Carina Bartsch

Napsárga tavasz
Rajongói fordítás

1
 Tartalom

Az igaz szerelem nem hal meg…. Mindegy mennyire védekezel ellene, akkor
is utol fog érni. Emely és Elyas nehezen jutott erre a felismerésre. A
„Cseresznyepiros nyár” zajos eseményei és a „Türkizzöld tél” összes
félreértése után végre egymásra találtak. És most? Aki azt hiszi, hogy Emely
lecserélte a szarkazmusát egy rózsaszín szemüvegre és Elyas hirtelen
megtanult viselkedni, az borzasztóan téved! A 3. kötetben nem csak a
mulatságos szópárbajok folytatódnak, hanem a két előző könyvben
felmerülő sürgető kérdések is megválaszolásra kerülnek.

A forrongó érzések, az érezhető sistergések és a fiatal pár közeledése

mellett még ott van a család és a barátok, akik erőteljesen be akarnak
avatkozni és a figyelmet nagyon szívesen magukra szeretnék irányítani. Mi
történik Jessica-val és hogyan reagálnak a többiek az újdonsült szerelmesek
boldogságára? És ami még fontosabb: Döntésre jut-e végre Emely?
Erre ad választ a „Napsárga tavasz” című könyv.

2
 Előszó

Kedves Olvasó!

Légy őszinte, elhitted volna, hogy most tényleg a harmadik kötetet

tarthatod a kezedben? Évek óta üzenetek ezreit írjátok, és majdnem
könyörögve kéritek, hogy írjak egy folytatást. És egy örökkévalóságig
tartott, míg magam is észrevettem, hogy a történetet a „Türkizkék tél”-lel
még nem meséltem végig.

Saját védelmemre el kell mondanom, hogy átkozottul fontos volt számomra,

hogy a történetet ne daraboljam szét.
Már csak azért sem, mert nagyon ragaszkodom hozzá és különösen a
karakterekhez. Mindig is világos volt előttem, hogy csak abban az esetben,
és csak akkor írok folytatást, ha erről ténylegesen meg leszek győződve.
Muszáj, hogy tűzben égjek az ötleteimért, minden más hamisnak tűnik. És
pont ezt a tüzet nem lehet egy szokványos gyufával lángra lobbantani.

Későn fogtam tüzet, de annál hevesebben. Egyáltalán nem tudtam az írást

abbahagyni és szerettem azt, hogy teljesen elmerülhetek Emely és Elyas
világában. Annyira, hogy a végén egy kicsit szomorú voltam, hogy már
elkészültem vele.

Tehát nekem megérte a várakozás. Hogy te milyen következtetésre jutsz, ha

elolvasod a könyvet? Emiatt szörnyen izgatott vagyok. De a véleményedtől
teljesen függetlenül szeretném elmondani, hogy mennyire hálás vagyok
neked.

3
Hálás azért, mert nem felejtettél el engem, és Emely és Elyas történetét
ebben a gyorsan változó könyves világban. Ezért ezt a könyvet egyes-
egyedül neked ajánlom.
Egy dolgot szeretnék még kérni: Ha esetleg még nem tetted meg amúgy is,
javasolnám, hogy a „Cseresznyepiros nyár” és „Türkizzöld tél” című
könyveket olvasd újra, mielőtt a 3. kötetet elkezded.
A „Napsárga tavasz” folyamatosan kapcsolódik az előzmény kötetekhez, és
sok mindent felragad belőlük, ezért az optimális olvasási élmény miatt ez
fontos lenne.

És most eljött a pillanat! Itt az idő elolvasni a „Napsárga tavasz”-t! Végül is

elég sokáig vártál rá!

Sok szeretettel és remélve, hogy sok örömöt találsz az olvasásban,

Carina

4
Neked

5
 1. fejezet
Másnap reggel

Néhanapján az ember csak felébred, azért mert előző este csak úgy elaludt.
Azután vannak olyan napok, amelyeken az ember felébred, és egyszerűen
azt kívánja, bárcsak ne emlékezne semmire. És aztán megint más napokon
felébred, és megállapítja, hogy az álom csak akkor kezdődik el, mihelyst az
ember kinyitja a szemét…
Nem kellett arra várnom, hogy az előző napi emlékek felidéződjenek,
mert már ébredéskor tudtam, hogy ki fekszik mellettem. Olyan volt, mintha
egy szempillantásnyit aludtam volna. Egy természetes mosollyal az
ajkaimon, lassan kinyitottam a szemem. Pontosan azt az embert találtam
ott, akit évek óta titokban magam mellé kívántam. Elyas-t.
A hasán feküdt, arcával felém fordult és mélyen a párnába süllyedt.
Karja ernyedten a derekam körül, mintha álmában felém nyúlt volna.
Néhány másodpercig teljesen lenyűgözött a békés látványa, emiatt mást
sem tudtam csinálni, csak őt nézni. Minden pontosan olyan felfoghatatlan
volt, mint tegnap, de mindegy, ő itt van és többet nem kellett ebben a
pillanatban megértenem. A testemet boldogság érzése töltötte el, és
éreztem, hogy csodálatos melegség áramlik át rajtam. Talán a szerelem drog
– töprengtem. Tulajdonképpen Németországban egyáltalán nem
megengedett, hogy ilyen jól érezzem magam.
De ahol nincs bűn, ott büntetés sem. És így a zsaruknak saját kezűleg
kellene kirángatniuk, mielőtt eszembe jutna egyáltalán felkelni ebből az
ágyból. Egész nap így maradhatnék, és egyszerűen csak figyelhetném őt,
anélkül, hogy egy másodpercet is unatkoznék, és még így sem lenne elég.

6
Olyan volt, mint egykor a táborozás során az ébredés, csak ezerszer
csodálatosabb.
Magamhoz öleltem a párnát, és elidőztem a boldog, még mindig
könnyed szendergő állapotomban, amíg valami be nem szivárgott a
tudatomba, és felébresztett. Eszembe jutott, hogy Elyas-nak lesz egy
találkozója. Óvatosan ránéztem az órára. Hét óra negyven - világított vörös
számokkal. A jó hír: nem aludtunk el és az ébresztőóra sem csörgött még. A
rossz hír: az a kívánságom, hogy egész nap az ágyban maradok Elyas-szal,
kipukkadt, mit egy szappanbuborék.
Tíz órakor lesz a megbeszélése Jessica pszichológusával. Ha
meggondolom, hogy előtte még valószínűleg zuhanyozni akart, és az utat a
kórházhoz is beleszámítottam, arra a szomorú következtetésre jutottam,
hogy lassan fel kellene kelnünk.
Magamban lázadoztam ellene, hogy Elyas-t a mély álmából felrázzam.
Az elmúlt éjszaka keveset aludt, az azt megelőző éjszakán pedig egyáltalán
nem. De bármennyire is bántott, ez nem segített, mert a találkozó fontos
volt. Mivel éppen nem volt nálam focitrombita, elhatároztam, hogy
gyengéden ébresztem fel.
- Elyas – suttogtam kedvesen, és óvatosan megsimogattam a lágy, fahéjszínű
haját.
Nem reagált.
- Elyas – ismételgettem.
Az arckifejezéséből rájöttem, hogy továbbra is rendületlenül az álmok
földjén időzik. Gyengéden elsimítottam néhány tincset a homlokáról, és
megcsókoltam az arcát.
- Elyas – mondtam megint, mialatt a kezem a hátához vándorolt, és enyhe
nyomással fel-alá simogattam. De ez sem vezetett sikerre, ellenkezőleg,

7
majdnem úgy tűnt, mintha még mélyebben aludna. Jesszus, miért nehezíti
meg a dolgom?
Cibáltam és rázogattam. Még mindig semmi. Néhány további és
ugyancsak eredménytelen próbálkozás után végül ingerülten
felsóhajtottam. Elyas nem alszik, hanem egész nyilvánvalóan kómában van!
Ellentétes érzések töltöttek el. Egyrészt nagyon szerettem ezt a férfit és egy
másodpercig sem akartam zavarni a pihenését, másrészt a helyzet lassan
azt követeli, hogy a szomszédos építkezésről mielőbb egy légkalapácsot
szerezzek be, és keményebb módszerekkel ébresszem.
Talán, jutott eszembe, először a társalgóból egy kávéval kellene
próbálkoznom. Azt mondják, hogy a koffeintartalmú ital illata újraélesztő
hatással bír. Talán ezzel és a rázogatással elérek valamit.
Miután még egyszer gyorsan megsimogattam a kezét, felemeltem a
karját a derekamról és a felsőteste mellé helyeztem. Egy utolsó pillantást
vetettem Elyas-ra, jól megnéztem, hogy arcának minden egyes részletére
emlékezzem. Majd kényszerítettem magam, hogy felkeljek.
Mintha elhagytam volna a mi saját kis világunkat és beléptem volna a
valóságba, egyszerre meghallottam Eva halk horkolását, amely néhány
másodperccel ezelőtt még egyáltalán nem szűrődött át hozzám. Na, még ő is
itt van… Mit is tehetnék az én hőn szeretett lakótársam nélkül? Felé
fordultam és visszaemlékeztem arra a pillanatra, amikor tegnap a
legalkalmatlanabb időpontok legalkalmatlanabbikában berobbant a
szobába. Etért még mindig nagyon szívesen kitekerném a nyakát. De
valahogy ebben a pillanatban túlságosan boldog vagyok. És, hogy teljesen
őszinte legyek, utólag talán egy kicsit meg is könnyebbültem, hogy
félbeszakítottak. Az, hogy tegnap elvesztettem az irányítást magam fölött,
még mindig összezavar, ilyet nem szoktam csinálni.

8
 Hogy ne gyötörjön még jobban a kétség, megkaparintottam egy
nadrágot és eltűntem a fürdőszobában.
Egy totál álmos, de hülyén vigyorgó Emely-szörny nézett vissza rám a
tükörből, és ezért azon gondolkodtam, hogy talán inkább a kártevőirtókat
kellene hívni, és gyorsan megbántam, hogy egyáltalán odanéztem.
Szépség, visszhangzott a fejemben. Elyas gyakran hívott így. Én meg
azt kérdeztem magamtól, hogy baj van-e a látásával. De mi van, ha tényleg
szép vagyok a szemében? Még ha ez számomra érthetetlen is, de ízlések és
pofonok különböznek. Végül is Elyas is tökéletes volt számomra. Ha ezer
nőnek kellene őt megítélnie, ki tudja, talán megoszlanának a vélemények.
„Néha, ha egymás szemébe néztünk, az olyan volt, mintha elindulnánk
egymás felé, holott egyikünk sem mozdult egy tapodtat sem.”
Olyan hatással vagy rám, hogy nem tudom szavakba foglalni. Ez több
mint szerelem. Valami sokkal mélyebb. Mintha te lennél az, aki mindig is
hiányzott nekem. Ha nem vagyok veled, üresnek érzem magam, és csak te
tudod ezt az űrt betölteni. Csak rád kell néznem, és mindent elfelejtek magam
körül. Ez olyan, mintha megbabonáztál volna… Pozitív értelemben.”
Minél éberebb lettem, annál harsányabban lopóztak elő az elmémből
a tegnapi szavai. Éreztem, ahogy elgyengül a térdem, és az arcom valósággal
égni kezd. Olyan volt, mint egy mese, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Kábultan a fogkefém után nyúltam, rányomtam a fogkrémet és elkezdtem
fogat mosni. Ezen csodaszép érzések ellenére maradt még valami, amelytől
kérdéses, hogy meg tudok-e egyáltalán valamikor szabadulni. Ez az érzés: a
félelem. A félelem attól, hogy újra elveszítem. Ma már más a helyzet, mint
két hónappal ezelőtt volt. Hittem a vonzalmában, ennek ellenére ez nem
volt biztosíték egy egész életre, és ezt a biztosítékot soha nem is kapom
meg. Igyekeztem a félelmet háttérbe szorítani, mert nem akartam semmit
tönkretenni. Mindegy milyen nehéz lesz, mert ha csak egy másodpercet is

9
igazán élvezni szeretnék vele, akkor el kell fojtanom magamban a félelmet
és nem szabad hagynom, hogy maga alá temessen. Talán a félelem az ár,
amit fizetni kell azért, ha valaki megtalálta a nagy szerelmét. Mert bár
látszólag az ember ingyen kapta, az nem jelenti azt, hogy ráfordítás nélkül
megtarthatja.
Félresöpörtem ezeket a gondolatokat, amint észrevettem, hogy
kezdek mélabússá válni. Annak tudata, hogy Elyas csak néhány méternyire
fekszik tőlem az ágyamban, túlságosan mennyei érzés volt, és nem akartam
ezt gondokkal beárnyékolni.
Mosolyogtam és felfedeztem, hogy nem is olyan könnyű az embernek tartós
vigyorral az ajkán fogat mosnia. A látványom annak az elektromos fogkefe
reklámnak a meggyötörten kinéző szereplőjére emlékeztetett, aki
kétségbeesetten próbálta felfelé görbíteni a száját, hogy lehetőség szerint
boldogan nézzen ki fogmosás közben. Pedig egyszerűen csak ostobán nézett
ki. És bár a mosolyom igazi volt, én sem hatottam kevésbé hülyébben.
De hiábavaló volt, még ha akartam volna, akkor sem tudtam volna
abbahagyni. Esélyem sem volt, a mosoly néhány másodperc után máris
visszatért.
Éppen abban a pillanatban, amikor már arra gondoltam, hogy az
életben nem szabadulok meg ettől a mosolytól, a szemem sarkából
mozgásra lettem figyelmes, és ijedten összerezzentem.
- Elyas – motyogtam meghökkenve, teli szájjal. Csendesen az ajtókeretnek
dőlt, és engem figyelt. A haja kócos volt, a szemei álmosak és még mindig
csak egy bokszeralsót és egy fehér pólót viselt. De néhány perccel ezelőtt
még kómában feküdt. Hogy állhat most itt, az ajtóban?
- Még egyszer ne rémissz meg ennyire – mondta halkan.
Én őt? De hát én voltam az, aki hajszál híján úszott meg egy
szívinfarktust, és a fogkrémet sugárban majdnem a tükörre fröccsentette!

10
Nyilván leolvasta a zavarodottságomat a homlokomról, mert kérés nélkül
folytatta. – Nem voltál ott, amikor felébredtem.
A meleg érzés újra szétterjedt a szívemben. Éppen magyarázkodni
akartam, amikor észrevettem, hogy a szám még mindig tele van habbal, és
semmi más nem hallatszik tőlem, csak egy mormogás. Szóval a mosdó fölé
hajoltam, és kiöblítettem a számat. Alig egyenesedtem ki, amikor hátulról
két kar kulcsolódott körém és ölelt magához. Éreztem Elyas felsőtestét a
hátamon és egyidejűleg az ezer és ezer hangyát, ami a testemet
megbizsergette. És ha ez még nem lett volna elég, újabb csiklandozó
erősítést hoztak, amikor Elyas a vállamra fektette az állát és a tükörben rám
nézett. Hátradőltem, kezemet reflexből az övére helyeztem és élveztem ezt
a csodás biztonságos érzést, amely beburkolt, mint egy védőréteg.
Gyengéden egy csókot lehelt az arcomra, mielőtt hozzám simította az arcát
majd kettőnket szemlélte a tükörben.
Azelőtt Elyas és én még soha nem láttuk együtt egymást ilyenformán.
A visszaverődő felület azt tükrözte, amit én még mindig képtelen voltam
felfogni: Elyas és én együtt vagyunk. Gyengéd ölelésben egyesülve, és
körülvéve az előző éjszaka kinyilatkoztatott érzésekkel. Együtt vagyunk.
- Miért keltél fel? – suttogta Elyas.
- Nem tudtalak felébreszteni, ezért hozni akartam egy kávét.
Egy sóhajtással erősebben ölelt, és szorosabban tartott. – Ez nagyon
kedves tőled – mondta. – De soha többé ne csináld ezt! Élethosszig eltiltalak
a reggeliző cuccok beszerzésétől.
Ez úgy hangzott, mintha vitának helye sem lenne.
- Miért?
- Tényleg emlékeztetnem kell téged arra, hogy mi történt akkor, amikor
legutoljára zsemlét hoztál?

11
 Nem, erre valóban nem kellett emlékeztetnie. Két hónappal ezelőtt
alig volt egynapos a kapcsolatunk, amikor hirtelen véget is ért. Ugyanis
zsömlékkel feltankolva, egy Alex és Elyas közötti beszélgetés közepébe
csöppentem. Ilyen szerencsétlen módon derült ki az igazság Lucáról.
Annyira rossz napom volt akkor, hogy még hasonlót sem akarok soha többé
átélni.
- Remélem, hogy a jövőben nem adsz okot arra, hogy hasonlóképpen
reagáljak.
- Nem – mondta ő. – Határozottan nem. Luca volt az egyedüli titkom. És
ugyanakkor a lehető legkomiszabb is.
Elgondolkodtam, és újra az akkori helyzetbe, érzésekbe,
megbántottságba képzeltem magam.
- Visszagondolva, mérges vagyok magamra, hogy csak úgy elrohantam. De
akkor nem tehettem mást.
- Tényleg bocsánatot akarsz kérni azért, mert eleged volt belőlem, miután
hónapokig becsaptalak?
Az ő megfogalmazásában valóban egy kicsit abszurdan hangzott. –
Talán a bocsánatkérés rossz szó erre. Tudod … - Mindenképpen be akartam
fejezni a mondatot, de a gondolatok a fejemben túlságosan kuszák és
zűrzavarosak voltak.
- Mi az, amit tudnom kell? – kérdezte, és megcsókolta az arcomat. A hangja
türelmes volt, és így volt időm, hogy a mentális káoszomban egy kis rendet
tegyek.
- Tudod, nem csak azért rohantam el, mert megbántottál. Volt ott még
valami. Azt hiszem annyira féltem attól, hogy elromlanak a dolgok
közöttünk, hogy csak a kudarcot láttam, pedig az nem is létezett. Azt láttam,
hogy mégsem szeretsz. Noha nem ez volt a helyzet.

12
- Néha, bár szeretnek valakit, mégis csinálnak hülyeséget az emberek. Ez
azonban nem azt jelenti, hogy emiatt mindent meg kell bocsátani nekik,
vagy emiatt a dolgok kevésbé rosszabbak lennének.
Így nézve, természetesen igaza volt.
- Mégis – mormoltam halkan. – Tegnap kiöntötted nekem a szíved, Elyas.
Keveset szóltam hozzá, mert azt akartam, hogy mindent elmondj. Meg
akartalak hallgatni. Pontosan azt akartam tenni, amit két hónappal
korábban elmulasztottam. A hallgatásom azonban nem azt jelenti, hogy én
hibátlan vagyok és mindig helyesen cselekedtem, kettőnket illetően.
- Senki sem hibátlan – válaszolta Elyas. – De te határozottan soha, semmikor
nem lőttél akkora bakot, mint én. És mindezt kétszer is.
Emlékszel, hogyan reagáltam akkor, amikor azt hittem, hogy Sören-nel vagy
együtt és hülyét csinálsz belőlem? Azt vágtam a fejedhez, hogy kicsi a
melled. És mit csináltál te egy hasonló esetben? Elrohantál. Se többet, se
kevesebbet. A világon semmi sincs, amit meg kellene bocsátanom neked.
Bármin is agyalsz, hagyd abba! Úgy vagy jó, ahogy vagy. Sőt, úgy vagy
csodálatos, ahogy vagy.
Ez a férfi kétségtelen tehetséggel rendelkezett, hogy valamennyi
érvemet leszerelje. Nekidőltem és a kezeit simogattam. Szavai még a
fejemben és a testemben visszhangzottak. – Eláruljak valamit? – kérdeztem.
Kíváncsian nézett rám.
- Te is úgy vagy jó, ahogy vagy.
Ebben a pillanatban újra megfigyeltem, hogy Elyas és én sokkal
jobban hasonlítunk egymásra, mint ahogy azt valaha is lehetségesnek
tartottam. Mert egyrészt fény gyúlt a szemében, másrészt kimondatlan
ellenkezést fejezett ki az arca, mintha nem értene velem egyet száz
százalékosan. Hogy mi járt éppen a fejében, megtartotta magának.

13
 Elyas egy ideig komolyan nézett rám, majd huncutság csillant a
szemében. – De hát én azt hittem, hogy csak egy idióta vagyok?!
- Ó, igen – mondtam komolyan. – Ó, igen, határozottan az vagy.
Halkan nevetett és oldalba bökött. – Ugye, világos számodra, hogy a
pimaszságoddal provokálsz engem?
Még mielőtt tudatosult volna bennem, hogy milyen fajta provokációra
gondol, addigra a tekintetében már megtaláltam a választ. Szájával a
fülemhez közelített és suttogott nekem valamit. – Mondtam már, hogy
milyen átkozottul szexin nézel ki, ahogy éppen felkelsz az ágyból?
Az arcom, mint egy végszóra, árulkodó vörös színt vett fel. Szexi?
Biztos, ami biztos, még egyszer hosszan szemügyre vettem a képmásomat a
tükörben, de semmi kétség, onnan még mindig ugyanaz az Emely-szörny
tekintett vissza, mint korábban. A ”szexi” Elyas szerinti definíciójáról még
határozottan beszélni kell. Ugyanúgy, mint az „édes” és „aranyos”
meghatározásokról is. A lista egyre hosszabb és hosszabb lett…
- Inkább úgy nézek ki, mintha egy felmosórongynak és egy mézeskalács-
lovacskának kb. huszonnégy évvel ezelőtt forró szerelmi kalandja lett volna
a tisztítószeres kamrában, és közben ostoba módon elfeledkeztek volna a
védekezésről – helyesbítettem.
Elyas csak somolygott és egy csókot lehelt a tarkómra. – Maradok a
szexinél – suttogta.
Már éppen ki akartam nyitni a számat, hogy újra ellenkezzem, de
akkor a hüvelykujjával elkezdett lágyan köröket rajzolni a hasamra. Nem
kellett sok idő, hogy elfelejtsem, mit is akartam mondani. Az érzéstől
teljesen megittasodtam. Elyas tükörből visszaverődő tekintete olyannyira
teli volt szerelemmel, hogy nehézségem támadt a légzéssel és ezért örültem,
hogy mögöttem állt. Olyan érzés volt, mintha a fáradságosan magam köré
épített falon keresztül egyenesen a lelkembe látna. Úgy éreztem magam,

14
mint egy nyitott könyv, amelynek tartalmát ő sorról sorra kiszívja a
szememen keresztül. Attól tartva, hogy talán túl sokat lát meg belőlem,
meztelennek éreztem magam. Tekintete végtelenül tiszta volt, mintha
minden egyes kis titkot meg akarna osztani velem és minden védelmet,
amit egyébként maga köré épített, a kedvemért le akarná bontani.
Viszonozni akartam a pillantását, de a másik részem, amely meztelennek
érezte magát, nem állt helyt.
Zavartan fordítottam el tőle a tekintetemet egy pillanatra, és éreztem, hogy
még nem állok rá készen. De azt is pontosan éreztem, hogy ő az egyetlen
ember, akinek ezt a pillantást engedélyezném.
- A világon egyetlen szó sem – lehelte a gyönyörű hangján a fülembe – tudná
leírni azt, hogy milyen fontos vagy nekem.
Becsuktam a szemem, még hátrébb dőltem és éreztem, ahogy a szavai
visszhangzottak bennem. Úgy látszott ő is élvezi a pillanatot, és egy ideig
egyszerűen csak hallgattunk. Örökké elidőztem volna így, a percek
másodperceknek tűntek. Túl korainak éreztem, amikor Elyas egyszer csak
felsóhajtott, és mint akinek nehezére esik, lazított az ölelésén.
- Itt az idő – mondta. – Azt hiszem, hogy most hozok magunknak egy kávét,
különben ma már senki sem tud eltávolítani tőled.
Már most hiányoztak a karjai, de a melegség, amit kiváltottak
bennem, megmaradt. Bólintottam, és amikor elindult és áthaladt a
fürdőszoba bejáratán, még egy kis ideig állva maradt és visszafordult
hozzám. – Ó, Emely … - mondta, próbálva megőrizni a komolyságát. – Az ég
szerelmére, vegyél fel végre egy nadrágot!
Mire ijedten lenéztem magamra, és észrevettem a meztelen lábaimat,
addigra Elyas a lakást már el is hagyta. Anélkül, hogy láttam volna, tudtam,
hogy vigyorog. Hogy arcátlanul vigyorog.

15
- Idióta – motyogtam egy kissé szégyenkezve, és nyomban belebújtam a
farmerembe. És, hogy az ez irányú további szövegelést elkerüljem, még
gyorsan egy melltartót is vettem a pólóm alá. Ettől még tegnap
megszabadultam, még mielőtt Elyas hirtelen meg nem jelent az ajtómnál.
Alig tértem vissza a szobába, amikor Elyas is csatlakozott hozzám.
Valahogy olyan zavarodottnak nézett ki. Két kávéscsészével a kezében, a
könyökével becsukta az ajtót maga után és mély lélegzetet vett.
- Történt valami? – kérdeztem.
- Úgy gondolom, figyelmeztetned kellett volna, hogy a társalgóban kb.
tizenöt nő ül és pezsgős reggelit tart.
A tekintetem bejárta a testét. Annyira el volt foglalva az én hiányzó
nadrágommal, hogy a saját hiányzó nadrágjára nem is gondolt. Most
határozottan én voltam az, aki vigyorgott. Igazán arcátlanul vigyorgott.
Egy grimasszal nyugtázta a dolgokat és a kezembe nyomta a kávét. –
Rendben van, ha gyorsan lezuhanyozom?
- Persze – válaszoltam és utánanéztem, ahogy eltűnt a fürdőszobában. Nem
zárta be az ajtót. Egyszerűen csak bemehetnék és …. Nem, nem lehet!
Gyorsan kisöpörve ezeket a gondolatokat a fejemből, kortyoltam
egyet a forró italból és arra a következtetésre jutottam, hogy vidámnak
lenni nagyon lelkesítő.
Egy ostoba vigyorral felfegyverkezve átfogtam a bögrémet és törökülésben
az ágyra ültem.
Vidáman hintáztam ide-oda, és kortyolgattam a kávét. Amikor észrevettem,
hogy együgyűen ide-oda hintázom, azonnal leállítottam magam és egy
óvatos pillantást vetettem Eva-ra. De nem volt ok az aggodalomra, még
mindig mélyen és rendületlenül aludt és nem látott semmit. A szerelem
boldoggá és bolonddá is tesz egyben.

16
 Amikor a bögrém kiürült, letettem az éjjeli szekrényre és azt tettem,
amihez kedvem volt. Kitárt karokkal visszaestem az ágyra, kinyújtóztam és
vettem egy mély lélegzetet. Az élet csodaszép … Nemcsak gondoltam ezt,
hanem szabályosan éreztem is, és hallgattam a fürdőszobából a
vízcsobogást, amíg Elyas visszatértére vártam.

17
 2. fejezet
Még egy kis idő kiflire és fahéjra

Még mindig kiterülve feküdtem az ágyon, amikor kb. tizenöt perc múlva
kinyílt a fürdőszoba ajtó és előkerült a frissen lezuhanyozott és teljesen
felöltözött Elyas. A haja nedvesen fénylett, és a bőre olyan sima volt, mintha
a fáradtság egy részét egyszerűen lemosta volna az arcáról.
Mialatt az üres kávéspoharát a szemetesbe dobta, egy kicsit
felkászálódtam és a könyökömmel kitámasztottam a felsőtestemet.
Elegánsan és egy átkozottul édes mosollyal az arcán lassan felém jött és
hason mellém feküdt az ágyba.
- Még van egy kis időnk, mielőtt a kórházba kell indulnom – mondta.
Tekintetét követve az órára néztem, és örömmel bizonyosodtam meg arról,
hogy igaza van. Valószínűleg én legalább háromszor annyi időt töltöttem
volna a fürdőben. Határozottan megvan az előnye annak, ha az ember az
ébresztőóra előtt ébred.
Mire visszanéztem Elyas-ra, már egy kicsit közelebb csúszott hozzám.
Ugyanúgy hason feküdt, de a könyökével kitámasztotta a felsőtestét és
türkizzöld szemeivel szerelmesen rám ragyogott. Bár a közelsége még
mindig idegessé tett, ugyanakkor nagyon jó érzés volt. A pillanat bizalmassá
vált és fokozatosan visszaereszkedtem a hátamra. A lábaimat kis szögben
behajlítottam, fejemet Elyas felé irányítottam.
- Sajnálom, de muszáj őszintének lennem… - mondta Elyas. – Ezt nem lehet
szépíteni. Ez volt a legborzasztóbb kávé, amit valaha ittam. Tényleg. A felét
kiöntöttem. Hogy tudod meginni minden nap ezt az automata-szart? – Az
arca teljes értetlenséget tükrözött. Az ablakdeszkára mutattam, ahol a régi
kávéfőzőnk állt, vagyis jobban mondva, az, ami maradt belőle. – Nem tudom,
hogyan történt.

18
Talán jobb is így. Egyik délután hazaérkeztem, és így találtam rá a
kávéfőzőre. Eva és Nicholas azt mondták, hogy véletlenül lelökték.
Elyas úgy tűnik, elképzelte az elmondottakat, majd tovább kérdezett.
– És miért nem vesztek egy újat?
Sóhajtottam egyet. – Mert Eva azt akarja, hogy fele-fele arányban
fizessük ki. Viszont nem látom be miért, mert végül is nem én vagyok az, aki
az ablakpárkányon dugott és a gépet tönkretette.
- Értem – válaszolta Elyas. – De emiatt mégsem ihatod ezt a szart …
Meséltem már a saját kávégépemről?
Somolyogtam, mert tudom hová akart kilyukadni.
- Kitűnő kávé, aromamegőrző-rendszer, tejhabosító, automata
vízkőtelenítő… - lelkesedett.
- Most a kávégépeddel próbálsz lenyűgözni?
- Más erényeim is vannak, amivel hatással lehetek a nőkre.
Ez tipikusan jellemző volt Elyas-ra, és én nem tehettem mást erre,
minthogy a szememet forgassam. A vigyora ennek ellenére még szélesebbé
vált. – Nem lenne sokkal jobb, ha reggelente a kávét nálam innád meg?
Ja, egyértelműen jól ítéltem meg, hogy hova akar kilyukadni.
Na, jó – mondtam, mintha elgondolkoznék a javaslatán. – Természetesen
jobb lenne, de egyben nagyon fárasztó is, ha minden reggel elmennék
hozzád, hogy hozzak magamnak egy kávét.
Most ő volt az, aki a szemeit forgatta. Mégis rövid időn belül visszatért
némi ravaszság a tekintetébe. – Azzal a hosszú úttal lehetne valamit
csinálni…
Valahogy az volt az érzésem, hogy nem arra gondol, hogy a kávéfőzőt
áthozza… A torkomat köszörültem. – Megdöbbentő, hogy milyen gyorsan
válsz újra pimasszá.
- És tudod, hogy mi az, amit én megdöbbentőnek találok?

19
A fejemet ráztam, és nem voltam benne biztos, hogy a tudatlansági
állapotomon változtatni szeretnék-e.
- Hogy milyen egyszerű téged zavarba hozni. – Mielőtt erre válaszolhattam
volna valamit, a félig nyílt ajkaimat Elyas egy csókkal zárta le. Egyfelől új
érzés volt az ajkait az enyémen érezni, ugyanakkor furcsán ismerős is,
mintha az ajkai pont ide tartoznának. Bármit akartam mondani, feledésbe
merült.
- Hm – mondta végül, ahogy folytatásként rám nézett. – Úgy néz ki, hogy
találtam valamit, amivel hallgatásra bírhatlak.
Mérgesen néztem rá és oldalba böktem.
- Már megint pimasz voltam? – kérdezte.
- Pimaszságban verhetetlen vagy.
- És az is pimaszság, ha azt mondom neked, hogy legszívesebben egy
másodpercre sem mozdulnék el mellőled?
A fejemet ráztam és kinyújtottam felé a kezemet. Óvatosan a saját
kezébe fogta és az arcához simította. Egy pillanatra becsukta a szemét.
Éreztem, ahogy gondolatban ismét Jessica-nál volt, és ahogy az előtte álló
megbeszélés megterhelte. Legszívesebben felajánlottam volna, hogy
elkísérem, de tudtam, hogy a megbeszélés után rögtön Jessica-hoz akart
menni. Ebben valószínűleg inkább akadályoztam, mint támogattam volna.
Végül is Jessica senkit sem akart látni.
- Nem tudom, hogy képes vagyok-e téged egyedül hagyni – mondta.
- Engem? Miért ne?
Vártam, de amikor nem jött válasz, tovább folytattam. – Tisztában
vagyok vele, hogy van némi kívánnivaló a járásomat illetően. Igen, gyakran
rosszul megy valami, sőt néha még el is romlik. De többé-kevésbé teljesen
egyedül lehet hagyni engem néhány órára, anélkül, hogy kirobbantanám a
Harmadik Világháborút.

20
 Elyas lassan és gyengéden minden egyes ujjamra csókot lehelt. – Nem
így értettem – mondta. – Inkább arról van szó… A múltban valahogy mindig
akkor ment tönkre valami, amikor szem elől tévesztettük egymást. Már
akkor, az első csókunk után is.
- De az mindig félreértéseken alapult – válaszoltam és nem tudtam, hogy őt
vagy egy bizonyos fokig magamat akartam megnyugtatni. – Őszintén, mi
történhetne még?
Alighogy kimondtam, már valahogy meg is bántam ezt a kérdést.
Végül is nem tudhatjuk, hogy az élet – vagy a szerző – mit tartogat. Elyas
arckifejezése alapján, neki hasonló gondolatai támadtak.
- Oké, Elyas, ígérjünk meg valamit?
- Jól hangzik. Pontosan mit is?
- Bármi is lesz, és az bármennyire egyértelműnek hasson – mi ennek
ellenére vesszük a fáradságot és megpróbáljuk megbeszélni. Mindegy, hogy
mi történik.
- Mindegy, hogy mi történik?
Bólintottam.
- És bízhatok abban, hogy előtte nem hagyod el a bolygót?
- Abszolúte. A Mars infrastruktúrája pocsékul van kiépítve.
- Ebben igazad van. Még rosszabbul, mint Berlinben.
Arra az ezer és ezer alkalomra gondoltam, amikor hiába vártam
buszra vagy a gyorsvasútra, és egy hangos sóhajjal adtam igazat Elyas-nak.
A berlini közlekedési vállalatok és én már soha az életben nem leszünk
barátok.
Újra megcsókolta a kezemet, majd a tarkójára helyezte. Lassan
közelebb csúszott hozzám, és a könyökére támaszkodott a másik
oldalamon, így könnyedén fölém hajolt. Felgyorsult a légzésem és a bőröm

21
bizseregni kezdett, amikor ujjaival gyengéden a halántékomat simogatta.
Mély és forró pillantása magával vitt a mi kis saját világunkba.
- Tudod, hogy mire gondolok? – suttogta.
Nem, nem tudtam. Azt sem tudtam már többé, hogy hol a fejem és a
lábaim, valahogy olyan összekuszált érzés volt. Fenn volt a lent és fent volt a
lent. És amikor azt gondoltam, hogy már tudok tájékozódni, akkor ismét
megfordult a világ körülöttem.
- Ha ezt az ígéretet tesszük – folytatta – és meg is tartjuk, akkor nem tudom,
hogy mi állhatna közénk. Azt kívánom, hogy ez a dolog velünk örökké
tartson.
Olyan érzés volt, mintha meleg víz csorogna végig a hátamon és ettől
a bőröm minden egyes centiméterén libabőrös lennék. Az örökké elég
szuperül hangzott.
- Természetesen, hacsak nem lesz belőlem eleged – fűzte hozzá.
A szemöldökömet ráncoltam. – Miért lenne elegem belőled? Talán
valamikor neked lesz eleged belőlem.
Elyas ajkai mosolyra húzódtak, mintha éppen azt kérdeztem volna
tőle, hogy kolostorba kíván-e vonulni és cölibátust fogadni. Lassan hozzám
hajolt. – Soha – suttogta a számba és egy puszit adott rá. Amikor lecsúszott
rólam és mellém feküdt, átfogta a csípőmet és az oldalához húzott, így vele
szemben feküdtem. A nyakába temettem az arcomat, szorosan átöleltem és
egy mély lélegzettel beszívtam az illatát. Lábaink egymásba fonódtak. A
sürgető határidők egyszerre a háttérbe szorultak. A pillanat olyan békés
volt, hogy látszólag semmi sem tudta volna megzavarni.
Látszólag. Mert ebben a pillanatban csengett a telefon. Átható
csengésével élesen és hangosan megzavarta meghitt együttlétünket.
Egyáltalán nem gondoltam rá, hogy felvegyem, ehelyett arra vártam, hogy
elhallgasson. Ez így is lett, csak másképp, mint ahogy reméltem. Eva

22
felébredt, valamit motyogott maga elé, odacsoszogott az íróasztalhoz, mint
egy alvajáró és beleszólt a telefonkagylóba: - Igen?
Röviddel azután elvette a telefont a fülétől, zombi üzemmódban
felénk fordult és a készüléket a kezembe nyomta. – Zanyukád – mondta
erőtlenül. Gyors pillantást vetett Elyas-ra, hangosan ásított, hogy az
kettőnek is becsületére vált volna, és végül visszamasírozott az ágyba.
A telefonra néztem a kezemben és a gombot kerestem, amellyel a
készülék megsemmisíti önmagát.
- Emely? Halló? Halló?
A szememet forgattam és megmozdultam. – Hé, anya! Jó hallani téged!
Most éppen zavarsz, visszahívhatlak később?
Az ujjam már a gombon volt, hogy kinyomjam, de a válaszától
megdermedtem.
- Miben zavartalak meg éppen? – kérdezte vidáman, mintha nem lenne az
életemben semmi, ami szóba jöhetne.
Elyas nyugodtan hevert rajtam, mert természetesen nem hallotta, mit
mondott anyám a vonal másik végén, de látta, hogy nekem nem
különösebben tetszik. A kijelentése miatt annyira felbosszantottam magam,
hogy meggondolatlanul a következő szavak csúsztak ki a számból: - Éppen
egy különösen vonzó férfival fekszem az ágyban. Ebben zavarsz most.
Amilyen büszkén mondtam ki ezeket a szavakat, annyira
megdöbbentem a következő pillanatban. Anyám elkezdett nevetni. Amikor
ezt nem akartam elhinni, Elyas kérdőn nézett rám.
- Nevet – mormoltam és arra vártam, hogy az anyám végre megnyugodjon.
- Éppen most keltettelek fel – kuncogta anyám.
- Azt gondolja, hogy álmodtam – közvetítettem hitetlenül Elyas felé.
- Emely – szakított félbe anyám – csak rosszabb lesz a dolog, ha most még
magadban is beszélsz!

23
 Lassan forrtam belül, mint homár a forró vízben, mindenesetre az
arcom hasonló színt vett fel. – Magamban beszélek? Ezt most komolyan
gondolod?
Kétségbeesetten kutattam a szavak után, ami a felháborodásomat
kifejezésre juttatnák, amikor Elyas gyorsan a kivette a telefont a kezemből
és az arca és a válla közé szorította.
- Hé, Carla! Na, túlélted a karácsonyt?
- Igen, pontosan. Én vagyok az, Elyas.
- Igen, Schwarz. Elyas Schwarz. Pontosan az.
- Egyébként, hogy vagy? – kérdezte tovább vidáman.
- Örülök neki. Igen, én is jól vagyok, sőt, nagyon jól. – A pillantása ebben a
másodpercben csak az enyém volt, és annyira szerelmesen nézett, hogy a
melegség a szívemből elborította az egész testemet. Akkor most mégis
miért lettem mérges? Többé már nem tudtam. Ez valami anyámmal
kapcsolatos volt…
- Neustadt-ban minden a régi?
Gondolatban láttam magam előtt anyámat, ahogy valószínűleg a
folyosón áll és teljesen zavarodottan próbál Elyas-szal csevegni. Hazudnék,
ha azt mondanám, hogy mindez nem okoz egy kis kárörömet.
- Igen, itt is ugyanúgy. Alex is jól van.
- Természetesen átadom. Alex örülni fog.
- Akarsz még Emely-vel beszélni?
Ezúttal nagy örömmel veszem vissza a telefont. – Anya? – szólok bele.
- Mit csinál az ifjú Schwarz az ágyadban? – robbant ki belőle. Most én
voltam az, aki nevetett.
- Fekszik? – kérdezem.
- Igen, de miért fekszik ott?

24
 A pillantásom óvatosan Elyas-ra siklott, aki szórakozottan figyelt.
Nem tudom miért, de a következő szavak csak úgy az ajkamra jöttek. Muszáj
volt, hogy kint legyenek, már csak azért is, hogy én is képes legyek felfogni.
- Mert ő a barátom.
Csak Elyas reakcióját figyelem. Először meglepődöttnek tűnt, de egy
másodperc múlva már boldognak nézett ki. Magától értetődően
viszonoztam a mosolyát és kellemes bizsergést éreztem a hasamban.
- A barátod? – ismételte anyám.
Azonban nem figyeltem rá, mivel ez a pillanat Elyas-é és az enyém
volt. Lassan közeledett hozzám és száját a homlokomra nyomta. Becsuktam
a szemem, és amikor újra kinyitottam, életem legmelegebb mosolyát láttam
rajta.
- Emely – hozott vissza a valóságba anyám zavarodott hangja.
- Igen, igen, a barátom - válaszoltam meg a kérdését, mialatt Elyas sima
tenyerét a hasamra helyezve, végigsimított rajta. Ez az érintés olyan izgató
érzést váltott ki belőlem, hogy egyedül csak arra tudtam koncentrálni.
- Hogyhogy a barátod? Mióta? Elyas is tud róla? Szóval tudja, hogy ő a
barátod? Miért nem meséltél nekem erről? De karácsonykor, …
- Anya – szakítottam félbe erélyesen. – Természetesen tud róla! – Úristen,
mi a baj az anyámmal? Gyorsan összeszedtem magam, hogy
megakadályozzam, nehogy kihallatsszon a telefonból a gyilkolási vágyam.
- Emlékszel még a beszélgetésünk kezdetére? – kérdeztem végül.
- Milyen kezdetére?
- Arra, amikor azt mondtam, hogy most éppen zavarsz, és később majd
visszahívlak.
Vettem egy mély lélegzetet, a hüvelyk- és mutatóujjammal
összecsíptem a két szemem közét. – Tudom, hogy most vagy ezer kérdésed
van: Mikorra tervezzük az esküvőt, akarunk-e gyereket és a többi. A válasz:

25
nem. És most éppen nem alkalmas, hogy a kérdéseid fennmaradó részét
megválaszoljam. A napokban felhívlak, rendben?
- A napokban? – kérdezte metszően.
- Igen, pontosan. Szóval, viszlát, és légy jó! És szeretettel üdvözlöm apát.
- Emely!
- Szia, anya! – mondtam és lenyomtam a gombot, majd a telefont az ágyra
dobtam. – Az idegeim – mormoltam, - az idegeim…
- Az anyád igazán kemény – helyeselt Elyas.
- Az anyám nem egyszerűen kemény, hanem maga az acél.
Elyas magához húzott és a fejemet a nyakához illesztette. Sóhajtottam, mert
így a hívásról majdnem teljesen el is feledkeztem. Szorosan átöleltük
egymást és kiélveztük a számunkra fennmaradó utolsó perceket.
Amikor Elyas egyszer csak felemelte a fejét, sejtettem, hogy az órára
néz. És amikor kedvetlenül felsóhajtott, úgy tűnt elérkezett az
elkerülhetetlen pillanat.
- Menned kell – állapítottam meg, és óvatosan felnéztem rá. Szájának egyik
sarka megemelkedett és egy fájdalmas mosollyal ajándékozott meg, mielőtt
bólintott. Bár nehezemre esett, mégis én voltam az, aki elsőként
feltápászkodott és felült. Elyas is így tett, majd felkelt az ágyból. Megállt
előtte, kinyújtatta felém a kezét és egy mozdulattal lábra állított. A
mellkasának ütköztem, de azonnal felfogott a karjaival. Mélyen beletemette
az arcát a hajamba, én pedig lábujjhegyre álltam, hogy átölelhessem a
nyakát. Kiélveztem minden másodpercet, amit még vele tölthettem.
Mivel észrevettem, hogy elfeledkeztünk az időről, végül a keze után
nyúltam, és magam után húztam az ajtó irányába. – Különben elkésel –
mondtam neki és hallottam, ahogy morog. Amikor az ajtókilincs felé
akartam nyúlni, Elyas hirtelen lendületesen visszahúzott és egy csábító
mosollyal a kezeit a derekamra tette. Először meglepődtem, aztán

26
kiolvastam a szeméből, hogy mi a szándéka. Meg akart csókolni. Úgy, ahogy
ma reggel még nem csókoltuk meg egymást. A térdeim elgyengültek, mintha
langyos, kocsonyás masszává változtak volna. Elyas oldalt a nyakamra
helyezte a kezét és a hüvelyujjával végigsimított az államon.
Zavartan néztem lefelé, és próbáltam szabályozni a légzésemet.
Szorosabban fogta a derekamat.
- Még el sem búcsúztam tőled és te máris kitennéd a szűrömet? – suttogta.
Felemeltem a tekintetem és láttam, ahogy az arca milliméternyire
közeledett az enyémhez.
- Szia, Elyas? – kapkodtam levegőért magas hangon.
De ő csak a fejét rázta. – Elfogadhatatlan.
Magától értetődően kinyitottam a számat, amikor Elyas oldalra
fordította a fejét és ajkaink majdnem találkoztak. De azután hirtelen
megállt, ebben a helyzetben maradt. Az izzás szinte elviselhetetlenné vált.
Alig észrevehetően és mégis intenzíven a szájával végigsimított az
ajkaimon, a lélegzetét a bőrömön éreztem, és a keletkező feszültségtől
remegni kezdtem.
Már nem bírtam tovább és lehúztam magamhoz. Egy mosollyal az ajkán
végre csókolni kezdett. A testünk, az ajkaink, a nyelvünk egymásba olvadt,
mintha soha nem lettünk volna két különálló ember. Egymáshoz tartoztunk.
És minden további csókkal elsuttogtuk, hogy mit jelentünk egymásnak.
Ebben a pillanatban éreztem, hogy mennyire hiányzott, ami képtelenség
volt, hiszen itt állt előttem. Mégis belülről majdnem felemésztett a vágy.
Tudtam, hogy valamikor majd még közelebb kerülök hozzá, de azt is
pontosan tudtam, hogy soha nem kerülhetek hozzá elég közel.
Amikor ajkaink lassan elváltak egymástól, beszívtam a köztünk lévő
levegőt, amelynek íze még mindig olyan volt, mint Elyas-é. Könnyűnek
érezve magam, mint egy toll, lassan kinyitottam a szemem és egyenesen az

27
ő, meleg tekintetébe néztem. Észre sem vettem, de mintha egy
örökkévalóság telt volna el. De feltartóztathatatlan árnyékként lebegett
felettünk, hogy ez egy búcsúcsók volt. Bár remélhetőleg nem hosszú időre.
- Jelentkezel majd? – kérdeztem
- Szívesen, ha szabad.
- Miért ne lenne szabad?
- Egyszerűen csak hozzá kell szoknom, hogy fel fogod venni a telefont, ha
felhívlak.
Amikor eszembe jutott, hogy a telefonomban „Nem felvenni” néven
van elmentve, egy pillanatra ördögi mosoly villant fel az ajkaimon.
- Miért vigyorogsz? – kérdezte és kétkedve összehúzta az egyik szemét.
- Ó, csak egy kis bennfentes vicc, nem is értenéd – mondtam gyorsan.
Mielőtt tovább kérdezett volna, gyorsan egy csókot nyomtam a szájára.
- Légy erős Jessica-ért – mondtam neki. – Majd gondolok rád.
- Én is rád. – Egy utolsó alkalommal kisimította a hajamat a homlokomról,
majd eljött a búcsú pillanata. Valahogy sikerült egymástól elválnunk - pedig
egy ideig eltartott, hogy a kezeinket levegyük egymásról - és Elyas becsukta
az ajtót maga mögött.
Bár Elyas elment, mégis úgy éreztem mintha itt maradt volna.
Hátrahagyta a melegséget a testemben és az illatát, ami olyan intenzív volt,
mintha még mindig előttem állna. Bár már nem volt itt, nem változtatott
semmin. Boldog voltam. Legszívesebben átöleltem volna az egész világot.
Teljesen megmámorosodva az ágyamhoz tántorogtam és hasmánt,
kitárt karokkal rázuhantam. Belefúrtam az arcom a párnába, amelyen Elyas
még néhány pillanattal ezelőtt feküdt. Alig időzött néhány gondolat a
fejemben, egyszerűen csak boldog voltam. És valószínűleg még egy
örökkévalóságig elidőztem volna, ha tíz perccel később nem kopogtatnak az
ajtón.

28
 Rosszkedvűen felemeltem a fejem és az órára néztem. Tíz perc
múlva tíz. Ki akarhat tőlem ilyenkor valamit? Ó, a fenébe!... A legrosszabbra
számítottam: Alexre!
De az aggodalmamat hamarosan egy igen kellemes meglepetés
váltotta fel, mert az ajtó másik oldalán a kedvenc hangomat hallottam meg.
– Emely, én vagyok!
Lelkesen botladoztam ki az ágyból, és majdnem orra estem, így alig
kaptam levegőt, amikor kinyitottam az ajtót. És tényleg Elyas állt ott.
- Elfelejtettél valamit? – kérdeztem megdöbbenve.
Nem válaszolt, csak elővarázsolt egy pékárus zacskót és egy
hordozható kávéspoharat a háta mögül. – Reggeli – mosolygott.
- De ezt nem kellett volna, tényleg nem volt…
Mielőtt végighebegtem volna a mondanivalóm, mindkettőt a kezembe
nyomta. – De, kellett. A kávé fahéjas. Szereted a fahéjat?
Imádom a fahéjat. De még jobban imádom őt.
- A zacskóban csokis kiflik vannak – fűzte hozzá.
A kezemben lévő dolgokra néztem, mielőtt a pillantásom újra rá
vándorolt. Őszintén szólva, gőzöm sem volt, hogy mit mondhatnék. Annyira
meglepődtem és meghatódtam, hogy cserbenhagytak a szavak. De ha
bizonyos dolgokat az életben el is felejtettem, egy dologra mégis csak
számíthattam: az idióta humoromra.
- Mondd csak, van barátnőd? Mert érdekelnél.
Csak vigyorgott. – Igen, sajnos már odaígérkeztem másnak.
- Ó, a pokolba is! A legjobbak mindig hamar elkelnek.
Amíg ő a színjátékot fenntartva, sajnálkozva vonogatta a vállát, addig
kortyoltam egyet a forró kávéból.
- Ízlik?
- Hihetetlenül jó. Megkóstolod?

29
Nem nézett elutasítóan, mégis figyelmen kívül hagyta a poharat, amelyet
felé nyújtottam. Ehelyett hozzám hajolt és a kávét közvetlenül az ajkaimról
kóstolta meg.
- Nagyon ízletes – lehelte.
Csak egy kicsit érintett meg a szájával, mégis dermedten álltam és
csak meredtem rá.
- Imádom, ha elfelejtesz lélegezni – mondta és szemügyre vett. – De lassan
elkezdek aggódni.
Mintegy végszóra, azonnal levegő után kapkodtam. Tulajdonképpen
miért irodalomtudományt hallgatok, amikor blamázst is tanulhatnék.
Biztosan évfolyamelső lennék.
- Nem kell még menned? – kérdeztem kínosan érezve magam. Hogy
eltereljem a figyelmét, kivettem egy kiflit a zacskóból és a szájába dugtam. –
Neked is kell enned valamit.
Csak vigyorgott, mintha tökéletesen átlátta volna a mesterkedésemet,
és a kiflibe harapott. – Sajnos igazad van, tényleg mennem kell.
- Köszi a reggelit. Tényleg. Köszönöm.
Egy utolsó csókot adott az arcomra, és miután még vagy ötször
hátrafordult, végül elsietett. Bánatosan becsuktam az ajtót és megijedtem,
mert amikor megfordultam észrevettem, hogy a kócos Eva törökülésben az
ágyán ül. Egy leharcolt takaróba bugyolálva lassan és folyamatosan a fejét
rázta. - Remélem ez a bájolgás nem lesz még rosszabb. Ezt nem lehet kibírni.
Még a végén rémálmaim lesznek ettől a szarságtól.
- Kérdezd meg, hogy nekem mitől voltak már rémálmaim! – válaszoltam. De
hamar megbántam, amit mondtam, mert újra a lelki szemeim előtt volt
Nicolas pénisze teljes nagyságban, felajzott állapotban. Rossz emlékként
örökre beleégett a központi idegrendszerembe. Megráztam magam.

30
 Eva egyszerűen figyelmen kívül hagyta, amit mondtam és egy jót
nyújtózott. Végül félredobta a takaróját, fáradtan hozzám ballagott és
bekukucskált a pékárus zacskóba.
- Csokis kifli – állapította meg lelkesen, mialatt bosszúsan figyeltem, hogyan
kotorászik az én zacskómban. A következő pillanatban már betömött egy
kiflit a szájába, egy bólintással megköszönte és eltűnt a fürdőszobában.
Meglepetten néztem utána. Hé, azok az én kiflijeim!
És bár három darab még volt a zacskóban, a legszívesebben
háborítatlanságot célzó keresetet nyújtottam volna be ellene. Mivel még
csak ügyvédem sem volt, mérgesen fújtam egyet és a lényegre
koncentráltam, más szóval, a legédesebb reggelire, amit valaha kaptam. A
hasamban annyi pillangó repkedett, hogy tulajdonképpen nem is éreztem
éhséget, de Elyas kedvéért mindent megeszek az utolsó morzsáig.
Vajon Elyas „kiflije” is csokis ízű?
Hm…Nem hiszem…Vagy talán mégis?
Na és akkor! Miért ne álmodozhatna kicsit az ember?
Atyaúristen! A hormonjaim teljesen meghülyítenek. Kifelé a fejemből
kiflikkel, mert nincs ott semmi keresnivalójuk!

31
 3. fejezet
Mindig csak ugyanaz jár az eszemben

Behajlított, és az íróasztal lapja és közém beszorított lábakkal ültem az

irodai székemen és rajtakaptam magam, ahogy a pillantásom már megint az
éjjeliszekrényemen álló napraforgóra esik. Csinálni akartam valamit egész
nap, egyszerűen csak tenni valamit, de semmi sem tudta lekötni a
figyelmemet akár egy pillanatra is.
Már egy kis idő után elkalandoztak a gondolataim, és csak akkor tértem
magamhoz ismét, amikor az arcizmaim a tartós mosolygástól már majdnem
begörcsöltek. Úgy éreztem magam, mint egy szerelmes tinédzser, és
bizonyos értelemben talán az is voltam, végül is Elyas és én ott folytattuk,
ahol nyolc évvel ezelőtt akaratlanul abbahagytuk. Újraéltük az első
szerelmünket.
Annyira új volt az egész, hogy az agyam nem bírta felfogni. Éreztem a
fájdalmat, ami az elmúlt két hónapban végigkísért – és hogy még mindig
rémisztően valóságosnak tűnt – de többé már nem volt valóság.
Az érzelmeim olyan világokban játszódtak, amelyek nem is lehettek volna
különbözőbbek. A mennyből a pokolba kerültem, onnan pedig sokkal
magasabbra emelkedtem, mint ahol a mennyország valaha is lehetne.
Nem volt minden tökéletes, legalábbis ésszerűen nézve. Azonban
számomra valahogyan mégiscsak az volt. Csak tegnap tudtam meg, hogy
Elyas éveken keresztül gyűlölt és ő, ezzel az előnnyel bosszút akart állni
rajtam. Ez a történet megfeküdte a gyomromat és cinikusan elképzeltem,
hogy mi lett volna, ha én is ilyen módon álltam volna bosszút rajta. A terv
sikeres teljesítése utáni reggel, vélhetően különösen elkeserítő lett volna.
Tulajdonképpen elképesztő, hogy az emberek milyen messzire

32
képesek elmenni, hogy a valódi érzelmeiket ne kelljen bevallaniuk. Nyilván
könnyebb valakit gyűlölni, mint szeretni.
Akaratom ellenére Kevinre kellett gondolnom, Elyas korábbi legjobb
barátjára, akivel egy diákcsere program keretében Angliába ment. A
sejtésem nem csalt, mert vörös posztó voltam a szemében, talán még
vörösebb, mint feltételeztem. De miért? Mit követtem el vele szemben?
Bármennyire is próbáltam visszaemlékezni, nem találtam rá okot.
Valószínűleg nem is volt, talán az ellenszenvhez nem kell mindig nyomós
ok. De, amennyiben lett volna, arról nagyon szerettem volna tudni.
Mélyen a gondolataimba merülve, a tekintetem az ablak felé
kalandozott. Az előző éjszaka lehullott hó még mindig az utcát borította,
még a szürkületben is fehér háztetőket és kellemes légkört varázsolt, ami
melegséget és békességet sugárzott. Majdnem úgy tűnt, mintha a látvány a
lelkem állapotát tükrözné vissza.
Csak egy dolognak sikerült ma valamennyire nyugtalanítania, az
pedig a telefonom kijelzője volt. Sajnos mindig ugyanazt mutatta: Nincs
üzenet, sem hívás Elyas-tól. Nem akartam türelmetlen lenni, de, hogy
őszinte legyek, óráról órára türelmetlenebb lettem. Szívesen megtudtam
volna, hogy ment a megbeszélés, hogy van Jessica, Elyas hogy érzi magát,
mit csinál, vajon még mindig a kórházban van, gondol-e rám és egyáltalán
mindent. De nem jelentkezett, és biztosan megvolt rá az oka, szóval nem
akartam nyomást gyakorolni rá.
A mobiltelefonom helyett valamikor a vezetékes telefon csengett.
Először megijedtem, amikor a kijelzőn a szüleim telefonszámát ismertem
fel, de aztán összeszorítottam a fogamat és felvettem a kagylót. Előbb vagy
utóbb kénytelen leszek az anyámmal beszélni. De legnagyobb
meglepetésemre apám volt a vonal másik végén.
- Helló, kedvenc lányom – mondta, - engedd meg, hogy gratuláljak neked!

33
- Mihez? – kérdeztem csodálkozva.
- Elérted, hogy anyádba belé szoruljon a szó. Én hiába próbálkozom ezzel
egész házasságunk ideje alatt. Elismerésem.
Nem tehettem róla, muszáj volt nevetnem. – Ilyen rossz a helyzet?
- Rosszabb – mondta apám. – Nem tudja eldönteni, hogy milyen legyen:
meglepett, tragikusan sértett, örvendező vagy durcás.
- Amíg nem tudja eldönteni, addig legalább nem akar engem terrorizálni.
- Élvezd ki az időt. Előbb-utóbb dönteni fog.
Felsóhajtottam, apám egy ásításhoz hasonló hanggal csatlakozott hozzám.
Ezután egy pillanatig csend volt a vonalban.
- És te, apa? – kérdeztem őt. – Mit szólsz hozzám és Elyas-hoz?
Éreztem a hangján, hogy mosolyog. – Örülök, hogy a fickó nyilvánvalóan
nem volt seggfej, csak egy hatalmas idióta.
Elöntöttek annak a reggelnek az emlékei, amikor apámmal a tónál voltunk
horgászni és arról a férfiról beszéltem neki, aki annyira megbántott.
Két lehetőség van, mondta apa akkor nekem: Vagy a világ legnagyobb
seggfejét fogtam ki – vagy a fickó egyszerűen csak idióta, aki mindent
elront, amit el lehet rontani.
- Igazad volt, apa – mondtam, - már előbb meg kellet volna beszélnem vele.
Már sokkal előbb.
- Utólag mindenki okosabb. Úgy tűnik, még nem volt késő.
- Nem. Sokkal fontosabb vagyok neki, mint ahogy azt korábban
lehetségesnek tartottam.
Nem is tudom milyen válaszra számítottam, de az olyan szárazon
hangzott el, mint ahogy az csak az apámtól jöhet. – Melegen ajánlom neki.
A legszívesebben a telefonvonalon keresztül megöleltem volna ezért.
Mivel ezt a lehetőséget műszakilag még nem találták fel – lényeges

34
hiányosság – feltettem neki azt a kérdést, ami már a tónál történt
beszélgetésünk óta kínozta a lelkemet. – Légy őszinte, apa. Te tudtad?
- Miről tudtam?
- Tudod… Hogy Elyas az a férfi, akiről neked beszéltem.
Valami kattant a vonalban, mintha a kagylót az egyik fülétől a
másikhoz helyezte volna. – Volt egy sejtésem, de biztos nem voltam benne.
- Bölcs apa – mondtam.
- Valakinek itt muszáj ésszerűen gondolkodnia, ha az anyád állandóan
belefullad az érzelmei özönébe.
Ezt jobban le sem lehetett volna írni. – Hogy viseled el minden egyes
nap?
Hosszú, mély lélegzetet vett. – Szerelemmel – mondta. – Nagyon sok
szerelemmel és elfogadással. És néha füldugóval.
Apám szavai boldoggá tettek, azt jelentették, hogy egy embert a hibái
ellenére mélyen lehet szeretni, ameddig annak fogadják el, amilyen.
Tulajdonképpen mit hozott fel Elyas a védelmére? – kérdezte apám.
A tegnap kimondott szavak sokaságára gondolva, felfújtam az arcom és
szükségem volt egy pillanatra, hogy egy durva összefoglalást tudjak adni. –
Lehet mondani, hogy sok félreértés volt közöttünk. Az egyik vezetett a
másikhoz. Nagyon megbánta a dolgot az e-mailekkel és belátja, hogy ez
milyen tisztességtelen volt tőle.
- Mindesetre ez a legkevesebb.
Olyan komolynak hangzott, hogy az aggódását aranyosnak találtam.
– Apa, mióta vagy ilyen elszánt?
- Megmondom mi lesz, Emely. Ha még egyszer megbánt, akkor fasírtot
csinálok belőle. Azonban, ha boldoggá tesz, akkor a családhoz fog tartozni.
Miután egy kicsit végig gondoltam, végül határozottan bólintottam. –
Korrektnek hangzik.

35
- Én is úgy gondolom.
- Apa, és amúgy, hogy vagy? Hány horgászbotot vettél a múlt héten?
A válasz tényszerű volt. Egyetlen egyet sem. Helyette ő és a kollégái a
Neustadti Önkéntes Tűzoltóságtól kétszer vonultak ki. Az egyik téves
riasztás volt, mert egy fiatal szórakozott és nem létező tüzet jelentett be. A
másik bevetésnél egy autóbalesethez hívták ki őket, ahol sok volt a súlyos
sérült. Ahogy megfontoltan megpróbált róla beszélni, észrevettem, hogy ez
a rossz élmény kísérti. Ilyen tragikus, nagy bevetések szerencsére ritkán
szerepelnek a napirenden egy olyan faluban, mint Neustadt. Azonban néha-
néha előfordulnak, még ha nem is túl gyakran. Egészében véve azonban már
egy baleset is túl sok. Ha arra gondolok, hogy a szüleim néhány hónappal
ezelőtt maguk is ilyen baleset áldozatai voltak, a hideg futkos a hátamon.
Azt kérdeztem magamtól, vajon apa gondolt-e erre, mert nem volt rá
jellemző, hogy ilyen sokat beszéljen. Többször is azon voltam, hogy
megkérdezem tőle, de az utolsó pillanatban inkább meggondoltam magam.
Apa nem olyan ember volt, aki a problémáit állandóan felhánytorgatta.
Egyszer elmesélte, maximum még egyszer, és azután befejezte. Ebben a
pillanatban jöttem rá, hogy ilyen szempontból egy kicsit hasonlítok rá.

Miután befejeztük a telefonálást, egy kicsit rendet raktam és

kitakarítottam a fürdőszobát. Nem olyan tisztára, amennyire szükséges lett
volna, de annyira mégis, hogy elterelje a figyelmemet. Bár megértéssel
voltam Elyas hallgatása iránt, azonban ha arra gondolunk, hogy kettőnk
számára a boldogság eddig még nem túl hosszú időre adatott meg, akkor az
ember már kicsit paranoiás lesz, és a legrosszabbal számol. Ma még Alex-ről
sem hallottam semmit, amin egyrészt csodálkozom, azonban nem
feltétlenül zavar. Nem olyan volt, akit a legszükségesebb információkkal
meg lehetett etetni. Ő az elejétől a végéig az egész történetet hallani akarta

36
és addig nem hagyott nyugtot, amíg meg nem kapta, amit akart. Szavamat
akartam állni, és mindent, tényleg mindent elmesélni, de a mai nap erre
nem volt alkalmas. Először nekem is meg kellett emésztenem ezt az egészet
– még túlságos új volt és felfoghatatlan.
A zuhanyozóban álltam és gondosan tisztítószert sikáltam ki a
fugákból egy dörzsi szivaccsal, amikor hirtelen kopogtak az ajtón. Kit
akarok én becsapni? Természetesen Elyas jutott elsőként az eszembe. Hogy
őszinte legyek, másodszorra, harmadszorra, negyedszerre, ötödszörre és
hatodszorra is. De alighogy az ajtóhoz rohantam és kinyitottam, a
reményeim máris füstbe mentek. Ahelyett, hogy a szeretett szemekbe
néztem volna, egy magas, szikár és sötéthajú fiatalembert láttam magam
előtt állni.
- Nicolas? – kérdeztem csodálkozva. – Eva még dolgozik, mit csinálsz itt?
Elfordította a csuklóját, hogy egy pillantást vessen a karórájára. – Még
mindig?
Tulajdonképpen tudnia kellett, hogy Eva ritkán jön el fél kilenc előtt a
butikból, ahol dolgozott… Azonban másrészről, a férfiaknak annyi mindent
kellene tudniuk és mégsem teszik.
- Legkorábban egy órán belül jön meg. De nyugodtan megvárhatod itt.
Tartottam az ajtót, hogy jöjjön be, míg végül bólintott és belépett. Egy kicsit
gyámoltalanul állt a helyiségben és szemügyre vett engem. Csomóba
kötöttem a hajam, gumikesztyűt viseltem és még mindig a szivacsot és a
tisztítószeres szóróflakont tartottam a kezemben.
- Megzavartalak? Segíthetek neked? – kérdezte.
Éppen el akartam utasítani az ajánlatát, amikor eszembe jutott, hogy
milyen gyakran zuhanyozott itt Nicolas, így a vízkősúrolásra vonatkozó
segítsége nem is tűnt rossz ötletnek. És különben is, mi mást csinálhatnánk?

37
Állni, és ügyefogyottan beszélgetni? Olyan szoros barátságban nem voltunk,
hogy egy egész órán keresztül szavakkal kitöltsük a csendet.
Gyorsan a kezébe nyomtam egy törlőrongyot. – Épp jókor jöttél!
Miután megszabadult a dzsekijétől és a cipőjétől, követett engem – az
újonnan alapított takarítócsapatunk hivatalosan is elismert vezetőjét – az
események színterére.
- Tulajdonképpen tisztának tűnik – mondta, mialatt körülnézett az aprócska
fürdőszobánkban.
- Felületesen szemlélve, talán. De a fugákban ott lapul a vízkő ördöge.
Bár Nicolas megerőltette a szemét, az emlegetett ördögöt mégsem
fedezte fel. – Arra a parányira gondolsz?
- Na, idefigyelj! Nem vízkő szakvéleményt kértem tőled, hanem segítséget.
Teljes értetlenséggel az arcán, de egy kis mosollyal az ajkán meghajolt a
sorsa előtt és rátette a kezét a csempékre. Egy jó ideig nem hallatszott más a
fürdőszobában csak a súrolás hangja és szótlanul mindketten a munkánkat
végeztük. Hogy jól együtt tudtunk dolgozni, az már a Purple Haze-ben is
bebizonyosodott, csak ebben az esetben a zuhanyozóban álltunk, nem a
kocsmában.
- Egyébként sajnálom a múltkorit – mondta végül, olyan halkan, hogy alig
értettem.
- Mit sajnálsz?
- Öö, amikor engem és Eva-t rajtakaptál…az ágyadban.
Egy csapásra visszajöttek a borzasztó képek, amelyeket az agyam
legmélyebb fiókjába süllyesztettem, a sokkal szebb, újabb emlékek alá,
amelyek mind Elyas-szal álltak kapcsolatban. Tényleg, az eset óta ma
először álltam úgy Nicolas-szal szemben, hogy nem a péniszére gondoltam.
A trauma lassan alábbhagyott, haladást értem el. De minél hosszabban
időztek a képek lelki szemeim előtt, annál inkább előjöttek.

38
- Ez átkozottul szar dolog volt tőletek. De ezt te magad is tudod, ugye? Nem
hiába húztad el a csíkot olyan gyorsan. Én mondom nektek, ha ez még
egyszer előfordul, akkor kész, vége. Nem félig-meddig vége, hanem teljesen
vége.
Minden szót halálosan komolyan gondoltam, és a kifejezésről az arcán
láttam, hogy felfogta. Mindazonáltal egy szót sem szólt. Eva-val már
többször megbeszéltem ezt a dolgot és lassan már nem tudtam, mit is
mondhatnék, és úgy tűnt Nicolas sem. Ennek ellenére értékeltem, hogyha
késéssel is, de bocsánatot kért tőlem. Ez a viselkedés érthetően megfelelőbb
volt, mint az eddigi reakciója. Eddig ugyanis úgy tett, mintha mi sem történt
volna.
Szótlanul tovább takarítottunk, majd elővettem a zuhanyrózsát és
minden egyes fúvókáját rendkívül alaposan megszabadítottam a vízkőtől.
Egyszer csak észrevettem, hogy Nicolas szemei kétkedőn követik a
kézmozdulataimat.
- Mondd, te tulajdonképpen a takarítással akarsz kompenzálni valamit? –
kérdezte. – Elég rendszerető embernek ismertelek meg, de ez már lassan a
kényszeres cselekvés határát súrolja.
Csak most vettem észre, hogy talán tényleg egy kicsit eltúloztam a
dolgot. Egy sóhajtással leengedtem a karjaimat és a zuhanyrózsát
vizsgálgattam, ami időközben úgy fénylett, hogy láttam benne az eltorzult
tükörképemet. Az alsókarommal elsimítottam a hajamat és az izzadságot a
homlokomról. – Megpróbálom egy kicsit elterelni a figyelmemet. Üzenetre
várok. Egy férfitól.
Nagyon különös volt. Most, hogy Elyas-szal szemben nyitottabbá
váltam, könnyebbé vált más emberek esetében is az érzéseimről beszélni.
Talán végre valahára megtanultam, hogy nyitottabb legyek.

39
- Milyen férfitól? Csak nem attól a zaklatós fickótól, aki sokszor feltűnt a
bárban? Ne mondd már, hogy mégis megnyert magának!
- Ó, igen – mondtam – a fenébe is sikerült neki. Vagy valami ilyesmi.
- De hát azt hittem, ki nem állhatod!
Visszaemlékeztem az összes olyan alkalomra a múlt évben, amikor
Elyas minden előzetes figyelmeztetés nélkül felbukkant nálam, és az
őrületbe kergetett. – Így is van – mondtam. De ennek ellenére mégis
szeretem.
Tulajdonképpen azzal számoltam, hogy majd kérdezősködni fog vagy
értetlen képet vág, de Nicolas csak mosolygott és azt mondta: - Ez a dolog
nagyon szenvedélyesnek tűnik.
- Na, igen – válaszolom szigorú oldalpillantással – ez a szenvedély dolog
nálatok sem megy éppen rosszul.
Nem úgy reagált, ahogy vártam volna. Leguggolt és figyelmét újra a
fúgák súrolásának szentelte. – Ha a szenvedélyen a puszta szexet értjük,
akkor tényleg remekül megy.
Nocsak… Csak nincs kettejük között egy kis válsághelyzet, amit nem
vettem észre? Valahogy ma Nicolas olyan bánatosnak tűnt.
Elégedetlenkedtem egy kicsit. Bár mindig jól megértettem magam Nicolas-
szal, de a barátságunkban mindig törést okozott, hogy már a kezdetekkor is
többet láttam belőle, mint szerettem volna. Bárhogy csűrjük-csavarjuk, a
„kukacának” nincs helye a barátságunkban. Emiatt szorítkozott a
kapcsolatunk néhány felszínes, bár jó beszélgetésre a bárban. Bizonytalan
voltam, hogy rendben volna-e, ha kicsit mélyebbre ásnánk. Végül a
megérzésemre hallgattam. – Van valami probléma közted és Eva között?
- Na, igen. Kérdés, mit nevezünk problémának… - Megvonta a vállát és úgy
látszott nem biztos benne, hogy bele akarna mélyedni a témába. Minél
jobban habozott, annál inkább átragadt a bizonytalansága rám. Mi van, ha

40
valami olyasmit mesél el, amiről Eva nyilvánvalóan nem tud, én pedig
hamarosan megtudom? Ez kellemetlen helyzetbe hozna engem, amire
egyáltalán nem vágyom, jóllehet nem feltétlenül örültem neki, de
szerencsére a szavaival mérsékelte a félelmem.
- Nem is tudom, hogy mondjam el…Ez úgy van, hogy… - hebegett, mire végül
szabályosan kibukott belőle. – Te is nő vagy, Emely, ugye?
Mit jelent itt az ugye? Borzasztóan zavart az az ugye, de végső soron
bólintottam egyet, még ha a homlokomat is ráncoltam.
- És a nők keresik a közelséget, nem igaz?
- Azt mondanám, hogy az emberek általában keresik a közelséget. Nemcsak
a nők, a többi ember is. A furcsák. Azaz a férfiak.
- Nagyon vicces – mondta, bár nem tett rám olyan benyomást, mintha
viccesnek találta volna. Jellemző volt a furcsa emberekre, hogy semmi
humoruk nem volt.
- Nicolas, mit akarsz mondani? Bökd ki már végre!
Összegyűrte a rongyot és a sarkára ereszkedett, így behúzott lábakkal
a szemközti falnak támaszkodott. – Ez nagyon kínos. Tudod, Eva és én két
éve vagyunk együtt. És az ember azon tűnődik, hogy valamikor majd csak
megjön az, ami még nincs meg.
- Kétségbe vonod az érzelmeidet?
- Nem – mondta gyorsan – nem erről van szó. Inkább…Na, jó. Eva ritkán
vágyik csak ártatlan gyengédségre, érted? Az összebújás szóba sem jöhet.
Összeráncoltam a szemöldökömet. – És emiatt te…hm…nem vagy túl
boldog?
Nagyon csodálkoztam, mivel a legtöbb férfi nem arról volt híres, hogy
kedvelné az összebújást, legalábbis addig nem, amíg a kapcsolat át nem
lépte az első hat hónapot. Ezen kívül a kapcsolat Nicolas és Eva között

41
amúgy is nagyrészt a szexre épült, ez volt a ragasztó, ami a kapcsolatukat
összetartotta – legalábbis eddig ezt gondoltam.
- Természetesen örülök, hogy jók vagyunk az ágyban. Több mint boldog
vagyok. De néha valahogy úgy érzem magam, mint egy gép – folytatta. Még
meg sem simogatom, de már repül a bugyija a fülem mellett. Pedig néha
csak egyszerűen közelségre vágyom, érted? És pont így van a szex után is.
Még egy kicsit feküdni akarok, a karomban tartani…De ő felugrik, beáll a
zuhany alá, visszajön, lefekszik és két másodpercen belül horkolni kezd.
Nagyon nehezemre esett a vigyorgásomat visszafojtani, és az arcizmaimat
ellenőrzés alatt tartani.
Hogy őszinte legyek, erre az információra igazán nem volt szükségem,
legalábbis a nagy részére nem. Valahogy úgy hangzott, mintha a világ a feje
tetejére állt volna, mert a társadalmi sztereotípiákkal ellentétes volt az, amit
Nicolas leírt. De vélhetően minden közhely arra vár, hogy egy napon
rácáfoljanak. Tekintettel arra, hogy milyen gyakran kaptam el őket in
flagranti, és ezek az élmények milyen károkat okoztak a lelkemnek,
valószínűleg okosabb lett volna, ha a beszélgetést itt és most befejezzük. de
mivel olyan búval bélelten ült ott, nem volt szívem megtenni.
- Értem, hogy mire gondolsz – mondtam. – De Eva csak ilyen. Számára
minden olyan tevékenység időpocsékolás, amelynek során nem lesz
orgazmusa.
- Komolyan beszélek – jegyezte meg Nicolas.
- Én is – válaszoltam határozottan, azután megköszörültem a torkom és
megpróbáltam érzékenyebb lenni.
Végül is én is profitálnék abból, ha ezek ketten gyakrabban összebújnának.
Így nem lesz annyira sokkoló, ha belépek a szobába.
- Beszéltél már vele erről?

42
 A fejét rázta. – Már többször akartam. De valahogy féltem, hogy
gyenge alaknak fog tartani.
Elsőre úgy véltem ez a félelme alaptalan, de amikor jobban végig
gondoltam, rájöttem, hogy ez a megítélés nem is rugaszkodik el a valóságtól.
Egy ilyen reakció tényleg kitelik Eva-tól. A helyzet kényes volt. Ajánlhattam
volna neki, hogy rúgja ki Eva-t és keressen magának egy normálisabb nőt,
de nem hiszem, hogy ezt akarta hallani. Biztosan nem…
Visszadugtam a zuhanyrózsát a tartójába és kiléptem a kis kabinból.
Megálltam a mosdó előtt és a csípőmmel nekidőltem.
- Tudod, Nicolas – mondtam – mindegy hogyan reagál erre Eva, a
beszélgetést nem lehet elkerülni. Ha a dolog neked már most problémát
okoz, akkor borítékolhatom, hogy garantáltan nem lesz kisebb öt év múlva
sem. Éppen ellenkezőleg. Néha az őszinteség sok erőfeszítést igényel.
Egy ideig hallgatott és feszülten végig gondolta, amit mondtam,
mielőtt újra kezdte.
- Nem tudnál vele beszélni te?
Tágra nyíltak a szemeim. – Én?
Nicolas bólintott. Úgy látszott, hogy jó ötletnek tartja a javaslatát. De
ezzel egyedül volt.
- Nem! – bukott ki belőlem azonnal. – Semmi esetre sem! Te akarsz
összebújva üldögélni vele, nem én!
- De Emely, a nők sokkal jobban tudnak ilyesmiről egymással beszélgetni.
Bármi is volt a terve, azt nyugodtan elfelejthette. – Még csak ne is
próbálkozz, semmi esélyed. Semmi esetre sem fogom beleártani magam.
Soha.
Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de röviddel azután sóhajtva
becsukta. Nyilván észrevette, hogy értelmetlen a dolog, és nem tud
megpuhítani.

43
Egy ideig csak szemléltem a nyomorúságát, aztán elhatároztam, hogy nem
bízhatom a dolgot teljesen rá. Levettem a kesztyűt, bedobtam a mosdóba és
hoztam két pohár kávét a társalgóból.
Nicolas már Eva ágyán várakozott, amikor visszaértem. Leültem vele
szemben és együtt átfutottunk néhány variáción, hogy tudná a beszélgetést
a témára irányítani, anélkül, hogy rögtön összeütközésbe kerüljön vele.
Talán jobb volna itt meg ott egy visszafogott megjegyzést elejteni, például,
ha együtt ülnek a kanapén, és a hangulat kedvező lenne. Vagy pedig szex
után javasolhatná, hogy maradjanak még egy kicsit ébren, és nézzenek meg
egy filmet. Ha ügyesen próbálkozik, az összebújás talán magától is sikerülni
fog.
A férfiak kívülről gyakran sokkal függetlenebbnek és
öntudatosabbnak tűnnek, mint a nők. És megint rájöttem, hogy a látszat
csal. Egyszerűen csak jobb színészek voltak.
Amikor Eva megérkezett a munkából, már majdnem este kilenc óra
volt, és amíg azok ketten elindultak a moziba, még egy óra eltelt. Csak tíz
óra után maradtam egyedül a lakásban. Az első megkönnyebbülés után,
hogy visszakaptam a hőn szeretett nyugalmamat, elég gyorsan elérkezett a
kijózanodás, mert egy szempillantás alatt a csendet mással, azaz
várakozással töltöttem ki. Nicolas látogatása és problémája ugyan különös
volt, mégis megtaláltam benne azt a figyelemelterelést, amit egész nap
hiába kerestem. Most megint teljesen egyedül voltam, és aggódtam.
De nem akartam, hogy megint magával ragadjon a félelmem, így
megpróbáltam legalább félig-meddig megőrizni a józanságomat. Elyas
jelentkezni fog – mondtam magamnak. Biztosan nem egy soha nem látott
méretű katasztrófán múlott, hogy eddig még nem tette meg. És ha időközben
meggondolta magát és mégsem akar velem együtt lenni többé, akkor sem

44
vagyok tehetetlen. Még mindig vékony szeletekre vághatom a farkát, és
kényszeríthetem, hogy a szeleteket megegye. Igen!
A próbálkozásom, hogy egy olvasmánnyal tereljem el a figyelmemet,
ma délután csúfosan kudarcot vallott. Ennek ellenére felkaptam egy
könyvet és hasra feküdtem az ágyon. Elolvastam egy oldalt, elolvastam két
oldalt, elolvastam három oldalt. Észre sem vettem és valamikor tényleg
magába szippantott a könyv. Éppen abban a pillanatban, amikor már nem
gondoltam Elyas-ra, rezegni kezdett a telefonom, és szöveges üzenet
érkezett.

Nem felvenni
Elköltöztél már egy másik bolygóra?

Emely
Tulajdonképpen akartam, de nem volt már jegy.

Nem felvenni
Szerencsédre, mert különben fogtam volna a legközelebbi rakétát és
visszahoztalak volna. Hogy vagy? Milyen volt a napod? Szinte szünet nélkül
rád gondoltam. Tulajdonképpen egész nap írni akartam neked, de alig volt
egy nyugodt pillanatom.

Emely
Nem volt túl érdekes a napom. Telefonáltam és takarítottam egy kicsit, és
Nicolasnak párkapcsolati tanácsokat adtam. És nálad mi volt? Van valami
újság? Hogy van Jessica?

45
Nem felvenni
Ezt részletesen el kell mesélnem, mindenesetre nem túl optimális az
elhelyezése. Most éppen Sebastian-nal és Yvonne-nal vagyok Andy-nál és
Sophie-nál. Beszélgetünk, hagyjuk, hogy a fárasztó nap lecsengjen. Ezután
szívesen elmennék hozzád, hogy végre megint a karomban tarthassalak.
Persze csak akkor, ha te is szeretnéd.

Emely
Hogy szeretném-e? Milyen felesleges kérdés, természetesen szeretném. De már
éjfél is elmúlt, Elyas. Ami azt jelenti, hogy akkor más nagyon késő lesz. Meddig
akarsz még ebben a kialvatlan állapotban maradni? Boldog lennék, ha
idejönnél. De még boldogabb lennék, ha a találkozó után hazamennél, és
végre igazán kialudnád magad.

Nem felvenni
De hiányzol…

Emely
Te is nekem.

Nem felvenni
Jobb lesz majd egyszer?

Emely
Nem hiszem.

Nem felvenni
Rólam álmodsz ma éjjel?

46
Emely
Ezt sajnos nem tudom megígérni. Mindenesetre rólad fogok álmodni, mielőtt
elalszom.

Nem felvenni
Én is ezt fogom tenni.

Emely
Érj haza épségben és aludj jól, Elyas.

Nem felvenni
Rendben. Viszlát, szépségem.

Emely
Viszlát, idióta.

47
 4. fejezet
Hová visz engem?

- Öltözz melegen, amikor ma este érted jövök – mondta Elyas és a miértre

vonatkozó kérdésemet egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Egyébként azt
feltételeztem, hogy majd nálam kényelembe helyezzük magunkat, és talán
megnézünk egy DVD-t, vagy egyszerűen csak beszélgetünk, végül is az
utóbbi öt napban csak röviden vagy egyáltalán nem láttuk egymást. De
Elyas-nak nyilván más tervei voltak, és nagyon izgatott voltam, hogy miről
is van szó. Talán gyalogtúra a frissen esett szűz hóban? Nagyon tetszett,
ahogy elképzeltem. Egy másik ötlet, ami ezután eszembe jutott, azonban
megijesztett. Talán csak nem korcsolyázni akar? Tegnap már olvastam róla,
hogy a park közelében, ahol Elyas-szal egyszer egy feldolgozás bandát
hallgattunk, egy óriási korcsolyapályát hoztak létre. Hogy megértsük a
problémámat, ahhoz tudni kell, hogy korcsolyázni legalább olyan jól tudok,
mint egyenesen járni, vagyis egyáltalán nem. Egy nap majd véletlenül
elvágom a korcsolya élével valakinek a torkát, és pokoli vérfürdőt rendezek,
abban biztos vagyok. A jég egyszerűen túl csúszós, hogy egy Emely Winter
rajta tartózkodjon. Valahogy finoman el kellene magyaráznom Elyas-nak, ha
ezzel az ötlettel akarna előhozakodni. A pingvin stílust nemcsak a
táncparketten, hanem a csúszós jégen is elő tudom adni.
Hangosan felsóhajtottam. Ez rettenetes. Amióta felhívott csak azon
törtem a fejem. Egyrészt aranyos volt, hogy titokban tervezett valamit,
másrészt az volt zavaró a meglepetésekben, hogy hagynod kellett, hogy
meglepjenek. Nélküle is borzasztóan ideges voltam, már csak azért is, mert
viszont fogom látni. A múltkori közös reggel után mindig csak röviden
találkoztunk, így nem volt elég idő a hatalmas vágyat tompítani. Alig volt itt,
és már újra el kellett búcsúznom tőle. Állandóan úton volt, főleg Jessica

48
miatt, esténként a kimerítő nap után a barátainál, hogy az aktuális helyzetet
megbeszéljék. A végére halálosan fáradt lett. Egyébként telefonáltunk
egymással és üzeneteket küldözgettünk. Nagyszerű telefonálások és
nagyszerű üzenetek voltak, de nem volt az igazi. Hogy újra előttem álljon,
hogy megérinthessem, megcsókolhassam vagy … hagyjam, hogy ő
csókoljon engem. Már a gondolatára is izzadni kezdett a tenyerem.
Nem tudtam kitalálni, mert ezernyi tevékenység jöhet szóba, ahol
nulla fok alatti hőmérsékletnél melegen kell felöltözni. Így nem maradt más
hátra, mint a találgatásokat félre tenni és a ruhásszekrényben megfelelő
ruházat után nézni. Végül is Elyas hamarosan megérkezik, az
éjjeliszekrényemen álló óra éppen háromnegyed kilencet mutatott.
Mondtam már, hogy nagyon ideges vagyok?
Éppen belebújtam egy szürke-fehér mintás norvégpulcsiba, amikor
kopogtak a bejárati ajtón. Gyorsan beleerőszakoltam a bal karomat a
pulóver ujjába, kinyitottam az ajtót és végre abba az arcba pillanthattam,
amelyet sokáig csak gondolatban képzelhettem magam elé. Elyas egy kicsit
fáradtnak nézett ki, de szemének türkizzöld színe úgy csillogott, mint az
óceán. Mivel is foglalkoztam éppen? Többé már nem tudtam, mert
körülöttem minden elhomályosodott. Egyedül erre a férfira
összpontosítottam, és úgy éreztem, mintha egy húzással egy másik világba
kerültem volna. A mi világunkba.
- Túl korán jöttem? – kérdezte. – Tudod, van ez a problémám, hogy néha túl
korán jövök.
Mosollyal az ajkaimon visszagondoltam a kempingezésünkre, amikor
Andy és én azzal viccelődtünk, hogy Elyas nem elég kitartó a szexben.
Még válaszolni sem tudtam, a következő pillanatban már szoros ölelésébe
vont. Olyan volt, mintha ugyanúgy hiányoztam volna neki, mint ahogy ő

49
nekem és leírhatatlan érzés volt végre érezni az illatát. Viszonoztam a
szorítást és egy végtelenül hosszú pillanatig elidőztünk ebben az ölelésben.
Míg eszembe nem jutott, hogy most végre elmondhatná, hogy mi a
terve. Könnyedén megböktem az oldalát. – Mond már meg, hová akarsz
elrabolni.
Az arcán huncut mosoly ült, ahogy lazított az ölelésén. – Tudtam, hogy
szét fog vetni a kíváncsiság.
- Undok fickó. Kérlek, áruld már el!
De ő a fejét rázta. – Semmi esélye, hölgyem, semmi esélye. Bíznod kell
bennem.
Hátrahajtottam a fejem és felnéztem rá. – Utálom, hogy bíznom kell.
- Tudom – csókolta meg az orrom hegyét – tudom. De nem lehet
megkerülni, muszáj lesz megtanulnod.
- Erre én nem vagyok alkalmas – morogtam.
Anélkül, hogy a tiltakozásomra válaszolt volna, a ruhafogas felé tolt, ahol a
vastag télikabátom lógott. Belesegített a kabátba és azt tanácsolta, hogy a
sportcipőm helyett inkább a bélelt csizmámba bújjak.
- És te? – kérdeztem a kék pulcsijára pillantva, amíg megkötöttem a
cipőfűzőmet. – Neked nincs szükséged kabátra?
- Dehogynem, a kocsiban van.
Mindenesetre ez arra engedett következtetni, hogy nem az volt a
terve, hogy kitegyen a jéghideg vadonba, és utána gyorsan eltűnjön. Ez
módfelett megnyugtatott.
- Mehetünk? - kérdezte.
Bólintottam.
Alig zártuk be a lakás ajtaját magunk mögött, Elyas kérdő kifejezéssel
az arcán, felém nyújtotta az egyik kezét. Vannak dolgok, amelyeken nem
kellett sokat gondolkodnom, így természetesen megfogtam a kezét és

50
szorosan tartottam, amíg lementünk a lépcsőn. Melengető érzés volt az
oldalamon tudni őt, és szívből azt kívántam, hogy ezt a helyet soha ne
hagyja el. Néhány kivételtől eltekintve, az elmúlt napokban folyamatosan
hiányzott, és csak néhány perce éreztem úgy, mintha sosem váltunk volna
el.
Az udvarban jéghideg téli levegő fogadott. A friss hó alatt még ott volt
a régi megfagyott, ezért menet közben állandóan figyelnem kellett, hogy
nehogy elcsússzak. Elyas hirtelen elhatározással elengedte a kezemet és
helyette a karját a derekamra fonta, mintha mindjárt a legrosszabbal
kellene számolnia. Ebben a pillanatban tudatára ébredtem, hogy az
úticélunk nem a korcsolyapálya. Elyas elég okos volt ahhoz, hogy megsejtse,
mekkora mértékű katasztrófa lenne ebből.
A kopár bokrok miatt már messziről láttam, hogy az éjfekete Mustang
az utcán áll. Röviddel ezelőtt még nem hittem, hogy egy nap majd újra
magától értetődő lesz, hogy Elyas-szal ebben a csodás autóban utazhatok.
És azután, bár egyébként feleslegesnek találtam, abban a pillanatban volt
benne valami nagyon otthonias, amikor előrelépett, hogy nyitva tartsa az
utas oldali ajtót. Bizonyos körülmények között, még az is lehet, hogy egy
kicsit hiányzott nekem ez a gesztus. De tényleg csak bizonyos körülmények
között!
- Köszönöm - mondtam, megcsókoltam az arcát, és beszálltam. Azután
mindjárt körülvett az az édesen fanyar illat, amely annyira eltöltötte az
érzékeimet, hogy alig vettem észre, hogy Elyas is beszáll.
- Miért van az az érzésem, hogy ez a csodás mosoly nem nekem, hanem az
autónak szól? - kérdezte.
- Féltékeny vagy?
Elmosolyodott, elfordította a kulcsot a gyújtásban és a kedvenc
motorom olyan hangosan kezdett el dorombolni, hogy a rezgést még a

51
hajszálaim végén is érezhettem. Elyas hanyagul sebességbe tette az autót, és
elindult.
Hátradőltem az ülésen, és élveztem a Mustang-gal való száguldást az
estében. Az utakat leszórták és megtisztították, mégis, mintha az emberek
megijedtek volna az időjárástól, olyan kicsi volt a forgalom. Időről időre
hópelyhek hulltak a szélvédőre, de nem tört ki olyan nagy vihar, mint
korábban. Próbáltam a környezet és a táblák alapján valahogy kitalálni,
hova tartunk, de néhány utca után elvesztettem a tájékozódási
képességemet. Elképesztő volt, az ember évekig élhetett Berlin egyik
szegletében, anélkül hogy egyáltalán egy másikat látott volna. Elyas és én is
csak tíz perces autóútra laktunk egymástól, és korábban egyszer sem
futottunk egymásba.
Bár az úti célunkat nem ismertem, arra legalább egy idő után
rájöttem, hogy nem befelé a nagyvárosba mentünk, hanem inkább az
ellenkező irányba, kifelé, mert a házak egyre kisebbek, és az utcák egyre
keskenyebbek lettek.
- Elhagyjuk Berlint? - kérdeztem kíváncsian.
Sokat ígérően rám nézett, és vállat vont.
- Lassan felhagyhatnál ezzel a titkolózással. Légy őszinte, ugye, egy swinger
klubba viszel?
Elyas majdnem leszakította a kormányt, annyira kellett nevetnie.
- Komolyan azt hiszed, hogy osztozkodnék rajtad? Más férfiakkal?
- Magánál soha nem lehet tudni, Schwarz úr.
- Van egy olyan sejtésem, Winter kisasszony, hogy Önnek még piszkosabb
szexuális fantáziája van, mint nekem.
- Ez nem egy sejtés az Ön részéről, hanem ez az Ön vágyálma.
Egy ideig hallgatott, így azt gondoltam, én lettem a szópárbaj
győztese, de Elyas-tól kitellett, hogy eszébe jut még valami, amit ellenem

52
felhasználhat. Ebben az esetben azt az emléket, amikor egy este
eltulajdonította a bevásárlószatyromat.
- Ha már a témánál vagyunk… Mi lett az Ön fekete csipke fehérneműjével,
Winter kisasszony? Ma azt viseli?
Éreztem, ahogy az arcom lassan, de biztosan felhevül. – Figyeld az
utat! – mondtam kínos zavarban.
És valószínűleg egy kicsit hosszabb ideig így is maradtam volna, ha nem
cseng a telefonom, egy üzenetet jelezve.

Alex
Emely, úgy átgyúrtak, hogy átgyúrtabb nem is lehetnék. A masszőrök itt
nemcsak jól néznek ki, de a kezükkel valódi csodára képesek. Tényleg el kellett
volna jönnöd, te ünneprontó! Melli és én most éppen a pezsgőfürdőben
vagyunk, hagyjuk, hogy hasson az algás arcmaszk, és rumos-kókuszos koktélt
iszunk. Ha ez nem jó élet, akkor nem tudom mi az!

Közvetlenül utána Alex küldött még egy fotót, pontosabban

egy szelfit, amelyen látszott, hogy széles vigyorral pezsőfürdőben ül, és
pontosan azt csinálja, amiről az üzenetben írt. A koktél még kétszer volt
nagyobb volt, mint képzeltem.
- Úgy tűnik, hogy a húgod remekül van - mondtam, és
megfordítottam a mobiltelefonomat, hogy Elyas is láthassa a képet.
- Miért olyan zöld az arca?
- Algás maszk - magyaráztam, mire zavartan
megrázta a fejét, mintha azt gondolná: Nők…
Ahogy így néztem Alex-et, és a homlokáról szabályosan le lehetett
olvasni, hogy mennyire kipihent, kicsit irigy lettem. Melli Alex egy régi
évfolyamtársa volt, az egyetlen, akivel a müncheni időkből,

53
még ma is kapcsolatot tartott, ha nem is rendszeresen. Valójában Melli a
négynapos osztrák wellness nyaralást egy másik barátnővel tervezte, de
mivel az eltörte a bokáját, így Alex gyorsan, és cseppet sem vonakodva
beugrott helyette. A legjobb barátnőm engem is azonnal be akart szervezni,
de 550 eurót kifizetni négy napra, ez számomra egyszerűen túl drága volt.
Ha őszinte akartam lenni, akkor volt még egy ok, ami visszatartott. Féltem,
ennyi időt Alex-szel összezárva tölteni. Bár előbb-utóbb minden el akartam
neki mesélni Elyas-ról és rólam, mégsem tudtam szabadulni a félelemtől,
hogy kipukkadhat az én szappanbuborékom. Talán még egy kicsit örültem
is annak, hogy a spontán rövid vakációja miatt még egy kis szusszanásnyi
időt nyertem. Valamikor muszáj lesz elmondanom, ebben biztos voltam,
még akkor is, ha fogalmam sem volt, hogyan tegyem.

Emely
A zöld színű arcoddal úgy nézel ki, mint egy igazi gonosz törpe. Magadon
kellene tartanod, mert ha visszajössz Berlinbe, akkor már messziről
felismernek. És jobb, ha a masszőrökről nem mesélsz Sebastiannak! Örülök,
hogy jól érzitek magatokat, és remélem, hogy a hátralévő napokat még
alaposan kiélvezitek! Ne igyál annyi kókuszos rumot, te piás!

Alex
Ó, hogy hiányzott a humorod – nem igaz. Ennek ellenére köszönöm. Itt nincs
más teendő, mint élvezkedni! És te, kedvesem? Mit csinálsz? Hadd találjam ki!
A félév kezdetre készülsz, és a könyveket bújod. Azt hiszem, félre kellene
tenned őket, és keverned kellene egy kókuszos rumot. Abszolút csodálatosan
ütős cucc!

54
Amikor felnéztem a telefonom kijelzőjéről, egy jelzőlámpa vörös fénye
világított felém. Elyas megállította az autót, előírásszerűen várt a fehér
vonalnál és kíváncsian felém nézett.
- Alex részeg? - kérdezte.
- Csontrészeg. - Bólintott, mintha előre sejtette volna. – Mit írogatott egész
idő alatt?
- Hogy jól van, és nagyon kipihent. Egyenesen megkérdezte tőlem, mit
csinálok éppen.
- És mit fogsz neki mondani?
A jelzőlámpa vörös fénye sárgára és végül zöldre váltott. Elyas levette a
lábát a fékről, és elindult.
- Éppen azon gondolkodom. Mondjam meg neki, hogy úton vagyok veled,
vagy inkább ne? Mit gondolsz? - Tudtam, hogy Elyas még a húgával sem
beszélt rólunk. Alex rövid szabadsága is közrejátszhatott ebben, mert a lány
akut, és Alex-re jellemző bőröndpakolási stresszben szenvedett, amely
minden másról elterelte a figyelmét. De titokban gyanítottam, hogy Elyas,
akárcsak én, akaratlanul is távolságot tartott tőle. Annál jobban
meglepődtem, amikor meghallottam a válaszát.
- Mondd meg neki, hogy velem vagy – mondta, anélkül, hogy hosszan
elgondolkodott volna rajta. - Olyan messze van, hogy nem képes kárt
okozni.
Az érv önmagában annyira helytálló és hibátlan logikájú volt, hogy
engem teljesen meggyőzött. Ilyen lehetőségem a közeljövőben biztosan nem
lesz.

Emely
Nem, tévedsz, úton vagyok a bátyáddal. Csodás pihenést kívánok, Alex,
irigyellek! Vigyázz magadra és gyere haza épségben!

55
Még tíz másodpercig sem tartott, és már megjött az üzenet.

Alex
Úton vagy Elyas-szal? Miért? Mit csináltok?

Emely
Csak megyünk egy kört a környéken a Mustang-gal.

Alex
A Mustang-gal? Miért csináljátok ezt srácok? Most már elviselitek egymást?
Hová mentek? Gyakran csináljátok? Miért nem mondod el nekem? Valami
történik ott, ugye?

Azon gondolkodtam, válaszoljak-e még valamit, de végül visszadugtam a

telefont a nadrágom zsebébe. Egyrészt rosszul éreztem magam, hogy így
beetettem, másrészt ez nem olyan téma volt, amit telefonon meg lehetne
beszélni.
Most előre figyelmeztettük, és rendelkezett egy plusz információval, aminek
ki kellett tartania, amíg hazaér.
De Alex nyilván másképp látta, ahogy azt percekkel később észrevettem,
amikor a mobiltelefonom újra rezegni kezdett.

Alex
Hellóóó? Kérdeztem tőled valamit! Mit kavarsz Elyas-szal? Van valami
köztetek?

Hogy tud ilyen bosszantó lenni? Sóhajtva tettem el ismét a telefont, anélkül,
hogy válaszoltam volna az üzenetre. Fogalmam sem volt róla, hogy Alex

56
képes lesz egy lapáttal rátenni. Mert a saját telefonom helyett, röviddel
azután Elyas-é rezgett.
- Most veled folytatja? - kérdeztem megdöbbenve.
Elyas ránézett a kijelzőre, és bólintott.
- Ó igen.
- És mit ír?
Elyas odaadta a mobiltelefont, hogy mindkettőnknek felolvashassam
az üzenetet.

Hugi
Úton vagy Emely-vel, ugye? Mit csináltok? A testvéred vagyok, miért mindig
csak a végén tudok meg mindent? Remélem, megöl a rossz lelkiismereted! Az
ilyen hívja magát testvérnek, hah!

Csakúgy, mint én, Elyas is a szemét forgatta, és félretette a telefont

miután visszaadtam neki. Megtettük az egyetlen ésszerű dolgot, amit
lehetett, és figyelmen kívül hagytuk Alexet. Két vagy három
megválaszolatlan üzenet után végül feladta. Egy kicsit sajnáltam, de végül
biztos voltam benne, hogy egy-két rum-kókusz koktél segítségével túlteszi
magát rajta. És ha mégsem... Legkésőbb holnap újra várják őt a csinos
masszőrök, és ők majd kigyúrják belőle a haragot.
Csendben ültünk, és az összesen húsz perces út után biztos voltam
benne, hogy magunk mögött hagytuk Berlint. Csak néhány ház tűnt fel, majd
egyre gyérebbek lettek, amíg teljesen eltűntek és az autón túl minden
sötétségbe borult. Bár a késői óra miatt sajnos alig láttam valamit a
természetből, mégis jó érzés volt elhagyni és a hátam mögött tudni a várost.
Egyszerűen csak eljönni és elmenekülni a nagyváros forgataga elől.
Korábban, amikor még vidéken éltem, utáltam a kisvárost, alig tudtam

57
kivárni, hogy eljöhessek onnan. De most már rájöttem, hogy a nagyvárosnak
is megvannak a hátrányai. Állandóan zajos volt. Mindig, mindenhol emberek
voltak, gyakran nem a legjobb hangulatban. Mindenki sietett, és azok, akik
nem siettek, ostobán megálltak az útban. És mindenhol autók, amelyek
kipufogógáztól bűzlöttek és dudáltak és öngyilkosjelölt kerékpárosokkal az
elsőbbségről veszekedtek.
Ha egy kicsit melegebb lett volna, szerettem volna lehúzni az ablakot,
mert még a szélvédőn keresztül is látszott, hogy a levegő sokkal tisztább és
egészségesebb lett. Legalábbis így képzeltem.
- Sajnálom, hogy a héten alig láttuk egymást. – mondta Elyas hirtelen
megtörve a csendet.
- Jessica miatt állandóan úton voltál. Kaptál volna tőlem, ha nem ezt teszed.
- Igen, de ... - Elhallgatott, és nem sokkal később újrakezdte. – Egy kicsit
meghasonlott vagyok, tudod? Egyrészről Jessica miatt összeszorul a szívem,
miattad pedig lángol.
A szám sarka kissé megrándult. – Szóval, a mellkasodban egy izzó,
összetört szív dobog?
Összehúzta a szemét, amikor rövid ideig felém fordult. - Nem
nevetheted ki a férfiakat, ha az érzelmeikről beszélnek. Ez traumatizálja
őket.
- Nem nevetek rajtad. Mosolygok rád - mondtam. - Szomorú, amit mondasz,
és mégis valahogy szép. Örülök, hogy nem vagy jéghideg és érzelmileg
fogyatékos, ahogy egykor feltételeztem rólad.
Arca még mindig némi kétkedést fejezett ki, mintha mindennek
ellenére nem tudna teljesen megszabadulni tőle. Talán a férfiak még sokkal
érzékenyebbek, mint a nők, amikor az érzelmekről van szó, legalábbis ez
megmagyarázná, miért hajlamosak gyakran kitérni az érzelmek útjából
vagy akár elnyomni őket. A gátlástalan üzletemberekre gondoltam szerte a

58
világon, és azon tűnődtem, ők a valóságban talán nem is rendelkeznek azzal
az erővel, amit feltételeznek nekik, hanem egyszerűen csak túl gyengék,
hogy elviseljék az együttérzést és a sérüléseket, és emiatt nem engedik meg
maguknak az érzelmeket.
- Mesélj nekem Jessicáról - mondtam végül. Éreztem, hogy mindez mennyire
megviselte őt, és azt reméltem, hogy ma végre egy kicsit részletesebben
beszél a témáról. Az elmúlt napokban ez többnyire rövidre sikerült.
- Nos - sóhajtott fel - a kezelő pszichológus egyszerűen nem szimpatikus
nekem. Már az az ezer kérdés, amelyet Jessica-val kapcsolatban feltett
nekünk... Egyrészt természetesen ez hatalmas segítség neki az értékelésben,
másrészt tisztességtelennek tartom Jessica-val szemben. Ez az ő élete, csak
neki kellene beszélnie róla, legalábbis ami a részleteket illeti. Világos, hogy
ez nem történik meg egyik napról a másikra, de pszichológusként neki kell a
bizalmat felépítenie.
Ezen eddig még nem gondolkodtam el. De amikor Jessica helyzetébe
képzeltem magam, aki egy olyan helyen volt, ahol nem akart lenni,
mondhatni „fogva tartva”, körülvéve fehérköpenyesekkel, akik többet
tudtak róla, mint, amit ő valaha is személyesen elmesélt nekik – akkor
tényleg nem beszélhetünk arról, hogy egyenrangú félként kezelnék.
- Tudod - folytatta -, a pszichiátriai osztályok már közel sem annyira
szörnyűek, mint azt sokan vélik. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy
történnek kirívó esetek. Különösen egy olyan nagyvárosban, mint Berlin, a
legkülönfélébb alakok kerülnek össze. Olyanok, akik hangosan kiabálnak
vagy agresszívvé válnak, vagy olyanok, akik mindenütt pánikot keltenek, és
zavaros dolgokat mondanak. Amikor tegnap meglátogattam Jessica-t, egy
beteg megragadott engem az osztály bejáratánál és majdnem feldöntött.
Bentről leskelődött, és arra várt, hogy jöjjön egy látogató, hogy ki tudjon
szökni. Állítom neked Emely, hogy olyan az, mint a bolondokháza.

59
- És ezt csak most mondod? Csak úgy mellékesen? - kérdeztem döbbenten. –
Sikerült neki elszökni?
- Nem, azonnal több nővér és ápoló rohant oda, lehúzták rólam, és
legyűrték. Az egyik ápoló azt mondta, hogy ez gyakran megesik. Nem
mondta ki, de világosan látszott, hogy az állandó túlórákkal és
ápolóhiánnyal ugyanolyan problémákkal küszködnek, mint bármelyik
másik klinikán.
Természetesen fogalmam sem volt, milyen élettörténete volt a
támadónak, milyen indítékok vezérelték őt, hogy betegségben szenvedett
vagy valami ilyesmi. Azonban számomra határozott és vitathatatlan tény
volt, hogy nem kellett volna az én Elyas-omat lerohannia.
Képtelen voltam elhinni, amit hallottam. – Nem esett bajod?
- Nem, még egy zúzódásom sincs. Baj nélkül megúsztam.
- Szerencsére ... - morogtam, és nem értettem, hogy Elyas miért nem mesélte
el rögtön. Hogy ilyesmi történjen vele, és megtartsa magának? Még egy
másik kérdés égett az ajkaimra.
- Hogyan lesz Jessicá-nak életkedve ilyen környezetben?
- Pontosan ez a lényeg - válaszolta Elyas. - Egyáltalán nem illik oda. Jessica
depressziós - nem őrült.
Természetesen van még néhány ilyen betegük, mint ő, de összességében az
a benyomásom, hogy ők nem kapják meg azt a segítséget, amire ténylegesen
szükségük van. Az első néhány napban Jessica annyira elmosódottan
beszélt, hogy alig értettem meg.
- Elmosódottan?
- Pszichofarmatikus gyógyszerek. Nyilván nem kevés.
Néha utáltam a hagyományos orvoslást azért, mert nagyon gyakran
csak a tüneteket kezelte. Talán akut vészhelyzetekben, legalábbis egyrészt,
van értelme, de másrészt nem szabadna ezeket a szereket, és a hatásukat

60
lebecsülni. Végül is aktívan beavatkoznak az emberi lélekbe. Egyes
esetekben személyiségformáló volt, más esetekben felerősítette a
problémákat, ezekről sok jelentést olvastam. És a tényleges okon, ami miatt
a beteg rosszul van, a gyógyszerek egyáltalán semmit sem javítanak.
- Jessica egyáltalán nem beszélget?
- De igen, naponta egyszer ezzel a pszichológussal. De, mint mondtam, ő
nekem nem szimpatikus. Talán nincs igazam, nem tudom megmondani,
tisztán érzem és úgy értékelem, hogy ez az orvos nem tud neki segíteni.
Jessica sem enged fel vele szemben. Én sem tenném.
Laikusként azt gondoltam, hogy az ilyen intézményekben az
embereknek akaratlanul is mindig segítenek, de nyilván nem lehet
kikényszeríteni.
Mint mindenhol az életben, különbséget kell tenni abban, hogy az embernek
milyen betegsége van, és hogy kihez kerül.
- Nem lehet őt áthelyezni máshová? Biztosan lenne olyan hely, ahol jobban
gondoskodnak róla.
- Természetesen van. Sőt, ugyanebben a klinikában van egy osztály a
depresszióban szenvedők számára. De ez a rész reménytelenül túlzsúfolt.
Jessica legkorábban hat hét múlva kaphat itt egy helyet.
Lassan a kezemet a sebességváltón nyugvó kezére helyeztem és
megszorítottam. Viszonozta a szorítást és megajándékozott egy röpke
mosollyal, mielőtt a tekintetét újra az útra irányította.
- Ezért vagy olyan sokat Jessica-val - mormogtam.
Bólintott. - A pszichológusnak nem tetszik, hogy mindig ott vagyok, de nem
hagyhatom egyedül. Egész nap egy hülye megfigyelő helyiségben fekszik,
mert fennáll nála az öngyilkosság kockázata.
Gondolatban elképzeltem a helyzetet. Nyomasztó volt.
- Beszéltél a szüleivel? Mit szólnak hozzá?

61
 Még újév estéjén, amikor Jessicával ez az eset történt, több száz
kilométert utaztak, hogy láthassák a lányukat. A nagy távolság miatt nem
tudtak Jessica lelkiállapotáról vagy nem akartak tudni róla - mindenesetre
hirtelen szembesülniük kellett a valósággal.
- Többször is találkoztam velük - mondta Elyas. - Yvonne, Andy, Sebastian
és Sophie társaságában is. Együtt próbálunk valami megoldást találni. Nem
maradhat ott hat hétig, nem lehet elengedni és magára hagyni, amíg a másik
osztályon felszabadul egy hely.
- Sebastian-nak nincs valamilyen ötlete? Ő mégiscsak pszichológiát tanul.
Nem kellene jobban kiismernie magát az egész témakörben?
- Tényleg van egy ötlete. A kapcsolatain keresztül megpróbál Jessicá-nak
helyet szerezni egy pszichoszomatikus betegségekkel foglalkozó
rehabilitációs klinikán a Balti-tengernél.
A feltétel itt azonban az, hogy stabilabbá váljon az állapota és ne legyenek
öngyilkos hajlamai.
- Tehát egyelőre nem lehet kikerülni, hogy egy ideig továbbra is ott
maradjon.
Elyas felsóhajtott. - Úgy néz ki. De megpróbáljuk elérni, hogy a legrövidebb
időt kelljen ott töltenie.
Akárhogy csűrjük-csavarjuk, Jessica-val most senki sem szeretne helyet
cserélni. Úgy tűnik, mintha egyre több ember szenvedne depresszióban, és
ostobaság lenne azt feltételezni, hogy ez nincs összefüggésben az
életmódunkkal vagy az eluralkodott helyzettel.
Egyik oldalról nézve a jólét jót tett nekünk, a másik oldalról nézve pedig
megbetegített bennünket.
Folyamatosan abba a hibába esünk, hogy egymáshoz hasonlítgatjuk
magunkat. Nem látjuk azt, hogy mivel rendelkezünk, és nem vagyunk érte
hálásak, hanem helyette inkább arra koncentrálunk, hogy mi az, ami

62
hiányzik nekünk. Ez krónikus elégedetlenséghez vezet. Az állandó stressz és
teljesítménykényszer pedig elintézik a többit.
- Óriási szerencse volt, hogy időben megtaláltad őt, Elyas. Örülök, hogy még
mindig közöttünk van. A dolgok egészen másképp alakulhattak volna. Még
akkor is, ha az elhelyezése határozottan jobb lehetne, elvégre manapság
mégiscsak vannak intézmények és segítségnyújtási lehetőségek. Ez ötven
évvel ezelőtt még másképp nézett ki. És vannak kedvező kilátások. Még ha
Jessica-nak addig egy kicsit ki is kell tartania.
Természetesen könnyű ezt mondani kívülállóként, az érintett személy
szemszögéből ez egészen másképp néz ki. Ennek ellenére a jó dolgokat nem
szabadna a rossz dolgokkal együtt a szőnyeg alá seperni.
- Igazad van, kincsem ... Jessica életben maradt, és ebben a pillanatban ez a
legfontosabb. A többiben csak reménykedhetünk. Reménykedni, hogy
valahogy sikerülni fog.
- Olyan barátokkal, mint ti, muszáj meggyógyulnia. – Leírhatatlannak
találtam azt a hűséget és szeretetet, amellyel nagy odaadással és őszintén
törődtek Jessica-val. Nem volt magától értetődő, mert nem mindenki volt
olyan szerencsés, hogy ilyen emberek legyenek az életében.
Büszke voltam Elyas-ra, csakúgy, mint a többiekre. Egy kivétellel ...
- Hallottál már azóta valamit Domenic-ről?- kérdeztem óvatosan.
- Egy árva szót sem. - Elyas hangja ugyanolyan keserű volt, mint a szavai.
Bár szerettem volna a srác miatt érzett mérgemet kiadni, de láttam
Elyas-on, hogy mennyire feldühítette a téma.
A szíve ma este nem lehet összetört, csak lángoló.
Ezért úgy döntöttem, hogy pihentetem a dolgot.
Beszélgetésünk és a gondolataim miatt egyáltalán nem figyeltem a sötét
éjszakára és a környezetre. Egy elhagyott országúton haladtunk. Elyas
bekapcsolta a fényszórókat és igazodott az időjárási viszonyokhoz, mivel

63
lassabban ment. Valójában már egy jó ideje úton voltunk, és még mindig
fogalmam sem volt, hol lesz vége az utazásnak. Minél tovább haladtunk,
annál tudatlanabb lettem.
- Nem akarod lassan elmondani, hogy mi az úticélunk?
Mint korábban, vigyorogva rázta a fejét.
- Szándékosan csinálod, ugye? Hagyod, hogy meghaljak a kíváncsiságtól?
- Teljesen szándékosan.
- Te vagy a szemét ribanc férfi megtestesítője.
Megszorította a kezem. - És te szörnyen csípős vagy, amikor
pimaszkodsz.
Én is megszorítottam a kezét. - Te meg hagyd abba a rusnya
vigyorgást, és mondd meg hova megyünk.
- Szörnyű vagy - mondta. - Igazából csak meg akarok mutatni valamit, és azt
akarom, hogy ott legyél velem. De magad is látni fogod, mert már majdnem
ott vagyunk.
Rám kacsintott, és a következő másodpercben egy meglehetősen sötét
erdei ösvényre fordultunk be, amely enyhén felfelé vitt. Mivel Elyas nem
árulta el, hátradőltem és feszülten vártam.
Az út egyre jobban emelkedett, és azon gondolkodtam, hogy Berlin
környékén hol található egy átkozott hegy. Errefelé szinte minden lapos
volt. Vagy időközben megérkeztünk Bajorországba? Na, jó, egy olyan alföldi
számára, mint én, ez egy hegy volt, egy hegyvidékinek valószínűleg csak
egy domb.
A havas talaj miatt a Mustang-gal volt egy kis probléma, mert egyszer-
kétszer megcsúszott. Egy enyhébb kanyarban még a kerekek is kifordultak.
Úgy tűnt, Elyas-t nem zavarja, csak felvette a cirkálunk-a-legnagyobb
nyárban arcát, és tévedhetetlenül és fölényesen tovább vezetett. A Mustang
a sok lóerővel és a széles gumiabroncsokkal egész jó kis „téli lovacskát”

64
eredményezett, habár az összkerék-meghajtás minden bizonnyal előnyt
jelentett volna.
Egy idő után az erdő ritkásabb lett, és így olyan benyomást keltett,
mintha elértük volna a domb tetejét. Elyas egyenesen továbbhaladt, amíg
végül már egyáltalán nem volt több fa körülöttünk, és lassan feltűnt előttem
egy ... víztorony.

65
 5. fejezet
Fenn a régi víztoronynál

Erre egyszer sem gondoltam, amikor ma a lehetséges kirándulási

helyeken törtem a fejem. Itt fenn kapta Alex Sebastian-tól az első csókját -
végre! Azt a drámát akkoriban szinte alig lehetett kibírni. Jól emlékeztem
Elyas sokatmondó mosolyára, amikor Alex megemlítette a víztornyot, akkor
volt valami a pillantásában, amit csak egy szép gondolat varázsolhatott oda.
A múltkor éjszaka, a hosszú beszélgetésünk alatt említette, hogy korábban,
nyaranta szeretett itt fent ülni Andy-val és Sebastian-nal, egy olyan
időszakban, amikor még mind egyedülállóak voltak, és a barátságban lévő
fiatalemberek klasszikus egyetemi hallgatói életét élték.
De ennek a csodás időszaknak már mindhármuk számára vége lett!
- Most hivatalosan is beavatást nyertem a Víztorony-szakértők Titkos
Társaságába? - kérdeztem elgondolkodva.
Elyas lelassított, azután teljesen leállította az autót, és kihúzta a
slusszkulcsot. - Pontosan ebben a megtiszteltetésben részesülhetsz.
Számomra nehezen megmagyarázható okból, melegséget éreztem a
gyomromban. Talán túl sokat képzeltem bele, de Elyas valahogy nemcsak a
víztornyot mutatta meg nekem, hanem valamit az életének abból az
időszakából, mielőtt majdnem nyolc hónappal ezelőtt, a nyár elején az
útjaink újra keresztezték volna egymást – más szóval: egy kicsit többet
mutatott meg magából.
- Szálljunk ki! - Miközben beszélt, kioldotta a biztonsági övét, és rátette a
kezét az ajtókilincsre.
- Winter kisasszony! Megengedi, hogy elraboljam a hideg, sötét éjszakába?
- Megengedem. - Én is kioldottam magam, és végül követtem Elyas-t, aki
miután nyitva tartotta nekem az ajtót, előrement és megtette az utolsó

66
néhány métert a víztorony felé. A talaj egyenetlen volt, a hó – ugyanúgy,
mint a kollégium előtt - napközben elolvadt, és este ismét megfagyott. És
sajnos még mindig - ahogy valószínűleg egész életemben - túl ügyetlen
voltam ahhoz, hogy rendesen járjak. Már két méter után akaratlanul is
majdnem a fenekemen landoltam, de néhány rovartól és más, a hidegnek
ellenálló levegőbenbúgózümmögőmorgótól eltekintve senki sem látta, és
szerencsére az utolsó pillanatban a gyors reakcióm megmentett az eséstől.
Minden egyes lépésemre körültekintően ügyelve, végül elértem Elyas-
t, aki a víztorony előtt várt rám. A Mustang bekapcsolt fényszóróinak
köszönhetően felismertem a régi, lepusztult téglákat, amelyekből a vörös
torony épült. Valószínűleg több mint száz éve, talán kétszáz éve állt a
dombon. Ezen kívül innen magasabbnak tűnt, mint az autóból; olyan
összesen nyolc-tíz méter magas lehetett. Volt ott egy ős öreg tűzlétra
rozsdás létrafokokkal körülbelül másfél méter magasságban. Gyanítottam,
hogy a legrosszabbra kell számítanom. – Csak azt ne mondd, hogy menjek
fel oda!
Ahelyett, hogy válaszolt volna, Elyas inkább rablólétrát tartott nekem és
felém nézett. – Bízz bennem. Megéri. Ígérem.
Léptem egyet felé, de aztán megálltam, és kétkedve néztem felfelé a
létrán keresztül.
- Biztos vagy benne, hogy ez a régiség elbír engem? Több rozsda van a
fokokon, mint hó. - És az a gondolat, hogy milyen károsodások rejtőzhetnek
a szóban forgó hó alatt, rémülettel töltött el!
- Ha a létra Andy-t elbírta, akkor téged is elbír.
A férfiak és a bizalom iránti vágyuk szélsőséges helyzetekben ... Nem
tudtam, mennyire bízhatnék Elyas értékítéletében, mert a létra lepusztult
állapota éppen az ellenkezőjét mutatta. Ugyanakkor nem akartam az a

67
kényeskedő lány lenni, aki sajnálatos módon jelenleg voltam – vagy valami
ilyesmi.
Elyas még lejjebb tette a kezét, és ez a várakozó pozíció lassan
kényelmetlen lett. Végül megráztam magam, összeszedtem a bátorságomat
és azt mondtam magamnak: Na, jó, akkor itt és most meghalsz. Valamikor
egyszer ez úgyis elkerülhetetlen lesz.
Mint kiderült, nem a bátorság volt az egyetlen, amire szükségem volt,
mert a mászás fárasztónak bizonyult. Először is, egyáltalán nem volt olyan
könnyű Elyas kezéből a létrára függeszkedni. Amikor végre, a lábam alatt
éreztem egy létrafokot, ami tényleg megtartotta a súlyomat, először is
cseppnyi megkönnyebbülést éreztem - de ez hirtelen megváltozott, amikor
lenéztem.
A föld hirtelen rohadtul távolinak tűnt. Felfelé nézni sem volt jobb ötlet,
mert a halál létrafokai néztek vissza rám.
- Egyszerű! Csak szép lassan mássz fel! – kiáltott fel nekem Elyas.
Egyszerű. ... Ugye, csak viccelt!!
Mint egy kis majom, úgy kapaszkodtam a létra oldalához, amely annyira
hideg volt, hogy az ujjaim majdnem megfagytak. Megpróbáltam ráhelyezni a
kabátujjaimat, ami csekély mértékben javított a helyzeten, de azt
eredményezte, hogy még kevésbé tudtam fogódzkodni. Milliméterenként
küzdöttem magam tovább, egy örökkévalóságig tartott, amíg az egyes
fokokat elértem. Jesszus, iszonyatosan gyáva voltam. Minden rezgett és
billegett, és minél magasabbra kerültem, annál hidegebben fújt a szél.
Amikor körülbelül félúton voltam, óvatosan Elyas felé fordultam, aki
még mindig a víztorony alján volt, hátrahajtotta a fejét, és kritikusan
figyelte a mászásomat.

68
- Nem akarsz te is lassan felmászni? – kiáltottam. – Ez szuper! Soha nem volt
ilyen élményben részem! Tényleg ki kell próbálnod! Nem tudom utoljára,
mikor szórakoztam ilyen jól!
Úgy tűnt, hogy a szarkazmusom felvidította. - Inkább várnék, amíg fel
nem érsz. Nehogy a létra mégis eltörjön és megsérüljek. Nagy kár lenne.
Életemben nem vágytam még valamire jobban, amit eldobhatnék
ebben a pillanatban. Sajnos egy szerencsétlen miniatűr hógolyón kívül, amit
a fokokon lévő hóból formáztam, másra nem futotta. Bosszúságomra ez is
két méterrel Elyas mellett landolt.
Mivel nem tehettem mást - és talán titokban még egy kicsit örültem is
annak, hogy a létra teherbírását nem tesszük próbára mindkettőnk súlyával
- tovább vonszoltam magam. Itt-ott egy kicsit megcsúsztam, és az oldalsó
rudak egyes helyeken egy örökkévalóságig megőrzik majd a fémbe
kapaszkodó kezem lenyomatát, de még mindig jó egészségi állapotban
voltam, amikor végre elértem az utolsó fokot, és felhúzhattam magam a
tetőre. Büszke voltam magamra, mert többre voltam képes, mint amire
számítottam. És büszke voltam a létrára. Méghozzá igazán büszke.
Hamarosan a kilátásnak sikerült elterelnie a figyelmemet a gyilkos
mászásról, mert a távolban, majdnem a lábunk alatt terült el Berlin. Még a
TV-tornyot és a néhány legnagyobb tornyot is sikerült kivennem. Az
éjszakai világítás olyan volt, mintha erek húzódtak volna végig a városon,
mintha életet kellene lehelni az egyes utcákba. Innen fentről a beton már
nem tűnt annyira nagynak, megdöbbentőnek és hatalmasnak, mert a
távolság miatt visszanyerte külső alakját, és lélegzetelállító horizontot
képezett.
Oly sok éve élek itt, de még soha nem éltem meg ilyennek Berlint.
Nem hallatszott a forgalom zaja, nem volt érezhető a sietség, nem borított
be sem a kipufogógáz, sem más kellemetlen szagok.

69
Csak az ezernyi fényből álló tengert láttam, és csak a közeli fenyőfák, a
nedves föld és a hó tiszta illatát éreztem. Milyen békésnek tűnt a város
innen fentről, amikor minden rossz dolog olyan távol volt.
A látványtól lenyűgözve alig hallottam meg a közeledő nyögés zaját.
Elyas éppen azon volt, hogy az utolsó fokról felnyomja magát a tetőre.
Annyira elterelődött a figyelmem, hogy észre sem vettem, hogy felmászott.
Ahogy lihegett, úgy tűnt, számára sem volt egy sétagalopp. Kinyújtottam a
kezem, és egy lendülettel már mellettem állt.
- Csodaszép itt fent - feleltem.
- Valójában itt akartam lenni, amikor először tekinted meg a kilátást.
- Akkor nem kellett volna előreküldened, hogy teszteljem a létrát.
Elmosolyodott, és a következő pillanatban éreztem, ahogy a karjai
hátulról körbeölelnek. Az állát a vállamra fektette, és élvezte velem a
kilátást. Néhány másodperccel ezelőtt még remegtem a hidegtől, de hirtelen
nagyon melegem lett.
- Nem azért küldtelek előre, hogy kipróbáld. Tudtam, hogy a létra megtart
téged. Inkább attól tartottam, hogy te viszont nem fogod erősen a létrát, és
lepottyansz.
- Hű - mondtam. - Ma a víztorony, holnap már a Mount Everest.
Figyelmen kívül hagytam a halk nevetését, a fejemet a vállára
döntöttem, és hagytam, hogy kicsit szorosabban tartson. Szó se róla, a hely
gyönyörű volt, de attól vált nagyon különlegessé, mert Elyas-szal együtt
néztük meg. Emlékeztem egy régen Luca-tól kapott e-mailre, amelyben azt
írta, hogy nem egyedül akarja beutazni a világot, hanem azzal a személlyel
együtt akarja megtapasztalni, akit szeret. Már akkor is jól értettem őt, de
most egy kicsit még jobban megértem. Lehet, hogy az egyes pillanatok csak
akkor válnak rendkívülivé, amikor azokat meg tudod osztani valakivel, aki
nagyon közel áll hozzád.

70
Egy ideig álltunk ott, ahogy a kellemes csend körbevett, és hagytuk, hogy a
tekintetünk a távolba vesszen. A karjaiban biztonságban éreztem magam,
de kérdéses volt, hogy ez csak egy érzés, vagy talán valóban biztonságban
voltam.
Lassan megsimogattam a jéghideg ujjait, amelyeket a gyomrom előtt
kulcsolt össze. Végül, ennyi év után, végre megadhattam azt a szerelmet
Elyas-nak, amelyet egész idő alatt magammal cipeltem, bár mindig is hozzá
akart tartozni. Sokan mondták, hogy a legértékesebb dolog a világon az, ha
valaki szeret. De rájöttem, hogy talán legalább annyira fontos, hogy az
ember képes legyen önmagát is szeretni. Jól esett nekem, hogy napról-napra
egy kicsit jobban átadhatom az érzéseimet neki, miután olyan sokáig kellett
őket elzárva tartanom.
- Igazán nagyszerű meglepetés jutott eszedbe - suttogtam a csendbe, éppen
ezzel a szerelemmel.
- Örülök, hogy tetszik. A helynek valahogy különleges jelentősége van
számomra. "
- Meséld el, hogy mi a jelentősége!
Vett egy mély lélegzetet, mintha keresnie kellene a szavakat, amelyek
a gondolatait tükrözik. Amikor beszélt, éreztem, ahogy az álla a vállamat
nyomja. - Sok szép emlék fűződik a víztoronyhoz. Andy, Sebastian és én
egész nyáréjszakákat töltöttünk itt. Sört ittunk, füvet szívtunk,
beszélgettünk, nevettünk... Csodás időszak volt, és a fiúk miatt otthon
éreztem magam Berlinben.
Mosolyogtam, és elképzeltem, ahogy ez a három srác itt fenn ül a
nyári hőségben. - Miért hagytatok fel vele, hogy feljöjjetek ide?
- Nem hagytunk fel vele - felelte. - Időről időre még mindig találkozunk itt.
De már nem olyan gyakran.
- Miért?

71
 Vállat vont. - Nők, egyetem, részmunka ... A tanulmányaink elején még
függetlenebbek voltunk, de minél idősebbek lettünk, annál több időt töltünk
egyéb dolgokkal. Mint mindig, Sebastiannak sokat kellett tanulnia és jobban
a tanulmányaira kellett koncentrálnia, Andy találkozott Sophie-val, és egyik
napról a másikra barát-zombivá vált.
- Te a női anatómiára összpontosítottad a tanulmányaidat ... - tettem hozzá.
Térdével a térdhajlatomba bökött, mire én egy kicsit hátra
hanyatlottam. Egyébként figyelmen kívül hagyta a beszólásomat, és tovább
mesélt. Nyilvánvalóan nem szerette, ha néhány dolgot az orra alá
dörgölnek.
- Egy lélekkel sem találkoztunk azokon a nyári éjszakákon, amelyeket itt
töltöttünk. A víztornyot nyilván kevesen ismerik, mivel a fáktól nem lehet
látni az utcáról. Olyan volt, mint a mi kis titkos helyünk. És mivel ennek így
kellett maradnia, egyfajta megállapodást kötöttünk.
- Megállapodást? - kérdeztem. - Milyet?
- Hogy senkit sem hozunk magunkkal. Hacsak az a személy igazán nem
fontos számunkra. Andy magával hozta Sophie-t, Sebastian beleszeretett a
bolond húgomba … És én elhoztalak téged.
Egy pillanatig már nem is éreztem a hideget itt fenn, inkább enyhe
nyári éjszakának hatott. Visszagondoltam az autóban tett vicces
megjegyzésemre, hogy most a Víztorony-szakértők Titkos Társaságába
tartozom-e, és rájöttem, hogy a kérdéssel nem is találtam annyira mellé.
- Örülök, hogy elhoztál magaddal. Nagyon is.
- Akkor várj csak - suttogta -, amíg lent meg nem látod a második
meglepetést.
Az a tény, hogy újabb meglepetés volt a tarsolyában, kevésbé ijesztett
meg, mint az elmondottakban rejtőző részinformációk.
- Lent? - kérdeztem rémülten. – Le kell mennem?

72
 Nevetett. - Itt fent akarsz maradni?
A mászás szörnyű képei villantak fel előttem, és az adrenalin ismét az
ereimben áramlott. - Nem mondtad, hogy le is kell mennem!
Megcsókolta az arcomat. – Olyan aranyos vagy, amikor félelmedben
összecsinálod magad. Fogadok, hogy a leereszkedés legalább annyira
elegáns lesz, mint a mászás.
Lenéztem a néhány méter mélységbe, és nem voltam biztos abban,
hogy nem kellene inkább riasztani a tűzoltóságot, hogy vonuljon ki egy
kihúzható, elforgatható létrás kocsival.
Hogy biztosra menjek, érdemes-e egy esetleges zuhanást kockáztatni,
további kutatásokat kellett végeznem. - Milyen meglepetésről is van szó?
- Csak egy aprócskáról.
- De ugye, azt tudod, hogy a szopást a hátsó ülésen nem lehet
meglepetésnek tekinteni?
- Emely, tégy egy szívességet nekem - mondta halálosan komolyan. - Ha
nem akarsz leszopni, akkor ne vedd a szádra ezt az átkozott szót! Jesszus,
én is csak egy férfi vagyok!
Ezúttal én voltam az, aki nevetettem. És végül, miután egy ideig még
élveztük a kilátást, és magunkba mélyedtünk egy kicsit, hagytam, hogy
meggyőzzön arról, hogy ismét rálépjek a pokoli létrára. Ezúttal Elyas ment
előre, hogy elkaphasson, ha elveszíteném az egyensúlyomat – legalábbis így
mondta. Komolyan kételkedtem azonban abban, hogy ebben az esetben
tudna még bármit is csinálni!
Szorosan az oldalsó rudakba kapaszkodva követtem Elyas-t fokról
fokra lefelé. Nem kettő, de legalább húsz rövid imát küldtem az ég felé,
amikor végül újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt.

73
Elyas már várt és elkapott, amikor elengedtem a létrát. Bármennyire is
ingatag volt a mászás, bármikor újra elviselném a kilátás miatt. Egy kis
váliummal együtt nem is lenne olyan rossz.
- Megvársz itt? - kérdezte tőlem. - Azonnal visszajövök.
Kissé bizonytalanul elidőztem a víztorony lábánál, és figyeltem, ahogy
Elyas átgázol a havon a Mustang felé. Célirányosan a csomagtartóhoz ment.
Kinyitotta, matatott benne, és két tárgyat vett ki. Az egyik hosszú, vékony és
meghatározhatatlan volt, a másik palacknak tűnt. Már megint túl sok
alkohol a túl kicsi Emely számára? Még mindig rossz emlékeim vannak a
Halloween-buliról, és nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet lenne. Ezen
kívül most sem értettem egészen, hogy egy üveg bor milyen meglepetéssel
szolgálhat. De nem kellett sokáig várnom a válaszra.
Elyas becsukta a csomagtartót, kikapcsolta a Mustang fényszóróit és
visszaszaladt hozzám. Körülbelül egy méterre tőlünk, nem várt módon, az
üres palackot beleállította a hóba, és a hosszú, vékony tárgyat a palack
nyakán keresztül bevezette az üvegbe. Szilveszteri rakéta volt.
- Ne mondd, hogy giccses vagyok - mondta. – Csak arról van szó… Valahogy
az új évkezdet borzalmasabban kezdődött, mint kellett volna.
Szavai eszembe jutatták azt az éjszakát a sürgősségin, amikor Jessica
életben maradása miatt aggódtunk. Ezt a szilvesztert soha nem fogjuk
elfelejteni.
Úgy tűnt, hogy Elyas is rövid időre elmerül az emlékekbe, mert csak
egy rövid szünet után vette fel újból a szálat. - Arra gondoltam, hogy talán
sikerül bepótolni, legalábbis szűkebb keretek között. Remélem, hogy Jessica
állapota javul, és újra visszanyeri az életkedvét. És azzal a bizonyossággal,
hogy az újévben sem minden rossz. Mert az hozott vissza az életembe.
Nem sírom el magam könnyen, ehhez én túl összeszedett vagyok.
Ennek ellenére gyanús gombócot éreztem a torkomban, amelyet nem volt

74
könnyű lenyelni. Nem tudom, hogy Elyas hogyan csinálta, de én állandóan
újra és újra beleszerettem.
Csendben figyeltem, ahogy a gyújtózsinórt egy öngyújtóval
meggyújtotta, majd gyorsan odajött hozzám. Ismét a hátam mögé állt,
kivéve, hogy ezúttal a karjait nem a hasam, hanem a mellkasom köré fonta,
mintha még szorosabban akarna tartani és magához ölelni. Együtt figyeltük,
ahogy a gyújtózsinór szélsebesen leégett, és a következő pillanatban a
rakéta hangos sistergéssel kilőtt az ég felé. Hátrahajtottuk a fejünket, és
szemmel követtük, amíg végül felrobbant pontosan felettünk a sötét
éjszakában. Kék, narancssárga és ezüst szikrák sziporkáztak minden
irányba, míg végül egy óriási csillag alakot formáztak.
- Minden idők legjobb újévét kívánom neked! - mondtam neki halkan. -
Remélem, ez lesz számunkra az első a sok közül.
Az ajkai a fülemhez értek. - Közös életünk első legjobb újéve.
Összeszorult a torkom. Akkor kaptam újra levegőt, amikor Elyas felé
fordultam, és a karjaimat a nyaka köré fontam. A lehető legszorosabban
préseltem magam hozzá. Eddig azt gondoltam, hogy tudom, mit jelent a
boldogság, de most olyan erősen éltem meg ezt az érzést, ahogyan azelőtt
még sohasem. Annyira boldog voltam, hogy szinte fájt. Olyan boldog, hogy
nem tudtam, hogyan lehet elviselni ezt az érzést. Olyan boldog, hogy azt
hittem, belülről égek. És akkor, amikor minden a legszebb volt, hirtelen újra
éreztem azt a félelmet. Azt a félelmet, hogy mindent újra elveszíthetek, amit
eddig kaptam. Ez a félelem akkora hatalommal bírt, hogy odacsapott egyet a
boldogság érzésének, és elhomályosította azt. Becsuktam a szemem és
megpróbáltam a félelmet elnyomni. Mégis úgy látszott, hogy Elyas észrevett
valamit, mert a fejét annyira hátradöntötte, hogy az arcomba tudjon nézni.
- Valami rosszat mondtam?

75
 Azt kívántam, bárcsak ne lenne olyan hatalmas probléma, hogy az
érzéseimről beszéljek. De valami a tekintetében rávett arra, hogy végül
kinyissam a számat. - Semmi ... Csak arról van szó… - Egy pillanatra
lehajtottam a fejem. - Néha még mindig olyan törékeny ez az érzés, mintha
minden pillanatban újra összetörhetne.
Nem tudtam, milyen reakciót vártam, valószínűleg azt, hogy értetlenül
néz, vagy legalábbis csodálkozik. De más történt.
- Tudom, hogy mire gondolsz - mondta. Simán és egyszerűen. Sem többet,
sem kevesebbet. De ez elég volt ahhoz, hogy újra a karomba zárjam, és egy
pillanatra teljesen elfelejtessem a félelmemet. Éreztem a hajamban és a
vállamon időnként a nedves és hideg hópelyheket; ismét havazni kezdett.
- Akkor, mit tegyünk, hogy kevésbé érezzük törékenynek? - kérdeztem
halkan.
Hallatszott a légzésén, hogy nehezen találja a választ. - Valószínűleg csak
egy kis időre van szükség. Napról napra egyre szilárdabbá építjük. És
most egyelőre ... - Felnézett az égre, és arcát az egyre növekvő hópelyhek
fehér szitálása felé tartotta. – Most egyelőre csak táncolunk.
- Táncolunk? - kérdeztem. Ezt valójában metaforaként értelmeztem, de
Elyas kinyújtotta felém a kezét. – Szabad egy táncra, Winter kisasszony?
Olyan elbűvölő mosoly ült az ajkain, hogy az ember ezt a kérést soha
és semmilyen körülmények között nem utasíthatta vissza. De volt egy
meghatározó probléma, amely azonnal kikívánkozott: - Elyas, igazán nem
tudom, hogy ez jó ötlet-e - fecsegtem. - Neked szükséged van a lábadra, és
nekem is az enyémre, érted? Egyáltalán nem tudok táncolni, egy lépést sem.
Úgy totyogok, mint a pingvin a jégen. Láttál már ilyet? Hidd el, nem akarod
látni.
- Azt hittem a nők normális esetben szeretnek táncolni.
- Ébresztő! Olyan benyomásod van rólam, mintha normális lennék?

76
- Nem feltétlenül.
- Akkor nem szabad tőlem normális dolgokat kérned.
A hópelyhek, egyik a másik után, a hajára hullottak, amely a
nedvesség miatt sokkal sötétebbnek látszott, mint általában. Elyas sajnos
úgy tűnt, nem tett le a tervéről. Ahelyett, hogy továbbra is felém tartotta
volna a kezét, a csípőmre tette. A másikkal a bal kezem felé nyúlt, és úgy
fogta, hogy mellkasunk magasságában tartsa a testünk mellett - és hirtelen
anélkül, hogy akartam volna, felvettem a pózt a tánchoz. Éppen tiltakozni és
szabadulni akartam, amikor mélyen a szemembe nézett. – Kérlek! - mondta
nyomatékosan, és lassan elkezdett mozogni. Mozdulatai önkéntelenül vittek
magukkal, és mielőtt észrevettem volna, már Elyas-szal táncoltam a hóban.
Úgy, mint egy merev pingvin, de táncoltam.
Ráérősen felemelte összefonódott kezünket, és egy könnyed forgó
mozdulattal tartotta a fejem fölött, úgy, hogy csináltam egy piruettet. Ha
kissé hajlékonyabb lennék, akkor valószínűleg még kerek egész lett volna.
Még Elyas is nevetett az ügyetlenségemen, de nem különösebben bántam.
Éppen ellenkezőleg, minél tovább táncoltam, annál inkább nevettem
magamon. Senki sem mondta, hogy a táncnak tökéletesnek kell lennie, nem
igaz? Rajtunk kívül senkinek sem kellett tetszenie.
Elyas egyszer csak megfogta a kezem és a nyaka köré kulcsolta, hogy
az a kis távolság is megszűnjön közöttünk, és így hirtelen nagyon közel volt
hozzám. Finoman hozzáérintette a hideg orrát az enyémhez.
- Szörnyen táncolsz - suttogta.
- Tudom.
- Elárulhatok valamit? - Bólintottam.
- Ennek ellenére nem létezik olyan nő, akivel szívesebben táncolnék, mint
veled.
- Ez nagyon megtisztelő, Elyas, valóban nagyon megtisztelő.

77
 A hó csak hullott ránk, a pelyhek ragyogtak a ruhánkon, és idővel
egyre inkább ellazultam. Megpróbáltam felfogni, de valójában nem tudtam
elhinni, hogy mit csinálunk itt. Táncoltam a hóban Elyas-szal... És egy
pillanatra sem vette le rólam a szemét. Nos, kivéve azt a pillanatot, amikor
lopva a lábára nézett, mert valaki rálépett. Ha elkaphatnánk ezt a valakit ...
De különben úgy tűnt, hogy Elyas számára nem létezik más, csak én. És
számomra is elvesztette a jelentőségét körülöttünk minden.

Ha Elyas nem kérdezte volna meg, akkor nekem valószínűleg nem fel
sem tűnik.
- Fázol? - kérdezte.
Egyrészt enyhe remegést éreztem, másrészt alig vettem észre a
hideget. Megráztam a fejem. Úgy tűnt azonban, hogy nem hisz nekem
teljesen, mert elhúzta a kezeimet a nyakából. – Jéghidegek! - mondta halkan,
és csókot lehelt az ujjaimra. Lassan elkezdte a kezemet felmelegíteni a saját
kezével.
- Most már jobb? - kérdezte.
Bólintottam, bár nem tudtam megmondani, hogy a meleget a
dörzsöléstől vagy az érintésétől éreztem. De bármi is volt, a válaszom
mosolyt varázsolt Elyas arcára. És Elyas mosolyánál nincs ragályosabb az
egész világon.
- Vissza kellene mennünk az autóhoz, jéghideg van itt kint.
Amilyen kelletlenül kezdtem táncolni, annyira gyászoltam az érzést,
ahogyan a lépéseink lelassultak. Elyas-nak igaza volt, nagyon hideg volt. A
cipőm már régen átázott, és a fülem már fenn a tetőn félig megfagyott.
Nehéz szívvel néztünk körül minden irányba, megfogtuk egymás kezét
visszaindultunk az autóhoz.

78
 Alig értünk oda, már nyúltam a fogantyú után, amikor Elyas
váratlanul visszahúzott. Először azt hittem, hogy ismét ki akarja nyitni az
ajtót. De aztán észrevettem, hogy megváltozott a tekintete, mintha a
türkizzöld minden pislantással kissé sötétebb lett volna. Ismertem ezt a
pillantást. És hirtelen riadókészültségbe kapcsoltam.
- Tudod, hogy mindig ki akartam egyszer próbálni valamit? - kérdezte azon
a bizonyos hangon. Elengedte a kezem, helyette ujjaival a kabátom
cipzárjával játszott. Elmondhatjuk, hogy kiélesedett a hallásom. Még azt is
mondhatnánk, hogy annyira kiélesedett, hogy még a távoli Berlinben is
hallhattam volna, hogy egy üveg szétreped. Amikor Elyas észrevette az
idegességemet, a szája sarka megrándult.
Végül habozva vállat vontam, jelezve, hogy nem tudom, mit akar már
megint csinálni.
Minél pimaszabbá vált a vigyora, annál inkább húzta le a kabátom
cipzárját. Centiméterről centiméterre haladt.
Mindig is halálra akart fagyasztani valakit?
Nos, valószínűleg nem ez volt a valódi szándéka, mert amikor
megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, ismét egyértelműen éreztem, hogy
körülöttem a levegő hogyan kezdi ezeket a furcsa ropogó hangokat
létrehozni. Nem arról volt szó, hogy meztelen voltam az átkozott kabát alatt,
hiszen pulóvert viseltem, de mégis úgy éreztem, mintha a kabátot véletlenül
otthon felejtettem volna.
Ne tévesszen meg senkit - mindannyian tudjuk, hogy Elyas mire is
készül, tulajdonképpen ez csak a pásztoróra és a Mustang szavakkal lehet
összefüggésben. És lassan elfogott a rémület, hogy ő ezt az ötletet most
komolyan veszi. Feltételezhető róla ilyesmi, de ha így van, akkor jó lesz, ha
elfelejti. Mégis mit gondolt? Hogy táncol egy kicsit a hóban az öreglánnyal,
aztán cserébe már meg is dughatja? És a tetejébe itt kint, a hidegben és a

79
nedves zokniban, mert a hó átáztatatta a cipőmet? Nem, ezt azonnal
elfelejtheti!
És hogy a döntésem ellenére mégis miért botladoztam hátrafelé,
amikor Elyas abba az irányba tolt, az átkozottul rejtélyes számomra. A tény
az, hogy pirinyó lépésről pirinyó lépésre hátráltam, míg végül megéreztem a
Mustang-ot a hátamnál. Majdnem félrenyeltem, annyira megijedtem, hogy
tovább nem tudok kitérni.
Elyas az arcom legkisebb rezdülését is figyelte, és bármit is látott
benne, úgy tűnt, hogy szórakoztatja. Ez volt megint az egyik olyan pillanat,
amikor egyáltalán nem kedveltem őt.
Mert ez egy olyan pillanat volt, amikor a legapróbb részletekig tudta, hogy
mi folyik bennem. Elyas pontosan tudta, mennyire idegessé tesz engem, és
kivehető, hogy a szívem már a normálisnál is gyorsabban dobog. Ez a
magánszférám volt, amihez neki egyáltalán semmi köze sincs.
Miután egy pillanatig figyelt, látszólag véletlenül mégis erőteljesen
bedugta a kezét kabátom alá, és megsimogatta az oldalamat. A hideg
ellenére éreztem minden egyes ujját a pulóveren keresztül. És ahogy a kezei
hozzám értek, ugyanazt fejezték ki, mint a szeme. Tényleg óvatosnak
kellene lennem, és lassan be kellene fejezni ezt a dolgot.
Igen, pontosan ezt kellene tennem.
És miért nem tettem meg?
Ez egy átkozottul jó kérdés.
Miközben még mindig a választ kerestem, és ismét úgy döntöttem, hogy ezt
a dolgot haladéktalanul befejezem, Elyas egy kis lépéssel közelebb jött, és
szorosan megállt előttem.
- Winter kisasszony, Winter kisasszony - mondta és lassan megrázta a fejét.
– Nem úgy ismerem Önt, mint aki tehetetlen a karjaimban. Talán tetszésére

80
van az ötlet, hogy az első alkalom a Mustang-ban történjen meg? Most itt és
azonnal?
- Nem hiszem. Úgy értem, hogy nem tetszene.
- Biztos Ön benne? – Lassú tempóban a csípőmet simogatta, amíg ujjai meg
nem érintették a fenekemet.
- Teljesen - mondtam rekedten.
- Ez sajnálatos. Noha be kell vallanom, hogy valóban kissé hideg lenne itt.
Másrészt gondoskodhatnánk arról, hogy melegen tartsuk magunkat.
- Nem lehet.
- Ó, de igen, a képzeletemben nagyon jól tudnánk. Sőt elképzelem, ahogy
verejtékezel.
- Le tudnád állítani a fejedben zajló jelentet? - És gyorsan, mert már egyre
inkább izzadni kezdtem.
A keze egy kicsit lejjebb vándorolt a fenekemen. - Akkor nem szabad
inspirálnod a jeleneteket a fejemben.
Alig észrevehető mozdulattal áthidalta köztünk az utolsó távolságot,
úgy hogy most már az egész testét éreztem. Miért volt ez mindig olyan
ellentmondásos érzés? Egyrészt itt akartam maradni. Másrészt el akartam
menekülni. Ebben az esetben a lábam mentesített engem a döntéstől, mivel
gyökeret eresztett a földben.
A mellkasom egyáltalán nem állt le, egyre gyorsabban emelkedett és
süllyedt. Nem utolsósorban azért, mert Elyas látszólag még közelebb
préselte magát hozzám néhány milliméterrel. Lassan az ujjait az arcomra
helyezte, és megsimogatta az államat.
Nagyot nyeltem. Arca annyira közel volt az enyémhez, hogy lélegzete
csiklandozta az ajkaimat, és éreztem, hogy meleg ujjai, amelyek alig
észrevehető nyomással lefelé vándoroltak a nyakamon, éreztem az erős
kontrasztot a fagyos környezeti hőmérséklettel. A tekintete lassan a

81
szememről az ajkaimra, az ujjaira vándorolt és megint vissza. Talán ez volt
az utolsó esélyem menekülni, de a lábaim egy tapodtat sem mozdultak.
Megbízhatatlan lábak. Rendkívül megbízhatatlan lábak.
A következő pillanatban Elyas lehajolt hozzám, és az egykor
körülöttünk lévő lágy zizegés jól hallható zúgássá alakult. Az ajkai olyan
erősen találkoztak az enyémmel, mint ahogy a Mustang-hoz préselt. Sikerült
még utoljára egy mély lélegzetet vennem, mielőtt a nyelveink érintkeztek.
Nem emlékszem rá, hogy Elyas egyszer is ilyen viharos módon
megcsókolt volna. És biztos vagyok benne, hogy erre emlékeztem volna.
Vonzott Elyas szexuális nyitottsága, de ez nagy kihívást jelentett a
gátlásaimra nézve. Állandó küzdelemben voltam saját magammal.
Egyúttal olyan volt, mintha Elyas kézen fogna, és csendesen azt
suttogná nekem újra és újra: - Csak kövess, ne félj, csak jöjj velem!
Egy bizonyos ponton túl már sokszor elsuttogta, mert kezdtem egy
kicsit ellazulni, és azt tettem, amit valójában akartam: szorosan tartani. És
talán egy kicsit megragadni. De csak egy kicsit. Legalábbis kezdetben. Mert
egy idő után erősebben kellett szorítanom, hogy igazán érezzem őt.
Annyira a csókra és a bennem kavargó különféle érzelmekre
koncentráltam, hogy alig vettem észre, hogy Elyas a kezét még lejjebb
csúsztatta. Abban a pillanatban, amikor kezei teljesen a fenekemen voltak,
még egyértelműbben éreztem őt.
Annak érdekében, hogy a menekülés leghalványabb gondolatát is
kiűzze a fejemből, még erősebben magához ölelt. Kicsit megremegtem,
egyrészt azért, mert megijedtem, másrészt azért, mert felizgatott. És
rájöttem, hogy egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy elveszítsem az irányítást
magam felett. Volt valami ebben a férfiban, amivel mindig elérte, hogy
összezavarjon. Az illata, az íze, ahogy rávette a szívemet, hogy miatta így
érezzem magam… Minden érzékemmel csak őrá összpontosítottam.

82
Legalábbis addig, amíg végül ki nem fogytam a levegőből. Nem volt más
lehetőség, meg kellett állnom. Minél több oxigént kap újra az agyam, annál
világosabban tudok gondolkodni. Itt volt a lehetőség a régóta esedékes
befejezésre, mielőtt az egész helyzet kicsúszna a kezeim közül. Szex a
Mustang-ban? Ezt Elyas el is felejtheti. Sürgősen meg kell erősítenem az
önuralmamat.
Finoman, de határozottan csókot leheltem az arcára. Érzelmes csókok
az arcra. Ha valamit igazán jól tudtunk csinálni, akkor ez az volt. Elyas-t is
nagyon lenyűgözte és lassan pislogni kezdett.
Megragadtam a lehetőséget, hogy ügyesen kiszabaduljak a karjaiból.
Kissé remegő térddel néhány lépéssel az autó utas oldali ajtajához
suhantam és vártam, amíg Elyas kinyitja.
Kijózanodva rám nézett, és végül mély lélegzetet vett. Olyan fürge
voltam, hogy valósággal kicsúsztam a kezei közül. – Már majdnem engedtél
nekem. A jövőben gondoskodnom kell arról, hogy jól el légy látva levegővel.
A szemeimet forgattam. - Ha már ilyeneket tudsz mondani, akkor nem
eshetett nehezedre abbahagyni. Tényleg nagyon fázom, kinyitnád végre a
Mustang-ot?
Csak képzelődtem, vagy tényleg egy halk morgást hallottam. Csak
nagyon röviden, alig hallhatóan, majdnem olyan csendesen, hogy azt hittem,
talán mégiscsak tévedek. A következő pillanatban azonban újra az ajkán ült
a jól ismert, féloldalas és pimasz mosolya.
- Csalódott vagyok, hogy nem tartott ki tovább, Winter kisasszony. Önnel
tényleg teljesen elölről kell kezdenem.
- Majd meglátja, mit csinálok én Önnel, Schwarz úr, ha nem nyitja ki végre
az ajtót! Vessen egy pillantást a kezemre, teljesen lefagyott.
- A nadrágomban meleg van.
Most komolyan ezt mondta Elyas?

83
Tényleg ezt mondta.
Ha addig kételkedtem volna abban, hogy megérdemli-e, hogy
abbahagytam a csókolózást, akkor most már sziklaszilárdan biztos voltam
benne.
- Mindjárt az arcodon lesz nagyon meleg - mondtam.
- Felpofoznál?
- Itt és most.
- Milyen jó, hogy a te világodban az erőszak törvényesebb, mint a szex.
- Elyaaaaaaas - siránkoztam. – Ez most már tényleg nem vicces, halálra
fagyok!
Nem voltam benne biztos, hogy hallottam már valaha is olyan mélyen
sóhajtani, mint most. Megköszörültem a torkomat és lesimítottam a hajam,
ami egy kicsit összekócolódott. Teljesen nedves volt a hótól, és amikor
körülnéztem, az egyes, bolyhos pelyhek egyre inkább egy kisebbfajta
förgeteggé álltak össze. Fújt a szél, és a fehérség a szemem előtt lett egyre
vastagabb.
- Én csak ésszerűen gondolkodom - mondtam. – Veled ellentétben arra is
gondolok, hogy valahogy le kell mennünk a dombról a Mustang-gal. Ha
továbbra is így havazik, akkor elakadunk. - Természetesen ezt kifogásként
használtam, de a félelmem a hazajutás miatt nem feltétlenül volt alaptalan.
Ahogy az várható volt, Elyas kinevette a próbálkozásomat, hogy az
időjárást hibáztatom. De amikor végre körülnézett, ő is észrevette a
megváltozott körülményeket.
- Oké, te nyertél, ma már nincs több szex a Mustang-ban. Megyünk. Tíz perc
múlva - mondta.
- Miért tíz perc múlva?
- Csak úgy.
- Elyas? Mi lesz tíz perc múlva?

84
- Semmi.
Kétkedve ráncoltam a szemöldökömet. - Semmi sem történik tíz perc
múlva, de te mégis ki akarod várni?
Bólintott. - Pontosan.
Ennek egyáltalán nem volt értelme. - Van itt még egy másik autó, aminek
nekinyomnál?
A szájának bal sarka felfelé mozdult. - Tetszett neked, nem igaz?
- Ez nem válasz a kérdésemre.
Amikor egy perc múlva még semmi sem történt, tovább kérdeztem.
- Elyas? Mit titkolsz előlem?
- Mit kellene eltitkolnom előled?
- Az okot, amiért még tíz percet akarsz várni?"
Kimerülten felsóhajtott. - Miért kell mindig ilyen kimerítőnek lenned?
- Vagy elmondod nekem, mi folyik itt, vagy azonnal elindulunk.
Elyas bosszankodva a szemét forgatta. – Na, jó, akkor menjünk inkább...
Nem erre a válaszra számítottam, inkább szerettem volna megtudni a
húzódozásának okát. De ami késik, az nem múlik, mondtam magamnak, és
éreztem, hogy a térdeim még mindig gyengék a csóktól, amikor végre
kihúztam a fogantyút az utas oldali ajtón.
- Mi lenne, ha legalább tíz másodpercig várnál, ha már tíz percet nem tudsz,
hogy kinyissam az ajtót - morogta.
Sóhajtottam, és hagytam, hogy azt tegye, amit nyilvánvalóan tennie
kell. Miután beszálltam, meglepetésemre, nem a szokásos módon elölről
kerülte meg az autót, hanem hátulról. A vezető oldali ajtó végre kinyílt, és
arra vártam, hogy mint mindig elegánsan belecsusszanjon az ülésbe, de a
mostani kivitelezése nem tűnt különösebben elegánsnak. A beszállása
körülményes, szinte már esetlen volt, és valahogy úgy tűnt, hogy nehezére
esik. - Jól vagy? - kérdeztem, mikor végre beült.

85
 Becsukta az ajtót és bólintott. - Minden nagyszerű.
Éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy nem sérült-e meg, de akkor a
törzsét a biztonsági öv felé fordította, és ezzel egy időben az ölére
pillantottam. Hirtelen megtaláltam a választ.
Elyas-nak merevedése volt.
Bár nem voltam egészen biztos, hogy a száma „egy” volt, mert a dudor
méretét tekintve akár kettő is lehetett volna.
Amikor arra gondoltam, hogy a mi kis laza testi érintkezésünk a
Mustang mellett mennyire felizgatott engem, ez nem is volt annyira
meglepő. Ennek ellenére én voltam újra a tipikus, nehéz felfogású Emely
Winter. Senki, de senki a világon nem tudta úgy adni a tudatlant, mint én.
Ebben világbajnok voltam. Hogy ez Elyas szerint, azért volt, mert olyan
ártatlannak látszottam?
Úgy tettem, mintha semmiről sem tudnék, és próbáltam ellenőrzés
alatt tartani az arcvonásaimat. Gyorsan elfordítottam a fejem az oldalsó
ablak felé, és kinéztem.
Amikor hallottam, hogy becsatolta az övet, majd ráadta a gyújtást,
nem tudtam visszafogni magam többé.
- Elyas?
- Igen?
- Táborozni megyünk?
Nemcsak meglepődött, hanem láthatóan ingerült is lett.
- Hogy jön most ide a táborozás?
- Ó, csak azért kérdezem, mert sátrat vertél a nadrágodban.

86
 6. fejezet
Mumifikált csajos este

- Egy pár cukkini csík itt, néhány padlizsánkocka ott, hozzá édesburgonya és
Halloumi sajt, és csiribi-csiribá kész is van a nagyon finom vacsora!
Alex úgy tartotta a padlizsánt, amelyet éppen a szupermarketben
kihelyezett zöldségek közül halászott elő, mint egy felemelt mutatóujjat.
A legjobb barátnőm simán azt a benyomást keltette, hogy komolyan elhiszi
magáról, képes valami ehetőt produkálni, ha saját kezűleg próbál főzni.
Már most sajnálom a szegény hozzávalókat. Talán később, legalábbis
remélem, meg tudok menteni még valamit.
Alex bedobta a zöldségeket a nagy bevásárló kosárba, amit a
könyökhajlatába szorított, és tovább táncikált a szupermarketen keresztül.
A hatalmas üzlet annyira tömve volt emberekkel, hogy sietnem kellett,
nehogy a rohanó egy méter ötven centis személyt szem elől tévesszem.
Mindig elképesztő volt, hogy a kis lábacskái ellenére mekkora sebességre
volt képes felgyorsulni.
Tőlünk jobbra és balra hatalmas árukészlet tornyosult, és néhány
méter után úgy éreztem, eláraszt ez az ingermennyiség. Alex szeme úgy
ragyogott, mint egy kislányé, akit éppen most raktak le az édességrészleg
rózsaszín cukorkái elé. Azok közül, akiket ismertem, ő volt az egyetlen, aki
szívből szeretett élelmiszert vásárolni, és szinte lelkesen barangolt a
szupermarket polcai között. Hogy ez miért volt, az Alexandra Schwarz
megoldatlan rejtélyeihez tartozott, mivel számomra a heti bevásárlás maga
volt a pokol.
- Mire van még szükségünk? - kérdezte, és hirtelen állva maradt, hogy
majdnem belerohantam. – Fehérkenyér kell? – töprengett tovább. - Ó, és
talán csinálhatnánk joghurtmártogatóst! Olyat, mint múlt nyáron a

87
grillezéskor. Emlékszel még? Az nagyon jó volt, ugye? Ó, nagyon hiányzik a
grillezés. Már épp ideje lenne, hogy ez a tél elkotródjon és megérkezzen a
tavasz. Mit gondolsz?
- Ööö ... - motyogtam, és szükségem volt egy pillanatra, hogy a kérdések
özönét rendszerezzem a fejemben. – Joghurtmártogatós és tavasz, ez
nagyszerű! - mondtam végül.
- Tavasz! - bukott ki belőle, mintha ezzel végszavaztam volna neki. És már
fel is használta a szót. – Szükségünk van még zöldhagymára is!
A kosárra mutattam. – Már van vöröshagymánk.
- De a mártogatóshoz zöldhagyma kell! Ó, és uborka! És metélőhagyma!
Feszülten gondolkodott. - Gondolod, hogy túrót is kellene a
mártogatóshoz adni, hogy kicsit krémesebb legyen?
Amit Alex tervezett, mindig hihetetlenül finomnak hangzott - csak a
végén soha nem ízlett. Mindazonáltal mégis megfőzte. Mielőtt még eszébe
jutna tíz másik összetevő, visszamentem, és mindent összegyűjtöttem. Ha
Alex-et küldtem volna, akkor a következő tizenöt percre eltűnt volna. Néha
azon tűnődtem, hogy talán ismer valamilyen titkos alagútrendszert a
szupermarketban.
- Minden megvan? - kérdeztem, miután visszaértem. Ránéztem a jól
megtömött kosárra. A mennyiség öt ember számára is elegendő lett volna,
pedig csak ketten voltunk.
Ma volt az esték estéje. Az elkerülhetetlen. Az, ami az újév óta a szívemet
nyomta. Alex rövid wellness-vakációjával kurta lélegzethez jutottam, de
tegnapelőtt óta már újra Berlinben volt, és egy másodpernyi nyugtot sem
hagyott nekem.
Ma mesélek Alexnek Elyas-ról és magamról. Feltéve, hogy addig nem vetem
magam a villamos elé.

88
- Még fehérkenyeret is kell vennünk! - mondta. - De nem itt vásároljuk meg,
hanem az utcánkban lévő kis pékségben, te mit gondolsz? Ó, és kell még ital
is? Bor? Vagy pezsgő talán?
Éppen nemmel akartam válaszolni, de Alex nem várt arra, hogy
döntsek, és eltökélten célba vette az italrészleget. Mivel nem tudta melyik
bor illene az ételhez, gyorsan kiválasztott háromfajtát: egy vöröset, egy
fehéret és egy rosét.
Megkönnyebbülten keresztet vetettem, amikor végre a pénztár felé
indultunk és az árut a futószalagra helyeztük.
- Kellemes lehet itt - mondta Alex a sötéthajú pénztárosnőnek, aki hangos
csipogástól kísérve leolvasta az élelmiszerek vonalkódját. - Egész nap a
szupermarketben! Az illatok, az élénk színek és az a sok-sok termék! - Alex
egy pillanatra behunyta a szemét, mintha újból mély lélegzetet kellett volna
vennie, mielőtt ismét kikényszerítik őt a friss levegőre.
A pénztárosnő hosszú pillantással nézett rá, és én meg mernék esküdni rá,
hogy zárt ajkairól leolvasható volt a kérdés, vajon Alex most gúnyolódik-e.
Végül azonban úgy döntött, hogy azt megoldást választja, amit valószínűleg
a képzése során az őrültekkel való bánásmódról tanult: mosolygott és
bólintott.
Miután kifizettem a számlát – felváltva szoktunk fizetni - mindent
becsomagoltunk a magunkkal hozott táskákba és hazafelé indultunk. A
hőmérséklet emelkedett, az idő sokkal enyhébb volt, mindenütt olvadt és
így az egykor fehér hó hamuszürke latyakká változott. Gusztustalan egy idő,
különösen a nagyvárosban, ahol szinte minden milliméter helyet
letaposnak, mindenhová apró zúzalékot szórtak, hogy ne csússzon, és a
latyak felfröccsenhetett, ha a busz túl közel ment el a járda mellett.
A villamost választottuk. Mentünk két megállót és közvetlenül az előtt
a pékség előtt szálltunk le, amely abban az utcában volt, ahol Alex lakott.

89
Ijedten gondoltam arra, hogy pontosan itt vettem zsemlét reggelire,
röviddel azelőtt, hogy kiderült volna az igazság Luca-ról. De tényleg
szükség volt az ijedtségre? Nem igazán, töprengtem magamban, mert ma
már tudtam, hogy Elyas és az én történetem nem ért véget – mindössze
félbe lett szakítva. És most írtunk egy folytatást.
Most egy szál becsomagolt bagett-tel kiegészülve, folytattuk utunkat.
El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem, amikor végre
elértük Alex házát, mert a szatyrok minden lépéssel nehezebbek lettek, és a
táskafülek vörös csíkokat vájtak a kezembe. Csak addig éreztem a
megkönnyebbülést, amíg Alex a régi épület nagy, nehéz bejárati ajtaját
kinyitotta. Mögötte az várt rám, amit próbáltam eddig kiűzni a tudatomból.
Öt!
Átkozott!
Emelet!
Szabályosan szédültem, amikor a fejemet hátradöntöttem és
felnéztem a végtelennek tűnő lépcsőfokokra. Mint egy körhinta, úgy kezdett
minden forogni körülöttem. Miért nem építettek ide felvonót? Mi volt ebben
ilyen átkozottul nehéz? A halálommal kell végződnie? Ez a lépcső a súlyos
testi sértés határát feszegette!
Amíg én siránkoztam, Alex már megrohamozta a lépcsőket, és
vidáman locsogott maga elé. - Ó, Emely, ha egyszer már voltál Roberto-nál,
akkor utána úgy repülsz fel a lépcsőn, mint egy madárka. Nézz csak rám!
Roberto az egyik masszőr volt Alex wellness-vakációján. Varázslatos
kezei vannak, melyek alatt mindenki megpuhul, mint a vaj – legalábbis Alex
így lelkendezett, azóta, mióta hazajött. Én személy szerint kétlem, hogy
Roberto volt az igazi neve. Ezt a nevet valószínűleg csak a szálloda
marketingje miatt adták neki, és a valóságban biztos Hans-Jürgen
Schusternek hívták őt.

90
- Nem látok egy madárkát sem, csak egy gágogó libát - mormogtam, és
csüggedten alávetettem magam a sorsomnak. Bal láb, jobb láb. Bal láb …
- Csak az irigység beszél belőled - felelte higgadtan. - Fogadok, hogy Roberto
ezt is ki tudná gyúrni belőled.
Alig értük el a második emeletet, már úgy lihegtem, mint egy rozmár.
– Tulajdonképpen mit szól Sebastian Roberto-hoz?
- Sebastian semmit sem tud egy bizonyos Roberto-ról. – Közömbösen
megvonta a vállát. - Legfeljebb egy bizonyos Roberta-ról.
- Értem …
- A férfiaknak nem kell mindent tudniuk - magyarázta.
Vajon ez így rendben van? A nők ezt valószínűleg egész gyorsan
másképp látnák, ha fordított esetben mondaná valaki, hogy nem kell
mindent tudniuk. Különösen Alex, aki a rossz tájékoztatás miatt képes az
embert a Legfelsőbb Bíróság elé ráncigálni.
- Tulajdonképpen hogy van Sebastian? - kérdeztem. Mivel szilveszter óta
még nem láttam, és szerettem volna köszönetet mondani a bárba tett
látogatásáért. Ha ő nem lett volna, és nem említette volna nekem Elyas
levelét...
Nem akartam erre gondolni. Valószínűleg, azóta Elyas becsomagolta volna a
bőröndjét, és eltűnt volna Berlinből, anélkül, hogy valaha is megbeszéltük
volna a dolgainkat. A költözési terveit időközben örökre jegelte, ennek
ellenére egy pillanatra elgondolkodtam azon, vajon a levegőhiányom
tényleg csak a lépcsőmászásnak köszönhető.
Hogy a fenébe tudnám eléggé megköszönni Sebastian-nak a segítségét?
- Nagyon aggódik Jessica miatt - válaszolta, és a szatyrát a jobból a bal
kezébe helyezte át. – Szemrehányást tesz magának. Mivel azonban tipikus
férfi, nem nagyon beszél róla. Mostanában többnyire csak késő este jön át
hozzám.

91
 Nem arról volt szó, hogy Alex nem tanúsított megértést az
emberekkel szemben, de ez a megértés mindig túl hamar ütközött a
türelmetlenségével, amely fölött sajnos semmiféle irányítása nem volt -
vagy nem is akarta, hogy legyen. Ebben a pillanatban is láttam a belső
konfliktust. Egyrészt átérezte Sebastian helyzetét, másrészt viszont szerette
volna, ha mindenbe belevonják, és így a fiút a nap huszonnégy órájában
maga mellett tudhatná. Már a következő mondatából kiderült, hogy milyen
jól ismerem a legjobb barátnőmet, és hogy milyen jól ítélem meg a
helyzetet.
- Folyamatosan hívom, üzeneteket küldök, újra és újra elmondom, hogy
szeretném látni őt. Gyakran órákig nem válaszol, majd amikor végül válasz
érkezik, a találkozókat többnyire lemondja. Ez az idegeimre megy.
A szatyor fülei minden egyes lépéssel mélyebbre vágtak a kezembe.
Egy pillanatra le kellett raknom, hogy kissé kirázzam a karomat. - Még ha
nem is könnyű számodra a helyzet - mondtam, és újból felvettem a vásárolt
dolgokat tartalmazó súlyos táskát -, azért próbálj meg egy kis teret adni
neki. Minél nagyobb nyomást gyakorolsz rá, annál inkább vissza fog
vonulni.
Ez több volt, mint csupán jó szándékú tanács, mérges manóként
eltöltött több éves tapasztalatból beszéltem. Minél hevesebben próbált Alex
a múltban szóra kényszeríteni, annál kevésbé voltam hajlandó betekintést
nyújtani a gondolataimba, és helyette mindinkább magamba zárkóztam.
Tényleg csak remélhettem, hogy megszívlelte a szavaimat, ugyanis az
arckifejezése nem ennek adta bizonyságát.
- Eltúlzod. Nem is nyaggatom őt. Hozzátartozik egy kapcsolathoz,
hogy az ember megnyílik. Csak ezt Sebastian-nak meg kell tanulnia.
Nem volt egészen rossz, amit mondott, de abban őszintén
kételkedtem, hogy helyes-e valakit arra kényszeríteni, hogy megnyíljon.

92
Azonban úgy döntöttem, hogy minden további szó értelmetlen, és emellett
szükségem volt minden köbmilliméternyi levegőre a maradék lépcsők
megmászáshoz, és már erőm sem volt tovább beszélni.
Nem sokkal a végső összeomlás előtt, végre felértem az ötödik
emeletre. A lábaimat eközben olyan nehéznek éreztem, mint egy elefántét.
Alig léptem be lihegve a lakásba, ismét tudatára ébredtem, hogy miért is
vagyok itt, és gondolatban meggyászoltam az utolsó lehetőséget, amikor
még a villamos elé ugorhattam volna.
Miközben becipeltem a nehéz bevásárlótáskát a nyitott konyhai
részre, reménykedtem, hogy Elyas még nem ment el az egyetemre és a
hátsó folyosón hirtelen feltűnik, de ez a kívánság nem teljesült. A lakás üres
volt. És így tehetetlenül ki voltam szolgáltatva Alex-nek.
Mintha éppen meghallotta volna a gondolataimat, a következő pillanatban
rám vigyorgott.
Kitértem a vigyora elől és inkább előkerestem a vágódeszkákat,
késeket, tálakat és egy serpenyőt a szekrényekből. Lassan egész jól
kiismertem magam ebben a konyhában.
A spontán tervem, hogy erőteljesen a vacsora elkészítésére
összpontosítok, hogy egyáltalán ne legyen idő a beszélgetésre, kudarcra volt
ítélve. Már amikor az első cukkinit hosszában elfeleztem, éreztem, hogy
Alex szemei úgy tapadnak rám, mint egy lesben álló macskáé.
- Akartál nekem mesélni valamit - mondta látszólag közömbösen, ahogy a
mosogató mellett állt, és folyó víz alatt lemosta a padlizsánt.
Vívódtam magamban, már csak azért is, mert nem tudtam, hogy egyáltalán
hol kezdjem. Akárhogy csűröm-csavarom, nem volt olyan verzió, amelyben
ne kellett volna Alex-nek beismernem, hogy már zsenge tinédzserkoromban
szerelmes voltam a bátyjába, és erről soha egy árva szót sem meséltem

93
neki. Ez próbára tehet egy barátságot - és egy olyan embert, mint Alex, a
sírba viheti.
Amikor nem válaszoltam, tovább vájkált. – Nem emlékszel már rá?
Megígérted. Azt mondtad, hogy mesélsz magadról és Elyas-ról. Éspedig
mindent!
- Persze, hogy nem felejtettem el. - A szememet forgattam, majd a cukkinit a
lapos felére fordítottam és elkezdtem vékony csíkokra vágni.
- De?
- Semmi, de ... Csak azon gondolkodom, hol kezdjem.
Hallottam, ahogy Alex mély lélegzetet vesz, mintha meg kellene
nyugtatnia magát, valószínűleg a türelmetlensége miatt, de talán azért is,
mert kezdte felfogni, hogy Elyas és az én történetem milyen régi – tehát őt is
milyen régóta tartottuk tudatlanságban. Úgy tűnt, hogy a levegővétel
működik, mert amikor elvette a padlizsánt, és egy vágódeszkán, közvetlenül
az enyém mellé tette, a hangja legalább valamelyest nyugodtnak hangzott.
- Csak kezdd az elején!
Most én voltam az, aki mély lélegzetet vett. A kezdetek olyan régre
nyúltak vissza, és nem tudtam azokat világosan körvonalazni az
emlékezetemben. Nem tudok olyan napról vagy különleges élményről,
amelyre visszamenőleg azt mondhatnám: Minden itt kezdődött. Sokkal
szétszórtabb volt. Számtalan apró dolog vezetett ahhoz, hogy Elyas
különlegessé vált számomra. És éppen azért, mert Elyas ilyen különleges
lett számomra, nem volt könnyű erről az egészről beszélni. De akartam,
vagy sem, ideje volt. Ki kellett állnom Elyas és magam mellett.
Behunytam a szemem, és kimondtam az első szavakat, amelyek az
eszembe jutottak.

94
- Emlékszel még a Neustadt-ban töltött diákévekre? – kérdeztem. - Amikor
az utolsó kicsengetés után a főbejárat felé indultunk, és én gyakran egy
másik utat javasoltam, mert az ital automatákhoz akartam menni?
Olyan gyakran fordult elő, hogy Alex-nek gondolkodni sem kellett
rajta. - Persze - felelte. – Alighogy elindultunk, te szomjúságról
panaszkodtál.
- Nos - mondtam, egy kis szünetet tartva, mialatt a késem újra a cukkiniba
vágott. - Az az igazság, hogy az italautomata csak ürügy volt.
Tulajdonképpen Elyas miatt tettem a kitérőt.
Bár nem néztem fel, és Alex csak a szeme sarkából figyelt, láttam,
hogy egyre jobban ráncolja a homlokát. - Mi köze van Elyas-nak az ital
automatákhoz?
- Gyakran ott állt a barátaival a tanítás után, nem emlékszel már?
Félig-meddig sejteni kezdett valamit, de még a kirakós sok darabja
hiányzott, hogy összerakja a képet.
- Lehet... És akkor?
Fogtam a fa vágódeszkát, a sárga műanyag tálnak támasztottam, és
belekotortam az étkezésre kész cukkini csíkokat.
- Alex, csak azért mentem arra, hogy láthassam a bátyádat. Egyszerűen csak
látni akartam. Érted?
Az agya teljes sebességgel dolgozott, az orra állásából láttam, hogyan
adja össze a dolgokat, és hogyan riad vissza az eredménytől. Egyre
ritkábban hallatszottak a szeletelés hangjai a vágódeszkán, míg teljesen
abbamaradtak. – Nem hiszem el! Szóval igazam volt, amikor ősszel kérdőre
vontalak. Elyas és közötted már akkor komolyra fordult a dolog?
Nagy önmegtartóztatásomba került, de végül határozottan
bólintottam. Ritkán láttam Alex-et ennyire szótlannak és döbbentnek.
Eltartott egy ideig, amíg magához tért és újra megtalálta a hangját.

95
- Valahogy számítottam rá. De most… Meg vagyok döbbenve. Úgy értem...
mennyi ideje is? Ennek ... hány éve?
- Nos, tíz vagy tíz és fél évvel ezelőtt kezdődött talán. És nyolc évvel ezelőtt
ért véget először.
- Tíz évvel ezelőtt? - Alex hangja olyan metsző volt, hogy aggódtam a
szekrényben álló fúvottüveg-poharak miatt. Láttam, hogy komolyan
gondolkodik, hogy a kezében tartott kést ellenem fordítja, de az utolsó
pillanatban szerencsére mégis a padlizsán mellett döntött és erőteljesen
apró kockára vágta őket. – Nem értem, hogyan kerülhette el a figyelmemet
ilyen régóta. Egyszerűen nem értem! És azt sem értem, hogy miért nem
mondtad el nekem soha. Vagy Elyas? Miért nem szólt semmit? Akkoriban
tudott róla egyáltalán?
A fejét rázta újra és újra, és éreztem, hogy ebben a pillanatban
nehezen megközelíthető egy komoly válasszal. Tehát félretettem a kést, és
megtettem az egyetlen ésszerű dolgot, amit az ember tehet, ha érzések
kerülnek szóba: Kinyitottam a borosüveget. Természetesen a vörösbort
választottam, mert az tudvalevően nagyot durran, és két poharat, amit a
felső polcról halásztam le, és megtöltöttem őket. Miután az egyiket Alex orra
alá tartottam, ő nagyot kortyolt belőle. Egy ideig elgondolkozva lögyböltem
a vörös folyadékot a pohárban, és végül én is belekortyoltam.
- Nem tudom, miért nem mondtam el neked - kezdtem és nyugodtabbnak
hangzottam, mint gondoltam volna. - Olyan fiatal voltam akkor még, éppen
csak tizennégy éves, amikor az egész elkezdődött, és először estem bele
valakibe. Mégpedig titokban. Valahogy szégyenkeztem miatta. Azt hittem,
hogy talán elárulnád Elyasnak. Vagy a szüleidnek. Vagy az enyémeknek.
Féltem már elképzelni is. Fel tudod ezt fogni valahogy?
Az arcából le tudtam olvasni, hogy a válasz a kérdésemre: „nem”.

96
- De nem maradtál örökké tizennégy éves. Tíz év alatt mondhattál volna
valamit, de mégsem tetted.
Nagyot kortyoltam az üvegből, félretettem, majd a mosogató mellett
elkezdtem meghámozni az édes burgonyát. - Igazad van... De először is
nagyon szégyelltem magam, és amikor Elyas megcsókolt és másnap
összetört a szívem, annyira meg voltam bántva, hogy nem tudtam róla
beszélni. - A mai napig sem.
- Meg is csókoltátok egymást?
Mivel Alex hangja ismét sokkal élesebbé vált, töltöttem még egy kis
bort a poharába. – Egyetlen egyszer.
Egyrészt úgy tűnt, hogy meg kell megemésztenie a hírt, másrészt,
mint pokol, ezer kérdés égett rá a lelkére. És másnap összetörte a szívedet?
Hogyhogy?
Felsóhajtottam. - Félreértés volt. Azt hitte, hogy együtt vagyok Sören-
nel.
Amikor Alex meghallotta a "Sören" nevet, undorodva elhúzta a száját.
Úgy nézett ki, mintha valami gusztustalanba harapott volna – ki nem
állhatta azt a fiút.
- Mit csinált Elyas? Szóval, úgy értem, hogyan törte össze a szíved?
Miután az az összes narancsszínű édesburgonyát meghámoztam,
odavittem a vágódeszkához és elkezdtem kockára vágni. Még akkor is, ha
Elyas szavai régóta a múltba tűntek, nagy erőfeszítésembe került azokat
hangosan kimondani. - Azt mondta nekem, hogy nagyon kedvesnek talál, de
egyszerűen túl kicsik a melleim.
Alex tüstént lecsapta a kést a deszkára. - Mit mondott? - Minél tovább
nézett rám, annál inkább megjelent rajta a „Hol van a sodrófa? Még a szart is
kiverem belőle!”- tekintet.

97
Hitetlenkedve tovább kérdezett. - Ezért van komplexusod a mellméreted
miatt?
- Milyen mellméret? - kérdeztem gúnyosan, lefelé nézve. – Méretről nem
nagyon beszélhetünk…
Alex haragja színtiszta döbbenetté változott. És rájöttem, hogy Elyas
és az én történetemet nem lehet néhány kulcsmondatban összefoglalni.
Többet kell neki elmesélnem, a legjobb, ha mindent. Szóval egyszerűen csak
beszéltem. Alex pedig meghallgatott. Néha nyugodtabban, néha
felindultabban, de hagyta, hogy beszéljek. Közben pedig elkészítettük a
vacsoránkat.
Egyrészt kényelmetlenül éreztem magam, mintha egy nyitott könyv
lennék, amely első alkalommal hoz nyilvánosságra egy hosszú ideje őrzött
titkot. Másrészt viszont úgy éreztem, hogy azzal, hogy elmondtam,
megkönnyebbültem, mintha egy ősrégi, kopott és kövekkel megtöltött
hátizsákot vetettem volna le a vállamról. Volt valami felszabadító ezeknek a
dolgoknak a kibeszélésében. És nem azért, mert én, ahogy eredetileg
gondoltam, végül Elyas és magam mellett döntöttem. Valami más mellett
döntöttem. Az érzéseim mellett.
Az étel jobban ízlett, mint akkor szokott, amikor Alex-szel közösen
főzőcskéztünk. Vélhetően azért, mert majdnem minden fűszert még időben
kitéptem a kezéből, mielőtt még közepes vagy súlyos katasztrófát okozott
volna. A joghurtos mártogatós viszont olyan sós volt, hogy amikor
megkóstoltam féltem, hogy belülről kifelé mumifikálódni fogok. Szerencsére
a vízcsap nem volt messze és az akut kiszáradást egy pillanat alatt meg
tudtam akadályozni.
Amikor befejeztük a vacsorát, el akartam mosogatni, de Alex intett és azt
mondta, hogy majd holnap ő szép nyugodtam megcsinálja. Helyette át akart

98
költözni a fa székekről a kényelmes fekete kanapéra a nappaliban, és egy
kicsit a TV-műsorok között válogatni.
Szóval kényelembe helyeztük magunkat.
Önmagához képest Alex szokatlanul csendes volt. Ennek egyik oka
természetesen az volt, hogy mindketten túlságosan telezabáltuk magunkat,
és ezt most a hasunk bánja, azonban valószínűleg a hallgatása az általam
elmondottakkal függ össze. A távirányítóval az egyik csatornáról a másikra
váltott. Dokumentumfilmek, vetélkedőműsorok, filmek - minden csak
röviden villant fel a képernyőn, mielőtt Alex a gombot nyomogatta, hogy
valami használhatót keressen. Egy idő elteltével túl hosszúnak találtam a
csendet.
- Most csalódtál bennem? - kérdeztem.
Eltelt egy kis idő, mielőtt válaszolt volna. – Persze, hogy csalódtam. A
bátyám az életed szerelme és pont én nem tudtam erről semmit. Az eltelt
évek alatt miért nem tudtam semmit?
- Alex ... - mondtam. - Nem rossz szándékból nem meséltem semmit.
- Tudom, de mégis csalódott vagyok. – Megemelte a vállát, és azt hittem,
hogy a mondat végére ért. De meglepődésemre, nem sokkal ezután
folytatta. - De nem csak miattad, hanem magam miatt is.
Egy pillanatra kitartott egy zenei csatorna mellett, ahol éppen egy
kanadai rock együttes élő koncertjét közvetítették, majd ezt az adót is
elhajtotta.
- Miért csalódtál saját magadban?
- Mert azon töprengem, hogy mennyire figyelmetlen vagyok, ha ilyesmi
történik a szemem előtt, és nem veszem észre.
Valószínűleg ez volt az önmagát leginkább kritizáló mondat, amit
Alex-től hallottam egész életem során.
Éppen ezért szó nélkül hagytam.

99
- Te annyira érzékeny és zárkózott ember vagy, Emely - folytatta. –
Állandóan azon mérgelődöm, hogy emiatt milyen nehéz dolgom van veled.
De csak ma este jöttem rá, hogy neked sincs könnyű dolgod velem. Nagyon
különbözőek vagyunk. Amennyire extrovertált vagyok én, annyira
introvertált vagy te. Mennyire meggyötörhetett ez a történet Elyas-szal, ha
még egy szót sem szóltál róla? Talán nem kellene mindig azon
próbálkoznom, hogy megváltoztassalak, hanem néha jobban kellene
figyelnem rád.
Önreflexió, hallom, hogy dübörögsz... És annyira hangosan dübörög,
hogy szabályosan érzem, ahogy az arcom lemerevedik. Mi történt Alex-szel?
Talán az elsózott joghurt-mártogatós helyrehozhatatlan agykárosodást
okozott nála?
- Ne nézz rám olyan rémülten! - mondta. – Azt mondtam, hogy néha. Nem
azt, hogy mindig.
- Mindazonáltal. Már a néha is felébreszti bennem a reményt.
- Ne gondolj bele túl sokat - válaszolta. – Azon kívül most értünk ahhoz a
ponthoz, amikor azt mondod: Rendben, Alex. És a jövőben igyekszem én is
jobban odafigyelni rád. Hogy ne kelljen annyira szenvedned miattam.
- Alex, lehetetlen vagy!
Felszegte az állát. - Lehetetlen vagyok, de keményen próbálkozom.
Szóval, te is jobban iparkodsz majd a jövőben?
Felsóhajtottam. Az igazság az, hogy már éppen elhatároztam magam
rá, de mert Alex olyan arcátlanul kikövetelte magának, az ellenkezésemet
bele akartam szőni a beszélgetésbe. Azonban nehéz szívvel szájkosarat
tettem rá és a józan eszemre hallgattam.
- Megteszem - mondtam esetlenül.
Alex elvigyorodott. - Nagyon jó.

100
Miután átváltott még néhány csatornán, megállt a Szívek szállodája egyik
részénél. Vitathatatlanul ez volt Alex kedvenc sorozata; kívülről tudta az
egészet. És még ha nem is osztottam annyira a lelkesedését, mégis nagyon
szívesen megnéztem vele egy dupla epizódot. Ez volt a legjobb módja
annak, ahogyan ez a nap véget érhetett.
Már nagyon késő volt, és fokozatosan érezni kezdtem a súlyos
fáradtság jeleit Alex kényelmes kanapéján, amikor rezgett a telefon a
nadrágzsebemben. Egész este vártam egy üzenetre Elyas-tól és azon
töprengtem, hol marad ilyen sokáig. Az egyetem kapui már régen bezártak.
Nyilvánvalóan nem különösebben sietett, hogy hazaérjen, mert tudta, hogy
ott a már felvilágosított húga várja.
Lassan előhúztam a telefont a zsebemből, és azt az ismerős nevet olvastam,
amelyben reménykedtem.

Nem felvenni
Semmit sem hallok rólad? Élsz még? Vagy megölt? Hívjam a rendőrséget?

Emely
Legfeljebb azt a rendőrséget, amely azoknak a férfiaknak az ügyében
illetékes, akik cserbenhagyták a barátnőjüket.

Nem felvenni
Cserbenhagyni? Meg vagyok döbbenve! Csak nem akartam zavarni!

Emely
Ha még egyszer mondod, talán elhiszem ...

101
Nem felvenni
Ne légy túl szigorú hozzám, én csak egy férfi vagyok, aki fél a dühös nőktől.
Hogy ment a dolog?

Emely
Gyáva vagy. Összességében jobban ment, mint ahogy gondoltam, de inkább
személyesen mesélem el. Mindenesetre nagyon kimerítő volt. Hiányzol.

Nem felvenni
Nekem is hiányzol. Valószínűleg tízszer jobban, mint fordítva.

Emely
Azt tudod, hogy ez lehetetlen. Mi újság nálad? Egyébként hol vagy?

Nem felvenni
Az egyetem után elmentem inni egyet Sebastian-nal. Nagyon stresszesnek
tűnsz. Tudod mi a jó a stressz ellen?

Emely
Jobb, ha nem is kérdezek rá.

Nem felvenni
Befeküdhetnél az ágyamba, ott várhatnál rám és kitalálhatnád.

Emely
Sajnos, holnap korán kell indulnom, és még egy házi dolgozat megírását is
folytatnom kell.

102
Nem felvenni
Biztos vagy benne? Olyan sok dolog jutott az eszembe, amit az ágyamban
csinálhatnék veled.

Bár Elyas szavait csak olvasni tudtam, a fejemben a hangja egyre érzékibbé
vált, ahogy megpróbált elcsábítani. Az arcom minden egyes üzenettel még
forróbb lett.

Emely
Például takarítani?

Nem felvenni
Majd valamikor, Emely…

Emely
Mi lesz majd valamikor?

Nem felvenni
Egyszer majd nem lesz több kifogásod.

103
 7. fejezet
Rodeó játék

Kinyújtott végtagokkal feküdtem az ágyamon és a telefont még mindig az

élettelennek tűnő kezemben tartottam. Éppen húsz perce fejeztem be a
beszélgetést anyámmal, ami nem jelentette automatikusan azt, hogy meg is
emésztettem. Lelkileg rendbe kellett jönnöm a golyóként záporozó szavai
után. Természetesen világos volt számomra, hogy nem lesz egyszerű ez a
telefonbeszélgetés, már csak azért sem, mert anyámat sokáig várattam, és
minden nappal csak tovább odáztam, de azzal, amit tőle hallottam,
egyáltalán nem számoltam.
Mondhatjuk úgy is, hogy anyám erősen összeütközésbe került
önmagával. Egyrészt ott volt az a dolog, hogy a lányának végre - !!! – volt egy
barátja, pedig időközben már egy azonos nemű házasságot képzelt el.
Micsoda megkönnyebbülés! Másrészt nem tudta, hogy mit tartson arról,
hogy ez a barát pont Elyas Schwarz. Bár karácsonykor izgatottan
beszélgetett vele, és jó benyomást tett rá, azonban Ingo megjegyzése arról,
hogy Elyas az orvosi tanulmányai helyett túlságosan a női anatómia privát
tanulmányozására koncentrál, azóta is a fejében kísért.
Kezdetben aranyosnak találtam az aggodalmát, és mondtam neki,
hogy nyugodtan félreteheti, mert Elyas és én nagyon szeretjük egymást. És
legyünk már őszinték, igazán nem az én anatómiámról volt szó, ami amúgy
sem lenne érdemes egy tanulmányra. Ennek ellenére az anyám nem tudott
teljesen megszabadulni a kétségeitől, és nem sokkal ezelőtt még nekem is ez
volt a legnagyobb problémám: Nem hittem abban, hogy Elyas komolyan
érdeklődik irántam. De, azóta sok minden megváltozott.
Mint mondtam, eleinte aranyosnak találtam anyám kétségeit. Tényleg
azt gondoltam, hogy aggódik értem. Aggódik, hogy megbánthatnak.

104
Bizonyos szempontból tényleg így történt, csak máshogy, mint vártam. A
félelme azon alapult, hogy majd megint vége lesz egy katasztrófális
kapcsolatomnak, és annyira meg fogok bántódni, hogy végleg lemondok a
férfinemről. Szó szerint ezt mondta. Még mindig nem tudtam felfogni. Hogy
a csudába válhattam volna ilyen anya mellett normális emberré? Minél
inkább elgondolkodtam rajta, annál inkább értelmet nyert, hogy miért
vagyok ilyen ütődött.
Egy kis ideig az arcomra szorítottam a párnámat és beleordítottam a
dühömet. Amikor végül már nem hozott további enyhülést, beletúrtam az
ágy mellett lévő válltáskámba, és kivettem belőle a jegyzeteimet. Az
oldalamra fordultam és megpróbáltam tanulni.
A fürdőszobából hangos vízcsobogás hallatszott, és egy idő után
feltűnt, hogy Eva már hosszú ideje eltűnt a kis csempézett helyiségben.
Nyilván letudja a teljes női-készülődés-programot, míg a testén egyetlen kis
pihe sem található többé. Így tesz mindig, mielőtt Nicolas-hoz megy. És
biztosan nem azért, mert csak simogatásra akarnak összebújni. Egy halvány
mosollyal az ajkaimon a Nicolas-szal folytatott beszélgetésre gondoltam, és
azon töprengtem, hogy a több gyengédségre vágyó kívánságával előrébb
jutott-e.
De nemcsak a zuhany zajai és a gondolataim terelték el a figyelmemet
a tanulásról. Maga az anyag is hibás volt, hogy nem tudtam rá koncentrálni.
Amióta a tanítás újra elkezdődött, ezzel a problémával küszködöm.
Próbáltam bebeszélni magamnak, hogy a hosszú szünidő után el kell telnie
egy kis időnek, míg az ember újra hozzászokik a tanuláshoz, és most túl sok
dolog van, ami eltereli a figyelmemet, de nem tudtam teljesen megnyugtatni
magam ezzel a magyarázattal. Valami zavart engem.
Anélkül, hogy az olvasottakat tényleg felfogtam volna, végül
becsuktam a könyveket és azon tűnődtem, hogy mit csináljak helyette.

105
Péntek este volt, Alex Sebastian-nál, és Elyas hangja már megint olyan
törődötten hangzott a Jessica-nál tett látogatás után, hogy nem akartam
megkérdezni tőle, volna-e kedve valamit csinálni. Egész este otthon ülni és
továbbra is anyámon mérgelődni, ezt sem találtam túl jó megoldásnak. Ezen
kívül ott volt az a rémesen szorító érzés a gyomromban, amit csak a
vágyakozás tud kiváltani az emberből. Már néhány napja nem láttam Elyas-
t. Lassan már nem bírom tovább. Mindegy milyen fáradtnak érzi magát,
akkor is muszáj neki valamit ennie, vagy nem? És mi szól ellene, hogy ezt
velem együtt tegye?
Ha a rögtönzés, mint ismeretes nem is erősségem, ma mégis
szabályosan talpra rángatott. A belső késztetés, hogy a négy fal közül
kikerüljek, és végre újra belélegezhessem a kedvenc illatomat, beragyogott
minden mást. Minek tart az ember barátot, ha alig látja? Kikecmeregtem az
ágyból, belebújtam a cipőmbe, zsebre tettem a pénztárcámat és a
telefonomat, a fürdőszobaajtón keresztül elbúcsúztam Eva-tól, felvettem a
kabátomat és elhagytam a lakásunkat.
Kint sötét volt és nyirkos hideg, úgyhogy örültem, amikor tízperces
várakozás után végre beszállhattam a buszba. Egy pizzéria közelébe vitt,
ahol Alex-szel már gyakran ettünk. Két pizzát és egy salátát rendeltem
elvitelre, és egy üdítővel várakoztam a pultnál, amíg a pincér az istenien
illatozó és majdnem tűzforró kartonokat átadta.
Egy további megálló után - amit villamossal tettem meg, ami
szerencsére már várt rám – egy kicsivel később elértem a nagy régi
épületet, ahol Alex és Elyas lakott. Sajnos, mint meg kellett állapítanom, a
tetőteret még mindig nem helyezték át a pincébe. Mivel a ház ajtaja nyitva
állt és az étel gyorsan hűlt, nem pazaroltam az időt nyavalygásra, így
letámadtam a lépcsőket, amelyek fájdalmasak voltak, de Elyas-hoz vezettek.

106
Ha ez nem volt elegendő motiváció, akkor semmi! De, hogy őszinte legyek,
azért mégis átkoztam az ötemeletnyi lépcsőt.
Végre megérkeztem a felső szintre; egy kicsit ki kellett fújnom
magam, mire egyáltalán képes lettem a csengőt megnyomni. Lehet, hogy
Elyas kiborul a rajtaütésem miatt? Csak remélhettem, hogy nem
alkalmatlankodom, és egyszerre kétségem támadt, hogy a rögtönzésem nem
volt-e túl spontán.
Egy ideje már vártam, így másodszorra is meg kellett nyomnom a
csengőt, mielőtt az ajtó másik oldalán lépéseket hallottam volna. Lassan
kinyílt, és megjelent Elyas. Amikor meglátott, szája mosolyra görbült és
nekidőlt az ajtófélfának. Lazán volt öltözve, egészen úgy nézett ki, mint aki
már nem vár látogatót; egy kicsit rendetlenül és kócosan. De így is
eszméletlenül tetszett nekem, talán még jobban, mint egyébként. Előttem
állt az igazi Elyas, mindenféle álca nélkül.
- Te lehetsz az a dögös pizzafutár lány, akit rendeltem – mondta.
Sajnálkozást színlelve megvontam a vállam. – Sajnos neki nem volt ideje.
Engem küldött maga helyett.
- Micsoda pech! – mondta. Azután rögtön elvette a pizzát és a salátát a
kezemből, a legközelebbi komódra tette és behúzott a lakásba. A következő
„micsoda pech”- et már az ajkaimba suttogta. Éreztem, ahogy a kezét
óvatosan az arcomra helyezi. Lágyan megsimogatta a bőrömet és az
arcvonásaimat figyelte, amelyek pontosan elárulták, hogy milyen erősen
reagálok a közelségére.
- Gondolatolvasó vagy? – kérdezte halkan. – Amióta itthon vagyok, azt
kívánom, bárcsak idejönnél. És hirtelen itt állsz az ajtó előtt.
Egy kis ideig elmerültem türkizzöld szemeinek mélységében, és azon
töprengtem, be tudok-e telni ennek a különleges színnek a látványával.
Minden egyes alkalommal új, finomabb rajzolatokat ismertem fel az

107
íriszében, melyek korábban nem tűntek fel nekem. A türkiz szín a pupillái
körül kicsit világosabb volt, mielőtt kifelé sötétebb és erősebb lett volna.
Mindig kellemes volt elmerülni és az ezernyi kis csodát felfedezni benne.
- Miért nem említetted ezt korábban a telefonban?
- Valahogy olyan feszültnek tűntél és… Na, jó, mindig én vagyok az, aki
megkérdezi.
Most meg miről beszél?
Nagy levegőt vettem, mert ellenkezni akartam vele, de a következő
pillanatban rájöttem, hogy igaza van. Tényleg mindig ő volt az, aki
megkérdezte, hogy találkozzunk-e. És többnyire az is - ez is most vált
világossá számomra -, aki elsőként jelentkezett.
- Bocsánat – nyögtem. – Egyáltalán nem tűnt fel nekem. Valószínűleg ehhez
vagyok szokva. Tudod, még régebbről. Amikor még naponta pokollá tetted
az életemet, és egyszerűen csak felbukkantál, anélkül, hogy beleszólhattam
volna.
Elyas vigyorgott. Egyrészt saját magán, másrészt – mint kiderült –
rajtam is.
- És biztos vagy benne, hogy ez nem azért van, mert túl szégyenlős vagy
ahhoz, hogy megkérdezd?
- Kizárt dolog. Nem ez az oka. Semmilyen körülmények között sem.
A vigyorából mosoly lett, amely másodpercről másodpercre több
melegséget sugárzott. – Hogy te milyen édes vagy! – mondta. – Nem is tudod
korábban mennyire nehezemre esett, nem megérinteni téged, mikor ilyen
aranyosan viselkedtél.
Ezt a valamikor tiltott érintést annál intenzívebben éreztem most az
arcomon. kis időre becsuktam a szememet és az arcomat szorosabban a
tenyeréhez illesztettem.

108
- Néha – mondtam halkan – az a benyomásom, hogy tényleg nagyon
szeretsz engem.
Megvonta a vállát. – Én sem tudom, hogyan történhetett meg.
Mint egy lassított felvételben, áthidaltam azt a néhány milliméter
távolságot, ami még az ajkaitól elválasztott.
- Pont a legzsémbesebb nőt sikerült kiválasztanod – suttogtam neki.
- Neked pedig Berlin legidegesítőbb orvostanhallgató-zaklatóját.
Éreztem azt a köteléket közöttünk, ami egyre szorosabban hozzá
húzott, és nem tehettem mást, mint engedtem a vonzerőnek. Óvatosan
lábujjhegyre álltam, és röviddel azelőtt, hogy ajkaink találkoztak volna,
minden elcsendesedett körülöttem. Az égvilágon semmit sem hallottam.
Minden figyelmem Elyas-ra összpontosult.
Mialatt a fejemet enyhén oldalra fordítottam, ő becsukta a szemét.
Még soha nem láttam, hogy ezt előttem tenné meg. Most először voltam én
az, aki az arcát fürkészhette, ahogy éppen a csókra várt. Hagyom, hogy a
pillantásom végigsimogassa az arcvonásait és magamba szippantom a
pillanatot, ahelyett, hogy én is becsuknám a szemem és elkezdeném
csókolni. Megállt, és úgy tűnt, hogy néhány másodpercre élvezi az érzést,
mielőtt ajkai éppoly lassan mozogtak, mint az enyémek és a csókot
gyengéden viszonozni kezdte. A keze még mindig az arcomon volt és éppen
olyan lágyan simogatott, mint ahogy a szája az enyémet érintette.
Önkéntelenül nyíltak ki és záródtak össze ajkaink és éreztem, ahogy a meleg
lélegzetünk összekeveredik. Elyas alig hallhatóan felsóhajtott, amikor a
nyelvünk elkezdett ugyanabban a lassú ritmusban mozogni. Elyas lehajtotta
hozzám a fejét. A csókunk gyengéd volt, olyan puha és óvatos, hogy az
érzékeim mámorossá váltak tőle. A csókjaimon keresztül próbáltam
elsuttogni mindazon szavakat, amelyeket a szerelmemmel nem tudtam

109
megadni neki. És egy szinte végtelennek tűnő ideig nem tudott eleget kapni
ajkaim vallomásából.
Még akkor is csukva voltak a szemei, amikor elhúzódtunk egymástól.
Összeszorítottam az ajkamat, melyen még mindig éreztem az ízét, és
vártam, hogy újra megpillanthassam a világ legszebb színű szemét. Nem
sokáig kellett várnom.
- Mit szólnál hozzá, - mondta rekedtebb hangon - ha bemennénk a
szobámba, lefeküdnénk az ágyra és még egy kicsit… beszélgetnénk?
Megpróbáltam elfojtani a mosolyomat, de esélytelen volt. –
Beszélgetni? – kérdeztem. – Miről akarsz beszélgetni?
- Politikáról, a világ eseményeiről, irodalomról, környezetről…
- Ezt, kedvesem – mondtam vidáman és a hátam mögé nyúltam a pizzás
karton után, amit Elyas a komódra tett – szó szerint el is hiszem neked.
Azonban ezt a beszélgetést el kell halasztanunk, mert kihűl a pizza. – Már
bocsánat, de vacsorára készültem és nem egy „megbeszélésre” Elyas
ágyában. Különben el sem hagytam volna a lakásomat, anélkül, hogy egy kis
időre el ne tűnjek a fürdőszobában.
Belenyomtam Elyas kezébe a dobozt és a salátát, besétáltam a
konyhába, kikotortam a fiókból két villát és egy nagy, éles kést és
bementem a nappaliba, mivel mindenki tudta: A világon semmi sem passzol
úgy össze, mint a pizza és a kanapé.
Elyas úgy tűnt, hogy még egy kicsit szomorkodik amiatt, hogy a
„beszélgetésre” irányuló kívánsága nem teljesült, de azután felsóhajtott, és
végül leült hozzám a kanapéra. Élveztük a finom pizzát, és felváltva
beleszurkáltunk a salátába. Magától értetődően a múlt év kora nyarának
estéjére kellett gondolnom, amikor újra találkoztunk és ugyancsak pizzát
ettünk, miután Alex költöztető dobozai miatt majdnem halálra cipekedtük
magunkat. Hihetetlen, hogy mi minden történt azóta … Annak idején a

110
legnagyobb borzalomról fantáziáltam és még részben sem tudtam azt
elképzelni, hogy háromnegyed év után, mint Elyas barátnője, pontosan
ezen a kanapén fogok ülni.
Mióta együtt voltunk, önkéntelenül is elkerültem, hogy egyedül legyek
vele a lakásban, mert féltem, hogy majd kellemetlenül érezném magam.
Tagadhatatlan, hogy volt bennem egy kis idegesség, ennek ellenére szívesen
vagyok most itt. Lassanként kifejlődött bennem az a valami, ami egész idő
alatt hiányzott belőlem. A bizalom. Kicsírázott bennem, és minden egyes
nappal erősebb lett.
Az emberek különbözően reagálnak a sérülésekre. És mindenki a
maga módján határozza meg, hogy mit is jelent egyáltalán a sérülés. Ami az
egyiknél csak egy karcolás, addig az a másiknál tátongó seb. Nálam például
minden régebbi sérülés elmondhatatlanul mély volt. Nem volt sok
önbizalmam, mindig is szégyenlős voltam. És, ha őszinte akarok lenni, a
szerelem érzése kezdettől fogva túl sokat követelt tőlem, mert nem tudtam
az ellenőrzésem alatt tartani. És nehezemre esett az is, hogy megbízzam
valakiben. Nyolc évvel ezelőtt, azon a napon, amikor Elyas először
megcsókolt, akkor pont azt tettem: megbíztam benne. És a következő napon
ez a bizalom elszállt. Pont úgy, mint a Luca üggyel kapcsolatban.
De a múlt nem a jelen volt. Az eszem már régóta tudta, de a
gyomromig még nem ért el. De lassan a gyomrom is felfogja, mert pontosan
éreztem. Csak egy kis türelemre volt még szükség.
A salátát az utolsó levélig megettük, csak három megmaradt
pizzaszelet fogott ki a gyomrunk kapacitásán. Ami nem volt rossz dolog,
mert köztudott, hogy a pizza a következő napon még jobb. Elyas letette a
dobozokat a konyhában és bekapcsolta a zenét, mielőtt visszaült volna
hozzám a kanapéra. – A Radiohead-től a „Karma Police” hallatszott a
helyiségben. Nevetnem kellett. Nem volt különösebben szükséges egy

111
kapcsolatban, hogy ugyanolyan zenei ízlésünk legyen, de mindenesetre
kellemesen teljessé tette azt. Ugyanúgy, mint a lelkesedésünk Lady Ligeia
történetéért Edgar Allen Poe-tól.
Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, hogy Elyas karácsonykor
ebből a történetből idézett és lestem a szavát. Bárcsak lenne bátorságom
arra kérni, hogy még egyszer elmondja. Egyedül csak nekem. Azonban, mint
oly gyakran, a bátorságom még mindig a földszint első lépcsőfokán
tartózkodott és nem sikerült a lépcsőn az ötödik emeletre feljutnia.
Nem csak ez volt az egyetlen kérdés, ami a fejemben kóválygott. –
Egyébként, hogy van a kiscica?
A sötét, hihetetlenül mély szemei miatt az apró teremtménynek,
amelyet Alena egy autópálya pihenőnél talált, ugyanazt a nevet adtuk, mint
a történetben szereplő nőé.
Elyas ajkain könnyű mosoly terült el. – A kis Ligeia elég szépen
lefoglalja a szüleimet. Minden egyes nappal pimaszabb lesz és mindent
tönkretesz, amit a karmai közé kaparint.
- Aggódnunk kellene? – kérdeztem és láttam magam előtt, amint Alena és
Ingo kétségbeesetten rohangásznak a kis vadóc után. – vagy azt gondolod,
hogy a bosszúság fiatalon tartja őket?
- Valószínűleg mind a kettő. Egyrészt egy kicsit feszültek, másrészt viszont a
kicsit már mélyen a szívükbe zárták.
- És te? – kérdeztem.
- Mi van velem?
- Még mindig nem akarod magadhoz venni?
- Ligeia-t? Hogy mindent összekarmolásszon? Már az enyém egy zsémbes
nőszemély. Nem tudom, hogy el tudnék-e viselni még egyet.
A célozgatás miatt oldalba böktem. – Mindazonáltal úgy tűnik, hogy
vonzódsz a zsémbes nőszemélyekhez.

112
- Én is éppen erre a következtetésre jutottam. Fogalmam sincs, hogy ezért
milyen lelki furcsaság a felelős. Reménytelenül a rabotok lettem. Talán a
szemetekben ülő bősz cicamica tekintet miatt.
- Micsoda?
- Á, semmi – vigyorgott és gyorsan átsiklott ezen az elnevezésen. –
Mindenesetre már haladást értem el.
- Mivel kapcsolatban?
- Téged már egy kicsit sikerült megszelídítenem. Időközben
megcsókolhatlak, anélkül, hogy megharapnál.
- Nagyon vicces!
Mialatt én ezt ironikusan értettem és egyáltalán nem találtam
mulatságosnak, addig Elyas szerfelett viccesnek tartotta. Nevetve vont
magához és szorosan a karjaiba zárt.
- Nem pimaszkodhatsz velem, hogy aztán össze akarj bújni - mormoltam.
Még szorosabban tartott és az orrát a nyakamhoz dörzsölte. – De, igen
– suttogta. – De, igen. Megtehetem.
Ellenkezni akartam, de olyan jó érzés volt. Őrlődtem magamban, és
végül elvesztettem a csatát magammal szemben. Anélkül, hogy tudatában
lettem volna, kicsivel később Elyas-szal együtt a kanapén feküdtem. Ő a
hátán, én az oldalán és a fejem a mellkasán nyugodott. Hallgattam a légzését
és a lejátszóból áradó lágy hangokat; a Radiohead dalai egymás után
töltötték meg kellemes muzsikával a csendet. Senkivel a világon nem
feküdtem volna szívesebben pizzakómában a kanapén és hallgattam volna
ezt a zenét.
- Mikor beszéltél utoljára Alena-val telefonon? – kérdeztem valamikor,
anélkül, hogy felemeltem volna a fejemet.
- Néhány nappal ezelőtt, azt hiszem.
- Érdeklődött utánunk?

113
- Csak Jessica-ról beszéltünk. Azután el kellett mennem. Miért kérdezed?
- Mert csodálkozom, hogy régóta nem hallottam róla. Anyám biztosan
azonnal felhívta és elpletykálta neki a híreket velünk kapcsolatban. Alex
vélhetően ugyanúgy tett. – A Neustadt-ból való elutazásom előtt Alena
csodálatosan megindító módon azt nyilatkozta, hogy bárcsak én lennék a
menye. Ezért vártam már egy jó ideje a hívására. De valószínűleg Alena
egyszerűen csak hallott már egy bizonyos dologról, amiről anyám még
sohasem, és amit úgy hívtak: tapintat.
- Talán el kellene utaznunk Neustadt-ba és meglátogatni őket. Együtt.
Ez olyan csodálatosan szép ötlet volt, hogy nem tudtam mást tenni,
mint derűsen rámosolyogni.
Jelenleg még sok időt töltök Jessica-nál a kórházban. De bizonyára
találunk rá megfelelő alkalmat.
- Nem késünk le semmiről – válaszoltam és még közelebb bújtam hozzá. Az
ujjammal végigsimítottam a pulóverén, a szegycsontja vonalát követve. –
Tulajdonképpen hogyan lettetek olyan közeli barátok Jessica-val? – Keveset
tudtam róla, mert Elyas baráti társaságában Jessica annyira nem volt
feltűnő, hogy szinte észre sem lehetett venni.
Elyas megpróbált pontosan visszaemlékezni a körülményekre. –
Jessica mindig nagyon csendes volt, ha velünk volt. Mindaddig, amíg első
alkalommal kempingeztünk a tónál. Akkor egy kicsit túl sokat ivott és
beszédesebb lett. Beszélt nekem magáról, az életéről és a szüleiről: nehéz
viszonyok, magas elvárások… ahogy ez már lenni szokott. Ezáltal jobban
megismertük egymást. Jessica egy nagyon nyugodt személyiség, akihez egy
kicsit nehezebb közel kerülni. De ahogy ez sikerült, az ember egy igazán
kedves embert ismert meg.
Ez úgy hangzott, mintha ők ketten egy nagyon szép és őszinte baráti
viszonyt ápolnának, és ez újra megmutatta nekem, hogy Elyas képes

114
magának megnyerni az embereket, még ha én sokáig mást feltételeztem
róla. Az elmúlt évben szinte naponta láttam Elyas-t, de csak az elmúlt
hetekben kezdtem el igazán látni őt.
- És soha nem volt köztetek több?
- A szexre gondolsz? – kérdezte. – Nem, soha. És nem is lesz soha. Hacsak el
nem engedsz. Mert akkor, talán.
A könyökömmel oldalba vágtam. – Nem féltékenységből kérdeztem –
helyesbítettem. – Csak érdeklődtem. Mint ismeretes a barátság férfiak és
nők között nem mindig könnyű.
- Ezt én is aláírom – válaszolta. – De ebben az esetben elejétől fogva
csodálatosan működött. Ő olyan, mintha a kishúgom lenne. Szimpatikusak
vagyunk egymásnak, de olyan értelemben nem tetszünk egymásnak.
Egyszerűen ez is elég.
Igazán nem tudtam megérteni, hogy Jessica Elyas-szal szemben
előnyben részesít egy olyan alakot, mint Domenic, de titkon nagyon örültem
a szilárd aszexualitásnak a kapcsolatukban.
- És a Domenic-kel kapcsolatos dráma miatt a barátságotok valószínűleg
még szorosabb lett.
- Egyszerűen nem érdemelte meg ezt a bánásmódot – mondta. Azt akartam,
hogy ezt felismerje, és nagyobb önbizalma legyen. De ez nem sikerült
valami jól.
Búskomor hangja után ítélve, még mindig szemrehányást tesz
magának. Nem vette észre, hogy Jessica igazából még nincs jobban, csupán
csak úgy tesz.
- Úgy hangzik mintha Domenic nem az egyetlen probléma lenne az életében.
Elyas a fejét rázta. – Mert ez így is van.
- Megkérdezhetem, hogy milyen problémái adódtak még?

115
- Jó néhány dolog – válaszolta. – a munkahelyén feszült a viszonya a
munkatársakkal és a főnökkel, a szülei nyomást gyakorolnak rá, és
megpróbál nekik örömet szerezni. Utoljára már annyira kínos lett a
kapcsolatuk, hogy alig érintkezett velük.
Emlékszem a szilveszter éjszakára, amikor Jessica szülei megérkeztek
a sürgősségi osztályra. Nem lehetett a rossz viszonyt érzékelni, szétszórtak
és kétségbeesettek voltak, tele félelemmel és szeretettel a lányuk iránt.
Néha szükség van olyan sokkoló pillanatokra, hogy az emberek felfogják, mi
is az, ami az életben fontos. Talán most végre felébredtek.
- Ehhez még hozzájött lakásának bérleti díj emelése, amiről nem mesélt
folytatta Elyas. Az emelés annyira túlzó, hogy Jessica-nak ki kell költöznie…
Sok minden összejött. És az a seggfej Domenic adta hozzá a többit.
A mások érzéseivel való visszaélés sajnos nem büntetendő ebben az
országban, vélhetően azért, mert az érzések szubjektívek, irracionálisak és
megfoghatatlanok. De erkölcsileg nézve Domenic viselkedése erősen
megvetendő volt. Ha bíró lennék, akkor elítélném őt a rossz jelleme miatt.
És vele együtt a lakás bérbeadóját is kapzsiság miatt.
- Pontosan tudta, hogy Jessica nem áll két lábbal a földön – folytatta Elyas –
és pontosan ezt használta ki. Először reményt keltett benne, azután megint
ejtette. Így ment ez egész idő alatt. Mégis mit gondolt, hogy a végén hova fog
ez vezetni? Világos lehetett számára, hogy így fog végződni. Beteg állat.
Ha ez tényleg így volt és Domenic tudta, hogy Jessica milyen labilis,
akkor meg tudtam érteni Elyas szörnyű haragját vele szemben. Hallottam a
hangjában, ahogy ez az egész méreg újra felbugyogott benne, és
megpróbálta kordában tartani. Bár nagyon érdekelt a téma, sokkal jobban
érdekelt Elyas, és nem akartam, hogy kiboruljon. Szóval, tovább simogattam
lágyan a szegycsontját és hagytam a témát veszni, azzal, hogy nem szóltam
hozzá többet. Elyas légzésén éreztem, hogy újra megnyugodott.

116
 Minál tovább tartott a kellemes csend, annál inkább eszembe jutott a
beszélgetésünk eleje és elvesztem a Schwarz családnál tartott elmúlt
karácsonyi ünnep emlékeiben. Először a kis Ligeia ügyetlenkedett a
gondolataimba, majd, mint egy film, az egész este lejátszódott a fejemben. A
rémület, hogy Elyas hét év után először újra részt vesz az éves családi
ünnepen, a közös vacsora, az állandó nyomás a mellkasomban, az a néhány
pillanat, amikor találkozott a pillantásunk, a nagy ajándékozás a
nappaliban… Elyas viselkedésében mindent rosszul, teljesen rosszul
értelmeztem. Így utólag biztos vagyok benne, hogy főleg azért utazott
Neustadt-ba, mert titkon azt remélte, hogy beszélni tud velem. De annyira
belelovaltam magam a sérelmeimbe, hogy mindenre vak voltam, ami nem a
saját igazságomat támasztotta alá. Csak azt láttam, amit látni akartam. És
képtelenség, de azt akartam látni, ami végül is megsebzett. Az ember igen
különös teremtmény.
Akkor is a legrosszabbat feltételeztem, amikor Elyas követett az
emeleti fürdőszobába és a sötét folyosón egymásba futottunk. Ki akart
valamit húzni a nadrágzsebéből, egy személyes karácsonyi ajándékot –
nekem. De eddig nem jutottunk el, mert leállítottam. – Tudod mit, Elyas?
Teljesen mindegy, hogy mit akarsz ajándékozni. Én nem kérem. És tudod,
hogy miért nem? Mert tőled kapnám! – vágtam a fejéhez. Így utólag nagyon
fájtak ezek a kemény szavak. És akkoriban mennyire fájhattak Elyas-nak?
És egyébként mit akart előhúzni a nadrágzsebéből?
Küszködtem magammal. Valószínűleg azért, mert féltem a választól,
méghozzá nagyon. Mert mindegy milyen ajándékról volt szó, és mindegy
milyen kicsi volt, biztos voltam benne, hogy az akkori viselkedésem miatt
még rosszabbul érezném magam. Mégis győzött a kíváncsiságom.
- Elyas – mondtam halkan és óvatosan felnéztem rá. – Tulajdonképpen mit
akartál nekem ajándékozni karácsonyra?

117
A szemöldökét enyhén összehúzta, mintha gondolatai egészen máshol
járnának, valószínűleg még mindig Jessica-nál. De rövidesen megemelkedett
a szájának jobb sarka és ezzel egy egyoldalú mosolyt formált. – Hát,
szeretnéd tudni, igaz?
- A fenébe is, nagyon.
- Az hiszem – szakította meg a szemkontaktust velem – megvolt az esélyed
arra, hogy megtudd. Lehet, hogy most már késő.
Láttam rajta, hogy csak játszik, ennek ellenére mégis pontosan azt
érte el, amit akart: Még kíváncsibbá tett.
- Amúgy is tudom, hogy mi volt – válaszoltam és igyekeztem fölényesnek
látszani. Végül is végzetes lenne, ha a szadista vénájának a rossz jeleket
küldeném és, mint a keselyű lecsapna rám.
- Ó, igen? És mi volt az?
Leintettem. – Na, jó, Elyas. Nem nagy titok, hogy a világon négy olyan dolog
létezik, amit a férfiak a nőknek ajándékozni szoktak: ékszer, parfüm, virág
és ajándékutalvány. Ezzel az XY-kromoszómájúak kreativitása véget is ért. A
parfüm és a virág nem fért volna be a zsebedbe. Marad az ékszer vagy az
utalvány.
- Aha – mondta. – Szóval, ékszer vagy utalvány.
Meggyőződéssel bólintottam. – Bár én az utalvány felé hajlok. – Feszülten
azon gondolkodtam, hogy milyen gyakran töprengtem ezen a kérdésen. –
Nem vagyok az az ékszeres típus.
- És milyen utalvány? – kérdezte.
- Talán valamilyen kajautalvány?
- Igen, Emely. Pontosan ez lenne – mondta gúnyosan. – Berlinben ülök, és
azon töröm a fejem, hogyan tudnálak visszaszerezni. És akkor lehullik a
hályog a szememről: kajautalvánnyal!

118
 Tényleg nevetnem kellett rajta, amilyen hülyén előadta. – Oké, akkor
nem kajára szóló. Mit tudom én … Akkor könyvutalvány vagy ilyesmi.
- Könyvutalvány? – fontolgatta. – Ez jó ötlet. Akár az enyém is lehetne. De
sajnos nem arról van szó.
- Biztos? – Egy fikarcnyit sem hittem neki.
- Teljesen biztos. Nem könyvutalvány volt.
- De utalvány volt! Ha! – Most megvolt. Legalábbis azt hittem.
- Talán – mondta. – Vagy mégis inkább ékszer volt?
- Elyas – sopánkodtam. – Ne gyötörj már tovább!
- Miért gyötörnélek? – kérdezte zavartalanul. – Te mondtad, hogy már úgyis
ismered a választ.
- Pontosan tudod, hogyan értettem!
- Tökéletesen – válaszolta. – Férfiellenes volt. Különösen az a rész az XY-
kromoszómájúakkal.
A szememet forgattam. Miért reagálnak olyan érzékenyen a férfiak a
nemükkel kapcsolatos viccekre? – Na, most, azt nem kell olyan komolyan
venni.
- Na, jó sóhajtott fel végül. – Igazad van. Egy utalvány volt. Könyvutalvány.
- Tényleg?
- Igen, azt hiszem. Habár…Most már nem is vagyok annyira biztos benne.
Már olyan régen volt… Lehetett teljesen más is. Vagy mégis egy utalvány
volt? Jesszus, olyan régen volt, hogy már nem is tudom.
Röviddel a kiborulás előtt álltam, de mozgósítottam a teljes
önuralom-tartalékaimat és nyugalomra kényszerítettem magam. A
következő lélegzetvételem mély volt, nagyon mély. – Örömet okoz neked, ha
kínozhatsz, ugye?
Vigyor kúszott az ajkaira, amely lassan az egész arcára átterjedt. A
világon nem tudnék szebb dolgot elképzelni.

119
- Gazember – mormoltam. – Szóval ékszer volt.
Megvonta a vállát. – Talán?
- Oké. – Az ajkamat biggyesztettem és megdolgoztattam az
agytekervényeimet. – Egy lánc volt, igaz?
- Igaz. Egy háromkarátos gyémánttal.
Sóhajtottam. – Oké, nem lánc volt. Egy karkötő talán?
- Zafírokkal, drágakövekkel és rubintokkal – mondta. – Nem volt olcsó a
cucc, de a kereskedő szerencsére szó nélkül visszavette.
- A karkötőt is kizárhatjuk. – Az ujjammal a számat érintettem
elgondolkodva. – Egy bross? Nem, azok eléggé kimentek a divatból. Talán
egy bokalánc? Mit szólnál egy fülbevalóhoz? Vagy, ó, egy karórához? Lehet
ékszernek nevezni egy karórát? Hm, azt hiszem, igen, ugye?
Bosszúságomra Elyas mulatva nézett rám és nem válaszolt.
- Egyiket sem találtam el, igaz? A fenébe, milyen ékszer van még? – Újra
megdolgoztattam az agytekervényeimet, mire végül Elyas kiszakított a
tépelődésből.
- Gyűrű nem szerepelt a felsorolásban.
- Kímélj meg a hamis nyomoktól!
- És, ha ez nem hamis nyom?
Bizalmatlanul mustrálgattam. – Az, vagy nem az?
Mintha mosná kezeit, felemelte azokat és megvonta a vállát.
Bizonyára hamis nyom volt. Sőt egész biztosan. Sajnos a nyomoknak
az a kellemetlen tulajdonságuk volt, hogy előbb követni kellett őket, hogy
később kiderüljön, végül mégis zsákutcába vezetnek. Szóval azt
fontolgattam, hogy tényleg egy gyűrű lehetett-e. Mivel egyáltalán nem
viseltem gyűrűt, valószínűtlennek tartottam. Az ember nem vásárol ilyesmit
vakon? Semmi esetre sem, ezért elhatároztam, hogy próbára teszem Elyas-t.
- És milyen gyűrű volt?

120
Tulajdonképpen azt a választ vártam, hogy ezüst, arany, réz vagy platina, de
a tényleges választól egy csapásra krétafehér lettem.
- Mit szólnál egy eljegyzési gyűrűhöz?
Amilyen gyorsan ledöbbentem, olyan gyorsan félre is söpörtem az
érzést. Elyas csak a bolondját akarta velem járatni. És az idiótának egy rövid
időre sikerült is elérnie.
Elyas behatóan vizsgálgatta az arcvonásaimat. – Ugye azt hiszed, hogy
megint csak vicceltem?
- Mit nem mondasz.
- És miért hiszed ezt?
- Eljegyzési gyűrű? Kérlek, Elyas, el kell ismerned egy kajautalvány sokkal
valószínűbb.
- És miért tartod ezt ennyire valószínűtlennek? Mondtam neked, hogy
milyen mélyen érzek irántad.
Ezt minden kétség nélkül elhittem neki és éreztem, ahogy a szavaiból áradó
melegség körbevesz, mint egy lepel. Ennek ellenére minden pillanatban
arra vártam, hogy Elyas arcán felfedezem azt a régről ismert, pimasz
mosolyt. Az egyértelmű utalást arra, hogy csak rá akar szedni. De bármilyen
sokáig bámultam, a tekintete halálosan komoly maradt.
- Ezzel nem szabad viccelődni, Elyas!
- Úgy nézek ki, mint aki viccel?
- Elyas – szidtam meg, de ezúttal sem látszott semmiféle kifejezés az arcán.
Majdnem megállt a szívem. Ezt most nem gondolta komolyan, igaz? Ugye
csak viccelt? És, ha nem? Karácsonykor tényleg meg akarta kérni a
kezemet? Éreztem, ahogy a vér a fejemből a lábamba áramlik és a
keringésemnek lőttek.

121
 Pontosan ebben a pillanatban észrevettem, hogy Elyas szájának sarka
megremeg. Feszülten próbálta az irányítása alatt tartani, de végül
elvesztette a csatát, és elnevette magát.
- Tudtam! Annyira tudtam! – kiáltottam felháborodottan. – Hogy milyen
utálatos vagy! Hagyd abba, hogy hülyét csinálsz belőlem! És áruld már el
végre!
- Egyáltalán nem érdemelted meg, hogy eláruljam!
Puszta, kétségbeesett energiától hajtva és mivel már azt sem tudtam mit
csináljak, felszedelőzködtem. A másodperc tört része alatt lovaglóülésben
az ölébe lendültem, fölé hajoltam és lenyomtam a felsőtestét. – Nagyon is
megérdemeltem! Mondd ki! Most azonnal!
Elyas még soha nem nézett rám ilyen meglepetten, mit ebben a
pillanatban. Néhány másodpercig úgy tűnt, mintha szellemet látott volna. És
ez a szemében lévő kifejezett csodálkozás ébresztett rá arra, hogy mit
tettem éppen. Egyszerre határozottan éreztem Elyas csípőjét a lábaim
között. És egyik másodpercről a másikra a kezdeti elképedés átadta a helyét
egy pimasz kifejezésnek az arcán.
- Bármit is tervezel, csináld tovább – suttogta. A kezei átfogták a csípőmet és
kicsit mélyebbre nyomtak az ölébe.
Eddig ismert volt számomra a vészharangok hangja. Ebben a
pillanatban megtanultam, hogy vészszirénák is létezhetnek. Nem csak a
fülemben sivítottak, hanem az egész testemben, mialatt egy éles hang azt
kiáltotta: Mit csinálsz? Mássz le!
Amikor végre újra magamhoz tértem, krákogtam és megpróbáltam
elegánsan és amennyire lehetséges feltűnésmentesen lemászni az öléből.
- Szeretnéd, ugye? – mondtam nyugalmat színlelve, habár az egész testem
forrongott. A hülye vigyorából ítélve, Elyas nyilván leolvasta ezt az

122
arcomról. Mindent megtettem, ami a hatalmamban állt, hogy fenntartsam a
látszatot. Még akkor is, ha sok erőfeszítésembe került.
Ügyetlen voltam?
Á, csak alig…, hallatszott egy gúnyos hang a fejemből.
Fogd be, válaszoltam neki.

123
 8. fejezet
Félrelépés?

Számomra a február mindig a legkomiszabb hónap volt az évben. A

tavasz olyan közel volt, hogy megbizsergette az orrom hegyét, azonban a
sivár, barna téli táj egyszerűen nem hagyta, hogy elnyomják. A
nagyvárosban úgyis alig látható némi természet, így alig várom már azt a
napot, amikor a növényzet mindenütt sarjadni kezd. A környezetemnek úgy
kellene kinéznie, mint ahogy a szívem érzi magát: elevennek. Épp ideje
lenne, hogy az ég ismét világoskéken ragyogjon.
Kezeimet a kabátzsebembe süllyesztem, felfelé nézek, de csak egy
szürke felhőtakaró pillant vissza rám. Egy ideig még türelmes leszek veled –
mondtam csendben az ég felé - de valamikor vége lesz! Még akkor is, ha elő
kell vennem egy ecsetet és saját kezűleg átfestenem téged!
Anélkül, hogy abban reménykednék, hogy a fenyegetésem eléri a
címzettet, hát még, hogy meg is hallgatják, útnak indultam. Berlin egyik
forgalmas utcáján sétáltam, amelyet jobbra és balra is számos régi épület,
későig nyitva tartó bolt, kebabot áruló bódék és kétes mobiltelefon üzletek
szegélyeztek. Röviden: Egy tök normális berlini utcán voltam. Valahol itt
kellene lennie egy kis, régi mozinak, klasszikus mozgóképszínháznak,
legalábbis ezt hallottam ki az Alex-szel folytatott beszélgetésekből. Jó ideig
tartott és háromszor is eltévedtem, mire végre megtaláltam a szűk
mellékutcát, ami egyenesen a mozihoz vezetett.
A bejáratnál lévő lengőajtó felett óriási betűtábla világított, amelyen
pontosan öt filmet soroltak fel. Egyikről sem hallottam még életemben, és
úgy tűnt, hogy az aktuális kasszasiker filmek sem találták meg ide az utat a
szűk mellékutcán keresztül, mint ahogy én sem.

124
Viszont volt valamije, ami a pompázatos és hightech-től dagadozó
testvéreinél hiányzott: karakteres volt. Az épület régi idők maradványaként
olyannak látszott, mintha a saját történetét szeretné elmesélni. Valószínűleg
már ötven évvel ezelőtt is itt állt és pontosan ugyanúgy nézett ki, mint ma –
eltekintve néhány repedéstől a vakolaton.
A látványtól lenyűgözve, az arany fogantyúknál fogva benyomtam a
lengőajtót és azonnal nemcsak meleg, hanem a friss pattogatott kukorica
édes illata fogadott. Nem tudtam megmondani mi lehet bent, mindenesetre
sokkal több minden, mint amit kívülről vártam volna. Pár ember állt a
férfinál, a nosztalgikus, pattogatott kukoricás kocsival, néhány másik
italokkal és jegyekkel látta el magát, és megint mások egy sorban maradtak,
hogy a jegyüket letépjék, amivel bebocsátást nyernek a hamarosan kezdődő
előadásra.
Pontosan ez a jegytépkedő volt az én emberem. Na, jó, nem feltétlenül
az én emberem, hanem a férfi, akivel itt akartam találkozni. Kékszemű és
szőke göndör hajú, pont, ahogyan az emlékezetemben élt. Csak a szeme
alatti árnyékok voltak sötétebbek, mint a legutóbbi alkalommal. Ezen kívül
fekete öltönyt és vörös mellényt viselt, ami illett a mozi régies
környezetéhez. Vajon Alex látta már ebben az egyenruhában? Biztos voltam
benne, hogy a látvány őt és az ő kifejezett vonzalmát a giccshez,
megbolondítaná.
Megvártam, míg mindenki beáll a sorba, hogy én lehessek az utolsó.
Miután az utolsó néző is eltűnt a vetítőteremben, Sebastian felemelte a fejét,
mert engem is látogatónak tartott. Amikor azonban felismert, a meglepetés
kivehetően az arcára volt írva. – Emely? –kérdezte. – Te meg mit csinálsz
itt? A Hitchcock filmet nézed meg?
A tekintete a kezemre vándorolt, mintha a jegyet keresné benne, amit
le akart tépni, de nem találta.

125
- Tudod, hogy megy ez nálunk? – mondtam. Te megjelensz nálam, amíg
dolgozom, én pedig feltűnök nálad, amikor te dolgozol…- Megvontam a
vállam és megpróbáltam fölényesebb lenni, mint amilyen valójában voltam.
Az üldözés Elyas mesteri képessége volt, nem feltétlenül az enyém.
- Miattam vagy itt?
Habozva bólintottam. – Talán nem helyénvaló? Szóval, eltekintve
attól, hogy még sohasem látogattalak meg.
Mosoly terült el az arcán és éreztem, hogy igazi volt. – Nem, ha valaki
eltekint tőle, tulajdonképpen egyáltalán nem helytelen. Igazad van. Nálunk
már csak így megy. Örülök, hogy látlak. Honnan tudod, hogy itt dolgozom?
- Nemcsak azt tudom, hogy itt dolgozol, hanem még azt is, hogy mely
napokon. És azt is tudom, hogy a hét további napjain egy, a nagy
italkereskedés melletti drogériában vagy állásban. És magától értetődik,
hogy a valamennyi munkaidődet is ismerem. És, hogy hol veszed a
zoknijaidat, azt is.
Nem túl gyakran történik meg, de néha vannak előnyei, ha Alex nem
csak a szükséges, hanem a fölösleges dolgokat is elmeséli.
Úgy tűnt Sebastian is emlékszik a barátnője bőbeszédűségére és
észrevette, hogy milyen értelmetlen kérdést tett fel. – Oké, visszavonom.
Tehát akkor nem véletlen, hogy röviddel a munkaidőm lejárta előtt
megjelensz itt?
- Persze, hogy nem. Reméltem, hogy talán van egy kis időd és kedved, hogy
elmenjünk valamit inni.
Mostanra már számítottam egy viszontkérdésre, hogy vajon a
látogatásomnak van-e valamilyen kifejezett célja. Én legalábbis feltettem
volna neki ezt a kérdést, fordított esetben. De Sebastian kevésbé gyanakvó
embernek tűnt, mint én. Ami, tudatosult bennem gúnyosan, bizony nem volt
akadály…

126
 A válasza gyorsabb és barátságosabb volt, mint vártam. – Hiszed vagy
sem, Emely… De ez most pont jól jött. Csak gyorsan át kell öltöznöm,
rendben?
Otthon számtalan kétség gyötört, hogy vajon meg kellene-e valósítani
a tervemet és egyszerűen Sebastian-nál megjelenni, de a viselkedése azt
mutatta, hogy ostobaság volt kételkedni. Szerencsére nem hallgattam a
kételyekre.
Sebastian-nak várnia kellett még, amíg a váltás megérkezett, majd
eltűnt egy, a dolgozók részére fenntartott helyiség ajtaja mögött. Eközben
én az előtér vörös szőnyegén körbe sétáltam, és a sok régi filmplakátot
néztem, amikor is tíz perc múlva visszaérkezett. A fekete öltöny és a feltűnő
mellény helyett farmert és egy sötétzöld pulóvert viselt, amely fölött éppen
a télikabátját gombolta be.
- Mehetünk? – kérdezte röviddel utána és egy lépéssel előttem megtartotta
a nagy lengőajtót.
Bólintottam és egy mosollyal megköszöntem majd kimentem. Éppen
alkonyodott és egymás után kapcsolódtak fel az utcai lámpák. Még egy
valami, ami a tavasz mellett szól - esténként végre tovább marad világos, és
az agyam már nem kapcsol röviddel 17 óra után munkaidő vége
üzemmódba.
Berlinben nem kellett sokat gyalogolni, hogy az ember egy bárt,
kocsmát vagy kávéházat találjon, ennek ellenére jó ideig látszólag céltalanul
ballagtunk az utcán. A friss levegő jót tett és Sebastian megint azt a kellemes
bizalmasságot sugározta, hogy néhány méter megtétele után már úgy tűnt,
mintha soha nem csináltunk volna mást.
Miután egy ideig a régi moziról beszélgettünk és Sebastian az ottani
munkájáról mesélt, rövid csend állt be.

127
- Mondd csak, Emely…- törte meg a hallgatást végül. – Mit is mondtál akkor,
amikor szilveszterkor megjelentem nálad a kocsmában? Az hiszem valami
ilyesmi volt: Szóval, ne érts félre, szép, hogy meglátogatsz. De valahogy
mégis… különös. – Csak ismételni tudom. Nyomja valami a szívedet, Emely?
Nehezemre esett, a vigyorgásomat elrejteni, ahogy éreztem, hogy
rajtakapnak. – Félek, ráhibáztál. Természetesen nem véletlenül vagyok itt.
- Hanem?
Megemeltem a vállam és a helyes választ keresgéltem, amíg észrevettem,
hogy ebben az esetben a legegyszerűbb szavak lennének a
legmegfelelőbbek. – Szerettem volna köszönetet mondani.
- És miért?
Olyan sokáig vártam a pillanatra, hogy végre kimondhassam, de amikor ott
volt, sokkal inkább nehezemre esett, mint gondoltam. – Ha te nem vagy,
soha nem mentem volna el a szilveszteri buliba. Ha te nem vagy, nem
lehettem volna Elyas mellett ezen a rettenetes éjszakán. Ha te nem vagy,
Elyas és én talán soha nem beszéljük meg a dolgokat.
Sebastian láthatóan meglepődött. – Külön emiatt jöttél ide?
- Emiatt? – Úgy tesz, mintha ez valami semmitmondó ok lenne, pedig
számomra ez volt az okok oka.
- Csak azt gondolom… - mondta. – Nem vártam érte köszönetet. És semmi
szükség rá. Saját magatok álltatok az útban. Csak szükség volt egy
kívülállóra, aki beindította a dolgokat. Milyen barát lennék, ha nem
érdekelne, hogy mi a helyzet veletek?
- Lehet, hogy ez számodra semmiség – válaszolok és röviden lenézek. – De
ha nem lett volna ez az állítólagos semmiség, akkor Elyas és én nem ott
lennénk, ahol most vagyunk … És ezért átkozottul hálás vagyok neked.
Ránézek, hogy ismét ellenkezni akar-e, de valami arra bírta, hogy a
tiltakozását egyszerűen lenyelje. Ehelyett mély lélegzetet vett és

128
mosolyogni kezdett. – Szívesen tettem – mondta. – Jó, hogy egymásra
találtatok.
Ahogy ezt kimondta, megint észleltem, hogy az agyam még mindig
azon dolgozik, hogy ezt felfogja.
- Ez nem egy átlagos dolog köztetek – mondta. – Ez valami nagyon
különleges, igaz?
Séta közben a lábaimra pillantottam és félrerúgtam egy útban lévő
kavicsot. – És valószínűleg pontosan ez volt mindig a probléma – mondtam.
- Az volt a probléma, hogy különleges?
Bólintottam és szükségem volt egy kis időre, hogy megtaláljam azokat
a szavakat, amelyekkel kifejezésre juttathattam a gondolataimat. – Ha
valami semmit sem jelent számodra, akkor nincs vesztenivalód. De, ha
valami az egész átkozott világot jelenti számodra, akkor mindent
elveszíthetsz. Mert elveszítesz egy kis darabot saját magadból. – A
kabátzsebem kifordított szegélyét piszkálgattam. Itt-ott néhány szál
kilazult, amit megpróbáltam letépkedni.
- Ezen kívül … - folytattam végül. – Tudod, Sebastian, olyan ember vagyok,
aki szívesen megmagyaráz mindent, és logikus válaszokat keres. De az Elyas
iránti érzéseimre egyszerűen nem találtam magyarázatot. – És mindegy
mennyire erőltettem az agyamat, valószínűleg a jövőben sem fogok rá
magyarázatot találni. Az érzések egyszerűen csak itt voltak és nem múltak
el akkor sem, amikor az útjaink évekre elváltak egymástól. – Ez átkozottul
megijesztett engem – folytattam. – Hogy őszinte legyek, ez még ma is
gyakran így van. Van valami értelme annak, amit mondtam?
Az a mód, ahogyan a szája sarkát felhúzta, azt mutatta, hogy az
általam kiválasztott nyelv nem hangzott annyira kínaiul, mint ahogy
számomra tűnt. – Persze, hogy van értelme. Gondolod, hogy a társadalmunk

129
ok nélkül lesz egyre felszínesebb? Mindenki fél attól, hogy valamit elveszít.
Mindenki csak nyerni akar. Ez a félelem minden emberben ott van.
Sebastian szavai elgondolkodtattak. – Ezt nem lehet csak a szerelemre
korlátozni, hanem mindenre értelmezni lehet.
- Néha úgy tűnik nekem, mintha az igazi dolgok egyre inkább kihalnának. És
a művi dolgok irányítanák a világot. Sok olyan helyzet jutott eszembe,
amelyek Sebastian állítását alátámasztják, de furcsa módon a gondolataim
csak egy valami körül ragadtak le, amit különben sugárzó szemekkel
szemlélek. Az irodalomnál. Mindegy milyen sokáig gondolkodom rajta, alig
tudok visszaemlékezni arra, hogy utoljára mikor volt a kezemben egy
kimunkált és kreatív, időszerű könyv. A történetek és karakterek
felületesen kidolgozottnak tűntek. Mintha az egész nem arról szólna, hogy
azokat kifejtsék és megmagyarázzák, hanem arról, hogy keresnek valamit,
amit össze tudnak csapni, hogy a végén legyen egy eladható termékük. Alig
írnak már könyveket pusztán szenvedélyből és meggyőződésből, helyette
mesterségesen a piacra termelnek.
- De visszatérve a te problémádra – kezdte Sebastian, és begombolta a
kabátja felső gombját. – Talán azért nem találsz magyarázatot az érzéseidre,
mert nincs is rá magyarázat. A szerelem egy istenverte rejtély. Azt hiszem,
ha igazi szerelemről van szó, akkor az elme egyszerűen túlterhelt és nem
bírja felfogni ezt az egészet. Örökké keresheted a magyarázatot, de soha
nem fogod megtalálni.
Szóhoz sem jutottam, mélyet kellett lélegeznem néhányszor. Eltartott
egy ideig, mire válaszoltam. – Valószínűleg igazad van – mondtam végül.
- Persze, hogy igazam van – Egy vigyor kúszott fel az arcára. – De mindenki
a saját tempójában fogja fel. Szerencsére kifogtad Elyas-t… Ilyen értelemben
ő sem a leggyorsabb. – Sebastian vigyora egyre szélesebb lett, így nem
tehettem róla, hagytam, hogy rám ragadjon. De a viccelődés ellenére sok

130
igazság volt Sebastian szavaiban. Elyas és én valahogy elég jól
összeillettünk, még ha számomra néha nem elég világos és különös módon.
Egy nagyobb forduló után egy mexikói bárhoz érkeztünk, óriási
sombrero kalappal a bejárat felett és legalább öt-hat reklámtáblával,
amelyeken fehér krétával a legkülönbözőbb tequila-fajtákat és tapas-okat
kínálták eladásra. Bentről egészen az utcáig hangzó gitármuzsika szólt, hogy
senki ne tudjon továbbmenni és kivonni magát a gitárjáték hatása alól.
Nálunk is működött ez a trükk, mert rövid tanácskozás után elhatároztuk,
hogy betérünk az üzletbe. A séta jót tett, de lassan már kezdett hideg lenni.
Bent egy hófehér pult várt minket, amely mögött ezernyi, alkoholos
italt tartalmazó üveg sorakozott. A berendezés többi része mind sötét fából
készült. Klasszikus értelemben véve nem voltak kényelmes sarokpadok,
hanem keskeny asztalok bárszékekkel. Néhány már foglalt volt, de mivel
még kora este volt, nem volt nehéz megkaparintani egyet.
Az asztalon egy kis gyertya és egy kaktusz állt. És mivel az Emely
Winter névre hallgattam, természetesen ki kellett próbálnom, hogy igazi
vagy mű kaktusz volt-e. És ezt hogy szokták ellenőrizni? Igen, az ember
ostobán megtapogatja, hogy egyszer csak a tüske rendesen megszúrja az
ujját. Gyorsan bedugtam az enyhén vérző ujjamat a számba és azt
motyogtam Sebastian-nak: - Igazsi a kaktus.
És, bumm, már megint az igazi dolgok hátrányainál tartunk…
Sebastian jól szórakozva megkérdezte, hogy szükségem van-e egy
sebtapaszra, de nem akartam nagy feltűnést kelteni, így inkább kínosan
érezve magamat arcomat az étel- és itallap mögé bújtattam.
Mivel nemcsak az én, hanem Sebastian gyomra is korgott, rendeltünk
egy XL-es méretű előétel tálat, különböző mexikói tapas-okkal. És mivel
éppen beharangozták a boldogórát - amikor is két Margarita-t kaptunk
egynek az áráért – rendeltünk hozzá egy citromos és egy epres Margarita-t.

131
Ugye nem kell említenem, hogy kié volt az epres Margarita? Ma legalább
nem kellett azon aggódnom, hogy Elyas az asztal alól kilopja a fehérneműt
tartalmazó bevásárló szatyromat!
Apropó, Elyas… Mit csinálhat éppen most? Amíg az ételre vártunk és
Sebastian rövid időre eltűnt a mosdóban, kihasználtam az alkalmat, és
vetettem egy pillantást a telefonomra. Mint kiderült, hiányoztam valakinek.
Három üzenet várt rám.

Nem felvenni
Hé, éppen a közelben vagyok. Felugorhatok hozzád?

(15 perccel később.)

Nem felvenni
Morcos vagy?

(5 perccel később.)

Nem felvenni
Na, jó, lebuktam. Otthon vagyok. De légvonalban tényleg nem olyan messze
lakunk egymástól. Mondhatni nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy a
közelben vagyok. Ezért nyugodtan válaszolhatsz, és mondhatod, hogy igen.

Emely
Amíg nem árulod el, hogy mit ajándékozol nekem karácsonyra, addig sehova
sem jöhetsz.

132
Nem felvenni
Talán egy kicsit tovább kellett volna rodeóznod, hogy eláruljam.

Emely
Hát, Elyas, például neked sem „kellene” mindig pimasznak lenned. És tartod
magad ehhez? Nem. Ilyen az élet! Egyébként nem vagyok otthon. Elmentem
Sebastian-ért és most egy mexikói bárban ülünk és beszélgetünk egy kicsit.

Nem felvenni
Beszélgettek egy kicsit? Nemrég láttam egy filmet, ahol valaki pontosan
ugyanezt mondta. Majd hátrált a kamera és nagy látószögből azt lehetett
látni, hogy két személy meztelenül fekszik az ágyban. Ti is ezt a fajta
beszélgetést űzitek?

Emely
Eddig még nem… De, ki tudja, mit hoz még az este?

Nem felvenni
Vékony jégen táncolsz! Vékony jégen táncolsz, kisasszony!

Emely
Olyan aranyos vagy, amikor féltékeny vagy!

Nem felvenni
Nem vagyok féltékeny. Sosem vagyok féltékeny. Titkon tudom, hogy sosem
cserélnél le engem.

(Egy perccel később.)

133
Nem felvenni
Ugye, nem tennéd?

Emely
Ezer év alatt sem.

Mivel Sebastian visszajött, visszadugtam a telefonomat a válltáskámba.

Először a Margaritákat hozták ki, majd kissé később a pincér egy bőséges
tapas-tálat egyensúlyozott az asztalunkra. Olyan hatalmas volt, hogy simán
feleslegessé vált főételt rendelni. Pontosan ez volt Sebastian és az én
tervem, mert az étlap lapozgatása során kiderült, hogy mindketten nagy
előszeretettel viseltetünk az előételek iránt. Az első néhány percben
leginkább az evéssel foglaltuk el magunkat.
Mialatt egy avokádó hasábot merítettem a Salsa-mártogatósba,
Sebastian letépett egy darab kukoricakenyeret. – Hol is tartottunk? –
kérdeztem végül.
- Ott, hogy jót teszel Elyas-nak.
- Tényleg? Itt tartottunk? Azt hiszem erre emlékeznék…
- Jó, akkor hagytuk abba a beszélgetést, mielőtt megmondhattam volna
neked, hogy jót teszel Elyas-nak. Mert határozottan így van.
Szinte elfelejtettem rágni, annyira örültem, hogy így gondolja.
Mégiscsak Elyas legjobb barátja volt, és az áldása nagyon fontos a
számomra. – Kedves tőled, hogy ezt mondod. Miből lehet ezt észrevenni? –
Egy pillanatra letettem a villát és kortyoltam egyet a ragyogó vörös és
lehűtött Margaritából. Finom volt, majdnem túl finom.
- Erre nem is olyan könnyű válaszolni – mondta Sebastian és sorba rendezte
a gondolatait. – Sosem tűnt úgy számomra, mintha Elyas elveszett lenne.
Ugyanakkor annak sem, mintha találna valamilyen értelmet az életben.

134
Valahol a kettő között volt. És azt hiszem, hogy te egy jelentős okot
szolgáltattál arra, hogy reggelente felkeljen.
Utáltam, amikor szentimentális lettem, és ebben a pillanatban őrülten
nehezemre esett küzdeni ellene. Sebastian szavai olyan húrt pendítettek
meg bennem, amelytől nehézkessé vált a légzésem. A figyelmemet gyorsan
újra az ételre irányítottam és megpróbáltam néhány falatot lenyelni, ami
most nehezebb feladat volt, mint néhány perccel ezelőtt. Abszurdum, hogy a
test gyakran ugyanúgy reagál a pozitív, mint a negatív dolgokra. Esküdni
mertem volna, hogy egy kicsit rosszul vagyok.
- Nem szívesen hallasz ilyesmit, ugye? – kérdezte Sebastian.
- De igen – mormoltam. – Sőt, nagyon szívesen. Csak azt nem tudom, hogy
mit kezdjek vele.
- Egyszerűen csak fogadd el – válaszolta. Egyszerűen elfogadni és örülni
neki.
- Ha te mondod… - A legnagyobb akarattal, de az „egyszerű” volt az utolsó
jelző, amit erre alkalmaznék, mert garantáltan nem volt „egyszerű”. Ennek
ellenére igyekeztem megfogadni a tanácsát.
- Egyébként az elmondottakat csak viszonozni tudom – mondtam. – Te is
nagyon jót teszel Alex-szel. Egyre barátságosabb kezd lenni. Szóval nem
igazán barátságos. De egy fokkal szívélyesebb.
Sebastian somolygott. – Tudod, hogy mi a vicces? Ha te beszélsz Alex-
ről vagy viszont ő rólad, minden egyes alkalommal úgy tűnik, mintha egy
idegen, földönkívüli lényről beszélnétek. Mintha mindketten űrlénynek
tartanátok a másikat. És ennek ellenére már egy örökkévalóság óta barátok
vagytok. Ezen sokat kell dolgozni.
Megvontam a vállam. – A szeretet túlmutat mindenen.
Minden igaz volt, amit Sebastian mondott. A barátságunk Alex-szel minden
volt, csak nem megszokott. Rólunk nem az a kép jutott az emberek eszébe,

135
amit magukban a legjobb barátnőkről gondolnak. Ez talán azért van, mert
Alex és én gyerekkorunkban több időt töltöttünk együtt, mint külön. Ezért
inkább nővérek, mint klasszikus értelemben vett barátnők vagyunk. És
közismert, hogy az ember a rokonait nem választhatja ki. Alex egyszerűen
az életemhez tartozott és elfogadtam őt, mint állandó alkatrészt, még akkor
is, ha gyakran nem értettünk egyet vagy különböző volt az érdeklődésünk.
Mindazonáltal, nem tudnám Alex nélkül elképzelni az életemet, mindegy
milyen gyakran és gyorsan tud feldühíteni. Alex nélkül iszonyatos űr lenne
bennem. És ha arra kerül a sor, mindig számíthatunk egymásra.
Egy idő múlva Sebastian pillantása újra elgondolkodóvá vált. –
Komolyan, Emely…Örülök, hogy ezt mondod. Nagyon is. Ugyanis az utóbbi
időben az a benyomásom, hogy elszomorítom Alex-et.
Természetesen rögtön értettem, hogy mire gondol. De, hogyan
válaszoljak erre? Beavatottként nyilatkozni ugyanolyan hülyeség volt, mint
játszani a tudatlant. Szóval, kivártam egy kicsit, hátha magától folytatja. És
pontosan ezt is tette végül.
- Tudom, hogy pillanatnyilag kevés időm van rá – sóhajtotta. – A
tanulmányaim és ez a dolog Jessica-val, az állásaim… Mostanában
egyszerűen túl elfoglalt vagyok.
- És természetesen Alex nem elégedik meg egy negyed Sebastian-nal, hanem
az egészet követeli.
- Megragadtad a lényeget.
Erre mindkettőnknek inni kellett egy korty Margarita-t.
- Ez a dolog Jessica-val az elevenedbe vág, ugye?
- Nagyon válaszolta. – Majdnem sikerült neki, tudod? Rohadtul kevésen
múlott. Ha Elyas-nak nem lett volna akkora lélekjelentléte, Jessica már nem
lenne közöttünk. Magamat hibáztatom, hogy nem vettem előbb észre.

136
Milyen szar leendő pszichológus vagyok, ha még ezt sem fogom fel? Az
ételben turkált a villájával, anélkül, hogy felszúrt volna rá valamit.
- Tényleg azt gondolod, hogy ezt ilyen egyszerű megfejteni? – kérdeztem. –
Annyi tényező játszik közre. Még azt sem tudod, hogy eltervezte, vagy csak
a pillanat heve szülte.
- Természetesen nem tudom – mondta. – Olyan keveset beszél róla. Ennek
ellenére… Én csak azon töprengem, hogy jobban kellett volna figyelnem. Ez
egy figyelmeztetés számomra, hogy a hivatásomban nem lehet elég
figyelmes az ember. Mi lesz, ha a betegeimmel ugyanez történik?
Eddig csak azon gondolkodtam, hogy milyen érzés ily módon
majdnem elveszíteni egy embert, akit az ember nagyon szeret. Egy barát
helyzetébe képzeltem magamat. Nem számoltam azzal, hogy ez a dolog
Sebastian-t szakmai szinten is kísérti. Most annál kézenfekvőbbnek tűnt.
- Azt hiszem, hogy a helyedben én is ezen aggódnék – mondtam. – De tudod,
ez tulajdonképpen egy jó jel. Mert azt jelenti, hogy komolyan veszed azt,
amit csinálsz. Olyan hivatást tűztél ki célul, amely nagy felelősséggel jár.
Akkor kellene aggódnod, ha nem aggódnál miatta.
Úgy tűnt, hogy Sebastian válaszolni akar valamit, de nyilván nem
tudta mi is legyen az a „valami”. Ehelyett bólintott, egy szalonnába göngyölt
szilva után nyúlt és újra elkezdett enni, jóllehet még mindig nagyon
töprengőnek tűnt.
Egy kicsit szorongtam a hangulat miatt, mert nem tudtam, miért nem
válaszol. Azért, mert tényleg nem volt értelmes válasza, vagy, mert még nem
ismertük annyira jól egymást, hogy elmélyüljünk ebben a komoly témában.
Természetesen időközben gyakran láttam Sebastian-t, és Alex-en és Elyas-
on keresztül kezdettől fogva kapcsolatban voltunk. De úgy igazán még nem
ismertük egymást. Valahogy furcsa kapcsolatban voltunk egymással. Ebből
a szempontból jó volt, hogy ma egyedül kerestem fel, anélkül. hogy a

137
többiek jelen lettek volna. Sebastian annyira szimpatikus volt számomra,
hogy egy olyan embert, mint őt szívesen tudtam a barátaim között. Talán
már sokkal jobb barátok voltunk, mint gondoltam? Jesszus, lassan az a
benyomásom támad, hogy a barátságok néha sokkal bonyolultabbak
lehetnek, mint a szerelmi kapcsolatok.
Röviddel a boldogóra vége előtt, rendeltünk még egy további kört a
Margarita-ból. Rendszerint egy éppen elég volt ahhoz, hogy zúgni kezdjen a
fejem, de ma furcsamódon egyáltalán nem éreztem semmit. Ez vagy a nehéz
étel miatt volt, vagy inkább amiatt, hogy a boldogóra ebben és más
éttermekben gyakran nemcsak fél árat jelent, hanem feleannyi
alkoholtartalmat is. Akárhogy is, nem volt okom a panaszra, mert így
gondolkodás nélkül ihattam még egy pohárral ebből a finomságból.

Teljesen eltüntettük az előétel tálat, a legutolsó mexikói morzsáig.

Sebastian-nal egyetértettünk abban, hogy ízlene nekünk egy repeta, de
talán mégis jobb lenne eltekinteni tőle, ha nem akarunk kipukkadni. Ez egy
okos ötlet volt, főleg amilyen telinek éreztem magam az utolsó falat után.
Éppen erősen megszívtam a szívószálat és azon merengtem, hogy
vagy mindig ugyanaz a gitárzene szólt vagy a dalok ennyire hasonlóan
hangzottak, amikor Sebastian megtörte a rövid időre kialakult kajakóma
csendjét.
- Egyáltalán tudod, hogy miért akarok pszichológus lenni?
Persze, hogy nem tudtam, de izgatottan vártam, hogy megtudjam.
- Hát, ahogy elnézlek… Hm, talán, mert aljas örömet lelsz abban, ha hatalmi
helyzetből sérült embereket manipulálhatsz?
Nevetett. – Nem egészen.
- Hanem?
- Fiatalabb koromban én is depressziós voltam.

138
- Tényleg?
Sebastian bólintott. – És nem egy rövid időszakról beszélünk.
Végigcsináltam a teljes programot, beleértve a fekete ruházatot, fekete
szemfestéket és olyan zenét, ami többet foglalkozott a halállal, mint az
élettel.
Ahogy így ül előttem az átható kék szemével, a szőke, kócos hajával és
a fiúbandás arcával, nagyon nehéz elhinni, hogy a napsugár fiúnak nem
mindig volt napsugaras élete. Mint oly gyakran, mennyire megtévesztő
lehet egy ember külső megjelenése.
- Szóval te úgy igazán életmódszerűen voltál depressziós? – kérdeztem
viccesen, hogy oldjam egy kicsit a hangulatot.
A szívószállal a sűrű italát kevergette, és szomorúan mosolygott. –
Igen, de először a depresszió volt meg, majd azt követte a fekete
megjelenésű életmód. Akkoriban olyan barátokat kerestem, akik jobban
hasonlítottak hozzám, mint a fiúk az iskolában. És náluk éppen nagy
divatban volt a gót stílus. Némelyik dalt még ma is szívesen hallgatom,
szeretem a mélabús zenéket, de a többi dolgot elhagytam. Azt hiszem
másképp éreztem magam, mint a legtöbb korombeli ember, és ezt a
külsőmmel is ki akartam mutatni.
- És mikor következett be a változás? Mitől lettél újra kiegyensúlyozott?
- Tulajdonképpen ez egy nagyon szomorú történet – kezdte el mesélni. – A
párhuzamos osztályban egy fiú öngyilkos lett. Alig ismertem, csak látásból.
Semmiféle személyes kapcsolatom nem volt vele, mégis szörnyen
megdöbbentett. Annyira fiatal volt és még előtte állt az élet… - Sebastian
felhúzta a vállát és egy pillanatra úgy tűnt, hogy az a régi megrázkódtatás
még mindig látható a szemében. – Utólag kiderült, hogy már régóta
problémái voltak – folytatta. – Ez akkor valahogy magamhoz térített.

139
Világossá vált számomra, hogy változtatnom kell. Nehogy én is úgy
végezzem, mint az a fiú.
- Ezek tényleg nagyon erős szavak… - mondtam és egy pillanatra olyan
hatással volt rám, hogy előbb meg kellett emésztenem. – És akkor egyik
pillanatról a másikra megváltoztál? – kérdeztem végül.
- Ha ez olyan egyszerű lett volna – sóhajtotta. – De kész voltam segítséget
kérni. És az első terapeutámmal mindjárt mellé is nyúltam. Sajnos itt is így
van, mint minden szakmában. Vannak emberek, akik tényleg tudnak, és
vannak …. Na, jó, akik kevésbé jók abban, amit csinálnak. Különböző okok
miatt. Azt hiszem vele az volt a probléma, hogy bár szakmailag képzett volt,
de egyáltalán nem értett az emberekhez. Valamilyen formában kell egy
kapocs a pszichológushoz. Talán nem teljesen baráti, de kell, hogy valamit
érezz iránta, ha vele szemben ülsz, és a problémáidról mesélsz neki. És ez az
érzés hiányzott, amikor előtte ültem.
Én még nem voltam ilyen helyzetben, de el tudtam képzelni, hogy
Sebastian-hoz hasonlóan éreznék. Nehéz volt elképzelni, hogy az egész
életemet feltárjam egy olyasvalakinek, aki semmit nem mutat magából.
- És volt bátorságod egy másik pszichológust keresni, és mindent újból
elölről kezdeni? – kérdeztem. – Úgy vélem, hogy ez óriási csapás lehetett.
- Az is volt – mondta. – Az embernek először össze kell toldoznia a szétzilált
reményeit, hogy segítséget kérhessen, és azt mondani: Nem az én hibám,
egyszerűen csak a rossz szakemberhez kerültem. Anyám éjszakákon át
győzködött és rávett, hogy keressek fel egy tanácsadó helyet. Ott egy másik
gyermek- és ifjúsági pszichológushoz irányítottak, és… mit is mondhatnék?
Az a férfi a legjobb dolog volt, ami történhetett velem. Teljesen másképp
dolgozott, mint az elődje, képes volt tovább segíteni és néhány hónap után
sokkal jobban éreztem magam.

140
 Szarkasztikusan megjegyezhettem volna, hogy nem én voltam az
egyetlen, aki az anyja miatt előbb vagy utóbb a pszichológusnál köt ki. Ezt a
megjegyzést azonban megtartottam magamnak. Ehelyett Sebastian
története teljesen lenyűgözött.
- És ez a férfi ösztönzött arra, hogy te is pszichológus légy?
- Közvetetten, igen. – Sebastian bólintott. – És amikor választani kellett,
hogy hová menjek továbbtanulni, akkor nagyon gyakorlatiasan végigvettem
a képességeimet: Van érzékem az emberekhez, nem lehet könnyen kihozni
a sodromból, gondolkodó típus vagyok, érdeklődöm a pszichológia iránt és
jól tudok hallgatni és megértést tanúsítani…
- Tulajdonképpen egy tökéletes pszichológus – mondtam.
- Erre a következtetésre jutottam én is.
Mivel már néhányszor becsöpögött a ruhaujjamba, egy szalvétával
letöröltem a lecsapódott nedvességet, ami a poharamon képződött, és
nedves köröket hagyott az asztalon.
- Az előzmények ismeretében már jobban megértem a kétségeidet arra
vonatkozóan, hogy elég rátermett vagy-e erre a hivatásra – mondtam. – Ez a
dolog Jessica-val szörnyű… De tudod, egyet nem szabad elfelejtened.
Várakozón néztem rá, míg ő a fejét rázta.
- Hogy csak majdnem sikerült – mondtam. Mert az nem sikerült. Jessica még
itt van. És ez azért van, mert ilyen jó barátai vannak, mint ti. Talán tényleg
bölcs dolog analizálni, hogy mire kellett volna figyelned vagy milyen jeleket
kellett volna komolyabban venned. Ezt is azért, hogy ne történjen meg még
egyszer és hogy tanulhass belőle. De ne ragadj bele túlságosan! Nem lehet
mindent megakadályozni, mert az az egyénen is múlik. Némelyik ember, ki
tudja miért, nem szeretné, hogy bármit is észrevegyenek rajta. Jessica
mellett álltatok, és ha ő ezen az éjszakán hívott volna benneteket, ti csapot-
papot otthagytatok volna és elmentetek volna hozzá. És most sem vagytok

141
távol. Ott vagytok, ahol lennetek kell, azaz mellette, és végigkíséritek őt az
útján a jövő felé, ami remélhetőleg hamarosan újra sok szépet tartogat majd
számára.
Tekintetét a poharára irányítva, Sebastian egy szinte végtelennek
tűnő pillanatig csak hallgatott. – Én is ezt remélem – mondta végül. - És
valószínűleg minden, amit mondtál, igaz. Ezen el fogok gondolkodni.
Köszönöm, hogy meghallgattál.
- Ismerek valakit…Tudod, mit mondana most?
Sebastian a fejét rázta.
- Nem vártam érte köszönetet. És nincs is rá szükség – idéztem korábbról a
saját szavait és néhányat még hozzáfűztem. – Erre valók a barátok.
Ahogy vigyorgott, látszott, hogy emlékszik rá és örül a
kiegészítésemnek. – Akkor most kvittek vagyunk.
Sebastian és én még egy ideig üldögéltünk, beszélgettünk erről-arról,
míg a gitárnyekergetés végül az agyunkra nem ment. Amikor az utcán az
étterem előtt elbúcsúztunk - mert mindegyikünk más irányba tartott –
gyorsan átölelt, és ez nagyon jó érzés volt. És ez az érzés végigkísért a
hazaúton. Szép este volt, pompás beszélgetéssel, és ki tudja, talán valamikor
megismételhetnénk.
Mivel Eva nem volt otthon és még nem voltam álmos, elvettem egy
könyvet a polcról és a következő két órában elmerültem két különc ember
megindító szerelmi történetében. Egy kicsit furcsa volt, mert a történetben
részlegesen Elyas-ra és magamra ismertem egy kicsit. De talán a hülye
hormonok ködösítették el az agyamat, hogy lassan már nem voltam észnél
és szellemeket láttam.
Amikor már majd leragadtak a szemeim, bevonszoltam magam a
fürdőszobába, megmostam a fogamat, majd bebújtam az ágyba. Olyan volt,
mintha gondolatátvitel lenne közöttünk, mert, ahogy a kezembe vettem a

142
telefont, hogy jó éjszakát kívánjak Elyas-nak, ő éppen akkor írt nekem egy
üzenetet. Egy nagyon különös és kódolt üzenetet.

Nem felvenni
Apropó, rodeózás, Lustaság!

Emely
Miért hívsz lustaságnak? Nem vagyok az!

Nem felvenni
Még annál is lustább vagy. Ezt megint a rögösebb úton tanultam meg.
Lefeküdtem ugyanis az ágyba, megfordultam, és találd ki, mit kellett
megállapítanom? Helyes a válasz: Hogy te már megint nem fekszel mellettem.
És főleg nem pucéran. Tulajdonképpen miért van nekem barátnőm?

Emely
Azért, hogy időnként azon aggódjon, hogy ott fent a fejedben minden rendben
van-e.

Emely
Fent minden rendben, kösz a kérdést. Inkább azon aggódnál, hogy lent mi a
helyzet.

Emely
Helyesbítek: Már nem aggódom tovább, időközben biztos vagyok benne, hogy
ott fent minden végérvényesen kiégett.

143
Nem felvenni
Pontosan 281 nap óta, szóval azóta, hogy újra találkoztunk, lefekvés előtt
elképzelem, hogy mi ketten végre közelebb kerülünk egymáshoz. És mi van?
Semmi? Mikor könyörülsz meg végre rajtam?

Emely
Nem tudnád egyszerűen csak lehunyni a szemed és elaludni, mint más
normális ember?

Nem felvenni
Gondolsz rám egyáltalán, mielőtt elalszol?

Emely
Hát persze, hogy gondolok rád. Állandóan.

Nem felvenni
Örülök, hogy ezt hallom. És légy őszinte, Emely! Az álmaidban mindig jól
viselkedem?

(4 perccel később.)

Emely
Többnyire?

Nem felvenni
Na, legalább a képzeletedben lévő Elyas-nak megvan az élvezete. A szerencsés
fickó!

144
Emely
Elyas, néha nem tudom, komolyan kell-e venni a siránkozásod, amiatt, hogy
még nem feküdtünk le egymással.

Nem felvenni
Komolyan.

Emely
Látod? Már megint. Te vagy az egyetlen ember, akivel nem vidáman, hanem
komolyan lehet hülyéskedni.

Nem felvenni
Szeretek veled komolyan hülyéskedni.

Emely
Én is veled. De ettől eltekintve, azt akarom mondani, hogy tulajdonképpen
nagyon tetszik, ahogyan mi most egymással vagyunk. Neked nem?

Nem felvenni
De igen. Szeretek minden percet, amit veled töltök. A mostanit is, amikor
egymásnak írogatunk.

Emely
Én is pontosan ezt gondolom… Ha már tíz lépéssel előrébb lennénk, akkor ez
az üzenetbeli beszélgetés nem is létezne. Nagyon figyelek a részletekre.
Mindent érzékelek, és élvezek minden egyes kis lépést. Ha nagy léptekkel
haladnánk, akkor kimaradnának a kis mozzanatok. És akkor sosem élnénk
meg őket, mert a pillanat csak most létezik. Ettől félek.

145
Nem felvenni
Túlságosan félős vagy… És félelmetesen romantikus könyves lány. De igazad
van, a kis lépések értékesek. Egy kicsit én is kedvelem a kis lépéseket. Vagy
néha egy kicsit jobban. De fárasztóak is.

Emely
Nem fárasztóbbak nálad! Most egészen komolyan, romantikus könyves
lánynak neveztél? Őrült vagy. És egyébként is: ne mondj semmi rosszat a
könyvekre!

Nem felvenni
Á, látom, hogy ma már semmi nem fog történni! Küldenél legalább egy pucér
fotót?

Emely
Most akkorát sóhajtottam, és azon töprengtem, hogyan sikerül minden
alkalommal újra elérned, hogy nagyokat sóhajtsak.

Nem felvenni
Csak ugratlak, ne hagyd, hogy olyan gyorsan felbosszantsalak. Bár, csináld
csak tovább, mert ezt egyszerűen a rajongásig imádom benned. Rendben?
Nagyon jó. És most becsukom a szemem, tudod miért? Mert vár a fantázia
világa. Aludj jól, angyalom! Holnap jelentkezz!

Emely
Te is aludj jól, te reménytelen eset.

146
 Két órával később mindenre gondoltam, csak az alvásra nem. Az
igazság az volt, hogy az elalvás előtti ábrándos képzelődéseim
bizalmasabbak voltak, mint azt be akartam volna ismerni. És az
újratalálkozásunk óta nálam ugyanannyi nap telt el, mint Elyas-nál.

147
 9. fejezet
Pornómozi

Mialatt Nicolas a konyhában serénykedett, én a pult mögött álltam és

italokat töltöttem és vittem ki a vendégeknek. Ez a munkamegosztás olyan
kifogástalanul működött, hogy valószínűleg soha nem fogjuk
megváltoztatni. Egy csütörtök estéhez képest a Purple Haze, a kocsma, ahol
évek óta dolgoztam, teljesen megtelt és időnként annyira megizzadtam,
hogy nagyon vágytam már segítségre. De mint általában az életben, az
ember ritkán kapja meg azt, amit szeretne, annál gyakrabban az
ellenkezőjét. Az „ellenkezője” ebben az esetben az Alex nevet viselte és már
a műszakom kezdete óta a pultnál ült egy bárszéken. Két pohár ásványvíz
után alma ízű üdítőre váltott, de ez sem tudta a nyomott hangulatát
feljavítani. Alex és én ritkán értettünk egyet, de annak megítélésében, hogy
egymás problémáit kölcsönösen nem értjük, annál inkább. Ma is épp így
volt, mindegy mennyire próbálkoztam, mégsem értettem őt igazán.
- Nem kell búnak eresztened a fejed – mondtam. – Minden rendben van
Sebastian és közted. – Ferdén odatartottam a poharat a sörcsaphoz és
hagytam a sört belefolyni. Azután egy további poharat megtöltöttem jeges
teával és mindkettőt egy tálcára helyeztem.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Alex. – Olyan visszahúzódó… Lassan
kétségeim támadtak, hogy ez csak Jessica és az egyetem miatt van.
- Milyen oka lehetne még?
- Nem tudom… Talán talált valaki mást. Valakit, aki magasabb, mint én.
- Egész biztosan – válaszoltam. – Mindig is úgy ítéltem meg Sebastian-t,
mint, aki diszkriminálja a törpéket. Mialatt az egyik szemét összeszorítva
mérgesen nézett rám, felemeltem a tálcát és elindultam vele a vendég felé,
amikor Alex tiltakozó hangja hangzott fel.

148
- Hogy meséljek el valamit, ha mindig elrohansz?
- Alex, nem tudom, hogy feltűnt-e neked, de nekem itt dolgoznom kell.
Tudod, hogy pénzt keressek, meg ilyesmi.
- Nem tudnád lassan befejezni a munkát? Már órák óta dolgozol.
- Hogyne, várj csak egy pillanatot. Mindjárt kirúgom az összes vendéget és
bezárok, hogy téged meghallgathassalak.
Körbepillantott a teli báron és csalódottan felsóhajtott. Alex
nyilvánvalóan fejlődött, mert időközben tízből nyolc esetben felismerte a
szarkazmust, anélkül, hogy további magyarázatra lett volna szüksége.
Kihasználtam a pillanatnyi hallgatását és elvittem a megrendelt italokat a
tizenkettes asztalhoz. Mivel két másik asztalnál fizetni szerettek volna, Alex-
nek türelmesen várnia kellett még egy kicsit.
- Te aztán nagy segítség vagy – mormolta, ahogy a bankjegyet a kasszába
tettem és a nyitott tételt a rendszerben kiegyenlített számlaként jelöltem
meg.
- Szívesen segítenék neked, Alex –mondtam. – De nem tudom, hogyan. Újra
és újra csak azt tudom mondani, hogy minden rendben van és a félelmeid
alaptalanok. Sebastian most kivan Jessica miatt és pillanatnyilag szüksége
van egy kis időre, hogy feldolgozza.
- Ő is pontosan ezt mondja mindig.
- És eszedbe jutott már, hogy hihetnél is neki?
- Természetesen. De ez most már hetek óta így megy. És azon kívül ezelőtt
még sohasem viselkedett így.
- Még csak néhány hónapja vagytok együtt és még mindig ismerkedtek
egymással. Voltatok már korábban is olyan helyzetben, amikor egy jó
barátnője majdnem meghalt?
Alex kelletlenül a fejét rázta.

149
- Látod, akkor az ehhez kapcsolatos viselkedését sem ismerheted. Eddig
minden kedvezően alakult köztetek, mert nem volt rá ok, hogy miért legyen
másképp. És most látod őt egy olyan időszakban, amikor számára
egyáltalán nem rózsás a helyzet.
- És miért vagy olyan biztos benne, hogy nem másról van szó?
- Mert nemrég hosszasan elbeszélgettem vele.
Alex bizalmatlanul méregetett. Erre a szememet forgattam.
- Igen, Alex, rátapintottál. Volt egy forró viszonyom a barátoddal. Ez a dolog
Elyas-szal csak elterelésül szolgál, hogy ne vegyél észre semmit. Hú, végre
kimondtam. – Színpadiasan felsóhajtottam. – Tíz kilóval könnyebbnek
érzem magam.
- De hülye vagy! – mondta.
- Nem, te vagy hülye!
- De látod? Ez már megint milyen furcsa. Miért nem mesélte el, hogy
találkozott veled?
- Nem azt mondtad az előbb, hogy már egy hete nem láttad? Én sem
meséltem el neked, mert egyszerűen nem volt rá alkalom.
- És hogy történt? Véletlenül találkoztatok?
- Nem, elhoztam őt a mozitól, mert meg akartam neki köszönni, hogy
előmozdította az ügyünket Elyas-szal. És azután elmentünk enni valamit.
- Enni? …Csakugyan?
Vettem egy nagy lélegzetet. Mielőtt még valami kiszaladt volna a számon,
ami nem csillapította volna a vitát, kivettem két Radler-t a hűtőből,
elhagytam a pultot és a biliárdasztal felé mentem, ahonnan az ott játszó két
lány a távolból kézjelekkel egy újabb kört rendelt.
Ez ugyanaz a biliárdasztal volt, ahol Elyas-szal azért játszottam, hogy
vezethessem a Mustang-ot. Különös érzés volt, mert egyrészt úgy tűnt,
mintha tegnap lett volna, másrészt pedig, mintha egy örökkévalóság telt

150
volna el. Minden alkalommal, amikor elhaladtam a biliárdasztal mellett,
emlékeznem kellett a közös rettegésünkre – különösen arra, hogy én
nyertem és így vezethettem a Mustang-ot. Egy pillanatra hagytam magam
elmerülni a kellemes gondolatokban, azután a tekintetem újra Alex-re esett,
aki még mindig úgy ült ott a pultnál, mint aki gyászol. Tudatosítani
próbáltam magamban, hogy Alex-et már kétszer csúnyán megcsalták és a
féltékeny reagálását komolyabban kellene vennem és több megértést
mutatni irányában. Még akkor is, ha egyedül csak a gondolatára a
legszívesebben fenékbe rúgnám. Mindig úgy tesz, mintha a múltbeli
élményein már rég túl lenne, de valószínűleg azok mélyebben vannak
benne, mint azt maga is beismerné. Mégis a volt barátja még arra is rávette,
hogy hanyatt-homlok Berlinbe költözzön. Szóval, nyugalomra intettem
magam és nekifutottam újra a beszélgetésnek, amikor besoroltam a bárpult
mögé.
- Mondtad már egyáltalán Sebastian-nak, hogy nagyon aggódsz?
- Egyáltalán? Állandóan ezt mondom neki!
- Jó. Helyesbítek. Higgadtan elmondtad már Sebastian-nak hogy nagyon
aggódsz? Mindezt szemrehányás nélkül?
A hallgatása ebben az esetben elég válasz volt, és bebizonyosodott,
hogy a feltevésem helyes volt.
- Sebastian nem ostoba – mondtam. – Észreveszi, hogy milyen
elégedetlenné tesz mostanában. Azt gondolom, hogy ez az utolsó dolog,
amit szeretne, de nem tudja megakadályozni. Talán több megértést kellene
tanúsítanod vele szemben. Tudod azt a dolgot, ami neked olyan nehezedre
esik. És bizalmat. Beszélj vele, mondd el neki higgadtan, hogy mit érzel.
Biztos vagyok benne, hogy megérti. Most éppen mit csinál?
Alex megvonta a vállát.

151
- Akkor írj neki vagy hívd fel! Kérdezd meg, hogy mit csinál ma vagy az
elkövetkező napokban és beszéljetek meg egy találkozót. Higgadtan és
kedvesen. – Nyomatékosan kihangsúlyoztam mindkét szót, és reméltem,
hogy még Alex is felfogja.
- Igazán ezt gondolod?
Éppen megfontoltan bólintani akartam, amikor egyszerre egy, a számomra
oly jól ismert hang beleavatkozott a beszélgetésbe.
- Mit gondol Emely igazán?
Felnéztem és Elyas-t láttam. Hanyagul előhúzott egy bárszéket és leült
a húga mellé.
- Mondd csak – kérdeztem – itt tartják ma a Schwarz család titkos családi
összejövetelét? Alena és Ingo is jön?
- Emely – válaszolt Elyas nyugodt hangnemben. Már átvettük ezt. Időközben
már örülsz nekem, ha látsz. Már elfelejtetted?
Sóhajtottam egyet és áthajoltam a pult fölött, hogy egy csókkal
üdvözöljem. – Sajnálom. A régi szokásoktól nehéz megszabadulni. Itt ma
elszabadult a pokol. Egy kicsit kimerült vagyok. És ez itt – mutattam ujjal
Alexre – nem könnyíti meg éppen a munkámat.
- Cö, cö, cö. – Elyas csak a fejét csóválta, majd Alex-hez fordult. – Szóval itt
vagy. Sebastian az előbb volt nálunk, tulajdonképpen hozzád jött. Nem
vetted fel a telefonodat.
Alex hirtelen tágra nyitotta a szemét. – Sebastian engem keresett? –
Még ugyanabban a másodpercben kikotorta a mobiltelefonját a zsebéből. –
Valóban, kétszer hívott. Egyáltalán nem vettem észre ebben a zajban. –
Bőszen körülnézett a kocsmában, mintha minden egyes vendéget
felelősségre akarna vonni a hangerő miatt.

152
 Ezzel szemben én csak fintorogni tudtam. Ez megint annyira jellemző
volt Alexandra Schwarz-ra. Annyira el volt foglalva a siránkozással, hogy a
kedvesének a jelentkezését, amit oly türelmetlenül várt, észre sem vette.
- Most rögtön kimegyek és visszahívom – mondta és leugrott a bárszékről. –
Itt bent az ember még a saját hangját sem hallja. Mindjárt visszajövök!
Kék szemében megint felvillant az a ragyogás, amit régóta
hiányoltam. Bizony nem volt nehéz Alex-et elszomorítani, de legalább
ugyanolyan könnyen lehetett boldoggá tenni.
Bemerítettem az asztalokról leszedett poharakat a mosogatóba és
elkezdtem elmosni őket. Lassan hegyekben tornyosultak a piszkos edények
a pult mögött és a tiszták a szekrényben kezdtek mindinkább elfogyni. Bár a
kiakadásjelzőm elérte a maximumot és tulajdonképpen azt sem tudtam,
hogy mihez kapjak először, éreztem azt a meleg érzést a gyomrom tájékán,
amit csak egy ember tudott kiváltani nálam. Ő velem átellenben ült és
minden egyes mozdulatomat figyelte.
- És hogyhogy idetévedtél? – kérdeztem őt.
- Azt gondoltam, hogy idejövök, és egy kicsit idegesítelek. Mint a régi szép
időkben. Fogalmam sem volt, hogy Alex az idegekkel kapcsolatos részt már
magára vállalta.
- Ne aggódj! – mondtam. – A világon senki sem tud úgy felidegesíteni, mint
te.
Ha lehetséges, akkor a vigyora még hamiskásabb lett. – Nem is tudod,
hogy ez mennyire megnyugtat engem.
Túl sokáig nem tudtam a pillantásában elmerülni, mert nemsokára
szükség volt rám az egyik asztalnál. Egy kicsit hirtelen mozdultam, mert
ezzel az egyik piszkos poharat meglöktem és azonnal bekövetkezett a
dominó-effektus, mert további három is ledőlt. Ebből kettő csörömpölve
leesett és a szilánkok mindenhova szétszóródtak. A cipőm alatt is ropogtak.

153
Szuper, ha nincs munkád, akkor csinálsz magadnak… Magamra dühösen
otthagytam a kialakult káoszt és a vendégekhez mentem. Mindig ugyanaz
történt: vagy egész műszak alatt csak ácsorogtam, vagy tíz új kezet és lábat
kellett volna növesztenem, hogy utolérjem magam.
Amikor visszaértem, egy pillanatig azt hittem, hogy Elyas felállt és
elment, mert a széke üres volt. Csak késve vettem észre, hogy a pult mögött
kuporgott és seprű és lapát segítségével a szilánkokat söpörte össze.
- Elyas – mondtam. – Add ide a seprűt, majd én megcsinálom. – elhúzta a
kezét, amikor el akartam venni a seprűt.
- Nem, én csinálom. Máskülönben a dolog vérfürdővel és azt követően a
sürgősségi osztállyal végződne.
A szememet forgattam, mintha a félelmeit mérhetetlen túlzásnak
tartanám, de titkon tudtam, hogy egy szikrányi igazság volt benne. Egy
aprócska. De neki nem kellett tudnia, hogy én tudom.
Miután végzett, folytatni akartam a munkát, de ő feltűrte e ruhaujját
és a mosogató elé helyezkedett. – Te a rendelésekkel törődsz, én elmosom a
poharakat. Megegyeztünk?
Többnyire nehezemre esik segítséget elfogadni másoktól, ebben a
pillanatban is vitában voltam magammal, de amikor körülnéztem és
felfogtam, hogy mennyire túlterhelt vagyok, a támogatásáért csak hálás
lehettem. – Tartozom neked – mondtam. – Tényleg köszönöm.
- Nincs mit. Később meghálálhatod egy szopással.
Elvettem egy poharat és megtöltöttem kólával. Néhány dolog akkora
nagy hülyeség volt, hogy az embernek muszáj volt tudomást sem venni róla.
- Legalább egy kézimunka? - kérdezte tovább.
- Sajnálom…
Kiábrándultan felsóhajtott. – Na, igen. Valószínűleg nem is megy
neked túl jól a szopás. Tudod, ez valóságos művészet.

154
- Elyas, gondolod, hogy nem vettem észre, hogy most éppen provokálni
akarsz?
- Észrevetted?
Határozottan bólintottam.
- Kár. Korábban tovább tartott, amíg észrevetted.
- Néha tényleg nem értem, hogyan szerethettem beléd.
Felém hajolt és megcsókolta az arcomat. – De megtetted. És most már késő.
Valójában én is ettől féltem és lemondóan sóhajtottam. Hogy minél
hamarabb véget vessek a felmerült szopás témának – mert természetesen a
provokáció sokkal jobban sikerült, mint szerettem volna – odavittem a kólát
és két adag snack-et, amit Nicolas-tól útközben a konyhából kihoztam, a
vendégekhez. A fickó akkor jön elő ezzel a szopás dologgal, amikor ilyen
sztresses napom van a bárban… Néha tényleg nem értem Elyas-t.
A vigyora még szélesebb lett, amikor megint csatlakoztam hozzá a
pult mögött. Röviddel ezután Alex is visszatalált a kocsmába és összeszedte
a kabátját és a táskáját. – Sebastian már vár otthon. Sajnálom, Emely, most
mennem kell!
Az hogy el kellett mennie, az utolsó dolog volt, ami miatt sajnálkoznia
kellett. – Minden rendben? – kérdeztem.
- Igen, azt hiszem. Beszélni fogunk. Szoríts nekem!
Mielőtt a felhívásnak, hogy szorítok neki, eleget tettem volna, ő ölelt meg.
Keringést elszorítva és levegőt belém fojtva, mint mindig. Egy perc múlva
már ott sem volt a bárban. Egyszer sem jutott eszébe, hogy az italait
kifizesse. Egy sóhaj hagyta el a számat. Ma már nem először. Sosem lesz
vége a sóhajtozásnak.
Bár legszívesebben tíz számlát is Alex után hajítottam volna, nem volt
időm arra, hogy hosszan nézegessek utána, mert minden irányból munka
várt rám. Hamarosan azonban észrevettem, most, hogy Elyas segített,

155
minden sokkal jobban ment, úgyhogy nem kevertem össze a
megrendeléseket és elszámolásokat és így egymás után fel tudtam dolgozni
azokat.

Valamikor, úgy éjfél körül, végre befejeztük. Az utolsó két vendég

elhagyta a bárt és én bezártam mögöttük a bejárati ajtót. Nicolas-szal
együtt, hármasban rendet raktunk a kocsmában, hogy a holnapi műszak
azonnal kezdhessen és ne az előző műszak hátrahagyott dolgait kelljen
eltakarítania. Az utolsó erőnkkel elvégeztük ezt a munkát is, addigra
teljesen kikészültem.
Éreztem, hogy a lábaim egy tonnát nyomnak, ezért is örültem, hogy
hazafelé megspóroltam a tömegközlekedést, mivel Elyas hazaszállított.
Alighogy beszálltam a Mustang-ba, a lábaimat máris könnyebbnek éreztem
egy kicsit. És minden megtett méterrel erősödött ez az érzés. Csak a
szemhéjam nehezedett el, és nagy fáradságba került a szememet nyitva
tartani.
Az utca sötét volt a ház előtt, ahol laktam és majdnem néptelen, ha
eltekintünk egy kocogótól, két kutyás embertől és a három részegtől a
kereszteződésnél.
A kocsi megállt és a motor elnémult. Kioldottam magam, de ülve
maradtam és élveztem az Elyas és közöttem lévő kellemes csendet. Bár volt
benne valami szomorú, hiszen újra el kellett búcsúznunk egymástól. Nem
gondoltam volna, hogy ilyen ragaszkodó vagyok, de egyre nehezebbé vált
Elyas-tól elválni. Tudtam, hogy hamarosan újra látjuk egymást és nem is
lakunk messze egymástól, ennek ellenére mindig összeszorult a gyomrom.
Mindenesetre, ha eltekintenék az elválástól, akkor ebből az következne,
hogy fel kellene hívnom Elyas-t. És, ha felmennék vele, akkor…
Hű!

156
Na, jó, ha utánagondolok, akkor a búcsú nem is annnnnyira drámai.
- Eva otthon van? – törte meg Elyas a hallgatásunkat.
Bólintottam. Habár nem voltam bizonyos benne, hol is van. Gyakran házon
kívül alszik, anélkül, hogy nekem szólna. Az is lehet, hogy otthon van, de az
is, hogy nem.
Elyas tudomásul vette a bólintásomat, enyhén összeszorította a száját
és megpróbált mosolyogni, a csalódását azonban nem tudta teljesen
elrejteni. Két-három percre újra csend lett, amitől egy kicsit rosszul éreztem
magam, és azt kívántam, bárcsak ne nehezíteném meg annyira a dolgokat.
ugyanakkor azt sem tudtam, hogy mit tehetnék ellene. Az ösztönöm azt
súgta, hogy még nem vagyok rá kész.
Szerencsémre Elyas nem sokáig volt csalódott. – Legalább kapok egy
búcsúcsókot?
- Természetesen.
- Egy igazán jót?
- Hogyan határoznád meg az igazán jó búcsúcsók fogalmát?
- Csak úgy, hogy igazán jó.
- Tudnád pontosítani?
Felsóhajtott. – Ez jellemző Emely Winterre. Az ember megpróbál
romantikus lenni, és ő ebből is egy Forsa közvélemény-kutatást akar
csinálni.
- Mindjárt csinálok egy olyan Forsa közvélemény-kutatást… - mormoltam. –
Az embernek tudnia kell, hogy mibe megy bele. Szóval, hogy érted azt, hogy
igazán jó?
Elyas lassan és higgadtan a fejét rázta. – Mi lenne, ha abbahagynád a
kérdezősködést és helyette elkezdenénk csókolózni?
Mintha sejtette volna, hogy erre is van egy válaszom, hozzám hajolt és
ajkaival óvatosan végigsimogatta a szám sarkát. Felgyorsult a szívverésem,

157
és minden, amit még ki akartam mondani, egyszer csak eltűnt egy sűrű
ködben. Ehelyett azt suttogtam: - A csókolózás jól hangzik.
Elyas is nyilván így gondolhatta. Egy szempillantással később ajkaink
találkoztak, a nyelve utat talált a számba.
A kezét a térdemre helyezte, és minden alkalommal, amikor levegőt
vettünk, milliméterenként egyre feljebb vándorolt vele a lábamon. Annyira
lekötött a csók, hogy csak késve vettem észre, hogy a térdem valamikor már
nem a térdem volt, hanem a combom közepe. Növekvő tendencia. Elyas úgy
tűnt elég sokáig várt, hogy kezének új helyzetét megszokjam – és akkor
elkezdte újra felfelé csúsztatni.
Azon tépelődtem, hogy hova akar jutni a kezével. És pont ebben a
pillanatban világossá vált számomra, hogy ez milyen hülye kérdés volt.
Vajon hová akar nyúlni a kezével? Valószínűleg nem egy szerszámosládát
keres a combjaim között. Néha tényleg annyira naiv voltam…
Egyrészről nagyon jó érzés volt. Azaz, hé, végül is egy Mustang-ban
vagyunk. A levegőben bőrnek, Elyas-nak és az én illatomnak valamilyen
elegye érződött. Elyas nyelve meleg volt, az ajkai nedvesek. A csókunkból
smárolás és tapizás lett, majdnem úgy, ahogy a tinik csinálták az ötvenes
évekbeli amerikai filmekben, elhagyatott utcákban leparkolva, az
Oldtimerek hátsó ülésein. Csak Elyas és én nem hátul, hanem elől ültünk,
ami huzamosabb ideig, mint megállapítottam, egyre kényelmetlenebb lett.
Mert akárhogy is mozdultunk, a sebességváltó mindig útban volt és közénk
nyomakodott.
Idegesítő volt. És, ha úgy tűnt, hogy egyes-egyedül vagyunk, ez a valóságban
nem így volt, mert a részegek hangja közelről hallatszott és egyre
hangosabb lett.
Elyas úgy tűnt, nem észleli a zajokat vagy pedig nem törődött velük. A
keze a combom belső oldalára csúszott, és éreztem, hogy a forróság

158
fokozódik bennem. Vagy enyhült inkább, mint fokozódott? Pontosan nem
tudtam megmondani, mert hirtelen forróság öntött el. Teljesen kifacsart
voltam és a fejem üres lett, hogy egyáltalán nem tudtam mi történik
körülöttem. A gondolkodás megerőltető volt. Egyszerűen csak megtörtént
és nagyon jó érzés volt.
De rövidesen egy hangos kiáltás visszaráncigált a jelenbe. Mivel a
velőtrázó kiáltást először nem tudtam kinek tulajdonítani, már láttam
magunkat, mint egy gyilkosság tanúit. A fejemben lejátszódó filmben a
rendőr az kérdezte tőlünk:
- És mit csináltak az autóban?
- Semmit, őrmester úr! Csak ültünk itt! Mást nem! Becsületszóra!
Egy kicsit később az ijedtséget követte a megkönnyebbülés, mert
senki sem halt meg és rendőr sem érkezett. Csak az egyik részeg volt, aki
megbotlott a járdaszegélyben, néhány méterrel mögöttünk.
Fellélegeztem és megállapítottam, hogy Elyas-t csókolni túlságosan jó
érzés ahhoz, hogy abbahagyjam. És talán az sem rossz érzés, amit a kezével
szeretne művelni. De tényleg ez volt a megfelelő hely és idő? A részegek felé
kancsalítottam a visszapillantó tükörben és még inkább
elbizonytalanodtam.
Vívódtam magamban, de végül rátettem a kezem Elyas-éra, hogy
megakadályozzam a továbbvándorlásban. Egy kicsit meglepődve elvonta a
száját az enyémről és kérdőn nézett rám. A kinézete alapján, az utolsó
dolog, amire gondolt az volt, hogy félbe hagyja.
- Elyas, ha ezt tovább csináljuk, akkor ez nem búcsúcsók, hanem búcsúszex.
Ha a vállvonogatásból és az arcán lévő kifejezésből jól olvastam, akkor
ő inkább úgy látta, hogy ez egy érv a folytatás mellett, a befejezés helyett.
Még ahhoz sem volt időm, hogy a szememet forgassam, már újra
lehajolt hozzám, mintha ki akarná csókolni a kételyt belőlem. Egy pillanatra

159
sikerült is neki, de azután a józan eszem diadalmaskodott. A mellkasára
helyeztem a kezemet és kicsit hátrébb dőltem. – Téged egyáltalán nem
zavarnak ezek a fickók?
- Milyen fickók?
Hitetlenkedve mutattam a részegekre, akik lassan a Mustang-gal egy
vonalba értek és nagy hangon megpróbáltak felmászni egy áramcsatlakozó
szekrényre. – Ott, azok!
Elyas pillantásával követte az ujjamat és egy kis ideig elidőzött a
kellemetlen vendégeken, akik úgy tűnt, hogy felkészültek egy privát
pornómozi megtekintésére. Hallottam, hogy végül Elyas felsóhajt. – Külön
iderendelted őket, hogy legyen kifogásod? – kérdezte, majd újra rám nézett.
- Tudom, hogy ez a látszat, de ártatlan vagyok. Isten személyesen a
romantikus könyves lánynak küldte őket.
- És, ha meggyőzöm a romantikus könyves lányt, hogy a tapizás az autóban
ugyan nem feltétlenül romantikus, de éppenséggel megvannak a maga
előnyei? – Hangja már csak egy suttogás volt és újra megpróbált egy csókba
bonyolódni velem. Elképesztő, ahogy Elyas teljesen ki tudott kapcsolni,
ahogy egy kis testi közelségre volt lehetőség. Hogy csinálták ezt a férfiak? És
még fontosabb: Tudni akarom én ezt egyáltalán?
A válasz: nem. Köhécseltem és kelletlenül megpróbáltam legalább öt
centiméter távolságot tartani közöttünk. Bármit is csinált az ajkaival, azt
túlságosan jól csinálta.
- Nincs semmi, amivel meggyőzhetnélek? –kérdezte.
- De, igen – mondtam.
- Áruld el és azonnal igyekszem megvalósítani.
- Megmondhatnád, mit ajándékozol nekem karácsonyra, és akkor talán nem
találnám a nézőközönséget annyira rossznak.
Halkan és rekedten felnevetett. És valahogy alattomosan.

160
 Végül elhúzódott, és egy sóhajjal hátradőlt a saját ülésébe. – Na, jó,
akkor fejezzük be. Már úgyis késő van.
Amilyen nagyon szerettem ezt a férfit, néha ugyanannyira lett volna
kedvem szétdarabolni az utálatos alkotórészeire. Mégpedig sarokcsiszoló
géppel.

161
 10. fejezet
Szusi, szex és kapitalizmus

Alex, Elyas és én a házunk előtt találkoztunk és a Mustang-gal Berlin

központjába, egy kis japán szusibárba mentünk. Sophie, Andy, Yvonne és a
barátja, Tom már a bejáratnál vártak, csak Sebastian váratott magára. Mivel
az autója szervizben volt, a tömegközlekedést kellett használnia – az ő baja.
Egyébként Jan is itt lett volna, de ahogy Elyas már előre látta, nem
sokkal ezelőtt, indoklás nélkül lemondta. Hogy manapság Domenic nem
tartozott a körhöz, nem volt szükséges megemlíteni.
Mivel az este kivételesen kellemesen enyhe volt, összehasonlítva a téli
hideggel, amit még mindannyian a csontjainkban éreztünk, elhatároztuk,
hogy kint várunk Sebastian-ra. Habár… A szó szoros értelmében nem
határoztuk ezt el, egyszerűen csak úgy alakult, hogy megálltunk kint és
beszélgettünk.
Időközben Andy-t, Sophie-t és Yvonne-t már ismertem annyira, hogy
ne nevezhessem őket idegennek, mégis könnyű hasfájásom lett, kilátással a
mai estére. Szinte az egész napomon elkísért egy bizonyos fokú idegesség,
ami most még nagyobb lett. Valószínűleg, mint mindig, túl sokat
gondolkodtam, de számomra különleges érzés volt Elyas baráti körével
először úgy találkozni, mint a barátnője. Valahogy aggódtam a kellemetlen
kérdések miatt, vagy, hogy próbára tesznek, vagy az, hogy nem találják
jónak a kapcsolatunkat. Tulajdonképpen tudtam, hogy hülyeség ezt
gondolni, de ahogy az életben lenni szokott: Az ember néha hülyeségeket
gondol.
Elmúlt öt perc, elmúlt tíz perc, anélkül, hogy megerősítették volna a
félelmeimet. Egyetlen megjegyzést sem fűztek ehhez a témához. Csak
párszor tűnt fel, hogy Sophie és Andy rám kacsintott. Csak úgy, mindenféle

162
ok nélkül. Vagy jónak tartották, hogy Elyas és én együtt vagyunk, vagy
mindkettőjüknek belement valami a szemébe.
Minden idegességem dacára örültem, hogy ez a találkozó éppen ma
volt. Még akkor is, ha Andy majdnem folyamatosan a bár üvegablakához
tapadt és szemmel láthatóan aggódott, mert a running-szusi pultja körüli
üres helyek egyre fogytak - a hangulat jelentősen oldottabb volt, mint az
utóbbi hetekben bármikor. Hosszú ideje ez volt az első este, amikor
mindannyian találkoztak, anélkül, hogy valamilyen problémán rágódnának.
Sophie és Elyas is könnyedén csevegtek, és nem voltak csendben az idő
nagy részében, mint tették ezt szilveszter óta. Még ha az akkori veszekedést
azóta tisztázták is, mégis viharfelhő lebegett a fejük felett. Most, hogy láttam
kettejük bátortalan beszélgetését, éreztem egy kis reményt, hogy ez a felhő
talán lassan elvonulhat.
De nemcsak kettejük között volt érezhető a remény. Bár senki nem
mondta ki, az érzés határozottan a levegőben volt. Oka volt annak, hogy a
légkör ma elfogulatlanabb volt: Végre újra jó hírek érkeztek. Tegnapelőtt
Jessica-t áthelyezték, mégpedig egy brandenburgi, depressziós
megbetegedésekkel foglalkozó klinikára. Előreláthatólag két hetet marad
ott és azután egy a Balti-tengernél lévő, pszichoszomatikus rehabilitációs
klinikára kerül. Nincs rá garancia, hogy mostantól minden jó lesz, de
legalább jelentősen megnőtt a gyógyulásra való esély. Habár Jessica-t
korábbról személyesen alig ismertem, azért nagyon szorítottam érte. És
addig fogok szorítani érte, amíg végre Jessica újra okot nem talál a
mosolygásra – mert pontosan ezt kívánom neki teljes szívemből. És
nemcsak neki, hanem minden olyan embernek, aki elvesztette a
mosolygásra való képességét.
- Mondd csak – szakított ki a gondolataimból Andy zengő hangja. Rövid
zavarodottság után észrevettem, hogy kire is gondol. A távolban

163
felismertem Sebastian-t, ahogy a járdán kényelmesen felénk ballagott. –
Meddig álljunk még itt és várjunk rád? – kiáltott Andy. – Gondolod, hogy
külön a mi részünkre átépítik a szusi szállítószalagot és kivezetik ide?
- Sajnálom, sajnálom, sajnálom – mondta Sebastian, amikor odaért hozzánk.
– Kimaradt egy buszjárat. Miért nem mentetek még be?
- Mert nem volt annyira sürgős, nem igaz? – válaszolt Sophie egy
oldalpillantással Andy-re.
- De még mennyire! Korog a gyomrom. Már két órája. És a legjobb dolgok
mindig a szállítószalag elején vannak, ezt mindenki tudja.
Sophie a szemét forgatta és nem vett tudomást a barátjáról. – Ne
törődj vele! – mondta Sebastian-nak. – Jó, hogy sikerült ideérned. Akkor
bemehetünk? – Körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, majd előre ment
és tartotta nekünk az ajtót. Sebastian utoljára sorolt be és Alex-et egy
puszival üdvözölte, amire ő már türelmetlenül várt. Ők ketten még nem
egészen tértek vissza az ő régi mi-egy-olyan-boldog-párocska-vagyunk-
boldogmaci-földre, de miután végre megbeszélték a dolgokat, legalább
lassan odafelé tartottak. Hogy őszinte legyek ezen nem is csodálkoztam.
Össze nem illő emberek voltak, ez nem is kérdés, de néha az ellentétek
ugyanolyan erősen képesek összekötni, mint a közös dolgok. Jó érzés volt a
mérges törpét újra boldognak látni, és mivel ez az öröm kikívánkozott
belőlem, ezért megböktem egy kicsit a barátnőmet és rámosolyogtam.
Mintha a gondolataimban olvasott és minden megértett volna, egy vigyorral
visszabökött.
Miután áthaladtam a bejáraton, először is körülnéztem a bárban. Az
egész nagy helyiségben ugyanazok a színek voltak jelen: antracit, fehér,
piros, világoszöld és bambuszbarna. A berendezés japán stílusú volt,
minden egyszerű volt, modern és minimalista.

164
 Andynak sajnos igaza volt, legalábbis abban a tekintetben, hogy a
helyek a szusi futószalaggal felszerelt több méter hosszú pult körül
szemmel láthatóan foglaltak voltak. Csak hátul a végén volt pontosan nyolc
szabad szék. Amíg ennek örültünk, addig Andy rosszkedvűnek tűnt. -
Remek, mi kapjuk meg a bár legutolsó helyeit, amit máskülönben senki sem
akar. És miért nem akarja senki? Mert mindenki tudja, hogy oda alig érkezik
valami. Addigra már mindent kiválogattak.
Amilyen ideges volt Andy - és tényleg nagyon az volt - valahogy nem
jött át a látvány hogy ő egy komor, de jópofa óriás bolond. Rögtön meg
akarta ragadni az első széket, de Sophie elirányította, amikor a ruhájánál
fogva erélyesen megragadta. Erre morogva kihúzta az egyik hátsó széket. Mi
többiek köré ültük. Elyas és én baloldalra, Sophie, Alex, Sebastian, Tom és
Yvonne jobb oldalra.
Miután megrendeltük az italokat, kezdődhetett az evés, hiszen az
orrunk előtt vonult el az étel, nem kellett mást tennünk, mint az
ínyencségekkel teli tányérokat a futószalagról lehalászni. Legalábbis
elméletben így működött. A gyakorlatban valójában kevés étel haladt el
előttünk. És az a kevés, ami ideért, túlnyomórészt Alex és Andy mohó
kezeinek áldozata lett. Amilyen különbözőnek hatottak – Andy nagy volt,
széles és izmos, míg Alex apró, vékony és angyali -, jellemvonásaikban
annyira hasonlóak voltak, amikor az evésről volt szó. Amit Alex nem csent
el, azt elcsente Andy. Mondhatnánk azt is, hogy Elyas és én néztünk, mint a
hülyék, mert ha szó szerint nem is a tápláléklánc legalján voltunk, de
határozottan a legeslegvégén. Néhány alkalommal sikerült gyorsabbnak
lennem, mint Andy, de mivel a karjai hosszabbak voltak, mint az enyémek
sajnos megint én maradtam hátrányban. Még fél óra múlva sem ért el
hozzánk egyetlen darab hal sem, csak pár vegetáriánus szusit és sült banánt
hagytak a többiek nekem és Elyas-nak. Az egyik ilyen említett banánt

165
szívesen Alex fejéhez vágtam volna, amikor egyszer csak hátradőlt és felém
kiáltott: - Finom, ugye?
Nem tehettünk semmit. Elyas-szal még egy utolsó lehetőségünk
maradt: türelmesnek kellett lennünk. Egyszer a többiek csak jóllaknak, és
akkor mi jövünk. És ennek így kellett lennie. Minél jobban tele lett
mindenki, annál bőségesebb lett a kínálat számunkra. A végén mégsem
maradtunk éhesek. Mindenesetre az egész helyzet idegtépő volt.
Az étkezés során a beszélgetés többnyire Jessica-ról folyt és a jó hírekről
vele kapcsolatban, szóval az én ma estével szembeni személyes, enyhe
szorongó érzésem a háttérbe szorult. Valahogy minden olyan volt, mint
máskor, nem éreztem magam elutasítva, inkább úgy, mint akit magától
értetődően befogadtak. Túlságosan sokat agyaltam rajta.
Már kezdtem lassan ellazulni, amikor a figyelmem Andy-re irányult. A
tekintetemet kereste, és amikor elkapta, gyorsan fel-le vonta a szemöldökét
és ostobán vigyorgott. Mint amikor valaki fel akarja hívni a figyelmet, hogy
tud valamit, és nemcsak simán valamit, hanem „tudod, azt”. A tekintete
magáért beszélt, és hogy a feltételezésem helyes volt, azonnal megerősítést
nyert a következő másodpercben.
- Végül mégiscsak engedtél Elyas-nak - mondta.
Ahogy nézett, az semmi jót nem jelenthetett, így természetesen a
legrosszabbra számítottam. – Bármit is akarsz mondani, ki vele, hogy túl
legyünk rajta.
A vigyora még szélesebb lett. – Határozottan észrevehető Elyas-on,
hogy már megint egy nő van körülötte. Sokkal nyugodtabbnak látszik. -
Óvatosan nézett el mellettem Elyas-ra, aki még mindig az étellel volt
elfoglalva, és nem hallotta a párbeszédünket. Valószínűleg ez így jobb is
volt.

166
- Elyas miattam nyugodtabb? Nekem mindig azt mondja, hogy az idegeire
megyek.
Andy mosolyogva törölte meg a száját egy szalvétával. Valójában ez a
mozdulat egyáltalán nem illet hozzá és a stílusához, de úgy adta elő, mintha
az lenne a számára a legtermészetesebb, hogy evés után szalvétával törli
meg a száját.
- Nagyon jó, hogy a gyűlölet-szeretet kapcsolat még mindig fennáll
közöttetek annak ellenére, hogy együtt vagytok. Már aggódtam, hogy olyan
giccses bezzeg párrá váltok.
A pillantásom titokban akaratlanul is Elyas-ra esett. De nem sikerült sokáig
titokban tartani, mert Elyas elkapta a tekintetemet, és hagyta, hogy egy
pillanatra belemerüljek a türkizzöld szemeibe, majd elmosolyodott. Azután
Yvonne szólt neki, és akkor már rá figyelt.
Ha kielemezném ezt a rövid pillanatot, csak egyféle következtetésre
jutnék, amit rögtön el is mondtam Andy-nak.
- Ne reménykedj! Mi egy giccses bezzeg pár vagyunk. Tényleg. Talán még
sokkal rosszabbak is. Valójában le kellene minket lőni.
Amikor Andy nevetett, akkor sokszor megtörtént, hogy egy tíz méteres
körön belül minden fej felé fordult. Most is ez történt. Lehajtottam egy kicsit
a fejem, mintha Andy-t még soha életemben nem láttam volna, és csak
véletlenül ülnék mellette.
- De el kell árulnod egy titkot – mondta jóval halkabban, és egy kissé
közelebb hajolt hozzám, majd újra azt a fura mozdulatot csinálta a
szemöldökével. – Elyas tényleg olyan gyorsan tüzel, mint Lucky Luke?
Egyrészt megnevettetett, másrészt elkapott a köhögés. A végére
valahogy összekeveredett a kettő, és egy hamisítatlan nevetésköhögést
hallattam.

167
- Ugye, nem gondolod komolyan, hogy válaszolok neked erre a kérdésre? –
Már eltekintve attól, hogy nem is tudnék válaszolni, még akkor sem, ha
megőrültem volna és meg akarnám mondani.
- Miért nem? - kérdezte neheztelve.
- Ezt tényleg meg kell magyarázni?
Felsóhajtott. - Tudod, Elyas néha úgy viselkedik, mit egy önelégült kakas, és
szeret úgy tenni, mintha a szex egy sportág lenne, amelyben ő aranyérmet
nyert. - Andy a szemeit forgatta és ugyanúgy tettem én is. A kakas, akiről
beszélt, nagyon ismerős volt nekem.
- Ezért - folytatta Andy - ha Elyas tényleg gyorstüzelő lenne, úgymond a
legjobb muníciót adhatnád nekem vele szemben. Ugye, megtennéd értem?
Néha azon töprengtem, hogy Elyas barátai vajon milyen füvet
szívhattak. Csak azt remélhettem, hogy a következő találkozók egyikén
magukkal hozzák a cuccot és adnak belőle nekem is.
De másként szemlélve a dolgokat... Ha Andy - ha csak szórakozásból is
– a szexuális életünk iránt érdeklődött, az vajon mit jelentett? Talán Elyas
azt mesélte, hogy szexeltünk? Vagy Andy érdeklődése csak egyszerű
véletlen, és nem is gondolta komolyan?
Az egyik változat valószínűleg azonnal kizárható, mégpedig az, hogy
Elyas a szex hiányáról beszélt volna. Soha nem tenne ilyet. A világon
egyetlen férfi sem sétál büszkén az utcán, és énekli hangosan a dalt: -
Boomshakalaka! Már-együtt-vagyok-a-barátnőmmel-hetek-óta-de-még-
nem-feküdtünk-le.
Végül megköszörültem a torkomat. - Egy szó sem hagyja el az
ajkaimat - mondtam édes mosollyal, legalábbis annak szántam. - Nem
avatkozom bele a faragatlan versengésetekbe. Ha össze akarjátok mérni a
farkatokat, tegyétek, de nélkülem.

168
Andy lenyűgözve nézett rám. – Te pontosan az a méreginjekció vagy,
amelyet Elyas megérdemel.
Elnéztem mellette Sophie-ra, majd vigyorogva visszafordultam hozzá.
- Úgy néz ki, hogy a végén mindenki azt kapja, amit megérdemel.
Andy követte a tekintetemmel tett röpke kitérőt, majd hangosan
felsóhajtott, ahogy a pillantása megpihent Sophie-n, és ezzel halk
beleegyezését adta arra, amit mondtam. Teljesen úgy nézett ki, mintha a
maga módján mindenkinek nehéz osztályrész jutott volna.
De milyen életre szóló társ lenne az, akinek nem sikerül méregbe hoznia a
másikat? Erre a kérdésre valószínűleg csak egy válasz volt: átkozottul
kellemesebb. De nem mindenkinek lehet ilyen szerencséje. Andy-nak sem,
és nekem sem.
- Elárulhatok neked egy titkot, Emely? - Most megint sokkal halkabban
beszélve, Andy közelebb hajolt. - Szinte kissé csalódott voltam, amikor elért
hozzám a hír rólatok, gerlicékről.
- Miért voltál csalódott?
Vállat vont. – Nem kellett volna még egy kicsit tovább kétségek közt hagyni?
- Még tovább?
- Jó volt látni, mennyire megtört, hogy nem kaphatja meg a nőt. Majdnem
szimpatikus lett számomra. De csak majdnem.
Ha belegondoltam, milyen régóta voltak barátok Elyas-szal, csak
mosolyogni tudtam és a fejemet ráztam. A férfiak barátsága és az ő kőbe
vésett szabályaik: aki először mutat jóindulatot a másik iránt, abba azon
nyomban belecsap a villám.
- Azt hiszem, eléggé kikészítettük egymást. Valamikor véget kellett vetni a
drámának.
Bár Andynak láthatóan nehezére esett, megpróbált megértést tanúsítani. –
Na, igen. Az a dolog Jess-szel is közbejött… Valószínűleg igazad van és eleget

169
szenvedett. De megtennél egy szívességet és jól megnehezítenéd a dolgát a
kapcsolatotokban?
- Ha van valami, amiben biztos lehetsz, akkor ez az.
Vidáman és egyszerre fogtuk az italunkat és koccintottunk egymással.
– Az ígéretedre - mondta, amikor összekoccantak a poharak. - És főleg arra,
hogy Jessica jobban legyen.
Ezzel csak egyetérteni tudtam. Miután ittunk egy kortyot, és letettük a
poharakat rövid csend honolt közöttünk.
- Ugye, mindnyájatokat eléggé letört ez a dolog Jessica-val? - kérdeztem
végül, bár a válasz erre, már a levegőben volt.
Andy egy pillanatra magába fordult. Ritkán láttam őt ilyennek. -
Számunkra az újév szilveszter napján valahogy elakadt.
Néha az ember jelentéktelennek tűnő beszélgetést folytat, míg olyan
szavak hangzanak el, amelyek jobban megérintenek, mint az előzőekben
elhangzottak. Rávesz arra, hogy ne kifelé, hanem egészen halkan befelé
figyeljen. Talán Andy, anélkül, hogy tudta volna, tökéletesen leírta az egész
helyzetet. Megrekedtek. Még nem dolgozták fel a történteket, az idő
azonban csak haladt, és egyikük sem tartott igazán vele. Sem külön-külön,
sem együtt.
Jessica felépülése nemcsak saját maga számára volt elemi fontos, de a
körülötte lévő összes ember számára is. Senki sem akart és nem is mert
tovább menni nélküle. Jessica öngyilkossági kísérlete mindenkit letaglózott.
Elyas-nál is éreztem ezt minden nap. És nem utolsó sorban - jutott újra
eszembe - Andy és Sophie is hatalmas áldozatot hozott.
- Elyas mesélt arról ... - kezdtem és a kezemre néztem, amellyel a hideg kólát
tartalmazó poharat tartottam. – Hogy elhalasztottátok az esküvőtöket. Még
azelőtt, hogy megköszönhettem volna a meghívást. Nagyon sajnálom, és
tényleg nagyon szívesen ott lettem volna.

170
 Andyn látszott, hogy nem örül a témának, de mivel már felmerült,
belenyugodott. - Nem azért, Emely. Természetesen szívesen láttunk volna,
mégis mit gondolsz?
A szavai megmosolyogtattak, de ez hirtelen megváltozott, amikor
váratlanul folytatta. – Ezen kívül Sophie szeretett volna téged és Elyas-t
összeboronálni. És ebben Alex is nyakig benne volt.
Nem akartam elhinni, amit hallottam. Azt hittem, azért hívtak meg,
mert kedvelnek! Andy nyilván leolvashatta a felháborodást az arcomról.
- Nyugodj meg - nevetett. - Eredetileg én akartalak bevonni, oké? Abszolút
mindenféle hátsó szándék nélkül. Csak azért, mert valahogy te is a része
vagy ennek a lökött csapatnak. Akár lefekszel az arrogáns kakassal, akár
nem, valahogy te is hozzánk tartozol tavaly óta. Mindenesetre a hölgyek
csak ezután kezdték el kutatni annak az előnyeit, hogy mivel járhat egy
meghívás.
Hihetek neki? Nem voltam benne biztos, de Andy változata jobban
tetszett, mint az enyém. Ennek ellenére zavarodott maradtam.
Tulajdonképpen egész idő alatt csodálkoztam is, hogy Alex az Elyas-szal
kapcsolatos ügyben háttérbe vonult, és „nem tett” semmit. Akkor is egy vén
kerítőnő volt, és az is marad. Tudnék mesélni olyan történeteket,
amelyektől rohadtul boldogabb lenne valaki, ha meg sem kellene hallgatnia.
Tragikus történeteket. Történeteket, amelyekben én voltam az áldozat és
Alex a tettes. Egy bestiális elkövető.
Mielőtt az elfojtott élmények újra kíméletlenül felszínre törhettek
volna, gyorsan elhessegetem őket, és Andy-ra koncentráltam. – Egy valamit
mindenesetre kiderítettem rólatok – sóhajtottam végül. – Senkiben sem
szabad megbízni. Egyikőtökben sem. Alex tökéletesen passzol hozzátok.
Andy túl jól szórakozott ahhoz, hogy komolyan vegye a szavaimat. - Ó,
ez hülyeség. Valójában szupernek tartasz minket.

171
- Helyesbítenem kell. Nem csak nem szabad hinni nektek, hanem
mindannyian akkora egóval rendelkeztek, mint egy Airbus repülőgép.
És Elyas repül mind közül a legnagyobbal.
- Valaminek muszáj összekötnie minket – vonta meg a vállát.
- De, most mesélj az esküvőtökről.
- Na, jó - mondta oly módon, megbizonyosodva a sejtésemről, hogy
bármilyen más téma jobb lenne, mint ez.
- Mit mondjak róla? Pillanatnyilag sem Sophie-nak sem nekem, nincs
kedvünk ünnepelni. Jessica részt vett az esküvő tervezésében, és most
mondjuk ki az igent, amíg ő a klinikán fekszik? Ez nem lenne túl jó érzés.
Megértettem a döntést. Még akkor is, ha nagy tisztelettel voltam a
óriási erőfeszítés iránt, ami egy ilyen halasztással járt.
- Jessica-nak ott kell lennie - tette hozzá végül, mintha ez a mondat mindent
megmagyarázna. És valahogy így is lett.
Egy időre ismét hallgatásba burkolóztunk.
- Van már elképzelésetek az új időpontról? – kérdeztem.
- Úgy döntöttünk, hogy egyelőre várunk. - A tekintete Sophie felé vándorolt,
hogy ellenőrizze, hall-e minket, de ő beszélgetésbe bonyolódott Tom-mal, és
nem figyelt ránk. Ezzel a ténnyel elégedetten halk, gonoszkodó hangon
szólt újra hozzám.
- Mindenesetre, ha Sophie a kiválasztott menyasszonyi ruhához
ragaszkodik, akkor legalább tíz évig kell még várni az esküvőre. Ennyi időbe
telik ugyanis ezt a szarságot kifizetni.
Próbáltam elfojtani a mosolyomat, de reménytelen volt. - Házasodni drága,
ugye?
- Fogalmad sincs ... - Lehajtotta a fejét. - Ez egy előre felállított csapda, amibe
a nők beleesnek. Nem veszik észre, mennyire lehúzzák őket. Csak az

172
esküvőt, esküvőt, esküvőt látják… - A szemét forgatta. - De mit tehetnék?
Ezért nem fogok egy férfit elvenni. Tehát valahogy ki kell bírnom.
Sajnáltam őt, főleg azután, hogy részletekbe bocsátkozott, és
elmesélte, hogy mi mennyibe kerül és, hogy egy csapásra több ezer euró
eltűnik, mintha az ember saját kezűleg dobná az aprítóba – legalábbis ezek
voltak a szavai.

Amikor már mindenki jóllakott, és a beszélgetések megszaporodtak,

hamar kiderült, hogy a hely nem volt ideális erre.
Egyre nagyobb lett a hangzavar körülöttünk, és ez megnehezítette a
beszélgetéseket. Tehát úgy döntöttünk az este további részében Alex és
Elyas tetőtéri lakásába települünk át. Nem mintha nem szeretnék ott lenni -
épp ellenkezőleg, jól éreztem magam az otthonukban - de sajnos minden
látogatás azt jelentette, hogy meg kellett másznom az öt átkozott emelet sok
ezer lépcsőjét. Kíváncsi voltam, hogy a fojtogató inger megszűnik-e valaha,
amikor minden egyes alkalommal szédítő pillantást vetek felfelé a
lépcsőház pokoli tornyára. Lassanként gyötrelmes halált haltak a
reményeim. Akárcsak az izmaim, minden egyes átkozott lépésnél.
Bár szívesen időztem a Schwarz ifjúság házában – már ha élve
feljutottam oda -, de ma valahogy más volt a hangulat. Mint kiderült, a mi
kis csapatunk a szusibárban eléggé kivette a részét az ott uralkodó
hangzavarból és egy részét gyorsan áthozta a csendes lakásba. Alig hihető,
hogy nyolc ember egy nagy üres helyiséget csak a jelenlétével és a
hangerejével képes látszólag a plafonig betölteni.
A kanapé nagy volt, de nem elég nagy ahhoz, hogy mindenkinek
kényelmes helyet biztosítson. Ezért néhányan a padlón ültek, párnákon.
Elyas-szal mi is ott helyeztük magunkat kényelembe egy nagy takaróba
burkolózva. A lejátszóból lágy zene hallatszott Eddie Veddertől.

173
Melankolikus hangon a „Society”-ben a társadalom mértéktelenségéről
énekelt. Éreztem, ahogy Elyas a kezét a hátamra helyezte, és a testem, mint
mindig, érzékenyen reagált az érintésére. Egy pillanatra úgy éreztem,
mintha ismét a tábortűz körül ülnénk, akárcsak régen a kempingezéskor, a
barátaival körülvéve. Az emlék ugyanolyan meleg és ismerős volt, mint az
érintése.
Elyas vállához támaszkodva hallgattam a szomorúan szép zenét és
egy ideig kirekesztettem a beszélgetéseket. Amikor azonban a téma a
politikára terelődött, nem lehetett figyelmen kívül hagyni a forró vitát,
amiben Alex-en kívül mindenki részt vett. Elég jól ismertem őt ahhoz, hogy
tudjam, a politika untatja. Az egyetlen politika, ami érdekelte, az az
árpolitika volt.
Ha volt valami, amit Alex nem tudott elviselni, akkor ez a lehúzás volt - és
Alex nagyon gyorsan képes volt azt érezni, hogy lehúzzák. Hacsak nem a
cipőkről volt szó, mert akkor aztán ész nélkül egy vagyont volt képes kiadni
a kedvenceire. Felnéztem rá, és láttam, ahogy elnyomott egy ásítást, mialatt
Sebastian élénken részt vett a beszélgetésben.
Először a különböző pártokról, a lobbizásról volt szó, és arról, hogy
úgy egyáltalán kinek lehet még hinni. Mind egyetértettek abban, hogy
valójában senkinek sem. Különböző okok miatt. Kicsivel később a
beszélgetés témája az idegengyűlölet és a rasszizmus lett, az, hogy
növekedett és, hogy sok ország felett egyre növekvő árnyékként lebeg a
nemzeti konzervatív, részben maradi gondolkodás.
- De ne felejtsétek el, hogy ti könnyen beszéltek – mondta Andy - mindezt
elméletben tudjátok megvitatni. De én fekete vagyok. És először mindig a
feketéket lövik le. Így áll a helyzet.
Sophie megveregette a karját. - Senki sem lő le. Hacsak nem eszed el megint
a szusit mások elől. Talán akkor, igen.

174
- Nézd, éhesen álltam fel a pulttól. Nem tudtam olyan sokat enni. Túl
keveset tettek ki. És, ami kint volt, azt Alex ette meg.
- Tessék? - kérdezte ez utóbbi. - Most úgy tesztek, mintha egy zabagép
lennék.
A csapat hallgatott. Nem volt tiltakozás, sem vigasztalás.
Tücsökciripelés.
Szórványos, mérlegelő mosoly az ajkakon.
Torokköszörülés.
- Nos, édesem... - kezdte végül Sebastian és gyorsan rájött, hogy ez
határozottan hiba volt.
- Még te is? - kérdezte Alex felháborodva.
- Soha nem neveznélek zabagépnek, ezt tudod édesem. De ... De egészséges
étvágyad van - próbálta azonnal megnyugtatni.
Abban a pillanatban kiolvashattam a szemükből, mert egyértelműen
ott állt: Alex volt az, aki a nadrágot hordta ebben a kapcsolatban. Szegény,
szegény Sebastian.
- Egyáltalán nem tudom – ragadta magához Andy ismét a szót - miért
izgatod magad emiatt, Sophie. Egyáltalán nem bírod a szusit. – És megvonta
izmos vállát. – Csak felpuffadsz tőle és én viselem a következményeit.
Alig tette meg ezt a megjegyzést Andy, már vissza is vágtak neki.
- Most komolyan, itt akarsz beszélni a puffadásról? Éppen te? - válaszolta
Sophie felindulva. - Öregem, minden éjjel fel kell húzni a gázálarcot,
alighogy befekszel az ágyba.
Nem tudtam, hogyan írjam le, de számomra ez túl sok információ volt.
És a valaha hallott, leghülyébb ok az összeveszésre.
Így van ez, amikor négy pár van úton - mindenhol ott lapult az összeveszés
lehetősége. A legjobb esetben csak egy párnál, a legrosszabb esetben
mindegyiknél.

175
 Úgy tűnt, hogy ma kivételesen csak Elyas-nál és nálam nem éleződött
ki a helyzet. Nyugodtan viselkedett, apró érintéseivel azt a bizonyosságot és
érzést továbbította, hogy az én oldalamon áll. Néha suttogott valamit
nekem, néha a tekintetemet kereste, néha csendben figyelte a
beszélgetéseket és néha maga is csatlakozott hozzá, ha nem is hosszú időre.
Mintha hátradőlne, és némán azt mondaná: Csak csináld, Emely, én már
ismerem őket, te még nem. Nézd csak meg közelebbről ezeket az őrülteket.
- És némelyik napon alig kapok levegőt – felelte Andy - ha egyáltalán
kinyitom a hálószoba ajtaját.
- Hé, ti ketten! - avatkozott közbe Yvonne. - Nyugodtan hazamehetnétek és
vidáman telefinghatnátok a kéglit. De minket nem nagyon érdekel. Végre
megint volt egy komoly témánk és valaki mindig közbeszól.
Andy és Sophie hirtelen nem úgy néztek ki, mintha kedvük lett volna
hazamenni és a kéglit telefingani. Ehelyett valahogy sértődöttnek és
nevetségesnek érezték magukat. Ez azonban nem akadályozta meg Yvonne-
t, hogy folytassa a beszédet.
- Elvileg ugyanis Andy-nak igaza van - vette fel újra a fonalat. - Valahogy
már alig politizálnak, inkább a populizmust terjesztik. Félelmet szító
véleményalkotás minden irányban.
- Igen, mert az emberek minden hülyeséget lenyelnek - felelte Tom.
- Némelyik párt olyan, mint a patkányfogó - értett egyet Elyas – Mennek
előre, az emberek pedig vakon utánuk szaladnak.
- Sajnos ez messze túlmutat a rasszizmuson - szóltam közbe. - Mert minden
világeseménynél ez történik. Forró és heves viták, mindenki a saját érdekét
nézi, és a viták erős mellékágakon, mint egy folyó futnak tovább. Ez
felhígítja a vitákat, míg már nem is az eredeti kérdésről, hanem ezernyi
mellékes dologról vitatkoznak.

176
- És simán így csörgedezik tovább, anélkül, hogy az irányt korrigálnák. -
mondta Sophie, és egy utolsó, mérges pillantást vetett Andy-re, mielőtt a
tüntetőleg figyelmen kívül hagyta volna.
Halleluja, mégis megtörtént az összezördülés.
- Mindenhol hiányoznak az intelligens és szociálisan kompetens emberek a
világ élvonalából - mondtam – akik nem valamilyen idegen vagy saját
érdeket szolgálnak. Az a probléma, hogy a pénzügyi rendszerünk olyan
törékeny, mint egy fűszál. És ha összeomlik, akkor minden összeomolhat.
Ezért emiatt kevés kockázatot vállalnak.
- És ezt úgy - mondta Elyas -, hogy egyre több erőforrást használnak fel. Úgy
értem, részletezzük ezt egy kicsit. A gazdaság növekedése csak a fogyasztás
révén érhető el. Tehát egyre több ember van a világon, akiknek egyre többet
kell fogyasztaniuk. Dolgokat vásárolni és azokat eldobni, hogy megint újakat
szerezhessen be. Éppen a gyártás során, a termékek felhasználásakor és
ártalmatlanításakor keletkezik sokkal több széndioxid, mint amit a Föld
semlegesíteni képes. A széndioxid és más gázok felfelé szállnak,
kényelmesen elvannak a légkörben, és jó meleg üvegházhatást okoznak. Ha
ez így folytatódik, nem tudom Emely nyáron hogyan jut fel hozzám a
lépcsőn.
Ezzel azt akarta mondani, hogy nem vagyok sportos és a hőségben
nem tudnék lépcsőzni? Pont én? – Na, idefigyelj! - mondtam. - Háromszor is
megelőzlek, mire felérsz.
Láttál már barna hajú nőt, aki jól megadta a másiknak? Egy szelfit
kéne magamról az Instagram-ra feltenni, úgy terjedne, mint a vírus.
- Nem tudom - mondta Andy -, talán az emberiséget pusztulásra ítélték.
Túlságosan önelégültek és mohók vagyunk. Pont ez lesz a vesztünk.
- A mohóságban jól kiismered magad – vágott közbe Sophie gúnyosan.

177
- És amikor az esküvő tervezésére gondolok, akkor úgy tűnik a mohóság a te
kedvenc témád lesz – vágott vissza Andy.
- Sajnálom, hogy egy különleges napot szeretnék különlegessé tenni. Ha
rajtad múlna, sörpadokon ülnénk az esküvőn.
- És mi a baj a sörpadokkal? Ó, igen, természetesen az az ipar, amely azt
akarja, hogy drága székeket bérelj.
Valahogy nem volt értelme az egésznek, mindig volt valaki, aki közbevágott
és lefékezte a téma kibeszélését. Lassan olyan érzésem támadt, hogy ma
már nem fogjuk a világot megmenteni. De utoljára még szerettem volna
megpróbálni.
- Túlságosan eltávolodtunk egymástól a társadalmi együttélés során -
mondtam. – Van néhány nagy nyertes, közötte egy széles tömeg, és azután
nagyon sokan, akik a rövidebbet húzták. Az önimádat korában élünk. Minél
inkább csak magadra gondolsz, és a hatalomra törekedsz, annál többre
viszed. Ellenben a jó szándékú embereknek ritkán célja a hatalom, így a
befolyásuk túl kicsi marad. A politika ott fent zajlik, és nemcsak a politika,
hanem valahogy minden csak fentről történik. Pedig minden ember
ugyanolyan értékes. Több egyenjogúságra van szükség. És szabályozásra
ott, ahol a piac nem tudja önmagát szabályozni.
De már késő volt, a hangom nem hatolt át a többiek veszekedésén, és
a szavaim könyörtelenül elhaltak. Csalódott voltam, ezért kissé megijedtem,
amikor hirtelen Elyas ajkait éreztem a fülemnél. - Valahogy beindít, amikor
ilyen világjobbító beszédeket mondasz.
- Komolyan gondolom, amit mondtam. És jó lenne, ha te is ugyanolyan
komolyan vennél engem.
- Nincs senki a világon, akit komolyabban vennék, mint téged - ígérte, de én
ebben nem voltam teljesen biztos. Mivel ezt nyilván leolvasta az arcomról,

178
röviddel később így folytatta: - Mit kellene még tennem? - kérdezte. - Csak
felizgat, ha olyan energikusan adsz ki magadból dolgokat.
Sóhajtottam és a szemeimet forgattam. - Létezik egyáltalán valami, ami nem
izgat fel?
- Jó néhány - mondta. - A minap például, amikor összekoszoltad
narancslével a Mustangom-at. Az egyáltalán nem izgatott fel.
- Ha nem fékeztél volna olyan hirtelen, nem öntöttem volna ki.
- Természetesen igazad van. Legközelebb majd meglököm egy kicsit a
robogót hátulról. Az én hibám.
- Hallottál már az előrelátó vezetésről? Túl későn vetted észre.
- És miért vettem észre későn? Mert elvontad a figyelmemet.
- Elvontam a figyelmedet? - kérdeztem felindultan. De, hát mivel?
- Az ajkadba haraptál, duzzogva biggyesztetted a szádat, játszottál a
hajaddal ... Tudod azokkal a dolgokkal, amiket a nők csinálnak.
Éppen, amikor az értetlenségemnek akartam hangot adni, Andy és
Sebastian nevetése ráébresztett arra, hogy a kis magánbeszélgetésünk közel
sem játszódott le olyan halkan, mint reméltem.
Nagyszerű, amikor a politikáról nyilvánítottam véleményt a kutya se
figyelt rám. De ahogy egy helyzet kínossá vált számomra, egyszerre
rivaldafénybe kerültem.
- Adj neki - mondta Andy, és nevetett. - És ha a földön fekszik, taposs rá még
egyszer. Így kell ezt Elyas-szal csinálni.
- Mondja az az ember, aki a nem sokkal magasabb, mint egy méter húsz
centis jövendőbelijétől hagyja magát helyrepofozni – vágott vissza Elyas.
De Andy fel se vette, csak fensőbbségesen vigyorgott és megint felém
fordult. - Ó, Emely, elkaptad ám a golyóit.
Elyas kinyitotta a száját, de még mielőtt valamit szólhatott volna,
szerencsére Sebastian beelőzte. - De ettől eltekintve, igazad van, Emely.

179
Mindenki ugyanolyan értékes. Ezt soha nem szabad elfelejtenünk. És azt
sem, hogy mindnyájunknak többet kell küzdenünk azért, ami jó, ha nem
akarjuk, hogy a rossz nyerjen.
Tehát Elyas-on kívül más is figyelt a szavaimra. Ó, jó volt Alex-nek
mert ott volt neki Sebastian. És én? Elyasra pillantottam, akinek még mindig
az ajakain ült az a provokatív mosoly. És minél tovább néztem rá, annál
inkább rájöttem, hogy az Elyas-omat a világ egyetlen Sebastian-áért sem
cserélném el. Még, ha valószínűleg soha nem értem meg, hogyan
szerethetem mindenekfelett, és ugyanakkor hogyan tarthatom hihetetlenül
hülyének. Néha még magamnak is egy hatalmas rejtély voltam.

A beszélgetések heve fokozatosan lecsillapodott, és valamivel később

már megint jelentéktelenebb dolgokról volt szó. Amikor egyszer csak az
órára néztem, észrevettem, hogy teljesen szem elől tévesztettem az időt.
Bár a társaság még mindig teljes volt, és láthatóan senki sem akart
hazamenni, muszáj volt indulnom, ha az utolsó buszt még el akartam érni,
hogy holnap korán reggel fel tudjak kelni.
Miután mindenkitől elbúcsúztam, Elyas az ajtóhoz jött velem, és néhány
lépésnyire elkísért a lépcsőházig.
- Nem azt beszéltük meg, hogy itt éjszakázol? - kérdezte.
- Tényleg? Valójában inkább arra emlékszem, hogy azt mondtam, hogy nem
maradhatok túl sokáig, mert holnap korán kell kelnem.
- Pontosan ebből következtettem arra, hogy mi ketten együtt korán
megyünk az ágyba. Mi szólna az ellen, ha itt aludnál, és holnap korán
elvinnélek az egyetemre?
- Az a tény, hogy ugyan az alvásról beszélsz, de pontosan az ellenkezőjét
gondolod.

180
- Ó, igen? - Hátradőlt az ajtókeretnek, és keresztbe fonta a karját a
mellkasán. – Honnan tudhatnád? Még soha nem próbáltad.
Amint ott állt, türkizzöld szemekkel, fahéj színű hajjal, és ahogy
kinézett, nehéz volt nem elfelejteni az érveket.
Tettem egy lépést felé, és éreztem, hogy a szívem gyorsabban vert. -
Nagyon fontos számomra, hogy holnap fitt legyek. Tudod, hogy lektor
akarok lenni. És holnap egy nagy német könyvkiadó vezetője az egyetemen
vendégelőadást tart és betekintést enged a kiadói világba. Ne legyél dühös,
de ez nagyon fontos számomra.
Elyas eleinte teljesen összetörtnek látszott, de azután elég gyorsan
felderült az arca. - Mintha egyáltalán meg tudnék haragudni rád… - És akkor
megint azt csinálta, amit gyakran szokott: mosolygott. Még pedig kedvesen,
szimpatikusan és hihetetlenül édesen, ragyogással türkizzöld szemeiben.
Kitartóan addig mosolygott, amíg engem is sikerült megfertőznie vele.
Belevont ebbe a mosolyba, majd abba helyzetbe kerültem, hogy én nem
akartam abbahagyni. Úgy álltam ott, mint egy ostobácska szerelmes iskolás
lány, és Elyas-ra mosolyogtam. Egyrészt szeretnék behúzni neki, hogy már
megint sikerült neki, de másrészt imádtam ezt az érzést.
Kellemes, bizsergő érzés volt a gyomromban. Nem akartam, hogy ezek a
pillanatok hiányozzanak az új, közös hétköznapjainkból, mert varázslattal
töltötték meg az életemet. Elyas kitartó volt. Amilyen kitartó volt abban,
hogy megszerezzen, ugyanolyan kitartóan tudott mosolyogni. És talán
ekkor jöttem rá, hogy Elyas a mi jellegzetes előjátékunkat egy kicsit jobban
szerette, mint azt beismerte volna. A feszültség, amíg nem történik több
kettőnk között, egyszerűen túlságosan felizgatta.
Majdnem kételkedni kezdtem abban, hogy a holnapi vendégelőadás
valóban olyan fontos-e számomra, és talán ez a kétely még erősebb lett
volna, ha a lárma a lakásból nem rántott volna vissza a valóságba. Valaki

181
valami vicceset mondhatott, legalábbis a hangos nevetés kihallatszott
hozzánk. Míg Elyas még jobban behúzta az ajtót mögöttünk, átkaroltam a
nyakát és szorosan magamhoz öleltem. Csukott szemmel nagy levegőt
vettem. Egy egész könyvet írhatnék arról, hogy milyen jó illata volt.
Valójában búcsúzásul csak rövid ideig magamhoz akartam szorítani,
de Elyas karjai körém fonódtak és olyan szorosan tartott, hogy nehéz volt
meggyőzni magamat, hogy engedjem el. A karjaim nem hallgattak rám, és
éreztem, ahogy fokozatosan átveszem Elyas testének melegét. Egy szinte
végtelenül hosszú pillanatig szorosan tartottuk egymást.
- Írsz nekem, ha biztonságban hazaértél? - suttogta a csendbe.
- Természetesen.
Valójában e szavak után el akartam engedni, de valahogy ez a tervem most
nem jött össze. Ehelyett még szorosabban bújtam hozzá, és újra éreztem ezt
féktelen vágyat iránta.
Minden önmegtartóztatásomra szükség volt, hogy egy idő után végül
elváljak tőle. Minden egyes lefelé tartó lépcsőfok után visszanéztem rá, a
legszívesebben rögtön megfordultam volna és megint felmentem volna
hozzá.
Természetesen lekéstem a buszomat, mert túl sokáig álltunk a
folyosón. De semmi baj. Mosolyogva emlékeztem arra, ahogy szorosan
átöleltem Elyas-t, és hazaballagtam az éjszakában. Csak egyedül én tudtam,
hogy milyen közel voltam, ahhoz, hogy elfogadjam Elyas meghívását és nála
éjszakázzam.

182
 11. fejezet
Szerelmes levelek 2.0

Ma egyszerűen csak lazulni akartam – legalábbis így képzeltem el, amikor a

laptopommal az ágyra ültem, és kivételesen egyedül csak a magaménak
mondhattam a cipődoboz méretű lakásunkat. Időközben szerda lett és már
néhány órányi egyetemi előadáson túl vagyok, és a nap további részében
szabad vagyok. Kint szakadt az eső, és a világon semmi sem vehetett rá arra,
hogy akár egy tapodtat is mozduljak az ágyból, arról nem is beszélve, hogy
kimenjek az utcára. Rendszerint pont ez volt az a pillanat, amikor az anyám
felhívott, és a nyugalmamat tiszta stresszé változtatta. Azonban ma
kivételesen néma volt a telefon.
Időközben valamennyire már megemésztette, hogy az ő reménytelen lánya
tartós kapcsolatban él, de nem úgy tűnt, mintha hinne a békében, ezért
minden alkalommal kérdések tömkelegét tette fel. Ha létezne a világon a
kellemetlen kérdések katalógusa, akkor az anyám minden bizonnyal a
birtokában lenne. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy a szüleimet
karácsony óta nem látogattam meg. De bármennyire is nehéz volt velük –
vagyis jobban mondva az anyámmal – egyre inkább hiányolni kezdtem őket.
Még akkor is, ha sejtettem, hogy ezt az érzést abban a pillanatban
megbánom, ahogy anyámmal újra szemben állok és ő kinyitja a száját.
Elyas és én még mindit azt terveztük, hogy közösen utazunk
Neustadtba, de még nem tudtuk mikor, mert valamilyen okból soha nem
volt megfelelő az időpont. Bizonyára hamarosan sor kerül a látogatásra.
A gondolataimba mélyedve mellékesen rákattintottam néhány
videóra és cikkre az interneten, amikor hőn szeretett magányomnak
hirtelen vége szakadt, és a lakótársam beviharzott az ajtón. Az elmúlt

183
napokban Eva nem tűnt túl jókedvűnek, egy „Hé”-nél többet nem tartogatott
számomra.
- Mára végeztél? – kérdeztem, és a laptopom fölött követtem a
pillantásommal a szobán keresztül. – Azt hittem, hogy ma csak délután jössz
vissza.
- Nem volt kedvem a gyakorlati órához. Unalmas volt. – Lerázta a
lábáról a cipőjét és egy hangos sóhajtással hosszan, a velem szemközti
ágyra esett. Na, jó, az ilyen fajta lakóközösségnek megvannak a maga
előnyei… Csak az volt rejtély előttem, hogy mik is volnának azok?
Mivel nem úgy tűnt, hogy Eva-nak nagy kedve lenne beszélgetni, ezért
békén hagytam és figyelmemet újra a videóknak szenteltem. Hogy ne
zavarjam Eva-t, feltettem a fejhallgatómat.
De bármennyire is próbáltam elterelni a figyelmemet, érezni lehetett
valamit a helyiségben, és ez a pocsék hangulat volt. Biztosan akadnak olyan
emberek, akik nem törődtek volna vele, de én nem tartoztam közéjük. A
pillantásom a képernyő széle felett újra és újra felé vándorolt, és
vizsgálódva vettem szemügyre. Fogódzók után kutattam, vajon mi bántja a
lakótársam csőrét. Éppen tegnap kérdeztem meg tőle, hogy minden
rendben van-e, de a „Persze, miért ne lenne.” mondaton kívül más választ
nem kaptam. Eva-nak ritkán szokott hosszú ideig rossz kedve lenni,
legtöbbször ez csak néhány órára korlátozódott, amikor is a
frusztrációjának hangosan és káromkodva adott hangot. Azután pedig
megint minden a régi lett. De ez alkalommal nem átkozódott és rendbe sem
jött semmi. Egy ideig töprengtem és arra jutottam, hogy indirekt módon,
óvatosan tapogatózva egy kis könnyed csevegéssel kellene kezdenem.
- Miért volt unalmas az órád az egyetemen? – kérdeztem.
- Semmi határozott dolog. Csak a szokásos.

184
 Bólintottam és abban reménykedtem, hogy magától folytatja, de nem
így volt. Csak feküdt a hátán és a plafont bámulta.
- Nicolas jobban van már? – kérdeztem egy kis idő után. – A múlt hét óta
nem találkoztam vele a munkahelyen. Elég makacs influenzát kaphatott el.
Eva a vállát vonogatta. – Fogalmam sincs róla.
- De hát miért nem tudod? – kérdeztem óvatosan.
- Mert szakítottunk.
Levettem a fejhallgatót és magam mellé helyeztem a laptopot. – Hogy
mit csináltatok?
Durva dologra számítottam, de ezt a bombát nem láthattam előre. Ők ketten
több mint két éve együtt voltak – és engedelmetekkel, de gyakrabban láttam
Nicolas péniszét, mint Elyas-ét. Na jó, csak, hogy pontosítsuk: Elyas-ét még
nem is láttam, de ez nem változtat a tényeken. Bár nem voltam túl pontos,
mert, amikor gyerek voltam, akkor láttam Elyas-ét… Jesszus, most már
befejezem ezt a dolgot a kukacokkal. Figyelmeztettem magam, hogy a
tárgynál maradjak.
- Szakítottatok – válaszoltam késlekedve.
- De hát mit, hogyan és miért?
- Már másfél héttel ezelőtt.
- És el sem mondtad? – Nem hittem el, hogy ezt hallom. Az utóbbi években
Nicolas olyan gyakran volt itt, hogy már a leltárba számított. És most
szakítottak, és Eva-nak egy árva szóval sem jutott eszébe, hogy megemlítse.
Eva ismét megvonta a vállát. – Számít valamit? A kapcsolatok
elkezdődnek, majd valamikor befejeződnek. Ez csak így megy.
- Eva, egyáltalán nem tudlak követni. Ezt nem értem. Kölcsönösen
szakítottatok?
- Tulajdonképpen nem, én szakítottam.
- Te? De miért?

185
Láttam rajta, hogy semmiféle érdeklődést sem mutatott a téma folytatására,
és ezt rendszerint meg is értettem, mert nekem sem volt mindig kedvem
beszélgetni. De ez a dolog annyira fejbe kólintott, hogy nem hagyott
nyugodni.
- Miért szakítottál? – kérdeztem újra, miután Eva nem válaszolt.
- Mert már egyre inkább idegesített.
Éppen, amikor már tovább firtattam volna a dolgot, egy halk csipogás
szakított ki a koncentrációból. Automatikusan a laptopomra sandítottam,
ahogy azt már a múlt évben is rendszeresen megtettem, abban a
reményben, hogy Luca-tól kapok választ. Sokáig tartott, amíg ehhez
hozzászoktam, amikor pedig már sikerült, legalább egy örökkévalóságig
tartott ettől a beidegződéstől újra megszabadulni. Kristálytiszta volt
számomra, hogy most nem a Luca nevet fogom olvasni, de ennek ellenére
muszáj volt utánanéznem… És egy pillanatra megrökönyödtem. Hát ez meg
mi? Optikai csalódás? A képernyőmön pontosan ez a név állt. Lebénulva az
ölembe vettem a laptopot és megnyitottam az emailt, amit az általam már
nagyon jól ismert feladótól kaptam.

Kedves Emely!

Éppen egy előadáson ülök és a professzor feleannyira sem olyan érdekes, mint
ahogy gondolja. Ehelyett inkább rád gondolok, az elmúlt évre és, hogy
mennyire jó volt veled levelezni. Jó, hogy már valami sokkal jobbat találtunk,
mint az írás: a beszélgetést. Ennek ellenére sajnálom, hogy ezt az email címet,
amelyhez annyi kellemes emlékem fűződik, nem használom. Kezdhetnénk
elölről?
Megengeded, hogy bemutatkozzam? A nevem Elyas, nem Luca. És
megőrülök érted.

186
Szeretettel
Elyas

Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen érzés egy ilyen emailt kapni. Olyan,
mintha hazaérkeznék. És tényleg ilyen érzés. Érzem, ahogy a mellkasomban
újra lángra kapott a kis Elyas-tűz. Mintha a szívem parázs lenne, amelybe ő
belefúj, hogy újra és újra lángra kapjon.
Megköszörültem a torkom és megpróbáltam az örömömet egy
pillanatra háttérbe szorítani. Végül is volt valami, ami most fontosabb volt.
– Mit jelent azt, hogy idegesített?
De Eva csak megvonta a vállát. Kicsit hülyén éreztem magam, amikor a
további érdeklődésemre percekig nem reagált. Úgy általában hülye egy
hangulat volt a szobában. Elyas emailje viszont egyáltalán nem volt hülye.
- Ne kelljen már mindent kihúzni belőled, Eva!
- Miért nem érted meg, hogy egyszerűen nincs kedvem beszélgetni?
Csalódottan felsóhajtottam. Ideszórta elém a morzsákat és azután
minden kommunikációt elvágott. Tovább akartam kutakodni, legalább
addig, amíg végre a fejemben lévő ezernyi kérdőjeltől megszabadulok,
azonban Eva teljesen elzárkózott előlem.
Kényszerítettem magam, hogy újra a laptopomra összpontosítsak,
legalábbis átmenetileg. Tulajdonképpen figyelem elterelésül újra az
interneten akartam klikkelgetni és Elyas-nak csak később válaszolni, de
mivel Eva amúgy is tudomást sem vett rólam, akár most rögtön
megtehettem. Azután újra nekifutok a dolognak Eva-val – ilyen könnyen
nem szabadul tőlem.
Az ujjaim maguktól a billentyűzetre ugrottak és megírták azt a választ
Elyas-nak, amit meg kellett írniuk.

187
Kedves Elyas!

Én ezerszer jobban bolondulok érted. Főleg akkor, ha ilyen csodálatos

dolgokat teszel. Elárulhatok neked egy titkot? Az az igazság, hogy időközben
nem tudok jobb Luca-t elképzelni az egész a világon, mint téged. Viszont egy
kicsit veszekednem kell veled. Az újévben többször is az a benyomásom volt,
hogy a tanulmányaidat újabban komolyabban veszed és következetesebben is
folytatod. Ezt figyelembe véve talán aggódnom kellene, hogy ahelyett, hogy a
professzorra figyelnél, inkább nekem írsz levelet. Schwarz úr, törés
következett be a fegyelemben?

Tudod egyáltalán, hogy mi van most rajtam? A te „Elyas-01” pulóvered. Ma

ugyanis lógós napom van, és ehhez ez a legjobb viselet. Puha, simulékony és
nagy, és valahogy még mindig egy kicsit Elyas-illata van.

Szeretettel
Emely

Egy boldog mosollyal elküldtem az e-mailt és titkon megpróbáltam

elképzelni a válaszát, amikor elnéztem a laptopom felett és a tekintetem
Eva-ra esett. A mosoly lassan eltűnt az arcomról. Időközben
felegyenesedett, törökülésben ült és egy divatmagazint lapozgatott, amit az
éjjeliszekrényén lévő kötegből vett el.
Magam mellé tettem a laptopot és újra felvettem a beszélgetés fonalát.
- Mit értesz azalatt, hogy idegesített? – kérdeztem újra, a lehető
legnyugisabb hangfekvésben.

188
 Lapozott egy oldalt, egy ideig bámulta, majd továbbment a következő
oldalra. Habár továbbra sem nézett rám, elképedésemre mégis válaszolt
nekem.
- Egyre inkább belém csimpaszkodott. Állandóan azt akarta, hogy komoly
legyen a kapcsolatunk.
Eddig a pillanatig azt hittem, hogy az is volt köztük, egy tartós
kapcsolat. De Eva majdnem úgy tett, mintha csak viszonyuk lett volna. Ezt
mesélje a nénikéjének. – De hát nem azt mondtad mindig, hogy szereted őt?
- Persze, hogy szeretem őt. Csak valahogy soha nem tekintettem tartósnak.
Hanem csak úgy, mint egy pillanatfelvételt. Kapcsolatok elkezdődnek –
kapcsolatok befejeződnek. Ez csak így van, ezt e törvényt nem lehet
megváltoztatni. Értelmetlen dolog, hosszútávra tervezni. Úgy kell elfogadni,
ahogy jön.
Egy pillanatra kicsit összetörtek a szavai és arra gondoltam, hogy
figyelmesebbnek kellett volna lennem. Én eddig Eva-t és Nicolas-t mindig
egy párnak tekintettem, akik keresték és megtalálták egymást. Egy kicsit
lököttek és szokatlanok voltak, a saját dolgaikkal foglalkoztak, és ezt
valahogy úgy, közösen. Rendszeresen előtérbe került a szexuális
tevékenységek iránti kifejezett vonzódásuk. Mindig az volt a benyomásom,
hogy ők ketten totál boldogok és elégedettek a fennálló helyzettel –
eltekintve Nicolas összebújós problémájától. És most azon töprengtem,
hogy vagy az elmúlt két évben hagytam, hogy a látszat megtévesszen, vagy
Eva és Nicolas személyiségében történt változás. Egyet viszont kiszűrtem
Eva fukarul odavetett szavaiból: Nem a jelen volt kettőjük számára a
probléma, hanem a jövő.
- Nem látod egy kicsit sötéten a dolgokat? – kérdeztem. - Csak úgy derül ki,
hogy mi lesz egy történet vége, ha szerepelsz benne.

189
- Ó, kérem, dr. Emely Winter asszony, ma még nem is reggeliztem, kíméljen
meg kérem az okos tanácsaitól. Éhgyomorra nem tudom elviselni.
Néha tényleg ez voltam: Dr. Emely Winter asszony, okostojás.
Mégsem tudtam elkerülni, hogy a szememet forgassam.
- Ezen kívül – beszélt tovább váratlanul Eva – hosszú idő óta először végre
megdöfködnek téged – és máris párterápiás szakértő vagy? Érted már?
- Miért reagálsz ilyen ingerülten? - kérdeztem. – Nem akarlak stresszelni.
Csak csodálkozom, mivel elég sokszor szembesültem a kapcsolatotokkal. -
Krisztusom, többször is, mint szerettem volna. – Csak éppen egy kicsit
megdöbbentem. Teljesen váratlanul ért, és megvisel, mivel mindkettőtöket
jól ismerem. Csak ezért kérdezgetlek. Nem azért, hogy idegesítselek.
Eva előrecsúszott, és az állát a kezébe támasztotta. – Oké, bocs, igazad
van. Egyszerűen csak idegesít a téma. Sok dolgot még magam sem értek.
Mindig egy hullámhosszon voltunk, minden szuper volt, és egyszer csak
muszáj neki mindent lépésről lépésre, mintegy szándékosan
megváltoztatni.
- Történt valami, ami kiváltotta?
- Igen, az édesanyja szélütése pár hónappal ezelőtt. Azóta megbolondult.
Emlékeztem, Eva mellékesen beszélt róla. Tudomásom szerint Nicolas
anyja éppen ötvenhat éves volt. Kerékpározás közben történt. Egy hirtelen
szélütés. Senki sem tudta, hogy valaha is rendbe jön-e. Ahogy Eva akkoriban
mellékesen megemlítette, és azt sem láttam, hogy Nicolas megváltozott
volna, így abból indultam ki, hogy a körülményekhez képest minden
normalizálódott.
- Miből látszik, hogy megbolondult?
- Hát, ebből az egész jövő dologból. Egyszerre mindent kőbe akar vésni.
Házasságról, gyerekvállalásról beszél, és arról, hogyan állok én ehhez a
dologhoz.

190
 És emiatt Eva nyilvánvalóan úgy érezte, hogy nyomás alá helyezték.
Egy szakításkor az egyik félnek mindig többet kell szenvednie, mint a
másiknak. Ha a megérzésem nem csal, ebben az esetben Nicolas volt az, aki
a rövidebbet húzta.
Éppen elég rossz volt, hogy egy kapcsolat megszűnt. De nem lenne
szép, ha legalább olyan egyetértésben végződne, mint ahogy elkezdődött?
Ez sok mindent leegyszerűsítene.
Tanakodtam, hogy mit is mondhatnék, de végül arra jutottam, hogy
eléggé nehéz erre az egész ügyre értelmes szavakat találni. Ahogy ott ültem
és még nem adtam fel teljesen, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat, egy
halk csipogás irányította a figyelmemet a laptopomra. Egy kicsit haboztam,
újra és újra Eva-ra néztem, aki mint korábban, testének minden egyes
porcikájával azt sugározta, hogy hagyják békén. Az imént a rövid szünet jót
tett, mivel Eva mégiscsak válaszolt pár kérdésemre. Talán nem is baj, ha egy
ideig békén hagyom. Eva-nak időre volt szüksége. Szóval hagytam őt, és újra
az ölembe helyeztem a laptopot.

Kedves Emely!

Mindig reméltem, hogy egyszer ezt mondod. Hogy én jobb Luca vagyok. Néha
teljesülnek a kívánságok. Éppen úgy, ahogy te is teljesültél, mert te voltál az
én legnagyobb kívánságom.

Azt hittem, hogy a pulóvert rég elégetted. Szép, hogy még megvan, és még
szebb, hogy viseled. Nekem is van egy ruhadarabom tőled. A „Harapj belém”
feliratú pólód, amit a Halloween bulin viseltél.

191
 Emlékszel? A bulin, amikor első alkalommal egy kicsit közelebb
kerültünk egymáshoz. A teraszon történt. Be kell vallanom, én nagyon jól
emlékszem rá. És nagyon szívesen.

A rákövetkező éjszaka – amire egyébként ugyancsak szívesen emlékszem –

sietve elrohantál tőlem, főként Alex miatt, és a pólót elfelejtetted és nálam
hagytad. Biztos lehetsz benne, hogy becsben tartom, de sajnos felvenni nem
tudom. Olyan csajos és valószínűleg ostobán néznék ki benne. Kissé megijeszt,
ha elképzelem, hogy az illatodat érzem rajta,. Mit tenne ez velem? Nem
gondoltam volna, hogy a vágynak ilyen hatalma lehet.

És ha már itt tartunk, be kell vallanom, hogy a „ruházat” témát veled

kapcsolatban általánosságban nagyon vonzónak találom. Mesélj róla többet,
eddig csak a felső részt ismerem. De mit viselsz lent. És mi van alatta? Ezek az
információk fontosak a virtuális képzelőerőm számára, és sürgősen
megválaszolandók.

Szeretettel üdvözöl
Elyas

Ps.: Őszintén gratulálok, most már nemcsak félig, hanem egészen elvontad a
figyelmem az unalmas professzorról. Az unalmas professzorokat el kellene
küldeni. Tudod, mit csinálnék, ha te lennél a professzorom?
Elcsábítanálak.

A szavai pontosan ott értek, ahol érniük kellett, és forró érzést okoztak az
arcomon. Kicsit egyenesebben ültem és hagytam, hogy az ujjaim a
billentyűzeten időzzenek. Furcsamódon Elyas volt az egyetlen ember, aki

192
bármit is mondott, mindig tudtam, hogy mit válaszoljak neki. A
beszélgetések egyszerűen csak adódtak, anélkül, hogy gondolkodnom
kellett volna rajta.

Kedves Elyas!

Te is az én legnagyobb kívánságom voltál. Titkos vágyam, amit még

magamnak sem akartam beismerni. Néha még most sem tudom felfogni, hogy
valósággá váltál. Talán valamikor megcsipkedhetnél, hogy tudjam, nem
tévedek.
Az emaileddel mindenesetre véglegesen mint „Elyas” és nem mint „Luca”
nyilatkoztál, mert az utóbbival való társalgás nem ment volna ilyen irányba.
Luca egy nagyon illedelmes fiatalember volt, ezt nagyon értékeltem benne.
Nem akarod belőle megtartani ezt a tulajdonságot?
Nem?
Ettől féltem.

Ennek ellenére bevallom, hogy én is szívesen gondolok vissza a laza

összebújásunkra a teraszon. Arra viszont, hogy nemcsak nálad éjszakáztam,
hanem a szemed előtt a WC-be hánytam – arra egyáltalán nem szívesen
emlékszem. (Ezzel most elrontottam a hangulatot? Igen? Jó, mert szándékos
volt.)

Egyébként egy pocsék hangulatú Eva-val vagyok a szobában. Kapcsolati

problémák… Túlságosan robbanékony a helyzet. Alkalomadtán elmesélem.

Szeretettel üdvözöl
Emely

193
Ps.: Nem mernél elcsábítani, ha a professzorod lennék, mert annyira
reszketnél tőlem.

Az volt a gond a szívfájdalmakkal, hogy mindig akkor lépett fel

embertársainknál, amikor nekünk ebből a szempontból kivételesen nem
volt problémánk. Éppen ezért volt nehezebb kapcsolatot teremteni
egymással ezekből a különböző világokból, mert így kényszerűen rosszul
éreztem magam. Mintha tíz villanykörte égne a gyomromban, olyan boldog
voltam. Eva ezzel szemben úgy nézett ki, mintha a tíz villanykörte
szilánkjaiba lépett volna.
Időközben végiglapozott egy folyóiratot és rátért a másodikra. Nem
mondhatnám, hogy tényleg beleolvasott, ahhoz túl keveset időzött a lapjain.
- Miben maradtatok? - kérdeztem óvatosan.
- Emely, mi befejeztük ezt a kapcsolatot – nem levelezgetünk tovább.
- Érted, mit akarok mondani. Csak tudni akarom, hogy a szakítás végleges-e.
Nem lehetne még megmenteni a kapcsolatot?
Eva sóhajtott. – Vagy végleg szakít valaki, vagy egyáltalán nem.
Az agyam nem akarta felfogni, hogy Eva és Nicolas kapcsolata egy
múltbeli történetté váljon.
Ennyit a megszokásról. Valamilyen váratlan esemény hatására mindig
megváltozott valami az életben. Pocsék érzés volt.
Anélkül, hogy irányításom lett volna felette, ebben a pillanatban újra
erősebben éreztem a saját félelmemet az Elyas-szal való kapcsolatunk
tartóssága miatt. Úgy tűnt mintha a boldogság törékenyebb lenne, mint a
porcelán.
- És ha még egyszer beszélnétek egymással?
- Vele nem lehet beszélni. Csak patetikus hülyeségeket ír a telefonján. Már
nem is törődöm vele.

194
 Egyrészt örültem, hogy Eva beszédesebb lett, másrészt minden szava
lehangolóbb volt, mint az azt megelőző.
- És mit ír?
- Hogy én vagyok az élete szerelme, bla, bla, elképzeli a jövőt, bla, bla,
érzelmileg rideg vagy, bla, bla, félsz a csalódástól – és a többi, és így
folytatva.
A következő szavaimat eléggé meg kellett fontolnom. – És …nem
gondolod, hogy egy kicsit igaza van? A csalódástól … való félelemre
gondolok.
Mint kiderült nem fejeztem ki magam elég óvatosan.
- Feküdjek le ahhoz, hogy megválaszoljam a kérdést? Vagy folytathatjuk a
terápiát ülve is?
- Csak azért kérdeztem, mert érdekel. Nem nagy titok, hogy szívesen kitérsz
a kötöttségek elől.
- Mert mérhetetlenül túlértékeltnek tartom. Nem hiszek ebben az egész
rózsaszín giccses szarságban, semmi nem lesz belőle. És isten őrizz, talán
huszonöt évesen egy kicsit fiatal vagyok ahhoz, hogy ebbe a papa-mama-
gyerek egyirányú utcába manőverezzem magam. Nem, nem, inkább egy új
fickó után nézek.
- Miért beszélsz ilyen véglegesen?
- Mert végleges. Nicolas és én tájékoztattuk egymás a terveinkről és azok
világokra vannak egymástól. Ne reménykedj, Emely, már nem lesz belőle
semmi.
Természetesen világos volt számomra, hogy nem muszáj a „végleg”
szót véglegesnek tekinteni, még ha Eva eltökélten így is gondolta. Ennek
ellenére egy szakítás mindig keserű törés volt, amit először újra össze kell
ragasztani. És ahogy az az életben előfordult, néhány dolgot egyáltalán nem
lehetett megjavítani.

195
 Miután a csendet a lakásunkban csak a folyóiratoldalak lapozásának
sercegése szakította félbe, Eva végül felsóhajtott és kikínlódta magát az
ágyból. Kivette a szekrényből a sporttáskáját és beletömködött néhány
szanaszét heverő ruhadarabot. A sportcipője is helyet talált a táskában. Úgy
nézett ki, hogy a beszélgetést részéről befejezte.
- Elmegyek egy kicsit sportolni. Velem jössz?
Én? Egy fitnessz stúdióba? – Persze – mondtam. – Majd egy másik életben.
- Hogy lehet valaki ilyen lusta?
- Lusta? Láttad már Alex és Elyas lakásának lépcsőházát? Az elég sport
számomra.
- Á, reménytelen eset vagy – mondta. – A te bajod. Lássuk, talán ott lesz az a
múltkori fickó. Igazán jó seggű, gyönyörűen kidolgozott a teste. Jól néz ki és
– ha engem kérdezel – egész biztosan irtózik a kapcsolatoktól. Tehát
tökéletes.
A szememet forgattam és lassan aggódni kezdtem, hogy Eva-nak
előbb lesz új pasija, minthogy én hozzászoknék a Nicolas-szal való
szakításához. Valahogy mérhetetlenül nagy kár volt az egész dologért.
Eva összepakolta még a maradék dolgait és tíz perc múlva a szoba
megint csak egyedül az enyém lett. Nicolas-ra kellett gondolnom, arra, hogy
jól van-e. Egy pillanatra azon gondolkodtam, hogy felhívom, de mégis
letettem róla. Ennyire nem voltunk jó barátok, és ha nem jelent meg a
munkahelyen, akkor az azt jelentette, hogy semmi kedve sem volt a
kérdezősködéshez. Időközben legalábbis úgy véltem, hogy az influenza csak
kifogás volt részéről.
Mélyen a gondolataimba mélyedtem és csak egy halk csipogásra
révedtem fel.

196
Kedves Emely!

Megírom neked, hogy milyen vonzónak talállak, és te az emailt

postafordultával bemozgatod az erotikus dolgok spam mappájába. Pedig
csak most kezd a dolog izgalmas lenni. Nem gondolod? Én ugyanis így
gondolom. Az illedelmesség unalmas.

Sajnos nem válaszoltál, hogy milyen ruhát viselsz alul. Ezért nagyon
felcsigáztad a fantáziámat, amikor mint professzoromra gondoltam veled
kapcsolatban. Szóval reszketek előtted. Csakugyan? Ez azt jelentené, hogy te
egy nagyon szigorú professzor vagy. De talán ez csak a látszat? Talán a
mogyoróbarna hajad, amit egy professzornős kontyba kötöttél, egész
puhának érződik? Talán titkon az kívánod, hogy a tincseket, amelyek a
kontyból kiszabadultak, valaki kisimítsa az arcodból? Valaki, mint például az
a fiatal egyetemi hallgató a hátsó sorból, aki egész idő alatt azt kérdezi, vajon
a blúzod felső gombját ma egyedül csak az ő számára gomboltad ki? Amikor
megpróbálja elvonni a tekintetét rólad, kis idő múlva újra visszatér hozzád,
mintha a szemének az lenne az egyetlen feladata, hogy a te mozgásodat
kövesse. Úgy tűnik számára, mintha a kosztümöd még szűkebb lenne, mint
általában, mert szorosan feszül a feneked körül. Sóvárogva vár arra a napra,
amikor a gyakorlati óra után magadhoz kéreted őt. Egy beszélgetésre.
Négyszemközt. Teljesen egyedül.
Talán ez a nap pont ma lesz.

Szeretettel üdvözöl
Elyas

197
Már fájt az arcom, annyira kellett ezen az idiótán mosolyognom. Most
tényleg, a tisztelt úr rácuppant a csúnya beszédre? Ez annyira illene hozzá!
Mivel sem nekem, sem a kezeimnek nem volt más választása, így a
következő pillanatban rögtön meg is írtam a választ.

Kedves Elyas!

Tévedsz, ha azt hiszed, hogy most a teljes szexhír programot lezavarjuk, és

töviről hegyire végigmegyünk a te professzornős fantáziádon. Mégis mit
képzeltél? Hogy most azt válaszolom neked, hogy a szűk kosztümömben a
katedrára hajolok és emiatt még további tincsek szabadulnak ki a
kontyomból? Hogy így még gömbölyűbbnek látszik a fenekem? Hogy én, a
kívülről szigorúnak látszó barna hajú professzornő egész nap másra sem
tudok gondolni, mint a pénteki orvostudományi előadás fiatal, fahéjszín hajú
egyetemi hallgatójára az utolsó sorból? Akivel kapcsolatban már egy ideje
azon gondolkodom, hogy a mai gyakorlati óra után behívom egy
beszélgetésre, mert ugyan figyelmesnek tűnik, ugyanakkor mégis mintha más
kötné le? Éppen ideje lenne beszélni vele, de merem-e megtenni? Együtt,
kettesben? Mi van, ha olyan kellemes az illata, mint ahogy kinéz? Mi van, ha a
kedves mosolya közelről még megnyerőbb, mint messziről. Vajon tartani
tudom magam? És megtudom végre, hogy milyen színű a szeme? Eddig még
nem kerültem olyan közel hozzá, ezért hajt a kíváncsiság. Messziről néha
kéknek tűnik, de bizonyos napokon zölden csillog. De mit tenne velem ez a
bizonyosság? Behúzna engem egy örvénybe? Egy örvénybe, ahol elfelejtem,
hogy professzornő és hallgató vagyunk, és helyette egyszerűen csak két
ember? Két ember húsból és vérből, akik varázslatos módon vonzódnak
egymáshoz és a felgyülemlett vágynak engednek.

198
És így tovább, és folytatva.
Valahogy így képzelted el?
Igen?
Pont ilyennek tűnsz.

A téged ennek ellenére szerető

Emely

Éppen átfutottam az egyéb emailjeimet, amikor már meg is kaptam a

választ. Sokkal előbb, mint amire számítottam.

Kedves Emely!

Oly csodálatosan kezdted a leveledet és mégis milyen piszkálódva fejezted be.

Kár, mert tényleg, tényleg egy kicsit többre számítottam. Tudod egyáltalán
miért vagy olyan piszkálódós, kedves Emely? Talán szeretnéd hallani a
magyarázatomat, vagy nem?

Sok szeretettel
Elyas

Kedves Elyas!

Először is nem vagyok piszkálódós. És másodszor: Ha így közlöd az

analízisedet, ahogy éppen most teszed, és a belegyezésemet kéred, amúgy sem
játszik szerepet, hogy mit válaszolok, mivel a magasröptű szellemi
ömlengéseidben részt kell vennem, függetlenül attól, hogy előtte elutasítottam
vagy nem.

199
Szeretettel üdvözöl
Emely

Ez alkalommal egy kicsit tovább kellett várni a válaszra. Éppen a

fürdőszobában voltam és a hajamat mostam, amikor az árulkodó csipogást
az ágyam felől meghallottam. Gyorsan bebugyoláltam a hajamat egy száraz
törülközőbe és a laptopom után nyúltam. Rosszra számítottam, és pontosan
az is történt.

Kedves Emely!

Ha annyira könyörögsz, akkor egyszerűen nem tudom a csodás ajkaidat

kivédeni. Mondtam már neked, hogy cseresznyepirosak? Szóval a te ajkaid? És
egy kicsit olyan az ízük néha mind a cseresznyének. Most tűnt fel nekem, hogy
már hosszú ideje nem csókoltalak meg.

De fejezd be, Emely, hagyd abba, hogy az ajkaiddal eltereled a figyelmem.

Hagynunk kell, hogy a közölt analízisemet a tettek kövessék. Emely, talán
sokkolni fog, de te azon kevesek közé tartozol, akik azt kívánják, hogy a világ
egy kicsit jobb legyen, ahelyett, hogy rosszabb lenne. Szóval tényleg szívből
kívánják. Te egy vagy a jók közül. És ez a világ a maga romlottságában már
elszomorítja az embert.

Az életben minden hátrahagyja a nyomait. Van, hogy mélyebben, mintha

mezítláb lépne a homokba, és van, hogy lágyabban, mintha egész óvatosan
érintenél meg egy ablaküveget. Minden ilyen nyom, a mélyebb és lágyabb is,
összegződnek egy teljes képpé, mivel ott vannak, és az ember magával hordja

200
azokat mélyen elrejtve a szívében. Annyira szomorú, egy zűrzavar különböző
hangokból, amit az ember nem tud hozzárendelni a tulajdonosához. Ettől az
embernek összeszorul a gyomra.
És kedves Emely, ezért piszkálódsz. Ez az elhárító viselkedés a te védekező
mechanizmusod, hogy megvédd magad a világ szörnyűségeitől. El szeretnéd
kerülni vagy legalábbis kezelni. Az érzékeid túl finomra vannak hangolva,
végül is fel akarod ismerni, ha feléd tart a baj, hogy fel tudd vértezni magad.
Nem csoda, hogy olyan hosszú ideig tiltakoztál ellenem. Egyszerűen nem
akartad elhinni, hogy semmi rosszat nem akarok neked.

Bár nem volt szándékomban ilyen nyíltan beismerni… de, ahogy látja Emely
Winter kisasszony, elvégeztem a házi feladatomat, és teljesen kiismerten Önt.

Elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, ez téged idegesít. Ugye, eltaláltam? A
fejed már biztosan olyan vörös, mint egy paradicsom. És káromkodsz az orrod
alatt. De mit mondhatnék? Mivel tényleg így van, kénytelen leszel elrendezni
magadban.

Közel engedtél magadhoz, és most számolnod kell a következményekkel.

Mondtam már, hogy milyen csodásnak tartom, hogy közel engedtél

magadhoz? És a következményeket elintézzük, majd meglátod. Nem olyan
rossz a helyzet, csak nyitottabbnak kell lenned és el kell engedned dolgokat.
El foglak kapni, megígérem.

Sok szeretettel
Elyas

201
 12. fejezet
Annyira érzékeny, mint egy pöröly

- Nicolas?
Belöktem a Purple Haze konyhájába vezető lengőajtót és körülnéztem a
szobatársam volt barátját keresve. Imitt-amott néhány serpenyő feküdt a
túl kicsire kialakított munkafelületeken, és Jörg, az új kisegítő, valahol
közöttük állt és egy uborkával hadonászott.
A fejével a pincelépcső felé mutatott. – Lent van és leltározik.
A pincénkben, amely éppen három helyiséget foglalt magában, élelmiszert
és italokat tároltak. Talán – fontolgattam - ez egy még jobb hely arra, hogy
Nicolas-szal beszélgessek, ott mégiscsak némileg zavartalanabb
körülmények között lennénk.
A műszakomnak vége volt, tulajdonképpen már befejeztem a munkát,
de egyszerűen nem tudtam kettőjük szakításával megbékélni. Aggódtam
Nicolas miatt és azon gondolkodtam, hogyan tudta ezt az egészet
feldolgozni. Bár megjelent már a bárban, de ez még tényleg nem jelentett
semmit. Talán csak el akarta terelni a figyelmét, mert úgy érezte, hogy el
kell szabadulnia otthonról.
Megköszöntem Jörg-nek az infót és a lépcső felé indultam, majd
leballagtam rajta. Mivel a pincében nem volt ablak, mindenhol fel volt
kapcsolva a világítás.
A három ajtóból kettő nyitva volt, úgyhogy be tudtam vetni egy
pillantást a helyiségekbe, de Nicolas-nak nyoma sem volt. Éppen amikor a
kezemet az italkamra kilincsére helyeztem, az egyetlen zárt ajtóéra, egy
bentről jövő hangos nyögés visszatartott attól, hogy lenyomjam.
Nicolas.

202
 Mint aki földbe gyökerezett, abban a helyzetben maradtam, amiben
voltam. Amíg megpróbáltam a zaj okát behatárolni, a következő pillanatban
felhangzott egy viháncoló női hang, és röviddel azután hangos zörgés,
mintha valamit felborítottak volna. Mialatt az agyam a részleteket
összerakta, a szemeim golflabda méretűre tágultak. Mintha jéghideg vízzel
öntöttek volna le, belém hasított a felismerés: Az ajtó másik oldalán éppen
dugnak, mégpedig hogy! Ahogy a női viháncolás egyre gyakrabban hangzott
fel, annál inkább ismerősebb lett, végül biztos voltam benne, hogy Eva-ról
van szó. Hogy ez milyen szomorú: A lakótársnőm szexelős zajai ismerősek
voltak számomra. Valószínűleg közvetlenül a hátsó ajtón jött be, egymásba
kapaszkodva és titokban félrevonultak Nicolas-szal. Nem először fordult
elő. Ma aztán mindenre számítottam, de erre garantáltan nem!
Hitetlenkedve csóváltam a fejemet. És én idióta komolyan aggódtam
miattuk.
Természetesen megkönnyebbültem, hogy a „végleges” egész
nyilvánvalóan mégsem „végleges”-t jelent. De feltétlenül ilyen módon kellett
ezt megtudnom? Akaratomon kívül már megint tanúja voltam egy
közösülésnek. Én, szegény lélek.
Legalább, így nyugtatgattam magam, nem rontottam be hozzájuk, és
így megspóroltam egy további pénisz traumát. Kintről hallani nem volt
olyan drámai, mint a saját szemeddel végignézni az érzéki gyönyört.
Még mindig a fejemet rázva, titokban, csendben és halkan eljöttem a
pincéből, mintha ott sem lettem volna. Ha lett volna egy seprűm,
valószínűleg a cipőm nyomait is eltűntettem volna.
Ennek megfelelően gyorsan elhagytam a bárt. Elhoztam a dzsekimet a
szekrényből, belebújtam, a vállamra akasztottam a táskámat és
hazaindultam. Kószáltam a várost nézve, a kezemet a nadrágzsebembe
dugtam. Az este szokatlanul fiatal volt még, ilyen korán már régen nem

203
végeztem a munkával. Már teljesen elfelejtettem, hogy milyen kellemes
érzés az, ha az ember nincs bezárva a bárba, arra várva, hogy az utolsó
vendég is teleigya magát és hazamenjen. Később még Alex-szel fogok
találkozni, de előtte még otthon át akartam öltözni.
Gondolatban még a pincebeli élményemmel foglalkozva, mint oly
gyakran belebotlottam az ajtó előtti lábtörlőbe. Elcsúszott egy kicsit és
dühösen a helyére igazítottam. Rögtön azután, hogy kinyitottam a lakás
ajtaját, váratlanul átéltem a nap második megrázkódtatását.
Nem voltam egyedül a helyiségben.
- Hé – mondta Eva, - már visszajöttél?
Kétszer is pislognom kellett, hogy biztos legyek abban, nem optikai
csalódásról van szó. De csakugyan a szobatársnőm állt előttem.
- Eva? - kérdeztem rémülten. – Hogy értél ide ilyen gyorsan?
- Egész idő alatt itt voltam.
- Nem. Mert éppen Nicolas-szal dugtál az italkamrában.
Néha tényleg bölcsebb lenne a gondolatunkat megtartani magunknak.
Sajnos ezt csak akkor ismertem fel, amikor a baj már megtörtént. Mert ha
Eva itt volt, akkor nem ő lehetett a viháncoló az italkamrából.
De akkor ki volt? Nyilván valaki más…
Valaki új. Egy új nő.
Ahogy Eva megdermedve rám nézett, valószínűleg őt is hasonló
aggodalom töltötte el.
- Mit csinált Nicolas? Kivel?
- Ühüm… Szóval…nem vagyok benne biztos…. Talán nem jól hallottam és
csak ládákat vonszolt vagy valami ilyesmi. Amelyeket azután egy nőre
helyezett, aki erre hangosan visongani kezdett. Na persze.
- Komolyan? – kérdezte Eva és figyelmen kívül hagyta a magyarázatomat. –
Csak két hete szakítottunk és már van egy új nője?

204
 Ha erre létezik megfelelő válasz, akkor az, sajnos nem jutott eszembe.
Én ugyanúgy elképedtem, mint Eva. Őszintén szólva, maximum hetek
kérdése volt, hogy a szobatársam kifogjon magának egy pótpasit, és
megajándékozzon egy újabb pénisz rémálommal. De Nicolas? Ő volt, aki
továbbra is ragaszkodott a kapcsolathoz. Szó sem volt arról, hogy a világ
történéseit valaha is megértettem volna, most viszont még kevésbé
értettem.
- Nem tudom felfogni – mormolta Eva maga elé. – Mekkora egy seggfej!
Hogy én mennyire gyűlöltem magam azért, mert pletykás nőszemély
lettem… De akárhogy csűrtem-csavartam, a cselekmények ilyetén
fordulatára nem voltam felkészülve. Mialatt Eva továbbra is magában
átkozódott, becsuktam magam mögött a lakás ajtaját és levetettem a
dzsekimet és a táskámat.
- Ki az? – kérdezte Eva. – Ismerem őt? Nehogy azt mondd, hogy az új
pincérnő az. Mindig tudtam, hogy odavan érte.
Ó, ember, már megint mibe csöppentem?
- Fogalmam sincs, Eva. Semmit sem tudok. Csak hallottam valamit, és ennyi.
Talán tévedtem és egyáltalán nem Nicolas volt. Veled kapcsolatban is
tévedtem. – A hülye elméletem viszont hibás volt, mivel ma Nicolas-on és
Jörg-ön kívül más férfi munkatárs nem volt a bárban.
- Persze. – fújt egyet. – Ki tudja mióta dugta már a csajt. Telebömbölte a
fülemet, aztán már valószínűleg a következő napon készenlétbe helyezte a
nőt.
Ahhoz képest, hogy a kapcsolata Nicolas-szal számára „végleg” véget
ért, egész féltékenynek tűnt. És az arckifejezése után ítélve, ez lassan neki is
nyilvánvaló lett. Keményen fáradozott azon, hogy a mérgét lenyelje; kívülről
nézve, ez félig sikerült is neki, de úgy látszott, belül még mindig fortyog.

205
- Na, igen – mondta végül és igyekezett közömbösnek tűnni, - azt csinál,
amit akar. Nekem mindegy. – Az íróasztalához ment, ahol felhajtotta a
laptopját.
Nem tudtam, hogy engem akar-e becsapni vagy a végén saját magát.
Valószínűleg mindkettőnket.
Mindenesetre nem volt különösen meggyőző. A laptopjára összpontosított,
és úgy tett, mintha egyáltalán nem történt volna semmi.
Sóhajtottam és bementem a fürdőszobába, ahol felfrissítettem magam
és átöltöztem. Bár a találkozóm Alex-szel az ismert okok miatt egy kicsit a
háttérbe került, ennek ellenére nem felejtettem el teljesen, és ügyeltem,
hogy időre elkészüljek.
Amikor kijöttem a fürdőből, Eva helyzete egy millimétert sem
változott. – Beszélgessünk? – kérdeztem óvatosan.
A hűvös válasz gyorsan megérkezett. – Nem tudom, hogy miről
kellene.
- Biztos vagy benne? Lemondhatom Alex-et és itt maradhatok.
- Nem, menj csak nyugodtan. Jól vagyok. Tényleg. Jó, hogy van egy új nője,
legalább nem megy többet az idegeimre.
Egy másodpercig sem hittem neki, ugyanakkor tanácstalan voltam,
hogy mit kellene tennem vagy mondanom. Vegyes érzésekkel szedtem
össze a maradék cuccaimat. Bizonygassam újra, hogy valószínűleg
tévedtem? De akkor újra hallottam a visongást a fejemben, nyögéstől
kísérve, és világossá vált számomra, hogy az ártalmatlan színben történő
feltüntetés hazugság lenne.
- Biztos vagy benne? - kérdeztem még egyszer.
- Igen. Menj már végre! A kis legjobb barátnőd már biztos ámokfutást
rendezett.

206
 Bizonyára igaza lenne ezzel a feltevésével, ennek ellenére rosszul
éreztem magam, hogy most egyszerűen eltűnök, és Eva-t egyedül hagyom.
Mert jelentősen hozzájárultam a kellemetlen helyzethez. Nehéz szívvel
vettem fel a kabátomat és elmentem. Már megint mit tettem? Mély
lélegzetet vettem, a kezeimet a kabátzsebembe dugtam és reméltem, hogy a
dráma nem vesz előreláthatatlan mértékű fordulatot.
Ahelyett, hogy villamossal utaztam volna, gyalog mentem Alex-hez,
mert feltétlenül friss levegőre volt szükségem és egy kicsit gondolkodnom
kellett. Egyvalami azonban biztos: Ha létezne olyan villamos, ami a
lépcsőkön Alex lakásához felvinne az ötödik emeletre, akkor egy élethosszig
érvényes bérlet büszke tulajdonosa lennék. Ehelyett nem maradt más hátra,
mint a lépcsőházban felfelé nézni és saját magamat sajnálni. Az első két
emeletig általában rendben ment minden, viszont a harmadiktól
elkezdődtek a fájdalmak. A negyediktől elbúcsúzhattam a levegőtől, és az
utolsó lépcsőfokok legyőzésekor legszívesebben mentőt hívtam volna.
Időközben olyan gyakran vonszoltam fel magam ide, hogy végre valahára
lennie kellene valamilyen kondíciómnak. Na, persze! Mit is gondoltam! Még
az én kondícióm szerint is, túlságosan bosszantó volt a lépcsőház.
Mint mindig, egy pillanatot vártam, hogy lélegzethez jussak, mielőtt az
ajtókilincset lenyomom. Ebben a pillanatban még nem tudtam, hogy ezzel a
káoszhoz vezető kaput nyitom meg.
- Elég sokat késtél! – szidott meg Alex, mielőtt még teljesen kinyitotta volna
az ajtót. A ruhája pecsétes volt, liszt ragadt mindenhova, még a hajába is.
Anélkül hogy egy másodperc időt szánt volna rám, visszamasírozott a
konyhába, ahonnan nyilvánvalóan kijött.
Bosszankodva csuktam be az ajtót magam mögött, követtem őt, és egy
pillanatra megmerevedtem, amikor benéztem a konyhába. Ami ott várt, az
túltett minden koszon, amit életemben láttam. Tucatnyi tál szétszórva, egy

207
keverőgép a földön állt, mindenhol szétszórva a liszt és még a kávéfőző
gépre is csokibarna, tésztacsomók ragadtak. És a mikrohullámú sütőre. És
tulajdonképpen mindenhová, ahová néztem.
- Jézusom, mi történt itt? – kérdeztem rémülten. – Kitört a Harmadik
Világháború?
- Nagyon vicces – mormolta Alex, és kivett a fiókból egy habverőt.
- Miért kezdted el nélkülem?
- Néztél már az órára?
- Megmondtam, hogy csak munka után tudok jönni.
- És azt hogy képzelted? A tortát meg kell sütni! Nem tudtam tovább várni!
Ahogy a káoszt elnéztem, mindenesetre jobb lett volna, ha egyáltalán
el sem kezdi, és inkább vásárol egy tortát.
Vajon Sebastian tudta, hogy mit okozott a holnapi születésnapjával. Alex
már hetek óta a fejébe vette, hogy feltétlenül süt neki egy tortát.
Megkérdeztem tőle, hogy nem csinálna inkább olyasmit, amire képes is? De
nem lehetett őt eltántorítani. Szóval felajánlottam neki a segítségemet, és
csak most lett róla fogalmam, hogy mire is vállalkoztam. Ahogy a konyha
kinézett, előzetes számításaim szerint még késő éjjel is a takarítással
leszünk elfoglalva. Újra végignéztem a káoszon, és módosítottam az előzetes
számításokon. Talán nagyobb értelme lenne, rögtön az egész konyhát
kidobni és egy újat beszerezni.
Bánatosan leskelődtem a hátsó folyosó felé, bár tudtam, hogy Elyas
nincs ott. Sebastian-nal, Yvonne-nal és Sophie-val Brandenburgba utazott,
hogy meglátogassák Jessica-t. Csak az odaút két és fél óránál tovább tartott,
emiatt azzal számolt, hogy nagyon későn érkezik meg. Alex már beoltotta,
hogy Sebastian-t semmi esetre se hozza fel, nehogy elrontsa a meglepetését
a tortával. Én ezzel szemben izgatottan vártam, hogyan fog reagálni Elyas
arra a meglepetésre, ahogy Alex a konyháját tönkretette.

208
- Ne állj ott olyan ostobán, és segíts inkább – mondta Alex.
Kezdett kétségem lenni, hogy Alex-nek még bármilyen módon
segíteni tudnék. Hacsak az ember nem kétszeres professzori címmel
rendelkező, végzett pszichiáter.
Mivel a panaszkodás nem segített, levettem a kabátomat és feltűrtem
a pulóverem ujját. Azt követően vetettem egy pillantást a receptre, hogy
lássam Alex tulajdonképpen mit is tervezett. – Fekete-erdő torta?
- Igen, ez Sebastian kedvenc süteménye.
Alig tettem egy lépést oldalra, amikor valami csikorogni kezdett a
cipőtalpam alatt. Lenéztem és felismertem a szétszóródott csokimorzsát.
– Nem gondolod, hogy okosabb lenne valami egyszerűbbet készíteni? Egy
kevert sütit, vagy hasonlót?
- De Sebastian a Fekete-erdő tortát szereti és nem a kevert sütit.
Hát, szegény még nem kóstolta Alex Fekete-erdő tortáját. Ez utóbbi
belemerítette a habverőt a tésztába és vadul kevergetni kezdte.
- Fogalmam sincs, hogyan tüntessem el ezeket a hülye csomókat. Már
csináltam egy tésztát az előbb is, de abban is benne voltak ugyanezek a
hülye csomók. Ennek ellenére mégis megsütöttem, akkor eltűntek, viszont
az egész torta lett egy nagy csomó.
Láttam a csomót, amelyről Alex beszélt, a konyhapulton. És csakugyan
egy hamisítatlan csomó, ami ugyan csokoládé illatú volt, de vélhetően
ehetetlen. Legalábbis, ha nem akartam, hogy elzáródjanak a beleim.
- Megszitáltad a lisztet? – kérdeztem.
- Miért, meg kellett volna?
Felsóhajtottam. Én sem voltam egy született mestercukrász, nem is
akartam azt állítani, de a karácsonyi időszakban jótékonysági célra tonna
számra sütöttünk kekszeket, és ismertem a témakör néhány alapvető
paraméterét.

209
- Hogy ne legyen csomós – magyaráztam és kivettem a tálat habverőstül a
kezéből, mert egyszerűen nem tudtam tovább nézni a nyomorúságát. De
bármennyit is fáradoztam, a tésztát már nem lehetett megmenteni. Egyetlen
sűrű péppé állt össze, kételkedtem benne, hogy az egyetlen hiba a
szitálatlan liszt lett volna. A tojáshéjdarabok a tésztában semmi jót nem
sejttettek. – Ebből semmi sem lesz – mondtam. – Még egyszer elölről kell
kezdenünk.
- Mi van? Azt nem lehet! Nem lesz elég a tojás!
Ha az ember vidéken élt, ez talán problémát okozhatott, de nem
Berlinben, ahol minden sarkon volt egy késői órákig nyitva tartó bolt. Ezt az
ügyet viszonylag könnyen el lehet intézni. Azután még valami eszembe
jutott.
- Figyelj! Van egyáltalán tortavágód?
- Micsodám?
- Vagy habzsákod?
- Az meg micsoda? Valami perverz dolog? Ne, Emely, de tényleg! Ennek egy
komoly tortának kell lennie!
Biztos voltam benne, hogy hasonló reakcióra számíthatok, ha a
sütéshez szükséges többi eszközt megemlítem. Tehát másképp kellett
elrendezni a dolgokat.
- Oké, Alex. A terv módosítását javaslom.
- Miért?
- Tortát készíteni nem boszorkányság, azonban szükséges hozzá egy kis
tapasztalat. Gyakorlatiasan szemlélve a dolgot, a végén úgyis úgy fog
kinézni, mint egy hatalmas kupac kutyaszar meggyel és tejszínhabbal a
tetején.
- De jóformán még meg sem próbáltuk!

210
 A csoki csomókra, és a tálban lévő tésztára mutattam, ami egy hasonló
eredményt jósolt. – Már elfelejtetted mindkét meghiúsult próbálkozásodat?
Egy harmadik még több időbe telne, és valamikor megint itt állnánk torta
nélkül az éjszaka közepén.
Alex lassan, milliméterenként ráhúzta az alsó ajkát a felső ajkára és
már ki is alakult a számomra jól ismert duzzogó arckifejezés. – És akkor mit
csináljunk?
Egy kicsit gondolkodtam, míg eszembe jutott egy értelmes választás. –
Mi lenne, ha egy csokis kevert sütit csinálnánk meggyel? És külön odateszel
mellé tejszínhabot. Egy kis fantáziával olyan, mint a feketeerdei meggyes
torta.
Alex eleinte felháborodottan nézett rám és nem látszott rajta, hogy
lenyűgözte volna az ajánlatom. De minél inkább elgondolkodott rajta, annál
jobban belátta, hogy ez a választás az, ami sikerrel fog kecsegtetni. Egy
kicsit akadékoskodott még, mert ő inkább egy igazi tortát szeretett volna,
de végül is közösen kerestünk egy megfelelő receptet az interneten és
gyorsan meg is találtuk.
Mialatt Alex még egyszer elment tojást venni, elkezdtem összekeverni
az első hozzávalókat. Alex visszaérkezése után hozzáadtuk a tojásokat és a
maradék hozzávalókat, és lásd, a massza pontosan olyan sima lett, mint
amilyennek lennie kellett. Alex kizsírozott egy kuglófformát, majd azt a
nyers masszával megtöltve a sütőbe tettük.
- Ez nem is volt bonyolult – álmélkodott Alex.
Magamra öltöttem az „én-ugye-megmondtam-neked” arcomat és
éppen örülni akartam annak, hogy elvégeztük a munkát, amikor
körülnéztem a konyhában és rögtön vége lett a lelkesedésemnek.

211
 Végül tovább tartott a konyhát rendbe tenni, mint a süteményt
megsütni. Megesküdtem, hogy többé nem késem el, ha Alex a sütésnél a
segítségemet igényli.
Végre valahára végeztünk. A konyha ragyogott, a művünket meg
lehetett csodálni és a meleg csokoládés sütemény illata érezhető volt a
lakásban. Alex a legszívesebben rögtön felvágta volna, hogy megkóstolja,
vajon tényleg olyan finom, mint amilyennek kinéz. Mivel a süteményt
egészben szerette volna odaajándékozni, ezért visszafogta magát.
Ehelyett fogtuk Alex első félresikerült süti darabjait és leültünk vele az
étkezőasztalhoz és csipegettünk néhány morzsát. Mint kiderült az íze nem
is volt olyan rossz, és az édes erősítés az elvégzett munka után jót tett a
lelkünknek. Különösen egy pohár tejjel, amit Alex ki is töltött nekünk.
- Tulajdonképpen mit akartok holnap csinálni? – kérdeztem. – Tervezitek,
hogy megünneplitek?
- Nem, Sebastian nem kedveli az ünneplést. Csak el akarunk tölteni
kettesben egy szép napot.
Minél jobban megismertem Sebastian-t, annál jobban kedveltem. – És
hova mentek?
- Az időtől függ. Tulajdonképpen ki akartunk mozdulni a városból, a
természetbe. De ha továbbra is ilyen esős marad az idő, valami mást kell
kitalálnunk. – A vállát vonogatta, mintha nem aggódna azon, hogy nem talál
pótmegoldást. – Mindenesetre nála éjszakázom – folytatta és hirtelen
riasztó vigyor jelent meg az arcán. – Ez azt jelenti, hogy holnap a tiétek a
kégli.
Ó, igen…Semmi sem hasonlítható ahhoz, ha csokistészta darabok és
egy pohár tej fölött kellemetlen témáról beszélgetünk. A torkomat
köszörültem. – Ó, tényleg? Jó tudni.

212
- Igen, én már úgyis sokat gondolkodtam, hogy is csináljátok. Szóval, azt.
Tudod. Nálad otthon Eva zavar, és itt még sosem aludtál. Legalábbis még
nem vettem észre.
- Ó – mondtam és legyintettem – tudod, hogy van ez. Valahol mindig talál az
ember egy helyet.
Tényleg magamat hallottam beszélni? Igen, én voltam, és szörnyen
hangzott. A legszívesebben a székemmel együtt öt emelettel lejjebb a
pincébe süllyedtem volna.
- Már régóta majd megesz a kíváncsiság – mondta ő. – Ebben a tekintetben
mi újság nálatok?
- Mindenszuperprímaköszi. – Olyan gyorsan mondtam, hogy majdnem
cigányútra mentek a saját szavaim, és gyorsan ittam egy kortyot, hogy
nehogy feltűnjön.
- Igen?
A tejes pohárral az ajkaimon bólintottam.
- Valahogy ez olyan abnormális dolog, mert ő a bátyám. – Hangosan
gondolkodott és elég hamar elég rossz sejtésem lett, hogy merrefelé is tart
gondolatban. És azonnal jött is a megerősítés.
- Á, mindegy, teszek rá – tört ki belőle. – Mesélj, milyen Elyas az ágyban?
Betartja azokat az ígéreteket, amiről dumál?
Félrenyeltem a tejet és köhögnöm kellett. Alex nem jött zavarba
néhány repkedő, nedves csokitészta morzsától és tovább filozofált. – Úgy
értem, már sokat töprengtem, hogy számodra ez elég durva lehet, vagy
nem? Már nagyon régóta nem szexeltél, különösen jó szexben jóformán nem
is volt részed, aztán pedig összekerülsz egy olyannal, mint Elyas.
Mivel nem tudtam, mit is tehetnék, rémülten egy újabb darab
félresikerült sütit tömtem a számba, hogy egy kicsit több időm legyen, a

213
választ kitalálni. Nagy bosszúságomra Alex a lehetőséget arra használta,
hogy a helyzetet még rosszabbá tegye.
- Csak úgy egymást közt – mondta és a szemöldökét mozgatta. – Már láttam
kijönni Elyas-t a zuhany alól. A kukaca, mondhatni, egész szépen kifejlődött.
- Alex – fújtam egyet dühösen.
- Mi van? – kérdezte értetlenül. – Nincs ebben semmi rossz, magunk között
vagyunk. Na, mondd csak, hogy alakulnak a dolgok az ágyban?
Életemben már gyakran szerettem volna egy gombot, amelynek
segítségével eltűnhetek. Most is szívesen megnyomtam volna ezt a gombot.
Legszívesebben kétszer is. Á, inkább háromszor.
Többször felhorkantottam, és reméltem, hogy valamikor képződik
bennem egy szó, egy megfelelő, de ez nem az az eset volt. Ehelyett Alex
egyre kétkedőbben nézett rám.
- De, szexeltek, ugye?
- Persze, magától értetődik, reggeltől estig, megszakítás nélkül,
tulajdonképpen mindig. Ritka, hogy nem szexelünk, szóval tulajdonképpen
mindig szexelünk.
Ha a beszédtartalom nem árult volna el, akkor a gyors fecsegés megtette. Ez
annyira bűzlött, hogy még Alex is észrevette.
- Nem hiszem el! Azt mondod, hogy még egyáltalán nem szexeltetek? – A
hangjának olyan fekvése volt, amit egyáltalán nem szerettem.
- Igen, szóval mit is jelent a szex? Úgy gondolom, az ember lehet, sok olyan
dolog van, és alapvetően…
- Emely Winter! – szakított félbe és a tenyere az asztallapon csattant. – Nem
tudom felfogni! Te vén farokblokkoló!
A légcsövembe a tej mellé most már néhány csokimorzsa is került, így egy
ideig a köhögéstől nem tudtam beszélni. – Nem vagy normális! – préseltem

214
ki magamból. Anyádnak kellett volna a születésed előtt kilenc hónappal
farkat blokkolni.
- Tudtam! – mondta. – Tudtam, tudtam! Berezeltél!
- Nem igaz!
Alex nevetett. – Tele van a gatyád!
- Nem igaz, csak még egyszerűen nem adódott rá lehetőség.
- Pff – pöfögött. – Olyasvalakivel, mint Elyas, minden másodpercben van rá
lehetőség.
A pokolba miért van olyan barátom, akit Alex ilyen jól ismer?
- Ahogy látod, mégsem adódott. Ezen kívül ti is vártatok Sebastian-nal, már
elfelejtetted?
- De nem ilyen sokáig. És ez már nagyon nem normális.
- Ki a fene írja elő, hogy mi a normális? Mindig csak ezek az ütődött
szabályok, amelyekhez igazodni kell. Csak azért mert egy gyorsbaszó
társadalomban élünk, még nem kell részt vennünk benne.
- Atyám, hogy tele van a gatyád, Emely. Még nem láttam senkit, aki így be
lenne rezelve.
Lassan kezdtem mérges lenni rá. – Nem vagyok. Jól tudod, hogy az
utóbbi időben mennyi minden történt. Nem arról van szó, hogy minden
éjszaka egy ágyban aludtunk és mégsem történt semmi.
Alex lassan, de folyamatosan a fejét rázta. – Emely, Emely, Emely…
- Különben is, mi közöd hozzá? Ez a mi dolgunk.
- Természetesen a ti dolgotok. De… Mióta is vagytok együtt?
- Mit számít az?
Felfújta az arcát. – Hááát…
- Néhány hete, oké?
- Néhány hete? Már biztosan legalább két hónapja együtt vagytok, igaz?

215
 Legalábbis nem sok hiányzott belőle. Igen, nekem is most tűnt fel,
ugyanakkor nem tudom megmagyarázni, hogy telt el az idő ilyen gyorsan.
Hátradőltem és keresztbe tettem a karom a mellkasom előtt. Úgy volt, hogy
néha talán titkon vágytam arra, hogy erről a témáról valakivel beszélhessek,
csak így, hogy úgy éreztem, igazolnom kell magam. Alex annyira volt
érzékeny, mint egy pöröly.
- Hogy bírod ki? – kérdezősködött tovább. – Amilyen szerelmesen bámulod
Elyas-t, a hormonjaid biztosan tombolnak. Vannak hormonjaid, ugye?
A szememet forgattam. Hogy vannak-e hormonjaim? Ha éjszaka
lekapcsolom a villanyt, a hátsómból egy szivárvány világít.
- Hogy lehet valaki ilyen beszari? – mondta, miután nem válaszoltam.
- Inkább azt mondd meg nekem, hogy lehet valaki ennyire érzéketlen.
Nyilván ő sem tudott válaszolni, mert nem ment bele jobban.
- És mennyi ideig akarsz még várni? A házasságig? – kérdezte ironikusan.
- Nem, azt gondoltam, hogy az aranylakodalomig – viszonoztam hasonló
hanglejtéssel.
- Tőled ki is telne.
- Kösz, hogy ilyen tapintatos vagy.
Alex hosszú, mély levegőt vett. Egy pillanatig azt hittem, hogy végre hagyja
pihenni a dolgot, de azután gyengédebb hangon folytatta. – Ó, Emely, ő
szeret téged! Biztosan csak túl sokat gondolkodsz!
Valószínűleg telibe találta. Ez volt az én problémám: túl sokat
gondolkodtam. Időközben elértem, hogy a gátlásaim, nemhogy kisebbek,
hanem nagyobbak lettek. Igaz volt, hogy egy romantikus könyves lány
voltam, aki reménytelenül szerelmes volt a jelentéktelen dolgokba. De ha
őszinte akarok lenni magamhoz, ez nem minden. Talán Alex beletrafált, és
tényleg tele van a gatyám. Egy kicsit. Vagy egy kicsit nagyon. Elyas sokkal

216
tapasztaltabb volt, és egyszerűen nem tudtam, hogy lépést tudok-e vele
tartani. Féltem, hogy csalódni fog. Mi van, ha többet vár el tőlem?
És még mindig a fejemben van az összes kikent-kifent csaj, minden
tökéletes nő, akivel Elyas a kapcsolatunk előtt együtt volt. Nem voltam
kikent-kifent csaj. Vannak problémás zónáim, sőt részben problémás
területeim is. És egyáltalán semmi sem volt tökéletes rajtam. A lehető
leghétköznapibb nő voltam. Mi van, ha ez neki nem elég?
Valahogy magam is éreztem, hogy hülyeség ezt gondolni. Végül is itt
szerelemről van szó, nem versengésről. De hát így van ez a
bizonytalansággal, nem kér bebocsátást, hanem mindenféle meghívás
nélkül beleeszi magát az ember agyába. Azt kívánom, bár ki tudnám
kapcsolni egyetlen gombnyomással. De valami akadályozott engem, talán
még több minden rejlik mögötte. Egy jó nagy rakás, különböző dolog.

217
 13. fejezet
Fahéj & cukor

- Nana-nana-nana-nana-Mustaaaang! – Alig indítottam el a kedvenc

autómat, amikor a Batman dallamai jutottak eszembe, csak én a Batman
helyett újra és újra „Mustang”-ot énekeltem. Tudtam, hogy idétlen vagyok,
de a dallam a fülembe csengett.
- Emely – mondta Elyas panaszkodva. – Egy ilyen autót csak stílusosan
szabad vezetni.
Nyilván nem tetszett neki az éneklésem. De miért?
- Ó. igen? És ezt épp a világ legstílustalanabb utasa mondja nekem? -
pillantottam rá kétkedve. Kezei úgy kapaszkodtak az ülésbe, ahogy egy
nagymama a kézitáskájába.
- Figyelj az útra! – fújtatott.
Mosolyogva tettem eleget a kérésének, és tovább vezettem a Mustang-
ot az éjszakai Berlinben. Olyan sokáig bosszantottam Elyas-t, hogy végül a
kezembe nyomta a kulcsokat – és mit mondjak, bármikor újra megtenném!
Bár szerettem, amikor Elyas a Mustang-gal a környéken fuvaroz, de egy
fénypont volt minden egyes alkalom, amikor én fordítottam el az
indítókulcsot, és én nyomtam le a gázpedált. Elyas ízléséhez képest, talán az
utóbbit egy kicsit túl sokszor. Elyas lassan kezdett elsápadni.
- Azt hiszem, háromnegyed óra elég lesz – mondta.
- Csak háromnegyed óra? Csak most indultunk el! – Hitetlenkedve vándorolt
a pillantásom az órára, és meg kellett állapítanom, hogy az időérzékem nem
feltétlenül egyezett meg a valósággal. Minden alkalommal így járok, ha ezt
az autót vezethetem. Az idő úgy elrepül, mintha menetszél lenne.
Mivel a távolban a lámpa zöldről sárgára váltott, rendesen gázt adtam,
hogy még átjussak a kereszteződésen.

218
- Emely!
- Nana-nana-nana-nana-Mustaaaang!
Elyas a fejét rázta és gondolatban már elbúcsúzott az autójától. Ez
túlzás volt. Persze itt-ott egy kissé szoros volt a dolog, mert olyan nagy
vezetési tapasztalattal nem rendelkeztem, de igazán kényessé soha nem
vált a helyzet. Elyas egy punci volt, ha az autójáról volt szó.
- Lazíts, bébi – mondtam.
- Amikor utoljára lazítottam, majdnem tönkretetted a visszapillantó tükröt.
- Az nem majdnem volt. Még legalább harminc centiméter volt a távolság. –
Na, jó, talán öt centiméter, de mindenestre elég messze volt, és nem kellett
volna akkora cirkuszt csinálni körülötte. Eddig nem is voltam tudatában,
hogy Elyas milyen magas hangokat képes kiadni. Ha lett volna egy
borospohár az autóban, valószínűleg elpattant volna az éles kiáltásától.
De mivel szerettem ezt az embert, mégsem úsztam meg, hogy
sajnálatot érezzek iránta, mert olyan szánalmas képet vágott. Értékeltem,
hogy átengedte nekem az autót, bár majdnem halálfélelme volt. Szóval, nem
akartam túlterhelni az idegeit. Alig egy órát követően indexeltem és
bekanyarodtam egy elhagyatott parkolóba. Nehéz szívvel leállítottam a
motort és kioldottam a biztonsági övet.
- Gratulálok! – mondtam. – Túlélted. Ugye, nem is volt olyan rossz?
Ahogy Elyas a szemeit forgatta, úgy ítéltem meg, hogy ő ezt egészen
másképp látja. Kiszállt és helyet cseréltünk. Amikor ismét helyet foglalt a
kormánykerék mögött, és ezzel visszanyerte az irányítást az autója felett,
csak akkor kezdett el lassan a légzése normálissá válni.
Ott ültünk, teljesen egyedül egy elhagyatott parkolóban és éreztük –
mindenki a maga módján -, ahogy az adrenalin az ereinkben lassan
lecsökken.
- És most? – kérdezte Elyas.

219
 Az órára néztem, majdnem éjfél volt. Nyugtalanító csend állt be,
amelyben mélyen elrejtve benne volt a kérdésére a válasz. Már túl késő volt
bármi mást csinálni, rendszerint ilyenkor elköszöntünk egymástól.
- Kérdeznék tőled valamit – mondta Elyas. – De, ha felteszem a kérdést,
akkor te lehet, hogy nemet mondasz, és én nem szeretném, ha nemet
mondanál. Ezért megfontolom, hogy nem kérdezek, hanem inkább kész
tények elé állítalak. De, ha ezt teszem, akkor talán megint konok leszel, és
elvből egészen mást csinálsz.
- Na, mondd már! – mondtam. – Szerencséd, hogy még mindig mámoros
vagyok a Mustang vezetésétől és nem fogom leharapni a fejedet.
Mély lélegzetet vett és megfogadta a javaslatomat. – Emely, mi lenne,
ha ma nálam éjszakáznál?
Talán a tudatalattim számított erre a kérdésre, de az éber tudatomat
teljesen lerohanta. Úgy tűnik nem én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy ma
Sebastian születésnapján a lakás csak egyedül a miénk lesz.
Az a magabiztosság, ami autóvezetés közben eltöltött, egyszerre
cserben hagyott.
- Úh, hú, ma? – kérdeztem és felfújtam az arcom. – Ma naaagyon nem jó. Ma
egyáltalán nem alkalmas.
- És miért nem?
Tulajdonképpen miért is nem? Jó kérdés. … - Mert megjött.
- Már megint? – érdeklődött. – Négy hét alatt már harmadszor?
Úgy éreztem, mintha valaki a fűtést az autóban hatvan fokra állította volna.
– Ugye, milyen különös? Talán orvoshoz kellene mennem.
- Orvosnál vagy.
Természetesen válaszolhattam volna azt, hogy ő legfeljebb leendő
orvos, de mit változtatott volna az a helyzeten. A világ minden szava sem
tudta leírni, milyen ostobán éreztem magam. A barátom azt kérdezte, hogy

220
akarok-e nála éjszakázni, és pániktól hajtva nem tudtam mást csinálni, mint
a leghülyébb kifogást hozzávágni. Miért viselkedtem így? Pedig
elhatároztam, hogy felhagyok ezzel. De ahogy eljön egy ilyen pillanat,
megint így viselkedem. Valami nincs rendben velem. Lassanként én sem
értettem magam, annál inkább éreztem, ahogy a pánik végigbugyog az
ereimben.
- Emely – mondta Elyas, a hangja megértő és lágy volt. – Nem akarlak
sürgetni.
Kétkedve néztem rá. – Nem?
- Na, jó. Talán egy kicsit. De másra gondoltam.
- És mire?
- Csak azt szeretném, ha ma éjszaka nálam aludnál. Csak aludnánk és
összebújnánk, se többet, se kevesebbet. Na, jó. Ne érts félre – ha esetleg
másképp alakulna semmi kifogásom ellene, ugye, ezt tudod? De nem kell
megtörténnie. Akkor is boldog lennék, ha a karjaimban tarthatnálak és csak
úgy velem lennél. Mit gondolsz erről?
A tekintete, a szavai… A világon senki sem tudna neki nemet
mondani. Valójában eszembe jutott egy személy, aki nemet mondhatna neki
– és ez a személy én voltam. Időközben már jól ismertem magamat. De még
én is éreztem egyfajta tehetetlenséget. Mert egy hang a fejemben hangosan
folyamatosan azt mondta „nem”, viszont az ajkaim nem mondták ki. Ez a
három betű egyszerűen nem akart a nyelvemre kerülni.
Mit tegyek? Az összebújás tulajdonképpen egészen hívogatóan
hangzott, fele annyira sem volt ijesztő. Tényleg egy nagyon szép éjszaka
lehetne. Már attól melegséget éreztem a hasam tájékán, ahogy elképzeltem,
hogy a karjaiban alszom el. De mi lesz, ha a lakásban azt a dolgot csinálja a
szemével és azon a bizonyos módon néz rám? Ó, igen, akkor ugyanis
átkozottul rosszul nézne ki a dolog a szándékaimat illetően.

221
- Hú – mondanám. – Hogyan került a melltartóm a padlóra?
És ő csábítóan azt felelné: - Fogalmam sincs, de nagyon jól passzol a laminált
padlóhoz, pont úgy, mint a bugyid.
Mivel nemcsak magamat, hanem Elyas-t is jól ismertem, ez az
elképzelés nem is volt annyira téves. De tényleg eljönne a világvége, ha így
végződne?
Egyrészt nem, másrészt…
A francba, egyáltalán nem tudtam, és arra a következtetésre jutottam,
hogy tényleg nagyon bonyolult vagyok. Ha valaki olvasni tudna a
gondolataimban, azonnal golyót röpíthetnék a fejembe, ebben biztos
voltam.
Mivel nem válaszoltam, nyugodtan tovább beszélt. – Tényleg annyira
rossz lenne?
Rossz? Lassan, de biztosan elkezdett a szívem vérezni, mert nem volt
„rossz”, maximum arról volt szó, hogy egy gyáva féreg vagyok. Ez a
szeretetteljes kifejezés az arcán megadta az utolsó lökést. Nem, még én
magam sem tudtam neki nemet mondani.
Felsóhajtottam. – Na, jó.
- Jól hallottam?
- Még egyszer nem mondom.
- Emely, kérlek, ne mutasd ki, hogy mennyire örülsz! Az örömöd úgy
elkápráztatott, hogy majdnem belevakultam.
Elvigyorodtam. – Persze, hogy örülök neki, te idióta.
- Én még jobban. És megígérem, hogy jó leszek.
- Szavadon foglak – feleltem, - de van egy kérésem.
- Éspedig?
- Elmehetnénk előbb hozzám? Nincs nálam semmi, és szeretnék egy-két
dolgot bepakolni. Lehetséges volna?

222
- Mire van szükséged? – A következő szó majdnem a torkán akadt a
nevetéstől. – Tamponra?
Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Nem volt elég, hogy
lejárattam magam ezzel az ostoba kifogással? Nem, neki még tovább kellett
piszkálnia vele.
- Majd szólj, ha kiröhögted magad. És, igen, talán tényleg szükségem lesz
tamponra. – Nem, nem volt rá szükségem. – A pizsamámról, fogkeféről és a
többi cuccról van szó.
- Ha csak ez van, nem probléma. A kollégiumod éppen útba esik.
- Jól van, akkor menjünk – mondtam. Minél kevesebbet gondolkodom rajta,
annál jobb. Elyas, ugyanígy láthatta, mert három másodperccel később
körbevett minket a Mustang hangos brummogása, majd elindultunk a
parkolóból.
Mibe keveredtem? Ezt nem terveztem. Arra a következtetésre
jutottam, hogy kivételesen nem kellene gondolkodnom rajta, hanem
egyszerűen csak csinálnom. Még akkor is, ha a kezeim izzadtak, mielőtt még
elértük volna a lakásomat.
Elyas leparkolta a kocsit a kollégium előtt, gyorsan felkísért, ahogy
mondta, nehogy meggondoljam magam. Ez annyira jellemző volt rá… Na, jó.
És valószínűleg tőlem sem lett volna szokatlan, ha a félelme beigazolódott
volna. Lélekben egyedül, azzal a kérdéssel foglalkoztam, vajon mi történik
ma éjjel – már a ma és az éjszaka szavak kombinációja is teljesen kezessé
tett –, majd kinyitottam a lakásom ajtaját és alighogy beléptem, azon
nyomban kővé dermedtem.
Ami a szemem elé tárult, az még az állhatatosan egymást kergető
gondolataimat is egy csapásra elnémította. Olyan volt, mint egy átkozott
pornó. Az egész helyiség fényben fürdött, még az íróasztallámpa is
világított. Eva négykézláb az ágyon. Nicolas mögötte állt és éppen el voltak

223
foglalva. Miután kinyitottam az ajtót, kicsúszott Eva-ból és szembe fordult
velünk. Csupaszon, ahogy Isten megteremtette, felénk fordult és ránk
bámult. És a „kicsi Nicolas” vele együtt állt. Esküdni mernék, hogy hallottam
a kicsusszanás hangját is. Valójában túl messze voltam, így ugyanolyan
könnyen lehet, hogy csak a képzeletemben létezett.
Az utóbbi két évben az ilyen jelenetekre még az ajtó innenső oldalán
lelkileg felvérteztem magam, de ma fejbevágott, mint egy légkalapács. Azt
hittem, hogy a szakításuknak az lesz az előnye, hogy az efféle látványt
megspórolhatom magamnak. És mi történt? Semmi sem történt, nem
spóroltam meg semmit. Csak meztelenséget, csak bőrt, csak péniszt, csak
előrehajoló Eva-t és megrökönyödött arcokat láttam, mintha az ajtó
nyitására a Pornhub1 párhuzamos univerzumába léptem volna be.
Nyugodtan mondhatjuk úgy is, hogy átléptük az én személyes Pornhub
párhuzamos univerzum-poklom küszöbét.
És mit tettem én? Csak álltam ott, tágra nyílt szemekkel, földbe
gyökerezett lábbal. Eltelt néhány másodperc, mire a döbbenettől lebénult
testemet meg tudtam mozdítani és az egyetlen helyes utat választottam, a
menekülést. Egy kiáltással megfordultam, és kirohantam. Csak amikor
becsuktam magam után az ajtót, lehettem biztos benne, hogy a meztelen
emberek nem követnek. De már túl késő volt, ezek a képek örökre beleégtek
az agyamba.
Lázasan fel-alá járkáltam a folyosón és megpróbáltam magamat
mantrázáshoz hasonló mondatokkal megnyugtatni. – Emely, ez valójában
meg sem történt. Pénisz. Csak képzelődtél. – A fejemet ráztam, mintha ezzel
az átélteket örökre meg nem történtté tehetném.
- Egyszerűen csak felejtsd el! – beszéltem tovább. – Nem volt valóságos.
Csak egy rémálom. Semmi sem történt. Ne felejts el, lélegezni! Az egész nem

1
Pornográf videomegosztó oldal

224
is olyan szörnyű. Csak két ember, akik szexeltek. Merev pénisz. Mellek.
Nyugodj meg! Egyszerűen nem mész be oda! Holnapra az egész már nem is
lesz olyan tragikus, te is tudod, hogy csak az első huszonnégy óra a
legrosszabb, azután minden jobb lesz. Lélegezz, és nehogy infarktust kapj! El
kellene kezdenem jógázni. Pontosan, holnaptól elkezdesz jógázni, és
elfelejted ezeket a képeket. Pénisz. Mellek. Meztelenség… Emely, gondolj az
elfojtási mechanizmusokra. Sikerülni fog. És, ha mégsem sikerülne, akkor
Elyas segíteni fog. Ez alkalommal, a saját szemével is láthatta az
eseményeket, és most már ő is tisztában van e szörnyűség nagyságával.
Most már nemcsak egyedül engem ért trauma, hanem közösen osztozunk
rajta. Úgy van, Elyas… - Megbotlottam. – Elyas?
A remény sugarai elhalványultak. Óvatosan néztem a kezeimen át,
amelyek mögé az önmagammal folytatott beszélgetés során, az arcomat
rejtettem. Lassan teljesen leengedtem őket és körülnéztem.
De rajtam kívül senki sem volt a folyosón.
- Elyas? – suttogtam. Nem érkezett válasz.
Hol a pokolban van Elyas?
Csak nem maradt …. Csak nem maradt…
Csak nem maradt bent? Éreztem, ahogy a vér a fejemből a lábaimba zubog.
Csak nyugodtan, Emely, mondtam magamnak ismét, kihozzuk őt
onnan. Pontosan. De pontosan ki is lenne az a mi? Én és a két mellem? Na,
ezt nevezem én erősítésnek, gondoltam cinikusan és vetettem egy pillantást
az átkozott A-kosarakra.
Azon nyomban megfordultam és résnyire nyitottam az ajtót. Ez túl
kevés volt ahhoz, hogy meztelen embereket lássak, de elég széles ahhoz,
hogy megállapítsam Elyas tényleg a lakásban van. Háttal az ajtónak állt,
csak néhány centire tőlem, olyan lazának tűnt és látszott, hogy jól

225
szórakozik. Egyre inkább az a benyomásom támadt, hogy meghívás esetén
akár még maradt is volna kávéra és sütire.
- Nem akarsz kijönni? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Hm?
Ez nem lehet igaz! Becsuktam a szemem és a résen keresztül az ujjaim
közé kaptam Elyas kabátjának anyagát. Merészen megragadtam és
kihúztam magamhoz a folyosóra. A csattanás, amellyel az ajtó becsapódott,
még hangosabb volt, mint első alkalommal és visszhangzott az egész
folyosón.
- Hűha! – mondta Elyas. Először azt hittem a csattanásról beszél, de
hatalmasat tévedtem. – Gondoltad volna, hogy Eva-nak ilyen jó alakja van és
ilyen mozgékony? Edzeni szokott?
Az erőszak tulajdonképpen tabunak kellene, hogy számítson egy
kapcsolatban, de vannak olyan pillanatok, amikor az embernek viszketni
kezd a tenyere. Amennyiben a gátlásaimat fokozni szerette volna, akkor
nagyon jól sikerült neki. Szuper, hogy ennyire szexinek tartja a
lakótársnőmet. Nagyon jó, és nem lehet felülmúlni.
Az kívántam, bárcsak egyenesen Elyas-hoz mentünk volna és
lemondtam volna arról, hogy elhozzam a dolgaimat. De nem, az ember ugye
el van kényelmesedve, és szüksége van a vacak cuccaira. Na, most
megkaptam. Mérgesen és zavaró képekkel teli aggyal ismét Elyas után
nyúltam és lerángattam a lépcsőn, az előtéren keresztül, vissza a Mustang-
hoz. Amiatt, amit Eva-ról mondott, tulajdonképpen megérdemelte volna,
hogy visszalökjem a szobába. Nagy bosszúságomra, a végén még tetszett is
volna neki. Felhorkantam.
Az ismerős illatnak, ami a Mustang-ban fogadott, legalábbis sikerült
addig megnyugtatnia, amíg néhány mély lélegzetet vehettem és világosan
gondolkodni tudtam. Elyas indított, és minden méternek örültem, amivel a

226
lakásomtól távolabbra kerültünk. Tíz lóval sem lehetett volna oda
visszavontatni.
Elyas hangulata viszont jobb volt, mint előtte. Nem tehettem mást,
mint a fejemet ráztam.
- Nem értem – mondtam. – De hát ezek szakítottak!
- Szex az ex-szel – válaszolt Elyas és megvonta a vállát, mintha ez a
legnormálisabb dolog lenne a világon.
- Tudnál legalább egy kicsit úgy tenni, mintha megdöbbentél volna? Úgy
értem, rajtakaptuk őket, ahogy dugnak.
- Igen, szuper, ugye?
- Szuper? – ismételtem. – Mi a szuper ebben? Zavaró, traumatizáló,
nyomasztó, megdöbbentő, ezek az ideillő szavak. De, nem szuper! Láttam
Eva-t hátulról!
Emlékeibe mélyedve, Elyas oldalra döntötte a fejét. – Ó, igen, én is.
Nem tudtam, hogy kire legyek mérgesebb. Magamra, hogy elé raktam
a mézes bödönt, vagy rá, hogy egy seggessel beleugrott.
Kétségbeesésemben nem tehettem mást, mint belebokszoltam a karjába. Ő
csak nevetett és megsimogatta a combomat. – Ugyan már, Emely – mondta.
– Így van ez, ha az embernek szobatársa van. Természetesen egy kicsit
szélsőséges volt, de szokatlannak nem nevezhető. Mit gondolsz, mi mindent
láttam, amikor Andy-val laktam egy fedél alatt?
Visszaemlékeztem a kempingezésünkre és a mackópáros éjszakai,
brummogó zajaira. Anélkül, hogy szerettem volna, halvány sejtésem lett
arról, hogy mi mindent kellett Elyas-nak átélnie. – És ez téged egyáltalán
nem zavart?
- Néha tényleg nagyon bosszantott. – Ismét megvonta a vállát. – De végül is
a szex a legtermészetesebb dolog a világon.

227
 Nem értettem, hogy láthatja ilyen lazán a dolgokat és továbbra is a
fejemet ráztam. Mivel nem tudtam, hogy mit is válaszoljak, kinéztem a
szélvédőn keresztül az éjszakai, kivilágított Berlinre és megpróbáltam az
átélteket feldolgozni.
Tíz perc alatt elértük Elyas lakását, és leparkoltuk a Mustang-ot egy
szabad helyre. Máskor annyit panaszkodtam az öt emelet miatt, ma még ez
sem zavart. Így is kifulladtam azonban, amikor végre felértünk, és Elyas
kinyitotta az ajtót.
A lakás sötét volt. Majd elöntötte a fény, miután Elyas néhány
kapcsolót benyomott. Melegen és fényesen terjedt szét a világosság a nagy
nappaliban és az étkezőrészen, és egy kis életet lehelt az elhagyatott
lakásba.
Elyas levette a kabátját és felakasztotta a fogasra. Rögtön utána
hozzám sietett és kisegített a kabátomból – szükségtelen és kedves tőle,
mint mindig.
- Fáradt vagy? – kérdezte. – Menjünk rögtön aludni? Vagy leülünk a
kanapéra és megnézünk egy filmet? Talán a Netflix-en? Azt hiszem még
pattogatott kukoricánk is van.
Mivel még teljesen éber voltam, és nem árthatott, hogy a helyzet
kényelmetlenségén enyhítsünk, szívesen egyetértettem a javaslattal. Az
Eva-val és Nicolas-szal kapcsolatos élményem rövid időre elvonta a
figyelmemet az előttünk álló, közös éjszakáról, de alighogy beléptem a
lakásba és egyedül maradtam Elyas-szal, újra jelen volt.
Míg a lakásban kószáltam és letettem a táskámat, Elyas a konyhában
foglalatoskodott és a mikróban elkészíthető pattogatott kukorica zacskója
után kutatott.

228
 A harmadik fiókban megtalálta. – Na, itt van. Sőt, kétfajta is van. –
Kivette a csomagokat és megfordította a kezében. – Mit szeretsz jobban? A
Rózsaszín-Csillogó-Varázs-Mázas-t vagy a Fahéj & Cukrot?
Rózsaszín-Csillogó-Varázs-Mázas? Pont így néz ki Alex. Így, és nem
másképp. Mivel ismerős volt számomra az effajta mániája, csak a szememet
forgattam rá.
- Fahéj & Cukor – mondtam. – Alex megölne minket, ha megkajálnánk a
Rózsaszín-Csillogó-Varázs-Mázas-t.
- Örülök, hogy egyetértünk. – Visszatette a Rózsaszín-Csillogó-Varázs-Mázas-
t oda, ahonnan elővette, és betette a másikat a mikróba. Nem egészen öt
perc múlva a forró körözés végét egy csipogó hang jelentette, és amikor
Elyas a kész pattogatott kukoricát egy tálba öntötte, szétáradt a lakásban
egy meleg, télies fahéj- és cukorillat.
Egy kis idővel később a kanapén ültünk és egy filmet néztünk egy
fiatal nőről, akinél tévesen súlyos elmebetegséget állapítottak meg, pedig az
igazság az volt, hogy egy, az agyban lévő gyulladás miatt viselkedett olyan
különösen. Ahogy a történetet követtük, felváltva markoltunk a tálban lévő
kukoricából. Ha nem is felváltva, de megérintettük egymás kezét is. Azon
tűnődtem, hogy Elyas is érezte-e azt a felvillanyozó érzést, mint én.
A film hajnali két óráig tartott, ezután kikapcsoltuk a TV-t. Jobban
szerettem volna, ha a saját cuccaimat használhatom, de Alex-nél jó néhány
kölcsönözhető dolgot találtam, így mindent össze tudtam gyűjteni, amire
szükségem volt. Remélhetőleg Alex-nek nem lesz ellenére.
Elyas-tól kaptam egy pólót az alváshoz, és mivel vonakodott nadrágot
adni, gyorsan hoztam egyet Alex-től. A póló sötétkék volt és valamilyen öt
betűből álló világoskék színű felirat volt rajta. Valamilyen márkanév, amit
nem tudtam kibetűzni. A nadrág sötétszürke volt.

229
 Fogat mostam, majd lekapcsoltam a világítást a fürdőszobában, és
ezzel a lakás sötétségbe borult. Egyedül Elyas szobájából szűrődött ki az
olvasó lámpa gyenge fénysugara és világította meg az utat. Elyas már egy
lépéssel megelőzött, az ágyban volt, és – habár ellene fogadtam volna –
ruhát viselt. Kinyújtotta felém a karját, és a gyomrom egyszer csak teljes
háromszázhatvan fokos fordulatot tett meg, annyira ideges voltam.
Óvatosan nyúltam a keze után és vele együtt bebújtam a takaró alá. Az
ágynemű frissen illatozott, mintha röviddel ezelőtt húzott volna ágyat.
Alig feküdtünk még egymás mellett és néztünk egymásra, amikor a
szája sarka felfelé görbült. – Sikerült az ágyamba vinni téged.
- Már feküdtem benne.
- De első alkalommal nem voltál magadnál, másodszor pedig részeg voltál.
- Még mindig kiszállhatok.
- Hogy te milyen naiv vagy. Mintha innen bármikor is elmehetnél.
- Hogy te mennyire lebecsülöd a védekezőképességemet.
Megemelte a szemöldökét. – Hidd el, ha valamit is megismertem, akkor az a
te védekezőképességed.
Ha arra a számos alkalomra gondoltam, amikor a dumája miatt
behúztam neki egyet, vagy ő miattam a falra mászott, akkor nem téved
teljesen ezzel a kijelentéssel.
- Mert titokban szereted, ha megkarmollak.
Erőlködhetett, amennyire csak akart, megfogtam, ez szabályosan az
arcára volt írva. – De néha fel kell hagyni a karmolással és el kell kezdeni
összebújni.
- Aha – mondtam. – És most jött el az a pillanat, ugye?
Bólintott és szorosan a karjaiba vett. Körbevett a meleg, Elyas, és a
frissen mosott ágynemű illata, és azt kérdeztem magamtól, hogy mire lenne
még szüksége az embernek az életben. Ez így rendben volt és nem volt a

230
világon olyan hely, ahol szívesebben lettem volna, mint itt. Egymáshoz
bújtunk, halkan beszélgettünk vagy egyáltalán nem mondtunk semmit.
Mosolyogtunk az olvasólámpa fényében és simogattuk egymást. A testünk
bizonyos helyeken összeért, más helyeken viszont nem. Éreztem a
felsőtestét az enyémen és a lábát, amely összefonódott az enyémmel. Csak a
csípőtájékon nem ért össze a testünk.
Ez is az új mindennapjaim kirakós játékának részlete volt, amit Elyas
megszépített. Ezek a pillanatok, amikor egymással szemben feküdtünk és
összebújtunk. Egy kicsit mégis több volt, mint összebújás, de igazán
mégsem léptük át a határokat. Sokat simogattuk egymást, de több dolog
még rejtve maradt. Egy utolsó, eddig még át nem hidalt távolság maradt
közöttünk.
Nemcsak valószínűleg, hanem egészen biztosan én voltam az, aki ezt a
távolságot szorgalmazta, ennek tudatában voltam. De, most, hogy itt
feküdtünk és teljesen egyedül voltunk, titokban azt kívántam, hogy Elyas
bárcsak megpróbálná ezt a távolságot átlépni.
De, nem tette.
Oldalán a pólója alá csúsztattam a kezem és az ujjbegyeimmel a
meztelen bőrét simogattam. Úgy tűnt, hogy tetszik neki.
Sajnos az érintést nem úgy tekintette, mint annak a jelét, hogy a
vágyam éppen erősebb lett, mint a félelmeim és ma egy kicsit tovább
mehetnénk. Nyilván nemcsak arra várt, hogy az első lépést én tegyem meg,
hanem rögtön másodikat, harmadikat, negyediket és ötödiket is.
Rendszerint mindig akkor próbált elcsábítani, amikor éppen
valamilyen okból nem álltam rá készen. És amiből egy életre elegem volt,
azok az „okok” voltak. De pont akkor, amikor egyetlen egy sem merült fel,
Elyas előkelő visszafogottságot tanúsított. Talán ő is félt egy kicsit? Vagy

231
csak egyszerűen várni akart, amíg tényleg biztos vagyok magamban és saját
kezűleg és teljes mértékben átveszem a kezdeményezést?
- Beszéltem ma telefonon az apámmal – mondta halkan. – Szeretettel
üdvözöl téged.
Azon töprengtem, mikor láttam Ingot utoljára és arra jutottam, hogy
már túl régen.
- Tudom – folytatta – hogy tulajdonképpen együtt akartuk elmondani a
szüleimnek, de már tudtak rólunk anyukádtól.
Emelje fel a kezét, aki ezen meglepődött. – Ez előrelátható volt… -
mormoltam. – Úgy gondolom azonban, hogy hamarosan el kellene utaznunk
Neustadtba, ahogy terveztük.
Megcsókolta az orrom hegyét. – Ezt én is határozottan így gondolom.
- Ingo hogyan reagált rá? Szóval, ránk?
Elyas arckifejezése egy pillanatra aggódással töltött el. – Egyáltalán
nem akarom elismételni.
- Annyira rossz volt? Nem találja jónak?
- De, sőt, nagyon jónak találja.
- De?
Elyas felsóhajtott. – Egy „Ó”-t hallatott és azt mondta: Ki gondolta
volna. Talán van remény számodra, ha egy olyan pompás nőt, mint Emely,
megszereztél. Akárhogyan is csináltad. Csak figyelj oda, nehogy megint
elszúrd.
Tulajdonképpen ez nem volt vicces, mégsem tudtam elnyomni a
mosolyomat. – Tényleg ezt mondta?
Elyas nem válaszolt, de bosszús pillantása magáért beszélt. Te jó ég!
Ami egy nőnél az anyja, az egy férfinál valószínűleg az apja. Már sokszor
hallottam, ahogy Ingo túlságosan kritizálja a fia életmódját. Mindenekelőtt a
tanulási morálját és a nőügyeit. Mi a baj a szülőkkel, hogy soha nem tudsz

232
elég jó lenni számukra. Ahelyett, hogy örülne, hogy a fiának barátnője van,
inkább felhánytorgatja a régi életét. És ezt úgy, hogy – időközben
megtudtam – ő sem vetette meg az élvezeteket.
Lassan lejjebb csúsztattam a kezem Elyas pólója alatt, és a gerince
alsó része mentén simogattam. A bőre egészen meleg volt és éreztem, ahogy
a szőrszálak felállnak.
- Ne vedd olyan komolyan! – mondtam. – Ők csak szülők. Nekem is van
szülőm, úgyhogy tudom, miről beszélek.
Úgy tűnt, Elyas az anyámra gondol, mert felsóhajtott, és bólintott. Ez
annak a jele volt, hogy az én problémámat a sajátjával egyenrangúként
fogadta el. Egy időre én is a gondolataimba mélyedtem, míg végül eszembe
jutott valami.
- Mondd csak – kezdtem végül újra és feltettem neki egy kérdést, ami már
régen a szívemet nyomta. – Egyébként beszéltél apáddal karácsonykor az
orvosi tanulmányaidról? – Annak idején a parkban, miután a
feldolgozásokat játszó zenekar koncertje után Elyas-szal az alacsony falon
ültünk és első alkalommal kerültünk egy kicsit közelebb egymáshoz, beszélt
nekem a gondjairól. Hogy az orvoslásban egyre inkább a gazdaságosság
kerül előtérbe, a beteg viszont háttérbe szorul. Ez volt a tulajdonképpeni
oka, hogy a tanulmányait elhanyagolta.
- Igen, másnap reggel, az elutazásom előtt beszéltünk róla.
Tehát nem csalt a megérzésem.
- És, tudott neked segíteni?
- Tulajdonképpen igen is, meg nem is.
- Ezt, hogy érted?
Elyasnak egy pillanatra rendeznie kellett a gondolatait. – Teljesen
igazat adott nekem. Ő is észrevette, hogy a helyzet rosszabb és még
rosszabb lesz. Még akkor is, ha ő csak egy kis kórházban dolgozik. De már

233
ott is egyre inkább csak a profit kerül az előtérbe. Az orvostudományban túl
sok pénzről van szó – mondta apám. Emiatt évek alatt, és mindenekelőtt a
kórházak privatizálása óta, egyre iparosodottabbá vált.
Ez nem az a válasz volt, amire Elyas apjától számítottam. Ugyanakkor
személyesen is érintett, mert azon tűnődtem, hogy ilyen körülmények
között hogyan lehet az orvosokra és azok véleményére hagyatkozni.
Kiszolgáltatott helyzetbe kerül az, aki szenved. Még rosszabb, ha ezzel a
helyzettel esetleg nem felelősségteljesen törődnek.
- És mégis, továbbra is ragaszkodik a meggyőződéséhez a munkájával
kapcsolatban? – kérdeztem. Kicsi korom óta ismertem Ingo-t és az ideáljait,
amelyeket állhatatosan képviselt és követett. Nem volt borzasztó nehéz,
ilyen körülmények között orvosként praktizálni?
- Az a benyomásom, hogy néha tényleg nagyon nehezére esik. Ami engem
meglep, hogy mindig olyan erősnek hat, mint egy kőszikla. De valószínűleg
csak távol akarja tartani a gondjait a családtól.
- Úgy hangzik, mintha egyetértett volna veled.
- Teljesen – mondta. – Nem is kellett sokat magyaráznom, és apám rögtön
tudta, hogy mire akartam kilyukadni.
- És mit tanácsolt neked?
- Valami nagyon fontosan mondott. - Elyas hagyott néhány percet, hogy
idézze az apját: Csak azért mert sokan rosszul csinálják, az nem tarthat
minket vissza attól, hogy mi jól csináljuk. Még ha szélmalomharcnak is tűnik.
És már megint tudtam, hogy miért is kedvelem Ingo-t.
- Azt tanácsolta, hogy végezzem el a tanulmányaimat – folytatta Elyas. – És
mindent tegyek meg azért, hogy átkozottul jó orvos legyek. Ne felejtsem el,
hogy működik a rendszer, de ne hagyjam, hogy beszippantson. És, ha
egyszer észreveszem, hogy a munka nagyon meggyötör, vagy szem elől

234
tévesztem az ideáljaimat, akkor húzzam be a vészféket, és keressek egy
másik hivatást.
Ingo jól beszélt. Hallottam a hangját a gondolataimban visszhangzani.
– Ez egy átkozottul jó tanács – feleltem.
- Igen – értett egyet Elyas. – Csak még azt nem tudom, hogyan sikerül
megfogadnom. De mindenesetre meg szeretném próbálni.
Már megtette, mert, ahogy észrevettem már hetek óta
rendszeresebben jár az egyetemre és következetesebben tanul a vizsgáira.
Néhány hónappal ezelőtt az íróasztala még kacatokkal volt tele, ma orvosi
könyvek és a tanulmányaival kapcsolatos mappák hevernek szétszórva.
- Hiszek benned –mondtam. – Valahogy megtalálod az utat. Mindegy, hogy
melyik irányba.
- Talán apámnak mégis igaza van, és tényleg nem érdemellek meg.
Az ezer ok közül ez volt az egyik ok, amiért annyira szerettem őt, mert
Elyas volt az egyetlen ember, aki nemcsak a testével, hanem a szavaival is át
tudott karolni.
- Először is ilyet nem mondott, másodszor pedig ez egy nagy marhaság.
- Egyáltalán nem hiszem, hogy marhaság – válaszolta, és egy pillanatra
elhallgatott, mielőtt folytatta. – Jó dolog, hogy az életem része vagy. Veled
sokkal könnyebbnek tűnik minden. Ez néha megijeszt, de ugyanakkor
bizonyosságot érzek, hogy ez a helyes, és ilyennek kell lennie. Annyira
leírhatatlanul csodálatos, hogy nem találok szavakat. Nem különös?
Legfeljebb az volt a különös, hogy ezeket a szavakat éppen nekem
szánta. Még mindig nehezemre esik felfogni, hogy nemcsak én érzem ezt az
erős vonzalmat iránta, hanem fordítva, ő is irántam. Az elmúlt évek alatt
egészen mást, éppen az ellenkezőjét hittem.
- Megígéred, hogy tíz év múlva sem hagysz fel azzal, hogy ilyen csodálatos
dolgokat mondj nekem? – kérdeztem.

235
- Megígérem, hogy ötven év múlva sem fogok felhagyni vele.
Amennyire nehezemre esett megbízni valakiben, Elyas annyival
könnyebbé tette számomra, hogy megajándékozzam őt a bizalmammal. Még
nem régóta voltunk együtt, és mégis, alig emlékszem arra az időre, amikor
nem osztottam meg vele az életemet. Elyas megérintett. A lelkemet. És
olyan melegséget éreztem magamban, amit korábban soha.
A tenyerét simogattam az ujjbegyemmel, mielőtt kezeink
összekulcsolódtak volna. – Szeretlek – suttogtam. – Sokkal jobban, mint
ahogy el tudod képzelni. – Hogy a szavaimat alátámasszam, hátradöntöttem
a fejem és egy lágy csókot leheltem az ajkaira. A következő pillanatban
éreztem, ahogy szorosan magához húz és alig akadt olyan hely, ahol a
testünk ne érintkezett volna. Belélegeztem, sokkal mélyebben, mint
szoktam, hogy jobban érezhessem az illatát. A fanyar, édes és a szinte friss
illatok keverékét. Ami az ő illata volt, senki másé.
A keze lefelé vándorolt a hátamon, egészen a gerincem aljáig, majd
vissza. Az érintése miatt úgy éreztem, mintha meg akarna gyulladni a
bőröm. Becsuktam a szemem, hagytam, hogy tartson, és én is ugyanúgy
tartottam, hogy senki se tudjon elszakítani minket egymástól. Egyrészt
fáradt voltam, másrészt a pillanat túl szép volt ahhoz, hogy az ember
átaludja. Ezért próbáltam sokáig ébren maradni, amennyire csak tudtam,
mert nem akartam, hogy vége legyen ennek a csodásan áradó érzésnek.
Olyan volt, mintha a testem minden sejtje tudná, hogy mennyire szeretem
őt.
Elyas keze egyre lassabban simogatta a hátamat, amíg egyszer csak
abbahagyta. A légzése nyugodt és egyenletes lett, mintha lassan az álmok
birodalmába térne. Nekem még egy lépés hiányzott hozzá, a szemhéjam
egyre jobban elnehezült, de a fejem még tele volt gyönyörű gondolatokkal.

236
És már megint ott motoszkált az a kérdés, és nem nyugszom, amíg választ
nem kapok rá.
Kicsit felemeltem a fejem, hogy láthassam az arcát. A szemei csukva
voltak és az arckifejezése békés. – Elyas – suttogtam. – Mit akartál
ajándékozni nekem karácsonyra?
- Elyas?
- Ébren vagy még?
Nem reagált. Elaludt már? Nem voltam benne biztos. Mert
megesküdtem volna rá, hogy az ajkain egy halvány vigyort láttam.

237
 14. fejezet
Bizalom

Szokatlan volt nem a saját ágyamban elaludni. És még szokatlanabb volt

nem ott felébredni. Fáradtan kalandozott végig a tekintetem Elyas szobáján.
A közvetlenül az ágy felett lévő tetőablak redőnye nem lett leengedve, így a
napfény felébresztett. Csodás módja volt az ébredésnek, már azért is, mert a
nap az utóbbi hetekben alig mutatkozott. Most elárasztotta az egész
helyiséget és reményt ébresztett bennem, hogy hamarosan megérkezik a
tavasz. A napsugarakból áradó meleget még az ablaküvegen keresztül is
éreztem, és azt is, ahogy a nap ereje egyre nő. Talán már nem tart sokáig, és
vége lesz a télnek.
Elyas mellettem feküdt és mélyen szundikált. Az arca félig a párnába
süllyedve és egy kicsit gyűrött benyomást keltett. Éjszaka kétszer is
találkoztam a könyökével. Nem éreztem magam olyan kipihentnek, mintha
egész éjszaka a saját ágyamban aludtam volna. Mégis hosszú ideje rég nem
voltam éberebb.
Mosoly ült az ajkaimon, mialatt fekve maradtam és körülnéztem a
szobában. Új volt számomra ez a környezet – legalábbis reggel – de idővel
egyre jobban éreztem magam és boldog voltam, hogy itt lehetek. Végül is ez
azt jelentette, hogy az életünk napról-napra jobban összefonódik.
Örökké így maradhattam és ébren szendereghettem volna, ha a
nyomás a hólyagomban nem lett volna egyre nagyobb. Sajnos Elyas-on sem
látszott, hogy fel akarna ébredni. Ébresszem fel? Vagy hagyjam még egy
kicsit aludni? Olyan békés látványt nyújtott. Mivel nem kellett sehova
mennie, nem volt okom arra, hogy ebből az álomszerű idillből kiszakítsam.
Amennyire halkan csak tudtam, kicsúsztam a jólesőn meleg takaró alól és
lábujjhegyen a fürdőszoba felé botorkáltam. Elyas meg sem rezdült.

238
 Miután végeztem a WC-n, fogat mostam a tegnap este Elyas-tól kapott
fogkefével. A tükörből a jól ismert Emely-szörny nézett szembe velem,
beleértve a párnalenyomatot az arcomon és a kócos hajat. Fogalmam sincs,
mit csinálok éjjelente, hogy reggel, úgy nézek ki, mint egy súrolókefe. Talán
nem is akartam tudni a választ. Elfordítottam a tekintetem a tükörképemtől,
mert nem javított a helyzeten, hogy a siralmas kinézetemet bámultam.
Ehelyett a figyelmem megpihent egy halom törülközőn, amely a zuhanyzó
mellett, egy kis fapolcon feküdt. Milyen jó lenne most a meleg vízsugarak
alatt állni, hogy egy kicsit élénkebbnek érezhessem magam. Elyas-nak és
Alex-nek lenne-e kifogása az ellen, ha lezuhanyoznék? Elgondolkodtam,
hogy nekem lenne-e kifogásom ellene, és arra a következtetésre jutottam,
hogy nem lenne nagy ügy. Szóval, ők sem viszonyulnának hozzá másképp.
Miután a maradék fogkrémet kiköptem a mosdóba és az ajtót
bezártam – biztos, ami biztos! – levetkőztem és már éreztem is a korábban
annyira áhított meleg vízsugarakat. Először életemben álltam esőzuhany
alatt, és másodpercek múltán már körül is néztem, hogy milyen csavarokat
kellene meglazítanom, hogy leszerelhessem, a cuccot becsomagolhassam és
magammal vigyem. Nem gondoltam volna, hogy zuhanyzás és zuhanyzás
között ekkora különbség lehet. Gondolatban kidobtam a kukába az otthoni
kicsiny zuhanyrózsát.
A zuhanykád alsó szélén tömegesen álltak Alex samponjai és
tusfürdői, a választék közel akkora volt, mint egy drogériában. Összegezve:
Minden sokkal jobb volt ebben a zuhanyzóban, mint az enyémben. Talán a
jövőben gyakrabban kellene Elyas-nál éjszakáznom – már csak a zuhany
miatt is.
Éppen azon voltam, hogy a sampont a hajamból és a tusfürdőt a
testemről lemossam, amikor kopogást hallottam. Egy pillanatra elzártam a
vizet és hallgatóztam. És tényleg, valaki kopogott a fürdőszoba ajtaján.

239
Bizonyára nem hallottam meg időben, mert ebben a pillanatban elég
sürgető volt a hangja.
- Emely?
- Igen?
- Elkészültél már? Pisilnem kell.
- Nem tudnál inkább a mosdóba pisilni? Vagy egy virágcserépbe?
- Ez most komoly? Emely, kérlek, nagyon sürgős!
Felsóhajtottam. Hát, ennyi ideig tartott a csodás lazítás. Gyorsan
felnéztem a zuhanyrózsára. Hiányozni fogsz, kedves esőzuhany, legkésőbb
holnap, amikor újra a saját zuhanyozómban állok. Kár, hogy már nem
élvezhetlek tovább, de tudnod kell, hogy csodás volt veled. Rosszkedvűen
lemostam a maradék tusfürdőt a testemről, elzártam a vizet és kiléptem a
zuhany alól. – Egy pillanat, rögtön kész vagyok!
Épphogy csak szárazra töröltem magam, majd felvettem a tegnapi
gönceimet, mivel nem volt nálam másik Eva-nak és Nicolas-nak
köszönhetően. Pénisz…Mellek…hátulról…Undorodva ráztam a fejem és
megpróbáltam a felvillanó képeket elfojtani. Hogy fogok még egyszer ennek
a nimfomániás nőszemélynek a szeme közé nézni, anélkül, hogy a kínos
látványra gondolnék.
- Nyugodtan kinyithatod és beengedhetsz. Nem nézek oda. Legalábbis nem
nagyon. Megígérem!
Ha én az elhinném! Garantáltan nem! Felkaptam még egy törülközőt a
hajamnak, majd kinyitottam az ajtót. Elyas az ajtókeretnek dőlt és egy
féloldalas mosollyal fogadott.
- Kár, hogy már felöltöztél – mondta. – Nyugodtan megvárhattál volna
engem a zuhanyzással.

240
- Neked is jó reggelt! – feleltem és adtam egy csókot az arcára. Ott
felismertem egy ugyanolyan párnalenyomatot, mint korábban a saját
arcomon.
- Jól aludtál?
- Nagyon jól? Te is?
- Abszolút jól. – Majd néhány másodperc elteltével váratlanul folytatta. –
Csak egyszer ébredtem fel, amikor hangosan pukiztál.
Hirtelen elnyúlt az arcom. – Hogy mit csináltam? – A hangom olyan
hisztérikusan csengett, mintha pókot láttam volna.
Elyas megpróbált komoly maradni, de már a következő pillanatban
elkezdett nevetni. – Nem pukiztál, nyugodj már meg!
- Hogy tehetted? Ez nem… Ez tényleg nem vicces, Elyas! Egy cseppet sem!
- Ó, dehogynem! A döbbenet az arcodon nagyon is vicces volt.
Nem sok hiányzott ahhoz, hogy visszamenjek a fürdőbe és bezárjam
az ajtót, és hagyjam, hogy a hólyagja felrobbanjon. Ez a tréfa bizonyára
Andy és Sophie múltkori nézeteltérése miatt jutott eszébe, de továbbra sem
tartottam viccesnek. Ezt nyilvánvalóan leolvashatta a dühös arcomról, mert
gyorsan elsuhant mellettem a fürdőbe, ahonnan kihallatszott, hogy
győzedelmesen és lazán fütyörészik. Bosszúsan magam elé morogva
próbáltam a sokkból magamhoz térni, és elindultam a konyha felé.
Alex szobájának ajtaja még ugyanúgy nyitva állt, mint tegnap este és a
mérges törpének nyoma sem volt a lakásban. Úgy tűnik, hogy még
Sebastian-nál volt. Nekem ez így megfelelt, mert azóta, hogy kiderült nem
szexelünk Elyas-szal, nem voltam oda érte, hogy mielőbb találkozzunk.
Bizonyára feltenne még néhány kellemetlen kérdést. Nem, nem, csak szépen
töltse a reggelt Sebastian-nál, és legjobb, ha a delet és az estét is.
Bekapcsoltam a nappaliban a zenelejátszót, és a hangszórókból
rögtön Damien Rice ismerős hangja szólt. Megkerestem a „Volcano” című

241
számot a CD-n és a kellemes hangoktól körülvéve a konyhába mentem.
Amíg csészék és tányérok után kutattam, hallottam a vízcsobogást a
zuhanyzóból.
Vajon Elyas is bezárta az ajtót, mint én? Vélhetően nem. Mennyire
boldog lenne, ha csatlakoznék hozzá a zuhany alatt? Valószínűleg
eszméletlenül. De azután megint eszembe jutott a pukis vicce, és
elhatároztam, hogy mégsem teszem boldoggá. Egyáltalán nem érdemelte
meg.
Ehelyett megterítettem az asztalt a reggelihez. Egy fiókban találtam
kenyeret, egy másikban lekvárt és a hűtőből elővettem a narancslevet, a
tejet és a vajat. Szívesen készítettem volna kávét is, de már eleve tudtam,
hogy Elyas kávégépéhez nyilván egy átkozott használati utasítás kell. Vizet
betölteni és gombokat nyomkodni – így kellene tulajdonképpen
megtervezni egy kávéfőzőt. Ehhez a géphez biztosan barista továbbképzés
szükséges. Mindegy mennyire próbálkoztam, egyszerűen nem tudtam
kiszerelni a kis ezüst edénykét, amibe a kávét kell tölteni. Ugye, ide kell a
kávét betenni, vagy mégsem?
- Először meg kell őrölnöd a kávészemeket – szólalt meg mögöttem egyszer
csak egy hang. A kedvenc hangom. Még mindig az ezüst edénykével
bajlódva, felé fordultam. Ahogy azt az ember teszi, ha valaki belép a
helyiségbe. E meggondolatlan mozdulat közben még nem sejthettem, hogy
ennek a valakinek csupasz lesz a felsőteste. Ahelyett, hogy visszafordultam
volna a kávéfőző felé, megakadt a pillantásom Elyas-on. Jobban mondva a
mellkasán. Egészen elfelejtettem, milyen jó felépítésű és kigyúrt. Azok a
finom vonalak, és különösen az a kettő, ami lefelé eltűnik a nadrágjában.
- Hallottad, Emely?
- Hm?
- A kávészemek. Fent jobbra van a darálószerkezet nyílása.

242
 Kávé? Milyen kávé?
Mivel még mindig úgy meredtem Elyas-ra, mint egy mókus, amikor
villámlik, odasétált hozzám és elvette tőlem az ezüst edénykét. Megmutatta,
hogy működik a gép, és mindent lépésről lépésre elmagyarázott. Egyetlen
egy szavát sem fogtam fel. Olyan meztelen és jóképű volt és a zuhanyzástól
frissen illatozott. Olyan volt, mintha Elyas az agyamat a darálószerkezetbe
tette volna, mert semmi sem maradt belőle. Jesszusom, mi a fene történt
velem? Már nem sok hiányzott és alig kaptam levegőt.
- Kipróbálod most te? – kérdezte
- Hm?
- A kávéfőzést?
- Ó, azt. Nem, csináld inkább te. – És jobb lenne, ha egy pólót is felvennél.
- Biztos?
Bólintottam és muszáj volt egy pillanatra elfordulni tőle, hogy
legalább félig tiszta legyen a fejem. Hú, felül semmi? Erre nem voltam
felkészülve. Még a gondolataim is egy magasabb hangfekvésben
szárnyaltak. Háttal a pultnak dőltem és belekapaszkodtam.
- Minden rendben? - kérdezte Elyas. – Olyan furcsán szuszogsz.
- Teljesen normálisan szuszogok. Normálisabban már nem is lehet, oké?
- Ahogy gondolod – felelte és megvonta a vállát. Látni lehetett a száján egy
vigyort? Mintha pontosan tudná, hogy mit okozott bennem a mellkasának
látványa. Csak ott állni, és így kinézni, és a többi. Igen, valószínűleg
pontosan tisztában volt vele.
- Egyébként hozzá tudnék szokni, hogy mindig együtt reggelizzünk –
mondta.
Én viszont a mellkasodhoz tudnék hozzászokni.
- Mhm – értettem egyet, másra nem voltam képes.

243
 Eddig azt reméltem, hogy eddig nem volt ideje egy pólót keresni, és
ezt még a reggeli előtt pótolni fogja. A reményem gyors halált halt, amikor
leült az asztalhoz, anélkül, hogy bármit is tenne ez irányban. Magától
értetődően, felül semmi. Ez provokáció, nem igaz?
- Nem akarsz leülni? – kérdezte.
Csak most tűnt fel, hogy még mindig a pultnál állok. Megköszörültem
a torkom, ellöktem magam a pulttól és kihúztam egy széket Elyas-tól jobbra.
Így sarkosan ültünk és nem volt a szemem előtt állandóan, legalábbis ha
egyenesen előre, meredten a falat néztem. Sajnos így is újra meg újra felé
bandzsítottam.
A nap besütött a tetőtér téliesen megfakult ablakán, a lejátszóból még
mindig Damien Rice szólt, és mi kiszolgáltuk magunkat a reggeliző asztalról.
A párnalenyomat időközben eltűnt Elyas arcáról és olyan fittnek látszott,
mint máskor.
Ő volt a tökéletes a számomra, ahogy ott ült a nedves hajával, az
elégedett kifejezéssel az arcán reggelire és jó kávéra éhesen. Olyan ismerős
volt a látványa, mintha már több százszor láttam volna így. Pedig ez volt az
első közös reggel, amikor teljesen egyedül voltunk és egyikünknek sem
kellett sürgősen elmennie, vagy senki sem tört ránk. Ez volt az első igazi
közös reggelink.
- Látod? – kérdezte Elyas és a lekvár után nyúlt.
- Mit látok? – kérdeztem, miután nem folytatta.
- Betartottam a szavam, és jó voltam.
Hát, tulajdonképpen nem kellett volna…
Ismét a torkomat köszörültem. Mintha ma reggel egy béka lenne a
torkomban. A béke a meztelen mellkas névre hallgatott.
- Te egy úriember vagy.

244
- Miért mondod ezt olyan furcsán? Megbántad a múlt éjszakát? Szerintem
szép volt. Ha te is így találod, akkor ezennel több bizalmat követelek
megelőlegezni.
- Neked itt nincs semmi követelnivalód! – A narancsleves pohár után
nyúltam és kortyoltam egyet belőle.
- Én ezt másképp látom. Tudod, Emely… - A kapucsinós bögrét, amit éppen a
kezében tartott, letette az asztalra. – Elfogadom a játékszabályaidat. És
betartom őket. De a saját játékszabályaim szerint fogom értelmezni őket.
- Tessék?
- Szeretném, ha egy kicsit lazábbak lennének a játékszabályok. Te
nyilvánvalóan nem tartasz még ott, hogy igazán együtt legyél velem, és ezt
én elfogadom. Tudom kezelni a helyzetet. Legalábbis akkor, ha egy kicsit
lazábbak leszünk és beszélünk a szexről.
Egy kicsit komolyan aggódni kezdtem, vajon mit kevert a narancslébe.
Felemeltem a poharat és alaposan szemügyre vettem, de nem láttam mást,
csak néhány gyümölcsdarabkát.
- Nem gondolod, hogy túl korán van még ehhez a témához? – Eddig csak
lekvár, tej, kenyér, vaj, narancslé és kávé állt az asztalon. Most viszont
hirtelen még a nemi közösülés is ott állt.
- Csak úgy gondolom, hogy itt az idő, hogy végre kitárgyaljuk a témát.
- Te állandóan erről beszélsz. – Neki fel sem tűnt, nekem viszont annál
inkább.
- De mindig csak tréfából. Viccelek, és ugratlak vele. Most viszont már azt
kívánom, hogy komolyan beszéljünk róla. Csak beszéljünk. Mi a véleményed
róla?
- Egyáltalán semmi?
Mosolygott. – És miért esik ez olyan nehezedre?

245
 Lassan már gyerekesnek tűnök, bár egyáltalán nem vagyok ilyen,
valamilyen blokád állhat mögötte. De ha ezt a blokádot egyszer fel akarom
oldani, talán nem baj, ha a témát – még ha először csak szóban –
megközelítjük. Vívódtam egy kicsit, fejben átvettem a mellette és az ellene
szóló érveket, menekülési utat kerestem, majd végül elhatároztam, hogy
legalább meg kellene próbálnom átlépni az árnyékomat. És mivel köztudott,
hogy egyből öt métert ugrani bemelegítés nélkül nem jó ötlet, lassan
tapogatóztam előre és egy ellenkérdéssel válaszoltam.
- Pontosan miről akarsz beszélni?
Egy pillanatra elgondolkodott. – Például szeretném tudni, hogyan képzeled
el az első együttlétünket.
Olyan arckifejezéssel mondta, mintha az időjárásról beszélne. De aki jobban
ismerte és mélyen a szemébe nézett, az látta, hogy a türkizzöld óceán egy
kicsit sötétebbé vált. Elyas szexbeszéd-hangulatban volt.
- Tényleg ennyire kellemetlen a kérdés? Megint úgy nézel rám, mintha
közveszélyes bűnöző volnék.
Tényleg ezt tettem volna? Most végigsimítottam az arcomon. – Hülyeség, de
egyszerűen csak kételkedem.
- De, miért?
- Nem mindenki olyan nyílt, mint te.
- Tudod, hogy mit szeretnék magunknak?
- Szexet a reggeliző asztalon.
- Igen, azt is. De mindenekelőtt, azt hogy mindenről tudjunk beszélni. Mert
bízunk egymásban és nem ítélkezünk, hanem meghallgatjuk a másikat.
Elismerem, ez egy szép kívánság. Tetszik az elképzelés.
- Tudod, mit gondolok? – kérdezte, anélkül, hogy választ várt volna. – Azt
hiszem be vagy gyulladva az első együttlétünktől. Ez rendben van, mert én
is így vagyok vele. Megmondjam, hogy én mitől vagyok begyulladva?

246
 Legjobb akarattal sem tudtam elképzelni, hogy bármitől is féljen, ha
szexről van szó. Már említett egyszer valami hasonlót. Hogy izzadni kezd a
keze a gondolattól, hogy lefekszik velem. Ha Elyas kezeinek az izzadtsággal
kellett megbirkózniuk, akkor összehasonlításképp az enyémek egy vödör
vízben áztak. Á, nem, inkább egy úszómendencében.
- Áruld el Elyas, nagyon szeretném tudni. Mitől vagy begyulladva?
- Hogy valamit rosszul csinálok.
- Mi az, amit rosszul csinálhatnál?
- Fogalmam sincs, Emely? Mindent.
- Micsoda baromság!
- Ne csináld! Kedves zsémbes nőszemély, te azokhoz a nőkhöz tartozol,
akiknél, ha egy icipici másodpercre nem figyelsz oda – akkor, zsupsz, már el
is cseszted.
- Neked hiányzik egy kereked!
- Lehet, de akkor is igazam van.
- Elyas, mégis mit gondolsz? Hogy ügyvédet fogadok és figyelmeztetést
küldök, ha nem lesz többszörös orgazmusom?
- Természetesen nem. De nagyon fontos számomra, hogy neked jó legyen.
Tökéletesnek kell lennie.
Olyan édes volt. Majdnem lehetetlenné tette, hogy kerüljem a témát,
ahogy az eredetileg szándékomban volt. Iszonyú zavarban voltam.
- Elyas, én… szeretlek téged. Valószínűleg sokkal jobban, mint azt el tudod
képzelni. Már egyedül emiatt is minden tökéletes lesz.
- Úgy gondolod, hogy alaptalan a félelmem?
- Persze, hogy az.
- Akkor bíznom kell benned.
A „bizalom” szó visszahangzott a fejemben, amit Elyas valószínűleg
szándékosan használt.

247
- És te mitől félsz?
- Én? – Gyorsan egy darab kenyeret tömtem a számba. – Én nem félek.
- Emely…
Tovább rágtam a kenyeret, mint szükséges volt. Legszívesebben
megtartanám magamnak a választ, de Elyas tényleg megnehezítette a
dolgomat. Különösen azért, mert ő is megnyílt nekem. – Nem is tudom…
Nehéz megfogalmazni és olyan ésszerűtlen.
- A félelem már csak ilyen. Próbáld meg mégis.
Mély lélegzetet vettem, többször egymás után, ennek ellenére késlekedve
érkeztek a szavak az ajkaimra. – Ezek különböző dolgok. Te … Te egy kicsit
tapasztaltabb vagy, mint én. Legalábbis ez a benyomásom. Egy kicsit.
- Tudtam, hogy még szűz vagy. – A szája sarka felfelé görbült, és nem voltam
biztos benne, hogy sejti-e, milyen kevés hiányzott, hogy a lekvárt az arcára
kenjem.
- Nagyon vicces. Köszönöm, hogy komolyan veszel.
- Komolyan veszlek. Csak egy kicsit ki akarlak csalogatni a csigaházadból.
Azt mondod, hogy tapasztaltabb vagyok, mint te. És mitől félsz?
- Na, jó, én… - A fenébe, van valahol egy gomb, ahol ezt a nyomorúságos
hebegést ki tudnám kapcsolni? Sajnos hiába kerestem. – Szerintem magától
értetődik. Úgy gondolom… Nem tudom, hogy mit vársz tőlem.
- Attól félsz, hogy túl sokat akarok?
- Talán?
- Emely – mondta és hátradőlt a széken. – Milyen furcsa dolgok járnak a
csinos fejedben?
- Miért furcsa?
Miért csinos?, lett volna ez a másik kérdés, de inkább megtartottam
magamnak.

248
- Mert ez képtelenség! Egyáltalán nem várok tőled semmit. Csak el kell
engedned magad. Nem rossz, hanem csodálatos lesz majd. Közelebb
kerülünk egymáshoz. Egészen közel. – Az asztalon fekvő kezem után nyúlt.
Egyik nap eljutsz odáig, hogy ezt a belső harcot befejezed. És tudod, hogy
akkor mi történik? Akkor meg fogod bánni, hogy olyan sokáig haboztál.
Csak te vagy és én. Két csupasz ember, mindenféle öltözék nélkül,
mindenféle fizikai védelem nélkül. És akkor megérintjük majd egymást.
Amit Elyas mondott, olyan mélyen érintett, ahogy szavak azelőtt
sohasem. Már nem volt kedvem a kávéhoz és a lekváros kenyérhez, mindent
otthagytam az asztalon és többé meg sem érintettem. Két különböző
szükség viaskodott bennem. Egyrészt szerettem volna Elyas kezét erősen
megszorítani, másrészt el akartam engedni. Hogy miért, magam sem
tudtam. A fejemben nagy összevisszaság volt.
- Látod? – mondtam. – Most megint ilyen csodás dolgokat mondasz. És
ez…és ez egy további félelemhez vezet?
- Milyen félelemhez?
Egyszerre mindent olyan szorosnak éreztem, mintha valaki egy
hurkot tett volna a nyakamra és egyre szorosabbra húzta volna. Ilyen a
félelem, a tiszta, csupasz félelem. És valószínűleg ebben a pillanatban
ismerem fel először, hogy milyen nagy is ez a félelem. Egy ösztöntől
vezérelve, amellett döntöttem, hogy elengedem a kezét. Felálltam és
visszamentem a konyhapulthoz. Talán egy kis távolság segít abban, hogy
kihúzzam magamból azokat a szavakat, amelyeket sosem akartam
kimondani.
- Ahhoz a félelemhez, hogy holnap felébredek és te elmentél – mondtam. –
Minél közelebb kerülünk egymáshoz, annál rosszabb lesz, ha egy nap majd
elmész.

249
 Elyas egy ideig a helyéről figyelt engem, majd felállt és lassan felém
jött. Egy kicsivel előttem megállt.
- Hová mennék? – kérdezte.
- Nem tudom. Valahová. Egyszerűen csak el.
- Nem tervezem, hogy elmegyek.
- Most ezt mondod. De mi lesz néhány hónap múlva. Senki sem tudja, hogy
mi lesz néhány hónap múlva. Még te sem.
- Ha ez a valószínűtlen dolog bekövetkezne – és ez igen valószínűtlen –
akkor csak utánam kellene futnod és újra elkapni engem.
- De átkozottul pocsékul futok. Már elfelejtetted?
- Hogy felejthetném el? Soha nem felejtem el, ahogy rákvörösen…
- Elyas – szakítottam félbe. – Nem kell újra felidézni, oké?
- Oké. – Gondolatban azonban úgy tűnik, mégis felidézte az eseményt, mert
eltartott egy ideig, amíg a vigyor eltűnt az ajkairól. – Komolyan, Emely, nem
megyek sehová. Egészen biztos lehetsz benne. Tudom, hogy mit érzek
irántad. És, hogy már milyen hosszú ideje érzem.
Kezdtem rosszul érezni magam. Visszaemlékeztem arra az éjszakára,
amikor az ajtóm előtt állt egy napraforgóval a kezében, elmesélte a
történetét, és megvallotta az érzéseit. Miért van az, hogy még mindig
kételkedem benne? Kételkedem egyáltalán benne? Vagy a valóságban
magamban kételkedem?
- Óriási baj van a fejemmel, ugye? Talán szükségem lenne egy
pszichológusra.
- Micsoda képtelenség! A pszichológusoknak van szüksége pszichológusra.
Te csak egy érzékeny ember vagy, és vannak félelmeid. Egyébként én is.
Ehhez nincs szükségünk pszichológusra, ezt egyedül is megoldjuk. Közösen.
Mindegy mennyire hadakoztam ellene, Elyas látott engem. És nem
olyannak, amilyennek kívülről mutattam magam, hanem amilyen valójában

250
voltam. Egyszerűen keresztül látott rajtam és ugyanakkor mélyen belém.
Durva szó nem tarthatta őt vissza, vagy távol tőlem, mivel a tényleges
igazságot mindig felfedezte mögötte: Hogy bár dühösen fújtatok mint egy
oroszlán, de tulajdonképpen szelíd vagyok, mint egy bárány.
- A félelem mindenütt, sok dologban jelen van. Magától nem múlik el. El kell
döntenünk, hogy hagyjuk, hogy fogva tartson, vagy elengedjük. És, tudod,
Emely… - Egy pillanatra lenézett a padlóra, mielőtt újra a szemembe nézett.
– Egyáltalán nem vagyok rád mérges a félelmeid miatt. Hogyan is lehetnék?
Először is, sokkal jobban megértem, mint szeretném. Másodszor pedig, azt
jelentik, hogy milyen fontos vagyok számodra. Ez nagyon boldoggá tesz
engem, mert pontosan ugyanezt érzem én is irántad.
Tudtam, milyen elveszettnek érezni magam. De csak lassan értettem
meg, hogy milyen érzés, magamra találni. Minden nap egy kicsivel többet
teszek ezért, és Elyas segít nekem ebben.
- Rendben – mondtam.
Tulajdonképpen sokkal többet szerettem volna mondani, de nem
jutott más az eszembe. Annyira sok érzés kavargott bennem, amit ki kellett
engednem. Hála, szerelem és a bizalom is. Az utóbbit még soha nem
éreztem olyan erősen, mint ebben a pillanatban. Sokkal könnyebb volt, mint
hittem. Mintha még mindig nem tudnám eldönteni, hogy szabad-e így
éreznem. Azonban feltartóztathatatlanul áradt szét bennem. A
mellkasomban éreztem a legerősebben. Pont úgy, mint a zabolátlan
szerelmet, amit e férfi iránt éreztem.
Ahol a szó nem volt elég, ott csak az érintések beszélhettek.
Átkaroltam és az arcomat a mellkasára fektettem. Éreztem a szívverését, és
a lélegzete mellett ez volt az egyik legszebb hang, amelyet valaha hallottam.
Éreztem, ahogy Elyas a karjait körém kulcsolja és szorosan tart, amire
ebben a pillanatban szükségem volt. A mellkasához préselt és melegség

251
támadt közöttünk, ami, mint egy lepel körbevett és beborított bennünket.
Csak Elyas létezett és én. Esküdni mertem volna, hogy olyan volt, mintha az
óra ketyegése megállt volna.
Az ölelés csodás érzését mélyen belélegezném, hogy soha ne
felejthessem el. Amit Elyas iránt éreztem, annyira intenzív volt, hogy néha
úgy tűnt, nem is valóságos. De az ujjaim alatt éreztem őt, a bőrét és ez
igazolta, hogy minden igazi.
- Látod? - kérdezte Elyas egyszer csak. Úgy, ahogy ma már egyszer
megkérdezte, de most suttogta.
- Mit látok?
- Most már egyáltalán nem zavar, hogy nincs rajtam póló. Tudod, milyen
édesnek találom, hogy egy kis meztelenségtől, ennyire el lehet terelni a
figyelmed?
Hát így állunk. Helyes volt a feltevésem. Egész idő alatt érezte az
idegességemet, és valószínűleg tudatosan idézte elő. De igaza volt, most már
egy kicsit sem zavart. Éppen ellenkezőleg, csodás volt a bőrét érezni.
- Van annak előnye is, hogy nincs rajtad felsőrész – suttogtam vissza –
sokkal jobban megérzed, ha a pimaszságaidért oldalba böklek.
És ahogy kimondtam, meg is tettem. Nevetett. És muszáj volt magam
helyesbíteni, mert a szívverése és a légzése mellett a nevetése és a hangja is
a legszebb hangok közé tartozott, amelyeket valaha hallottam.

252
 15. fejezet
Nyár, tél és tavasz

Minden alkalommal izgatott voltam, amikor visszakaptam egy házi

dolgozatot, végül is elég sok munkát fektettem bele. De ennyire még nem
voltam izgatott, mint ma. Amikor a professzor az előadóteremben magához
hívott, még egy enyhe remegést is éreztem a térdemben. Talán egy kicsit
túlzóan hangzott, de messze ez volt életem legjobb házi dolgozata. Még soha
nem fektettem ennyi időt és fáradságot egy a tanulmányi munkába, és a
teljes szívemet beleöltem. Ennek a dolgozatnak a tartalma szörnyen fontos
volt számomra, ezért feltétlenül jónak kellett lennie. Néha annyira
kételkedtem magamban és a képességeimben, viszont ebben az esetben
biztos voltam benne, hogy elértem a célomat. A munka még annál is jobban
sikerült, mint ahogy vártam. Büszke voltam magamra. Igazán nagyon
büszke.
Eddig a legjobb jegy, amit a tanulmányaim során kaptam 4,5 volt. Ez
alkalommal lehet, hogy egy ötöst kapok? Nagyon reméltem. És minden
lépéssel, amit lefelé, a professzor felé menet megtettem, ez a remény egyre
nagyobb lett.
- Winter kisasszony – fogadott az ősz hajú, szakállas, szemüveget viselő
öregúr. Gößwein professzor nem volt éppen a legkedveltebb férfi az
egyetemen, mert konzervatív gondolkodású volt, és híres arról, hogy
nagyon szigorú. Ez engem is zavart, de el kellett ismernem, hogy sokat
tanultam már tőle, és végeredményben tiszteltem őt, már csak azért is, mert
egész életét az irodalomtudománynak szentelte.
Az asztalán lévő nagy halomban megkereste és egészen legalulról
előhalászta a húszoldalas dokumentumot. Szemüvegével az orrán átfutotta

253
a borítólapot, hogy emlékezetébe idézze a dokumentum tartalmát. Azután
lassan rázni kezdte a fejét és végül a házi dolgozatot a kezembe nyomta.
- Winter kisasszony, meg kell mondanom, hogy ennél jobb munkát szoktam
meg Öntől. Remélem, hogy legközelebb nem kell Önben ennyire csalódnom.
Most már nemcsak a térdem, hanem a kezem is reszketett. Annyira,
hogy a házi dolgozat, amit tartottam, lebegni kezdett. Ránéztem az
osztályzatra, és nem akartam elhinni, amit láttam.
Kettes.
Nagy, vörös számjeggyel.
- De, professzor úr! Nem értem…
Hogy pontosabb legyek, az egész világot nem értettem.
- Winter kisasszony, ha az osztályzattal kapcsolatban kérdései vannak,
akkor beszéljen meg egy időpontot a fogadóórámra.
Természetesen tudtam, hogy zajlik ez az egyetemen és, hogy az
átadáskor nincs semmilyen magyarázat. Normális esetben tiszteletben
tartottam volna, de korábban, amikor egy dolgozatot visszakaptam, még
soha nem volt annyi kérdőjel a fejemben, mint ebben a pillanatban.
- Tudom… Tudom, csak ez most annyira fejbe vágott. Mi volt… Úgy értem,
miért találta ennyire rossznak a munkámat?
- Winter kisasszony. – Újra kimondta a nevemet, de ezúttal egy határozott
ponttal a végén. – Jónak találom, hogy kritikusan fogalmaz az irodalommal,
a mögötte lévő tudománnyal, a kiadókkal és jogi képviselőkkel szemben. De
ez nem egy dolgozat volt, hanem gyenge kritika. Populista valótlanságokkal.
Talán el kellene gondolkodnia ezen a tantárgyon, ha ilyen
megkérdőjelezhető nézetei vannak. Többet erről egy megbeszélt
időpontban.
Ez úgy eltalált, hogy harminc másodperccel később még mindig a
professzort bámultam és pislogtam. A pillantása egyre türelmetlenebb lett,

254
és bár még mindig bénult voltam a sokktól, valami mégis átvette az
irányítást felettem, és arra kényszerített, hogy megforduljak és elmenjek.
Ha azt gondoltam, hogy a térdeim korábban, a lépcsőn lefelé menet
remegtek, akkor nem tudom, hogy írhatnám le azt a kocsonyás érzést, ami
most a végtagjaimban lakozott.
Ahogy újra a helyemen ültem, letettem magam elé a dolgozatot az
asztalra és a megsemmisítő vörös számjegyekre bámultam.
2,0.
Nem tudtam elhinni. Hogy lehetséges az, hogy véleményem szerint, az
eddigi életem során írt legjobb dolgozatomra ilyen rossz jegyet kaptam?
Nem tudom mikor voltam utoljára ennyire bénult. Még a következő
előadáson is visszahangzott a csapás. Ahogy a sokk idővel egy kicsit
alábbhagyott, helyette csak fáradtságot és csalódást éreztem.
Még csak kora délután volt, amikor az utolsó egyetemi órámat is
magam mögött tudhattam és hazafelé indultam. Később a Purple Haze-ben
le kellett nyomnom egy műszakot, de addig még volt idő, és egy kicsit le
kellett higgadnom. Erre szükségem is volt.
A gondolataimba mélyedve mentem el a takarítónő mellett, aki éppen
egy porszívóval fáradozott a folyosón. Már a lakásajtó kilincsére tettem a
kezem, amikor megálltam, és felé fordultam. A haja zsíros volt és élénkszín
mintás kötényruhát viselt – összetéveszthetetlenül Meierhuber asszony, a
bajor dialektusban beszélő takarítónő. Vagy, ahogy Eva nevezte: a bősz,
öreg Meierhuber. Ezek ketten már néhányszor hajba kaptak.
Nem tudom, hogy miért pont most jutott az eszembe, de hirtelen
Elyas elveszett levelére kellett gondolnom. Valahogy háttérbe került, mert a
dolgok Elyas és köztem e nélkül is jóra fordultak, de a levél eltűnése
egyébként egy nagy rejtély volt számomra. Sem Eva, sem más nem vette el,
mert az emeleten utánakérdeztem. Egyébként azt sem tudtam elképzelni,

255
hogy a takarítónő volt. Végül is mit kezdett volna vele? Eva-nak azonban
meggyőződése volt, hogy ez az öreg Meierhubertől kétség kívül kitelik.
Ezért elhatároztam, hogy megragadom az alkalmat. A nap már enélkül is
rossz volt. Megfordultam a lakásajtó előtt és visszamentem néhány lépést.
- Meierhuber asszony? – kérdeztem a porszívó zaján keresztül.
Semmi válasz. Elszántan dörzsölte a szívószárat a padlón és olyan
nyomást gyakorolt rá, hogy lassan aggódni kezdtem a szőnyeg miatt.
- Meierhuber asszony?
Megint nem reagált, így a legközelebbi próbálkozáskor ordítani voltam
kénytelen.
- Meierhuber asszony!
Szabályosan felkapta a fejét, és amikor meglátott, teljes erővel a kapcsolóra
lépett, hogy leállítsa a porszívót. – Mi van má? – kiabált vissza bőszen
ugyanilyen hangerővel.
Amilyen durva hangja volt, egy pillanat alatt megbántam, hogy
megszólítottam. De már késő volt és nem tudtam visszakozni. Egyáltalán
mit jelenthetett a „Mi van má?”. Arra a következtetésre jutottam, hogy ez a
„Tessék?” bajor verziója lehetett.
- Ne haragudjon, hogy zavarom – mondtam barátságosan. – Csak meg
szerettem volna kérdezni, hogy…
Tovább nem jutottam, mert udvariatlanul félbeszakított.
- Ném látot, hogy dógom van?
Dógom?
- Elnézést – mondtam újra. – Nem akarom sokáig feltartani a dógától –
bármi is az. – Csak egy kérdésem lenne.
- No, kérdezd má mög, ahelyt, hogy öt óra hosszt bágyún lammentász! Én
nöm lopom asz időt, mint ti egyetemsták!

256
Mély lélegzetet vettem és megpróbáltam ugyanolyan udvariasan beszélni,
mint korábban. – Egy levélről van szó, amit itt tettek le. Valamikor
karácsony tájékán lehetett, vagy egy pár héttel előtte talán.
- És mér most mész ezzöl az idegemre?
- Nem kaptam meg a levelet, elveszett valahogy. Ezért kérdezem, hogy nem
lehet, hogy maga esetleg …véletlenül… eldobta?
Egyik kezét csípőre tette, a másikkal a porszívó hosszú csövére
támaszkodott. – Hagass ide – mondta. – Ami a lábtörölőn vón, az nékem
szémét. Állandón el kő rámónom a szemeteteket. Ha ném ákarod, hogy
eltűnjön válami, akkó vegyé postaládát, mint a nómális embörök.
Ezzel számára a beszélgetés hivatalosan véget ért. A lábával lenyomta
a kapcsolót és egy másodperccel később már visszahangzott a porszívó
bőgése a folyosón. Azon töprengtem, hogy próbálkozzam-e újra, de
megijedtem, amikor elképzeltem, hogyan reagálna rá. Valószínűleg rövidre
fogná és felszippantana a porszívóval. Vagy még rosszabbat tenne.
Felsóhajtottam, és arra a következtetésre jutottam, hogy jobb, ha nem
kérdezősködöm. Kijózanodva, és egy kicsit sem okosabban, kinyitottam a
lakás ajtaját. Pontosan abban a pillanatban, amikor becsuktam magam
mögött, hirtelen rájöttem valamire. A takarítónő azt mondta: Ami a
lábtörölőn vón, az nékem szémét.
Lábtörölő? Honnan tudta, hogy Elyas a levelet a lábtörlőre tette?
Minél tovább gondolkodtam rajta, annál különösebbnek találtam. Tényleg
csak véletlen lenne? Vagy akaratán kívül elszólta magát a levéltolvaj?
A tények nem voltak eléggé bizonyító erejűek ahhoz, hogy kimenjek,
és ezért kitekerjem a nyakát, de egyre inkább azon gondolkodtam, hogy
nem lehetett másképp. Másképp hogyan tűnhetett volna el a levél? Nem
hittem el… Az a barátságtalan, vén tehén takarítónő eldobta a levelemet!
Természetesen okosabb lett volna Elyas-tól, hogy lent, az emelet gyűjtő

257
levélszekrényébe dobja be, de ez akkor sem jogosította fel a takarítónőt,
hogy szemétként kezelje. Egyre erősebb lett a késztetés, hogy mégis csak
kitekerjem a nyakát. Ugyanakkor világossá vált számomra, hogy ezt a
küzdelmet elveszíteném, és valószínűleg úgy végezném, hogy fejbe vágna a
porszívócsővel.
- Hé? Már visszajöttél? Mi volt az egyetemen?
Eva – na, már csak ő hiányzott!
- Helló – feleltem kurtán, és figyelmen kívül hagytam a kérdését. Ehelyett
levetettem a cipőmet, ledobtam a jegyzeteimet és a könyveimet az
íróasztalra, majd ledobtam magam az ágyra. Micsoda egy szar nap! Először
az a dolog a dolgozattal, és azután még a takarítónő. Ki gondolta volna róla,
hogy életem szinte legfontosabb levelét egyszerűen csak a szemétbe dobja?
- Ó, a fenébe, még mindig ilyen savanyú vagy? – kérdezte Eva. – Nem
gondolod, hogy ennyi idő elteltével abba kellene hagynod a cirkuszolást?
Végül is nem a te ágyadban történt, oké?
Hűha, ez aztán megváltoztatja a dolgokat! A pornó bemutatójukat
átköltöztette az ágyamról a sajátjára. És ezért még egy átkozott kitüntetést
is akart? Ne már!
- Hányszor megbeszéltük, hogy akasztasz valamit az ajtóra, ha ti ketten,
eltérően a tervezettől, akcióztok. Nagyon jól tudtad, hogy hazajövök!
Tényleg olyan sokat kérek?
Eva a szemét forgatta és leült a székére. – Csak úgy spontán jött, oké?
Semmi sem volt oké, és ezt a hallgatásommal fejeztem ki.
- Hogy lehet valaki ilyen? - kérdezte egy kis idő múlva. – Még soha nem volt
spontán szexben részed? – Kicsit elgondolkodott, majd kihívóan rám nézett.
– Várj csak, visszavonom a kérdést, persze hogy nem volt.
A véleménye szerint én voltam a prüdéria egy személyben, ezt már elég
gyakran az orrom alá dörgölte. És lassan kezdtem mérges lenni.

258
- Talán máskor egy nimfomániás szobatársat kereshetnél magadnak –
vágtam vissza. Veszekedni akart? Megkaphatja. Ez pont jókor jött
számomra.
- A barátodnak úgy látszik jobban tetszett a műsor. Elég sokáig állt ott és
bámult. Ilyesmit valószínűleg nem túl gyakran lát nálad, nem igaz?
Meggondoltam magam, mégsem akartam veszekedni. tulajdonképpen
csak nyugalmat szerettem volna. Nem tudna egyszerűen csak elmenni?
Vagy még jobb: becsomagolni a dolgait és kiköltözni?
- Tudod, mit? Ha sértegetni akarsz, csak rajta! Nem érdekel ez a baromság! –
És ígéretemhez híven az mp3-lejátszó után nyúltam. A világon csak egyetlen
dal van, ami most egy kicsit is boldoggá tud tenni, és ez Elyas zongorajátéka.
Már előre örültem neki, és megpróbáltam a fülhallgató vékony kábelein
keletkező csomót szétszedni, amikor Eva hangja megakadályozott abban,
hogy a tervemet megvalósítsam.
- Ó, a fenébe, Emely! Én sem akarok veled veszekedni. Csak azt szeretném,
ha végre felhagynál a cirkuszolással. Napok óta elkerülsz.
És, ha rajtam múlna ez további néhány napig még így lenne. Vagy az
elkövetkező hónapokban. Ó, rögtön az egész évben.
- Tudod – mondom neki. – Örülök, hogy megint együtt vagy Nicolas-szal. De
csodás lenne, ha nem kellene jelen lennem az újraegyesülésetek – a szó
legszorosabb értelmében – során. – Ez egy teljesen normális kérés volt a
részemről, és azon töprengtem, hogy egyáltalán miért kell ezt
elmagyaráznom.
- Nem vagyunk megint együtt. Ez csak egy kisiklás volt.
Azt, hogy Nicolas kisiklott, na, azt elég jól eltalálta… Újra látom magam előtt
a képeket, sőt hallom a neszét, ahogy kicsúszik. Becsuktam a szemem és
elszámoltam tízig, míg mindkettő eltűnt.

259
- Nem vagytok mégsem együtt? – borzadtam el, mivel ez volt a dolog
egyetlen pozitívuma.
- Nem, csak beszélni akartunk még egyszer egymással. És utána csak úgy
megtörtént. Mondtam már neked, hogy végleg szakítottunk.
Eva az anyjának bebeszélhette ezt a végleges dolgot, de nekem nem. Azután,
már nem, hogy Nicolas viszonyára olyan féltékenyen reagált. És teljesen
véletlenszerűen, egy nappal később újra az ágyban landolt vele. A
túlságosan megjátszott közömbössége is annyira hihetetlen volt, hogy csak
megrendezett lehetett. Csak félt az érzelmi közelségtől. Alighogy Nicolas ezt
követelte tőle, befejezte a kapcsolatukat. A testiséget és az érzelmeket
simán el tudta választani egymástól, ellentétben velem. De, mint kiderült, a
végén mindketten a közelségtől féltünk.
Gyakran kérdeztem magamtól, mi az, ami összeköt bennünket, mivel
egymás ellentétei vagyunk, és a különbözőségek ellenére mégis állandóan
kibékülünk. Ebben a pillanatban rájöttem, hogy Eva és én, különböző
módon, de mégiscsak hasonlítunk egy kicsit egymásra.
Az elkövetkező napokban, ha a légkör már nem lesz olyan feszült és
már nem leszek olyan mérges rá, talán meg kellene próbálnom, hogy
beszéljek vele erről. Ma annyira ingerült voltam, hogy valószínűleg nem
jöttünk volna ki jól belőle. Hogy ennek egyáltalán van-e értelme, a
csillagokban van megírva. A félelmeit mindenkinek magának kell legyőznie.
Ha szerencséd van, akadnak emberek, akik segítenek ebben, de senki sem
tudja ezt a feladatot átvenni tőled.
Még kivártam, hogy Eva akarja-e folytatni, de nem tette. Ehelyett a
figyelmét a telefonjának szentelte.
A kezemben lévő fejhallgatóra néztem, és azon gondolkodtam, hogy
meghallgassam-e a dalt. A megnyugtatásnak ez a módja ma sajnos nem volt

260
elég számomra. Erősebb dózisra volt szükségem, leginkább intravénásan, a
csodadoktoromtól és őrületbe kergetőmtől személyesen.

Emely
Hé, mit csinálsz éppen? Sürgősen szükségem van friss élvezetre. Van időd arra,
hogy egy kicsit sétáljunk?

Nem felvenni
Friss élvezet? Igen, bármikor ajánlhatok friss élvezetet? Amikor és ahol csak
akarod!

Emely
Ez az automatikus javítás volt, és ezt nagyon jól tudod! Friss LEVEGŐRE van
szükségem.

Nem felvenni
Ó, milyen kár! Már kezdtem reménykedni. De a séta rendben van. Baj van?
Még az egyetemen vagyok, de egy fél órán belül végzek. Majd elmegyek érted,
rendben?

Emely
Köszönöm, drága vagy. Már előre örülök neked.

Eldöntöttem, mégis meghallgattam a zongoradarabot, és rögtön utána egy

kicsit jobban éreztem magam. A melódia olyan csodaszép volt, hogy
egyszerűen nem tudtam kivonni magam a hatása alól. Fokozatosan átjárt, és
elvitt magával egy olyan világba, ahol csak Elyas és én éltünk. Majd rögtön
azután még egyszer meghallgattam.

261
 Eva a telefonjába pötyögött valamit, és alig vett rólam tudomást,
amikor végül kikínlódtam magam az ágyból és eltűntem a fürdőszobában,
hogy felfrissítsem magam és átöltözzek.
Elyas késett egy kicsit, ami nem volt baj, mert annál jobban örültem,
amikor meghallottam az ismerős kopogást az ajtón. Egy kiadós csókkal
üdvözölt, ezért alig bírtam elszakítani magam tőle, hogy felvegyem a
cipőmet. Csak amikor a cipőfűzővel hadakoztam, vette észre Elyas, hogy
nem vagyunk egyedül a szobában.
- Szióka, Eva – mondta olyan egyértelmű hanglejtéssel, hogy csak a
szememet forgattam. Úgy tűnik Elyas fejében még megvoltak a képek, még
ha ő ezt kellemesebben is értelmezte, mint én. – Minden rendben veled?
- Köszi, minden oké – felelte Eva magabiztosan. – Ha a következő
alkalommal olyan sokáig nézel, belépőt fogok szedni.
A legtöbb ember nem érezne ilyenkor egy csöppnyi szégyent? Viszont
Eva úgy tűnt, azt sem tudja, hogyan betűzik az a szót, hogy „szégyen”.
- A műsor után, amit kaptunk, a belépő teljesen jogos lenne – mondta Elyas,
mire én egy kicsit meglöktem. Hát ez nem normális!
- Hát – felelte Eva – ilyesmit nem minden nap látsz, ugye? Nehéz dolog, ha
valakinek olyan barátnője van, mint Emely.
Na, most már elég!
- Nem is tudod elképzelni, milyen nehéz. Mesélte már Emely, hogy mi még
soha…
Nem tudta tovább folytatni. Megragadtam a karját, kihúztam a
szobából és becsuktam magunk mögött az ajtót. Még akkor is nevetett a
viselkedésemen, amikor már leértünk az udvarra.
- Most komolyan, tényleg el akartad mesélni Eva-nak, hogy mi még nem
feküdtünk le egy mással? – vontam kérdőre döbbenten.

262
- Csak azt akartam mondani, hogy minket még nem kaptak rajta szex
közben. De nem hagytad, hogy befejezzem a mondatot.
Hát, ez elég rossz! Csak remélni mertem, hogy megfelel a valóságnak,
minden egyéb esetben ugyanis halálbüntetést és életfogytiglani
szexmegvonást érdemelt.
Még mindig mosolyogva, a kezem után nyúlt és összefűzte az
ujjainkat. – Merre sétáljunk. Mi a véleményed a Spree folyó partjáról?
Bólintottam. Ez határozottan jó ötlet volt, mert ebben az időben most
nagyon szép volt ott. Az ég felhős volt, de itt-ott szórványosan átszűrődött
néhány napsugár. Bebújtam a kabátomba, amit lekaptam a fogasról, amikor
kijöttünk, és a Mustang-hoz mentünk, majd elindultunk Elyas-szal. Tíz
perccel később elértük a Spree partját, és a kedvenc autómat egy üres
parkolóhelyen hagytuk.
Most én vagyok az, aki a keze után nyúlt, és ahogy lépkedtünk,
egyáltalán nem gondoltam arra, hogy elengedjem. A friss levegő jót tett és a
pillantás a folyóra egy kissé helyre rázta a dolgokat a fejemben. Bámulatos,
hogy mekkora erő rejlik egy egyszerű víztömegben. Csak rá kellett néznem
és a víz harmóniája átáramlott rajtam, anélkül, hogy megakadályozhattam
volna. Úgy éreztem, hogy ez egy csodálatos hatás. Néhány sétáló is
ugyanilyen élvezetre vágyott, de egyébként viszonylag kis forgalom volt a
parti úton. Főleg futók és kerékpározók jöttek velünk szembe, a többség
számára az időjárás még túl hűvös volt.
Egy ideig egymás mellett sétáltunk, anélkül, hogy egy árva szót
beszéltünk volna. A kellemes csendet Elyas törte meg valamikor.
- Elmondod, hogy min mérgelődsz? Már megint Eva-val veszekedtél?
Ez volt az egyik dolog, amit Elyas-ban annyira értékeltem. Ha nem
mondtam semmit, akkor is észrevette, hogy valami nem stimmel velem. A

263
fejemet ráztam. – Semmi, csak a szokásos civakodás. Valami más nyomaszt.
Ma visszakaptam a házi dolgozatomat Gößwein úrtól.
- Azt, amelyik felett annyit ültél?
Nemrég még nem tűnt elvesztegetettnek a beleölt idő. Amikor még
azt hittem, hogy jól sikerült a házi dolgozat, de most, így utólag, a sok
munkaórát nézve, sokkal keserűbb érzés volt.
- Pontosan azt. És találd ki, hogy mit kaptam rá. Egy kövér kettest.
Elyas sem látszott kevésbe meglepettnek, mint én. – Mi? Miért?
Megvontam a vállam. – Mondjam el neked az ő szavaival? – kérdeztem, és
kérés nélkül folytattam. Azt mondta: Jónak tartom, hogy kritikusan fogalmaz
az irodalommal, a mögötte lévő tudománnyal, a kiadókkal és jogi
képviselőkkel szemben. De ez nem egy dolgozat volt, hanem gyenge kritika.
Populista valótlanságokkal. Talán el kellene gondolkodnia ezen a tantárgyon,
ha ilyen megkérdőjelezhető nézetei vannak.
Minden egyes mondat belém égett és a velőmig hatolt. Teljes
szívemmel a tanulmányaimnak szenteltem magam, ezért ezek a szavak
sokkal mélyebben megbántottak, mint azt beismertem volna.
Azt vártam Elyas most megint a „miért” után érdeklődik, ehelyett
sokkal határozottabban és világosabban fejezte ki magát: - Talán lakkot
ivott?
- Valószínűleg nemcsak lakkot, hanem utána még vajsavat és ammóniát is.
- Hogy merészelt ekkora marhaságot mondani? Mintha olyan valaki lennél,
aki válogatás nélkül szemetet gyárt.
Ezen a napon Elyas feltétlen bizalma olyan jól esett, hogy azt
valószínűleg el sem tudta képzelni.
- Nem tudom pontosan. Magyarázatot majd csak a megbeszélt fogadóórán
kapok.

264
- Gößwein… - gondolkodott hangosan. – Ő az a fiatal docens? Akit
tulajdonképpen olyan jónak tartasz?
- Nem, Gößwein az idős professzor. A szigorú, emlékszel?
Úgy tűnt, hogy Elyas emlékezett. – Pontosan miről is írtál? – kérdezte.
– Csak azt mondtad mindig, hogy milyen fontos ez a dolgozat, de nem
nagyon részletezted.
Az volt az igazság, hogy eleinte csak egy homályos elképzelésem volt a
dolgozattal kapcsolatban. Pont, ahogy megszabták számomra. De az rám
volt bízva, hogyan valósítom meg. Először egyáltalán nem tudtam, hogy mit
is akarok. Inkább úgy történt, hogy szívvel-lélekkel mindent leírtam, és csak
írás közben tettem rendet a gondolataim zűrzavarában. Minél tovább
jutottam, annál világosabbá vált számomra, hogy mit akarok mondani és
kifejezni.
- Nem is olyan könnyű elmagyarázni – kezdtem, de mégis megpróbáltam. -
Az elmúlt hónapokban sok mindent megtudtam a tanulmányaimról.
Habár… - Egy pillanatig szünetet tartottam, mielőtt folytattam. – Talán az is
lehet, hogy már régen tudtam. Csak nem akartam elismerni, mert az
irodalom annyira sokat számít nekem, hogy semmit, ami vele kapcsolatos
nem akartam megkérdőjelezni.
Éreztem, ahogy Elyas megszorítja a kezemet, és azt, amit ezzel közölni
akart. Rövid hallgatás után megint folytattam.
- Természetesen az oktatás nagyon konzervatív, ez világos volt számomra.
De ennek ellenére szeretem. Tudod, hogy miért? Szeretem a régi könyveket.
Sokan száraznak tartják őket. De számomra izgalmasak. A múltba tekintést
képviselik. Régmúlt idők illatát árasztják és részint csodálatos szavakba és
kifejezésekbe foglalva megmutatják, hogyan gondolkodtak régebben az
emberek és hogyan működött a társadalom. Ha olvasom ezeket, egy kicsit
jobban megértem, hogyan történhetett, hogy ma minden úgy van, ahogy

265
van. Hogy miért létezem. Mert, ha a múltban minden másképp és nem
hajszálpontosan úgy történt volna, ahogy, akkor mi most nem sétálhatnánk
itt. Ha másképp lett volna, talán egyáltalán nem is lennénk. Talán Berlin sem
létezne. Minden más lenne.
Elyas somolygott. – Te mégis csak egy romantikus könyves lány vagy.
Igen, a fenébe is, az voltam. És ez volt az oka, hogy nem vettem
tudomást a helyzetről, mert pontosan ezt a romantikát tehette volna tönkre.
- A tananyag néha olyannak tűnik, mintha… - Néhány pillanatig eltartott,
míg folytatni tudtam. – Mintha az irodalom témáját egy szűk fűzőbe
préselték volna. Nem pusztán a tudományos részét tekintve, hanem úgy
általában véve az irodalmat. A látószög szigorúan konzervatív és részben
elitista. Az új szempontokat és gondolkodásmódot akkor fogadják el, ha
illeszkednek a régi, szűk fűzőbe. Emiatt csalódott vagyok, mert az irodalom
számomra egyet jelent a szabad szellemmel. És a szenvedéllyel, és az írás
iránti mély, igazi, elkötelezett szerelemmel.
Egy barna labrador-retriever szaladt felénk póráz nélkül, míg a gazdái
kényelmesen és jócskán lemaradva ballagtak utána. Egyáltalán nem
érdekeltük őt, rövid ideig felénk szimatolt, majd fontosabb dolgok vonták el
a figyelmét, mint például a társainak a hátrahagyott jelzései. Úgy tűnt
minden egyes fűszálat megszaglászott.
Éreztem, ahogy Elyas erősebben szorítja a kezem, ezért ránéztem. Míg
a kutya az arcomra mosolyt varázsolt, Elyas tekintete bizalmatlanságot
árult el. És akkor eszembe jutott a történet, amit Alena karácsonykor mesélt
nekünk. Elyas-t, amikor kisfiú volt egy kutya követni kezdte.
Tulajdonképpen csak játszani akart vele, de Elyas úgy rohant előle, mintha
az élete függne tőle. Első alkalommal olvashattam le az arcáról, hogy fél a
kutyáktól. Amikor a labrador már régen elhaladt mellettünk, még akkor is

266
háromszor utána fordult. Végül is előfordulhatott volna, hogy a kutya
visszajön, és a fenekébe harap – biztos, ami biztos!
Hát, az élet már csak ilyen. Mindenkinek megvannak a maga félelmei,
csak a félelmet kiváltó ok különbözik. Mit szólna ahhoz Elyas, ha azt
mondanám neki, hogy az egyetem befejezése után be akarok szerezni egy
kutyát? Már előre látom, ahogy örömmámorban úszik. Talán még egy kicsit
várnom kellene, hogy ezt az örömhírt közöljem vele. Egyvalami azonban
biztos: Nem kerülheti el, le kell küzdenie ezt a félelmet.
- Néha azon töprengem – vettem fel újra a fonalat -, hogy a művészetet
lehet-e pusztán tudományos szempontból szemlélni. A tudomány mindig
ésszerűséget jelent. És mi van az ésszerűtlenséggel? Azt gondolom ugyanis,
hogy az irodalom jóval több irracionális elemet tartalmaz, mint azt a
szokásos értelemben feltételezik róla. Vegyük például Kafkát. Már meséltem
neked, hogy Kafka az egyik kedvenc szerzőm, emlékszel rá?
Bár nem közvetlenül Elyas-nak meséltem, hanem inkább Luca-nak
írtam erről emailekben, de ahogy azt ma már tudom, az egy és ugyanaz.
Elyas bólintását látva, neki is megmaradt ez a beszélgetés az
emlékezetében.
- Évekig olvastam Kafkát és szerettem a munkáit – mondtam. –
Természetesen ismertek voltak számomra az életrajzának sarokpontjai. A
személyiségét naplóbejegyzések, levelek, vallási hovatartozás és más
hasonló dolgok segítségével próbáltuk megrajzolni. Ennek ellenére senki
sem tudja, hogy ez az ember tulajdonképpen mélyen legbelül hogyan érzett.
Ezt csak ő maga tudta. Ezt csak maga a szerző tudhatja. Minden egyes
ember csak maga tudhatja. Ezt teljesen alulértékelik. Azt hihetnénk, hogy
képesek vagyunk kívülről elemzéseket végezni, de ezek többnyire csak
találgatások. Tudod, hogy mi az, amit Kafka személyiségében lenyűgözőnek

267
találok? Hogy a végrendeletében arra kérte egy jóbarátját, hogy a halála
után semmisítsen meg minden kéziratot, naplóbejegyzést és levelet.
- El akarta tüntetni a nyomait?
- Nos, pontosan ebben térnek el a vélemények. – Félrerúgtam egy, a lábam
előtt heverő kavicsot. – Már megint az analízisnél tartunk. Teljesen el akarta
tüntetni a nyomait és semmit sem akart a világnak hátrahagyni?
Tökéletességre törekedett és csak meg akarta akadályozni, hogy a
befejezetlen munkái nyilvánosság elé kerüljenek? – Megvontam a vállam. –
Senki sem tudja pontosan. Az ember csak az utalásokat tudja értelmezni. És
mivel semmi sem utal arra, hogy el akarta volna tüntetni a nyomait, abból
indulhatunk ki, hogy inkább a második variáció igaz. De, ki az, aki mély
utalásokat hagy maga után a saját személyiségére vonatkozóan? Kafka arra
is megkérhette volna a barátját, hogy az írásait a halála után zárolják.
Ehelyett a megsemmisítésüket kérte. Az életművének a megsemmisítését.
Minden válasz, amit a tanulmányaim során kaptam, csak újabb kérdéseket
vet fel bennem.
Egy enyhe széllökés érkezett, és meglebegtette az elhaladó
turistagőzhajó tarka zászlóit. Csak néhány utas állt elszórtan fent a
fedélzeten és fényképezett, a többség egy emelettel lejjebb a meleg belső
térben üldögélt. Egy idősebb úr felénk kattintott és most bizonyára
megörökített bennünket a berlini fotói hátterében.
- De nemcsak a jelenlegi tanulmányaim bírtak rá arra, hogy megírjam ezt a
házi dolgozatot. Ez a jövőről is szól. Az én jövőmről. Nemrég itt volt az a
vendégdocens, az egyik nagy könyvkiadótól, emlékszel még?
- Emlékszem – mondta Elyas. – Kétszer is kérdeztem, hogy milyen volt, de
egyszer sem válaszoltál.
- Mert kezdetben nem tudtam szavakba foglalni, de ez a találkozó mély
nyomot hagyott bennem. Az előadáson szó volt a kiadói tevékenységről,

268
marketingről, eladásról, szervezetről, terjesztésről, a szerzőkkel való
együttműködésről – de egyetlen szó sem esett az irodalomról. Ez valahogy
félelemmel töltött el.
- Miért?
- Mert úgy tűnt, mintha a szakmában minden csak az eladásról szólna,
másról nem.
- Na, jó – mondta Elyas -, de a kiadóknak muszáj pénzt keresniük.
- Természetesen. De akkor ne tegyenek úgy, mintha önzetlenül harcolnának
a kultúra fenntartásáért. Ugyanis szeretik magukat így beállítani. És az
egész irodalmi világban ilyen a tekintélyük.
- Ez elkeserítő – felelte Elyas. – És tudom, hogy ettől nem lesz jobb, de
sajnos így működik a világ. Ez nem egyedi eset. És pontosan mi az, amitől
félsz?
Szerettem volna a karomat lóbálni. És mivel a kezem Elyas-éval még
mindig össze volt kulcsolódva, az ő karját is meglóbáltam.
- Mindig ott volt a fejemben az az álomszerű elképzelés - kezdtem –
ahogyan majd egyszer lektorként egy íróasztalnál ülök, a szerzőkkel aktív
kapcsolatot ápolok, és velük együtt a legjobbat hozom ki az írásaikból. Egy
tiszteletteljes kapcsolat, ami mindig a minőséget és a művészetet tartja
szem előtt. Azt gondoltam, hogy ez egy reális álom lenne – legalábbis akkor,
ha a jó eredménnyel végzek az egyetemen és sikerül szereznem egy állást.
Most viszont állandóan azt kérdezem, mennyire eszmei és naiv volt ez az
álom részemről. Mi van, ha soha nem tudom megvalósítani, mert teljesen
másként mennek a dolgok a szakmában? Mi van, ha helyette valamikor egy
íróasztalnál ülök, és az írások minőségét nem feljavítom, hanem lerontom,
és így csak a tömegigényt elégítem ki.

269
 Még Elyas-nak is - aki úgy tűnt mindig feltalálta magát – is nehézséget
okozott, hogy meglelje a helyes szavakat. De amíg ő utánuk keresgélt, én
tovább beszéltem.
- És mindazt, amiről neked most meséltem, megpróbáltam ebben a házi
dolgozatban összefoglalni. És akármennyire is töröm rajta a fejem, nem
tudok egyetlen olyan helyet sem ebben a dolgozatban, ahol populistán
fejeztem volna ki magam, vagy ízekre szedtem volna az egész
irodalomtudományt és a kiadókat. Nem tettem ilyet, Elyas. Természetesen
elég kritikus voltam, de nagyon óvatosan és tárgyilagosan fejeztem ki
magam.
Elyas-nak láthatóan egy szemernyi kétsége sem volt az állításommal
kapcsolatban. – Ezt nagyon jól tudom. Ezt az osztályzatot nem úgy kellene
felfognod, mint egy rossz munkának a jelét.
- Hanem?
- Hanem úgy, mintha pontosan neked lenne igazad. Az öreg fickó csak nem
akarta hallani. Ezzel valahogy megkérdőjelezted az ő meggyőződését az
életben. Ez senkinek sem tetszene.
Így szemlélve, értelmet nyert az osztályzat, és főleg a durva reakció.
- Tudod, nálunk is van egy a hagyományos orvosláshoz csökönyösen
ragaszkodó professzorunk – folytatta Elyas. – Ha valaki valamilyen kínai
gyógymóddal jönne, ami – a tudomány ellenére – igazolható sikerekkel
rendelkezik, azonnal repülne a szemináriumról. És belegondolva, a
hivatásának etikájáról alkotott elképzelése ezt nem is hagyná. Emellett a
tudás és a tudomány néha egyszerűen csak egy pillanatfelvétel. Az, amit ma
megingathatatlannak hiszünk, tíz éven belül egészen máshogy nézhet ki.
Lehet, hogy talán már holnap is.
Egész idő alatt a lábaim egyenes irányban maguktól mozdultak, most
közelebb vittek a vízhez. A korlátra hajoltam, amit néhány méter hosszan

270
biztonsági okokból építettek, és a vizet néztem. A turistagőzös felkavarta a
homokot a fenékről, így a folyó még barnábbnak hatott, mint szokott. A
folyam fáradhatatlanul hömpölygött és időnként könnyedén habzott a
felülete. Elyas mellém könyökölt.
- Nem igazságos, ugye? – kérdezte.
Bólintottam. És fején találta a szöget, már ami a gondolataimat illeti.
Igazságtalan volt. Egyszerűen és mélyen igazságtalan.
- Még, ha figyelmen kívül akarnád hagyni a lektori hivatásra vonatkozó
jövőbeli félelmeidet, szeretnék valamit hozzáfűzni. Valahogy emlékeztet a
saját félelmeimre. A félelmeimre, amikor majd egyszer orvos leszek.
Most, ahogy így mondta, nekem is határozottan feltűnt a párhuzam.
Különböző szakokon tanultunk, és mégis lényegében ugyanazokkal a
gondokkal küszködtünk. Pontosan úgy, ahogy lassan megjelentek a
repedések az álomhivatásommal kapcsolatos ábrándjaimon, Elyas illúziói
már darabjaira törtek és éppen azon volt, hogy a darabokat összeragassza.
Nem szép dolog, de egy lépéssel előttem járt.
- És emiatt ugyanazt a tanácsot tudom adni, amit az apám nekem adott.
De mialatt megpróbáltam visszaemlékezni Ingo szavaira, Elyas már mondta
is: - Csak azért mert sokan rosszul csinálják, nem tarthat minket vissza attól,
hogy mi jól csináljuk. Még ha szélmalomharcnak is tűnik.
Ingo szavai mindig ugyanazt a célt szolgálták. Mélyen a felszín alá
céloztak. De Elyas-nak még volt mondanivalója.
- Talán tényleg úgy megy a kiadóknál, ahogy most gondolod, vagy talán
nem. És, ha mégis, talán akad választási lehetőséged, hogy azt csinálhasd,
amit megálmodtál magadnak. De ezt a választási lehetőséget most még nem
ismered. Ha valaki annyira a szívén viseli a tanulmányait, mint te, annak
hinnie kell magában és harcolni kell a meggyőződéséért. Minden más csak
időpocsékolás.

271
 Mélyen belélegeztem a víz nedves és ugyanakkor földes illatát és
éreztem, hogy Elyas szavaival kapcsolatban mennyire megnyugtat.
- Igazad van. Jó, hogy vagy nekem. Néha egészen hasznos vagy.
- Néha?
- Nem. Mindig. Pótolhatatlan vagy számomra.
- Ugye, akkor feltehetek még egy kérdést?
- Ki vele!
- Az előbb azt mondtad, hogy a könyvek a múlt illatát árasztják magukból.
Hogy lehet ez? A papírra gondolsz?
- Nem, a történeteket is lehet érezni. Ha élénk az elbeszélés, az olvasás egész
ideje alatt különböző illatok érezhetők az orrban.
Egy pillanatig hallgatott, úgy tűnt elgondolkodik azon, amit mondtam.
Azután meglepett egy kérdéssel, amire nem számítottam. – És milyen illata
van a mi kétrészesünknek?
Ezzel kicsalt tőlem egy mosolyt, mert úgy emlékeztem az ezzel a
témával kapcsolatos beszélgetésünkre, mintha tegnap lett volna. Akkoriban
úton voltunk a parkba.
- És mi járt még a fejedben? - kérdezte Elyas.
- Nagyon sok minden - mondtam, és felsóhajtottam. - Az egész történetünk.
Rám nézett. - A történetünk?
Bólintottam.
- Van... történetünk? - kérdezte.
- Elyas - mondtam mosolyogva. - Én azt hiszem egy egész könyvnyi. Olyan
vastag, hogy kettő is kitelne belőle.
Egy pillanatig még dúskáltam ezekben a szép emlékekben, azután
megint visszatértem a valóságba.
- Az hiszem mégsem kétrészes lesz – mondtam.
- Nem?

272
- Nem, időközben a történetünk már legalább három részesre nyúlik.
- És milyen illatuk lenne ezeknek a részeknek?
Gondolkodtam, és még nem voltam biztos benne, hogy válaszolni
tudok, de akkor mintha a semmiből jött volna, ezt mondtam:
- Az első rész olyan illatú lenne, mint a cseresznyepiros nyár. A második,
mint a türkizzöld tél. És a harmadik, mint a napsárga tavasz.

273
 16. fejezet
Régi sebek

A legszívesebben bőgni tudtam volna, amikor becsuktam magam mögött

Gößweins professzor irodájának ajtaját és kiléptem a folyosóra. Azt nem
tudtam volna megmondani, hogy a méregtől vagy a szomorúságtól,
valószínűleg mindkettő elegyétől. Nem voltak túl nagy elvárásaim, csupán
egy, a munkámra vonatkozó komoly, tárgyilagos beszélgetést reméltem és
azt, hogy az indítékaimat és az érveimet meghallgatja. De sajnos nem így
történt. Újra az ajtó előtt álltam, hogy kinyissam - rövidebb idő alatt, mint
amennyi ahhoz kellett, hogy erőt vegyek magamon és bátorságot gyűjtsek.
A professzort egyáltalán nem érdekelte a véleményem, kizárólag csak a
sajátja számított. Mélységesen csalódott voltam, és úgy éreztem, hogy
igazságtalanul bántak velem. Annyira, hogy legszívesebben újra kinyitottam
volna az iroda ajtaját, berohantam volna, hogy mindent, ami szívemet
nyomja, Gößwein úr fejéhez vágjak.
De ahelyett, hogy engedtem volna ennek a késztetésnek, kívülről
bámultam az ajtót.
Mit érnék el vele?
Lehet, hogy megszabadulnék a mérgemtől, de a végén csak saját
magamnak okoznék kárt vele. A legrosszabb esetben okot szolgáltathatnék
a professzornak arra, hogy az érzelmi kitörésem miatt a későbbi
munkáimra is rossz jegyet adjon.
Lesújtó érzés volt, hogy mennyire tehetetlen voltam. El kellett
viselnem és el kellett fogadnom.
Mielőtt tényleg elkezdtem volna a folyosón bőgni, – időközben inkább
a méregtől, mint a szomorúságtól – elhatároztam, hogy hazamegyek.

274
Tulajdonképpen a megbeszélés után a könyvtárba akartam menni, hogy
tanuljak, de ma már torkig voltam a tanulással.
Amikor baromi mérgesen elértem a kollégiumot és ki akartam nyitni
az ajtót, a kulcs kétszer is kiesett a kezemből, annyira feldúlt voltam még
mindig. Miután ismételten felvettem a lábtörlőről a kulcsot, végre sikerült.
Legalábbis, ami az ajtónyitást illeti. A lakásba való belépés
szánalmasra sikerült. A bal lábam valahogy a lábtörlő alá került, megakadt
és bekövetkezett az elkerülhetetlen. A karjaimmal hadonásztam, nem
tudtam már megkapaszkodni és teljes hosszában orra estem. Mint egy fa,
amit kivágtak.
Ahogy a földön feküdtem, és megpróbáltam rájönni, hogy mi történt,
azt tettem, amit ilyen helyzetben elsőként szoktak: felemeltem a fejem és
körülnéztem, hogy volt-e tanúja a szerencsétlenségemnek. De Eva nem volt
a szobában, a lakásunk üres volt. De a megkönnyebbülésem nem tartott
sokáig, mert egy kis késéssel erős fájdalmat éreztem a bal térdemben. A
könyökömet is rendesen beütöttem, eléggé lüktetett. És úgy egyébként is,
minden szar volt. Ez a nyomorult koszos lábtörlő. Már többször
megbotlottam benne, és tulajdonképpen megesküdtem, hogy kicserélem.
Állandóan felfelé hajlik az egyik sarka, így egy olyan ügyetlen embernek,
mint én, az áthaladás rajta, életveszélyes méreteket öltött. Ez a hülye szar.
Most még mérgesebben, mint előtte, felkínlódtam magam a padlóról és
elsántikáltam, hogy közvetlenül a szemetesbe hajítsam.
Már felemeltem a lábtörlőt, de azonnal félbe maradt a mozdulatom,
mert előtűnt alóla valami. Szabályosan rámeredtem. Attól, amit láttam,
kinyílt az öklöm. A lábtörlő a padlóra esett, a dühömmel együtt. A mérgem
egyik pillanatról a másikra elszállt. Mintha valaki az ujjaival csettintett
volna és elillant volna a levegőben. Ehelyett hirtelen csend támadt

275
körülöttem. Úgy tűnt, mintha csak én léteznék. Én és az a valami, ami a
padlón feküdt.
Egy boríték volt. Pontosabban, egy levélboríték.
A közepén az állt: „Emely-nek”. Se több, se kevesebb. Csak egyszerűen
ez. És mégis ez az egy szó elég volt ahhoz, hogy néhány másodpercre
megállítsa a szívemet. Nem a nevem, hanem a kézírás miatt, amely a
nevemet megformázta. Felismertem. Pontosan tudtam, hogy kié.
Néhány percig álltam, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam, és
csak a fehér borítékra meredtem. Mintha szellemet láttam volna. És
bizonyos értelemben így is történt. Mert, ha ebben a borítékban az van, amit
gyanítottam, akkor annak egyáltalán nem szabadna léteznie. Elyas levele
eltűnt. A takarítónő szemétnek hitte és eldobta.
De, ha ez így volt, akkor mi feküdt most előttem?
Nagyon óvatosan lehajoltam és felvettem. A borítékon összegyűlt egy
kis por és homok. A pulóverem ujjával végigtöröltem és letisztítottam.
„Emely-nek”
Újra és újra elolvastam ezt a szót. És minden alkalommal egyre
szárazabbnak tűnt a szám. Mintha hipnózisban lennék, becsuktam az ajtót
és leültem az ágyra. A levél az ölemben feküdt és tonnányi súlyúnak
érződött. Egy kis ideig semmi mást nem tudtam tenni, mint tovább
bámulni. Ez tényleg az a levél?
Hihetetlen volt számomra. Ugyanakkor éreztem azt a különös
bizonyosságot, hogy másról nem lehet szó. Hogy őszinte legyek, más
lehetőség nem jutott eszembe. Eltéveszthetetlenül Elyas kézírása volt.
Egész idő alatt az orrom előtt volt a levél? Csak néhány méternyire
feküdt tőlem? Minden nap, minden éjszaka? Ez hogy történhetett meg?
Hogyan került a lábtörlő alá? Valaki véletlenül alá csúsztatta? És a levelet a
lábtörlő szerencsétlen módon elfedte? Nem tudtam megmagyarázni.

276
 Ezer kérdés visszhangzott a fejemben. Egy közülük egyre hangosabb
lett.
Mi állt a levélben?
Egyrészt feltétlenül szerettem volna tudni, másrészt olyan érzésem
volt, mintha egyre szorosabbra húznának egy hurkot a nyakam körül.
Egyszer csak nem tehettem róla, de a sürgető bizonytalanság egyre
nagyobb lett. Óvatosan felbontottam a borítékot és egy egész köteg
összehajtogatott lapot vettem ki belőle. Mindegyiken Elyas kézírása.
Ez, az a levél volt.
Ez, tényleg az a levél volt.
A kezeim reszketni kezdtek.

Kedves Emely!

Már órák óta ülök itt, töröm a fejem, és erre a fehér papírlapra meredek.
Olyan sok dolog van, amit el szeretnék mondani neked, de mégsem jutnak
eszembe a szavak. Sokkal jobb lenne, ha mindent személyesen beszélhetnék
meg veled. De attól félek, hogy nem akarsz meghallgatni, vagy amúgy sem
hiszel nekem. Elviselhetetlen lenne a tudat, ha miközben a szemedbe néznék,
azt mondanád nekem, hogy nem adsz nekem egy esélyt.

De lehet, hogy ez csak féligazság. Hogy őszinte legyek, egyszerűen nem vagyok
elég tökös ahhoz, hogy személyesen beszéljek veled. Nem vagyok túl nyílt, ha
érzelmekről van szó, Emely. És minden, veled kapcsolatos dolog rémisztően
intenzív érzésekkel van összekötve.

Tehetnék hülye és kétértelmű kijelentéseket, ebben világbajnok vagyok. De ha

arról van szó, hogy megmondjam, mit érzek irántad, és mennyire sajnálom,

277
hogy hibáztam, akkor a torkom kaparni kezd, és nem jön ki egy hang sem
belőle. Bánom, amit tettem. Olyan mértékben, amit valószínűleg nem lehet
szavakba foglalni. Hónapokon keresztül hazudtam neked és visszaéltem a
bizalmaddal. Minden ember számára ez rossz tapasztalat lett volna, de neked
valószínűleg még rosszabb, mivel úgy általában nehezedre esik megbízni
valakiben. Luca személyének kitalálásával nemcsak becsaptalak, hanem
valóban szörnyű dolgot követtem el. Olyan szörnyűt, hogy az nekem
magamnak is fáj.
Legszívesebben azt írnám, hogy azért tettem ezt, mert az újratalálkozásunk
első pillanatában halálosan beléd szerettem és nem láttam más utat, hogy
veled kapcsolatba kerüljek. Ez sem lett volna rendben, természetesen nem, de
talán megbocsáthatóbb, mint az igazság. Mert sajnos arról van szó, hogy nem
jó szándékkal tettem. Azért adtam ki magam Luca-nak, hogy jobban fel
tudjalak mérni. Módot akartam találni arra, hogy közelebb kerüljek hozzád.
És mindezt csak azért, hogy visszafizethessek azért, amiért annak idején
megbántottál.

Azt hiszem, már fél órája csak az utolsó mondatok felett ültem. Mert
legszívesebben örökre megtartanám magamnak, és minden egyes betűjét
azon nyomban ki szeretném törölni. Ki akarom törölni. Mert ez azt
bizonyítaná, hogy mindez tényleg megtörtént. Pedig soha nem szabadott
volna. Nem akarok kitartani amellett, amit tettem, mert akkor nem marad
más választásom, mint megutálni magam. És még inkább érzem, hogy
mennyire utálsz miatta. Ez a legrosszabb, amit megtehetsz velem és
ugyanakkor az egyetlen dolog, amit megérdemeltem.

Akkor miért vagyok mégis olyan őrült, hogy megírom ezt az egészet neked?
Rajtam kívül senki sem ismeri a valódi indítékaimat, akkor miért tárom fel

278
neked, ahelyett, hogy örökre magamban tartanám? Mert jogod van megtudni
az igazságot. És mert a hazugságaim pont oda vezettek, ahol most vagyunk.
Odavezettek, hogy elveszítettelek.

Emely, akkoriban, hét évvel ezelőtt, amikor tinédzserek voltunk… El sem

tudod képzelni, hogy mennyire szerelmes voltam beléd. Az már nem volt
normális vagy egészséges, olyan volt, mint egy átkozott vírus. Mindegy mire
akartam koncentrálni, a gondolataimban csak te léteztél. Egyedül az, hogy a
távolból nézhettelek, már idegessé tett és a szívem hevesebben dobogott tőle.
Akkoriban ezerszer is megpróbáltam az érzéseimet racionálisan
szétválasztani. Mintha esélyes lenne, hogy nem te vagy az oka mindennek.
Már az is sokkal jobb lett volna, ha egy orvos talál egy daganatot a fejemben,
ami a bennem lévő káoszért felelős. Ennyire megzavartak és elárasztottak az
érzések. Legszívesebben kikapcsoltam volna őket. Csak úgy egyszerűen, egy
gombnyomással. Hogy minden olyan legyen, mint korábban. De nem lehetett.
Ehelyett minden egyes nappal csak rosszabb lett.

Addig csak azt a fajta szeretetet ismertem, amit a családom és a barátaim

iránt éreztem, de az érzéseim irántad teljesen mások voltak. Szabályosan
majdnem megőrültem, amikor egyik nap nem láttalak az iskolában. A
legostobább kérdések merültek fel bennem és aggódtam, hogy elkerülsz-e
engem, vagy talán beteg vagy, netán történhetett veled valami az iskolába
menet. És, ha meg is győztem magam, hogy túlzóak ezek a gondolatok,
mégsem tudtam felhagyni az irántad érzett szörnyű aggódással.
Szabályosan kísértett. Olyan érzésem volt, mintha elvesztettem volna az
irányítást valami felett. Bár nem tudtam pontosan meghatározni, hogy mi az
az „ez”. Annál jobban meg tudtam fogalmazni, hogy ez nem nekem nem
tetszik. Az érzések hatalmasak voltak, lerohantak és meg sem tudtam

279
magyarázni honnan jönnek. És még kevésbé tudtam elképzelni, hogy te ezeket
az érzéseket bármikor is viszonoznád, legalábbis nem ilyen mértékben. Olyan
erősek voltak, hogy már nem tűntek normálisnak. Minden lassan kezdődött,
mígnem olyan mélyre süllyedtem benne, hogy már nem tudtam kiszabadítani
magam.

Minden nap ugyanazt a kérdést tettem fel magamnak: mi van, ha

bennragadok, vagy a helyzet még sokkal rosszabb lesz? Ez az elképzelés olyan
félelmet váltott ki bennem, amilyet azelőtt még sosem érzetem. Annyi más,
hasonló korú lány volt, de ők mind nem érdekeltek. Egyikük sem váltotta ki
belőlem ezeket az extrém tüneteket, csak te. Nem tudom mennyire vagy képes
felfogni, csak azt mondhatom, hogy pokolian féltem. Ezért próbáltam másfél
éven keresztül ezen érzések ellen küzdeni. Ez tűnt az egyetlen logikus
dolognak számomra.

Legalábbis addig a bizonyos napig. Az mindent megváltoztatott. Ez volt az a

nap, amikor meglátogattalak otthon. Emlékszel még? Kevin valami durva
dolgot mondott rólad, amit egyáltalán nem kellett volna hallanod. A
szünetben volt az udvaron. Láttam a szemedben, hogy a szavai mennyire
megsebeztek és megsértettek. És már megint ott volt az az irántad érzett
szörnyű aggodalom. Olyan volt, mintha Kevin nem téged, hanem engem
bántott volna meg. Magam is tudom, milyen őrült dolog ez, de nem tudtam
megszabadulni tőle.
Ezen a napon hallgattam először a szívemre és nem a félelmeimre.
Elmentem hozzád, és meglátogattalak otthon. A szobádban álltunk. Láttam,
hogy sírtál, bár folyamatosan próbáltad eltitkolni. Teljesen egyedül voltunk.
Nem voltak körülöttünk mások, egyetlen tanuló sem, Alex vagy a szüleink is
mérföldekre voltak tőlünk. Ebben a pillanatban csak mi ketten voltunk.

280
Egészen pontosan éreztem a csomót a gyomromban. A csomót, amit addig
alakítgattam, amíg gombóc vált belőle. Ebben a gombócban rejtőzött minden
irántad meglévő érzelmem. Nehéz, szinte elviselhetetlen érzések, de
ugyanakkor volt bennük elrejtve valami szép, valami könnyed, valami, ami
arra ösztökélt, hogy megérintselek és megcsókoljalak. Olyan volt, mint egy
ígéret, hogyha követem a vágyaimat, akkor minden jobb lesz.
Különös módon ez az ígéret beteljesült. Amikor megcsókoltalak és te
viszonoztad… A mai napig nem tudom megfelelően leírni, hogy mi ment végbe
bennem. Olyan volt, mintha az a csomó hirtelen megszűnt volna. És magamat
sem értettem többé. Nem értettem, hogy miért hadakoztam ilyen sokáig ezen
érzés ellen. Csodálatos volt. Elárasztott engem. Elárasztasz engem, Emely.
Boldogsággal, szerelemmel és szívbéli kötelékkel.

Amikor azon a napon később elváltunk, én voltam a legboldogabb ember az

egész világon, és számoltam az órákat, mire újra láthatlak. Minden kinyílt
bennem, amit eddig állhatatosan próbáltam elzárva tartani. És ez nagyon jó
érzés volt. Olyan, mintha drogok hatása alatt lettem volna, mintha
megmámorosodtam volna tőled. Többet akartam belőle. Meg akartalak
csókolni, fogni a kezedet, újra és újra. Kínos számomra ezt leírni, Emely, de
attól a naptól számítva mindig melletted akartam lenni. Ez volt a legmélyebb,
legőszintébb vágyam. Kiszíneztem a jövőnket, elképzeltem, hogy ez a csók
közöttünk mindent megváltoztatott. A barátnőmnek tekintettelek, Emely. Tele
voltam szerelemmel irántad.

Nehezemre esik, erre a helyre egy bekezdést beszúrni. Mert mindketten

tudjuk, hogy nem volt számunkra boldog vég. Másképp alakult és még ma is
nehézségem akad, hogy visszaemlékezzek rá. Arra az érzésre, mintha bennem
valami széttörne, és ezer szilánkra pattanna szét. Kihúzták a lábam alól a

281
talajt, elkezdtem zuhanni és nem értem földet. Zuhantam egyre tovább, újra
és újra, egyre mélyebbre.
Ma már tudjuk, hogy csak egy félreértés volt, de akkoriban nem tudtam.
Ez a tapasztalat mély sebeket hagyott bennem. Csinált velem valamit.
Megváltoztatott. Befolyásolta a további életemet, és negatív irányba
fordította a véleményemet a szerelmi kapcsolatokról. Mesélhetnék neked a
kudarcba fulladt első szexuális élményemről, amire nem is emlékszem, vagy
arról, hogy miattad Angliába mentem és egy kicsivel később, Amy-vel az
akkori barátnőmmel valami hasonlót éltem át, mert ő is megcsalt. Nem
mással, mint Kevin-nel, az egykori legjobb barátommal. De nem tudom, hogy
egyáltalán hallani akarod-e. Mert egyébként ebben a levélben rólad van szó.

Valószínűleg most azt kérdezed, hogy miért követtem el ezt a hibát, Luca-val,
ezt a határozottan ostoba hibát. Szégyellem az okokat. Talán
megmagyarázzák, hogy miért csináltam, de nem mentenek fel.
Alig tértél vissza az életembe Alex múlt nyár eleji költözése miatt, azon
kaptam magam, hogy a gondolataim körülötted forognak. És bár nem pozitív
gondolatok voltak, jobban zavart, hogy egyáltalán gondolok rád. Nem volt
semmi keresnivalód a fejemben. Örök időkre kiűztelek onnan. Ennek ellenére
a hátsó ajtón valahogy mégiscsak besurrantál. Emiatt – amilyen ostoba
voltam – eléggé mérges lettem rád. Elégedett voltam az életemmel, minden a
helyén volt. És akkor megjelentél, mint egy betolakodó, hogy mindezt
tönkretedd.
Habár minden veled kapcsolatos gondolatot megtiltottam magamnak,
egy idő után megint megtörtént: Rettenetesen meg akartalak találni, és
megjelentek ezek az ostoba tünetek, pontosan ugyanolyanok, mint egykor. A
testem reagált rád, és bármennyire is tiltakozott ellene az eszem, a szívem
mégis hevesebben vert a jelenlétedben. Gyűlöltem magam ezért. Téged még

282
inkább gyűlöltelek ezért. Harcoltam az érzések ellen, úgy, mintha életem
csatáját kellene megvívnom. Megint érezni valamit irántad, úgy hatott rám,
mint a világvége. Abban az időben ez a legrosszabb dolog volt, ami
történhetett velem. Legalábbis ezt gondoltam. Valószínűleg csak magamat
akartam védeni attól, hogy újra megsebezz. Elviselhetetlen ilyen mélyen
érezni valaki iránt, aki ezt az érzést nem viszonozza.

Pontosan ebben az időben, amikor magamat és téged is gyűlöltelek, jutott

eszembe az ötlet Luca-val kapcsolatban. Azt gondoltam, hogy az egyetlen út
el tőled – az a hozzád vezető út. Nemcsak érzelmi szinten, hanem testileg is.
Százszor is azt állítottad, hogy csak azt akarom. Ebben sajnos igazad volt. Az
az abszurd elképzelésem támadt, hogy egyetlen közös éjszaka veled, végre
kigyógyítana belőled. Mintha csak varázslattal meg tudnék tőled örökre
szabadulni.

Ma már teljesen agyamentnek tűnik, még inkább betegesnek és hülyének.

Szívesen írnék mást, de megesküdtem magamnak, hogy az igazságnál
maradok, még ha ez nem is a legszebb fajtája annak.
Azt gondoltam, ha Luca-nak adom ki magam, ily módon többet
tudhatok meg rólad. Abszolút rejtély voltál számomra és egy milliméterrel
sem engedtél közelebb magadhoz. Ez nagyon bántott és valószínűleg a
büszkeségemet is sértette. Világossá vált számomra, hogy megfelelő taktika
nélkül soha nem kötök ki nálad. És ez a taktika a Luca nevet kapta. Úgy érzem
magam, mint a legrosszabb ember az egész világon. Bár nem vagyok olyan
rossz, és megijedek a saját soraimtól. A félelem sok dolgot művelhet az
emberekkel, nyilván még azt is, hogy rossz dolgokat tegyenek. Mert semmi
más nem rejtőzött a cselekedeteim mögött, mint a félelem. Nem akartam,
hogy fontos légy számomra, mert akkor hatalmad lett volna, hogy újra a

283
mélységes boldogtalanságba taszíts, és azt, amit én az életemnek nevezek,
ezer darabra törd össze.

Tudod, hogy mi volt lenyűgöző? Hogy nem volt befolyásom arra, hogy
megadjam-e neked a hatalmat vagy sem, mivel egyszerűen csak magadhoz
ragadtad. Minden nap egy kicsit jobban. A mosolyoddal, a humoroddal, az
ártatlanságoddal. Az egész valóddal, ami annyira fogva tart, hogy más
embert a helyiségben alig veszek észre. És a cseresznyepiros ajkaiddal, amit
állandóan magam előtt látok és meg akarok csókolni. Még ebben a
pillanatban is meg akarom csókolni. Nem is hiszed el, mennyire szeretném.
Minden elszabadult, Emely. Pont az, amit Luca által meg akartam
akadályozni, bekövetkezett. Beléd szerettem. Ha lehetséges, még jobban, mint
egykor. Vagy ez a valóságban sosem szűnt meg?

Szeretnék tőled bocsánatot kérni, Emely. Szívből, ahogy még soha senkitől
nem kértem bocsánatot. Ha mást nem is hiszel el, akkor legalább azt hidd el,
hogy sajnálom. Mindent, amit veled tettem, és amit feltételeztem rólad.
Tudom, hogy nem lehet az időt visszafordítani. De tudnod kell, hogy
mindent megtennék érte, ha ez a lehetőség fennállna. Vissza akarok utazni a
múltba és megóvni magamat attól, hogy életem legnagyobb hibáját
elkövessem. És még ha ez a kívánság képtelenség, és soha nem teljesül, mégis
magamban hordozom. Bánom, amit tettem. Annyira, Emely. Annyira.

Természetesen remélem, hogy válaszolni fogsz erre a levélre, hogy még

egyszer beszéljünk egymással, hogy talán van rá lehetőség, hogy jóvátegyem,
amit elrontottam. De nem tudom megítélni, hogy ez a kívánság valósággá
válik-e vagy csak teljesíthetetlen utópia lesz. A döntés a tiéd. És mindegy, hogy
döntesz, el fogom fogadni. Azonban fontos, hogy megismerd az igazságot. Azt

284
akarom, hogy tudd, hogy minden nap rád gondolok. Hogy hiányzol nekem.
Hogy mindig hiányozni fogsz. Mert téged mélyen, szívből szeretlek, Emely. És
ez valószínűleg soha nem fog elmúlni.

Szerelemmel
Elyas

Háromszor kellett megszakítanom a levél olvasását, mert a szemeim úgy

elhomályosultak, hogy alig láttam valamit. Most már nem tudom
visszatartani a könnyeket.
Zuhogásszerűen gördültek végig az arcomon. Éreztem a sót az ajkaimon és
éreztem, ahogy a nedvesség az arcomon, a nyakamon ömlik lefelé. A
könnyeimben benne volt az összes fájdalmam, és megértettem, hogy egész
idő alatt milyen közel volt. Elyas-szal egyszerűen folytattuk, újévkor, egy
érzelmes beszélgetést követően járni kezdtünk, mintha a boldogság mindig
az állandó kísérőnk lett volna. Csak most értettem meg, hogy nem sikerült
olyan gyorsan feldolgoznom a múltat, mint ahogy szerettem volna. A
pokolból a mennyországba nem vezet lift. Az ember kénytelen a lépcsőt
használni.
Azt mondtam Elyas-nak, hogy megbocsátottam neki. És ez így is van.
De nem felejtettem. A fájdalmas drámáink, itt legbelül még mindig nagyon
fájnak. A seb kezdett begyógyulni. De teljesen sosem gyógyult meg.
Minden érzés a felszínre kívánkozott, szabályosan kitört belőlem és
sírógörcs rázott. Arcomat a kezeimbe temettem és embrió pózban feküdtem
az ágyamon. Többször is le akartam nyugtatni magam, de nem sikerült.
Csak sírtam tovább. És egyszer csak megértettem, hogy az elfojtott
fájdalmam volt az oka, hogy Elyas-t leállítottam és nem engedtem meg neki

285
az igazi intimitást. A levél megvilágította ezt. Erősebben éreztem a
fájdalmat, mint valaha. És előtört belőlem minden egyes könnyel.

Nem tudtam meddig sírhattam. De olyan sokáig lehetett, hogy egyszer csak
nem tudtam többet sírni. A párnám nedves volt, az arcom és a hajam is.
Tengernyi használt papír zsebkendővel körülvéve, továbbra is fekve
maradtam és éreztem a vihar utáni nyugalmat. A levél előttem feküdt az
ágyon, rámeredtem, anélkül hogy még egyszer beleolvastam volna. Jó érzés
volt a közelemben tudni. És, ha arra gondoltam, hogy Elyas-nak ugyanolyan
fontos voltam, mint ő nekem, egy vagy két másodpercre egy félénk mosoly
költözött az ajkaimra. Emlékeztem Elyas szavaira, hogy a félelmek nem
tűnnek el maguktól és az embernek el kell döntenie, hogy belekapaszkodik
vagy megszabadul tőlük. Csak ebben a pillanatban értettem meg igazán. A
sebeim nem fognak maguktól begyógyulni. Rajtam múlik, hogy ragtapaszt
teszek-e rájuk és békét kötök a múlttal. Jobban tudatában voltam ennek,
mint valaha.
Amikor egy idő után felkínlódtam magam az ágyról és a fürdőbe
mentem, majd a tükörbe pillantottam, megrémültem magamtól. Az arcom
annyira bedagadt, hogy amikor megláttam, automatikusan egy medúzára
gondoltam. Tiszta vörös és duzzadt volt, mintha egy félresikerült plasztikai
műtéten estem volna át. Nem tudom utoljára, mikor néztem ki így. Nem
tudtam, hogy egyáltalán valaha kinéztem-e így. Valószínűleg igen, de ezt az
emléket nyilván sikeresen elfojtottam. Többször megmostam az arcom
hideg vízzel és bekrémeztem a kivörösödött bőrömet. Ezután még mindig
látszott, hogy bőgtem, a tetejébe úgy fénylett az arcom, mint a szalonnabőr.
Csalódottan felsóhajtottam, leültem az ágyra és a telefonom után nyúltam.

286
Emely
Nem akarsz nálam aludni ma éjszaka? Sajnos Eva itt lesz, de ha szorosan
átöleljük egymást, akkor talán el tudjuk őt felejteni.

Nem felvenni
Akkor is veled aludnék, ha lángokban állna a kollégiumotok.

Emely
Ezért is szeretlek ennyire.

Nem felvenni
Csak ezért?

Emely
Nem, még sok minden más miatt, nem csak ezért.

Nem felvenni
Akkor bizonyára a kitűnő javaslataimért is, igaz? Az Eva problémát
egyszerűen kikerülhetnénk azzal, hogy elhoználak és nálam aludnál. Szükség
esetén aláírok egy „Csábítás mellőzése” című nyilatkozatot.

Emely
A javaslatod jobb, mint az enyém, de sajnos annyira szörnyen nézek ki, hogy ki
sem akarok lépni az ajtón. A sírástól teljesen felpuffadt az arcom.

Nem felvenni
Miért sírtál? Történt valami?

287
Emely
Semmi rossz. Ne aggódj! Elmesélem, ha itt leszel.

Nem felvenni
A tanulás a fontossági sorrend legaljára csúszott. Adj nekem húsz percet és ott
vagyok nálad.

Elyas csapot-papot otthagy, ha szükségem van rá. Kérhetne az ember többet

a partnerétől? Bármennyire erősen gondolkodtam rajta, nem jutott
eszembe semmi. Elyas tényleg komolyan gondolta, amit a levelében írt –
jóvá akarta tenni a hibát, amit elkövetett. A mindennapjaink ezernyi
aprósága tanúsította ezt. És ideje volt, hogy én is jóvátegyek felé valamit és
megajándékozzam azzal a bizalommal, amit megérdemelt.
Néha azt kívántam, hogy egy könyvben élhessek. A könyvekben
minden olyan egyszerűen működött: probléma – felismerés - átalakítás –
megoldás. De a valóságban ez másképp nézett ki. Az ember évekig magával
cipeli a felismerést, mielőtt tényleg tettre váltaná. Most én is arra a
következtetésre jutottam, hogy túl sokáig hurcolásztam a felismerést, és a
személyes átalakításon és megoldáson még dolgoznom kell.
Azt reméltem, hogy a bőröm egy kicsit leapad a húsz perc alatt, amíg
Elyas megérkezik, de a pillantása, amit rám vetett, amikor belépett az ajtón,
másról árulkodott. A puffadás üzemmód még aktiválva volt.
Egy pillanatra, olyan volt a helyzet, mint egykor, amikor Neustadt-ban
a régi szobámban meglátogatott. Lassan felém lépett, megsimogatta a
könnyes arcomat és egyformán bizonytalannak és aggódónak tűnt. – Mi
történt? – suttogta. – Miért vagy ilyen bánatos?

288
 Mivel a hangom csődöt mondott, ujjal az ágyra mutattam. Ott feküdt
számos papírlap teleírva csodálatos és egyben fájdalmas sorokkal. Még
mindig éreztem minden egyes sort belőle.
Elyas zavarodottnak látszott. Csak amikor közelebb ment az ágyhoz,
ismerte fel, miről van szó. – A levél… - mormolta és egy pillanatra
megmerevedett. Nagyon óvatosan feléje nyúlt, átlapozta az oldalakat és úgy
tűnt, mintha a múlt érzései utolérték volna. – Nem értem… Honnan került
elő hirtelen?
Többször is meg kellett köszörülnöm a torkomat, mire sikerült
megtalálnom a hangomat. A hangom érdesnek hallatszott. – Becsúszhatott a
lábtörlő alá. Az imént megbotlottam és akkor… Akkor, egyszerűen csak ott
feküdt.
Elyas tekintetét visszafordította a levélre és átfutotta a sorokat,
közben lassan és folyamatosan a fejét rázta. Mintha nem tudná elviselni,
hogy elolvassa, végül félretette, és szorosan a karjaiba zárt.
- Sajnálom, hogy ennyire megviselt – suttogta a hajamba.
- Nem kell sajnálnod, örülök.
- De nem úgy nézel ki, mint aki örül.
- Pedig örülök. Boldog vagyok, hogy előkerült.
Az utolsó szavak zokogásba fulladtak. Azt gondoltam, hogy minden
csepp könnyet elhullajtottam, de a testem más belátásra bírt. Elyas illata és
melege újra előhívta az érzéseimet. Olyan jólesett, hogy a karjaiba zárt és
szorosan tartott. Nem a fájdalom miatt sírtam, mint az előbb, hanem a
boldogságtól, szerelemtől és szívbéli köteléktől – ezek voltak azok a szavak,
amelyeket Elyas a levelében használt. És én éreztem azokat a saját
testemben.
Az ágyon ültünk, szorosan összebújtunk, és amikor a sírásom
lecsillapodott, halk beszélgetéssel töltöttük ki a csendet. Mindenféle

289
dologról beszéltünk. A találkozásainkról, a tetteinkről, hogyan éreztük
magunkat, és éltük át a történetünket a másik szemszögéből. Eva
szívességet tett nekünk és csak későn ért haza.
Nem sokat tudtam az életben, de egy dolgot annál jobban. Szerettem
Elyas-t. Annyira, ahogyan csak egy embert szeretni lehet.

290
 17. fejezet
A Balti-tengernél

Amikor az Andy által bérelt kisbuszt teleraktuk a csomagokkal,

elfogott egy különös dé jàvu érzés. Majdnem olyan volt, mint múlt ősszel,
amikor közösen mentünk kempingezni és csak nagy erőfeszítéssel tudtunk
mindent a csomagtartóba gyömöszölni. Sőt még a szereposztás is ugyanaz
volt, mint akkor: Andy gyömöszölt, Sophie kritizálta a gyömöszölését, és
Alex-nek annyi csomagja volt, hogy felvetődött a kérdés, mi a csudának van
egyetlen éjszakára ennyi cuccra szüksége.
- Boldogultok? – kérdezte Elyas. És rögtön a következő pillanatban már
éreztem is, ahogy a kezét a hátamra tette. Már hozzá kellett volna szoknom
ehhez az érintéshez, de a bőröm mindig úgy reagált, mintha először történt
volna.
- Tényleg beszélned kellene a húgoddal – mondta Andy. Igazán komoly
problémái vannak.
Alexnek nemcsak komoly problémái voltak, hanem kétségtelenül jó
hallása is, ahogy azt Andy a következő pillanatban érzékelhette.
- Hamarosan neked lesznek komoly problémáid! – kiabált ki a buszból.
Sebastiannal éppen helyet keresett maguknak.
Andy morcosan préselte be Alex negyedik csomagját a csomagtartóba.
- Hiányzik még valami? Vagy megvan minden? – kérdezte.
Lenéztem az utazótáskámra, amelyet szorosan markoltam.
Tulajdonképpen nem akartam odaadni, már csak az oldalzsebben lévő
óvszerek miatt sem. Hogy pontosabb legyek, éppen ezért. Kénytelen-
kelletlen átadtam mégis a táskát Andy-nak. Amilyen erővel a berakodást

291
végezte, csak imádkozni tudtam, hogy a cipzár kitartson. Szerencsémre
kitartott.
Andy még egyszer utoljára ellenőrizte, hogy semmit sem hagytunk a
járdán, majd becsukta a csomagtartót.
- Úgy néz ki, hogy végre elindulhatunk – mondta Sophie.
Azzal, hogy azt mondta „végre”, cseppet sem túlzott, mivel már rég
úton kellett volna lennünk. De ahogy az már egy nyolc személyből álló,
utazni vágyó csoport esetén lenni szokott, valaki mindig elkésett – ebben az
esetben Yvonne – és így minden sokkal tovább tartott, mint terveztük. Most
viszont elkészültünk.
Andy lett a sofőr, Sophie az anyósülést választotta. Az első sor ülésein
Tom, Elyas és én ültünk, a mögöttünk lévő sorban Alex, Sebastian és
Yvonne.
- Na, akkor irány a Balti-tenger! – jelentette ki Andy és ráadta a gyújtást.
Kényelmes tempóban vezette a kocsit Berlin utcáin.
Előttünk állt egy háromórás út, de amennyiben Andy továbbra is ilyen
lassan szeli át a vidéket, akkor akár tíz óra hosszat is eltarthat.
- Biztos vagyok benne, hogy ezen az izén van egy gázpedál is – mondta Elyas
egy kis idő múlva. – Talán meg kellene keresned, Andy! – Valahol jobbra a
fék mellett, tudod, amelyen eddig egész idő alatt álltál.
- Nagyon vicces. A kocsit csak béreltem. Egy karcolás sem eshet rajta.
- A mögöttünk lévő majd megkarcolja a csomagtartót, ha továbbra is így
vánszorogsz.
Andy nem hagyta, hogy Elyas kritikája befolyásolja, és továbbra is
tartotta a saját maga által diktált tempót. Csak akkor lépett jobban a gázra,
amikor ráhajtott az autópályára, de akkor is csak, mint korábban,
visszafogottan.

292
 Talán én voltam az egyetlen, aki nem találtam rossznak a vezetési
stílusát, legalábbis nem nagyon, mert nekem aaannyira nem volt sietős.
Természetesen örültem, hogy meglátogatjuk Jessica-t a pszichoszomatikus
betegeket gondozó rehabilitációs intézetben, ahova csak egy héttel ezelőtt
„költözött” át. Méghozzá nagyon is örültem neki. És szuper ötlet volt Elyas
barátaival kirándulni. Csak az előttem álló éjszaka miatt aggódtam, jobban
mondva rettenetesen ideges voltam. Alex mindannyiunk számára foglalt
szállodai szobát, ami annyit jelentett, hogy az éjszakát egyedül fogom
tölteni Elyas-szal. És tudvalevő, hogy mi szokott történni egy
hotelszobában. Állandóan dugnak benne, még akkor is, ha nincs kedvük
hozzá, már csak azért is, hogy megérje nekik a szoba ára.
Külön ezért óvszereket szereztem be. Úgy gondolom valamikor úgyis
meg kell történnie, nem igaz? És a Balti-tengernél, egy hotelszobában…
Tulajdonképpen nem is rossz hely arra a bizonyos dologra, ugye?
Szóval, összességében ez egy tökéletes alkalom.
Vagy nem?
A francba, ideges voltam. Többször is bele kellett törölnöm az izzadt
tenyeremet a farmerembe.
- Még mindig azon aggódsz, hogy Jessica-t zavarni fogja, hogy te is ott
leszel? – kérdezte Elyas valamikor. Nyilván csodálkozott a viselkedésemen,
de szerencsére félreértette.
- Na, jó. Alex, én és Tom alig ismerjük őt. Félek, hogy tolakodónak tart majd
minket. – Végül is Jessica még nem is tudott a szerencsés látogatásról, meg
akartuk őt lepni.
- Hülyeség – mondta Elyas. – Már sokkal jobban van. Örülni fog annak, hogy
láthat minket. Már régen elmeséltem neki, hogy mindent elmagyaráztam
neked.
Kedvetlenül biggyesztettem az ajkaimat és bírálóan néztem rá.

293
- Természetesen úgy értettem, hogy már rég elmeséltem neki, hogy a
barátnőm vagy – helyesbített gyorsan, de a vigyor az ajkán még a sötétben
is elárulta.
Valamikor Andy bekapcsolta a rádiót, és Marc Cohen hangját
hallottuk, aki „Walking in Memphis” ismerős sorait énekelte. Andy gyorsan
hangosabbra állította a rádiót. Szerencsémre ugyanúgy szerette ezt a dalt,
mint én, és pechemre pont olyan pocsékul is tudott énekelni, mint én.
Anélkül, hogy egyetlen hangot rendesen eltalált volna, végigkornyikálta a
dal minden szakaszát. Arra vártam, hogy Sophie újra jajveszékelni kezd,
ehelyett hangosan és ugyanolyan hamisan bekapcsolódott az éneklésbe.
Csodás volt megtapasztalni, hogy ezek ketten néha mégis egyet tudtak
érteni, még ha ebben az esetben ezt sajnos a fülünk fájlalta. Milyen boldog
voltam, amikor a „Down Under” következett és Andy és Sophie sem ismerte
a szöveget.
Amikor a pillantásom Elyas-ra esett, mindig azon töprengtem, hogy ő
is a ma éjszakára gondol-e. Néha az arckifejezése túlságosan komolynak
tűnt, ekkor gondolatban biztosan Jessica-nál volt. De más pillanatokban,
megesküdtem volna rá, hogy az ő fejében is megfordult, vajon ma meg fog
történni?
Eddig nem sok minden történt. És ha Alex továbbra is majd
húszpercenként beiktat egy pisiszünetet, akkor valószínűleg sosem
érkezünk meg a Balti-tengerhez. Olyan volt a hólyagja, mint egy kislánynak.
Ha ez így megy tovább, a pihenőhelyi WC-k Sanifair kuponjaiból egy házat is
vehet majd. Egyszer csak elvettem tőle a vizes palackot, amelyen állandóan
rajta lógott. Sajnos csekély sikerrel, mivel ezután húsz perc helyett harminc
percenként kellett szünetet tartani. Az állandó megállók egy további
problémát vetettek fel, mert, ahogy megállt az autó, elkezdődött a vita, hogy
ki vezessen tovább. Andy makacs volt, mint egy öszvér és semmiképpen

294
sem akarta kiengedni a kezéből a kormányt. Természetesen mindenki
hozzájárult a busz költségeihez, de Andy volt az, aki kibérelte és sofőrként
be lett jegyezve. A vezetési stílusa elleni tiltakozás sem vehette rá, hogy
valaki másnak adja át a slusszkulcsot. Az örökkévalóságig tartó vitatkozás
után mindenki visszaült a szokásos helyére, így a vitát megspórolhattuk
volna. Mégsem tartott ez vissza senkit attól, hogy a következő megállónál
újra elölről kezdjék.
Az idő nagy részében, az utazás alatt kifelé bámultam az ablakon, ha
Andy éppen nem iszonyú hangosan énekelt, vagy Alex miatt nem kellett
állandóan szüneteket beiktatnunk. Az a lenyűgöző az autóval vagy vonattal
való utazásban, hogy az ablak innenső oldaláról nézve hogyan változik
apránként a táj. Amikor elindultunk minden otthonos volt, látszólag minden
utca és szöglet ismerős volt, de minél több kilométert hagytunk magunk
mögött, annál idegenebb és szokatlanabb lett minden. A földterületek egyre
nagyobbak és zöldebbek lettek, és amikor elhagytuk az autópályát és
helyette az országutat választottuk, észrevettem, hogy a házak építési
módja is megváltozott. Többségüket vörös téglából és szürkésbarna
kontyos tetővel építették. Minden egyre idillikusabbá vált. Még egy
tehéncsorda mellett is elmentünk. Kényelmesen rágcsálták a füvet, és
nagyon boldognak és elégedettnek látszottak. Valószínűleg fogalmuk sem
volt róla, hogy a legtöbb fajtársuknak sokkal rosszabb dolguk volt.
Kinyitottam az ablakot és mélyet lélegeztem a vidéki levegőből.
Időközben az utazás már nem is tűnt számomra olyan hosszúnak,
mint ahogy végül is tartott, mert jó ötórai út után elértük a csinos kis balti-
tengeri fürdőhelyet.
Amikor Andy leparkolta a buszt a rehab klinika nagy parkolójában,
örültem, hogy kinyújtóztathatom a tagjaimat. Az izmaim teljesen
elmerevedtek a hosszú úttól. És ahogy a többiek nyújtózkodását néztem, ők

295
sem voltak vele másképp. De mindenről elfelejtkeztem, amikor az
ugyancsak vörös téglából épített rehab épület mögött felfedeztem a tengert.
Gyerekként kétszer voltam a szüleimmel a Balti-tengernél, de az már
olyan régen volt, hogy majdnem elfelejtettem azt az érzést. Fújt a szél és
éreztem az orromban a friss tengeri fuvallatot.
Elyas-nak nyilván tetszett, ahogy az új környékre reagáltam, mert rám
mosolygott és a kezem után nyúlt, amikor mindannyian elindultunk a
bejárat felé. Az épület háromemeletes volt, és először sokkal kisebbnek
látszott, mint amilyennek elképzeltem. Az első benyomás azonban
megtévesztő volt. Minél közelebb értünk, annál jobban látszott milyen nagy
területen helyezkedik el a létesítmény. Számos kanyargós, egymással
összekötött, egyedülálló épületből állt. Ha egyedül megpróbáltam volna a
sok erkélyt összeszámolni, akkor arra a következtetésre jutottam volna,
hogy itt átkozottul sok hely van, átkozottul sok ember részére. A
komplexumnak mégis megvolt a maga bája. Bárki is tervezte a klinikát,
megvolt az elképzelése róla.
Két automata tolóajtón keresztül bejutottunk az épületbe, és
Sebastian az információnál Jessica szobaszáma után érdeklődött. Ma
szombat volt, mindenhol látogatók nyüzsögtek, úgyhogy a mi csoportunk a
mérete ellenére alig tűnt fel. Körülpillantottam a tágas előcsarnokban. Bár
nagyon nyitott és barátságos volt, mégis minden zugán látszott, hogy egy
klinikáról van szó, ezt még a modern építészeti megoldások sem tudták
palástolni. Sophie úgy tett, mint én és ő is körülnézett. A kezében tartotta a
virágcsokrot, amit egy kertészetben vásároltunk. A csokor narancs és sárga
színű rózsákból állt.
Csak akkor vettem észre, hogy Sebastian visszajött, amikor Elyas
megbökött.

296
- A C5-ös épületben van, a szobaszáma 786 – mondta. Majd előrement és mi
elindultunk utána.
Hatalmas rejtély volt számomra, hogyan sikerült Sebastian-nak az
útbaigazítást megjegyeznie, mert legalább tízszer jobbra és húszszor balra
kellett befordulnunk, majd egy felvonóval felmenni, azután egy üvegezett
hídszerű átjárón egy másik épületbe sétálni. Lassanként az volt az érzésem,
hogy itt egy sportklinikáról van szó. Kilométerpénzt kellett volna kérni, és
azon töprengtem, hogy itt milyen gyakran tévedtek el naponta a betegek,
amíg kiismerték magukat. Nekem személyesen valószínűleg hónapokra
lenne szükségem, hogy kiigazodjak.
Amikor már nem gondolkodtam ezen tovább, végül elértük az említett
786-os számú ajtót. Elyas bekopogott. Felmerült annak a lehetősége, hogy
Jessica nincs is a szobájában, de már néhány másodperc után hallottunk egy
„Igen?”-t.
Elyas majdnem úgy nyitotta ki az ajtót, mintha egy tortából ugrana elő
és azt kiáltotta: - Innen rendelt valaki kedves látogatókat?
Semmiféle reakciót nem hallottam és eltartott egy ideig, míg egymás
után mind a parányi szobába nyomultunk. A szoba egyszerre zsúfolásig
megtelt.
Jessica egy asztalnál ült és egy ceruzát tartott a kezében, mintha
éppen ebben a pillanatban valamit rajzolt vagy írt volna. Laza ruhát viselt,
egy kapucnis felsőt és egy kényelmes nadrágot, olyasmit, amiben az ember
általában egy rehabon mászkál. A félhosszú, fekete haját lófarokba kötötte.
Az arca sápadtabb volt, mint ahogy azt elképzeltem. Azt vártam, hogy már
egy kicsit több élet van benne. A szeme alatt karikák voltak. Az utóbbi
hónapok nyomot hagytak rajta.
A rövid ideig tartó döbbenet után a szája sarkai felfelé görbültek. - Hé,
ez aztán a meglepetés! – mondta. – Hát, ti mit csináltok itt?

297
- Miféle kérdés ez! – felelte Sebastian. – Meglátogatjuk a barátnőnket.
Egy kicsit elfogódottan vette át a virágcsokrot Sophie-tól. – Ugye,
szereted a rózsát? Sokáig gondolkodtunk, hogy mit válasszunk. Tetszenek
neked?
Jessica a pillantása a virágokra kalandozott, és bólintott. Ezután
sorban mindenki szorosan megölelte. Én is a karjaimba vettem, és csak
akkor tűnt fel, hogy milyen törékeny. A végén csak állt ott, tartotta a
csokrot és mosolygott.
Nyolc ember ebben a helyiségben körülbelül hattal több volt, mint
kellett volna. Egyágyas szoba volt asztallal, ággyal, mini TV-vel, szekrénnyel
és egy a parkra néző kis erkéllyel. A helyiség nem volt különösebben nagy
és nagyon egyszerűen volt berendezve, de azért éppenséggel rendben
lévőnek találtam.
- Nálam vannak a ruháid – mondta Elyas és átadott neki egy utazótáskát. Az
egyik legutóbbi brandenburgi látogatása után magával vitte és most Jessica
frissen mosva visszakapta.
- Drága vagy – válaszolta Jessica.
Ezután egy kis csend állt be.
- Talán menjünk le a parkba? – kérdezte egyszer csak Jessica. – Mert
különben egy kicsit zsúfoltan vagyunk itt.
Mivel mindenki egyetértett, Jessica betette a virágokat egy vízzel teli
üvegbe és az ágyon heverő sárga kézitáskája után nyúlt. Mivel ő ismerte
egyedül az utat, ő ment előre és több hosszú folyosón keresztül kivezetett
minket a szabadba.
- Na, mesélj! – mondta Elyas. – Kibírod itt vagy csomagoljunk be és vigyünk
magunkkal? A csomagtartóban még van hely.
- Ó, te! – mondta. – Itt minden rendben. Mindenesetre jöhetek-mehetek,
ahogy akarok, ez egy hatalmas előnye a helynek.

298
 Annyira pozitívan fejezte ki magát, hogy a kijelentése megdöbbentett.
Mert ez azt jelentette, hogy Jessica röviddel ezelőtt még nem jöhetett-
mehetett, ahogy akart. Be volt zárva. Fogalmam sem volt arról, hogy ez mit
jelentett. De sajnáltam, hogy Jessicának viszont volt róla fogalma.
Mialatt mindenki szabályosan kérdésekkel bombázta, én egy kicsit
félrehúzódtam és helyette, az idő nagy részében csak figyeltem és a csoport
után sétáltam.
A parkot mind a négy oldalán épületek vették körbe, olyan volt, mint
egy kis oázis a vörös téglák között. Itt-ott néhány pad állt, mindenütt jól
gondozott zöldségek nőttek és középen egy forrás csobogott.
Már a ruházatról észre lehetett venni első pillantásra, hogy ki volt a
beteg és ki volt olyan szerencsés, hogy a látogatókhoz tartozott.
Szétszóródva ült néhány beteg és könyvet vagy elektronikus könyvet
olvasott. Mások, ugyanúgy, mint Jessica, a látogatóikat kísérték a parkon
keresztül. Néhány sirály hangosan civódott és kenyérmorzsákon
veszekedett, amit valaki otthagyott.
Pont négyszer sétáltuk körbe a parkot a bézsszínű kavicsos úton,
majd leültünk a forráshoz. Mindenki megpróbálta a jó hangulatot
fenntartani, mintha ez egy teljesen normális találkozó lenne, mintha egy
kávézóban látnák egymást és beszélgetnének, mint korábban. Csak a
beszélgetés tárgya utalt néha arra, hogy ez nem egy normális találkozó.
Feltűnt, hogy Jessica ezeket a témákat próbálta kerülni és a figyelmet
inkább jelentéktelenebb dolgokra irányítani. Többször is érdeklődött
például Berlinről, majdnem úgy, mintha elmulasztana ott valamit. De mit
lehet Berlinben elszalasztani? Ott minden nap ugyanaz az őrület uralkodott,
csak különböző színekben. De, ha az ember hiányzott onnan, talán olyan
érzése lehetett, mintha elszalasztott volna valamit.

299
 Majdnem egy órát ültünk már a forrásnál, amikor Sebastian újra az
aktuális helyzetről kezdett érdeklődni.
- És, hogy néz ki egy napod itt? Olyan, mint Brandenburgban? – kérdezte.
- Hasonló – felelte Jessica. – Mindenesetre ugyanúgy sportmániásak. Mintha
egy személyi edző által megvilágosodhatna az ember, hogy milyen szép is az
élet. – A szarkazmusát megerősítendő, vigyorogni kezdett.
- Reggelente sporttal kezdünk – folytatta. – Választhatsz úszást,
kerékpározást, sétát vagy csapatsportot. Azután többnyire beszélgetések
következnek. Egyenként vagy csoportosan. És akkor még van egy csomó
tanfolyam.
- Milyen tanfolyam? – kérdezte Yvonne.
- Minden, amit csak el tudsz képzelni. Festés, barkácsolás, kézművesség,
kötés – sőt még íráskurzus is van. Tulajdonképpen mindig van valami, amit
csinálni lehet. És az étel pontosan időben az asztalon áll lent a nagy
étkezőben. A napok csak úgy repülnek.
- Gondoltam – mondta Elyas. – Ritkán jelentkeztél. Ez egy jó jel, ugye?
Jessica megfogta a kezét. - Az csak természetes, hogy ez egy jó jel.
Rendbe jövök. Ne törd állandóan ezen a fejed. Azon kívül mondtam már,
hogy nincs internet a szobákban.
Elyas nem tudta, hogy hihet-e a jó jelben vagy sem. De végül is
amellett döntött, hogy elhiszi. Elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, mikor
igazi a mosolya. De Jessica mosolyában egy pillanatra nem voltam biztos. A
pillanat törtrésze alatt észrevettem benne valamit, ami kételkedésre adott
okot. Talán csak érzékcsalódás volt vagy tévesen értelmeztem a
megfigyelésemet. Annyira világos és barátságos volt a berendezés, mégis
volt valami nyomasztó a levegőben, legalábbis olyankor, amikor az ember a
sok beteg helyzetébe próbálta beleképzelni magát. Valószínűleg teljesen
normális volt, hogy nem minden mosoly jött szívből.

300
- Miért nincs internet a szobákban? – kérdezte Tom.
- Mert nem szabad elterelni a figyelmet magadról, és az új médiák túl sok
stresszt okoznak. Elképesztő, de egyáltalán nem hiányzik. Vacsora után
többnyire sétálni megyek, vagy összeülök másokkal. Azután felmegyek a
szobámba, egy kicsit bekapcsolom a TV-t, és azután már durmolok is.
Nem csoda, ha egész nap programok vannak. Valószínűleg ez is volt a
szándékuk.
- Apropó, éhség – avatkozott közbe Andy. Többet nem is kellett mondania,
Sophie már a szemeit forgatta. Csakhogy ezúttal Andy nem volt ezzel
egyedül.
- Jó végszó! – mondta Elyas. – Ma reggel óta semmit sem ettem.
Tom és Yvonne is az evés mellett volt, ezzel Sophie-t leszavazták. Én
egyáltalán nem voltam éhes. Korábban a pihenőhelynél vettem magamnak
egy vajas perecet.
- És te, Jessica? – kérdezte Elyas. – Eljössz velünk enni? Természetesen
meghívunk rá.
- Ó, kedves tőled – válaszolta. – Szívesen mennék, de nem lehet. Ezt már ma
reggel be kellett volna jelentenem. Nagyon érzékenyen reagálnak, ha valaki
nem tartja be a szabályokat, és egyszerűen csak eltűnik.
- Itt kell enned? – kérdezte Elyas. – Hány órakor?
Jessica egy kurta pillantást vetett a telefonjára. – Hűha, pontosan
tizenöt perc múlva. Vacsoraidő 18 órakor.
- Milyen bosszantó. És, ha utána visszajövünk?
- 19 órától már nem engednek be látogatót.
Már három órája itt voltunk, ennek ellenére az eltöltött idő szörnyen
rövidnek tűnt számomra. Az utazás dupla ennyi ideig tartott és, hogy mikor
kerül sor a következő látogatásra, azt majd még megmondják a csillagok.

301
- Bocs, Jessica, de ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlünk – mondta
Yvonne. – Akkor holnap még indulás előtt visszajövünk. Oké? – Körbenézett.
Mindenki bólintott és Jessica-n is látszott, hogy örül neki.
- Nagyon örülnék – mondta.
- Hozzunk neked valamit? Szükséged van valamire? Bármit be tudunk
szerezni – ajánlotta fel Alex.
- Köszönöm, kedves tőletek, de tulajdonképpen megvan minden, amire
szükségem van.
El akartuk kísérni az étkezőig, de visszautasította, azzal, hogy ez nem
szükséges. Ehelyett elkísért minket a kijárathoz és a nagy előtérben
elköszönt tőlünk. Ez alkalommal ő volt az, aki átölelt engem.
Örültem, hogy holnap reggel még találkozunk, különben a helyzet
még szomorúbb lett volna. Ennek ellenére rossz érzés volt a gyomromban,
amikor a folyosók egyikén eltűnt. Különös volt, hogy mi elmehettünk, neki
pedig maradnia kellett.
Úton a parkolóhoz nagy vita kerekedett, hogy ki mit akar enni. És
amikor elértük az autót, a vita ott is folytatódott. A csoportos
tevékenységeknek megvan a maga hátránya…
Hogy kíméljem az idegeimet, kimaradtam a vitából és szememmel a
kis rést kutattam, amelyen keresztül korábban a tengert láthattam. A
távolban halványkék színben derengett és nyugodtnak látszott. Szürkülni
kezdett az ég és vacsora után már egészen sötét lesz. Egész nap vágytam
egy tengerparti sétára. Talán holnap is lehetőség adódik rá, de valami most
is a víz felé húzott.
- Emely?
A gondolataimból kiszakadva Elyas-ra néztem. – Hm?
- Egyetértesz-e azzal, hogy halat együnk? Ha már a tengerparton vagyunk,
akkor halat kéne ennünk, mit gondolsz?

302
 Körbenéztem a csoport tagjain és úgy tűnt mindenki az én
belegyezésemre vár. – Mondjátok, baj lenne, ha később utánatok mennék? –
kérdeztem. – Szívesen sétálnék egy kicsit a parton.
- Veled menjek? – kérdezte Elyas. – Utána elmehetünk kettesben enni
valamit.
- De már most is nagyon éhes vagy!
Megvonta a vállát, mintha szívesen meghozná ezt az áldozatot.
- Ó, menjetek már! Örülök, ha van egy kis nyugalmam tőletek, ti bohócok!
- A francba! – kiáltott közbe hirtelen Alex. Először azt hittem, hogy velem
kapcsolatos, de mint kiderült azon melegében, valami egészen más jutott az
eszébe. – Még be kell jelentkeznünk a szállodába! A papíron az állt, hogy
legkésőbb 19 óráig be kell jelentkezni.
- Ó, nem! Ez most komoly, emberek? Éhen halok – nyögte Andy.
- Nem probléma – avatkozott közbe Sebastian a szokásos higgadtságával. –
Alex-szel elmegyünk és gyorsan becsekkolunk, azután találkozunk az
étteremnél.
Ezzel Andy is egyetértett, bár ez azt jelentette, hogy ki kellett adnia a
kezéből a slusszkulcsot. Nyilvánvalóan az éhsége nagyobb volt, mint a busz
épsége iránti aggódása.
Elyas megmutatta a telefonján lévő térkép-alkalmazáson, hogy hol
található az étterem. Pontosan háromutcányira volt innen. Még az én
tájékozódó képességemmel is oda tudok találni.
- Ha nem vagy ott egy órán belül, hívom a Különleges Bevetési Egységet, a
Szövetségi Bűnügyi Hivatalt és az Interpolt – mondta Elyas.
Egy vigyorral az ajkaimon búcsúzásul megcsókoltam. Andy-val,
Sophie-val, Tommal és Yvonne-nal elindultak gyalog az étterem felé,
miközben Alex és Sebastian beindították a buszt és elindultak a parkolóból.

303
 Egyszerre minden elcsendesedett körülöttem. És pont erre a
nyugalomra volt sürgősen szükségem. Néhány perc csak magamra. Egy kis
szünet. Nagyon kimerítő volt, hogy ennyi ember volt körülöttem egész nap.
Még akkor is, ha olyan emberek voltak, akiket kedveltem.
A klinika végénél sétáltam az utcán és kb. tíz perc múlva elértem a
tengerparti sétányhoz. Előttem mérföldekre elnyúlt és látszólag végtelen
volt a tenger. A levegőnek sós illata volt és sokkal könnyebb volt
belélegezni, mint a fojtogató berlini levegőt.
Az első métereket a sétányon tettem meg, majd lejjebb mentem a
strandra. Ott nemcsak a tenger volt zajosabb, hanem szelesebb és frissebb
volt. A Balti-tenger egy nagyon zord tenger volt, rögtön érezni lehetett.
Ennek ellenére volt benne valami mágikus. Ha nem lett volna olyan hideg a
víz, legszívesebben levettem volna a cipőmet, hogy mezítláb sétáljak a
nedves homokban.
Strandkosarak álltak mindenütt szétszórva, hogy szép időben
invitálják az embereket, hogy elidőzzenek bennük. Most egyik sem volt
foglalt, valószínűleg a legtöbb turista és fürdővendég már vacsorázik.
Tulajdonképpen olyan érzés volt, mintha az egész strand az enyém lett
volna. Találkoztam néhány sétáló emberrel kutyával vagy anélkül,
máskülönben alig volt itt valaki.
Egy idő elteltével éreztem, hogy a finom homok összegyűlt a
cipőmben, de nem érdekelt. Egyre sötétebb lett, de tovább akartam sétálni,
amíg még láttam.
Mióta néhány nappal ezelőtt a kirándulásunkat terveztük, a
gondolataim az Elyas-szal a hotelben közösen eltöltendő éjszaka körül
forogtak. Akkor bár kézzel fogható közelségben, de mégiscsak távolinak
tűnt. Most viszont már este volt és csak néhány óra választott el tőle.
Valószínűleg ez volt az oka, hogy egyáltalán nem éreztem éhséget.

304
 Ahogy a környék egyre elhagyatottabb lett és nem találkoztam
senkivel, megfordultam és visszafelé indultam. Az kiindulási ponthoz érve,
mégis úgy határoztam, hogy a másik irányban is felfedezem a strandot. Alig
tettem meg pár lépést, az egyik strandkosárban megpillantottam egy sárga
kézitáskát.
Nem volt más választásom, muszáj volt a strandkosár felé mennem,
ami nekem háttal állt. Amikor már csak néhány méterre voltam tőle, halk
zokogást hallottam.
Óvatosan megkerültem a strandkosarat, és pont azt találtam, amitől
előre féltem. Jessica volt ott. Egyes egyedül ült a tengernél és sírt.
- Jessica? Mi a baj? – Egyformán meglepettnek és aggódónak hangzottam.
Szabályosan összerándult, amikor meghallotta a hangomat és
felnézett. – Mit csinálsz itt? – kérdezte.
- Sétálok. De sokkal inkább az érdekel, hogy te mit csinálsz itt? Nem
vacsoráznod kellene? Mi történt?
Jessica körülnézett, mintha látni akarná, van-e velem még valaki. Úgy
látszott, megkönnyebbült, hogy egyedül voltam. Letörölte a könnyeket az
arcáról.
- Semmi, csak egy kicsit elérzékenyültem. Minden rendben. Ne mondd el a
többieknek, oké?
Egy szavát sem hittem, sőt még egy betűt sem. Semmi sem volt
rendben.
Bár valószínűleg nem akarta, én mégis az ösztöneimet követtem és
leguggoltam elé. – Nem volt igazi a mosolyod, és nem érzed olyan jól magad,
mint ahogy mutatod, igaz?
Ahelyett, hogy válaszolt volna, újra elkezdett zokogni.

305
- Jessica, nem kell megjátszanod magad senki előtt – mondtam. Pontosan
ugyanúgy, mint az öngyilkossági kísérlete előtt, megpróbált újra mindenkit
bolonddá tenni. Újra és újra megtette. És sajnos túl jól sikerült neki.
- És mi történik, ha nem teszem? – kérdezte könnyek között. – Tudod, hogy
áradt egész idő alatt az aggódás Elyas-ból? És Sebastian-ból? És Sophie-ból?
- Igen, de… - Félbeszakítottam magam, mert nem tudtam, hogyan kellene
folytatni a mondatot. Végül is én is éreztem, mennyire féltették. De sosem
gondoltam arra, hogy ez mekkora teher lehet Jessica számára.
- Egész idő alatt – zokogott – annyira aggódnak, olyan sokat bánkódnak.
- De csak azért, mert olyan fontos vagy a számukra.
- Tudom. – Alig lehetett érteni, a szavakat majdnem elnyelték a könnyek. –
Ők is fontosak számomra. És emiatt nem akarom, hogy állandóan
aggódjanak miattam.
Lassanként egy hatalmas gombóc képződött a torkomban, amitől alig
tudtam nyelni.
- Megértem – mondtam. És ez volt az igazság, mert én is olyan valaki voltam,
aki a dolgokat maga szereti elintézni és az érzéseivel nem akar másokat
terhelni. – Éppen emiatt nem helyes úgy tenni, mintha jól lennél, amikor
erről szó sincs.
- Most már lassan két hónapja csinálom ezt a terápiát. De mégsem érzem
jobban magam. Még mindig boldogtalan vagyok. Annyira szomorú vagyok,
Emely.
A szívem majdnem megszakadt. Nem tudtam tovább guggolni.
Ehelyett mellé ültem a kosárba és olyan szorosan átöleltem, amennyire csak
tudtam. Továbbra is tartottam, amikor megrázkódott egy sírógörcstől, és
gondolni sem mertem arra, hogy elengedjem.
- Mi lesz, ha sosem lesz jobb? – kérdezte könnyek között. Én sem tudtam
visszatartani a könnyeimet.

306
- Majd jobb lesz, természetesen – mondtam fátyolos hangon.
- És, ha nem?
Nem volt könnyű megtalálni a helyes szavakat. Még nehezebb volt
egyáltalán szavakat találni erre. Mégis megerőltettem magam. –
Türelmesnek kell lenned. A lélek sokrétű és bonyolult dolog.
Gyógyszerekkel csak a tüneteket lehet enyhíteni, azonban ezek az okokon
nem változtatnak. Ez egy nagyon hosszú folyamat. Te sem lettél egyik
napról a másikra szomorú, ugye?
Nem mondott semmit, de éreztem, hogy alig észrevehetően a fejét
rázza.
- Ne beszéld be magadnak, hogy sosem lesz jobb. Ez a legrosszabb dolog,
amit csak tehetsz.
- De, amikor így érzem. Már olyan régóta várok, de sehogyan sem lesz jobb.
- De, igen. Majd az lesz.
- Honnan tudhatnád?
Ez egy olyan dolog volt, amiről tulajdonképpen senkinek sem akartam
beszélni. Talán egy kicsit meg tudtam érteni, hogyan érezheti most magát
Jessica. Sőt, talán még egy kicsit jobban is.
- Mert volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor nagyon szarul voltam.
Nem szívesen emlékeztem vissza arra az időszakra. Azután történt,
hogy Elyas összetörte a szívemet. Hol végződött a szerelmi bánat? És hol
kezdődött a depresszió? Az átmenet teljesen elmosódott. És, ha őszinte
akarok lenni magamhoz, akkor ezt az átmenetet annak idején valószínűleg
egy kicsit túlzásba vittem. Mélyen magamba zárkóztam, mert minden
értelmetlenné vált számomra. Semminek sem tudtam örülni és
időszakonként azt kívántam, bárcsak ne lennék itt. Ezt soha senkinek nem
meséltem el. Csak én tudtam róla, még ha nem is akartam beismerni
magamnak. Ki az, aki szívesen bevallotta volna, hogy egykor depressziós

307
volt? Ezen időszak miatt még mindig nehezemre esett, hogy valakit közel
engedjek magamhoz. Elyas volt az oka annak, hogy abba a sötét és
reménytelen világba léptem, amelybe soha többé nem akarok visszatérni.
Ezért haragudtam rá olyan sokáig és bizonyos módon ezért féltem tőle.
Mert akkora hatalma volt felettem. És nem sokkal ezelőtt még egyszer
visszaküldött ebbe a sötét világba.
Vannak emberek, akik hajlamosak a depresszióra és megint
másoknak szerencséjük van, hogy sosem tudják meg milyen érzés. Jessica és
én nyilvánvalóan az első csoporthoz tartoztunk.
- És hogyan sikerült kijönnöd belőle? – kérdezte Jessica.
Megjelent előttem apám arca. – A papám – mondtam. – Olyan sokáig
mondogatta nekem, hogy a pohár nem félig üres, hanem félig tele van, hogy
egyszer csak nem tudtam tovább figyelmen kívül hagyni. – Fogalma sem
volt arról, hogy miért érzem rosszul magam, viszont észrevette, hogy valami
nincs rendben.
- Az én apám nem mondana ilyesmit.
- De én mondom, Jessica. A pohár félig tele van. Bármilyen üresnek tűnik
számodra – még sincs így. Annak kell látnod a szomorúságodat, ami. Ez egy
betegség. És bármennyire rossznak és valóságosnak érződik, nem
valóságos. Mindent olyan borús szemszögből láttál, ahol a jó dolgokat
mindenféle rossz dolgok rejtettek el.
Éreztem, ahogy Jessica egyre inkább reszketni kezdett. Nem tudtam,
hogy a szavaim, az érzései vagy a hideg miatt. Valószínűleg egyszerre
mindháromtól.
- Tudod, Jessica, azt hiszem hiba a boldogságra várni. Annyian tesznek így.
Mindenki abban reménykedik, hogy egy nap megtalálja a végső, nagy
boldogságot, vagy az majd rátalál. És, ha már egyszer ott van, akkor ott is
marad örökre. De azt gondolom, hogy ez egy téves következtetés. Talán a

308
boldogság nem egy esemény vagy egy állapot, hanem inkább döntés
kérdése. És, ha te úgy döntöttél, akkor bár élhetsz az erdőben egy átkozott
sárkunyhóban, mégis te lehetsz a legboldogabb ember a világon. Nem az a
fontos, hogy mid van. Hanem az, hogy mit kezdesz azzal, amid van.
Jessica nem felelt, de ez nem jelentett rosszat. Mert nekem csak az
volt a fontos, hogy a szavaimon elgondolkodjon. És úgy tűnt, ezt teszi. Olyan
szívesen kirángattam volna saját kezűleg a sötét világából, de nem
rendelkeztem hozzá a megfelelő képességgel. Nem kellene az emberek
fejébe egész erdőket telepíteni. Elég lenne egyetlen fa magját elültetni ott.
Szívesen mondtam volna még többet is, az érzésem azt diktálta, hogy
most inkább jobb volt hallgatni.
Szótlanul tartottam a karjaimban és minden másodpercben azt kívántam,
bárcsak többet tehetnék érte.
Nem tudtam, hogy milyen hosszú ideje ütünk ott és öleltük egymást,
talán húsz perc volt, talán harminc. Már nem könnyezett annyira, de itt-ott,
a tenger mormolásán keresztül hallottam, hogy néha felzokog. Egy kis idő
múlva eszembe jutott valami, amire eddig nem gondoltam.
- Mondd, Jessica, nem azt mondtad, hogy ki kellene jelentkezned?
Megtörtént?
A fejét rázta. – Nem tudtam enni.
- Lehet, hogy már keresnek?
Megvonta a vállát.
Azonnal felriadtam, mert valószínűleg már feltűnt Jessica hiánya. A
helyzet éppen elég rossz volt, nem volt szükség arra, hogy bárkit is
riadóztassanak miatta. Ha valaki egy pszichoszomatikus intézményből
egyszerűen csak eltűnik, valószínűleg nem haboznak túl sokáig.

309
- Akkor most visszaviszlek. – Felálltam és kinyújtottam felé a kezem.
Először nem akarta elfogadni, de végül megfogta a kezem és készségesen
hagyta, hogy visszakísérjem a klinikához.
Mint kiderült, éppen ideje volt, mert a portást már tájékoztatták és
rögtön Jessica érkezése után lefújta a riadót Jessica osztályán. Szerencsére
nem indítottak nagy keresési akciót, de öt perccel később már más lett
volna a helyzet. Szerencsénk volt.
Mivel a látogatási időnek már vége volt, és már nem léphettem be az
épületbe, a bejáratnál átöleltem Jessica-t.
- Kérlek, ígérd meg, hogy Elyas-nak nem beszélsz erről – suttogta.
Olyan esedezve nézett rám, hogy legszívesebben megígértem volna.
De ez nem lett volna helyes.
- Ezt nem ígérhetem – mondtam. – De megígérem, hogy a te érdekedben
beszélek vele.
Ez nem az a válasz volt, amit hallani akart, de úgy tűnt, nem lepődött
meg.
- Menj aludni, rendben? Holnap találkozunk. És, ne hagyd magad!
Még bólintott, majd hátat fordított, és mint korábban, eltűnt a klinika
hosszú folyosóin. Megint utánanéztem, ez alkalommal egy még erőtlenebb
érzéssel a gyomromban, mint a mai napon történt első búcsúnk során.
Csak a telefonom rezgése bírt rá, hogy elfordítsam a tekintetem róla.

Nem felvenni
Aggódom és már azon vagyok, hogy bevonjam az Interpolt. Hol vagy már?

Emely
Rögtön ott vagyok!

310
Eltettem a telefonomat és elindultam. Szerencsére ennek a kis fürdőhelynek
az utcái elég áttekinthetőek voltak, így még sötétben sem okozott problémát
megtalálni a szóban forgó éttermet. Egy hatalmas ablak melletti asztalnál
találtam rá a bandára.
- Hé, na végre, hol voltál ennyi ideig? – Elyas felállt és átkarolt. Ebben a
pillanatban pontosan erre volt szükségem. Annyira jól esett az ölelése.
Valamit megérezhetett, mert megkérdezte: - Minden rendben van?
Legszívesebben azonnal elmeséltem volna neki mindent, de fontos
volt, hogy először csak vele beszéljek és ne az egész csapattal. A mai nap
során most először fordult elő, hogy alig vártam, hogy Elyas-szal egyedül
legyek a szállodai szobában.
Bár nem nagyon volt kedvem enni, mégis hagytam, hogy
rábeszéljenek, így rendeltem egy adag halat sült krumplival. A várttal
ellentétben, meglepetésemre egész jól esett a meleg étel és enyhült a rossz
érzés a gyomromban.
Még egy ideig a kellemes, eredeti vendéglátóhelyen maradtunk. A nők
koktélt ittak, a férfiak sört rendeltek. Én a narancslénél maradtam. Bár az
idegeimnek jót tett volna, mégsem volt kedvem alkoholt inni.
Mielőtt bezárt volna a konyha, Alex és Andy rendelt még egy további
adag halat. Megmagyarázhatatlan volt számomra, hogyan éhezhettek meg
ilyen hamar, de úgy tűnt, hogy ízlik nekik az étel.

Az óra szerint majdnem éjfél volt, amikor végre mind beszálltunk a buszba
és a szálloda felé indultunk. Természetesen megint Andy vezetett, és ezért
beletörődött, hogy csak egy sört ihat. Még tíz perc sem telt el, és elértük a
célunkat.
Csomagokkal felpakoltan az éjszakai portás köszöntött minket.
Egészen meglepődtem, már az előcsarnokon látszott, hogy milyen előkelő

311
ez a szálloda. A legjobb minőségű parkettázott padló, stílusos megvilágítás,
dizájnelemek, és mindenütt kényelmes, hívogató fotelek. A méteres, ívelt,
fából készült pultnál, ahol a bejelentkezés történt, éppen nem volt senki.
Alex kiérdemelte az alkalmi vételek királynője címet. Személyenként
huszonöt eurót kért előre. Egy kétágyas szoba egy éjszakára tehát ötven
euróba került. Első pillantásra látszott, hogy ez áron alul van. De Alex ilyen
volt, addig keresett egy olcsóbb árat, míg rátalált. Egy teljesen normális
szállodára számítottam, de ez meghaladta a legnagyobb várakozásaimat is.
Tulajdonképpen rögtön szerettem volna Alex-nek megköszönni és
gratulálni neki, de ő éppen vidáman előretáncolt és alig tudta kivárni, hogy
megmutassa a szobákat. Látnia kellett volna magát a bejelentkezéskor.
A lépcsőn feljutottunk egy galériára, ahol sok ajtót láttunk. Az egyik
előtt Alex magállt.
- Itt vagyunk! 132-es szoba.
- És melyik szoba a miénk? – kérdeztem és nyújtottam a kezem a kulcs után.
- Hát, a 132-es!
A kezemre néztem, ami még mindig üres volt. – Ezt hogy érted?
- Mindnyájunknak ugyanaz a szobaszáma. Ez a mi szobánk.
- Tessék? – kérdeztem ijedten.
Alapjában véve ismertem már annyira Alex-et, hogy már semmi se
döbbentsen meg. Alapjában véve. Mert most újra sikerült neki ezt a hatást
teljes mértékben kiváltania belőlem. Hogy biztos legyek benne, vajon jól
értettem-e, megismételtem a szavait.
- Mind egy szobában alszunk majd?
Buzgón bólogatott.
- De, hát azt mondtad, hogy mindenkinek foglaltál szobát?
- Nem – helyesbített. – Azt mondtam, hogy mindnyájunknak foglaltam egy
szobát.

312
- De, hát ez ugyanaz!
- Nem érted. Azt mondtam, hogy egy szállodai szobát foglaltam nekünk.
- Nem tudtam elhinni. Legszívesebben hangosan rákiabáltam volna, hogy
most akkor kettőnk közül ki a farokblokkoló. De miután röviden értekeztem
az agyam racionálisabb felével, úgy döntöttem, hogy ez kínos lenne, mivel
nem voltunk egyedül. De a döbbenetem mégsem hagyott alább. És a többiek
is rendkívül bosszús benyomást keltettek.
- Mi a fenéért foglalsz nyolc ember számára egy szállodai szobát? –
kérdeztem zavarodottan.
- Mert ez itt egy fürdőhely. A szaros szobák egy vagyonba kerülnek! Kétszáz
eurót kérnek egy éjszakára, ezt nem tudom felfogni. Szégyentelenül
kihasználják, hogy szinte minden szállás foglalt. Ezt nem szabad támogatni.
Gondolatban kitekertem a nyakát. És mivel ez olyan jól esett,
gondolatban még egyet csavartam a kitekert nyakán.
- Mondd, hogy ezt nem gondoltad komolyan… - avatkozott közbe Elyas.
- Természetesen komolyan gondoltam. Ez egy szuper megoldás.
Kényelmesen elhelyezkedünk és spórolunk egy csomó pénzt. Hálózsákokat
és alátét matracokat is becsomagoltam.
A pillantásom a négy csomagjára vándorolt, amit szegény Sebastian-
nak kellett cipelnie. Most már értem, hogy miért volt ennyi csomagja.
Micsoda keserű felismerés.
- Most már elég! – mondta Elyas. – Egyszer és mindenkorra elég! Beszélek a
papával és a mamával, és örökbe fogunk adni.
- Inkább az állatmenhelyre vigyed! – javasoltam. – Ott senki sem fogja
örökbe fogadni.
Elyas arckifejezése alapján, teljes mértékben egyetértett velem.

313
- Ó, ne legyetek már ilyenek! – törölte el a kétségeinket. És még mielőtt
másnak is az az ötlete támadt volna, hogy kritizálja, gyorsan kinyitotta a
szoba ajtaját. – Ez egy szuper éjszaka lesz, majd meglátjátok!
Vidáman előre sétált. És eltartott egy ideig, amíg rábeszéltük
magunkat, hogy kövessük őt a helyiségbe.
Nagyon szép szoba volt, nagy, királyi méretű ággyal, kanapéval,
íróasztallal és egy esőzuhannyal felszerelt fürdőszobával. De még ez sem
tudott felvidítani. A helyiség összesen volt vagy harminc négyzetméter.
Mialatt mi azon voltunk, hogy – bár akaratunk ellenére – elfogadjuk a
sorsunkat, Elyas még nagyon messze volt ettől.
- Lemegyek még egyszer a recepcióra. Talán van még szabad szobájuk.
- Ezt nem teheted! – avatkozott közbe rögtön Alex.
- És miért nem?
- Nem tudják, hogy nyolcan vagyunk. Csak Sebastian és én jelentkeztünk be.
Soha nem engedték volna meg.
- Akkor kimegyek a hátsó ajtón és újra bejövök a bejárati ajtón. És, ha
rájönnek, az a te bajod.
Ezekkel a szavakkal Elyas letette az utazótáskáját és eltűnt az ajtó
mögött. A saját táskám fogantyújába kapaszkodva néztem utána. Nem
tartott öt percig sem, és már vissza is jött. Csalódott képére nézve meg is
kaptuk a választ.
- A recepción már nem dolgoznak, és az éjszakai portás azt mondta, hogy
amúgy is minden szoba foglalt. – A tekintetével, amelyet Alex-re vetett, ölni
lehetett volna. A húgán azonban egy karcolás sem esett. Felhúzta a
bőröndjét az ágyra, és elkezdte kipakolni.
- Miért kell nektek egyáltalán saját szoba? – kérdezte. – Amúgy sem
szexeltek.

314
 Amíg döbbenten rámeredtem, Andy hangja zavart közbe. – Nem
szexeltek?
Egyet kellett értenem Elyas-szal. Elég volt! De még mennyire, hogy
elég volt! Mielőtt még ezt a nőszemélyt saját kezűleg szedtem volna szét
rémes darabokra, inkább kikotortam a neszesszeremet és a pizsamámat a
táskámból és eltűntem a fürdőszobában. Hangosan becsaptam magam
mögött az ajtót.
Napok óta! Napok óta ideges voltam a ma éjszaka miatt! És most?
Semmi! Teljesen felesleges volt ezen ennyit gondolkodni, az idegességről
már nem is beszélve. És miután láttam ezt a szállodai szobát, ki merem
jelenteni, hogy ez lett volna a tökéletes hely, hogy először lefeküdjünk
egymással. Sürgős késztetést éreztem, hogy valamit felgyújtsak – leginkább
Alex-et.
Mivel máshogy nem tudtam magamon segíteni és szükségem volt
arra, hogy lehűtsem magam, így megmostam az arcomat hideg vízzel. Majd
fogat mostam. Annyira csalódott voltam, hogy ilyen erősen fogat még nem
mostam. Csoda, hogy a fogkefével nem lyukasztottam át az arcomat.
Egy kicsivel később Alex kopogott az ajtón, mert sürgősen pisilnie
kellett. De nem érdekelt, mert felőlem nyugodtan a nadrágjába pisilhetett.
Egy kicsit sem siettem jobban a lefekvéshez készülődni.
Amikor végre kinyitottam az ajtót, úgy rohant, hogy majdnem
fellökött. Mindjárt utána meg kellett állapítanom, hogy a távollétemben a
szobában eluralkodott a káosz. Hát, ez van, ha nyolc embernek kell osztoznia
egy szobán és egyidejűleg a hálóhelyet előkészíteni.
Sóhajtottam egyet.
Andy és Sophie a kanapét készítették elő, és úgy tűnt, hogy Sebastian,
Alex, Yvonne és Tom osztozik majd a királyi méretű ágyon. Elyas a szoba
másik végén állt és az alátét matracokat tekerte ki.

315
- Megfelel neked, ha a földön alszunk? – kérdezte. – Semmi kedvem ahhoz,
hogy Alex-szel egy ágyban feküdjek.
Nagyon megfelelt, mert ezzel a nővel még ugyanazon a bolygón sem
akarok együtt aludni! A kanapé jobb megoldás lenne, de Sophie és Andy
gyorsabbak voltak. Lassan megadtam magam a sorsnak. Úgy látszik nem
lehetséges, hogy Elyas és én valaha is lefeküdjünk egymással. A kezeinket
arra kárhoztatták, hogy a paplan felett tartsuk. Elképesztő - és ez éppen
most tudatosult bennem -, hogy a kapcsolatunk szex nélkül is nagyon jól
működött. Csak az embernek pozitívan kellett hozzáállnia.
A mormolás és zizegés a szobában majdnem fülsiketítő volt és csak
miután mindenki felvette az alvási pozícióját és a fürdőben is végre sötét
lett lassanként csend borult ránk. A nagy villanyt is lekapcsolták, csak a
királyi méretű ágy jobb és bal oldalán, az éjjeli szekrényeken álló lámpák
világították meg a helyiséget.
Bosszantásul, Elyas ellopta Alex párnáját és mondhatom ezzel a
tudattal, dupla olyan kényelmesnek találtam. Két alátét matracot terítettünk
ki és Elyas-nak valahogy sikerült a két hálózsákot egymással összefűznie,
így egy nagy lett belőle. Ebben bújtunk össze. Majdnem olyan volt, mintha
kempingeznénk, már csak az hiányzott, hogy valaki középen tábortüzet
gyújtson. Ahogy a füstjelzőre kancsalítottam, talán jobb volt, hogy ezt
mellőztük.
- Pontosan tudom, hogy az előbb itt volt még egy párna mormolta Alex és
zizegett, mintha még mindig keresné.
- Feküdj már le végre – válaszolta neki Sebastian. – Gyere, használd az
enyémet!
Alex mondott még valamit, amit nem értettem, de úgy tűnt teljesítette
Sebastian kérését és végre csend lett.
De ez a nyugalom nem tartott sokáig.

316
- Mit értettetek azon az előbb, hogy még nem szexeltetek? – kérdezte Andy.
– Ez valami metafora volt? Vagy komolyan ez a helyzet?
- Egy metafora volt – mondtam.
- Egy szavát se hidd el – kuncogott Alex. – Akkoriban igazunk volt, Andy.
Emely még szűz. – Még végig sem mondta, amikor felkaptam egy
összetekert, megmaradt alátét matracot és Alex felé hajítottam. Fejen
találtam.
Amíg Alex jajgatott, Andy kuncogott. Még a kuncogása is olyan
mélyről a torkából jött, hogy úgy hangzott, mintha kidőlt volna egy fa. – Ez
komoly? – kérdezte.
- Nem – mondtam. – Inkább arról van szó, hogy van egy problémánk. Alex-
nek tetszik a bátyja, és nem akarjuk őt megbántani. Állandóan befeszül, ha
Elyas a zuhany alatt áll.
Elyas elszörnyedt. – Tessék?
- Nem is feszülök be! Csak azt mondtam, hogy a kukacod szépen kifejlődött!
Elyas mérlegelte a hallottakat. – Na, jó. Ebben igaza van!
A szememet forgattam. – Aludhatnánk végre?
- Szóval, nem is tudom – vélte Andy. – Úgy gondolom, most közösen fel
kellene dolgoznunk és elemeznünk kellene, hogy ti miért nem szexeltek.
- Nem elemzünk itt semmit! És főleg nem fogunk feldolgozni semmit! Én
most aludni fogok, jó éjszakát! – Ezekkel a szavakkal a hálózsákot a fejemre
húztam és nem akartam többet hallani. Ez nem sikerült teljesen, mert az
anyagon keresztül is halottam a többiek hangját. Sokáig nem vettem róluk
tudomást, míg végre elnémultak.
Amikor egyszer megint óvatosan kikukucskáltam a hálózsákból, Elyas
ajkain mosoly ült. Nyilvánvalóan sokkal humorosabbnak látta a helyzetet,
mint én.
- Hadd beszéljenek! – suttogta. – Ez csak kettőnkre tartozik.

317
 Kellemes hangja, ami ebben a pillanatban csak nekem szólt, körbe
vett és beburkolt. Minél tovább feküdtünk a párnán egymással szemben és
néztünk egymás szemébe, annál nehezebb volt kettőnk helyett másra
gondolni.
Elyas lassan felemelte a kezét és kisimított egy hajtincset az arcomból.
– Másképp képzeltem el ezt az éjszakát – suttogta.
- Én is.
- Valamikor mégis meg kell ölnünk Alex-et.
Erélyesen bólintottam. – Sőt, kétszer is. Különben újra kikaparja
magát.
Nem tudom, hogy mi volt a karjaiban, de ahogy körülvett, már nem is
éreztem olyan rosszul magam. A félelem, hogy újra nevetségessé válhatok,
minden lélegzetvétellel apadt. Ehelyett inkább Elyas tükizzöld szemeire és a
melegségre koncentráltam, ami végigáramlott az egész testemen. Nem volt
határa az iránta érzett szerelmemnek. Napról napra tovább növekedett.
Egy kis idő múlva olyan érzés volt, mintha egyedül lennénk a szobában.
Mint ahogy egyébként is lennie kellett volna.
Vártam, amíg mindenki elaludt. Majd halkan és megfontoltan
meséltem neki Jessica-ról.

318
 18. fejezet
Hazatérés

Amikor utoljára Elyas-szal a Mustangban Neustadt-ba utaztam, az alkalom

borzasztó volt: a szüleim balesete.
Ma viszont a hangulat jelentősen jobb volt az autóban. Bár be kellett
ismernem, az előttünk álló este a szüleinkkel vegyes érzéseket ébresztett
bennem. Egyrészt örültem, hogy mindenkit újra láthatok, másrészt nem
tudtam mi vár ránk. Ha az anyámra gondoltam, akkor előre megjósolható a
katasztrófa. Talán jobb lenne nem gondolni rájuk, hanem örülni annak, hogy
Elyas és én a régi tervünket, hogy együtt utazzunk haza, végre
megvalósíthattuk. Tulajdonképpen Alex és Sebastian is az autóban ült volna,
de Sebastian-nak dolgoznia kellett, így ők külön jönnek, és majd később
csatlakoznak.
Elyas összeállított egy 60-as évekbeli lejátszási listát és nehéz volt
nem átvenni az abból áradó jó kedvet. Éppen a „No Milk Today” ment a
Herman’s Hermits-től. És mialatt egy kicsit ráztam magam a zenére, feltűnt,
hogy a szöveg nem is olyan vidám, mint amit a derűs melódia sejtet. Ennek
ellenére nem tudtam abbahagyni a rázást. Elyas jól szórakozott rajtam.
- Az a benyomásom, hogy tetszik neked a lejátszási listám.
- Ha már nem vezethetek, akkor legalább a világ legjobb anyósülés élményét
akarom átélni. A zene irtóra segít ebben.
- És pontosan azért fogunk élve megérkezni Neustadt-ba, mert te az
anyósülésen ülsz. Ennek a változatnak csak előnye van.
Természetesen Elyas jó sofőr volt – legalábbis akkor igen, ha nem úgy
vezetett, mint egy őrült. Na, jó, még így is jó sofőr volt. De muszáj volt neki
mindig kiakasztania ezzel a kérkedéssel?

319
- Még néhány ilyen mondat, és garantáltan nem érkezel meg élve Neustadt-
ba. – Bírálóan néztem rá egy pillanatig, majd újra rázni kezdtem magam a
zene ritmusára. No milk today, la la la la la la la - la la la la la la la.
Sajnos Elyas a következő pillanatban olyan témát hozott elő, amelyet
legszívesebben elfelejtettem volna.
- Tulajdonképpen mi lett a házi dolgozattal? – Még mindig mérgelődsz a
professzor miatt? – kérdezte.
Egy sóhajjal visszagondoltam a Größwein úrral történt megbeszélésre
és a jókedvem majdnem elszállt. Hogy azután megtaláltam a levelet, a
megbeszélést jelentősen háttérbe szorította.
- Néha igen –mormoltam. – Tudod, hogy milyen hülyén ment a megbeszélés.
Mit is engedek meg magamnak? Először írok egy, az ő szemében irtó
szörnyű munkát, azután pedig még egy jobb jegyet is akarok rá. Én,
szégyentelen perszóna.
Elyas sóhajtott. – Az ügy egy csalódás, és az is marad.
Ebben teljesen igaza volt, sőt az ügy még rosszabb is volt. És mintha ő
is ugyanazt gondolná, folytatta.
- Ezt az igazságtalanságot nem érdemelted meg. Nagyon sajnálom, Emely!
A szám sarka tétovázva megemelkedett. – Ez kedves tőled.
- Tudok valamiben segíteni?
- Már segítettél. Nagyon is. Megpróbálok majd nem mérgelődni rajta, és
helyette arra összpontosítok, amit te és Ingo mondtatok.
Egy pillanatra elengedte a kormányt, és megsimogatta a combomat. –
Ez a megfelelő hozzáállás. – Rám kacsintott, szinte úgy, mintha büszke lenne
rám. - Valahogy majd csak megoldjuk. A te és az én tanulmányi
problémáimat is. Majd elintézzük.

320
 Elyasnak sikerült megfertőznie az optimizmusával. Vele az oldalamon
egyébként is sokkal könnyebbnek éreztem magam. Napról napra egyre
inkább egy csapattá váltunk – és imádtam ezt.
Ebben a pillanatban sajnos még nem tudtuk, hogy milyen lesz a
szakmai jövőnk. Csak tovább kellett mennünk az úton, és nézni, hogy hová
vezet. Az ember néha csak ezt tehette. Hagyni kellett, hogy a dolgok
megtörténjenek. Fontos, hogy hűek maradjunk magunkhoz, ne riadjunk
vissza az erőfeszítésektől, és senkinek ne engedjük meg, hogy eltérítsen
bennünket az álmaink megvalósításától. Az élet túl rövid és egyszeri ahhoz,
hogy hagyjuk az álmainkat és ideáljainkat lerombolni. Mindegy mennyi
erőfeszítés kell hozzá. Az ember nem kevesebbért, mint saját magáért
küzdött, és ez a legfontosabb harc volt, amit meg lehetett vívni.

Jó volt megint Elyas-szal úton lenni. A balti-tengeri utunkat néhány

nappal már mögöttünk hagytuk, és meg kell vallanom, hogy az ilyen
kirándulásokhoz hozzá tudnék szokni. Talán valamikor veszem a
bátorságot és megkérdezem Elyas-t, hogy nincs-e kedve elutazni velem,
ugyanis megvan még az az utalvány, amit karácsonyra a szüleimtől és Elyas
szüleitől kaptam. De ezzel még várni akartam, amíg Jessica jobban lesz.
Amikor visszagondoltam a Balti-tengernél tett kirándulásra, muszáj
volt a Jessica-val a tengerparton folytatott beszélgetésre gondolnom. Mély
nyomokat hagyott a szívemben, néha éreztem egy kis fájdalmas szúrást is.
Fájt látnom, ahogy szenved, és nem múlt el egy nap sem, amikor ne azt
kívántam volna, hogy valamilyen módon segíthessek rajta.
Amikor az elutazásunk előtti reggelen még egyszer meglátogattuk,
Elyas úgy tett, mintha semmiről sem tudna. De a búcsúzáskor sokáig
magához szorította. Biztos voltam benne, hogy Jessica megérezte, hogy
beszéltem Elyas-szal. Csak a négyórás hazaúton avatta be a többieket. Most

321
mindegyiküknek megvolt a lehetősége arra, hogy nyugodtan végiggondolja
és elhatározza, hogyan jusson el Jessica-hoz úgy, hogy ő ne érezze magát
szorongatott helyzetben.
- Hallottál valamit Jessica-ról? – kérdeztem.
Elyas bólintott. Tegnap telefonáltunk egymással. Három egész órán át.
- És mit mondott?
- Még egyszer ugyanazt elmesélte, amit neked. Nem tudom, hogyan
csináltad, de úgy tűnik sikerült elérned őt. Megpróbál inkább többet a
jövőbe tekinteni, és nem pedig mindig visszafelé. És megígérte nekem, hogy
nem fogja megjátszani, hogy minden rendben van.
Talán ez nem volt olyan „sok”, de ez volt a legtöbb, amit ebben a
pillanatban elvárni lehetett tőle. Örültem ennek a hírnek.
- Semmi sem olyan kiszámíthatatlan, mint a véletlen – mondta Elyas. – Hogy
éppen te találj rá séta közben a strandon. Ez volt a legjobb dolog, ami
történhetett. Tényleg a világ legdrágább kincse vagy.
- Néha az ember csak a megfelelő időben van a megfelelő helyen.
- Szerencsére – mondta. – Jessica labilis. Ez egy veszélyes állapot. És már
bebizonyította, hogy komolyan meg tudja tenni. Ennek nem szabad még
egyszer megtörténnie.
Ahogy ezt megfogalmazta, még inkább hálás voltam a jó időzítésért.
- És most hogyan tovább?
- Megegyeztem vele, hogy vasárnap meglátogatom – egyedül. Akkor még
egyszer nyugodtan beszélhetünk, és ami fontos, hogy személyesen. Ez jobb,
mintha telefonálnánk egymásnak.
- Jól hangzik – mondtam. – Igazán nagyon jól hangzik.
- És tudod mit?
A fejemet ráztam.
- Elkérte tőlem a telefonszámodat. Megadtam neki, ugye nem baj?

322
- Persze, hogy nem. Mondta, hogy miért kell neki a számom?
Elyas besorolt a lehajtósávba és bekapcsolta az indexet. Jó pár
kilométert magunk mögött hagytunk, Neustadt már nem volt messze.
- Nem, de azt gondolom, hogy megbízik benned. Nem lehet rossz néven
venni tőle.
Most már nem Elyas mosolya volt ragadós, hanem ez már a saját
mosolyom volt. Talán Jessica-val barátok is lehetnénk? Mindenesetre a
strandon egy egészen bensőséges pillanatot osztottunk meg, ilyesmi nem
történik meg velem minden nap, és főleg nem kétszer. Örülnék neki, ha így
alakulna. Van valami Jessica-ban, ami őt nagyon szimpatikussá teszi
számomra.
Hagytam, hogy a pillantásom elkalandozzon és figyeltem a tájat.
Odakint minden egyre zöldebb lett, és feloldódott a sivár, téli barnaság. A
természet lassanként életre kelt. Minden évben újdonságként élte meg az
ember ezt a csodás változást. A tavasz megérkezett és nem tartóztathatta fel
semmi.
Egy másik dal következett és hamarosan felhangzott Elvistől a „Can’t
help falling in love”. Elyas ajkai a refrénnel szinkronban mozogtak, és
kedvesen felém mosolygott. Mivel ezt olyan édesnek találtam, adtam egy
puszit az arcára.
Szerelmesen figyeltem a további előadását, míg egy másik téma nem
jutott az eszembe.
- Azt hiszem, itt az idő – mondtam.
- Mire?
- Hogy végre eláruld, mit akartál ajándékozni karácsonyra.
Nevetett. De ez nem egy normális nevetés volt, hanem megint az a
ravasz nevetés, ami egyértelműen mutatta, hogy milyen galád örömöt
okozott neki az, hogy nem árulta el mi volt a karácsonyi ajándékom.

323
- Mondtam már neked. Egy eljegyzési gyűrű volt.
- Mintha ez lenne az igazság! Csak ugratni akarsz.
- Én? Téged ugratni? Ilyet soha nem tennék! – Kinyújtotta felém a karját és
belecsípett az arcomba, úgy, mint egy ostoba tacskónak. De én nem voltam
ostoba tacskó.
- És én idióta komolyan azon gondolkodtam, hogy ma a régi szobádban
veled éjszakázom… - mondtam sajnálkozva.
- Tényleg?
Bólintottam. – De már meggondoltam magam.
- Ezt csak azért mondod, hogy visszafizesd az előbbit. Egyáltalán nem
akartál nálam éjszakázni, ugye?
Most én voltam az, aki kinyújtotta a karomat, és mint egy ostoba
tacskónak megcsipkedtem az arcát. – Én? Neked visszafizetni? Ilyet soha
nem tennék!

Feltűntek az út szélén az első, Neustadt-ba mutató útjelző táblák, és

lassanként elöntött a hazajövetel érzése. Bár annak idején alig vártam, hogy
elköltözhessem innen, mégis ez maradt az otthonom. Mindig akkor éreztem
így, amikor ideje volt, hogy hazalátogassak. És alighogy elértük a kisvárost
rájöttem, hogy egyáltalán semmi sem változott. A helység elején ugyanaz a
pékség volt, még mindig ugyanaz a felújításra szoruló iskola néhány utcával
arrébb, és közvetlenül szemben még mindig ugyanaz a játszótér a rozsdás,
sárga mászókával.
Itt töltöttem a gyerekkoromat. Az emlékek olyan élőek voltak, hogy fel
sem tűnt, azóta milyen sok év eltelt. Alex és énmiattam az egész környék
veszélyessé vált, és elkövettünk néhány hülyeséget. Bár a „hülyeség” főleg
Alex kontójára volt írható. Én voltam az, aki többnyire azt mondta: „Ne
csináld!” És ő volt az, aki két perccel később „Aú”-t jajgatott. Az ember azt

324
gondolná, időközben már rájött, hogy hallgatnia kellene rám – de nem így
történt. Ez a nő annyira volt tanítható, mint egy zsák rizs. Mindegy milyen
gyakran mondtuk neki, hogy ne essen el, mégis megtette. Mert ő volt Alex.
Senkihez sem hasonlítható. De mit tehettem volna? Szerettem ezt a kis ribit.
A barátságunk már az óvoda óta tartott, és egyáltalán nem tudtam
elképzelni az életemet Alex nélkül. Talán egyszer el kellene mondanom
neki. Az ember ezt oly gyakran elfelejti kimondani a hétköznapokon.
Mialatt ezen töprengtem, feltűnt, hogy a korral egyre
szentimentálisabb lettem.
Valószínűleg ez Elyas hibája volt, mert meglágyított engem, és így olyan
voltam, mint egy puha barack.
Ahogy felé kancsalítottam, láttam, hogy ugyanúgy a gondolataiba
merült, mint én. Vajon ő is épp a gyerekkorára gondolt?
- Ugye, jó újra hazajönni?
Habozva válaszolt. – Azt vettem észre, hogy most először jövök úgy
vissza Neustadt-ba, hogy az a szorító érzés a mellkasomban lenne.
- Szorító érzés? Miért?
Megfogta a kezemet és a mellkasára helyezte.
- Mert itt törted össze a szívemet. De most már meggyógyítottad.
Simogattam a helyét és nem tudtam eldönteni, hogy szépnek vagy
szomorúnak kellene találnom, amit mondott. Valahogy mindkettő volt. De
talán egész kicsit szebb volt, mint szomorú.
- Szeretlek, Elyas.
Fogta a kezemet, az ajkához emelte és megcsókolta.
- Nem, én szeretlek téged.
Az út további részén már egyáltalán nem bámultam ki az ablakon,
számomra csak ez a férfi létezett a fahéjszínű hajával és a türkizzöld

325
szemével. És a gyomromban és a testemben lakoztak azok a gyönyörű
érzések, amelyeket csak ő – csakis ő – tudott kiváltani belőlem.
Elyas egyenesen a szülei házához hajtott, mert ott lesz a nagy vacsora.
Már alig vártam, hogy apámat a karjaimba zárjam, de így legalább az
előkészületeknél segíthetek Alena-nak és Ingo-nak. Ezen kívül titokban
örültem, hogy egymás után találkozhattam velük és nem egyszerre
mindenkivel.
Ahogy kiszálltam a Mustang-ból és megigazítottam a ruhám, éreztem, hogy
nő bennem a feszültség. Alena és Ingo olyanok voltak számomra, mint a
második szüleim, és most potenciális anyósként és apósként, még többek
lettek számomra. Hogyan fognak majd viselkedni?
Erre a választ hamarabb megkaptam, mint vártam. Mielőtt a bejárati
ajtóhoz értünk volna, az feltárult, és kirohant Alena. – Itt vagytok végre! –
Úgy látszott, nem tudja eldönteni kit öleljen először. Elyas felé tett egy
lépést, majd felém, majd újra Elyas felé. Végül összeszedte magát és
mindkettőnket a karjaiba zárt. – Milyen csodás, hogy itt vagytok!
Fényesebben ragyogott, mint bármelyik nap ebben az istenverte
univerzumban. Megesküdtem volna, hogy a torkából fel akar szabadulni egy
visítás – mint gyakran Alex-nél – de a lányával szemben, ő nem engedte
szabadjára.
Ehelyett az ölelkezés után megállt előttünk, keresztbe tette a karjait a melle
magasságában, és csak nézett minket. Majdnem úgy, mintha eltűnt gyerekek
lennénk, akikkel húsz év után most találkozott először. Együtt, párként
viszont most látott minket először.
Amíg én egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam, Elyas sokkal
fölényesebben viselkedett és a kezem után nyúlt. Amikor Alena ezt
észrevette, végre megtörtént vele. A hangos, jól érthető visítás, amit eddig
elfojtott, kitört belőle. És rögtön utána még egy.

326
 Alena határozottan a legédesebb emberekhez tartozott, akik ezen a
bolygón éltek. Miért aggódtam azon, hogyan fog reagálni?
- Itt vannak? – hallottam egy ismerős hangot a háttérből.
Alena kibontakozott az ölelésből, és a férje felé fordult, aki a bejárati
ajtó előtti néhány lépcsőn sétált le és jött felénk. – Igen, és nézd, milyen
aranyosak!
Alena ránk mutatott, nehogy Ingo ne vegye észre, ami hülyeség volt,
végül is ott álltunk az udvar közepén.
Egyik kezével a nadrágzsebében Ingo felénk bandukolt. – Nézd csak,
nézd csak mit hozott magával az ember fia! – A pillantása az összekulcsolt
kezeinkre siklott. – Ezt nagyon jól csinálod! Szorosan tartani, nehogy
elfusson! – Egy vigyor terült el az ajkain, ami majdnem olyan huncut volt,
mint amilyet Elyas-nál megismertem. Gyakran láttam Ingo-t, de ez a
hasonlóság még nem tűnt fel nekem. Először hátba veregette a fiát, majd
röviden megölelte, majd olyan szorosan ölelt, hogy alig kaptam levegőt.
Anyós, após – kipipálva!
- Menjünk be! Sütöttem süteményt! – közölte Alena, és előrement.
- Mama, mondtam, hogy nem kell fáradnod…
Egy kézmozdulattal lesöpörte Elyas megjegyzését és magabiztosan a
ház felé vette az irányt. Kicsivel később négyesben ültünk a nagy
étkezőasztalnál, ahol karácsonykor voltunk a legutóbb. Itt alig változott
valami, csak a karácsonyi dekorációt váltotta fel a tavaszi dekoráció.
Mindenhol virágok álltak, és orgona illata szállt a levegőben. Ahogy
körülnéztem, az ablakdeszkán egy kis illatadagolót vettem észre „Tavaszi
virágok” elnevezéssel.
Meggyes morzsasüti volt, és ha ez még nem lett volna elég, még
túrótorta is állt az asztalon. Mind saját készítésű, és egyik finomabb volt a
másiknál.

327
 Mint kiderült, Alena azt akarta, hogy nemcsak együk a sütit, hanem
szabályosan megtömött vele. Alig fogyasztottam el egy szelet meggyes sütit,
pontosan két másodperc múlva már előttem állt egy szelet túrótorta a
tányéromon. Amikor megettem, gyorsan rátettem a kávéscsészémet a
tányéromra. Pont a megfelelő pillanatban, mert Alena újra a sütislapát után
akart nyúlni.
Elyas lassabb volt, és ez a lassúság végzetes lett a számára.
Gyorsabban, mint ahogy kimondta volna, hogy „Köszönöm, jóllaktam!”, már
az orra előtt állt a harmadik szelet sütemény.
- Ezzel még elbírsz! – mondta Alena lazán. Elyas nem úgy nézett ki, végül
megadta magát és az anyja kedvéért magába kényszerítette a süteményt. Jó
fiú.
- Na, meséljetek! - szólított fel bennünket Alena. – Mi a helyzet veletek?
Minden rendben, ugye? Nagyon boldognak néztek ki. Tudjátok, mennyire
csodálatosnak tartom ezt? – Nem kellett említenie, mert látszott a csillogó
szemében.
- Na, igen. Egész rendben vagyunk – felelte Elyas. – Tudod, milyen
piszkálódós tud lenni Emely!
Összehúztam az egyik szememet és egy pillanatra mérgesen
bámultam Elyas-ra, majd visszanéztem Alena-ra. – Ahogy látod, benne
vagyok nyakig a nevelésében. Minden tiszteletem az előkészítő munkád
iránt, Alena, de még rendesen van levegő ott fent.
Ha lehetséges, Alena szemei még jobban csillogtak. Az ajkain
álmodozó mosoly ült, mintha megszakítás nélkül, még további hat órán
keresztül tudná hallgatni a civakodásunkat. Ingo ezzel szemben úgy tűnt,
inkább az okok után érdeklődik.
- Most akkor avassatok be minket – mondta. – Hogy alakult így ez az egész?
Úgy értem, karácsonykor még egyáltalán nem ilyen irányba mentek a

328
dolgok. Alena gondolta, hogy van valami a levegőben, de én azt hittem, hogy
csak szellemeket lát.
Elyas-szal nem beszéltük meg, hogyan kellene válaszolnunk erre a
kérdésre. De úgy tűnt, nincs is rá szükség. Mert azt követően, hogy kis ideig
összenéztünk, Elyas elkezdett mesélni. Ha abbahagyta, én folytattam. Nem
meséltünk el minden részletet, de többet mondtunk, mint egy nagy
áttekintés. A múltnál sem álltunk meg. De bármennyit is beszéltünk, úgy
tűnt Alena nem tud betelni vele.
- Hét év… - mondta. – Hét évig semmilyen kapcsolat nem volt köztetek,
habár mennyire szerettétek egymást. Milyen sok időt… Már rég nagymama
lehetnék.
Elyas a szemét forgatta. – Mama…
- Mi van? Ez így van.
- Azt hiszem mindketten elég fiatalok még ahhoz, hogy szülők legyenek –
avatkozott be Ingo. – Először fejezzék be a tanulmányaikat és kezdjenek el
dolgozni. Azután gondolhatnak gyerekekre. Ne ültess bogarat a fülükbe.
- Ó, már megint te. Mindig csak az élet komoly oldalát látod. Képzeld el a kis
Emely-t. Vagy a kis Elyas-t.
- Mama, most már vegyél vissza egy kicsit! – mondta Elyas.
Egyetértően bólogattam. – Ne csak egy kicsit vegyen vissza, hanem egészen.
- Na, jó. De valamikor unokákat akarok, csak, hogy világos legyen.
Megértettétek?
Erre mit feleljen az ember? Elyas-szal ugyanarra jutottunk, és
egyszerűen nem mondtunk semmit. Szerencsére Alena végre ejtette a
témát. Ehelyett sietősre fogta, amikor a falon lógó nagy órára nézett. Ez
ugyanaz az óra volt, amelynek mutatója karácsonykor látszólag nem is
mozdult. Ma viszont kétszer olyan sebesen mozgott. – Egek, gondoskodnom

329
kell a vacsoráról! A többiek hét órára jönnek. – A következő másodpercben
Alena felugrott és feltűrte a ruhája ujját.
Csiribi-csiribá áthelyezte a kávézós társaságot a konyhába és
együttesen zöldségvagdosásba kezdtünk. A salátáknak, a töltött
paradicsomnak, zöldségköretnek és még annak, amit Alena tervezett.
Lassan olyan benyomást tett rám, mintha a fél falut meghívta volna.
Bármennyire is stresszelt – a segítségünk ellenére – arra mindig volt elég
ideje, hogy Elyas-ra és rám mosolyogjon.
- Ugye, sokat beszélgettek egymással? – kérdezte, amikor a hagymát
aprította a fasírthoz. – Mindketten olyan zárkózottak vagytok. Nagyon
fontos, hogy sokat beszélgessetek egymással. Ugye, beszélgettek?
- Igen, mama.
- Jól van, jól van. Csak biztosra akartam menni. Mindkettőtöket jól ismerlek.
Egy kapcsolatban a beszélgetés ugyanis ooolyan…
Elyas félbeszakította. – Mama, nyugodj meg! Beszélgetünk egymással, oké?
Alena-nak nehezére esett befogni a száját, ezt jól láttam rajta. Ennek
ellenére visszanyelte azt, ami a nyelve hegyén volt, és megint ránk
mosolygott. Az egész világon nem tudnék jobb anyóst elképzelni, mint
Alena. És az volt a legszebb benne, hogy nyilvánvalóan ő is így érzett velem
kapcsolatban.
Tovább vagdostunk, és amikor már alig volt vagdosnivaló, csengettek.
- Ó, Istenem, csak nem Carla és Karsten? Még túl korán van! – Alena ijedten
törölte a kezét szárazra a kötényében, és elindult az ajtó felé. Kíváncsian
kémleltünk ki a konyhából és egyszerre lélegeztünk fel, amikor azt láttuk,
hogy csak Alex-ről és Sebastian-ról van szó.
- Azt gondoltam… - mondta Elyas. – Szerencsére nem a szüleid. Az anyád a
frászt hozza rám. És apád karácsonykor néha úgy nézett rám, hogy őszintén
szólva, tőle is elkezdtem félni.

330
 Hát nem én voltam az egyetlen, aki ma először találkozik a reménybeli
apóssal, anyóssal. Csak remélhettem, hogy Elyas-t ugyanolyan szívesen
fogadják, mint ahogy Alena és Ingo engem. Ebben azért nem voltam egészen
biztos.
- Apám rendben van – feleltem. – Csak egy kicsit erősen fejezi ki a
védelmező ösztönét. Nagyon egyszerű a helyzet: Ha bántasz, ő is bántani fog
téged.
Elyas egy kicsit elsápadt. – Amennyiben meg akartál nyugtatni,
közlöm veled, hogy nagyon rosszul csináltad.
Mosolyogtam. – Már rég tudja és örül, hogy boldog vagyok veled.
- És anyukád?
Sajnálkozva ráztam a fejem. – Ő nincs rendben. Őrült. Mindenre fel
kell készülnöd!
- Szeretsz idegesnek látni, ugye?
- Ez egy nagyon ritka látvány. Hagyd, hogy élvezzem!
Elyas mélyen sóhajtott. – Valahogy majd csak megoldom. Ha a lányát
meggyőztem, akkor az anyát is meg tudom győzni.
Semmi kétségem nem volt efelől, amilyen sármos volt. Karácsonykor
is az ujja köré csavarta anyámat.
- Most minden gyerekem itt van – kiáltott Alena, amikor Alex-szel és
Sebastian-nal a nyomában belépett a konyhába. – Sikerült sokkal korábban
megérkezniük, hát nem csodás?
Ha Emely-t is a gyerekednek nevezed, akkor tudod, hogy
beltenyészetről lesz szó, ha Elyas-szal van együtt. Habár ezek ketten még
nem sze…
Tovább már nem folytathatta, mert a karjaimba öleltem és úgy
szorítottam, hogy nem jutott szóhoz. - Ne merészeld, ribi! – suttogtam. – Ne
merészeld!

331
- Mit nem csináltak még? – kérdezte Alena.
- Nem voltunk olyan szerencsések, hogy Alex nélkül éljük az életünket –
felelte Elyas, mielőtt Alex válaszolta volna meg a kérdést. Még jobban
szorítottam. Ez volt az első alkalom, hogy valakit azért öleltem, mert
legszívesebben összetörtem volna a csontjait. A szorításom mély benyomást
tehetett Alex-re, mert egy mulatságos csukláson kívül mást nem lehetett
hallani tőle. Igaz, hogy legnagyobb bánatomra az összetörő csontok zaját
sem. Ehelyett egyszer csak gyanakodva elengedtem és üdvözöltem
Sebastian-t. Elyas valamit nagyon jól csinált, mert az ő barátját sokkal
normálisabnak találtam, mint azt a nőszemélyt, akit én erre a pozícióra
kiválasztottam.
A szemem sarkából láttam, ahogy Alex szabályosan ráugrik az apjára.
Ő volt a kis, elkényeztetett lányka a Schwarz házban és mindig is az lesz
majd. Vele Ingo nem volt annyira szigorú és bíráló, mint Elyas-szal. Ez a
sétáló egy méter ötven centi mindent megengedhetett magának. Egyetlen
pillanatra sem tudok visszaemlékezni, amikor az apja komolyan mérges lett
volna rá, mindegy hogyan viselkedett. A hangja még akkor is lágyabb volt,
amikor Alex-et szidalmazta. A dorgálása néhány megjátszott „Te, te, te, te”-
ből állt. Ennél jobban nem haragudott rá.
Miután üdvözöltük egymást, Alex és Sebastian is megkapta az
eszközöket, hogy az előkészítésben segítsenek. Szerencsére a Schwarz
család konyhája elég nagy volt ahhoz, hogy mindannyian elférjünk. A
szüleim konyhájában egymás lábára léptünk volna.
Egy óra elteltével Alena ráállította a tűzhelyre a hússal és zöldséggel
megrakott fazekat, mi pedig elkezdtük megteríteni az asztalt. Amikor
ránéztem az órára, láttam, hogy éppen hét óra húsz van. A szüleim késtek.
És el kellett még telnie tíz percnek, mire végre csengettek.

332
- Bocsánat – hallottam apámat, ahogy Ingo-hoz beszélt. – Carla-nak még
feltétlenül fodrászhoz kellett mennie.
- Na, de muszáj kicsinosítanom magam, amikor a vejemmel találkozom. Hol
van?
Még nem is láttam az anyámat, de már a szememet forgattam.
Úgy felöltözve, mintha állásinterjúra menne, a következő pillanatban
besétált az étkezőbe. Úgy látszott én nem is létezem a számára, egyedül
Elyas érdekelte. Ahogy megpillantotta, elsuhogott mellettem és a karjaiba
vetette magát. Én pedig ott maradtam a maga után hagyott parfüm
felhőben, és elkezdtem köhögni. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy
talán ő akar hozzámenni Elyas-hoz. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha el
akarná engedni.
- Helló? Én is itt vagyok! – szólaltam meg valamikor. Nem azért, hogy
magamra irányítsam a figyelmét, hanem azért, hogy Elyas segítségére
siessek és megmentsem tőle.
Bejött a tervem, mert alighogy meghallotta a hangomat, felém fordult.
– Természetesen! – mondta és végre eleresztette Elyas-t. Hevesen felém
sietett, de egy méterre tőlem váratlanul megállt.
- Már megint, hogy nézel ki, te gyerek?
Lenéztem magamra. Farmer és pulóver. Nem törvénytelen ilyesmit
viselni. Bár anyám nyilván nem így látta. – Egy kicsit jobban ki kellene
öltöznöd. – suttogta. – Ő egy csinos férfi. Nem mászkálhatsz úgy, mint egy…
- elhallgatott és tetőtől talpig végigmért. – Na, igen. Olyan koszosan, ahogy
általában mászkálni szoktál.
Koszosan? A ruháim egyenesen a mosógépből kerültek ki, és
egyáltalán nem voltak koszosak. A háta mögött állt Elyas, és vigyorgott.
Mivel anyámnak az volt a szokása, hogy olyan hangosan suttogott, hogy a

333
szomszédok is meghallották, természetesen Elyas is hallott minden egyes
szót.
Miután anya még egy ideig a fejét rázta a ruházatom miatt, végül csak
átölelt. Legalábbis egy kurta pillanatra, majd újra Elyas felé fordult. A
vigyorgása miatt, most kevésbé sajnáltam. Még egyszer segíteni neki? Hah!
Szóval inkább a papámra koncentráltam, aki szintén bejött az
étkezőbe Ingo-val. Ragyogott, ahogy meglátott, és visszaragyogtam rá.
Átölelt a karjaival és egy szinte végtelenül hosszú pillanatig szorosan
tartott. Egyszer csak visszahelyeztem a súlyomat a lábujjhegyemről a
sarkamra és megvizsgáltam arcának minden milliméterét. Ugyanúgy nézett
ki, mint máskor. Barátságosnak, kiegyensúlyozottnak és egyszerűen csak
boldognak. Aztán még egyszer magamhoz szorítottam. A papám karjaiban a
világ mindig rendben volt, még azokban az időkben is, amikor körülöttem
minden darabjaira esett szét. És, ha a világom nem volt szétesve, mint most
is, akkor is a karjaiban egy kicsivel jobb volt, mint nélküle.
- Winter úr? – Elyas a torkát köszörülte. Egyáltalán nem vettem észre, hogy
felénk közeledett és megállt mellettünk. Nem csak én voltam a
hivatalossága miatt meglepve, hanem apám is.
- Karsten – mondta apám és felé nyújtotta a kezét. Kézfogásnál apám a
másik kezét Elyas könyökére helyezte és a szokásos após fogást alkalmazta.
Egyszer olvastam, hogy az „após fogás” kifejezés eredetileg onnan
származik, hogy az após ellenőrizni akarta, vajon megduzzadtak-e a veje
nyirokcsomói. Ez ugyanis a szifilisz jele lenne. A papám arckifejezése
alapján Elyas-nak nem volt szifilisze. Ezt jó jelnek vettem.
Lassanként mindenki besétált az étkezőbe és az üdvözlések
ugyanolyan szívélyesek voltak, mint máskor. Ki gondolta volna még
karácsonykor, hogy Elyas-szal mi leszünk a következő összejövetel indoka.

334
Én számítottam rá a legkevésbé, de ebben a pillanatban újra éreztem, hogy
milyen boldoggá tesz ez a fordulat.
Míg az üdvözlések folytatódtak – végül Alex is lecsapott a szüleimre –
szorosan Elyas mellett álltam és nekidőltem. – Azt hiszem a legrosszabbon
már túlvagyunk… - mondtam halkan.
Átkarolt és bólintott. – Még megvan a fejem. Bár az apád kézfogása
elég erős volt.
Elmosolyodtam. – Mondtam már, hogy erősen kifejlett a védelmező
ösztöne.
- Helyes – felelte és megcsókolta a halántékomat. – Megérdemled, hogy
valaki megvédjen.

335
 19. fejezet
Család és egyéb katasztrófák

Mindent, amit korábban betettünk a sütőbe, azt most Alena kivette és az

asztalra állította. Gőz tört fel az edényekből és tálakból és csodálatos illatok
terjengtek az ebédlőben. A tányérjaink mellett egy-egy pohár bor állt, amit
Ingo töltött ki.
Majdnem ugyanúgy ültünk, mint karácsonykor: Alena és Ingo az
asztal rövidebb oldalain, a bal oldali hosszú részen anyám, Alex és
Sebastian, és velük szemben apám, Elyas és én. Így a világon a legjobb két
férfi között találtam magam.
Mindenki rendesen vett az ételből, és megtöltötte a tányérját a
finomságokkal. Amikor megkóstoltam a burgonyát, azon csodálkoztam,
hogy Alena ezt hogy csinálja. Ha én krumplit főzök, annak olyan az íze, mint
a krumplinak. Ha Alena készíti, akkor annak minden egyes alkalommal
egészen különleges burgonya íze van. Tulajdonképpen még tele voltam a
sok sütitől, de ez olyan finom volt, hogy többször is vennem kellett belőle.
Egy idő után Ingo a második körben újratöltötte a poharakat borral.
Én viszont a poharam fölé tettem a kezem és helyette inkább gyümölcslevet
kértem. Ez az egész helyzet számomra még nem volt kóser, így inkább meg
akartam őrizni a nyugalmamat. Kicsit később Ingo egy pohár buborékos
szőlőlevet tett elém.
Éppen ebben a pillanatban belém villant egy kérdés és már ki is
mondtam. – Tulajdonképpen hol van Ligeia?
Az asztal alá pillantottam, majd körülnéztem az ebédlőben. De sehol
sem láttam a kiscicát. – Minden rendben van vele? – kezdtem aggódni.

336
- Igen, igen – legyintett Alena. – Jól van. Egész nap kint csavarog. Késő este
előtt nem is jön haza.
Tökéletes kis vadóc. Valószínűleg tényleg ésszerű volt Elyas-tól, hogy nem
vitte magával Berlinbe. Ha így szereti a szabadságot, nem szabad egy
lakásba bezárni.
- Órát lehet igazítani hozzá – mondta Ingo. – Pontosan tíz órakor nyávog a
konyhába vezető teraszajtónál. Azután még néhány simogatás kell neki a
kanapén, ezt azt tönkretesz, majd elmegy aludni.
Alig tudom kivárni, hogy lássam a kiscicát. Vajon mennyit nőhetett?
Végül is karácsony óta már eltelt néhány hét.
Amikor végül sikerült a második tányért kiüríteni, elhatároztam, hogy
a következő három hónapban hozzá sem nyúlok az ételhez. Ekkor Alena
felállt és azt mondta: - Van még egy kis hely a gyomrotokban a desszertnek?
- Még desszert is lesz? – kérdezte Sebastian elpilledve.
- Természetesen. Mindig van desszert. Ma reggel készítettem.
Csak nagy erőfeszítéssel sikerült Alena-t visszatartani attól, hogy
elmenjen érte, mert egyszerűen mindannyian túlságosan jóllaktunk. A
desszertnek még egy ideig várnia kellett, különben egy kollektíve
szétdurrantunk volna. Hogy akkor itt mekkora kosz lenne! Inkább el se
képzeljük!
Amilyen szorgos volt Alena az étellel, olyan buzgón töltögette újra
Ingo a borospoharakat. Anyámnak a teájában is bor volt. Izgatottan
beszélgetett Alex-szel a cipőkről és hébe-hóba elharapott egy szót – ezek
voltak az első jelek.
-Tulajdonképpen mik vagyunk mi egymásnak? – kérdezte Ingo-t egy idő
múlva. – Úgy értem, hogyha Emely és Elyas összeházasodnak. Akkor
rokonok leszünk?

337
 Házasodni, gyereket szülni… Mi van az anyákkal, mintha láthatóan
más sem lenne a fejükben? Bizonyára valami genetikai maradvány a
múltból, amikor még az embernek tíz gyereke volt és mindegyiket ki akarta
házasítani.
- Csak várd ki a végét – mondta Ingo, és ujjával a borospoharának szárát
simogatta. – Először még ki kell tartania a kapcsolatnak kettejük között.
- Kétségeid vannak? – kérdezte anyám.
- Inkább csak aggódom. Ismerem a fiamat. Ezzel nem azt akarom mondani,
hogy el fogja rontani.
Elyas még le sem nyelte, amit mondtak, már én voltam az, aki a következő
pillanatban a saját bőrén érezte a nyomást.
- De kérlek – mondta anyám. – Ha valaki el fogja rontani, az csak Emely
lehet.
El sem hittem, amit hallottam. – Ha valami elromlik közöttünk, az
miattatok van – vágtam vissza.
- Én is úgy gondolom – avatkozott közbe Alex – hogy inkább Elyas miatt
romlik el a kapcsolat. Emely nagyon érzékeny. Így az ember sok dolgot
csinálhat rosszul.
Azt kívántam, bárcsak Alena mégis a desszertet hozta volna, mert azt
most Alex képébe vághattam volna.
De Alena a segítségünkre sietett. – Senki nem ront el semmit! –
mondta. – Ezek ketten nagyszerűen csinálják majd. És ti mindannyian
szégyellhetitek magatokat! Megbolondultatok?
Ez egy kicsit megnyugtatott engem, legalább egy olyan ember ül az
asztalnál, aki beszámítható, és aki nem tart minket kapcsolatra alkalmatlan
lúzereknek.
- Nézzetek csak rájuk! – mondta Sebastian. Szerelmesebbek már nem is
lehetnének. Meg tudják csinálni!

338
 Az asztalnál ülő beszámítható emberek csoportja határozottan
megnövekedett.
- Nem hagyom, hogy csúnya dolgokat mondjatok a párocskáról, amikor
mindig is ez volt a kívánságom, hogy egy pár legyenek – mondta Alena és
hátratolta a székét. – És most menjünk inkább át a nappaliba, ott egy kicsit
kényelmesebb.
Elkezdte leszedni az asztalt, mire mindannyian segíteni kezdtünk
neki. Mivel gyorsan megtelt a konyha emberekkel, az elsők visszavonultak a
nappaliba.
Ahogy éppen egy adag tányért állítottam a konyhai pultra, egyszer
csak egy hangos „miau”-t hallottam. A terasz ajtajához pillantottam és kint a
sötétben egy világító szempárt vettem észre.
- Öt perc múlva tíz. Pontosan, ahogy Ingo mondta. Biztosan van benne egy
beépített óra – mondta Alena és a konyha másik végébe ment, hogy kinyissa
a cicának az ajtót. – Na, kicsavarogtad magad? Nézd csak, látogatónk van!
Ligeia egy kicsit gyanakvóan jött be, megállt Alena lábánál és
kétkedve figyelte Elyas-t, Sebastian-t és engem.
Még mindig nagyon fiatal macska volt, de már nem olyan apró és
törékeny, mint karácsonykor. Igazán rendben volt és makkegészségesnek
nézett ki. A szemei még mindig sötétek voltak, olyan sötétek, mint Lady
Ligeia történetében.
Elyas rögtön leguggolt, hogy üdvözölje, de ő kevélyen elvonult
mellette, mintha nem is létezne. Elfelejtette Elyas-t? Vagy mérges volt rá,
mert elutazott? Macskáknál sosem lehet tudni. Elyas-t mindenesetre
nagyon megviselte, hogy a macska tudomást sem vett róla.
Ehelyett a cica odafutott hozzám és Sebastian-hoz és
hozzádörgölődzött a lábunkhoz. Nem tehettem mást, muszáj volt a karomba

339
vennem. Alighogy felvettem és a puha bundáját simogattam, elkezdett
dorombolni.
- Úgy tűnik, legalább téged nem felejtett el – mondta Elyas egy kicsit
sértődötten.
Na, igen, Elyas nem vette szívesen, ha egy punci nem vett róla tudomást.
Erről verseket lehetne szavalni. Vajon Ligeia sejtette, hogy ezzel mindent
nagyon jól csinált? Elyas folyton a macskát figyelte és követte, ahogy
illeszkedett a simogatásomhoz. Ó, ez bosszantotta. Mégpedig erősen.
A macskával a karomon végül követtem a többieket a nappaliba.
Néhányan már ültek, így nem maradt más választásom, mint közéjük
préselődni. Én apám mellett foglaltam helyet és Elyas… Hát, ő rosszabbul
járt. Az anyám olyan hevesen ütögette maga mellett a helyet, hogy Elyas-
nak esélye sem volt visszautasítani.
Alighogy leültem, apám átölelt. – Olyan jó, hogy megint itt van a
kislányom.
- Te is hiányoztál nekem – mondtam neki egy mosollyal.
- Ma reggel áthúztam a régi ágyadat és kiporszívóztam a szobádat. Örülök,
hogy megint itthon vagy, még ha csak egy éjszakára is.
Ó…gondoltam. És rögtön utána következett még egy Ó. Apám nyilván
mindent eltervezett, végül is eddig mindig otthon aludtam, ha Neustadt-ban
voltam. Hol máshol lettem volna? Ezúttal azonban volt egy további opció is,
amit lehet, hogy korábban meg kellett volna beszélnem vele. Most mit
csináljak? Volt egy olyan hülye érzésem, hogy ma nem tudom elkerülni,
hogy összetörjek egy férfiszívet. A kérdés csak az volt, hogy ez Elyas-é vagy
az apámé lesz…
Amikor úgy tűnt, hogy Ligeia-nak elege van belőlem,
felszedelőzködött és bársonyos talpacskáin előre tapogatózott, hogy új
simogató partnert keressen magának. Ha arra gondolok, hogy milyen ijedős

340
volt még karácsonykor, leolvasható a mostani bizalommal teli
viselkedéséből, hogy nyilvánvalóan milyen jól megy neki Schwarz-éknál.
Elyas újra megpróbálta magához csalogatni, de a cica tüntetően
„macskahátat” fordított neki és összegömbölyödött Sebastian ölében. Csak
néha, amikor Elyas nem figyelt, sandított felé óvatosan. Dehogyis felejtette
el őt! Csak dühös volt rá.
Egy egész óra hosszat ellen tudott állni, de végül a szeretet győzött.
Amikor Elyas még egyszer próbálkozott, a macska óvatosan megközelítette.
És amikor utána nyúlt és a karjába vette, a cica olyan hangosan dorombolt,
hogy majdnem túlharsogta a beszélgetést. Szabályosan hozzábújt és folyton
Elyas-hoz dörgölte az orrát. Ugye milyen jó illata van? Én csak tudom!
Örültem, hogy a macska el tudta terelni Elyas figyelmét, mivel anyám
megszakítás nélkül fecsegett. Minél több bort ivott, annál rosszabb lett a
helyzet. A felét sem értettem annak, amit mondott. Ami jobb is, mert az,
amit értettem, az többnyire nem volt valami jó.
- Mondtam már neked, hogy milyen nagyszerűnek tartom ezt? Szóval,
hodde Emely-t levetted a lábáról?
Lassan a bor hatása a beszédén is megmutatkozott. Az ember azt
gondolhatná, hogy szavai zavaros tartalmát is a bornak köszönheti, de
sajnálatos módon ez a helyzet józan állapotában is hasonló volt.
- Igen, már háromszor – felelte Elyas.
- Ezt demlehet elég gyakran mondani! Mert dudod, ki tudja, hogy esetleg
jöhet még valaki más, he?
- Emely nagyszerű nő – válaszolt Elyas. – Boldog vagyok, hogy levett a
lábamról. Nem pedig fordítva.
- Ezzép, ha te így ládod? Olyan sok kapcsolata nem volt még. Csak rövidek.
Kivéve ezt a Sören-t, vele hosszabb ideig együtt vót. Beszélt neked Sören-
ről? – Anyám nem várva a válaszra, a fejét rázta. – Na, az volt egy alak… Én

341
mondom nekked. Ezt nem lehetett kibírni. De amilyen slamposan Emely
öltözik, nem’s lehet csodálkozni. Hát nem igazán tudja kiválasztani a
férfijakat, na. Á, én már annak örülök, hogy nem lett leszbikus. Ettől igazán
féltem.
- Ingo? – mondtam. – Anyámnak ne adj több bort!
- Mijér? – válaszolta anyám felháborodottan.
- Mert már éppen eleget ittál.
- Ne már! – legyintett a szavaimra. – Csak koccinthatunk má arra, hogy
megünnepljük a napot! A lányom összjött egy leendő orvossal, eszt nem
hittem vón! Akkor, egészségünkre! – Megemelte a poharát és egy jó nagyot
kortyolt.
Az ember a világon szinte mindent megválaszthat magának – akkor a
szüleit miért nem választhatja ki? Ez a nő még a kétségbeesésbe taszít majd
engem.
- Azt hiszem Emely többet is kihozhatna magából – mondta Alex. – Tavaly
elmentünk egy klubba. És találd ki, Carla, hogy milyen ronda kardigánban
akart oda elmenni? Egy klubba!
- Ezolyan jellemző Emely-re – mondta anyám.
- Elvettem tőle a kardigánt.
- Naggyon jól tetted.
- Néha olyanokat csinál…
- Nem köll bemutatnod.
Mindig azt gondoltam, hogy egy szép napon Elyas miatt forgatom úgy
a szemeimet, hogy azok majd kiesnek a fejemből. De ha úgy igazán
eltűnődöm rajta, akkor anyám és Alex is komolyan figyelembe veendő
jelöltek erre az eseményre.
De néha, ha nem számítunk rá, erős fény jelenik meg a sötétségben. Ez
a fény ebben az esetben az Elyas névre hallgatott. – Mi lenne, ha játszanék

342
valamit nektek a zongorán? – Erre a kérdésre Alex és anyám elhallgatott, és
Elyas mutatva, hogy komolyan gondolta, azonnal felállt a kanapéról.
- Ó, igen, kérlek! – kiáltott Alena rögtön. Mielőtt még valaki szólhatott volna,
leült a nappaliban a zongorához. Felhajtotta a fedelet és végigsimított a
billentyűkön, azután játszani kezdett. Már az első hangokból kiderült
milyen dalt játszik. Az én dalom volt.
Bár mindenki hallotta, mégis az volt az érzésem, hogy egyedül csak
nekem játszott. Apának dőltem és hallgattam. Még hatásosabban szóltak a
hangok, mint a nekem ajándékozott CD-ről. Azt kívántam, bárcsak Elyas
érezné, hogy milyen érzést vált ki belőlem a zenéje. Ebben a darabban
benne volt a vágyakozásom iránta, a szerelmem és az a megfoghatatlan
csoda, hogy nekem játszik. Mélyen és nehezebben lélegeztem. Átjárt a
melódia, és nyugalom hullámzott végig rajtam. Elfelejtődtek a kínos
helyzetek, és minden körülöttem. A dal úgy hatott rám, mint egy drog és
elkábította az érzékeimet. De nemcsak a dal, hanem Elyas is. Ahogy
összpontosítva a zongoránál ült, és amit látszólag belső késztetésre az
ujjaival művelt. Még sosem volt lehetőségem játék közben figyelni. Első
alkalommal láttam, hogy milyen szenvedéllyel játszik, mintha csak ő és a
zene létezne, mintha a melódia valamit mondana neki, halkan suttogna,
hogy muszáj legyen figyelmesen meghallgatnia.
Miután az utolsó hang is elhalt, egy kis időre csend borult a nappalira.
Ez egy hangos csend volt, ahol a zene továbbra is visszhangzott. Alena volt
az első, aki a csendet megtörte.
- Nem is tudod, hogy mennyire hiányzott nekem a zongorajátékod –
mondta, és olyan szeretettel nézett rá, ahogy én szoktam. Nekem eddig nem
hiányzott a zenéje, mert eddig még nem éltem át. Ettől a naptól kezdve
viszont ugyanúgy érzek, mint Alena. Elyas szinte tisztelettel zárta le a
zongora fedelét. Egy pillanatig csak egyedül az enyém volt a pillantása, és ez

343
olyan volt, mintha még mindig hallanám a melódia hangjait. Végül
mosolyogva felállt és felvette Ligeia-t, majd visszaült a kanapéra. – Ez Emely
dala – mondta. – Neki írtam.
- Naaa szép – mondta anyám. – Tanulhatnál tőle, Karsten! Tőled csak a
kosszos zoknikat kapom mozsásra, mázs nem telik tőlled!
- Papa angyali türelemmel elviselt téged a házasságotok sok éve alatt.
Többet nem lehet elvárni egy embertől, akinek veled kell vesződnie –
feleltem.
- Óó, te mindig csak a zapádhoz húzol.
A mérge olyan gyorsan, ahogyan jött, elszállt. Egyszerűen túl részeg
volt ahhoz, hogy rosszkedve legyen. Ehelyett elmesélte az aktuális
pletykákat – akár akartuk hallani, akár nem -, egy bizonyos Schmidt úrról,
aki most költözött a kisvárosba.
Mindenesetre Elyas-nak sikerült rólam elterelni a figyelmét a
zongorajátékával. Legalábbis egy időre. De nem sokáig, mert ahhoz
túlságosan is élvezte, hogy idegesíthet. Amikor újra kezdte, elhatároztam,
hogy egyáltalán nem figyelek rá, és helyette felmentem az első emeleti
mosdóba.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és néhány percig élveztem a
csendet, amíg a helyiségben tartózkodtam. Szerencsére a megerőltető
estének hamarosan vége, mert már későre járt és anyám olyan részeg volt,
mint az ágyú.
Egy ideig a tükör előtt álltam. Azt kérdeztem a szemközti nőtől, hogy
hol fogok ma éjszakázni. De sajnos nem válaszolt. Ehelyett megmostam az
arcom, hogy rendbe hozzam az idegeimet, összeszedtem a bátorságomat,
majd kiléptem a sötét folyosóra.
Két méterre jutottam, amikor valami keménynek ütköztem. Valami
keménynek, ami kezdett ellazulni. Egy pillanatra azon tűnődtem, hogy egy

344
párhuzamos univerzumba kerültem-e, mert újra átéltem a múltat. Mert ez
már megtörtént velem egyszer. Frontálisan ütköztem egy férfival, akinek
csak a körvonalait láttam. Mint annak idején, a szívem a torkomban, vagy
még annál is feljebb dobogott az idegességtől.
- Mondta már neked valaki, hogy milyen hevesen jössz ki folyton a
mosdóból? – hallottam Elyas hangját.
- Mondta már neked valaki, hogy előszeretettel lebzselsz sötét folyosókon?
- Csak azokon a sötét folyosókon, ahol esélyem van veled összefutni.
Felkapcsoltam a villanyt, hogy megbizonyosodjak arról, nemcsak
beképzeltem magamnak a múlt megismétlődését. De tényleg Elyas állt
előttem. Egy dolog – a reakcióm - azonban más volt, mint az utóbbi
alkalommal. Nem estem pánikba és nem éreztem sürgető vágyat arra, hogy
elmeneküljek. Éppen ellenkezőleg, Elyas-szal egyedül maradni – ha csak
egy pillanatra is – mosolyt varázsolt az arcomra.
- És miért akartál találkozni velem? – kérdeztem.
- Tudni akartam, hogy minden rendben van-e veled. És egy másik dolog
miatt is.
Most, hogy egyedül voltam vele és hallottam a hangját, tényleg
minden oké volt. – Anyám teljesen berúgott és ez nagyon kínos. Egyébként
minden rendben. És nálad?
- Úgy gondolom, bravúrosan átvészeltük az estét.
Ha utánagondoltam, csak egyetérthettem vele. Ezért átkozottul
megérdemelnénk egy kitüntetést. – És mi az a másik dolog, ami miatt még
itt vagy?
- Na, jó. Ugye tudni akarod még, hogy mit szerettem volna ajándékozni
karácsonyra?
Naná, hogy tudni akartam. De még mennyire!

345
 Anélkül, hogy megvárta volna, hogyan reagálok erre, tovább folytatta.
– Arra gondoltam, nem mondom meg, inkább megmutatom az ajándékot.
Pontosan itt, ahol eredetileg is át akartam adni.
A szívem egy pillanat alatt gyorsabban kezdett dobogni. Milyen
csodás ötlet! Alig hittem a szerencsémnek. – És mi az?
- Na, jó… - Húzódozott egy kicsit és ezzel hagyta, hogy a feszültség az egekig
nőjön.
- Elyas!
- Elég nehéz ez, tudod? – Hú, mondta a következő pillanatban. Ezután
ugyanúgy, mint karácsonykor, a nadrágzsebébe nyúlt. Egy másodpercig sem
tartott, de óráknak éreztem, ahogy a kezét milliméterről milliméterre
kihúzta a zsebéből. A múltkori alkalommal ellentétben, most határozottan
én voltam az utolsó, aki a szándékától visszatartotta volna. Éppen
ellenkezőleg, legszívesebben segítségére siettem volna.
Amikor elérkezett végre az a pillanat, és a keze kint volt a
nadrágzsebéből, a pillanat törtrészéig valami fehéret láttam felvillanni,
majd gyorsan újra összezárta az öklét.
Valami fehér? Mi lehet fehér színű? Sejtelmem sem volt, pedig nagyon
törtem a fejem rajta. Megigézve meredtem az öklére és türelmetlenül
vártam, hogy kinyissa. Legnagyobb bosszúságomra nem tette meg. Ehelyett
újra elkezdett hebegni.
- Igazán nem gondoltam volna, hogy ez majd ennyire nehezemre esik
majd…
Hát, én sem hittem volna. És még kevésbé gondoltam volna, hogy egy
átkozott karácsonyi ajándék lesz az oka a korai elhalálozásomnak. Nem sok
hiányzott hozzá. – Elyas, nyisd már ki a kezed!
Újra nagyot sóhajtott, majd felém nyújtotta a karját, de az ökle még
zárva volt. Mint egy lassított felvételben, végre elfordította a kezét, és

346
néhány centiméterre kilazította az ujjait. Az idő csak ahhoz volt elég, hogy
egy összehajtogatott, fehér cédulát tudjak kifürkészni, majd egy pillanat
alatt a keze újra ökölbe szorult. – Sajnálom, Emely. Egyszerűen nem vagyok
rá képes.
Miért hagyja mindig abba? Kínozni akart? Megölni? Gyötörni?
Meggyilkolni? Azt akarta, hogy kapjak egy átkozott szívinfarktust?
- Miért? – tört ki belőlem. – Mi a probléma?
- Nem tudom – mormolta. – Félek, hogy az ajándék nem fog tetszeni.
Tényleg ezt hitte, vagy csak azt akarta, hogy a feszültségtől
szétrobbanjak? Mindkettőt simán el tudtam volna róla képzelni.
- Hülyeség – mondtam. – Egészen biztosan tetszeni fog.
A szemem a kezére meredt, merően néztem, mozgásának minden
rezdülését figyeltem. Az ujjai remegtek, mintha ki akarná nyitni az öklét, de
aztán megint lezárta őket. Így ment ez egy ideig, míg majdnem én téptem fel
az ujjait erőszakkal, annyira feszült voltam.
De még mielőtt ezt véghezvittem volna, Elyas a vérmentes megoldás
mellett döntött, és magától kinyitotta az öklét. Lassan, szinte mikro
milliméterről mikro milliméterre, míg láthatóvá vált, mi az, amit rejteget.
Valóban egy összehajtogatott cédula volt. Amikor utána akartam nyúlni,
Elyas ismét elhúzta a kezét.
- Először meg kell valamit ígérned!
- És mit?
- Hogy nem futsz el, ha elolvasod azt, ami a cédulán áll.
Jesszus, mi állhatott azon a cédulán? Lassan kétségem támadt, hogy
egyáltalán el akarom-e olvasni a szöveget, ha Elyas ilyen cirkuszt csinál
miatta. De a kíváncsiságom ennél nagyobb volt. – Megígérem! És most add
már ide, végre!

347
 Egy pillanat erejéig Elyas átgondolta, mintha minden bátorságát össze
kellene szednie, ahhoz, hogy a cédulát átnyújtsa nekem. Arra számítottam,
hogy újra a semmibe markolok, ha utána nyúlok, de hagyta, hogy elvegyem.
Azt hittem, ha végre a kezemben tartom a cédulát, akkor azonnal
kihajtogatom. Ehelyett minden oldalról megvizsgáltam. Kívülről semmi sem
utalt arra, hogy mit tartalmaz. Fogalmam sem volt arról, hogy van-e a
testemnek olyan része, ahol a vérem ne 180 km per órás sebességgel
zubogna.
- Nyisd ki! – kérte Elyas. – Na, gyerünk!
Nem kellett kétszer mondania. Gondolkodás nélkül kihajtogattam a
cédulát. Egy szó állt rajta. Egy szó, amitől hirtelen minden szín kifutott az
arcomból.
Leesett az állam. Egyszerűen nem akartam elhinni azt, ami a cédulán
állt.
- Kajautalvány? – olvastam ledöbbenve ettől az egy szótól.
Ahogy iszonyodva a papír széle fölött felnéztem, és a tekintetem
megállt Elyas-on, látszott rajta, hogy alig tudja magába fojtani a nevetést.
Végül is kitört belőle, és olyan hangosan nevetett, ahogy még soha nem
hallottam. Szabályosan rázkódott tőle.
Zavarodott állapotomban, egyre inkább tudatára ébredtem, hogy mi is
történt az előbb. Elyas átvert. Simán hülyét csinált belőlem.
- Az arcod! Ahogy megláttad az utalványt! – Tovább nem tudta folytatni,
mert újra elkapta a következő nevetési roham.
A zavarom elmúlt, helyette elkezdtem forrongani, mint egy vulkán. –
Elyas Schwarz, te vagy a legnagyobb seggfej, akit ez a világ valaha látott. –
Összegyűrtem a cédulát és a hülye fejéhez vágtam, és a lehető
legmérgesebben megpróbáltam mellette elmenni. De Elyas szorosan a
karjaiba ölelt és nem engedte, hogy egy centiméterre is eltávolodjak tőle,

348
bármennyire is védekeztem ellene. Pedig iszonyatosan védekeztem, mert ez
az idióta még mindig nevetett. És úgy tűnt, hogy nem is fogja egyhamar
abbahagyni.
- Ez egyáltalán nem volt vicces!
- De, igen – csuklott, és még szorosabban tartott. – Sőt, iszonyatosan vicces
volt.
Ha nem rogyadoztak volna a térdeim, akkor legszívesebben akkorát
rúgtam volna Elyas-ba, hogy a holdig elszáll. Vagy még tovább, közvetlenül a
sötét matériába.
Sokkal inkább kétségbeesésemben, mint vonzódásból, feladtam a
harcot Elyas-szal szemben, és a fejemet a mellkasára ejtettem. – Annyira
aljas vagy! – panaszoltam. – Ugye, soha nem fogod elárulni, hogy mit akartál
ajándékozni nekem karácsonyra?
- Emely – suttogta a hajamba – szeretek seggfej lenni, de nem vagyok
szadista. Nyúlj be a nadrágzsebembe. Talán találsz még ott valamit. Például
az igazi ajándékot.
Felhorkantottam. – Mintha még hinnék neked ebben az életben.
Többé nem hiszek neked! Egyáltalán nem.
- Biztos vagy benne?
Elszántan bólintottam. Olyan biztos voltam benne. – Nyugodtan
megspórolhatod a 2.0-ás verziójú tréfádat. Még egyszer nem versz át.
Valószínűleg egy óvszer van nálad, mert annak idején ezt feltételeztem.
- Nem, az óvszerek az utazótáskámban vannak.
Olyan mérges voltam rá, hogy ez az egyetlen mondat elég volt arra,
hogy újra totál ideges legyek.
- Hát, akkor örökre ott időzhetnek – mondtam durcásan. – Vagy azt hiszed,
hogy ezután kipróbálhatod őket?

349
 Megint hallottam, ahogy halkan nevet. – Na, gyerünk, Emely! Nyúlj be
a nadrágzsebembe!
Minden porcikám vonakodott attól, hogy eleget tegyek a felhívásnak.
Ezt Elyas is érezhette, mert elkezdte gyengéden simogatni a hátamat. – Bízz
bennem! – suttogta.
Ez volt a legutolsó dolog, amit ebben a pillanatban meg akartam tenni.
És, hogy őszinte legyek, nem is bíztam benne. Mégis óvatosan a
nadrágzsebébe csúsztattam a kezem, vélhetően azért, hogy bebizonyíthassa,
hogy újra a bolondját járathatta velem. És pontosan így kellett volna
történnie. Csak egy dolgot éreztem a nadrágzsebében.
- Nagyon vicces. Csak a Mustang kulcsa van itt.
- Nem, ez nem a Mustang kulcsa – mondta. – Az a kabátzsebemben van. Az,
amit markolsz, a Mustang pótkulcsa.
- És mi a különbség. Ez nem változtat semmin.
- Vedd már ki!
Kedvetlenül kivettem a zsebéből és dühösen néztem fel Elyas-ra.
Képtelen volt megérteni, hogy mikor kell abbahagyni a viccelődést. Mintha
az utalvány nem lett volna elég rossz tréfa, muszáj volt tovább dühítenie.
Csodálkozásomra Elyas kezét az enyémre helyezte, így a kulcsot
szorosan markoltam. – Boldog karácsonyt! – suttogta.
Volt valami a tekintetében, amitől gyorsabban vettem a levegőt.
Őszinteség volt benne. Színtiszta őszinteség. Ugye, ezt nem gondolta
komolyan? Csak nem azt akarta elmondani, hogy nekem ajándékozza a
kulcsot?
Vagy igen?
Mintha Elyas meghallotta volna a fejemben a zavaros gondolatokat,
még szeretetteljesebben nézett rám, és bólintott.

350
 Kezemet a szám elé tettem és nem akartam elhinni. – Komolyan
gondolod? Ez volt az ajándékod? – Annyira meglepődtem, hogy még
pislogni is elfelejtettem.
Óvatosan nézett rám. – Nem egészen – mondta. – Akkor a
slusszkulcsot akartam odaadni. Mivel most már együtt vagyunk, a pótkulcs
talán megfelelőbb.
Anélkül, hogy szerettem volna, előtörtek az akkori emlékek.
Tudod mit Elyas? Teljesen mindegy, hogy mit szeretnél ajándékozni.
Nem kérem. És, tudod, hogy miért nem? Mert tőled kapnám! Akkor sem
kellene, ha a Mustang-ot akarnád ajándékba adni.
Mennyire keményen eltalálhatta, amit mondtam. Legalábbis ebben a
pillanatban a saját szavaim úgy sújtottak le rám, mint egy pöröly. Fogalmam
sem volt róla, hogy mennyire közel járok a valósághoz a durva
megjegyzésemmel. Soha nem gondoltam volna, hogy a kulcsot és ezzel
közvetett módon a Mustang-ot akarja ajándékba adni. Ó, Istenem! Milyen
egy borzasztó ember voltam! A Föld legrettenetesebb szörnyetegének
éreztem magam.
Talán, jöttem rá, ezt a kis jelenetet az utalvánnyal mégis
megérdemeltem. Legalábbis egy kicsit.
- Megőrültél? – Egyszerűen kitörtek belőlem a szavak. – Ezt nem teheted,
ezt nem teheted… Szereted ezt az autót! Hogy akarhatnád nekem
ajándékozni?
Oldalra döntötte a fejét. – Egyetlen okból. Mert téged jobban
szeretlek, mint ezt az autót.
Ha valamikor abban a helyzetben voltam, hogy hangot adjak ki
magamból, akkor ezt a képességemet most pillanatnyilag elfelejtettem. Csak
álltam ott, rámeredtem, és minden egyes másodperccel nagyobbra tátottam

351
a számat. És egy kicsit könnyek szöktek a szemembe. – Tényleg enyém lehet
a kulcs?
Ismét bólintott.
- És ez nem egy ócska trükk? Ez tényleg a Mustang kulcsa? – Egy kicsit
másképp nézett ki, mint a slusszkulcs. Nehogy már megint egy tréfa legyen
és a kulcs egy kerti lakhoz – vagy Elyas-ra jellemzően – valamilyen
szexjátékokat tároló sötét kamrához tartozzon.
- Most rögtön kimehetsz és kipróbálhatod. Nem dühítenélek fel másodjára
is. Egyszer is elég volt.
Az arcomat újra a mellkasára fektettem és szorosan átöleltem a
derekát. – Köszönöm – suttogtam. – Ez egy csodás karácsonyi ajándék. És
tudod, hogy miért?
- Áruld el!
Nem volt választásom, muszáj volt helyesbítenem az egykor
kimondott ostoba szavakat. – Mert tőled kaptam.
Éreztem, ahogy az ölelésemet viszonozza, és néhány percig azt hittem,
hogy semmi és senki sem tud ebből a szerelemmel átitatott harmóniából
kiragadni.
De nem számoltam anyámmal. Hangos beszéde könyörtelenül szállt
felénk.
- Emely már régóta a WC-n van. Biztos nagydóga van.
Még mindig Elyas mellkasához dőlve, becsuktam a szemem és azt
kérdeztem magamtól, hogy ez a pillanat elég jó lenne-e a halálra.
- Mozs má elég legyen, nekem izs kell! Ürítsd ki a helyiséget!
Emely nem ürített ki semmit, anyám viszont átrendezett valamit.
Alighogy elért a lenti folyosóra, hangosan zörgés hallatszott. Majd
felhangzott egy csattanás és valami összetört.

352
- Ó, a francba! Alena, naggyon sajnálom. Veszek neked egy új vázát. De
előzör pizsilnem kell!
Mintha semmi a világon nem tarthatná fel, felviharzott a lépcsőn.
Elyas válla fölött láttam, hogy úgy imbolyog a lépcsőfokokon, mint egy
matróz a tenger erős hullámzásakor. Mielőtt még baleset történt volna,
gyorsan elé futottam és megtámogattam.
- Na, id vagy. Má asz hittem, hogy a tűzoltósággal kell a biliről lehozni.
- Hogy lehet valaki ennyire részeg? – kérdeztem, mialatt minden erőmet
össze kellett szednem, hogy épségben feltámogassam az emeletre. Azután
visszaemlékeztem a Halloween bulira és ezzel megválaszoltam a kérdést.
- Ki rész…eg?
A szememet forgattam és belökdöstem a fürdőszobába. – Egyedül is
sikerülni fog vagy segítsek?
- Pfff – hallatszott, majd becsukta az orrom előtt az ajtót. Rövidesen
meghallottam, hogy bent ismét eltört valami. Örvendetes módon korábban
túl sok értékes dolgot nem láttam a fürdőben, de ennek ellenére kellemetlen
volt. Elyas-szal együtt vártunk az ajtó előtt arra, hogy elkészüljön, majd
közösen lesegítettük a földszintre. Szerencsére, mondhatnám, mivel Elyas
segítsége nélkül valószínűleg levitorláztunk volna a lépcsőn. Anyám egy
lépést sem tudott egyenesen menni, már régen átlépte a szintjét, ami azt
eredményezte, hogy az este a számára véget ért.
Ő természetesen ezt másképp látta és feltétlenül vissza akart ülni a
kanapéra, de apám ugyanarra a következtetésre jutott, mint én. Az
asszonynak az ágyban a helye – és nem megy már sehová.
De hogyan jusson el odáig? Mindenki ivott, így senki sem vezethetett.
Én voltam az egyetlen, aki józan volt. Azon töprengtem, hogy
kölcsönveszem a Mustang-ot, de mi van, ha lehányja?

353
 A Mustang-gal kapcsolatos lehetőséget gyorsan elvetettem, amikor
odaért. Egy dolog azonban biztos volt: apámat nem hagyhattam vele
egyedül.
- Kísérjelek el benneteket? – kérdezte Elyas, amikor anyámra négyen –
négyen! – rásegítettük a kabátját.
- Felhúzom a cipőmet és veletek jövök – ajánlotta fel Ingo.
Az igazság az volt, hogy minden segítségre szükségünk lett volna. A
tény azonban az volt, hogy anyám másodpercenként kínos dolgokat
mondott, ami kiváltképp rám vonatkozott.
- Emely mindig sokáig űt a bilin. Már gyerekkén izs!
- Á, nem. Köszönöm, hogy felajánlottad. De nincs olyan messze hazáig. Majd
megoldjuk.
- Biztos? – kérdezte Elyas. Tényleg olyan benyomást keltett, mint aki
szívesen segít. De ahogy elképzeltem, miket hallhat hazafelé menet, inkább
ragaszkodtam az előbbi válaszomhoz.
- Köszönöm, kedves tőled. De megoldjuk.
Apám a felajánlásokhoz ugyanúgy állt hozzá, mint én és elutasította a
segítséget. Jobb, ha a kínos dolgok családon belül maradnak. Na, igen,
gondoltam keserűen, ezzel el is dőlt, hol alszom ma éjszaka.
- Igazán szép este volt – mondta apám. – Sajnálom a hirtelen távozást. De ti
is látjátok. Ingo, legközelebb ne adj több bort a feleségemnek!
Ingo szemügyre vette anyámat és nem szólt semmit.
A búcsúzkodás nem tartott olyan sokáig és nem volt olyan szívélyes,
mint máskor, mert ha anyámat egyetlen pillanatra is szem elől tévesztettük,
megint felborított valamit. Alena mégsem zavartatta magát, és mégis
csomagolt egy kis desszertet, ami egyébként az elhatalmasodó teltségérzet
miatt korábban elmaradt.

354
 Mialatt rá vártunk, kihasználtam az időt, hogy egy öleléssel
elbúcsúzzam Elyas-tól. Úgy nézett rám, mintha nem akarna elengedni.
- Gyerekként Emely-nek állandóan hasmenése volt, amivel telibe szórta a
pelenkát. Én mondom, az vót aztán a piszok. Jó sokáig tartott, míg
szob..tiszta nem lett.
- Elég volt! – szúrtam közbe és csak egyet akartam: el innen! Elváltam Elyas-
tól, felkaptam a desszertes dobozt és nem hagytam, hogy tovább húzzák az
időt. Csak miután a bejárati ajtó bezárult mögöttünk, vettem egy mély,
felszabadító lélegzetet.
Az udvaron még gyorsan elhoztam az utazótáskámat a Mustang
csomagtartójából – kulcsom már volt, és tényleg illett a zárba! – majd
hazafelé indultam a szüleimmel. Én jobbról, apám balról támogatta
anyámat. Lassan, lépésről lépésre verekedtük magunkat előre.

355
 20. fejezet
Érzéki érintések

Egy katasztrófa volt. A normális esetben ötperces gyalogúthoz fél

órára volt szükségünk. Anyám különös előszeretettel hajolt különféle
kerítések fölé, hogy azután a nem szűnő egyensúlyproblémái miatt az egyes
kertekbe szinte beessen. Apám és én iszonyatosan elfáradtunk, amikor
anyával hazaérkeztünk. Átkozottul örültem, hogy nem fogadtunk el
segítséget. Mint sejteni lehetett, a megnyilvánulásai elérték a kínosság
5000. szintjét. Főleg a gyerekkoromról volt szó, kiváltképp az
emésztésemről és a pelenkázásról, de apámnak is kijutott a jóból. Nem
tudom, más hogy van vele, de szívesen eltekintettem volna attól az
információtól, hogy apám ott lent lassan összetöpörödik.
Megpróbáltam a szavait gyorsan beléfojtani, és minden erőmet
összeszedtem, hogy Carla-t apám segítségével felvonszoljam a lépcsőn.
Teljesen kifulladva értük el az első emeletet, és betessékeltük egyenesen a
hálószobába. Mialatt apám és én kisegítettük a ruháiból, ő csak feküdt az
ágyon és rendületlenül vihogott.
- Zolyan széb este vót! Hamarossan megizsmételjük, ugye?
- Nem tudom, hogy valaha is kilépek a házból a társaságodban… - morogta
apám.
- Mér? De zolyan szép vót! És Emely is itt van! – Felém nézett és rám
mosolygott. – Zolyan szép, hoogy itt vagy, Emely!
Szóval, akkor meg is lennénk… Hat pohár kellett ahhoz, hogy az
anyám szépnek találja, hogy itt vagyok. Elhittem a magam részéről, és
tovább ráncigáltam a cipőjét. Végre lefektettük, de akkor előküzdötte magát
a takaró alól, mert WC-re kellett mennie. A támogatás drámája elölről

356
kezdődött, és eltelt megint tizenöt perc, mire végre ágyba került. Apám és
én annyira kikészültünk, hogy gyorsan megöleltük egymást, jó éjszakát
kívántunk egymásnak, mielőtt eltűntem volna a szobájukból. Amíg én
anyámtól végre megszabadulhattam, szegény apámnak még az ágyat is meg
kellett osztania vele.
Becsuktam az ajtót magam mögött és megkönnyebbültem, hogy a
kimerítő eljárásnak vége lett. Alighogy beléptem a régi szobámba, a sok
vesződség ellenére beburkolt a hazaérkezés öröme. Minden pont ugyanott
volt, ahol régen: az íróasztal, a ruhásszekrény, a keskeny ágy, a könyvespolc
és még a cserepes virág is a kis komódon. Úgy tűnik, hogy apám még mindig
rendszeresen locsolta. Nemcsak a környezet, hanem az illatok is ismerősen
hatottak rám. Észre lehetett venni egy kis változást, mivel már nem itt
laktam, de a régi fának a ferde plafonon és a falaknak még mindig
ugyanolyan illatuk volt, mint korábban. Ez volt az a hely, ahol felnőttem. Ezt
az aurát a szobám soha nem fogja elveszíteni.
Miután egy kicsit körülnéztem, letettem az utazótáskámat az
íróasztalra és teljesítettem Elyas-nak korábban, az elbúcsúzáskor tett
ígéretemet, miszerint küldök neki egy üzenetet.

Emely
Végre sikerült hazaérni… Apunak lent töpörödik, tudtad ezt? Soha nem
akartam tudni róla, és még mindig azon vagyok, hogy elfelejtsem.
Mindenesetre most végre a szobámban vagyok és elmegyek aludni. Már az
ágyban fekszel? Hiányzol.

A telefonomat a kis éjjeli szekrényemre tettem, majd újra az

utazótáskámhoz fordultam, hogy kinyissam. Rögtön a tetején ott mosolygott
rám egy csomag óvszer, amit nemrég csomagoltam be. Fáradtan

357
visszamosolyogtam rá. Csalódottságomban azonban éreztem, hogy az Elyas
iránti bizalmam jelentősen megnőtt, és egyidejűleg az a vágyam is, hogy
sokkal közelebb legyek hozzá. Természetesen még mindig be voltam
gyulladva, azonban a másik hang bennem, aki erősen vágyakozott utána,
erőre kapott és sokkal hangosabb lett. Néha, amikor becsuktam a szemem,
azt kívántam, hogy bárcsak azok lennénk, akikről Elyas beszélt. Két
meztelen ember, mindenféle ruha és testet védő dolog nélkül – és azután
megérintenénk egymást.
Egy sóhajjal a csomagot a táska aljára pakoltam, végül is ma már
határozottan nem lesz rá szükségem. Pont úgy, ahogy a drága fehérneműre
sem, amit becsomagoltam. Szarkasztikusan nézve, utólag egész jól jött ki,
hogy Elyas annak idején elcsente előlem a bevásárlószatyrot, így legalább
láthatta a fehérneműt. Az ujjam hegyével egy pillanatra végigsimítok a
finom kelmén, majd előhúzom az alatta lévő kényelmes hálóöltözetemet.
Egy szebb is van nálam, minden elképzelhető esetre, de az is nyugodtan a
táskában maradhat. Legszívesebben a hajamat téptem volna...
Fogtam a piperetáskámat és eltűntem vele a fürdőszobában. Amíg a
fogamat mostam, a szüleim hálószobájából hangos dörömbölést hallottam.
Hallgatóztam egy ideig, de ezután minden elcsendesült. Nagyon tudtam
sajnálni apámat…
Lélekben vele, tovább készülődtem a lefekvésre és még elmentem a
WC-re. Amikor újra bejöttem a szobámba az első pillantásom a telefonomra
esett. De Elyas meglepetésemre nem válaszolt. Már alszik? Nem lenne
meglepő, ha figyelembe vesszük, mennyi ideig tartott a hazaút anyámmal.
Egy kicsit kijózanodva lekapcsoltam a villanyt, magamra húztam a takarót
és összegömbölyödtem az én régi ágyikómban.
Tulajdonképpen halálosan fáradt voltam, ennek ellenére még egy jó
ideig a fejemben köröztek a ma esti emlékek: a jók és a rosszak is. A mai nap

358
után egy kicsit még hivatalosabbnak tűnt az Elyas és közöttem lévő
kapcsolat. És hé, megkaptam a Mustang pótkulcsát!
Amikor végre majdnem elszenderedtem, hirtelen halk zajt hallottam.
Aztán még egyszer.
Egy kattanás volt.
A szüleim hálószobájából jött a hang? Már megint felébredt az anyám?
Felemeltem a fejem, és észrevettem, hogy amikor legközelebb felhangzott,
egy másik irányból hallatszott. Mégpedig az ablakom felől. Betörő? Vagy
csak képzelődöm? Nem voltam benne biztos. Még egyszer, már jobban
összpontosítva hallgatóztam, de nem hallottam semmit.
Talán mégis tévedtem. Bizonytalanul visszafeküdtem. Egy ideig csend
volt, míg egyszerre egy hangos kaparászás hallatszott a házfal felől. És
zörgés.
Borzasztóan megriadva félresöpörtem az ágytakarót és az ablakhoz
rohantam. Nem láttam semmit, de a zaj egyre hangosabb lett. Óvatosan
kinyitottam az ablakot – készen állva arra, hogy azonnal újra becsukjam – és
lefelé néztem. A következő pillanatban a szívem a torkomban dobogott,
mert felismertem egy férfi körvonalait, aki éppen azon volt, hogy az
ablakom alatti futórózsa rácsán felmásszon. Egy férfi körvonalai! Aki éppen
fel akar ide mászni! Hogy betörjön! Szent szar! Gondolatban már nyúltam is
a telefonom után, hogy felhívjam a rendőrséget, de váratlanul visszatartott
ettől egy hangos tompa csattanás. Kihajoltam az ablakon. A férfialak
lebukfencezett és most lent feküdt a gyepen.
- Aú-áhhh – hallottam egy panaszos hangot.
Ezt a hangot ismertem.
- Elyas? – kérdeztem rémülten. Hangsúlyozom, annyira rémülten, hogy
majdnem magam is kibukfenceztem az ablakon. Mintha egy tarantella pók
csípett volna meg, úgy rohantam le a lépcsőn, majd ki a bejárati ajtón. És az

359
utcai lámpa fényében tényleg Elyas-t láttam a füvön feküdni. A fülemben
még mindig visszhangzott a szívdobogásom.
- Mit csinálsz itt? – böktem ki, majd azonnal figyelmeztettem magam, hogy
legyek halkabb. – Bajod esett? – Mezítláb futottam le felé az utolsó
métereket a nedves füvön, majd segítettem neki felállni.
- Aú – mormolta ismét és sántikált egy kicsit.
- Azt hittem, hogy betörő vagy!
- Mióta dobálnak a betörők kavicsot az ablakhoz? Nem nyitottad ki…
Kavicsok! A kattanást kavicsok okozták! – Megsérültél?
Lenézett magára. – Nem, csak egy kicsit kificamítottam a lábam.
Lassan csóváltam a fejemet. Ez az ember mindig jó volt abban, hogy
meglepetést okozzon. A mászásban viszont nyilvánvalóan egyáltalán nem
volt jó. A hajam még mindig az égnek állt, úgy megijesztett. Először a
félelem miatt, mert azt hittem, hogy betörő, végül pedig az iránta való
aggodalom miatt. Kitörhette volna azt az átkozott nyakát; de amit Elyas
egyszer s mindenkorra végérvényesen elfelejthetett, az a korai elhalálozás.
Akkor megnézhetné magát!
Éppen ezért néhány pillanatig semmit sem mondtam, először mély
lélegzetet vettem, többször is egymás után. A szemem sarkából azonban
láttam, hogy a mellettünk lévő házban felkapcsolják a villanyt. Elyas akciója
talán felriasztotta a szomszédságot? Nem Berlinben vagyunk, itt a
szomszédok jobban figyelnek, ezt nem szabad elfelejteni. Csak nehogy
valaki kihívja a rendőrséget!
- Menjünk be inkább, de az isten szerelmére, csak halkan, rendben?
Csoda, hogy amikor kirohantam, a lábdobogásommal már korábban
nem ébresztettem fel a szüleimet. Szerencsémre minden sötét és csendes
volt a házban.

360
 Mivel Elyas továbbra is sántikált, kicsit megtámogattam a karommal,
amikor együtt, és olyan halkan, amennyire lehetséges volt, a lépcsőn az első
emeletre lopóztunk. A szüleim hálószoba ajtajánál hallgatóztam kicsit. A
horkolást hallva megnyugodtam és lábujjhegyen a szobámba osontunk.
Becsuktam az ajtót mögöttünk és leültünk az ágyra.
Az éjjeli szekrényen álló lámpa fényében láttam, hogy Elyasnak egy karcolás
van a halántékán. Óvatosan végigsimítottam rajta.
- Fáj?
Úgy tűnt, hogy csak most vette észre a karcolást, mert ő is végigsimított
rajta.
- Ez a seb mindig arra emlékeztet majd engem, hogy nincs olyan magas
futórózsa rács, amelyen ne másznék fel a kedvesemhez.
- A rács két méter ötven magas és nem sikerült felmásznod hozzám.
Kijózanodva felsóhajtott. – Emely, neked tényleg nagy tehetséged van
ahhoz, hogy egy férfit szavakkal kiherélj.
- És miért van ez? Mert fel akarsz vágni azzal, hogy van vér a pucádban.
- Kincsem, én nem csak felvágok vele. De még mennyire, hogy van vér a
pucámban.
A szememet forgattam és azon csodálkoztam, hogyan sikerül mindig olyat
mondanom, hogy miatta még több vér legyen a pucájában. Sajnos azonban a
Földön léteznek olyan kérdések, amelyekre nincs válasz. Ehelyett feltettem
neki egy másikat, ami már egész idő alatt az oldalamat fúrta. –
Tulajdonképpen mit csinálsz itt?
- Azt írtad, hogy hiányzom neked. És mivel te is hiányzol nekem, hát,
iderohantam.
Itt ül előttem, az arca lepusztulva, a lába kificamodva, és mégis a
legaranyosabb képet mutatva egy férfiról, amit valaha láttam. – Ó, Elyas –
mondtam, és átöleltem. – Úgy örülök, hogy nem történt bajod.

361
 A vállamba mormolt. – Csak azért estem le, mert a rács nem
illeszkedik szorosan a falhoz, különben probléma nélkül feljutottam volna.
- Természetesen – suttogtam vissza, bár világos volt számomra, hogy csak a
férfiasságát próbálja menteni. Mert legyünk már őszinték: A férfiassága lent
hevert a gyepen.
- Egyébként csinos vagy – mondta, ahogy kibontakoztunk az ölelésből. Mivel
nem tudtam, hogy miről beszél, végignéztem magamon, és rájöttem, hogy
még mindig a régi, agyonmosott hálóruhámat viselem. Eredetileg kék színű
volt, de miután vagy ezerszer kimostam, most már csak szürke színről
beszélhetünk. A rajta lévő feliratot is alig lehetett elolvasni.
Csak bolondot akart belőlem csinálni vagy tényleg csinosnak találta
ezt a régi cuccot? Nem tudtam, de azért kicsit kínosan éreztem magam
miatta.
- Ha tudtam volna, hogy jössz, mást vettem volna fel.
- Igen, és mit?
A fehérneműre gondoltam, de azután gyorsan kitöröltem a gondolatot a
fejemből. – Fogalmam sincs, csak valami mást.
- Milyen jó, hogy nem számítottál rá, mert különben nem lett volna részem
ilyen aranyos élvezetben.
Amilyen szépek voltak Elyas türkizzöld szemei, néha annyira
kételkedtem abban, hogy rendesen működnek.
Valószínűleg ugyanúgy rózsaszín szemüveget viselt, mint én, mással nem
tudtam ezt megmagyarázni.
- Tudod, mit tartok még aranyosnak?
A fejemet ráztam.
- Hogy már megint elvörösödtél.
- Nem is vörösödtem el. Ha mégis, akkor az az izgatottságtól van – mondtam
gyorsan.

362
- Izgatónak találod, hogy itt vagyok?
- Inkább az állítólagos betörés miatt van, és azért, mert majdnem kitörted a
nyakad. – Kit is akartam tulajdonképpen becsapni? Természetesen
borzasztóan megijedtem, de most éppen az járt a fejemben, hogy teljesen
egyedül vagyok Elyas-szal. És hogy az ágyon ültünk. Nem tudom, hogyan
csinálta, de a puszta jelenléte miatt szikrák pattogtak körülöttünk. És az
odaadó tekintete elintézte a többit.
Hú, miért lett olyan hirtelen meleg a helyiségben?
És miért akkor hagy mindig cserben a hidegvérem, amikor a
legjobban lenne rá szükségem? Az idegességem megbízhatóan, mint tőle
megszokott volt, pillanatról pillanatra, egyre nagyobb lett.
- És most? - kérdeztem és megpróbáltam a hangomban lévő
bizonytalanságot palástolni. De ahogyan Elyas fürkészett, sajnos úgy tűnt,
hogy a bizonytalanság egy kicsit kihallható volt belőle.
- Abban reménykedtem, hogy lefekszünk az ágyadra, beszélgetünk egy
kicsit, azután elalszunk. De akár ki is hajíthatsz.
- Persze! Mintha szándékomban lenne kihajítani.
Vigyorgott. – Erre a válaszra számítottam. – Mielőtt mondhattam volna
valamit, újra átölelt, és anélkül, hogy felfogtam volna, hátradöntött. Hirtelen
egymással szemben feküdtünk az ágyamon és egymás szemébe néztünk az
éjjeli szekrény lámpájának fényében. Ha volt valami, amit Elyas jól tudott, az
az volt, hogyan kell egy nőt lefektetni. Csak a cipőjét vetette le, különben
rajta volt minden ruhája. Az ágy kicsi és szűkös volt, de valahogy mégis elég
volt a hely kettőnk számára.
- Túlélted az estét valamelyest? – kérdezte halkan.
Sóhajtottam. – A körülményekhez képest. És te? – Végül is nem én voltam az
egyetlen, aki megkapta a magáét és néhány dolgot el kellett tűrnie.

363
- Nem választhatod meg a családod – mondta. – Csak a legjobbat hozhatod
ki belőle.
- Igaz szavak… - mormoltam. Tulajdonképpen durcásan el akartam húzni a
számat, de a mosoly Elyas arcán olyan megnyerő volt, hogy hagytam, hogy
megfertőzzön.
- Sokáig fenn maradtatok?
- Nem, csak felsepertük az anyukád által hagyott cserepeket, majd mind
elmentünk lefeküdni.
- Ó, atyám, nem is tudod, milyen kínos ez számomra…
- Nem kell. A váza nem volt drága és mindannyian mosolyogtunk rajta.
Habár bevallom egy részeg Emely sokkal édesebb, mint Emely részeg anyja.
Belém hasított a Halloween éjszaka emléke és azon tűnődtem, hogy
elmúlik-e valaha az ezzel együtt járó érzés, hogy szeretnék a föld alá
süllyedni. Valószínűleg nem.
Velem ellentétben, úgy tűnt Elyas szívesen emlékszik vissza erre az
éjszakára. – A hazafelé úton találkoztatok Mr. Bokorral? – kérdezte.
- Nem, de Mr. Kerítéssel igen. És Mr. Utcai Lámpával. És ne felejtsük el Mr.
Kukát sem. – Amíg a szememet forgattam, Elyas-on látszott, hogy jól
szórakozik.
- A lényeg, hogy minden jól végződött – mondta halkan.
Ebben kétségtelenül igaza volt. Néha teljesen mindegy volt, hogy mit
mond. A lényeg, hogy a lágy, ugyanakkor rekedt hangját hallhassam. Egy kis
csend állt be, és nem tudtam, hogy élveznem vagy megszakítanom kellene,
mert újra fennállt ez a szikrázás. Elyas olyan közel volt, az ágyban
feküdtünk, a régi szobámban.
Hú, már megint milyen meleg lett itt.
Lassan felemelte a kezét és kisimított egy hajtincset a homlokomból. –
Emlékszel még, hogy itt csókoltuk meg egymást először? – A kezével

364
pontosan arra a helyre mutatott, ahol nyolc évvel ezelőtt tinédzserként
álltunk. – Pontosan ott.
Az emlékek magukkal hozták az akkori érzéseimet: az izzadó
tenyereket, a mellkasomban dobogó szívemet, az összecsukló térdeimet, az
összeszoruló gyomromat és azt a már majdnem elviselhetetlen bizsergést
az egész testemben.
- Hogy tudnám elfelejteni azt a csókot? - kérdeztem és tekintetemmel
elidőztem azon a helyen, ahová Elyas mutatott. – Őrület! Most, sok évvel
később, együtt fekszünk az ágyamban.
- Némelyik tűz sosem alszik ki.
Ez egy szép metafora volt és telitalálat, mert a szívem tűzben égett, az
Elyas iránti szerelmem tűz volt, mely állandóan lángolt. Ha visszagondolok,
nem is csoda, ha nagyon féltem attól, hogy a keze alatt elhamvadok.
- Régen sokkal szégyenlősebb voltál, mint mostanság – mondtam.
- És te még mindig ugyanolyan szégyenlős vagy, mint akkor. Megtennél egy
szívességet? Soha ne változz meg!
Olyan szívesen adtam volna erre egy talpraesett választ, de ahhoz
ebben a pillanatban túlságosan korlátozva voltam. Ehelyett megint azt
választottam, amiben világbajnok voltam: még inkább rontottam a
helyzeten.
- Nem vagyok szégyenlős.
- Nem?
A fejemet ráztam.
- Vágyom rád, Emely.
- De hát, itt vagyok.
- Ez nem elég. Amikor átölellek, legszívesebben magamhoz préselnélek,
annyira hiányzol nekem.

365
 Valahogy képtelenségnek hangzott, amit mondott, mégis minden
egyes szót értettem, minden egyes szótagot. Mert én ugyanígy éreztem.
- Egy kicsit sem vagy kíváncsi rá? – kérdezte.
- Mire?
- Ránk. És, hogy milyen közel kerülhetnénk még egymáshoz. Fizikailag.
Én? Kíváncsi? Időközben szabályosan szétvet a kíváncsiság. És mivel
látszólag mindent tudott rólam, valószínűleg ezt is tudta. Kinyitottam a
számat és gyorsan becsuktam, mert ismét zajt hallottam.
Némi nehézséggel csuklásként azonosítottam. A zaj a folyosóról jött.
Valaki ott kint végigcsuklotta az utat a fürdőszobáig, és ez a valaki egész
biztosan az anyám volt.
- Ó, anyám felébredt – mormoltam.
Már egy ideje Elyas is figyelmes lett a zajra. Ő viszont kevésbé
aggódva vette tudomásul, mint én. – Majd megoldja. Egyszerűen csak
várunk, amíg visszafekszik az ágyba. Szerencsére bezártad az ajtót.
Feszülten próbáltam visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor
becsuktam az ajtót. – Na, jó, szóval szigorúan véve…
- Nem zártad be? – kérdezte rémülten. – Az apád minden pillanatban
bejöhet az ajtón?
Vicces volt, hogy mennyire beijedt az apámtól. De, ahogy
végiggondoltam, az aggódása nem volt teljesen alaptalan…
- Nagy megrázkódtatás ért korábban, és nem gondoltam rá. Ezen kívül
abból indultam ki, hogy a szüleim mélyen alszanak.
Elyas nem bírta felfogni, hogyan lehettem képes ezt – a számára
nyilván legfontosabbat – elfelejteni. Én viszont gondolkodtam, és egy
pillanat alatt eldöntöttem, hogy utánanézek, minden rendben van-e a
folyosón. Minél hangosabb volt az anyám, annál nagyobb volt a veszélye
annak, hogy apám újra felébred. Bár túl idős voltam ahhoz, hogy kihajítsa a

366
barátomat, mégis tetszett a gondolat, hogy Elyas a titkos vendégem, és
ennek így is kellett maradnia. Szóval, Elyas-on keresztül kimásztam az
ágyból és kiosontam a folyosóra. Sötét volt, csak a fürdőszoba ajtó alatti
résből látszott egy kis fény. – Minden rendben ott bent? – suttogtam az ajtón
keresztül.
Nem jött válasz, de egy kicsit később kinyílt az ajtó és megjelent az
anyám. Az állapotát az ittas és álmos keverékével lehetett volna jellemezni,
és szinte észre sem vett. – Igen, igen, már szabad – mormolta csak, és
elcsoszogott mellettem a hálószobába. Ahogy elvonult, még mindig
érződött mögötte egy egész pálinkafőzde ismerős szaga. De legalább a
csuklása elmúlt. Vártam még egy pillanatot, amíg a hálószobában csend lett,
majd visszaosontam a saját szobámba. Mielőtt megint elfelejtettem volna,
kulcsra zártam az ajtót magam mögött.
- Most elégedett vagy? – kérdeztem.
- Hogyan lehet ilyesmit elfelejteni? – Elyas lassan csóválta a fejét. De nem
hagyott nekem időt a válaszra, mert a kezem után nyúlt és visszahúzott
magához az ágyba. Úgy tűnt, hogy hiányolt, mintha nem csak néhány percre,
hanem több órára mentem volna el. És ahogy az édes és fanyar illatát
mélyen belélegeztem, éreztem, hogy nekem is mennyire hiányzott ez alatt a
rövid idő alatt. Néha azt kívántam, hogy bár ne kellene mást belélegeznem,
csak az ő illatát. Elyas-t. Minden egyes lélegzetvétellel. Egy ideig csak
csendben feküdtünk egymással szemben, és gyengéden simogattuk egymást
és egymás szemébe néztünk.
- Hol is tartottunk, mielőtt a mamád megzavart minket? – kérdezte végül
halkan.
A pillantása elárulta, hogy pontosan tudja, hol tartottunk. Mégpedig az
első csókunknál és a kérdésnél, hogy kíváncsi vagyok-e arra, hogy milyen

367
közel kerülhetnénk még egymáshoz. Fizikailag. Mindenesetre nem voltam
biztos benne, hogy újra beszélnünk kellene erről.
- Az időjárásról beszélgettünk? – kérdeztem vékony hangon.
Lassan, de határozottan megrázta a fejét. – Nem hiszem.
Na, jó, egy próbálkozást megért…
- Tudod, hogy min gondolkodtam, amíg a folyosón voltál?
Most én voltam, aki a fejét rázta.
- Hogy mi történt volna velünk. Akkoriban… ha nem csináltam volna azt a
hülyeséget Sören miatt. Valamikor vagy a te vagy az én régi ágyamban
feküdtünk volna, pont úgy, mint ma.
Nem tudom, hogyan csinálta, de rövid idő alatt megint ugyanolyan
hangulatba kerültünk, mint mielőtt anyám félbeszakított volna. És az
izgatottságom is visszatért kérés nélkül.
- És akkor… beszélt tovább, - azt kérdeztem magamtól, hogy mi történt
volna, ha mi ebben az ágyban feküdtünk volna. Tinédzserként.
Túl sok válasz nem létezett erre, vélhetően közelebb kerültünk volna
egymáshoz. És valószínűleg… Ezt nem tudtam végiggondolni, mert Elyas
hangosan kimondta.
- Valószínűleg megpróbáltalak volna megérinteni. Miután megcsókoltuk
egymást, kibírhatatlanul vágytam arra, hogy megérinthesselek és a kezeidet
magamon érezzem. És ez mostanra csak rosszabb lett.
Ha ezelőtt meleg volt a szobában, akkor most már lassan
elviselhetetlen lett a forróság. És Elyas még valamit elért, mert a szavai
áttörtek a magam által emelt falakon és felébresztették bennem a vágyat.
Azt a vágyat, amit állandóan megpróbáltam elfojtani. Habár időközben
olyan hangossá vált, hogy látszólag minden mást túlharsogott bennem.
- Mihelyt az én vagy a te ágyadban tudtalak volna – suttogta – minden
lehetséges dolgot megpróbáltam volna, hogy ne álljunk meg a

368
csókolózásnál. Valamikor vége lett volna a vonakodásnak és megfogtam
volna a kezed.
Nem arról volt szó, hogy ezt a helyzetet nem képzeltem volna el már
magam is ezerszer, de ez valami más volt, ahhoz hasonló, amit az ember
magában és halkan gondolatban képzel el, nem pedig megosztja másokkal.
Meg akartam kérdezni tőle, hogy akkor mit csinált volna a kezemmel, de
valami erős hangon azt kiáltotta bennem: Csak meg ne kérdezd! Éppen el
akar csábítani. Ha ezt a kérdést felteszed, a szándékát meg is fogja
valósítani. De miért lenne ez olyan rossz? Erre lassan már magam sem
tudtam a választ.
Anélkül, hogy akartam volna, a tekintetem vándorolni kezdett.
Először Elyas arcára siklott, majd lefelé a felsőtestéhez, míg végül úgy csípő
magasságában megakadt. Az éjjeliszekrényen álló lámpa Elyas ölét csak
félig világította meg. Fények és árnyékok. Itt-ott bizonyos körvonalak
felismerhetők voltak, de ahhoz mégis kevés, hogy átfogó képet tudjak
alkotni. Te jó ég, tényleg nagyon kellene a légkondicionálás ebbe a szobába.
Feltétlenül.
Amikor újra felnéztem, Elyas vigyora innentől Timbuktuig ért. De
ahelyett, hogy a szememmel tett kiránduláson viccelődött volna, tovább
beszélt, mintha soha nem kapott volna rajta. – De nem rohantalak volna le.
Először valószínűleg egyszer megcsókoltalak volna. Egész gyengéden. És
egy kicsit bizonytalanul. – Hozzám hajolt és az ajkával végigsimította az
enyémet. Csak éreztette velem, anélkül, hogy megcsókolt volna. Mintha
másodpercről másodpercre ki akarna csalogatni engem, mégpedig saját
magamból.
- És ha akkor a kezed után nyúltam volna - suttogta a számba, és nem csak
elméletben értette, hanem valójában érte nyúlt. – Akkor kissé

369
hátrarántottad volna a kezedet. Pontosan, mint most. Bár valójában akarod,
még nem bízol magadban.
Anélkül, hogy Elyas megemlítette volna, hova akarja vezetni a kezem,
már biztosan tudtam. És amilyen gyorsan dobogott, a szívem is tudta.
Emlékeztem a hosszú beszélgetésünkre, azon az éjszakán, amikor a
kapcsolatunk elkezdődött. Ahogy az utolsó erőnkkel átöleltük egymást és
hirtelen minden magától értetődővé vált, anélkül, hogy egy leheletnyi
irányítással rendelkeztem volna. Aznap éjjel mindent szabadon engedtem.
Minden félelmem, minden gondolatom elveszett, és tehetetlen voltam vele
szemben.
De ezen este óta ez soha többé nem fordult elő, legalábbis nem olyan
mértékben. Túlságosan sokat hallgattam meg az eszemre és túl keveset a
szívemre. Ésszerűen próbáltam felfogni valamit, amit lehetetlen volt
racionális felfogni. De most, pont ebben a pillanatban az elengedés emléke
már nem érződött olyan távolinak. Ez talán a régi szobám miatt volt, ahol
biztonságban éreztem magam. De lehet, hogy azért is volt, mert Elyas ismét
a lágy, érzékeny oldalát mutatta nekem, pont, mint a beszélgetés kapcsán,
és nem dugta az orrom alá képletesen a szexben szerzett aranyérmét. A
levél tudatosította bennem, hogy Elyas és én ugyanúgy nehézséggel
küzdünk abban, hogy a közös életünkhöz és az erős érzelmekhez
hozzászokjunk. Elyas is ügyetlen volt egy kicsit.
Bár tudta, hogyan lehet egy nőt felszedni, de azt nem, hogyan lehet azt a nőt,
akit szeret, gyengéden, mély szerelemmel elcsábítani.
De valószínűleg pontosan ez az, amire az első együttlétünkkor szükségem
lesz.
Tehát tényleg hagytam, hogy Elyas vezesse a kezemet, még ha
váratlanul nem is oda tette, ahová gyanítottam. Ehelyett a mellkasára
helyezte, pontosan arra a helyre, ahol a szíve dobogott. Normális esetben a

370
szívverés így szól: Tádám – Tádám – Tádám. De, amit én éreztem, az ez volt:
TádámTádámTádámTádámTádám.
- Érzed, hogy mit teszel velem? - suttogta.
Valóban éreztem, sőt elég határozottan. Egy kis időre hagyta, hogy a kezem
ott feküdjön, majd lassan kezdte lefelé húzni a mellkasán, a felsőtestén, az
összes finoman látszó izom felett, amely a pulóver anyaga alatt rejtőzött.
Továbbvezette a kezem a hasára és végül nagyon óvatosan még lejjebb. Az
övcsat magasságában elengedte a kezemet, otthagyta, és arra várt, hogy a
további utat egyedül találjam meg, feltéve, ha tényleg akarom.
Jó érzés volt végigsimogatni a felsőtestét. Vajon milyen érzés lehet őt alul
megsimogatni? Nem hívnának Emely Winternek, ha nem haboztam volna
egy kicsit, de győzött a kíváncsiságom, amivel tényleg sikerült meglepnem
magam. Centiméterről centiméterre vándorolt a kezem lefelé, míg elérte azt
a helyet, ahol a nadrágja enyhén kidudorodott. Helló, kukac, gondoltam
magamban. Örülök, hogy megismertelek, már sokat hallottam rólad.
Röviddel később újra felemeltem a kezem, és néhány milliméterrel
tovább helyeztem. És akkor még egy kicsivel, majd megint. Végül is átfogó
képet kell alkotnom. Ha őszinte akartam lenni, kicsit aggódtam Alex
megjegyzése miatt, a „jól fejlett kukac”-ra vonatkozóan.
A túl nagy végül is nem lenne jó. Végül is a pajtám kapuja nem volt olyan
szélesre tárva, hogy egy csúcskategóriás traktor pótkocsistól beférjen.
Kívánatosabb lett volna egy kicsit több információval bírni.
- Milyen óvatos vagy - suttogta Elyas az ajkaimba.
- Az jó vagy rossz?
- Nehéz elviselni. Pozitív értelemben. De egy kissé megőrjít.
- Téged minden megőrjít.
- Nem - suttogta. - Csak te. Csak te őrjítesz meg.

371
Elyas is hibás volt abban, hogy időben visszavitt a kamaszkoromba és most
tényleg úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, ezért így is viselkedtem.
Valahogy izgalmasnak találtam azt, hogy gyengéden érintsem meg, holott ő
egy határozottabb nyomásra vágyott.
Időközben biztos lehettem abban, hogy nem egy szörnyeteg lapul a
nadrágban. Mindenesetre miniatűrkiadásról sem volt szó. A kettő között
volt valahol és valójában teljesen rendben volt. Annyira rendben, hogy nem
tudtam abbahagyni a gyengéd simogatást.
Elyas újra végigsimított az ajkával a számon, és lassan kinyitotta.
Még ki sem gondoltam a csókolozni szót, már csináltuk is. Meleg, nedves és
ismerős. Mintha azelőtt még soha senkit nem csókoltunk volna.
De minél inkább jóllakatott a csókjaival, annál inkább visszavonult tőlem,
hogy kénytelen legyek követni őt. Mindegy hányszor csókoltam már meg,
még mindig meglepődtem azon, hogy milyen jól csinálja. És mennyire el
tudja venni az eszemet.
A tenyerem alatt lévő körvonalak kezdtek megkeményedni. Nem
teljesen, de egy kicsit. Bármennyire is megőrjítette, azért tetszett neki, amit
a kezemmel csináltam. És nekem is tetszett. Sőt, nagyon is.
- Ugye, tudod, hogy ez hova vezet - suttogta.
- És hova vezet?
- Hogy én is meg akarlak tapintani.
Még egy ilyen pillanatban is sikerült neki megmosolyogtatnia.
Miközben - gondolkodtam el rajta - valójában nem is létezett erre ennél
tökéletesebb pillanat.
- Hmm - mondtam halkabban. – Akkor, talán jobb, ha abbahagyom.
- Vagy egy másik lehetőséget választasz.
- És az mi lenne?

372
 Éppen amikor el akartam húzni a kezem, Elyas rátette a saját kezét, és
enyhén lenyomta. – Otthagyhatnád a kezed, ahol van, és bátorságot
meríteni hozzá, hogy egy kicsit erősebben nyomd. És akkor még jobban
éreznéd.
Mielőtt végiggondolhattam volna, éreztem, hogy Elyas lélegzete az
arcomat súrolja. Felemeltem a tekintetem és a szemébe néztem. A
felsőtestével közelebb csúszott hozzám. És minden másodpercben éreztem,
a kontúrok még egyértelműbb keményedését.
- Azt hiszem, ezt a lehetőséget kellene választanunk - lehelte. – Ez jobb
érzés, mint abbahagyni.
Csak egyetérteni tudtam vele, mert valóban jobb érzés volt, mint
abbahagyni. És minél több idő telt el, a tenyeremen annyival többet
éreztem. Teljesen erre összpontosítottam, így csak késve vettem észre Elyas
vigyorát. – Nyugodtan elismerheted, hogy lenyűgöztelek.
Már megint itt van: egyszer idióta, mindig idióta. A szememet
forgattam. De kit akarok becsapni? Pontosan azt éreztem, amire
számítottam. Pontosan így képzeltem el a dolgot. Mindenestre úgy
döntöttem, hogy mégis megtévesztem egy kicsit Elyas-t.
- Nos, Elyas ... a méret nem minden. Szerencsére vannak egyéb előnyeid.
Sajnos volt egy dolog Elyas-ban, ami minden másnál nagyobb volt,
mégpedig az önbizalma. Olyan volt, mint egy vastag fatörzs, amelyet egy
fűszál éles szélével próbálnak kivágni. Végül egy bemetszést sem sikerül
ejteni rajta. Önelégülten vigyorogva figyelmen kívül hagyta a
megjegyzésemet és a hüvelykujjával végigsimított az alsóajkamon. - Hogyan
hagyhatja el ilyen pimasz beszéd ezt a gyönyörű cseresznyepiros ajkat? Ezt
soha nem fogom megérteni.
- Én pedig azt nem fogom megérteni, hogyan lehet valakinek ekkora egója

373
- motyogtam. - Nem azt mondtad, hogy kisebb lett, mióta engem ismersz?
Nem nagyon veszem észre.
- Igen, egy ideig valóban kisebb volt. De időközben már tudom, hogy
odavagy értem.
Tulajdonképpen ezért legszívesebben kidobtam volna az ágyból vagy
még inkább, ki az ablakon. És mert ezt nyilvánvalóan leolvashatta a
bosszúsan ráncolt homlokomról, visszatért a kipróbált és alattomos
módszeréhez, amivel elhallgattathat, azzal, hogy ajkait az enyémhez
szorította, és belevont egy csókba. Egészen lazán és látszólag nem
feltűnően, ujjait a felsőrészem anyaga alá csúsztatta. Simogatott, és a hasam
minden egyes centiméterét ellepte a libabőr. Nem szándékosan, de be
kellett húznom a hasamat, mert alig lehetett kibírni az érzést.
És ez annál rosszabb lett, minél magasabbra vándorolt a keze.
Valószínűleg ugyanabban a pillanatban vettük észre mindketten, hogy
jóval Elyas érkezése előtt levettem a melltartóm, mert a csók közben
éreztem egy mosolyt az ajkain. Pontosan akkor, amikor a mellem
domborulatát érintette. Mint egy lassított felvételben, végigsimított a
szegycsontomon, fel egészen a nyakamig. Olyan mélyre kellett beszívnom a
levegőt, hogy a csókot röviden meg kellett szakítanom.
A bőröm az érintése alatt összehúzódott.
Úgy tűnt, Elyas-nak tetszik az, hogy érzékenyen reagálok. Minden,
amit vele tapasztaltam, újnak és ismeretlennek tűnt számomra. Nem azért,
mert még soha nem voltam senkivel, hanem azért, mert először
tapasztaltam meg a közelséget egy férfival, aki a világot jelentette
számomra. Még a legapróbb érintésnél is elárasztottak az érzések.
A tekintetemet kutatta, amikor ismét lefelé csúsztatta a kezét, és
megfogta a bal mellemet. Hátradöntöttem a fejem és az érzékeim
mámorossá váltak tőle, mintha Elyas egy folyékony drog lenne, amit

374
kortyonként ízlelek. A szívem erősen vert a mellkasomban, és a vér
túlságosan gyorsan áramlott a testemen keresztül. Mindent olyan
intenzívnek és izgalmasnak éreztem, látszólag semmi sem volt ismerős.
Csak Elyas. Ő annál ismerősebb volt számomra. És meg akartam csókolni.
Érezni szerettem volna, ahogy a nyelve a számba csúszik, és megízlelem. A
kezemmel a hajába kapaszkodtam és lehúztam őt magamhoz. A szája
kinyílt, elfogadta az enyémet. Oly módon csókolt, ahogy szerettem, hogy
megcsókol, és a keze tovább simogatta a mellem.
Valamikor elhagyta ezt a helyet, végigsimította az oldalamat, végül a
hátamat, a gerincemet, fel és le. Képes a libabőr megölni valakit?
Mindenhol éreztem, kellemes és meleg volt, és mégis felvillanyozó, hogy alig
kaptam levegőt.
A keze lassan tovább vándorolt, a hátam alsó részétől ismét vissza a
hasamhoz. A nadrágom derekánál végül megpihent.
- Térjünk vissza a tapintáshoz - suttogta egy csókban. - Azt hiszem, most
rajtam a sor. Ez így lenne igazságos, ugye? Mit gondolsz?
Mire gondoltam? Ebben a pillanatban valahogy semmire sem
gondoltam, még csak emlékezni sem tudtam arra, hogy egyáltalán valaha
gondoltam-e valamire. Túlságosan elterelte a figyelmemet az érzés, ahogy a
kezével a hasamon és a nadrágom derekán végigsimított.
- Hm? - kérdezte. Még mialatt zümmögő hangját hallgattam, gondosan
áthaladt a nadrág derekán és a kezével még lejjebb vándorolt. És még
lejjebb. Bármikor ellenkezhettem volna, de az ajkaimat egy hang sem hagyta
el. Már csak néhány milliméter hiányzott, és amikor ezt áthidalta,
megéreztem a kezét a lábaim között. Nagyon gyengéd végigsimított a
helyen, olyan óvatosan simogatott, mint ahogy én is őt. Csak a
pizsamaalsóm és a bugyim anyaga választott el a kezétől. Ennek ellenére a
forróság, amely az alsótestemből sugárzott, szinte elviselhetetlen volt. Ez a

375
sugárzás tovább terjedt, elérte az arcomat és az egész testem izzani kezdett.
Ez az érzés olyan izgalmas volt, korábban soha nem éreztem ehhez foghatót.
Egyre szenvedélyesebben csókoltam Elyast, és az érzés a lábam között
erőre kapott.
Tulajdonképpen ez már túl sok volt nekem, és lassan már nem
tudtam, hogyan viseljem el ezeket az érzéseket. De nem vettem számításba
Elyas-t.
- Nem tudom, Emely - suttogta. - A nadrágod útban van.
Csak néhány körvonalat érzek. Ez túl kevés. Be kell avatkoznunk.
- De nem ebben állapodtunk meg.
- Legalább a bugyiig.
Milyen bugyi is volt rajtam rajtam? A francba. Ma már nem vártam éjszakai
összebújós vendéget. A fehér volt? Vagy a fekete? De remélhetőleg nem a
régi lila, ugye? Ó, és vajon megborotváltam a lábam? Igen vagy nem? És
egyéb helyeken?
Amíg én a nőcis dolgok áradatával voltam elfoglalva, Elyas
szégyentelenül kihasználta rövid figyelmetlenségemet és megemelte a
nadrágom korcát, hogy röviddel azután a kezét alá bújtassa.
Sikerült neki, szinte tehetetlenné váltam miatta. Ma este, mintha soha nem
lett volna kétséges, hogy ez magától értetődő, Elyas megtalálta az utat az
alsóneműmig. Az elejét egyszer csak teljesen eltakarta a keze. Ha Elyas
kontúrok iránti kívánsága teljesült, és ő most érezte, akkor nem ő volt az
egyetlen. Én is erősebben éreztem a keze körvonalait, sőt az egyes ujjait is.
Néhány centiméterrel lentről felfelé mozgatta az ujjait, majd vissza.
Egyrészt úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt, másrészt mintha még
sosem lélegeztem volna ilyen mélyen, mint ebben a pillanatban. Zavaros
érzés volt. És különben is minden zavaros volt, mintha Elyas az érintésével
összezavarná a testem működését. Szabályosan éreztem, hogy a vérem

376
egyfelől a fejembe, másfelől a lábamba áramlik. És a szívem vadul vert a
mellkasomban.
Mindenem, egészen a lábujjaim hegyéig, bizsergett. De semmi nem
sem tudta felülmúlni a bizsergést az alsó hasi tájékomon. Amilyen nehéz
volt elviselni az érzést, annyira nagy volt a kíváncsiságom, hogy mit érzek
majd, ha ez a bizsergés még erősebbé válik. Azt, amit Elyas csinált, már
régen nem lehetett az „érintés” szóval jellemezni.
- Hé, te! - mondtam rekedten. - Simogatsz.
- Kellemes érzés, nem? Erősebben nyomjam? Vagy inkább gyengébben?
Éreztem az erősebb, előre bejelentett nyomást a lábaim között és
összerezzentem. Az izgatottságtól és az ijedségtől egyaránt. eltartott egy
darabig, mire újra lélegzethez jutottam és beszélni voltam képes.
- Nem engedélyeztem a simogatást – suttogtam érdes hangon. – Csak
érintésről volt szó.
- Igaz – mondta halkan. - Teljesen elfelejtkeztem róla, hogy mi az Emely
Winter-féle bürokratikus államban élünk. Előzőleg be kellett volna
nyújtanom egy kérelmet a simogatásra, bocs, az én hibám.
Az ajkain pimasz mosoly ült. – De ettől eltekintve, kedves Emely. Az
sem nevezhető érintésnek, amit te csinálsz velem.
És valóban, csak most vettem észre, hogy mit csináltam. Ugyanis
Elyas-nak igaza volt, én egy bizonyos helyen dörzsöltem, csakhogy ez a hely
egyre keményebb lett. Annyira lefoglaltak a saját érzéseim, hogy nem
vettem észre, mit csinálok. Valami ugyanis kicsúszott a kezem közül, de az
határozottan nem Elyas pénisze volt. Az irányítás volt erre a megfelelő szó.
Nem voltam hozzászokva, hogy elveszítsem az irányítást, és azt sem tudtam,
hogyan szokhatnék hozzá ehhez az érzéshez. De túlságosan jól éreztem
magam ahhoz, hogy abbahagyjam.
- Teljesen megbolondítasz – mormoltam.

377
- És te még mindig ruhában vagy.
- Pszt! – mondtam. – A szüleim két szobával arrébb alszanak, már
elfelejtetted?
- Már olyan sokszor elképzeltem, milyen lesz veled az első alkalom, de egyik
variációban sem szerepelt, hogy ilyen sokat fogunk beszélni, mint most.
Kétkedve néztem rá, amíg a szája sarka meg nem rándult. – De,
elárulok neked valamit. Imádok veled szex közben beszélgetni. Felizgat.
Ismét összerezzentem, mert a keze egy olyan bőrfelületet érintett,
amit azelőtt csak a bugyimon keresztül tapintott. Véletlenül vagy akarattal?
Mindenesetre egy kicsit elbizonytalanított ez az érintés egy pillanatra.
Ugyanakkor ez az érzés olyan magával ragadó volt, hogy nem voltam képes
Elyas-t visszatartani.
- Ki beszél itt arról – suttogtam -, hogy most fogjuk csinálni először?
- Mi.
- Mi? Eddig csak te mondtad.
- Nem. Te is azt mondod. Ugyanis a nadrágodban van a kezem, Emely.
Ezt mondania sem kellett volna, mert nagyon is éreztem.
- Nem vagyok biztos benne… Valami azt súgja nekem, hogy hagynom
kellene téged további nyolc évig vergődni.
- Ne csinálj a vergődésből viccet! A vergődés-pokolban voltam, és már
eleget vergődtem.
- Én is ugyanúgy vergődtem – feleltem. – Úgy teszel, mintha nem
rendelkeznék libidóval.
- Akkor mutasd meg végre a libidódat.
- A lábam közét masszírozod a kezeddel, az nem elég?
- Mivel a mondandódból elmaradt a bugyi, nem hagyhatnánk el a
valóságban is? Még mindig zavar ez a hülye cucc.

378
- Nem gondolod, hogy az előnyöd egyre nagyobb lesz? Én még mindig csak a
farmerodnál tartok. – Amit – legyünk őszinték – időközben majdnem
kidörzsöltem.
- Kiváló érv – suttogta. – Akkor irány a nadrágom! – A beszélgetés egész
ideje alatt az arcán ült az a provokáló kifejezés. Dacból benyúltam a
nadrágjába. Csak, hogy megijesszem. A dolog azonban másképp alakult.
Ugyanis az történt, hogy amikor benyúltam Elyas nadrágjába, egy kicsit
mindketten hülyén meredtünk egymásra. Először Elyas kezdett el
vigyorogni.
- Hú! – mondtam. – Azt hiszem kihagytam egy ruhadarabot.
Pontosabban buta módon nem találtam meg a bokszeralsójának a
sliccét, és hirtelen a csupasz pénisze volt a kezemben. Egyrészt nagyon
mulatságos volt, másrészt viszont szörnyen kínos. Na, tessék, még ilyenkor
is esetlen vagyok.
- Nem olyan rossz – lehelte. – Maradj nyugton, ha már ott vagy!
Nem mintha el tudtam volna engedni… Krákognom kellett. A bőre
olyan puha volt, alatta viszont nagyon kemény. Mielőtt mondhattam volna
valamit, egy csókkal zárta le a számat. Ezt a fegyvert egyszer el kellene
venni ettől az embertől. De nem tiltakoztam ellene, mert a reszkető
lélegzete felizgatott. Tetszett neki, amit a kezemmel csináltam. Bár elég
nehéz volt erre koncentrálni, mert az érzés, amit Elyas a lábaim között
kiváltott egyre dominánsabb lett, és elterelte a figyelmemet.
- Biztosan megérted – suttogta a számba -, hogy most te vagy előnyben, és
ezt az előnyt most ki kell egyenlítenem… - Alighogy a szavai elhaltak az
ajkaimon, bedugta az egyik ujját a bugyim szélén. Egy magas hangot
készültem kiadni a torkomból, amit próbáltam elfojtani. Egy halk „hm”
mégis kiszaladt a számon. A testem megdermedt, mintha áramütés érte
volna. A torkom kiszáradt, úgy tűnt elfelejtettem nyelni.

379
Lassan oldalra húzta a bugyimat és megérintett a legintimebb részemen.
Olyan volt, mintha valami darabokra esett, majd újra összeállt volna
bennem. Levegő után kapkodtam és a reszketővé vált a lélegzetem. Elyas
gyengéden végigsimított ezen a részemen és ezt valószínűleg még nehezebb
volt elviselni, mintha erősebb lett volna a fogása. Lassan belemerítette az
ujját az izgalmamba. Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire élőnek
éreztem volna magam, mint ebben a pillanatban. A keze végigsiklott a az
összegyűlt nedvességen, és úgy éreztem magam, mintha szétrobbannék.
Mielőtt ez a robbanás bekövetkezett volna, abbahagyta. Megoldotta
nadrágjának övét, ami amúgy is túl szoros volt. Utána lerántotta a pulóverét
és én segítettem neki teljesen levenni. Kezemmel végigsimítottam a hasán,
és hagytam, hogy lesegítse a felsőrészemet. Egy pillanatig először feküdtem
előtte félmeztelenül. De mielőtt kellemetlen lett volna számomra, hozzám
nyomta a meztelen felsőtestét és rám feküdt. A mellemen éreztem
legjobban a csupasz bőrét. Kicsit széttártam a lábaimat, hogy az altestével
közéjük csúszhasson. És utána megcsókoltam. Olyan szenvedélyesen
csókoltam, mint azelőtt még soha. Ő hasonló intenzitással viszonozta a
csókot.
Innentől kezdve, mintha minden magától történt volna. A gondolatok
elhalkultak a fejemben, amíg már egyáltalán nem hallottam őket. Csak mi
ketten voltunk, meg ezek az izgalmas érzések és ez a szilaj közelség, amiből
láthatóan nem volt elég.
A kezeimmel végigsimítottam az oldalán, és beledugtam a nadrágjába. A
nadrágja egyre lejjebb csúszott, ahogy a kezeim a hátsóján vándoroltak. Jó
feneke volt, már csak azért is, mert Elyas feneke volt.
Hogyan tudtam ilyen sokáig ellenállni a bennem tomboló érzéseknek?
Már én sem értettem magam. És itt volt az a teljesen új érzés is, ami eddig
teljesen ismeretlen volt számomra. Mélyen belülről jött, mintha ott

380
valamiféle lánc széttört volna – és most először lehettem önmagam. Tehát
ilyen érzés a szabadon engedés. És most először nem akartam valahol
megkapaszkodni. Csak követni akartam Elyas-t ebbe az odaadó világba,
amelybe már előrement. Ezt láttam a szemében, éreztem a testemen
vándorló kezeiben. Ő ott volt ezen a helyen mindenféle bilincs nélkül, és
sikerült neki engem is odavinnie.
Apránként lehámoztuk magunkról a maradék ruhát is, amíg teljesen
meztelenül nem feküdtünk egymáson, olyan szorosan, hogy egy papírlap
sem férhetett el közöttünk. És egy idő múlva egyszerűen csak megtörtént,
Elyas nagyon lassan belém hatolt. Ez volt életem legmeghittebb pillanata.
Nemcsak azért, mert Elyas-t magamban éreztem, hanem mert a szemembe
nézett és azt suttogta, hogy szeret. Így az óvszerek mégis csak használva
lettek.
Nem tudtam sokáig tartani a szemkontaktust, majd hátrahajtottam a
fejem. Kezdetben fájt egy kicsit, mégis csak túl nagy volt, de ez a fájdalom
eltűnt, és egy egészen más érzés vette át a helyét. Az élvezet. De még ennél
is sokkal több. Volt még valami. Egy átható. Egy fizikailag és érzelmileg is
felemelő. Az érzés, hogy eggyé váltunk. Úgy összetartoztunk, mint még soha
azelőtt.

381
 21. fejezet
A tavasz

Éreztem, hogy túl korán van felkelni, de a fény ingerelte a szememet, amíg
végül óvatosan ki nem nyitottam. Nem tudtam visszaemlékezni arra, hogy
mikor volt utoljára ilyen világos a reggel. A hosszú ősz és tél
elhomályosította az emlékeimet. A régi szobámban a függönyök be voltak
húzva, mégis olyan világos volt, hogy láttam az egyes porszemeket, mint
finom csillámport, a levegőben kavarogni.
A fejem Elyas mellkasán pihent és ugyanabban a helyzetben
feküdtem, mint amikor néhány órával ezelőtt elaludtam. A ruháink az ágy
másik oldalán voltak, és mindenhol Elyas meztelen bőrét éreztem
magamon. A fejét kissé felém fordította, a szemei csukva voltak. A
lélegzetén éreztem, hogy még alszik. Arca olyan nyugodtnak és békésnek
nézett ki, tökéletesen elégedettnek látszott. Mindegy milyen sokat
bámultam, soha nem lehet elég belőle. A finom vonalakból az arcán, a
körvonalakból, sőt a kis egyenetlenségekből sem. Fahéjszínű hajának
néhány tincse a homlokába lógott és nagyon óvatosan elsimítottam onnan,
hogy ne zavarják. Számomra Elyas arca a legszebb látvány volt, amit
reggelente el tudok képzelni.
Legszívesebben örökké bámultam volna, de valami az ablakhoz
vonzott. Egyszerűen csak látni akartam, hogy miért van kint ilyen világos.
Egész óvatosan, hogy Elyast fel ne keltsem, kilopóztam az ágyból. Motyogott
valamit és kicsit megmozdult, ezért rövid ideig azon aggódtam, hogy esetleg
mégis felébresztettem az álomból. Kevéssel ezután újra elcsendesedett, és
újra békés, boldog látványt nyújtott. Megnyugodva felvettem a pulóverét a
padlóról és belebújtam. Elyas-illata volt és olyan puha érzés volt rajtam,

382
mint a kezei a bőrömön előző éjszaka. Tehetetlen voltam az ajkaimon
formálódó mosollyal szemben.
Amikor mezítláb az ablak felé lopóztam, belerúgtam Elyas földön
heverő nadrágjába. Emiatt a jobb oldali nadrágzsebéből kihullott egy
óvszer. Lehajoltam és vissza akartam tenni a zsebébe, amikor észrevettem,
hogy öt további óvszer várakozik ott. Pontosan mit is tervezett Elyas?
Amikor megpróbáltam ezt a kérdést megválaszolni, arra a következtetésre
jutottam, hogy jobb, ha nem tudom. A fejemet rázva visszadugtam az
óvszert a többihez és tovább osontam az ablak felé.
Egész lassan és a lehető leghalkabban félrehúztam egy kicsit a
függönyt. A következő pillanatban a szemem elé kellett tennem a kezem,
annyira vakító volt az éles napfény. Óvatosan kikémleltem az ujjaim között,
hogy hozzászoktassam magam a világossághoz. Bár azt hittem,
hozzászoktam a fényhez, mégis pislognom kellett, amikor a kezemet
leengedtem. Nem tudtam a tekintetem elfordítani, mert a kinti látvány túl
gyönyörű volt. Megérkezett a tavasz. És kismadarakat és kövér, zümmögő
bogárkákat hozott magával, és a fákra és bokrokra friss hajtásokat
varázsolt. Bár az ablak zárva volt, mégis úgy tűnt, mintha érezném a friss
zöld és a sarjadó rügyek illatát. A ragyogó napsütésben minden fiatalnak és
élettel telinek nézett ki. Pontosan ugyanúgy, mint ahogy mélyen legbelül én
is éreztem magam.
Múlt éjszaka valami megváltozott. Visszaemlékeztem arra, amikor
fiatalabb és még szűz voltam és milyen illúziókat tápláltam arról, hogyan
fogom magam érezni az első alkalom után. Azt gondoltam, hogy azután
minden másképp lesz. Bizonyos értelemben így is lett, csak teljesen
ellentétes értelemben, mint ahogy elképzeltem. Az ábrándjaim ködbe
vesztek és képtelen voltam megérteni, hogy miért beszél a világon mindenki
a szexről, miért olyan szörnyen fontos ez a téma, amikor a valóságban

383
minden volt csak különleges nem. Természetesen volt néhány szebb
éjszakám is, mint az első, de egészében véve – mindegy milyen gyakran volt
részem benne - a szex olyan benyomást tett rám, mintha teljesen
túlértékelték volna.
De az éjszaka Elyas-szal – minden volt csak nem túlértékelt. Ez az
éjszaka minden régen elfelejtett ábrándomat valósággá váltotta. Ragyogtam
tőle, ahogy eddig még nem. Annyira fényesen, hogy még a nap is elsápadt
mellette. Nemcsak a külvilágban érkezett meg végre a tavasz, hanem
bennem is minden virágozni és sarjadni kezdett. Úgy éreztem magam,
mintha újjászülettem volna. Másnak éreztem magam és mégis ugyanaz
maradtam. Könnyűnek éreztem magam, mint egy tollpihe, mintha a föld
felett lebegnék, és ugyanakkor sokkal mélyebben, mintha a földbe ástak
volna és gyökeret eresztettem volna.
Mit tett velem ez a férfi? Olyan volt mintha varázslatot bocsátott volna
rám, Elyas-féle „fekete” mágiát.
A szívem szerelemtől izzott és beragyogta a lelkemet és az egész testemet. A
mellkasom összeszorult, majd kitágult és aztán kezdődött az egész elölről.
Ezek az érzések ismerősek voltak azóta, hogy Elyas-szal együtt voltam, most
pedig még jobban felerősödtek. Annyira, hogy egyáltalán nem tudtam, hogy
a testem, hogyan tudja ezen érzéseket összetartani. Tulajdonképpen ezer
darabra kellene szétesnem.
Az elmúlt éjszakára gondoltam, a meghittségre és mindarra a szép
dologra, amit egymásnak elsuttogtunk, amíg sokáig ébren feküdtünk. Ahogy
egymás karjaiban összeért a testünk és egymást simogattuk. A múltról, a
jelenről és a jövőről beszéltünk, és hogy még ebben az évben el fogunk
utazni. Hogy hova, arról még nem egyeztünk meg. De arról igen, hogy a
világot nem egyedül akarjuk felfedezni, minden benyomást meg akarunk

384
osztani egymással. Azzal az emberrel, akit szeretünk. Pontosan ugyanúgy,
ahogy azt régen már az e-mailjeinkben megbeszéltük.
Nem volt szándékomban, de a balti-tengeri kirándulásunkra
gondoltam. Hogy a nap ott is ennyire ragyogott-e és Jessica élvezte-e.
Vannak olyan emberek és pillanatok az életben, akiknél a remény
kilátástalannak tűnik. De az az érzésem, hogy Jessica nem tartozik közéjük.
Számára van remény, több is, mint azt ő hinné. És amíg ő ezt nem látja,
addig Elyas és én együtt tesszük meg érte.
Az életben minden megtörténhet, és biztos vagyok benne, hogy Jessica-nál
is el fog jönni. Néha az aszályos időszakok hosszúra nyúlnak és sok időre és
türelemre van szükség, hogy átvészeljük ezeket.
Az ablak előtt két madár ült egy ágon és egy giliszta miatt
veszekedtek, amit a nagyobb madár a csőrében tartott. Meglepetésemre
egyik sem győzött, mert a giliszta egyszer csak leesett és megmenekült a
biztos haláltól.
Eléggé elképedten nézett a két madár a giliszta után és nyilvánvalóan nem
fárasztották magukat, hogy a földön keresgéljenek utána. Ezzel a giliszta lett
a győztes, habár ő tulajdonképpen vesztes lett volna.
Néha az élet másképp alakul, mint ahogy azt az ember elképzeli. Mint
a múlt éjszaka is… Az első közös együttlétünket mindig Elyas ágyában vagy
a sajátomban képzeltem el Berlinben, vagy egy hotelben a Balti-tengernél –
na, jó, legyünk őszinték még egy-két Mustang-fantáziát is hozzáfűztem – de,
hogy pont ott történjen meg, ahol sok évvel ezelőtt minden elkezdődött, ez
eszembe sem jutott volna. De ahogy most eltűnődtem rajta, nem
találhattunk volna tökéletesebb helyet.
Most először tudatosult bennem, hogy talán jobb is volt, hogy Elyas-
szal annak idején nem sikerült a dolog. Ha tinédzserként jövünk össze,

385
akkor talán nem tudnánk értékelni egymást annyira, mint ahogy most
tesszük.
Ez a fajta gondolkodásmód egy kicsit őrültnek tűnik, mert az évek
alatt mindig csak a rosszat láttam az akkori történésekben. És most mintha
egyszerre megérteném, hogy miért kellett mindennek pontosan így
történnie.
Kinéztem az ablakon, tekintetem a távolba veszett és a gondolataimba
merültem. Olyan mélyen, hogy egy ideig nem is figyeltem a környezetemre.
Annál jobban meglepődtem, amikor meghallotta Elyas hangját közvetlenül a
hátam mögül. Halknak és álmosnak hangzott.
- Le tudnál végre szokni arról, hogy titokban felkelsz az ágyból? Minden
egyes alkalommal megijedek.
Karjait morogva a hasam köré fonta és az állát a nyakamba fúrta.
Éreztem, hogy Elyason – szemben velem – sem felül, sem alul nem volt ruha.
Teljesen meztelen volt.
Meg kellett köszörülnöm a torkomat és a „meztelen helyzet” miatt
meg kellett találni a hangomat, hogy válaszolni tudjak. – Csak meg akartam
nézni, hogy miért van ilyen világos odakint. Nézd, megérkezett a tavasz!
Elyas követte a tekintetemet, de a válaszáig várni kellett néhány
pillanatot. – A tavasz már egész idő alatt itt volt – mondta végül.
Miről beszél? – Elfeledkeztél az utóbbi hetek rossz időjárásáról?
Lassan de eltökélten rázta a fejét. – A szívemben már újév óta tavasz
van. Ezt egészen bizonyosan tudom.
Újévkor mindent tisztáztunk, és akkor jöttünk össze. Szép szavai még
inkább mosolyra késztettek. – Elyas, néha az az érzésem, hogy benned egy
romantikus könyves fiú rejlik. Lehetséges?
Azzal számolok, hogy ezt azonnal vissza fogja utasítani. Ehelyett más
történik. – És ez csak most tűnt fel neked?

386
 Megsimogatom a hasamat átölelő kezeit, és fejemet oldalról az övéhez
támasztom. Együtt bámulunk kifelé és hagyjuk, hogy a meleg napsugarak a
bőrünket simogassák. A múlt éjszaka egy nagyot ugrottam, de nem estem le.
Pontosan ezekben a karokban landoltam, amelyek most szorosan tartanak,
és remélhetőleg soha többé nem engednek el.
Esküszöm, néha olyan, mintha egy dallamot hallanék. De ki az, aki játssza?
Valakinek játszania kell, mert olyan, mintha minden egyes hangot hallanék.
- Tudod, hogy milyen szexinek találom a pulóveremet rajtad? – suttogta
Elyas a hallgatás egy hosszú pillanata után. – Kár, hogy azonnal le kell
vetned!
- Azonnal le kell vetnem?
Bólintott. – De azután újra felveheted.
- Mi után?
- Elyas?
Amikor a szorítása erősebb lett a hasamon és röviddel rá a térdem
alatt megragadott, bebizonyosodott a sejtésem. Egy másodperccel később
már a karjaiban tartott. – Elyas – szidtam. Ez így nem megy. Az utolsó csak
pár órával ezelőtt volt. Halló, figyelsz rám egyáltalán? Nem döntheted el így
egyszerűen! Nekem is van beleszólási jogom, oké? Ezt meg kell beszélnünk!
A tiltakozásomnak nem volt hatása, mert Elyas az ágyhoz cipelt. – Ó,
igen – suttogta. – Beszélgessünk! De, nem állva! – Lassan leengedett a
lepedőre és rám feküdt. – Hanem, így!
Még lélegzethez sem jutottam, de már csókolt.

VÉGE

387