Tartalom

ELŐSZÓ
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Impresszum
A FÉRJEMNEK, MARCUSNAK
ÉS A GYERMEKEINKNEK.

TI VAGYTOK NEKEM
A BOLDOGSÁG SZIGETE.
 ELŐSZÓ

Azt hiszem, ma este meg fog csókolni.

Ha nem, lehet, hogy belehalok. Ez a második randink, és egy autósmoziban
parkolunk, ahol úgy teszünk, mintha filmet néznénk, miközben lopva egymásra
pillantgatunk. A film hossza két óra öt perc. Egy óra ötvenöt percet töltöttünk
azzal, hogy nem csókolóztunk. Nem akarok kétségbeesettnek tűnni, de nem azért
vittem fel a testem egyharmadára annyi highlightert, hogy ne kerüljön belőle az
ingére. Ha minden a terv szerint alakul, akkor ma este zilált hajjal fog
hazabotorkálni, és annyi csillámporral a ruháján, hogy visszaverődik majd róla
az elhaladó autók fénye. Egy hétig az én feromonjaim illatát fogja árasztani, nem
számít, milyen alaposan sikálja magát.
Nem szégyenlősködtem a célozgatással, felhívtam a figyelmét az ajkaim
nyalogatásával, rágcsálással és tétova érintéssel – ahogy azt a Cosmopolitan
tanácsolta. A csillámló szájfényemet laboratóriumban fejlesztették ki, hogy
mágnesként vonzza a férfiak száját. Nicholas primitív ösztönei képtelenek
lesznek ellenállni. Mágnesként vonzza a hajamat is, így minduntalan a számba
kapom az extra tartós hajlakk könnyfakasztó ízét, de néha a szépségért áldozatot
kell hozni. Ráadásul a bal kezem tenyérrel felfelé az ülésemen hever, a
maximális elérhetőség érdekében, ha esetleg fel szeretné venni és magával vinni.
A reményeim kezdenek szertefoszlani, amikor rám néz, majd gyorsan elkapja
a tekintetét. Lehet, hogy ő az a fajta ember, aki azért megy az autósmoziba, hogy
tényleg megnézze a kiválasztott filmet. Bármennyire is nem szívesen gondolok
erre, talán egyszerűen nem hat rá a vonzerőm. Nem ez lenne az első eset, hogy
egy hízelgő sármőr kirak egy jóéjtpuszival, és faképnél hagy, amikor már azt
hiszem, hogy sikert érek el.
És akkor meglátom a jelet – nem hiába ettem egész este a hajamat. Egy üres
mentolos cukorkacsomagolás formájában érkezik a pohártartóban. Óvatosan
beleszagolok a levegőbe, és ez bizony határozottan borsmentaillat. Újra
megnézem a pohártartót, és még jobb, mint gondoltam. Két üres
csomagolópapír! Duplázik! Egy férfi nem szokott duplázni a mentolos
cukorkákból, hacsak nem készül valamire.
Istenem, ez a férfi annyira jóképű! Minden egyes részlet tetszik Nicholasban.
Nem várt három napot, hogy felhívjon az első randi után. Az összes smse
nyelvtanilag helyes. Eddig még nem kaptam kéretlen intimfotót. Már most le
akarok foglalni egy báltermet az esküvői fogadásunkra!
– Naomi? – szólít meg, és én pislogok.
– Hm?
Mosolyog. Annyira imádnivaló, hogy én is elmosolyodom.
– Hallottad, amit mondtam?
Erre a válaszom a nem, mert én épp a profilját csodáltam, és túlságosan
belezúgtam ahhoz képest, hogy mindezt még kapcsolatnak sem nevezhetjük.
Még csak két randink volt. Szedd össze magad, Naomi!
– Gyakran elkalandozol? – kérdezi.
Érzem, hogy elpirulok.
– Aha. Bocsánat! Előfordul, hogy valaki beszél hozzám, és én észre sem
veszem.
A mosolya kiszélesedik.
– Aranyos vagy.
Aranyosnak tart? A szívem megdobban és felhevül. Magamban köszönetet
mondok a műszempilláimnak és a mély kivágású (mégis elegáns) blúznak.
Félrebillenti a fejét, engem tanulmányoz.
– Azt mondtam, hogy vége a filmnek.
A vetítővászonra nézek. Igaza van. Fogalmam sincs, hogyan ért véget a film,
és azt sem tudnám megmondani, mik voltak a főbb cselekménypontok. Azt
hiszem, romantikus történet volt, de kit érdekel? Sokkal jobban érdekel az a
romantika, ami ebben a kocsiban zajlik. A parkoló mostanra kiürült, így privát
szférát biztosít számunkra ahhoz, hogy a képzeletem elszabaduljon. Bármi
megtörténhet. Csak én vagyok, Nicholas és…
Egy rózsaszín kardigán a hátsó ülésen, szépen összehajtogatva, amely
nyilvánvalóan egy nőé, és az a nő nem én vagyok.
A gyomrom összeszorul, Nicholas követi a tekintetemet.
– Az anyámnak lesz – mondja gyorsan. Nem hiszek neki, amíg meg nem
mutatja a születésnapi üdvözlőlapot, amelyet aláírt és személyes üzenettel látott
el. „Szeretlek, anya!” Magamban elalélok.
– Ez annyira kedves! – mondom neki. Milyen meghitt érzés az autójában
lenni! Idegességemben összevissza kavarognak a pillangók a gyomromban, és az
eldobott mentoloscukorka-csomagolások folyton elkapják a tekintetemet. A
filmnek vége, szóval mire vár még?
– Köszönöm, hogy elhoztál ide. Nem sok autósmozi van manapság.
Valószínűleg alig néhány az egész KözépNyugaton.
Még ritkábban találni olyat, amely egész évben működik. Szerencsére elláttak
egy hősugárzóval, ellensúlyozandó az őrültséget, hogy szabadtéri programot
szervezünk januárban. Terítettünk magunkra néhány pokrócot, és a rendhagyó
téli randi meglepően meghitté vált.
– Igazából nyolc maradt az államban – mondja. Már az is lenyűgöző, hogy ezt
a tényt fejből tudja. – Éhes vagy? Van itt a közelben egy fagyasztott joghurtos
bódé, ahol a legjobb fagyasztott joghurtot árulják, amit valaha is ettél.
Nem rajongok a fagyasztott joghurtért (főleg, ha hideg van), de semmiképp
sem akarok nem beleegyező lenni. Még nem ismerjük egymást túl jól, és ha
össze akarok hozni egy harmadik randit, akkor nem szabad túlzottan igényesnek
tűnnöm. Könnyed Naomi vagyok, akivel jó együtt lógni és jó csókolózni. Talán a
fagyasztott joghurt után megcsókol. És esetleg kigombolja az ingét.
– Jól hangzik!
Ahelyett, hogy bekapcsolná a biztonsági övét és elhajtana, tétovázik. Addig
babrál a rádió gombjaival, amíg a statikus zörejek egy You Say It Too című,
vidám indiedalra nem hangolódnak. Rájövök, hogy azért lett ilyen csendes, mert
ideges, nem pedig közönyös, ami meglep, mert eddig csak magabiztosságot
mutatott. A levegő feszültséggel telik meg, és a pulzusom felgyorsul, mert
sejtem, hogy mi fog következni. A vérem ritmusa kántálássá válik. Igen! Igen!
Igen!
– Gyönyörű vagy – mondja komolyan, és teljesen szembefordul velem. A
tekintete bizonytalan, miközben az ajkába harap, engem pedig megdöbbent,
hogy kettőnk közül ő az idegesebb. A szívem nagyot ugrik, ahogy felém hajol
egy centinyit. Azután még egyet. Az ajkai szétnyílnak, a tekintete a számra
vándorol, és egyszerűen már nem is emlékszem más férfiakra, akikkel valaha
randiztam, annyira elhomályosította mindet. Ő intelligens és sármos és tökéletes,
tökéletesen ideális számomra.
A szívem most már egészen a torkomban van. Az ujjai végigsimítanak a
hajamon, a fejemet felfelé dönti, hogy találkozzam az övével. Nicholas behajol
az utolsó centiméterig, és üstökösként ragyogja be a világomat, miközben
várakozás, csodálkozás és a helyesség mindent betöltő érzése dübörög az
ereimben. Megcsókol, és nekem végem. Tudtam, hogy meg fog történni.
Micsoda varázslatos, különleges éjszaka!
 ELSŐ FEJEZET
EGY ÉVVEL ÉS KILENC HÓNAPPAL KÉSŐBB

Micsoda ronda, pocsék nap! Az eső lepereg a munkatársam ugyancsak pocsék

autójának szélvédőjén, amelynek hideg, mekis sültkrumpli és fenyőfaszaga van.
Leon a kormánykeréken kopog az ujjbegyeivel, kissé előrehajolva, hogy
kilásson. Az ablaktörlők teljes erőbedobással járnak ideoda, de az eső úgy ömlik,
mintha valaki középen felhasította volna az eget, és kizúdult volna belőle egy
óceán.
– Még egyszer köszönöm a fuvart!
– Szívesen, bármikor.
Behúzom az ajkaimat, és belélegzem a fenyőszagot. Akármit is permetezett
be ide, mielőtt beszálltam, a nap hátralévő részében kísérni fog. Nem tudok túl
sokat Leonról, szóval elképzelhető, hogy egy hulla van a csomagtartóban, és a
fenyőspray arra szolgál, hogy ezt leplezze.
– Szakad az eső – mondom. Brandy nem tudott hazavinni, mert a nővére
korábban eljött érte. Zach ma motorozott, és fogadok, hogy már bánja. Melissa
felajánlotta, hogy elvisz, nyilván abban reménykedve, hogy visszautasítom, ezért
így is tettem. Egy kicsit utálom magam, amiért még mindig azt akarom, hogy
kedveljen. Indokolatlanul harapós velem szemben, mióta összehoztam a
vőlegényem barátjával, akiről kiderült, hogy sorozatos csaló. Azt hiszi, Nicholas
és én mindig is tudtuk, hogy a srác hűtlen típus, és szándékosan romboltuk le a
férfiakba vetett bizalmát.
– Állítólag egész héten esni fog.
– Rossz hír a halloweeni csokigyűjtőknek.
Leon egy pillanatra felém fordul, mielőtt a tekintete visszatalál az útra. Vagy
amit lát belőle – őszintén szólva nem tudom, hogyan képes még mindig haladni,
mert én semmit sem látok. Október vége van, és négy fok. Múlt héten még
rövidnadrágban jártam. Azelőtt olyan hideg volt, hogy majdnem havazott. Az
ősz Wisconsinban igazi öröm.
– Fogsz édességet osztogatni? – kérdezi Leon.
A válasznak magától értetődőnek kellene lennie. Szeretem az édességet, és
szeretem a gyerekeket, különösen az undok kisfiúkat, mert szerintem viccesek.
És szeretem az őszt is. Egész hónapban a szemhéjfestékpalettám csillogó,
rézszínű tégelyét használtam, hogy a szemhéjamnak ugyanazt a ragyogást
kölcsönözzem, mint amikor a naplemente lágyan végigsiklik egy tökföldön.
A hálószobám padlóját elborítják a puha pulcsik – amelyekben úgy érzem
magam, mint egy tengerészkapitány –, a térdig érő csizmák és körsálak. Minden
étkezésemben szerepel egy csipet sütőtökfűszer. Ha éppen nem fogyasztom a
sütőtököt, akkor belélegzem, mint egy függő, és az otthonom minden elérhető
felületét ételillatú gyertyákkal rakom tele: almás pite, sütőtökös pite,
sütőtökfűszer, almás sütőtök.
Az esztétikai stílusom agresszívan, megalkuvás nélkül szimpla. Ez részben
abból ered, hogy egy hölgy a MAC pultjánál azt mondta nekem, hogy ősz típus
vagyok, a borostyánszínű szemem és a hosszú, szögegyenes, pekándiószínű
hajam miatt, de én tudom a levélbámuló, sapkaszerető, sütőtökfaló lelkem
mélyén, hogy akkor is szimpla ribi lennék, ha semleges alapszíneim lennének.
Ez a DNSemben kódolt.
És még sincs kedvem cukorkát osztogatni halloweenkor. Még csak nem is
dekoráltam, pedig régen ez volt az egyik kedvenc elfoglaltságom a szezon
elején. Lehet, hogy az estét egyedül töltöm melegítőben, gagyi tévéműsorokat
nézve, miközben Nicholas egy barátjánál Gears of Warral játszik, vagy lehet,
hogy este kilenc előtt kidőlünk, miután olcsó, utazó méretű fogkeféket és
fogselymet osztogattunk csalódott gyerekeknek.
– Lehet – mondom végül, mert már nem érdekel, mit csinálok. Akár
hullámvasutazhatnék is, vagy bevásárlólistát írhatnék, a lelkesedési szintem
ugyanolyan alacsony lenne. Ez a gondolat lehangol, de ami még jobban
lehangol, az az, hogy semmit sem fogok tenni ellene.
– Én osztogatnék, ha forgalmasabb utcában laknék – válaszolja. – Oda, ahol
én lakom, nem jönnek ki csokit kunyerálni.
Morrisban nem létezik olyan, hogy forgalmas utca. Olyan kicsik vagyunk,
hogy nehéz lenne megtalálni minket Wisconsin várostérképén. Mindössze két
közlekedési lámpánk van.
Fényszórók gurulnak el mellettünk, a kerekek vízhullámokat vernek, mint
amikor Mózes szétválasztja a Vöröstengert. Ha én vezetnék, már régen
lehúzódtam volna egy parkolóba, és kivárnám az eső csillapodását. De Leon
teljesen nyugodt. Kíváncsi vagyok, vajon akkor is megőrzie ezt a kedélyes
arckifejezést, amikor embereket darabol fel, és a csöpögő maradványaikat egy
vágódeszkán becsúsztatja a csomagtartójába.
Nem mintha Leon valaha is okot adott volna arra, hogy óvakodjak tőle.
Udvariasan érdeklődnöm kellene, hogy hol lakik, de fél szemem a digitális
órájának smaragdzöld számain van, és azon tűnődöm, Nicholas vajon otthon
vane már, mert kétségbeesetten remélem, hogy nincs. A Roncstelep minden nap
tízkor nyit és hatkor zár, kivéve szombatonként, amikor is tizenegytől hétig tart
nyitva.
Nicholas fogorvos a Rise and Smile fogászatban, a főúton, a Langleyn, ahol
most járunk, és hatkor végez. Általában előbb érek haza, mert ő megáll a szülei
házánál, hogy vigyen egy kávét az anyjának, vagy átolvasson egy zavaros
levelet, amit az asszony postán kapott, vagy bármi is legyen az, ami miatt az
adott napon épp nyavalyog. Ha huszonnégy óránál tovább nem látja a fiát,
összeomlik az operációs rendszere.
Ma reggel teljesen lapos volt az egyik gumiabroncsom. Ahogy meredten
bámultam, visszarepültem egy évvel ezelőttre, amikor Nicholas megjegyezte,
hogy meg kellene tanítania kereket cserélni. Megsértődve azon a feltételezésén,
hogy nem tudom, hogyan kell kereket cserélni, helyre tettem, és közöltem vele:
már évek óta tudom, hogy kell csinálni. Modern, felelősségteljes, önellátó nő
vagyok. Nincs szükségem arra, hogy egy férfi segítsen nekem a gépjármű-
karbantartásban.
Az a helyzet, hogy valójában fogalmam sincs, hogyan kell kereket cserélni.
Az időjárás reggel kellemes volt, nem feltételeztem, hogy esni fog, ezért úgy
döntöttem, gyalog megyek – és ez vezetett el a jelenlegi, Leon kocsijában átélt
szorult helyzetemhez. Kizárt volt, hogy gyalog menjek haza. A rajtam lévő
pulóver kasmír.
A gumikkal kapcsolatos kis hazugságom eléggé elfajult, amikor Nicholas
apja, akinek sajnálatra méltóan ódivatú meggyőződései vannak, megjegyezte,
hogy a nők nem tudják, hogyan kell olajat cserélni. Mire én azt mondtam: „Már
elnézést! Mindig én szoktam olajat cserélni.” A feminizmus jegyében mondtam.
Senki sem hibáztathat. Aztán meglehet, hogy azzal dicsekedtem, hogy egyszer
már magam szereltem fel a lengéscsillapítót és a fékbetéteket, és soha az életben
nem volt szükségem autószerelő segítségére. Tudom, hogy Nicholas gyanakszik,
és próbál rajtakapni kocsiszerelés közben. Persze csak akkor vagyok szakavatott
autószerelő, amikor ő dolgozik, így sosem lát akció közben. Úgy lopakodom el a
Morris Autóhoz, mint egy bűnöző, és készpénzzel fizetek Davenek. Dave jó arc.
Megígérte, hogy sosem köp be, és hagyja, hogy én zsebeljem be a munkájáért
járó elismerést.
A Langley minden épülete hideg, kékes folt ebben az esőben. Elhaladunk a
Rise and Smile Claude Monetféle változata mellett, és imádkozom, hogy
Nicholasnak ne legyen sasszeme, hogy csodával határos módon meglásson
engem egy idegen autó anyósülésén. Ha megneszeli, hogy ma nem vezettem,
megkérdezi, miért nem. Nincs elfogadható ürügyem. Rá fog jönni, hogy
hazudtam az autókkal kapcsolatos szakértelmemről, és az önelégült „én tudtam”
feje annyira fel fog idegesíteni, hogy kiver a ragya. Amúgy nincs semmi oka
arra, hogy gyanakodjon a szerelői kompetenciámra. Szexista dolog azt
feltételezni, hogy nem tudom, hogyan kell megjavítani a szivárgó csöveket és
ékszíjakat, meg akármit, amitől egy autó brümmög.
Azt akarom, hogy Leon húzzon bele, még akkor is, ha csúszós az út, és
nagyon nem szeretnék meghalni ebben a kocsiban, amelynek olyan szaga van,
mintha egy egész erdőt szippantott volna fel a hűtőrácsába. Kíváncsi vagyok,
hogyan fogalmazhatnám meg a kérést: kockáztassa az életét, hogy legyen időm
YouTubetutorialokat nézegetni, mielőtt Nicholas hazaér. Megéri kockáztatni,
csak hogy fenntarthassam ezt az átverést? Igen. Igen, megéri. Nem azért
építgettem ilyen sok időn át a nimbuszomat, hogy egy kis eső miatt az arcomba
robbanjon.
Felveszek egy elviteles poharat a padlóról, és megfordítom.
– Dunkin’ Donuts? Csak nehogy Brandy rájöjjön!
Brandy húgának van egy kávézója, a Blue Tulip Café, és Brandy az ő
nagykövete a Roncstelepben. Nem tűri, hogy a munkahelyén bárki is nagy
kávézóláncokat támogasson.
– Ne is mondd! Úgy kell rejtegetnem, mintha valami mocskos titok lenne. De
a Dunkin’ Donutsban jobban ízlik a kávé, meg aztán figyelembe kell venni a név
iránti elkötelezettségemet. Ha az embernek a vezetékneve megegyezik a Dunkin’
Donutséval, akkor oda irányul a hűsége – kuncog Leon.
– Donuts a vezetékneved? – vágom rá, mint egy komplett idióta,
tizedmásodperccel azelőtt, hogy rájönnék a nyilvánvaló tévedésemre.
– A vezetéknevem Duncan, Naomi. – Leon rám pillant, és az arckifejezése ez
most komoly? akar lenni, mert ezt már biztos tudnom kellene, hiszen február óta
dolgozom vele a Roncstelepben, ami nem szó szerint egy roncstelep. Hanem egy
családi vállalkozás. De az ő modora határtalanul jobb, mint az enyém, úgyhogy
az arckifejezése inkább ha úgy vesszük, ez teljesen érthető.
Ki akarom nyitni az ajtót, és kivetni magam, de ellenállok. Monszun van
odakint, és rézszínű csillámpor fog végigcsorogni az arcomon. Ilyen látási
viszonyok között a forgalomba tévednék, és elütnének. A feketefehér eljegyzési
fotóm megjelenik majd az újságban, azzal a felirattal, hogy a vőlegényem
családja kérésére virág helyett adományokat küldjenek a Rows of Books nevű
jótékonysági szervezetüknek, amely fogápolási tankönyveket küld hátrányos
helyzetű iskoláknak.
Egy pillanatra felfortyanok, mert pontosan ez történne, és eléggé önző vagyok
ahhoz, hogy inkább a virágot választanám.
Végrevalahára behajtunk az utcámba. Már kapcsolom is ki a biztonsági övet,
amikor rámutatok a kis fehér házra, előtte a megbízható, öreg Saturnöm és egy
aranysárga Maserati, amelyek olyannyira össze nem illők, amennyire csak lehet.
 Nicholas itthon van, a francba!
A verandán áll, hóna alatt a mai postával és egy bőrtáskával, és a bejárati ajtót
nyitja. Ez lett volna az egyetlen alkalom, amikor szükségem lett volna arra, hogy
munka után az anyját pátyolgassa, és ehelyett egyenesen hazajött! Megnézem a
kocsimat, és felnyögök; a gumi olyan lapos, hogy az egész autó ferde miatta.
Csoda lenne, ha Nicholas nem vette volna észre. A Saturn szánalmasan néz ki
Nicholas mutatós kocsija mellett, amely annyira nem illik Morrisba, hogy
mindenki tudja, kihez tartozik, amikor átrobog a pirosra váltó lámpán.
Ezzel szemben Leon járműve egy japán alkatrészekből összeállított
Frankensteinszörny. Többnyire fakó szürkéskék, kivéve a vezetőoldali ajtót,
amely piros és rozsdás, és a csomagtartót, amely fehér, és nem záródik rendesen.
Egész úton döcögött, és valószínűleg ez az oka a vízióimnak, hogy van benne
valaki hátul megkötözve, betömött szájjal. Szegény Leon! Tudom, azt mondják,
hogy a csendesekkel vigyázni kell, de ő mindig is kedves volt velem, és nem
érdemli meg, hogy ferde szemmel nézzek rá. Valószínűleg nem ő Hasfelmetsző
Jack.
– Este találkozunk – emlékeztet.
Brandy péntekenként rendszerint játékestet tart. Meghívja Zachet, Melissát,
Leont és engem, és természetesen meghívást kap a párunk is. Nicholas még soha
nem volt Brandy egyik játékestjén, Zach grillpartiján vagy Melissa
minigolfozásán sem, ami engem nem zavar. Menjen csak, töltse az idejét a saját
barátaival, akiket nem is kedvel, mégis együtt lóg velük, mert harminckét évesen
már nehéz új barátokat szerezni.
Félúton vagyok a ház felé, amikor Leon váratlanul azt kiáltja:
– Hali, Nicholas!
Nicholas zavartan integet neki. A munkatársaim inkább nem vesznek róla
tudomást, amikor kapcsolatba kerülnek vele, és viszont.
– Hali!
– Jössz a játékestre? – kérdezi Leon.
Egy gúnyos horkantás szökik ki belőlem, mert persze hogy Nicholas nem jön.
Ott senki sem kedveli őt, és egész idő alatt csak hárító lenne, és duzzogna, ami
tönkretenné az én kedvemet is. Ha jönne, a barátaim (Melissát szintén
barátomnak tekintem, még ha ő nem is szeretné, mert reménykedem benne, hogy
egyszer majd újra kedves lesz hozzám) talán rájönnének, hogy nem vagyunk jin
és jang szerelmespár, akinek az Instagramsztorikban beállítom magunkat.
Bizonyos szempontból praktikus, hogy Nicholas kerüli a barátaimat, és nem
megy hozzájuk elég közel, hogy szemügyre vehessenek bennünket. A tudat,
hogy a kapcsolatunk kívülről irigylésre méltónak tűnik, az egyetlen dolog, ami
mellettünk szól, hiszen a valóságban egyáltalán nem irigylésre méltó a
kapcsolatunk.
– Mi olyan nevetséges? – kérdezi Nicholas sértődötten.
– Te sosem jársz el a játékestekre. Miért kérdezi egyáltalán? Nem, ő nem ér rá
– szólok oda Leonnak.
– Kár – feleli Leon. – Tudod, hogy szívesen látunk, ha úgy adódik, Nicholas.
– Nos, azt hiszem, elmegyek – válaszolja Nicholas, miközben összehúzott
szemét le sem veszi az enyémről.
Leon vidáman integet, ami teljesen ellentétben áll a döbbenettel, amit
igyekszem leplezni.
– Király! Szia, Naomi! – Azután elhajt.
Valaki egyszerűen csak annyit mondott: „Szia, Naomi”, és nekem egy furcsa
gondolatom támadt.
Rég volt már, hogy bárki is látott engem, hiszen annyi mindent rejtegetek
magamról. Engem, aki valójában vagyok, egy olyan egyén, aki huszonnyolc éve
él, és ebből huszonhat évig nem tudott Nicholas Rose létezéséről. Lassan
kivéreztettem magamból a Westfieldrészeket, hogy Naomi Rose előtti állapotba
kerüljek. Csaknem Mrs. Rose. Közel két éve vagyok egy egésznek az egyik fele,
és mostanában nem is tudom, hogy számítoke egyáltalán félnek.
De amikor valaki Naominak szólít, kedves hangon, akkor úgy érzem magam,
mint az a lány, aki azelőtt voltam. A röpke idő alatt, amíg Leon autója eltűnik az
utcán, újra Naomi Westfield vagyok.
– Nem akarod, hogy elmenjek – állapítja meg Nicholas vádlón.
– Micsoda? Ne légy nevetséges! Természetesen akarom.
A legszélesebb mosolyomat villantom rá. Ahhoz, hogy meggyőző legyek, a
mosolyt el kell juttatnom a szememig. Egy igazi mosoly. Amikor ehhez
folyamodom, szeretem elképzelni, hogy nézem őt a visszapillantó tükörben,
miközben elhúzok Morrisból, és azután soha többé nem látom.
 MÁSODIK FEJEZET

A kanapén ülök, és nézek valami agyrothasztót, miközben fél füllel hallgatom,

ahogy Nicholas panaszkodik egy barátja barátjára, aki havonta párszor beáll a
parkban megszervezett focimeccseikre. Ő az, aki azt hiszi, hogy jobb játékos,
mint Nicholas, aki azt hiszi, hogy többet tud a játékról, mint Nicholas, és
Nicholas egyszer majd meg fogja mondani neki a magáét. Ezt hajtogatja, amióta
csak ismerem. Legalább bevette a sztorimat, hogy miért gyalog mentem a
munkahelyemre: igyekszem egészségesebben élni, és a gyaloglás a legújabb
szenvedélyem. Nicholasnak is követnie kellene a példámat, és szintén gyalog
kellene munkába járnia, ahelyett hogy üvegházhatású gázokkal pusztítaná a
bolygónkat. Őszintén, tanulhatna tőlem egyet s mást.
Hagyom, hogy kieressze a gőzt. Jó kis menyasszonya lévén bólogatok és
helyeslek, de egyáltalán nem vagyok jó menyasszony, mert úgy érzem,
bármelyik pillanatban széteshetek.
Viszont jó színésznő vagyok. Erre büszke is vagyok. Nicholas pedig arra
büszke, hogy azt hiszi, minden apróságot tud rólam. Mindig azt mondogatja
másoknak, hogy semmit sem titkolhatok el előle. Olyan átlátszó vagyok, mint a
levegő, és intellektuálisan éppoly tartalmas. Az, hogy képes a szemembe nézni,
és elhinni, hogy fülig szerelmes vagyok belé, azt bizonyítja, hogy fantasztikus
színésznő vagyok, és nem tud rólam mindent, sőt keveset sem.
Azt mondanám, hogy negyven százalékig vagyok szerelmes Nicholasba.
Talán nem kellene azt mondanom, hogy szerelmes vagyok. Szerelmesnek lenni
frenetikus érzés. Repdeső. Beleesős. Ideges verejtékezés, heves szívdobogás és
óriási helyesség érzése. Nálam mindez nincs meg. Negyven százalékosan
szeretem őt.
Nem is olyan rossz, mint amilyennek hangzik, ha az ismerős párokra
gondolok. Igazság szerint nem hiszem, hogy van két ember, akik mindketten
száz százalékig szerelmesek egymásba, pontosan ugyanakkor, egyfolytában.
Lehet, hogy felváltva vannak hetvenötön, a személyes csúcsukon, míg a másik
hatvannál megáll.
Szánalmas cinikus vagyok (újabb fejlemény) és álmodozó romantikus
(mindig is az voltam), ami olyan szörnyű kombináció, hogy nem tudom, hogyan
viselhetném el magamat. Ha csak az egyik lennék, talán bólogatnék és
egyetértenék Nicholasszal, és derűsen mosolyognék, ahelyett hogy beleélném
magam az egyik kedvenc ábrándozásomba, amire összpontosítani szoktam,
amikor nem akarok a valóságban lenni. Ebben az ábrándban az esküvőm napja
van, és az oltárnál állok Nicholas mellett. A pap megkérdezi, vane valakinek
ellenvetése az egybekelésünk ellen, mire valaki a közönség soraiból feláll, és
határozottan kijelenti: „Igen”. Mindenki felhördül. Jake Pavelka az, A Nagy Ő
14. évadának botrányos sztárja.
A való életben Jake Pavelka nem fogja megzavarni a fogadalmamat, Nicholas
és én pedig egymás mellett ragadunk. Fejben újra átnézem a naptáramat, és
rosszul vagyok attól, milyen kevés időm maradt. Az „igen” kimondásának
gondolatától a pulzusom úgy felgyorsul, mint egy féktelenül száguldó vonat.
Kezdek szétesni, és Nicholas észre sem veszi.
Ez egyre gyakrabban megtörténik. Amikor már azt hiszem, hogy a furcsa
érzés elmúlt, és újra rendben vagyok magammal, az elégedetlenség írmagját is
elfojtva, az inga visszalendül. Néha a felismerés akkor csap le rám, amikor már
éppen elaludnék. Vagy amikor hazafelé vezetek a munkából, esetleg éppen
vacsorázom… Aminek következtében azonnal elmegy az étvágyam, és ki kell
találnom egy elfogadható magyarázatot arra, hogy miért nem bírok enni.
A kifogásaim miatt Nicholas azt hiszi, hogy érzékeny a gyomrom, és a PMS-
em három hétig tart. Gyakran megvitatjuk a gluténbevitelemet, és úgy teszek,
mintha fontolóra venném a cukor elhagyását az étrendemből. Ez történik, ha
tizenegy hónapig randizol egy sráccal, aki eljegyez hat órával azelőtt, hogy
összeköltöznétek, és kiderülne, ki is a másik ember valójában. Az, hogy Pasi
Nicholasra nevezel be, aztán Vőlegény Nicholast öröklöd, egy igazi átverés. Azt
hittem, megütöttem a főnyereményt, amikor összejöttem vele, de miután gyűrűt
húzott az ujjamra, engem az Örök Második Helyre sorolt.
Amikor egyedül vagyok, vagy amikor akár egyedül is lehetnék, mert nem
vesz rólam tudomást, és inkább a számítógépével tölt minőségi időt, akkor
legalább megengedhetem magamnak, hogy a mosolyom lehervadjon. Nem kell
energiát pazarolnom arra, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. Nem
hagyom magam túl sokáig elmerülni a sötét gondolataimban, még ha szeretném
is, mert attól félek, hogy ha egyszer elkezdem üres tekintettel bámulni a falat, és
azon elmélkedni, mitől vagyok boldogtalan, lehetetlenné válik, hogy ezeket a
gondolatokat összehajtogassam, és szépen eltegyem egy fiókba későbbi
megvizsgálásra.
Csak annyira figyelek Nicholasra, hogy felfogjak néhány kulcsszót: Stacy,
khakitilalom, üzemanyagszint-jelző. Megtalálta a módját annak, hogy e három
kedvenc sérelmét egyetlen szónoklatban egyesítse. Utálja az új egyenruha-
szabályzatot, amelyet munkatársa, dr. Stacy Mootispaw próbál bevezetni,
miszerint csak fekete nadrágot szabad viselni, és tilos az ő kedvenc khakijét.
Utálja Stacyt. Utálja a puccos autója üzemanyagszintjelzőjét, amely múlt héten
nem figyelmeztette, amikor kifogyott az üzemanyag, a városból kifelé menet.
Együttérző arckifejezést vágok, és biztosítom róla, hogy Stacy a világ
söpredéke, és a khakitilalom diszkrimináció. Hűséges menyasszony vagyok, aki
felháborodik az ő nevében, és készen áll, hogy harcba szálljon minden
sérelméért.
Arra gondolok, hogy a színésznő egy másik megfogalmazása annak, hogy
hivatásos hazudozó.
Már folyton hazudozom mindkettőnknek, és nem tudom, hogyan hagyhatnám
abba. Három hónap múlva lesz az esküvőnk, és ha kitálalok Nicholasnak ezekről
a mini pánikrohamokról, ő annak fogja tulajdonítani, hogy berezeltem, ami
állítólag normális ilyen élethelyzetben. Mindent, amit érzek, ezzel a jelenséggel
fog leírni. Nem vagyok izgatott az esküvő miatt, amióta elvették tőlem, minden
döntésből kizártak, és a tudat, hogy nem vagyok izgatott, nyugtalanít. Ha nem
vagyok izgatott a házasság miatt, akkor mi a fenét keresek itt?
Az én gondom most nagyobb, mint az ő kotnyeles anyja; nagyobb, mint az
ősrégi vita arról, hogy hová menjünk nászútra, és hogy mekkora legyen a torta,
ami már nem érdekel, mert nem teljesülhetett a citrom iránti vágyam. Senki sem
szereti a citromot, Naomi! Már olyan régóta fortyog bennem minden, engem ért
igazságtalanság… Mindezek ellenére olyan gondoskodó ember vagyok, hogy
eltitkolom a negatív érzéseimet, és nem osztom meg vele. Úgysem értené meg.
Ha megkérdezi, mi a baj, és a problémámat nem tudja néhány megnyugtató
szóval elsimítani, Nicholas frusztrált lesz. Erről az jut eszembe, amikor anyám
egyszer azt mondta, hogy nem szabad elárulni a férfiaknak a megoldhatatlan
gondjainkat, mert akkor meg akarják majd oldani őket, és az, hogy nem tudják,
katasztrófát idéz elő.
Vajon az én problémám megoldhatatlan? Nem tudom, mi a bajom.
Valószínűleg én magam vagyok a probléma. Sok jó tulajdonsága van
Nicholasnak, amelyeket egy jelszóval védett dokumentumba gépeltem a
számítógépemen. Mindig elolvasom, amikor emlékeztetni akarom magam arra,
hogy Minden Rendben Van.
Szeretnék lenyelni egy varázspirulát, amitől végre tökéletesen elégedettnek
érezhetném magam. Szeretnék szeretettel nézni Nicholasra, miközben ő
eredménytelenül kutat a konyhaszekrényeink mélyén. Tíz hónapja élünk együtt,
és még mindig nem tudja, mit hol tartunk.
A nevünk olyan romantikusan néz ki együtt leírva. Nicholas és Naomi Rose.
Hallottatok már ennél tündéribbet? Követve a mintát, a gyerekeinknek is
romantikus N betűs neveket adnánk. A fiunk Nathaniel lenne. A nagyszülei
Natnek szólítanák, amit én utálnék. A lányunk Noelle lenne. A második neve
Deborah lehetne, Mrs. Rose után, mert ez a – pontosan egy generációra
visszanyúló – hagyomány. Nicholas nővérének is ugyanezt mondták, szóval, ha
mindannyian beállunk a sorba, akkor egy nap egész dinasztia lesz kis Deborah-
kból.
Becsukom a szemem, és megpróbálom elképzelni, milyen lehetett annak a
nőnek a lányaként felnőni. E szörnyűséget azután kénytelen vagyok olyan
boldog gondolatokkal elhalványítani, mint hogy egy másik, a szívemre pályázó
férfi – Rupert Everett az 1999es Bigyó felügyelő című filmből ismert dr. Claw
szerepében – beront a St. Mary’s kapuján, és megküzd Jake Pavelkával, hogy
eldöntsék, ki vegyen el feleségül. Egyiküknek robotkeze van, szóval nem éppen
tisztességes a küzdelem. „Lassan a testtel!” – kiáltja egy másik hang. Felnézek,
és meglátom Cal Hockleyt, a Titanic meg nem értett hősét, aki a mennyezetről
ereszkedik le, foga közt „Az óceán szívével”. „Ezt neked hoztam, Naomi! Az
egyetlen nőnek, aki méltó rá!” Nicholas tiltakozva felkiált, elfordul az oltártól, és
azonnal lezuhan egy csapóajtón.
Hatalmas erőfeszítéssel Nicholasra nézek, és megpróbálom elérni, hogy
bizsergést érezzek. Felelősségteljes. Ugyanazokat a filmeket szeretjük. Jól főz.
Szeretem mindezeket benne.
– Naomi – mondja most, szekrényeket döngetve. – Hol tartjuk a Tupperware-
t? Elszaladok a boltba, és veszek pár sütit, amit holnap beviszek a rendelőbe.
Milyen kedves ez tőlem! Nem is dolgozom. Senki más nem ugrik be csak azért,
hogy nasit vigyen be. – A Rise and Smile hétvégén általában zárva van, de
havonta egyszer, egy szombati napon néhány dolgozónak be kell mennie. Hogy
enyhítsék a szabadnapjukon végzett munka kínját, mindannyian visznek be
harapnivalót. – Azt akarom, hogy úgy tűnjön, mintha én sütöttem volna –
folytatja –, különben örökké azt fogom hallgatni, hogy bolti cuccot vittem be.
Stacy szerint sosem teszek különösebb erőfeszítéseket. Majd mutatok én neki
különös erőfeszítést, kapja be!
Bár megbocsáthatatlan, de magamban egyetértek Stacyvel. Nicholas nem tesz
különösebb erőfeszítéseket, főleg akkor nem, ha rólam van szó. Idén nem vett
nekem virágot Valentinnapra, és ez rendben is van, mert a virág hülyeség. Na
persze. Emlékeztetett rá, hogy úgyis elpusztulna. Valentinnapon külön szobában
üldögéltünk, és egymást jelöltük meg áradozó Facebookbejegyzésekben.
Nekünk nem kell kedves szavakat mondanunk személyesen, mert tudjuk, mi az
Igazi Szerelem.
Okosabb dolgokra is költhetjük a pénzünket, mint túlárazott ékszerekre (ha az
ékszer nekem szól) és növényekre, amelyek egy héten át lassan hervadnak,
mielőtt gazzá válnak (ismétlem: ha nekem szólnak). Azt a pénzt valami jobbra is
fordíthatnánk, például egy teniszkarkötőre és az anyjának vett kertnyi csokorra.
Az évfordulónkra sem vett nekem virágot, és ez rendben is van, mert mi
tudjuk, mi az Igazi Szerelem, és nem kell bizonyítanunk egymásnak. Az
anyjának vesz virágot, mialatt az arcplasztikából lábadozik, mert ő elvárja, de én
észszerű vagyok. Én megértem. Én tudom, hogy nincs szükségem rá, míg Mrs.
Rosenak igenis szüksége van rá. Annyira örül, hogy mi sosem leszünk olyanok,
mint a szülei…
Az évfordulónkon még csak el sem kell mennünk egy igazi randira, vagy
kivenni egy szabadnapot, hogy együtt legyünk, semmilyen módon nem emeljük
meg az alkalmat. Lazák vagyunk, semmiben sem hasonlítunk a szüleire. A
szerelmünk annyira IGAZI, hogy úgy ülhetünk a kanapén és nézhetjük a focit,
mintha aznap nem lenne semmi különös, mintha csak egy átlagos nap lenne.
Minden egyes nap ugyanolyan. Minden egyes nap olyan, mint az évfordulónk.
Szavak törnek fel a torkomból. Lenyomom mindet, küzdök, hogy másokat
találjak.
– A mikró feletti szekrényben.
– Köszi! Egyébként lenne időd sütit sütni ma este? Stacy észre fogja venni,
hogy nem én csináltam őket. Nem akarom hallgatni a rinyálását!
Megvető pillantást vetek rá, amit nem vesz észre.
– Nem. Brandyhez megyek.
– Én is, de addig még rengeteg időnk van, nem? Nekem pedig be kell
pattannom a zuhany alá, te meg nem csinálsz semmit, csak ülsz a kanapén. Nem
tudnál gyorsan összedobni valami sütit?
– Nem tudod te megcsinálni holnap? Különben is, miért van rá szükséged
most rögtön?
Előmelegíti a sütőt. Még azt sem tudja, megvane itthon minden hozzávalónk.
Feltételezi, hogy majd a semmiből összedobom.
– Nem fogok hajnalban felkelni három tálca süti miatt. Egyszerűbb ma este
elkészíteni. – A hangja morgássá halkul. – Stacy örülhet, hogy egyáltalán viszek
valamit, hiszen holnapra nem is vagyok beosztva… Meglátjuk, hogy tetszik
neki, hogy kivételesen ő kerül sorra szombaton.
Nicholasra bámulok, és a bensőm forr, mert azt hiszi, hogy nem fogom fel,
mit művel. Csak azért akar most rögtön zuhanyozni, hogy legyen ürügye
megkérni az azonnali sütésre. Mint amikor hazaérünk a bevásárlásból, és úgy
tesz, mintha fontos telefonhívást fogadna, hogy ne kelljen segítenie elpakolni.
Keverőtálakat húz elő, és ez az ember még nálam is jobban el van tévedve, ha
azt hiszi, hogy megtöltöm a mosogatót keverőtálakkal, amiket nekem kell majd
elmosogatnom, hogy etessek valakit, akit rühell, miközben ő aratja le a
babérokat. Stacy felőlem megfulladhat a bolti cukros sütiktől, ahogy bárki más
is. Miért visz be egyáltalán? Ők fogorvosok. Zellerszárat kellene rágcsálniuk!
Fontolgatom, hogy meggyőzzeme, maradjon itthon ma este, de eszembe jut,
hogy szükségem van rá, hogy elvigyen Brandyhez. Addig nem fogok tudni
próbálkozni a kerékcserével, amíg el nem hagyja a házat huzamosabb időre.
Bosszant, hogy „én megmondtam neked” típusú ember, és így megakadályozza,
hogy színt valljak. Kénytelen vagyok ugyanolyan makacs lenni, mint amilyen
bosszantó ő.
– Fogadok, ha azt mondanád anyukádnak, hogy sütire van szükséged, húsz
perc alatt kész lenne vele – válaszolom lustán. – Nagy piros szív alakban, a
mázba írva a monogramoddal.
– Ha már anyánál tartunk – mondja, megköszörülve a torkát. – Mesélte, hogy
beszélt a varrónővel a koszorúslány ruhájáról, hogy megbizonyosodjon róla, a
méretek stimmelnek. És mindketten annyira, de annyira örülünk, hogy tudnak
nekünk segíteni. – Érzem, ahogy a lelkem porszemmé zsugorodik és semmivé
foszlik. – Általában a menyasszony szülei fizetnek mindent, úgyhogy
szerencsések vagyunk, hogy anya és apa ilyen segítőkész.
Igen, annyira segítőkészek! Beugrik az esküvői ruhám képe, amely egy
számmal kisebb, mert a leendő anyósom azt akarja, hogy ambiciózus legyek,
továbbá A vonalú, keményített és fehérebb, mint a férje új kerámiakoronája. Én
krémszínűt és rózsaszínt akartam, empire derékkal, amiről azt állította, hogy
négy hónapos terhesnek nézek ki benne. Nicholas azt hazudta neki, hogy
megtartóztatjuk magunkat a házasságig, mert az anyja nevetségesen régimódi, és
el kell kényeztetni és hazudni neki, és amikor azt mondta, hogy terhesnek nézek
ki, nagy volt a kísértés, hogy azt feleljem, ikrekkel.
Aznap traumatizálva és leégve sétáltam ki az esküvői szalonból, háromezer
dolláros terheléssel a hitelkártyámon. Hogy megőrizzem a becsületem,
ragaszkodtam hozzá, hogy felezzük meg a költségeket, így Mrs. Rose fizette a
másik háromezret. Hatezer dollár egy ruháért! Emellett felkínálta a lányának,
Heathernek, aki az államon kívül él, és akivel az esküvőm napján fogok először
találkozni, a tanú szerepét. Amikor ezen felháborodtam, közölte velem, hogy ő
lesz a sógornőm, szóval ki más lehetne a tanú? Brandy, a legjobb barátnőm
összetört, amikor elmondtam neki.
Valami mást is kap Heather az esküvőmre: egy krém és rózsaszínű, empire
derekú ruhát, akárcsak az összes többi koszorúslány, akik az ő családjából
származnak.
Nicholas azt akarja, hogy lenyeljem mindezt, és tűrjem, hogy eltaposnak,
ahogyan ő is megtanult tűrni. Még az is kellemetlen lenne számára, ha a
védelmem érdekében felemelném a szavam. Annyi borzalmat tűrtem már el a
béke megőrzése érdekében, hogy akár szentté is avathatnának. Nem adtam
hangot az ellenkezésemnek vagy a dühömnek, de tudom, hogy érzi, mert
mostanában kerül engem. Munkaidő után még bent lebzsel. Többet van a
szüleinél, mint otthon. Amikor végre hazajön, mintha alig várná, hogy vége
legyen a minimális együttlétünknek, hogy aztán bezárkózhasson a
dolgozószobájába, és lefekvésig a számítógép előtt görnyedjen. Magamban a
számítógépét Karennek neveztem el, Plankton számítógépfelesége után a
SpongyaBobból.
Nicholas szülei dúskálnak a pénzben, és jócskán költöttek erre az esküvőre.
Nem érdekel, mit mond Nicholas: nem, nem azért költöttek, mert kedvesek,
vagy mert kedvelnek engem. Én vagyok az a méh, amely a jövő Roseait
hordozza majd, és bármikor felcserélhető lennék Nicholas volt barátnőivel.
A szülei minden alkalommal emlékeztetnek arra, milyen szerencsés vagyok,
hogy számíthatok a segítségükre és az anyagi áldozatukra. Nekem nem kell,
hogy az ország legjobb pezsgőjét szolgálják fel az esküvőmön. Megfelel a
dobozos bor is. De nem, az ő Nickyjüknek a legjobb jár.
Ne aggódj, Nicky! Anyu és apu majd mindent elintéz. Tudom, hogy Naomi
szülei nem vállalhatnak nagy anyagi terhet. Mr. Westfieldet kitették az állásából,
ugye? És Mrs. Westfield csak egy tanítónő! Milyen különös. Mr. és Mrs.
Westfield alig tudja kifizetni az üzemanyagot és megvenni az élelmiszert,
szegénykéim. Naomi, ne görnyedj össze! Találj egy másik arckifejezést, kérlek!
Talán meg kellene változtatnod az egész arcodat. Ilyen színű szemet akarsz?
Biztos vagy benne? Magas sarkúban leszel, nem? Nem, nem olyan magas
sarkúban. Az sztriptíztáncos-sarok. Rose leszel, drágám. Ez a név jelent valamit.
Ülj egyenesen! Ne babrálj a gyűrűddel! Olyan vagy nekünk, mintha a lányunk
lennél, annyira szeretünk. Gyere, állj közvetlenül mögénk ezen a családi portrén,
és húzd be a hasad!
Lenne itt egy svédasztalnyi utálni való baromság, de azt hiszem, a legjobban
azt utálom Mr. és Mrs. Roseban, hogy még mindig Nickynek hívják a fiukat.
Nekem még azt sem engedi, hogy Nicknek szólítsam. Amikor éppen nem Nicky
arcát puszilgatják, mintha ötéves lenne, akkor dr. Rosenak szólítják, és
lefénymásolják a fogorvosi okleveleit, hogy kitehessék a saját
dolgozószobájukba. Önjelölt fogorvosok, akik kioktatják a barátaikat a
fogínybetegségekről.
Most már nem hátrálhatok ki. Mindenki rólam pletykálna, és szóbeszédet
terjesztene. Úgy tűnnék, mint egy csődtömeg és egy idióta. Mintha több ezer
dollárt dobtam volna ki az ablakon. Nincs menekülési stratégiám, úgyhogy
visszatartom a lélegzetemet, és csak sodródom.
 Ránézek Nicholasra: hozzámegyek ehhez az emberhez. Negyven százalékban
azért, mert szeretem őt, és hatvan százalékban azért, mert túlságosan félek
szakítani. Mindenki, beleértve a szüleit is, azt mondta, sosem jutunk el az
oltárig. Van bennem annyi büszkeség, hogy végigcsinálom, csak hogy
bebizonyítsam, tévedtek.
– Jó, akkor ne segíts! – dohog Nicholas, és egy ingerült pillantást vet rám.
Tönkretettem az estéjét. Fantasztikus. – Kapkodhatok, és már így is stresszes
vagyok, na de nincs ebben semmi új.
– Mondd csak! – mormolom az orrom alatt. Morgolódik, és még több
szekrényt dönget, ami kielégítő érzéssel tölt el. A nyomorúság végül is szereti a
társaságot. Egész éjjel bosszúálló gondolatokon fog járni az eszem.
 HARMADIK FEJEZET

Amikor leparkolunk Brandy háza előtt, Nicholas meglátja Zachet a verandán, és

rám sandít.
– Remek. Itt van az a fickó – motyogja. Tudja a nevét, de úgy tesz, mintha
nem tudná. Ma este úgy fog tenni, mintha egyikükét sem tudná, mintha nem
lennének arra érdemesek, hogy megjegyezze – bosszúból, amiért nem kedvelik
őt.
Zach nem tesz egyebet, mint hogy egy macskát simogat a veranda korlátján,
de már tízezerszer panaszkodtam rá Nicholasnak, amiért a munkahelyemen ételt
csór az uzsonnásdobozomból, és rendszeresen, minden értesítés nélkül ellóg a
műszakjából, úgyhogy bármennyire is szeretnék minden egyes szóval vitatkozni,
ami elhagyja a száját, lenézek a lapjaimra, és úgy döntök, nem játszom ki őket.
– Mennyi ideig kell maradnunk? – morogja. – Lesz kaja? Nem ettem indulás
előtt. És nem akarok sokáig maradni. Holnap dolgom van. – Azt hihetné bárki,
én kényszerítettem, hogy eljöjjön. Próbálok visszaemlékezni, milyen érzés volt
beleszeretni, de nem megy. Biztos gyorsan túl voltam rajta.
Valószínűleg érzi, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet, mert amikor
becsapom az ajtót, egy szót sem szól, csak zsebre dugja a kezét, és lassan követ,
mint aki a villamosszék felé tart éppen.
Én sosem szoktam így viselkedni, amikor Nicholas barátaival töltjük az időt.
Folyamatosan lila árnyék van a szemem alatt, és valahányszor meglátnak,
megkérdezik, beteg vagyoke. Minden. Egyes. Alkalommal. Az egyik barát
Nicholas exe, így tudom, hogy csak azért kérdezget, hogy bántson.
Zach szeme felvillan, amikor ráhunyorog Nicholasra, aki mogorván trappol
felfelé a kocsibeállón. Zach abbahagyja a macska simogatását, és nagyot kortyol
a söréből, egyik ujját az üveg nyaka köré fonva. Le sem veszi a szemét a
vőlegényemről, mialatt az egész üveget kiüríti.
– Lám, lám, lám – mondja kajánul vigyorogva. – Nicsak, ki tisztel meg
minket a jelenlétével!
Nicholas nem akarja elsőként megszakítani a szemkontaktust ebben a macsó
állóháborúban, de kissé zaklatottnak tűnik. Zach tartja nekem az ajtót, ami az
első lovagias gesztus, amit valaha kaptam tőle. Besurran mögöttem, mielőtt
Nicholas felérne az utolsó lépcsőfokra, és hagyja, hogy az ajtó becsapódjon az
orra előtt.
 Rámeredek Zachre, és kinyitom az ajtót a megdöbbent vőlegényemnek,
akivel még soha életében nem bántak ilyen gorombán. Később biztosan felhívja
majd az anyját, és elmeséli neki a történteket. Zach a tőle megszokott
kifejezéstelen tekintettel néz rám, vállat von, és vissza sem pillantva besétál a
konyhába.
Nicholas nem tartozik az életemnek ebbe a részébe, és ezt mindketten tudjuk.
Azért van itt, mert kihívásnak vette a nevetésemet, és éppen olyan elvetemült,
mint én. A játékest elvesztette számomra az örömét, és a lelkem mélyén tudom,
hogy ennek rossz vége lesz.

***

AZONNAL GYERE KI! – küldöm Nicholasnak smsben. Csak fél óra telt el, és
már ötször ment ki a fürdőszobába, hogy megsimogassa Brandy macskáját, akit
a barátnőm eldugott, mivel allergiás vagyok rá. A túlzásba vitt fürdőszobai
bujkálása megakasztja a játék menetét, és a többiek kezdenek idegesek lenni.
Amikor előbújik a rejtekhelyéről, annyira lefoglalja a rám bámulás, hogy
véletlenül rálép Brandy egyik maszkjára, amely leesett a falról, és összetöri.
Brandy folyosóját egy sor gyönyörű, fából faragott állatmaszk díszíti, jupik
örökségeként. A legtöbb maszk Alaszkában honos állatokat mintáz, például
medvét, fókát és farkast. Élete nagy álma, hogy DélnyugatAlaszkába költözzön,
ahonnan a szülei származnak, és rendszeresen böngészünk ingatlanoldalakat,
hogy megtaláljuk a neki való házat. Addig is igyekszik az itteni otthonának
alaszkai hangulatot kölcsönözni cédrusbútorokkal és álkandallóval.
– Szép volt – mondja Zach.
Nicholas elpirul, és egyik kezét a hajába túrva a tarkójára simítja.
– Annyira sajnálom. Mi… öhm… ez micsoda? Pótolom, ígérem!
Ha Brandy dühös, azt jól leplezi.
– Semmi gond. Egy kis faragasztóval újjá lehet varázsolni! – Felkapja a
maszkot, és kisiet a konyhába.
– Kifizethetem a cserét. Mennyibe került?
– Hagyd, hogy kifizesse! – biztatja Zach. – Ez a legkevesebb, amit tehet.
Nahát, doki, te tényleg le akarsz lépni, mi? Idejössz, és törszzúzol.
– Baleset volt – sziszegem, Nicholas vállát dörgölve. Megfeszül, és arrébb
húzódik. Észreveszem, hogy Melissa tanúja volt ennek, ezért közelebb lépek
Nicholashoz.
– Semmi vész! – dalolja Brandy még egyszer, kissé feldúlt arccal. – Minden
rendben van. Folytassuk a játékot! – Nagyon komolyan veszi a
háziasszonyszerepét, ezért mindenáron el akarja simítani a dolgot. Nicholas
ráléphetne az összes maszkjára, ő pedig mosolyogva elnézést kérne, amiért kint
hagyta őket a falon, ahol bárki rájuk léphet. – Mindenki jól érzi magát? Igen? Jó
a buli!
Nicholas tekintete Zach és Melissa között cikázik, akik vigyorogva
sugdolóznak egymással. Én nem vagyok elég közel ahhoz, hogy halljam őket, de
Nicholas igen. Összeszorul az állkapcsa.
Melissa kuncog. A tekintete Nicholas fényesre suvickolt lábbelijére esik, és
halk megjegyzést tesz Zachnek. Nem hallom a teljes válaszát, de ügyel rá, hogy
az utolsó két szó hallható legyen: Túl erőltetett.
– Hogy van a fogad? – kérdezi Nicholas egyáltalán nem kedvesen. Zach
egyszer elment hozzá fogfájás miatt, és amikor Nicholas megmondta, hogy
gyökérkezelésre lesz szükség, kifakadt, hogy „a fogorvosok csak le akarnak
húzni”, és „a fogorvosok eltúlozzák a kisebb problémákat, hogy átverjék a
biztosítótársaságokat”. Valaki a váróteremben felvett hat percet a tirádából, és
feltette az internetre, majd belinkelte a Rise and Smile Yelp oldalára. A
vőlegényem és a munkatársam ettől fogva ősellenségek.
Zach álnok mosollyal fordul felé.
– Jobban van. – Nem igaz. Zach nem volt hajlandó visszamenni fogorvoshoz,
és már nem bír a szája jobb oldalán rágni. – Elmentem Turpinhez, amit
mindenkinek ajánlok.
– Hé, van egy ötletem – mondom. – Folytassuk a társasozást!
– A Turpinnél szakmailag felkészültebbek – mondja Melissa, tudomást sem
véve rólam.
– És nem önelégült sarlatánok – bólint Zach.
Brandy kezd izzadni.
– Legyünk… ahm… legyünk jóban. Nem kell egymást hergelni! Ki jön? –
Úgy beszél, mint egy feszült óvónő.
– Nekem semmi bajom sincs – mondja Melissa kedélyesen. A tekintete
Nicholasra szegeződik. – Neked van valami bajod?
Zach elragadtatottnak néz ki. Imádja a drámát.
Nicholas arca elsötétül. A fejem fölött viharfelhő kezd örvényleni, amely
elszívja minden energiámat. Amikor azt akarom, hogy mellettem legyen, sosincs
ott. Amikor nem akarom, hogy ott legyen, ő az ördög a vállamon. Ha összevész
a barátaimmal, pokol lesz a munkahelyi életem. Érdekli ez őt? Nem.
Éppen cluedózunk a konyhaasztalnál, amikor Nicholas megteszi a következő
lépését. Az egója mostanra már teljesen megtépázódott, így csak idő kérdése
volt, mikor vág vissza.
Melissához fordul. Félrebillenti a fejét.
– Nem te jártál Seth Walshsal?
 Pontosan tudja, hogy Melissa és Seth együtt voltak. Azt is tudja, hogy Seth
megcsalta őt egy férjezett dentálhigiénikussal, aki Nicholasszal dolgozik. A Rise
and Smile a botrányok melegágya.
Melissa rámered, aztán rám.
– De.
– Hm. Miért is szakítottatok?
Melissa tekintete perzsel.
– Azért szakítottunk – mondja mérgesen –, mert egy nap kisétáltam a West
Towne Mallból, és megláttam Seth kocsiját a parkolóban. Amikor odamentem, ő
éppen egy másik nővel kefélt a hátsó ülésen. – Nem teszi hozzá, de a többit
mindannyian hozzágondoljuk: Melissa Lawrence University-pulóverén.
Élénken él bennem a nap, amikor felfedezte őket. Ekkor már nagyjából három
hónapja dolgoztam a Roncstelepben, az eklektikus holmik boltjában, és
Melissával jóban voltunk. Összekötött bennünket, hogy mindketten utáltuk Zach
lejátszási listáját, amelynek szerdánként kitett bennünket, amikor rajta volt a sor
a zeneválasztásban, valamint az, hogy volt egy ugyanolyan kockás ingünk és
piros farmerunk, amelyet szándékosan ugyanazon a napon viseltünk.
Mióta összevesztünk, nem hordom a kockás ingemet a piros farmerommal
együtt, mert nem akarom, hogy azt higgye, a régi szép idők után epekedem,
amikor még nem reszketett a dühtől a látványomra. Hogyhogy nem tudtad?
Nicholas legjobb barátja, aki Nicholas saját munkatársával kavar! Tudnia kellett
róla, és biztos el is mondta neked. Hagytad, hogy hülyét csináljak magamból
azzal a pasival, és semmit sem szóltál. Őszintén nem tudtam, hogy Seth
megcsalta, és még mindig bűntudatom van, amiért bemutattam őket egymásnak.
Nicholas azt állítja, hogy ő sem tudott róla, de erre nem tenném a fejem.
– Seth egy barom – mondja Zach, miközben dob a kockával, és egy mezővel
a konyhaajtó elé kerül. A gyilkos fegyvernek a kötélnek kell lennie, ez az
egyetlen nyom, amire rájöttem. Zach mindent hibátlanul el fog találni.
Emberfeletti érzéke van ehhez a játékhoz, és az előző két kört is megnyerte,
amint a kis Mustard ezredes bábuját bejuttatta egy helyiségbe.
Nicholas, aki csak akkor hajlandó játszani, ha ő lehet Plum professzor, csúnya
pillantást vet Zachre.
– Te nem is ismered Setht, úgyhogy ne beszélj róla! Ő a barátom.
– Akkor ez nem sok jót árul el rólad. – Zach nem ismer félelmet, és
egyenesen megmondja, amit másokról gondol, szemtől szemben. Ezt a
tulajdonságot idegtépőnek találom, amikor én vagyok a célpontja, és most
valahol aközött ingadozom, hogy örömmel nézem, ahogy valaki kiáll
Nicholasszal szemben, illetve kínosan érzem magam, amiért az én vendégem
fogja elrontani a partit. Egyszeriben elfelejtek színésznő lenni, aki úgy tesz,
mintha száz százalékig szerelmes lenne. Nicholas rám pillant, konstatálva a
hallgatásomat, mielőtt Zachre fordítaná a tekintetét.
– Ez meg mit akar jelenteni?
Zach egy cápa.
– Azt, hogy seggfej barátokat választasz, ami rossz fényt vet rád.
Az asztal túloldalán Brandy a Miss Scarlet figurájával babrál, Leon pedig rám
villantja a szemét.
– Melissa nyilvánvalóan még nem tette túl magát azon, hogy Seth megcsalta
– folytatja Zach. – Megtehetnéd, hogy befogod a szádat, mivel tudod, hogy
minden oka megvan a kiakadásra, de te ehelyett a disznó védelmére kelsz.
Megvan az oka, hogy együttérzel a seggfejjel, mégpedig az, hogy magadat látod
benne. Ergo, te is seggfej vagy.
Hallani lehetett volna egy légy landolását a falon.
Nekem szegény vőlegényem kezéért kellene nyúlnom. Megmondani
Zachnek, hogy fogja be. Kijelenteni, hogy indulunk. De Nicholas arckifejezése
megtorpanásra késztet.
Összeszorítja a száját, amíg a cáfolatát készíti elő, és érezhető megvetéssel
néz körbe a szobában. Úgy tekint magára, mint Morris apró közössége két
tehetős, oszlopos tagjának sikeres fiára, aki fogtömésenként menti meg a
cukorzabáló lakosságot. A munkatársaimat alantas férgeknek látja, akik a
szemétdomb alján kotorásznak a hulladék között. A Roncstelepben dolgoznak,
ahol aligátorfejeket és újdonságként Whoopi Goldberg arcával ellátott
pukipárnákat árulnak. Továbbá mexikói ugróbabot és bögréket, amelyeken
csúnya szavak jelennek meg, ha forró vizet töltünk beléjük. Amikor megítéli a
társaimat, és hiányosságokat talál bennük, elfelejti, hogy én is közéjük tartozom.
Nicholas számára ez a helyzet a Mi kontra Ők.
Brandy nyugtalannak tűnik. Annyira kedves és életvidám, kétlem, hogy
valaha komolyan összeveszett volna bárkivel is életében, és ha az emberek nem
jönnek ki egymással, az a legrosszabb dolog, ami a szeme láttára történhet.
– Zach! – figyelmeztetem megkésve, összeszorított fogsorral.
– Megpróbálnál mindenkivel kijönni? – kérleli Brandy. – Kér még valaki
pizzatekercset? Van még sütim is. Mindenkinek megvan mindene? – Félig
felemelkedik a székéből. – Vizet? Szódát?
– Én mindenkivel remekül kijövök. Te jössz!
Brandy remegő kézzel dobja el a kockát, Nicholas pedig már eldöntötte,
milyen közönségességet akar Zachhez vágni.
– Megértem, miért vagy ilyen érzékeny. Az, hogy nem biztos az állása, bárkit
kiborítana. A boltotokba jó, ha három vásárló betéved naponta, nem? – Ugyanazt
az álságos mosolyt villantja, amit Zach egész este mutatott neki. – Ismerek egy
srácot a munkaközvetítőnél, aki segíthet.
Zach rám nézve felvonja mindkét szemöldökét, mintha valami belső poénunk
lenne, amibe Nicholas nincs beavatva, majd így szól hozzá:
– Ugye tudod, hogy a barátnőd ugyanott dolgozik, ahol én? Ha bezár a bolt,
nem csak mi maradunk munka nélkül.
– Én elegendő pénzt keresek. Naominak nincs szüksége munkára.
A düh szinte árad belőlem.
– Az üzlet remekül megy – mondom, ami egy nagy hazugság. A bolt az
utolsókat rúgja. Időtlen idők óta létezik, amióta Mr. és Mrs. Howard a hetvenes
években összeházasodtak, és egykor valóban népszerűségnek örvendett, mert
nemcsak a tréfás ajándékokra, hanem a bizarr kuriózumokra is specializálódott.
Az emberek régebben úti céllá tették az üzletünket. De az Amazon és az eBay
megjelenése óta nem kell messzire menni ahhoz, hogy furcsa, kultikus
csecsebecséket találjanak. Egyetlen kattintással házhoz is szállíttathatják.
A Howard házaspár tudja, hogy nem versenyezhet az online vásárlással, ezért
a nyitvatartási időnk folyamatosan csökkent, és végül eladták a szeretett
Elvisnek öltözött Homer Simpson szobrukat, amely 1997 óta üdvözölte a
vásárlókat a bejáratnál. Annyira jószívűek, hogy nem bírják elviselni a
személyzet létszámának csökkentését, annak ellenére, hogy öt helyett akár ketten
is működtethetnénk nekik a Roncstelepet.
Alig jut feladat mindenkinek, és mindannyian kétségbeesetten vágyunk
pluszórákra. Az a mondás, hogy „az utolsóként felvettet rúgják ki először”,
folyamatosan kísért engem.
– Az üzlet a csőd szélén áll – veti oda Nicholas félvállról, és legyint. – Ez
téged nem fog érinteni, Naomi. Megleszel.
Brandy fojtott hangot ad ki.
– Hogy érted, hogy nem fogja érinteni? Naomi imádja a Roncstelepet.
Nicholas nem szól semmit, csak a kártyáit ütögeti takaros kupacba.
Ez az utolsó csepp a pohárban.
– Ha a Roncstelep bezár, talán megkérdezem Howardékat, hogy felveszneke
az éttermükbe. – Mr. és Mrs. Howard üzemeltet egy egész évben nyitva tartó
kísértetházat Tenmouthban, valamint egy horrorfilmek által ihletett, furcsa
ételeket kínáló éttermet, az Elevenen Felfalvát.
Mindenki rám bámul. Nicholas homlokán lüktet az ér.
– Nincs az messze innen?
Tökéletes időzítés, hogy én dobhatom a kockát, miközben drámaian azt
felelem:
– Két óra az út.
 – Két órát vezetnél, hogy dolgozni menj. Egy étkezdébe. Azután két óra
hazafelé, minden nap. – A hangja szenvtelen.
– Mm. – Úgy teszek, mintha erősen fontolgatnám. – Ha Tenmouthba
költöznék, csak öt perc lenne autóval. Biciklivel is mehetnék.
Mindenki rám figyel, és ez csodálatos. Előbukkan a régi Naomi Westfield, tíz
hónap múltán. Legalábbis azt hiszem, ő az. Olyan régen volt már, hogy Naomi
és én egy helyiségben tartózkodtunk, hogy nem vagyok benne biztos,
felismernéme, ha elhaladnánk egymás mellett az utcán. Az én miniatűr Mrs.
Whiteom most a könyvtárban van Leon Mr. Greenje mellett, készen arra, hogy
valakit gyilkossággal vádoljon. Van egy jó erős kötele, nekem már csak ki kell
választanom, kit fogok felakasztani vele.
A pillantásom a biliárdteremben lézengő, felfuvalkodott kis szarházira téved.
Bingó. Plum professzor.
Ez a Plum professzor egy különösen képmutató inkarnáció, aki óva inti a
gyerekeket a cukros nassolnivalóktól, miközben esténként beteríti a Skittles az ő
ágytérfelét. Egy Candy Landből szökött gonosztevő. Ő az örömöm elrablója és a
gyerekeim jövendőbeli apja. Jelen pillanatban húsz százalékig szeretem őt.
– Nekem itt van az életem. Nem költözöm Tenmouthba, és nem adom fel az
életemet azért, hogy grillezett sajtot szolgálj fel kamionosoknak, Naomi –
mondja Nicholas jeges hangon.
Amikor Naominak szólít, egyértelműen Mrs. Nicholasra gondol. A gyémánt a
bal kezemen túl súlyos, elszorítja a vérkeringésemet. A húsz százalék tízre
csökken, ami olyan mélypont, hogy az önvédelmi szirénáim működésbe lépnek.
Villognak és pörögnek: Vörös riadó! Vörös riadó!
– Vádat akarok emelni! – közlöm abban a pillanatban, amikor ő fölényesen
azt mondja: „Azt hiszem, jobb, ha mi most indulunk.” De a tippem véget vethet
a játéknak, ezért vár és figyel.
Hosszan kivárok, csak hogy bosszantsam. Utálja, amikor egy mondat két
végét szétcsúsztatom.
– Megvádolom…
Nicholas előrehajol.
Felveszem a játék figuráját, és átlibbentem a könyvtárba. Jól fogja ott érezni
magát, polcokat pakolhat tele arról szóló könyvekkel, hogy körkörös, nem pedig
ideoda mozdulatokkal kell fogat mosni.
– …Plum professzort.
Brandy felszisszen. Melissa vadul firkál a nyomozati jegyzetfüzetébe. Zach
szeme ördögi örömmel csillog. Nicholas csak bosszúsnak látszik. Leon viszont,
úgy látom, mosolyog. Csak épphogy, de amikor megpihen rajta a tekintetem,
érdekes pillantást vet rám.
 Azt mondja: Szóval végre visszatértél.
Erős, bátor hangon haladok tovább:
– Gyilkossággal vádolom Plum professzort! A könyvtárban tette, mint egy
beképzelt seggfej, és gyertyatartót használt. – Tudom, hogy nem gyertyatartót,
mert nálam van az a kártya, de azért mégis bedobom: – Ez a lehető leghülyébb
fegyver.
Nicholas mélyen a szemembe néz. Teljesen elképzelhető, hogy egy
társasjáték miatt szakítunk, ami pokoli jó módja lenne a kiszállásnak. Az anyja
biztos jól járna, ha visszakapná az összes letétjét. A lehetőség, hogy felhívhatja a
kisvállalkozókat, és ordítozhat, hogy jobb, ha nem kérnek tőle pénzt egy rózsás
jégszoborért, nos, az lesz a hab az idei éve tortáján.
– Na, rajta! – A tekintete nem hagyja el az enyémet, miközben a tábla
közepére bök. Elmerengek Nicholas szemének színén, amit valamiért szürkének
gondoltam. Közelről, kihívástól hevesen a szivárvány minden színében
pompázik.
Mit sem sejtve a megvilágosodásomról, rám mered, és íriszei halványezüstből
erdőzöldre sötétednek, mint egy hangulatgyűrű.
– Nézd meg a kártyákat!
Olyan lassan és színpadiasan teszem ezt, amennyire csak lehet, egészen
beleélve magam a régi Naomiba. Annyira szeretné feldönteni a Plum
professzorát! Ő igyekszik civilizált maradni. A fogorvosoknak már így is rossz
hírük van a fóbiások körében, és ő nem engedhet meg magának még több
negatív sajtót, még a Roncstelep személyzetének csúszómászó férgei között sem.
Megnézem a kártyákat, és felszisszenek. Zach tudálékosan néz rám.
Mrs. White a konyhában, kötéllel.
– Hát, ki nem találnád! Úgy látszik, én vagyok a gyilkos – mondom derűsen.
– Nem gondoltam volna, hogy megvan bennem a spiritusz. – Nicholas
bizalmatlan pillantást vet rám. Azt hiszem, ma éjjel a fél szemét nyitva tartva fog
aludni.

***

A legrosszabb az egész estében az, hogy Nicholas milyen gyorsan elfelejti.

Otthon vagyunk, és én még mindig ingerült vagyok, ő pedig nem. Sütit süt, és
megígérte, hogy elmosogat utána. Nincs hová irányítanom a dühömet, mert ő
már túlvan rajta, ami azt jelenti, hogy ő nyert.
Odanyújtja a spatulát, hogy megnyalhassam, amit visszautasítok, mert talán
szalmonellával akar megölni. Egy könnyed puszit nyom a hajamra, majd
elhúzódik, és úgy mosolyog rám, mintha ártatlan gyermek lennék.
 Tudja, hogy most nem vitatkozhatom vele, mert ha bármi negatívumot
felhánytorgatnék, kicsinyesnek tűnnék. Így hát maradok a jól megszokott
helyemen a kanapén (a jobb szélén), ahol már ezer órát töltöttem azzal, hogy úgy
teszek, mintha tévét néznék, és mintha Nicholasra figyelnék, és mintha boldog
lennék.
Készítek egy képet róla hátulról, és rózsaszínű filterrel felteszem az
Instagramomra. Képaláírásnak három szívecskét rakok, és ezt: Játékest a
szerelmemmel! Ennél jobban nem is lehetne megkoronázni egy fantasztikus
napot, és senki mással nem tölteném szívesebben. #EzAzIgaziÉlet
#ALegjobbBarátomhozMegyekHozzá #TrueLovesKissFromARose
A #TrueLovesKissFromARose az esküvőnk hashtagje, rákeresve a Pinteresten
millió képet lehet találni csokrokról, terítékekről és koszorúslányruhákról
(amelyek tetszenek, de amelyeket nem kaphatok meg). Dopamin árad szét
bennem a posztomra érkező első reakció hatására: „Annyira cukik vagytok!”; de
a pihepuha érzés átcsap fémes csikorgásba, amikor Zach ezt írja: „Na persze!”
Törlöm a kommentjét.
Az én hibám, hogy még mindig ebben a slamasztikában vagyok, és ezt én is
tudom. Én vagyok a legnagyobb gyáva, akivel valaha találkoztam. Egyikünknek
sem teszek szívességet azzal, hogy nem vagyok hajlandó felállni. Ha
Nicholasnak lenne egy kis esze, akkor ő is lefújná az esküvőt, szóval lehet, hogy
egy néma holtversenyben várjuk, hogy ki száll ki előbb.
Tudom, miért nem fog. Az anyja nyaggatja, hogy házasodjon meg, és
ajándékozza meg unokákkal, akiket a kedvenctől a legkevésbé kedveltig
rangsorolhat, attól függően, kinek a testi adottságait örökli a szerencsétlen utód.
Ha Nicholas most feladja, Deborah újra nyaggatni fogja, hogy szaporodjon a
teniszező barátnője, Abigail tíz éve lefagyasztott petesejtjeivel, aki egy éve halt
meg, és valami istentelen okból a Rose családra hagyta a petesejtjeit. Heather,
Nicholas húga adná kölcsön a méhét mindehhez.
Én sem szállhatok ki. Világgá kürtöltem, hogy tökéletesen boldog vagyok a
tökéletes kapcsolatomban, és ha most elfutok, akkor szélhámosnak fogok tűnni.
Mindemellett Mrs. Rose többször utalt már arra, hogy ha visszalépek, akkor
kiszámlázza nekem a fáradozásait. Ha elhagyom a fiát, kétségtelenül beperel,
hogy megtéríttesse velem az egyedi, R betűs Swarovski kristály gyertyatartók
árát (mindent R betűvel rendeltek meg), amelyek kiválasztásában szintén nem
vehettem részt. Nincs egy rakás megtakarításom, de van egy kis félretett
pénzem, és azt foggalkörömmel meg fogom védeni.
– Anya még mindig a házassági szerződéssel nyaggat – szól ki Nicholas a
szomszéd szobából. Lehet, hogy egész este itt voltunk, és csak a képzeletem
szülte, hogy átmentünk Brandyhez. Ugyanott ülök, miközben ugyanazt a pontot
bámulom, és ugyanaz a nyugtalan kavargás a gyomrom mélyén. Megbízhatóan
jelentkezik, valahányszor szóba kerül az esküvő.
– Mondtam neki, hogy kizárt – folytatja, amikor nem válaszolok. – Neki sem
volt apával. Nekünk miért kellene szerződnünk? Nem mintha valaha is
elhagynál.
Nicholas szeret gratulálni magának, amiért nem köt házassági szerződést.
Állandóan ezen jár az esze, amit onnan tudok, hogy egyfolytában felhozza.
Várja, hogy én is beszálljak egy vállveregetéssel, de most hoppon marad.
– Mandy frizurája borzalmasan néz ki – jegyzi meg, és ravasz pillantást vet
rám. – Az a frufru. Pfuj.
Tudja, hogy Brandynek hívják. Mindennap legalább egyszer megemlítem őt.
Nemcsak emiatt füstölgök, hanem azért is, mert amikor Nicholasszal
megismerkedtünk, nekem is frufrum volt. Mindig azt mondja, milyen csinos
voltam, és hogy azonnal belém szeretett, mégis már vagy egy éve minden
alkalommal, amikor frufrus nőt lát, emlékeztet arra, hogy mennyire utálja.
– Jól áll neki – mondom a védelmében. Ez igaz. Brandynek fura, tépett
frufruja van a shag frizurájához, ami szuperül áll neki. A haja mindig
kifogástalan. Sokat kísérletezik a színekkel, és a hónap stílusa a fekete és a
gránátvörös elragadó keveréke. Amikor kint áll, a napfény hatása, amit a
lenyűgöző hajára gyakorol, reklámfilmbe való. Soha nem hagyja el a házat
tökéletes smink nélkül, és ő az egyetlen, általam ismert ember, aki képes jól
eltalálni a ciánkék szemceruza, a narancssárga ombre szemhéjfesték és a fukszia
rúzs kombinációját.
Nicholas egy halk, ártatlan dallamot fütyül. Mintha az lenne: Ha te mondod.
Olyan szép csendben veszítem el a fonalat, hogy szinte már itt sem vagyok.
Gondolatban rákattintok a számítógépemen lévő, Nicholas pozitív
tulajdonságainak listáját tartalmazó fájlra, és végigfutok minden egyes
megjegyzett soron. Elvesztették lenyűgöző hatásukat, azt hiszem, nyilván azért,
mert annyiszor elolvastam őket, hogy érzéketlenné váltam irántuk.
Nicholas tartja nekem az esernyőt, és vigyáz, hogy ne ázzak el. Amikor esik az
eső, úgy parkol le, hogy az ajtóm a járdára nyíljon, ne pedig a járda sáros, füves
részére. Étteremben fejben tartja a rendelésemet, így pontosan el tudja mondani
a pincérnek, hogy mit kérek, amíg én a mosdóban vagyok.
Sűrű, szépségesen zilált, csokoládébarna haja van, és rengeteg nő rásandít,
valahányszor elmegyünk valahová. Azt mondja, a szemem olyan színű, mint a
pezsgő, ami éppen ezért a kedvenc itala lett, miután megismerkedtünk, nekem
pedig egy csodálatosan bugyborékoló, pezsdítő érzés futott végig az ereimben,
valahányszor rám mosolygott.
Szereti a kutyákat. Nem annyira, hogy legyen sajátja, de ahhoz eléggé, hogy
kuncogva nézze, amikor letérdelek megsimogatni valaki más kutyáját, mielőtt
tréfásan azt mondja: „Eszedbe ne jusson!”
Nem nézi meg titokban a kedvenc sorozatainkat nélkülem. Ha olyan dal szólal
meg az autórádióban, amit utál, nem kapcsolja át automatikusan, hanem előbb
megkérdezi, hogy nekem tetszik-e. Még mindig hordja azt az uszkármintás zoknit,
amit az együttjárásunk kezdetén kapott tőlem, pedig csak vicc volt.
Lehet, hogy mindezek jelentéktelennek tűnnek, olyan adottságoknak,
amelyeket maguktól értetődőknek kellene tekintenem, de én úgy ragaszkodom
hozzájuk, mint a mentőövhöz. Szeretem ezeket benne. De őt magát nem
szeretem!
Tökéletesen tisztában vagyok ezzel, miközben itt ülök a házban, ahol együtt
élünk, és tart a visszaszámlálás az esküvőnkig. Katasztrofálisak leszünk együtt,
de valahányszor arra gondolok, hogy proaktív lépéseket tegyek a katasztrófa
elhárítása érdekében, megbénul a nyelvem és az összes végtagom. Nem tudok
megszólalni. Nem lehetek én az, aki véget vet mindennek.
Ha lenne listája rólam, biztos vagyok benne, hogy az sokkal rövidebb lenne.
Fogalmam sincs, mit hozok a kapcsolatunkba azon kívül, hogy távol tartom a
halott Abigail fagyasztott petesejtjeit. Ha erre gondolok, az csak piszkálja a
sebet, még nagyobbá és rosszabbá teszi, mert egyre inkább tudatosul bennem a
szorongásom, az elégedetlenségem mélysége. Ez egyszerre terápia és kínzás.
Valami nincs rendjén. Valami hiányzik. Görcsben vergődöm.
Nincs jogom ilyen boldogtalannak érezni magam, és azt kívánom, bárcsak
Nicholas kétségbevonhatatlanul borzalmas lenne, hogy igazolni tudjam a
lelépésemet. Arról fantáziálok, hogy véletlenül meglátom egy
dentálhigiénikussal a kocsija hátsó ülésén egy bevásárlóközpontban.
Szerinte a kapcsolatunk tökéletes, legalábbis ezt mondja. Én is ezt mondom
az embereknek. Ő mindenkinek azt hangoztatja, hogy nagyszerű vagyok. Azt
hiszi, hogy imádom őt. Csak mi ketten tudjuk, mi az Igazi Szerelem.
– Mi legyen holnap vacsorára? – kérdezem olyan hangon, ami úgy hangzik,
mintha szeretném őt. Ez erőfeszítésbe kerül, és én kimerült vagyok.
– Válassz te!
– Csirkés taco.
– Én wokra gondoltam – válaszolja, és tudom, hogy teljesen igazságtalan, de
a tíz százalékom kilencre csökken. A játék ezen szakaszában a semmiért is
pontlevonás jár. Ha ma éjjel túl hangosan lélegzik álmában, mínusz ötven pontra
ébred. Szörnyű így számontartani a pontokat. Szörnyű vagyok. Lehet, hogy a
kapcsolatunk a legrosszabb dolog, ami valaha történt velem, de ha pozitív
lelkiállapotban tekintek végig rajta, nem tűnik olyan rossznak… Így aztán
elbizonytalanodom.
Hogyan szerettem bele Nicholasba? Egyáltalán hogyan találkoztunk? Nem
tudok visszaemlékezni semmi jóra, mert mindent beárnyékol a mostani erős
ellenszenvem. Talán egy társkereső alkalmazáson keresztül ismerkedtünk meg.
Talán mindketten lendületesen sétáltunk ellentétes irányból, és úgy futottunk
egymásba egy utcasarkon, mint valami filmben, elszabadult papírokkal és
elviteles poharakkal és a levegőbe repülő táskámmal. Csak annyit tudok, hogy
néhány hónappal ezelőtt felébredtem egy nagyon hosszú álomból, és kiderült,
hogy eljegyzett valaki, akit nem bírok elviselni.
– Kicsim – mondja, ahogy akkor szólít, amikor fizetésnap van, vagy a
kedvenc csapata nyert, vagy amikor tudja, hogy valamiért kuncsorognia kell. –
Elfelejtettem mondani. Anyának volt egy találkozója a virágossal, és azt akarta,
hogy mondjam meg neked, hogy sarkantyúfűről szegfűre cseréli a virágot, vagy
valami ilyesmi – legyint. – Te valószínűleg jobban tudnád, mint én. A nőknek
fontosabbak a virágok.
– Nem gondolod, hogy esetleg én is bele akartam volna szólni, milyen virág
legyen az esküvőnkön? – válaszolom. – És te? Te nem akarsz beleszólást?
Nicholas rám pislog. Valamiféle érzelem bujkál a szemében, és én próbálom
megfejteni, mielőtt élesebb szögbe fordítva a fejét eltűnne.
– Ez már eldőlt. Szegfűt választott, mivel te ragaszkodtál ahhoz, hogy ne
rózsa legyen. Vagy szerinted még nem késő változtatni? Gondold át alaposan,
Naomi! Van valami, amiből kihátrálnál?
– Hogy érted ezt?
– Mit gondolsz, hogy értem?
A szemeim összeszűkülnek.
– Azt akarod mondani, hogy vonjam vissza a szegfűt?
– Talán nem is a szegfűről beszélek.
A gerincem kiegyenesedik, és állom a tekintetét.
– Ó!
Nicholas megemeli a vállát. Leengedi.
– Bármiről beszélgethetünk. Mit szólsz hozzá, Naomi? Van valami, ami a
lelkedet nyomja? – Türelmesen vár a válaszra, de én csak bámulok rá. Az agyam
csillió kilométer per órával száguld. El sem hiszem, hogy ilyen ostoba voltam!
Egész idő alatt azt hittem, hogy Mrs. Rose mozgatja a szálakat, de Nicholas
volt az, aki odáig hajszolt, hogy lefújjam az esküvőt. Én leszek a dilis exbarátnő,
aki kiborult; én leszek a hibás mindenért, és én leszek a felelős a tönkrement
jegyesség és a fényűző esküvő tetemes költségeiért. Mindenki őt fogja sajnálni
amiatt, amin keresztül kellett mennie, hogy az oltár előtt faképnél hagyták.
Látom magam előtt, magasra emelt állal. „Csak azt akarom, hogy boldog
legyen” – fogja mondani. Egy Roseokkal teli kert egyszerre sóhajt fel majd, azon
tűnődve, hogy még egy angyal sem lenne ilyen higgadt egy ilyen rettenetes
helyzetben. Összeszorítja a szemét, és arra gondol, amikor egy teherautós fickó
meghúzta a kocsiját, és kiprésel magából egyetlen könnycseppet.
Egy szívdobbanásnyi időre az ő szemével látom a helyzetünket. Ha én lépek,
és ő úgy tehet, mintha a kapcsolatunk halálát gyászolná, akkor ezt nyugodtan
megteheti legalább egy évig. Egy év, amíg Deborah nem szekálja az unokákkal,
mert „a seb még túl friss”. A környezetében mindenki a kedvében fog járni. Ha
viszont ő lép, akkor én fogok jól kijönni mindebből. Nem leszek hibás, senki
sem fog szélhámosnak nevezni. Sőt szimpátiapontokat fogok szerezni. Az
emberek azt fogják mondani: „Hogyan engedhetett el téged?” Vagy: „Ha
beszélni akarsz valakivel, én itt vagyok.”
Amikor közös életet építünk fel valakivel, az elválás mindkettőnk számára
destabilizációval fenyeget. Közös folyószámlánk és megtakarítási számlánk van.
A telefonjaink ugyanarra a szolgáltatásra vannak beállítva. Mindkettőnk neve
szerepel a bérleti szerződésen, és logikus, hogy aki lelép, az bukja a házat. A
szülei pénzt fektettek belém, hogy Mrs. Rosenak valót faragjanak belőlem.
Vannak közös kötelezettségeink. Hosszú távú terveink. Nem vághatok egy
határvonalat Nicholas és köztem, és nem libbenhetek el szabadon.
Ránézek, és most az egyszer elég sokáig ki tudok nézni a saját sértettségem
felhőjéből, hogy lássam, ő is sértett. Mégis éleslátó. Egy ideje már tudja, hogy
mit érzek. Mégsem vagyok jó színésznő.
A szerelmi százalékunk nullára zuhan, és a padlót remegés rázza meg. A
csempék és a bútorok egy hasadékba buknak, amely egészen a föld magjáig
kígyózik, elválasztva a konyhát és a nappalit, őt és engem. Az igazság tisztán
kibontakozik előttünk, de szokás szerint későn veszem észre, mert mindent
magamban tartok, és megpróbálom észszerűsíteni a megérzéseimet. Magamra
koncentrálva annyira belefeledkeztem a rejtőzködési kísérletbe, hogy észre sem
vettem, milyen lépéseket tesz.
Az eljegyzésem Nicholas Rosezal egy gyávanyúljáték.
 NEGYEDIK FEJEZET

Ez az első napja annak, hogy rájöttem, az akaratok harcában állok, és

lemaradásban vagyok. Nicholasnak volt ideje nyugodtan, zavartalanul felmérni a
harcterünket, míg én vaktában csapkodok, mint egy videójátékkarakter, aki
beragadt egy hibába. Ő a háta mögött összekulcsolt kézzel sétálgatott, és közben
taposóaknákat helyezett el elegánsan. Ezt a csatát is meg fogja nyerni, mint
mindent. A járdaszegélyen osztozó arany Maseratijára és az én Saturnömre
gondolok.
Felnyögök, felülök az ágyban, és leszedem a drazsét, amely félig ráolvadt a
karomra, színes sellőpikkelyeket hátrahagyva. Nicholas ma nem dolgozik, de
miután beadta azokat a hülye sütiket, elment még valahová, biztos befonni az
anyja haját. Megeszi egyáltalán a Skittlest, vagy egyszerűen csak ideszórja, hogy
felbosszantson?
Nagy a kísértés, hogy most azonnal csomagoljak és elmenjek, de ezzel csak
az ő malmára hajtanám a vizet. Ha valaki vissza fogja fizetni Deborahnak a
háromszáz egyedi, N. & N. felirattal ellátott pezsgőspoharat, az ő lesz,
bűntudatból, miután dobott engem. Én pedig zaciba adom az eljegyzési
gyűrűmet, és egy jól megérdemelt nászútra megyek egyedül, hogy
megünnepeljem. Egy szingliútra.
Gondolkodom azon, hogyan tudnám elérni, hogy elsőként törjön meg,
mondjuk, szexmegvonással, de igazából nem hiszem, hogy ez megingatná.
Kilenc hét telt el azóta, hogy utoljára – nem túl lelkesen – lefeküdt velem. Ha
nem élvezném a rövid és ritka menstruáció előnyeit, akkor semmi értelme nem
lenne a szigorú fogamzásgátlási rend betartásának.
Berontok a fürdőszobába ollóval a kezemben, lehúzok egy maréknyi hajat a
homlokom elé, és lenyisszantom, mielőtt még inamba szállna a bátorságom. A
szemek a tükörképemen tágra nyíltak és mániákusak, és ez tetszik. Tetszik az a
Naomi, aki képes ilyenre, és le se szarja. Nicholas nem szereti a frufrut?
Fantasztikus. Én sem szeretem Nicholast.
Észreveszem, hogy az új frufrum kissé csálé, ezért lecsippentem, hogy
kiegyenlítsem. Végül túlkorrigálom, így újra vágnom kell, és ami marad, az
egyáltalán nem hasonlít Brandy aranyos frizurájára.
Olyan látványban van részem, amitől azt mormolom:
– Basztikuli!
 Rosszabb, mint amikor gyerekkorunkban a spórolós anyukák, akik csak a
saját hajukat csináltatták fodrászszalonban, egy tálat tettek a gyerekük fejére, és
a perem alatt levágták a haját. Úgy nézek ki, mint aki túl közel hajolt egy
aprítógéphez. És valamiképpen kétrétegű lett a frufru. Ha megpróbálom még
tovább egyengetni, akkor szinte a fejtetőmig farigcsálhatom.
Egy percig álldogálok az üres házban, és hallgatom a tócsákban fröcskölő
autók zúgását, miközben azt számolgatom, mennyivel jár előttem Nicholas, hány
lépést kell tennem, hogy utolérjem. Kikukkantok, és gyanús fejleményt észlelek:
a defektes gumim újra életre kelt. Vagy valaki kicserélte helyettem, vagy csak
képzeltem a kidurranását. Jelenleg az utóbbi tűnik valószínűbbnek.
Látom, hogy nem mosogatott el, ahogy ígérte, és szinte csodálom ezt a kis
gonoszkodást. Elmulasztani a mosogatást egy dolog. Önszántából azt mondani,
hogy megcsinálja, aztán nem megtenni, az már ellenséges cselekedet.
A kávéfőzőjét azonban kiöblítette, mert azt csak ő használja. Újabb
bizonyíték arra, hogy szándékosan viselkedik bunkón. Visszateszem a
mosogatóba, és juharsziruppal díszítem. Azután írok neki egy üzenetet a táblára,
hogy alig várom, hogy feleségül menjek hozzá. Nickynek szólítom, amit még
soha nem tettem meg, és miután túl vagyok az öklendezésen, rajzolok két,
egymásba kapcsolódó szívecskét.
Lássuk, ehhez mit szólsz!
Kaján vigyorral beásom magam a szekrényembe, és a fellelhető legcsodásabb
antiNicholasjelmezben bújok elő: a volt pasim kapucnis Steelers pulcsijában.
Két hónappal ezelőtt találtam a fiókomban, és azt hiszem, Nicholas
megjegyzése, hogy egyáltalán nem értek a sporthoz, és ezért nincs okom
megtartani a pulcsit, késztetett arra, hogy eltegyem egy esős délutánra.
A kapucnis pulóver már önmagában is egy középső ujj, de hogy a sértést
tetézzem, belebújok egy leggingsbe, amit ő cikinek talál, mert olyan régi és
kopott, hogy helyenként átlátszik, és egy pénzérményi lyuk van a fenekén. Ez a
leggings és én már sok mindenen mentünk együtt keresztül. Szakítások. Rossz
randik. Tyra Banks kiabált Tiffanyval a Topmodell leszek című műsorban. A
szüleim/testvéreim mindig és kivétel nélkül lemondják a meglátogatásomat,
habár arra szívesen szakítanak időt, hogy Floridába autózzanak NASCAR-
versenyeket nézni. Ez a leggings olyan, mint a vigasztaló kaja, és soha nem
mondok le róla.
Olyan sminkkel egészítem ki az eddigieket, amilyet az anyja „illetlennek”
vagy „nem helyénvalónak” titulálna. Az ajkam a friss vér színét kapja. A
szemfestékem egy vastag, fekete tusvonal, amely messze túlnyúlik a célon, és a
szemhéjam egészen a szemöldökömig csillog, mint egy szépségverseny
résztvevőjéé. Ez nem elég. Többkilónyi pirosítót és bronzosítót teszek rá, amíg
az arcom nem különbözik egy karneváli installációtól. Messze elhagytam az
„illetlen” jelzőt, és fejest ugrottam Deborah rémálmába. Pontosan úgy nézek ki,
mint a férje első felesége, a hírhedt Magnolia Rose.
Megtapsolom magam, és küldök egy hálacsókot Magnolia Rosenak, a
legnagyobb hősömnek, amiért a válás után sem volt hajlandó elhagyni a Mrs.
Rose nevet, pedig a Harolddal kötött házassága csak egy évig tartott, és nem
hozott gyümölcsöt. Jelenleg Key Largóban él az ötödik férjével, aki húsz évvel
fiatalabb nála. Tizenöt papagája van egy akkora madárházban, mint a
hálószobám, és mindegyiket az Esküdt ellenségek gyilkosairól nevezte el. Ezt
onnan tudom, hogy ismerősnek jelölt a Facebookon, valószínűleg azért, hogy
piszkálja Deboraht, aki már kétszer is megpróbálta beperelni Magnoliát a
„Harold tönkretétele” által okozott lelki sérelmekért. Ha nagy leszek, Magnolia
Rose akarok lenni!
Nicholas addig fog rágódni azon, hogy ki miatt viselek ilyen sminket, amíg ki
nem jön tőle a gyomorfekélye. A tükörképem hátrabillenti a fejét, és úgy nevet,
mintha a bőre mindjárt szétrepedne száz repkedő démontól.
Tegnap még fásult voltam, és a kedvenc elfoglaltságom az önsajnálat volt, de
ma már pezsgek a komisz energiától. Minden megváltozott, mert végre van egy
tervem.
Az esküvőnket január huszonhatodikára tűztük ki, így három hónapom van
arra, hogy Nicholast tönkretegyem. Örökbe fogadok tíz kutyát, és a
dolgozószobáját átalakítom kutyaszobává. Jó lesz elkerülni a címváltoztatással
járó gondokat a postán, vagy az internet és a kábeltévé új helyen történő
bekötését, ahogy azt Nicholasnak meg kell majd tennie. Szívás lesz az ő
helyében lenni! A főbérlővel remek üzletet kötöttünk, és a bérleti díj elég olcsó
ahhoz, hogy egyedül is megengedhessem magamnak, még akkor is, ha a
Roncstelep filléreket fizet. A gazdaság mélyrepülésben van, és minden
segítségre szükségem lenne.
Hallom magamban, ahogy gúnyolódik: „Az üzlet a csőd szélén áll”, és a
gyomromban nyugtalanító remegés támad. Téved. Nincs veszélyben az állásom,
és minden rendben van. Ha valakinek nem lesz munkája, az ő lesz. Új fogászati
rendelő nyílt az első jelzőlámpánál, a Turpin családi fogászat, és annyiféle
biztosítást elfogadnak, hogy azt dr. Stacy Mootispaw „groteszknek” nevezte.
Nincs egészségbiztosításom, de lehet, hogy a zsebből való fizetés költsége
megérné, hogy Turpinékhez menjek tisztításra. Erről a forgatókönyvről
álmodozom, miközben az odasült zöldséges tésztáját súrolom az edényről.
Hogy bátorságot merítsek ahhoz, amire most készülök, meghallgatok három
dühös Eminemdalt, majd tárcsázok egy számot, amelyet a névjegyeim között
666ként rögzítettem. Sosem hívom ezt a számot. A telefonom próbál
megmenteni azzal, hogy spontán kikapcsol és újraindul, de most már semmi sem
állíthat meg. Legalább száz lépéssel le vagyok maradva Nicholas mögött a
hadszínterünkön. Engem körülvesznek a detektálhatatlan robbanószerkezetek, ő
pedig gondtalanul flangál a vadvirágok között. Olyan régóta vezet meg engem,
hogy már nem tudom, mennyi baromsága szándékos, és mennyi véletlen. Nem
vagyok benne biztos, ismereme őt egyáltalán. De az biztos, hogy az anyját
ismerem.
– Halló! – mondja Mrs. Rose.
– Deborah! – Mézesmázosan búgok a telefonba, miközben Nicholas
forgószékében pörgök. Az irodájában vagyok, ahol nem szeret látni, mert
egyedüllétre van szüksége az Anyával Való Telefonáláshoz. Nekik együtt kellene
motelt üzemeltetniük.
– Naomi? – bizonytalan a hangja. A nevem harmadik szótagja elnémul;
elhúzódik a telefontól, hogy ellenőrizze a hívóazonosítót, és megbizonyosodjon
róla: a hangom nem hallucináció.
– Remélem, ráérsz – mondom hatalmas mosollyal az arcomon.
Szombat reggel van. Deborah naptárában több a program, mint az elnökében,
és biztosan megzavarom valamiben.
– Az esküvői virágokkal kapcsolatos változtatásokról szeretnék beszélni,
amelyek a beleegyezésem nélkül történtek.
Érzem rajta, hogy nem számított semmiféle ellenkezésre ezzel kapcsolatban,
de gyorsan összeszedi magát. A hangja olyan megnyugtató dúdolás, mint amikor
Haroldot emlékezteti, hogy vegye be a halolajtablettáját.
– Remélem, nem bánod, kedvesem! A virágárus nem tudta máskorra ütemezni
az időpontot, és nem akartalak zavarni. Tudom, milyen elfoglalt vagy a… Ó,
nem jut eszembe, hova jársz nap mint nap. A Szemétdomb, úgy hívják?
– Igen – mondom vidáman. – A Szemétdomb. – Szemétkupacok alatt
bujkálok, mint egy patkány. – Nem kaptam meg tőled az új virágos számát,
miután harmadszor vagy negyedszerre is üzletet váltottál. Nincs kéznél
véletlenül? Szeretnék egykét apróságon finomítani.
– Finomítani? – Meglepettnek hangzik. – Most már biztosan túl késő ehhez.
Már minden kőbe van vésve!
– Deborah! – nevetek. Deborah, Deborah, Deborah. – Még csak tegnap voltál
a virágosnál! Biztosan szívesen meghallgatja a menyasszonyt is. Aki én vagyok.
Én vagyok a menyasszony. – Soha nem álltam még ennyire távol attól, hogy
menyasszony legyek. Végig kellene vonszolniuk az eszméletlen testemet a
padsorok között, egy hasbeszélő pedig a hangjával imitálná a fogadalmamat. – A
virágok, amelyeket választottál, egyszerűen nem az én világomat jelenítik meg.
– A sarkantyúfűnek nincs szezonja. A szegfű olyan szépen fog mutatni egy
januári esküvőn!
– A szegfű elavult. – Minden ösztönöm azt súgja, hogy Deborah és Harold
esküvőjén is a szegfű volt a főszereplő. – Arra gondoltam… – Látom a színtelen
tükörképemet egy, a Nicholas asztalán lévő bekeretezett kép üvegében. Hatéves
a fotón, és egy kis hal lóg a kezében. Kékkopoltyús naphal. A nagy mosolygástól
hunyorog, a forgója sokkal jobban érvényesül, mint most, a két első foga
hiányzik. Az anyja a válla mögött áll, hosszú, dinnyerózsaszín körmei
belemélyednek. Elképzelem, ahogy az esküvőnkön is ezt teszi, és a fülébe
suttog. – Legyen magnólia – fejezem be.
Vérvörös számból hab gurgulázik, és elszédülök. Rég nem jártam ilyen közel
az örömhöz. Követni fogom ezt az érzést, egyenesen a pokolba.
Olyan csendben van, hogy meg kell néznem, nem szakadte meg a vonal.
– Deb? – sürgetem az öklömet harapdálva, hogy ne veszítsem el a fejem.
– Nem hiszem, hogy Nicky egyetértene ezzel a választással – préseli ki végül
magából.
– Nicky azt mondta, hogy jó lesz. – Újra megpördülök a székemen, a
térdemet az államhoz húzva. Az ülés fényűző bőr, és csodálatosan kényelmes,
mintha egy fürdőkádba süllyednék. Az én számítógépes székem öt centivel
alacsonyabb, mint szeretném, és fából készült. Egy garázsvásáron vettem.
Tettem rá egy párnát a kényelem érdekében, de a különbség felháborító. Ez a
szék most már az enyém.
– Különben is – teszem hozzá –, ez az én esküvőm, nem igaz? Meg kellene
kapnom, amit akarok.
– Ez Nicky esküvője is.
Mit törődik Nicholasszal? Legalább háromszor fog megházasodni életében.
Hatvanéves koromban összefutok vele: átfésült hajú, és egy huszonéves nő lóg a
karján, mert a férfiak rémesek, és mindent megúsznak.
– Ismerem a közmondást – válaszolom kedélyesen. – Boldog feleség, boldog
élet! Mindent megtesz, hogy boldoggá tegyen. Megtanulta a példát, látva, milyen
jó hozzád a férjed.
Soha nem szegültem szembe Deborah utasításaival, még udvariasan sem.
Könnyebb volt hagyni, hogy az ő akarata érvényesüljön. Ez egy vadonatúj
tapasztalat a jövendő anyósom számára, és valószínűleg a könyvklubja számára
is, amely épp hallgatózik. A polgármesterrel és az egész nőegyletével szemben
ül, és igyekszik mosolyt erőltetni magára, miközben lélekben kiszorítja belőlem
a szuszt. A csúnya szokása, miszerint kihangosítja az embereket, hogy a
jelenlévők mindannyian jót nevethessenek, most visszaüt.
– A telefonszám, Deb? – hergelem, keresztbe vetve a lábam Nicholas
asztalán. Egy halom irat leesik, és szétterül a padlón.
 – Hm… igen. Lássuk csak! – Belezavarodik. Nem adhat nekem kamuszámot,
de az igazit sem adhatja oda. Nem blöffölök, garantáltan rendelni fogok
egymilliárd magnóliát, hogy azzal díszítsük a St. Mary’stemplomot. Elképzelem
Harold arcát, amikor meglátja a számlát.
Deborah húzza az időt, miközben a telefonkönyvét lapozgatja. Hallom, ahogy
összekoccannak a fogai. Csendben maradok, amíg vissza nem tér hozzám, és ki
nem nyög minden egyes számot.
– Köszi! – csiripelem. – Ha már elértelek, megadnád a cukrász számát is?
Eredetileg a Hattersonban lévő Drury Lanet javasoltam, de ha jól tudom, inkább
mást választottál. Így van? Biztos vagyok benne, hogy te jobban tudod.
Mindenesetre szeretném megkapni az elérhetőségüket.
Deborah szájából sav csepeg.
– Miért volna rá szükség, kedvesem? Én már gondoskodtam a tortáról.
– Szeretnék is ezért köszönetet mondani neked. Nagyszerű voltál! Annyira
nagyvonalú. Az időddel, a pénzeddel. Miért ne vehetnék le egy kis terhet a
válladról? Megérdemled, hogy pihenj és élvezd az aranyéveidet. Olyan gyorsan
elrepülnek. Én csak átveszek ittott néhány változót. Ne aggódj egy percig sem,
Deb!
– De…
– Neked csak annyit kell tenned, hogy megjelensz az esküvőn. Azt akarom,
hogy jól érezd magad. Nem tudod jól érezni magad, ha a sok szervezéssel vagy
elfoglalva. – Ha a hangom még egy oktávval feljebb megy, sípolássá válik.
– Nem hiszem, hogy Nicky…
– A szám, Deb? Köszi szépen! – szakítom félbe. Soha senki nem merte még
Debre rövidíteni a nevét, én pedig visszaélek a meg nem érdemelt kiváltsággal,
miközben hab csöpög az államon, eláztatva a kedvenc pulcsim elejét.
Amikor Deborah dühösen felolvassa a cukrász elérhetőségét, minden egyes
elharapott számjegy azt jelenti, hogy megöllek, ha nem vaníliás-csokoládés
márványtorta lesz. Arra inspirál, hogy megváltoztassam a tortadíszt, elvetve az
ízléses virágsziromszórást. Nicholas vőlegényfigurája az egydolláros boltban
vásárolt Pókemberutánzat, a TarantulaBoy lesz. Engem egy félig elolvadt,
gülüszemű gyertya fog képviselni, és mindenkinek, akit Deborah ismer és szeret,
látnia kell majd. Amikor Nicholas felvágja a tortát, az egyik gülüszemem le fog
csúszni, mint egy ómen. Rámosolygok majd a horrorisztikusan vörös számmal
és vad tekintetemmel, amitől örökre megutálja majd a pezsgő színét, és megfagy
a vére.
– Köszikeee – trillázom. – Deb, te vagy a csúcs!
– Remélem, Nicky nem bánja mindezt – mondja sötéten.
 – Miatta ne aggódj! Majd én gondoskodom a mi Nickynkről. És hamarosan
ott lesz neki az anyósa is, aki körülötte sertepertél. Olyan aranyos, a minap
mondta, hogy az esküvő után „anyunak” fogja szólítani. Anyám imádni fogja.
Egy fantomkéz átnyúl a telefonon, és a torkom köré fonódik.
– Ez kedves – mormogja.
– Ugye? Vele töltjük a hálaadást. És a karácsonyt is. Semmi sem fontosabb a
családnál, te is tudod.
Deborah össze van zavarodva, de profi. Emlékeztet arra, hogy már
évtizedekkel a születésem előtt elsajátította a Hogyan Legyünk Ribancok
Művészetét, amikor így válaszol:
– Ó, igen, teljesen egyetértek ezzel. De átgondolnám ezeket a terveket, mert
hálaadáskor készültem kiállítani nektek a cateringes csekket, és karácsony
történetesen pont az a nap, amikor a varrónőmnek újabb ruhapróbát kell tartania
veled. Ha nem jössz el, ki tudja, mi fog történni? Szörnyen érezném magam, ha
olyan ruhában vonulnál az oltár elé, amelynek nem lehet rendesen felhúzni a
cipzárját.
Lelki szemeim előtt látom, ahogy a fogadóteremben a csicsás asztaldíszek
aeroszolos ködben felrobbannak. Lecserélem őket konfettire és tízcentes
műanyag galambokra. Mindenki azt fogja hinni, hogy az elegáns Mrs. Rose a
Louis Vuittonjában és a Marc Jacobsában maga választotta ki, és csodálkozni
fog, hogy a dekoráció úgy néz ki, mint a Valentinnapi dekor egy idősek
otthonában. Azt fogják pletykálni, hogy csődeljárás indult ellene.
Rövid nevetésre ragadtatom magam.
– Az katasztrófa lenne! Jó, hogy hosszú a fátylam. – Az elmúlt percekben a
lehető legjobban viselkedtem, de nem tudom megállni, hogy ne dobjam be: – A
vasárnapi vacsin tali, D.
Leteszem a telefont, és megcsodálom a töredezett, egyenetlen körmeimet.
Még egyszer megpördülök a székben. Felrobbant egy akna a terep Nicholas
felőli végén.

***

Vasárnap van, és Nicholas el sem hiszi, hogy még a szülei házában tartandó
vacsorára sem öltöztem át a legjobb kapucnis pulcsimból. Rosszalló pillantást
vetek rá, amikor az orra alatt motyog. Hűséges Steelersszurkoló vagyok. Ők a
kedvenc sportklubcsapatom, és élekhalok értük.
Még mindig dühös a magnóliák miatt. Mrs. Rose beárult engem, telesírt egy
tengernyi zsebkendőt, és ő azzal nyugtatta meg, hogy megígérte, megtartja a
szegfűt és megóvja a család hírnevét. A magnóliák teljességgel illetlenek. Én is
teljességgel illetlen vagyok. Homlokráncolva néz rám, azt sugallva: szégyentelen
vagy, de tudom, hogy valójában a lábában lévő repesz miatt ráncolja a homlokát.
Most már elkötelezett katona vagyok, teljes felszerelésben. Fegyverként
fordítottam ellene a mit sem sejtő anyját: egész nap megállás nélkül hívogatja
vigasztalásért, és valahányszor megszólal a telefon, látom, ahogy Nicholasban
kicsit meghal valami.
– Nem fér a fejembe – mondja.
– Nekem igen. – Sokkal boldogabbnak tűnök, mint ő. Felveszi a jó kisfiús
vigyorát, én pedig mentálisan kikapcsolok, hogy a családja goromba
megjegyzései kevésbé legyenek hatással rám.
A kocsiban ülünk, úton Debberoni és Harry felé. A Morris által kínált
egyedüli, kvázi exkluzív környéken laknak, nagy halak egy kis tóban, pont,
ahogy ők szeretik. Olyan helyen, ahová nem engednek be bárkit. Van egy
„emberük”, aki a kertészkedést végzi, és egy „asszony”, aki a főzést. Mr. és Mrs.
Rose nem tartja őket elég fontosnak ahhoz, hogy a nevükön szólítsák őket.
Olyan magas lovon ülnek, hogy amikor először jártam náluk, arra számítottam,
aranyrudakat látok majd ajtótámaszként. Az ember azt hinné, hogy Harold
államtitkár volt, nem pedig befektetési bankár.
Műanyag zörgését hallom, és kérdőn nézek a hátsó ülésen pihenő
virágcsokorra. Egy hülye, nyomorult pillanatra a szívem a torkomba ugrik, és azt
hiszem, hogy nekem szánták – de aztán meglátom.
Hát persze. Rózsák.
Nem bírok magammal.
– Hű, köszönöm a virágot! Olyan édes vagy!
– Ó. – Az arca rózsaszínűvé válik. – Igazából anyának hoztam.
– Milyen alkalomból? Születésnapja van?
Januárban volt a születésnapja, akárcsak Nicholasnak. Vett az anyjának egy
futópadot, amit bekarikázott neki egy katalógusban, és a tetejébe büszkén
nyújtott át neki egy kis papírtekercset, amin az állt, hogy elneveztek róla egy
csillagot.
– Nem. A virágok… csak úgy.
Nem lenne szabad hagynom, hogy ez megérintsen, mégis így van. Ez az
ember pocsék vőlegény. Mennyire pocsék lesz férjként!
– Jó lenne, ha úgy bánnál velem, mint az anyáddal – mondom a szélvédőnek,
mert nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy a képébe mondjam. Fejben
megismétlem, amit az előbb mondtam neki, és a szemem kidülled.
– Azt akarod, hogy azért ajándékozzak neked valamit, mert miattad kötelezve
érzem magam, nem pedig azért, mert én akarok?
 Megfontolom a hallottakat.
– Igen. Akkor legalább kapnék virágot. Ha megvárnám, hogy te akarj nekem
virágot adni, akkor is annyit kapnék, mint most. Egyet sem.
– Te jó ég, Naomi – fröcsögi. – Te mondtad nekem ezer éve, hogy nem akarsz
virágot. Azt mondtad, nincs rá szükséged.
– Nem gondoltam komolyan. Nyilvánvalóan akarok virágot. Melyik lány ne
akarna? Alig várom, hogy legyen egy felnőtt fiam, hogy végre kaphassak
valakitől.
Érzem az égető tekintetét.
– Ha azt mondanám neked, hogy nem akarok valamit, akkor is megvennéd
nekem?
– Te miért akarnál virágot? – fordulok hozzá.
A nevetése dermesztő.
– Ja, miért is jutna eszedbe, hogy adj nekem bármit is? A gyengédséged
jeléül? Persze hogy meg sem fordul a fejedben.
Pedig én adok neki valamit. Türelmet. Ez egy ajándék. Csodát adok neki
azzal, hogy nem vetem magam az ülésére, és nem fojtom meg, amiért
ragaszkodik hozzá, hogy a barátaival lógjunk együtt a születésnapomon, hogy
meghívjuk őket csirkeszárnyra és sajtos krumplira; amiért július negyedikén
sokáig maradt a munkahelyén, amikor én víziparkba akartam menni, de bezzeg
elment megvenni egy hatalmas tűzrakót az anyjának – ő, az ajándékok
célszerűtlenségéről szóló monológok királya. Ha holnap megsemmisülne a
galaxis, az utolsó értelmes gondolatom az lenne, hogy ha-ha, oda a nyavalyás
csillagod!
– Mióta rágódsz ezen? – követeli a választ.
Egy örökkévalóság óta.
– Nem rágódom. Jól vagyok.
– Na persze. – Újabb szenvtelen nevetés. – Haragszol rám, amiért nem hozok
neked ajándékot. Közben otthon semmibe veszel, és a tévét bámulod. Úgy ülsz
ott, mint egy porcelánbaba. Duzzogsz, amikor vacsorára megyünk a szüleimhez,
és mert a te családod messze lakik, én azon fáradozom, hogy valamiféle családi
alapot teremtsek itt nekünk. Őszintén szólva elképesztő, hogy még mindig
meghívnak minket, mert egész idő alatt a saját fejedben létezel. Semmiféle
élénkség nincs benned attól a másodperctől kezdve, hogy belépünk az ajtón. –
Megrázza a fejét. – Akár egyedül is lehetnék ott.
Egy pillanatra megdöbbenek, mert neki nem lenne szabad tudnia, hogy
ezeken a vacsorákon magamban duzzogok. Az én szemszögemből nézve
meggyőzően adom elő, hogy boldog és elégedett vagyok. Ha mindvégig tudta,
hogy megjátszom magam, miért nem szembesített vele eddig?
Az utunk hátralévő részét a Sycamore Laneig azzal a gondolattal töltöm, hogy
a következő vőlegényem Nicholas szöges ellentéte lesz. Hosszú, szőke, hippi
hajú és szakállas lesz, egy művész, aki pattogós cukrot dörzsöl a fogaihoz. A
neve Anthony, de ő &thonynak írja majd. Mindenképpen árva.
Már a kocsifelhajtón állunk, arra a következő két borzalmas órára
összpontosítva. Nem emlékszem, utoljára mikor éreztük jól magunkat
Nicholasszal egymás társaságában. Gyakoroljuk a „mások előtti” mosolyunkat, ő
pedig a kocsi oldalához siet, emlékeztetve engem az egyetlen pozitív
tulajdonságára: van valami igézően gördülékeny abban, ahogy a testét mozgatja,
amikor éppen nem azzal van elfoglalva, hogy toporzékoljon a véleménye
érvényre juttatásáért.
A tekintete az enyémre szegeződik az ablakon keresztül, és a keze az ajtóm
felé nyúl.
Aztán elvigyorodik, és úgy dönt, inkább a hátsó ajtót nyitja ki, és megragadja
a rózsákat. Egyedül sétál fel a verandára. Úgy követem, mint egy kóbor kutya, és
azt kívánom, bárcsak úgy is tudnék ugatni és vicsorogni.
Egy shakespearei táblácska van a téglafalhoz erősítve:

„MIT RÓZSÁNAK HIVUNK MI,

BÁRHOGY IS NEVEZZÜK, ÉPPOLY ILLATOS.”{1}

Ebben az idézetben nem kellene benne lennie az is-nek. Utánanéztem egyszer,

hogy biztos legyek benne, hogy elírás, de soha nem hívtam fel rá Mr. és Mrs.
Rose figyelmét, mert nem akarom, hogy újat szerezzenek a helyes idézettel.
Ördögi élvezettel tölt el a tudat, hogy hibás a táblájuk.
Arra gondolok, amikor először álltam ezen a küszöbön, idegesen és
optimistán, és nagyon reméltem, hogy jól beilleszkedem a világukba, és úgy
közelednek majd hozzám, mintha családtag lennék. Nicholas átkarolta a
vállamat, és fülig vigyorogva megcsókolta az arcom. „Imádni fognak” – mondta.
Nyílik az ajtó. Deborah minden fogát rám villantja egy jelentés nélküli
mosolyban, és én legszívesebben ledugnám az ujjamat a torkomon az orra előtt.
Nicholasszal még egy utolsó, kölcsönös undorral teli pillantást váltunk,
mielőtt elvigyorodunk és megfogjuk egymás kezét. Megszorít. Én még
erősebben szorítom, de a végén a saját ujjaim fájdulnak meg.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A fészkük szaga olyan, mint egy tíz éve porosodó, posztapokaliptikus Lush
hajlakk alapillatjegyekkel. A poros szag mindig is zavarba hozott, mivel sosem
sikerült tényleges port találnom. Minden helyiség súlyos, gazdag, és erősen
igyekszik francia kastélyokat idézni XV. Lajosszékekkel, miközben titkolni
próbálja a foltot a rózsaszín szőnyegen. A húsz éven aluliaknak le kell venniük a
cipőjüket. Egyetlen televízió van a „szalonban” – egy hetvenes évekből
származó relikvia, amelyet sosem kapcsolnak be, és amelynek egyetlen célja,
hogy tükrözze a vendég megdöbbenését egy ilyen mamuttévékészülék láttán.
Kámzsaként borul a belépőre az abszolút csend, amint átlépi a küszöböt egy
Agatha Christieféle gyilkossági díszletbe, és arra készteti, hogy halkan beszéljen,
amit Mrs. Rose emberi érzelemfeldolgozója csodálatként fordít le.
Ez az ő ódája egy letűnt aranykorhoz, amikor a gyerekek elfojtották minden
gondolatukat és érzésüket, hogy megkönnyítsék a piás szüleik életét.
Cseresznyefa bútorok, vastag szövetek, ónix és szénárnyalatú damasztok.
Ezerdolláros bourbon whisky, érintetlen dugóval, és kristály bonbonostálak,
amelyekben semmi sincs. Díszes aranykeretek és tizennyolcadik századi
hamutartók – lehet nézni, de megérinteni nem – hátsó megvilágítású üveg mögé
zárva. A Roseok történelmének múzeuma, amely senkit sem érdekel, kivéve a
hervadt öreg Rózsákat, akik itt nőnek, és esetleg engem, a nemkívánatos és csúf
gyomot, ha végül férjhez megyek.
Nicholas középiskolai kitűnő tanulói szalagjai bekeretezve lógnak az étkező
végében. A lányuk létezésének bizonyítékait mindenhonnan lesikálták, kivéve
egy aprócska szobát, amelyet „társalgónak” neveznek, és amelyben egy zongora,
egy falkányi porcelán macskafigura és Heather végzős portréja található. A
háttérben lézersugarak vannak, és fekete gumiszalaggal ellátott fogszabályzót
visel. Az anyja néha úgy beszél róla, mintha már nem élne. Nicholas elmondta
nekem, hogy ő egy EDMes (elektronic dance music) DJ, és már csak ezért is ő a
kedvencem ebben a családban.
– Naomi! Kedvesem! Milyen jó látni téged! – kiáltja Deborah, és előrelendül,
hogy a levegőbe adjon egyegy puszit. A saját anyósától – egy igazán rémisztő
nőszemélytől, akivel csak egyszer találkozhattam, mielőtt a Sátán hazahívta
volna – tanulta meg, hogyan legyen frigid és passzívagresszív.
 Az első személyes találkozás Deborahval megrázó volt. Olyan kitartóan írta
meg a Beaufort Gazettenek az élettel kapcsolatos panaszait, hogy adtak neki egy
tanácsadó rovatot, a Drága Deborah!t, ahol bölcsességek gyöngyszemeit
osztogatja a hűséges olvasóknak megyeszerte. Onnan tudom, hogy Deborah
gyöngyszemei csak divatékszerek, mert még soha nem találkozott olyan
problémával, amellyel ne szaladt volna Nicholashoz megoldásért. A fotó,
amelyik a fejtegetéseit kíséri, legalább tizenöt éves. Még mindig ugyanolyan
lépcsőzetes bubifrizurája van, kicsit több melírcsíkkal, de a szeme körüli bőr
feszül, noha maguk a szemek mintha eredeti méretük felére zsugorodtak volna.
A fülbevaló olyan súlyos, hogy a fülcimpája öt centiméteresre nyúlt tőle.
Lágy, hűvös tenyerei közé fogja az arcomat. Nem vagyok benne biztos, hogy
van vére.
– Jóságos ég, Naomi, levágtad a hajad! És pont az esküvőtök előtt! Mi a
csudára gondoltál? Add meg a fodrászod nevét, és kirúgatom azért, amit veled
művelt!
Megborzolom a siralmasan rövid frufrumat, Nicholas pedig elnyom egy
mosolyt, és örül, hogy az anyja helyette sérteget engem.
– Ez ilyen stílus. Mint Amélieé. – Amélie lesz a legfőbb hivatkozási alapom
ezzel a kontármunkával kapcsolatban. Minden adandó alkalommal párhuzamot
fogok vonni.
Úgy néz ki, mint aki méheket tart a szájában.
– Nem igazán illik az arcformádhoz. Bár biztos vagyok benne, hogy ezt te is
észrevetted, és már foglaltál időpontot hajhosszabbításra. – Nem vár
megerősítésre, lelkesen nekikezd a külsőm elemzésének. Ahogyan minden
alkalommal, amikor csak találkozunk. – Egészen nyomorultul nézel ki,
kedvesem. Kifacsartan és puffadtan. Beteg vagy talán?
– Igen – válaszolom vidáman. Megölelem, amit eddig még soha nem tettem
(nézzenek oda, milyen mókás újdonságokat próbálok ki!), és a csontjai ropognak
a prűd ruhái alatt. A kulcscsontja annyira kiáll, mintha valaki túl sekélyre temette
volna a csontjait.
Hátrahúzódik, képzeletbeli kórokozóimmal borítva.
– Naomi csak viccel – mondja Nicholas sajnálkozva. – A kocsiban azt
mondta, jól van.
Megveregeti a mellkasát, mintha heves szívdobogása lenne, mi pedig
követjük a nappaliba, hogy megnézzük az új kabáttartóját (óriási mamutfenyő,
ezerkétszáz dollár), és megdicsérjük. Érzem a főtt étel illatát, és az ingyen kaja
ígérete az egyetlen oka, hogy nem nyársalom fel magam azonnal a kabáttartóra.
Amikor Mrs. Rose elmegy, hogy megbeszélje az „asszonnyal” a vacsorát,
előveszem a telefonomat, és elkezdek pötyögni rajta.
 – Potpourri – mondom hangosan. – Firkás festmények. Hátborzongató
porcelánfigurák házimunkát végző parasztgyerekekről.
– Mit csinálsz? – Nicholas gyanakvó pillantást rám.
– Jegyzeteket készítek arról, hogyan tehetnénk a házunkat még vonzóbbá
számodra. Mindezt annyira imádod, hogy el sem akarod hagyni, ezért azon
agyalok, hogyan lehetne reprodukálni a varázslatot. – Folytatom a telefonom
püfölését. – A szeretteid által ajándékozott virágcsokrok. Hm, keresnem kell
olyanokat.
Rámutat egy ropogós barna csokorra, a múlt heti „csak úgy” ajándékra.
– Kéred ezt? – suttogja szarkasztikusan. – Egy negyvendolláros ronda
csokrot? – Ezután egy üvegvitrinben lévő giccses smaragdbrossra mutat. – Mit
szólsz ehhez? A hasznavehetetlen ékszerek boldoggá tennének, drágám? – Ha
még egy szót hallok tőle a hasznavehetetlenségről, betuszkolom a
csomagtartóba.
– Lopd el, és meglátjuk!
Az ajkai összepréselődnek. A tudat, hogy sikerül ennyire tenyérbemászónak
lennem, megdobogtatja a szívemet.
Mrs. Rose kecsesen visszalibeg hallótávolságon belülre, ezért felveszek egy
vázát, amely valaha Harold édesanyjáé volt, és azt mondom:
– Tetszik ez az urna.
– Ez egy váza, kedvesem. – Úgy ejti ki, hogy „vháza”. Kizárt, hogy ne utálná
ezt a vázát, hiszen a legenda szerint ő és az anyósa egyszer fizikai konfliktusba
keveredtek azon, hogy Haroldot hová temessék – a felesége vagy a drága mama
mellé.
– Meglep, hogy egy ilyen szép urna még nem foglalt – mondom, mintha nem
hallottam volna a helyesbítést. – Bár gondolom, eljön majd az a nap. – Elmélázó
pillantást vetek Deborahra, a feje búbjától a makulátlan fehér cipője orra hegyéig
lassan végignézem. – Olyan szép itt minden! Belegondolni sem merek, hogy egy
nap e sok szép tárgy majd mind ott lesz a saját otthonomban. Nick, el tudod
képzelni, ahogy ez a szép urna egyszer a hűtőnk tetején fog állni?
Rám villantja a szemét, amikor Nicknek szólítom, de nincs ideje válaszolni,
mert Mrs. Rose megszólal:
– Nicky, mit gondolsz a drága Naomi új hajviseletéről?
Csak azért képes rezzenéstelen arcot vágni, mert közvetlenül az ablak előtt
áll. Könnyű lenne kilökni rajta.
– Naomi mindig remekül néz ki. – Aztán három lépést tesz oldalra, mielőtt
hozzáteszi: – Elég nagy a homloka ahhoz, hogy elbírja a rövid frufrut.
Egyforma mozdulatokkal takarják el a kezükkel a genyó vigyorukat. Nicholas
észreveszi, és leejti a kezét. Kissé megrendültnek tűnik. Rámosolygok, hogy
megerősítsem a legrosszabb félelmeit.
Igen, Nicky, kezdesz olyan lenni, mint az anyád.
– Hát nem szépek ezek a rózsák? – mondom Deborahnak, és a múlt heti,
elhalt barnákra mutatok. – Nagyon figyelmes a felnőtt fiadtól, hogy folyton
elhalmoz virággal.
– Ugye? – duruzsolja. – Nicky annyira elkényeztet; olyan csodálatos fiú!
Biztos vagyok benne, hogy veled is ugyanezt teszi.
A mosolyom lehervad, Nicholas pedig talál valamit a szőnyegen, ami
megragadja a figyelmét.
– Gyere, nézd meg ezeket a frisseket! – mondja az anyja, és int, hogy
kövessük a szalonba. Nicholas újabb negyvendolláros ajándéka csúfondárosan
bámul rám egy kis asztalról. Lehúzta a benzinkutas matricát a műanyag fóliáról,
és arra gondolok, hogy a hideg idő közeledtével egyre nehezebben fog rózsát
találni. Hetente száz dolcsit kell majd kicsengetnie a virágszállító cégnek.
– Hát nem gyönyörű? – nyomja Deborah az orrom alá a csokrot. Odahajolok
és belélegezem.
– Szóval ilyen illatuk van a virágoknak! Soha nincs alkalmam közelről látni
őket.
Nicholas felsóhajt.
– Nézd, mit kaptam még az én Nickymtől! – Deborah felpattintja egy kis
fekete bársonydoboz fedelét, és egy csillogó, konyakszínű gyémántokkal
kirakott karkötőt mutat. Sosem értettem a barna gyémántok vonzerejét. Nem
vágyom ilyen szörnyűségre. Ha valaki nekem adná, soha nem viselném. És
mégis szinte hányingerem van a féltékenységtől.
– Szerencsés hölgy! – Nicholasra szegezem a tekintetem. A hangom olyan
hamisan cseng, hogy tudom, mindannyian halljuk. – Milyen alkalomból?
– Az évfordulónkra. – Harold görnyedten és félrebillenve szunyókál egy
fotelban. A felesége addig rángatja a gallérját, amíg ki nem egyenesedik. –
Neked mit is hozott, kedvesem? Golfütőket?
Harold összerezzenve felhorkan. Ügyesen beszél az orrán keresztül.
– Milyen mázlisták vagytok! – dalolom. – Olyan szerencsések, hogy a felnőtt
fiatok gyémántokat és golfütőket vesz nektek egy olyan évforduló
megünneplésére, ami nem is az övé! El sem tudom képzelni, mire lenne képes a
saját évfordulója alkalmából. – Ezúttal nem merek Nicholasra pillantani. Azt
akarja, hogy elkapjam a tekintetét, és lássam, mennyire fortyog, de ha nem nézek
rá, megfosztom ettől.
A Mrs. Rosezal való beszélgetés ötven százalékban abból áll, hogy hallgatom,
amint elájul Nicholastól, és ötven százalékban abból, ahogy a nyavalygását
hallgatom, úgyhogy itt az ideje váltani. Megkérdezi, miért nem kapott még senki
esküvői meghívót, hiszen már előkészítette a meghívó típusát és szövegét.
Hallgatok. Az igazság az, hogy Nicholasszal nem tudunk megegyezni abban,
hogy melyik eljegyzési fotót csatoljuk a meghívókhoz. A legtöbb pár ezt az
időpontemlékeztető kártyához csatolja, de mivel mi nem küldtünk ilyet, Deborah
azt mondja, feltétlenül mellékelni kell a meghívóhoz.
Amelyiket én szeretném használni, az egy varázslatos szögből örökített meg.
Azt az illúziót kelti, hogy hosszú szempillám és teltebb ajkam van. A mellem is
nagyobbnak tűnik. Magamba szívtam az összes fotogén varázslatot, és nem
hagytam belőle Nicholasnak, akinek a jobb szeme teljesen lecsukódott, a bal
pedig félig. A képeket egy hűvös napon készítettük, és az első, ami feltűnik a
fotón, hogy a mellbimbója átüt az ingén. Minden alkalommal nevetek, amikor
meglátom.
A másik képen Nicholas úgy néz ki, mint egy férfimagazinmodell, nekem
pedig az összes hajam az arcomba száll.
– Ó, azt hittem, már elküldtük. Az én hibám – mondja Nicholas az anyjának.
– Ajánlom is, hogy küldjétek – mondja Deborah megrovón. – Különben senki
sem fog megjelenni.
Nicholas erre fellelkesedik. Azok a meghívók sosem kerülnek postára. Nincs
jogom megsértődni azon, hogy nem akar feleségül venni, hiszen én sem akarok
hozzámenni, de mégiscsak bánt. Azzal vigasztalom magam, hogy én még
kevésbé akarok összeházasodni vele, mint amennyire ő velem.
Ám amikor egy percre kettesben maradunk, a mosolya elillan, és a fülembe
mormolja:
– Miért nem támogatsz soha? Mindig cserben hagysz engem.
– Te előbb hagysz cserben – sziszegem.

***

Az „asszony” borjúhúst készített. A borjúhústól kiráz a hideg. Ezt Mrs. Rose is

tudja, ezért mindig felkínál egy másik ételt, ha borjú van vacsorára. Ma este
azonban nem. Ez egy kreatív retorzió, azt meg kell hagyni.
Alaposan figyel engem, reakcióra várva, ezért a szemébe nézek, és bekapok
egy hatalmas falatot. Ma este nem érdekel az erkölcsi meggyőződésem. Befalok
egy véres, félig kifejlett tehénmagzatot, ha ezzel ráveszem Nicholast, hogy
dobjon az anyja előtt, mint egy totális balek. Hová jutott az életem, ha csupán ez
a célom?
Nicholas rám szegezi a tekintetét. Minél dühösebb lesz, annál nagyobb
kedvem támad táncolni. Rengeteg nonverbális jelzést küld felém, nyilvánvaló,
hogy jó irányba haladok. Izomrángások. Összeszorított állkapocs. Ökölbe
szorított kezek. Valakinek meg kell tanítania ezt az embert a pókertaktikára,
különben ki fogják üríteni a zsebeit. Valószínűleg én, az elkerülhetetlen váláskor.
A zseniális ügyvédemmel együtt lovagolunk majd a naplementébe mindenével,
amije csak van.
– Nicky egyszerűen imádja a borjúsültet – dorombolja Mrs. Rose.
Nicky egyszerűen nem, de nem vitatkozik vele.
– Mit szeret még a felnőtt fiad? – kérdezem. – Több időt töltesz vele, mint
bárki más, úgyhogy hozzád kell fordulnom információért. – Drámaian
felsóhajtok. – Még ennyi, együtt töltött idő után is annyi minden van, amit nem
tudok róla. A mi Nickynk meglepően titokzatos.
– Ne becsüld le magad, Naomi – szólal meg a vőlegényem. – Azt hiszem,
kezdesz kiismerni engem.
– Igen, én is azt hiszem. Beletelt egy kis időbe.
– Nem lehetünk mindannyian gyors tanulók.
Forgatom a poharamban az áfonyalevet, miközben összehú zott szemmel
nézzük egymást.
– El kellene mondanod a szüleidnek a különleges hírünket – mondom végül,
és a szám egyik sarka felfelé görbül.
A szemöldöke összerándul, és az anyja teljesen megrökönyödik. Valószínűleg
nem képes elhinni, hogy valami olyasmi történt a fiacskája életében, amiről nem
ő tudott elsőként.
– Hír? Milyen hír? Mondd el, Nicky!
– Mondd el nekik, Nicky! – szajkózom.
Deborah döbbent pillantást vet ránk. Nyilvánvalóan attól retteg, hogy terhes
vagyok. Egy házasságon kívüli baba! Mit szólna Thomas lelkész? Csak hogy
még jobban megijesszem, szórakozottan a hasamra teszem a kezem. Száraz,
reszelős hangot ad ki, mint egy parkettán súrlódó székláb.
Nicholas észreveszi a játékomat.
– Drágám, azt hiszem, nem tudom, milyen hírre célzol.
– Váratlanul jött. – Kiélvezem a helyzetet. – Még nem terveztük, hogy
megtörténik, de hát ilyen az élet.
– Ha van valami híred – morogja –, akkor tudom, hogy nem tőlem.
– Már jó ideje nem történt semmi hírértékű dolog velünk, igaz?
– Ha már a híreknél tartunk! – vág közbe Deborah, aki mindenáron vissza
akarja terelni a reflektorfényt magára. – Közeledik az ötödik évfordulóm az
újságnál.
– Tudjuk – motyogja Harold, és egy textilszalvétát terít az ölébe. Deborah
addig bámul rá, amíg a férfi egy másik szalvétát nem dug a gallérjába. Egy évet
adok neki, hogy ráveszi, hordjon partedlit. – Mind tudjuk.
 Deborah még több articsókát kanalaz a tányérjára, a férfi legnagyobb
bánatára.
– Ők lehet, hogy nem tudják.
A héten háromszor írt Nicholasnak smst emiatt, célozgatva arra, hogy ha
szeretné elvinni őt egy ünnepi ebédre, fenntartja a Ruby Tuesday, a Walk the
Plank és az Applebee’s bojkottját, mert összeveszett a személyzettel.
– Gratulálok – mondja Nicholas automatikusan.
– Igen, ez aztán a teljesítmény, nemdebár? Azt hiszem, több problémát
oldottam meg, mint a polgármester! Az utóbbi időben egyremásra mentek meg
házasságokat, de ha elolvassátok a holnapi rovatot, látni fogjátok, hogy még én
sem tudom megmenteni azt a hölgyet, aki nemrégiben könyörgött a
segítségemért. – Deborah úgy mosolyog, mint a macska, amelyik megette a
kanárit. – Viszonya van az ezermesterrel.
– Bárcsak Nicholas kezesebb, úgy értem, ügyesebb kezű lenne! – mondom, és
visszaveszem a reflektorfényt. – Egyedül végeztem a karbantartási feladatokat.
De érdekes módon jó eredményeket értem el.
– Valószínűtlenül hangzik – szól közbe Nicholas.
– Karbantartási feladatok? – ismétli meg Deborah, és felé fordul. – Elromlott
valami? Naominak semmit sem kellene megjavítania. Csak rontana mindenen.
– Nincs más választásom – duruzsolom halk, bizalmaskodó hangon. –
Kétségbeejtő a helyzet, és Nicholas nem hajlandó használni a szerszámait. –
Megkocogtatom a számat a körmömmel, és figyelem, ahogy a vőlegényem
lemerevedik.
– Nicholas nem szokott szerszámokat használni – mondja Deborah
nyomatékosan, nem is sejtve, hogy kódolt nyelven beszélünk. – Ha valami nem
működik, hívjatok szakembert!
– Nagyon jó gondolat. Nem tudod, melyik ezermesterről írt az a hölgy?
Nicholasnak elege van.
– Ügyes kezűnek lenni nem elegendő, ha az ember menyasszonya máshol jár
– veti oda nekem.
A keze forró, és izzad. Ezt onnan látom, hogy a markában szorongatott villa
bepárásodik. Ezt kapja, amiért porcelánbabának nevezett. Nem társalgok eleget a
szüleivel a vacsoránál? Meg fogja bánni, hogy ezt mondta.
– Harold! – szól rá a férjére Deborah. Harold összerezzen.
– Mi az?
– A gyerekek egy lerobbant viskóban laknak. Szólj nekik, hogy hívjanak
szerelőt!
Az elképzelés, hogy Harold bármire is ráveheti Nicholast vagy engem,
nevetséges. Saját magát sem képes rávenni, hogy ébren maradjon legalább egy
reklám erejéig. Harold csak akkor áll fel a székéből, ha át kell sétálnia egy másik
székhez. Ma este a felesége ruhájával összeillő bordó szvettert visel, a hátán és a
vállán lévő szőrzet kikandikál a gallérnál… 1995ben felhagyott a saját
véleménye kifejezésével, és annak a pillanatnak él, amikor azt mondják neki,
hogy mehet lefeküdni. Minden vacsorához szódavizet iszik. A fehér haja rövid
vattás tincsekben nő ki a feje tetejéről, akárcsak a kezelhetetlen szemöldöke.
Közvetlenül vele szemben ülve át lehet látni a haján. Főleg horkantásokkal,
morgásokkal és böfögésekkel kommunikál. Egyszer véletlenül rátaláltam,
miközben egy Playboyt lapozgatott, és megkérdezte: „Voltál már idősebb
férfival, Nina?”
A főnököm, Mr. Howard állítja, hogy fiatalabb korukban ismerte Haroldot,
akinek a nyolcvanas évekbeli „munkaútjai” Nevadába valójában a Bella’s
Gentleman’s Clubban való tartózkodását jelentették. A gentleman’s club
kifejezés hallatán kártyázó és szivarozó férfiak előkelő képe jelent meg előttem.
Aztán Zach elmondta, hogy mi is az valójában, ami egyrészt traumatizált,
másrészt lenyűgözött.
Nicholasnak még mindig nem árultam el ezt a felfedezést. Ez egy aduász,
amit azutánra tartogatok, hogy már lekaratéztam, de meg kell győződnöm arról,
hogy nem tud újra felállni. Megkapom az istenverte citromtortámat, és anyád
nem hivatalos az esküvőre. Köríves rúgás. Szmokingot viselek, és titokban
házasodunk. Torkoncsapás. Nem fogjuk Deborah után elnevezni a lányunkat.
Magas rúgás. Egy éve nem használtam fogselymet. Felütés. Az apád
bordélyházakba jár!
– Hívjátok fel a behajtót! – tanácsolja Harold. – Mondjátok meg neki, hogy
nem vihet el semmit, csak ha van engedélye. Aztán menjetek, és dugjátok el a
nyaralótokba!
Azt kívánom, bárcsak én is abban a világban létezhetnék, amelyben Harold
épp most van, a miénkkel párhuzamosan egy teljesen másfajta beszélgetést
folytatva.
– Nos, az a mi hírünk, hogy arra gondoltunk, veszünk egy kutyát.
– Dehogyis! – Nicholas még szorosabban markolja a villáját.
Belekortyolok az áfonyalevembe. Undorító.
– Egy apróságot, amely sokat csahol. Talán egy terriert vagy egy csivavát.
Egy izom megrándul az arcán.
– Lehet, hogy veszünk egy macskát is.
Deborah a homlokát ráncolva néz rám.
– Nem allergiás Naomi a macskákra?
 – Tényleg? – Nicholas a tiszta tányérjára mosolyog. Az utolsó falatig megette
a vacsorát, még a tejszínes gombadarabokat is bekapta, pedig azokat utálja.
Milyen jó kisfiú! Fogadok, hogy farokcsóválva várja a simogatást.
Nicholas úgy tesz, mintha mérlegelne.
– Esetleg két macskát, hogy ne legyen magányos.
– Gondolkodtam – szakítom félbe. A működési zavarunk egyre
nyilvánvalóbbá válik. Erre már Harold is felfigyel. – Azon, hogy megtartom a
leánykori nevemet. Mostanában sok nő ezt teszi.
Ez a legkevésbé sem zavarja Deboraht. Inkább örömmel hallja. Kevesebb
nővel kell megosztania a nevét. Nem zavartatva magam, irányt váltok.
– Tulajdonképpen – szaporítom tovább a szót. – Manapság néha a férfi az, aki
megváltoztatja a nevét. A Nicholas Westfieldnek van valami sajátos bája.
– Ő nem változtathatja meg a nevét! – kiált fel Deborah.
– Miért nem? Hiszen a nők folyton ezt teszik. „Ami jó a tyúknak, az jó a
kakasnak is.”
Nicholas válaszra sem méltat, csak a fejét csóválja.
– Ez nevetséges – dohog az anyja. – Szép vezetékneve van. Nem mintha a
tiéd nem lenne az… Szép, de nem olyan különleges, mint a Rose, nem igaz? Dr.
Roseként ismerik ebben a közösségben. Már nem változtathatja meg. És biztosan
szeretné, ha a gyermekei is továbbvinnék a családnevét.
– Nekünk nem lesznek gyerekeink – jelentem ki. – Meddő vagyok.
Elvesztettem a méhemet egy piramisjátékban.
Nicholas nagy csattanással ledobja a villáját, és feláll.
– Későre jár. – Rosszallóan néz rám. – Gyerünk, Naomi!
– De még nem fejeztem be – lengetem a kezem a tányérom felett,
értetlenséget színlelve.
– Ó, dehogyisnem – ragadja meg a kezem.
Nicholas csaknem átvet a vállán, hogy kivigyen a házból. Érzem, hogy az
arcom kipirult a diadaltól, és tudom, hogy a szemem fényesen csillog. Súlyos
eset. Így akarok kinézni a képen, amit a meghívóhoz használunk fel.
Legszívesebben összerogynék, és addig röhögnék, amíg a bordáim meg nem
repednek, de a vőlegényem kirángat az ajtón. Testének minden izma megfeszül.
– Kösz a vacsit! – károgom a hátam mögé. – A felnőtt fiatok és én nagyon
hálásak vagyunk!
– Ne mondogasd ezt – csattan fel, és megrántja a karomat, amikor
megpróbálom a sarkamat az egyik virágba ásni az udvaron.
– Ne köszönjem meg nekik a vacsorát? Ez nem vall jó modorra, Nicky.
Némán elviseljük egymást az autóúton hazafelé, fejben előkészítve az
érveinket. Amint megállunk az utcai lámpa fénycsóvája alatt, kiszállunk,
megkerüljük a kocsit, az ajtók pedig orkánerejűen csapódnak.
– Ne csapkodd a kocsim ajtaját! – Mintha ő nem ugyanezt tette volna.
Szerelmes a státuszszimbólumautójába, és valószínűleg feleségül is venné, ha
ez társadalmilag elfogadott lenne.
– A kocsid nem is néz ki olyan jól, és még a J. D. Powerdíjat sem nyerte meg.
Remélem, hogy egy madár rászarik minden egyes nap az örökkévalóságig! –
Pont a szélvédőre, az arca elé, egy nagy fehér pacát.
– Csak azért vagy dühös, mert egy gyapjas mamutot vezetsz.
– Nincs semmi baj a kocsimmal.
– Biztos vagyok benne, hogy valaha csúcsformában volt. 1999ben.
Milyen fennhéjázó! Valószínűleg még soha nem vezetett két évnél idősebb
autót.
– Azt veszem, amit megengedhetek magamnak. Nem mindenkinek vannak
gazdag szülei, akik fizethették volna a tandíjat a puccos New Englandi
iskolákban.
– Főiskolára akarsz menni? Akkor menj főiskolára! Ne engem büntess azért,
mert elég sikeres vagyok ahhoz, hogy vegyek egy rendes járművet!
És elérkeztünk a központi problémához. Naominak nincs főiskolai diplomája.
Naominak nincs puccos autója. Hogyan mérjük az értékét ezen kötelező
tartozékok nélkül? A szüleim is megmondták: keményebben kellett volna
küzdenem, ösztöndíjakra kellett volna pályáznom. Nicholasnak a játékesten tett
megjegyzéseire gondolok, hogy nincs szükségem munkára, és hogy nem hisz
bennem senki. Bárcsak visszamehetnék az időben, és kétszer is becsaphatnám a
kocsiajtaját!
Hagyom, hogy a léptei megelőzzék az enyémet, azaz én lépek be
másodikként a házba; így olyan erősen csaphatom be az ajtót, ahogy csak
akarom. A falak megremegnek, a padlódeszkák úgy mozognak, mint a
tektonikus lemezek. A mennyezet cikázó fekete vonalak térképére repedezik.
Harcra készen állunk egymással szemben, a szoba bíborvörösre színeződik, és
lüktet az ellenségeskedéstől.
– Nincs semmi baj az üzemanyagszintjelződdel – kezdem. Ez az egyik
leggonoszabb dolog, amit csak mondhattam. – Nem vagy képes beismerni, hogy
nem vetted észre, hogy kevés az üzemanyag.
A szeme – mint egy tébolyulté. A játékesten észrevettem, hogy változhat a
színe, és most éppen olyan, mint az Armageddont hirdető négy lovasé, akik
viharfelhőkből felkorbácsolt fenevadakon vágtatnak előre. Szinte látom a
sáskaesőt megvilágító villámokat. Beletúr a hajába, és összeborzolja. Sértések
színes kavalkádja a fejében, és odavág egy olyat, amilyenre nem számítottam.
– Nem szeretem a spagettidet. Se íze, se bűze.
 Mindegy. Csak ürügyet szolgáltat arra, hogy ne főzzek.
– Nem tetszik a hülye Így neveld a sárkányodatnyakkendőd.
Olyan büszke arra a nyakkendőre, mert rajta van Fogatlan, a sárkány. Jó poén,
ha az ember a fogász szakmában dolgozik.
A düh vörös kiütést éget az arccsontjára.
– Ezt vond vissza!
Megvonom a vállam, és befelé elmosolyodom. Ez egy rosszindulatú mosoly,
csak magamnak, de a tekintetéből ítélve, azt hiszem, látja.
– Néha nem is tudom, miért próbálkozom veled. – Egyetértek.
– Ja, miért?
Felrobban.
– Folyamatosan az anyámmal jössz, mintha nem tudnám, mennyire
megnehezíti az életünket. Attól, hogy állandóan szekálsz, és a farkasok elé vetsz,
nem lesz jobb! Te sem vagy éppen földre szállt angyal, Naomi. Azt hiszed,
neked nincsenek olyan tulajdonságaid, amelyek őrületbe kergetnek? Azt hiszed,
nem érzem, hogy visszafogsz, hogy ne valósíthassam meg a bennem rejlő
lehetőségeket?
A mellkasa zihál, és úgy néz ki, mint aki mindjárt kirohan az ajtón, és soha
többé nem jön vissza. Hogy még jobban feldühítsem, eleresztek egy kacajt.
– Kérlek, világosíts fel, Nicholas, hogyan tartalak én vissza téged!
Ó, már nagyon pipa! Keze a csípőjén, a nyakkendője kioldva. A szája egy
résnyi megvetés. A tekintete a pulcsim Steelerslogójára mered, és olyan erősen
szorítja az állkapcsát, hogy tudom, van ott egy hajszálrepedés, rajta a nevem.
Egy röntgentechnikus egy nap majd megdöbbenve látja a csontjaiba vésve a
Naomi szót.
– Először is, utálom ezt a házat.
A szemöldököm olyan magasra szalad, hogy majdnem hozzáér a frufrumhoz.
– Te választottad.
Tizenegy hónapnyi randizás után összepakoltuk a magányos életünket, és
idejöttünk, hogy egy egységet alkossunk. Ez volt az első kiadó ház, amit
megnéztünk. Csordultig voltunk életkedvvel és bizsergéssel, nagy terveket
szövögettünk. Polcokat fogunk feltenni. Talán a főbérlő megengedi, hogy
újracsempézzük a fürdőszobát. Olyan jó lesz közösen tervezgetni! A boldogabb
idők felidézése olyan, mintha egy száz évvel ezelőtti álomra próbálnék
visszaemlékezni… Már nincs értelme.
Amikor körbejártuk a házat, már a szerelmi fészkünkről álmodoztunk, és nem
vettük figyelembe, hogy a korlátozott utcai parkolási lehetőség miatt nehéz lesz
két autót elhelyezni. Nem vettük észre, hogy a padló nem vízszintes, ami azzal
jár majd, hogy valahányszor leejtem az ajakápolómat, utána kell hajolnom,
mielőtt begurulna a bútorok alá. Nem gondoltunk arra sem, hogy csak egy
pluszszoba van, amelyet irodává lehetne alakítani.
Ami természetesen az övé lett.
– Néha elhamarkodottan ítélek – vág vissza, egyértelművé téve, hogy a
lánykérésről beszél. – Nem tetszik az utca, sem ez a környék. Morris valójában
egy festői település, de mi éppen oda költöztünk, ahol a legcsúnyább. Nincs itt
semmi.
Látja a kérdőjelet az arcomon.
– Szívesebben lennék közel a természethez! – fakad ki. – Sok az erdő
körülöttünk, mi meg itt ülünk egy zsebkendőnyi kis hátsó udvarral.
– Akkor? – kérdezem. – Olyan akarsz lenni, mint azok a fickók a Nature
Valleyreklámban? Ülnél egy hegyen a labrador retrievereddel, és merevedésed
lenne a fák illatától?
– Aha! – majdnem kiáltja. – Ezt akarom. Azt hiszem, így tudnék kiteljesedni.
De te nem hagyod, hogy kiteljesedjek, Naomi. Elégedett vagy a
betonbörtönödben…
– Te jó ég! – Olyan erősen forgatom a szemem, hogy látom a szellemek
birodalmát. – Kezdj el túrázni!
– A szezonális depressziót kockáztatod, amikor bezárkózol egy sötét szobába,
és soha nem mész ki. A munkába járás nem számít, mert menet közben továbbra
is a kocsiban ülsz. És látlak, Naomi. Látom, hogy sosem nézed az eget, vagy
nem szakítasz időt arra, hogy megállj és megszagold a… – Látja, mennyire
izgatottan várom, hogy befejezze a mondatot, ezért hirtelen lezárja. – Alig élsz,
ugye tudod?
– Fogalmam sem volt arról, hogy ennyire vágysz eggyé válni a természettel. –
Idézőjelet mutatok az „eggyé válj a természettel” körül. Utálja, ha az emberek
idézőjelet mutogatnak. – Miféle francos YouTubevideókat néztél odabent a
számítógépfeleségeden? Komolyan, honnan jön ez?
– A SZÍVEMBŐL – üvölti olyan komolyan és indulatosan, hogy dőlök a
röhögéstől. – Fogd be! Ne nevess!
Most felalá járkál. Ki ez a férfi a nappalimban?
– Akarok egy fejlámpás sisakot – hadarja. – Akarok egy kandallót. Egy
puskát prérifarkasok ellen. Lapátokat akarok, és egy fészert, ahová betehetem
őket. Akarok egy kenut.
– Ne hagyd, hogy megakadályozzalak abban, hogy kenut vegyél – mondom
halálosan komolyan. – Nicholas, azért vagyok itt, hogy támogassam minden
álmodat. Kérlek, szerezz egy kenut! Semmit sem szeretnék jobban, mint látni,
ahogy kievezel a tó közepére.
 – Éreznem kell, hogy élek!
– Szerintem neked egy müzliszeletre lenne szükséged, és talán egy
próbakörre a cserkészcsapattal.
– Tudtam, hogy nem fogsz komolyan venni. Ezért nem is mondtam semmit.
De többé nem tartom magamban, Naomi, esküszöm. Elkezdek úgy élni, ahogyan
akarok. Olyan életem lesz, amilyet akarok, mindenem meglesz, amit csak
akarok, bármi áron. Nem élek örökké, már a harmincas éveimben járok.
– Igazad van, tulajdonképpen már öregember vagy. Eljött a te időd! Kezdd el
élni a lehető legjobb életet!
– Komolyan mondom. – Felcsippent egy ötcentest, amely a tévészekrényen
hever. – Ha fej, elkezdünk úgy élni, ahogy én akarom. Ha írás, maradunk a
régiben.
– Pénzfeldobás alapján akarod megtervezni az életünket? Ez elég jól hangzik.
– Bárcsak feldobna egy érmét, hogy eldöntse a kapcsolatunk sorsát is! Ha fej,
szakítunk. Ha írás, újra feldobjuk az érmét. Elhagyhatnánk egymást most rögtön,
és a szakítást az érmére fognánk.
Feldobja az ötcentest. A kézfején landol. Nicholas bámulja az ezüstös
csillogást.
– Nos?
– Azt hiszem, majd meglátod.
– Mesés, mindenképpen tájékoztass a fejleményekről! – Elterülök a
háromszemélyes kanapénkon, és egy lusta mosolyt küldök felé.
– Jó éjt!
– Jó éjt? Ha azt akarod, hogy lefeküdjek, akkor odébb kell menned. Én ma
éjjel a kanapén alszom.
– Nem, tiéd lehet a csokival teli ágy. Én maradok itt.
Beviharzik a hálószobába, és alig hallható neszezéssel becsukja az ajtót, ami
valahogy még rosszabb, mintha durván csapta volna be. Hallom, ahogy elfordul
a zár, és azután egyedül maradok a csendben.
Még sosem kiabáltunk egymással. Mindig annyira óvakodunk attól, hogy
megbillentsük a csónakot, hogy legfeljebb nyolcvan százalékban vagyunk
őszinték egymáshoz. Most az egyszer mindketten feltekertük százra, és bár
tudom, hogy most nem kellene jobban éreznem magam, mégis elégedett vagyok.
Telnek a percek, és hallgatom, ahogy a komódja fiókjai becsukódnak, ahogy a
matracrugók összenyomódnak, holott dühödten hempereg rajtuk… Egyszerre
érdekes felfedezést teszek.
Majdnem két éve vagyunk együtt, és ez az első igazi veszekedésünk.
 HATODIK FEJEZET

Nyolc, stratégiai pontossággal elhelyezett hajcsat kell ahhoz, hogy úgy tűnjön,
mintha nem lenne frufrum. Az álca tökéletesítése huszonhat percet vesz igénybe,
és hétfőn megkönnyebbült sóhajjal lopakodom be a Roncstelepbe: nem is
látszik, hogy megcsonkítottam a hajamat.
Brandy azonnal észreveszi.
– Frufrut vágtál magadnak.
– Ennyire rosszul mennek otthon a dolgok? – teszi hozzá Zach.
– Régebben is volt frufrum. – Önkéntelenül megérintem a homlokomat. A
homlokom az első, amit kritizálok, amikor tükörbe nézek. Vajon normális
méretű? Zsírosabb, mint a többieké? Mostanában mindenütt csak homlokokat
látok. A hétvégén csakis gyönyörű nők képeivel találkoztam a neten, és
egyiküknek sem volt frufruja. Csak olyankor látok frufrus, gyönyörű nőkről
képeket, amikor nincs frufrum.
Rágugliztam, hogyan lehet gyorsabban hajat növeszteni, és rendeltem egy
„sürgősségi szállítmány” sampont és balzsamot. Szedek terhesvitaminokat is,
mert egy fórumon ajánlották a gyors hajnövekedésre.
– Tetszik a frufrum – jelentem be. – Ez az új énem.
– Vigyázz, világ! – mondja Brandy.
Melissa rám néz, és az ajkába harap, hogy elnyomjon egy mosolyt. Zach
megbökdösi a vállát, és együtt kuncognak. Ezredszerre is azt kívánom, bárcsak
Melissával még mindig barátok lennénk. Szeretek itt dolgozni, de még jobban
szerettem, mielőtt bemutattam Melissát annak a férfinak, aki összetörte a szívét.
Soha nem fog felhagyni azzal, hogy engem büntessen érte.
Ennek dacára továbbra is szerencsésnek érzem magam, hogy megkaptam ezt
az állást. Elárasztottam a megyét jelentkezésekkel, de senkitől sem kaptam
választ, kivéve Mr. és Mrs. Howardot. Nicholas folyton azt hajtogatta, hogy nem
kell dolgoznom, de miután elbocsátottak a régi munkahelyemről, a
barkácsboltból (amely megszűnt), untam az egész napos lakásban gubbasztást,
és szükségem volt egy életcélra. Egy csatornára, amelyen keresztül elvezethetem
az összes, szabadon áramló energiámat, mielőtt véletlenszerűen elkezdene
kilövellni, és a falakról visszapattanva engem iktatna ki.
Mr. és Mrs. Howard mindketten itt voltak az első napomon, hogy
figyelemmel kísérjék a betanításomat. Ebből arra következtettem, hogy minden
nap itt lesznek, és amikor nem jelentek meg, összezavarodtam, hogy kinek is
tartozom számadással. Ezért megkérdeztem a barátságosnak tűnő Zachet, aki
három teljes hónapon át elhitette velem, hogy ő a főnököm. Az a seggfej vécét
súroltatott velem a saját alantas szórakoztatására.
Mivel a tulajok nincsenek itt, hogy kordában tartsanak minket, a légkör oldott
és kötetlen. Még ha Melissa néha rideg is tud lenni, a mi fura csapatunk jól érzi
magát bolondozás és semmittevés közben. Mármint tényleg semmit, mert az
üzlet pang. Valahányszor bejön egy vásárló, olyan alaposan figyeljük, hogy
rögtön ki is fordul a boltból. Egyik héten eszelősen elfoglaltak voltunk, és
pacsiztunk egymással, amikor a műszak tömött kasszával zárult, mert azt hittük,
végre jó irányba fordul a hajónk. De nem, bármerre nézek, jéghegyek vannak.
Léket kapott a hajó. Süllyedünk.
Howardék már nem sokáig húzhatják. Eladósodnak, csak hogy mi öten
megkapjuk a fizetésünket. Mindannyian rosszul érezzük magunkat emiatt, de
egyúttal szeretnénk minél tovább megtartani a munkánkat, ezért egyikünk sem
hajlandó felmondani. Párszor már szóba hozta valaki, többnyire Brandy, és
ilyenkor mindannyian feszengünk, kerülve a szemkontaktust.
Mára én, Zach, Melissa és Brandy vagyunk beosztva. Holnap Leon lesz
egymagában, mivel ő az egyetlen, aki jobban szeret egyedül dolgozni. Nem túl
beszédes, és könnyen zavarba jön. Azt hiszem, talán túl sok az neki, amikor
preparált elcsapott állatokkal lófrálunk, és kvízkérdésekkel bombázzuk egymást,
hogy megtudjuk, ki melyik szexuális póz lenne a BuzzFeeden.
Úgy harminc perccel kezdés után azzal bizonyítom az értékemet ennél a
cégnél, hogy mindenkinek gemkapocs nyakláncot fabrikálok (sok ékszert
készítek vicikvacakokból, hogy elüssem az időt), és hallgatom, ahogy Melissa és
Brandy megtárgyalja a zenei menetrendet. Hétfőnként általában Brandy választja
ki a zenét, de Melissa pénteken nem lesz itt, ezért megpróbálja rávenni Brandyt,
hogy cseréljen vele. Becsületére legyen mondva, Brandy nem enged. Szeretem
azt hinni, hogy én voltam rá rossz hatással.
Megszólal a bejárati ajtó csengője, és mindannyian odafordulunk, hogy
megnézzük, ki lépett be. Talán egy hóbortos milliárdos, aki meg akar menteni
minket. Mindent felvásárol a polcainkról, és követeli, hogy Howardék töltsék fel
újra. A dupláját fogja fizetni annak, amit kérünk.
Valójában egy húsz évnél nem idősebb, nyurga, pattanásos fiú, aki egy
virágos kocsit tol.
– Naomi Westfield? – kérdezi, kezében egy írótáblával.
Brandy megfogja a kezemet, és a magasba tartja. Nem tudok megszólalni.
Rossz érzés ül a gyomrom mélyén, és nem tudom, miért.
– Ezeket önnek hoztam.
 Amikor nem mozdulok, kissé habozik, aztán elkezdi lerakni a csokrokat a
pultra. Melissa arca eltűnik a zöld levelek és fehér szirmok erdeje mögött.
A kézbesítő elmegy, és még mindig nem mozdul egyikünk sem. Megpillantok
egy kiálló fehér kártyát, és szemügyre veszem. Valami olyan üzenetnek kellene
rajta lennie, mint például szeretlek, esetleg vagy bocsánat, hogy olyan szörnyű
vagyok, esetleg tévedtem.
Üres. De tudom, kitől jött, és meg is értettem az üzenetét. Akár egy
neonfeliratra is kitehette volna. Itt vannak a rohadt virágok, amiket annyira
akartál. Élvezd!
– Mi az alkalom? – kérdezi Zach.
– Csak úgy. – Száraz a szám.
– Ez aztán… ahm. – Melissa szavak után kutat.
– Túlzó – fejezi be Zach. – Egy „csak úgy” miatt.
– De kedves! Milyen fajta? – kérdezi Brandy, mintha biztosan a kedvencem
lenne. Nekem nincs kedvenc virágfajtám. De határozottan van egy legkevésbé
kedvencem.
– Fogalmam sincs.
Szafarizunk az új botanikus kertünkben, de semmiféle tájékoztatót nem
mellékeltek hozzá. Még egy olyan kis cédula sincs, amit a virágföldbe dugnak,
hogy tudja a vásárló, milyen gyakran kell öntözni.
– Úgy néz ki, mint valami leander – mondja Melissa óvatosan.
– A leander nem mérgező? – kérdezi Zach félrebillentett fejjel.
Hirtelen értelmet nyernek a virágok. Ez egy gyilkossági kísérlet.
Mindannyian előkapjuk a telefonunkat, és elkezdünk képeket keresni a
leanderről, és valóban, látom a hasonlóságot. Öt enyhén csavarodott, fehér
szirom zöld füzérek között.
– Miért árulna egy virágüzlet mérgező növényeket? – kérdezem. – Legális ez?
Melissa rámutat, hogy nem tudhatjuk biztosan, hogy egyáltalán egy hivatalos
virágüzletből származnake. Egyikünk sem emlékszik arra, hogy a kézbesítő
viselte valamilyen egyenruhát. Bárki lehetett. Nicholas talán apróhirdetés útján
bérelte fel. KERESEM: GYILKOSSÁGI BŰNTÁRS.
Megdolgoztatjuk az ujjainkat a fékevesztett guglizással. Az ominózus
szállítmányom tényleg úgy néz ki, mint a leander, de úgy is, mint millió másfajta
virág. Mind egyformák. Kiderítjük, hogy nagyon könnyű lenne megölni valakit
egy ilyen növénnyel, és az IMDb szerint pont ez a cselekmény játszódott le egy
filmben Michelle Pfeifferrel. Michelle karaktere arra használta, hogy megölje a
szeretőjét, egy Barry nevű férfit. Engem most barryztek!
Ó, egek!
 – Virágnyelven – kezdi Melissa –, ha valakit leanderrel ajándékozunk meg,
azzal azt üzenjük, hogy vigyázz.
– Vigyázz? Vagyis meg fogok halni? – A hangom kivételesen magas.
– Kezdek kiborulni – kiáltja Brandy a kezét tördelve. – Kezdek KIBORULNI,
srácok! Biztos, hogy Nicholastól jött? Úgy értem, ő olyan… – Félénk pillantást
vet rám. – Biztosan kedves.
– Persze hogy Nicholastól – harap rá Zach –, de ő egy cseppet sem kedves. A
fogorvosok szörnyetegek. Valószínűleg még mindig pipa, amiért minden kört
megnyertem a Cluedóban. Egy szörnyeteg bármikor megmutathatja a sötét
oldalát.
– Az, hogy annak idején kiabáltál vele a fogorvosi rendelőben, lehetett kiváltó
ok – mondja Melissa, akit nem kell meggyőzni. – Ezért vagy rajta a listáján.
– Te meg a barátja exe vagy. Tudod, hogyan éreznek az emberek a barátaik
exeivel kapcsolatban. – Rám mutat. – Te egy elvarratlan szál vagy. Lehet, hogy
megcsal.
– És velem mi van? – kérdezi Brandy.
– Mostanra már csillapíthatatlanul rákapott a gyilkolásra. Te csak járulékos
veszteség leszel.
Brandy kissé csalódottnak tűnik, hogy a halála csak ennyi.
Talán aggasztónak kellene találnom, hogy ilyen gyorsan eljutottunk a
„Nicholas hidegvérű gyilkosig”, de a furcsa, melodramatikus délutánok nálunk
megszokottak. Ha sosincs vevő, akkor az unalom bekúszik, és minden apró
eseményből összeesküvéselméletek csíráznak ki, amelyeket addig terjesztünk,
amíg el nem uralkodik rajtunk a tömeghisztéria. Mindig Zach a felbujtó, és
mindig kiderül, hogy nincs igaza, de a hisztéria mégis minden alkalommal
átragad mindannyiunkra. Amikor elkerekedett szemmel és szenvedélyesen
hadonászva gesztikulál, bármilyen dilis elméletet képes hihetővé tenni.
– Leanderrel – suttogom. – A Roncstelepben. Dr. Rose keze által. Ez az! Ő a
Cluedogyilkos. – Megint szemügyre veszem az üres üzenőkártyát. Nincs rajta
virágüzletlogó. Akár Plum professzor őrült mosolya is kísérhetné.
– Mindannyiunkat meg akar ölni, mert elvesztette a Cluedót? – kérdezi
Brandy kétkedve. – Ennek semmi értelme.
Újra belemerülünk a kutatásba.
Egy másik weboldal szerint a leander azt jelenti, hogy élvezd, ami előtted áll,
és hagyd magad mögött a múltat, ami kedvesebb alternatíva, mint a vigyázz, de
aztán Zach talál egy oldalt, ami eléggé hitelesnek tűnik. Ez arról tájékoztat
bennünket, hogy a leandert a virágok nyelvének világában általánosan
óvatosságként értelmezik. Hallom a temetésem lassú, komor harangzúgását, és
remélem, hogy hozzáértő készíti a sminkemet, hisz nyitott koporsóra számítok.
Felmerül bennem, hogy kissé morbid vagyok.
– Meg lehet halni a virágtól, hogy csak levegőn keresztül érintkezünk vele? –
kérdezem. – Meg kell érinteni, vagy elég, ha túl közel állunk hozzá?
– A Yahoo Answers egy pöcegödör – mormolja Zach a telefonja fölé
görnyedve.
– Volt kesztyű a kézbesítő srácon? – kérdezi Melissa. Egyikünk sem
emlékszik. Hirtelen egyetlen részletre sem emlékszem a futárral kapcsolatban.
Lehetett nő is. A képzeletem szüleménye.
– A vőlegényed talán mániákus őrült – közli Brandy. – Gyere haza velem!
Várj, ma este randim van. – Szünetet tart. – Aludhatnál a nővéremnél! Neki
viszont van öt macskája, úgyhogy lehet, hogy sokat tüsszögnél.
Kedves ajánlat, de kizárt, hogy macskákkal aludjak. Mindenre ráragad a
szőrük, amitől bevörösödik a szemem, mintha spéci browniet ettem volna. A
saját nővéremhez sem mennék, aki negyvenöt percnyire lakik keletre. Úgy
találtuk, hogy ez egy kellemes puffertávolság, ezért a bátyám negyvenöt
percnyire nyugatra lakik. A testvéreimmel nem sok mondanivalónk van egymás
számára, inkább csak ünnepnapokon érintkezünk a szüleink házában, amely
egyórányira északra található.
– Azt hiszem, szembe kellene néznem vele. – Olyan bátor vagyok, hogy
lenyűgözöm magam. – Igen, ezt kell tennem. Nem hagyhatom, hogy
megfélemlítsen!
– Ne! – Brandy levegő után kapkod.
– Szakítanod kell vele! – Melissa szeme fekete és vadállatias. Olyan közel
hajol hozzám, hogy újra találkozom a grépfrúttal, amit ebédre evett. – Naomi.
Szakítanod kell vele. Nincs más választásod. Tedd meg most! Írj neki smst!
– Ja, de ne szakíts vele szemtől szemben! – tanácsolja Zach. – Egyszer
randiztam egy sebésszel, és átautóztam az államhatáron, mielőtt hangüzenetet
hagytam volna, hogy szakítunk. Nicholas is jól bánik az éles szerszámokkal.
Azok a fogkaparó bigyók olyanok lehetnek, mint egy szike a nyaki verőérbe, ha
az ember érti a dolgát. Kiderülhet, hogy ő a fogorvosok Sweeney Toddja.
Tudom, hogy Zach nem veszi komolyan, amit mond, előttem mégis felvillan
Nicholas kaszabolóshorrorfilmes képe fehér köpenyben, a hipoallergén maszk
felett vörösen izzó szemekkel, babaméretű fegyverekkel hadonászva. Be van
tépve a rágógumiízű kéjgáztól, és zombivá vált agyának ködében csak arra
emlékszik, hogy leszóltam a nyakkendőjét.
– Ha nem találkozunk holnap, akkor halott vagyok – mondom. Zach
emlékeztet, hogy holnap nem mi dolgozunk, hanem Leon. – Ha nem találkozunk
szerdán, akkor halott vagyok.
 – Oké. Akkor várunk szerdáig a rendőrség hívásával.
Rágom a körmeimet. Babrálok a virágokkal, pedig lehet, hogy mérgezők.
Olyan szépek, hogy nehéz megállni. Nicholas is szép. Az ő szép arca lesz az
utolsó, amit látok, mielőtt eltávozom ebből a világból. Még csak huszonnyolc
éves vagyok, és alig csináltam vagy láttam valamit. Hallom a hangját, melyet az
emlékezetem gúnyossá kanyarít: „Alig élsz, ugye tudod?”
Meg kell semmisítenem ezeket a gyilkos virágokat.
Rohangálunk, mint az állatkertből szökött állatok, és próbáljuk kitalálni,
hogyan juttassuk ki a boltból anélkül, hogy hozzányúlnánk. Melissa, Brandy és
én meggyőződéses feministák vagyunk, de ma hátat fordítunk az egyenlőségnek
azzal, hogy kijátsszuk a „segíts nekem, én csak egy lány vagyok” kártyát, és
megszavazzuk, hogy Zach kockáztasson a csapatért.
A száját komor vonallá formálja, és jó katona módjára mindent kockára tesz.
A karját műanyag zacskókba csomagoljuk, egészen a válláig, és gumiszalaggal
rögzítjük. Felhúzzuk a gallérját, hogy eltakarjuk az orrát és a száját.
Ideoda szaladgál a pult és egy égetőhordó között, amelyet Mr. Howard hátul
tart a levelek és gallyak eltakarítására. Azt hiszem, egy kicsit piromániás, mivel
egy egész üveg öngyújtófolyadékot dob a virágokra, majd egy égő gyufát.
Hipnotizáltan nézi a lángokat, miközben Melissa ráordít, hogy a füst is mérgező
lehet.
Nem vesz tudomást róla, és elkezd más dolgokat is bedobálni a hordóba, hogy
nézze, amint elégnek. Régi újságokat. Egy Dr. Pepperpalackot. Bizonylatokat a
kabátja zsebéből. Amikor elkezd pennyket olvasztani, lemondunk róla, és
elfordulunk a hátsó ajtótól.
Brandyvel végigsikáljuk a pultot és a padlót fertőtlenítővel, időnként
megállunk ellenőrizni egymás pupilláját és szívverését. Kár, hogy nem
tarthattam meg a virágokat. Illatosak voltak, mint a testápoló vagy a parfüm.
Még égetten is édes illata volt, mielőtt Zach szeméttel tetézte.
Egy óra alatt kifárasztja magát, és vizet önt a füstölgő törmelékkupacra, majd
egy hokiütővel a parkoló másik oldalára lökdösi. A műszak hátralévő részét
amőbázással töltjük, amit egy miniatűr zen kert homokjába rajzolunk. Kitöltünk
még néhány BuzzFeedkvízt, és megtudom, hogy ha természetfeletti lény lennék,
akkor kopogó szellem lennék. Brandy főnix. Még egypárszor megismétlem a
kvízt, kísérletezem a válaszaimmal, míg végül nekem is főnix jön ki. Mire
végzünk, már el is feledkezünk a halállal való szembesülésünkről.
Aztán csipog a telefonom.

Nem kaptad meg a virágokat?

Nicholas üzenete emlékeztet arra, hogy ő a főgonosz a történetemben, és hogy
negyvenöt percet kellene vezetnem valamelyik irányba, hogy egy testvérem
házában kiheverjem a traumát. Összeszorítom az ajkam, és válaszolok.

Ha azt kérdezed, hogy élek-e, a válaszom igen. Szép próbálkozás!

Elhamvasztottam őket.

Azonnal visszaír.

TÉNYLEG ELÉGETTED ŐKET?!

– Naná – dünnyögöm a nagy senkinek, egyedül a kocsimban. A szellőzők még

mindig hideg levegőt fújnak, pedig már tíz perce bekapcsoltam a fűtést. A rohadt
Maseratijában van ülésfűtés, amitől úgy érzi az ember, mintha az ördög ölében
ülne.

Mi mást csinálnék a leanderrel?

Nem csináltál semmit a leanderrel, tekintve, hogy én jázmint küldtem

neked – válaszolja.

A kijelzőmre hunyorgok, próbálom eldönteni, hogy hiheteke neki. Egészen

mostanáig nem derült ki, hogy Nicholas tehetséges színésze, úgyhogy nehéz
megmondani.
Két perc szünet után hozzáteszi: Ha leander lett volna, elégetni elég hülye
ötlet lett volna. Csak hogy tudd. A leander mérgező. – Ő is rákeresett a neten.
Kizárt, hogy ezt fejből tudta. Nicholas előszeretettel jár utána dolgoknak, és úgy
tesz, mintha minden jelentéktelen apróság, amire rábukkan, közismert lenne.
Azért nézi a Jeopardy!-t, hogy felvágjon (és mert egy nyolcvanéves férfi, aki egy
Disneyherceg testébe van zárva), és mindig felpörög, amikor előbb adja meg a
helyes választ, mint a versenyző. Aztán rám pillant, hogy megbizonyosodjon
róla, hogy lenyűgözött. Ha felkelek, hogy elhagyjam a szobát, szünetelteti a
műsort, amíg vissza nem térek, hogy le ne maradjak a zsenialitásáról.
Újabb szöveg villan fel a kijelzőmön.

Csak hogy tudd, ha tényleg meg akarnálak mérgezni, találnék egy olcsóbb
módszert.
A „csak hogy tuddal” aláz másokat, ha valamit nem tudnak. Ha elpusztítom őt,
mielőtt ő pusztít el engem, gondoskodom róla, hogy a sírfeliratán az álljon: Csak
hogy tudjátok, ostobák, az egy tévhit, hogy a haj és a köröm tovább nő a
halálotok után.
Egyedül én maradtam a Roncstelep parkolójában. Figyelem, ahogy a
leheletem kicsapódik ebben a fém fagyasztóládában, és rettegek a
hazaindulástól. Hogy húzzam az időt, utánanézek a jázmin jelentésének a
virágok nyelvén, és szentimentális vik toriánus szerető módjára vadászom a
mögöttes jelentéstartalmakra.
Sokféle jázmin létezik. Nem tudom pontosan, melyik fajtát kaptam. A
szimbolika jellemzően romantikus. Kétlem, hogy Nicholas tisztában lenne azzal,
hogy a virágoknak van jelentésük, vagy hogy szándékosan választana olyat a
szimbolikus üzenete miatt, aminek utána kellene néznem. Valószínűleg a Rise
and Smile recepciósaival kerestette meg a legközelebbi virágüzletet, mondván,
hogy válasszák azt, amelyik ma akciós.
Látom magam előtt a rosszallását. A fejcsóválását. Hasznavehetetlen.
Pontosan tudja, mennyi üzemanyagot tudott volna tankolni a jázmin árából.
Tudja az átváltási árfolyamát a bevásárláshoz vagy a mobiltelefonszámlánkhoz.
Azon kapom magam, hogy bánkódom, amiért nem tartottam meg legalább
egy szál virágot, azután eszembe jut, hogy nem lett volna értelme. Soha nem lett
volna szabad felhoznom, hogy nem kapok tőle virágot. Egyáltalán nem vagyok
elégedett a jázmintól, mert nyaggatnom kellett, hogy megkapjam, ő pedig nem
szeretetből küldte. Azért küldte, mert kötelességének érezte, ahogy az anyjánál
is. De míg Deborah ebből mégis elégedettséget tud meríteni, én nem.
Ez egy üres gesztus. Ahelyett, hogy örömet szerezne, inkább csak fáj.

***

Kedd. Nicholasszal valami nincs rendben. Felhívta a rendelőt, hogy nem megy
be, aztán szó nélkül elhagyta a házat. Egész nap távol volt. Amíg ellenőrzöm a
telefonomat, hogy nem kaptame hívást vagy smst, és várom, hogy hazajöjjön,
szobáról szobára járkálok. Ez egy rövid túra, mert a házunk kicsi. Elfér benne
két ember, ha azok szeretik egymást, és nem bánják egymás közelségét. A
közeljövőben egy ember is kényelmesen elfér majd benne.
Csörög a telefonom, és összerezzenek, arra számítva, hogy azt hallom,
Nicholas megadja magát, és soha többé nem jön vissza, de Mrs. Howard az.
Gyorsan megacélozom magam, mielőtt felveszem. Szeretem Mrs. Howardot,
de a Virginia Slims ötvenévnyi láncdohányzá sától olyan a hangja, mint az
összecsikorduló tégla.
 – Üdv, itt Naomi!
Kifejezetten azért mondom így, mert mindig megkérdezi – de azért most is
megkérdezi:
– Naomi beszél?
– Igen.
– Szívem, itt Goldie Howard.
Elmosolyodom.
– Üdvözlöm. Hogy van?
– Remekül, drágám. Igazából nem is olyan remekül. Van egy perced?
A szívem a gyomromba süllyed. Az utolsóként felvettet rúgják ki először.
Számomra ez a függöny.
– Ööö, igen. Csak… – Valami miatt egy jegyzettömbért és tollért nyúlok. Zúg
az agyam. A paranoia, a szorongás és a hányinger szorongat. – Aha, mi a
helyzet?
– Biztosan tudod, hogy a Roncstelepben már nem olyan az üzlet, mint húsz
évvel ezelőtt – vág bele rögtön.
– Nem is olyan rossz – makogom.
– Édesem, tényleg nagyon rossz. Melvinnel átnéztük a könyvelést, és úgy néz
ki, nincs más választásunk, mint hogy felszámoljuk az üzletet.
Nem sírhatok. Mrs. Howard olyan jó volt hozzám, és nem akarom, hogy
bűntudatot érezzen, amiért megteszi, amit muszáj.
– Elbocsátanak.
– Mindenkit elbocsátunk. Átrendezünk eztazt, a polcokon maradt dolgokat
áthelyezzük a többi üzletünkbe, de november közepére végleg bezárunk.
Eladnám a Roncstelepet úgy, ahogy van egy új tulajdonosnak, de a morrisi
ingatlanpiac pang.
Igaza van. Miután bezárja a boltot, valószínűleg még hosszú ideig üresen fog
állni, mielőtt egy optimista balek pékséggé alakítja, amely fél évet sem fog
kihúzni. Minden kisvállalkozásunk bezár, és Morris tíz éven belül szellemváros
lesz.
– Megpróbáljuk kitalálni, mit tehetnénk még értetek, gyerekek – mondja Mrs.
Howard kedvesen. – Mindig több vasat tartunk a tűzben. Én burleszkkel
foglalkozom, Melvin felszentelt lelkész. Nyaranta egy csomó középnyugati
vásárra járunk, és mutatványoskodunk. Aztán ott van az Elevenen Felfalva és a
Sikolyok Háza. – Megköszörüli a torkát, amiről a kéményen keresztül
szállingózó téglapor jut eszembe. – Tudom, hogy Tenmouth messze van a te
barátodnak, de ha ide akarsz költözni, kitalálunk neked valamit.
Elképzelem magam maszkosan, láncfűrésszel, amint kiugrálok a látogatók elé
egy kísértetházban. Vagy maszkosan, láncfűrésszel az Elevenen Felfalvában,
amint A massza által ihletett zselatinos desszerteket belezem ki épp. A
döntésemre gondolok, hogy nem szerzek főiskolai diplomát, és arra, hogy
Nicholas szerint nem kellene dolgoznom.
Hát ide jutott az életem.
– Köszönöm, Mrs. Howard! Ez igazán nagylelkű ajánlat.
– Gondold át, jó? Nem muszáj most azonnal válaszolnod. Szánj rá időt,
beszélj a barátoddal! Ha úgy döntesz, hogy nem, de végül meggondolod magad,
hívj fel! Azt hiszem, Melissát érdekli a szakács állás az Elevenen Felfalvánál,
szóval lesz ott valaki, akit ismersz.
Az éttermi opció szertefoszlik a szemem előtt. Akkor marad a Sikolyok Háza.
– Annyira sajnálom – mondja. A hangja még a szokásosnál is rekedtebb, és
olyan, mintha sírna. – Mindent megtettünk, amit csak tudtunk. Nehéz a helyzet.
Nem sok állandó, jól fizető állás van, és tudom, hogy nem voltunk képesek
semmilyen juttatást vagy túlórát felajánlani, de legalább volt valami. Látnotok
kellett volna minket húsz évvel ezelőtt. Teli parkoló, minden egyes nap.
Próbálom elképzelni, de nem megy. Soha nem láttam még foglaltnak a
második sor parkolóhelyet. A négyöt dolgozói jármű, amely foglalja a helyet, azt
az illúziót kelti, hogy van némi forgalmunk.
– Semmi baj, megértem – sietek kijelenteni. – Hálás vagyok, hogy egyáltalán
felvettek. Nagyon jól éreztem magam ott. – A nosztalgia végigsöpör rajtam, és a
hangom elcsuklik, akárcsak Mrs. Howardé. – Köszönöm az értesítést!
– Vigyázz magadra, drágám!
Fogalmam sincs, mit fogok most csinálni. Kapok még egy, talán két fizetést,
amit láthatatlan szálakra kell majd nyújtani. Tudom, mit tennék, ha nem lenne
Nicholas a képben: elkezdenék csomagolni Tenmouthba, és a művéres, felvett
sikoltozós, sötétben stroboszkópfénnyel világítós életpályának szentelném
magam. Hányást takarítanék és graffitit sikálnék. Lehangoló kilátás, de nem
engedhetem meg magamnak, hogy válogatós legyek.
Még ha sikerül is rávennem Nicholast, hogy dobjon, és enyém lesz a ház,
akkor sem tudnám fizetni a lakbért. Sürgősen találnom kell egy állást Morris
közelében. Szerzek egy lakótársat. Két lakótársat. A legjobb barátok leszünk, és
minden rendben lesz, a legnagyobb rendben. Ez az A tervem.
A Tenmouthba való költözés a B terv. A C terv lehetetlen a Nicholasszal való
kapcsolatom jelenlegi állapota miatt, úgyhogy meg sem fontolom. Elvetem. A C
terv a személyazonosságlopás. Eltöltök néhány nyugodt hetet Deborah Roseként
a malibui nyaralómban, mielőtt a szövetségiek a nyomomra bukkannának.
Még mindig az életnegyedi válságom miatt szorongok, amikor Nicholas
beront, széles mosollyal az arcán. Ha nem gyűlölném már eleve, ez a mosoly
elég lenne, hogy megutáljam.
 – Helló, Naomi – mondja kárörvendőn. Talán már hallott a Roncstelepről.
Elfordulok. A hűtőhöz sétál, és fütyörészve kinyitja. Arra gondolok, hogy
belelököm. Becsukja a hűtőt anélkül, hogy bármit is elővenne belőle, és rám
bámul; ezt onnan tudom, hogy látom a szemem sarkából, mint egy barna foltot.
Megvárja, amíg ránézek, aztán nevetni kezd.
– Mi az? – csattanok fel.
A viselkedésem felvillanyozza. Kiállhatatlanul vigyorog. Tud valamit, amit én
nem. Én is tudok valamit, amit ő nem. Egy kis csípős szószt tettem a
borotvahabjába.
– Mi van? – ismétlem, ezúttal morogva. Egyre hangosabban nevet, egyik
kezével az ajtókeretnek támaszkodva, mintha olyan vicces lennék, hogy alig
bírna talpon maradni. Ez az ember elmebeteg. Hogy kerültem ebbe a helyzetbe?
A gondolat annyira hangos a fejemben, hogy a végén még a számon is kijön.
Nicholas egy pillanatra eltöpreng rajta.
– Ha nem csal az emlékezetem, feltettem egy kérdést, és te igent mondtál.
S íme, ezzel kezdetét vette az én sanyarú történetem. Legalább engem
megcsal az emlékezetem – szerencsére amnéziával lett telefirkálva.
– Hogy találkoztunk egyáltalán? – tűnődöm.
Megdörgöli a szemét, és gúnyosan vigyorog.
– Egy termelői piacon választottalak. A kupac tetejéről szépnek tűntél. Csak
amikor hazavittelek, jöttem rá, hogy belülről teljesen romlott vagy.
A szám csókra áll, ami rossz üzenetet közvetít. Fintorrá igazítom.
– Elárulom anyádnak, hogy kimondod a b betűs szót. Majd elküld a
templomba – mondom.
Hátraveti a fejét, és tovább nevet.
– Hol voltál egész nap?
– Hiányoztam? – kacsint rám.
– Nem, csöppet sem. – Pillantásom az ablakra siklik, ahol észreveszem, hogy
egy Jeep Grand Cherokee parkol a helyén. – A szomszédok látogatói megint
eltorlaszolták a helyed. Kár. – Nem látom a kocsiját, tehát biztos jóval odébb
parkolt. Szegény dr. Rosenak az esőben kellett gyalogolnia.
Belép a személyes terembe, hogy megnézze, mi van odakint. A haja kissé
nedves, és gyümölcsös illata van, mint az én balzsamomnak. Mostantól el fogom
dugni a piperecikkeimet.
– Nem – mondja.
– Mi nem?
Az egyik ujját az állam alá dugja, és felemeli, úgyhogy a szám becsukódik.
– Olyan gyönyörű – motyogja csillogó szemmel. Színe, mint a hajnali fagy, és
rajtam nevet.
 A szívem összevissza kezd verdesni attól, ahogyan rám néz. Eddig kiiktattam
az iránta érzett vonzalmamat, de hirtelen erősen megérint: a haja imádni való
göndörsége, a mosolya érzéki íve, a kölnije fenséges illata. Csoda szép, és
gyűlölöm, amiért mindezt elrontja a személyisége.
– Épp olyan gyönyörű, mint amikor először megláttuk egymást a terem másik
végéből. A látogatási napon, a börtönben – teszi hozzá.
Nyelek egyet.
– Hamarosan visszakerülök a börtönbe, az tuti.
– Úgy hallom, tartanak tanfolyamokat. Végre megtanulhatnád, mit jelent az a
kifejezés, hogy ettől függetlenül.
– Ennyit megér, ugyanabban a szobában aludni, ahol a vécém van, és tudni,
hogy nem vagy ott, hogy tönkretedd mások életét. Ettől függetlenül. – Szünetet
tartok. – Mondd el, hol voltál egész nap!
– Tippelj!
– Remélem, félreléptél! Mindenképp hagyj bizonyítékot, hogy
megtalálhassam!
Lehervad a mosolya. Felveszek egy halom levélszemetet, és átlapozom a
Super Saverkuponokat, helyeslően hümmögve az akciós termékek felett. A
kedvenc szappanomból ezen a héten kettő van egy áráért. Öt fagyasztott pizza tíz
dollárért. Nicholas meg fog fojtani a fogatlanos nyakkendőjével.
– Mit készítesz vacsorára? – kérdezi. Nem azt, hogy „mit eszünk”. Azt
kérdezi, hogy „mit készítesz”. A nevetés eltűnt a hangjából.
– A sütőben van. – Nem nézek fel.
Hallom, ahogy megfordul. Nincs bekapcsolva az időzítő. Nincs piros lámpa.
Lenyitja a sütő ajtaját, és pont úgy van, ahogy sejtette.
– Nincs itt semmi.
Megengedek magamnak egy apró mosolyt. Megérdemlem, amilyen napom
volt ma. Nem tudtam meg, miben sántikál a vőlegényem. Elbocsátottak a valaha
volt legjobb állásomból. A borzalmas frufru, ami egyáltalán nem hasonlít
Amélieére.
– Ez az, amit készítettem. Egy egész lakoma a semmiből, csak neked.
Morgolódva elmegy a dolgozószobájába. Kattan a zár. Harminc perc múlva
előbújik, és megáll a bejárati ajtóban.
– Mit csinálsz?
Nicholas megvető pillantást vet rám, mintha olyanba ütném az orromat,
amihez nincs közöm. Egy autó ajtócsukódását hallom, és másodpercekkel
később egy pizzás dobozt tart a kezében. Pizza egy személyre. Szép volt, Nick!
Berúgja az ajtót, és visszamegy a dolgozóba. Gyorsan elrejtem az összes
papírtányért, abban a reményben, hogy kellemetlenséget okozok neki, de nem
érdekli. Leveszi az egyik jó tányért a polcról, rám mosolyogva felteker egy
szelet pizzát, és egy harapással bekapja a felét.
Amikor végzett, a tányérját a mosogatóban hagyja, hogy elmosogassam.
 HETEDIK FEJEZET

Nicholas és én 2–1re állunk. A vasárnapot én nyertem, tönkretéve a vacsorát

Roseéknál. A hétfőt ő nyerte, mivel elhitette velem, hogy meg fogok halni, még
ha nem is ez volt a szándéka. Tegnap megint ő nyert azzal, hogy rákényszerített
a pizzája illatának érzésére, és nem kínált meg vele.
Találó, hogy ma éppen halloween van, mert annyira összpontosítok arra, hogy
letörjem a lelkesedését, hogy az ijesztő szemeim olyanok, mint azok a kis
elektromos gömbök a tudományos központokban, amelyektől érintés után égnek
áll az ember haja. Mindenkit ki fogok ütni egy tizenöt méter sugarú körben.
Mire egy Jeep Grand Cherokee befordul Nicholas parkolóhelyére, én már
elhelyezkedtem a tornácon, kezemben szorongatva egy műanyag üstöt a
gyerekeknek szánt nyalánkságokkal. A dzsipből Nicholas száll ki, és önelégült
arckifejezéssel trappol felém a feljárón. Reméli, hogy megkérdezem, miben
sántikál, de elhatároztam, hogy magamtól is rájövök. Tegnap este megtaláltam a
kulcsait, és észrevettem, hogy hiányzik a Maserati slusszkulcsa. Kísérletképpen
bedugtam egy ismeretlen kulcsot a Jeepbe, és bizony, Nicholasé. Micsoda bizarr
szerzemény! A kesztyűtartóban lévő járműtörténeti jelentés szerint a kocsi még
csak nem is új – vagy tízéves, és két előző tulajdonosa volt. Harold forogna a
napozóágyában.
Hol van a Maserati? Fogalmam sincs. Meghalok a kíváncsiságtól, de inkább
nyalnék üveggyapot nyalókát, mint hogy megkérdezzem, megadva neki azt az
elégtételt, hogy nem árulja el.
Pár dolog nem stimmel ma Nicholasszal. Egyrészt a régi szemüvegét viseli
kontaktlencse helyett. Tetszik a szemüveg, mert jól illik az arcához, és egyszerre
tűnik kifinomultnak és hétköznapinak. Valahányszor ezt mondom neki, mindig
összeráncolja az orrát, és zavartan csóválja a fejét.
Ráadásul farmert és tornacipőt visel, ami a Rise and Smileban tilos.
– Megint lógtál a munkából? – teszem fel a kérdést.
Megpaskolja a fejemet, és megkerül, hogy bemenjen a házba. Király.
Fogalmam sincs, mivel töltötte a vőlegényem az elmúlt napokat.
Arra gondolok, ahogy Seth és egy dentálhigiénikus a kocsija hátsó ülésén… A
szemeim résnyire szűkülnek.
Nicholas csatlakozik hozzám a tornácon, amikor a csokigyűjtők kezdenek
érkezni, és egy szót sem szól a legújabb, őt bosszantó próbálkozásomra: rátettem
a névjegykártyáját minden egyes zacskó cukorkára, amely a fellelhető
legmagasabb cukortartalommal rendelkezik.
Az a koncepció, hogy egy fogorvos fogrontó készítményeket osztogat a
gyerekeknek, közönségesnek fog tűnni a szülők szemében, akik ma este
átkutatják a gyerekeik táskáit és vödreit. Micsoda gusztustalan húzás, motyogják
majd. Turpin családi fogászat, jövök.
De Nicholas nem zavartatja magát, miközben cukorkát ad a kis kezekbe,
meghajol a hercegnők előtt, és úgy tesz, mintha megijedne a szörnyektől. Talán
észre sem veszi a névjegykártyákat, mert túlságosan lefoglalja a hátsó ülésen
való hancúrozás emléke egy dentálhigiénikussal. Aki a képzeletemben úgy néz
ki, mint a dögös ápolónő arról a régi Blink182lemezborítóról.
Ránézek, és arra gondolok, hogy megöllek. Kiül az arcomra.
Felvonja a szemöldökét, és elmosolyodik. Rögtön felismerem az udvarias
álmosolyát, amelyet olyankor vesz fel, amikor évente kétszer meglátogatjuk a
szüleimet, akik megkérdezik, hogy szeretünke bűnben élni. A mosolyt, amit a
bátyámra vet, amikor Aaron sarokba szorítja a kérlek, adj pénzt lakbérre –
elköltöttem a fizumat egy újabb PlayStationre című előadásával. Így mosolyog a
nővéremre, Kellyre is, amikor túl közel áll és túl sokáig bámul rá, egy hajtincset
az ujja köré tekergetve úgy, ahogyan azt ő csábítónak képzeli.
Legszívesebben odasziszegném: Hol voltál egész nap? Összeszorítom a
számat, hogy visszatartsam a szavakat. Ne kérdezd meg, ne kérdezd meg, ne
kérdezd meg! Erre vár, amint körülöttem őgyeleg farmerban és szemüvegben, a
feje mögött összekulcsolt kézzel. Kérdezd meg, kérdezd meg, kérdezd meg!
Hallom a telepatikus kántálást.
Gyerekek jönnekmennek gyér csoportokban, az arcfestésük elkenődött,
jelmezük felét kabát és sapka takarja. A hőmérséklet lemegy a nappal együtt, és
én elindulok egy takaróért. Ahogy elhaladok mellette, egy korábban már érzett
illat nyomai fogadnak. A déjà vu-mre adott válasz egy lezárt fiókban lapul, elég
homályosan és halványan ahhoz, hogy ne tudjam pontosan meghatározni, hol
találkoztam vele a múltban. Akkor sem kérdezném meg, ha kínozna. Amikor
visszatérek, hangosan sóhajt, majd bemegy a saját takarójáért.
Mit csináltál a Maseratival?
Hol a fenében voltál?
Nem veszünk tudomást egymásról. Lelkesen szemügyre veszek minden, arra
járó férfiembert, és azon tűnődöm, milyen lehet a felhozatal. Biztosan lejjebb
kell adnom.
Azt hiszem, talán én nyertem ezt a menetet, mert úgy döntöttem, hogy
cukorkát osztogatok, ahelyett hogy megkérdeztem volna, vane kedve elmenni
valamelyik barátja bulijába. De ő olyan békésen ül itt mellettem a székében,
miközben minden gyereknek elmondja, mennyire imádja a jelmezét, és növeli
annak esélyét, hogy a szüleik fizetnek neki azért, hogy lyukakat fúrjon a kis
fogaikba, hogy az ember azt hinné, mindez az ő terve volt, nem az enyém.
Megvan a módszere, hogy úgy éreztesse velem, mintha én csak követném.
– Van egy meglepetésem a számodra – szólal meg végül. Csukva van a
szeme. A füle és az orra hegye vörös a hidegtől, és figyelem, ahogy mozog az
ádámcsutkája nyelés közben.
Mindjárt valami csúnyát fog mondani, ezért nem válaszolok.
– Hallottad, amit mondtam?
– Ühüm. – Felállok. Nem akarom hallani, hogy mi a meglepetése. Egy lófej
az ágyban. Azbesztet tett a szendvicsbe, amit holnap magammal viszek a
munkahelyemre. Teherbe ejtette a dentálhigiénikust. Szakítani akar velem. Én
nyertem, de attól még kirúg a házból. Öt percem van összeszedni a cuccaimat,
mielőtt hívja a rendőrséget.
– Pénteken, munka után megmutatom a meglepetést.
Válasz nélkül bemegyek a házba. Kizárt, hogy pénteken hazajöjjek munka
után.

***

November másodika van. Péntek.

– Küldj nekem óránként smst – noszogat Brandy. – Ha nem hallok felőled, a
legrosszabbat feltételezem, úgyhogy ne felejtsd el!
Ma csak Brandy és Leon van itt velem. Zach kilépett. Hetekkel ezelőtt
belenézett a kristálygömbjébe, és látta, hogy közeleg a vég, ezért már előre
gondoskodott új állásról. Melissa mára szabadságot vett ki, és fogadok, hogy egy
állásinterjú miatt. Hülye vagyok, hogy nem tettem óvintézkedéseket.
Nyomott a légkör. Pásztázzuk az álláshirdetéseket, és megígérjük, hogy ha
találunk valami jót, akkor beajánljuk egymást az új főnökünknél. Morris
kereskedelmi szempontból halott város. Nem rossz itt élni, de egy jobb városba
kell ingázni a munka miatt. A csapatunk fele végül Beaufortba, a szomszédos
városba fog költözni, hogy egy kutyaeledelgyárban dolgozzon. A másik fele
visszaköltözik a szüleihez. Egyikünk sem tudja eldönteni, melyik táborba
tartozna inkább.
Brandy nagyon érzelgős. Attól tart, hogy ezután eltávolodunk egymástól, és
valószínűleg igaza van. Brandyvel továbbra is tartani fogom a kapcsolatot, de
nem vagyok szomorú, amiért meg kell válnom Melissától, hiszen már nem
vagyunk barátok. Zach valószínűleg bántó tempóban fog továbblépni, és a
létezésünkről is megfeledkezik. Vicces és éles eszű srác, de az esetek felében
egy pöcs is, és a legjobb tulajdonságait arra használja, hogy szemétkedjen.
Elkapósdit játszik a táskámmal, és órákon keresztül utánoz mindent, amit
mondok, még akkor is, ha valami fontost próbálok kérdezni tőle. Ha a pulton
hagyom a telefonomat lezáratlanul, olyan smseket küld anyámnak, hogy
beálltam a hadseregbe, vagy terhes vagyok, és nem tudom, ki az apa.
Leon jelezte, hogy megvásárolná Howardéktól az üzletet, és egy szabadtéri
étteremmé alakítaná. Egy kitömött grizzly medvét állítana az ajtóba, ahol
korábban HomerElvis őrködött.
– Ha valamelyikőtök állást szeretne, felveszem. Tavaszra be akarom indítani
az éttermet.
– Persze, persze – mondjuk bólogatva, de tudjuk, hogy ebből semmi nem lesz.
– Ha megengedhetném magamnak, már most elköltöznék – kesereg Brandy,
miközben a choker nyakláncával játszik. – Nem is vinnék magammal semmit.
Csak mennék.
– Ha nyerek a lottón, veszek neked egy szigetet Alaszka partjainál – ígérem
neki. – Egy vendéglakással, ahol megszáll hatok, amikor meglátogatlak.
– Nyerj a lottón, minél előbb, kérlek! A megtakarításom fele nyáron elszállt,
amikor elromlott a hűtőm, és kölcsön kellett adnom a nővéremnek a
tankönyveire.
A vállára hajtom a fejem.
– Sikerülni fog. Mielőtt észbe kapnál, mínusz ötven fokban fogsz dideregni,
hócipősen, és velem beszélgetsz telefonon, miközben egy csapat szánhúzó
kutyával mész a boltba.
– Hallottam, srácok, hogy hétfőn mind azt hittétek, meg fogtok halni – jelenti
be Leon, miközben pácolt csörgőkígyótojásokat és grillezett lárvákat tartalmazó
üvegeket pakol át dobozokba, hogy Mr. Howard később elvihesse őket. Mr.
Howard az áru felét elszállítja Tenmouthba, a többit pedig kiárusítja. Rikító kék
feliratokkal tűzdelték tele az összes telefonpóznát a Langley-n:
VÉGKIÁRUSÍTÁS. A RONCSTELEPBŐL MINDENNEK MENNIE KELL! –
Beleértve azokat is, akik itt dolgoztak.
– Közel volt – szipogom.
– Jázmin általi halál.
Brandy és én kérdőn nézünk rá: vajon honnan tudta, hogy a virágom jázmin
volt? Ő azonban megvonja a vállát, és elmosolyodik. A rohadt életbe, Zach! Ez
pont rá vall. Bárcsak itt lenne, hogy kiabálhassak vele, amiért tudta, hogy
jázmin, és hagyta, hogy másnak higgyük. Ehelyett valahol máshol van, és a saját
anyagi biztonságáról gondoskodik, mint egy igazi bunkó.
 Arra gondolok, hogy Tenmouthba költözöm, ami szívás lenne. Vagy
Morrisban maradok, és nem találok másik munkát, ami szintén szívás lenne.
Nyomorultan bámulom Leon grizzlyvel teli mentőcsónakját, amelyben máris
gyűlik a víz. Az egyetlen, amitől még rosszabb lehetne ez a nap, az az, ha soron
kívül megjönne a menstruációm, szóval pontosan ez történik.
– Annyira fogtok hiányozni! – Brandy egy papír zsebkendőbe trombitál. –
Utálom ezt.
– Lezárult egy korszak – mondom komoran. A lámpák már két napja
felmondták a szolgálatot, de nem vesződünk az izzók kicserélésével. Alig maradt
valami eladnivaló, így ha még egy hétig kitartanánk, az már csoda lenne.
Megvizsgálom a környezetemet, és remélem, hogy felébredek ebből a
rémálomból. Az üres polcok különösen lehangolók.
A munkám egyik kedvenc része volt a kirakatok átrendezése, bonyolult
élőképek felállítása frizbiző bábukkal vagy ikonikus filmjelenetek rekonstruálása
popkulturális figurákkal. Hűséges, öreg, kitömött mosómedvénket, Tobyt
kutyapulcsikba és barettsapkákba öltöztettem, és mindennap új helyre tettem: a
pénztárgép mellé, újságot olvasva; pipázgatva a zenegép tetején; kis távcsövön
keresztül kifelé kukucskálva az ablakpárkányról. Brandy és Leon szeretik Tobyt
keresni, amikor beérnek, és azt mondják, hogy az áruból teljes jelenetek
kitalálásához való tehetségem kárba vész itt, ahol sosincs vevőnk. Ez a tehetség
most már haszontalan, mivel az összes áru odalett.
– Nem hiszem, hogy készen állok a következő korszakra – sóhajtja Brandy.
Én sem. – Januárra el fogsz felejteni, és meg sem hívsz az esküvőre.
Nem is lesz esküvő.
Megint kifújja az orrát. A haja fantasztikusan néz ki, és utálom magam,
amiért nem kérdeztem meg egy hete, melyik szalonba jár. Nekem is lehetne most
olyan csini frufrum, mint Brandynek, ha nem lennék ilyen impulzív.
– Már nagyon várom a meghívótokat – mondja, miközben felvesszük a
kabátunkat. Még nincs egészen hat óra, de felesleges tovább itt maradni. – Talán
elveszett a postán?
– Ó. – Próbálok nem feszengeni. – Még nem küldtük el.
– De nem kellene már megtennetek? Hogy legyen idejük a meghívottaknak a
válaszadásra? A cateringesetek tudni akarja majd, hány főre számíthat.
– Még van ideje. Egyébként mit gondolsz, mi a meglepetés, Naomi? – ment
meg Leon a válaszadástól.
Kinyitom a szám, és nem jut eszembe egyetlen kedves dolog sem, ami a
meglepetés lehetne. Bármi is az, Nicholas fölényben van velem szemben. Az
idegeim megviseltek.
 – Vacsora – felelem. – Engem fog felszolgálni egy pumának. – Egy forró
üstben, salátával és répával, mint a Tapsi Hapsiban.
– Szerintem ez a jelenet egy kicsit drámai – nevet Leon.
Lehet, de Nicholasnak van drámai hajlama. Általános iskolás korában
betegnek tettette magát, hogy otthon maradhasson, és elkerülhesse a zaklatókat,
akik Négyszeműnek csúfolták, és kigúnyolták a nyakkendőt, amit az anyja adott
rá. Nicholas pontosan tudja, mit mondana a gyerekkori zaklatóinak, ha most
találkozna velük. Tökélyre fejlesztette a beszédét a zuhanyzóban, amelyről
biztosan azt hiszi, hogy hangszigetelt. Remélem, hogy egyszer lesz alkalma
előadni azt a beszédet.
– Addig halogatom az indulást, ameddig csak lehet – mondom nekik. Brandy
bölcsen bólogat. – Esetleg megnézek egy filmet. Azután bekapok valamit. Majd
megnézek még egy filmet. Mire hazaérek, a puma már megette Nicholast. Együtt
nézzük majd a Netflixet a kanapén. Egy vadon élő állatokról szóló
dokumentumfilmet.
Elnevetem magam a saját viccemen, de a hang elakad a torkomban, amikor
kinyílik az ajtó, és Nicholas egy változata az Upside Downból besétál a
Roncstelepre. Túrabakancsot és egy terepszínű, használt kabátot visel. Annyira
nem illik hozzá, hogy tíz teljes másodpercbe telik, mire feldolgozom a látottakat.
Nicholas Rose terepszínű dzsekit visel.
Leesik az állam, amikor a tekintetem elér a feje búbjáig. A haja egy régimódi,
gyapjúval bélelt, fülvédős téli sapka alá van gyűrve. A színe ronda narancssárga
és barna kockás. Förtelmes. Az egész együttes végzetesnek bizonyult egy
maroknyi agysejtemre és talán a retinámra nézve is.
– Atyaég – suttogom rekedten. – Be akarsz vonszolni az erdőbe és lelőni,
ugye?
Nem dramatizálom a helyzetet. Úgy fest, mint egy Morris sok lelkes vadásza
közül.
Nicholas a szemét forgatja, de érzem, hogy megváltozott a hangulata. A
nyugalma elbizonytalanít.
– Érted jöttem. Emlékszel a meglepetésre, amit említettem neked?
Brandy megragadja a karomat.
Nem tudom, miért, de hazudok:
– Nem. Miféle meglepetés?
A homlokát ráncolja. Bizonyára ezért hazudtam neki. A kegyetlen
tudatalattim azt akarja, hogy azt higgye, nem figyelek arra, amit mond, ami csak
félig-meddig igaz. Rosszul érzem magam emiatt, amíg eszembe nem jut, hogy
teljesen kiszállt az esküvőszervezésből, amint az anyja beleütötte a kotnyeles
orrát, és nem akadályozta meg, hogy minden egyes ötletemet elvesse.
Mindannyian hivatalosak vagyunk Deborah januári esküvőjére.
Azt tanították, ne szálljak be idegenek autójába, ezért okosan azt mondom:
– Itt van az autóm. Majd én hazavezetek.
– Nem. – Megfogja a karomat, és kivezet, mielőtt morsejelekkel S. O. S.-t
pisloghatnék Brandynek és Leonnak. Szándékosan húzom a lábam, ám ő az
oldalához szorítva úgy emel fel, hogy szinte áttol az aszfalt felett. Rúgkapálok a
lábammal, hogy nyomokat hagyjak. Így fogok meghalni: kissé vonakodva, de
végeredményben lustán.
Könyörgő pillantást vetek a túloldalon álló autómra, de az nem kel életre, és
nem áll bosszút értem. Hamarosan a továbbra is magyarázatra szoruló dzsipje
anyósülésén találom bezárva magam, ahol majd szétvet a kíváncsiság és a düh.
– Rámenős vagy.
Becsatol és beindítja a motort. A kocsinak olyan szaga van, mint a Maseratija
bolond nagybátyjának. Túl sokat iszik, és átgázol a postaládákon. Taco Bell volt
az ebédje.
– Mi lesz az én kocsimmal?
A kérdés nyöszörgésként bukik ki belőlem, mire ő egy engedékeny mosollyal
jutalmazza a méltóságom feladását.
– Majd visszajövünk érte.
– De miért nem mehetek…
Nincs értelme befejezni a mondatot. Most már kemény, mint a kő, és nem fog
egyenes választ adni. A fura öltözék megváltoztatta a róla alkotott képemet. Nem
ismerem ezt a férfit. Súlyos hátrányban vagyok. Ha ez a zavarba ejtő taktika
megtorlás a pancser sminkemért és a Steelers kapucnis pulcsiért, akkor hatásos.
– Kapuzárási pánikod van? – Kicsit fiatal ahhoz, másrészt viszont elolvassa
az újságok unalmas részeit, és gyakran van a zsebében karamellás cukorka. És
sokat emlegeti a nyugdíjalapját.
– Lehet. – A szája sarka meggörbül.
Elhaladunk annak az utcának a leágazása mellett, ahol lakunk, és
továbbmegyünk. Nagyon remélem, hogy Deborah arra jár, és megszemléli, mit
visel a fia. Igazság szerint most fel sem ismerné. Azt feltételezné, hogy
viszonyom van, és be kell vallanom, hogy ez már kezd olyan érzés lenni. Ez nem
lehet Nicholas. Egy ezeréves boszorka megszállta a testét.
Nicholas nyugodt testbeszéde hátborzongató. Egyáltalán nem ismerem ezt az
autót. Tudtam, minek hol van a helye a Maseratiban, szalvétáknak,
napszemüvegnek és egy mini üveg Advilnak. Megakad a szemem egy palack
édes teán, ami a műszerfalhoz közelebbi pohártartóban van, nem pedig a
középső tárolóhoz közeliben. Ez neki hátrafelé esik. Egy apró részlet, de engem
lenyűgöz. Miért? Ráadásul a vőlegényem sosem iszik hideg teát. Csakis forrót.
– Ez kié? – kocogtatom meg a fedelet.
– Az enyém.
Leesik az állam. Érzi, hogy bámulom, és nem tudja visszatartani a mosolyát.
Azért megpróbálja, a fogát az alsó ajkába mélyesztve.
Van egy esernyő a padlón, amit még sosem láttam. Kinyitom a tárolót, és
találok benne Tic Tacot, régi CD-ket és kicsomagolatlan műanyag villákat a
Jackie’sből. A Jackie’s egy pici hamburgerező, ahol nincs autós kiszolgálás, és
alig van ülőhely, így a vendégeknek be kell menniük, és elvitelre rendelni az
ételt. Az egyetlen figyelemre méltó tétel az étlapon a sült krumpli, viszont az
legendás. Kétségtelenül a legjobb, amit valaha ettem. Régebben beugrottunk oda
vacsiért, mielőtt elindultunk volna az autósmoziba filmet nézni. Már majdnem
egy éve nem ettem a Jackie’sben, mióta Nicholas és én már nem vagyunk
tökéletes pár. Szentségtörés, hogy nélkülem is képes élvezni a kedvenc
randiételünket.
A pohártartót, amely nem a szokatlan teát tartja, összegöngyölt levelek
foglalják el. Az egyik borítékot tévesen címezték nekünk: Nicholas és Naomi
Rose-nak. Legszívesebben kihajítanám az ablakon. A rendes dzsekije egy
elefántcsontszínű gombóc a hátsó ülés közepén, ugyanolyan a színe, mint a
testének. Erről eszembe jut az a boszorkány, aki lenyúzta a bőrét, és úgy viseli,
mint egy testhezálló overallt.
Még csak most vette ezt az autót, és máris egy egész életet élt le benne,
amelynek én nem voltam a részese. Ez nem tetszik nekem.
Elfojtom a kíváncsiságomat, hogy megtudjam, hová megyünk. Az ablakom
előtt a házak már nem sűrű csoportokban suhannak el, hanem fogyatkoznak. A
barna mezők egyre magasabbra és vadabbra ágaskodnak. Fehér köd az égbolt,
amely a végtelenségig nyúlik, és természetellenesen fényes ahhoz képest, hogy
este van. Az út jobbra kanyarodik, és elnyel minket a magasra törő,
skarlátvörösen izzó levelű juharfák között. Átrobogunk egy kátyús hídon, és
összekoccannak a fogaim.
Hát akkor ennyi volt. Le fog hajtani mindkettőnkkel egy hídról. Voldemort és
Harry Potter dilemmája ugrik be: „Nem élhet az egyik, míg él a másik.”
Nicholas lelassít, egy hajszálnyit előredől, és nagyon figyel. Nem is veszem
észre a felhajtót, csak miután befordultunk, annyira eltakarja az erdő. Kavics
csikorog az autó kerekei alatt, és egy kanyargós ösvény vezet minket egy
dombon álló házhoz.
Szúrós lucfenyő és kanadai simafenyő erdeje veszi körül; lefogadom, hogy
gyönyörű karácsonyi csodaországként fest, amikor havazik. A gondosan
felhalmozott, aprított fahasábokkal megrakott előkertet már vagy egy évszázada
nem gereblyézték, az elhalt juharlevelek rétegről rétegre gyűltek. És feltűnik egy
ősrégi autó, ponyvával letakarva, félig a földbe süppedő kerekekkel.
– Ez pár napon belül eltűnik – mondja Nicholas, amikor meglátja, hogy mit
nézek, miután mindketten kiszálltunk a kocsiból. – Találnia kell valakit, akinek
van vonóhorga, hogy segítsen neki elszállítani.
– Kinek?
Nem hiszem, hogy hall engem a lábunk alatti levelek zizegésétől. Egyes
helyeken szilárdan tömör, máshol laza, így körültekintően kell lépkednem,
különben eltöröm a bokámat. Egy kis örökzöld facsemetébe kapaszkodva tudom
megőrizni az egyensúlyomat. Kis csökevény, vézna és girbegurba.
– Óóó! – Megsimítom a tűleveleket. – Ez egy Charlie Brown-fa.
Elnéző hangot ad ki. Hm. Legszívesebben belecsípnék. Már megint
lekicsinyli, amit mondok.
– Mielőtt bemennénk – mondja, és megállít a kabátujjamra tett kézzel –, mit
gondolsz minderről kívülről?
– Miről?
Karjával a ház felé mutat. Követem a mozdulatot. Ez… egy ház. Bizonyára
régi. Sötétbarna, vízszintes deszkák és élénkzöld zsalugáterek, az egyik ferdén
lóg. Széles elülső tornác, billegő lépcsőfokok. A kémény egy kerek kövekből
álló oszlop, az ablakok pedig egy Tiffany-lámpa vidám narancssárga négyzetei.
A keleti oldalon levéláradat magasodik a házfalnál, egészen egy széles ólomüveg
ablakig, amely bizonyára a nappalié.
– Rendben van, asszem. Kié?
– A miénk.
A miénk. Visszhangzik. Érthetetlen zagyvaság. Kétségtelenül hamis.
Csettintek az ujjammal, és megállítom az időt. Megpördülök, hogy
szembenézzek vele. A Nicholas testében lakozó lény az öröm és az
ünnepélyesség legkülönösebb keverékével néz le rám, és az az érzésem, hogy ő
már nagyon is éber, míg én csak most kezdek ébredezni a hibernációmból. Ismét
kihagyta a kontaktlencséjét, a szeme szikrázik a palaszürke keret mögött. A
sapkája alól kikandikáló hajvége olyan puhának tűnik, hogy már-már meg
akarom érinteni, de visszarántom a kezem, mert túlságosan tolakodónak érzem a
mozdulatot. Ő a vőlegényem, de mégsem. Nem tudom, hogy mik vagyunk
egymásnak. És hogy egyáltalán kik vagyunk.
Elmosolyodik.
– Isten hozott itthon!
 NYOLCADIK FEJEZET

Egy reneszánsz festmény keletkezik rólunk a levegőben, megörökítve az én

értetlenségemet és Nicholas diadalát.
– Hogy érted azt, hogy a „miénk”?
– Megvettem. – Közben végig a szemembe néz.
– Ez… De… Én…
A világ felborul, ahogy Nicholas a feje tetejére állítja a mi kis játszmánkat.
Elvesztem. Semmi értelme nincs annak, hogy vesz egy házat, és elvárja, hogy
beköltözzek. Eddig harcoltunk a bérelt lakás felügyeleti jogáért. Azért
küzdöttünk, hogy a másikat arra ösztökéljük, lengessen fehér zászlót, és tűnjön
el örökre.
– Meghibásodtál? – kérdezi kissé szórakozottan. Tizenkét lépéssel előttem jár.
Tizenkét lépéssel felettem van. Mögöttem. Mindenhol. Nem tudom, merre
forduljak, és nem tudom, mi a szándéka. Igaza van, meghibásodtam. Füstöl az
áramköri lapom. Van egy házam.
Nem, nincs. Sietve emlékeztetem magam, hogy nincs semmim, ami ne
Nicholasé lenne. Ő nem tartozik hozzám, tehát ez sem. Ő egy fordított Midász.
Minden, amihez hozzáér, rothadásnak indul.
– Felteszem, te nyerted az érmefeldobást.
– Igen.
– De. – Nem jön könnyen a beszéd. Az agyam folyamatosan elutasítja a
szememből és a fülemből érkező üzeneteket mint képtelenséget. – Egy egész
ház?
– Próbáltam felet venni, de nem találtam olyat, amelyiknek lyukas lenne az
oldala, vagy hiányozna a teteje.
Alig hallom a viccet.
– Hogyan? Miért? Én nem…
– Az egyik munkatársadtól vettem. Leontól. Pár napja összefutottunk, és
beszélgetni kezdtünk arról, hogy milyen helyen szeretnék élni, ő pedig
elmesélte, hogy el akar költözni onnan, ahol most lakik, és rájöttünk, hogy
segíthetnénk egymásnak. Kiderült, hogy igazából tök jó fej. Engedi, hogy
játsszak az íjfűrészével, és azt tervezzük, hogy csinálunk pár széket.
– Leon? – Ezen akadtam fenn. – Ezt a házat Leontól vetted? Leon Duncantől?
 – Megmondom neki, hogy még nem felejtetted el a vezetéknevét. Le lesz
nyűgözve – kacagja.
Remek, arról sztorizgatnak, hogy milyen bunkó vagyok. Lehet, hogy Leon
vezetéknevének elfelejtése az oka annak, hogy egész nap egy szót sem szólt
nekem erről. Mekkora egy Júdás!
– Tudta, hogy ez a meglepetés, és hagyta, hogy azt higgyem, meg fognak
gyilkolni!
– Tényleg be kellene fejezned, hogy azt mondod a munkatársaidnak, hogy
meg akarlak ölni! – Ingerültség suhan át a vonásain. – Nem vet rám jó fényt.
– Soha nem beszéltünk arról, milyen házat vennénk együtt – hadarom. –
Egyáltalán nem vehettem részt ebben.
– Azt akartam, hogy meglepetés legyen.
– Te akartad ezt a házat.
Csak bámul, nem érti.
– Ez nem olyan meglepetés, amellyel meglepi az ember a menyasszonyát! A
párok együtt szoktak ilyesmit csinálni, Nicholas! Az egyikük nem hoz ilyen
nagyságrendű döntést a másik háta mögött. Először megszabadulsz a kocsidtól,
és hazahozod azt…, azt a behemótot. – A nevetése még jobban felbőszít, de én
tovább erősködöm: – Megkérdeztem, hogy hol voltál. Nem voltál hajlandó
elmondani. Van fogalmad róla, hogy milyen érzés ez?
– Aha! – kiáltja. – Van. Nem tudom, hol voltál egész évben, Naomi. A tested
itt van, de az elméd valahol máshol. Elmentél, és magamra hagytál.
Ha valakit magára hagytak, az én vagyok, aki egyedül harcol a rózsák
háborújában. Egy kevésbé súlyos témát választok a panaszkodáshoz.
– A semmi közepén vagyunk.
– Na és? – vonja meg a vállát.
Körülnézek, hátha találok egy másik kifogást. Ami kijön a számon, még
engem is meghökkent.
– Mindig is szerettem volna egy lilára festett bejárati ajtót. A mágia színe.
– Ez ostoba indok egy ház elutasítására. Naomi, én vettem kettőnknek egy
házat! Tarts egy pillanatnyi szünetet, és hagyd, hogy ez tudatosuljon benned!
Hány barátnőd mondhatja el magáról, hogy a barátja házat vett neki?
1. Ő nem a barátom, hanem a vőlegényem. (Valami olyasmi.)
2. Nem nekem vette ezt a házat. Magának vette, a megkérdezésem nélkül,
úgy, hogy kihagyott a folyamatból. Hálásnak kellene lennem, hogy hagyja, hogy
vele tartsak, miután ő meghozta az összes döntést? Ha egyenrangú partnerként
akarjuk leélni az életünket, akkor ez a kezdet nem sok jót ígér.
 3. Az egyetlen igazi barátom Brandy, aki jelen pillanatban azt hiszi, hogy egy
árokban vérzek el.
Ez őrültség. Vissza kellene mennem a fehér albérletbe, hiszen a jelek szerint
itt lakik, de még nem adhatom meg magam. Még tart a háború. Próbál átverni a
palánkon, de én tudom, hogy egyszerűen csak átköltöztünk egy másik csatatérre.
Nem fogom elmondani magamnak, amit már hónapok óta ismételgetek
magamban: lehetne rosszabb is.
Pontosan ezt tettem eddig. Azzal igazoltam, hogy vele maradok, hogy
emlékeztettem magam, lehetne rosszabb is. Nézd meg azt a csajt! Nézd meg azt a
pasit! Nézd meg azokat az embereket! Egyedül vannak, és senkijük sincs. Rémes
kapcsolatban élnek. Annyira boldogtalanok. Lehetne rosszabb is. Én is lehetnék
ilyen helyzetben.
Boldogtalan voltam.
– Oké – sóhajt fel. – Leszámítva a bejárati ajtót, ami nem lila, mi a
véleményed róla?
Őszintén? Belepi a koszos avar, és a semmi közepén van, és én annyira
vágyom rá, hogy az enyém legyen. Alig észleltem, hogy van itt egy ház, amikor
megálltunk, de miután elhangzott tőle a miénk kifejezés, mintha színpadi fények
árasztották volna el a helyszínt… Olyan gyönyörű, hogy sírni tudnék.
Olyan ez a hely, ahol szeretnék letelepedni az egyetlen igaz szerelmemmel –
vagyis valakivel, aki nem Nicholas. Szeretném, ha Leon visszavenné a házat, és
megőrizné nekem, hogy egy nap majd megvehessem magamnak, amikor már
egy szeretetteljes és egészséges kapcsolatban élek. Egy olyan férfival, akit
legalább nyolcvan százalékig szeretek. Ha most megosztom Nicholasszal, az
elrontja a helyet. Néhány kedvenc filmem, amit együtt néztünk meg, mostanra
bemocskolódott, ahogy a Generationals nevű együttes is, amit együtt
hallgattunk. Az egyik daluk szólt a rádióban az első csókunk alatt, és azután ez
lett a „mi bandánk”. Még koncerten is láttuk őket. Most már alig bírom hallgatni
a zenéjüket anélkül, hogy ezernyi kellemetlen érzés ne támadna fel bennem.
Ez az ingatlan örökre az a ház lesz, amelyet a volt vőlegényem a
közreműködésem nélkül vásárolt meg. Ez a jövendőbeli Mrs. Rose háza, nem az
enyém. Ami egy kissé bánt.
– Nem akarok itt lakni.
Kezdi elveszíteni a türelmét.
– Őszintén szólva, nem igazán érdekel, hogy mit akarsz. Még nem sikerült
újra megkedvelnem téged. De eljön annak is az ideje. És te is újra meg fogsz
kedvelni engem. Ez a ház meg fog menteni minket.
 – Megment minket? – Nem vesződöm azzal, hogy lekicsinyeljem az állítását.
– Azt hittem, véget akarunk vetni a kapcsolatunknak.
Olyan megvető az arckifejezése, hogy visszahőkölök.
– Naomi, ha egy mindannyiunkat elpusztítani képes meteor száguldana a Föld
felé, afelett is elsiklanál. – Hátat fordít nekem, és határozottan bemasírozik a
házba. Hegyi ember lesz belőle, jöjjön, aminek jönnie kell, én pedig csak
kullogok mellette.
Azt hiszem, felfogtam az új megközelítését. Ez még annál is aggasztóbb, mint
hogy megpróbált rávenni, hogy hagyjam el.
Olcsóbb és könnyebb olyan nővé formálni engem, akit képes lenne elvenni,
mint szakítani velem. Ha megtenné, akkor száz meglepetésrandit kellene
vállalnia, amelyekre az anyja elküldené, hogy megtalálja a következő jelöltet.
Engem már előkészített a házasságra. Már megismerkedtem az utálatos
szüleivel, akiknek még nem sikerült elkergetniük. Az agyam egy része
kénytelen-kelletlen tartalmazza a fogászati szakkifejezések glosszáriumát.
Eltűröm azt a sátáni rituáléját, hogy a héj teljes eltávolítása után a banánt tányér
nélkül a csupasz asztalra fekteti, és két harapás között újra odateszi.
Én egy befektetés vagyok. Ha most kivonja a részvényeit, akkor pénzt és időt
veszteget el. Kezdheti elölről, búcsút mondhat két évnek a fiatalságából. De van
egy hírem Nicholas Benjamin Rose számára: csalódik, ha azt hiszi, hogy nem én
vagyok a legnagyobb időpocsékolás, ami valaha történt vele.
Hosszú percekig csak bámulom a háznak azt a részét, amelyik bekebelezte őt.
Olyan részletek úsznak a figyelem előterébe, amelyeket eddig még nem vettem
észre – a középen meghajló, fából készült tetőzsindelyek; a kopott lábtörlő, rajta
egy skót terrierrel; a széles ólomüveg ablak mögött lépkedő sziluett. Természetre
vágyott? Megkapta. A kéményt ellepi a borostyán, mely a ház belsejébe próbál
bejutni. A levegő tiszta és friss. Nem hallom a forgalmat, sem az emberi
civilizáció hangjait.
A ház, amelyet egyedül vásárolt, biztosítva, hogy soha ne érezzem úgy, hogy
a miénk, két lankás völgy közötti dombtetőn áll, haláli jó helyen. Mindkettőnket
itt fognak eltemetni. A szellemeink itt fognak kísérteni, kínozva egymást és
minden félrevezetett, vidéki élményben reménykedő vásárlót.
Én még mindig az A tervet próbálom megvalósítani, Nicholas pedig a C
tervvel hiúsítja meg az erőfeszítéseimet. Csak egyikünk nyerhet, de már nem
vagyok benne biztos, hogy a győztes mit tart meg, és mit veszít.
A kedvencem a házban – amely az enyém, de mégsem az enyém – az, hogy
félhomályos, kicsi és meghitt, ami nem hangzik valami vonzónak, ám minden
szobának van egy nagyon különleges hangulata, amitől beindul a fantáziám.
 A nappali olyan hely, ahol az ember egy kényelmes karosszékben szeretne
pihenni, a lábai előtt félkörben heverésző unokákkal, miközben régi történeteket
olvas nekik távoli tájakról. Hetvenkedő kalózokról és repülő vonatokról, álarcos
banditákról és elf uralkodókról. A bőrkötésű könyvek gerince recseg az öregedő
kezekben. Csendben ülni a pislákoló tűz előtt a lelki társsal, miközben
esőcseppek peregnek az üvegen…
A nappaliban az unokák legkedvesebb emlékei születnek a nagyszülőkről, és
ahová mindig el fogják képzelni őket, még jóval azután is, hogy nem lesznek.
Valahányszor megérzik a füst vagy a forró csokoládé illatát, az visszarepíti őket
az időben a dallamként felcsendülő és elhaló nagyszülői hanghoz.
– Mit gondolsz? – kérdezi Nicholas.
– Hm. – Átmegyek a konyhába, hogy mindent befogadhassak a
türelmetlenkedése nélkül. A fagerendás mennyezetű konyha szellős és világos.
Rézlábosok és -serpenyők, valamint locsolókannák lógnak a gerendákról, mint a
szélcsengők. A virágtartókból borostyán zöldje tör elő. A frissen sült kenyér és a
szárítókötélen függő, napsütötte ágynemű illata járja át a levegőt. Nyáron itt
haraphat bele az ember egy szederbe, és érezheti, ahogy az érett ízek szétáradnak
a nyelvén. Tavasszal a mosogató fölé hajolva locsolhatók az ablakban tartott
tulipánok.
Egy konyhai boszorkány lakik itt. Egy üstöt tart a tűzhelyen, és szárított
gyógynövénykötegeket pakol a mennyezeti gerendákra. A csiszolt faasztal körül
össze nem illő, a Boldog Vazul-katedrális színeire festett székek. A család
kutyájának karmai kopognak a fenyőpadlón; ebben a helyiségben minden, de
minden mosolyra deríti az embert.
– Nem jár hozzá semmilyen berendezés – mondja Nicholas –, de nem baj. –
Megállok, ő pedig véletlenül belém ütközik hátulról. – Hoppá! Bocsi!
– Nem akarsz egy kicsit békén hagyni?
– De hát nem mondasz semmit!
– Épp magamban beszélek. Adj nekünk egy percet!
Most rajta a sor, hogy azt mormolja: „Hm.” Örülök, amikor eltűnik – az
egyetlen – fürdőszobában, így egy kis időre megszabadulok tőle.
A szalonban három magas, pompás ablak nyílik hátrafelé az erdőre. A hátsó
udvar meredeken lejt, és remek kilátást nyújt egy hosszú stéggel rendelkező tóra.
Ez a legjobb szoba a csillagnézéshez. Az ember széthúzza a fényűző, vörös
bársonyfüggönyöket, és nézi az erdő felett a holdsarlót, amely visszatükröződik
a tavon. Itt lehetne tartani a karácsonyfát és egy csapatnyi diótörőt a
kandallópárkányon. A falakat éjkék tapéta borítja, rajta ezüstszínű csillagok és
nyírfák. Minden aranyszínűvé mosódik, amikor meggyullad a tűz.
 A Grand Central Station órájának másolata van a lépcsőkorlátra szerelve,
közvetlenül a szalon előtt, és az éjszaka közepén, amikor az ember átballag a
csöndes házon, hogy a vastag szőnyegen álló hintaszékbe kuporodjon, elhalad az
óra fénylő számlapja mellett, és hallja a mutatói ketyegését. A világ csendes,
leszámítva az óra ketyegését, az emeleten alvó egyetlen igaz szerelmed halk
horkolását, a kisgyermekeid neszező forgolódását és ágak susogását az erdőben.
Ez.
Egyszerűen.
Varázslatos.
Mindezt olyan élénken magam elé tudom képzelni, és vágyom rá. Rettentően
vágyom rá. Nicholas lép be a szalonba, mialatt gondolatban éppen elhelyezem,
hogy hová kerülne a süti- és borsmentaillatú gyertyakészletem, és a hangjával
kizökkent a saját kis világomból.
– Szerintem ezt a szobát választom irodának. – Széttárja az ujjait a csillogó
ablakok sora felé. – Ide teszek egy nagy képernyős tévét, így nem kell majd
megosztanom az időmet a munka és a focinézés között.
Képzeletemben a diótörők a kandallóról a tűzbe pottyannak.
– Uh.
– Mi az? – Rám néz, aztán a kandallóra, amelyen a tekintetem megakadt. –
Nem tetszik a kandalló? Azt hittem, ez lesz az egyik kedvenc részed. Van
központi fűtés is. Nem kell tüzet gyújtanunk a meleghez, ha nem akarunk.
– Nincs bajom a kandallóval – felelem tompán. Csodálkozom, hogy az orrom
nem lövell át a szobán, mint Pinokkióé. Jobban szeretem ezeket a kandallókat,
mint a vérrokonaimat. Két anya- és apaméretű karácsonyi harisnyát akarok rájuk
szegezni, két gyerekméretű mellé. Venni akarok egy rakás láng nélküli gyertyát,
és három órán át fáradságosan rendezgetni őket, miközben egy szenvedő
Nicholas mindezt végignézi.
Engem tanulmányoz, és bármit is lát az arcomon, a szeme megenyhül.
– Felmenjünk az emeletre?
– Felőlem!
Három, nagyjából egyforma méretű és elrendezésű hálószoba van az
emeleten. Egyszínű falak, fapadló. A középső tizenöt centivel keskenyebb, mint
a másik kettő, és az agyamban villanykörte gyúl, mielőtt leállíthatnám:
gyerekszoba.
Sosem bocsátom meg magamnak a gondolatot.
– Melyik szoba az enyém? – kérdezem, főleg azért, hogy provokáljam. Ő már
látta az egész házat, ezért most nem is nézi meg, hanem csakis az én reakcióimra
koncentrál. Ezért erőlködöm, hogy ne reagáljak: nem engedhetem, hogy lássa,
mennyire tetszik ez a hely. Amikor belépek egy szobába, úgy gondolom,
rendben van. Mire kisétálok belőle, már a legjobb szoba, amit valaha láttam. Le
leszek sújtva, amikor elkerülhetetlenül el kell hagynom. Egész idő alatt úgy
éltem abban a fehér albérletben, mint egy komplett idióta.
– Válassz!
A hanghordozása alapján nem tudom eldönteni, beleegyezik-e abba, hogy
külön hálószobában aludjunk. Az érmefeldobás óta nem aludtam az ágyunkban,
és ezen nem áll szándékomban változtatni. Nem tudom, mi lenne rosszabb:
lefeküdni vele, miközben próbálom eltaszítani magamtól, vagy kezdeményezni,
aztán azt tapasztalni, hogy visszautasít, mert ő is megpróbál eltaszítani magától.
Továbbra sem világos számomra, mi Nicholas végső célja.
– Egy efféle ház történetekben gazdag. Kell hogy legyen neve. –
Elragadtatottan mosolyog rám. – Nevezd el!
Szél csapkodja a tetőt, mintha egy tornádó közepén állnánk. Olyan messze
vagyunk mindattól, amit eddig párként átéltünk. Nem lenne szabad szeretnem.
Heathcliff és Catherine szellemei vagyunk, akik Morris vadonjában rekedtek.
– Katasztrófa – bököm ki az egyetlent, ami eszembe jut.
Lehervad a mosolya.
– Nem élek olyan házban, amit Katasztrófának hívnak. Az csak balszerencsét
hozna.
– Az már megvan.
Sóhajt az orrán keresztül, mely szokását Haroldtól vette át. Régebben az
összes kis manírját cukinak tartottam, amíg nem láttam a szélesebb sablont,
amelyből kivágták. Az, ahogy Nicholas öt centivel jobbra tolja a poharát a
tányérjától, már nem is olyan imádni valóan hóbortos, miután láttam, hogy az
anyja is ezt teszi. A Deborah-val való megismerkedés sok mindent megölt abból,
amit szerettem a fiában.
– Holnap hívok ide egy teherautót.
– Holnap?
– Pontosan. – Annyira elégedett magával.
Azt hiszem, próbára tesz engem. Esetleg meg akar törni ezzel a sok, egyszerre
bekövetkező, váratlan változással. Úgy döntök, én is próbára teszem őt.
– És ha én nem akarok elköltözni?
– A fuvarozó cég vasárnap zárva van, de ha hétfőre akarsz bérelni egy
teherautót, csak tessék. Addig is, az összes holmink ide kerül.
Már megint ez a félrevezető többes szám: a holmink.
Sajnos egyikünk sem tartott meg sok mindent a szinglinapjainkból. A régi
bútoraim jó ideje odalettek, ahogy az övéi is. Együtt akartunk mindent
kiválasztani a közös életünkhöz. Kipróbáltuk az összes kanapét a bútoroutletben,
és addig pattogtunk a matracokon, amíg meg nem találtuk Az Igazit. Vannak
kivételek, mint például az íróasztala és a kenyérpirítóm, de a gyűjteményünket
nagyrészt közösen, párként állítottuk össze. Nehéz lesz osztozkodni rajta.
Én nem engedhetem meg magamnak, hogy pótoljam ezeket a tárgyakat. Ő
igen. Vagy legalábbis megengedhette. Nem tudom, mi a helyzet most, hogy vett
egy francos házat.
– És ha maradok? – kérdezem. – Az én nevem is rajta lesz a tulajdoni lapon?
Vagy ez az a lakás, amit megosztasz azzal a nővel, akivel éppen együtt vagy?
Nincs rá garancia, hogy nem hajítasz ki egy hónap múlva.
– Ez a ház a miénk, Naomi. Miért hajítanálak ki?
– Miért ne tennéd? A te helyedben én azt tenném. Otthagynálak a régi házban,
és búcsút mondanék neked.
Nicholas rám mered. Megfordul, és letrappol a lépcsőn. Még mindig a
hálószobában állok, amikor visszatrappol, egy árnyalattal vörösebb arcszínnel.
– Ha a régi házban akarsz maradni, rendben. Nem foglak arra kényszeríteni,
hogy ide költözz. De tudom, hogy a Roncstelep bezár. Leon elmondta. Úgyhogy
sok szerencsét a bérleti díj kifizetéséhez nélkülem, édesem!
– Nem kell a pénzed. Inkább eladom a saját májamat. Inkább dolgoznék
valamelyik bordélyházban, ahová apád járt, mielőtt anyád leolvasztotta az agyát
dr. Oz-készítményekkel.
Ez egy gyilkos lövés, de ő pajzsként emeli fel a nevetését, és a csapásom
simán lepattan.
– Most meg kellene döbbennem? Évek óta tudok róla.
Hülyeség, de dühös vagyok, hogy tudott erről, és nem szólt nekem. Túl
szaftos csemege ahhoz, hogy megtartsa magának. Állítólag én vagyok a
menyasszonya! Meg kellene osztania velem a megalázó sztorikat a szüleiről.
– Te vagy az oka, hogy még mindig Morrisban élünk – háborog. – Ha nem
lett volna a nevetséges ragaszkodásod a benzinkúti ajándékbolthoz, elfogadtam
volna azt az állásajánlatot júniusban. Nagyobb város, jobb fizetés. Több
lehetőség mindkettőnk számára. De neeem, te nem akartál elköltözni. Azt
mondtad, hogy a te minimálbéres állásod legalább olyan fontos, mint az enyém.
Egyenesen visszautasítottad a költözés lehetőségét. Fel kellett adnom
lényegében álmaim munkáját, így most örökre itt ragadtam. Már akkor tudtam,
hogy a Roncstelep halálra van ítélve, de én mindent eldobtam miattad. Nos, most
te is eldobsz valamit a kedvemért. El fogod dobni a büszkeséged egy részét, és
adsz egy esélyt ennek a háznak egy rohadt percre, mielőtt eldöntöd, maradsz-e
vagy elmész. Ennyit legalább megadhatsz nekem.
A civilizált viszony végleg megszakad közöttünk.
– Szóval te már június óta dühös vagy, amiért nem fogadtad el azt az állást –
vágok vissza. – Még csak február óta dolgoztam a Roncstelepben, és épp csak
kezdtem belerázódni az új életritmusomba. Imádtam a munkámat. Miért nekem
kellett volna áldozatot hoznom?
– És miért nekem? – Tüzet okád.
– Nem értem, mit művelsz. – Felemelem a karomat. – Miért hoztál ide?
– Azt hittem, ez egy kellemes meglepetés lesz. Azt hittem, tetszeni fog.
Akárcsak a virág, hisz folyton panaszkodtál, hogy sosem veszek neked. Aztán
meg, amikor veszek, FELGYÚJTOD.
– Ez már a múlt! Hogy merészeled felhánytorgatni? Már úgyis beismerted,
hogy nem érdekel, mit akarok.
Vad, állatias üvöltést ereszt meg, és megint letrappol a lépcsőn. Hallom,
ahogy ajtókat dönget, és majdnem rákiabálok, hogy ne döngesse az én gyönyörű
új házam gyönyörű ajtóit.
– Gyerünk! – kiált fel néhány perc múlva. – El kell mennünk a kocsidért! Mi
legyen a kibaszott vacsora?
– Pizzát akarok, baszd meg! – ordítom. Azóta vágyom rá, amióta a rohadék
kiszállíttatta magának.
– Jó! Úgyis van egy kibaszott kuponom a Benigno’sba!
– Nagyszerű! Kurvára imádom a Benigno’st!
A lehető legdühödtebben bevágódunk a kocsijába, és nem szólalunk meg,
amíg be nem érünk a pizzériába. Amikor egy hölgy odajön, hogy leültessen
bennünket, egy másik Naomi és egy másik Nicholas mosolyogja a „mások
előtti” mosolyt, és a hangnemünk olyan higgadt, hogy az már ijesztő. De a
belsőnk forrong.
Amikor a mosdóban vagyok, rendel nekem egy Dr. Peppert, amiről tudja,
hogy a kedvencem.
Mielőtt elmegyünk, letörlöm az asztalról az összes morzsát, és a használt
szalvétákkal együtt a tányérunkra teszem, amit tudom, hogy értékel, mert
igyekszik segítőkész lenni a felszolgálókkal szemben.
Amikor visszamegyünk a kocsihoz, újra azt tervezgetjük, hogyan tegyük
tönkre egymás életét.

***

Nem tudom, hogyan várhatja el Nicholas, hogy komolyan vegyem.

Úgy értem.
Ez egyszerűen…
Egy pukkanásnyi nevetés tör fel a számban, mielőtt lenyelhetném.
Ma reggel arra ébredtem, hogy három idegen férfi van a nappalimban. Visítva
próbáltam eltakarni magam, de szerencsére egy takaró került rám, amíg a
kanapén aludtam, és senki sem látott meg bugyiban. Amikor felálltam, a takarót
magam köré tekertem, és majdnem megbotlottam benne. Felsikoltottam, mert
Nicholas váratlanul játékosan megpaskolta a fenekemet, hogy menjek arrébb.
– Igyekezz! – mondta vidáman. – Sok dolgunk van ma még!
Ez órákkal ezelőtt volt, és még mindig nem tudom, milyen hangulatban
kellene lennem. A költözés egy valóságos tortúra, és kerülöm a segítségnyújtást,
amennyire csak tudom. Sok idő ment el azzal, hogy a fürdőszobában bujkáltam,
és úgy tettem, mintha tíz percig tartana kicserélni egy tampont. Az egy órán
belüli harmadik színlelt tamponcserém után arra bújtam elő, hogy Nicholas egy
merész ruhatárváltást hajtott végre. Amikor meglátja a komisz vigyort az
arcomon, a kifejezése szúrós és védekező lesz.
Nicholas egy nevetségesen bő, nem is tudom, minek nevezzem…, overallban
van. Tetőtől talpig khakiben, amit imád, és a vadonatúj munkáscsizmái
valószínűleg egyenként tíz kilót nyomnak. Azt hiszem, hogy a vadonban élő,
erős, durva embernek akar látszani, de ehelyett úgy néz ki, mint egy szellemirtó.
Visszatért a kockás, fülvédős sapka, pedig nyilván melege lehet a sok
hűtőszekrény-emeléstől, polcmanőverezéstől és minden mástól, amihez én nem
lennék jó, mert törékeny csontozatú nő vagyok, akinek a filigrán térdei
megroggyannak egy doboz zsebkendő cipelésétől – legalábbis így teszek. Ha
nélkülem vett házat, akkor kiválóan be tud cipelni mindent a segítségem nélkül
is. Szerintem arra vár, hogy ezt az arcába vágjam, ezért harap a nyelvébe, amikor
látja, hogy tétlenül ücsörgök.
Ez az új stílus természetellenes Nicholason. Annyira igyekszik küzdeni a saját
génjei ellen!
Bármit is viseljen, hogy ezt leplezze, Nicholas valójában arra termett, hogy
bálokat rendezzen Pemberley-ben. Arisztokratikus, szépfiús arca van, csupa éles
vonás és rejtett vonzerő, világos bőrrel, finoman zilált, sötét csokoládészínű
hajjal és csúcsos hajvonallal. A tekintetének elvetemültnek kellene lennie, hogy
tükrözze az alant megbúvó férfitípust, ehelyett azonban ártatlanságot sugároz,
ami egy veleszületett ragadozó tulajdonság, hogy a farkas észrevétlenül
kószálhasson a bárányok között.
Arcának architektúrája lenyűgöző, amikor mosolyog: feszes bőrű, irigylésre
méltó arccsontok alatt mélyedésekkel, amitől úgy néz ki, mintha állandóan
beszívná az arcát. Ez egy olyan durcás, pimasz szépség, amely azt üzeni, hogy
elnyúlok egy bőrfotelben, hogy elmélkedjek az unalomról. Már a gondolattól is
megfulladok, hogy az erdőbe megy tűzifát vágni. Nem mondható éppenséggel
robusztusnak.
– Te vagy Nicholas gonosz ikertestvére? – kérdezem. – Vagy te vagy a jó?
Mogorván néz rám.
 – Most komolyan, mi ez a szerkó?
– Css! – A szomszédos szoba ajtajára pillant, ahol a költöztetők éppen a
mosógépet és a szárítót pakolják fel gurulós kocsikra. Munkásbakancsuk kopott
és koszos, míg Nicholas ragyogó csukájából a frissen kicsomagoltság vegyszeres
szaga árad. – Nem maradnál veszteg?
– Nem. Le akarod nyűgözni azokat a fickókat?
– Miért rohangálsz folyton a mosdóba? – vált témát.
Két gusztustalan lehetőség között vacillálok, és próbálom eldönteni, melyiket
találná visszataszítóbbnak.
– Menstruációs ügy.
Szkeptikusan néz.
– Részleteket akarsz? Ha érdekel, legközelebb nem húzom le a vécét, és
akkor a saját szemeddel láthatod, mit csinálok odabent.
– Mi bajod van?
– Veled van bajom.
Távozik, én pedig remekül érzem magam, meg kell mondanom. Az egyik
költöztető nehézkesen trappol felém. A levegő tesztoszteronnal telített, és
igencsak ki vagyok éhezve egy slukkra belőle. Említettem már, milyen
nagyszerű, amikor hivatásos, férfias férfiak jönnek fizikai munkát végezni az
otthonomba? Stramm, napszítta férfiak, nagy, durva kezekkel és szőrös,
kidagadó erezetű alkarral. Az egyiknek a bicepszén egy kabrió motorháztetőjére
dőlő csinibabát ábrázoló tetoválás virít.
A munkafelügyelet kemény meló, de valakinek meg kell csinálnia. Olyan
pozícióban állok, ahonnan az emelésük, hajolgatásuk és nyögésük a legjobban
követhető, és az izmaik kidudorodása és megfeszülése a legtökéletesebben
látható. Hátizmok! Ki gondolta volna, hogy ennyi izom lehet egy ember
hátában? Most már tudom. Hagyjuk a Tindert; miután Nicholas bedobja a
törülközőt, felbérelek egy rakás költöztetőt, és így találom meg a következő
pasimat.
Nicholasnak szép teste van. Elegáns és kidolgozott – az a fajta test, amelyről
el lehet képzelni, hogy nemcsak zongorázni tud, hanem egy rögbipályán is képes
végigfutni. Jelenleg nem vagyok abban a kiváltságos helyzetben, hogy
élvezhessem az ő szép, elegáns testének előnyeit, így azok a férfiak, akik
korábban nem voltak az eseteim, most mind dögösek a szememben. Rossz
passzban vagyok. Sziklaméretű férfiak szakállal és arctetoválással. Kopaszodó
őrült tudósok. A sziluett a Mad Men – Reklámőrültek főcíméből. Ha ez az
ínséges időszak még tovább tart, akkor a férfivécék tábláin feltűnő piktogramok
után fogok sóvárogni.
 Kissé túlzott érdeklődéssel figyelem az egyik férfit, mire magamon érzem
Nicholas tekintetét. Megköszörülöm a torkomat, és szabadkozva elhagyom a
szobát.
Később a nyomomba ered, és csúnya pillantásokat küld felém, amíg be nem
adom a derekam, és fel nem sóhajtok:
– Mi az?
– Nem tudnál egy kicsit kevésbé feltűnő lenni? Mit szólnál, ha látnád, hogy
más nőket bámulok?
Feltételezem, hogy napi szinten bámul meg más nőket. Tudom, hogy azok is
bámulják őt.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Ugyan már! Még sosem láttam, hogy valaki ilyen sokáig kibírná pislogás
nélkül – forgatja a szemét.
– Én csak… megfigyeltem – mondom kimérten. – Ne fújd fel a dolgot!
Különben se hibáztathatna senki, ha megnéztem volna, amit nem tettem. Úgy
érzem, mintha időtlen idők óta nem feküdtem volna le rendesen valakivel, aki
akarja is.
Nicholas szája egy vékony vonal. A tekintete rendíthetetlen. Kezdek kissé
nyugtalan lenni, és egy újabb „mi van?”-nal töröm meg a csendet.
Kurta fejrázás a válasz.
– Semmi.
Nicholas hazudik. Amikor azt mondja, „semmi”, valójában azt akarja
mondani, időre van szükségem, hogy kitaláljak valami lehengerlőt. Teljesen
készen állok erre, miután a költöztetők elmentek, és ott állunk az új házunk előtt,
amely valójában az ő háza, és amit továbbra is Katasztrófának hívok.
Megöntözöm a Charlie Brown-fát, mert van bennem elajándékozni való
szeretet, és nincs hová tennem. Ennek a fának szüksége van rám. Én majd
táplálom és lesöpröm az elhalt tűleveleit, és ő lesz a kert legjobb és legnagyobb
fája. Beporzással száz új fának ad majd életet, amelyeket majd girlandokkal
fogok felfűzni. Ő lesz a pátriárkája és tábornoka az új fahadseregemnek.
A neve Jason. Jelenleg ő az elsődleges fontosságú számomra ezen a világon.
Nicholas figyelmesen néz, ahogy megsimogatom Jasont, és biztatóan
mormolok. Azt hallottam, a tudomány szerint segít a növényeknek, ha beszélünk
hozzájuk.
Amikor megbizonyosodtam róla, hogy Jason jól el van látva, felmegyek a
házhoz. Még le sem vettem a cipőmet, amikor Nicholas nekem esik.
– Van különbség aközött, hogy valakire szükség van-e, vagy kívánják-e.
Bizonyos dolgokban szeretem, ha szükség van rám. A szexnél szükségem van
arra, hogy kívánjanak. Nem lehetek csak egy pasas az ágyadban, aki teljesíti a
dolgát. Nem fogok veled kapcsolódás nélkül, pusztán mozdulatokat végrehajtva
szexelni. Veled nem. Neked kellene lenned annak a személynek, akivel a
legmélyebben kapcsolódom.
– Mi szoktunk kapcsolódni. – Jaj, istenem, ez az én hangom? Olyan sivár. A
hazudozási képességeimet eléggé megviseli az elmúlt napok brutális
őszintesége.
– Már nem látsz engem, Naomi. Már nem kívánsz engem. Megérzem, mikor
kezdesz távolodni, és ez a legszívszorítóbb élmény, amiben valaha részem volt.
Mindig megpróbállak visszacsalogatni magamhoz, amikor bezárkózol a saját
fejedbe, amihez nekem nincs hozzáférésem.
– Nem tudom, miről beszélsz. – Mélységesen kényelmetlenül érzem magam,
és a beszéde intenzitásától forrón ég a bőröm.
– Nem lehetek veled meghittségben, amikor távolodsz tőlem – folytatja
Nicholas, mintha nem is szakítottam volna félbe –, mert nem hagyhatom, hogy
ez legyen az új normánk. De az, hogy büntetésként eltávolodom tőled, amiért
eltávolodtál tőlem, úgy tűnik, nem motivál arra, hogy megváltozz. Szóval nem
tudom, hogy mi lesz velünk. Csak azt tudom, hogy rossz ötlet a testi
szükségleteidet kielégíteni, ha nem vagy hajlandó kielégíteni az én érzelmi
szükségleteimet.
Elkerülöm az érzelmi szükségletek témáját. Keresztbe teszem a karomat, és
egyenesen a védekezésbe menekülök.
– Hogy érted, hogy nem motivál? Pontosan mit kellene megváltoztatni
magamon, Nicholas?
Látom rajta, hogy bezárkózik. Persze most, hogy elmondta a magáét,
legszívesebben sarkon fordulna és elinalna, de én nem hagyom.
– Csak azt akarom, hogy fontos legyek neked. – Mindkét kezével a köztünk
lévő tér felé mutogat. – Azt akarom, hogy figyelj rám! Azt akarom, hogy törődj
a nyavalyás érzéseimmel!
Bűntudat kopogtat az ajtómon, de gyorsan eszembe jut, miről is vitatkoztunk
eredetileg: arról, hogy a hátam mögött vett egy házat. Arról, hogy titokban
neheztel rám, mert nem fogadott el egy állásajánlatot Madisonban, feltételezve,
hogy nem adom fel az itteni munkámat az ő felsőbbrendű szakmája és
felsőbbrendű céljai érdekében. Hogy ajándékokkal halmozza el a förtelmes
anyját, míg engem elhanyagol, és soha nem veszi komolyan a munkámat vagy a
barátaimat, és nem áll ki mellettem, amikor a barátai és a családja becsmérelnek.
A férfi, aki őszinte sértettséggel néz a szemembe, hónapok óta arra ösztökél,
hogy hagyjam el őt.
Úgy alakította a párbeszédet, hogy én legyek a rossz, és majdnem bedőltem
neki.
 – Talán azt hiszed, rajtad semmit nem változtatnék? – sziszegem.
– Miféle változtatásokra célzol? – rezzen össze.
– Találd ki! – mondom, majd megfordulok, és elindulok felfelé a lépcsőn a
jobb oldali hálószobába. Neki adtam a boxspring ágyat, és a matracot az én
feltételezett hálószobámba irányítottam. – Január huszonhatodikáig van rá időd.
 KILENCEDIK FEJEZET

Vasárnap van, a hét legrosszabb napja. Vagyis csak volt; most a vasárnapok
tökéletes alkalmat kínálnak arra, hogy a tenyeremet dörzsölgetve kiderítsem,
meddig feszíthetem a húrt Rose-éknál. A vasárnap az új születésnap.
Nem dicsekvés azt állítani, hogy a következő lépésem mestermű. Ránézek az
órára, és negyvenöt percet számolok a nagy leleplezésemig. Negyvenöt hosszú,
gyötrelmes perc a valaha volt leglassabb napon. Egyre nehezebb visszafogni
magam, főleg, hogy nem véletlenül „tűnt el” a kapucnis Steelers-pulcsim a
költözés során.
Nem akarom, hogy Nicholas számítson arra az elkövetkezendőkre, ezért ma
nagyvonalúan bánok a mosolyommal. Udvarias érdeklődést, kéremeket és
köszönömöket csempészek be, mint trójai falovakat. Lehet, hogy ez visszafelé
sült el, mert gyanakvóbbnak tűnik, mint valaha, és rossz lett a hangulata.
– Még mindig pizsamában vagy – állapítja meg. Újra megnézem az órát.
Még negyvenhárom perc van hátra. Ha az idő még lassabban haladna, akkor
visszafelé menne.
– Na és? Van időm.
– Negyvenöt perc múlva találkozunk a szüleimmel az étteremben…
– Negyvenhárom.
– …és neked egy órába telik, mire felöltözöl. Egyszerű matek, Naomi.
Negyedórába telik felöltözni, ha még nem választottam ki a ruhámat. További
negyedórát vesz igénybe a hajam elkészítése, majd negyedórát a sminkelés.
Azután számolnom kell az utolsó pillanatban felmerülő egyéb dolgokkal, mint
például a szemöldökszedés vagy a körömvágás. Szakadt harisnya kicserélése.
Eltűnt cipő keresése. A készülődés egy órát vesz igénybe. A készülődés több,
mint a ruhák felhúzása.
Úgy döntök, megsértődöm. Már rég volt ilyen, és annyira jó móka, ezért a
megfelelő irányba terelem, hogy adjon valami alapanyagot, amit félreérthetek.
– Semmi vész, csak felkapok egy pulcsit és egy nadrágot pár perccel indulás
előtt.
– Most nem fogod egy örökkévalóságig igazgatni a hajadat meg a sminkedet?
Tökéletes. Köszönöm, Nicholas, olyan tündéri vagy!
– Szóval szerinted szükségem van sminkre?
– Én nem ezt mondtam.
 – Arra célzol, hogy nem vagyok szalonképes, ha nem vagyok tökéletesen
kisminkelve.
– Nem. Egyáltalán nem erre céloztam.
– Felteszem, akkor a hajam göndörítésére is három órát kellene szánnom,
igaz? – Megremegtetem a hangomat. Áldozat vagyok. – Mert nem vagyok elég
szép úgy, ahogy vagyok? Szégyellsz családi körben mutogatni, hacsak nem
felelek meg a társadalom nőkre vonatkozó lehetetlen szépségkövetelményeinek?
– Igazad van – feleli összehúzott szemmel. – A hajad szégyenletes
természetes állapotában, az arcod pedig annyira nőietlen, hogy ha így mész ki,
ragaszkodnék hozzá, hogy hátrafelé sétálj, és tíz lépés távolságot tarts tőlem. Azt
akarom, hogy most azonnal menj fel az emeletre, és fesd magad
felismerhetetlenné! – Felvonja a szemöldökét. – Jól csináltam? Ezeket a
szavakat szeretnéd a számba adni?
Leesik az állam. Lenéz az újságjára, és lapoz. A drámai hatás kedvéért.
Tudom, hogy esélye sem volt befejezni a cikk olvasását.
– Igazából egy almát szeretnék a szádba tenni, és nyárson megsütni –
mondom.
– Jól van, Naomi, viselj csak pizsamát a vacsorához! Szerinted az zavarna
engem? Mehetnél akár Mikulásnak öltözve is, nem érdekelne.
– Miért nem érdekelne? – kérdezem immár őszinte sértettséggel.
– Mert szerintem te mindenképpen gyönyörű vagy – néz megint a szemembe.
Uh! Ez nagyon alantas. Hátat fordítok a hazugnak, és megyek kimosni egy
újabb adag ágyneműt. Az összes takarónk és párnánk csupa kosz lett a
teherautóban, úgyhogy Nicholas az egész napot mosással töltötte, míg én a ház
többi részét törölgettem. Leon tisztaságban élt, de úgy érzem, hogy ki kell
súrolnom a házból. A tekintete a falakban van, követ minket, akárhová megyünk.
Megnézem a szárítót: szent ég ez az ember porig fog égetni minket!
– Ki kell ürítened a szöszgyűjtőt! Ha hagyod, hogy ennyire megteljen, az
tűzveszélyes.
– Te vagy az, aki tűzveszélyes – hallom, ahogy az orra alatt mormogja.
– Tudom, hozzászoktál, hogy egy nő végzi helyetted a házimunkát, de lehet,
hogy nem leszek mindig ott. Hallgatnod kellene rám. Megpróbállak oktatni, és
segíteni a fejlődésben.
– Mi lenne, ha a tanácsaidat egy brosúrába írnád, én meg majd elolvasom, ha
végre nem vagy mellettem? – válaszolja.
Olyan vehemensen és hangosan teszem meg az utat az emeletre, ahogy csak
tudom. Talán egy kicsit túlzásba is viszem, mert megcsúszom az egyik lépcsőfok
szélén, és a korlátba kapaszkodva kell megmenteni magam. Lepillantok,
remélve, hogy nem vette észre, mi történt, de persze hogy észrevette. Halk
nevetése elvesz egy évet az életemből.
– Jól vagy, drágám? – szól utánam, édesen, mint a vattacukor.
– Fogd be! Menj, készíts anyádnak egy habfürdőt!
– Te megszállottja vagy az anyámnak.
Biztos vagyok benne, hogy máris traumatizáltuk a házat. A csendes, érzékeny
Leonhoz szokott házat. Valószínűleg még sosem kellett ilyen mértékű vitriolt
elviselnie. Mindketten szörnyetegek vagyunk manapság, és egyikünket sem
szeretem, de határozottan nem szeretem azt, aki korábban voltam, azt a Naomit,
aki befogta a száját, és nem képviselte az érdekeit, úgyhogy nincs visszaút.
Nicholasszal épp szabadesésben vagyunk.
Trágárságokat morgok a szekrényembe, miközben lerángatom magamról a
Snoopy- és Woodstock-mintás pizsamámat. Nagy a kísértés, hogy magamon
tartsam, de többfelé elküldtem az önéletrajzomat, és – a szerencsémet ismerve –
megláthatna egy olyan hely menedzsere, ahová szintén jelentkeztem. Senki sem
visel Snoopy-pizsamát egy étteremben, hacsak nincs Nagy Gebasz Otthon.
Gondosan kiválasztok egy dongósárga felsőt, ami szarul áll. A hajamat
előnytelenül alacsony lófarokba fogom, a frufrum pedig úgy áll, mintha
áramütés ért volna. Nem vesződöm azzal, hogy korrektort kenjek a szemem alá.
Sőt, egy kis halványlila szemhéjpúdert pöttyözök oda. Úgy nézek ki, mint egy
kolerás zarándok. Mrs. Rose élvezettel kritizálja majd a megjelenésemet, amiért
majd megbüntetem a fiát, miután hazaértünk. Már most olyan megbántottnak
érzem magam, hogy önkéntelenül is rámosolygok a tükörképemre.
– Siess már! – panaszkodik Nicholas az ajtóm előtt. Megrázza a kilincset, de
természetesen zárva van. Épp most kaptam vissza azt a luxust, hogy egyévnyi
osztozkodás után megint csak az enyém a hálószoba, amelybe ő nem kapott
meghívót. – Az utolsó pillanatig vártál, és én tudtam, hogy ez lesz. Felelőtlenség
késve érkezni! Írnom kell majd anyának, hogy mit rendelünk inni, mert
elvacakoltad az egész napot, és nem voltál képes lezuhanyozni meg rendes ruhát
felvenni!
– Gyakorlatilag kész vagyok! – kiabálok vissza. – Már csak fel kell vennem a
cipőmet, és… – Valamit halkan odahalandzsázok a végére.
– És mi?
– Szállj már le rólam! Odaérünk, amikor odaérünk.
– A polgári társadalom nem így működik. Mi lenne, ha megfognád a sminkes
táskádat, és a kocsiban tennéd fel az összes szarságodat? – Imádni való, hogy azt
feltételezi, épp csinosítom magam idebent, ahelyett hogy pentagramot kenek a
padlóra a saját véremmel, és átkokat szórok rá.
 – Mi lenne – fordulok teljesen az ajtó felé –, ha elmennél kivasalni a zoknidat,
mint egy komplett pszichopata? Amúgy meg indulj, ha akarsz! Ott találkozunk.
Végig ez volt a cél. Azt akarom, hogy nélkülem távozzon.
– Ha külön kocsival megyünk, anya és apa azt fogják hinni, hogy valami
nincs rendben.
– Apád valószínűleg azt sem tudja, milyen évet írunk. Anyukád hálás lesz,
hogy van valami új témája. Már évmilliók óta csépeli azt a „Heather nem küldött
képeslapot anyák napjára” döglött lovat.
– Biztos vagy benne? – tétovázik.
Vasárnap este van. Az asztalra való várakozás őrjítő lesz. Megjelenik előttem
az ajtón kívül is kígyózó sor, amely bekanyarodik az épület mögé. Két várakozó
egyforma pulóver-mellény kombóban az asztalfoglalásuk rejtélyes törlése miatt
füstölög.
– Menj csak!
Nézem, ahogy a dzsipje elhúz a ház elől, mielőtt leszáguldok a lépcsőn, és
felkapom a kulcsaimat. Leon azt mondta, hogy a Roncstelepben találkozunk.
Utána negyedórám van elzúzni Beaufortba, hogy feltűnést keltsek. Nicholas túl
jó katona ahhoz, hogy meghajoljon az A tervem előtt, és feladja a magáét. Nem
hajlandó engedelmeskedni, hacsak a parancsnoka nem kényszeríti rá. Eddig,
amikor Deborah-t szekáltam, mindig azzal a céllal tettem, hogy Nicholast
bosszantsam. Tudtam, hogy négyszemközt panaszkodni fog rám, de ez nem lesz
elég. Szerencsére sokkal rosszabb is tudok lenni! Olyan nyilvánvalóan
vállalhatatlanná fogom tenni magam, hogy Mrs. Rose megfenyegeti Nicholast,
hogy kizárja a végrendeletből, ha nem mondja le az esküvőt.
A fortélyom egy gyönyörű hétszintes torta. Nem kell lemondanom az esküvőt,
és a hőn szeretett vőlegényemnek sem. Rávesszük a szüleit, hogy elvégezzék
helyettünk a piszkos munkát: D terv. Lazán felégetek mindent, ami fantasztikus
érzés.

***

A D terv a leghülyébb dolog, amit valaha csináltam – erre Beaufort felé félúton
jöttem rá. Minden mesterkedésem közepette, eltelve a szédítő attrakcióval, hogy
egy Frankenstein-szerű autóval gurulok vacsorázni, megfeledkeztem arról, hogy
az új verdám sebváltós.
Magabiztosnak kellett tettetnem magam Leon előtt, mert addigra már nála
volt a Saturnöm kulcsa, és ő repesett az örömtől a csere miatt. („Biztos vagy
benne? A te kocsid sokkal jobb állapotban van, mint az enyém. Miért akarod
ezt? Biztos vagy benne?”) A fejemben ez így nézett ki: Nicholas megvásárolta
Leon házát anélkül, hogy velem megbeszélte volna, úgyhogy én megveszem
Leon autóját anélkül, hogy vele konzultálnék. Megdöbbentem Mr. és Mrs. Rose-
t, akik annyira sznobok az autókkal kapcsolatban, hogy a kertésznek a garázsban
kell leparkolnia a rozsdás pick-upját, hogy elrejtse a szomszédok elől.
Amint meglátják Nicholas dzsipjét, tudni fogják, hogy valami baj van az
agyával. Amikor meglátják az én kocsimat, azt fogják hinni, hogy bármi is a
gond, azt én okozom. Mert egy alsóbbrendű, szégyentelen senki vagyok, aki
nem érdemli meg a fiukat. Egy őrült nő, aki le fogja húzni őt a saját szintjére.
Wisconsin egyetlen countryklubja sem fogja felvenni a drága fiacskájukat, ha
meglátják, milyen feleséggel kötötte össze az életét.
Figyeltem Leon gyorstalpalója alatt, de hiába mondta, hogy miközben
kiengedem a kuplungot, gyorsítanom kell, amikor először próbáltam elindulni,
nem engedtem ki elég gyorsan, és a kocsi előrelendült, felborítva egy kukát a
Roncstelep parkolójában.
Bevallom, a gyatra kezdés megzavart. Ahogy rángatózva vezetem a még
mindig fenyőerdőillatú autót, a kormányt és a váltót szorongatva, egyre kevésbé
stimulálja az idegeimet az endorfinlöket, amely akkor érkezik, amint elképzelem
a monstrummal való megjelenésemet észlelő Deborah arcát.
Kezdem azt fontolgatni, hogy súlyosan elhibázott döntést hoztam.
Erről meg is bizonyosodom, amikor zörögve és rázkódva beérek Beaufortba,
és a kocsi leáll a lámpánál. Elfelejtettem lenyomni a kuplungot, vagy üresbe
tenni fékezés közben. Vagy valami ilyesmi. Már nem emlékszem Leon
utasításaira, mert vagy húsz autó sorakozik mögöttem, és a lámpa zöld, de a
járművem úgy fojtogat, mintha pénzzel tartoznék neki. Fékezek, visszarakom
üresbe, de stresszelek, és a másik lábam a gázra tapos. Eluralkodik rajtam a
pánik.
A kocsit a kereszteződésben, az ajtót pedig tárva-nyitva hagyom. Dudálnak.
Valaki lehúzza az ablakot, és kiabál. Vissza akarok menni, és becsukni az ajtót,
de az adrenalin felizzik az ereimben, és nem tudok visszamenni oda; soha többé
nem megyek vissza ahhoz a kocsihoz, amíg élek, de Morrisba sem. Futok,
egyenesen le egy árokba, majd fel a túloldalon egy lezárt Kmart parkolójába,
futok, futok, az egész idegrendszerem lángol. Egészen Kaliforniáig fogok futni.
Nevet változtatok, és új életet kezdek.
Ilyen napos kilátásom már időtlen idők óta nem volt.
Nem állok meg kifújni magam, amíg a Kmart túloldalán nem vagyok. A
novemberi levegő jégkockává szilárdul a tüdőmben. Annyira hálás vagyok a
nagy, üres épületért, amely megvéd minden problémámtól! Az egyik sofőr, aki
rám dudált, kétségkívül a segélyhívó operátorával beszél telefonon. A helyzetet
tíz járókelő buzgón leírja majd egy rendőrnek, akinek „nincs ideje erre a
szarságra”, és mindenki azt fogja hinni, hogy drogoztam. Hívnak egy vontatót,
miközben egy rendőr sokkolóval üldöz engem.
A Frankenstein-kocsi még mindig szegény, jó szándékú Leon nevén van, és ő
fogja elvinni a balhét helyettem. Vissza kell mennem. Sosem megyek vissza.
A combjaim felhorzsolódtak, így a zsebemben érzékelt rezgés csak
negyedszerre kelti fel a teljes figyelmemet. Természetesen Nicholas az.

NAGYON elkéstél. Hol vagy?

Nem vagyok elérhető, dr. Rose. A senki földjén vagyok. Sok szerencsét, ha
megpróbál megtalálni itt, egy áruház pusztuló maradványai mögött.
Ezt akarom válaszolni. De a telefonom szerint tizenegy fok van, kilencfokos
hőérzettel, és én nem vagyok alkalmas a kitartó testmozgásra. Annyira nem
vagyok formában, hogy még mindig zihálok, a Kaliforniáról szőtt álmok pedig
szertefoszlanak a szélben. Örülök, hogy igazi ruhát viselek, és nem pizsamát.

Ments meg! – válaszolom. Hangosan is elnyöszörgöm.

Mitől?

Tőled. Az anyádtól. A megfagyástól.

Csinálok egy képet a parkolóról, és elküldöm. Lerobbant a kocsi. Itt ragadtam.
A kabátom zsebében van egy zacskó gumicukor. Nyomot fogok hagyni, mint
Jancsi és… – A telefonhívása félbeszakít a mondat közepén:
– Naomi? – rémültnek hangzik. – Meddig jutottál a városban? Mi történt?
– Az a kocsi szar! – kiáltok fel. – Meg akart ölni.
– Millió kilométerrel ezelőtt mondtam neked, hogy cseréld ki az olajat, de te
azt mondtad, hogy semmi közöm hozzá. – Gondolatban az „én megmondtam
neked” mezején jár. Számára ez maga a mennyország.
– Nem az a kocsi. Elcseréltem Leon roncsára. Sebváltós, Nicholas. Nem
tudom, hogy kell vezetni egy francos váltós autót! Rossz dolgok történtek, és
otthagytam az út közepén. Most egy Kmart parkolójában vagyok. – Belerúgok
egy kőbe, és felhunyorítok a szürke épületre, majd a többi, elszórtan
elhelyezkedő üres parkolójú, sötét épületre is ugyanebben a sávban. Egy
üzlettemetőben vagyok. – Az is lehet, hogy egy Toys R Us.
– Atyaég! – Hallom, ahogy autók suhannak el mellette. Kint van a járdán.
– Ne hagyj itt meghalni! Valami meleg helyen akarok lenni, amikor távozom
ebből a világból.
 – Jobb, ha hozzászoksz a melegebb hőmérséklethez. Sokkal nagyobb lesz a
hőség, amint megérkezel a célállomásodra. – Mindjárt elbőgöm magam. –
Mondd el, hogy pontosan hol vagy!
Tördelem a kezem. Nicholas vonalban van, amitől közelinek érződik,
úgyhogy most nyugodtan ki lehet borulni. Ő nyugodt marad, bármi történjék is.
Mindig is egyensúlyban voltunk ilyen szempontból: ha az egyikünk elveszti a
fejét, a másik nem tudja. Aki nem stipi-stopizta le az azonnali hisztit, annak
nincs más választása, mint összeszedni magát.
– Az első lámpánál, amikor beérsz a városba. Lementem egy, öhm, árokba.
Mármint nem kocsival. Gyalog távoztam.
– Miért hagytad ott a kocsit?
– Nem tudom! Olyan gyorsan történt az egész. Adj időt, hogy kitaláljak egy
jobb kifogást!
– Máris ott leszek. Menj vissza a kocsihoz!
Nem megyek vissza az autóhoz, de kiosonok az épület mögül, és megállok az
út szélén. Villódzó fények – egy rendőr és egy vontatóautó. Uramisten, börtönbe
kerülök! Valaki észrevesz, és rám mutat, én pedig ösztönösen leguggolok. Nincs
semmi, ami mögé elbújhatnék, úgyhogy minden ok nélkül guggolok. Felejtsd el
a börtönt! Gumiszobába fognak rakni.
Megszokásból egy arany Maserati felvillanását fürkészem az úton, így amikor
Nicholas kilép a dzsipből, egy másodpercbe telik, mire kapcsolok.
– Nicholas! – kiáltom. Hiába. Elnyom az elhaladó autók zaja. Hadonászni
kezdek, mint egy légi irányító. Nem vesz észre, hanem egyenesen a káosz
közepébe lép, hogy átvegye az irányítást.
Átvizsgálja az elhagyott járművet, és a fejét csóválja, majd felkapja a
táskámat az anyósülésről, mielőtt becsukná a vezetőoldali ajtót. Atyaég,
otthagytam a táskámat!
Egyenruhás férfiak közelednek felé. A kezem mögé rejtem az arcomat,
biztonságos távolságból, mivel nem akarom hallani a bizonyára megalázó
történetet a megállásomról és a menekülésemről. Valaki felém biccent, mire
Nicholas észrevesz. Még ilyen messziről is feltűnő a furcsa csillogás a
szemében, és úgy olvasok a gondolataiban, mintha oda lennének nyomtatva egy
buborékba a feje fölé.
Nocsak, nocsak! Hogy érezzük most magunkat a döntéseinkkel kapcsolatban,
Naomi?
Nem jól. De legalább az út kevésbé rendőrös oldalán állok.
Mond valamit a rendőrnek, aki szintén rám néz. Személyazonosság
megerősítve. Bilincsben távozom innen, amivel szépen megvalósítom a célomat,
hogy Mrs. Rose kivessen a családja köréből.
Nicholas felhív valakit, és egy percig cseveg, mielőtt átadja a telefont a
járőrnek. Ők is csevegnek egy percig; Nicholas mindeközben egyre csak néz
engem, és nincs hová bújni előle. Ő az egyetlen szövetségesem. Ő a legádázabb
ellenségem.
Felém sétál, átkelve az úton, abban a kabátban, amit a Sherlock Holmes-
kabátjának hívok. Drága volt, és a legszebb ajándék, amit valaha is kapott tőlem.
Ősz legelejétől tavasz legvégéig hordja, a széles gallér alá hurkolt sállal. Az a
tény, hogy még nem égette el, és nem táncolt a hamvai körül, agresszívan
kedvesnek tűnik a jelenlegi lelkiállapotomban.
Az arca nem komor vagy önelégült, hanem semleges, leszámítva a
szemöldöke közötti apró redőt. Aggodalomra utalhat.
– Mi történt? – kérdezi, amikor közelebb ér.
Megrázom a fejem. Nem tudok beszélni róla. Már most úgy teszek, mintha
meg sem történt volna.
– Börtönbe kerülök?
– Nem. – Lenéz a markában tartott táskámra. – Szükséged van még valamire
a kocsiból?
– Nincs.
Még több kérdést akar feltenni, látom rajta. Nicholas hosszú, kutató pillantást
vet rám, aztán leveszi a kabátját, és a vállamra teríti. Ujjai a felső gombbal
játszanak, mintha be akarná gombolni, de leengedi a kezét.
Egyetlen szó nélkül a dzsiphez vezet. Felgyorsítom a lépteimet, amikor
elhaladunk a rendőrautó és a vontató mellett, szinte várom, hogy valaki kinyújtsa
a kezét, és elkapjon.
– Nyugalom! – mondja Nicholas vigyorogva, miután csilliomodjára is
hátrapillantok a vállam fölött.
Ez az egyetlen szó feloldja az összefüggő beszédre való képességemet.
– Leon bajba fog kerülni? Még nem írattam át. Mi lesz a kocsival? Igazából
nem robbant le.
– Persze hogy nem. Ha lerobbant volna, akkor te magad javítanád meg. – Egy
ravasz oldalpillantást vet rám.
– Ó.
– Vagy talán mégsem. Nem szeretném, ha a Morris Autó-s Dave elkezdene
hiányolni. – Figyeli a döbbent arcomat, és elfordul, hogy ne lássam a mosolyát,
de attól még hallom a hangjában. – Amikor Dave-nek kivettük a
bölcsességfogait, az első, amit az altatásból felébredve mondott, az volt, hogy
„ne szólj a fogorvosnak Naomi autójáról”. – Szünetet tart, hogy tudatosuljon
bennem, hogy lebuktam. A bosszúságom azzal fenyeget, hogy zsebméretű
Naomivá zsugorodom. Dave megkapja a magáét, amikor legközelebb jön nekem
egy „Értékeld a szolgáltatásunkat!” e-mail a Morris Autótól. – Egyébként egy
vontató cég a házunkhoz szállítja a kocsit. Vezethetném én is, te meg mehetnél a
dzsippel, de egy kicsit sokkosnak tűnsz.
– Sebességváltós – mondom kiszáradt szájjal.
– Tudok váltós autót vezetni. – A világ megbillen.
– Micsoda? Tényleg?
– Ühüm.
Becsúszom az anyósülésre, és bezárom az ajtót, hogy távol tartsam a zsarukat,
akik netán az utolsó pillanatban meggondolnák magukat.
– Hiányzik a fűtött ülés.
– Azt hittem, utálod a Maseratit.
– Igen. Utáltam. De a fűtött ülést imádtam. Pont, mint…
– Az ördög ölében ülni – mondja, mielőtt befejezhetném. A karját a fejtámlám
mögé csúsztatja, miközben megfordul, hogy körülnézzen tolatás előtt. Olyan
közel kerül, hogy érzem az arcszesze illatát, és a szívemet honvágyhoz hasonló
érzés járja át. Ez nem ugyanaz az arcszesz, amit az utóbbi időben használt. Ez
Stetson, amit karácsonyra adtam neki. Aranyszínű fóliába csomagolva, amit
olyan sokáig őrizgetett, hogy még mindig hallom a zörgését.
„Imádom” – mondta széles vigyorral. A Stetson illata örökre
összekapcsolódik annak a vigyornak az emlékével, és az imádattal, amit iránta
éreztem. Mi lesz, ha valaki, akivel a jövőben randizom, Stetsont használ, és
Nicholasra meg az ő vigyorára kell gondolnom minden alkalommal, amikor egy
másik férfi arcára nézek? Sosem fogok szabadulni tőle.
Később, miután kibontotta az ajándékát, láttam, milyen kozmetikai
termékeket tart a fürdőszobaszekrényében, és elpirultam, hogy milyen szépek és
drágák. A kölnije ára kínossá tette az ajándékomat. De ettől kezdve mindennap
használta a Stetsont, még akkor is, amikor a vigyora elhalványult, és a
kapcsolatunk az „Előtté”-ből az „Utána” állapotba került. Elhasználta az utolsó
cseppig, és nem dobta ki az üveget.
– Sikerült befejezned az evést? – kérdezem félénken.
– Épp csak elfoglaltuk a helyünket, amikor üzentem, hogy hol vagy.
Elveszítették a foglalásunkat, és anya totál begőzölt. Megríkatta az üzletvezetőt.
El tudom képzelni. Deborah Rose soha nem lépett ki egyetlen létesítményből
sem anélkül, hogy ne mutatkozott volna be az üzletvezetőnek.
– Mit mondtál anyukádnak?
– Hogy baj van az autóddal, és érted kell mennem.
Jaj, ne! Ide-oda csóválom a fejem.
 – Nem akarok az étterembe menni. Kérlek, ne kényszeríts rá! Fáj a fejem.
Görcsölök. És vérrögeim vannak. Akkorák, mint egy golflabda. – Elkezdek még
több betegséget felsorolni, de ő megveregeti a térdemet.
– Jól van.
– Tényleg? – Kiegyenesedem az ülésemben.
– Én sem akarok visszamenni. Apa otthagyott minket, hogy leüljön a
bárpultnál, mert nem tudott várni az asztalra. És anya… – Sötét kifejezés kúszik
az arcára. – Jobb, ha ma este nem vagytok egy légtérben. Túl sok ideje volt
megszállottan rágódni azon a megjegyzéseden, hogy sosem lesz gyereked.
Az, hogy az elevenébe találtam, melegséggel tölt el. Mindenesetre fenntartom
az álláspontomat. Az anyatermészet sosem engedné meg, hogy közös utódaink
legyenek.
Egy nem kötelező erejű hümmögéssel válaszolok. Újabb pillantást vet rám.
Csak futólag, és a kocsiban olyan sötét van, hogy nem vagyok benne biztos, de
azt hiszem, egy kicsit szomorú. Ettől türelmetlenné válok.
– Soha nem beszélgettünk gyerekekről – mondja hosszas hallgatást követően.
– Ezt valószínűleg még az eljegyzésünk előtt meg kellett volna tennünk.
– Az eljegyzésünk idején csak egyikünk volt felkészülve a lánykérésre,
úgyhogy ezért te viszed el a balhét.
– Ez így van! – És nevet.
Nem akarok erről beszélni. Csak még jobban elszomorítana mindkettőnket,
mert kizárt, hogy legyenek közös gyerekeink.
– Nem is sejtettem, hogy tudsz váltós autót vezetni.
– Már mondtam neked. Csak valószínűleg nem figyeltél rám.
Kioktatásra nincs szükségem. „Sosem figyelsz rám” – ez a címe egy
történetnek, amely a számos hibámról és mulasztásomról szól.
– Jó érzés elmenekülni a vasárnapi vacsora elől, nem fogok hazudni –
próbálkozom újra.
– Kár, hogy nem tudtuk megmutatni a szüleimnek az új kocsidat. – Majdnem
elmosolyodik.
– Azt te utálnád.
– Felvenném a reakciójukat a telefonommal. Jó móka lenne packázni velük,
Naomi, ha én is részese lennék a tréfának. Elfelejted, hogy én tudom a
legjobban, milyen érzés, amikor Deborah Rose elfojtja az embert.
Tanulmányozom a profilját. A szemét az úton tartja, de tisztában kell lennie a
nézésem súlyosságával.
– Packáznál velük?
– Hát persze. Megérdemlik. Úgy értem, ők a szüleim, és szeretem őket. Sok
mindenért hálás vagyok nekik, de azért az agyamra tudnak menni. Amikor
megkértem a kezed, valahogy…
Összepréseli az ajkát.
– Micsoda? – faggatom.
Nicholas nyel egyet.
– Azt reméltem, hogy olyanok leszünk, mint a bűntársak. Amikor anya
megpróbálja belém mélyeszteni a karmait, és nem tudok egyedül elmenekülni, te
fedeznél engem. Mi ketten, egy csapatként.
– Én is ezt akartam – nyögöm halkan. Múlt időben. – Nem tudtam, hogy te is
erre vágysz. Már régóta háttérben érzem magam.
– Sosem akartam, hogy így érezz. De… nem álltál mellém. Nem lettél a
társam. Magamra hagytál.
– Ja, nagyjából úgy, mint amikor anyád nyíltan sérteget mindent velem
kapcsolatban, te pedig nem szólsz semmit – mondom csípősen. – Az a hang,
amit akkor ad ki, amikor igent mondok a desszertre. A cöcögése. Lenéz a
munkahelyem miatt, és mert csak érettségim van. És még millió más dolgot is
említhetnék.
Nyomorúságosan bámulok ki az ablakon, de csak Nicholas tükörképét látom,
megnyúltan és lekerekítve. Beaufort fényei már mögöttünk vannak, és most a
semmibe vesző feketeségben utazunk, amíg el nem érjük Morrist.
A beszéd fokozatosan ellazította a testemet. A futás okozta bódulat olyan
fejfájást hagyott maga mögött, amit ezúttal nem csak kitalálok.
– Az anyám nehéz eset – mondja. – Nem könnyű szembeszállni vele;
gyerekkorom óta cincálja az idegeimet. Nem tudom, hogyan birkózzam meg
ezzel egyedül.
Együttérzek vele, tényleg, ezért végigsimítok a hüvelykujjammal a kézfején.
Csak egyszer.
– Néha nehéz lehet, hogy ő az anyukád. Elüldözi az összes barátnődet, aztán
meg nyaggat, amiért nem vagy házas, és még nincs öt gyereked. Ezzel sem vagy
egyedül. Képzeld magad a szegény menye helyébe, akinek biztosítania kell azt
az öt gyereket!
Egy szembejövő autó fényszórói megvilágítják Nicholas mosolygó arcát.
Közvetlenül mögötte egy másik autó húz el, és addigra a mosoly eltűnik. Tudom,
hogy azon tűnődik, vajon leszek-e valaha Deborah menye. Bolond lennék önként
belépni ebbe a cirkuszba, és ezt ő is tudja. Ha a kapcsolatunk a
várakozásainknak megfelelően véget ér, szüksége lesz egy rendelésre érkező
menyasszonyra.
A gondolataim folyton visszatérnek a lámpánál történt incidenshez. Nicholas
szemén keresztül látom magam, ahogy az út túloldalán állok, kezemmel az
arcom előtt. Rogyadozó térdekkel. Egy igazi bajkeverő. Olyan tisztán hallom,
mit fog mondani a következő vitánk során, mintha már elhangzott volna.
Magad alatt vágod a fát. Megszabadultál egy rendes autótól, önként, és most
egy olyan ronccsal kell furikáznod, amit nem tudsz kezelni. Annyira retardált
vagy, hogy üvegen át nyalod a mézet. Hűha, te aztán jól megmutattad nekem!
Valódi Nicholas meg sem szólalt. De Képzeletbeli Nicholas reális
prognózisok ötvözete, amelyek a múltban nekem hozzám vágottakon alapulnak,
így gond nélkül hallom, ahogy megformálja ezeket a szavakat. Nem igazságos
megbántódni vagy dühösnek lenni valami miatt, amit nem is mondott,
különösen, mivel a szavak, amiket a saját fejembe ültettem, mind igazak, de a
tudat, hogy esetleg mondhat ilyesfélét – és valószínűleg fog is –, elég ahhoz,
hogy sötét némaságba süllyedjek, amelyből a hazafelé vezető út hátralévő
részében nem is szabadulok.
 TIZEDIK FEJEZET

Mivel egyikünk sem vacsorázott, hazaérve mindketten rögtön a hűtőhöz sietünk.

Erre az otthonszerűségre még mindig úgy gondolok, mint Leon lakására,
amelyben történetesen a mi cuccaink vannak.
A hűtőnk csupasz polcai kacsintanak vissza ránk.
Mindketten a másikat hibáztatjuk:
– Nem mentél el a boltba? – kérdezi, mintha ez elvárható lenne.
– Te felejtettél el boltba menni – felelem, mintha már előre eldöntöttük volna,
hogy ő megy bevásárolni, és elmulasztotta volna. Azután csúnyán nézünk
egymásra. Az ellenségességet már nem is leplezzük. A bullshit-radarjaink
finomra vannak hangolva.
Ránéz a mikró órájára.
– Még van időd elszaladni a benzinkútra fagyasztott pizzáért. – Átadja a
kulcsait.
– Én már kipizzáztam magam – adom vissza a kulcsokat. – Ha elmész
burritóért, én csirkés-sajtosat kérek, nem marhahúsost.
Ádáz farkasszemnézésbe kezdünk. Nagy szívességet teszek neki azzal, hogy
itt maradok vele ebben a valószínűleg kísértetjárta házban, és megkímélem őt az
anyjával való nyomorúságos vacsoráktól, melyek közben minden egyes éttermi
alkalmazottat a lehető legszemélyeskedőbb módon kritizál.
– Menj el a burritókért, és kedves leszek veled mindörökké – teszem hozzá.
– Menj el érte te, és én leszek örökké kedves veled.
– Á! – Nem éri meg.
– Nem akarod kipróbálni, hogy megy a dzsip? Jobban tetszene, mint a Saturn.
– Az ajka megrándul. – Sokkal, de sokkal jobban, mint a… öhm… Milyen
kocsira is cserélted?
– Egy szörnyetegre, amit úgy szeretek, mintha a gyerekem lenne. Különben
is, nem tudok sehová sem menni, mert még mindig sokkos állapotban vagyok.
Nem vagyok sokkos állapotban, mert az, hogy messze kerültem Deborah-tól,
felélénkített. Ezt ő is látja.
– Jó – adja be a derekát, és újabb leltárt készít a hűtőnkről. – Akkor
összedobok magamnak valamit.
– Akkor én is. – A szekrényeket nyitogatom, buzgón remélve, hogy egy egész
hálaadásnapi vacsora van bennük elrejtve. – Magamnak.
 Zsemlemorzsát és tojást vesz elő. Már láttam ezt a módszert korábban is:
mozzarellarudacskákat készít. Csodásan hangzik.
Az első gondolatom az, hogy spagettit készítek. Nem szereti a spagettimet?
Akkor egy lakomára elegendő mennyiséget főzök, amellyel aztán minden
Tupperware edényünk tele lesz.
Nicholas figyel, ahogy kiveszek egy doboz spagettitésztát.
– Látom, még mindig haragszol a spagetti miatt.
– Nem haragszom. – Csak örökké dédelgetni fogom a haragomat.
– Persze, persze. – Elmosolyodik, mert a gondolat, hogy sikeresen
felbosszantott, éppen olyan kárörömmel tölti el, mint amilyet én fogok érezni,
amikor rájön, hogy megettem az összes mozzarellát.
Kutakodom egy nagy üveg paradicsomszósz után, de semmit sem találok.
Találok azonban egy doboz Benigno’s-féle marinara szószmaradékot és
rengeteg ketchupot, és mivel nincs vesztenivalóm, belenyomom egy serpenyőbe.
Megállapítom, hogy a spagettis dobozban csak négy szál tészta van, így
kénytelen vagyok kiegészíteni egy félig üres doboz gluténmentes fettuccinéval
és egy bio-barnarizsből készült farfalléval. Felteszem mindet főni, és azt
kívánom, bárcsak olyasvalakivel élnék együtt, aki kevésbé táplálkozástudatos a
szénhidrátokat illetően.
– Mit készítesz? – kuncogja.
– Farfaccinét.
– Olyan nincs is.
– Az a kedvenc ételem. Folyton erről beszélek; nem tehetek róla, hogy nem
figyelsz rám.
A szemét forgatja, aztán a hűtőhöz hajol, hogy tovább turkáljon. A testem
megfeszül, mint egy dobozban várakozó bohóc.
– Nem láttad a mozzarellát? – teszi fel végre a kérdést.
– Nem.
A tekintete a szemetesre esik. Felnyitja a fedelet, és meglátja a
mozzarellarudacskák gyűrött csomagolását. Lebuktam.
– Nyavalyás Leon! – mondom. – Fogadok, hogy van egy pótkulcsa, és tegnap
este belopódzott. Le kellene cserélnünk a zárakat.
Nicholas meredten néz, majd az előkészített panírt a serpenyőmbe dobja.
– Hé!
– Úgyis szar lesz.
– Nem is.
– A tésztád túlfőtt. És elfelejtetted megkeverni.
– Basztikuli! – Gyorsan lecsöpögtetem. A fazék aljára csomók ragadtak. A
gluténmentes bármi már magában is borzalmas. A főzés csak ront rajta.
Miközben a tésztával vacakolok, a marinara-ketchup kombó elkezd fröcsögni.
Visszarohanok és megkeverem, majd beledobok egy kis fűszert. Igazi Alex
Guarnaschelli vagyok.
– Érdekes választás.
– Hm?
Nicholas megkocogtatja az egyik fűszeres üveget, amit az imént használtam.
Fahéj.
– Ó, igen. – Kihúzom magam. – Ez a titkos összetevő.
Nicholas még mindig mozarellapótlékra vadászik. Hiába. Nincs semmink.
Feladja, és rezignáltan nézi a tésztámat.
– Farfaccine, mi?
– Nagyanyáról nagyanyára szálló, hagyományos olasz étel. – Olyan szaga
van, mint a szennyvíznek.
– Esetleg ha krémesebb lenne? – kérdezi segítőkészen. – Kissé száraznak
tűnik.
Elfogyott a tej, ezért beleöntünk fél csésze kávétejszínt. Utána valóban jobban
néz ki, még ha a kellemetlen szag fel is erősödik. Nicholas elbizakodottá válik,
és rászór egy csipetnyi rózsaszín Himalája-sót.
Korog a gyomrunk. A tányérunkra kanalazzuk a moslékot, és megbökdössük,
hogy megbizonyosodjunk róla, nem él-e még. Annyi furcsa textúra van jelen…
Csekély élelmiszerkészletünk a hanyagságunkat tükrözi, és Morrisban az
egyetlen hely, amelyik kiszállít, zárva van. Belém hasít egy gondolat: lehet, hogy
a Benigno’s nem is szállít ki idáig. Azt hiszem, az üzletpolitikájuk része, hogy
csak a városhatáron belülre szállítanak.
Morris gáz. Nicholasnak el kellett volna fogadnia azt az állást Madisonban.
Háromig számolunk, és bekapunk egy falatot. Ki akarom köpni, de ő bátran
rág, így én is ráveszem magam.
Bekap még egy falatot.
– Ez a legrosszabb dolog, amit valaha a számba vettem.
Nicholas szerint a savanyú gumicukor már haute cuisine, így nem mondhat
ítéletet a farfaccinéről.
– A csípős szósszal leöntött karfiol, amiről azt mondtad, hogy csirkeszárny –
vágom rá. – Az a legrosszabb dolog, amit valaha a számba vettem.
– Legközelebb az egy fúró lesz, amennyi Butterfingert megeszel. Az
arcodban tárolod, mint egy mókus, hagyva, hogy lassan szétmarja az
őrlőfogaidat… Műfogsorod lesz, mielőtt betöltenéd a negyvenet.
– Te sem vagy különb, pajti. Te és a Skittlesed. – Nem hiszem el, hogy még
mindig eszünk. A sürgősségin fogjuk végezni. – Elzsibbadt a nyelvem. Ez
normális?
 – Az orrüregemben érzem az ízét. Az ízét. Nem a szagát.
Előkotrok egy doboz La Croix-t, és megosztozunk rajta. Az ízek rettenetesen
nem illenek össze, szóval telitalálat.
– Be kellene jelölnünk a mai napot a naptárban, és minden évben ennek a
szerencsétlenségnek az elfogyasztásával megemlékezni róla – jegyzi meg.
– Lemásolom a receptet. Fahéj, zsemlemorzsa tojással. Úristen, tényleg
kávétejszínt használtunk?
– Művészek vagyunk. Nem ért meg senki. – Szürcsölgeti a szószt, piros
karikával a szája körül.
Kavicsropogást hallok, és bedugjuk a fejünket a nappaliba. Itt van a vontató
sofőrje. Bizonyára nehezen találta meg a kocsifelhajtónk bejáratát, mert már
majdnem egy órája várunk rá. Fel kell rohannom az emeletre elrejtőzni, ha meg
akarom őrizni azt a téveszmémet, hogy ami történt, az meg sem történt.
– Na, cső! – Már ott sem vagyok.
– Gyáva! – kiabál utánam.

***

Nicholas hétfő reggel a konyhában talál, amint farfaccinét melegítek a mikróban.

Az ajtófélfának dől a nevetéstől, és megigazítja a mandzsettáját. Munkába indul.
Ma csak déltől háromig tart nyitva a Roncstelep, és Brandy meg én vagyunk
beosztva. Brandy ma reggel küldött egy üzenetet, hogy Melissa felmond, én
pedig úgy érzem magam, mintha mi lennénk a gyerekek Willy Wonka gyárában,
akik sorra lemorzsolódnak.
– Egy tál ételmérgezést eszel, Naomi.
– Éhes vagyok. Ne ítélkezz!
Levesz egy tányért, és kiváj egy összeállt csomót a tárolóedényből. A
mikrohullámú sütő csipog, de még három másodpercet nyomok az időzítőre.
Amikor megint csipog, újabb három másodpercet nyomok. Nicholas várakozik,
és még kétszer hagyja, hogy szórakozzam, mielőtt a csípőjével félrelökne az
útból.
– Tényleg el kell mennünk vásárolni – közlöm vele. – Nincs itt semmi
vacsorára.
– Ma valószínűleg anyáéknál vacsorázom. – Megcsodálja a tükörképét a
sütőajtóban, és lesimítja a haját. – Neked nem kell jönnöd!
Ilyen opcióm eddig még sosem volt. Próbálok nem durcás lenni.
– Jól van.
– Azt hittem, ezt akarod.
– Egyedül vacsorázni? Egymagamban üldögélni? Persze, ez az álmom.
 – Nem akarsz a szüleimhez menni – jegyzi meg rezzenéstelen arccal.
– Nem, nem akarok. De szerintem neked is meg kellene próbálnod kibírni
három napot anélkül, hogy átmennél hozzájuk.
– Tudod, milyen az anyám. Főleg azután, hogy tegnap este leráztuk.
Mindenkinek a kedvében akarok járni, de nem tudok. Ne hozz abba a helyzetbe,
hogy választanom kelljen!
Soha nem kényszerítem választásra, de ő mégis mindig választ, ami engem
olyan helyzetbe hoz, hogy kénytelen vagyok morcos lenni. Megnyomom a
nyitógombot a mikrohullámú sütőn, harminc másodperccel azelőtt, hogy az étele
elkészülne, aztán elsétálok.
– Igazán kedves.
Felszaladok a hálószobámba, hogy ne kelljen elbúcsúznom tőle, amikor
elmegy, és azon töprengek, mihez fogok kezdeni az életemmel. Megnézem a
telefonomat, hogy volt-e nem fogadott hívásom potenciális munkaadóktól, de
nincs értesítés, mert engem senki sem szeret, és egy csődtömeg vagyok. Még
spam-e-mailjeim sincsenek.
Öt percig görgetem az Instagramot, aztán muszáj eltennem a telefonomat,
mert mindenki más élete csodálatos, az enyém pedig egy fekete lyuk. Nulla
állásajánlatom van, és eggyel több vőlegényem a kelleténél. Bővelkedem a
förtelmes vőlegényekben. Hogyan fogok megszabadulni tőle? Nem mehetek
hozzá anyuci pici fiához.
Valahányszor elképzelem az esküvőt, kiver a ragya. Deborah velünk akar
majd jönni a nászutunkra, és kicseréli a fogamzásgátló tablettáimat placebóra. A
kis Nicholas Deborah Jr. érkezése után egy nap az összes holmiját a jobb oldali
hálószobában találom. Azért jöttem, hogy nálatok lakjak – fenyeget majd
rémálomszerű mosollyal, fejét körbe-körbe forgatva. – Örökre!
Parkolópályára helyezem a D tervet, és felveszem a klasszikus A terv elejtett
fonalát. Meg tudom csinálni. Meg tudom győzni Nicholast, hogy adja fel, az
anyja belekeverése nélkül. Soha többé nem akarom látni az anyját. Arra
gondolok, hogy ma este egyedül vacsorázom ebben az üres házban, miközben
Nicholas az „asszony” által készített háromfogásos menüt eszi, Deborah pedig a
haját simogatva mondogatja neki, hogy különleges. Nincs kétségem afelől, hogy
valamikor a kamaszkorában alávetette egy nyilvános anya-fia táncnak.
Nem választhatjuk meg a szüleinket és a nagyszüleinket, de a gyermekeink
szüleit és nagyszüleit igen. Nekem még nincsenek gyerekeim, de szerintem
megbuknék valamiféle erkölcsi teszten, ha Deborah-t adnám nekik
nagymamának. Különösen fontos, hogy a gyerekeimnek kedves, figyelmes
rokonaik legyenek legalább az egyik oldalról, mert az enyémről nem kapnak
ilyet. A szüleim éppen olyan távolságtartók és elutasítók, mint amilyen fojtogató
és mindenütt jelen lévő Deborah, és nem sok érdeklődést mutattak az életem
alakulása iránt azon kívül, hogy „esküvőt nem tavasszal szokás tartani?”. Még
akkor sem jöttek el, amikor Deborah a négy legközelebbi barátnőjével ki-be
terelgetett menyasszonyi ruhaszalonokba, aminek egy meghatározó anya-lánya
élménynek kellett volna lennie. Naivan azt reméltem, hogy szoros kapcsolatom
lesz Nicholas családjával, hogy megadja nekem azt a meleg, támogató
összetartozás-érzést, amit már régóta nélkülöztem. Annyi fel nem használt
szeretet van bennem, amit nem tudok hová irányítani.
Tetszik az a Nicholas, aki mindent eldob és rohan, amikor az út szélén
kiborulok. Az, aki a kabátját a vállamra teríti, és megeszik velem egy tál
ételmérgezést. De nem várhatom, hogy az a Nicholas hébe-hóba felbukkanjon,
egyébként meg egy másik változatával kell megbirkóznom: azzal a férfival, aki
mindig, mindenben magamra hagy, hogy a követelőző anyját kiengesztelje.
Ez az a Nicholas, akire az energiámat összpontosítanom kell. Nem szabad
elfelejtenem.

***

November tizenkettedikét írunk, és meg kell hagyni, Nicholas feljebb kapcsolt.

Van egy új dokumentum a számítógépemen, amelyben a pontszámokat vezetem.
Néha azon kapom magam, hogy túlságosan objektíven szemlélem a
versengésünket, és ebből a szempontból éretlen gyerekek vagyunk, akiknek
kényszerű bocsánatkéréseket kellene egymásnak mormolni, és kezet rázni.
Igyekszem minél kevésbé objektív lenni.
Az elmúlt hét így alakult:

Naomi-pont: kalózszülinap, lol

Nicholas-pont: Instagram-kép
Naomi-pont: Brownie
Nicholas-pont: Brownie
Naomi-pont: fogkrém
Nicholas-pont: cipő
Naomi-pont: cipő
Nicholas-pont: fehérnemű

Mindez Deborah hibája.

Miután Nicholas lerázott engem, hogy a jó öreg Mr. és Mrs. Rose házában
töltsön egy Csodás Családi Estét, hazahozott egy ronda só- és borsszóró
készletet, amit Deborah-tól kapott. Porcelánbabák. Ijesztő kis öregemberarcuk
van, és a nyakuk természetellenes szögben áll. Kirázott a hideg, amikor
megláttam őket. Már épp azon voltam, hogy eltemetem az ajándékot a szekrény
mélyére, erre Nicholas:
– Ezek családi ereklyék! Mi lesz, ha anya átjön, és megkérdezi, hová tettük
őket? Az asztalon kell tartanunk őket. Erre én:
– Te most szórakozol velem? Ezek az izék visszataszítók.
Az egyiket végül Nicholas matraca alá dugtam. A dudor épp elég
feltűnésmentes volt ahhoz, hogy azt higgyem, észre sem veszi, csak azt érzi,
hogy fáj a háta reggel. Ha mindkét szórót eldugtam volna, rájött volna, hogy
valami nem stimmel, ezért a ronda borscsemetét az étkezőasztalon hagytam, és
egy konyharuhát dobtam rá.
Másnap a sószóró visszakerült az asztalra, pedig nyilvánvalóan nem akartam,
hogy ott legyen. Még mindig duzzogtam, amikor elmentünk vacsorázni a Walk
the Plank nevű tengeri herkentyűs étterembe. Úgy tettem, mintha a mosdóba
mennék, de valójában leintettem egy pincért, és azt mondtam neki, hogy
Nicholas születésnapja van. Megkérdeztem, hogy a személyzet tudna-e énekelni
neki, amit meg is tettek, miközben ő egy háromszögű kalózkalapot viselt, és
majdnem elsüllyedt szégyenében. Facebook Live-on. HIHETETLEN volt –
ráadtak egy homárpartedlit, aminek a vállán egy kis műanyag papagáj volt, és
amikor elfújta a gyertyát a sütijén, mindenki azt kiáltotta: „Éljen soká!”
Azt gondoltam, oké, most kvittek vagyunk. Pedig dehogy! Egy Instagram-
értesítésre ébredtem. Kitett rólam egy képet, ami akkor készült, amikor kidőltem
a kanapén. Brutálisan ráközelítve, úgyhogy minden pórusomat meg lehet
számolni, és közel sem nézek ki aranyosan. Egy tizenöt centis nyálcsík csorog a
nyitott számból, amely megcsillan a félhomályban. A felvételt fekete-fehérben
töltötte fel, ellátva három szívecskével és Hát nem vagyok mázlista? Minden
áldott nap megcsodálhatom ezt az eszményi műalkotást. #EzAzIgaziÉlet
#ALegjobbBarátomatVeszemFeleségül #TrueLovesKissFromARose szöveggel.
Ez a kép több hozzászólást kapott, mint bármi, amit valaha is posztoltam…
Szívesen végignézném, ahogy a vére egy ágytálba csöpög. Azt akarom, hogy
kocsonyává alvadjon, és aztán egy citromtorta tetejére öntöm, melyet a szíve
helyén található kőből faragott evőeszközzel fogok elfogyasztani.
A következő lépésem nem volt előre megfontolt. Hazafelé tartottam a
munkából, amikor megláttam egy barna kiskutyát az árokban, amint egy
Whopper Junior dobozát nyalogatta. Nem volt rajta nyakörv, és nem volt a
közelben egy ház sem, így feltételeztem, hogy kóbor kutya. Bárki ezt
feltételezné! Amikor felvettem, és elhalmoztam sok-sok simogatással és
dédelgetéssel, Nicholas hangja futott át a fejemen: „Eszedbe ne jusson!”
 De bizony jutott. Rengeteg minden jutott az eszembe.
Hazavittem, és készítettem neki egy fagyasztott hamburgerpogácsát, mivel
nem volt kutyatápunk, és úgy tűnt, szereti a hamburgert. Az ölemben aludt el. Az
internet szerint valószínűleg Jack Russell terrier és beagle keveréke. Úgy
döntöttem, Whopper Junior lesz a neve, és jobban megszerettem, mint bármelyik
embert, akit valaha ismertem. Amikor Nicholas hazajött, azon kapott, hogy
Whopper Juniort az ő egyik szép munkahelyi ingében cipelem, amit
hordozókendővé alakítottam. „Uramisten, honnan szerezted ezt?” – kérdezte,
mire én: „Apuka lettél! Tökre hasonlít rád!” –, aztán Whopper Jr. rátüsszentett a
csíkos ing/hordozókendőre. Olyan cuki volt!
Nicholast nem érdekelte a kutya cukisága. Csak az érdekelte, hogy
ivartalaníttatnunk kell, beoltatnunk és chipet rakatnunk bele, és „a kutyaeledel
nem olcsó, csak hogy tudd”, bla-bla-bla. Whopper Jr. lepisilte Nicholas Sherlock
Holmes-kabátját (ő tehet róla, hogy a padlón hagyta), és erre a vőlegényem
kiakadt.
Sajnos Whopper Juniorról kiderült, hogy valójában Brownie, aki megszökött
egy hátsó kertből. Másnap (miután a kutya és én egész éjjel barátkoztunk, és
több száz képet készítettem róla kalapban és napszemüvegben, kosarakban ülve)
Nicholas hazahozott egy papírt, amit egy telefonpóznáról tépett le, és amelyen az
új kutyusom imádni való pofija volt látható, három mosolygó gyerekkel
körülvéve. Visszavitte Brownie-t a gazdáihoz helyettem, mert én túl érzelmes
voltam hozzá, és amikor beült a kocsiba, a szeme vörös volt. Máris beleszeretett
a kutyába.
– Menjünk, fogadjunk örökbe egy kutyát a menhelyről! – mondtam.
– Nem most van itt az ideje, hogy háziállatot szerezzünk.
Ez az, ami nehéz egy párkapcsolatban: a partnernek vétójoga van, és az ember
nem teheti meg, amihez éppen kedved szottyan. Csak akkor lehet szó gyerekről
vagy háziállatról, ha a másik is vágyik rá.
És ezzel elérkeztünk a lista kicsinyesebb feléhez.
A fogorvosok által ajánlott Sensodyne fogkrémünket lecseréltem szenes
fogkrémre, amivel egy olyan szónoklatot érdemeltem ki, amely hihetetlen
elégtétellel töltött el. Aznap tíz percet késett a munkából, mert muszáj volt
kioktatnia engem a szénfogkrémről, aminek a használatában ő nem hisz. Így
fogalmaz: „Én nem hiszek ebben.” Mintha a húsvéti nyuszi lenne. Amikor
nevetni kezdtem, még dühösebb lett. „A FOGÁPOLÁS NEM VICC, NAOMI.”
Bosszúból elrejtette az összes cipőmet, ami miatt papucsban kellett mennem
Brandyvel villásreggelizni. Hogy visszavágjak neki, fogtam az öltönycipőt,
amelyet minden nap visel a munkahelyén, és a cipőfűzőket szoros masniba
kötöttem, majd a masnik közepét bekentem pillanatragasztóval. Figyelni őt,
ahogyan megpróbálja kibogozni a cipőfűzőjét, miközben egyre dühösebb lesz,
Naomi Westfield Életének Fénypontjai között bekerült az első ötbe. Nem bántam
meg, még azután sem, hogy az összes alsóneműmet a hálószobám plafonjára
szögezte egy tűzőgéppel.
A Roncstelep immár hivatalosan is halott, én pedig hivatalosan is
munkanélküli vagyok, így már nincs okom reggelente felkelni, kivéve, hogy
szabotáljam Nicholast. Ez az erőfeszítés száz százalékban leköti a figyelmemet.
Őszintén szólva, ha nem lenne kilátásban a felbosszantása, most valószínűleg
mély depresszióba süppednék.
Ezen elmélkedem, miközben alvó vőlegényem kezét egy tál meleg vízbe
dugom, és lábujjhegyen kiosonok a hálószobából.
Tíz perccel később mesés ordítást hallok. Elmosolyodom, és megkeverem a
gabonapelyhemet. Csodás nap lesz! Egy órán belül ötvenedszer nézem meg a
telefonomat, nem fogadott hívás reményében – egy hangposta a Print-Rite-tól,
egy fairview-i papírboltból, amely recepcióst keres heti négy napra, hat órában.
A fizetés egy vicc, de legalább nem követelnek több mint tizenöt évnyi titkári
tapasztalatot és egyetemi diplomát. El sem tudom mondani, hány pályakezdő
állást karikáztam már be az újságban, kezdtem el bizakodni, és telefonáltam a
részletekért, hogy azt halljam, doktori címre és fél évszázados tapasztalatra van
szükségem az adott szakterületen.
Az álláskeresés tehát nem megy túl fényesen. Nicholas időnként tesz egy-egy
megjegyzést az orra alatt a Madisonban kínálkozó számtalan munkalehetőségről,
és arról, hogy mennyire más lenne az életünk, ha elfogadta volna azt az állást, és
ez makacs vágyat ébreszt bennem, hogy bebizonyítsam, téved. Fogok találni
itteni munkát. Megtalálom a kiteljesedést. Olyan rohadtul kiteljesedek, hogy
rosszul lesz tőle.
Nicholas besétál a konyhába, kezében egy üres tállal. Zaklatottnak látszik.
– Valami baj van? – dorombolom.
– Nem pisiltem be, ha erre számítottál. De álmomban felborítottam a tálat, és
ráesett a telefonomra. – Megmutatja a telefonja kijelzőjét, amelyen több metszés
látható, mint a gyűrűsujjamon lévő gyémánton.
Ó, basszus!
– Erről én nem tehetek – szögezem le gyorsan.
– Mindenem a telefonomon volt! Az összes képem, a névjegyeim. Fontos
adatok.
– Nincs szinkronizálva a számítógépeddel? Onnan biztos… – kezdem, de a
tekintete elhallgattat.
– Ez már túlmegy minden határon, Naomi.
– Ez a határ? Szerintem valakinek a háziállatát hazavinni ennél rosszabb volt.
 Mint egy sziklalavina, úgy zúdul a házra. Felrobog az emeletre, és tiszta
ruhákat ragad ki a ruháskosárból, amelyeket még nem hajtogattam össze és nem
raktam el, mert rendkívül lefoglalt a telefonom ellenőrzése, hogy van-e nem
fogadott hívás a munkaadóktól. Nincs időm zoknit válogatni. A karrierem forog
kockán.
Becsörtet a zuhanyzóba, ahol én és az összes itt lakó szellem egy olyan vita
egyik felét hallgatjuk, amelyről alighanem azt hiszi, hogy megnyeri. Vannak
jogos érvei, én mégis visszaüvöltök. Még dühösebb, amikor kijön. Kár, hogy a
meleg vizes trükk nem lett vicces; gyerekkorom óta ki akarom próbálni, és meg
kell mondanom, csalódott vagyok.
– Nem hiszem el! – mennydörög a fejét rázva.
– Túlságosan dühös vagy, pedig bele sem vizeltél a gatyádba. Mi olyan nagy
ügy?
Meglengeti a betört mobilját. Ó, persze. Már el is felejtettem. Az, hogy
elfelejtettem, és nyugodtan kanalazom befelé a gabonapelyhet, több, mint amit el
bír viselni. Kinyújtja a kezét, és megpöccinti a müzlisdobozt, mint egy
rosszindulatú macska. Színes gabonapehely záporozik az asztalról.
– Hé! – állok fel. A konyha mostanra tiszta káosz (pedig alig négy napja
söpörtem fel), és a doboz belsejében csak egy kis szivárványos por maradt. – Az
egész dobozt elpazaroltad! Hogy legyen így kiegyensúlyozott a holnapi
reggelim?
– Nem érdemled meg holnap a kiegyensúlyozott reggelit! Ehetsz vaj nélküli
pirítóst, és közben gondolkodhatsz azon, hogy mit tettél. – A lába mintha
betonból lenne, ahogy a tárcájáért és a kulcsaiért trappol.
– De a tápanyagaim!
– Szerinted érdekel? – harsogja a másik szobából. – Beletetted a kezemet egy
tál meleg vízbe.
Komolyan, ez nem olyan rossz, mint elvinni valakinek a kutyáját. Elloptam
egy élőlényt. Aki valakinek a családjához tartozik. Én nem lettem ennyire zabos,
amikor le kellett tépnem a plafonról az alsóneműimet, pedig az összes
kedvencemet kilyukasztotta. Nicholas egy óriásbébi.
– De még csak nem is működött! – kiabálok vissza. Legalábbis ő ezt állítja.
Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy nem sikerült, hiszen túl hevesen
reagál. Nekiállok a mosógép mellé felhalmozódott koszos ruhakupacban
turkálni. A szárítógép ajtaja szélesre van tárva, és a szöszcsomót az űrből is látni
lehet. Felismerem egy olyan pulóver türkizkék szöszeit, amelyet csakis az
Anyánál Tett Látogatások alkalmával visel.
A rohadt életbe.
 – Takarítsd ki a szöszgyűjtőt, vagy, komolyan mondom, kinyírlak! –
fenyegetőzöm. – Egy baltával. A véred szétfröccsen a falakon. Millió hely van
odakint, ahová el lehet rejteni egy holttestet.
– Kérlek, tedd meg! – válaszolja. – Ölj meg, és szabadíts meg a
szenvedésemtől!
– Az én haragom sokkal jogosabb, mint a tiéd. Te csak a telefonod miatt vagy
dühös, ami nem az én hibám. Mindig is mondtam neked, hogy hülyeség egész
éjjel a földön, az ágy mellett tartani.
Nicholas megjelenik a konyhában, egy méterre tőlem. Úgy néz ki, mint aki le
akar lökni egy nagyon hosszú lépcsőn, és biztos vagyok benne, hogy az én
arckifejezésem is hasonló. Ébernek és elevennek érzem magam, adrenalin lüktet
az ereimben. Minden olyan csodálatosan esik szét, reménykedem.
– Rövid a töltőm! Ezért kell a földön hagynom a telefont. Nem ér fel az
éjjeliszekrényre, mert a kábelem nem elég hosszú.
Nem kell éretlen viccet elsütnöm, mert a vigyorom magáért beszél.
– Istenem, néha olyan, mintha egy tízévessel lennék eljegyezve – emeli fel a
kezét.
– Mit mond ez rólad? – tűnődöm.
– Te csak ne tereld el a figyelmemet! Késésben vagyok. Már megint. – Úgy
bámul rám, mintha az én hibám lenne, hogy a plafonhoz tűzte az alsóneműmet,
és ezzel arra kényszerített, hogy visszavágjak. – Ne akard, hogy elkéssek a
munkából! Megértem, hogy el vagy keseredve, hogy nekem még mindig van
munkám, amikor neked már nincs. Vezesd le az agressziódat másképpen!
Ügyelek rá, hogy lássa, amint a tekintetem az uzsonnásdobozára esik, amikor
azt felelem:
– Arra mérget vehetsz!
Morgolódva dobja a szemétbe az összes előre csomagolt kaját (amit nem is
piszkáltam meg, de az, hogy nem lehet biztos benne, egy pont Naominak), és
felveszi a kabátját. Kihagyta a borotválkozást, és a haja szénaboglya, mivel
elfelejtette formázni pomádéval zuhanyzás után. A legragyogóbb reményem
most az, hogy nem jut eszébe, úgyhogy amikor majd ebéd után megpillantja
tragikus frizuráját a fürdőszobatükörben, legszívesebben a falat verné. A Rise
and Smile két kotnyeles recepciósa, Nicole és Ashley pedig azt fogja suttogni,
hogy „zűr van a Paradicsomban”.
Lol.
Megrázza a fejét, és begombolja a kabátját.
– Te egyszerűen… – A szavak nem elégségesek ahhoz, hogy kifejezzék az
érzéseit, ezért torokhangon morog. Annyira mérges, hogy rendre kihagy
gombokat, és a haja tövétől egészen a gallérjáig ég a bőre.
 – Na, mi vagyok?
– Hihetetlenül öntelt. – A nappali felé hátrál, szúrósan bámulva. Még mindig
nem vette észre, hogy elfelejtette a hajformázószereit, és a frizurája úgy fog
megszáradni, mintha egy nyolcvanas évekbeli klipből szalajtották volna. A
hideg, száraz levegő nem lesz kegyes hozzá. Lopva kinézek. Nagyon szeles az
idő. Valaki odafent szeret engem.
– Öntelt? – ismétlem a legmagasabb hangomon. Micsoda arcátlan rágalom! –
Van fogalmad róla, hány Livestrong karkötőm volt már? Ó, és már nem ölöm a
méheket! Te ehhez képest mit tettél?
Követem az ajtóhoz. Becsapja, de én újra kinyitom, és rávillantom a
mosolyomat, miközben terrorizálja a szegény járdát. Levelekre ember még nem
taposott ilyen durván. Túl későn veszi észre, hogy néhol az avar alatt pocsolya
rejtőzik, és káromkodások sora tör fel a torkából, amikor szemügyre veszi a
nadrágja elázott szárát.
– Ha használtad volna az eszed, akkor nem vizeltél volna az ágyba, nem igaz?
– Tudod, mit? Ha használtam volna az eszem – kiabálja, miközben beszáll a
kocsijába –, akkor soha nem kértem volna meg a kezed!
A megjegyzése egyenesen az elevenembe talál.
– Jaj, fogd már be! Bárki szerencsés lenne, ha megkaphatna engem. Én egy
főnyeremény vagyok – mondom keresztbe tett karral.
– Te vagy a serleg, amit az utolsó lúzereknek adnak.
Ő is rájön, hogy ezzel magát égeti, és a fejét a kormányhoz ütögeti.
– Sok szerencsét! – kiabálom túl a motorja túráztatását. – Legyen szép napod,
cukorfalat! Próbálj meg nem gondolni arra, hogy mindenki azt a pattanást
bámulja az álladon!
A szélvédőn keresztül meggyilkol a tekintetével. Az egész lelke az íriszébe
préselődik, melyeknek a színe – akár a tiszta gyűlölet. Elkeseredetten vágyik
telekinetikus képességekre, hogy felrepíthessen az égbe, keresztül a mi
univerzumunk szövetén, át egy másikba. Remélem, hogy az egy párhuzamos
univerzum, egy párhuzamos Nicholasszal és Naomival. Kettőnkkel akarom
kínozni.
Annyira lefoglal az álmodozás arról, hogy gonosz célból összefogok a
párhuzamos univerzumban élő énemmel, hogy észre sem veszem, amikor rátolat
a földből kacskán kiálló, pici örökzöldre. A Charlie Brown-fára. Jasonre.
Átgázol Jasonön, majd visszatolat. Gyenge ágacskák recsegnek és ropognak.
Mínusz öt fok van, én pedig az udvaron állok topban és Nicholas egy régi
bokszeralsójában, amit már régen birtokba vettem. A tegnapi smink csomókban
áll a szempillám között, és az arcomon a karórám mintája díszeleg. A Jerry
Springer-show-ban a helyünk. Belélegzem a Morrisban lévő oxigén felét, és
elüvöltöm magam:
– NICHOLAS ROSE, ERRE NINCS BOCSÁNAT, TE SZARHÁZI!
Felvonja a szemöldökét. Aztán, hogy próbára tegye az idegeimet,
parkolóállásba teszi a kocsiját, és türelmesen túráztatja a motort. Igyekszem a
tekintetemmel pontosan érzékeltetni, mennyire lesz halott, ha még egyszer
elgázolja Jasont. Szegény Jason! Olyan szánalmasan görnyed, hogy még egy
ütés végezne vele.
Nicholas elmosolyodik. Aztán a dzsipje előrelendül, és gyökerestül kirántja
Jasont.
A frusztrációk elfojtásának mintapéldái vagyunk. Csendes erőszakot
követtünk el a saját érzelmeinken azáltal, hogy bezártuk őket parányi
üvegcsékbe teáskanálnyi oxigénnel, és ronda vegyületté erjesztettük, amely a
szeretettel összeegyeztethetetlen. Éreztük, hogy az üveg megremeg a nyomás
növekedésétől, de tovább szenvedtünk a mosolyaink mögött.
Ránézek az önelégült, hülye képére, és BUMM! Az üveg felrobban, és
szósörtéket szór összevissza üvöltözés formájában.
– Hogyan? – kapja a füléhez a kezét. – Ja, hogy ez jár a tulajdonom
megrongálásáért?
– Nem szándékosan törtem össze a telefonodat! Tudod, mennyire
SZERETTEM AZT A HÜLYE FÁT, ROHADJ MEG!
Hátraveti a fejét, és nevetni kezd, hevesebben, mint valaha bármin is: élesen
és levegőért kapkodva. Mintha egy könnycsepp folyna le kipirult arcán.
Legszívesebben hozzávágnék egy követ, de nem bírok megmozdulni, annyira
lenyűgöz ez a különös és bámulatos új nevetés. A motorháztetőn megcsillan a
nap, amely visszaverődik a bal kezemen lévő cifra gyémántról, és fényt szór a
szemembe. Utálom ezt az átkozott gyűrűt. A birtoklás, a szerelem és az
örökkévalóság szimbóluma, amely világgá kürtöli, hogy birtokba vettek. A férfi,
akitől kaptam, még mindig nevet, visszatükröződve az oldalsó tükörben. Majd
eltűnik a szemem elől, és visszatér a való világba, amitől annyira elszakadtunk.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Nicholas már nem nevet, amikor munka után beviharzik az ajtón. Én a kanapén
heverészem, felemás zokniban, cseresznyés nyalókával a számban, és üveges
tekintettel váltogatom a csatornákat. Ő élénk és csapásra kész, míg én mindjárt
elbóbiskolok. Fél másodpercem van, hogy elérjem azt a szintet, ahol ő tart, ha
meg akarom állni a helyem a most következő összecsapásban.
Kitűnő. Kezdett már unalmas lenni az élet.
Hozzám sétál, és a lábam közé áll, villogó szemmel. A haja ahelyett, hogy
borzalmasan nézne ki a kinti eső miatt, nedves, csillámló hullámokban omlik a
homlokára. Összehúzom a szemem, és erősen ráharapok a cukorkára.
– Mi a helyzet? – kérdezem vontatottan.
– Add ide a telefonodat!
– Micsoda? Nem.
– Tönkretetted az enyémet, szóval úgy igazságos, ha megkapom a tiédet.
– Nem én tettem tönkre a telefonodat, tökfej! Fogalmam sincs, hogy eshetett
rá egy tál. Talán nem kellene tálakat tenned az ágyadba.
– Hol van? – tapogatja meg a zsebemet, amitől kuncogni kezdek. Ellököm
magamtól, erre ő elkezdi markolászni a kanapé párnáit. Csináltam magamnak
egy szép kis fészket mogyoróvajas csokibonbonokból, takarókból, Kit Kat-
csomagolásokból, az ebédre megevett rétes papírtányérjából és Nicholas két
órájából. Apránként eltávolítottam a láncszemeket, hogy túl szorosak legyenek,
de elfelejtettem visszatenni az órákat a szobájába.
– Egész nap! – kiáltja. – Csörög a telefon, de nem tudom felvenni a hívásokat.
Az anyám nem tud elérni a mobilomon, szóval mit gondolsz, kit hív fel
legközelebb?
– Várj, hadd találjam ki!
Nem hagyja, hogy kitaláljam. Bunkó.
– A munkahelyemet! És nem is a személyes mellékemet, mivel a telefonom
hangpostára van állítva. Megállás nélkül hívogatja a recepciót minden istenverte
ötlet miatt, ami csak eszébe jut. Nem volt ilyen vészes, amikor még működött a
mobilom, mert akkor hangpostára tudtam küldeni, és üzenetben válaszoltam
neki. Röviden és egyszerűen. De nem! Ehelyett Ashley ötpercenként sírva rohan
be hozzám, mert tudja, hogy nem lenne szabad megzavarnia jelentéktelen
szarságok miatt, de anyám nem hagy neki más választást. „Dr. Rose, az
édesanyja szeretné, ha elküldeném neki a naptárát PDF-ben, hogy bejelölhesse,
mikor megy vele vásárolni szombaton.” „Dr. Rose, megint az édesanyja van
vonalban. Szeretné, ha munka után átmenne, és megmondaná az édesapjának,
hogy orvoshoz kell fordulnia a hátán lévő ciszta miatt.” „Dr. Rose, az édesanyja
szeretné tudni, hogy lesz-e ideje az ebédszünetében elmenni azért a dióért, amit a
karácsonyi partijára hozott 2011-ben. A barátnőjének, Joyce-nak sürgősen
szüksége lenne rá.”
– Úgy hangzik, dr. Rose-nak sűrű napja volt – kuncogom.
– Nem tűntem professzionálisnak az adott helyzetben! Akár pácienseket is
veszíthetek emiatt.
– És mégis nekem vágod a fejemhez, ahelyett hogy azt támadnád, aki egész
nap a rendelődet hívogatta? – Bedobok egy bonbont a számba, és olyan
pillantást vetek rá, hogy ja, én sokkal észszerűbb vagyok, mint te.
– Elvárom, hogy te legyél a különb! Tudod, hogy anyával nem lehet beszélni.
Próbáltam elmagyarázni neki, hogy csak vészhelyzetben hívhatja a recepciót, de
neki valahogy minden vészhelyzet.
Morog, és felborzolja a haját. Ma a tengerészkék zakóját viseli, és hű, a hatás
nem semmi. A szemei démonfeketék, és nem vetem meg az egész napos
borostáját. Nicholasnak nagyon szép állkapcsa van; amikor finoman árnyalt,
mint most, a palaszürke szemüvegkeretével együtt egy elgyötört angol
irodalomprofesszorra emlékeztet, aki mélypontra jutott.
Ebben a pillanatban jövök rá, hogy a mélypontra jutott, elgyötört angol
irodalomprofesszor az esetem. Észre sem veszi, hogy őt stírölöm, mert lefoglalja
a telefonom keresése a cukorkacsomagolások tengerében.
A nem megfelelő időzítésű megvilágosodásom tipikus Naomi Westfield. Ha
Nicholas tudná, hogy most mire gondolok, annyira felháborodna, hogy
valószínűleg repülőre szállna, és elhagyná az országot.
– Hiba volt elvárnod tőlem, hogy én legyek a különb – válaszolom. –
Deborah nulla-huszonnégyben zaklat, te pedig elhalmozod őt figyelmességgel.
Itt az eredménye! Mindig megértő vagy vele, és azt mondod: „Amire csak
szükséged van. Gázolj csak keresztül rajtam! Felejtsd el, hogy itt vagyok!” Ha
én vagyok a különb, az feljogosít téged arra, hogy mindig háttérbe szorítsd az
érzéseimet. Megértőnek kell lennem. Türelmesnek kell lennem, és befogni a
szám, amíg őt kényezteted. Szóval taktikát fogok váltani, mert hülyeség azt
tenni, amit eddig, és közben más eredményt várni. Debbie stratégiája
eredményes. Az idegesítő nyavalygás bevált. Lehet, hogy nekem is el kellene
kezdenem hívogatni a recepciót.
 Nézzenek oda, milyen jól ellene fordítottam ezt az esetet! Azt hiszem, a friss
erdei levegő és a tönkretételének tervezgetésével eltöltött zavartalan órák
felturbózták a gonoszságra való képességemet. Istenien érzem magam. A
vadonban élni valóban egyfajta öngyógyítás.
A szája kinyílik, válaszra készen, ám egy halk berregés félbeszakítja. A
telefonom le van némítva, de épp most kaptam egy értesítést. Mindketten a
kandallópárkányra pillantunk, ahol a telefonomat töltöm. Mindketten
rávetődünk.
Az a két pillanat, mire kibontakozom a takarókból, döntő fontosságú. Ő már a
kandallónál van, mire kiszabadulok, és a keze a sötét kijelzőre zárul. Egy pici
zöld fény villan fel. Egy e-mail? Vagy sms? Lehet, hogy a Print-Rite válaszolt a
jelentkezésemre, és a gyomrom tartalma vadul szökken, amikor felsorakoztatom
az eddigi eredményeimet. Száz százalék nem és nulla százalék igen. Ígéretes
vagy, de jelenleg nem téged keresünk. Jó vagy, de nem elég jó.
Az a legrosszabb, ha csak egy milliméterre voltam az el nem ért céltól.
Inkább hallanám, hogy még csak közel sem voltál. Egy pillanatig sem jöttél
számításba. A szorongás elborít. Fulladozom, és a testem forrón ég, mely fizikai
reakciót el kell titkolnom. Ez egy nem. Mindig is a nem lesz a válasz.
Az esélyek nem egy a tízhez vagy fele-fele, vagy bármilyen arány, amelybe
optimistán belekapaszkodhatnék. Az esélyek a következők: nincs esélyem.
Minden bizonnyal ezúttal is visszautasított valaki. Nem engedhetem, hogy
Nicholas lássa az elutasító e-mailt. Nem hagyhatom, hogy számba vegye a
kudarcaimat, és hangosan kimondja az eredményt. Nem érti, milyen a
munkakeresés; ő azok közé tartozik, akik hisznek abban, hogy ha elég keményen
dolgozik az ember, akkor bármit megkaphat.
Könnyelmű naplopónak tart, aki nem elég ambiciózus, és amikor mégis akad
valami ambícióm, akkor alábecsülöm magam, hogy enyhítsem az elkerülhetetlen
csalódás fájdalmát. Alulteljesítés. Ez halálos bűn egy Rose számára, és minden
problémám gyökere. Biztos vagyok benne, hogy ezt suttogják családi körben a
hátam mögött.
Amit ő nem tud, az az, hogy én tényleg próbálkozom, és azután eltitkolom a
kudarcaimat. Ez az egyik oka annak, hogy nem tudom teljes mértékben gyűlölni
őt, amikor azzal piszkál, hogy nem mentem főiskolára: nem tudja, hogy bizony
megpróbáltam bejutni. Nem volt ott, amikor széttéptem az elutasító leveleket, a
bizonyítékát annak, hogy a szüleimnek igazuk volt, és inkább a tanulásra kellett
volna koncentrálnom az órákon, nem a levelezésre és a fecsegésre.
Idővel megacéloztam magam, és az egyetlen, rendelkezésre álló megküzdési
módszerrel megváltoztattam a hozzáállásomat. Ugyan már, ki akar diplomát? Én
nem. Örülök, hogy nem tanultam tovább. Nézd meg azt a sok balekot a
diákhitelükkel, nyakig eladósodva, és még csak nem is kellenek a
munkahelyeknek.
– Add ide! – ordítom, és belerúgok a térdhajlatába.
– Kölcsönveszem, amíg nem szerzek egy újat. Ez így fair. – Eltartja a telefont
a kezem ügyéből. Utálom, amikor kihasználja a magasságbeli előnyét ellenem.
– Add vissza! – Felugrom, sikertelenül kapálózva. – Az az enyém!
A szája megfeszül, gyanakvó pillantással néz le rám, és méri fel kipirult
arcomat.
– Miért vagy hirtelen betojva attól, hogy megnézem a telefonodat?
– Nem vagyok betojva. – Hallja a hazugságot, ebben biztos vagyok. – Add
vissza! – Kétségbeesetten kapkodok, de hiába. Túl magas, én pedig valamiféle
Benjamin Button-körforgás csapdájába estem – érzem, hogy minden ugrással
egyre alacsonyabb leszek. – Komolyan mondom, Nicholas. Sajnálom, hogy
megrepedt a kijelződ. Veszek neked egy új telefont. Sajnálom, oké? Csak add
vissza!
Az arckifejezése egyenesen ördögivé válik. Közelről látom a saját rémült
arcom kirajzolódni a pupilláin, mint két fekete tükrön. Látom, amit ő lát, és
sejtem, mire gondol.
– Üzenetet kaptál valakitől? – A hangja bársonyos. De olyan éles, hogy akár
az artériámat is képes lenne átvágni nyomás nélkül.
– Nem. Miért kérdezel ilyet? Add ide a telefonomat! – Várakozóan kinyújtom
a tenyeremet, és a lehető legnagyobb tekintélyt oltom a felszólításba. – Most.
– Ő az, ugye? – Az orrlyuka kitágul.
– Kicsoda? Miről beszélsz? – Megrázom a fejem, és csettintek: – Add ide!
Komolyan mondom. Ez az én személyes tulajdonom, és illegális elvenni tőlem.
Nicholas tekintete a telefonomra siklik, a hüvelykujja megmozdul, mintha a
kijelzőre akarna koppintani, hogy előhívja az értesítéseimet. Sokkal jobban
kiakadok, mint ahogy a helyzet megkívánná, és a következő pillanatban már a
hátán lógok. A karom a nyaka köré fonódik, amivel közelebb kerülök a
célomhoz, ő azonban ficánkol, hogy leszereljen.
– Add ide! – sikítom. – Az enyém! – Fogalmam sincs, hogy mely szavak
hagyják el a szám, és melyek azok, amelyek nonverbálisan robbannak fel
tomboló agyamban. – Tedd, amit mondok, különben…
Nicholas a falnak dől. És nem is gyengéden. Megrántom a haját, ő pedig
megpördül, és hanyatt esik a kanapéra. Ezt a mozdulatot nem kellett volna
megtennie, mert vasszorítással körbezárom a karjaimmal és a lábaimmal, így ő
most egy háton fekvő teknős. Drága energiámat arra pazarolom, hogy ledobjam
a kanapéról, arccal lefelé a padlóra, és élvezem a diadalom pillanatát, mielőtt
visszavághatna.
– Szállj le rólam! – gördül át, de én szívós vagyok, hisz egész nap csokival
gyűjtöttem az energiát. Ő viszont stresszes. Az anyja vagy ötvenszer hívta fel a
munkahelyén. Van egy pici előnyöm vele szemben.
– Add ide a telefonomat! – Rajta ülök, a kezem a nyakán.
A szoba túloldalán lévő fotelbe dobja a mobilt. Fontolgatom, hogy
utánavetem magam, de még mindig fáj a könyököm attól, hogy a falhoz lapított,
így hát felhúzom a pólóját az arcára, és megcsípem a mellbimbóját. Nicholas
felordít.
Eltakart szemmel küzd a karja használatáért, és a saját szemüvegét csapja
félre, amikor lerántom a pólóját.
– Maradj nyugton! – parancsolom. – Megérdemlem, hogy ezt megnyerjem.
– Megérdemled a galandférget! – Az arca vörös, és jobban küszködik, mint
azt beismerné. Elönt a hatalom érzése a tudattól, hogy méltó ellenfél vagyok.
– Szándékosan ütöttél a falnak.
– Nem is, te kis kobold. – Fel-le ugrálok, amitől összerándul. – Igazából nem
is kobold vagy. Hanem alakváltó. Felvetted annak a kedves lánynak a testét,
akivel találkoztam.
– Naominak hívták, ugye? – kérdezem, és megdöntöm a fejem. – Kár érte.
– Igen. Mindkettőnkért kár.
– Soha többé nem látod viszont. – A jobb pozíció érdekében arrébb csúszom a
vergődő ölében, és áramütésként hasít belém a meglepetés, amikor észreveszem,
hogy merevedése van.
Minden levegő kiszalad a tüdőmből, ahogy kitör belőlem a nevetés.
– Te jó ég, miért?
– Kivágott felsőben vonaglasz rajtam. Mégis mit vártál? – Az arccsontjai
lángolnak.
Azt vártam tőle, hogy céltudatosan a végzetemre tör. Elképesztő, hogy egy
férfi egyszerre képes gondolni bosszúra és péniszkontaktusra. Amit én egy
barbár összecsapásnak tekintettem, az Nicholas számára inkább előjáték volt.
Tudhattam volna. A férfiak szemetek.
Minél jobban nevetek, annál inkább hozzádörgölőzöm akaratlanul is, és a
tekintete egyre messzebb vész a sötétségbe. Hihetetlenül beindult. Ebben a
pillanatban jobban uralom a testét, mint ő. A hatalom fenséges érzése egyenesen
a fejembe száll.
Megragad a bordáimnál. Körülbelül egy másodpercem van arra, hogy
eltűnődjek, vajon megcsókol vagy megöl, amikor előhúzza a jokert, és
csiklandozni kezd. A kezem még mindig a torkán van, de amikor az összes
gyenge pontomat csiklandozza, az olyan, mintha megnyomná a kioldógombot.
Az oldalamra borulok, és irányíthatatlanul csapkodok.
– Á, hagyd abba! – zihálom. – Nagyon csikis vagyok!
– Tényleg? Nem is tudtam. – Visszavág, amiért felizgattam és zavarba
hoztam.
Belerúgok a sípcsontjába, majd a telefonomhoz vonszolnám magam.
Megragadja a bokámat, és visszaránt, de a padlón csúszás olyan, mint egy
vidámparki menet, és ahelyett, hogy bosszantana, csak megnevettet.
A nevetés elhal, amikor leszorít. A haja az arcom két oldalára lóg, a lehelete
az ajkamat legyezi. Egészen mozdulatlan marad, csak néz, közelebbről, mint
bármikor az elmúlt időkben. A testem emlékszik rá, és beleborzong.
A szeme olyan fekete, hogy szinte látom benne a poklot. A tekintetével képes
a lelkeket gyémánttá, a gyémántokat pedig porrá préselni, és olyan íze lenne,
mint a húzott cukornak, ha megnyalnám a nyelvét. Ő a magas fruktóztartalmú
kukoricaszirup plakátfiúja, és én legszívesebben beleharapnék. Lehámoznám a
fényes csomagolását. Megszámolnám, hány fognyomomat találom meg alatta.
– Démon vagy – nyögöm.
– Te pedig szellem – lihegi.
Nekem kellene fölényben lennem, de kisebb vagyok Nicholasnál. Az
egyetlen, rendelkezésemre álló fegyvert használom: a meglepetést. A lába közé
nyúlok, és határozottan, nem kellemetlenül megszorítom. Elkerekedik a szeme,
és a pupillatágulás önkéntelen reakciója megigéző. Az idő alatt, amíg pislant,
színek galaxisa táncol az íriszén: jáde és barna és a kék minden árnyalata, a nyári
esőtől a holdfény éjféli villanásáig az óceán hullámain.
A hátára fektetem, mielőtt észlelhetné, mi történt.
– Ez itt a te veszted – mondom csúfondárosan. Összeszorítom a combjaimat a
két oldalán, ő pedig az ajkába harap. – Dühösnek kellene lenned, nem
beindultnak.
– Lehetek mindkettő. Nem vagy a főnököm.
– Hozzá tudnék szokni ehhez a Nicholashoz – mondom játszadozva. – Most
tényleg jelen vagy. – Nem úgy, mint az elmúlt néhány alkalommal, amikor alig
nézett rám közben. Utálja, hogy most mennyire izgatott, és nem tudja eldönteni,
melyik érzelemnek engedje meg, hogy átvegye az irányítást. A logikus,
gyakorlatias Nicholas számára, akinek minden helyzetben meg kell őriznie a
hidegvérét, a kéjvágy rémisztő.
– Én mindig jelen vagyok – veti oda. – Te vagy az, aki sosincs jelen.
Nem veszek róla tudomást, és megsimogatom az arcát. Az atmoszféra
reszket, úgy feszül, hogy ha megkopogtatnám a ritka levegőt, egy basszusdob
visszhangzó puffanását hallanám.
 – Élőnek érezlek – mondom. A tenyeremet a dobogó szívére helyezem. –
Igen, nagyon is élőnek, mint egy igazi emberi lényt. Nem is sejtettem volna,
hiszen sosem érsz hozzám.
A tenyerét a tarkóm köré fonja, és egyszerűen ott pihenteti, emlékeztetve arra,
hogy bármelyik pillanatban megváltoztathatja az állást, ha kívánja.
– Mondd, hogy sajnálod!
– Mit sajnálok?
– A te részedet. – A mellkasa megemelkedik és lesüllyed. Felismerem az
összes jelet, de mintha egy másik életből származnának, olyan régóta
szunnyadnak. Azon tűnődöm, mikor láttam utoljára ezt a Nicholast. De nem, ez
a Nicholas új nekem. Feltérképezetlen terület. És szeretném felfedezni.
– A részemet – ismétlem, miközben kiegyenesedem. Érzem őt magam alatt,
és olyan rég volt már; bármi, amit az elmúlt hónapokban tettünk, nem számít.
Amikor utoljára szexeltünk, köztünk csupán holt tér volt, amelyet semmilyen
érzelem nem tört meg – sem szerelem, sem vonzalom, sem feszültség. Most a
háromból kettő nem rossz. A testem cseppfolyósodni akar, és szétáradni rajta. –
Miből? – kockáztatom meg a kérdést.
– Abból, ami félrement.
Nyelek egyet. Olyan érzés, mintha valaki megkarmolta volna a torkomat.
– Eleve nem is voltunk egyenesben.
– Nem? – vonja fel a szemöldökét.
– Nem. Alakváltó Naomi ugyanaz a személy, mint Első Randis Naomi, csak
megkopott az újdonság varázsa. Túlságosan hozzászoktunk egymás legjobb
verziójához, így egyikünk sem tudott soha lazítani és megmutatni a normál énjét.
Rejtőzködtünk.
Felbámul rám a padlóról. Az álla ernyedt, ám az izmai megfeszülnek. Amikor
végre megszólal, amit mond, az váratlanul ér:
– Ki küldte az üzenetet a telefonodra?
Mielőtt válaszolhatnék, finoman a számra teszi a kezét. A bőre meleg, és
olyan illata van, mint a balzsamomnak. Régen volt már, hogy az ujjait a hajamba
csúsztatta elegendő időre, hogy az illat megmaradjon rajta. Emberemlékezet óta
nem volt olyan szagunk vagy ízünk, mint a másiknak. Ki vagyunk éhezve
egymásra.
– Mondd el, kérlek! – A hangja bársonyos és ellenállhatatlan. Veszélyes. –
Légy őszinte, és megkaphatod, amit csak akarsz!
Leengedi a kezét a számról. Szédelgek. Azt hiszem, csapdába csal. Vagy csak
paranoiás vagyok, miután magam is annyi csapdát állítottam. Már mindenütt
csapdákat látok.
 – Senki nem írt nekem. Ki írt volna? Egyedül te és Brandy szoktatok írni
nekem, Brandy pedig az eligazítással van elfoglalva az új munkahelyén.
– Akkor megnézhetem a telefonodat?
– Nem, az magánügy – szegülök ellen.
– Még előttem is? Én megmutatnám neked az enyémet.
Ezt egy percig sem hiszem el.
– Na és? Én nem kérnélek rá, hogy megmutasd. Semmi közöm a
telefonodhoz.
– De hozzám van közöd. – Felül, közelebb hajolva az arcomhoz. Azonnal
lecsúszom az öléből, és egészséges mennyiségű teret iktatok be kettőnk közé. –
Vagy kellene hogy legyen.
– Nem bízol bennem – mondom.
– Te sem bízol bennem.
Nézzük egymást. Olyan régóta nézzük egymást, hogy valahányszor
elfordítom a tekintetemet, minden felületre rávetül a sziluettje halvány árnyéka,
mint azok a fekete-fehér optikai trükkök, amiket még akkor is látunk, ha
máshová fordítjuk a tekintetünket. Az ég besötétedett anélkül, hogy észrevettük
volna. A nappali ablakán át látom a csillagokat, amelyek itt sokkal fényesebbek,
mint bárhol másutt a világon. A saját buborékunkban élünk idekint a
természetben.
Ez a ház egy időn kívüli hely. Olyan könnyű egymás körül forogni, és
elveszíteni az órák, napok, hetek fonalát. Mióta vagyunk itt? Biztosan évek óta.
Próbálok visszaemlékezni, hogyan kerültem közös intim térbe ezzel az emberi
lénnyel. Emlékszem, ahogy felforrt a vérem, és összekapcsolódtak a mágnesek.
Nevetés. Remény. A kezdetek olyan szikrázóak, olyan könnyűek voltak!
Egy jótékonysági triatlonversenyen találkoztunk, és beszélgetésbe
elegyedtünk, amikor ő megbotlott, én pedig segítettem neki megtartani az
egyensúlyát. Egy hajléktalanszállón végzett önkéntes munka közben
találkoztunk. Egy bankban találkoztunk, amikor dollármilliókat helyeztünk el a
saját számlánkon. Zsinórt fűztünk veszélyeztetett fiatalokkal.
Igaza van, nem bízom benne.
A kötélhíd másik végén térdel, és a késével a mentőkötelemet vagdossa. Le
fog szakadni, mielőtt biztonságosan át tudnék kelni. Csillogó szemmel nézi a
pánikomat. Alig várja, hogy lássa, amint lezuhanok.
Nicholas feláll, kinéz az ablakon, és meglepetés fut át az arcán, amikor látja,
hogy odakint már sötét van. Azt hiszem, ő is rájött, hogy egy időn kívüli helyen
vagyunk. Visszaveszi a kabátját.
– Elmész? – kérdezem, árnyékként követve.
 – Ma este fagyriasztás van érvényben. Amilyen hevesen szakadt az eső, jobb
lenne, ha mennék, és felsóznám anyáék kocsifelhajtóját.
Elfojtani a késztetést, hogy a szememet forgassam, olyan, mintha tüsszentést
próbálnék visszatartani. Hogy is felejthettem el a drága gyermeknek ezt a
szokását? Bármikor, amikor fagyriadó van, és esett csapadék, Nicholas átmegy a
szülei házához, és felsózza a kocsifelhajtót. Amikor havazik, ellapátolja a havat.
Felvehetnének valakit erre a feladatra, de a drágalátos Nicky magára vállalja a
munkát, mert ő Olyan Jó Gyerek, és úgy sóvárog az elismerésükre, mintha az
kokain lenne.
– A mi kocsifelhajtónkat is fel kellene sózni – közlöm. Ami alatt azt értem,
hogy neki.
Rohadt hideg van odakint, én pedig a nappali pizsimben vagyok.
– A mi felhajtónk nem lesz olyan rossz, mint az övék, mert nincs leburkolva.
– Felhúzza a kesztyűjét, és behajlítja az ujjait, megcsodálva a bőr minőségét. –
Van téli gumim és négykerékmeghajtásom.
– Nekem meg… – A szörnyautóm villan fel a lelki szemeim előtt. Félek még
egyszer nekivágni, de a másik közlekedési eszközöm egy ősrégi bicikli, amit
Leon hagyott hátra. – És ha el akarok menni valahová?
Tudja, hogy arra apellálok, hátha valami rosszat mond, vagy esetleg abban
reménykedem, hogy átmegy a lehetetlen tesztjeimen, és valami jót mond.
Vállald, Nicholas, akkor kiderül!
– Van egy zsák só a fészerben.
Követem az ajtóhoz. Úgy érzem, mindig akkor megy el, amikor azt akarom,
hogy maradjon. Amikor szükségem lenne rá, de ő elmegy, minden alkalommal
elveszítek valamit, újra és újra. Mindig elmegy. Soha nem fog hozzám tartozni.
Soha nem akar majd velem maradni. Soha nem leszek elég. Még akkor is zavar,
ha nem vagyunk együtt, és én mással foglalkozom, hogy amikor a szülei iránti
kötelességtudat győz fölötte, ő máris rohan. Könnyebb, ha úgy döntök, nem
akarom, hogy mellettem legyen, mert akkor nem tud csalódást okozni.
– Nicholas – szólok utána, amikor kilép a verandáról. Minden fűszál egy-egy
miniatűr jéghegy, amely ropog az új munkásbakancsa alatt. Olyan őszinte leszek,
mint még soha egyikünkkel sem voltam, hangosan. Most rögtön. – Tizennyolc
százalékban szeretlek.
Nem nagy szám, de volt már rosszabb is. Az a szemüveg és a kócos haj
méltatlanul jól áll neki, és mostanában sokkal nyitottabb velem. És brutálisabb.
Bosszúból megölt egy facsemetét.
Megtorpan. Megfordul.
– Mit mondtál?
– Ez a százalékos arány. – Megköszörülöm a torkomat. – Tizennyolc.
 Annyira mozdulatlan, hogy azt hiszem, egy erős széllökés felboríthatja.
– Olyan biztosan nincs, hogy tizennyolc százalékban szeretni valakit.
– De igen, van. Kiszámoltam.
– Nem lehet mérni a szerelmet. – A hangja kiélesedik az utolsó szóra, mielőtt
eltorzulna. – De ha már a számokkal játszunk, akkor azt hiszem, azt kell
mondanom, hogy tizennyolc százalékban elvisellek, Naomi.
– Akkor tehát nem szeretsz engem.
– Nem ezt mondtam.
Nem mondta az ellenkezőjét sem. Keresztbe teszem a karomat, és várom,
hogy mondjon még valamit.
– Nos?
De nem válaszol. Viharos arckifejezésétől megugrik a pulzusom, ő pedig
egyetlen szó nélkül távozik. Bemegyek, kissé bizonytalanul a beszélgetésünk
után. Most már állandóan bizonytalan vagyok, de ez előrelépés a korábbi
állapotomhoz képest, amikor alig láttam, alig hallottam a környezetemet.
Felveszem a mobilt, a szívem kalapácsként ver a mellkasomban. De nem az
egyik jelentkezésemet utasították el, hanem egy ritka sms jött anyámtól.

Feltűnt, hogy még nem kaptuk meg az esküvői meghívónkat. Elfelejtetted a

címünket?

Megfogalmazom a választ: Nem küldtük ki. Még nem döntöttük el, melyik
fényképet csatoljuk.
Az arcomat rágcsálva törlöm az egészet, és ezt írom: Készen állnak.
Hamarosan kiküldjük őket.
Megint kitörlöm. Azután válasz nélkül törlöm anyám üzenetét.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Szombat van, aminek nem szoktam még hozzá az új jelentéséhez.

A régi életünkben, ha nem voltam beosztva dolgozni, a szombatokat sosem
töltöttük otthon. Én bolhapiacokat és használtcikk-boltokat böngésztem, míg
Nicholas a barátaival lógott: Derekkel, Sethszel és Karával – az exével, akivel
„csak barátok”, és aki mindig szíves örömest mondja nekem, hogy fáradtnak
látszom. Nem érdekel, hogy házasságban él, és tökéletesen hű a férjéhez. Soha,
de soha nem fogom őt kedvelni.
Seth irántam tanúsított közömbössége féltékenységgé fajult, amikor
Nicholasszal eljegyeztük egymást – mintha bitorló lennék, aki ellopja tőle
Nicholast. Négyszemközt nincs vele gond. Ám ha nagyobb társaságba kerül,
megpróbálja előadni a humoristát. Ilyenkor minden poénja Nicholasról szól.
Folyamatosan apró szurkálódásokat intéz felé, és közben mosolyog, ami a
beszólásait játékos ugratásnak álcázza. Nicholas megjelenése sok támadást kap.
„Csinos zakó. Később beugrasz a countryklubba?” Valahányszor kigúnyolja
Nicholas egy adott ruhadarabját, az eltűnik a ruhatárából. Már nem hordja a
Cartier órát, amit a szüleitől kapott érettségi ajándékba, és a Ray-Ban
napszemüvegét is a kocsiban hagyja. Ha valami bonyolult kifejezést használ,
Seth kineveti, és megkérdezi tőle, hogy okosnak tartja-e magát. „Azt hiszed,
betűzőversenyen vagy, vagy mi?”
Mivel nem szabad feltépnem Seth torkát, és utasítást kaptam, hogy tartsam a
számat, amikor „viccelődik” (Nicholas tagadja, hogy a megjegyzései zavarják),
nem megyek többé olyan társasági eseményre, ahol Seth megjelenése is várható.
Számtalanszor megkérdeztem, hogy miért tűri ezt a piszkálódást, és a
mellébeszélést hallva rájöttem a lényegre: Seth volt az első srác, aki a barátja
akart lenni a főiskolán, ezért úgy érzi, hogy örök hűséggel tartozik neki. Mivel
Nicholas konfrontatív akar lenni, de határozottan nem az, ezért minden
megjegyzést elenged egy „ugyan már” és egy kínos nevetés kíséretében. Nem
jellemző rá, hogy megbántja azokat az embereket, akik rosszul bánnak vele,
ezért büszke vagyok Nicholasra, hogy gerincet növesztett, és figyelmen kívül
hagyta Seth legutóbbi üzeneteit: „Gyere át, és segíts költözni, seggfej! Piát hozz
magadnak!” Elég merész Sethtől ez a követelés, tekintve, hogy ő sehol sem volt,
amikor mi költöztünk, és Nicholasnak profi költöztetőket kellett felbérelnie. Az
emberek mindig hozzá fordulnak, ha szükségük van valamire, mert tudják, hogy
nem képes nemet mondani. Meglep, hogy még nem adta meg magát a
bűntudatának, és nem ugrott el Sethhez egy rekesz sörrel és egy nagy pizzával.
Furcsa módon Nicholas Leonnal találkozott. Hogy túrázni menjenek. Kétszer
is. Nem árulja el, miről beszélgettek, és beképzeltnek nevezett, mert szerinte azt
feltételezem, hogy rólam beszéltek (ami igaz, de fogadok, hogy tényleg).
Azon kívül, hogy Brandy elvitt a Blue Tulip Caféba, hogy kibeszéljük az új
barátját (egy Vance nevű optometrista egyedülálló apukát, akinek drukkolok,
mert aranyos, és a lány megérdemel valaki aranyosat), mostanában nem volt
kedvem senkivel sem lógni. Ma különösen antiszociálisnak érezzük magunkat.
Mindkettőnket túlságosan lefoglal egymás kínzása ahhoz, hogy elhagyjuk a mi
kis gyűlölet-házunkat.
Azzal a poénnal kezdődik a napi gyötrődés, amit ki nem állhatok.
A kanapé két végében ülünk, és a telefonunkat babráljuk. (Vett magának egy
újat.) Én egy újságcikket olvasok, mert naprakésznek kell maradnom az aktuális
ügyekben. Így, ha Nicholas elkezd beszélni egy témáról, amiről most hallott, azt
mondhatom: „Ó, erről én már hallottam.” Kitűnő szórakozás egy nagyképű
okostojással.
Motyogok és mormogok a cikkről. Amikor nem kérdezi meg, hogy miről
olvasok, akkor egyszerűen felhördülök: „Jaj, istenem!”
– Igen, tessék? – kérdőn felvonja a szemöldökét, mintha csak a nevén
szólítottam volna. Gyakran mondja ezt, amikor egy istenséget emlegetek. Tudja,
hogy utálom, és szerintem ez élteti őt.
– Utálom ezt a poént.
– Vannak, akik viccesnek találják.
– Senki sem találja viccesnek.
– Stacy mindig jót nevet rajta.
Dr. Stacy Mootispaw, a khakik elleni keresztes hadjárat vezére, aki azzal
vádolja, hogy sosem tesz különösebb erőfeszítéseket. Mielőtt találkoztam volna
vele, azt reméltem, hogy egy babahintőporszagú, nagymamás nő lesz.
Nicholasnál kétszer idősebb, maga kötötte macskás pulcsiban. Egy büszke
cicamama, egy kedélyes öreg férjjel az oldalán, akit annyira szeret, hogy minden
munkaszünetben felhívja.
Mint sejthető, Stacy egyáltalán nem ilyen.
Az agya gyorsabban mozog, mint Usain Bolt. Milliónyi egyetemi diplomája
van, és gyakorlatilag bármit megtehet, amit csak akar. Övé a világ. Ha valaha is
feladja a fogorvosi pályát, simán modellkedhetne a J. Crew-nál. Neki van a
legfényesebb fekete haja, amit valaha láttam, és káprázatos a mosolya, amely
biztos részben az oka annak, hogy ebben a bizonyos iparágban tevékenykedik.
Tökéletes alak. Ragyogó bőr, olyan makulátlan, mintha retusálták volna.
Szemernyi sminket sem visel, mégis elképesztően néz ki, és én utálom őt ezért.
Azokban, akik úgy ébrednek, hogy elbűvölőek, nem lehet megbízni.
A szememet forgatva felállok, és berakok egy adag ruhát a mosógépből a
szárítóba, végül még egy kicsit porszívózom, és rendet is rakok. Azt hiszem,
háziasszony lettem. Vagy házi menyasszony.
– Tyű, de meleg van! Vegyük már lejjebb a fűtést!
– Csak azért van meleged, mert talpon vagy és sürögsz-forogsz.
– Nem, határozottan meleg van itt. – Babrálok a hőszabályzóval. Azt írja,
huszonkét fok van, de kizárt, hogy ne lenne legalább huszonnégy. Elromlott ez
az izé.
Visszaülök, ő pedig csak bámul rám.
– Ha már Stacynél tartunk – kezdi, én pedig elnyomok egy morgást a
mellkasomban. – Őt húztam a titkos angyalkázáson. Van valami javaslatod?
– Fogkrém.
– Csak azért, mert fogorvosok vagyunk, nem biztos, hogy szerelmesek
vagyunk a fogkrémbe – feleli.
– Akkor ajándékutalvány.
– Az nem túl személytelen?
– Kit érdekel? A munkatársadnak adod, nem a legjobb barátodnak.
– De azért szeretnék egy kis figyelmességet belevinni.
– Akkor miért tőlem kérsz ötleteket? Alig ismerem.
– Gondoltam, talán segíthetnél – dohog. – Mindketten nők vagytok!
– Ez igaz, és mi mind egyformák vagyunk. Mindannyian ugyanazokat a
dolgokat szeretjük, ahogyan minden férfi ugyanazt szereti. Tehát azt az
ajándékot, amit apámnak szántam, inkább neked adom karácsonyra. Meglepetés:
A Brady család házának makettje! – Apám rajong az olyan régebbi műsorok
emléktárgyainak gyűjtéséért, mint A Brady család és A Partridge család.
– Tudod, hogy értettem.
– Azt tudom, hogy szexista vagy. – Magamra húzok egy pokrócot. – Hideg
van itt.
Nicholas meredten néz.
– Ennyi volt.
– Mi volt ennyi? – kérdezem, miközben feláll a kanapéról, és elindul
megkeresni a kabátját és a cipőjét. – Mit csinálsz?
– Azt, ami a dolgom!
Jobb, ha nem Stacy Mootispaw az, akivel „dolga van”. Követem az ajtóig, és
nézem, ahogy kivonul a kocsijához. Jó döntés volt megszabadulni a Maseratitól.
Egyáltalán nem idevaló, míg a dzsip úgy néz ki, mintha a természet alkotta
volna.
 – Hová mész?
Nem válaszol, és egyetlen szó nélkül elhúzza a csíkot. A következő húsz
percet azzal töltöm, hogy üzengetek neki. Ha egy lepukkant motelszobában van
dr. Tökéllyel, akkor a telefon kitartó rezgése elég hangulatromboló lesz.

Hahó!
Halihó!
Hol vagy?
Nicholas
Nicky
Nickster
Nickelodeon Haaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaahóóóóóóóóóóóóóóó
óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó
óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó

Válaszolj, vagy szólok anyukádnak, hogy nem jöttél haza tegnap este, és
lehet, hogy eltűntél!

Tényleg? Még erre sem?

Megdöbbenek, hogy a fenyegetésemre sem reagál, és kezdek aggódni, hogy

cselekvésképtelenül hever valahol… Ám ekkor a dzsip visszatér a beállóra.
Kiszáll anélkül, hogy egy pillantást vetne a házra, ami azt jelenti, hogy tudja,
figyelem az ablakból. Amit a kocsi hátuljából kiszed, és a feje fölé emel, attól
majdnem elájulok.
Az. Egy. Kenu.

***

Egy kerti széken ülök a tavacskánk partján, és Nicholast fotózom. Úgy tizenöt
méternyire van, kockás füles sapkájában és szellemirtós overalljában, és
megpróbál egy úszót feltenni a horgászzsinórjára. Ha Freud mellettem ülne,
valószínűleg arra a következtetésre jutna, hogy a stresszorok (azaz én) miatt
Nicholas visszacsúszott a gyerekkorába, hogy újrateremtse a legfényesebb
pillanatát. Megint kifogja azt a kékkopoltyús naphalat, és büszkén mutatja majd
a kamerának. Mindenki tapsolni fog.
Felhívom a mobilján.
 Rám néz, és mintha azt mondaná: Tönkreteszed ezt az egészet. Tízezer
kilométerre is lehetnénk egymástól, és akkor is tudnám, mit csinál az arcával.
Telepatikus hullámok sugároznak felém, úgy fodrozva a vizet, mintha egy
helikopter szállna fel. Tisztán és világosan gondolkodik: Menj el! Azzá válok,
akivé lennem kell. Egy cseppet piperkőc, és annyira ismerős, hogy azt hiszem,
kezdem újra megszeretni.
Ismét felhívom. Ezúttal felveszi.
– Mi van? – csattan fel.
– Mit csinálsz?
– Minek látszik, mit csinálok?
Úgy néz ki, mint aki nem tudja, mit csinál. De ezt nem mondhatom, különben
leteszi a mobilt. Meg kell figyelnem ezt a helyzetet, amennyire csak engedi, a
pszichológia érdekében. A tudomány érdekében. Esetleg Amerika legviccesebb
házi videói kedvéért. Még mindig küszködik a zsineggel, mert nem akarja
levenni a kesztyűjét.
– A halak nem alszanak téli álmot ilyenkor?
Megáll egy pillanatra.
– Nem… A halak nem alszanak téli álmot.
– Azt hiszem, úgy hallottam, hogy de.
– Pszt! Ha most miattad beszélni kezdek, elijesztem az összes halat.
– Mondta Leon, hogy vannak halak ebben a tóban?
A hallgatása arról árulkodik, hogy fogalma sincs róla, de Nicholas büszke
ember. Itt marad tavaszig is, hogy fogjon egy békát. Aztán lesoványodva az
arcomba nyomja majd. Látod?!
– Csend legyen, épp próbálok vacsorát fogni!
– Nem eszem halat ebből a tóból. Nem tudom, nem szennyezett-e a víz.
– Először is, nem ajánlottam fel, hogy osztozunk rajta. Másodszor, kérlek,
hagyd abba a dumálást! Több okból is. – Leteszi a telefont, és nem válaszol a
következő hívásomra. Az ezt követő hívás egyenesen a hangpostára megy. Ez
rendkívül felelőtlen tőle. Akár vészhelyzetben is lehetnék most, ő pedig
elérhetetlenné tette magát, ami az első dolog lesz, amit az ápolóknak elmondok
majd, miután felébredtem a kómából.
Nicholas megpróbálja bedobni a zsinegét, de nem a megfelelő pillanatban
nyomja meg a kioldógombot, így a csali nem hagyja el a saját kenuját. A válla
fölött lopva rám pillant, hogy lássa, tanúja voltam-e ennek, majd feláll, és újra
megpróbálja. Szegénykém bizonytalanul áll a lábán, és tudja, hogy közönsége
van, ami kétségkívül ront a helyzeten. Utálnám, ha Nicholas végignézné, ahogy
horgászni próbálok.
 Valahányszor rányitok fekvőtámaszozás közben, a teste azonnal felmondja a
szolgálatot. A puszta ténytől, hogy ott állok és figyelem, nyilvános
performansszá válik az edzés, a lába és a karja pedig kocsonyává válik.
Lefogadom, hogy az általános iskolai színdarabokban való közreműködéséről
készült videómontázsok fognak végtelenített ciklusban lejátszódni, amikor a
pokolra kerül.
Nicholas végül bedobja a zsinórt úgy másfél méternyire a kenujától, és leül,
görnyedten. Felismerem azt a pillanatot, amikor eszébe jut az apja szörnyű
testtartása, mert hirtelen megint kihúzza magát. Az overall alatt kockás flanelt
visel, és megpróbálta rávenni a borostáját, hogy igazi szakáll legyen, de
bármennyire is próbál robusztus favágó lenni, még mindig úgy néz ki, mintha
egy fiúbandában lenne a helye. A szél lassan körbeforgatja a kenuját, amíg
akarata ellenére szembe nem kerül velem.
Megőrül azért, hogy felnézhessen rám. Egy fantom vagyok a szeme sarkában.
Én vagyok a hibás, hogy nem tud horgászni. Valószínűleg már rájött, hogy annak
a kisfiúnak, aki kékkopoltyús naphalat fogott, valaki felcsalizta a horgát, és
elvégezte a munka nagy részét. A felnőtt Nicholas egy primadonna.
Gumigilisztát használ valódi helyett.
Hogy elkerülje a szemkontaktust, leteszi a botját, és elkezdi visszafordítani a
csónakját. A csalija megrándul, ő pedig ösztönösen eldobja az evezőt, hogy
behúzza a zsinórját. Ahogy a magára hagyott evező kezd átbillenni a kenu
szélén, ügyetlenül nyúl a botért és az evezőért, és mindkettőt elveszíti.
Mindkettőt. Nicholas egymaga.
Jaj. Istenem.
(Tessék! – válaszol Nicholas a fejemben.)
El tudom képzelni ezt a természetjáró felszereléssel önmegvalósításra készülő
olcsójánost a boltban, amint azt latolgatja, beszerezzen-e egy második evezőt.
Már így is annyi pénzt dobott ki a csúcstechnológiás horgászbotra; pontosan
tudom, mivel győzte meg magát, hogy csak egy evezőt vásároljon. Egyszer a
csónak egyik oldalán evezek, azután a másikon. Sima ügy.
Nicholas tehetetlenül áll az üres kenuban, miközben a szél lassan forgatja.
Én is felállok, és tölcsért formálok a kezemmel a szám köré:
– Hogy s mint?
Nicholas leveszi a sapkáját, és dühében ledobja, majd beletúr a hajába. Az
evező felém úszik. Nem tehetek róla. A nevetésem a világegyetem leghangosabb
hangjává válik. Visszhangzik az erdőben, fekete rigók sokaságát küldve a
magasba. Végigdübörög Nicholas ereiben, amitől legszívesebben felrobbanna.
 Ha nem röhögném ki, valószínűleg leülne, és kidolgozna egy olyan tervet,
amely nem jár azzal, hogy vizes lesz. De olyan jól tudom feszegetni a húrokat,
hogy a koherens gondolkodás a háttérbe szorul, és a viselkedése nem rá valló
fordulatot vesz.
Felkapja a sapkáját, és határozottan a fejére húzza, majd beleveti magát a
jéghideg vízbe. Még jobban nevetek, bordafájást okozva magamnak, és csuklani
kezdek.
– Mi a fenét csinálsz? – kiáltom két komisz röhögőgörcs között. Hajótörést
szenvedett. És most vissza kell úsznia a partra. Ez a legjobb dolog, ami valaha
történt velem. A testem fel akarja adni, annyira elgyengült a nevetéstől, és a
székembe kapaszkodom támasztékért.
Ahogy Nicholas közeledik, a látásom élesedik, és kiveszem a szemében a
vadságot. A csizmáját és a ruháit biztos horgonyoknak érzi, de agresszív
fürgeséggel úszik felém.
Ó, baszki!
– Segítettem volna neked! – kiáltom visszatáncolva. – Ott kellett volna
maradnod.
Ez igaz, találtam volna módot arra, hogy segítsek neki. Miután egy órán át
hagyom, hogy ott üljön, és felteszek róla egy videót a netre.
Nicholas fogvacogva és csuromvizesen bukkan ki a tóból. Egyenesen felém
vánszorog.
– Jaj! – nyöszörgöm, behúzom a nyakam, és pajzsként keresztbe teszem a
karjaimat az arcom előtt. Felemel, átdob a vállán, és az első gondolatom az,
hogy szent ég! Erősebb, mint amilyennek látszik. Talán az adrenalin miatt.
Sarkon fordul, és elindul vissza a tó felé. Amikor rájövök, mire készül, erősen
belekapaszkodom, és közben rúgkapálok, csapkodok.
– Ne! Ne merészeld! Nicholas, komolyan mondom!
Meglendít, hogy a hóna alá szorítson, a csizmáját terpeszben megvetve a
parton. Úgy vonaglok, mint egy kígyó, de ő nem veszíti el a fogását, és addig
billent, míg az arcom már két centivel a víz fölött lebeg. Visszatükröződő
tekintetünk találkozik. Az enyémben rémület, az övé pedig izzik.
– Nicholas Benjamin Rose, esküszöm, hívom a rendőrséget, ha nem teszel le
azonnal.
– Úgy érted, most rögtön? – cukkol, és egy centiméterrel előrébb csúsztat.
Vízbe fog fojtani.
– Nem szó szerint most! A földre! Tegyél a földre! – Rúgok, de a mozdulat
csak előrelendít. Mindjárt leejt.
Nicholas tétovázik. Mérlegel. Aztán végrehajt egy lenyűgöző erőfitogtatást,
amelyben megfordít, mint egy palacsintát, hogy a jó oldalam legyen felül. Közel
hajol hozzám; olyan, mintha táncolnánk, és ő egy csókért döntött volna hátra. A
tüdőm elfelejti, hogyan kell működnie, én pedig megdermedek, a csodálkozástól
tágra nyílt szemmel, ahogy egyre közelebb és közelebb hajol. Az ajka csaknem
érinti az enyémet, és a tekintetében megszilárdul a szándék. Elfogadva a
sorsomat, lehunyom a szemem a csókra, ő pedig hirtelen hátrabillent, amíg a
hajam alá nem merül. A jeges víz egészen a hajtövemig kúszik.
Sikítok.
Felnevet, és talpra állít.
– Seggfej! – kiabálom, és rácsapok a karjára. Nicholas még jobban nevet. Egy
életre traumatizálódtam. – Ez jéghideg!
– Képzeld el, én hogy érzem magam!
– Nem az én hibám, hogy beugrottál a vízbe, te idióta.
– Nem kellett volna kinevetned – mondja, miután megfordul és elsétál.
Vicsorgok, és a hátára vetem magam, amitől a földre zuhan. Nem vagyok
tudatában annak, hogy mit teszek, csak érzem, hogy el kell pusztítanom ezt az
embert. Kinyúlok oldalra, és marokszámra gyűjtögetem az avart, dühödten
szórva rá.
– Mit művelsz? – kérdezi arccal lefelé, miközben a levelek szétszóródnak a
tarkóján. A mellkasa megemelkedik, én pedig – hopp-hopp-hopp – nekiállok
zötykölődni rajta, mire ő nevetni kezd.
– Megpróbálsz eltemetni?
– Fogd be, és ne lélegezz!
Nicholas hahotázik. Annyira feldühít, hogy nem fél tőlem, és nem veszi
komolyabban az élete végét, hogy rendreutasításképpen fel-alá ugrálok rajta.
Nicholas átfordul, és elkapja a kezemet, mielőtt fojtogatni kezdhetném.
Összefűzi az ujjainkat, és huncutul vigyorog.
– Látnod kellene, hogy nézel ki most – közli velem.
Biztos úgy, mint egy vérengző Dér Jankó. A kép újabb dührohamot vált ki
belőlem, és küzdök a kezem feletti uralomért. Nem enged el, és szorosabbra
fonja az ujjait.
– Ne akadályozd meg, hogy elpusztítsalak!
Könnyek csorognak le az arca mindkét oldalán, úgy nevet, rózsás arccal,
fehér pamacsokban felszálló lélegzettel. Belém hasít, mennyire szeretem a
nevetését. A mosolyát. A mosolya önmagában véve hétköznapi, de az imádni
való nevetőráncokkal, a színváltó szemében felcsillanó fénnyel együtt egészen
rendkívüli.
A megfogdosott levelek némelyikében fenyőtűk rejtőztek, és megszúrták a
tenyeremet, ami ettől viszketni kezd. Hozzádörzsölöm az álla két oldalához,
vakarózóként használva a borostáját. Nicholas szemöldöke hitetlenkedve
felhúzódik, a szeme sarkából újabb könnycseppek szivárognak ki. Csak bámul és
bámul rám.
– Te dilinyós vagy – mondja, méghozzá nem is barátságtalanul.
Felhorkanok. Még sosem hallottam, hogy bárkit is dilinyósnak nevezett
volna. Félmilliószor nevezett már röhejesnek, de a dilinyós olyan idétlen
kifejezés, hogy én is sírva röhögök.
– Mi az? – vigyorodik el még szélesebben.
– Te meg bumburnyák vagy. – Mindketten nevetünk. – Valahol az interneten
láttam. Van ilyen szó – erősködöm.
– Anyád egy igazi szó.
– Anyád egy igazi csúnya szó.
– Touché. – Elengedi az egyik kezemet, hogy megtörölhesse a szemét. – Mit
jelent az, hogy bumburnyák? – kérdezi azután.
– Feltételezem, valami burgonyaféle.
– Természetesen.
Leszállok róla. Amikor felül, hátralököm, és elstartolok a ház felé, vihogva a
csalással szerzett előnyömön. Tudom, hogy az első, amire vágyik majd, amikor
beér, az egy forró zuhany, ezért megelőzöm. Amint beérek, levetkőzöm,
reszketek, mint a nyárfalevél a vizes hajam miatt, és bezárkózom a
fürdőszobába. Mu-ha-ha! Most aztán várnia kell. Egy órán keresztül fogok
zuhanyozni, és elhasználom az összes forró vizet.
A zuhany épp csak kellemesen meleg, amikor Nicholas kinyitja a fürdőszoba
ajtaját, és beront. Olyan kilincsünk van, amit ki lehet nyitni egy egypennyssel.
Ezt a trükköt szoktam alkalmazni, amikor égető szükségem van valamire a
fürdőszobából, és ő bezárkózik borotválkozni vagy megcsodálni magát a
tükörben, de persze nem értékelem, ha én vagyok a másik oldalon.
– Hé! – vinnyogom, és megpróbálom a kezemmel eltakarni minden érdekes
részemet. Az üveg zuhanyajtó teljesen bepárásodott, így valószínűleg csak egy
hússzínű folt vagyok számára. – És ha épp a nagydolgomat végezném?
– Miközben folyik a víz a zuhanyzóban?
– Sosem lehet tudni.
A szemem akkora, mint a sütőtök, amikor lehámozza magáról a csöpögő
overallt, és lehúzza a flanelinget. Has. Mellkas. Kar. Annyi csupasz bőr van itt,
és én nem panaszkodom semelyik miatt. Az, hogy fejszékkel és szerszámokkal
játszadozik, jót tett neki.
– Mi a fenét csinálsz?
– Lezuhanyozom.
– De már benn vagyok.
 – Jó neked.
Teljesen figyelmen kívül hagyja a döbbenetemet. Én egy szerény és ártatlan
puritán hölgy vagyok, ő pedig meg akar fosztani az erényemtől. Az agyamban
bevillannak a korábbi epizódok, amikor nem viseltem ruhát Nicholas
társaságában, és még jó, hogy a víz olyan forró, különben észrevenné, hogy
elpirultam. Eszembe jut, hogy az anyja hogyan áltatta magát azzal, hogy a
fiacskája még szűz, és elmosolyodom, mielőtt meg tudnám akadályozni.
Nicholas felhúzza az egyik szemöldökét, miközben kinyitja az ajtót, és belép.
Várom, hogy a tekintete lejjebb ereszkedjen, de nem teszi. Szórakozottan rázza a
fejét, valószínűleg azért, mert még mindig próbálom magam takargatni, aztán
megfordul, és elkezdi magát beszappanozni.
Nem mozdulok. Meg kell mosnom a hajam, de ahhoz használnom kellene a
kezemet. Úgy döntök, elfordulok tőle, minimalizálva a látványt. A hátsó rész
nem olyan érdekes, mint az elülső, gondolom én.
Ebben tévedek, ami akkor válik nyilvánvalóvá, amikor elkapom a
tükörképünket a zuhanyzó ajtajában. Engem néz. Mohó tekintete az engedélyem
nélkül a derekam alá csúszik, és egyértelmű, hogy talált valamit a látványban,
amit nagyra értékel.
– Ne bámulj! – sziszegem.
A nevetése mély és erőteljes a párás fürdőszobánkban.
– Nem is.
– De igen.
– Honnan tudod, hacsak nem nézel te is? – A tusfürdőmért nyúl.
Megpördülök, és elveszem tőle.
– Ez az enyém, és drága. Szerezz magadnak sajátot!
Elmosolyodik, mint aki nevetni készül, mert megcsúsztam a kezem
elhelyezésével, ezért gyorsan eltakarom a szemét. Hunyorog a tenyerem alatt, az
orrát ráncolva.
– Még mindig látok.
Legszívesebben rátaposnék a lábára. Sietek, hogy elmenekülhessek.
Megpróbálok kicsit meggörnyedni, hogy kisebb legyek, mert azt képzelem, hogy
így kevesebbet láthat belőlem. Lassabban mosakszik, mint bármikor is, és már
nyíltan bámul. Azt hiszem, próbál zavarba hozni. Ha így van, akkor sikerrel jár.
Az egyik kezemet a hátam mögé csúsztatom, megpróbálom az ujjaimat
kiterjeszteni a hátsómon, és eltakarni előle minden élvezhetőt, amitől csak újra
felnevet.
– Csukd be a szemed! – követelem.
– Oké.
Nem csukja be a szemét.
 – Csukd be!
– Becsuktam.
(Nem csukta be.)
Ki kell öblítenem a hajam, de ő közvetlenül a vízsugár alatt áll, így nagyon
kevés mozgásteret hagy nekem. Ráhelyezem a kezem a mellkasára, és ő azonnal
engedelmesen hátrál. Nicholas bőre forró szatén az ujjbegyeim alatt, mely
libabőrrel és gyorsuló pulzussal reagál az érintésemre. Úgy belemélyeszteném a
körmeimet a húsába, de most minden rezdülés, minden lépés, minden fordulás és
dőlés ősi üzenetet közvetít. Várja a jelet, ami azt üzenné: Vedd magadhoz, amit
csak akarsz! Ne hagyj kárba veszni!
Megakadályozandó, hogy olyan meghívást nyújtsak, amit túlságosan beszari
vagyok beteljesíteni, csukva tartom a szemem, miközben a hajamat öblítem,
kezem mozdulatlanul a mellkasán, hogy megbizonyosodjam róla, nem tud
közelebb jönni. Amikor újra kinyitom a szemem, a tekintete lángol, az állkapcsa
fehér és feszes, és elképzelem, ahogy repedések futnak végig a csonton, egészen
a koponyája tetejéig. Pára gyöngyözik a szempilláin és a szemöldökén. A szívem
zakatol: egy vad, szárnyas lény a bordáim mögött. Úgy néz ki, mint aki mindjárt
elveszti a fejét, és kicsit nyugtalanít, hogy mit tehet velem.
Tizenkét hete nem szexeltem. Tizenkét hete Nicholas sem, hacsak nem csalt
meg.
Az a kép, hogy lefekszik egy másik nővel, és én rajtakapom, már nem kelti
azt a győzedelmes érzést, mint egykor. Egy vödör jéghideg vizet zúdít az összes
lüktető, szédítő, szükségem van rád, tégy magadévá érzésemre, miközben
folyékony düh kergetőzik a véremben, és szinapszisok zárulnak rövidre. Ha
ráakadok, amikor megcsal egy bevásárlóközpont parkolójában, az esti híradóban
fogok kikötni. Stacy Mootispaw jobb, ha kívül marad a vőlegényem ruházati
szabályzat szerint betiltott khaki nadrágján, különben magának kell a saját fogait
visszatenni a szájába, miután kirúgtam valamennyit.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy így gondoljak rá. Túl veszélyes, és
túl sok fejszét hagyott Leon a fészerben. Ha felidézem magamban az intim
helyzeteink emlékét, Stacy arcát az enyém fölé helyezve, jön a képszakadás, és
arra eszmélek, hogy valaki lyukakat ütött az összes falunkba.
Sietek, mintha elvethetném ezeket a tolakodó gondolatokat, és gyakorlatilag
kizuhanok a zuhany alól, miközben a hajam még habos. Gyors pillantást vetek
Nicholasra, miközben felkapom a törölközőmet. Nem szól egy szót sem, de akár
egy vádaskodó gondolatbuborék is lehetne a feje fölött, amin az áll: Gyáva.
A menekülés olyan érzés, mintha átadnám neki a hatalmam egy részét, de
elfogadom a gyávaságomat, és iszkolok a hálószobámba felöltözni. Mire eléggé
megnyugszom ahhoz, hogy visszalopakodjak a földszintre, Nicholas már a
kanapén ül, száraz hajjal. Olyan hihetetlenül kiborító, hogy egy férfi haja milyen
gyorsan megszárad, és tökéletesen jól áll.
– Nézz ki! – mondja.
Kinézek az ablakon, és repes a szívem, amikor egy hófuvallat hópelyheket
tapaszt az üvegre. Egyesével olvadnak el.
– Hó!
November közepe van, de számomra a karácsony az első hóval kezdődik.
Ebben az időszakban csillogó szemmel piruettezem körbe a házat, miközben
jobbra-balra szórom a hobbiboltos dekorációkat. Az összes klasszikus zenét
lejátszom térhatású hangszórón, és már jóval hálaadás előtt felállítom a fát. Én
vagyok az a személy a közösségi médiában, aki kifejezetten utálatos, mert
májusban olyanokat írok, hogy 224 NAP VAN KARÁCSONYIG. A karácsony
minden ünnepélyessége, öröme és varázsa boldoggá tesz, ezért hajlamos vagyok
a lehető leghosszabbra nyújtani.
Megfordulok, mert kíváncsi vagyok, mit néz a tévében, és alig hiszek a
szememnek. A tévé ki van kapcsolva. Engem néz a fekete képernyőben.
A tekintete folyamatosan követ, és ettől elgyengül a lábam. Tudatosul
bennem, hogyan leng a karom mozgás közben. Mintha a víz alatt próbálnék
járni.
A szalonba megyek, mert látni akarom a havat azon a három gyönyörű
ablakon keresztül, de a nagy íróasztala elzárja az utamat. Látja az arcomon a
változást, amikor visszasétálok a nappaliba.
– Mi a baj?
– Semmi.
Nem szólal meg, de összehúzza a szemét. Az egyik bokáját a térdére
támasztja, ujjai a kanapé karfáján dobolnak.
Semmi.
Ez egy önjelölt mártír válasza. Biztosítja, hogy a probléma megoldatlan
maradjon, és egymagamban szenvedjek. Mit nyerhetek azzal, hogy nem mondok
semmit?
– Csak… – Leülök a másik karfára, érintési távolságon kívül. – Amikor
először megmutattad a házat, az ablakok tetszettek a legjobban, öhm… ott bent.
– Az irodájának vagy a dolgozószobájának hívja, de én még mindig szalonként
emlegetem, mert egy előző életemben hercegnő voltam, és sosem tudtam
túltenni magam azon, hogy közemberként születtem újjá ebben a korszakban.
– Azt gondoltam: micsoda szép kilátás! Láthatnánk a csillagokat az erdő
fölött. Elképzeltem, hogy egy karosszéket állítok oda, hogy leülhessek és
gyönyörködhessek a kilátásban. Tetszik az a szoba. Talán egy diótörőt tennék a
kandallópárkányra, vagy valami ilyesmit. Nem is tudom. – Megvonom a vállam.
Őrültségnek hangzik. Egy diótörő? Tényleg? Ezek az én panaszaim? Túlságosan
fontosnak tartok ilyen apróságokat.
Rögtön zavarba jövök, hogy ezt hangosan bevallottam, és már épp azon
vagyok, hogy ne is törődjek az egésszel, amikor Nicholas feláll, és besétál a
szalonba. Az íróasztal mögött állva zsebre dugja a kezét, és úgy bámulja az
ablakokat, mintha még sosem vette volna észre a rajtuk túli erdőt.
– Igazad van. – Felém fordul. A szeme olyan színű, mint az ezüstfenyő. Mint
a köd és a holdfény.
Nem vagyok biztos benne, hogy a mondókám melyik részére utalva mondja
ezt, de elfogadom. Belesimulunk egy teljesen új, de valahogy már most is merev
mintába: némán megcsináljuk együtt a vacsorát, és leülünk a tévé elé. Nem
kapcsoljuk be. Társas csendben eszünk, miközben körülöttünk folyamatosan
hullik a hó, és sötétség borul a világra.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A fegyverszünetünknek – előre látható módon – vége szakad húsz perccel a

vacsora után, amikor meghallja a telefonom rezgését a kandallópárkányon. Nem
kelek fel.
A kandallóra sandít, majd rám. Hosszú, fontolgató pillantással.
– Nem akarod megnézni, mi az?
– Nem.
A gyanakvása tapintható, de lelkileg nem vagyok felkészülve arra, hogy
megnézzem az értesítéseimet. A szívem már a puszta tudattól is hevesen ver,
hogy mi lehet az, és hagynom kell egy kis időt magamnak, hogy lecsillapodjak a
szorongásos rohamból, és felkészüljek a rossz hírre, mielőtt meg merném nézni.
Egy boltvezető, akivel titokban felvettem a kapcsolatot egy kézművesboltban
lévő állás miatt, amit nagyon, de nagyon szeretnék (és amivel kapcsolatban már
elkezdtem reménykedni), három nappal ezelőtt, az interjúm után azt mondta,
három napot vesz igénybe, hogy ellenőrizze a referenciáimat, és mérlegelje a
többi jelentkezőt is, mielőtt közölné velem a döntését e-mailben. Az egész napot
azzal töltöttem, hogy kényszeresen nézegettem a telefonomat (és a
számítógépemet, ha valamiért nem jelenne meg az e-mail a mobilomon), illetve
úgy tettem, mintha az internet nem is létezne. Az idegeim teljesen kikészültek.
Minél tovább teszek úgy, mintha nem érkezett volna értesítés, annál
súlyosabbá válik Nicholas tekintete. Bizalmatlanul nehezedik rám. Világosan
látom a problémáját, mert magam is ezzel küzdök: vannak kérdései, de a
kapcsolatunk jelenlegi állapotában bizonyos információk kiváltságnak tűnnek.
Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy válaszokat követeljünk.
Olyan ez a helyzet, mint amikor két ember kötetlenül randizik, de még nem
tették hivatalossá a kapcsolatukat. Ebben a kezdeti fázisban még nincs joguk
mindent tudni egymásról, így nem viselkedhetnek bizalmaskodóan. Így van ez
közöttünk is.
Nicholas frusztrált a visszafogottság miatt. Az egész helyzet bosszantó tánc,
és csak neheztelést szül.
– Hogy sikerült Brandy eligazítása?
Meglep az érdeklődése, pláne hogy még csak nem is tesz úgy, mintha nem
tudná a lány rendes nevét.
– Azt mondja, a főnöke simlis alak. Már keresi az új…
 – Melissa jól van? – kérdezi, a szavamba vágva.
– Ööö… – Melissával mindketten hálát adunk, hogy elfelejthetjük az
ismeretségünket. – Nem beszéltem vele.
– Zachkel még mindig beszélsz?
Megvonom a vállam. Nem lepődnék meg, ha Zach és én soha többé nem
kereszteznénk egymás útját. Ő az a fajta fickó, akiről el lehet képzelni, hogy
hirtelen ötlettől vezérelve Los Angelesbe megy, ahol feltalál valami egyszerű
kütyüt, amelyik mindennapi alapvető kellékké válik, és már el sem fogjuk tudni
képzelni az életet nélküle. Ő pedig öt év múlva a Forbes milliárdoslistáján tűnik
fel.
Nicholas tekintete elsötétül. A lába nyugtalanul rángatózik a térdén.
– Milyen testápolót használsz? – kérdezi.
– Micsoda?
– Az angyalkázáson gondolkodtam. A te testápolódnak jó illata van.
Úgy hívják, hogy Édes Csábítás, és minden zuhanyzás után bekenem magam
vele. A gondolattól, hogy Stacy Mootispaw-nak egy Édes Csábítás nevű
ajándékot ad, és hogy az a nő utána olyan illatú lesz, mint én, legszívesebben
kikaparnám a szemem.
– Azt hiszem, amit érzel, az a samponom.
– Nem, nem az.
Átválogatok egy halom levélszemetet, mert kétségbeesetten meg kell
szakítanom a szemkontaktust. Nem vagyok olyan tehetséges hazudozó, mint
ahogy azt korábban hittem, és nem akarom, hogy lássa, ez ennyire zavar. Nem
árulom el neki a testápolóm nevét, még akkor sem, ha bambuszrügyeket szúr a
körmöm alá. Stacy legyen csak gumikesztyű- és fertőtlenítőszagú, és törődjön a
maga dolgával.
A telefonom megint jelez. A kézművesboltos meló? Vagy valaki más utasít
el? Nulla százalék a valószínűsége, hogy jó hírt kapjak, úgyhogy minek fáradjak
a felkeléssel… Mi értelme lenne elrontani az estém hátralévő részét, és holnapra
depresszióba sodorni magam? Soha többé nem nézem meg a telefonomat.
Technológiaellenes remete leszek. Teljesen Nicholasra leszek utalva, amit ő
imádni fog. Roncsolni akarja a biztonsági hálómat, mielőtt a tengerbe hajítana.
– Szerintem valaki üzenetet küldött neked – szólal meg halkan.
– Valószínűleg egy spam-e-mail – vonom meg a vállam.
– És nem akarod megnézni? Lehet, hogy Brandy az.
– Nem hiszem. Épp randin van Vance-szel, az optometristával.
Hallja a félelmet a hangomban, a makacs tiltakozást. A szeme lézerként égnek
keresztül rajtam; szinte érzem a szagát, ahogy a bőröm felforrósodik és füstölni
kezd. Nem tudja, hogy minden értesítésem elutasítás, vagyis nem próbált
belekukkantani a telefonomba, amit nagyra értékelek. Nem számít, mennyire
idegesíti ez, nem fog behatolni a privát szférámba.
– Esetleg ékszert – szólal meg váratlanul.
Felnézek. Semmilyen ékszerüzletbe nem jelentkeztem. De hát nem is tudja,
hogy ez jár a fejemben. Nem tudja, hogy a szerveim egy szorítóban vannak.
– Mi van az ékszerekkel?
– Stacynek.
Ez a téma idegesítő. Teljes mértékben, kimondottan idegesít, és tüskék nőnek
ki tőle a húsomból. Kit érdekel, hogy mit kap? Szokott ennyit agyalni a nekem
szánt ajándékokon? Erre megmondom a választ: nem.
– Még mindig nem látok semmi rosszat abban, ha ajándékkártyát veszel neki.
– Az ékszer szebb lenne.
– A drága ékszer az lenne, de nincs egy felső határ, hogy mennyit szabad
költeni? A legtöbb munkahelyen, ahol angyalkáznak, húsz dollár a limit.
– Nem, nincs határ – mondja lassan. A szeme csillog, a szája egyik sarka
lefelé görbül. Visszatartom a lélegzetem, mert pontosan tudom, hogy mindjárt
eldob egy kézigránátot. – Különben is, szeretném, ha tudná, hogy törődöm vele.
– Nem fogja tudni, hogy tőled jött – emlékeztetem. – Titkos az ajándékozás.
– Szerintem tudni fogja.
– Honnan? Honnan fogja tudni, Nicholas? – Istenem, mekkora hülyeség,
hogy felnőtt emberek karácsonyi ajándékot adnak egymásnak! Legalábbis, ha
kollégákról van szó. Méltatlan dolog. Az együtt dolgozókat nem kellene arra
kényszeríteni, hogy szükségtelenül érintkezzenek. Mi történt a munkahelyi
professzionalizmussal?
Nicholason a sor, hogy megvonja a vállát, de van valami elégedett a
viselkedésében.
– Nagyon jól ismerjük egymást. Jóban vagyunk. Szerintem képes lesz ezt így
megérezni. – Csettint egyet.
– Ékszert adni egy nőnek, akivel együtt dolgozol, nem helyénvaló – közlöm
fagyosan. – Ahogy testápolót sem. Vegyél neki zoknit, te perverz!
Elfordítja tőlem az arcát, és a kezével eltakarja a száját.
– Talán valami előfizetéses szolgáltatást? Mondjuk, havonta
virágküldeményt.
Felforr a vérem. A kép, ahogy virágot ajándékoz neki, gyilkos hajlamot kelt
bennem.
– Vegyél neki egy utazási magazint! Többet kellene kimozdulnia az államból.
Sőt, az országból is.
– Azt hiszem, inkább az ékszer felé hajlok. Fülbevaló. Mit szeretnek a nők,
Naomi? Ebben segíthetnél. Szeretik a nők a gyémántot?
 – Gyémántot? – sikítom. – A munkatársadnak? Miféle üzenetet akarsz ezzel
közvetíteni?
– Nem látok semmi rosszat a gyémántokban – válaszolja angyalian, és
megjátszottan értetlenkedő arckifejezést vág. – Stacy értékes tagja a
csapatunknak. Szerintem Stacy megérdemli…
– Esküszöm, Nicholas, ha még egyszer meghallom annak a nőnek a nevét a
szádból, összeragasztom az ajkadat. Kirángatlak, és visszadoblak abba a hülye
tóba, ezúttal született meztelenül. Bemegyek a munkahelyedre, és a csuklódhoz
láncolom magam, hogy soha többé ne érintkezhess vele négyszemközt. Ha
megpróbálsz neki gyémántokat adni, visszalopom őket, és belesütöm a kajádba.
Leszarom, milyen értékes…
Szünetet tartok.
Nicholas felnevet.
– Szerinted ez vicces? – Olyan éles a hangom, mint egy sziréna.
– Kicsit – ismeri el, próbálva rejtegetni a vigyorát. – És anyaszült meztelen.
Így hangzik a kifejezés, csak hogy tudd.
– Ha virágot adsz annak a nőnek – morgom –, akkor én…
– Mit fogsz csinálni? – Feláll, és olyan gyorsan közeledik, hogy nincs időm
reagálni.
A tenyerei a kanapé szövetébe süppednek a fejem két oldalán, az arca az
enyém fölé kerül. Próbálok elhúzódni, de nincs hová. A vérem olyan erővel
pumpál, hogy belefájdul a szívem.
– Mit fogsz tenni, Naomi? – kérdezi, vad pillantást vetve rám.
A hangjában várakozás és feszültség vibrál; valami, ami még mindig
reménykedik, a folyamatos támadásaink ellenére. Éles fegyver után kapkodok,
de nem találok egyet sem. Szembenézve vele a csatatéren ledobom minden
páncélomat.
– Sírni fogok – suttogom.
A visszafogottságunk húrjai elpattannak, és ő rám borul, az ölembe, a térde a
kanapéba mélyed, hogy megtartsa a súlyát. Ujjai belegabalyodnak a hajamba, és
az ajka megtalálja az enyémet: lágy, meleg és hívogató.
Nem gyengéd. A nyelve követelődzően siklik végig az ajkam vonalán, és én
megnyílok neki, mert a fejem kavarog, és a koncentráltság egy mítosz, ha így
csókol. Csókolt már így engem valaha? Ha igen, nem emlékszem rá.
Eltart pár másodpercig, mire rádöbbenek, hogy a testem kész elárulni a józan
eszemet, megfeledkezve a pusztító dolgokról, amiket egymással tettünk. Minden
ilyen gondolat a víz alá süllyed, ahogy hozzá simulok, ő pedig a csípőjét az
enyémhez billenti, szorosabb érintkezésre vágyva. Olyan hevesen csókolózunk,
hogy mellőzzük a levegővételt. Ebben a pillanatban ez lényegtelen. Jelentéktelen
apróság.
Minél tovább érintkezünk, annál jobban összezavarodom, mígnem kezdem
azt hinni, hogy felcserélődtek a tények. Azt hiszem, tizennyolc százalékban
utálom őt.
Nicholas úgy helyez át, hogy én üljek az ölében, ami a hatalom érzetét
kölcsönzi nekem. Most azonnal kisiklathatnám ezt a jelenetet, ha akarnám. Vagy
szorosabbra foghatnám a csuklóját, és csókolhatnám, haraphatnám,
ízlelgethetném. Bármit megtehetnék, amihez kedvem van. Érzem, hogy hagyná.
Egyet azonban most azonnal tisztázni kell:
– Soha semmit nem adsz Stacynek, amíg csak élsz – közlöm vele. – Még egy
rágógumit sem kérhet tőled. Azt sem kérdezheti meg, mennyi az idő. Semmit
sem kaphat tőled.
– Nincs semmiféle angyalkázás. – Pajkos nevetése megborzongatja a
nyakamat.
Elszakadok tőle, hogy szemügyre vegyem.
– Micsoda? – Nem válaszol, ezért a kézfejemmel megkocogtatom a vállát.
– Mondd meg, és ne hazudj: megcsalsz engem Zachkel? Volt már rá példa
bármikor is? – tör fel rekedten Nicholas torkából.
Eddig is volt néhány jele annak, hogy egy álomban ragadtam, de ez
megerősíti. Alaposan megbámulom, és próbálom kitalálni, komolyan beszél-e.
Nem gondolhatja komolyan.
– Elment az eszed?
– Kérlek, ne! Ne éreztesd velem, hogy ez az egész csak a fejemben létezik!
A kérlek az, ami megingat. Nem vagyok benne biztos, voltam-e valaha is
gyengéd Nicholasszal, és milyen nagy kár! Nem tudom, hogyan legyek
kiszolgáltatott előtte, de itt nincs más választásom. Óvatosan kell lépkednem.
Próbálom megcsókolni, de ő nem mozdítja az ajkát, vár az igazságra, akadozó
lélegzettel. Ő is ugyanolyan sérült, mint én.
– Nem – felelem a szemébe nézve, hogy tudja, őszinte vagyok. – Nem csallak
meg sem Zachkel, sem mással. Soha nem csaltalak meg. Miért kérdezed ezt?
– Nem szereted, ha a munkahelyi barátaid közelében vagyok. Zach utál
engem. Akárhányszor találkozom vele, minden ok nélkül ellenséges. Hangosan
nevetsz, amikor az üzeneteit olvasod. És elvesztetted az érdeklődésedet irántam,
ami egyáltalán nem az én képzelgésem. Éreztem, ahogy eltávolodtál – zúdítja
rám a válaszát.
Amit mond, annak tulajdonképpen van értelme, ugyanakkor annyira abszurd,
hogy nem tudom megállni feltörő nevetés nélkül.
 Ez nem a megfelelő reakció. Nicholas szemében düh villan. Megpróbál
eltolni magától, de én meglepem azzal, hogy a nyaka köré kulcsolom a
karjaimat.
– Sajnálom – mondom, még mindig rázkódva a nevetéstől. – Csak
elképzelem, milyen képet vágna Zach, ha hallaná, hogy azzal vádolod, kikezd
velem.
Zavarba jön, és ingerült.
– Azért nem kedvel téged, mert egy félelmetes fogorvos-mumus vagy, és azt
hiszi, hadjáratra indulsz, hogy húsz gyökérkezelést végezz el rajta érzéstelenítés
nélkül. Imádná, ha tudná, hogy így él a fejedben, mert Zach már csak ilyen.
Élvezi bosszantani az embereket. De nem, semmi sincs Zach és köztem. Soha
nem is volt. Ha nem hiszel nekem, megkérdezheted tőle. Ő és a pasija biztosan
jól szórakoznak majd rajta.
Nicholas mozdulatlanná dermed, és szkeptikusan néz rám.
– Pasija?
– Ühüm. Talán nőkkel is randizik, vagy legalábbis régebben randizott. –
Vállat vonok. – Semmi közöm hozzá. Sosem érdeklődtünk egymás iránt. –
Összehúzom a szemem. – És veled mi a helyzet? Megcsaltál valaha?
– Nem.
Őszintének hangzik. Őszintének látszik. Nagyon szeretnék hinni neki, de…
– Stacyvel sem?
Nyel egyet, és elfordítja a tekintetét. A gyomrom összerándul.
– Azért beszéltem Stacyről, hogy kiborítsalak. Csak provokáltalak. Látni
akartam, hogy egyáltalán érdekel-e, ha azt hiszed, hogy én… – Elakad, próbál
valami tisztességes magyarázattal előállni. – Nem kellett volna…
– Szándékosan próbáltad elhitetni velem, hogy egy másik nő iránt
érdeklődsz? Hogy megbánts?
– Nem azért, hogy megbántsalak. Hogy lássam, képes vagy-e megbántódni.
Rosszul hangzik, de van különbség. – Nem vagyok benne biztos, hogy van.
– Ez tényleg rosszul hangzik.
De nem vagyok vétlen ebben az egészben. Pont néhány napja reszeltem le
egy millimétert az íróasztala lábáról, hogy inogjon. Én is megpróbáltam
szándékosan őrületbe kergetni.
Azzal újra odahajolok hozzá, és megcsókolom. A meglepetés átadja helyét a
vágynak, a keze a csípőmet markolja. Felvillanyoz, hogy milyen tiltott érzést
kelt bennem. Már nem vagyok ugyanaz a Naomi, és ő sem ugyanaz a Nicholas.
Olyan, mintha megcsalnám a vőlegényemet. A csók folyton változtatja a nevét,
mást és mást jelent. Gyors és fürge, kemény; aztán lassú, felfedező. Szinkronban
vagyunk minden átmenet során, türelmesek vagyunk, aztán kíváncsiak,
kísérletezőek és kétségbeesettek. Legfőképpen pedig tudatosak vagyunk. Nem
felejtem el, hogy kit csókolok. Nem kapcsolok ki.
Minden porcikája élénk, minden érzékszervemmel kommunikál. Nem arról
van szó, hogy soha nem nézett ki így, vagy nem éreztem ilyennek, vagy nem volt
ilyen íze. Talán csak én aludtam. Kíváncsi vagyok, számára milyen revelációkat
tartogat a csókunk. Vajon ő most mit fedez fel rólam?
Csodálatos megkönnyebbülés, hogy ezekben a pillanatokban egy
hullámhosszon vagyunk. A vele való harc kimerítő volt, és jó kis ütemváltás,
hogy más módon is felpezsdítjük a szobát. Olyan sűrű kéjködöt akarok
generálni, amelyből sosem találja meg a kiutat.
Olyan az íze, mint annak a cukorkának, amely savanyúan kezdődik, és
elviselhetetlen édességgé oldódik a nyelven. Az alapszükségletekre vagyunk
redukálva, és semmi többre. Forró, perzselő bőr. Leeresztett szempillák. Erős
zihálás. Kezek mindenütt. Azt akarom, hogy megérintsen anélkül, hogy azon
tűnődne, mire gondolok – vedd el a testet, hagyd a szívet! Áldás olyan közel
lenni, hogy ne tudjon tanulmányozni engem, elbújni az orra előtt, elterelni a
figyelmét egy csókkal – valahányszor tétovázik és félrebillenti a fejét, a
gondolataimat kutatva.
Emlékszem, hogy a múltbeli csókok alatt arra gondoltam, hogy ha túl közel
van, hogy lássa a mimikámat, az jó fedezéket nyújt. Nem tudom, hogy azok a
csókok mit jelentettek nekünk. Számomra talán nem kielégítő kielégülést hoztak.
Neki, azt hiszem, a soha meg nem történt újrakapcsolódást.
Még mindig próbálom eldönteni, mit jelent ez az új csók, amikor
megszakítjuk. Lassan elhúzódunk, egymást figyelve. Lehet, hogy fegyver van a
háta mögött, de valahogy nem hiszem. Az enyémek karnyújtásnyira vannak.
A bennem száguldozó érzelmek annyira felkavarnak, hogy hálás vagyok,
amikor feláll, hogy megigazítsa a hőfokszabályozót. Általában nem vagyok
ideges típus, de most épp egy pánikroham felé robogok. Nem tudom, mi
történik, és nem tudom, mi játszódik le Nicholas fejében mostanában. Azt meg
végképp nem tudom, mi zajlik az enyémben. A hálószobámba rohanok,
tudatában annak, hogy követ a szeme a lépcsőn is. Mintha ismét a víz alatt
mozognék, a mikroszkópja alatt: Nicholas okosan dekódolja az üzeneteket,
amelyeket tudtomon kívül küldök a járásommal, azzal, hogy mennyire
terpesztem szét az ujjaimat, az arcom színével. Még sosem volt ennyire
nyilvánvaló, hogy átlát rajtam. A kérdés csak az: mióta figyel?
Még akkor is érzem a rám szegeződő tekintetét, amikor az ágyban fekszem. A
szívem szertelenül kalimpál, a szemem tágra nyílt a teljes sötétségben.
Már nagyon későre jár, amikor mintha a kilincs zörgését hallanám.
Megszokásból bezártam az ajtót. Talán csak képzelem a zajt. Lehunyom a
szemem azzal, hogy majd felkelek és megnézem, de amikor egy pillanattal
később újra kinyitom, már hajnalodik.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Felöltözöm a gyér reggeli fényben, és kiosonok a folyosóra. Nicholas ajtaja

résnyire nyitva van, ezért közelebb lopakodom. Az ágya üres, a
pálmalevélmintás paplan visszahúzva. Tudom, milyen érzés az a takaró a
csupasz bőrömön. Úgy tekintek rá, mint egy régi barátra, akit már rég nem
láttam, a fejtámlával együtt, amelyet közösen választottunk. És a függönyökkel,
amelyeket szintén együtt választottunk. Azokban az első időkben bármire igent
mondtunk volna, csak hogy megpróbáljuk egymást boldoggá tenni. Akár
hálózsákban is aludtam volna, ha ő azt akarja.
Az új hálószobája ugyanúgy van berendezve, mint a régi közös. A matrac új,
mivel a másikat elvettem. Egy gyors pillantást vetve az ajtóra, leülök az ágyra,
és egy kicsit pattogok. Ez a matrac mennyivel jobb, mint az enyém! A
szobámban maradékok vannak – a függönyök, amelyek a régi konyhánkban
lógtak, ami azt jelenti, hogy túl rövidek, és nem zárják ki eléggé a fényt. Az
ágytakaróm pedig egy karácsonyi pléd.
Tanulmányozom az üres helyet a komódja mellett, és odaképzelem az
enyémet. Az éjjeliszekrényemnek ott kellene állnia az ágy jobb oldalán, és a
hiánya az egész szobát kiegyensúlyozatlanná teszi. Az egyik párnáját tartja azon
a helyen, ahol a fejemnek kellene feküdnie.
Rossz ötlet itt időzni, de túlságosan kíváncsi vagyok. Turkálok a
szekrényében, megérintem az összes pulcsiját és vegytisztított öltönyét. Az
elefántcsontszínű inget, amelyet a katasztrofális eljegyzési fotózásunkon viselt.
A mosolyunk minden képen erőltetett. A felvételek között az orrunk alatt
mormolva azzal vádoltuk a másikat, hogy nem próbálkozik, hogy nem akar ott
lenni.
Az egyik ilyen képnek bekeretezve az éjjeliszekrényén lenne a helye. Az
éjjeliszekrényen csak egy lámpa van. A szívem összeszorul, de aztán
észreveszem a falon lógó keretet. Kicserélte az eljegyzési fotót, amihez egyikünk
sem vágott jó arcot, és egy olyan emlékkel helyettesítette, amely visszavisz a
múlt télre, napokkal azutánra, hogy megkérte a kezem. Kicsit homályos, és a
karom aránytalanul széles rajta, mert kinyújtom, hogy elkészítsem a képet.
A háttérben lévő piros festék alapján a barátja, Derek konyhájában vagyunk.
Ez Derek házavató bulija, és poénból vettünk neki egy pisztolyt, ami pillecukrot
lő ki. Nicholas hozzám simul, a fejét a vállamra hajtja. Az utolsó pillanatban
megszakítjuk a szemkontaktust a kamerával, amikor észrevesszük felettünk a
plafonra ragadt pillecukrot. Önkéntelenül végigsimítok a haján, és a fejét a
nyakamhoz húzom, ami olyan szeretetteljes gesztusnak tűnik, amilyet már ezer
éve nem tettem. Így válik egy beállított fotó őszintévé.
Amint a vaku felvillant, az a mályvacukor Nicholas fejére pottyant, és
mindenki nevetett. „Elkaptad?”
Nem, csak a pillanatot közvetlenül előtte.
Kár érte.
Azon tűnődöm, Nicholas mikor nyomtatta ki ezt a képet. Miért pont ezt a
több száz közül, amit magunkról készítettünk? Miért akarná a falára kitenni?
Eddig azt hittem, hogy csak az Instagramomon létezik.
Már túl sok időt töltöttem a hálószobájában – az övében, nem a miénkben –,
és ki kell slisszolnom, mielőtt lebuknék, de muszáj többet megtudnom. Az a
küldetésem, hogy alaposan megvizsgáljam ennek a férfinak a holmiját, mindazt,
amihez nap mint nap hozzáér. Annyiszor láttam már a tárgyait, hogy érzéketlen
vagyok irántuk, úgyhogy koncentrálnom kell. Új Naomi szemével kell látnom
valamennyit.
Az éjjeliszekrényében kutakodom, minden egyes kézbe foghatót
megtapogatva. A kontaktlencsetartóját és a lemosó folyadékot. A
szemüvegtokját. A síkosítót, amit akár ki is dobhatnék. Egy régi töltő
következik, amely már nem kompatibilis a mostani telefonjával. Skittles. Toll és
jegyzettömb Holiday Innből, a felső lapon egy általam rajzolt mosolygós fejjel.
Egy eldobható szívószál csomagolásának a végei össze vannak kötve.
És eszembe jut.
Néhány hónappal ezelőtt Leon elment, és hozott mindenkinek kínai kaját a
Roncstelepbe. Miközben ettünk, megjelent Nicholas, aki kilógott a flancos
fekete zakójában és díszített orrvarrásos bőrcipőjében. Azt hiszem, a jellegzetes
rose-os öltözködése miatt kapott cikizés miatt ragaszkodik a khakihez: Látjátok?
Én is tudok laza lenni.
Úgy tervezte, hogy meglepetésképpen elvisz vacsorázni, és nem értette meg,
hogy nem akarom félretenni az olcsó, még csak nem is túl jó kaját, hogy egy órát
autózzak egy előkelő étterembe. Itt valamihez tartoztam, mégpedig a
Roncstelep-családhoz. Ő volt a kívülálló, akit bosszantott, hogy aláástam a
terveit. Bosszantotta, hogy nekem új családom van, és abba őt nem hívta senki.
Miután a meglepetésvacsora meghiúsult, nem tudta eldönteni, akarjuk-e, hogy
maradjon továbbra is. Pár percig kínosan sétálgatott a boltban, láthatóan feszült
volt, és mindig felénk kapta a tekintetét, amikor nevettünk. Nem mentem oda
hozzá, amíg a sorok között bolyongott, tudatában annak, hogy a munkatársaim
fele nem kedveli. Nem akartam, hogy egy kalap alá vegyenek vele. Csatlakozva
Nicholashoz kinyilvánítottam volna a hozzá való tartozásomat, aminek
következtében én is kilógtam volna a sorból.
Így hát távol maradtam tőle, és nem próbáltam oldani a kínos helyzetét. Nem
próbáltam bevonni a beszélgetésünkbe. Fogtam az összes szívószál-csomagolást,
és karkötőt kötöttem belőlük, amit mindannyian felvettünk, még Melissa is.
Nicholas mellém lépett, miközben egy pluszszívószál-karkötőt kötöttem, ezért
odaadtam neki. Csak úgy.
És megtartotta. Kidobhatta volna, amikor elköltöztünk, mégis itt van.
Nicholas titkos szentimentalizmusát bizonyítandó.
Elszorul a torkom. Ujjaim közrezárják a papírfecnit, amelyet úgy őriz ebben a
fiókban, mint egy értékes kincset. Köhögést hallok a földszintről, ezért
visszateszem a szívószálcsomagolás-karkötőt oda, ahol találtam, aztán kisietek a
szobából.
Amikor lemegyek a lépcsőn, Nicholast a kanapén elterülve találom. Álmában
köhögött. Használt zsebkendők gyülekeznek a dohányzóasztalon és a padlón.
Belegabalyodott a takaróba, mintha forgolódott volna, felcsúszott pólója pedig
felfedi a hasa egy sávját. A haja kusza, és a szemüvege ferdén áll az arcán.
Fiatalnak, kipirultnak és bájosnak néz ki.
Óvatosan leveszem a szemüvegét, és a dohányzóasztalra teszem, majd
megérintem a homlokát. Nyirkos, de nincs láza. Nem tudja, hogy nézem, így
alaposan szemügyre vehetem. A csontozata olyan elegáns, hogy szinte gyűlölöm
érte. Harold összes génjét megúszta, mialatt embrióként fejlődött, és ahogy
öregszik, csak még vonzóbb lesz a külseje.
A papír zsebkendős doboz kiürült, ezért kiveszek egy újat a szekrényből.
Aztán meglátom, hogy jó kis éjszakája volt idelent egyedül: gyógyszertári
kellékek szétszórva a pulton, a szekrény alatt, ahol a savlekötőket, allergia elleni
tablettákat és hasonlókat tartjuk. A mosogatóban van egy műanyag gyógyszeres
pohár, benne egy csepp meggypiros folyadékkal. Belém hasít, hogy valószínűleg
azért aludt lent, hogy a köhögése ne ébresszen fel, és erre a felismerésre a
szívem kissé megugrik.
Átkutatom a szekrényeket, és előkerítek egy adag köhögéscsillapítót.
– Kellett neked az a kenu, mi? – motyogom magamban, és átballagok a
szalonba. Az íróasztala mögé nyomakodom, hogy kinézzek, és majdnem elakad
a lélegzetem.
Odakint igazi csodavilág született. Legalább tízcentinyi csillogó fehérség
borít mindent, még a tavat is, ami azt jelenti, hogy a kenu nem megy sehová. A
tó közepén rekedt, jégbe fagyva. Az erdő lélegzetelállítóan szép, ahogy a
napkelte felragyog a világ peremén, és színesre festi az ágak közötti tereket.
Mintha ólomüveget csodálnék…
 Bárcsak Nicholas ébren lenne, hogy mindezt lássa, de hát a hó őt nem
varázsolja el annyira, mint engem. Számára a hó azt jelenti, hogy mennie kell…
Ó, a francba!
Az örömöm szertefoszlik. Nicholas egyszer otthagyott egy könyvesboltban,
hogy a szülei házához autózzon, és bevigye a bevásárlást Deborah
csomagtartójából a zuhogó esőben. Azért tette ezt, mert az anyja felhívta és
megkérte rá. Lenyírja a füvet náluk, megjavít ezt-azt a ház körül, és aggódik a
memóriájukért, az orvosi időpontokért és a pénzügyeikért. Gyógyíthatatlanul
törődő, és amíg csak élnek, babusgatni fogja őket, még akkor is, ha nem
feltétlenül van rá szükségük.
Bámulom a kanapén fekvő nyomorult alakját, akinek a háta minden egyes
köhögésnél megrándul. Annyira kimerült, hogy a köhögés fel sem ébreszti.
Beteg, de ez nem akadályozza meg abban, hogy ma reggel átmenjen a szüleihez,
és ellapátolja a feljárójukat.
Újra kinézek a hóra, majd az ablak túloldalán lévő hőmérőre, amely mínusz
hét fokot mutat, és engem is megrázó vehemenciával gondolom: Nem.
Kizárt dolog.
Csak egyféleképpen lehet megállítani, úgyhogy azt az utat kell követnem. A
szekrényben lévő kabátomért és sapkámért nyúlok, de meglátom az overallját, és
latolgatva felvonom a szemöldököm. Lehet, hogy nem lenne rossz ötlet valami
strapabíróbbat felvenni. Miután felhúztam a Szellemirtó-felszerelésemet, és a
nadrágszárat feljebb tekertem, hogy ne húzzam a földön, úgy döntök, vállalom
mindenestül, és felkapom a förtelmes füles sapkáját is. Olyan az illata, mint neki,
ami furcsán megnyugtató. A gyapjú pedig puha és kényelmes.
Szereznem kell egy ilyet magamnak.
Miután jól bebugyoláltam magam, megragadom a dzsip kulcsát, és három
különböző lapátot dobok be hátra. Hármat, mert különböző méretűek, és
szégyenszemre még sosem lapátoltam havat, így nem tudom, melyiket fogom
használni. Nicholas lapátolja el mindig a havat. Nem hiszem, hogy ezt eddig
értékeltem volna: amikor a régi házban laktunk, mindig letisztította az utat a
verandánktól a kocsimig. Soha nem kérte, hogy én tegyem meg, egyszer sem.
A kocsiajtóimról és a szélvédőkről is ő kaparta le a jeget. Mielőtt munkába
indult, még mielőtt felébredtem volna.
Szégyen égeti az arcom. Mikor köszöntem meg neki utoljára? Mikor vettem
észre, hogy megteszi értem ezeket az apróságokat, ahelyett hogy természetesnek
vettem volna őket? Annyira bántott, hogy folyton kész az anyja és az apja
szolgálatára, hogy elfelejtettem: értem is sokat tesz.
Nagyon-nagyon lassan hajtok Mr. és Mrs. Rose házához a Sycamore Lane-en.
Csak a főúton haladt el egy sószóró kocsi, de a dzsip szerencsére egyszer sem
csúszik meg. Nicholas dzsipjének volánja mögött ülök, amelyet anélkül vett
meg, hogy szólt volna nekem róla.
Nyugtalanító a felismerés, hogy egy seggfej vagyok.
A lámpák égnek, amikor beállok a felhajtóra, ami azt jelenti, hogy Deborah
ébren van. Haroldnak még legalább délig van ideje, mielőtt arccal előre a
padlóra fordulna.
A kocsibejárójuk gyönyörű, érintetlen hórétege kiborít. Nem okozna nekik
gondot felbérelni embereket, hogy lemossák a házukat, megmetsszék a
rózsabokrokat és sziklaépítményeket helyezzenek el a virágágyásokban. És
mégis, valamilyen furcsa okból kifolyólag Nicholasra hagyatkoznak a
hóeltakarítás során. Elvárják tőle. Elmondják, milyen jó, milyen kedves, és
ennek a nyomásnak a tíztonnás súlya biztosítja, hogy soha ne hagyjon fel a
segítéssel. Ha mégis, akkor megvonják minden elismerésüket. Nem lesz többé a
kedves fiacskájuk. Hallotta, hogyan beszélnek Heatherről, és tudja, hogy egy
rossz lépés, és ugyanerre a sorsra jut.
Vicsorgok a hóra, a melegen világító ablakokra és Deborah kikukucskáló
sziluettjére. Sugárzik belőle az anyai öröm.
Nicky itt van, hogy mindenről gondoskodjon! Imád segíteni nekünk, és
hasznosnak érezni magát.
De nem ma, pöcsfejek! Ma egy olyan helyettest kaptok, aki a legjobb esetben
is inkompetens, ha kétkezi munkáról van szó, ti pedig törődjetek csak szépen
bele.
A feljárójuk kíméletlen hozzám, a jégkéreg megeszi az egyik lapátomat.
Megint nekilátok, az orrom csöpög, mint a csap, az arcom megfagyott, míg a
testem többi része viaszként olvad a kezeslábasban. Ez maga a pokol. Ez valami
istenverte baromság. A jelenlegi helyzetemet minden káromkodással illetem, ami
csak eszembe jut. Néha Nicholas már jóval azelőtt itt van, hogy munkába
indulna. Ahhoz, hogy még le is lezuhanyozhasson, és hétre beérjen a Rise and
Smile-ba, sötétben kell lapátolnia. Annyira pipa vagyok a nevében, hogy egyre
gyorsabban dolgozom.
Igazán elképesztő, hogy maradt még jóindulat a szívében a szülei iránt.
Legszívesebben kirángatnám őket, és eltemetném mindkettőt a lapátommal.
Sok havat kell eltakarítani, én viszont túlságosan csüggedt vagyok ahhoz,
hogy módszeresen haladjak, ezért találomra lapátolok, hátradobva a vállam felett
a havat. Deborah-nak és Haroldnak nem lesz takaros hószegélye a kocsifelhajtó
két oldalán. Inkább egy vérengzés lesz belőle. Megfordul a fejemben, hogy ha
legközelebb is visszajövök, amikor havazik, és megint pocsék munkát végzek,
Nicholas elfelejtheti a feladatot. Mr. és Mrs. Rose könyörögni fog, hogy
hagyjam abba. Felbérelnek inkább egy hókotrós fickót.
 Amikor nagyjából a felénél járok, kinyílik a bejárati ajtó, és Deborah kivonul
egy – valószínűleg kizárólag – állatbébikből készült bundában, gőzölgő bögrével
a kezében. Felém siet, széles mosollyal az arcán, míg közelebb nem ér, és rá nem
jön, hogy az overallos, förtelmes sapkás ember én vagyok.
– Ó!
Az elborzadása felpezsdít. Legszívesebben parfümöt csináltatnék belőle.
Ruházatot. Fürdőbombát.
– Naomi – mondja komoran, mintha most hallotta volna a világ legszörnyűbb
hírét. – Nem számítottam…
– Nekem hoztad? – A bögréért nyúlok. Forró csokoládé. Mielőtt Deborah
válaszolhatna, elveszem tőle, és belekortyolok. A tetején apró mályvacukrok
úszkálnak, és a lelkemet tenném rá, hogy harminckettőt tett bele, egyet-egyet
Nicholas minden életévére. Ennek a forró csokinak jobb az íze, mint annak, amit
a téli látogatások alkalmával kapok tőle. Ez megerősíti a gyanúmat, hogy
Nicholas a jófélét kapja, míg én a bolti márkásat.
A szája egy kerek ó-t formáz, ahogy bámul ivás közben.
– Köszönöm – mondom, amikor befejeztem. Visszaadom a bögrét.
– Nicholas jól van?
Nem teszem ki őt Drága Anyuci betoppanó látogatásának és az „asszony”
által főzött tyúkhúslevesnek.
– Remekül van – felelem vidáman. – Nos, jobb, ha újra nekilátok. Sok még itt
a meló!
A kocsifelhajtó hátralévő része gyakorlatilag magától megtisztul, mivel
elkalandoznak a gondolataim, Nicholas felé. Legközelebb, ha átjön lapátolni, én
is csatlakozhatnék hozzá. Feleannyi idő alatt végezhetnénk.
Amelyik izmom nem zsibbad, az fáj, amikor bemászom a dzsipbe. Két órát
töltöttem itt. Nicholasnak ehhez a munkához egy óránál többre nincs szüksége,
miközben jobb eredményt ér el. Amikor legurulok a kocsifelhajtóról, kétszer
dudálok búcsúzóul, mert úgy képzelem, Nicholas valószínűleg így szokta.
Hazafelé könnyebb vezetni, mert a hókotrók már megtisztították az utakat.
Alig várom, hogy hazaérjek és lezuhanyozzak, de közben Nicholas nehéz
éjszakájára gondolok. A köhögési rohamára, és arra, hogy éhesen és nyűgösen
fog felébredni, és nem lesz ereje készíteni valamit magának.
A legtöbb vendéglátóhely errefelé zárva van vasárnap délelőtt, de a Blue
Tulip Café, Brandy húgának kávézója örömmel fogad, amikor megállok. Egyik
asztalnál sincs vendég, és a vitrinben lévő sütemények között sincsenek hézagok,
ami azt jelenti, hogy én vagyok a nap első vásárlója. Ez a hely is a Roncstelep
sorsára fog jutni, és ezt mindannyian tudjuk, úgyhogy több mindent is veszek.
Reggelire szendvicseket, továbbá levest és kávét. Az egyik dolgozó segít
kicipelni mindent a kocsimhoz.
Még egyszer megállok, hogy pótoljam a megfázás és az influenza elleni
gyógyszereket, mielőtt hazaindulnék. A költözésünk óta először látom magam
előtt az erdei házat, amikor az otthon szóra gondolok, a Cole Street-i fehér
bérlemény helyett.
Amikor a dzsip felzötyög a felhajtón, Nicholas vár rám a bejárati ajtó mögött.
Amint elkezdem behordani az ételt és a gyógyszereket, kiszalad papucsban.
– Menj vissza a házba! – parancsolom.
– Segítek.
– Le kell ülnöd! Beteg vagy.
Azért elveszi tőlem a kávét és a levest. Mulattat, ahogy teljesen elképedve
bámul rám. Deborah már biztosan felhívta egy részletes jelentéssel. Hegyekben
áll a hó az egész udvaron, csak úgy dobálta mindenfelé. És megitta a forró
csokidat! A jófajtát!
– Nem kellett volna – mondja, amikor beérünk. – Ellapátolnod a szüleim
kocsifelhajtóját. Miért tetted?
– Ha nem jelenne meg senki, hogy ellapátolja a kocsifelhajtójukat, anyukád
kénytelen lenne maga megcsinálni. Deborah Gucci nadrágkosztümjei? Ebben a
hóban? – Szárazon kuncogok. – Micsoda katasztrófa lenne!
A szeme óriásira nőtt. Ha korábban azt hitte, hogy alakváltó vagyok, akkor
beleborzongok a gondolatba, hogy most mit képzel rólam. Nyaggatom, hogy
várjon a kanapén, és viszem neki a reggelijét, aztán megtapintom a homlokát,
hogy megbizonyosodjak róla, nincs-e láza. Imádnivaló, ahogy a haja minden
irányban eláll. Végigsimítok rajta. Szóhoz sem jut, miközben én magam vagyok
a tökéletes gondoskodás.
– Szép a külvilág – nyögi ki pár falat szendvics után, és az ablak felé biccent.
A hangja kissé rekedt, amit valószínűleg csak súlyosbított, hogy Deborah
beszéltette a telefonban. Egy évszázadba telik, mire helyrehozom mindazt a kárt,
amit az anyja okozott neki. – Sok a hó. A táj, mint egy ünnepi képeslap.
Melegben és kényelemben, flanelben és papucsban ezt gondolhatja az ember.
Nekem pillanatnyilag nincs pozitív véleményem a hóról. Csessze meg a hó!
Bárcsak sietne a globális felmelegedés, és megszüntetné a téli évszakot! Valamit
mormogok, aztán elbattyogok mellette, menet közben ledobva magamról a
rétegeket.
– Megyek, lezuhanyozom, és lehet, hogy szundítok egyet – mondom. –
Megleszel?
 Bólint, még mindig döbbenten. Nem kellene ennyire megdöbbennie egy
kedves gesztustól. Magától értetődőnek kellene lennie, de nem az, ami az én
hibám. Megtagadtam a kedves gesztusokat, hogy megbüntessem, amiért nem
részesített elég kedves gesztusban…
Végül tovább szundikálok, mint terveztem, mert az ébresztőm nem szólal
meg. Talán csak képzeltem, hogy beállítottam. Amikor levonszolom sajgó
testemet a földszintre, Nicholas az egyik szobából azt kiáltja:
– Még ne! Várj még!
A kezét a szememre szorítja, és a konyhába taszigál, ahol kénytelen vagyok
tíz percig kábult csendben várakozni, amíg rekedten el nem kiáltja magát:
– Oké! Most már bejöhetsz.
– Kíméld a hangodat! – mondom, miközben a csoszogását követem. Földbe
gyökerezik a lábam a szalon ajtajában.
Átrendezte: kivitte a tévét, és az íróasztalát egy másik falhoz helyezte át. Az
én íróasztalom is itt van, az övével egy szintben, nem pedig a huzatos nappali
sarkában. Többé már nem olyan a szalon, mintha az ő személyes irodája lenne,
hanem egy közös helyiség. A cipőim az övéi mellett sorakoznak. A gyertyáim. A
modellvasútja. Az irattartó szekrénye. A könyvespolcom, ahol az én regényeim
és az ő ismeretterjesztő könyvei keverednek, az ő töltőtollgyűjteménye és az én
Roncstelepből szerzett ritkaságaim.
Követ a szemével, arckifejezésem minden apró változását észleli, így azt is
észreveszi, amikor tekintetem a kandallón landol, és elszorul a torkom. Nyomást
érzek az orrmelléküregemben, ütést a mellkasomban.
Egy diótörő van a kandallón.
Elképzelem, ahogy a tárolóban kotorászik a dugig pakolt karácsonyi
dekorációs dobozaink között, eszébe jut az odavetett megjegyzésem, és lefújja a
port Diótörő úr fényes fekete kalapjáról. Ahogy a szája sarka elégedetten felfelé
rándul – hát itt vagy! Micsoda ostoba dolog egy diótörő miatt könnyezni! Én
mégis megteszem.
– Kiveszem a holnapot – mondja. – Elmegyünk, és kiválasztunk egy kanapét,
amit ide, az ablak elé állítunk, hogy kinézhessünk. – Ha ez neked is megfelel –
teszi hozzá.
Igent bólintok. Most rajtam a sor, hogy elakadjon a szavam. Elmosolyodik, és
azt hiszem, ő is szeret megdöbbenteni engem egy jócselekedettel.
Mire eljön az este, már jobban érzi magát, de úgy dönt, nem mozdul ki ilyen
időben, ezért lemondjuk a vacsorát Mr. és Mrs. Rose-zal. Készítek grillezett
sajtot, ő paradicsomlevest melegít, és leülünk egymás mellé a kanapéra
vacsorázni és megnézni az Office-t. Ez a legjobb étel, amit valaha ettem.
 ***

Késő éjjel felébredek: innom kell valamit. Amikor elmegyek az ajtaja mellett,
hirtelen felindulásból kinyújtom a kezem, és megérintem a kilincset. Elfordítom
– csak ellenőrzésképpen –, és zárva találom. Nem biztos, hogy bemennék, ha
lenne rá lehetőségem. Nem hibáztathatom azért, hogy megvédi magát tőlem,
mert én is ugyanezt tettem. A köztünk lévő viszony nem dühít fel, de nem is
lelkesít. Elkeserít, és mélyebbre vág, mint bármilyen sértés.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A Rise and Smile hálaadáskor zárva van, szerencsénkre, mert Nicholasszal idén
az utolsó pillanatig halogattuk az asztaldísz hozzávalóinak a megvásárlását.
Amikor Nicholas hatodikos volt, a technikaórán selyempapírból és
kukoricacukorkából készítették, és ezután Rose-hagyománnyá vált, hogy minden
évben új hálaadásnapi asztaldíszt talál ki. Általában nagy, házi készítésű
látványosságokkal szokott előrukkolni, de most egész novemberben azzal volt
elfoglalva, hogy olyan kockás inges, borostás csávó váljon belőle, mint amilyen
a Brawny papírtörlő csomagolásokon látható, ezért elfelejtette.
A konyhaasztalnál ülve reggelizem, amikor Nicholas belép a hátsó ajtón. A
kezeslábasában van, amelyet újabban nagyra becsülök, mert tudom, milyen
melegen tart. Leveszi a kedvenc kékeszöld poharamat a szekrényből, megtölti
ötcentinyi vízzel, majd a teásbögrém mellé teszi. Beledob egy vadvirágot. Kissé
megviselt, hiszen több fagyot és hóesést is átvészelt, de a szirmai nagy része
még ép.
– Óóó! – mosolygok meglepetten.
– A pajtában nőtt, fent a padláson. Létrát kellett szereznem, hogy elérjem.
Nem bízom abban a pajtában. Ferde és vagy ötezer éves. Ha elképzelem,
ahogy Nicholas felmászik egy létrán, amely korhadt fának támaszkodik, ideges
leszek.
– Köszönöm. Nem kellett volna!
– Ja, hát… Gondoltam, kedves lenne.
– Tényleg nincs szükségem virágra.
A tekintete halálos ítélet.
– Sebaj – teszem hozzá gyorsan –, néha még mindig vágyom rá.
Megrándul a szája, és egy harapással bekapja a kolbászos burritóm felét.
Amikor elmegy zuhanyozni, kifürkészhetetlen okból megcsodálom a félig
hervadt virágomat. Semmi érdekes nincs ebben a növényben. Egy óra múlva
teljesen le fog kókadni. A társadalmi normák arra kondicionáltak, hogy azt
higgyem, szükségem van a levágott, haldokló növényekre ahhoz, hogy szeretve
és megbecsülve érezzem magam. Holott haszontalanok, és ezt én is tudom. A
gondolatra fogok emlékezni, nem a virág színére vagy arra, hogy milyen szép.
Amikor Nicholas meglátta a virágot, rám gondolt, és elment, hogy szerezzen egy
létrát, hogy leszedje – ez velem marad. Ahogy a kedvenc kékeszöld bögrémbe
dobja – velem marad.
Mire végzek az öltözködéssel és a készülődéssel, Nicholas egy olyan zöld
felsőt visel, amit szerintem még sosem láttam rajta. A színváltós szemében
megcsillan a jáde. A póló nyakkivágása elég széles ahhoz, hogy jól láthassam a
kulcscsontját.
Te jó ég! Ennek a férfinak mesés kulcscsontjai vannak. Azután észreveszem a
válla kerekded csúcsát. Isten kegyes volt hozzá...
Fütyörészve tölti meg a mosogatót habos vízzel, és kezd mosogatni, ebben az
évben először. Bámulom Alakváltó Nicholast, és szívpanaszokat okozok
magamnak.
Másképp formázta a haját, hagyta, hogy a puha fürtök lazán a homlokára
hulljanak, ahelyett hogy hátrasimította volna őket. Önkéntelenül közelebb
húzódom hozzá, amíg be nem hatolok a személyes terébe. A haja miatt? A
pólója, a virág miatt? Hogy kéretlenül házimunkát végez? Bármi miatt is, ma
százszor dögösebb, mint máskor. Ha elkezd padlót söpörni és kitakarítani a
szöszgyűjtőket, lehet, hogy repülősóra lesz szükségem.
Nicholas szorgos keze mozdulatlanná válik a mosogatóban, amint
megérintem az arcát.
– Szép állkapocsvonalad van – mondom neki, és hallom a csodálkozást a
hangomban.
– Öhm… köszönöm. – Pislog, miközben elfordítja a tekintetét.
– A nyakad is. – Hogy nem vettem eddig észre, milyen szép a nyaka? Ki
gondolta volna, hogy létezik szép nyak?
A szemérmetlen bámészkodásom hatással van rá; a nyaka a szemem láttára
válik vörössé és foltossá. Forgatom a virágomat, és bámulom, ahogy mosogat,
mint egy igazi kretén, amíg össze nem szedem magam. Valahányszor elszakítom
a tekintetemet, érzem, ahogy az övé rám vándorol, és újra magához vonz.
Folyton rajtakap, hogy lopva rápillantok, és biztos vagyok benne, hogy elkapta,
amikor némán azt tátogtam: „Ó, te jó ég!” Minél jobban zavarba jövök, annál
szélesebbé válik a mosolya.
Úgy döntök, át kell vennem egy jobb felsőt, és meg kell igazítanom a
rúzsomat. Hálaadás van, és csakis ezért álcázom a mikrofrufrumat fejpánttal és
göndörítem a hajam. Ünnep alkalmával az embernek a legjobb formáját kell
hoznia. A bézs melltartóját fekete csipkére kell cserélnie, és FALJ FEL!
testpermettel befújnia magát. Nem én hozom ezeket a szabályokat.
Egy unikornisra bukkanok a fürdőszobában: borotválkozás után letörölte a
mosdókagylót. Egyetlen szőrszál sem tapad a csapra. Ez a testrablók
támadásának következménye!
 Hősiesen kibotorkálok a hidegbe, hogy bekapcsoljam a gyújtást a kocsiban.
Én vagyok a valaha élt legönzetlenebb menyasszony. Majdnem megcsúszom egy
jégfolton, és egy pillanatra elképzelem magam egy kórházi ágyban, a lábam
felhúzva egy hevederes bigyóban, Nicholas pedig körülöttem sertepertél, és a
párnámat igazgatja. Még csak nem is panaszkodom a törött lábam miatt.
Semmiség, mondom sztoikusan. Csak annak örülök, hogy nem te estél el.
Nicholas elsírja magát az erőm láttán. Még sosem találkozott ilyen csodálatos
nővel.
– Köszönöm – mondja, amikor kihajtunk a kocsibeállóról. – Jó meleg van itt.
– Rajtakap, hogy megint a profilját bámulom, és elmosolyodik. Tényleg
ragyogó, amikor kimutatja a boldogságát, nem igaz?
Össze kell szednem magam. Persze, megajándékozott egy szál félig elhalt
virággal, és a haja ma eléggé csábító, de továbbra is külön hálószobában
alszunk, az ég szerelmére. Nem is olyan régen még arról fantáziáltam, hogy az
esküvői ruhámat gombócba gyűröm, és élvezettel nézem, ahogy elég a
kandallóban. A látszólag pozitív fejlemények ellenére, amelyek biztosan nem
lesznek tartósak, nekem most a haditervre kell koncentrálnom. Amint fel tudom
idézni, hogy mi is az. Valamiféle boszorkányport szórt rám, hogy nehezemre
essen tisztán gondolkodni.
– Hová mész? – kérdezem, amikor jobbra indexel.
– Az itteni kézműveshelyre – válaszolja, megerősítve a félelmeimet. A Let’s
Get Crafty az az állás, amit nagyon, de nagyon szeretnék, és amiről három
nappal az interjú után kellett volna hallanom a döntést. Ez múlt héten volt, és az
üzletvezető még mindig nem keresett. Minden egyes nap minden percében azon
gondolkodom, hogy érdeklődjem-e, de ha már noszogatnom kell őket, akkor
tudom, hogy valószínűleg a nem felé hajlanak. A bizonytalanságban legalább
dédelgethettem a téveszméimet.
– Azt hittem, csak elmegyünk a beauforti Walmartba.
Furcsa pillantást vet rám.
– Nem te nyaggattál, hogy többet vásároljunk itt helyben? Hogy mindenért a
Walmartba megyünk, nos, az az eredménye annak, hogy az összes morrisi
boltunk bezárt. – Mindketten a Roncstelepre gondolunk, aminek az elvesztése
még mindig fáj.
– Értem, de a kisebb boltok valószínűleg drágábbak – válaszolom, elárulva az
elveimet.
– Sebaj.
– Már csak egy jövedelemre számíthatunk – kapkodok minden szalmaszál
után.
– Nyugi, Naomi! – Leparkol, és megszorítja a kezemet, aztán kipattan a
kocsiból. Nem mehetek be ebbe a boltba. Azt fogják hinni, hogy zaklatom őket.
Fel fognak ismerni. Valaki megemlíti majd a jelentkezést Nicholas előtt, aki nem
tudja, hogy még mindig munkát keresek. Azt feltételezi, hogy feladtam, mert
nem beszélek róla. Eddig csak rossz hírekről tudnék beszámolni, és ezeket nem
szívesen közölném. Úgy terveztem, hogy csak a jó hírt mondom el neki – már ha
valaha is kapok ilyet.
Rettenetes ez a nap. Az ég betegségszínű, és hideg van, de az összes hó
elolvadt, kipufogógáz-fekete latyakot hagyva maga után. A rúzsom túl sok, a
bőröm forró és viszket, és utálom a kocsimat. A pulzusom egy faltörő kos.
– Mi a baj? – kérdezi Nicholas, miközben tartja nekem a Let’s Get Crafty
ajtaját. Nem tudom, hogy utálom-e a boltot, vagy szeretem. Ha megkapom az
állást, jobban fogom szeretni, mint bármi mást a világon. Ha elutasítanak,
megveszem a Walmart által kínált összes kézműves kelléket, és tönkreteszem ezt
a boltot. Tisztában vagyok vele, hogy rossz ember vagyok, amiért ezt gondolom.
– Fejfájás – motyogom.
– Van Tylenol a táskádban?
– Á! – Meggörnyedek, amint befelé menetelek, hogy kisebb és kevésbé
feltűnő legyek.
– Bőségszarura gondoltam – mondja Nicholas. – Az túlzás?
A válasz nyilvánvalóan igen, de jelen pillanatban nem nagyon izgat a szülei
ebédlőasztalára készülő dísz. A tekintetem a mennyezet sarka felé cikázik, hátha
találok rejtett kamerákat. Elképzelem, ahogy egy férfi valahol egy hátsó
szobában szendvicsevés közben engem figyel egy pici tévéképernyőn. Nem ő az
egyik jelentkező? Hűha, hát nem szomorú? Fogadok, azért jött, hogy
könyörögjön az állásért.
– Naomi? – szólít meg Nicholas. Van egy olyan érzésem, hogy nem ez az első
alkalom az elmúlt fél percben, hogy kimondja a nevemet. Csettint az arcom
előtt.
– Pszt! – suttogom, és felhúzom a kabátom gallérját az orromig. Úgy nézek
ki, mint egy rajzfilmbeli magánnyomozó. – Halkabban!
– De miért? Nincs itt senki. – Körülnéz. – Képzeld el, ha a Walmartba
mentünk volna! Tele lennének a folyosók. Itt az egész bolt a miénk.
Nicholas arra kényszerít, hogy véleményt alkossak a műanyag zöldségekről,
hogy nem tűnnek-e túlságosan műnek.
– Használjunk inkább igazi zöldségeket? Szerintem a műanyag kevésbé lenne
pazarló. Azokat többször is felhasználhatnánk.
– Mire?
– Mondjuk, egy diorámához a rendelőben.
 Ja, persze! Egyetek zöldséget, gyerekek! Pont ő mondja! A lehelete olyan,
mint egy Twizzler.
– Az igazi zöldségek jobbak lennének – mondom. – Gyere, menjünk a boltba!
– Előbb jól körül akarok itt nézni. – Kíváncsian kutat, keresgél. Ő most
Martha Stewart. Elvesztettem őt a kosaras és a drótból készült bőségszaruk
közötti nüanszokban; szinte biztos, hogy két órára itt ragadunk.
– Bőségszaru, Nicholas? Az a zarándok dédapádnak való asztaldísz.
Modernizálj egy kicsit! Legyél minimalista egy szimpla piros almával! – Nem
ismerek irgalmat.
– Az nem túl impozáns – fintorog. – Úgy fog tűnni, mintha nem is
próbálkoztam volna.
– Isten hozott az életemben! Ideát könnyebb, ígérem.
Nem lenne szabad ilyen ironikus megjegyzéseket tennem, mert ezzel
megerősítem azt a sztereotípiát, hogy nincsenek ambícióim, és egy könnyelmű
semmirekellő vagyok.
Végighúzza az ujját a gerincemen, amitől tudja, hogy kiráz a hideg, és
elmosolyodik, amikor majd’ kiugrom a bőrömből. Továbbra is egy kilométer per
órával bóklászik. Minden egyes alkalommal, amikor befordulunk egy másik
sorba, összeszorul a gyomrom az aggodalomtól, hogy az üzletvezető kijön, és
megkérdezi, szükségünk van-e segítségre. Ez elkerülhetetlen. Ezekben a kis
üzletekben túlzottan barátságosak az eladók.
Húsz évvel később és zéró hozzájárulásom után Nicholas megtölt egy kosarat
kellékekkel, amelyekből tavasszal megépíthetjük a saját madáretetőnket. Már
alig várom, hogy lássam, hogy a közelébe sem megy többé, ahogy egy csomó
féláron kapható mütyür sem köti le majd hosszasan. Még nem tudja, mit fog
kezdeni mindezzel, de odavan a neonzöld akciós matricákért.
– Sosem lehet tudni – mondja fütyörészve, miközben egy csomag kék gombot
és rózsás felvarrókat dob a kosárba.
A következő sor az esküvői dekorációké. Mindketten megdermedünk.
– Azt hiszem, láttam hátul fenyőtobozokat – mondom, mire ő sietve bólogat.
– Ja, menjünk, nézzük meg még egyszer a fenyőtobozokat!
Gyávák vagyunk, és ezzel tisztában vagyunk. Végül négyszatyornyi tobozt
markolunk fel (amit ingyen is megszerezhetnénk a kertünkből), ürügyként arra,
hogy elkerüljük az esküvői szekciót. Fáradt vagyok. Az idegeim elgyötörtek.
Könyörgöm neki, hogy válasszon már valamit, úgyhogy kiválaszt egy pulykát
mintázó sütidobozt. Ezt fogjuk megtömni a tobozokkal. Ez csak félmegoldás, és
megszakad a szíve, hogy egy olyan asztaldísszel jelenik meg a vacsorán, amitől
nem fogja mindenki eldobni az agyát, de én már alig kapok levegőt, és Nicholas
karján valószínűleg vörös nyomokat hagyott a vasmarkom. Már egy ideje
csipkedem, hogy haladásra bírjam.
– Jól van, menj és fizesd ki! Én a kocsiban várok.
Nicholas nem hallja meg. Egyszer csak a kasszánál állok, és majdnem
elájulok, amikor meglátom, ki áll a pult mögött.
Melissa.
Legszívesebben felnyögnék, de inkább mosolyt erőltetek magamra. A bőröm
százfokos. A szerveim szinte főnek.
– Szia, Naomi – üdvözöl vidáman. Ettől a barátságos hangnemtől rögtön
gyanakvóvá válok. Lehet, hogy a főnöke a közelben van. Istenem, remélem,
hogy nem!
– Szia, Melissa! De jó látni téged! Hogy vagy? Új munka?
– Most hétfőn kezdtem! Olyan szerencsés vagyok! Senki sem keres
alkalmazottat. – Széles mosolyt villant rám, amely teljesen idegen a többnyire
gyűlölködő arcán.
Ki akarok rohanni a boltból. Most hétfőn kezdett. Az állás, amit megkapott, az
az állás, amelyre én is jelentkeztem. Melissa is ott volt az esélyesek között.
Melissa legyőzött engem.
És senki sem hívott, hogy elmondja, buktam az állást. Ez azért fáj különösen,
mert a nő, aki interjúztatott, kedves és együttérző volt. Talán azt gondolta, vár az
ünnepek utánig, hogy ne a szekrényben sírva töltsem a hálaadást.
– Gratulálok – mondom kényszeredetten. – Remélem, jól érzed magad itt!
– Ó, imádom ezt a helyet! Tényleg – nem sieti el a tobozok beütését, a keze
lassított felvételként mozog –, hallottam, hogy te is jelentkeztél ide. Hát nem
lenne jó móka, ha megint mindketten ugyanott dolgoznánk?
Nicholas rám szegezi éles tekintetét.
– Azt hiszem – mondom erőtlen hangon –, csak egy állás volt betöltetlen. –
Melissa természetesen tudja ezt.
– Jaj, igazad van! Sok szerencsét az álláskereséshez! – Kárörvendő mosoly
görbül a szája szélén, miközben áthúz egy bizbaszt a leolvasón.
– Talál majd valamit – teszi hozzá Nicholas könnyedén. – Várjuk a megfelelő
ajánlatot. Nem fogadhat el akármilyen állást, ahová felvennék – főleg olyan
üzletben nem, amely valószínűleg egy éven belül bezár.
Melissa elkomorul. Olyan hálás vagyok Nicholasnak, hogy sírni tudnék.
– Szerencsére én nem kerülök ilyen helyzetbe – mondja a lány fennhéjázva. –
A Let’s Get Crafty kitűnően megy.
– Hogyne – pillant körbe Nicholas látványosan az üres üzletben.
– Mert hálaadás van. Érthető, hogy ma nincs nagy forgalom. – A lány lelkes
hangja megbicsaklik.
 Nicholasnak még csak válaszolnia sem kell. Felvonja a szemöldökét, és
jámboran elmosolyodik. Ez hatásosabb, mint egy gúnyos vigyor. Ezt az
arckifejezést jól ismerem, és általában haraggal tölt el, de Melissa elleni
fegyverként bevetve vonzó.
– Szóval… – Úgy tesz, mintha gondban lenne egy árcédulával, elhúzva ezzel
a szóváltást. – Égettél mostanában mérgező virágokat, Naomi?
Nicholas megfeszül. Mindjárt leszúrom a csajt a névtáblája tűjével.
– Igazából nem volt rá időm. Eléggé elfoglalt voltam.
– Mivel? Nincs is munkád.
– Lehet, hogy rengeteget szexelünk – vág közbe Nicholas bosszúsan. – Talán
már a napokat sem tudjuk követni, mert nem bírjuk abbahagyni a dugást. –
Hölgyhöz nem illő horkantást eresztek meg, egyrészt mert amit mondott, az
illetlen, másrészt annyira valótlan, hogy az szinte fáj. – Nem igazán tartozik rád,
ugyebár?
– Körülbelül ezt vártam tőled. – Melissa felhagy minden udvariaskodással. –
Sok a szex a te munkahelyeden, és ezt tapasztalatból tudom. Nem lepne meg, ha
te is kefélnél azzal a dentálhigiénikussal. Te meg Seth. A baráti társaságod sokat
elárul rólad.
– Jaj, az ég szerelmére! – fakadok ki. Mindig is készséggel nyilvánítottam ki
az együttérzésemet, ha Seth miatt akart panaszkodni (ami gyakran megesett), de
itt látni őt, ebben az új környezetben, trilliónyi kézműves gombbal borított
mellényben, ez már túl sok. Nem fogom hagyni, hogy tovább büntessen minket.
– Már megint ezzel jössz? Vagy másfél hónapig jártál a sráccal. Nekem meg
május óta ezt kell hallgatnom. A haragtartásod fáraszt, Melissa.
– Ó, én kérek elnézést! Nem hevertem ki elég gyorsan a szívfájdalmamat?
– Ha le akarod zárni a történteket az exeddel, akkor vele beszéld meg! –
Nyílik a szája, de én felemelem a kezem. – Figyelj, sajnálom, hogy Seth egy
csaló seggfej volt. Nem ezt érdemelted. Őszintén szólva, sokkal jobbat is
kaphatnál, és nem éri meg ennyire kiborulnod miatta. De az, ami veled történt,
nem a mi hibánk. – Csúnyán néz Nicholasra, és nyitná a száját, kifakadásra
készen, de megelőzöm. – Nem lesz több támadás Nicholas ellen, felfogtad? Soha
többé nem akarom hallani ezt a szarságot!
Nicholas szerintem még soha életében nem döbbent meg ennyire. Ugyanúgy
néz rám, mint én rá ma reggel. Most az enyém a zöld felső effektusa.
Melissa mozdulatai egyre görcsösebbek, ahogy egy szatyorba gyömöszöli a
vásárolt dolgainkat.
– Körbetekernéd ezt még egyszer? – kérdezi Nicholas, és mindketten szadista
élvezettel nézzük, ahogy Melissa újracsomagolja a sütidobozt. – És azután
kaphatnánk dupla zacskót is hozzá? – teszi hozzá.
 Három zacskóba csomagolja.
– Ez így jó lesz?
– Tökéletes – villant rá Nicholas egy elbűvölő mosolyt.
Melissa pillantása rám szegeződik, és most az egyszer nem teszem azt, amit
mindig tettem, amikor ő és Nicholas összetűzésbe keveredtek. Nem rágom a
körmömet, és nem kérek bocsánatot a tekintetemmel. Ehelyett úgy viselkedem
vele, mintha rendkívül fontos lennék, és már várnának valahol. Megidézem a
bennem rejlő Deborah Rose-t, amivel halálra rémítem magam.
– Hát, sok szerencsét az életben! – mondja Melissa rosszindulatúan, miután
fizetünk és magunkhoz vesszük a csomagjainkat.
Úgy döntök, hogy én leszek a különb.
– Neked is, Melissa. Sok szerencsét! Remélem, ez a munka jó lesz neked!
Nicholas úgy dönt, hogy nem lesz különb ember, és elvesz egy pennyt a
„vegyél egy pennyt, hagyj ott egy pennyt” állomásról, miközben elsétálunk.
Ámulok a szemtelenségén.
– Jó hálaadást! – kiáltja.
– Seggfejek vagytok! Megérdemlitek egymást.
– Kösz! – mutatom fel a hüvelykujjamat.
Szinte még ki sem léptünk az ajtón, amikor már nem bírjuk visszatartani a
nevetést. Bedobjuk a cuccokat a kocsiba, bevágódunk, és úgy húzzuk el a csíkot,
mintha menekülő szökevények lennénk.
– Valami eszméletlen voltál! – Nicholasnak pacsit adok.
– Köszönöm – vigyorog. – Te is az voltál.
– Annyira örülök, hogy nem kell többé vele lógnom!
Rám pillant a szeme sarkából.
– Bár igaza van Sethszel kapcsolatban. Elegem van abból, hogy őt védjem.
Azt érzem… Nem is tudom. Még sosem szakítottam baráttal.
Nem igazán rajongok Sethért. Általában kedves, de sokszor azzal építi fel
magát, hogy lerombolja Nicholast.
– Jogod van megvédeni magad, ha valaki megbántja az érzéseidet.
Megérdemled, hogy olyan emberek között legyél, akik jók hozzád. – Épp tőlem
ez a kijelentés annyira felháborító, hogy azt várom, menten agyoncsap egy
villám. Viszont igazam van: olyan barátokat érdemel, akik tényleg barátként
viselkednek. És én is, ami azt illeti. – Ugye tudod? Engedd meg magadnak, hogy
önmagadat helyezhesd előtérbe!
– Nem tudom, azt hogyan kell csinálni.
– Majd én segítek. És ha Seth nem kapja össze magát, még mindig megvan a
költöztetők száma. Összehozlak velük. Adunk rád egy szakadt farmert, és ta-
dam! Legjobb barik seperc alatt.
 Elmosolyodik.
– Bármit is akarsz tenni Sethszel kapcsolatban, az a te döntésed – mondom –,
de ha valaha szükséged lesz erősítésre, én vagyok a te embered. Csak szólj, és én
úgy ráijesztek, hogy soha többé nem fog rendet bontani!
Megfogja a kezemet. Megcsókolja.
– Köszönöm – mormogja.

***

Minden jónak vége szakad egyszer.

Ez a komor dekrétum cseng a fülemben, amikor leülünk Deborah és Harold
asztalához. Lakoma van előttünk, ami bizonyos fokú boldogságra kellene hogy
indítson, csakhogy mindannyiunk lába egy falap alá szorul egy extra hosszú
étkezés idejére, ami extra hosszú társalgást jelent.
Tudom, mi lesz a téma. Deborah kedvence. Nicholasszal eddig remekül
elkerültük, amikor kettesben voltunk, amiről az esküvői dekorációs részlegnél
való megfutamodásunk is tanúskodik.
– Elküldtétek már a meghívókat? – vág bele Deborah rögtön, miközben sötét
pulykafalatkákat rak a férje tányérjára. Neki nem megengedett saját kezűleg
elkészítenie a tányérját, mert „rossz az adagszabályozásban”. A diéta, amire
ráállította a felesége, megtiltja a tölteléket, a fehér húst és a burgonyát. Harold
úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát. – Hamarosan december van. – Az
anyja tekintete Nicholasra siklik, aztán rám. Kristálytiszta vádaskodás van
benne. Azt hiszi, az én hibám, hogy a meghívók nem mentek ki.
Nicholas pontosan azt csinálja, amit én is tennék. Úgy tesz, mintha nem
hallaná. Azután, amikor az anyja megismétli a kérdést, úgy tesz, mintha nem
tudná, miről beszél.
– Meghívók? – Mintha ez valami számára érthetetlen idegen szó lenne. Nagy
rakás krumplipürét lapátolok a számba. Én úrihölgy vagyok. Illemtudó. Senki
sem várhatja el tőlem, hogy teli szájjal beszéljek.
– Az esküvői meghívóitok, drágaságom – méregeti Deborah a borospohara
fölött, árgus szemmel Nicholast. – Még mindig nem kaptuk meg a miénket.
– Szükségetek van hivatalosra? – kérdezi erőtlenül. – A dátumot és a
helyszínt már úgyis tudjátok.
– Három meghívóra van szükségem: egy az emlékkönyvembe, egy a
babakönyvedbe és egy a családi nyilvántartásba. Mellesleg mindenki másnak is
szüksége van a sajátjára. Az összes nagynénédnek és nagybátyádnak. Szinte
mindennap kapok egy hívást. „Hol van a meghívóm? Engem nem hívtak meg?”
A férfiak apád klubjában fel vannak háborodva! Személyes sérelemnek érzik a
várakozást. Nem hagyhatsz ki senkit, Nicky! Az udvariatlanság lenne.
Nem ismerem azokat az embereket, akikre céloz. Nicholas sem ismeri a
legtöbbjüket, és akiket igen, azokat sem kedveli. Nem hiszem, hogy tényleg
felzúdulás lenne; Deborah próbálja felmérni, mi folyik itt, ezért kitalál
mindenféle baromságot.
– Őszintén szólva, kellemetlen helyzetbe hozol – folytatja. – Az emberek
tudják, hogy én szervezem az esküvőt, így ha elhanyagolod a kötelességedet, az
rossz fényt vet rám. – Megérinti a nyakláncát. Egy szívet visel négy
születéskővel, melyek a családja egy-egy tagját jelképezik. – Szóval, ha nem
viselkedsz felelősen a saját érdekedben, akkor tedd meg értem.
Nicholas lehervad. Nem látható hervadás ez – külsőre ugyanis jól van. Az
arca nyugodt, a hangja közömbös. De én érzem egy hatodik érzékemmel: utálja
ezt a társalgást. Épp csak leültünk, és máris legszívesebben kirohanna az ajtón,
de nem teheti. Itt ragadt Nicholas Rose, a Tökéletes Fiú szerepében, ami ennyi
év után megviseli.
– Harold! – ugatja le Deborah, amikor megpróbál a férje elcsenni egy
zsemlét. – Tudod, hogy olyat nem ehetsz!
– Túl sok zöldbabot adtál – nyafog a diétázó. – Még csak fűszer sincs rajta.
– A fűszerezéstől a beleid rosszul viselkednek. – Gorombán elfordul tőle, és
azt mondja Nicholasnak: – Valamikor a héten átjössz a meghívókkal. Én magam
segítek megcímezni a borítékokat, ha senki más nem vállalja. – Szép kis szúrás
felém. – Ki kell küldenetek, ha időben meg akarjátok kapni a válaszokat.
Néhány vendégnek helyet kell szorítania a munkarendjében, hogy ide tudjon
utazni az esküvőre, és az, hogy az utolsó pillanatig vártok ezekkel az
információkkal, rendkívül tapintatlan. Nem lepődnék meg, ha a főiskolai
barátnőm, Diana nem tudna eljönni, hiszen már alig maradt idő a felkészülésre.
– Nem mondtad el a barátnődnek, hogy mikor és hol lesz az esküvő? –
kérdezi a fia. – Már hónapok óta tudod, hogy január huszonhatodikán lesz a St.
Mary’sben. Délután egy órakor. Megmondhattad volna neki te magad is!
– Ez nem így működik! Rendes meghívókat kell küldeni. Ez nem valami
vacak Las Vegas-i esküvő, Nicholas. Tessék ennek megfelelően viselkedni!
Ezt úgy mondja, mintha Nicholas csalódást okozott volna neki, és tönkretette
volna ezt az esküvőt azzal, hogy nem mozdított meg minden követ egy Diana
nevű hölgy kedvéért. Tíz az egyhez, hogy Nicholas sosem találkozott Dianával.
Deborah csak mutogatni akarja az általa választott örömanyaszettet. Egy
káprázatos ruhát, amellyel túlszárnyalhatja az enyémet.
– Elintézem a meghívókat, anya – mondja Nicholas nyájasan. – Ne aggódj!
 – Ne mondd nekem, hogy ne aggódjak, Nicky! Ez a dolgom. És ne légy
nevetséges – segítek neked, hogy egyszer s mindenkorra rendeződjön ez az ügy.
Gyere el szerdán munka után! Szervezünk egy közös estét! Szólok az
asszonynak, hogy készítsen neked kis pizzás bageleket, amiket imádsz, és ha
kell, éjfélig dolgozunk. – Persze engem nem hív meg, csak a fiát.
Már épp azon vagyok, hogy belemerüljek az étkezésbe, és elfelejtsem, hol
vagyok, amikor hirtelen visszarepülök a Let’s Get Craftybe, és hogy milyen
szörnyen éreztem magam, amikor megláttam Melissát a pult mögött. Fel kellett
dolgoznom az állás elvesztését, miközben az utálatos Melissa ezt az orrom alá
dörgölte, és mindez az egész napomat tönkretette volna, ha Nicholas
mentőakciója közbe nem lép. Ahelyett, hogy rosszkedvűen hagytam volna el a
boltot, nevetve távoztam.
– Sajnos jövő szerdára már van programunk – válaszolom helyette.
– Mi? A meghívók címzése? – szemlél Deborah kíváncsian.
Ezt nem tudom vállalni. A kapcsolatom Nicholasszal egy hajszálon függ. A
meghívók elküldése túlságosan is valóságossá teszi az esküvőt, és még mindig
nem tudom elképzelni, ahogy a St. Mary’sben oltár elé lépek. Nem tudom
elképzelni a pap visszhangzó, monoton utasításait arról, hogyan bánjunk
egymással a házasságban, és nem tudom elképzelni magam abban az A vonalú
ruhában, amit nem szeretek. Nem tudom elképzelni magam, ahogy felnézek
Nicholasra, és hallom, ahogy kimondja az igent. Szerintem Nicholas sem tudja
elképzelni mindezt, ezért is kerülgetjük már olyan régóta a témát.
– Horgászás – rögtönzöm. – A kenunkban.
Deborah torkán akad a falat. Harold keze elindul, fontolgatja, hogy
megveregeti a hátát, de ehelyett megragad egy zsemlét, és a nadrágjába
gyömöszöli megőrzésre. Nem hibáztatom érte. A zöldbab pocsék.
– Nincs is kenud, Nicholas – hörög, mintha azt közöltem volna, hogy
lemondunk az anyagi javainkról, és csatlakozunk egy szektához.
Nicholas kimerültnek látszik, így ismét én válaszolok helyette:
– De van! Nagyon jó móka. Nicholas a minap kivitte a tóra.
– Mégis minek? – kérdezi az anyja döbbenten.
Nem hozzám szól, a fia reakciójára szomjazik. Helyes a megérzésem: ez az
ember megmentésre szorul. Más stratégiát igényel, mint az, ahogyan ő mentett ki
engem a Let’s Get Craftyben. Mrs. Rose nem Melissa. Engem már nem érdekel,
hogy mit gondol rólam ez a nő, de Nicholas nem szabadul ilyen könnyen,
úgyhogy fortélyosnak kell lennem. Ez büszkeségpontokba fog kerülni.
– Kenuzni, természetesen – felelem az őszintétlenség sugallata, sőt árnyéka
nélkül. Ma este én vagyok Shakespeare. – Sokféle tanulmány állítja, hogy a
kenuzás lelkileg és testileg is jót tesz. „Meditatív sportnak” is nevezik. – Nem
tudom, hogy én találtam-e ki ezt a terminológiát, vagy hallottam valahol, és
tudat alatt megőriztem, de akárhogy is, büszke vagyok magamra, hogy ott
helyben előálltam vele. Meditatív sport. Rohadtul hivatalosnak hangzik.
Az édesburgonyáért nyúlok, Deborah azonban arrébb tolja a tálat.
– Ne egyél belőle, kedvesem! A születendő gyermekeid narancssárgák
lesznek. – Addig hajol a tányérja fölé, amíg a haja vége vészesen közel kerül
ahhoz, hogy beleérjen a szaftba. – Nicky! Összeállítottál már nászajándéklistát?
El kell juttatnom a templomi hirdetmények közé. Minden vasárnapi hírlevélbe
berakatom, és arra is gondoltam, hogy megkérem a Beaufort Gazette-et, írjon
rólatok valamit.
Nicholas levegőt vesz, mire könnyedén megszorítom a térdét az asztal alatt.
Én vagyok a páncélos lovagja. Ez az én szerepem itt. Lassan megértem, hogy
mindig is ennek kellett volna lennie, de nem vettem észre, elmulasztottam a
jelet, amikor a védencemet először érte támadás tűzokádó anyja részéről. Be kell
pótolnom az elvesztegetett időt.
– Deborah, ez a pulyka aaannyira finom. Mi a titka?
A titka az, hogy nem ő sütötte, hanem valaki más, de annyira meglepődik,
hogy muszáj válaszolnia.
– Ó. Én…, nos, vaj… És fűszerek. És sok-sok szeretet! – Elragadtatottan
mosolyog. Full kamu. – A szeretet a legfontosabb hozzávaló.
– Egyetértek. A szeretet nagyon fontos. – Egy pillanatra sem hagyom békén.
Minden négyzetcentiméternyi helyet lefoglalok ebben a beszélgetésben, és
Nicholas egyszer az életben képes lesz befejezni az evést, amíg még meleg az
étele. Ma este nem fog mézet locsolni a teájába, hogy csillapítsa a torkát, miután
két órán át csak beszélt, beszélt, beszélt. – Kár, hogy Heather nem tudott ma este
eljönni. Szerettem volna végre megismerni. – Heather a tizennyolcadik
születésnapján lelécelt a városból, és csak akkor jön haza, ha nem tudja
elkerülni. Ahogy hallottam, Deborah-val rendkívül viharos a kapcsolata a
tinédzser kora óta.
– Heather! – Deborah majdhogynem legyezgeti magát. Telitalálat. – Kár
bizony. Több mint gyalázatos, hogy nem jött haza hálaadásra. Könyörögtem
neki. Az apja is könyörgött.
Harold a homlokát ráncolja, miközben ételt lapátol a szájába, és valószínűleg
azon töpreng, vajon tényleg könyörgött-e. Felhagy a gondolkodással, és lopva
bekap egy falat pulykát.
– Mintha semmit sem jelentenénk neki! – folytatja Deborah. – Mindig
mondom neki telefonon, hogy szerencse, hogy itt van nekünk Nicky, különben
teljesen egyedül lennénk. A mi Nickynk tisztában van a család értékével.
Szünetet tart, és ránéz, hogy közvetlenül megszólítsa, ezért azt mondom:
 – Igen, így van. Nicholas jó ember, és én végtelenül büszke vagyok rá. Remek
munkát végeztél a felnevelésében. Hű, ez az áfonyaszósz nem semmi! Rég ettem
ilyen finom áfonyaszószt. Az anyukámé mindig pfuj volt. – Eltúlzottan
undorodó arckifejezést vágok.
Ezzel elnyerem a teljes figyelmét. Deborah minden alkalmat megragad, hogy
anyám fölé helyezze magát. Jobban utálja, hogy Nicholasnak az anyósa lesz,
mint Harold volt feleségét. Papot is hívott, hogy szentelje meg Harold házát,
miután összejöttek, hogy megszabadítsa Magnolia szellemétől.
– Köszönöm. Igaz, nem sokan tudják, hogyan kell helyesen elkészíteni.
– Téged is beleértve – morogja Harold túl halkan ahhoz, hogy a neje
meghallja.
– Mmm, isteni! – ízlelgetem élvezettel a bekapott falatot. – Nem emlékszem,
mondtam-e már neked, de ez az étkezőgarnitúra egy francia kastélyba is
beleillene. Itt ülve úgy érzem magam, mint Marie Antoinette, ha szabad ilyet
mondanom.
– Ez az inspirációja! – csillan fel a szeme.
– Ne is mondd! Szép munka. – Felemelem a poharamat egy színlelt tósztra,
amit viszonoz, csodálkozással vegyes megrökönyödésemre. Nem merek
Nicholasra nézni, mert tudom, ha megteszem, bármit is látok az arcán,
elnevetem magam.
Deborah az asztaláról és a székeiről kezd mesélni, amire én lelkesen és
rengeteg kérdéssel válaszolok. Bókokat szövök a csacsogásomba róla, a
belsőépítészeti érzékéről és Nicholasról, ahol csak lehetséges.
Deborah-nak nyalizni olyan könnyű volt, mint lélegezni, amikor Nicholas és
én elkezdtünk járni. Azon voltam, hogy lenyűgözzem, és nem ismertem őt túl
jól. Minden könnyű, ha a szem ártatlan, és nem veszi észre a rejtett veszélyeket.
Az én szemem immár nem ártatlan. Pontosan tudom, ki ez a nő. Már van közös
múltunk. A cukormázas bókok még mindig úgy áradnak, mint régen, de más
csatornán keresztül idézem meg őket, mert más a célom. Más a prioritásom.
Nicholas megérdemel egy ünnepnapot, amikor nem nyaggatják halálra.
Deborah kimegy a konyhába a desszertért, én pedig levegő után kapkodok, és
lehajtom az egész áfonyalevemet, meg egy pohár vizet. Megkockáztatok egy
pillantást a jobbomra, és a szívem megugrik. Nicholas tekintete rajtam pihen.
Melegen árad belőle a hála, és ez a hála megéri a fáradságot. Még tíz menetet
lenyomok Mrs. Rose-zal, ha a végén még egy ilyen pillantást kapok.
Amikor Deborah visszasiklik egy kisebb sziget nagyságú tortával a kezében,
máris lefektetem az alapokat az egója felpumpálásához.
– Mmm, ez elképesztően néz ki! – Nem is kell hazudnom. Nem sokat ettem a
vacsorából, mert annyira lefoglalt a fecsegés, és a tortának mennyei az illata.
 – Ugye? – Ragyog a dicséretemtől. Deborah két szelet tortát vág, és két
kistányérra csúsztatja őket. Az egyiket megtartja magának, a másikat pedig
odaadja Nicholasnak. – Sós karamellás almatorta. Ez egy Rose családi recept,
amely nemzedékről nemzedékre öröklődik.
– Alig várom, hogy én is kipróbálhassam a receptet!
– Egyszer, ha már anya leszel, beavatlak a titokba – feleli feszes mosollyal.
Csodás. Egy recepttel ösztönözni az unokákat. Azért összedörzsölöm a
kezem, és azt mondom:
– Addig is, azt hiszem, be kell érnem azzal, hogy eszem a süteményt, és nem
sütöm! – Másik tányér után kutatok az asztalon.
– Én is kérek belőle – erősködik Harold.
– Csend legyen! – torkolja le Deborah. – Tudod, hogy nem fogyaszthatsz
cukrot. Gondolj a beleidre!
Bárcsak ne kényszerítene mindannyiunkat arra, hogy Harold beleire
gondoljunk!
Kihűlt ételt kapirgálok odébb a tányéromon, hogy helyet készítsek egy szelet
sütinek. De ahogy a késért nyúlok, a jövendő anyósom keze az enyémre zárul. A
bőre meleg. Emberi.
De a szeme hideg.
– Nem hiszem, hogy kellene, kedvesem!
 TIZENHATODIK FEJEZET

– Nem értesz egyet? – folytatja, amikor nem húzom vissza a kezem. – Tudod…
– A tekintete a derekamra téved. – Az esküvő miatt. Hagyomány, hogy a
menyasszonyok a nagy nap előtt megfékezik az étvágyukat, hogy ne érje őket
durva meglepetés a ruhapróbán. Máskülönben nem szólnék egy szót sem, tudod,
de most kivételesen nagy adagot ettél. Nem lenne bölcs dolog túltömni magad.
Az eszem megáll. A fekete, légüres térben egyetlen szó lebeg. Micsoda?
– Anya! – mondja Nicholas jegesen.
A másik kezét is ráteszi az enyémre, és gyengéden megpaskolja. A gyomrom
felfordul az összes udvarias, szirupos megnyilvánulástól, amivel az elmúlt
negyvenöt percben tápláltam a felsőbbrendűségi komplexusát. Nem számít,
mennyire vagyok kedves. Soha nem fog számítani. Ő mindig is szörnyeteg lesz.
– Amikor jegyben jártam – mondja nekem, ügyet sem vetve a fiára –, a
falánkság engem is megkísértett. A nővérem imád sütni, és a ház mindennap
keksz- és süteményillatú volt. El sem tudod képzelni! – A mosolya dermesztő,
mert minden szót komolyan gondol, ami elhagyja a száját. – De muszáj
uralkodnod magadon. Akkoriban a lányoknak megvolt a módszerük a probléma
kezelésére.
– A probléma az… az éhség?
– Pontosan – bólint, nem érzékelve a hitetlenkedést a hangomban. – Az ember
nem zabálhat úgy, mint egy disznó, ha karcsúnak akar látszani az esküvői
fotókon. Igyál forró vizet citrommal és bazsalikommal, és olyan jóllakott leszel,
hogy esküdni mernél rá, hogy egész nap ettél! Szólhatok az asszonynak, hogy
készítsen neked egy csészével, ha még mindig éhes vagy.
– Nem issza meg azt a löttyöt – vág közbe Nicholas. – Hadd egyen egy szelet
tortát!
– Nem hagyhatom, hogy tortát egyen! – kiált fel. – Szeretetből mondom ezt,
Nicky. Hidd el!
A fia ezúttal nem hátrál meg.
– Nem vagy az orvosa, és hogy mit eszik, ahhoz semmi közöd. Ha kihozod a
desszertet, nem te döntöd el, ki kapjon, és ki ne.
– Egyetértek! – vágja rá Harold.
– Fogd be, Harold! – ripakodik rá a felesége égő arccal.
 – Ne beszélj így velem! Én fizetem annak az asszonynak a bérét, aki ezt a
tortát készítette. Meg is ehetem. – Előrenyúl. A felesége rácsap a kezére, ám ő
megdöbbentő fürgeséggel elkapja az egész tálcát, és az ölébe söpri. – Tessék,
Natalie! – Egy hatalmas darabot nyújt felém, egyenesen a közepéből.
– Ne! – igyekszik közbelépni Deborah. – Ne edd meg! Úgy fogsz kinézni a
ruhádban, mint egy hurka. A legutóbbi ruhapróbád után a varrónővel 32-es
méretre vettettem a ruhát!
Elejtem a tortát. Pompázatosan szétfröccsen az asztalon.
– Hogy mit csináltál?
Deborah pánikba esik. A kezét tördeli.
– Nekem ilyen méretem volt, amikor férjhez mentem. Nem lehetetlen elérni –
csak tényleg neki kell állnod. Nincs több desszert vagy…
– Nem az a méretem. – Leég a pofámról a bőr. Utálom, hogy erről kell
beszélnem Nicholas szülei előtt. – Közel sem. Ahhoz el kellene távolítani a
szerveimet! Nem értem… Miért olyan… – Már majdnem kiborulok, mert
annyira igyekeztem előzékenyen viselkedni, és erre számítanom kellett volna.
Csak kapkodom a fejem. Egy porcikám sem vágyik más méretre, mint amilyen
vagyok, és végérvényesen gyűlölöm Deborah-t, amiért megpróbálja elérni, hogy
rosszul érezzem magam, mert nem felelek meg egy több mint harminc évvel
ezelőtt általa felállított ostoba normának.
– Hogy tehettél ilyet? – dörren rá Nicholas. – Bármit is mondtál a varrónőnek,
igazítsd helyre! – Feláll, olyan szigorú és kőkemény arccal, hogy egészen
megrémít. – Azonnal kérj bocsánatot Naomitól!
Deborah nem bírja becsukni a száját. Az arca ugyanolyan színű, mint a piros
blúza. Nicholas végre a pártomat fogja, ezért gondolkodás nélkül én is felállok,
és a keze után nyúlok. Az ujjai könnyedén az enyéim közé siklanak, és
összekulcsolódnak. Egyesítettük a seregeinket, és szilárd erőtérként állunk
szemben az anyja szavakból álló golyózáporával.
– Én csak jót akarok – mondja nyugtatóan. – Miért hibáztattok engem? Én
csak a jövendő menyem érdekeit nézem. Tudom, milyen undokok tudnak lenni
az emberek. Képzeljétek el, hogy fog kinézni, ha a ruha nem áll jól rajta!
– A ruha lesz Naomira szabva – csattan fel Nicholas. – Nem ő a ruhához. Ő a
menyasszonyom, aki gyönyörű és tökéletes, és nem hagyom, hogy bárki így
beszéljen vele, még a saját nyavalyás családomban sem.
– Nicky! – inti le az anyja, mintha attól félne, hogy a szomszédok meghallják.
– Kérj bocsánatot!
– De…
Meg akarja nyalni az ujjait, és lesimítani Nicholas haját. Betakargatni az
ágyában. Lelökni engem egy toronyból. Kilopja majd a csecsemőnket a
bölcsőjéből, és eltűnik Mexikóban, hogy hozzá fűződő egészségtelen
ragaszkodással nőhessen fel. A St. Mary’sben keresztelik majd meg egy
rózsákkal kihímzett fehér ruhában.
Deborah tátog, a tekintete könyörgő, de amikor rám veti, éles, mint a sasé.
Erre nem számított. Egy pillanatig sem gondolta, hogy a fia valaha is mellém
állna vele szemben, mert számára én jelentéktelen vagyok. Egy szükséges zavaró
tényező, amely lehetővé teszi, hogy puccos esküvőt rendezhessen, és megkapja
az olyannyira vágyott unokákat, de ezeket leszámítva semmit sem érek. Ebben a
házban mindig is jelentéktelennek éreztem magam.
– Szánalmas – morogja Nicholas. – Nem bánhatsz így a menyasszonyommal,
és várhatod el, hogy meghívjalak az esküvőre.
Nem tudom eldönteni, kinek a felhördülése a hangosabb – az enyém,
Deborah-é vagy Haroldé. Igazából Haroldé nem is felhördülés. Épp fuldoklik a
tortájától.
– Ó, az ég szerelmére! – csattan fel Deborah, és megütögeti a lapockái között.
– Rágj! Nem tudod, hogy kell rágni?
Harold céklavörös, a szeme kidülled. Tortadarabokat köhög fel, amelyek
szanaszét szóródnak az asztalterítőn, és a köhögése úgy hangzik, hogy „kuss
legyen”.
– Hivatalos vagyok az esküvőre – jelenti ki Deborah, miközben a férje még
mindig azzal küszködik, hogy levegőt szívjon a tüdejébe. – Persze hogy
hivatalos vagyok. Ne is mondj ilyet!
– Nem mondom, hanem fenyegetőzöm vele.
– Nem! – kiáltja Harold, félbeszakítva a fiát. Deborah megpróbálja elrántani
tőle a sütit. – Nem engedsz meg nekem semmit, ami boldoggá tenne! Ennyi
erővel halott is lehetnék. Annyi mindent feláldoztam már. Hagytam neked
Beatrice-t, most pedig hagyj engem tortát enni, vagy leugrom a háztetőről!
Hagyja tortát enni.
– Ki az a Beatrice? – kérdezem. Ez a legbizarrabb vacsora, amelyen valaha
részt vettem.
– Egy kutya, gyerekkoromban volt anyám kutyája – súgja a fülembe
Nicholas.
– Hogy hozhatod fel Beatrice-t? – siránkozik Deborah könnybe lábadt
szemmel. – Tudod, milyen hatással van rám az emléke, különösen az évnek
ebben a szakában.
– Bele kellett volna hajítani egy tóba. – Harold két kézzel felkapja a tortát, és
úgy eszi, mint egy vadember. Ez tiszta őrület. Kizárt, hogy ezek az emberek még
egyszer előadhatják, hogy jobbak nálam. – Tizenöt év! Tizenöt évig nem
aludhattam a saját ágyamban a kutya miatt.
 – A gyerekem volt! – üvölti Deborah.
– Én pedig a férjed, sajnos! A vendégszobában kellett aludnom! A saját
házamban! – Felém hajol. – A volt feleségem nem szerette a kutyákat. Magnolia.
– A szeme párába burkolózik. – Az ember nem tudja, mije van, amíg el nem
veszíti.
– Én nem asszisztálok ehhez – mondja Nicholas. – Annyira sajnálom, Naomi!
– Mindannyiunk megdöbbenésére hátat fordít az asztalnak, és magával vonszol
engem is.
– Nicky! – kiált fel Deborah. – Ne menj el csak úgy az apád miatt! Nem is
fejezted be a desszertet.
– Indulunk. Boldog hálaadást!
– Akkor szerdán átjössz? A meghívókkal? – A hangja olyan, mint egy
arculcsapás, annyira valószerűtlen.
Nicholas majd felrobban a dühtől. Alig bírok lépést tartani vele, de imádom
ezt a felfordulást. Pont ilyen jelenetről álmodoztam – amikor megmondja az
anyjának, hogy menjen a fenébe, és magával rángat engem. Még mindig sért,
hogy Deborah megpróbált belegyömöszölni egy abszurd méretbe, de ez
rohamosan eltörpül a csodálatos érzés mellett, hogy Nicholas kiállt értem.
Válasz nélkül kivonulunk, olyan szédületes tempóban, hogy csőlátásom lesz.
Nicholasszal kéz a kézben száguldunk át a sötét pázsiton. Ma már másodszor
menekülünk a tetthelyről, és még soha nem élhettük át, hogy azonos oldalon
maradtunk volna.
Amikor a dzsiphez érünk, az egyik kezét az utasoldali ajtóra támasztja,
mielőtt kinyithatnám, és a testével a hideg fémhez szorít. Annyira erősen tapad
rám, hogy a leheletét is érzem. A tenyerei közé veszi az arcomat, és azt mondja:
– Ne hallgass az anyámra! Tökéletes vagy.
Elfordítom a tekintetem, nyelek egyet.
– Köszönöm. – Halványan elmosolyodom. – Jó csapatot alkottunk az előbb.
– Így kell ennek lennie – feleli. Egy pillanatig bámul, és mintha
elgondolkodna valamin. Aztán mielőtt eltöprenghetnék azon, hogy mire gondol,
a szája az enyémre tapad. Az ajtónak csapódom. Alig van időm átkarolni a
nyakát, mielőtt felemel a földről, kezét a combomra tapasztva. Hevesen csókol,
miközben a testem a kocsihoz préselődik.
Amikor az „ó, egek” szavak felúsznak a tudatomba, kinyílik a bejárati ajtó, és
ott áll Deborah, meredten ránk bámulva.
Hátradöntött fejjel harsogó nevetésben török ki. Nicholas vigyorog, csillogó
szemmel, és ő is elneveti magát. Nem tudom, mi ütött belénk. Deborah
szemszögéből nézve Nicholas keze eltűnt a szoknyám szegélye alatt; az általunk
okozott sokk miatt szinte megsajnálom. Szinte.
 Amikor Nicholas elenged, be kell vallanom magamnak valamit: fogalmam
sincs, mi történik velünk. És ez félelmetes.

***

Még mindig éhes vagyok, és csodák csodája: a Jackie’s nyitva van.

– Hálaadáskor? – kiáltok fel, miután Nicholas visszaül a kocsiba egy zsíros
papírzacskóval.
– Mindig nyitva vannak.
Rásandítok. Annyiszor vittünk kaját a Jackie’sből a kapcsolatunk első évében,
mielőtt eljegyeztük egymást, és összeköltöztünk.
– Szóval te még mindig sokat jársz ide?
– Ó, tudod… – vonja meg a vállát. De nem szakítom el a tekintetemet az
arcáról, és végül kiböki az igazságot. – Néha, amikor otthon nem mennek olyan
jól a dolgok, akkor igen. Ha attól tartok, hogy valami olyat fogsz mondani, amit
nem akarok hallani, akkor beülök a kocsiba, és elmegyek. Azt mondom, hogy
anyáékhoz megyek, de legtöbbször csak kocsikázom, vagy idejövök. Nézd! –
Kinyitja a kesztyűtartót, ahová egy nagy halom jackie’ses szalvétát szuszakolt
be.
– Attól tartasz, hogy olyasmit mondok, amit nem akarsz hallani? – ismétlem,
miközben átveszek tőle egy doboz sült krumplit. – Például mit?
Megint vállat von, aztán elindítja a kocsit.
Mivel úgy tűnik, nem akar válaszolni erre a kérdésre, előállok valami mással.
– A szüleid házán lévő dísztábla hibás. A „mit rózsának hívunk” feliratos.
– Tudom – nevet. – Egyszer rákerestem. Ne mondd el nekik, jó? Szeretném
látni, mennyi időbe telik, mire rájönnek.
Osztozunk egy mosolygáson. Nicholas talán nem is rossz fej.
– Ha hazaérünk, szeretnék mutatni neked valamit.
Rám néz. Érzem az arcom és az út között megosztott tekintetét a sötétségben.
Szótlan, valószínűleg azon tűnődik, mit fogok neki mutatni. Nem tudok rájönni,
hogy mire tippelhet.
Mire belépünk a bejárati ajtón, már bánom is a megjegyzésemet. Miért
vagyok ilyen impulzív? Vissza kell vonnom az ajánlatomat. Erőlködöm, hogy
kitaláljak valami más titkot, amit megmutathatnék neki, de nem járok sikerrel.
– Szóval – kezdi tétován. – Mit akarsz mutatni nekem?
Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg megtenném, ha nem lenne
bizonytalanság a tekintetében. Aggódik. Azt hiszi, hogy bármi is a titok, az
kettőnket érinthet, és esetleg rossz lehet. Nem hagyhatom szenvedni, ezért
összeszedem minden bátorságomat, és még egy kicsit többet is. Egymillió év
alatt sem gondoltam volna, hogy ezt önként megmutatom neki.
A konyhapultnak támaszkodik, és átnyújtom neki a telefonomat.
– Tessék! – Aztán a másik falhoz húzódom, és a körmeimet rágom.
– Mit akarsz, mit csináljak vele? – Most még jobban aggódik.
– Nézd meg a jegyzeteimet!
– Miért?
– Csak csináld!
Néhány másodpercig úgy tanulmányoz, mintha ez valami csapda lenne, aztán
teljesíti az utasítást. Vissza akarom ragadni a telefonomat. Az arcom vörös, a
szívem a torkomban dobog, és ha kinevet, elsírom magam. A szánalma még
rosszabb lenne. Annyira biztos vagyok benne, hogy szánalmas lúzernek fog
tartani! Minden bizonyíték ott van a kezében. Senkinek sem kellek. Nézd meg,
miért dobtál el mindent! Egy nőért, akit még pincérnőnek sem vesznek fel az
Olive Gardenbe.
Nézem, ahogy elolvassa a listát, amelyet a jegyzeteimbe gépeltem, minden
egyes intézményről, ahová jelentkeztem. Elég részletes: leírom, hogy online
vagy személyesen jelentkeztem-e, hogy számíthatok-e visszajelzésre tőlük
telefonon, sms-ben vagy e-mailben. A helyeket, amelyekhez nagy reményeket
fűztem, mosolygós arcokkal jelölöm. A nemek után pedig X-ek állnak. A helyek
mellé, ahonnan még nem kaptam választ, kérdőjelet tettem. Igenek nincsenek.
A lista hosszú, és tele van X-ekkel.
Sok-sok perc múltán még mindig nem szólal meg, csak bámulja a kijelzőmet,
miközben kétségtelenül dekódolja a látottakat. Úgy érzem magam, mintha
fojtogatnának. Amikor én voltam az egyetlen, aki tudott ezekről az
elutasításokról, képes voltam megbirkózni a csalódással. Most, hogy ő is tud
róluk, újfent megalázók. Tudom, hogy nem vagyok semmirekellő, de igen nehéz
nem így érezni, amikor az ember a „nem könnyű ezt mondani, de valaki mást
választottunk”, illetve „nagyon sajnáljuk, hogy nem tudtunk jobb hírekkel
szolgálni, és sok szerencsét kívánunk” véget nem érő sorozatának közepén
tengődik.
Az arcomat a kezembe temetem, így amikor két kar körém fonódik, nem
számítok rá. Az érintésétől teljesen feloldódom, és sírni kezdek a vállán.
– Hülyeség emiatt sírni. Sajnálom.
– Hé – suttogja, és a halántékomhoz simul. – Nincs mit sajnálnod. Ezek a
helyek hülyék.
– Nem azok – zokogom.
– De azok, ha visszautasítanak téged. Be akarok szállni a kocsimba, és
tojással megdobálni az összeset. – A zokogásom nevetésre vált, és a
hajvonalamhoz simuló arca megfeszül, ami arról árulkodik, hogy mosolyog. De
amikor hátrahúzódik, és alaposan szemügyre vesz, a szeme komoly. – Fogalmam
sem volt róla, hogy ennyi helyre jelentkeztél.
– Ja, hát… – Letörlöm a könnyeimet az ingujjammal, és elfordítom a
tekintetem. – Ez kínos. Főleg, hogy neked van egy stabil állásod. Nem tudtam,
hogy megértenéd-e.
– Meg – mondja halkan. – És szeretnék melletted lenni. Támogatni téged, és
felvidítani. Szeretném, ha elmondanád, ha rossz híreket kapsz, hogy ne egyedül
kelljen megküzdened velük.
– Olyan az egész megint, mint amikor főiskolára jelentkeztem – vallom be. –
Nem meséltem neked erről, de körülbelül két évvel az érettségi után úgy
döntöttem, hogy tovább akarok tanulni, ezért egy csomó fősulira jelentkeztem
országszerte. Annyira reménykedtem; biztosra vettem, hogy legalább egy
felvesz. Majd végignéztem, ahogyan az összes elutasító levél beérkezik. A
szüleim azt javasolták, jelentkezzek inkább közösségi főiskolákra, mert ott nem
lenne akadály az alacsonyabb tanulmányi átlag, de addigra már… Nem is tudom.
Kimerültem, azt hiszem.
Nem úgy reagál, ahogy gondoltam. Nem oktat ki egy olyan listával, hogy
milyen célokat kell kitűznöm magam elé, melyeket kivétel nélkül végre kell
hajtanom, bármi történjék is. Nem mondja, hogy a középiskolában jobban kellett
volna teljesítenem, és ha azután okosabban terveztem volna az életemet,
mostanra már diplomám és jól fizető állásom lehetne. Nem mondja, hogy rosszul
élem az életemet, és a húszas éveim mindeddig azzal teltek, hogy semmit sem
értem el.
– Mit akartál tanulni? – kérdezi mindezek helyett.
– Őszintén szólva nem tudom. Azt gondoltam, majd menet közben kitalálom.
Soha nem volt konkrét szakirány a fejemben – mindig is egy olyan munkahelyre
vágytam, ahová minden nap öröm bejárni. Egy barátságos emberekkel teli
helyre, ahol az alkalmazottak a második családom lennének.
– Mint a Roncstelep. – Meleg tekintete olyan megértő, hogy elolvadok.
– Aha. Még az sem érdekelt, hogy a fizetés pocsék. Az számított, hogy jól
éreztük magunkat. Melissa gáz volt, de minden nap Brandyvel lóghattam.
Tetszett a légkör, és kellemesen éreztem magam. Otthonos volt. Olyan zenét
hallgathattunk, amilyet csak akartunk. Szerettem kirakatot rendezni és
szórakoztatóvá tenni a boltot a nem létező vásárlók számára. Áthelyezni Tobyt, a
mosómedvét. Soha többé nem fogok ilyen munkát találni.
Nem mondja azt, hogy „de igen, fogsz”. Szorosan átölel, és hagyja, hogy a
vállába szipogjak.
 – Annyira sajnálom! Ha ezt tudom, sosem poénkodtam volna a munkával és a
főiskolával kapcsolatban. Amúgy sem kellett volna. Megengeded, hogy segítsek,
ha tudok valahogy?
– Nem hiszem, hogy bármiben is tudnál segíteni.
Mély levegőt vesz. Letöröl egy könnycseppet a hüvelykujjával.
– Melletted vagyok, rendben? – Megfogja a vállamat, és gyengéden
megszorítja. – Ezek nem közhelyek. Tényleg itt vagyok. És meg akarlak
hallgatni. Valahányszor szomorú vagy, hallani akarom, hogy miért. Tudni
akarom, mit érzel, mindig, hogy megoszthassam veled ezeket az érzéseket.
Kénytelen vagyok meghátrálni a tekintetéből áradó érzelmek elől, mert a
szívem ökölbe szorul a mellkasomban. Nicholas a kedvességével és az
együttérzésével annyira szorongatja, hogy olyan, mintha fűzőt viselnék. Nem
kapok levegőt. Szeretnék bízni abban, hogy komoly az ígérete, de vannak
kétségeim.
Most épp kedves és együttérző, de mi lesz egy hét múlva? Mi van, ha
Nicholasnak nem ezzel a kedves, együttérző változatával találkozom, hanem a
másikkal? Azzal, aki távolságtartóvá vált, amikor olyan problémák merültek fel,
amelyekkel nem akart szembenézni? Az a Nicholas előbb-utóbb vissza fog térni,
és én meg fogom bánni, hogy ilyen védtelenné tettem magam előtte.
Nem tudom elfelejteni, amit a múltban mondott. Naominak nincs szüksége
munkára. Ne engem büntess azért, mert elég sikeres vagyok ahhoz, hogy vegyek
egy rendes járművet! A keserűségét, hogy visszatartottam a madisoni
állásajánlattól. Ezerszer is bocsánatot kérhet, de én még sokáig fogok azon
töprengeni, hogy komolyan gondolta-e, amit mondott. Hogy hisz-e bennem.
– Bármihez is akarsz kezdeni – mondja –, én támogatni foglak.
Eszembe villan a tenmouthi étterem. A kísértetház.
– Sajnálom, ami anyámmal történt.
– Én is.
– És az apámmal.
– Sajnálom apádat és Beatrice-t.
Ezen kuncogni kezd.
– Beatrice. Anyu a kedvenc lányának hívta. Rejtély, hogy Heather miért nem
szokta meglátogatni őket.
– Szegény Heather! – Talán mégiscsak megérdemli a tanú szerepét. Persze
nem lesz tanú. Hiszen nem lesz esküvő.
Nicholasszal még az esküvői dekorációk mellett sem tudunk végigmenni,
nemhogy a templomi padsorok között.
 Minden szét fog hullani, és ez a gondolat egyáltalán nem tölt el
elégedettséggel. Jelen pillanatban nem gyűlölöm Nicholast. Meg tudom
határozni az összes tulajdonságát, ami hiányozni fog. De ez így nem mehet
tovább. Sokkal könnyebb lenne elhagyni, ha nem kezdett volna el újra közeledni
hozzám, ha nem kezdtünk volna el őszinték lenni egymáshoz, felfedni, hogy mit
gondolunk és érzünk valójában. Azt akarom, hogy erős elhatározással és azzal a
tudattal legyek képes távozni, hogy azt teszem, ami a legjobb nekem.
Mindkettőnknek.
Azt hiszem, Nicholas látja zavarodottságomat és lelki tusámat, de betudja azt
a kézművesboltos állás miatti csalódottságnak. Nem mosolyogna, ha tudná, azon
gondolkodom, hogy el kell hagynom.
– Valamit én is meg akarok mutatni neked – mondja, és kézen fogva a
szalonba vezet. A szemem végigsiklik a kandallópárkányon álló diótörőn, és a
szívembe fájdalom hasít.
Letelepszik az íróasztala szélére, és int, hogy üljek le a számítógépes székébe.
– Szeretném, ha látnád, mivel töltöm az időm nagy részét a számítógépen.
Nem a munkával kapcsolatos.
Jaj, istenem! Ha a Pornhubra akar kattintani, akkor azt inkább nem akarom
látni. Létezik megosztás és túlzott megosztás.
– Nyugi, nem rossz! – Amit mutat nekem, az minden melankóliámat eltörli,
mert annyira megdöbbenek.
– Ez most komoly? – bámulok fel rá. Ünnepélyesen bólint.
– Az.
A képernyőre pislogok. A kilencvenegyedik szinten van egy Nightjar nevű
számítógépes játékban. Abból, amit a kezdőlapjáról látok, ez egy
fantasyküldetés, mitikus lényekkel. A felhasználói fiókjának a neve…
– Al Lover?
– Nem. A nevem itsallover, okostojás. – Megcsípi a karomat. – Úgy, mint
„it’s all over”. Ezek Cardale utolsó szavai, és ez indítja el az egész keresést,
hogy megtaláljuk a… Hé, ne nevess!
Le kell küzdenem egy mosolyt.
– Bocsánat. Ki az a Cardale?
A homlokát ráncolja.
– Nem ugratlak. – Rákulcsolom a kezem az övére. – Csak meglepődtem, ez
minden. De mindent tudni akarok erről a játékról. Kilencvenegyedik szint?
Ügyes fickó lehet ez az Al.
– Rendben – mondja egy szemforgatás kíséretében –, Cardale egy ősöreg
varázsló, aki épp azon volt, hogy megszerezzen egy próféciát az
Álombirodalomból, amikor megtámadták. Így kezdődik a játékos utazása.
Mindenki erre a próféciára vadászik, mert az utolsó szavai így szóltak:
„Mindennek vége”, ezért az emberek azt hiszik, hogy valami szörnyűség fog
történni, de nem tudják biztosan, mert a jóslat eltűnt. Ha ismernéd a játékot,
rögtön rájöttél volna, mit jelent a nevem…
– Értem. – Cuki, hogy milyen érzékeny erre. – Kilencvenegyes szinten vagy.
Az jó sok. Közel jársz a prófécia megtalálásához?
– Tizennégyszer találtam meg a próféciát. Minden alkalommal, amikor
nyerek, újraindítom a játékot, és a prófécia automatikusan egy másik helyre
ugrik, más nyomokkal, így újra és újra megtalálhatom.
– Amikor megtalálod, mi áll benne? – Tényleg kezdek belemerülni.
– Mindig más. De a fórumokon – bizonyos fórumokon a játékról
beszélgetünk – az a vélemény került többségbe, hogy mind összefügg. Amikor
nyerünk, kapunk egy egyszerű mondatot, ami elég homályos és szerencsesüti-
szerű, és nem mindig van értelme, de amikor ezeket egy adatbázisba gyűjtöttük,
mintázatokat találtunk. Rengeteg elmélet létezik, de én személy szerint úgy
gondolom, hogy több száz lehetséges jóslat létezik, és ha ezeket egy bizonyos
sorba rendezzük, akkor összeáll a történetet arról, hogy valójában ki ölte meg
Cardale-t.
Lelkesen hadarva magyarázza mindezt. El sem hiszem, hogy semmit sem
sejtettem az életének erről az oldaláról. Mindig is bosszantott, hogy olyan
gyakran belemerült a számítógépébe, de egyszer sem gondolkodtam el azon,
hogy mit csinál rajta. Egy egész saját világa van, amelyről nem is tudtam!
Utólag kicsit mérges vagyok magamra, amiért nem voltam kíváncsibb. Nicholas
fogorvos. Mégis mit gondoltam, mit csinál a számítógépen estéről estére? Fogak
röntgenfelvételeit bámulja órákon át? Jó ég, Naomi! Milyen sötét vagy!
– Ki ez a fickó? – Az egeret egy animált figura fölé viszem, aki körbeforog,
időnként pózt váltva, a bicepszét dülleszti, aztán vaskos öklét a csípőjére teszi.
Fekete csuklyát visel, és Rájadögre emlékeztet a SpongyaBobból. Ezt nem
hangoztatom.
– Ez a karakterem, Grayson.
– Grayson? Van ennek a névnek különleges jelentése?
– Egy képregényhősről neveztem el, Dick Graysonról. – Felhorkantok, mire ő
megbökdös. – Nagyon felnőttes. A negyvenes években még Dicknek hívták az
embereket, mert nem tudták, hogy egy nap majd kineveted őket. Amúgy vannak
más karaktereim is, de Grayson gyűjtötte össze a legtöbb tapasztalatpontot, ezért
őt használom a veszélyesebb küldetésekhez.
– Ki vagy te? – meresztem rá a szemem.
– Egy óriási kocka – mosolyog rám féloldalasan, én pedig viszonzom. Azt
hiszem, vonzódom az óriási kockákhoz.
 – Mutasd meg, hogy kell játszani!
– Tényleg? – csillan fel a szeme.
– Ha nincs ellenedre, hogy ezt megoszd velem. Megértem, ha nem akarod. –
Lenyűgöz a saját érettségem, amikor hozzáteszem: – Ha meg akarod tartani
magadnak, mint olyan tevékenységet, amit egyedül csinálsz, azt is megértem.
– Nem, én szeretném, ha játszanál velem!
Látom rajta, hogy komolyan gondolja. Eddig sem volt titok, hogy a
számítógépet menekülésre használja, de most engem is magával hív erre az útra.
– Ebben az esetben szeretnék egy lila hajú, hárommellű, viking sisakos
avatárt.
– Meglesz. – Elvigyorodik, aztán elfoglalja a helyemet, és a térdére ültet.
Elkezdi püfölni a billentyűzetet, nagyon elemében van. Ez az oldala új nekem,
de valahogy mégis olyan Nicholas.
– Miért nem szóltál nekem a saját világodról?
Megvonja az egyik vállát.
– Azt hittem, talán kigúnyolnál – vonja meg a vállát.
Elszorul a szívem.
– Nem tettem volna. Ha megmutattad volna, hogy ezt csinálod, csatlakoztam
volna hozzád. Én is kilencvenegyes szinten lennék.
– Pillanatok alatt behozzuk a lemaradásodat. Készülj fel az éjszakázásra,
Naomi! Ez a játék komolyan addiktív – nem is sejted. Mire hazajövök holnap a
munkából, legalább a tizenkettedik szinten leszel, azt garantálom. Egy csomó
mindent lehet csinálni a küldetéseken kívül is. Bolyonghatsz a falvakban, és
millió más miniküldetést teljesítve elkalandozhatsz pontgyűjtés közben. Ez egy
hihetetlenül részletes, összetett univerzum. Hogy megnehezítsék a próféciához
való eljutást.
Szabadjára enged az új karakteremmel, és az első öt percben átesem egy
portálon, és véletlenül találok egy fénylő szigonyt, amitől Nicholas olyan
hangosan felhördül, hogy azt hiszem, valamit rosszul csináltam. Elmondja, hogy
a szigony ritka, és ha leszúrok vele egy mitikus lényt, magamévá teszem az
összes erejét. Könyörög, hogy szúrjak le egy sárkányt, de én vígan megkerülök
egyet, és inkább pici gombaembereket szúrok le, amitől nagyon magasra tudok
ugrálni, mintha a Holdon járnék. Tíz perccel később Nicholas már teljesen
magán kívül van, és próbál megvesztegetni egy kiruccanással a Sephorába, ha
fél órán át egyedül maradhat a szigonnyal. Védelmezőn a billentyűzet fölé
görnyedek, hogy távol tartsam őt, és holdugrással egy hőforrásba csobbanok.
Szintén figyelmen kívül hagyok egy félistent, aki kincseket tud megduplázni
a manók üldözése árán. A manók elbűvölőek! Kit érdekel a kincs, ha hozzájuthat
az ember egy kis kék kalaphoz? Elképesztő vagyok ebben a játékban. Nicholas
végighúzza a körmeit az arcán, és felnyög.
Véletlenül leteszi az oldalt a tálcára, így felvillan a gépe asztala.
– Várj! – kiáltok rá, mielőtt újra rákattinthatna, és egy Microsoft Word-
dokumentum ikonjára mutatok, amelynek a címe Drága Deborah!
Felvonom a szemöldökömet.
– Ó! Öhm… – Elpirul.
– Semmi baj. Nem kell elmondanod.
– Nem, megnézheted. Ez egy kicsit gyerekes. De lehet, hogy bejönne neked,
nem tudom.
Rövid levelek sorozata Deborah rovatának címezve a Beaufort Gazette-ben.
Mindegyiket olyan aláírásokkal fejezi be, mint a dühös wisconsini vagy a torkig
lévő fiú. Az egyiket, úgy látom, tévedésből Deborah Weinernek címezte Deborah
Rose helyett.
– Ez a leánykori neve – mondja, és a hüvelykujját harapdálja, hogy fülig érő
vigyora ne alakuljon át rendes nevetéssé. – Úgy gondoltam, vicces lenne az
elírás. Levezeti a frusztrációmat az ilyen kicsinyes visszavágás, és eddig még
nem jött rá, hogy én állok mögöttük.
– Atyaég! – kapom a kezem a mellkasomhoz. – Hogy adhattál nekem
hozzáférést ilyen nukleáris kódhoz?

Drága Deborah! Az anyám nem képes felismerni a személyes határokat. A

harmincas éveimben járok. Hogyan mondjam meg neki, hogy vágja el a
köldökzsinórt, és ne hívogasson napjában hússzor?

Drága Deborah! Az anyám hatalmaskodó, és gőzhengerként bánik a

menyasszonyommal. Nagyobb elszántsággal vájkál a dolgainkban, mint
egy kukabúvár, de valahányszor a szemébe mondom ezt, úgy látszik, nem
érti. Mit kell tennem, hogy felfogja a helyzetet?
Foglaljam írásba?

Drága Deborah! Azt tervezem, hogy megkérem a barátnőm kezét, de attól

tartok, a rendkívül kotnyeles édesanyám megpróbálná meghiúsítani az
esküvői terveinket. Remélem, meg fogja érteni, hogy ez nem lenne
helyénvaló, amiben biztosan Ön is egyetért velem.

– Lehozza az újság a leveleidet? – kérdezem.

– A hétből, amit beküldtem, már hatot leadtak.
– És anyukád nem kapcsolt?
– Nem – ingatja a fejét lassan ide-oda, az ajka pedig fanyar mosolyra húzódik. –
Teljes a kognitív disszonancia a válaszaiban. Azt javasolta, mondjam csak meg
szépen anyukámnak, hogy nem akarom, hogy beleszóljon az esküvői terveimbe,
és a szóban forgó anya nagy valószínűséggel „rendben”-nel fog válaszolni, és le
fog szállni rólam. Látnod kellett volna az arcom, amikor ezt olvastam. Azért
írom ezeket a leveleket, hogy kiadjam magamból a dühömet, de a válaszaitól a
fejemet verném a falba.
– Nicholas, ez a legjobb dolog, amit életemben láttam. Karácsonyi
ajándékként azt szeretném, ha megírnád neki, hogy az apád bordélyházakba járt.
Önkéntelenül magához szorít, amikor felnevet.
– Ó, egek, naná! Biztosan megírom.
Miután többször is újraolvassuk a leveleit, újabb és újabb részeket találva,
amelyeken kuncoghatunk, visszatérünk a Nightjarhoz. Megismertet a játékkal.
Önkéntelenül ugráltat a térdén, amely nem bírja abbahagyni a döcögést, és az
ujjai megfeszülnek a derekam körül. Nem figyel a testbeszédére, belefeledkezik
a történetmesélésbe, a tippjeibe és a véleményébe. Élénkebb, mint amilyennek
hosszú-hosszú idő óta láttam, és nagyon élvezi ezt az epizódot. Imád bevezetni
egy olyan játékba, amely annyi örömet szerzett már neki.
Magamban mosolygok, és nagyon figyelek minden szavára. Amikor
legközelebb az órára pillantunk, hajnali fél három van, és megdöbbenek a
felismerésen, hogy a vőlegényem és én kezdünk ismét összebarátkozni.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Pénteken Nicholas az egyetlen, aki dolgozik a Rise and Smile-nál, mivel a

valaha volt legnicholasosabb dolgot tette: felajánlotta, hogy átveszi a kollégái
munkáját, hogy ők meglátogathassák a családjukat az ünnepi hétvégén. Azzal
kínzom, hogy kárörvendő üzeneteket küldözgetek neki a Nightjarban puszta
szerencse folytán felfedezett kincsekről, amelyeket – látom a fiókjából – az
egymilliárd órányi játék ellenére ő még sosem talált meg. Válaszul GIF-eket
küld felrobbanó fejű emberekről, és ötkor már nem bírja tovább, lelép. Amikor
hazaér, kiugrom elé egy hatalmas kupac levél mögül, amit én gereblyéztem
össze, és annyira megijesztem, hogy egy másik levélkupacba huppan. Üldözőbe
vesz, én pedig sikítok, amilyen hangosan csak akarok, hiszen nincsenek
szomszédjaink. Fel-alá rohangálunk a domboldalon, amíg be nem sötétedik.
Csupa kosz és falevél vagyunk. Nicholas fogatlanos nyakkendőjének annyi.
Szomorúan szemléli, mire finoman meghúzgálom a nyakkendőt, és azt mondom:
– Ígérem, hogy veszünk neked egy újat. Így neveld a sárkányodat 2. –
folytatás-nyakkendő.
Rám mosolyog. A szívem szaltózik, amikor felém hajol, de elriaszt bennünket
egymástól egy hideg fehér fénycsóva. A felhajtón fényszórók tűnnek fel.
És Deborah autója.
Szertefoszlik a vidám szórakozás.
– Mit keres itt? – sziszegem, a ház árnyékába hátrálva. Nicholasra bámulok,
növekvő pánikkal. – Te hívtad meg? Nem értem rá kitakarítani. A mosogató tele
van edényekkel, és az anyukád… Jaj!
– Nem, nem én hívtam. – A hangja kemény.
A motor leáll, és a kocsi mindkét ajtaja kinyílik, mint egy keselyű szárnya. Ez
tényleg Nagy Balhé lesz, ha Haroldot is magával hozta erősítésnek. Deborah
kiemelkedik a vezetőülésből: a házat méregető, karcsú sziluett. Még a sötétben is
meg tudom állapítani, hogy szörnyű fintor ül az arcán. Meg fogja mondani
Nicholasnak, hogy el kell innen költöznie. Elfogadhatatlan otthon a fiam
számára. Elfogadhatatlan az unokáim számára.
– Gyerünk – mondja Nicholas sürgetőn, majd megragadja a kezemet, és a
hátsó ajtóhoz rángat. – Nem engedhetjük be őket!
– Nem?
 – Soha. – Megdöbbent, hogy milyen elszántan beszél. De megértem. Lehet,
hogy a logikája képtelenség, de ha hagyjuk, hogy Deborah és Harold betegye a
lábát a házunkba, a béke, amit itt kialakítottunk, füstbe megy. Beszennyezik a
pesszimizmusukkal és az ítélkezésükkel. Amikor elmennek, magukkal viszik a
varázslatot, és ez már nem lesz többé a mi elvarázsolt, vadonbeli szentélyünk.
Épp akkor szaladunk be, amikor Deborah elkezd kopogtatni a bejárati ajtón.
– Nicky! – Megpróbálja elfordítani a kilincset, és újra kopog, ezúttal sokkal
hangosabban. Ez a világegyetem legingerültebb hangja; nem képes elhinni, hogy
van képünk kizárni.
– Nicky, bent vagy? Nyisd ki az ajtót! – Hirtelen eszembe jutnak a vámpírok,
akiknek engedélyt kell kérniük, hogy átléphessék a küszöböt, és miután egyszer
beengedted őket, szabadon jöhetnek-mehetnek kedvük szerint. Deborah
infravörösben látja meleg vérű alakunkat az ajtón keresztül, mire megvillantja
borotvaéles fogait, a pupillái kitágulnak, kitöltve a szemfehérjét.
Árgus szemekkel figyeljük az ajtót, és egyikünk sem mozdul.
– Anyádnak meg kell tanulnia előre telefonálni – suttogom.
– Háromszor hívott, amíg kint voltunk – ismeri be. – Nem vettem fel.
– Úúú, valaki nagy bajban lesz!
Megbök a vállával. Visszalökdösöm.
– Nicholas! – Deborah a Nem Viccelek hangján szólal meg.
– Apád és én vagyunk itt! Nyisd ki az ajtót! – Harold alig kivehetően dörmög
valamit. Deborah a semmiért vette rá, hogy kiszálljon a fotelból, és öt éve nem
kellett ilyen sokáig állva maradnia.
– Szerinted mit akar? – motyogom Nicholas fülébe.
– Azt akarja, mondjam meg apának, hogy nem ehet B hanggal kezdődő
ételeket.
Felvihogok, de gyorsan eltakarom a szám, hogy elnyomjam a hangot.
– Azért jött, hogy megetesse veled a tortamaradékodat.
Észreveszem a feszültséget a testtartásában; megpróbálja láthatatlanná tenni
magát várakozás közben, szinte hallhatóan arra gondolva: Kérlek, menj el! Csak
hagyjatok békén! Stressz rajzolódik ki a vonásain, és legszívesebben
kinyújtanám a kezem, hogy elsimítsam a gondjait. Deborah még parányi
adagokban is letaglózó. Nicholas megállás nélkül ki van téve a zsörtölődésének
és érzelmileg kimerítő kirohanásainak. Nem kap pihenőidőt, hogy magához
térhessen.
– Nincsenek otthon – nyöszörög Harold. – Menjünk!
– Nicky kocsija itt van, és ég bent a villany. Nem megyek sehová, amíg ki
nem nyitja az ajtót. Ha menni akarsz, vezess haza magad! Nicky majd elvisz.
 – Mi a fenéért lakik itt a semmi közepén? – Tapintatlanok vagyunk, amiért tíz
percet kell miattunk utaznia. Most az egyszer Harold olyan érvet hozott fel,
amellyel ő és a felesége egyet tudnak érteni.
– Ez az ingatlan elfogadhatatlan – jelenti ki Deborah élénken.
(Megmondtam!) – Túl messze van. Az udvar kész kupleráj. Hívnunk kell egy
kertépítőt, hogy kivágja ezeket a fákat. Nicky említett egy tavat. Minek neki tó?
Kisgyerekekre veszélyes. Holnap az első dolgod lesz, hogy kerítést építtess köré.
Látod azokat a lógó zsalugátereket? Azoknak is menniük kell. Őszintén, mégis
mit képzelt? Biztos hagyta, hogy Naomi döntsön ebben. Nem csoda, hogy nem
hívott át minket. Szégyelli a vételt.
Amikor már kezd úgy tűnni, hogy Deborah sosem fog elmenni, Nicholas
felsóhajt, és tesz egy lépést az ajtó felé. Nem hagyhatom, hogy megadja magát.
Már több mint tizenöt perce sikeresen ignorálja az anyját, és szeretném, ha ez a
lendület megmaradna.
– Gyere! – Megfogom a kezét, és a lépcső felé sietek, magam után húzva.
– Mit csinálunk?
Bevezetem az üres, emeleti középső hálószobába, és kinyitom az előkertre
néző ablakot. Deborah és Harold meghallják az ódon ablaktábla nyöszörgését, és
felemelik a fejüket, hogy ránk bámuljanak.
– Mi a helyzet? – szólok le.
Mellettem Nicholas összerogy, mint egy zsák krumpli.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne nevessek.
– Mit művelsz? – suttogja hangosan.
– Én vagyok a harci kutyád – nyugtatom. – Addig ugatom ezeket a
betolakodókat, amíg el nem tűnnek.
– Az meg kicsoda? – mutat rám Harold hunyorogva. A tekintete zavaros és
értetlenkedő.
– Naomi, te idióta! – csattan fel a felesége, mire ő csak megvakarja a fejét. A
zavarodottsága érthető. Harold szeret közvetlenül a mellemhez beszélni, amikor
hozzám szól, és hála ennek a fejemen és a nyakamon kívül mindent eltakaró,
bájos ablaknak, a személyazonosságom immár talány számára.
Deborah tölcsért formál a kezéből a szája köré:
– Hol van Nicky?
– Nicholas jelenleg nem elérhető, de hagyhatsz neki üzenetet! – felelem,
szintén tölcsért formálva a kezemből. Harci kutyának lenni sokkal titkárnősebb,
mint az ember gondolná.
– De hol van? – tudakolja.
– Elfoglalt! – Fogja már fel a célzást!
– Nem engedsz be? – kérdezi csípőre tett kézzel.
 Megint a vámpírokra gondolok, és megborzongok.
– Attól tartok, nem!
Nicholas furcsa, éles hangot ad ki. Riadtan pillantok le rá, és csodák csodája:
nevet. Ez felbátorít, hogy egy lépéssel tovább menjek.
– Különben sem mondhatom el, mit csinál Nicholas, mert titok. Egy baljós
titok. Jobb, ha most mész, amíg lehet.
– Nem megyek el, amíg nem látom a fiamat! – Szünetet tart, a hangja
gyanakvó tónusba ereszkedik. – Mit csináltál vele?
– Nicholasszal? – kérdezek vissza. – Napok óta nem láttam. És ezt a
történetet fogom a rendőrségnek is előadni.
Nicholas reakcióját látva arra gondolok, hogy talán meghalt. Összegörnyed, a
homloka a földön, a teste rázkódik a néma nevetéstől. Elképesztő, hogy hagy így
beszélnem az anyjával, de azok után, amit tegnap mondott nekem, nincsenek
aggályaim. Elszabadultam a pórázról, és olyan messzire megyek, ameddig csak
enged.
– Nincs itt. Pár perce szállt fel egy űrhajó. Ha futsz, talán még elcsípheted.
Szinte biztos vagyok benne, hogy jól hallom Haroldot:
– Én nem futok, még akkor sem, ha tényleg elvitte egy űrhajó. – Visszabaktat
a kocsihoz, de Deborah nem mozdul.
– Ez nem vicces. Nem mondom még egyszer, hogy hívd ide a fiamat.
Nicholas felül, mérlegel egyetlen pillanatig, aztán elordítja magát:
– Nem vagyok itthon!
– Nicky! – kiált fel Deborah, és összecsapja a kezét. Életben van! – Nicky, te
vagy az?
Felbukkan mellettem az ablaknál.
– Nem! Téves címre jöttél.
– Nicky, komolyan mondom. Engedj be!
– Nickynek annyi. Megette egy dinoszaurusz.
– Tessék?
– Ő egy alakváltó.
– Nicholas Benjamin Rose! Kezdem elveszíteni a türelmemet, és ezt a
jelenetet cseppet sem találom mulatságosnak. Hideg van, és azért jöttem ide,
hogy felnőttként beszélgessek veled. Háromig számolok…
– Elragadtatott.
– Nem beszélhetsz így velem! Én vagyok az ANYÁD…
Nicholas még soha nem szakította félbe az anyját, és most bepótolja a
mulasztást.
– Sosem volt valóságos. Egész idő alatt… Shia LaBeouf volt! Method acting!
 Deborah alakja árnyékba vész, de látom ökölbe szorított kezét és kiugró állát.
Amikor megszólal, a torokhangjától Lucifer is bezárná az ajtaját.
– Nick…
– Kirúgtam egy mozgó vonatból, most valahol egy szurdok alján lehet, és
azzal van elfoglalva, hogy rendkívül halott legyen. Szóval neked itt semmi
keresnivalód, úgyhogy eredj, és légy száműzött! – Széttárja az ujjait, és úgy tesz,
mintha átkot szórna. – Száműzlek téged!
Azt hiszem, kezdi elveszíteni az eszét, mert szédült nevetése elnyomja
mindazt, amit Deborah odalent rikácsol. Az anyja tajtékzik, Nicholas bevette az
összes leszarom-tablettáját – és ez fenséges. A gyerekes viselkedés
leggyönyörűbb megnyilvánulása, aminek valaha is tanúja voltam.
– Ez az, mondd meg neki! – ösztökélem. Imádom a bátorságát. – Azonnal űzd
el innen D-Money-t!
– Elűzlek innen, D-Money! – kiabálja torkaszakadtából, és én… Teljesen
elvesztem. A fejem. Nem kapok levegőt. Ahogy Nicholas sem, aki a kántálás
közepén megtörik, és olyan hisztérikusan röhög, hogy a ziháló zokogáson kívül
más hang nem jön ki belőle. Könny csorog az arcunkon.
– Nézd meg, mit tettél! – üvölti Deborah, a mutatóujját rám szegezve. –
Megrontottad az én édes kisfiamat! Tudom, hogy ez a te hibád, Naomi!
Meghajolok.
A bűbáj sikerült. Deborah feladja, és visszatrappol a kocsijához. Amikor
nekivág az éjszakának, a kerekei baljósan csikorognak, és ez valószínűleg elég
közel áll ahhoz a hanghoz, amit most is kiad harminc centire Harold arcától.
Letörlöm a könnyeket a szememből, és adok egy pacsit Nicholasnak.
– Basszus, haver!
– Tudom! – Mániákus vigyor ül az arcán, a mellkasa nagyokat zihál.
Kedvelem az új, tébolyult kinézetét. Visszagondolok a beszélgetésünkre, amit
a kocsiban folytattunk a beauforti közlekedési lámpánál átélt fiaskóm után: azt
mondta, hogy a szüleivel packázni jó móka lehet, ha ő is benne lehet a tréfában.
Tényleg komolyan gondolta.
– Büszke vagyok rád! Bárcsak láthatnám most anyukád arcát! – Végigsimítok
a tenyeremmel az arcán, viszonozva a vigyorát.
– Ki fog nyírni. – A mosolya lefagy, amint rájön, hogy mi történt az imént. –
Istenem, szó szerint ki fog nyírni. – Előrehajol, a kezét a térdére teszi, és úgy
lélegzik be, majd ki, mint egy vajúdó nő. Megveregetem a hátát, és néhány
ideges hörgés tör fel belőle. – Valóban ilyeneket mondtam? Az anyámnak? Nem
szökhetnénk el egy lakatlan szigetre?
– Szeretem a szigeteket. Gyerünk! Mindennap kókuszos pitét fogunk enni.
– Nem hiszem el, hogy képes voltam erre. Kissé elragadtattam magam, ugye?
 – Mindig azt akarom látni, hogy elragadtatod magad. – Elkap az ihlet, és
megkocogtatom az ablakpárkányt. – Le tudnál menni oda, ahol anyukád állt?
Csak egy pillanatra. Meg akarok nézni valamit.
Felvonja a szemöldökét, de engedelmeskedik. Amíg lefelé megy, berohanok a
hálószobámba, és előhalászom az ágyam alól a luficsomagot, amit még akkor
vettem, amikor szabotáltuk egymást. Átvágtatok a fürdőszobába, megtöltök
egyet vízzel, és visszatérek az ablakhoz.
– Oké, itt vagyok lent – mondja, és a hangja fehér leheletként száll felfelé. –
Mit akartál megnézni?
– Ezt – felelem, és leejtem a bombát. Nem a fején landol, ahogy terveztem, de
ráfröccsen a víz a cipőjére.
Nicholas hadonászva hátraugrik, és a nadrágján lévő sötét foltokat bámulja.
Borzongás fut végig a gerincemen. Lassan, igen lassan felemeli a fejét, és azt
morogja:
– A helyedben én menekülnék!
Egy vidám kiáltással már ott sem vagyok.

***

A hétvégém azzal telik, hogy túlságosan is hozzászokom ahhoz, hogy

Nicholasszal baráti viszonyban vagyok. Megtanulom vezetni a Frankenstein-
kocsit, amellyel szemben eleinte ellenállást tanúsítottam. De elég hamar
belejövök, és elviszem magunkat Beaufortba kenut venni, amelyet a kocsim
tetejére erősítünk. Veszünk három evezőt is, és kievezünk, hogy megmentsük az
elszabadult kenut. A szombatot a tavon töltjük, evezőinkkel jégdarabokat
szurkálunk és dodzsemezünk. Aztán leülünk a szalonban a kanapéra, egymás
mellé, és nézzük a hóesést, miközben forró csokoládét iszunk. Ő nightjarozik (az
én fiókommal, hogy játszhasson a szigonyommal, ilyeneket kiabálva: „Hé,
gyere, ezt meg kell nézned! Unikornis vagyok! Nézd, Naomi, van szarvam!”),
míg én Riverdale-fanfictiont olvasok a Tumblrön.
Az életünk kedélyes, mindennapi és fájdalmasan tökéletes. Elszomorít, hogy
a történetünk épp a végére vált ilyen kielégítővé.
Nem akarom, hogy ez legyen a vége. Már nem. Miközben úgy tűnik,
megtanulunk gondosabban bánni egymás érzéseivel és jobb döntéseket hozni,
mégsem vagyunk olyanok, amilyennek egy jegyespárnak lennie kellene.
Amikor hétfőn hazajön, minden vágyam az, hogy az összes kudarcomat egy
kupacba gyűjtsem, és a szőnyeg alá söpörjem, ehelyett arra kényszerítem
magam, hogy megosszam vele mindazt, amire nem vagyok túl büszke.
 – A mai nap szar volt. Fél órát töltöttem egy online jelentkezési lap
kitöltésével, mielőtt az utolsó oldalra értem volna, ahol azt írták, hogy legalább
öt év tapasztalat szükséges az élelmiszeriparban.
– Milyen pozícióhoz?
– Ügyvezető-helyettes. Ez volt az egyetlen állás, amire felvételt hirdettek.
Lenéz a szőnyegre, miközben leveszi a cipőjét, és azon tűnődöm, vajon az
Elevenen Felfalvára gondol-e. Mr. és Mrs. Howard még csak le sem ültetne egy
interjúra; ha azt mondanám, hogy Tenmouthba költözöm, habozás nélkül
adnának munkát.
– Sajnálom. Legalább ötéves tapasztalatot követelni hülyeség. Nagyon sok
tehetséget szalasztanak el azzal, hogy ilyen módon korlátozzák magukat. Ez
tényleg az ő bajuk. – Nem tudom megállni, hogy ne könnyezzek egy kicsit,
amikor ilyen határozott támogatást hallok tőle. – Ha ettől kicsit jobb kedvre
derülsz, megálltam a szupermarketben, és láttam néhány álláshirdetést a
hirdetőtáblán. – Átnyújt két szórólapot. Olyan kis helyi üzletekről van szó,
amelyek mellett elhajtottam már, de sosem jártam bennük. A parkolóhelyeik
mindig üresek. Tudom, hogy Nicholas szerint ezek olyan munkahelyek, amelyek
kudarcra vannak ítélve, mert nem tudnak versenyezni a mai nagy áruházakkal,
de ő mégis időt szánt arra, hogy hazahozza nekem a hirdetéseiket.
A kanapé felé hátrálok, mivel semmi mást nem akarok, csak egy tévéműsorba
menekülni, amíg a szemhéjam olyan nehéz nem lesz, hogy nem tudom nyitva
tartani, de ő megfogja a kezem.
– Mit csinálsz?
– Megyek vacsorát készíteni. Jössz velem?
– Biztos? – vonom fel rá értetlenül a szemöldököm.
Küld egy pici mosolyt, amit viszonzok, és nem engedi el a kezem, összefonja
az ujjait az enyémekkel. Miféle világban élek, hogy kézen fogva sétálok
Nicholasszal az egyik szobából a másikba? A fogása magabiztos és határozott,
olyan, amilyenre az ember vágyik, olyan, amely átvezethet a tömegen.
– Elég jó kézen fogó vagy. Tudtad?
– Eszedbe juttatom mindazt, amire a te dr. Claw-d sosem lenne képes.
Ah, dr. Claw! Álmaim gonosztevője. Limuzinnal, piros nadrágtartóval és
ilyen arccal (legalábbis a filmben) akkor is megkaphatna, ha két kalózkampója
lenne.
– A másik keze azért még megvan.
– Csitt, én nyertem!
– Igen, Nicholas, te sokkal jobb vagy, mint egy Bigyó felügyelő-s karakter.
Nicholas megbékélve felemeli az állát. A konyhában megrántja a zsinórt,
amely bekapcsolja a mennyezetünkön körbefutó, vidám hangulatot árasztó
fényfüzért. Aztán rákattint egy rádióalkalmazásra a telefonján, és zene árasztja el
a szobát, miközben a szekrényben lévő serpenyők között kutakodik.
– Hol van a… Ó, itt is van. – Megpörget egy serpenyőt, és rám kacsint.
– Mit készítünk?
– Pekándiós palacsintát.
Még nincs vacsoraidő, de az ég máris fekete. Ha nem lennének égők
fölöttünk, amelyek visszaverik a tükörképünket az ablaküvegen, láthatnánk a
csillagokkal teleszórt erdőt. Ismerős zene csendül fel a telefonjából.
Generationals. A mi együttesünk. A Turning the Screw szól, amit mostanában
nem szoktam elővenni, mert mindazon szépre emlékeztet, ami eltűnt a
kapcsolatunkból. Jó ideje nem hallgattuk együtt a zenéjüket. Kíváncsi vagyok,
vajon kedvelte-e már ezt a dalt, vagy rajta van-e a lejátszási listáján. A gondolat,
hogy az utóbbi időben egyedül hallgatja az együttesünket, szíven üt.
– Naomi!
A hangja bársonyos. Nem kell azon tűnődnöm, hogy a zeneválasztás véletlen-
e, mert hallom az elmélyült hangszínén. Látom az arcán a remegő izmokban.
Érzem, ahogy az atomjai vibrálnak.
Rám sandít, és a gyomrom összeszorul.
– Gyere ide! – mondja, és kinyújtja a kezét.
Olyan lassan közeledem, hogy felnevet. Elcsodálkozom azon a lehetetlenül
lágy hangon, ami belőle jön, és felém irányul; az ajkán, a szemében bujkáló
tűzön. Még soha nem voltam ennyire tudatában egy másik ember testiségének,
mint amikor a kezem belesimul az övébe. Minden érzékszervem kiéleződik a
részletei észlelésére: hogy milyen a tapintása, az illata, a testhője. Teljesen kitölti
a teret.
A lélegzetvétel megerőltetővé válik.
A kéz, amelyet nem kulcsol az enyémbe, gyengéden megfogja a derekamat. A
fejtetőm tökéletesen megpihen az állkapcsa alatt, ami lehetővé teszi, hogy a
mellkasának dőljek. Nem gondoltam volna, hogy olyan pár vagyunk, amely
táncol a konyhában az erdő közepén, de kiderült, hogy pontosan ilyenek
vagyunk. Két hónappal ezelőtt csak akkor csináltunk volna ilyesmit, ha mások is
néznek minket. Műsort adtunk volna elő.
Azt akarom, hogy ez a tánc soha ne érjen véget. Nem hagyja, hogy hozzá
szorítsam magamat, hogy elrejthessem az arcomat, finoman visszaránt,
valahányszor megpróbálok eltűnni. Felemeli a fejemet. A szeme kékebb, mint
egy tó, és boldogságtól ragyog. Rájövök, hogy már ezer éve nem láttam őt
őszintén boldognak. Annyira a saját boldogtalanságomra koncentráltam, hogy
észre sem vettem az övét. Magamat áltattam azzal a gondolattal, hogy ő
mindvégig elégedett volt. Micsoda önteltség volt azt feltételezni, hogy ő
elégedett velem, amikor én nyilvánvalóan nem voltam elégedett vele.
A múltunk összefüggéstelen emlékek láncolata. Az összes aranyló, jóleső,
habkönnyű emlék elsötétült, aminek következtében a keserű, mérgező emlékek
kerültek reflektorfénybe. Ám amikor Nicholas így néz a szemembe, néhány
pozitív emlék újra visszatér. Amikor a tenyere az arcomra siklik, és ujjai
eltűnnek a hajamban, az beforrasztja a szívemen lévő sebet, amely eddig
kezeletlenül gennyesedett.
Nicholas megköveteli a figyelmemet; tudom, soha nem fogom elfelejteni,
milyen érzés ez. Ez olyan béke és vigasz, amilyenre eddig sehol sem találtam rá.
A szívem olyan hangosan dobog, hogy biztosan ő is hallja. A közelségétől
elgyengül a térdem, a bőre érintése úgy ráz meg, mint egy forró szikraeső.
Jobban ismer engem, mint bárki más, pedig én sosem akartam, hogy így
legyen.
Próbáltam biztonságos távolságban tartani magamtól, ahonnan csak a rendes
oldalamat láthatta volna, és ez a törekvés mindkettőnket nyomorulttá tett. Majd
engedtem látnia a csúnya oldalamat is, de ahelyett, hogy megfutamodott volna,
mint amire számítottam, átölelte ezt az egész csúfságot, és nem engedte el.

***

A padlón vagyunk, és Nicholas alszik.

Piknikeztünk a nappaliban, a pálmaleveles paplanja szolgált piknikpokrócként.
Nem bírom megállni, hogy végig ne futtassam a kezem az anyagon, és fel ne
idézzem, milyen volt alatta aludni, Nicholas mellett. Hogy fel ne idézzem, ahogy
szorosan magához ölel, ahogy a lehelete a hajamat borzolja. Az emlékektől úgy
fáj a mellkasom, hogy sírni akarok, de nem bírom abbahagyni az emlékezést.
Meleg és kényelmes itt a kandalló előtt, úgyhogy még egy kicsit hagyom
aludni, mielőtt felébreszteném. És kellemes a normalitás érzése, az, hogy
egymás mellett fekszünk. Ezt teszi a párok többsége, főleg a jegyesek. De
nekünk nem ez volt a normális.
Nem érintkezünk. A hátán fekszik, az egyik karját a feje mögé hajtja, és
enyhén ráncolja a homlokát, amit kedvem lenne elsimítani, úgyhogy ezt teszem.
Azt hiszem, most itt tartunk: meg szabad érintenem őt, röviden, egy-egy ártatlan
ponton. A törődés jegyében. Megnyugtatásképp. Adásképp. Nem ott tartunk,
hogy elvehetnénk. Ha túl gyorsan mozdulnánk, az tévútra vihetne minket.
Feltartom a gyűrűsujjam, és figyelem a gyémánt csillogását. Túlzás lenne a
vőlegényem mellkasára hajtani a fejemet. Mennyire abszurd ez!
 Nem érintem meg, de gondolok rá. Szerintem az ingét puhának érezném, a
kölni finom illatjegyeit csak akkor érezni, amikor megmozdul. Olyan érzés
lenne, mint a megnyugtatás. Csendes erő. Biztonság. A tűz fénylő parazsa. Olyan
érzés lenne, mint a meleg karok egy hideg, csillagos éjszakán, amikor a lehelet
fehéren száll. Olyan lenne, mint egy robusztus, öreg ház az erdőben és egy
kockás téli sapka.
Nicholas Benjamin Rose ízig-vérig jó ember, és ez akkor is igaz, ha ő és én
lehetetlenek voltunk.
Azt hiszem, ha most megérinteném, olyan érzés lenne, mint virágot szedni a
pajtából, és beledobni egy kékeszöld bögrébe a reggeli mellé. Olyan érzés lenne,
mint a lucfenyő és a fafüst. Holdfény és ragyogó felhők. Fenyő, az új kedvenc
illatom. Ő egy fonott szőnyegre hulló napsugár, meleg tapintású, lusta, mint egy
délutáni csók. Meztelen, összekulcsolt lábak, együtt szundikálás a kanapén.
Ő a hideg, csípős őszi levegő és a düledező pajtához odatámasztott lapát jeges
éle, amelyen végigsimítható a mellette elhaladó ujjbegye.
Elképzelem, ahogy nyáron úszik a tóban: csupasz, csillogó a bőre. Leugrik a
rozoga stégről. A szikár izmok megfeszülnek a hátán, minden ínszalagja életre
kel.
Egyszer majd egy nő számára olyan lesz, mint elhúzni a függönyt egy emeleti
ablakban, kavargó porszemek egy napsütötte szobában. Egy vastag, tömör
ezüstből készült jegygyűrű lesz, az egyetlen pont a kezén, amely nem barnul le
nyáron. Olyan érzés lesz, mint két vén fa, melyek egymásba nőnek, ölelésbe
fonódó ágakkal.
Bárcsak beleláthatnék a fejébe, hogy tudjam, mit érez irántam! Nem akarom
megkérdezni, mert esetleg azt mondja, hogy az elmúlt pár hét nem volt elég.
Talán szerinte menthetetlenek vagyunk. Én ezt gondoltam eddig, de már nem
vagyok olyan biztos ebben. Szeretném azt hinni, hogy azért van még velem,
mert akar engem, és nem azért, mert felmérte a szakítással járó összes
kellemetlenséget, és úgy döntött, hogy a könnyebbik út a megoldás keresése.
Lehetne bárhol, bárkivel, de ő itt van velem. Ez csak jelent valamit!
Bámulom, és a fiókjában tartott szívószálkarkötőre gondolok.
Vannak sérüléseink. A távolság, amelyet hagytunk megtelepedni közöttünk,
tönkretette azt az időszakot, aminek életünk legboldogabb évének kellett volna
lennie. A gyűrű miatt szélhámosnak érzem magam, mert olyan hatalmas.
Bármilyen röhejesen hangzik is, úgy sejtem, azért adott ekkora gyémántot, hogy
azt mondja: ENNYIRE szeretlek! De hogyan szerethetett ANNYIRA, amikor
még nem is ismertük egymást egészen? Amikor még sosem veszekedtünk, nem
éltünk együtt. Túl szép volt, hogy igaz legyen.
 Látta már párszor, hogy leveszem. Mondtam neki, hogy a gyémánt szerintem
túl hivalkodó, de igazából eszembe sem jutott, hogy érdekelné, mert engem sem
érdekelt. De fogadok, hogy érdekelte. Fogadok, hogy utálta, amikor levettem a
gyűrűjét.
Újra az arcom elé tartom, jobbra-balra villantom, hogy elkapjam a tűz
lobogását, és látom, mit vett benne észre, amikor kiválasztotta. Végre az ő
szemszögéből látom a kezemet. Hogy mennyire ígéretesen ragyogna rajta. Vajon
milyen érzés lehetek neki? Milyen emlékek és lehetőségek futnak át az agyán,
amikor meg akar érinteni, de úgy érzi, ez már nem az ő kiváltsága?
Mióta átnyújtotta nekem, most először tanulmányozom a gyűrűmet, és azt
gondolom, hogy lenyűgöző. Pontosan az a gyűrű, amit választania kellett. Sosem
bocsátom meg magamnak azokat a pillanatokat, amikor levettem.
Ragyogó, miközben itt fekszik. Sziporkázó és aranyos. Nicholas egy ritka,
csodálatos ember, és nagyon fogom sajnálni, ha vissza kell adnom a gyűrűjét.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

December elején még mindig csodásan kijövünk egymással Nicholasszal. Nehéz

bizakodni, de az összes eddigi indokom, amiért a múltban távolságtartó és
sértődött voltam, szertefoszlott Nicholas újdonsült figyelmességének hatására.
Én vagyok neki az első. Kedves és megnyugtató. Hálaadáskor szembeszállt
Deborah-val, és másnap szó szerint száműzte őt a házunkból.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy megtette.
Végre nem érzem őt ellenfélnek vagy akadálynak a boldogságom
megtalálásának útjában. Ő is az út része. Minden észérv ellenére egy kicsit
beleszeretek abba, hogy úgy teszek, mintha a kapcsolatunk nem esne szét. És
ennek szellemében valami nagyon ijesztőt teszek.
Megnyitok egy új, jelszóval védett dokumentumot a számítógépemen, és
feljegyzek különböző ötleteket. El kell érnem jelentőségteljes apróságokkal,
hogy Nicholas megbecsültnek érezze magát. A legfontosabb és legnagyobb
kihívást jelentő elemet gépelem felülre, hogy meg ne feledkezzem róla: Folytasd
akkor is, ha ő nem viszonozza ezt azonnal, egyértelműen. Úgy kell adnom, hogy
közben semmit sem várok cserébe; különben csak üres gesztus az adomány.
Remélem, nem én leszek az egyetlen, aki próbálkozik!
Egyik reggel, Nicholas zuhanyzása után egy szívet rajzolok a párás
fürdőszobatükörre. Visszamegy a fürdőbe fogat mosni, és miután távozik, találok
egy másik szívet, amit ő rajzolt, az enyémbe belekapcsolódva.
Ez a világ legkisebb kezdete.
Az uzsonnásdobozában hagyok egy üzenetet. Remélem, jó napod lesz! Rád
gondolok.
Ebbe egy kicsit belehalok, mert már régóta nem kedveskedtünk egymásnak
őszintén, így a legcsekélyebb figyelmesség is cukormázas. Ínséges időket élünk.
Tiszta hülyék voltunk annak megértését illetően, ha a partnerünknek szüksége
van valamire, amit nem kér.
Délben küld nekem egy sms-t. Köszönöm az üzenetet! Én is rád gondolok.
Amikor hazajön, van egy ajándéka számomra: egy kockás füles sapka, amely
illik az övéhez. Olyan gyakran hordtam az övét, hogy feltételezte, talán
szeretnék egy sajátot. Pezsgőszínű és pihe-puha. Adok egy puszit az arcára, és
ahol az ajkam hozzáér, ott rózsaszínben izzik a bőr.
 Lehet, hogy jó nyomon vagyok, ezért másnap újabb cetlit csúsztatok az
uzsonnásdobozába:

Jó reggelt! Szerintem fantasztikus palacsintakészítő vagy, és mindig

nagyon jól nézel ki, és nagyon jó az illatod. Köszönöm, hogy támogatsz!
Legyen szép munkanapod! A világ lyukas fogai számítanak rád.

Amit állítok, az igaz. Remélem, hogy nem találja nyálasnak! Egy zacskó
Skittlest is hagyok a vezetőülésén, ami miatt kevésbé vagyok bizonytalan, mert a
Skittles tuti befutó „csak úgy”-ajándék, és tudom, hogy kiüríti a zacskót, mire
leparkol a Rise and Smile-nál.
Amikor eljön a dél, száz százalékig biztos vagyok benne, hogy az üzenetem
nyálas volt, és legszívesebben arccal előre belezuhannék egy hókupacba. Most
van az ebédszünete, úgyhogy már látnia kellett. A körmömet már tövig rágom,
amikor megrezdül a telefonom. Megnyitom a küldeményt: megfordította a
cetlimet, és az üres oldalára rajzolt egy pálcikaembert, irkafirkákkal az arcán.
Pálcika-Nicholas szélesen mosolyog, és három hullámvonal indul ki belőle,
amiket egy-egy nyíllal és egy felirattal magyaráz: Az én jó illatúságom.
Pálcikamellkasán egy szív van.
Másnap ezt az üzenetet hagyom neki: Szeretem a házunkat. Lehet, hogy nem
tűnik soknak, de ez nagy dolog. Ezzel a pár szóval igazolom a döntését, hogy
megvásárolta, és nem az ő házaként hivatkozom rá. Úgy látszik, egy órával
korábban veszi elő a dobozát, mert tizenegykor küld egy sms-t, amiben ez áll:
Szeretek veled lakni a házunkban. Nézz be a párnád alá!
Felszaladok az emeletre, és ledobom az összes párnámat az ágyról. Elrejtett
valamit! A szívem csak úgy repes, miközben felpattanok a matracomra, hogy a
rövid üzenet minden betűjét bekebelezzem. Nicholas üzenetet írt nekem, vette a
fáradságot, hogy felsurranjon az emeletre, és becsúsztassa a párnám alá. Minden
egyes lépése visszhangra talál.

Jó reggelt! Kiváló ízlésed van a zenében. (És a férfiakban.) Úgy örülök,

hogy Morrisban maradtunk! Hiszek benned! Bármire képes vagy, amire
csak elhatározod magad, és tudom, hogy minden álmodat meg fogod
valósítani. Te vagy és mindig is te leszel a leggyönyörűbb ember, akit
valaha ismertem.

Olyan széles a mosolyom, hogy fájnak az arcizmaim; az ágyon fekve

rugdalózom és visítok. Biztos vagyok benne, hogy a szellemek, akik figyelnek,
eszelősnek tartanak, de nem érdekel. Visszateszem a cetlit a párnám alá, és futok
egy kört az udvaron, hogy levezessem a nyughatatlan energiámat.
Gyönyörű! Szerinte gyönyörű vagyok. És hisz bennem. Vagy legalábbis azt
állítja – teszi hozzá a vállamon ülő ördög, ám gyorsan elhessegetem.
Megengedem magamnak az örömöt.
Már elfelejtettem, milyen érzés ilyen élettel telinek lenni. A színek
egyszeriben élénkebbek, erőteljesebbek. A hangok harsányabbak. Azon
töprengek, hogyan köszönhetném meg Nicholasnak a figyelmességét, és úgy
döntök, virágot küldök neki a munkahelyére. Tudomásom szerint Nicholasnak
még soha senki nem adott virágot. Számára a virág nem praktikus, és
valószínűleg az édesanyja iránti nyomasztó kötelességtudathoz társítja, amin én
szívesen változtatnék. Miután felhívom a helyi virágüzletet, és egyik javaslata
sem hangzik különösebben inspirálónak, megkérdezem, hogy össze tudna-e
állítani egy kizárólag mirtuszból készülő csokrot. A mirtuszt általában kiegészítő
zöldként használják egy csokorban. Túl egyszerű ahhoz, hogy a fő attrakció
legyen, de a Nightjar világában a mirtusz gyűjtése életerőpontokat ad a
karaktereknek. Azt hiszem, ez mosolyt fog csalni az arcára.
Nicholas autója nem sokkal hat után dübörög fel a felhajtón, ami azt jelenti,
hogy nem ugrott be sehová munka után, és amint becsukja az ajtót, én
odarohanok hozzá, hogy üdvözöljem. Megfordul, lenéz rám, és az arcán rögtön
vigyor jelenik meg. Ragyog a szeme, és pillangók hada fenyeget azzal, hogy a
gyomromból egyenesen kirepül a számon. A kezében tartja a mirtuszcsokromat.
– Szia! – mondja, és a könyökével megböki a karomat.
– Hali! – Elveszem tőle az uzsonnásdobozát. (Látod, tudok gáláns lenni!)
– Köszönöm az életerőlöketet – mondja. – Jól jött, amikor egy hároméves
megharapta az ujjam. – Megmutatja az apró fogacskák nyomát a mutatóujja
hegyén.
– Remélem, visszaharaptad a kölyköt!
– Az anyukája nem fordult el elég hosszú ideig.
Látszott már Nicholas valaha ilyen boldognak? Nem. Szégyen, gyalázat, hogy
beértem bármi kevesebbel, mint ezzel a mosollyal, amit most kapok tőle.
Azt hiszem, szeretne úgy megérinteni, mint régen. Azt hiszem, meg akar
csókolni. De visszafogott. A homlokát az enyémhez dönti.
– Aranyos vagy – szinte nevet, aztán elhúzódik, és rákoppint az orromra.
Odasétálunk a házhoz, és ha nem tévedek, új ruganyosság van a lépteiben.
Az estét a karácsonyfa felállításával és pattogatott kukoricás füzér
készítésével töltjük. Csinál nekem egy pattogatott kukoricás nyakláncot, így én
is készítek neki egyet. Felváltva dobáljuk egymás szájába a popcornt. Éppen
azon merengek, hogy minden nap jobb, mint az előző, amikor megnézi a
telefonját, és az arca elkomorul.
– Mi az?
– Üzenet anyától.
Egy rakás gusztustalan szót halmozok egy vágódeszkára, és apró darabokra
kockázom őket. Deborah napok óta nem telefonált, és nem kezdeményezett
írásban sem. Amikor Nicholas próbaképpen sms-t írt neki, a kapott válaszok
nagyjából olyan dühösek és önsajnálatot sugárzók voltak, mint amilyenre
számítani lehetett.
– Mit írt?
– Ööö. – Rám néz, az arckifejezése bocsánatkérő, mire rántást érzek a
gyomromban, és kissé rosszul leszek. – Elfelejtettem, hogy belementem.
Hetekkel ezelőtt igent mondtam neki, és már megszerveztek valami nagy
fogadást, különben megpróbálnék kihátrálni.
– Miből? Mibe mentél bele? – Nevetséges módon az elrendezett házasság
ugrik be, és készen állok arra, hogy kardot ragadjak valami arctalan,
menyasszonyi fátylas nőszemély ellen. Van gyűrűm! Én láttam meg először!
– A minnesotai Cohassetbe való elutazásba. Úgy tizenöt évvel ezelőtt, amikor
apa még a befektetések világában forgott, invesztált egy csomó pénzt egy barátja
induló sörfőzdéjébe, ami elég jól ment, úgyhogy résztulajdont vásárolt benne.
Évente egyszer elmegy, és megnézi a sörfőzdét, majd egy megbeszélésen átnézik
az éves számadatokat, és eldöntik, hogyan akarják fejleszteni a céget. Ebben az
évben viszont… – Megvakarja a fejét. – Nos, apa azt mondja, hogy már nem
érdekli, mi lesz a vállalkozással, és belefáradt a hosszú utazásokba. Csak otthon
akar maradni. Anya aggódik, hogy potenciális befektetési lehetőségekről
maradunk le, ezért adott nekem egy halom átnézendő táblázatot, és könyörgött,
hogy menjek el apa meghatalmazottjaként.
– Ó! – A szőnyeg egyik szálát piszkálgatom. – Melyik napon lesz a találkozó?
– Anya azt írja, hogy egy Bernard nevű férfi vár szombaton délelőtt tízre.
– Délelőtt tízkor? Mennyi idő eljutni Cohassetbe?
– Nem tudom – grimaszol. – Azt hiszem, úgy hét óra. Korán kell indulnom.
Egész szombaton dolgom lesz, és a hétórás visszaút miatt kénytelen leszek egy
szállodában megszállni, és vasárnap reggel indulni. – Megnézi a telefonján az
időjárás-alkalmazást. – Havazás és csapadék egész vasárnap. Hát persze.
Fogalmam sincs, mennyi ideig tart majd a visszaút. Lehet, hogy későn érek haza.
– Ez az egész hétvége – válaszolom mogorván.
– Velem jöhetnél. – Remény csillan a szemében. – A sörfőzdében nem sok
mindent tudnál csinálni, de kinézhetnénk mást is Cohassetben, ami
szórakoztatna. Zenét hallgatunk a kocsiban, és beszerzünk egy csomó úti
rágcsát.
A szállodai részre vagyok kíváncsi – nevezetesen arra, hogy egy szobán
osztoznánk-e. Egy ágyat kérne, vagy kettőt? Az izgalom villámcsapásként tör
rám, de minden elsötétül, amikor eszembe jut:
– Szombaton interjúm lesz.
– Ó, tényleg, a kempingben.
Még mindig nem tudom pontosan, mit is takar az állás. Próbálom elkerülni a
fülkéket és a kis irodai környezetet, és az elképzelés, hogy a természetjárásért
kapok fizetést, kellően vonz. Az erdei házunk Bear Gryllst csinált belőlem.
– Hát… – Addig piszkálom a szálat, amíg még egy centi ki nem bomlik. Nem
tudom leplezni a csalódottságomat.
Nicholas is csalódottnak tűnik, de egy halvány mosoly suhan át az arcán, és a
szeme körül ráncosodik a bőr.
– Hiányozni fogok?
– Dehogy – motyogom. Ez senkit sem győzne meg. Hogy eltereljem a
figyelmet a hirtelen rosszkedvről, azt mondom: – Te fogsz pénzügyi döntéseket
hozni a szüleid nevében? Befektetheted helyettük a pénzüket?
– Nem tehetek azt a pénzükkel, amit akarok. Leginkább csak figyelek majd,
és jegyzetelek. Azután beszámolok anyának a hallottakról, és ő majd dönt.
Meg sem kérdezem, miért nem tud Deborah maga elmenni. Az anyja azért
szült gyerekeket, hogy legyenek alárendeltjei, akik kötelesek teljesíteni az
akaratát.
– Csak két napról van szó – vigasztal. – Tiéd lesz a ház. Rajzolhatsz bajuszt
az összes képemre, és meztelenül ugrálhatsz az ágyon.
– Úgy hangzik, mint egy átlagos napom.
Valaha ez egy valóra vált álom lett volna. Nicholas-mentes hétvége!
Örvendeztem volna. Milyen nagy kár, hogy most már hiányozni fog a hülye,
imádni való arca.

***

Szombat hajnalban úgy állítom be az ébresztőórámat, hogy kikísérhessem

Nicholast. Őrület, hogy tíz órára tűzték ki a találkozót, és akkorra oda kell érnie.
Olyan sötét van, mint a világűrben, és túl hideg az utazáshoz. A motorja és a
gumijai felrobbanhatnak. Ráadásul pont akkor megy el, amikor épp kezd rajtam
kitörni a gyomorrontás. Gombóc nő a torkomban, amikor látom, hogy beköti a
cipőfűzőjét, a lábánál egy bőrtáska váltás ruhával.
– Nem érzem jól magam – motyogom.
 – Mi a baj? – fordul felém, és tetőtől talpig végigpásztáz.
– Gyomorfájás. Úgy érzem, mindjárt hányok. Csupa izzadtság vagyok, és
kellemetlenül érzem magam. – Fel-alá járkálok. Hogy csináljak valamit,
kinyitom a táskáját, és végigtaperolom a cuccait. Teszek a kölnijéből kicsit a
csuklómra, és összedörzsölöm, majd az orromhoz viszem az illatot, hogy lassan
belélegezzem. Kicsit csillapítja az émelygésemet. Aztán felemelem a tekintetem,
hogy találkozzam Nicholas fürkésző szemével, és a szívem megáll egy
pillanatra. – Mi az?
– Semmi. – Remeg a hangja, és elfordul, miközben a másik cipőjét köti.
Amikor feláll, majdnem felkiáltok:
– Várj! Még nem mehetsz el. Még nem is reggeliztél.
– Túl korán van még ahhoz, hogy éhes legyek. Majd később bekapok valamit
útközben.
– Nem kérsz kávét? – A konyha felé sandítok, de ő megrázza a fejét, és
megérinti a termoszt.
– Van itt bőven.
Talán nem kellene kávét innia. Teljesen felpörgeti, és száguldozni fog.
Lerepül egy felüljáróról, és a kocsija tizenhatszor megpördül a levegőben.
– Aggódom, hogy elalszol a volánnál.
– Korán lefeküdtem, úgyhogy teljesen éber vagyok – kuncog Nicholas. –
Nem lesz semmi bajom.
– Mi van, ha elkezd havazni?
– Akkor sem fogok elaludni, ha havazni kezd. – Azt hiszem, mulattatom.
– Nicholas, komolyan mondom – ráncolom a homlokom. – Kicsit
utánanéztem Cohassetnek, és nem akartam mondani semmit, mert nem akartalak
megijeszteni, de augusztusban három autólopás történt. Egy fickó odament az
emberekhez egy benzinkútnál, és azt mondta, hogy leesett a tanksapkájuk, és
amikor megfordultak, hogy megnézzék, fegyvert fogott rájuk.
A kezébe veszi az államat. Úgy néz ki, mint aki képes lenne szeretni engem.
Belegondolok, hányszor hagytam ott majdnem, és ez rémisztő. Kihagytam volna
ezt a pillanatot.
– Akkor nem fogok tankolni Cohassetben.
Szánalmas vagyok. Egy gyámoltalan, újszülött kiscica.
– Nem hagyhatsz itt, amikor beteg vagyok.
A homlokomra teszi a kezét. A gesztus bensőségesnek tűnik. Lefeküdtem már
ezzel a férfival, de ez intimnek tűnik? Fertőző vagyok. Nem mehet Cohassetbe,
különben megfertőzi az egész sörfőzdét. Itt kell maradnia karanténban velem.
– Szerintem a szerelem a te bajod – mondja felfelé görbülő szájjal.
 A gyomrom szaltózik. A nyelvem legalább három csomóba kötődik. Nem jut
eszembe válasz, ezért még közelebb lép hozzám, amíg a testünk épp csak össze
nem ér.
– Tényleg. Hidd el, ismerem az összes jelet!
A szám nem működik. Megpróbálok szavakat formálni, és egy érthetetlen
nyikkanást adok ki.
Elvigyorodik, és készül megcsókolni a halántékomat. Az ajka megáll a
fülemnél, és erre úgy megborzongok, hogy tudom, ő is érzi.
– Ezt az állapotot én magam is jól ismerem.
Megmarkolom a kanapé karfáját, hogy ne boruljak fel, amikor elhúzódik.
Hátat fordít nekem, enyhén rázkódik, és megesküdnék rá, hogy próbál nem
nevetni.
Alig bírom összeszedni magam, hogy elbúcsúzzam tőle.
– Sok szerencsét az interjún! – mondja. – Tudom, hogy remekül fogsz
teljesíteni. Mire észbe kapsz, már itt is vagyok, csinibaba. – Kacsint egyet, aztán
már el is tűnt a dzsipjében, amelyiket éppen összetörni készül, valami fertőző
betegséggel és vagy túl sok, vagy túl kevés koffeinnel.
A következő néhány órát azzal ütöm el, hogy lilára festem a bejárati ajtót,
rendelek Nicholasnak egy új telefontöltőt – hosszút, hogy elérjen az
éjjeliszekrényéig –, és létrehozom az új Instagram-fiókomat, amelyet a
hátborzongató só- és borsszóró bébiknek szentelek. Franknek és Helveticának
neveztem el őket, és mindennap más-más helyre fogom őket tenni, Nicholas
zavarba ejtésére. A kedvenc ötleteim közé tartozik, hogy fellógatom őket damilra
Nicholas arcával szemben – a zuhanyzóban, a kocsiban, a munkahelyén. Sokkal
szórakoztatóbb lesz, mint a régi Instagramom.
A telefonom 9:50-kor jelez, amikor Nicholas üzenetet küld, hogy
biztonságban megérkezett Cohassetbe.
Sok szerencsét! – válaszolom. Nem tudom, miért kívánok neki szerencsét.
Nem magáért teszi mindezt, hanem a szüleiért.
Ezt válaszolja: Neked is! Extra szerencséért hajts el a Roncstelep mellett az
interjúra menet! Lehet, hogy egy régi barát adja meg a szükséges lendületet.
Az én régi barátom lassú, gyötrelmes halált halt. Valószínűleg még legalább
öt évig üresen fog állni, vagy talán ledózerolják. Ez a gondolat lelomboz. De
Nicholas próbál kedves és bátorító lenni, ezért mosolygós arcot küldök neki.
Aranyos, még akkor is, ha téved.
Arra gondolok, hogy Nicholas mivel tölti a napját. Ő a család sziklája, akire
mindannyian támaszkodnak. Ő az, akit hívnak, hogy javítsa meg, ami elromlott,
hogy elsimítsa és jobbá tegye a dolgokat. Arra gondolok, hogy ezeknek a
tulajdonságoknak majd a felesége és a gyerekei is hasznát látják majd. Soha nem
fog kihagyni egyetlen iskolai előadást, szülői értekezletet, focimeccset sem.
Szeretné majd, ha a felesége tudná, képes anyagilag támogatni őt. Dolgozhat, ha
akar, de nem szükséges. Azzal mutatja majd ki a szeretetét, hogy stabil hátteret
biztosít.
Ezt teljesen félreértelmeztem, ugyanis ez egy szeretetteljes, de nem feltétlenül
romantikus gesztus. Egy szerelmeslevél egyértelmű üzenet. De amikor egy férfi
azt mondja, hogy nem kell a párjának dolgoznia, akkor esetleg ez így hallható:
Nem hiszem, hogy egyetemi végzettség nélkül értelmes munkát találnál. Nem
hiszek benned.
Magamban azt feltételeztem, hogy amikor Nicholas azt mondja, nem kell
dolgoznom, akkor azt érti ezalatt, hogy azon állások, amelyekre alkalmas lennék,
számára annyira alantasak, hogy inkább ne is dolgozzak. Nicholas ellenben csak
ennyit akart üzenni: Itt vagyok, itt vagyok. Légy bármi! Nem számít, ha nem
keresel sokat, mert én gondoskodom rólad. Hagyom, hogy szükséged legyen rám.
Én leszek a sziklád, bármi történjék is. Terjeszd ki a szárnyaidat, rám mindig
számíthatsz.
A kommunikációnk annyira pocsék volt, hogy nem tudom, sírjak-e vagy
nevessek.
Úgy döntök, hogy Nicholas sapkáját és overallját veszem fel, mert az ő ruháit
viselni olyan, mintha őt is magammal vinném. A kempingbe vezető úton olyan
megnyugtató mondatokat ismételgetek, amelyek emlékeztetnek arra, hogy nincs
értelme aggódni olyan döntések miatt, amelyek nem teljesen az én kezemben
vannak. Ha úgy kell lennie, akkor úgy is lesz. Ha nem akarnak felvenni, az az ő
bajuk. Minden okkal történik. Hazudok magamnak, de legalább jobban érzem
magam.
Ahogy az út elhalad a Roncstelep maradványai mellett, felkészülök a
szokásos, belém nyilalló fájdalomra, ám meglepetés ér, amikor megpillantom a
kocsimat a parkolóban. Vagyis most már Leon autóját. Istenem, de hiányzik az a
Saturn! Nicholas helyében én sosem hagynám, hogy ezen túltegyem magam. Az
a tény, hogy már nem feltételezem, hogy ez egy visszatartott ütés, reménnyel tölt
el. Haladunk.
Automatikusan indexelek, és behajtok a parkolóba. Egy barátságos arc jelenik
meg az ablakban, és integet. Visszaintek.
– Szia! – szólal ki Leon a hátsó helyiségből, amikor betoppanok a boltba.
– Szia! – Körbenézek. A boltot kibelezték. Feltűnnek a foltok, ahol polcok
álltak a hetvenes évek óta mozdulatlanul. A Roncstelep szelleme még mindig ott
lebeg egy alumíniumtábla formájában a kassza feletti falon. Már ott volt a
születésem előtt is, ebben biztos vagyok: egy kislány képe, aki lehajol, hogy
megetessen egy egeret egy kerek sajttal. Alatta az áll: „Az apróságokon múlik.”
– Hű, de üres ez a hely!
– Furcsa, nem? Valahogy még kisebbnek tűnik most, hogy minden eltűnt.
– Mit keresel még mindig itt? – kérdezem Leont. – Mr. és Mrs. Howard téged
bízott meg a takarítással, amíg el nem kel a hely?
– Nem! Most szerdán három órakor ez a hely hivatalosan is elkelt. – A
pultnak támaszkodik, és a szemöldökét vonogatva széles, érzelgős vigyorral néz
rám. – Igazából akartam neked írni, hogy megkérdezzem, nem akarsz-e ma vagy
holnap beugrani, hogy megnézd. Titoktartásra eskettem Nicholast, mert látni
akartam az arckifejezésedet, amikor meghallod, ki vette meg. Tudom, hogy
kételkedtél bennem.
Elakad a lélegzetem.
– Nem létezik!
– Te most a Backwoods büfében állsz. Nyitás tavasszal.
– Backwoods büfé? – ismétlem nevetve. El sem hiszem, hogy Nicholasnak
sikerült ezt titokban tartania. Néhány napja Leon átjött horgászni Nicholashoz,
és amikor odamentem hozzájuk, hogy köszönjek, azonnal elhallgattak, pedig
addig folyamatosan csacsogtak. Természetesen azt feltételeztem, hogy rólam
beszélnek, és ebben nem is tévedtem.
– Van más nevem is – mondja sugárzó mosollyal –, ha a Backwoods büfé
rosszul hangzik. Grizzly Medve. Kandalló. Vigyázz, fa! Ahogy a favágók
szokták kiabálni… – Megáll, mert még mindig nevetek. – Hé, a Vigyázz, fa! egy
jó név.
– Az – bólintok. – A Kandalló is jól hangzik. – Megpróbálom elképzelni az
asztalokat és a székeket, továbbá az étkező embereket.
– Ez annyira király, Leon! Úgy örülök neked! Próbálom elképzelni, hogyan
fog kinézni ez a hely. Hová kerül a konyha?
– Majd akkor kerül be, amikor megépíttetem a bővítést. Van pár nagybátyám
saját építőipari vállalkozással, akik segíteni fognak benne. Most épp azon
dolgozom, hogy összeszedjem a személyzetet. Remélem, hogy ebben tudnál
nekem segíteni… – Kinyit egy fiókot, és elővesz egy laminált műanyag kitűzőt,
majd könnyed csattanással a pultra helyezi. Amikor elolvasom, a szám elé
kapom a kezem.
HELLÓ, A NEVEM NAOMI.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

– Komolyan mondod? Tényleg munkát adnál itt nekem?

– Hát persze! Ha te is akarod – feleli Leon vigyorogva.
– Hogy a fenébe ne! És mit csinálhatnék? Nem tudok sokat az éttermekről, de
meg tudom tanulni. Megtanulok főzni bármit, amit csak akarsz. Főzős
hangoskönyveket fogok hallgatni, és gourmet séf lesz belőlem. Vagy lehetek
hosztesz! Azt hiszem, az tetszene. Odakísérhetném a vendégeket a helyükre, a
kicsiknek zsírkrétát adhatnék a gyerekmenühöz, és azt mondhatnám: „Üdvözlöm
önöket a Kandallóban, a nevem Naomi!”
– Azt csinálsz, amit csak akarsz – mondja kedvesen –, de abban
reménykedtem, hogy segítesz a berendezésben.
– Tényleg? Én? – bámulok rá.
– Emlékszel a Rocky Horror-figurákra? – kérdezi. – Úgy állítottad be őket,
mintha szeánszot tartanának, ami irtó fura volt, közben meg annyira király!
Olyasmi, amire a betérő ember később is emlékezhet. – Eszembe jut, hány órát
töltöttem annak a jelenetnek a rendezésével, amit aztán tényleg senki sem látott.
Már teljesen el is felejtettem az egészet. – Számítok rád, szórakoztatóvá és
emlékezetessé tudnád tenni a helyet. Igazi élménnyé.
Annyira izgatott vagyok, hogy legszívesebben gumilabdaként pattognék a
falakon.
– Menni fog! Húúú, máris annyi ötletem van! Ha lesznek műfák,
elrejthetnénk bennük kis madarakat, és pici hangszórókból természethangokat
játszhatnánk le. Esetleg egy vízesés valahol? Nem kell nagynak lennie. Várj,
dehogynem! HALAKAT fogunk beletenni! – Megrázom a vállát. – Igazi halakat,
Leon! – Tovább csacsogok, de aztán eszembe jut: – Brandy! Őt is elhívod ide
dolgozni, ugye?
– Akartam, de úgy hallottam, felvették máshová.
– Jaj, utál ott lenni. – Már elő is vettem a telefonomat. – Brandy! – sikítom,
amint beleszól. Leon nevet, miközben mondom neki, hogy siessen, és jöjjön a
Roncstelepbe.
Néhány perccel később berohan az ajtón. Öreglányok feliratú pizsiben, flip-
flopban és tökéletes sminkben érkezik. Leon még két névtáblát húz elő a fiókból:
az egyikre az van írva, hogy BRANDY, a másikra pedig, hogy MELISSA.
 Brandy feltűzi a sajátját a felsőjére, a másikat pedig a kukába dobja. Leon
felvonja a szemöldökét.
– El sem hiszem, hogy megint együtt fogunk dolgozni! – kiáltja könnybe
lábadt szemmel. – A főnököm olyan elképesztően gusztustalan! Az ötéves
tervem szerint még három év van hátra, hogy elköltözhessek, úgyhogy most
azonnal szükségem van valami sikerre.
Leon elégedettnek látszik, hogy két ismerős arcot is maga mellett tudhat az új
vállalkozásában.
– Figyelmeztetnem kell benneteket, hogy még sosem vezettem éttermet. Vagy
akármilyen üzletet. De a nagynéném igen, és ő is csatlakozik hozzánk.
Előfordulhat, hogy nem lesz olyan sikeres, mint remélem, úgyhogy kockázatot
vállaltok. És az elején nem engedhetem meg magamnak, hogy a minimálbérnél
többet fizessek…
– Nem érdekel – vág közbe Brandy.
Egyetértek vele.
– Imádom ezt a helyet. Részese akarok lenni, bármit is tervezel vele. – Minél
többet gondolok rá, annál erősebbé válik a vízió a lelki szemeim előtt. Nagy,
mohás köveket rakok az ablakok köré, és egy kenut akasztok a falra. Adhatnánk
neki esetleg egy alaszkai, vadregényes hangulatot, amit Brandy imádni fog.
Holnap első dolgom lesz a kertemben botokat gyűjteni, amelyekből zsineggel
miniatűr fákat formálok vagy lámpásokat díszítek velük. Biztos, hogy
szükségem lesz pár kitömött mosómedvére. – El sem hiszem, hogy tényleg
megcsinálod – mondom. – Ez… hihetetlen! Nem semmi, Leon! – Megpaskolom
a vállát, majd hozzáteszem: – Duncan.
– Emlékeztél!
– Milyen a kocsi?
– Jobb, mint a tiéd – tréfálkozik. – Milyen a ház?
– Csodálatos. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy Nicholas
megvette.
– Bevált?
– Mi vált be? – kérdezek vissza, mert nem tudom, jól hallottam-e.
– A ház – válaszolja. – Nicholas azt mondta, ez fog megmenteni téged.
„Naomi megéri a próbálkozás fájdalmát”, így fogalmazott. „Megéri a kudarc
kockázatát.”
Tátva marad a szám.
– Tényleg? Hát… igen. Szerintem tényleg bevált. Vagy legalábbis azt hiszem.
Remélem, hogy igen. – Amikor Nicholas váratlanul felvetette a házvásárlást, és
azt mondta, hogy ez megment minket, már kész voltam feladni a kapcsolatunkat.
Szeretet és hála érzése rohan meg iránta, aki kitartott.
 – Miről van szó? – bökdösi Brandy. – Lemaradtam valamiről?
– Most már szeretjük Nicholast – tájékoztatja Leon. – Tényleg. Jó srác.
– Biztos, hogy boldog vagy vele? – néz rám Brandy gyanakvóan. – Néha
elgondolkodtam ezen, de nem akartam szólni, hátha tévedek.
– Boldog vagyok. – Pislogok, ahogy rádöbbenek, hogy ez az igazság. –
Igazán, őszintén boldog – vallom be, majd Brandy váratlanul a szuszt is
kiszorongatja belőlem.
– Akkor rendben. Ha már kedveljük Nicholast, akkor majd szépen viselkedem
vele. Csinálunk majd dupla randit és borozós-festős bulikat. – Ez az egyik ok,
amiért szeretem Brandyt. Őszintén drukkol másoknak. – Nicholasnak tetszeni
fog Vance. Mondtam már, hogy optometrista?
– Sokszor – mosolygunk Leonnal.
– Elbeszélgethetnek hosszasan az egészségbiztosításról és a rossz
páciensekről.
Leon nézi, ahogy kitűzöm a névtáblámat a felsőmre.
– Úgy vagy öltözve, mintha annak tudatában jöttél volna ma ide, hogy itt
fogsz dolgozni. – A sapkára mutat. – Nagyon Backwoods büfés. Nehéz
elhessegetni a gyanút, hogy Nicholas árulkodott.
– Nem. Csak azt ajánlotta, hogy a Roncstelep felé menjek.
– Á, ravasz!
Nem tudom, melyik mondatot írjam neki: HOGY BÍRTAD EZT TITOKBAN
TARTANI?, vagy TE, ÉDES, ÁLDOTT, JÓ LÉLEK!
– Egy lángelme – értek egyet. – Valójában azért vettem fel ma ezt a szerelést,
mert úgy gondoltam, hogy illene az állásinterjúra, ahová éppen tartottam. Le kell
mondanom… – Benyúlok a táskámba, és előhúzok egy kitöltött jelentkezési
lapot. – Mit is mondtál, mikor kezdődne a munka?
– Legkésőbb áprilisban. Talán márciusban, ha összejön. Addigra még mindig
munkanélküli leszel?
– Én mindenképp benne vagyok – mondja Brandy automatikusan.
Az még jó néhány hónap. De áprilisban még mindig abban az erdei házban
fogok lakni.
– Igen, várni fogok erre az állásra.
– Üdv a fedélzeten! – Leon kezet ráz Brandyvel, aztán velem.
Brandy a másik kezemben lévő jelentkezési lapra pillant, majd a homlokát
ráncolja, és még egyszer megnézi.
– Én a helyedben nem használnám Melissát referenciaként.
– Nem is.
– Ez Melissa száma – mutat a számra, amelyet referenciaként tüntettem fel.
 – Nem, ez… – Végiggörgetek az elérhetőségeimen, és lefagyok. Igaza van.
Melvin Howard adatait akartam megadni, és összekevertem Melvint Melissával.
– Ó, a francba! Ezt a számot adtam meg mindenhol, ahová jelentkeztem.
– Ne! – esik le az álla.
– De igen.
– Jaj, ne, Naomi! – A szája elé teszi a kezét, és horkantva felnevet. –
Sajnálom, nem kellene nevetnem. Ez szörnyű. Nagyon sajnálom, tényleg.
Csak azért tudok vele nevetni, mert most már van munkám.
– Az egyik szemem sír, a másik nevet – mondom tettetett zokogással. – Nem
akarom azt feltételezni, hogy Melissa szabotált engem, de most már nagyon is
szeretném ezt gondolni, mert olyan jó lenne őt hibáztatni azért a sok
elutasításért.
– Melissa rémes. Elmegyek a Let’s Get Craftybe, és össze-vissza pakolom a
polcokon lévő árut. Évekbe telik majd neki, mire mindent visszatesz a helyére.
– Az én édes kis pártfogoltam milyen messzire jutott! – Megölelem.
Miután felhívom az interjúztatómat a kempingben, hogy lemondjam a
találkozónkat, „melyiket választod?”-ot és „mi az a folt?”-ot játszunk – a válasz
szinte mindig Zach, mivel ő szerette titokban felrázni az üdítőnket, mielőtt
kinyitottuk volna. Brandy elmeséli, hogy épp egy új vallás alapításával
foglalatoskodik Floridában. Ez teljesen úgy hangzik, mint amit Zach mondana,
de hogy igaz-e, azt csak találgatni lehet. Az az ember egy rejtély.
Brandyvel elmegyünk ebédért hármunknak, aztán minden olyan, mint régen,
mínusz Melissa és Zach. Vázlatok vesznek körül minket, azt tervezzük, hogyan
fog kinézni a Roncstelep tavasszal. Brandy fog egy ceruzát, és egy
hamburgerzsírfoltot átalakít az egyik papíron egy göcsörtös téglalappá.
– És ez lesz a karaokegép.
– A micsoda? – kérdezi Leon.
– Úúú! – visítom. – Karaoke! Brandy, ez remek ötlet! Ötcsillagos.
– Karaoke egy Backwoods büfé nevű étteremben? – bámulja Leon undorral a
zsírfoltot.
– Igen, és luaukat is fogunk rendezni! Virágfüzéreket és fűszoknyákat adunk a
grizzly medvéidre. – vigyorgok rá. – Ne kamuzz! Imádod. Ne feledd, ez az én
dekorációs zsenialitásom munka közben.
Felnyög.
– Na jó, mennem kell. – Brandy a térdembe törli sós ujjait, én pedig a hátába
törlöm az enyémeket. Leon fejcsóválva néz. – A következő nyolc órában egy
dögmeleg raktárban kell dekkolnom, miközben Bob, a főnököm követ, és a volt
feleségéről panaszkodik, mert azt hiszi, a nők azért léteznek, hogy
meghallgassák a problémáit. Alig várom, hogy kiszabaduljak onnan. – Szigorúan
Leonra mutat. – Ne merészelj ebből kihátrálni!
– El sem tudom mondani, mennyi pénzt veszítenék, ha kihátrálnék – feleli
Leon. – Ha én bukom, ti is velem együtt buktok.
– Jó. Mert a nap hátralévő részében arról fogok álmodozni, hogyan fogok
felmondani. Azt hiszem, nagyon drámai lesz. Bob arcába vágok majd egy italt,
és azt mondom: „Menj a francba!” Elképesztő lesz.
– Mindenki tapsolni fog – teszem hozzá.
Amikor az ajtóhoz ér, utána szólok:
– Küldj infót azokról a festőpartikról! Nicholas és én részegen fogunk festeni
veled és Vance-szel, az optometristával. Valamint átjöttök valamikor Dungeons
and Dragons-ozni. Még sosem játszottam, de úgy érzem, hogy ez egy testen
kívüli élmény lesz annak a kockának, akivel együtt élek, és ennek szeretnék
tanúja lenni.
– Szeretem a Dungeons and Dragonst – mondja Leon izgatottan.
– Naná, te csodabogár – szól vissza Brandy, mielőtt az ajtó becsukódna
mögötte. Az üvegen keresztül azt kiabálja: – Csak vicceltem! Szeretlek! Kérlek,
ne rúgj ki! – Aztán puszit küld nekünk.
Én is távozom, még mindig fülig érő mosollyal. Ki tudja, lehet, hogy az
étterem csak egy évig fog kitartani. De garantálom, hogy az jó év lesz. Ennél
jobbat nem is kívánhatnék. Hosszú idő óta először bontakozik ki előttem
ígéretesen fényes jövő. Vannak álmaim és céljaim, és mindet valóra fogom
váltani. Bármire képes vagyok, még arra is, hogy megtanuljak kereket cserélni.
Azt tényleg meg kellene tanulnom. Holnap beizzítom a jó öreg YouTube-ot,
és kiderítem, hogyan kell megcsinálni néhány olyan dolgot, amit állítólag már
régóta tudok. Szimbolikusan örökbe fogadok egy veszélyeztetett tigrist, és
újrahasznosítom az alumíniumdobozokat. Kifizetem a könyvtárnak a hatvanöt
centes bírságot, amivel már két éve tartozom. Kinyomok három fekvőtámaszt.
Hazaérek egy lila bejárati ajtóra és nulla vőlegényre. Vagy pasira, attól
függően, hogy még mindig el akar-e venni feleségül. Most már nem tudom,
hogyan nevezzem. Ő a barátom. A társam. Egy önzetlen, de bonyolult ember, aki
hajlandó hét órát vezetni, mert a szülei megkérték rá, és jobb gyerek, mint
amilyenek a szülei.
Fél hétkor üzenetet küld: Végre vége. Megyek vacsorázni, és megkeresem a
szállodát. Milyen volt a napja, Miss Backwoods büfé?
Milyen fondorlatos ember! Úgy, de úgy meg fogom csókolni, amikor
hazajön…
Kidolgozok négy laza, „minden szupi” válaszlevelet, de törlöm őket. Nem
igazak. Az igazság ez: Annyira hiányzol. Bárcsak itt lennél!
 Szóval ezt küldöm el neki.
Már hajnali három előtt ébren voltam, és kezd legyűrni a fáradtság. Az
emeleten megállok Nicholas ajtaja előtt. Bezárhatta volna, de nem tette.
Becsukhatta volna, de tárva-nyitva hagyta, és nem tudok mit kezdeni a
szívfájdalommal, ami elönt, amikor meglátom a pálmaleveleket a takaróján.
Szörnyen hiányzik az a takaró. Hiányzik a fejtámlánk és a digitális órája fénye.
Hiányzik az ágyunk. A bútordarabot, amin eddig aludtam, soha nem éreztem az
ágyamnak. Hogy is lehetne? Nem alszik benne Nicholas.
Átkutatom az éjjeliszekrénye fiókját, hogy megnézzem, ott van-e még a
szívószál-csomagolásos karkötő. Ott van. És ott vannak a cetlik is, amiket az
ebédjéhez csomagoltam, és a popcornos nyaklánc, amit neki készítettem.
Eldugta, mint egy kamasz fiú, aki belezúgott valakibe. Egy életerő-növelő
mirtuszágat egy könyv lapjai közé szorított, hogy örökre megőrizze. Egy virág
bimbója a mellkasomban szélesre tárja szirmait, elfoglalva az összes helyet,
amíg a kitágult mellkasomban lévő nyomástól már levegőt sem kapok.
Nagyon hiányzik. Össze vagyok zavarodva.
Átmegyek a saját oldalamra, és bebújok a takaró alá. Már rég nem leszek itt,
mire visszatér, és sosem fogja megtudni.
Az ágynemű hűvös, és nincs bemélyedés, ahol egy másik testnek kellene
feküdnie, de az illata itt van. A szemhéjaim olyan nehezek, mint a vasajtó, és
végül hagyom, hogy lecsukódjanak, miközben belélegezem Nicholas milliónyi
emlékét.

***

Alvás közben tudatosul bennem, hogy nem vagyok egyedül. Kinyitom a szemem
a sötétségben, kábán, félig még álomban. Késő van, éjfél is elmúlhatott már. Egy
férfi fekszik mellettem, pontosan ott, ahol lennie kell. Ez az a hely, ahová
tartozik, és mégis, mintha villámcsapás érne, hogy itt látom őt.
– Mit keresel itthon? – Pislogok néhányat, és várom, hogy eltűnjön. Még
mindig álmodom.
– Hiányoztam neked.
– Azért jöttél haza, mert hiányoztál nekem?
– Igen. – A párnán könyököl, a tenyerét a tarkója alá támasztva, és
kifürkészhetetlenül figyel engem. A másik keze a hasán pihen.
A pulzusom felgyorsul, mert a szobájában vagyok, és ő rajtakapott. Egész
éjjel vezetett a hóban és a sötétben, és talált egy alvó nőt az ágyában. Ő ide
tartozik, de nem biztos, hogy ugyanezt mondaná arról, akit lát, amikor rám néz.
Melyik Naomit látja éppen? Meg tudja különböztetni őket egymástól?
 Felül, fölém hajolva. A látásom eléggé alkalmazkodik a sötéthez ahhoz, hogy
eltűnjenek az árnyékok az arcáról, és most már látom, hogy a tekintete tüzes. Az
ajka lágyan ívelt.
– Nekem is hiányoztál – mondja, és gyengéden az enyémhez nyomja az ajkát.
Átkarolom a nyakát, és közelebb húzom, nehogy egy csók után esetleg
visszavonuljon. Elmosolyodik, lehunyja a szemét. A csók hatalmas erejű, de
megszakítja, hogy lefelé vándorolva megcsókolja a nyakamat. A testem reagál,
forróság önti el; tudom, hogy ő az egyetlen, aki meg tudja adni nekem, amire
vágyom.
– Mindenhol hiányoztál – mormolja.
– Pontosan hol?
– Itt – mondja, miközben az ajkával megérinti a szívemet, és hagyja, hogy
fájdalom és kín járja át a hangját. – Hiányoztál itt. – Megcsókolja a számat. – És
itt. – Ujjaim a hajába mélyednek, mire az övéi ökölbe szorulnak, a matracba
fúródnak, a testét az enyém fölé emelve. Mélyen a szemembe néz. – Itt.
A szó egy halvány lehelet.
– Te is hiányoztál – válaszolom, miközben a látómezőm szélei szürkévé és
homályossá válnak. Semmi más nem létezik most. A világ ezzel a férfival
kezdődik és ér véget.
Nem is sejtem, hogy sírok, amíg le nem törli a könnyeimet. Az ő szeme is
gyanúsan csillog.
Elmélyítjük a csókot. Közelebb húzom magamhoz, közelebb, amíg teljesen
egy vonalba nem kerülünk. Amikor levegőt veszünk, megkérdezem:
– Tudod, hogy te vagy a legjobb barátom?
– Az vagyok?
A szeme olyan, mint a lobogó láng elé tartott, forgatva megcsillanó zafír.
Ismerem az arca minden egyes mikroszkopikus részletét. Ismerem a szemöldöke
változását egy-egy érzelem hatására. Ő a leggyönyörűbb férfi, aki valaha élt, és
egykor nem tudtam volna biztosan megmondani, milyen színű a szeme. Nem
volt megjegyezhetőbb, mint egy rég megszokott kép a falon. Hányszor siklott át
a tekintetem rajta, észre sem véve, hogy ő rám néz? Mindig figyelve. Hallgatva.
Várva.
– Az vagy. – Fájdalmasan heves a szívverésem. A tüdőm oxigén után
kapálózik. Még egy könnycsepp csordul végig az arcomon, amit lecsókol.
Szétesőben vagyok, és azt hiszem, Nicholas látja.
A keze meleg, ahogy végigsimít a hajamon. A tekintete olyan gyengéd, hogy
az izmaim önkéntelenül ellazulnak, az ujjaim elernyednek. Az arcát a nyakamba
temeti, és belélegez.
– Istenem, mennyire hiányoztál, Naomi!
 A nevem reszket a levegőben, és még sosem volt ilyen nehéz szavakat találni.
De neki szüksége van rá. Szüksége van arra, hogy hangot adjak az érzéseimnek,
mert nem gondolatolvasó, és nincs rendben, hogy elveszem, amit ő ad, anélkül
hogy cserében felajánlanám magam.
– Szeretek itt lenni – mondom, miközben az arcát a kezeim közé fogom. –
Boldoggá teszel. Boldoggá tesz, hogy hazajöttél, mert hiányoztál; hálás vagyok
mindenért, amit teszel értem és bárki másért. Szerencsés vagyok, hogy egy ilyen
figyelmes férfival élhetek, és sajnálom, hogy magától értetődőnek vettem a
támogatásodat, és bunkón viselkedtem veled. Hálás vagyok, hogy kitartottál,
amíg újra rád nem találtam. Az, hogy mellettem állsz, és érezteted velem, hogy
értékes vagyok, mindennél többet jelent.
Elmosolyodik, és a tenyerembe támasztja az arcát. Elszorul a torkom, újra
elerednek a könnyeim. Pislogok, és lefröcskölöm a párnát. Már nem félelmetes
így kitárulkozni előtte. Itt vagyok neki. És ő is itt van nekem.
– Újra megismerni téged a legjobb dolog, ami valaha történt velem.
Végigsimít a hüvelykujjával az arccsontomon, le az államig.
– Hálás vagyok, hogy megbocsátottál nekem – mondja. – Bocsánatot kérek
minden egyes alkalomért, amikor miattam jelentéktelennek érezted magad. Te
vagy számomra a legfontosabb, és azon vagyok, hogy ezt jobban kimutassam.
Nekem is te vagy a legjobb barátom. Jobban érzem magam veled, mint bárki
mással, és szeretem, hogy kihívások elé állítasz. Szeretek veled lenni, és amikor
nem vagyok veled, mindig rád gondolok. Tudd meg, hogy mindig rád gondolok.
Olyan csodálatos érzés jónak lenni egymáshoz!
Ilyen közel lenni hozzá, és nem hozzá dörgölőzni, önuralmat kíván. Ki
vagyok éhezve, és érzem, hogy ő is. Felhevült pillantása végigsiklik a testemen,
a szeme elhomályosul, a mellkasa egyre sűrűbben emelkedik és süllyed.
– Hol hiányoztam még? – kérdezem, és igyekszem, hogy ne remegjen a
hangom.
Felvonja a szemöldökét, és elvigyorodik. Tettekkel válaszol, nem szavakkal.
Megszabadít a pólómtól, és a kezével megmutatja, hogy hol. A rövidnadrágom
és az alsóneműm következik, és a szájával megmutatja, hol. Minden kis érintés
megőrjít, mert már vagy száz éve nem voltunk bőrkontaktusban.
– Szükségem van rád. Most. – Nincs erőm a beszélgetéshez. Egyszerű
ősasszony vagyok.
– Még mindig szeded a tablettát, ugye?
– Igen.
Magamhoz húzom a száját, és miközben a nyelvünk el van foglalva,
türelmetlenül lerántom a bokszeralsója derekát. Kissé hátradől, hogy segítsen, és
az arcomhoz simulva nevet. Egyszerre izgatott és szórakozik. Nem igazságos,
hogy ő képes megosztani a figyelmét, én pedig nem.
Megtapogatom, és a jutalmam szemhéjrebegtetés és fel-le járó ádámcsutka. A
lehelete cukor, az íze elolvad a számban.
– Még? – incselkedem.
Hagyja lecsukódni a szemét, és hátrahajtja a fejét, átadva magát az
érzékelésnek.
– Igen.
– Igen, mi?
A szeme tágra nyílik.
– Kérlek – morogja halk torokhangon.
– Majd meglátjuk. – Gyengéden megharapom az alsó ajkát, és végigkarmolok
a mellkasán, egy határozott simítással fejezve be a mozdulatot. A fülébe nyögök,
megfosztva nehezen kivívott önuralmától. Nicholas felnyög, amikor ringatózni
kezdek.
A teste árnyék, csillagpor és holdfény. Tanulmányozóan megdönti a fejét,
kutató ujjai csúcsokat és völgyeket fedeznek fel, az érintésével lassú köröket
éget. Könyörgőn nyöszörgök, ő pedig elmosolyodik, de nem engedelmeskedik.
Nem kapkod, ami számomra teljesen értelmezhetetlen. Én türelmetlen vagyok,
és ha rajtam múlna, már a második menetre készülnénk.
Ahelyett, hogy meghallgatná esdeklésemet, fogaival végigszánt a hasam puha
felületén. A keze lefelé vándorol a lábaim közé. Az ajka a vállamtól a
csípőcsontomig gyötrelmesen lassú, lomha menetben vonul végig, a fürtjei
csiklandozzák a bőrömet.
Sötétség borul rám, és hagyom, hogy a többi érzékem átvegye az irányítást;
szédülök a vágyakozása rohamától, finom súlya belesüllyeszt a matracba. A
nevét sóhajtom, miközben ő kénye-kedve szerint érint és ízlel, fölém emelkedik,
a lélegzete úgy lengi be meztelen mellkasomat, mint a tűz füstje.
A neve hallatán átbillen. Ez a varázsszó.
Mielőtt pislogni tudnék, már bennem van. Hihetetlen érzés. Szüntelenül
csókol, miközben kimért, érzéki ritmusban mozog.
Az egyik keze megpihen a gerincem tövénél, hogy magához szoríthasson. Az
arca megfeszül a koncentrációtól, a halántékán verejték gyűlik a visszatartás
erőfeszítése miatt. Nem hagyja, hogy siettessem. Valahányszor megpróbálom,
megzaboláz.
Megcsókolom a puha bőrt a nyakán, lüktető pulzusát a füle alatt, mire mély
morajlás fut végig rajta. A kezembe veszem az állát, és kikényszerítem, hogy
rám nézzen félig lehunyt szemmel. Előrenyomul, de a csókjai meglepően
gyengédek, megállítják testünk mozgását. Tiltakozni akarok, de visszahúzódik,
és látom, hogy erősen gondolkodik valamin. Gondterheltség ül ki a homlokára.
Felemeli a combomat, és az oldalához szorítja, minden izma merev, ahogy újra
mozogni kezd. Követni tudom az inakat a nyakán és a karján.
– Nicholas?
Lenéz rám.
– Mondd, szeretsz engem? – suttogja.
A szívem majd szétrobban a mellkasomban, a szemhéjam mögött fehér fény
pattog tűzijátékként.
– Szeretlek – mondom. – Szeretlek, Nicholas. – A lökései válaszolnak minden
csípőbillentésemre, és mindketten elélvezünk.
A gondolataimat lehetetlen rendezni. A testemet csodálatos elégedettség tölti
be. Soha nem volt még ilyen érzésben részem, vagy ha volt is, már elfelejtettem.
Amikor a légzésünk egyenletessé válik, szívet rajzolok a mellkasára. A haja sötét
glória a fehér párnán, és a tekintete még mindig izzik, amikor az arcomra esik.
– Ezt nehéz lesz felülmúlni – vigyorgok rá.
– Még az első alkalmunknál is jobb volt?
Mindketten nevetünk, mert az első próbálkozásunk katasztrófa volt.
Meglátogatott ebédszünetben a régi, barkácsáruházi munkahelyemen, és a
raktárhelyiségben kötöttünk ki. Állva megpróbált a falhoz nyomni, és amikor
végeztünk, azt a felfedezést tettem, hogy a fal másik oldalán szerszámok lógtak,
amelyek immár a padlón hevernek. Elfelejtettem bezárni a bejárati ajtót, és a két
böngésző vásárló valószínűleg fültanúja volt a légyottunknak.
– Emlékszel arra, a kocsimban? – kérdezem kuncogva. – Ránk…
– …ömlött a forró kávé – folytatja.
Nicholas felnyög.
– Semmi sem öli meg jobban a hangulatot, mint a forró folyadék az ágyékon.
– És már soha többé nem volt a régi – hangoztatom komoran. Elmosolyodik,
és megbök a könyökével.
– Szörnyen éreztem magam, amiért tönkretettem a pulcsidat.
– El is felejtettem azt a pulóvert. Hm. Azért megérte.
– Emlékszel a találkozásunkra? – kérdezi, az ujja köré csavarva egy
hajtincsemet.
Az, hogy hogyan találkoztunk, jelentéktelen annak fényében, hogyan
találkoztunk újra. Akkor találkoztunk újra, amikor mindketten mindent
megtettünk, hogy eltaszítsuk magunktól a másikat. Hogy túl messzire löktük-e
egymást, az majd kiderül. Lehet ez az elmúlt néhány hét a valóság, és az elmúlt
egy év csupán egy rossz álom? Vagy ez az álom?
Persze hogy emlékszem. Ott ücsörgött a boldog emlékek lomtárában, arra
várva, hogy a szerelem újra felragyogtassa.
– Hogy is felejthetném el?
 HUSZADIK FEJEZET

Majdnem két évvel ezelőtt járunk, egy Eau Claire-i bowlingpályán apukám
meglepetésbuliján. Anyu kidekorálta az egyik asztalt gratulációs és boldog
nyugdíjazást kívánó lufikkal és egy tortával, amelynek a cukormázában apu
arcképe tűnik fel. Aaron és Kelly, a testvéreim utálatos hangulatban vannak,
amiért ide kellett jönniük. Kelly kénytelen volt lemondani a baráti programjait,
amelyeket annak elfelejtése után szervezett, hogy beleegyezett az idejövetelbe,
Aaron pedig folyamatosan a benzinköltség miatt rinyál. Ezért nem hozott
ajándékot. A jelenléte ajándék. Mielőtt elmegy, még lehúzza aput húsz dolcsival.
Apu utálja a meglepetéspartikat, és eleve nem is akart nyugdíjba menni
(lényegében a cége kényszerítette rá), így amikor végre felbukkan, mindenki
máshoz hasonlóan rosszkedvű. Anyu próbál életvidám lenni, hogy mentse a
helyzetet, de mivel utál bowlingozni, és egész idő alatt a nővérével telefonál, apu
csak még mogorvább lesz, és mindenki mindenkivel veszekedni kezd.
A tőlünk jobbra lévő pályán egy férfi egyedül bowlingozik. Tudom, hogy
hallja a családom veszekedését, mert hiába mondom nekik, hogy halkabban
beszéljenek, a sziszegésük végül éppen olyan hangos. Néhányszor felénk is
pillant az idegen.
– Tehetek úgy, mintha veled lennék? – kérdezem tőle poénból. A kezemben
egy csillogó négykilós golyót tartok, amit a pult mögül szereztem. Azért
használok gyerekeknek való bowlinggolyót, mert inkább szellemi, mint fizikai
téren rejlenek az erősségeim.
– Persze – mosolyog rám, mire a gyomrom bukfencezik egyet. Helyes,
hullámos barna haja van, amely enyhén göndörödik ott, ahol a homlokába hullik,
és őszinte mosolya. Jóindulatú szeme.
– Köszi! A családom nem tudja, hogyan kell viselkedni emberek között.
– Az én családom is megéri a pénzét, hidd el – kuncog a fejét csóválva.
Kelly sírva fakad. Hallom, ahogy leseggfejezi Aaront, amiért ellopott öt
dollárt a táskájából, hogy vegyen egy tasak füvet valakitől, akivel most
találkozott a mosdóban, és én egyetértek vele. Aaron kapásból leseggfejezi őt,
amiért egyszer feljelentette az adóhivatalnál, mert nem vallotta be a
százhuszonöt dollárt, amit a nagybátyánk tornácának kifestésével keresett,
szóval vele is egyetértek.
 – Ezt nem hiszem el, bocsi – mondom rezzenéstelen arccal, és mindketten
nevetünk. – Valószínűleg nem tettek jót a koncentrálásnak – mutatok a
hüvelykujjammal a testvéreimre.
– Valóban elterelődött egy kicsit a figyelmem – ismeri el. Aztán rám siklik a
pillantása. – De nem miattuk.
Azt hiszem, flörtöl. Ugye? Közhelyes módon megfordulok, hogy
megbizonyosodjam róla, nem éppen egy közvetlenül mögöttem állót szólít-e
meg. De senki sincs ott.
Elmosolyodik.
– Hát, a családi problémáktól eltekintve, elég rendesnek tűnsz.
Tényleg?
– Rendben vagyok.
– És én is rendes vagyok – mondja.
– Lehet, hogy az vagy – válaszolom óvatosan.
– Azt is mondták már, hogy egész helyes vagyok. – Igen, határozottan flörtöl.
A belsőm felizzik, és nyolcbites zenét játszik, mintha flipperjátékot nyertem
volna.
– Lehet, hogy az vagy.
Elvigyorodik, mert én is flörtölök vele.
– Randizhatnál velem ma este – folytatja könnyedén, és nem szakítja meg a
szemkontaktust, miközben a golyót végigküldi a pályáján. Hallom az ütközését
egy zászlóaljnyi bábuval, de egyikünk sem nézi meg, milyen eredményt ért el.
Csak bámuljuk egymást.
– Randi?
– Igen.
Nem tehetek mást, csak nevetek. Nem ismerem ezt a férfit. Nem is lakom Eau
Claire közelében. Az útjaink soha többé nem fognak kereszteződni.
– Persze, randizom veled. Ha sikerül most azonnal ledöntened az összes
bábudat.
Tanulmányozza a megmaradt bábuit. Pont splitet gurított az előbb. A golyója
pontosan középen talált be, a bal szélső és a jobb szélső kivételével mindet
leütötte. Hacsak titokban nem profi bowlingozó, aki meg tudja hajlítani a
gravitációt, kizárt, hogy mindkettőt ki tudja ütni. Túl messze vannak egymástól
ahhoz, hogy az egyiket a másikkal eltalálja, így a spare esélye minimális.
– Megígéred? – kérdezi csillogó szemmel.
Szünetet tartok, mielőtt válaszolnék. Hülye lennék neki drukkolni, úgyhogy
pont ezt teszem.
– Naná, megígérem!
 Amint a szó elhagyja a számat, elindul egyenesen a pálya közepén, és a
cipőjével felborítja mindkét bábut. Lendületesen sarkon fordul, visszatükröződve
a fényes, vakszolt padlóról, és ördögi vigyort küld felém. El kell ismernem, hogy
megfogott. A fejünk fölött a képernyőn digitális konfetti robban, és a „spare!”
szó betűi hullanak le, mint egy kiborult zsák kókuszdió kavalkádja.
Elégedettnek látszik magával. Tagadhatatlan a köztünk lévő kémia, ami arra
csábít, hogy egy kicsit közelebb hajoljak hozzá. Hogy felfedezzem. Odébb
kellene állnom, de nem teszem, mert van itt valami figyelemre méltó. Szívás,
hogy ilyen messze lakom. Nem érdeklem majd, ha meghallja, hogy távolról
jöttem. De muszáj, hogy megtudja.
– Nem vagyok helyi.
– Tudom – válaszolja, és rákacsint egy itteni alkalmazottra, aki szemtanúja
volt a mutatványának, és szigorúan ráncolja a homlokát. – Morrisból jöttél.
– Mikor mondtam ezt neked?
– Nem mondtad. Én láttalak ott, úgy két hete, amikor a csomagtartódba
pakoltál bevásárlás után. Én is Morrisban lakom.
Tátva marad a szám a döbbenetemtől.
– Oda akartam menni köszönni, de rájöttem, hogy egy idegen férfi közeledése
egy sötét, jobbára üres parkolóban nem a legmegfelelőbb módja az
ismerkedésnek. – Megvonja a vállát, amolyan „mit tehet az ember?” módon. –
De utána gondoltam rá, és azt kívántam, bárcsak találkozhatnánk még egyszer.
Milyen jó lenne kapni egy második esélyt! Még vissza is mentem párszor abba a
boltba, hátha újra láthatlak.
Tátott szájjal bámulok rá, és a vállam fölött szétnézek, nem hallgatózik-e a
családom. Nincsenek ott. Elmentek elköszönés nélkül, és csak mi ketten
maradtunk – én és ez a furcsa, egyre káprázatosabb férfi, akinek még a nevét
sem tudom.
– A születésnapomon minden évben elmegyek a szüleimhez, és anyukám
gyertyákat tesz a tortára – meséli. – Néhány Facebook-ismerősöm a főiskoláról
ír az üzenőfalamra, hogy felköszöntsön, én pedig megvárom, amíg majdnem
vége a napnak, hogy válaszoljak, mert azt akarom, hogy úgy tűnjön, mintha jobb
dolgom is lett volna egész nap, mint azt számolgatni, hány „boldog szülinapot”
üzenetet kaptam. Soha nem megyek máshová, és nem igazán csinálok semmit.
Ma úgy ébredtem, hogy kedvem támadt bowlingozni. Ez az első születésnap,
amelyet teljesen egyedül töltöttem. Nem akartam olyan bowlingpályára menni,
amelyik közel van a lakóhelyemhez, mert nem akartam összefutni ismerősökkel,
ezért rákerestem a neten más helyekre, és megtaláltam ezt. Véletlenszerűen
választottam Eau Claire-t.
 Most már tényleg teljesen le vagyok nyűgözve. A képernyője villog a
periférián, arra ösztökélve, hogy gurítson még egy kört, de a tekintetünk
összekapcsolódott. Közel állunk egymáshoz, de nem elég közel ahhoz, hogy
tisztán kivehessem a szeme színét. Azt hiszem, talán szürke.
– Ez az első születésnapom, amikor nem fújtam el gyertyát, és nem kívántam
semmit – mondja, és tesz egy megfontolt lépést felém. Az épület oxigénje kezd
kifogyni, két elégtelen zihálás marad nekem tüdőnként. – De ma mégis besétáltál
ide. Az én pályám mellett kötöttél ki, és megszólítottál engem, beszélgetést
kezdeményezve. Mennyi ennek az esélye? Két morrisi, akik Eau Claire-ben
találkoznak? És pont azzal találkozom, akivel találkozni akartam.
Nem kapok levegőt. Közelebb lép, és lüktető érzékeim meleg, rózsaszín
ködbe burkolják minden vonását. Az agyam ki-be kapcsolgat, mintha bódult
lennék. Nehezemre esik egyenesen állni. Csak ne hajoljak hozzá teljesen! Nem
tudom, ki ez az ember, és nem tudom, mit tervez ma estére, de van itt valami,
amit fel kell fedeznem. Ha nem teszem, azt hiszem, meg fogom bánni.
– Most először – fejezi be – teljesült a kívánságom.

***

Olyan régen aludtunk már együtt egy ágyban, hogy amikor vasárnap reggel
felébredek, csak arra vágyom, hogy nyújtózkodhassam egy nagyot. De Nicholas
végigautózta az éjszakát, hogy velem legyen, és én is szeretnék tenni valamit,
hogy különlegesnek érezze magát. Egy férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet
az út, ezért házi készítésű reggelivel fogok kedveskedni neki. És házi készítésű
alatt azt értem, hogy mindenből veszek egyet, ami a Blue Tulip Café étlapján
szerepel.
A száraz időszakunk során elsorvadt izmaim merevek, és sajognak az elmúlt
éjszakától, így el kell fojtanom egy kis felkiáltást, amikor kikászálódom az
ágyból. Nicholasra pillantok, aki a hátán fekszik, a bokájánál keresztbe tett
lábakkal, és mélyen alszik. Kettőnk közül én vagyok a terpeszkedő. Ő takaros
vonalban alszik, mint akit sírba fektettek, minimális helyet foglalva. Én az
ágyban háromszorosra növök, a karom és a lábam széttárva, a hajam pedig az
orrát és a száját keresi. Az elmúlt pár hét, amikor külön aludtunk, valószínűleg
kegyelem volt számára. De a nyugodt és pihentető éjszakáinak ezennel vége.
Egy percig csak állok, csodálom őt, és az idegrendszeremet borzongás járja
át.
Szeret engem. Nem viszonozta kifejezetten a szavakat, miután kimondtam
őket, de tudom.
 A konyhaasztalon észreveszek egy ajándékot, amit az útjáról hozott: egy üveg
papírnehezék, benne vadvirágok. Megtalálta a módját, hogy a virágokat
hasznossá és költséghatékonnyá tegye. Mosolyogva hagyok neki egy
köszönőüzenetet.
Nicholas dzsipjét viszem, hogy megtankolhassam neki, és az autómosóba is
betérek. Mire beérek a kocsifelhajtóra a Blue Tulipból hozott, az anyósülésre
pakolt hatalmas szállítmánnyal, a fejem csak úgy zsong az ötletektől, hogy mivel
fogjuk eltölteni a napot. Túl hideg van a szabadban végzett tevékenységekhez,
úgyhogy mehetnénk esetleg lézerharcolni. Vagy moziba. Gyorsan beugrom a
kocsimba, mert azt hiszem, van egy ajándékkártyám a Beaufort Cinemába a
kesztyűtartóban, és ekkor veszem észre, hogy a rönkkupac melletti
szemeteszsákok halma megnőtt, és a bejárati ajtó nyitva van. Úgy tűnik, hogy
Nicholas nem tétlenkedett, mióta elmentem. Ajánlom neki, hogy ne
főzőcskézzen odabent!
Fokozatosan takarítjuk ki a Leon által hátrahagyott lomokat a fészerből,
amelyek nagy része már ott volt, amikor beköltözött. Rápillantok az egyik
szemeteszsákra, amelynek a száján a túl laza kötés miatt rés tátong. A benne lévő
púderkék szín felismerést ébreszt, és közelebb lépek. A szívem idegesen dobol a
mellcsontomon, de az agyam fellázad az ellen, amire gondolok, így kénytelen
vagyok kibontani a zsákot. Biztosra kell mennem.
Kiveszem a kis dobozt, egyet a sok közül. Öt darab van még a zsákban,
horpadtan és gyűrötten. Az egyikükre egy ketchupfoltos eldobható tányér került;
összegörnyedek, a tüdőm a felére préselődik össze. A fülem fehér zajtól zúg, és
szúr a szemem. Mindjárt hányok.
Az esküvői meghívók azok. Mindet kidobta. A csatatéren Nicholas
méltóságteljesen masírozik előre, emelt fővel. Megforgatja a kardját. Elmélázik.
Azután egyenesen a szívembe döf.

***

Otthagyom a dobozt a földön, és visszamegyek a kocsimhoz anélkül, hogy

feldolgoznám vagy megtervezném bármelyik lépésemet. Robotpilóta
üzemmódba kerültem. Egy halálosan sebesült katona vagyok, aki elmászik egy
rejtekhelyre, hogy békében, egyedül halhasson meg. Tompán érzékelem, hogy
Nicholas a verandán áll, és azt hiszem, talán a nevemen szólít, de minden
önfenntartási ösztönöm teljes sebességre kapcsol, és el kell tűnnöm innen.
Ahelyett, hogy Morris felé mennék, inkább kifelé igyekszem a városból. Úgy
kanyarodom, mint egy paranoiás bűnöző a rendőrautó elől. Már nem figyelek az
útjelző táblákra, és találomra választok utat. Csak az számít, hogy ne találjon
meg. Nem hagyhatom, hogy bárki is így lásson.
Egy óra telik el, mire találok egy parkolóhelyet – egy fákkal körülvett
pihenőt, ahol a szélvédőn át kilátás nyílik egy tóra. Látok egy lakóautót tíz
hellyel arrébb, de azon kívül senki sincs itt, így bőven van privát szférám. A
homlokomat a hűvös kormánykerékhez szorítom, és mély levegőt veszek,
szaggatott lélegzeteket eresztve ki. Fáj. Annyira fájdalmas. Bárcsak
visszatérhetnék ahhoz a Naomi Westfieldhez, aki azt akarta, hogy Nicholas
dobja ki a meghívókat, és mondja le az esküvőt! Ő ezt megünnepelte volna.
A tó és a fák lassan elúsznak. Ködös, borongós nap van, és nem lepődnék
meg, ha csak mennék és mennék, és soha nem térnék vissza. Magam mögött
hagyom Morrist a visszapillantó tükrömben, életre keltve egy régóta dédelgetett
fantáziát.
A telefonomon villog az értesítési jelzés. Remegő ujjakkal dobom hátra, ahol
remélem, hogy menthetetlenül elvész. Behunyom a szemem, de csak az esküvői
meghívók gyűrött dobozát látom a kezemben. Amikor a szélvédőre emelem a
tekintetem, az agyamban felidéződik a kocsim előtt álló Nicholas. A mélyben
szunnyadó hév lángra lobban, és felfelé tör. A dühöm harsogó ordítássá válik.
Bántasz? Én még jobban foglak bántani. Ez a régi, jól bevált módszerünk.
Megveti a lábát, mintha arra számítana, hogy elütöm, de azért állja a sarat.
Egyetlen figyelmeztető szót tátogok. Félre!
Olvasok a szájáról. Nem.
Farkasszemet nézünk egymással. Hagyom, hogy a kocsi néhány centit
előreguruljon. Nicholas szeme tágra nyílik, de nem hátrál meg, azt sejtvén, hogy
blöffölök. Nem túl bölcs döntés. Dudálok, de ő nem törődik vele, és a
motorháztetőmre teszi a kezét, mintha az érintése önmagában meg tudna állítani.
Végtelen bosszúságomra érzem ezt az érintést. Ez megbocsáthatatlan.
Szeretem őt, szeretem. Nem kell minden apróságot szeretnem rajta, de
szeretem őt. Nem mondta, hogy viszontszeret. „Mondd, szeretsz engem?” Így
fogalmazott. De miért kérdezte volna, ha nem szeret? És mi van azzal az
üzenettel, amelyben a leggyönyörűbb embernek nevezett, akit valaha is ismert?
Mi van a szívószál-csomagolásos karkötővel? Megtartotta. Egy semmiség, amit
én csináltam. Egy semmiség, amit megtartott.
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy még mindig ellentétes oldalon állunk,
ugyanakkor szokásom figyelmen kívül hagyni a valóságot.
Sűrűsödik a pára, és odakint is köd van, ezért bekapcsolom a fényszórókat,
amikor kifelé tolatok a parkolóból. Nem ülhetek sokáig egy helyben, mert
felrobbanok. A megidézett Nicholasom szertefoszlik a távolsági fényszórók
fényében.
 Az én gyenge, megviselt szívem különféle magyarázatokkal áll elő.
Védekezik. Lehet, hogy szeret, csak már nem akar feleségül venni. Ez nem olyan
rossz. Minden marad úgy, ahogy most van. Végre megint elönt némi kellemes
érzés.
De azután visszaemlékezem Nicholasra, amint fél térdre ereszkedik, és
körülöttünk minden elhomályosul. Aggodalmasan néz fel rám, feltárva a szívét.
Nem elég, hogy a barátnőm vagy. Azt akarom, hogy a feleségem légy!
Úgy tűnik, már nem. Lehet, hogy csak nyolcvan százalékban szeret. Nem.
Nincs olyan, nem lehetséges valakit nyolcvan százalékban szeretni.
Jól teszem-e, ha ezzel a férfival maradok, miközben ő nem akarja a gyűrűmet
az ujján viselni? Talán egyszer majd meggondolja magát. Talán nem akart
kidobni hatdoboznyi esküvői meghívót. Talán csak a tárolóba akarta tenni őket,
de összekeverte a zsákokat. Az egész incidens egy baleset, egy félreértés, és egy
nap majd nagyot nevetünk rajta.
Ám az is megtörténhet, hogy néhány hónap múlva Nicholas már valaki
mással lesz. Az a rejtélyes nő a pálmaleveles paplanon fog aludni, amit
Nicholasszal együtt választottunk ki. Az övé lesz a lila bejárati ajtó és a keskeny
középső hálószoba, amely egyszer majd gyerekszoba is lehetne. Övé lesz
Nicholas mosolya, a bőre, az alvás közben a haját cirógató lehelete. Övé lesz
Nicholas.
Tehetnék úgy, mintha soha nem néztem volna bele a szemeteszsákba.
Hazavezethetnék most rögtön, és előállhatnék egy kifogással. Azt mondhatnám,
hogy miután otthagytam a kocsifelhajtón a dzsipjét, kulccsal a gyújtásban,
kajával az anyósülésen, hirtelen elfogott a mindent elsöprő vágy, hogy beüljek a
kocsimba, és elmenjek a bevásárlóközpontba. Azt is mondhatnám, hogy lemerült
a telefonom. Nem fogom bevallani, mit láttam a szemétben, és olyan lesz,
mintha meg sem történt volna. Nem emlékszem, hogy visszatuszkoltam-e a
dobozt a zsákba, mielőtt elindultam, vagy hogy bekötöttem-e. Remélem. Ha csak
úgy otthagytam, tudni fogja, hogy rájöttem.
A tegnap esti cselekedeteinek ma már semmi értelmük sincs. Hogyan is
érthettem őt ennyire félre? Talán csak azért szeretkezett velem, mert egész éjjel
vezetett, és fáradt volt. Nem volt önmaga. Arra ébredt, hogy megbánta, amit
tettünk, és valószínűleg úgy érezte, kihasználták. Haragszik rám. Azt hiszi, hogy
rászedtem.
Az órák tovaszállnak, én meg csak vezetek és vezetek. Sötét van, amikor az út
óhatatlanul visszavezet Morrisba, még ha könyörgöm is, hogy ne tegye. Még
mindig fogalmam sincs, mit fogok tenni. Nincs több készpénzem a tankolás és a
magam egész napos lefoglalása után, így csak a hitelkártyám marad. Abban a
pillanatban, hogy egy szálloda megterheli a kártyámat egy éjszakai
tartózkodásért, megjelenik a telefonján, mert közös a számlánk, és értesítést kap
róla.
Éhes vagyok, ma még semmit sem ettem, ezért leparkolok a Jackie’s előtt, és
veszek két adag sült krumplit. Leülök a motorháztetőre, és eszem, az étel meleg
a hideg ujjaim között. Tudom, mi következik. Tudtam, amikor átadtam a
kártyámat a pénztárosnak, és elfogadtam, ezért meg sem moccanok, amikor egy
Jeep Grand Cherokee gurul be a mellettem lévő parkolóhelyre.
Csak bámulok magam elé, és bekapok még egy sült krumplit. Érzem, hogy
figyel engem. Ezt akarta? Vagy jobban ismerem őt, mint bárki más ezen a
földkerekségen, vagy egyáltalán nem ismerem. Nincs köztes megoldás.
Nicholas kiszáll a kocsijából. A szemem sarkából látom, hogy egy horpadt,
kék meghívós dobozt szorongat, és a torkom úgy ég, mintha savat nyeltem
volna.
– Naomi!
Nekem ez nem megy.
– Kérlek, ne! Te nyertél, oké? Vége van. Én vetek véget neki, hogy ne neked
kelljen.
Leül mellém, az autó nyikorog a súlya alatt. Óvatosan egyensúlyozza a
dobozt az ölében, amelynek puszta közelségétől is megáll a szívem. Soha nem
fogunk leülni, hogy együtt címezzük meg a meghívókat. A szeretteink soha nem
fogják kinyitni, és mosolyogva mondani: Tényleg összeházasodnak. Tényleg meg
fogják tenni. Soha nem fogunk egymással szembenézni a virágokkal borított
padsorok között, és örökre szóló ígéretet tenni egymásnak.
– Hogy érted azt, hogy „vége”? – kérdezi halkan és rekedten. – Ne mondd,
hogy szakítani akarsz velem azok után, amin keresztülmentünk! Erről szó sem
lehet.
– Nem ezt akarod?
– Nem. – Az ujjai az állam alá csúsznak, és a szemmagasságába emelnek. A
tekintete olyan érzelmet sugároz, amelyről meg vagyok győződve, hogy nem
érez, és ez a gyötrelem. – Kedvesem…
A tekintetem az ölében lévő dobozra siklik, és legszívesebben elhajítanám.
– Elég! Nem akarok semmi mást hallani. Nem szükséges.
– Ó, szerintem nagyon is szükséges.
– Vége van. Csak hagyj békén!
A szeme felizzik.
– Naomi, ha még egyszer azt mondod, hogy köztünk vége, elveszítem az
eszem. Majd megőrültem egész nap, hogy nem tudtam, hová mentél. Nem vetted
fel a telefonodat, és amikor elhajtottál, zaklatottnak tűntél. Van fogalmad róla,
hogy mindez milyen hatással volt rám? Már majdnem elkezdtem kórházakat
hívogatni, amikor megláttam a hitelkártya-terhelést.
Röhejes, hogy bűntudatom van, amiért aggódnia kellett miattam.
– Szeretném, ha elmennél. Kérlek!
– Emiatt? – Megérinti a kék dobozt, én pedig összerezzenek.
– Azért, mert meggondoltam magam.
Mielőtt észbe kaphatnék, már le is szálltam a kocsiról, a motorháztető hideg
fémje és Nicholas közé zárva magam. Nincs hely, hogy kitérjek előle, nincs hová
mennem. Sötét tekintete félelemtől és dühtől csillog, és még valami mástól,
aminek a lefordítása újabb fél másodpercig tart. Szükség. Mély és égető. Ha nem
lennék beszorítva, a térdem megrogyna.
Kezét a kalapáló, áruló szívemre helyezi, parancsolva minden
idegvégződésemnek, minden vágyamnak. Egészen, teljesen éber vagyok.
Reszketegen kifújja a levegőt, és az arca olyan közel hajol, hogy azt hiszem,
csókkal kell végződnie ennek a drámának, ezért lehunyom a szemem.
– A szíved az enyém – mondja.
 – Nem ilyet választottam volna – ismerem el, hallva a keserű felhangot a
szavaimban. – De nem én fizettem értük, úgyhogy nem az enyém volt a végső
szó.
– Azért ez nem őrület? Hogy nem a tiéd a végső szó? – Megvizsgálja a
meghívót. – Azt sem döntöttük el soha, hogy milyen képet tegyünk bele. Még
szerencse, hiszen azok a képek egy boldogtalan nap emlékét őrzik. Emlékszem,
hogy nem érezted jól magad, nekem meg nem tetszett a ruhám. Ingerülten
álltunk a fotós előtt, színlelt, hamis mosollyal.
– Igaz.
– És ezek a szalagok? – Megérinti a meghívón lévő elefántcsontszínű
selyemmasnit. Rengeteg van belőle, és középen műgyöngyök. – Ez a mi
ízlésünk? Jó sokáig gondolkodtam ezen, és amikor ránézek erre a meghívóra,
nem érzem a miénknek.
– Nem is az. Ez az anyádé. – Egyenesen a szemébe nézek. – Ha nem tetszett a
döntése, akkor szólnod kellett volna.
– Tudom. Sajnálom, hogy hagytam, hogy átvegye az irányítást minden felett.
Tudtam, hogyan érzed magad emiatt, mégis ráhagytam, mert akkoriban
könnyebb volt elviselnem a te haragodat, mint anyámét. Ami elég szomorú.
– Igen, az. – Nincs értelme beledörgölni az orrát, ezért hozzáteszem: – De
azért kezdesz belejönni. Megvédtél engem. Nem hagytad szó nélkül a
sértegetéseit. És a saját érdekedben örülök, hogy nem mentél át hozzá
mindennap, és nem fogadtad az összes hívását.
– Segít, hogy mellettem vagy, és bátorítasz. – A vállamra hajtja a fejét. –
Megkönnyíted a dolgomat.
– Nem mindig könnyítettem meg.
Megfogja a kezem, és megszorítja.
– Reggel válogattam a kidobandó cuccok között, és megtaláltam a dobozokat.
A világ legtermészetesebb dolga volt kihajítani őket.
– Nagyszerű – jegyzem meg tompán. – Nehogy már tompítsd a csapást!
– Édesem, miért tartanánk esküvőt a St. Mary’sben? Miért vennénk ki egy
unalmas dísztermet a lagzira? Van ezeknek a helyeknek bármiféle jelentőségük
számunkra?
– Nem, de…
– Rólunk kellene szólnia az esküvőnknek – folytatja sürgetően, miközben
megfogja a kezemet, és szembefordul velem. – És a vendéglista! Kilométernyi
hosszú. A legtöbb nevet nem is ismerem rajta. Miért gyűjtenénk magunk köré
ezeket az idegeneket életünk legkülönlegesebb pillanatában? – Labdává gyűr
egy meghívót, én pedig levegő után kapkodok. – Ezek egy hamis esküvőre
készültek. Azért dobtam ki a meghívókat, mert nem akarom, hogy ezek közül az
emberek közül bárki is ott legyen.
– Egyikük sem? – kérdezem kikerekedett szemmel.
– Miért akarnám? Ez nem másról szól, csak rólam és rólad. Csak azokat az
embereket szeretném magunk mellett látni, akik mindkettőnkkel jól bántak. Ez
szinte mindenkit kizár, akit ismerek, beleértve azt is, aki ezeket a meghívókat
tervezte.
Nem bírok elképzelni olyan esküvőt, ahol nem Deborah a főparancsnok.
Sosem hagyná, hogy kizárjuk őt. Deborah számára az esküvőnk egy társasági
esemény, ahol úgy tündökölhet, mint egy gyerekszépségversenyen induló
kislány anyukája. Alig várja, hogy a többi anyuka gratuláljon neki.
– És mi lesz a családunkkal?
– Kapják be! – Az összegyűrt meghívót egy kukába dobja. Visszapattan a
peremről.
Röhögésben török ki. Tudom, hogy nem gondolja komolyan, de talán egy
napra igazán bekaphatnák. Egy olyan szent napon, amelyen mindenek fölé
helyezzük egymást, és egy elkötelezettséget ünneplünk, talán nem kellene
alkalmazkodnunk mások kívánságaihoz vagy véleményéhez. Azt kellene
tennünk, ami nekünk jó, nem pedig másoknak.
– Megteremtjük a saját családunkat – jelenti ki komolyan.
Megrázom a fejem, és elmélázom:
– Elment az eszed! – Kiveszek egy meghívót a dobozból, gombóccá gyűröm,
és megcélzom a kukát. Mellé.
Összegyűrni az esküvői meghívóinkat, és egy szemetes felé hajigálni őket,
furcsán katartikus érzés. Ha egyszer elkezdtük, nem bírjuk abbahagyni. Felváltva
dobálózunk, mintha hógolyóznánk. Neki tizenegy, nekem kilenc találatom van.
– Ez a nagymamámé – mondom, miközben elhajítok egy papírból és
szalagokból álló hógolyót. – Mert erőltette, hogy viseljem a fátylát, pedig látta,
hogy nem tetszik, és mert azt sugallta, hogy talán már túl öreg vagyok a
szüléshez. – Célba találok a dobásommal, és Nicholas éljenez.
– Kapd be, Edith!
– Ez a bátyádé – feleli, és úgy lendíti a karját, mint a baseball dobó játékosa,
és elengedi. Kilométerekkel mellé megy, és az úttesten landol. – Tudom, hogy
elloptad a napszemüvegemet, Aaron!
– Alig várom, hogy kidobjam anyukádét.
– Ó, kérlek, hagyd meg nekem! Kiérdemeltem.
Igaza van, ez a megtiszteltetés őt illeti. Átnyújtok neki egy friss meghívót,
csak hogy élvezettel gyűrhesse össze, Deborah-ra gondolva. Határozottan
összegyűri, átdobja a kuka fölött, majd a papírgombóc lepattan egy stoptábláról.
 – Ha ez bemegy – kezdem, és egy meghívó-hógolyót dobálok egyik kezemből
a másikba –, akkor neked kell egyedül összeszedned ezt a kupit, amíg én csak
bámészkodom és sült krumplit eszem. Engem nem fognak megbüntetni
szemetelésért. – Hunyorítok, és megfontoltan célzok, de elvétem. Természetesen.
– Ha-ha-ha! – Ha ezzel betalálok, vissza kell menned, és venned kell nekem
egy csokis shake-et. – Nicholas is elvéti. – A fenébe!
– Te még rosszabbul célzol, mint én.
Van még egy utolsó meghívó a dobozban. Céltudatos lassúsággal göngyölöm
össze.
– Ha sikerül ez a dobás – kigondolom a lehető legőrültebb kimenetelt, ami
csak eszembe jut. Tökéletesen észszerű. – Feleségül kell venned. Nem egy
napon, és nem talán. Most.
Hátralendítem a karomat, és már éppen elengedném, amikor Nicholas elkapja
a csuklómat. Kiragadja az ujjaim közül a meghívót, lecsúszik a kocsiról, és
odasétál a kukához. Megfontoltan beledobja.
Felvonom a szemöldököm, amikor visszasétál hozzám.
Egylábnyira megáll, a kezét a zsebébe csúsztatja. A tekintete már nem
incselkedik.
– Kettőnket nem bízom a véletlenre.
Halálosan komolyan beszél.
– Tényleg? Össze akarsz házasodni?
– Tényleg. Senki mást nem akarok gyötörni, csak téged.
Úgy hangzik, mintha mindent felkínálna nekem, amit csak akarok. Majd
belepusztulok, hogy bizalommal elfogadjam, de van valamim, amit én már neki
adtam, de ő még adós a sajátjával.
– De még mindig nem mondtad, hogy szeretsz.
– Ez nem igaz.
– Nem mondtad.
– Mindig mondom, csak nagyon-nagyon halkan. Akkor mondom, amikor egy
másik szobában vagy, vagy rögtön azután, hogy letettük a telefont. Amikor
fejhallgató van rajtad. Amikor becsukod magad mögött az ajtót. Magamban
mondom, valahányszor rám nézel.
Közelebb lép, amíg egymás levegőjét nem szívjuk. Nem tudom, hogy mit
kellene mondanom, de Nicholas szerencsére tudja. Ő tart engem.
A kezébe veszi az arcomat, és végigsimít az ajkával az enyémen. A tekintete
gyengéd, a szája széle mosolyra görbül.
– Persze hogy szeretlek, Naomi. Sosem hagytam abba.

***
A kérelem beadása után hat napot kell várni a házassági engedélyre, de mi
egyelőre várunk vele a megfelelő pillanatig.
Nicholasszal egy délutáni laser tag programról tartunk hazafelé, hála annak,
hogy betegszabadságot vett ki a munkahelyén. A keze a sebességváltón pihen, és
egyenesen előre néz az úttesten hömpölygő hóra. Most nem havazik, de egész
nap hullott a hó, és a fehér hótorlaszok kétoldalt harminc centi magasra
emelkednek. A kezét betakarom a sajátommal, és érzem azt az éppphogy csak
észlelhető feszülést, az automatikus reakciót, amely megnyugvást és
összetartozást sejtet.
– Arra szavazok, hogy legközelebb hívjuk meg a szüleidet – mondom,
miközben elképzelem Deborah-t a friss manikűrjével, amint úgy tartja a
lézerpisztolyt, mint egy döglött pókot. Harold szuszogva, fújtatva próbálná
lelőni.
Hahotázik. Ez tökéletesen beleillik abba a tervünkbe, hogy változtassunk a
szüleivel való időtöltésen. Megtaláljuk a módját, hogy szórakoztatóvá tegyük
magunk számára a társaságukat, hogy a családi együttlétet ne érezzük kimerítő
kötelezettségnek életünk hátralévő részében. Hosszú listánk van a furcsa
élményekről, amelyeknek ki fogjuk tenni őket. Tegnap este túl sok bort ittunk, és
leestünk az ágyról (oké, lehet, hogy csak én estem le az ágyról), amikor egymás
javaslatain nevettünk, miközben oda-vissza adogattuk a jegyzettömböt.
Egy árva szót sem ejtettünk nekik a házassági engedélyről. Majd akkor
közöljük a hírt, ha már összeházasodtunk, és rendezünk egy ünnepséget egy
bowlingpályán Eau Claire-ben. Vagy esetleg írunk egy levelet Drága Deborah!-
nak a Beaufort Gazette-be, és így közöljük velük. Ha a tökéletlen
ceremóniánktól nem is kap idegösszeomlást, biztosan fog, amikor megtudja,
hogy egyesítjük a vezetéknevünket, hogy egy vadonatúj, egyedi nevet
alkossunk: Rosefield.
Megborzongok, és feltekerem a fűtést. A dokumentum, amely szerint
Nicholas és én törvényesen összeházasodhatunk a következő harminc napon
belül, elővillan a kesztyűtartóból, és ott folytatom a beszélgetést, ahol a lézerharc
előtt abbahagytuk.
– A repülőjegyek az év ezen szakaszában drágák lesznek.
– Igaz. Amúgy sem biztos, hogy akarok ilyen időben repülni. Egyébként is
tartok a repüléstől, és ha havazik, akkor biztosan kiakadnék odafent.
– Ez kizárja a Bridal-barlangot Missouriban és azt a gleccsert Alaszkában. –
Korábban a városházi házasságkötést fontolgattuk, de aztán beírtam a keresőbe,
hogy „érdekes esküvői célpontok”, és az eredmények arra ösztönöztek minket,
hogy a titkos szertartás terén fantáziadúsabbak legyünk. A titokban kötött esküvő
egyébként fantasztikus ötlet. Mindenkinek ajánlom, hogy tegye meg, ha valaha
lesz rá lehetősége. A házasságkötés minden örömét kínálja a hagyományos
esküvő szervezésével járó stressz nélkül.
– Van kedvenc napod a héten? – kérdezem. – Én például nem szeretnék
hétfőn házasságot kötni.
– Igen? – Futó pillantást vet rám. – Miért nem?
– Szerintem növelné annak az esélyét, hogy az évfordulók hétfőre essenek.
Ami sosem jó nap.
– Nincs preferenciám a hét napjait illetően – válaszolja –, de nem szeretnék
reggel házasodni. A hajam akkor néz ki a legjobban, ha volt néhány órája
levegőzni. – Megbökdösöm, mire ő látványosan beletúr a barna hullámaiba.
Csak félig viccel; a haja vitathatatlanul a nap második felében mutatja a legjobb
formáját.
Szeretek az esküvő részleteiről beszélgetni. Szeretem hallani, ahogy Nicholas
könnyedén beszél arról, hogy velem tölti élete hátralévő részét. Nem vesződöm
azzal, hogy elrejtsem az örömtáncomat, és bár nem nézek rá, tudom, hogy az
ujjongásom ragályos, és ő is mosolyog.
– Feltérképeztem néhány wisconsini vízesést. Király lenne egy vízesés előtt
összeházasodni.
– Vagy egy festői túraútvonalon. Van belőlük errefelé bőven.
– Ha egy festői túraútvonalon akarunk összeházasodni, akkor akár a saját
kertünkben is megtehetnénk – viccelődöm. Aztán mindketten ledermedünk, mert
ez a felvetés tökéletes.
– Miért nem ez volt az első hely, ami eszünkbe jutott? – kérdezi Nicholas
csodálkozva.
– Ugye? – Elképeszt, hogy ilyen sokáig tartott eljutnunk a célig. – Szép fák.
Tó. Képzeld el a pajtát a háttérben, a sok lecsüngő jégcsappal. És mindenütt hó!
Ó, olyan lesz, mint egy tündérmese.
– Fél perc alatt elsétálunk a nászutunkra. Ingyenes szálláslehetőség. Nem is
kell csomagolnunk.
– Igen – tapsikolok. – Igen, igen, igen!
– Azt fontolgattuk, hogy felszállunk egy repülőre, és elrepülünk egészen
Juneau-ig, hogy ott álljunk egy gleccseren, és ugyanúgy fázzunk, mint itt. És
miénk a helyszín! – Rám pillant, és elvigyorodik. – Naomi, összeházasodunk!
Elhaladunk a Roncstelep mellett, és én megfordulok az ülésben, hogy
kikukucskáljak a hátsó szélvédőn. – Várj! Fordulj meg!
– Miért?
– Fordulj meg, fordulj meg! – Megveregetem a karját.
– Előbb te fordulj meg, őrült nőszemély, aztán majd én! – Visszafordul egy
kocsifelhajtón. – Hová megyünk?
 – Ide. – A Roncstelepre mutatok. Két autó áll előtte: Leoné és Mr. Howardé.
Nem esik le rögtön, miért kellett megfordulnunk, de tudom, és várom, hogy az
indok utolérjen. Az ösztöneim helyesek voltak, mert eszembe jut: – A volt
főnököm, Melvin, felszentelt lelkész.
– Komolyan? – kérdezi Nicholas rám meredve, miután leparkol.
Annyira izgatott vagyok, hogy beszélni sem tudok. Csak bólogatni. Nincs
hétfő, nincs reggel, és a lehetőség adott. Mr. Howard kisétál a boltból, kezében a
pénztárgép fölött lévő táblával: „Az apróságokon múlik.” Megáll, amikor
észrevesz. Integetek, és kinyitom a kocsiajtót.
– Jó napot! Van egy perce?

***

A legjobb esküvők a meglepetésesküvők. Amikor ma reggel felébredtem,

fogalmam sem volt róla, hogy ma férjhez megyek, és remélem, ez egy jel.
Remélem, hogy a házasságunk tele lesz ehhez hasonló spontán meglepetésekkel,
és olyan C tervekkel, amelyek elképesztően jól sülnek el!
Átkutatom a szekrényt a jövendőbeli vendégszobában. Most már nem abban
alszom. Minden ruhadarabom vagy az ágyat borítja, vagy szétszórva hever a
padlón. Mit vehet fel az ember egy spontán hátsó kerti esküvőre?
A legszebb ruhám ujjatlan és selyempapír-vékonyságú. Fagyi lenne belőlem.
Felpróbálok egy pulóvert, és azonnal letépem. Megpróbálok egy garbót és
egy leggingset rétegezni egy másik ruha alá, de nem igazán passzolnak
egymáshoz.
– Hogy állsz? – szól be Nicholas az ajtón. Lefogadom, hogy neki tizenöt
másodpercbe telt felöltözni.
– Nincs mit felvennem!
– Akkor gyere pucéran!
Egy cipőt vágok az ajtóhoz, mire felnevet.
– Siess! – mondja. – Feleségül akarlak venni!
– Csitt, menj el! Szeretlek.
– Én is szeretlek. Találkozunk a túloldalon.
Hallom a lépcső nyikorgását, ahogy lefelé tart, de ellenállok a kísértésnek,
hogy kinézzek az ablakon és ellenőrizzem, kiért-e már. Kinyitom az ajtót, azzal a
szándékkal, hogy lábujjhegyen besurranok a hálószobánkba, és felszántom a
szekrényét valami jobb cuccért, ám az ajtó előtt egy anyagtócsába lépek.
Kezeslábas. Felveszem és kirázom. Az enyém, a kisebbik a kettő közül.
Célszerű, és bár nem valami mutatós, de ha az ember mínusz nyolcfokos
hidegben áll odakint, miközben a fogadalmát mondja, nem rossz ötlet a réteges
öltözködés. Elmosolyodom, és felhúzom a hétköznapi ruhák fölé. Azután kiáltok
Brandynek, aki egy hajkefével és hajsütővassal robog fel a lépcsőn. Brandy az
egyik kivétel a vendégmentes szabályunk alól, mivel pozitívan és tisztelettel
viszonyul a döntésünkhöz, és nem fogja beárnyékolni a napunkat.
– Kész vagy? – kérdezi boldogan.
– Sok szerencsét! Szükséged lesz rá.
– Ó, ugyan már! Szép a hajad. – Belök egy székbe, és elkezd babrálni a
frufrummal, ami egy kicsit megnőtt. Nicholas azt hiszi, hogy nem szereti a
frufrut, ami azt bizonyítja, hogy nem tudja, miről beszél, hiszen mindig belém
szeret, amikor frufrum van.
Olyan koronafonatot készít nekem, amit magamtól sosem tudtam volna
produkálni, és amikor végez, kellemesen meglepődöm a tükörből rám pislogó
Naomitól. A hajam tulajdonképpen piszok csinos.
– Lenyűgöző – mondja, és átölel, miközben fel-alá ugrál. – Tessék, ezt neked
hoztam! – Kinyitja a tenyerét: benne egy mentolos cukorka van.
– Hű, köszi szépen! – válaszolom szárazon.
– Ez a nászajándékom Nicholasnak. Senki sem akar megcsókolni egy
quesadillát.
Bedobom a mentolos cukorkát, és végső simításként egyszerű ajakápolót
kenek fel. Leon, a másik kivétel a vendégmentes szabályunk alól, lent vár. Mr.
Howard már biztos kint van Nicholasszal.
– Ezt a leendő férjed készítette neked – mondja Leon, és egy csokornyi
örökzöld ágat nyújt át. Az orromhoz tartom, és körbe-körbe forgok.
– Hogy nézek ki? – pózolok.
– Mint aki épp termeszt akar irtani – mondja.
– Kitűnő. Pontosan ez volt a célom.
Brandy felém nyújtja a karját, amit elfogadok. Azt hittem, Brandy azért van
itt, hogy a tanúm legyen, de nyilvánvalóan ő fog kísérni.
– Készen állsz?
– Nagyon is. Le kell csapnom arra az emberre, mielőtt eszébe jut valami, és
megszökik.
Mindannyian kisétálunk a hátsó ajtón a levendulaszín alkonyatba, és óvatosan
lépegetünk a havas domboldalon. Nincs templomfolyosó. Sem nyoszolyólányok
vagy vőfélyek hada, sem virágdíszek, sem vakuzó fotós. Mindez olyan távol áll
a St. Mary’stől, amennyire csak lehet.
Az erdő fekete homályba vész, hideg levegő áramlik a tüdőmbe. A szeretett
férfi a tó partján vár rám, és úgy érzem a pulzusát, mintha a sajátom lenne. Az
érzékszerveim kaleidoszkópként gyűjtenek képeket, illatokat és hangokat, hogy
megőrizzem őket a halálom napjáig. Azóta tartom vissza a lélegzetemet, amióta
megismertem őt; milyen furcsa most végre kifújni a levegőt! A légzés soha többé
nem lesz ugyanolyan érzés.
Biztos vagyok benne, hogy a környezet gyönyörű, de rádöbbenek, hogy nem
számít, hol vagyunk. Nicholas állhatna akár viharban, sivatagban, vákuumban is.
Nem venném észre a különbséget, mert csak őt látom.
Olyan gyönyörű mosollyal ajándékoz meg, amelytől több érzelem támad
bennem, mint amennyi belefér a testembe. A szerelem szó számomra maga
Nicholas. Egy nap ez a szó továbbfejlődik, gazdagodik azokkal, akiket együtt
hozunk a világra. Alig várom, hogy lássam, milyen varázslatot hajtunk végre
ezzel a szóval, hányféle alakot ölt majd. Alig várom, hogy lássam, mennyi emlék
születik abból a döntésünkből, hogy most itt állunk, és jóban-rosszban
elfogadjuk egymást.
Már ismerjük egymás legrosszabb oldalát. Már átküzdöttük magunkat rajta,
és a túlsó oldalon sérthetetlenül kerültünk ki. Elkerülhetetlenül lesznek viták,
engedmények és békeszerződések, amelyeket kiontott vérrel, verejtékkel és
könnyekkel kötünk meg. Újra és újra egymást kell majd választanunk, és
egymás bajnokainak kell lennünk. Sosem szabad hagynunk, hogy elfelejtsük a
jót, amikor éppen a rosszban ragadunk. Ez munkával fog járni. De hadd áruljak
el valamit Nicholas Benjamin Rosefieldről.
Megéri.
Nicholas szeme csillog az el nem fojtott könnyektől, és a mosolya ragyog.
Ahogy én, tudom, hogy ő sem veszi mindezt magától értetődőnek.
Milyen jó lenne kapni egy második esélyt!
A nap leszáll a horizont mögött, az eget kék és lila színpompába meríti, amely
úgy játszik a havon, mint az északi fény. Nicholas a kezébe veszi a kezemet,
vizsgálgatja jeges-vörös ujjbegyeimet. Gyengéden megfújja őket, hogy
felmelegítse, majd közelebb húz magához, hogy megossza velem a melegét. Egy
örökzöld ágacska van a kezeslábasa praktikus mellzsebében, mint egy
gomblyukdísz, amitől elnevetem magam.
Minden csodálatos. Minden nap ugyanolyan. Minden nap olyan, mint az
esküvőnk napja.
Mr. Howard szavai olyan halkan csengenek a fülemben, mintha egy másik
világból jönnének. Nicholas szája sarka megrándul, csak egy kicsit, mielőtt
közelebb hajolna. A tekintete az ajkamról a szememre rebben, és attól, amint
ránézek, megtorpan. Gyengéden megpuszilja a homlokomat, mielőtt lejjebb
ereszkedne, hogy abban a csókban részesítsen, amely a feleségévé tesz.
Körülöttünk a hó csillogva kavarog, miközben a hajába túrok, és újra meg
újra megcsókolom azt a férfit, aki visszavonhatatlanul hozzám tartozik.
Hogyan találkoztunk, Nicholas és én?
 Egy Mindörökké nevű házban találkoztunk második alkalommal, amikor
idegenek voltunk. És száz százalékig szerelmes vagyok az átalakulásunkba.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Egy egész falu kell ahhoz, hogy egy könyvet élettel töltsünk meg, és az én falum
fantasztikus. Az irodalmi ügynökömnek, Jennifer Grimaldinak, aki egy
nanoszekundum alatt megváltoztatta az életemet: köszönöm, köszönöm,
köszönöm, hogy pártfogoltad a történetemet, hogy segítettél csiszolgatni, hogy
ragyogjon, és hogy összehoztál a filmes ügynökömmel, Alice Lawsonnal (egy
másik géniusszal, aki csodákra képes), és álmaim kiadójával, a Putnammel. Ha
azt mondtad volna nekem, amikor elkezdtem írni ezt a regényt, hogy ide jutok,
lefordultam volna a székről a röhögéstől. Amikor arra gondolok, hogy hányan
mondtak igent (éspedig lelkesen!) erre a könyvre, még mindig meg akarom
csípni magam.
Margo Lipschultznak, a szupersztárszerkesztőnek: neked ajánlok egy
képzeletbeli kertet kaméliákból, amely az egyik oldal szerint hálát jelent (de egy
másik szerint vágyakozást és makulátlan szépséget, szóval választhatsz). Olyan
szerencsés vagyok, hogy velem vagy ezen a hajón, és feldobod a napjaimat az e-
mailjeiddel, a történet és a karakterek iránti szenvedélyeddel, valamint legendás
szakértelmeddel. Köszönöm az én nagyszerű brit szerkesztőmnek a Piatkusnál,
Anna Boatmannek is, és pacsi mindenkinek a csodálatos Putnam-csapatból:
Sally Kim, Tricja Okuniewska, Ashley McClay, Alexis Welby, Brennin
Cummings, Tom Dussel, Ashley Tucker, Mia Alberro, Marie Finamore, Bonnie
Rice, Ivan Held, Christine Ball, Amy Schneider; továbbá a grafikai csapatnak:
Vikki Chu, Christopher Lin és Anthony Ramando.
Hatalmas, örök hálával tartozom Marcusnak, a férjemnek – daliás,
megbízható hősömnek. Egyetlen szót sem tudnék írni, ha nem lenne a
támogatásod, amely soha nem lankadt. Egész életemben arról álmodtam, hogy
író leszek, és a te kemény munkádnak és áldozatvállalásodnak köszönhetően
mindennap otthon maradhatok történeteket írni a világ legbohókásabb,
legédesebb gyerekeivel. Lillie, Charlie és Hármaska: mérhetetlenül szeretlek
titeket. Annyi vidámságot és örömet hoztok az életembe! Ez az egyetlen rész,
amit elolvashattok a könyvből.
Még valami: szerintem fontos, hogy nyíltan beszéljünk arról, hogy mi zajlik a
jó hírek előtt. Bár a Megérdemlitek egymást a hivatalos debütálásom, és az
eddigi tapasztalataim vele kapcsolatban egészen rendkívüliek, nem ez az első
regényem. Azoknak az írótársaimnak, akik az aggály lövészárkaiban vannak –
szorongva, a műveiket átdolgozva és sokadszorra újrakezdve: soha ne adjátok
fel, bárki bármit is mond! Ha folytatjátok az írást, és tovább próbálkoztok, rá
fogtok találni a történetre, aminek meg kell születnie. Csak meg kell adni az
esélyt.
Köszönöm azoknak a kedves szerzőknek, akik beleegyeztek, hogy előzetesen
elolvassák ezt a könyvet, és nagylelkűen elvitték a hírét az interneten. A
támogatásotok lenyűgöző volt! Köszönöm a Skypelandnek, az első olvasóimnak,
akiknek a barátsága, a szurkolásuk és a nagybetűs visszajelzéseik arra
bátorítottak, hogy folytassam az írást. Ti, tehetséges hölgyek, mindannyian
hatalmas inspirációt jelentetek, és alig várom, hogy a polcaimat telerakjam a
könyveitekkel!
Egy utolsó köszönet neked, az olvasónak, bárki is vagy. Időt szakítottál arra,
hogy elolvasd a történetemet, és ezért örökké hálás leszek.
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László
A kiadás alapja:
Sarah Hogle: You Deserve Each Other
First published in 2020 by G. P. Putnam’s Sons
an imprint of Penguin Random House LLC
USA, New York
Fordította
Medgyesy-Töreky Flóra

Szerkesztette
Tóth Emese
Borítóterv
Vikki Chu

Epub: ISBN 978-963-636-179-2

Mobi: ISBN 978-963-636-180-8

© Sarah Hogle 2020

© Kossuth Kiadó 2023
© Hungarian translation Medgyesy-Töreky Flóra 2023
Minden jog fenntartva.
www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com
{1}
Kosztolányi Dezső fordítása.