Ha velem maradt volna

Laura Nowlin
Maxim (2023 jún)

Címke: romantikus, ifjúsági, regény, thriller

romantikusttt ifjúságittt regényttt thrillerttt
HA ​VELEM MARADT VOLNA, MINDEN MÁSKÉPP
ALAKUL…
Autumn és Finn régen elválaszthatatlanok voltak. Aztán valami
megváltozott közöttük. Vagy ők változtak meg. Most mindent
megtesznek azért, hogy ne vegyenek tudomást egymásról.
Autumnnak ott van a barátja, Jamie, és a szűk baráti társasága. Finn
pedig az a fiú lett a suliban, akit mindenki a közelében akar tudni.
Ettől azonban Autumn minden találkozásukkor azzal az egyre
erősödő és mardosó gondolattal küzd, hogy talán a dolgok másképp
is alakulhattak volna. Talán együtt kellene lenniük.
Augusztusban azonban a dolgok örökre megváltoznak. És ahogy
telik az idő, Autumn kénytelen lesz szembenézni azzal, hogy
mennyire másképpen alakulhatott volna az életük, ha soha nem
váltak volna el útjaik…
„Nem voltam Finny mellett azon az augusztusi éjszakán, de a
képzeletem beleégette a jelenetet a tudatomba, így már emléknek
tűnik. Természetesen esett. Finny egyenletes sebességgel hajtott az
esőben a barátnőjével, Sylvie Whitehouse-szal, abban a piros
autóban, amit az apjától kapott a tizenhatodik születésnapjára. Finny
néhány hét múlva töltötte volna a tizenkilencet. Veszekedtek. Már
senki nem tudja megmondani, hogy min. Mások szerint ez a történet
szempontjából egyáltalán nem is fontos. Nem tudják azonban, hogy
van egy másik történet is. Ez az első alatt és a számukra látható
tények között rejtőzik. Nem tudják, hogy az én történetemben a
veszekedés oka nagyon, de nagyon fontos.”
 Férjemnek, Robertnek;

nélküled nem tudnék írni az igaz szerelemről.

 egy
____________
NEM VOLTAM FINNY MELLETT azon az augusztusi éjszakán,
de a képzeletem beleégette a  jelenetet a tudatomba, így már
emléknek tűnik.
Természetesen esett. Finny egyenletes sebességgel hajtott az
esőben a  barátnőjével, Sylvie Whitehouse-szal, abban a  piros
autóban, amit az apjától kapott a tizenhatodik születésnapjára. Finny
néhány hét múlva töltötte volna a tizenkilencet.
Veszekedtek. Már senki nem tudja megmondani, hogy min.
Mások szerint ez a történet szempontjából egyáltalán nem is fontos.
Nem tudják azonban, hogy van egy másik történet is. Ez az első alatt
és a számukra látható tények között rejtőzik. Nem tudják, hogy az én
történetemben a veszekedés oka nagyon, de nagyon fontos.
Látom az esőtől csúszós utat, a  mentők és a  rendőrségi autók
villogó fényeit, ahogy az éjszaka sötétjét áthasítják. Figyelmeztetik az
úton haladókat: katasztrófa történt a  közelben, kérjük vezessenek
lassan. Látom, ahogy Sylvie féloldalvást ül egy rendőrautó hátsó
ülésén, lába a  nedves aszfalton dobol, miközben beszél. Nem
hallom, amit mond, de látom. A veszekedés okáról beszél, és tudom,
tudom, tudom, tudom. Ha Finny velem maradt volna, minden
teljesen másként alakul.
Látom őket a baleset előtt az autóban; zuhog, a világ és az aszfalt
olyan nedves és síkos, mintha beolajozták volna. Együtt vannak –
sajnos –, és veszekednek. Finny összevonja a szemöldökét. Zaklatott.
Nem figyel. Nem gondol az esőre, az autóra, az autó alatti nedves
útra. Erre a veszekedésre gondol. Sylvie-vel. A veszekedés oka leköti
a figyelmét; ekkor az autó hirtelen megcsúszik. Jobbra. Ez kizökkenti
Finnyt a gondolataiból. Elképzelem, ahogy Sylvie felsikít, mire Finny
ellenkormányoz, de túltekeri a kormányt.
Finny öve bekapcsolva. Ő megússza. Sylvie nem. Az ütközés
pillanatában kirepül a  szélvédőn az éjszakába, és valószínűtlenül,
csodával határos módon csak kisebb sérülések keletkeznek a karján
és az arcán. Bár ezt nehéz elképzelni; olyan nehéz, hogy még én sem
tudom felidézni ezt a  képet. Csak azt a  pillanatot látom, ahogy
súlytalanul lebeg a  levegőben, karja lassan csapkod, a haja ide-oda
libben. Véres és nedves az esőtől. Úgy úszik mögötte, mint a sellők
a  vízben. A  szája kerek O-ba torzul, a  rémülettől sikít. A  sötét és
párás éjszaka körülveszi tökéletes alakját.
Sylvie hirtelen ér földet. Az aszfaltba csapódik, hangos
puffanással, és elveszti az eszméletét.
Összekuporodva fekszik az úton. Finny nem sérült meg. Zihálva
lélegzik, döbbenten, csodálkozva mered maga elé. Súlytalan,
megállított pillanat ez. Finny tudata teljesen kiüresedik. Semmit nem
érez, semmit nem gondol. Él. Ép és egész. Nem esett baja. Az esőt
sem hallja.
Maradj! – súgom neki. Maradj az autóban. Maradj ebben
a pillanatban.
Nem maradt.
 kettő
____________
PHINEAS SMITH ANGELINA NÉNIKÉM fia. Angelina nem
a nagynéném, csak így nevezzük; anya lánykori legjobb barátnője. És
még mindig a legjobb barátnője; a szomszédunk. Anya és Angelina
néni egyszerre voltak várandósak; ugyanazon a tavaszon és nyáron.
Amikor megszülettem, anya – ahogy illik – akkor már egy éve
a  gimnáziumi szerelmének a felesége volt. Nagyon sok esküvői
képük lóg drótkerítéses, hátsó udvarú házunk falain. Apám sosem
volt… sosincs itthon a  munkája miatt, de anya ezt egyáltalán nem
bánta; mert ott volt neki Angelina. Angelina a szeretőjétől lett terhes.
A férfi nős volt, gazdag, és túl öreg hozzá. Nem akarta elhinni, hogy
Phineas az ő gyereke. Nem sokkal Phineas születése után bíróság
által elrendelt DNS-teszt kellett hozzá, hogy rávegyék a  biológiai
apát, tegye meg, amit ilyen helyzetben illik: vegye meg Angelina
néninek az anyáék háza melletti lakást, és miután minden hónapban
megírta a csekket, a következő harminc napban tegyen úgy, mintha
Angelina és a kisfiú nem is létezne.
Anya nem dolgozott, Angelina néni pedig művészeti tárgyakat
tanított a  Vogt Általános Iskolában, ami pont az ikerházával
szemközt állt, így a  nyarakat együtt tölthették. Többször is
elmesélték, hogy azon a  nyáron, amikor várandósak voltak,
Angelina néni átsétált a  Church Street-i ikerházi lakásból – a  hasa
nagy és nehéz volt, kidudorodott, mintha az vezetné – a  mi
hatalmas, viktoriánus stílusú házunkba, ami gyakorlatilag már az
Elizabeth Streethez tartozott, és a  lábukat a  tornác korlátjára
polcolva együtt töltötték a  napot. Limonádét és jeges teát ittak, és
csak délután mentek be a  házba, akkor is csak azért, hogy
megnézzék az I Love Lucy sorozat aznapi epizódját a  tévében.
Egymáshoz közel ültek, hogy Finny és én rugdosni tudjuk egymást,
mint az ikrek.
Nagyon nagy terveket szőttek nekünk azon a nyáron.
Phineas született meg előbb, szeptember huszonegyedikén. Egy
héttel később jöttem én, mintha hiányozna az, aki addig rugdalt.
 Szeptemberben az emberek azt mondják, hogy a kedvenc
évszakuk az ősz. Nincs az évnek más olyan hónapja, amikor ezt
mondanák. Elfeledkeznek arról, hogy a szeptember valójában nyári
hónap. St. Louis-ban ez teljesen nyilvánvaló. A  fákon még zöldek
a  levelek, az idő meleg, ám sokan már mosolygó madárijesztőket
aggatnak a  bejárati ajtajukra. Mire a  falevelek színe és az időjárás
októberben változni kezd, elegük lesz az őszből, és már
a  karácsonyra gondolnak. Sosem gondolkodnak rajta, hogy annyi
volt-e az ősz.
Anya az Autumn nevet adta nekem. Ősz. Ezt jelenti. „Ó, milyen
bájos!” – szokták mondani az emberek. Ennyi. Nem fogják fel,
mennyi mindent jelenthet ez a  szó; a  vörös árnyalatait, a  változást.
A halált.
Phineas értette, mit jelent a nevem. Előbb értette meg, mint én. Az
én nevemben megvolt minden, ami az övében nem: képzettársítások,
jelentés, történelem. Meglepett, mennyire csalódott volt, amikor
negyedikes korunkban utánanéztünk a babanevek jelentésének. Az ő
nevének minden könyv más jelentést adott, máshonnan eredeztette:
kígyó, núbiai, jövendölés, héber, arab, ismeretlen. Az én nevem azt
jelentette, amit jelentett; semmi felfedeznivaló nem volt rajta. Úgy
gondoltam, ha egy név ismeretlen eredetű, és nem tudni a  pontos
jelentését, akkor nem okozhat csalódást. Akkor még nem értettem,
hogy egy fiú, akinek nincs igazi apja, tudni akarja nevének eredetét
és a jelentését.
Nagyon-nagyon sok minden volt, amit az évek folyamán nem
értettem vele kapcsolatban, de persze, most már minden értelmet
kapott.
Fergusonban nőttünk fel: ez egy kisváros St. Louis közelében.
Csupa viktoriánus ház, régi téglatemplomok, a  festői belvárosban
kis üzletek, amelyek nemzedékek óta családi tulajdonban állnak. Azt
hiszem, boldog gyerekkoruk volt.
Én rosszcsontnak és furcsának számítottam, Finnyn kívül nem
voltak barátaim. Neki lehettek volna más barátai, ha akarta volna; jó
sportoló volt, és semmi furcsa nem akadt benne. Kedvesnek,
félénknek tartották, mindenki kedvelte. A  lányok egyenesen
imádták. Tornaórákon a  fiúk őt választották elsőként. A  tanárok őt
szólították fel, ha a feltett kérdésre helyes választ akartak kapni.
Én történelem órán a salemi boszorkányperekről akartam tanulni,
rendszeresen olvastam a pad alatt, és nem voltam hajlandó megenni
a  szendvicsem bal alsó sarkát. Hittem, hogy a  kacsacsőrű emlős
sohasem létezett, csak a  kormány találta ki, képtelen voltam
bukfencet vetni, és bármiféle labdát megrúgni, megütni, eldobni.
Harmadikos koromban bejelentettem, hogy feminista vagyok.
Ötödikben pályaválasztási orientációs órán közöltem az osztállyal és
tanáraimmal, hogy a  karriercélom New Yorkba költözni, fekete
garbóban járni, és egész nap kávézókban ücsörögni, hogy mély
gondolatokat, és történeteket találhassak ki.
Amikor a  meglepetés pillanata elmúlt, Mrs. Morgansen
a szabadúszó író kifejezést írta a Polaroid kép alá, amin vigyorogtam,
és azzal a lendülettel kitűzte a leendő tanárok és futball sztárok közé
a  falra. Miután átbeszéltem vele a  dolgot, rájöttem, hogy ez elég
közeli találat. Azt hiszem, elégedett volt magával, hogy talált nekem
valamit, de néha elgondolkodom azon, akkor is annyira a  szívén
viselte volna-e a  sorsomat, ha nemcsak furcsa, hanem csúnya is
lettem volna.
Mert amióta az eszemet tudom, folyton azt mondogatták, hogy
szép vagyok. Ezt inkább a  felnőttek állították. Akkor mondták
nekem, amikor találkoztunk; egymásnak súgták, amikor azt
gondolták, hogy nem hallom. A kijelentés ténnyé alakult a fejemben,
amit tudtam magamról, ugyanúgy, ahogy azt tudtam, hogy balkezes
vagyok és a középső nevem Rose: azt is tudtam, hogy szép vagyok.
Nem mintha ez a javamra vált volna. Úgy tűnt, a felnőttek kivétel
nélkül így gondolták, vagy így kellett volna gondolniuk, de
gyerekkoromban a szépségem nagyobb örömet jelentett nekik, mint
nekem.
A többi gyerek által meghatározott másik jellegzetességem is
ugyanolyan tény volt, amit elfogadtam magamról: furcsa vagyok.
Sosem próbáltam furcsa lenni, és gyűlöltem, ha furcsának
tartottak. Olyan volt, mintha ez egyfajta születési rendellenesség
lenne: képtelen voltam felfogni és megérteni, hogy amit mondani
vagy tenni akarok, az furcsa vagy sem, ezért csapdába kerültem.
Folyamatosan önmagamat kellett adnom. A „szépség” ehhez képest
gyenge kárpótlás volt szerintem.
Finny hűséges volt hozzám; megvédett, szembeszáll bárkivel, aki
packázott velem, elhallgattatott bárkit, aki gúnyolt, és mindig engem
választott elsőként, hogy az ő csapatában legyek. Mindenki
megértette, hogy én Finnyhez tartozom, és mi együtt vagyunk.
Különc házaspárként fogadtak el bennünket az osztálytársaink, és
többnyire békén hagytak. Boldog voltam; ott volt nekem Finny.
Ritkán maradtunk távol egymástól. Szünidőben a  dombon
üldögélve olvastam, Finny pedig lent a  völgyben kickballozott
a  fiúkkal. Minden iskolai projektben együtt vettünk részt. Iskola
után együtt sétáltunk haza, és halloweenkor együtt jártunk csokit,
cukorkát gyűjteni. Együtt írtuk meg a  házi feladatainkat
a  konyhaasztalunknál. Mivel apám sokszor volt távol, anyáink
gyakran hívták át egymást vacsorázni. Könnyen telt el egy-egy hét
úgy, hogy Finny és én csak annyi időre váltunk el egymástól, amíg
aludtunk, de akkor is úgy feküdtünk le, hogy tudtuk, a másik nincs
messze.
Gyerekkori emlékeimben először mindig nyár van. Látom
a  táncoló fényeket, a  zöld faleveleket. Finny és én bokrok alatt, fák
lombjai közt bújócskázunk. Ősszel van a  születésnapunk, ősszel
együtt megyünk iskolába, és ősszel sötétbe hajlik az aranyló fény.
Finny és az anyukája nálunk töltötték a  karácsonyt. Akkor apám is
otthon van. Finny apja ajándékot küld, ami egyszerre drága és
rejtélyes. Kémiai labor készlet. Egyedi golfütők. Finny vállat von, és
félreteszi ezeket az ajándékokat. A  tél elmosódott fehérség; zsebbe
dugott fázós kezek. Finny megment, amikor mások hógolyóval
dobálnak. Szánkózunk vagy a meleg szobában maradunk. A tavasz
halványzöld festmény; a lelátón ülve nézem, hogy Finny focizik.
Minderre már csak úgy emlékszem, hogy Azelőtt.
 három
____________
A BUSZMEGÁLLÓ FELÉ TARTOK, az iskolatáskám átvetettem
az egyik vállamon. Pár gyerek már ott áll, laza csoportokban, de
mintha tudomást sem vennének egymás jelenlétéről. Lenézek
a  járdára. A  csizmám spray-vel ezüstre festettem. A  hajam és
a körmeim feketék. Megállok én is a saroknál. Mindenki hallgat.
A buszmegállónk a Darst Road-i nagy domb tetején van. Finny és
én gyakran száguldottunk le biciklivel róla. Én mindig féltem. Finny
soha.
A többi gyereket nézem a sarkon, de úgy teszek, mintha nem őket
nézném. Heten vagyunk. Némelyiküket felismerem a  felső- vagy
alsó tagozatból; némelyiküket nem.
Ez az első napom a középiskolában.
Inkább újra lesütöm a  szemem, megszemlélem a  fekete ruhám
felfeslett szegélyét. Egy hete körömollóval vágtam le róla a  csipkét.
Anyám azt mondja, amíg a  jegyeim nem romlanak, úgy öltözök,
ahogy akarok. Nem fogta fel, hogy ebben az évben nem leszek
népszerű lány.
Az iskola utolsó tanítási napján Sasha és én elmentünk
a  drogériába, és egy óráig válogattunk a  hajfestékek között. Azt
akarta, hogy vörösre fessem a hajamat. A nevem miatt. Szerintem ez
elég divatjamúlt dolog, de nem mondtam meg neki. Mióta – nem is
túl rég – kirúgtak minket a  Klikkből, ő volt az egyetlen barátnőm.
Illetve az egyetlen barátom.
– Hé!
Mindenki felnéz. Finny érkezett meg, ott áll közöttünk; magas,
olyan szép és elegáns, mintha valami magazinból lépett volna ki.
Megint mindenki másfelé néz.
– Hé! – Lányhang szólal meg valahol mögöttem. Nem látom.
Viszonoznom kellett volna Finny köszöntését, de túl ideges vagyok
ahhoz, hogy meg tudjak szólalni.
____________
Tegnap éjjel náluk voltunk, anyáink nyárbúcsúztatónak nevezett
grillpartiján. Amíg ők sütögettek, én a  hátsó verandán ültem, és
néztem, ahogy Finny focilabdát rugdos a  kerítésnek. A  novellán
gondolkoztam, amit előző nap kezdtem el; az első gótikus romantika
próbálkozásom. Nagyon tragikus befejezést terveztem, és miközben
Finny játékát néztem, fejben a  hősnőmet ért szerencsétlenségek
részleteit dolgoztam épp ki. Amikor beküldtek minket
papírtányérokért, Finny megszólított:
– Miért festetted be a hajad?
– Nemtom.
Ha valaki megkérdezte volna, hogy Finny és én miért nem
vagyunk többé barátok, azt feleltem volna, baleset volt.
Anyáink azt mondták volna, hogy az utóbbi néhány évben, ahogy
nőttünk, idősebbek lettünk, fokozatosan eltávolodtunk egymástól.
Azt nem tudom, hogy Finny mit gondolt erről.
Az általános iskolában, alsó tagozaton elfogadták, hogy furcsa
páros vagyunk. A  felső tagozaton az volt furcsa, hogy barátok
vagyunk, és az elején magyarázkodnunk kellett a  többieknek. De
aztán már alig találkoztunk, és így egyre kevésbé kellett
magyarázkodnunk.
Valami furcsa véletlen folytán a furcsaságom elfogadottá vált, és
a  hetedik osztály elején már a  népszerű lányok csoportjába
tartoztam. A  Klikk. Így neveztük magunkat. Minden nap együtt
ebédeltünk és utána együtt mentünk a  mosdóba megfésülködni.
Minden héten ugyanolyan színűre festettük a  körmünket. Titkos
beceneveink és barátság-karkötőink voltak. Nem igazán voltam
hozzászokva, hogy csodálnak, irigyelnek, hogy barátnőim vannak,
és bár Azelőtt mindig elég volt nekem Finny, úgy ittam magamba
ezt az új helyzetet, mintha már évek óta szomjaztam volna rá.
Finny csatlakozott egy fiúcsapathoz, akik egy kicsit kockák
voltak, de nem lökdöstek, és ha megláttam az iskolában Finnyt,
általában integettem neki. Ő mindig visszaintegetett.
Nem egy osztályba jártunk, ami azt jelentette, hogy a  házi
feladataink sem voltak azonosak. Pár hét után már nem tanultunk
együtt, és egyre ritkábban találkoztam vele. A legnépszerűbb lányok
közé tartozni időigényes dolog. A  barátnőim elvárták, hogy iskola
után átjárjunk egymáshoz, filmeket nézzünk és befonjuk egymás
haját.
 Hétvégente bevásárolni jártunk.
Amikor végre találkoztam Finnyvel, nem sok dologról
beszéltünk. Minden együtt, csendben töltött pillanat olyan volt,
mintha még egy tégla rakódna fel a közöttünk húzódó falra.
Valahogy úgy alakult, hogy már nem voltunk barátok.
Ez nem döntés kérdése volt. Nem igazán.
____________
Ezüstszínű csizmámat és a letépett csipke helyét bámulom, amíg
megjön a busz. Mindenki leszegett fejjel lép előre. Szótlanul szállunk
fel a buszra, ahol viszont mindenki beszélget. Bár semmi okom nem
volt feltételezni, hogy Sasha a  buszon van, megkönnyebbülten
látom, hogy középen ül. Fekete póló van rajta, szeme vastagon
kihúzva sötét ceruzával.
– Szia! – csúszok be mellé, és a táskámat az ölembe veszem.
– Szia! – köszön Sasha. Nem voltam hajlandó vörösre festeni
a hajamat, de ő valami természetellenes árnyalatra színezte a sajátját.
Egymásra mosolygunk. Átalakulásunk teljes. Mondhatni.
____________
Pontosan meg tudom mondani az okát, hogy Sasha és én miért
nem barátkozunk már Alexis Myersszel és a  hozzá hasonló
lányokkal.
Meg sem próbáltam pomponlány lenni.
Terveztem. Akartam. Népszerű akartam lenni, focistákkal járni –
az népszerűbb a  McClure High diákjai között, mint a  rögbi –, és
mindent akartam, ami a  Klikkbe tartozással jár. De nem tudtam
beilleszteni a programomba, nem tudtam próbákra járni, és ennyi.
Alexis, Taylor és Victoria mind bejutottak a  pomponlány
csapatba, de Sasha nem. Hivatalosan nem rúgtak ki minket
a  Klikkből, de ebédnél csak a  szurkolói csapat táboráról voltak
képesek beszélni, és arról, hogy a  csapatban az idősebb lányok
milyen elképesztően szépek és kedvesek.
Az utolsó tanítási napon Alexis, Taylor és Victoria a  hajukat
egyformán befonva jöttek iskolába. Nekünk nem szóltak arról, hogy
copfos nap lesz. Mindig ugyanazon a napon fontuk copfba a hajukat.
Ebédnél, amikor rákérdeztünk, miért nem szóltak, egyszerűen
egymásra néztek és nevettek. Azt hiszem, rájöttek az igazságra, amit
eddig próbáltam rejtegetni; Szép Lány vagyok, de nem Népszerű
Lány. Más vagyok. Furcsa vagyok. Ezért elhatároztam, hogy
feladom, és megint Fura Lány leszek, Sasha pedig követett ebben.
____________
A buszon Sasha közelebb hajol.
– Jól nézel ki.
– Te is. – Előre fordulok.
A széksorok között egy lány sétál végig piros-kék egyenruhában.
Szőke haja lófarokban leng. Még mindig fáj a  kiközösítés. A  lány
egyszerűen leül Finny mellé. A  hónap végén már együtt járnak.
Anyám árulja el, hogy Finny megismerkedett egy lánnyal az
iskolában, foci edzésen, ahol a lány a szurkolói csapat tagjaként volt
jelen. A lány neve Sylvie Whitehouse.
– Szerinted a többiek mit fognak erre mondani? – kérdi Sasha.
Kis híján rávágom, hogy ne legyen olyan bunkó.
– Nem tudom.
 négy
____________
AZ ELSŐ PÁR NAPBAN Sasha és én együtt ebédelünk azon
a  helyen, amit én már csak úgy nevezek, hogy A  Nagy Semmibe
Vezető Lépcső. A  beton fokok az első udvarból vezetnek le
a dombon egy semmire sem használt, füves, gazos térségre.
Alexis és a  többiek egyenruhában vannak, és valahányszor
meglátnak minket, úgy vigyorognak, mintha az új külsőnk a  velük
szembeni ellenséges viselkedés lenne. Új lány ül az asztaluknál,
Sylvie, aki korábban a  St. John’s Katolikus Iskola tanulója volt. Az
elsősök szinte mind ugyanabból az állami általánosból jöttek, de
vannak köztünk néhányan a  katolikus iskolákból is; olyanok,
akiknek a szülei nem tudták tovább fizetni a  magángimnáziumok
magasabb tandíjait. Ezek a  gyerekek óvodás koruk óta
ugyanazokkal az osztálytársakkal jártak; most valahogy elveszettnek
tűnnek, és mindenre rácsodálkoznak a  McClure High végtelen
tengerében. Az első napokban elég furcsa a helyzet, mert mindenki
igyekszik kideríteni, hol a  helye. Aztán lassanként mindenki új
szövetségeket köt, és kezd kialakulni egy kapcsolati háló, ami
a tanév teljes idejére, de talán középiskolai éveink végéig így marad.
Sasha megismerkedett egy egykori St. John’s lánnyal, aki
feszületet és koponyát viselt ugyanazon a nyakláncon. Együtt járnak
tornaórára, és pár napig egymás mellett gyalogolnak a pályán, mire
Sasha meghívja, hogy egyen velük. Brooke. Ez a  neve. És Brooke
magával hozza a barátját, Noah-t és az unokaöccsét, Jamie-t. Másnap
még többen jelennek meg, valaki a barátjának a barátja, valaki pedig
valakinek az osztálytársa, aki egészen klassznak tűnik.
Hamarosan egy egész csoport törzshelye lesz A  Nagy Semmibe
Vezető Lépcső. Néhányan pár napig maradnak csak velünk, aztán
más csoportot választanak maguknak; páran maradnak. A második
hét végére baráti csoport alakul A Nagy Semmibe Vezető Lépcsőn.
Négy lány és három fiú van a  csoportunkban. Brooke és Noah
már együtt járnak, egyenesen imádják egymást. Hasonlítanak is:
barna haj, szereplős arc; amikor nevetnek, szemük sarkában apró
ráncok jelennek meg.
 Ez azt jelenti, hogy Sasha, én és Angie jutunk Jamie-re és Alexre.
Angie szőke, kicsit duci, még mindig bele van zúgva egy srácba
a  régi iskolájából. Alexnek szép szeme van, de alacsony és lökött,
idétlen típus, még egy kicsit éretlen. Abból, ahogy Sasha Jamiere
néz, látom, hogy ő az igazi vetélytársam.
Amikor először megláttam Jamie arcát, olyan érzés volt, mintha
pillangók repdestek volna a gyomromban; szeme zöld, a szempillái
hihetetlenül hosszúak. Sötét haja kissé göndör és nagyon kócos.
Jamie magas, sovány, fehér bőrű.
Élénk, vicces, és sokat mosolyog. Puckra emlékeztet a Szentivánéji
álomból. Jamie mindenféle csínytevésekre ráveszi a  többi fiút,
a  lányok pedig a  Lépcsőről figyelik nevetve. Brooke cipőjével
fociznak a  mezőn. Papírgalacsinokat dobálnak be az osztálytermek
nyitott ablakán, és olyan stílusban énekeltek, amivel az iskola a
capella kórusát gúnyolták. Jamie mindig a fejét hátravetve nevetett,
amikor a  csínytevései úgy sikerültek, ahogyan tervezte. Ahogy
nézem, Pán Péter jut eszembe, aki éppen azt magyarázza Wendynek,
hogy amikor elégedett magával, egyszerűen muszáj ezt ki is
mondania.
Sasha és én a  magunk módján igyekszünk fenntartani Jamie
figyelmét. Sasha ugratja, próbál fiúsan viselkedni. Én felváltva
vagyok szerény és kacér. Sasha leszalad a  lépcsőn, és részt vesz
a  fiúk játékaiban. Én mosolygok Jamie viccein, szempilláim alól
nézek rá. Sasha magas pacsira nyújtja a  kezét. Én a  lépcső tetejéről
szurkolok neki. Igazi csatát vívunk, de egyikünk sem sérül. Tudjuk,
hogy amikor ennek az egésznek vége, akkor is barátok maradunk.
Lassan, ugyanakkor hirtelen – mert néhány nap alatt történik –,
beelőzöm Sashát. Néhány ebédnél még vannak merész húzásai, de
egyre nyilvánvalóbb, hogy Jamie már nekem udvarol. Mellém ül
a lépcsőre, megkínál a sült krumplijából, megcsiklandoz. Mosolyog,
amikor a  fiúkkal cipő-focit játszanak, és a gyomrom beleremeg.
Jamie. Jamie. James. Jamie.
Egy hétfő reggel A  Nagy Semmibe Vezető Lépcsőn Jamie
megfogja a  kezemet, mintha már régen megbeszéltük volna, hogy
megteheti, amikor csak akarja, és mindenki úgy tesz, mintha ez
teljesen természetes lenne. Fogom a kezét, lenézek a beton lépcsőre,
és igyekszem nem vigyorogni, mert azzal elárulnám az érzéseimet.
Legbelül remegek; kifelé azonban olyan lazának mutatkozom, mint
ő. Hát persze, hogy együtt vagyunk, ez teljesen nyilvánvaló. Ennek
így kellett lennie.
Aznap Alexis és a  többiek érdeklődéssel néznek rám, amikor
Jamie és én elhaladunk mellettük a  folyosón, aztán elfordulnak,
mintha egyáltalán nem érdekelné őket. De biztosan észrevették.
Mert Jamie tagadhatatlanul jóképű. Sötét hajú Adonisz, egy igazi gót
herceg. És most már az enyém.
 öt
____________
JAMIE TOVÁBB AKAR LÉPNI, többet akar, de én azt mondom
neki, még nem állok készen. A  tanév harmadik hete óta vagyunk
együtt, de még csak november eleje van, és meglep, hogy már
felmerült ez a  téma közöttünk. Pár napja a  telefonban azt mondta,
hogy szeret; én erre azt mondtam, hogy nem állok még készen arra,
hogy ugyanezt biztosan kijelentsem. És most, ahogy mellette
fekszem és a mennyezetet bámuljuk, azon gondolkodom, vajon ezért
mondta-e azt, amit mondott.
– Hát, akkor jó – fogja meg a kezemet.
Még mind a  ketten teljesen fel vagyunk öltözve; az a  fura
egyenruha van rajtunk, amit a csoport kitalált. Nem vagyunk gótok,
sem hipsterek, csak furcsák. A  lányok egészen természetellenes
színekre festik a hajukat, a fiúk pedig igyekeznek úgy kinézni, mint
akik most gurultak ki az ágyból. Mindenki csizmában jár és rágja
a körmeit. Tudom, hogy ezzel csak be akarunk illeszkedni – ha kicsit
másképp is a  szokásosnál –, ilyesmit azonban nem mondanék ki
hangosan. A csoportunkat az a közös érzés tartja össze, hogy mások
vagyunk. És ezért valahogy jobbak, mint a  „normális” gyerekek az
iskolában. Különösen a népszerűeknél jobbak.
Most, hogy végre tényleg középiskolába járok, nem vágyok arra,
hogy a  lófarok frizurás, rakott szoknyás lányok közé tartozzak.
Örülök, hogy végre önmagam lehetek, még akkor is, ha bizonyos
feltételek között. Az új barátaim között furcsának lenni jó dolog,
amíg ugyanolyan furcsa vagyok, mint ők.
– Egészen különös a házatok – jegyzi meg Jamie.
Megfordulok, és ránézek. Ekkor jött át hozzánk először.
A  szüleim apám cégénél vannak őszi fesztiválon. A  születésnapi
partim napján Jamie beteg volt, és anya még mindig nem győzött
meg, hogy hívjam át hozzánk vacsorára.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy nagyon tökéletes. Még a te szobád is.
Ez nem dicséret. Körülnézek. Halvány levendulalila falak, fehér
rattan bútorok. Vállat vonok.
 – Anya rendezte be – mondom, és ez csak félig hazugság. A ház
többi részét rendezte be ő, és tényleg minden tökéletes. Mint anya.
Minden mindenhez passzol; minden pontosan ott van, ahol kell.
Akár egy lakberendezési magazinban is szerepelhetne; anyám
a konyhaasztalnál ül, előtte egy vázányi fehér tulipán, minden haja
szála a helyén, és úgy tesz, mintha figyelmesen olvasná az újságot.
Az én szobámat együtt rendeztük be. A  magazinban én
pomponlány egyenruhában lennék. És mosolyognék.
– Kéne néhány poszter a  falra, vagy ilyesmi – jegyzi meg Jamie.
Oldalra fordulok, a vállára hajtom a fejemet. Milyen jóképű a maga
hagyományos sötét-hajú-magas-férfi módján! Piercinget akar
a szemöldökébe, de lebeszéltem róla.
– Igen, lehet, hogy beszerzek valami posztert.
Nagyon kedvelem Jamie-t, bár azt még nem tudom, hogy
szeretem-e. Okos és vicces és szellemes, és ő a  csoportunk vezére.
Amíg vele vagyok, nem kerülhetek ki a  csoportból. Jamie behajlítja
a karját, az ujjait a hajamba fúrja.
– Szeretlek, Autumn.
Odalent a hátsó ajtó becsapódik. Egyszerre, hirtelen ülünk fel.
– Anyád itthon van?
Nem lenne szabad kettesben lennem Jamie-vel a  házban,
különösen úgy nem, hogy a  szüleimnek még nem mutattam be.
Meglepő, de képes volt meggyőzni, hogy így is beengedjem. Az
órára nézek. A  szüleim elvileg csak órák múlva jönnek. Megrázom
a fejemet.
– Valószínűleg Finn az.
– Ez komoly?
– Igen.
Meséltem már Jamie-nek a rovott múltamról, a népszerűségről és
a lófarokról. Úgy adtam elő, mintha menekülésből tettem volna. Az
volt a lényeg, hogy kis híján én is olyan lettem, mint ők. Ő is tudja,
hogy anyám meg Finny anyja nagyon jóban vannak. Elmondtam
neki, hogy Finny és én gyerekkorunkban játszótársak voltunk. Volt
egy régi kép rólunk a  komódomon, ami valahogy túlélte az
elválásunkat; ennek már majdnem két éve. Persze beszéltem
Finnyvel, amikor muszáj volt, de soha eszembe sem jutott, hogy
eltegyem azt a  fotót. Egészen ma délelőttig. Tudtam, hogy délután
Jamie átjön. A komód felső fiókjába rejtettem, a zoknik alá.
Amúgy mindenki tudja, kicsoda Finny, csak nem a  nevén
nevezik. Az iskolában mindenki „Finn”-ként ismeri. Ő az első
elsőéves, akinek sikerült bejutnia az egyetemi focicsapatba. Ő és
korábbi kocka barátai beolvadtak a  Klikkbe, de nem nevezik
magukat így. Most már nagyon éretlen dolognak számít, ha nevet
adunk a  csoportunknak. Furcsa, hogy alig pár hónappal ezelőttig
a  legjobb barátnőimnek tekintettem azokat a  lányokat, és még
furcsább az, hogy Finny velük barátkozik.
Alig tudtuk elkerülni, hogy meghívjuk egymást
a  születésnapunkra. Alsóban ez nem volt nagy ügy, mert az én
szülinapi partijaimon csak lányok voltak, az övéin csak fiúk. Idén
viszont az anyáink úgy gondolták, ha vegyes csoport lesz, akkor
meg kell hívnunk egymást. Arról nem volt tudomásuk, hogy idén
Phineast és engem nem csak az választ el, hogy már kinőttük
egymást, hanem annál valami sokkal lényegesebb tényező is.
Teljesen más síkon élünk, és ha bevinnénk a  másikat a  saját
világunkba, az úgy eltorzítaná a  valóságot, hogy felborítaná magát
a világegyetem szerkezetét is.
Finny mostanra nagyon népszerű lett. Én viszont az a  fura alak
vagyok, aki más fura alakokkal barátkozott.
Nem beszéltek erről előttünk, de anyám vitatkozni kezdett,
amikor megmondtam, mennyire valószínűtlen, hogy Finny eljöjjön
a szülinapi partimra.
– Mi ütött belétek idén?
Innen tudtam, hogy Finny és Angelina néni is összezörrent már
emiatt.
– Mit keresne Finn Smith nálatok? – kérdezte Jamie.
– Valószínűleg kell neki valami.
– Például, mi?
Vállat vonok. Nem tudom, hogyan magyarázzam.
– Menjünk, nézzük meg – javasolja Jamie.
Nem vitatkozom, bár összerándul a gyomrom.
Jamie a  folyosón marad, míg én benézek a  konyhába. Finny
a nyitott hűtőszekrény előtt guggol, szőke haját nem látom.
 – Szia – köszönök rá. Hátranéz rám. Alsóban még egy magasak
voltunk. Az utóbbi években viszont Finny nagyon növésnek indult,
már száznyolcvan centi magas. Furcsa látni, hogy most felnéz rám.
– Ó, helló! – Feláll, becsukja az ajtót, a  konyha másik végében
szembefordul velem. Kissé elpirul. – Bocs, nyitva volt a hátsó ajtó, de
nem gondoltam, hogy van itthon valaki.
– Én nem mentem velük.
– Ó! Van tojásotok?
– Ööö… igen. – Odamegyek hozzá, újra kinyitom a  hűtőajtót.
Finny egy lépést tesz oldalra. Mielőtt lehajolnék, látom, hogy
a  konyhán túlra néz, és tudom, hogy meglátta a  folyosón ólálkodó
Jamie-t. – Mennyi kell?
– Nem tudom. Anya csak azt mondta, nézzem meg, hogy van-e
tojásotok.
Felállok, és átadom neki az egész dobozt.
– Köszönöm.
– Igazán nincs mit.
– Szia!
– Szia!
Nem mozdulok, csak állok és hallgatom, ahogy letrappol
a lépcsőn. Aztán visszamegyek a folyosóra.
– Hű – szólal meg Jamie –, ti aztán rendesen ismeritek egymást.
– Persze, mondtam.
– Igen, de ez egészen bizarr volt.
Vállat vonok, és elindulok a lépcső felé.
– Sokszor csinálja ezt?
– A szomszédban lakik.
– Igen, de… Mindegy is.
Nem szólunk egymáshoz, amíg vissza nem érünk a  szobámba.
Lefekszem a  virágos ágytakarómra, Jamie hozzám simul. Sokáig
csókolózunk, aztán egy idő után ellököm magamtól a  kezét, és
csendben fekszünk egymás mellett. Vajon ilyen érzés a  szerelem?
Nem vagyok egészen biztos benne.
Jamie hirtelen megszólal:
– Ez majdnem olyan volt, mintha közéjük kéne tartoznod… De
valahogy mégsem tartoznál közéjük.
 – Ezt hogy érted?
– Nem is tudom… Passzol a szobádhoz.
– Hát, pedig nem vagyok együtt velük – csókolom meg újra.
Azért csókolom, hogy ne gondoljon erre. Megint csend van
a szobában, csak a légzésünk hallatszik, semmi más.
Én azonban elgondolkodom. Arra gondolok, ahogy Angelina
nénivel elmegyünk Finnyért a  fociedzésre. Arra gondolok, ahogy
a pomponlányok azt kérdezgetik, járunk-e. Arra gondolok, ahogy az
első tanítási napon Finny mellé ülök a buszon.
Akár együtt is lehetnénk, döbbenek rá. Jamie a  csípőmhöz
dörgölőzik. Finny már kimondta volna, hogy szeret, de nem kért
volna szexet. Még nem.
Mindent úgy látok magam előtt, mintha már megtörtént volna.
Tudom, hogy a  legapróbb részletekig pontos, mert mindazzal
együtt, ami történt köztünk, ismerem Finnyt, és tudom, mi történt
volna.
– Szeretlek – mondom Jamie-nek.
 hat
____________
A BABA MEGINT SÍR.
– Sosem fogok szexelni – mondja Sasha. Letérdel a  ruhafogasok
közé, és kiemeli a  babát a  hordozóból. A  pénztár mögött ruhákat
hajtogató nő ránk néz. Sasha felhajtja a baba kisingét, és a karkötőjén
lógó kulcsot beledugja a  hátán levő nyílásba. A  baba nem hagyja
abba a sírást.
– Ezt akarják hallani tőled – kiabálom túl a lármát. Az eladónőre
pillantok. – Szerintem azt hiszi, hogy igazi.
Pár pillanat múlva a  baba sírása alábbhagy. Sasha még mindig
hason fektetve tartja a  karján, a  hátából még kiáll a  kulcs. Ha nem
hagyja benne legalább két percig, megint sírni kezd, és ha a  baba
számítógépes chipje jegyzi, hogy nem vett róla tudomást, Sasha
elégtelent fog kapni a projektre, és legfeljebb C mínusz osztályzatot
a Család- és Háztartás tantárgyból. Sasha az eladónőre néz, és vállat
von.
– Hát, működik – jegyzi meg. – Sosem fogok szexelni.
– Alex tudja?
Visszafordulok a fogas felé, és folytatom a keresgélést.
– Ha ez a  moziban is sírni kezd, akkor elmondom neki – morog
Sasha, mire elmosolyodom. A fiúk később csatlakoznak hozzánk. Jó
félév volt. Szeretem az új barátaimat és az új ruháimat. A karácsonyi
szünet előtt megkapjuk a  bizonyítványt, és mivel csupa „jeles” és
„jó” jegyem lesz, anya sem szólhat bele az öltözködésembe. Ebben
állapodtunk meg.
Leveszek egy csipkepántos fekete fűzőt. Sasha összevonja
a szemöldökét.
– Kardigánnal felvehetném.
Ezúttal Sasha nevet rajtam, de én teljesen komolyan gondolom.
Tetszik az ötlet, hogy valami nagyon szexit valami tanítónénissel
párosítsak. Odamegyek az eladóhoz.
– Szeretném ezt felpróbálni.
Rám néz, bólint. Látom, hogy a  szeme Sashára villan, aki éppen
letérdel, és visszaülteti a  babát a  hordozóülésbe. Követem az
eladónőt az öltözőhöz, és nézem, ahogy kinyitja az ajtót.
– Köszönöm.
– Hány évesek vagytok, lányok? – kérdezi, még mindig hátat
fordítva.
– Tizenöt.
Sasha csak márciusban lesz tizenöt, de magamhoz öregítem.
– Hmm… – hümmög az eladó, megfordul, és elindul. Egyrészt
gyűlölöm ezt a nőt, másrészt legszívesebben megragadnám a karját
és elmondanám neki, hogy én tulajdonképpen jó gyerek vagyok.
– Az csak egy játékbaba – mondom. Visszafordul felém.
– Tessék?
– Az egy játékbaba. Iskolai feladat.
Az eladónő összevonja a szemöldökét, és visszamegy a pulthoz.
Egy órával később már egy olcsó ékszerboltban vagyunk, Sasha
a  kishúgának keres nyakláncot. Ott látom meg a  tiarát. Ezüstszínű,
áttetsző strasszokkal díszítették. Két hónappal ezelőtt ilyennel
koronázták meg az iskolába visszatérő öregdiákokat. Mármint
a  lányokat. Nevettünk és a  szemünk forgattuk. Furcsa hagyomány
volt, de én már akkor is akartam egy ilyen tiarát. Arra persze nem
vágytam, amit jelképez. Kézbe veszem, a  hajamba csúsztatom
a fésűs fogakat, a helyén tartja. Tetszik; jobbra-balra forgatom, előre-
hátra biccentem a fejemet a tükörben, aztán hátralépek, hogy lássam,
milyen a hatás, ha pólóhoz, farmernadrághoz veszem fel. Tetszik.
– Mit akarsz csinálni azzal? – kérdi Sasha, ahogy beáll mögém
a pénztárnál.
– Hordani. Minden nap.
– Helló, felség – köszön rám Jamie, amikor később a pláza mozija
előtt találkozunk. Nagyon feldob, hogy nincs kifogása a  házasság
ellen. Megfogom a kezét, ő megcsókol.
A film alatt a baba megint sírni kezd. Sasha és én egymásra nézve
nevetünk fel. Annyira hangosak vagyunk, hogy ki kell mennem
Sashával a  folyosóra, amíg a  kulccsal elhallgattatja a  babát. Az
előtérben állunk és vihogunk. Ő a  babával, én a  tiarával a  fejemen.
Akik elhaladnak mellettünk, furán néznek ránk.
____________
 Jó volt az első félév. Ez az a  fajta boldogság, ami elhiteti az
emberrel, hogy folytatódik, hogy nem múlik el, sőt, talán örökre
nevethetünk.
 hét
____________
– MIÉRT VOLT RAJTAD tiara? – kérdi Finny. Pontosan olyan
a hanghordozása, mint amikor azt kérdezte, hogy miért festettem be
a hajamat, de most kifejezetten idegesít.
– Azért, mert tetszik.
Karácsony este van, épp anyám nászajándék étkészletével terítjük
az asztalt. Apám skót whiskyt iszik a  karácsonyfa előtt. Anyáink
a konyhában vannak.
– Oké, oké, ezer bocsánat.
Rápillantok Finnyre. Egy piros pulóvert visel, ami mindenki
máson idétlenül nézne ki, de rajta úgy áll, mintha a  keleti part
valamelyik magániskolájából jött volna, és a  szünidőket evezéssel
vagy valami más elit sporttal töltené. Körbejárja az asztalt, minden
teríték mellé szalvétát tesz. Követem az evőeszközökkel.
– Bocs.
– Szerintem klassz – mondja Finny. Elég nehéz felbosszantani.
– Elég sokan kérdezik az iskolában.
– Akkor miért hordod?
– Mert tetszik. – Ezúttal én mosolygok, és ő nevet.
Vacsoránál anyáink megengedik, hogy megigyunk egy fél pohár
bort. Titokban nagyon jólesik, hogy felnőttként kezelnek, de a bortól
kissé elálmosodok. Apám sokat beszél Finnyvel arról, hogy milyen
érzés egyedüli középiskolásként játszani az egyetemi csapatban.
Apám láthatóan örül, hogy tud miről beszélgetni az egyikünkkel,
mintha Finny és én felcserélhetőek lennénk, és mintha mindkettőnk
felé ugyanaz lenne a kötelessége. Könnyű megérteni, miért gondolja
így; azért, mert csak az ünnepekkor van itthon hosszabb időre, és
olyankor Finny meg Angelina néni mindig velünk vannak. Lehet,
hogy Angelina nénit a második feleségének tekinti.
Anya és Angelina néni a  régebbi karácsonyokról beszélgetnek –
már amikre emlékeznek –, és összehasonlítják azokat a  mostanival.
Minden évben ezt csinálják. És minden évben az éppen ünnepelt
karácsony a legjobb.
 Bárcsak én is el tudnám hinni, hogy ez a  valaha volt legjobb
karácsony, de én pontosan tudom, mikor volt a  legjobb
karácsonyom. Tizenkét éves koromban, az általános iskola utolsó
karácsonya.
Abban az évben a  karácsonyeste előtti napon havazott. Nemrég
kaptam új téli kabátot, és a sálamhoz illő egyujjas kesztyűt. Finnyvel
lesétáltunk a  patakhoz, és addig rugdaltuk a  sekély vizet borító
jeget, míg sikerül átszakítani. Anyáink forró csokoládét főztek
nekünk, és Monopolyt játszottunk, amíg apa haza nem ért az
irodából, és semmi nem számított, csak az, hogy karácsony van.
Azóta egyetlen karácsonyon sem havazott, és minden évben
egyre több és több dolog volt fontosabb. Egyre kevésbé éreztem
a karácsonyt karácsonynak.
Jamie a nagymamájánál tölti az ünnepet Wisconsinban. Hiányzik,
ami elégedettséggel tölt el. Olyan tompa fájdalom ez, amelyben
élvezet szenvedni.
Jamie, gondolok rá, Jamie, Jamie, James, és mintha érezném
a  nyelvét a  számban. Nem olyan jó, amilyennek gondoltam, de
kezdek hozzászokni. Mostanában sokszor mondom neki, hogy
szeretem, és ő azóta az egy eset óta nem hozta szóba a  szexet.
Karácsonyra új naplót kaptam tőle, bár még a  régi sem telt be.
Újévkor fogom elkezdeni. Akkorra már ő is visszajön, és együtt
ünneplünk. Jamie, Jamie, James.
– Autumn – szól hozzám apa. – Idén te vagy Cukorka Tündér?
Csend feszül az asztalnál, miközben próbálom felfogni, mire
gondol. Aztán látom, hogy anya az ajkába harap, és rájövök, hogy
a tiarámról beszél. Apa észre sem vette, hogy az elmúlt három héten
minden napján rajtam volt. Szusszanok egyet.
– Igen. Úgy gondoltam, egy kicsit ünnepélyesebbé teszem
a karácsonyi vacsorát.
Apa rám mosolyog. Bekap egy falásnyi sonkát. Láthatóan nagyon
meg van elégedve magával. Anya mond valamit Finnynek, és az
asztali beszélgetés lassan újraindul. Pár perc elteltével elnézést
kérek, és felmegyek a szobámba.
Vettem néhány posztert: Jimi Hendrix hevesen gitározik
a  színpadon; a  megfulladt Ophelia üres tekintettel néz az égre;
fekete-fehér fotó egy kopár fáról. Tetszik a hatás a levendula és fehér
szobában. Olyan, mint a fűző és kardigán, mint a tiara és a szakadt
farmer. De nem a  posztereket nézem. Eldőlök az ágyon, és
a mennyezetet bámulom.
Amikor valaki bekopog, alvást színlelek. A következő pillanatban
kinyílik az ajtó, és Finny dugja be a fejét.
– Azt mondták, mondjam meg, hogy vége a vacsorának.
– Oké – mondom, de nem mozdulok. Várom, hogy elmenjen.
De Finny nem teszi; úgy áll ott, mintha tennem kellene valamit.
Addig bámulom a plafont, amíg újra megszólal:
– Tényleg szívás, hogy nem vette észre.
– Az én apám legalább itthon van karácsonykor.
Finny arckifejezése, egy pillanatra – de tényleg csak egy nagyon
rövid pillanatra – megváltozik. Aztán az ajtóm mintha becsukódott
volna.
– Nem úgy értettem – mondom.
– Semmi gond. Mindenki odalent vár.
Miután távozik, egy kis ideig még fekszem. Arra gondolok, hogy
elmondom Finnynek, mennyire nem érdekel ez az egész, és
mennyire fáj, és hogy nekem igazán nem számít, de azt kívánom,
bárcsak apámnak számítana. Elképzelem, hogy Finny hirtelen
megölel, és azt mondja, nincsen semmi baj, és az ember
többféleképpen is érezhet egy másik ember iránt. Együtt mennénk le
a földszintre, és Finny végig fogná a  kezem, miközben a  kanapén
ülve megnézzük Az élet csodaszép című filmklasszikust. Amikor
Angelina nénivel hazamegy, a tornácon jó éjt puszit adna. És ekkor
elkezdene havazni.
Lelendítem a  lábamat az ágyról, megtörlöm a  szememet, és
lemegyek.
 nyolc
____________
A SZILVESZTERI BULI NÁLUNK van, mert a  mi házunk nagy,
és így a  szüleim találkozhatnak Jamie-vel, mielőtt elmennek apa
munkahelyére, az ottani partira. Jamie jól kijött a szüleimmel. Kezet
ráztak, egymás szemébe néztek, és semmilyen füstszagot nem
lehetett érezni rajta. Apa elégedett volt, anyának tetszett, és valami
azt súgja, mivel Jamie olyan jóképű, anya azt feltételezi, hogy nem
vagyok annyira népszerűtlen az iskolában.
Sasha, Brooke és Angie nálunk alszanak. Alex anyukája eljön
a fiúkért éjfél után. De egészen addig egyedül lehetünk.
Brooke elcsent egy üveg pezsgőt a  szülei partijáról.
A hálózsákjába göngyölte, és túl későn jövünk rá, hogy be kéne tenni
a hűtőbe.
Pizzát eszünk és filmet nézünk. A  film nem valami jó. A  fiúk
vicceket mesélnek, és azon versenyeznek, melyikük viccén nevetnek
nagyobbat a lányok. Persze Jamie győz. Hátradőlök a bőrkanapén, és
úgy érzem, Jamie és én összetartozunk.
Utána csak ülünk és beszélgetünk, és mindenki próbál nagyon
vicces lenni. Többnyire az iskolatársainkról beszélünk. Aztán egy
ponton valaki felhozza a  szex témát; előbb-utóbb minden
beszélgetés oda lyukad ki. Egyikünk sem szexelt még, és mivel elég
fiatalok vagyunk, nem kellemetlen erről beszélni; egyszerűen ez egy
olyan tény, amin az idő úgyis változtat majd. Viccelődünk, ugratjuk
egymást, és sztorikat mesélünk arról, hogy az iskolában ki mit és hol
csinált. Nevetünk és párnacsatázunk. A  szex olyasmi, amiről
tréfálkozunk. A  szex annyira tűnik lehetségesnek, valóságosnak,
mint hogy a világnak éjfélkor vége.
Éjfél. Annyira izgatottan várom a  csókot Jamie-vel, mintha ez
lenne az első. Eddig még csak egyszer kaptam éjfélkor csókot, és
nagyon várom, hogy ez a  csók leváltsa azt a  csókot, olyan csók
legyen, amire örökké emlékezni fogok. Éjfél előtt tíz perccel
berohanunk a  konyhába serpenyőkért és fazekakért. Éjfél előtt öt
perccel a  bejárati ajtónál állunk, és harminc másodpercenként
megkérdezzük Jamie-t, mennyi az idő. Valami okból úgy
határoztunk, hogy az ő telefonja a legmegbízhatóbb.
Aztán – mint mindig –, eljön és elmúlik a  pillanat, és megint
meglepődöm, hogy semmiben sem érzem másnak az utána
következőt, mint az előtte lévő volt. A  kertben, a  füvön rohanok
a  többiekkel, a  serpenyőmet ütöm, és nézem a  szomszédos házak
kertjéből fellőtt illegális tűzijátékokat. Úgy sikítunk, kiabálunk,
mintha valami csodálatos hírt hallottunk volna. Boldog újévet
üvöltünk egymásnak, a  fáknak, és azoknak, akiket nem látunk, de
ugyanúgy üvöltenek, mint mi. Úgy visongunk, mintha ezzel minden
félelmünket elűzhetnénk, mintha már teljes bizonyossággal tudnánk,
hogy ebben az évben semmi rossz sem történhet velünk, és ennek
nagyon, de nagyon örülnénk.
– Jamie, gyere, csókolj meg! – kiáltom. A serpenyőt és a fakanalat
a  földre dobom, és kitárom felé a  karomat. Jamie nagy léptekkel
odajön hozzám, a csípőmnél fogva szorít magához. A többiek tovább
verik az edényeket. Jó csók, mint az összes csókunk. A  többiek
eldobják az alkalmi ütőhangszereiket, és ők is csókolózni kezdenek.
Aztán újra felkapom a serpenyőt meg a fakanalat, de abban a rövid
csendben, mielőtt újra zajongani kezdünk, észreveszem, hogy nem
vagyunk egyedül.
Körülbelül tízméternyire tőlünk Finny, Sylvie, Alexis és Jack –
meg persze még jó páran – a  saját edényeiket döngetik, és ők is az
égre nevetnek. Finny és én egymásra nézünk. Óvatosan körülnéz,
mielőtt lopva odaint. Visszaintegetek, de a  kezemet nem emelem
a  csípőm fölé, mert a  végén még valamelyik barátja azt gondolná,
hogy nekik integetek. És pontosan ebben a  pillanatban mindenki
rájön, hogy nem vagyunk egyedül. Olyan verseny kezdődik, amit
soha senki nem ismerne be. Mi jobban szórakozunk, mint ti. Mi
jobban szeretjük egymást, mint ti. Mi hangosabbak vagyunk, mint ti.
Mi nagyobb reményekkel nézhetünk az újév elé, mint ti. Mi többet
nevetünk, örülünk, csókolózunk, mint ti. És a fiúk belekezdenek egy
a capella dallamba, mi pedig széttárt karokkal pörgünk az utcán.
És persze olyan jól szórakozunk, hogy észre sem vesszük, hogy
ők ott állnak.
 Aztán Jamie olyant tesz, ami megint bizonyítja, hogy ő
a vezetőnk.
– Ideje pezsgőzni! – kiáltja. Kórusban fejezzük ki az
egyetértésüket, harsány hangunk elárasztja az utcát. Nevetve
rohanunk végig a  pázsiton, mielőtt a  másik csoport válaszolhatna.
Mi már nem csörömpölünk edényekkel az utcán; sokkal jobb
dolgokat művelhetünk odabent.
Vizespoharakból isszuk a  langyos pezsgőt és úgy csinálunk,
mintha ebben nem benne semmi különleges.
Életünkben először csiccsentünk be. Brooke és Angie csókolózni
kezd. Én megcsókolom Noah-t. Sasha Jamie-t. Aztán úgy
határozunk, hogy mindenkinek meg kell csókolnia mindenkit, ezzel
pecsételjük meg örök barátságunkat. Kuncogva bújunk össze.
Megcsókoltalak már? Mi már csókolóztunk? Jóságos ég! Kétszer
csókoltam meg Alexet.
Utána kétszer elmosogatjuk a poharakat. Jamie és a fiúk vállalják
magukra a  férfias feladatot, hogy a  kocsibeállón összetörik
a  pezsgőspalackot és felsöprik a  szilánkokat. Amikor visszajönnek,
mentolos rágót kapunk be. A lányok a barátjukhoz húzódnak. Ideje
búcsúzni. Egymás kezét fogjuk, a  vállukra hajtjuk a  fejünket, és
sóhajtozunk, hogy mennyire álmosak vagyunk. A  fiúk elnézően
mosolyognak ránk. Angie a konyhaasztalnál ül, és mint mindig, csak
elvan.
– Hé, jól láttam, hogy Finn Smith integetett nekünk? – teszi fel
a kérdést Noah.
Erre Brooke kinyitja a szemét, és felemeli a fejét.
– Igen, én is láttam – jegyzi meg.
– Valószínűleg Autumnnak integetett – mondja Sasha.
– Miért? – kérdi Angie és Noah egyszerre.
– Régebben olyanok voltak egymásnak, mint… szóval a  legjobb
barátok vagy valami ilyesmi – magyarázza Sasha.
Mindenki rám néz.
– A szomszédban lakik – védekezek. – Az anyja és az én anyukám
barátnők. Régóta nagyon szoros barátságban vannak.
– Minden hálaadást és karácsonyt együtt töltenek – árulja el
Sasha. – Minden évben.
 – Jesszus, ez de fura! – vélekedik Brooke.
– Mintha unokatestvérek lennénk – mondom. – Ha Jamie
a  népszerűek közé tartozna, attól még találkoznod kéne vele, nem
igaz, Brooke?
– Én a népszerűek között? – kérdezi Jamie. Mindenki nevet.
– Akkor is furcsa – folytatja Sasha. – Felső tagozatban egy ideig
együtt jártatok, nem? Úgy értem, még mindig barátok lehetnétek,
akkor is, ha…
– Hé, nem én próbáltam ki a pomponlánykodást – jegyzem meg.
Egyből nem én vagyok a figyelem középpontjában.
– Hogy mit csináltál? – kérdi Alex, mintha Sasha elárulta volna.
Sasha megbocsátásért könyörög, azzal érvel, hogy nagyon fiatal volt,
tapasztalatlan és naiv.
– Nem tudtam, mit csinálok – tördeli a kezét. Végighallgatjuk, és
miután elég melodramatikusra sikerül a  magyarázkodása, Jamie
kijelenti, hogy a bűnei meg vannak bocsájtva, és mindenki megöleli.
Alex anyja ekkor kopog be az ajtón.
A múltunkat ezzel ki is veséztük erre az éjszakára. Előszedjük a
hálózsákjainkat, és egy halomban fekszünk le a  nappali padlójára.
A  fiúkról beszélgetünk és arról, hogy a  menő lányok közül ki
a  legnyálasabb. Ebben nem tudunk egyetértésre jutni, mindenki
mást nevez meg, olyan lányt, akit a saját vetélytársának érez.
– Sylvie mindig olyan önelégültnek látszik – érvelek. – Azt
egyenesen utálom.
– De Victoria folyton úgy néz rám, mintha ki akarna esni a szeme
– mondja Angie. – De komolyan. Így. – Nevetünk, ahogy leutánozza
azt a nézést, ami inkább Popeye-re, mint Victoriára hasonlít.
Sasha és én a többieknél is jobban élvezzük a témát, mert amikor
még barátok voltunk Victoriával, egész viccesnek tartottuk
a grimaszait.
Még ébren vagyunk, amikor a  szüleim hazaérnek. Veszekednek,
de próbálják csendben csinálni, a lányok pedig úgy tesznek, mintha
nem vennék észre. Pár perc múlva hallom, hogy apa felmegy
a lépcsőn. A következő pillanatban anya bedugja a fejét az ajtón.
– Jól szórakoztatok, lányok? – kérdi vidám hangon.
A lányok bólogatnak.
 – Igen. Igen.
Anya egyenesen rám néz.
– És te, kicsim?
Én is bólintok, de anya elég furcsán néz rám. Aztán otthagy
minket.
Ha nem vágtam volna a  szavába, Sasha valószínűleg azt is
kikotyogta volna a többieknek, hogy Finny és én a szilveszter estéket
is együtt töltöttük régen.
 kilenc
____________
A TÉL SZÁMOMRA MINDIG holtidőszak. Bárcsak olyan lennék,
mint a fák! Bárcsak halottnak tettethetném magamat! Vagy legalább
átaludhatnám a  telet. A  tiarám továbbra is állandó ékességként
ragyog a fejemen. Egy idő után már senki nem kérdez rá.
A második félévben torna helyett egészségtant választok. Az első
napon a tanár, Mrs. Adams elmondja nekünk, hogy korábban profi
vízisíelő volt, de kihagyja azt a  részt, hogyan lett profi egészségtan
tanár. Az első hónapban nyilvánvalóvá válik, hogy akármilyen
betegségről tanulunk, ismer valakit, aki átesett már az adott
kórságon. A többség a vízisí csapat tagja volt. Angie is erre az órára
jár, ezért Mrs. Adams gyakori téma az ebédszüneti beszélgetéseink
során.
A buszmegállóba sétálás és a  buszra várás a  személyes poklom
lett. Toporgok, lehajtott fejjel, vállamat behúzva várok, és magamban
elátkozom a  világot, amiért olyan átkozottul hideg van. Ügyelek,
hogy mindig háttal álljak Sylvie-nek és Finnynek. Soha senkinek
nem mondtam el, mennyire kínos, mennyire gyűlölöm őket együtt
látni; nagy ügyet csinálnának belőle, és azt hinnék, hogy valami
ostobaságot jelent. Pedig egyszerűen arról van szó, hogy nem
szeretem Sylvie-t. Együtt pedig egyenesen idegesítenek.
Vannak reggelek, amikor úgy érzem, Sylvie direkt úgy beszél,
hogy „véletlenül” meghalljam. Amikor nagyon hideg van, úgy
gondolom, ez nevetséges, és én vagyok ostoba, amiért ilyesmi
egyáltalán az eszembe jutott. Hideg van és semmi nem számít, csak
az, hogy felszálljak, és a busz elvigyen Jamie-hez.
– Arra gondoltam, hogy a  hétvégén el kéne mennünk arra
a partira… tudod, melyikre gondolok.
– Igen.
– Úgy értem, mindenki ott lesz, szóval nekünk is ott a helyünk.
– Jack is megy?
– Mindenki ott lesz, Finn.
____________
 – Osztály, figyelem! – szól ránk Mrs. Adams. – A  táplálkozási
zavarokkal nem szabad viccelni. A  saját szememmel láttam, mit
tehet egy ilyen betegség az emberrel. A vízisí csapatomban az egyik
lány anorexiás volt. Egy másik bulimiás. Gyönyörű lányok voltak,
de ez a két betegség minden, csak nem gyönyörű.
____________
Jamie és én minden este beszélünk telefonon elalvás előtt. Arról
beszélgetünk, hogy egyszer majd összeházasodunk, és akkor milyen
házunk és hány gyerekünk lesz. Meglep, hogy mennyire akarja
ezeket a normális dolgokat és semmi mást.
Néha úgy érzem, kiábrándultam a szerelemből. Azt hittem, hogy
amikor az ember szerelmes, a szerelem mindig ott van, egyenesen az
arcunkba bámul, és minden pillanatban emlékeztet, hogy szeretjük
azt, akit szeretünk. Úgy tűnik, ez nem mindig van így. Van úgy,
hogy pontosan tudom, hogy szeretem Jamie-t, de nem érzem, és
folyton az jár a fejemben, milyen érzés lenne valaki mással lenni.
Akkor szeretem őt a  legjobban, amikor veszekszünk, és félek,
hogy elhagy. Miután a veszekedés véget ér, annyira mellette akarok
lenni, és másnap egy pillanatra sem szeretném, hogy elengedje
a  kezemet. Néha Jamie jobban szeret engem, mint én őt, és azt
akarja, hogy figyeljek rá, de én azt szeretném, ha békén hagyna,
hogy folytathassam az olvasást vagy Angie-vel beszélgethessenek
Mrs. Adamsről. Néha mindketten nagyon szeretjük egymást, és
nehéz letenni a  telefont este. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak mindig
így lenne!
____________
– Osztály, én is voltam fiatal – mondja Mrs. Adams. – Tudom,
milyen nyomás van rajtatok a szex terén. Nem csak a partneretek, de
a  barátaitok, a  média és a  saját testetek is sürget. Nehéz lehet. De
kérlek, legyetek óvatosak! Tudom, azt hiszitek, nem ismertek senkit,
akinek volt már nemi úton terjedő betegsége, de azok a  betegségek
pontosan így terjednek. Emlékszem, hány csapattársam kezét kellett
fognom, amikor megtudták, hogy nemi úton terjedő fertőzést
kaptak. Az egyik lánynak herpesze volt, és csak később tudtuk meg,
hogy az sosem múlik el teljesen. Képzeljétek el, milyen örökké azzal
élni!
 ____________
Egyik reggel Sylvie és Finny – a hangokból ítélve – veszekednek.
Oda-vissza heves sugdolózás megy. Finny ezúttal sokkal többet
mond az egyszerű „aha”-knál.
Most, amikor szeretném hallani, mit beszélnek, nem hallom.
Hátrapillantok rájuk. Finny Sylvie mellett áll, a feje lehajtva, a földet
bámulja. Sylvie az oldalába kapaszkodik, az arcát nézi. Kicsit
távolabbról nehéz lenne megmondani, hogy veszekednek.
– Kérlek! – Inkább látom, mint hallom, ahogy Sylvie kimondja.
Finny a fejét ingatja. Nem válaszol.
Jamie fogadalom-gyűrűt ad nekem Valentin-napra. Egész nap azt
mutogatom mindenkinek, akit ismerek. Ha ismerőst látok, rögtön
odamegyek hozzá, és elmondom, hogy nekem van a  világon
a legjobb barátom. És kapok tőle egy másik tiarát is. Aranyszínű és
kicsit cikornyásabb.
Mindenki meglepetésére abban az évben korán érkezik a tavasz.
 tíz
____________
ABBAN A  PILLANATBAN, HOGY A  BEJÁRATI ajtónkhoz
lépek, rájövök, hogy az iskolai szekrényemben hagytam
a  lakáskulcsomat. Csütörtök van. Csütörtökönként anyám
a  terapeutájához megy, utána pedig az edzőterembe. Fél hatig
biztosan nem ér haza. Délután fél három van, március eleje. A  hó
már elolvadt, de még hideg van, és bármelyik pillanatban
leszakadhat az ég.
Egy pillanatig csak állok az ajtóval szemben. Két lehetőségem
van. Az egyik, hogy ott maradok a  verandán, és remélem, az esőt
nem fújja rám a  szél, később pedig megpróbálom megmagyarázni
anyámnak, miért nem választottam a második lehetőséget.
____________
– Nem tudok bejutni – magyarázom, amikor Finny ajtót nyit. Még
így is értetlenség villan az arcán.
– Ó! Oké, semmi gond – lép el az ajtóból. Beenged. Doc Martens
bakancs van rajtam és egy új, rózsaszín tiara. Finny khaki nadrágot
és pulóvert visel. A  cipőjét már lerúgta. A  zoknija zöld. Majdnem
mondok valamit. Milyen fiú az, aki zöld zoknit hord?
– Hánykor jön haza az anyukád? – kérdezem.
– Négykor.
Angelina néninek van pótkulcsa a lakásunkhoz.
– A tiéd hol van?
– Terápiás nap van.
Követem a  nappaliba Finnyt, ő leül a  kanapéra. Angelina néni
háza mindig egy kicsit rendetlen; látszik, hogy élnek benne.
Könyvek tornyosulnak a  sarkokban, díszpárnák és cipők hevernek
szanaszét. Angelina néni mintha nem fejezte volna be a  ház
dekorálását; Finny feje fölött három különböző színű nagy festékfolt
virít a falon. Amióta az eszemet tudom, úgy van.
– Mit szeretnél nézni? – veszi kézbe Finny a távirányítót, és rám
néz.
– Inkább olvasnék.
 Azt terveztem, hogy mikor hazaérek, átnézek és átszerkesztek
egy verset, amit történelemórán kezdtem írni, de itt nem vehetem
elő a  füzetemet, Finny előtt nem írhatok. A  szoba másik végében
lévő karosszékbe ülök. Élénk kék. Angelina néni évek óta át akarja
kárpitoztatni, de előbb el kellene döntenie, hogy milyen színeket
szeretne a  nappaliban. Ahogy Finny elkezd a  csatornák között
váltogatni, előveszem a könyvemet a táskámból, és felpillantok rá.
Finny úgy néz ki, mint valami reneszánsz festményből kilépett
angyal. Vagy mintha valamelyik modern királyi család tagja lenne.
A  haja télen szőke, nyáron egyenesen aranyszínű. Gyakran elpirul,
részben azért, mert fehér a  bőre, részben azért, mert alapvetően
szégyenlős és könnyen zavarba jön. Tudom, hogy Sylvie szólította
meg, és Sylvie volt az, aki randira hívta.
Finny soha senkinek nem mondja el, mit érez; elég jól kell ismerni
ahhoz, hogy tudni lehessen, mikor szomorú, mikor fél. Az
arckifejezése most sem árulja el, mit érez azzal kapcsolatban, hogy
ott vagyok. Vagy egyáltalán nem érdekli, vagy bosszús.
Gyakran találkozunk, de ritkán vagyunk kettesben. És bár
előfordul, hogy egy-egy kérdésben összefogunk az anyáink ellen,
már csak felszínesen beszélgetünk.
Évekkel korábban Finny és én zsinórt feszítettünk ki
hálószobáink ablaka között, a  zsinór két végére pedig két csészét
rögzítettünk, hogy éjszaka is tudjunk beszélgetni egymással. Akkor
sem vettük le ezt a  szerkezetet, amikor már nem beszéltünk
egymással, de végül a zsinór elrohadt.
Megcsörren Finny mobilja. Szó nélkül kimegy a nappaliból.
Lenézek a könyvemre, és olvasni kezdek. Odakint eleredt az eső,
a  locsogás elvonja a  figyelmemet. Finny régen ilyenkor mindig
megkért, hogy menjek ki vele az utcára, és mentsük meg a  járdára
tévedt földigilisztákat. Nagyon bántotta, hogy az eső utáni napon ott
vonaglanak és haldokolnak a  betonon. Gyűlölte a  gondolatot, hogy
valaki – vagy valami – szomorú és sérült.
Nyolcévesek voltunk, amikor hallottuk, hogy az anyja egy
szakítás után zokog a  hálószobában, és Finny papírzsebkendőt
csúsztatott be az ajtó alatt. Tizenegy éves korunkban behúzott egy
gyomrost Donnie Banksnek, amiért engem csúfolt. Ez volt az
egyetlen eset, hogy verekedett, és szerintem Mrs. Morgansen csak
azért adott neki büntetést, mert a  szabályzat szerint ilyen esetben
kötelező. Angelina néni le se szidta.
– Autumn itt van – hallom a hangját a másik szobából. Csend. –
Az iskolában hagyta a kulcsát. – Még hosszabb csend. – Rendben. Én
is szeretlek.
Ezúttal rám néz, amikor visszaér a nappaliba.
– Anya azt mondja, hogy ma este nálunk vacsoráztok. Szóval
nyugodtan maradhatsz.
– De úgy volt, hogy apa ma este itthon lesz.
Finny vállat von.
Apám elég gyakran mond le családi vacsorákat, nincs ebben
semmi különös. Én is vállat vonok, és lenézek a könyvembe.
Legközelebb akkor nézek fel, amikor hallom, hogy Angelina néni
érkezik a hátsó ajtó felől.
– Hahó!
– Itt vagyunk – kiált vissza neki Finny. Lehalkítja a  tévét, ahogy
az anyja belép a nappaliba.
– Sziasztok, gyerekek!
Hosszú, foltvarrott szoknyája akkor is a bokája körül leng, amikor
már megállt. Pacsuliolaj illatát hozza magával.
– Helló! – köszönünk vissza neki. Angelina néni mosolyogva néz
rám, de csak a  szája bal oldala mozdul. Ugyanolyan az a  féloldalas
mosoly, mint mikor Finny játékos kedvében van.
– Autumn, miért van rajtad Jimmy Carter kampánypóló?
– Nem tudom. A fiadon miért van zöld zokni?
Finnyre néz.
– Phineas, miért van rajtad zöld zokni?
Finny lenéz a lábára.
– Jé, tényleg.
– Honnan szereztél te zöld zoknit?
– A zoknis fiókomban volt.
– Én nem vettem neked zöld zoknit. Soha.
– Pedig ott volt.
– Ez nekem nagyon gyanús – jegyzem meg.
 – Egyetértek. Autumn és én most bevesszük magunkat
a  konyhába, és ajánlom, hogy amikor kijövünk, legyen valami jó
magyarázatod a zoknira.
Finny és én meglepetten nézünk egymásra. Aztán elfordítom
a  tekintetem, és lenézek. Angelina néni az ajtóban vár. Amikor
odaérek hozzá, megérinti a vállamat, és bekísér a konyhába.
– Kicsim, anyukádnak nincs valami jó napja – árulja el halkan. –
Apukád kénytelen volt lemondani a  családi vacsorát, és anyukádat
ez felzaklatta.
Más gyereknek ez nem tűnne nagy ügynek. De ha az anyukád
már volt depresszióval kórházban, akkor megtanulsz olvasni a sorok
között.
– Rendben.
Anya legutóbb akkor volt kórházban, amikor én hatodikos
voltam. Két hétig laktam Angelina nénivel és Finnyvel. Akkor az jó
mulatságnak tűnt. Mindenki azt mondta, hogy minden rendben lesz,
anya meggyógyul. A  szervezetében található kémiai anyagok
egyensúlyának felborulásáról beszéltek, hogy ez ugyanolyan
betegség, mint bármelyik más, és hogy anya hamarosan jobban lesz.
Ezért elfogadtam; Finny minden este belopózott a vendégszobába, és
az ujjunkkal rajzoltunk egymás hátára, aztán próbáltuk kitalálni,
hogy mi az.
Nem gondoltam, hogy anya betegsége most ugyanolyan lesz,
mint legutóbb. Semmilyen részletében nem gondoltam
ugyanolyannak. Először is azért, mert ezúttal megkérdezem, hogy
ha tényleg a kémiai anyagok egyensúlya borult fel, miért tűnik úgy,
hogy ez apa miatt van?
– Nem lesz semmi baj. Csak ma este nagyon megértőnek kell
lennünk vele. Rendben?
– Értem.
Ezzel azt akarja mondani, hogy ne rendezzünk kamaszlázadást
az asztalnál.
– Az anyukád nagyon, de nagyon szeret téged.
– Értem – mondom újra. – Semmi gond.
– Rendben – szorítja meg Angelina néni a  vállam. Az ígérete
ellenére, hogy további részleteket szeretne kideríteni a  titokzatos
zöld zokniról, nem jön velem vissza a  nappaliba. Amikor
visszatérek, Finny a tévét lehalkítva figyeli, ahogy visszaülök.
– Minden rendben?
– Aha. Volt már úgy, hogy valami nem volt rendben?
Felnevet, szusszan egyet, aztán megint elkomorul, és félrebillenti
a  fejét. Azt kérdezi, hogy akarok-e beszélni róla. A  fejem ingatom,
mire elkapja rólam a tekintetét. A tévé hangja felerősödik, én pedig
kézbe veszem a könyvemet.
____________
Hatodikosok voltunk, amikor Finnynek már úgy kellett
belopóznia a  vendégszobába, mert nem aludhattunk egy ágyban.
Szinte soha semmilyen szabályt nem szegtünk meg, ezért
valahányszor bejött, nyugtalanná váltam, mert sosem mondtam
neki, hogy ne jöjjön. Az a helyzet, hogyha nem tiltották volna, soha
eszembe se jutott volna, más lehetne közöttünk a helyzet csak azért,
mert idősebbek lettünk. Hason feküdtünk egymás mellett, és csak
akkor érintettük meg egymást, amikor ábrákat rajzoljunk egymás
hátára. Én virágokat, szívecskéket és állatokat formáltam. Finny
űrrakétákat és focilabdákat.
Az utolsó együtt töltött esténken Angelina néni ránk nyitott, és
megállt a  küszöbön. A  folyosóról beszűrődő fényben csak sötét
sziluettnek látszott.
– Phineas, te mit keresel itt?
– Autumn szomorú.
Amíg nem mondta ki, nem is tudtam, hogy tényleg szomorú
vagyok. Hosszú csend következett. Finny mozdulatlanul feküdt
mellettem. Én Angelina néni sötét alakját néztem az ajtóban.
– Tizenöt perc – mondta, és elment. Finny következett, ő rajzolt
a  hátamra. Behunytam a  szememet, az ábrára koncentráltam.
Mindig csiklandozott, ahogy az ujját húzta, de sosem nevettem.
– Két ház – mondtam. – És négy ember.
– A mi házaink. A mi családunk.
____________
Anya kihagyta az edzőtermet, egyenesen hazajött. Angelina néni
pizzát rendelt, amit a  tévé előtt ülve eszünk meg. Ilyesmit otthon
sosem csinálunk. Utána arra hivatkozva, hogy házi feladatot kell
írnom, hazamegyek. Anya még marad. Azt mondja, majd később
jön.
Miután hazaérek, felhívom Jamie-t, és mindent elmondok neki.
Sírok és bevallom, hogy félek. Elmondom, hogy azt olvastam,
depresszióval az embert csak akkor veszik fel a  kórházba, ha
öngyilkos hajlamai vannak. Azt is elmondom, hogy ez elvileg
örökletes.
Jamie azt mondja, hogy akármi történjék is, mindig szeretni fog,
és mindig gondoskodni fog rólam. Újra és újra és újra és újra ezt
mondja.
 tizenegy
____________
A NAGY SEMMIBE VEZETŐ Lépcső alján elterülő mezőt
elárasztják a  tavaszi esők. A  fiúk körbejárják az ideiglenes tavat, és
azzal fenyegetőznek, hogy belelökik egymást, vagy beleugranak,
hogy sikítsunk.
Úgy hallottuk, hogy szinte soha senki nem megy el a  tavaszi
bálra, ezért elhatározzuk, hogy mi elmegyünk, mert biztosan nagyon
klassz dolog.
A lányok átjönnek hozzám készülődni. Nem különösebben
ünnepélyes esemény ez a tánc, mindannyian farmerban vagyunk. Én
azt a fél-fűzőt választom, amit tavaly ősszel Sashával vettünk.
Brooke akarja megcsinálni mindenki sminkjét, ezért felváltva
ülünk le elé; a többi lány nézi. Én vagyok az utolsó, és miközben az
én sminkemmel dolgozik, azt mondja:
– Autumn, ma nem alszom itt.
– Miért? – kérdezzük kórusban.
Mindenki hálózsákja, pipereholmija egy halomban az ágyamon
hever. Brooke-é is. Brooke éppen az alapozót viszi fel az arcomra, de
ekkor szünetet tart, és felsóhajt.
– Azért, mert Noah szülei nincsenek otthon, és átmegyek hozzá.
Hosszú pillanatnyi csend ül le közénk.
– Ti akkor most… – csuklik el Angie hangja. Brooke körülnéz és
bólint. Sikítunk, és Brooke eltakarja a kezével az arcát.
– Lányok! – hebegi.
– Istenem! – sóhajt Sasha.
– Miért? – kérdezem, de aztán eszembe jut, hogy talán ez nem
éppen illő.
Brooke elveszi az arca elől a kezét, és mosolyog.
– Azért, mert szeretem. És mert úgy érzem, meg kell tennem.
– Hűűűű – szól Angie.
– Aztaaaaa – mondja Sasha. – Most egész éjjel arra fogok
gondolni.
Nevetünk.
 – A  tánc után hozzájuk megyünk. Mondd meg az anyukádnak,
hogy rosszul lettem, és korán otthagytam a  táncot. Oké? – kéri
Brooke. Bólintok. – Holnap átjövök a holmimért.
– De ugye mindent elmondasz nekünk? – kérdi Angie.
– Háááát…
– Muszáj! – közli Sasha. Mindannyian egyetértünk abban, hogy
muszáj.
Amikor a  fiúk megérkeznek, libasorban vonulunk le. Anyám
lefényképez minket, aztán beülünk a  minibuszba, és elindulunk az
iskolai bálba. Jamie remekül néz ki, és ezt a  fülébe is súgom
útközben. Mosolyog, de nem mond semmit; amikor viszont
megszorítom a kezét, viszonozza.
Ezerötszáz diákból körülbelül hatvanan jelentünk meg a  tavaszi
bálban. Csak a miénk a parkett, együtt táncolunk középen, kéréseket
kiáltunk a DJ-nek, aki azt a zenét játssza, amit kértünk. Mivel olyan
kevés vendég van, senki nem állít meg minket, amikor az asztalokon
kezdünk táncolni. Egyáltalán nem számít, hogyan mozgunk, mivel
alig páran figyelnek minket, ezért táncmozdulataink és kéréseink
egyre nevetségesebbek. Konga sorba állunk. Makarénát táncolunk az
„Electric Boogie” bömbölő zenéjére. Teljesen kimerítjük magunkat,
puncsot iszunk, visszaállunk táncolni. Az első lassú táncnál Jamie
felkéri az igazgatónőt, Mrs. Black-et, aki a teremben lévők éljenzése
közepette elfogadja a felkérést.
Gratulálunk egymásnak, és egyetértünk: a  tavaszi bál azért
nagyon király, mert rajtunk kívül senki nincs ott.
Hosszú idő telik el, mire a DJ újabb lassú zenét tesz fel. Addigra
már a szívem nagyon hevesen dobog, és alig kapok levegőt, annyira,
hogy szinte rázuhanok Jamie-re. Olyan jóképű, hogy elég csak
ránéznem, és úgy érzem, mintha pillangóraj csapkodna
a  szárnyaival a  gyomromban. Átölelem a  nyakát, úgy ringatózunk
a zenére.
– Szeretlek. – Nem csak azért mondom, hogy emlékeztessem
magamat; most tényleg így is érzem.
– Én is szeretlek.
– Hallottad, hogy Brooke és Noah…?
Jamie a szemét fogatva felsóhajt.
 – Igen, egész délután ezzel hencegett.
– Igazán? Mit mondott?
Vállat von.
– Csak azt, hogy meg fogja tenni.
– És?
– És micsoda?
– Mit mondott még?
– Semmi mást. Csak azt, hogy ma éjjel megteszi.
– Hát, ez nem hencegés.
– De az.
– Miért az?
– Ez most hogy jön ide? – kérdi Jamie. – Most mondtam, hogy
egész délután ezzel hencegett.
– Csak nem értem, hogy miért számít egész délután azzal
hencegésnek, ha csak annyit mondott, hogy meg fogják tenni.
– Mindegy. Nem igazán akarok beszélni erről.
– Miért nem?
– Mert nem akarok. Oké?
– De miért…
– Autumn, nem akarok a szexről beszélni. Oké?
– Rendben.
Szótlanul táncoljuk végig a  dalt. Aztán kihívom Angie-t
magammal a  mosdóba. A  frizuránkról beszélünk és arról, hogy
mennyire jól érezzük magunkat. Meg persze egy kicsit Brooke-ról is.
– Ez valahogy furcsa, ugye? – kérdezi. – Úgy értem, hogy Brooke
holnap már nem lesz szűz. Nem tűnik valóságosnak.
– Igen, tudom.
Visszamegyünk. Távolról figyelem Jamie-t, és próbálom
visszahozni a korábbi jó érzést, de nem sikerül. Vajon amikor Brooke
megcsókolja Noah-t, ő is azt képzeli, hogy valaki mást csókol? Vajon
amikor magához nyúl, mindig és csakis Noah az, akire gondol?
Azzal próbálom nyugtatni magamat, hogy kapcsolatban lenni
nehéz dolog. Senki nem tökéletes.
És olyan nincs, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak.
____________
 Hétfőn A  Nagy Semmibe Vezető Lépcsőn Brooke azt mondja,
utána sem érezte másnak magát, csak annyi változott, hogy jobban
szereti Noah-t, mint előtte.
– Egyáltalán nem olyan érzés, hogy „Ó, Istenem, már nem vagyok
szűz.”
– Tényleg? – kérdezem.
Mert úgy érzem, én másra nem is tudnék gondolni utána. Azt
hiszem, amikor tükörbe néznék, újra és újra és újra ezt
mondogatnám.
– Tényleg. Csak olyan, mint…
Nem fejezi be a  mondatot, csak lenéz a  víz szélén álló fiúkra.
Versenyeznek, hogy ki tudja messzebbre dobni a  kavicsot. Jamie-re
pillantok. Természetesen ő győz. Elképzelem, hogy jó vele lenni.
– Fájt? – kérdi Angie.
– Igen.
 tizenkettő
____________
– MIT TUDSZ SYLVIE-RŐL? – kérdezi anya. Nagy kanál
jégkrémet tolok a számba. A Train Stop Creamery teraszán ülünk. Ez
a város egyetlen fagylaltozója. Ez az első meleg májusi nap.
– Finny barátnőjéről?
Anya bólint.
– Nem is tudom. Miért?
– Semmi, semmi.
– Hogyhogy hirtelen eszedbe jutott Sylvie?
– Hát, csak úgy.
– Hogy csak úgy?
– Angelinával a  múltkor beszélgettünk róla, és kíváncsi vagyok,
mit gondolsz.
– Semmi gond vele. De nem igazán ismerem. – Egy ideig
szótlanul fagyizunk, aztán csak rákérdezek: – Angelina néni nem
kedveli?
– De, kedveli, csak szerintem nem tudja túltenni magát
a csalódottságon, hogy Finny és te nem jöttetek össze.
Az asztal alatt megérinti a lábamat a cipője orrával.
– Na, de anya! – nézek rá döbbenten. – Nekem van barátom!
– Tudom, tudom. De valahogy mindig úgy gondoltuk, hogy
összejöttök.
– Hát, nem jöttünk. Még csak nem is ugyanabba a  társaságba
járunk.
– Tudom – ismétli magát. Felsóhajt.
Én ráfintorgok, és tovább eszem a fagylaltot.
Valahányszor arra gondolok, milyen lenne, ha Finny és én együtt
lennénk, sosem képzelem, hogy valaki más is ott van velünk. Nem
szeretek arra gondolni, hogy pomponlánynak kellene lennem ahhoz,
hogy Finny és én újra barátok lehessünk. A  képzeletemben Finny
nincs az én csapatomban, és én nem vagyok az övében; csak ketten
vagyunk, ahogy régen is voltunk. Az iskolában együtt ebédelünk, és
elkísér az óráimra. Együtt írjuk a  házi feladatot. Elvisz a  városba
művészfilmeket nézni. Éjszaka hanyatt fekszünk a  füvön, és
beszélgetünk. CD-ket készítünk egymásnak. A  megállóban kézen
fogva várjuk a  buszt. Elképzelem, hogy feltétel- és kérdés nélkül
imádom. Biztos vagyok benne, hogy így lenne, ha szerelmes lennék
belé.
– Angelina néni is elment valahová Finnyvel, és tőle meg azt
kérdezi, mit gondol Jamie-ről?
Anya mosolyog.
– Igen, kicsim. Ez egy összeesküvés.
– Végülis ha Sylvie-ről beszélgettek, akkor Jamie-ről miért ne
tennétek?
– Jamie-t kedvelem – kanalazza ki anya a fagylalt utolsó falatját. –
Látom rajta, hogy jó gyerek. A szülei is jó emberek.
– De nem vagytok biztosak abban, hogy Sylvie is jó?
Tetszik, hogy ilyen irányt vett a beszélgetés, de nem mutatom ki.
– Szerinted?
Ha a  pletykák igazak, akkor Sylvie nem jó kislány. Kering egy
történet, ami szerint Sylvie és Alexis az óriáskeréken majdnem
szexeltek, úgy, hogy mindenki nézte őket. Azt is rebesgették, hogy
néha az egész csapat lerészegedik. De jó tanulók, ezért a  felnőttek
többnyire semmit nem gyanítanak.
Nehéz elképzelnem Finnyt részegen, vagy hogy kedvel egy olyan
lányt, aki szórakozásból egy másik lánnyal pettingel. Vajon Finny
félénksége akkor is megmarad, amikor iszik? Vajon elvörösödött,
amikor Sylvie-t Alexisszel látta csókolózni?
Nem tudom, mit szólna Angelina néni, ha tudná ezeket Finny
barátairól.
– Ó! Sylvie pomponlány. Benne van a diáktanácsban és az iskola
legjobb tanulóinak kitüntetett csoportjában. Annyira lefoglalja, hogy
tökéletes legyen, hogy nincs ideje heroint tolni.
– Jól van, jól van – mondja anya.
Felállunk, a  műanyag poharakat meg a  kanalakat kidobjuk
a szemetesbe, és elindulunk az autóhoz.
Elképzelem, hogy Finny szereti Sylvie-t, de néha azt kívánja,
bárcsak egy kicsit más lenne; néha én is azt kívánom, bárcsak Jamie
más lenne. Elképzelem, hogy izgalmi állapotba kerül, miközben
Sylvie és Alexis mindenki előtt smárol, és utána megkéri, hogy soha
többet ne csináljon ilyet. Elképzelem, hogy Finny szabadnak és
magabiztosnak érzi magát, ahogy a  barátaival iszik; úgy érzi,
közéjük tartozik, része valaminek.
A kocsiban letekerem az ablakot, a meleg, esti levegő az arcomat
simogatja. Anya szótlanul ül mellettem. Kíváncsi lennék, vajon hol
van most Angelina néni meg Finny, és miről beszélgetnek.
Elképzelem, ahogy Finny és én kiosonunk a  házból, és a  patak
partján bóklászunk. Elképzelem, hogy amikor átöltözöm, nyitva
hagyom neki a  spalettákat. Elképzelem, hogy a  keze felcsúszik
a  combomon, ahogy a  kanapén ülve, pléddel betakarózva filmet
nézünk.
Elképzelem, hogy bár gyerekkorunkban barátok voltunk, nem
maradtunk volna gyerekek csak azért, mert együtt voltunk.
 tizenhárom
____________
AZ ISKOLA UTOLSÓ NAPJA olyan, mintha tényleg az utolsó
lenne; mintha nem három hónapra, hanem harminc évre
engednének el minket. A  nehezebb és félelmetesebb vizsgáimon
mind túlvagyok, csak az angol és az egészségtan maradt. Az őszi
félévben dicséretes jelest kaptam angolból, az egészségtan pedig
egyszerű lesz. A drog és a szex rossz; a vízisíelés jó.
Ölelések és visítozás A Nagy Semmibe Vezető Lépcsőn. Sasha az
egyetlen, aki tanul; a  többiek többé-kevésbé szabadok. Jamie
hangosan megcsókol, és átöleli a vállamat.
– Alig várom, hogy vége legyen a mai napnak – mondja.
– Én is – jegyzi meg Noah.
– Még nem is írtad alá az év könyvemet. – Ma harmadszor kérem
Jamie-től. Mindig azt mondta, majd később.
– Tudom, tudom. Add ide.
Odaadom neki, mire kinyitja az iskolatáskáját.
– Miért nem írod alá most?
– Most valahogy nem érzem alkalmasnak az időt. Ebédidőben
visszaadom. – Betuszkolja az évkönyvemet a  táskájába, és behúzza
a cipzárt.
– Rendben.
Már rájöttem, hogy egyszerűbb az ilyen apró, nem igazán fontos
ügyekben engedni.
– Anyám azt mondja, elvisz minket kocsival a  holnapi lányos
napra – szól Angie.
– Juhé! – néz fel Sasha a tanulókártyák mögül.
– Aha. De remélem, tudod, hogy holnap fiús nap is lesz – szól
Alex.
– Tudom – felelem.
– És olyan fiús dolgokat csinálunk, amire ti nem vagytok
meghívva – közli Jamie.
– Értem. Akármit is jelentsen ez – mondja Brooke. – De mi csak
a plázába megyünk.
– Hé, srácok, menjünk mi is a plázába – javasolja Noah.
 – Nem – tiltakozik Sasha. – Ti nem mehettek a  plázába. Oda mi
megyünk.
– Manikűröztethetünk – mondja Alex.
– És fodrászhoz is elmehetnénk. Már melíroztatnom kéne – sóhajt
Jamie.
– Ó, fogd már be! – szól rá Brooke. – Azt sem tudod, mi az
a melír.
– Miért van az, hogy ti srácok teljesen bezsongtok, ha mi valamit
fiúk nélkül akarunk csinálni – mondja Angie.
– Tényleg. Azt hiszitek, hogy összeesküvést szövünk ellenetek? –
kérdem.
– Nem – mondja Jamie, és ezúttal egyikük sem tesz újabb
megjegyzést. A  fiúk arról kezdenek beszélni, hogy másnap
elmennek Noah-hoz videojátékozni.
____________
Szeretlek – írta Jamie. Az, hogy velem vagy, a legjobb, ami történhetett
velem. Csak azt akarom az élettől, hogy feleségül vehesselek, és családunk
legyen. Szép nyarat. Velem.
Becsukom az évkönyvemet, becsúsztatom a táskámba. Jamie nem
ebédidő alatt adta oda nekem; már vége a  napnak. Azt kérte, ne
a  többiek előtt olvassam el, ezért mielőtt átmentünk Jamie-ékhez,
mindenkinek azt mondtam, hogy mosdóba kell mennem. Lehúzom
a  vécét, pedig nem használtam, mert Brooke is bejött velem
a  mosdóba. Amikor kilépek a  fülkéből, azt látom, hogy a  tükörben
bámulja magát. Kezet mosok, ránézek.
– Jól vagy?
Eltelik egy jó hosszú pillanat, mire válaszol.
– Igen… Bocs, csak egy pillanatra teljesen kikapcsoltam.
– Semmi gond. Amúgy el sem tudom hinni, hogy már nem
vagyunk elsősök. Te?
– Én sem igazán fogtam még fel.
____________
Jamie-ék medencéjénél cicaharcot játszunk, vagyis felülünk a fiúk
vállára, és próbáljuk a  vízbe lökni egymást. Jamie és én győzünk,
diadalmenetben cipel végig a  vállán. Aztán hirtelen a  vízbe dob,
mire felsikítok. Duzzogok; ő megcsókol, aztán újra belemárt a vízbe.
Bemártogatós csata tör ki, amit a fiúk nyernek, bár mi, lányok többen
vagyunk. A srácok összepacsiznak, mi pedig komoran nézzük őket.
A falnak dőlünk az árnyékban, a  fiúk átölelik csupasz
derekunkat. A  Nap melegen süt a  fejünkre és a  vízre. Nyár van,
szabadok vagyunk.
Meghozzák a  pizzát, a  medence mellett fekszünk, és annyira
degeszre esszük magunkat, hogy úgy gondoljuk, soha többé nem
kell ennünk. Nem tartjuk be az egyórás szabályt, visszaugrunk
a vízbe. A fiúk birkóznak, mi oldalra húzódva nézzük őket. Egy idő
után unatkozni kezdek. Talán megpróbálhatnánk Jamie-vel egy
kicsit kettesben lenni a szobájában. Ekkor döbbenek rá, hogy Brooke
és Angie már jó ideje eltűnt. Bemegyek a  házba, mezítláb lépdelek
a  konyhában. A  fürdőszoba ajtaja csukva. Hozzátapasztom a
fülemet. Hallom, hogy a másik oldalon beszélgetnek. Bekopogok.
– Hé, mi folyik ott – szólok be. Csend. Aztán megint a hangjukat
hallom. Angie résnyire nyitja az ajtót.
– Egyedül vagy? – kérdi.
– Igen.
Erre kinyitja annyira, hogy be tudjam préselni magamat.
Brooke a  fürdőkád szélén ül. Vörösre sírta a  szemét; fel van
öltözve. Póló, rövidnadrág.
– Szentséges ég! Mi a baj?
Brooke lehajtja a fejét, a padlóra tapadó lábainkat nézi.
– Megcsaltam Noah-t.
Angie karba tett kézzel a  mosdónak támaszkodva áll. Ezek
szerint neki ez nem új információ. Brooke megint zokogni kezd.
Leülök melléje.
– Kivel?
Brooke csak sír.
– A  labortársával, Aidennel – felel helyette Angie. – Egész
félévben jól kijöttek egymással.
– Aiden Harris vagy Aiden Schumacker?
– Aiden Harris – feleli Angie.
– Csak jól éreztük magunkat az órákon – hüppög Brooke. – Nem
gondoltam, hogy ez jelent valamit.
– Mi történt?
Á
 – Áthívott magához, hogy együtt tanuljuk a vizsgára. Megcsókolt,
és én engedtem neki.
– Ez minden?
– Aztán leállítottam, és azonnal hazamentem. Nem akartam
elmondani Noah-nak, de utálom, hogy titkolóznom kell előtte. –
Brooke megint sírva fakad.
Ekkor valaki kopog a fürdőszoba ajtaján.
– Helló, lányok – szól be Sasha. – Mi folyik itt?
Beengedjük, és elmondjuk neki a történetet.
– Egyetlen csók volt? – kérdi Sasha. Brooke bólint.
Megint kopognak.
– Hé! – szól Jamie. – Mit csináltok odabent?
– Valamit terveztek? – kérdezi Alex.
Sasha kinyitja az ajtót, kidugja a fejét.
– Srácok, komoly a helyzet, szóval húzzatok el!
– Ezt hogy érted? – kérdi Noah. Brooke felzokog mellettem. – Hé,
mi folyik ott? Brooke?
– Brooke, cukorfalat, akarsz beszélni vele?
Brooke megtörli az orrát, és bólint. Angie és én rögtön felállunk,
és Sasha mögé lépünk.
– Beszélni akar vele – mondom. Sasha csak annyira nyitja ki az
ajtót, hogy kiférjünk, Noah pedig beosonhasson. Becsukjuk mögötte
az ajtót, és a fiúkhoz fordulunk.
– Ki kéne mennünk – jelenti ki Angie.
– Igen. – Mélyen egyetértek vele.
– Mi folyik itt? Brooke jól van? – kérdi Jamie.
– Nem mondhatjuk el – mondom.
Becsukódik mögöttünk a hátsó ajtó, a medencéhez sétálunk.
– Miért?
– Azért, mert ti fiúk vagytok – közli Sasha. Ő, Angie és én
leülünk, a vízbe lógatjuk a lábunkat.
– Noah odabent van – mondja.
– Noah-nak köze van ahhoz, ami folyik – mondom.
– Hogyan van köze hozzá Noah-nak? – kérdi Alex.
– Azt nem mondhatjuk meg – vágja rá Angie.
Bólintok.
 – Ez hülyeség. Brooke az unokahúgom – méltatlankodik Jamie.
– Tudom. De akkor sem mondhatjuk meg.
– Nem vagyunk felhatalmazva rá – közli Sasha.
Erre mind a hárman bólogatunk.
– Szakítani fognak? – kérdi Alex.
– Lehetséges – feleli Sasha.
– Ó, Istenem! Remélem, nem szakítanak – mondom.
– Nem fognak szakítani – vélekedik Angie.
– Oké, de ez már tényleg hülyeség – áll fel Jamie, és Alexszel
kiülnek a kerti székekre.
Egy idő után Noah kijön, és szól Angie-nek. Angie pár perc
múlva visszajön.
– Brooke jól van? – kérdezem.
Angie bólint.
– Igen. Elmondta Noah-nak. Hazamennek és megbeszélik.
A vízben lógázzuk a  lábunkat, hullámokat kavarunk, de senki
nem beszél. Elmondtuk egymásnak, amit el akartunk, a  fiúknak
pedig nem fogjuk elárulni, mi történt. Eltelik így egy fél óra, aztán
összeszedjük a  holminkat és hazamegyünk. Alex még ott marad
Jamie-vel.
Amikor búcsúzóul megcsókolom Jamie-t, nem viszonozza az
ölelést, és utána elkapja a tekintetét.
– Szia.
– Szia, szeretlek – mondom neki. – Felhívlak.
– Oké.
____________
Aznap éjjel telefonon veszekszünk. Hiába fakadok sírva, nem
bocsát meg nekem, amíg el nem mondom Brooke titkát. Rögtön
meglágyul, megint kedves lesz, és nem beszélünk többet
a veszekedésről.
Másnap a  plázában eszünk, és az asztalnál Brooke elmeséli
nekünk, milyen volt a  beszélgetés Noah-val. Elárulja, hogy Noah
megbocsátott neki, és azt mondta, hogy amikor sírni látta, tudta,
hogy sajnálja, ami történt.
– El sem tudom hinni, hogy ennyire szeret – néz le Brooke
a tányérjára halmozott sült krumplira. Mosolyog.
 Kíváncsi lennék, Jamie mit mondott volna, ha ez velünk történik
meg, de rögtön el is hessegettem a  gondolatot. Ilyesmi soha nem
történhet velünk.
 tizennégy
____________
JÚLIUS NEGYEDIKÉT A  PARKBAN, A  VÁSÁRON töltjük.
Angie barátja, a Hazelwood fiú is velünk van, és nagyon jól érezzük
magunkat, amiért mi négyen teljes párt alkotunk. Végigjárjuk
a  standokat, és hallgatjuk a  zenét. Valahányszor találkozunk
valakivel, akit az iskolából ismerünk, megállunk, hogy Angie
bemutathassa Mike-ot. Finny és Sylvie is a  vásárban van, de velük
nem állunk meg beszélgetni. Elég kicsi a  vásár, ezért gyakran
elhaladunk mellettük. Tudtam, hogy ott lesznek, de valahányszor
látom őket, olyan szembeötlőek, mint a  hajtogatós mesekönyv
kiugró képei. Hot-dogot és palacsintát eszünk, és mi lányok úgy
döntünk, hogy elmennénk a kisállat-simogatóba.
Beleszeretek egy barna kecskegidába, és szerintem neki is
tetszem; amikor ölbe veszem, az orromhoz dörzsöli az orrát,
a  vállamra hajtja fejét. Megkérdezem Jamie-től, hogy ha
összeházasodunk, lehet-e kecskegidánk. Előbb határozottan nemet
mond, aztán azt, hogy talán, ha ez azt jelenti, hogy nem kell füvet
nyírnia.
Egy szénabálán ülök, kis kecském, Augusta az ölemben kucorog,
mint egy csecsemő. Felnéz rám; vagy a tiarám csillogása bűvölte el,
vagy azt hiszi, én vagyok az anyja. Rögtönzött altatódalt énekelek, és
amikor felnézek, azt látom, hogy Finny kaján mosollyal néz; Sylvie
mellette guggol, kismalacokat nézeget. Rögtön abbahagyom az
éneklést, és komor tekintettel nézek Finnyre. Rázkódik a  válla,
hangtalanul nevet.
– Ó, Finn! Nézd! Tetszem neki! – mondja Sylvie. Finny elfordul
tőlem, letérdel mellé. Az elmúlt pár hónapban annyival érettebb
lettem, hogy emlékeztetem magamat: nem is igazán ismerem Sylvie-
t. Lehet, hogy nagyon kedves lány.
Jamie és a  többiek odalépnek hozzám, körém állnak. Már
megnéztek mindent, amit a  vásárban látni lehet, és az a  terv, hogy
Sasháékhoz megyünk.
– De én még nem akarom itt hagyni Augustát – tiltakozok.
– Nevet adtál neki? – kérdi Jamie.
 Bólintok.
– Oké, tedd le szépen azt a kecskét, és lassan sétálj el tőle – nyújtja
ki Alex mind a két kezét.
– Ennek a viccnek semmi értelme nincsen – mondom.
Jamie karon fog.
– Gyere! Nagyon melegem van.
Felsóhajtok, puszit nyomok Augusta fejére, és leteszem. Amikor
elindulok, utánam jön, megfeszül a  rákötött pányva, és Augusta
szomorúan mekeg.
– Ó!
Jamie megfogja a  kezemet, húz magával. Még egyszer
visszanézek. Finny odahajol Augustához, és megvakargatja a fejét.
Sasháéknál várjuk ki, amíg elmúlik a nagy hőség, aztán alkonyat
előtt visszamegyünk a  parkba. Nekem mennem kéne. Apa azt
mondta, időben el fog jönni az irodából, hogy együtt nézzük meg
a tűzijátékot; anya azt akarja, hogy a család együtt legyen. A család
persze azt jelenti, hogy Angelina néni és Finny is velünk lesz.
– Muszáj elmenned? – kérdi Jamie.
Bólintok, gyors puszit kap.
– Hiányozni fogsz – mondom. Annyira gyönyörű. Egyenesen fáj,
hogy holnapig kell várnom, míg újra láthatom.
– Hívj fel, amikor hazaérsz – csókol meg hosszabban. Elpirulok
a büszkeségtől, és mosolygok. Mielőtt elindulok, intek a többieknek;
visszaintegetve nézik, ahogy sarkon fordulok. Amikor visszanézek,
már elfelé mennek.
____________
Anya, apa és Angelina néni a  tóparton ülnek. Mindig onnan
nézzük a tűzijátékot.
– Szia, kicsim – köszön rám anya. Mosolyog, apa kezét fogja. Apa
feláll, megölel.
– Jó napod volt, Autumn? – kérdi. Bólintok. Apa hátralép,
csodálkozó tekintettel néz rám. – Milyen a hajad?
– Visszafestettem barnára. Tegnap.
– Tegnap?
– Igen.
 Egymásra mosolygunk. Nagyon elégedettek vagyunk, hogy
észrevett egy ilyen apró eltérést.
– Finny mesélte, hogy összebarátkoztál egy kecskével – szólal
meg Angelina néni.
– Igen. Anya, szeretnék egy kecskét – mondom. Aztán Angelina
nénire nézek. – Finny rólam beszélt?
– Részletesen leírta, hogy egy kecskegidát ringattál és énekeltél
neki – pillant el a vállam fölött. – Itt is van.
Hátrafordulok.
Finny kézen fogva vezeti Sylvie-t.
– Üdv mindenkinek!
Sylvie mosolyogva integet az ujjaival.
Apám feláll.
– Kihez van szerencsénk?
– Tom bácsi, bemutatom Sylvie-t – mondja Finny. – Sylvie,
bemutatom Tom bácsit.
– Helló! – vigyorog Sylvie.
– Örülök, hogy megismerhettelek. Tessék – lép hátrébb apa. –
Odébb ülök, hogy ti, lányok együtt lehessetek.
Úgy tűnik, apa nem veszi észre, mennyire mások vagyunk Sylvie-
vel.
Apa és Sylvie között ülök. Sylvie másik oldalán Finny. Anyáink
apa másik oldalán beszélgetnek.
Az égboltot bámulom, ahol a  tűzijáték szikrázni fog. Finny és
Sylvie egymás kezét fogják mellettem. Választhatok. Vagy továbbra
is mellettük ülök szótlanul, vagy megpróbálok barátságos lenni, és
belebocsátkozok valami felszínes beszélgetésbe, amilyet Finnyvel
szoktam folytatni, amikor együtt vagyunk.
– Szerinted még mennyit kell várni? – kérdi Sylvie.
Finny az órájára néz.
– Tíz perc – közli Finny, mire Sylvie felsóhajt.
– Észrevetted már, hogy az idő sokkal lassabban telik, amikor
tűzijátékra vársz?
– Hát, az idő mindig lassabban telik, amikor vársz valamire –
mondja Finny.
– Különösen, ha tűzijátékra.
 Finny kinyitja a száját.
– Egyetértek – szólalok meg. Sylvie meglepetten néz rám. –
Szerintem ez azért van, mert amikor nem az óránkat nézzük, akkor
azt figyeljük, hogyan sötétedik az ég. A  várakozás befolyásolja az
észlelést.
– Hűha! – szólal meg Finny.
– Lehetséges – vélekedik Sylvie.
Úgy néz ki, mint aki azon agyal, hol a  trükk. Még sosem
beszéltünk egymással az iskolában. Sem a  buszmegállóban. Csak
a kötelező udvariassági mondatok hangzottak el közöttünk: Elnézést.
Köszönöm. Ezt elejtetted.
– Szóval a  te logikád szerint, ha jól értem, ha a  tavat nézzük és
nem az eget, akkor gyorsabban telik az idő – összegzi Finny.
– Csak annyira gyorsabban, mint amikor valami másra várunk.
– Oké, akkor nézzük inkább a tavat – mondja Finny.
A tavat nézem. Egyszer, abban az időben, amit Azelőttnek
nevezek, apa elhatározta, hogy elvisz Finnyt és engem horgászni. Én
nagyon untam, ezért a víz fölé hajló faágakra másztam inkább. Finny
viszont izgalmasnak találta a  horgászatot; egész délután ott ült
a  parton, azt mondogatta, hogy ne rázzam a  faágakat, mert azzal
elriasztom a  halakat. Az ő kedvéért próbáltam mozdulatlan
maradni. Fogott egy kis halat. Angelina néninek fogalma sem volt,
hogyan pucolja meg, ezért betette a  fagyasztóba, ahol – miután
teljesen elfeledkezett róla –, a  hal keményre fagyott. Finny és én
időnként kivettük és megvizsgáltuk. Végighúztuk ujjainkat
a kemény pikkelyeken, megnyomkodtuk a fagyott hólyagszemet, és
arról beszéltünk, milyen lehet meghalni. Hónapokkal később,
amikor az anyjának eszébe jutott, hogy ki kéne dobni, nagyon
szomorúak voltunk. Igazi veszteségnek éreztük.
– Egyszer horgásztam ebben a tóban – mondja Finny.
– Igazán? – kérdez vissza Sylvie.
– Én is éppen erre gondoltam – nevetek fel.
– A fagyott halunkra?
– Igen.
– Szerintem nem telik gyorsabban az idő – jegyzi meg Sylvie, de
abban a pillanatban elkezdődik a tűzijáték.
 A következő egy órában meg sem szólalok, de hallom, hogy ők
suttognak egymással. Sylvie Finny vállára hajtja a  fejét. Arra
gondolok, hogy Jamie valahol a parkban nélkülem nézi a tűzijátékot.
Elképzelem, hogy hozzá simulok, érzem, ahogy mellettem lélegzik,
és ez úgy fáj, mintha hetek óta nem találkoztunk volna.
A tűzijáték füstös foltokat hagy az égen, kénes szag gomolyog
felénk. Mellettem Sylvie nevet. Bárcsak ne lenne velünk! Ez így nem
igazságos. Úgy volt, hogy ez családi program.
Kettesben akarok lenni Jamie-vel vagy Finnyvel.
Ettől a gondolattól összerezzenek; felnézek Finny szép arcára. Az
ég fényei megvilágítják. Soha nem hagyom, hogy a  gondolat
megtelepedjen bennem, milyen lenne, ha együtt lennénk, és hogy ez
egyáltalán jelent-e valamit. Szeretem Jamie-t.
Inkább visszanézek az égre.
 tizenöt
____________
JAMIE ÉS ÉN ÖSSZEÖLELKEZVE állunk, és hallgatjuk az eső
hangjait. Nedves hajam szétterül csupasz mellkasán, kezét a
bikinifelsőmbe csúsztatta. A levegő hűvös meztelen bőrömön.
Örülök, hogy eleredt az eső.
Felsóhajtok, orromat a vállához dörzsölöm. Az illata ismerős,
annyira vigasztaló, hogy az izmaim minden lélegzetvétellel egyre
jobban ellazulnak.
– Alszol? – suttogja Jamie.
– Még nem.
Próbálom légzésemet az övéhez igazítani. Nyugodt vagyok és
elégedett, ami nem mindig van így, amikor együtt vagyunk. Soha
nem mondtam el neki ezt; mivel mindig csendben vagyok, ha
csókol. Csak annyit kellett tennem, hogy egy szót sem szólok, egy
hangot sem adok ki, amikor már nem dörgölőzik. Nyilván úgy
gondolja, hogy nekem is elég volt.
Ma azonban a lábujjaim begörbülnek, ujjaim a hátába mélyednek.
Majdnem teljesen csupaszon egymáshoz simulva olyan
valóságosnak tűnik, hogy semmi másra nem tudok gondolni, csak
kettőnkre.
– Szeretlek – mozdul meg Jamie keze a mellemen.
– Igazán?
– Te is tudod.
A közös jövőnkre gondolok, arra, hogy milyen tökéletes lesz.
Veszünk egy házat, gyerekeink lesznek, és boldogan élünk. Jamie
tökéletes, az élete is tökéletes lesz, vagyis az élete részeként én is
tökéletes leszek. Végighúzom ujjamat a mellkasán. Elhúzódik.
– Jaj, ne! Ez csiklandoz.
– Bocs – csúsztatom vissza a tenyeremet a vállára. Újabb csend. A
szemem lassan lecsukódik.
– Akarlak – szólal meg.
Ahogy felnézek, szempilláim a bőrét súrolják.
– Én is akarlak. De nem most.
Felsóhajt alattam.
 – Miért? – kérdezi, bár ezt már elmagyaráztam neki.
– Azért, mert azt akarom, hogy különleges legyen.
– Az lesz – ígéri.
– Hogyan? Itt? Ebben a szobában?
Körülnézek a  szobájában. A  falon rock poszterek, a  polcokon
anime akciófigurák, koszos zokni a  padlón, az ablakból a  hátsó
udvar látszik. Amikor arról ábrándozok, milyen lesz az első alkalom,
úgy képzelem, hogy gyönyörű helyiségben leszünk, arany
baldachinos ágyon, és az ablakból az Eiffel-tornyot látjuk. Vagy dús
lombú zöld erdőt, vadvirágok bársonyos takaróját.
– Igen. Vagy a te szobádban.
Elfintorodom; küszködve keresem a  szavakat, közben próbálom
legyűrni az egyre növekvő pánikot, a  gondolatot, hogy az én
szobámban legyen. Vagy ami még rosszabb: az övében.
– Nem, ezt nem érted. Tökéletesnek kell lennie. Abszolút
tökéletesnek.
Jamie megmoccan alattam, próbál felülni. Engedem. Én is felülök,
szembenézek vele.
– Ha kettesben vagyunk, te meg én, akkor csak az számít, nem?
– Igen. – Lassan mondom ki a  szót, érzem, mennyire hiányos
a válasz, mi mindent hagy kimondatlanul.
– Az életben soha semmi nem tökéletes. Úgy értem, mire vársz?
– Csak arra, hogy jó érzéssel tegyem meg.
Lenézek a  steppelt takaróra, piszkálni kezdek egy kibomlott
cérnaszálat.
– És az mikor lesz?
Vállat vonok, nem nézek fel.
– Haragszol?
– Nem, csak csalódott vagyok. – Éles a hangja, és mintha nagyon
távolról jönne.
– El fogsz hagyni?
Hirtelen közelebb húzódik hozzám, és átölel.
– Soha, soha, soha nem hagylak el.
– Én is szeretlek – mondom ki végül.
 tizenhat
____________
SASHA ÉS ÉN EGYMÁS mellett ülünk Brooke szobájának a
padlóján. Csak hárman vagyunk. Angie elment valahová Mike-kal.
Jamie egy hetet Chicagóban tölt a családjával. A többi fiú Alexéknél
idétlenkedik.
Magazinokból teszünk fel kérdéseket egymásnak. Olyasmiket
kérdezünk, hogy „Jól tudsz FLÖRTÖLNI?”, „Tudod, hogy mit
AKARSZ?”.
A magazinok tesztjei alapján bámulatosan kiegyensúlyozottak
vagyunk. Feleletválasztós kérdések, és nagyon könnyű eltalálni
a  helyes választ; az egyikben túl sok van az adott tulajdonságból,
a  másikban nem elég, a  következő pedig pont olyan, amilyennek
lennie kell. Mint egy kamasz Aranyhajú Királylány. Egész délután
ugyanazokat a válaszokat választottuk, és mindig azt az eredményt
kaptuk, hogy egyenesen nagyszerűek vagyunk, csak így tovább, és
minden rendben lesz. Ennek unalmasnak kellett volna lennie, de
nem az; inkább megnyugtató.
– Nem félsz kockázatot vállalni, de azt is tudod, hogyan kell
visszavonulót fújnod, ha a dolgok túl komolyra fordulnak – olvassa
Sasha. – Ezért a  barátaid számíthatnak rá, hogy jól érzik magukat
veled, és nem kell attól tartaniuk, hogy elfajulnak a dolgok. Jó
érzéked van ahhoz, hogy a  félénk lányok megnyíljanak előtted, és
meg tudod szelídíteni az elvadult vendéget is. Bár néha hibázol,
például amikor gyorshajtásért megállítanak, vagy amikor túl
szégyenlős vagy, hogy felkérd táncolni azt, aki tetszik neked. Józan
eszed és a  humorérzéked mindig mindenen átsegít. – Félredobja
a  magazint, és kezét a  magasba emelve nyújtózkodik. – Mikor jön
vissza Jamie? Szeretnék már úszni.
– Pénteken.
– Pénteken.
Brooke és én egyszerre mondjuk. Egymásra mosolygunk.
Szeretünk azzal viccelődni, hogy unokatestvér-sógornők vagyunk.
– Nagyon hiányzik. – Tényleg hiányzik és élvezem, hogy
hiányzik. – Alig hiszem el, hogy már majdnem egy éve együtt
vagyunk.
Augusztus eleje van. Még hat hét az évfordulónkig, és már alig
várom. Ez igazolja számomra, hogy egy pár vagyunk; akkor már
vitathatatlanul hosszú ideje együtt leszünk, és a  kapcsolatunkat
kevésbé összeszokott párok elé állíthatják példaként.
– Igen, Alex és én is – mondja Sasha. Eszembe jut a  közel egy
évvel ezelőtti helyzet, amikor Sasha és én Jamie-ért versenyeztünk
egymással, és Jamie engem választott. A  plafonra nézve
elmosolyodom. Alig tudom leplezni kaján örömömet.
– Októberben lesz másfél éve, hogy Noah meg én járunk – közli
Brooke.
Kaján örömöm lelappad.
– Olyan cukik vagytok! – állapítja meg Sasha. Egyet kell értenem.
Tényleg cukik. Szinte sosem veszekednek, noha Brooke esküszik,
hogy néha közöttük is van vita. Bármit megtesznek, amit a  másik
kér, ezért folyamatosan felugrálnak, hogy italt hozzanak, vagy
megsimogassák egymást hátát.
– Egy örökkévalóság óta vagyunk már együtt – sóhajt fel Brooke.
Másik magazint veszek kézbe. Sasha együttérzően hümmög, én
azonban gyanakvón pillantok rá. Új magazint lapoz, a  vége felé
a tesztet keresi.
– Ó, Istenem! Itt van egy, egyenesen Autumnnak.
– Tessék? – hajolok oda. Kíváncsi vagyok, és tetszik, hogy
különleges figyelmet fordítanak rám.
– TÖBB vagy neki, mint barát? – olvassa Sasha. Üres tekintettel
nézek rá.
– Kicsoda?
Sasha nevet.
– Finn Smith. Emlékszel, hogy hetedikben hogy bámult mindig
ebédidőben?
– Nem emlékszem.
Arra emlékszem, hogy integettem neki az ebédlő túlsó végéből.
Arra nem emlékszem, hogy valaki bámult volna.
– Tényleg? – kérdi Brooke.
– Bizony – erősíti meg Sasha. – De akkor még nem volt ilyen
dögös, mint most.
 – Szerinted dögös? – Szerintem igen, de meglep, hogy Sasha is így
gondolja. Finny nagyon szép, elegáns, csendes és introvertált, nem
elbűvölő és nyitott társasági ember, mint a fiúk a csoportunkban.
– Igen – forgatja a  szemét Sasha. – Úgy értem, hogy nem járnék
vele, de azt meg kell hagyni, hogy nagyon jó pasi.
– Az – ismeri el Brooke.
– Oké, de már nem vagyunk barátok, ezért nem csinálhatom meg
ezt a tesztet.
– Dehogynem – szól Brooke. – Csak válaszolj úgy, mint ahogy
akkor válaszoltál volna.
– Nem tudok…
– Első kérdés – kezd bele Sasha. – Veszekedtél az anyáddal, és
utána a  felhívod a  legjobb fiú barátodat. Másnap az iskolában A)
megkérdezi, hogy jól vagy-e B) nem hozza szóba, mert elég gyorsan
letette a telefont. Vagy C) megölel, és minden részletre emlékszik az
éjszakai beszélgetésből.
– Hát, a C.
Hirtelen az Aranyhaj válaszok nem is olyan egyértelműek; nem
tudom, mi a helyes válasz, csak azt, hogy mi az igaz.
A. Elpirult, amikor megkérdezték tőle, hogy a barátnője vagyok-
e.
C. Sosem beszél más lányokról előttem.
B. Minden gond nélkül meg szokott érinteni.
A. Azt mondta, én vagyok a legjobb barátja.
Sasha válla fölött átpillantva figyelem, ahogy összeadja
a  válaszaimat. Megkönnyebbülve látom, hogy a  válaszok
többségéhez tartozó szám alapján nem mind esik ugyanabba
a  kategóriába. Amikor megvan az eredmény, Sasha diadalmasan
felnéz.
– Vak vagy, te lány? – olvassa. – Ez a srác nagyon odavan érted…
– Oké, oké, hagyd abba! Tizenkét évesek voltunk. Még
hormonjaink sem voltak.
– Hetedikben tizenhárom éves voltál – emlékeztet Sasha –, és
karácsonyig még bőven barátok voltatok.
– Karácsonykor történt valami? – kérdi Brooke.
 – Nem. Csak az első félévben távolabb kerültünk egymástól –
felelem.
Sasha vállat von.
– Hát, pedig minden jel szerint szerelmes volt beléd.
– Ugyan már! A  kérdések fele nem is érvényes, egyáltalán nem
értelmezhető a  gyerekkorunkra. „Hányszor szegte meg
a  takarodóidőt, hogy veled lehessen?” „Rá lehetne-e venni, hogy
fusson vissza a  kocsijához és hozza el neked a  biológia könyvedet,
amikor az ő terme az iskola másik végében van?”
– De attól még tudtál válaszolni – mondja Sasha, és ezzel megfog.
Valóban tudtam válaszolni.
– Csak találgattam. Nem mintha bármit is számítana. Hiszen
Sylvie Whitehouse-szal jár…
– Te pedig Jamie-vel – jegyzi meg Brooke.
– Pontosan.
Sasha vállat von, és lapoz egyet a magazinban.
 tizenhét
____________
A MÁSODÉV ELSŐ NAPJÁN nagyon meleg és fülledt az idő. Új
tiara van rajtam, a  többi iskolai holmival együtt vettük. Ez fekete,
sötét kövekkel. Piros skótkockás szoknya van rajtam és fekete blúz.
A  tavalyi iskolatáskám helyett katonai, zöld futártáskát vettem,
amire rengeteg gombot varrtam. Minden szép új.
Készen állok a másodévre.
A buszmegállóban idén kisebb a csoport; már csak öten vagyunk.
Finny és Sylvie. Egy Todd nevű harmadikos, akivel még sosem
beszéltem. Az ötödik egy idegesnek kinéző lány, aki elsősnek is túl
fiatalnak tűnik. Biztos vagyok abban, hogy eddig magániskolába
járt, és most nagyon fél.
Finny és Sylvie kézen fogva vár. A  pomponlány egyenruha új
designt kapott. Ez jobban tetszik, mint a régi, de attól nem akarnám
viselni.
Az új lány gyanakodva méreget, ahogy a  megszokott helyemen,
a  járdaszegélynél megállok. Mint mindig, most is eszembe jut az
emlék, hogy biciklivel száguldok le erről a meredek dombról. Finny
sohasem félt. Én mindig.
– Szia – köszönök rá az új lányra mosolyogva. Hebeg valamit
válaszul, visszamosolyog. Kis, hálás mosoly. – Autumn vagyok –
teszem hozzá. Ma egészen nagylelkű kedvemben vagyok. És van
egy tervem.
– Nagyon jól fogunk szórakozni kémián együtt – mondja Sylvie.
– Katie vagyok – mutatkozik be az új lány.
– Te is a  St. John’sba jártál? – kérdezem Katie-t, az Új Lányt.
Bólint.
– Te is? – ráncolja a homlokát.
– Ó, nem. Én nem.
Egy pillanatig erős késztetést érzek, hogy hátranézzek Finnyre.
Negyedikben apám azt akarta, hogy menjek át a  St. John’sba, és ez
meg is történt volna, ha nem sírok minden vacsoránál, és hajlandó
lettem volna enni. A  Vogt Általános Iskolában akartam maradni
Finnyvel. Akkor azt hittem, a  tőle való elválás a  legrosszabb, ami
É
történhet velem. Éjszaka nem tudtam aludni, folyton azon
gondolkodtam, hogyan tudnék nélküle élni. A tudattól, hogy Finny
ott van velem a  teremben, valahogy minden dolgozat kicsit
könnyebbnek, minden kötekedő megjegyzés kicsit kevésbé
fájdalmasnak tűnt. Csak ránéztem, ahogy a  saját asztalánál ül, és
tudtam, hogy minden rendben van. A  gondolattól, hogy a  napokat
nélküle kéne kibírnom, elvette az önbizalmamat, gyengült az
öntudatom, nem volt meg bennem az egyensúly, elvesztettem
a  reményt. Az egésznek akkor lett vége, amikor Angelina néni
elmondta a  szüleimnek, hogy Finny ugyanilyen zaklatott, és
könyörög neki, hogy ő is átmehessen a másik iskolába.
Annyira elvonja a  figyelmemet ez az emlék, hogy kell egy
pillanat, mire rájövök, hogy a  tervem jóval meghaladja az
elvárásaimat.
– Igen. Az én osztályomban volt – mondja Katie, az Új Lány.
– Tényleg? Taylor Walkert is ismerted? – kérdi Todd,
a  Harmadéves, mire Katie, az Új Lány megint bólint. – Az
unokaöcsém.
Beszélgetni kezdenek Taylorról, aztán másokról, akiket
mindketten ismertek. Valahol mögöttem Sylvie is fecseg, de a tervem
bevált; hangok mindenütt, és ahogy kiiktatom a tudatomból Katie és
Todd beszélgetését azzal együtt Sylvie hangja is a háttérbe szorul.
Beáll a  busz, és én semmit nem tudok arról, milyen jól fog
szórakozni Finny és Sylvie az idén.
 tizennyolc
____________
EMELT SZINTŰ ANGOL ÓRÁM van Jamie-vel és Sashával. Csak
ezen az órán vagyok együtt velük. Idén mind a ketten emelt szintre
járnak, több mindenből is; nekem csak ez az egy ilyen órám van.
Finny, Sylvie és számos barátjuk is az osztályunkban van.
Mivel kicsi az osztály, és elvileg az okosabbak járnak ide,
a tanáraink sokkal többet megengednek nekünk, mint másoknak. Mi
persze örülünk ennek a  különleges bánásmódnak, a  szabadságnak.
Jamie gyakran vidám. Büszkébb vagyok, ha mások nevetnek
a  viccein, mintha az én vicceimen nevetnének. Jóképű, vicces és az
enyém.
A tanár, Mr. Laughegan kedvel engem; ahogy az angoltanárok
általában. Óra utána néha aggódom, hogy túl sokat beszéltem, hogy
okostojásnak tűnök, de a következő órán sem tudom megállni, hogy
ne jelentkezzek állandóan.
A tanév harmadik hetében meglátok egy könyvet Mr. Laughegan
asztalán. Ő éppen nincs a tanteremben, de hamarosan becsengetnek.
Dickens kötet. A  Copperfield Dávid, amit már régóta el akartam
olvasni. Kézbe veszem, és beleolvasok. Az első oldal magával ragad.
Leülök a tanári asztalhoz, és olvasom tovább.
– Mit csinálsz? – kérdi Jamie.
– Mr. Laughegan könyvét olvasom.
Valaki az osztályban felnevet, Jamie felhördült. Nehéz
megjósolni, mikor helyesli és mikor helyteleníti az ilyen
különcségeimet. Azt hiszem, ez határeset; talán azt kívánja, bárcsak
neki jutott volna eszébe előbb.
– Autumn annyira furcsa – mondja Jack.
Büszkeség és szégyen hullámzik bennem, és elhatározom, hogy
ott maradok a tanári asztalnál.
Még a könyvet olvasom, amikor Mr. Laughegan bejön.
– Helló, Autumn – szól hozzám. – Szereted Dickenst? – Bólintok.
– Ha szeretnéd elolvasni, szívesen kölcsönadom, miután megírtam
a  dolgozatomat. – Nyilván látszik az arcomon a  meglepetés, mert
hozzáteszi: – Esti tagozaton járok mesterszakra.
Ó
 – Ó, az nagyon klassz!
Becsöngetnek. Szó nélkül a helyemre megyek.
Mr. Laughegan beváltja ígéretét, kölcsönadja nekem a  könyvet;
Jamie azzal viccelődik, hogy az angoltanár az új legjobb barátom, és
gúnyolódik azon, milyen hosszú a  könyv. Szokásommá vált, hogy
órák előtt Mr. Laughegan asztalához ülök, olvasgatom a  könyveit,
néha belenézek a  fiókjaiba. Soha nem szól egy szót se. Kikérdezem
az elsősegélykészlet tartalmával kapcsolatban és arról, hogy miért
használ jellemzően kék szövegkiemelőt.
Szerintem Mr. Laughegan megért engem. Egyik nap azt kérdezte
tőlem, szoktam-e írni. Bevallom, hogy igen. Azt kérdezi, tudok-e
a kreatív írás órájáról, amit a végzősöknek tart. Igen. Tudok.
____________
Az első évfordulóm Jamie-vel keddre esik. Három vörös rózsát
ad az iskolában. Számítottam arra, hogy rózsát hoz; a  három szál
azonban meglep. Az utána következő pénteken Jamie és én
elmegyünk vacsorázni, és a  nappali kanapéján csókolózunk. Olyan
szorosan ölelem magamhoz, mint még soha, és amikor csókol,
először feledkezem el minden másról. Hirtelen hagyja abba, és rám
néz. Valamit rosszul csináltam? Összezavar. És bosszús vagyok,
mert fogalmam sincs, mi nem tetszik neki.
– Mi az? – kérdezem, mielőtt megszólalna.
– Akarod az ajándékodat most? – Mosolyog. Bólintok. Felülünk,
végigsimítok a  hajamon, ő közben a  zsebébe nyúl. Hirtelen
idegesség fog el, hogy nem fog tetszeni, amit adni akar. Lapos, fehér
dobozt nyom a kezembe. Csak nézem.
– Tessék! Bontsd ki! – Nagyon lelkes a hangja; megfogadom, hogy
akár mi is az, ha nem tetszik is, eljátszom, hogy imádom. Behunyom
a szemem, mielőtt felnyitom a doboz tetejét. Sötét van a nappaliban.
Amikor kinyitom a szememet, előre kell hajolnom, hogy lássam, mi
hever a doboz vászonbélésén.
Ezüst karkötő, rajta két medál. Felemelem, próbálom tüzetesen
megnézni a  gyenge fényben. Az egyik medál teknősbéka. A  másik
szívecske, valami belegravírozott felirattal. Közelebbről is
megszemlélem.
 – Az a  nap, amikor megismerkedtünk – mondja Jamie. – Az
a kezdet. A teknősbéka az első együtt töltött évünk. Életünk minden
évében kapsz még egy ilyet és akkor is, ha különleges esemény
történik, például ha összeházasodunk vagy gyerekünk születik.
A szemem szúr, a  torkom elszorul. Sírás kerülget. Megölelem,
a  vállára hajtom fejem. Arra gondolok, milyen biztos Jamie abban,
hogy eljönnek ezek az évek. Az életkorunk nem számít. Soha, egy
percig sem tart attól, hogy ne lennénk egymásnak valók. Soha nem
kételkedik bennünk, a  kapcsolatunkban; soha semmiben nem
kételkedik.
– Szeretlek, James Allen – mondom. Elcsuklik a  hangom.
A  szemem megtelik könnyekkel, ámulok. Még sosem sírtam
örömömben.
– Te sírsz? – kérdi Jamie. Bólintok, bár ez nem teljesen igaz. Ujjai
a hajamba túrnak, az arcomat a vállához nyomom. Sokáig ülünk így.
Ez. Ez a szerelem. Igazán szeretem. Ezen az estén könnyű ezt mondani,
ezt érezni.
– Miért teknősbéka?
– Lassú, de kitartó. És szeretem a teknősöket.
Nevet, amikor nevetek, és összeérintjük homlokunkat. Mozdul
a  keze, ujjai hegyét végighúzza a  szemem alatt; összeszorítom
a  szememet, hogy benedvesítsem könnyekkel az alsó szempilláim,
amiket letörölhet.
____________
Mr. Laughegan még több olvasmányt javasol és még több
könyvet ad kölcsön. Keményen dolgozom az első olvasónaplómon,
hogy minél előbb benyújthassam neki. Azt szeretném, ha nagyon
elégedett lenne velem.
Ebédnél mindenkinek megmutatom, milyen értékelést írt
a dolgozatomra.
– Ezt olvasd! – nyomom Brooke arcába a  lapot. – Azt írta: „Ezt
eddig észre sem vettem. Szép munka.” Vagyis olyasmit találtam,
amire eddig nem is gondolt.
– Ez tényleg szép – ismeri el Brooke.
– Én is kedvelem Mr. Laughegant – szól Noah. – Nagyon király!
– Én egyenesen imádom – jelentem ki, mire Jamie fura arcot vág.
 – Aha, egyenesen szerelmes vagy belé.
– Nem. Csak szeretem. – Megállapítom magamban, hogy ez igaz.
Tényleg szeretem Mr. Laughegant; nem úgy, mint a  szerelmemet,
mint az apámat vagy mint egy testvért; egyáltalán nem tudom
meghatározni, mihez hasonlít az érzés, egyszerűen csak szeretem.
Azért szeretem, mert azt mondta, nyugodtan nézhetek kifelé az
ablakon óra alatt, ha esik az eső, feltéve, ha attól még figyelek arra,
amit magyaráz, és azért is szeretem, mert azt mondta, Macbeth igazi
seggfej. Szeretem Mr. Laughegant. Ez egy egyszerű, könnyű
gondolat; ki sem kell mondani.
Jamie megint furcsán forgatja a szemét.
– Te szerelmes vagy egy tanárba – jegyzi meg alig hallhatóan.
Tudomást sem veszek róla, újra elolvasom Mr. Laughegan
értékelését a dolgozatomon.
____________
– Helló, Autumn! – szólít meg Finny.
Azonnal megtorpanok. Halkan mondta. Nem néz közvetlenül
rám. Az egyik kisebb tanterem előtt állunk. Táskája a vállára vetve,
és az ajtónak arra az oldalára állt, hogy belülről ne lehessen látni.
– Helló! – köszönök vissza. Valami gond lehet?
– Boldog szülinapot! – mondja. De még mindig a lábunkat nézi.
– Köszönöm.
Zavarban vagyok. Ezt reggel a  buszmegállóban is mondhatta
volna. Vagy várhatott volna estig, amikor vacsorázni megyünk az
anyáinkkal és apámmal. Finny elfordul, és besétál az osztályterembe.
Követem. A többiek csak azt látják, hogy egyszerre érkeztünk.
Mivel születésnapom van, Mr. Laughegan megengedi, hogy
egész órán az asztalánál üljek, de megígérteti, hogy jól viselkedek.
Egyenes háttal, karba font kézzel ülök, és tökéletes figyelmet
színlelek, illetve színlelnem sem kell, hiszen Mr. Laughegan óráján
mindig is nagyon figyeltem.
Mégis egy kicsit zavarban vagyok. A tanári asztal merőlegesen áll
a  táblára. Ebből a  szögből akadálytalanul rálátok Finnyre. Akkor is
látom, ha a  táblát nézem. Csak őt látom. És szeretem. Amióta az
eszemet tudom, szerettem; már észre sem veszem. Amikor ránézek,
azt érzem, amit mindig is éreztem, de eddig soha nem tettem fel
Ú
magamnak a  kérdést, hogy mi is ez. Úgy szeretem, hogy meg sem
tudom határozni; mintha ez az érzés külön szerv lenne a testemben,
ami nélkül nem tudnék élni, bár az anatómia könyvekben nincsen
benne.
Nem úgy szeretem, mint Jamie-t. Nem úgy szeretem, ahogy
Sashát vagy anyámat vagy Mr. Laughegant.
Úgy szeretem, mint Finnyt.
Ezt lehetetlen elmondani, és érezni még nehezebb.
 tizenkilenc
____________
AMIKOR AZ IDŐ HIDEGEBBRE fordul, kitör a Háború.
November közepén, egy hétfői napon, amikor belépek az
ebédlőbe, Angie rohan oda hozzám. Szeme összeszűkült.
– Az asztalunknál vannak. – Nem is kell mondania, tudom kikről
beszél.
– Tessék?
Követem a  tömegben, egy olyan asztalhoz, ahol nem szoktunk
ülni. Jamie, Alex, Brooke, Noah és Sasha már a  kis, négyzet alakú
asztallap körül ül.
– Ezt nem tudom elhinni – ülök le. Arrafelé pillantok, ahol Alexis,
Jack, Josh, és Victoria ül. Bőven van hely körülöttük. Alexis int
valakinek a tömegben. Követem tekintetét;
Sylvie és Finny tart feléjük. További székeket húznak a  kerek
asztalhoz.
– Ez nem oké – mondja Noah. Jamie a fejét ingatja.
– Nem. Ez egyáltalán nem oké.
Az asztal, amit elfoglaltak, vitathatatlanul a  miénk volt; tanév
közben senki nem cserél asztalt. Ez abszolút ellenséges lépés. De
a  felszínen úgy kell tennünk, mintha nem is törődnék vele.
Szembeszállni velük, vagy beismerni, hogy dühösek vagyunk,
lehetőséget adna nekik, hogy méltatlankodva felhánytorgassák:
– Hogy mi van? Ti képesek vagytok egy asztal miatt veszekedni?
– Hát, holnap nem fognak odaülni – jelenti ki Alex.
– Kémia óráról egyenesen iderohanok – mondja Noah.
– Megelőzlek – szól Jamie.
Dühösen, sápadtan, méltatlankodva eszünk. Nem én vagyok az
egyetlen, aki oda-odapillant és nézi, ahogy az asztalunkat
megszentségtelenítik. Nevetnek, dobálják egymást, mintha
mindennap ott ültek volna. És mintha ezentúl mindennap ott
akarnának ülni.
A fiúk beváltják ígéretüket, és kedden az asztal újra a  miénk.
Ostoba módon azt gondoljuk, hogy ezzel az ügynek vége;
visszaszereztük, ami a  miénk. Az ellenfél biztosan visszavonul,
miután látják, hogy nem adjuk át nekik a terepet.
Szerdán megint kénytelenek vagyunk a  kis, négyszögletű
asztalnál enni. Térdeink egymáshoz érnek.
Csütörtökön szó szerint rohanok az ebédlőbe, de Alex már ott
van, táskája az asztal közepén; karba tett kézzel áll, és dacosan néz
mindenkire.
– Alex! – Összepacsizunk. Átnézek a terem másik felébe. Alexis és
Sylvie a megszokott asztaluktól bámulnak. Mosolygok, integetek és
leülök.
Amikor pénteken megint mi nyerjük az asztalcsatát, arra
gondolok, hogy végre vége; most már biztosan győztünk ebben
a Háborúban. Az nem lehet, hogy van képük még hétfőn is folytatni.
____________
De. Van képük.
Kedden újra megszerezzük az asztalunkat, és ünnepi
hangulatban ebédelünk. Egy részem azt mondja, hogy ez csak egy
asztal, és ha biztos lennék abban, hogy nincs semmi ellenségeskedés,
akkor tényleg csak apró bosszúság lenne, hogy időnként
kénytelenek vagyunk egy kis asztalnál összehúzódni.
Az ellenségeskedés azonban nyilvánvaló; a félév közepén járunk,
minden más csoport választott már magának helyet, és mindig oda
ül, mint tavaly. Sasha és én otthagytuk az ő csoportjukat, és
megtaláltuk a  helyünket egy új csoportban. Összetartozunk. Jó
jegyeink vannak. A fiúk jóképűek, a lányok szépek.
Már egy éve az ellenfeleink, és viszont.
Ez a viszály nem egyszerűen egy asztalról szól.
Szerdán mindenki engem bámul, ahogy a  folyosókon
végigrohanok az ebédlőbe. Zöld táskám a  lábamhoz ütődik; nem
törődök vele, ahogy a  körülöttem lévő emberekkel sem.
Képzeletemben csak az üres asztalt látom. A  látomásom majdnem
igaz. Az asztal egy pillanatig valóban szabad. Aztán Finny lép ki
a  tömegből, és táskáját az asztalra teszi. A  lábam azonnal megáll,
ahogy meglátom. A  terem másik végében Jamie és Noah lépése
lelassul. Sylvie és Alexis is az asztal felé igyekszik. Ők is lassítottak,
de arcukon diadalmas mosoly jelenik meg, ahogy meglátják Finnyt.
Jamie rám pillant, grimaszt vág.
Az elmúlt egy hétben Finnyt nem vontam be haragomba.
Valahogy úgy gondoltam rá, csak vakon követi a  barátait, fel sem
fogja, hogy döntéseinek milyen következményei vannak, mit jelent,
hogy elfoglalták az asztalunkat. De most úgy követeli magának az
asztalt, mintha az mindig is hozzátartozott volna. Hirtelen azonban
úgy érzem, hogy valaki a hátamra feszíti a kezét, és lök rajta egyet.
Egyenes vonalban, határozott léptekkel odamegyek Finnyhez, az
asztalunkhoz. Táskámat a táskája mellé dobom, dacosan felnézek rá.
– Ma velünk ebédelsz? – kérdezem.
Nem válaszol rögtön, és egy pillanatig én sem tudom, mit
mondjak. Sok idő eltelt azóta, hogy legutóbb egyenesen a  szemébe
néztem.
Kék íriszében arany foltok látszanak; nehéz nem bámulni ezt
a  furcsa színkombinációt. Legszívesebben kisimítanám szőke haját
a homlokából, hogy jobban lássam a szemét. Finny elpirul, és mielőtt
emlékeztetném magamat, hogy nem szabad, eszembe jut, hogy
milyen jó képű. Tudom, hogy zavarja, amikor elvörösödik, pedig
szerintem ilyenkor különösen szép. Ártatlannak néz ki tőle. Mintha
soha semmi rosszat nem csinált volna életében.
– Én… – motyogja Finny. Csak bámul. Vajon mire gondolhat?
Mintha egy egész percig néznénk egymást, pedig csak egy pillanat.
Először veszek levegőt, hogy megszólítottam, és az ismerős illat
átjár. Kedvem lenne behunyni a  szemem, és csak erre az illatra
figyelni. Ugyanakkor nem akarom becsukni a  szememet, mert
szeretném még nézni.
– Sylvie kért meg, hogy foglaljak magunknak asztalt.
Sylvie neve kizökkent a transzállapotból. Kihúzok egy széket, és
leülök.
– Értem. Én itt szoktam ülni.
Ekkor Jamie lép mögém, és ő is kihúz egy széket magának.
– Szia, szép lány. Milyen napod volt?
– Egész jó – felelem.
Noah leül Jamie-vel szembe. Tudomást sem vesznek Finnyről.
Finny fogja a táskáját, és elfordul. Sylvie csak pár lépésnyire van, de
nem néz rá. Engem figyel. Szeme összeszűkül. Csak egy pillanatig
nézek egyenesen a szemébe, aztán visszafordulok Jamie felé.
Ez csak egy asztal, mondom magamnak. Csak az asztal miatt van.
Nem személyes dolog.
Csak egy asztal.
 húsz
____________
A HÁLAADÁS UTÁNI NAPON a  szüleim veszekednek. Egész
nap a  szobámban maradok, hallgatom és próbálom nem hallgatni.
Néha anyám üvölt és apám visszaüvölt. Néha dühösen suttognak.
És vannak csendek is. Időnként ajtók csapódnak.
Délben lemegyek, és lopok egy kis sajtot a  hűtőből. A  hangok
elhalkulnak, és csend van, amíg biztosan fel nem érek az emeletre.
Késő délutánig fekszem az ágyamon, nézem, ahogy egy fényfolt
lassan halad a  padlón. Torkom elszorult, testem mozdulatlan. Ez
a nap legszomorúbb része; amikor túl sok idő telt már el, hogy egy
kis boldogságot szerezhessenek magamnak, de még világos van. Túl
késő. A  nappali világosságot mozdulatlanságban fecséreltem el.
A  fényfolt egy helyben áll; halványodni kezd. Jobb lesz, ha teljesen
eltűnik. Ez csak egy nap, emlékeztetem magamat, és ennek a napnak
már majdnem vége van.
A hangok elcsendesedtek. A nappal és az este határa elmosódik.
Senki nem hív vacsorázni. A  Nap már lement, sötét a  szobám, de
nem mozdulok, nem kapcsolok lámpát. Hagyom, hogy a  sötétség
átvonuljon rajtam, és nem mozdulok.
Valami csattan odalent. Összerezzenek. Reflexszerűen felülök.
A  földszinten újra kezdődnek a  hangok. Egyre hangosabbak.
Kiabálnak. Ajtó csapódik. A hangok már odakintről hallatszanak.
Az ablakhoz lépek. Nem látom őket, csak az udvart és Finny sötét
ablakát. A  Háború óta eltelt hetekben a  barátaim és Finny között
húzódó vonalból jégfal lett. Már a szokásos udvariassági mondatok
sem hangzanak el közöttük és közöttünk az osztályban,
a mosdókban, és akkor sem, ha véletlenül találkozunk a folyosókon.
Mindannyian úgy teszünk, mintha a  többiek nem is léteznének.
Finny és én nem beszéltünk azóta, hogy visszaloptam tőlük az
asztalt.
Homlokomat a  hideg üveghez nyomom, és behunyom
a szememet. A szüleim hangja tisztábban hallatszik, annak ellenére,
most halkabban beszélnek.
 Hallgatom a  halk berregést, ahogy apám autója elhúz. Anyám
sírva fakad. Csikorog a  kavics a  talpa alatt, ahogy visszafelé indul.
Felkapcsolom a  lámpát. Testem reagál a  fényre; hirtelen éberré
válok. Könyvet veszek a kezembe, visszafekszem az ágyamra. A ház
újra csendes.
Nem kell sokat várni a kopogásra. Amúgy is számítottam rá. Az
ajtó résnyire nyílik, anya dugja be a  fejét. Úgy mosolyog, mintha
a szeme nem lenne püffedt.
– Átmegyek Angelina nénihez, kicsim.
Legszívesebben hozzávágnám a  könyvem. Legszívesebben
megkérdezném tőle, mi értelme fenntartani a látszatot, hogy minden
rendben van. Ez a kérdés sokkal jobban fájna neki, mint a könyv.
– Rendben.
Eltűnik.
____________
Éhesen ébredek. Még sötét van, és még minden csendes. Mezítláb
lopakodok le. A  régi házban minden recseg a  talpam alatt.
Megmelegítem a  maradék krumplipürét; nézem, ahogy a  tányér
forog a  mikróban. Most jobban fog ízleni az étel. Furcsa hálaadás
volt.
Amióta az eszemet tudom, apa minden hálaadáskor és
karácsonykor az asztalfőn ült. Anyáink mellette, jobbról és balról,
Finny és én anyáink mellett, egymással szemben. Tegnap Finny nem
ült velem szembe, hanem az anyja helyét foglalta el. Anyáink
egymásra pillantottak, de nem mondtak semmit. Elfogadták a tényt,
hogy már nem vagyunk a legjobb barátok, de látszott rajtuk, hogy
azt nem fogadják el, ha nem viselkedünk egymással barátságosan.
Egész nap nem léptük át azt a  bizonyos vonalat közöttünk. Csak
akkor szólaltunk meg, ha valamelyik szülő megszólított, és
semmivel sem tudták elérni, hogy Finny és én beszéljünk egymással.
Anyáink valószínűleg szóba hozták volna, de ami ma kitört
a szüleim között, az tegnap kezdett feszülni, és valószínűleg túl sok
volt nekik. Sajnáltam Angelina nénit és Finnyt; vajon jobban érezték
volna magukat a  saját házukban, ahol nincsen ilyen megosztottság,
nincsenek kimondatlan viták?
 Kiveszem a tányért a mikróból, a hűtőbe nyúlok. Szedek a hideg
sültből, a  tányérra dobom. Becsukom a  hűtőajtót, felegyenesedek,
kinézek az ablakon. A  szomszéd ház konyhájában világít a  lámpa.
Elképzelem, hogy Angelina néni és anyám egymással szemben
ülnek a konyhaasztalnál, előttük egy-egy nagy bögre tea.
Szél sodorja a  leveleket, és hirtelen kedvem támad kimenni.
A  kinti szürkeség hívogatónak, bársonyosnak és kellemesen
hűvösnek tűnik. Az órára pillantok. Hajnali egy óra múlt.
Nincs itthon senki, akit érdekelne, mit csinálok ma éjjel.
Fogom a tányéromat, és elindulok az utcai veranda felé. A küszöb
másik oldalán hideg és nyirkos a  levegő. A  bőrömre tapad.
A  padlódeszkák hűvösek a  talpam alatt; a  lépcsőre ülök. Ekkor
döbbenek rá, hogy nem hoztam villát, nem érdekel. A  forró
krumpliba túrok kézzel, majd lenyalom az ujjaimat.
Hülyeség puszta kézzel enni a  krumplit éjfél után a  veranda
lépcsőjén, de pillanatnyilag csak így lázadhatok.
A hideg pulykahúst óvatosabban eszem, aprókat harapok.
Miután mindent megettem, leteszem a  tányért; a  tornác jobb
oldali korlátjának támaszkodom. Megint feltámadt a szél, a fák ágai
között süvít. Megborzongok, de nem mozdulok. Tudni akarom,
meddig bírom idekint. Talán egész éjszaka itt maradok. Reszketek,
becsukom a szememet. Hideg van. Autó hangját hallom, erre rögtön
kipattan a  szemem. Kék autó áll meg az utcán. Kinyílik az ajtaja,
felkapcsolódik a  belső világítás. Felismerem a  bent ülőket, egyet
különösen. Finny kászálódik ki a  kocsiból. Nevet, mond valamit
a barátainak. Ők ordítanak, mire Finny az ajkához érinti mutatóujját.
Aztán integet, és a barátai elhúznak.
Nézem Finnyt, ahogy keresztülsétál a gyepen. Az arcát nem, csak
a teste körvonalait látom a sötétben. Van valami furcsa a járásában;
aprókat lép és túlságosan előre hajol. Közben a  farmernadrágjának
zsebeit tapogatja. Amikor közelebb ér a  konyha ablakához, már
jobban látni. Pár lépésnyire a  verandájuktól megáll, komoran néz
maga elé. Előre hajolok, hogy jobban lássam, mi a  komorság oka.
A  veranda lépcsője megreccsen. Finny felnéz, a tekintetünk
találkozik. Elakad a lélegzetem.
– Helló! – szól egy pillanat múlva.
 – Helló.
Bámul. Még mindig komoran.
– Nincs tiara.
– Tessék?
– Nincs rajtad tiara.
Furcsa a  hangja, a  hangok kissé elmosódnak, mintha nagyon
fáradt lenne.
– Pizsamában vagyok.
– Ó!
Kissé meginog.
– Részeg vagy? – Még soha senkit nem láttam részegen.
– Aha, egy kicsit.
– Akkor talán jobb lenne, ha nem mennél be.
Még mindig engem néz. Az édes, kedves, félénk Finny: részeg.
Bár hallottam már a pletykát, nehéz elhinnem.
– Miért?
– Anyáék a konyhátokban vannak.
– Ó! – Megint meginog. – Leülhetek melléd egy kicsit?
– Persze.
Nehéz léptekkel odatántorog hozzám, és lehuppan a  lépcsőre.
Hosszan felsóhajt, aztán fejét a  veranda korlátjának támasztja. Az
egészségtan tanárunk, Mrs. Adams szerint az alkohol megváltoztatja
az ember személyiségét. Finny ugyanolyan, mint volt, csak egy kicsit
kevésbé áll biztos lábakon. És egy kicsit barátságosabb, mint tegnap
volt.
– Nem találom a kulcsomat.
– Az nem jó.
Egyetértően bólogat, aztán megint rám néz. Összébb húzva
magamat megdörzsölöm fedetlen karomat.
– Fázol?
Ezúttal én bólintok. Fázom, de kibírható; akár reggelig is.
– Tessék!
Finny lehámozza magáról a baseball dzsekit.
– Köszönöm, nem szükséges – tiltakozom. Szóval ezt teszi az
alkohol az emberrel; elfelejtik a  világban gondosan meghúzott
határokat.
 – Ne csináld ezt, Sylvie, fogadd el a dzsekit – nyújtja felém.
– Autumn.
– Hmm?
A homlokát ráncolja.
– Autumn vagyok. Így hívnak. Az előbb Sylvie-nek neveztél.
Elmélyülnek a ráncok a homlokán.
– Bocsáss meg, Autumn. Fogadd el a  dzsekit, Autumn. –
Előrehajol, a  dzseki már szinte az ölemben van. Felsóhajtok,
átveszem tőle. Belebújok, szorosan összehúzom magamon. – Ez az –
dől hátra elégedetten, és engem néz. – Illik rád.
– A dzseki?
Kinyújtom a karomat, hogy láthassa, mennyire hosszú az ujja. Ki
sem látszik belőle a kezem.
– Nem. A  neved. Autumn Rose Davis. Csak ősszel nincsenek
rózsák.
– Ez nem igaz. St. Louis-ban vannak.
Itt nincs világos határ a nyár és az ősz között. Elkezdődik, elmúlik
és visszahúzódik, arra csábítja a  fákat, hogy vörösre színezzék
leveleiket, de valami trükkel ráveszi a  rózsákat is, hogy még egy
kicsit virágozzanak, ahogy az évszak a  meleg és a  hideg között
váltakozik. A  levelek narancssárgák és vörösek; anyám kertjében
még mindig van néhány rózsaszín rózsa; kissé hervadtak, a szirmok
széle megbarnult, de még mindig szépek. Csodáltam, de nem
hoztam kapcsolatba a  nevemmel őket. Most azonban el kell
ismernem, tényleg illik hozzám; szép, de valahogy nincs a helyén.
– Igaz – mondja Finny lassan, vontatottan. – De elvileg nem kéne
rózsáknak lennie ősszel.
– A dolgok nem mindig olyanok, amilyeneknek lenniük kellene.
Ezután hosszú csend következik. Elfordítom a  fejemet Finnyről,
a hosszú, sötét pázsitos részt nézem, ami elválaszt minket az utcától,
és a  felhőket, amik elrejtik előlünk a  csillagokat. Még szorosabbra
húzom magamon a  dzsekit. Valami megmozdul a  zsebében.
Belenyúlok, és ujjaim egy könnyen felismerhető tárgyat tapintanak.
Elmosolyodok.
– Tessék!
Nyújtom oda Finnynek a kulcsot. Mosolyogva veszi el.
 – Köszönöm. Nem szívesen mondtam volna el apámnak, hogy
elvesztettem annak a kocsinak a kulcsát.
Finny apja – újabb zavarba ejtő, elképesztő gesztussal – autót
ajándékozott neki a  tizenhatodik születésnapjára. Nem tudom,
milyen autót. Valami piros és sportos kocsit, valószínűleg
nevetségesen drága és olasz. Az viszont meglep, hogy Finnynek
lenne lehetősége elmondani, ha tényleg elvesztette volna a  kulcsot.
Mindig és úgy gondoltam, hogy a  kapcsolatuk csak egyoldalú
kommunikációt enged meg.
– Reggel emlékezni fogsz rá, hogy beszéltünk?
Finny megint elkomorul.
– Igen. Annyira nem vagyok részeg, hogy ne emlékezzek.
– Hát, én nem tudom, hogy van az ilyesmi.
Oldalra biccenti fejét.
– Te még sosem rúgtál be?
– Nem.
Kicsit későn ébredek rá, hogy ezt eléggé védekező hangsúllyal
mondtam. Nem veszi észre.
– Hm. Azt hittem… – Elhallgat, megint a homlokát ráncolja.
– Hm, micsoda? Azt hitted, mindenki iszik?
Vállat von, és elfordítja rólam a  tekintetét. Nem tudom, mennyi
az idő, mennyi van még hátra a tornácra való ön-száműzetésemből.
Az ég nem tűnik világosabbnak.
– Egyébként miért vagy idekint?
Meglep, hogy ettől a kérdéstől elszorul a torkom.
– A szüleim veszekedtek.
– Ajaj!
– Apám kocsiba ült és elment, anyám nálatok van.
– Autumn, nagyon sajnálom.
– Semmi gond. Régi história.
– De én tényleg nagyon sajnálom… Nagyon.
Újra szembefordul velem a lépcsőn.
– Jól vagyok.
– Akarsz beszélni róla?
– Részeg vagy.
– Kezdek kijózanodni.
 – Akkor is akarsz majd beszélni velem, ha kijózanodsz?
Újabb csend. Az arcát nézem. Nem tudok olvasni benne. Csak
nézem, ahogy mély levegőt vesz.
– Akkor is – állítja, de van valami a hangjában, ami mégis nemet
mond.
– Semmi gond. Ne törd magad ezen.
– Szereted Jamie-t? – kérdi hirtelen, és ettől megint elszorul
a torkom. – Úgy értem… Jó hozzád?
– Tessék? – Döbbenetem a  hangomban is érződik, és úgy tűnik,
ezúttal ezt Finny is észrevette. Próbálom könnyedebben folytatni, és
nem kinevetni. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy hirtelen
a bátyám szeretnél lenni?
Finny vállat von. Már nem néz rám. Vajon elpirult? Valószínűleg
igen.
– Igen. Szeretem. És jó srác – mondom végül. Próbálom
elképzelni, milyen embernek képzeli Jamie-t, és mit tenne, ha
megerősíteném a  gyanúját. Ötödikben megütötte Donnie Bankst. –
És különben is, nem hiszem, hogy Sylvie nagyra értékelné, ha
összeverekednél Jamie-vel az erényeim védelmében.
– Aha. – Még mindig nem néz rám. – De anélkül is megtenném.
– Biztosan akkor is akarnád, ha józan lennél?
Finny bólint.
– Aha. De csak azért mondom el, mert még nem józanodtam ki
teljesen.
Én vajon mit mondanék Finnynek részegen, vagy ha elég bátor
lennék hozzá? Először is azt, hogy a  dzsekije jó illatú. Aztán azt,
hogy szeretek itt ülni és beszélgetni vele, és nem akarok bemenni,
nem akarom, hogy vége legyen a beszélgetésnek.
– Emlékszel arra, amikor felsősök voltunk?
– Igen.
Szél fúj a fák között. Az ég semmivel sem lett világosabb. Lehet,
hogy semennyi idő sem telt el. Lehet, hogy örökké itt fogunk ülni.
Én nem bánnám; az is jobb, mint szembenézni a  holnappal.
Megvárom, amíg Finny befejezi a gondolatát. Megint elkomorul.
– Azt hiszem, jobb, ha bemegyek, mielőtt olyasmit mondok, amit
jobb, ha nem mondok. Szerintem meg tudom játszani magam addig,
amíg felérek az emeletre.
– Oké.
Feláll, rám néz.
– Ugye nem fogsz idekint maradni?
Megrázom a fejemet.
– Nem, azt hiszem nem.
Felállok, elkezdem lehámozni magamról a dzsekijét.
Mintha mondani akarna valamit. Kinyújtja a  kezét, mintha
a  forgalmat akarná megállítani, aztán ellazul a  mozdulat. Átveszi
tőlem a dzsekit.
– Köszönöm.
– Köszönöm.
Egyszerre mondjuk. És egyszerre mosolyodunk el. Halvány
mosoly.
– Jó éjszakát – mondom.
Bólint, lemegy a tornácról.
– Várj! – szól vissza. Hátrafordulok, ránézek. Azon a képzeletbeli
vonalon áll, ami az ő udvarukat a mi udvarunktól elválasztja. – Egy
kicsit tovább kimaradtam a kelleténél. Ha anyám reggel dühös lesz,
hivatkozhatok rád? Jó kifogás sose rossz, ugye?
– Persze. Mondd meg neki, hogy kisírtam magamat a válladon.
Megint mosolyog.
– Ez nagyon fog tetszeni neki. Nem a  sírás, persze, de ezt úgyis
tudod. Jó éjszakát!
Visszafordulok a ház felé, és bemegyek.
____________
Fekszem a  hideg ágyban, és a  Finny hálószobájából kiszűrődő
enyhe fényt figyelem. Valahányszor szomorú voltam, csak jeleztem
neki az elemlámpámmal, és addig beszélgettünk, amíg mindketten
elaludtunk. Sokáig nem alszik el a fény az ablakában.
 huszonegy
____________
JAMIE AZT MONDTA, HOGY amint megszerzi a jogosítványát,
oda megyünk együtt, ahová csak akarunk. Semmi sem tart távol
minket egymástól, csak a kimenő idő vége.
Többnyire csak autókázunk. Néha leparkolunk a  könyvtár
mögött, és csókolózunk. Eléggé kényelmetlen, hogy a  fejem az
ajtónak nyomódik és a térdem be kell hajlítanom, de nem mutatom
ki, mert tetszik a  gondolat, hogy az autójában csókolózunk; olyan,
mint egy mozifilm. Az ablakok bepárásodnak a  hidegben, és
a rádióban a mi dalunk megy.
Nem sokat tudok az autóvezetésről. Jamie az egyetlen velem
egykorú, aki mellé beülök, de szerintem jól vezet. Biztonságban
érzem magamat vele. Szeretem nézni, ahogy vezet, szeretem nézni
a  profilját, amikor nem rám figyel. Ilyenkor olyan, mintha távol
lenne tőlem, és még jobban kívánom a közelségét.
Anya mindig azt mondta, hogy egy napon apa majd engem is
megtanít vezetni, és én még mindig várom azt a  napot. Egyelőre
azonban nem számít, mert nincs olyan hely, ahová Jamie nélkül
akarnék elmenni.
____________
Finny a  születésnapján szerezte meg a  jogosítványát. Angelina
néni már évekkel ezelőtt megtanította vezetni. Angelina néni azt
mondja, jó sofőr, de így is betegre aggódja magát, hogy Finny egy
éjjel halálos balesetet szenved az úton. Nehéz felfognom, hogyan
képes ilyen gyorsan átugrani gondolatban az autó vezetésétől
a halálra. Minden éjjel rengetegen vezetnek, és nem halnak bele.
Szűz vagyok, és nem tudok autót vezetni.
Attól félek, hogy Jamie autójában vesztem el a  szüzességemet.
Folyton figyelem magamat, vigyázok, nehogy egy szenvedély-
roham miatt elkövessem ezt a  sarkalatos hibát, de ez soha nem jön
el. Ura, illetve úrnője vagyok a  helyzetnek, amikor megengedem,
hogy belém csúsztassa az ujját; és tudom mi történik, amikor
megfogja és merevedésére szorítja a kezemet.
 Soha nem hagyom, hogy Jamie nézze, ahogy egymáshoz
nyúlunk, és soha nem nézek rá. Amikor kigombolom a blúzomat és
hagyom, hogy megcsókolja a  mellemet, figyelem, hogy biztosan
csukva legyen a  szeme. Azt akarom, hogy akkor lásson először,
amikor igazán szeretkezünk. Ez is része az ábrándjaimnak… lassan
vetkőztetjük le egymást, és akkor először látjuk egymás titkos
részeit, amelyek addig rejtve voltak.
És így nem félek annyira.
____________
Egyik este Jamie megkér, hogy tartsam neki a  kormányt, amíg
megkeres egy CD-t. Bízom abban, hogy ha megkér rá, akkor az azt
jelenti, hogy képes vagyok rá. Kis híján az árokban kötünk ki. Jamie-
nek meg kell ragadnia a kormányt és visszavezeti a kocsit az útra.
– Jesszus, Autumn! – mordul. Aztán egy szót sem szól, amíg le
nem áll a  kocsibejárónkon. Már csak pár perc maradt a  kimenő
időmből – Lehet, jobb lenne, ha sosem tanultál meg vezetni –
mondja, miután megcsókol. – Nem tudnám elviselni, ha meghalnál
az úton.
Tudom, hogy egy napon majd meghalok, és tudom, hogy egy
napon majd elveszítem a  szüzességemet; ez a  két dolog egyszerre
tűnik ugyanolyan valószínűnek és ugyanolyan valószínűtlennek.
Finny kimenője fél órával tovább tart, mint az enyém, és
hétvégenként, mielőtt elaludnék, várom, hogy meghalljam az autója
hangját. Megnyugtató érzés hallani a közeledő motorhangot, ahogy
leparkol, az ajtó csapódását, a  tornácajtó nyikordulását. Figyelem,
mikor lesz világosság a  hálószobájában, mikor kapcsolja fel
a  lámpát. Meztelen felsőtesttel sétál át a  szobáján. Aztán a  fény
kialszik, de tudom, hogy Finny az ablak mellett fekszik az ágyában;
két üvegtábla és hat méter vastag levegőréteg választ el minket
egymástól.
 huszonkettő
____________
A FÉLÉV UTOLSÓ NAPJÁN beteg vagyok, de be kell mennem az
iskolába. Három témazáró dolgozatom van aznap. Egész délelőtt az
órát figyelem, számolom a  perceket, mikor mehetek végre haza
lefeküdni. Ebédnél már hányingerem van, és csak egy palack vizet
iszok. Jamie kedves velem, a  hajamat simogatja, amikor az asztalra
hajtom a fejemet.
– Szerintem haza kellene menned, baby.
Jobbra-balra ingatom a fejem az asztalon, nem akarok hazamenni.
Ebéd után Jamie elviszi a  táskámat Mr. Laughegan órájára. Nincs
kedvem belenézni a tanári asztal fiókjába; rögtön a saját asztalomhoz
megyek, és leroskadok a  székemre. Jön a  karácsony, már csak pár
óra, és kitör a  kéthetes téli vakáció; dolgozatok ide vagy oda,
mindenki nagyon jókedvű. Hallgatom, ahogy a többiek bevonulnak
az osztályterembe, elfoglalják helyüket. Legszívesebben meghalnék.
Jamie a  hátamra simítja kezét, miközben Sashával beszélget egy
filmről, amit ők meg akarnak nézni, de én nem. A  többiek azt
tervezik, hogy elmennek a  plázába, panaszkodnak
a  rokonlátogatások miatt, és arról beszélgetnek, hogy végre
kialusszák magukat. Az alvás jól hangzik.
Mr. Laughegan dolgozata még legyengült állapotban is könnyű.
Én fejezem be először, Mr. Laughegan íróasztalára helyezem
a  lefordított papírlapokat. Ahogy rám néz, szemügyre veszi sápadt
bőröm, bágyadt arckifejezésem. Halványan elmosolyodom, mielőtt
megkérdezhetné, hogy jól vagyok-e. A  helyemre megyek. Át kéne
néznem a  geometria vizsgára a  tananyagot, de a  gyomrom most
sokkal jobban háborog, ezért inkább a padra hajtom a fejemet.
Mire a  többiek végeznek, már nem sok hiányzik hozzá, hogy
elhányjam magam. A bordáim alatt minden vadul kavarog, a
nyálmirigyeim ezerrel termelnek. Lehet, hogy nagyon gyorsan kell
majd kijutnom. Próbálom felmérni, mennyire valószínű, hogy
tényleg hányok. Nem akarok kimenni, ha nem feltétlenül szükséges,
de nem tudnám elviselni, ha nem érnék időben a  mosdóba. Az
ajtóval szemközti, legtávolabbi sarokban ülök. Köztem és a  küszöb
között van egy szemetesedény, de az rosszabb lenne, mint a halál.
A legutolsó diák is leteszi dolgozatát Mr. Laughegan asztalára,
aki ezután feláll.
– Rendben. Mi a véleményetek a dolgozatról?
Felpattanok a  helyemről, és kezemet a  számra szorítva rohanok
kifelé. Mr. Laughegan oldalra lép, ahogy elviharzok mellette.
– Jamie, Finn, kérlek, üljetek vissza – hallom az utasítást, ahogy
kirohanok a folyosóra.
Kiderült, hogy az időzítésem abszolút tökéletes, egy
másodperccel sem várhattam volna tovább. A vécéfülkében térdelek;
egyik kezemmel a  hajamat fogom, a  másikkal a  tiarát, nehogy
a vécécsészébe essen.
Utána kiöblítem a számat a csapnál, és a tükörbe nézek. Még elég
sápadt vagyok, de már sokkal jobban érzem magamat. Mély levegőt
veszek. Még húsz perc van az angolórából. Vissza kell mennem,
mielőtt Mr. Laughegan rám küld valakit.
Lehajtott fejjel, a padlót nézve lépek be.
– Autumn… – Mr. Laughegan halk hangját hallom.
– Jesszus, csak nem vagy terhes? – kiált fel Alexis.
A térdem megfeszül, hirtelen felnézek. Dühösen. Rá.
– Hogy mi van? Nem!
– Ebben egészen biztos vagy? – kérdezi Victoria. – Csak mert…
– Alexis, Victoria! – csattan Mr. Laughegan hangja élesen.
Visszafordul felém. – Hadd írjak neked egy engedélyt, hogy
elmehess a nővérhez!
– Köszönöm, nem kell. – Fejemet ingatva a helyemre megyek, és
leülök. – A következő órán is dolgozatot írok. Nem lesz semmi gond.
– Biztos?
Bólintok, kihúzom magam, hogy megmutassam, mennyivel
jobban érzem magamat. Mr. Laughegan vállat vonva folytatja a
félévzáró beszédét.
– Rendben. Mivel a  félévzáró dolgozatra nem fejeztük be a  Jane
Eyre olvasását, kénytelen vagyok házi feladatként feladni pár oldalt
a téli szünetre.
 Jamie kinyújtja a  lábát, hogy tornacipőink talpa összeérjen.
Lemásolom a  füzetbe Mr. Laughegan feladatát, és Jamie-re
mosolygok.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezi, amikor végre kicsengetnek.
– Igen.
Amint kiérünk a  folyosóra, megölel. A  tanítási nap végéig már
nem fogunk találkozni, neki az épület másik végében,
a tornateremben lesz a következő órája.
– Szeretlek, beteg lány – búcsúzik. – Akkor is, ha hányásszagú
a leheleted.
– Köszönöm.
Szájon csókol, és összeborzolja a hajamat.
____________
Túlélem a  matek dolgozatot, a  hazabuszozást. Finny és Sylvie
közvetlenül előttem száll le. Kézen fogva sétálnak hazafelé az
Elizabeth Streeten. Még egy kicsit elidőzök a  buszmegállóban,
harminc lépésről követem őket, míg eljutnak a  sarokig, ahol Sylvie
befordul. Búcsúcsók. Aztán Sylvie átmegy az úton. Finny int neki, és
elindul a járdán.
– Hahó! Finny, várj! – kiáltok utána. A szemem sarkából látom,
hogy Sylvie megfordul, és minket néz. Finny megáll, hátrafordul.
Megvár, utolérem. Meglep, hogy egyáltalán nem tűnik
meglepettnek. – Hahó! – ismétlem magamat, ahogy odaérek mellé.
– Hahó! – köszön vissza. Elindulok hazafelé. Követ.
– Szeretnék egy szívességet kérni tőled. – Fejemet lehajtva
lépkedek.
– Ki vele!
– Megtennéd, hogy gondoskodsz arról, hogy… szóval, hogy
Alexis, Taylor és Victoria és… – Visszafogom magamat, nehogy
hozzátegyem: és Sylvie. – Szóval, hogy ne híresztelje mindenki, hogy
terhes vagyok?
– Miért tennék ezt?
Ez megold egy rejtélyt, és egy kicsit megkönnyebbülök. Sokszor
gondolkoztam azon, hogy egy olyan ember, mint Finny, hogyan
képes olyan lányokkal barátkozni, mint ők; ezek szerint fogalma
sincs róla, milyenek. Megértem. Régebben én sem vettem észre. És
Finny mindig mindenkiről a legjobbat feltételezi; talán azt gondolja,
hogy őszinte aggodalomból kérdezték, terhes vagyok-e.
– Mert…
Elakad a  szavam, nem tudom, hogyan mondjam el úgy, hogy
közben ne sértsen meg a barátait.
– Nem vagy az, ugye? – kérdezi halkan.
– Phineas! – csattanok.
Ekkor nézek fel rá először, eléggé dühösen. Egyenesen
a szemembe néz.
– Hát… hát mert ők csak felvetették, mint lehetőséget…
– Nem lehetőség. Hiszen soha nem is szexeltem.
– Ó!
Az arcára megint kiül az a  döbbent meglepettség, amit akkor
láttam rajta, amikor megszólítottam. Megint lehajtom a fejemet. Egy
percig szótlanul lépdelünk egymás mellett. Már majdnem otthon
vagyunk.
– Szóval megtennéd, hogy leállítod…
– Igen.
Ezt nagyon feszes hangon mondja, talán megsértettem valamivel.
Az aggodalom azonban valós: képesek ilyen pletykát terjeszteni.
Mert amennyire én tudom, már a  fél iskola azt gondolja, hogy
tavaszra anya leszek.
– Köszönöm.
Nem válaszol. Az arcára nézek. Komor. Együtt megyünk át
a pázsiton, csak akkor válik el az utunk, amikor a tornáchoz érünk.
Finny nem búcsúzik el.
____________
Egyenesen a szobámba megyek, és rögtön lefekszem. Behunyom
a  szememet, aludni próbálok. A testem kezd ellazulni, viszont
hirtelen eszembe jut, hogyan nézett rám Finny, amikor
megmondtam neki, hogy szűz vagyok. Komor lett hirtelen.
Mintha éles jégcsap szúrna testembe. Nem kapok levegőt; túl
nagy. A  hideg a  gyomromba, tüdőmbe és szívembe hatol, de
a fájdalmat nem csillapítja.
Mit számít ez neked? – teszem fel magamnak a  kérdést. A  jég
pocsolyává olvad sajgó gyomrom mélyén.
 Az én Finnym.
Nem a te Finnyd.
Tudom. De más dolog tudni és érezni. Tudom, hogy már nem az
én Finnym. Már a  másik parton van, egy óceán választ el tőle.
Túlságosan félek átkelni rajta. Ezt érzem.
 huszonhárom
____________
CSAK ÖT NAPPAL KÉSŐBB, karácsony reggelén érzem
magamat jobban. Felfalom a  rántottát, amit anyám készített, olyan
étvággyal, mintha évek óta nem ettem volna. Apa lejön,
a  szokásosnál hosszabb csókot ad anyának. Nem veszek tudomást
róluk, folytatom az evést. Miután végeztem, apa bemegy
a nappaliba, hogy az ajándékok egy részét átvigye Angelina nénihez,
én pedig felmegyek felöltözni.
Amikor kicsik voltunk, Finny és én letáborozunk a  karácsonyfa
alá, és ott bontottuk ki reggel az ajándékokat. Egymás mellett
feküdtünk, és bámultunk a  fát. Vagy anyám színben tökéletesen
összeillő, boltban vásárolt üveggömbjei lógtak rajta, vagy Angelina
néni mindenhonnan származó díszei: egzotikus indiai gyöngyös
díszek és saját kézzel készített, egyedi agyag- vagy papírtárgyai.
A fa alatt fekve suttogtunk, és a  fát csodáltuk, amíg a  fények
elmosódtak a  szemünk előtt. Reggel együtt ébredtünk, aztán
rohantunk felébreszteni a  szüleinket, hogy megkaphassuk az
ajándékaikat.
Fekete szoknyát és zöld pulóvert veszek fel. Egy pillanatig
gondolkodom csak, aztán az ezüst tiarát választom, ami olyan
alacsony, hogy inkább fejpántnak tűnik. Miután anyáink úgy
döntöttek, hogy már nem alhatunk együtt, volt három karácsony,
amikor Finny és én annyira siettünk eljutni egymáshoz, hogy
felöltözni se voltunk hajlandóak. Pizsamában bontottuk fel az
ajándékainkat, mintha az egész éjszakát együtt töltöttük volna. Ez
persze már évek óta nincs így.
____________
Angelina néni megölel, megpuszil. Anya megöleli Finnyt, apa
kezet ráz vele, és leteszi az utolsó ajándék-szállítmányt. Finny khaki
nadrágot és inget visel. Egymásra pillantunk, de egy szót sem
szólunk.
A családi hagyomány szerint egyszerre bontjuk ki az
ajándékainkat, és minden egyes darabot kommentálunk is. Finny
a szokásosnál is csendesebb, de ennek nem tulajdonítok különösebb
jelentőséget. Lehet, hogy még mindig dühös azért, mert azt
állítottam, hogy a barátai pletykákat terjesztenének rólam?
Az „Angelina néni és Phineas ajándéka Autumnnak” feliratú
dobozban ezüst hópelyhekből álló tiara van. A szoba másik végébe
rohanok, Angelina nénihez, és megölelem. Anya elfogadta, hogy
tiarát viselek, de sohasem bátorított. Néha azon tűnődöm, Angelina
néni fiatalságának titka talán az, hogy házasságon kívüli gyereke
született és mindig van szeretője. Lehetséges. Vagy anyám
beleöregedett a házasságba.
– Köszönöm!
Angelina viszonozza a szoros ölelést.
– Phineas választotta.
– Köszönöm, Finny – azzal visszaülök a padlóra.
Finny csak bólint, de halványan elmosolyodik, amikor felteszem
a tiarát a fejemre a másik mellé.
Mire minden ajándékot kibontunk, elmúlik dél. Anyáink
a konyhába mennek, hogy elkészítsék az ebédet. Én az ablak mellé, a
kedvenc karosszékembe telepszem, és elkezdem olvasni az egyik
ajándék könyvet. Egészen szép stósz gyűlt össze, úgy tervezem,
hogy mindegyiket elolvasom a jövő héten, amíg még szünetünk van.
Apa és Finny a kanapén, a tévé előtt ül; valami sportműsort néznek.
Szinte fel sem tűnik, amikor apa feláll és kimegy a  szobából.
Gyakran kell munkahelyi ügyben telefonálnia, még ünnepnapokon
is.
– Autumn… – szólít meg Finny. Hangja olyan hirtelen és közeli,
hogy összerezzenek. Felnézek. Finny a  karosszék mellett áll. Keze
a zsebében.
– Mi az?
– Nem hiszem, hogy gond lenne azzal a  szívességgel, amit
a múltkor kértél.
– Köszönöm.
Mosolygok, de ő nem mosolyog.
– Ti miről sugdolóztok? – kérdi Angelina néni.
– Semmiről!
– Semmiről.
 Egyszerre mondjuk. Angelina néni oldalra biccenti a fejét, és ránk
mosolyog.
– Kész az ebéd.
____________
– Hogyan viseli Finny? – kérdi anyám az udvaron, hazafelé
menet. Beesteledett már, a karomat dörzsölöm, hogy ne fázzak
annyira. Örülök, hogy nem lakunk messze.
– Miről beszélsz?
– A szakításról.
Sikerül összeszednem magamat annyira, hogy ne álljak meg
a meglepetéstől.
– Finny és Sylvie szakított?
– Azt hittem, már tudod.
Kinyitja az ajtót, levesszük a kabátunkat az előszobában.
– Anya, hát honnan a csudából tudnám?
– Angelina azt mondta, hogy azon az éjszakán, amikor
szakítottak, Finny nagyon oda volt, de ma úgy láttam, egészen
rendben van. – Nem vesz tudomást döbbenetemről. Egyenesen
a  konyhába megy, beteszi a  hűtőbe a  maradékokkal teli tányért.
A  konyhából szól: – Persze ezt Finny esetében elég nehéz biztosra
venni.
Utána megyek, megállok az ajtóban. Nem hiszem, hogy Finny
azért dobta Sylvie-t, mert Sylvie azt mondta, terhes vagyok, de
megfordul a fejemben ez a gondolat.
– Finny miért szakított vele?
– Sylvie szakított vele.
– Komolyan?
– Meglep?
– Valahogy mindig úgy tűnt, hogy Sylvie az, aki nagyon oda van
érte.
– Én is pontosan ezt mondtam – jegyzi meg anya. – Én persze
elfogult vagyok, de Finny olyan jóképű és kedves fiú.
– Remélem, Finny jól van.
Fáj a  gondolat, hogy Finnynek összetört a  szíve. Legszívesebben
megkérdezném Sylvie-t, mi ütött belé. Akármi lenne a válasza, nem

Í
számítana. Így is legszívesebben megrángatnám a  copfját, amiért
fájdalmat okozott.
– Miért nem kérdezed meg? Visszamehetsz.
Erre fennakad a szemem.
– Anya!
Felsóhajt, a fejét ingatja.
Felmegyek a könyveimmel. Finnynél ég a villany, de a függönyét
behúzta. Angelina néni azt mondta, hogy Finny eléggé össze volt
törve a  szakítás éjszakán. Egy olyan csendes és nyugodt emberről,
mint Phineas Smith ez sokat elárul. Gyerekkorunkban csak
néhányszor láttam Finnyt sírni. Elszorul a torkom.
– Baszódj meg, Sylvie! – mondom ki hangosan.
 huszonnégy
____________
NEM CSAK FINNY ÉS Sylvie esett áldozatul a  karácsonyi
szünetnek. Mike is dobta Angie-t. A  második félév első napján,
ebédszünetben a mosdóban sír. Mellette vagyunk, fogjuk a kezét.
– Azt mondta, hogy semmi rosszat nem tettem, de ez az egész
nem működik közöttünk – zokogja. – Mit jelent ez?
– Azt, hogy Mike egy igazi idióta. Azt jelenti – mondja Sasha.
Bólogatunk. Angie tovább zokog. Az arcát nézem.
Nyolcadikban pár hónapig volt barátom. Josh. Egymás kezét
fogtuk a  folyosón, és minden éjjel beszéltünk telefonon. Egyik
délután teljesen váratlanul szakított velem. Azt mondta, hogy már
nem érez ugyanúgy. Napokig úgy éreztem, mintha jókora gyomrost
kaptam volna. Mintha nem kapnék levegőt, mintha kitéptek volna
belőlem valamit. Jellegzetes érzés volt, nagyon más, mint az
egyszerű szomorúság. Arról, hogy Angie-t sírni látom, ez az érzés
jut eszembe. Mintha valami émelyítő, undorító étel átható szagát
érezném. Soha többé nem akarom ezt érezni.
Egy kis ideig öleljük még Angie-t, aztán visszamegyünk az
ebédlőbe, az asztalunkhoz. Finny és Sylvie még mindig egy asztalnál
ülnek, a barátaikkal együtt, de már nem egymás mellett. Furcsa lehet
a  helyzet annál az asztalnál. Ma reggel a  buszmegállóban is távol
álltak egymástól, és egy szót sem szóltak egymáshoz. Finny a  fejét
lehajtva állt, a járdát bámulta. Sylvie az állát magasan tartva, hűvös
tekintettel nézte az utat. Elképzeltem, hogy a  hajánál fogva a  busz
elé lendítem.
Az emelt szintű angolórán átrendeződött a csoportjuk úgy, hogy
Finny már nem Sylvie mellett ült. Nálunk is bonyolult lenne
a  helyzet, ha egy pár szakítana. Nehéz ezt elképzelni. Brooke és
Noah még mindig imádják egymást; úgy tűnik, biztonságban
vannak. Sasha és Alex általában boldogok.
Próbálom elképzelni, hogy Jamie és én szakítunk.
Az első reakcióm megdöbbentő: megkönnyebbülés. Ha Jamie és
én szakítanánk, az azt jelentené, hogy nem ő életem nagy szerelme;
már nem éreznék bűntudatot azért, hogy néha arra gondolok,
milyen lenne valaki mással lenni; jobb lenne-e, tökéletesebb lenne-e?
A terem másik végébe pillantok. Jamie lefelé néz, a  füzetébe
firkál, és halkan beszélget Jackkel. Ő is vágyik valakire, valakire, aki
nem én vagyok. Az a szerelem, amiről a regények és versek szólnak,
nem valóságos; éretlen dolog ilyesmire vágyni, és ostobaság azt
gondolni, hogy a  megfelelő emberrel olyan lenne. Jamie szeret és
törődik velem; a való világban nem lehet ennél semmi jobb.
A második reakcióm: félelem; szeretem Jamie-t, és félelemmel tölt
el a gondolat, hogy a szerelem ilyen múlékony lehet.
– Ki olvasta el a  vakáció alatt a  házi feladatként adott
szövegrészt? – kérdi Mr. Laughegan, kiszakítva gondolataimból.
Felemelem a  kezemet. Ahogy szinte mindenki. – Jó. Mit gondoltok
a  titokról, amit Mr. Rochester a  padlásszobában rejtegetett?
Autumn?
A kezemen már nem volt fent, de tudom a  választ. Mr.
Laughegan általában engem szólít fel elsőként, ha vitát akar indítani.
– Tudtam, hogy valami nagyon furcsa, valami nagyon nincsen
rendben, de nem számítottam arra, ami történt. Tényleg majdnem
elejtettem a  könyvet. Aztán annyira felkavart, amit olvastam, hogy
nem tudtam aludni. Sokáig ébren maradtam, és nagyon dühös
voltam Mr. Rochesterre.
– Annyira felkavart, hogy nem tudtam aludni… – ismétli Alexis
mögöttem. Sokan nevetnek, köztük Sylvie is. Mr. Laughegan
rosszallóan néz rájuk.
– Nem vagyok biztos abban, hogy helyeselnem kéne, hogy Jane és
Mr. Rochester együtt legyen – folytatom –, de persze erre számítok.
– Miért van ez? – kérdi Mr. Laughegan.
Egy pillanatig hallgatok, próbálom szavakba önteni az érzést.
– Mert mindig mindenki azt mondja, hogy az ember az első
szerelmén soha nem tudja túltenni magát. Jane első szerelme Mr.
Rochester volt, és nagyon szerette őt. Még ha újra szerelmes lenne is,
szerintem a lelke mélyén mindig azt kívánná, bárcsak vele lehetne.
– És mit tett Mr. Rochester, ami Autumn érzéseit ennyire
felkavarta? Alexis?
Hátrapillantok. Alexis elpirul, valami válaszfélét hebeg.
 Mindig mindenki azt mondja, hogy az ember az első szerelmén
soha nem tudja túltenni magát. Elképzelem magamat valaki mással,
miközben az első szerelmem, Jamie iránt vágyakozom. Mély levegőt
veszek. Emlékeztetnem kell magam, hogy ez soha nem fog
bekövetkezni; Jamie azt mondja, feleségül vesz.
– Ne hagyj el soha! – mondom Jamie-nek, miközben kisétálunk
a teremből.
– Nem hagylak el – ígéri.
 huszonöt
____________
VALENTIN-NAPON HAVAZIK. A  HÓPELYHES TIARÁT
veszem fel, úgy megyek iskolába; ez az új kedvencem, minden nap
ezt viselem, amikor esik a hó. Tavasszal kénytelen leszek letenni, de
mint minden tél, ez is örökké tart.
A buszmegállóban Harmadikos Todd rózsát ad – több szálat is –
Új Lány Katie-nek. Már együtt járnak; szeretem azt gondolni, hogy
én segítettem ezt elő. Mivel Finny és Sylvie már nem is beszélnek
egymással, mi hárman általában őket hallgatjuk minden reggel. Nem
is olyan rossz.
Katie mosolyogva nézi a  rózsáit, miközben egyfolytában fecseg.
Tudom, hogy Jamie hasonló csokorral fog várni az iskolában.
Mindig rózsát ad, általában vöröset. Néha azt kívánom, bárcsak
kreatívabb lenne, de olyan nevetséges rózsa miatt panaszkodni. Az
iskolában sok lány szeretné, ha ő lenne az, akinek Jamie rózsát ad.
Jamie ma este elvisz vacsorázni. Az ő ajándéka otthon van, arra
vár, hogy odaadjam neki. Összegyűjtöttem pár apró dolgot, ami
szerintem tetszeni fog neki; összeállítottam egy CD-t olyan dalokból,
amiktől rá gondolok; megszereztem a  kedvenc anime karaktere
feleségének akciófiguráját; vettem egy kis édességet, egy pici,
teknősbéka alakú radírt és szerelmes levelet írtam neki, ami egy
örökkévalóságig tartott.
A busz már dübörögve közeledik, de Finny még nincs
a  megállóban. Elpillantok a  házaink felé. Nem rohan a  járdán; nem
látom sehol. A busz lassít.
– Jön ma Finn iskolába? – kérdi Sylvie.
Eltelik egy pillanat, mire felfogom, hogy hozzám beszél.
Hátrapillantok. Rám néz.
– Nem tudom.
– Beteg?
– Nem tudom – ismétlem magamat.
– Ó!
Sorba állunk, hogy felszálljunk a buszra.
 Becsusszanok Sasha mellé. Katonai dzseki van rajta, amit egy
garázsvásáron vett tavaly ősszel, ahol együtt voltunk. Irigylem azt
a  dzsekit. Tudom, melyik tiarával viselném, de Jamie azt mondta,
neki nem tetszene rajtam. Azt mondta, Sashának jól áll, mert ő fiús
lány, de ő nőiesen szeret engem. El kéne mondanom Sashának, hogy
Sylvie engem kérdezett Finnyről; meglepődne, hogy hozzám szólt,
de aztán meggondolom magam, és inkább hallgatok.
– Tudom, mit vett neked Valentin napra Jamie – árulja el Sasha.
Azt hiszem, én is tudom.
____________
Délután, amikor leszállok a  buszról, Jamie-re, a  randinkra
gondolok. Egy új olasz étterembe megyünk. Izgatottan várom, hogy
átadhassam neki az ajándékomat. Ha hazaértem, egy kicsit alszom,
aztán lezuhanyzom. A  ruhámat már előkészítettem. Talán
a vacsorához másik tiarát kellene felvennem.
– Autumn? – szólít meg Sylvie. Megállok, megfordulok.
Mögöttem áll, egyenesen engem néz. Ha nem mondta volna
a nevemet, elég nehéz lett volna elhinni, hogy újra hozzám szól.
– Tessék…
Nem tudom, hallja-e a gyanakvást és a meglepetést a hangomban.
Idegesnek tűnik.
– Odaadnád ezt Finnek?
Négyzet alakú, rózsaszín borítékot nyújt felém.
– Rendben.
Óvatosan átveszem tőle. Az ujjaink nem érnek össze.
– Köszönöm.
Ránézek, hogy akar-e még valamit mondani. Szó nélkül néz. Pár
pillanat múlva megfordulok, és elindulok a  járdán. A  következő
másodpercben hallom, hogy követ. Nem fordítom el a  fejemet,
amikor átmegy az utca másik oldalára. Meg fogom tenni, amire kér,
de nem kell tudnia, hogy kíváncsi vagyok, hogy érdekel, mi ez az
egész.
Finny autója a  kocsibeállón áll, az anyjáé nincs sehol. Bár
megtehetném, hogy egyszerűen kinyitom a  hátsó ajtót és beszólok
neki! Helyette az első ajtóhoz megyek, és bekopogok; van valami
ebben az ügyletben, ami azt súgja, hogy itt adni kell a formaságokra.
Meglebben a függöny, kezet pillantok meg.
– Egy pillanat!
A hangja túl tompa, hogy megítélhessem a  hangszínét. Kívül
várok. Hallom, ahogy Finny mormog valamit, miközben résnyire
nyílik az ajtó. Megdöbbenek, amikor meglátom, és a  tudatom azon
része, amely még képes gondolkodni, reméli, hogy ő ezt nem veszi
észre.
Finny felsőteste, a  mellkasa, karja, válla, hasa meztelen. Bőre
csupasz, csak egy kis szőrcsík vezet a köldökétől a  bokszeralsója
pántjáig, ami kicsit kilátszik a farmernadrág övrésze alól. Kék szeme
álmos, karikás, szőke haja kócos. Orra vörös, de nehéz lenne
megmondani, mitől, mert gyorsan terjed arcán a  pirulás. Ekkor
eszmélek rá, hogy csak állok ott szótlanul és őt bámulom.
– Ööö… Autumn?
Hangja rekedtes, náthás. Levegőt veszek, először azóta, hogy
kinyitotta az ajtót.
– Bocsáss meg. Elég szörnyen nézel ki.
Gyönyörűen.
– Szörnyen is érzem magamat. – Egyik lábáról a másikra helyezi a
testsúlyát. – Ellenőrizned kell, hogy vagyok?
– Nem… illetve lehet, nem tudom. – Benyúlok, átadom neki
a  rózsaszín borítékot. Meglepetten, aztán zavartan néz. Óvatosan
méreget, ahogy átveszi tőlem. Gyanakvón pislog. – Sylvie kért meg,
hogy adjam ezt oda neked.
Elcsodálkozik.
– Sylvie?
Bólintok.
– Ó! Oké. – Hangja furcsán monoton. Előbb a borítékra néz, aztán
rám. – Mondott még valamit neked?
– Nem.
Elkomorul.
– Barátságos volt?
Én is elkomorulok.
– Azt hiszem, igen.
– Hmm.
 Egymásra nézünk. Tekintetemmel a válla és a karja vonalát
követem. Inkább lenézek. Mezítláb áll.
– Hát, valószínűleg fázol… Nekem pedig randevúm van… –
vonok vállat.
– Ó, rendben. Boldog Valentin napot!
– Köszönöm. Neked is. Azt hiszem… Gyógyulj meg mielőbb!
Elfordulok, nem nézek rá újra. Nem hallom az ajtó csukódását,
csak amikor leérek a tornácról és félúton járok a pázsiton.
A délutáni alvásomat meghiúsítja a tornácon látottak emléke. Az
ágy szélén fekszem, az ablaknak háttal, próbálom elfelejteni.
Tudom, teljesen normális, ha másokat is vonzónak talál az ember,
amikor szerelmes; ami engem zavar, az a  furcsa, olvadó, szédítő
érzés, ami akkor uralkodott el rajtam, amikor megláttam. Nem
egyszerű vonzalom volt, hanem a  kéjvágy és a  szeretet furcsa
keveréke. Legszívesebben a  mellkasára borultam és lesimítottam
volna kócos haját. Láttam magam előtt: fejem a  vállán, felnézek rá,
ujjaim a  haját simogatják. Elképzeltem, hogy forró a  bőre, lázas, és
én magamba szívom ezt a meleget, teste az enyémhez simul.
Mert persze ebben a fantáziaképben magához ölel és viszonozza
a simogatást.
Vissza akar kapni.
Szörnyű vagyok. Hálátlan; Jamie sokkal jobb annál, mint akit
megérdemelnék.
De még akkor is, amikor önzőségemért átkozom magamat, újabb
önző gondolat tolul a tudatomba: az, hogy elvesztegettem
a boldogságot, amiben részem lehetett volna.
Szeretem Jamie-t, és ő velem akar maradni örökre. Ajándékokat
vesz nekem, az ő szép lányának nevez. Nagyon jól néz ki, okos és
vicces, és nekem tökéletesen elégedettnek kellene lennem, sőt, talán
az elégedettnél is elégedettebbek. De nem vagyok az, mert folyton
Finny jár a  fejemben, és így nem tudok teljesen elmerülni a  Jamie
iránti szerelemben. Nem tudok olyan boldog lenni, amilyen boldog
lehetnék. Amilyen boldognak kéne lennem.
Szeretnék nem gondolni Finnyre, hogy úgy imádhassam Jamie-t,
ahogy megérdemli.

É
 És még annál is jobban. De önző és rossz vagyok, amiért érezni
akarom, hogy imád. Meg akarok szabadulni ettől a bűntudattól.
____________
– Tetszik? – kérdezem.
– Igen – feleli Jamie olyan hangsúllyal, mintha ez valami ostoba
kérdés lenne. Nézem, ahogy az ajándéktáskában matat, és
mosolygok magamban. Az étterem zsúfolt és hangos; alig hallom
a  csomagolópapír zizegését. Jamie felnevet, áthajol az asztalon, és
megcsókol. – Te vagy a legjobb barátnő.
– Igyekszem.
 huszonhat
____________
A FIÚK IJESZTŐEN MEREDEK hósáncot építenek. Noah-nál
vagyunk; a hátsó udvarukban olyan domb van, amihez, ha
közterületen lenne, az emberek mérföldekről is elvezetnének, hogy
szánkózhassanak. Az a  terv, hogy a  délutánt csúszkálással töltjük,
aztán elmegyünk a  plázába. Azt én kihagyom. Angelina néni már
bejelentette, hogy bemutatja nekünk az új barátját; anya meghívta
őket vacsorára, és apa is otthon lesz. A többieknek annyit árultam el,
hogy családi programom van, ahol feltétlenül ott kell lennem.
Amennyire lehetséges, igyekszem kihagyni Finnyt a beszélgetésből.
Furcsa lehet, hogy az a fiú, aki elvileg az ellenségeink közé tartozik
az iskolában, nekem otthon családi barát.
A lányok a  mi oldalunkon csúszkálnak, a  fiúk pedig egymással
vitatkoznak, hogyan lehetne megcsinálni a  sáncot, hogy nagyobbat
dobjon. Kipróbálják, aztán még több havat hordanak rá. Aztán
megint kipróbálják, és még raknak rá egy kis havat. Végül Jamie
másfél métert repül a  levegőben, és simán landol. Késznek
nyilvánítják a pályát.
A fiúk nevetnek, amikor fejjel előre lebucskáznak a  szánkóról.
Nevetnek, amikor összeütköznek egymással. Nevetnek, amikor kis
híján nekicsapódnak egy fának. Nevetnek rajtunk, mert mi nem
próbáljuk ki.
– Gyere! – hív Jamie. Hátrébb húzódik a  szánkón, hogy helyet
csináljon nekem, de nemet intek, a fejemet rázom. Jamie rosszallón
pislog és megint lecsúszik. Majdnem kitöri a  nyakát, ahogy
landoláskor leesik a szánkóról.
– Ez nagyon klassz volt! – kiáltja Alex. A lányok megborzongnak.
Ahogy telik, múlik a délután sikerül meggyőznöm Jamie-t, hogy
párszor csússzon le velem azon a  részen, amit ő „a domb lányos
oldalának” nevez. Mögém ül a szánkón, átöleli a derekamat, hátam
a  mellkasához simul, ahogy a  szánkó siklik lefelé. Élvezem
a félelmet; ösztönösen belekapaszkodok. Jamie nevet, amiért sikítok,
a domb alján arcon csókol. Ajka meleg a bőrömön.
 – Gyere le velem a  mi pályánkon, légyszi, légyszi… – Az utolsó
két szót kisgyerekesen elnyújtja.
– Neeem – felelem ugyanolyan gyerekesen. Felsóhajt, a szemét
forgatja ismét.
Sasha az, aki végül beadja a derekát. Alex csak egyszer kéri, de ő
egyből beleegyezik.
– Hát, jó…
És odamegy hozzájuk. A domb alján állva nézem, ahogy esetlenül
egyensúlyoznak a szánkón. Csak egyszer rebben a szemem Jamie-re.
A dombtetőn áll, őket nézi.
Sasha sikít, Alex nevet, ahogy a  sánchoz érnek. Kettőjükkel
a szánkó nem emelkedik olyan magasra, de amikor földet érnek, az
oldalára fordul. Sasha és Alex fejjel előre csúsznak a  havon. A  fiúk
éljeneznek és nevetnek, Alex felsegíti Sashát, lesöpri a  havat
a hajáról.
– Ez klassz volt – jelenti ki Sasha. Alex diadalmas mosollyal néz
ránk.
– Igen, az én barátnőm a legklasszabb!
Brooke felszisszenve, kissé bosszúsan pillant Noah-ra. Angie
vállat von. Jamie és én egymásra nézünk. Könyörgőn tekint rám.
Nagy léptekkel elindulok a dombon hozzá.
– Neked kell elöl ülni – mondom határozottan. Jamie mosolyog.
A  lábával tartja egy helyben a  szánkót. Leülök, lehuppant elém.
Hátranyúl, megfogja a  kezemet, a  dereka köré fonja, és
összekulcsolja az ujjaimat. Annyira már nem is vagyok ideges. Egy
pillanatig legalábbis.
– Kapaszkodj!
Jamie előrébb helyezi súlypontját, és egy kicsit megtolja
a  szánkót. Máris repülünk. Az arcomat Jamie dzsekijébe nyomom.
Hirtelen zökkenünk. Még erősebben szorítom a  szemem, amikor
hirtelen Jamie már nincs sehol, és a  testem a  levegőbe emelkedik.
A  jéghideg levegő a  torkomba tolul, ahogy tátva marad a  szám.
Valami kemény és meleg csapódik az arcomnak, mielőtt földet
érnék. A  meglepetés elnyomja a  fájdalmat. Egy pillanatig. Aztán
rájövök, hogy a havon ülök, kezemet a szememre szorítom. És fáj.
– Autumn, ó, basszus! – kiáltja Jamie.
 Hó ropogását hallom, a  többiek lerohannak a  dombon.
Összeszorított fogakkal, reszketve lélegzek. Nagyon szégyellem,
hogy sírok a fájdalomtól.
– Jól vagyok – mondom, de úgy, hogy ki sem nyitom a  számat.
Reflex, de mivel nem haldoklom, akár még igaz is lehet. Egy
kesztyűs kéz megpróbálja elhúzni a  kezemet. Ösztönösen nem
engedem. – Ne! – tiltakozok. Kinyitom a  másik szememet, és
rámeredek a  többiekre. Jamie és Sasha térdel előttem, arcuk egész
közel van az enyémhez. A többiek mögöttük állnak.
– Meg kell engedned, hogy megnézzük – mondja Sasha.
Haragszom rá, de Jamie-re még jobban, amiért rávett, hogy
lecsússzak vele azon a  nyomorult pályán. Egy pillanatig nagyon
dühös vagyok. Egyenesen gyűlölöm, hogy olyasmikre vesz rá,
amiket nem akarok, aztán eszembe jut, hogyha most tiszta
érzelemből reagálok a  dolgokra, az később kínos lesz. Lassan
leengedem a  kezem. Küzdök a  késztetés ellen, hogy elrejtsem
a  sérülést. Nem kis erőfeszítésembe telik. Mindenki felszisszen, és
engem bámul.
– Nem olyan súlyos a helyzet – bizonygatom. Senki nem válaszol.
– Ajaj! – szól Jamie. Sasha a  hóba markol, és megpróbálja
a szememhez nyomni a hógolyót. Elhúzódok.
– Jesszus, Autumn! Ettől monoklid lesz. Jamie fejével ütköztél –
árulja el Alex.
– Odabent van jég – mondja Noah, miközben újra kitérek Sasha
elől. – Ne hóval csináld!
– Muszáj tennünk rá valamit – mondja Jamie. – Így is elég
szörnyen néz ki.
– Jól vagyok. – Felállok, kétoldalról belém karolnak. Hagyom,
hogy Jamie ás Sasha levezessen a dombról. A  barátaink mögöttünk
mintha valami felvonuláson lennénk. Odabent leültetnek
a  konyhaasztalhoz. Brooke mintha saját felségterületének tekintené
Noah-ék konyháját; elküldi egy konyharuháért, közben
nejlonzacskóba jeget tölt. A  zacskót a  kendőbe tekerik, és ahogy az
arcomhoz szorítom a csomagot, az legalább a fájdalmam is elrejti.
Jamie felállít, a helyemre ül, az ölébe húz.
– Jól vagyok – ismétlem.
 – Oké, oké. Elhisszük – mondja, és én megkönnyebbülök.
Megcsókol, magához ölel. Na, ezt nagyon élvezem. Odakint kezd
sötétedni. A  többi fiú kimegy behozni a  szánkókat, mi pedig arról
beszélgetünk, milyen szörnyen fest majd a  zúzódás az arcomon
holnap, mennyi ideig fog látszani, és érdemes-e valami alapozóval
eltakarni az elszíneződést. Már viccelődni is tudok, a hangulat kissé
oldódik. Mire Jamie-vel elindulunk, hogy hazavigyen, mielőtt
elmennek a plázába, a sötét monokli már inkább csak egy humoros
történet, nem komoly aggodalom oka. Jamie azt akarja, mondjam azt
mindenkinek az iskolában, hogy ő okozta, ha másért nem, csak hogy
lássuk, hogyan reagálnak. Szerinte vicces lenne.
– De tényleg te okoztad – jegyzem meg. Bekanyarodik a kavicsos
kocsibeállónkra.
– Tudom. És ez benne a legjobb – vigyorog.
Elkomorulok, és reflexből fel akarom húzni az orromat, de
a  mozdulat fáj. Leveszem az arcomról a  jeges borogatást, hogy
odahajolhassak hozzá és búcsúzóul megcsókolhassam. Gyengéden
csókol meg, ugyanúgy, ahogy a konyhában a többiek előtt.
– Bocsáss meg, szép lány, hogy fájdalmat okoztam neked –
csippenti össze Jamie az orromat.
Mosolyogva szállok ki az autóból. Integetek utána. Már
besötétedett, és csak a kocsi lámpáit látom.
A házból meleg fények áradnak ki; nagy léptekkel a hátsó ajtó felé
igyekszem a  hóban. Hangok hallatszanak odabentről, és örülök,
hogy a sérülésem jól látható, így legalább megfelelő magyarázatot ad
a  késésemre. Leveszem a  jeges borogatást az arcomról, és kinyitom
az ajtót.
– Ó, hát itt… – hallom anyám lelkes hangját, aztán megint arcok
vesznek körül, ahogy a másik konyhában is. Angelina néni, Finny és
anyám vannak hozzám legközelebb. Mögöttük apám és egy idegen.
Anya megfogja az államat, és hátrabillenti a fejemet.
– Autumn! – kiált fel éles, aggódó hangon. – Mi történt?
– Szánkóztunk. Jamie megütött…
– Hogy mi van?! – kérdezi Finny. Nem kiáltja. Nem kell kiáltania.
Elég összeszűkült szemét látnom.
– …a fejével, véletlenül, amikor buckára futottunk, és leestünk.
 – Jól vagy? – kérdi anya.
– Jól.
– Mitől vagy ebben annyira biztos?
Finny közelebb nyomakodik hozzám.
– Nem szédülsz? – kérdi. – Homályos látás? Nem látsz foltokat?
Mindegyik kérdésre a fejemet rázom.
– Tudod követni az ujjamat?
Jobbra-balra, előre-hátra mozgatja az ujját a szemem előtt.
Elszakítom a tekintetem az övétől, és teljesítem a kérését. Bólint.
– Rendben – jelenti ki. – Nem vagy zavart? Mindenkit felismersz?
– Igen. Kivéve a  vendéget. – A válla felett az idegenre mutatok.
Erre Angelina néni felnevet.
– Ő Kevin, a  barátom – mutatja be. – Kevin, bemutatom az én
sérült keresztlányomat.
– Üdv – köszönök. – Örülök, hogy megismerhettem. Most pedig
megkérhetnék mindenkit, hogy hagyja abba szörnyülködést? Már
több mint egy órája történt ez a  baleset. Nyilván nem fogok
agyrázkódásban meghalni, vagy ilyesmi.
Finny sarkon fordul, és kivonul. Most megbántottam?
– Csinálunk neked jeges borogatást – mondja apa.
Felmutatom a zacskómat.
– Már van. Látod? Minden rendben. Jól vagyok.
Még pár percig kérdezgetnek és spekulálnak, aztán mindenki
visszaül oda, ahol korábban ülhetett. Anyám még egyszer
megvizsgálja a  szemem, sóhajtozik egy kicsit, aztán elrendeli, hogy
üljek le és egyek egy kis guacamole szószt a  többiekkel, amíg ő
elkészíti a vacsorát. A felnőttek folytatják a beszélgetést. Éppen tele
a  szám, amikor Finny visszajön, ezért nem tudok rögtön
megszólalni, amikor meglátom, mi van nála. Kinyitja a  fagyasztó
ajtaját. Lenyelem a falatot.
– Finny, az az én zoknim?
Sárga alapon táncoló majmok… Senki másé nem lehet
a családban, de azért meg kellett kérdeznem.
– Igen.
Nem látom az arcát a  fagyasztó ajtaja miatt, de jégkockákkal
csörög.
 – Már van jeges borogatásom.
– Tudom. Láttam. De én jobbat csinálok.
– Finny – szól Kevin, mielőtt tiltakozhatnék. Kicsit távolabb,
a pultra támaszkodva áll és Finnyt nézi. – Honnan tudtad, miket kell
kérdezned Autumtól?
Gondolom örül, hogy van miről beszélgetnie Finnyvel. Nagyon
elégedettnek tűnik.
– A  fociból – csukja be Finny a  fagyasztó ajtaját, és a  pulthoz
megy, kihúz egy fiókot Kevin mellett. – Ha valaki beüti a  fejét, az
edzőnek mindig ellenőriznie kell az agyrázkódás tüneteit.
– Ó! Nem is tudtam, hogy a  foci ilyen erőszakos sport – jegyzi
meg Kevin. – Én a rögbi csapat tagja voltam. Nekem a foci unalmas.
Ezzel érzékeny pontra talált, de Finny arcán semmi nem látszik.
Elengedi a füle mellett a kissé sértő megjegyzést, és ráhúzza a jeges
zacskóra a zoknimat.
– Ezt is ott tanultam – hajol át az asztal fölött, és odaadja nekem
a csomagot. – Ez így biztosan kényelmesebb.
Óvatosan az arcomhoz nyomom. Igaza van. Sokkal
ergonomikusabb, és pontosan ott fejti ki hatását a  hideg, ahol
a legnagyobb szükségem van rá. A zokni puhasága is jó érzés.
– Köszönöm.
– Egyszerre csak húsz percig szorítsd oda. Aztán hagyj
a bőrödnek fél óra pihenőt.
Angelina felnevet.
– Finn, ezt úgy mondod, mint egy orvos. Talán megtaláltad
a hivatásodat.
Meglepődöm, hogy Finny erre csak vállat von. Legutóbb tizenkét
éves korunkban beszélgettünk arról, hogy mik leszünk, ha nagyok
leszünk, és ő akkor profi focista akart lenni. Jól focizik, de gondolom,
mostanra már valami mást fontolgat. Én még tartom magamat
a  fekete garbó és kávézó elképzeléshez, amit negyedikben találtam
ki. Jamie persze nem akar New York-ba költözni, és azt szeretné,
hogy az íráson kívül találjak magamnak valami más, rendes szakmát
is.
A vacsora egészen kellemes. Kevint nem kedvelem annyira, mint
Craiget, aki a  kedvenc Angelina-pasink volt Finnyvel
gyerekkorunkban, de nincs különösebb okom arra, hogy ne
kedveljem. Kíváncsi lennék, mit gondol róla Finny, de ezt lehetetlen
megállapítani… mert ő mindig makulátlanul udvarias.
Többnyire a  négy felnőtt beszél, Finny és én hallgatjuk őket.
Kevin miatt felborult a szokásos ülésrend, ezért Finny és én egymás
mellett ülünk. Olyan régen ettünk egymás mellett az asztalnál, hogy
már el is felejtettem, hogy nekem Finny balján kellene ülnöm; én
ugyanis balkezes vagyok, és a  könyökünk folyton egymáshoz
ütődik. Ez eléggé zavaró, és próbálok úgy tenni, mintha észre sem
venném, de jóleső érzés, hogy olyan közel van hozzám.
Vacsora után apám előveszi a palack portóit, Finnyt meg engem
pedig felmentenek a társasági élet alól, mehetünk tévét nézni. Ahogy
elhagyjuk az ebédlőt, a  felnőttek felnevetnek mögöttünk. Nagyon
úgy tűnik, rajtunk kívül mindenki kedveli Kevint.
Finny és én valami komédiát választunk, csendben nézzük.
Régebben megvitattuk volna, miért utáljuk Kevint. Általános
szabályként utáltuk Angelina néni pasijait; Craig volt az egyetlen
kivétel.
Eltelik egy óra, kimegyek a konyhába, hogy újratöltsem a zoknit
jéggel. A  művelet közben olyan furcsa érzésem van, hogy volt
valami a  zoknis fiókomban, amit nem akartam volna, hogy Finny
meglásson. Furcsa, hogy még mindig annyira otthon érzi magát
nálunk, hogy egyszerűen bemenjen a szobámba és elvegyen valamit,
ami az enyém, de aztán eszembe jut, hogy én is ezt tettem volna, ha
ő sérül meg.
Amikor visszamegyek a szobába, Finny rám néz.
– Nagyon fájt?
Leülök a kanapéra, legalább egy méter távolságra tőle. Ellenállok
a  késztetésnek, hogy közelebb üljek hozzá. Mostanában mindig így
ülünk.
– Igen. Eléggé.
– Hadd találjam ki… Nem sírtál, és senkinek nem mondtad,
mennyire fáj?
Megrázom a fejemet. Persze, hogy nem mondtam senkinek.
– A sírás olyan snassz.
Finn mosolyog.
 – De ha az a  képeslap reklám jön a  tévében az öreg hölggyel,
rögtön elsírod magadat.
Vállat vonok, az arcomat eltakarom a jeges tömlővel.
– Az a reklám olyan szomorú!
– De jó a vége.
Megint vállat vonok. Elhallgatunk. Finny szólal meg először,
amikor húsz perccel később leveszem a  jeget az arcomról, hogy ne
károsodjanak a szövetek.
– Szerintem már nem olyan csúnya, mint volt.
– Tényleg?
Óvatosan megérintem az arcomat. A  duzzanat már lényegesen
kisebb, de nem tudom, hogy néz ki.
– Igen. A  jég összehúzza a  hajszálereket, de a  zúzódás holnapra
csúnyább lesz.
– Talán tényleg orvosnak kéne lenned.
Finny ugyanúgy vállalat von, mint korábban.
– Ami azt illeti, gondoltam rá.
– Hű… Csak ma este vagy…
Ahogy belegondolok, a hangom egyszerűen elakad. Így már
érthető. A nyugodt, higgadt Finny, aki egyenesen gyűlöli, ha valaki
szenved. Még ha az csak egy giliszta is a járdán.
– Már pár hónapja ezen gondolkodom, de nem tudom. Úgy
értem, nem mindenki jön rá már negyedikben, a  pályaválasztási
héten, hogy mi akar lenni.
Olyan kedvesen mosolyog, hogy kénytelen vagyok elkapni
a tekintetemet.
– Hát, nekem egy kicsit gyakorlatiasabb valamit kell kitalálnom.
– Miért? Egészen jó vagy az írásban.
– Nem is olvastál el semmit, amit írtam – sandítok rá.
Furcsán viselkedik. Nem is emlékszem már, mikor évődött velem,
mikor mosolygott rám így utoljára.
– Elolvastam a történetedet, amit hatodikban írtál. Az egészen jó
volt.
– De az hatodikban volt.
Finny felhúzza a  vállát, ezzel jelzi, mennyire nem számít ez az
apró részlet.
Í
 – Írónak kellene lenned. Majd megtalálod az utat, hogy jó legyél.
– Túl nagy kérés lenne, ha arra kérném Jamie-t, hogy tartson el
engem, hogy írhassak. Úgy értem, gyerekeink lesznek meg ilyesmi.
Finny komoran néz maga elé.
A tévéműsorról már teljesen el is feledkeztünk. Fogalmam sincs,
mi zajlik a képernyőn.
– Feleségül akarsz menni hozzá?
Nem tetszik, ahogy most rám néz; szeme összeszűkült, mint
a konyhában. Lehajtom a fejemet, a kanapét nézem.
– Szeretnénk. Úgy értem, most fiatalok vagyunk, de el sem tudjuk
képzelni, hogy szakítsunk.
Miután kimondom, olyan csend áll be, ami legalább annyira
megrémiszt, mintha Finny kiabálni kezdene. Engem néz. Biztosan
furának tart, amiért a  középiskolai barátomhoz szeretnék feleségül
menni. Arcomon szétterjed a forróság.
– Te tényleg nagyon szereted, igaz?
Bólintok.
– Hm… – Hümmögve a tévé felé fordul. – És mit fogsz csinálni?
Úgy értem, ha nem az írásból akarsz megélni.
– Arra gondoltam, hogy tanítanék.
Reménykedve mondom ki az utolsó szót. Ráébredek, hogy Finny
jóváhagyását szeretném. Ő megint a homlokát ráncolja, de nem néz
rám.
– Az nem igazán illik hozzád.
– Miért nem? – kérdezem kissé túl gyorsan. – Taníthatnék angolt,
mint Mr. Laughegan.
Finny a fejét rázza.
– A  tanítás túl… – Elmélyülnek a  ráncok a  homlokán. – Túl
normális foglalkozás neked, Autumn.
Vállat vonok, és én is visszafordulok a  tévé felé. Amikor újra
megszólal, olyan halk a hangja, hogy először nem is vagyok igazán
biztos benne, hogy mondott-e bármit.
– Egyáltalán nem illik hozzád – mormogja. – Tanítás, családi ház,
gyerekek. Mi történt a garbóval és kávéházakban ücsörgő írással?
– Az álom volt. El kell fogadnom a valóságot.
 El kell fogadni, amikor a dolgok olyanok, hogy annál jobbak már sohasem
lesznek, teszem hozzá magamban, de nem mondom ki. Nem számít.
Nézzük a  tévét, nem váltunk csatornát, nem beszélgetünk. Amikor
az anyja és Kevin egy óra múlva elindul, Finny csak a  válla felett
hátrapillantva köszön el tőlem. Nem nézek fel, nem nézem, ahogy
kimegy.
____________
Később a  szobámban eszembe jut, mi az, amit nem szerettem
volna, ha meglát: a  régi bekeretezett fotó, amit a  legfelső fiókba
rejtettem még tavaly, amikor Jamie először átjött. A  fiók aljára
tettem, és azóta alig láttam. Most a  komód tetején van, középen,
mintha a  szoba ékessége lenne. Tétovázva nézem. Tekintetem
elidőzik könnyű mosolyunkon, egymás vállára vetett kezünkön.
Fogom a képet, és újra eltemetem. Két kézzel csukom be a fiókot.
Nem engedhetem meg, hogy újra a barátom legyen.
 huszonhét
____________
HÉTFŐN A  MONOKLIM TERMÉSZETESEN NAGY feltűnést
kelt az iskolában. Kompromisszumot kötök Jamie-vel: mindenkinek
úgy mesélem el a történetemet, ahogy véletlenül a konyhában, azaz
lehetővé teszem, hogy fél másodpercig félreérthessék. Amikor Alex
is ott van, egyes szám harmadik személyben részletesen
elmagyarázza; költőien hangzik, hogyan ütköztünk Jamie és én.
– …és akkor, ahogy a levegőben megfordultak, Jamie feje hirtelen
hátranyeklett, pontosan akkor, amikor Autumn már ereszkedni
kezdett, és összeütköztek. Majdnem olyan hang hallatszott, mint
amikor sziklák csapódnak egymáshoz.
A hatás kedvéért széttárja két kezét, és nagy erővel összecsapja
szemléltetésül; a közönség elismerően felnevet.
Mire a  zúzódás halványodni kezd, mindenki hallotta már
a történetet, és senki nem kérdez rá. Helyette mindenki azt mondja,
mennyivel jobban néz ki. Óránként kapok frissítést a  saját
állapotomról, mégis minden osztálytársam azt gondolja, hogy ő az
első, aki ezt mondja nekem; pontosan úgy, mint amikor kedden azt
kérdezgették, azért vettem-e fel sötétlila tiarát, mert a  színe megy
a  zúzódáshoz. Mosolygok, és megköszönöm a  tájékoztatást, de
pénteken már nagyon unom, hogy a  nyomorult monoklimról kell
társalognom.
Pénteken véletlenül összetalálkozom Sylvie-vel a mosdóban.
Éppen kezet mosok, amikor hallom, az egyik fülkeajtó nyílik
mögöttem.
Ösztönösen felnézek, azt látom a tükörben, hogy ő áll mögöttem.
Igyekszem teljesen közömbös arcot vágni, lenézek a  kezemre,
leöblítem. Óraközi szünet van; rajtunk kívül nincs bent senki.
– Szia, Autumn.
Némi aggodalommal nézek fel tükörképére. Fogalmam sincs, mit
akarhat tőlem; Finny ma jött iskolába.
– Szia! – köszönök vissza.
Rám mosolyog. Annyira meglepődöm, hogy elfelejtem
viszonozni a gesztust.
 – Sokkal jobban néz ki a szemed.
– Aha. Kösz.
Zavarban vagyok. Ez valami csapda lenne? A  tudatom mélyén
felmerül a  kérdés, vajon ő is így érzett-e, amikor július negyedikén
megszólítottam; csakhogy akkor még nem volt asztallopás és senki
nem terjesztett pletykákat holmi terhességekről. És Finnyt sem
bántotta még akkor senki. Elfordulok, leszakítok egy papír
törölközőt a tekercsről. Sylvie felsóhajt mögöttem.
– Nézd… Csak próbálok barátságos lenni veled.
A kezem mozdulatlanná dermed.
– Aha.
Bár az iskolai közvélekedés szerint a  barátai az ellenségeink,
a  világ társadalmi szabályainak tiszteletben tartása miatt nem
mondom ki, amit valójában akarok: Miért?
De úgy tűnik, Sylvie kimondatlanul is érti a kérdést.
– Finn kért meg rá.
– Oké.
A gondolataim ezúttal sem egyeznek a válaszommal;
legszívesebben megkérdezném újra, hogy miért.
– Szóval…?
Azt akarja, hogy mondjak valamit. Tekintetünk ismét találkozik
a tükörben.
– Viselkedhetünk egymással barátságosan – mondom. Ha Finny
azt akarja, gondolom megtehetjük.
Sylvie mosolyog. A  kedvéért egy kicsit feljebb húzom a szám
egyik sarkát. Túlságosan felzaklatott a  jelenet ahhoz, hogy ennél
többre képes legyek. Sylvie a mosdóhoz lép, kezet mos, én kilépek az
ajtón. Egyikünk sem köszön el.
____________
Ebédnél, ahogy védelmezőn gubbasztunk kerek asztalunk körül,
elmondom Jamie-nek és a  többieknek, hogy mi történt Sylvie és
köztem a  mosdóban. Próbáljuk kitalálni, mit jelent ez, de ők
ugyanolyan értetlenül állnak a jelenség előtt, mint én. Persze – mivel
nem árultam el nekik, hogy Finn kérte –, valószínűleg az én hibám,
hogy senki nem találta ki a  helyes választ. Talán ha elmondtam
volna nekik a  teljes igazságot, rájöttek volna, mit jelent az, hogy
Sylvie barátkozni próbál velem. De nem mondtam el, ezért csak
akkor jöttem rá, mire ment ki a  játék, amikor beléptem Mr.
Laughegan órájára.
Finny és Sylvie megint együtt van. Sylvie Finny padján ül, vele
szemben, egymás kezét fogva beszélgetnek, ujjaik összefonódva.
Odalépek Mr. Laughegan íróasztalához, és leülök. Dickenst olvas
még mindig, ezúttal a Dombey és fia van az asztalán. Kézbe veszem
a kötetet, és olvasni próbálok.
Próbálok barátságos lenni. Ezt mondta Sylvie. Ugyanezt a  szót
használta Finny is, amikor Valentin-napon odaadtam neki
a rózsaszín borítékot; azt kérdezte, hogy barátságos volt-e velem.
Meglepődöm, amikor szívem nagyot dobban a  gondolatra, hogy
Finny nem akarja, hogy a  barátnője kinevessen vagy pletykákat
terjesszen rólam.
Sylvie felnevet, én pedig képtelen vagyok megállni, hogy
a  szemem sarkából ne nézzem őket. Boldognak tűnik, és
tagadhatatlan tény, hogy nem csak ő, hanem Finny is.
És akkor Sylvie megcsókolja. Én pedig olvasni kezdek.
 huszonnyolc
____________
AZ UTOLSÓ TANÍTÁSI NAPON attól rettegek, hogy elsírom
magamat, amikor majd Mr. Laughegantól búcsúzom. Tudom, ha ez
megtörténne, sem a  barátaim, sem Finny nem hagyná, hogy azt
valaha is elfelejtsem.
– Negyedikben találkozunk a  kreatív írás órámon – mondja Mr.
Laughegan.
– Remélem, tanár úr. Tudom, hogy nagyon nagy a  verseny
a bejutásért.
– Te be fogsz jutni.
Ezt ígéretnek veszem.
____________
A nyár első napja. Nyújtózkodom az ágyban, amikor felébredek,
minden izmomat és ízületemet érzem. Még elég korán van, alig múlt
hét óra, de a  nap már fényesen süt be az ablakomon. Felülök,
megdörzsölöm a szememet. Az elmúlt néhány napban ugyanaz
a  történet ismétlődik a gondolataimban; ideje lenne leírni. Nem
vagyok egészen biztos abban, hogy hol kezdődik a  történet, de
abban igen, hogy le akarom írni.
Mint a történeteim nagy része, ez is tragikusan fog végződni.
Nem reggelizek, fogat sem mosok, leülök az asztalomhoz. Egy
pillanatig tétovázok, aztán leírom az első mondatot.
Azon a  napon, amikor Edward meghalt, a  lépcsőn felfelé menet
leejtettem egy váza tulipánt.
Nekilátok a  – vörös – tulipánok és a  lépcső sötét faborítására
zuhant fehér porcelánszilánkok leírásának. Nem tudom, milyen
jelentőséggel bírnak a tulipánok. Még nem tudom. De rá fogok jönni.
Tíz órára elkészül a  vázlat. Öt oldal. Elégedett vagyok
magammal. A  narrátor nő, véletlenül gyilkolt; bűne kis híján az
őrületbe vitte. Az első képpel zárom a történetet: vérvörös virágok,
a fehér váza darabokra tört ártatlansága.
Anyám újságot olvas a  konyhában, amikor leosonok. Az újság
széle felett felnéz rám.
– Jó hangulatban?
 Bólintok.
– A nyári szünet első napja van, és én már megöltem valakit.
– Írsz?
– Aha.
– Ó!
Folytatja az olvasást. Cseng a telefon, felveszem.
– Autumn? – szól bele Angelina néni hangja, alig hogy köszönök.
– Szólok anyának!
Anyám felnéz.
– Nem kell, Autumn, tulajdonképpen veled akartam beszélni.
– Ó!
Első gondolatom az, hogy valami történt Finnyvel.
– Ma szét akarom szedni az osztálytermet. Úgy volt, hogy az én
semmirekellő fiam segít, de az utolsó pillanatban lemondta. Esetleg
tudnál nekem segíteni? Meghálálom.
– Persze.
Nagyon régen nem jártam az egykori általános iskolámban.
Kíváncsi vagyok, és Angelina nénivel lenni mindig érdekes. Sosem
unatkozunk.
– Igazán? Át tudnál jönni tizenöt perc múlva?
– Persze.
Megköszöni, és megismétli az ígéretét, hogy meghálálja.
– Mi volt ez? – kérdi anyám.
– Angelina néninek kell egy kis segítség, hogy lebontsa az
osztálytermi dekorációt.
– Hol van Finny?
Vállat vonok. Nagyon nem jellemző, hogy Finny lemondjon
bármit is, amit megígért az anyjának, de valahogy furcsának
tartottam volna rákérdezni. Nem szeretném, hogy bárki is megtudja,
mennyire gyakran gondolok Finnyre. Igyekszem nem kimutatni az
érdeklődésemet, mert ki tudja…
____________
Bekopogok. Finny nyitja ki a hátsó ajtót. Az arcáról semmit nem
lehet leolvasni; nem lepődik meg, hogy ott vagyok, és bár az biztos,
hogy én meglepettnek tűnök, nem reagál erre.
– Ó, szia! Azt hittem, már elmentél.
 – Még itthon vagyok, de mindjárt indulok.
A hangja is olyan steril, mint az arca. Angelina néni lép be
a nappaliba egy stósz rajzmappával és vászon táskával.
– Meddig maradsz? – kérdi.
– Nem tudom – feleli Finny. – Beugrok a suliba, ha tudok. Bocsi.
– Semmi gond, kölyök. Menj csak!
– Sziasztok! – köszön el Finny. Ellép mellettem, kimegy a  hátsó
ajtón. Lesiet a  lépcsőn. Felnézek Angelina nénire. Nem akartam
megkérdezni, de az arcomra lehet írva. Finnyvel nincs valami
rendben.
– Nem árulta el – mondja Angelina néni. – De valami Sylvie-ügy.
– Ó!
Remélem, a hangom és arcom semmi többet nem árul el.
Angelina néni a  kezembe nyom néhány holmit, és kimegyünk.
A  kocsibeálló felé nézek, ahol Finny szokott parkolni, de tudom,
hogy nem lesz ott. Csendben pakolunk be a  csomagtartóba. Az
iskola nincs messze; alig egy perc múlva már csak egy saroknyira
járunk tőle.
– Finny azt mondja, gondolkodsz a tanításon.
Vállat vonok, aztán bólintok.
– Igen, kell valami konkrét pénzkereső foglalkozás. Szerintem
élvezném. Jó munka.
– Tényleg az… – Kis ideig hallgat, beveszi a  kanyart balra az
iskola melletti mellékutcába. – De nagy elhivatottság kell hozzá.
Erre nem mondok semmit. Leparkol, leállítja a  motort, és
megjegyzi:
– De még van időd eldönteni, mi akarsz lenni.
Kipakolunk az autóból, és az oldalsó bejáraton lépünk be az
iskolába, ahol Finny és én felnőttünk. Régi épület, még az 1920-as
években épült. Sötét téglafalak, nagy belmagasság, hosszú és
keskeny ablakok minden falon. Valahányszor az „iskola” szót
hallom, ez a kép jelenik meg a lelki szemeim előtt.
Ahogy átlépem a küszöböt, arra gondolok, hogy már nincs olyan
sok időm dönteni, mint régebben volt. Amikor ide jártam, a világon
bármi lehetségesnek tűnt. Egyáltalán nem tűnt álomnak, hogy
messzire jutok innen és könyveket írok; olyan volt, mintha konkrét
terv lett volna. Tízéves koromban nem gondoltam arra, mennyire
nem praktikus az, ha író akarok lenni; kalóz hercegnőnek lenni
tényleg nem valós lehetőség volt, ezért azt az álmomat már akkor
félretettem.
Most azonban már idősebb vagyok, és tudom: főállásban egész
nap semmi mást nem csinálni, mint történeteket írni körülbelül
annyira valószínű, mint feleségül menni álmaim kalóz hercegéhez.
Végeztem egy kis kutatást; kiadót találni, aki kiadja az írásaimat
szinte lehetetlen, és azon kevesek, akiknek ez sikerül, csak egy
töredéke tud megélni az írásból. Ha csak rólam lenne szó, azt
mondanám, hogy napközben pincérkednék és éjjel írnék. Boldog
lennék.
De most már itt van Jamie, aki házat akar venni és gyermekeket
nevelni. Azt mondja, tökéletes vagyok. Azt mondja, én vagyok
a mindene, nem is vágyik másra. Nem okozhatok neki csalódást.
Angelina néni kinyitja az osztályterme ajtaját, és belépünk. Ekkor
jövök rá, miért engem akart segítségül, és nem anyát. A terem még
rendezetlenebb és rendetlenebb, mint az otthonuk. Van egy félig
befejezett freskó a falon, ami négy évvel ezelőtt, amikor elballagtunk
innen, csak a negyedéig volt kész. A többi falon híres és alig ismert
festők képei lógnak, a  mennyezetet is ilyen grafikák borítják. Az
ablakpárkányokon kis szobrok és különböző háromdimenziós
műtárgyak vannak. A tanári asztalon egy aszimmetrikus alakú váza
áll, benne újságpapír-virágok. Évekkel korábban rákérdeztem,
onnan tudom, hogy az újság aznapi, amikor Finny született. Az
íróasztal mögötti falon lóg az egyetlen bekeretezett kép; egy rajz,
amit együtt rajzoltunk harmadikban: táj egyszarvúkkal,
focilabdákkal, robbanásokkal és kiskutyákkal.
A focilabdák és a robbanások sokkal jobbak, mint az egyszarvúak
és a kiskutyák; Finny mindig is ügyesebben rajzolt. Pedig szerettem
a  rajzórákat. Angelina néni minden évben úgy állította össze
a  terembeosztást, hogy Finny és én együtt ültünk a  sarokban
a  legkisebb asztalnál, ahol csak két személy fért el. A tanáraink
többsége úgy gondolta, hogy Finny és én túlságosan el vagyunk
foglalva egymással; azt akarták, hogy legyenek más barátaink is,
ezért gyakran szétültettek minket. De a terv soha nem vált be.
 – Elkezdhetnéd becsomagolni az ablakpárkányon álló
szobrocskákat – mondta Angelina néni. – Nekem előbb rendbe kell
tennem az asztalt. – Sóhajtva szemügyre veszi a  rengeteg
felhalmozott papírt.
Egy ideig itt leszünk.
Az ablakból látni a  dombot, ahol régen ücsörögtem és olvastam,
amíg Finny a  fiúkkal focizott. Semmi kifogásom nem volt az ellen,
hogy abban a  fél órában velük játszik; nagyszünetben mindig is
szerettem olvasni, és iskola után úgyis együtt leszünk.
Néha letettem a  könyvemet, néztem, ahogy játszik és gondolat-
üzeneteket próbáltam küldeni neki. Most nézz fel, gondoltam, vagy:
Ez szép rúgás volt. Meggyőződésem volt, hogy Finny hallja ezeket,
mert néha felnézett, látta, hogy nézem, és mosolygott. De soha egy
szóval sem említettem ezeket a  titkos telepátia-beszélgetéseinket.
Tudtam, hogy ha hangosan beszélnénk róla, a  varázslat nem
működne többé.
Angelina néni bekapcsolja a  rádiót. Selyempapírba csomagolom
a  szobrocskákat, és vászontáskába teszem őket. Angelina néni
a zenével együtt dudorászik. Eszembe jut a történet, amit ma reggel
kezdtem írni. Büszke vagyok rá. Este kinyomtatom, holnap
odaadom Jamie-nek.
Mire végzek a  feladatommal, csak az íróasztal teteje tiszta;
a  fiókok nyitva, alig férnek el benne a  dossziék. Kérés nélkül
elkezdem leszedni a  posztereket a  falról, a  kék ragasztógyurmát
összegyűjtöm, a  gombóc percről percre nő. Módszeresen haladok
egyik faltól a másikig, ha túl magasan van valami, székre állok. Már
majdnem ezzel is végzek, amikor Angelina néni felsóhajt.
– Autumn, köszönöm. Egész nap itt kellett volna lennem.
– Igazán nincs mit. Ez nekem inkább szórakozás.
– Meg kéne látogatnod Mrs. Morgansent, mielőtt hazamegyünk.
Mindig rólad kérdez.
– Lehet, hogy bemegyek hozzá.
A kedvenc tanárom, mégis bizonytalannak érzem magam. Nem
tudom, miért. Leveszem az utolsó posztert a  falról, becsúsztatom
a  mappába. A  kék ragasztógyurma gombóc már majdnem akkora,
mint az öklöm. A padlóra dobom, de nem pattan fel, hanem hangos
cuppanással a linóleumra tapad.
– Ó, hogy az a… – mordulok fel.
Lehajolok, felveszem, leteszem a legközelebbi asztalra.
– Semmi gond – dob Angelina néni egy stósz könyvet és papírt
a  tanári asztalra. A  szemetese már megtelt. – Ha leszednéd
a  posztereket a  mennyezetről, addig én kiüríteném a  szekrényeket.
Aztán bepakolhatnánk a kocsiba.
– Rendben.
Felugrok az egyik asztalra, és elkezdem leszedni
a  ragasztógyurmát a  mennyezetről. Ekkor ismerős dal szólal meg
a régi slágereket játszó rádióban. Mindketten énekelni kezdünk. Én
táncolok is. Meg vigyorgok.
– Mindig is ezt akartam.
– Mit?
– Táncolni ezeken az asztalokon. Valahányszor ebben a teremben
voltunk, mindig erről fantáziáltam.
Angelina néni mosolyogva felhangosítja a  zenét. Folytatjuk az
éneklést; a  következő szám a  kedvencünk. Az asztalon táncolva,
kezemet a  magasba emelve szedegetem le a  posztereket. Külön
shimmy-mozdulatot is kitaláltam arra a  műveletre, amikor le kell
hajolnom, hogy az asztalra tegyem a levett posztert.
A rádióban lassú, halk zene következik. Csak ekkor hallom meg
a nevetést a hátam mögül.
– Ó, hát itt van az én elveszett fiam – szól Angelina néni.
– Elnézést a késésért.
Finny az ajtóból néz minket zsebre tett kézzel, fejét oldalra
billentve. A szája széle felfelé görbül. Legszívesebben haragosan
néznék, amiért kinevet, de megkönnyebbülés árad szét bennem,
hogy újra boldognak tűnik.
– A folyosó végéről is hallani benneteket.
– Autumn végre kiélheti egy gyerekkori álmát – mondja Angelina
néni.
– Igen, emlékszem. – Finny átlépi a  küszöböt, előbb rám néz,
aztán az anyjára. – Mit segíthetek?
 – Használd ki azt a  nevetséges magasságodat, és vedd le azokat
a posztereket, amiket Autumn az asztalról nem ér el!
Finny már 180 centinél is magasabb. Bár egyetlen tél alatt nyúlt
meg ennyire, a  foci és az atlétika miatt nem lett vézna; ugyanolyan
karcsú és arányosan izmos, mint addig volt. Angelina néni szeret
panaszkodni, hogy mennyit eszik.
Abbahagyom a táncolást. Csendesen dolgozunk, a rádió továbbra
is harsog. Finny hiába magas, neki is székre kell állnia bizonyos
poszterekért. Én átlépek egy másik asztalra. Mivel ketten vagyunk,
megint előbb végzünk, mint Angelina néni.
– Kész – jelenti be Finny. A  széket a  terem másik végébe,
a  helyére húzza. Én az asztalon maradok, még nem igazán akarom
feladni az álmomat.
– Menjetek, köszönjetek be Mrs. Morgansennek – szól Angelina
néni. – Pár perce láttam a kocsiját beállni a parkolóba.
– Rendben – néz rám Finny. Vállat vonok beleegyezésem jeléül, és
leugrok az asztalról. Tornacipőm gumitalpa megcsikordul
a linóleumpadlón.
Egymás mellett sétálunk a folyosón. Ahogy eltávolodunk, a rádió
egyre halkabban szól. Mire a  lépcsőhöz érünk, az épület
félelmetesen csendes lesz; az emlékeim pedig egyre hangosabbak.
A  fa lépcsőkorlát sima és ismerős a  kezem alatt; régen arról
álmodoztam, hogy a  rajzterem asztalain táncolok, lecsúszok ezen
a  lépcsőkorláton, és a  könyvtárban felmászok a  legmagasabb
könyvespolcra. Szerettem itt lenni, annyira, hogy észre sem vettem,
mennyire. Bár nagyon vártam a nyarat, minden tanév utolsó napján
sírtam. Tegnap nem sírtam.
Persze a  többi gyerek különcnek tartott azért, mert kifejezetten
szerettem az iskolát, de ez is csak az egyik olyan furcsaságom volt,
amiért Finnynek meg kellett védenie engem.
Óvatosan ránézek. Vajon mire gondol? Vajon az ő emlékei is
olyan boldogok, mint az enyémek? Nekem itt kitaszítottnak,
páriának kellett volna éreznem magamat, Finnynek pedig annak
a népszerű fiúnak, aki most is. Én miatta nem voltam pária, ő pedig
miattam nem volt népszerű.
 Finny oldalra pillant, észreveszi, hogy nézem. Elfordulok. Egy
szót sem szól.
Ő kopog be Mrs. Morgansen szobájának az ajtaján, és udvariasan
bemosolyog a  betekintőüvegen. A  fa ajtólapon át is hallom
a meglepett sóhajt. Oldalra lépek, ahogy Finny kinyitja az ajtót.
– Phineas! – Előbb hallom az ismerős hangot, mint látnám
a tanárnőt. – Reméltem, hogy találkozok ma veled.
– Csak természetes, hogy eljöttem.
Attól, hogy Mrs. Morgansen ilyen nyilvánvalóan örül neki, Finny
arcán enyhe pír terjed szét. Kedvenc tanárnőnk előrehajol, átöleli
a küszöb túloldaláról. Évek teltek el, mióta nem találkoztunk. Kicsit
idősebbnek látszik, mintha a  középkorú korosztályból az időskor
szélére jutott volna. Mégis azonnal felismerem a  brosst a  blúzán és
parfümje illatát. Amikor elhúzódik Finnytől, meglát engem. Valami
belém nyilall, ahogy némi zavarral a  tekintetében néz. De az egész
csak egy fél másodpercig tart, aztán a mosolya kiszélesedik.
– És elhoztad Autumnt!
Ahogy átkarol megkönnyebbülés járja át a testem; féltem, hogy
tiarás-szakadt-farmeres kamasz énem megriasztja, hogy irántam
való szeretetét annak a  szép kislánynak tartogatta, aki egykor
voltam.
– Gyertek, üljetek le!
Bevezet minket a tanterembe. Félig le van szedve a dekoráció, de
azért ismerős. Széket húz ki, int, hogy foglaljunk helyet. Az asztalok
és székek kicsinek tűnnek.
– Most pedig meséljetek, mi van veletek – néz ránk Mrs.
Morgansen várakozón.
Finny és én egymásra pillantunk, ugyanúgy, mint amikor
anyáink szorítanak sarokba minket.
– Velem nem sok mindent történt – mondom.
– Megnyerted azt a költői versenyt – igazít ki Finny.
Vállat vonok.
– Az igazán nem volt nagy dolog.
– Dehogynem – mondja Mrs. Morgansen. – Bár egyáltalán nem
lep meg, hogy te győztél.
 – Csak iskolai verseny volt. Minden osztályból egyvalakit
választottak, és bekerülünk az évkönyvbe. Ennyi.
– De ő nyerte a  fődíjat is. Végzősöket is megelőzött – árulja el
Finny.
– Nem nagy ügy. – Tényleg nem az. A  többi győztes munkája
a  banálistól a  közhelyesig terjedt; őket igazán nem volt nehéz
legyőzni.
Mrs. Morgansen nevet.
– Hát, semmit nem változtatok.
Elkomorulok, de nem mutatom. Mrs. Morgansen nem veszi észre.
– Anyukád mondta, hogy tavasszal elkezdtél futni.
Finny elmeséli, hogy a csapattal bronzérmet szereztek a regionális
bajnokságon. Azt nem említi, hogy erről nem is álmodhattak volna,
mielőtt ő belépett a  csapatba. Én nem szerénykedtem, de ő igen.
Ahogy hallgatom, körülnézek. Tudom, lehetetlen, hogy minden itt
töltött napon boldog lettem volna, de én így emlékszem arra az
időre. Miután Finny jól gyomron vágta Donnie Bankst, véget vetett
minden szekírozásnak. Tizenegy éves korunkban minden lány
szerelmes volt Finnybe, és tudták, hogy ha velem undokoskodnak,
akkor nem jutnak messzire nála. Nem mintha egyáltalán jutottak
volna valamire. Finnyt sosem érdekelték a lányok. Az egyetlen lány,
aki iránt érzéseket táplált, az Sylvie Whitehouse. Megint
elkomorulok. Már milliószor próbáltam rájönni, hogy Finny, aki
rajong az anyjáért, akinek soha egy rossz szava nem volt senkire, aki
minden télen ellapátolja a  havat a  szemközt lakó idős hölgy háza
elől és egyetlen dollárt sem hajlandó elfogadni érte, hogy lehet
szerelmes egy olyan lányba, aki a részeg bolondozásairól és piszkos
fantáziájáról hírhedt.
– Olyan jó viszontlátni mindkettőtöket – ránt ki Mrs. Morgansen a
gondolataim közül. – És jó tudni, hogy még mindig ilyen jó barátok
vagytok.
Finny és én egymásra pillantunk, de gyorsan el is kapjuk
a  tekintetünket. Finny arca máris pirosodik. Nem áruljuk el Mrs.
Morgansennek, hogy ez már mennyire nem igaz.
– Ó! Szóval ez már több, mint barátság köztetek? – kérdi, és csak
ekkor esik le, hogy félreértette a pirulást. Finny már egészen vörös.
 – Nem – nézek a tanárnőre, és megrázom a fejemet. – Nem, nem,
nem.
Döbbent arckifejezéséből jövök rá, hogy ilyen vehemensen
tagadni már túlmegy az udvariasság határán.
– Csak úgy értem, hogy már majdnem két éve vagyok együtt
a barátommal, illetve nyár végén lesz két éve. Szóval nem.
– Ó, értem. És milyen a barátod?
– Ő az ötödik az osztályban – mondom. Finny a  harmadik. –
Igazán rendes fiú.
– Azt biztosra veszem. Különben Finny nem engedné
a  közeledbe. – Mrs. Morgansen mosolyog, én pedig tettetett
nevetéssel reagálok. Finny egy szót sem szól. – Ami azt illeti,
Phineas… most, hogy jobban belegondolok, anyukád valóban
mondott valamit rólad és a barátnődről, amikor legutóbb kérdeztem.
– Anyáról jut eszembe – pattan fel Finny – …attól tartok,
mennünk kell. Segítenünk kéne neki bepakolni a kocsiba.
  Mrs. Morgansen megölel bennünket. Megígérjük, hogy
nemsokára újra meglátogatjuk. Mrs. Morgansen megkér, hogy
küldjek neki verseket, én zavartan próbálom nevetéssel elintézni.
Finny becsukja az ajtót mögöttünk, és elindulunk vissza, a  lépcső
felé. Arra gondolok, hogy Mrs. Morgansennek milyen emlékei
vannak róluk. Természetesen semmi oka nincs azt gondolni, hogy
nem vagyunk a  legjobb barátok. Amikor felidézem, milyenek
voltunk együtt, nehéz elhinni, hogy a  dolgok ilyen gyorsan
megváltoztak.
Pedig Mrs. Morgansen azt mondta, semmit sem változtunk.
A lányra gondolok, aki ebben az iskolában voltam. Szeretném, hogy
igaz legyen. Nem akarok nagyon különbözni attól a lánytól.
– Meg fogom tenni – mondom Finnynek, amikor elérjük a lépcsőt.
Mindketten megállunk. Egyszerre.
– Mit?
– Lecsúszok a lépcsőkorláton.
Két kézzel megragadom a korlátot, és átlendítem a lábam.
– Várj! Lemegyek az aljára, hogy elkaphassalak, ha leesnél.
Rosszallón nézem, ahogy lerohan a lépcsőn.
 – Nevetséges vagy – üvöltök le neki. A hangom visszhangzik
a folyosón.
– Tiara van a fejeden, és épp a lépcsőkorláton akarsz lecsúszni –
kiált vissza nekem.
Ráhagyom. Megvárom, amíg elhelyezkedik a  lépcső alján. Nem
sokkal korábban csiszolhatták, lakkozhatták a  fát; repülök lefelé, és
lent meg kell kapaszkodnom, hogy ne essek a padlóra. Finny elkapja
a könyökömet, de gyorsan kihúzom magam, mire azonnal leengedi
a kezét.
– Ez tényleg jó móka lehetett – jegyzi meg.
– Az volt.
Ekkor Angelina néni botorkál ki a  folyosóra egy cserepes
fácskával a  kezében, ami láthatóan túl nehéz neki. Finny rögtön
odaugrik, átveszi tőle. Hárman viszonylag gyorsan bepakoltunk
a kocsiba.
– Velünk tudsz ebédelni, vagy vissza kell menned Sylvie-ékhez? –
kérdi Angelina néni az autó mellett állva, miután végeztünk. Finny
arca ugyanolyan kifejezéstelenné válik, amilyen reggel volt.
– Vissza kell mennem – mondja közönyös hangon.
– Rendben – áll lábujjhegyre az anyja, és csókot nyom az arcára. –
Köszönöm, hogy eljöttél segíteni.
– Ez csak természetes. Sziasztok!
Finny rám pillant, és elindul az utca másik oldalán parkoló piros
autója felé.
Egy közeli bisztróban Angelina néni kifaggat, hogy mik a terveim
a nyárra és milyen volt meglátogatni Mrs. Morgansent. Beszámolok
a  korláton lecsúszásról és arról, hogy Finny ott állt a  lépcső alján.
Nevet.
– Néha olyan kiszámíthatóak vagytok.
Erről megint az jut eszembe, amit Mrs. Morgansen mondott.
Az ebéd többi részében másról beszélgetünk, és Angelina néni
csak akkor hozza fel újra a témát, amikor már a kocsi felé megyünk.
– Gondolom, nem mondta el neked, hogy mi van közte és Sylvie
között – jegyzi meg. Megrázom a fejemet. – Valahogy sejtettem.
És újra témát vált.
 huszonkilenc
____________
A PÁZSITON FEKSZÜNK, ÉS a csillagokat nézzük, mint valami
gyerekkönyv szereplői. De az egész nagyon természetesen jött, nem
cukiságnak szántuk, úgyhogy nincs ellenemre.
Brooke hátsó udvarában vagyunk, a  talaj sík, puha, drága
fűmagból kelt, az apja a megszállottja. A jobb kezemmel Jamie kezét
fogom, a  ballal a  hűvös, buja szálakat simogatom. A  többiek
a közelben hevernek. Eddig nevetgéltünk azon, amit a fiúk mondtak,
de az utóbbi pár percben már csend telepedett közénk; olyan csend,
amitől az ember közelebbinek érzi magát azokhoz, akikkel együtt
van. Mindenki lélegzését hallom, de Jamie-ét leszámítva nem tudom
megkülönböztetni őket. Valaki – talán Brooke – boldogan felsóhajt.
– Mi az élet értelme? – kérdi Angie.
– Az, hogy boldogok legyünk – vágja rá Jamie.
– Igazán? – kérdi Noah. – Azt gondoltam, hogy jót tegyünk vagy
valami ilyesmi.
– Én azt hittem, az az élet értelme, hogy legyen orgazmusunk –
jelenti ki Alex.
Valami csattan. Szerintem Sasha megütötte.
– Az nem ugyanaz, mint boldognak lenni? – kérdi Brooke.
– Hát, az a boldogságnak csak egy formája – magyarázza Jamie. –
Arról beszélek, hogy a boldogságnak sok különböző formája van.
– De nem gondolod, hogy azt a célt kéne kitűznünk magunk elé,
hogy jobbá tegyük a világot? – kérdi Noah.
– De. Természetesen igen. Az is a boldogság egy formája.
– Hm… – sóhajt fel Angie.
– Értem – szól Sasha.
– Szerintem az élet értelme az, hogy igazán szeressünk valakit,
mielőtt meghalunk – vélekedik Brooke.
Leltárba veszek mindent, amit nagyon akarok az élettől: annyit
írni, amennyit csak tudok, mindent elolvasni, megélni az anyaság
homályos jellegzetességeit, látni az északi fényt és a  Dél keresztjét.
Eszembe jutnak más vágyaim is, de azokra inkább nem gondolok,
mert életemnek azt a részét már lezártam.
 Próbálom inkább megtalálni mindezek lényegét.
– Szerintem… szerintem az élet értelme az, hogy annyi szépséget
tapasztaljuk meg, amennyit csak tudunk.
– Az nem ugyanaz, mint a boldogság? – kérdi Jamie.
Megrázom a fejemet. A fűszálak beleakadnak a hajamba.
– Nem, mert néha szomorú dolgok is tudnak szépek lenni.
Például, amikor valaki meghal.
– Az egyáltalán nem szép. Az csak szívás – mondja Jamie.
– Nem érted, mire gondolok.
– Az orgazmus is tud szép lenni – hozza fel újra Alex.
– Igaz. – Bár nekem még soha nem volt szépnek mondható
orgazmusom, egyetértek a  gondolattal. – És a  világ jobbá tétele is
szép.
– De nem azért vagyunk itt, hogy szenvedjünk – mondja Jamie.
– Én nem így gondolom.
– De azt mondtad, hogy a  szép dolgokért vagyunk a világon, és
szerinted a szomorúság is szép?
– Lehetséges.
– Nem gondoltam volna, hogy ez a beszélgetés ilyen komoly lesz
– szól Angie. – Azt hittem, mindenki viccelődik.
– Én próbáltam – mondja Alex.
____________
– Te komolyan azt gondolod, hogy a szomorú dolgok nem
lehetnek szépek? – kérdem Jamie-t a  kocsiban hazafelé. Jamie nem
sekélyes; nyilván érezte, miről beszélek. Éppen a kedvenc dala ment
a  rádióban, amikor beszálltunk, és csak azután szólalhattam meg,
hogy véget ért. Példákat kerestem, amikkel megértethetem az
álláspontom. Jamie egy pillanatra sem veszi le tekintetét az útról,
nem néz rám.
– Nem gondolom. Egyszerűen furcsa voltál.
– Miért vagyok ettől furcsa? – Egy időre el is felejtem az érveimet
és példáimat. – Attól, hogy valamiben másképp gondolkodom, mint
te, még nem vagyok furcsa.
– Fogadni mernék, hogy ha csinálnánk egy felmérést erről,
mindenki egyetértene velem.

É
 – Attól még nem feltétlenül lenne igazad. És éppen neked kellene
a legjobban tiltakozni, hogy nem vagy olyan, mint mások.
– Ez nem arról szól, olyanok vagyunk-e, mint mások vagy nem.
Ha valaki meghal, az rossz. Ezt mindenki tudja.
– Nem érted.
– De, értem. – Bekanyarodik a  kocsibeállókra. – Arról van szó,
hogy egy kicsit másképpen látod a  dolgokat, ami teljesen rendben
van, mert én ilyen furcsának szeretlek. Te vagy az én furcsa, morbid
szépségem!
Hagyom, hogy jó éjt puszit adjon. Felsóhajtok.
– Mi a baj?
– Semmi.
– Mi az?
– Mi a  helyzet a  Romeó és Júlia-val? Az ő történetük szép és
szomorú.
– De az nem a való élet.
– Na és?
– Egy dolog a való élet, és más dolog a könyvek világa, Autumn.
A való életben ez csak szomorú és ostoba dolog lenne.
– Hogyan lehetne ostoba dolog az, hogy két ember meghal
a szerelemért?
A sötétben, egymással féloldalasan szembefordulva ülünk,
a biztonsági övet már kikapcsoltuk.
– Te öngyilkos lennél, ha én meghalnék? – kérdi Jamie.
Az arcát nézem a  sötétben. Nyugodt tekintettel viszonozza a
pillantásomat. Felidézem, hogyan rohant le a lépcsőn a többi fiúval.
Félénk mosolyát, amikor ugratni akar. Arra gondolok, hogy már
nincs velem, a föld alatt van és nem látom soha többé.
– Nem. Azt hiszem, nem.
– Na, látod! – Előrehajol, újra megcsókol. – És nem is akarnám,
hogy megtedd. Azt akarom, hogy boldog legyél.
– De nagyon szomorú lennék. Nagyon sokáig. És soha nem
felejtenélek el.
– Tudom. Én sem téged.
– De nem lennél öngyilkos.
– Nem.
 Megint felsorolom magamban mindazt, amit szeretnék az élettől.
Van a való élet és vannak a könyvek. Próbálom kibogozni, hogy mi
valóságos, mi nem; mi az, amit egyszer megkaphatok, és mi az, amit
soha.
– De szeretsz.
– Igen – feleli Jamie. – Úgy szeretlek, ahogy az emberek a  való
életben szeretik egymást.
Odahajolok hozzá, vállára hajtom a fejemet.
– Azt hiszem, én is úgy szeretlek, ahogy az emberek a  való
életben szeretnek.
Elmosolyodik, érzem, ahogy ajka megmoccan a  hajamban.
Behunyom a szememet, és arcomat a vállába temetem.
 harminc
____________
A HÁTSÓ VERANDÁN ÜLÖK, és olvasok. Délután
a  könyvtárban voltam. A  könyv régi, és olyan poros, dohos szaga
van, amit nagyon szeretek. A  szerző ír, valószínűleg már halott, és
ma hallottam róla először. A  könyv már biztosan nem kapható
a  boltokban. Úgy érzem, mintha valami elveszett kincset tartanék
a  kezemben. Hirtelen abbahagyom az olvasást, és behunyom
a  szememet. Ez a  könyv tényleg egy kincs; amikor kiválasztottam,
nem gondoltam volna, hogy ilyen jó, de most érzem, hogy
a nyomtatott szavak átszivárognak a bőrömön, az ereimbe hatolnak,
eljutnak a  szívemig, és örökre megjelölik. Szeretném kiélvezni ezt
a  csodát, hogy megszeretek egy könyvet és először olvasom; mert
mindig az első a  legjobb, és soha többé nem tudom már először
olvasni.
Felsóhajtok, kinézek a hátsó udvarra. Ez az év leghosszabb napja,
a nap még csak most érte el a  horizontot a  fák mögött. A  levegő jó
érzés a tüdőmben, az izmaim ernyedtek, felmelegednek a  lassan
tűnő napfényben. Egy pillanatig csak ülök, és élvezem
a  boldogságot. Bár nagyon, de nagyon szeretnék már lenézni és
folytatni az olvasást, itt fogok ülni, szeretem ezt a  könyvet, és
tudom, hogy még nagyon sok oldalt olvashatok belőle, de ez nem
sokáig lesz igaz.
A szomszédban becsapódik a  hátsó ajtó. Két hang beszélget
egymással halkan a tornácon. Csodálkozva nézek fel.
– Hát akkor ennyi – mondja Angelina néni. Nyugodt, egyenletes
a hangja.
– Igen – feleli a  másik hang. – Lehet, hogy jelentkezem még, de
egyelőre ennyi.
– Rendben. Akkor viszlát.
– Viszlát, Angelina.
Kevin, a  focista lelépdel a  tornácról, és hátra se nézve beszáll
a  kocsijába. Angelina a  tornácon áll, nézi ahogy Kevin
lemanőverezik a keskeny, hosszú kocsibejáróról, és eltűnik.
Angelina néni az udvart és a lenyugvó napot nézi. Én pedig őt.
 – Autumn – szól hozzám. Összerezzenek, elakad a  lélegzetem.
Még mindig mereven előre tekint. – Ha lehet, menj feleségül az első
szerelmedhez. Soha életedben senki nem fog olyan jól bánni veled.
Megfordul, bemegy, becsukja maga mögött az ajtót.
Hirtelen zuhan rám a  csend. A  csillogás eltűnik a  fűszálakról és
a levelekről; bár a nap éppen csak eltűnt a horizont alatt, hamarosan
túl sötét lesz ahhoz, hogy odakint olvassak. Becsukom a könyvet, és
felállok. Bemegyek, készítek magamnak valami vacsorát, és később
folytatom az olvasást.
Meg kell várnom, hogy visszatérjen a  varázslat, mielőtt újra
kinyitnám a  könyvet. Megvárom, míg újra eszembe jut, hogy
Angelina néni boldog, elégedett az életével. Meg kéne fogadnom
a  tanácsát. Az első szerelmemhez fogok feleségül menni. Mert első
csak egyszer van, soha többé.
 harmincegy
____________
SASHA ÉS ÉN GYALOG megyünk a  drogériába, bár
kölcsönvehette volna az anyja kocsiját is, és mehettünk volna azzal.
Ha gyalogolunk, több idő telik el a  hosszú, forró napból, és inkább
kalandnak tűnik, mint teendőnek. Kabócák hangja hallatszik,
szandáljaink talpa csattog a  járdán, ahogy a  Main Street felé
haladunk. Útközben néha megállunk megvakarni a  bokánkon lévő
rovarcsípéseket és ellenőrizni, hogy a  melltartópánt nem lóg ki a
spagettipántos felsőnk alól. A  hőség ellenére beszélgetünk, minden
lélegzetvétel forró.
Ha odaérünk végre a  drogériába, jobb lesz. A  légkondicionált
helyiség kellemesen hűvös szokott lenni. Lesimítjuk majd
a hajunkat. A masszív állvány alsó polcain elhelyezett magazinoknál
szorosan egymás mellett lapozzuk végig a  szexről és hajápolásról
szóló cikkeket. A  hónap menyasszonyi divatjának nagy könyvét
a  térdünkön egyensúlyozva, egyfajta áhítattal szemléljük a  fehér
ruhákat, az eljegyzési- és jegygyűrűket. Utána végigmegyünk
a  sorok között; szájfényt, édességet, körömlakkot és üdítőket
veszünk. Aztán elmegyünk hozzánk, végigheverünk az ágyamon,
csupasz lábunk egymáshoz ér, elolvassuk a  magazinokat, amiket
megvettünk, és medvecukrot eszünk.
Nagyjából ennyi fog történni. Az együttlétünk valódi oka
a beszélgetés. Sasha és én szinte mindenről tudunk beszélgetni, és ha
belekezdünk, az sokáig tart, néha egy egész nap is eltelik.
Most viszont szünet támad a  beszélgetésben, és furcsa csend
ereszkedik ránk, miután elmesélem, milyen volt tegnap este
a  randim Jamie-vel. Ránézek Sashára, de a  járdát bámulja, mintha
várna valakire.
– El kell mondanom neked valamit – közli még mindig
a láthatatlan személyre összpontosítva.
– Mit?
Gondolataimban már a  lehetőségek pörögnek; azok közé
tartozom, akik próbálják olvasás közben kitalálni a  könyv végét, és
ez a beszélgetések során sincsen másképp.
 – Azt hiszem, szakítani fogok Alexszel.
– Azt nem teheted… – mondom, és közben öt különböző
gondolatmenet gabalyodik össze tudatomban, ahogy próbálom
rendszerezni az összes lehetséges reakciómat: irigy vagyok, hogy
ennyire bátor, önelégült, hogy Jamie és én idáig bírtuk, aggódom
Alexért, meglepett, hogy…
– Pedig meg fogom tenni. Már elhatároztam.
– De miért?
A döbbenet pillanatnyilag beárnyékol minden más reakciót.
Sasha vállat von, megint a  járdát nézi. Komornak tűnik. Én is
odapillantok. Csak a  sarok van ott, ahol a  zebránál meg kell állni.
A  hőségben türelmetlenül újra és újra megnyomjuk a  jelzőgombot,
bár tudjuk, hogy attól nem lesz hamarabb zöld. Várakozón nézzük
a lámpát.
– Még mindig szeretem Alexet… Egy bizonyos módon. De nem
érzek iránta már úgy, ahogy korábban. Már nincs romantika. Inkább
olyan, mintha régi barátok lennénk.
– De hiszen éppen így működnek a hosszútávú kapcsolatok. Nem
teheted meg, hogy egyszerűen eldobod.
– Nem dobom el. De már nem vagyok belé szerelmes. És
szükségem van a támogatásodra.
– Nagyon sajnálom. – Megállok, egymás felé fordulunk.
Megölelem, viszonozza az ölelést. Mind a ketten izzadtak vagyunk.
– Csak ez eléggé meglepett. És szomorú vagyok.
És irigy és önelégült és aggódó.
Elengedjük egymást, és megyünk tovább. Az együtt töltött nap
folytatódik.
 harminckettő
____________
A SZAKÍTÁST NAPOKIG TARTÓ vita követi. Jamie nagyon
haragszik Sashára, de én azzal védem, hogy joga van véget vetni a
kapcsolatuknak. A  fiúk elég homályosan fogalmaznak Alex
állapotával kapcsolatban. Próbálják elhitetni velünk, hogy amikor
együtt vannak, Sasha szóba se kerül, de ez túl nevetséges ahhoz,
hogy igaz legyen.
Augusztusban Angie-nek új barátja lesz, ő is a  Hazelwood High
tanulója, de a legjobb az egészben, hogy a  srác a  focicsapatban
játszik és elég elegáns. Angie előre figyelmeztet minket erre, és
megesküszik, hogy nagyon jó srác és mindenféle jó zenét ismer.
Kíváncsi lennék, hogy a  srácot mire figyelmezteti velünk
kapcsolatban.
Mint kiderül, a  srác neve Dave. Úgy tervezzük, hogy hármas
randira megyünk moziba. Brooke és Noah velünk jön, hátra ülnek
a  kocsiban, a  plázába megyünk. Útközben hangosan nevetgéltünk
Szépfiú Dave rovására. Előre elhatároztam, hogy Angie kedvéért
kedvelni fogom, de a fiúk miatt egy kicsit aggódom.
– Ez nagyon vicces lesz – mondja Jamie.
– Ne kötekedj vele nagyon! – figyelmeztetem.
– Nem fogom direktbe cikizni – ígéri a  szemét forgatva. Én
figyelem helyette az utat. – De tudod, egy kis ugratás sosem árt.
Csak hogy biztosan tudjuk, hogy ez a pöpec srác elég jó Angie-hez.
Igaz, Noah?
– Nem engedhetjük, hogy Angie olyan valakivel legyen, aki nem
érdemli őt meg – jelenti ki Noah.
– Viselkedjetek! – szól rájuk Brooke. Hátrafordulok, és azt látom,
hogy szigorú tekintettel néz Noah-ra. – Mondom viselkedjetek,
különben mindketten nagy bajban lesztek – hangsúlyozza, aztán
szigorú tekintetét a  sofőr feladatot ellátó unokaöccsére szegezi, de
Jamie nyilvánvalóan nem látja őt, ezért Brooke nyomatékosításképp
meglapogatja a fejét.
– Hé! – tiltakozik Jamie. Jobb kézzel hátranyúl, megragadja
Brooke térdét; a kocsi jobbra húz, nevetünk és én felsikítok. Brooke
visít hangosabban, amikor Jamie megcsípi a  térdkalácsa fölötti
érzékeny bőrt. Megint nevetünk. Jamie egyenesbe hozza a  kocsit.
Száguldunk az úton, hangosan beszélgetünk, hogy a  rádió hangján
át is halljuk, amit egymásnak mondunk, és nevetve fenyegetjük
egymást.
Belém nyilall a  bűntudat, hogy Sasha és Alex otthon van, mi
pedig nélkülük megyünk szórakozni, de az élet mostanság már csak
ilyen. Talán majd mindketten találnak maguknak új párt, és akkor
ötös randira mehetünk.
____________
Angie új, rózsaszín csíkokat melíroztatott a  hajába. Az
ételudvarban vár minket egy élénkvörös hajú, széles vállú fiúval.
Lelkesen integet nekünk, amikor meglát minket, és ahogy mutogat,
a  fiú kezét rángatja. A  tavaly tavasszal vásárolt uszkáros szoknya
van rajta. A  fiú pólóban. Akkor sem nézhettek volna ki furcsábban
egymás mellett, ha más állatfajhoz tartoznak. A fiú idegesnek tűnik,
ahogy közeledünk feléjük, és ettől rögtön megkedvelem.
– Sziasztok! – köszön ránk Angie. – Fiúk, lányok, bemutatom
Dave-et. Dave, bemutatom a fiúkat és a lányokat.
A fiúk kezet fognak vele. Átlátok rajtuk, ismerem ezt a  taktikát,
egyrészt azért alkalmazzák, mert fölényeskedni akarnak, másrészt
pedig azért, mert így Dave kénytelen teljes névvel bemutatkozni.
Noah brit akcentust színnel. Dave rezzenéstelen arccal veszi
a  formális bemutatkozást, és ugyanazzal az enyhe gúnnyal
kommunikál. A srác egyáltalán nem reménytelen eset.
Van még egy óra a film kezdetéig, addig a plázában nézelődünk.
Amikor Brooke és én közelebb húzódtunk Angie-hez, hogy
megcsodálhassuk az új frizuráját, a  fiúk hirtelen körbeveszik Dave-
et. Aggódom, de úgy tűnik, döntöttek, és innentől valamiféle kis
kedvencként fogják kezelni. Jamie fontosnak tartja közölni Dave-vel,
hogy neki is van pólója. Fekete, egy kis ember lovagol rajta. Mármint
az a  póló mintája. Noah még mindig brit akcentust színlelve azt
mondja, ő csak akkor visel pólót, ha pólózik, de mindhalálig védené
mások jogát ahhoz, hogy akkor viseljenek pólót, amikor csak
akarnak. Dave felnevet, és elmondja, hogy neki is van szakadt
farmerje; legközelebb talán azt veszi fel, és akkor Jamie is felvehetné
a pólóját. Noah szerint ez remek ötlet.
Kíváncsi voltam és meglepett, amikor először hallottam Dave-ről,
de most, hogy személyesen találkoztunk, látom, miben van
a  vonzereje. Kissé félénk, szeplői alatt gyakran elpirul. Féloldalas
mosolya szerény. Mire megvesszük a jegyeket, teljesen elbűvöl.
Van valami egészen elragadó abban, ahogy Dave kinéz
közöttünk; egy khakiruhás bárány a  farkasok falkájában.
Arckifejezése is szelíd, mint egy birkáé, ahogy velünk beszél és
Angie kezét fogja. Sorban állás közben Angie suttogva elárulja,
mennyire aggódott, hogy nem fogjuk kedvelni Dave-et, mert ő
annyira más.
– Dehogy! – nyugtatom. – Mi nem vagyunk olyanok.
– Tudom. Én is azt mondtam neki.
 harminchárom
____________
HARMADIKOSOK LETTÜNK, ÉS HIRTELEN minden olyan
gyorsan történik. Persze semmi sem változott, ez mindig is így volt,
csak eddig nem vettük észre. Már csak ez az év van és még egy. Ez
az év és még egy és még egy és még egy.
Harmadikosként már mehetünk kocsival az iskolába. Jamie
minden reggel felvesz. Furcsa és csodálatos érzés, hogy a  mi
felelősségünk időben beérni. Mert Jamie a  végtelenségig tudna
vezetni, és mivel csak a  nap végén jönnének rá, hogy eltűntünk,
addigra már nagyon messze lennénk. De mi mindig az iskolába
megyünk.
Minden délután érkezik valamilyen küldemény a  nevemre.
Főiskolai prospektusok, formanyomtatványok, dékánok levelei.
A képeken vidám egyetemisták gyülekeznek szobrok és szökőkutak
előtt, tágas pázsiton frizbiznek, vagy piknikplédeken heverve
olvasnak. Ezek az egyetemisták tökéletes őszi tájakon sétálnak,
meleg nyarakon sütkéreznek. „Itt minden nap ilyen.” Ezt mondja a
mosolyuk. „Tényleg.”
Mindegyikük angoltanár főszakra jár. Ha a  prospektusban nincs
kreatív írás tantárgy feltüntetve, egyszerűen kidobom. Ha van ilyen
szak, akkor a  brossúra az íróasztalomra kerül, a  hasonló
reklámkiadványokból álló halom tetejére. A  rendezett stósz
a hatékonyság látszatát kelti, valójában azonban csak ott van, vár és
semmire sem jut.
A Nagy Semmibe Vezető Lépcsőn hasonlítgatjuk össze az
álmainkat, amik inkább terveknek hangzanak most már. Jamie azt
mondja, üzleti főszakot választ. Elképzelem, hogy egy nagy,
viktoriánus házban élünk. Minden nap autóval kell bemennie
a  városba, az irodába. A  jövőbe tekintve úgy érzem, mintha kis
hógömbbe néznék; kicsi, tökéletes házat látok, a  ház előtt egy alak,
ez én vagyok, úgy állok az udvarban, mint a  cövek. Az egész
világom ilyennek képzelem: kicsi, tökéletes és zárt.
____________
 Finny-nek és nekem csak egy közös óránk van: az emelt szintű
angol, sem az ő barátai, sem az én barátaim nem jutottak be.
A  miénk az utolsó óra délután; az övék délelőtt van. Furcsa így
gondolni rájuk: mi és ők. Ők délelőtt, mi délután, az utolsó
kicsengetés előtt.
Az én helyem a  legelső sor közepén van; ha nyújtózkodva
előrehajolnék, ujjaimmal megérinthetném a  tanári asztalt. Finny
közvetlenül mögöttem ül, és még annyi erőfeszítés sem kéne, mint
a tanári asztalnál, hogy testének bármelyik részét megérinthessem.
Ezen a  tanórán közelebb vagyunk egymáshoz, mint anyáink
vacsoráin vagy a  kanapénkon, amikor arra várok, hogy az estének
vége legyen. Térde néha a  székemhez ér, amikor elfordul, hogy
valamelyik osztálytársának válaszoljon, vagy amikor egyszerre
hajolunk le valamiért a  táskánkhoz. Bár nem nézek oda, tudom,
hogy az arcunk alig pár ujjnyira van ilyenkor egymástól.
Soha nem köszönünk egymásnak. Elfoglaljuk a  helyünket, szó
nélkül elővesszük füzeteinket, tollainkat a  táskánkból; vagy
csendben vagyunk, vagy a  körülöttünk lévőkkel beszélünk. Ez
ugyanolyan ki nem mondott egyezség, mint az, hogy anyáink előtt
mindig váltunk pár szót, vagy hogy bocsánatot kértünk egymástól
a múlt évi asztal-háborúért.
Hálás vagyok, amiért egyetért velem és itt nem beszélünk, mert
ebben a  csoportban nincs senki, aki az általános iskolából ismer
minket. Csak annyit tudnak róla, hogy ő Finn Smith, az évfolyam
legnépszerűbb sráca, én pedig Jamie Allen barátnője vagyok,
Autumn Davis, aki mindig tiarát visel. Így csak annyit kell
beszélnünk egymással, mintha egy csoporttársa lennék a sok közül,
és semmi más nem lenne közöttünk. Ha másként lenne, a  többihez
adódva túl nagy teher volna, és nem is tudom, mit mondanék vagy
mit csinálnék.
Egyik délután véletlenül meghallottam, ahogy egy lány azt
kérdezi Finnytől, választott-e már magának fő szakot. Az a  lány az
iskola első napjától kezdve próbál flörtölni vele, de Finny valahogy
soha nem vette észre. Úgy tűnik, a  közeledését csak általános
barátkozásként értékeli. Egyenesen előre nézek, de közben
hallgatózom. Halk, suhogó hangot hallok, a  lány biztosan
hátradobta hosszú haját.
– Orvosira szeretnék menni – feleli Finny. – Ez ugye azt jelenti,
hogy az alapszakomnak valami olyasminek kell lennie, amivel be
lehet jutni az orvosi karra. De még nem tudom.
– Hűűű. Ez nagyon klassz. – A  lány hangjából ítélve Finny nem
mondhatott volna semmi olyat, amit ne talált volna nagyon
klassznak.
____________
Nem ismeri Finnyt annyira, hogy megértse, mennyire klassz
valójában az, hogy végre megtalálta a  hivatását. Amikor kicsik
voltunk, azt mondta, profi focista akar lenni, de olyankor mindig
vállat vont. Szeretett – szeret – focizni, de sosem érezte azt a vágyat
a  focizásra, amit én az írásra. Finny mindig ösztönösen segített az
embereknek, és most rátalált arra a hivatásra, amelyben közvetlenül,
a valóságban is segíthet nekik.
Irigylem, hogy olyan irányt talált az életének, hogy még nem
kellett konkrét célállomást választania. Még nem tudja, milyen orvos
szeretne lenni. Angelina néni szerint beszélt a  gyerekorvosi
hivatásról az Orvosok Határok Nélkül szervezet egy munkatársával,
de érdeklődést mutat a pszichiátria iránt is.
____________
– Szerintem is egészen menő. Bár egyszer döntenem kell
valamelyik szakirány mellett.
– Aha – mondja Flörtölős Lány. Megint hajsuhogást hallok. – Én
még egyáltalán nem tudom, mit akarok.
Fegyelmeznem kell magam, nehogy hátraforduljak és
megmondjam neki, hogy sokkal rosszabb is lehet, ha az ember
pontosan tudja, mit akar. De semmi okom rá, hogy érdeklődést
mutassanak Finn Smith beszélgetései iránt.
 harmincnégy
____________
FINNY ELSŐ FOCIMECCSE A  HARMADIK tanítási héten, egy
szeptemberi kedd délután van. Nem tűnt úgy, hogy ez a  nap
valamiért fontos lesz.
Nem is akartam elmenni a meccsre.
Finny és Sylvie nem volt a  buszon aznap délután. Az iskolában
maradtak a  meccsig. Sylvie-nek közben pomponlány edzése volt.
Csak én szálltam le a  megállónknál. Egyedül sétálok hazafelé.
Tegnap olyan meleg volt, mint augusztusban, de ma reggel hideg
eső esett, és utána is hűvös maradt a  levegő. A  fákon néhány levél
már sárgul, vörösödik. Ha az idő néhány napig ilyen maradna, még
több sárga és vörös levél lenne, de nemsokára újra meleg lesz.
A szeptember még nyári hónap.
A bejárat melletti rózsabokor olyan, mintha egy költő adott volna
róla túlságosan lelkes leírást. Annyi virág és bimbó van rajta, hogy
az ágai szó szerint roskadoznak.
Becsukom az ajtót, kizárom a  hűvös levegőt, a  padlóra dobom
a táskámat.
– Anya?
A kis asztalon nagy adag boríték. Nem jellemző anyámra, hogy
így hagyja a  postát; már kibontva és rendszerezve kellene lenniük.
A  villanyszámla alatt ragyogó mosolyokat és burgundi vörös
egyenpólókat látok. „Gyere Springfieldbe!” mondják a  képen
szereplők. Egyiküket felismerem. Az emelt szintű órák minden
tanulója elmehetett egy oktatási kiállításra. Semmi különös, csak egy
nagy terem standokkal, és különböző oktatási intézmények
diákképviselői prospektusokkal. A kiadvány címlapján látható egyik
lány is ott volt. Ugyanúgy mosolygott Jamie-re és rám, mint a többi
standon álló egyetemisták. Kérdéseket tett fel, és leírta a válaszaimat.
Rutin válaszokat adtam neki arról, hogy angol tanárit választanék fő
szakként, minorként pedig kreatív írást, mert akkor nyaranta
írhatnék, satöbbi, satöbbi. Azt mondta, neki a kreatív írás a fő szakja.
Bosszús voltam magamra, és azért kicsit fájt. Jamie türelmetlenkedni
kezdett, már menni akart a  következő standra; a  kezemet rángatta,
ezért továbbmentünk.
Ez a prospektus nem a tanári szakról, hanem a Springfield kreatív
írás fő szakjáról szól. A lány biztosan rosszul írta le az információt.
Belelapozok. Nem túl hosszú.
Anyám lép be az előszobába. Csupa mosoly.
– Szia, édesem!
Félbehajtom a prospektust, és lerúgom a cipőmet.
– Szia!
– Azt hittem, az iskolában maradsz Finny meccsére.
– Miért maradnék?
– Angelina nem tud menni, mert tanári értekezlete van. Én
megyek helyette. Azt hittem, tudod.
– Nekem is muszáj mennem? – Most legszívesebben egyedül
maradnék a szobámban.
– Azt hittem, szeretnél jönni.
– Nem mintha számítana neki, hogy ott vagyok, vagy nem.
Megint a  prospektusa nézek. Az összehajtás kettészelte a  lány
arcát.
– Autumn… Miért mondasz folyton ilyeneket?
Hangja sóhaj.
Vállat vonok. A  prospektust elolvashatom a  meccsen is. Nem
arról van szó, hogy nem akarnám látni Finnyt. Néha jó nézni úgy,
hogy nem kell azon aggódnom, mikor kap rajta valaki a bámuláson.
– Rendben. Veled megyek.
A hátsó zsebembe dugom a prospektust.
____________
Öt perc múlva kezdődik a  meccs. Már kétszer kiolvastam
a  kreatív írás szak ajánlatát. Az, hogy valami lehetetlennek tűnik,
nem jelenti azt, hogy nem is kéne megpróbálni.
Anyámmal a  tribün legfelső sorában ülünk, szemben a  sáros
focipályával. Hűvös szél borzolja a  hajamat. A  focicsapatok
bemelegítenek, a bírók végigjárják a pályát.
Nem arról van szó, hogy tanár helyett író akarok lenni, mert már
író vagyok. Publikált szerző akarok lenni, akinek van néhány
olvasója is, hogy remélhessem, valakik valahol szeretik
a  könyveimet. Amikor ezt felnőtteknek mondom, olyasmit vágnak
rá, hogy ismernek valakit, aki szintén ilyesmit akart és végül milyen
foglalkozás mellett kötött ki.
Síp szól, Finny vezeti a csapatot a pályára.
Védőt játszik. Valamikor nagyon régen elmagyarázta nekem,
hogy ez azt jelenti, a pálya egyik oldalát kell védenie. Természeténél
fogva jó a  védekezésben. Összehajtom a  prospektust, visszadugom
a hátsó zsebembe. Finny arcán olyan elszántság látszik, mint minden
meccs elején. Ilyen arcot vágott gyerekkorunkban is; ugyanígy
ráncolta a homlokát. Jól ismerem ezt a kifejezést. Sarkán hintázva áll
a pályán a kezdő csapattal. Ez is ismerős szokása.
Finny azt mondta, hogy a  tanítás túl normális foglalkozás lenne
nekem.
De hát nem erről szól minden gyerekkönyv és film? Mármint
arról, hogy ha a  feladat lehetetlennek látszik is, ha túl kicsi vagy,
esetleg nincs meg a megfelelő akármid, akkor is meg kell próbálnod?
Ez az alapelv egészen addig, amíg középiskolás nem leszel, mert
akkor hirtelen megváltozik az elvárás, és a  járt utat, a  biztonságos
megoldást kell választanod. Olyan utat, ami nem visz túl messzire
otthonról. Olyan utat, ami nem túl kockázatos. Olyan utat, ami
egészségbiztosítással és biztos nyugdíjjal van kikövezve.
Finnynél van a  labda. A  másik csapat négy játékosa veszi körül.
Próbálják megszerezni tőle, de nem sikerül.
Nem tudom sokáig fenntartani, hogy elég néhány hét írás
a  nyárból. Nem kockáztathatom meg, hogy az életemre
visszatekintve beismerjem, nem próbálkoztam eléggé, nem tettem
meg mindent, hogy kiadják a könyveimet.
A Finnyt körülvevő játékosok egyike megcsúszik a sáros talajon.
Finny túl gyorsan fut ahhoz, hogy meg tudjon állni, nem tudja
elkerülni az ütközést; megbotlik, fejjel előre zuhan el. Anyám
felszisszen mellettem. Ekkor fogom csak fel: úgy néz ki, Finny
a nyakára esett.
Megáll a szívem.
Megint tízéves vagyok, és nem tudom elképzelni az életemet
nélküle.
 – Jól vagyok! – kiáltja Finny, de abból a távolságból nagyon halk
a  hangja; ha nem olyan hang lenne, amit jól ismerek, meg sem
hallottam volna. Az edzők és bírók odarohannak hozzá. Már nem
látom, de elképzelem, milyen szaporán lélegzik. Sejtem, mennyire
hevesen verhet a szíve a bordái alatt. Ismerem a hegeket a térdén és
azt a rakoncátlan hajtincset a nyakánál. Próbáltam úgy tenni, mintha
nem ismerném, de képtelen vagyok tovább színlelni.
Szerelmes vagyok. Szerelmes Finnybe.
A tömeg eloszlik, Finny óvatosan felállt. Felnéz a  lelátóra, és
tudom, mikor látott meg minket, mert felemeli a kezét és integet; így
tudatja, hogy nincs semmi baja.
Egész életemben szerettem, és ez a  szerelem valahogy közben
sem változott, csak erősödött. Annyira, hogy testemnek azokat
a  részeit is kitöltötte, amelyek gyerekkoromban még nem voltak
meg. Testem és szívem minden vágyával egyre nőtt, és ma már nincs
olyan porcikám, ami ne szeretné. És amikor ránézek, nincs bennem
más érzés.
Sípszó harsan, a  játék folytatódik. Újra előveszem a prospektust,
de az olvasást már csak tettetem.
 harmincöt
____________
A SZÜLEIM A HÁZASSÁGI TANÁCSADÓJUKNÁL vannak. Ha
hazaérnek, elmegyünk vacsorázni, és kifaggatnak. Ez heti rendszeres
program lett. Apám ötlete volt. Ő ezt Családi Vacsorának nevezi.
Eleinte eléggé összezavart, mert a  család egészen addig azt
jelentette, hogy Angelina néni és Finny is velünk van.
Mire hazajönnek, késznek kell lennem, ezért az ajtónál várom
őket. A nap lemenőben, de az utcafronti ablakból ezt nem látom. Az
ég szürke. A levelek idén korán lehullottak.
Alig várom, hogy elmenjünk vacsorázni. Ma három verset írtam,
és bemásoltam őket az erre a  célra nyitott noteszembe a  töltőtollal,
amit Jamie-től kaptam. Lila tintát használtam, nagyon büszke
vagyok magamra, mámoros öröm tombol bennem. Kész a  házi
feladatom, és holnap péntek.
Autó jelenik meg az úton, a lámpái egy pillanatra megvilágítanak
egy dombot a  pázsiton. Majdnem olyan magas, mint én, és
háromszor olyan széles. Egy pillanatba beletelik, míg felismerem.
Eddig hogy nem tűnt fel?
Kinyitom az ajtót, a  füvön futok. Nincs rajtam dzseki, kicsit
fázom a hidegben. Mielőtt ugrom, eszembe jut, hogy talán nedvesek
a levelek, de ettől függetlenül ugrok. A levelek kellemesen szárazak
és ropogósak. Teljesen körülvesz poros illatuk, átcsapnak fejem
felett. Hangosan nevetek, az illat lecsúszik a  torkomon. A  kupac
tetején ugrok ki, a  halom eldől a  füvön. Belemarkolok a  száraz
levelekbe, a levegőbe dobálom. Úgy hullanak körülöttem, mintha hó
esne; hanyatt dőlök, és a halványuló esti eget nézem.
Amikor kicsik voltunk, Finny nagyon szerette az őszt; nem azért,
mert a  születésnapunkkal kezdődött, hanem a  levelek miatt. Finny
várat épített kettőnknek; kartondobozokat fedett be levélkupacokkal
és próbált meggyőzni engem, hogy egész éjjel maradjak odakint
vele. Én nem lelkesedtem annyira a  lehullott levelekért; számomra
azt jelezték, hogy ellenségem, a  tél közeleg. A  kopár fákról mindig
a  halál jutott az eszembe, és akkoriban minden okom megvolt rá,
hogy féljek a haláltól.
 A levélkupacokba ugrálni azonban nagyon szerettem; Finny arra
mindig képes volt rávenni. Míg én csak vártam, ő hatalmas
levélhalmokat gereblyézett össze; magasabbra húzta a  leveleket,
mint amilyen magasak mi voltunk. Aztán amikor elfogyott
a  türelmem, Finny hiába mondta, hogy várjak, mert még rengeteg
levél van az udvarban, és tudna csinálni hatalmasabb kupacot is, de
én akkor már ugrottam, és Finnynek nem volt más választása, velem
kellett ugrania. Néha felváltva csináltuk, néha felemelt kézzel együtt
ugrottunk. Addig ugráltunk, amíg a  kupac lapos lett, a  levelek
szétszóródtak az udvaron. Akkor Finny visszament a gereblyéért, és
azt mondta, még nagyobb halmot csinál, de mielőtt befejezhette
volna, én szétugráltam. Egész délutánokat töltöttünk el így.
Megint kiugrom a  kupacból, még több levelet szórok szét, és
hátraszaladok a  pázsiton, hogy nekifutásból még egyszer ugorjak.
Ezúttal óvatosabb vagyok, remélem, hogy a  halom tetejére tudok
ugrani, én leszek a  levéldomb királynője, nem temet el a  közepe.
Ugrok. A levegőben vagyok, amikor meghallom a hangját.
– Autumn!
A levelek ropogása egy pillanatra minden hangot elfojt. Megint
betemetnek a  levelek. A  bal lábam kilóg, behúzom, ösztönösen el
akarok rejtőzni, bár tudom, hogy ez butaság.
– Autumn?
Már közelebbről hallatszik a  hangja. Legszívesebben még
mélyebbre fúrnám magam, és megvárnám, míg elmegy, de tudom,
hogy ez nem fog működni. Kikecmergek a  levelek közül, a  kupac
tetejére ülök.
Finny háromlépésnyire áll tőlem, karba font kézzel. Komoran néz
rám.
– Az egész délutánom ráment, hogy mindkét udvaron
összesöpörjem a leveleket.
Körülnézek.
A kupac felét már szétszórtam.
– Bocsánat.
Haragja egyszerre elbűvöl és megrettent; olyan ritkán látom. Egy
pillanatig csak nézem, ahogy áll, nézem, hogy a szeme összeszűkült.
Felidézem magamban, milyen hangsúllyal szólt. Minden fontos, ami
vele kapcsolatos. Egy pillanatig még csend van. Aztán Finny az égre
pillant, és felsóhajt.
– Semmi gond – mondja végül. Szája széle felfelé mozdul. – Ez
van, ha holnapra halasztom a  bezsákolást. Tudhattam volna, hogy
az őrizetlen levélhalom túl nagy kísértés neked.
Muszáj másfelé néznem. Fáj, hogy így mosolyog rám; ilyen
barátságos, könnyed, semmitmondó mosollyal, ami mindent
elmond, amit tudnom kell arról, hogy mit érez irántam.
Azt hittem, hogy a  szeptember hátralévő részét, sőt életem
hátralévő részét úgy tölthetem, hogy kerülöm Finny társaságát, de
tévedtem. Semmi nem változott. Szerettem akkor is, amikor
legelőször álltam vele reggel a  buszmegállóban, és szerettem este,
amikor vele szemben ültem a  vacsoraasztalnál. Nem számít, hogy
egyikünk már tudja; ez semmin sem változtat.
– Helyrehozom. Sőt, bezsákolom helyetted.
– Nem kell. Semmi gond. Tényleg.
Felnézek rá, rövid haragja elpárolgott, derűs kíváncsisággal néz
rám. Aztán homloka ráncba húzódik.
– Hogy is mondják? Minél jobban változik valami, annál inkább
ugyanaz marad?{*}
Feltápászkodok, próbálom lesöpörni magamról a  leveleket;
hirtelen mindenütt viszketek, és fázni kezdek.
– Rendbe kéne szednem magamat. Készen kell lennem, mire anya
és apa hazaér.
– Levelek vannak a hajadban. És a tiarádon is. És mindenütt.
Felemelem a  kezemet, végigsimítok a  hajamon. Finny nem
mozdul. Már lement a nap, este moccan körülöttünk, ahogy az autók
lámpái megvilágítanak minket. Én csak Finny szép arcát látom,
halvány mosolyát és homlokába csúszott, aranyszőke hajtincset.
Szeretlek, Finny.
– Hova mentek? – kérdi.
Önkéntelenül elkomorulok.
– Családi vacsora lesz.
– Ó!
Meglep, amit ezután mondok, de Finny egyáltalán nem tűnik
meglepettnek.
 – Apám azt akarja, legyünk normális család.
– Ismerősnek tűnik.
– Ó! Hallottam. 
Finny apja meghívta Finnyt és Angelinát vacsorázni. A  jövő
hónapra tervezték be.
– Azt hiszem, ez teljesen rendben van – mondja.
Örülök. A „teljesen rendben van” nála azt jelenti, hogy nem fáj és
nem érzi sértőnek. A  „teljesen rendben van” azt jelenti, hogy nem
fűz túl nagy reményeket az apjához.
Egy kicsit csökken a teher, ami addig rajtam volt. De ez nem fog
örökké tartani. Mindig lesz valami, amitől nem tudom megvédeni.
Sylvie megint össze fogja törni a  szívét. Lehet, hogy a  következő
meccsén ínszalag-szakadása lesz. Lehet, hogy egy napon meg fog
halni valaki, akit szeret.
A szüleim autójának lámpája villan ránk.
– Jó étvágyat! – mondja Finny.
– Neked is!
Azt hiszem, érti, mire gondolok, mert bólint. Búcsú nélkül
fordulunk el egymástól. Talpa alatt ropognak a levelek, aztán a hang
elhalkul, ahogy elindulok az autó felé.
– Te meg Finny a levélkupacba ugrálhatok? – kérdi anya, amikor
beülök a  hátsó ülésre. Végignézek magamon, hogy vannak-e még
rajtam levelek.
– Nem.
Amikor becsukom az ajtót, elalszik a belső világítás, és meglátom,
amit anya is láthatott… az árnyékban egy magas, vékony alak
mászik ki a levelek közül, és leporolja magát.
 harminchat
____________
AZ ÜVÖLTŐ SZELEKET OLVASOM. Kötelező olvasmányként
kaptuk, és amikor ma reggel felébredtem, elhatároztam, hogy az első
fejezetet elolvasom még az ágyban. Most késő délután van, és még
mindig ágyban vagyok. Egy órája kiolvastam a  regényt, és
elaludtam. Rossz álmom volt. Azt álmodtam, hogy Heathcliff bezárt;
amikor felébredtem, újra kinyitottam a  könyvet, és elkezdtem az
elejétől olvasni.
Nem hiszem, hogy Cathy szörnyeteg.
Jamie hív, és azt mondja, hogy van egy ajándéka a  számomra.
Délután Sashával moziba mentek, valami olyan lövöldözős,
robbantgatós filmet néztek, amit én soha nem vagyok hajlandó, de
Sasha mindig kapható rá. Miután egy teljes napot töltöttem
olvasással az ágyban, kissé kába vagyok, mintha elrugaszkodtam
volna a  valóságtól. Úgy érzem, mintha csak nézője lennék
mindannak, ami történik.
– Jól vagy? – kérdi Jamie.
– Igen.
– Olyan furcsa a hangod.
– Olvastam.
– Most indulok hozzád. Kérlek, próbáld meg összeszedni
magadat, mire odaérek.
Leteszem a telefont. Ott állok a szobám közepén, és nem tudom,
mit csináljak. Karjaimat a  fejem fölé emelve nyújtózkodom, és ettől
kitisztul a  fejem annyira, hogy tudatosuljon bennem: el kellene
készülnöm, hogy fogadni tudjam Jamie-t. Fésülködés közben
aggódni kezdek, hogy sűrű hóesésben kel útra, aztán eszembe jut,
hogy derűs őszi nap van, csak a  könyvemben havazott. A  sűrű
hóesésben a narrátor Cathy tragikus hibájának a romjait látta.
____________
A nap melegen süt, de a szellő a hűvösség ígéretét hozza. Anyám
rózsáinak nincs tudomása arról, hogy letelt a  szezonjuk; kecsesen
lengenek a  szélben, néhány szirmuk a  vörös és aranysárga levelek
közé hull. Vajon érzik a  hideget? A  hátsó tornác lépcsőjén várom
Jamie-t.
Változatlanul szeretem, ugyanúgy, ahogy addig.
A Finny iránti szerelmem eltemettem, mint egy halva született
gyereket; az érzés gyengéd és valóságos, mintha élne. De soha nem
lesz belőle semmi. Csipkébe bugyolálva hever szívem egy csendes
zugában. Életem hátralévő részében is ott lesz; ha meghalok, velem
pusztul.
Egy rózsaszirom sodródik a sárga leveleken, cipőm orrán áll meg.
Addig bámulom, amíg meg nem hallom, hogy Jamie autója
megáll a kocsibejárón. Felnézek. Mosolyogva csukja be a kocsiajtót.
– Szia, szép lány.
Viszonzom mosolyát. Arcának szépsége meglep; mintha először
látnám. Leül mellém, oldalba könyököl.
– Ébren vagy?
Bólintok. Ez az én életem, tudatosul bennem. Még semmilyen
tragikus hibát nem követtem el. Igen, hoztam néhány döntést, de
azok miatt rajtam kívül senki nem szenved, és a  végén minden
rendben lesz.
– Milyen volt a film?
– Fantasztikus. Utána elmentünk vacsorázni is. Ezt hoztam
neked.
Kemény műanyag tojást ad a  kezembe, olyasmit, ami középen
szétnyílik, és olcsó étkezdék előtt negyed dollárért lehet venni az
automatából. Felnevetek, Jamie mosolyog azon, hogy nevetek.
A műanyag tojás reccsenve szétnyílik. Elég gyatra munkával festett
gumi dinoszaurusz van benne. Szeme nyitva, mintha álmából
riasztották volna. Megint felnevetek.
– Rólad fogom elnevezni, és az íróasztalomon tartom majd.
– És tessék, ez is a tiéd. – Ezúttal egy kicsi, rózsaszín gumilabdát
ad. Mielőtt kipróbálhatnám a  lépcsőn, hogy pattan, Jamie újra
kinyújtja ujjait. Műanyag ékköves drótgyűrű hull tenyeremre. A  kő
lila, és olyan nagy, mint az ujjízületeim.
– Az összes negyed dollárosomat elköltöttem – mondja.
A kő majdnem ragyog a gyenge fényben. Az évfordulónkra újabb
ezüst amulettet kaptam, és most azon a  délutánon, amikor nem
voltunk együtt, az összes negyeddollárosát rám költötte. Nem
veszíthetem el.
– Köszönöm. Kincsként fogom őrizni.
Jamie megcsókol, vállára hajtom a  fejemet, és hallgatom, ahogy
a filmről beszél. Nem veszi észre, hogy gondolataim messze járnak.
 harminchét
____________
TÖBBNYIRE VÉLETLENSZERŰEN AJÁNDÉKOZZUK MEG
egymást baráti társaságunkban az utolsó tanítási héten, de Angie
idén meggyőzött minket, hogy csináljunk valami különlegeset.
A  félév utolsó napján kedvenc éttermünkben osztjuk szét egymás
közt karácsonyi ajándékainkat.
Minden barátomtól tiarát kapok. Együtt tervelték ki, és
felosztották egymás között, ki milyen színűt vesz. Két héttel
korábban a  legelső tiarám lecsúszott a  fejemről, ahogy az iskola
parkolójában futottam, és mielőtt felkaptam volna, áthajtott rajta egy
kocsi. Jamie volt a  hangadó, de az összes barátom mulatságosnak
találta a  tiara elvesztése feletti bosszúságomat, és szintén Jamie
kezdeményezésére kárpótolnak most az elvesztett kedvencemért.
Jamie-től cipőtartó rácsból átalakított „tiaratartót” kapok, valamint
egy nagyon klassz követ, amit túrázás közben talált és egy CD-t,
amire olyan dalokat vett fel, amik a  kapcsolatunkban jelentéssel
bírnak.
Barátaim megteszik, amire kérem őket, mindegyikük felveszi
a  tiarát, amit nekem ajándékozott, hogy jobban megítélhessem,
melyik a  kedvencem. A  pincérek azt hiszik, a  születésnapomat
ünnepeljük.
Nagy szükségem volt erre, mert az utóbbi néhány hétben
hatalmába kerített a  melankólia. Ezen a  napon azonban boldog
vagyok, és úgy gondolom, hogy ezúttal talán jobb lesz a helyzet.
Alexnek távirányítós autót vettem, ami rövid távot repülni is
képes; Angie két regényt, régi fűzött köteteket kapott tőlem, Noah
adó-vevőt, Brooke sárga selyemsálat barna virágmintával.
Jamie-nek egy garázsvásáron találtam polaroid kamerát. Azt
mondja, arra fogja használni, hogy bizonyítékokat rögzítsen az
esetleges viták megnyeréséhez, és hogy élete fontos eseményeit
dokumentálja, például azt, hogy sakkban legyőzi Noah-t vagy
útjelző bójákat lop el.
Sashának rózsabokrot vettem, mert azt mondta, kislánykorában
mindig is szeretett volna rózsabokrot. A  földlabda fekete műanyag
vödörben áll, és mivel közeledik a tél, szinte halottnak tűnik. A fiúk
nevetnek, de Sasha örül; Judith-nak nevezi el, és megkéri a pincért,
hozzon még egy széket, hogy Judith közénk ülhessen.
Sasha és Alex már igazi barátok, nem csak a  mi kedvünkért
tettetik, hogy nem olyan furcsa a  helyzet közöttük, mint amilyen
valójában volt. Alex műanyag gyümölcsöket ad neki, mire
mindketten nevetnek, de nem árulják el, mi olyan vicces ebben.
Jamie megesküszik, hogy később kiszedi Alexből, és megmondja
nekem is.
Angie még mindig Szépfiú Dave-vel jár, és mi még mindig
kedveljük. A  moziban találkozik velünk vacsora után. Boldogok.
Nagyon másként néznek ki és nagyon másként viselkednek, mégis
van bennük valami, amiről egyértelműen lerí, hogy egy párt
alkotnak; akkor is, ha egyszerűen csak egymás mellett állnak.
Amikor Noah és Brooke, Jamie és én legutóbb dupla randin
voltunk, elhatároztuk, hogy dupla esküvőt fogunk tartani.
Vázlatokat rajzolunk a ruhánkról, a szalvétákról, és azzal idegesítjük
a fiúkat, hogy valahányszor együtt vagyunk, eldöntünk valamilyen
részletet. Ezen az estén megegyeztünk abban, hogy legalább öt
hattyúnak kell a  szertartás helyszíne közelében lennie, maga
a  szertartást pedig remélhetőleg egy elhagyott templomban lesz,
éjfélkor.
Nevetünk, és ahogy körülnézek, el sem tudom hinni, hogy
néhány évvel ezelőtt még senkit nem ismertem azok közül, akik
most az asztal körül ülnek.
– Pohárköszöntőt mondanék – szól Jamie.
– Ahhoz fel kell állnod a székedre – mondja Noah.
– Szerintem a személyzetnek az lenne az utolsó csepp a pohárban
– jegyzi meg Brooke.
– Halljuk! Halljuk! – biztatja Alex.
Jamie felemeli a poharát.
– Ránk! A barátságunkra!
Erre iszunk.
 harmincnyolc
____________
AZ IDEI TÉL NAGYON kemény. Nem látni az eget, és
a  legkisebb ágon sem maradt levél. Egyetlenegy sem. A  jeges szél
átfúj a kesztyűmön, ujjaim érzéketlenné zsibbadnak.
Nem találok magamnak olvasnivalót. A  könyvtár polcain
keresgélek, átnézem a  már nálam lévő köteteket, de mindegyik
csalódást okoz, legfeljebb ötven oldalt bírok, és a padlóra ejtem őket.
Iskola után az ágyamban szundítok, és úgy kelek fel vacsorázni,
hogy meg sem igazítom a  takarót. Már kezd lemenni a  nap, és
semmi mást nem lehet csinálni, csak enni és a  lehető legtöbb házi
feladattal végezni lefekvés előtt. Tudom, fel kéne hagynom azzal
a  szokásommal, hogy átalszom az egész délutánt; mostanában
reggel már egy-két órával az ébresztő előtt felébredek, ébren
fekszem a sötétben és nézem, ahogy az ablakom előtti világ feketéből
szürkére változik.
Ilyenkor olyasmik járnak a fejemben, ami nappal nem.
Az iskolában fáradt vagyok a  korai ébredéstől, és az utolsó
szünetben már szörnyen kell küzdenem, hogy egyáltalán ébren
tudjak maradni. Az angoltanárnőm nem kedvel annyira, amennyire
kedvelnie kéne. Amikor másodszor kap rajta, hogy az óráján
elszundítok, elkönyvel rossz tanulónak, akármit írok
a  dolgozatokban vagy mondok az órán. Egy idő után már nem
veszek részt a beszélgetésekben.
Amikor délután hazaérek, és hideg, szürke órák várnak csak rám,
nem tudok mást tenni, mint bebújni a  takaró alá és belesüppedni
a feledésbe.
Veszekszem Jamie-vel, mert semmit nem ért. Gyűlölöm, amiért
nem igazán ismer, és nem is akarja a  lelkem mélyét megismerni. A
randijaink végén viszont a  kabátjába kapaszkodva könyörgök neki,
hogy soha ne hagyjon el. Azt mondja, nem fog elhagyni soha.
Párszor havazik, de a  hó nedves és tapadós, olyan, ami csak
összegyűjti a  koszt és tócsákban olvad. Soha nem esik annyi hó,
hogy rendkívüli szünet legyen az iskolában, és soha nem esik annyi,
hogy szép legyen.
É
 Érthető, hogy Finny szereti Sylvie-t és nem hiányzom neki.
Hetente legalább egyszer átjön Angelina nénivel vacsorázni vagy
mi megyünk át hozzájuk. Miközben mi eszünk, anyáink
beszélgetnek, utána pedig arra hivatkozással, hogy sok leckém van
felmegyek a szobámba, vagy hazaindulok egyedül. Képtelen vagyok
ott ülni és csendben tévét nézni Finnyvel. Nem bírom az udvarias
csevegést, ahogy átadja nekem a távirányítót. Kettőnk közül ő a jobb,
mindig is ő volt az. Talán megkönnyebbült, hogy már nem tartom
vissza. Már nagyon sok barátja van. És ott van neki Sylvie. Érthető.
Apám visszaállt a  régi kerékvágásba, nincs több családi vacsora.
Dühös vagyok anyámra, amiért mérges ezért. El kellett volna
fogadnia ezt a helyzetet, bele kellett volna törődnie, tudhatta volna;
és gyűlölöm, amiért szomorú vagyok miatta. Elég bajom van anélkül
is, hogy miatta kelljen aggódnom.
Száraz és kivörösödött a kezem, ajkam cserepes. A tükörbe nézve
nem tartom magamat szépnek. Vannak napok, amikor arra sem
veszem a fáradtságot, hogy tiarát tűzzek a hajamba. Persze egy idő
után kapom a  megjegyzéseket és kérdéseket, hogy miért nincs
rajtam; ezért mégiscsak könnyebb kifele menet véletlenszerűen
felkapni egyet a  régiek közül. Meg sem nézem, hogy illik-e az
öltözékemhez.
Az írás sem megy. Próbálkozom, de nem sikerül. Ráébredek,
hogy minden hamis, mindenki tettet. Mindig is így volt.
Kikapcsolom a számítógépemet, széttépem a papírt.
Azt szoktam mondogatni magamnak, hogy csak a  telet kell
túlélnem, hogy csak ki kell várnom a végét. Aztán minden jobb lesz.
És tudom, hogy a tél egyszer véget ér, de a dolgok nem minden
esetben alakulnak úgy, ahogy az ember reméli.
 harminckilenc
____________
ANYÁM AZ ÁGYAM SZÉLÉRE ül. Az oldalamon fekszem, az
ablak felé fordulva. Ha nem reagálok rá, bízom benne, hogy kimegy.
– Autumn? – szólít meg halkan. Talán azt hiszi, alszom. –
Autumn, beszélnünk kell.
Megsimogatja a  hajamat, és én hagyom; jó érzés. Folytatja
a simogatást és a neheztelésem csillapodni kezd. Felsóhajtok.
– Miről?
– Fel tudsz ülni?
– Fáradt vagyok.
– Aggódom miattad.
Lerázom a kezét magamról, és felülök.
– Jól vagyok. Csak éjszakánként nehezen alszom. Ha elmúlik a tél
helyrejövök. Csak a telet kell valahogy túlélni.
– Szerintem ennél többről van szó, kicsim. Időpontot kértem Dr.
Singh-től.
Ez a  kijelentés első hallásra annyira megszokott, hogy nem is
tudom, miért mondja nekem. Dr. Singh a  pszichiátere. Pár havonta
találkoznak. De anya engem néz.
– Nekem?
Bólint, és próbálja újra megérinteni a hajamat. Megint elhúzódok
tőle.
– Nem vagyok depressziós. Te vagy az.
– Felismerem a tüneteket.
– Nem. Te csak kivetíted rám. Minden rendben. Ha egy kicsit
felmelegszik az idő, jobban leszek. Csak ez a téli fényhiány a gond,
semmi más.
– Csütörtökön korán érted megyek – áll fel lassan az ágyamról.
– Nincs szükségem gyógyszerre.
Becsukja maga mögött az ajtót. Nem hallatszik semmi más, csak
a lépcsőn lefelé haladó lépteinek kopogása. Vacsoránál semmit nem
szól, másnap pedig hagy aludni.
____________
 Alig tizenöt perc telt el az angolórából, amikor az igazgatói
irodából hívatnak. Amint megszólal a  hangosbeszélő, elkezdem
összeszedni a holmimat. Azt szeretném, ha már vége lenne.
– Nem lesz házi feladat – mondja Mrs. Stevens. – Van valaki,
akitől elkérheted az órai jegyzeteket?
– Igen.
Ekkor már állok.
– Ki az?
Éppen ezért nem kedvelem. Feltételezem, hogy mindenfélét
feltételez rólam.
– Finn – mondom, aztán eszembe jut, hogy Jamie és Sasha is
felvette ezt az órát, de ők a másik csoportban vannak. Mrs. Stevens
meglepettnek tűnik. Kedveli Finnyt; talán úgy gondolja, hogy Finny
nem állna szóba az olyanokkal, mint én. A  suttogásokból arra
következtetek, hogy néhány csoporttársamat is meglepte ez a válasz.
– Persze, este átvihetem – mondja Finny. Lehet, hogy ezzel csak
védeni akar engem. Nem nézek senkire, ahogy elindulok kifelé
a teremből.
Anyám az igazgatói irodában ül kosztümben, bőr cipőben.
Ölében retikül. Bokái egymáson keresztben. A  titkárnő vele együtt
nevet. Anyám feláll, amikor kinyitom az ajtót, és rám mosolyog.
– Legyen szép napotok – köszön el a titkárnő szintén mosolyogva.
Biztos vagyok abban, hogy el sem tudná képzelni anyám életének
azt a  részét, amit nem láthat: a  gyógyszereket, az apámmal való
veszekedéseket, a  kórházi heteket. Néha csodálom, hogy anyám
képes olyan tökéletesen megjelenni; ma viszont utálom ugyanezért.
Cipőjének a sarka egyenletesen kopog a  kemény linóleumon,
ahogy végigsétálunk a folyosón.
– Milyen óráról hiányzol?
– Angolról.
– Ó, ne haragudj! Kár, hogy nem matematikáról sikerült
elkérjelek.
Vállat vonok.
– Szeretlek – jelenti ki.
– Anya…
Nem válaszol.
 ____________
A rendelőnek, ahová anyám visz, nagyon kicsi a  várószobája.
Ami azt illeti, ilyen kis helyiségben még nem ültem. Anyám
gardróbjára emlékeztet, arra a  kis ablaktalan helyiségre, amiben
Finny és én lekapcsoltuk a  lámpát és fényes nappal, a  sötétben
kísértethistóriákat meséltünk egymásnak. Leülök az egyik párnázott
műanyag székre, anyám bemondja a  nővérnek a  nevemet.
Összerezzenek a hangtól; én nem tartozom ide.
Két székkel távolabb egy idős férfi topog a  bal lábával, aztán
a  jobbal előre-hátra. Időnként csettint az ujjaival, mintha akkor
mondta volna be a bingót.
– A francba! – mormogja.
Velünk szemközt egy termetes fekete nő csendesen sír. Mindkét
kezében papírzsebkendő galacsint szorongat. Zokogva nyúl
a  retiküljébe, rágógumit vesz elő, a  papírzsebkendők a  szürke
szőnyegre hullanak.
Anyám leül mellém, a lábait bokában keresztezi.
– Ez eltart egy ideig. Úgy látom, csúsznak az időpontok.
A magazin-halomból kiválasztja a Newsweeket, és olvasni kezd.
Lenézek a  kisasztalra. A  magazinok többsége szülőknek vagy
golfozóknak szól. Miközben a  lapokat nézem, feláll a  férfi, elvesz
egy gyerekmagazint, és visszaül a helyére.
– Anya?
Rám néz, összevonja a szemöldökét.
– Ezek az emberek nagyon furcsák.
Anyám a szája elé teszi a kezét, és halkan nevet.
– Édes kicsim! Mit vártál? – szól súgva. – És szerinted ők mit
mondanának egy olyan lányról, aki tiarában és szakadt
térdzokniban ül itt?
Bosszúsan nézek rá, de ő visszatemetkezik az újságjába.
– Ó, hogy az a… – mordul az idős férfi.
____________
– Autumn? – szólít a  kék ruhás nővér. Felállok. Hirtelen úgy
érzem, mintha közszemlére tettek volna. Az idős férfi és a síró hölgy
helyett ekkor már egy körülbelül velem egykorú lány és a síró babája
van a váróban.
 – Megvárlak – mondja anyám. Nem nézek rá. A nővér végigvezet
egy keskeny folyosón. Kis indiai férfi vár rám.
– Autumn? – kérdi. Bólintok. – Gyere! – mondja erős akcentussal.
A váróhelyiségnél is kisebb, túlzsúfolt rendelőbe megyünk. Alig fér
el bent az íróasztal, a  könyvespolc, az iratszekrény és egy kis szék.
Int, hogy üljek a  székre. Csalódott vagyok, hogy nem dívány vagy
kanapé. A doki leül az íróasztal mögé, és kinyit egy dossziét.
– Szóval, Autumn… Mi hozott ma ide?
– Nem, mi, hanem ki. Anyám.
– Mmm hmm, és miért?
– Azt mondja, aggódik értem.
– Hmmm – mondja Dr. Singh. Ránézek. – Miért van rajtad tiara?
– Mert tetszik.
– Értem. És mióta hordod?
– Nem tudom. Pár éve.
– És ha nem veszed fel? Félsz? Nyugtalan vagy? Aggódsz?
– Nem.
Még néhány pillanatig nézzük egymást. Valamit leír.
– Milyen az étvágyad, Autumn?
– Egész jó.
– Mit ettél ma?
– Anya zabkását készített reggelire…
– És megetted a zabkását, amit anyukád készített reggelire?
– Igen.
Megint jegyzetel. Nézem. Túl apró betűkkel és túl kuszán ír
ahhoz, hogy el tudjam olvasni. Feláll.
– Autumn… Gyere ide, hogy megmérhessem, hány kiló vagy.
Kis mérleghez vezet. A  mérlegen egy olyan gyógyszer nevét
látom, amit a  tévében is reklámoznak. Ráállok a  mérlegre. A  doki
jegyzetel.
– Nincs táplálkozási zavarom.
– Mmm hmm – mondja és újabb jegyzeteket ír. Visszamegyünk
a helyünkre. – Miért aggódik miattad az anyukád?
– Attól fél, hogy depressziós vagyok, mint ő.
– Mint ő? – Átható tekintettel néz rám, mintha kifecsegtem volna
valamit. – Az ön egyik páciense.
Ó
 – Ó! – Lapozgat a  dossziéban. Olvas valamit, rám néz, aztán
megint olvas. Végül becsukja a dossziét.
– Mesélj nekem a depressziódról, Autumn.
– Nem hiszem, hogy depressziós lennék.
Oldalra biccenti a fejét.
– Szomorú vagy?
– Igen.
– Mitől vagy szomorú?
– Nem tudom.
– Nem tudod?
Megrázom a fejemet, a padlót nézem. Leír valamit, közben beszél.
Amióta bent vagyok nála, ez a leghosszabb idő, amíg nem néz rám.
– Mióta vagy szomorú?
– Pár hónapja. Tél van.
– Minden nap szomorú vagy?
– Nagyjából igen, de az nem olyan furcsa, ugye? Úgy értem, az
igazán nem nagy ügy.
– Észrevetted magadon, hogy gyakrabban és erősebben vagy
dühös, Autumn?
– Nem tudom,
– Gyakran vagy ingerült?
– Hát, igen.
– Szorongsz vagy aggódsz?
– Nem.
– Hogyan alszol?
– Azt hiszem, jól. Sokat alszom, de kora hajnalban felébredek.
– És akkor nem tudsz visszaaludni?
– Nem.
Bólint. Dr. Singh leteszi a tollát, és rám néz.
– Vannak öngyilkos gondolataid? Szoktál arra gondolni, hogy
meg akarsz halni?
– Nem.
– Biztosan, Autumn?
Lassan bólintok. A kérdés megrémít.
Folytatja:
 – A  depresszió befolyásolja az alvási sémákat. Vannak, akik
többet alszanak, vannak, akik kevesebbet. A  nagyon korán kelők
között gyakoribbak az öngyilkossági gondolatok.
– De én nem vagyok depressziós.
– Úgy gondolod, megérdemled, hogy szomorú legyél…
Csend. Egy pillanatig csak nézzük egymást.
– Úgy gondolod, teljesen rendben van, hogy minden nap
szomorú vagy. De nincs rendben. És ezt nem érdemled.
A padlót nézem, bár tudom, hogy már észrevette a szemembe
gyűlt könnycseppeket.
– Ez nem szégyen. Ez teljesen rendben van.
Bólintok. A toll serceg a papíron.
____________
Anyám szó nélkül elveszi tőlem a receptet, és a gyógyszertár felé
kanyarodva megyünk haza. Eleinte folyton megkérdezi tőlem, hogy
bevettem-e a gyógyszert, aztán ejti a témát, és soha senki nem említi
újra.
Pár hét múlva sokkal jobban érzem magamat, de nem vagyok
biztos abban, hogy ez a  gyógyszer hatása, vagy annak köszönhető,
hogy végre megjött a tavasz.
 negyven
____________
HIDROGÉN-PEROXID SZAGA CSÍPI AZ orromat, Sasha nevet,
ahogy fölé hajolok. Csütörtök van, iskola után, a haját festjük, előbb
szőkére, aztán elöl kék tincset melírozunk bele. Próbálom
egyenletesen elosztani a fehér krémet a haján úgy, hogy ne kerüljön
a bőrére vagy az én bőrömre. Ujjal dolgozom be.
– Ne mozgasd a fejedet!
A kezem izzad a  festékhez kapott vékony műanyag kesztyűben.
Mögöttem nyitva az ablak. A levegő mozdulatlan, kicsit hűvös van,
de a nap melegen süt, és a festék szaga túl erős ahhoz, hogy csukott
ablaknál lehessen használni.
– Te mikor fested be újra a  hajadat? – hajtja hátra a  fejét Sasha.
Tekintetével követi az arcomat, ahogy a kezem a hajába csusszan.
– Soha. Túl nagy macera.
– Azért, mert szerinted Jamie-nek nem tetszene?
– Nem. Jamie azt mondja, én akárhogy szép vagyok.
– Olyan szépek vagytok. Néha irigy vagyok rátok.
Sasha az egyetlen szingli a csoportban. Alexnek új barátnője van,
egy elsős lány, aki hamis gyémánt piercinget visel az orrcimpáján.
Nem szeretjük azt a lányt. Beképzelt és kicsit kurvás. Ha nincsenek
a közelükben, Jamie csak úgy nevezi: „Alex kurvája.”
Lehámozom a kesztyűt a kezemről, beállítom az órát húsz percre,
aztán lehuppanok a kád szélére.
– Bárcsak újra összejönnél Alexszel!
– Az utóbbi időben én is gondolkodtam ezen.
Az oroszlánlábas kád szélét megragadva kihúzom magam.
– Igazán?
– Hiányzik. De most azzal a Trina nevű lánnyal jár.
– Ha átvennéd a helyét, mindannyiunknak szívességet tennél.
– Igen, tudom.
Egymásra fintorgunk. Felugrok.
– Azonnal munkához is kell látnunk. Felhívom Jamie-t.
Kirohanok az ajtón, a folyosón át egyenesen a szobámba. A
telefonomat a komódon hagytam.
 Jamie első csengetésre felveszi.
– Szia!
– Véget kell vetünk Alex és Trina kalandjának. Szakítaniuk kell.
– Remek. De hogyan csináljuk?
– Újra összehozzuk Alexet és Sashát.
– Ó! És nem lehetne, hogy szimplán szakítsanak és ennyi?
– Nem. Sasha vissza akarja szerezni. Újra egész lenne a csoport.
Megpördülök, elkezdek fel-alá járkálni a szobámban.
– Tényleg vissza akarja szerezni?
– Mintha meglepődtél volna.
Elindulok vissza a fürdőszobába. Már hallom az óra ketyegését.
– Nem tudom, hogy tetszettek-e nekem párként.
– Hogy mi van? – Megtorpanok a  fürdőszoba ajtó előtt. – Miért
nem?
– Nem tudom. Mindegy is. Lényeg, hogy meg kell szabadulnunk
Alex kurvájától.
– Pontosan. – Ahogy kinyitom az ajtót, megint megcsap
a  hidrogén-peroxid szaga. – Átjöhetnél, miután befestettem Sasha
haját. Kitervelhetnénk valamit.
– Milyen színre festitek?
– Kékre.
– Klassz.
– Tudom. Zöldet akart, de lebeszéltem róla. Felhívlak. Oké?
– Oké. Szeretlek.
– Én jobban szeretlek.
Sasha öklendező hangot ad ki, mire a karjára csapok. Jamie leteszi
a telefont.
– Benne van – mondom.
Sasha felnevet. Az órára nézek. Van még tíz perc, ezért visszaülök
a kád szélére.
– Tetszeni fog a hajad.
____________
Másnap az iskolában elpanaszoljuk Alexnek, hogy mostanában
alig látjuk. Viccelődünk, hogy mit hagyott ki azzal, hogy ezzel
a  Trina nevű lánnyal lóg. Másnap este moziba megyünk, és Angie
magával hozza Szépfiú Dave-et, de Alexnek nem mondjuk, hogy
hozza el Trinát. A  moziban Sasha Alex mellé ül, ketten esznek egy
vödör pattogatott kukoricát.
Alex utána Jamie-éknél alszik. Jamie elmondja Alexnek, hogy
nem kedveli Trinát. És hozzáteszi, hogy Trinát senki nem kedveli.
De Sashát mindenki. És Sashának hiányzik.
Alex csak a következő hétfőn szakít Trinával és A Nagy Semmibe
Vezető Lépcsőn már Sasha kezét fogja. Kicsit félelmetes, amit
tettünk. Egészen eddig nem tudtam, hogy a  barátaimnak és nekem
ilyen hatalmunk van egymás fölött, hogy olyan könnyen meg tudtuk
változtatni Alex érzelmeit, amilyen könnyen Sasha haját befestettük.
Olyasvalamit hoztunk létre egymás között, ami erősebb, mint amire
külön-külön képesek lennénk. Együtt, egymáshoz kötődve,
egymásba kapaszkodva, együttesen fellépő erő vagyunk. Ha
a  jövőben valamikor szétválunk, kívülről nagyon egyszerűnek fog
tűnni; szétesésnek, a  kötelékek elszakadásának. Belülről azonban
olyan lesz, mintha széttépnének bennünket.
Azt fogjuk mondani, hogy kinőttük egymást. Hogy véletlen volt.
Elkerülhetetlen véletlen.
Ott ülünk A Nagy Semmibe Vezető Lépcsőn, és nevetünk. Tavasz
van, a szél gyengéd ujjakkal borzolja a hajunkat. Olyan szűk a hely,
hogy folyton egymáshoz érünk. Olyan természetességgel érünk
egymáshoz, ahogy azt a kölcsönös szeretet megengedi. Noah és Alex
ujj-szkanderezik. Angie megbök, és azt kérdezi, mit csinálok iskola
után. Brooke Sasha új, szőke-kék haját csodálja. Már vagy száz napot
ültünk itt, és még százegy napon fogunk itt ülni.
Ez barátság és szerelem, de én már tudom, amit ők még nem. Azt,
hogy milyen veszélyes tud lenni a  barátság, és milyen pusztító
a szerelem.
 negyvenegy
____________
AZ ÁGYAMBAN ALSZOM, ÁLMODOK, de hogy mit, arra pár
pillanat múlva már nem emlékszem. Megcsörren a mobilom. A sötét
éjszakában legalább annyira a  kijelző fényére, mint a  csilingelő
dallamra riadok fel. Ösztönösen kezdek kotorászni az
éjjeliszekrényen, és csak valahol a  tudatom mélyén rögzítem,
mennyire késő van. Próbálom felidézni az elveszőben lévő álom
képeit. Az ujjaim a készülékre fonódnak, közel tartom az arcomhoz,
hogy lássam, ki hív.
Finny.
Az álom teljesen kimegy a szememből, odaveszett; csak a valóság
marad, hogy Finny neve ragyog rám a  sötétben. Felülök. Megint
megcsörren a telefonom.
– Halló! – szólok bele.
– Apafej, ez egy lány!
Nem ismerem fel a hangot, nem ismerős a háttérben zúgó nevetés
sem.
– Halló! – szólok bele újra. Álmos logikám azt súgja, ha a magam
részéről a  helyes szöveget mondom, akkor a  másik oldal ugyanezt
fogja tenni.
– Hé, te meg mit…
Kiáltást hallok, valami susog, sistereg, az ismeretlen hang
elhallgat. Lenézek a  telefonomra, ami kötelességtudóan mutatja,
hogy a  beszélgetés összesen tizenöt másodpercig tartott. Csak
nézem. Ekkor újra csörög. Finny. Megnyomom a gombot. Fülemhez
szorítom.
– Halló!
– Autumn, ne haragudj!
– Finny?
– Igen én vagyok.
Hátradőlök a  párnámon, lehunyom a  szemem.
Megkönnyebbülést érzek, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy
megpróbáljam kideríteni, miért. Finny hív, tehát ez biztosan rendben
van.
 – Mi volt ez?
– A srácok megszerezték a telefonomat… egy partin vagyok… azt
hiszem azért téged hívtak, mert a te neved az első a listában…
– Én vagyok az első a telefonodban?
Szám két sarka felfelé mozdul, és remélem, nem hallja
a hangomban a meglepett örömöt.
– Igen. Ábécé sorrendben vannak a nevek, tudod…
Hangja egészen elhalkul a végén.
– Ó, persze, persze. – Szememet dörgölve felsóhajtok. – Még félig
alszom.
– Kérlek, ne haragudj!
– Semmi gond. Tényleg.
– Részegek és hülyék. Nem fog többet előfordulni.
– Te is ittál?
– Nem. Én vezetek.
– Az jó.
Nem tudom, mit értek ez alatt, de igaznak érzem, ezért
kimondom.
– Hé, várj egy kicsit – mondja Finny, aztán halkabban folytatja, de
már nem nekem: – Már megint beteg?
Egy másik, női hang válaszol neki.
– Rendben – mondja Finny. Aztán nekem: – Autumn?
– Mondd.
– Most hagylak aludni, oké? Elnézést a zavarásért.
– Semmi gond. Jó éjszakát.
– Jó éjszakát.
Várom, hogy ő tegye le előbb a  telefont. A  parti zajait hallom
a háttérben. Lassan háromig számolok, és még mindig hallom, hogy
Finny lélegezik.
Aztán leteszi.
A padlóra ejtem a  telefont, aztán oldalra fordulok, arcomat
a  párnába temetem. Mellkasomban fájdalom lüktet szívem
dobbanásainak ritmusára. Mikor volt legutóbb, hogy a hangja itt volt
velem ebben a  szobában, sötétben? Emlékek csapnak át rajtam.
Ketten, kisgyerekekként összeölelkezve, egymáshoz bújva aludtunk,
mint a  kis nyulak. Amikor már idősebbek voltunk, éjszakánként
titkokat sugdostunk egymás fülébe. Egymás ajkára szorítottuk
a  mutatóujjunkat, hogy elfojtsuk a  kitörni készülő nevetést. Ó,
mennyire elkeseredtünk, amikor anyáink azt mondták, hogy már túl
idősek vagyunk ahhoz, hogy egy ágyban aludjunk! Finny az
ablakából elemlámpával jelzett nekem, én pedig a  fülemhez
szorítottam a spárgára kötött műanyag poharat.
– Hallasz engem?
A szerelem, amit eddig visszatartottam magamban, áttöri a gátat,
és maga alá temet; lábujjaim begörbülnek, kezem ökölbe szorul.
Finny nevét sóhajtom párnámba.
– Finny – mondom a magányos sötétnek. – Finny. Az én Finnym.
Lélegzetem reszket, szempilláim lecsukódnak. A  szerelem fáj.
Finny. Az én Finnym.
 negyvenkettő
____________
AZ UTOLSÓ TANÍTÁSI NAPON Jamie-vel náluk, a medencében
csókolózunk. A  többiek már hazamentek. A  betonszegély nyomja
a  hátamat, ahogy Jamie hozzám simul. Kezem lesiklik hátul
a  fürdőnadrágjára. Az izmai megfeszülnek. Legszívesebben
a  vállába harapnék, de tudom, hogy ez nem tetszene neki. Inkább
újra az ajkához préselem az ajkam, mire ő becsúsztatja nyelvét
a számba. Felnyög, bennem vibrál a hang.
– Jamie, szeretlek.
– Mennyire?
Jobban hozzám simul.
– Nagyon.
Újra rám tör a vágy, de inkább csak megcsókolom a vállát.
– Kérlek! – könyörög.
A bőröm felhorzsolódik a betonon.
– Aúúú!
– Menjünk inkább be?
– Igen.
Mezítláb megyünk fel az üvegezett verandára, és belépünk
a  házba. Úgy érzem, mintha a  szívem a  lábam között lüktetne. Fáj
a  hátamon a  horzsolás, testem libabőrös lesz a  légkondicionált
levegő hűvösétől. Amikor a  szobájába érünk, rögtön bebújnék
a takarója alá.
Jamie rám szól.
– Ne! Vizes lesz tőled az ágyneműm.
– De fázom.
– Akkor vesd le a fürdőruhádat.
– Jó.
Bebújik mellém, mélyen a  szemembe néz. Az oldalunkon
fekszünk, egymással szemben.
– Autumn…
Még ki sem mondja, már tudom, mit akar.
– Jamie, én…
– Ez nevetséges – mondja. – Nézz ránk!
 – Nem lehetne, hogy csak csókolsz?
– Szeretkezni akarok veled.
Képtelen vagyok erre mit felelni. Nem mondhatom, hogy
szeretkezni akarok vele. Nem mondhatom, hogy nem akarok
szeretkezni vele. Jamie sem szól. Vajon arra gondol, én mire
gondolok? Egymást nézzük. Talán azt hiszi, hogy a  lehetőséget
fontolgatom, próbálom eldönteni, készen állok-e rá vagy nem.
Ennyi erővel azt is kérdezhette volna, nem akarok-e felmenni
a tetőre, kipróbálni, vajon tudok-e repülni. Javasolhatta volna, hogy
most azonnal menjünk ki a  repülőtérre és vegyünk két jegyet
Párizsba. Nem mintha nem tetszene az ötlet; de a  megvalósítás
egyszerűen nem lehetséges.
– Még nem szexelhetünk – mondom.
– Miért nem?
– Azért, mert… – Nem találok megfelelő szavakat, hogy
megmagyarázzam, ami nekem nagyon egyértelmű.
– Mit csináljak, hogy jó legyen neked?
– Nekem… nekem… – Azt akarom mondani, hogy hiányzik
valami, kellene hozzá még valami, de nem tudom, mi az, ezért
inkább kitalálok valamit. – …Nekem még kéne egy kis idő.
– Mennyi idő?
Egymásra nézünk. A tekintete feszült. Magában számol. Az
arcomat figyeli.
– Egy év.
– Rendben.
– Rendben?
– Érettségi után.
– Rendben.
Jamie megcsókol.
Talán egy év alatt rájövök, mi az, amire valójában szükségem van.
De ha egy év alatt sem találom meg, akkor soha. Talán akkor jobb
lesz, ha egyszerűen engedek neki.
Jamie csókol. Behunyom a  szememet, és átengedem magamat
a  tiszta testi érzésnek; a  bőre melegének, lehelete simogatásának.
Alig van rajtunk ruha, ágyban vagyunk, szerelmesek vagyunk, és ez
már majdnem szex. És majdnem jó is így.
 negyvenhárom
____________
LEHET, HOGY ANYÁNAK MEGINT be kell feküdnie
a  kórházba. Angelina néni telefonon beszél az orvosokkal. Anya
a konyhában sír. Én a lépcsőn ülök. Apám dolgozik, de amint lehet,
hazajön.
Nem mehetek be a  konyhába. Elvileg nem tudhatok róla.
Valójában azonban mindig én vagyok az első, aki megtudja. Amikor
a  mosott ruháim egyszer csak az ajtóm előtt kezdenek megjelenni,
ahelyett, hogy a fiókjaimban lennének összehajtogatva. Amikor előre
felvágott, fagyasztott zöldségek kerülnek a  hűtőbe a  friss egész
karfiol, az élénksárga paprika és a  zsenge tök helyett. Amikor pár
edény a mosogatóban marad éjszakára. Mosatlanul. Amikor délután
hazamegyek, és nincs anyán smink.
Megtanultam, hogy ha figyelmeztetek másokat, kinevetnek. Nem
értik, hogy a  feszültség és a  tökéletességre törekvés tartja egyben.
Még Angelina néni is rosszallón néz, és azt mondja, ha anyám
megtanulna egy kicsit kevesebb tökéletességgel megelégedni, az jót
tenne neki, és talán éppen lazít.
Angelina néni leteszi a  telefont. Székláb csikordul a  padlón.
Halkan beszél anyámmal. Anyám éles hangon válaszol, aztán
elcsendesedik.
Finny és én szívesen hallgattuk azt a  történetet, ahogy
megismerkedtek, mert a  történet soha nem volt ugyanaz. Angelina
néni állította, hogy anyám hóviharból mentette ki, vagy hogy
óriáskerék tetején rekedtek és le kellett mászniuk a küllőkön. Olyan
is volt, hogy egymást mentették meg a  fulladástól, egy Rolling
Stones koncert kulisszái közt találkoztak, a középiskola első napján
ugyanabba az öltözőszekrénybe zárták őket, és mire a  gondnok
kiszabadította őket, már barátok voltak.
Anya azt mondta, nyolcadikban egymás mellett ültek
a matekórán. Máskor azt mondta, ez hetedikben volt.
Anyám zokogása csillapodik. Bár sosem láttam egyik ilyen
krízisében sem, attól még el tudom képzelni. Anya az asztalra
borulva sír, fejét a kezére hajtva. Angelina néni a haját simogatja.
 Majdnem egész életükben szerették egymást, de nem
szerelmesek. Szenvedélyesek és hűségesek. Kötődnek egymáshoz és
kiegyensúlyozzák egymást – Angelina néni külső káosza és anyám
belső sötétsége; Angelina ereje és anyám akarata.
Elképzelem, ahogy Angelina ujjai anyám hajába mélyednek, és
nyugtatón ott maradnak.
– Szeretlek – mondja. És mindig szeretni fogja.
____________
Apám lép be az elülső ajtón. Egyik kezében az aktatáskája. Előbb
érkezett, mint vártuk. Anyámmal a  középiskola első osztályában
kezdtek járni, pontosan úgy, ahogy Jamie és én. Nem tudom, mi köti
őket egybe.
– Szia, Autumn!
– Szia, apa!
– Nehéz, ugye?
Nem vagyok biztos abban, hogy rám gondolt, anyára, a helyzetre,
vagy mindannyiunkra.
– A konyhában van – mondom.
Apa bólint.
– Jól vagy?
– Én igen.
Én mindig jól vagyok. Viszonylag.
Nem emlékszem olyan pillanatra, amikor ne akartam volna élni.
Nem emlékszem olyan pillanatra, amikor ne hittem volna, hogy egy
nap majd jobb lesz. Nem emlékszem olyan pillanatra, amikor úgy
gondoltam, hogy nincs már mit látnom, hogy semmi nem köt már
ehhez a  világhoz. Vagyis amíg élni akarok, addig biztosan jól
vagyok.
Apa bemegy a konyhába. Angelina néni kijön.
– Szia, kislány.
Egy szót sem szólok.
– Minden rendben lesz – mondja.
Tudom. Már most is minden rendben van. Mindig minden
rendben van. Rendben, rendben, rendben.
Bólintok.
– Akarod, hogy felhívjam Finnyt?
 Talán összerezzenek; ebben nem vagyok biztos. Angelina néni
arckifejezése azonban megváltozik, ezért biztosan reagáltam
valamit.
– Hát, jó.
– Nem, nem az van, amire gondolsz, Angelina néni.
Akarom Finnyt. Azt akarom, hogy itt legyen, és akarom Jamie-t
és akarom Sashát és Angie-t és Noah-t és akarom Brooke-ot és
a nagymamámat, aki már nagyon régen meghalt. Anyát akarom. Azt
akarom, hogy anya jól legyen. Tényleg jól. Úgy, ahogy mások értik,
hogy jól vannak.
Angelina néni bólint. Bal száj széle megmoccan.
– A szerelem bonyolult – mondja.
Megint bólintok. Aztán a térdemre hajtom a fejemet, és nem sírok.
 negyvennégy
____________
EGY POHÁR RUMOS KÓLA van előttem. Három jégkocka úszik
benne. Brooke még tölt egy kis kólát Noah poharába. Jamie
mellettem ül anyám konyhaasztalánál. Már belekóstolt a  saját
italába, hiába tiltakoztunk, hogy az első kortyot egyszerre kell
innunk.
Anyám még a kórházban van, apa üzleti úton. Ez az első alkalom,
hogy napokra egyedül hagytak. Esténként be kell jelentkeznem
Angelina néninél. Tudni akarja, hogy vagyok és átmegyek-e
vacsorára hozzájuk. Jól vagyok és már van programom, mint
például ma is.
Jamie és a  többiek egy kicsit távolabb parkoltak az utcán, hogy
Angelina néni ne lássa az autókat a  felhajtón. Brooke nővére hozta
nekünk az alkoholt. Tavaly szilveszter óta egyikünk sem ivott. Úgy
döntöttünk, ideje újra belekóstolni.
– Kész – jelenti ki Brooke. Felemeljük a  poharainkat. Rögtön
megcsörrennek a  jégkockák, mint egy elveszett, újra felhangzó
dallam.
– Ránk! A  barátságunkra – idézem fel Jamie karácsonyi
pohárköszöntőjét. És komolyan is gondolom. Az arcukat figyelem.
Elsőre ugyanolyan az íze, mintha csak kóla lenne, de amikor
lenyelem, égeti a  torkomat és felforrósítja a  gyomromat. Angie
grimaszol. Alex köhög. Jamie még egy kortyot iszik.
– Ez egész jó – mondja Noah.
Én is iszok még egy kortyot.
____________
Alex próbálja feltűzni Sasha haját. Hajkefe van a  kezében, egy
maroknyi hajcsatom és egy hajgumi.
– Gyönyörűen fogsz kinézni, egyszerűen gyönyörű leszel – állítja.
A nappalink padlóján ülünk, felváltva nézzük őket és a  tévét.
Nevetünk. A fejem egyszerre nehéz és könnyű. Boldog vagyok.
Szeretem a barátaimat.
– Aúúú! – jajdul fel Sasha.
– A szépségért meg kell szenvedni, drágám – mondja Alex.
 Megint nevetünk. Feltartom a poharamat, Brooke odahajol és tölt.
Egy kis rum loccsan a karomra, Jamie lenyalja.
– Fúúúj, ez undorító – dörzsölöm le a nyálát. Bosszúsan nézek rá.
Jamie vigyorog. Brooke kólával tölti fel a  poharat. Belekortyolok.
A jég már rég elolvadt, de ez senkit nem érdekel. A tévében egy autó
felborul, és lángra kap.
– Jaj, ne! – kiáltok fel.
– Mi az? – riad meg Jamie.
– Meghalt.
– Nem, az az orosz kém autója.
– Ó!
Jamie odahajol hozzám, és újra megnyalja a karom.
– Ne már!
Eltolom magamtól. Mindenki nevet. Próbálok felállni, de
kénytelen vagyok megkapaszkodni a  kanapé oldalába. Megint
nevetnek.
– Megyek, megmosom a karomat.
– Tessék? – szól Jamie.
– Magnyaltad a karomat. Kétszer is. Meg kell mosnom.
– Nem kell.
– Megyek, megmosom a karomat!
Elengedem a  kanapét, elindulok. A  lábam valahogy nem arra
megy a padlón, amerre én akarom; oldalra húz, és előre lendít.
– Hozz még egy pár hajmicsodát, szivi – szól utánam Alex.
– Még nem végeztél? – kérdi Sasha.
Az ajtófélfára kapaszkodva lépek ki az előszobába. Nem hallom,
mit válaszol Alex. A második italom óta meleg, boldog, szabad érzés
kavarog bennem, mintha egy forró fürdőben ülnék, és
legyőzhetetlen lennék. Már négy pohárral ittam, és valami úgy
gyöngyözik bennem, mint a  mellkasomban ragadt nevetés,
kellemesen csiklandoz, és ki akar törni.
Az emeleti fürdőszobába megyek, a  kedvencembe, ahol az
oroszlánlábas kád áll. Tízéves koromban hanyatt tudtam feküdni
benne, hogy a  fejem az egyik végéhez ért, a  lábam a  másikhoz.
Tökéletesen belefértem. Most be kell hajlítani a térdemet. Belelépek,
és addig mocorgok, amíg kényelmesen elhelyezkednek. Aztán még
egy kicsit mozognom kell, hogy elővegyem a  mobilomat
a zsebemből.
Megint mosolygok, újra próbálom megtalálni a  kényelmes
testhelyzetet, amikor már kicseng a  telefon. Amikor felveszi, már
nem mozgok.
– Autumn?
– Szia, Finny – súgom.
– Mi a baj?
– Semmi. Részeg vagyok.
– Ó – mondja, és megint: – Ó!
Büszkeség dagad bennem; meglepetést okoztam Finnynek. És
részeg vagyok, ahogy ő is volt már részeg. Felnevetek, aztán
eszembe jut, hogy csendben kellene lennem.
– Most már tudom, miért csinálod ezt – súgom. Szabad kezemmel
eltakarom a számat, elnyomom a kuncogást.
– Hol vagy?
– A fürdőkádban.
– Kinek a fürdőkádjában?
– Az enyémben. Az oroszlánlábasban. Elrejtőztem a barátaim elől.
– Miért?
– Azért, hogy fel tudjalak hívni, te buta.
Felnevet. Rövid gördülés, aztán sóhaj. Homlokomat ráncolva
próbálok kényelmesebben ülni. A kád porcelán széle a könyökömet
nyomja.
– Gonosz dolog volt ezt mondani?
– Nem. Nem gonosz. Csak igaz.
– De még meg kell mondanom neked, miért hívtalak fel.
– Miért hívtál fel?
– Amikor holnap este elmegyünk meglátogatni anyát, te is jössz?
– Akarod, hogy elmenjek?
– Igen.
– Rendben, elmegyek, de meg kell ígérned két dolgot.
– Rendben.
– Az első az, hogy ha letesszük a telefont, lemész és megiszol egy
nagy pohár vizet. És mielőtt lefekszel, még egyet.
– Miért?
 – Mert akkor remélhetőleg holnap nem leszel másnapos.
– Rendben.
– A második feltétel nagyon fontos, Autumn.
– Oké.
– Ne szexelj Jamie-vel részegen!
Behunyom a  szememet, de nem szólok. Tudom, mit akarok
mondani, mégis hallgatok. Szavaim valahogy nem találják az utat az
agyamra telepedett ködön át. Van itt valami, valami nagyon fontos,
bárcsak rájönnék, mi az.
– Autumn?
– Nem is volt szándékomban.
Úgy hullanak ki belőlem a  szavak, mint a  vízbe eső kavicsok…
egy, kettő, három, négy.
– Rendben.
Hallgatunk. Valami puffan odalent, aztán nevetés hallatszik.
– Csütörtökön úgyis menni akartam – mondja Finny.
– Jamie és én csak érettségi után szexelünk.
Csend.
Lélegzését hallgatom.
– Miért akkor?
– Nem tudom.
Akarom, hogy azt mondja, rendben, ez a  helyes hozzáállás. De
nem azt mondja.
– Mennyit ittál?
– Hármat. És egy vár odalent.
– Szerintem utána be kéne fejezned.
– Te folyton parancsolgatsz nekem.
– Ígérd meg…
– Megígérem!
– Akkor rendben.
– Meg kell mosnom a karomat. Szóval most mennem kell.
– Miért kell megmosni a karodat?
– Jamie megnyalta. Kétszer.
– Máskor is csinál ilyesmit?
– Nem. Ő is részeg.
– Ne felejtsd el meginni a nagy pohár vizet.
 – Nem felejtem el. Szia!
– Szia!
Odalent a  jó kém épp helikopterrel repül el a  lánnyal.
Elfelejtettem „hajmicsodákat” vinni Alexnek, de Sasha feje már
a vállára simul, és nem veszi észre. A karom kipirosodott és viszket,
ahol forró vízzel ledörzsöltem; bizonyíték arra, hogy odafent
mosakodtam. Leülök a másik fiú mellé, akibe szerelmes vagyok.
– Mi az? – kérdi Jamie.
– Egy pohár víz. Kérsz egy kicsit?
– Persze.
Átadom neki a  poharat. Két kortyot iszik, aztán visszaadja.
Kiiszom az egészet, és hozzá simulok. Fejét a fejemhez érinti. A kém
megcsókolja a lányt, zene csendül. A képernyő elsötétül.
Ma éjjel Jamie mellett alszom az ágyamban, de nem lesz szex.
Reggel megcsókol, forróságot lehel a nyakamra, én a vállához bújok.
Angie a  folyosó végén, a  fürdőszobában hány. Alex is rosszul van.
Jamie és én nem érezzük rosszul magunkat. Akik képesek enni,
tojást sütnek maguknak. Mindannyian a  kanapén ülünk, és üveges
tekintettel nézzük a  reggeli híreket. Senki nem beszél sokat. Nem
mondom el nekik, hogy délután bemegyek a kórházba meglátogatni
anyámat. Miután elmentek, megkönnyebbülten visszafekszem az
ágyba, és alszom.
Este szoknyát veszek fel, és átmegyek a  szomszédba. Nem
fogadom el Finny ajánlatát, hogy üljek előre. Angelina néni régi
slágerekre kapcsolja a  rádiót, de senkit nem érdekel a  zene. Finny
tarkóját nézem, ahogy az autó befordul a kórház parkolójába.
 negyvenöt
____________
AZT HISZEM, KIOLVASTAM A  KÖNYVTÁR minden könyvét.
Úgy értem, minden regényt. Minden regényt, amit el akartam
olvasni. Vagy aminek esélyt akartam adni. Ha tíz évvel ezelőtt valaki
azt mondta volna, hogy ez lehetséges, nem hittem volna el.
Végtelenül sok könyv van.
Megpörgetem a  forgó állványt, amin vastag betűkkel az „Új
könyvek” felirat áll. Túl hűvösre állították a  légkondicionálót,
libabőrös vagyok. Anya már otthon van. Apa munkában. Holnap
július negyedike. Az állvány nem új; csikorogva forog. Két nap
múlva meglátogatunk egy egyetemet, mindannyian: anya, Angelina
néni, Finny és én. Muszáj valami olvasnivalót találnom, különben
nem bírok ki négy órát úgy, hogy Finny illatát kell éreznem és az
ablakon kifelé néző profilját néznem.
Leveszek egy kötetet, amit már kétszer megnéztem. Lehet, hogy
van itt valami, ami esetleg érdekel, amivel talán foglalkoznék, ami
egy kicsit máshová visz.
Tegnap megint Dr. Singh-nél jártam. Mindenre bólogatott, amit
mondtam neki, és újra felírta a  receptemet. A fantázia-otthonomra
gondolok, ahol a  teljes bútorzat – asztalok, székek, ágykeretek –
könyv-halmokból áll. A  doki vajon erre is csak elgondolkodva
bólintana? Talán megkérdezné, mit jelentenek nekem a könyvek. Azt
mondanám, azt jelentik, hogy olvasás közben egy másik életet élek;
hogy szerelmes vagyok az elvesztett legjobb barátomba és a  másik
barátomba is, és hinnem kell egy másik életben. Ezután írna valamit
a noteszébe.
A rendelőjéből hazafelé menet megkérdeztem anyát, gondolt-e
valaha olyasmire, hogy nekem is kórházba kellene mennem, mire
sírva fakadt. Nem húzódott le a  kocsival, nem is lassított. Csak az
utat nézte és sírt.
– Bocsáss meg – mondtam.
– Én kérek bocsánatot.
Nem a  sírásra értette, hanem valami nagyobb dologra, amit
átadott nekem, amit velem tett, amit visszatartott tőlem.
 – Semmi gond.
Nem az ő hibája.
Az állvány alsó polcain kis japán haiku antológia van. A  versek
talán jók. A  verseket újra és újra el lehet olvasni és gondolkodni
lehet rajtuk.
Jamie lép mögém. Mellkasa a hátamhoz ér.
– Végeztél? – kérdi.
– Nem.
– Oké.
Érzem, mennyire szeretem; kis melegség a gyomrom és a tüdőm
között; lüktet, aztán újra megnyugszik.
– De már nemsokára.
Nem fordulok hátra, nem nézek rá.
– Van időnk.
Moziba készülünk. Úgy terveztük, a  pláza étkezdéjében eszünk
előtte egy hamburgert. Jamie tutira megint kinevet majd, ahogy
a sültkrumplit eszem.
Jamie más egyetemekre pályázik, mint én. Az ő listáján nincs rajta
az a  hely, ahová holnap megyünk. Az az egyetlen egyetem, amit
megengedhetek magamnak és van kreatív írás programja. Jamie hisz
abban, hogy ez egyáltalán nem számít kettőnk között; amint
lediplomázunk, feleségül fog venni. Pár saroknyira a  házunktól
kinéztünk egy házat. Sárga az ajtaja, ezért tetszik. Neki azért tetszik,
mert nekem tetszik.
Az üvegbura. Ezt választom. Sylvia Plath. Eddig féltem elolvasni,
és bosszantott az a közhely, hogy le kellene győznöm ezt a félelmet.
– Készen vagyok.
– Király.
Megfordulok. Jamie mosolyog. Sötét haja zöld szemébe lóg.
Emlékszem, milyen volt, amikor először láttam, hogy bámultam rá,
mintha képtelen lennék elhinni, hogy ez az arc valóságos.
– Mi az? – kérdem.
– Szép vagy ma.
– Bárcsak átgondolnád, hogy inkább a Springfieldre jelentkezz!
– Ki fogjuk bírni. Minden este felhívlak lefekvés előtt.
– Hiányozni fogsz.
 – Jó. Akkor nem fogsz elhagyni egy költőért.
Odakint a forró levegő hártyaként tapad ránk; olyan vastag, hogy
szinte tapintható. A libabőr azonnal elmúlik.
– Neked sem feltétlenül kellene oda jelentkezned – mondja Jamie.
– Nem. Nekem oda kell mennem!
Jamie még mindig azt akarja, hogy válasszam a  tanári pályát.
Vagy legalább egy tanári mellékszakot végezzek el. Egy szót sem
szól. A  kocsiban fullasztó a  hőség, Jamie még indulás előtt letekeri
az ablakokat. Nem érti, miért fontos, hogy az írás legyen a  fő
szakom. Ahogy azt sem, hogy egyáltalán miért akarok írni. De
elfogadta, és tudom, hogy szerencsés vagyok. És úgy gondolom, ez
elég.
 negyvenhat
____________
VOLT EGY PILLANAT AZ egyetemi látogatás után, amikor
Finny és én kettesben voltunk. A  szökőkútnál álltunk. A napfény
mindent fájdalmas, élénk fehérré fakított körülöttünk. Amikor
feltámadt a  szél, a  szökőkút vizének párája kicsit lehűtött minket,
ezért ott maradtunk, ahol voltunk, és vártuk, hogy anyáink
befejezzék a  fotózást és elinduljunk vissza a  szállodába. Amikor
Finny megszólalt, mindenre néztem, csak rá nem.
– Mit gondolsz?
Vállat vontam.
– Tetszik. De nem hiszem, hogy boldog lennék itt.
– Boldog lennél.
Ekkor felnéztem rá. Finny engem nézett.
– Miért?
Vállat vont.
– Nagyon sok fa van az utcákon.
____________
Hazafelé megyünk. Finny vezet. Meglepett – bár nem kellett
volna meglepnie –, amikor Angelina néni megpörgette a  kulcsokat
és megkérdezte, nem akar-e most ő vezetni. Ő is felajánlotta nekem
az első ülést, hogy kinyújthassam a  lábamat. Az anyákat a  hátsó
ülésen elragadták az érzelmek. Arról a  karácsonyról beszélnek,
amikor áramszünet volt és Finny ötödikes focicsapatáról és a halott
tündérekről szóló versről, amit tízévesen írtam.
– Emlékeztek az első napra az iskolában? – kérdi anyám.
– Nem – felelem.
– Én igen – mondja Finny.
– Elszaladtál, és otthagytad Finnyt – mondja Angelina néni. – Ő
még a szoknyámba kapaszkodott az ajtó mellett, de te átrohantál az
óvodán a függeszkedős létrához.
– És felmásztál rá, és fejjel lefelé lógtál, amivel halálra ijesztettél –
teszi hozzá anyám.
Nem emlékszem rá; és nem is hiszem. Rettenetesen féltem, hogy
nem lesz mellettem Finny, ő azonban otthon érezte magát
mindenhol, akárhová mentünk.
– Szerintem éppen fordítva történt.
– Szoknya volt rajtad, és mindenki látta az alsóneműdet – mondja
anya.
– Mindig is bátor voltál – jegyzi meg Angelina néni.
– Tényleg az voltál – mondja Finny. Tekintetét egy pillanatra sem
veszi le az útról. Nem látja, hogy rápillantok.
Nem emlékszem, hogy mindig én lettem volna a  bátor. Arra
emlékszem, hogy nagyon féltem, hogy egyszer otthagy. Én sosem
hagytam volna őt ott.
____________
– És te? – kérdeztem Finnyt a szökőkút szélén ülve. Anyáink még
mindig a  fényképezőgépeikkel bajlódtak. Összevissza járkáltak és
fotózgattak.
– Nekem is tetszik – mondta Finny.
– Igazán?
– Igazán. És nincs túl messze otthonról… – Ekkor elhallgatott.
Ránéztem. Ő másfelé figyelt, nem rám. – De azt hiszem, az orvosira
már New York-ba fogok menni.
Finny lesz New Yorkban helyettem. Akkorra én már Jamie
felesége leszek. Furcsa, szinte mulatságos, hogy a  dolgok nem úgy
alakulnak, ahogy alakulniuk kéne.
– Megtennéd, hogy fekete garbót hordasz és kávézol helyettem?
– Nem szeretem a kávét.
Nevetek.
– Az a helyzet, hogy én sem.
Mindketten nevettünk. Anyáink lefényképeztek minket, de nem
vettük észre. Messze voltak, mi pedig kicsinek látszódunk a képen,
ahogy egymás mellett ülünk a szökőkút peremén. Én a földet nézem,
Finny engem. Úgy néztünk ki, mintha minden nap együtt ülnénk itt.
Hazafelé menet kipillantok az ablakon, és figyelem, ahogy
elsuhannak mellettünk a fák. Mint megannyi útjelző karó, amik azt
mutatják, milyen hosszú utat tettünk meg onnan, ahonnan
elindultunk.
 negyvenhét
____________
AUGUSZTUS NYOLCADIKÁN SEMMI NEM történik.
Nem csapnak le villámok a Földre. Nem jelenik meg öregasszony
az ajtónknál baljós figyelmeztetéssel. Finny nem lát fekete kutyát,
ahogy kiszáll a piros autójából. Senki nem tesz semmilyen látnoki-
vagy ironikus megjegyzést. Nem ébredek fel a  sötétben, hogy
halljam, amikor az óra elüti a tizenhármat.
Finny érzett vajon valamit? Megmozdult benne valami? Az
elmúlt évet olyannak érezte vajon, mint a  késő délutánt, amikor
a  napfény végiglopakodik szobájának a padlóján, és lassan
halványul, egészen addig, amíg már csak egy vékony, szürke fátyol
választja el a nappalt az éjszakától?
Én éreztem valamit? Tudtam?
Mint mindenből, ami volt, történelem lett, most úgy érzem,
mindig is tudtam. Mintha ebben az egész történetben végig ott
ólálkodott volna egy másik az árnyékok között. A  történet alatt
megbúvó másik történet.
 negyvennyolc
____________
AZ ELSŐ TANÍTÁSI NAPON Jamie és én elhaladunk az egykori
buszmegállónk mellett; az elsősök gyerekeknek néznek még ki.
Fekete hajú, katonai bakancsos lány toporog, a  betont nézi. Sok
szerencsét kívánok neki.
– Végzősök vagyunk! – visítoznak a  lányok. A  fiúk leutánozzák
őket, grimaszokat vágnak. Halálos forróság van A  Nagy Semmibe
Vezető Lépcsőn, de ott kell ülnünk órák előtt és ebédidőben, hogy
minden elsős tudja: ez nekik tiltott terület. Együtt ülünk a csengetés
előtt, és arról a  felismerésről beszélgetünk, hogy ez volt
gyerekkorunk utolsó nyara. Jövő nyáron már a  szó semmilyen
értelmében nem leszünk gyerekek. Már majdnem ott vagyunk,
a  célvonalnál, ami egész eddigi életünkben előttünk lebegett. Már
majdnem felnőttünk; megkezdődik az életünk.
Bejutottam Mr. Laughegan kreatív írás órájára.
– Ugye mondtam, hogy itt találkozunk – üdvözöl, ahogy belépek
az osztályterembe, ami alig nagyobb egy szertárnál. Azt mondja,
írjunk egy oldalt arról, hogy milyen gyümölcs vagy zöldség
szeretnénk lenni. Én a magam részéről legszívesebben kivi lennék.
Van még egy egyetemi kredites irodalomórám, két angol. Nincs
matek. Ez már szinte több, mint amit el tudok viselni.
Tesióra viszont van. És egy „élethosszig tartó sport” című
tematikus óra. Ezek elvileg olyan sportok, amiket az ember egész
életében tud művelni, például a teke, a gyaloglás vagy ilyesmi. Azért
vettem fel ezt az órát, mert könnyűnek tűnt.
Azt nem tudom, Finny miért iratkozott fel. Ő minden sportban
nagyon jó; el sem tudom képzelni, miért akarna olyan órára járni,
ahol alig csinálunk valamit. Már a  lelátón ülök, amikor bejön
a tornaterembe. A tanár felírja a nevét, Finny leül elém. Nem vagyok
biztos abban, hogy észrevett.
Ms. Scope elmagyarázza az órai követelményeket, hogy mit
fogunk csinálni és mikor. Finny tarkóját nézem. Az anyja biztosan
úgy gondolja, le kéne már vágatni a haját, de nekem tetszik, ha egy
kicsit hosszú. Beszéde végén Ms. Scope azt mondja, párt kell
magunknak választani, akivel egész félévben együtt leszünk;
olyasvalakit, akivel huffleboardozhatunk és biliárdozhatunk.
Mindenki körülnéz, suttognak, a  lehető leggyorsabban választanak
maguknak párt, nehogy kimaradjanak. Finny hátrafordul, egyenesen
a szemembe néz.
– Akarsz a párom lenni?
– Persze – mondom. Arra gondolok, milyen furcsa volt vele állni
a  buszmegállóban az első napon, elsőévesen; visszaköszönni is
furcsa volt neki. Abban az évben nem lehettünk volna párban, sőt,
talán még tavaly sem. Még mindig ő a  legnépszerűbb fiú az
iskolában, én pedig még mindig a  különcök vezérének barátnője
vagyok, de mivel csak mi vagyunk végzősök ezen az órán,
nyugodtan lehetünk párban, egyáltalán nem néz ki úgy, mintha ez
bármi mást is jelentene.
Ms. Scope minden pár nevét feljegyzi, és azt mondja, hogy az óra
végéig szabadfoglalkozás van; aki akar, kosárba dobhat, aki akar,
ücsöröghet a  lelátón. Mindenki feláll vagy feljebb húzódik, hogy
nyugodtan beszélgethessenek a  sarkokban. Finny és én nem
mozdulunk. A  tornateremben nem viselhetek tiarát, és ettől
valahogy furcsán sebezhetőnek érzem magamat.
– Szóval végzősök vagyunk – mondja Finny.
– Igen.
 negyvenkilenc
____________
ANGIE ÉS SZÉPFIÚ DAVE a tanév második hétvégéjén szexelt.
– Hol csináltátok? – kérdi Sasha. Ebédidő van, a  fiúk odalent
mozognak, egymás vállát csapkodják, csúfolják a  többieket.
A  betonlépcső meleg a  farmerom alatt. Emlékszem, pontosan
ugyanígy ültünk és hallgattuk, ahogy Brooke elmesélte saját
szüzessége elvesztésének történetét.
– A  kocsijában voltunk – mondja Angie. – Nem terveztük. Csak
úgy megtörtént.
De nem tűnik szomorúnak; sőt, egészen szép. Halvány arca
kipirult, szeme fénylik.
– Tényleg? – kérdezem.
Nem értem, hogyan történhet a  szex véletlenül. Jamie és én
sokáig csókolózunk, aztán azt mondom neki, hogy hagyja abba, mert
egy lánynak egy bizonyos ponton ezt kell mondania. De soha nem
mondtam azért, hogy hagyjuk abba, mert tényleg abba kellett volna
hagyni, mert veszélyesen közel voltunk valamihez, amihez nem lett
volna szabad. Soha nem felejteném el, hogy az autójában vagyunk,
és a hely, a pillanat nem alkalmas.
– Pokolian fájt, ugye? – kérdi Brooke.
– Ami azt illeti, hánytam.
– Szentséges ég! – csodálkozok.
Angie rám pillant és nevet.
– És végig… szóval elment? – kérdi Brooke.
– Igen… De az… jóval azután volt.
– A kocsijába hánytál? – kérdi Sasha.
Angie hevesen rázza a fejét.
– Nem. Kinyitottam az ajtót. Szóval a kocsibeállóra.
– Ó! – Erre nem tudok mást mondani.
De Sasha igen.
– Egy pillanat. Ha nem terveztétek… azért használtatok valamit?
– Nem. De ez egyszeri alkalom volt, és legközelebb veszünk
gumit vagy nem tudom, valamit.
– Egyszer is elég… – jegyzi meg Brooke.
É
 – Mmm hmm – hümmög Sasha. – És még a  következő ilyen
esemény előtt le kell ülnötök, és meg kell beszélnetek
a fogamzásgátlási lehetőségeket.
– Lányok! – sóhajt Angie. – Légyszi, ne csesszétek el ezt nekem.
Komoran nézek magam elé. Ha a  kocsi hátsó ülése és
a  kocsibejáróra hányás nem rontotta még el, akkor nem tudom, mi
lenne az, ami elcseszi. Egyszerűen nem értem, hogyan lehet Angie
boldog azzal, hogy ilyen közhelyes helyzetben vesztette el
a  szüzességét. Nem értem, miért nem tért észhez Dave, amikor
eszébe jutott, hogy nem gondoskodtak fogamzásgátlásról. Brooke
átfogja Angie vállát.
– Ne haragudj. Örülünk nektek. Tényleg.
– Aha – mondja Sasha.
– Az jó – mondja Angie. – Mert fülig ér a  szám és… – Megint
felsóhajt. – Annyira szeretem, hogy valahányszor arra gondolok,
hogyan ölelt utána, sírni tudnék örömömben.
Angie helyében én is sírni tudnék, de teljesen más okból.
Nem értem, hogyan történhet ilyesmi.
Az iskolából hazafelé menet elmondom Jamie-nek Angie
történetét. Szótlanul hallgatja végig, egyenesen az utat nézi.
– Szóval azt hiszem, örülök, hogy örül – mondom. – De szerinted
ez nem borzalmas?
– Nem tudom. Szerintem egészen bájos lenne, ha hánynál.
– Hogy mi?!
Jamie nyugodtnak tűnik. Vállat von, mosolyog.
– Fognám a hajadat, és vigyáznék rád.
– Nem fogok hányni.
– És nem fogod a kocsi hátsó ülésén csinálni. Ne aggódj, tudom.
Befordul a kocsibeállónkra.
– Hát, első alkalommal biztosan nem.
– Kiveszünk egy hotelszobát – mondja Jamie. Ekkor rám pillant. –
Egy igazán elegáns, szép hotelszobát. Kiöltözünk, és előtte drága
étteremben vacsorázunk.
– Ez… jól hangzik.
Kikapcsolom a  biztonsági övemet, felé fordulok. Jamie
megcsókol. Azon a  vacsorán tuti újabb talizmánt kapok majd tőle
a karkötőmre, valami kis figurát, aminek a rejtett jelentését csak mi
ketten értjük. Egészen romantikus lenne. Bárcsak eszembe se jutott
volna, így nem lesz meglepetés. Majd igyekszem elfelejteni.
 ötven
____________
TOLLASLABDÁZUNK, ÉS AMIKOR A  MŰANYAG, tollas
gumigolyó rám pattan, összerezzenek. Bár közvetlenül a tornacipőm
mellé esett, Finny odajön hozzám, és felveszi. Pár lépést hátrál,
felemeli az ütőjét. Túl sok pár van, nem jut mindenkinek háló, ezért
véletlenszerű eloszlásban helyezkedünk el a tornateremben.
– Próbáld újra – mondja. – Lassan fogom ütni. Nem fájhat akkor
sem, ha eltalál.
Kötelességtudóan felemelem az ütőmet. Finny eltúlzott
mozdulatokkal a  levegőbe dobja a  labdát, és gyengéden felém üti.
Próbálom visszaütni. Sikerül az ütő közepével eltalálnom,
visszapattan, de elég laposan. Finny vetődik, de túl gyenge volt az
ütésem. Felszedi a fehér labdát a tornaterem fényes sárga deszkáiról,
és megint rám néz.
– Oké. Ez jobb volt. Most próbáld felfelé ütni. – Elhelyezkedik, de
egy pillanatra megáll, és hozzáteszi: – De ne egyenesen felfelé.
Ezúttal is eltalálom a labdát, de az balra kanyarodik. Finny rohan,
és a labda hirtelen elindul vissza, felém.
– Hűűű – kiáltok fel. Próbálom megütni, de nem találom el.
A földre esik. – Bocsánat! – szabadkozok.
Lehajolok, felveszem. Olyan, mint egy pattogós labda. Szeretem
a pattogós labdákat. Ha nem lógna ki olyan sok műanyag toll belőle,
talán jobban tetszene a  játék. De akkor nehezebb lenne látni.
Próbálom elképzelni, hogyan venném észre a  levegőben szálló kis
labdát. Talán ha élénk színű lenne.
– Autumn?
Megint felnézek. Ekkor jövök rá, hogy Finny néz. Nyilván csak
álltam és bámultam a labdát.
– Bocsánat – mondom két percen belül másodszor. – Egy
pillanatra elbambultam.
– Láttam. Akarsz szerválni?
– Persze.
Óvatosan feldobom a  labdát a  levegőbe, és nézem, ahogy lefelé
esik. Megütöm. Felfelé, hosszan száll. Finny vetődik, visszaüti,
kecsesen, magasan, lassan. Egyenesen hozzám száll, egy lépést sem
kell tennem. Megint beleütök. Ötször sikerül adogatnunk, aztán újra
hibázok.
– Ez jó volt – mondja Finny.
Ekkor Ms. Scope a  sípjába fúj. Odamegyünk hozzá, ütőinket
halomba rakjuk a  lába előtt. Finny és én együtt megyünk, de nem
egymás mellett. Egy kicsit lemaradok tőle, némi távolságot tartok.
– Jut eszembe, anya kérte, hogy kérdezzem meg, mit szeretnél
a születésnapodra.
– Nekem mindegy – feleli Finny. – Akármit.
– Valamit mondanom kell neki.
– Hát, egy új tornacsuka nem lenne rossz.
– Megmondom neki, hogy vegyen neked Ant Farmos csukát –
mondom, ahogy megfordulunk és elindulunk az öltöző felé. Finny
vállat von.
– Oké. Te is kérsz?
– Persze – vágom rá, bár meg sem fordult a fejemben a gondolat.
Az íróasztalomra tehetném és nézegethetném, ha nincs ihletem. Már
majdnem az ajtóhoz értünk. Miután átöltözöm, irodalom órám lesz,
és holnapig nem beszélek Finnyvel. Csak távolról láthatom. Meg
otthon. – Mit csinálsz a születésnapodon?
– Csak a  szokásos lesz. Pénteken mindenkit áthívok, eszünk és
filmet nézünk.
– Jól hangzik.
– Átjönnél?
Megtorpanok. Felém fordul. Az öltöző ajtaja előtt állunk.
A csoporttársaink megkerülnek minket.
– Nem igazán… – Hebegek. Gyorsan másfelé nézek. – Úgy értem,
az nem lenne szerencsés, ugye?
Finny vállat von, de nem mosolyog.
– Gondoltam, azért meghívlak.
– Én is áthívnálak, de tudod…
– Tudom – mondja Finny.
– De a  születésnapunk igazi napján anyáinkkal vacsorázzunk,
szóval… – Vállat vonok, nem igazán tudom, hogyan fejezzem be.
 – Szóval minden rendben lesz. Két szülinap, két vacsora. Jók
vagyunk – fejezi be helyettem Finny a gondolatot.
– Igen. Jók vagyunk.
– Finn, Autumn! – kiált ránk Ms. Scope. – El akartok késni?
Ekkor jövök rá, hogy már csak mi ketten maradtunk
a tornateremben. Elfordulunk egymástól, és külön ajtón át távozunk.
 ötvenegy
____________
– A  RÓZSABOKOR, AMIT KARÁCSONYRA kaptam tőled még
mindig virágzik – ül le mellém Sasha a  lépcsőre, a  táskáját a  két
térde közé szorítja.
– Ezek ilyen sokáig nyíló rózsák.
Október eleje van. Új talizmánt kaptam Jamie-től a karkötőmre, és
Ant Farm van az íróasztalomon; nem skót mintás tornacsuka, hanem
igazi hangyafarm, vagyis hangya terrárium. Kezd hűvösebbre
fordulni az idő, de még meleg van, csupán néhány fáról hullnak
a színes levelek. A negyedikesség bája egy kicsit megkopott. Persze
számít, hogy mi vagyunk a  legidősebbek és a  legmenőbbek.
Diáktársaink nagyon fiatalok és furcsák. Hogyhogy mi nem voltunk
olyanok?
– Idén partit kellene rendeznünk halloweenra – javasolja Brooke.
– Úgy értem, meg kéne hívnunk másokat is, hogy ne csak magunk
legyünk. A nővérem megint tudna nekünk italt hozni…
– Öltözzünk jelmezbe? – kérdi Alex.
– Nem!
– Nem!
Sasha és én egyszerre tiltakozunk. Valahol a tudatom mélyén
bevillan, hogy néhány évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni
a halloweent jelmez nélkül.
– Miért ne? – kérdi Brooke.
– Nem vagyok hajlandó kosztümöt felvenni – mondja Jamie.
– Én sem – értek egyet. – De a  szüleim azon a  hétvégén valami
házassági terápiás táborba mennek, szóval…
– Terhes vagyok – szólal meg Angie.
Minden fej feléje fordul. A  lépcső tetején áll, akkor érkezett.
Hátizsákjának mindkét pántja a  vállán, mint egy alsós gyereknek.
Hajában lenőtt és kifakult a rózsaszín melír. Úgy bámul ránk, mintha
kérdeztünk volna tőle valamit.
– Máris? – kérdi Sasha.
– Tegnap csináltam tesztet.
 Megszólal a  csengő, felállunk. Egy csoportban megyünk az ajtó
felé, de a fiúk hátramaradnak. A lányok kérdéseket tesznek fel: Mik
a tünetek? Dave hogyan fogadta?
– Fáradt vagyok és fáj a cicim. De csak ennyi. És persze kimaradt.
Azt mondja, Dave eléggé be van rezelve, ugyanakkor mintha
izgalommal fogadta volna a hírt.
– Mintha büszke lenne magára – mondja Angie ugyanolyan
furcsa, monoton hangon, mint korábban. Aztán felnevet. Boldognak
hangzik.
 ötvenkettő
____________
– HALLOWEEN PARTIT RENDEZÜNK azon a héten, amikor
a  szüleim nem lesznek otthon – mondom Finnynek. Az asztalon
pattogtatja a pingpong labdát, és lassan megüti.
– Igen, hallottam róla.
A labda megpattan, elhúz mellettem.
– Hallottad?
– Igen. Ugye tudod, hogy azt vissza kéne ütnöd nekem?
– Bocs. – Lehajolok, felveszem a  labdát, elütöm. – Az a  helyzet,
hogy szeretnék egy szívességet kérni tőled.
– Mit?
– Hát, tudod, apának és anyának azt mondtam, hogy kis partit
szeretnék…
– Mmm hmm.
Finny simán felém üti a labdát, oldalra kell ugranom, hogy vissza
tudjam adni.
– A  helyzet az, hogy több lesz egy kis partinál. És aggódom az
anyukád miatt.
Ügyetlen adogatásaim ellenére már egészen jó ritmusban
játszunk. Tap, klakk, tap, klakk.
– És?
– És az a helyzet, hogy ha te is ott lennél, anyukád úgy gondolná,
hogy nem lehet olyan rossz a  helyzet. Lehet akkor egy kicsit
engedékenyebb lenne.
Finny egy kézzel elkapja a labdát, és összevonja a szemöldökét.
– Azt szeretnéd, ha ott lennék?
– Igen. – Vállat vonok, bár nem igazán volt szándékomban. – Úgy
értem, természetesen magaddal hozhatod Sylvie-t, vagy akit akarsz.
– Ugye tudod, hogy az én anyám nem annyira járatlan ebben
a témában, mint a tiéd?
Ms. Scope a  sípjába fúj. Finny és én is letesszük az ütőket,
a lelátóra megyünk, leülünk. A csoport másik fele játszani kezd a hat
asztalon.
 – Igen, de ez csak azért van, mert klasszabb, mint az én anyám –
mondom.
A lelátó alsó padsorán ülünk, két tenyérnyi távolság van
közöttünk.
– Ez igaz.
– Akkor eljössz?
Finny vállat von.
– A barátaid nem bánják?
– Már beszéltünk róla.
Ez a legpontosabb leírása annak a vitának, amit a felvetés okozott
ma reggel a lépcsőn, de ezt Finnynek nem kell tudnia.
____________
– Fiúk, lányok, nézzétek, az a  helyzet, hogy nem hívok át annyi
embert, ha nem tudom biztosan, hogy Angelina néni egy szót sem
fog szólni.
– És szerinted, ha Alexis és Sylvie átjön, akkor szolidnak fog tűnni
a parti? – kérdi Sasha.
– Ha Finny ott lesz, akkor igen.
– Nem értem, miért olyan nagy ügy ez – szól Noah. – Eleve azt
hittem, hogy ő is ott lesz. Hiszen a szomszédban lakik.
– Ha ő jön, akkor mindenki jön vele – mondja Jamie. – Soha
semmit nem csinálnak egyedül.
– Mi sem – jegyzi meg Brooke.
– Én nem akarok velük lógni – horkan fel Jamie.
– Én sem – jelenti ki Sasha.
– Van egy javaslatom – mondja Alex. – Ha csak a  közeledbe
mennek, megszórom őket kukoricacukorkával.
– Erre nem lesz szükség. Nem hiszem, hogy a  többiek velünk
akarnának lógni.
– De szerinted eljönnek, ha megkéred őket? – kérdi Jamie.
– Ha Finnyt kérem meg, igen. És meg fogom kérni.
____________
Finny lehajol, és megköti a cipőjét.
– Oké. Ott leszünk.
– Az nagyon klassz. Nem gondoltam, hogy nehéz lenne
meggyőzni egy olyan nagy partizót, mint te.
É
 – Nem vagyok igazán nagy partizó. Többnyire csak állok. És
szinte mindig én viszem haza Sylvie-t, ezért nem ihatok.
– Jól hangzik. De akkor miért jársz partikra?
– Kell valaki, aki vigyáz Sylvie-re.
– Ó!
Mintha valaki kinyitott volna egy ablakot, hideg szél söpör végig
köztünk. És hirtelen megint hihetetlennek érzem, hogy meg tudtam
hívni Finnyt – és Sylvie-t! – a barátaimmal tartott halloween partira.
Finny és Sylvie volt idén az alumni király és királynő. A színpadon
Finny a  koronázás alatt nagyon kényelmetlenül érezte magát,
teljesen kipirult, Sylvie viszont valósággal ragyogott, élvezte
a  közönséget. Egymás kezét fogták. Nem kéne beengednem őket
a házunkban.
– Köszönöm, hogy megtetted nekem ezt a  szívességet. Ha nem
akarsz, nem kell végig maradnod.
– Igazán nincs mit – mondja Finny, és tudom, hogy ő is érzi.
Az óra végéig szótlanul ülünk egymás mellett.
 ötvenhárom
____________
KINYITOM A FÜZETEMET, ÚJ LAPOT kezdek.
– Ne feledjétek a  szabályt. Semmit nem szabad áthúzni és nem
szabad megállni az írásban. Készen álltok? – kérdi Mr. Laughegan.
Várakozón nézünk rá. – Cím: A legélénkebb emlékem. Írás indul!
Asztalom fölé hajolok, kezem siklik a papíron.
Azon az éjszakán, amikor Finn megcsókolt…
A kezem úgy pattan vissza a  lapról, mintha megégettem volna.
Ez nem a megfelelő válasz. Nem ez a legélénkebb emlékem. Nem ez
a  legélénkebb emlékem, ezt pont, hogy nagyon is igyekeztem
kitörölni az emlékeim közül. Valószínűleg nem is emlékszem rá
olyan jól, hogy le tudjam írni.
– Ez gondolatfolyam írás, Autumn. Ne állj le!
Nem tehetem meg, hogy nem fogadok szót Mr. Laughegannak.
Azon az éjszakán, amikor Finny megcsókolt, nem tudtam, mit
csináljak.
____________
Hetek óta alig beszélünk. Az ősz folyamán időnként egymás
mellé sodródtunk, aztán megint eltávolodtunk egymástól, és már
nem is tudom, mit mondjak neki. Nyolcadikban a  téli szünet előtti
utolsó tanítási héten már a  buszmegállóba se együtt mentünk.
Anyám azt kérdezte, hogy veszekedtünk-e.
De akkor karácsonyeste volt. Anyámmal átmentünk hozzájuk, és
leültem Finny mellé a  kanapéra. Akkor még nem voltak körülötte
népszerű lányok, nem jártunk különböző csoportokba az iskolában,
és az iskolatársai nem gondolták, hogy a  kettőnk közötti barátság
furcsa. Csak a  családunk volt együtt, a  fa és az ajándékaink, és Az
élet csodaszép ment a tévében, azt néztük, miközben anyáink vacsorát
készítettek.
Nem beszéltünk arról, mennyire más most minden, mert hirtelen
minden megint ugyanolyan volt. Karácsony reggelén nevetgéltünk,
és összegyűrt csomagolópapírral dobáltuk egymást. Azon
a délutánon az évszakhoz képest szokatlanul meleg volt; kimentünk
a  hátsó udvarba és Finny századszorra is megpróbált megtanítani
focizni. Másnap átjött, és várat építettünk a  padláson. Hanyatt
feküdtünk, néztük, ahogy a  nap fénye halványodni kezd a  fölé
kifeszített kockás pléd mögött, és elmeséltem Finnynek a  készülő
regényem cselekményét. Arról akartam írni, hogy egy elrabolt
hercegnő hajója elsüllyed és új életet kell kezdenie az emberek között
azon a szigeten, ahol partra sodródik.
Egy hétig megint a  régi önmagunk voltunk; elfelejtettem
visszahívni Alexist, és éjjel Finny zseblámpájával bevilágított az
ablakomon. Pattogatott kukoricát készítettünk, és filmeket néztünk.
Idétlen képeket csináltunk egymásról az anyja fényképezőgépével.
Papír hópelyheket vagdostam ki, amiket Finny az ablakba aggatott.
Olyan volt, mintha egy gyors vizű folyón száguldottam volna
lefelé. Elsodródtam Finnytől, beszippantott a  népszerűség, esélyt
sem kaptam, hogy felbukkanhassak levegőt venni. De most újra
szabadon lélegeztem, és úgy gondoltam, megtaláljuk a módját, hogy
barátok maradjunk. Nem tudom, ő mit gondolt.
Egy hetünk volt. És aztán jött a  szilveszter este. A  szüleim
elmentek szórakozni, nekem Finnyvel és Angelina nénivel kellett
maradnom, míg hazaérnek. Vacsora után Finny és én a  tortát
sütöttünk Angelina néni segítségével, és amíg a  torta tésztája sült,
a  konyhaasztalnál ültünk, és egyre elrugaszkodottabb újévi
fogadalmakat írtunk; például hogy kacsákkal barátkozunk és
hátizsákként viselhető sugárhajtóművet fejlesztünk ki, találkozunk
öt halott hírességgel, és megeszünk egy felvágatlan pizzát,
a közepéről kezdve.
– Itt egy igazi fogadalom – szólt Finny. – A  nyáron építsünk
lombházat!
– Rendben. Befesthetem?
– Persze.
– Amilyen színre csak akarom?
– Igen.
– Akár rózsaszínre is?
– Ha azt akarod…
Finny ezt a lista aljára írta, vonalat húzott, és jelmagyarázatot írt
a színekhez.
– Hiányoztál – mondta lehajtott fejjel.
 Elszorult a  torkom. Felpillantott. Egymást néztük. Nem tudom,
milyen lehetett az arcom. Az övé kipirult, és emlékszem, arra
gondoltam, hogy a  szeme valahogy más, sötétebb. És volt még
valami változás. Valami, ami az egymástól távol töltött hetek alatt
jelenhetett meg, de nem tudtam rájönni, mi az.
– Finny, Autumn! Mindjárt éjfél – szólt Angelina néni.
Finny kapta el előbb a  tekintetét, és felállt, hogy fazekakat és
fakanalakat hozzon, amivel csörömpölhetünk. Amikor elérkezett
a  pillanat, együtt rohantunk a  pázsiton, a  szomszédok tűzijátékot
lőttek fel, a  járdán álltunk, kiabáltunk, vadul csapkodtuk
a  lábosokat, és csak bámészkodtunk. Finny hangosabb volt, mint
valaha. Úgy kiabált, hogy berekedt; a feje fölé emelte a fazekat, ami
úgy bongott, mint egy gong. Ez kicsit nyugtalanított, ahogy
korábban a tekintete is. Már nem olyan volt, mint korábban.
– Jól van, jól van, gyertek – szólt Angelina néni. Megfordultunk,
és még mindig erősen zihálva elindultunk mögötte vissza a  házba.
Már majdnem a  tornáchoz értünk, amikor Finny megragadta
a karomat.
– Várj!
Megálltam, ránéztem. Feszengve állt előttem, és csak nézett.
– Mi az? – kérdeztem. Láttam, hogy felém hajol, de azt hittem,
csak összezavarodtam. Biztosan nem azért állított meg, hogy
megcsókoljon. Aztán kicsit oldalra fordította az fejét, orra az arcomat
súrolta és ajka az ajkamra simult. Forró volt. Gyengéden mozdult
előre-hátra; csak annyi ideig tartott, amíg szempilláim ösztönösen
lezáródtak, aztán újra kinyitottam a  szemem. Finny lassan
elhúzódott, de végig az arcomat nézte. Keze még a karomon pihent,
ujjai szorítottak. A gyomrom összerándult.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, bár Finny már nem csinált semmit.
Csak úgy nézett rám, ahogy még sosem láttam. Erősebben szorította
a karomat. Mély levegőt vettünk.
– Gyerekek? – szólt Angelina néni az ajtóból. – Gyertek! Kész
a sütemény.
Erőtlenül elhúztam a  karomat, Finny keze lekonyult. Egy lépést
eltávolodtam tőle. De egy pillanatra sem néztünk el egymásról.
– Gyerekek!
 Megfordultam, és futásnak eredtem. Finny követett. Elképzeltem,
hogy elkap és a földre visz.
Finny, az én Finnym megcsókolt. Szörnyű volt. Furcsa és
csodálatos. Olyan érzés volt, mintha meteoresőt látnék, és nem
tudnám, hogy csak csillagok, azt hinném, hogy szétesik az ég.
Amikor hazaértem, behúztam a sötétítő függönyt, és a párnámba
temettem arcomat. Forró könnyek lepték el a  szememet, és alig
kaptam levegőt.
„Mit csinálsz?” – mondtam. „Mit csinálsz?” – súgtam neki újra és
újra, míg álomba nem sírtam magamat.
Másnap délelőtt, miközben anyáink az újévi villásreggelit
készítették, Finny és én a kanapén ültünk, egymástól kartávolságra,
és nem beszélgettünk. Csak meredtünk magunk elé.
Négy kerek zúzódás volt a  karomon, ahol Finny előző este
megmarkolta. Még soha nem okozott sérülést nekem.
És már nem voltunk barátok.
____________
Nem fair, hogy nem álltam készen. Nem az én hibám. Azért
csókoltál meg, mert meg akartál csókolni egy lányt, vagy azért,
csókoltál meg, mert… Mit kellett volna tennem, nem álltam készen,
még nem álltam készen rá és nem tudtam.
– Lejárt az idő – mondja Mr. Laughegan. Eldobom a  tollat,
végiggurul az asztalomon, majd leesik a  padlóra. – Rendben. Most
pedig olvassátok át, amit írtatok. Van benne történet?
 ötvennégy
____________
FEHÉR BORT ISZOK KÉK bögréből. A  partin nagyon sokan
vannak, nagyon jó a hangulat. Vannak, akik kalóznak vagy hobónak
öltöztek. Én önmagamnak öltöztem: kék póló, fekete szoknya, rikító
harisnya és ezüst tiara. A nappali ajtajának dőlve nézelődöm. Brooke
és Noah a konyhában vannak, italokat készítenek. Nem tudom, Alex
és Sasha hova tűnt. Angie és Szépfiú Dave összebújtak a  kanapén,
kólát isznak, suttogva beszélgetnek. Jamie a dohányzóasztalon állva
valami történetet mesél. Széttárja a karját, vállat von, és mindenki
nevet.
– Szóval így megint visszamentem a kocsihoz.
Ezúttal egy nevetés kitűnik a  többi közül; körbenézek
a helyiségben. Sylvie törökülésben ül a kanapé mellett, kezében sör,
szeme csillog. Ismerem ezt a  nézést. Jamie elvarázsolta Sylvie-t. Ez
könnyen megtörténik bárkivel, ha Jamie-ről van szó. Jamie a  fejét
hátravetve nevet a  saját viccén, Sylvie vigyorog. Az én szám is
sajátos mosolyra húzódik. Nézem, ahogy Jamie leugrik az asztalról,
majd meghajol. Sylvie-nek nyilván tetszik, sőt, talán szívesen lenne
vele, de Jamie elindul a  helyiség másik végébe, egyenesen felém.
Kétoldalt a csípőmre simítja kezét, és közelebb hajol.
– Szia.
– Nagyon szórakoztató történet lehetett.
– Tudom.
Most, hogy az elbeszélésének vége, a helyiség újra kezd megtelni
hangokkal, halk zsongás tölti be a  teret. Jamie annyira közel van
hozzám, hogy csak a  nevetését látom; mosolygó tekintetével
egyenesen engem néz.
– Nagyon szeretnék…
– Mit szeretnél? – kérdi.
– Kettesben lenni veled.
Szeme sarkában apró ráncok jelennek meg, ahogy nevet.
– Akkor menjünk.
Fejemet ingatom.
– Ha látnak minket együtt kimenni, ők is átbújnak a zsinór alatt.
 A parti kezdete előtt madzagot húztam ki a  lépcső előtt, hogy
a földszinten maradjon a mulatság, az őrület és a rendetlenség.
– Akkor én most felmegyek, te pedig pár perc múlva kövess, és
hozz valami italt – javasolja Jamie.
– Rendben.
Hevesen megcsókol, az ajtókeretnek nyom. Ilyet nem szokott
mások előtt csinálni. Alig kapok levegőt, kipirulok; a kék bögrémből
egy hajtásra kiiszom a bort.
Aztán a  kanapéhoz megyek és leroskadok Angie mellé. Számat
jobb kezemmel takarva a fülébe súgok.
– Susorgunk, susorgunk, susorgunk?
Angie finoman meglök és nevet.
– Mit tervezgettek, ti itt ketten?
– Összeházasodunk – jelenti ki Szépfiú Dave.
– Talán decemberben – teszi hozzá Angie. – Hamarosan
elmondjuk a szüleinknek.
– Hűűű… ez igazán… – Szemem sarkából látom, hogy Finny
belép a helyiségbe. – … Ez nagyon nagy… hír.
Mindketten bólogatnak, Dave még szorosabban öleli magához
Angie-t. Feltápászkodok, a kanapéba kapaszkodva állok.
– Most magatokra hagylak benneteket, gyerekek. Van egy
találkozóm a hálószobámban.
– Vigyázzatok! – int Szépfiú Dave.
– Csak óvatosan – mondja Angie.
Felnevetek, elengedem a kanapét, és elfordulok. Egyenesen Finny
mellkasának ütközöm.
– Ó!
– Bocsánat – szabadkozik annak ellenére, hogy ez az egész
nyilvánvalóan az én hibám. Az itala az ingére fröccsent, amikor
nekimentem. Egyik kezével magát törölgeti, én keresnék valamit,
amivel felitathatom.
– Ó, baby! – kiált fel Sylvie. Megtapogatja Finny hasát, és úgy
kotkodácsol, mint valami kotlós.
– Nagyon sajnálom – mondom.
– Semmi gond – feleli Finny.
– Büdös piaszagod lesz – sopánkodik Sylvie.
É
 – Menjünk a  konyhába, ott van konyharuha – javaslom. – És
szerzünk neked egy másik italt az elrejtett készletünkből.
Finny megkerüli az asztalt, a konyhába megyünk.
– Igazán nem kell ezt tenned – mondja Finny.
– Ez így igazságos – mondom.
– Ez igazán szép tőled, Autumn – szól Sylvie.
Finny és én erre nem mondunk semmit.
A konyhában Brooke és Noah éppen alkalmi martini shakert
próbál összerakni úgy, hogy műanyag poharat szorítanak egy öblös
boros pohárra. Minden rázásnál apró vodka-cseppek szállnak
a levegőben.
– Szerintem ez így nem fog menni – állapítja meg Noah.
– Nem. – Brooke szomorúan leteszi a rögtönzött shakert.
– Keverjetek valamit Finnynek a dugi készletünkből – kérem.
– Kérsz egy személyre szabott, kézzel rázott martinit? – kérdi
Noah.
Kinyitok egy fiókot, kiveszek egy konyharuhát.
– Mondj nemet az ajánlatra – javaslom.
– Hm – gondolkodik Finny. – Inkább olyasmit kérnék, ami nem
csinál koszt Claire néni konyhájában.
– Kinek a konyhájában? – kérdi Brooke.
– Anyám konyhájában – magyarázom.
Átadom Finnynek a  konyharuhát. Letörölgeti magát, de az inge
így is nedves marad, nemigen használ a  törölgetés. Miközben
Brooke és Noah rumos koktélt kever Finnynek, én megtöltöm
a bögrémet és egy műanyag poharat borral.
– Tessék, jóember – mondja Noah.
– Köszönöm.
Hárman – én, Finny és Sylvie – visszasétálunk a  nappaliba.
A  folyosón nincs senki. Átbújok a  zsinór alatt, és hátrapillantva
meggyőződök arról, hogy senki nem figyel.
Finny a  lépcső alján áll, kezében az ital. Egy kortyot sem ivott
belőle. Sylvie eltűnt mellőle. Nevetését a szomszéd szobából hallom.
– Autumn…
– Tessék?
 – Ne feledkezz meg arról, amit a  múltkor ígértél nekem.
Rendben?
Próbálom felidézni, emlékezni, milyen ígéretet tettem neki, amit
még nem szegtem meg. Sok ígéret volt; nem sok maradt.
– Részegen ne – emlékeztet.
Erősebben fogom a  boros bögrét, és érzem, hogy bólogatni
kezdek. Aztán vállat vonok.
– Nem kell aggódnod miattam, Phineas. Oké?
Rám néz, szeme sem rebben, nem mozdul. Nem pirul el.
A  szomszéd helyiségből Sylvie szólítja. Finny mintha meg sem
hallaná. Fülig pirulok, próbálom csillapítani torkomban dobogó
szívverésemet.
– Rendben – mondom. Nem… nem fogunk. Így jó?
– Rendben – mondja, azzal sarkon fordul.
– Finn? – szólítja Sylvie.
 ötvenöt
____________
– SZÓVAL HALLOTTAD A  HÁLAADÁST? – kérdi Finny.
A  biliárdasztalnál áll, épp a  dákót igazítja be a  fehér golyóhoz.
Amikor lő, az asztal közepén háromszögbe rendezett golyók
szétrohannak. Minden irányba. Egy a bal zsebbe esik.
– Ez számít? – kérdezem.
Finny vállat von, és int, hogy én következek.
– Akár számíthat is, mert úgyis legyőzöl – jegyzem meg.
– Azt nem tudhatod.
– De tudom.
Behajolok, próbálom azt a testhelyzetet felvenni, amit ő mutatott.
– Hátul ne emeld olyan magasra! De ne is görnyedj!
Nem várok tovább, meglököm a golyót, a dákó oldalról találja el.
A  golyó lepattan az asztalról, a  padlón koppan. Finny felkapja,
visszateszi az asztalra. Éppen szólni akar, megmagyarázni, mit
csináltam rosszul.
– Mit mondtál az előbb a hálaadásról? – kérdezem.
Fejét lehajtva készül a következő lövésre.
– Apám meghívott, hogy menjek el hozzá, ismerkedjek meg
a feleségével és a kislányával.
Lő. A fehér golyó eltalálja azt, amit szerintem megcélzott, de nem
esik a lukba.
– Van húgod?
Szívtájékon forróságot érzek, gyomrom összerándul. Finny vállat
von; mindenki más azt gondolná, hogy egyáltalán nem érdekli
a dolog. Én viszont pontosan tudom, hogy nagyon is érdekli. És ez is
olyan kapcsolat, ami nekem konkurencia. Előbb Sylvie, most a húga.
– Hogy hívják?
– Elizabeth.
– Mennyi idős?
– Négy.
Egy kicsit megnyugszom.
– Mennyi ideje tudsz róla? Miért nem mondtad el nekem?
 Finny megint felnéz rám; egymással szemben állunk,
a  biliárdasztal két oldalán, kezünkben dákó. Körülöttünk a  többiek
beszélgetése zsong és golyók csapódnak egymáshoz. Tudom, miért
nem mondta el nekem. Azért, mert amikor Elizabeth született, már
alig beszéltünk egymással. De nem akar erre emlékeztetni.
– Te jössz.
– Ez azt jelenti, hogy ezen a hálaadáson nem leszel velünk?
Lövök. A fehér golyó eltalálja a narancssárga hatost, ami lekoccol
a fallal, majd lassan megáll.
– De, ott leszek. Később, estére hívtak. Koktélra, maradékra.
– Ó!
Finny lő, még egy golyó leesik.
– Mintha megkönnyebbüléssel fogadtad volna a hírt. – Mosolyog.
– Szerettél volna egész nap velük lenni?
Finny vállalat von. Az asztalra hajolok, célozni próbálok.
– Hagyd ezt abba! – szól rám. – Ezt nem bírom.
– Mit?
Nem válaszol. Megkerüli az asztalt, mögém áll. Kezét a kezemre
csúsztatja. Száraz és meleg a bőre. Csípője a csípőmhöz simul.
– Így.
Megigazítja a  kezemet. Behunyom a  szememet. Mozdulatlanok
vagyunk. Keze megszorít. Mélyen beszívom a  levegőt. Golyók
csattannak.
– Hupsz – mondja Finny.
Kinyitom a szememet. A golyó, amire céloztunk megint átpattant
az asztal peremén, és elgurult. Felegyenesedünk, ellépünk
egymástól.
– Azt hiszem, én olyan reménytelen vagyok, hogy te sem tudsz
segíteni.
Nem válaszol, nem mozdul, pedig ő következne.
– Finny?
Pislog.
– Nem a te hibád volt, hanem az enyém.
Azzal a kezembe nyomja a dákót.
 ötvenhat
____________
A BELVÁROSBAN VAGYUNK, A  TÖRVÉNYSZÉK épületében.
Az új digitális kamerám van a kezemben, születésnapomra kaptam.
Angie fehér miniruhát, kék harisnyát visel. Hajába nagy fehér
virágot tűzött. Most háttal áll nekem, de amikor oldalról nézi az
ember, látni lehet azt az alig észrevehető púpot a  hasán. Szépfiú
Dave szürke öltönyben jelent meg. Haja lezselézve, befésülve; látszik
a választék.
Az anyja sír. Nem igazán tudom, hogy örömkönnyek vagy más.
Felemelem a  fényképezőgépet, és még egy képet készítek. Jamie
odahajol hozzám, a  kijelzőre néz. Egyetértőn bólint. Mindannyian
egy sorban ülünk, a  bal oldalon. A  másik oldalon Szépfiú Dave
három csapattársa. Rajtunk kívül csak ők fiatalok; a  többiek szülők
és nagyszülők, néhány nagynéni és nagybácsi. Van egy kisbaba is
a társaságban; pár percenként felsír, mindig lecsendesítik.
Megfogom Jamie kezét.
– Mi következünk – súgom.
Halvány, gyors mosoly. Viszonozza a szorítást.
Szépfiú Dave és Angie egymás felé fordul, elengedem Jamie kezét
és újra felemelem a  fényképezőgépet. Angie mosolya, mintha
késszúrás lenne. Gyomromba nyilall a  fájdalom. A  kezem
megremeg, a kép homályos. Törlöm, mielőtt Jamie meglátná.
Egyszer én is ilyen boldog leszek.
Angie megszorítja Dave kezét, nekem pedig Finny keze jár az
eszemben, ahogy a  kezemre simult, amikor a  biliárddákóval
céloztunk. Megszorítom Jamie kezét.
 ötvenhét
____________
ANYÁINK NAGYON IGYEKEZTEK KITENNI magukért, egész
nap sürgölődtek. Azt akarták, hogy minden tökéletes legyen, mert ez
az utolsó karácsonyunk, mielőtt egyetemre megyünk. Finny és én
kénytelenek voltunk fegyelmezni magukat, nehogy fintorogjunk
vagy nevessünk, amikor túlságosan elragadják őket az érzelmek.
Néha egymásra pillantottunk, és szótlan figyelmeztetéseket küldünk
egymásnak, hogy ne gyengüljünk el, ne hördüljünk fel, és ne
sóhajtsunk válaszképp. Nem fogtuk fel, mennyire más lesz jövő
ilyenkor; érzelgősnek és nevetségesnek találtuk, ahogy viselkedtek.
Laptopot kaptam a  szüleimtől. Azt mondták, hasznos lesz
a tanuláshoz.
Hasznos lesz az íráshoz. Elkezdtem valami újat, valami titkosat,
és most magammal vihetem ezt a  titkot, ahová csak megyek, futár
táskában lenghet a csípőm mellett.
Finny az apjától hangrendszert kapott a  piros autóba. Soha nem
rajongott túlságosan a  zenéért, de vállat vont és mosolyfélével
fogadta.
____________
A kanapén ülünk, tévét nézünk, a világítás le van kapcsolva. Ezt
a karácsonyt Angelina néninél töltjük. Az ablak mellett álló fenyőfa
égősorának egy-egy szakasza időnként felvillan, de soha nem az
összes ég egyszerre és soha nem ritmusra. Finny próbálta megtalálni
a  hiba okát és megjavítani, de mivel Angelina néninek tetszett így,
ezért azt mondta, maradjon, ahogy van.
A karácsonyfa fényei táncolnak a mennyezeten, az ablak elsötétül
és újra felvillan. A  távirányító Finny kezében. Addig váltogatja
a  csatornákat, míg meg nem találja Az élet csodaszépet. Ekkor a  kis
asztalra teszi a távirányítót, hátradől, és kinyújtja a lábát maga előtt.
Hálaadáskor, amikor este elindult az új családjához, egy
pillanatig egymásra néztünk, de egy szót sem szóltunk. Miután
távozott, egy ideig egyedül ültem a sarokban, könyvvel a kezemben.
Majd korán fölmentem a szobámba. Anyáinktól semmit nem tudtam
meg erről az estéről, Finny pedig ezt a  témát egyáltalán nem hozta
fel a közös tornaóránkon. Csak azt tudom, ezen az estén velünk
marad.
Anyáink nevetgélnek a  konyhában, és Jimmy Stewart
a medencébe esik. Mosolygunk; a filmet reklámszünet szakítja meg.
Felállok.
– Kérsz egy kólát?
– Persze.
Belerúgok a lábába.
– Akadályozod a  forgalmat – mondom, mire felhúzza a  térdét,
átenged, aztán újra kinyújtja a  lábát, mintha valami vámsorompó
lenne.
Ezek a  lábak ősszel az állam focibajnokságába juttatták az
iskolánkat. Anyáinkkal elmentem az utolsó meccsünkre és másfél
óráig néztem, ahogy Finny rohangál. Néztem az izmokat a lábában,
néztem, ahogy a  pólóját felhúzva letörölte a  verejtéket az arcáról,
néztem, mennyire koncentrál futás közben… és elszorult a  szívem.
Úgy éreztem, soha többé nem látom majd játszani, és valahogy
tudtam, hogy nem nyerik meg a  meccset, nem nyerik meg a
bajnokságot, és ez lesz Finny utolsó játéka. Az utolsó játéka
a  középiskolában, javítom ki magamat, de a  mellkasomban nem
szűnik a  szorítás, amikor megszólal a  meccs végét jelző síp és
vereséggel kocog le a pályáról.
A konyhában anyám megnézi, hogy áll a  báránysült, Angelina
néni tölt egy pohár bort.
– Még húsz perc – mondja anya.
– Én csak kóláért jöttem.
Angelina néni felnyúl a  hűtő tetejére, és levesz nekem kettőt.
Langyosak, ahogy a  kezembe veszem őket. Finny és én úgy
szeretjük, ha nincs lehűtve; valamikor harmadikos korunkban jutott
eszünkbe, hogy van valami vad és a  lázadó jellege annak, ha
egyenesen a  dobozból isszuk a  kólát, és évekig nem is voltunk
hajlandók máshogyan inni. Mostanra szokássá vált. Jamie furcsállja,
valószínűleg azért, mert soha nem adtam neki magyarázatot. Nem
mintha a valóság segítene. Valahányszor ez a téma előkerül, mindig
elmondja a  véleményét, hogy szerinte Finnyvel nagyon furcsa
a kapcsolatom.
 – Dobd! – mondja Finny, amikor visszaérek. Felém nyújtja a
kezét.
– Dobjam? Meg akarsz halni, vagy mi?
Odamegyek hozzá, a kezébe adom.
– Dehogy. Még ha eltalálnod is a fejemet, nem tudod olyan erővel
dobni, hogy jelentős sérülést okozzon.
Leülök a  helyemre, kibontom a  kólát. Finnynek valószínűleg
igaza van. Éppen az első kortyot iszom, amikor megszólal, de
annyira halkan, hogy nem hallom.
– Mi?
Finny köhécsel.
– Hiányozni fognak a veled töltött tornaórák.
– Úgy érted, hiányozni fog, hogy kinevess?
– Nem. Úgy értem, hiányozni fog, hogy veled lehetek.
Elszorul a  torkom. Vállat vonok, mosolygok, próbálom elterelni
róla a szót.
– Hiszen elég gyakran találkozunk. Anyáinkkal együtt
vacsorázunk hetente legalább kétszer.
– Tudom. – Finny a kólás dobozát nézi. – De nem is tudom. Talán
akkor is lehetnénk együtt, amikor nem kötelező. Elmenni moziba,
ilyesmi.
– Hm.
Elfordítom a  tekintetemet. Melegség tölt el, remegek belülről.
Képtelen vagyok megszólalni. Talán lehetséges, hogy bezárult a kör;
voltunk olyan közel egymáshoz, amilyen közel két ember csak lehet,
voltunk furcsa idegenek, voltunk majdnem barátok és voltunk…
Mik?
Mik lehetnénk, lehetünk most? Lehetséges egyszerre két embert
szeretni, de lehetséges-e egyhez hűnek maradni?
Felnézek Finnyre. Kipirult az arca, kék szeme nyugtalanul remeg,
és legszívesebben azt mondanám: „Persze. Miért ne?” Nagyon
akarom.
– Nem is tudom, Finny – mondom. Az is fáj, hogy kimondom
a nevét. – Nem tudom, Jamie-nek tetszene-e. Az elég furcsa lenne.
– Úgy látom, Jamie és Sasha is elég sokat vannak együtt.
– Igen. De ők barátok…
 Összerezzenek, nem tudok mást mondani. Mereven nézek
magam elé, próbálok remegés nélkül lélegezni.
– Értem – mondja Finny.
Anyám mobiltelefonja szólal meg ekkor a  konyhában. Mély
levegőt veszek, felállok.
– Azt hiszem, mindjárt kész a vacsora – jegyzem meg.
Finny a tévét nézi, nem szól. Megkerülöm a kis asztalt, és a lehető
leggyorsabban kimegyek.
A fürdőszobában leülök a kád szélére, tenyerem élét a szememre
nyomom, míg furcsa formákat nem kezdek el látni a  sötétben.
Remeg a kezem, ahogy hajamba mélyesztem az ujjaimat.
– Ne sírj, ne sírj, ne sírj, ne sírj – súgom.
– Finny! Autumn! – szólít Angelina néni.
Finny és én az előszobában találkozunk, nem szólunk egymáshoz.
Együtt megyünk az ebédlőbe, megállunk a  küszöbön. Egy órája
megterítettünk öt személyre. Angelina néni leveszi az egyik
terítéket, kiviszi a  konyhába. Anyám az asztal közepére teszi
a báránysültet, leül. Ölében fogja a kezét.
– Hol van apa?
– Nem tudom, kicsim. De az előbb hívott, hogy ma este nem jön
haza.
– Ó!
Angelina néni visszajön, anyám vállára simítja kezét.
– Gyertek, üljetek le, gyerekek!
Hangja, arca is könyörög. Finny tesz egy lépést előre, de én nem
mozdulok. Finny megfordul, rám néz. Tekintetünk találkozik.
Kinyújtja a kezét, megérinti a karomat.
– Gyere, Autumn.
Gyengéden szorít a keze. Talán mosolyog.
– Megyek.
Angelina és Finny szóval tart minket, miközben eszünk. Aztán
anyáink bezárkóznak a  konyhába, Finny és én pedig éjfélig tévét
nézünk. De nem beszélgetünk.
 ötvennyolc
____________
JAMIE AZ UTOLSÓ CSENGETÉSRE veszi fel, éppen mielőtt
bekapcsolna a  viccesen okos üzenetrögzítő üzenete. Álmosan
elmosódott a hangja. Reggel nyolc óra van, a félév első iskolahetének
első szombatja. Az utolsó félév, aztán leérettségizünk. És elvileg
felnőttek leszünk.
– Jamie?
– Mi az? Aludtam.
– Jamie, a szüleim elválnak.
Csend. Elképzelem, ahogy felül, szabad kezével az arcát dörzsöli.
– Istenem! Nagyon sajnálom, szép kislány.
– Én nem is tudom, miért vagyok emiatt zaklatott.
A szobámban vagyok, íróasztalomnál a  széken kucorgok.
Odakint esik, sötét van és hideg. Plédet terítettem a  vállamra,
arcomat a térdemre támasztom.
– Szinte alig változik valami. Apa a  múlt héten egy belvárosi
lakásba költözött, de észre sem vettem.
– Mikor tudtad meg?
– Tegnap este mondták el, vacsoránál. És persze hozzátették azt
a sok idétlenséget, hogy nem az én hibám és mindketten szeretnek,
satöbbi, satöbbi, és a többi. Mintha hatéves lennék.
– Miért nem hívtál fel?
– Hívtalak, de nem vetted fel.
– Ó, a francba. Emlékszem. Moziban voltam Sashával…
– Tudom. Semmi gond.
– Vissza akartalak hívni.
– Mondom, semmi gond. – Elég élesnek találom a hangomat, de
Jamie nem teszi szóvá. Idegesen nyelek. – Esetleg át tudnál jönni?
– Aha. Csak előbb… hadd zuhanyozzak le! Elvigyelek reggelizni?
– Nem hiszem, hogy tudnék enni.
– Biztos?
– Biztos. – Szorosabbra húzom magamon a  plédet. – Csak gyere
át, és ölelj!
– Megyek, szép kislány. Egy perc, és ott vagyok.
 – Várj! Jamie…
– Mi az?
– El fogsz hagyni engem?
– Nem.
– Megígéred?
– Aha.
– Oké. Szia.
– Szia. Szeretlek.
– Én is szeretlek, Jamie.
Leteszem a  telefonomat az íróasztalomra, és nézem az esőt az
ablakom előtt.
 ötvenkilenc
____________
AZ ISKOLÁBAN ANGIE MEGENGEDI, hogy megtapogassam
a  pocakját. Még mindig nem nagy, de feszes, mint a  dob. Már
mindenki tudja az iskolában, hogy terhes, ahogy azt is mindenki
tudja, hogy a  szüleim válnak. Egyik nap ebédnél Alex megkérdezi,
ez azt jelenti-e, hogy anyám és Angelina néni végre összejönnek.
Sasha ököllel a vállába csap, és idiótának nevezi.
– Na, de komolyan, ember! – szól Jamie. – Hogyan voltál képes
ezt mondani?
– De hiszen ti is azon gondolkodtok! – Alex a vállát dörgöli.
– Igen, de mi nem kérdeztük volna meg – mondja Noah.
– Noah! – mordul rá Brooke.
– Mindenki jól figyeljen ide. Tudom, hogy ezen gondolkodtatok.
Nem érdekel. A válasz pedig az, hogy nem. Nem fognak.
– Autumn, meg akarod tapogatni a hasamat még egyszer? – kérdi
Angie.
Tudja, hogy ettől jobb kedvem lesz.
– Persze.
Ezen kívül nem sok van, ami felvidít. Egyenesen gyűlölöm a telet.
Dr. Singh emeli a  gyógyszerek dózisát. Az előző fél évben
elmondtam Mr. Laughegannek, hogy elkezdtem egy regényt írni.
Nem igazán van kedvem dolgozni, és nem akarok csalódást okozni
neki.
– Talán valami kvarclámpát kéne beszerezned, az alatt üldögélni
– javasolja Jamie.
Hazavisz az iskolából. Havazik, de nem marad meg a hó, elolvad
a szélvédőn, és vékony patakokban folyik le.
– Ez nem csak az időjárás miatt van, Jamie. A szüleim elválnak.
– Igen, de minden télen depressziós vagy, szóval lehet, hogy…
– Eleged van abból, hogy velem foglalkozz?
Oldalra fordulok az ülésen, szembenézek vele.
– Nem. Jesszus, Autumn, csak azt mondom, hogy talán segítene.
– Bocsáss meg. Szeretlek.
– Én is szeretlek.
 Bekapcsolja az ablaktörlőt, és hazáig már nem beszélgetünk.
____________
Angie és Szépfiú Dave megmutatják nekünk a  szüleik házának
alagsorában kialakított lakásukat. Van ágyuk és konyhaasztaluk.
Nem maradhatunk sokáig. Dave szülei azt mondják, hogy helyet
adtak nekik, ahol lakhatnak, de ez nem lehet partizóhely. Az
iskolában a  többiek vagy azt gondolják, milyen klassz, hogy már
férjnél van, vagy megvetéssel néznek rá. Angie mintha egyikről sem
venne tudomást, és valahányszor a hasán látom a kezét, mosolyog.
Március végén Sasha szakít Alexszel. Azt mondja, ezúttal végleg,
és hiszek neki. De megállapodnak abban, hogy a  régi szép idők
emlékére áprilisban még együtt mennek a  szalagavatóra. Aztán
Brooke és Noah is lazán közli velünk, hogy miután egyetemre
mennek, nem terveznek együtt maradni. Nem ugyanoda fognak
járni, és azt mondják, nem akarják lerombolni azt, ami köztük van
azzal, hogy görcsösen megpróbálják fenntartani. Csak Sasha és Jamie
fog ugyanarra az egyetemre járni.
Néha, amikor együtt vagyunk, szóba kerül, hogy
a  középiskolának nemsokára vége. És hogy mi örökké barátok
maradunk.
____________
Már minden este Angelina nénivel és Finnyvel vacsorázunk.
Utána anyám sokáig odaát marad, én már ágyban vagyok, amikor
hazajön. Utálok egyedül lenni a  házban, ezért időnként átviszem
a  házi feladatomat, és a  konyhaasztaluknál tanulok. Finny mellém
ül, együtt csináljuk a  leckét, ahogy régen, csak most nem
beszélgetünk. Sylvie minden este felhívja, Finny ilyenkor fél órára
átmegy a másik szobába, aztán visszajön, és mielőtt újra leül mellém,
a zsebébe csúsztatja a  telefont. Az iskolában hallottam, hogy Sylvie
ősszel nem megy egyetemre. Nyáron Európába utazik, aztán kivesz
egy évet, hogy megtalálja magát vagy valami ilyesmi. Szeretném
megkérdezni Finnyt, együtt akarnak-e maradni, de képtelen vagyok
erre rávenni magamat.
Elvileg heti egy estét apámmal kéne töltenem, de ez nem mindig
jön össze. Ha sikerül, akkor éttermekbe visz, az iskoláról és Jamie-ről
kérdez. Mindig is kedvelte Jamie-t. A  lakása a  folyóra és Gateway
Arch-ra néz. Van vendégszobája, és apa azt mondta, bármikor
használhatom. Nem tudom, mire használnám.
Április elején megjelenik néhány zöld rügy. Odakint még hideg
van, de már minden jobb egy kicsit.
De csak egy kicsit.
 hatvan
____________
– FINNRE FOGSZ SZAVAZNI? – kérdi Sasha.
– Milyen szavazás? – kérdem.
A Goodwill adományboltjában vagyunk, régi esküvői ruhák
között válogatunk. Sasha ötlete volt, hogy ilyenben jelenjen meg
a  szalagavatón. Anya mindenképpen azt akarja, hogy rendes
üzletből vegyek ruhát; azt mondja, most éppen olyasmire van
szüksége, hogy igazi báli ruhát vegyen nekem. Nem tiltakoztam
olyan hevesen, mint régebben tiltakoztam volna. Brooke is készen
vett ruhát. Azt mondja, hogy a plázában rengeteg flitteres rémálom
van, de nem olyan nehéz valami igazán szépet beszerezni.
Angie kék krepp ruhát csináltat. Már elég nehezen talál ruhát
magára. Az anyósa olyan kismamaruhákat vesz neki, amilyeneket
Sylvie viselne, ha valaha meghízna. Angie többnyire a  kilencvenes
években feloszlott együttesek óriási pólóit hordja.
Sasha egy vicces, egészen magas nyakú viktoriánus ruhát mutat
fel.
– Ha az a  cél, hogy Alex tartsa tőled távol a  kezét, ez a  ruha
tökéletes – mondom, és tovább keresgélek.
– Hát, mivel úgy néz ki, hogy én leszek az utolsó szűz, ezt akár
a ruhaválasztásommal is kifejezhetem.
Megint felnézek. Sasha a karjára lendíti a ruhát.
– Ezt Jamie mondta neked?
Bólint.
– Igen. Te miért nem?
Vállat vonok.
– Nem is tudom. – Tényleg nem tudom. – Azt hiszem, talán mert
ez az egész nem is tűnik valóságosnak.
– Hát, ami azt illeti, két hónapod és egy heted van arra, hogy ez
az egész nagyon is valóságos legyen.
– Igen, nyilván. – Megsimítom az egyik ruha megsárgult
csipkéjét. – Mit is mondtál Finnyről? Milyen szavazás?
– A Bálkirály szavazás.
Arcom grimaszba torzul.
 – Indul a Bálkirály választáson?
– Ő és Sylvie együtt. Azt hittem, tudod.
Nem tudtam, de ezen nem is lepődök meg. Amikor Finny és én
beszélünk, soha nem hozza szóba Sylvie-t. Karácsony óta többnyire
csak azt kérdezi meg, hogy vagyok, mire én azt mondom, jól, aztán
tévét nézünk vagy befejezzük a házi feladatunkat. Néha az iskoláról
beszélgetünk vagy az időjárásról.
– Szerintem Sylvie ötlete volt – mondom. – Illetve nem hiszem.
Tudom. Mert Finny utál a figyelem középpontjában lenni.
– Pedig nagyon népszerű.
Vállat vonok.
– Nem az ő hibája. Igazán szerethető.
– Szerintem is. Ráadásul nagyon jóképű.
Megint vállat vonok. Lenéz a kezében tartott ruhára.
– Szerintem nagyon jól fogok kinézni.
____________
Anya és én az első tavaszias napon elmegyünk bevásárolni. Anya
arca vékonyabb, beesett, és folyton karikás a  szeme, de ma nagyon
izgatott.
A lifttel felmegyünk arra a részlegre, ahol az estélyi ruhák
vannak.
– Az egyszínű rózsaszín teljesen tilos?
– Nem, ha merész rózsaszín. De ha édes-kislányos babarózsaszín,
akkor igen. Talán a  gyilkos-humor-rózsaszín egy árnyalata jó, ha
nem túl rikító.
– Észben tartom.
____________
Felpróbálok a kedvéért mindenféle rózsaszínt. Felveszek kékeket,
zöldeket, mert apa elhagyta, és fontolóra vesszük a  narancs
színűeket és a  vöröseket is, mert most az egész világ nyitva áll
előttünk. A  tükörben azt a  lányt látom, aki lehetnék, ha
bejelentkeztem volna a  pomponlány csapatba. Azt látom, milyen
lennék, ha tudnék cigánykerekezni és több barátom lenne, mint
kedvenc könyvem. Minden ruha egy olyan lány, aki nem én vagyok.
Aztán meglátom. Bézs szatén, majdnem olyan árnyalat, mint
a  bőröm színe, és egy, csak egy réteg fekete tüll borítja
a  szoknyarészt és a  fűzős felsőt. A  hátán fekete szalag, anyám
megköti. Nézünk engem a tükörben.
– Rendben – mondja anyám. – Ennyi.
– Kérlek!
– Hát persze.
Mosolygok és nevetek. Próbálom felfogni a hajamat, de kisiklik az
ujjaim közül.
 hatvanegy
____________
– MI A HELYZET SASHA ruhájával? – súgja Jamie a fülembe.
Oldalra pillantok, ahol Sasha és Alex pózol a  fotóhoz. A  lányok
mind nálunk készülődtek, és a  szülők bejönnek lefotózni őket,
amikor megérkeznek értünk. Fátyolos a  szemük; mi nagyon
izgatottak vagyunk, de próbálunk cinikusan viselkedni. Nem menő
azt gondolni, hogy a szalagavató jelentős esemény az életünkben.
– Régi esküvői ruhát választott – mondom.
A ruha, ami nagyon klassz ötlett volt, valójában nem olyan
remek, mint gondoltuk. Sasha szép benne, de olyan, mintha
halloween partira készülne. Sasha szerint fantasztikusan néz ki, én
pedig nem hangoztattam az ettől eltérő véleményemet. Angie
viszont tényleg fantasztikusan néz ki, és ezt mindannyian el is
mondtuk neki. Ámulunk. Domborodó hasa kék kreppbe
csomagolva, szőke haja puha loknikba göndörítve; úgy néz ki, mint
egy reneszánsz Madonna-portré. Dave egy pillanatra se vette le róla
a szemét és a kezét.
– Tetszik a ruhád – mondja Jamie. – Szép vagyok?
– Persze, hogy szép vagy.
– Mosolyogjatok! – mondja anyám. Arcunkat egymáshoz szorítva
vigyorgunk.
– Mehetünk? – kérdi Brooke. Azt a  gyilkos-humor-rózsaszín
ruhát viseli, amiről anyámnak próbáltam mesélni; trapéz
miniszoknya, fekete csipke kesztyű. Haja balerina-kontyban. Noah
ugyanolyan rózsaszín szmokingot visel, fekete inggel és
nyakkendővel.
Jamie úgy néz ki szmokingban, mint egy playboy az 1950-es
évekből; kellemes, okos. Ha először látnám, nem bíznék benne, hogy
nem töri össze a szívemet.
– Még egy kép, amíg így együtt vagyunk – mondja Sasha anyja.
Összehúzódunk, átfogjuk egymás derekát.
– Aúú, a nagylábujjamra léptél – reklamál Brooke.
– Mosolyt! – utasít anya.
____________
 Nem béreltük limuzint. A nagyképű hencegők bérelnek limuzint
és/vagy azok, akik túl komolyan veszik a  szalagavatót. Jamie
kocsijában ülünk. Én elöl, Sasha és Alex hátul. Leparkolunk
a  szálloda mögött, limuzinok és bő szoknyák között lavírozunk.
Egyes lányok olyan nagy szoknyában érkeztek, hogy a krinolin alatt
családok férnének el. Végre odaérünk a bejárathoz. A többiek is ott
vannak.
– Sziasztok – köszön Noah. – Azt hiszem, van kaja odabent.
– Persze, hogy van kaja – mondja Sasha.
– Milyen kaja? – kérdi Alex.
– A meghívóban az szerepel, hogy svédasztal lesz – idézem fel.
– Nagyon éhes vagyok – jelenti ki Angie.
– Persze, hogy éhesek vagytok – mondja Dave.
– Ó, hallgass már el!
Dave Angie csípőjére simítja mindkét kezét, és gyengéd csókot ad
neki. Elfordítom a tekintetemet.
– Hol a tiarád? – kérdi Sylvie. Mindannyian felé fordulunk.
Sylvie és Finny mellettünk áll. Alexis és Victoria éppen akkor
száll ki egy limóból.
– A tiara hétköznapi viselet. Ez különleges alkalom.
– Ó!
A fiúk halkan nevetnek. Finny rájuk néz, és megrántja Sylvie
kezét.
– Menjünk be!
– Odabent találkozunk – mondom.
Finny bólint, elvonulnak.
– Hát, mivel ez különleges alkalom, menjünk be és kóstoljunk
bele azokba a különleges ételekbe – javasolja Alex.
– Varázslat van a levegőben. Érzem – mondja Jamie.
– Fogjátok már be, fiúk! – mordulok rá. – Szerintem Sylvie azt
hitte, hogy kinevetitek.
– Ez nem a mi problémánk – jelenti ki Sasha.
– Megjegyezném, hogy rajtad konkrétan nevettünk – mondja
Noah.
– Még szerintem is elég vicces volt – teszi hozzá Szépfiú Dave.
 Mindenki nevet. Beállunk a  tömegbe, elindulunk befelé.
A mennyezetről ezüst csillagok lógnak, kék és fehér fényes konfetti
van az asztalokra szórva.
Sajtkockákat eszünk és a  zeneszámok többségén gúnyolódunk.
A  fiúk levetik a  zakójukat, a  szék támlájára teszik. Lassúzunk,
váltogatjuk a táncpartnereinket. Táncolok Noah-val és Alexszel;
Dave egy pillanatra sem hagyja magára Angie-t.
Kétszer látom Finnyt; egyszer, amikor Jamie és én éppen egy
szerelmes számra ringatózunk, aztán akkor, amikor őt és Sylvie-t
a  bálkirályi párrá koronázzák. Finny arca céklavörös, nevetve
tapsolok neki, tekintetünk egy pillanatra találkozik. Aztán újra
eltűnik, és folytatódik az éjszaka.
Az utolsó lassú számnál már nagyon fáradt vagyok; Jamie és én
egymáshoz simulva ringunk; arcunk, csípőnk összeér.
Rátámaszkodok egy kicsit, csak egy kicsit, és ő tartja a súlyomat.
– Szeretlek – mondom ki, és abban a  pillanatban ez
kinyilatkoztatásnak tűnik. Bárcsak meg tudnám magyarázni neki,
hogy most igazán komolyan gondolom! Ujjai a  hátamba
nyomódnak.
– Sosem foglak bántani – mondja és hagyja, hogy szorosabban
bújjak hozzá.
Ez volt az egyik legjobb pillanatunk.
 hatvankettő
____________
JAMIE AZ ISKOLÁBÓL HAZAVISZ, amikor felhozom a  témát.
Gyönyörű nap van; kék az ég, szél fúj a fák között. Legszívesebben
lehúznám az ablakot, de Jamie azt nem szereti, és könyörögnöm
kéne neki. A  táskám a  padlón, térdem a  mellkasomhoz húzva.
Kihajtunk az iskola parkolójából.
– Arra gondoltam, majd beszélnünk kéne.
– Miről?
– Arról… – Eszembe sem jutott, hogy nem tudja, mire gondolok,
és képtelen vagyok kimondani. – Arról, amiben megegyeztünk,
hogy érettségi után fog megtörténni.
– Ó!
Nem szól. Csak az utat nézi mereven.
– Még nem szedem a tablettát. El kéne kezdenem.
– Nem szükséges.
– Akkor neked kell óvszert venned, és esetleg gyakorolni…
– Autumn, per pillanat gondolni sem tudok rá. Annyira stresszes
ez az időszak; az érettségi meg minden más. Ha lehet, most ne is
beszéljünk erről.
– Rendben.
Büszke vagyok rá, hogy más fiúkkal ellentétben nincs annyira
rákattanva a szexre, hogy képtelen lenne bármi másra gondolni.
– Szeretlek – csókolom meg, és kiszállok a kocsiból.
– Én is.
 hatvanhárom
____________
AZ ÜNNEPSÉG ALATT VÉGIG Shawn O’Brian kusza bajszát
bámulom, és arra gondolok, hogy Egy napon ez lesz az egyetlen kép,
amire emlékezni fogok az érettségi bizonyítvány kiosztójáról. Felnőttek
vonulnak a  színpadra, beszédeket tartanak, csupa nekünk szóló
tanács. Próbálom azt érezni, hogy elértem valamit, de csak azt
érzem, hogy túléltem életem néhány évét; a gimnázium túlélése csak
mellékszál az életemben.
– Autumn R. Davis – szólít egy tanár. Előremegyek átvenni
a  bizonyítványomat. Eszembe jut, hogy mosolyognom kéne.
A felnőttek kezet ráznak velem, gratulálnak, és meglep, hogy olyan
őszintének tűnnek. Profi fotós fényképez le, ahogy kezet fogok Mrs.
Blackkel. Egy pillanatig csillagokat látok, aztán elindulok vissza
a helyemre, de járásom inkább céltalan bolyongásnak tűnik.
Utána, amikor már levethettük a  talárt és a  tanárok elengednek
minket, hogy megkeressük a  családunkat, az előcsarnok annyira
zsúfolt, hogy képtelen vagyok eljutni hozzájuk. Látom Angie-t Dave-
vel és a  családjával; megölelem, mielőtt a  tömeg elsodor. Látom,
hogy a  sarokban Brooke és Noah egymás kezét fogja, halkan
beszélgetnek. Talán épp azt vitatják meg, hogy ősszel szakítanak…
Még mindig nem értem.
Zsebemben rezegni kezd a telefon.
– Anya?
Szinte kiabálnom kell, hogy hallja a hangomat.
– Édesem, itt vagyunk a vitrinnél. Látsz minket?
Ő is majdnem kiabál. Körülnézek, lábujjhegyre állok.
– Nem.
Jamie-t, Sashát és Alexet látom. Meglátnak, intek nekik, hogy
jöjjenek oda. A tömegen át nyomakodva elindulnak felém.
– Hol vagy? Odaküldhetjük Finnyt, hogy keressem meg.
– Nem, meg foglak találni benneteket – mondom. Jamie ekkor lép
elém, mellette Sasha, mögöttük Alex. – Egy pillanat, és ott leszek.
Azzal leteszem a telefont.
 – Helló! – köszön rám Jamie. – Mi most elmegyünk enni. Jössz
velünk? Utána hazaviszlek.
– Családi ebéd lesz nálunk.
– Ó! Akkor holnap átmenjek hozzád? Beszélnünk kellene.
Felforrósodik az arcom.
– Igen, tudom.
Előre hajolok, Jamie gyors csókot nyom az arcomra.
– Láttam Finnt és anyádat ott – mutat hátra Sasha.
– Kösz.
Gyorsan megölelem őket, arrafelé indulok.
Amikor az anyák meglátnak engem, izgatottan integetni
kezdenek, Finny nevetve nézi őket. Apa Japánban van. Ma reggel
felhívott.
– Fotót, fotót! – szól anya. Finny és én egymás mellé állunk,
mosolygunk. A  tömeg gyérülni kezd, az anyák próbálnak helyet
találni, hogy egész alakos képet készíthessenek róluk.
– Szóval gratulálok – szól Finny. Még mindig egyenesen
a fényképezőgépbe nézünk, mű-mosollyal.
– Mihez?
– Nem is igazán tudom.
Kuncogni kezd mellettem.
– Én sem. Talán a túléléshez?
– Lehet. De nem is volt olyan rossz, igaz?
Felnézek rá.
– Nem. Azt hiszem, nem.
Mosolyog, csak a  szemem sarkából látom az anyák
fényképezőgépeinek vaku-villanását.
Ezt a képet keretezték be.
 hatvannégy
____________
JAMIE KORÁN REGGEL FELHÍV. Meglepő, mert ha teheti, tíz
óra előtt soha nem kel fel.
– Szia! Túl korán van, hogy átmenjek?
– Nem. Már egy órája fent vagyok.
– Ó! Oké. Az klassz.
Valahogy furcsa a  hangja; gyomrom összerándul. Miután
leteszem a telefont, a fürdőszobába megyek, és kisminkelem magam.
Eszembe jut Jamie hangja, és az izgalom megremeg bennem.
A veranda hátsó lépcsőjén várom. Még nincs túl meleg odakint,
de hétágra süt a nap, felszárítja a harmatot a pázsiton és felmelengeti
a lépcsőt. Autó zúg, kihúzom magamat, de csak Finny az. Meglátja,
hogy ott ülök a hátsó lépcsőn.
– Szia! – köszön rám.
– Szia!
– Mit csinálsz?
– Jamie-t várom.
– Ó!
Ebben a pillanatban parkol le a kocsibehajtónkon. Lassan száll ki,
Finnyre néz.
– Helló!
– Helló!
Finny megfordul, bemegy a házba. Jamie odajön hozzám, megáll
előttem. Halvány mosollyal nézek rá.
– Szia!
– Szia – köszön, de nem mosolyog. Ekkor már biztosan tudom, és
a mellkasom úgy fáj, mintha megütött volna. Becsukom a  számat,
kínomban nyelek egyet.
Szóval ennyi volt. Milyen könnyűnek is teljesen nyilvánvalónak
tűnik ez most. Milyen ostoba és banális, milyen szörnyű és
valóságos. Legszívesebben kinevetném magamat és őt, de nem
történik más, csak a szám széle rándul egyet.
Odébb húzódok, helyet csinálok Jamie-nek magam mellett
a lépcsőn.
 – Miért nem ülsz le?
– Arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet.
– Itt teljesen jó.
Jamie vállat von, másfelé néz. Nem látja rajtam, hogy már tudom.
Lehuppan mellém, két tenyérnyi helyet hagy kettőnk között, a térdei
közé csúsztatott kezét bámulja. Elfordítom a  fejemet, várakozás
közben én inkább Finny autóját nézem. A korábban érzett émelygős
izgalom kezd elmúlni, jeges rémület tölt el.
– Autumn?
– Mi az, Jamie?
– Én ezt nem tudom tovább csinálni.
– Micsodát? – kérdezek vissza, csak hogy kegyetlen legyek.
– Ezt a kapcsolatot.
Látom, hogy felém fordítja a  fejét, látni akarja, hogyan reagálok,
nyilván meglepettségre számít. Próbálok rezzenéstelen arccal nézni
magam elé, de a szemem ég.
– Miért?
Jamie mély levegőt vesz.
– Nem tudok az lenni, akire szükséged lenne. – Olyan a  hangja,
mintha betanult szöveget mondana, mint templomban
a  katekizmust. – Nagyon sokszor szükséged van rám, és ez már
több, mint amit el tudok viselni. Folyton depis vagy.
– Nem vagyok folyton depis.
– De igen.
– Nem.
– Sokszor vagy depis.
– A szüleim elválnak.
– Mindig ilyen voltál. És én ezt nem bírom tovább.
A gyomromat két kézzel szorítom, és előregörnyedek, mintha
úgy kellene a belső szerveimet bent tartalom. Finny autója
elhomályosodik.
– Mióta érzel így?
– Pár hete.
– Pár hete? Pár hét után képes lennél eldobni mindazt, ami négy
évig volt közöttünk? Ez ostobaság!
 Jamie felsóhajt, és most először nem hallok együttérzést
a hangjában.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani.
– Nézd, minden érved alaptalan. Az embereknek
a  kapcsolatokban szükségük van egymásra, ahogy nekem is
szükségem van rád. Tudom, hogy kimerítő vigyázni rám, törődni
velem, és nagyon sajnálom. Megpróbálhatunk egy kicsit szünetet
tartani, nem terhelnélek le annyira, és ez a  nyár jó lehet arra, hogy
visszataláljunk a régi kerékvágásba. Komolyan úgy gondolom, hogy
túl tudjuk tenni magunkat a nehézségeken.
Jamie a fejét ingatja. Végül felé fordulok. Megint a kezét nézi.
– Szóval ennyi? Megpróbálni sem vagy hajlandó? Azok után,
hogy annyi időt töltöttünk együtt?
– Én ezt már nem bírom tovább, Autumn.
– Azt mondtad, örökké szeretni fogsz.
Nem engedem el könnyen.
– Szeretlek, de már nem úgy.
– Tehát még mindig szeretsz. Csak most momentán pont nem
érzed. Ez néha velem is előfordul, olyankor csak türelmesen várok és
mindig visszatér az érzés. Nem akarok szakítani. Csak időt hagyok
neked.
Megint a fejét ingatja. Felsóhajt. Várok.
– Van még valami.
Jéghidegre hűl bennem a  vér, és úgy érzem, mintha valahonnan
nagyon messziről nézném.
– Mi az?
Hallom a  saját hangomat és arra gondolok, milyen ostobaság,
hogy megkérdezem, pedig már tudom.
– Sasha és én… Rájöttünk, hogy vonzódunk egymáshoz.
Hirtelen kitör a  torkomon a  régóta feszülő nevetés. Homlokom
a térdemre koppan, vállam rázkódik.
– Rájöttetek? – Nevetésem kezd furcsává válni, még nekem is.
Inkább próbálom magamba fojtani. Még egyszer felnevetek, és
fejemet rázom. – Rájöttetek? Milyen kibaszottul különleges lehetett
az mind a kettőtöknek!
Jamie megérinti a vállamat.
É
 – Mindketten nagyon szeretünk téged. És rettenetesen aggódtunk
érted. Sasha nagyon szeretne beszélni veled…
Lerázom magamról a kezét.
– Nem, nem, nem. Hagyd ezt abba! Adj egy percet!
Párszor mély levegőt veszek. Jamie tisztelettel néz, együttérzés
árad belőle. Kihúzom magam, még egyszer mélyet sóhajtok.
– Oké – szólalok meg. Jamie várakozásteljesen előrehajol. –
Lefeküdtél vele?
Jamie úgy rándul hátra, mintha megcsípte volna valami. Egy szót
sem szól. Pislogok. – Szóval igen. Mikor?
– Soha nem terveztük. Rettenetesen sajnáljuk, hogy így alakult ez
az egész, és…
– Mondd meg, mikor!
Jamie arca megmerevedik, mint akkor, amikor azt mondta, tudta,
hogy azt fogom mondani, amit mondtam.
– Pár nappal a szalagavató előtt. Miután eljött velem megrendelni
a  csokrodat. Véletlen baleset volt. Szörnyen éreztük magunkat
utána, és megesküdtünk, hogy soha többé nem fog előfordulni. De
a  múlt héten mind a  ketten beismertük, hogy nem tudunk tovább
színlelni. Szeretjük egymást, de nem akartuk elrontani a  ballagási
ünnepséget neked.
– És ezért kitüntetést reméltek.
Visszagondolok a szalagavató óta eltelt másfél hónapra. Csak az
elmúlt két hétben éreztem, hogy valami megváltozott. Ezt annak
tudtam be, hogy mindenki nagyon stresszel, mert véget ért
a  középiskola. Bíztam abban, hogy Jamie együtt akar maradni
velem. Sosem gondoltam volna, hogy nem marad velem a szerelme.
Hogy szabad leszek.
– Nagyon sajnáljuk, hogy megbántottunk, Autumn. De még
mindig szeretünk, és…
– Akarsz valami igazán vicceset hallani? Mindig azt hittem, hogy
te jobban szeretsz engem, mint én téged. Mindig is úgy gondoltam,
hogy ha valaha szakítunk, akkor én szakítok veled.
– Sokáig én is így gondoltam.
A beismerésem és az ő egyetértése egy kis időre valamiféle
bajtársiasság érzését kelti; ugyanezt látjuk a kapcsolatunkban. Aztán
ez az érzés elillan, és teljesen egyedül maradok. Furcsa nyugalom
száll meg. Megint Finny autójára fókuszálok.
– Most elmehetsz – mondom. Hangom nyugodt, egyenletes. Kész
vagyok felmenni a szobámba és túltenni magamat ezen az egészen.
– Tessék?
– Most jobb, ha elmész. Nem tudsz mást mondani. Ti pasik
seggfejek vagytok. Ennyi.
– Tudom, hogy dühös vagy, és minden jogod megvan rá, de
egyáltalán nem terveztük, hogy…
– Nem akarok többet hallani erről, oké? Legyen vége és kész!
– Oké.
Jamie feláll. Megint merev az arca. A  lépcső alján megfordul,
visszanéz rám.
– Sasha azt üzeni, hogy nagyon sajnálja. Szeretne beszélni veled,
de arra vár, hogy te hívd fel.
– Nem fogom felhívni. Ezt nyugodtan megmondhatod neki.
Felállok, elindulok az ajtó felé.
– Nagyon reméljük, hogy egyszer majd újra barátok lehetünk.
Igazán szeretünk. Azt hiszem, jobb lenne, ha…
Kinyitom az ajtót, megfordulok, szembenézek vele.
– Jamie, mivel te szakítottál velem, azt hiszem, úgy illik, hogy
enyém legyen az utolsó szó. És azt akarom, hogy tudd: soha, de soha
többé nem leszek újra a barátotok.
Becsapom az ajtót, a  szobámba megyek, és ott sírok, ahol
zokogásomat senki nem hallja meg.
 hatvanöt
____________
A HARMADIK NAPON ANYÁM bejön a  szobámba, és leül az
ágyam szélére. Már délután felé jár az idő, de én még pizsamában
vagyok. Két napja ugyanabban. Szemüveg van rajtam, és zsíros
a  hajam. Tudom, ha egész nap fel sem kelek az ágyból, az nem
támasztja alá azt az érvemet, hogy semmi bajom, csak szeretném, ha
egy kicsit békén hagynának, de egyszerűen képtelen vagyok
összeszedni magamat, hogy a  fekvésen kívül valami mást is
csináljak. Amíg aludni tudok, addig le vagyok zsibbadva,
a lezsibbadás pedig jó; a zsibbadtság nem fáj.
– Autumn – szólít anyám.
– Tudom, mit akarsz mondani. Nem hagynád inkább ki?
– Áthívhatnád valamelyik barátodat. Sasha miért nem jött
mostanában?
– Az a Sasha, aki a szalagavató előtt lefeküdt Jamie-vel?
Anyám megfeszül. Magzatpózba gömbölyödöm, és a  fejemre
húzom a takarót.
– Ó, kicsim! Annyira sajnálom!
Nem válaszolok neki, bár tudom, hogy azt várja. Feltűnően
köhécsel.
– És Brooke?
– Mármint Jamie unokahúga? Nyilván szeretné hallani, milyen
szar alak az unokabátyja.
– Angie…
– Anya, Angie terhes, nemsokára szülni fog.
Anyám csendben és mozdulatlanul ül az ágyam szélén, és
nagyon remélem, hogy mielőbb feladja és kimegy.
– Nem gondolom, hogy… esetleg valamelyik fiú?
– Anya! Csak menj ki, kérlek!
A matrac megmozdul, a  padlón lépések. Becsukja maga mögött
az ajtót. Behunyom a szememet, és próbálok visszaaludni.
____________
Amikor újra felnézek, már késő délután van, anya a  szobám
ajtajában áll.
 – Fel kell kelned.
– Nem.
– Finny átjön.
– Hogy mi van?
Úgy ülök fel, mintha áramütés ért volna. Anyám
a  gardróbszekrényhez lép, látszólag véletlenszerűen nyúl bele,
spagettipántos kék felsőt vesz elő.
– Miért jön át?
Anyám leteszi mellém a trikót az ágyra, a komódhoz lép.
– Meglátogatni téged. Van tiszta pánt nélküli melltartód?
Kihúzza a komód legfelső fiókját.
– Nem is zuhanyoztam. És nem akarom, hogy Finny
meglátogasson!
Anya ezt mintha meg sem hallotta volna, kihúzza a  következő
fiókot.
– Farmer vagy szoknya? Nem borotváltad a  lábadat, ugye?
Tessék!
Farmernadrágot nyúlt felém, de odébb lököm a kezét.
– Tíz perc múlva itt lesz, szóval jobb, ha igyekszel.
Azzal elfordul tőlem, és kisétál.
– Anya! – kiáltom távolodó hátának. Tudomást sem vesz rólam.
Kiugrom az ágyból, rohanok a fürdőszobába.
____________
Amikor meghallom, hogy Finny a  lépcsőn jön felfelé, már fel
vagyok öltözve, de a  hajam még nedves, és nincs rajtam smink.
Felkapok egy hajpántot, gyorsan lófarokba kötöm a  tincseimet.
Finny bekopog. Körülnézek. Az utóbbi három napban itt ettem, de
nincs rendetlenség, ami azt jelenti, hogy amíg zuhanyoztam, anya
bejött, és kivitte az üres zacskókat meg az ételmaradékos tányérokat.
Leülök az ágyamra. Azt is bevetette.
– Gyere be!
Az ajtó résnyire nyílik, Finny arca jelenik meg. Rám néz, aztán
teljesen kinyitja az ajtót, és megáll a küszöbön.
– Szia!
Kicsit kipirult.
– Szia.
Ú
 Úgy néz rám, mintha nekem kellene valamit tennem.
– Bejössz, vagy ott akarsz ólálkodni az ajtóban, mint valami
vámpír?
– Bejövök.
Az íróasztalomhoz megy, kihúzza a  székemet. Leül velem
szemben, fél könyökkel az asztalra támaszkodik. Mellkasomhoz
húzom térdemet, az ágy támlájának dőlök.
– Nagyon sajnálom, hogy erre kényszerítettek – mondom.
– Kicsodák?
– Anyáink.
Megrázza a fejét.
– Nem kényszerítettek. Az én ötletem volt.
Lepillant az ölébe. Nem mozdul. Csak ott ül velem. Vállát, kezét
nézem. Haja a  nyári naptól még aranylóbb szőke. Valami
megmoccan bennem, megint elnyomom. Jobb, ha nem érzek semmit.
– De biztosan tudod, hogy nagyon aggódnak érted.
– Tudom.
Felemeli a fejét, rám néz.
– Arról beszélnek, hogy megint felhívják azt az orvost.
Felülök, hagyom, hogy lábad a padlóra koppanjon.
– Singh? Valahogy így hívják.
– Ó, Istenem! Ő a  legutolsó, akivel találkozni akarnék, ha
egyáltalán találkozni akarnék valakivel odakintről.
– Miért? Mi a baj vele?
– Nem is tudom – ingatom a  fejemet. – Mindent, amit mondok,
feljegyez. És valahányszor elmegyek hozzá, mérlegre állít.
Finny összevonja a szemöldökét.
– Miért?
– Azt hiszi, anorexiás vagyok.
Finny szája széle felfelé moccan.
– Ez egyáltalán nem vicces! – tiltakozom.
Finny vigyorogva csóválja a fejét.
– De egy kicsit vicces.
Önkéntelenül elmosolyodok, amikor így néz rám.
– Oké. Lehet, hogy egy kicsit vicces. De nem akarok vele Jamie-ről
beszélni.
 Amikor kimondom a  nevét, az olyan, mintha kést döftek volna
belém, mosolyom lehervad.
– Majd én elintézem – mondja Finny.
– Meggyőzöd őket, hogy ne hívják fel a dokit?
– Egy feltétellel.
– Mi az a feltétel?
Finny feláll.
– Gyere el fagyizni velem.
Felsóhajtok, megint felhúzom a térdemet az államig.
– Finny, ma tényleg nem akarok sehova menni.
Finny megragadja a karomat, és talpra ránt.
– Hé!
– Hol van a cipőd?
Flip-flop papucsot lát a sarokban, odarángat.
– Vedd ezt fel.
– Ez nem megy a ruhámhoz. És nincs rajtam tiara.
– Mi köze ennek bármihez? Gyere!
Bedugom a  lábamat a  papucsba, Finny karon fogva vezet le
a  lépcsőn. Anyáink lent vannak a  konyhában, jeges teát isznak.
Mindketten felderülnek, amint meglátnak minket.
– Fagyizni megyünk – jelenti be Finny.
– Emberrablás van folyamatban – jegyzem meg én.
– Szép munka volt, Phineas – mondja anyám.
– Jó szórakozást, gyerekek!
Finny nem enged el, amíg a  kocsijához nem érünk. Megnyomja
a központi zár távirányítóját, kinyitja az ajtót. Felsóhajtok, beülök. Ez
a  harmadik alkalom, hogy a  kis piros autóban ülök; bőr és Finny
illata van. Finny megkerüli a  kocsit, beül mellém. Szó nélkül áll ki
a  kocsibehajtóról, és bekapcsolja a  rádiót. A  Train Stop előtt állunk
meg, ahol sok iskolatársuk szokott ücsörögni vagy dolgozni.
– Muszáj bemennem? – kérdezem, amikor Finny beáll
a parkolóba. Alig találunk helyet. A kocsik nagy részét ismerem.
– Miért?
– Nem akarok találkozni a többiekkel.
Finny beáll egy üres helyre, leállítja a motort, és felém fordul.
– Nem akarod, hogy velem lássanak?
É
 – Tessék?! Dehogy! – Annyira meglep, hogy dadogok. – Én…
én… csak… szóval nem akarok kérdésekre válaszolni, ha valaki
a Jamie ügyről…
– Ó… Bocs.
Kiszáll a  kocsiból. Hosszan nézek utána, ahogy eltávolodik
a parkolóban. Vajon hogyan jutott eszébe az a lehetőség, hogy nem
akarnék vele mutatkozni?
Pár perc múlva visszajön két tölcsér fagyival. Egy ujjal kopog be
az ablakon, kinyitom neki az ajtót. Mindkét tölcsért a kezembe adja.
– Tessék!
– Köszönöm.
Emlékezett rá, hogy a mentás csokipelyhes a kedvencem. Ő sima
vaníliát vett, mint mindig. Gyakran tréfálkoztam vele emiatt. Kiáll
a parkolóból, és elindulunk, de nem hazafelé.
– Hova megyünk?
– A  parkba. Minél tovább vagyunk távol, annál jobban
megnyugszanak.
Miután kiszállunk a  kocsiból, átadom neki a  vaníliás fagyit, és
elindulunk a  tó körüli ösvényen. Pár percig szótlanul nyaljuk
a fagylaltot.
Próbálok úgy enni, hogy ne legyen csupa zöld ragacs az arcom.
Egy idő után megszólalok.
– Mit csinál ma Sylvie?
– Elment az európai körútra. Azt hiszem, most Londonban van.
– Ó, el is felejtettem. Mikor jön vissza?
– Augusztusban.
– Az jó.
Finny egy szót sem szól. Felnézek rá. Egyenesen előre néz.
– Ti ketten… ősszel is együtt maradtok?
– Azt hiszem, igen.
– Még nem beszéltetek róla?
– Nem.
Egy ideig csendben sétálunk. Bekapom a  tölcsér végét is, majd
lelépek az ösvényről, hogy eldobjam a  szalvétát. Ott állunk
a szemetes mellett, míg Finny is végez a fagylalttal.
– Sasha és Jamie is Rochesterbe megy – jegyzem meg.
 Az ösvény levisz a tóhoz, kiérünk a fák árnyékából.
– Nahát!
– Szóval azt hiszem, ők együtt maradnak.
– Lehet, hogy addigra szakítanak.
– Lehet. De nem hiszem, hogy ez megtörténne.
– Megérdemlik egymást.
– Ami azt illeti, ez nem a  legegészségesebb módja a  kapcsolat
kialakulásának – jegyzem meg. – Nem látom, hogyan lehet ez jó
nekik.
– Nem jó. És nem lesz jó.
– Tudod, mit mondott nekem Jamie? Azt mondta, hogy
„túlságosan szükségem volt rá”.
Két ujjal idézőjeleket rajzolok a  levegőbe. Finny a  homlokát
ráncolja.
– Mit jelent ez?
– Nem tudom. De érted, amit mondani akarok? Milyen kapcsolat
lesz közöttük, ha ilyen a hozzáállása?
Finny megáll, lehajol, felvesz egy kavicsot, és a  tóba dobja.
A  kavics négyszer megpattan a  víz sima felületén, aztán elsüllyed.
Leülök az árnyékba, nézem, ahogy Finny újabb lapos kavicsot keres.
– Jobb neked, hogy nincsenek körülötted. Ugye tudod?
– Tudom. – Hasamhoz szorítom két karomat. – De ettől
függetlenül azt kívánom, bárcsak minden olyan lenne, mint régen.
Finny rám pillant, aztán visszafordul a tó felé. A kavics csak egyet
pattan, és lesüllyed. Megint lehajol, a kavicságyban keresgél.
– Szerinted ez hülyeség? – kérdem.
– Nem.
– Szerintem az. Tiszta idiótának érzem magamat. Örülnöm
kellene, hogy végre vége. Megkönnyebbülésnek kellene lennie.
– Igen. – Finny eldobja a  kavicsot, az újra és újra és újra
megpattan a vízen. – De nem hiszem, hogy idióta lennél.
– Sokszor akartam szakítani vele. De nem tettem, mert arra
gondoltam: „Nagyon szeret. Nem tehetem ezt vele.” Ez nem
idiótaság?
– Nem.
 – Arra gondoltam, ha szakítok vele, soha senki nem fog engem
annyira szeretni.
– Ez a része valóban hülyeség.
Elfordul a tótól, leül mellém a fűre. Térdére könyökölve néz rám.
– Most arról akarsz előadást tartani, hogy majd újra rám talál
a szerelem?
– Nem. Azt akartam kérdezni… – Elpirul, megint a  tóra néz. –
Nem az van, hogy lefeküdt veled és…
– Nem – felelem, aztán hozzáteszem: – Annyira nem elvetemült.
Finny vállat von.
Még egy kis ideig nézzük a  tó vizén játszó fényeket. A  nap
lemenőben, meleg színek vibrálnak. Szél támad, hajamat borzolja.
Szorosabban ölelem magam. Jamie és Sasha vajon most is együtt
vannak, és ha igen, mit csinálnak? Rólam beszélnek, engem
sajnálnak?
Megvakarom a karomat.
– Szerinted már elég sokáig voltunk távol otthonról? – kérdezem.
– Talán.
– Esznek a bogarak.
– Oké.
Finny feláll, kezét nyújtja. Felsegít, és én úgy teszek, mintha
leporolnám a farmernadrágom, de valójában meg akarok szabadulni
az érzéstől, hogy a keze a kezemhez ért.
A hazaúton lehúzza az ablakot. Kidugom a kezemet, a menetszél
átbújik az ujjaim között. Kihúzom a hajamból a  gumit, tincseim az
arcomba csapnak. Már nem érzem zsibbadtnak magamat, és ez jó
dolog. Fáj a  gyomrom, és mellkasomban ott van az az ismerős
szúrás. Csak akkor szólunk egymáshoz, miután Finny leparkolt és
leállította a motort.
– Mit csinálsz holnap?
Vállat vonok.
– Hadd vigyelek el reggelizni! Azután a nap többi részét töltheted
ágyban heverészéssel, vagy amivel csak akarod.
– Rendben.
– Akkor viszlát holnap.
Kinyitjuk az ajtót, kiszállunk.
 Finny hazamegy, én is hazamegyek. Egyenesen fel a  szobámba.
Megint álomba sírom magamat, de most nem Jamie miatt.
 hatvanhat
____________
AMIKOR LEMEGYEK, ANYA AZ asztalnál ül, kávét iszik és
újságot olvas. Összevont szemöldökkel figyel, de nem szól. Ma már
van rajtam smink, a hajam tiszta és száraz. Tiarát is választottam, és
már majdnem fel is tettem, de aztán inkább visszaraktam az asztalra.
A hűtőhöz megyek, töltök egy pohár almalevet magamnak.
– Köszönöm – mondom anyának, de nem fordulok meg.
– Mit?
– Azt, hogy nem mondtál semmit.
– Igazán nincs mit. – Leülök vele szemben, kézbe veszek egy
képregényt. – Mit csinálsz ma? – kortyol bele a kávéjába, de nem néz
fel az újságból.
– Finnyvel elmegyünk reggelizni.
Anya rám sandít, mosolyog.
– Légyszi, légyszi, ne legyél ennyire lelkes!
– Én kérek elnézést. – Folytatja az olvasást.
Finny egy órája rám írt, és megkérdezte, hánykor szeretnék
indulni. Az üzenetre ébredtem. Egy szörnyű pillanatig azt hittem,
Jamie az. Aztán minden eszembe jutott. Ha nem Finnyvel lett volna
programom, nem lettem volna képes kikászálódni az ágyból.
Hallom, hogy kopog a  hátsó ajtón. Felnézek. Nem várja meg,
hogy beengedjük, egyenesen a konyhába jön.
– Helló! – köszön be.
– Jó reggelt, Finny – szól anya.
– Egy pillanat. – Lenyelem az utolsó kortyot az almaléből, és
felállok.
– Hányra jöttök haza?
– Nem tudom. Csak reggelizni megyünk.
– Hívjatok fel, ha éjfél után értek haza.
– Nagyon vicces vagy, anya.
Finny kinyitja nekem az ajtót, kimegyünk.
– Az én anyám is oda meg vissza van az örömtől – mondja egy
fintorral.
____________
 Nem nevet ki, amiért hamburgert és sült krumplit rendelek
reggelire. A  pincérnő sem húzza az orrát, ezért ezt újabb
bizonyítékként könyvelem el, hogy nem csak én szoktam ilyesmit
reggelizni. Finny szalonnát, tojást, barnára sült hagymás krumplit
kér, ahogy azt illik.
– Anyukád nem mondta még, hogy nekünk már nincs kötelező
takarodóidő? – kérdi Finny, miután a pincérnő elvitte az étlapot.
– Nem. Biztos vagy abban, hogy ez mindkettőnkre vonatkozik?
– Nekem ezt mondta. És ugyanezt mondta az éjfél utáni
telefonálgatásról is.
– Hm.
Ekkor megcsörren Finny telefonja. Kiveszi a  zsebéből, ránéz,
összevonja a szemöldökét.
– Bocs – mondja nekem, aztán a telefonba: „Halló!”
Kiveszek az asztalon álló öblös üvegből egy zsírkrétát, és
rajzolgatni kezdek a papír terítőre.
„Még nem heverted ki az időeltolódást?”
Virágot rajzolok, aztán szívecskét. Ez utóbbit átsatírozom.
„Igen, éppen reggelizni készülve. Igazán? Az klassz.”
Ezután Finny hosszú ideig hallgat.
Házat rajzolok, napot az égre, az udvarban két pálcikafigurát,
akik piros labdával játszanak. Egy ideig gondolkodom, aztán szőke
lányt és barna fiút csinálok belőlük. Adok nekik egy kutyát. Mindig
és szerettem volna kutyát.
„Aha. Igen. Nekem is hiányzol.”
Tekintetem az asztalra szegeződik. Nem fogok felnézni.
A  pincérnő kihozza az ételt, betakarja a  rajzomat. Miközben Finny
a telefonját hallgatja, kiveszek egy szál sült krumplit, és megkeverem
vele a ketchupot.
„Oké. Jó szórakozást. És Sylvie…?”
Bár tudtam, hogy ő az, erre a névre összerezzenek, és mégiscsak
felnézek Finnyre. Ő rám néz, majd elkapja a tekintetét.
„Csak vigyázz magadra, oké? Ne csinálj semmi… tudod.” Nem
folytatja, csak hallgat. „Tudom, tudom. Én is szeretlek. Szia.”
Visszateszi a telefont a zsebébe.
Lepillantok a kajára.
 – Bocsáss meg…
– Semmi gond.
– Az időeltolódás és a rengeteg program miatt nem tud gyakran
hívni. Nem mondhattam neki, hogy hívjon vissza.
– Igazán semmi gond. Hogy van?
– Jól. Nagyon izgatott.
– Az jó.
Végül kézbe veszem a hamburgert, és beleharapok.
– Szóval… Angie-nek már megszületett a kisbabája?
Lassan rágok, nézem, ahogy Finny felszeleteli a rántottát.
– Nem. De nem beszéltem vele az érettségi óta. Tudom, hogy fel
kéne hívnom, de… – Vállat vonok, újra beleharapok a hamburgerbe.
– Azt hiszem, megérti.
Pár percig csendben eszünk. Finny megeszi a  rántottát, aztán
a  tört krumplit, és amikor ezekből semmi nem marad, nekilát
a szalonnának.
– Jamie azt mondta, maradhatnánk barátok.
Finny felnéz rám.
– Mármint barátok vele és Sashával?
– Igen.
Finny a fejét rázza.
– Nem tudja, mit beszél.
– Rossz, ha azt akarom, hogy mindenki az én oldalamra álljon?
– Nem. De ne várd. Mert lehet, hogy nem ez fog történni.
– Tudom.
Finny kettétöri a  szalonnaszeletet, a  felét nekem nyújtja.
Megrázom a fejemet.
– Én a te oldaladon állok – törli meg a kezét szalvétával.
– Te ebben az ügyben nem számítasz.
– Kösz.
– Tudod, hogy értem.
– Tudom.
____________
Megint lehúzott ablakkal vezet, ezúttal azért, mert én kértem rá.
Már majdnem dél van, a  nap többi része üres lesz. Felsóhajtok,
kinézek az ablakon.
 – Ma is visszafekszel? – kérdi Finny. Vállat vonok, miközben
bekanyarodik a kocsibeállóra. – Szóval mit fogsz csinálni délután?
– Nem tudom.
Leparkol, nem mond semmit. Újra és újra végigsimítok
a  hajamon, egyenesen előre bámulok. Gombóc nő a  torkomban,
felfelé kúszik, próbálom megállítani.
– Finny? – szólok suttogva.
– Mi az?
– Rettegek, hogy felhívom.
– Miért?
Szemem sarkából látom, hogy felém fordul és rám néz.
– Csak hogy üvöltözzek vele.
Megcsóválja a fejét.
– Az nem jó ötlet.
– Tudom. De hozzászoktam ahhoz, hogy bármikor felhívhatom.
Hozzászoktam ahhoz, elmondjam neki, ha dühös vagyok, szomorú
vagy ilyesmi. – Feszengve nyeldeklek, aztán mély levegőt veszek. –
Ez olyan, mintha szükségem lenne rá, hogy túl tudjak jutni azon,
amit ő okozott.
– Nincs szükséged rá – jelenti ki Finny.
Semmit nem mondok. Látásom kezd elhomályosodni, és csak arra
koncentrálok, nehogy elsírjam magamat előtte.
– Autumn?
– Mi az?
– Gyere át, vackold be magadat az én szobámba mára. Én amúgy
is csak valami videojátékkal akartam játszani. Olvashatsz vagy
ilyesmi. Nem fogom hagyni, hogy felhívd.
– Oké.
– Mi?
– Oké – mondom hangosabban.
– Akkor jó. Gyere!
Megkerüli a kocsit, kinyitja nekem az ajtót; megyek, követem.
 hatvanhét
____________
A KÖVETKEZŐ ÖT NAPBAN ugyanezt csináljuk. Délelőtt
elmegyünk reggelizni, olyan későn, hogy az már szinte ebéd, aztán
Finny ágyára kucorodva olvasok, közben ő mellettem
videojátékozik. Esténként anyáinkkal vacsorázunk. Utána filmet
nézünk, aztán kimentem magam, és felmegyek a szobámba.
Amikor odakint végre besötétedik, lekapcsolom a  lámpát
a  hálószobámban, és Finny ablakát lesem. Vagy videojátékokkal
játszik vagy az interneten keresgél. Éjjel tizenegykor mindig
megcsörren a  telefonja. Nyilván Sylvie hívja. Fél óráig – vagy egy
kicsivel tovább – beszélnek, aztán Finny leteszi a telefont, és kimegy
a szobából. Nem sokkal később boxeralsóban jön vissza, és lefekszik.
Egy kicsit olvas a könyvből, amit az éjjeli szekrényén láttam – valami
bestseller thriller –, aztán lekapcsolja a lámpát.
Az, hogy Finnyt figyelem, valahogy eltereli a  gondolataimat
Jamie-ről. Nem hiszem, hogy Finny tiltakozna, ha tudná. Amíg azon
kattog az agyam, hogy mit beszélhetnek Sylvie-vel, addig nem azon
gondolkodom, Jamie mit mondhat Sashának. Nézem, ahogy Finny a
karját vakarja vagy ásít, és gondolataim nem máshol járnak, csak
abban a pillanatban, vele; nem akarok kárt tenni magamban.
A hatodik reggelen Finny idegesnek tűnik, amikor megjelenik az
ajtóban.
– Szia! – köszönök rá.
– Szia!
Szája feszes, keze a zsebében.
Becsukom magam mögött az ajtót. Finny a  kocsihoz kísér.
Megvárom, amíg beül mellém.
– Mi a gond?
Beindítja az autót, kitolat a kocsibejáróról.
– Jack hívott tegnap este…
– Ó!
Nem tudtam mire vélni, hogy tizenegy előtt is volt egy hívása.
Ezek szerint Jack hívta. Finny furcsán néz rám, és folytatja:
 – Mindenki arról beszél, hogy össze kéne jönnünk ma.
A bizonyítványosztás óta nem találkoztunk.
– Ó! – mondom, de ez egy teljesen másfajta „ó”.
– Elleszel ma este egyedül?
– Igen. Úgy értem, nem akarom, hogy kötelezettségnek érezd,
hogy engem bébiszittelsz vagy ilyesmi.
– Nem érzem úgy – néz rám Finny.
– Menj, érezd jól magadat a  barátaiddal. Már eltelt egy hét, és
jobban érzem magamat.
– Tényleg?
– Nem sokkal-de-sokkal jobban, de igen, jobban.
– Az jó.
Egy ideig szótlanul vezet, aztán ugyanúgy beszélgetünk, mint
más reggeleken. Élcelődünk anyáink buzgóságán, kitárgyaljuk az
előző este látott filmet. Reggeli után Finny hazavisz. A  hátsó
tornácról integetek neki, ahogy elhajt. A  ház üres. Ma anya és apa
a  belvárosban találkozik az ügyvédekkel. A  szobámba megyek,
lefekszem az ágyamra. Kinézek az ablakon, nézem, ahogy a  fák
lombját fújja a szél. Kis idő után elszundítok. Amikor újra kinyitom
a  szememet, kora délután van, a  szobám meleg. A  kabócák
ciripelnek, a  szél susog a  fák között. Nyújtózkodok, a  másik
oldalamra fordulok. És meglátom a laptopomat.
Régen nem írtam. Karácsony előtt kezdtem el valamit, de az
a  szöveg elveszett a  téli tompaságban, és most nem emlékszem,
hogy jó volt-e, amit írtam.
Mezítláb megyek oda az asztalhoz, talpam alatt napmeleg
a fapadló. Leülök.
Jó. De hosszú szövegrészeket törlök, bekezdéseket helyezek át. Új
elképzelésem van, más szerkezetbe illesztem a  történetet. Kész
vagyok valami igazán őszintét írni. Hamarosan csak a  billentyűzet
kattogása hallatszik, aztán azt sem hallom már, csak a szöveg beszél
a fejemben.
Miután anya hazajön, pizzát rendel. Angelina nénivel eszünk.
Finny még nem ért haza. Miután befejeztük az evést felmegyek, és
nem tiltakoznak. Tudom, hogy anya apáról akar beszélni Angelina
nénivel.
 Folytatom az írást. Nem veszem észre, hogy a  napfény csíkja
elmozdul a padlódeszkákon, hogy a fény halványodni kezd. Amikor
kizökkenek ebből a  transzállapotból, odakint már sötét van.
Sportautó motorja duruzsol a kocsibeállón. A szobámban nem égnek
a  lámpák. Lecsukom a  laptopot, hogy teljesen sötét legyen bent.
Lefekszem az ágyamra, az ablakkal szembe.
Finny bemegy a szobába, körülnéz, mintha arra számítana, hogy
van ott valami. Az ablakhoz megy, kinéz, és egy pillanatig azt
hiszem, hogy lát engem. Aztán elfordul, leül az ágyára. Előveszi
a telefonját, füléhez emeli.
Megcsörren a  mobilom. Ránézek az éjjeli szekrényemen vibráló
készüléket, aztán kipillantok az ablakon. Odaát Finny nyújtózik az
ágyán.
– Halló!
– Szia! – szól bele.
– Szia!
– Mit csinálsz?
– Semmit – felelem, aztán, hogy hihetőbb legyen, hozzáteszem: –
Csak olvasok.
– Milyen volt a napod?
– Semmi különös. És a tiéd?
– Semmi különös.
Elhallgatunk, de ez nem az a  fajta kínos csend; mintha csak
szótlanul ülnénk egymás mellett egy szobában. Finny megint
nyújtózkodik, hallom, ahogy ásít.
– Kár, hogy akkoriban nem volt mobiltelefonunk – mondom. –
Akkor nem kellett volna zsinórral és papírpoharakkal bajlódni.
– Igen. Egy pillanat… Te most a szobádban vagy?
– Igen. – Ekkor jut eszembe, hogy elvileg olvasnom kéne, hiszen
azt mondtam, de az ablakom sötét. – Most jöttem be.
– Látsz engem?
Integet.
Nevetek.
– Igen. – Visszaintegetek neked.
– Szia! – mondja.
– Szia!
 hatvannyolc
____________
AZNAP ÉJJEL, ÓRÁKKAL AZ után, hogy Finny és én letettük
a  telefont és lefeküdtünk, megint megcsörren a  telefonom.
Felemelem a  fejemet, ránézek az éjjeli szekrényemen világító
készülékre.
Szépfiú Dave küldött üzenetet:
Guinevere Angela 3:46 am 3230 gr. látogatási idô holnap 13-
18
Elmosolyodom, visszadöntöm fejemet a  párnára. Elképzelem
Angie-t fáradtan, boldogan. Sír. Mielőtt elaludhatnék, megint
megcsörren a  telefonom. Jamie nevét látom; összerándul
a gyomrom.
Angela gyereke megszületett. Kislány. Holnap 1 óra után
meglátogathatjuk. Elvigyelek?
A szoba másik végébe dobom a  telefont, a  falon csattan. Lehet,
hogy eltörött. Nem érdekel. Nyugtalanul alszom.
____________

Amikor Finny bekopog a  hátsó ajtón, már a  konyhában ülök.

Csak őt vártam. Közben olvasgatok, jégkrémet nyalok. Amikor
belép, felnézek.
– Szia – köszön rám. – Hát…
– Dühösnek látszom? Ezt akartad mondani?
– Nem – mondja Finny, de aggodalommal néz rám. – Azt akartam
mondani, hogy fáradtnak tűnsz.
– Aha. Fáradt is vagyok. – Becsukom a  könyvet, az asztalra
a dobom. – Tegnap éjjel Jamie üzenetet küldött.
– Mit írt?
Felsóhajtok, a leszopogatott jégkrémpálcikát az asztalra dobom.
– Szépfiú Dave mindenkinek küldött üzenetet.
– Kicsoda?
Leül velem szembe a székre.
– Szépfiú Dave, Angie barátja… illetve férje. Megírta, hogy
kislányuk született, ennyi és ennyi a  súlya és mikor látogathatjuk
meg. Öt perc sem telt el, Jamie rám ír… – Köhécselek, próbálom
Jamie hangját imitálni: – Angela gyereke megszületett. Kislány.
Holnap egy óra után meglátogathatjuk. Elvigyelek?
– Nem gondolta, hogy Szépfiú Dan téged is az elsők között értesít
a gyereke születéséről?
– Hát ez az! Egyébként Szépfiú Dave. De pontosan erről van szó!
És ez annyira Jamie! Azt hiszi, milyen nagylelkű, hogy értesít és
felajánlja, hogy elvisz. Azt gondolja, hogy szükségem van rá
bármihez is.
– Hát, ami azt illeti, mégiscsak kell neked valaki, aki elvisz.
– Nem kell. Itt vagy nekem te!
– Tetszik, mennyire biztosra veszed, hogy elviszlek.
– Mert elviszel, ugye?
– Persze, hogy elviszlek. Nem az a lényeg.
Mosolyog. Már nem is vagyok dühös.
____________
Út közben eltévedünk, csak fél kettőre érünk a kórházba. Furcsa
ilyen helyen lenni felnőttek nélkül. Emlékeztetnem kell magamat,
hogy már én is felnőtt vagyok, de még így is úgy érzem, hogy
a  nővérek megbámulnak minket. Finny teljesen laza, olyan
természetességgel vonul a  folyosón, mintha gyakran járkálna
a szülészeti osztályokon.
Amikor Angie nyitott ajtajához érünk, már tudom, hogy Jamie
odabent van. Mintha érezném a  szagát. Megtorpanok, Finnyre
nézek. Rám pillant, úgy, hogy tudja, le tudom olvasni az arcáról, mit
akar mondani, de mindenki más csak a halvány mosolyt látná rajta.
Minden rendben lesz.
Angie az ágyon ül, a többiek körülveszik, mintha megint A Nagy
Semmibe Vezető Lépcsőn ülnénk. Elszorul a torkom.
– Helló! Hát mégis sikerült ideérned! – szólal meg Jamie.
– Autumn! – kiált fel Angie. Elmosolyodik, kitárja a karját felém,
de a  mozdulattól egy pillanatra összerándul az arca. Mindent
feledve odarohanok hozzá.
– Bocsáss meg, hogy elkéstem – ölelem meg. – Eltévedtünk.
– És elhoztad Finnt! Szia, Finn!
– Szia! – köszön Finny. Az ajtóban áll, és úgy néz ki, ahogy én
nézhettem ki, amikor a folyosón voltunk.
 – Hol van a tiarád? – kérdi Brooke.
Vállat vonok.
– Azt hiszem, túljutottam a tiarás korszakomon.
– Tényleg? – kérdi Sasha.
– Akarod megfogni? – kérdi Angie.
– Persze.
Körülnézek, igyekszem elkerülni Jamie és Sasha látványát, ahogy
a  sarokban ülnek, szorosan egymás mellett, és végre észreveszem:
Szépfiú Dave kis csomagot tart a  karjában. Olyan kicsi, hogy eddig
nem is vettem észre. Szépfiú Dave odajön hozzám, a kezembe adja.
– Ó! – csúszik ki a  számon önkéntelenül, ahogy a  kis súly
a kezemre simul. – Ó!
Nagyon pici, az arca ráncos, a szeme szorosan csukva, mintha ki
akarná zárni a külső világot.
– Ó! – ismétlem magamat. Egy kis ember van a  kezemben, aki
eddig nem létezett. – Finny! – szólítom halkan. Még mindig gyorsan
pörögnek gondolataim. – Gyere, nézd meg!
Érzem, ahogy mögém lép, a  vállam fölött nézi. Egy pillanatig
csendben vagyunk.
– A körmei – mondja Finny.
– Tudom – feleli Angie.
Már most szeretem a  kis Guinevere-t a  kezemben tartani. Ha
ránézek, elfelejtem, hogy Jamie és Sasha olyan szorosan egymás
mellett ülnek, mintha az teljesen természetes és helyes lenne.
– Hol tévedtetek el? – kérdi Jamie.
Igyekszem nem grimaszolni a baba fölött.
– Csak elfelejtettünk kijönni az I-70-es kijáraton, és amikor
visszafordultunk, eltévesztettük az utat – feleli Finny.
– Igen, mi is eltévedtünk egy kicsit – szól Jamie. – De mi korán
indultunk.
– Mi ebédeltünk előbb – mondja Finny.
– Bárcsak mi is ettünk volna! – jegyzi meg Brooke. – Éhes vagyok.
– Menjünk el együtt enni – javasolja Alex.
– Jó ötlet – mondja Jamie.
– És ti? – kérdi Sasha.
Eltelik egy pillanat, mire rájövök, hogy hozzák beszél.
 – Kösz, már van programunk. – Legszívesebben azt mondanám:
„Veletek nem megyek sehová!” de valahogy sikerül visszafognom
magamat. Leülök az ágy szélére, Sashának háttal, hogy ne lássam.
– Milyen programotok van? – kérdi Angie. Rám kacsint, hogy
Jamie és Sasha ne lássa. Égni kezd az arcom, Finnyre nézek.
– Moziba megyünk – feleli Finny, bár ez soha szóba se került
köztünk. Magabiztossága visszatért. Leül mellém.
– Milyen filmet? – kérdi Sasha.
– Finny, fogd meg te is – mondom.
– Nem, nem. – Védekezően felemeli két kezét.
Elnevetem magamat.
– Ugyan már! – Feléje nyújtom a  csecsemőt. Gyakorlatilag
kényszerítem, hogy megfogja. Amikor a  baba a  karjában van, rám
néz, mintha azt várná, mondjam meg, mi legyen a következő lépés.
Megint felnevetek, közelebb hajolok a kicsihez. – Nézd, ezt a morcos
kis arcot!
Ekkor veszem észre, hogy a fejem majdnem Finny vállához ér, de
nem akarok elmozdulni. Finny lenéz a  babára. Egy pillanatig úgy
érzem, mintha csak mi hárman lennénk a szobában.
– Van szexibb annál, amikor egy pasi kezében kisbaba van? –
kérdi Angie.
Még ettől sem térek észhez.
– Nincs – rezzenek össze. Egy ujjnyira elhúzódok Finnytől. Már
most hiányzik a testmelege.
– Jól van, jól van, most én jövök – szólal meg Brooke. – Ne kínozd
tovább szegény pasit.
Odajön hozzánk, elveszi a kisbabát Finnytől. Nem nézek rá.
Egy órán át teljesen normális dolgokról beszélgetünk és tévét
nézünk. Nem pillantok Finnyre, és nagyon vigyázok arra, nehogy
véletlenül is hozzáérjek, amikor megmoccanok az ágyon. Jamie
beszél a legtöbbet, ő irányítja a társalgást úgy, hogy szellemessége és
humora kitűnjön. Ugyanolyan a beszélgetés, mint régebben volt, de
valahogy más érzés. Jamie és Sasha nem fogják egymás kezét, nem
csókolják meg egymást, de nagyon közel ülnek egymáshoz.
A következő műsor főcímdala alatt Guinevere sírni kezd.

É
 – Éhes. – Angie olyan bizonyossággal mondja, ami kíváncsivá
tesz. Hiszen alig fél napja ismeri a lányát.
– Azt hiszem, mennünk kéne – javaslom.
Finny és én egyszerre állunk fel.
Angie ránk néz, de a tekintete mintha kissé szórakozott lenne.
– Köszönöm, hogy eljöttetek – pillant le a kicsire.
Az ajtó felé lépek.
– Viszlát, mindenki!
– Viszlát! – köszön el Finny.
– Nekünk is indulnunk kéne – hallom Jamie hangját a  hátam
mögül, de nem nézek vissza és nem lassítok. Finny és én egymás
mellett haladunk. A többiek mögöttünk: Jamie, Sasha, Alex, Brooke
és Noah. Arról beszélnek, hogy mit fognak csinálni. Úgy lépdelünk,
mintha nem ismernénk egymást. Finny megnyomja a lift gombját, az
ajtó azonnal kinyílik. Belépünk, és Finny rátenyerel a  földszint
gombjára. A  többiek akkor fordulnak be a  sarkon. Rájuk nézek, ők
rám. Az ajtó záródik. Finny felém fordul.
– Jól vagy?
– Igen.
– Tényleg moziba akarsz menni?
– Igen. És azt nézzük, amit csak akarsz. Köszönöm, hogy eljöttél
velem.
– Igazán nem nagy ügy.
Finny rám mosolyog, és ekkor tudatosul bennem, hogy soha, de
soha nem éreztem így magamat Jamie-vel. Még a  legjobb
időszakunkban sem.
 hatvankilenc
____________
FINNY ÁGYÁN VAGYUNK. ÉN az ágy fejénél
összegömbölyödve, a laptop a térdemen; Finny hason fekszik, éppen
lelő egy maffiafőnököt a videojátékban.
Épp most fejeztem be egy fejezetet, a  fejem könnyű. Nézem,
ahogy Finny karaktere bombákat dob a  sárkányra. Még alig múlt
dél, de nem vagyok éhes; mostanában sokáig kimaradunk, és
átalusszuk a  reggeli időt. Többnyire céltalanul autózunk, lehúzott
ablakkal. Éjfél után autós gyorséttermekbe hajtunk, és éjjel-nappal
nyitva tartó üzletek polcsorai között járkálunk. Tegnap éjjel Finny
piros autójának a  motorháztetején ültünk, és rikító neonszínű,
mesterséges aromákkal ízesített nyalókát nyaltunk. Finny
bekapcsolva hagyta a  rádiót, a  szélvédőnek támasztottunk a
hátunkat, de túlságosan erős volt az utcai lámpák fénye ahhoz, hogy
láthassuk a csillagokat.
Lecsukom a  laptopot; Finny biztosan meghallotta a  kattanást,
mert megszólal:
– Befejezted?
Újabb bomba robban a képernyőn, a konzol zizeg.
– Egyelőre.
Leteszem a  gépet magam mellé, fejem fölé nyújtom a kezemet.
Nézem, ahogy megnyeri a csatát és elmenti a játékot.
– Mikor olvashatom el?
– Soha – vágom rá rögtön. Aztán: – Ne haragudj, de nem
olvashatod el.
– Miért nem?
Meglepettnek tűnik. Nem néz rám; folytatja a játékot.
– Azért, mert ez magánjellegű írás… És még nem elég jó.
– Elolvashatom, ha elég jó lesz?
Megvonom a vállam.
– Nem valószínű.
– Miért írsz olyat, amit senki nem olvashat el?
– Nem mondtam, hogy senki nem olvashatja el.
Finny hátrapillant rám.
 – Tehát csak én nem olvashatom el?
A képernyőn a  karaktere körbe-körbe rohangál, folyton fának
ütközik.
– Nem.
Előrébb csúszok az ágyon, mellé hasalok.
– Csak… csak azért van, mert ismerlek. És ha elolvasod, talán azt
gondolod, hogy „Ó, ez a  karakter ez a  személy,” vagy „arról ír,
amikor együtt voltunk ott,” de ez valójában nem olyan.
– Mi van akkor, ha megígérem, hogy semmi ilyesmit nem olvasok
bele. Semmi elemzés. Egyáltalán. Anyám sírjára esküszöm!
– Megmondom neki, hogy ezt mondtad.
– Légyszi, légyszi!
Vállat vonok, szemem egy pillanatra fennakad.
– Talán.
– Hm. – Finny elfordul tőlem, újra a  tévét nézi. Kézbe veszi
a konzolt, tovább nyomogatja a gombokat. – Ez igent jelent.
– Nem jelent igent!
– De igen.
– De nem!
Vállon csapom, mire felnevet.
– És most mit akarsz csinálni?
Megint vállat vonok, de mosolygok.
– Ezt.
 hetven
____________
FINNY ELSŐ CSENGÉSRE FELVESZI a telefont.
– Halló!
– Szia, itthon vagyok.
– Még odakint?
– Igen – mondom.
– Maradj ott. Egy perc és lemegyek.
Amikor kijön a  hátsó ajtón, a  kocsija motorháztetején ülök.
Majdnem éjfél van. A kabócák ciripelnek, a levegő még meleg.
– Milyen volt? – kérdi Finny.
– Rendben volt. Szerintem úgy viselkedett, mintha egy
személyben mindenkit képviselne.
Nem sokkal korábban értem vissza. Brooke-kal voltam moziban.
A  félórás hazaúton elmondta, mindenki megérti, mennyire dühös
vagyok a  Jamie – Sasha párosra, de mindenki szeretné, ha barátok
maradnánk, hogy mindenki a  csoport tagjának tekint. És azt is
mondta, hogy senki nem akar állást foglalni egyik vagy másik oldal
mellett.
– Gondoltam, hogy valami ilyesmi lesz. Éhes vagy?
– Igen.
Az éjjel-nappali gyorsétterembe menet levetem a szandálomat, és
kidugom a lábamat az ablakon. Finnynek nincs ellene kifogása.
– Jobban érzed magadat?
Vállat vonok.
– Egy kicsit. Úgy értem, jó dolog, hogy a  többiekkel fennmarad
a baráti viszony, de… – Megint megrántom a vállamat, felsóhajtok. –
Nem is tudom. Ezek után hogyan lehetnénk még mindig egy
csoport? És mind más egyetemre megyünk…
Elcsuklik a hangom. Egy perc telik el csendben. Beállunk az erős
fénnyel kivilágított gyorsétteremhez.
– Ilyen könnyen képes vagy lemondani a barátokról?
– Nem. – Behúzom a  lábamat, arcomat a  térdemre hajtom. – Én
tényleg úgy gondoltam, hogy örökre barátok maradunk.
– Most rólunk beszélsz vagy róluk? – néz ki Finny az ablakon.
 – Felvehetem a rendeléseteket? – szól ránk a hang a hangszóróból.
– Egy pillanat – mondja Finny, aztán felém fordul. – Tudod már,
mit szeretnél?
Szívem még mindig hevesen ver a  másik kérdésétől. Még nem
beszéltünk arról, hogy újra barátok vagyunk. Anyáink végtelenül
örülnek ennek, de ezt természetesen nem teszik szóvá. Nem sokkal
azelőtt, hogy Brooke kitett a házunk előtt, azt kérdezte tőlem, hogy
Finny és én most együtt vagyunk-e. Azt mondtam neki, hogy Sylvie-
vel van, és kiszálltam a kocsijából.
– Az egyes menüt kérem. Kólával.
Finny rendel és fizet. Miután előrébb gurulunk, hogy megvárjuk
az ételt, válaszolok:
– Akkor csak rájuk gondoltam. De már rád is.
Nem válaszol. Finny a kezembe adja a papírzacskót, elindulunk.
Már újra az úton vagyunk, amikor megszólal:
– Sylvie most Olaszországban van.
– Ó!
– Egész héten múzeumba be, múzeumból ki.
– El nem tudom képzelni Sylvie-t egy múzeumban.
Finny komoran nézi az utat.
– Tudod, nem lenne ilyen rossz véleményed róla, ha adnál neki
egy esélyt.
– Ki mondta, hogy rossz véleményem van róla? Csak nem nézem
ki belőle, hogy múzeumos típus.
– Ez tőled rossz vélemény. Nem ismered igazán.
– Oké. Nem ismerem igazán. Ő sem ismer engem, és a jó ég tudja,
mit gondol rólam.
– Leginkább fél tőled.
– Fél?
– Félelmetesnek talál.
– Felőlem…
– Komolyan mondom!
– Oké. Komolyan mondod.
Hazáig nem szólunk egymáshoz. Finny megáll a  kocsibehajtón,
leállítja a motort. Meredten bámulunk előre.
– Haragszol rám? – kérdezem.
 – Nem. Nem haragszom rád.
Nem tudok kitalálni semmit, amit az adott pillanatban
mondhatnék, legalábbis olyat nem, amit később ne bánnék meg,
ezért inkább meg se szólalok. Fogom a  két papírzacskót az étellel,
Finnynek átadom az övét.
– Kösz.
Profilja nagyon szép a  műszerfal halvány fényében.
Legszívesebben odahajolnék hozzá, és a vállára hajtanám a  fejem.
Amikor még kisebbek voltunk, megtehettem volna.
– Nem utálom Sylvie-t – szólalok meg végül. – Nem ismerem,
abban igazad van. De ez azt is jelenti, nem tudom, szokott-e
múzeumba járni.
Finny vállat von, de ez nem az a  fajta „itt-hagyjuk-ezt-abba”
vállvonás.
– Fogadni mernék, ha ismerne engem, tudná milyen lökött
vagyok, és nem félne tőlem. Tudja, hogy Jamie dobott engem?
– Elmondtam neki – pillant rám Finny. – De csak a  tényt.
Részleteket nem – teszi hozzá gyorsan.
– És rólunk is tud? – Finny a  fejét ingatja. Megint kinéz az
ablakon. – Mit fogsz neki mondani, ha hazajön?
– Nem tudom… És nem vagy lökött.
Megeszem a hamburgeremet, mielőtt kihűlne. Finny előbb a sült
krumplit eszi meg, csak azután lát neki a burgernek. Én meghagyom
az enyém felét, visszacsomagolom a  fóliába, és a  zacskóba
csúsztatom. Az ülésben kucorogva nézem, ahogy Finny eszik.
Félhomály van. Halkan szól a  rádió. Nagyon romantikus lenne, ha
együtt lennénk.
Finny megszólal:
– Szóval mit csinálunk holnap?
 hetvenegy
____________
EGYMÁS MELLETT ÜLÜNK A  TÓNÁL. Az égbolt lassan
sötétedik, hamarosan kezdődik a  tűzijáték. Anya és Angelina néni
a  közelben van, de nem velünk ülnek. Mostanában magunkra
hagynak minket, és én úgy teszek, mintha nem tudnám, miért; Finny
pedig mintha egyáltalán észre sem venné.
– Most már kezdeniük kéne – morgok. – Elég sötét van.
– Mindjárt kezdik – mondja Finny
Ekkor durran a tűzijáték, az ég felfénylik.
Hátradőlök, így amikor felnézek, Finnyt is nézhetem, és úgy
tehetek, mintha az eget bámulnám. Finny a  fejét hátrabillentve
figyeli a  tűzijátékot, a  szája lassacskán mosolyra húzódik. Keze
mozdul, kisimít egy hajtincset a szeme elől.
Ilyen pillanatokban csodálkozom, hogy a  szavak valahogy nem
áradnak belőlem. Valahol elakadnak. Érzem őket a számban, mintha
apró kavicsok lennének. Érzem őket, amikor nyelek, és akkor is,
amikor levegőt veszek.
Finny szemöldöke kissé megemelkedik. Mi lehet az égen, amitől
így meglepődött? Kíváncsi vagyok, de nem vehetem le róla
a tekintetem.
Lehetséges, hogy az elmúlt hat év valóság volt, nem álom, aminek
most érzem? Azt hiszem, ha nagyon igyekeznék, el tudnám tüntetni
azokat az emlékeket. Becsuknám a szemem, és elhinném, hogy soha
nem voltunk egymástól távol. Új múltat tudnék kitalálni, amire
emlékezhetek.
Látom magamat a  lelátón, Finny focimeccsén. Felnéz rám,
integetek neki. Tizenöt évesek vagyunk.
– Autumn?
Kinyitom a szememet. Finny engem néz.
– Mi a baj?
– Semmi. Csak fáradt vagyok.
– Szeretnél hazamenni?
– Nem, nem. – Mosolygok rá. – Semmi gond. Maradjunk.
Elszakítom róla tekintetemet, és az égre nézek.
 hetvenkettő
____________
AMIKOR FINNY KOCSIJA MEGÁLL a bejárónál, az első veranda
lépcsőjén ülve várom. Korábban jöttek. Finny dudál, felállok. Éjszaka
van, meleg. Leszaladok a pázsiton.
Amikor odaérek, Jack kiszáll, átül hátra.
– Nem kell! – mondom. – Ülhetek én is hátra.
– Nem, nem. Hölgyeké az első ülés.
Ilyen hosszan még sosem beszéltünk egymással Jackkel. Beülök,
becsukom az ajtót.
– Jack szeret úgy tenni, mintha úriember lenne – magyarázza
Finny. – De ne tévesszen meg a látszat!
– Finn, hogyan tegyek jó benyomást a barátnődre, ha így beszélsz
rólam előtte?
– Nem mondtam, hogy kedvelnetek kell egymást.
Azt mondta – legalábbis nekem –, hogy furcsának tartja, hogy
a  két legjobb barátja alig ismeri egymást. Azt akarta, hogy együtt
menjünk moziba. Csak egyszer. Tiltakozni szerettem volna, de
jólesett, hogy a legjobb barátjának nevezett. Azt pedig nem hiszem,
hogy Jacket nehéz volt meggyőzni.
– Szerintem csináljuk azt, hogy jól kijövünk egymással, csak azért,
hogy bosszantsuk egy kicsit – javaslom, mire Jack felnevet. Ez
rendben lesz.
Nem akarok sem kémfilmet nézni, sem durva humorú vígjátékot,
ezért a fiúk meggyőznek, hogy nézzünk inkább horrort. A film első
tizenöt percében a  főszereplő lány kinyit egy titkos ajtót, ahonnan
próbababa zuhan ki. Sikítok, eltakarom a  szememet. Jack és Finny
kinevet, de Finny megkérdezi, hogy jól vagyok-e. Bólintva
összehúzom magamat a széken.
Egy óra múlva tetőpontjához ér a film. A lány megint kinyit egy
ajtót, ezúttal azonban azt látja, hogy a  barátja lóg a  gerendáról.
Felsikít, a  kamera a  halott férfi arcára közelít. Összerezzenek,
elfordítom a  fejemet. Homlokom Finny vállába ütközik. Újabb
sikolyok, megint önkéntelenül összerándulnak az izmaim.
 – Jól vagy? – súgja Finny. Bólintok, hozzádörgölöm a homlokom.
Elhúzódik tőlem, én pedig sértődötten a mozivászonra nézek.
És ekkor érzem meg, hogy Finny átöleli a vállamat.
Majdnem. Inkább a székem támláján nyugszik a karja, engem alig
érint. De az ujjai határozottan a  vállamon vannak, és a  következő
félelmetes jelenetnél gyengéden megszorít.
– Jól vagyok – súgom.
Jack ránk néz.
A film után, amikor Finny indítaná a kocsit, Jack azt mondja:
– Van kedvetek berúgni ma este?
– Igen – felelem.
Finny vállat von.
– Ha nektek van kedvetek…
– De honnan szerzünk piát?
– A bátyám a Rock Roadi italboltban dolgozik.
– Ez komoly? – nézek Finnyre. – Szóval mindig onnan szereztétek
az italt.
– Aha – feleli Jack.
Finny újra megrántja a vállát.
____________
A leparkolt kocsiban ülünk, ablakok lehúzva, és leisszuk
magunkat anyáink házai mögött. A  fiúk vettek egy literes kólát,
a  harmadát kiöntötték, a  helyére whiskyt töltöttek. Elöl ülnek,
egymás között adogatják a  palackot. Én a  hátsó ülésen elnyújtózva
fogok egy hatos csomagolás valamit, amin trópusi virágminták
vannak. Finny választotta nekem. Azt mondta, ízleni fog. Vajon
Sylvie is ilyet szokott inni?
– Ma éjjel nálam kell maradnod – mondja Finny. – Nem tudlak
hazavinni.
Jack nagyot kortyol, majd továbbpasszolja a palackot.
– Az biztos.
Nevetve nézem, ahogy Finny is iszik. Keze fejével törli meg
a száját; a gesztus valahogy egyszerre nagyon férfias és elegáns.
Jack hátrafordul hozzám.
– Autumn, miért szakítottál Jamie-vel? Csak mert mindenki azt
gondolta, hogy össze fogtok házasodni vagy ilyesmi.
É
 – Aha. Én is azt gondoltam. De megcsalt Sashával, szóval
a házasságnak annyi. Legalábbis velem.
– Komolyan? – kérdi Jack. Aztán grimaszt vág, és felemeli a kezét.
– Hiszen Sasha nem is… nem… hmmm….
– Félig sem olyan szép, mint én? Igen, tudom.
Jack hangosan felnevet.
– Hát, legalább szerény vagy.
– De igaz.
– Igaz, de neked erről nem kéne tudnod.
– Miért? – Felülök, előrehajolok, fejem az üléseik között. – Miért
kéne eljátszanom, hogy nem tudom, hogy szép vagyok, amikor
mindenki folyton ezt mondja nekem?
– Azért, mert ezt neked egyszerűen nem illik tudni.
– Amíg ti ketten vitatkoztok, én bemegyek a  mosdóba – mondja
Finny. – Kiszáll, becsukja az ajtót. Jack nézi, ahogy távolodik.
– Szóval ettől nem gondolom magamat jobb embernek vagy
ilyesmi. Nem is érdem. Egyszerűen így nézek ki.
A szúnyoghálós ajtó becsukódik Finny mögött.
– Figyelj. – Hátranéz rám. – Jó lelkiismerettel ki tudod jelenteni
nekem, hogy nem csak szórakozol vele?
– Tessék?
– Komolyan kérdezem. Tudod, Finn a barátom.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Veletek jártam felsőbe.
– Ez tény.
Jack felsóhajt.
– Ha ezt, ami most van, nem gondolod komolyan, akkor ne
szórakozz vele! Finn és Sylvie között nincsenek mindig rendben
a  dolgok, de még az is jobb, minthogy megint miattad gyötörje
a szerelmi bánat.
– Hogy… micsoda?
Úgy érzem, mintha Jack visszakézből pofon vágott volna. Nyelek
egyet, bár hirtelen kiszárad a  szám. Finny nem csak azért csókolt
meg, mert tudni akarta, milyen megcsókolni egy lányt; őszintén
szeretett engem. Bár csak ketten vagyunk, nagyon halkan kérdezem:
– Mondott neked valamit?
 – Nem. Azt mondja, csak barátok vagytok. De a  legutóbb is azt
mondta, és egy örökkévalóságig tartott, mire túltette magát rajtad.
Lehajtom a  fejemet, attól félek, hogy elsírom magamat
a  csalódottságtól. Egy hosszú pillanatig a  torkomban lüktet
a szívem.
– Nem akartalak felzaklatni vagy ilyesmi – mondja Jack.
– Nem, nem, semmi gond. Csak Finny és köztem nem az
a helyzet.
Megint nagyot nyelek, mély levegőt veszek.
Jack kézbe veszi az italt.
– Ez furcsa – jegyzi meg.
– Mi furcsa?
– Az, hogy Finnynek nevezed. Mint az anyja.
Elmosolyodok.
– Hát… Majdnem annyi ideje ismerem, mint az anyja.
– Tudom.
– És mindenki így hívta. De az anyáink néha Phineas néven
emlegetik, én viszont csak akkor szólítom így, ha haragszom rá.
Nyílik a  ház hátsó ajtaja. A  hang irányába fordulunk. Finny jön
lefelé a hátsó lépcsőn. Egy zacskó perecet hoz.
– Ne mondj semmit, oké? – kéri Jack.
– Persze, hogy nem mondok semmit. És amúgy sincs az
közöttünk, amit gondolsz.
 hetvenhárom
____________
MEGINT AZ ÁGYÁN ALSZUNK el. De már ébren vagyok. Az
ablakon beszűrődő délutáni fény árad ránk. Az ágy mellett a padlón
üres papírdoboz. Pizzát ebédeltünk. A  videojáték szünetel.
Könyvem az éjjeliszekrényen.
Tegnap hajnali három óra körül a  boltnál egy kézbedugós
automatával megmérettük a vérnyomásunkat. Finnyé tökéletes volt,
az enyém egy kicsit magas. Egy zacskó gumicukor kukaccal és
a whiskey maradékával ünnepeltük.
Holnap apámmal ebédelek, ami azt jelenti, hogy ma este nem
maradhatunk ki sokáig. Finny vajon sokáig fennmarad nélkülem,
vagy lefekszik aludni, mint én?
Nyújtózkodok, lassan, óvatosan az oldalamra fordulok, nehogy
véletlenül meglökjem és felébredjen. Hanyatt fekszik, keze a  feje
alatt. Szája kicsit nyitva, de nem tűnik idétlennek; nyugodt és laza.
Az ablaka előtti fa ágait figyeltük és a  szüleim válásáról
beszélgettünk. És arról, hogy el kéne mennünk egy múzeumba.
Vagy legalább állatkertbe. Valahol itt mosódnak el az emlékeim,
nyilván elaludtam. Nem tudom, hogy én zuhantam álomba előbb,
vagy ő. Talán együtt, egyszerre.
Jó nézni az arcát.
Ilyen közelről látom, hogy nem teljesen tökéletes. Az orrán, oldalt
van egy kis pattanás, az állán egy bárányhimlő heg. Egyszerre
voltunk bárányhimlősek. Egy hetet töltöttünk az ágyban együtt;
filmeket néztünk és egy tányérról ettük a  nachost. Finny jobban
tudott uralkodni magán, hogy ne vakarózzon. Két nappal előbb
gyógyult, mint én, de anyáink hagyták, hogy velem maradjon.
Minden addigi viszketésemnél kibírhatatlanabb a  vágy, hogy
megérintsem azt a heget.
– Sajnálom – súgom. – Hiszen betegek is együtt voltunk, és én
mindent tönkretettem.
Ha ébren lenne, azt mondaná, nincs semmi gond, és komolyan is
gondolná. Pedig van gond. Nincs ez rendben így. Jack azt mondta,
hogy egy örökkévalóságig tartott, míg túltette magát rajtam, de ez
akkor is azt jelenti, hogy sikerült túltennie magát rajtam.
– Szeretlek – mondom neki olyan halkan, hogy én sem hallom.
Behunyom a  szememet, lélegzését hallgatom. Visszamegyek
a  gondolataimban zajló történethez, hogy mi lehetett volna. Éppen
annál a résznél tartok, hogy vezetni tanít, amikor mély levegőt vesz,
nagyot sóhajt. Még emlékszem erre a  hangra; akkor ad ki ilyet,
amikor hamarosan felébred. Mintha a  víz alól bukkanna fel. Nem
nyitom ki a szememet. Hasra fordul, lassan, ahogy én fordultam az
oldalamra. Arra számítok, hogy a  vállamra csúsztatja a  kezét, vagy
a nevemet mondja, de nem. Várok még egy kicsit, aztán egy idő után
megállapítom magamban, hogy biztosan visszaaludt. Kinyitom
a szememet.
– Szia! – mondja.
– Szia!
– Azt hiszem, az éjszakázás kezd kifogni rajtunk.
– Lehet.
Nem mondunk mást, nem mozdulunk, nem nézünk másfelé.
Bárcsak jelentene ez valamit! Bárcsak remélhetném, hogy azért
fekszik mozdulatlanul és néz rám, amiért én is! Bárcsak ugyanarra
gondolna, mint én!
– Mi a baj?
– Semmi.
– Egészen biztos? …Autumn én…
Ekkor megcsörren a  telefonja. Finny megdermed, felül. Kézbe
veszi a telefont, ránéz és elszomorodik.
– Szia! – szól bele. – Odaát nem hajnali négy óra van?
Nézem, ahogy a homlokán elmélyülnek a ráncok. Elfordul tőlem.
– Csak lassabban, lassabban, Syl… nem, semmi gond. Vegyél
mély levegőt!
Egy pillanatig nem szól, aztán hátrapillant rám. Kimegy
a szobából.
– Hogy mit? – kérdezi, aztán becsukja maga mögött az ajtót, és
már nem hallom, mit beszél.
Visszaejtem a fejem az ágyra, behunyom a szememet.
 Amikor Finny végre visszajön, azt mondja, hogy anyáink várnak
minket vacsorázni. Nem néz a  szemembe. Vacsora után
hazamegyek. Az ablaka már sötét.
 hetvennégy
____________
– HA SZERETNÉD, TÖRLÖK mindent a  programomból, és
lemegyek veled és anyáddal, amikor beköltözöl a  kollégiumba –
mondja apa. Annak a belvárosi étteremnek a teraszán ülünk, amit ő
választott. Új, piros autója van, ami Finnyére emlékeztet, de ebben
nincs hátsó ülés. – Az nagyon fontos az életedben – folytatja. – És ha
szeretnéd, hogy ott legyek, ott leszek.
– Ha tehát nem szeretném, hogy ott legyél, nem leszel ott.
– Azt mondtam, hogy ha szeretnéd, ott leszek.
Kihozzák az előételt, apám tudomást sem vesz a  pincérnőről,
ahogy leteszi a két tányért. Fel sem néz.
– Köszönöm – mondom. A  pincérnő sem vesz tudomást rólam,
egyszerűen elsétál.
– Nem kell most döntened – mondja apa. Belemártja a  pirított
raviolit a  marinara szószba. – Nem mintha nem tenném meg
mindenképpen.
Bekap egy falatot, megrágja.
– Ha ezt akarom – ismétlem.
Bólint.
– És csak akkor, ha ezt akarom. Ha te jönni akarnál, de én nem
akarnám, hogy gyere, akkor nem jönnél.
Apa szalvétába törli a kezét, és felsóhajt.
– Édesem, ha nem akarod, hogy ott legyek…
– Mi van akkor, ha nem akarom, hogy anya ott legyen?
Megtehetem, hogy egyszerűen felhívom, hogy ne jöjjön, és akkor
nem jön?
– Nem, kicsim, anyádnak mindenképpen ott kell lennie. Ez nem
választás kérdése.
– Miért? Miért van az, hogy te választás kérdése vagy, ő pedig
nem?
– Ezzel azt akarod mondani, hogy úgy akarsz beköltözni
a kollégiumba, hogy egyik szülőd sem kísér el?
– Nem. Nem ezt akarom mondani. Azt akarom mondani…
Mindegy!
 Inkább újra az ételünket nézzük. Túl nagy a hőség odakint ahhoz,
hogy tökéletes időnek lehessen tekinteni.
– Anyád elmondta, mi van Jamie-vel – szólal meg apa egy kis idő
után.
A név hallatán összerezzenek.
– Aha. Nem nagy ügy.
– Ezért vagy annyira zaklatott?
– Tessék? Nem vagyok zaklatott.
– Nem vagy zaklatott?
– Nem. Jól vagyok.
____________
Amikor hazaérek, nem hívom fel Finnyt. Fel akarom hívni, de
nem hívom. Az íróasztalomhoz ülök, leírok pár mondatot, de törlöm
is. Lecsukom a  laptopot. Próbálok aludni, de nem vagyok fáradt.
Mindenesetre behunyom a  szememet. A  napfény átvilágít csukott
szemhéjamon, csak vörösséget látok. Megvárom, hogy Finny hívjon.
Eltelik a délután.
 hetvenöt
____________
ELTELIK EGY NAP. ÉS még egy. Egy kicsit írok, sokat olvasok.
Finny nem vacsorázik velünk. Az anyja azt mondja, hogy Jackkel
ment el valahová.
A harmadik napon nézem, ahogy piros autójával megáll
a  kocsibeállón. Finny tétovázik becsukni az ajtót; sokáig nézi
a slusszkulcsot a kezében. Nem mozdul, amíg Angelina néni ki nem
lép a tornácra, és nem szól neki. Akkor Finny becsapja a kocsiajtót,
felnéz és mosolyog.
A negyedik napon anyám megkérdi, hogy Finnyvel megint
veszekedtünk-e.
– Hogy érted azt, hogy „megint”?
– Hát úgy, hogy az utóbbi időben nagyon sokat voltatok együtt,
aztán hirtelen…
– Hogy érted azt, hogy „megint”? Ki mondta neked, hogy először
veszekedtünk? Van olyan is, hogy emberek már nem töltenek
egymással időt, és ez az égvilágon semmit nem jelent.
– Jól van, Autumn.
Hagyja, hogy felmenjek a szobámba.
____________
Sasha hív telefonon. Nem veszem fel.
Korán kelek, nem tudok aludni. Finny ablakát nézem, míg felkel
a nap, aztán visszaalszom.
____________
A hatodik napon felhívom. Nem veszi fel. Az éjjeliszekrényre
teszem a  telefonomat, és magzatpózba gömbölyödöm. Biztos látta
a tekintetemben.
Már megint sikerült mindent tönkretennem.
Megcsörren a  telefonom. Felveszem. Ránézek. Megint csörren
egyet.
– Finny? – Nem azt mondom, hogy „Halló,” ahogy terveztem.
– Szia!
– Szia!
Kis ideig nem szólunk. Hallgatom a légzését.
 Köhécsel.
– Szakítok Sylvie-vel, amikor hazajön.
– Ó!
– Igen. És… nehéz lesz.
Felhúzom az államhoz a térdemet. Most nem kezdhetek el sírni.
– Van kedved átjönni filmet nézni?
– Van.
– Tényleg?
– Persze.
– Most?
– Rendben.
A film után pizzázni megyünk. És Sylvie nem kerül szóba
közöttünk.
 hetvenhat
____________
– EMLÉKSZEL, AMIKOR NEGYEDIK osztályban a  Malac a
pácbant kaptuk kötelező olvasmánynak, és te elbőgted magad? –
kérdi Finny.
– Igen. És te emlékszel, amikor az a  baseball labda fejbe talált
téged?
– Igen. Akkor is sírtál?
– Nem.
A kocsijában ülünk. Megint késő este van, de még nincs kedvünk
bemenni. A motor áll, de a műszerfal világít. Alig látom Finny arcát.
Az ülésen kuporgok. Nagyon fáradt vagyok, de nem akarom, hogy
ezt lássa rajtam.
– De nagyon megijedtél. Azt mondtad, azt hitted, meghaltam.
– Eléggé félelmetes volt. Úgy estél össze, mint valami rongybaba.
– Emlékszel arra a karácsonyra, amikor esett a hó, és a teteje jéggé
fagyott?
– A patakhoz mentünk.
– Igen.
Térdemre hajtom az arcomat. Az ablaküvegek kezdenek
bepárásodik, de egyáltalán nem érzem, hogy olyan régóta
ücsörögnénk kettesben.
– Arra emlékszel, amikor megütötted Donnie Bankst? –
kérdezem.
– Persze, hogy emlékszem.
– Azt mondta, debil korcs vagyok.
– Nem voltál debil korcs. Te voltál az egyetlen klassz lány az
iskolában.
– Honnan tudod? Hiszen sosem beszéltél más lányokkal.
– Nem is kellett. Emlékszel arra a  Valentin-napra, amikor
anyámnak azzal a kopasz pasival volt randija?
– Melyikkel?
– A félelmetes kinézetűvel.
– Nem emlékszem.
 Finny megfordul, rám néz. Nehezen tudom leolvasni az arcáról,
mit gondol, mit érez.
– Dehogynem. Azt terveztük, hogy amikor visszaérnek, az
emeletről leöntjük őket egy vödör hideg vízzel…
– De a  bébiszitter külön szobába parancsolt minket. Arra
emlékszem, de a pasira nem.
– Én igen. Elég hátborzongatóan nézett ki. Kirázott tőle a hideg.
– Talán csak arra emlékszel, hogy félelmetesnek gondoltad. Lehet,
hogy ha most találkoznál vele, egyáltalán nem találnád annak. Az
emlékezet nem objektív.
– De te meg én mindig ugyanúgy emlékszünk a dolgokra.
– Mert akkor mindig mindent ugyanúgy gondoltuk. Fogadni
mernék, hogy nem emlékszel…
Elhallgatok, mert csak ekkor tudatosult bennem, mit mondtam ki
majdnem.
– Mire?
Vállat vonok, mintha ez egyáltalán nem lenne nagy ügy.
– Valószínűleg nem ugyanúgy emlékezünk azokra a  dolgokra,
amik felsőben és a középiskolában történtek.
– Ó! Lehetséges.
Egy ideig hallgatunk, aztán azon gondolkodom, miért mondtam
ezt. Vajon ezek után azt fogja mondani, hogy inkább menjünk be?
– Te voltál Mr. Laughegan kedvence.
– Igen. Tudom. De az összes többi tanár téged kedvelt jobban.
– Ez nem igaz.
– Dehogynem! – Felemelem a  fejemet a  térdemről, kihúzom
magamat. – Téged mindig mindenki szeretett. Ez már alsóban is így
volt.
Finny vállat von.
– Nem tudom, mi volt alsóban. De felsőben senki nem szeretett
engem.
– Ez nem igaz.
– De igen; mert én unalmas voltam, te pedig igazi Királynő.
– Nem. Alexis volt a Királynő. Én csak egy kis cseléd – mondom,
de Finny a fejét ingatja. – Miről beszélsz? Ő volt a Klikk vezére.
 Sötét van, nem látom biztosan, de mintha Finny a  szemét
forgatná.
– Minden fiú téged szeretett.
– Ó!
– Igen. Az… tiszta őrület volt. Mármint hallani őket, ahogy rólad
beszélnek.
– Ó!
Az ablakok már teljesen bepárásodtak. Az utcai lámpa fénye
homályosan világít be; bármelyik amerikai utca lehetne odakint.
– Miért hagytad ott őket?
– Kiket? – kérdezek vissza. Tényleg megbicsaklott a  hangja,
amikor azt mondta, nehéz volt hallgatnia, ahogy a  többiek rólam
beszélnek?
– A lányokat. Sasha és te miért hagytátok ott őket?
– Nem hagytuk ott őket. Kirúgtak minket.
– Ők nem ezt mondták.
Felnézek rá. Bárcsak jobban látnám az arcát!
– Szerintük miután beléptek a  pomponlány csapatba, ti arról
kezdtetek beszélni, hogy a  szurkolói lánycsapat amolyan
középiskolai sztereotípia, és ti inkább valami értelmesebb dologgal
szeretnétek foglalkozni. És nem vettétek fel a  telefont, ha hívtak
benneteket.
– Nem így történt. Ők nem voltak hajlandóak barátkozni velünk.
– Pedig az, amit állítólag mondtatok, tényleg úgy hangzik, mintha
te mondtad volna.
– Lehet. De ők gondolták úgy, hogy túl jók nekünk.
– Ők is éppen ezt mondják rólatok.
– De ez egyszerűen nem igaz!
– Az emlékezet nem objektív, igaz?
– Azt hiszem…
Ekkor gondolkozom el először azon, mi minden lehet még más
Finny nézőpontjából szemlélve.
 hetvenhét
____________
MEGINT A  KOCSIJÁBAN VAGYUNK, DE egészen más
körülmények között. Hajnali egy óra van, és egy rendőrautó épp
most állított meg minket. Ezen a  héten már másodszor. De Finny
soha semmi rosszat nem tett. Csak azért villogtak le minket, mert
tizenévesek vagyunk, piros sportautóban.
– Gondolkoztál már azon, hogy ez a  kocsi az átlagosnál több
gondot okoz? – kérdezem Finnyt, amikor visszaül. Végig kellett
néznie, ahogy a rendőr ellenőrzi, mi van a csomagtartóban.
Finny vállat von. A  rendőrautó kiáll mögülünk, és továbbhajt.
Finny kikapcsolja a  vészvillogót, hátranéz, majd kikanyarodik az
útra.
– Anyukád azt mondja, a biztosítása nagyon drága.
– Az igaz. De nagyon szeretem.
– Cuki kocsi.
– Ne nevezd a kocsimat „cukinak”.
Kuncogok.
– Finnynek cuki kocsija van. Ez nagyon cuki.
– Fogd be! Különben nem viszlek többé sehová.
– Nem tudnád megállni.
– De igen.
– Hiányoznék neked.
– Nem, ha cukinak nevezed a kocsimat.
Megint felnevetek.
– Meg kéne tanítanom téged vezetni – mondja Finny.
Elkomorulok.
– Tessék? Nem!
– Ugyan már! Az nem lehet, hogy soha nem tanulsz meg vezetni.
Egyszer el kell kezdeni.
– Megvagyok így is.
– Vedd át a kormányt.
– Nem.
– Autumn, vedd át a kormányt!
 Nem tudom, van-e fogalma arról, hogy képtelen vagyok nemet
mondani neki, amikor így mondja a  nevemet. Közelebb hajolok,
átveszem a kormányt, mire az autó elkezd jobbra húzni.
– Hűűű! – szól Finny. El akarom engedni, de a kezemre teszi
a  kezét. Gyengéden szorítja, visszairányítja a  kocsit a  sávjába. – Ez
az! – A szívem hevesen dobog, úgy érzem, zuhanok. – Menet közben
mindig egy kicsit korrigálni kell, különben legurulunk az útról.
– Ó!
Remeg a hangom. Feszengve nyelek egyet.
– Jól csinálod. Belenyúlok, ha gond lenne.
Segít befordulni egy sarkon, és a  következőn is. Megkerülünk
néhány háztömböt, aztán kivisz minket a főutcára.
– Akarsz az autópályán menni?
– Nem.
– Kár.
Keze a  kezemen, kényszerít, hogy a  felhajtó felé kormányozzam
a kocsit.
– Ó, Istenem!
Finny leveszi a  jobb kezemet a  kormánykerékről, és a
sebességváltóra helyezi.
– Ó, Istenem! – ismétlem magamat.
– Semmi gond. Foglak.
Vezeti a kezemet, ahogy sebességet váltunk. Izzad a tenyerem, az
ő keze forró, de a  fogása határozott. Az autópályán alig van
forgalom, messzire látunk, szabad az út.
 hetvennyolc
____________
SYLVIE MEGINT AKKOR HÍVJA, amikor együtt vagyunk.
Meglepődök, mert valahogy el is feledkeztem róla. Valahogy
elfeledkeztem arról, hogy kettőnkön kívül is folytatódik a világ.
A kanapémon ülünk, filmet nézünk. Amint Finny beleszól
a  telefonba, hogy „Halló!,” leállítom a  filmet. Abból tudom, hogy
Sylvie hívja, ahogy beleszól. Legalább ötször hümmög, kétszer
mondja, hogy „az nagyon klassz.” Egyszer, hogy „semmi különös”,
és rám pillant. Állom a tekintetét, és még akkor is őt nézem, amikor
már elfordult tőlem.
– Oké, nem felejtem el – mondja Finny, aztán leteszi. – Indíthatod.
– Sylvie volt az?
– Igen.
– Ajaj!
– Nem szakíthatok vele telefonon.
– Nem is mondtam, hogy ezt kell tenned.
– Hát, csak… Semmi, semmi.
– Mi az?
– Semmi.
– Olyan furcsa, hogy szakítani fogsz vele, de még mindig
telefonálgat… úgy értem, persze hogy hív, mert még nem tudja, de
akkor is furcsa.
– Lehet benne valami.
Lenézek a  távirányítóra, de nem nyomom meg a  lejátszás
gombot.
– Nem is mondtad nekem. Egy szóval se.
– Mit?
Olyan halkan beszél, mint én.
– Miért? – kérdezem.
Finny egy szót sem szól, vállat sem von. Nem néz rám. Nem
mozdult azóta, hogy azt mondta, indíthatom a lejátszást. Várok.
– Ő nem az, akivel lenni akarok. Ő nem… Ennyi.
– Értem – bólintok, mintha sokkal többet mondott volna. Ekkor
rám néz.
 – Hiányzik Jamie?
Kérdése annyira meglep, hogy összerezzenek; Finny az arcomat
nézi, nyilván azért, hogyan reagálok.
– Nem tudom – mondom, mert az igazat akarom mondani neki. –
Nem akarok igent mondani, mert nem akarom visszakapni, de
nemet sem tudok mondani, mert valamilyen szinten még mindig
fontos nekem. Még mindig Jamie.
– Szereted?
Megrázom a fejemet.
– Nem vagyok szerelmes belé.
Megint hallgatunk. Egyszerre megkönnyebbülés és furcsa
kimondani, hogy nem vagyok szerelmes Jamie-be.
– Miért mosolyogsz?
– Nem vagyok szerelmes Jamie-be – nevetek, mert nagyon, de
nagyon jó ezt kimondani.
– Örülök, hogy boldog vagy.
– Boldog vagyok. Ami azt illeti, nagyon boldog.
Finny tekintete meglágyul, ahogy egymást nézzük.
Ez is egy olyan pillanat volt, amikor valamelyikük mondhatott
volna valamit, időt adhatott volna. De egyikünk sem szólalt meg.
Addig nézzük egymást, míg végül én nem bírom tovább.
– Végig kéne néznünk ezt a  filmet, aztán elmehetnénk enni
valamit.
Új étkezést találtunk fel, aminek az ideje éjfél után kezdődik és
hajnalig tart. Ritkán hagyjuk ki. Ez is olyan idő, amit együtt
tölthetünk úgy, hogy nem mondjuk ki, amit ki kellene mondanunk.
– Jó ötlet – mondja Finny.
De nem jó ötlet. Sylvie hamarosan visszatér.
 hetvenkilenc
____________
FINNY ÉS ÉN A  KOCSIBEJÁRÓN állunk, miközben az autó
kitolat. Integetek, Finny csak nézi őket. A  szüleim válása ma lett
jogerős. Egészen véletlenül anyáink éppen ezen a  hétvégén
látogatnak meg egy borászatot. Két napra kaptunk száz dollárt és
Jack is átjön később. Pizza és alkohol lesz vacsorára. Valószínűleg
egész éjjel fennmaradunk.
– Élvezni fogjuk.
– Igen. – Finny hangja arra emlékeztet, ahogy Sylvie-re reagált
régen a  buszmegállóban, aki mondta, mondta, csak mondta
a  magáét. Mindig gyanítottam, illetve hinni akartam, hogy Finnyt
nagyon untatja.
– Minden oké? – kérdezem.
– Igen.
Felnézek rá. Még mindig a kocsibejárót bámulja.
– Azt hiszem, most felmegyek a szobámba és írok egy kicsit.
Ekkor lenéz rám.
– Rendben.
– Írj rám, ha Jack átjön… Vagy amikor szeretnéd, hogy átmenjek
hozzád.
– Rendben.
Megfordulok és elindulok. Hallom, hogy Finny is elindul.
Hátrapillantok. Becsukja az ajtót. Gyorsan elfordulok.
Egy óra múlva üzenetet kapok. Félreteszem a  fejhallgatómat, és
kézbe veszem a telefont.
Mikor olvashatom el?
Soha.
Esetleg holnap?
Talán.
Újabb pár óra elteltével újabb üzenetet kapok. Az ágyamon
fekszem, a mennyezetet bámulom.
Jack fél óra múlva átjön.
Ok
Nem jönnél át most? Unatkozom.
 Mosolyogva lendítem le a lábamat az ágyról.
____________
Amikor Jack bekopog a  bejárati ajtón, Finny és én éppen
a  kanapépárnákból, székekből és takarókból összerakott sátorban
vagyunk. Olyan nagyra építettük, hogy mind a  hárman
kényelmesen elférünk benne; az egyik oldalát pedig nyitva hagytuk,
hogy filmeket nézhessünk. Finny bekíséri Jacket a  nappaliba. Egy
palack rum van nála és két liter kóla.
– Szia, Jack! – dugom ki a fejemet a sátorból, és intek neki.
– Mi ez? – kérdi Jack.
– A barlangunk.
Jack Finnyre néz.
– Hű, ember!
– Gyere! – szól Finny. – Nem bízom rád a pultos munkát.
Megfogja Jack karját, és a konyhába mennek.
– Te meg miről beszélsz? Te is tudod, hogy remek csapos vagyok.
Jack pár perccel később letérdel a  barlang bejáratánál. Kezembe
adja az italomat.
– Oké, akkor most próbáljuk ki.
– Nagyon fog tetszeni.
Odébb húzódok, Jack beül mellém, törökülésbe húzza a  lábát.
Kénytelen lehajtani a fejét, hogy rendesen elférjen.
– Oké. – Körülnéz a  barlangban. A  padlón takarók és párnák.
A belső tér olyan, mint egy hatalmas ágy. – Nem rossz.
– Finny és én ilyeneket csináltunk régen. Mindig, amikor átjöttem
hozzá aludni vagy ő jött át hozzám. Hagyomány volt, és mivel ma
éjjel valószínűleg itt ragadok, helyénvalónak tűnt.
Iszom egy kortyot, ami egyből fintorba rántja az arcom; az ital túl
erős. Jack felnevet, a fejét ingatja.
– Ez fura.
– Mi? Az, hogy pofákat vágok?
– Nem. Az, hogy a szüleitek hagyták, hogy egy ágyban aludjatok.
– Nem úgy! Mondtam, hogy sosem volt semmi közöttünk.
– Hé! – szól Finny.
Felnézek. Finny lehajol, benéz a sátorba.
– A pizza egy órán belül itt lesz.
 – Klassz – feleli Jack. Odébb kúszik, hogy Finny is bemászhasson.
Elnyújtózik mellettem, három ujjnyi távolság van közöttünk. Örülök,
hogy hallotta, amit mondtam. Hátha gyanít valamit. Amíg viszont
nem tud biztosat, addig a közelemben tudom tartani.
Finny és Jack koccint, isznak.
– Én is, én is! – reklamálok. Finny elém tartja a  poharát,
koccintunk, iszunk. Megborzongva nyalom körbe a szám szélét.
– Ez elég gyenge volt – jegyzi meg Jack. – Meg kell tanítanunk
téged inni.
– Ez az ital túl erős nekem.
Jack nevet. Finnyre nézek támogatásért, de ő féloldalasan
mosolyog.
– Bocsi. Ebben Jacknek adok igazat.
Szívem egyre gyorsabban ver. Még egy kortyot iszok.
____________
Amikor először felébredek, még részeg vagyok. Finny mellettem
alszik. Hanyatt fekszik, egyik alkarjával a  szemét takarja. Közelebb
húzódok hozzá. Hason fekszem, fejem a  hóna alatt, majdnem
a vállán. Összegömbölyödök. Ujjaim a bordáit érintik.
Amikor másodszor felébredek, a  fiúk már nincsenek
a barlangban. Azt, hogy Finny nincs velem, még azelőtt érzem, hogy
felnéznék. Fázom, fáj a fejem.
– Hogyan hagyhattad ki a  meccset? – hallom Jack hangját
valahonnan a szobából. Kinyitom a szememet. A sátoron kívül élénk
fény világít; már majdnem dél lehet.
– Autumnnal voltam a  plázában – mondja Finny. Hangjától
legszívesebben becsuknám a szememet.
– Soha nem hagytad ki, amikor Strikers meccset adnak a tévében.
Finny nem válaszol. Elképzelem, ahogy vállat von.
Csend. Aztán Finny azt mondja:
– Szakítok Sylvie-vel, amikor holnap hazajön.
Megdermedek, gyomrom összerándul. Rászorítom a  kezemet.
Nem tudtam, hogy holnap jön haza. Finny nem mondta, mikor, én
pedig nem kérdeztem.
– Gondoltam.
Megint csend. Nyálmirigyeim sajognak, torkom elszorul.
É
 – És aztán? – kérdi Jack sokkal halkabban.
– Istenem! – szólalok meg. Kimászok a sátorból. Finny vagy Jack
talán szól hozzám valamit, de nem hallom, nem értem; elrohanok
mellettük, egyenesen a fürdőszobába.
Még hányok, amikor Finny bekopog az ajtón.
– Menj el!
– Jól vagy?
– Igen. Menj el!
– Rendben.
Amikor kihánytam, amit ki kellett hánynom, kiöblítem a számat,
és megnézem magamat a  tükörben. Pokoli látvány. Végigsimítok a
hajamon.
Mire kimegyek, a fiúk már a konyhában vannak, és éppen pirítóst
készítenek. Leroskadok az asztalhoz, felhúzom a  lábamat a  székre,
államat a térdemre hajtom.
– Jobban vagy? – kérdi Jack.
– Nagyjából.
Nélkülem folytatják a beszélgetést. Nem beszélnek Sylvie-ről, bár
amúgy sem figyelek. Eltelik egy perc, aztán Finny egy szelet vajas
pirítóst ad a  kezembe. Gyorsan megeszem. A  gyomrom tiltakozik,
de nem hagyom, hogy az étel elinduljon felfelé.
Később végignézzük a filmet, amit tegnap éjjel kezdtünk el. Aztán
Jack elmegy. Szólok Finnynek, hogy hazamegyek zuhanyozni. Azt
mondja rendben, és nem kérdezi, mikor jövök vissza.
Otthon magamat ölelve állok a  forró zuhany alatt. Azt akarom,
hogy szakítson Sylvie-vel. Nem akarom, hogy szerelmes legyen egy
másik lányba.
Azt akarom, hogy engem szeressen. Szerelemmel. Mint egy
filmmontázs, úgy jelennek meg a gondolataimban a nyár pillanatai,
amikor azt hittem, hogy talán, csak talán…
– Hagyd abba, hagyd abba, hagyd ezt abba! – Szorosan
behunyom a szememet. – Ez nem a valóság.
És győz az íráskényszer. Muszáj leírnom. Kilépek a  zuhany alól.
Testemről víz csepeg, reszketek.
Fürdőköpenyben ülök le a  számítógéphez, sokáig írok. Először
észre sem veszem, mi történik. Azt hiszem, írok pár oldalt, aztán
visszamegyek Finnyhez. Az idő halad, már késő délután van, kezd
tompulni a  gondolkodásom, de csak írok tovább. Megszületik az
elhatározás: túl akarok lenni ezen. Nem csinálhatom ezt tovább
magammal.
Kétszer kelek fel, egyszer egy pohár vízért, aztán a  mosdóba
megyek ki. De mind a  kétszer sietek vissza leírni a gondolataimat.
Néha az ujjaim nagyon gyorsan mozognak a  billentyűzet felett,
máskor hosszú ideig csak csendben bámulom a  monitort.
Vacsoraidőben Finny rám ír. Egyetlen szóval válaszolok: Írok.
____________

Már elég későre jár, de még világos van odakint. Az utolsó

mondatot írom. Régóta a  fejemben volt. Remegek. Megnyomom
a mentés gombot. Bámulom a monitort.
Ez az. Ez minden.
Még fürdőköpenyben vagyok. A  hajam megszáradt. Tompának,
zsibbadtnak érzem magamat, ahogy akkor éreztem, amikor Jamie
szakított velem.
____________
Nem tudom, mennyi idő telt el. Kezd sötétedni, de még nem
sötétedett be, amikor Finny kopog a  hálószobám ajtaján. Tudom,
hogy ő az. Tudtam, hogy át fog jönni. Az ajtó nyikorogva nyílik. Az
ágy szélén ülök. Még fürdőköpenyben.
– Autumn?
– Szia!
– Átjöttem megnézni, mi van veled.
– Befejeztem a regényt – mondom, és sírva fakadok. Nem látom,
ahogy odajön hozzám, de érzem, hogy megölel. Még soha nem
sírtam így előtte; legalábbis gyerekkorunk óta nem. Vállára hajtom a
fejemet, és zokogok, de nem sokáig, mert megérintem, és Finny ölel.
Csak akkor szólal meg, amikor már elcsendesedtem.
– Akarsz beszélni arról, hogy mi a  baj? – kérdi. Nem enged el.
Szipogok.
– Olyan, mintha meghaltak volna.
– Kik?
– Izzy és Aden. A regényem főszereplői.
 Megint könnyek égetik a szemem.
Finny megkönnyebbülten felsóhajt. Elneveti magát.
– Azt hittem, tényleg valami nagy baj van.
Mielőtt észbe kaphatnék, hogy mit csinálok, dühösen elhúzódok
tőle.
– Tényleg baj van. Nem látod, mennyire zaklatott vagyok?
Finny megint felnevet. Jobb karjával még átfogja a vállamat.
Ökölbe szorítom a kezemet, és rácsapok a  bal karjára. Még mindig
nevet.
– Ne nevess!
– Ne haragudj! – mondja, de még mosolyog. – Az teljesen világos,
hogy zaklatott vagy, és azt hittem, tényleg valami baj van, például
hogy Jamie felhívott vagy ilyesmi.
– Kit érdekel, hogy Jamie felhív-e – mondom éles hangon. – Kit
érdekel Jamie?
Finny vigyorog. Sírva fakadok. Újra magához ölel.
– Te ezt nem érted – simulok a mellkasához.
– Tudom – feleli nyugtató hangon. Behunyom a szememet. – De
alig várom, hogy olvashassam.
– Nem olvashatod el.
– Miért nem?
Erre nem tudok válaszolni. Mást nem mond. Akkor is ölel még,
amikor már nem szipogok. Odakint már teljesen besötétedett.
Rájöttem, mit akarok. Azt, hogy ennek vége legyen. Nem
csinálhatom ezt tovább magammal.
– Hát, jó. Vacsora után elolvashatod.
 nyolcvan
____________
EGYSZER VOLT, HOL NEM volt, volt egyszer egy fiú és egy
lány. Aden és Izzy. Szomszédok voltak és legjobb barátok. Aden
okos és jóképű, Izzy fura és vicces. Senki nem értette meg őket úgy,
ahogy ők megértették egymást.
Aden és Izzy felnő, de Izzy nem hagyja el Adent, és Aden nem fél
várni azzal, hogy megcsókolja Izzyt, amíg egészen nem biztos
abban, hogy Izzy viszonozni fogja a csókot. Középiskolába mennek,
és már nem csak legjobb barátok. Amikor este levetkőznek, nem
húzzák be a  függönyt, hogy láthassák egymást. Aden focizik, Izzy
a lelátóról nézni. Néha elmennek iskolai bálokba, de leginkább csak
együtt akarnak lenni. Nincs más barátjuk és nem is akarnak más
barátokat, mert még mindig egymás legjobb barátai. Vodkát lopnak
Izzy apjától, lemennek a  patakhoz, ahol régen játszottak, és
berúgnak. Aden megtanul vezetni, és megtanítja Izzyt is.
Egyik éjjel Aden és Izzy szeretkeznek, és ez csodálatos és
félelmetes.
Izzy teherbe esik, de mielőtt bárki megtudná, a  baba meghal, és
ez nagyon, nagyon ijesztő, de egy kicsit szép is, ahogy a  szomorú
dolgok néha szépek tudnak lenni.
Mások néha azt mondják nekik, hogy másokkal is barátkozniuk
vagy randizniuk kéne, de Izzy és Aden sosem hallgat rájuk, mert
tudják, hogy nekik együtt kell lenniük, és nem számít, ha senki más
nem érti meg őket.
Aztán végzősök lesznek, és Izzy ösztöndíj ajánlatot kap egy
messzi-messzi iskolától, ami nagyon távol van attól a helytől, ahová
Aden fog járni. Izzy nagyon szeretné elfogadni a  lehetőséget, és
Aden azt mondja neki, hogy el kell fogadnia, el kell mennie. Sokat
sírnak, aztán úgy döntenek, hogy nem akarják tönkretenni tökéletes
szerelmüket azzal, hogy a  nagy távolságon át is megpróbálják
fenntartani. Úgy gondolják, hogy képesek lesznek örökké úgy
emlékezni egymásra, amilyenek ebben az állapotban voltak, és nem
akarnak telefonon veszekedni vagy azon mélázni, hogy mit csinál
a másik éjszakánként. Amikor Izzy elutazik, az lesz a vége, így kell
lennie, ezért igyekeznek a  lehető legtöbbet kihozni az utolsó
hónapokból.
Aztán eljön a nap, amikor Izzynek el kell indulnia; elhatározzák,
hogy a  repülőtéren búcsúznak el egymástól. Aden még egyszer,
utoljára megöleli Izzyt, de amikor eljön az idő, képtelenek elengedni
egymást. Csak állnak ölelkezve, és a  hangosbeszélő bejelenti, hogy
Izzy gépére megkezdődött a  beszállás. Egyikük sem mozdul, és
végül beismerik, hogy inkább tönkretennék tökéletes szerelmüket
azzal, hogy a  távolból is megpróbálják fenntartani, mert
boldogtalannak lenni is jobb együtt, mint egymástól távol.
Aztán Izzy és Aden végül el tudja engedni egymást.
Ez a regényem utolsó sora.
 nyolcvanegy
____________
FINNY A  NAPPALIBAN, A  KANAPÉN ÜLVE olvassa el
a  szöveget a  laptopomon. Én egy ideig könyvet olvasok, és nincs
más hang, csak a  billentyűzet kattanása néha, ahogy a  következő
oldalra lapoz. Valahányszor ezt a  hangot hallom, Finny arcára
nézek, de az semmit, de semmit nem árul el.
Tizenegy óra körül bekapcsolom a  tévét, és filmet nézek. Finny
nem szól. Már majdnem vége a filmnek, amikor feláll. Hallom, hogy
a  konyhában iszik egy pohár vizet. Visszamegy a  kanapéhoz, de
nem néz rám. A filmnek vége, másik kezdődik, és Finny még mindig
olvas.
Már komorabban.
Még egy óráig ébren maradok, de a szemhéjam kezd elnehezülni,
és megint fáj a  fejem. Lekapcsolom a  tévét. Finny nem mozdul.
Felállok, nyújtózkodok. Semmi. Elmegyek mellette, ki a nappaliból,
fel a lépcsőn.
Finny szobájában bebújok a  takaró alá, fejemet a  párnájára
hajtom. Lehunyom a  szememet, és mélyeket lélegzek. Azt hittem,
hogy nyugtalan leszek és a  körmömet rágom majd, de csak aludni
akarok; kimerített a  magammal való viaskodás, hogy odaadjam-e
neki a kéziratomat.
Mélyen alszom, álmodok.
____________

Amikor felébredek, az vagy nagyon lassan, vagy nagyon gyorsan

történik, nem emlékszem, hogy felébredtem; hirtelen éber vagyok.
Finny az ágy mellett áll, teste sötét sziluett a gyenge fényben. Két
keze ernyedten lóg. Nem látom az arcát, de semmi kétség, hogy
engem néz. Nevemen szólít, és valahogy tudom, hogy már
másodszor mondja.
– Mi az?
Felülök. Hajam előrebukik, kisimítom az arcomból,
megdörzsölöm a szememet.
– Miért hagytál ott csak úgy?
– Fáradt voltam, olvastál.
 – Nem most. – Enyhén remeg a  hangja. – Amikor tizenhárom
évesek voltunk. Miért hagytál ott csak úgy?
A kérdés a levegőben lóg, mint mindig.
– Nem hagytalak ott – felelem végül, de hiányzik a hangomból
a  bizonyosság; én is hallom, hogy a magyarázatom elég gyenge. –
Egyszerűen kinőttünk egymásból.
Finny a fejét rázza.
– Nem. Nem nőttünk ki egymásból, Autumn.
– Nem úgy gondoltam. Bocsáss meg.
– Azt már tudom, miért tetted. Csak azt akarom tudni, miért
kellett olyan kegyetlennek lenned.
Légzésem egyre gyorsabb.
– Hát, igen. Azon az őszön ostoba voltam és önző. Nagyon
sajnálom. De minden visszatért volna a  rendes mederbe, ha nem
csókoltál volna meg. Teljesen váratlanul ért. Meg sem kérdezted.
Van fogalmad arról, mennyire megijesztettél azon az éjjelen?
– Megijesztettelek?
– Még nem álltam készen… – Megtörlöm a  szemem. – És nem
tudtam, mit gondoljak az egészről.
Finny leül az ágy szélére, de nem néz rám. Erősen magamhoz
szorítom két karomat és várok, de nem mond semmit. Lerúgom
a  takarót a  lábamról, közelebb húzódok hozzá. Közelebb hajolok,
próbálok a szemébe nézni.
– Nagyon sajnálom. Gyűlölöm magamat azért, hogy fájdalmat
okoztam neked.
– Én is nagyon sajnálom.
– Mit?
– Azt, hogy megcsókoltalak.
– Ne mondd ezt. Kérlek, ne mondd, hogy azt sajnálod!
Finny meglep; hangosan felnevet, és fejét rázza.
– Soha nem fogom tudni, hogyan lehet téged boldoggá tenni,
ugye?
– Veled boldogabb vagyok, mint bárki mással – mondom, de még
mindig nem néz rám.
– Tényleg?
Bólintok.
 – Nincs olyan nap, hogy ne lennék veled boldog.
Szívem hevesen dobog, remegő ujjaim ökölbe szorulnak. Pár
pillanatig hallgatunk. Magányos madár énekel odakint; hajnalodhat.
Bárcsak jobban látnám! Még mindig nem néz rám.
– Mi lenne, ha most megcsókolnálak?
Nem tudok rögtön válaszolni neki; testem minden sejtje
ledermedt. Magamra ripakodom, hogy vegyek levegőt.
– Boldog lennék.
Nem megy simán. Finny előbb úgy helyezkedik, hogy egymással
szemben legyünk, aztán kihúzom a  hátamat. Így maradunk egy
kicsit. Megint magamra kell parancsolnom, hogy odahajoljak. Lassan
érint meg, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban
rászólhatok, hagyja abba; tarkómra simítja a tenyerét. Érintésétől
egész testem ellazul, talán ő is érzi ezt, mert ezután minden olyan
gyorsan történik. Finny maga felé húz, orrunk hegye összeér.
Oldalra fordítom a fejemet, ajkát ajkamra szorítja.
Forró, jó érzés Finnyt csókolni; mintha egész testemet pihetollal
simogatná. Csípőmre csúsztatja a kezét, és én is csinálni akarok
valamit a kezemmel. Egyiket a vállára simítom, a másikat a térdére.
Finny ujjai beleakadnak a hajamba.
– Aú. – Elrebbenek, bár nem akarok. Nem akarom kimutatni,
hogy fájt.
– Bocsáss meg.
Orrunk még mindig összeér, de már nem csókol. A  keze
megmozdul. El fogja húzni!
– Ne, ne hagyd abba! – Rántom meg a vállát. – Feküdj le mellém.
Hátradőlök a párnáján.
– Ó, Istenem – sóhajt Finny, és rám csusszan.
Az elején hevesen csókolózunk, mintha be akarnánk hozni az
elvesztegetett időt, aztán hosszan és lassan, mintha egymást
próbálgatnánk, ki bírja tovább. Kezem a  hátán, közelebb akarom
húzni. Finny két tenyere közé fogja az arcomat, mozdulatlanul tart.
Nem tudom, milyen sokáig csókolózunk; azon kívül, hogy időről
időre saját nyögdécselő hangomat hallom, csak azt tudom, hogy
szorosan hozzá simulok; úgy sóhajtozok, önkéntelenül, ahogy még
soha, senkivel.
 Még soha nem éreztem így. Olyan természetes.
Olyan magától értetődő.
Finny.
Végre megértem, mi hiányzott ennyi éven át.
Egy idő után lassan, nagyon lassan elhúzza a  kezét; ujjai lefelé
indulnak vállamon, bordáimon. Gyengéden megérinti mellemet.
Az én Finnym.
Elhomályosul a látásom, könnycsepp gördül végig az arcomon.
És még egy és még egy és tudom, hogy egész életemben nem lesz
még egy ilyen tökéletes pillanat.
– Finny?
Lassan félbeszakítja a csókot, aztán felkapja a fejét, és lenéz rám.
– Mondd… – súgja.
– Azt…
És ekkor rájövök, hogy nem tudom, hogyan mondjam meg neki.
Elakad a szavam.
– Azt akarod, hogy hagyjam abba?
– Nem! – A  gondolat megrémít. Pánik. Gyorsan folytatom: –
Ellenkezőleg. Akarom. Azt akarom…
Egy pillanat csend. Lélegzetvisszafojtva várok.
– Azt akarod, hogy folytassam?
– Igen.
Finny pislog, és a következő szavakat ő sem tudja egybefüggően
kimondani.
– Nincs… nálam most nincs…
– Nem érdekel – mondom. És tényleg nem érdekel. Csak az
érdekel, hogy ne veszítsem el vele ezt a pillanatot.
– Autumn… Nem…
– Kérlek, Finny! – Kicsit felemelkedek, megcsókolom a  nyakát,
a  füle alatt. Felsóhajt, teste beleremeg. – Kérlek, Finny – súgom
csókok között. – Kérlek, kérlek, kérlek!
Ajkunk végre újra egymásra talál. És két lélegzetvétel után kezét
a pólóm alá csúsztatja, egészen a melltartómig. Lenyúlok, próbálom
lehúzni a  pólómat úgy, hogy csak akkor szakadjon meg a  csók,
amikor nagyon muszáj, de akkor is csak egy pillanatra. Ha
abbahagyjuk a  csókolózást, akkor beszélnünk kell arról, hogy mit
művelünk. Segít nekem, és csókol, miközben én a hátamat felívelve
kikapcsolom a melltartómat.
Megint lecsúsztatom a kezemet, ki akarom gombolni a farmerját,
de nem tudom. Már nem csókol, eltolja a  kezemet. Azt hiszem,
meghalok, amíg rá nem jövök, hogy ő maga pattintja ki a gombot.
Olyan nincs, hogy két ember egy ágyon fekszik, és úgy vetik le
a  nadrágjukat, hogy az nem furcsa vagy kínos. De lehet egyszerre
tökéletes és csodálatos is.
Finny felül, leveti a pólóját. Egész testét láthatom, és most először
félek. Finny lenéz rám.
– Ó, Autumn!
Újra lecsúsztatom a kezemet, igyekszem levenni úgy a bugyimat,
hogy ne legyen ügyetlen a mozdulat, de azt hiszem, ez nem sikerül.
Amikor a csípőm alá tolom, Finny lehúzza rólam, és a földre dobja.
Ismét rám néz. Úgy érzem, mintha feldobott volna a levegőbe és ha
nem kapaszkodok a  nyakába, visszazuhanok. Kinyújtom felé
a karomat.
– Nem mondhatnám előbb, hogy szeretlek? – kérdi Finny.
Lassan, nagyon lassan zuhanni kezdek.
– De igen.
Finny újra fölém hajol. Egyik kezével széttárja combjaimat,
a másik a fejem mellett pihen.
– Szeretlek – súgja a fülembe. Megérint ott; előbb a kezével, aztán
már… nem is a keze az. – Ó, Istenem! Szeretlek! – Egy kicsit belém
csúszik; figyelmeztetés. A vállába temetem arcomat. – Ó, Istenem!
Autumn.
Beleharapok az ajkamba, és nem kiáltok fel. Eleinte lassan mozog,
és tudom, hogy miattam; érzem, hogy visszafogja magát. Fáj, de nem
annyira, amennyire gondoltam. Semmi különös. Kis területre
korlátozódik és éles, mintha szétszakítana. Szinte hallom.
– Jó, Finny… jól vagyok.
Ekkor felhördül, és gyorsabban kezd mozogni. Behunyom
a  szememet, arcához simítom az arcomat. Arra gondolok, hogy
egykor itt feküdtem vele, ebben a  szobában, és egymás hátára
rajzolgattunk. Arra gondolok, hogy egykor egymás mellett ültünk
a kanapén, és tévét néztünk.
 Felnyög, karom szorosabbra zárul körülötte.
Arra gondolok, milyen volt, amikor a  keze a  kormánykeréken
a kezemre simult. Arra gondolok, hogy éjszakánként az ablakunkból
világítottunk elemlámpával.
Nem sok idő telik el, amikor érzem, hogy Finny izmai hirtelen
megmerevednek. Felnyög és megborzong. Megint könnyek égetik a
szememet. Finny hosszan felsóhajt, és elhúzódik tőlem. Csak akkor
nyögök fel, amikor kicsusszan.
– Autumn?
Az arcomat nézi.
– Én is szeretlek. Elfelejtettem elmondani neked.
Csorognak a könnyeim, és Finny újra és újra és újra megcsókolja a
szemhéjamat, homlokomat.
– Semmi gond. Ne sírj! – vigasztal. Szavai összemosódnak a
csókjaival. Arcomat, könnyeimet csókolja. – Ne sírj! Minden
rendben!
– Megölelnél?
Legördül rólam, kinyújtja karját. Megtörlöm a szememet, fejemet
a vállára hajtom. Behajlítja a karját, közelebb húz magához.
– Így?
– Igen.
Csendben vagyunk, amíg légzésünk rendes ritmusra lassul.
A szoba egyre jobban kivilágosodik. Még több madár kezd énekelni
odakint, egy egész kórus.
– El sem tudom hinni, hogy ez megtörtént – mondja Finny.
Majdnem felnevetek, de sikerül visszatartanom. Furcsa érzés tölt
el.
– Komolyan gondoltad, amikor azt mondtad, hogy szeretsz? –
kérdem.
– Abszolút komolyan.
– Nem csak azért mondtad, mert egy fiúnak ezt kell mondania?
Nem válaszol, és összerándul a gyomrom. Finny elenged,
felkönyököl. Nem kapok levegőt.
– Ugyan, Autumn. – Olyan hangot hallat, ami nem egészen
nevetés. – Tudom, hogy tudod, hogy egy örökkévalóság óta
szerelmes vagyok beléd. Nem kell úgy tenned, mintha nem tudnád.
 – Tessék?
A szemét forgatja.
– Semmi gond. Mindig is tudtam, hogy tudod.
Én is felkönyökölök, magamra húzom a  takarót. Ránézek.
Egymást nézzük. Próbálom megértetni magammal, amit mondott.
– Hogy érted azt, hogy „egy örökkévalóság óta”?
– Tudod. Egy örökkévalóság óta. Amióta… Mennyi is? Tizenegy
évesek voltunk?
– Ötödiktől? Attól az évtől, amikor megütötted Donnie Bankst?
– Igen. Emlékszel, mit mondott Donnie Banks.
– Debil korcsnak nevezett engem.
– Azt mondta: „A barátnőd egy debil korcs”. Tudta, hogy nem
akarsz a barátnőm lenni. És, hogy én a barátod akarok lenni.
– És te már akkor szerettél engem?
Finny úgy néz rám, mintha végre megértené, mit mondok.
Teljesen felül.
– De nem ezért nem lógtál velem felsőben? Hanem mert
beleuntál, hogy szimpla barátságnál többet szeretnék?
– Nem. Fogalmam sem volt, hogy ilyesmit akarsz.
– De miután megcsókoltalak, már volt némi fogalmad.
– Nem. Nem tudtam, miért csókoltál meg, és ettől megijedtem.
Azt hittem, kísérletezel rajtam.
Finny megint rám néz. Szája kissé nyitva, tekintete komorba
hajlik.
– De ennek így semmi értelme! Ha nem tudtad, akkor miért
hagytál el?
Most rajtam a sor, hogy elkapjam a tekintetemet.
– Egyszerűen jólesett, hogy már nem én vagyok a  fura lány.
Tetszett a  népszerűség. Nagyjából abban az évben nőttünk ki
egymásból. Nem mondom, hogy nem az én hibám. Csak azt
mondom, hogy nem akartam, hogy ez történjen.
– Te tényleg nem tudtad?
– Nem. Tényleg, tényleg nem tudtam.
Finny visszadől az ágyra. A mennyezetet bámulja.
– Annyi éven át rettegtem, hogy látod rajtam, hogy én még…
tudod…
 – Még mindig mi?
– Hogy még mindig akarlak.
– Igazán?
Nem válaszol. Csak a mennyezetet nézi olyan arckifejezéssel, ami
ugyanolyan zavartnak néz ki, mint amennyire én is annak érzem
magam.
– És Sylvie? – Hangomba önkéntelenül halvány vád vegyül;
egyszerűen nem tudom eltüntetni.
Finny meglep. Keserűen felnevet.
– Csak azért kezdtem a pomponlányokkal lógni fociedzések után,
mert azt hittem, még barátok vagytok. Azt hittem, úgy talán van
esélyem nálad, hogy elég menő leszek. Aztán az első tanítási napon
nem is köszöntél nekem a buszmegállóban. És aztán rájöttem, hogy
a pomponlányokkal nemhogy barátságban nem vagy, de egyenesen
gyűlölöd őket. Aztán elkezdtél Jamie-vel járni, és Alexis
megkérdezte tőlem, miért vezetem félre Sylvie-t. Nem tudtam, miről
beszél…
Elhal a  hangja. Csend. Ettől annyira ledöbbenek, hogy én sem
tudok mit mondani. Még mindig a  mennyezetet bámulja. Kezdek
fázni így, hogy a karja nincs a vállamon.
– Ne gondold, hogy sosem szerettem Sylvie-t, mert szerettem.
Valójában nem olyan, amilyennek gondolod. És szüksége volt rá,
hogy mellette legyek, amikor te már nem voltál mellettem.
Szerettem, de másképpen, mint ahogy téged mindig is szerettelek.
– Ó, Finny!
Halkan mondom, és nem találok más szavakat. Eltelik egy
pillanat, aztán felém fordul, de nem néz a szemembe.
– Azt mondtad… azt mondtad, hogy te is szeretsz – szólal meg.
Elpirul. Én pedig úgy érzem, mindjárt elájulok.
– Igen… Szeretlek.
Hangom alig hallható, remegő suttogás.
– Mióta?
– Nem tudom. Talán én is örök időktől, de csak két évvel ezelőtt
vallottam be magamnak.
Felnéz rám, tekintetünk találkozik, és visszadőlök melléje az
ágyra. Újra ölel, hozzá simulok. Finny olyan szorosan ölel, hogy az
már szinte fáj, és aztán érzem, hogy egész teste megnyugszik, izmai
elernyednek. Behunyom a szememet, és felsóhajtok. Nagyon furcsa,
és nagyon természetes érzés, hogy bőrünk tetőtől talpig összesimul.
Megmozdítom a  kezemet, a szívét keresem. Finny az enyémre
simítja a kezét, hüvelykujjával az ujjaimat simogatja.
– Szóval…
– Szóval mi?
– Akkor most már csak ketten vagyunk; te meg én?
– Phineas Smith, te most arra kérsz, hogy legyek a barátnőd?
Önkéntelenül felnevetek.
– Nos, lényegében igen – moccan alattam. – Ez nagyon bizarr?
– Csak azért, mert úgy érzem, annál már sokkal tovább mentünk.
Újra ellazul.
– Igen, tudom. De egyelőre elégnek kell lennie.
– Attól még szakítanod kell Sylvie-vel – mondom halkan.
– Tudom. Megteszem. Holnap.
– Úgy érted, ma.
Az ablakra néz.
– Ó. Tényleg. – Ismét magához szorít. – Azt hiszem, most egy
kicsit aludnunk kéne.
– Igen. Aludnunk kéne.
Behunyom a  szememet, hallgatunk. A  szobában még
mozdulatlan csend van, odakint új, forró augusztusi nap virradt.
 nyolcvankettő
____________
SOKSZOR FELÉBREDEK. EGYÜTT MOZDULUNK, együtt
váltunk testhelyzetet; Finny hozzám simul, én hozzá bújok. Fogja
a kezemet, arcomat, vállamat. Álmodok, felébredek, látom, alszom.
____________
Finny mobilja megcsörren.
Teste megfeszül, felül. Egy pillanatig mozdulatlanul, zavartan
fekszem, aztán hirtelen én is ülő helyzetbe lököm magam. Mintha
kora délután lenne. Finny a  szobája közepén áll, felkapja a
farmernadrágját a  padlóról, zsebeiben kutat. Kezemet karba fonom
mellem előtt. Őt nézem. Kinyitja a  telefonját, ránéz, megnyom egy
gombot. A  csörgés elhallgat. Még a  nadrágját tartva megfordul, és
rám néz. Állom a tekintetét.
– Szia.
– Ő volt az?
– Számít ez?
Leteszi a telefont az éjjeliszekrényre.
– Igen.
– Ő volt.
Elkapom a  tekintetemet, az ölemet takaró ágyneműt nézem.
Farmerja koppan a  padlón, az ágy nyikordul, ahogy leül. A  takaró
moccan, visszabújik mellém.
– Gyere ide. – Lehúz magához, és úgy ölel, mint az éjjel.
Sylvie jut az eszembe. Valamelyik repülőtéren lehet már, és
izgatottan várja, hogy hamarosan találkozzon Finnyvel. Mennyire
nevettem, amikor Jamie azt mondta, rájöttek, hogy Sasha és ő mit
éreznek egymás iránt. Most tudatosult bennem, hogy az ő
szempontjukból mennyire más lehet ez a történet.
– Bűntudatod van? – kérdem.
Nem válaszol azonnal.
– Igen. Ugyanakkor úgy érzem, valami sokkal fontosabbhoz
vagyok hűséges.
Egyet bippen a telefonja. Szöveges üzenet.
– Meg kéne nézned, hogy ki az.
 – Nem akarom.
– Lehet, hogy anyáék, és ha nem válaszolunk, azt hiszik,
meghaltunk, és rögtön hazajönnek.
Felül, megnézi a  telefont. Nekem háttal fordulva gépeli be
a  választ. Szó nélkül fordul felém. Aztán visszafekszik az oldalára.
Hozzá bújok, vele szembe.
– Megint ő volt az.
– Megírtam neki, hogy nem megyek ki a  reptérre. Találkozunk,
miután megvacsorázott a szüleivel.
– Ó! Mikor?
– Van még pár óránk. Aludj vissza.
– Nem vagyok fáradt.
– Én sem.
Hajamat simogatja. Behunyom a szemem, de nem alszom vissza.
Ujjai gyengéden cirógatják a fejbőrömet, egyszer, egyetlen egyszer
megborzongok.
– Megbántad? – kérdi egy idő után. Újra kinyitom a  szememet.
Elég aggodalmasan néz.
– Nem… De… – Lehajtom a  fejemet, hogy ne lássam. – Bárcsak
neked is ez lett volna az első!
Már nem simogatja a  hajamat, keze kettőnk közé csúszik az
ágyra. Halkan, akadozva szólal meg:
– Az első… az első alkalommal… annyira részegek voltunk, hogy
egyikünk sem emlékszik semmire. És aztán kiderült… – Elhallgat,
elkomorul – …kiderült, hogy ő csak akkor tudja csinálni, ha ivott. De
ha ivott, akkor nekem valami nem jött be. Szóval nem gyakran
történt, és ha megtörtént, nem ment jól. Szóval… úgy értem…
bizonyos értelemben nekem is most volt az első.
– Hogy érted azt, hogy csak akkor tudja csinálni, ha ivott?
Finny elfordítja a fejét, és nagyon halkan válaszol.
– Egyszer valaki bántotta.
– Ó!
Egy pillanatig csendben vagyunk, kezére simítom a kezemet.
Felfelé fordítja a tenyerét, ujjaink összefonódnak. Tekintetünk újra
találkozik.
 – Azt akartam, hogy neked jobb legyen. Ezért ígértettem meg
veled, hogy nem csinálod, ha ittál. Valójában azonban az őrületbe
kergetett a gondolat, hogy valaki mással csinálod. Emlékszel, amikor
azt mondtad nekem, hogy csak érettségi után csináljátok, aztán az
érettségi utáni napon kint ültél a  tornácon és azt mondtad, hogy
Jamie-re vársz?
– Igen.
– Feljöttem ide, és a falat ütöttem. Még soha nem csináltam ilyet.
Fájt.
– Azt hitted…
– Igen. – Még a  szemembe néz, de arckifejezése megváltozik;
olyan érzelmek látszanak rajta, amelyeket nem tudok megfejteni. –
Aztán amikor megtudtam, hogy szakítottatok, nehéz volt látni, hogy
olyan nyomorultul érzed magad miatta, miközben én olyan boldog
voltam, hogy legszívesebben felkaptalak és a karomban pörgettelek
volna.
– Te is szomorú voltál, amikor Sylvie szakított veled. Annyira
dühös voltam rá, hogy fájdalmat okozott neked, hogy megfordult
a fejemben, az iskolabusz elé lököm.
– Tényleg szomorú voltam – mondja Finny. Engem pedig
önkéntelenül elönt a féltékenység, és a gyomrom összerándul. – De
az én hibám volt – teszi hozzá. – Megmondtam mindenkinek, hogy
nem tetszik, ha megjegyzést tesznek rád, mire Sylvie féltékeny lett.
Nekem szegezte a  kérdést, hogy érzek-e valamit irántad, én pedig
azt mondtam, hanyagolja a témát, és valahányszor felhozta, mindig
próbáltam témát váltani. Ebből érezte.
– Miért békültél ki vele? – kérdezem, bár nem vagyok biztos
abban, hogy tudni akarom a választ.
Finny csak egy pillanatig hallgat.
– Te végig szeretted Jamie-t, ugye?
– Igen.
– Akkor miért nem érted? Azt akartam… csak próbáltam őt
szeretni. Amikor a  múlt hónapban azt mondtam neked, hogy
szakítani akarok Sylvie-vel az nem azért volt, mert úgy gondoltam,
esélyem van barátnál többnek lenni nálad. Azért volt, mert egy
dolog téged szeretni a távolból, de nem lett volna fair vele szemben,
ha a legjobb barátomat szeretem.
Felülök, magammal húzom a  takarót, hogy ne lássa a  testemet.
Nem tudok ránézni. Minden, amit mondott, olyan szomorúvá tett és
olyan boldoggá, mint még soha semmi. Nagyon megijedtem.
– Autumn?
Az ágy megnyikordul, ahogy Finny is felül, de nem emelem fel
a fejemet, nem nézek rá.
– Mi van akkor, ha találkozol vele és rájössz, hogy ez, ami most
köztünk történt, hiba volt?
– Ez nem fog megtörténni.
– De megtörténhet.
– De nem fog.
– Ha szereted…
– De ha esélyem van veled lenni… Istenem, Autumn, te vagy az
ideálom, te vagy az, akihez egész életemben minden lányt
hasonlítottam. Okos vagy és vicces és furcsa. Sosem lehet tudni,
hogy mit fogsz mondani vagy mit fogsz tenni. Ezt szeretem.
Szeretlek!
Kicsit felemelem a  fejemet. Finny olyan arckifejezéssel néz rám,
amilyet még sosem láttam. Nézem a szemét, ahogy az arcomat nézi.
– És olyan gyönyörű vagy – folytatja. Lehajtom a  fejemet,
próbálom elrejteni az arcomat. Elpirultam. Finny nevet. – Tudom,
hogy ezt már tudtad.
– Egészen más, ha kimondod.
Megint felnevet.
– Mennyiben?
– Nem tudom.
– Olyan gyönyörű vagy!
Finny az állam alá simítja kezét, maga felé fordítja a fejemet.
Szemembe néz.
– A  tegnap éjjel volt a  legjobb, ami életemben velem történt, és
soha nem mondanám, hogy hiba, hacsak te nem mondod.
– Soha nem mondanék ilyet.
Finny a homlokomhoz támasztja a homlokát.
 – Akkor minden rendben lesz. Most már együtt vagyunk.
Rendben?
– Természetesen.
Finny megint elneveti magát. Elhúzódom, ránézek.
– Soha, soha nem gondoltam volna, hogy ez fog történni. És
akkor te azt mondod, hogy „természetesen,” mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga.
– Nem olyan érzés?
Megint nevet, ezúttal halkabban. Hangszíne is más.
– Hogyan jutottunk el ide?
Nem tudom, mit mondjak erre. Ezért csak nézek rá. És aztán rám
mosolyog, és újra magához szorít; az ölében ülök, ölel, és ez
a legtermészetesebb dolog a világon.
 nyolcvanhárom
____________
FINNYNEK PÁR PERCEN BELÜL indulnia kell.
A fürdőszobában van, én a szobájában felöltözve várom. Bevetettem
az ágyát, próbáltam eltakarni a  vérfoltot. Az ágy közepén ülök,
térdem az államig felhúzva. Az ég beborult, és bár még csak kora
este van, odakint már minden sötét.
Finny elzárja a  vizet; államat a  térdemre hajtom. Egy
örökkévalóság, amíg meghallom a  lépteit a  folyosón. Teljesen
felöltözve jön be, törölközővel szárítja nedves haját. Rám néz.
– Minden rendben lesz.
– Nem tudnál holnapig várni vele?
– Túl akarok lenni rajta. Azt akarom, hogy csak ketten legyünk, te
meg én.
A törölközőt a  padlóra dobja. Baseball sapkát vesz elő a  komód
fiókjából, fejébe nyomja, aztán leveszi, és ujjaival végigsimít nedves
haján. Visszafordul hozzám.
– Kikísérsz?
Bólintok, kezét nyújtja felém. Kikísérem a  kocsijához, ott állunk,
és egymást nézzük.
– Megígérem, hogy a  lehető leghamarabb visszajövök. Bár lehet,
hogy eltart egy kis ideig.
– Kérlek, ne menj!
Megérinti a vállam, magához von.
– Meg kell tennem. Ezt te is tudod, Autumn.
Nem tudok válaszolni, mert tudom, hogy igaza van. Arcát a fejem
búbjához simítja.
– Elmondom, mit csinálunk. – Hangja lágy és könnyed, mintha
gyerekek lennénk, és éppen valami mókás csínyt terveznénk. –
Amikor anyáék hazaérnek, korán lefekszel, és amikor visszaérek,
beosonok a  hátsó ajtón, és felmegyek a  szobádba. És egész éjjel
ölellek.
Felemelem a fejemet, ránézek.
– Rendben.
 Mosolyog, lehajol, megcsókol. Egyszer. Még egyért
nyújtózkodok. Utána sokáig csókolózunk. A  kocsijának
támaszkodok, Finny hozzám tapad. Egyre sűrűbben veszünk
levegőt. Ha tovább tudom csókolni, nem indult volna el.
Autó ajtaja csapódik. Felnézünk, de nem rebbenünk szét.
Anyáink a másik kocsibejárón vannak, boros rekeszeket pakolnak ki
épp a csomagtartóból. Szándékosan nem néznek ránk.
– Szerinted megláttak minket?
– Egészen biztosan.
– Ó, Istenem!
– Szerintem anyám egy különleges palack pezsgőt tartogat csak
és kizárólag erre az alkalomra – mondja Finny.
– Ó, Istenem! – ismétlem. Finny lenéz rám, mosolyog.
– Visszajövök, és segítek elhárítani őket.
– Rendben.
Ezúttal ellenállok a  belső hangnak, hogy marasztaljam. Mosolya
lassan eltűnik, mélyet sóhajt. Karom vonakodva lecsúszik a
nyakából. Gyors csókot nyom az ajkamra, és egy lépést hátralép.
Megfordul, hogy kinyissa a  kocsiajtót. Én is hátralépek. Ismét rám
néz, és mielőtt beszáll, még egyszer elmosolyodik.
– Ezután minden úgy lesz, ahogy mindig is lennie kellett volna.
Beszáll, becsukja az ajtót.
Indít, de már nem rám figyel. Az udvarban állok, nézek utána,
amíg látom.
Elered az eső.
 nyolcvannégy
____________
KÉSŐ ESTE LÉPTEKET HALLOK a  folyosón. Megfordulok az
ágyon, az ajtót nézem. Lassan nyílik.
– Finny?
Csend.
– Ó, Autumn – szól anyám.
 nyolcvanöt
____________
PHINEAS SMITH AUGUSZTUS 8-ÁN halt meg. Annak az
éjszakának minden részletét el tudom képzelni. Látom az arcát, és
látom, hogy ujjai hogyan görbülnek a  kormánykerékre. Hallom
a lélegzését, és érzem, milyen gyors a pulzusa.
Tudom, mire gondolt, amikor túl gyorsan vette be azt a kanyart.
Tudom, hogy min veszekedtek, mielőtt a kis piros autó kipördült.
Tudom, hogy Sylvie arca már könnyes volt, amikor kirepült
a szélvédőn.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Sylvie ölte meg Phineast. Ő
csak a halálának az eszköze volt, nem az okozója. Ha Finny velem
maradt volna, minden másként alakul. Kinek a  hibája, hogy nem
maradt velem?
Látom, ahogy Finny a  piros autóban ül; nem esett baja, egy
karcolás sem. Beesik az eső a kitört szélvédőn, de ő nem érzi. Semmit
nem érez. Semmit nem gondol. Életben van.
Maradj! – súgom neki. Maradj az autóban. Maradj ebben
a pillanatban.
De persze nem marad.
Hirtelen, mintha megütötték volna, visszatérnek az érzékei.
Farmernadrágja alatt érzi a  meleg bőrülést; olyan szorosan fogja
a  kormányt, hogy ujjpercei elfehérednek. Látja a  csillogó üveget
maga körül és a tátongó lyukat. És a betört szélvédőn túl meglátja őt.
A  sötétségen és az esőn túl látja, ahogy Sylvie az úttesten fekszik.
Mozdulatlanul, némán.
Maradj – súgom.
Finny keze hirtelen elengedi a  kormánykereket, és kikapcsolja
a  biztonsági övet, ami megmentette az életét. Kinyitja az ajtót, és
rohan.
Látom a pocsolyát Sylvie feje mellett, de Finny nem látja. Látom
a  csillogó fekete villanyvezetéket, amit a  vihar elszakított, és
a  vízben szikrázik. Finny nem látja; csak őt látja, azt hiszi, ő a  cél,
oda kell érnie.
 Sylvie a pocsolyán túl fekszik. Biztonságban van, mozdulatlanul,
csak beteljesíti a célt.
Finny letérdel elé. A  nevén szólítja. Sylvie nem mozdul. Félelem
és pánik tör Finnyre. Olyan félelem és pánik, amit én is érzek, aki
látom a jelenetet. Bal kezével megtámaszkodik Sylvie feje mellett.
A halál gyorsabban történik, mint le tudnám vagy akarnám írni.
 nyolcvanhat
____________
SZEPTEMBER VÉGE VAN. NEM beszélünk róla, de
mindannyian tudjuk, hogy idén nem megyek egyetemre. Napokig
a  szobámban maradok, anyáimnak azt mondom, hogy olvasok.
Angelina néni még minden éjjel itt alszik, de anyának már nem kell
könyörögnie neki, hogy egyen. Apám hetente egyszer elvisz
vacsorázni; úgy gondolja, hogy elvonja a  figyelmemet egy kicsit,
amikor arról beszél, hogy magával visz a következő külföldi útjára.
Megint el kellett mennem Dr. Singh-hez. Rengeteg kérdést tett fel,
és sokat hazudtam neki. Felemelte a  gyógyszeradagomat, és
elengedett.
Egy hónapja nem szedem a gyógyszereimet.
Ma a  kettőnk születésnapja közötti félidő van, és a  levelek színe
változni kezdett. Az ágyamban fekszem, Finny ablakát bámulom. Ez
a szeptember olyan forró és száraz volt, hogy a levelek egy része már
megbarnult és meghalt. Az ősz kezdete nem aranyszínű, hanem
tompa rézsárga. Anyám kertjében még nyílnak a rózsák. Szélük
megbarnul, de színeik élénkek; kinyílnak, kibontakoznak, majd
szirmaik lehullnak, meghalnak, amint életük kezdetét vette.
Tovább maradtak az idejüknél. Velem is éppen ez a helyzet.
Végül döntésre jutok. Az egyetlen döntésre: azt hiszem, Finny
megbocsátana nekem. Nem ezt akarta volna, de megbocsátana. És ha
megpróbálnék nélküle életben maradni, vannak olyan utak előttem,
amiket ennél sokkal rosszabbnak gondolna.
A délután estébe, az este éjszakába változik. Megvárom, amíg
már nem hallom, hogy anyáék lefekvés előtt beszélgetnek. Óvatosan
lépek a  lépcsőre, elkerülök minden olyan pontot, ami emlékeim
szerint nyikorog. A konyhában üzenetet hagyok az asztalon. Tovább
tartott megírni, mint gondoltam. Végül el kellett fogadnom, hogy
nem tudok elmondani mindent, amit mondani akartam.
Anyám húsvágó deszkájához lépek. Ez az első pillanat, hogy
tétovázni kezdek, de csak azért, mert gondolkodom, hogy
a  legnagyobb kést válasszam, amit elképzeltem, vagy legyek
gyakorlatias, és azt vegyem el, ami a feladatra a legalkalmasabb. De
ha rajtakapnak ezzel az üzenettel, napokig, talán hetekig nagyon sok
hazugságot kell mondanom, amíg végre békén hagynak, és elég
hosszú ideig lehetek egyedül ahhoz, újra próbálkozhassak. Ezért úgy
döntök, hogy ha elég elszánt vagyok, mindegy, hogy melyik kést
választom. A nagyot veszem el.
Ahogy kilopózok a  hátsó ajtón, rászánok egy pillanatot, hogy
elnézzek a  hátsó udvar felé, ahol együtt játszottunk, és a  fára, ahol
soha nem építettük meg a  lombházunkat. Átsietek az ő udvarába,
elrohanok a hely mellett, ahol először megcsókolt.
Angelina néni folyton elveszít ezt-azt, ezért az első verandán egy
üres virágcserép alatt pótkulcsot tart. Miután kinyitom az ajtót,
visszateszem a kulcsot, így talán nem veszi észre, hogy használtam
és nem magát hibáztatja majd. Ez a legkevesebb, amit tehetek; mert
ez így sem fair vele. De a  vágynak, hogy még egyszer Finny
közelében legyek, képtelen vagyok ellenállni.
A ház csendes, üres, árnyékokkal teli. A  lépcső nyikorog, ahogy
felmegyek, de úgysem hallja senki. Eszembe jut, hogyan szaladtunk
fel itt együtt.
Finny szobájának ajtaja csukva. Tudtam, hogy csukva lesz. Senki
nem lépett be oda, amióta Finny és én kézen fogva kijöttünk onnan.
Átlátszó ragasztóval rögzítem az üzenetemet az ajtóra.
Kérlek, ne törjétek be az ajtót. Túl késő bármit tennetek.
Hívjátok a rendőrséget, a többit bízzátok rájuk.
Belépek a szobába, és magamra zárom az ajtót.
 nyolcvanhét
____________
A KÖNYVEKBEN, AMIKOR A SZEREPLŐK a kórházban térnek
magukhoz, nem emlékeznek, hogyan kerültek oda. Csak lassan
jutnak eszükbe a dolgok.
Én – amikor kinyitottam a szemem – arra gondoltam: „A rohadt
életbe!”
____________
Törökülésben ülök az ágy közepén, szúrós anyagú kék hálóing
van rajtam. A  kórházi takaró nyomasztóan kicsi és vékony, inkább
olyan, mint egy strandlepedő. Egyik karomba infúzió csöpög, a két
csuklóm olyan precízen bekötve és leragasztva, hogy azon
gondolkodom, vajon ki köthette így be. A  kötéseimet nézem,
miközben a  nővér megméri a  vérnyomásomat és megkérdezi,
tudom-e, milyen nap van.
– És arra emlékszel, miért vagy itt, édesem?
Nem tetszik a hangja.
– Autumn?
– Emlékszem.
Többre emlékszem, mint amennyire emlékezni szeretnék, mert
azt tervezem, hogy újra megteszem.
A nővér még több kérdést tesz fel. Válaszokat mormogok. Nem
kellene megkérdeznem, hogy ki kötözött be, mert az nagyon furcsán
venné ki magát, és a  lehető leghamarabb ki kellene jutnom innen.
Finny megbocsátana nekem. Nem. Finny meg fog bocsátani nekem,
amikor majd elmagyarázom neki. Egy ujjal megérintem a gézkötést.
– És mikor volt az utolsó menstruációd, édesem?
Hetek óta először minden mozdulatlanná dermed és
elcsendesedik körülöttem.
– Melyik napon kezdődött a  legutóbbi menstruációs ciklusod,
Autumn?
Először nézek az arcára. Fiatalabb, mint gondoltam.
– Nem emlékszem.
Furcsán néz rám.
 nyolcvannyolc
____________
FINNY NEM ENGEDNÉ, HOGY újra megpróbáljam, ha terhes
vagyok. Akármeddig, akármilyen hevesen vitatkozhatnék vele, nem
engedné. Finny azt sem tudta elviselni, ha földigiliszták halnak meg
a járdán; soha nem tudnám meggyőzni, hogy így lesz a legjobb.
Látom az arckifejezését. Rosszalló pillantással méreget. Próbálom
megmagyarázni neki, de ő összevonja a szemöldökét.
Előfordul az ilyesmi. Vannak, akik felvállalják. Angelina néni is
vállalta.
Eleinte lakhatnánk anyáinknál; örülnének, hogy velük vagyunk.
Pincérkedhetnék, spórolhatnék, és pár tanegységenként
elvégezhetném az egyetemet. Éjszakánként így is írhatnék; talán
nem minden éjjel, de akkor is.
Az, hogy valami lehetetlennek tűnik, nem jelenti azt, hogy nem
kéne megpróbálni.
És persze nem lenne olyan, mintha visszakapnám. Nem igazán.
De jobb lenne, mintha egyáltalán nem lenne velem. Eszembe jut,
hogyan tartotta a  kezében Angie kislányát a  kórházban, milyen
csodálattal nézte a kis arcát.
És Finny elégedett mosollyal néz rám, mert tudja, hogy győzött.
 nyolcvankilenc
____________
– EZ A KÖTELEZŐ PROTOKOLL, édesem – mondja a nővér.
Csak pislogok.
– Micsoda?
– A terhességi teszt.
– Ó! Rendben.
– Most egy pillanatra kimegyek. A  folyosó le van zárva.
Megígéred, hogy jól viselkedsz, és itt vársz?
– Igen. Várok.
Ott hagy. A hasamra simítom a kezemet, és addig nyomom, amíg
megfájdul a  csuklóm. A szemem becsukódik. Várni fogok. Minden
rendben lesz.
És évek óta most először érzem úgy, hogy a  dolgok úgy
alakulnak, ahogy mindig is lenniük kellett volna.
 Köszönetnyilvánítás
____________
KÖSZÖNET FÉRJEMNEK, ROBERTNEK, AKI a  szó szoros és
átvitt értelmében is fogta a  kezemet, miközben azért küzdöttem,
hogy elérhessem ezt az álmot. Baby, sikerült!
Köszönet a szüleimnek, Gary és Susan Nowlinnak, akik úgy
neveltek, hogy szeressem önmagam és a  könyveket. Anya,
köszönöm, hogy a  szépség iránti szenvedélyt kaptam tőled, annak
minden formájában. Apa, köszönöm, hogy Autumn apjának teljes
ellentéte voltál.
Nővérem, Elizabeth Nowlin egyenesen csodálatos. Köszönöm,
hogy megedzettél.
Köszönet apósomnak és anyósomnak, Jay és Tina Rosenernek; ők
a  legszeretetreméltóbb és legnagylelkűbb emberek, akikkel
életemben találkoztam. Nélkületek, a  támogatásotok nélkül nem
érhettem volna el ezt.
Köszönet irodalmi ügynökömnek, Ali McDonaldnak, aki valóra
váltotta ezt az álmot. Köszönöm. Nagyon, nagyon köszönöm!
És köszönöm, Istenem, ezt és mindazt a  sok áldást, amit Tőled
kaptam.
 Jegyzet

{*} KARR, ALPHONSE JEAN-BAPTISTE (1808–1890) francia szatirikus író – Kristó

Nagy István: Gondolattár – Kézikönyvtár (arcanum.com)
 Tartalom

egy
kettő
három
négy
öt
hat
hét
nyolc
kilenc
tíz
tizenegy
tizenkettő
tizenhárom
tizennégy
tizenöt
tizenhat
tizenhét
tizennyolc
tizenkilenc
húsz
huszonegy
huszonkettő
huszonhárom
huszonnégy
huszonöt
huszonhat
huszonhét
huszonnyolc
huszonkilenc
harminc
harmincegy
harminckettő
harminchárom
harmincnégy
harmincöt
harminchat
harminchét
harmincnyolc
harminckilenc
negyven
negyvenegy
negyvenkettő
negyvenhárom
negyvennégy
negyvenöt
negyvenhat
negyvenhét
negyvennyolc
negyvenkilenc
ötven
ötvenegy
ötvenkettő
ötvenhárom
ötvennégy
ötvenöt
ötvenhat
ötvenhét
ötvennyolc
ötvenkilenc
hatvan
hatvanegy
hatvankettő
hatvanhárom
hatvannégy
hatvanöt
hatvanhat
hatvanhét
hatvannyolc
hatvankilenc
hetven
hetvenegy
hetvenkettő
hetvenhárom
hetvennégy
hetvenöt
hetvenhat
hetvenhét
hetvennyolc
hetvenkilenc
nyolcvan
nyolcvanegy
nyolcvankettő
nyolcvanhárom
nyolcvannégy
nyolcvanöt
nyolcvanhat
nyolcvanhét
nyolcvannyolc
nyolcvankilenc
Köszönetnyilvánítás