
megzörrent az aljnövényzet. Egy hatalmas, drótszőrű, törött
agyarú barna vaddisznó tört elő a rejtekhelyéről a tisztásra, az
életéért menekült a fák között. Preppy felemelte a fegyvert, és
meghúzta a ravaszt, de mellélőtt, a golyó hatalmas lyukat
hagyott egy fatönkben.
– Meg lennétek lepve, hogy a BESTIALITÁS szó elgépelésével
milyen új dolgokat fedezhet fel az ember.
Kinggel egymásra néztünk, követtük Preppyt, aki A
rettenthetetlenből kezdett idézgetni, miközben teljes sebességgel
a vaddisznó után eredt, amit képtelenség, hogy valaha is
utolérjen.
Miután egy órán keresztül rohantunk Preppy nyomában a fák
között, és nem is egyszer kis híján lelőttük egymást véletlenül, a
barátunk feladta, és elindultunk vissza a furgonunkhoz.
– Bassza meg. Veszek egy műanyag disznófejet valamelyik
benzinkúton, és azt teszem ki a szobám falára.
– Ezt korábban is eldönthetted volna – motyogta King.
Preppy az ízületeit ropogtatta.
– És akkor térjünk rá az üzletre – mondta, majd két ásót
húzott elő a kék ponyvával fedett platóról. Aztán fellendítette a
ponyvát, alatta egy megkötözött alak feküdt.
– Ez meg ki a faszom? – kérdezte King.
– Ő volt az a seggfej, aki tegnap este le akart puffantani,
miközben a jussunkat gyűjtöttem be – jelentette be Preppy,
megbökdösve a holttestet az ásó nyelével.
 – Engem miért akartok ebbe belekeverni? Ez a ti szarságotok
– mordultam fel.
– Bear, jobban tennéd, ha nem panaszkodnál – csattant fel
Preppy, miközben megragadta a férfi bokáját.
– És mi a tökömért ne?
– Azért, seggfejkém – mondta, aztán olyan széles mosolyra
húzódott a szája, hogy láttam az összes fogát. Félig lehúzta a
testet a platóról, és hagyta, hogy aztán tompa puffanással
lecsússzon a földre. – Mert ez az én kicseszett születésnapom.
 THIA

A mellkasomhoz húztam a lábam, az államat a térdemre

támasztottam. Behunytam a szemem, és lassan vettem a levegőt
az orromon, belélegezve a nedves levegőt és Grace rózsáinak
illatát.
Napnyugtára sikerült bedobozolnunk mindent. Ray a
bébiszittert hívta, hogy megkérdezze, minden rendben van-e a
gyerekekkel, én pedig a verandán ültem Grace hátsó kertjében,
és azon töprengtem, hogy vajon mit hoz a jövő.
Bearnek, nekem, nekünk.
Ennek persze csak az idő a megmondhatója, de a következő
napok tekintetében éppenséggel az idő volt az, ami miatt a
leginkább aggódtam, és hogy Bear megússza-e élve az
elkövetkezendő napokat.
Igyekeztem megnyugtatni hevesen dobogó szívemet, de csak
reménytelenséget éreztem – és ezt mindennél jobban
gyűlöltem.
Tücskök ciripeltek hangosan a kerítés túloldalán.
Megdörzsöltem meztelen sarkam a langyos széken. Annyi
kérdés kavargott a fejemben, hogy szívem szerint kézen álltam
volna, hogy úgy rázzam ki a fejemből.
Lehet, hogy Bear megsérül vagy meghal.
Görcsbe rándult gyomorral próbáltam elhessegetni ezt a
gondolatot.
Az is lehet, hogy sikerrel jár.
És akkor mi lesz?
Csak akkor vettem észre, hogy Ray is kijött a kertbe, amikor
helyet foglalt mellettem, a válla hozzáért a vállamhoz.
– Mindenki, akit szerettem, meghalt – szólalt meg Ray egy
hangos sóhajt követően. A tekintete úgy fürkészte a kertet,
mintha ő is a gondolataival küszködne. – A gyerekkori legjobb
barátom. Vagyis inkább kettő, mert az egyikük rövid időre
férjem volt. A nő, aki anyám helyett is anyám volt, és valaki,
akit csak egy rövid ideig ismertem, mégis majdnem olyan
szoros lett a kapcsolatunk, mint Kinggel. – Elidőzött a tekintete
a házon, a fákon, majd megállapodott rajtam.
– Preppy. – Bárcsak én is találkozhattam volna azzal a
fickóval, akit King, Ray és Bear oly nagy szeretettel emlegetett.
Ray bólintott, mosolyt erőltetett az arcára, de ezzel sem tudta
palástolni a fájdalmát.
– Igen, Preppy. Tudod, szerelmes voltam belé – szipogta Ray.
– Komolyan? – Egy pillanatra úgy éreztem, hogy Bear nem
mondta el a teljes sztorit.
– Jó, nem úgy, mint Kinggel, de annyira szerettem… vagyis
inkább szeretem Preppyt, amennyire csak lehet romantikus
vonzalom nélkül szeretni valakit. Mélységesen szerettem őt, és
éppen ilyen mélységes a fájdalmam is. De hát ilyen a szeretet,
gondolom én.
– Nem félsz attól, hogy valami történik Kinggel? – Tudni
akartam, hogy csak én aggódom-e azért, mert harcba indulnak
Chop ellen. – Ha segít Bearnek, ő is kockára teszi az életét. Ez
nem is az ő harca. Még Bear is próbálta lebeszélni. – Boldoggá
tette, hogy King ott volt mellette támaszul, és kész volt Bear
oldalán harcolni, de én magam is tudtam, milyen érzés
elveszteni valakit, így könnyen bele tudtam élni magam Ray
helyzetébe.
Ha valami történne Kinggel, akkor három gyermekük apa
nélkül nőne fel, Ray pedig ismét elvesztené egy szerettét.
– Tudom, hogy ez milyen érzés – tettem hozzá, hogy tudja,
nincs egyedül.
Ray megrázta a fejét.
– Nem, nem félek. Ha valamit megtanultam az elmúlt egy
évben, akkor az az, hogy a családtagok kiállnak egymás mellett,
bármiről is legyen szó. Bear harca éppen ezért King harca is. –
Ray elgondolkozva matatott a párna kiálló szálaival. – Mindkét
szülőm élt, mégis itt tanultam meg ezt. Ráadásul nem arról van
szó, hogy amikor Kinggel megismerkedtem, akkor könyvelőként
dolgozott, és utána váltott veszélyesebb és megkérdőjelezhető
vizekre. Az első naptól kezdve tudom, hogy mivel jár ez a fajta
élet. – Ray felnevetett. – Na jó, ez azért túlzás.
Én is együtt nevettem vele, miközben ő szemmel láthatóan
épp beleveszett egy emlékbe.
– Kinget nem lehet megváltoztatni, és soha nem is hittem ezt –
mondta végül. – Így szeretem őt. Ennyi az egész.
 – Pontosan tudom, hogy érzel – ismertem el.
Ray ismét meglökte a vállam.
– Az a Bear, akit megismertem, nem igazán hasonlított arra a
Bearre, akit ma ismersz – mondta Ray a vizet vizsgálva. – Egy
bulin találkoztam vele, közvetlenül azelőtt, hogy Kinggel
találkoztam volna. A szavak embere volt, mély hangja pedig
őrjítő. Erős volt, és magabiztos. Aztán Preppy halálával minden
megváltozott. Összetört, és egy nap elhagyott minket. – A
mosoly egy pillanatra eltűnt az arcáról. – De ez a 3.0-ás Bear
jobb, mint bármelyik korábbi verzió… és ezt neked
köszönhetjük.
– Ez nem csak az én érdemem. Ott volt az a fickó, aki egy nap
gyűrűt adott nekem. – Megszorítottam Bear gyűrűjét az ujjaim
között. – Én is jobb ember lettem általa.
Az jutott eszembe, hogy ugyan Rayjel teljesen különböző utat
jártunk be, mégis ugyanoda jutottunk el, és sokkal jobban
hasonlít a történetünk, mint ahogy az elsőre tűnik. Ráadásul
sokat tanultam a családról is.
– Akkor komolyan nem félsz? Mert őszintén – mintha gombóc
kezdte volna szorítani a torkomat –, fogalmam sincs, mihez
kezdenék, ha valami történne B… – Elhallgattam, és
összeszorítottam a szemem, hogy elűzzem ezt a borzalmas
gondolatot.
Ray a vállamra tette a kezét, mire kinyitottam a szemem, és
belenéztem jégkék babaszemébe, amiből őszinteség és
szimpátia sugárzott.
– Nem. Egyáltalán nem.
 – Őrült vagy – jegyeztem meg. Annyi szerettét vesztette el,
hogyhogy nem tart attól, hogy Kinget is elveszíti? – Miért nem?
– tettem fel ismételten a kérdést.
– King azt ígérte, hogy nem lesz semmi baja – felelte Ray. – És
ő mindig megtartja az ígéreteit.
Szerettem volna, ha ugyanezt el lehetne mondani Bearről is,
hogy ő is megígéri, hogy nem lesz semmi baja, és megesküszik,
hogy ép bőrrel megússza ezt az egészet. De bármennyire is
örültem annak, hogy egy megszegett ígéret hozott minket össze
végül, nagyra értékeltem volna, ha ezt az egyet megtartja.
– Bárcsak tudnék segíteni valahogy – tettem hozzá, mire Ray
is bólogatott.
– Én is így érzem, de ha csak nem rontunk ki a telekről állig
felfegyverkezve, akkor semmi esélyünk sincs – magyarázta Ray
nevetve –, vagy esetleg ha van hadsereged, amit kölcsön tudnak
kérni.
Úgy húztam ki magam, mint akibe villám csapott, mert
eszembe jutott valami. Egymásba akadtak a fogaskerekek.
Megfogalmazódott bennem valami.
– Mi van, ha azt mondom, van? – fordultam Ray felé.
– Mid van? – kérdezte Ray zavarodott mosollyal.
– Maradj itt – ugrottam talpra –, hozom a telefonomat, egy
pillanat, és itt vagyok!
– De mégis miről van szó? – kérdezte ismét Ray.
Visszafordultam, mielőtt szélesen vigyorogva besiettem volna
a házba.
– Egy hadseregről.
 A konyhaasztalhoz rohantam, aztán rájöttem, hogy a
telefonom a furgonban maradt. Kiszaladtam a bejárati ajtón, és
kiemeltem a telefont az ülésről. Tárcsáztam, vártam, hogy
valaki felvegye, de nem reagált senki.
– Basszus – morogtam. Nekiálltam üzenetet írni, és bíztam
abban, hogy a címzett megkapja, és érteni fogja.
Visszasiettem a házba, közben a telefonom képernyőjét
vizslattam, vártam, hogy válaszoljanak, amikor valami
keménynek ütköztem.
Vagyis valakinek.
Még csak meg sem pillanthattam, hogy ki az, mert azonnal
kék villám csapott le rám. Az öntudatlanság határán még
hallottam a ciripelő tücsköket és Rayt, ahogy utánam kiabál,
miközben elcipelnek. A helyzet éppen annyira volt ismerős,
mint amennyire rémisztő.
 BEAR

Az öregemtől két dolgot kaptam: annak ígéretét, hogy én

veszem át a klubot, meg a kibaszottul heves vérmérsékletét.
Faszszopó.
Preppy halála után olyan dühös lettem, mint korábban még
soha, egyszerűen nem tapasztaltam ehhez foghatót. Soha nem
hittem volna, hogy valaha még képes leszek ellazítani az
öklömet vagy venni egy mély levegőt.
Egy ideig hagytam, hogy belülről elemésszen, mint a rák, ami
elvitte Grace-t, hogy szétszakítsa a lényem alapjait, és egykori
valóm töredéke maradjon csak.
Azonban a düh, amit Preppy halálakor éreztem, csak egy apró
jel a radaron ahhoz az ádáz haraghoz képest, ami akkor kerített
hatalmába, amikor Ray felhívott, hogy elrabolták a csajomat.
Sem Ray, sem a lányokra a kertben vigyázó Wolf vagy Munch
nem látta, hogy ki volt az. Munch ugyan látta, hogy Thia
berohan a házba, de azt nem tudta, hogy kiszalad a bejárati
ajtón. Csak akkor értek ki, amikor látták elhajtani a furgont.
Lehet, hogy nem látták, ki rabolta el, de ez nem is szükséges
ahhoz, hogy tudjam, ki áll az egész mögött, és ha csak egy
kibaszott pillanatig is azt hitte, hogy a csajom elrablásával ő
kerül majd lépéselőnybe, hát kurva nagyot tévedett. Ez csak
fokozta a szembenállást, előrevetítette közelgő halálát és annak
lehetőségét, hogy korábban soha nem tapasztalt módon vetem
alá kínzásnak.
Bear, menj el Thiáért!
Még soha nem hallottam Preppyt ilyen komolynak, és ez még
jobban feltüzelte a haragomat, de közben valami mást is
éreztem, ami korábban ismeretlen volt a számomra.
A rettegést.
Mindig is az volt a terv, hogy lerohanjuk a motoros bandát, és
elvesszük Choptól, amit ő vett el tőlünk. Visszaveszem a klubot.
A tervek szövögetése közben eszembe nem jutott volna, hogy a
saját életemért aggódjak, de most, hogy Thia élete annak a
férfinak a kezében volt, aki már eddig is annyi fájdalmat
okozott neki, és még több okozására lehet képes, szinte maga
alá temetett a félelem.
Mindig is tényként tekintettem az életre és a halálra.
Mindannyian élünk, aztán mind meghalunk, és ha lejár az
időm, az sem zavar, ha egy golyó végez velem. A saját halálom
sosem foglalkoztatott, ha megtörténik, hát megtörténik.
Preppy halála azonban rendesen kicsinált.
Ha harminc év múlva is még itt leszek, ezen a földön,
ugyanígy fogok érezni.
Ha Thiával történik valami, vég nélkül fogok fájdalmat
okozni, mert az én fájdalmam is végtelen lesz.
Siess, sürgetett Preppy szelleme.
 Felpörgettem a motort, és nyaktörő sebességre kapcsoltam.
Nem állítottak meg a piros lámpák, a stoptáblák, a szabályosan
közlekedő autósokat egyszerűen kikerültem. Én vezettem a
csapatot, Wolf, Stone és Munch jött mögöttem, az alakulatot
King zárta. Gus ott várt ránk. Nem voltunk valami sokan, de
ügyesek és ravaszak voltunk, és ez fontosabbnak tűnt a csajom
visszaszerzéséhez. Csak akkor állhattam neki az öregem
kicsinálásának, ha a csajomat már biztonságban tudhatom.
Nem voltam ostoba. Tudtam, hogy csapdába csalnak, efelől
egy szemernyi kétségem sem volt. Szerintem Gus is fals infót
kapott arról, hogy a banda miért is hagyta el a várost, de hiába
készülnek csapdával, Chop volt az, aki a háborút a saját
ajtajához vitte, én pedig úgy küldöm a pokolra, ahogy azt el sem
tudja képzelni. Ha Chop csak egy pillanatig is azt hiszi, hogy a
vérrokonság miatt képtelen lennék kinyírni, hát akkor majd
most megtanulja, hogy mekkorát téved.
Kurva nagyot.
Őrülten száguldoztam az éjszakában, minden gondolatom
Thiáról szólt, ami tüzelte a gyűlöletemet, és hajtott tovább.
A háború, amire annyit készülődtünk, ebben a kibaszott
pillanatban kezdetét veszi.
Tarts ki, Thia, úton vagyok.
Visszaszerzem a csajomat, utána pedig fürödni fogok azoknak
a faszfejeknek a vérében, akik közénk álltak.
Nem csak a bosszú hajtott.
Le akartam vadászni őket.
Szinte hiányzott a pszichopata énem, amely Preppy halála óta
elrejtőzött, de most nagy örömmel képzelte maga elé Chop
levágott fejét a motoros banda klubházának tetejére tűzve,
figyelmeztetve a többi szarcsimbókot, hogy mi vár rá, ha
kihúzza nálam a gyufát.
A Parti Nagymenők már nem Chop bandája volt.
Nem ő volt az elnökük.
Nem is léteztek.
Legalábbis akkor nem, ha sikerrel végrehajtom a tervemet.
Thia megtanított, hogyan legyek ismét ember, de most az
emberséges énem helyett a motoros oldalamra volt szükség, az
ördögre, arra a rohadt démonra, aki minden kérdés vagy
habozás nélkül lő, aki érzéketlen és rendíthetetlen.
Miközben Logan’s Beach beleveszett mögöttem a láthatárba, a
motoron újra azzá a szörnnyé váltam, aki megbánás nélkül
rendez vérfürdőt a csajáért.
Egy rakás faszfej ma a pokolra jut.
Ha Thiát biztonságban tudhatom, az sem érdekel, ha én is
közéjük tartozom.
Meghúztam a gázt, és a sebességhatárig kipörgettem a motort.
A klubház felé tartottam, azt sem értettem igazán, hogyan látom
az utat, mert vörös köd ereszkedett a szememre.
Mint egy kibaszott vérfürdő.
 THIA

– Ne, ne tedd azt a karomba! Esküszöm, hogy nincs rá szükség, jó

leszek, megnyugszom. Kérlek! Ígérem, nem ugrálok. Megígérem!
– ordítottam, miközben hadakoztam a szürke mentősruhába
öltözött nőkkel és férfiakkal, akik a hordágyra feszítették a
végtagjaimat. Egy rövid, fekete hajú, alacsony termetű nő a fény
felé emelt egy injekciós tűt, megkocogtatta néhányszor, majd
beledöfte a karomba kötött infúzióba, aztán az együttérzés teljes
hiányával rám nézett, és megnyomta a dugattyút.
Elhomályosodott körülöttem minden.
Az egész világ.
A teremmel együtt.
Hirtelen egyedül találom magam. Könnyedén felülök a
hordágyon, a csuklóm és a bokám nincs leszíjazva. Ugyanabban
a teremben vagyok, mint pillanatokkal korábban, a falak
ugyanolyan sápadtzöld színűek, de most nincs mellettem senki.
Legalábbis azt hittem, hogy nincs mellettem senki.
– Mindig azt hittem, hogy hármunk közül Bear a legokosabb –
mondja egy férfihang, aztán felnevet. – De ez egyáltalán nem igaz.
Mindig is én voltam a legokosabb, ez tudományosan bizonyítható
tény. Na, meg a farkam is nekem a legnagyobb. Ezt jó, ha tudod.
Felemelem a fejem. Egy férfi áll az ablaknak dőlve, keresztbe
tett kézzel és lábbal. Csak egy árnyék a holdfényben, de aztán
kiegyenesedik, és elindul felém. Egyre közelebb ér, egyre többet
látok az arcvonásaiból. Magas, de azért Bearnél alacsonyabb.
Izmos, de szikár. Rövid ujjú fehér inget visel narancssárga
csokornyakkendővel és fekete nadrágtartóval. A karja és kézfeje
tele van tetoválással, homokszőke haja kócos kontyba van fogva
a feje tetején. Csak a konty az, ami egy kicsit rendezetlen, az inge
makulátlan, a nadrág szárába élt vasaltak. A szakálla rövidebb,
mint Bearé, valahol a borosta és a szakáll között van félúton, de
tökéletesre formázva.
– Ki vagy te? – kérdezem. – Ismered Beart? – A férfi leül mellém
a hordágyra, és kósza gondolataim ekkor kezdik felismerni őt,
bár nem tudom megmondani, hogy mi alapján áll össze bennem a
kép. Fel szeretnék állni, de csak egy bizonytalan mozdulatra futja,
a férfi azzal a lendülettel segít visszaülnöm a hordágyra.
– Még szép, hogy ismerem azt a pöcsöt, az egyik legjobb
barátom – jelenti ki olyan hangsúllyal, mintha ezt már eddig is
tudnom kellett volna. – Hogy te milyen csini vagy! – Végigmér a
tekintetével. – Nem smárolunk?
– Tessék?
– Mivel Bear a barátom, ezért a nyelves csók kizárt. Jó, egy
kevés lehet, de csak mert szépen kérted. De faszozás nincs, ezt a
vonalat nem lépjük át. Jó, csak egy kicsit bedugnám, de csak egy-
két órácskára. Benne vagy?
– Mi van? – hüledezem. Megdörzsölöm a homlokom, és
igyekszem kitisztítani a gondolataimat, hogy kiderüljön, mi a
tököm folyik itt.
– Jól van, jól van, akkor addig, amíg el nem élvezünk.
Legalábbis amíg én el nem élvezek. Nem lényeg. Egy új kapcsolat
elején fontos lefektetni az alapszabályokat. Oprah műsorában
hallottam erről, és ő aztán tudja, hogy mi a stájsz. Ha nem
követted a könyvklubját, ne maradj le róla.
– Ki is vagy te? – teszem fel ismételten a kérdést, aztán addig
nézem, amíg rá nem jövök, honnan is ismerős. A fényképről, amit
Bear lakrészében láttam. Igazat mondott, ő tényleg Bear barátja.
Bear halott barátja.
– Preppy vagyok.
– De te… – kezdek bele, de Preppy leint.
– Ez nem számít – csitít.
– Hogy kerülsz ide?
– Te jó ég, többet kérdezősködsz, mint Doe, pedig ő sem volt
kispályás.
– Doe?
– Ray – feleli. – De ha el akarjuk énekelni az egész dalt A
muzsika hangjából, akkor keresek egy hangvillát, és beskálázok.
– A tekintete a lábam közé kúszik. – Azt hiszem, tudom, hogyan
kell…
– Preppy, egy pillanatra figyelném rám?
– Aha… – Végre a szemembe néz, az ujjaival az egyik
tincsemmel játszik.
– Csak azt áruld el, miért vagy itt. Vagy én miért vagyok itt.
– Te azért, mert az emberek faszok, én meg azért, mert
szükséged van rám, és mert fogalmam sincs, mikor
mutatkozhatok be legközelebb Bear csajának.
– De te…
– Ez még mindig nem számít – mondja.
– Akkor most a pszichiátrián vagyok?
– Nem, de miért gondolod ezt? Őrült vagy? Bear egy őrült
csajra csapott le? Azokat le kellene passzolnia. Hát nem
tanítottam neki semmit? – dohogja Preppy.
– Nem tudom, miért hiszem azt, hogy pszichiátrián vagyok,
talán azért, mert egy hordágyon beszélgetek Bear halott
barátjával?
– Hát ez cuki. – Preppy a mutatóujjával megsimogatja az
arcom. Ezt a férfit életemben nem láttam, de a mozdulata
gyengéd, mintha ismernénk egymást, így talán ki kéne akadnom,
és el kéne húzódnom tőle, de inkább közelebb húzódom, mert az
érintése vigaszt nyújt.
– Mi a cuki?
– Hogy azt hiszed, a halál képes lenne elszakítani a
családomtól – feleli Preppy.
– Összezavarodtam – ismerem be. Hanyatt dőlök a hordágyon,
Preppy is így tesz. Itt fekszik mellettem, és engem figyel. Hűvös,
mentaillatú lehelete simogatja az arcom.
– Ha viszontlátod Kinget és Doe-t, megmondanád nekik, hogy a
Csodálatos Preppina sokkal jobb név lett volna, mint a Nicole
Grace? Ezzel a névvel már készülhet is arra, hogy beköltözzön
egy öregek otthonába. Vigyáznom kell rá, nehogy valaki
elpáholja a játszótéren, mert az nem kispályás dolog. Régebben
mindennap verekedtem, és noha levertem mindenkit az erőmmel
és a ravaszságommal, nem akarom, hogy Preppina is így nőjön
fel.
– Jól van – felelem, bár nem igazán értem, hogy pontosan mire
és miért mondtam igent.
– Most aludj vissza, kislány. Az az érzésem, hogy a nagy, rossz
motoros már úton van, hogy megmentse a csaját. – Preppy
közelebb hajol, és bármennyire is bárdolatlan a modora, gyengéd
csókot nyom az ajkamra.
– Eljön értem? – kérdezem, miközben Preppy betakargat.
– De még mennyire. Eljön, hogy megmentse a drága kis
seggedet, és ha mázlid van, máshol megy majd el. – Preppy alig
vesz levegőt a mondatok között. – Szeretem azt a kis vaddisznót.
Egy pillanatra sem kételkedtem benne. Vagyis talán egy percre
igen. Jó, egy ideig fifti-fifti volt, de aztán a faszikám összekapta
magát, mert már kész volt a terv, hogy kísérteni fogom
éjszakánként a motorjával, mint A szellemlovasban.
– Még mindig nem értem, hogy mi folyik itt – ismerem be.
– Csitt, kislány. Pihenj le, jó? Bear úgyis előkapja majd a cerkát,
ha kipihented magad, addig viszont tényleg pihenned kell, hacsak
nem akarod feladni a dolgot, pedig én láttam a faszit akció
közben… Mármint a mai napig nem találta meg azt a kamerát… –
Preppy tekintete a semmibe réved. – Micsoda idők, micsoda idők –
motyogja mosolyogva, mintha eszébe jutott volna egy emlék.
Preppy félresimítja a hajamat a homlokomból, és alaposan
végigmér, a tekintete elidőzik a mellkasomon.
– De most komolyan, van valami, amit nem szabad elfelejtened,
Thia, szívem. Ígérd meg nekem, hogy ha lesz rá módod, akkor
megteszel valamit nekem.
– Mi lenne az?
– Fuss.
Preppy visszaindul az ablak felé, és mire pislogok egyet, már el
is tűnt. Elnehezedik a szemhéjam, az álom ismét legyőzhetetlenül
kerít hatalmába. Esküdni mernék, hogy Preppy még távozóban
azt motyogta:
– Ezek a seggdugaszok vajon tudják, hogyan kell használni azt
a nyavalyás gumit?
 THIA

Csöpp, csöpp, csöpp.

A csöpögő víz hangja visszhangzott a fülemben, és ez szép
lassan visszahívott az ébrenlétbe.
Bilincs vágott a csuklómba, a mennyezeten átfutó csőhöz
kötözött karom megfeszült. Már nem tudtam megtartani
magam, az izmaim feladták a küzdelmet, az ízületeim fájdalmas
reccsenéssel kificamodtak. Az állam a mellkasomra csuklott.
Széles ragasztószalag borította a szám, ami körbeért a
tarkómon, a fejem minden egyes mozdulatára tépte a hajam. Az
egyik orrlyukam teljesen bedugult, a másikon olyan kevés
levegő jutott a tüdőmbe, hogy szédültem.
Nem láttam tisztán, de próbáltam felmérni a környezetemet.
Szürke. Beton. A mennyezeten nincs borítás, látszanak a csövek
és a vezetékek. A falakon sincs vakolat. A szemközti sarokban
fémketrec. Az apró helyiség közepére kék ponyvát terítettek,
mellette egy szerszámosláda, a tetején sárga fúrógép. Minden
patyolattiszta.
Steril.
Ekkor kerített hatalmába a pánik. Elkerekedett a szemem,
mert megértettem, mit tervez velem Gus. Újonnan támadt
erőmmel a bilincseket kezdtem rángatni. A lábammal
tehetetlenül kapálóztam a levegőben, miközben a béklyóim
ellen küzdöttem.
Kinyílt az ajtó, Gus lépett be rajta. Amikor először találkoztam
vele ott, a parkban, Beart és engem védelmezve, egész
helyesnek tartottam, a húsos pofijával olyan volt, mint a
szomszéd srác.
De az a Gus, aki belépett a helyiségbe, nem is hasonlított rá.
Ez a Gus úgy nézett rám, ahogy lógtam a mennyezetről, mintha
egy darab hús lennék, ő meg egy éhes oroszlán, aki hónapok óta
nem evett.
– Bárcsak én szórakozhatnék el veled egész nap, de tudod,
kicsinyem, fel kell hívnom Beart. El kell mondanom neki, hogy a
csaját elrabolta a motoros banda. Muszáj játszanom a hűséges
katonát, így, legnagyobb bánatomra, valaki mást kell szereznem
a helyemre.
Odalépett hozzám, felkészültem bármire, amit tenni fog
velem, a szívem szinte kiugrott a mellkasomból.
Fájt, ahogy letépte a ragasztót, de gyorsan elmúlt, és végre
vehettem egy mély levegőt, úgy kapkodtam érte, mintha
fuldokolnék.
– Miért csinálod ezt az egészet? – kérdeztem, miután végre
normális lett a légzésem. – Értem, Bear miatt? A banda miatt?
Miért?
– Nem kérdezem, hogy miért. Azt teszem, amit mondanak.
Nem az én feladatom, hogy kérdezősködjek.
 – Akkor mi a te feladatod? Ki bérelt fel?
Gus a kezével befogta a szám, és olyan közel hajolt, hogy
összeért a homlokunk. Felkavarodott a gyomrom.
– Ez nem érdekes. Az az érdekes, hogy most mi lesz majd
veled. Hogy mit tanácsolok? Add át magad a fájdalomnak.
Élvezd! Az emberi test egy csodálatos gép, és bár nem én
dolgozom rajtad, de később megnézem a videót. Biztos vagyok
benne, hogy nem mindennapi látvány lesz, ahogy ezt a
gépezetet darabjaira szedik. – Elengedte a szám, és
visszaragasztotta a szalagot. – Bár abban biztos vagyok, hogy
Bearnek annyira nem fog tetszeni a dolog, mint nekem. Ő nem
tudja meglátni ebben a szépet.
Kidugta húsos nyelvét, és végignyalta az arcomat, amitől
ismét émelyegni kezdtem. Aztán hátralépett, és egy utolsó,
vágyakozó pillantást vetett rám.
– Olyan kár, kicsikém.
Mielőtt elhagyta volna a helyiséget, még megigazította a
kamerát az ajtó mellett, amit eddig nem is vettem észre. Vörös
fény villant.
– Lehet, hogy az elején mégis maradok – mondta Gus az
ajtóban állva. – Készen állunk – kiáltotta, mire egy szőke fickó
lépett be a szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Félmeztelen volt, a mellkasa izmos, a bőrét tetoválások
borították.
Egy franciakulccsal verte a ritmust a tenyerében, közben
alaposan végigmért.
Gus ördögi volt.
 Ez a klasszikusan jóképű fickó maga volt az ördög.
Fekete szeme úgy ragyogott, mint egy démoné valami
filmben, és ekkor döbbentem rá arra, hogy innen nem kerülök
ki élve. Nekem befellegzett. Az ördög minden egyes lépésével
egyre fokozódott bennem a félelem, a végén már abban bíztam,
hogy elvisz egy szívroham, mielőtt ez az őrült véghez tudná
vinni, bármit is tervez.
Az ördög letette a villáskulcsot a szerszámosláda mellé, és
vállig érő haját egy gumiszalaggal összefogta a feje tetején. Ide-
oda ingatta a fejét, a nyaka rémisztően recsegett. Ugyanígy
ropogtatta az ujjait is.
Aztán elindult felém.
Gus úgy nézett rám, mintha a vérem után vágyakozna, a
szőke ördög azonban természetesnek tűnt, mintha most lenne
elemében.
Mintha megszállta volna valami.
Kinyitotta az egyik bilincset, és elkapott, mielőtt a
betonpadlóra zuhantam volna. A kezem még mindig a fejem
felett lógott élettelenül, kificamodva.
– Neeee! – szerettem volna sikítani a szalag mögött.
Könnycseppek gyűltek össze a szemzugomban. A férfi a
ponyvához cipelt, ráfektetett, majd összeragasztotta a bokámat.
– Leveheted a szalagot. A nő kifejezetten kérte, hogy legyen
sikoltozás a videón – mondta Gus. – Kezdj a fogakkal! Az a
legfájdalmasabb.
– Miért vagy még mindig itt? – kérdezte az ördög. Annyira
reszkettem, hogy kihallatszott a fogam koccanása a szalag
mögül.
– Csak meg akarom nézni a buli elejét.
– Nem dolgozom közönség előtt – mondta a fickó
csökönyösen.
– Ne csináld már, haver, csak egy fogat hadd nézzek meg,
aztán itt sem vagyok.
– Akkor csináld te! – Azzal felállt, és odadobta Gusnak a
csavarkulcsot. Gus arca felragyogott, egyenesen odaszaladt
hozzám, leguggolt a szerszámosláda mellé, és elővett egy
fémeszközt.
– Csak egyet, aztán itt sem vagyok. – Gus letépte a ragasztót a
számról, aztán szétfeszítette és kipeckelte azt.
Nem most először csinálta ezt.
A szőke ördög hátralépett, és dühödten nézett végig rajtunk.
Ki volt bukva, hogy Gus elvette előle a munkát.
– Nekem is van dolgom, szóval ne baszakodj!
– Nem szeretem, ha siettetnek, kicsikém, de most ezzel kell
beérnem. – Bedugta a villáskulcsot a számba, és megragadta az
egyik őrlőfogat. Nem rángatni kezdte, hanem lassan húzta,
egyre fokozva a fájdalmat, minden egyes idegszálamat tűzre
lobbantotta, aztán a kín egyre jobban elnyúlt, mígnem azt
éreztem, mintha az egész állkapcsomat ki akarná tépni a
koponyámból. Olyan hangosan sikítottam, hogy fájt a
mellkasom. Meleg réz csordogált a számban.
Gus lihegve hátradőlt, a véres őrlőfogam a villáskulcs villái
között maradt.
– Ez kurva jó volt!
 – Nagyszerű. Most húzz el a picsába, vagy én megyek el.
– Jól van – adta meg magát Gus. Felállt, a kulcsot a ponyvára
tette. – Figyelj arra, hogy sikítson, a nő határozottan kikötötte,
hogy sikoltozást akar hallani a felvételen. – Az ördög bólintott,
aztán visszatérdelt mellém, és keresett valamit a
szerszámosládában. Fuldokolni kezdtem a torkomba csöpögő
vértől, mire oldalra fordította a fejem, hogy kifolyjon a számból
a vér. A szájpecek fájdalmasan belemart a szájpadlásom
húsába.
Hogy lehet valaki ilyen gyönyörű és ilyen gonosz? Aztán
eszembe jutott az, amit Bear mondott.
…úgy néz ki, mint a napfény, szőke haj és kék szem. Olyan, mint
manapság a tinik bármelyik tévésorozatban. Belé azonban az
ördög költözött. Csak Abby, a felesége és a gyereke élete ér
számára valamit. Jake az egyetlen személy, aki igazán halálra tud
rémíteni. Mármint rajtad kívül.
Ez volt az egyetlen esélyem.
– Jake – szólaltam meg, de az ólmos fáradtság és a szájpecek
miatt inkább hangtalan recsegésnek hangzott.
Mintha meg se hallotta volna, folytatta a kutakodást a
szerszámosládában.
Ekkor döbbentem rá arra, hogy ennyi volt.
Meg fogok halni.
Szeretlek, Bear.
 THIA

Jake egy sniccert szorongatott a kezében, aztán felemelte a fejét,

majd a hüvelykujjával fel-le tologatta a műanyag fogantyút,
szinte transzban figyelte a penge mozgását.
Próbáltam Bear nevét kiabálni, de már késő volt. Nem kellett
döntéseket hozni, megpecsételődött a sorsom. Lehetetlen volt
Jake-et visszarángatni a gyilkos ködből.
Egy kocsi vagy egy motor kipufogója durrant odakint. Bármi
is volt az, Jake felkapta a fejét. Kisimultak a ráncok a homlokán,
a tekintete elszántságról tanúskodott. A földre dobta a sniccert,
és dühös üvöltéssel előrántotta a pisztolyát, és felhúzta a kakast.
– Neeeeeeeeeeee! – üvöltöttem. Megpróbáltam elfordulni,
mintha lett volna hová menekülnöm vagy rejtőznöm.
De nem volt.
Jake lőtt, a hangja visszhangzott a helyiségben, mint egy éles
sikoly egy barlangban, csengett tőle a fülem. Vártam a
fájdalmat, hogy hatalmába kerítsen a sötétség.
Nem történt semmi.
– Ne üvölts már! – suttogta Jake. Ekkor eszméltem rá, hogy
még mindig kiabálok. Jake hátrapillantott, az ajtót figyelte,
mintha hallgatózott volna. Kilőtte a kamerát. – A kurva életbe! –
morogta, és beletúrt a hajába, aztán leguggolt mellém, a szája a
fülemmel egy vonalban, miközben ismét elhúzódtam tőle. –
Csináld azt, amit mondok!
Mozdulatlanná dermedtem. Jake miért suttog?
– Gus még itt van – folytatta. – Az a faszfej a szomszéd
szobában hallgatózik, hogy tényleg megkínozlak-e. Bántani
foglak. Sikolts, az segíteni fog.
Mi a faszom folyik itt?
– Értve vagyok? – kérdezte. Bólogattam, közben én magam
sem értettem, miért bízom meg abban az emberben, aki
ugyanazt a fogót szorongatja, amivel Gus kihúzta a fogam.
Nem mintha lenne más választásom.
– Minél hangosabban üvöltesz, annál elégedettebb lesz, és
annál hamarabb távozik. – Jake a számba tolta a fogót, és
ráfogott egy másik őrlőfogra. Könny csorgott le az arcomon,
miközben vártam a fájdalmat.
– Ordíts, ahogy csak tudsz, máskülönben Gus nem megy el, és
még több fogadat kell kihúznom. – Tartott egy pillanatnyi
szünetet. – Meg az isten tudja, mi mást kellene még tennem.
Hát, az üvöltéssel nem lesz gond.
Jake megrántotta a fogót, én pedig felordítottam, amikor
kirántotta a fogam, a szám ismét vérrel telt meg. Gusszal
ellentétben Jake hirtelen mozdulattal, szinte fájdalom nélkül
szabadított meg a fogamtól.
– Ne hagyd abba a sikoltozást! – suttogta, én pedig addig
ordítottam, amíg égni nem kezdett a tüdőm, és el nem
homályosodott a látásom.
Kinyílt az ajtó, Gus tért vissza a terembe.
– Nincs jobb dolgod? – kérdezte Jake, miközben magához
vette a fúrót, és kivett valamit a szerszámosládából. A vér a
számból a kezére csöpögött. Némán folytattam az üvöltést.
– Már indulni akartam, csak kíváncsi voltam, rendben
végzed-e a munkádat, és nem igazak a pletykák, hogy
eltunyultál – szívatta Gus a másik tagot.
– Szeretnéd te befejezni? Akkor fejezd be! Bassza meg, nincs
szükségem erre a szarságra! – csattant fel Jake. Felállt, kifelé
menet odadobott valamit Gusnak, aki nagy örömmel vette
szemügyre a véres fogamat.
Megcsörrent egy telefon.
– Igen? – szólt bele Gus. – Igen, már intézkedik. – Jake megállt,
visszafordult. – Mennem kell – mondta Gus, miközben bontotta
a hívást. – A tiéd a kislány. – Már majdnem becsukta maga
mögött az ajtót, amikor észrevette a szétlőtt kamerát.
Összevont szemöldökkel nézett Jake-re. Bárki más megtört
volna fürkésző tekintete láttán, de Jake tartotta magát,
egyszerűen megvonta a vállát.
– Mondtam, hogy nem szeretem a kamerákat.
– Ennyit arról, hogy majd később visszanézem – motyogta
Gus. Becsukta maga mögött az ajtót, ismét kettesben maradtam
Jake-kel.
Jake odalépett a helyiség egyetlen ablakához, amit feketére
festettek. Leguggolt, és kilesett az ablak egyik sarkában, ahol
hiányzott az üveg.
 – Kiabálj! – utasított, én pedig eleget tettem a kérésének.
Amikor Gus megfelelő távolságra került, intett, hogy hagyjam
abba.
Jake lehajolt, a kezében még ott volt a fúró. Összeszorított
szemmel megpróbáltam arrébb gurulni, de Jake megragadta az
állam, és kirántotta a számból a pecket. Lüktetett az ínyem, fájt
az állkapcsom. Vért köptem a ponyvára, amikor felültetett. Jake
csavarvágóval elvágta a bilincsemet.
– Nincs nálam a kulcs – szabadkozott.
– Nem tudom mozgatni a vállam – panaszoltam. – Szerintem
kificamodott mindkettő. Fogalmam sincs, mennyi ideig lógtam
ott.
– Ez akkor most fájni fog – mondta Jake, miközben
elhelyezkedett mögöttem, majd egy szó nélkül hátrarántotta a
karomat. Nem kellett emlékeztetnie arra, hogy sikítsak. –
Mozgasd át a karod – javasolta.
Követtem az utasításait, és a fájdalom azonnal enyhülni
kezdett.
– Hogy a fenébe… – kezdtem bele a kérdéseimbe, de Jake
belém fojtotta a szót.
– Nincs idő a kérdésekre. Tessék – nyomott a kezembe egy
üveg vodkát. – Öblítsd ki a szád.
A vodka égette a szám hátsó zugaiban, a fogaim helyén
tátongó lyukakat. Nem tudom, köpnöm vagy nyelnem kellett
volna, de én az utóbbit választottam.
– Még egyszer – mondta Jake, és nem vette el tőlem az üveget.
Szóval ismét meghúztam a palackot, és öblögettem az itallal.
Most már kevésbé égetett.
Jake elővette a telefonját, megérintette néhányszor a kijelzőt,
majd ismét zsebre dugta.
– Azonnal indulnunk kell. Tudsz járni?
– Nem hiszem.
– Akkor ezt nem most találjuk ki. – Jake a karjába vett. –
Maradj csendben. Komolyan mondom, egy hangot se adj ki. –
Könnyedén kicipelt az ajtón, le a lépcsőn. Soha nem örültem
annyira az éjszaka állott, nyirkos levegőjének, mint akkor,
amikor kirúgta a hátsó ajtót. Egy fekete furgon állt a ház előtt.
Egy kisteherautó.
Az automata ajtó kinyílt, amikor a kocsi közelébe értünk. Jake
befektetett a hátsó ülésre, majd felhívott valakit.
– Bassza meg, Bear nem veszi fel! – Aztán behajolt a kocsiba. –
A bandához megyek. Vidd el Kinghez, és ne álljatok meg
útközben! Megértetted?
– Kihez beszélsz? – kérdeztem.
– Hozzám – felelte egy női hang, majd egy lány fordult felém a
volán mögött. Hosszú, egyenes, vörös haja tökéletesen övezte
kerek, sápadt arcát. Mindkét karját színes, nőies tetoválások
borították, az egyik keze jókorára nőtt, várandós hasán pihent. –
Abby vagyok.
Nagyot nyögve, szédelegve felültem.
– De én veled megyek, Jake. Indulnunk kell. Bear a bandához
ment. Ez egy csapda! – Az adrenalin kezdte átvenni az
irányítást, a fájdalom is alábbhagyott a karomban. Sokkal
fontosabb dolgom volt, mint a fájdalommal törődni.
 – Nem – jelentette ki Jake ellentmondást nem tűrően, és
elsétált.
– Várj! – kiáltottam utána, bár mindegy, mit mondtam volna,
mert nem fordult vissza.
– Jake? – kiáltott utána Abby, mire a férfi azonnal visszasietett
a furgonhoz. – Azt hiszem, elfolyt a magzatvíz.
Ezt követően én megszűntem létezni.
Jake feltépte a sofőrülés felőli ajtót, és legnagyobb
meglepetésemre kiemelte Abbyt a furgonból, odacipelte a
motorjához, ráültette, ő pedig mögé ült.
– Tiéd a furgon – kiáltotta Abby, nyugodt mosollyal az arcán.
Jake sisakot nyomott a fejére, ami miatt nem értettem, hogy mit
mond, csak azt láttam, hogy a szemét forgatja, és nevet. Jake
beindította a motort, odahajított elém egy pisztolyt, és elhajtott,
egyik kezével a kormányt markolta, a másikat Abby hasán
pihentette.
Nem vesztegethettem egyetlen másodpercet sem. Isten tudja,
Gus mire készül, és miért. Csak annyi volt biztos, hogy Chop és
Gus előtt kell Bear nyomára akadnom.
A történetünk még nem ért véget.
Nem érhet véget.
Olyan messzire jutottam.
Mint ahogy Bear is.
Mindketten annyi mindent átéltünk.
Túl sokat is.
Megérdemeljük az esélyt arra, hogy éljünk, szeressünk, és
hogy megérthessük, mit is jelent mindez.
 Ez nem egy habkönnyű románc.
De akkor is egy szerelem története.
A mi szerelmünk története.
Nem állíthat meg semmi sem abban, hogy mi is boldogan
éljünk, amíg meg nem halunk.
A középkonzolon álló mobillal megpróbáltam felhívni Beart,
de az előbbihez hasonlóan most sem volt válasz. Megpróbáltam
még egyszer, miközben nyaktörő sebességgel száguldoztam a
banda klubháza felé. Semmi és senki ezen a világon nem állhat
közénk, még a klubház leláncolt kapuja sem. Éppen ezért tövig
nyomtam a gázt, és egyenesen áthajtottam rajta.
Nem hagyom, hogy Bear meghaljon.
Ő már így is mindent elvesztett.
Az életét nem vesztheti el.
Vakmerő voltam, mit sem törődtem a veszéllyel.
Szabad voltam.
És vissza fogom szerezni a motorosomat… akkor is, ha
beledöglök.
 BEAR

A terv egyszerű volt. Átmászunk a hátsó kerítésen, majd

szétszóródunk, és megkeressük Thiát.
– Ha valaki az utatokat állja, gondolkodás nélkül lőjétek le –
adtam ki az utasítást. A tervek szerint Munch áll őrt a létránál,
miközben Stone és Wolf a földszintet fésüli át, mi pedig Kinggel
az emeletet.
Még nem értem fel a lépcsőn, amikor megszólalt a riasztó, és
eldörrentek az első lövések, de nem álltam meg. Tudatosan
indultam el az egyik helyiség felé, mert tudtam, hogy az a
seggfej is ott lesz, és ha ő ott van, akkor nagy az esélye annak,
hogy Thia is vele lesz.
– Bárcsak azt mondhatnám, hogy örülök a viszontlátásnak,
fiam – mondta Chop, amikor berúgtam az irodája ajtaját.
– Kurvára nem vagyok a fiad, te faszszopó – figyelmeztettem.
– Hol a faszomban van? – Rászegeztem a fegyvert, megkerültem
az asztalt, közben előrántottam az asztallap alá rejtett fegyvert,
és áthajítottam a szoba túlsó sarkában álló kanapéra.
– Nem pontosítanál egy kicsit? – Chop a székével felém
fordult. Hosszú ideje nem találkoztunk, de csak annyi változott
rajta, hogy nagyobb lett a hasa, a szeme alatti karikák pedig
olyan sötétek, mintha mindkét oldalról behúztak volna neki
egyet-egyet. – Tudod, hogy mennyi ribanc járkál errefelé…
Vagyis, járkált – tette hozzá nevetve.
Simán kicsináltam volna ebben a pillanatban, ha nem kellett
volna megtudnom tőle, hol lehet Thia. Szóval inkább
halántékon vágtam a pisztolyom markolatával.
– Te beteg állat! Ne baszakodj velem, te vén fasz! Csak azzal
hosszabbíthatod meg tyúkszaros kis életed, ha elmondod, hol
van, máskülönben kiloccsantom az agyad!
Chop megdörzsölte az arcát, ahol már jól kivehetően
duzzadni kezdett a bőr.
– Ja, hogy az a lány? Hát őt keresed? – kérdezte. – Biztos
ráeszmélt, hogy túl fiatal és túl csinos hozzád, szóval lelépett. De
most komolyan, túl ártatlan ahhoz, hogy bemocskolja a te
szétcseszett életed. – Hátradőlt, a tarkója mögött összekulcsolta
a kezét, a könyöke az égnek meredt. – Én sem töltöttem vele
sokat. Pedig egész jól elvoltunk addig, amíg az a valaki ki nem
füstölt minket, akit a nyakunkra küldtél.
Gus azt saját elhatározásból tette, de nem akartam időt
vesztegetni arra, hogy kijavítsam. A homlokához nyomtam a
pisztolyom csövét.
– Hol a faszomban van? – hörögtem.
– Na, mi lesz? – Chop nem húzta el a fejét a cső elől. – Lőj már
le végre, te hálátlan seggdugasz! Mindenemet neked adtam,
mindenem a tiéd volt, de ez nem volt elég neked, igaz? Most
meg fogod magad, és beállítasz a többi kibaszott árulóval, és
mire számítasz? Hogy megadom magam? Ha ezt akarod, akkor
inkább húzd meg a kurva ravaszt, mert ez biztos nem fog
megtörténni! – Chop arca egyre vörösebb lett, fröcsögött a nyál
a szájából.
Megráztam a fejem.
– Szerinted mit kaptam én tőled, vénember? A nagy lószart!
Semmit. Se gyerekkorom nem volt, se családom! Az égadta
világon SEMMIM sem volt!
– Na, ebben nagyot tévedsz, fiam – bökött felém Chop. –
Mindent neked adtam, amim csak volt. Ezt a klubot neked
szántam, te vetted volna át a stafétát, a te kezedbe került volna
a hatalom. Nagymenőnek születtél, de ez nem volt elég jó
neked. Én nem voltam elég jó neked! – mutatott saját magára.
– Igazad van, tényleg nem voltál elég jó nekem. Apára lett
volna szükségem, nem egy főnökre! – Elhallgattam. Annyira
nevetséges volt az a gondolat, hogy Chop mindent megadott
nekem, egyszerűen muszáj volt felnevetnem. – Nem tudom,
hogy a történelem mely szeletét szeretnéd átírni a beteg
elméddel, de hadd emlékeztesselek arra, hogy mit vettél el
tőlem. Kezdjük a sort az anyámmal. – Eltekintettem attól a
ténytől, hogy tudtam, életben van.
Chop válla remegett a nevetéstől, így én alaposan sípcsonton
rúgtam, amire elhallgatott, és szúrós szemmel rám nézett.
– Az mindegy, hogy mit tettem azzal a ribanc anyáddal. Szóval
azt gondolod, hogy borzalmas apa voltam, de igazából sosem
árultam el neked, hogy valójában ki volt. – Chop álla
megfeszült. – Egy kibaszott tégla.
 A szemem forgattam Chop játszmájának hallatán.
– Faszság! Csak ki voltál akadva, mert…
– Mert megpróbált elvenni tőlem! – fejezte be helyettem a
mondatot Chop. Meglepve bámultam rá, hogy tudja, mit akarok
mondani. – Ha tényleg ez volt a szándéka, akkor meg kellett
ismernie a haragomat. Tudom, hogy a szabályzat szerint nem
ölünk nőket és gyerekeket, de ha az adott nő egy tégla? Akkor
azért nem olyan vészes a dolog.
– Annyiszor elismételted már ezt a hazugságot, hogy
komolyan kezdem azt gondolni, hogy már el is hiszed minden
egyes szavad – mordultam fel –, de van egy kis probléma.
Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy anyám nem volt
tégla. – Megálltam, és megvártam, amíg a szemembe néz. – És
mindketten tudjuk, hogy életben van.
– Mi a faszt tudsz erről? – Chop hirtelen felugrott.
– Csigavér, öregem! – A lábammal a mellkasán
visszakényszerítettem a földre. Az arckifejezése egy pillanatra
megmutatta az érzéseit, esküdni mertem volna, hogy
aggodalmat vagy szomorúságot láttam rajta. Bármi is volt az,
korábban még nem mutatott ki ilyen érzelmet. – Egyébként sem
vagyok kíváncsi a hülyeségeidre! Nem azért vagyok itt, hogy
apa-fia napot tartsunk, vagy csak kedélyesen elbeszélgessünk. –
Felhúztam a pisztoly kakasát. – Csak mondd meg, hol van a
lány! – préseltem ki a szavakat a fogaim között.
Chop a hüvelykujjával malmozott.
– Fiam, ha nálam lenne, szerinted már nem küldtem volna el
neked a drágalátos fülét és ujjait egy dobozban? – Egyre
hangosabban szóltak odakint a fegyverek.
És egyre közelebbről.
Chop azonban nem vette a lapot, hogy nincs idő az esti
mesére.
– Ötéves voltál – szólalt meg, miközben töltött magának egy
pohár whiskey-t a rendetlen asztalán álló üvegből. Végig a
pohárhoz intézte a szavait. – Az anyád furán viselkedett. Egy
ideje akkor már figyeltem. Gyanakodnom kellett volna, de
bármennyire is nem hiszed el, szerettem azt a kurvát. Ő is
megkapta a mellényt, sőt, még a többi ribancról is lemondtam
miatta. – Egy hajtásra kiitta a poharat, majd letette az asztalra. –
Családtag volt, gyakorlatilag ő is a Nagymenők közé tartozott.
Szerette az életét, legalábbis azt hittem, szereti. – Chop rám
nézett. – De aztán elkezdett kérdezősködni a találkozókról, a
pénzről, hogy honnan származik, és mi lesz vele. Olyasmik
érdekelték, amiket egy feleségnek nem kell tudnia. Egy ideig
nem is foglalkoztam vele. Mindig is sokkal jobban belefolyt a
dolgokba, mint a többi luvnya, aki körülöttem lógott. De helyén
volt az esze, ezért soha nem hittem volna, hogy lesz olyan
ostoba, hogy ujjat húzzon velem. – Még soha nem hallottam
Chopot az anyámról beszélni. Legalábbis azóta az erdei éjszaka
óta.
Egyszer sem hozta szóba.
Chop rátámaszkodott az asztalra, és eltöprengve az ajtóra
meredt.
– A tagokat egy idő után olyasmikért is elkapták, amiket
korábban csont nélkül megúsztunk. A markunkban volt a
rendőrség, de a megyei seriff hirtelen ott loholt a nyomunkban.
Aztán összeraktam a képet. Kurvára fájt a dolog, de próbára
tettem. Elhintettem némi információt egy kitalált akcióról. Azt
mondtam, hogy fegyveres támadás lesz, elmondtam neki, hogy
mikor, hol és merre megyünk. Tankkel és pár másik sráccal,
akiket éppen nem feltételesen engedtek szabadlábra,
odamentünk. Senki sem várt ránk, se az FBI, se más fegyveres
szerv. Annyira megkönnyebbültem, és boldog lettem. A
biztonság kedvéért azért vártam egy órát. – Töltött magának
még egy pohárral, amivel kiürítette az üveget, majd egy húzásra
magába döntötte, gyorsabban, mint az előző kört. –
Meggyőztem magam, hogy csak képzelődöm, hogy csak
pechünk volt. – Chop ököllel rácsapott az asztalára. – Csak akkor
csaptak le ránk a csempészetellenes ügynökök, amikor
visszavonulót fújtunk.
Chop felnevetett, de nyilvánvaló volt, hogy egy cseppet sem
találja viccesnek a történeteket, aztán megropogtatta az ujjait.
– De volt valami jó is abban az estében. Az ügynökök arca,
amikor meglátták, hogy az ifjúsági szervezetnek
adományozandó biciklik voltak csak a furgonunkban.
Fölé magasodtam, az arckifejezéséből próbáltam rájönni,
hazudik-e.
– Nem így történt – tiltakoztam, de a zsigereimben éreztem,
hogy nincs igazam.
Chop az asztala mögötti polc felé nyújtózott, mire én még
egyértelműbben ráemeltem a pisztolyomat.
– Csak inni akarok. – Levett a polcról egy bontatlan üveg
whiskey-t, és töltött magának egy újabb pohárral, hogy aztán
egy hajtásra benyakalja az egészet. – Ha le akarod durrantani a
fejem, akkor legalább hadd igyak egy utolsót. – Kihalászott egy
szál cigit az asztalon heverő zacskóból, és rágyújtott. – Meg kell
egy utolsó szál cigi is.
– Van három kibaszott másodperced, mielőtt kicsinállak.
Elegem van a játszadozásból, a saját szabályaim szerint
folytatjuk. Mondd meg, hol van Thia, vagy meghúzom a kurva
ravaszt! – Annyira megfeszült az állkapcsom, hogy
szabályszerűen fájt. A dühöm minden cseppje Chopra irányult,
aki megadóan az égnek emelte a kezét.
– Tudod, én is azt kívánom, bárcsak nálam lenne, de nincs. Be
kellett volna fejeznem, amit elkezdtem, hogy megmutassam
neked, milyen a valódi fájdalom, milyen az, amikor tényleg
átvágnak. Összetört a szívem, amikor az anyádról kiderült, hogy
spicli, az pedig még jobban kicsinált, hogy te is olyan lettél, mint
ő, hogy az anyádra ütöttél. Mindketten kurva nagy téglák
vagytok – préselte ki a fogai között.
– Mi a faszról beszélsz, vénember? – kérdeztem összevont
szemöldökkel.
– Még az enyémnél is betegebb a gondolkodásod, ha
komolyan azt hiszed, nem jöttem rá, mire készültetek Kinggel
meg azzal a Preppy nevű kölyökkel – magyarázta Chop cinikus
vigyorral. – Képzeld csak, mindenhol van szemem és fülem.
Megint kezdett szorulni a hurok a nyakunk körül, éppen olyan
volt, mint az anyáddal. Nem volt olyan bonyolult összerakni a
dolgokat.
 – Soha ebben a kurva életben nem árultam el a bandát. Soha
ebben a büdös életben – hörögtem, de Chop csak forgatta a
szemét.
– A lófaszt nem! De tudod, az elején én sem hittem el. Nem
érted, hogy mi a célom? Épp most adok neked egy második
esélyt arra, hogy bebizonyítsd, valóban nem egy rohadék tégla
vagy, és nem okozol csalódást, mint ahogy az anyád tette. Őket
választottad helyettünk. Úgy döntöttél, hogy a saját utadat járod
a klub helyett, és hátat fordítottál nekem. – Chop ismét végzett
egy pohárral, és akkora lendülettel csapta az asztalra, hogy a
talpa megrepedt, a törésvonal végigszaladt a pohár falán. – Ha
nem Gus mondta volna, hogy mit látott, mit hallott, miket
osztottál meg vele, én nem hittem volna el, a mai napig azon
töprengtem volna, hogy ki a besúgó közöttünk. De, nézzenek
oda, már nem kell tovább keresnem – nézett rám. – Mert a
besúgó itt áll előttem.
– Mi a faszt hordasz itt össze? – A fülemben csengtek a szavai.
Eddig semminek sem volt értelme, de Gus nevének említésével
kezdett tisztulni a kép. – Ki mondta, hogy én vagyok a tégla?
Chop felvonta a szemöldökét. Nem mertem megmozdulni
sem, mert attól tartottam, azonnal meghúzom a ravaszt.
– Gus. Téged is meglepett? Azt hitted, hogy hűséges lesz
hozzád, mert nem lőtted szét a fejét, amikor lehetőséged lett
volna rá? Mik vannak! Seggfejkém sokkal hűségesebb volt
hozzám, mint te valaha is leszel, és ha azt hiszed…
– Chop! – kiáltottam fel, de nem figyelt rám.
– Tartozol mindenért, te önző…
 – Chop! – üvöltöttem fel, és most végre rám figyelt az öregem,
és elhallgatott annyira, hogy végre szóhoz jussak. – Gusról van
szó. Amikor összecsaptunk Isaackel, és kinyírta Preppyt,
tudtam, hogy valakinek belülről kellett szivárogtatnia.
Chop megvonta a vállát, mintha ez nem lenne a számára új
információ.
– Én voltam. Nem akartam, hogy a bandatagok rájöjjenek,
hogy kicsinállak. Egyszerre három legyet is üthettem volna egy
csapásra. Szó szerint – mosolyodott el.
Hiába tudtam, hogy ő volt, attól még ugyanannyira
kiakasztott a beismerése.
– Tudtam, hogy te voltál, mert… – szólaltam meg.
– Gus – fejezte be Chop a mondatot, aztán felegyenesedett,
mert ő is rádöbbent: ugyanaz a bandatag vert át mindkettőnket.
– Micsoda gyönyör, hogy mindketten rólam beszélgettek –
dörmögte egy hang az ajtóból. Gus nézett rám, félautomata
fegyverét a fejemre szegezte. – Dobd el a fegyvered! – Habozva,
de a földre ejtettem a pisztolyomat, részben abban bízva, hogy a
földre érve majd leszedi ezt a faszt, de nem volt ilyen
szerencsénk.
– Végre sikerült összeraknotok a képet, idióta barmok. – Aztán
közvetlenül felém fordult. – Abban bíztam, hogy kinyírod az
öreged, mielőtt rájössz, de ez van, ezt a problémát
orvosolhatjuk.
– Pöcsfej – morogta Chop felegyenesedve.
Gus összeszorította a fogát, és a fegyvert Chopra szegezte.
– Kurvára rühellem, amikor így szólítasz! – üvöltött fel. A
pisztoly csövével megkocogtatta a feje búbját, majd ismét ránk
szegezte. – Olyan jó voltam, nagyon-nagyon jó. De meguntam
jónak lenni. Nem leszek többé a szukátok. Alig várom, hogy
darabokra szaggassalak benneteket, ahogy ő is mondta, hogy
képes lennék rá. Azt tehetek, amit akarok, mert az enyém vagy.
Mindketten az enyémek vagytok. Ajándékba kaptalak
benneteket tőle – tette hozzá, őrült mosollyal az arcán.
Nem hittem a fülemnek.
– Megkíméltem az életedet, befogadtalak, és így hálálod meg?
– kérdeztem egykori pártfogoltamtól. – Meg kellett volna
húznom a ravaszt, amikor még lett volna rá lehetőségem.
– De nem tetted – mondta Gus, és még közelebb lépett
hozzánk.
– Ki a tökömről beszélsz, fiam? – vetette közbe Chop. – Ki az,
akitől ajándékba kaptál minket?
Én már biztos voltam benne, hogy kiről van szó, és, gyanítom,
Chop is sejtette.
– Rólam beszél – hallatszott egy női hang. Cipősarkak
kopogása visszhangzott a folyosón, és megjelent egy női alak az
ajtóban.
Az anyám.
– Sadie… – Chop kiejtette a kezéből a megroppant poharat,
ami szilánkokra tört a padlón, megtörve a ránk telepedett
pillanatnyi csendet, amíg mindketten az ajtóban álló nőt
figyeltük. – Te ördögi ribanc.
Sadie a szemét forgatva leintette Chopot, aztán kurta mosoly
futott át az arcán, miközben egy bilincset rúgott felénk.
 – Bilincseljétek össze magatokat.
– Baszd meg! – szaladt ki a számon.
– Bilincseljétek össze magatokat, mert csak egy
telefonhívásba kerül, hogy a drágalátos Thiád testét tíz percen
belül kidobják valahol az autópálya mellett. – Az anyám hangja
édes és magas volt, mintha csak énekelni készülne.
– Ha csak egy haja szála is görbül… – Elindultam felé,
miközben Gus a fegyverét, az anyám a telefonját emelte fel.
– Ezt fejezd be, Abel! Bilincset fel, vagy a lány meghal.
Felvettem a földről a bilincset, ahogy Sadie kérte, és apámhoz
bilincseltem magam, aki még mindig őt nézte.
– Kinyírhatom végre? – kérdezte Gus toporogva. – Végre
játszadozhatunk?
– Nem, szívem – felelte Sadie, mintha csak egy kisgyereket
figyelmeztetne a viselkedésére, aztán odalépett Gushoz, és
megcsókolta. Az öregem behunyta a szemét, az anyám azonban
nyitva tartotta, és elvette tőle a pisztolyt. – Olyan jó voltál
hozzám hosszú éveken át. Vigyáztál rám, amikor az a disznó
foglyul ejtett, és ezért hálás vagyok. – Megsimogatta a férfi fejét,
és felemelte a pisztolyt. Gus kinyitotta a szemét, és döbbenet ült
ki az arcára. – De innentől átveszem. – Azzal meghúzta a
ravaszt, és több golyót röpített Gus fejébe. A srác agya
rózsaszínes-vöröses ködbe vonta Chop antik trófeavitrinjét.

– Mi a fasz? – szaladt ki a számon, miközben Gus agya lecsorgott

az üvegen, és visszahullott a homloka maradványaira. Sadie
elővette a saját fegyverét a combjára rögzített fegyvertáskából,
és mindkettőnkre fegyvert szegezett.
Sadie nemcsak másképp viselkedett, mint a nő, aki
meglátogatott a megyei börtönben, de máshogy is nézett ki.
Most magas derekú vörös szoknyát viselt testhez simuló fekete
blúzzal és fényes fekete balerinacipővel, a haja hosszú volt,
mogyoróbarna, ősz szálaktól mentes, és nem hosszan hullott alá
a vállára, hanem rövidre vágva az álláig ért. Legalább tizenöt
évvel tűnt fiatalabbnak, mint amikor néhány hónappal ezelőtt
láttam.
– És most mi lesz? Azért jöttél, hogy bosszút állj? – kérdezte
Chop. Eltöprengtem azon, vajon tényleg lelőne-e, ha esetleg felé
rohannék, de Gus vérben fürdő holttestére pillantva arra
jutottam, hogy minden bizonnyal megtenné.
– Valahogy úgy – búgta az anyám, miközben letelepedett a
kanapé karfájára.
– Hálásnak kellene lenned, hogy nem nyírtalak ki – közölte
Chop mindennemű érzelem nélkül. Azóta nem vette le a szemét
az anyámról, amióta belépett a szobába, még akkor sem,
amikor lerobbantotta Gus fejét. Még csak pislogni sem pislogott.
Az anyám hátralépett, fizikailag távolodott el Chop
kijelentésétől.
– Hálásnak kellene lennem? Ráadásul neked? – kiáltott fel,
közben Chop fejére szegezte a fegyverét. – Levadásztál, és rám
lőttél! – üvöltötte Sadie a fakó sebhelyre mutatva a homlokán. –
Órákig hevertem a mellett a kibaszott út mellett, mielőtt
visszajöttél volna értem, de akkor is csak azért, hogy fogva
tarthass, te beteg, barom állat! – Anyám keze megremegett,
mint ahogy a szája is. – Az lett volna igazán emberséges, ha
végzel velem! Vagy ezer évig csak ez a faszfej jelentette az
összes emberi kapcsolatot – fröcsögte Gus testébe rúgva, ami
alatt egyre nagyobb lett a vértócsa. – Meg azoknak az üvöltései,
akiket éppen kínoztál.
Szép lassan kezdett összeállni a kép, de nem elég gyorsan.
– Miért éppen Gus? Hogyan? – Felemeltem a kezem, de ezzel
együtt Chopét is felemeltem, hiszen még mindig össze voltam
bilincselve ezzel a faszszopóval.
– Mert ő vitte neki az ételt – szólt közbe Chop. – Azt hittem, ő
az egyetlen, akire ezt a feladatot rábízhatom, már csak a…
furcsaságai miatt is.
A tekintetem Sadie-re vándorolt, miután az utolsó darabkák is
a helyükre kerültek.
– Chopnak igaza volt. Te voltál a tégla. – Gus vére időközben
elérte a csizmám orrát, de azonnal fel is kaptam a fejem. –
Vagyis te meg ez a szemétláda. Ti voltatok egész végig! – Még
mindig képtelen voltam elhinni az igazságot.
Sadie bólogatott, és már nem remegett a keze, amikor felém
fordult.
– Pontosan. Hosszan tartó fogságom minden egyes napján,
amikor az apád nem erőszakolt meg, vert meg vagy kínzott meg
– a kínzott szót különösen jelentőségteljes hangsúllyal ejtette ki
–, mindent megtettem azért, hogy kicsináljam a bandát. – Az
anyám úgy mosolygott, mintha valami vicces dolog jutott volna
az eszébe, legalábbis a számára vicces dolog. – Az üzletből
kiszálló kartell? Az is én voltam – jelentette ki büszkén. – Nem
jött össze az üzlet a miami bandával? Én voltam. A
csempészellenes csapat rajtaütése? Azt is nekem köszönhetitek!
– üvöltötte, és közben a pisztollyal hadonászott. – Semmit sem
bántam meg! Azóta, hogy találkoztam Gusszal, az volt a célom,
hogy egymásnak ugrasszalak benneteket, és úgy tűnik, sikerült!
– Felém fordult. – Azt hitted, Chop a tégla, Chop pedig – nézett
az öregemre –, Chop pedig azt hitte, hogy te vagy az. Csodálatos
volt a műsor!
– Ha Gus volt a játszótársad, akkor miért nem öletted meg
vele Chopot? – vetettem fel. – Miért szenvedtél ennyit ezzel?
Miért nem ölsz meg engem is? – Farkasszemet néztem az
anyámmal, hogy muszáj legyen választ adnia a kérdéseimre. –
Mi a faszt követtem el ellened? – Semmire sem vágytam jobban,
mint hogy elroppantsam a nyakát a fegyvert rám szegező
nőnek.
– Mert te vagy az én kisfiam – felelte Sadie könnybe lábadt
szemmel. – Te voltál az én kicsikém, az én Abelem. Nem
hagyhattam, hogy olyan legyél, mint ő. Nem hagyhattam, de
amikor Gus megjegyezte, hogy mennyire hasonlítasz rá, hogy
miket művelsz, akkor tudtam, hogy véget kell vetnem a
dolognak.
– Szóval inkább Isaackel és Elijal ölettél volna meg? – A
hányinger kerülgetett. – Azt akartad, hogy öljenek meg, hogy ne
legyek olyan, mint Chop? Tudod, hogy mit műveltek velem azok
a beteg állatok?
Sadie nem válaszolt. Átlépett Gus testén, kinézett az ablakon a
bandatagokra, akik nem tudták, hogy akire valóban vadászniuk
kellene, az egy szinttel felettük található, és szoknyát visel.
– Igen. Cserben hagytalak, sajnálom, de most már késő. Késő
bármin is változtatni.
– Miattad halt meg Preppy! – döbbentem rá. – Itt és most ki
kéne nyírnom téged, te hülye picsa! – Félrelöktem az asztalt, és
így majdnem sikerült magammal rántanom a még mindig
hozzám láncolt Chopot is.
Sadie a mellkasomra szegezte a fegyvert, és csak azért nem
rontottam rá anyámra és téptem le a fejét a golyózáporral mit
sem törődve, mert még viszont akartam látni Thiát.
– Látod? – Rám szegezte a fegyvert. – Pont, mint az apád. –
Felsóhajtott. – Mást sem szerettem volna, mint szeretni téged és
egy jobb életet biztosítani a számodra, aztán az apád mindent
tönkretett! – Sadie elhallgatott, a szeme könnybe lábadt. – Én
szerettelek téged! – kiabálta, a keze ismét remegni kezdett.
Legnagyobb meglepetésemre azonban nem nekem szólt ez a
mondat, hanem Chopnak. – Szerettelek, megajándékoztalak egy
fiúval, de te mindent tönkretettél. Mindent tönkretettél! Csak
azt akartam, hogy hagyd ott a bandát és az ezzel járó életet. Azt
akartam, hogy családként éljünk együtt, közösen.
– Szóval ezért döntöttél úgy, hogy tégla leszel.
Chop megköszörülte a torkát, de nem szólt egy szót sem. Sadie
sem reagált, amit én beismerésnek vettem.
– Tudod, hogy téged is szeretlek – fordult most felém. – Én…
Nem hagytam, hogy befejezze a mondatát, bőven eleget
hallottam.
– Te számomra senki vagy! – ordítottam. Dühömben a
hajamat téptem. – Magasról leszarom, hogy hol voltál, mennyi
ideig, vagy hogy Chop miket művelt veled. Egyetlen dolog
érdekel jelen pillanatban. – Összehúztam a szemem, és utoljára
figyelmeztettem. – Ideje lenne elmondanod, hogy hol a picsában
van Thia, és ha csak egy ujjal is hozzáértél… – Minden egyes
lövés egyre hangosabbnak tűnt, de nem érdekelt. Akkor sem
vettem volna le a szemem arról a ribancról, aki fogva tartotta a
csajomat, ha a golyók ebben a helyiségben száguldoztak volna.
Sadie válla megrogyott, de úgy tett, mintha én ott sem lennék,
látványosan egyoldalú beszélgetést folytatott önmagával.
Ötletem sem volt, hogyan vonhatnám magamra a figyelmét,
hogy elmondja végre, hol van Thia.
– Tudod, egyszer visszajöttem érted – folytatta Sadie. –
Egyedül kiszabadultam. – Chop szeme elkerekedett, mintha ezt
most hallotta volna először. – Álruhát öltöttem. Úgy volt, hogy
magammal viszlek, csak most sikerrel is járok. Tizenhat éves
voltál akkoriban, és egy motorosbárban találtam rád. Egy kurva
ült az öledben, és éppen felszívtál valamit a combjáról. Ez volt
az a pillanat, amikor tudtam, hogy elkéstem. – A tekintetemet
kereste. – Ahogy ott ültél, pont ugyanolyan voltál, mint az apád.
Az alma meg a fája. Tudtam, hogy már nem menthetlek meg.
Akkor kellett volna lelépnem. Felszívódhattam volna, de nem
így tettem. Biztosra kellett mennem, hogy mindkettőtöket
kicsinálnak, és ezt a legjobban belülről tudtam elintézni. Szóval
visszamentem a börtönömbe, mielőtt Chopnak eszébe is
juthatott volna, hogy megszöktem, és minden egyes nap
elviseltem a bántalmazását, mert tudtam, hogy csak akkor
győzhetek, ha sikerül levadásznom az összes bőrnadrágos
pszichopatát. – Hirtelen felkapta a fejét. – Különösen
benneteket.
– Csodálatos beszéd volt – jegyeztem meg a szememet
forgatva. – De hol a picsában van a csajom?
Sadie felnevetett, és elindult az ajtó felé.
– Meg fogom mondani. De most menjetek ki. Azonnal! –
utasított minket. Egyikünk se mozdult, így Sadie rálőtt a
lámpára, üvegszilánkok záporoztak ránk.
Chop tette meg az első lépést, én pedig követtem, Sadie
kartávolságnyira mögöttünk. Átléptünk Gus földi
maradványain, és kisétáltunk a fegyverropogástól hangos
udvarra néző erkélyre.
Egy tagbaszakadt férfi sétálgatott a medence körül, a
kertésznadrágja alatt nem viselt pólót. Mindkét kezében
félautomata pisztoly, és meg mertem volna esküdni arra, hogy
hallom a fütyülését, de mire még egyszer odanéztem, már nem
volt sehol.
– Térdre! – parancsolt ránk Sadie. Követtem az utasításait, de
csak azért, mert még mindig nem válaszolt Thia hollétével
kapcsolatban, Chop pedig azért rogyott térdre, mert még mindig
össze voltunk bilincselve, így nem volt más választása.
– Letérdeltem, ribanc, most mondd meg, hol a francban van a
csajom.
Sadie cöcögve a hátunk mögé lépett.
– Sajnálatosan szükségem volt a lányra, hogy
idecsalogassalak, és mivel Gus annyira velem szeretett volna
tartani, ezért egy harmadik fél végezte el és vette fel mindazt a
szörnyűséget, aminek a megtételére ő készült. Megmutatnám a
felvételt, de valami azt súgja, hogy már nem lesz időd
megnézni.
– Kicsinállak! – Üvöltve ugrottam talpra. Sadie golyót röpített
a combomba, aminek köszönhetően azonnal visszazuhantam a
földre.
Chop némán figyelte, ahogy a földön vergődök összeszorított
fogakkal, és próbálom leküzdeni a lábamat szétszakító
fájdalmat.
– Hol volt ez a lány, amikor szükségem lett volna rá? –
kérdezte hirtelen Chop, ami egykettőre elterelte a figyelmemet
a fájdalomról. Ülő helyzetbe küzdöttem magam, szabad
kezemmel a sebet szorítottam össze, hogy csökkentsem a
vérveszteséget. – Hol volt ez a lány huszonöt évvel ezelőtt?
Sadie, miért tetted ezt? Miért fordultál ellenem? Odajöhettél
volna hozzám, elmondhattad volna, hogy mi bánt, hogy mit
szeretnél tenni. Volt választásod, de kurva rosszul döntöttél. Ez
a te hibád. Miattad kellett meghúznom a ravaszt.
Sadie az öregem felé fordult, a szeme körül vöröses volt a bőr,
mint akit a sírás kerülget.
– Azt hittem, így majd sikerül megmenekülni a szarságaid elől
– szakadt ki belőle.
– Hát nem érted? – kérdezett vissza Chop. – Képtelen voltam
rá. Nem tudtalak megölni, pedig azok után, amit tettél, ezt
érdemelted volna. Ezért megtartottalak magamnak. Magam
mellett tartottalak, mert az enyém voltál. – Chop a fejét ingatta,
az arca elvörösödött. – Egy tégla voltál, akinek meg kellett volna
döglenie, de én mégsem nyírtalak ki! – Chop lassan már
üvöltött. – Azt mondtad, hogy szeretted a gyereked, de én
átláttam rajtad. Annyi éven át voltál mellettem, és egyszer sem
kérdezted meg, hogy mi van vele. Nem szeretted őt, hanem
féltékeny voltál rá, a bandára, bárkire és bármire, akire rajtad
kívül még figyelni mertem. Egyszerűen képtelen voltál ezt
elviselni, így inkább behúzott farokkal szaladtál a
rendőrséghez. Rühes kurva!
– Szóval te sem érted, Chop-Chop? – kérdezte az anyám. – Ez
már egyáltalán nem számít. – Sadie mögém állt, és a
koponyámnak nyomta a pisztoly csövét. – A drágalátos fiaddal
végzek előbb, hogy láthasd a halálát. Aztán te jössz, szivi. –
Csókot küldött Chopnak, majd előrehajolt, és a fülembe
suttogott. – Nem volt lehetőségem felnevelni téged, kicsim, de
nem fogok lemondani annak a lehetőségéről, hogy én intézzelek
el.
– Hadd csináljam én – vetette közbe Chop. – Adj egy pisztolyt!
Utána kinyírhatsz. Csak ezt hadd tegyem meg érted.
– Faszfej – motyogtam.
Sadie nem szólalt meg, de a fejem is még a helyén volt.
Képtelen voltam elhinni, hogy komolyan megfontolja Chop
ajánlatát. Chop annyi faszságot elkövetett már eddig is, és most
dühített, hogy egyáltalán meglep az ajánlata.
Hitetlenkedve néztem, ahogy Chop feláll, és hirtelen már ő
magasodik fölém pisztollyal a kezében, a hozzábilincselt karom
furcsa szögben feszült a hátam mögé.
 – Ezt érted teszem, drágám. – Korábban még soha nem
hallottam bánatot Chop hangjában.
Chop meghúzta a ravaszt.
A lövés hangja fülsiketítő volt.
 BEAR

Az egész udvar úgy dübörgött, mintha ágyúkkal lövöldöznének

benne. Mint ahogy a fejemben is. Nedves, meleg folyadék
csorgott a fejemen és a vállamon. Chop élettelen testének súlya
nekiszorította az arcomat a rozsdás korlátnak.
Félrelöktem Chop testét, ami átzuhant a törött korláton. Ha
King nem ragadja meg a bokám, akkor én is vele zuhantam
volna.
– Thia, egy pillanatra se veszítsd szem elől! – utasította King,
és a név hallatán ismét elég erőt éreztem ahhoz, hogy kitartsak.
King hason feküdt mellettem, a korlát alatt nyúlt ki utánam,
amennyire csak tudott. – Húzd fel, amennyire csak tudod! –
Éreztem, hogy a vállam hamarosan kiugrik a helyéről, így
összekaptam magam, és felhúztam Chop testét annyira, hogy
King már elérje. King a torka legmélyéről kiszakadó üvöltéssel
emelte át a termetes holttestet a korláton. A karomban és a
vállamban azonnal enyhült a fájdalom.
King egy macheteszerű kést rántott elő a csizmájából, és
nekiesett Chop csuklójának, vér fröcskölt mindenfelé, az arcára,
a pólójára. Mire sikerült levágnia az öregem kezét, olyan
szinten belepett minket a vér, mintha egy horrorfilm
forgatásáról jöttünk volna.
Csakhogy ez nem egy film volt.
– Neeee! – sikította Sadie. Amíg egy pillanatra nem figyelt oda,
megragadtam a Chop által elejtett pisztolyt, és az anyámra
szegeztem. Sadie tátott szájjal vette szemügyre a korlátot, majd
a rózsaszín hajú lányt, aki pisztolyt fogott rá.
Thia volt az.
– Hála istennek! – motyogtam.
– Te ribanc! – ordította Sadie Thiának. – Mit műveltél?
– Ugyanazt, amit mindjárt újra megteszek veled is, ha nem
teszed le most azonnal azt a kibaszott pisztolyt!
Azt hittem, King lőtte ki az öregemet, de tévedtem. A csajom
mentett meg.
– Hagyd őt békén a picsába! – Az anyám és a csajom közé
álltam. – Tedd le azt a kurva pisztolyt!
– Abel… – Az anyám könyörgőre fogta, közelebb lépett
hozzám.
– Egy lépést sem! – figyelmeztettem. – Ne vedd a szádra a
nevem! Te engem nem hívhatsz így. Jól vagy? – kérdeztem
Thiától, miközben egy pillanatra sem fordítottam el a fejem. –
Bántott ez a ribanc vagy Gus?
– Jól vagyok, szivi. – Thia hangja utat talált a bensőmbe, és
segített abban, hogy összeszedjem a gondolataimat.
Teljesnek éreztem magam.
Sadie Chop kéztelen és élettelen testére nézett.
– Komolyan meghalt? – kérdezte zokogva. Szabad kezét a
szája elé emelte, az arcán könnycsepp futott végig. – Hiszen ezt
akartam, hogy vége legyen, és most… vége van.
– Mit hittél, mi a fasz fog történni? – kérdeztem.
Sadie megrázta a fejét, és hátrálni kezdett, a tekintete rólam
Thiára, majd Kingre vándorolt.
– Nem tudom, hogy mire számítottál – folytattam –, de
esélytelen, hogy innen csak úgy kisétálj.
Ezt komolyan is gondoltam.
Sadie a kézfejével megtörölte az arcát.
– Jaj, Abel – szipogta. – Soha nem is gondoltam arra, hogy
innen csak úgy kisétálhatok. – Aztán Thiához fordult. – Viseld
gondját a kicsikémnek – mondta, mielőtt a szájába vette a
fegyver csövét.
Megtette azt, amihez Chop annak idején nem volt elég tökös,
és véget vetett mindennek.
 THIA

Bear az anyja holttestétől elbicegett hozzám, és heves

mozdulattal a kezei közé fogta az arcomat.
– Helló, gyönyörűm! – Ide-oda forgatta az arcom, mintha azt
kereste volna, hogy látszik-e rajtam valamilyen sérülés.
– Jól vagyok, miattam nem kell aggódnod – biztosítottam. –
Csak néhány karcolás meg zúzódás.
– Már az is túlzás lenne, de úgy látom, ennél többről van szó.
Meg van dagadva az arcod, és összehúztad magad, mintha
megütöttelek volna. Mi a fene történt? – kérdezte vadul lihegve.
De nem foglalkoztam a kérdésével, a fogaim most egyáltalán
nem számítottak.
– Úgy látom, én jobban megúsztam a dolgot – mutattam a
golyó ütötte sebre a combján.
– Csak némi karcolás meg zúzódás – ismételte el Bear a
hazugságomat, amit a szemem forgatásával nyugtáztam. – Most
akkor elárulhatnád, hogy mi történt a száddal.
– Elvesztettem néhány fogam. De hátulról – tettem hozzá,
mintha ezzel meg tudnám fékezni az indulatokat Bear
tekintetében. Azonnal meg is bántam, hogy ezt elárultam neki.
 – Ki tette ezt? Kire bízott rá Gus? – firtatta Bear, mintha csak
bővíteni szeretné azok listáját, akiket inkább holtan látna. –
Hogy az ördögben sikerült megmenekülnöd?
Mindkét kérdésre ugyanaz volt a válaszom.
– Jake. – Bear szeme elkerekedett. – De ne aggódj, ő mentett
meg. – Megragadtam a karját. Azt nem említettem meg, hogy ő
is megszabadított egy fogtól.
– A kurva életbe! – Bear a homlokomnak nyomta a homlokát,
és megragadta a tarkómat. – Ez rosszul is elsülhetett volna.
– De nem így történt – emlékeztettem. – Esküszöm, hogy
semmi bajom.
– Sajnálom, szivi, annyira sajnálom. – Bear csókot nyomott az
ajkaimra. Csuromvér volt az arca, és az elmúlt percek
eseményeit látva annak jelentős része nem az övé volt.
– Bear, hinned kell nekem, amikor azt mondom, hogy semmi
bajom – nyugtatgattam, a kezem a karján pihentettem. –
Nemcsak fizikailag, hanem úgy az egészet tekintve. –
Körülnéztem a klubházban. – Életben vagy te is, életben vagyok
én is. Most csak ez számít.
Bear beletúrt a hajamba.
– Miért jöttél ide? Nem kellett volna…
– Tudod, ebben tévedsz – ingattam a fejem. – Megígértem,
hogy nem mondok le rólad, és…
– És? – erősködött Bear.
– És hát nem is tettem, és akár hiszed, akár nem, most nem
vágyom sehova máshová.
Bear felnevetett, és én is így tettem, mert bármennyire is
nevetséges gondolat volt, tényleg így éreztem. Bear belemarkolt
a hajamba. Lábujjhegyre álltam, és csókot nyomtam a szája
sarkába. Egyikünk ajka sem mozdult, egy percig csak így
álltunk, élveztük a kapcsolatunkat, belélegeztük egymást,
emlékeztettük magunkat arra, hogy végre együtt vagyunk.
És mindketten élünk.
 BEAR

– Bear, nézz ide! – szólalt meg King, véget vetve a közös

pillanatunknak. Nem engedtem el Thia kezét, együtt sétáltunk
oda az erkély korlátjához, hogy megnézzük, mi keltette fel King
érdeklődését. Döbbenettel figyeltem az elém táruló látványt. A
medence körül egykori testvéreim térdeltek, vagy húszan a
Nagymenők közül, a kezük a fejük mögött összekulcsolva,
miközben Munch, Wolf, Stone és még pár idősebb fazon, akiket
nem ismertem, járőröztek körülöttük csőre töltött fegyverrel.
Egyvalakit mégis felismertem a csapatból. Azt hiszem, eddig
még nem láttam errefelé.
– Ted?
– Mizújs? – kérdezte Ted vidáman. Az ő arcán is komoly
sűrűséggel helyezkedtek el vércseppek. Thor, aki a távozásom
idején újonc volt, de most a tagságot jelképező foltot hordott a
mellényén, megpróbált felállni, de Ted belerúgott a
térdhajlatába, aminek köszönhetően Thor ismét a földre
rogyott. Ted arcán még csak egy halovány mosoly sem szaladt
át.
– Ez te voltál? – kérdeztem Thiától az ismeretlen férfiakra
mutatva.
A csajom félmosolyt villantott, és megvonta a vállát.
– Arra gondoltam, hogy ha háborúba készül az ember, akkor
nem árt, ha van serege. – Thia közelebb hajolt, a lehelete
csiklandozta a fülemet. – Szóval összehívtam egy sereget.
Már eddig is tisztában voltam azzal, hogy szerelmes vagyok
Thiába, de azt nem tudtam, hogy még ennél is jobban
szerethetem, de ebben a pillanatban, a szüleim és a saját vérem
elegyében állva olyan szinten belezúgtam, hogy a szívem majd
beleszakadt, annyi szeretetet éreztem iránta.
– Évek óta nem szórakoztam ilyen jól – kiáltott fel Ted
integetve. Az egyik félautomata pisztolyt az overallja
mellzsebébe dugta, hogy megigazíthassa a baseballsapkáját. –
Mint amikor a malacokat terelem össze a vásáron.
– Mihez kezdesz velük? – King a medence partján térdelő
fickók felé biccentett. Azonnal tudtam, hogy mire vonatkozik a
kérdése.
Megvontam a vállam.
– Először elbeszélgetek velük.
Aztán lehet szó a tömeggyilkosságról.

THIA

– Szükségük van rád – húzódtam el Beartől.

Megkönnyebbültem, hogy rendben van, de nem akartam még
elereszteni. Tudtam azonban, hogy meg kell tennem, mert a
férfiaknak odalent éppen olyan nagy szükségük van rá, mint
nekem.
– Ne menj messzire, szivi – mondta, és csókot nyomott a
homlokomra.
King férfias, majdnem ölelést imitáló gesztussal meglapogatta
Bear vállát, majd elindult velem a lépcsőn.
Bear egykori és mostani testvérei felé fordult. A lépcső
tetejéről jól láthattuk Beart, aki sasként figyeli a magasból az
áldozatait, és a többé-kevésbé zilált külsejű férfiakat alatta, akik
azt találgathatták, hogy milyen sors várhat majd rájuk.
Erre én is kíváncsi voltam.
Bear úgy nézett Chop élettelen testére, mintha az a vérzésével
is megsértené.
Bear megragadta Chop mellényét, és letépte róla az ELNÖK
feliratú foltot. Leköpte Chop testét, megtámaszkodott a korláton,
és az ép lábával lerúgta az erkélyről a tetemet. A tömeg
döbbenten próbált úgy helyezkedni, hogy bukott vezetőjük
holtteste ne nyomja agyon őket.
– Ide hallgassatok, faszikáim! – üvöltötte Bear, a hangja úgy
visszhangzott az udvarban, mintha mikrofonba beszélne. Fel-
alá bicegett az erkélyen, úgy nézett ki, mint aki mindjárt tüzet
okád. A bilincs, ami nem sokkal ezelőtt még Choppal kötötte
össze, most csak úgy lógott a csuklóján, neki-nekiütődött a
rozsdás korlátnak.
Bear megállt, előrehajolt, végignézett a többieken, akiknek
mind az arcukra volt írva: tudatában vannak annak, hogy nagy
valószínűséggel ennyi volt az életük.
 – Ez itt – Bear széles gesztussal körbemutatott az épületen és a
férfiakon –, ez itt elvileg egy testvériség. Valamikor Chop
uralma alatt, ti, barmok, utcai bandává változtattátok ezt a
családot, méghozzá a lehető legrosszabb módon. Nem szabadna
hagyni, hogy ez egy diktatúra legyen. – Egyre magabiztosabb
lett, egyre tisztább és határozottabb lett a hangja. – Ennek egy
üzletnek kellene lennie. – Bear felém fordult. – Egy családnak. –
Ismét elfordult tőlem, az alvadt vér vöröses árnyalatot
kölcsönzött a tetoválásainak a hátán.
Bear szünetet tartott, megfontolta a szavait.
– Annyira belefeledkeztünk abba, hogy rájöjjünk, ki tesz
nekünk keresztbe, hogy képtelenek voltunk messzebbre látni,
mint a puskánk csöve, és észrevenni azt, ha valaki jót tett
velünk. – Ismét rám nézett, és szinte szikrázott a levegő
közöttünk. – Eltávolodtunk egymástól, pedig testvérek voltunk.
Testvérek vagyunk. – Ökölbe szorította a kezét véráztatta
mellkasa előtt. – Egy család vagyunk – tette hozzá, közben
végignézett a szülei holttestén. – Nem olyan értelemben, hogy
kitől kaptuk a DNS-ünk egy részét, hanem olyan értelemben,
hogy az életünket adnánk egymásért.
Megköszörülte a torkát, mint aki meghozott egy döntést.
Felkészültem arra, amit mondani fog, de tudtam, bárhogy is
dönt, az a helyes ahhoz, hogy a család tovább tudjon lépni. Akár
életben hagyja ezeket a férfiakat, akár nem, ez csak rajta áll, és
én támogatni fogom a döntésében.
– Kaptok egy utolsó esélyt. Egyetlenegyet! – Bear szavait
megkönnyebbült sóhajok és mély lélegzetvételek kísérték. –
Ebben a kicseszett pillanatban – mutatott a földre. – Ha
valamelyik anyámasszony katonája szeretne kiszállni, most
megteheti. Ez az egyetlen esélyetek arra, hogy úgy hagyjátok itt
a bandát, hogy ne járjunk a nyomotokban. Ted és a többi fickó
készségesen utat enged annak, aki távozni akar, aki viszont úgy
dönt, hogy marad, és kitart mellettem, az nem lehet többé Parti
Nagymenő. – A hallgatóság ismét mozgolódni kezdett, de most a
hitetlenség és az értetlenség hangjait lehetett hallani. – Az a
banda az öregemmel együtt kinyúlt. Túl sok vér tapad a
nevéhez, amit már nem lehet lemosni. Ha maradtok, akkor
elölről kell kezdenetek velem. – Bear szünetet tartott, hogy a
hallgatósága is megemészthesse a hallottakat. – Szóval most
még van időtök arra, hogy lelépjetek.
Senki sem mozdult, mindannyian Beart nézték, és várták,
mikor folytatja.
– Azt a kurva, nem hittem volna, hogy ad nekik még egy
esélyt – motyogta King.
– Tényleg azt hitted, hogy végez mindannyiukkal? –
kérdeztem halkan.
– Aha.
– Az új motorosklub tagjaiként nem feledkezhettek meg arról,
hogy mit is jelent valójában a testvériség. Mi soha nem felejtjük
el, hogy kik a barátaink. A saját szabályainknak megfelelően
éljük az életünket, ami nem más, mint a banda és az út
szabálya. Törvényen kívüliek vagyunk, szabadok. Egy család. –
Bear ismét a mellkasát ütötte az öklével.
Fogalmam sincs, milyen lehet büszkének lenni. Soha nem
értem el semmilyen nagy dolgot, amire felvághatnék. De
amikor Bearre néztem, kétségtelen volt, hogy színtiszta
büszkeséget éreztem, miközben hallgattam őt.
– Tudjátok, hogy mit csinálnak a testvéreitek a bandán kívül?
– folytatta Bear. – Biztosak vagytok abban, hogy ki tudják fizetni
a számláikat ebben a hónapban, hogy a gyerekeik összetörték-e
a kocsit, vagy hogy az asszony esetleg a gyerekek
baseballcsapatának edzőjével hetyeg-e, amikor nincsenek
otthon? Pedig tudnotok kéne, és ha van olyan testvéretek,
akinél ez a helyzet, akkor kötelességetek segíteni, mint ahogy
nekem is kötelességem, mert nem csak akkor van szükség
segítségre, ha valakit meg kell ölni. A segítség tényleg azt jelenti,
hogy odateszed magad, bármiről is legyen szó. – Ránézett Chop
testére, a vére mintha árnyékot rajzolt volna köré a medence
vizében. – Álljatok már fel! – parancsolt rájuk Bear. A fegyveres
férfiak hátraléptek, hogy a többiek, akik felemelt fejjel csüngtek
Bear szavain, felegyenesedhessenek.
– A testvériség jelenti a mindent. A család jelenti a mindent.
Most ne feledkezzetek meg erről. – Bear Kingre mutatott. – King
a testvérem, a családom és a klub jó barátja. Ha valaki
tiszteletlenül bánik vele vagy az asszonyommal, akkor biztos
lehet abban, hogy egyenesen a pokolra jut. Ez mindannyiunk
családjára vonatkozik. – Olyan mélyen ráhajolt a korlátra, hogy
szinte kétrét görnyedt. – Az üzleti oldala jól működött, mert a
bandára megbízható partnerként tekintettek, amíg el nem
híresztelték rólunk, hogy fékevesztett galeri lett belőlünk. Ez a
mai naptól fogva megváltozik. Mától minden megváltozik.
Megszabadítom a bandát minden sallangtól, újra olyan lesz,
mint régen, mint amilyennek kurvára lennie kellene az első
perctől fogva. – Megrázta a fejét. – De nem egyoldalú lesz a
változás. Itt és most megígérem nektek, hogy soha nem kérek
tőletek semmi olyat, amit én magam nem lennék hajlandó
megtenni, és abban biztosak lehettek, hogy kész lennék értetek
meghalni, mint ahogy ti is megtennétek ezt értem. Én is egy tag
vagyok, egy testvér közületek, és testvérekhez méltó módon
élek és halok majd meg. Ezt megígérhetem.
Az egyik férfi feldobott valamit a levegőbe, amit Bear egy
gyors mozdulattal elkapott.
– A régi mellényem! – Bear undorral vegyes tisztelettel nézett
a ruhadarabra.
– Tessék – dobta oda King a kését Bearnek.
Bear beletörölte a kést a nadrágjába, belevágta a mellényébe,
kimetszette a Nagymenők emblémáját, majd a magasba emelte
az üres bőrdarabot. Az eddig néma hallgatóság most ujjongva,
füttyögve, tapsolva lelkesedett.
– Ti jöttök – mondta Bear, azzal a többiek közé dobta a kését,
ahol mindenki nekiesett a saját mellényének.
Bear mosolyogva támaszkodott a korlátra. Igazán elemében
volt, sugárzott róla az erő. Ritkán látott mosoly kúszott át az
arcán, őszinte, valódi, széles mosoly, ami elért a szeméig.
– Üdvözöllek benneteket az új klubotokban, a Törvényen
Kívüliek motorosklubjában!
A tömeg még hangosabban huhogott és tapsolt. Bear rám
nézett, magára öltötte a mellényét, és kacsintott egyet.
Hivatalos lett.
Bear a Törvényen Kívüliek új elnöke.
Én pedig az ő asszonya vagyok.
 THIA

A tenyeremmel letöröltem az egyik műanyag széket a tűzrakó

hely mellett. A lábamat feltettem a téglaperemre, hátradőltem,
a széket a két hátsó lábán egyensúlyoztam. Behunytam a
szemem, és magamba szívtam a nap utolsó meleg sugarait,
mielőtt eltűnt volna az öböl magas fái mögött.
Pontosan ez volt az a hely, ahol Bear első alkalommal a
magáévá tett. Fogalmam sem volt, hogy erre készül, amikor a
gyönyörű szájával megcsókolt és körbenyalta minden sebemet,
de most már tisztában vagyok vele.
Beleborzongtam az emlékbe, és összeszorítottam a combom,
mert egy másik testrészem is élénken emlékezni kezdett.
– Szevasz, gyönyörűm! – Csak ez a két szó elegendő volt
ahhoz, hogy szaltózzon a gyomrom és megmerevedjenek a
mellbimbóim.
Kinyitottam a szemem. Bear engem figyelt, zafírkék írisze
teljesen elkábított, miközben tetőtől talpig végigmért. Lehet,
hogy nem csak én és a női szerveim feledkeztek bele az
emlékekbe.
– Milyen elegánsan néz ki, Mr. McAdams – jegyeztem meg,
majd füttyentettem egyet. Bear olyasmit viselt, amit korábban
még nem láttam rajta. Az új mellényét, ami valójában a régi
mellénye volt, mert, és most idézem őt, „kibaszott sokáig tartott,
mire betörtem a bőrt”. A mellkasa jobb oldalán ott virított a
felirat: TÖRVÉNYEN KÍVÜLIEK, ELNÖK, LOGAN’S BEACH,
FLORIDA; a folt vakító fehérsége és tisztasága meg a vastag
fekete öltések arról tanúskodtak, hogy a folt vadonatúj.
– Készen állsz, szivi? – Bear felvonta a szemöldökét.
– Igen, de előbb itt egy levél, ami neked szól. – Átnyújtottam
neki a fehér, feladó nélküli borítékot.
– Mi ez?
– Fogalmam sincs. A te neved áll rajta. Néhány perce hozta a
postás. Kingnek is jött egy, azt odaadtam Raynek. Nem
nyitottam ki. El nem tudom képzelni, milyen büntetés
vonatkozna arra, ha megsérteném a levéltitkot. Aztán meg még
az is lehet, hogy levélbomba.
Bear felvont szemöldökkel nézett rám.
– Köszönöm, hogy megőrizted nekem a levélbombát, szivi. –
Azzal csókot nyomott a számra, leült a téglákra, és felbontotta a
borítékot.
– Megteszem, ami tőlem telik. – Könnyed mozdulattal
lesöpörtem a vállamról a dicséretet.
Bear széthajtogatta a kétoldalasnak tűnő levelet, és egyre
tágabbra kerekedett a szeme, a szája folyamatosan mozgott,
miközben némán olvasta az iratot. Felállt, megtett néhány
lépést, majd a háta mögé nyúlt, és amikor a kezével sikerült
kitapogatnia egy széket, belerogyott, miközben egy pillanatra
sem vette le a szemét a levélről.
– Mi az? – Bear reakcióját látva el sem tudtam képzelni, hogy
milyen borzalmas veszély söpörheti félre újra megtalált
boldogságunkat.
– Egy levél – felelte Bear.
– Humor Harold, szerintem nem szeretnéd, hogy tökön
rúgjalak. Kitől jött?
Bear maga elé emelte a papírlapokat. Felálltam, és kikaptam a
kezéből, míg Bear a tenyerébe temette az arcát.
– Grace-től.
Felhorkantottam, azt hittem, csak viccel, aztán elkezdtem
olvasni.

Drága Abelem!

Ez az első alkalom, hogy elmesélem ezt a történetet, holott

már sok-sok évvel ezelőtt meg kellett volna tennem.
Mindenki úgy tudta, hogy Edmonddal nem lehetett
gyerekünk, mert mindenkinek ezt mondtuk, és részben ez is
volt az igazság. Amikor az emberek azt kérdezték, van-e
gyerekünk, mindig azt feleltük, hogy nincs. Túl fájdalmas lett
volna erről beszélni, és, az igazat megvallva, írni is elég
fájdalmas róla, de tartozom neked annyival, hogy megtudd
az igazságot.
Ahogy azt már tudod, az anyám régi vágású volt, és
Edmond anyjával már aznap leszervezte a házasságunkat,
amikor én üvöltve a világra jöttem. De nem érdekelt Edmond.
Soha nem is akartam férjhez menni.
Kalandokra vágytam.
Szóval hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, egy másik életben,
útnak is indultam.
Az egyik motoros banda körül töltöttem az időmet, és
beszippantott az életstílusuk. Olyan voltam a Harcos
Farkasok számára, mint a Parti Nagymenők szemében a
Puccos Parti Picsák.
El tudom képzelni, hogy ez most mennyire megdöbbentett,
de akár hiszed, akár nem, szemrevaló teremtés voltam
akkoriban.
Na meg lázadozó típus, bár nem hiszem, hogy ezt az
oldalamat valaha is elveszítettem volna, csak a korral a
lázadás elveszik a megereszkedett, ráncos bőr alatt.
Nagyon fiatalon született egy gyermekem Jokertől, a
farkasok alelnökétől.
Egy lány.
A Sadie nevet kapta.
Joker akkoriban házas volt, és ugyan nem viselkedett
utálatosan, de soha nem ismerte el, hogy Sadie az ő gyereke
lenne. Nem sokkal a lányom születése előtt otthagytam a
bandák világát, hogy fel tudjam nevelni a lányom. Végül
hozzámentem Edmondhoz, mert azt hittem, így lesz a legjobb
Sadie-nek, és, hála istennek, Edmondnak sem volt ellenvetése,
mert ugyan kicsit nehézkesen indult a kapcsolatunk, végül
őrülten egymásba szerettünk.
A lányom, Sadie azonban az első pillanattól fogva éppen
annyira szeretett lázadni, mint az anyukája.
Tizenöt éves korára már nyakig merült a drogokba, a
legkeményebb anyagokat használta. Havonta egyszer lelépett
otthonról, és csak akkor jött vissza, amikor elfogyott a pénze,
amit tőlünk lopott, vagy amit valamilyen értéktárgyunkért
kapott.
Egyszer azonban nem jött haza. A nyomába eredtem, és
nem lepett meg, hogy hol akadtam rá. Beköltözött a
Nagymenőkhöz, akik a kényelem mellett a drogokat és a
partikat is biztosították a számára. Többször is odamentem,
de csak a kapuig jutottam el. Kihívtam a zsarukat, de annak
soha nem lett semmilyen haszna, mert hát te is tudod, hogy
mennek a dolgok Logan’s Beachben, a rendőrök nappal
jelvényt viselnek, este meg bőrmellényt. Még Jokert is
felhívtam, és könyörögtem neki, hogy segítsen, de a
Nagymenők és a Farkasok közötti ellentét ismét fellángolt, és
nem tehetett semmit.
Csak akkor tudtam meg, hogy a lányom állapotos, amikor
az egyik benzinkúton összefutottam vele, és már
gömbölyödött a hasa. Megpróbáltam beszélni vele, de úgy
csinált, mintha nem ismert volna meg. Ekkoriban derült ki,
hogy a lányom születése körüli komplikációk miatt
Edmonddal már nem lehet gyerekünk. Nemcsak a lányomat
veszítettem el, hanem az unokámat is, valamint annak az
esélyét, hogy újabb életet hozzak a világra.
Hónapokkal később érkezett egy feladó nélküli boríték,
benne egy fotó egy kisbabáról. Te voltál az. Fogalmam sincs,
hogy Sadie küldte-e, vagy Joker jutott hozzá valamilyen
módon, és továbbította nekem. Bárhogy is történt, ez volt az
első alkalom, hogy láttalak, és azonnal megszerettelek.
Soha nem adtam fel a reményt, hogy sikerül kapcsolatba
lépnem Sadie-vel. Joker egyszer felhívott azzal, hogy Sadie
állítólag eltűnt. Gyakorlatilag áttörtem az autómmal a
Nagymenők klubházának kapuját, és követeltem, hogy
találkozhassak veled, de csak annyit értem el, hogy
fegyverrel vezettek ki a helyről. Chop azzal fenyegetőzött,
hogy ha még egyszer visszamegyek, akkor nemcsak velem,
hanem veled is végez. Azt sem tudtam, hogy ő az apád,
egészen addig, amíg ezt nem közölte, miközben fegyvert
szegezett rám. Amikor azzal vádoltam meg, hogy megölte
Sadie-t, még csak arra sem vette a fáradságot, hogy
letagadja.
Depressziós lettem, és Edmond bármennyire is igyekezett,
nem tudott kirángatni belőle. Megtisztította a házat minden
olyan tárgytól, ami Sadie létezésére emlékeztetett, abban
bízva, hogy a lányom emléke okozta ezt az állapotot, holott
ennél sokkal többről volt szó. De a képed megtarthattam
azzal a feltétellel, hogy eldugom valahová. Így is tettem. A
reménytelenség miatt azonban ágynak döntött a gyász, csak
a fényképed tartotta bennem a lelket, amit mindannyiszor
megnéztem, valahányszor Edmond munkába indult.
Aztán megjött Brantley.
Brantley, amikor az életem része lett, elkezdte kitölteni az
űrt a szívemben. Szerencsére Edmond is megismerhette őt
még a halála előtt. Brantley volt az én haragtól izzó,
smaragdzöld szemű áldásom. Aztán megérkezett Samuel is,
és majdnem úgy éreztem, ismét egész vagyok.
Legalábbis ezt hittem.
Mert egy forró, nyári napon te is felbukkantál a
motorodon. A zafírkék szemeddel és a szőke hajaddal az
apád kiköpött mása vagy. Majdnem leájultam a verandáról.
Ott állt előttem, pár lépésre tőlem a felnőtt unokám.
Már akkor el akartam mondani, és utána is annyiszor
megpróbáltam volna, de mindig attól tartottam, hogy Chop
tesz arról, hogy megszakadjon közöttünk a kapcsolat… Nem
veszíthettelek el.
Még egyszer már nem.
Soha többé nem akartalak elveszíteni.
Chop azonban egyszer mégis rájött, mert egytucatnyi
Nagymenő kíséretében felbukkant a háznál, és tönkretette a
virágágyásomat. Az első kérdése az volt, hogy megmondtam-
e neked, ki vagyok, és amikor azt mondtam, hogy nem,
nagyon megkönnyebbült.
Ha lett volna nálam fegyver, akkor és ott lelőttem volna
azért, amit a drága lányommal tett. Azt mondta, hogy
tartsam távol magam tőled, és hogy ez az utolsó
figyelmeztetése. Megkérdeztem, hogy miért irtózik ennyire
attól, hogy legyen végre családod.
– Mert már van családja, a Nagymenők azok. Nem kell neki
apuka, nagymama vagy egy füves haver. Már vannak
testvérei. – Azzal hátat fordított.
 – Ennyi erővel maradhatnál még, és akkor nem kell
visszajönnöd, hogy lepuffants, mert nem fogok eltávolodni
tőle. Ha meg akarsz ölni emiatt, akkor végezz velem most,
mert én nem mondok le róla – mondtam.
De ahelyett, hogy lepuffantott volna, a képembe röhögött,
és egyezséget kötöttünk.
Nem vagyok rá büszke, de én belementem abba, hogy nem
mondom el, ki vagyok, ő pedig nem akadályoz meg abban,
hogy meglátogass.
Ja, és nem öl meg egyikünket sem.
Önző dolog volt a részemről, ezt elismerem, de végre az
életem részévé váltál, és nagy volt a veszélye annak, hogy
elveszítelek. Így inkább azt választottam, hogy mellettem
maradhass, és annyira sajnálom, Abel, drága fiam. Tudnod
kell, hogy elmondhatatlanul szeretlek, és megtettem minden
tőlem telhetőt, hogy nagyszerű nagymama lehessek, és
megvédjelek az apád borzalmaitól.
Annyira más lettél, mint ő! Jó ember lett belőled, ismét
boldoggá és teljessé tetted az életem, és ha megint át kellene
élnem a legnehezebb pillanatokat, akkor megtenném, ha
ugyanígy végződne minden.
Ha egy család lehetünk.
Örökös, végtelen, soha meg nem szűnő szeretettel,

Grace nagymama

– Azt a rohadt! – A szám elé kaptam a kezem, attól tartottam,

hogy lecsorognak a szemem sarkából a könnyek, amik ott
sorakoztak azóta, hogy elkezdtem olvasni Grace levelét.
Amikor elvettem a levelet Beartől, azt hittem, felbosszantotta
vagy kiakasztotta az, amit olvasott, de amikor felemelte a fejét,
őszinte, gyermeki örömöt láttam az arcán.
– Van nagymamám – szipogta, közben a szeme sarkát
törölgette.
– És Grace az. – Én is osztoztam az örömében.
– Grace az – ismételte el Bear, amikor az ölébe húzott.
– És van nagypapád is, egy bizonyos… – Megpróbáltam lelesni
a nevet a levélről.
– Joker – nevetett fel Bear. – Tudod, már találkoztam vele
korábban is. Valami nagyon furcsa volt benne. Senki sem
foglalkozik az újoncokkal, de ő beszélgetni akart velem,
ráadásul kedves volt velem, és nekem elhiheted, az újoncokkal
senki sem az. Mondott olyasmiket, amiket azóta sem tudtam
elfelejteni.
– Talán csak vigyázott rád – jegyeztem meg.
– Szerintem pontosan ezt tette. – Bear szorosan magához ölelt,
és egy pillanatig csak élveztük, hogy egymás ölelésében
tölthetjük az időt.
– Készen állsz? – kérdezte Bear néhány pillanattal később.
Felemelt, és segített talpra állnom.
– Attól függ, hogy hová megyünk. – Kihúztam magam, és
megfogtam a kezét. Bear a felhajtó felé vonszolt.
– Elviszlek egy körre – mutatott Bear a motorjára. Mielőtt
bármit is mondhattam volna, már egy hatalmas, plexi arcvédős
sisakot nyomott a fejembe.
– Nem mondod…?! – Alig lehetett hallani a szavaimat a sisak
mögül. – De hová megyünk?
– Az ég szerelmére, Thia, állandóan ezek a kérdések! – A
szavai alapján úgy tűnt, felbosszantottam, de alig tudta
visszafojtani a mosolyát. – Mi lenne, ha egyszer azt csinálnád,
amit mondanak neked?
– Megtehetném, de abban mi lenne a pláne? – Kiöltöttem rá a
nyelvem, és akaratlanul is megnyaltam a sisak belsejét. Nem
láttam ki belőle, mert teljesen lecsúszott a fejemre, amit
valószínűleg Bear is észrevett, mert addig igazgatta, amíg meg
nem pillantottam gyönyörű, mosolygós arcát, amint épp a sisak
pántját állítgatja. Amikor végzett, megkocogtatta a sisakom
tetejét, a zörej visszhangzott a fülemben.
– És hol a te sisakod? – kérdeztem a fejemre húzott
akváriumból.
– Itt. – Bear elővett egy kis, fekete sisakot, ami inkább
emlékeztetett egy műanyag szuszpenzorra, és a fejére erősítette,
de még a haja is kilógott alóla.
– Hogy lehet, hogy neked ez a pirinyó jutott, én meg úgy
nézek ki, mint aki éppen a holdra szállásra készülődik?
Bear felnevetett.
– Törékeny áru vagy, szivi. Meg kell védenem azt, ami az
enyém – közölte lazán, suttogva, amitől ellágyultam, mint
valami idióta, és bármit megtettem volna azért, hogy ismét
hallhassam.
A francba is!
 – Kitisztítottad ezt a cuccot? Nem akarok valamilyen szájon át
terjedő nemi bajt elkapni az egyik korábbi használójától.
– Szivi, bízz bennem, ezt még nem viselte senki rajtad kívül –
nevetett fel. – Wolf hozta ide ma reggel, direkt neked. – Rám
kacsintott, mert pontosan tudta, hogy ez milyen hatással van
rám, én pedig annak rendje és módja szerint elolvadtam, mert
az újonnan választott alelnökét személyesen küldte el a
sisakomért, hogy együtt motorozhassunk.
Bear átvetette a lábát a hatalmas, csillogó motoron, és
megpaskolta a kisebb ülést maga mögött.
– Még soha nem ültem hátul – vallottam be. Fogalmam sem
volt arról, hogyan szálljak fel, vagy hová tegyem a kezem.
– Ülj csak be mögém – mondta Bear, és azzal berúgta a
motort. Már hallottam korábban is a gép hangját, és tudtam,
hogy hangos, de itt állni mellette elképesztően új élmény volt.
Megremegett a talpam alatt a föld. Az egész testemben éreztem
a búgást, amikor Bear gázt adott, össze kellett szorítanom a
combom. – Thia, ülj már fel végre! – Bear egyre
türelmetlenebbnek hatott.
Felmásztam mögé olyan ügyesen, ahogy csak tudtam, de Bear
hatalmas teste megnehezítette, hogy áttegyem rövid lábam a
túloldalra, mindenesetre sikerült úgy megoldanom a manővert,
hogy nem rúgtam fejbe, és nem estem át a motor túlsó oldalára.
Győzelem!
– Mibe kapaszkodjak? – kiabáltam. Bear oldalra döntötte a
motort, kirúgta a támasztékot, megragadta az egyik kezem, és a
derekára húzta.
 – Kapaszkodj belém, szépségem! – A szavai mögött rejtőző
vágy miatt legszívesebben leugrottam volna a motorról, és
inkább ágyba bújtam volna vele. A motor búgása sem tudta
elfedni a hátsó szándékát, és csak arra tudtam gondolni, hogy
vajon milyen messzire akar elvinni.
Átkaroltam a derekát a másik kezemmel is, az ujjaim
megpihentek izmos hasán, közvetlenül az öve felett.
Megfeszültek az izmai az érintésemtől, és éreztem, milyen
hirtelen vett levegőt.
Most én nevettem fel.
Lehet, hogy Bear is a kelleténél hosszabbnak érzi majd ezt az
utat.
Lassan indultunk el, csigatempóban hajtottunk végig a
házhoz vezető úton, Bear minden egyes mozdulata
megfontoltságról tanúskodott. Ekkor vettem észre, hogy
Palacsinta is mellettünk szalad, de aztán Bear megrántotta a
gázkart, és kilőttünk, szegény Palacsinta csak nézhetett minket
az út végéből.
Nem számítottam arra, hogy ilyen lesz ezen a motoron ülni.
A szél, a sebesség, az adrenalin…
Egyszerre volt túl sok és túl kevés. Lelkesen felsikítottam,
képtelen voltam féken tartani a bennem felgyülemlő izgalmat.
Ez azonban éppen olyan hirtelen odalett, mint ahogy
elkezdődött, mert felismertem, merre járunk. Bíztam benne,
hogy csak véletlen egybeesésről van szó, és hogy a következő
lehajtón majd lekanyarodunk, de amikor elrobogtunk az
ismerős kereszt és az ÜDVÖZÖLJÜK JESSEPBEN! tábla mellett,
megszállt a rettegés.
Azt hittem, ez lesz az utolsó hely, ahová Bear valaha is el fog
vinni. Miközben az egyre keskenyebb dűlőutakon
száguldoztunk, és elhaladtunk a narancsfák által teljesen benőtt
Andrew Farm Road utcanévtábla mellett, görcsbe rándult a
gyomrom. Szorosabban markoltam Bear derekát, a körmömet a
bőrébe mélyesztettem, hogy ő is érezze, milyen hatással van
rám a választott célállomás. Ezen az úton lőtték meg Beart, itt
törte össze a motorját, és itt ölte meg két bandatársát.
Mire végigértünk a kavicsos felhajtón, és leparkoltunk a
gyerekkori házam előtt, a hányinger kerülgetett.
A ház oldaláról hámlott a festék, de már nem csak azon a
falon, amit mindig sütött a nap. A zsindelyek nagy része
hiányzott, a fű annyira magasra nőtt, hogy nem is látszott
mögötte a mocskos ablaküveg. Sokkal lelakottabbnak tűnt, mint
amikor legutóbb láttam, de ez nem lehet igaz.
Hiszen csak napok teltek el.
– Miért jöttünk ide megint? – Készen álltam arra, hogy
továbblépjek, mert elegem volt mindabból a szarságból, amit ez
a ház jelentett a számomra. Egyáltalán nem akartam itt lenni.
Bear leszállt a motorról, leoldotta aprócska sisakját, és letette
elém az ülésre, aztán a kezét nyújtotta, de én a fejemet
ingattam.
– Na nem… – Nem akartam leszállni a motorról. A leheletem
bepárásította a plexit. – Előbb mondd meg, miért jöttünk ide. –
Kinyújtóztattam a kezem, idegesen matattam az ujjaimmal.
– Szerinted miért vagyunk itt? – kérdezte Bear.
 – Őszintén? Fogalmam sincs. – Végignéztem a törött
szúnyoghálón és a megrokkant verandán. – Utálom ezt a helyet
– tettem hozzá, és komolyan is gondoltam. Kevés dolog volt ezen
a világon, amit őszintén utáltam, és ez az otthonnak nehezen
nevezhető építmény, amiben csupa rossz emlék lakozik, ezek
közé tartozott.
– Tudom, hogy érzel. – Bear megragadta a kezem, és leemelt a
motorról. Levettem a sisakom, és letettem mellé. – Amikor Rage
ötletéről meséltél, hogy gyújtsátok fel a házat, úgy láttam, hogy
tetszett az ötlet. – Megvonta a vállát. – Szóval miért is ne?
– Mi van? – Bear arcán annak a nyomát kerestem, hogy vajon
viccel-e.
De nem, szemmel láthatóan komolyan beszélt.
– Szerinted ez normális? – kérdeztem. Úgy éreztem, egyre
gördülnek le a sziklák a vállamról.
Bear cigire gyújtott, majd odadobta nekem az öngyújtót.
– Aha. – Bear mélyet szívott a cigijéből, és az orrán át kifújta a
levegőt. A dohányzás elvileg nem szexi, de ördög és pokol, Bear
még cigivel is jól néz ki. – Tudod, megebédelünk, kicsit
elszórakozunk, aztán gyújtogatunk egy keveset. Lehet, hogy
nem normális, de szerintem ránk nem is lehet használni ezt a
szót, mert egyikünk sem az, és soha nem is leszünk azok. – Bear
elhallgatott egy pillanatra, ránézett a házra, aztán rám. –
Kérdezhetek valamit, Thia?
– Mondd csak! – Bear megállt velem szemben.
– Normális szeretnél lenni? – kérdezte, és közben a cigit tartó
kezének tövével megdörzsölte a fejének borotvált részét.
 – Nem. Fogalmam sincs, hogy az milyen – ingattam a fejem.
– Szerintem az egy fehér deszkakerítéses ház, ahol a nő
minden este fél hétkor tálalja a vacsorát, a férfi pedig soha nem
késik, és mindig az ölébe fekteti a szalvétát.
Gunyorosan felnevettem.
– Bear, sajnálom, hogy ezt nekem kell közölnöm, de ez az
ötvenes években volt normális. Nem elég, hogy szexista, de még
ráadásul kibaszott unalmasnak is hangzik.
– Tudod, hogy értem. Ezt tőlem nem kaphatod meg.
Fogalmam sincs, hogy kellene működnie. – Mintha Bear egy
érzékenyebb oldala bukkant volna elő. – Szóval mondd meg,
mit akarsz, de légy őszinte, mert lehet, hogy többször nem
teszem fel ezt a kérdést.
Megvontam a vállam. Egyszerű volt erre a válasz.
– Téged akarlak.
Bear elnyomta a földön a cigijét, és felemelte a fejét.
– Én nem vagyok elég jó neked, Thia.
Bear szavai visszhangoztak a fülemben, és mindegy, hányszor
játszottam le magamban, képtelen voltam elhinni, amit hallok.
– Nem vagy jó nekem? – kérdeztem vissza. Éreztem, ahogy a
harag felkúszik a torkomban, ahogy elindultam Bear felé, a
tekintetemben ott volt minden, ami rózsaszín hajkoronám alatt
kavargott a fejemben. – Nem gondolod, hogy inkább nekem
kéne eldöntenem, mi az, ami jó, és mi az, ami rossz nekem?
Egyáltalán, miért számít az, mi a jó és mi a rossz? Jó-rossz,
helyes-helytelen. Felnőtt vagyok, a kurva életbe, én vagyok az
egyetlen, akinek jónak kell lennie önmagamhoz. Te az a férfi
vagy, akit szeretek. – Keményen ellöktem magamtól, de Bear
meg sem moccant, az arcán sem látszott semmi érzelem. –
Lehet, hogy nem leszek melletted jobb ember, de olyan ember
vagyok, amilyen szeretnék lenni.
Hátat fordítottam neki, de Bear átkarolta a derekamat, és
magához húzott.
– Most utoljára szeretnék erről beszélni, oké? – mondtam
kissé megenyhülve. Bear szakálla a halántékomat és a
nyakamat csiklandozta, és erős, tetovált karjainak biztonságát
élvezhettem.
– Igenis, asszonyom – közölte, mély hangja megrezegtette a
torkomat, ahogy déli akcentusával sikerült ismét elérnie, hogy
semmi ereje ne maradjon a véleményemnek.
– Ugye tudod, hogy akkor veszed elő az akcentusod, amikor
szexi szeretnél lenni? – fordultam felé, hogy feltegyem a
következő kérdésemet, amire úgyis tudtam, hogy tudja a
választ.
– Jaj, szivi – mondta cinkos mosollyal –, fogalmam sincs, miről
beszélsz.
Aztán megcsókolt, és hiába nem volt ez több, mint egy átlagos
csók, mégis beleborzongtam, és libabőrös lettem. Tökéletesen
illettem az ölelésébe.
Körülzárt a karja.
Biztonságban éreztem magam.
És szeretve.
– Mihez kezdünk ezek után? – kérdeztem, miután elhúzódott
tőlem. Végignéztem a narancsfákon, a fák ágai egymásba
gabalyodtak, a rothadó narancsok szagát viszont elnyelte a föld.
– Mi lesz velünk?
– Mi jár a kis kobakodban? – kérdezte Bear megkocogtatva a
fejem búbját.
– Én csak… Mármint… – Vettem egy mély levegőt. – Egész
eddig, amíg velem voltál, nem egy motoros banda elnöke voltál,
hanem szimplán Bear. Nem sokat tudok egy banda
mindennapjairól, hogy mi kell hozzá, és hogy beleillenék-e
egyáltalán a képbe. Csak szerettem volna tudni, hogy… most mi
lesz velünk. – Ahhoz képest, mennyire magabiztos voltam még
percekkel ezelőtt is, most ez mind elszállt, kényelmetlenül
feszengtem Bear karjaiban, de ő nem engedett az öleléséből.
– Thia, nem lesz velünk semmi.
– Aha. – Összeszorult a szívem, a karom lazábban ölelte a
nyakát.
– Mármint… – Bear a szemét forgatta – semmi sem változik.
Együtt leszünk, te meg én.
Nem szólaltam meg. Tudtam, hogy idővel megtanulom, mivel
jár a bandafőnök feleségének lenni, de nem akartam közben
csalódást okozni neki.
– Csak az van, hogy alig ismerem ezt az életstílust, vagy hogy
nekem mi lesz benne a szerepem.
Bear elmosolyodott, és végighúzta a hüvelykujját az ajkamon.
– Emiatt ne aggódj. A helyed itt lesz mellettem, minden másba
majd beletanulsz. Hadd mondjak el valamit. A Nagymenőkben
sokan külön kezelték a motoros életüket a magánéletüktől,
mintha két külön személyiség lenne a kettő. Otthon a feleség, a
bandában a ribik. Tudom, milyen érzés motorosnak lenni, de
azt nem, hogy milyen férfinak lenni. Tudom, hogy milyen érzés
rátalálni arra, aki mellett mindkettő lehetsz. Én nem akarok
kettős életet élni – sóhajtott fel. – Egy ideig nem voltál sem te,
sem a klub, most pedig mindkettő ott van az életemben, és nem
fogom különválasztani őket, nem foglak elrejteni. Számomra te
vagy ez az ember, szivi. Egy család vagyunk, én, te, King, Ray, a
lüke kölykeik, és most a testvéreim.
– Ez ilyen egyszerű lenne? – vontam fel a szemöldököm.
– Nem fogok hazudni. Lesznek idők, amikor nem mondhatok
neked egy szót sem. Egyes titkok a bandán belül maradnak. De
ha hallgatnom kell, akkor arról is tudni fogsz – magyarázta
Bear. – Olyan őszinte leszek, amennyire csak tudok, de tőled is
ezt várom el.
– Oké – bólogattam. Ez tényleg nem bonyolult.
– Megígérem, hogy nem zárlak ki az életemből sem most, sem
később. Nem foglak még egyszer elveszíteni. – Felemelte az
állam, és a szemembe nézve folytatta: – Az enyém vagy.
– Te pedig az enyém – feleltem.
Bear lehunyta a szemét, mintha csak megütöttem volna
valami kemény tárggyal, aztán amikor ismét kinyitotta, az írisze
színe pont olyan volt, mint az azúrkék égé a fejünk fölött.
– Azt hiszem, csak annyit akartam mondani, hogy most
minden rendben van. Megvédtél, már így is betartottad az
ígéreted, amit nem is akartál betartani. Nem akarlak
visszatartani. Ott a banda, ott vannak a testvéreid. Én
biztonságban vagyok, tedd azt, amit tenni szeretnél. – Szerettem
volna, ha tudja, hogy már nem tartozik nekem semmivel. Persze
ha most el akar engedni, akkor az nagyon összetörne, és talán
soha nem gyógyulnék meg.
De életben maradnék.
Mert ha valamit megtanultam az elmúlt egy évben, az az,
hogy túlélő vagyok.
Túl fogom élni.
– Hogy visszatartanál? – kérdezte. A hüvelyk- és a
mutatóujjával összeszorította az orrnyergét, mintha csak fájna
a feje. – Miért tartanál vissza? Mit kell még tennem ahhoz, hogy
megértsd? Hiszen már a kezed is megkértem, az ég szerelmére!
Még mindig nem érted?
– Mit nem értek?
– Beszarok, hogy ezt még el kell magyaráznom – morogta, a
tűz visszatért a tekintetébe. – Nemhogy nem tartasz vissza,
neked köszönhetően léphetek előre.
Nagyot dobbant a szívem, ahogy ezt kimondta. Most már
tényleg készen álltam arra, hogy új életet kezdjek Bearrel.
– Attól tartottam, hogy azért hozol ide, hogy egyszer és
mindenkorra hazavigyél – vallottam be.
– Haza? – kérdezte, majd az öklével megütögette a mellkasát.
– Ez, ez itt az otthonod. – Megragadta a csuklómat, és a
tenyeremet a mellkasára fektette. – Ez itt az otthonod.
Éreztem, ahogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, még
azelőtt, hogy letörölhettem volna.
– Én vagyok az otthonod, szivi, mint ahogy te az enyém, és ha
már ilyen szuperőszinték vagyunk, akkor el kell mondanom,
hogy ha most el akarnál hagyni, én nem engednélek el. Már az
enyém vagy, így sajnos a távozásra nincs lehetőséged – morogta
Bear.
Szipogni kezdtem, mint egy ostoba csitri, mert a pasim épp
csodálatos dolgokat mondott nekem, és képtelen voltam
visszatartani a könnyeimet.
– Nem is kellene ez a lehetőség – közöltem.
– Azt mondtad, hogy hozzám jössz, és mivel szavatartó
embert faragtál belőlem, kéne keresnünk egy gyűrűt. – Bear
végigsimított bal kezem egyelőre csupasz gyűrűsujján.
– Nem – tiltakoztam.
– Nem? – kérdezett vissza Bear aggodalmas arccal. – Hogy az
ördögbe érted azt, hogy nem?
Kihúztam a pólóm alól a láncon függő koponyás gyűrűt, és az
arca elé emeltem.
– Mert már van egy.
Bear elmosolyodott, megragadta a gyűrűt, és a segítségével
közelebb rántott magához.
– Annyira örülök, hogy rád találtam – suttogta.
– Én is örülök, hogy rám találtál.
 THIA

Csak annyira vetkőztünk neki, hogy a lényeges testrészeket ne

takarja ruha. Bear félrehúzta a rövidnadrágomat és a bugyimat,
kicsatolta az övét, és lehúzta a cipzárját, de nem húzta le a
farmert. Felült a motorra, és magára húzott, úgy hatolt belém,
mintha azzal végleges nyomatékot adna mindennek, amit
elmondott.
– Várj, ez most mi? – lihegtem, az ujjam egy új tetoválást
simogatott Bear jobb füle mögött, amit eddig takart a haja.
– Ez? Ez az asszonyom neve – közölte Bear vonaglás közben.
Fel kellett sikítanom. Felállt, a karjába vett, csak addig
szakította meg a testünk kapcsolódását, amíg megfordított. –
Kezeket az ülésre! – utasított, és belém hatolt.
Az övé voltam mindörökre.
Ő pedig az enyém.
Soha nem akart elengedni.
Szeretett engem.
– Nézd csak – morogta a fülembe, és azzal belekapott a
hajamba, hogy muszáj legyen felkapnom a fejem, és lássam,
hogyan ég porig az általam annyira gyűlölt ház, miközben Bear
hátulról megkefél. Mire a tető beszakadt, már el is élveztem,
mélyről jövő üvöltésben szakadt ki belőlem Bear neve, aztán ő
is követett, gyakorlatilag üvöltve pumpálta belém az élvezetét.
Mire visszamentünk Logan’s Beachbe, a gyermekkorom
borzalmaiból nem maradt más, csak füst és hamu.
Soha nem éreztem magam szabadabbnak.
Soha nem éreztem még azt, hogy ennyire élnék.
Bear vadabbul vezetett hazafelé, ide-oda cikázott az autók
között olyan sebességgel, amiért az embert már nem
megbüntetik, hanem letartóztatják. Minden egyes másodpercét
élveztem ennek a szabadságnak, a lüktető motort alattunk és a
combjaim között ülő motorost is.
– Ez bejön neked, szivi? – kiáltotta Bear kissé hátrafordulva.
– Mi az hogy! – kiáltottam, és szorosabban öleltem. Oldalra
döntöttem a fejem, és vettem egy mély levegőt.
Az ég tudja, hogy mikor vettem utoljára így levegőt.
Lehet, hogy ez életem első ilyen levegővétele.
Nem a miénk az örökkévalóság, csak egy véges időt töltünk
ezen a földön, de rajtunk áll, hogy mihez kezdünk ezzel az
idővel, és kivel töltjük azt el.
Bear motorjának hátsó ülésén úgy döntöttem, hogy
szeretném, ha az életem ilyen pillanatokból állna.
Még több Bearrel töltött pillanatból, amikor úgy tűnik, hogy a
világ a mi kegyünktől függ, és nem fordítva.
Bearnek igaza volt. Az otthon nem egy hely, nem Jessep, és
nem Logan’s Beach. Az otthon ott van, ahol leginkább önmagad
lehetsz. Az otthon az, ami boldoggá tesz ebben a nagyon rövid
életben.
Vagy az a személy, aki a legboldogabbá tesz.
Soha nem tudtam, milyen az, ha valakinek van otthona, és
most, hogy megtudtam, soha nem fogom elengedni.
Az otthon számomra mindig és mindörökre Bear lesz.
Egy be nem tartott ígéretként lettünk, amiről senki sem hitte,
hogy betartják.
De ez az ígéret aztán örökre szól.

VÉGE
 Ó

BEAR

Két nap telt el azóta, hogy Thiát magammal vittem, hogy

felgyújtsuk azt a kibaszott házat, ami annyi fájdalmat okozott
neki.
Életemben most először, hogy nem fenyegetett halál vagy más
veszedelem a láthatáron, elégedett voltam.
Sőt, békés.
Nemcsak azért, mert mintha az asszonyom válláról
lehullottak volna a mázsás súlyok, és ebben én is segítettem,
hanem azért, mert szép lassan minden visszaállt a rendes
kerékvágásba.
Vagyis nem. Sokkal jobb lett a helyzet.
Miután a háborúnak vége volt, Chop pedig örökre itt hagyta
ezt a világot, a Törvényen Kívüliek bandájának első lépése az
volt, hogy összeültünk. A legjobb emberek közül választottam
tiszteket, és Wolf, Munch, Stone, Craze és Lock segítségével
felkerestük a Nagymenők korábbi üzlettársait. Arra voltunk
kíváncsiak, mely üzleti kapcsolatokat lehet még megmenteni, és
melyeknél égették porig az összes hidat maguk mögött.
A következő lépés a banda szánalmasan kinéző
klubhelyiségének helyrehozása volt. Már akkor is le volt
pukkanva, amikor otthagytam a klubot, most meg úgy nézett ki,
mint ahol bomba robbant.
A hullaszagról nem is beszélve.
Ennek, mondjuk, köze lehet az itt heverő hullákhoz.
A motoros bandák történetében ekkora nagytakarításra még
nem volt példa. Leszedtük az összes, Parti Nagymenőkre
emlékeztető tárgyat, kivéve a biliárdasztal feletti szalagot, ami
emlékeztet majd minket a múltunkra, arra, hogy honnan
jöttünk.
És hogy hová nem akarunk visszatérni.
Elszállítottuk a testeket, és feltakarítottuk a vért.
A második nap végére Munch már az algásodó medencéből is
egy működőképes medencét hozott össze.
Azt akartam, hogy csapatként, egységben dolgozzunk. Kellett
még ehhez egy kis idő, de biztos voltam benne, hogy eljutunk
majd ide is. Ismét meg kellett ismernünk egymást, tanulnunk
kellett egymástól, és ami a legfontosabb, emlékeznünk kellett
arra, hogyan is lehetünk ismét testvérek.
Gondoltam arra, hogy rendezek egy bulit, de aztán letettem
róla. Addig, amíg az épületben dögszag van, és még nincs igazán
mit ünnepelnünk, nem tartunk semmilyen bulit vagy
ünnepséget.
Ha egyszer sikerül felcsinálnom Thiát, akkor majd
megtarthatjuk az első bulinkat. Vagy amikor hivatalossá tesszük
a házasságunkat.
Csak attól megkeményedett a farkam, ha arra gondoltam,
hányféle módon tehetem őt még a magamévá.
Régen vagy röhögtem, vagy egyenesen rosszul lettem volna a
gondolattól, hogy valakit örökre magamhoz láncolok, hogy lesz
egy asszonyom.
Most meg nekifeszült a farkam a sliccemnek, ha arra
gondoltam, hogy Thia felveszi a családnevemet – aminek ideje
lenne jó hírét keltenem.
Felnevettem. Hát így múlik el a világ dicsősége.
És mennyire élveztem ennek minden egyes másodpercét!
Egész nap a klubház körüli teendőket felügyeltem,
megnéztem, mit kell rendbe hozni, és hogy nagyjából mennyibe
kerülhet. Azt kívántam, bárcsak itt lenne Preppy. Nemcsak
azért, mert két napja már nem hallottam a hangját, hanem
azért is, mert bármennyire is képtelenség volt komolyan
beszélgetni vele, a kölyök nagyon is értett a számokhoz. Nekem
legalább kétszer annyi ideig tartott, mint neki, de legalább
végeztem, és szerintem büszke lett volna rám.
Köszönhetően a Chop széfjében talált suskának és az
összegnek, amit King háza mögött ástam el a szigeten, több mint
elég lesz a pénz arra, hogy ezt a szarfészket ismét egy
büszkeségre okot adó klubházzá alakítsuk.
A Törvényen Kívüliek klubházává.
– Mára nekem ennyi volt – kiáltottam Wolfnak, aki épp Stone-
nal együtt egy véráztatta matracot hozott ki az egyik emeleti
helyiségből, és lökött át az erkély korlátján. Porfelhő szállt fel a
matracból, amikor rázuhant egy törött székre, aminek a lába
hatalmasat reccsent.
 Haza akartam menni Thiához, de közben Kingtől is meg
kellett kérdeznem, hogyan szeretné átalakítani a Nagymenők
logóját ábrázoló tetoválásom. Thia Rayt kérte meg, hogy rajzolja
meg az első tetoválását, és már alig vártam, hogy láthassam, mi
az.
Sápadt, világos bőrén tökéletesen fog mutatni.
Már a gondolattól eldobtam az agyam, hogy a bőrén egy
olyan tetoválás lesz, ami minket jelképez.
Már ha otthon lennék is késő lenne.
– Holnap találkozunk, főnök. Hívj, ha kell valami – kiáltott
vissza Wolf. – Ezt kivisszük a konténerbe.
– Nézzetek körül a raktárépületben is, lehet, hogy van ott pár
matrac, lámpa vagy bármi, amivel pótolni lehet azt, ami
összetört. Ez régebben egy motel volt, lehet, hogy találtok
valami hasznos dolgot – javasoltam.
– Vettem, főnök. – Wolf megtörölte a kezét a farmerjén.
Még soha nem éreztem magam ilyen elégedettnek az
életemmel. Otthon Palacsinta fogadott a felhajtón, de most nem
lógott a szájából a nyelve, hanem morogva az utat figyelte
mögöttem. Egy fekete furgon állt meg mögöttem. Megragadtam
a pisztolyomat, és elindultam a furgon felé, mert bárki is volt
az, aki az otthonom előtt akart harcba lendülni, még azelőtt le
akartam állítani, hogy eljutna Thiához. Gyanítottam, King látta
a mozgolódást a biztonsági kamerán, mert ő is felbukkant,
felfegyverkezve állt mellettem.
Kinyílt a sofőroldali ajtó.
– Csak én vagyok az, főnök! – kiáltotta Wolf, miközben gyors
léptekkel megkerülte az autót. A tolóajtó mögül Munch lépett
elő, nekiütközött Wolfnak, aki azonnal ellökte magától a társát.
– Mi a faszom folyik itt? – kérdezte King. Mindketten
leengedtük a fegyverünket.
– Főnök, próbáltunk utolérni telefonon, de nem vetted fel, így
olyan gyorsan utánad jöttünk, ahogy csak tudtunk. – Wolf
visszamászott a furgonba, és valamit keresni kezdett a sötétben.
– Bementünk a raktárépületbe, hogy megnézzük, van-e ott
bármi, amit felhasználhatunk a főépület berendezéséhez,
amikor üvöltést hallottunk. Nem egyet, hanem rengeteget. Az
épület belseje matracokkal volt kibélelve, hogy elnyelje a
hangokat. A padlón volt egy leláncolt aknanyílás.
Csapszegvágóval elvágtuk a láncot. Lent földpadlós, világítás
nélküli cellákat találtunk, nem is keveset. Némelyik üres volt,
némelyikben oszladozó arcú hullákat láttunk. De néhányan…
még életben voltak. Ribancok, akiket egy ideje már nem láttunk.
Megtaláltuk Lance-t is.
– Lance-t? – kérdeztem vissza. Lance-t úgy öt évvel ezelőtt
nyilvánította árulónak Chop, és azt mondta, hogy motorozás
közben végzett vele.
– Chop biztos ott tartotta fogva évekig anyádat is. – Munch
úgy gesztikulált, mintha éppen festene. – Az a fickó a végletekig
beteg volt, de egyikünk sem tudta, hogy saját felhasználású
börtönt üzemeltet.
– Azt a kurva… – döbbentem meg. – Ez lehetetlen…
Munch odébb lépett, hogy a valami nehezet cipelő Wolfnak és
Stone-nak legyen helye.
 – Nem lehetetlen, mert megtörtént. Ezt nézd! – Wolf előlépett
a furgon rakterének sötétjéből. Stone-nal egy csontsovány
figurát támogattak, aki a karjával saját magát ölelte, lehajtott
feje minden egyes lépésnél ide-oda ingott. A haja olyan piszkos
volt, hogy nem látszott, milyen színű volt eredetileg, a ruhái
pedig csak véráztatta rongyok.
– Ez mégis mi a tököm?! – kérdeztem. – Minek hoztátok ide
Lance-t?
– Életben van? – King összefűzte a mellkasa előtt a karját.
– De még mennyire, hogy életben van – erősítette meg Stone.
Egyre közelebb jöttek, a fickó közben folyton bólogatott.
Biztosan hazudnak. Nem egyszer láttam holttestet, és azok
pontosan így néztek ki, vagy valamivel rosszabbul. Nem létezik,
hogy egy ilyen állapotban lévő tag még önállóan lélegezzen,
mégis hallottam a rekedtes lihegését.
– De Chop miért… – fordult felém King. Tudtam, mit akart
kérdezni, és hamarosan választ is kaphattunk rá, mert Lance
felemelte a fejét, és… egy szellemmel nézhettünk farkasszemet.
De nem Lance volt az.
– Ahogy mondtam, többtucatnyian voltak odalent –
magyarázta Wolf. – De csak páran voltak még életben.
– Az kizárt! – King levegő után kapott, és térdre rogyott. Én is
így tettem volna, ha nem dermedtem volna meg a döbbenettől.
Még csak a tekintetemet sem tudtam elfordítani.
Levegőt is elfelejtettem venni.
A szellem rám nézett, aztán Kingre, és mielőtt ismét elkábult
volna, kipréselt magából néhány rekedtes szót.
 A legütősebb szavakat, amiket ebben a kurva életben
hallottam.
– Hiányoztam, faszszopókáim?
 THIA

Négy évvel később

– Anya, mesélsz nekem? – Trey nagyot ásított, a kézfejével a

szemét dörzsölte.
– Mit meséljek, szívem? – kérdeztem, mintha nem ugyanazt a
történetet akarta volna hallani minden este.
– Rólad és apáról – mondta, és felkúszott az ölembe.
– Jól van, szívem. – Bebújtunk a takaró alá, kisimítottam az
arcából világosszőke, lágy hajszálait, aztán, mint ahogy minden
este, csókot nyomtam a szeme alatti szeplőkre. – Amikor anya
tízéves volt, találkozott egy nagy motorossal…
– Apával! – lelkendezett Trey. Kívülről tudta a történetet,
miután vagy milliószor hallotta. Ekkor vettem észre, hogy Bear
is ott áll az ajtóban, bőrmellényben, egy ronggyal gépzsírt
törölget a kezéről, a történetünket hallgatja.
– Igen, apa volt az. Magas és erős férfi volt. Belépett abba az
üzletbe, ahol anya is ott volt, és amikor apa rámosolygott, már
tudta, hogy… – Nem fejeztem be a mondatot, mert Bear
ugyanilyen mosolyt villantott, és azonnal elöntöttek az
érzelmek.
– Mit, anya? – Trey a gallérom húzogatásával igyekezett
rábírni arra, hogy folytassam. – Mit tudott ez a lány?
– Tudta, hogy mindörökre ezé a férfié lesz. – Bearrel
farkasszemet néztünk.
Befejeztem a történetet, és betakartam Treyt. Lekapcsoltam a
lámpáját, és adtam neki még egy puszit.
– Anya, énekelsz nekem?
Bearre pillantottam, aki a szája elé kapta a kezét, hogy ne
nevessen fel hangosan. Minden esténk így zajlott. Amikor már
azt hittem, Trey elaludt, még kért valamit, és, csak úgy, mint az
apjának, neki sem tudtam nemet mondani.
– Persze, szívem. Mit szeretnél hallani?
– Sinatrát – szólalt meg Bear.
Így elénekeltem a fiamnak a Fly Me To the Moont, amit az
apja is hallgatott. Az utolsó sor eléneklése után, amikor Trey
végre lecsukta a szemét, úgy éreztem, mintha valaki még lenne
a szobában. Grace vigyázott rám és a fiúkra, ahogy azt
megígérte.
Ez volt az a család, amire mindig is vágytam.
Egy valódi család.
Szellemekkel meg minden egyébbel.
 ö ö á íá

Hol is kezdjem? Természetesen köszönöm a csodálatos

férjemnek és a gyönyörű kislányomnak, hogy mindig
támogatnak és szeretnek engem.
Szeretnék köszönetet mondani szerző ismerőseimnek bölcs
meglátásaikért és tanácsaikért, és hogy átsegítettek a nehezebb
pillanatokon. Crystal, Monica, Rochelle – szeretlek benneteket.
Köszönöm Vanessának és Mandának a Premánál, hogy szokás
szerint most is nagyszerűek voltak.
Köszönettel tartozom az olvasók legkirályabb csapatának, a
Frazierland tagjainak. Nektek írok minden egyes nap, és ezért
nem lehetek elég hálás. Ott vagytok a szívem csücskében.
Köszönöm az ügynökömnek, Kimberly Browernek, hogy
elvisel engem és a határidőkkel való küzdelmeimet. Ígérem,
valamikor sikerül összeszedni magam… talán.
Julie, te tartottad bennem a lelket, nélküled szerintem ez a
könyv nem készült volna el. Köszönöm Jennie-nek, Kimminek,
Julie-nak, Clarissának és Jessicának, hogy nem őrültek bele
abba, hogy én beleőrültem a könyv megírásába!
Végezetül pedig külön köszönet Lane Dorsey-nek és Josh
Mario Johnnak a szemet gyönyörködtető borítóért.