MERCEDES RON

A MI
HIBÁNK
 Barnak, az unokatestvéremnek.
Köszönöm, hogy végigkísértél az úton.
Ez a könyv éppúgy a tiéd, mint az enyém.
 PROLÓGUS

Egyfolytában azon tipródtam, hogy ha több mint egy éve szakítottunk, akkor miért zokogok úgy, mintha
most történt volna. Egy ponton túl nem bírtam tovább: félreálltam a kocsival, mert attól féltem,
frontális ütközés lesz a vége, leállítottam a motort, majd ráborultam a kormányra, úgy zokogtam.
Sirattam azt, akik voltunk, sirattam azt, akik lehettünk volna… Sirattam őt, mert csalódást
okoztam neki, mert összetörtem a szívét, mert elértem, hogy beengedje a szerelmet, hogy aztán meg
bebizonyítsam, a szerelem nem is létezik, vagy ha igen, szükségképpen fájdalommal jár, olyan
fájdalommal, ami életre szóló sebet ejt az emberen.
Sirattam Noah-t, azt a Noah-t, akivé mellette lettem: az életvidám Noah-t, azt a Noah-t, aki a
démonjaival való küzdelem ellenére teljes szívéből szerette őt. Annyira szerettem, ahogyan már soha
senkit nem fogok, ezért is zokogtam. Ha megismered azt az embert, akivel egész hátralevő életedet le
akarod élni, már nincs visszaút. A legtöbben soha nem tapasztalják meg ezt az érzést, vagy azt hiszik,
rátaláltak, de rövid úton kiderül, hogy tévedés volt az egész. Én tudtam, és ma is tudom, hogy Nick
életem szerelme, az a férfi, akit a gyerekeim apjaként képzelek el, az a férfi, akit jóban, rosszban
magam mellett akarok tudni, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ.
Számomra Nick a Nagy Ő, a másik felem, de eljött az idő, hogy megtanuljak nélküle élni.
ELSŐ RÉSZ
A viszontlátás
 1
NOAH

Tíz hónappal az előző rész eseményei után…

A reptéren fülsiketítő volt a lárma, az emberek ingerülten futkostak fel-alá, egyesek a bőröndjeiket
vagy a gyerekeiket ráncigálták maguk után, mások poggyászkocsikkal manővereztek. Rámeredtem a
fejem fölötti kijelzőre, hogy megtaláljam a soron következő célállomásom nevét, és kibogarásszam a
beszállás időpontját. Nem repestem az örömtől, hogy egyedül kell megtennem az utat. Mindig is
gyűlöltem a repülést, de nem maradt más választásom: egyedül voltam, mint az ujjam, nem kísért el
senki.
Ránéztem az órámra, majd újra a kijelzőt kémleltem. Oké, bőven időben érkeztem, még egy
kávéra és némi olvasásra is futja majd az időmből a tranzitban, attól tutira megnyugszom. A
fémdetektoros kapuk felé vettem az irányt. Baromira utálom, amikor körbetaperolnak áthaladás után,
mert nálam valahogy mindig besípol a jelző. Azt mondják, feltehetőleg vasból van a szívem, és a sors
mindig gondoskodik róla, hogy ezt az orrom alá dörgölje, valahányszor fémdetektorokkal akad
dolgom.
Felvettem a hátizsákomat a futószalagra, lecsatoltam az órámat, a karkötőimet és azt a
nyakláncot, amit mindig viseltem – bár már régen meg kellett volna szabadulnom tőle –, és
lepakoltam minden cuccomat a telefonommal, meg a zsebemből kihalászott aprópénzzel együtt.
– A cipőt is, asszonyom – szólt rám unott hangon egy fiatal biztonságis. Egy cseppet sem
csodálkoztam a stílusán, mert a munkája ékes példája volt a dögunalomnak és az egyhangúságnak.
Úgy képzeltem, hogy az agya a szürkeség mocsarában leledzik attól, hogy folyton ugyanazt csinálja,
ugyanazokat a mondatokat ismételgeti. Rátettem a tálcára a fehér Converse cipőmet, és hálát
rebegtem, amiért nem mintás zoknit húztam a lábamra, mert az nagyon gáz lett volna.
– Álljon félre, legyen szíves! Álljon terpeszbe, és nyújtsa ki oldalra a kezét! – parancsolt rám,
mire én felsóhajtottam. – Van magánál fémtárgy, éles eszköz vagy…?
– Nincs nálam semmi. Mindig ez van. Nem is értem, miért – feleltem, miközben elviseltem, hogy
a tiszt tetőtől talpig megmotozzon. – Csakis a fogtömésem lehet az oka.
A srác viccesnek találta a válaszomat, én viszont alig vártam, hogy végre abbahagyja a
taperolást.
Amikor elengedett, összeszedtem a cuccaimat, és duty free shop felé vettem az irányt. Ó, hát
szia, gigantikus Toblerone! Végre! Ez az egyetlen jó dolog a reptéren. Mindjárt kettőt vettem belőle.
Becsúsztattam a csokikat a kis bőröndömbe, és elindultam megkeresni a beszállókaput. A Los
Angeles-i nemzetközi repülőtér óriási alapterületű, de szerencsére nem kellett túlságosan messzire
mennem. Végigsétáltam a feliratos, mindenféle jelekkel ellátott szőnyegeken, és elhaladtam milliónyi
Viszlát! felirat mellett, mire megérkeztem a célomhoz. Még nem volt hosszú a sor, így simán csak
bemutattam a beszállókártyámat és az útlevelemet, és egyből be is szálltam. Bent a gépben leültem a
helyemre, elővettem a könyvemet, és beleharaptam az egyik Tobleronéba.
Egészen jól alakultak a dolgok, de egyszer csak a könyvjelzőnek használt papírfecni az ölembe
hullott, és olyan emlékeket idézett fel bennem, amiket már jó régen, jó mélyre eltemettem magamban.
Összeugrott a gyomrom, mert elém tolultak azok a képsorok, és arra a napra lőttek is a nyugalmamnak.
 Kilenc hónappal korábban…

Nick elutazásának híre kacifántos módon jutott el hozzám. A jelenlétemben senki sem hozta szóba,
nyilvánvalóan azért, mert Nick ezt adta utasításba. Még Jenna sem emlegette előttem, de én tutira
vettem, hogy többször is találkozott vele. A barátnőm két tűz közé került, én pedig ezt is feltettem
azoknak a dolgoknak a hosszú lajstromára, amikért csakis én voltam a hibás.
Nem találkoztam Nicholasszal, de a velem kapcsolatos akciója nem sokat váratott magára. A
cuccaimmal telepakolt dobozok alig két héttel a szakításunk után meg is érkeztek, és amikor megláttam
N-t, ahogy a macskahordozóból kukucskál kifelé, leroskadtam az ágyra, és kisírtam a szememet. Édes
kiscicánk, vagyis most már az én cicám… A lakótársam durva allergiája miatt el kellett vinnem
anyámhoz, a régi házba. Iszonyú nehéz volt megválni tőle, de nem maradt más választásom.
Az életemnek azt az időszakát, amikor mást sem csináltam, csak sírtam és sírtam, sötét
korszakként könyveltem el, mert ez a kifejezés illett rá leginkább: sötét alagútban vergődtem,
vaksötétben kóvályogtam, és képtelen voltam kimászni belőle. Még az sem segített, ha új nap virradt,
vagy ha felgyulladt az éjjeli lámpám mesterséges fénye. Pánikrohamok törtek rám szinte mindennap,
mire az orvos egyenesen pszichiáterhez irányított.
Eleinte hallani sem akartam semmiféle agyturkászról, de azt hiszem, végül csak segített rajtam,
mert ahogy telt-múlt az idő, egy reggel felkeltem, és már képes voltam normális emberi
tevékenységeket folytatni… Mígnem egy este eljutott a tudatomig, hogy Nick elment, és örökre
elveszett minden.
Az egyetemi kávézóban ütötte meg a fülemet egy beszélgetés, abból tudtam meg. Uramatyám!
Akkoriban még a random egyetemista kislányok is többet tudtak Nickről, mint én.
Egy lány éppen a barátomról, vagyis bocsánat, az exbarátomról szóló pletykákat osztotta meg a
barátnőivel, így értesültem róla, hogy Nick néhány nap múlva New Yorkba utazik.
Abban a pillanatban valami megszállta a testemet, és kényszerített, hogy beszálljak a kocsiba, és
elvezessek a lakásáig. A gondolataimból is száműztem azt a helyet, és mindazt, ami ott történt, de nem
hagyhattam, hogy szó nélkül lelépjen. Látnom kellett őt, beszélnem kellett vele. Utoljára a szakításunk
éjszakáján találkoztunk.
Remegő kézzel, roskadozó lábbal vánszorogtam be a háztömbbe, ahol Nick lakott. Beszálltam a
liftbe, felmentem az emeletre, és lecövekeltem az ajtaja előtt.
Mit mondjak neki? Mit tegyek, hogy megbocsásson nekem, hogy ne menjen el, hogy újra
szeressen?
Amikor becsöngettem, úgy éreztem, menten elájulok. Egyszerre éreztem félelmet, szomorúságot
és izzó vágyat, mire kinyitotta az ajtót.
Mindkettőnknek a torkunkon akadt a szó, úgy meredtünk egymásra. Nem számított rám. Le
mertem volna fogadni, hogy azt tervezte, szó nélkül lelép, elfelejt, és úgy tesz, mintha soha nem is
léteztem volna, de azzal nem számolt, hogy nem könnyítem meg a helyzetét.
Szinte vágni lehetett a feszültséget. Lélegzetelállítóan nézett ki: fekete farmer, fehér ing, kissé
kócos haj. A lélegzetelállító igazából enyhe kifejezés, ő mindig lélegzetelállítóan nézett ki, de a tűz,
ami mindig ott izzott a szemében, valahányszor meglátott, egyszerre kihunyt. Az egymás jelenlétében
mindkettőnket megigéző varázslat nem létezett többé.
Olyan jó pasi, olyan magas, és annyira az enyém… Úgy éreztem, a sors büntetésképpen az orrom
alá dörgöli, mit vesztettem.
 – Mit keresel itt? – A hangja kegyetlenül, fagyosan csengett, és egyből kizökkentett az
álmodozásból.
– Én… – nyögtem ki. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, mit tehetnék, hogy megint úgy nézzen
rám, mintha én lennék számára a fény, a remény, az élet…
Esze ágában sem volt meghallgatni. Bevágta az orrom előtt az ajtót, de én már döntöttem: ha
harc, hát legyen harc. Nem hagyhatom, hogy elmenjen, nem veszíthetem el, mert nélküle nem tudok
létezni. Az lehetetlen. Belesajdult a lelkem, ahogy ott állt előttem, én pedig nem kérhettem, hogy
öleljen át, hogy enyhítse azt a fájdalmat, ami nap mint nap a lelkemet mardossa. Tettem egy lépést
előre, a résnyire ismét kinyíló ajtón besurrantam a lakásába, és lerohantam a személyes terét.
– Mi a fenét művelsz? – támadt nekem, és a nyomomba eredt, amikor a nappali felé vettem az
irányt. Alig ismertem rá a szobára: mindenütt dobozok sorakoztak, a kanapét és a dohányzóasztalt
fehér lepel borította. Megrohantak az emlékek: a közös reggelik, a lopott csókok a kanapén, az
összebújós, filmezős esték, Nick, ahogy reggelit készít nekem, én pedig, ahogy a gyönyörtől kábultan
pihegek a párnák között, miközben ő addig csókol, míg ki nem fogy belőlem a szusz…
Mindez mára köddé vált. Nem maradt belőle semmi.
Képtelen voltam visszafogni magam, kitört belőlem a zokogás, és odafordultam hozzá.
– Nem mehetsz el! – nyöszörögtem neki. Nem akartam, hogy elhagyjon.
– Takarodj innen, Noah! Semmi kedvem ehhez az egészhez – vágott vissza, aztán elhallgatott, és
megfeszítette az állkapcsát.
Ijedtemben összerezzentem, és elemi erővel zokogtam. Nem… A fenébe is! Nem és nem! Sehova
nem megyek nélküle!
– Nick, kérlek! Nem akarlak elveszíteni – könyörögtem neki panaszos hangon. Nem tudtam
semmi eredetit kitalálni, de legalább őszinte voltam, teljesen őszinte, mert úgy éreztem, képtelen
vagyok elviselni az életet nélküle.
Nicholas egyre szaporábban kapkodta a levegőt, én pedig attól féltem, hogy túlzásba viszem a
nyomásgyakorlást, de ha egyszer az oroszlán bajuszát húzgálom, ne végezzek félmunkát.
– Takarodj innen!
Ez egyértelmű parancs volt, de én már hozzászoktam, hogy csak azért se fogadjak szót neki, ez
mindig is így volt… Eszem ágában sem volt ezen változtatni.
– Esetleg nem hiányzom neked? – szegeztem neki a kérdést, de a hangom elcsuklott a mondat
közepén. Körbefuttattam a tekintetemet a szobában, majd újra ránéztem. – Mert én úgy érzem,
megfulladok… Reggelente képtelen vagyok felkelni. Rád gondolok, mielőtt elalszom, rád gondolok,
amikor kinyitom a szememet, zokogok utánad…
Hirtelen mozdulattal letöröltem a könnyeimet, mire Nicholas tett egy lépést előre, de nem azért,
hogy megnyugtasson, hanem éppen ellenkezőleg. Jó erősen megragadta a karomat. Erősebben a
kelleténél.
– És szerinted én mi a fenét csinálok?! – förmedt rám. – Tisztára kikészítettél!
Bármennyire durván nyúlt is hozzám, rögtön erőre kaptam az érintésétől. Annyira hiányzott, hogy
felért egy adrenalinlökettel a lelkemnek.
– Sajnálom – nyögtem ki, és lehajtottam a fejemet, mivel egy dolog volt érezni őt, de egészen
más elviselni a csillogó szeméből felém áradó gyűlöletet. – Hibát követtem el, óriási és
megbocsáthatatlan hibát, de nem hagyhatod, hogy ez a kapcsolatunk végét jelentse. – Felnéztem rá.
Azt akartam, hogy higgyen nekem, hogy meglássa a tekintetemben, hogy a szívemből szóltam. – Soha
senkit nem fogok úgy szeretni, mint téged.
Úgy tűnt, megégették a szavaim, mert levette rólam a kezét, elfordult, és elkeseredésében
beletúrt a hajába, tépni kezdte, majd újra rám nézett. Egy pillanatra kiesett a szerepéből, mint aki
élete legkeményebb csatáját vívja.
Csend furakodott kettőnk közé.
– Hogy voltál rá képes? – szegezte nekem a kérdést másodpercekkel később. A szívem újra
összetört, amikor meghallottam, hogy elcsuklik a hangja az utolsó szónál.
– Én már nem is emlékszem rá… – nyögtem ki gyötrelmes hangon. Nem hazudtam, tényleg nem
emlékeztem rá, mert jó mélyre eltemettem magamban. Azon az éjszakán, azon a végzetes éjszakán
annyira taccsra vágott, hogy azt hittem, ő is megtette azt, amit én, hogy nem voltam képes megállítani,
és hagytam, hogy megtegye. Az életemnek abban a pillanatában annyira kikészültem, hogy egyszerűen
lekapcsolódtam a testemről és a lelkemről. – Semmi nem maradt az emlékezetemben azon kívül, amit
veled éltem át. Nick, meg kell bocsátanod nekem! Azt akarom, hogy megint úgy nézz rám, mint azelőtt.
– A szavak szánalmasan kifulladtak, annyira fájt a szívem attól, hogy ott állt előttem, és mégis olyan
távolinak éreztem… – Mondd meg, mit tegyek, hogy megbocsáss…
Hitetlenkedve bámult rám, mintha lehetetlent kérnék tőle, mintha a számból értelmetlen,
nevetséges dolgok sorjáztak volna.
És tényleg nevetségesnek éreztem magamat. Vajon én képes lennék megbocsátani a megcsalást?
Megbocsátanék Nicknek, ha ő csalt volna meg engem?
Végtelen fájdalom töltötte el a lelkemet, és már tudtam is a választ… Nem, nyilván nem. Már a
puszta gondolatra is legszívesebben a hajamat téptem volna, hogy kitöröljem azt a képet a fejemből,
ahogy Nick egy másik lányt tart a karjában.
Egy mozdulattal letöröltem a könnyeket az arcomról, és megértettem, hogy minden hiába. Néhány
pillanatra elnémultunk, én pedig tudtam, hogy el kell mennem, de képtelen voltam elviselni a
veszteség érzését, mert erről volt szó, igenis elvesztettem őt. Könyöröghetek bármennyit, nincs mit
tenni.
Megállíthatatlanul csorogtak lefelé az arcomon a könnyek… Világosan láttam, hogy eljött a néma
búcsú ideje. A búcsúé… Uramatyám! Búcsút venni Nicktől. Azt meg hogy kell? Hogyan veszel
búcsút attól az embertől, akit a legjobban szeretsz, és akire a legnagyobb szükséged van az életben?
Elindultam az ajtó felé, de amikor elhaladtam mellette, Nick elállta az utamat, és nagy
meglepetésemre az ajkamra tapasztotta az ajkát, megragadta a vállamat, magához húzott, nekem pedig
a földbe gyökerezett a lábam a csóktól, amiről olyan régóta csak álmodtam.
– Miért? A fenébe is… – jajdult fel egy másodperc múltán, és megragadta a karomat.
A két tenyerembe fogtam az arcát, de arra sem maradt időm, hogy felfogjam, mi történik, mert a
hátam a nappali falának csapódott. Csapdába ejtette a testemet, a szája az enyémre tapadt, és azonnal
kiszakadt belőlünk a levegő. Kétségbeesetten szorítottam magamhoz, miközben a nyelve a számban
kalandozott, és a keze vándorolni kezdett lefelé a testemen. De hirtelen átfordult a helyzet,
megváltozott a viselkedése, követelőző, durva lett a csókja. Eltávolodott az ajkamtól, és úgy felkent a
falra, hogy mozdulni sem tudtam.
– Nem kellene itt lenned – mordult rám, én pedig észrevettem, hogy könnyek gördülnek le az
arcán. Soha nem láttam sírni. Soha.
Úgy éreztem, nem kapok levegőt, el kell szakadnom tőle, mert elrontottuk a dolgokat, és ez így
nem jó, egyáltalán nem jó. Szerettem volna megsimogatni az arcát, hogy felitassam a könnyeit,
legszívesebben szorosan átöleltem volna, hogy ezredszer is, újra és újra bocsánatot kérjek. Nem
tudom, mit olvashatott le az arcomról, de amikor összekapcsolódott a tekintetünk, mintha felgyulladt
volna Nickben valami, talán a harag, vagy a harag és a fájdalom keveréke, a mély fájdalomé, amit jól
ismertem.
– Én szerettelek – jelentette ki, és a nyakamba fúrta az arcát. Éreztem, hogy remeg, én pedig a
karomba zártam, mintha soha nem akarnám elengedni. – A rohadt életbe! Én szerettelek! – kiabálta
újra, és kibontakozott az ölelésemből.
Nicholas tett egy lépést hátra, és úgy nézett rám, mint aki életében először lát. A padlóra
szegezte a tekintetét, aztán újra engem bámult.
– Tűnj el ebből a lakásból, és eszedbe ne jusson visszajönni!
Egyenesen a szemébe néztem, és megértettem, hogy mindennek vége. A könnyeivel küzdött, a
szerelem utolsó szikrája is kiveszett a tekintetéből, csak a fájdalom, a fájdalom és a gyűlölet maradt,
én pedig nem tehettem semmit, már nem maradt erőm, hogy folytassam a küzdelmet. Azt hittem, helyre
tudom hozni a dolgokat, azt hittem, az iránta érzett szerelmem elég lesz ahhoz, hogy az ő szerelme is
újra fellángoljon. Mekkorát tévedtem! A szerelmet a gyűlölettől csupán egy lépés választja el… Ezt
most a saját bőrömön tapasztaltam meg.
Akkor láttam utoljára.

– Kisasszony! – szólalt meg mellettem egy hang, ami rögtön visszazökkentett a valóságba.
Felnéztem a könyvemből, és megláttam, hogy egy légikísérő türelmetlenül méreget.
– Igen? – szólaltam meg, és igyekeztem összeszedni magam. A könyv és a Toblerone az ölemből
a földre hullott.
– Már majdnem mindenki beszállt. Láthatnám a kártyáját?
Körülnéztem. A francba! Már csak én maradtam a tranzitváróban. Rábámultam a két
légikísérőre, akik a beszállókapuból engem figyeltek, és feltápászkodtam a székből. A rohadt életbe!
– Sajnálom – hebegtem. Megfogtam a hátizsákomat, aztán előkotortam belőle az útlevelemet és a
beszállókártyámat. A lány elvette tőlem a kártyát, és elindult a kapu irányába. Én a nyomába
szegődtem, de visszafordultam, és villámgyorsan végigkémleltem a helyiséget, hogy nem hagytam-e
ott valamit.
– A gép végében van a helye, a jobb oldalon… Kellemes utazást kívánok!
Bólintottam, és miközben a gép belseje felé haladtam, összeszorult a gyomrom.
Hatórás repülőút várt rám New Yorkig.
Az utazás egy örökkévalóságnak tűnt. Bele sem mertem gondolni, hány fok lehet New Yorkban.
Július közepe volt, én pedig hálát adtam a sorsnak, hogy csak rövid időt kell ott töltenem, mivel az
utazásomnak nagyon konkrét célja volt.
Amikor kiszálltam a gépből, egyenesen a vasútállomás felé vettem az irányt. A reptérről egy
rövid vonatút vezetett a jamaicai állomásig, ahol át kellett szállnom az East Hamptonba tartó vonatra.
Még fel sem fogtam, hogy ilyen sznoboknak való helyre megyek, ami soha nem vonzott, de Jenna –
istenem, Jenna! – tényleg nagy feneket kerített az esküvőjének. Bizony ám, hónapokig szervezte, és –
mint minden amerikai pénzeszsák – a Hamptonsban akart férjhez menni. A gazdagok üdülőhelyén az
anyjának ősidőktől fogva van egy villája, és szinte mindig ott töltik az egész nyarat. Jenna imádja azt a
helyet, oda kötődik minden gyerekkori emléke. Szétnéztem egy kicsit a neten, vajon mennyibe kerül
ott egy ház. Dobtam egy hátast.
 Jenna kívánsága az volt, hogy töltsem vele az esküvő hetét. Kedden érkeztem meg, és vasárnap
jött el a napja, hogy a legjobb barátnőm örökre felhagyjon a hajadonsággal. Sokan mondták neki, hogy
tizenkilenc évesen férjhez menni őrültség. De kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk egy pár szerelme
felett? Ha ők ezt akarják, felkészültek rá, és biztosak a szerelmükben, akkor a pokolba az összes
bevett szokással!
Meg is érkeztem, a jamaicai állomáson leszálltam a vonatról. Újabb kétórás út várt rám, ami
alatt nemcsak azzal a gondolattal kellett megbarátkoznom, hogy a legjobb barátnőm férjhez megy,
hanem azzal is, hogy tíz hónap után újra találkoznom kell Nicholas Leisterrel, akiről ez idő alatt – az
internetről levadászott információmorzsákat leszámítva – az égvilágon semmit nem hallottam.
Nick lesz a tanú, én pedig az egyik koszorúslány… Szóval így fest a dolog. Talán az idő már be
is gyógyította a sebeket, és meghozta a megbocsátást. Nem tudtam, hogy így van-e, de egy dologban
biztos voltam: ha szemtől szemben állunk egymással, tutira kitör majd a harmadik világháború.
 2
NOAH

Este hat körül érkeztem meg az állomásra. A nap még nem bukott a horizont alá, július közepén csak
kilenc után van a napnyugta, így jólesett leszállni a vonatról, kinyújtóztatni a lábamat, megérezni a
partról érkező friss szellőt, ami lágy tengerillatot hozott. Rég nem jártam tengerparton, és nagyon
hiányzott. Az egyetemtől majdnem kétórányira volt az óceán, én pedig mindent megtettem, hogy
messzire elkerüljem anyám házát. Nagyon megromlott köztünk a viszony, és bár jó néhány hónap eltelt
azóta, nem jutottunk megoldásra. Időnként beszéltünk egymással, de amint a téma olyan irányba
terelődött, amibe nem voltam hajlandó belemenni, egyszerűen kinyomtam a hívást.
Jenna az állomással szemben, az autóban ülve várt rám. Amikor meglátott, kipattant a fehér
kabrióból, és odafutott hozzám. Én is megszaporáztam a lépteimet, így az úttest közepén találkoztunk.
Csajos ölelésben forrtunk össze, és eszeveszett ugrabugrálásba kezdtünk.
– Végre itt vagy!
– Végre itt vagyok!
– Férjhez megyek!
– Férjhez mész!
Mindketten kacagásban törtünk ki, de mivel a körülöttünk csoportosuló autókból őrült dudálás
hallatszott, szétrebbentünk.
Beszálltunk a kabrióba, én pedig minden erőmmel a barátnőmre koncentráltam, aki éppen azt
ecsetelgette, hogy mennyire fáradt, és mennyi tennivaló vár még ránk a nagy nap előtt. Valójában csak
pár napot tölthettünk kettesben, mert a vendégek érkezése nem sokat váratott magára. Úgy tervezte,
hogy a legközelebbi barátok nála kapnak szállást, a többiek számára pedig vagy van saját házuk
Hamptonsban – a ház itt persze birtokot jelent –, vagy valamelyik környéken lakó barátjukhoz
kéredzkednek be.
Jenna pont ilyen megfontolásból választotta ezt az időszakot. Hogy ne kelljen a társaságnak
emiatt odautaznia, úgy döntött, a nyári vakáció időszakát választja, mivel a barátai és ismerősei fele
egyébként is ott tölti a napjait. Vagy ha nem Hamptonsban, akkor valahol a környékén.
– Noah, olyan programot állítottam össze a következő napokra, hogy eldobod az agyadat. A
parton punnyadunk, wellnessezünk, kajálunk, és margaritát szürcsölünk. Pont ilyen lazítós
lánybúcsúra vágyom.
Bólintottam, de közben a tekintetemet a környezeten legeltettem. Uramatyám, milyen gyönyörű
volt az a hely! Úgy éreztem magam, mintha varázsütésre a 17. századi gyarmati korszakba csöppentem
volna. Fehér téglás, gyönyörű, hosszúkás cserepekkel fedett vidéki házakat láttam tornáccal,
hintaszékkel a bejárat előtt. Annyira hozzászoktam a Los Angeles-i egyszerű, praktikus stílushoz, hogy
el is felejtettem, milyen mesés helyek léteznek a világon. Miután magunk mögött hagytuk a várost, a
szemem előtt hatalmas birtokokon egekig magasodó, lélegzetelállító paloták rajzolódtak ki. Jenna
lekanyarodott a tenger felé egy mellékútra, mire a távolban fehér és világosbarna színekben pompázó
csodálatos, magas villát pillantottam meg.
– Mondd, hogy nem ez a te házad…
Jenna felkacagott, és valami kütyüt halászott elő a kesztyűtartóból. Megnyomott rajta egy
gombot, mire a gigantikus rácsos kapu hangtalanul kitárult. Elképesztően hatalmas és gyönyörű ház
magasodott előttünk.
Gyarmati stílusban épült, akárcsak a többi ház a környéken. Modernnek egyáltalán nem volt
mondható, de kiváló ízléssel alkották meg egy olyan telken, ami egyenesen a tengerbe torkollott. A
hullámverés egészen odáig elhallatszott. Halovány fény világította meg a parkolóba vezető kocsiutat,
ahol akár tíz autó is kényelmesen elfért volna.
A hófehér palotához hatalmas oszlopokkal szegélyezett, nyitott terasz is tartozott. Körös-körül a
kert olyan zöldben pompázott, amilyet már régóta nem láttam. Két százéves tölgy magasodott benne,
és fejedelmi fogadtatásban részesítette a látogatót.
– Itt fogsz férjhez menni? Szűzanyám, Jenna, ez valami gyönyörű! – kiáltottam fel a kabrióból
kiszállva, és közben le sem tudtam venni a szememet a földöntúli építményről. Ehhez nem voltam
hozzászokva… Persze, oké, a Leister-villában éltem, de azért az teljesen más világ… Varázslatos
volt az egész.
– Nem itt lesz az esküvő. Eleinte ez volt a terv, de megbeszéltem apámmal, és kiderült, hogy ő
ott szeretné, ahol mindig is terveztük: van egy szőlőültetvény úgy egyórányira innen, ahová
kiskoromban apám mindig magával vitt. Lovagoltunk is, és emlékszem, hogy egyszer azt mondta,
milyen jó lenne, ha majd ott lenne az esküvőm, mert a helynek páratlan varázsa van. Emlékszem, már
tízéves koromban is arról álmodtam, hogy hercegnős esküvőm lesz. Apám ezt nem felejtette el.
– Biztosan elképesztő hely, ha még ezt is felülmúlja.
– Az bizony, és hidd el, imádni fogod. Egy csomó esküvőt rendeznek ott.
Elindultunk a tornácra vezető, tíz fokból álló lépcsősor felé. A fa leheletfinom ropogása a lábam
alatt földöntúli zeneként hatott az érzékeimre.
El sem tudjátok képzelni, milyen volt belülről a ház! Falak alig voltak benne: hatalmas,
egybefüggő tér tárult elém, tölgyfa burkolatú padlóval. Középen, körben kanapék fogtak közre egy
modern hatású, kerek kandallót. A helyiség másik felét karosszékekkel tarkított könyvtár foglalta el,
ahonnan lépcsősor vezetett a második emeletre, fentről pedig magas lábakon álló korlátsoron
kihajolva nézhetett lefelé a látogató.
– Hányan alszanak itt, Jenn?
Jenna ledobta a kabátját a kanapéra, majd a hatalmas konyha felé vettük az irányt. Étkező is
tartozott hozzá, sárga fotelekkel és egy kis reggelizőasztallal. A hatalmas ablakokon át megláttam a
végeláthatatlan hátsó kertre nyíló ajtót, azon túl pedig elképesztően szép, fehér homokos part terült el,
és alkotott tökéletes egységet a téglalap alakú medencével.
– Nem is tudom… te, én, Lion és Nick… összesen kábé tízen. A többiek a környékbeli házakban
vagy a kikötői szállodában fognak aludni.
Nick nevének hallatán az ablak felé fordítottam a fejemet, és rezzenéstelen arccal bólintottam,
nehogy észrevegye, mekkora hatással van rám az említése.
Jenna rögtön kapcsolt. Kivett a hűtőből két üveg gyömbért, és mélyen a szemembe nézett.
– Már tíz hónap eltelt, Noah… Tudom, hogy még mindig fáj, és kettőtök miatt is nagyon vártam
ezt az időszakot, mert nem mehetek férjhez a két legjobb barátom nélkül, de… Szerinted bírni fogod?
Mármint… nem láttad már…
– Igen, tudom, Jenna. Nem fogok hazudni, és nem fogom azt mondani, hogy nekem mindegy, túl
vagyok rajta, mert ez nem igaz, de mindketten tudjuk, hogy majd elmúlik. Gyakorlatilag egy család
vagyunk… Csak idő kérdése, és úgyis meg kell történnie az első találkozásnak.
 Jenna bólintott, én pedig önkéntelenül is elfordultam. Nem tetszett, amit láttam. Valahányszor
Nick neve szóba került, az emberek úgy kezdtek viselkedni, mintha hímes tojáson lépkednének. Úgy
éreztem, képes vagyok egyedül megküzdeni a fájdalmammal, nap mint nap dolgozom rajta, és nincs
szükségem senki szánakozására. Én voltam az oka a szakításnak, és az lett a büntetésem, hogy
magamra maradtam az összetört szívemmel.
Jenna rögtön meg is mutatta a szobámat, amiért hálás voltam, mert nagyon elfáradtam.
Megmutatta, hogy működik a tusoló, szeretetteljesen megölelt, aztán magamra hagyott, de búcsúzóul
még a lelkemre kötötte, hogy pihenjem ki magam, mert másnap lesz minden, ami a csövön kifér.
Elmosolyodtam, és amikor kiment, vizet engedtem a kádba egy forró, pihentető fürdőhöz.
Tudtam, hogy fárasztó napok elé nézek. Tartanom kellett magam Jenna előtt, nehogy észrevegye,
mennyire ki vagyok készülve.
Készültem rá, hogy a hétvégén életem legjobb alakítását nyújtsam… És nemcsak Jenna, hanem
Nicholas előtt is, mert ha meglátja, mennyire sebezhető vagyok, a végén még szántszándékkal
darabokra töri a szívemet és a lelkemet… Végső soron úgyis ez a terve.

Elég korán keltem, mert a szobámban nem volt behúzva a függöny. Kinéztem az ablakon, és mintha
csak az óceán hullámai kívántak volna jó reggelt. Olyan közel volt a tenger, hogy szinte éreztem a
homokszemeket a talpam alatt.
Magamra kaptam a bikinimet, és amikor lementem a konyhába, ott találtam Jennát. Egy nővel
beszélgetett, aki vele szemben ülve a kávéját szürcsölgette.
Amikor megláttak, mindketten elmosolyodtak.
– Gyere, Noah, bemutatlak – szólalt meg Jenna, majd felállt, és karon fogott. A vele szemben ülő
nő nagyon csinos volt, ázsiai vonásokkal és tökéletesre fésült, barna hajjal. Olyan… ápolt volt, ez a
legjobb szó rá. – Ő Amy, az esküvőszervező.
Odaléptem hozzá, és mosolyogva kezet nyújtottam neki.
– Örvendek.
Amy elismerő pillantást vetett rám, majd egy füzetet húzott elő a táskájából, és gyors, határozott
mozdulattal lapozgatni kezdte.
– Jenna mondta, hogy csinos vagy, de hogy ennyire… Káprázatosan áll majd rajtad a
koszorúslányruha.
Fülig pirulva mosolyodtam el.
Jenna lehuppant mellém, és magába tömött egy szelet pirítóst.
– Álljunk meg! Nekem kell a legszebbnek lennem a szertartáson. – Teli szájjal beszélt, alig
lehetett érteni, mit mond, de én tudtam, hogy csak viccel. Jenna olyan gyönyörű, hogy teljesen
mindegy, hány csinos lány veszi körül, ő mind közül kiragyog a szépségével.
– Nézd csak, Noah! Ez lesz a te ruhád – jelentette ki Amy, és rábökött egy fotóra, amin egy Vera
Wang ruha volt. Gyönyörű volt: V kivágású, piros, két hajszálvékony keresztpánttal a hátán. A
hátkivágásától elállt a lélegzetem. – Tetszik?
Hogy tetszik-e? Amikor Jenna felkért, hogy én legyek az egyik koszorúslánya, könnyekig
hatódtam, de kötöttünk egy megállapodást: nem választ nekem olyan ruhát, amiben úgy nézek ki, mint
valami habos-babos esküvői torta. Igazán komolyan vette a kérésemet, mert a ruha tényleg
elképesztően szép volt.
– Kik lesznek még koszorúslányok? – kérdeztem. Le sem tudtam venni a szememet az álomszép
textilről.
Jenna rám mosolygott.
– Végül úgy döntöttem, csak egy koszorúslányom lesz – jelentette ki, mire lefagytam.
– Várj… Micsoda? – kiáltottam fel hitetlenkedve. – És az unokahúgod, Janina, vagy Janora,
vagy hogy is hívják…?
Jenna felállt a székről, megpördült, és a hűtő felé vette az irányt. Közben Amy nem zavartatta
magát, mintha mi ott sem lettünk volna, felállt, és lebonyolított egy telefonhívást. Átvonult a konyha
másik végébe, hogy jobban hallja a beszélgetőpartnerét.
Jenna epret és tejet vett ki a hűtőből, majd lepakolt a konyhapultra. Elővette a turmixgépet, azzal
a nyilvánvaló szándékkal, hogy összedobjon egy turmixot. Megvonta a vállát.
– Janina egy hárpia. Anyám erőltette, hogy ő is koszorúslány legyen, de amikor megtudta, hogy
egyébként is elviselhetetlen nőszemélynek tartom, bevallotta, hogy ha az a kérdés, hogy egy vagy két
koszorúslányom legyen, akkor ő inkább az egyre szavaz… Tudod, úgy kiegyenlítettebb a látvány, pont
így mondta.
Forgattam a szememet. Baromi jó. Ezek szerint egymagamban állok majd a szertartáson részt
vevő több száz vendég előtt, és nem lesz ott velem senki, akivel megoszthatnám a
szerencsétlenségemet.
– Meg, szóval, tudod… Lion mellett csak egy barátja áll majd az oltár előtt, így nem kell azon
aggódnom, hogy idétlenül fogunk kinézni. Tökéletesek lesznek az arányok.
Fel sem tudtam fogni, mit mondott Jenna, mert a turmixgép hangja belehasított a hirtelen beállt
csendbe, és túlharsogta a gondolataimat.
Várjunk csak…! Csak egy barát és egy barátnő áll majd az oltár előtt…
– Jenna! – csattantam fel, majd felpattantam, keresztülvágtattam a konyhán, és odaléptem hozzá.
A barátnőm tekintete a turmixgép kiöntőjére szegeződött. Kikapcsoltam a zajforrást, és belebámultam
az arcába. – Én leszek a tanú. Ugye?
Jenna tekintetéből sütött a bűntudat.
– Sajnálom, Noah, de Lionnak nincs apukája, és nyilván tudtad, hogy neki Nick lesz a tanúja.
Szóval megértheted, hogy nem lehet anyám az, aki az oltárhoz vezet engem, ha egyszer Lion nem
vonulhat be az apukája oldalán. Nem lenne korrekt, ezért választottuk a két legjobb barátunkat.
Lehunytam a szememet.
– Tisztában vagy azzal, hogy mit kérsz tőlem?
Már nemcsak arról volt szó, hogy Nicholasszal együtt kell belépnem a templomba, hanem arról
is kettőnknek kell gondoskodni, hogy minden a tervek szerint alakuljon. Nemcsak a szertartáson kell
találkoznunk, hanem előtte is, a próbákon.
Félreértettem az egészet. Azt hittem, Jennának már van tanúja, és úgy képzeltem el, hogy csak
távolról látom Nicket… Oké, egy helyiségben leszünk, de nem kell egymáshoz szólnunk, erre kiderül,
hogy egymáshoz leszünk láncolva a szertartás alatt, és utána a vacsorán is.
Jenna megfogta a kezemet, és a szemembe nézett.
– Csak néhány napról van szó, Noah – kérlelt, miközben igyekezett olyan nyugalmat közvetíteni
felém, aminek a közelében sem voltam. – Már túlléptetek ezen, hónapok teltek el… Meglátod, minden
úgy megy majd, mint a karikacsapás.
Már túlléptetek ezen…
Ez csak az egyikünkre lehetett igaz. Én már annak is örültem, ha néha sikerült kivergődnöm a
felszínre, hogy némi levegőhöz jussak.
 3
NICK

Ránéztem az órára dolgozószobám asztalán. Hajnali négyet mutatott, én pedig le sem tudtam hunyni a
szememet. Egyfolytában azon járt az eszem, hogy mi vár rám a következő napokban. A francba…!
Újra találkoznom kell vele.
A szememet forgattam, amikor a pillantásom rátévedt a híres-nevezetes esküvői meghívóra.
Abban a pillanatban semmit nem gyűlöltem annyira a világon, mint ezt a hülye esküvőt, ahol két
ember örök szerelmet esküszik egymásnak. Ekkora baromságot!
Oké, belementem, hogy én legyek a tanú, mert nem vagyok akkora bunkó, hogy nemet mondjak
egy ilyen felkérésre. Lionnak nincs apja, a bátyja meg egy börtöntöltelék, akit simán lehet, hogy be se
engednek a templomba. De ahogy közeledett a nap, egyre rosszabbul éreztem magam, és egyre nőtt
bennem az idegesség.
Látni sem akarom… Még Jenna elé is odaálltam, szemtől szemben, és falhoz állítottam.
Válasszon! Vagy ő, vagy én. Aztán Lion majdnem kinyírt, amiért ilyen helyzetbe hoztam a
menyasszonyát.
Százféle kifogást gyártottam, hogy ne kelljen elmennem, de egyik sem tűnt elég hihetőnek. Rohadt
szemétnek tartanának, ha cserben hagynám a két legjobb barátomat.
Felálltam a karosszékből, és odaléptem a hatalmas üvegablakhoz, ahonnan lélegzetelállító
kilátás nyílt New York városára. Onnan fentről, a 62. emeletről mindent olyan távolinak éreztem…
Távol mindentől és mindenkitől, jeges fuvallat járta át a testemet. Igazi jéghegy voltam.
Az elmúlt tíz hónap maga volt a rémálom. Megjártam a poklok poklát, egyedül, porrá égtem, de
feltámadtam hamvaimból, és teljesen más ember lett belőlem.
Nincs több mosoly, az álmok ideje lejárt, már semmi mást nem érzek a nők iránt, pusztán testi
vágyat. Ott fent, távol a világtól, a saját börtönömbe zártam magam, amiben nem maradt hely senki
másnak, csakis nekem.
Lépéseket hallottam a hátam mögül, majd ölelő karok fogták át hátulról a testemet. Nem is
rezzentem össze. Már nem éreztem semmit, pusztán csak léteztem.
– Miért nem bújsz vissza az ágyba? – kérdezte tőlem a lány, akit néhány órája szedtem fel a
város egyik legmenőbb éttermében.
Az életem mostanában egyetlen dologra korlátozódott: a munkára. Csak dolgoztam és dolgoztam,
egyre több pénzt kerestem, aztán kezdődött minden elölről.
Mindössze két hónappal a Leister Birodalom évfordulós partija után a nagyapám úgy döntött,
belefáradt az életbe, és itt hagyja az árnyékvilágot. Őszintén szólva, akkor engedtem meg magamnak a
teljes összeomlást, amikor telefonáltak a halálhírével. A sors még egy embert elragadott tőlem, akit
szerettem, én pedig levontam magamnak azt a tanulságot, hogy az élet egy nagy rakás szar. Tálcán
kínálod a szívedet valakinek, nekiadod egy darabját, aztán kiderül, hogy nem pusztán arról van szó,
hogy nem úgy vigyázott rá, ahogy elvártad volna, hanem még jól ki is facsarta, hogy kiserkenjen
belőle a vér. Aztán ott vannak azok, akik igazán szerettek, és a születésedtől fogva óvtak és védtek,
majd egy napon úgy döntenek, veszik a kalapot, és szó nélkül lelépnek ebből a világból, te pedig ott
maradsz egyedül, nem érted, mi történt, és egyfolytában azon tipródsz, hogy miért kellett elmenniük…
 Azt igazán nem mondhatom, hogy nem maradt utána semmi: egy nagyon fontos dokumentumot
hagyott maga után, olyan dokumentumot, ami megváltoztatta és fenekestül felforgatta az életemet.
A nagyapám mindent rám hagyott, az utolsó fillérig. Nemcsak a montanai házát minden
ingóságával együtt, hanem a teljes Leister Birodalmat is. Apám nem is örökölt semmit. Mondjuk, nem
mintha rászorult volna, mivel így is az ő irányítása alatt áll az ország egyik legnevesebb ügyvédi
irodája, de a nagyapám az egész birodalmát rám bízta a Leister Cégbirodalommal együtt, ami apám
cégével karöltve az ország teljes pénzügyi szektorának nagy részét uralta. Mindig is arra vágytam,
hogy a pénzvilág részese lehessek a nagyapámmal együtt, de azt sohasem akartam, hogy egyedül az én
nyakamba szakadjon az egész.
Egyik napról a másikra kénytelen voltam elfoglalni a hőn áhított pozíciót, és hivatalosan is egy
cégbirodalom tulajdonosa lettem, mindezt mindössze huszonnégy évesen.
Olyan hévvel vetettem bele magamat a munkába – mert be akartam bizonyítani, hogy képes
vagyok legyőzni bármilyen akadályt, képes vagyok rá, hogy én legyek a legjobb –, hogy végül már
senki nem kételkedett a rátermettségemben. Feljutottam a csúcsra… Mégsem tudtam szabadulni a
gondolattól, hogy mekkora lúzer vagyok.
Alaposan szemügyre vegyem azt barna hajú lányt, aki ott feküdt mellettem, és akivel
elszórakoztam pár órát. Magas, karcsú alak, kék szem, tökéletes mell, de valójában nem volt más,
csak egy szép test. Még a nevére sem emlékeztem. Már le kellett volna lépnie, mert világosan
megmondtam neki, csak dugni akarok, és ha végeztünk, szívesen hívok neki egy taxit, hogy elhúzzon.
De ahogy elnéztem őt, ideges és feszült lelkiállapotban attól, ami rám várt, bármennyire féltem
bevallani, úgy éreztem, most azonnal szükségem van arra, hogy a testemben felgyülemlett
feszültségnek legalább egy részétől megszabaduljak.
A keze felfelé vándorolt a mellkasomon, a szeme a tekintetemet kereste.
– Az már igaz, hogy a rólad szóló pletykák nem teljesen alaptalanok – jelentette ki, miközben
csábosan vonaglott.
Megragadtam a csuklóját, mert le akartam állítani.
– Nem érdekel, mit beszélnek rólam – vágtam vissza. – Hajnali négy óra van, fél óra múlva
hívok neked egy taxit, úgyhogy jobb, ha addig is hasznosan töltöd az idődet.
A szavaim durvasága ellenére a lány arcára mosoly ült ki.
– Parancsára, Mr. Leister.
Összeszorítottam a fogamat, és hagytam, hogy folytassa, amit elkezdett. Lehunytam a szememet,
hogy magával ragadjon a gyönyörteli pillanat, a testi kielégülés, amitől nem érzem már magamban azt
az ürességet. A szex már nem azt jelentette, amit régen, és nekem… Jobb volt így.
 4
NOAH

A nyugalmas napoknak egykettőre vége szakadt, amikor aznap korán reggel valaki becsengetett a
házba. Az elmúlt napokat azzal töltöttük, hogy a Sag Harbor-i wellnessbe jártunk, elképesztő
éttermekben friss tengeri herkentyűket ettünk, és órákon át süttettük a hasunkat a napon, hogy
magunkra szedjük a hőn áhított bronzbarna színt, amitől aztán tutira egész hátralevő életünkben ráncos
lesz a bőrünk.
Amy, az esküvőszervező nem háborgatott minket, hanem hagyta, hogy kettesben töltsünk néhány
csajos napot, amire nagy szükségünk volt. Már csak pár nap maradt hátra a nagy napig, a vendégek
pedig folyamatosan érkeztek, így búcsút mondhattunk az édes semmittevésnek.
Jenna egyre jobban izgult, ez abból is látszott, hogy be nem állt a szája, ráadásul egyfolytában
Liont hívogatta, valahányszor bepánikolt. Miután hónapokig készült rá, Lion végre kiérdemelt
magának egy ügyintézői állást egy olyan irodában, ami Jenna apjának egyik cégéhez tartozott, és úgy
tűnt, a dolgok végre jó irányt vettek a társaság fenegyerekének életében. Jenna és Lion kölcsönösen
megbocsátották egymásnak a múltban történteket, és dúlt köztük a szerelem, jobban, mint valaha.
Aznap reggel végre láthattam a menyasszonyi ruhát, ugyanis beállított a varrónő Amy
kíséretében, hogy Jenna még egyszer, utoljára felpróbálhassa az elkészült alkotást, és elvégezhessék
rajta az utolsó simításokat. Azonnal megállapítottam, hogy a ruha lélegzetelállítóan gyönyörű. Csupa
fehér csipke, a derékrészig testhezálló, majd deréktól lefelé harangszoknyában bővül. Olyan ruha
volt, amilyet a filmsztárok és a modellek viselnek a magazinokban, és amitől leesik az ember álla.
Jenna anyja tervezte Los Angeles egyik legdrágább divattervezője segítségével, és a barátnőm
káprázatosan festett benne.
Aztán újabb csapat érkezett, akiknek a tagjai Jennával előre egyeztették, hogy az esküvői
virágokkal harmonizáló virágdíszeket helyeznek el a bejárati ajtón. Egy másik társaság az ételekről és
az italokról gondoskodott az aznap érkező családtagok és a barátok számára: minden roskadásig
megtelt étellel. Egyszóval, a végeláthatatlan kertben elképesztő fogadási előkészületek zajlottak.
Két nap volt hátra a próbavacsoráig, aminek helyszínéül a ház öbölre néző szárnyát választották.
Mondanom sem kell, milyen idegállapotban voltam. Nem voltam felkészülve rá, hogy újra lássam
Nicket, arra meg végképp nem, hogy két napig egy fedél alatt éljek vele.
A házban egykettőre óriási forgatag keletkezett. Sorban érkeztek a rokonok, egyfolytában Jennát
faggatták a szertartásról, a ruháról, és mindenfélét kérdezgettek tőle.
A barátnőm a legközelebbi barátait és rokonait a házban szállásolta el, főleg a fiatalokat, mivel
az idősebbek inkább a szállodát választották, ahol nem zavarja meg a nyugalmukat az elkerülhetetlen
éjszakai bulizás és ivászat.
Jennát néhány unokatesója ugrálta körül, miközben a bejárati ajtón a cateringesek végtelen
áradata hömpölygött. A bejárat felé vettem az irányt, azzal a határozott szándékkal, hogy felmegyek a
szobámba, hogy legyen egy kis nyugtom, amikor ismerős autó gördült a bejárat elé. Napellenző
gyanánt a homlokomhoz emeltem a kezemet, úgy figyeltem, ahogy Lion bátyja a szokásos veszedelmes
vigyorral az arcán kipattan a kocsiból.
Pörgette a slusszkulcsot az ujjai között, és egyenesen a szemembe nézett, amikor észrevette, hogy
őt bámulom a teraszról.
– Nézd már! Kit látnak szemeim? – szólalt meg kaján vigyorral az arcán, és elindult a lépcsősor
felé. – Az elveszett hercegnő.
A szememet forgattam. Soha nem bírtam Luca fejét. Sok évet ült börtönben, és Jenna azt mesélte,
még mindig zűrös ügyekbe keveredik, amiből aztán rendszerint Lion húzza ki. Be kellett ismernem,
Luca elég sokat változott, mióta pár hónappal korábban utoljára láttam, azon a rettenetes
autóversenyen, ahol Jenna szakított Lionnal. Én is nagyon összebalhéztam Nickkel, de aztán annak is –
szokás szerint – szex lett a vége, ami nem oldott meg semmit, csak nyilvánvalóvá tette az
elkerülhetetlent: lassanként úgyis kikészítjük egymást.
– Hogy vagy, szépségem? – szegezte nekem a kérdést. Odaállt elém, így kénytelen voltam
ráemelni a tekintetemet. Lion nagy fazon, de Luca sem volt különb nála. A tetkói láttán minden
jóérzésű emberben megfagy a vér, de ő büszkén viselte őket, engem pedig egyáltalán nem érdekelt.
– Nagyon jól, Luca. Örülök, hogy látlak – feleltem, és tettem egy lépést hátra. Jött utánam, és a
kelleténél jobban rám tapadt, ami egyáltalán nem volt ínyemre. – Jenna bent van, ha üdvözölni
akarod.
Úgy tűnt, nem díjazza az ötletemet. Zöld szemével, ami pont olyan volt, mint a testvéréé, rám
pillantott, és pofátlanul stírölni kezdte a fehér ruhámat. Apró ráncok jelentek meg a szeme sarkában,
amikor a képembe vigyorgott.
– Lesz elég időm üdvözölni a menyasszonyt, de ha már szóba került a téma… Tényleg szingli
vagy?
A kérdésétől egy pillanatra kiestem a szerepemből, és mivel semmi kedvem nem volt az érzelmi
életemről csevegni, pláne nem az exem legjobb barátjának bunkó tesójával, aki bizonyára értesült a
történtekről, és jól tudja, mit műveltem. Iszonyúan vágytam rá, hogy elrohanjak onnan, és bezárkózzak
a szobámba.
– Biztos vagyok benne, hogy erre tudod a választ – vetettem oda neki. A családi állapotomra
való célzás úgy hatott rám, mintha tőrt döftek volna a szívembe.
Abban a pillanatban feltűnt a színen Jenna. Nálam jóval barátságosabb mosollyal üdvözölte
Lucát, aki rögtön megölelte a lányt.
– Hát szia, jövendőbeli sógornőm! – köszöntötte, és megtapogatta. – Felszedtél egy kicsit?
Vigyázz, nehogy ne menjen rád a ruha!
Luca elmosolyodott, Jenna pedig egy mozdulattal kitépte magát az öleléséből, és megvető
pillantást vetett rá.
– De hülye vagy! – esett neki, és belebokszolt a srác felkarjába.
Aztán Luca megint engem vett célba.
– Már éppen meg akartam kérdezni Noah-tól, hogy merre van a szobám… Tudod, hogy nem
szokásom tengerparti kastélyokban megszállni, és kifárasztott az utazás…
Jenna a szemét forgatta.
– Csak neked jut eszedbe kocsival átszelni át az országot. Nem tudtad, hogy feltalálták a
repülőgép nevű közlekedési eszközt?
Kiguvadt a szemem meglepetéstől.
– Kocsival jöttél Kaliforniából egészen idáig ?
Luca bólintott, és levette a válláról a hátizsákját.
– Imádom az autópályás éttermeket – jelentette ki, majd átvágott köztünk, és a ház felé vette az
irányt.
Jenna mosolyogva csóválta a fejét. Abban a pillanatban a konyhába szólították.
– Noah, kísérd fel, és mondd meg neki, hogy az emeleti terasz mellett a jobb oldali szoba lesz az
övé.
– De hát…
Jenna füléig már nem jutott el a tiltakozásom, mert a barátnőmet elnyelte a konyhába vezető
folyosó, és kettesben hagyott Lucával.
– Gyerünk, hercegnőm, nem érek rá egész nap.

Megmutattam neki a szobáját, és nagyon bíztam benne, hogy ezzel megszabadulok tőle. Kiléptem a
szobájából, hogy átmenjek a sajátomba, kettővel az övé mellett, de Luca az ajtóm elé állt, és elállta az
utamat.
– Menjünk le a tengerpartra! – vetette fel sugárzó határozottsággal.
– Nem, köszi – feleltem. Megpróbáltam kicselezni, és megkaparintani a kilincset.
– Nem akarok itt maradni… Na, ne izélj már, meghívlak egy hot dogra.
Kitartóan méregettem, és igyekeztem kitalálni, miben sántikál. Luca nyughatatlan természetű, akit
nem könnyű megzabolázni, és biztos voltam benne, hogy a világért sem mondaná ki, de az agyára
megy az a sok vendég.
– Nem kérek hot dogot. Be akarok menni a szobámba olvasni, szóval menj arrébb, légy szíves.
A füle botját se mozdította.
– Olvasni? – Ezt úgy mondta, mintha valami sértőt vágtam volna a fejéhez. – Majd a sírban
olvasol. Gyerünk, nézzünk már szét ezen a sznoboknak való helyen.
– Luca, én nem léphetek le innen csak úgy el, segítenem kell Jennának. Amúgy meg ismerjük ezt
a helyet, és őszintén szólva semmi kedvem Hamptonsban csavarogni veled.
Luca felcsúsztatta a fején a sapkát, és méregetni kezdett.
– Annál jobb nem is történhet veled, mint hogy velem csavarogsz, szépségem, de ez engem most
egyáltalán nem érdekel. Csak úgy elmennék kajálni valamit jó társaságban, te pedig nem vagy rossz
csaj, még akkor sem, ha neveletlen hercegnőnek képzeled magad.
Keresztbe fontam a karomat, és már ott tartottam, hogy én is megütöm, ahogy Jenna, mire
felkacagott, nekem pedig a torkomon akadt az a pár keresetlen szó, ami majdnem kiszaladt a számon.
– Csak vicceltem! Nehogy már bepunnyadj itt! Megígérem, hogy épségben visszahozlak. Isten
ments, hogy Jenna tanú nélkül maradjon.
Jenna rokonainak egy csoportja elindult felfelé a lépcsőn, aztán az emeleti folyosó megtelt
hangosan csevegő emberekkel, így Luca ötlete, hogy tűnjünk el onnan, már nem is tűnt akkora
hülyeségnek.
– Veled megyek, de csak egy feltétellel – mondtam egyenesen a szemébe nézve, komoly
ábrázattal.
Lucának erre rosszfiús mosoly ült ki az arcára.
– Bármit kérhetsz.
– Én vezetek.

Nagy meglepetésemre Lucát egy cseppet sem zavarta, hogy én ültem be a csillogó fekete Mustangja
vezetőülésébe. Sőt, éppen ellenkezőleg, úgy tűnt, még örül is neki, hogy nem kell az útra figyelnie, és
kedvére gyönyörködhet a tengerpartban. Közeledett a naplemente, langyos szellő fújdogált.
Egész kellemes csendbe burkolóztunk, nagyon jólesett csak úgy kedvtelésből mellékutakon
furikázni. Éreztem, hogy Luca visszafogja magát mellettem, mert nem az a fajta srác, aki csak úgy,
minden hátsó szándék nélkül lányokkal lóg, de baromira hidegen hagytak a szándékai. Némi céltalan
autózás után, amikor beesteledett, végül leparkoltam egy hot dogos kocsi előtt a tengerparton.
Asztalok voltak körülötte, ahol két párocska és egy házaspár üldögélt két gyerekkel.
– Éhes vagyok – jelentettem ki, és magamhoz vettem a slusszkulcsot.
Luca elmosolyodott, és kiszállt a kocsiból. Én a kocsiablakból figyeltem, majd követtem a
példáját.
– Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni sebváltós autót – jegyezte meg. Levette a baseballsapkáját,
megvakarta majdnem kopaszra nyírt fejét, majd megint a fejébe nyomta a sapkát.
– Hát, mondjuk, annyira nem ismerjük egymást, szóval nem csoda, hogy nem tudtad.
Odaléptem az árushoz, aki az egészségtelen kajának nyilvánított finomságot árulta, és mi tagadás,
mennyei illata volt. Rendeltem egy full extrás hot dogot kólával és sült krumplival; Luca ugyanezt
kérte, de sört ivott mellé. Amikor megkaptuk a rendelésünket, letelepedtünk az egyik asztalhoz. Kicsit
furán éreztem magam attól, hogy a legjobb barátnőm leendő férjének bátyjával vagyok ott, aki
ráadásul börtönviselt, és nagyon rossz híre van, de el kellett ismernem, hogy eddig egészen jól
viselkedett.
– Te nem erőlteted ezeket a diétákat, ugye? – kérdezte, és a kalóriadús étellel megpakolt
tányéromra bökött.
– Sportolok – feleltem neki, és beleharaptam a hot dogomba. Isteni íze volt.
Luca bólintott, majd belekortyolt a sörébe. Hátrébb tolta a székét, onnan bámult rám.
– Az előbb azt mondtad, nem nagyon ismerjük egymást. Miért nem játsszuk el a húszkérdéses
játékot?
Óvatosan letettem a hot dogot a tányéromra, majd elfordítottam a fejemet.
Az agyam egy kis része érzékelte a szavai mögött rejlő felhívást flörtre, a másik része pedig
előkotort egy régi emléket, egy olyan emléket, amikor meglehetősen közel kerültem Nickhez: ezt a
bugyuta játékot játszottuk, hogy jobban megismerjük egymást.
Az emlékek hatására, amelyek azokból az időkből származtak, amikor még alig ismertük
egymást, amikor még semmit sem tudtam a problémáiról, és ő sem az enyémekről, kis híján
felpattantam és elrohantam, hogy bezárkózzak a szobámba, és ki sem mozduljak onnan, de inkább azt
tettem, amit abban a helyzetben tennem kellett: egy pillanatra lehunytam a szememet, vettem egy nagy
levegőt, és eltereltem a gondolataimat.
Egy helyes pasi ült velem szemben. Egy olyan pasi, aki abszolút nem hozzám való, aki csak
problémákat hozna az amúgy is bonyolult életembe. De ennek a pasinak fogalma sem volt arról, hogy
bármit is tesz vagy mond, semmi sem repít úgy a mennyországba, ahogy régen Nicholas Leister
egyetlen pillantása. Néha egyszerűen csak ez hiányzott, a pillantása, a szeme, ahogy a szemembe
nézett, ahogy csak ő tudott, és senki más.
Luca integetett az arcom előtt, hogy kicsikarja belőlem a választ, én pedig újra ránéztem, a
tetoválásaira, a kíváncsisággal teli zöld szemére.
– Oké, egy kérdést feltehetsz – feleltem, hogy ne tűnjek bunkónak.
Luca elmosolyodott, a tenyerébe támasztotta az állát, felkönyökölt az asztalra, és áthajolt felette.
– Ha csak egyet kérdezhetek, akkor azonnal a lényegre kell térnem – közölte.
 Kínos fészkelődésbe kezdtem. Azt hiszem, hónapok óta nem voltam kettesben egy sráccal sem,
és nem tetszett a gyomromban az az érzés, hogy most valami rosszat csinálok.
– Eljössz velem ma este egy randira?
A kérdés is egyértelmű volt, hát még a válaszom:
– Nem.
Ez vagyok én: tömör és velős. De ha ez nem lett volna elég, felálltam az asztaltól – úgyis elment
az étvágyam –, mire ő elkapta a csuklómat, és nem eresztett. Lecövekeltem mellette, ő pedig felém
fordult, hogy a szemembe nézzen.
– Miért nem?
– Mert nem lehet.
Csodálkozó tekintettel bámult rám.
– Hogyhogy nem lehet? Miféle válasz ez?
Türelmetlen mozdulatot tettem, de ő még mindig a csuklómat szorongatta.
– Nem akarok – jelentettem ki, és a jobb vállára szegeztem a tekintetemet.
Beletelt néhány másodpercbe, mire újra megszólalt.
– Oké, értem… Még mindig belé vagy szerelmes – közölte, nem kérdésként, inkább
kijelentésképpen. Egy határozott mozdulattal kiszabadítottam magam, és tettem egy lépést hátra.
– Ehhez neked semmi közöd. Megértetted?
Luca felemelte a kezét, és hatalmasat kacagott.
– Nyugi már, Noah! Csak egy ötlet volt, hogy menjünk el futni. Oké? Nem nagy ügy…
Uramatyám! Mondták, hogy nem vagy egyszerű eset, de hogy ennyire… – A tekintetemből
valamiképpen kiolvashatta, hogy jobb, ha nem szórakozik velem. – Napnyugta után már nincs annyira
meleg. Így legalább megússzuk a reggeli őrületet, amikor a többi vendég is megérkezik. Ugyan már!
Csak valami ürügyet keresek, hogy kiszabaduljak abból a házból. Ennyi, szóval ne gondold túl. Tőlem
abba vagy szerelmes, akibe akarsz, engem aztán nem érdekel.
Fontolóra vettem a javaslatát. Elvégre Lucáról van szó, egy lehetetlen alakról, akit abszolút nem
érdekel az életem, úgyis csak szövegel, és kimondta az első dolgot, ami az eszébe jutott.
Futás… az még oké… Unalmas dolog. Unalmas és személytelen. Meg aztán, mi másért hívna el
valaki futni, ha nem azért, hogy ne kelljen egyedül mennie? Leizzadok, szörnyen festek majd, így nem
lesz veszélyes… Ugye?
– Csak futásról van szó? – kérdeztem. Átkoztam magamat, amiért bizonytalanul csengett a
hangom. Én magam sem ismertem rá.
Luca kissé ráncolta a homlokát, elengedte a csuklómat, bólintott egyet, és halovány mosolyt
erőltetett telt ajkára.
– Csakis arról.
Fellélegeztem, és visszaültem. Gondoltam, megvárom, amíg megeszi a hot dogot.
A következő fél órát azzal töltöttük, hogy az esküvőről és jelentéktelen dolgokról cseverésztünk,
de képtelen voltam megszabadulni attól a gondolattól, hogy felfedtem előtte az érzéseimet, előtte a
belső bizonytalanságomat, aminek legyűrésén már hónapok óta dolgoztam, és ez egyáltalán nem
tetszett.

Csupán másfél nap volt hátra az esküvőig, Luca pedig csak nem akart leszállni rólam. Elmentünk
futni, ahogy akarta, és legnagyobb meglepetésemre rájöttem, hogy annyira nem is idegesít. Bedugta a
fülébe a fülhallgatót, én is követtem a példáját, és egészen a kikötőig futottunk egymás mellett, aztán
meg a part mentén visszafutottunk a házba. Az igazat megvallva ez csak ürügy volt, hogy
elszabaduljunk a házból, mert annyi vendég érkezett, hogy mozdulni sem lehetett. Jenna szülei az
előző este érkeztek meg, így végre kicsit szabadabban mozoghattam, mert a barátnőm a segítségem
nélkül is remekül elboldogult. Az anyja született háziasszony, és úgy tűnt, a szülők nagyon boldogok
attól, hogy olyan sok barátot és családtagot láthatnak vendégül a legidősebb lányuk esküvője
alkalmából.
Már nem maradt erőm. Luca nyaggatott, hogy fussunk még, de a lábam ellenállt. Azt fontolgattam,
hogy a hazaúton sétálni fogok.
– Gyere már! – kiáltott rám az a nagyokos, aki persze direkt lemaradt mögöttem, hogy alaposan
szemügyre vegyen, és gúnyolódjon rajtam. Beintettem neki, elengedtem a fülem mellett a
megjegyzését, de meg kellett állnom, hogy igyak egy kortyot, és normalizáljam a légzésemet. Pár óra
múlva beesteledik, nekünk pedig még le kellett tusolnunk és ki kellett öltöznünk, hogy a többi
vendéggel együtt vacsorázzunk. Jenna apja egy catering céget szerződtetett arra a néhány napja.
Állandóan ment a buli: a hátsó kertben sátrat húztak fel, és a nap minden órájában volt valami
ennivaló. A Tavish család háza ötcsillagos szállodává alakult át, és mindenki el volt ájulva az
egésztől.
– Lekvár vagy!
Lassan kifújtam a levegőt, és bevizeztem az arcomat. A rózsaszín felsőm teljesen átázott, de
legalább magába szívta a hasamon és a mellemen lecsorgó izzadság egy részét. Megtöröltem az
arcomat, és végleg eldöntöttem, hogy a visszautat lesétálom, mert nem akartam túlerőltetni a testemet.
– Fuss te, ha akarsz!
Luca a fejét ingatta, megállt, és odasétált hozzám.
– Azt hittem, javul a teljesítményed, hercegnőm. Csalódtam benned.
– Fogd be a szád!
Együtt sétálva indultunk el a Jenna házához vezető úton. Végtelen lejtőn haladtunk végig, a
távolban a nap lenyugodni készült, és lélegzetálló festménnyé változtatta az eget.
– Mindjárt itt a nagy nap. Izgulsz? – kérdezte Luca, és ugyanazt tette, amit én néhány
másodperccel korábban: magára öntötte a kulacsából a maradék vizet. Megrázta a fejét, mire
izzadsággal keveredett vízcseppek terítették be a testemet és az arcomat. Ellöktem magamtól, ő pedig
úgy vigyorgott rám, mint a vadalma.
– Nem én megyek férjhez, Luca! – vágtam vissza, mintha nem érteném, valójában mire céloz.
Nem sokat beszélgettünk azokban napokban, de elég világosan a tudtára adtam, hogy bizonyos
dolgokról nem vagyok hajlandó beszélni. Ám mivel közeledett az esküvő napja, érthető volt a
kíváncsisága.
– Te vagy a tanú… Fontos szereped van – jelentette ki a szemembe nézve.
Egy szót sem szóltam, de az idegesség, amit az utóbbi időben jó mélyre ástam magamban,
elképesztő erővel tört rám, és valósággal felkavarodott a gyomrom. Nem akartam megkérdezni Jennát,
mikorra várható az érkezése, és abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán feltűnik a színen azelőtt…
Akarom mondani, a nagy nap előtt, amikor a barátaink összeházasodnak. Nekem ez a változat
tökéletesen megfelelt volna, mivel a puszta gondolatra, hogy megint találkoznom kell vele, egész
testemben remegni kezdtem.
Abban a pillanatban egy autó haladt el mellettünk akkora sebességgel, hogy Luca rögtön
félreugrott.
– Faszkalap! – kiáltott fel, de a fekete Lexusból már csak egy sötét pötty látszott a kocsiúton.
Furcsa érzés kerített hatalmába, és csak úgy szedtem a lábamat hazáig.
 5
NICK

Este hat óra tájban még mindig képtelen voltam elszabadulni New Yorkból. A titkárnőm, akinek a
feladata a programjaim szervezése volt, beütemezett nekem egy megbeszélést két nagykutyával. Az
egész csak arra volt jó, hogy az időmet vesztegessem.
Két órán keresztül mást sem csináltam, csak idétlen kérdésekre válaszolgattam, és amikor végre
berekeszthettem a megbeszélést, bezárkóztam az irodámba. Ránéztem az órámra, és rögtön tudtam,
hogy később fogok odaérni, mint ahogy eredetileg terveztem. Hamptonsba indulni nem sokkal
csúcsidő után felér egy öngyilkossággal, de nem halogathattam tovább az indulást.
Amikor végre elszabadultam, Steve az irodaház előtt várt rám.
– Nicholas – szólított meg. Biccentett, majd átvette a kis bőröndömet.
– Mi a helyzet a forgalommal, Steve? – kérdeztem tőle. Abban a pillanatban rezegni kezdett a
mobilom.
Nem vettem róla tudomást, beültem az autóba Steve mellé. Szükségem volt rá, hogy pár percre
lehunyjam a szememet, és lecsitítsam az elmémben háborgó gondolatokat.
– A szokásos – felelte Steve a volánnál ülve, miközben keleti irányba haladva araszoltunk kifelé
a városból. Két óra alatt oda is érünk, ha nem lesz nagyon durva a dugó.
Steve lett a jobbkezem. Gondoskodott róla, hogy idejében odaérjek helyekre, ő felelt a
biztonságomért, és mindenben segített, amire csak szükségem volt. Hétéves korom óta a családunk
szolgálatában állt, és azon kevesek közé tartozott, akik tudják, hogy mikor kell megszólalni, és mikor
csendben maradni. Mindenkinél jobban tudta, mi vár rám a következő napokban, így hálás voltam
neki, amiért nyugtató zenét választott: nem túlságosan lassú, de nem is túlságosan pörgős zenét,
aminek a ritmusa éppen alkalmas volt arra, hogy győzködjem magamat, hogy nem szabad elvesztenem
az önuralmamat az esküvőn. Uralkodnom kell magamon, a természetemen, mert semmi nem
rombolhatja le azt a magas és távoli elefántcsonttornyot, amibe beköltöztettem magam… Távol
mindenkitől, de legfőképpen tőle.
Másfél órával később megálltunk tankolni egy elhagyatott benzinkútnál az országút mentén.
Engedélyeztem magamnak egy kis szundikálást, de miután felébredtem, egyre jobban eluralkodott
rajtam a nyugtalanság, így rávettem Steve-et, hogy cseréljünk helyet, mert én akartam a volánnál ülni.
Szemmel láthatóan őt ez nem zavarta, így arra is megkértem, hogy beszéljen hozzám, tök mindegy,
miről.
Kicsit túlléptem a megengedett sebességhatárt, miközben a Knicks–Lakers-meccsről
beszélgettünk, így mire észbe kaptunk, már meg is érkeztünk Hamptonsba.
Sokféle érzelem rohant meg egyszerre, amikor megérkeztünk New York államnak arra a
vidékére, ami annyi emléket idézett fel bennem. Apám és anyám vett egy házat a parton. Na jó,
igazából nászajándékba kapták. Kicsi ház volt, nem óriási villa, amilyenek azon a környéken
sorakoztak, és még emlékeztem azokra az időkre, amikor hármasban nyaraltunk ott.
Ez nem sokszor fordult elő, de úgy rémlett, az a ház volt azon kevés helyek közül az egyik, ahol
igazi családként működtünk. Apám Mountack partjain tanított szörfözni, én pedig azon voltam, hogy a
legjobbat hozzam ki magamból, és büszke lehessen rám.
 Ezekkel a gondolatokkal és néhány másik keserű emlékkel fordultam rá a Jenna szülei házához
vezető útra. Miután anyám lelépett, apám továbbra is elhozott Hamptonsba nyaranta egy-egy hétre,
amit Tavishék társaságában töltöttünk. Ott csókolóztunk először… Istenem, én rohadtul ideges voltam,
Jenna pedig halál nyugodt. Az ő számára az egész csak kísérletezés volt, én viszont majdnem világgá
szaladtam.
Az egyik hatalmas fa lombjai alatt történt, a hátsó kertben. Fogócskáztunk, és amikor elkaptam,
az ingemnél fogva egy hatalmas fatörzs mögé ráncigált.
– Most kell megtenned, Nick, mielőtt meggondolom magam.
Akkor nem értettem, mire céloz, csak évekkel később tudtam meg, hogy pontosan ugyanannak a
fának a lombja alatt kérte meg Jenna apja az anyja kezét. Jenna erről aznap értesült, és a lelke mélyén
rejtőző álmodozó, romantikus lelkű kislány úgy döntött, elmegy egy kicsit sétálni. Undorítónak érezte
a csókot… De bennem akkor elindult valami, és azóta sem álltam le.
Elkalandoztak a gondolataim, és észre sem vettem, hogy tövig nyomom a gázpedált. Annyira
elmerültem az emlékeimben, hogy a kelleténél néhány másodperccel később tapostam bele a fékbe,
amikor megláttam az út közepén sétálgató párt. Sportos szerelést viseltek, és ahogy elhúzott mellettük
az autó, és csupán egy-egy folt látszott belőlük a kocsiablakon keresztül, kellemetlen nyomást éreztem
a gyomrom tájékán. Ahogy belenéztem a visszapillantó tükörbe, a nyomás jéghideg borzongássá
alakult.
 6
NOAH

Kiléptem a tus alól, és hatalmas gőzfelhőt varázsoltam magam köré. Több időt töltöttem a fürdőben a
kelleténél, de muszáj volt, mert nem akartam, hogy az izmaim úgy befeszüljenek, mint a hegedű húrjai.
Törölközőt csavartam magam köré, kihajoltam az ablakon, és megláttam, hogy óriási tömeg
csődült össze a hátsó kertben. Mindenki fehérbe öltözött. Ez is Jenna apjának az ötlete volt, aki
mindent kézben tartott, és az ifjú pár tiszteletére igazi ibizai partit varázsolt a vacsorából.
Amikor az izzadságtól csatakosan visszaértünk a házhoz, a tornácra vezető lépcsőn ott találtuk
Liont és Jennát, akik forró ölelésben forrtak össze. A srác akkor érkezhetett haza, Jenna pedig már
készen állt a partira.
Miután Nicholas és én szakítottunk, Lion soha még csak célzást sem tett a történtekre, sőt,
kategorikusan elhatárolódott mindentől, aminek köze lehetett az ügyhöz. Nem sokkal a szakítás után
arra vetemedtem, hogy megpróbáltam kiszedni szerencsétlen Lionból Nick új számát. Azt mondta, szó
sem lehet róla. Jenna is semleges álláspontra helyezkedett, és onnantól fogva egyikük sem hozta szóba
Nicket előttem, csakis akkor, ha vigasztalásra szorultam.
Szóval én csak olyankor találkoztam Lionnal, amikor nem tudtam elkerülni, mert éppen Jennával
volt.
Sietősen készülődni kezdtem. Nem volt fehér ruhám, csak a strandruhám, így inkább egy lenge,
nyári, térd fölé érő harangszoknyát vettem fel, meg egy testhezálló fehér pántos felsőt. Megtöröltem a
hajamat, hogy ne csorogjon belőle a víz, de nedvesen hagytam, mert tudtam, hogy az óceán felől
érkező szellőtől néhány perc alatt megszárad.
Elindultam lefelé a lépcsőn, és eltökéltem, hogy csatlakozom a hátsó kertben csoportosuló
tömeghez, de a csengő hangjára megtorpantam a korlátnál. Mindenki Jenna körül tömörült, a családja
és a barátai, a ház szemmel láthatóan kiürült, csak a pincérek maradtak bent, akik ki-be járkáltak a
konyhából a kertbe, friss tengeri herkentyűket felszolgálva a vendégeknek.
Odaléptem az ajtóhoz, és igyekeztem alkalmazni azt, amit egyfolytában gyakoroltam a sorjában
érkező a vendégeken: üdvözlő bájvigyort erőltettem magamra.
Az arcomra fagyott a mosoly, amikor Steve nézett vissza rám. Ő is meglepődött, nem csak én, de
a következő pillanatban már szívélyesen üdvözölt. Összeszorult a gyomrom, ahogy megláttam, hogy
két bőröndöt is húz maga után.
A szívem vadul kalapálni kezdett, amikor észrevettem, hogy nem messze tőlem egy öltönyös,
napszemüveges fickó száll ki egy Lexusból, miközben a bal fülére tapad a telefonja. Nick levette a
szemüvegét, és határozottan közölt valamit a beszélgetőtársával. Közben összeakadt a tekintetünk, én
pedig attól féltem, menten elájulok.
Mintha nem is őt láttam volna… Levágatta a haját, már nem volt olyan kócos összhatása,
ahogyan a régi reggelekről alkotott emlékeimben élt. Rövid és jól fésült frizurát viselt, ami komoly,
szinte már fenyegető külsőt kölcsönzött neki. Az öltönye csak még jobban kihangsúlyozta ezt az új,
üzletemberes külsőt. A karján hozta a zakóját, felül két gombot kigombolt az ingén, az ingujját feltűrte
a könyöke fölé, így mindenki láthatta lebarnult karját, ami sokkal izmosabbnak tűnt, mint amikor
utoljára láttam.
 Csak néhány futó pillanatom volt rá, hogy lecsekkoljam a külsejét, mert a tekintete olyan
kihívóan szegeződött rám, hogy kénytelen voltam elkapni a tekintetemet, és lenézni a földre, hogy
valahogy elviseljem a megrázkódtatást, hogy újra látom.
Amikor ismét felé néztem, már nem engem bámult. Befejezte a telefonálást, zsebre vágta a
telefonját, és elindult az ajtó felé, ahol én álldogáltam.
Megállt bennem az ütő, fogalmam sem volt, mit mondjak, vagy mit csináljak, amikor odaért
hozzám. Két röpke másodperc alatt elhaladt mellettem. Határozottan belépett az ajtón, és hátra sem
nézett, én meg úgy éreztem, menten meghalok megint, mintha hónapokig, évekig a sivatagban
vánszorogtam volna, és egyszerre forrás tűnne fel a szemem előtt… De egy másodperc is elég volt,
hogy rájöjjek, délibábot láttam csupán, ami tréfát űzött a maradék józan eszemmel.

Hála istennek, Jenna feltűnt a színen, és megmentett. Csak akkor mertem visszamenni a házba, amikor
már nem hallottam Nicholas és Steve hangját a fenti folyosóról. Aztán a vendégekkel együtt gyorsan
kimentem a hátsó kertbe. A tömegbe akartam vegyülni, fel akartam szívódni, azt akartam, hogy
elnyeljen a föld.
Odakint hamar rájöttem, hogy óriási baklövést követtem el. Nem kellett volna kimennem
közéjük. Persze, Jenna a legjobb barátnőm, de akkor is nagyon durva volt a helyzet, mert hosszú
hónapok után egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy a feje tetejére állítsa az egész világomat.
Néhány perccel később megláttam, ahogy levonul a lépcsőn, és kedélyesen társalog az ifjú
párral. Nick volt az egyetlen, aki nem volt hajlandó a fehér ruhás trendet követni. Nem öltözött át,
ugyanazt az öltözéket viselte, amiben érkezett: sötét öltöny, égszínkék, feltűrt ujjú ing, nyakkendő
nélkül. Belém hasított a fájdalom, amikor megláttam, mert még messziről is lélegzetelállítóan nézett
ki.
Rögtön elvegyült a társaságban. Sokan üdvözölték, ő pedig mindenkivel másképp elegyedett
szóba, de mindig a rá annyira jellemző finom eleganciával.
Luca Nickkel és Lionnal állt le beszélgetni, számomra pedig világossá vált, hogy teljesen
magamra maradtam. Nem a saját közegemben voltam, nem az én barátaimmal… Úgy éreztem, csak
Jenna szeret igazán abból a társaságból, ebben viszont biztos voltam. Borzasztóan elkeseredtem, és
minden erőmre szükségem volt, hogy el ne bőgjem magam. Elhatároztam, hogy ha nem lehet mit
csinálni – helyesebben nem lehet visszacsinálni –, jó mélyre temetem magamban a megmaradt
érzéseimet iránta, ha beledöglök is. Talán az idő megtette a dolgát, és már begyógyította a sebeket.
Talán Nick már nem is utál annyira, talán képesek vagyunk felnőttként kezelni a dolgokat, és ember
módjára, tisztelettel viszonyulni egymáshoz. Egy szép napon akár még barátok is lehetünk.
Tudtam, hogy ez nevetségesnek hangzik, de legalább megmentett attól, hogy a mélybe vessem
magam az erkélyről, mert bármennyire is csábítónak tűnt ez a lehetőség, nyilvánvalóan nem szolgálta
volna a javamat. Így aztán beszédbe elegyedtem a vendégekkel, és nyugalmat erőltettem magamra. Ha
távol tartom magam tőle, nem történhet semmi rossz, és nem is kell elviselhetetlen gyötrelemnek
kitennem a szívemet.
Jenna szülei bemutattak Greg egyik üzlettársának, családjuk egy barátjának, aki kedélyesen
elbeszélgetett velem a tanulmányaimról és a jövőbeni terveimről. Messziről látszott rajta, hogy
nagyon fontos ember, így amikor a kezembe nyomta a névjegykártyáját, hálásan megköszöntem neki.
Kilátástalannak láttam a jövőmet, és minden megoldásra nyitott voltam.
Arról viszont fogalmam sem volt, hogy Lincoln Baxwell Nicholas Leisternek is barátja. Már
belemerültünk a társalgásba, amikor Baxwell odaintett valakinek, aki a hátam mögött állt. Amikor
megfordultam, Nicholas állt előttem.
Kézfogással üdvözölték egymást, és amikor Baxwell be akart mutatni minket egymásnak,
megláttam, hogy Nick befeszül: pont olyan ideges volt, mint én. Csak párszor láttam ilyennek, így én
szólaltam meg először.
– Már ismerjük egymást, Baxwell úr – nyögtem ki, de gyűlöltem magamat, amiért a remegő
hangom fél pillanat alatt elárulta, mennyire bizonytalan vagyok, és mennyire feszengek.
Baxwell elmosolyodott, és hol rám, hol Nickre nézett. Nicholas néhány másodpercre rabul
ejtette a pillantásomat, és fájt az a ridegség, amivel nekem támadt.
– Valóban? Ismerjük egymást? – kérdezte, miközben végig az arcomba bámult. Jéghideg
borzongás futott végig a hátamon, amikor újra hallottam azt a mély hangot, ami időnként kísértett
álmaimban, azt a hangot, ami olyan sokszor mondta, hogy szeretlek, ami annyiszor suttogott édes
szavakat a fülembe.
A tekintete úgy megbabonázott, hogy alig tudtam megszólalni.
– Távolról emlékeztetsz egy régi ismerősömre… – tette hozzá rideg, személytelen hangon.
Biccentett egyet a barátjának, majd sarkon fordult, és újra belevegyült az embertömegbe.
A koppanás csak a szívem hangja volt, ahogy a földre zuhant.

Másnap már hajnalban kikeltem az ágyból. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, képtelen voltam rá… Az
a nap, amikor mindent elrontottam, az az átkozott nap, amikor olyat tettem, amire ma sem tudom, hogy
voltam képes, újra és újra lejátszódott a fejemben.

Már nincs visszaút.

A szemedbe se tudok nézni.
Köztünk vége.

Beleégett az emlékezetembe Nicholas arca, amikor felfogta, mit műveltem Michaellel.

Valahányszor eszembe jutott az a név, mindig elöntött a bűntudat.
Kimásztam az ágyból, és gyorsan felöltöztem, mert ki akartam menekülni a házból, mielőtt a
többiek felkelnek és meglátnak. Még Lucának sem akartam szólni, hogy futni megyek. Magányra volt
szükségem, hogy gondolkodjak és tisztán lássak, de főként azért, mert meg kellett barátkoznom a
gondolattal, hogy látnom kell Nicholast a következő napokban, és ráadásul vele együtt kell az oltárhoz
sétálnom.
Baromi jólesett a futás, és a délelőtt fennmaradó része is gyorsan eltelt, mert ezernyi teendőnk
akadt, a vendégek jöttek-mentek, a kertben pedig már folytak a próbavacsora előkészületei.
Az az átkozott próbavacsora.
Ellógtam az ebédről, így nem találkoztam sem Nicholasszal, sem Steve-vel az előző este óta.
Jenna szüleinek társaságában arra vártunk, hogy Jenna végre levonuljon Lionnal együtt, és elinduljunk
az esküvő helyszínére, a borbirtokra. A szertartás résztvevőinek el kellett próbálnia a bevonulást, és
úgy tűnt, ránk esteledik, ha azon nyomban nem indulunk el.
Abban a pillanatban, amikor Jenna és Lion levonult a lépcsőn, kinyílt a bejárati ajtó, és belépett
rajta a kifogástalanul öltözött Nicholas farmerban és fehér pólóban. Elképzelni sem tudtam, mit
csinálhatott délelőtt, és a délután korábbi részében, de az teljesen világos volt, hogy mindent
elkövetett annak érdekében, hogy elkerüljön.
 – Végre itt vagy, Nick! Már azt hittem, felszívódtál – szólította meg Jenna anyja, aki odalépett
hozzá, és egy puszit nyomott az arcára. Nick arcára halovány mosoly ült ki viszonzásképpen, és a
feszültség jeleként az ujjai között pörgetni kezdte a slusszkulcsát.
Furcsa pillantást váltottak Jennával, nekem pedig megint összeugrott a gyomrom. A rohadt
életbe! Ez maga lesz a pokol.
Amikor kiléptünk a házból, kiderült, hogy túl sokan vagyunk, és nem férünk be egy kocsiba.
Jenna szülei, Lion anyja – egy csupa mosoly teremtés, aki egyből belopta magát a szívembe, és
megosztotta velem az almatortája különleges receptjét –, Lion, Jenna és Jenna unokaöccse, az alig
ötéves kis gyűrűhordozó. Meg persze Nick.
A létszám összesen nyolc volt, én pedig azon imádkoztam, nehogy együtt kelljen utaznom
Nickkel, de hiába: Jenna szülei és Lion anyja a többi parkoló autó között elindultak a Mercedes felé.
Ránéztem Jennára, aki elengedte az unokaöccse kezét, és jelentőségteljes pillantással közeledett
felém.
– Jenna! Eszedbe ne jusson! – estem neki, mert rögtön felment bennem a pumpa. Nicholas
egyértelműen a tudtomra adta, hogy messzire el akar kerülni, így eszem ágában sem volt egy kocsiban
utazni vele. Még csak az hiányozna!
A barátnőm tekintete bűntudatot sugárzott.
– Csak Nick kocsijában van gyerekülés… Tudod, Maddie miatt. Nekem pedig a szüleimmel kell
tartanom…
Abban a pillanatban Nicholas tűnt fel a színen, és félbeszakította a beszélgetésünket. Engem
levegőnek nézett. Felvette a kis Jeremyt, feldobta a magasba, aztán határozott mozdulattal elkapta.
– Mi van, kishaver? Felkészült a másodpilóta?
Jeremy vidáman felkacagott. Nick a karjába vette, és elindult vele a kocsija felé. Jenna az ajkát
harapdálva nézett vissza rám.
A fejemet csóválva vonultam el a szeme előtt, és megálltam a Lexus vezetőülés felőli ajtajánál.
Elképzelni sem tudtam, mi történhetett a 4×4-esével, de nem akartam rákérdezni. Beültem előre, Nick
pedig beültette mögém a kissrácot, keresett valami játékot a telefonján, és a kezébe nyomta.
Igyekeztem leplezni az idegességemet, amiért kettesben maradtam vele. A buliban tett megjegyzése
úgy hatott rám, mintha gyomorszájon vágtak volna, így kíváncsisággal vegyes félelemmel vártam,
hogy telik majd a következő fél óra.
Elhelyezkedett a vezetőülésben, megnyomott egy-két gombot a műszerfalon, és beállította a
visszapillantó tükröket. Ráfordultunk az útra, és elindultunk.
Az arcszeszének és a parfümének illata azonnal betöltötte a kocsi belső terét, és az a vonzerő,
ami a jelenlétében mindig a hatalmába kerített, egyre erősebben hatott rám. Istenem! Itt ül mellettem a
férfi, az a férfi, akire jobban vágytam, mint bárki másra az egész világon… Majd’ belehaltam, annyira
szerettem volna hozzáérni, megcsókolni, olyan nagy szükségem volt az érintésére, úgy kellett nekem,
mint a levegő. Éreztem, hogy lángra gyúl az egész testem, már attól ideges lettem, ahogy a keze a
sebváltóra tévedt… A karja, a keze, ahogy lazán fogta a kormányt, míg a másik kezével a sebváltót
markolászta… A rohadt életbe! Miért ilyen iszonyúan dögösek a pasik vezetés közben?
Azt hittem, meggyulladok, így lehúztam az ablakot, hátha némi friss levegőhöz jutok, és
megszabadulok az illatától, mire ő megnyomott egy gombot, és azonnal visszahúzta. Odafordultam
hozzá.
– Melegem van – jelentettem ki. Majdnem egy év után először szóltam hozzá. Újra megnyomtam
a gombot, de észrevettem, hogy lezárta a rendszert.
Szó nélkül bekapcsolta a klímát, mire a jéghideg légáram egyenesen az arcomba vágott. Oké,
ettől tényleg egyből lehűlt a testhőmérsékletem, de az illata már a kocsi minden szegletébe
beleivódott. Émelygés tört rám. Fészkelődni kezdtem a bőrülésen, és a szemem sarkából láttam, hogy
a tekintete már nem az utat, hanem a fedetlen combomat kémleli.
Nem sokat gondolkodtam, mit vegyek fel, de abban a rövidnadrágban közszemlére tettem a
lábamat, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy kicsit rászorított a kormányra, amikor a tekintete
visszatalált az útra.
Jeremy játékának zenéje végigkísérte az utat, én pedig jól tudtam, eljött a soha vissza nem térő
alkalom, hogy beszéljek vele, és attól sem kell félnem, hogy kitesz az út közepén. A kisfiú ott ül a
hátunk mögött, így kénytelen lesz uralkodni magán… és a száján.
– Nicholas, azt akarom mondani…
– Nem érdekel – vágott közbe. Behajtott egy kereszteződésbe, hogy egy végeláthatatlan tó mentén
folytassuk az utunkat.
Mélyet sóhajtottam, mert eltökéltem, beszélek a fejével.
– Nem nézhetsz levegőnek.
– Nem nézlek annak.
Ránéztem, de nem tudtam nem észrevenni, milyen durván szólt hozzám. Majdnem egy éve nem
beszéltünk, én pedig azt akartam, hogy mondjon végre valamit. Beszélnem kellett vele.
– Nem gyűlölhetsz ennyire.
Keserű kacaj tört fel belőle.
– Ha gyűlölnélek, az azt jelentené, hogy érzek még valamit irántad, Noah. Szóval ne aggódj, nem
gyűlöletet érzek. Közömbös vagy számomra.
Oldalról figyeltem az arcát, és igyekeztem felfedezni rajta valami jelet, ami arról árulkodna,
hogy nem mond igazat… Nem láttam ilyet.
– Azért beszélsz így, mert fájdalmat akarsz okozni nekem.
– Ha fájdalmat akarnék okozni neked, megdugtam volna egy másik lányt, amikor együtt
voltunk… Ja, várj! Olyat te csináltál.
Ez övön aluli volt, de mi tagadás, megérdemeltem.
– Ha túl akarjuk élni a következő napokat, valamiféle fegyverszünetet kéne kötnünk… Én ezt így
nem fogom kibírni, ha nem férünk meg egy helyen.
Képtelen voltam kibogozni, mi járhat a fejében. Ez máskor sem ment nekem, nagyon
bonyolultnak tűnt, és csak egy-egy konkrét pillanatban sikerült, amikor nagyon közel álltam hozzá,
olyan közel, mint soha senki máshoz.
– Mit javasolsz, Noah? – kérdezte. Odafordult hozzám, és sugárzott a harag a tekintetéből. –
Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna? Fogjalak kézen, és tegyek úgy, mintha szeretnélek?
Válaszképpen elhallgattam. Tegyek úgy, mintha szeretnélek… A szavai hallatán még jobban
összeszorult amúgy is meggyötört szívem.
Hirtelen csent támadt mögöttünk. Hátrafordultam Jeremyhez, és megláttam, hogy a kisfiú tágra
nyílt szemmel mered ránk.
– Mikor érünk oda? – kérdezte a pityergés határán.
A rohadt életbe! Ne, csak azt ne! Nehogy nekem elsírja magát!
– Nemsokára, Jeremy. Betegyek valami zenét? – vetette fel Nicholas. A műszerfalhoz nyúlt, mire
egy rapszám szólalt meg teljes hangerőn.
A kisfiú vidáman elmosolyodott, én pedig újra az útra koncentráltam: egyértelmű volt, kit akart
elhallgattatni.
 7
NICK

Noah mindig is úgy hatott rám, mint a drog, mint valami istenverte drog, ami a puszta jelenlétével is
képes elkábítani. Magához édesgetett, és akaratgyenge, szakadt drogost csinált belőlem.
Erőt kellett vennem magamon, hogy képes legyek elszakadni tőle, és rettenetesen fájt, hogy többé
nem érinthetem meg, többé nem csókolhatom, nem gondoskodhatok róla, nem ő lesz a Nő az
életemben… A fájdalomtól olyan rövid úton jutottam el a gyűlöletig, hogy az már ijesztő volt.
Megnyíltam előtte, tálcán kínáltam neki a szívemet, a lelkemet, ő mégis elkövette ellenem azt, amitől
a legjobban féltem. Megcsalt. Annyiféle rossz forgatókönyv játszódott le a szemem előtt, de az meg
sem fordult a fejemben, hogy Noah hagyja, hogy egy másik pasi egyáltalán hozzáérjen. Annak a
rohadék pszichológusnak a puszta gondolatára is felfordult a gyomrom. Ha csak eszembe jutott a
neve, az egész valóm a harag és az őrület megállíthatatlan örvényébe került.
Az a pasi hozzáért az én barátnőmhöz, levetkőztette… Azt hiszem, az a kép a fejemben, a
megmásíthatatlan valóság, az készített ki teljesen. Soha életemben nem éreztem magam olyan rosszul,
nem éreztem magam annyira nyomorultnak… Vaskos falakat emeltem magam köré, a helyembe egy
másik, teljesen új ember lépett. Nem maradt hely bennem semmi másnak, csakis egy lelketlen férfi
alantas érzelmeinek. A maradék szeretet, ami még pislákolt bennem, a kishúgomnak jutott, és ott vége
is volt a történetnek.
Mivel határozottan bebeszéltem magamnak, hogy soha többé nem kell találkoznom Noah-val,
idegesített az egész helyzet. Annyira dühös voltam rá… Annyira mérges… Mert pusztán attól, hogy
megláttam, újra érezni kezdtem valamit, vadul zakatolt a szívem, és elakadt a lélegzetem. Gyűlöltem
azt az érzést, gyűlöltem minden érzést, mert már régóta nem éreztem semmit, hozzászoktam ahhoz,
hogy nem érzek semmit, így az, hogy ő visszatért és újra gyötörni kezdett, arra késztetett, hogy őt is
lehúzzam magammal a pokolba.
Ott állt előttem, baromira ellenállhatatlanul, ahogy mindig, és iszonyúan csábítóan… Ráadásul
mintha parányira zsugorodott volna a jelenlétemben, eltűnt belőle a régi tűz, az a magabiztosság, ami
azelőtt minden szavából sugárzott. Az a Noah, aki előttem állt, megváltozott, akárcsak én. Már nem a
régi Noah volt, és utáltam, hogy szánalmat érzek iránta, utáltam látni, hová jutottunk, és utáltam azt is,
hogy az egész az ő hibája volt.
Ahogy leállítottam a motort, máris kipattant a kocsiból. Kicsatolta a gyerekülést, kivette belőle
Jeremyt, és szó nélkül elindult a borbirtok felé, engem meg sem várt. Rövidnadrágot, egyszerű, sárga
blúzt viselt, és rögtön lebontotta azt a vaskos falat körülöttem.
A parfümjének illata a kocsiban, az a jellegzetes illat, az az illat, amiről éjjelente időnként még
mindig álmodtam, és aminek az emlékétől ágaskodó farokkal ébredtem, és kedvem lett volna kinyírni
valakit… Az az átkozott illat befészkelte magát a kocsim minden egyes szegletébe, és a legrosszabb, a
legidegesítőbb az volt az egészben, hogy az énem egyik részének úgy kellett, akár az alkoholistának
évekig tartó önmegtartóztatás után egy korty ital. Még az ablakot sem tekertem le, és közben képtelen
voltam leállítani a képek egymásutánját a fejemben arról, hogy mi mindent csinálnék vele, hogy
csillapítsam a soha el nem múló szomjamat.
Körülnéztem azon a helyen, ahol a legjobb barátaim összeházasodnak majd, és alig akartam
elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Megtudtam, hogy Lion egy hónappal azután kérte meg Jenna
kezét, hogy Noah és én szakítottunk. A barátom profi módon megtartotta magának a titkát, és az énem
egyik része hálás volt neki ezért. Örültem nekik, másrészről viszont úgy esett, mintha feltépték volna a
vérző sebeimet.
A Corey Creek borbirtok csodálatos esküvői helyszínnek tűnt. Sokszor jártam ott, sétálgattam a
szőlőtőkék között, és beszereztem a legjobb merlot-t. Általában Jennát és az apját kísértem el, és arra
is emlékeztem, hogy miközben a földeken lovagoltam, messziről láttam néhány esküvőt is. Apám és
Greg barátja volt az egyik tulajdonos, így különleges bánásmódban volt részünk.
Jenna elénk jött, és mutatta nekünk az utat. Először áthaladtunk a recepción, amit magas
fagerendák szegélyeztek, és a tulajdonos vadászzsákmányainak bőréből szőtt szőnyegek díszítettek.
Már-már félelmetes volt a mennyezetről lelógó olajlámpások és hatalmas kristálycsillárok látványa.
Jenna teljesen rátapadt egy idegesnek látszó ázsiai külsejű nőre. Pár perccel később bemutatkozott: ő
volt Amy, az esküvőszervező.
Amikor a hátsó kertbe, a szőlőtőkék közé értünk, már biztosan tudtam, hogy az esküvő csodálatos
lesz, éppúgy, mint azok, amiket a távolból szemléltem annak idején. Vagy még annál is csodálatosabb.
Virágokból oltárt emeltek a forró júliusi nap alatt, a határtalanul sorakozó szőlőtőkék közelében.
A padok és a virágok még nem voltak véglegesen elrendezve, de már kirajzolódott a szemem előtt,
hogy néz majd ki az egész.
– És a tanúk? – kérdezte Amy, és az arcunkat fürkészte.
Noah előrelépett, a szeme sarkából rám sandított, és valósággal itta az esküvőszervező szavait.
Egy perccel később Amy belém karolt, és megmutatta, hová kell majd állnunk. A nő sorba állította a
párokat. Először Lion vonul be az édesanyjával, őket követi Jenna anyukája Jeremyvel kézen fogva,
aki úgy tűnt, mindenfelé figyel, csak Amyre nem. Aztán következünk mi, és végül Jenna az édesapja
oldalán.
Odaálltam Noah mellé, és minden erőmmel azon voltam, hogy palástoljam a rossz hangulatomat.
Amikor Amy odaállt elénk, egyértelműen levette, hogy a párok közül csak mi nem érünk
egymáshoz. A homlokát ráncolta, és rosszalló pillantást vetett ránk.
– Ti meg mi a jó fenét csináltok itt?
Gőzöm sincs, kislány. Gőzöm sincs.
Éreztem, ahogy Noah tekintete az arcomba fúródik, és kénytelen voltam elszámolni tízig, nehogy
sarkon forduljak, és otthagyjam az egészet a francba.
 8
NOAH

Nicholas úgy bánt velem, mint valami leprással. Amy, amilyen fejet vágott, tiszta idiótáknak nézhetett
minket. Majd’ elsüllyedtem szégyenemben.
– Gyerünk már, Noah! Karolj belé! – hadonászott felém.
Nickre sandítottam, mert rettegtem a reakciójától: csak bámult meredten előre, majd intett
nekem, hogy fogadjak szót.
Ahogy megéreztem izmos karját a karomon, mintha villám hasított volna mindkettőnk testébe.
Felnéztem rá, és megláttam, hogy egy röpke pillanatra lehunyta a szemét. De nem maradt időnk arra,
hogy az érzéseinken töprengjünk, mert Amy vagy tízszer felvonultatott bennünket, és kitalálta, hogy
alakzatba fejlődve vonuljunk: jobb láb előre, nem túlságosan lassan, de nem is túlságosan gyorsan…
A kis Jeremynek gyűlt meg a baja leginkább a koreográfiával, és amikor harmadszorra próbáltuk a
bevonulást, úgy döntött, ez neki nagyon unalmas, ő inkább játszani akar.
Nicholas nagyon rosszul viselte az egészet, rám se nézett. Valójában levegőnek nézett, és úgy
csinált, mintha ott se lennék, amitől annyira kiakadtam, hogy még a karom is elzsibbadt. A többiek
viszont nevetgéltek, dumáltak meg hülyéskedtek, amikor Amy éppen nem figyelt.
Végre beesteledett, és be kellett rekeszteni a próbát. Amy nem volt túlságosan meggyőzve, de
legalább Jenna és Lion számára világossá vált, hogyan épül fel a szertartás, és mikor mit kell
csinálniuk.
Jeremy már egy ideje bealudt Morfeo karjaiban, és édesdeden szunyókált a kocsi hátsó ülésén,
így Nicholas és én gyakorlatilag kettesben maradtunk.
Kezdetben nyomasztó volt a csend, mivel arra sem vette a fáradságot, hogy bekapcsolja a rádiót.
Egyenes volt az út, az ég pedig olyan sűrű fekete, akár a gondolataim. A túlcsorduló érzelmeinkkel
együtt beszorultunk abba a szűkös térbe, én pedig úgy éreztem, menten megfulladok. Képtelen voltam
elviselni a közönyét, el kellett mondanom neki, mit érzek iránta, még az sem érdekelt, hogy látni se
bír, az sem érdekelt, hogy az irántam érzett szerelme valami szörnyűséges dologba fordult át. Tennem
kellett valamit.
– Nick… – nyögtem ki magam elé bámulva.
Tudtam, hogy meghallotta, bár a hangom halk suttogásba fulladt.
– Még mindig szerelmes vagyok beléd.
– Hallgass el, Noah! – sziszegte oda nekem.
Összefacsarodott szívvel fordultam felé. Kitartóan bámulta az utat, az állkapcsa pedig annyira
megfeszült, hogy rettegni kezdtem attól, mi vár rám, de nem hagyhattam magam megfélemlíteni, ki
kellett mondanom.
– Még mindig szerelmes vagyok beléd, Nicholas…
– Azt mondtam, hogy hallgass el! – csattant fel, és az összes haragját a tekintetébe sűrítette. – Azt
hiszed, érdekel egy kicsit is, hogy mit érzel irántam? – folytatta, szinte az őrület határán. – Teljesen
üresek a szavaid, úgyhogy meg is tarthatod őket magadnak! Holnap letudjuk ezt a nyomorult esküvőt,
aztán többet nem kell találkoznunk.
Tiszta hülye vagyok. Mégis mire számítottam? Arra, hogy majd azt mondja, ő is szeret?
 Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Nyomban letöröltem, de hiába, mert
újabbak követték, szinte azonnal.
Már nem szeret, Nicholas már nem szeret. Ha ez még nem volna elég, azt akarja, hogy tűnjek el
az életéből. Nem számít neki, mi mindent éltünk át együtt, nem számít, hogy megesküdött, engem
szeret a legjobban a világon. Egyértelműen a tudtomra adta, hogy köztünk mindennek vége, örökre.
Tíz hónapot külön töltöttünk, igen, de a tíz hónap alatt nem találkoztunk, még csak nem is
beszéltünk, és az énem egy része találkozni akart vele, hogy kiderüljön, ő is szerelmes-e még belém,
mint ahogy én őbelé.
Mekkorát tévedtem…
A próbavacsora alatt nem is szóltam senkihez. Luca mellett ültem, ő pedig mindkettőnk helyett
beszélt. Az első adandó alkalommal felmenekültem a szobámba, ahol végre belezokoghattam a
párnámba, és álomba sírhattam magam, miközben az elmém gonosz játékot űzött velem, mert akaratom
ellenére felidézett minden egyes pillanatot, minden simogatást, minden kimondott szót, de minden
elkövetett hibát is.
Annyira fájt, hogy eltávolodott tőlem. Úgy éreztem, vérzik a szívem, mintha minden egyes
könnycsepp a párnámon megannyi csepp vér lett volna, amit egyenesen a szívem ontott.

Másnap reggel holtfáradtan ébredtem, és a legrosszabb az egészben az volt, hogy felvirradt az esküvő
napja, amikor elő kellett vennem a legelbűvölőbb mosolyomat, hogy jó képet vágjak az egészhez,
hogy én legyek a világtörténelem legprofibb esküvői tanúja, ráadásul késő éjszakáig ki kellett
tartanom, ami a kimerültség miatt szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt.
Hideg vízzel megmosakodtam, és belenéztem a tükörbe. Feltűnt, mennyit változtam az elmúlt
hónapokban. Más lett a tekintetem. Igen, erről volt szó, kihunyt belőle az élet. Szomorú szempár nézett
vissza rám. Szentül hittem, hogy képes vagyok kimászni a gödörből, a pszichológusom órákig
beszélgetett velem, és számtalanszor elmondta, hogy a Nicholasszal történtek nem pecsételik meg
örökre a jövőmet, hogy ezer meg ezer pasi létezik a világon, hogy csinos, fiatal nő vagyok, és akárki
képes volna belém szeretni, de a puszta gondolattól is kirázott a hideg, hogy bárki a közelembe jön.
Csak meg kell nézni, mi lett a vége annak, hogy együtt voltam egy másik férfival, csak meg kell nézni,
milyen veszélyes Nicholason kívül más pasival is összeszűrnöm a levet. Belebámultam a tükörbe, és
úgy döntöttem, összekapom magam. Ez így nem mehet tovább. Már csak egy nap, egyetlen nap, és
soha többé nem látom… Úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna a szívembe, de ráparancsoltam a
tükörképemre, és nyugalmat erőltettem az arcomra.
Vége, Noah. Felejtsd el ezt a pasit! Felejtsd el, egyszer és mindenkorra… Különben sosem
leszel túl rajta.
Egy cérnavékony hang a fejemben egész délelőtt ezt szajkózta. Nicholas elment Lionnal a
borbirtokra, mivel ők ott készülődnek majd. Én Jennával a házban maradtam, mert úgy volt, hogy mi
indulunk el utoljára, még a szülei is másik autóval mennek. Amikor Jenna elkészült – szédületesen
nézett ki, valósággal elállt tőle a lélegzetem –, képtelen voltam visszatartani az arcomon legördülő
könnycseppet, és hálás voltam, amiért a profi szakemberek, akik a sminkünket készítették aznap
délelőtt, olyan cuccokkal dolgoztak, amik nemcsak a víznek, hanem az összes létező anyagnak
ellenállnak, nehogy bármi tönkretegye a művüket.
Az alakomra szabott piros ruha úgy állt rajtam, mintha rám öntötték volna. Azért esett erre a
színre a választás, mert a helyszín telis-tele lesz vörös rózsával, és Jenna menyasszonyi csokra is
piros virágokból áll majd. A ruhám káprázatosra sikerült. Csupa selyem és csipke, földig érő csoda,
az oldalán magasan felsliccelt, így megvillanthattam hosszú lábamat. V kivágású volt a nyakánál, a
mellem fölötti részt és a karomat finom csipke borította, pont olyan, mint Jenna menyasszonyi ruháját.
A barátnőm ruhája gyönyörű volt, és mondanom sem kell, hogy tökéletesen passzolt sötét árnyalatú
bőréhez és tökéletes alakjához. Lion le lesz nyűgözve, ebben biztos voltam, és ezt meg is mondtam a
barátnőmnek.
Jenna meghatódva nézett rám, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy eltitkoljam előtte,
mennyire szenvedek. Minden igyekezetemet arra fordítottam, hogy gondoskodjak róla, hogy
támogassam, hogy nyugodt légkört teremtsek számára. Sokat nevettünk, pezsgőztünk, én pedig
figyelmesen meghallgattam minden nyűgjét, és azon voltam, hogy segítsek neki.
Amy lépett be Jenna szobájába, és figyelmeztetett, hogy ideje indulnunk.
Én is baromi ideges voltam, de igyekeztem, hogy ne ez látszódjon rajtam. Az esküvőre több száz
vendég volt hivatalos, köztük nagyon fontos emberek is. Amikor ebbe belegondoltam, úgy éreztem, ha
ez az én esküvőm lenne, nem bírnám elviselni, hogy annyi ember bámulja, ahogy az oltárhoz vonulok.
Még nem is gondolkodtam azon, milyen esküvőt szeretnék, de azt tutira eldöntöttem, hogy ekkora
felhajtásról szó sem lehet.
A fehér limuzin már az ajtó előtt várt ránk, én pedig lesegítettem Jennát a lépcsőn, nehogy hasra
essen. Amikor kényelmesen elhelyezkedtünk a hátsó ülésen, körülöttünk minden csupa csipke, kitört
belőlem a kacagás.
– Ki gondolta volna, hogy ezt is megérjük, amikor azon a bizonyos estén lekevertél egy pofont
Lionnak? – bukott ki belőlem.
Jenna is velem nevetett, és olyan elbűvölő volt, hogy örökre elraktároztam az elmémbe azt a
pillanatot. A kép, ahogy mindketten önfeledten kacagunk egy limuzinban, a pezsgőtől már kicsit
becsiccsentve, az idegességtől teljesen kiborulva, örökre az emlékezetembe vésődött. Abban a
pillanatban úgy éreztem, a barátnőmről mintázták az őrülten szerelmes, boldog nő képét.
Amikor odaértünk a borbirtokra, az esküvőszervező megmutatta, merre kell mennünk, hogy
egyenesen oda lyukadjunk ki, ahová az oltárt állították fel, és ahol már várnak ránk a vendégek. Már
messziről hallottuk az egybegyűltek zsivaját, akik minden bizonnyal éppen annyira izgultak, mint mi.
Amikor megláttuk, ahogy Jenna apja közeledik felénk, én is fellélegeztem. Egy felelősségteljes felnőtt
jelenléte, még akkor is, ha a kamaszlányok ezt nem vallják be, még saját maguk előtt sem, mindig
nyugtatóan hat az ilyen pillanatokban.
Mr. Tavish mosolya végtelen derűt sugárzott, és olyan megindító pillantást vetett a lányára, hogy
elfacsarodott a szívem. Jenna megpuszilta az édesapját, majd belé karolt, és elindultak az
esküvőszervező után az ajtók felé, amin keresztül majd ünnepélyesen bevonulnak. Persze előttük még
mi voltunk soron, Nicholas meg én.
A tekintetemmel Nicholas után kutattam, de nem volt a teremben. Kidugtam az orromat az ajtón,
és majdnem nekiütköztem. Amikor felnéztem, összeakadt a tekintetünk. Annak ellenére, hogy
fájdalmas volt látnom őt, a fájdalom mellé harag is társult, harag és indulat azért, amit az előző este
mondott nekem. Belekapaszkodtam a harag érzésébe, hogy a segítségével valahogy túléljem az estét,
mert csak erre hajtottam.
Futó pillantást vetett rám, és végigpásztázta a testemet. Szemmel láthatóan nagyon meglepődött,
amikor a szememhez ért, és meglátta, hogy ráncolom a homlokomat.
– Két perc múlva vonulunk – közöltem vele, majd sarkon fordultam, és elindultam az ajtó felé.
Éreztem, hogy a nyomomban van, a hátamon és a tarkómon éreztem a tekintetét. A hajamat magas
lófarokba fogtam össze a fejem búbján, amiből lelógott néhány göndör tincs a hátam közepéig. Bár
tudtam, hogy teljes szívéből gyűlöl, az ízlését ismerve biztosra vettem, hogy a csipkés ruhától eldobja
majd az agyát.
Bármi is történt kettőnk között, soha nem múlik el a vágy. Csak egy futó pillantást vetettem kék
öltönyére, szürke nyakkendőjére, fehér ingére és az elképesztő testére, máris kikészültek az
idegeim… Úristen! Miért kell ilyen elképesztően jó pasinak lennie?
Miért nem fogyott ő is vagy hét kilót, mint én? Miért nem vetkőzte le magáról azt az átkozottul
nagyképű stílust? Miért nem sírta dagadtra a szemét, ahogy én? Helyette megjelenik itt a
lélegzetelállítóan gyönyörű kék szemével, amitől az összes csaj menten elalél.
Amint beléptem a terembe, megláttam, hogy az esküvőszervező éppen Jenna ruháját igazgatja, az
asszisztense pedig utasításokat osztogat a perceken belül esedékes bevonulás résztvevőinek. Az ajtó
túloldalán felcsendült a zene, én pedig azt éreztem, hogy egy nagy kéz odanyúl a derekamhoz, vagy
annál egy kicsit lejjebb.
Nem maradt időm, hogy rászóljak, mert Amy intett nekünk, hogy álljunk előre. Nicholas finoman
előretessékelt, és máris a csukott ajtó előtt találtuk magunkat.
Vettem egy nagy levegőt, és igyekeztem megnyugodni.
– Karolj belém, Noah! – szólt rám Nicholas, és megesküszöm mindenre, ami létezik, hogy a
hangjától, pusztán attól, ahogy a nevemet suttogta, az egész testem megborzongott. Olyan sok idő telt
el azóta, hogy utoljára hallottam ezt a mondatot…
Elvégeztem a feladatomat, belé karoltam, és éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai. Együtt
vártuk meg, hogy felcsendüljön a nászinduló. Amikor meghallottuk, elindultunk az oltár felé, hogy még
egyszer, utoljára eljátsszuk, hogy egy pár vagyunk.

A szertartás csodálatos volt. Lionnak majdnem kibuggyantak a könnyei, amikor meglátta Jennát, és én
is sírva fakadtam. A rohadt életbe! Miért vagyok ilyen átkozottul érzékeny?
A barátaim felolvasták a fogadalmukat, kimondták egymásnak az igent, és azzal az egyszerű
szóval örökre összekötötték az életüket. Amikor az ajkuk lélegzetelállító csókban forrt össze, amibe
néhány vendég bele is pirult, önkéntelenül Nicholasra pillantottam, és nagy meglepetésemre ő
visszanézett rám. Farkasszemet néztünk, és átéltük azt a varázslatos pillanatot, amikor körülöttünk
megszűnik minden, és csakis az az ember számít, aki ott áll veled szemben. Vajon ma este látjuk
egymást utoljára? Végül elfordítottam a fejemet, mert olyan átható pillantással nézett rám, hogy
beleremegett a lábam.
Az ifjú pár után vonultunk ki a teremből, és amikor belé karoltam, attól féltem, hogy utoljára
érintjük meg egymást, pedig az nem is volt igazi érintés, de úgy éreztem, az lehet az utolsó út, amit
együtt teszünk meg. Annyira fájdalmas volt ez a gondolat, hogy amint kiléptünk az ajtón, elengedtem a
kezét, és elindultam az ellenkező irányba. Le kellett nyugodnom. De azonnal.
 9
NICK

Ahogy távolodott, csak néztem utána, és összeszorult a gyomrom. Képtelen voltam levenni róla a
szememet a szertartás alatt, még azt sem vettem észre, hogy kimondták az igent, csak arra ocsúdtam
fel, hogy mindenki tapsol.
A francba… Miért kell ilyen átkozottul gyönyörűnek lennie? Miért veszi el az eszemet ilyen
elviselhetetlen módon? Bizsergett a karom, annyira szerettem volna megérinteni, és az a tudat, hogy
nem tehetem meg, sőt soha többé nem tehetem meg, iszonyúan elkeserített. Amikor elhelyezkedtünk a
bevonuláshoz a terem végében, ő pedig ott állt abban a ruhában, ami – az istenverte csipkeberakással
– a teste minden domborulatát kihangsúlyozta, amikor a kezem kis híján önálló életre kelt, és a
derekánál egy kicsit lejjebb csúszott, úgy éreztem, tíz rohadt hónap után végre újra élek.
Alig vártam, hogy vége legyen a közös kis színjátékunknak. Úgy éreztem, el kell tűnnöm onnan,
vissza kell térnem abba az életembe, ahol ura vagyok minden helyzetnek. Noah mindig megborítja a
világomat, fenekestül felforgatja, és kényére-kedvére szórakozik velem. Ez többé nem fordulhat elő.
Fellélegeztem, amikor a buli helyszínére értünk, és faképnél hagyott.
Elkezdődött ünnepség. A borbirtok egyik oldalán gigantikus sátrat húztak fel, az asztalokat
fehérbe öltöztették, és mindenütt vörös rózsák díszelegtek. Nem volt kérdés, melyik Jenna kedvenc
virága, de amikor megláttam, hogy az ifjú pár a vendégekkel beszélget, egy pillanatra elfogott az
irigység. Több pár is csatlakozott hozzájuk a nagyteremben, miközben a pincérek sürögtek-forogtak a
vendégek között, harapnivalót és hideg rozépezsgőt szolgáltak fel.
Kisvártatva beléptünk a vacsora helyszínére, én pedig, mint valami idióta, csakis Noah-t
kerestem. Nem láttam sehol.
Állj már le! Már semmi nem köt hozzá. Felejtsd el!
Hallgattam a belső hangomra, és máris az utamba is akadt egy barna hajú, zöld szemű lány, aki a
meghódításom érdekében az egész fegyvertárát bevetette. Eleinte nem törődtem vele, de amikor
győzködni kezdett arról, hogy mi ismerjük egymást, kénytelen voltam rá koncentrálni, nehogy
bunkónak tűnjek.
– Sajnálom… nem emlékszem rád – nyögtem ki, de nem is tornáztattam különösebben az
agyamat.
A lány közelebb lépett hozzám, belemászott az aurámba, mire az érzékeimet elárasztotta az én
ízlésemnek túlságosan tolakodó, drága parfümjének illata.
– Ugyan már, ne játszd itt a hülyét… Életem egyik legjobb éjszakája volt – mondta. Átkozódtam
magamban, amikor beugrott, hogy kábé egy hónapja húztam meg.
Fogalmam sem volt, hogy hívják, és le akartam lépni, mert már az sem érdekelt, ha bunkónak
tart, amikor végre megpillantottam őt a terem másik végében. Belekarolt Lucába, azzal a földöntúli
mosolyával, amire csak ő képes.
A régóta bennem szunnyadó féltékenység egyszerre egy éhes oroszlán erejével támadt fel, én
pedig vettem egy nagy levegőt, aztán szép lassan kifújtam, hogy megőrizzem a hidegvéremet.
Nem először fordult elő ez velem, mióta megérkeztem Hamptonsba. Amikor rájöttem, hogy
Noah-t láttam az út mentén azzal a fickóval futni, annyira elborult az agyam, hogy két órán keresztül
egyfolytában püföltem a bokszzsákot a Hilton wellnessrészlegében, csak azután voltam képes betenni
a lábamat a Tavish-házba.
Steve alaposan leteremtett, és a lelkemre kötötte, hogy nem kavarok senkivel, nem kötök bele
senkibe, szépen eljátszom a jófiú szerepét úgy, hogy már csak a glória hiányozzon a fejemről. Mióta
cégvezető lett belőlem, nem engedhettem meg magamnak, hogy botrányt okozzak, azt meg pláne nem,
hogy féltékenységi jelenetet rendezzek. Így aztán igyekeztem távol tartani magam mindenkitől, csak a
munkának éltem, közgazdászokkal, bankárokkal és befektetőkkel tárgyaltam, és csak hébe-hóba vittem
haza csajt, és akkor is csak azért, hogy sebtében orvosoljam a problémáimat. Azokat a problémákat,
amiket egyetlen szóban képes voltam összefoglalni: Noah.
– Tényleg nem emlékszel rám? – gyötört tovább a barna hajú lány, és egyből visszarántott a
jelenbe.
Noah még mindig Luca társaságában volt, aki átkarolta a lányt.
Figyelemelterelésre volt szükségem, de azonnal.
– Dehogynem! – vágtam rá. Karon fogtam, és beszélgetés közben igyekeztem megtalálni azt a
stratégiai pozíciót, amelyben közben Noah-t is szemmel tarthattam.
Mintha érzékelte volna, hogy figyelem, felkapta a fejét, és rám nézett.
Elvigyorodtam, mint a tejbetök, majd újra a barna hajú lányhoz fordultam.
– Jössz táncolni? – kérdeztem, és a tekintetem megint Noah felé siklott, aki viszont minden
erejével Lucára koncentrált.
Luca bevonult egy sarokba Noah-val. A lány felkacagott, de számomra egyértelmű volt, csak
megjátssza magát.
Átkaroltam a barna hajú lány derekát, és igyekeztem figyelni rá, ami nem nagyon akart
összejönni, mert Noah mindig körülöttem sertepertélt. Közelebbről már bevillant, hol találkoztunk: az
egyik belvárosi diszkóban, ott dugtam meg egy eldugott szeparéban. Gyors és gépies történet volt.
Kínosan éreztem magam. Felkúszott a kezem a lány hátán, egészen a tarkójáig.
– Felmenjünk? – suttogta a fülembe a lány.
Felmenni. Csábítónak tűnt az ajánlat, de az volt a gond, hogy iránta nem éreztem semmit. Bezzeg
Noah iránt! A kezének egyetlen apró érintésétől órák óta állt a farkam, és csak nagyon nehezen
sikerült megjátszanom magamat a lány előtt, és az a lány… Az a lány éppen az ellentéte volt Noah-
nak, minden értelemben.
– Most ne, talán majd később – feleltem neki, és megálltam, mert elhallgatott a zene.
Vacsorához hívták a vendégeket.
Szerencsére nem kerültem egy asztalhoz a barna hajúval, mivel az én helyem a főasztalnál volt
az ifjú párral, Jenna szüleivel, Lion anyjával, Noah-val és Lucával. Amikor helyet foglaltunk, és
felszolgálták az első fogást, Noah rám se nézett. Valójában egész idő alatt Lucával és a többiekkel
csevegett és nevetgélt, engem pedig levegőnek nézett, mintha nem is léteznék.
Mióta két napja megérkeztem, és megpillantottam őt, valahányszor felé fordultam, mindig engem
nézett, valahányszor együtt voltunk, mindig a közelembe akart férkőzni. Végül meg is tette, igen, a
közelembe férkőzött, és majdnem eldobtam az agyamat, amikor azt mondta, még mindig szerelmes
belém.
Szerelmes? Egy frászkarikát!
A poharam nagy csörömpöléssel koccant az asztalhoz, mire az asztaltársaimnak torkán akadt a
szó, és mindenki felém fordult. Elnézést kértem, felálltam, és kivánszorogtam a mosdóba.
 Most meg mi bajom van azzal, hogy Noah nem rajtam lóg? Gyűlöltem, hogy üldöz a
pillantásával, gyűlöltem látni a megbánást a szemében, a fájdalmát… Gyűlöltem, hogy hibásnak érzem
magam miatta, pedig én nem követtem el semmi rosszat, ráadásul iszonyú dühös voltam rá, iszonyú
dühös azért, mert még szórakozik is velem, hogy kiderítse, mit lépek egy ilyen kijelentésre.
Csak egy dolgot tudtam biztosan: jobban jár, ha nem húzza ki a gyufát.
 10
NOAH

Igyekeztem távol tartani magam tőle, és minden erőmmel azon voltam, hogy még a szemem sarkából
se sandítsak rá. Luca nagy segítségemre volt ebben: a szertartás után félrevonultam a tömegtől – kicsit
kiborultam, és némi magányra volt szükségem, hogy összeszedjem magam –, így talált rám. Felém
nyújtotta a kezét, segített feltápászkodni, és még poénkodnia is sikerült, amivel mosolyt varázsolt az
arcomra.
Ki gondolta volna, hogy Lion bunkó tesója valójában ilyen szórakoztató pasi? Letette a
nagyesküt, hogy egész este el sem mozdul mellőlem. Kinevetett, és azt mondta, Nicholas kiskutyája
vagyok, aki állandóan bűnbánó arccal bámul a gazdájára. Pedig ez nem is volt igaz. De ha Luca így
látta a helyzetet, tuti, hogy Nicholasnak is feltűnt.
Nem akartam kínos helyzetbe hozni, és azt sem akartam, hogy szánakozzon rajtam. Sem ő, sem
senki más. Így aztán alkut kötöttünk: Luca lesz az életmentőm azon az estén, végig mellettem lesz, és
vigyáz rám, nehogy összeomoljak, nehogy nekiálljak könyörögni Nicholasnak, hogy bocsásson meg,
mert ez már számtalanszor megfordult a fejemben, mióta újra találkoztunk.
Amikor megláttam, hogy azzal a lánnyal táncol és hülyéskedik, úgy éreztem, mintha gyökerestül
kitépték volna a szívemet, és az utolsó csepp vért is kisajtolták volna belőle. Önkéntelenül is az jutott
eszembe, hogy ha én így érzem magam pusztán attól, hogy ő mással táncol, akkor ő hogy érezhette
magát, amikor megtudta, lefeküdtem valaki mással.
Nem vagyok hülye, teljesen tisztában voltam azzal, hogy a szakításunk után Nicholas nem vonult
kolostorba, sőt, biztosra vettem, hogy végtelen hosszúra nyúlt azoknak a lányoknak listája, akikkel
lefeküdt.
Luca meglátta, észrevette, hogy Nicholast bámulom, és egyből belecsípett az oldalamba.
Onnantól kezdve elvesztettem szem elől, és igyekeztem a körülöttem levő emberekre koncentrálni. De
nyilván nem könnyítette meg a dolgomat, hogy egy asztalhoz ültettek vele. Időnként arrafelé tévedt a
tekintetem, ahol ő ült, de Luca ilyenkor mindig megbökött az asztal alatt. Az utolsó bökést az
oldalamba kaptam, de annyira megcsiklandozott, hogy hirtelen felnevettem. Abban a pillanatban
Nicholas kis híján összetörte a poharát, akkora csörömpöléssel vágta le az asztalra. Felállt, és a
mosdó felé vette az irányt.
– Féltékeny – állapította meg Luca, és utálkozó képpel nézett Nick után.
Féltékeny?
– Dehogyis… csak nem bírja elviselni a jelenlétemet – feleltem szomorúan, és belekortyoltam a
poharamba.
Nicholas kisvártatva újra feltűnt a színen, egy lánnyal az oldalán. Az emberek lassanként
felálltak az asztaloktól, mert felcsendült a zene, és mindenkit táncba hívott. Az ifjú pár kezdte a sort a
nyitótánccal, majd a helyszín teljesen átalakult: elhalványultak a fények, a táncparkett megtelt
vendégekkel. A legtöbben koktéllal teli pohárral a kezükben egyensúlyoztak, amiből nem sajnálták az
alkoholt.
Luca berángatott a tánctérre, én pedig hálás voltam, amiért távol kerültem Nicholastól, és nem
kellett végignéznem, ahogy az asztal alatt letapizza azt a barna hajú lányt. Istenem! Undorító volt az
egész, undorító, engem pedig mardosott a féltékenység. Úgy táncoltunk, mint két barát. Luca rendesen
viselkedett, egyszer sem lépte át a határt, semmi ilyesmi. Egy ponton csatlakoztunk Lionhoz és
Jennához, és négyesben folytattuk a táncot, közben pedig sokat nevettünk, és baromi jól éreztük
magunkat. Egészen addig az volt az este legjobb pillanata. Nicholas nem volt a közelemben, a fene
tudja, mit művelhetett azzal a lánnyal. Forrt a vérem az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, de legalább
elviselhetőnek éreztem a helyzetet.
De ami azután történt… Be kell vallanom, hogy az én hibám volt.
Egyszer csak megpördültem a táncparketten, és megláttam őket… A lány az ölében ült, ő pedig a
nyakát csókolgatta. De ha ez nem lett volna elég: közben engem nézett. A szájával a barna lány nyakát
csókolta, közben pedig meredten engem bámult. Elmosolyodott, én pedig egyszerre abbahagytam a
táncot. És mit tettem… Édes jó istenem! Hát semmiből sem tanulok?
Luca odalépett hozzám, mert észrevette, merre tévedt a tekintetem. Mondani akart valamit, ezért
odahajolt a fülemhez, mert a fülsiketítő zenétől úgysem hallottam volna… Abban a pillanatban a régi
Noah átvette az irányítást a testem felett, és mindent, amit az elmúlt hónapokban a terápiás üléseken
megtanultam, minden siránkozásomat gyakorlatilag lehúztam a vécén, mert megragadtam Luca nyakát,
magamhoz húztam, és a szájára tapasztottam a számat.
Az egészben az volt a legfurább, hogy nem húzódott el tőlem, abszolút nem, sőt, a nyelve
birtokba vette a számat, Luca maga pedig átkarolt, és magához szorított.
Mi a fenét művelek?
Nem is maradt időm gondolkodni, mert hirtelen valaki elrántotta őt mellőlem, és a következő
emlékem az, hogy Luca a földön fekszik, és felhasadt szájából ömlik a vér. Felnéztem, és ott állt
előttem Nicholas, teljesen kivetkőzve magából. Először Lucára nézett, aztán rám, és fájdalmas
ábrázattal fogta a kezét. Kirázott a hideg fájdalmas és iszonyú dühös tekintete láttán. Összeszorította
az állkapcsát, és hátat fordított nekem. Luca nemsokára feltápászkodott – vagyis inkább felsegítették a
körülötte állók –, én pedig láttam, hogy Nick elvonul a buli helyszínéről.
Fogalmam sincs, mi a fene ütött belém. Lehet, hogy annak a menő pezsgőnek túl magas volt az
alkoholtartalma, és alaposan megnyirbálta az ítélőképességemet, mindenesetre utánamentem. Nyilván
utánamentem, és nem azért, hogy bocsánatot kérjek.
Arrafelé indult, ahol korábban a szertartás zajlott, és a székek meg a virágok katonás rendben
sorakoztak. A környék kihalt volt, de a buliból odahallatszott a fülsiketítő zene.
– Hová mész, Nicholas? – kérdeztem cérnavékony hangon.
Majdnem lezúgtam az apró lépcsőfokokon. Megfordult. Rákvörös lett az arca, mert rájött, hogy
követtem.
– Nem volt jogod ezt tenni! – förmedtem rá.
Oké, nagyon gázul viselkedtem, ráadásul be is csiccsentettem… Meg még fel is húztam magam,
és ez így együtt nem éppen szerencsés kombináció.
Odasétáltam hozzá. Szemmel láthatóan azon morfondírozott, hogy mit csináljon velem…
Uramatyám! Szinte megrémített, de nem hátráltam meg. Éppen ellenkezőleg. A féltékenységi roham
árulkodott valamiről, az biztos… Nyilván nem felejtett el, tutira nem felejtett el, és ha a haragjával
kell szembenéznem ahhoz, hogy ezt kimondja, akkor megteszem.
Belebokszoltam egyet, amikor odaértem hozzá.
– Hazudtál! – kiáltottam rá. Az öklöm újra felé lendült, ezúttal a mellkasát kezdtem teljes erőből
püfölni. – Rohadt szemét hazug vagy, Nicholas!
 Az első pillanatban úgy tűnt, a szeme sem rebben, de néhány pillanat múlva észrevettem, hogy
szaporábban veszi a levegőt. Már csak két ütést mérhettem rá, mert felemelte a kezét, és megragadta a
csuklómat. Az érintése mindennél jobban fellobbantotta bennem a lángot.
– Azt mondod, elfelejtettél? Hát nem éppen úgy viselkedsz! Azt mondtad, semmi sem választhat
el bennünket!
Hitetlenkedve nézett rám.
– Te voltál az, aki mindent felrúgott, amit megígért, és beleszart az egészbe! A rohadt életbe!
Egy nagy nulla vagy a szememben, Noah! Nagy nulla! – A szavai hallatán visszahőköltem, teljesen
lefagytam, és összeugrott a gyomrom.
Gombóc volt a torkomban, nyeltem egy nagyot. A szememmel a tekintetét kerestem, döbbenten
néztem rá. Nem tudtam kivenni az arcát, minden elhomályosult előttem… Eltartott egy ideig, mire
leesett, hogy azért nem látok tisztán, mert ömlik a könny a szememből.
– Hogy mondhatsz ilyet? – vágtam a fejéhez. Kétszer is elcsuklott a hangom.
Nicholas csak bámult rám. Ahogy ott állt velem szemben, tisztára kikészülve, éppen olyan
nyomorultul, mint én. Szóval így állunk… De mégis hogy vághatta ezt a fejemhez? Az én fejemhez…
– Mert kurvára ez az igazság!
Közönyösen elfordult tőlem, és elindult.
– Egyetlen rohadt hibát követtem el, Nicholas! – üvöltöttem utána, de nem állt meg. – Az
agyament exbarátnőd elhitette velem, hogy megcsaltál! A szemem láttára kavartál Sophiával. És azzal
jössz, hogy én csesztem el az egészet?! Te cseszted el az egészet! Belehajszoltál életem legsúlyosabb
hibájába! A te hibád, hogy az a rohadék kihasznált, mert úgy bánt velem, mint egy… mint egy…!
Képtelen voltam folytatni, mert kitört belőlem a zokogás. A fenébe is! Teljesen összeomlottam,
iszonyú dühös voltam, teljesen összetörtem belül… De amit mondtam, azt komolyan gondoltam: ha
nem hazudozott volna összevissza, soha nem kerültem volna olyan helyzetbe, hogy odaadjam magam
valakinek, aki kihasználta a gyengeségemet, és visszaélt azzal, amit bizalmasan megosztottam vele.
Amikor felemeltem a tekintetemet, megláttam, hogy megállt, pont előttem, és visszafordult. Dühösen
bámult rám, kegyetlen haraggal a tekintetében, olyan rémületes haraggal, hogy majdnem
visszahőköltem a látványtól. De ami azután következett, arra a legkevésbé sem számítottam: átölelte a
derekamat, és az ajka az ajkamra tapadt. Egy másodpercre azt hittem, rémálomba csöppentem, olyan
rémálomba, amiben akkoriban gyakran volt részem, ha végre elnyomott az álom: Nicholas és én
együtt vagyunk, mint régen, boldogan, megcsókoljuk egymást, majd egy másodperccel később ő
elmegy, én pedig semmit sem tudok tenni, hogy megállítsam. Csak futok és futok utána, de a lábam
nem bírja a tempót.
De nem álom volt, egyáltalán nem álom volt. Felemelt a földről, a mellemet hihetetlenül kemény
mellkasához szorította, szomjas nyelve pedig a számban kalandozott. Beletelt néhány másodpercbe,
mire felfogtam, mi történik. Az egész testem lángra gyúlt az érintésétől. Határozott mozdulattal
átkaroltam a nyakát, és magamhoz vontam. Istenem! Mennyire vágytam az érintésére! Mintha a teste
hatására hosszú hónapok után a testem végre visszanyerte volna az energiát.
A másik kezével megragadta a hátamat, felemelt, és a nyelve mohón simogatni kezdte a
nyelvemet. Beletúrtam a hajába, de már nem olyan volt, mint régen: rövidre vágatta, túl rövidre, bele
sem tudtam kapaszkodni kedvemre, pedig azt azelőtt nagyon szerettem. Zihálva vette a levegőt,
felcsúsztatta a kezét a hátamon, egészen a tarkómig, és ott megállt, miközben az ajka elvált az
ajkamtól, és mélyen a szemembe nézett… A pupillája kitágult az izgalomtól, a nyers testi vágytól,
amiben, azt hittem, már soha nem lesz részem.
Mélyen egymás szemébe néztünk, és szívem szerint annyi mindent mondtam neki… De egyszerre
minden más lett… Valami átfuthatott az agyán, valami újra gyötörni kezdte, és akkor már tudtam, hogy
újra elveszítem. Végső elkeseredésemben magamhoz vontam, és újra az ajkára tapasztottam az
ajkamat, de a reakció már nem volt ugyanaz. Éreztem, ahogy elernyed a keze, és a lábam újra földet
ért. Bepánikoltam attól, hogy elmegy, hogy megint elhagy.
Megint eleredtek a könnyeim, az ajkam elvált az ajkától, és a nyakába fúrtam az arcomat. Csak
kapaszkodtam belé, és nem engedtem el, nem engedtem, hogy elmenjen.
– Ne csináld ezt, Noah! – parancsolt rám Nicholas ellentmondást nem tűrő, érzelmektől
túlcsorduló hangon.
– Ne! – tiltakoztam, és magamhoz húztam. A könnyeim eláztatták az ingét, de nem érdekelt. Úgy
éreztem, nem hagyhatom, hogy elmenjen, szükségem van rá, és neki is rám, nekünk együtt kell
maradnunk.
Elengedte a derekamat, és megragadta a csuklómat. Olyan erővel szorította meg, hogy
elengedtem a nyakát. A teste előtt szorongatta a kezemet, és a szemembe nézett.
– Ne hagyj el! – könyörögtem neki keserűen. Igenis könyörögtem neki, mert tudtam, hogy másnap
elmegy, én pedig nem látom többé, és ez a gondolat szétszaggatta a bensőmet.
– Ha lehunyom a szememet, a karjai közt látlak – vallotta be nagyot sóhajtva. Mintha kihunyt
volna a fény a szeméből, ahogy a szemembe nézett, én pedig a tekintetemmel könyörögtem neki, hogy
ne hagyjon el, hogy szeressen, hogy újra védelmezzen.
– Én már el is felejtettem az egészet, Nicholas – feleltem, és csak kapaszkodtam belé. Igazat
beszéltem, tényleg nem emlékeztem rá, mi történt akkor éjjel. Azt tudtam, hogy lefeküdtem vele, de
közben nem voltam jelen, csak hagytam magam, hogy azt tegye velem, amit akart, mert nem volt erőm
ellenkezni… Semmi nem érdekelt abban a pillanatban, mert pokollá változott az életem.
Láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, és úgy éreztem, meghal bennem valami.
– Nem tudom megtenni… Sajnálom. – És elengedett.
Sarkon fordult, lelépett, és ott hagyott egyedül…

Jenna hamar értesült a táncparketten történtekről, és két órával később ott talált a szertartás
helyszínén, amint felhúzott lábbal egy széken kuporogtam, és megpróbáltam összekaparni magamat.
Az a csók, azok a szavak… Nagyon rosszul érintett az egész. Észre sem vettem, hogy ott van, csak úgy
átölelt, és még nagyobb bűntudatot éreztem, amikor tudatosult bennem, hogy tönkretettem a nagy
napját.
– Sajnálom, Jenna – hebegtem, és megpróbáltam abbahagyni a sírást.
– Én sajnálom, Noah. Az egész az én hibám – felelte, én pedig értetlenkedve néztem rá. – Ez az
egész helyzet, hogy kettőtöket választottunk a tanúnak, és egy kocsiba kellett ülnötök, még a szobátok
is egymás mellett van. – A barátnőm bűnbánó arccal nézett rám, de még így is káprázatosan festett. –
Szerettem volna adni nektek egy esélyt, azt hittem… Azt hittem, ha adok egy lökést a dolognak…
– Csókolóztunk – vallottam be, de közben jól tudtam, hogy nem számít a csók, mert attól a
csóktól még nem jönnek rendbe köztünk a dolgok, bármennyire próbálkozik is Jenna.
Jenna mintha meglepődött volna, és csodálkozva nézett rám. Körülnézett, mint aki megpróbálja
összerakni, mi történhetett, és hogy vajon Nick miért nincs ott velem.
– Köztünk vége, Jenn – közöltem vele, és önkéntelenül is a számhoz kaptam a kezemet, mert
kitört belőlem a zokogás. Uramatyám! Milyen szánalmas vagyok… De, a fenébe is, iszonyatosan
fájt… Iszonyúan fájt, hogy elveszítettem!
Jenna újból átölelt, én pedig hagytam, hogy vigasztaljon. Csak ketten voltunk ott: ő, aki élete
legszebb napját élte át, és én, aki belesüppedtem a nyomorúságba.
Jenna újra mélyen a szemembe nézett, és elszántságot véltem felfedezni a tekintetében.
– Nem kéne ezt mondanom, Noah, tényleg nem, de ismerem Nicket, és tökéletesen boldog
embernek láttam azokban a hónapokban, amikor együtt voltatok. A rengeteg problémátok ellenére
soha nem láttam olyan kiegyensúlyozottnak, olyan… hogy is mondjam, normálisnak. Az egész élete
egy nagy rakás szar volt. Kisgyerekként mellette voltam, amikor az anyja lelépett, ő pedig hónapokig
csak sírt. Aztán megkeményítette a szívét, és páncélt növesztett maga köré, amit most olyan büszkén
hordoz. Megközelíthetetlenné vált… Neked pedig sikerült áttörnöd azon a páncélon… Nem mondom,
hogy gyerekjáték lesz, Noah. De a fenébe is! Ő életed szerelme! Azt akarom, hogy a legjobb barátaim
olyan boldogok legyenek, mint amilyen én vagyok most, és kérlek, Noah, az égre kérlek, hogy ne
hagyd elmenni, bármit is mond neked, ha százszor is azt állítja, hogy nem szeret, és képtelen
megbocsátani… Biztos van valami megoldás.
Felálltam a székről, és ránéztem. Keserű mosoly ült ki az arcomra.
– Tudom, hogy hinni akarsz abban, amit mondasz, Jenn… Én is – jelentettem ki, és arrafelé
tévedt a tekintetem, amerre eltűnt a szemem elől. – De összetörtem a szívét… Elhittem, hogy
megcsalt. Azt hittem, belehalok, tényleg, szóval tudom, mit érez… Nem bocsát meg nekem soha, de
soha.
Jenna folytatni akarta a mondandóját, de inkább elhallgatott. Azt hiszem, életében először belé
fagyott a szó. Odaléptem hozzá, és megpusziltam a homlokát.
– Élvezd ki ezt a napot!
Mindezek után minden erőmet összeszedtem, hogy barátnőhöz méltó viselkedést tanúsítsak,
ahogy egész héten. Nem akartam megfosztani Jennát és Liont a legjobb barátaik társaságától, így végig
ott maradtam a buliban, ameddig csak kellett. Erőt vettem magamon, táncoltam, és igyekeztem jól
érezni magamat abban a helyzetben. Egyszer csak ott termett előttem Luca. Zöld szemével óvatosan
végigmért, némi nehezteléssel a tekintetében, amiért szó szerint felhasználtam arra, hogy féltékennyé
tegyem Nicholast.
– Sajnálom – szóltam hozzá őszintén, és reménykedtem benne, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy
elnyerjem a bocsánatát. Tiszta idióta voltam, mint valami óvodás, pedig már biztosra vettem, hogy
rég levetkőztem magamról az ilyen viselkedést, és őszintén sajnáltam, ha hamis reményeket
ébresztettem Lion bátyjában.
– Én nem – vágott vissza, majd megfogta a kezemet, magához vont, én pedig nekiütköztem a
mellkasának. – Nyugi! – szólt rám gyorsan, mielőtt meglóghattam volna, mert bepánikolok attól, hogy
most mi van köztünk. – Nem érdekel, ha arra használsz, hogy féltékennyé tedd azt az idiótát. Az az
igazság, hogy nekem is pont ilyesmire kellesz. – Megfordított, háttal a mellkasának dőltem, ő meg a
zene ritmusára mozogva odahajolt a fülemhez, hogy kristálytisztán halljam. – Látod ott azt a lányt? –
kérdezte, és lopva rábökött a bárpultnál álldogáló csapatnyi lányra. Boldogan bólintottam, és hirtelen
eljutott az agyamig, mire céloz. – Azt a szőke lányt, aki úgy sandít felénk, mintha abszolút nem
érdekelné, mit művelek veled – magyarázta, majd újra szembefordított magával, és a kezét pofátlanul
a derekamra tette, majdnem a fenekemet fogdosta. Gyilkos pillantást vetettem rá. – Kábé egy hónapja
lefeküdtünk egymással. Igazából azóta kavarunk, mióta az eszemet tudom, vagyis nem éppen csak az
eszemet, szóval érted… – Forgattam a szememet. – Amikor börtönbe kerültem, kikerült a
látószögemből, aztán megint összefutottunk egy helyi buliban. Anyám legjobb barátnőjének a lánya, és
ki akarom akasztani azzal, hogy úgy érek hozzád, ahogy mindjárt fogok.
Felkacagtam, és belebokszoltam egyet. Luca válaszképpen a szívéhez kapott, mintha durva
sérülést okoztam volna neki. Aztán lassan magához vont, és egész más hangnemben a fülembe súgott
valamit.
– Ne alázkodj meg, Noah – mondta, majd a szemembe nézett. – Rosszat tettél, de mindenki követ
el hibákat.
Nem mintha Luca ezzel bármi újat mondott volna, de rávezetett, hogy mindenki észrevette,
milyen szánalmassá vált a viselkedésem azokban napokban, valahányszor Nicholas feltűnt a
közelemben.
Nem volt mit tenni. Tudatában voltam annak, hogy súlyos hibát követtem el, olyat, amit szinte
lehetetlen megbocsátani, de azt is tudtam, hogy nem teljesen az én hibám volt: a hazugságok, a
múltunk, kapcsolatunk szenvedélyessége szinte törvényszerűen olyan pontra juttatott bennünket,
ahonnan már nem volt visszaút.
Táncoltam Lucával meg a többiekkel is, aztán eljött az idő, hogy az ifjú pár levezényelje az
esküvő két kötelező elemét, mielőtt búcsút vesznek a vendégektől. Felvágták a tortát, amiből én alig
ettem, aztán Jenna eldobta a csokrot. Mondjuk, itt meg kell jegyeznem, hogy valójában nem is dobta
el. Pár másodpercig úgy tett, mintha eldobni készülne, aztán megfordult, majd nagy mosollyal az arcán
odalépett hozzám. Én csak álltam ott értetlenül, és reflexből átvettem a felém nyújtott virágcsokrot.
– Ezt azért kapod, mert én még mindig bízom benne, hogy eljön a te napod is, Noah. Tudjuk,
kivel.
Összeszorult a gyomrom, és megszólalni sem tudtam. Csodáltam a magabiztosságát, hogy nem
adja fel a reményt, de csupán azt érte el vele, hogy még jobban belemerüljek a szomorúságba.
Egyszerre úgy éreztem, nem bírom tovább elviselni azt a tömeget, így amikor Jenna nyomott egy
puszit az arcomra, és Lionnal együtt elfutott a limuzin irányába, ami majd egy luxushotelbe repíti őket,
ahonnan másnap álomnászútra indulnak, beültem a vendégek rendelkezésére bocsátott taxik egyikébe,
és szóltam a sofőrnek, hogy vigyen haza.
Alig vártam, hogy vége legyen az estének.
 11
NICK

Tudtam, hogy baromságot csináltam azzal, hogy előző este megcsókoltam, de nem bírtam visszafogni
magam, mert ő ott állt előttem, kiabált velem, és engem hibáztatott. Engem! Hazugnak nevezett. Én
volnék hazug? Nem is értettem, mi a fenéről beszél, de választanom kellett: vagy megcsókolom, vagy
teljesen elveszítem a józan eszemet.
Ahogy megláttam Luca visszataszító kezét a testén, a száját, ahogy… Noah úgy döntött, végleg
kiöli belőlem azt a leheletnyi önuralmat, ami talán még maradt bennem. Amikor megláttam egy másik
férfi karjában, felelevenedett bennem minden kép, amit már majdnem sikerült kitörölnöm az
emlékezetemből. Teljesen világos volt, hogy miután oly sok idő múltán újra találkoztunk,
visszarepültem a start mezőre, arra az átkozott éjszakára, amikor kiderült, hogy megcsalt.
Amikor megéreztem a testemhez simuló karcsú, gyönyörű testét, ami sokkal karcsúbb volt annál,
ahogy az emlékeimben élt, néhány pillanatra elment az eszem. Eltompultak az érzékeim, és hirtelen
újra a régi Nick voltam, az a fickó, aki halálosan szerelmes abba a lányba, és elvesztette a józan
ítélőképességét. Amikor eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek, hogy betöltse a bensőmet a
lényéből áradó fény, ugyanazt láttam a szemében, ugyanazt a tüzet, ugyanazt az elfojtott vágyat, ami
egymás felé sodort minket. De mást is láttam: megláttam a megbánást, a keserűséget, a
visszaemlékezést… Mintha kést döftek volna belém, mintha kifacsarták volna a szívemet, ugyanazt a
szenvedést éreztem, amit abban a pillanatban, amikor megtudtam az igazságot.
Azok a képek… Azok az átkozott képek, amikkel az emlékezetem gyötört, filmkockák módjára
peregtek le a fejemben. A meztelen Noah az ágyamban, amint éppen a gyönyörtől sóhajtozik, amit ő
olyan érzékien, olyan ártatlanul, olyan tökéletesen csinált. Azok a hangok, amiket hallatott, azoktól a
hangoktól eldobtam az agyamat, térdre rogytam, és elhagyott az erőm. De a fejemben azokat az érzéki
hangokat nem nekem, hanem valaki másnak hallatta: más keze simogatta a testét, nem lassú
mozdulatokkal, gyönyört ajándékozva neki, hanem durván: valaki más taperolta, nem azzal a
gyengédséggel, szerelemmel ért hozzá, amit én csempésztem bele minden egyes simogatásba. De
Noah élvezte, tetszett neki, és nem az én nevemet sikoltozta…
Hirtelen úgy éreztem, mintha egy kancsó jéghideg vízzel öntöttek volna nyakon, és muszáj volt
eltolnom magamtól, pedig ő teljes erőből a nyakamba csimpaszkodott, és nem engedett el. Talán azt
hihette, hogy nem leszek képes eltávolodni tőle, de megtettem, és nem bántam meg.
Az álmatlanul töltött éjszaka után újra elfogott a gyengeség, az a gyengeség, amitől hagyod az
egészet a francba, mindent elfelejtesz, csak berongyolsz a szobájába, és könyörögsz neki, hogy
fejezzük be, amit elkezdtünk.
Tudatosult bennem, hogy ideje indulnom.
Összepakoltam a bőröndömet, kiléptem a szobámból, és amilyen idióta vagyok, nem bírtam
megállni, hogy ne torpanjak meg egy pillanatra Noah szobájának ajtaja előtt. Egy másodpercre
lehunytam a szememet, és elöntött a harag a gondolatra, hogy ott van néhány méterre tőlem, és tutira
egész éjszaka zokogott a találkozásunk után, és mert már semmit sem tehetünk, hogy helyrehozzuk az
egészet. Aztán összeszedtem magamat, és elindultam.
Bepakoltam a csomagtartóba a kevéske cuccomat, és egy üveg vízzel, amit a kocsiban találtam,
lemostam az arcomat, hogy észhez térjek, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam. Miután eljöttem a
buliból, a hónom alá csaptam a szörfdeszkámat, és levonultam a Georgica Beachre, ahol órákig csak
szörföztem. Megpróbáltam lenyugodni, és igyekeztem felidézni magamban, miért kell távol tartanom
magam Noah-tól, mert egyszerűen minden kiment a fejemből abban a pillanatban, amikor
megcsókoltam. Egészen hajnalig szörföztem a part mentén, aztán úgy döntöttem, visszamegyek,
letusolok, és pontot teszek az utazásom végére.
 12
NOAH

Nem hallottam, amikor elment, de valahogy megéreztem a hiányát. Kész, vége ennek az egésznek,
szóval most már visszatérhetek a megszokott napi rutinomhoz.
Elbúcsúztam minden vendégtől, aki még a házban maradt, mert páran úgy döntöttek, maradnak
még néhány napot. Jenna anyja átölelt, az apja meg felajánlotta, hogy kivisz az állomásra, ahol majd
vonatra szállok, és meg sem állok New Yorkig. Útközben megkérdezte, milyen terveim vannak a
nyárra, én pedig beszámoltam neki arról, hogy azt a néhány napot leszámítva, amit a Nagy Almában
töltök, végigdolgozom a nyár hátralevő részét. Nem akartam részletesebben kitérni a munkámra,
nehogy tovább kérdezősködjön. Úgy gondoltam, egy olajmágnás tutira nem értené meg, mi a fenéért
szorulok rá a pincérkedésre, ha egyszer a legjobb barátja mostohalánya vagyok, aki történetesen
milliomos. Szerencsére nem faggatott tovább, én pedig hálás voltam neki ezért.
– És hol fogsz megszállni, Noah? – kérdezte tőlem, miközben káprázatos utcákon haladtunk el.
Korán volt még, de azért lézengtek páran a környéken: egyesek kutyát sétáltattak, mások a kezükben
menő márkák logóit viselő óriási szatyrokat cipeltek… És szinte mindenki napszemüveget viselt.
Sajnáltam, hogy el kell mennem, mert az esküvő körüli felhajtásban nem is jutott időm arra, hogy
alaposabban körülnézzek.
Jenna apja felé fordultam, és megmondtam neki a motel nevét, ahol szállást foglaltam New
Yorkban. Nem érdekelt, hogy lepukkant a hely, úgyis nagyon kevés időt töltök ott, alvásra és tusolásra
pont jó lesz. Minden időmet a nagyváros felfedezésének akartam szentelni.
Jenna apja kicsit megdöbbent, amikor kimondtam a számára ismeretlen motel nevét. Mondjuk,
egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy nem ismeri, mivel neki két ingatlanja is volt a városban, a
hamptonsi villáról nem is beszélve.
Kínosan éreztem magamat, amikor megpróbált rábeszélni, hadd foglaljon nekem egy hotelszobát
a belvárosban. Csakis a Hiltonban, más szóba se jöhet. Megköszöntem a felajánlást, de úgy
gondoltam, nincs szükségem alamizsnára senkitől. Azok az emberek, akiket felvet a pénz, azt képzelik,
hogy ha valaki nem fürdik a luxusban, az biztos boldogtalan. Ez nem igaz. Engem például egyáltalán
nem zavart, hogy egy motelben kell megszállnom… Ugyan már! Nem nagy ügy.
– Noah, nem akarok beleavatkozni a dolgaidba, de New York nem olyan, mint Los Angeles. Az
a város veszélyes is lehet, pláne egyedül, helyismeret nélkül.
Egész úton az állomásig szüntelenül nyaggatott.
– Mr. Tavish, erre semmi szükség. Tudok magamra vigyázni, minden oké lesz, tényleg… És
egyébként sem leszek egyedül, egy barátnőmmel találkozom, így nincs miért aggódnia. – Oké, kicsit
füllentettem, de teljesen ártalmatlan hazugság volt. Úgy tűnt, a barátnőm apukáját nem győztem meg
maradéktalanul. Valójában idegesnek látszott, és úgy aggódott értem, mint a saját lányáért.
– Hát jó, a számomat tudod, ha bármire szükséged lenne. Én ezen a héten Hamptonsban leszek,
de vannak barátaim New Yorkban, ők bármikor elmennek érted, ha úgy alakul.
Barátai… Ja, persze. Sejtettem, miféle fickókra céloz, amikor a barátait emlegeti. Elég csak
abba belegondolni, milyen szerepet tölt be Steve a Leister család életében. Semmi szükségem
háromajtós szekrényekre, köszönöm szépen!
 Udvariasan elbúcsúztam tőle, és sietve bementem az állomásra. Eszem ágában sem volt
megvárni, hogy felhívja anyámat, vagy ilyesmi… Mert az is kitelt volna tőle.
Felszálltam a vonatra, megmutattam a jegyemet egy egész kedves nőnek, és leültem a helyemre.
Csak bámultam kifelé az ablakon, mert már türelmetlenül vártam, hogy végre abba a csodálatos
városba érjek. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy Nick régebben azt ígérte, ő visz majd el New
Yorkba, ő mutatja meg nekem a gyönyörű nagyvárost. De azóta eltelt egy emberöltő, legalábbis én így
éreztem.
Megérkeztünk a célállomásra, és ahogy leszálltam a vonatról, az első dolgom az volt, hogy
fogjak egy taxit, és elvitessem magamat abba a motelba, ahová a foglalásom szólt. Miközben a
városban autóztunk, leesett az állam a kocsiablakon keresztül elém táruló látványtól. Lélegzetelállító
felhőkarcolók sorakoztak végeláthatatlanul, és úgy hömpölygött a tömeg az utcákon, hogy az ember
apró hangyának, kis porszemnek érezte magát… Káprázatos volt, ugyanakkor rémisztő is.
Amikor a taxis befordult egy olyan utcába, ahol már délután négy óra tájban sötétedett, rögtön
beparáztam. Megpillantottam a motelt, és megállapítottam, hogy annyira nem rettenetes, de nem sok
köze van a honlapjukon látható fotókhoz.
A taxis kivette a bőröndömet, és miután a kezébe nyomtam némi borravalót, úgy eltűnt, mintha ott
sem lett volna, én pedig ott maradtam egyedül, elveszve a Nagy Almában. Vettem egy nagy levegőt,
és beléptem az épületbe, ami inkább nézett ki hajléktalanszállónak, mint motelnek.
A lány a pult mögött fel sem pillantott az újságjából, amikor a bőröndömet magam után húzva
odaálltam elé.
– Neved? – vetette oda nekem, miközben gusztustalanul, hangosan csámcsogott a rágójával.
– Noah Morgan. Van foglalásom – feleltem neki, és körülnéztem. Összeállt a kép: nem is egy
motelba érkeztem, inkább valami lepukkant házba, ahol mellesleg szobákat lehet kivenni.
Felsóhajtott. Kihúzott egy fiókot, és kivette belőle az egyik kulcsot a sok közül.
– Tessék, itt van. Jól vigyázz rá, mert csak egy van belőle. A reggelid az lesz, amit ki tudsz
sajtolni ezekből az automatákból. Az ebédet meg a vacsorát te intézed magadnak.
Bólintottam, és azon igyekeztem, hogy ne fulladjanak búskomorságba a New Yorkban töltött első
óráim. Úgyis csak egy ágyra van szükségem. És amikor elmentem az automaták mellett, láttam, hogy
az egyikben Oreo keksz is van… Mi másra vágynék?
Letettem a bőröndömet a zsebkendőnyi szobában, ahová a foglalásom szólt, majd elindultam
sétálni egyet. Magam mögött hagytam a motel zárt, sötét utcáját, és belevetettem magam a városba.
Felfedeztem, hogy pár utcányira, ahogy a honlapjukon is jelezték, ott van a Central Park.
Nincs rá szó, milyennek találtam azt a helyet, de tíz perc séta után máris úgy éreztem, hogy oda
akarok költözni. Meleg volt, egyesek a fűben heverésztek, napoztak, a gyerekek labdáztak, mások
kutyát sétáltattak… Voltak ott futók, és olyanok is, akik másféle edzést tartottak. Eszméletlen volt a
hangulat, maga a tiszta természet egy agyonszennyezett, forgalmi dugókkal teli város közepén.
Odasétáltam a tóhoz, amin kacsák úszkáltak, a járókelők etették őket. Egy pillanatra felnéztem a
júliusi kék égre, és hagytam, hogy elragadjon a magány érzése, a boldog magányé egy olyan hely
közepén, ahol senki sem ismer sem engem, sem a múltamat. Nem bámult rám lesajnálóan vagy
dühösen sem Nicholas, sem anyám, sem William, sem pedig azok az emberek, akik engem hibáztattak
a szakításunk miatt. Rettenetes volt. Futótűzként terjedt a hír az egész egyetemi városban, ahol
Nicknek legendás híre volt. Mi voltunk az a pár, akiket mindenki csodált, akiket titokban mindenki
figyelt, aztán persze én lettem az, aki tönkrevágta az egészet… Való igaz, hogy az emberek nagyon
kegyetlenek tudnak lenni.
A délután hátralevő részét a parkban töltöttem, olvasgattam, vettem egy hot dogot, és sétáltam
egyet. Bárki azt gondolhatta volna, hogy teljesen megőrültem, mert annyi helyre mehettem volna, én
mégis ott maradtam ahelyett, hogy turistatérképet vettem volna a kezembe. Azért döntöttem így, mert
néha jobb, ha az ember csak úgy létezik, beleveszik a tömegbe, és abban a pillanatban csakis erre
vágytam. Békét akartam… békét és nyugalmat.
De ez nem tartott sokáig.

Majdnem szívrohamot kaptam, amikor befordultam a sarkon a motel utcájába, és megpillantottam egy
magas, öltönyös pasast, aki szinte a semmiből tűnt elő. Éppen futásnak eredtem volna, de amikor
felismertem, egyből a szívemhez kaptam, hogy felocsúdjak az ijedségből.
– A rohadt életbe, Steve! – förmedtem rá, és nem is bántam meg, hogy olyan hevesen reagáltam.
Mi a fenét keres ez itt?
– Noah – szólított meg, és rosszalló pillantást vetett rám. Megragadta a karomat, és jóformán
betessékelt a motelba. – Szedd össze a cuccaidat, légy szíves!
Dúlva-fúlva hagytam, hogy a szobámig kísérjen. Elhaladtunk a recepció előtt, a lány pedig
szemmel láthatóan pont annyira meglepődött, amennyire én. Sikerült felocsúdnom a csodálkozásból,
egy határozott mozdulattal kiszabadítottam magam, és odaálltam elé.
– Mit akarsz tőlem, Steve? – kiáltottam rá. Éreztem, ahogy egyre duzzad a bensőmben a harag. –
Minek jöttél ide?
– Nicholas azt mondta, vigyelek el innen. Veszélyes ez a hely. – Steve gyakorlatias, szűkszavú
ember lévén a szokásos formáját hozta. Leister úrfi parancsol, az alattvalók pedig engedelmeskednek
neki. Micsoda mázli, hogy én már nem tartozom bele ebbe a körbe!
– Nem megyek sehova – vágtam vissza, és kitártam az orra előtt a szobaajtót.
Mégis mire gondoltam? Hogy majd kirúgom Steve-et, és becsukom az ajtót az orra előtt? Nem az
ő hibája, hogy egy idiótának dolgozik.
– Noah, itt most nem Nicholasról van szó. Nem lenne szabad egyedül mászkálnod New Yorkban,
pláne nem ezen a környéken. Veszélyes. Kérlek, engedd meg, hogy elvigyelek egy olyan helyre, ahol
semmilyen veszély nem leselkedik rád.
Uramatyám! Ezt nem hiszem el!
– Hogy találtatok rám?! – Üvöltöttem. Egyszerűen képtelen voltam visszafogni magam. Hátat
fordítottam neki, és a kezembe temettem az arcomat.
Az ágyam melletti ablak egy zsákutcára és a tűzlépcsőre nézett, a szemeteskukákat láttam onnan,
meg pár dohányzó embert sarkon. Be kellett ismernem, hogy nem volt éppen biztató a környék. Az én
fejemben is megfordult, hogy az utolsó fillérjeimet színvonalasabb szállásra is költhetném, de attól
felment bennem a pumpa, hogy valaki kényszerít rá. Attól meg pláne, hogy mindezt Nicholas csinálja.
Nincs semmi joga ahhoz, hogy aggódjon értem. Mit képzel magáról?
– Pontosan milyen utasítást adott neked Nicholas? – kérdeztem, és odafordultam hozzá.
Steve rezzenéstelen arccal nézett vissza rám.
– Azt mondta, szabadítsalak ki ebből a putriból, és vigyelek át valami normális szállodába.
Hogy vigyen át… Vagyis Steve-et küldte maga helyett, ő ide sem tolta a képét. Azt már nem!
– Beszélni akarok vele – jelentettem ki karba tett kézzel.
Steve kétkedő pillantást vetett rám.
 – Ma munka után van egy találkozója, vacsorázni megy. Asztalt foglalt…
Elszorult a szívem, és mintha a józan eszem egyszerre sípcsonton rúgott volna. Mit gondoltál, te
idióta? Hogy szerzetesnek áll? Vagy mit?
– Hánykor van a találkozó? – kérdeztem. Azon voltam, hogy ne remegjen a hangom.
Steve felsóhajtott.
– Fél óra múlva – felelte.
– Akkor hívd fel! Nekem aztán ne parancsolgasson!
Steve néhány másodpercig meredten bámult rám, aztán szót fogadott. Megfogta az addig
érintetlen bőröndömet, és kikísért az utcára, a kocsijához. Kinyitotta nekem az ajtót, beszálltam, ő
pedig bepattant a vezetőülésbe, kihangosította a telefont, és felhívta Nicket.
– Nicholas, Noah beszélni akar veled – szólt bele, amikor Nick felvette a telefont.
– Én nem akarok beszélni vele – jelentette ki néhány másodperc múltán.
Kinyomtam a kihangosítót, és átvettem Steve telefonját.
– Már a nevemet sem vagy hajlandó kimondani? – fakadtam ki.
– Csak ha nagyon muszáj – felelte. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban rám teheti a telefont,
szóval igyekeztem lenyugodni, de képtelen voltam visszafogni magam.
– A nevemet nem vagy hajlandó kimondani, de van pofád ideküldeni Steve-et, hogy vigyen el
egy normális szállodába… Magyarázd ezt meg, Nicholas, mert isten bizony, nem értem.
Úgy tűnt, nem maradt közömbös, mert a telefonon keresztül is meghallottam, hogy felsóhajtott.
– Greg felhívott, és azt mondta, nincs nyugta, mióta meghallotta, miféle helyen akarod tölteni a
következő napokat – jelentette ki, mintha őt teljesen hidegen hagyná az egész.
A fene essen Greg Tavishbe! Miért nem a saját dolgával törődik? Nem ő az apám.
– Szóval Greg miatt van az egész? – kérdeztem. Én is kihallottam a csalódottságot a saját
hangomból.
– Hagyd már abba, Noah! – parancsolt rám hangnemet váltva, mintha bedühödött volna. – Van
egy foglalás a Hiltonba a neveden. Akarsz élni vele? Nagyon jó! De ha nem, azt is leszarom.
Nem maradt időm reagálni, mert kinyomta a hívást.
Steve csendben, várakozva figyelt. Arra várt, hogyan döntök. Nem akartam megtenni, amire Nick
utasított. Megcsókolt, aztán szó nélkül lelépett, aztán meg jön azzal, hogy foglalt nekem egy szállodai
szobát… És azt gondolja, hogy ezzel le is tudta az egészet? Ezzel el van intézve? Tőlem azt játszik,
amit akar, azt is mondhatja, hogy nem érdekli, mit csinálok vagy mit nem… De én ismerem őt:
Nicholasról van szó, és csak a szája nagy.
Abban a pillanatban kockázatos döntésre jutottam.
– Vigyél a lakására!
Steve elsőre nem rajongott az ötletért, de megmondtam neki, vagy hozzá megyünk, vagy egy
tapodtat sem mozdulok onnan. Tudatában voltam, hogy jól sarokba szorítottam, és némi bűntudatom is
támadt miatta, de nem hagyhattam magam: ez volt az egyetlen módja, hogy elszabaduljak ebből a
motelből.
Egész úton csak bámultam kifelé az ablakon. Nem szívesen vallottam be magamnak, de Steve
kocsijában biztonságban éreztem magam: tudtam, hogy ott nem érhet baj. Be kellett ismernem, hogy
New Yorkba utazni egyedül, úgy, hogy nem oszthatod meg senkivel az élményt, elég lehangoló volt,
és egy kicsit félelmetes is.
– Mindjárt megérkezünk – közölte Steve kisvártatva.
 Idegesség fogott el, ami csak fokozódott bennem, amikor egy leparkoltunk az egyik
lélegzetelállítóan magas épület előtt a sok közül, aminek a tetejéről fantasztikus kilátás nyílt az Upper
East Side-ra. A folyó tőlem jobbra terült el, és a távolban jól láttam a Central Park fáinak lombjait.
Több mint fél óráig tartott az út, én pedig úgy sejtettem, hogy a parknak éppen az ellentétes oldalán
járunk ahhoz képest, amerre én sétáltam aznap délelőtt.
A hajamat tekergettem. Mit fogok mondani neki? Igazából nem sűrűn fordul elő, hogy meggyűlik
a bajom a szavakkal, de a gondolatra, hogy megismerem azt a Nicholas Leistert, aki most itt él, azt a
Nicholas Leistert, aki egyedül él New York belvárosában egy lakásban, aki ízig-vérig ügyvéd és
vállalkozó… Nem ismertem ezt az arcát, én azt a Nicket ismertem, aki bulizni jár, azt a Nicket, aki
átölel, aki a legtitkosabb helyeken érinti meg a testemet, aki utcai autóversenyeken kockáztatja az
életét, és pénzdíjas bokszmeccseken verekszik… A szerelmes Nicket, aki rajong értem, aki meghal,
ha már huszonnégy órája nem hallott felőlem, nem beszélt velem, nem látott.
Mi lett azzal a Nickkel?
Steve behajtott a hatalmas épület parkolójába, én pedig éreztem, hogy eluralkodik rajtam az
idegesség.
– Otthon van? – kérdeztem. Kiszálltam a kocsiból, és követtem a lifthez.
– Nincs.
Fellélegeztem. Láttam, hogy Steve az emeleteket jelző gombok közül megnyomja az egyiket.
Elképedve láttam, hogy a 62-est… Uramatyám! A 62. emelet… Szóval a legfelső szintre megyünk.
Úgy éreztem, hogy a lift szuperszonikus gyorsasággal ért fel a tetőre, és amikor az ajtó csilingelő
hangja megtörte a kettőnk közé leereszkedett csendet, már alig bírtam magammal.
Az ajtó kinyílt, mi pedig rögtön egy tágas előszobában találtuk magunkat, ahol egy nagy tükörrel
szemben állva saját magammal néztem farkasszemet. Be kell vallanom, hogy a tükörben alig ismertem
magamra, eléggé leharcoltnak tűnt a fejem, így gyorsan helyre raktam az arckifejezésemet: nem
tűnhetek idegesnek, magabiztosnak kell látszanom.
Szerencsésebb lett volna, ha másmilyen ruha van rajtam, nem egy egyszerű farmerszoknya,
rózsaszín Converse cipő és egy sima fehér póló. Tizenöt éves kiscsajnak néztem ki.
Mielőtt elindultam Steve után, kiengedtem a hajamat, és hagytam, hogy a vállamra omoljon… Ez
majd segít, ugye?
Követtem Steve-et a lakás belseje felé. Hoppá! Hát nem egészen úgy nézett ki, mint a Los
Angeles-i bérelt lakása… Mi tagadás, az teljesen más kategória volt. Tudtam, hogy egy egész vagyont
örökölt a nagyapjától, és nyilván azzal is tisztában voltam, hogy a pénz sohasem jelentett számára
problémát, de hogy milyen volt az a lakás, azt nem is lehetett szavakba önteni.
Hatalmas volt, nem voltak benne falak, azt a néhány oszlopot leszámítva, amiket a helyiségek
kialakításának céljából helyeztek el. Balra volt a konyha, a tér közepén a kanapékat a hatalmas
ablakokkal szemben helyezték el, ahonnan város teljes pompájában tárult az ember szeme elé. A
padló csillogott, és itt-ott vastag, bézs szőnyegek hevertek rajta, amik ránézésre olyan puhák voltak,
hogy akár aludni is lehetett volna rajtuk. Az egyik sarokban, egy csupa üveg minibár mellett hatalmas,
sötét színű márványlépcső emelkedett.
Itt él most Nicholas? Az övé ez a lakás? Egyedül él itt?
Steve megint felsóhajtott, és összeráncolt homlokkal nézett rám.
– Tudatában vagy annak, hogy mit művelsz, Noah? Nick nem lesz ettől elragadtatva.
– Kérlek, Steve! – könyörögtem neki. – Hadd tegyem azt, amit jónak látok… Én csak… én csak
beszélni szeretnék vele.
Steve úgy bámult rám, mint egy kisgyerekre, aki épp most tudta meg, hogy a Mikulás nem létezik.
Szánalom volt a tekintetében.
Fájdalmasan bólintott. Azt mondta, szóljak, ha szükségem van valamire, majd távozott.
Felmentem a lépcsőn, és hirtelen fáradtság tört rám. Kinyitottam az utamba kerülő első ajtót: egy
hálószobában találtam magam. Nem tudtam, hogy Nick hálószobája-e, vagy a vendégszoba,
mindenesetre leroskadtam az ágyra, és csak bámultam a falat.
Megvárom… Ébren várom meg, amíg hazaér, utána az égvilágon mindent megteszek, hogy újra
hinni tudjon bennem, bennünk, a megbocsátásban és a szerelemben.
 13
NICK

Beszálltam a kocsiba, és padlógázzal kihajtottam az iroda parkolójából. Az járt a fejemben, hogy le

kellett volna mondanom a vacsorát, le kellett volna lépnem, el kellett volna mondanom annak a
lánynak mindazt, ami majd’ szétfeszítette a bensőmet, mindazt, amit magamban tartottam, és amiről
biztosan tudtam, hogy egyszer a felszínre tör.
Megmasszíroztam az orrnyergemet, hogy megnyugodjak. Így nem állíthatok be a vacsorára, nem
lenne korrekt… Nem érdemli meg.
Ki kell vernem Noah-t a fejemből. Biztos voltam benne, hogy nem utasítja vissza a szállodai
foglalást, nem ment el teljesen az esze, ő is tudja, hogy őrültséget csinál, ha azon a rossz hírű
környéken marad. De ha nem hallgat rám, akkor úgy kell neki. Egy cérnavékony hang a belsőmben azt
üvöltötte: hazug vagy! Kristálytisztán hallottam, de elengedtem a fülem mellett. Átszeltem a várost,
megérkeztem az egyik legfelkapottabb étterembe, és azt reméltem, nyugodt este elé nézek.
Átadtam a kocsikulcsot az ajtónálló fickónak, hogy leparkoljon, majd megpillantottam a
randipartneremet a bejáratnál. Elegáns és drága ruhát viselt, a magas sarkú szandálban sokkal
magasabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt, sötét haja csillogó zuhatagként omlott a vállára.
Felderült a tekintete, amikor meglátott, bár igyekezett visszafogni magát. Némi bűntudat hasított
belém, de a múltkor világosan megmondtam neki, hogy állnak a dolgok, és úgy tűnt, akkor fel is fogta.
– Szia – nyögtem ki szívélyes mosollyal.
Rám villantotta vakítóan fehér fogait, amikor átkaroltam a derekát, odahajoltam hozzá, és egy
gyors puszit nyomtam az arcára. Málnaillata volt, némi citrommal fűszerezve… Mindig valamilyen
gyümölcs aromájától illatozott, és ez tetszett.
– Azt hittem, el sem jössz – vallotta be, miközben a derekára tettem a kezemet, és finoman az
étterem bejárata felé terelgettem. Éppen eléggé összekuszálódtak a dolgok, már csak az hiányzott
volna, hogy egy lesifotós képet készítsen rólunk.
– Sajnálom, de közbejött valami – mentegetőztem. Megmondtam a nevemet a pincérnek, aki a
majdnem egy hónappal korábban lefoglalt asztalunkhoz kísért bennünket.
Kellemes volt a hely, a hangulathoz sokat hozzátett a félhomály, az élőzenét egy zongorista
szolgáltatta. Csodák csodájára a halovány fény és a kellemes zene egészen ellazított… Mélyet
sóhajtottam, és átadtam magam az érzésnek, hogy egy olyan nő társaságát élvezhetem, aki a Noah-val
való szakítás óta mindig mellettem volt, aki támogatott, és jó barátom lett.
– Csinos vagy – mondtam neki, és tudtam, hogy ezzel a mondattal mosolyt csalok az arcára. Ezért
volt vele minden annyira más, legalábbis számomra.
Sophia félénken elmosolyodott, és elegáns mozdulattal kézbe vette az étlapot. A pincér odalépett
hozzánk, mi pedig két különböző bort rendeltünk. Ő fehéret választott, én pedig inkább vöröset,
egészen pontosan egy ’82-es bordói mellett döntöttem. Egy pillanatra eszembe jutott Noah, hogy
mennyire nem volt fogalma sem a borokról, sem az ételekről, sem semmiről úgy igazán. Rabul ejtett
az egyszerűsége, elhitette velem, hogy mindent meg tudok tanítani neki, hogy tálcán kínálhatom neki az
egész világot…
Megköszörültem a torkomat, hogy visszazökkenjek a valóságba.
 Vajon már a szállodában van? Éppen tusol? Vagy sír? Alszik? Eszik? Hiányzom neki?
Fejezd be!, parancsoltam rá saját magamra, és a tekintetemet szépséges asztaltársamra
szegeztem.
Nem terveztem, hogy Sophiával így alakuljanak a dolgok. A Noah-val történtek után közvetlenül
olyan ember lettem, aki képtelen normális beszélgetést folytatni másokkal. Minden idegesített.
Lobbanékony és ingerült lettem, haragudtam a világra, hallani sem akartam senkiről és semmiről.
Bezárkóztam a lakásomba, és belesüppedtem az önsajnálatba… Ha csörgött a telefon, nem
vettem fel. A levelek olvasatlanul gyűltek a bejárat mellett egy tálcán… Elkezdtem teljesen leépülni.
Csak feküdtem az ágyban, és öntudatlanra ittam magamat, törtem-zúztam a bútorokat magam körül,
belerúgtam mindenbe, ami az utamba akadt… Kétszer meg is sérültem. Egy bárban verekedésbe
keveredtem, ahol szerencsére vér azért nem folyt. Tisztára elment az eszem, beképzeltem dolgokat, a
gyűlölet, a szomorúság és a csalódottság örvénye lehúzott a mélybe. Senkinek, még Lionnak sem
sikerült észhez térítenie. Apám meglátogatott, leordított, aztán megpróbált civilizáltabb módon is
beszélni velem, majd megint üvöltött, végül lelépett. Nem hallgattam senkire, nem érdekelt semmi…
Akkoriban elviselhetetlen fájdalmat éreztem a mellkasomban, és úgy éreztem, elárultak. Aztán egy
napon Sophia megjelent a lakásomban.
Józan ésszel megáldott, határozott lánynak ismertem meg. Mit tagadjam, aznap ordítozott velem.
Nem mintha érdekelte volna, mi van velem, vagy aggódott volna értem, de tőlem függött a munkája, én
pedig alig jártam be az irodába. Azt üvöltötte, hogy ha annyira rosszul érzem magam, akkor inkább
költözzek New Yorkba, egy csomó mindent a fejemhez vágott, hogy annyira mérges rám a – szerinte
éretlen és agyament – viselkedésem miatt, hogy úgy éreztem, csak egy módon tudom elhallgattatni.
Megragadtam a derekát, és felkentem a falra. Csak bámultunk egymásra, én teljesen kikészülve,
ő ledöbbenve, és egyszerűen csak elvettem azt, amire vágytam, amire a testemnek szüksége volt, és
amit a beteges agyam azért akart megtenni, hogy bosszút álljon Noah-n.
Egész éjjel szünet nélkül dugtunk, meg sem álltunk, és az volt a legjobb az egészben, hogy amint
végeztünk, Sophia felkelt, felöltözött, és szó nélkül odébbállt.
Másnap bementem dolgozni, és ő úgy beszélt velem, mintha mi sem történt volna, mintha
továbbra is szimplán csak munkatársak volnánk, akik elvannak egymás mellett, és egy irodában
dolgoznak. Én is pont úgy viselkedtem, ahogy ő, mintha nem is történt volna semmi, aztán egyszer
csak felállt az asztalától, bezárta az iroda ajtaját, odalépett hozzám, beleült az ölembe, és kikövetelte
magának az ismétlést.
Egy dolgot leszögeznék: mindketten tudtuk, hogy a kapcsolatunk nem tart semerre. Sophia nagyon
jól tudta, hogy ki vagyok készülve a Noah-ügy miatt, neki egyszerűen csak ágymelegítőre volt
szüksége. Amikor beszéltünk erről, az arcizma sem rezzent, és elfogadta a feltételeimet: csak szex van
köztünk, amúgy meg mindenki azt csinál, amit akar.
Másokkal is találkozgattam, nyilván, és Sophia előtt is nyitott volt a lehetőség, hogy más
férfiakkal is randizzon, ha akar, bár sosem beszéltünk erről. Tudott a dolgaimról, és úgy tűnt, el is
fogadja, engem pedig abszolút hidegen hagyott, kivel jár, kivel fekszik le, vagy kivel kávézgat. De
azért… Az őt megillető tisztelettel bántam vele. A barátnőmnek tekintettem, ő volt az egyetlen, aki
segített, kirángatott az ágyból, és elérte, hogy végre a munkára koncentráljak.
De nem sokkal azután, hogy elfogadtam a New York-i állást, meghalt a nagyapám… a többi már
történelem.
Amikor abban a gyönyörű étteremben vacsoráztunk, és ő azt mondta, beszélni akar velem, nekem
közben csak azon járt az eszem, hogy Noah a városban van, és hogy majd’ belehalok, annyira
szeretném látni, hogy úgy akarok szerelmeskedni vele, ahogy csak én tudok, hogy emlékeztessem rá,
kit csalt meg, és mit veszített.
A homlokomra szorítottam a kezemet, és Sophiára koncentráltam.
– Szeretnélek megkérni valakire – közölte velem néhány felszínes téma, de főként munkahelyi
ügyek megvitatása után. Úgy ismertem Sophiát, mint aki nem nyugszik, akinek a becsvágya nem ismer
határokat, ráadásul az apja éppen indulni készült a kaliforniai kormányzóválasztáson. Versengtek érte
a pasik, mindenkit ismert. Ez engem teljesen hidegen hagyott, de amikor beszélni kezdett, kénytelen
voltam rá figyelni: – Szeretném, ha felvállalnánk a kapcsolatunkat.
Csak bámultam rá, nem értettem, mit beszél.
– Persze csak a nyilvánosság előtt – pontosította a szavait, majd a szájához emelte a poharat. –
Apám rám parancsolt, hogy jelenjünk meg stabil párként, erős egységben. Mindenféle jöttment
pasikkal, a haverjai fiaival próbál összeboronálni, akik csak azért akarnak velem lenni, mert Riston
Aiken szenátor lánya vagyok. Borzasztó. Utálom az egészet.
– Várj, várj! – szóltam rá, és igyekeztem felfogni, amit mond. – Azt mondod, hogy meg akarod
szellőztetni a sajtónak, hogy együtt vagyunk? Hogy hivatalosan egy pár vagyunk, meg minden?
Sophia bólintott, és bekapott egy falat raviolit.
– Persze ezután is azt csinálsz, amit akarsz… Csak csináld diszkréten. Szükségem van egy
kirakatpasira. Megtennéd ezt értem?
Máskor a képébe röhögtem volna, de abban a pillanatban, nem sokkal azután, hogy beszéltem
Noah-val, megcsókoltam Jenna esküvőjén, és rájöttem, hogy nem bújhatok el a múltam elől, úgyis
mindig visszatér, és egyenesen az arcomban landol… A történtek fényében Sophia kérése nem is tűnt
annyira rossz ötletnek.
Megszólalt egy cérnavékony hang a fejemben, és figyelmeztetett rá, milyen következményekkel
járhat Sophia ajánlata. Tudtam, hogy ha megteszem, ha hivatalossá teszem a kapcsolatunkat, és a sajtó
megszellőzteti a hírt, hogy egy pár vagyunk, az nagy fájdalmat okozna Noah-nak… Igazi pöcsfej
vagyok, ha elfogadom, de talán csak így tudom rávezetni, hogy tovább kell lépnünk.

Hajnali egy körül értem haza. Sophia megkérdezte, nála alszom-e a hotelszobájában – azért érkezett
New Yorkba, hogy engem már nem érintő céges ügyeket intézzen el, de másnap már indult is vissza –,
de nem éltem a lehetőséggel: nem lett volna kedvem hozzá.
Beléptem a lakásba, ahol halovány fény pislákolt, és melegséget kölcsönzött a környezetnek.
Letettem a kulcsot a konyhaasztalra, és töltöttem magamnak még egy pohár italt.
A lakás apám egyik barátjáé volt, aki visszautasíthatatlan áron kínálta nekem, amint értesült róla,
hogy New Yorkba költözöm. Tiszta lappal akartam kezdeni, egy olyan helyen, amit a sajátomnak
érezhetek, és eszem ágában sem volt elfogadni apám felajánlását, hogy költözzek be az egyik
brooklyni lakásába – amit pár manhattani irodahelyiséggel együtt tudhatott a sajátjának. Nem akartam
visszaemlékezni arra, amiben gyerekkoromban volt részem a városban.
Amikor megtudtam, hogy apám gyakorlatilag a házassága alatt végig csalta anyámat, az anyám
iránt érzett gyűlölet valami másba fordult át. Az énem egy része úgy-ahogy megértette, miért
csesződött el minden, és gyűlöltem apámat, mert szánalmat keltett bennem anyám iránt. Gyűlöltem
anyámat is, ez nem változott, de az egész sztori Noah anyjával arra késztetett, hogy mérlegeljem,
vajon jogos-e a gyűlöletem.
 Megcsalás… Hogy hibáztathattam anyámat, amiért elvesztette a fejét, ha egy ugyanolyan
helyzetben én is pont ugyanúgy viselkedtem?
Soha nem bocsátom meg neki, hogy elhagyott, erre nincs mentség, de milyen jogon ítélkezek egy
házaspár reakciói felett, ha egyszer ilyen dolgokon mentek keresztül? Megint eszembe jutott Noah…
Szörnyű érzés, amikor a jövőd, amit egy másik emberrel együtt építettél fel, az összes mozzanat, amit
a jövő tartogathatott volna, egyszerre szertefoszlik a szemed előtt.
Az egész életemet vele képzeltem el, bár tudtam, hogy nem lesz egyszerű a kapcsolat… Nem
vagyok hülye, a kapcsolatunk nem éppen tündérmese, de a problémáinkat mások idézték elő. Én tűzbe
tettem volna a kezemet Noah-ért, és ha valaki azt mondta volna, hogy megcsal, azt gondoltam volna,
hogy elment az esze…
És mégis idáig jutottunk…
Felhajtottam az italomat, és bementem a hálószobába.
Fel sem kapcsoltam a villanyt, levettem az ingemet, és a földre hajítottam. A takarítónő másnap
úgyis összeszedi.
Odamentem az ágyhoz, hogy lámpát gyújtsak, és szó szerint teljesen lefagytam, amikor
megláttam, ki fekszik a takaróm alatt.
A szívem olyan őrült zakatolásba kezdett, hogy szinte már fájt, és csak úgy sípolt fülem.
Kapkodtam a levegőt, minden porcikám reagált az ágyamban alvó Noah látványára, mintha
visszarepültem volna a múltba, messzire, amikor úgy várt rám, hogy a selymes lába közé vette a
párnát, a karja a takaró fölött nyugodott, a hajzuhataga a matracra omlott…
Egy másodpercre lehunytam a szemem, és szinte éreztem, milyen lenne ott feküdni mellette,
lehúzni a testéről a fehér takarót, az ujjaimmal végigcirógatni a bőrét… Óvatosan magam felé
fordítanám, ő kinyitná a szemét, és kábán, de boldogan mosolyogna, ahogy meglát, azzal a ragyogó
tekintettel, amiben mindig részesített, valahányszor megérintettem. Már vártalak, így mondaná, a
bensőmet pedig betöltené az a szerelem, amiről azt hittem, már sohasem fogom érezni. Ráfeküdnék a
testére, gyengéd mozdulattal félresimítanám szőke haját, lassan; az ajkamat az álomtól duzzadt, a
csókomra szomjas, puha ajkára tapasztanám. A kezem vándorútra indulna lefelé a hátán, a gerincén,
óvatosan alányúlnék, és magamhoz szorítanám, de csak finoman, nehogy összenyomjam. Érzéki
csókokat lehelnék a nyakára, aztán elérkeznék a füléig, beszippantanám a bőre illatát, azt az illatot,
ami nem is gyümölcsös, nem is virágos, egyáltalán nem hasonlítható semmilyen drága parfümhöz,
csak Noah-illata van… Amilyen csak neki van.
Kinyitottam a szememet, hogy visszazökkenjek a valóságba. Azon imádkoztam, bárcsak illúzió
lett volna, hogy ott fekszik az ágyamban, a takaróm alatt. Úgy éreztem, nem gyengülhetek el,
bármennyire is bizsereg a kezem, hogy megérintsem, nem akartam behódolni neki, fogalmam sem volt,
mit keres ott, de hagytam, hogy a harag maga alá gyűrjön bennem minden más érzelmet, és határozott
léptekkel kimasíroztam a szobából.
 14
NOAH

Zajt hallottam, és azonnal kinyílt a szemem. Először azt sem tudtam, hol vagyok, de ahogy
beleszagoltam a levegőbe, egyből megnyugodtam. Itthon vagyok. Nickkel vagyok.
Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy az előző megállapításnak nincs semmi
értelme… Legalábbis már nincs. Felültem az ismeretlen ágyban. A résnyire nyitott ajtón át beszivárgó
halvány fény megvilágította a környezetemet. Körülnéztem. Összeugrott a gyomrom az idegességtől,
de kimásztam az ágyból, és a nappali felé vettem az irányt. Nem égett a villany, csak némi éjjeli fény
pislákolt, ami pusztán arra elég, hogy ne essen hasra az ember, amikor az éjszaka közepén kibotorkál
egy pohár vízért. Mezítláb tébláboltam, amikor megláttam őt: a kanapén üldögélt, előtte az
üvegasztalon egy pohár és egy félig teli üveg állt. A térdére könyökölt, és a tenyerébe támasztotta az
állát. Bizonyára övön aluli ütésnek érezte, amikor egyszer csak a semmiből ott talált az ágyában,
mintha minden a régi volna, mintha nekem is ez lenne az otthonom, és jogom volna ahhoz, hogy ott
aludjak, úgy várjak rá. Úgy éreztem magam, mint valami illetéktelen betolakodó.
Biztos megnyikkantam, vagy csak szimplán észrevett, mert lassan felém fordította a fejét.
Csillogott a szeme, de amikor megláttam, hogy megfeszül az állkapcsa, legszívesebben sarkon
fordultam volna, hogy futásnak eredjek. De ismertem, éppen eléggé ismertem már ahhoz, hogy tudjam,
a gyűlölet mögött, ami szemmel láthatóan emésztette, az irántam a múltban vagy a jelenben érzett
szerelem még mindig ott rejtőzik a szívében, pont úgy, ahogy az enyémben is, és csak a megfelelő
pillanatot várja, hogy újra egy pár lehessünk.
– Mit keresel itt, Noah? – kérdezte. Magamba zuhantam, amikor meghallottam, milyen bánatosan
cseng a hangja.
– Miattad jöttem ide – feleltem, és lazán megvontam a vállamat. Az én hangom sem volt különb
az övénél. Nicholas hátradőlt a kanapén, lehunyta a szemét, és hangosan felsóhajtott.
– El kell menned… El kell tűnnöd az életemből – közölte, de még mindig nem nézett rám.
Előrehajolt, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy tölt magának még egy pohár italt, de én nem
akartam, hogy leigya magát. Azt akartam, hogy józan maradjon, miattam maradjon józan, mert
szükségem volt rá, hogy eljusson az agyáig, amit mondani akarok neki.
Leküzdöttem a köztünk levő távolságot, megragadtam az üveget, hozzáértem a kezéhez a
mozdulat közben, elvettem tőle, majd visszatettem az asztalra, jó messzire tőle, tőlünk.
Felnézett, majd tetőtől talpig végigmért, és úgy láttam, nem csak az alkoholtól vöröslik a szeme.
Felé nyújtottam a kezemet, mert szerettem volna megsimogatni az arcát. Uramatyám! Mennyire
vágytam rá, hogy letöröljem a fájdalmat az arcáról, azt a fájdalmat, amit az én hibámból érzett, de
megragadta a csuklómat, mielőtt megtehettem volna. Az sem számított, hogy durva mozdulattal ért
hozzám, nekem már ennyi is elég volt. A szikra, az a szikra, ami lángra lobbant köztünk, a tűz érzése,
a puszta testi vágy, a vágy, ami attól a pillanattól fogva hatalmába kerített bennünket, hogy betettem a
lábamat a régi házunk konyhájába, és ott találtam őt a hűtőben kotorászva… A lényem egy része levált
rólam, elhagyott.
Néhány örökkévalóságnak tűnő pillanatig hezitált, aztán magához vont. A testem a mellkasának
feszült, megfogta a kezemet, az ölébe ültetett, én pedig feltérdeltem a kanapéra vele szemben, és a
lábammal közrefogtam a combjait. Átkaroltam a tarkóját, ő a derekamat ölelte. A tekintetünk
találkozott a félhomályban, de ennél messzebbre nem merészkedtem. Nem tudtam, mit tegyek, ahogyan
ő sem. Mintha mindketten azt éreztünk volna, hogy mindjárt a mélybe vetjük magunkat, és vagy vízbe
pottyanunk, vagy egy kövön landolunk, hogy melyik, az csak menet közben derül ki.
Egy végtelennek tűnő másodpercre rám nézett, aztán olyan vadul tapasztotta a száját a számra,
hogy teljesen lebénult az agyam… Az ajkam szétnyílt a heves támadásra, a nyelve birtokba vette a
számat, amibe az egész testem beleremegett. Gyorsan rátalált a nyelvemre, ami rögtön
belegabalyodott az övébe, és úgy csókoltuk egymást, mintha az életünk múlna rajta. A tarkójánál
fogva magamhoz húztam, ő pedig a combomat simogatta, a térdemtől a fenekemig, ott aztán megállt, és
jó erősen magához szorított. A testünk egymásra talált, és mindkettőnket elárasztott a gyönyör.
Forgattam a szememet, olyan hosszú idő telt el… Túlságosan hosszú idő, és közben nem éreztem
semmit, a világon semmit. Már azt is elhittem, hogy a testem halott, hogy a libidóm köddé vált a
szakítás után. Mekkorát tévedtem! Egyetlen simogatás, a kezének egy szimpla érintése elég volt hozzá,
hogy eldobjam az agyamat.
Eltávolodtam az ajkától, hogy végre levegőhöz jussak, ő pedig csókkal árasztotta el az államat,
amitől borzongás futott végig rajtam. A kezem cirógató mozdulatokkal, a nyakától indulva lefelé
vándorolt csupasz mellkasán. Minden egyes hasizma egyenként feszült meg attól, ahogy karmolásztam
a bőrét.
Nicholas felhördült, majd eltávolodott a nyakamtól. A szemével a tekintetemet kereste.
– Mit akarsz tőlem, Noah? – kérdezte. Megragadta a karomat, és egy lendülettel eltaszított
magától.
Csak bámultam a mellkasát és a bőrén gyöngyöző izzadságcseppeket. Mindketten befeszültünk
arra a gondolatra, hogy ami a levegőben van, és mindjárt bekövetkezik, fenekestül felforgatja a
világunkat… megint.
– Csak… engedd, hogy elfelejtsem… – könyörögtem neki. Gombóc volt a torkomban. – Csak
néhány percre… Csinálj úgy, mintha megbocsátottál volna.
Láttam a mellkasán, hogy egyre szaporábban veszi a levegőt, és a kezemet is egyre erősebben
szorította. Kiszabadultam a szorításból, újra beletúrtam a hajába, aztán magamra vontam a figyelmét,
mert azt akartam, hogy velem legyen elfoglalva, ne azzal, ami körülöttünk van. És egyszer csak én
tapasztottam az ajkamat az ajkára. Isteni íze volt! A csókja volt az, ami a legjobban hiányzott, és
amire szükségem volt, szükségem volt arra, hogy mindenütt magamon érezzem az ajkát. Szinte már
fájt, annyira kellett.
– Úgy lesz – nyugtatott meg. Előredőlt a kanapén, hogy hozzám tapadjon a teste. Az orrom szinte
súrolta az övét. – Néhány percre elfelejtem, mit műveltél velünk… De holnap elmész, eltűnsz az
életemből, és békén hagysz.
Megállt bennem az ütő, alighanem szó szerint, de úgy gondoltam, elengedem a fülem mellett ezt
az apró részletet, amit az imént közölt. Elfelejti… Ugye így mondta? Nekem ennyi elég is volt, a
többivel majd holnap foglalkozom.
Bólintottam, bár tudtam, hogy hazudik, de nem akartam elszalasztani a lehetőséget, hogy vele
lehessek. Alig fél óra alatt el tudja érni, hogy a testem újra megteljen élettel, erről pedig nem
mondhattam le.
Határozottan benyúlt a combom alá, megemelt, és velem együtt felállt a kanapéról. Átkaroltam a
nyakát, és az ajkunk édes csókban forrt össze. Isteni volt, az íze, az illata! Nick illata volt, az én
Nickem illata, azé a férfié, akit őrülten, eszeveszetten szerettem.
Bevitt a hálószobájába, nagyon óvatosan, akár a hímes tojást, lerakott az ágyra, mintha attól
félne, hogy a következő pillanatban köddé válok. Leguggolt az ágy elé, onnan nézett rám. Amikor
észrevettem, felkönyököltem az ágyon, és visszabámultam rá. Hogy lehet ennyire tökéletes?
Összekócolódott a haja, az ajka megduzzadt a csókjaimtól, és határozottan jól állt neki az a kétnapos
borosta. Összeszurkálta vele a bőrömet, de az sem érdekelt. Hirtelen elragadott a vágy, hogy a testem
más részein is érezzem azt a szurkálást. Remegtem a vágytól, a férfi iránt érzett nyers testi vágytól.
– Nem fogunk dugni – jelentette ki, miközben kifűzte a derékszíját, és a földre hajította. A
meglepetés, meg persze a csalódottság rögtön kiülhetett az arcomra, mert rám mosolygott, de nem úgy,
mint máskor, nem forrón, vágyakozással és szerelmesen, hanem úgy, mint aki valami banális dolgot
igyekszik elmagyarázni egy imádni való, tízéves kislánynak –, de mást azért csinálhatunk.
Feljött hozzám az ágyra, behelyezkedett a lábam közé, a hasamra tette a kezét, és egy finom
mozdulattal jelezte, hogy feküdjek le. Majd fölém hajolt, lefejtette rólam a szoknyát, és a földre
hajította. A térdével szétfeszítette a lábamat, felülről kibújtatott a pólómból, és a háta mögé dobta.
A szeme egy pillanatra elidőzött a testemen, a mellemen, a rózsaszín csipkés melltartómon, ami
nem volt nagy szám, de kényelmes viselet, én pedig leginkább ezt a szempontot tartottam szem előtt,
amikor reggel elindultam várost nézni. Felvonta a szemöldökét, a tenyere a hasamról a csípőm felé
vándorolt, kissé megemelt, az ajka a köldökömet súrolta.
– Fogytál – suttogta, de én fel sem fogtam, mit beszél.
Az ajka lefelé kúszott, egészen a bugyimig. Közben a keze függőleges mozdulatokkal a lábamat
simogatta. A szemével a tekintetemet kereste, én pedig majdnem elájultam, amikor megláttam a
szeméből áradó a féktelen vágyat. Felkelt az ágyról, letérdelt, és lerántotta rólam a bugyit.
Némi ellenállást éreztem legbelül. Nem mintha szégyelltem volna magamat, de régóta nem ért
hozzám senki, hónapok óta, az pedig még régebben történt, hogy Nick utoljára a közelembe jött.
Kínosan fészkelődni kezdtem, de mintha észlelte volna a zavaromat. A szapora légzése elárulta ugyan,
hogy iszonyúan szeretné folytatni, de tartott egy pillanatnyi szünetet, és a tekintetével csitítani próbált.
Egy másodpercre megint Nick volt… Az a régi Nick, aki viszonozta a pillantásomat. Lehunytam a
szememet, a lelki szemeimmel láttam a tekintetét, és addig néztem a képet, míg végre megnyugodtam.
– Nick…
– Pszt!
A szája folytatta az útját a combomon. Először csak csókolgatott, aztán már a fogát is bevetette.
Finoman harapdált, hogy aztán érzékien átadja a terepet a nyelvének. Fészkelődni kezdtem az ágyon, ő
pedig egy határozott mozdulattal az ágyhoz nyomta a hasamat, hogy mozdulni sem tudtam.
– Kérlek… – Már szinte könyörögtem, a szégyen utolsó szikrája is szertefoszlott, az egész testem
vonaglott a simogatásától.
Meg sem hallotta, tovább csókolgatta minden porcikámat. Csak azokra a vidékekre nem
merészkedett, ahol a legforróbb tűzzel égetett a vágy.
– Mit akarsz, Noah? Mondd ki! A te szádból akarom hallani!
Lehunytam a szememet, és nemet intettem a fejemmel. Istenem, miért?
Éreztem, hogy az ajka a bőrömet súrolja, de nem ért hozzá. Csalódottságomban fészkelődni
kezdtem.
– Mondd ki, Noah! Mondd, mit akarsz, és megkapod.
Nem tudtam rávenni magam, hogy kimondjam. Fennhangon biztos nem, és ő ezt jól tudta. Így akar
megbüntetni? Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy vár valamire.
– Csókolj meg! – rebegtem neki elfúló hangon.
Felült, és fölém magasodott. Az ajka az ajkamra tapadt, követelőzőn megcsókolt, én pedig
felnyögtem a vágytól. Amikor a csípője a csípőmet súrolta, néhány pillanatra fellélegezhettem, de
csak néhány pillanatra, mert kijózanodott, és a kezére támaszkodva feltápászkodott.
– Ez már nem olyan, mint régen, Noah – közölte, és az államra tette a kezét. – Már nem az az
ártatlan kislány vagy, akit óvatosan kell rávezetni a dolgokra…
Mélyen a szemébe néztem, és megláttam, hogy az elfojtott harag egyszerre elpárolog belőle. Nem
tetszett, amit láttam, ezért közelebb húzódtam hozzá, hogy újból összeérjen az ajkunk.
Belekapaszkodtam a vállába, és magamhoz rántottam, hogy a testünk eggyé forrjon, és megint azt
érezhessem, hogy egy test, egy lélek vagyunk. A lábammal átkulcsoltam a derekát, mire felszisszent.
Mindent azonnal akartam, és azt gondoltam, nincs helye semmiféle kételynek vagy megbánásnak.
A kezem becsusszant a farmerjába, és akkor már tudtam, hogy Nicholas elvesztette a csatát. Már
el is felejtettem, milyen érzés az ölelése, milyen az, amikor eldobja az agyát, és a simogatásomtól
csak kapkodja a levegőt. Érezni akartam a kapcsolódást kettőnk között, azt akartam, hogy szinkronban
mozogjunk, hogy játszmák nélkül éljük át a gyönyört, egyszerűen csak váljunk eggyé, és hagyjuk, hogy
minden menjen a maga útján.
Megpördültünk az ágyon, így most én kerültem felülre. Kissé bizonytalanul éreztem magam
abban a testhelyzetben, de magabiztosnak akartam látszani. Remegő kézzel megpróbáltam lehúzni róla
farmert, de segítségre szorultam, mert nem boldogultam. Másodpercekkel később már teljesen
meztelenül feküdt előttem, én pedig egy szál melltartóban voltam. Megint pördültünk egyet, betakart a
teste, és hozzátapadt az enyémhez.
– Megmondtam, hogy nem dugunk – ismételte meg, és a fejem fölött lefogta a kezemet.
– Baszd meg, Nicholas… – tiltakoztam csalódottan. Szükségem volt az érintésére, úgy vágytam
rá, mint soha életemben semmi másra.
Az ujja váratlanul belém csusszant. Önkéntelenül felnyögtem. Nagy meglepetésemre, és az övére
is, fájdalmat éreztem.
– Te nem…?
Elvörösödtem… Fogalmam sem volt, mit mondjak. Megmondjam, hogy a történtek után senkinek,
egyetlen pasinak sem engedtem, hogy akár egy ujjal is hozzám érjen? Mondjam meg, hogy a szexuális
étvágy úgy párolgott el belőlem, mint a vízcsepp a sivatagban? Hogy akkor éreztem utoljára bármit is,
amikor a lakásában szexeltünk, és ráfirkáltam a bőrére?
Eszem ágában sem volt ilyesmit mondani, nem akartam szánalmasnak tűnni. A testem azonban
elárult.
Valahogy másképp nézett rám. Hogy megkönnyebbült-e, vagy mi történt, nem tudom, de nem
akadékoskodott tovább, hanem visszatérdelt az ágy elé, magához húzott, és a nyelvével köröket
kezdett leírni a testem legérzékenyebb pontján. Hangosan felnyögtem, mire felbátorodott.
Ő is ki volt éhezve, nem csak én. Az ujja megint belém hatolt, ezúttal óvatosabban, én pedig már
nem fájdalmat, hanem megkönnyebbülést éreztem. A nyomás egyre intenzívebbé vált, szaporán
dolgozott a szája, a keze meg elindult felfelé a hasamon, egészen a melltartómig, és rámarkolt a
mellemre.
Túlságosan sok volt minden együtt. Túlságosan sok idő telt el szex nélkül, és túlságosan sok volt
az elfojtott érzelem, túl forró a tűz… A hátam kissé felemelkedett az ágyról, és akkorát sikoltottam,
mint akinek elment az esze. A gyönyörök csúcsa elsöprő erővel hatott rám, a hetedik mennyországba
repített, és lángra gyújtott, akár a pokol tüze.
Nicholas tovább simogatott, aztán amikor fájdalmassá vált az érintése, megállt, hogy új erőre
kapjak. Ez gyorsan megtörtént. Többet akartam, és ő is, mert a jobb kezével magához nyúlt, és mélyen
a szemembe nézett, én pedig azt olvastam ki a tekintetéből, hogy kegyetlenül szeretné abbahagyni,
amit csinál, de képtelen rá.
Úgy volt, hogy nem csináljuk, mégsem akartam úgy hagyni, olyan állapotban. Felálltam, és
leültettem a kanapéra. Csak kapkodta a levegőt, én meg nem bántam, hogy végre én irányítok.
Letérdeltem elé, a lába közé, és mélyen a szemébe néztem.
– Mire készülsz? – kérdezte elfúló hangon. Már nem volt visszaút, belefutottunk a szenvedély, a
szerelem és a gyűlölet játékába egyszerre, ahonnan már nem könnyű kimászni.
Nem feleltem, hanem rögtön nekiálltam annak a feladatnak, amire még soha nem sikerült
rávennem magam.
Fogalmam sem volt, mit csinálok, de úgy láttam, nincsen éppen ellenére a dolog. Kinyitottam a
szememet, és a tekintetét kerestem. Ettől tisztára begerjedt. Aztán finoman belekapaszkodott a
hajamba, és mozogni kezdett.
– Azt a rohadt…
Nem hagyta, hogy végigcsináljam. Félretolt, megfogott, és befektetett az ágyba. Odabújt hozzám,
majd magához nyúlt, én pedig leutánoztam. A pillantása égette a testemet, miközben éreztem,
közeledik a második orgazmus, amitől végleg eldobom az agyamat.
Egyszerre jutottunk a csúcsra, egymás szemébe nézve. Egymáshoz sem értünk, csak bámultunk,
és azon tűnődtünk, vajon hogy juthattunk idáig.

Elaludtam az ágyában, de nem a testét, csak a párnát szorongattam. Ő pedig, amint végzett, bevette
magát a fürdőszobába.
Úgy sejtettem, a megbocsátás pillanatának befellegzett, de őszintén szólva nem voltam abban az
állapotban, hogy ilyeneken gondolkodjak. Az érzékeim robbanásig feszültek, én pedig másra sem
vágytam, csak hogy lehunyjam a szememet, csukott szemmel feküdjek anélkül, hogy a történteket
elemezgetném. Féltem kimondani, hogy mindazt, ami köztünk történt, jéghideg fátyol lengi körül, és
nem szerelemből csináltuk, csak a testünk terhén könnyítettünk. Hagytuk, hogy az érzelmeink
elrejtőzzenek a lelkünk áthatolhatatlan szegletében, és állatias ösztönök lépjenek a helyükbe.
Vágytam rá, hogy Nicholas szorosan átöleljen, a karjába zárjon, és azt mondja, minden rendben
lesz. De ő lelépett, nekem pedig nem volt erőm visszatartani.
Hagytam, hogy maga alá gyűrjön az álom és a kimerültség. Lehunytam a szememet, és mély
álomba merültem.
 15
NICK

Abban a pillanatban megbántam az egészet, ahogy kiléptem abból a szobából. Engedtem a

csábításnak, beleestem a csapdába, újra megízleltem a tiltott gyümölcsöt, és az tuti, hogy ennek
rettenetes következményei lesznek.
Fájt a szívem. De komolyan, fizikailag fájt. Durván és szaggatóan fájt, így kényszerítenem kellett
magamat rá, hogy távol tartsam magam tőle. Bezárkóztam a dolgozószobámba, és minden erőmmel
igyekeztem úgy tenni, mintha Noah nem feküdne az ágyamban. Megpróbáltam kitörölni az agyamból a
meztelen testét, a simogató kezét, a kényeztető száját… Annyira, de annyira jól csinálta, hogy egy
pillanatra még meg is haragudtam rá.
Vajon másokkal is csinálta?
Ez a gondolat teljesen kiborított. Az sem érdekelt, hogy az ágyban ugyanúgy viselkedett, mint
régen… Az az ártatlan Noah, akit megismertem, lefeküdt egy másik fickóval, miközben velem járt.
Mennyi esély van rá, hogy mióta külön vagyunk, nem csinálta még több sráccal?
Noah egy másik férfi karjában… A francba! Úgy éreztem, le kell lépnem onnan, el kell
felejtenem, milyen érzés, hogy összeforr a testünk, milyen puha a bőre, milyen édes a csókja.
Belém ivódott az illata, még a tusolás után is magamon éreztem. Egyszerre túl kicsinek tűnt a
lakás. A testem mindenáron vissza akart menni abba a szobába, és be akarta fejezni azt, amit
elkezdett.
Felhúztam a sportgatyámat, magamra kaptam egy fehér Nike pólót meg a futócipőmet, és
lementem futni a Central Parkba. Még hajnali öt óra sem volt, de néhányan már edzettek az utcán.
Nem vacakoltam sokat, még a bemelegítést is kihagytam, csak futottam és futottam, és minden
erőmmel azt kívántam, hogy amikor hazaérek, Noah már ne legyen ott, hallgasson rám, és tűnjön el az
életemből.
De tényleg azt akarom, hogy így legyen? Igen. Ebben az egyben biztos voltam. Túlságosan
fájdalmas volt együtt lenni vele, mert képtelen voltam megbocsátani neki azt, amit tett. Egyszerűen
képtelen voltam rá.
Két órával később, amikor hazaértem, mindent ugyanúgy találtam, mint amikor elmentem.
Beléptem a hálószobába, és ott találtam Noah-t az ágyamban.
Hason aludt, a takaró csak a derekáig ért, csupasz háta csábítóan hívogatott, hogy simogatással
ébresszem fel. Legszívesebben megcsókoltam volna, aztán egy lassú szeretkezés, majd reggeli a város
egyik legmenőbb kávézójában. Vennék neki forró csokit, megmutatnám neki a város minden rejtett
zegzugát, aztán ha elfáradt a turistáskodásban, visszajönnénk ide, és megint bebújnék a lába közé,
addig, amíg kifulladásig a nevemet nem sikoltozza.
Kénytelen voltam megpaskolni az arcomat, hogy visszatérítsem magamat a valóságba: ebből nem
lesz semmi, mert mindennek vége lett azon az éjszakán, amikor kiderült, hogy egy másik férfi karjában
kötött ki.
Bevonultam a fürdőbe, és vettem egy hideg zuhanyt. Amikor egy szál szürke pizsamagatyában
kiléptem, Noah-t az ágyon ülve találtam. Nekidőlt a háttámlának, nyakig felhúzta a takarót, hogy
egyetlen meztelen porcikája se látszódjon ki. Bizonytalanul nézett rám, mint aki nem tudja, mit tegyen.
Lehajoltam, felvettem a földről a korábban odahajított fehér pólót, és odadobtam neki, hogy vegye fel.
– Öltözz fel! – parancsoltam rá. Igyekeztem nyugodtnak tűnni, és uralkodni magamon.
Noah hezitált egy pillanatig, és amikor ránéztem az arcára, kócos hajára és arra a szájra, amibe
legszívesebben beleharaptam volna, ki kellett mennem a hálószobából. Kivágtattam a konyhába, a
kezembe vettem a mobilomat, és felhívtam Steve-et. Ő is a városba költözött, és a lakása nem volt
messze az enyémtől. Apám ragaszkodott hozzá, hogy nekem dolgozzon, én pedig örültem, hogy van
egy bizalmi emberem, aki vigyáz rám.
– Azt akarom, hogy vidd el innen – közöltem vele, némi keserűséggel a hangomban.
Steve felsóhajtott a vonal túlsó végén. Oké, szóval megteszi, amit kértem. Igazából tartozott
nekem ezzel. Minek hozta Noah-t a lakásomba?
Kinyomtam a hívást, és főztem egy kávét, majd egy perc múltán Noah is megjelent a konyhában.
Nem öltözött fel, legalábbis nem a saját ruháját vette fel. Az én fehér ingem volt rajta, ami majdnem a
térdéig ért, de úgy tűnt, már járt a fürdőszobában, mert a haja kevésbé volt kócos, az arca pedig
frissen és tisztán ragyogott, és nem viselte magán ez előző esti csókok nyomát.
– Felhívtam Steve-et, hogy jöjjön érted – közöltem vele, és kávét öntöttem magamnak egy
csészébe. Igyekeztem higgadtan szólni hozzá, mintha az lett volna a normális, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne kidobni az utcára azt a nőt, akibe az ember szerelmes.
– Nem akarok elmenni – suttogta dacosan. Csak néztem rá, mennyit változott a szakításunk óta.
Annyira vékony lett… Olyan sokat fogyott, hogy az éjjel attól féltem, összeroppantom a testét. Már
nem az a Noah volt, aki az emlékeimben élt, nem az a bátor lány, aki állandóan nekem feszült, aki
sokkal izgalmasabbá tette az életemet.
Azelőtt brutális veszekedéseink voltak, most meg… Mintha egy megszeppent őzgida állt volna
előttem, ez pedig csak fokozta az idegességemet.
– Mit vársz tőlem, Noah? – kérdeztem ridegen. Attól féltem, hogy a végén még elveszítem az
önuralmamat, és rázúdítom minden visszafojtott haragomat, amit jó mélyre eltemettem magamban, de
úgy éreztem, meg kell értetnem vele, hogy semmi sem fog megváltozni. – Bármit is mondasz vagy
teszel, az nem változtat azon, ami történt. Jó volt a tegnapi, de azt bármelyik csaj meg tudja adni
nekem. Veled már nem akarok ilyet játszani.
– Még mindig szerelmes vagy belém – jelentette ki, és tett egy lépést felém. Meg akart érinteni,
de én hátrálni kezdtem, mert undorodtam saját magamtól. Undorodtam, mert hagytam, hogy az éjjel
annyira elfajuljanak a dolgok. Nem akartam hamis reményeket ébreszteni benne, nem az volt a
szándékom.
– Szerelmes voltam beléd – tettem helyre higgadtan a dolgot –, tényleg az voltam, Noah, de az
már a múlté. Megcsaltál, és lehet, hogy mások képesek megbocsátani az ilyesmit, de ismersz, és jól
tudod, hogy én nem vagyok olyan, mint mások.
– Mert én igen? – vágott vissza, és ölelő mozdulattal átkulcsolta maga előtt a karját. – Nem
tehetsz úgy, mintha az, ami pár órával ezelőtt történt, rád nem lett volna volt pont olyan hatással, mint
rám… Láttam a szemedben, Nicholas. Láttam tegnap este, láttam Jenna esküvőjén: még mindig vannak
érzéseid irántam, még mindig…
– Most mit vársz tőlem? Mit mondjak, Noah? – förmedtem rá. Valójában nem rá haragudtam,
hanem saját magamra. Haragudtam, mert képtelen voltam türtőztetni magamat, haragudtam, mert nem
egyszer, hanem kétszer is a csapdájába estem, haragudtam, mert minden igyekezetem ellenére nem
sikerült eltitkolnom előle, hogy még mindig vannak érzéseim iránta. – Teljesen világos, hogy nálam
sokkal ügyesebben játszod ezt a játékot.
Noah értetlenül pislogott.
– Én nem játszom semmiféle játékot, én csak…
Nem fejezte be a mondatot, de nem volt rá szükség, mert nagyon is jól tudtam, mit akar tőlem.
– Menned kéne – közöltem másodpercekkel később. Felkaptam a kávéscsészét, és megfordultam,
azzal a szándékkal, hogy beteszem a mosogatóba. Addig sem kell a szemébe néznem.
– Hogy csinálod? – tette fel a kérdést. Az a hang arra késztetett, hogy megforduljak, és újra a
haragtól szikrázó, mézszínű szemébe nézzek. – Áruld már el, hogy vagy képes tovább élni az életedet?
Mert én egyszerűen képtelen vagyok rá!
Ez nevetségesen hangzott. Nekem már nem is volt életem, csak a munka áthatolhatatlan hálójában
éltem, ahová nem ér el a szerelem. Így voltam boldog, minden érzelmi tehertől megszabadultam. A
szerelem egy nagy szar, mindent odaadtam a szerelemért, és tessék, hova jutottam.
Tudtam, hogy ha egyszer és mindenkorra meg akarok szabadulni tőle, ha meg akarom értetni
vele, hogy soha semmi nem fog változni, ha látni akarom, ahogy kisétál az ajtón, és többé nem okoz
nekem fájdalmat, keménynek kell lennem, fel kell tépnem a sebet.
Meredten bámultam rá, mert észrevettem rajta valamit, ami addig elkerülte a figyelmemet: ott
volt a nyakában az az ezüst nyaklánc, amit tőlem kapott a tizennyolcadik születésnapjára.
Odaléptem hozzá, és még mindig meredten bámultam rá. A tarkójához nyúltam, és ösztönösen
rátapintottam a nyaklánca kapcsolójára. Noah, akit foglyul ejtett a tekintetem, nem értette, miben
mesterkedem. Csak akkor esett le neki, amikor levettem róla a nyakláncot, elsüllyesztettem a hátsó
zsebemben, és hátraléptem.
– Add vissza! – kérlelt hitetlenkedve, mert nem értette, mi a fenét akarok.
Megfeszült az állkapcsom.
– Nem ragaszkodhatsz foggal-körömmel olyasmihez, ami már nem létezik. A fenébe is!
– Add vissza a nyakláncomat, Nicholas! – sziszegte.
– Minek? – Már kiabáltam vele, mire ő felpattant. – Miért hordod még mindig? Fel akarod
kavarni az emlékeket? Azt gondolod, hogy ettől majd megenyhülök? Hát nem fogok!
Noah először csak pislogott, mert elképedt a szavaim hallatán, aztán a mellkasomra tette a
tenyerét, és ellökött magától.
– Akarod tudni, miért hordom? – kiáltott rám dühösen. – Rád emlékeztet, csak ennyi – mondta. –
Fáj ezt hallani? Pedig rohadtul ez az igazság. Jól hallottad! Hiányzol!
Nem akartam hallani az igazságot, legalábbis nem ezt az igazságot. Nem akartam hibásnak érezni
magamat, nem akartam nyíltan beismerni, hogy ő is hiányzik nekem… A fenébe is! Magamnak sem
akartam beismerni, hogy nekem is pont annyira fáj, mint neki, hogy vissza kell vennem tőle valamit,
amit azért adtam ajándékba, hogy örökké a nyakában hordja. Ezzel akartam bebizonyítani neki,
mennyire szeretem.
Örökre véget kell vetnem ennek.
– Van valakim – közöltem vele, és mélyen a szemébe néztem.
Noah teljesen lefagyott, a korábbi harag egyszerre eltűnt csillogó szeméből, ahogy lassan
felfogta, mit mondtam. Úgy tűnt, néhány másodpercre elvesztettem, de aztán visszajött a hangja, és
újra megszólalt.
– Tessék…? Mit beszélsz?
Lehunytam a szememet, és megdörzsöltem az arcomat, mert már elegem volt egészből. Miért
csinálja ezt? Tényleg szükség van erre? Muszáj még több fájdalmat okoznunk egymásnak?
Igen, muszáj.
– Van barátnőm, Noah. Sophia és én együtt vagyunk.
Úgy megsebezték a szavaim, mintha egyenesen a szíve közepébe lőttem volna egy golyót. A név
hallatán kimeresztette a szemét, és úgy bámult rám, mintha megcsaltam volna, mintha végül bosszút
álltam volna rajta a megcsalás miatt.
Alig tudtam tartani magam attól, hogy átöleljem, és bevalljam neki, hogy igazából hazudtam, de
nem tehettem, és úgy éreztem, véget kell vetnem az egésznek, lehetőleg minél gyorsabban,
kíméletlenül.
Lesütötte a szemét, és ahogy ott állt előttem, a tekintete éket vert kettőnk közé. Odakint már
hajnalodott, a nap első sugarai beszűrődtek a lakásba, és lesöpörték a hazugság sötétjét és annak az
árnyát, amit órákkal korábban műveltünk. Már kimondatott, nem volt visszaút. Amikor újra rám
emelte a tekintetét, már tudtam, hogy teljesen összeomlott.
– Mindig is ő volt a képben, ugye? – Háromszor is elcsuklott a hangja… Az én szívem meg
összetört. Szintén háromszor. Haragudtam, amiért olyan könnyedén bevette a hazugságomat. Hát nem
látja rajtam, mennyire szeretem? Tényleg annyira könnyű elhinnie a szavaimat, és annyira nehéz
elképzelni, hogy számomra csakis ő létezik, és mindig csak ő létezett, és senki más?
Ökölbe szorult a kezem.
– Igen – jelentettem ki hangosan és határozottan. – Attól a szent pillanattól fogva szerelmes
vagyok Sophiába, hogy először megpillantottam őt. Csinos, intelligens lány, sok közös van bennünk,
közös az érdeklődési körünk, hasonlóak a szakmai ambícióink. És sajnálom, Noah, de vele minden
sokkal egyszerűbb. Nem hisztizik, nincsenek problémáink. Sophia igazi nő, nem pedig egy kislány.
Csak úgy sütött a szarkazmus a szavaimból… A napnál is világosabb volt, akárki kihallotta
volna.
Akárki, Noah-t kivéve. Összeszorította a száját, és csak pislogott, hátha attól kitisztul a látása, és
megszabadul a könnyeitől.
– Te végig… – nyögte ki, és tett egy lépést felém, mintha el akarna lökni magától. Nem sikerült
neki, csak egy gyenge próbálkozásra futotta az erejéből, hogy észhez térítsen. Ha visszagondolok az
egészre, és felidézem a történteket, azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor bevégeztük azt, amit
együtt kezdtünk el: mindketten összeomlottunk, mindketten magunkba zuhantunk… Elszakadt az utolsó
szalmaszál is, és nem maradt semmi remény, hogy helyrehozzuk.
– Jobb, ha most elmész – nyögtem ki, mert elfogyott az erőm.
Rám se nézett, elsétált mellettem, faképnél hagyott, és bevonult a hálószobába.
Később Steve csak annyit közölt velem, hogy elvitte a szállodába.
MÁSODIK RÉSZ
A továbblépés…
vagy valami
olyasmi
 16
NOAH

Úgy is fogalmazhatnék, hogy tiszta hülye voltam… Jobban mondva, az a kevés önbizalom, ami még
megmaradt bennem, nem segített, hogy átlássam a helyzetet. Nick szavai nagyon mélyen belém
ivódtak. Mindent elhittem neki, gondolkodás nélkül.
A New Yorkban töltött napok alatt végig a szállodai szobámban kuksoltam, csak akkor tettem ki
a lábamat onnan, amikor indulnom kellett a reptérre. A landolás után hazamentem a lakásomba, és úgy
éreztem, nálam boldogtalanabb és ostobább embert még nem hordott a hátán a föld.
Nick és Sophia… Sophia és Nick… A fenébe is! Fájdalmas volt még a gondolata is annak, hogy
ők ketten… Iszonyúan fájt, hogy annyi ideig a szemembe hazudott. Nem vagyok hülye, Nicholas
szeretett engem, ehhez nem fér kétség, a világ legtehetségesebb színésze sem képes eljátszani azt az
érzést, ami belőle áradt felém, de azt nem volt nehéz elképzelnem, hogy beleszeretett Sophiába.
Romokban hevert a lelkem, amikor megérkeztem Los Angelesbe, de úgy éreztem, a legrosszabb
már megtörtént velem. Az esküvő előtti egy évben, amíg nem találkoztam Nickkel, egyfolytában
tápláltam magamban a reményt, és azzal hitegettem magamat, hogy ha meglát, már nem lesz képes
elnyomni magában az érzéseit.
Amint beléptem a lakásba, megláttam, hogy van egy nem fogadott hívásom anyámtól. Nyilván
meg akart bizonyosodni afelől, hogy rendben hazaértem, és bár tudtam, hogy úgysem merne
rákérdezni, de abban is biztos akart lenni, hogy nem készített ki teljesen a Nickkel való találkozás.
Nem volt könnyű helyrehozni a kapcsolatomat anyámmal, a szakítás utáni hónapokban nemcsak
azzal kellett megküzdenem, hogy Nick elment és elhagyott, mert ott volt még az a rettenetes családi
helyzet is. Azon az estén, a Leister-évforduló alkalmából rendezett partin olyan dolgok jutottak a
tudomásomra, amitől teljesen más szemmel láttam mindent, konkrétan anyámat, és odáig jutottam,
hogy teljes szívemből meggyűlöltem őt.
Nagyon nehezemre esett újra szóba állni vele, eleinte látni sem akartam, és kerek perec
kijelentettem, hogy nem teheti be a lábát a lakásomba. Ha Jenna nem segít, nem is tudom, hogy
másztam volna ki abból a mélységes gödörből, amibe beleestem. Pár hónappal azután, hogy Nick
elment New Yorkba, úgy döntöttem, felveszem anyámnak a telefont. Csak úgy ömlött belőle a szó…
Előadta a sztorit a saját szemszögéből. Azt mondta, hogy a kapcsolata Williammel csak úgy kialakult:
anyám akkoriban egy szállodában dolgozott, én még csak hatéves voltam, és apámmal kezdtek
baromira elfajulni a dolgok. Egy napon arra kérték, szolgálja fel az ebédet az egyik vendégnek, ami
nem az ő feladata lett volna, de az egyik pincér lebetegedett, és neki kellett helyettesítenie. A vendég
történetesen William volt, a tizenhárom évvel ezelőtti William Leister: gazdag, jóképű, vonzó férfi,
akinek a lábai előtt hevert az egész világ. Nicket elnézve meg is értem, mit láthatott benne anyám, aki
akkoriban huszonnégy éves volt, és soha életében nem volt más pasija apámon kívül, akitől nagyon
fiatalon teherbe esett. Nem is tudta kiélvezni a fiatalságát, minden felelősség rá hárult az első perctől
kezdve, hogy megtudta, kisbabája lesz. Amikor William udvarolni kezdett neki, fenekestül felfordult
az élete. Soha életében senki nem bánt vele úgy, ahogy Will, soha senki nem bókolt neki, soha nem
kapott virágot… Az apám mindig is egy vadbarom volt, már azelőtt is, hogy teljesen elment volna az
esze.
 Attól a naptól fogva szeretők lettek, egy olyan kapcsolatban, ahol William hat éven keresztül
nem tudott sem az apámról, sem pedig az én létezésemről. Házasságon kívüli viszony volt az övék, de
William úgy tudta, csak ő él házasságban. Nagyon ritkán látták egymást, csak akkor tudtak találkozni,
amikor William Kanadába utazott, és a találkozásaik… hogy is mondjam… Szóval el lehet képzelni,
mire korlátozódtak…
William akkor tudta meg, mi mindent titkolt el anyám előle, amikor egy éjjel megszólalt a telefon
azzal a hírrel, hogy bekerültem a kórházba, és ömlik belőlem a vér. Anyám a verések nyomát
sminkkel fedte el a bőrén, apám az arcát soha nem ütötte meg, legalábbis nem szándékosan, nehogy
valaki rájöjjön, mi megy a családunkban. Ráadásul anyám mindig megkérte Williamet, hogy kapcsolja
le a villanyt.
Williamet sokkolta az egész, mivel álmában sem gondolt rá, hogy a nő, akit őrülten szeret, aki
felforgatta a világot körülötte, a nő, akiért képes lett volna csapot-papot otthagyni, valójában férjes
asszony, akinek van egy lánya is, és a tetejében a rohadék férje még kezet is emel rá…
Attól a naptól fogva nagyon rosszra fordultak a dolgok. Anyámat megfosztották a felügyeleti
jogától, a bűntudata miatt iszonyatosan kikészült, plusz ott voltak az apámtól elszenvedett verések,
ráadásul ugye engem is elvettek is tőle… Leszámolt mindennel, Williammel és a világgal, ivásra adta
a fejét, végül bevonult az elvonóra, aminek a költségeit William fedezte. Hónapokig kezelték, én
intézetbe kerültem, és meg kellett várnom, amíg visszamehetek hozzá.
Anyám ezután látni sem akarta Willt, és megfogadta magának, hogy soha többé nem követi el
ugyanazt a hibát.
– Noah, soha nem bocsátom meg magamnak azt, ami akkor éjjel történt – vallotta be anyám
elcsukló hangon. – Apád azelőtt téged sohasem bántott, én pedig… Hülye voltam, elvakított a Will
iránt érzett szerelem, ami abban az időben az egyetlen dolog volt rajtad kívül, ami tartotta bennem a
lelket. Olyan ritkán találkoztunk, és amikor láttam, olyan boldog voltam, olyan különlegesnek éreztem
magam… Úgy éreztem, újra élek. William csak egyetlen éjszakát tudott a városban tölteni, nekem
pedig látnom kellett őt… Úgy kellett nekem, mint fuldoklónak a levegő.
Amikor hallgattam a szavait a telefonban, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy amiről
anyám beszél, az pontosan ugyanaz az érzés, amit én érzek Nick iránt. Megértettem, nagyon is
megértettem, miféle erő hajtotta anyámat, és rájöttem, hogy nem ítélkezhetek felette: ő mindig ott volt
nekem, áldozatot hozott azért, hogy én tanulhassak, hogy jobb életem legyen.
Végül megbocsátottam neki, meg kellett bocsátanom, elvégre ő az anyám. Azt nem mondom,
hogy teljesen helyrejött a kapcsolatunk, hogy minden olyan lett, mint régen, de legalább találkoztunk,
együtt ebédeltünk, én pedig sírtam… Jól kisírtam magam, ő pedig átölelt, és azt mondta, sajnálja, és
azt is sajnálja, ami Nickkel történt. Azzal biztattam magamat, hogy ami köztünk történt Nicholasszal,
az olyan igazi volt, és lehet, hogy az élet elsodort minket egymás mellől a problémák és a bizalom
hiánya miatt, de akkor is igazi volt.
Lepakoltam a bőröndöket az ágyamra, majd ösztönösen odanyúltam a nyakláncomhoz, amit
kapaszkodónak használtam az utóbbi időben, és amikor rájöttem, hogy nincs rajtam, csalódottság lett
úrrá rajtam.
Tovább kellett lépnem. Hiszen ő már tovább is lépett.

A következő hónapok jobban teltek, mint ahogy vártam. Az egyetem és a munka teljesen lefoglalt.
Nem hallottam semmit Nicholasról… legalábbis első kézből nem, ugyanis villámgyorsan a
címlapokra került a hír, hogy Nicholas Leister Aiken szenátor lányával jár.
Nagyon fájt, amikor kéz a kézben együtt láttam őket. Hogyne fájt volna? De segített abban, hogy
a szomorúságom haragba és rideg távolságtartásba forduljon. Meggyőztem magamat arról, hogy jobb
is így, hogy egyáltalán nem érdekel az egész… Nyilvánvalóan hazudtam magamnak, de legalább
képes voltam túlélni a napokat és a heteket. Könnyebb volt így.
Amikor rájöttem, hogy nyakamon a hálaadás, hosszas gondolkodás után megígértem anyámnak,
hogy elmegyek hozzájuk, miután az előző évben cserben hagytam őket. Másnap elindultam William
házába, alig egyórányi útra volt, amit zenehallgatással töltöttem, és közben számolgattam, mi mindent
kell befizetnem a hónap végéig, és vajon miből fogom megvenni a jogi kurzushoz előírt tankönyvet.
Szerencsére lakbért nem kellett fizetnem. Úgy döntöttem, nem engedem tovább, hogy William fizesse
az albérletemet, és elkezdtem új lakás után nézni, de a főbérlő közölte, hogy a lakás egész évre ki van
fizetve: Briar, helyesebben a szülei két évet kifizettek előre, és nem kérték vissza a pénzt, amikor a
lány elment, így maradhattam az ő helyén, és nem sokkal később új lakótársam is akadt. A lakhatásom
ezzel megoldódott, legalábbis egy időre, de így sem jöttem ki a pénzemből. Szereztem állást az egyik
egyetemi kávézóban, de két napja a főnököm közölte, hogy nem hosszabbítja meg a szerződésemet.
Két utcával feljebb nyílt egy másik hely, sok vendéget elveszítettünk, csökkenteni kellett a létszámot,
és én jöttem utolsónak.
Mivel arra készültem, hogy a hétvégét anyám és Will házában töltöm, elővettem a bőröndöt a
szekrényből, és gondolkodás nélkül beledobáltam pár göncöt. Nem csináltam nagy ügyet a
pakolásból, különben a másik szekrényből is kihajigáltam volna mindent. Bepakoltam a jogi kurzus
tankönyveit, mert a vizsga rögtön a szünet utánra volt meghirdetve, így – nagy bánatomra – nem
úszhattam meg a tanulást. Gyűlöltem azt a tantárgyat. Lehet, hogy azért, mert Nicholast juttatta az
eszembe, nem tudom, vagy egyszerűen azért, mert nem a jogszabályok biflázására születtem.
Uramatyám! Mennyire kikészített! Kötelező tantárgy volt, így kénytelen voltam felvenni. Főként
szerzői jogokról, meg ilyesmiről volt szó, és alig vártam a napot, amikor végre elfelejthetem azt a sok
baromságot, amit simán kiguglizhatok bármikor, ha szükségem van rá.
Akkor használtam utoljára azt a bőröndöt, amikor Hamptonsba utaztam Jenna esküvőjére, így
nem lepett meg, hogy kallódtak még benne dolgok, például egy fogkefe, amiről már le is mondtam,
néhány fekete csipkebugyi, a vízálló szemspirálom és nagy meglepetésemre egy névjegykártya, rajta
Lincoln Baxwell nevével. Az volt ráírva, hogy ügyvéd, újságíró és közösségimédia-menedzser.
Emlékeztem rá. Jenna egyik barátja, aki ott volt az esküvőn, és egész szimpatikusnak tűnt. Úgy
rémlett, azért adott nekem névjegykártyát, hátha egyszer kedvem támad a szektorban dolgozni.
Uramatyám! Alig akartam elhinni! Teljesen megfeledkeztem az ajánlatáról, főként azért, mert
Nicholas odalépett hozzánk, elvonta a figyelmemet, és elrángatott onnan.
Fogalmam sem volt, milyen munkát kínálhat egy magamfajta tizenkilenc éves egyetemistának, de
úgy gondoltam, nincs vesztenivalóm. Ránéztem az órámra, és megállapítottam, hogy túl késő van
telefonálni, ezért úgy döntöttem, majd másnap rácsörgök, útban Will háza felé, és ha a világ nem
esküdött össze ellenem, talán előbb lesz munkám, mint gondolnám.

Másnap reggel hűvösre fordult az idő, és a kisautómban döglődött a fűtés. Anyám egyfolytában
győzködött, hogy használjam inkább az Audit, de nekem egyáltalán nem tetszett az ötlet. Azt hajtogatta,
hogy ajándékba kaptam, az a kocsi az enyém, és biztos csak azért nem akarom használni, mert a
büszkeségem nem engedi. Oké, igaza volt, ráadásul a kisautóm már az utolsókat rúgta, és nem is
álmodhattam arról, hogy újat vegyek, szóval kapóra jött az utazás, hogy lecseréljem. Végtére is,
tényleg ajándékba kaptam, szegény kocsi meg csak áll ott, és nincs kihasználva. A francba! Mégiscsak
egy Audiról van szó.
Az autópályán haladtam, ránéztem az órára, és megállapítottam, hogy már nincs annyira korán.
Elhatároztam, hogy felhívom Lincoln Baxwellt, de borzasztóan izgultam. Többször kicsengett, és
amikor már letettem volna, egy női hang üdvözölt a vonal túlsó végén.
– Jó napot kívánok! Lincoln Baxwell-lel szeretnék beszélni. Noah Morgan vagyok, William
Leister a nevelőapám – jelentettem ki szinte motyogva. Nem voltam hozzászokva, hogy Will nevét
használjam fel arra, hogy megnyíljanak előttem a kapuk, de nem voltam abban a helyzetben, hogy
önérzeteskedjek.
– Egy pillanat!
Néhány perccel később Mr. Baxwell szólalt meg a vonal túlsó végén.
– Elnézést kérek, hogy megvárakoztattam. Noah, ugye? – szabadkozott Baxwell udvariasan és
barátságosan. Pont így viselkedett velem az esküvőn is. Szégyenkezve vallottam be a hívásom okát,
de ugye, nem véletlenül adott nekem névjegykártyát. Igaz?
– Jó napot, Mr. Baxwell. Igen, Noah Morgan vagyok, már találkoztunk…
– Jenna Tavish esküvőjén, igen, igen, emlékszem. Te vagy Nicholas Leister mostohatestvére. Jól
mondom?
Egy másodpercre lehunytam a szememet.
– Igen, az vagyok – jelentettem ki némi iróniával a hangomban.
Oké, Noah, nyugi.
– Miben segíthetek?
Eljött a könyörgés pillanata, hogy úgy mondjam.
– Azért keresem, mert amikor az esküvőn beszélgettünk, nagyon érdekesnek találtam a készülő
projektjét… Az LN… – Ezen a ponton megakadtam.
– LRB – világosított fel kedvesen.
A francba! Legalább a nevét megjegyezhettem volna. Most biztos azt gondolja, hogy agyalágyult
vagyok.
– Tényleg, bocsánat, LRB. Az az igazság, hogy örömmel elfogadnám az ajánlatát, hogy az
újonnan induló, nagy jelentőségű vállalkozásban dolgozhassak. Semmilyen munkatapasztalatom nincs
az iskolapadon kívül, és nagyon szeretném több területen is kipróbálni magam, mielőtt lehorgonyzok
valami mellett…
Ugye érthető, mit akarok?
Mr. Baxwell őszinte lelkesedéssel reagált.
– Ez nagyon jó hír, Noah! Megmozgatok egy-két szálat, és szólok a titkárnőmnek, hogy hívjon fel.
Őszintén szólva meglep, hogy hozzám fordultál, de nagyon örülnék neki, ha a csapatomhoz tartoznál,
mert meggyőződésem, hogy szorgalmas lány vagy. Kérlek, küldd át a titkárnőmnek az iskolalátogatási
igazolásodat, az órarendedet, és valamilyen ajánlólevelet, ha van ilyened. Én kizárólag kereskedelmi
területen dolgozom, és olyan csapatra van szükségem, ahol a kollégáim megkönnyítik az életemet, így
ha ügyes vagy a papírmunkában, elintézhetjük, hogy napi pár órában nekem dolgozz, és még az
egyetemi óráidra is be tudj járni. Mit szólsz?
Örömömben majdnem felsikoltottam. Atyaúristen! Milyen könnyen összejött! El sem akartam
hinni. Persze, nyilván kérhettem volna szívességet Willtől is, de ez a változat sokkal jobban tetszett.
Végül is maga Baxwell nyomta a kezembe a névjegykártyáját. Nem igaz?
Megköszöntem, majd elbúcsúztam tőle, közben a piros lámpánál majdnem beleszaladtam az
előttem álló autóba, olyan elvarázsolt és boldog voltam.
Végre nem vagyok munkanélküli!
 17
NICK

A számítógép előtt ültem, csak bámultam a monitort, és nem is tudtam, hova tegyem, amit látok, tiszta
őrületnek tűnt az egész.
Anne, Maddie gyámügyi felelőse küldött e-mailt. Leírta, hogy mivel kétséget kizáróan
bebizonyosodott, ki a kishúgom vér szerinti apja, és mivel apám keresetet indított anyám ellen, amiért
ezt a tényt annyi éven át eltitkolta előle, végül megítélték apámnak a szülői felügyeleti jogot. Ezzel a
láthatás, amire korábban jogosult voltam, érvényét vesztette, és attól a naptól fogva a szüleim
döntenek arról, hogy találkozhatok-e a testvéremmel. A szüleim, akik hazudtak nekem, és nemcsak
nekem, hanem a kishúgomnak is, mert azzal etették, hogy az apja igazából nem is az apja, aztán meg a
képébe vágták, hogy minden, amit addig igaznak hitt, valójában ordas nagy kamu.
Amikor megtudtam a hírt, majd’ kiugrottam a bőrömből. A mindenit! A kishúgom végre az
enyém, teljesen az enyém, nem a féltestvérem vagy a mostohatestvérem. Mindig is gyűlöltem a
gondolatot, hogy mivel nem egy apától születtünk, nem tartozik teljesen hozzám. Gyűlöltem a kötött
láthatást, és azt, hogy Grason minden alkalommal pofákat vágott, amikor magammal vittem Maddie-t.
Egyértelmű volt, hogy onnantól kezdve minden sokkal egyszerűbb lesz, legalábbis azt hittem.
A kishúgom egy kukkot sem értett az egészből. Amikor apám egyszer-kétszer meglátogatta,
vigasztalhatatlan zokogásban tört ki. Nem akart elmenni egy idegennel, nem akart elmenni otthonról,
hallani sem akart az új apukájáról.
Felsóhajtottam, és a kezembe temettem az arcomat. Én lettem a közvetítő Maddie és az apám
között, aki szemmel láthatóan kijött a gyakorlatból, és nem tudott mit kezdeni egy kisgyerekkel.
Régebben béketűrő ember volt, de az évek alatt elfogyott a türelme, csak meg kellett nézni a
kapcsolatát velem. Az viszont nagyon meglepett, milyen elszántan küzdött a kishúgom szeretetéért.
Apám egy másodpercig sem tétlenkedett, mindent latba vetett, hogy kiharcolja a közös szülői
felügyeleti jogot, és hogy mindenki tudomásul vegye, Madison Grason neve attól a naptól kezdve
Madison Leister lett. De ezzel még nem oldódott meg minden… Távolról sem, és aki a legjobban
megszenvedte az egészet, az Madison volt, és ez baromira idegesített.
Az apja, vagyis az az ember, akit öt éven keresztül mindenki az apjának hitt, úgy döntött, veszi a
kalapját, és hallani se akar anyámról, meg arról a kislányról, akit addig ő nevelt. Az a rohadék még
arra sem volt hajlandó, hogy átsegítse a kishúgomat ezen a nehéz időszakon, hogy megbarátkozhasson
az új helyzettel. Nagyon kíméletesen, de világosan meg kellett vele értetnünk, hogy az apja igazából
nem is az apja, és lett egy új apukája, aki nagyon szereti. Ilyenkor általában az szokott történni, hogy
az az apa, aki nem a vér szerinti apa, foggal-körömmel harcol annak a gyermeknek a felügyeleti
jogáért, akit addig a sajátjának hitt, és igyekszik legalább azt elérni, hogy továbbra is a gyerek
életének része lehessen, hogy mellette maradhasson, ameddig csak a gyermeknek szüksége van rá. De
nem ez történt, a kishúgom pedig egyre csak azt hajtogatta, hogy szereti az apukáját, az igazi apukáját,
és nem érti, hogy ő miért nem szereti már, és miért adta oda egy másik apukának.
A húgom állandóan sírt. Abból az imádni való, mosolygós kislányból hirtelen végtelenül
szomorú gyerek lett, aki haragban állt az egész világgal.
Anyám beköltözött a városba, maga mögött hagyta Las Vegast, és kivett egy gyönyörű lakást a
központban, szóval Maddie-nek rengeteg változáshoz kellett alkalmazkodnia. Csakis velem volt
hajlandó találkozni, csakis engem hívott fel késő éjjel, amikor nem tudott elaludni. Nagyon félt, nem
tetszett neki az új lakás, azt hajtogatta, hogy hiányoznak neki a régi játékai, hogy a barátai messze
vannak, és ő nem akar abba a csúnya iskolába járni, ahová most járnia kell: hozzám akart költözni,
igen, ezt mondta, valahányszor beszéltem vele telefonon.
– Mikor jössz el értem, Nick? – kérdezte duzzogva. – Mikor megyünk óriáskerekezni? Mikor jön
vissza az apukám? Anyu mikor lesz megint olyan, mint régen?
Belém martak a szavai, ugyanakkor fel is dühítettek, mert ráébresztettek, hogy anyám mennyire
nem törődik vele. Oké, nem szenvedett hiányt semmiben, kapott enni, egészséges volt. És a többi?
Tovább olvastam Anne e-mailjét, azt írta, apám kérvényezte, hogy Maddie töltse vele és a
családjával a hálaadást. A bíró úgy rendelkezett, hogy döntsenek maguk között az ünnepekről, és
anyám beleegyezett. Anne azzal zárta a sorait, hogy mostantól az én láthatásomnak vége, és ha
bármilyen kérdés felmerül bennem a kishúgommal kapcsolatban, forduljak apámhoz. Ő is küldött egy
e-mailt, és megkért, töltsem náluk az ünnepet. Azzal érvelt, hogy Maddie sokkal könnyebben
alkalmazkodik majd a helyzethez, ha én is ott leszek, és mindent meg kell tennünk az érdekében.
Őszintén szólva eszem ágában sem volt betenni a lábamat abba a házba, semmiféle ünnepre.
Számomra a családi ebédeknek, az összejöveteleknek meg ilyeneknek már semmi értelme nem volt.
Minek üljek le egy asztalhoz egy olyan emberrel, aki éveken át a szemembe hazudott, meg egy olyan
nővel, aki miatt elváltak a szüleim, és aki miatt az anyám magára maradt?
Azt már nem! Az egésznek már a gondolatától is görcsbe rándult a gyomrom, és nemcsak a
gyerekkori emlékek miatt, hanem sok más fájdalmas emlék miatt, ami rárakódott a régiekre.
Ez számomra azt jelentette volna, hogy mindenütt őt kell látnom: azt a Noah-t, aki pizsamában
lesétál a lépcsőn, aztán amikor gyönyörű ruhában és magas sarkúban levonul, és a lépcső alján a
karomba omlik egy szenvedélyes csókra… Azt a Noah-t, aki a konyhában reggelizik, aki a szobájában
alszik, amikor először lépek be oda, és megtapasztalom, hogy a puszta látványától gyorsabban ver a
szívem… Noah-t, aki ott fekszik az ágyamban meztelenül, és először szerelmeskedtünk, mert igen,
számomra is az volt az első alkalom, amikor szerelmes is voltam a lányba.
Nem sokat tudtam róla, csak azt a keveset, amit néha Lion mesélt, ő viszont nyilván értesült a
dolgaimról, ebben biztos voltam, mert a sajtófotósok kereszttüzébe kerültem, akik egyfolytában a
nyomunkban voltak.
De nemcsak a Sophiával való kapcsolatom, hanem a cégnél történt elbocsátások miatt is a
címlapokra kerültem. Egy csomó firkász azt terjesztette rólam, hogy egy lelketlen rohadék vagyok,
szóval mindent összevetve, baromira stresszes volt az életem.
Mindig is tudtam, hogy nem könnyű az üzleti életben boldogulni. Olyan óriási cégbirodalmat,
mint a nagyapámé, nem egyszerű feladat vezetni, de nem könnyítette meg a helyzetemet az sem, hogy
manapság bárki hozzájuthat bármilyen információhoz, és mindenki mindenkiről mindent tud… Ezt
viseltem a legrosszabbul, a magánszféra hiányát, hogy nem végezhettem a feladataimat anélkül, hogy
olyanok, akiknek halvány gőzük sincs az egészről, beszólnának nekem, és bugyuta cikkeket
írogatnának. Igen, sok embert el kellett bocsátanom, igen, be kellett zárnom két irodát, de nyitottam is
egyet, és az elbocsátottak közül sokan egy hónapon belül már ott fognak dolgozni, és az új iroda még
több munkahelyet teremt majd a jövőben, ahol sokkal tisztességesebb fizetést kapnak az emberek, mint
korábban, amikor üres volt a kassza, és a vezetőséggel is sok gond volt.
Magyarázd el ezt egy olyan embereknek, akiknek csak a kattintásvadász cím számít.
 Felálltam a számítógéptől. Holnap majd szépen felhívom apámat, és megmondom neki, hogy
náluk töltöm az ünnepet. Van más választásom? Most a kishúgom foglalja el az első helyet az
életemben, ő az egyetlen, aki felé pozitív képet kell mutatnom, vigyáznom kell rá, és be kell
bizonyítanom neki, hogy igenis megbízhat a felnőttekben.
Maddie már hét és fél éves nagylány, és ahogy cseperedik, egyre több dolgot ért meg a világból,
egyre jobban vág az esze, már nem lehet betömni a száját némi fagyival meg játékkal. A sok hónapnyi
szenvedés nyomot hagyott benne, korán fel kellett nőnie, így nem csoda, ha már nehezen bízik
bárkiben is.
Kiléptem a dolgozószobámból, mert megszomjaztam. Későre járt, de nem jött álom a szememre,
el kellett foglalnom magam valamivel. Néhány perccel később beléptem a hálószobába, és megakadt
a szemem Sophia csupasz hátán. Már el kellett volna mennie… Az az első számú szabály az volt,
hogy nem alszunk együtt, de ő ezt napról napra egyre lazábban kezelte. Leültem a kanapéra az ággyal
szemben, és csak bámultam őt: sötét haját a párnámon, ahogy a domborulatai kirajzolódtak a
selyemtakaró alatt… Eszméletlenül jó csaj, végtelenül határozott, és mindezzel együtt olyan
simulékony a természete… Nem olyan, mint a földrengés, ami magával sodor mindent, ami csak az
útjába kerül, inkább a szavaival, az érvelésével és a szívdöglesztő mosolyával hengerli le az embert.
Tetszett nekem, még jó, hogy tetszett, nem vagyok hülye. Vidám lány, jó családból származik,
intelligens, határozott, és az ágyban sem rossz. Ebben a témában eléggé egy rugóra járt az agyunk:
egyszer én vettem a kezembe az irányítást, máskor ő.
Tudtam, hogy Sophia tökéletes barátnőm, tökéletes társam lenne. Olyan nő, aki mindig mellettem
van, aki mindig támogat, aki átölel, amikor arra vágyom, és addig csókol, amíg ki nem fogy belőlem a
szusz. Jó anyuka válna belőle, dolgozó anya, nyilván olyan anya, akinek gondja van rá, hogy a
gyerekei a legjobb iskolába járjanak, hogy mindig minden rendben legyen körülöttük, ne szenvedjenek
hiányt semmiben, szép ruhákban járjanak, egészségesek legyenek. Olyan anya, aki mindent tud, de nem
tud semmit, olyan anya, aki késő este ér haza, amikor a gyerekek már alszanak, de jól betakargatja
őket és jóéjtpuszit nyom az arcukra, csak utána adja át magát a pihenésnek.
Sophia ilyen, és ennél még sokkal több… De ő nem Noah.
 18
NOAH

Délelőtt tizenegy körül érkeztem meg Will házába, a legalkalmasabb időben egy finom, meleg
reggelihez. Anyám kijött a házból, egy horgolt kendőt terített a vállára, ami tutira sokkal drágább
lehetett, mint amilyennek elsőre látszott. Szőke haja a válláig ért, rövidebbre vágatta, mióta utoljára
láttam, kék szemében szeretetteljes fény csillant meg, amikor kiszálltam a kocsiból, és odaléptem
hozzá, hogy üdvözöljem. Felmentem a lépcsőn, és a karjába omlottam.
Egy örökkévalóság telt el, mióta utoljára náluk jártam, egészen pontosan a Nickkel való
szakításom óta. Anyámmal mindig úgy találkoztunk, hogy eljött hozzám a lakásba, vagy elmentünk
valami szuper étterembe. A Nickhez kötődő emlékeim folyton üldöztek, így minden erőmmel azon
voltam, hogy elkerüljem ezt a helyet.
Két napot terveztem anyám és a férje társaságában eltölteni, és afelől legalább nyugodt lehettem,
hogy Nick biztosan nem jelenik meg a házban, és nem tölti velünk az ünnepet. Gyűlölte azt a helyet,
nem akart ott lenni, ez állandó vita forrása volt köztünk, amikor még együtt voltunk. Szóval Nicholas
tutira nem tölti a hálaadást az apjánál, ami az én helyzetemet is megkönnyíti.
Beléptem a konyhába, és megláttam Willt, aki kedélyesen cseverészett Prett-tel. A házvezetőnő
szívélyes mosollyal és öleléssel üdvözölt, majd Will is rám mosolygott és átölelt, így az egész
helyzet sokkal kellemesebbre sikerült, mint ahogy vártam. Eszembe jutott, mi mindent mesélt róla
anyám, és annak ellenére, hogy ő volt az a férfi, akivel anyám megcsalta apámat, Will igazán értett
ahhoz, hogy gondoskodjon anyámról, boldoggá tette az életének egy iszonyú sötét időszakában. Bele
sem mertem gondolni, mi minden történhetett volna, ha William nem utaltatja be anyámat arra az
elvonóra, hogy összeszedje magát. Valószínűleg teljesen kicsúszott volna a lába alól a talaj, ha
egyedül próbált volna meg talpra állni a sokéves bántalmazás után, és a sok szörnyűség miatt még a
lányát is örökre elvették volna tőle. Bizonyára sokkal több időt töltöttem volna intézetben, és talán
soha nem láttam volna többé anyámat.
Átbeszélgettük a délelőttöt, én pedig még nem akartam elmondani senkinek, hogy elvesztettem a
munkámat, mert semmi kedvem nem lett volna végignézni, hogyan forgatja a szemét anyám, vagy
meghallgatni Will győzködését arról, hogy koncentráljak csak a tanulásra, őt úgyis büszkeséggel
töltené el, ha támogathatna anyagilag.
Így inkább felszínes dolgokról csevegtünk, aztán amikor kifogytunk a témákból, Will
megjegyzésére határozottan felkaptam a fejemet.
– Nagyon sok veszekedés árán értem el, hogy a lányom végre velem töltse az ünnepet, aztán
most, hogy végre összejött, fogalmam sincs, hogyan fogadtassam el magamat vele.
Ó… Maddie, a francba! Ez a kérdés még mindig nem oldódott meg. Vagy igen? Anyámra
néztem, aki nyugodtnak tűnt, sokkal nyugodtabbnak, mint azon az átkozott éjszakán, amikor minden
összeesküdött ellenünk, és minden igazság egyszerre derült ki.
– Maddie itt tölti az ünnepet? – kérdeztem tapogatózva.
A legutolsó információm, amit ebben a témában anyámtól megtudtam, az volt, hogy Will
megkapta a szülői felügyeleti jogot, és igyekeznek kitalálni a módját, hogyan értessék meg a
kislánnyal a történteket.
 – Itt az ideje bepótolni az elvesztegetett időt – felelte Will. Felállt az asztaltól, és kedvesen rám
mosolygott. Nyomott egy puszit anyám arcára, majd kivonult a konyhából. Megragadtam az alkalmat,
hogy kifaggassam anyámat.
– Mi a helyzet, anyu? – kérdeztem, majd a számhoz emeltem a bögrét.
Anyám leült velem szemben, és mélyet sóhajtott.
– Williamnek bűntudata van a történtek miatt. El akarja rendezni az életét egyszer és
mindenkorra… Most teljes káosz az egész, és szerintem nincs olyan férfi, aki repesne az örömtől, ha
egyik napról a másikra kiderülne, van egy hétéves lánya a félőrült exfeleségétől.
Kimeredt a szemem a csodálkozástól. Anyám olyan hangot ütött meg, amilyet velem addig még
soha. Tudtam, hogy ez az egész nagyon durván betalált neki. Az én kórházba kerülésem utáni években
nem alakult túl fényesen a kapcsolatuk Williammel. Időnként találkozgattak, veszekedtek, és többször
szakítottak. Amikor kiderült, hogy abban az időszakban az exfelesége terhes lett Willtől, az örök
életre mély sebet üthetett anyám lelkében.
– És te, hogy vagy? – kérdeztem, mert egy kicsit megsajnáltam.
– Ha gyerek is van a dologban, az baromira megbonyolítja a dolgokat – felelte. Vacakul
érezhette magát, ha egyszer így fogalmazott. – Az a kislány semmit nem ért az egészből. Will mindent
elkövet, hogy a kedvére tegyen, valahányszor meglátogatja, de Maddie látni sem akarja.
Szegény Mad… olyan kicsi még, olyan édes kis gyönyörűség. Eszembe jutott, milyen volt,
amikor Nickkel én is elmentem érte Las Vegasba. Nick mindig úgy viselkedett vele, mintha az apja
lenne: imádta azt a kislányt, ő volt a mindene, az egyetlen teremtmény ezen a földön, akivel szemben
végtelen türelmet tanúsított. Szegény kislány, nagy megrázkódtatás lehetett neki, amikor megtudta, az
apja nem is az apja. Hogy lehet ezt közölni egy gyerekkel? Hogy lehet elmagyarázni? Még én sem
tudtam felfogni. Hirtelen valami szöget ütött a fejembe, egy eléggé logikus következtetés, amitől az
összes érzékem egyszerre fújt riadót.
– Anyu, Nick nem fog…?
Összeugrott a gyomrom, amikor megláttam, hogy anyám rám emeli a tekintetét. Vajon észrevette,
hogy eluralkodott rajtam a pánik?
– Nyugi, Nicholas utál itt lenni. Úgy tudom, William idén is meghívta az ünnepekre, mint minden
évben, de kétlem, hogy eljönne.
Nem volt túl meggyőző a válasza, főleg, hogy a kishúga is képbe került.
– Maddie hány napot tölt itt? – kérdeztem, miközben igyekeztem lenyugodni, mert a szívem
majd’ kiugrott a helyéből.
– Egész hétvégére.
Akkor Nick is jön… És itt is marad. A fenébe! Találkoznom kell vele.

A hálaadás napja hideg és esős idővel virradt ránk. Sűrű felhők borították az eget, én pedig
szomorúan vettem tudomásul, hogy a nap elő sem bújik majd egész nap. A hálaadást Kanadában nem
novemberben, hanem októberben ünnepeltük, így több esély volt a jó időre. Korán felébredtem, talán
túl korán is, felvettem egy levendulaszínű köntöst, és belebújtam az otthoni mamuszomba.
Anyám azt mondta, jön pár vendég ebédre, köztük Will egyik barátja a feleségével és
kisgyerekeikkel. Legalább Maddie-nek lesz kivel játszania, gondoltam magamban.
Nem mondta biztosra, hogy Nick marad is, így egyfolytában azzal győzködtem magamat, hogy
csak eljön, leadja a kishúgát, aztán elhúz jó messzire az új barátnőjével, vagy valami menő
vállalkozóknak való szuperprojektet intéz.
Lesétáltam a konyhába reggelizni, és ott találtam Prettet, akinek égett a keze alatt a munka. A
pulykával volt elfoglalva, ami már biztosan órák óta a sütőben pirulgatott. A konyhaszigeten krumpli,
zöldborsó, fűszerek, meg mindenféle földi jó sorakozott.
– Szia, Prett! – köszöntöttem mosolyogva. Leültem vele szemközt, és nem győztem beszippantani
az ínycsiklandó illatokat.
A szakácsnő beletörölte a kezét a kötényébe, és szeretetteljes mosolyt villantott felém. Mindig
tudtam, hogy szeret engem, még akkor is, ha mindig Nicholas pártjára állt, valahányszor
összevesztünk. Sokszor szaladtam hozzá, hogy Nicholas miatt panaszkodjak neki, főleg a kapcsolatunk
első hónapjaiban. Prett nagyon sok évet lehúzott a Leister család szakácsaként, Nick még kicsi volt,
amikor hozzájuk került az asszony, így jól ismerte a fiút. Mi tagadás, el is kényeztette, ami időnként
alaposan kiakasztott.
– Segíthetek?
Nekem nem okoz gondot a főzés, sőt, szívesen csinálom, főleg az ilyen különleges napokon.
Először szabadkozott, hogy nem kell, majd ő megcsinálja, de én ragaszkodtam hozzá, két órával
később pedig már mindketten nyakig ültünk a munkában: krumplit pucoltunk, vizet forraltunk a
püréhez, dagasztottuk a tésztát a tökös-almás pitéhez, meg ilyenek.
A délelőtt villámgyorsan elrepült, és amikor már szinte minden készen volt, Prett
mindkettőnknek töltött egy-egy pohár almabort, és azzal koccintottunk a jól végzett munkára. Isteni
finom sajtgolyókat is kerített valahonnan, de bizony meg is érdemeltük, a profi séfek is
megirigyelhették volna a munkánkat.
Amikor megláttam, mennyire elszaladt az idő, felugrottam székből. Eszembe jutott, hogy
igyekeznem kell, ha elfogadható külsőt akarok varázsolni magamnak, mire megérkeznek a vendégek.
Így aztán búcsút vettem Prett-től, de megígértem neki, hogy segítek majd a pulykával is, ha
összeraktam magamat.
Mivel mindenem bűzlött a kaja és a fűszerek szagától, megengedtem magamnak egy kis luxust:
teletöltöttem a kádat vízzel, és még egy kis mangós és citromos fürdősót is löttyintettem bele, amit
annyira imádok. Amíg folyt a víz a kádba, bevettem magam a gardróbomba, hogy kitaláljam, mit
vegyek fel. Találtam egy burgundivörös, pörgős szoknyát, amit a derekamon öv gyanánt két fekete
szalaggal szoktam megkötni. Úgy gondoltam, az jó lesz. Testhezálló felsőt választottam hozzá, apró
gombokkal a hátán.
Amikor fürdés után lementem a nappaliba, megláttam, hogy anyám az elsőként érkező
kisgyerekes házaspárt üdvözli. A nyolcéves forma ikrek haját hátrafésülték, mindkettőt rövidnadrágba
öltöztették, és világoskék nyakkendőt kötöttek a nyakukba. A szülők ismerősnek tűntek, valószínűleg
már láttam őket egy korábbi eseményen. Úgy sejtettem, nagyon közeli barátai lehetnek Willnek, mert
anyám nagyon lelkesen üdvözölte őket. Biztosan már én is találkoztam velük, mert hozzám is
odajöttek egy udvarias üdvözlésre. Mosolyt erőltettem az arcomra, ami egészen addig kitartott, amíg
be nem vonultak a nappaliba, a vendégfogadás helyszínére. Abban a pillanatban újra megszólalt a
csengő, mire én gondolkodás nélkül elindultam ajtót nyitni, csak hogy megszabaduljak a társaságtól.
Ahogy kinyitottam, jéghideg kék szempár fúródott a tekintetembe. Tisztára lefagytam, egy szót
sem tudtam kinyögni, csak néztem, mint borjú az új kapura. Vegyes érzések hada kerített hatalmába:
vágy, sóvárgás, harag, szerelem… Mind egyszerre szállta meg a lelkemet, így aztán nem csoda, hogy
nem jött ki hang a torkomon.
 Három hónap telt el, mióta utoljára láttam, de felszakadt belőlem egy sóhaj, amikor rájöttem,
nagyon is élénken él bennem minden, ami azon a bizonyos utolsó éjszakán történt. Éreztem, hogy már
a gondolattól is elpirulok, és ezerrel igyekeztem letiltani az agyamban mindenféle 18-as karikás
gondolatot.
A francba!
Lélegzetelállítóan nézett ki… Sötét farmert és fehér inget viselt, a nyakán két gombot kigombolt,
és szürke Converse volt a lábán.
Vele volt a kishúga is, aki a derekáig ért, apró keze szinte elveszett Nick lapátkezében. A
hétéves kislány szürke skót kockás ruhát viselt, piros-fehér csíkokkal. A lábán fekete lakkcipő, a
hajában piros szalag díszelgett, ami remekül illett a ruhához.
Csak néhány másodpercem volt végigmérni őket, mert amint Maddie felismert, elengedte Nick
kezét, és nekem szaladt.
– Noah! – lelkendezett a kislány. Átkarolta a lábamat, és belecsimpaszkodott a derekamba.
Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk Nickkel, akinek az arcán már nem a meglepetés
tükröződött, hanem rideg álarcot öltött magára. Önkéntelen mozdulattal beletúrtam Maddie gondosan
megfésült fürtjeibe, és közben minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne bámuljam Nicket.
– Szia, gyönyörűségem! – köszöntöttem, és elámultam, milyen nagylány lett belőle, mióta utoljára
láttam. Nagy korában elképesztően gyönyörű lesz, és miután megtudtam, hogy valójában Will az apja,
megláttam benne Nick vonásait, amiről tévesen azt hittem, az anyjától örökölte… Mostanra egy
szemernyi kétségem sem maradt afelől, hogy azok a hatalmas szemek és a gigantikus szempilla Will
öröksége. Nicholas anyjának túlságosan világos árnyalatú a bőre, így nem is lehet ilyen hosszú
szempillája. Le mertem volna fogadni, hogy műszempillát viselt.
Maddie elengedte a lábamat, és vigyorogva hol rám, hol pedig Nickre nézett, mintha várna
valamire.
Összerezzentem, amikor Nick odalépett hozzám, hatalmas kezével átkarolta a derekamat, és
puszit nyomott az arcomra. Az ajka épp csak súrolta a bőrömet, de ez egész testem tiszta libabőr lett
tőle.
– Boldog hálaadást, Noah! – mondta a puszi után.
– Boldog hálaadást, Noah! – kiáltott fel Maddie is ugrabugrálva, és megragadta a karomat.
Egyből megértettem, miről van szó: Nick nem akarta, hogy a kishúga megtudja, mi a helyzet
köztünk, vagyis inkább azt, hogy Nicket elfogja az undor, valahányszor rám néz. Maddie sokszor látott
minket együtt, ahogy Nick átölelt, megcsókolt, és együtt nevetgéltünk… Nick ezerszer elmondta
Maddie-nek, hogy mi vagyunk a kedvenc csajai, és őrülten szeret minket.
Abban a pillanatban megfagyott körülöttünk a levegő. Az a puszi nagyon erőltetett volt, és
mesterkéltre sikeredett. Fogalmam sem volt, hogy a kislány mit vett észre az egészből, de ha Nick arra
számított, hogy minden olyan lesz, mint régen, akkor nagyot tévedett. Dühös pillantást vetettem rá.
Eszem ágában sem volt színészkedni Maddie előtt, nem akartam ilyesminek kitenni magam. Nicholas
megbántott, igen, én is őt, de legalább az érzéseim mindig igaziak voltak.
Sajnálom, Noah, de vele minden sokkal egyszerűbb. Nem hisztizik, nincsenek problémáink.
Sophia igazi nő, nem pedig egy kislány.
Összeszorítottam az ajkamat, és gyilkos pillantást vetettem rá. Aztán mosolyt varázsoltam az
arcomra, és magammal vonszoltam Maddie-t a házba.
Nicholas levette a fekete kabátját, felakasztotta a fogasra, és utánunk jött. Amikor belépett a
házba, Maddie arcocskájáról lehervadt a mosoly, és a félelemtől az undorig mindenféle érzelem
tükröződött rajta. Letérdeltem mellé, és lesegítettem róla a piros kabátot. Odanyújtottam Nicknek, aki
elvette tőlem, és felakasztotta a sajátja mellé.
Abban a pillanatban Will és anyám megjelent az előszobában. Nick odalépett Maddie-hez, a
kislány pedig beállt kettőnk közé, arcocskáját a testembe fúrta. Az idegesség és a rettegés egyszerre
ült ki rá.
– Szia, Maddie! – köszöntötte anyám, és odajött hozzánk. – Én Noah anyukája vagyok.
Megmutatod azt a cuki kis ruhát, ami rajtad van?
Amint meghallotta anyám hangját, Maddie rám pillantott, én pedig megnyugtatásképpen
rámosolyogtam, és némán biztattam, hogy bújjon elő a rejtekhelyéről.
– Te vagy Noah anyucikája? – kérdezte. Némi kíváncsisággal a tekintetében tetőtől talpig
végigmérte anyámat.
– Igen, Noah anyukája vagyok, Will, az apukád pedig a férjem – felelte, és elindult felénk. Will
idegei szemmel láthatóan pattanásig feszültek. Még életemben nem láttam olyan idegesnek, szóval úgy
sejtettem, ez a hétvége rendkívül fontos a számára.
Maddie az apjára emelte apró kék szemét, és sírásra görbült a szája.
– Ő nem is az apukám.
Kerek perec megmondta. Uramatyám! Hétéves kislány létére képes egy pillanat alatt négy
felnőttet ledöbbenteni! Nick úgy döntött, megtöri a csendet. Lehajolt, a karjába vette Maddie-t, és
csiklandozni kezdte. Ezzel sikerült kizökkenteni a kislányt, és felkacagott.
Úgy tűnt, Will is magához tért a sokkból, amiért a lánya nyíltan megtagadta, és mosolyt erőltetett
az arcára.
– Gyerünk enni! – javasolta vidáman. – Egy egész regimentnek is jutna ennivaló, úgyhogy
remélem, degeszre tömitek magatokat.
Mindannyian bevonultunk a nappaliba, ahol már várt ránk a többi vendég. Maddie szemmel
láthatóan megörült annak, hogy van ott még két gyerek, akivel játszhat. Odafutott a távirányítós
kisvasúthoz, amit Will hozott le a gyerekeknek, leült, és figyelte a fiúkat, ahogy tologatják a
vonatokat. Feltűnt, hogy Will egyfolytában Maddie-t nézni, és eltűnődtem, vajon hogyan fogja elérni,
hogy a lánya elfogadja.
Elindultam utánuk, hogy leüljek az asztalhoz, de Nick megragadta a könyökömet, kivett a sorból,
és visszarángatott az előtérbe.
– Egész hétvégére itt maradsz? – kérdezte, én pedig láttam a fején, hogy ő is pont annyira
boldog, mint én, attól, hogy újra egy fedél alatt leszünk.
– Hétfőn megyek vissza, kedden vizsgázom jogból – feleltem, nem mintha fontos lett volna az
orrára kötni. Attól, hogy újra találkoztunk, megint eszembe jutottak azok a szavak, amiket utoljára
mondtunk egymásnak, és azok a fotók, amiket róla és Sophiáról láttam. A bensőmben tomboló harag,
amit megpróbáltam a lelkem legmélyebb bugyraiba elásni, újra előtört, és képtelen voltam
megfékezni.
– Szólniuk kellett volna erről – motyogta, inkább saját magának, mint nekem.
Feldühítettek a szavai. Nem ő volt az egyetlen, akit kínosan érintett a helyzet.
Már éppen faképnél akartam hagyni, amikor újra megragadta a karomat. Gyűlöltem az érintését,
és kiszabadítottam magam a szorításából. Odaálltam elé, mire ő fura képet vágott, a tekintetében
zavarral vegyes szégyen tükröződött.
 – Mielőtt bemegyünk… – nyögte ki, de nem nézett a szemembe. – Szeretném, ha tudnád, hogy a
kishúgom semmit nem tud a szakításunkról.
Na tessék, bejött a megérzésem.
– Nem mondtad el a húgodnak, hogy már nem vagyunk együtt? – förmedtem rá, rázúdítva az
összes haragomat.
– Kicsi még, nem is fogná fel.
Felnéztem a plafonra, és felsóhajtottam.
– És most mi a terved, Nicholas? Úgy teszel, mintha mi sem történt volna? Úgy emlékszem, már
próbálkoztunk valami ilyesmivel, és nem lett jó vége.
A francba! Nem kellett volna szóba hoznom a pikánsra sikerült New York-i találkozásunkat, de
nem pont arra céloztam. Nicholasnak szinte önkéntelenül a testemre tévedt a pillantása, majd az
arcomra, amitől kissé zavarba jött, de beletúrt a hajába, úgy próbálta leplezni a zavarát.
Amikor visszafordult felém, idegesnek és gondterheltnek tűnt.
– Tudom, hogy nem lenne szabad ezt kérnem tőled, de nem akarom elmondani neki, legalábbis
nem most, amikor a szülei szétmentek, és egy új családba kell beilleszkednie… – Kissé
megnyugodtam, amikor láttam, milyen kínosan érzi magát. Aggodalom sugárzott a tekintetéből, én
pedig ismertem az okát: a kishúga, az az imádni való kislány szenved. – Maddie imád téged,
egyfolytában rólad kérdez, én pedig egyszerűen…
– Eltitkoltad előle az igazságot – vettem át a szót.
– Úgy is mondhatjuk, hogy hazudtam neki, de ez a lényeg – közölte halvány mosollyal az arcán.
Csak bámultam a száját… Már az idejét sem tudtam, mikor mosolygott rám utoljára, de egy
pillanatra belevesztem a tekintetébe.
– Figyelj! Azt én sem akarom, hogy színjátékot játsszunk. Érted? Csak próbáljunk meg
normálisan viselkedni egymással Maddie és a többiek érdekében. Megígérem, hogy nem leszek bunkó
veled.
Idegességemben az ajkamat harapdáltam. Normálisan viselkedni. Lehetséges ez?
Fogalmam sem volt, képes leszek-e megtenni, amit kért, amikor a puszta látványától is
iszonyatos fájdalmat éreztem, és az csak tovább rontott a helyzeten, hogy másba szerelmes, és
hazudott nekem. Elfordultam tőle, és benéztem a nappaliba. Maddie magára maradt. Betették egy
családba, amit alig ismert. Eszembe jutott, hogy én ugyanezt éltem át, amikor megérkeztem abba a
házba.
– Rendben – közöltem vele, de kerültem a pillantását. – Normálisan fogunk viselkedni. Maddie
miatt.
Valamit mondani készült, de én faképnél hagytam, mert nem bírtam tovább elviselni a jelenlétét.
Amikor visszatértem a nappaliba, rájöttem, hogy anyám és Will valószínűleg észrevette, hogy
felszívódtunk, és kíváncsian méregettek bennünket, amikor látták, mennyire lógatjuk az orrunkat. Nem
törődtem a kíváncsiskodó pillantásokkal, gyorsan leültem az asztalhoz, amire Prett már
felsorakoztatta az ételeket. Nick követte a példámat, a kishúgához fordult, akiből a távollétünk alatt
kitört a zokogás.
– Ne hagyj itt egyedül, Nick – könyörgött neki, miközben a bátyja az ölébe ültette.
– Csak mondanom kellett valamit Noah-nak, kicsim, de már itt is vagyok. Kérsz egy kis
krumplit? – kérdezte kedvesen.
Elnéztem Nicket Maddie-vel, miközben türelmesen kivárta, hogy a kislány hozzáfogjon az
evéshez. Két finom puszival letörölte az arcán legördülő könnyeket, amiről eszembe jutott, hányszor
csókolta le az arcomról a könnyeket, hogy aztán az ajkát az ajkamra tapassza. Mindig azt mondta, hogy
tisztára felpuhul a szám a sírástól… Mintha olvasott volna a gondolataimban, felemelte a fejét, és rám
nézett. Összeszorult a gyomrom, és igyekeztem a tányéromra koncentrálni. Tologattam az ételt, és
amikor felszolgálták a desszertet, csak pár falatot voltam képes magamba gyűrni a tökös-almás
pitéből, ami egyébként isteni finom volt.
Ebéd után mindannyian visszamentünk a nappaliba. Az ajtóból Maddie egyenesen a kisvasúthoz
rohant, és játszani kezdett vele. Nick leült az egyik kanapéra, miközben Thor, a kutyája odakuporodott
a lábához, és várta a fülvakarást.
N, a cicánk, aki időközben hatalmas szőrgombolyaggá cseperedett, és akit a lakótársam
allergiája miatt ki kellett költöztetnem a lakásból, hirtelen Nick ölébe ugrott, mire Thor féltékeny
morgásba kezdett. Nem mondhatom, hogy nagyon összebarátkoztak, de legalább elviselték egymást.
Nick meglepődött, amikor N megjelent, és bűnbánó ábrázattal bámult rám, amikor összeakadt a
tekintetünk. Végtére is, a mi macskánk lett volna, ő pedig sorsára hagyta.
– A mindenit… Hová tűnt N? – kérdezte a homlokát ráncolva, miközben a cica ott tekergett,
dorombolt körülötte, és szemmel láthatóan elfelejtette, hogy ő a közös ellenségünk.
Áruló!
Maddie otthagyta a kisvasutat, és rohant játszani a cicával. Ha a kislány úgyis kénytelen lesz
több időt tölteni abban házban, annak legalább örültem, hogy lesz egy kis háziállata. Nick felnézett, de
nem hagytam időt, hogy hozzám szóljon, mert kisétáltam a nappaliból, és a konyha felé vettem az
irányt. Semmi kedvem nem volt magyarázkodásba fogni arról, miért költöztettem el szegény cicát.
Tíz perccel később már rajtam volt a kötény, és kellemes társalgásba bonyolódtam Prett-tel a
konyhában. Míg ő mosogatott, én segítettem neki eltörölgetni az evőeszközöket. Kitört belőlem a
kacagás, amikor egy vicces sztorit mesélt Nicholas kiskorából.
– Egyszer azt találta ki, hogy teletömi a zsebeit szöcskével, egy tucatnyi apró szöcskével.
Amikor levetkőztettem a fürdéshez, azok az undormány kis dögök kiugráltak a zsebéből, és
elárasztották a fürdőszobát. Még a vízzel teli kádba is jutott belőlük. Steve-nek és nekem vagy három
óránkba telt, mire megszabadítottuk a házat azoktól az átkozott fenevadaktól. Mire az úr hazaért,
addigra az úrfi szerencsére megvacsorázott, és holtfáradtan bezuhant az ágyba. Emlékszem, hogy az úr
még hálálkodott is, amiért olyan jó munkát végeztünk, és sikerült megzaboláznunk a kis vadócot.
Pedig, ha tudta volna…
Rám jött a nevetés, ahogy elképzeltem a kócos hajú, kék szemű kicsi Nicket rövidnadrágban,
ahogy éppen a következő csínytevésen töri a fejét, és szöcskékre vadászik. Biztosra vettem, sőt,
megesküdtem volna rá, hogy szándékosan csinálta, hogy magára vonja Prett és Steve figyelmét.
Valaki köhintett a hátam mögött, mire mindketten riadtan fordultunk a hang irányába: Nick állt
ott, a falnak támaszkodva, és engem bámult. Amint megláttam, ráfagyott az arcomra a mosoly, Prett
pedig vigyorogva csóválta a fejét.
– A gyerekkori stiklijeimet meséled, Prett? A piszkos ruhát otthon szokás kimosni, titokban. Nem
szégyelled magad?
– Ha valami bepiszkolódott, azok mi voltunk Steve-vel, valahányszor hazajöttél az utcáról.
Bizony így volt, uram – vágott vissza Prett, és visszafordult a mosogatóhoz.
Engem viszont foglyul ejtett a pillantása… Csak álltam ott, a szivacstól félig csatakosan, a
hajamat mamás kontyba fogtam össze, miközben Nick rajtam legeltette a szemét.
 – Nem akarsz visszajönni? Mindenki téged keres.
Mindenki, vagy csak te, Nick? Legszívesebben ezt kérdeztem volna, de visszafogtam magam, és
levettem a kötényt.
– A világ minden kincséért sem hagynám ki a bulit – vágtam vissza gúnyosan, és elindultam felé,
az ajtó irányába.
Abban a szent pillanatban éles sikoly hangja töltötte be a házat. Nicholas úgy szedte a lábát a
nyomomban a nappaliba, hogy kis híján letaposta a sarkamat.
– Mi vagyunk a nagyobbak, szóval mi játszunk előbb! – jelentette ki az egyik ikerfiú Maddie-
nek, akinek mindkét keze ökölbe szorult, úgy állt ott előttük.
Először Nickre nézett, majd Willre, mintha arra lenne kíváncsi, hogy a felnőttek hallották-e ezt
az igazságtalan kijelentést.
– Ez a kisvasút az apukámé, szóval az enyém az elsőbbség! Ugye, Will?
William csak bámult Maddie-re, mintha képtelen lett volna felfogni a szavakat, amiket a kislány
az imént kiejtett a száján. Nicholas és én csodálkozva néztünk Madre, anyám pedig, aki a kandalló
mellett üldögélt, elmosolyodott. Will kénytelen volt közbeavatkozni, és a rá annyira jellemző
eleganciával odalépett a gyerekekhez, letérdelt melléjük, megállt Maddie magasságában, és
szeretetteljesen rámosolygott.
– Ezt a vonatot még én kaptam kiskoromban, aztán Nick játszott vele, és ha jobban
meggondoljuk, neked még nem volt alkalmad játszani vele, így eljött az idő, hogy új tulajdonosa
legyen. Rád bízhatom a kisvonatot, Maddie? Ez egy családi örökség, és csak mi, Leisterek tudhatjuk,
hogyan kell vele játszani.
Maddie szemmel láthatóan csak úgy itta Will szavait, feszülten figyelt, és bólintással felelt a
kérdésre.
– Szóval, fiúk, a vonat a lányomé, és ha elsőnek ő akar vele játszani, várnotok kell a sorotokra.
De én tudom, hogy Maddie rendes kislány, és szívesen odaadja nektek is. Ugye így van?
Will felállt, Mad pedig felnézett rá. Bólintott egyet, majd visszafordult az ikrek felé, akik
bevágták a durcát.
– Mindent a szemnek, semmit a kéznek! – jelentette ki a kislány határozottan.
Szinte mindenkiből egyszerre tört ki a kacagás a szobában.

Azon az estén a gyerekek békében játszottak, kínos közjáték nélkül, Nick és az apja bevonultak a
dolgozószobába, hogy megvitassák a céges ügyeket, én meg beszélgetésbe elegyedtem anyámmal és a
barátnőjével. Már éppen belemerültünk a társalgásba, amikor váratlanul ajtócsapódás hangja és a
folyosó másik végéből felhangzó kiabálás törte meg a csendet.
– A fenébe már! Nem vagyok köteles több magyarázattal szolgálni neked, mint az
igazgatótanácsnak! – méltatlankodott Nick. – Szerinted jókedvemben teszem? Nem volt más
választásom! Az a baj, hogy eddig senkinek nem volt bátorsága, hogy meghozzon egy ilyen döntést, és
most attól félsz, nehogy ez a húzás besározza a Leister nevet.
Egyszerre mindenki elnémult, amikor Nick és az apja civakodva belépett a nappaliba.
– Legalább megbeszélhetted volna velem! Ez nagyon kockázatos lépés. Nem, Nicholas, igenis
végighallgatsz! – kiabálta Will, amikor meglátta, hogy a fia arra készül, hogy közbevágjon. – Ha nem
jönnek be a számításaid, csődbe viszed az egész céget!
Apa és fia dühösen bámultak egymásra, de a kisvasút hangjától hirtelen tudatosult bennük, hol
vannak. Jól ismerem Nicholast, láttam rajta, hogy menten felrobban… Ahogy ökölbe szorult a keze,
ahogy az apjára nézett, mintha bármelyik pillanatban képes lett volna elevenen felfalni. Amikor
észrevette, hogy bámulom, fagyos pillantást küldött felém, amitől majdnem összerogyott a térdem.
– Most már igazán bízhatnál bennem – jelentette ki Nicholas, majd sarkon fordult, kiviharzott a
házból, és jól bevágta maga után az ajtót. A nappali egyik sarkába tévedt a pillantásom, és megláttam,
hogy Maddie elkerekedett szemekkel minket bámul.
El sem tudtam képzelni, mi válthatta ki ezt az eget rengető veszekedést, de semmi kedvem nem
volt tovább nézni a jelenetet, ahhoz meg pláne nem, hogy olyan pillantásokat gyűjtsek be, amiket meg
sem érdemeltem. Odamentem a sarokba, és felemeltem Maddie-t.
– Akarod, hogy megmutassam a szobámat, Mad?
A kislány bólintott, de egyfolytában a bejárati ajtót bámulta, ami mögött a bátyja eltűnt.
Rámosolyogtam azokra vendégekre, akik még ott maradtak, és Maddie-vel a karomban elindultam
felfelé a lépcsőn.
– Te itt laksz, Noah?
– Itt laktam, kicsim… régebben.
 19
NICK

Elrohantam apám házából, és a tengerparti sétány egyik kocsmája felé vettem az irányt. Biztos voltam
benne, hogy abban a pocsék időben a kutya sem megy oda, nekem pedig magányra volt szükségem.
Egyáltalán nem arra számítottam, hogy apám majd tapsikol örömében, ha meghallja, mik a
terveim a céggel, de azt azért nem gondoltam, hogy olyan durván nekem esik. Amikor átvettem az
üzletet, rengeteg megbeszélés, diagram és számolás után úgy láttam, van néhány kisebb cég, amit már
réges-rég fel kellett volna számolni. Csak problémákat okoztak, bevételt alig generáltak. Kezdetben
jóformán senki sem díjazta a cégek eladásával kapcsolatos ötletemet. Mielőbb fel akartam számolni
őket, hogy az eladásból származó bevételből modernebb arculatú, eltérő profillal rendelkező céget
alapítsak. A cégbirodalom vállalatainak nagy része tökéletesen működött, élükön az ország
legkiemelkedőbb gazdasági szakemberei álltak, én pedig az első adandó alkalommal végiglátogattam
egytől egyig az összeset, hogy kiderüljön, megfelelnek-e a Leister család üzletpolitikájának.
Végül több hónapnyi munka árán sikerült meggyőznöm az igazgatótanácsot, és az a döntés
született, hogy áruba bocsátjuk azokat, amik csak viszik a pénzt. Így viszont nemcsak az elbocsátások
terhét kellett a nyakamba vennem, hanem az új marketingkommunikációs cég nyitása körüli teendőket
is, abban a reményben, hogy mindaddig kiaknázatlan területekre kormányzom a Leister
Cégbirodalmat.
Ez volt a helyes döntés, még akkor is, ha nehéz volt meghozni, és végső soron az dühített fel,
hogy az apám nem képes megbízni bennem, ráadásul azt képzeli, hogy csődbe viszem a céget. Az
igazgatótanács tagjaival gond nélkül sikerült megtalálnom a hangot. De egy dolog főnökként odaállni
a kollégáim elé, és teljesen más az apámmal szembeszállni. Ráadásul részben Noah is fültanúja volt a
veszekedésünknek, ettől pedig még jobban elkeseredtem.

Rendeltem egy whiskyt, és egy hajtásra megittam. Az a rohadt vacsora rosszabbul sikerült, mint ahogy
képzeltem.
Kifizettem a számlát, és úgy döntöttem, visszamegyek. Nem kellett volna eljönnöm a házból, nem
lett volna szabad otthagynom Maddie-t, pedig – bár nehezemre esett beismerni – jól tudtam, hogy
Noah gondoskodik róla, és a kishúgom körül minden rendben van. Szívem szerint sokkal
nyugodtabban bíztam Maddie-t Noah-ra, mint az apámra.
Noah… Elgondolkodtam, vajon nem hibáztunk-e azzal, hogy fegyverszünetet kötöttünk. Ha
haragszom rá, sokkal könnyebb elnyomni magamban az érzéseimet iránta. Ha úgy beszélgetünk
egymással, ahogy ma, felnőttek módjára, az túlságosan veszélyes.
Néhanapján… Jóval gyakrabban, mint ahogy hajlandó lettem volna beismerni, elképzeltem, hogy
megbocsátok neki, a lelki szemeimmel láttam magam, ahogy elfelejtem mindazt, ami történt, mindazt,
amit egymás ellen elkövettünk, és megpróbáltam lefesteni magam előtt, milyen volna a közös életünk.
Ilyenkor a szakításunk okának emléke azon nyomban rám tört, és mindent elsöpört, csak a gyűlölet
maradt a nyomában, amihez úgyis remekül hozzászoktam az utóbbi egy évben.
Átkozott Noah… Légy átkozott, amiért mindent tönkretettél!
Amikor apám házához értem, rájöttem, hogy jobban eltelt az idő, mint gondoltam. A lámpák már
nem égtek, síri csend honolt az egész házban, a nappali kivételével, ahonnan halovány fény szűrődött
át a bejárathoz.
Levettem a dzsekimet, felakasztottam a kulcsomat a helyére, és beléptem. Noah ott kuporgott a
földön, a kanapénak dőlve. Átöltözött kényelmes ruhába: farmer volt rajta, a haját laza kontyba fogta
össze, és fekete keretes szemüveget viselt. Belemerült az olvasásba, körülötte nyitott könyvek
hevertek szanaszét a földön. Feltűnt, hogy már majdnem kihunyt a tűz a kandallóban.
– Mit csinálsz? – suttogtam neki, amikor beléptem a nappaliba.
Noah összerezzent, és már éppen felelni akart, de inkább csendben maradt, mert elindultam felé,
és kihúztam a könyvet az öléből.
Kommunikációs és reklámjog. I. kötet.
– Tanulok – nyögte ki végül ridegen.
Ránéztem, és megpróbáltam értelmezni az arckifejezését, mert nem akartam, hogy kényelmetlenül
érezze magát a jelenlétemben. Tudtam, hogy csak a Maddie-re való tekintettel viselt el aznap, és
valószínűleg mindkettőnk érdekében az volna a legjobb, ha a lehető legkevesebb időt töltenénk
egymás társaságában, de akkor éppen az igazi Noah-ra volt szükségem.
– Látom… Ilyen rosszul állsz? – kérdeztem. Elfordultam tőle, és dobtam még tűzifát a
kandallóba. Odahajoltam a tűzhöz, hogy lássam, középre koncentrálódik-e a meleg. Noah összevissza
dobálta be a fadarabokat, úgy viszont sosem lesz elég nagy a tűz, hogy átmelegedjen az egész nappali.
Amikor a lángok feléledtek, és a tűz sercegni kezdett, forróság árasztotta el a szobát. Felálltam,
leráztam a kezemről a forgácsot, és visszafordultam felé. Épp elmélázva bámult rám.
Észrevettem, hogy a melegtől kipirult az arca. Korábban sem volt túl hideg, de Noah nagyon
fázós. Eszembe jutott, hogy télen, amikor együtt voltunk, sokszor bújt hozzám a takaró alatt, hogy
felmelegítse jéghideg lábát a testemmel, amiből egyébként is áradt a forróság, hát még, ha ő is a
közelemben volt.
– Eléggé – szólalt meg, és a tekintete visszavándorolt a könyvre. – Maddie az ágyamban aludt el.
Csak azért mondom, hogy ne lepődj meg, ha nem találod.
Bólintottam, majd odaléptem a kanapéhoz, és leültem. Noah a földön ült, előttem, de a köztünk
levő távolság ellenére sikerült egymás szemébe néznünk.
– Köszönöm, hogy vigyáztál rá – mondtam neki, de nem közeledtem hozzá.
Noah puhatolózó tekintettel nézett rám, mintha valami behemót kutyát méregetne, hogy vajon
cuki-e, vagy harapós.
– Nincs mit. Amúgy Will adta rá a pizsamát, ő mondta el az esti mesét…
Bólintottam, közben meg csak bámultam, ahogy elpirult fürkésző tekintetemtől.
– Aztán megpróbálták elaltatni az új szobájában – folytatta, én pedig kissé előrehajoltam, mert
nem tudtam betelni ajkai mozgásának a látványával –, de ő ragaszkodott hozzá, hogy velem aludjon,
és egyfolytában téged keresett. Nem kellett volna elmenned.
– Át kellett gondolnom a dolgokat – magyaráztam neki. Kiszúrtam valamit, amit addig észre sem
vettem: az arca bal oldalán, a szeménél volt egy fehéres színű, egyenes vonalú sebhely, mintha
megvágta volna magát valamivel. – Mi az ott az arcodon? – kérdeztem, ő pedig nagyon meglepődött,
amikor felé nyújtottam a kezemet, és felemeltem az állát, hogy jobban szemügyre vegyem.
Ez meg mi a fene?!
Noah összerezzent az érintésemtől, és elhúzódott tőlem. Nem engedte, hogy hozzáérjek.
– Semmi – felelte, és belebámult a könyvébe.
 – A semmi nem hagy nyomot az arcodon. Mi az ördög történt veled?
– Elestem – felelte, és megvonta a vállát.
– Elestél? Hol? A legutóbb, amikor találkoztunk, még nem volt rajtad ez a sebhely. – Vagy
mégis? Nem esküdtem volna meg rá, mert amikor legutóbb találkoztunk, eléggé elvesztettem a
fejemet.
Noah becsukta a könyvet, és felcsattant.
– Fél éve megvan, szóval de, már megvolt, amikor legutóbb találkoztunk. Elestem a motorral,
nem nagy ügy, csak összevarrták.
– Mióta motorozol?! – Magam sem értettem, miért ment fel bennem olyan hirtelen a pumpa.
Olyan békés és nyugodt állapotban tértem haza, olyan jó érzés volt, amikor beléptem a házba, és ott
találtam őt, de aztán… A rohadt életbe! Hirtelen törni-zúzni támadt kedvem.
– Nem az enyém a motor, a barátnőmé. De most miért akadtál ki ennyire?
Felálltam, tettem egy lépést hátra, de olyan dühös lettem, hogy nem bírtam türtőztetni magam, és
gondolkodás nélkül rázúdítottam mindent.
– Csak egy idióta ül motorra! A legtöbb halálos balesetet azok az idióta motorosok okozzák!
Noah fintorgott, majd lehajította a könyvet a kanapéra.
– Te is motorozol!
– De én nem te vagyok, és velem nem történik baleset.
– Szóval azt akarod mondani, hogy én idióta vagyok?
Összeszorult az állkapcsom.
– Én csak azt akarom mondani, hogy ne ülj motorra! – vágtam vissza, és megpróbáltam
lehiggadni. Noah-nak balesete volt, a rohadt életbe… Több hónapja. Hol voltam én akkor?
Távol… Nagyon távol.
Noah felnyalábolta a könyveit, és odaállt elém, mielőtt faképnél hagyott.
– Milyen kár, hogy már nem parancsolgathatsz nekem. Igaz, Nick?
Keserű szájízzel néztem végig, ahogy eltűnik a szemem elől.
 20
NOAH

Másnap korábban ébredtem, mint ahogy a sulis szünetekben szoktam, de nyomós okom volt rá.
Nagyon izgatott voltam.
Csendben odafordultam a mellettem alvó kislányhoz, aki olyan édesdeden aludt, hogy egyből jó
kedvem támadt, amikor ránéztem. Kicsi létére olyan sokat mocorgott álmában, hogy emlékeztetett
valakire, aki abban a pillanatban bizonyára a közelben aludt. Apró teste keresztbe fordult, szinte az
egész ágyat elfoglalta, én pedig megmozdulni sem tudtam, alig fértem el.
Öltözködés közben ügyeltem arra, nehogy felébresszem Maddie-t. Kint még sötét volt, én pedig
kénytelen voltam felkapcsolni a lámpát. Óvatosan kimásztam az ágyból, a karomba vettem, de biztos
voltam benne, hogy legfeljebb nyöszörög egyet, aztán újra mély álomba merül.
Apró kezével belecsimpaszkodott a nyakamba, úgy lógott rajtam, mint egy kismajom, amikor
kiléptem vele a szobából. Úgy éreztem, nem lenne jó ötlet volt átvinni a kislányt a saját szobájába,
ami még idegen neki. Attól féltem, hogy megijed, és nem érti, hogy került oda, amikor felébred, így
elsétáltam vele Nick szobája felé. Arra gondoltam, inkább átviszem hozzá, úgyis mindketten sokáig
alszanak, így amikor Maddie kinyitja a szemét, ott lesz a bátyja, aki mellett biztonságban érzi magát.
Óvatosan kinyitottam az ajtót, és borzasztóan kínos érzésem támadt attól, hogy betörtem Nicholas
intim szférájába. Azelőtt egy csomószor besurrantam hozzá, hogy vele aludjak, és a karjai közt
ébredjek. Nick mélyen aludt, a teste szinte az egész ágyat beterítette, és mint mindig, koromsötét volt
a hálószobájában. Nyitva hagytam az ajtót, hogy bekukkantsak, odaléptem az ágyához, és odafektettem
mellé a kislányt. Amikor letettem, Maddie egyből összegömbölyödött, szopni kezdte az ujját, aztán
pont olyan mély álomba zuhant, mint néhány perccel korábban az én ágyamban.
Az ajkamba haraptam, és hirtelen idegesség fogott el. Felhúztam a takarót, és betakargattam vele
a kislányt. Nicholas sohasem fázik, soha nem tekeri fel a fűtést, így az a szoba egy jégveremhez
hasonlított.
Amikor felhúztam a takarót, nem vettem észre, hogy Nick félig a lába közé vette, és bár nagyon
óvatosan, hirtelen mozdulatok nélkül próbáltam kiszabadítani onnan, Nick álomittasan mégis
kinyitotta a szemét. Mosoly ült ki az arcára, bennem meg hirtelen megfagyott a vér. Kővé dermedtem.
Kinyújtotta a kezét, megragadta a karomat, magához húzott, és odaültetett az ágyra.
– Te meg mit művelsz, Pulykatojás? Kémkedsz utánam? – kérdezte. Amikor meghallottam azt a
nevet, a szívem vadul kalapálni kezdett. Egy év, egy év telt el, amióta utoljára kiejtette a száján azt az
édes becenevet.
Felült, és hirtelen, a semmiből az ajkamra tapadt az ajka. Ártatlan és fura csók volt, én pedig úgy
hőköltem hátra, mintha tűz égetett volna meg. Nick is gyorsan kapcsolt, mert kinyitotta a szemét,
körülnézett, először a kishúgára, majd rám, aztán felsóhajtott, és mormolt valamit az orra alatt.
– Egy pillanatra azt gondoltam… – kezdte.
– Tudom… – szóltam közbe.
Egyből levágtam, mi történt.
Felkeltem az ágyról, és azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld.
– Csak behoztam Maddie-t. Azt akartam, hogy ismerős arcot lásson, amikor kinyitja a szemét.
 Nick bólintott, először a kislányra, majd újra rám nézett.
– Várj! Miért? Te hová mész? – kérdezte. Kitakarózott, és megdörzsölte a szemét.
– El kell intéznem… dolgokat. – Nem akartam elmondani neki, hová megyek, mert ezt a meccset
egyszer már lejátszottuk.
Nicholas összehúzott szemöldökkel bólintott, majd elkerekedett a szeme, amikor rájött, mit
titkolok előle.
– Ne már! – kiáltott fel meglehetősen hangosan.
– Psszt! – suttogtam neki. – Felébreszted!
Nick felkelt az ágyból, megragadta a kezemet, és beráncigált a fürdőszobába. Becsukta az ajtót,
és rögtön megenyhült a tekintete.
– Neked elment az eszed! – förmedt rám, de majdnem kitört belőle a nevetés.
– Hagyj békén! Ne nevess ki! Ez hagyomány, és én szeretek… Fogadd el!
Nick hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Gyűlölsz vásárolni! Veszekszel anyáddal, mert egész nap vásárolgat, aztán eljön a hálaadás
utáni péntek, és belőled is egyből kényszeres vásárló lesz. Meg tudod ezt magyarázni?
– Már megtettem – vágtam vissza. Először szabadulni akartam tőle, de visszatartott az átkozott
testével. Mosolygott… Nicholas mosolygott, miközben rám nézett. Ettől tisztára meghatódtam, és
inkább hagytam, hogy fogva tartson.
– „Black Friday van… Az emberek reggeltől estig vásárolgatnak. Forró csokit is adnak, az
üzletek késő estig nyitva tartanak…” – Még a hanghordozásomat is megpróbálta utánozni. Gyenge
próbálkozás volt.
Meglepődve hallottam, hogy pontosan emlékszik, milyen szavakat használtam két évvel
korábban, amikor azt ecsetelgettem, mennyire imádom ezt a napot.
– Ha egyszer tudod, akkor minek kérdezed? – vágtam vissza dühösen.
Nick, még mindig vigyorogva, a fejét ingatta.
– Azt reméltem, azóta benőtt a fejed lágya, és kiverted ezt a karácsonynak nevezett baromságot a
fejedből.
Viccből mondta, de akkor is felkaptam a fejem arra a megjegyzésére, hogy benőtt a fejed lágya.
Eszembe jutott, mit mondott a New York-i lakásában, és egyből felment bennem a pumpa.
– Szállj már le rólam. Oké?
Kiléptem a fürdőszobából, és meg se vártam a reakcióját. Időnként hajlamos vagyok
megfeledkezni arról, mekkora bunkó tud lenni.
Farmert és törtfehér színű, bő szabású pulóvert vettem fel, majd fél óra múlva lementem a
konyhába. Kényelmes öltözékre vágytam, a Black Friday igazi őrület, én pedig jó érzékkel szúrom ki
a legjobb akciókat.
Nagyon korán volt még, de alig telt el öt perc azután, hogy megfőztem a kávémat, Nick és
Maddie megjelent a konyhában, pizsamában, kócos hajjal. Mad Nick nyakába csimpaszkodott, aki
azzal ugratta, hogy mindjárt leejti a földre a kacagó kislányt. Amikor Madison meglátott,
kiszabadította magát a bátyja kezéből, és odaszaladt hozzám. Felsegítettem a székre, Nick pedig a
kávéfőző felé vette irányt.
– Én is azt kérek, amit Noah eszik! – kiáltotta ugrabugrálva, és rábökött a csokis fánkomra.
Nick felvont szemöldökkel figyelte.
– Előbb mérd meg a cukrodat, kicsim! – szólt rá Nick. Letette az asztalra a mérőt egy pohár
langyos tej mellé.
Maddie felsóhajtott, de szót fogadott a bátyjának. Elképedve bámultam, és alig akartam elhinni,
hogy hétévesen mindezt egyedül csinálja. Ránéztem Nickre, aki épp tojást vert fel. Teljesen
belemerült a műveletbe, és úgy éreztem, muszáj valamivel lefoglalnom magam.
– Segítsek, drágám? – kérdeztem a kislánytól, bár fogalmam sem volt, mennyi a normális
vércukorszint.
– Majd én – felelte a kislány. A dobozból egy csíkot húzott elő, aztán egy kis kütyüt vékony tűvel
a végén, az apró ujjacskájához tette, megnyomott egy gombot a tetején, majd egy kattanás után apró
vércsepp buggyant ki az ujjából. Baromi ügyesen bánt vele, és ugyanezzel az elképesztő ügyességgel
csinálta végig a műveletsort naponta háromszor, a betegsége diagnózisának napjától. A kis vércseppet
a csíkra nyomta, majd belefűzte a miniatűr gépezetbe. Néhány másodperccel később hangosan
felolvasta a vércukorértéket.
– Elfogyott a fánk, Mad. De van még keksz és alma, az is nagyon finom – közölte Nick. Fogta a
kávéscsészéjét, a kekszet és a gyümölcsöt, azzal leült a kishúga mellé, aki barátságtalan arcot vágott.
Tudtam, hogy van még fánk, és átkoztam a pillanatot, amikor arra vetemedtem, hogy egyek
belőle. Nem akartam, hogy szegény kislánynak csorogjon a nyála, így inkább kihajítottam a kukába.
– Ez a keksz nem is finom – közölte dacosan, és karba fonta a kezét.
Nick ránézett, és felsóhajtott.
– Mindig ilyet eszel, Madison. Szereted.
– Nem is! – kiáltott fel. Felpattant a székről, és megpróbált elfutni.
Nick utánanyúlt, és elkapta. Abban a pillanatban Will jelent meg az ajtóban, szintén pizsamában,
és szemrehányón nézett a fiára.
– Mi ez a kiabálás? – szögezte nekünk a kérdést. Körülnézett, aztán alaposan végigmért. –
Hogyhogy már fel is öltöztél?
A szememet forgattam, és szó nélkül elsétáltam mellette, hogy levegyem a tűzről a tojást, amit
Nick ottfelejtett. Kiszedtem egy tányérba az ételt, és odavittem az asztalhoz, Maddie pedig
csodálkozva nézett az apjára.
– Edd meg a reggelidet! – parancsolt rá a bátyja, és visszaültette az asztalhoz.
Will fogta a bögréjét, elvette az asztalról az újságot, és leült. Akkor vette észre, hogy Nick,
Maddie és én várunk valamit tőle.
William Nickre nézett, majd rám – mire én biccentettem egyet Mad irányába –, végül a tekintete
megállapodott a vele szemközt ülő a kislányon.
– Khm… – szólalt meg a torkát köszörülve egy másodperccel később. – Hogy aludtál, Maddie?
A kislány belemártotta a tejbe a kekszet, majd a szájához emelte, úgy felelt a kérdésre.
– Nickkel és Noah-val aludtam.
Williamnek a torkán akadt a falat. A tekintete Nickről felém vándorolt.
– Mi van?! – kiáltott fel, és letette a csészét.
Nicholasszal összevillant a tekintetünk, mire ő magyarázkodni kezdett. William néhány pillanat
múlva bólintott, és undok képet vágott. Hirtelen rám tört az érzés, hogy azonnal el kell tűnnöm onnan.
– Én lépek – jelentettem ki. Felkaptam a táskámat, és beletettem a bögrét a mosogatóba.
Will kíváncsi tekintettel nézett utánam.
– Már megint arra a pokoli helyre mész?
Nicholas vigyorgott a kávésbögréje mögött, én pedig legszívesebben hozzávágtam volna a
táskámat.
– Igen, William, vásárolni megyek, és szabad akaratomból vetem bele magamat a pokolba, mert
mazochista vagyok. Jó? – feleltem ingerülten. Abban a szent pillanatban anyám is feltűnt a színen.
Uramatyám! El is felejtettem, milyen érzés ebben a házban élni.
– Noah, óvakodj a tömegtől! – szólt rám anyám, amikor a konyhába menet szembejött velem.
Fejcsóválva kutattam a táskámban a kulcsom után. A kislánynak egyszerre felcsillant a szeme a
lelkesedéstől.
– Én is vásárolni akarok! – kiáltott fel mindannyiunk meglepetésére.
William kikukucskált az újságja mögül.
– Anyja lánya – motyogta az orra alatt, majd újra belemerült az olvasásba.
Én csak kuncogtam, miközben Nick összevont szemöldökkel bámult a kishúgára.
– Hallottad, Nick? Maddie is jönni akar vásárolni – szólaltam meg. Nagyon mulatságosnak
találtam a helyzetet.
– Nem. Mad velem jön a tengerpartra. Ugye, kicsim?
Maddie felszívta magát:
– Nem!
De jólesett a bosszú!
– Ugyan már, Madison! Azt mondtad, meg akarsz tanulni szörfözni.
– Gyűlölöm a szörföt! A Rodeo Drive-ra akarok menni!
Mindenkiből egyszerre tört ki a kacagás, kivéve Nicket, aki csak bámulta a kislányt, mintha
egyszerre szörnyeteggé változott volna.
– Oké, én mentem – jelentettem be, és kisétáltam az ajtón.
Nick ott termett, és elállta az utamat.
– Ugye nem képzeled, hogy ezt egyedül fogom végigcsinálni? – szegezte nekem a kérdést undok
képpel.
– Mit kellene végigcsinálnod? – kérdeztem. Kis híján kitört belőlem a röhögés.
– Ha azzal kell töltenem a napomat, hogy egy hétéves kislánnyal vásárolgatok, akkor te is velem
jössz, és punktum.
– De én nem a Rodeo Drive-ra megyek, hanem a Beverly Centerbe – vágtam vissza, és egy
vállrándítással elvigyorodtam.
Nick kék szeme villámokat szórt felém. Édes volt a bosszú.
– Elmegyek érted ebédidőben, Noah. És vedd fel a telefont, ha hívlak!
– Nicholas…
– És Steve-vel menj! Ma durva lesz a parkolási helyzet. Együtt jövünk haza.
– A saját kocsimmal akarok menni.
– Én meg szörfözni akartam, és a téli tengerpartot élvezni, erre most miattad mehetek vásárolni –
jelentette ki kategorikusan.
Tíz perccel később Steve elvitt a város egyik legnagyobb bevásárlóközpontjába.

A Beverly Center bevásárlóközpont a Beverly Grove-ban, Los Angeles egyik központi

városnegyedében található, alig tíz percre Beverly Hillstől. Igen, keresztül kellett hajtanom a
városon, hogy odajussak, ráadásul bele kellett húznom, hogy jusson időm mindenre, és ebédidőben
találkozhassak Nickkel és a kishúgával. De a Black Friday miatt megérte.
 Szokás szerint kész őrület volt mindenütt: embertömegek, kilométeres sorok a pénztáraknál,
maszatosan rohangáló gyerekek hada, akik egyfolytában hisztiztek, és mindenféle trutyival kenték
össze a szüleiket, meg nagyjából minden járókelőt. Férfiak és nők, a legkényelmesebb cipőjükkel
felszerelkezve, mérgezett egerek módjára szaladgáltak egyik üzletből a másikba.
Én egyedül szeretem intézni az ilyesmit, úgy jobban tudok koncentrálni. Gyors vagyok, nagyon
gyors, tényleg: ha beteszem a lábamat egy üzletbe, öt perc alatt képes vagyok megállapítani, hogy
van-e ott számomra valami érdekes. Nem fecsérlem keresgélésre az időmet, mert a ruhák
megszólítanak. Belépek egy üzletbe, és ha nem ragadja meg valami rögtön a figyelmemet, akkor kész,
viszontlátásra.
Délután két órára megvettem majdnem az összes karácsonyi ajándékot. A telefonom jelzett a
zsebemben, és megláttam, hogy Nicholastól jött üzenet.

10 perc múlva a Macy’s bejáratánál várlak.

Marha jó… Pont nulla kedvem volt találkozni vele.

 21
NICK

Noah utál társaságban vásárolni, jól emlékeztem rá, ezért döntöttem úgy, hogy Maddie-vel kettesben
töltöm a délelőttöt. Könyvesboltban, játékboltban és játszóházban is jártunk. Könyörgött, hogy vegyek
neki jelmezt. A hasonló korú kislányok egytől egyig koronával a fejükön, hercegnőjelmezben
flangáltak, az én csodabogár kishúgom viszont egy tininidzsateknőc-jelmezt választott magának.
Szóval kénytelen voltam Beverly Grove kellős közepén egy miniatűr tini nindzsa teknőc társaságában,
a kezemben olyan cuccokkal teli szatyrokkal mászkálni, amiket nem is akartam megvenni.
Igaza volt apámnak, amikor azt mondta, anyja lánya.
– Hol van Noah? – kérdezgette egyfolytában Mad, mióta megemlítettem neki, hogy vele
találkozunk.
– Azt én is szeretném tudni – feleltem neki. Leültem a bevásárlóközpont bejárata elé, és vártam,
hogy végre előkerüljön. Steve rögtön megérkezik értünk, és eszméletlen a forgalom… Sehol nem
lehetett megállni, egy zsebkendőnyi szabad hely sem maradt.
Már éppen elővettem a telefont, hogy rácsörögjek, amikor előkerült. Még a fülén is szatyrok
lógtak, a pulóverét a pántos haspólója alá, a derekára kötötte.
Mad odafutott hozzá, én pedig feltoltam a napszemüvegemet a fejem tetejére, úgy bámultam rá
megbabonázva, akár egy idióta.
– Őrült jó a jelmezed, Mad! – kiáltott fel. Káprázatos mosolya megvillantotta vakítóan fehér
fogait. Olyan rég láttam utoljára azt a mosolyt, hogy belesajdult a szívem.
– A te méretedben is volt, úgyhogy biztos találunk neked is – jegyezte meg a kishúgom, mire
Noah-ból kitört a kacagás.
Noah mint tini nindzsa teknőc… Már csak az hiányozna! Megfordult a fejemben, hogy festene
Noah bizonyos jelmezekben, így inkább gyorsan visszatettem a napszemüveget az orromra, nehogy az
arcom felfedje a perverz gondolataimat.
– Szia! – köszöntem neki, amikor félúton összetalálkozunk.
– Helló! – felelte meglehetősen ridegen.
Kíváncsi tekintettel bámultam rá.
– Hadd segítsek! – mondtam neki, és kivettem a szatyrokat a kezéből. Először tiltakozott, de
végül rám hagyta. Már nem engem nézett, a tekintete a kishúgom felé vándorolt.
– Mióta vártok rám?
– Órák óta – feleltem. Elővettem a telefonomat, és ránéztem az üzenetekre. Steve azt üzente, a
sarkon vár ránk, a tilosban. – Gyerünk gyorsan!
Öt perccel később már magunk mögött hagytuk az egész őrületet.
Az étterem, ahová elvittem ebédelni a társaságot, távol esett a bevásárlóközpontoktól. Sztéket
ettünk krumplival, közben a kishúgom végig magánál tartotta a szót. Őszintén szólva fogalmam sem
volt arról, hogy mit művel Noah, vagy miféle játékot űz velem, de hirtelen csakis arra vágytam, hogy
kettesben maradjunk. Hozzám se szólt. Hogy feszült volt köztünk a hangulat, az nem kifejezés, pedig
arra számítottam, hogy működik majd köztünk a fegyverszünet.
Amikor kiléptem az étteremből, megláttam, hogy a szemközti épületben van egy játszóház, egy
olyan hely, ahol színes labdák, trambulinok és csúszdák vannak, és egy rakás gyerek rohangál
egyfolytában.
– Mad, átmenjünk oda? – kérdeztem tőle, és ráböktem a helyre, ami minden tíz év alatti gyerek
számára a földi paradicsomot jelenti.
A kishúgom őrült ugrabugrálásba kezdett örömében, Noah pedig haragos pillantást vetett rám.
Oké, nyilván nagyon átlátszó volt, egyből levágta, mit tervezek. Befizettem a kis szörnyeteget egy
órára, aztán sétálni hívtam Noah-t.
– Szótlan vagy – kezdtem bele, amikor egy bárokkal, üzletekkel és fagyizókkal teli sétálóutcába
értünk. – Elfáradtál?
Noah csak bámult tovább előre.
– Igen, azt hiszem… Nagyon korán keltem.
Szótlanul baktattunk tovább. Nevetségesnek tűnt az egész, mert még soha nem fordult elő, hogy
ennyi időn át ne is szóljunk egymáshoz. Azt a Noah-t, akinek még a víz alatt is jár a szája, akit
nemegyszer csókkal voltam kénytelen elhallgattatni, vagy simogatással elvonni a figyelmét, hogy
végre levegőt vegyen, most minden más jobban érdekelt, mint én.
– Na jó, elég legyen! Mi a fene a bajod van? – rontottam neki.
Csodálkozva nézett rám.
– Nincs semmi bajom… – felelte, de a mondat végére elbizonytalanodott. Én kivártam, és
igyekeztem megőrizni a hidegvéremet. – Csak nem éppen erre számítottam. Úgy volt, hogy a
kishúgoddal leszünk. Akkor meg mi a fenének kellett beadni abba a rohadt játszóházba? Tudod,
mennyi vackot lehet egy ilyen helyen összeszedni? Fejtetűt, például! Most aztán mindannyian tetvesek
leszünk, mert te meggondoltad magad, és megváltoztattad a tervet… Arról volt szó, hogy hármasban
elmegyünk a parkba sétálni, aztán hazamegyünk. Amúgy meg én még akartam venni pár dolgot…
Eszedbe sem jutott megkérdezni, hogy végeztem-e, amikor felhívtál, annyira hozzá vagy szokva a
parancsolgatáshoz: „öt perc múlva találkozunk” – utánozta a hangomat. – Eszedbe jutott egyáltalán,
hogy még nem végeztem? És nem, ne bámulj így rám! Ez van… És igen, abszolút nem érzem jól
magam.
Elkerekedett a szemem a meglepetéstől, és megpróbáltam visszatartani a röhögést. Nyilván volt
baja, csak nem akarta elmondani. Hát persze!
– Mitől nem érzed jól magad? – játszottam a hülyét.
Noah megállt, és felém fordult.
– Hát ettől! – felelte, és kettőnkre mutatott. – Te meg én. Úgy viselkedsz, mintha még mindig
együtt lennénk! – támadt nekem, de úgy tűnt, nagyon nehezére esik ilyesmit kimondani. – Maddie miatt
belementem a fegyverszünetbe, de nem fogom áltatni magamat, és megköszönném, ha te sem tennéd.
Vagy emlékeztesselek rá, hogy a legutóbbi találkozásunkkor miket vágtál a fejemhez?
Mélyet sóhajtottam. A lelkem mélyén tudtam, hogy Noah-nak igaza van. Azért mondtam neki,
hogy szerelmes vagyok Sophiába, hogy tovább tudjon lépni, de tudtam, hogy nem lesz könnyű.
– Úgy viselkedem veled, ahogy a barátaimmal szoktam, ennyi – mondtam neki komolyan.
Ez láthatóan rosszulesett neki. Néhány másodperc múlva újra a szemembe nézett.
– Akkor inkább legyél velem undok – közölte, nekem pedig belesajdult a szívem. – Ennél már az
is jobb, azt már megszoktam, el tudom viselni. De amit most művelsz… – Fejcsóválva a földet
bámulta. Kedvem támadt odanyúlni az állához, és felém fordítani az arcát, hogy a szemébe nézhessek.
– Tudom, hogy a kishúgod érdekében teszed, de nekem fáj, és összezavar. Nem akarok veled lenni,
nem akarok sétálgatni, ebédelni, és azt sem akarom, hogy olyan dolgokat kérdezgess tőlem, hogy hol
szereztem azt a sebhelyet, miért ültem fel arra a motorra… Az életemnek ehhez a részéhez már semmi
közöd, és tudom, hogy én csesztem el az egészet, de akkor is. Hoztál egy döntést, és örülnék neki, ha
ahhoz tartanád magadat.
Hátranéztem, a fákat kezdtem bámulni, és egy szardarabnak éreztem magamat. Igen, tényleg
Maddie érdekében tettem, de az énem egy része vele akart lenni, mert a rohadt életbe, annyira
hiányzott!
– Oké – motyogtam gúnyosan. – Induljunk el a kishúgomért!
Sarkon fordultam, és visszaindultam. Noah csatlakozott hozzám, és az az érzés… Attól az
érzéstől, hogy ott van mellettem, és mégis kilométerek választják el tőlem, a jégszobor a lelkemben
újra megfagyott, pedig már kezdett felolvadni.
Üzletek előtt haladtunk el, és amikor befordultunk a sarkon a játszóház utcájába, az anyám, igen,
az anyám jött velünk szemben. Kővé dermedtem, amikor megláttam. Bárhogy is rendelkezett a
bíróság, én továbbra sem voltam hajlandó találkozni vele, a kishúgomat is mindig a bébiszitter hozta
el hozzám. Akkor láttam utoljára, amikor a Leister Cégbirodalom ünnepségén úgy döntött, mindent
kitálal, szóval annál kellemetlenebb meglepetés nem is érhetett volna, hogy ott terem előttem.
Rendkívül elegáns volt, mint mindig: kasmírruhát és tűsarkú cipőt viselt, a haját pedig kontyba
fogta össze a feje tetején. A szeme alatt sötét karikákat véltem felfedezni, amiket anyám drága
sminkcuccainak illett volna szebben elfednie.
– Nicholas! – kiáltott fel csodálkozva, amikor odaértem elé.
Vágtam egy pofát, csak utána szólaltam meg:
– Anyám, milyen kellemetlen meglepetés, hogy itt találkozunk!
Megvonta a vállát. Leperegtek róla a szavaim, ami őszintén szólva baromira nem érdekelt, mert
a kapcsolatunk már úgyis a béka feneke alatt volt… Hogy is mondjam… Ő nem létezett a számomra.
– Szia, Noah! – szólalt meg Noah-hoz fordulva, aki látványosan feszengett.
A körülményeket és a szüleink múltját tekintve úgy éreztem, nem lövök nagyon mellé azzal a
feltételezéssel, hogy anyám felkerült Noah esküdt ellenségeinek listájára, előkelő helyre. Nem is
fogadta a köszönését.
– Sietünk, szóval, ha megbocsátasz… – jelentettem ki, és határozottan elindultam. De anyám tett
egy lépést előre, megragadta a karomat, és nem engedett tovább.
– Beszélni szeretnék veled, Nicholas.
– Igen, ez már a titkárnőmnek hagyott üzenetekből is kiderült számomra, de azt hiszem, ő nem
fogalmazott eléggé világosan, amikor megmondta neked, hogy engem ez nem érdekel.
Önkéntelenül Noah keze után nyúltam. Hirtelen úgy éreztem, megfulladok. Le kellett lépnem
onnan. Magam után vonszoltam Noah-t, faképnél hagytuk, és vissza se nézünk.
– Maddie-ről van szó, Nicholas – szólt utánam anyám a hátam mögül.
Megtorpantam. Kelletlenül megfordultam.
– Akármi is van a húgommal, azt apámmal is megbeszélheted. Majd ő tájékoztat.
Anyám szemmel láthatóan magába roskadt, és könyörgő tekintettel nézett rám, aminek hatására
leomlottak a falak körülöttem. Az anyám könyörög? Nekem?
– Csak pár percről van szó. Kérlek, Nick!
A tekintetem Noah-ra vándorolt, akinek kíváncsiság tükröződött az arcán, akárcsak nekem.
– Rendben – adtam fel a harcot. – Mi van?
 Anyámon látszott, hogy meglepődött és megkönnyebbült egyszerre. Beültünk egy közeli
kávézóba. Noah leült mellém, anyám pedig velünk szemben foglalt helyet. Olyan idegen volt
számomra az egész helyzet, hogy minél előbb ki akartam menekülni belőle.
– Ki vele! Mit akarsz? Nem érünk rá egész nap.
Anyám megalázkodott előttem, és szinte könyörgött, hogy szánjak rá néhány percet, de az utóbbi
megjegyzésem hallatán kihúzta magát, és fagyos tekintettel bámult rám.
Na végre, előkerült az az Anabel Grason, akit ismerek.
– Rendben, mivel úgyis képtelen vagy civilizáltan viselkedni velem szemben, én sem gyötröm
magam a formaságokkal, és rögtön a lényegre térek. Azt kérted, hogy fogjam rövidre, szóval tessék –
közölte. Letette a kávéscsészét, és mélyen a szemembe nézett. – Beteg vagyok, Nicholas.
Fagyos csend ereszkedett közénk, amit csak az üvegpohár csörömpölése tört meg, amikor az
asztalra tette.
– Hogy érted azt, hogy beteg vagy? – kérdeztem rá dühösen. Ez tuti valami trükk. Fogalmam sem
volt, mire akar kilyukadni, mindenesetre baromira szánalmasnak találtam.
– Mi az, hogy hogy értem? – kérdezett vissza. Elnéztem, ahogy leolvad a ridegség az arcáról,
hogy a félelemnek és a bizonytalanságnak adja át a helyét, amit még soha életemben nem láttam rajta.
Felsóhajtott, és meredten bámult rám, mielőtt kiejtette a száján a súlyos szavakat: – Leukémiás
vagyok.
– Mi a fenéről beszélsz? – csattantam fel abban a pillanatban. A hangom kábé két oktávval
mélyebben szólt.
Anyám összekulcsolta a kezét az ölében, és hátradőlt a széken.
– Több mint másfél éve diagnosztizálták… El akartam mondani, de nem telefonon, már ha
egyáltalán kegyeskedtél volna fogadni a hívásomat. Apád már hónapok óta tudja, és megígérte, hogy
nem szól neked róla, mert én akartam elmondani… Tudom, hogy gyűlölsz, de a fiam vagy, én pedig…
Elcsuklott a hangja, én pedig úgy éreztem, zuhanok, zuhanok egy feneketlen kútban, és most
következik a becsapódás… Másodpercek kérdése volt: földet érek, és nem tudom, mi történik utána,
de hogy semmi jó, az biztos. Abban a pillanatban egy kéz szorította meg a kezemet; egy apró, forró
kéz nyúlt felém az asztal alatt, és azt ígérte, soha nem enged el.
Ránéztem Noah-ra, aki mellettem ült, és szánakozó tekintettel bámult anyámra. Úgy
kapaszkodtam belé, mintha ő maradt volna az egyetlen mentsvár számomra, hiszen amit anyám mond,
az nem lehet igaz.
– Nem azért mondtam el, hogy sajnáltassam magam. Azt akartam, hogy megértsd, mit miért tettem
az elmúlt hónapokban. Mindent, amit Maddie-vel, Grasonnal, az apáddal tettem…
– Miről beszélsz? – kérdeztem. Megköszörültem a torkomat, mert akkora gombóc nőtt benne,
hogy alig tudtam megszólalni.
– Apádnak adom a kizárólagos szülői felügyeleti jogot Maddie felett.
– Micsoda? – kérdeztem. Azonnal észhez tértem a sokkból.
– Az elkövetkező években kemény dolgok várnak rám, Nicholas. Olyan helyzetek, amiket nem
szeretném, hogy egy kislány végignézzen. Amikor kiderült ez az egész, rögtön tudtam, mit kell tennem:
ha velem történik valami, a legkevésbé sem akarom, hogy a lányom Grason gyámsága alá kerüljön.
Önző alak, aki nem lát tovább az orránál. Elkövettem egy csomó hibát, rengeteget, hibát hibára
halmoztam egész életemben, és tudom, hogy a legkevésbé sem érdemlem meg, hogy egy pillanatig is
hallgass rám ebben a helyzetben, de Maddie fontos nekem, Nick, és azt akarom, hogy ha velem
történik valami, ha ez az egész nem úgy végződik, ahogy remélem, a lányom olyan családba kerüljön,
ahol szeretik és védelmezik.
– Várj csak! – szóltam közbe. – Azt akarod mondani, hogy az apám tud erről az egészről? És
belement abba, hogy kizárólagos szülői felügyeleti jogot kapjon? Az meg hogy lehet…?
– Mindaz, ami Grasonnal történt, a válás, hogy kiderült, ki Madison apja… Az egész cirkuszt
azért csináltam, mert valószínűnek tartottam, hogy az apád Maddie apja. Ebben nem tévedtem, abban
viszont biztos voltam, hogy ha William megtudja, hogy Maddie az ő lánya, azonnal a gondjaiba veszi,
és azt akarja majd, hogy az élete része legyen, és én is éppen ezt szeretném.
Hitetlenkedve bámultam rá… Mindaz, ami történt, amire fény derült… Minden azért volt, mert
anyám azt akarja, apám gondoskodjon Madről, ha… Ha ő meghal?
– És most mit akarsz tenni? – estem neki. Éreztem, hogy egyre jobban forr bennem a düh. – Ott
akarod hagyni Maddie-t apámnál? Le akarsz mondani a jogaidról, és azt gondolod, hogy a lányodnak
majd nem fogsz hiányozni? Ez őrültség!
– Nicholas… – rebegte Noah.
– Nem! – pattantam fel. – A dolgok nem így működnek, a fenébe is! Vele is megteszed ugyanazt,
amit velem tettél?
Anyám mélyet sóhajtott, de nem nézett rám.
– Ülj vissza, kérlek – szólt rám higgadtan, bár látszott, nagyon nehezére esik.
Le kellett ülnöm, mert hirtelen remegni kezdett a lábam. Az egész testem megfeszült, a fejemben
csak úgy zakatoltak az értelmetlen gondolatok, mert képtelen voltam kitalálni, hogy a fenébe lehetne
magyarázatot találni anyám tetteire.
– Nem akarom elhagyni, Nicholas, csak átruházom apádra a felügyeleti jogot, amíg én kilábalok
ebből az egészből. Felkutattam az ország legjobb orvosait, elkezdem a kemoterápiát a houstoni MD
Anderson Kórházban. Az orvosok derűlátóak, de évekig is eltarthat a folyamat. Ugye te sem akarod,
hogy magammal vigyem Houstonba? Ki viselné gondját, amíg én megkapom a kezeléseket? Én csak
azt próbálom kitalálni, mi lenne a legjobb mindenki számára.
Másodpercekre, talán percekre is elnémultam, fogalmam sincs. Rohadt egy helyzet volt, az
biztos.
Abban a pillanatban éreztem, hogy egy másik kéz is megszorítja a kezemet. Kinyitottam a
szemem, és láttam, hogy anyámé az. Mindig ilyen csontos volt a keze? Csak bámultam a szemét, a
szeme alatti karikákat, a testét, ami még soványabbnak tűnt, mint amikor utoljára láttam. A kezem
önálló életre kelt, megszorította anyám kezét, pedig nem is adtam neki rá engedélyt.
– Sajnálom ezt az egészet, Nick – mondta, majd egy pillanattal később elengedte a kezemet, és
letörölt az arcáról egy kósza könnycseppet. – Apád jobban el tudja magyarázni, mint én. Köszönöm,
hogy meghallgattál.
Anyám felállt, én pedig egyszerre ürességet éreztem a szívemben és az agyamban.
– Várj! – szóltam utána. Soha életemben nem éreztem olyan elveszettnek magamat. –
Megadom… Megadom a számomat. Majd hívj fel, és szólj, ha indulsz, vagy ha…
Nem folytattam, mert elakadt a szavam. Elővettem a tárcámból egy névjegykártyát meg egy tollat,
és felírtam a hátuljára a telefonszámomat. Anyám elfogadta, és hálásan rám mosolygott.
– Köszönöm, fiam – rebegte, majd Noah-hoz fordult –, és neked is.

Tíz perccel később megérkeztünk a játszóházba a kishúgomért. Úgy éreztem, nem vagyok többé ura az
életemnek, mintha valaki más szerepét játszanám… Elvakított az indulat, haragudtam az egész életre,
amiért gonosz játékot űz velem, amiért újabb akadályt gördített az utamba. Éreztem, ahogy a testem
lángra kap belül, a bőröm alatt, éreztem, ahogy megfeszülnek az izmaim, és olyan energia szabadul
fel, amit képtelen vagyok megfékezni.
Maddie kiszaladt a játszóházból, és odafutott hozzám. Kitártam a karomat felé. Elfogott a vágy,
hogy magamhoz szorítsam, legszívesebben bebújtattam volna a bőröm alá, hogy megkíméljem attól a
fájdalomtól, amit kicsi gyerekként kénytelen elviselni. Nem elég, hogy akit mindaddig az apjának hitt,
lelépett, és a létezéséről sem akart tudni többé, ráadásul az anyja beteg, és lepasszolja a vér szerinti
apjának, akit alig ismer.
Az énem egyik része hirtelen azt érezte, fel kell tennem egy repülőre, és el kell vinnem
magammal egészen New Yorkig, hogy gondját viseljem… De nem én vagyok az apja, még akkor sem,
ha abban a pillanatban másra sem vágytam jobban. Magamhoz szorítottam, és felemeltem. Kipirult a
játékban, és baromi lelkes volt, be nem állt a szája. Noah bizonyára észrevette, hogy nem jutnak el az
agyamig a kishúgom szavai, és igyekezett kitölteni a szótlanságom és a töprengésem okozta csendet.
Az idő… az idő kérdése most döntő fontosságúnak látszott, az elvesztegetett idő, a hátralevő idő.
Vajon mennyi van még hátra anyámnak? Kikeveredhet ebből az egészből? Vagy elmegy Houstonba,
aztán soha többé nem látom? És a kishúgomat sem?
Amikor hazaértünk, kiszálltam a kocsiból, és elkísértem őket a bejáratig. Éreztem, hogy Noah
meredten bámul rám, mert nem léptem be a házba, hanem megálltam a küszöbön. A földbe gyökerezett
a lábam. Odafordult hozzám, és kérdezett valamit, de én nem értettem tisztán.
– Most… most magányra van szükségem, szóval… Rád bízhatom…?
Noah hezitált, mint aki mondani szeretne valamit, de nincs hozzá mersze. Végül bólintott, én
pedig röptében elkaptam a kulcsot, amit Steve felém hajított. A férfi aggodalmaskodó pillantást vetett
rám, de nem volt lelkierőm a magyarázkodáshoz.
Beszálltam a kocsiba, és hosszú órákra eltűntem.

Már majdnem éjfél volt, mire hazaértem. Bőven volt időm gondolkodni, de ha akkor gondolkodik az
ember, amikor igazán elcseszett az élet, az olyan következményekkel járhat, amiket később nagy
valószínűséggel megbán.
Felbotorkáltam a sötétben, nem kapcsoltam villanyt. Amikor elhaladtam Noah ajtaja előtt, éles,
szúró fájdalom hasított a szívembe. Ott van bent életem szerelme… Aki ugyanúgy összetörte a
szívemet, mint mindenki, akit közel engedtem magamhoz.
Tényleg gyűlöltem Noah-t?
Tényleg gyűlöltem, és van rá esély, hogy abban a pillanatban is gyűlöltem. Sőt, jobban
gyűlöltem, mint valaha, mert éppen akkor lett volna rá a legnagyobb szükségem, éppen ott és akkor
éreztem igazán a hiányát: az elmém üvöltve kutatott utána, a szívem pedig reménnyel telve epekedett
olyasvalaki után, aki segít, hogy rátaláljak a lelki békémre, és menedékre leljek a fájdalom elől.
Nem is kopogtam be, csak benyitottam. Az ágyában feküdt, de még nem aludt, szokás szerint
könyvek vették körül. A kishúgom ott aludt mellette, keresztben feküdt az ágyon, szopta az ujját, ahogy
tíz hónapos kora óta mindig. A tekintetem újra Noah-ra vándorolt, aki óvatosan becsukta a könyvet,
levette a szemüvegét, és minden erejével rám figyelt.
– Hol voltál? – kérdezte suttogva. – Már vagy öt órája eltűntél… Nicholas, jól vagy?
Odaléptem hozzá, kivettem a kezéből a könyvet, és letettem az éjjeliszekrényre.
 – Beszélni akarok veled – közöltem az ajtóra mutatva. Noah hezitált, nekem pedig megszólalt
egy hang a bensőmben. – Ezzel még tartozol nekem – suttogtam neki.
Percek telhettek el, amíg csak bámultunk egymásra. Végül némán felkelt az ágyról, és utánam jött
egészen a szobámig. Amikor találkozott a tekintetünk, képtelen voltam uralkodni magamon. A két
tenyerembe fogtam az arcát, és hevesen megcsókoltam. A háta az ajtóra tapadt, én pedig azt éreztem,
hogy megint levegőhöz jutok. Körülöttünk a sötétben nem érzékeltem a feszültségét, de néhány
intenzív másodperc után a szemembe nézett, és ellökött magától.
– Ne csináld ezt, Nicholas! – förmedt rám suttogva, alig érthetően.
Óvatosan a füle mögé simítottam egy hajtincset, hogy minél hosszabbra nyújtsam a testi
kontaktust. Körülölelt az illata, a vágy, a szerelem tisztára megőrjített… Az az illat, ami csakis belőle
árad, és olyan finom, olyan különleges. Megrészegített az illata. Pont arra vágytam.
Megsimogattam az arcát, mire ő lehunyta a szemét, szaggatottan felsóhajtott. Vajon ő is szenved,
nem csak én? Szenved attól, hogy nem lehet velem?
– Miért nem tudlak elfelejteni? – nyomtam a homlokomat a homlokához. – Miért érzem azt, hogy
egyedül te vagy képes segíteni rajtam az ilyen pillanatokban?
– Nicholas… – rebegte. Kinyitotta a szemét, és rám nézett. Hihetetlenül intenzív érzés hasított
belém, amikor találkozott a tekintetünk. Odahajoltam hozzá, és belefúrtam az arcomat a nyakába. Nem
tudtam a szemébe nézni, egyszerűen képtelen voltam rá.
Odaérintettem az ajkamat a puha bőrhöz a nyakán, először csak óvatosan, az ajkam csak súrolta a
bőrét, majd az orrom hegyével cirógatni kezdtem a haja vonalától a kulcscsontjáig. A kezem a
derekára vándorolt. Magamhoz húztam, mert nem értem be ennyivel. Többet akartam, sokkal többet.
Noah a mellkasomnak támasztotta a kezét: először azt hittem, simogatni akar. Annyira elmerültem a
közelségében, hogy beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, hogy el akar lökni magától.
– Most nem vagy képes tiszta fejjel gondolkodni, de te nem akarod ezt – figyelmeztetett.
Kissé eltávolodtam tőle. A kezem felfelé vándorolt a hálóing alól kivillanó csupasz combján,
gyengéden simogattam a lábát. Amikor a fenekéhez értem, megtorpantam, nehogy valami őrültségre
ragadtassam magam, amit később megbánok.
Megpusziltam az arcát, a szája szélét, a szétnyílt ajkait, a szemhéját… Aztán újra belefúrtam az
arcomat a nyakába. Már nem csókoltam… Azon a ponton elragadott a hév, és olyan világba repített,
ahol látszólag nem létezett többé semmi rossz, amit egymás ellen elkövettünk. Noah szaggatottan
felsóhajtott, amit biztatásnak vettem. Határozott mozdulattal felkaptam, és arra késztettem, hogy
átkulcsolja a lábával a derekamat. Két tenyerébe fogta az arcomat, és megint úgy bámultunk egymásra,
mintha egy örökkévalóság után találkoztunk volna újra. A harag szikráját sem láttam a tekintetében,
nem láttam semmi mást, csakis azt a szerelmet, amit iránta éreztem, azt a szerelmet, ami még mindig
élt irántam a szívében, azt a szerelmet, aminek már hamuvá kellett volna égnie, a szerelmet, amit
bármilyen mélyre próbáltam elásni magamban, erőnek erejével feltört, mindig a legrosszabb
pillanatokban, és elérte, hogy felrúgjam az elveimet.
– Szükségem van rád – suttogtam a szájába. A leheletünk összevegyült, én pedig úgy éreztem,
menten elájulok a gyönyörűségtől. A gyönyör végre csillapítja majd minden fájdalmamat.
Nem hezitáltam tovább, és komolyra fordítottam a dolgot, amikor félénk csókkal válaszolt a
szavaimra. Rávetettem magam, a testére, a szájára, az ajtóhoz préseltem a testét, mire szétnyílt az
ajka, hogy magába fogadjon. Úgy csókoltam, mintha életemben először csókolnám. Magamhoz
szorítottam, szükségem volt a testére, vagy bármire, ami enyhíti a bensőmet szaggató gyötrelmet.
 – Szeretkezni fogok veled, Noah – jelentettem ki, mintha ennek szükségképpen be kellene
következnie. – Egy rakás szar az életem, mióta szakítottunk, az életem napról napra kártyavárként
omlik össze. Gyűlölöm, hogy ilyen nagy szükségem van rád, gyűlölöm a tudatot, hogy ebben a
pillanatban egyedül te vagy képes elfeledtetni velem, ha csak néhány percre is, hogy haldoklik az
anyám. – Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, és inkább megcsókoltam, nehogy észrevegye.
Csóválta a fejét, és az ablakon át beszűrődő holdfény felfedte az arcán legördülő
könnycseppeket.
– Tudod, hogy ettől csak rosszabb lesz – suttogta. A homlokát a homlokomnak szegezte, és
hirtelen lehunyta a szemét. Éreztem, hogy a szíve őrülten zakatol, akárcsak az enyém.
– Ennél rosszabb már nem lehet… Ennél elcseszettebb már nem is lehet az egész – feleltem. Az
ujjaim közé vettem az állát, és arra késztettem, hogy csillogó és szomorú szemével rám nézzen.
– Ettől csak jobban fáj majd… – suttogta megint. – Holnap reggelre nem változik semmi…
Lecsókoltam az egyik könnycseppjét, lenyaltam a nyelvem hegyével, megízleltem.
– Azon a New York-i éjszakán azt kérted, tegyek úgy, mintha megbocsátottam volna. – Újra az
arcához érintettem az ajkamat, és foglyul ejtettem egy másik könnycseppet. – Én most ugyanezt kérem
tőled.
Éreztem, ahogy a teste beleremeg a testem közelségébe. Az ajkára tapasztottam az ajkamat, és
magammal rántottam az ágyra.
 22
NOAH

Nem engedett el. Odaállított az ágy elé, és végtelenül gyengéden végigcsókolta a testemet, miközben
ruhadarabról ruhadarabra levetkőztetett. Először fájdalmas lassúsággal lefejtette rólam a hálóinget,
átbújtatta a fejemen, és elhajította. Megbabonázva bámultam, ahogy megszabadul az ingétől és a
nadrágjától, és egy szál alsónadrágban áll előttem.
Lassan levettem a szememet lélegzetelállító testéről, és azt figyeltem, hogyan komorul el az arca
attól, hogy ott állok előtte, mintha nehezére esne elhinni, hogy tényleg megtesszük. New Yorkban
teljesen más volt a helyzet. Akkor mindketten dühösek voltunk, még mindkettőnk lelkében friss volt a
seb, a találkozónk fagyos volt, és pusztán a testi élvezetre korlátozódott. De belementünk a
fegyverszünetbe, kibírtuk pár napig veszekedés nélkül, és akkor is együtt voltunk, amikor megtudtuk a
szörnyű hírt. Közösen kellett a vállunkra venni az érzelmi terhet, amiről nem lehetett nem tudomást
venni.
A keze lefelé siklott a hátamon, és csak bámult rám. Fekete csipkemelltartó volt rajtam, nem
nagy szám, biztos nem ezt vettem volna fel, ha tudom, hogy ide fogunk kilyukadni… Miért merült
volna fel bennem, hogy ilyesmi megtörténhet?
A félelem és a kétely elöntötte az elmémet, ő pedig érzékelhette ezt, mert magához vont, és a
fülemre tapasztotta az ajkát.
– Kérlek, Noah – könyörgött, miközben a keze fel-alá járt a hátamon, és én beleborzongtam a
cirógatásába. Az ajka vándorútra indult lefelé a testemen, eljutott a mellem fölé.
Lehunytam a szememet, visszatartottam a lélegzetemet, és azt kívántam, bárcsak ne lenne
végtelen hatalma a testem felett. Aztán hasra fordított, a hátam a mellkasához tapadt, és miközben a
szája a nyakamon játszadozott, a tarkómat csókolgatta, a hajamat cirógatta, a másik keze lecsúszott a
hasamra, aztán mind lejjebb és lejjebb, benyúlt a bugyimba, és ellentmondást nem tűrően,
szégyentelenül érintett meg.
Az ajka a fülem tájékára tévedt, és nyalogatni kezdte az érzékeny bőrt. Zihálva felnyögtem, és azt
kívántam, bárcsak tényleg szerelmeskednénk, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy
elfeledkezzem a múltunkról, eljátsszuk, hogy együtt vagyunk, hogy Nick simogat, és úgy vagyunk
együtt az ágyában, ahogy az első alkalommal, mint akkor, amikor elvesztettem a szüzességemet, és
bevallotta, hogy szeret.
Lehúzta rólam a bugyit, lefektetett az ágyra, majd rám vetette magát. Megcsókolta a mellemet,
harapdálni kezdte, mire a testem összerándult a vágytól. Aztán a bal lábamat csókolgatta, felért a
combomig, puha harapásokkal borított el, és úgy nyalogatta a bőrömet, mintha csokiból lett volna.
Hosszú perceken át gyötört, mígnem eljutottam odáig, hogy ha még egyszer hozzám ér, felrobban a
testem. Kérdezett valamit, de el sem jutott az agyamig, csak bólintottam.
A szája óvatosan megközelítette az ajkamat, éreztem a teste súlyát a testemen. A pillantásunk
néhány végtelennek tűnő másodpercre összefonódott, aztán végre megragadta a derekamat, és egy
határozott lökéssel belém hatolt.
Fájdalom hasított belém, mire önkéntelenül felsikoltottam.
A szeme a tekintetemet kereste, és zavartsággal vegyes aggodalmat olvastam ki belőle.
 – Mikor csináltad utoljára, Noah? – suttogta a fülembe, miközben mozgott, és egyszerre okozott
fájdalmat és gyönyört… Azt sem tudtam, hol vagyok, mit művelek, csak az érzésre tudtam
koncentrálni, mert már hónapok óta nem éreztem semmit az égvilágon.
– Túlságosan régen – vágtam rá, és magamhoz szorítottam a testét.
Nicholas megállt, és a tekintetem után kutatott.
– Semmi ilyesmit nem csináltál, mióta New Yorkban megtörtént? – szegezte nekem a kérdést
hitetlenkedve. Vajon megkönnyebbülést láttam rajta?
– Semmi ilyet nem csináltam a szakításunk óta, Nicholas.
A tekintete lángra gyúlt, vadul csókolni kezdett, és ritmikusan mozgott. Az ostrom lelassult,
lágyabbá váltak a mozdulatai, újra megcsókolt, bekapta az alsó ajkamat, és édesen szívni kezdte.
Megszorítottam a karját, és átadtam magam a földöntúli gyönyörnek, amit végre újra átélhettem.
Az arcához érintettem az arcomat, és erősen belé kapaszkodtam.
– Mondd, hogy szeretsz – suttogtam a fülébe elfúló hangon. A kérésem hallatán megtorpant. –
Kérlek…
– Ne kérd tőlem ezt – könyörgött, és rám meredt. – Semmi nem volt olyan kegyetlen az
életemben, mint elfelejteni téged. Azt sem tudom, hogyan térjek vissza a valóságba ezek után.
– Akkor maradj velem – könyörögtem neki. Kihasználtam a pillanatnyi sebezhetőségét. Nem
érdekelt semmi. Pont annyira vágytam rá, mint amennyire ő rám. Vagy talán még jobban.
Beletúrtam a hajába, és lassan cirógatni kezdtem, mire lehunyta a szemét. Összevissza
csókoltam, teljes erőmből belekapaszkodtam a testébe.
– Mondd ki, Nick… kérlek – könyörögtem reszkető hangon. Betapasztotta a számat, és egyre
vadabbul csókolt. El akart némítani, azt akarta, hogy csakis arra koncentráljak, hogy összeforr a
testünk… A teste, az izzadságtól gyöngyöző teste a testemnek feszült, bőr tapadt bőrhöz, végtelenül
bensőséges érintéssel. Dühösnek, izgatottnak és szomorúnak tűnt, mindez egyszerre.
– Gyerünk, Noah… Add meg nekem, amit akarok, add meg nekem, amire szükségem van…
Kérlek!
Az ostroma egyre vadabb, egyre erőteljesebb lett. Kezdtem elveszteni a kapcsolatot a
külvilággal, az érzésekkel, a problémákkal, mindennel, mert vészesen közeledett a gyönyörök csúcsa,
ami majd mindent elsöpör.
Végül felsikoltottam a gyönyörtől, az egész testem megfeszült, a hátam felemelkedett az ágyról.
Ő tovább vonaglott, majd elment bennem, aztán felnyögött, pihegett a bőrömön, végül ráborult a
mellemre.
Tökéletes volt, az biztos, de nem mondta ki, hogy szeret.

Amikor magunkhoz tértünk, Nicholas bevette magát a fürdőbe, én pedig arra gondoltam, hogy most is
úgy lesz, mint New Yorkban, amikor letusolt, aztán hozzám vágott egy pólót, és rám parancsolt, hogy
öltözzek fel. De tévedtem: odafeküdt mellém, átölelt, és magához szorított. Nem értettem az egészet…
Most ez jelent valamit? A mellkasára hajtottam a fejemet, és úgy éreztem magam, mintha folyékony
halmazállapotú boldogságot fecskendeztek volna a testembe. Nem akartam, hogy elmenjen, nem
akartam újból elveszíteni. Szorosan magamhoz öleltem, és lehunytam a szememet. Teljesen
kimerültem. Nicholas végigszántott az ujjaival a hajamon, fentről lefelé, és addig cirógatott, amíg
megkörnyékezett az álom. Tudtam, hogy azon az éjjelen szépeket fogok álmodni, mert azt álmodom,
hogy újra együtt vagyunk, ő meg én… Olyan álmom lesz, amiben nem létezik sem gyűlölet, sem hibák,
csakis az egymásnak megvallott szerelmünk számít.
Elkerülhetetlen volt, hogy a másnap reggel egy sor felismerést és bizonytalanságot hozzon
magával, és amikor, nagyon korán, kinyitottam a szememet, tudatosult bennem, hogy ami abban a
szobában történt, soha többé nem fog megismétlődni: Nicholas mással van, és nem is akárkivel:
Sophiával, ővele, az egyik okozójával annak a szerencsétlen bolygóállásnak, ami arra késztetett, hogy
megtegyem, amit megtettem.
Ránéztem. Még aludt, álmában a mellkasához szorított, mintha soha nem akarna elengedni.
Bármit megadtam volna azért, hogy örökké tartson az a pillanat, de tudtam, hogy amint kinyitja a
szemét, harag és megbánás árad majd a tekintetéből, és nem voltam biztos benne, hogy fel vagyok rá
készülve.
Szüksége volt rám. Az anyja beteg, és kéznél voltam, hogy enyhítsem a fájdalmát… Tartozol
nekem ezzel, közölte mélyen a szemembe nézve. Kerek perec megmondta, és igaza is volt. Tartoztam
neki ezzel. Aztán órákkal később rájöttem, hogy ami történt, az nincs rendben, így nem lehet elintézni
a dolgokat, nem mondhat ilyet nekem. Ez az eset is felkerül a fájdalmas emlékek végeláthatatlan
lajstromára, bár úgy éreztem, legszívesebben megtartanám magamnak, búcsú gyanánt, és inkább nem
várnám meg, hogy újra visszautasítson.
Óvatos mozdulattal, nehogy felébresszem, elmozdítottam a kezemet Nicholas testéről. Úgy
gondoltam, az lesz a legjobb, ha lelépek, messzire tőle, a kishúgától, és minden fájdalmas emléktől.
Majd ráfogom anyámra, vagy lehet, hogy nem is kell kitalálnom semmiféle kifogást. Ez így nem mehet
tovább. Túl kell lépnem rajta, tovább kell élnem az életemet. Nicholas az életem része volt, és örökre
űrt hagyott a szívemben. Igazából mindig lesz helye benne, de vissza kell találnom önmagamhoz, újra
szeretnem kell magam, és meg kell bocsátanom saját magamnak.
Villámgyorsan és néma csendben összepakoltam a bőröndömet. Maddie összekucorodva feküdt
a takaróm alatt, úgy aludt, mint a bunda. Amikor kiléptem a szobámból, felöltözve, indulásra készen,
egyáltalán nem megkönnyebbülést éreztem, hogy végre lezárhatom ezt a fejezetet. Olyan érzés fogott
el, mintha becsuktam volna egy könyvet, ami megérintette a lelkemet, egy könyvet, amire örökké
emlékezni fogok… Olyan súly nehezedett rám, mint amikor az ember a végére ér egy varázslatos,
fantasztikus könyvnek, és az sem számított, hogy a kezembe veszem-e még valaha, már nem lesz olyan,
mint amikor először olvastam. Ott és akkor, azon a reggelen le kellett zárnom életem egyik fontos
fejezetét. Egy fejezetet, igen… De azért ne felejtsük el, hogy az egyik fejezetet követi a másik. Vagy
egy epilógus.

A hazaút elviselhetetlen volt. A testem üvöltve követelte, hogy forduljak vissza, bújjak vissza az
ágyba Nick mellé, és aludjak mellette az idők végezetéig, az elmém meg szakadatlanul gyötört azzal,
mekkora idióta voltam, hogy azt gondoltam, bármi is megváltozik. Egyfolytában azon tipródtam, hogy
ha több mint egy éve szakítottunk, akkor miért zokogok úgy, mintha most történt volna. Egy ponton túl
nem bírtam tovább: félreálltam a kocsival, mert attól féltem, frontális ütközés lesz a vége, leállítottam
a motort, majd ráborultam a kormányra, úgy zokogtam.
Sirattam azt, akik voltunk, sirattam azt, akik lehettünk volna… Sirattam őt, mert csalódást
okoztam neki, mert összetörtem a szívét, mert elértem, hogy beengedje a szerelmet, hogy aztán meg
bebizonyítsam, a szerelem nem is létezik, vagy ha igen, szükségképpen fájdalommal jár, olyan
fájdalommal, ami életre szóló sebet ejt az emberen.
Sirattam Noah-t, azt a Noah-t, akivé mellette lettem: az életvidám Noah-t, azt a Noah-t, aki a
démonjaival való küzdelem ellenére teljes szívéből szerette őt. Annyira szerettem, ahogyan már soha
senkit nem fogok, ezért is zokogtam. Ha megismered azt az embert, akivel egész hátralevő életedet le
akarod élni, már nincs visszaút. A legtöbben soha nem tapasztalják meg ezt az érzést, vagy azt hiszik,
rátaláltak, de rövid úton kiderül, hogy tévedés volt az egész. Én tudtam, és ma is tudom, hogy Nick
életem szerelme, az a férfi, akit a gyerekeim apjaként képzelek el, az a férfi, akit jóban, rosszban
magam mellett akarok tudni, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ.
Számomra Nick a Nagy Ő, a másik felem, de eljött az idő, hogy megtanuljak nélküle élni.
 23
NICK

Bármennyire is szeretem a kishúgomat, aznap reggel nem arra számítottam, hogy őt látom meg
először, amikor kinyitom a szememet. Felültem az ágyon, és megpróbáltam rájönni, hogy miért üres az
ágyam bal oldala, mivel nem érzékeltem, hogy Noah felébredt és kisétált a szobámból. Erre a
kérdésre talán az lehetett a válasz, hogy végre olyan mélyen aludtam, ahogy már egy éve nem.
– Hol van, Noah? – nyaggatott a kishúgom, miközben az ágyon ugrabugrált. Erre a kérdésre nem
voltam felkészülve. Hogyhogy merre van?
– Nincs a szobájában? – kérdeztem vissza. Feltápászkodtam, és megdörzsöltem az arcomat, hogy
észhez térjek. Elvánszorogtam a fürdőszobáig, megmosakodtam, hogy végre az előttem álló napra
koncentrálhassak, arra a napra, amikor egy csomót kell majd magyarázkodnom, és sok mindent át kell
gondolnom.
A tegnapi nem csak a szexről szólt, egyáltalán nem. Sokkal több forgott kockán, mert feléledtek
bennem a múltbeli érzések… És nagyon hosszú idő után először igazán jól éreztem magam.
– Nincs ott, Nick – mondta újra Maddie.
Összeráncolt homlokkal indultam el a szobájába, kinyitottam az ajtót, és valóban üres volt.
Körülnéztem, cuccai után kutattam a tekintetemmel… A könyveinek és a bőröndjének nyoma veszett.
– A rohadt életbe! – szitkozódtam félhangosan.
– Csúnyát mondtál!
Lenéztem, és rájöttem, nem ez a megfelelő pillanat, hogy Madisonnal foglalkozzak.
– Menj le a konyhába, kicsim. Prett majd csinál neked reggelit. Nyomás! – Nem volt helye
ellenkezésnek.
– Noah elment? – kérdezte elkámpicsorodva.
Oké, most már ketten vagyunk.
– Nem tudom, nyomás lefelé, nem mondom el még egyszer – parancsoltam rá. Kék szeme
villámokat szórt felém, én pedig egyből tudtam, hogy ez a kijelentésem nem marad következmények
nélkül.
Szó nélkül sarkon fordult, és lerohant a lépcsőn.
Bevonultam a szobámba, és előkotortam a telefonomat. Egyfolytában kattogott az agyam,
miközben kikerestem a számát. Megcsörgettem egyszer, aztán még kétszer.
A rohadt életbe, Noah! Tényleg így kellett lelépned?
Hogy iszonyú dühös voltam, az nem kifejezés. Az is felmerült bennem, hogy beülök a kocsiba, és
utánamegyek. Miért ment el? Megbántottam? Nem, persze hogy nem, a francba, úgy viselkedtem vele,
ahogyan mindig, pont olyan voltam, mint mindig, amikor együtt voltunk. Igen, persze, de ő többet
akart, többet kért…
Mondd, hogy szeretsz…
Képtelen voltam kimondani. Rettenetesen fájt.
Lógattam az orromat, amikor lementem a konyhába. Apám már ott volt a kishúgommal, élénken
társalogtak valamiről. Oké, inkább csak Maddie volt az, akinek be nem állt a szája, Rafaella pedig
mosolyogva figyelte őket. Amikor beléptem, mindkettőjük tekintete rám szegeződött, én pedig
odavakkantottam valami köszönésfélét, aztán egy bögre kávéval a kezemben elindultam a bejárati ajtó
felé.
Amikor megláttam Noah tragacsát, az egész valómat elöntötte a megkönnyebbülés, hogy mégsem
ment el. De ha itt van az autó, akkor vajon hová tűnt Noah, meg a cuccai…?
Nem tartott sokáig, mire kapcsoltam, hogy Noah Audija viszont eltűnt a garázsból.
Elment. Nem mondtam ki, amit abban a pillanatban hallani akart, és rájöttem, hogy ezzel sokkal
távolabbra taszítottam magamtól, mint a hazugságaimmal. Elértem a célomat: továbblépett. De
akkor… Miért érzem mégis ezt az ürességet a bensőmben, az ürességet, ami szertefoszlott, amint
megpillantottam őt?
Az sem segített a rossz hangulatomon, hogy apám behívott a dolgozószobájába egy kis
beszélgetésre. A hálaadás napi veszekedésünk óta nem is beszéltünk, de valami azt súgta, nem a
munkáról akar beszélni.
– Anyád felhívott tegnap. Tudom, hogy találkoztatok, és beszélt neked a betegségéről – közölte,
amint beléptem a dolgozójába.
Gúnyos kacagásban törtem ki. Odaléptem a bárszekrényhez, és töltöttem magamnak egy pohár
italt. Még csak délelőtt tíz felé járt az idő, de nem érdekelt.
– Ezek szerint nagyon jóban vagytok, és mindent megbeszéltek. Mit szól ehhez Rafaella, apa?
Vagy előle is elhallgattad?
Apám nem dőlt be a provokációmnak. A nagy bőrfotelben, ölbe tett kézzel üldögélve végignézte,
ahogy felhörpintem az italt, és töltök magamnak egy másikat. Amikor végre összeszedtem a
bátorságomat, és megszólaltam, iszonyatos harag tombolt bennem. Iszonyatos harag, és olyan
mélységesen mély fájdalom, amit soha életemben nem tapasztaltam.
– Mégis mikor akartad közölni velem?! – üvöltöttem.
– Anyád kért meg, hogy ne mondjam el – felelte megjátszott nyugalommal.
Gúnyosan felnevettem.
– Hogy is van ez, apa? Érdekes, hogy az alapján meséled vagy titkolod el a dolgokat, hogy az
rossz fényt vet-e rád. Simán eltitkoltad előlem, hogy a házasságotok alatt gyakorlatilag végig csaltad
anyámat, és azt is simán eltitkoltad, hogy anyám végül is ezért ment el… Elhitetted velem, hogy fogta
magát, és szó nélkül lelépett!
Apám felállt a fotelból, és az ablak felé fordult.
– Nicholas, anyádnak esze ágában sem volt visszajönni. Én ismerem őt, és amikor úgy döntött,
elhagy téged, nagyon is tudatában volt a tettének. Azért nem beszéltem neked erről, mert nem akartam
hamis reményeket kelteni benned. Nem akartam, hogy hazugságban kelljen élned.
– Az egész életem merő hazugság, a rohadt életbe már! – Le kellett higgadnom, valahogy le
kellett csillapítanom a remegést, ami az egész testemet hatalmába kerítette. Ökölbe szorult a kezem. –
Mi lesz most Madisonnal?
Amikor érzékelte, hogy visszaszereztem a hidegvéremet, apám felém fordult.
– Itt kell maradnia, így lesz neki a legjobb – felelte. Ingattam a fejemet… A legjobb? Kinek a
legjobb? – Nicholas, a kishúgodnak biztonságos, otthonos környezetre van szüksége. Nem akarom,
hogy folyton egy kórházban legyen, orvosok vegyék körül, és kénytelen legyen végignézni, ahogy az
anyja kemóra jár. Túl kicsi még ehhez.
– Szüksége van az anyjára.
Apám mélyen a szemembe nézett. Jó ideje nem nézett így a szemembe, talán évek óta, nekem
pedig elszorult a torkom, és a gombóc egyre csak nőtt.
Apám odalépett hozzám, és óvatosan a vállamra tette a kezét.
– Ez teljesen más helyzet, Nick. Nem az, ami veled történt – jelentette ki. Ezekre a szavakra
megfeszült az állkapcsom. – Nem hagyom, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon – folytatta. – Ezt
megígérem neked. Maddie találkozik majd az anyjával, tartani fogják a kapcsolatot. Többé nem
követem el ugyanazt a hibát.
Csak csóváltam a fejemet, de nem jött ki hang a torkomon. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha
megint tizenkét éves lennék, és apám most közölné velem, hogy anyám soha többé nem jön vissza.
– Soha nem kértem tőled bocsánatot ezért… Most megteszem… Tévedtem, Nicholas. Azt hittem,
hogy azt teszem, ami neked a legjobb, azt hittem, én elég leszek neked, és hogy anyád csak még több
fájdalmat okozna neked. De harcolnom kellett volna, még hazugság árán is harcolnom kellett volna
azért, hogy valamilyen formában mégis jelen legyen az életedben. Ezt teszik a szülők, fiam. Bármit
képesek megtenni, bármit képesek mondani, hogy éreztessék a szeretetet és a biztonságot. De nekem
ez nem sikerült.
A szemem megtelt könnyel, és pislognom kellett párat, hogy kitisztuljon a látásom. A fenébe is!
Erre aztán tényleg nem számítottam. Az élet állandóan meglepetéseket, újabb csapásokat tartogat
számomra, és arra vár, hogy felkeljek a földről, fájdalmasan, sebekkel, hogy aztán újult erővel
folytassam az utamat.
– Ne hagyd, hogy Maddie elveszítse az anyját! – kérleltem megtörten, és nem csak arra céloztam,
hogy anyámnak most el kell mennie. Apám tökéletesen értette a szavaimat.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy egyikőtök se veszítse el az anyját, Nicholas.
Az utolsó dolog, ami megmaradt bennem, az volt, hogy apám átölelt, ami iszonyúan meglepett.
Az idejét sem tudtam, mikor vetemedett utoljára ilyesmire, és arra sem emlékeztem, hogy mikor volt –
Noah-n kívül – bárkinek is szüksége arra, hogy kimutassam felé az érzéseimet. De éreztem, ahogy az
öleléstől megbékél a szívem, és rájöttem, hogy nem úgy van, ahogy gondoltam. Sőt, pont az
ellenkezője igaz. Nekem is szükségem van arra, hogy lebontsam a falakat magam körül, és hagyjam,
hogy időnként engem védjen meg valaki a sötétségtől.
 24
NOAH

Két héttel hálaadás után végre megcsörrent a telefonom. Megkaptam az állást! A titkárnő közölte
velem, hogy Simon Rogernek, a cég egyik tulajdonosának fiatal, agilis asszisztensre van szüksége, aki
megkönnyíti az életét. Hétfő reggel hétkor kellett kezdenem, és bár gyakornoki pozíciót kaptam, mégis
valamivel többet fizettek, mint a kávézóban, szóval tökéletesnek tűnt.
Amikor az első napon megérkeztem az irodába, egy csinos, szőke hajú, barna szemű nő
megmutatta Mr. Roger irodáját. Beléptem, és sokkal fiatalabb férfi fogadott, mint akire számítottam.
A magasságától és a kifogástalan külsejétől néhány másodpercre elállt a szavam. Zöld szeme és szőke
haja volt, és majdnem világosabb volt a bőre, mint az enyém. Tengerkék színű öltönye és szürke
nyakkendője mesésen állt rajta, én pedig érzékeltem, hogy a kelleténél tovább bámultam, mert mosoly
ült ki az arcára.
– Noah Morgan. Ugye? – kérdezte. Felállt a székről, egy kézzel begombolta a zakóját, a másikat
pedig rögtön felém nyújtotta.
Kevésbé határozottan szorítottam meg, mint amennyire illett volna.
– Igen, az vagyok – feleltem, de kissé idétlenül éreztem magam.
Roger visszaült, és egy intéssel arra biztatott, hogy kövessem a példáját. Gyorsan beleültem az
egyik bőrfotelba, vele szemben. A dolgozószobája meglehetősen egyszerű volt: egy faasztal, előtte két
szék, egy Mac számítógép, ami akkora volt, mint egy ház, és egy mappákkal telepakolt polcos
szekrény.
– Amikor Lincoln szólt, hogy Nicholas húga munkát keres nálunk, eléggé meglepődtem, de a
vizsgaeredményeit és az ajánlóleveleit látva nagyon megörültem, hogy minket választott, nem pedig
Leistert.
Rosszul érintett, hogy meghallottam Nicholas a nevét, de mivel a két család ismeri egymást, nem
volt meglepő, hogy felmerült a Leister név.
– Oké, persze… Nem jól veszi ki magát, ha a mostohaapjának dolgozik az ember – jegyeztem
meg barátságos hangon.
Roger felnézett a mappából, amibe addig belemerült, és rám mosolygott.
– Nem Williamre céloztam, hanem Nicholasra, de nyilván igaza van – helyeselt. Letette a
mappát az asztalra, és derűsen fürkészte az arcomat. – A munka egyszerű. Alapvetően az én ügyeimet
intézi majd, jegyzetel a megbeszéléseken, és segít nekem mindenben, amit kérek…
Bólintottam. Szóval én leszek a titkárnője, vagy valami ilyesmi.
– A bátyja biztos találna magának valami jobbat, szóval ha úgy gondolja…
– Nem, dehogy. Nicholas az utolsó ember, akihez ilyesmivel fordulnék. Arról nem is beszélve,
hogy akkor New Yorkba kellene mennem. Nem igaz? – kérdeztem vidám mosollyal. Végre volt
állásom, és alig vártam, hogy munkába álljak.
Roger összevont szemöldökkel nézett vissza rám.
– Hát, az igaz, hogy ebben a pillanatban Nicholas New Yorkban van, de a cégben ő is éppúgy
tulajdonos, mint Lincoln vagy én. Ugyanakkor megértem, hogy a ranglétra aljáról akar kezdeni. Ez
sokat elárul kegyedről…
 Egyszerre lefagyott az agyam, és kirázott a hideg.
– Sajnálom… Azt hiszem, nem jól értettem – közöltem vele. Úgy éreztem, jéghideg veríték
csorog végig a hátamon. – Ez Nicholas cége?
Roger úgy nézett rám, mint valami idiótára, és rámutatott a feje fölé kifüggesztett átlátszó üvegbe
gravírozott logóra. Majdnem szívrohamot kaptam. Ez nem lehet igaz!

LEISTER, ROGER & BAXWELL INC.

LRB
A francba!
Ez komolyan Nicholas cége?!
– Együtt kezdtük a projektet, bár ő a többségi részvényes… Azt hittem, tud róla – vallotta be,
csodálkozva a tudatlanságomon.
Hogy lehettem ekkora idióta? Kinek jutna eszébe úgy megjelenni egy állásinterjún, hogy utána
sem nézett a cégnek?
– Az a helyzet, hogy bátyámmal nem a legjobb a viszonyunk… – nyögtem ki. – Azért
telefonáltam, mert Lincoln Baxwell néhány hónappal ezelőtt állást ajánlott nekem, de arról fogalmam
sem volt, hogy a cég Nicholasé… Én… – Csak bámultam rá, és éreztem, hogy elönti az arcomat a pír.
– Sajnálom, nem kellett volna rabolnom az idejét. Már itt sem vagyok.
Roger is felpattant velem együtt, megragadta a karomat, és visszatartott.
– Várj, Noah! – szólt rám. Nagyon kedvesen ejtette ki a nevemet. – Tegeződhetünk? – kérdezte.
Elengedte a karomat, amikor látta, hogy már nem akarok elrohanni.
– Persze, sőt, köszönöm – feleltem. Hátha ettől kevésbé lesz szánalmas az egész.
Simon szája sarkában egy mosoly jelent meg.
– Nicholasnak nem kell megtudnia, hogy itt dolgozol, ha emiatt aggódsz – közölte velem
higgadtan. – Ő New Yorkból végzi a munkáját, és amennyire én tudom, esze ágában sincs otthagyni a
Nagy Almát.
Mélyet sóhajtottam, csak úgy cikáztak bennem a gondolatok. Én is nagyon jól tudtam, hogy
Nicholas biztosan nem jön vissza.
– A főnököd én leszek, nem ő – győzködött.
Uramatyám… Megtehetem ezt? Dolgozhatok Simon Rogernek úgy, hogy tudom, az egyik főnök a
volt pasim, az a volt pasim, akit még nagyon sokáig nem akarok látni? Ha kaptam volna másik
állásajánlatot, egy másodpercig sem gondolkodtam volna… De tudtam, hogy ennél jobbat úgysem
találok.
– Na? Mit mondasz? – türelmetlenkedett.
Félretettem minden félelmemet és aggályomat, majd rábólintottam. Roger rám mosolygott, és
megvillantotta hófehér fogait.
– Isten hozott a csapatomban… Nagyon örülök, hogy veled dolgozhatok.
Mosolyt erőltettem az arcomra, elköszöntem, és kisétáltam a dolgozószobájából. A rohadt
életbe, Nicholas! Miért ilyen átkozottul nehéz távol tartanom magam tőled?

Ahogy teltek-múltak a napok, rájöttem, hogy úgysem fogok összefutni Nickkel, már csak azért sem,
mert ő még mindig New Yorkban volt, onnan intézte az LRB ügyeit, így nyugalomban dolgozhattam.
Az az igazság, hogy tetszett a munka, és nem sok időm maradt a gondolkodásra, az agyalásra, ami pont
kapóra jött. A délelőttök munkával teltek, kivéve akkor, amikor be kellett mennem az egyetemre, aztán
visszamentem az irodába, és segítettem Simonnak mindenben, amire csak szüksége volt.
Csak úgy repültek a hetek, és egykettőre eljöttek az ünnepek. A karácsonyt anyámmal, Will-lel
és Maddie-vel töltöttem, mivel Nick világosan a tudtunkra adta, hogy a munkája miatt nem csatlakozik
hozzánk, de én tudtam, hogy úgy döntött, most inkább meghagyja nekem az ünnepeket.
Szilveszter éjszakáján Jennával és Lionnal voltam. A barátnőm ügyelt rá, hogy ne hozza szóba
Nicholast a társaságomban, de bármennyire is igyekeztünk, valahogy mégis előkerült a téma.
– Nem szerelmes belé, Noah – bizonygatta vacsora közben –, de továbblépett.
Jelentőségteljes pillantást vetett rám: Jenna azzal nyaggatott, hogy szingli vagyok, azt csinálok,
amit akarok, többet kellene kimozdulnom, ismerkednem, le kéne lazulnom… Amikor elkezdtük az
éjféli visszaszámlálást, azon gondolkodtam, talán igaza van, és eljött az ideje, hogy randizni kezdjek.

Egyik reggel, amikor nem kellett suliba mennem, és ott ültem az irodában, Simon beugrott a
miniirodámba, amit egy nagyon sötét színű faajtó választott el az övétől. Felnéztem a monitor mögül,
és a szememmel végigkövettem, ahogy közeledik, odalép hozzám, és megáll velem szemközt. Egy
széktámlára támaszkodott, és mosolyogva nézett rám.
– Jó munkát végzel, Noah – jelentette ki, némi büszkeséggel a hangjában. Már korábban is
feltűnt, hogy nagyon pátyolgat. Én voltam a legfiatalabb a csapatában, sőt, a cégnél is, ezért a szárnyai
alá vett, és úgy vezetett be mindenbe, mintha a tanítványa volnék. Rengeteg dolgot tanultam a cégnél
töltött egy hónap alatt, és ezért nagyon hálás voltam neki.
– Köszönöm, Simon – feleltem, és a fülem tövéig elpirultam. Az utóbbi időben ez gyakran
megtörtént a jelenlétében, mert a pasi lélegzetelállítóan nézett ki. Aznap szürke öltönyt és makulátlan
fehér inget viselt, könyékig feltűrt ujjal. Szőke haját hátrafésülve hordta, zöld szemében mosoly
bujkált.
– Azért jöttem, hogy meghívjalak valamire. – Összeráncoltam a homlokomat, de ő folytatta. –
Mindannyian megyünk, megünnepeljük a Coca-Colával kötött új szerződést a tavaszi kampányukhoz.
Na! Ne nézz már így rám! Te vagy a legfiatalabb. Emlékszel?
Vidáman rámosolyogtam, és némi izgalmat éreztem a gyomrom tájékán. Baromi régóta nem
voltam sehol, és ha mindenki megy, akkor én sem maradhatok ki. Nem igaz?
Elfogadtam az ajánlatot, és az udvarias gesztust is, amivel felsegítette rám a kabátot. Hideg volt
kint, így amikor kiléptünk, a nyakam köré tekertem egy világoskék sálat. Csak ketten voltunk: ő meg
én.
– Hát a többiek? – kérdeztem bizonytalanul.
– Már biztosan a bárban vannak. Nem mindenki dolgozik annyit, mint te.
Elengedtem a fülem mellett a szurkapiszkát, és vele tartottam. Befordultunk a sarkon a cég
hatalmas épületének utcájánál, és elindultunk lefelé. Körülöttünk iszonyatos embertömeg, forgalom…
Csak a szokásos. Séta közben beszélgettünk, én pedig meglepődtem, mennyire könnyedén folyik vele
a társalgás az irodán kívül, és mennyire el tudom engedni magam mellette. Éppen az egyik poénján
nevettem, amikor hirtelen megtorpant.
– Lehetek őszinte hozzád? – kérdezte a szemembe nézve.
Ideges lettem attól, hogy hangnemet váltott… De bólintottam, és puhatolózó pillantást vetettem
rá:
 – Mindig jobb az őszinteség, mint a hazugság.
Megint rám mosolygott. A fülem mögé simította az egyik hajtincsemet. A mozdulattól feléledt
bennem egy elfeledett érzés, pillangók kezdtek repkedni a gyomromban.
– Tetszel nekem, Noah… Nagyon tetszel, és szeretnélek meghívni vacsorázni – vallotta be
szemrebbenés nélkül, annak a férfinak a magabiztosságával, aki rengeteg dolgot elért baromi rövid
idő alatt, ráadásul elbűvölő, szórakoztató, és még jó főnök is.
– Most akarsz meghívni vacsorázni… Vagy az még áll, hogy elmegyünk a kollégákkal inni
valamit? – Ideges lettem, és biztos voltam benne, hogy ez neki is feltűnt.
– Őszintén szólva, azt csak kitaláltam… Trükköztem egy kicsit, mert attól féltem, hogy nemet
mondasz, szóval kitaláltam egy icipici hazugságocskát.
– Rájöttem… – mondtam neki. Képtelen voltam eldönteni, hogy imponál-e nekem, hogy hazudott.
– Ugyan, csak szeretnélek egy kicsit jobban megismerni… Beszélgetünk, vacsorázunk egy jó
helyen, kikérjük a legjobb bort az étlapról, aztán mindenki szépen hazamegy.
Jól hangzik, de… Ez most akkor randi?

Az étterem, amit választott, elegáns volt. Nem túlzottan elegáns, de éppen eléggé ahhoz, hogy
kényelmetlenül érezzem magam benne. A falak színes hanglemezekkel voltak kidekorálva, mindegyik
album a nyolcvanas évekből származott, és minden asztalt szupercuki piros-fehér abrosz borított,
középen egy-egy pici gyertyával. Az összhatás kellemes, otthonos külsőt kölcsönzött a helynek.
Olasz étterem volt, szóval ahhoz nem fért kétség, hogy ízleni fog az étel. Sajtszószos raviolit
rendeltem, ő pedig zöldséges lasagnét. Az már igaz, hogy élveztem a vacsorát, a beszélgetést, a
felszínes csevegést, az ismerkedés részeként az egymásnak feltett kérdések megválaszolását. Ezer éve
nem randiztam… Nicholas előtt csak egy barátom volt, Dan, utána meg nem is volt rá időm, hogy
fiúkkal találkozgassak, vagy másokkal ismerkedjek.
Elmesélte, hogy ő az elsőszülött a családjában, ő az egyetlen fiú, és négy húga van, akik az
őrületbe kergetik. Egyébként jómódú családból származik – az apukája építész, az anyukája orvos –,
és ő a fekete bárány, mert marketingkommunikációt tanult.
A vacsora gyorsan elrepült, mi pedig visszasétáltunk a cég parkolójába. A piros Audim az övé
mellett állt. Égi jel.
– Szóval, Noah – szólalt meg, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy megérkeztünk. – Isteni volt veled
vacsorázni ma este, és szívesen megismételném valamikor.
Felnevettem. Úgy ment az egész, mint a karikacsapás. Alig akartam elhinni. Semmi hiszti, semmi
sírás, semmi cirkusz. Csak egy lány és egy fiú, akik egy asztalnál ülnek, és elmesélik egymásnak az
életüket. Igen, tényleg jól sikerült a randi, de befeszültem attól, hogy tett egy lépést felém, és
odahajolt, hogy megcsókoljon.
Ösztönösen reagáltam. Elkaptam a fejemet, így az ajka az arcomat súrolta.
– Hmmm! – kiáltott fel egyszerre vidáman és méltatlankodva.
Ránéztem. Olyan jól nézett ki, olyan helyes és férfias volt, de a közelébe se ért Nick elbűvölő
sármjának.
– Sajnálom… Isteni volt a vacsora, de én jobban szeretek egy kicsit lassabb tempóban haladni –
szabadkoztam. Kislánynak éreztem magam, idétlen kislánynak, aki még arra is képtelen, hogy szájon
csókoljon egy fiút, aki most költött el több mint száz dollárt egy vacsorára.
Simon az ujjbegyével megcirógatta az arcomat. Jólesett az érintése.
– Oké… Nem adod magad könnyen. Így még jobban tetszel.
Majd szó nélkül a kocsijához lépett, és elhajtott.
Én csak álltam ott pár másodpercig, és amikor végül elindultam, a szemem megtelt könnyel.
 25
NICK

Megnyitottam a naptáramat, amit a titkárnőm küldött át, és egy nagy sóhaj kíséretében tudomásul
vettem, hogy meghalni sem lesz időm. Nyakamon az LRB megnyitása, meg a másik két cég bezárása,
így nyilvánvalóvá vált, hogy semmi másra nem futja majd az időmből, mert a munka egész embert
kíván. Nem panaszkodhattam, mert szeretek dolgozni, főleg az új projekten, aminek az elindításáért
olyan nagy árat fizettem.
Belenéztem az aznapi újságba, és magamban átkozódtam. Simon Roger aznap reggel felhívott, és
kioktatott, hogy nem engedhetünk meg magunknak ilyen rossz sajtót ilyen korai szakaszban. Azt
mondta, most az a legfontosabb, milyen képet mutatunk magunkról a külvilágnak. A lelkem mélyén
tudtam, hogy igaza van, de nekem nincs arra időm, hogy vigyorogva pózoljak a kamerák előtt, és a
döntéseim miatt magyarázkodjak. Épp elég volt meggyőzni az igazgatótanácsot, arra már nem futja az
erőmből, hogy mindenki mást is győzködjek.
Majd minden rendbe jön a maga idejében.
Megcsörrent a telefonom, én pedig felkaptam. Sophia volt az.
– Nem érek rá – mondtam neki, elég bunkó stílusban.
– Sosem érsz rá – vágott vissza. – A titkárnőd azt mondta, hogy Los Angelesbe mész a jövő
héten.
– Ránézek az LRB irodájára, hogy minden rendben megy-e.
– Azt is mondta, hogy nyitóbulit rendezel.
– Úgy látom, Lisa elég részletesen beavatott – jegyeztem meg idegesen. – Igen, Roger
ragaszkodik a bulihoz, ami kapóra jönne ahhoz, hogy pozitív képet mutassunk a cégről.
– Nem is akartál szólni, hogy Kaliforniába jössz? Feltűnt neked, hogy több mint egy hónapja nem
találkoztunk?
Felálltam a székből, és öntöttem magamnak egy csésze forró kávét. Az igaz, hogy az utóbbi
időben annyira lefoglalt a munka és a Noah-val való legutóbbi találkozás emléke, hogy nem nagyon
jutott eszembe Sophia.
– Naná, hogy akartam szólni, de még semmi sincs lefixálva – vágtam vissza higgadtan.
Sok kilométernyi távolságról is meghallottam, ahogy cikáznak a gondolatok Sophia fejében.
– Akkor a lakásodban találkozunk? – Nem tudtam nem észrevenni a hangjában megcsillanó
érzékiséget, ami mindennek ellenére mosolyt csalt az arcomra.
– Ott találkozunk – feleltem, és visszaültem. – Van kulcsod, ugye?
Önkéntelenül is összehasonlítottam, hogy beszélek vele, és hogyan Noah-val. A kulcsot már
hónapokkal korábban odaadtam neki, mert időnként Los Angelesben kellett maradnom munkaügyben,
és a lakásom üresen állt. Képtelen voltam rászánni magam, hogy eladjam. Időm sem lett volna rá, és
az emlékek, amiket azok a falak őriztek, annyira égették a bensőmet, mint a dolgozószobámban izzó
kandalló tüze…

Nagyon korán indult a gépem Los Angelesbe, de még így is épp csak beestem arra a megbeszélésre,
amit aznap délre hívtam össze. Meg akartam akadályozni, hogy az alkalmazottaim elkövessék a
múltkori hibákat. Meg aztán látni akartam a kishúgomat, mert újév napja óta nem jártam Los
Angelesben. Noah akkor nem volt ott, pedig égtem a vágytól, hogy újra lássam. Az anyja azt mondta,
az albérletben maradt, mert tanulnia kell, de úgy sejtettem, én vagyok az oka a távolmaradásának. A
múltkori közös éjszakánkon, már majdnem két hónapja, minden egyes csók, minden szó, minden hang,
minden érzés beleégett az agyamba… Nem is tudom, mi történt volna, ha nem lép le. Vajon elhagytam
volna utána? Vajon lett volna lelkierőm ahhoz, hogy amikor felébredek mellette, megmondjam neki,
hogy köztünk vége?
Ezekre a kérdésekre nem tudtam a választ, és már soha nem is fogom megtudni. A sors akarta
úgy, hogy ő hozza meg a döntést, és megszabadítson attól a tehertől, hogy nekem kelljen meglépnem,
így mindketten továbbléphettünk.
Most itt van nekem Sophia, bár őt inkább kötelességnek éreztem, mert hozzásegített, hogy
megfeleljek a velem szemben támasztott elvárásoknak. Egyszer majd szeretnék gyereket, szeretnék
megnősülni. Soha senkit nem fogok úgy szeretni, ahogy Noah-t szerettem, de azért nem állhat meg az
élet. Örökre fájdalmas emlék marad, mindig a lelkemben őrzöm majd, az összes sejtemben, a
véremben, mert hozzám tartozik. De ez nem jelenti azt, hogy nem tehetek erőfeszítéseket a jövőbeni
céljaim elérése érdekében.
A reptéren Steve várt rám, aki néhány napot a nagyobbik fiával akart tölteni, akinek másnap volt
a diplomaosztója az egyetemen. Rámosolyogtam, amikor megláttam, és együtt indultunk el a kocsi
felé.
– Hogy van Aaron? – kérdeztem, miközben becsatoltam a biztonsági övet, és visszakapcsoltam a
telefonomat, hogy megnézzem, van-e üzenetem vagy nem fogadott hívásom.
– Nagyon megkönnyebbült, hogy túl van az egészen.
Halvány mosoly ült ki az arcomra, és ránéztem az órámra.
– Jó lenne, ha odalépnél neki, mert nem akarok elkésni arról a megbeszélésről, amit én hívtam
össze.
Steve szót fogadott, és alig fél óra alatt már bent is voltunk a városban, és leparkoltunk az épület
előtt, ami sok millió dolláromba került.
Nem okozott meglepetést, hogy az érkezésemre felbolydult az iroda, ehhez már igazán
hozzászoktam az utóbbi időben.
– Jó napot, Mr. Leister! Már várják a tárgyalóban – köszönt rám a titkárnő, akinek a nevét sem
tudtam.
– Köszönöm. Hozna nekem egy kávét egy percen belül? – mondtam neki, majd
keresztülvágtattam a helyiségen, mert nagyon jól tudtam, hogy késésben vagyok. – Feketén, cukor
nélkül. Köszönöm.
A titkárnő az irodámmal szomszédos helyiségben található kávégéphez sietett, én pedig
végigsétáltam a tárgyalóba vezető folyosón. Amikor benyitottam, nagy meglepetésemre mindenki
nevetgélt, és senki sem ült a helyén. Körbeálltak valamit, amin mindenki nagyon jól szórakozott.
Odalopakodtam, miközben érzékeltem, hogy senkinek nem tűnt fel a jelenlétem. Megláttam, hogy egy
hosszú szőke hajú lány ül egy széken, és magával Simon Rogerrel szkanderezik.
Beletelt vagy két másodpercbe, mire leesett, hogy a lány nem más, mint Noah.
Képtelen voltam felfogni, csak némán bámultam, ahogy nevet, és lefelé nyomja annak az
idiótának a kezét, aki nyilvánvalóan hagyta, hogy nyerésre álljon. Még néhány pillanatig bámultam az
összekulcsolt kezüket, de aztán elöntötte az agyamat a vörös köd.
 – Ha képesek vagytok ekkora cirkuszt csinálni, ha tíz percet kések, el tudom képzelni, mit
műveltek, ha nem vagyok itt! – jegyeztem meg. Olyannyira felemeltem a hangomat, hogy mindenki
megrökönyödött, még a két középen ülő jómadár is felém fordult.
Noah rögtön felpattant, amint meghallotta a hangomat. Olyan hatással volt rám a találkozás,
főként mert abban a helyzetben történt, hogy minden egyes porcikámat elöntötte a harag. Abban a
pillanatban semmi sem számított, sem az alkalmazottak, akikre bizonyára nem tettem valami jó
benyomást, és az sem, hogy ha nem Noah-ról lett volna szó, velük együtt nevettem volna, és még én
könyörögtem volna, hogy hadd csatlakozhassak.
Rámeredtem, és éreztem, ahogy megfordul velem az egész világ.
– A megbeszélésnek vége – harsogtam. – Holnap reggel hétkor mindenki legyen itt, aztán majd
meglátjuk, kinek lesz még állása. Ez nem egy rohadt kupleráj!
A tekintetem a jelenlevők arcába fúródott, főleg Rogerébe, aki meglehetősen közel került a
barátnőmhöz, vagyis, a rohadt életbe, túlságosan közel került Noah-hoz.
Sarkon fordultam, hogy kisétáljak az ajtón, de előbb még ordítottam egy nagyot:
– Morgan! Az irodámba!
 26
NOAH

Néma csendben bámultam az ajtót, és meg sem tudtam szólalni, ahogy a megbeszélés többi
résztvevője sem.
– Rohadjon meg az ilyen főnök! – kiáltott fel az egyik kollégám, miközben összeszedegette a
cuccait, és kiviharzott a tárgyalóból.
– A végén kiderül, hogy igazat beszélnek az újságok – jegyezte meg egy másik, én pedig
odafordultam hozzá.
Többen sajnálkozó pillantást vetettek rám, mert csakis velem ordítozott, és engem hívatott be.
Simon odajött hozzám, és a fülemhez hajolt.
– Akarod, hogy bemenjek veled? – kérdezte. Egyszerre szertefoszlott minden, amit iránta
kezdtem érezni az elmúlt hetekben…
Feltűnt a színen Nick.
– Nyugi, minden oké, tudom kezelni a helyzetet – feleltem, mire ő homlokráncolva nézett rám.
Az óta a bizonyos első alkalom óta egyszer-kétszer elmentünk vacsorázni. Az egyik ilyen estén
rászántam magam, és elmeséltem neki, mi minden történt Nickkel. Nem is kell mondanom, mennyire
meglepődött, amikor összeállt neki a kép: Nickkel nem testvéri a kapcsolatunk, annál sokkal több.
Rámosolyogtam Simonra, összeszedtem magam, kiléptem a tárgyalóból, és elindultam abba az
irodába, amit Nick a főnöki székhelyéül tartott fenn, bár legtöbbször üresen állt. Amikor az ajtajához
értem, gyorsan bekopogtam. Sietni akartam, mert az arra járók mind megbámultak.
– Gyere be! – kiáltott ki az irodából.
Amikor beléptem, megláttam, hogy idegesen fel-alá járkál az irodában.
– Mi a fenét keresel itt?
Felsóhajtottam, és a tekintetemmel követtem, ahogy leveszi a zakóját, lehajítja egy székre, és
felgyűri az ingujját a könyökéig.
– Itt dolgozom – feleltem összeráncolt szemöldökkel. – Azt hittem, tudsz róla.
Nicknek egyszerre megállt a keze levegőben, amikor éppen a nyakkendőjétől akart
megszabadulni, és hitetlenkedő pillantást vetett rám.
– Te meg mi a fenéről beszélsz?
– Elvesztettem a munkámat, és eszembe jutott, hogy Lincoln Baxwell a kezembe nyomta a
névjegykártyáját Jenna esküvőjén. Felhívtam, és azt mondta, intéz nekem valamit. – Megvontam a
vállamat. Úgy adtam elő az egészet, mintha sima ügy lett volna, mert valójában tényleg az volt.
Nick rátámaszkodott az íróasztalára, és mélyen a szemembe nézett.
– Miért nem engem hívtál? – kérdezte. Némi csalódottságot véltem felfedezni a hangjában. –
Sokkal jobbat találtam volna neked.
A szememet forgattam.
– Azt sem tudod, mi a feladatom a cégnél.
– Nyilván nem – helyeselt és hozzámlépett. – Kinek dolgozol?
Valami azt súgta, hogy egyáltalán nem fog neki tetszeni, de nem hazudhattam neki, mert csupán
néhány percébe került volna, hogy kiderítse, mit csinálok a cégnél, és nem akartam, hogy még jobban
bepöccenjen.
– Simonnak dolgozom… amolyan asszisztensféle vagyok.
Nicholas mélyet sóhajtott, és pár másodpercig bent tartotta a levegőt.
– Az asszisztense vagy? – kérdezte gúnyosan, és jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét. – Ez
meg mi a fenét jelent?
Karba fontam a kezemet, úgy bámultam rá.
– Szerinted mit jelent, Nicholas? Leszervezem a programjait, kávét főzök…
– Kávét? – Úgy ejtette ki a száján azt a szót, mintha sértegetni akart volna vele…
– Igen. Tudod, az a barna lötty, amit reggelente isznak az emberek…
– Ne jópofáskodj itt nekem! – vágott közbe. Odaült az asztalához, és rám nézett. – Nem inkább a
tanulással kéne foglalkoznod? Minek dolgozol, ha egyszer nem szorulsz rá?
– Ha valamire nem szorulok rá, akkor az maga, Mr. Leister! – vágtam rá, és jól megnyomtam a
nevét.
Nicholas úgy bámult rám, mint valami iskolaigazgató arra a kislányra, aki rossz fát tett a tűzre.
– Nagyon vicces kedvedben vagy ma reggel… A munkaidőben való idétlenkedéstől vidultál így
fel?
Nem kellett volna munkaidőben szkanderoznunk, de ő meg elkésett.
– Inkább attól, hogy féltékenységi rohamot kaptál, csak mert jól érzem magam a beosztottaiddal.
– Rogerrel. Ugye ezt akartad mondani?
– A beosztottaiddal – erősködtem.
– Nem vagyok féltékeny, csak kiakaszt, hogy vesztegeted az idejét azoknak az embereknek, akik
kidolgozzák a belüket, hogy működjön ez a cég.
– Szóval most már az is az én hibám, hogy megpróbáltuk elütni valahogy az időt, amíg arra
vártunk, hogy méltóztass megjelenni a saját megbeszéléseden…
– Na jó… Szerintem ne kezdjünk el vitatkozni azon, kinek mi a hibája, Noah, mert akkor
napestig itt ülünk.
Uramatyám! Már teljesen megfeledkeztem arról, mekkora pöcsfej tud lenni.
– Elmehetek? – kérdeztem, és megsemmisítő pillantást küldtem felé.
– Nem.
Ahogy rám nézett, a szemében egyszerre csillant meg a harag, az indulat és a vágy…
– Jól nézel ki – közölte, megtörve a feszült csendet. Villámcsapásként hatott rám a bók. –
Örülök, hogy visszaszedtél egypár kilót abból, ami lement rólad. Nem szeretem, ha csontkollekció
vagy.
Ilyen megjegyzésre nem számítottam.
– Most lekövéreztél?
Nick felkacagott, mire majdnem szívinfarktust kaptam.
– Te kövérnek látod magad?
Nem, persze hogy nem vagyok kövér. Soha nem voltam kövér, de az egyértelmű volt, hogy a
szakításunk után leadott kilókat lassan kezdtem visszaszedni. Egészségesebbnek tűnt a külsőm,
kikerekedett az arcom. Ezt jó jelnek véltem, mert azt jelentette, hogy továbbléptem.
– Te sem nézel ki rosszul – közöltem vele, kikerülve a választ. – Úgy látszik, mindkettőnknek
előnyünkre vált a szakítás.
Még nekem is feltűnt, milyen ridegen cseng a hangom. Nick némán bámult rám, és közben neki is
az járhatott a fejében, ami nekem, hogy mi mindent műveltünk a legutóbbi alkalommal, amikor együtt
töltöttük az éjszakát.
– Óhajtasz még valamit? – kérdeztem, kiszakítva mindkettőnket az álmodozásból. – Folytatnom
kéne a munkát.
Nick bólintott, de nem vette le rólam a szemét.
Vajon mit akarhatott közölni velem a tekintetével?
Hátat fordítottam neki, és az ajtóhoz léptem. Mielőtt kiléptem volna rajta, visszafordultam.
– Többet kéne lazítanod a beosztottaiddal, Nicholas. Jó emberek, és már mindenki izgatottan
várta, hogy megismerjen.
Nick kissé hátravetette a fejét, mintha azon morfondírozna, mit válaszoljon, végül csak bólintott.
Azzal sarkon fordultam, és faképnél hagytam. Úgy éreztem, bőven lesz mit átgondolnia.

A másnapi megbeszélés sokkal jobban sikerült. Nick elbűvölő volt, mindenkivel viccelődött, de nem
kért elnézést az előző napi viselkedése miatt. Végtére is, ő a főnök, és egyetlen cégvezető sem veszi
jó néven, ha óriási viháncolás fogadja a tárgyalóban. Úgy tűnt, simán lekenyerez mindenkit, kivéve
Simont, akit kimérten méregetett. Nem tetszett a viselkedése, de nem tehettem semmit. Nick a kellő
tisztelettel bánt velem, de megtartotta a biztonságos távolságot kettőnk között, amiért hálás voltam
neki. Időnként összeakadt a tekintetünk, mert néhányszor rajtakaptam, ahogy engem bámul. Nem
tagadhattam saját magam előtt, hogy egyszerre volt kellemes és fájó érzés a közelében lenni, de
igyekeztem a munkára koncentrálni, és neki sem volt túl sok lehetősége arra, hogy hozzám szóljon.
Zárt ajtók mögött tartotta a megbeszéléseit, ahol nekem nem kellett megjelennem. Elvégre én csak egy
mezei gyakornok voltam a cégnél.
Aztán minden rosszra fordult, amikor egy napon kifordultam az irodámból, és szemtől szemben
találtam maga vele… Sophiával. Egymásra meredtünk, és bár legbelül úgy éreztem, menten
meghalok, minden erőmet összeszedtem, és megőriztem a hidegvéremet.
– Örülök, hogy látlak – mondtam olyan vidám és nyugodt hangon, ahogyan csak tőlem telt.
Sophia csodálkozva nézett rám, Nick pedig, aki éppen Simon irodája felé tartott, meghallotta a
szavaimat, odaállt a lány mellé, az arcomat kémlelte, és képtelen volt leplezni az égszínkék szemében
megbúvó érdeklődést.
– Ha megbocsátotok…
Sarkon fordultam, és a mosdó felé indultam, hogy egy perc alatt összeszedjem magam, aztán
minden erőmmel arra koncentrálhassak, hogy el ne bőgjem magam.
Nyugi, Noah… Már majdnem túl voltál rajta. Emlékszel? Lélegezz, lélegezz… Ne szerezd meg
neki azt az örömöt, hogy lássa, mekkora hatással van rád.
A kettejük képe, ahogy egymás mellett állnak, örökké üldözött, de egész más érzés volt fotón
látni őket, mint élőben. Nagyon mélyen érintett a látvány, ahogy Sophia arca lángra lobban Nicholas
láttán, és ahogy Nick keze lágyan átkarolja a lány derekát…
A francba! Ne! Csak most ne bőgd el magad! Ne csináld! Ne legyél hülye!
Felpattantam, megmostam az arcomat egy kis vízzel, de vigyázva, nehogy lejöjjön a
szemfestékem. Aztán előkaptam a szájfényt, feldobtam egy újabb réteget, mert erősnek kellett
látszanom, olyan erősnek, mint az az érett Noah, aki az imént megmutatta magát.
Mire kiléptem a mosdóból, Nick és Sophia már eltűnt. Elindultam Simon irodája felé,
bekopogtam, és amikor kiszólt, hogy tessék, szembe találtam magam Nickkel, aki odalépett hozzám,
és kinyitotta előttem az ajtót.
A szeme az arcomat fürkészte, én pedig elkaptam a tekintetemet, majd elsétáltam mellette, és
odamentem a főnökömhöz.
– Átküldöm neked az összes adatot, amit kértél, Nicholas. Ne aggódj! – szólt oda neki Simon.
Elmélázva bólintott, közben le sem vette rólam a szemét.
Mit bámulsz, Nicholas? Menj csak vissza a barátnődhöz, és hagyj engem békében, nyugodtan
szenvedni!
Nick mintha belelátott volna a fejembe, mert bólintott, elindult az ajtó felé, és becsukta maga
után.
Simon tekintete felém vándorolt, odalépett hozzám, és megfogta a kezemet.
– Jól vagy?
Bólintottam, és közelebb léptem hozzá. Az íróasztalnak támaszkodott, és magához vont.
Simonnal csak a csókig jutottunk, nem léptünk tovább, az is csak néhányszor fordult elő. Tudtam,
hogy nem játszhatjuk azt a végtelenségig, hogy tizenöt évesek vagyunk: ő huszonnyolc, és
egyértelműen közölte, hogy tetszem neki, nagyon is.
Amikor a két tenyerébe fogta az arcomat, és az ajkamra tapasztotta az ajkát, éreztem valami
enyhe csiklandozásfélét, de annak semmi köze nem volt ahhoz a mámoros érzéshez, ami már attól
elfogott, hogy Nick a szemembe nézett.
Simon észrevette, hogy nem nagyon strapálom magam, és bizonyára érzékelte, hogy másfelé
járnak a gondolataim. Nem is tévedett nagyot: abban a pillanatban mindenkin járt az eszem, csak
éppen rajta nem.
– Kérni akartam tőled valamit – jelentette ki. Elengedett, és megkerülte az asztalt. Kihúzta az
egyik fiókot, és előhúzott belőle egy törtfehér színű borítékot. – Pár nap múlva lesz a cég nyitópartija.
Mindenki ott lesz, és szeretném, ha eljönnél velem.
Szóra nyílt a szám, és majdnem kapásból nemet mondtam. Hogy a párjaként jelenjek meg ott? Az
olyan lenne, mintha világgá kürtölném, hogy van köztünk valami. Ez vajon segítene abban, hogy
kordában tartsam a Nicholas iránti érzelmeimet? Ő nyilván Sophiával megy. Szóval mi ezzel a gond?
– Mi a válaszod? – sürgetett Simon reménykedve.
– Hogy megyek is, és kerítek magamnak valami ruhát… Persze csak ha a főnököm elenged.
Simon mosolyából őszinte boldogság tükröződött, én pedig távoztam, mielőtt még megbánhattam
volna.
Úgy éreztem, a vesztembe rohanok.

Másnap este Jennával elmentünk iszogatni. Jó pár hete nem találkoztunk, szóval úgy döntöttünk,
csapunk egy csajos estét, hogy végre lelazuljunk. Szükségem volt rá, hogy érezzem, még csak
tizenkilenc éves vagyok, Jenna pedig fel akarta éleszteni a „régi énjét”, azt a Jennát, aki jóformán
fáradhatatlan, és aki még véletlenül sem ül otthon zsinórban háromnál több este.
Mivel az éjszakához az dukált, piros bőr miniszoknyát, vékony harisnyát és testhezálló,
sejtelmes, sötét színű felsőt vettem fel, amit anyától kaptam ajándékba a térdig érő, magas sarkú
csizmával együtt. A hajamból a vállamra omló loknikat formáztam, és ugyanolyan színű rúzst kentem
fel a számra, mint a szoknyám. Úgy éreztem, Jenna büszke lesz rám.
Párszor összebalhéztam a GPS-szel, mire megérkeztem a megbeszélt helyre. A barátnőm a klub
bejáratnál várt rám, és túláradó mosollyal fogadott.
 – Ma nagyon kitettél magadért. Na mi van, kivetjük a hálónkat? – kérdezte izgatottan.
– Annak, hogy kihoztam valamit magamból, semmi köze a pasikhoz. Úgy nézek ki, ahogy nekem
tetszik. Te meg férjes asszony vagy.
Jenna ezt mintha meg sem hallotta volna.
– Ez egy visszafogott hely, semmi diszkós ereszd el a hajamat. Érted? Lehet beszélgetni, van
félhomály is… Mibe fogadjunk, hogy fél óra sem telik bele, máris akad majd pár pasi, aki kiszemel
minket magának?
– Azt hittem, arról van szó, hogy kicsit iszogatunk, dumálunk, kettesben elvagyunk… Eszem
ágában sincs pasizni, és csak hogy megnyugodj, van valami… köztem és a főnököm között.
Jennának elkerekedett a szeme.
– És ezt csak így mondod?! – kiáltott fel. A hír jobban lázba hozta, mint a pasizás gondolata.
Megvontam a vállamat, mintha az egésznek nem is volna semmi jelentősége.
– Ha te fizeted az első kört, elmesélem, de figyelmeztetlek, hogy nem olyan nagy szám…
Jenna még izgatottabban bólintott, és gyakorlatilag beráncigált a klubba. A hely elég szűkös volt,
és még a csilláron is emberek lógtak. Jenna mindkettőnknek felest rendelt valami rózsaszín löttyből,
amiről fogalmam sem volt, micsoda, majd leültünk a sarokba egy félreeső asztalhoz. Az én széllel
bélelt barátnőm azonnal nekem esett:
– Na, mesélj már! Kavarsz a főnökkel?
– Nem kavarunk, csak vacsizni voltunk, meg… csókolóztunk… kétszer – böktem ki.
Jenna rám meredt.
– Kétszer? – ismételte meg olyan hangsúllyal, amit már jól ismertem. – Ne nyomulj rá ilyen
durván! Hallod, még ribancnak néz.
– Fogd már be! – parancsoltam rá, és hozzávágtam egy szem földimogyorót, amit az italok mellé
szolgáltak fel.
Jenna felkacagott, de továbbra is úgy bámult rám, mintha valami mutáns féreg lennék egy másik
galaxisból.
– Most komolyan, Noah, azt megértem, hogy számodra a szex különleges dolog, meg minden, de
a l’art pour l’art dugásnak is van előnye.
Csak nevettem rajta, miközben vidáman csóváltam a fejemet. De Jenna nem hagyta magát lerázni,
és a következő órát azzal töltötte, hogy partnert találjon nekem valami egyéjszakás kalandra. Mikor
már az ötödik pasit próbálta nekem bemutatni, ránéztem az órámra, és úgy döntöttem, ideje lelépni.
– Sajnálom, Jenna, de mennem kell, ha holnap nem akarok beájulni az irodában. Isten mentsen
attól, hogy Mr. Karót Nyelt megint üvöltve rángasson be az irodájába.
A barátnőm felkacagott.
– Meg sem kérdeztem, hogy viseled – jegyezte meg kíváncsisággal vegyes tapintattal. A
Nicholas-téma egy ideje már mindkettőnk számára kissé kínossá vált. Hiába voltunk Jennával nagyon
jó barátnők, ő és Nick gyerekkoruk óta ismerték egymást, és bár a barátnőm mindig mellettem állt, a
lelke mélyén képtelen volt megbocsátani nekem, hogy csúnyán összetörtem a szívét.
– Amíg megtartjuk a három lépés távolságot, egész jól – feleltem neki, bár tudtam, hogy ez
szemenszedett hazugság: nem mertem bevallani, mekkora hatást gyakorolt rám Nick jelenléte.
Abban a pillanatban megpillantottam a magas és elképesztően helyes Liont, amint belépett a
klubba. Egyből kiszúrt bennünket, mintha radar lenne a fejében. Vidám mosollyal üdvözöltem, Jenna
pedig azonnal helyet szorított neki, hogy odaférjen hozzánk.
 – Mi újság, Noah? – kérdezte a barátnőm férje, és rátette hatalmas kezét a lány térdére.
– Istenien, csak már elfáradtam – feleltem. Letettem a poharamat az asztalra, és induláshoz
készülődtem. Jenna nem marad egyedül, ideje volt, hogy megpattanjak.
Elköszöntem tőlük, kiléptem a klubból, és elindultam a parkoló felé, a kocsimhoz. Tovább
maradtam, mint ahogy terveztem, de legalább nyugodtan jöttem el, mert Lion leváltott: Jenna nagyon
jól bírja az éjszakázást, nekem viszont nem volt erőm hozzá, hogy tartsam vele a lépést.
Bepattantam a kocsiba, és kilőttem: padlógázzal elindultam az országút felé. Péntek este lévén
nagy volt a forgalom, ezért úgy döntöttem, nem állok be az előttem sűrűsödő kocsisor végére, hanem
másik útvonalat választok, még akkor is, ha az hosszabb.
Bekapcsoltam a rádiót, hogy eltereljem a gondolataimat, ám alig néhány tíz métert vezettem,
amikor furcsa érzésem támadt a kocsival kapcsolatban. A kormány elkezdett félrehúzni, és úgy
éreztem, alig tudom egyenesben tartani az autót.
A francba!
Lassítani kezdtem. Jól tudtam, hogy a mellékút sáros és csúszós, miután az eső gyakorlatilag
egész nap megállás nélkül esett. Megálltam jobb oldalon, a leállósávban, és kitettem a vészvillogót.
Megpróbáltam felidézni, mi a teendő ilyen helyzetben. Amikor kiszálltam, szinte teljes sötétség
vett körül, amit csak az autók fényszórója tört meg. Kinyitottam a csomagtartót, hogy megkeressem a
zseblámpát, a fényvisszaverő mellényt és az elakadásjelző háromszöget, de szerencsétlenségemre
egyiket sem találtam meg. A telefonom lámpájával belevilágítottam a csomagtartóba, őrült módjára
kutattam, mert tele volt mindenféle felesleges baromsággal… Mindhiába.
Egy kocsi olyan sebességgel száguldott el mellettem, hogy ijedtemben felsikoltottam, és
majdnem egy métert ugrottam.
– Barom! – kiáltottam utána a semmibe.
A lámpával rávilágítottam az Audi kerekeire, és egyértelműen láttam, hogy defektet kaptam.
Igen, defektet, és nem volt nálam pótkerék, meg semmi, ami segíthetett volna rajtam. És miért? Mert
az összes cucc a régi bogárhátúmban maradt. Csakis magamat hibáztathattam, amiért akkora barom
voltam, hogy elfelejtettem átpakolni a cuccokat az új kocsiba.
Úgy döntöttem, felhívom az egyetlen embert, akiről tudtam, hogy rögtön a segítségemre siet,
amint megnyomom a zöld hívógombot.
Kicsengett.
 27
NICK

Hajnali kettő felé járt az idő, én pedig egyfolytában azt kérdezgettem magamtól, mi a fenét keresek
egy rakás felszínes, idióta ember társaságában, akiktől elkap a hányinger, ráadásul egyfolytában
smúzolnak nekem, mintha azzal bármit is elérhetnének nálam.
Egy belvárosi klubban voltunk, ahová apám rendszeresen szervez találkozókat a barátaival.
Aznap este azért mentem oda, mert az efféle eseményeken szokták tető alá hozni a szerződéseket. A
golf még oké, apám számtalanszor elvitt golfozni, egészen kiskorom óta. Élveztem, mondjuk, nem
annyira, mint a szörfözést, de azért elvoltam vele. De az utána következő összejövetelek baromira
kiborítottak. Nem elég, hogy bőrfotelekben pöffeszkedő, szivarozó, öltönyös fickókkal voltam
körülvéve, akik azt hiszik, ők szarták a spanyolviaszt, még azt is kénytelen voltam elviselni, hogyan
olyan szerződések záradékaiba kötnek bele, amiken gyakorlatilag hat hónapot dolgoztunk.
Engem váratlanul ugrasztottak, derült égből villámcsapásként ért az egész, így aztán mindenki
úgy nézett ki, mintha skatulyából húzták volna ki, én pedig farmerban, laza ingben és abban a
nyakkendőben jelentem meg, amiért Steve szaladt el a lakásomba, különben be sem engedtek volna
oda azok a rohadékok.
Miközben elővettem egy cigit a dobozból, már a hatodikat azon az estén, észrevettem, hogy Steve
félrevonul a társaságtól, és felveszi a telefonját. Egy pillanatra azt hittem, engem hív valami ürüggyel,
hogy végre leléphessek, de amikor letette, homlokráncolva bólintott, és odalépett hozzám. Minden
erőmmel rá koncentráltam.
– El kell mennem egy rövid időre – közölte komoly ábrázattal.
El kell mennie?
– Mi történt? – kérdeztem. Felálltam, és félrevonultam a helyiség egyik sarkába, hogy nyíltan
beszélhessek Steve-vel, de előbb kimentettem magam a jelenlevőknél. – Ha ez valami kamu, hogy
kimenekíts innen, felemelem a fizetésedet, Steve.
A személyes testőröm elmosolyodott, de a fejét ingatta.
– Most hívott Noah.
A testem önkéntelenül megfeszült, amint meghallottam ezt a nevet.
– Úgy tűnik, defektet kapott, és nincs nála semmi, nem tud kereket cserélni. Egy mellékúton
dekkol, a semmi közepén – közölte velem fejcsóválva. – Megkért, hogy menjek el érte.
Várjunk csak! Mi van?
– Majd én megyek – jelentettem ki. Magam is meglepődtem, amikor rájöttem, hogy tényleg oda
akarok menni. – Küldd át a címet!
– Nicholas, megkérdezte, hogy itt vagy-e velem, és direkt kérte, hogy ne szóljak neked.
Vigyor ült ki az arcomra.
– Persze te nem fogadtál szót. Majd én megyek, Steve, erről nem nyitok vitát.
Idegesen felsóhajtott.
– Jól van. Én majd taxival megyek haza. Átküldöm a címet a telefonodra. A csomagtartóban
mindent megtalálsz, amire szükséged lehet – magyarázta türelmesen.
Barátságos mozdulattal megpaskoltam a vállát, és odamentem az öltönyös fickókhoz.
 – Uraim, sajnálattal kell közölnöm, hogy nélkülözniük kell a társaságomat: olyan dolog történt,
ami nem várhat, és ami a személyes jelenlétemet igényli – közöltem velük, és mosolyogtam
magamban a méltatlankodó pofájukon. – Az irodámban, a mostaninál alkalmasabb időpontban
folytatjuk a megbeszélést… Jó éjszakát kívánok!
Azzal kisétáltam, és faképnél hagytam őket: Noah mindig jó kifogás az ilyen helyzetekre.

Miközben követtem a GPS útmutatásait, úrrá lett rajtam a kétségbeesés, mert megláttam, hogy a kocsi
úttalan utakon jár, amit sokan azért választanak, hogy elkerüljék a forgalmat. Mindig mondtam Noah-
nak, hogy kerülje az ilyen kihalt helyeket, mert veszélyesek, és az útburkolat is szörnyű állapotban
van, de neki persze mindig a saját feje után kell mennie.
A leágazás után szinte rögtön megláttam az autóját. Nagyon rossz helyen állt. Ha valakinek
elkalandozik a figyelme, könnyedén elsodorhatta volna. Még az akadásjelző háromszöget sem rakta
ki. Rávillogtam, hogy jelezzem neki az érkezésemet. Leparkoltam előtte, és kiszálltam a kocsiból. Ő
is kiszállt: csak álltunk ott, és bámultunk egymásra. Arra gondoltam, bárcsak rögtön berakhatnám a
kocsimba, és elvihetném onnan, ő pedig úgy nézett rám, mintha maga az ördög pattant volna ki a
kocsiból, személyesen.
Miközben közeledtem felé, kihasználtam az alkalmat, hogy gyorsan végigmérjem. A felkapcsolt
fényszórók miatt ellenfényben állt, így minden egyes domborulata határozottan kirajzolódott, és a haja
elképesztően ragyogott. A sötétségben szikrázó angyalnak látszott.
– Mit keresel itt? – kérdezte, és karba fonta a kezét. Mérgesnek akarta mutatni magát, de teljesen
ledermedt. A miniszoknyája nem sok teret hagyott a képzelőerőnek, az agyam önkéntelenül is lassan
vetkőztetni kezdte… A nyakamat mertem volna rá tenni, hogy finom csipkés harisnyakötőt viselt
alatta, ami ráfeszült arra a gyönyörű combjára.
Pont előtte álltam meg. Nem bírtam visszafogni magam, belemásztam a személyes terébe:
általában nincs ezzel gondom, de Noah-val szemben nagyon nehezemre esett betartani az illendő
három lépés távolságot: vele semmi sem volt olyan, mint másokkal.
– Így fogadod azt az embert, aki a segítségedre siet? – kérdeztem tőle. Vágytam rá, hogy a
karomba zárjam, hogy ne reszkessen tovább.
– Steve-et hívtam, nem téged – vágott vissza, és elfordította a fejét. Zavarba jött attól, ahogy a
tekintetem az övébe fúródott.
– Még az is lehet, hogy Steve nekem dolgozik.
– Steve azt mondta, bármi bajom van, mindig felhívhatom.
– És szerinted ki utasította erre?
Mosolyra húzódott a szám az arcára kiülő döbbenet láttán.
– Nincs jobb dolgod? Állítólag most már nagyon elfoglalt ember vagy… És Sophia? – tette
hozzá, mintegy mellékesen.
Sophia nevének említésére nem támadt éppen jókedvem. Örökre beleégett a retinámba Noah
arckifejezése, amikor meglátta a lányt az LRB irodaházban. Bármennyire is ügyelt a látszatra, elég jól
ismerem ahhoz, hogy tudjam, neki éppen annyira fájt, mint nekem az a gondolat, hogy ő együtt lehet
mással is.
– San Franciscóban van a szüleivel… Na gyere! – parancsoltam rá. Kézen fogtam, és a kocsim
csomagtartójához húztam. Volt benne minden, ami egy kerékcseréhez szükséges. Beletúrtam a cuccok
közé, és kihalásztam a mellényt. – Vedd fel ezt, kérlek!
 Noah elengedte a kezemet, és átvette tőlem a sárga színű mellényt. Egy pisszenés nélkül
belebújt, én meg felvettem egy másikat, ami ugyanonnan került elő.
– Ugye azt nem is kell mondanom, mekkora felelőtlenségre vall, hogy semmi ilyesmit nem tartasz
a kocsidban? – vetettem a szemére, miközben kivettem a pótkereket a csomagtartóból. – Fogd az
emelőt, és gyere utánam!
Noah szót fogadott. A lányok többsége azt sem tudja, mi az az emelő, de én biztos voltam benne,
hogy ha Noah kezébe adnék egy kereket, nálam is gyorsabban kicserélné. Ami azután következett,
csak megerősített ebben:
– Egyedül is meg tudom csinálni, nincs itt rád semmi szükség – közölte. Odaguggolt mellém,
amikor lehajoltam a defektes kerékhez.
– Ne beszélj baromságokat, és el ne mozdulj a kocsi mellől! – parancsoltam rá. Felálltam, és
kivettem az elakadásjelző háromszögeket a csomagtartóból. Mire visszaértem Noah-hoz, addigra
önállósította magát, berakta a kocsi alá az emelőt, és határozott mozdulatokkal pumpálni kezdte.
Megfogtam a vállát, félretoltam, miközben halkan szitkozódtam.
– Volnál szíves megvárni? – vetettem oda neki mérgemben. Lenéztem, és megláttam, hogy a
térde csupa sár, a harisnyáját meg kiszaggatták az éles kavicsok a földön. – Semmit nem kell
bebizonyítanod. Nagyon jól tudom, hogy ki tudsz cserélni egy kereket. De ennyire nehezedre esik
elfogadni, hogy segíteni akarok?
– Nem kérek a segítségedből, Nicholas! – jelentette ki.
Odafordultam hozzá, miközben megpróbáltam leplezni, milyen hatással vannak rám a szavai.
– Akkor nem is kell az a kerék? – kérdeztem halálosan komoly tekintettel. Noah összepréselte az
ajkát. – El is vitethetem, a daruskocsi húsz és negyvenöt perc között ideér, és elvontat… A
büntetésről már nem is beszélve, amit azért szabhatnak ki rád, mert nincs pótkerék a kocsid
csomagtartójában.
– Pont ezért nem akartam, hogy Steve szóljon neked… A végén mindig ilyeneket vágsz a
fejemhez – fakadt ki.
Nem akartam semmit a fejéhez vágni, pusztán arról volt szó, hogy szívesebben veszteglek Noah-
val egy lepattant országút közepén hajnali kettőkor, mint hogy bárhol máshol legyek. Igen, valójában
erről volt szó.
Dühösebb voltam saját magamra, mint rá, így szó nélkül hátat fordítottam neki, és munkához
láttam. A kezemen éreztem a tekintetét egész idő alatt, amíg dolgoztam. Az éjszaka csendjét csak két
arra tévedt autó zaja törte meg, és a szél zúgása, ami majdnem elsodort minket.
Amint végeztem, felálltam, és már éppen indulni akartam, amikor észrevettem, hogy Noah lazán
nekitámaszkodik a kocsinak, és némán belebámul az arcomba. Egy kocsi haladt el mellettünk, így
kénytelen voltam tenni egy lépést felé. Noah rátapadt a kocsiajtóra, én pedig éreztem, ahogy a csípőm
rácuppan az övére, mint amikor két mágnes összeér.
A tekintetünk összefonódott a félhomályban, és szinte fájt, annyira vágytam rá, hogy hozzáérjek a
bőréhez, és megállapítsam, hogy az ő teste is felforrósodott-e annyira, mint az enyém. Szemrebbenés
nélkül megfogtam a csípőjét, aztán benyúltam a pólója alá.
– Jéghideg vagy – rebegtem neki, és még közelebb húzódtam hozzá. Érezni akartam. A keze
azonban beférkőzött kettőnk közé. Rátenyerelt mellkasomra, és finoman hátralökött.
– Ne csináld ezt, Nick – szólt rám, de nem nézett a szemembe.
– Csak vigyázok rád, nehogy kihűljön a tested – suttogtam olyan halkan, hogy talán meg sem
hallotta. Eltűnt körülöttem a világ, csak arra vágytam, hogy a kezembe fogjam az arcát, és csak
csókoljam azt az ajkat, amíg feljön a nap, és kettőnk testhője kiegyenlítődik… Gyűlöltem, hogy nem
húzhatom magamhoz, nem ölelhetem át, gyűlöltem, hogy nem kér meg rá, hadd bújjon be a kabátom
belsejébe, hogy átmelegedjen, gyűlöltem, hogy nem láttam a földöntúli mosolyt az arcán, amikor
megpillantott.
Meg akartam csókolni, majd’ megőrültem érte. Mi másra születtek azok az ajkak, ha nem arra,
hogy örökké csókoljam őket? De Noah nem engedte, és kiszabadult a kezem közül.
– Mennem kell – jelentette ki határozottan. Kinyitotta a kocsiját, és bepattant a vezetőülésre.
Amikor faképnél hagyott, az én testemet is átjárta a hideg. Nem akartam elengedni. Seggfej
voltam, ezt nem tehetem vele, de egyszerűen képtelen vagyok tiszta fejjel gondolkodni, ha feltűnik a
közelemben.
– Jaj, Noah! – szakadt fel belőlem, miközben odahajoltam a kocsija ablakához. Megállt a keze a
levegőben, a slusszkulccsal együtt. Letekerte az ablakot, hogy jobban lásson. – Többet nem fordul
elő, megígérem.
Nem tudom, mi járhatott a fejében, de azt tudom, hogy a felém küldött pillantása még napokig
üldözött, és az őrületbe kergetett.
 28
NOAH

Nincs sok mondanivalóm a kis-nagy találkozásunkról Nickkel, mert nem is tudom, mi fájt jobban,
hogy majdnem megcsókolt, vagy hogy azt mondta, ez többet nem fordul elő.
Annak viszont örültem, hogy képes voltam uralkodni magamon, és megálljt parancsoltam a
dolognak, mielőtt bármi történhetett volna, már csak azért is, mert emlékeztem rá, milyen nehezen
kapartam össze magamat, amikor a múltkori családi összejövetel után lefeküdtünk egymással.
Nicholas impulzív pasi, aki azt csinálja, amihez épp kedve támad, és nem gondol a
következményekre. Ha szexet akar, menjen csak szépen Sophiához… Pfúj! Legszívesebben már a
gondolattól is kitéptem volna a hajamat, mind egy szálig. De szó sem lehet arról, hogy én legyek az a
lány, nem, nem akartam az a lány lenni, akit elhagy a pasija, aztán meg, ha a pasinak úgy tartja kedve,
azért még beengedi az ágyába. Azt már nem!
Így aztán jobbnak láttam, ha arra a pasira koncentrálok, aki kicsit többet akar annál, mint hogy
lefektessen, és aki elhívott az LRB nyitópartijára. Kicsit izgultam a buli miatt, főként azért, mert
biztosra vettem, hogy Nicholas Sophiával jelenik meg, amitől tutira kikészülök.
Elérkezett a nagy nap, én pedig egy rövid, testhezálló kék ruhát vettem fel apró
gyöngyberakásokkal, ami egy éve volt rajtam utoljára. Sokáig nem tudtam felvenni, mert kifogytam
belőle, és kénytelen voltam szivacsos melltartót hordani, hogy kinézzek valahogy. Szemügyre vettem
magam a tükörben, és elmosolyodtam, mert végre újra ráismernem magamra a tükörképemben: az
ikrek végre visszatértek… igen, úgy döntöttek, hogy pár hónapra lelépnek, de szerencsére
visszajöttek.
Magas sarkú cipőt húztam, amit Jennától kaptam az előző héten. Louboutin márkájú meggypiros
darab volt, ami remekül passzolt a drágaköves, hasonló árnyalatú táskához. Felvettem a hosszú,
elegáns, fekete kabátot, amit anyámtól kaptam karácsonyra, és kimentem az utcára, amikor Simon
megérkezett, és dudált egyet a ház előtt.
Amint kiléptem, Simon rögtön kiszállt, hogy odakísérjen az autóhoz.
– Lélegzetelállító vagy! – szólalt meg. Átkarolta a derekamat, és csókot lehelt az ajkamra.
Édes istenem! Miért jövök mindig zavarba, amikor ezt csinálja…?
Egy másodperccel később eltávolodtam tőle, összehúztam magamon a kabátot, mivel nagyon fújt
a szél. Simon kocsija egy szürke, gyönyörű, klasszikus Porsche volt, nekem pedig önkéntelenül is
eszembe jutott az a nap, amikor Nick elbukta a Ferrariját… Azóta sem tudom, hogy volt képes
megbocsátani nekem, de az biztos, hogy akkoriban már kezdtünk egymásba szeretni.
Vajon hogy reagálna Simon, ha karamboloznék, és összetörném az imádott autóját?
Igazi úriemberként kinyitotta nekem a kocsiajtót, és együtt indultunk el a partira.
Óriási volt a hely: hatalmas belmagasság, gyönyörű falrajzok. Meglepődtem, milyen sokan
vannak, pedig a cég frissen alakult, de ez nyilván csak az egyike volt a cégbirodalom vállalatainak.
Láttam néhány ismerős arcot, akik rám köszöntek, és megkérdezték, hogy van anyám és Will. Mivel
Nick lett a főnök, William úgy döntött, hátralép egyet, és szabad teret enged neki. Egyébként is nagyon
lefoglalta, hogy hirtelen egy kislány édesapja lett. Gyorsan körbepillantottam, mialatt Simon magához
vett két pohár pezsgőt, majd az egyiket felém nyújtotta.
 – Keresel valakit?
A francba!
Rámeredtem, a számhoz emeltem a poharat, és nemet intettem a fejemmel.
– Csak a helyet csodálom… gyönyörű – feleltem, és nagyot kortyoltam az italomból.
Simont a cégben betöltött fontos pozíciója arra kötelezte, hogy szinte mindenkit üdvözöljön.
Eleinte magával hurcolt, de egy óra múltán besokalltam, kimentettem magam azzal az ürüggyel, hogy
kicsit megfájdult a lábam, és a bárpult felé vettem az irányt. Éppen abban a pillanatban, amikor egy
pincérlány egy jéghideg, gyöngyöző rozépezsgővel teli pohárra cserélte az üres poharamat, mintha
mágnes vonzotta volna oda, a tekintetem a bejáratra tapadt.
Szóval… megérkeztek. A bálkirály és a bálkirálynő.
Sophia lélegzetelállítóan nézett ki hosszú, bézsszínű, elegáns estélyi ruhájában. A haját
oldalcopfban fogta össze, és sötét, laza hullámokban omlott a vállára, az arca valósággal ragyogott a
terem fényében.
Nick… Hogy Nick káprázatos látványt nyújtott, az nem kifejezés. Sötétszürke öltöny, fehér ing,
égszínkék nyakkendő, meg az a bűnre csábító arc, ami csak úgy csalogatja az ember lányát, hogy
mindenféle tiltott dolgot műveljen vele.
Szerencsére hirtelen elhalványultak a fények, így jelezve a vacsora kezdetét, és Simon megjelent,
hogy az asztalunkhoz kísérjen. Minden erejével rám koncentrált. Beszélgettünk, ettünk, nevetgéltünk,
és nem sokkal a desszert után a tánctérre vitt, ahol a többi vendég és munkatárs már javában ropta.
Együtt érkeztünk, mégis szerettünk volna diszkrétek maradni a parti résztvevői előtt, és nem
akartuk túlságosan magunkra és a bimbózó kapcsolatunkra vonni a figyelmet, ezért úgy viselkedtünk,
mintha barátok lennénk. Mondjuk, hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem, hogy Nicholasnak ez
cseppet sem volt ínyére.
Egyedül maradtam egy pohárral a kezemben – aznap este már az ötödikkel –, és akkor érkezett el
a pillanat, hogy Nick végre odalépjen hozzám. Sehol nem láttam Sophiát, de éreztem a jelenlétét,
mintha figyelne minket. Simon is eltűnt valahová, én pedig remekül összehaverkodtam a pultos fiúval.
– Rendben hazaértél tegnap éjjel? – kérdezte tőlem Nick. Odaállt mellém a bárpulthoz, és
összevont szemöldökkel nézett rám.
– Igen, köszönöm. Minden simán gördült – feleltem, és önkéntelenül elmosolyodtam a saját
poénomon. – Ezzel gennyesre kereshetnéd magad – tettem hozzá, és nagyot kortyoltam a poharamból.
– Mivel? A kerékcseréléssel? – kérdezte vidám pillantással. – Még jó, hogy nem a te kezedben
van a jövőm…
Udvarias mosolyt küldtem felé, majd újra az ajkamhoz emeltem a poharat, mire Nicholas ideges
pillantást vetett rám.
– Simonnal jöttél. – Nem kérdés volt, inkább ténymegállapítás.
– Jó megfigyelő vagy… Honnan találtad ki? Hogy egymás mellett ültünk a vacsoránál, vagy hogy
egész este el sem mozdultam mellőle?
– Abban a szent pillanatban rájöttem, amikor először megláttalak titeket az irodában. Nem
gondoltam volna, hogy összejöttök… Ezért ki is rúghatnak valakit.
Felnéztem rá, és észrevettem, hogy bármennyire igyekszik, nem tudja palástolni az idegességét.
– Őt vagy engem? Kitől szeretnél elsőnek megszabadulni?
– Nagyon jól tudod a választ – mondta ki az ítéletet, miközben a tekintetét az ajkamra szegezte.
Én is az ajkát bámultam, majd a szeme után kutattam a tekintetemmel. Koncentrálnom kellett.
 – Csak azt tudom, hogy épp most készülök új fejezetet nyitni az életemben – közöltem vele, még
mindig a szemébe nézve. – Pont úgy, ahogy te is tetted, már nagyjából egy éve. Igaz is, Nick, nagyon
örülök neked, jó érzés látni, hogy újra szerelmes és boldog vagy, és tiéd lett a lány, akibe első látásra
beleszerettél. – A szavaimba annyi keserűség vegyült, hogy hálát adtam az angyaloknak, amiért Simon
abban a másodpercben odaért hozzám, mert ki tudja, mi mindent mondtam volna még neki. Elhagyott a
józan eszem, és abból veszélyes dolgok sülhetnek ki.
– Minden oké? – kérdezte, és mellém lépett.
Nicholas a főnökömhöz fordult.
– Szuper – felelte, és furcsa fény csillant a szemében. – Jöttök velünk arra a belvárosi helyre, ha
itt vége a bulinak?
Simon rám nézett, én pedig képtelen voltam levenni a szememet Nickről. Mi a fenét tervez?
– Noah, te mennél?
Elmenni vele és Sophiával? Kösz, nem. Inkább a halál.
De mielőtt válaszolhattam volna, Sophia előkerült a semmiből, és megfogta Nick kezét, aki
önkéntelenül is összerezzent az érintésétől.
– Sziasztok! – üdvözölt bennünket nyilvánvalóan színlelt mosollyal.
Követtem a példáját, és ujjongtam magamban, mert úgy tűnt, azon az estén végre visszavághatok
neki.
– Az a helyzet, hogy én nagyon mennék – feleltem. Simon derekára tettem a kezemet, amire a
srác azzal válaszolt, hogy átkarolta a vállamat. Nick figyelmét nem kerülte el a mozdulat.
– Akkor hamarosan ott találkozunk – motyogta.
Már csak az maradt hátra, hogy búcsút vegyünk a vendégektől, persze nem mindenkitől, és
végignézzük, ahogy Nick feláll a dobogóra, és mindenkinek megköszöni a részvételt. Ahogy ott állt
fent, öltönyben, makulátlan kinézettel, diadalittas arckifejezéssel, maga volt a tökéletesség. Azzá lett,
aki mindig is szeretett volna lenni, amiért mindig is harcolt. A sikere minden várakozást felülmúlt, és
máris maga alá gyűrte az egész világot.
Büszkeség töltött el iránta, bármennyire is szerettem volna darabokra szedni, és egyenként
felnyársalni minden porcikáját.

Követtem Simont a kocsijáig, hogy együtt menjünk arra a helyre, ahová Nick hívott meg minket.
Ultramodern diszkó volt, a buli helyszínétől alig tíz percre. Amikor megérkeztünk, hálát adtam, hogy
végre megszabadulhatok a kabátomtól, és rendelhetek még egy italt.
Simonnak felderült az arca, amikor hívtam a pincért, és rendeltem két tequilát. Miközben a mixer
az italunkat készítette előttünk, közelebb húzódtam Simonhoz. A zenétől és a félhomálytól
felbátorodtam, és az ajkamat az ajkára tapasztottam, ő pedig lelkesen visszacsókolt. Az alkohol ízét
éreztem a leheletén, amikor a nyelve a számba tévedt, én pedig hagytam, hogy az enyém az
üdvözlésére siessen.
– Két tequila – jelentette be a pincér, mire kénytelen-kelletlen szétrebbentünk.
Simon… Jól csókol? De még mennyire!
Gondolkodás nélkül megnyaltam a kézfejemet, sót hintettem rá, és odanyújtottam a partneremnek,
aki elképedve bámult rám.
– Mi van? – kérdeztem. Az egyik kezemben a poharat, a másikban a citromgerezdet tartottam.
Felkészültem.
 Simon felkacagott, és követte a példámat.
– Ugye fogalmad sincs, milyen hatással vagy a férfiakra? – szögezte nekem a kérdést, és
közelebb húzódott.
Tényleg nem sejtettem. Az egyetlen férfi, akiből azt gondoltam, kiváltottam valamiféle érzelmet,
bevallotta, hogy beleszeretett valaki másba.
Emlegetett szamár… Abban a szent pillanatban a tekintetem a bejáratra szegeződött, mert a
párocska feltűnt a színen. Mosolyt erőltettem az arcomra, visszanéztem Simonra, koccintottam vele,
majd a számhoz emeltem a poharat, és egy hajtásra lehúztam. A tequila égette a torkomat, és hogy ne
dobjam ki a taccsot, a számba vettem a citromot, alaposan megrágtam, és lenyeltem.
A szemem sarkából láttam, hogy Nick kiszúrt bennünket, és elindult felénk, Sophiával a
nyomában. Legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy futásnak eredjek, de meggondoltam magam,
és ott maradtam a bárpultnál. Simon, aki háttal állt nekik, nem vette észre a közeledésüket, és amikor
Nick odaért hozzánk, Simon éppen a fülem harapdálásával volt elfoglalva.
Akkorát nevettem, mintha a világ legjobb viccét hallottam volna tőle, aztán megragadtam a
karját, és figyelmeztettem, hogy forduljon a főnöke felé.
– Úgy látom, már el is kezdtétek nélkülünk – jegyezte meg Nick, és intett a pincérnek, hogy
hozzon még egy kört.
Uramatyám! Még egy feles! A testem azt már képtelen lesz befogadni.
– Bocs, de mi hivatalosan még nem ismerjük egymást – szólította meg Simon Sophiát.
Nick egy másodpercre rám nézett, aztán megfordult, és bemutatta őket egymásnak:
– Simon, Sophia, Sophia, Simon, az LRB egyik befektetője. Már meséltem neked róla… – Nick
túlságosan lazára vette a bemutatást.
Nicholas rá se nézett Sophiára. Sőt, valójában csakis engem bámult, elég feltűnően, én pedig
ezen iszonyúan kiakadtam, mert Simon nagyon figyelt Nick minden egyes szavára. Odanyúltam az
egyik pohárért, de Nick megelőzött. Felkapta és a szájához emelte a poharat, és úgy, ahogy volt, só és
citrom nélkül, felhajtotta.
Ez nem is volt rossz ötlet, mert nekem már nem hiányzott több pia, és hálát adtam, amiért abban a
pillanatban a hangszórókból egy ismert szám csendült fel. Ez tökéletes alibinek tűnt, hogy eltűnjek
onnan.
– Táncolsz velem, Simon? – kérdeztem. Átkaroltam, és kihívóan rebegtettem a szempillámat.
– Persze – felelte, azzal letette a poharát a bárpultra, és kimentette magát a többieknél. A
tarkómon éreztem Nick fagyos pillantását, olyan erősen, hogy valósággal lyukat fúrt a bőrömbe.
A táncparketten ugráltak az emberek, én pedig mozogni kezdtem a zene ritmusára. Hátat
fordítottam Simonnak, és hagytam, hogy a derekamnál fogva magához húzzon. A keze a hasamon
nyugodott, én pedig remegni kezdtem, ahogy az ajka finoman és érzékien a nyakamat harapdálta.
Egyáltalán nem fogta vissza magát.
– Kikészítesz azzal, amit most csinálsz, kicsim – súgta a fülembe. Arról, ahogy becézett,
eszembe jutott, hogy hívott Nick mindig. Pulykatojás… Már nagyon rég nem hallottam azt a szót.
Önkéntelenül is a bárpult felé pillantottam. Őt kerestem, de nem találtam. Hová az ördögbe
tűnhetett? Direkt neki produkáltam magam, és amikor megláttam, hogy nem is figyel, rohadtul
bepöccentem, de tényleg. Megfordultam, és még mielőtt Simon újra szemérmetlenül megcsókolhatott
volna, kimentettem magam, és közöltem vele, hogy kimegyek a mosdóba. Úgy kilőttem onnan, hogy
csak úgy porzott a nyomomban a padló, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy baromira, de
tényleg baromira részeg voltam, mivel a tequila iszonyú gyorsan a fejembe szállt. De nem tudtam
rögtön bemenni a mosdóba, mert lányok hosszú, tömött sorban álltak sorban, aztán a következő
pillanatban egy kéz határozottan megragadta a csuklómat, és kiráncigált egy zsúfolt folyosóra, ahol
vörös, zöld és kék diszkólámpák villogtak. Kissé megszédültem, de abban a pillanatban a hátam
nekivágódott a falnak, és egy túlságosan is ismerős száj tapadt a számra. Egy erős, izmos, forró test a
falhoz nyomott, a térdét egy határozott mozdulattal a lábam közé nyomta.
Elsőre ellenálltam, mert nem akartam, hogy hozzám érjen. Azt már nem! Inkább a halál! Dühös
voltam, nagyon dühös, mert Sophiával van együtt, dühös voltam, mert úgy döntött, nem nézi végig a
táncot, amit direkt neki produkáltam, dühös azért, mert képes volt tétlenül végignézni, hogy Simon
fogdos. Hová lett az a Nick, akit ismerek? Mi lett vele?
Megfogta a csuklómat, a fejem fölé emelte a kezemet, és a falhoz szorított. Meg sem tudtam
mozdulni, mivel a csípőjével a falhoz nyomott. A másik kezével benyúlt az állam alá, és a
hüvelykujjával megcirógatta az alsó ajkamat. Nem szólt egy szót sem, csak odahajolt hozzám, izzó
nyelvét a számba varázsolta, én pedig úgy éreztem, leér egészen a mandulámig. Hirtelen összeakadt a
tekintetünk a félhomályban. Amit kiolvastam belőle, abba az egész testem beleremegett: ő is szenved
a távolságtól, a végtelen távolságtól, ami kettőnk közé ékelődött, amit szinte lehetetlen volt áthidalni,
mert tátongott az üresség a kettőnk élete között. Ő régóta együtt van Sophiával, régebb óta, mint
ameddig a mi kapcsolatunk tartott, én meg… Nagy utat tettem meg. Abból az állapotból, hogy nem
vagyok hajlandó még csak szóba állni sem egy másik pasival, eljutottam a randizásig, aztán meg a
főnökömmel csókolóztam.
Most meg mi történik? Mi kellene ahhoz, hogy felismerjük, minket egymásnak teremtett a sors?
Maradt még remény? Helyrehozható még? Maradt még egy utolsó szalmaszál, amibe
kapaszkodhatunk?
Nem úgy tűnt.
Nick mintha meghallotta volna a gondolataimat, olyan érzésem támadt, mintha azzal a csókkal
mentálisan összekapcsolódtunk volna. Amikor érzékelte, hogy megszűnt az ellenállás, elengedte a
kezemet, amit a vállára ejtettem. Azon nyomban magamhoz húztam, átkaroltam a nyakát, és
odapréselődtem hozzá, mert vágytam rá, hogy a testét a testemen érezzem. Érezni akartam, hogy nem
tűnik el a szemem elől. Kétségbeesett csókban forrtunk össze, olyan csókban, ami nekünk már nem
volt megengedett, olyan csókban, ami nekünk már tiltottnak számított.
Néhány másodperc múltán elhúzódott tőlem, és az ajkával cirógatni kezdte a fülemet.
– Vele soha nem fogod azt érezni, amit velem. Ezt jól jegyezd meg! – suttogta a fülembe.
Erre nem tudtam mit válaszolni. Mit mondhattam volna? Hogy téved? Mindketten tudtuk, hogy ez
így van, és mindig is így marad.
– Noah… – rebegte, amikor látta, hogy nem felelek. A szavai mögött rejlő igazság valósággal
fejbe vágott, szinte elkábított.
Vajon miért éreztem azt, hogy amikor kimondta a nevemet, mintha egy kérdést, egy nagyon fontos
kérdést intézett volna hozzám?
Képtelen voltam megszólalni, mert hirtelen begörcsölt a hasam. Ügyetlenül félrelöktem, oldalra
fordultam, és hánytam.
Nicholasnak beletelt egy másodpercébe, mire reagálni tudott, majd megfogta a copfomat, hogy
ne lógjon az arcomba a hajam, és támogatott, nehogy összeessek, miközben kiadtam magamból a
rengeteg alkoholt, amit leküldtem a testembe. Folyamatosan hánytam, és közben igyekeztem nem
gondolni arra, mit művelek annak a sötét folyosónak a padlójával. Szerencsére észrevétlen maradtam,
a zene jótékonyan elnyomta az öklendezésemet.
Amikor végre úgy éreztem, túl vagyok rajta, felálltam, Nick pedig kikísért a diszkó hátsó
kijáratán.
– Ne, ne – tiltakoztam. Vissza akartam menni, mert Simon bent maradt, és bizonyára aggódott
értem.
– Most azonnal hazaviszlek – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Nick felhívta Steve-et, ő pedig kocsival feltűnt a sarkon. Beült velem a hátsó ülésre.
– Jobban vagy? – kérdezte fura csengéssel a hangjában. Valójában nem, egyáltalán nem voltam
jól. Arra vágytam, hogy végre hazaérjek, és hozzájussak egy nagy pohár vízhez. Aztán fogat mossak,
és bebújjak a jó meleg takaró alá, mert iszonyatosan átfáztam. Vacogott a fogam, úgy éreztem, menten
megfagyok. A francba…! Jól kiszúrtam magammal.
Nick magához húzott, levette a zakóját, és a vállamra terítette. Aztán átölelt, én pedig
önkéntelenül is a vállára hajtottam a fejemet, és bealudtam vagy beájultam, szinte azon nyomban.
Kinyitottam a szememet, és összerezzentem, amikor húzni kezdett kifelé a kocsiból.
– Menj vissza Sophiáért, és vidd el a lakásomra. Aztán gyere vissza értem! – szólt oda Steve-
nek, de közben nem nézett rá, csakis rám figyelt, és a karjába vett.
– Tudok járni – nyöszörögtem, alig hallhatóan.
Amikor a bejárathoz értünk, lerakott a földre, kotorászni kezdett a táskámban, kivette belőle a
kulcsot, aztán beléptünk a lakásomba. Abban a pillanatban, amikor Nick letett az ágyra, fordultam
egyet, aztán megint iszonyatosan begörcsölt a gyomrom.
– Ki kell mennem a mosdóba – közöltem vele. Igyekeztem leplezni, mennyire rosszul vagyok.
Nem akartam, hogy megtudja, milyen felelőtlenül viselkedtem. Az az átkozott tequila, az átkozott
pezsgő, az átkozott gin. Csak nekem fordulhat meg a fejemben, hogy háromféle alkoholt keverjek.
– Hánynod kell? – kérdezte, és némi idegességet véltem felfedezni a hangjában.
Felemeltem rá a tekintetemet, és láttam, hogy undorodik tőlem.
– Most már elmehetsz, Nicholas – vakkantottam oda neki.
– Szóval most már mehetek? Kösz, hogy megengeded.
– Felébreszted a lakótársamat – szóltam rá, és haragos pillantást vetettem rá.
– Leszarom! – vágott vissza.
Megfeszítettem az állkapcsomat, és megpróbáltam feltápászkodni, hogy egy vonalba kerüljön a
tekintetünk. A hirtelen mozdulattól majdnem összecsuklottam, és iszonyú hányinger fogott el. Aztán
amikor végre sikerült felállnom, támadt egy érzésem… A rohadt életbe! Ez nem lehet igaz!
Félrelöktem Nicket, és elindultam a mosdó felé. Megjött.
Szóval ezért görcsöltem ennyire.
Az sem érdekelt, hogy Nicholas kint van a szobában, levetkőztem, a ruhámat a szennyesbe
dobtam, és beálltam a jéghideg víz alá. Ez majd tutira helyrehoz. Nem maradtam ott sokáig, gyorsan
letusoltam, hogy kitisztuljon az agyam. A tusolás után felraktam egy tampont, törölközőbe csavartam
magam, a szobámba mentem, és arra számítottam, hogy Nick közben már elment. De nem ment el. Ott
üldögélt az ágyam előtt.
– Elmehetsz – mondtam neki. Odaléptem szekrényhez, rá se néztem.
– Majd elmegyek, ha akarok. Most idd meg ezt! – parancsolt rám, és felém nyújtott egy nagy
pohár hideg vizet.
 Még mindig törölközőben voltam, a hajamból a szőnyegre csöpögött a víz.
– Felöltözöm, úgyhogy fordulj el – sziszegtem oda neki.
Nicholas a szemét forgatta. Mi az, amit még nem látott rajtam? De abban a pillanatban teljesen
elhagyott a józan ész.
Rábámultam, mire elfordult, háttal nekem. Amilyen gyorsan csak az alkoholos állapotom
engedte, felvettem egy pamutbugyit, egy rövidnadrágot és egy pizsamafelsőt.
– Kész is vagyok – jelentettem be, és odaléptem hozzá, hogy elvegyem tőle a pohár vizet.
– Fájdalomcsillapítót is vegyél be – szólt rám. Rájöttem, hogy ahhoz ki kellett húznia az
éjjeliszekrény fiókját. Emlékeztem rá, hogy a fiókban van az a levél is, amit régen írt nekem, és amit
rengetegszer újraolvastam, de a világért sem vallottam volna be.
Kitéptem a kezéből a levelet, és gyilkos pillantást vetettem rá. Bevettem a gyógyszert, aztán
befeküdtem az ágyba, nyakig betakaróztam, hátat fordítottam neki, és a falat kezdtem bámulni.
Néhány másodperc múlva éreztem, hogy odaül mellém az ágyra. Az ujjával megcirógatta a
hajamat, óvatosan elsimította az arcomból, én pedig lehunytam a szememet attól a forró, különleges
érintéstől.
– Ki kellene hajítanod… Azok a szavak már nem jelentenek semmit.
Azzal felállt, és elment.
 29
NICK

Steve kocsival elvitt ahhoz a lakáshoz, amiről már rég lemondtam, megfogadtam ugyanis, hogy többé
be nem teszem oda a lábamat. Nagyon kemény volt több mint egy év múltán visszatérni oda: az
emlékek, azok az átkozott emlékek ott lapultak minden sarokban, minden zugban, minden szobában.
Együtt látni őt Simonnal azon az éjszakán olyan érzést keltett bennem, mintha kést forgattak volna
a szívemben. Az a rohadék Simon Roger! A rohadt életbe! Kedvem lett volna beverni a képét. Szívem
szerint egy jól irányzott ökölcsapással kivertem volna az összes fogát, amikor megláttam, ahogy
csókolgatja a nyakát, a bőrét… az ajkát.
Abban a pillanatban, amikor odanyomtam a falhoz, elfelejtettem mindent, ami történt, és úgy
éreztük, képesek volnánk újrakezdeni, és menni tovább előre. Valahányszor a karomba zárom,
valamiféle mágneses vonzerő uralkodik el rajtam, földöntúli vonzerő, aminek nem lehet ellenállni. A
következő pillanatban meg mintha egy óriási vasgolyó talált volna el. Egy láthatatlan fátyol, amit
korábban nem vettem észre, végérvényesen kettőnk közé ereszkedett.
Mi lehetett az? Talán az idő? Vagy az, hogy a szakításunk óta teljesen újraépítettük az életünket?
A szerelem emlékké fagyott?
Abban a pillanatban félelmet éreztem, mert ráébredtem, hogy a szakítást már befedte a múlt
pora, és az emléke sokkal valóságosabbá vált, mint ahogy valaha is képzeltem.
Beszálltam a liftbe, és eszembe jutott az arca, ahogy a párnára hajtotta a fejét, a haja, ahogy
ráomlott a fehér paplanra, és a levél, amire rábukkantam, és amit az éjjeliszekrénye fiókjában tartott,
hogy mindig kéznél legyen.
Azok a szavak már nem érvényesek többé?
Persze hogy nem… Bármennyire is elvesztettem a fejemet, amikor ott állt előttem, bármennyire
is vágytam rá, bármennyire szerettem volna visszatérni oda, ahol véget ért a történetünk, mégis
kibukott az igazság, hogy megcsalt valakivel.
Amint kinyitottam az ajtót, rögtön feltűnt, hogy égnek a lámpák. Sophia a kanapén üldögélt, és
tévét nézett egy pohár borral a kezében. Levettem a zakómat, és ledobtam a szemközti kanapéra. A
tekintete felém vándorolt, én pedig észrevettem benne valamit, ami nem tetszett.
– Vele voltál?
Mi értelme lett volna hazudni, persze hogy vele voltam. Nem kellett túl nagy fantázia, hogy
kitalálja.
– Igen, hazavittem, mert rosszul lett – közöltem vele. Majd megfordultam, és töltöttem magamnak
egy pohár bort.
– Van pasija, Nicholas. Ő is hazavihette volna.
Kiakasztott már a gondolata is, hogy Simon a pasija.
– Most komolyan elszámoltatsz, Sophia? Tudod, hogy nem szeretem, ha a falhoz állítanak –
vágtam vissza neki, és lecsaptam az asztalra a poharat.
Sophia felállt a kanapéról, és határozottan elém pattant.
– Ami köztünk van, már nem játék. Ha így haladunk, számolnod kell velem, Nicholas. Szóval
igenis elszámoltatlak bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Azelőtt nem érdekelt, mit csinálsz, vagy mit
nem, mert egyértelmű volt, milyen jellegű a kapcsolatunk. De egy ideje már tartunk valahová, szóval
örülnék neki, ha betartanád a szavadat.
Figyelmesen belenéztem sötét szemébe, ami többet árult el, mint amennyit meg akart mutatni.
Tettem egy lépést felé, kissé megemeltem az állát, és még mélyebben a szemébe néztem.
– Én betartom a szavamat – közöltem vele. Az ujjammal finoman megcirógattam a bőrét. – De
tőled is ezt várom.
Sophia egy pillanatra lehunyta a szemét, majd újra a szemembe nézett. Titokzatos volt a
pillantása.
– Nem fogok beléd szeretni, szóval nem kell aggódnod.
Azzal elhúzódott tőlem, hátat fordított nekem, és bevonult a hálószobába. Felhajtottam a maradék
bort a poharamból, és utánamentem.
Úgy éreztem, rajtam a sor, hogy betartsam az ígéretemet.
 30
NOAH

Nick elment, én pedig aludtam pár órát, de a gyomorfájás és az újabb hányinger felébresztett.
Majdnem hasra estem, annyira rohantam a mosdóba.
Teljesen kész voltam, még arról is megfeledkeztem, hogy mennem kell dolgozni. Megpróbáltam
összekaparni magam, és arcot mostam. Pandaszemem volt az előző napi sminkemtől, és iszonyatos
karikák virítottak a szemem alatt. Kisminkeltem magam, szinte az egész tubust magamra kentem, hogy
eltüntessem a szégyen nyomait. Felkaptam a hátizsákomat, a kabátot és a kocsikulcsot, és
kiviharzottam a lakásból. Semmiképpen nem akartam újabb okot adni Nicknek arra, hogy kirúgjon.
Nickről eszembe jutottak az előző esti szenvedélyes csókok. Vezetés közben rápillantottam a
telefonomon az üzenetekre – ilyet nem szabad csinálni –, és megláttam, hogy kábé tíz nem fogadott
hívásom van Simontól.
Ó, a francba!
El is felejtettem, hogy már nem vagyok szingli. Most mi az ördögöt mondjak neki? Hogy a volt
pasim hazavitt, miután ledugta a nyelvét a torkomon?
Úgy éreztem, némi kávéra volna szükségem, hogy kitisztuljon a fejem, az segítene, hogy számolni
tudjak az éjjeli események következményeivel, de amikor betettem a lábamat az épületbe, és
megcéloztam a liftet, megláttam őt. Nick ott állt öltönyben, a tekintete a telefonjára tapadt, és a liftre
várt. Vettem egy nagy levegőt, és magamban szitkozódva elindultam felé. Az első gondolatom az volt,
hogy majd lépcsőzöm, de nem igazán fűlött a fogam ahhoz, hogy megmásszak tizennégy emeletet,
ráadásul másnaposan. Megálltam mellette, ő pedig felnézett a telefonjából, és rám emelte a tekintetét.
A francba! Bárcsak olyan lennék, akinek az alkohol lenullázza a memóriáját. Akkor sokkal
kevésbé lett volna kínos a helyzet.
– Mit keresel itt?
– Itt dolgozom – feleltem a szememet forgatva.
Nick elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzésemet.
– Azt hittem, ma nem jössz be. Tegnap este elég nyomorultul néztél ki…
– Hát, nem akartam még egy ürügyet a kirúgásomra – feleltem. Igyekeztem levegőnek nézni, már
amennyire lehetett, és amikor kinyílt a liftajtó, beléptem rajta.
Nicholas utánam jött, és zsebre vágta a telefonját.
– Hogy érzed magad? – kérdezte fura csengéssel a hangjában.
– Jól vagyok – feleltem. Meglepődve állapítottam meg, hogy aggódik értem.
Az előző este kicsúsztak a dolgok a kezünk közül. Tisztában voltam azzal, hogy én provokáltam
ki az egészet, de sohasem gondoltam volna, ez lesz a vége.
Ki kellene hajítanod… Azok a szavak már nem jelentenek semmit.
A szavai mintha sűrű ködfátylon át értek volna el hozzám. Miért mondta ezt? Hogy fájdalmat
okozzon nekem? Ha tényleg azt gondolta, hogy azok a múltban leírt szavak már nem jelentenek
semmit, akkor mi az ördögért csókolt meg újra, miért vitt haza, miért kérdezte meg, hogy a múltkor
rendben hazaértem-e, és miért érdekli, hogy érzem magam?
Ennek véget kell vetni. Nem akarok tovább bizonytalanságban élni.
 Végig sem gondoltam, mit csinálok, csak tettem egy lépést előre, és megnyomtam a piros
stopgombot. A lift kattant egyet, és megállt. Sípoló hang hallatszott.
Odafordultam Nickhez, aki szemmel láthatóan pont annyira meglepődött, amennyire
összezavarodott.
– Miért? – kérdeztem. Karba fontam a kezemet, hogy úgy érezzem, védve vagyok tőle. Csak így
tudtam korlátot állítani közénk.
– Mit miért? – kérdezte homlokráncolva.
– Miért csókoltál meg?
Nick válasz helyett csak bámult rám.
– Nem kellett volna megtenned.
Kétkedő pillantással felvonta a szemöldökét.
– Te se nagyon tiltakoztál.
Éreztem, hogy elönti az arcomat a pír. Nicholas úgy mosolygott rám, hogy elállt tőle a
lélegzetem.
– Azt akarod mondani, hogy annak a kis táncikálásnak, amit a parketten levágtál, nem az volt a
célja, hogy féltékennyé tegyél?
Méltatlankodást színlelve kimeresztettem a szememet.
– Egyáltalán nem az volt a célja, nem te vagy a világ közepe. Semmi köze nem volt hozzád –
hazudtam. – Amúgy meg miért lett volna bármihez is köze? Már másodszorra… Te jössz folyton
hozzám, apád házában is ezt csináltad, most is ezt csinálod. Nekem ez nem tetszik, összezavarsz vele,
és…
– És mi? – szakított félbe. Tett egy lépést felém. Ezúttal nem hátráltam meg, mozdulatlanul
lecövekeltem: meg akartam küzdeni a helyzettel, megelégeltem a találkozásaink utáni érzelmi
hullámvasutat. Úgy tűnt, valahányszor azt gondolom, ki tudom verni a fejemből, mindig feltűnik a
színen, és olyan dolgokat csinál, amiktől elmegy a maradék józan eszem is.
– Torkig vagyok ezzel, Nicholas! Sok idő eltelt már, én pedig igyekszem továbblépni.
Mintha nem nagyon tetszett volna neki ez utóbbi megjegyzésem.
– Simonnal akarsz továbblépni? – Minden egyes szavából sütött a harag.
– Vagy Simonnal, vagy valaki mással… Én is megérdemlem a boldogságot – jelentettem ki
határozottan. – Azt akarom megélni, amit veled, Nicholas… És ha Simon…
Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. Megragadta a csuklómat, erőteljesen magához vont,
mire a mellem a mellkasához ütődött, és mindkettőnknek földbe gyökerezett a lába.
– Mondd még egyszer! Mondd ki, hogy azt akarod Simonnal, amit velem éltél meg.
Elakadt a lélegzetem a közelségétől, az illata betöltötte az érzékeimet. El akartam húzódni tőle,
hogy visszaszerezzem a kontrollt, de ő nem engedte. A másik kezével átkarolta a hátamat, és magához
húzott.
– Én is összejöhetek mással, Nicholas. Nem várhatod el, hogy senki más ne érintsen meg, hogy
testestől-lelkestől mindig a rendelkezésedre álljak, amikor csak úgy tartja kedved. Fogadd el, hogy
együtt vagyok Simonnal, ahogy én is elfogadom, hogy te meg Sophiával – közöltem vele. Már attól is
keserű ízt éreztem a számban, hogy kimondtam azt a bugyuta nevet. – Emlékszel rá? Sophia, a
barátnőd – tettem hozzá fintorogva.
Nicholas arckifejezése egyszerre megváltozott. Néhány örökkévalóságnak tűnő pillanatig csak
bámult rám, én pedig figyeltem, ahogy a szavaim hatására felgyülemlő haragtól elkomorul az arca.
 – A tűzzel játszol, Noah. – Ökölbe szorult a keze az oldalán.
– Én nem játszom semmivel. Te vagy az, aki két kapura játszik.
Nicholas keserűen felkacagott.
– Viccesen hangzik ez éppen a te szádból. Nem gondolod?
Istenem! Már megint ugyanaz a lemez. A rohadt életbe! Miért kell mindig az orrom alá
dörgölnie?
Belebámultam az arcába. Kinyújtottam a kezemet, és újra megnyomtam a piros stopgombot. A
lift elindult, miközben a lelkünkben a világtörténelem legnagyobb csatája zajlott. Mielőtt kinyílt az
ajtó, tettem egy utolsó megjegyzést:
– Bármennyire is fáj… Mindketten tudtuk, hogy egyszer eljön ez a pillanat.
Láttam, hogy mondani készül valamit, de az ajtó kinyílt, én pedig villámgyorsan kimenekültem
rajta, nehogy megint valami fájdalmas dolgot vágjon a fejemhez.
Először fordult elő a szakításunk óta, hogy azt kívántam, bárcsak eltűnne a szemem elől.

Kiszálltam a liftből, és egyenesen Simon irodája felé vettem az irányt. Magyarázattal tartoztam neki.
Beléptem, és megláttam, hogy az íróasztalának dőlve, karba font kézzel, aggodalmas tekintettel néz
rám.
– Mi történt veled tegnap este, Noah? – kérdezte, amint meglátott, mire én a fülem tövéig
elvörösödtem. – Azt mondtad, a mosdóba mész, én pedig égen-földön kerestelek. Aggódtam érted…
Azt hittem, történt veled valami. A fenébe is! Most komolyan, ilyet ne csinálj többet!
– Sajnálom, tudom, hogy eltűntem, de…
– Egy órán át kerestelek, aztán valami öltönyös vadbarom közölte, hogy már rég hazamentél…
De hát miért léptél le?
A fene egye meg! Hibásnak éreztem magam… Komplett idióta módjára viselkedtem, és még a
bimbózó kapcsolatunkat is kockára tettem.
Tettem egy bizonytalan lépést előre, és összeszorult a szívem attól, hogy elveszítem azt, amiről
úgy hittem, a helyes irányba tart.
– Baromira rosszul lettem, szégyelltem bevallani. Mondhatnám, hogy azért kellett elmennem,
mert egy barátom bajba került, vagy hogy valamelyik barátnőm szakított a pasijával, és meg kellett
vigasztalnom, vagy hogy kiment a bokám, és azonnal a sürgősségire kellett mennem, de az az igazság,
hogy többet ittam a kelleténél. Nem akarom, hogy hülye libának tarts, aki nem ismeri a mértéket, de az
a helyzet, hogy részeg voltam… És esküszöm neked, amilyen másnapos vagyok, meg is kaptam érte a
méltó büntetésemet. Szóval kérlek, bocsáss meg!
Mélyet sóhajtottam, hogy összeszedjem magam a monológom után, és észrevettem, hogy Simon
újra olyan szemmel néz rám, ahogy azelőtt. Elindult az íróasztalától, és odalépett hozzám. Így már
csak egy arasznyi távolság választotta el tőlem.
– Legközelebb szólj, és én gondoskodom róla, hogy épségben hazajuss… Tudom, hogy csak pár
hete ismerjük egymást, de tetszel nekem, és azt akarom, hogy bízd rám magad, ha bajba kerülsz.
Jól hallottam? Ez egy érett férfi reakciója volt.
Félmosolyt villantottam felé. Átkarolta a derekamat, és magához húzott.
– Én jól éreztem magam tegnap este, de szerintem rólad ez nem igazán mondható el.
– Én is baromi jól éreztem magam egészen addig, amíg nem döntöttem magamba azt a harmadik
felest. Azzal elcsesztem az egészet, pedig minden más tökéletes volt, tényleg.
 Simon keze felkúszott az égszínkék blúzomon, és magához húzott. Miután Nickkel összevesztem,
azt akartam, hogy Simonnal működjön a dolog. Szükségem volt rá. Gyengéd és szeretetteljes volt a
csókja. Átfogtam a tarkóját, és arra késztettem, hogy elmélyítse a csókot, mert egyszer és mindenkorra
el akartam felejteni azt a férfit, akitől csupán néhány méternyi távolság választott el.
Kissé zihálva engedtük el egymást, mire Simon elmosolyodott.
– Szóval megbocsátasz?
– Nem, dehogyis, sőt, ezentúl gyakrabban kapsz szidást…
Felkacagtam, de abban a pillanatban kinyílt az iroda ajtaja.
Nick titkárnője szólt be.
– Mr. Leister megbeszélést hívott össze. Egy óra múlva kezdődik, és mindenkinek ott kell lennie.

Az összes kolléga számára kötelező megbeszélés iszonyatos kínszenvedésnek bizonyult. Én kezeltem

a projektort, és léptettem a diákat, így a figyelem középpontjába kerültem. Kint álltam a pódiumon,
míg a többiek, legfőképpen Nick, a helyükön ülve engem figyeltek. Ideges voltam, mert ha nem
uralkodik magán, és úgy bámul rám, ahogy szokott, a végén még Simon és a munkatársaim gyanút
fognak, amire a legkevésbé sem volt szükségem. A megbeszélés végén Nicholas felállt, és arra kért
mindannyiunkat, hogy maradjunk még néhány percig.
– Kényes, de szerintem fontos témáról szeretnék veletek beszélni. – Érdeklődéssel néztünk rá,
mert fogalmunk sem volt, miért lett hirtelen olyan rideg a hangja. – Lehet, hogy egyesek nincsenek
tisztában a cég szabályzatával, ezért készíttettem néhány másolatot a jelenlevők számára azzal a
céllal, hogy eljuttassák a beosztottaiknak is. – Mindenki figyelmesen hallgatta Nicholast, aki profi
módjára távolságtartón viszonozta a pillantásukat. – A kollégák között magánéleti viszony létesítése
szigorúan tilos.
Elkerekedett a szemem a meglepetéstől. Észrevettem, hogy Simon meredten bámul Nicholasra,
és egyszerre kellemetlen csend szállta meg a helyiséget.
– Ez a szabály a kezdetektől fogva érvényben van a Leister család minden cégénél, én pedig a
zavartalan működés érdekében fontosnak tartom ezt kihangsúlyozni. – Végigpásztázta a társaságot,
majd a tekintete megállapodott előbb Simonon, aztán rajtam. – Ha nincs kérdés, nyugodtan
folytathatjátok a munkát. Köszönöm!
Morajlás futott végig az egész tárgyalón, a résztvevők pedig igyekeztek a lehető leggyorsabban
kimenekülni onnan.
Uramatyám! Az a szabály egyszerűen nevetséges.
Odafordultam Simonhoz, aki felállt, de úgy tűnt, esze ágában sincs elindulni az irodája felé.
Nicholas bepakolta a holmiját a táskájába, de amikor felnézett, és meglátott minket, letette a
ceruzáját az üvegasztalra, kihúzta magát, és várta, mit akar tőle Simon.
– Egy dolgot hadd mondjak, Nicholas – kezdett bele. Megkerülte az asztalt, és odalépett hozzá.
Idegesen bámultam rájuk, és fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, vagy mit mondjak. Nem kellett
volna összegabalyodnom vele, pláne nem Nick szeme láttára, és végképp nem kellett volna Simonról
beszélnem vele a liftben. A rohadt életbe! Tálcán kínáltam neki a lehetőséget, hogy az egészet a
képünkbe vágja.
– Az oké, hogy az alkalmazottaidtól elvárod, hogy betartsák az idióta szabályaidat, de azt ne
felejtsd el, hogy én is a cég tulajdonosa vagyok, szóval a magánéletemre vonatkozó utasításaidat dugd
fel magadnak oda, ahova akarod.
 Nicholas szemmel láthatóan nem lepődött meg a visszavágáson, sőt, még jobban kihúzta magát,
és farkasszemet nézett vele.
– A részvények hatvan százaléka az én tulajdonomban van, neked pedig csak húsz százalékod
van, mivel a maradék negyvenen Baxwell-lel osztozol. Az alapító okiratban világosan lefektettük,
hogy a cég a Leister Cégbirodalom kezelési körébe tartozik, így ha megbeszélést akarsz összehívni a
felügyelőtanács tagjainak a részvételével, vagy velem és a tanácsadóimmal együtt, csak tessék. Nincs
ellenvetésem.
A rohadt életbe!
– Nicholas, igazságtalan vagy – vetettem neki oda. Nem akartam elhinni, mi zajlik a szemem
előtt.
– Ha egyszer cégvezetők lesztek, azt csináltok, amit akartok, de addig ez a szabály. Ha még
egyszer meglátlak benneteket bármilyen félreérthető helyzetben, vagy csak a gyanúja is felmerül
annak, hogy együtt vagytok, úgy kirúglak benneteket, hogy a lábatok sem éri a földet. Megértettétek?
Csak bámultam Simonra, és megsajnáltam. Egyértelmű volt, hogy legszívesebben beverné Nick
képét, de nem ütheti meg a főnökét, még akkor sem, ha nyomós oka van rá. Képtelen voltam
megszólalni, már így is beszóltam neki, és a történtek fényében attól tartottam, Nicholas csak a
megfelelő pillanatot várja, hogy kipenderítse Simont a cégből.
A főnököm összeszedte a cuccait, kiviharzott az irodából, és bevágta maga után az ajtót.
Nicholas odafordult hozzám, én meg csak álltam ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és
forrt bennem a tehetetlen düh. Abban a pillanatban gyűlöltem az önzését, amiért nem akarja, hogy az
övé legyek, de azt sem, hogy másé. Gyűlöltem, amiért gonosz játékot űz velem, pedig jól tudja, a
szívem még mindig zokog utána.
– Most te is úgy vonulsz ki innen, mint valami duzzogó óvodás? Csináld csak! Engem aztán nem
érdekel – közölte, és rezzenéstelen arccal összeszedte a cuccait.
– Most meg mi az ördög ütött beléd? – üvöltöttem neki, és ökölbe szorult a kezem.
Nicholas haragos pillantást vetett rám.
– Igyekszem irányítani ezt a céget. És eszemben sincs megengedni, hogy lefeküdj az egyik
társtulajdonossal.
– De ehhez neked mi közöd?! – ordítottam.
– Hihetetlen vagy – jelentette ki most már halkabban, dühös tekintettel. – Néha az istennek se jut
eszembe, hogy tudtam egyáltalán beléd szeretni, aztán rájövök, hogy az egészből csak a baromi jó
dugásokra emlékszem, de azok távolról sincsenek egálban azzal a sok szarral, amiken miattad kellett
keresztülmennem.
Ugyan mióta szól kettőnkről ez a beszélgetés?!
– Úgy beszélsz, mintha te egy kibaszott szent lennél. Emlékeztetlek rá, hogy csakis azért
feküdtem le egy másik pasival, mert valaki elhitette velem, hogy te másik két lánnyal is csináltad a
hátam mögött. Hibáztam. És te?! Te mit tudsz mondani, Nicholas?! Hány nőt ráncigáltál az ágyadba a
szakításunk óta? Uramatyám! Még engem is. Hagytam, hogy azt tedd velem, amit tettél, miközben
barátnőd van! A végsőkig elmentem miattad, mert úgy kezelsz, mintha a tulajdonod, a játékszered
lennék, akivel elszórakozhatsz az unalmas pillanataidban. Ne csináld ezt velem! Baromira önző vagy!
Nicholas letette az asztalra a holmiját, és elindult felém. Csak kapkodtam a levegőt, és remegett
a kezem… Mindent rázúdítottam, mert meg kellett szabadulnom attól a tehertől. Ha magamban tartom
az ilyesmit, az semmi jóra nem vezet.
 – Tudod, mit? Nem hagyom, hogy továbblépj, amíg nekem nem sikerült. Ez az igazság. Nem
akarlak boldognak látni, nem akarlak mással látni, mert én még nem végeztem veled!
Teljes erőmből eltaszítottam magamtól, és a helyiség másik végébe menekültem.
– Hozzám ne érj még egyszer! – sziszegtem. A szavaim hatására állatias fény csillant meg
kitágult pupillájában. – Ha azt képzeled, velem bármit megtehetsz, hát nagyon tévedsz. Ha mással
vagy együtt, akkor a tegnapi csókunk az utolsó volt.
Nicholas odaállt elém, és rátenyerelt a falra, a fejem magasságában.
– Látni sem bírom, hogy azzal a fickóval vagy. Tisztára kiborít – vallotta be mélyen a szemembe
nézve. A tekintetéből vágy és elszántság tükröződött.
Hisztérikus kacaj szakadt fel belőlem.
– Oké, én sem rajongok a látványért, hogy te és Sophia együtt vagytok.
Nick elengedte a füle mellett a megjegyzésemet, és még közelebb lépett hozzám.
– Benned akarok lenni – jelentette ki kertelés nélkül.
– Nem.
Nick megajándékozott azzal az imádott félmosolyával.
– Nagyon jól tudod, hogy egy szempillantás alatt képes vagyok elérni, hogy megváltoztasd a
véleményed. – Azzal benyúlt az állam alá, a hüvelykujjával megcirógatta az arcomat, majd
megérintette az alsó ajkamat is.
Megragadtam a kezét, és ellöktem magamtól.
– Többé nem játszom ezt a játékot veled. Vége – jelentettem ki, és eltávolodtam tőle. – Ez nem
vezet sehová, Nicholas, csak még több szenvedést okozunk egymásnak. Én így is túl sokat
szenvedtem, nem vagyok hajlandó másokat is belerángatni. Te együtt vagy Sophiával, én pedig most
kezdtem bele valamibe Simonnal. Ez az igazság.
Nicholas ingatta a fejét, és újra bepöccent.
– Te semmibe nem kezdesz bele, Noah, legalábbis itt biztos nem – fenyegetőzött nyíltan.
Elfordítottam a fejemet. Ha így állunk…
– Akkor ennyi. Felmondok – jelentettem ki, mire ő kővé dermedt. Azzal faképnél hagytam, és
becsuktam magam után az ajtót.
Egy gonddal kevesebb… Nem kell többé találkoznom vele.
 31
NOAH

Hirtelen hoztam meg a döntést, de aznap éjjel, az ágyamban fekve rájöttem, hogy ez a legjobb, amit
tehettem. Úgy éreztem, muszáj továbblépnem, és ha nem tűnök el a közeléből, ha neki dolgozom,
akkor tutira nem fog menni.
A telefonomra érkezett néhány nem fogadott hívás Simontól. Megpróbált elérni, hogy megtudja,
jól vagyok-e, de nem foglalkoztam vele, mert egyfolytában azon járt az eszem, milyen dühös vagyok
Nicholasra. Aztán egyszer mégis felvettem neki, és megkérdeztem, hogy felmehetnék-e hozzá, a
lakására. Miután felocsúdott a meglepetésből, azonnal átküldte a címét.
Hamar megérkeztem a társasházhoz, ami csak néhány háztömbnyire volt onnan, ahol Nickkel
laktunk régebben. Mire az ajtaja elé értem, összeállt a fejemben a terv.
Simon aggodalmas tekintettel nyitott ajtót. Szürke sportnadrágot és sötétvörös, bő szabású pólót
viselt. Vöröset. Úgy hatott rám, mint bikára a posztó. Megnyikkanni sem maradt ideje, azonnal a
nyakába ugrottam.
Kapd be, Nicholas Leister!
Simon átkarolta a derekamat, és egy határozott mozdulattal becsapta a bejárati ajtót. Amikor
mindkét keze felszabadult, a csípőmnél fogva megragadott, azzal a mozdulattal emelt fel, ami
túlságosan is emlékeztetett Nickre. A fenébe! Miért akarnak a pasik mindenáron felkapni, és magukkal
hurcolni?
Koncentrálj, Noah!
Felültetett a konyhapultra, én pedig kissé hátrahajoltam, hogy szemügyre vegyem, milyen hatást
váltott ki belőle a támadásom.
– Amikor egy órája felhívtál, és azt mondtad, feljössz hozzám, esküszöm, mindenre gondoltam,
csak erre nem.
Nem akartam beszélgetni, arra volt a legkevésbé szükségem. Ki kellett űznöm Nicholast a
fejemből, a bőrömből, a lelkemből. Csak bámultam Simon szemébe, a világos pillákkal keretezett,
sötétzöld szemébe, aztán kibújtam a blúzomból, felül csak a melltartó maradt rajtam.
– Azt a rohadt… – kiáltott fel Simon. A tarkómnál fogva magához húzott, és újra a számat
követelte.
Hagytam, hadd játszadozzon kedvére a nyelvemmel, de amikor a keze lefelé vándorolt a pucér
hátamon, önkéntelenül összerezzentem.
– Jól vagy? – kérdezte. Kissé hátrahajolt, és a melltartóm kapcsával babrált.
– Csak… Bemehetünk a hálóba?
Sötétség… Arra volt szükségem, pedig ez egyáltalán nem jellemző rám. Simon elmosolyodott,
megint felkapott, és a félhomályos folyosón át egy ajtóhoz vitt.
– Tudok járni – bukott ki belőlem.
– Tudom, de olyan jó érezni a testedet.
Tényleg érezte a testemet, mert a kőkemény farka úgy szúrta a bőrömet, mint valami istenverte
vascső. Lefektetett az ágyra, levette az ingét, óvatosan fölém magasodott, és apró csókokkal borította
el a hasamat. Lehunytam a szememet… A francba! Ne! Miért? Miért bőgöm el mindjárt magamat?
 Amikor Simon kigombolta az első gombot a farmerján, megrohantak az emlékek Michaelről,
arról a bizonyos éjszakáról, ahogy az ajka a bőrömhöz és az ajkamhoz ért. Mintha újra átéltem volna a
megcsalást, az árulást, életem legnagyobb hibáját. Most megint ugyanazt csinálom?
A francba! Dehogy! Nem csinálok semmi rosszat. Simon nem akárki, Simon akar tőlem valamit,
neki tényleg fontos vagyok, nem úgy, mint Michaelnek, nem úgy, mint Nicholasnak…
Nicholas.
Megjelent az arca a lelki szemeim előtt, az az átkozott égszínkék szem, amivel úgy néz rám,
mintha maga volna az ördög, az ajka, amikor úgy csókol, mintha nem lenne holnap, ahogy beleprésel
az ágyba, mert annyira kétségbeesetten akarja érezni a testemet, hogy elakad tőle a lélegzetem. Az a
kéz, ami abban a pillanatban akart levetkőztetni, nem az ő keze volt, soha nem is lesz az övé, én pedig
nem voltam benne biztos, hogy valaha is képes leszek elfeledni az érintését, és mással jól érezni
magam.
Mint aki pánikrohamot kapott, úgy löktem el magamtól Simont, és felpattantam.
– Sajnálom… Nem tudom megtenni – szabadkoztam. Begomboltam a nadrágomat, és úgy
kerestem a menekülési útvonalat, mint egy ketrecbe zárt állat, mert pontosan úgy éreztem magam,
mintha ketrecbe zártak volna, és a saját érzéseim tartanának fogva.
– Noah, várj, sajnálom, ha nem vagy rá kész…
– Mennem kell – jelentettem ki. Nem is néztem rá, csak kisurrantam egy másik ajtón. Először a
nappaliba jutottam, majd a konyhakövön megtaláltam a földre hajított blúzomat. Lehajoltam érte, és
gyorsan magamra ráncigáltam.
– Elárulnád, mi a baj? – kiáltott rám, egyszerre aggodalmasan és idegesen. – Leister miatt van?
Mert ha miatta van, akkor most mondom, hogy leszarom a céges szabályait. Hallod?
Ingattam a fejemet, és a kézfejemmel felitattam egy könnycseppet.
– Csak most rögtön haza kell mennem – nyögtem ki, és igyekeztem leplezni a kétségbeesésemet.
Simon felegyenesedett, bámult rám néhány pillanatig, aztán bólintott.
– Rendben – bökte ki, és mélyet sóhajtott. – De ha bármi van, hívj. Oké?
Bólintottam. Sajnáltam őt, mert tudtam, hogy nem ezt érdemli. Nem érdemli meg, hogy egy
magamfajta lánnyal kínlódjon. Hibásnak éreztem magam. Odaléptem hozzá, megpusziltam az arcát,
majd fogtam a táskámat, és kisétáltam az ajtón. Vissza se néztem.
Nicholas tíz, Noah mínusz öt.
 32
NICK

Nem szaladtam utána, amikor kiviharzott, és bevágta maga mögött a tárgyaló ajtaját. Nem lett volna
értelme, mert nagyon jól tudtam, hogy alaposan túllőttem a célon. Igazi vadbarom módjára
viselkedtem, de a gondolat, hogy Noah azt csinálja mással, amit velem csinált, iszonyatosan
kiborított. Annyira kiborított, hogy a maradék józan eszem is elszállt. Persze, én biztattam, hogy
lépjen tovább, még akkor is, ha tudtam, a végén majd valaki mással építi újra az életét, de mióta
együtt láttam Simonnal, egyfolytában az járt a fejemben, hogy talán tévedtem.
Egész éjjel kattogott az agyam, így másnap türelmetlenül vártam a pillanatot, hogy négyszemközt
beszélhessek vele. Nagy meglepetésemre Noah magától megjelent az irodámban.
Nem is kopogott, amitől csak még nagyobb kedvem támadt megcsókolni. A szemem sarkából
tetőtől talpig végigmértem. A testhezálló nadrág úgy feszült a testére, mintha ráöntötték volna, a blúza
pedig túlságosan feltűnően emelte ki azokat a gyönyörű domborulatokat, amiket olyan jól ismertem.
Az arca kipirult, vastag ajka kissé megduzzadt. Elég volt egy futó pillantást vetnem rá, azonnal láttam,
hogy egész éjjel sírt.
Egy papírt tartott a kezében, odalépett hozzám, és letette az asztalomra.
– A felmondólevelem. Mivel félig-meddig úgyis gyakornok vagyok, így nem is kell kitöltenem a
kéthetes felmondási időt. Simon megoldja addig, amíg felvesztek valaki mást, ha egyáltalán ezt
akarjátok – közölte, de nem nézett a szemembe.
A francba!
Felálltam, és amikor elindultam felé, megfordult, és ki akart rohanni. Megragadtam a csuklóját,
és magam felé húztam.
– Várj már, a fenébe is! – sziszegtem neki. Nekitámaszkodtam az asztalnak, és belenéztem a
szemébe, mire megfeszítette az állkapcsát, kiszabadult a szorításomból, és karba fonta a kezét. – Ne
hagyd itt az állásodat, Noah! Én nem ezt akartam!
– El akarok menni… El kell mennem – közölte, mélyen a szemembe nézve.
– Miért? Miért akarod itt hagyni ezt a munkát, amivel többet keresel, mint bármi mással?
Tényleg lemondasz a jó fizetésről egy akkora idióta miatt, mint Simon? Ennél okosabbnak hittelek.
– Miattad van, Nicholas. Nem akarlak többé látni, ezért megyek el.
– Várj, várj már egy pillanatot! – kérleltem, és gyorsan a keze után nyúltam, hogy visszatartsam.
Néhány pillanatig csak bámultam a mézszínű szemébe, és fejben számolni kezdtem az orrán a
szeplőket. Pontosan tudtam, hány van neki: összesen huszonnyolc, huszonnyolc szeplő, csakis az
orrán… Látni akartam azokat a szeplőket, és attól féltem, többé nem látom őket.
– Azt hiszem, nem kezeltük túl jól ezt az egészet. Nem igaz?
Noah a földre pillantott, aztán újra rám szegezte a tekintetét.
– Csak fájdalmat okozunk egymásnak… Én meg… én… – A szeme megtelt könnyel, és
beleharapott az alsó ajkába. Nem akartam, hogy a szemem láttára sírva fakadjon, de jól tudtam, hogy
csak másodpercek kérdése, és nem tud tovább uralkodni magán. – Túl kell tennem magam ezen.
A hangja suttogássá szelídült, így csakis én hallhattam, aki ott álltam vele szemben.
Ösztönösen magamhoz húztam, és átöleltem. Belefúrtam az arcomat a nyakába, és magamba
szívtam a bőréből áradó eperillatot…
– Annyira hiányzol… – vallotta be a mellkasomhoz bújva. A szavai úgy hatottak rám, mintha
kést döftek volna a szívembe.
Szó nélkül megragadtam a haját, hátrahúztam a fejét, és csókot loptam tőle, azt a csókot, amivel
tartoztam neki, mielőtt kimondom, amit ki kell mondanom. Nem nyelves csók volt, hanem olyan csók,
ami többet jelent pusztán szerelemnél, gyengédségnél és vágyakozásnál. Az ajkam rátapadt az ajkára,
az ígéret pecsétjével tapasztottam be a száját.
– Semmit sem tehetünk, hogy megváltoztassuk azt, ami a múltban történt – mondtam neki. Csak
bámultam az arcát, megfigyelve rajta minden apró részletet. – Szeretném azt gondolni, hogy egy napon
elillan belőlem a harag. Remélem, hogy így lesz, Noah, tényleg ezt szeretném, de egyelőre
lehetetlennek látszik.
Ő meg csak figyelmesen hallgatta a szavaimat.
– Soha nem bocsátod meg azt, amit tettem, ugye? – kérdezte remegő hangon.
– Bármilyen hibát elkövethettél volna… A megcsalás az egyetlen, ami a kapcsolatunk végét
jelentette.
Még ma is elviselhetetlen fájdalom hasít belém, ha erre a kijelentésére gondolok.
– Tudom… – felelte. Az ujjával letörölte az arcáról a könnyeket.
Különös csend vert éket közénk, nem kínos csend, inkább egy fontos döntés előszobája volt. De
ki kellett mondanom valamit, valamit, ami jó ideje ott motoszkált a fejemben, és képtelen voltam
megszabadulni tőle.
– Noah… Ami apám házában történt…
Noah nem hagyta, hogy végigmondjam.
– Tudom, hogy megbántad, nem kell mondanod.
– Nem bántam meg, sőt, éppen ellenkezőleg. Azt hiszem, az pont jó befejezés volt. Nem
gondolod? Beszélni akartam veled, meg akartam kérdezni, hogy jól vagy-e, de te eltűntél, és még a
telefont sem vetted fel… Aztán rájöttem, hogy jobb is így.
Az ablakon beáramló fény megcsillant a tekintetében, amikor felnézett, és a pillantásomat
kereste. Szerettem volna mást látni benne, nem azt a mélységes fájdalmat, ami az én lelkemet is
gyötörte. Hogy okozhattunk egymásnak annyi szenvedést a kapcsolatunk alatt, és még a szakításunk
után is?
– Ma este elutazom… És nem tudom, mikor jövök vissza. Szóval megnyugodhatsz, nem érek
többé hozzád, Noah.
Noah mélyet sóhajtott, mintha a tüdejébe beáramló levegő segített volna elnyomni a lelkében azt
az érzést, amiről könnyes szeme árulkodott.
– Az a legrosszabb az egészben, hogy még ezek után sem akarom, hogy elmenj – közölte velem,
és igyekezett uralkodni magán. A kezem önálló életre kelt, az ujjam megsimogatta az arcát. Egy
másodpercre lehunyta a szemét, majd a tekintete a csuklómra vándorolt.
Mielőtt észbe kaptam volna, megragadta a kezemet, felfordította a tenyeremet, hogy felfedje azt a
tetoválást, amit másfél évvel korábban csináltattam. Amikor rám pillantott, egy csapásra
visszarepítettük egymást arra a bizonyos éjszakára… Amikor Noah azzal szórakozott, hogy szerelmes
szavakat irkált a bőrömre.
Enyém vagy, ezt írta, én pedig azon nyomban magamra tetováltattam azt a két szót, mintha rögtön
igazzá vált volna attól, hogy örökre odavésték a bőröm alá. Noah váratlanul puszit nyomott a
tetoválásra, amitől a bőröm vibrálni kezdett, mintha áramütés érte volna. Egyszerre megéreztem, hogy
lassan leomlik a fal kettőnk között, és eluralkodott rajtam a félelem… A félelem attól, hogy újra
elbukom, hogy újra elkövetem ugyanazt a hibát; a félelem attól, hogy megint védtelenné válok, és újra
elveszítem azt a kontrollt, amit olyan sokáig tartott megszerezni.
Meg fogod bánni, és meggyűlölsz, mert rám emlékeztet majd akkor is, amikor már nem
akarod.
– Mennem kell.
Át akartam ölelni, mielőtt elmegyek, kilépek azon az ajtón, és vissza sem jövök, amíg nem lesz
feltétlenül muszáj, de Noah mintha bepánikolt volna, és megragadta a kezemet.
– Ne, ne, ne, ne – hajtogatta. Elvakították a könnyek, bedagadt a szeme, amitől a mézszín
egyszerre folyékony eleggyé vált. Minden erejét összeszedve igyekezett megakadályozni az
elkerülhetetlent. – Kérlek… Kérlek, próbáljuk meg újra, próbáljuk meg, Nicholas – könyörgött, és
belemélyesztette a körmét a bőrömbe.
Megfeszítettem az állkapcsomat. Nem akartam ezt. A rohadt életbe! Miért kell mindent a
végtelenségig bonyolítani?
– Szó sincs róla, hogy bármit is megpróbáljunk, Noah. Ami történt, az véget vetett a
kapcsolatunknak.
– Tudom, hogy képes leszel újra szeretni… Tudom, hogy nem is szereted Sophiát. Engem
szeretsz, csakis engem. Emlékszel? Azt mondtad, örökké szeretni fogsz, bármi történjék is. Eddig nem
kértem ilyet tőled, mert bíztam benne, hogy az idő majd minden sebet begyógyít, de nem így lett, ez
pedig csak egy dolgot jelenthet: még mindent helyrehozhatunk. Kérlek, adj még egy esélyt!
– Ne kérj tőlem olyat, amit nem tudok megadni – szakítottam félbe. Megragadtam a csuklóját, és
eltoltam magamtól. Erősen szorítottam a karját, nehogy közelebb lépjen, és mélyen a szemébe néztem,
hogy megértse, mit akarok mondani neki. – Képtelen vagyok bárkit is szeretni… Az a hajó már
elment. Érted? Kitártam neked a szívemet, amikor eljött az ideje, még akkor is, ha minden porcikám
tiltakozott ellene. Megpróbáltam, tényleg megpróbáltam, de én nem arra születtem, hogy szeressek, és
engem sem lehet szeretni. Ezt te is világosan a tudtomra adtad.
– Én szeretlek – vallotta be suttogva, mélyen a szemembe nézve. Bele sem mertem gondolni,
milyen látványt nyújthatunk abban a pillanatban, a rettenetes múltunkkal, az elhibázott
kapcsolatainkkal a hátunk mögött. Egyikünk sem tanulta meg, mit jelent szeretni, mert kisgyerekként
mi magunk is sebeket szereztünk, és csak bántani tudjuk azt, aki közeledni akar felénk.
– Te nem szeretsz engem, Noah… A kezedbe vetted az egyetlen fegyvert, ami képes halálos
sebet ejteni rajtam, és meghúztad a ravaszt.
– De még mindig itt vagyok, és te is itt vagy! Képtelen vagy távol tartani magad tőlem, és ez
jelent valamit, az biztos. Egy év múltán sem bírjuk ki, hogy ne keressük egymást… Tényleg azt
akarod, hogy összejöjjek valaki mással? Jól gondold meg, Nicholas, mert ha elmész, ha megint
elhagysz, mire visszajössz, már nem biztos, hogy itt találsz.
– Most fenyegetsz?
A puszta említésére, hogy Noah összejön valaki mással, teljesen kiborultam.
– Vártam rád. A szakításunk óta várok rád. Már majdnem másfél év eltelt, én meg még mindig
azt várom, hogy majd visszajössz hozzám, és néha tényleg visszajössz, de csak félig-meddig. Ezt
képtelen vagyok elviselni. Most vagy soha, Nicholas! Mert ha most elmész, ha megint elhagysz,
köztünk örökre vége.
 Csend ereszkedett közénk, én pedig hitetlenkedést és kiábrándultságot véltem felfedezni a
tekintetében. Nagy levegőt vettem, és nagy nehezen kimondtam:
– Isten veled, Noah! – Rettenetes fájdalmat éreztem a szívem tájékán.
Noah úgy ugrott el tőlem, mintha megégették volna a szavaim. Tudtam, mire mondok nemet, ha
kisétálok az ajtón, de képtelen lettem volna megadni neki azt, amit akart tőlem. Tett egy lépést hátra,
és a tekintetében a szomorúság valami másnak adta át a helyét, valami fájdalmasabb, még nehezebben
kimondható dolognak.
– Isten veled, Nicholas!
Hátra sem nézett, úgy ment el. Nem tartottam vissza.
HARMADIK RÉSZ
A visszaszámlálás
 33
NOAH

A könyvtár dugig volt diákokkal. Közeledett a beadandók határideje, és több tárgyból új időpontokat
írtak ki javítóvizsgára. Fogalmam sem volt, mennyi ideje üldögéltem ott. Bevonultam egy ablaktalan
sarokba, hogy tudjak koncentrálni, és nehogy rossz kedvem támadjon attól a látványtól, hogy mások
szabadon jönnek-mennek az utcán, és kiélvezik a tél utolsó napjait.
Jenna is mellettem ült, és úgy tűnt, minden más jobban érdekli az orra előtt heverő
biológiakönyvnél.
– Megyünk már? – kérdezte, immár nyolcadszorra.
Mérgemben gyilkos pillantást küldtem felé.
– Ugyan már, Noah! Ha így folytatom, a végén még ezt is megtanulom, és átmegyek a vizsgán.
Kibuggyant belőlem a nevetés, aztán vettem egy nagy levegőt.
– Csak egy gyors kávé, Jenna. De tényleg!
A barátnőm arcára széles mosoly ült ki. Összeszedtük a cuccainkat, és kimenekültünk az
önkéntes fogságból.
Amikor kiléptünk, megláttam, hogy mindjárt ránk esteledik. Összehúztam magamon a kabátot,
nehogy befújjon alá a fákat is meglengető jeges szél. Annyi időt töltöttem a könyvtárban, hogy teljesen
elvesztettem az időérzékemet.
Az LRB-nél töltött két hónap alatt egy csomó mindent megtanultam a való életről, de a vizsgák
közeledtével örültem, hogy végre minden erőmmel a tanulásra koncentrálhatok. Összespóroltam annyi
pénzt, amennyi elegendő lesz, pár hónapra biztosan. Simon felajánlotta, hogy keres nekem hasonló
pozíciót egy másik cégnél, és ezért örök életre hálás leszek neki, de nem éltem a lehetőséggel. A
kapcsolatunk meg… Egyelőre függőben hagytuk. Őszinte voltam vele, elmagyaráztam, hogy még nem
vagyok túl a Nick-témán, és hogy egy kicsit egyedül akarok lenni. Időnként összefutottunk, de csak
barátként: eljött értem, elmentünk enni valamit, vagy barátokkal beszéltünk meg találkozót, és együtt
lógtunk.
Kijöttünk a könyvtárból, Jenna belém karolt, és elindultunk a legközelebbi kávézó irányába.
Tripla kávét és perecet kértem, Jenna pedig forró csokit. Kiültünk a parkba egy padra, és igyekeztünk
kiélvezni a szűkre szabott pihenőt.
– Szeretnélek meghívni Lion születésnapjára. Házibulit szervezek neki. Nagy bulit csapunk,
amire ő egyáltalán nem számít. Azt mondtam neki, hogy csak vacsorázni megyünk, másra nem futja
most az időmből, mert másnap vizsgázom egy fontos tárgyból… Persze ez nem igaz, mert holnapután
végzek mindennel. Szóval amikor hazaér, biztosan ráhozzuk a szívbajt.
Elmosolyodtam, mert elképzeltem a jelenetet.
– Mikor lesz? – kérdeztem, és belekortyoltam a kávémba.
– Két hét múlva. Időben szóltam, szóval nincs kifogás. Ott a helyed!
Egy kicsit kérettem magam. Jól szórakoztam azon, hogy a teljes fegyvertárát bevetette a
rábeszélésem érdekében, aztán amikor végre beadtam a derekamat, szemmel láthatóan megnyugodott.
Nem mintha túl nagy kedvem lett volna a bulizáshoz, iszonyatosan kimerültem, még a kávé sem
segített, hogy összekaparjam magam, de úgy döntöttem, jót tesz majd egy kis kimozdulás. Dumáltunk
egy kicsit. Jenna elmesélte, hogy pár napja Lion baromira kiakadt, mert meglátta, hogy a barátnőm a
kezébe veszi a kalapácsot, hogy megjavítson valamit. Bárki más szemében ez jelentéktelen dolognak
számított volna, de amikor Jennának legutóbb dolga volt azzal a kalapáccsal, eltört az ujja, és a férje
egy életre megtiltotta neki, hogy hozzányúljon a szerszámaihoz.
Nagyon viccesnek találtam, hogy Jenna milyen rugalmasan kezeli a férje szabályait.
– Hallanod kellett volna. Az én szerszámaim, az én szabályaim! Én forgattam a szememet, ő meg
szépen megjavította nekem a fésülködőasztalt. Még csak kérnem sem kellett. Ez egy jó taktika, nem
gondolod? Ha simán csak megkérem rá, azt mondja, majd megcsinálja, ha lesz rá ideje, de ha azt
látja, hogy ott a kalapács a kezemben, azon nyomban rohan, és megold mindent. Csak el kell
játszanom, hogy én akarom megcsinálni.
– Gonosz vagy – jegyeztem meg. Felpattantam, mert eltökéltem, hogy visszamegyek tanulni, és
Jenna követte a példámat. Amikor befordultunk a könyvtár utcájába, a sarkon szó szerint belefutottunk
valakibe. Valakibe, aki azt ígérte, soha többé nem jön vissza. Michael volt az.
– Mi az ördögöt keresel itt?! – üvöltött rá Jenna, és megsemmisítő pillantást vetett rá.
Michael meredten bámult rám, a tekintetével végigpásztázta a testemet, a kelleténél hosszabban
időzött el az arcomon, majd a barátnőmhöz fordult.
– Visszajöttem – felelte, majd megint rám nézett.
Nem volt könnyű túltenni magamat azon, ami Michael és köztem történt. Nem elég, hogy
tönkrevágta a kapcsolatomat Nickkel, a tetejébe még a bizalmamat is eljátszotta, mert képes volt arra,
hogy kihasználjon egy végtelenül sebezhető pillanatomban.
– Azt mondtad, nem jössz vissza – vágtam a képébe, és idegességemben belekapaszkodtam
Jennába. – Ebben állapodtunk meg.
Michael közömbösen megvonta a vállát.
– Előfordul, hogy az embernek megváltozik a véleménye.
Nem jött ki hang a torkomon, alig hittem a fülemnek. Rossz érzés volt újra látni őt. Eszembe
jutott minden, amit eltemettem a lelkem mélyére, és megesküdtem volna rá, hogy soha nem fogom újra
átélni.
Michael azt képzelte, hogy ha úgyis szakítottunk Nickkel, köztünk automatikusan elkezdődik
valami. Napokig azzal üldözött, hogy jöjjek össze vele, adjak neki egy esélyt. Csak azért vonta vissza
nagy kegyesen a Nick elleni vádakat, hogy aztán engem zsarolhasson. Miután kijött a kórházból,
Nicholas pedig elment New Yorkba, minden áldott nap eljött hozzám, és amikor kerek perec
megmondtam, nem lesz köztünk semmi, mindennek lehordott, vádaskodni kezdett, hogy csak játszottam
vele. Olyan dolgokat talált ki, amiket én sohasem mondtam, és mindennek a tetejébe még
erőszakoskodott is velem. Aznap megfenyegettem, hogy távoltartási végzést kérek ellene.
Charlie, az öccse megkeresett, és elmesélte, hogy Michaellel már korábban is előfordult ilyesmi,
és egy lány miatt majdnem kirúgták az állásából. Azt is megtudtam, hogy Charlie és Michael
mindketten nagyon megszenvedték az édesanyjuk halálát. Annyira mélyen érintette őket, hogy
Michaelnek kicsúszott a lába alól a talaj, Charlie pedig az alkoholba menekült… Nehezen vészelték
át azt az időszakot. Az apjuk még kiskorukban elhagyta őket, így teljesen árván maradtak. Michael
gondoskodott Charlie-ról, de személyiségzavarban szenvedett, és depresszióba esett. Végül Charlie
meggyőzte a bátyját arról, hogy fogadjon el egy arizonai állást, Michael pedig letette nekem a
nagyesküt, hogy soha többé nem fog zaklatni.
Jenna előhúzta a zsebéből a telefonját.
 – Hívom a rendőrséget – fenyegetőzött. Olyan ideges lett, amilyennek még életemben nem láttam.
Én csak bámultam Michaelre, aki tönkretette a kapcsolatomat, és aki miatt darabokra hullott az
egész életem. Miután fény derült mindenre, amit eltitkolt előlem, rájöttem, hogy csak kihasznált…
Ezen a tényen az sem változtat, hogy nem tiltakoztam. Kihasználta a helyzetet, arra használt mindent,
amit a terápia során bizalmasan közöltem vele, hogy dróton rángasson.
– És mit mondasz nekik? – kérdezte Michael halálos nyugalommal. – Nem követtem el
semmilyen bűnt. Egy év után visszajöttem, hogy meglátogassam az öcsémet, és valami állás után
nézzek. Ezt akarod elmondani a zsaruknak?
Jenna tett egy lépést előre.
– Elmondom nekik, hogy megfélemlítetted a barátnőmet, és hetekig zaklattad! Rohadt szemét
vagy!
Michael rá se nézett Jennára, hátborzongató tekintetével engem bámult.
– Ez csak akkor állná meg a helyét, ha Noah rögtön a történtek után feljelentett volna… De nem
tette meg, így nincs semmiféle bizonyítékotok ellenem.
Akkor úgy láttam jónak, ha inkább nem jelentem fel, de ahogy ott állt előttem, és bámult rám
azzal az önelégült ábrázatával, elfojtott haraggal a szemében… Már nem voltam benne biztos, hogy
jól döntöttem.
– Gyerünk, Jenna! – szóltam oda a barátnőmnek. Azt kívántam, bárcsak minél előbb eltűnnénk
onnan.
– Tartsd magad távol Noah-tól. Megértetted? – parancsolt rá Jenna. Az én megjegyzésemet
elengedte a füle mellett.
Michael úgy vigyorgott, mint valami idióta. Lesajnáló pillantást vetett ránk, majd újra hozzám
fordult.
– Gyönyörű vagy.
– Kapd be! – üvöltöttem rá, és éreztem, ahogy tajtékzik bennem a düh.
Eszem ágában sem volt megvárni a válaszát. Le kellett fognom Jennát, nehogy a fickó a torkának
essen. Az sem érdekelte, hogy az a barom egy fejjel magasabb nála, és vagy kétszer akkora.
Besurrantunk az épületbe a főbejáraton. Amikor kikerült a látóterünkből, teljesen összeomlottam.
Leroskadtam az első utamba kerülő padra, és csak kapkodtam a levegőt.
Jenna leült mellém. Egyfolytában szitkozódott, aztán nyugtatgatni próbált.
Miért jött vissza? Miért?
Bebeszéltem magamnak, hogy Michael csak egy problémás fickó a sok közül, és úgysem lenne
képes ártani nekem. Amikor elment, úgy gondoltam, miattam ment el, mert fontos vagyok neki, és nem
akarja, hogy rettegésben éljek. De amikor újra szembejött velem, valami azt súgta, hogy forduljak
meg, és fussak, amerre látok, mert a visszatérése semmi jót nem tartogat számomra. Úgy éreztem,
tennem kell valamit, valakinek el kell mondanom.
– Felhívom Liont.
– Eszedbe ne jusson! – szóltam rá. Egyszerre felocsúdtam, és kitéptem a telefont a kezéből.
– Csinálnunk kell valamit! – követelőzött Jenna, aki teljesen elvesztette az eszét.
– Nem, nem csinálunk semmit. Azt mondta, hogy Charlie-t látogatja meg, és némi szerencsével
utána szépen el is megy. Sok idő eltelt, Jenna, és én nem hiszem, hogy miattam jött volna vissza.
Elkerekedett a szeme a hitetlenkedéstől, és úgy bámult rám, mint aki azt hiszi, megbolondultam.
– Te hallod magad?
 Bólintottam, és felpattantam a padról. Hirtelen iszonyú hányingerem támadt: egyáltalán nem esett
jól, hogy felkavarodtak bennem a régi emlékek.
– Nem akarok semmi zűrt, Jenna. Nem akarok megint azon rágódni, hogy mi történt akkor. Azt
meg végképp nem akarom, hogy Lion megtudja, és elmesélje tudjuk, kinek… Semmit nem fogunk
csinálni. Téma lezárva.
A barátnőm már éppen mondani készült valamit, de én megelőztem, és magamhoz ragadtam a
szót.
– Tudok vigyázni magamra. Oké? Ha olyat látok, ami nem tetszik, vagy újra megkörnyékez,
együtt megyünk el a rendőrségre, aztán annak mondod el, akinek akarod. Addig meg folytassuk a
tanulást.
Jennát felbosszantotta a reakcióm, és mielőtt visszamentünk a könyvtárba, így szólt:
– A múltkor sikerült rávenned, hogy eltitkoljam mindenki előtt a történteket. De mától kezdve, ha
a legkisebb gyanúja is felmerül annak, hogy az a rohadék megkörnyékezett, közvetlenül Nicholast
hívom fel. Megértetted?
Legszívesebben megmondtam volna neki, mi véleményem a fenyegetőzéséről, de inkább
elengedtem a dolgot.

A Michaellel való találkozást követő napokban az idegesség és a szorongás teljesen eluralkodott

rajtam. Igyekeztem kordában tartani a negatív érzéseimet, meg egyébként is túlságosan lefoglalt, hogy
bedobozoljam az összes cuccomat a költözéshez az új lakásba. Letettem az utolsó vizsgámat is, így
végre sikerült időt szakítanom a költözés körüli teendőkre.
Egy loftlakásra esett a választásom az egyetemi városon kívül. Kis méretű konyha, nappali,
hálószoba egy légtérben. Volt benne egy fürdőszoba is, káddal. Nem volt valami nagy szám, de ennél
többet nem engedhettem meg magamnak.
Sajnos az új lakásban akadt valami gond a vízvezetékkel, így egy hetet csúszott a költözésem.
Mivel a korábbi főbérlőmnek már jeleztem a kiköltözésem időpontját, kénytelen voltam megkérni
Jennát, hadd húzzam meg magam náluk pár napig, amíg rendeződnek a dolgok. A barátnőm rögtön
igent mondott, és felajánlotta, hogy átjön, és segít átcuccolni az új lakásba. Arról viszont sejtelmem
sem volt, hogy Liont is magával hozza.
Amikor kinyitottam az ajtót, és megláttam Jenna férjét, nagyon meglepődtem. Jó ideje nem
találkoztunk, és örültem, hogy újra látom.
– Köszönöm, hogy segítesz, Lion, de igazán nem kellett volna.
– Ó, dehogynem! – vágta rá Jenna, és az orrom alá dugta a frissen lakkozott, rikítóvörös körmét.
Forgattam a szememet, és elkezdtem összeszedni azokat a dobozokat, amikkel úgy éreztem, én
magam is elboldogulok, és elindultam Lion furgonjához. Lion bevállalta a legnehezebbeket, mi pedig
Jennával a törékeny cuccokat raktuk be a furgon belsejébe. Szerencsétlenségünkre törékenyből több
volt, mint a nehezekből, szóval össze kellett kapnunk magunkat.
Éppen egy könyvekkel teli dobozért hajoltam le, amikor éles fájdalom hasított a derekamba,
mintha hegyes tőrt döftek volna belém. Mozdulni sem tudtam.
– Jól vagy? – kérdezte Lion, és odaszaladt hozzám. Kétrét görnyedtem.
Jenna kíváncsi pillantást vetett rám, de amikor meglátta a halálra vált arcomat, felkiáltott:
– Noah!
Felsóhajtottam, hátha attól enyhül a fájdalom, aztán a földre roskadtam.
 – Azt hiszem, kicsit megnyekkent a hátam. Nem nagy ügy – hebegtem remegő hangon.
– Észnél vagy? Mi a fenének emelgeted ezeket a dobozokat? Majd Lion megcsinálja.
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését. A fájdalom elkeserítő lassúsággal enyhült.
Lion odaguggolt mellém, és a szemembe nézett. Az övé elképesztően zöld volt, és csak
bámultam, hogy az a szín micsoda kontrasztot alkot sötét bőrével.
Nem csoda, hogy Jenna esküvői fogadalmának nagyjából a felét az tette ki, hogy ódákat zengett
Lion szeméről. Engem is valósággal hipnotizált.
– Lábra tudsz állni? – kérdezte, de már maga a gondolat is kivitelezhetetlennek tűnt.
– Hát… – Egy másodpercre elgondolkodtam. – Nem hiszem.
Jenna a fejét csóválta, Lion pedig átkarolta a derekamat. Megkíséreltem egyedül felállni, de a
fájdalom egészen a gyomromig hatolt, én pedig szitkozódva roskadtam össze, mert hirtelen úgy
éreztem, mintha hegyes tőrrel szurkálták volna a hátamat.
– Beállt a derekad – jelentette ki Jenna. Lion lehajolt, és a karjába vett.
– Beteszlek a kocsiba, aztán otthon lefekszel, és pihensz. Majd elmúlik. Rosszul mozdultál,
ennyi.
Bólintottam, de egy hang sem jött ki a torkomon.
Az a fájdalom… A francba! Iszonyatos fájdalmat éreztem.
Lion beültetett előre, a vezetőülés mellé, és bepakolta az összes dobozt a maradék cuccokkal a
furgon csomagtartójába. Amikor végre elindultunk, csak azért imádkoztam, hogy végre bebújhassak a
puha, meleg ágyba.
– Ha gondolod, felhívom a masszőrömet. Ő a legjobb, nála biztos kezekben leszel – szólalt meg
Jenna a kocsi hátsó üléséről, miközben egy szem M&M’s-et tolt be lilára pingált szájába.
Képtelen voltam reagálni, csak azon járt az eszem, hogy végre lefeküdhessek. Amikor
Jennáékhoz értünk, még mindig képtelen voltam megmozdulni. Lion nagyon féltett, és megint a karjába
vett, úgy vitt fel a számomra gondosan előkészített vendégszobába. Amikor letett az ágyra, újra belém
hasított a fájdalom. Lehunytam a szememet.
– Noah… Biztos jól vagy?
Jenna megjelent egy pohár vízzel és egy izomlazító tablettával a kezében. Egy szempillantás alatt
lenyeltem a gyógyszert.
– Nyugi, mindjárt elmúlik – nyögtem ki, a fájdalomtól kábán.
Szemmel láthatóan Liont nem sikerült meggyőznöm, de indulnia kellett, hogy három óra múlva a
reptéren legyen. Megbeszélésre készült Philadelphiába, négy napra.
– Majd én vigyázok rá – jelentette ki Jenna, és befeküdt mellém az ágyba. Lion odahajolt hozzá,
és gyengéden megcsókolta.
– Akkor én már itt sem vagyok. Ha segítség kell a költözéshez, már mondtam, hogy számíthattok
Lucára. Sziasztok! Jobbulást, Noah! – Búcsúzásképpen megcirógatta a fejemet.
Amikor végre elment, befúrtam a fejemet a párnák közé, és lassan számolni kezdtem a fejemben.
– Biztosan ne vigyelek be a kórházba? – kérdezte Jenna, immáron nyolcadszorra.
Korábban azt mondtam neki, hogy semmi szükség rá, mert tiszta hülyeség odaállítani azzal, hogy
beállt a derekam. De mivel a fájdalom nemhogy enyhült volna, hanem egyre durvább lett, és majdnem
elájultam tőle, már nem is tűnt annyira rossz ötletnek.
– Reméljük, hat a fájdalomcsillapító – feleltem nem túl meggyőzően. Már a gondolatától is
csillagokat láttam, hogy feltápászkodjak, és elvánszorogjak az ajtóig.
 Két óra múlva már határozottan éreztem, hogy valami nem stimmel.
– Noah, megijesztesz… – szólalt meg Jenna, mert nem bírta tovább nézni a szenvedésemet.
– Vigyél be a kórházba! – kérleltem reszkető hangon.
A kocsiig is kínszenvedés volt elvánszorogni, nemhogy a legközelebbi ügyeletes kórházig.
Amikor odaértünk, nagy nehezen bevonszoltam magam a váróba, Jenna pedig kitöltötte az űrlapokat,
amiket az orrunk alá dugtak.
Miközben várakoztunk, egyre idegesebb lettem, mert fura dolgot éreztem a lábam között.
Lenéztem, és megláttam, hogy vörös folt éktelenkedik a pizsamanadrágomon. Jenna halkan felsikoltott,
én pedig azon kaptam magam, hogy a következő pillanatban már egy kerekesszékben ülök, és betolnak
a sürgősségire. Jenna kint maradt.
– Kedvesem, hallotta, amit mondtam? – kérdezte tőlem egy nővér, aki segített levetkőzni, és rám
adott egy béna kórházi hálóinget. – Mindjárt jön az orvos, de addig is válaszolnia kellene néhány
kérdésre…
Rámeredtem a vörös hajú, kerekded nővérre. Pont úgy festett, mint az Aliz Csodaországban dagi
ikrei, csak nőben. Nem várta meg a válaszomat.
– Hány hetes? – kérdezte.
– Sehány… Ez ma történt…
A nővér felvont szemöldökkel bámult rám, amikor az a kérdés… Az a bizonyos kérdés
visszarántott a valóságba, mintha letaszítottak volna a tizedik emeletről, és a betonon koppant volna a
fejem.
– Mi… Miről beszél? – kérdeztem remegő hangon.
A nő először meglepődve, aztán sajnálkozva nézett rám.
– Életem… Elég valószínű, hogy vetélése van.
Mi a fenét hadovál ez a nő? Uramatyám! Abban a pillanatban mintha minden megdermedt volna
körülöttem. A vetélés szó úgy hatott rám, mintha egy jókora kalapáccsal fejbe vertek volna.
Vetélés, vetélés, vetélés… Mindegy, hányszor ismétlem el magamban, ez lehetetlen, lehetetlen,
mert ahhoz, hogy az ember lánya elvetéljen, ahhoz előbb terhesnek kell lenni, én pedig nem vagyok
terhes.
– Mindjárt jön az orvos… Nyugodjon meg, minden rendben lesz.
Minden rendben lesz? Vetélésről beszélt. Hogy lenne már minden rendben?
Az agyam csak kattogott és kattogott. Számoltam az ujjamon, felidéztem a dátumokat, de mindig
ugyanoda lyukadtam ki: lehetetlen, lehetetlen. Ettől egy kicsit megnyugodtam, mert az teljesen
egyértelmű volt számomra, hogy a nővér teljesen el van tévedve. Azt el sem meséltem el neki, hogy
jártam a dobozzal, mert ott nyekkenhetett meg bennem valami, amikor megemeltem magam, és attól
produkálok olyan tüneteket, mintha…
Mert egyébként lehetetlen. Ugye? Túl sok idő telt el azóta…
Kinyílt az ajtó, és kizökkentett a háborgó gondolataimból. Egy középkorú orvos távolságtartóan
üdvözölt.
– Hogy érzi magát, Miss Morgan? – kérdezte, és odalépett hozzám.
Nem feleltem. Megkért, hogy feküdjek fel a vizsgálóágyra.
– Csinálunk egy ultrahangot. Rendben? – kérdezte. Felhúzta a hálóingemet, és aprólékosan
szemügyre vette a hasamat.
– Nem vagyok terhes – jelentettem ki, majd magamban mantráztam tovább ugyanazt a mondatot.
 Nem vagyok terhes, nem vagyok terhes, nem vagyok terhes…
Az orvos csodálkozva bámult rám néhány pillanatig.
– Azt majd néhány másodperc múlva meglátjuk – közölte. Leült mellém, és magához húzott egy
asztalt, amin az ultrahangos készülék állt. – Ez egy kicsit hideg lesz, de nem vészes.
Megborzongtam, amikor a hasamra spriccelte a zselét. Zihálva fordítottam a tekintetemet a keze
irányába. Végigszántotta a hasamat a kezelőfejjel, majd megnyomott egy gombot, és felém fordította a
monitort, hogy én is láthassak mindent, amit ő lát.
– Azt hiszem, itt van a bizonyítéka annak, hogy ön téved. Látja?
A képernyőn fekete-fehérben, villogó kis pontokból egy kisbaba képe állt össze… És nem is
holmi aprócska bébi volt rajta, nem bizony. A babának volt feje, keze, lába, és tetemes részét
kitöltötte az ultrahangos monitornak.
– Atyaúristen! – kiáltottam fel. Halálra rémültem, és ijedtemben a számhoz kaptam a kezemet.
– Nagyjából tizenhat hetes lehet – közölte az orvos. Mintha nyakon öntött volna egy vödör jeges
vízzel, újra felém fordította a monitort, aztán végigcsúsztatta a kezelőfejet a hasamon, és nyomogatni
kezdte a gombokat. Észrevettem, hogy aggodalmas tekintettel ráncolja a homlokát. Néhány
másodperc, néhány örökkévalóságnak tűnő másodperc után hangos, pulzáló zaj töltötte be a
helyiséget. A doki megkönnyebbülten felsóhajtott, és odafordult hozzám. – Van szívhang, Miss
Morgan.
Abban a pillanatban a vetélés szó egyszerre új értelmet nyert, én pedig megint azt éreztem, hogy
zuhanok lefelé, de ezúttal sötét és mély verembe.
– És megmarad? – kérdeztem remegő hangon. Az orvos visszafordult a monitorhoz, és rábökött
egy fekete foltra a baba körül. Csak rá kellett néznem, egyből tudtam, hogy annak nem kellene ott
lennie.
– Ez itt egy elég nagy vérömleny, ami a méhen belül található. Veszélyes helyen van. Ha csak
most tudta meg, hogy terhes, gondolom, azt hitte, rendszeres a menstruációja. Nem igaz?
Csak bámultam a dokira, és megpróbáltam felfogni a szavait.
– Nem volt éppen rendszeres, de valahogy úgy… Volt vérzésem az elmúlt hónapokban, de lehet,
hogy nem tartott olyan sokáig, mint korábban. Azt gondoltam…
– Szed fogamzásgátlót? – kérdezte.
– Igen, szedek. Pont azért, hogy rendszeres legyen a menstruációm.
– És előfordul, hogy elfelejti bevenni?
A francba!
– Néha kimarad egy-egy szem, de másnap mindig beveszem a következővel együtt.
– Ettől bizonyára megszűnt a fogamzásgátló hatás. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egész
idő alatt fenyegető vetélés veszélyének volt kitéve.
A tekintetem újra a monitorra vándorolt. Anyám! Egy kisbaba… Egy kisbaba, akiről nem is
tudtam, hogy bennem növekszik… Nem is figyeltem oda semmire… Istenem! Még alkoholt is ittam…
– Doktor úr, én nem tudtam, sejtelmem sem volt róla… Nem is látszik rajtam!
A doki megőrizte a hidegvérét.
– Először is, nyugodjon meg. Rendben? Minden szükséges vizsgálatot elvégzünk, hogy
megbizonyosodjunk afelől, hogy a baba is, és ön is jól vannak. Meglepődne, ha tudná, hány olyan eset
van, mint a magáé. A változás a harmadik vagy a negyedik hónapban kezd látszani, mivel az első
tizenkét hétben a méh még a medencében helyezkedik el, és csak akkor válik a külső szemlélő
számára nyilvánvalóvá a terhesség, amikor túlnő ezen a területen. Mivel vérzése van, befektetjük a
kórházba, és megvárjuk, amíg rendeződik a helyzet. Kímélnie kell magát a stressztől. Tudom, hogy
csak most értesült a terhességéről, de mostantól teljes ágynyugalomra van szüksége. Ha elmúlik a
vérzés, elvégzek egy medencevizsgálatot, hogy lássam a méhnyak állapotát. Ha az is rendben van,
akkor nem áll fenn a koraszülés kockázata.
Koraszülés…
Istenem! Úgy éreztem magam, mintha hirtelen elnyelt volna valami buborék, aminek a belsejében
az olyan szavaknak, mint a baba, koraszülés, méhen belüli vérömleny és vetélés nincs semmi
értelme.
Még hozzá sem szoktam a gondolathoz, csak próbáltam felfogni, mit látok a monitoron, és máris
bombázni kezdtek olyan szavakkal, amiket nem értettem, és életemben nem hallottam.
– A nővér nemsokára feltesz néhány kérdést, aztán vért veszünk, hogy kizárjuk a további
komplikációk lehetőségét, de most az a legfontosabb, hogy felszívódjon a vérömleny. Minden
valószínűség szerint alacsony a progeszteronszintje. Ha így van, akkor pótlást kell kapnia, hogy bent
maradjon a baba. Rendben van így? – kérdezte az orvos, feltehetőleg megnyugtatásképpen.
Eluralkodott rajtam a pánik. Igazából rendes pánikrohamot kaptam, el akartam rohanni, eltűnni a
kórházból, és visszatérni abba az életembe, amit néhány órával korábban magam mögött hagytam.
– Doktor úr… Csak tizenkilenc éves vagyok. Még nem állok készen az anyaságra.
Bólintott, és kedves arccal odalépett hozzám.
– Nem így tervezte… Értem én – felelte tapintatosan. – De ez a baba már úton van, és fennáll a
veszélye annak is, hogy elveszíti. Ön még fiatal, és nehéz hónapok előtt áll, szüksége lesz a szerettei
támogatására. Tudja, ki az apa?
Az apa.
Nicholas Leister a kisbaba apja… Aki elhúzott az ország másik felébe, egy másik nővel, de
előbb egyértelműen a tudtomra adta, hogy nem akar az életem része lenni.
– Hát… tudom, ki az… De nem mondhatom el neki.
Abban a pillanatban belépett a nővér, az orvos pedig odafordult hozzá, és tájékoztatta a velem
kapcsolatos teendőkről. Bátorítóan rám mosolygott, majd távozott. A nővér odajött hozzám, és
megsimogatta a karomat.
– Nyugodjon meg, kedvesem – mondta. Egy másik nővérke is belépett a helyiségbe, és már
ketten dolgoztak rajtam. – Bekötünk egy infúziót, kap vitamint meg egy kis nyugtatót, hogy tudjon
pihenni. Mire felébred, biztosan jobb híreket kap.
– Nem, nem, nem kérek nyugtatót! Maga ezt nem értheti. Lehetetlen, hogy ez megtörtént, én nem
vagyok kész az anyaságra, nekem nem is születhet gyerekem. Felfogta? Nekem azt mondták, kizárt,
hogy teherbe essek. Szinte a nullával egyenlő az esélye, most meg…
– Négy hónapos terhes, kedvesem, és a kórtörténetét elnézve kész csoda, hogy ez a baba
egyáltalán megmaradt.
Kész csoda.
Lehunytam a szememet. Igyekeztem megnyugodni, és feldolgozni a hallottakat. Négy hónapos…
A rohadt életbe! Légy átkozott, Nicholas Leister!
 34
NOAH

Nem tudom, mikor nyomhatott el az álom, de amikor kinyitottam a szememet, Jenna ott ült az ágyam
mellett egy fotelban, és halálsápadtan, aggodalmas tekintettel bámult rám. Amikor észrevette, hogy
ébren vagyok, odalépett hozzám. Nyakig be voltam takarva, a bal kezemből cső lógott ki.
– Hogy vagy, Noah? – kérdezte, félelemmel a hangjában.
Abban a pillanatban eszembe jutott minden, és egyszerre úgy éreztem, mintha átléptünk volna
egy másik dimenzióba, mintha már nem is a saját életemet élném, mert amire fény derült, bezárta
előttem az összes nyitott ajtót, és csak egy maradt nyitva.
– Azt hiszem, jól – feleltem.
Egy kisbaba… Kezdjük ott, hogy világéletemben feltételesen gondolkodtam a gyerekvállalásról.
Valahányszor elképzeltem magamat egy kisbabával, úgy láttam magam, mint aki az örökbefogadás
mellett döntött. Talán valamikor, a távoli jövőben. Azt mondták, hogy a gyerekkoromban elszenvedett
sérülések később gondot okozhatnak. Azt mondták, hogy ha aktuális lesz a gyermekvállalás, fel kell
keresnem egy meddőségi klinikát, és ott majd megmondják, hogyan épül fel a folyamat. Soha nem
hittem volna, hogy természetes úton teherbe eshetek… Édes istenem! Ráadásul még fogamzásgátlót is
szedtem! Semmi, az égvilágon semmi esély nem volt arra, hogy ez megtörténjen.
Felültem az ágyon, és kitakaróztam. Végtelenül óvatosan felhúztam a kórházi hálóinget, és
rámeredtem a hasamra.
– Szóval igaz… Képtelen vagyok felfogni. – Ezt Jenna mondta, nem én.
Ránéztem, és láttam, hogy elsápad.
– Most mihez kezdjek? – kérdeztem. A hasamra tettem a kezemet, és megpróbáltam puhatolózni,
hátha valami egyértelműen megsúgja, hogy tényleg ott növekszik bennem egy négy hónapos magzat.
Jenna ingatta a fejét, és odaült mellém az ágyra.
– Noah, ki az apja?
Újra ránéztem. Azt hittem, ez magától értetődik, bár jobban belegondolva senki nem tudja, mi
történt hálaadáskor. Na jó, Nick meg én igen, de rajtunk kívül senki más.
– Nicholas – suttogtam a választ. Már attól, hogy kimondtam a nevét, fájdalmas érzés hasított a
lelkembe.
Jennának elkerekedett a szeme a meglepetéstől, majd túláradó mosoly ült ki az arcára.
– Nicholas? A mi Nicholasunk? De mikor? Hogy?
Most mi a fenének örül ennyire?
– Hálaadáskor történt, miután Nick megtudta, hogy beteg az anyja. Szomorú volt, és olyan
dolgokat mondott…
– Istenem, Noah! Ez csodás hír! Várj! Azt mondtad, hálaadáskor?
A tekintete újra a pocakomra vándorolt, majd megint engem nézett. Másodpercekkel később úgy
nézett ki, mint aki éppen a gondolataiba merül, és számolgat.
– Négy hónap, Jenna – mondtam egy leheletnyi boldogsággal a hangomban. – Nem mondták el az
orvosok?
– Most viccelsz? Öt másodperccel ezelőttig fogalmam sem volt róla, hogy jogosan gyanakszom-
e. Akkor tudtam meg, amikor felhúztad azt a hálóinget, és úgy bámultad a hasadat, mint aki
földönkívülit lát.
– Most tudtad meg?
Jenna bólintott.
– Nem vagyok családtag, így nem mondtak semmit. Amiatt is veszekednem kellett a nővérekkel,
hogy beengedjenek hozzád.
Mélyet sóhajtottam, mert soha életemben nem éreztem magam annyira elveszettnek.
Jenna megfogta a kezemet, és odahúzta az éppen csak domborodó hasamra. Senki meg nem
mondta volna, hogy terhes vagyok.
– Noah, nagyon megijedtem, mert azt hittem, valami random fickó a gyerek apja, akit a diszkóban
szedtél össze. De így, hogy Nick az! A te Nicked! Ez csodálatos!
Elkaptam a hasamról a kezemet, és megsemmisítő pillantást vetettem rá.
– Mi ebben a csodálatos, Jenna? – vágtam vissza. Rögtön éreztem, hogy megváltozott valami a
bensőmben, mert a rám csatolt gépek egyszerre hangos pittyegésbe kezdtek. – Teherbe esni
tizenkilenc évesen egy olyan pasitól, aki már nem kíváncsi rám, és egy másik nővel van együtt? Mi
ebben a csodálatos?!
– Nyugi már, Noah! Csak azt mondom…
– Nem! – kiáltottam rá. – Ne mondj semmit! Ne örülj, mert ez nem jó hír, ez rohadt szar hír. Én
nem akarok babát, nem akarok egyedül felnevelni egy gyereket, pláne nem Nicholas gyerekét. –
Éreztem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon, én pedig türelmetlenül töröltem le őket. – Azt
sem tudtam, hogy terhes vagyok! Miféle anya az, aki nem tudja, hogy egy baba növekszik a testében?
Milyen anya lesz belőlem, ha egyszer semmit nem vagyok képes megadni neki?
Jenna is éppen annyira elveszettnek tűnt, amennyire én, és nem tudott mit mondani. Úgy látszott,
már ki sem meri nyitni a száját.
– Noah, ha Nick megtudja…
– Eszedbe ne jusson! – szakítottam félbe pánikszerűen. – Eszedbe ne jusson bármit is mondani
neki, Jenna! Senkinek!
Jennának elkerekedett a szeme, annyira meglepődött, és egyáltalán nem helyeselte a döntésemet.
– Noah, el kell mondanod neki – jelentette ki. Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam.
A fenébe! Fel akartam kelni, elmenni onnan, egyedül akartam lenni, és gondolkodni, de
valahányszor elterveztem a menekülést, az ultrahangkép újra és újra megjelent a szemem előtt.
Mielőtt ellenkezhettem volna, kinyílt az ajtó, és a doki lépett be a szobába.
– Jó híreim vannak, Miss Morgan – jelentette be egy mappával a kezében. Belenézett a
papírjaiba, levette a szemüvegét, és rám nézett. – Nem lépett fel semmiféle kóros állapot a
terhességgel kapcsolatban, a babának szabályos és erős a szívhangja – folytatta, én pedig egyszerre
melegséget éreztem a hasamban. – Belépett a második trimeszterbe. Az orvosok általában azt
tanácsolják, hogy ilyenkor már közölheti a hírt a családdal. Az ön terhessége magas kockázatú, de ez
nem jelenti azt, hogy bármilyen nagy gond lenne. Két-három hét múlva már a neme is kiderül, és ha
valami mozgolódást érez a hasában, akkor az a baba lesz, mert már képes rá.
Jenna úgy bámult a dokira, mintha legalábbis arról beszélt volna, hogy a Hello Kitty költözött a
hasamba. Én is beleszédültem… Gyakorlatilag belém fagyott a szó.
Miután nem jött ki hang a torkunkon, az orvos elindult egy asztal felé, és rezzenéstelen arccal
folytatta a mondandóját, mintha nem is érzékelte volna, hogy mindketten olyan képet vágunk, mintha
nyakon öntöttek volna bennünket egy vödör jeges vízzel.
– A vérömleny, ami miatt tegnap éjjel bekerült hozzánk, mostanra elkezdett visszahúzódni. Ez jó
hír, de a következő hetekben ellenőrizni kell a méhnyak állapotát. A vizsgálatok alapján alacsony a
progeszteronszintje, írok fel pótlást. Fontos, hogy minden előírást betartson, ami a zárójelentésben
szerepel.
Bólintottam, bár kissé kába voltam a rengeteg információtól.
– Teljes ágynyugalom, Miss Morgan! És a teljes azt jelenti, hogy csakis a mosdóba mehet ki.
Megértette?
Bólintottam, és azon gondolkodtam, mi a fenét mondjak az egyetemen, miért kell az ágyat
nyomnom, anélkül, hogy bevallanám, egy élőlényt hordok a méhemben.
– Két hét múlva találkozunk. Ha piros vérzése van, azonnal jöjjön be a kórházba. A barnás
folyás jó jelnek számít, mert az azt jelenti, hogy a hematóma felszívódik. Érti?
Megint bólintottam, bár a lelkem mélyén tudtam, hogy ezer dolgot kellene még megkérdeznem
tőle.
– Beszélt az apával? – kérdezte.
Jenna összepréselte az ajkát, miközben én kinyögtem egy nemet.
Mi a fenéért kérdezget ilyeneket egy orvos? Semmi köze hozzá!
– Jó lenne, ha számíthatna a támogatására, főleg a következő hetekben, amikor alig mozoghat.
Majdnem mondtam valamit, de a barátnőm közbeszólt:
– A férjem és én majd gondoskodunk róla, doktor úr. Ne aggódjon!
Végtelen hálát éreztem Jenna iránt, és sajnáltam, hogy nem sokkal korábban olyan durván
beszéltem vele. Csak Jenna segítségére számíthattam abban, hogy titokban tartsam az egészet.
Mert ez az én titkom lesz… senki másra nem tartozik.

Amikor hazaértem, nem volt más választásom, egyenesen a vendégszoba felé vettem az irányt.
Rettegve tettem meg minden egyes lépést, nehogy ártsak vele a babának. Amikor elértem az ágyig,
lefeküdtem, és végre fellélegeztem.
Lion csak három nap múlva érkezik haza, így Jenna és én magunkra maradtunk. A barátnőm
rendkívül tapintatosan viselkedett, valahányszor benézett a szobámba, hogy szükségem van-e
valamire.
Eleinte kerültük a témát, mert nem hoztam szóba, miért fetrengek egész nap a kanapén, Jenna
pedig ezt tiszteletben tartotta, de láttam rajta, hogy majd’ megfeszül, annyira szeretne beszélni róla.
Bár az első napok teljes tagadásban teltek, közben minden orvosi előírást betartottam, rendesen
szedtem a gyógyszereket, és azon voltam, hogy ne stresszeljem szét magam. Sokat aludtam, és sok
folyadékot tuszkoltam magamba. Jenna ritkán hagyott magamra, nekem pedig csak ilyenkor jutott időm
arra, hogy valami megoldáson törjem a fejemet. Hazudnék, ha azt mondanám, nem futott át az agyamon
az abortusz gondolata. Hazudnék, ha azt mondanám, nem merült fel bennem a legkönnyebb megoldás;
az a lehetőség, ami után élhetném tovább a megszokott életemet, az a lehetőség, ami megkímélne attól,
hogy megint találkoznom kelljen Nickkel, és kénytelen legyek bevallani neki, mit műveltünk. De már a
puszta gondolatára is, hogy megöljek egy gyereket…
Képtelen lettem volna azt az utat választani. Minden álomképem szertefoszlott, minden, amit
tudtam, hittem, és amire támaszkodtam, abban a pillanatban értelmét vesztette, amikor megláttam a
magzat képét a monitoron. Az már csak részletkérdés volt, hogy még nem úgy gondoltam rá, mint az
én kisbabámra, de már jó úton haladtam afelé.
Eleinte megpróbálkoztam azzal, hogy visszarepüljek az időben a fogantatás pillanatáig, addig a
pillanatig, amikor elkövettem életem legnagyobb hibáját. Nicket hibáztattam a szomorúságomért, a
dühömért, a haragomért… És most már ezért is hibáztathattam. Ő nem bocsátott meg nekem azért, amit
tettem, de örökre, az átkozott élete minden egyes napján emlékezni fog arra a pillanatra, amikor nem
húzott óvszert. Persze csak akkor, ha mégis úgy döntök, elmesélem neki, de ezt egyelőre nem
terveztem.
Aztán az jött, hogy mostantól fogva mi mindent nem fogok csinálni. Például mi lesz az
egyetemmel? Hogy fogom elmondani anyámnak? Anyámnak, aki tizennyolc évesen lett terhes velem,
és állandóan a fogamzásgátlásról papol? Anyámnak, aki mindig azt hangoztatta, élete legnagyobb
hibáját követte el, amikor olyan fiatalon lett terhes, mert felelőtlen és meggondolatlan volt… Tényleg,
de mindig azt mondta, hogy attól még őrülten akart engem. Kerek perec megtiltotta nekem, hogy
huszonöt éves korom előtt teherbe essek.
Te csak tanulj, Noah! Légy a legjobb abban, amit választasz, keress állás, állj a saját
lábadra! Aztán ha eljön az ideje, szülj gyerekeket, de előtte azért nyiss egy svájci bankszámlát.
Nyilván nem nyitottam svájci bankszámlát… Sőt, ellenkezőleg: iszonyatosan leégtem, alig
maradt kétezer-ötszáz dollárom.
Az is felmerült bennem, hogy vajon hol fogok lakni. A loftlakás, amit épp akkor béreltem ki egy
évre, nem igazán tűnt alkalmasnak a gyereknevelésre. Uramatyám! Gyereknevelés! Fel fogok nevelni
egy gyereket! Én! Iszonyú sokat kell dolgoznom, hogy előteremtsem a pénzt a babakelengyére. A
múltkor nézelődtem a neten, és láttam, hogy van olyan babakocsi, ami gyakorlatilag annyiba kerül,
amennyi a lakbér volt… Még egy babakocsit is alig tudok kifizetni… Ez szörnyű! Kénytelen leszek
anyámtól pénzt kunyerálni, pedig annyira utálok pénzt kérni.
A negyedik napon Jenna bejött a szobámba, miután Lion bevette a „kiment a derekam” című
mesét, és úgy bámult rám, mint aki rengeteget morfondírozott valamin, és képtelen magában tartani,
mire jutott.
– El kell mondanod neki – bökte ki.
Ha fel tudtam volna tápászkodni, átvonultam volna egy másik szobába, de mivel erre nem voltam
képes, egyszerűen csak levegőnek néztem, és olvastam tovább a könyvet, amit a kezemben tartottam.
– Noah, megbeszéljük ezt végre, vagy továbbra sem veszel tudomást arról, hogy egy kisbaba
növekszik a hasadban?
Félretettem a könyvet, és rábámultam.
– Nincs miről beszélni. Majd én megoldom.
Jenna gúnyosan felkacagott.
– Tényleg? Hogyan? – kérdezte, és a kezével rám bökött. – Még a mosdóig sem tudsz elmenni
egyedül.
Villámokat szórt a szemem.
– Csak néhány napról van szó… Egy hét múlva visszamegyek az orvoshoz, aki azt fogja
mondani, hogy minden rendben van. Akkor véget ér ez az őrület, én pedig élhetem tovább az életemet.
Akadt néhány bökkenő a tervben, de nem akartam ezen rágódni.
– Te hallod magad? – vágott vissza Jenna, és felemelte a hangját. – Ez csak rosszabb lesz, Noah!
Oké, nem éppen rosszabb, de nemsokára meglátszik majd rajtad! Már most is látszik, ha jobban
megnéz az ember.
 Mindketten a pocakomra bámultunk… Alig észrevehetően domborodott.
– Azt olvastam, hogy vannak olyan anyák, akik a nyolcadik hónapig titkolták a terhességüket…
Majd veszek pár bő, oversize ruhát, de az is lehet, hogy…
Jenna a fejét ingatta, és úgy bámulta a mennyezetet, mintha onnan akarná kiolvasni az isteni
sugallatot, ami visszaadja a józan eszemet.
– Nem értem. A gyerekedről beszélünk! Miért nem akarod elmondani Nicknek? Miért?!
Valami szikrázni kezdett a bensőmben, ami nem jelentett semmi jót. Időzített bomba volt, a szó
szoros értelmében, és nem akartam Jennára robbantani. Mégsem bírtam visszatartani, csak kiszaladt a
számon.
– Azért, mert könyörögtem neki, hogy béküljünk ki, de ő visszautasított! – üvöltöttem neki, és
megpróbáltam visszatartani a könnyeimet. – Azt mondta, képtelen megbocsátani nekem, azt mondta,
hogy amit tettem, az örökre véget vetett a kapcsolatunknak. Ultimátumot adtam neki, de nem érdekelte.
Faképnél hagyott!
Jennának elkerekedett a szeme a csodálkozástól, ami néhány perc múltán méltatlankodásnak adta
át a helyét:
– Megmondtam neki, hogy szeretem, Jenn, de nem érdekelte. Megkértem, hogy maradjon, de nem
hallgatott rám – folytattam a zokogástól elfúló hangon. – Azt akarod, hogy menjek oda hozzá, és
mondjam meg neki, hogy gyereket várok tőle? Minek? Hogy magamhoz láncoljam, amikor kerek perec
megmondta, hogy soha többé nem akar látni?
– De én biztos vagyok benne, hogy ha megtudja a babát…
– Akkor majd gondoskodni akar róla? Gondoskodni akar rólam, haza akar vinni magához, nekem
akarja adni mindenét, és még többet? Azt hiszed, én nem tudom? De nem akarom, hogy szánalomból
legyen együtt velem, nem akarom kényszeríteni rá, hogy bocsásson meg. Ha elmondom neki, hogy
terhes vagyok, azzal pontosan ezt csinálom.
Jenna fejcsóválva felsóhajtott, de szóhoz sem jutott.
– Nicholas szeret téged – jelentette ki egypercnyi csend után. – Tudom, hogy őrülten szerelmes
beléd, és azt is tudom, hogy ha megtudja a babát, ő lesz a világ legboldogabb pasija, Noah. Ami
köztetek történt, az nagyon szar, de nem gondoltál bele abba, hogy talán éppen ez a baba hiányzott
ahhoz, hogy félretegyétek a konfliktusotokat, és úgy döntsetek, újra megpróbáljátok? Nem is lenne
jobb alkalom rá.
Rájöttem, milyen képet próbál megjeleníteni előttem: Nick és én, újra együtt, egy gyönyörű
kisbabával, akiről gondoskodni kell, és azt az életet éljük, amire én vágytam, még akkor is, ha a baba
olyan nyolc évvel korábban jött, mint kellett volna.
Nagyot sóhajtottam, és a fejemet csóváltam.
– Nem akarok erről többet beszélni. Sem Nickről, sem pedig a babáról. Kérlek, hagyd, hogy
legalább helyre tegyem magamban a dolgokat, mielőtt szembenézek mindezzel, vele, a
kapcsolatunkkal…
Jenna gyengéd pillantást vetett rám, odalépett hozzám, és átölelt.
– Csodálatos anya leszel, Noah, és ez a baba lesz a leggyönyörűbb kiskölyök a világon.
Csak pislogtam, nehogy megint elbőgjem magam, de a kisbaba képe, bármennyire is próbáltam
elhessegetni, folyton a szemem elé tolult, és annyira hasonlított Nickre…
Jenna elengedett, és most először tette rá a kezét a pocakomra.
– Én leszek a kedvenc nénikéd. – Erre a mondatra mindkettőnkből kitört a nevetés.
 Jenna elment, hogy megnézze, mit csinál Lion, én pedig végre magamra húzhattam a takarót, és
megpróbáltam aludni, de nem tudtam, mert ott motoszkált bennem a félelem, hogy el kell mondanom
Nicholasnak.

Ez volt életem leghosszabb két hete, de legalább volt időm végiggondolni a dolgokat: először is,
végre képes voltam kimondani, hogy az én kisbabám, ami nagy lépésnek számított. Másodszor,
rászántam magam, hogy olvasgassak a neten a magzat fejlődéséről. Úgy becéztem, hogy Kicsi Én, és
valójában az sem számított, hogy fiú vagy lány. A lényeg, hogy az enyém, és olyan lesz, mint én,
szóval a Kicsi Én becenév nagyon is ráillett. Azt olvastam, hogy már képes mozgatni a kezét és a
lábát, érzékeli a fényeket, az ingereket, szóval hallja, amit mondok neki, így el is kezdtem beszélni
hozzá, amikor egyedül voltam a házban. Fel tudja emelni a fejét, és már kinőttek az ujjai. Az internet
szerint akkora, mint egy avokádó, és természetesen neme is van.
Megint hazudnunk kellett Lionnak, aki úgy bámult rám, mintha valami rosszban sántikálnánk,
amikor Jenna közölte vele, hogy megint orvoshoz kell vinnie. Amikor felöltöztem, kicsit
bepánikoltam, mert azzal nem számoltam, hogy amíg én hetekig csak pizsamát hordtam, a baba tovább
nőtt, és én is vele együtt terebélyesedtem.
Kibújtam a pizsamanadrágomból, egy rugalmas derekú, bő szabású szoknyát és egy Ramones
feliratú póló vettem fel… Szóval tényleg anyukának öltöztem.
Ezúttal a szülészeti osztályra mentünk, nem a sürgősségire, és nagyon féltem, hogy valaki meglát.
Őszintén szólva úgy nézhettünk ki, mint két kislány, aki eltévedt, és nem találja a kijáratot. Az ott
várakozó nők mind felnőttek voltak, amolyan igazi anyukafazonok, én pedig belenéztem a tükörbe, és
mintha egy zöldfülű gimis csaj nézett volna vissza rám.
Amikor szólítottak, éreztem, hogy az arcomat elönti a pír, és szerettem volna, ha megnyílik
alattam a föld. A várakozó nők közül többen kíváncsian bámultak ránk, és sokaknak megakadt a szeme
a pocakomon.
Beléptünk Hubber doktor rendelőjébe, és egy nővér megkért, hogy feküdjek fel a vizsgálóágyra,
mert a doktor úr hamarosan megérkezik. Jenna közben felderítette a terepet, az anyaméh
szemléltetésére szolgáló eszköz belsejéből kipiszkált egy műanyag babát, és az orrom alá nyomta.
– Onnan kell kibújnia ennek – közölte, és rábökött a hajszálvékony nyílásra.
Gyilkos pillantást vetettem felé, és egyre csak nőtt bennem az idegesség. Jenna visszatette a
helyére a szemléltetőeszközt, és leült az íróasztallal szemközti székre. Néhány perccel később
megjelent az orvos, és barátságos mosollyal üdvözölt.
– Hogy érzi magát, Miss Morgan? – kérdezte, és odalépett hozzám.
– Azt hiszem, jól… Igyekszem megbarátkozni a gondolattal. És szólítson csak Noah-nak.
Hubber doktor vidáman bólintott, és végigcsinálta ugyanazt a mozdulatsort, amit legutóbb. Leült
mellém, közelebb húzta magához az ultrahangkészüléket.
– Nézzük, hogy van a magzat, és mi a helyzet azzal a vérömlennyel.
Azzal nyomott rám egy adagot a hideg zseléből, és a hasamra helyezte a vizsgálófejet. Néhány
pillanat múlva a baba szívhangja betöltötte a teret, és láthattuk is a monitoron.
– Ó, nézd, Noah! – kiáltott fel Jenna, és közelebb hajolt.
És ott volt Kicsi Én, valamivel nagyobb kiadásban, mint amikor utoljára láttam. Elég fura pózba
tekeredett össze, és a kezecskéjével ráncigált valamit, ami kizárásos alapon csakis a köldökzsinór
lehetett.
 – Játszik… Ez jó jel – közölte az orvos félmosollyal az arcán. Aztán megmérte a baba méreteit:
minden tökéletes volt, a fejméret is, még egy kis haja is volt a feje búbján.
Éreztem, ahogy a szemem megtelik könnyel… Újra látni, miután megbarátkoztam a gondolatával,
és tudni, hogy egészséges, olyan boldogsággal töltött el, amit évek óta nem éreztem… Olyan
boldogsággal, amit nagyon szerettem volna megosztani egy különleges valakivel.
– Akarják, hogy eláruljam a nemét? – kérdezte Hubber doktor, miközben a vizsgálófejet
mozgatta, hogy alaposabban szemügyre vegye.
– Igen! – lelkesedett Jenna.
– Nem! – szóltam közbe én. A tiltakozásomra az orvos keze megállt. Rám bámult. Jenna is
értetlenkedve nézett, nekem pedig megállíthatatlanul eleredt a könnyem. Vigasztalhatatlanul sírtam,
mert úgy éreztem, Nick nélkül nem tudhatom meg Kicsi Én nemét. Hogy vehetném el tőle ezt a
pillanatot? Kicsi Én az övé is, nem annyira, amennyire az enyém, de a fele Nickhez tartozik… Ennek
az édes pici babának, aki a köldökzsinórral játszik, van egy apukája is, aki minden bizonnyal a
legjobban fogja szeretni a világon. Hogy foszthatnám meg ettől az érzéstől a kisbabámat?
Jenna valószínűleg megértette, miért sírok, és megszorította a kezemet.
– Még várni akar vele, doktor úr – szólalt meg helyettem.
Hubber doktor bólintott, de újra a monitorra meredt.
– Az a rossz hírem van, hogy a vérömleny mérete alig változott. Kicsit kisebb lett, de két hét
pihenés után másra számítottam.
– Ez mit jelent?
– Azt jelenti, hogy még mindig nagy a veszélye a vetélésnek, és tizenhat hetesen egy vetélés már
nemcsak a magzat életének végét jelentené, hanem az önét is veszélyeztetné.
Rémülten bámultam az orvosra.
– Továbbra is pihennie kell, írok fel még több vitamint. Tudom, hogy magára ijesztettem, Noah,
de ez gyakran megtörténik: sok nőnél előfordul, főleg az első terhesség alatt – magyarázta az orvos
bátorító mosollyal. – Türelmesnek kell lennie, ez a legfontosabb. És szigorú ágynyugalom.
Annyira szörnyen hangzott az egész… Még két hét teljes ágynyugalom! Mi a fenét csináljak!?
Jenna nem ugrálhat egyfolytában körülöttem, és Lion is összerakja, hogy valami nem stimmel. Arról
nem is beszélve, hogy nemsokára az oversize Ramones-pólóval sem tudom elfedni a testem
átalakulását.
A francba! Már alig van időm.

– El kell mondanunk valakinek! Hadd mondjam el Lionnak! Majd leteszi előttem a nagyesküt, hogy
nem adja tovább – gyötört Jenna a hazaúton.
Kértem, hogy álljon meg egy fagyizónál, mert hirtelen iszonyatosan megkívántam a csoki- és a
diófagyit. Azt hiszem, hivatalosan akkor lettem először kívánós, és éppen a számat nyalogattam,
miközben a barátnőm aggodalmas tekintettel bámult maga elé.
– Nem mondhatjuk el Lionnak! Úgysem bírná ki, rögtön felhívná a legjobb haverját, hogy
elújságolja.
– Akkor anyádnak – vetette fel Jenna, és tehetetlen dühében rávágott egyet a kormányra.
Elmondani anyámnak… Az volt az egyetlen dolog, ami a baba elvesztésénél is jobban
megrémített.
– Nézd, elég, ha beraksz nekem egy kis kaját dobozban az ágyam mellé, akkor meg sem kell
mozdulnom, és nem is kell állandóan velem foglalkoznod.
Jenna idegesen nézett vissza rám.
– Nem foglak magadra hagyni, erről nem nyitok vitát – jelentette ki, aztán újra az útra szegezte a
tekintetét. – Nézd, Noah, eljött az idő. Sajnálom, drágám, már nincs öt hónapod, hogy hozzászokj a
gondolathoz. A negyedik hónapban vagy, és nemsokára még feltűnőbb lesz… Azt akarod, hogy amikor
Nicholas beállít, nagy pocakkal lásson? Neki is meg kell barátkoznia a helyzettel, az ő élete is
megváltozik…
– Ne is említsd előttem Nicholast! Nem érdekel, min akar változtatni, így is éppen elég
változáson megyek keresztül. Köszönöm, nem kérek többet.
Jenna megint felsóhajtott. Nem sokkal később hazaértünk.
Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre Lion is éppen akkor parkolt le a kocsijával a
bejáratnál. Amikor meglátott minket, kiszállt, és odajött hozzánk.
– Hogy van a derekad? – kérdezte vigyorogva. Remekül szórakozott azon, milyen béna vagyok,
hogy attól kiment a derekam, mert megemeltem egy könyvekkel teli dobozt, aztán két hétig az ágyat
nyomtam. Már többször célozgatott rá, hogy rám férne egy kis edzés.
Pedig, ha tudta volna…
Jenna kiszállt, szájon csókolta a férjét, és sokatmondó pillantást vetett rám.
– Azt mondták, hogy még két hétig pihennie kell – közölte Jenna, pedig utál hazudni a férjének.
Lionnak elkerekedett a szeme a meglepetéstől.
– A fenébe is, Noah! Kezdek aggódni érted.
Én csak legyintettem, mintha az egésznek nem lenne semmi jelentősége, és kiszálltam a kocsiból.
Jenna ijedten bámult rám, bár semmi oka nem volt az ijedségre, mert minden rendben volt velem.
– Vedd a karodba, Lion, úgy vidd fel! – biztatta a férjét.
– Jól vagyok, Jenna – szóltam közbe, és jelentőségteljes pillantást vetettem rá, amikor Lion nem
figyelt.
Lion a másodperc törtrésze alatt odaperdült hozzám.
– Szívesen felviszlek, pehelysúly kisasszony, csak kapaszkodj a nyakamba! – szólt oda nekem,
és egy szempillantás alatt a karjába kapott. Erősen kapaszkodtam a nyakába, de egész úton attól
rettegtem, hogy Lion megbotlik a lépcsőn, és ráesik a hasamra. – Ha nem mozogsz, az
következményekkel jár… Meghíztál – közölte kacagva.
Jenna jól hátba vágta, én viszont nagyon megijedtem, mert azt hittem, lebuktam. Undok pillantást
vetettem rá, megjátszottam a sértődöttet.
– Nagyon vicces! – kiáltottam fel, miközben belépett velem a szobába. Lerakott az ágyra, én
pedig egy nagy sóhaj kíséretében elhelyezkedtem.
Lion néhány végtelennek tűnő másodpercig csak bámult rám, és bármennyire is szerettem volna
olvasni a gondolataiban, valami azt súgta, jobb, ha nem tudom, mire gondol.
– Ha kell valami, csak sikíts – szólt oda nekem, majd kivonult a szobából.
Még a tévét sem kapcsoltam be. Csak feküdtem az ágyon, és azon morfondíroztam, hogyan
mondjam el Nicholasnak, hogy legyek okos… Szűzanyám! Elképzeltem a döbbenetet az arcán…
Biztosan dühös lesz, és megint a fejemhez vág valamit. A fenébe is! Nyilván gyűlölni fog. Gyűlölni
fog, mert azt tettem, amit csak egy ócska aranyásó ribanc képes megtenni egy magafajta pasival.
Csapdát állítottam neki. Ráadásul a legősibb és a lehető legszánalmasabb módszerrel.
Néhány perccel később duruzsolást hallottam az ajtó mögül. Aztán Jenna lépett be, mert azonnal
beszélnie kellett velem.
– Lion el akarja mondani Nicknek.
– Elmondtad neki?! – Szinte üvöltöttem vele, és felültem az ágyon.
Jenna egyből a fejét ingatta.
– A derékfájásról szóló verziót akarja elmondani neki. Összevesztünk, mert mondtam neki, hogy
ne mondja el, de nem biztos, hogy hallgat rám.
Várj… Micsoda?
– Miért számolna be Lion Nicholasnak egy ilyen jelentéktelen dologról?
Jenna idegesen az ajkába harapott, én pedig rögtön tudtam, hogy valami piszokság van a
dologban.
– Hát… – kezdte, és befeküdt mellém az ágyba. – A fenébe is! Ezzel jár, ha az ember két legjobb
barátja egymásba szeret. Ha szakítanak, minden elcsesződik – morgolódott. – Nézd, Noah, amikor
szétmentetek, Nick azt kérte, hogy mindig mindent mondjunk el neki rólad… Tudod, azt, hogy mi van
veled, van-e valami bajod, ilyesmi.
– Hogy mit kért Nicholas?
Alig fogtam fel, mit beszél, mert tisztára kiakadtam.
– Mindenről tudni akart. Hogy boldogulsz a munkával, hogy megy a suli, hogy viseled a
szakítást… Tudom, hogy nem volt jogom hozzá, hogy meséljek neki rólad, de ezt én jó jelnek
véltem… Tudod, elvégre ő szakított, így ha érdeklődik irántad, akkor talán…
A kezembe temettem az arcomat, mert alig hittem a fülemnek.
– Hogy megbocsát? – vágtam közbe hitetlenkedve. – Jenna, Nicholas csak kontrollálni akar.
Nem veszed észre?! A rohadt életbe! Szakított velem, és tovább folytatja rajtatok keresztül… –
Abban a pillanatban összeállt a kép valamivel kapcsolatban. – Ugye nem meséltem neked, hogy
elestem motorral? – rukkoltam elő a kérdéssel, mert rájöttem, miért reagált olyan hevesen a szüleink
házában: őt erről senki nem tájékoztatta. Valójában senkinek nem mondtam el. Baromságot csináltam,
és nem akartam, hogy bárki leszidjon miatta.
– Elestél motorral? – kérdezett vissza a barátnőm.
Felhorkantam, és a tenyerembe temettem az arcomat.
– Jenna, mondd meg Lionnak, hogy tartsa azt a lepcses száját, a rohadt életbe már! Ez az én
életem, és nincs jogotok kidumálni neki a dolgaimat.
Jenna elszégyellte magát, nekem pedig kezdett elegem lenni az egész helyzetből.
– Mondd Nicknek, hogy jöjjön ide – parancsoltam rá egy perc múltán. Nem is néztem rá.
– Mi? – kérdezte csodálkozva.
– Lion bulija a jövő héten lesz. Vagy nem? – kérdeztem, miközben azt néztem, hogy gyűlnek
össze a lehulló levelek az ablakpárkányon. – Hívd el… Ha itt lesz, majd elmondom neki.
 35
NICK

Jenna egyfolytában üldözött, miután közöltem vele, semmiképpen nem tudok elmenni Lion bulijára.
Nyakig ültem a munkában, és vagy öt megbeszélést le kellett volna mondanom arra a hétre, ráadásul
még az ingatlanügynökkel is egyeztettem egy találkozót a lakásom eladása ügyében.
Igyekeztem mindent elintézni, hogy visszaköltözhessek Los Angelesbe. Úgy gondoltam, így lesz a
legjobb, nemcsak nekem, mert Kaliforniában van az egész családom, hanem a cégnek is. Letudtam a
kötelezettségeimet New Yorkban, ment minden a maga útján, és elérkezett az idő, hogy levonuljak a
terepről.
Azért helyeztem át a székhelyemet a Nagy Almába, hogy minél távolabb kerüljek Noah-tól, de
belefáradtam a bujkálásba. Los Angelesben van a kishúgom, az apám, a barátaim… Meg Sophia
családja is, bár ez a jelentéktelen apróság annyira nem is érdekelt.
Megint megcsörrent a telefonom a kezemben, és pufogva vettem fel a telefont a bajkeverő
barátnőmnek. Elviselhetetlen volt a forgalom, és egyfolytában jobbra-balra tekingettem minden
kereszteződésben, hogy átjussak a túloldalra, nehogy valaki elsodorjon. A New York-i lét teljesen
kiszívta belőlem az életerőt, tengerpartra volt szükségem… sürgősen.
– Iszonyúan erőszakos vagy, Jenna – közöltem vele, és még én is éreztem a hangomon, hogy
milyen dühös vagyok.
– Ide figyelj, Nicholas Seggfej Leister – esett nekem, én pedig felkacagtam meglepetésemben. –
A legjobb barátod születésnapjáról van szó. Arról a barátodról, aki sosem hagyott szarban, mindig
kitartott melletted. Akkor is befogadott, amikor leléptél otthonról. Vagy ezt már el is felejtetted? És te
voltál az esküvői tanúja, szóval told ide a seggedet, ha nem akarod, hogy érted menjek, és én
rugdossalak el idáig.
Nem is maradt időm a válaszra, mert a vonal másik végén Lion vette át a szót.
– Helló, haver – köszönt rám, én pedig figyelmesen hallgattam, mi történik több ezer
kilométernyi távolságra tőlem. – Jenna, koccolj már le, most én beszélek. Nem hiszlek el, de most
komolyan! – förmedt rám. Végre meghallottam az ajtócsapódást. – Nick, el kell jönnöd!
A szememet forgattam.
– Nézd, tudom, hogy a születésnapodról van szó, és tényleg sajnálom, hogy kihagyom, de el
vagyok úszva mindennel, szóval ez most nem fog menni, sajnálom.
– Noah-ról van szó – bökte ki, mire nekem ott helyben földbe gyökerezett a lábam, és páran
majdnem felbuktak bennem. De a barátom hangsúlya miatt nagyon is indokolt volt a reakcióm.
– Mi van Noah-val? – kérdeztem vissza, miközben befordultam a sarkon egy csendesebb
mellékutcába.
– Nem tudom, vagyis azt tudom, hogy kiment a dereka három hete, és azóta ki sem mozdult a
lakásból. Pihennie kell, alig tud mozogni.
– A dereka? Mi a fenét művelt, hogy ilyen sokáig feküdnie kell? Jól van? Valami súlyos? –
Fejben már le is mondtam egytől egyig az összes megbeszélést a következő napokra.
Lion néhány másodpercre elhallgatott.
– Valami nem stimmel, haver. Jenna baromira furán viselkedik, még soha nem stresszelt így
semmi miatt. Aztán ott van Noah… Nem tudom, azt mondja, fáj a dereka, de a múltkor simán mászkált
a lakásban. Szerintem sumákolnak valamit, szóval jó lenne, ha idejönnél.
Az egész nevetségesen hangzott, de ha Noah tényleg beteg…
– De hogy a fenébe sérült meg? Mi történt vele?
Lion mélyet sóhajtott.
– Dobozokat pakolt, mert költözik. Tudom, hogy el kellett volna mondanom, de Jenna folyton
azzal rágta a fülemet, hogy le kell állnunk, és nem beszélhetjük ki Noah-t a háta mögött.
– Mi a tökömért költözik ki a lakásból? Júniusig ki van fizetve! – üvöltöttem. Befordultam egy
másik utcába, és leintettem egy taxit.
– Persze, de Noah ezt nem tudja. Emlékszel? Ő úgy tudja, hogy a lakás csak egy évre lett
kifizetve, miután Briar lelépett. Te mondtad a főbérlő csajnak, hogy ezt adja be neki.
Beszálltam a taxiba, és odavakkantottam a címet a sofőrnek.
– A fene essen abba a nőbe! – sziszegtem. – És most hol lakik?
– Nálunk, de kivett egy loftlakást az egyetemi városon kívül.
Nem hittem a fülemnek. Gondoskodni akartam róla, hogy Noah még legalább egy évig
maradhasson abban a lakásban, amit korábban Briarrel közösen bérelt. Egy loftlakás! Az a környék az
egyetemi városon túl egy valóságos lepratelep, ráadásul nem is biztonságos egyedül odaköltöznie.
– Nézd, Nick, már mondtam neked, hogy szerintem mit kéne tenned. Én nem értek a nőkhöz,
pláne ehhez a kettőhöz, de azt tudom, hogy valami nem oké, és hogy hozzád is köze van. Mikor
ragaszkodott így Jenna bármihez is, aminek nincs köze a vásárláshoz?
Máskor jót röhögtem volna ezen a megjegyzésen, de akkor beparáztam. Igen, tényleg fura volt
Jenna erőszakossága, főleg azok után, hogy amikor utoljára találkoztam Noah-val, a dolgok elég
szerencsétlenül alakultak.
Lehet, hogy az a két nő valamiféle bosszút forral ellenem?
Tíz perccel később már haza is értem, és telefonálgatni kezdtem. Egy csomó embert kénytelen
leszek cserben hagyni, és az énem egyik része egyfolytában azt kérdezgette, mégis mi a fenéért
csinálom.

Némi késéssel futottam be Lion születésnapjára. Csak egyetlen járatot találtam, és hát mit mondjak,
nem voltam jókedvemben. Nem lelkesedtem az utazás gondolatáért, Lionéknál bulizni meg végképp
nem volt kedvem, csak arra vágytam, hogy végre kialudjam magam.
Steve elintézte, hogy a kocsim már a reptéren várjon, így egyenesen a parkolóba mentem, és
fittyet hányva a sebességhatárra belevetettem magam a forgalomba. Megmondtam Sophiának, hogy
majd a buliban találkozunk, bár nem tűnt biztosnak, hogy el tud jönni, mivel neki is rengeteg dolga
volt.
Jenna és Lion egy csodás kertvárosi negyedben lakott, közel az egyetemi városhoz, de
egyetemisták nélkül, szóval a legjobb helyen. Főleg fiatal párok költöztek arra a környékre. Szerintem
az volt az egyetlen hibája, hogy messze volt a tengerparttól.
Amikor odaértem, gyorsan találtam parkolót a lakásuk közelében. Nem szálltam ki azonnal.
Levettem a nyakkendőmet, ledobtam a hátsó ülésre, kigomboltam néhány gombot az ingemen, és
megpróbáltam összerendezni a hajamat, de mindhiába. Úgy néztem ki, mint aki pont akkor szállt le
holtfáradtan a repülőről.
Kicsit ideges voltam, mert tudtam, hogy Noah is ott lesz a buliban. Fogalmam sem volt, hogy
reagál, ha meglátja, amint besétálok az ajtón, de reménykedtem, hogy aznap estére elássuk a
csatabárdot. Nem volt kedvem senkivel sem veszekedni.
Besétáltam a bejáraton, és felmentem a lifttel. A negyediken szálltam ki, és amikor kinyílt az
ajtó, rögtön meghallottam, mekkora a zűrzavar odabent. A lakásajtó nyitva volt, emberek iszogattak az
ajtóban. Majdnem mindenkit ismertem, többen lelkesen üdvözöltek. Ahogy beléptem, rögtön Jennába
botlottam, aki gyönyörű ruhában és magas sarkúban feszített. Mindkét kezében egy-egy poharat tartott.
Egyből kiszúrt, mert megtorpant, és elém jött.
– Édes istenem! Hát eljöttél! – sikította hisztérikusan.
– Eljöttem! – sipítottam én is az üveghangját utánozva.
Nem nevetett a poénomon, hanem idegesen pillantott körbe. Tényleg furán viselkedett.
– Mivel nem mondtad biztosra, azt hittem…
– Mondtam Lionnak, hogy nagyon igyekszem, de még ma reggel sem volt biztos, hogy találok
járatot… De mindegy, itt vagyok – feleltem. Kivettem a kezéből az egyik piros poharat, és a számhoz
emeltem.
Elfintorodtam.
– Mi az ördög ez? – kérdeztem, és visszaadtam neki a poharat.
– Ananászlé – felelte Jenna, és felvonta a szemöldökét.
Körbenéztem, aztán rábámultam Jennára.
– Ananászlé… Tizenkét évesek vagyunk, vagy mi van…?
Jenna érthetetlenül motyogott, és a kezembe nyomta a másik poharat.
Whisky… Na, alakul.
– Szóval, Jenn… Hol van Lion?
– A konyhában, majd talizunk – felelte, és besurrant a nappaliba.
Nem tudom, miért, de úgy éreztem, utána kell mennem. A nappaliban egy gombostűt sem lehetett
volna leejteni, így szinte csak könyökölve tudtam átverekedni magam a tömegen, de a bulizók feje
fölül megláttam, hogy Jenna odahajol valakihez, aki a kanapén üldögél.
Odamentem, és megláttam, hogy Noah az. Amikor Jenna újra felegyenesedett, Noah abba az
irányba fordult, ahol én álltam, és messziről is jól láttam, ahogy elsápad.
Lion odapattant elém, megölelt, és úgy szorongatott, hogy azt hittem, összeroppantja a
csontjaimat.
– Köszönöm, hogy eljöttél, öreg! – kiáltott fel, én pedig visszamosolyogtam rá, de közben le sem
vettem a szememet Noah-ról, aki már nem figyelt rám. Úgy befeszült a kanapén, mint a hegedű húrja.
Lion követte a tekintetemet, és bólintott.
– Szegényke… Azóta ott ül, mióta elkezdődött a buli. Mondtam neki, hogy nem kell lejönnie, de
ő ragaszkodott hozzá.
– Persze – motyogtam ridegen.
Csakis Noah-nak juthat eszébe, hogy bénán is levánszorog a buliba.
Felhörpintettem a maradék italomat, és letettem a poharat a zongora tetejére. Csak egy oka lehet
annak, hogy mégis lejött… Ugye?
Már abból láttam, hogy nincs jól, hogy amikor meglátott, nem rohant el hanyatt-homlok az
ellenkező irányba. Olyan édesen ült ott a kanapén, fekete pulcsiban, egy kötött takaróval az ölében,
amivel betakarta a lábát. Az arca ragyogott, nekem pedig belesajdult a szívem, amikor odamentem
hozzá, és az asztal tetejére ültem a kanapéval szemben. Mosolyogva néztem azt a huszonnyolc szeplőt
az orrán, ami annyira hiányzott, és a tekintetem a kelleténél hosszabban időzött az ajkán.
– Nézd meg magad… Olyan vagy, mint egy szárnyaszegett madár, aki nem tud repülni –
szólaltam meg mosolyogva.
Nem akartam újraélni az utolsó közös pillanatunkat: a kétségbeesett Noah a karjaimban, ahogy
szerelmet vall, és könyörög, hogy ne hagyjam el. Az a jelenet minden éjjel gyötört, mióta
visszamentem New Yorkba.
– Azt hittem, nem jössz el – mondta, és úgy szorongatta azt a takarót, mintha az élete múlna rajta.
Elfordítottam a fejemet, aztán néhány pillanat múlva bólintottam.
– Belekerült egy-két telefonomba, de végül kaptam egy helyet egy menetrend szerinti járaton.
Teljesen kikészültem. Még sohasem utaztam turistaosztályon.
Noah bólintott, és kábán nézett rám.
– Miért? Ha tudod, hogy jövök, akkor most nem üldögélsz itt? – kérdeztem. Nem felelt.
Pozitívan hatott a mentális egészségemre, hogy enyhén kipirult az arca, mert nyilvánvalóan
beletrafáltam.
– Minden oké? – kérdeztem, és önkéntelenül is előjött belőlem a régi, gondoskodó énem. Valami
nem stimmelt, és kezdtem kissé ideges lenni.
Noah jobbra-balra tekingetett, mintha keresne valakit vagy valamit. A zene nem volt túlságosan
hangos, de nekem fülsiketítőnek tűnt, és az volt az érzésem, hogy neki is.
– Jól vagyok, csak kicsit fáradtnak érzem magam.
– Kit keresel? – kérdeztem tőle erélyesen, amitől rögtön visszafordult hozzám. Olyan félelmet
véltem felfedezni a tekintetében, amit még sohasem láttam benne… Én is nézelődni kezdtem, hátha
kiderül, vajon mi idézte elő benne azt a félelmet…
Kicsit lassan esett le, hogy valójában tőlem fél. Aztán hirtelen, még mielőtt egyenesen
rákérdezhettem volna, mi a baj, a semmiből előkerült Jenna, és lehuppant a kanapéra Noah mellé,
megszorította a kezét, amitől földöntúli mosoly ült ki a volt barátnőm arcára.
– Minden oké errefelé?
Már éppen válaszolni készültem, de Noah megelőzött.
– Lion! – kiáltotta el magát. A barátom egy szempillantás alatt ott termett. – Fel tudnál vinni? Azt
hiszem, mára elég volt.
Jenna fintorgott, és kávébarna szemével gyilkos pillantást vetett Noah-ra, de amikor megláttam,
ahogy Lion a karjába veszi, a testem ösztönösen reagált. A mellkasára tettem a kezemet, és
megállítottam a mozdulatát.
Hirtelen sarokba szorítva éreztem magamat, furának találtam az egész helyzetet, és az, hogy Noah
Liont kérte meg, pedig én is ott álltam előtte, olyan volt, mintha gyomorszájon vágtak volna.
– Majd én felviszem – szólaltam meg. Lehajoltam Noah-ért, ami szemmel láthatóan meglepte a
lányt. Éreztem, hogy remeg a karjaimban, én pedig a zsúfolt helyiségből a lépcső felé igyekeztem
vele.
– Nem kértelek rá, hogy hozz fel – förmedt rám.
Baromi jó. Máris magamra haragítottam.
Egyenesen a vendégszobába vittem. Tudtam, melyik az, mert párszor én is aludtam ott, amikor
átbuliztuk az éjszakát a haverjaimmal, és egy hektónyi sör után már nem vezethettem haza.
Magamhoz szorítottam, olyan erősen, ahogy talán csak a barátnőjét öleli az ember. Amikor
lefektettem az ágyra, odahajoltam fölé, és beszippantottam a bőre illatát.
 Túlságosan is fürgén bújt be a takaró alá ahhoz képest, hogy mennyire fájt a dereka, és jóformán
a feje búbjáig betakarózott. Hitetlenkedve bámultam rá, és alig tudtam visszafojtani a nevetésemet.
Egyszer csak megfogta a kezemet, és leültetett maga mellé az ágyra. Felült, a hátát az
ágytámlának támasztotta, és mélyen a szemembe nézett.
– El kell mondanom valamit – jelentette ki remegő hangon, a kezemet szorongatva.
Felvontam a szemöldökömet, annyira vártam a folytatást, de éppen, amikor belefogott volna a
mondandójába, kinyílt az ajtó, és megjelent Sophia.
Noah holtsápadt lett, minden szín kifutott az arcáról.
– Azt mondták, feljöttél – közölte Sophia megjátszott nyugalommal.
Felálltam, és felváltva bámultam hol az egyikre, hol a másikra.
Noah-t elnézve rögtön tudtam, hogy semmi jó nem sülhet ki ebből a hármas találkozóból. De a
legrosszabb az egészben az volt, hogy eszem ágában sem volt lemenni Sophiával a földszintre:
legszívesebben bevágtam volna az orra előtt az ajtót, és meghallgattam volna, mit akart mondani
Noah.
 36
NOAH

Mondd el neki, Noah, mondd el, mondd el, mondd el, mondd el!
Ezt ismételgettem magamban attól a pillanattól fogva, hogy megláttam őt Jenna nappalijában. A
múltban történtek után, amilyen dühös voltam, azt hittem, már nem is vonzódom hozzá. Elvégre
nemsokára anya leszek. Nem változik meg ilyenkor a fontossági sorrend? Úgy látszik, tévedtem, mert
amikor megláttam, hogy keresztülvágtat a szobán, és egyenesen felém tart, egész testemben remegni
kezdtem, és nem csak az idegességtől.
Kedves volt velem, túlságosan is kedves ahhoz képest, amihez már hozzászoktam, én pedig
gyakorlatilag megkukultam. Attól féltem, hogy ha felkelek, talán feltűnik neki valami, és esetleg azt
képzeli, felszedtem pár kilót… Lion is észrevette, Nick pedig amúgy is képtelen visszafogni magát,
állandóan piszkál, szóval vagy nem vette észre, vagy pedig érezte, hogy feszült a légkör, és inkább
nem tette szóvá.
Baromira ideges voltam, mégis sikerült összeszednem a bátorságot, hogy kinyögjem, beszélnünk
kell, de lőttek az egésznek, amikor kinyílt a szobám ajtaja, és megjelent Sophia. Gratulálok! Sikeresen
belerondított életünk egyik legfontosabb pillanatába.
Ami ezután következett, az vagy a bensőmben tomboló harag miatt történt, vagy a Nicholas iránti
gyűlölet miatt, amiért megcsalta azt a lányt, vagy az elkeseredettség hajtott, mert a saját szememmel
láttam, hogy még mindig együtt vannak, hogy ők egy pár, hogy hozzá tartozik… Úgy éreztem, a
féltékenység menten szétmarcangolja a bensőmet. Soha nem zakatolt olyan vadul a szívem senki
jelenlétében, minden ösztönöm afelé sodort, hogy kiszabaduljak abból a szobából, és soha az életben
ne lássam őket. A lelkiállapotomat Kicsi Én is megérezhette, mert valami bugyborékolást éreztem a
hasamban, leheletnyi, alig érzékelhető mozgást, de a hatására elemi erővel tört ki belőlem az anyai
ösztön.
– Takarodjatok a szobámból! – kiáltottam őrjöngve.
Mindkettőjüknek elkerekedett a szeme, amikor megragadtam az első dolgot, ami a kezembe
akadt, történetesen egy párnát, és visszakézből hozzávágtam Sophiához. A párna épp csak súrolta a
lány testét, így megragadtam egy másik dolgot, hogy telibe találjam, de hirtelen megjelent az ajtóban
Jenna, csodálkozva Sophiára meredt, majd felém fordította a tekintetét.
Ezúttal valami keményebb dolog akadt a kezembe. Azt hiszem, egy lámpa.
– Zavard ki őket innen! – parancsoltam hangosan, és a magasba emeltem a súlyos tárgyat.
Abban a szent pillanatban valaki megragadta a csuklómat: Nick volt az. Dühösen bámult rám.
– Mi a fene ütött beléd?! – üvöltötte. Legszívesebben nekirontottam volna. Hülye barom… Nem
veszi észre? Nem lát a szemétől? A szabad kezemmel püfölni kezdtem, ahogy csak bírtam, meg
akartam szabadulni tőle.
– Nicholas, állj le! – harsogta Jenna. Már ő is őrjöngött.
Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, és lökdösni kezdtem, hogy eleresszen. Az
erőlködéstől valami nedvességet éreztem a lábam között.
Jéggé dermedtem.
Nem.
 Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem!
Éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik, és iszonyatos félelem kerítette hatalmába minden
porcikámat. Kitört belőlem a zokogás, mire Nicholas elengedett, eltávolodott tőlem, és döbbenten
bámult rám.
– Nicholas, tűnj el innen! – parancsolt rá Jenna olyan hangon, amit még sohasem hallottam tőle.
Nem láttam, mikor ment ki, nem hallottam, mit mondott, csak bekucorodtam a takaró alá.
– Sajnálom, hogy őt is elhozta, Noah. Nem tudtam – suttogta Jenna a fülembe.
Csak ingattam a fejemet, és igyekeztem lenyugodni. Tudtam, hogy az adrenalinnak ki kell
tisztulnia a testemből, nem szabad felizgatnom magamat Kicsi Én miatt, a baba miatt, az én babám
miatt, aki most az én hibámból érzi rosszul magát.
Jenna ott maradt velem. Megpróbált biztató mosolyt küldeni felém, és letörölgette az arcomról
legördülő könnycseppeket.
– Minden oké lesz – nyugtatgatott. – Megígérem, hogy végül minden elrendeződik.
Bólintottam, és tényleg hinni akartam neki.
– Az előbb… – suttogtam elfúló hangon – éreztem valami furát… Azt hiszem, ráijesztettem a
babára, és ettől…
Jennának tágra nyílt a szeme ijedtében, én pedig óvatosan felültem az ágyon. Felkeltem, és
kimentem a mosdóba. Amikor néhány perccel később visszatértem, Jenna türelmetlenül várt.
– Téves riasztás – jelentettem be reszkető hangon.
Jenna lehunyt szemmel sóhajtott egy nagyot, engem pedig újra megszállt valami nyugalomféle.

Ha be vagy zárva egy szobába, és semmit nem tudsz csinálni, akkor túl sok időd marad az agyalásra.
Tudtam, hogy hamarosan vissza kell mennem a dokihoz, és akárhogy is alakulnak a dolgok, el kell
kezdenem önálló döntéseket hozni, és kézbe venni a saját életemet. Először is át kell költöznöm a
lakásomba, nem mehetek a barátaim agyára.
Egyértelmű volt, hogy ami az előző nap történt, nem fordulhat elő többet, és minden életerőmet
kiszívta belőlem annak a terhe, hogy el kell mondanom Nicholasnak. Közölnöm kell vele, azon
nyomban, nincs mese. Ő Kicsi Én apja, és Kicsi Én nagyjából négy hónap múlva kibújik, ami azt
jelenti, hogy elsősorban nem magamra kell gondolnom, hanem a baba szükségleteit kell néznem.
Minden porcikám tiltakozott ellene, hogy elmondjam neki, és baromira dühös voltam, de nem maradt
más választásom.
Azt gondoltam, tapintatos leszek, szóval tudjátok, előbb puhatolózom, aztán a halálom napjáig az
emlékezetembe vésem a reakcióját, de amikor megláttam Sophiát, félretettem a kedvesség és a
tapintat utolsó morzsáját is. Így másnap a magány és az unalom perceiben meghoztam egy döntést:
Telefon.
Névjegyzék.
Nicholas Leister.

Terhes vagyok.

Küldés.
Probléma megoldva.

Gyávaság volna a részemről bevallani, hogy amint rányomtam a küldés gombra, rögtön megbántam az
egészet?
Némán bámultam a kijelzőt, alig kaptam levegőt.
Öt perc múlva megcsörrent a telefon.
Egyszer, kétszer, háromszor.
Eltökéltem, hogy nem veszem fel, úgyhogy megfogtam, és lehajítottam az ágyról.
A rohadt életbe! Most meg miért vagyok halálra rémülve?
– Jenna! – kiáltottam elfúló hangon.
A barátnőm egy percen belül ott termett.
– Elmehetünk valahová? – kérdeztem, azzal felkeltem az ágyból, és kinyitottam a szekrény
ajtaját.
– Most meg mit csinálsz? – kérdezte halálra rémülve. – Mars vissza az ágyba!
Kivettem egy leggingset, és egy szempillantás alatt magamra kaptam. A pulóvert ugyanúgy.
– Úgy érzem, muszáj elmennem abba a múltkori fagyizóba.
Felhúztam a cipőmet, és mielőtt Jenna tiltakozhatott volna, odaálltam elé, és a szemébe néztem.
– Iszonyúan kívánós vagyok, jobban, mint valaha. Vigyél oda, kérlek! A kocsiban maradok,
megígérem, de ki kell szabadulnom innen.
Jenna hezitált néhány pillanatig, aztán némi nyaggatás után végül beadta a derekát. Beültünk a
kocsiba, és amikor a ház látótávolságon kívül került, végre kaptam levegőt.
Idegesen simogattam meg a pocakomat, egyszer, kétszer, sokszor…
Jaj, Kicsi Én… Apád ki fog engem nyírni.

Jenna telefonja éppen akkor csörrent meg, amikor kiszállt, hogy fagyit vegyen nekem. Reszkető kézzel
nyúltam oda, és lenémítottam, bár tudtam, hogy nem lenne szabad ilyet tennem.
Uramatyám! Ledobtam a bombát, aztán menekülőre fogtam.
Amikor Jenna a kezembe nyomta a fagyit, alig tudtam magamba gyömöszölni egypár kanállal.
Inkább megmondtam neki, hogy a kívánósságom elmúlt, és hányingerem van. Tudtam, hogy ez nem a
baba, inkább a pánikolás miatt van.
– Akkor hazaviszlek – közölte, és beindította motort.
– Ne! – ugrottam neki. – Miért nem megyünk moziba? Azt azért lehet. Vagy nem? Ott csak ülni
kell, meg pihenni…
– Ha filmezni akarsz, majd letöltünk valamit, Noah, de nem mászkálhatsz jobbra-balra.
Feküdnöd kell, szóval szó sem lehet róla!
– Jenna! – kiáltottam elkeseredetten. – Ha még egy órát el kell töltenem abban a szobában,
megbolondulok. Könyörülj meg rajtam, az isten szerelmére!
A barátnőm fintorgott.
– Mióta terhes vagy, elviselhetetlen lettél. Mondtam már?
– Egypárszor. Ugyan már, menjünk el! – nyaggattam.
Amikor odaértünk a mozihoz, még maradt egy fél óra a kezdésig, így a kocsiban ülve
várakoztunk.
– Szólok Lionnak, hogy később érünk haza. Szerintem el sem tudja képzelni, hol vagyunk.
Kikaptam a kezéből a telefont, nehogy meglássa a nem fogadott hívásokat.
– Most meg mi a fene bajod van? – förmedt rám, mert már nem bírta tovább. – Add vissza a
telefonomat!
 A francba!
– Visszaadom, de előbb ígérd meg, hogy nem haragszol meg rám. Iszonyú ideges vagyok, és
szükségem van a támogatásodra.
Úgy tűnt, mintha világosság gyúlt volna a fejében.
– Mit csináltál? – kérdezte, és megpróbálta megőrizni a hidegvérét. – Mi elől menekülünk,
Noah?
– Nem menekülünk… csak… kicsit elrejtőzünk – helyesbítettem szinte suttogva.
Kivette a kezemből a telefonját, és rámeredt a kijelzőre.
– Tizenöt nem fogadott hívás Nicholastól! – sikította, és döbbenten bámult rám. – És még tíz
Liontól! Mi az ördögöt műveltél?
Megpróbáltam a kezembe temetni az arcomat, de Jenna nem hagyta.
– Elmondtad neki?
– Lehet, hogy igen…
Jenna mandulavágású szeme szikrákat szórt, és arra várt, hátha szolgálok valami magyarázattal.
– Talán küldtem neki egy üzenetet.
– Azt írtad neki, hogy beszélned kell vele?
Néhány másodpercig némán bámultam rá.
– Azt írtam neki, hogy terhes vagyok.
Ijedtében elkerekedett a szeme.
– Noah! – kiáltotta, mint aki nem hisz a fülének. – Megőrültél? Hogy jutott ilyesmi az eszedbe?
– Azt kapta, amit megérdemelt. Nem akartam a szemébe mondani, Jenna, mert félek a
reakciójától. Ha üzenetet írok neki, akkor meg tudom tartani a biztonságos több kilométernyi
távolságot.
– Biztos teljesen kikészült! Írtál az üzenetben még valami mást is? Mit írtál pontosan?
– Terhes vagyok? – feleltem, és megvontam a vállam. – Figyelj! Ne bámulj így rám! Én is elég
bénán értesültem erről az egészről. Emlékszel?
Jenna elengedte a füle mellett a szavaimat.
– De megmondtad neki, hogy az övé?
Elgondolkodtam egy pillanatra.
– Szerintem ez eléggé nyilvánvaló – feleltem. De mire a mondat végére értem, már nem voltam
ebben olyan biztos.
– De hát Nicholasról van szó!
Ó, a rohadt életbe! Vajon azt hiszi, hogy Kicsi Én nem is az övé?
Engem is meglepett, amikor megtudtam, mert négy hónaposan még nem is látszott rajtam. Ha
Nicholas elkezdett számolni, biztosan arra jutott, hogy nem az övé, mert ha nem látta rajtam, akkor
még az elején járok.
– Add ide a mobilodat! – szóltam rá Jennára. Rögtön odaadta.
– Igen, beszélj vele… – sóhajtott jó mélyen.
Ja, amúgy te vagy az apja.
Küldés.
– Kész, ennyi – jelentettem be, és hátradőltem az ülésen.
Jenna felém fordult, és kitépte a kezemből a telefont.
– Ja, amúgy te vagy az apja?! – tajtékzott. – Mi ütött beléd??
 – Ne üvöltözz itt velem! – ordítottam vissza. – Csak így beszélhetek vele, ha nem akarom, hogy
nekem essen.
– Most azonnal hazamegyünk – parancsolt rám, és beindította a motort.
– Ne, Jenna! Ne csináld! – könyörögtem neki. – Kérlek, kérlek, adj neki időt, hogy
megeméssze… és hogy én is megemésszem. Édes istenem, állj már meg!
– Te megőrültél – esett nekem. Mivel a telefon az ő kezében volt, meglátta a bejövő hívást, és
gondolkodás nélkül felvette.
– Jenna! – kiáltottam hisztérikusan.
Ügyet sem vetett rám.
– Igen, itt van velem – közölte azzal, aki a vonal túlsó végén megszólalt. – Mondd meg neki,
hogy nyugodjon le! Nem, Lion, majd megbeszéljük, de nem akarom, hogy még jobban felizgassa
magát, mert az árt a babának… Akkor mondd meg neki te!
Ó, a francba! Ettől tényleg még idegesebb lettem.
– Öt perc múlva ott vagyunk.
Csak bámultam kifelé az ablakon, és úgy éreztem magam, mint akit egyenesen a guantanamói
katonai börtönbe hurcolnak.
Amikor Jenna leparkolt a háztömb előtt, mintha a testemben keringő összes vér egyetlen pontra
koncentrálódott volna. Egész testemben reszkettem, mert fogalmam sem volt, hogy reagál majd, nem
tudtam, mit fog szólni, és lejátszódott a fejemben a legrosszabb forgatókönyv is: attól féltem, a végén
együtt marad Sophiával, én pedig egyszerre veszítem el a kisbabámat és a szerelmemet.
Kinyitottam a kocsiajtót, hogy kiszálljak, de a bejárati ajtó éppen akkor vágódott ki, amikor
kitettem az autóból az egyik lábamat. Nicholas jelent meg az ajtóban, és úgy szegezte rám a tekintetét,
hogy azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld. Ösztönösen visszapattantam a kocsiba, és
gondolkodás nélkül bezártam belülről az ajtókat. Uramatyám! Milyen gyáva voltam! Tiszta hülyének
éreztem magam, amikor Jenna karba font kézzel odaállt a kocsiablak elé, és fejcsóválva bámult rám.
Nicholas is odajött, és csak nézett rám az ablakon keresztül. Úgy tűnt, teljesen ki van borulva,
bár nyugalmat erőltetett magára. Aggodalom tükröződött a tekintetében, aztán mutogatni kezdett
valamit.
– Nyisd ki! – parancsolt rám higgadtan.
Nemet intettem a fejemmel, és elborzadva bámultam rá…
Nick nekidőlt a kocsiablaknak, a teste beborította az egészet, elvette előlem a kilátást.
– Legalább beszállhatok? – kérdezte. Némi gondolkodás után bólintottam.
Láttam, ahogy Jenna előhúzza a kocsikulcsot a zsebéből, és odadobja Nicknek. Nick elkapta, és
átsétált a vezetőülés felőli oldalra. Undok pillantást vetettem Jennára. Bocsánatkérés gyanánt halvány
mosolyt villantott felém, majd kézen fogta Liont – aki szintén kijött a házból Nickkel együtt –, és
magával húzta a bejárat felé.
Nick kinyitotta az ajtót, leült, és szó nélkül beindította a motort.
– Kösd be magad! – parancsolt rám, miközben kiállt a parkolóból, és ráfordult az útra.
Istenem… Miért nem őrjöng? Miért hallgat? Mondjon már valamit! Kikészített a némaságával.
Néhány percnyi elviselhetetlen csend után végre megszólalt.
– Csakis neked juthat eszedbe ilyesmit üzenetben közölni – esett nekem. Mélyet sóhajtott, hogy
visszafogja magát, és ne essen nekem őrjöngve.
Nicholas újra felém fordult, és láttam, ahogy lüktet a nyakán az ér.
 – A szívbajt hoztad rám. Majdnem karamboloztam! Mi a fenét gondoltál? – kérdezte, szinte
kiabálva.
Kicsi Én ficánkolni kezdett, szóval ugyanúgy reagált a hangjára, ahogy az előző este. Fura volt,
hogy csak akkor csinál ilyesmit, amikor Nick a közelemben van… Mintha a jelenlétében a hasamban
repkedő pillangókból egy kisbaba fejlődött volna ki. Ösztönösen a pocakomra tettem a kezemet, és a
mozdulat nem kerülte el a mellettem tomboló vulkán figyelmét. Odapillantott, aztán az arcomra, majd
a figyelme ösztönösen visszatért az útra.
Nem feleltem az utolsó kérdésére, mert valami azt súgta, jobban teszem, ha hallgatok. Nicholas
folytatta a vezetést. Úgy tűnt, még nem fogta fel az egészet, és le kellett foglalnia a kezét addig, amíg
végre elém állhat.
Fél óra elteltével rájöttem, hogy a tengerpart felé tartunk. Amikor odaértünk, belső béke szállta
meg az egész testemet, és kezdtem megnyugodni. Szemmel láthatóan Nickkel is ugyanez volt a helyzet,
mert néhány percig a hullámokat bámulta, majd felém fordult, és egyenesen a szemembe nézett.
– Apa leszek? – kérdezte. Félelmet olvastam ki kék szeméből.
Tetőtől talpig beleborzongtam a kérdésébe. Istenem! Ez az elképesztően helyes pasi a kisbabám
apukája!
– Ha minden jól megy… szülők leszünk – feleltem idegesen.
– Fel sem tudom fogni… Hogy lehetséges ez? – kérdezte. Még mindig meredten bámult rám.
Majdnem a haja vonaláig felvonta a szemöldökét.
– Most ebbe ne menjünk bele, Nick, csak higgy nekem! – szóltam rá bosszúsan. Soha nem tudtam
megbocsátani neki azt a kérdést.
– Megfoghatom? – kérdezte. Meg sem hallotta a válaszomat.
A keze a pocakom felé nyúlt, de félúton megtorpant, és megvárta a válaszomat.
Megfogtam a kezét, és a hasamra tettem, aztán rátettem a kezemet. Lélegzetelállító pillanat
volt… Olyan pillanat, amire – a számtalan rossz dolog, meg minden ellenére, amit jó mélyre
eltemettem magamban – örökké emlékezni fogok. Aztán Nick felhúzta a pulóveremet, és a csupasz
bőrömre tette a kezét. Az egész testemet lángra gyújtotta az érintése.
– Mennyi idős…? – kérdezte bizonytalanul. Álmélkodva simogatott, mintha megbabonázta volna
a felhevült bőröm. Ahogy a köldökömre tette a kezét, lángra gyújtotta az egész testemet.
– Öt hónapos – feleltem, és zihálva felsóhajtottam. Megragadtam a kezét, nehogy szívrohamot
kapjak. A másik kezemmel lekaptam magamról a pulóvert.
– Elég a fogdosásból – szóltam rá erélyesen.
Nick mélyen a szemembe nézett, közben mosolygott.
– Érzed már, ahogy mozog? – kérdezte, csakis rám koncentrálva.
– Még nem, de nemsokára az is elkezdődik… Csak valami zuborgásfélét érezek, mintha
pattogatott kukorica készülne a hasamban. Nem tudom, ez így világos-e.
Nick felkacagott a furcsa hasonlat hallatán, mire nyugtalan pillantást vetettem rá. Túlságosan sok
feszültség halmozódott fel abban a kocsiban, többet már képtelen lettem volna elviselni.
– Mióta tudod, Noah? – kérdezte. Hirtelen elkomolyodott.
Úgy éreztem, tartozom neki az igazsággal.
– Több mint három hete.
– Több mint három hét sok idő… Bőven elég lett volna arra, hogy felhívj, és elmondd nekem.
Nem gondolod? – teremtett le bosszúsan. Dühösen bámult maga elé.
 Összeráncolt homlokkal néztem rá.
– Haragudtam rád… Őszintén szólva még mindig haragszom.
Nick meglepetten fordult felém.
– De hát miért?
Hitetlenkedő pillantást vetettem rá.
– Ez a te hibád – mondtam neki, és a hasamra böktem. Még élénken élt bennem a pillanat, amikor
hagytam, hogy védekezés nélkül szexeljünk… Mekkora idióta voltam!
Nicholas felkacagott.
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a mi hibánk, Pulykatojás.
– Nézőpont kérdése – vágtam vissza a tengert bámulva.
Nick jól szórakozott a válaszomon.
A szemünk előtt olyan gyönyörű naplemente bontakozott ki, amihez hasonlót még életemben nem
láttam. Úgy éreztem, ez a természet ajándéka, élénk színekkel festi meg nekem azt a képet, amit én
szürkének láttam.
Mindketten tudtuk, mi vár ránk, én mégis képtelen voltam kiverni a fejemből a legutóbbi
beszélgetésünket Nicholas New York-i utazása előtt.
Fogalmam sem volt, mit kéne tennünk, mert én magam sem voltam tisztában azzal, milyen
szerepet szánok Nicknek az egészben.
– Elfáradtam, jó lenne, ha hazavinnél – kértem, mert hirtelen rám tört a szomorúság.
Nick odafordult hozzám, és átkarolta a nyakamat. Az ujjával finoman cirógatni kezdett, majd arra
késztetett, hogy a szemébe nézzek.
– Azt akarom, hogy gyere velem – jelentette ki váratlanul. – Azt akarom, hogy szedd össze a
cuccaidat, és még ma költözz hozzám.
– Nem, Nicholas. Jennáéknál maradok, és négy nap múlva…
– Erről nem nyitok vitát – vágott közbe, és azon nyomban beindította a motort.
– Mit művelsz? – kérdeztem csodálkozva.
– Magammal viszlek.
Magasságos ég! Máris kezdi.
– Nem akarok veled menni.
– Az én gyerekem van a hasadban, így én gondoskodom arról, hogy jól legyen.
– Az én gyerekem van a hasamban, és én folyamatosan gondoskodom arról, hogy jól legyen, de
azért köszi az érdeklődést – vágtam vissza méltatlankodva.
– Ágynyugalomra van szükséged. Ugye? – kérdezte. Hol engem, hol pedig az utat figyelte.
– Igen, de…
– Amíg az orvos nem javasolja másképpen, nálam leszel. Nincs miről beszélni.
Ellenkezni akartam, de tudtam, hiába is próbálkoznék. Nem tehettem semmiféle hirtelen
mozdulatot, még csak belé sem rúghattam egy jó nagyot, például. Csak karba fontam a kezemet, és az
utat bámultam.
Alig néhány óra telt el, mióta értesült Kicsi Én létezéséről, és máris azt képzeli, ő rendelkezhet
felette.
Bizony ám, Kicsi Én. Ekkora idióta az apád.
 37
NOAH

Egy jó órába telt, mire odaértünk Nicholas régi lakásához. Néma csendben utaztunk visszafelé a
tengerpartról, és beugrottunk Jennáékhoz pár cuccomért. Nem mintha én kukultam volna meg: éppen
ellenkezőleg, ő volt az, aki zenét kapcsolt a kocsiban, és néma csendbe burkolózott.
Olyan dühös voltam, hogy csak bámultam az utat, de azért titokban, a szemem sarkából
rápillantottam Nickre. Féltem, nehogy észrevegye, mennyire el vagyok keseredve, és csak arra várok,
hogy a gyerekem apja valami megnyugtatót mondjon, hogy nagyon boldog vagyok, vagy minden oké
lesz, vagy valami ilyesmit.
De ő egy szót sem szólt, elpárolgott a pillanat varázsa, ott maradt valahol a tengerparton. A
naplemente véget ért, és az éjszaka sötétje lopózott közénk. Mi a fene ütött belé? Oké, egy ilyen hírtől
mindenki kiakadna, de a rohadt életbe, elég lett volna valami felszínes csevegés.
Amikor leparkolt, kiszálltam, őt meg sem vártam. Egyenesen odasétáltam a lifthez. Elméletileg
sétálnom sem lett volna szabad, de ezt nem akartam megmondani neki. Sőt, akkor esett le, hogy
Nicknek gőze sincs arról, milyen problémás a terhességem, és az énem egyik része félt bevallani neki.
Jenna bármikor felhívhatja, és elmondhatja neki, de látván, hogy együtt távoztunk, a barátnőm
megnyugodott, és olyan boldognak látszott, mint aki a fellegekben jár, de komolyan. Az a
szerencsétlen lány azt hitte, hogy attól, hogy elmondtam neki, újra boldog pár lett belőlünk, mint
régen…
Nevetséges, igen, de nem mondom, hogy nem számítottam erre, legalább egy kicsit.
Nicholas utánam jött, és együtt mentünk fel a negyedik emeletre. Ő cipelte a kis bőröndömet.
Amikor beléptünk, rádöbbentem, hogy az a hely nem az én otthonom… És még kevésbé Kicsi Én
otthona. A lakás másképp nézett ki. A közös fotóink, a képek, amiket együtt választottunk, a színes
díszpárnák… egytől egyig eltűntek. Még a régi bútorok helyén is méregdrága, elegáns, személytelen,
borzasztóan kényelmetlennek látszó darabok álltak.
A legrosszabb az egészben az volt, hogy tudtam, az ottani tárgyak közül egyiket sem Nick
választotta… Másvalaki gondoskodott az átalakításról, és a következő másodpercben már be is
villant az illető neve.
A francba! A valóság jól gyomorszájon vágott. Nicholas Sophiával lakott abban a lakásban, amit
korábban velem osztott meg… Némán sétáltam el a hálószobáig, a kapcsolatunk leggyönyörűbb,
legintimebb pillanatainak helyszínére. Minden, amit megtanultam, minden, amire Nick tanított meg,
abban az ágyban történt, ott, a takaró alatt, abban a szobában. Egy mozdulattal letöröltem az arcomat
elárasztó könnyeket. A hálószoba is másképp nézett ki, minden megváltozott.
Képzeletbeli sorozatként egymás után peregtek le a képek a fejemben: Nick Sophiával, Nick,
ahogy megcsókolja, megcirógatja, megérinti a lányt, és ugyanazt műveli vele, amit velem.
Nicholas letette a bőröndömet, és odafordult hozzám.
– Le kellene feküdnöd.
A szavaitól egyszerre magamhoz tértem, mintha valaki mély gödörből húzott volna ki.
– Hozzám beszélsz? – kérdeztem, és igyekeztem a szomorúságomat haraggal palástolni.
Meglepettnek látszott, és fürkésző pillantást vetett rám.
 – Bocsáss meg, ha csendes voltam az előbb… Át kellett gondolnom ezt az egészet… Értsd meg,
hogy erre egyáltalán nem számítottam.
– Mert szerinted én számítottam? – vágtam vissza méltatlankodva.
– Neked volt több mint három heted, hogy hozzászokj a gondolathoz – vetette újra a szememre,
hogy nem mondtam el neki rögtön, amint megtudtam.
– Sajnálom, hogy nem rohantam hozzád fejvesztve, amint megtudtam, hogy egy kisbaba
növekszik bennem. Egy kisbaba, akit valójában nem terveztem, és nem is akarok!
Bűntudatot éreztem attól, hogy kicsúszott a számon ez az egész, de tudtam, hogy nem igaz. Persze
hogy akartam, jobban, mint valaha, nem volt visszaút, Kicsi Én és én összekapcsolódtunk: hogy az
anyai kötelék a születés előtt kialakul, azt már biztosan megtapasztaltam.
– Miért? Szerinted én igen?! – Szinte őrjöngött, és a kezébe temette az arcát. Mélyet sóhajtott,
hogy lenyugodjon, és higgadtabb hangon fordult hozzám: – Nem lenne szabad emiatt veszekednünk.
Kérlek, Noah, bújj be az ágyba.
A szavai visszhangot vertek a fejemben, az agyamban oda-vissza pattogott az a mondat,
felerősítve a hanghullámokat.
Nick nem akarja a babát…
– Ebbe az ágyba? Azt akarod, hogy belefeküdjek abba az ágyba, ahol ki tudja, hány csajt dugtál
meg? – bukott ki belőlem. Eluralkodott rajtam a harag és a féltékenység. Nem, egy frászt fogok Kicsi
Énnel befeküdni abba az ágyba. Inkább a halál!
Nick nem erre a válaszra számított, nyilván teljesen kiborult, és fogalma sem volt, mit mondjon.
A némasága még inkább megerősítette bennem a gyanút.
Felkaptam egy párnát, villámgyorsan kirohantam a nappaliba, és leültem arra a szörnyűséges
kanapéra, ami pont olyan kényelmetlennek bizonyult, mint amilyennek elsőre látszott. Törökülésben
bámultam kifelé a fejemből, és rámeredtem a hatalmas tévére, az egyetlen tárgyra, amit csakis Nick
választhatott.
A szemem sarkából láttam, ahogy belép a nappaliba, és a minibárból tölt magának egy italt.
Hosszú másodpercekig csak bámulta a borostyánszínű löttyöt, majd letette az asztalra a poharat, és
odalépett hozzám. Felém nyújtotta a kezét.
– Gyere! – kérlelt higgadtan. – Majd foglalok egy szállodai szobát.
Erre nem számítottam. Elkerekedett a szemem a meglepetéstől, de amikor láttam, hogy komolyan
beszél, a haragom egy része elpárolgott.
– Tényleg?
– Nem akarom, hogy kínosan érezd magad.
Bólintottam, felkeltem a kanapéról, és odaálltam elé. Majd’ belehaltam, annyira vágytam az
ölelésére, még akkor is, ha nagyon megbántott, és az egész helyzet annyira lehetetlen volt… Mióta
engedelmeskedik Nick, ha hisztizni kezdek? Általában az történik, hogy alaposan leordítjuk egymást,
de abban a pillanatban csak álltunk ott, egymás arcát fürkészve, és igyekeztünk magunkba fojtani
mindent, amit legszívesebben kimondtunk volna.
Beszálltunk a kocsiba, és elindultunk. Útközben Nick felhívta a Mondrian de West Hollywood
Hotelt, és a legnagyobb meglepetésemre kivett kettőnknek egy lakosztályt.
– Nincs értelme egy vagyont költened erre, Nicholas. Az én lakásomba is mehetünk, és
nyugodtan egyedül hagyhatsz ott. Nem kell szállodába menni.
Csak bámulta meredten az utat.
 – Olyan helyre van szükségem, ahol tudok dolgozni, és ahol te is ott vagy velem. Ki tudok fizetni
egy hotelszobát, emiatt ne aggódj.
Felsóhajtottam, és éreztem, mennyire fáradt a testem. Le akartam feküdni, az aznapi történések
minden erőmet kivették.
Elaludtam az úton, Nick pedig gyengéden felébresztett, amikor megérkeztünk. Egy londiner
türelmesen megvárta, hogy kiszálljunk a kocsiból.
Végignéztem magamon. Leggings, pulóver és sportcipő volt rajtam, és önkéntelenül is
összehasonlítottam a kinézetemet Nicholas eleganciájával, aki inget, farmert és mokaszint viselt.
Leültem egy kanapéra a recepciónál, amíg ő elintézte a bejelentkezést. Kicsit aggódtam, mert
mindent csináltam aznap, csak nem pihentem. Jennáéknál Lion cipelt mindenfelé, most viszont… Ha
megkérném erre Nicket, akkor töviről hegyire el kellene mesélnem neki mindent a terhességemről, és
az énem egyik része egyáltalán nem akarta az orrára kötni, milyen hihetetlenül béna a méhem, és azt
sem, hogy mi mindent csináltam rosszul az első hónapokban… Felelőtlenül viselkedtem… Ha
belegondoltam, mennyi alkoholt döntöttem magamba, rám jött a hányinger, és nem a terhességtől,
hanem saját magamtól, mert még ennyi eszem sincs, a rohadt életbe. Még mindig hihetetlen volt
számomra, hogy nem jöttem rá hamarabb…
Szerencsére a lift nem volt messze tőlem és Kicsi Éntől, és amikor Nick kézen fogott, hogy
odasétáljon velem, magamban hálát rebegtem. A londiner felkísért minket a legfelső emeletre, a
szobánkba, és letette a bőröndöket. Amikor beléptünk, elkerekedett a szemem a döbbenettől. Nick
borravalót nyomott a londiner kezébe, aki távozott, és magunkra hagyott bennünket. Szűzanyám! Egy
kész palota tárult a szemem elé. Léptem egypárat előre, és nem győztem csodálni a lakosztály magas
fényű padlóját, a gigantikus, fekete támlájú fehér ágyat, a nagy, szögletes asztalt átlátszó székekkel, a
végtelen kanapét, az íróasztalt és a lélegzetelállító kilátást a városra.
Igyekeztem palástolni az elképedésemet, és megpróbáltam nem belegondolni, mennyi pénzébe
kerülhetett ez Nicknek. Egyenesen az ágyhoz mentem, ahová a férfi a bőröndömet tette, és előhúztam
belőle a pizsamámat. Aztán egyből bevettem magam a fürdőbe. A tusolás segített, főleg abban, hogy
ellazuljak… Fogalmam sem volt, mi lesz velünk, furcsa feszültség volt a levegőben.
Amikor kiléptem a fürdőből – a rövidnadrágos pizsamám volt rajtam egy bő szabású pólóval –,
Nick az asztalra könyökölt, úgy várt rám. Szemmel láthatóan a gondolataiba merült. Igyekeztem
elnyomni magamban az idegességet amiatt, hogy olyan sok idő óta először voltunk együtt, egy fedél
alatt. Leültem az ágyra, nekidőltem a támlának, és vártam, hogy valamelyikünk megtörje a csendet, és
kimondja végre azt, ami ott lebegett kettőnk között.
Eszembe jutott a legutóbbi alkalom, amikor kettesben maradtunk, egy ágyban… Óvatosan
megcirógattam a pocakomat, és visszatartottam a lélegzetemet. Igen, Kicsi Én… Akkor döntöttél úgy,
hogy színre lépsz.
– Mire gondolsz? – kérdezte, és úgy bámult rám, hogy a szívem vad kalapálásba kezdett.
– Semmire… csak eszembe jutott a múltkori… tudod, amikor te meg én…
Nicknek megfeszült az állkapcsa. Úgy sejtettem, hogy ami számomra szép emlék maradt, az őt
feldühítette.
– Idióta voltam… és felelőtlen is.
Csak néztem, mennyi keserűség van a tekintetében, és már megbántam, hogy megszólaltam.
– Annak, ami azon az éjszakán történt, meg kellett történnie – jelentettem ki. Megpróbáltam
palástolni, mennyire elszomorít a viselkedése. – És nem csak a te hibád.
 Nicholas felvonta a szemöldökét, és rám bámult.
– Hogy is van ez, Noah? – kérdezte. Olyan hangon szólt hozzám, amire felkaptam a fejemet, és
belebámultam a jéghideg tekintetébe. – Hazudtál?
– Miben?
– Megkérdeztem, hogy szeded-e még a fogamzásgátlót, te meg azt mondtad, hogy igen. Akkor
magyarázd meg nekem, hogy a jó életbe fordulhatott ez elő.
Rákérdezett a tablettára? Akkor éjjel annyira lefoglalt az, amit műveltünk, hogy a felére sem
emlékeztem annak, amit mondtunk.
Úgy éreztem, újra összetörte a szívemet.
– Azt hiszed, hogy direkt csináltam.
Nicholas megdörzsölte az arcát, felállt, és eltávolodott tőlem.
– Már nem is tudom, mit gondoljak… Amikor megmondtad, hogy terhes vagy, meg sem fordult
fejemben, hogy az enyém lehet a gyerek, amíg el nem küldted azt a bizonyos üzenetet – közölte velem,
majd kinyitotta a minibár ajtaját, és előhúzott egy üveget. Levegőt sem mertem venni, elállt a szavam,
hallani akartam, mire akar kilyukadni. – Csak egyszer feküdtünk le! Egyetlenegyszer. Mennyi idő
után?! Istenverte másfél év után! És tényleg ez történik?!
– Attól jobban éreznéd magad, ha másé lenne? – Alig ismertem rá a saját hangomra. Azt
kívántam, bárcsak elnyelne a föld.
– Nagyon jól tudod, hogy nem.
Kifújtam az összes levegőt, amit addig bent tartottam.
– Iszonyatosan nagy bunkóságra vall már a feltételezés is tőled, hogy csapdába csaltalak.
Szerinted bennem felmerült egyáltalán, hogy tizenkilenc évesen teherbe essek? Tudod, mit?
Egyáltalán nem kell részt venned ebben. Tökéletesen elboldogulok egyedül is. – Ebben azért nem
voltam teljesen biztos, de nem akartam bevallani neki.
Nick úgy nézett vissza rám, mint aki meg van sértődve.
– Tényleg ezt akarod? – kérdezte, én pedig láttam, hogy kidagadnak a nyakán az erek. Az
állkapcsa megfeszült, a tekintetétől földbe gyökerezett a lábam.
– Nem kell felelősséget vállalnod érte. Egy csomó anya nevel egyedül gyereket. Túl sok minden
zajlik most az életedben, és elég világosan a tudtomra adtad, hogy nem akarsz többé látni.
Nick megrázta a fejét, keserűen felkacagott, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Lehet, hogy nem
is volt tudatában a szavainak, de már kimondta, hogy nem akarja a babát, hogy megbánta a történteket,
én pedig nem vagyok az a fajta nő, aki egy gyerekkel akarja megfogni a pasit. Nem, szó sem lehet
róla, a gondolatra is elborzadtam. Soha nem akartam így sarokba szorítani, soha.
– Mindig is úgy élted az életedet, hogy egyedül akarsz megoldani mindent, és senkinek nem
hagyod, hogy segítsen, vagy megmondja, hogy tévedsz. Tudod, mit, szerelmem? Szánalmas vagy! –
Szerelmem, a szó úgy hangzott, mint a legdurvább sértés. – De mondok én neked valamit. A gyerek,
akit a szíved alatt hordasz, éppúgy az enyém is, mint a tiéd. Úgyhogy jól vigyázz, mit mondasz!
– Most fenyegetsz?
– Nem fogok kimaradni ennek a gyereknek az életéből, és az én nevemet fogja viselni.
Vajon miért éreztem sarokba szorítva magamat, amikor a legelső pillanattól fogva pontosan ezt
akartam hallani?
– Ez a gyerek semmiben nem szenved majd hiányt, és ezt majd én döntöm el – vágtam vissza.
– Hát, szerintem az összes bíró azt mondaná, hogy én jobban fel vagyok készülve a gyerekünk
felnevelésre. Nem gondolod? Neked nincs semmid, csak amit az apámtól kapsz.
Az elérzékenyülés attól, hogy kimondta, a gyerekünk, egy csapásra elszállt. Elkerekedett a
szemem, mert nem hittem a fülemnek, hogy a bíró egyáltalán szóba került.
– Ezzel meg mit akarsz mondani? – kérdeztem. Gombóc volt a torkomban.
Nicholas szemmel láthatóan elvesztette a türelmét, és minden másodpercben egyre jobban
előbújt belőle az a Nick, akivel nem akartam szembekerülni.
– Azt akarom mondani, hogy nem fogok mellébeszélni. Te és én nem jövünk össze újra, így
mindent világosan le kell fektetnünk még a szülés előtt. A közös felügyeleti jog lenne a legjobb…
Most pedig, ha megbocsátasz, fontos dolgom van.
Rám se nézett, fogta a kabátját, a kulcsát, kiviharzott a lakosztályból, és bevágta maga után az
ajtót.
A félelem és a könnyek csak később jöttek, jókora adagnyi tehetetlenséggel párosulva. Igaza
volt, nekem nincs semmim, csak ha kérek, de ne adja isten, hogy Nicholas Leister ezt még egyszer az
életben kiejtse a száján. Ha nekem akar jönni, akkor felkészültebben várom, mint valaha.
 38
NICK

Beültem a kocsiba, és tövig nyomtam a gázt. Magányra volt szükségem, hogy átgondolhassam a
dolgokat. Terhes vagyok, az a mondat még mindig ott visszhangzott a fejemben. Megpróbáltam
higgadtan reagálni, tényleg, de nemcsak arról volt szó, hogy először az egész valami rosszízű tréfának
tűnt, hanem utána azt is kénytelen voltam tudomásul venni, hogy Noah nem akarja, hogy része legyek
az életüknek. Nyilván ezért várt három rohadt hetet arra, hogy közölje velem, és biztosra vettem, hogy
végül csak azért mondta el, mert Jenna egyfolytában győzködte, így végül beadta a derekát.
Terhes vagyok.
Azt hiszem, soha az életben semmi nem volt rám akkora hatással, mint az a két szó. Két egyszerű
szó, én meg kis híján belecsattantam az előttem haladó kocsiba. Még szerencse, hogy időben ráléptem
a fékre…! A telefon kiesett a kezemből, így kénytelen voltam félreállni, hogy előhalásszam, és újra
elolvassam az üzenetet.
Megfordult velem a világ, mintha egyszerre kipréselődött volna az összes levegő a tüdőmből,
elpárolgott volna a vér az ereimből, a logikus gondolkodás az agyamból. Csak egy dologra tudtam
gondolni: megölöm azt a fickót. Még szerencse, hogy időben érkezett a következő üzenet, különben
tényleg kinyírtam volna valakit… Csakis Noah képes olyasmit leírni üzenetben, hogy Terhes vagyok,
meg hogy Ja, amúgy te vagy az apja. Szerintem még élvezte is.
Bementem az egyik bárba, ahol általában azok egyetemisták lebzselnek, akik már legálisan
fogyaszthatnak alkoholt. Tisztában voltam vele, hogy az ivás nem segít, hogy kitisztuljon a fejem. De a
rohadt életbe! Úgy éreztem, ha nem döntök magamba azon nyomban valami töményet, akkor az lesz a
vége, hogy fogom magam, visszamegyek a szállodába, és jól megmondom annak az agyament csajnak,
hogy ő és a baba az én tulajdonom, és én vagyok az, aki mostantól fogva mindkettőjükről
gondoskodik.
A Noah iránt érzett gyűlöletem enyhült valamelyest, amikor megérintettem a pocakját, és
tudatosult bennem, hogy az én gyerekem, a mi gyerekünk növekszik a testében. Soha nem gondoltam
volna, hogy ez megtörténhet… Arról nem is beszélve, hogy a kapcsolatunk alatt bármennyire is
igyekeztem nem gondolni rá, hogy Noah talán nem is eshet teherbe, az a dolog sötét lepelként
ereszkedett ránk attól a pillanattól fogva, hogy egymásba szerettünk.
Egy hajtásra megittam a skót whiskyt, és rendeltem egy másikat. Valami bírót is emlegettem
neki?
Megdörzsöltem az arcomat, mert szinte elviselhetetlennek éreztem a zenét és a körülöttem
táncoló tömeget. A bárpult a helyiség közepén állt, kész gyötrelem volt előtte álldogálni. A számhoz
emeltem a poharat, összeszorítottam az állkapcsomat, mert iszonyúan égette a torkomat az ital.
Noah édesanya lesz… Tizenkilenc évesen.
Abban a pillanatban gyűlöltem magamat, gyűlöltem, amiért olyan nagyot hibáztam, és olyan
dologra vettem rá, amit bár mindketten nagyon akartunk, ő egyértelműen le akart állítani.
Én vettem rá?
Nem, a fenébe is, nem vettem rá, csak szerelmeskedtem vele, gyengéd voltam hozzá, egész éjjel
a karomban tartottam, mellette akartam felébredni. Belesajdult a lelkem, amikor aznap reggel
kinyitottam a szememet, és már nem volt ott. Akárhogy is, a végén mindig ő menekül el.
A beteges agyam már elkezdte lefesteni előttem, milyen életet élhetnénk együtt, ha azon az apám-
féle átkozott gálavacsorán egyszerűen fogtam volna magam, beültem volna a kocsiba, és magammal
vittem volna Noah-t New Yorkba, ahogy egyébként is terveztem, és ahogy meg is mondtam neki.
Senki sem követte volna el azokat a hibákat, senki nem nyúlt volna a barátnőmhöz, és én is máshol
lennék, nem egy lepukkant bárban próbálnék megbarátkozni a gondolattal, hogy apa leszek, apuka, a
fenébe is, egy kisbaba apukája! Az életem száznyolcvan fokos fordulatot vesz, nekem pedig van rá
négy hónapom, hogy hozzászokjak a gondolathoz, és felkészüljek minderre.
Mi a fenét csinálok a céggel? Mit csinálok Noah-val?
Az ötödik pohárnál tartottam, az agyamra kezdett leszállni a köd, amikor felfigyeltem valamire,
vagyis inkább valakire, aki ott üldögélt a bárpultnál, néhány méternyi távolságra tőlem. Egyből
felismertem, a testem szinte azonnal reagált rá: minden izmom megfeszült. Óvatosan feltápászkodtam
a székről, és elindultam felé. Az ingénél fogva megragadtam, és lerángattam a székről, ami őt teljesen
váratlanul érte.
– Mi a faszt keresel itt, te rohadék? – üvöltöttem rá. A homlokomat a homlokára tapasztottam.
Csak egyetlenegyszer kerültem hasonló helyzetbe, másfél évvel azelőtt, életem legszörnyűbb
éjszakáján.
Michael O’Neil lökött rajtam egy nagyot, aztán sziklaszilárd eltökéltséggel meredt rám.
– Azért kaptad a pénzedet, hogy eltakarodj ebből a rohadt városból! – üvöltöttem, és rávetettem
magam.
Mindketten a földre zuhantunk, mire az emberek félreálltak, és valaki hívta a biztonságiakat. A
rohadt életbe! Mélyen a zsebembe kell majd nyúlnom, ha nem akarok igazán nagy bajba keveredni.
Elhessegettem magamtól ezt a gondolatot, és ököllel jól belevágtam az oldalába, ő pedig, kihasználva
a helyzetet, behúzott egy nagyot az állkapcsomba. Éreztem a vér ízét a számban, köptem egyet a
földre, és megint feltámadt bennem az elszántság, hogy kinyírjam, és örökre elvessem a gondját.
– Szarok az egyezségünkre! – Jól felszívta magát, és néhány pillanatra magához ragadta az
irányítást. Az ökle az arcomat érte balról, és éreztem, hogy felszakad rajta a bőr. – Amúgy Noah
szebb, mint valaha.
A vér a fejembe tolult, elöntötte az agyamat a vörös köd, elsötétült előttem a világ, és csak arra
emlékszem, hogy három fickó megpróbál leszedni arról a szemét állatról. Engem egy másik kijáraton
tessékeltek ki. Mivel tisztában voltak azzal, ki vagyok, megengedték, hogy egy privát helyiségben
szedjem össze magam, és még egy telefont is adtak, hogy felhívjak valakit, aki értem jön. Amikor
Steve megjelent a hátsó kijáratnál, már éreztem, hogy valami nem stimmel.
– Újságírók állnak kint. Nyilván kaptak egy fülest – jelentette be. Átkozódtam magamban. Már
csak ez hiányzott.
És tényleg. Bármennyire is igyekeztem úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és igyekeztem
eltakarni a sebes arcomat, néhány fotót azért sikerült csinálniuk rólam, így inkább bemenekültem
apám Mercedesének hátsó ülésére. Steve nem szólt egy szót sem, de azért meglepődött, amikor
közöltem vele, hogy a Mondrianba vigyen. Gondolni sem mertem rá, hogy reagál majd a sajtó, ha
értesül Noah terhességéről, a családról már nem is beszélve… Ebből botrány lesz, főleg mert az
egész sajtó úgy tudja, Noah és én testvérek vagyunk. Sophia meg fog ölni, a botrány eléri az ő
családját is, és akár még az apja politikusi karrierjét is veszélybe sodorhatja.
Remegve szálltam ki a kocsiból, és megkértem Steve-et, hogy hozza el az autómat a bár elől.
Amikor beléptem a lakosztályba, a síri csendtől borsódzni kezdett a hátam. A helyiség félhomályba
burkolózott, ami csak egy dolgot jelenthetett… Felkapcsoltam a lámpát, és láttam, hogy a lakosztály
teljesen üres. Odaléptem az ágyhoz, és a kezembe vettem a párnán hagyott cetlit.
A rohadt életbe!
 39
NOAH

Amikor Nick kisétált az ajtón, hívtam egy taxit, és két órával később már a saját ágyamban feküdtem,
dobozok között, és egy tál müzlit kanalaztam, amit hosszas keresgélés után sikerült előhalásznom.
Még tej sem volt a hűtőben, de a Jennáéknál töltött hosszú hetek után legalább élvezhettem a magányt.
Nem is értettem, hogy jutott eszembe Nicholasszal menni, mintha minden olyan lenne, mint régen.
A múltunkat nem lehet kitörölni. Az sem számít, hogy terhes vagyok, az sem számít, hogy ő az apja,
mert amire abban a hotelszobában célzott, az sokkal tovább él majd az emlékezetemben, mint bármi
más, amit valaha mondott.
Hogy merült fel egyáltalán benne, hogy képes vagyok olyan aljasságot elkövetni ellene, hogy
csapdába csalom egy gyerekkel? Hogy merészelte burkoltan a tudtomra adni, hogy elveszi tőlem a
gyerekemet, amikor megszületik?
Látni sem akartam. Már előtte sem volt valami fényes a helyzet, de ezzel szintet léptünk.
Igyekeztem lenyugodni, mert nem akartam bestresszelni Kicsi Ént, és bár nem volt egyszerű, végül
mégis elnyomott az álom. De hajnali ötkor a telefonom vadul rezegni kezdett.
Nem akartam beszélni vele. A francba! Most vette észre, hogy eltűntem? Mi az ördögöt művelt
egész éjszaka?
Talán jobb, ha nem tudom.
Csak egy üzenetet küldtem neki.
Hagyj békén.
Szót fogadott… Legalábbis egy ideig.
Reggel megjelent a lakásomban. Úgy sejtem, addig Jenna nem akarta megadni neki a címemet,
nehogy hajnalban rám rontson, bár jobban örültem volna, ha ezt velem is megbeszéli előtte. Elegem
lett abból, hogy ő és Lion mindenbe beleütik az orrukat, amibe nem kéne.
Amikor kinyitottam az ajtót, két pohárral és egy Starbucksos papírtáskával a kezében állt
előttem. Öltönyt viselt, véraláfutás éktelenkedett a szeme alatt, nyílt seb a bal arcán, és felhasadt a
szája. Összességében komikus látványt nyújtott. Úgy nézett ki, mint valami bérgyilkos, aki
üzletembernek adja ki magát.
– Bejöhetek?
Karba fontam a kezemet. Nem, nem akartam beengedni, de beszélnünk kellett.
Hátat fordítottam neki, és az ágyhoz vonultam. Gyűlöltem, hogy hátrányból indulok, gyűlöltem,
hogy nekem ágyban kell feküdnöm, amíg ő álldogál, és úgy magasodik fölém, mintha ő lenne a felnőtt,
én meg a gyerek.
– Ha ennyire szeretsz verekedni… Ez az én javamra döntheti a mérleget, ha a bíróságon a
gyerekfelügyeleti jogról vitatkozunk.
– Elég, Noah! – szakított félbe. Letette az italokat és a papírtáskát a konyhapultra. – Tudod, hogy
nem mondtam komolyan.
– Eléggé határozottnak tűntél, amikor közölted velem, hogy nem leszek képes ellátni a gyereket.
Nicholas megdörzsölte az arcát, majd körülnézett lakásban. Elszégyelltem magam a rendetlenség
miatt. Az a kis loftlakás egyáltalán nem volt gyereknevelésre alkalmas, és egészen biztos voltam
benne, hogy Nicholasnak is éppen ez jár a fejében.
– Noah, te akkor is képes lennél gondoskodni erről a babáról, ha nem volna kezed – jelentette ki.
Megfogta a poharat, és odahozta nekem az ágyba. – Forró csoki.
Nagy duzzogva elfogadtam az italt, mert már majd’ éhen haltam.
– Ki ne mondd még egyszer, hogy elveszed tőlem a babát. Megértetted? – jelentettem ki. Soha az
életben nem gondoltam semmit ennyire komolyan.
– Soha nem tennék ilyet… A fenébe már! Minek nézel te engem?
Csak ingattam a fejemet, képtelen voltam ránézni, azt sem akartam, hogy ott álljon előttem.
Megint fájdalmat okozott, nyílt sebbe nyúlt, és a legérzékenyebb pontomat találta el, a legnagyobb
félelmemet, hogy egyedül nem boldogulok Kicsi Énnel.
Odaült mellém az ágyra.
– Noah, nézz rám! – szólt rám erélyesen.
Azért sem néztem rá, főleg mert úgy éreztem, ha megteszem, rögtön kitör belőlem a zokogás, azt
meg végképp nem akartam, hogy gyengének tűnjek előtte.
A két kezébe fogta az államat, és rákényszerített, hogy a szemébe nézzek.
– Mindent sajnálok, amit tegnap mondtam – szólalt meg, miközben az ujjával az államat
cirógatta. – Melletted leszek.
– De te nem ezt akarod – feleltem remegő hangon.
Teljes szívemből szerettem volna újra összejönni vele, családot alapítani, és mindent a nulláról
kezdeni, de ő kerek perec megmondta, hogy ez lehetetlen. Terhes vagyok, igen, és a dolgok
megváltoztak. Most már Kicsi Én érdekeit kell néznem, nem a sajátomat, és ez azzal jár, hogy újra
bele kell másznom Nicholas Leister életébe, bármennyire is igyekszik eltaszítani magától.
El kell nyomnom magamban az érzéseimet, úgy kell tennem, mintha minden újra olyan lehetne,
mint régen… Nincs más hátra. Főszerepet kell vállalnom a világ legjobb filmjében. És ezzel Nick is
tisztában volt.
– Gyere vissza velem a hotelba! – kérlelt, és letörölt egy könnycseppet az arcomról.
Bármit megadtam volna azért, hogy ne kelljen állandóan feküdnöm, hogy ne függjek senkitől, ne
legyen szükségem senkire, de sajnos szükségem volt rá, legalábbis addig, amíg az orvos azt nem
mondja, a baba már nincs veszélyben.
Úgyhogy nem tiltakoztam, és visszamentem vele a hotelba. Amikor megérkeztünk, Nicholas
megint segített berendezkedni, majd kimentette magát azzal, hogy el kell intéznie pár dolgot az LRB
irodaházában. Furának tűnt, mindketten valahogy furák voltunk, egyikünk sem volt önmaga, így
örültem, hogy elment. A nap hátralevő részét ágyban fekve töltöttem, és az Üvöltő szeleket olvastam.
Soha nem tetszett túlságosan az a regény – a szereplők túlságosan sokat szenvednek, és feleslegesen
sok a dráma benne az én ízlésemnek –, de valami miatt úgy éreztem, újra el kell olvasnom. Végül
letettem az éjjeliszekrényre, és megpróbáltam aludni. Nicholasnak híre-hamva sem volt, és bár
rosszulesett, hogy fel sem hívott egész nap, és meg sem kérdezte, hogy vagyok, de valahol
megértettem, hiszen fogalma sem volt, mi van Kicsi Énnel. Minden olyan gyorsan történt, hogy meg
sem kérdezte, miért vagyok állandó fekvésre ítélve. Csak másfél napja tudta, de nyilván mélyen
megérintette az egész, mert úgy igazán még le sem ültünk megbeszélni a dolgokat. Lehunytam a
szememet, és hagytam, hogy az álom átvegye a hatalmat a testem felett.
 40
NICK

El kellett mennem Sophiához, mert Lion házibulija után egyfolytában hívogatott. Dühös volt rám, mert
három órát sem töltöttünk együtt, mióta megérkeztem Los Angelesbe.
Feltétlenül le kellett rendeznem a Sophia-ügyet. Valójában rájöttem, hogy egyáltalán nem esik
nehezemre lezárni a kapcsolatot, úgysem működött, mert nem én vagyok az a férfi, akire Sophiának
szüksége van. Csak Noah képes rá, hogy felforgassa körülöttem a világot, a fenébe is…! Elég, ha csak
levegőt vesz, már attól is eldobom az agyamat.
Baromi fura érzés volt, hogy újra mellettem van, de nem ordítozunk egymással, és nem is utálom.
Az elmúlt másfél évben minden erőmmel azon voltam, hogy teljes szívemből meggyűlöljem, hogy
elcsitítsam azt az énemet, amelyik még mindig szereti, és hogy elnyomjam magamban az égető vágyat,
hogy visszarohanjak hozzá, és könyörögjek neki, hogy béküljünk ki. Minden önuralmamra szükségem
volt, hogy képes legyek elhagyni, és meggyőzzem magam, jobban járok, ha új életet kezdek valaki
mással, de iszonyatosan nagy hazugság volt az egész. Egyszerre minden negatív érzés szertefoszlott. A
gyűlölet hirtelen értelmét vesztette, és utat tört magának a szerelem. Egyre inkább arra vágytam, hogy
odamenjek hozzá, a karomba zárjam, és soha többé el se mozduljak mellőle. Megkönnyebbülést…
végtelen megkönnyebbülést éreztem. Gyűlölni azt a nőt, akit valójában szerettem, a legnehezebb
dolognak bizonyult, amivel valaha is próbálkoztam. És valami azt súgta, ne harcoljak tovább, ne
ússzak árral szemben, mert az én utam mindig is egyenes volt, az én sorsom az a lány.
Sophia is szállodában lakott, miután azt mondtam neki, hogy a lakásom beázott. Kénytelen
voltam kitalálni valami mesét, hogy húzzam az időt, amíg elrendezem a dolgokat. Leparkoltam, és
megpróbáltam erőt gyűjteni, hogy odaálljak a lány elé, akinek nem akartam fájdalmat okozni.
Gyönyörű szilvakék ruhában nyitott nekem ajtót. A tekintete egyértelműen elárulta, hogy tudja, valami
nem stimmel. Egy beszélnünk kell sosem ígér semmi jót.
Beléptem, de nem vettem le a dzsekimet, és nem is csókoltam szájon, ahogy azelőtt. Sophia
kétkedő tekintettel invitált be a lakosztálya nappalijába. Odaléptem a minibárhoz, és töltöttem
magamnak egy italt. Sophia leült a fehér bőrkanapéra, és rám bámult, míg én igyekeztem kerülni a
pillantását, és belekortyoltam a whiskymbe.
– Szakítasz velem, igaz? – törte meg egyszer csak a csendet.
Ráemeltem a tekintetemet.
– Azt hiszem, soha nem is voltunk igazán együtt, Soph.
A fejét ingatta, majd elfordult, és az asztalt bámulta maga előtt.
– Azt hittem… Azt hittem, hogy tart valamerre a kapcsolatunk, Nicholas. Mit mondott neked?
Mit művelt veled, hogy ennyire megváltozott a véleményed? Mert egy hete még arról beszéltél, hogy
össze akarsz költözni velem.
A francba! Igen, tényleg ezt mondtam neki, mert már elegem volt abból, hogy rosszul érzem
magam Noah miatt, belefáradtam, hogy magányosan felriadok az éjszaka közepén, csak agyalok, és
azzal gyötröm magam, hogy vajon helyesen cselekedtem-e, amikor elengedtem…
– Tudom… És sajnálom, a francba, tényleg. Sophia, nem akarok fájdalmat okozni neked, de nem
tagadhatom tovább a Noah iránti érzéseimet. Ha nem lehetek vele, akkor inkább nem leszek senkivel.
Én megmondtam neked, hogy köztük csak testi kapcsolat lehetséges, semmi komoly, és te ezt
elfogadtad. Aztán a dolgok megváltoztak, és én nem mondom, hogy a te hibád volt, mert én is úsztam
az árral, mert olyan…
– Könnyű volt? – szakított félbe.
Némán bámultam rá. Igen, beletrafált, Sophiával minden olyan könnyű volt, kellemes, sima ügy,
de nem volt benne szenvedély, sem varázslat, sem pedig az az eszméletlen vágy, amitől azt akarom,
hogy az enyém legyen, birtokolni akarom, magamévá akarom tenni… Olyasmit csak egyetlen ember
iránt éreztem.
– Inkább most szeretnék véget vetni ennek, hogy később ne törjem össze a szívedet.
Sophia a vidámság szikrája nélkül mosolygott.
– Miből gondolod, hogy nem tetted meg máris?
Nem várta meg a választ. Felkelt a kanapéról, hátat fordított nekem, és bevonult a hálószobába.
Felmerült bennem, hogy utánamegyek, bocsánatot kérek, tovább magyarázom, hogy miért nem
működhet a kapcsolatunk, de Sophiának ilyen a természete. Nem csinál jelenetet, nem könyörög… Ha
szeret is, nem szeret igazán, és egy napon majd ő is ráébred erre.
Nem én vagyok élete párja.

Amint beléptem a lakosztályba, Noah samponjának illata betöltötte az érzékeimet. Gyakorlatilag

minden sötétbe burkolózott, csak egy állólámpa adott némi fényt a sarokban. Noah az ágyban feküdt, a
fejét a párnára hajtotta, a haja szétterült rajta. Éreztem, ahogy a puszta látványára feléled a farkam a
nadrágomban.
Nagyon jól tudtam, hogy az lenne a legjobb, ha lelépnék, és legalább addig várnék, amíg
elpárolog a véremből az az alkoholmennyiség, amit a Sophiával való szakítás után döntöttem
magamba egy bárban, de hirtelen csak egyetlen dologra tudtam gondolni. Levettem a pólómat, és
elvánszorogtam az ágyig. A tekintetem elidőzött a feneke domborulatán, hosszú lábán, amivel átölelte
a párnát, kipirult arcát. Leültem az ágyra, és csak bámultam őt. Már régóta nem csináltam ilyet, belső
béke költözött a lelkem közepébe. Noah látványa mindig csodálatos volt… de abban a pillanatban
leginkább arra vágytam, hogy kinyissa a szemét… A francba! Azt akartam, hogy rájöjjön, én vagyok
számára a világ közepe, azt akartam, hogy úgy nézzen rám, ahogy régen.
Felfigyeltem egy könyvre, ami lefelé fordítva hevert az éjjeliszekrényén. Kinyitottam, és
elkezdtem olvasni azt az oldalt, ahol éppen tartott.
Az egyik bekezdésen megakadt a szemem, és olvasni kezdtem:

…sem a nyomor, sem a bűn, sem a halál, sem Isten, sem Sátán nem tudott volna elérni: hogy
mi valaha egymástól elválhassunk, azt te saját jószántadból, önként megvalósítottad. Én nem
törtem össze a szívedet, magad törted darabokra, s ezzel összetörted az enyémet is. Csak annál
rosszabb számomra, ha erős vagyok. Miért éljek még? Milyen élet lesz az enyém, ha… Ó, Istenem!
Te talán akarnál élni, ha már lelked a sírba szállt?

Megfeszült az állkapcsom. A következő mondat ceruzával alá volt húzva.

Te is elhagytál, de én nem teszek neked szemrehányást. Megbocsátok mindent. Bocsáss meg te

is.*
Becsuktam a könyvet, és elszámoltam tízig.
 41
NOAH

Nyugtalanul aludtam. Azt álmodtam, hogy éppen szülök, miközben egy csomó orvos azt kiabálja
körülöttem, hogy baj van, és a baba élete veszélyben forog. Én pedig csak nyomtam és nyomtam, mert
azt hittem, azt kell csinálni. A tekintetem a tömegben az egyetlen ember után kutatott, aki képes lenne
eloszlatni a legszörnyűbb félelmemet.

– Nem bírom egyedül… kérem… Nick… Szükségem van rá…

– Mr. Leister azt mondta, nem jön… Közölte, hogy nem akarja a gyereket, és önt sem akarja
látni.

Csak zokogtam, nemcsak a fájdalomtól, hanem azért is, mert magamra maradtam. Kicsi Én
kibújni készült, aztán amikor tényleg kibújt, a szülőszobát egy újszülött sírása helyett nyomasztó
csend töltötte be. Egy arctalan valaki odalépett hozzám, és felém nyújtott egy pólyába bugyolált kis
csomagot.
A baba nem mozdult.

– Sajnálom… halva született.

Kinyitottam a szememet, és felültem az ágyon.

Csak rémálom volt… Éreztem, hogy a könnyektől nedves az arcom, és a szívem ezerrel kalapált.
Aztán megakadt a szemem valakin. Nicholas elaludt a kanapén ülve, velem szemben. Egy pillanatig
sem haboztam. Megfogtam a takarómat, felkeltem az ágyról, és odamentem hozzá. Amikor az ölébe
ültem, és felemeltem a kezét, hogy átkaroljon, kinyitotta a szemét.
– Noah… – rebegte először kábán, aztán egy másodperc múltán szinte ösztönösen magához
szorított.
Belefúrtam az arcomat a nyakába, és reszketni kezdtem, mint a nyárfalevél.
– Mi történt? Jól vagy? Jól van a…?
Csak ingattam a fejemet, de egy hang sem jött ki a torkomon. Gombóc volt a torkomban.
Nick benyúlt az állam alá, és a szemével a tekintetemet kereste.
– Miért sírsz? – kérdezte rémülten.
Lehunytam a szememet, ő pedig megcirógatta az arcomat, és letörölte a könnyeimet.
– Rosszat álmodtam…
Nick mintha kissé megnyugodott volna, átölelt, és magához szorított.
– Akarsz beszélni róla? Az néha segít…
Nagyon furának éreztem a helyzetet. Amíg együtt voltunk, eltitkoltam előle, hogy ha nincs
mellettem, nagyon nehezen tudok elaludni. Nem is tudott róla, de mindig megvédett a rémálmoktól: ha
ott volt velem, nyugodtan aludtam.
– Beindult a szülés – suttogtam –, de te nem voltál ott.
Nicknek megfeszült az állkapcsa, de várta, hogy folytassam.
 – Nyomtam, meg mindent megcsináltam, amit az orvosok mondtak… De Kicsi Én végül halva
született, én pedig… én…
Nick átölelt, én pedig odabújtam hozzá, de a halott kisbabám képét nem tudtam kiverni a
fejemből.
– Ez nem fog megtörténni, Noah – nyugtatott meg, és hatalmas kezével a hajamat cirógatta.
– Honnan tudod? – kérdeztem. A vállára hajtottam a fejemet, és lehunytam a szememet.
Nick eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.
– Először is azért, mert senki és semmi nem akadályozhat meg abban, hogy ott legyek a
szülésnél.
Meredten bámultam rá néhány másodpercen keresztül.
– Megígéred? – csúszott ki a számon a kérdés.
– Fogom majd a kezedet, az első pillanattól az utolsóig. Erre a szavamat adom.
Bár soha egy percig sem gondoltam, hogy másképp lesz, mégis végtelen megkönnyebbülés járta
át a testemet. A keze már nem a hajamat simogatta, átvándorolt a pocakomra.
– Nem kéne már látszania? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Majd megnő… – feleltem, és levegőt sem mertem venni, amikor benyúlt a pólóm alá. – Néha
úgy gondolom, csak arra várt, hogy értesülj a létezéséről. Most majd megmutatja magát…
– Még mindig alig hiszem el. Tudod? – vallotta be, és le sem vette rólam a szemét.
Az egész olyan elképesztő volt, Kicsi Én, ő, mi… Még nem szoktam hozzá a gondolathoz, túl sok
volt változás, és mind szinte egyszerre következett be.
– Félek – vallottam be. Azt akartam, hogy megálljon az idő, vissza akartam menni a kezdetekhez,
amikor még csak ketten voltunk, és a problémák nem okoztak fájdalmat.
– Persze hogy félsz… Én is parázok – mondta, és maga elé bámult. – De minden rendben lesz,
majd meglátod.
– És ha mégsem? – suttogtam neki, mert nem mertem fennhangon bevallani a félelmeimet. –
Ennek nem kellett volna megtörténnie, én nem is lehetnék anya… a testem…
– A tested tökéletes – állapította meg határozottan.
– Nick… a babát… majdnem elvesztettem – vallottam be, de nem mertem egyenesen a szemébe
nézni.
– Miről beszélsz?
Igyekeztem lenyugodni, hogy képes legyek megmagyarázni.
– Emlékszel a nyitóbulira…? Amikor haza kellett vinned…?
Nicknek több mint két másodpercébe is beletelt, mire felidézte, és várakozó tekintettel nézett
rám. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy kristálytisztán láttam, ahogy az erek fenyegetően
kidagadnak a nyakán. Nyilvánvalóan emlékezett rá, milyen részeg voltam akkor.
– Azt hiszem, ott történt meg először velem, hogy majdnem elvetéltem… Én azt hittem,
egyszerűen csak megjött… de nem.
– Ne hibáztasd magad olyasmi miatt, amiről nem is tudtál – nyugtatott meg.
– Ártottam neki… Hetek óta feküdnöm kell, és el sem tudom képzelni, mit mond majd az orvos
holnapután. Akkor megyek hozzá.
– Szóval ezért kell feküdnöd…?
– Van egy vérömleny bennem, és amíg az fel nem szívódik, gyakorlatilag nem csinálhatok
semmit. Az orvos azt mondta, hogy a terhesség korai szakaszában ez normális, bár a terhesség
előrehaladtával veszélyesebbé válik, és nemcsak a babának lehet baja, hanem nekem is.
Nicknek teste megfeszült a testem alatt.
– Micsoda? Hogyhogy neked is bajod lehet? – kérdezte. Meredten bámult rám, miközben félelem
csillant a szemében, amitől én is ideges lettem.
– Csak ha elveszítem a babát, de ez nem fog bekövetkezni – jelentettem ki határozottan.
Nick szemmel láthatóan nem jutott szóhoz, mintha annak a lehetősége, hogy egyszerre veszíthet el
engem és a babát, halálra rémítette volna. Felállt a kanapéról, a karjába vett, és lerakott az ágyra. Fel-
alá járkált a szobában, a gondolatai valahol messzire jártak. Amikor visszajött hozzám, az arcán
valódi félelem tükröződött.
– Nagyon sajnálom, Noah… – rebegte, és a két tenyerébe fogta az arcomat. – Ennek nem lenne
szabad így lennie… Ha veled történik valami…
Éppen azt akartam mondani neki, hogy most a baba a legfontosabb, nem én, én jól vagyok… De
az ajkával betapasztotta a számat, így számomra megszűnt a világ. Mintha a szája a számnál keresett
volna vigaszt. Beletelt néhány másodpercbe, mire beadtam a derekam, mert annyira felkavart, hogy
annyi idő elteltével újra szenvedélyesen csókol. Éreztem, ahogy a nyelve az ajkamat súrolja, és
amikor kissé kinyitottam a számat, mámorító leheletétől megborzongott a bensőm. Beletúrtam a
hajába, magamhoz vontam, de ő nem hagyta, hogy tovább tartson a csók. Elhúzódott tőlem, és a
szemembe nézett.
– Feküdj vissza – parancsolt rám levegő után kapkodva. – Pihenned kell, én meg…
El akart menni, de én megfogtam a kezét, és ott tartottam magam mellett.
– Maradj velem, amíg elalszom.
Nick mintha vívódott volna magában. Végül levette a cipőjét, és befeküdt mellém az ágyba.
Magához húzott, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet. Nem akartam azon kattogni, hogy most
akkor mi történik, nem tudtam, hányadán állunk, és mi lesz holnap. Egy csók még nem jelent semmit.
Vagy igen? Végül álomba merültem. Úgy aludtam el, hogy cirógatta a hajamat, és a szívverését
hallgattam, mint valami altatódalt.

Amikor másnap reggel kinyitottam a szememet, arra ébredtem, hogy valaki pötyög a billentyűzeten. A
hálóteret áttetsző függöny választotta el a lakosztály többi részétől, így amikor felültem az ágyon,
Nick sziluettjét láttam. A kanapén ült, laptoppal az ölében, és eszeveszetten koncentrált, szigorú
tekintettel bámulta a monitort.
Eszembe jutott az előző éjszakai közös pillanatunk. Több mint másfél éve nem bújtam hozzá
Nicholashoz, hogy jobban érezzem magam, több mint másfél éve nem szorított magához, miközben
álomba merültem… Igen, nagyon rendesen viselkedett velem, de fogalmam sem volt, hányadán állunk
egymással, és nem volt merszem rákérdezni.
Nick észrevette, hogy felébredtem, mert felnézett a monitor mögül, és rám meredt. Farkasszemet
néztünk egymással. Levegőt sem mertem venni. Végül becsukta a laptopját, letette az asztalra, és
odalépett az ágyhoz.
Nem szóltam egy szót sem, csak vártam, mert nem tudtam, hogyan reagáljak. Amikor odaállt
mellém, és fölém magasodott, úgy éreztem, elakad a lélegzetem.
– Hogy vagy? – kérdezte. Megcirógatta az arcomat, és a fülem mögé simított egy hajtincset.
– Nagyon jól – vágtam rá kapásból. Az agyam a gyengéd simogatásra koncentrált.
Bólintott, majd hátat fordított nekem, eltávolodott tőlem.
 – Elmész? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Sok dolgom van, például találkozóm van a legjobb nőgyógyásszal – felelte. Előhúzta a
zsebéből a telefonját, és rámeredt a monitorra. – Öltözz fel! A szobába fogom kérni a reggelit.
Elképedve bámultam rá, mire Nick sürgető pillantást vetett rám.
Magamra kaptam azt a melegítőfelsőt, ami először a kezembe akadt, de a pizsamaalsót nem
cseréltem le. Nagyjából tíz perccel később felhozták a reggelit, egy regimentnek is elég kaját két
hatalmas tálcán. Nick gyakorlatilag rátapadt a telefonjára, és csak akkor szállt le róla, amikor már úgy
éreztem, képtelen vagyok magamba tuszkolni az ételt. Amikor végre odajött az ágyhoz, fintorogva
nézte a tányéromat, mert az étel felét otthagytam.
– Egyél! – parancsolt rám.
– Nem kérek többet – feleltem, és szórakozottan lökdösni kezdtem a tojásokat a tányéromon.
Nem beszéltünk a kapcsolatunkról, és ez idegesített. Képtelen voltam kiverni a fejemből azokat a
szavakat, amiket a legutóbb mondott, és azt a határozottságot, amivel közölte, soha nem bocsát meg
nekem.
– Ne játssz az étellel! Alig ettél valamit – förmedt rám keserűen.
Undok képet vágtam.
– Ez most már mindig így lesz? – vágtam vissza idegesen. – Állandóan parancsolgatni fogsz? Ha
ezt tudom, inkább Jennáéknál maradok.
Nick barátságtalan képet vágott, de mielőtt válaszolhattam volna, valaki kopogott az ajtón.
Néhány másodperccel később Steve sétált be rajta feldúltan, magazinokkal a hóna alatt.
– Ezzel van tele minden, Nicholas – szólalt meg, és fel sem tűnt neki, hogy én is ott üldögélek
egy tálcával, ami rogyásig van pakolva tojással, gyümölccsel, müzlivel és kávéval.
– Tudom – felelte a címlapsztár. Sarkon fordult, keresztülvágtatott a szobán, és meg sem állt az
íróasztaláig. Steve követte… és én is.
– Mivel van tele minden? – kérdeztem. Mielőtt bárki is az utamat állhatta volna, kitéptem az
újságokat Steve kezéből, és megláttam a People magazin egyik szalagcímét:
Nicholas Leister újra a ringben. Alatta ott volt a fotója, ahogy kétségbeesett arccal, felhasadt
állal sétál ki egy klubból. Belelapoztam, hogy elolvassam a cikket, de kikapta a kezemből a magazint,
én pedig csak álltam a feldühödött Nickkel szemben, aki fenyegető tekintettel bámult rám.
– Nyomás vissza az ágyba, Noah! Most! – tette hozzá, amikor látta, hogy karba font kézzel állok,
várakozó állásban.
– Nem megyek sehová, amíg meg nem mondod, mi folyik itt.
Befeszült, és idegesen bámult rám.
– Elmondom, de kérlek, feküdj vissza!
Összeakadt a tekintetünk, és megláttam az éledő félelmet lélegzetelállító szembogara mélyén.
Engedelmeskedtem, de elég furán éreztem magam Steve jelenlétében, aki minden mozdulatomat
követte a tekintetével. Nick csak akkor nyugodott le, amikor végre magamra húztam a takarót.
– Beszélj Margot-val, majd ő elintézi – parancsolta Nick, majd a szemetesbe hajította a
magazint.
Steve le sem vette rólam a szemét.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte felém fordulva.
Steve még soha nem bámult így rám. Aztán egyértelműen rosszalló pillantást vetett Nicholasra
is. Mióta megismertem, először tapasztaltam, hogy Steve fenyegetően fordul Nick felé.
 – Majd elmagyarázom, ha eljön az ideje. Most kérlek, tedd meg, amit kértem, beszélj Margot-
val, és próbáld elérni, hogy semmi ne derüljön ki. Azt végképp nem akarom, hogy a sajtó
megneszelje, hogy Noah velem van.
Ez fájt, most mit hazudjak, de túlságosan lefoglalt, hogy kiderítsem, mi a fene történhetett, miért
választotta a sajtó ezt a szalagcímet, és miért megy neki Steve annak a Nicknek, akit világéletében
óvott és védelmezett.
Steve tudomást sem vett az állítólagos főnökéről, és odalépett hozzám az ágyhoz.
– Minden rendben? – kérdezte, és aggodalmas tekintettel nézett rám.
Nick karba tett kézzel állt mögötte, és átható tekintettel bámult rá. Nyilvánvalóan nem tetszett
neki, hogy Steve nem vele foglalkozik, hanem ott álldogál az ágyamnál.
– Ne aggódj értem, Steve – feleltem, és a hanglejtésemmel igyekeztem nyugalmat sugározni.
Szemmel láthatóan nem győzte meg a válaszom, de legalább bólintott. Rá se hederített Nickre,
szó nélkül kisétált az ajtón.
– Ez meg mi volt? – kérdeztem, és vártam a reakcióját.
Nicholas még mindig meredten bámulta Steve hűlt helyét.
– Világos, hogy megváltozott nála a fontossági sorrend – jelentette ki idegesen, de úgy sejtettem,
hogy a lelke mélyén meg is érti.
– Elmesélnéd végre, hogy kivel verekedtél és miért? – kérdeztem bágyadtan.
Megdörzsölte az arcát, azt a borostás arcát, ami olyan rosszfiús külsőt kölcsönzött neki, és
amitől az egész testem remegni kezdett.
– Összeakadtam Michaellel az egyik bárban, az egyetemnél – magyarázta kihívó tekintettel, és
egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, mert feszült figyelemmel várta a reakciómat.
Bármennyire is igyekeztem palástolni az elképedésemet, nem sikerült. A testem megfeszült, és a
félelem befészkelte magát a testembe. – Verekedtünk, és mindkettőnket kidobtak. A sajtó megneszelte,
és most ezzel akarnak lejáratni.
Michael és Nick… A francba! A legutóbbi alkalommal egy ilyennek nagyon rossz vége lett. De
az aggodalmam elszállt, amikor Michael elment a városból, aztán meg Nick is elutazott. A legkevésbé
sem számítottam arra, hogy újra összefutnak, arra meg végképp nem, hogy össze is verekednek.
– Nem kellett volna összebalhéznod vele – mondtam neki. Szemrehányásnak tűnt a részemről, de
valójában megijedtem, féltettem őt, mert tudtam, hogy nem keveredhet balhéba. Ha Michael esetleg
feljelenti, fogalmam sincs, mi lesz, de ami akkor régen, azon az éjjelen történt, az nem ismétlődhet
meg.
Odalépett az ágyhoz, és minden egyes izma kirajzolódott a ruhája alatt.
– Találkoztál vele?
Michael vajon megemlítette neki, hogy összefutottunk nagyjából egy hónapja?
– Láttam őt az egyetem környékén, csak két szót váltottunk, Nicholas. Én éppúgy a hátam
közepére sem kívánom, mint te, Nicholas. Azt hittem, nem jön vissza, de úgy tűnik, mégis ez a terve.
– Nem akarom, hogy a közelébe menj, Noah! – A szavai nyílt fenyegetésnek hangzottak.
– Nem fogok.
Láthatóan elképedt a válaszomon, egyértelműen nem erre számított tőlem. Valójában
Nicholasnak fogalma sem volt róla, hogy Michael zaklatott engem néhány héttel azután, hogy ő
elutazott New Yorkba. Eszem ágában sem volt beszámolni neki erről, legfőképpen azért, mert szinte
biztosra vettem, hogy csak arra ment ki a játék, hogy Michael kiszúrjon Nickkel, akit mindig is utált.
 Csak pislogtam, amikor megértettem, hogy a válaszom épp annyira fontos neki, mint amennyire
nekem az, hogy ő is távol tartsa magát attól a fickótól.
– Megígérem.
– Rendben – jelentette ki, és felkelt az ágyról. – Most pedig be kell mennem az irodába.
Csalódott pillantást vetettem rá, de igazán nem várhattam el, hogy ott maradjon bezárva velem
abban a hotelszobában, akár hónapokig.
– Ha szükséged van valamire, bármire, hívj fel. És kérlek, Noah, ne kelj fel az ágyból – kérlelt
határozottan.
Bólintottam, ő pedig nem sokkal később elment. Megígérte, hogy nem marad sokáig, és nem hagy
magamra abban az ismeretlen hotelszobában, ahol én csakis rá várok.
 42
NOAH

A következő két éjszaka nagyon furcsán telt. Nicholas szinte az egész napot az irodában töltötte, és
amikor a hajnali órákban hazaért, addigra én már mély álomba merültem. Amikor kinyitottam a
szememet, az ágy másik oldalán a takaró érintetlen volt, és csupán egy üzenetet találtam ott, amiben
szép napot kívánt, és meghagyta, hogy ne csináljak semmi olyasmit, ami árthat nekem vagy babának.
Már vártam, hogy kiszabaduljak a fogságból, és bemenjek a kórházba, de egész éjjel a kanapén
virrasztottam, annyira ideges voltam, hogy alig fértem a bőrömbe. Úgy éreztem, hogy a szorongástól,
és attól, hogy negyvennyolc órája nem folytattam normális társalgást senkivel, már veszélybe került az
épelméjűségem. Pánik és idegesség uralkodott el rajtam, és időnként elfogott a félelem, hogy a dolgok
rosszul alakulnak, vagy aggasztó híreket kapok az orvosnál, így a napok, az órák és a percek
végeláthatatlan lassúsággal teltek.
Hajnali két óra tájban a hotelszoba ajtaja halkan kinyílt. A kanapéról tökéletesen láttam, hogy
valaki belépett a lakosztályba. Nick megtorpant a meglepetéstől, amikor meglátta, hogy a nappaliban
fekszem. A tekintetétől olyan érzésem támadt, mintha meredeken zuhannék lefelé egy harminc méter
magas hullámvasúton.
– Miért vagy még ébren? – kérdezte. Igyekezett uralkodni magán, és ledobta a bőrkabátját az
előszobaszekrényre. Ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy nem is az irodából jön, ahhoz
túlságosan laza volt az öltözéke, nem volt elegáns, nem volt rajta sem nyakkendő, sem öltöny, pedig
jó párat elhozatott a lakásából.
– Téged vártalak – feleltem kissé bosszús hangon. Ő szabadon jöhet-mehet mindenfelé,
találkozhat emberekkel, felnőttként, társas lényként viselkedhet. Én viszont be vagyok zárva a
hotelszobába, és senkivel nem tudom megosztani a félelmemet és a szorongásomat.
– Ágyban kéne lenned – jegyezte meg, és a legnagyobb meglepetésemre odalépett hozzám,
lehajolt, a karjába vett, és az ágyhoz vitt. Belekapaszkodtam a nyakába, mert meglepő érzés volt
néhány hosszú nap után újra érezni az érintését.
A testem úgy beleremegett, mint még soha, és arra vágytam, bárcsak újra meglenne köztünk az a
bensőséges kapcsolat, ami régen. Talán megbánta? Pont annyira utál, mint régen, csak megjátssza
magát a baba miatt?
Nem is nézett a szemembe, mióta megígértem neki, hogy távolt tartom magam Michaeltől.
Féltem, hogy annak a rohadéknak a visszatérése felébresztette benne azokat az emlékeket, amik
megbújtak a fejében, feltépte azokat sebeket, amik csak nem akartak begyógyulni. Attól féltem, hogy a
történtek ellenére Nick még mindig úgy gondolja, jobb nekünk külön, és semmi szín alatt, még a
gyerek gondolatának hatására sem változtatja meg a véleményét.
Amikor lefektetett az ágyra, nem engedtem el a nyakát. Odahúztam magamhoz, nehogy
elengedjen, csókért könyörögtem nekik, és amikor az ajka az ajkamhoz ért, mozdulatlanul, a szívem
majdnem megállt, mert az összes félelmem beigazolódni látszott.
– Nem lehet, Noah – suttogta a fülembe. Megfogta a kezemet, és eltolt magától. Még egy futó
pillantást sem vetett rám, elhúzódott tőlem, és bement a fürdőbe. Én viszont nem mozdultam,
próbáltam feldolgozni a visszautasítást.
 A szívem mintha vérzett volna a mellkasomban, és rájöttem, hogy ugyanott tartunk, ahonnan
elindultunk. Bebújtam a takaró alá, és azon voltam, nehogy észrevegye a szememből
megállíthatatlanul záporozó könnyeket. Úgy tettem, mintha aludnék, és amikor meghallottam, hogy
nyílik a fürdőszoba ajtaja, rájöttem, hogy Nick nem is akar velem aludni. Kint ágyazott meg magának,
a kanapén, hogy jó messzire kerüljön tőlem.

Déli tizenkét órára volt időpontom az orvoshoz, és meglepődtem, hogy Nick a hotelszobában maradt
dolgozni. Rá se néztem, úgy vonultam el tusolni, és amikor belenéztem a tükörbe, megláttam, hogy
vörös és dagadt a szemem. Nem akartam az orrára kötni, mennyire rosszulesett a visszautasítása, így
meglehetősen sok időt töltöttem azzal, hogy eltüntessem a karikákat a szemem alól, és nagyjából
elfogadható külsőt varázsoljak magamnak. Hihetetlen, mit művel az emberrel egy jól elkészített
smink.
Akkor viszont eléggé kiakadtam, amikor megpróbáltam kiválasztani, mit vegyek fel, és rájöttem,
hogy a cuccaim nagy része nem is jön rám. Így még soha nem jártam: korábban nem volt problémám a
súlyommal, és nem volt szükségem arra, hogy vízszintesbe vágjam magam az ágyon, és behúzzam a
hasamat, hogy begomboljam a farmeromat. A pocakom alig látszott, de én már úgy éreztem, akkora
vagyok, mint egy tehén. A rosszkedvem elég nyilvánvaló volt, mert amikor kiléptem a fürdőből, jól
bevágtam magam után az ajtót. Nick felnézett a monitor mögül, és kíváncsi tekintettel bámult rám.
– Szeretném elkérni a kocsikulcsodat – jelentettem ki duzzogva, mert minél előbb ki akartam
szabadulni a négy fal közül.
Nick a homlokát ráncolta.
– Minek? Ha szabad érdeklődnöm?
Hitetlenkedve bámultam rá. Elfelejtette volna?
– Ahhoz az orvoshoz van időpontom, aki a gyereked egészségéről gondoskodik. Ezért kell a
kulcs.
Nick szája körül mosoly bujkált, és felpattant. Lecsukta a laptopot, felkapta a kocsikulcsot, és
pörgetni kezdte az ujjai között.
– Nagyon jól tudom, hogy ma nőgyógyászhoz kell menned. Azt viszont nem értem, hogy merült
fel benned, hogy te fogsz vezetni.
Megfeszítettem az állkapcsomat.
– Abszolút képes vagyok rá, hogy a kocsidat vezessem. Sőt, bizton állíthatom, hogy jobban
csinálom, mint te.
Nick odalépett hozzám, már nem is próbálta palástolni a mosolyát, és néhány pillanatra
végigmérte az egész testemet. Legszívesebben egy burkát húztam volna magamra. Abban a pillanatban
minden másnak éreztem magam, csak vonzónak nem, és attól, hogy ő viszont elképesztően nézett ki,
még idegesebb lettem.
– Majd máskor megmutatod, milyen jól tudsz vezetni, Pulykatojás. De azt most egyáltalán nem
szeretném, ha volán mögé ülnél – közölte. Felkapta a kabátját, majd az enyémet is, és kinyitotta
előttem az ajtót. – Gyerünk! Szeretném megismerni a gyerekemet.
Beletelt néhány másodpercbe, mire eljutott az agyamig, mit beszél, de aztán mégis
megmozdultam. Nem a hotel főbejáratán mentünk ki, hanem a parkoló felé vettük az irányt. Már úton
voltunk, amikor úgy éreztem, valamit el kell mondanom neki, bármennyire is haragszom rá.
– Lehet, hogy ma megmondják a baba nemét – nyögtem ki hirtelen, csak úgy mellékesen, de
majd’ kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy kicsi-Noah vagy kicsi-Nick növekszik-e a
pocakomban.
Nicholas felém fordult, és elkerekedett szemmel nézett rám.
– Most? – kérdezte, majd visszanézett az útra. Szorongatta a kormányt, így rögtön tudtam, hogy
ideges, csak megpróbálja leplezni.
– Már hetekkel ezelőtt megmondták volna, de… Várni akartam – közöltem vele, és elfordítottam
a fejem.
Nem akartam bevallani neki, hogy elviselhetetlennek éreztem a gondolatát annak, hogy
megtudjam, amikor ő nincs velem. Nem akartam, hogy megtudja, mekkora szükségem van rá abban a
pillanatban… igazából jobban, mint bármikor.
Nick hirtelen megfogta a kezemet, a szájához emelte, és apró csókot lehelt rá. Meglepetten
bámultam rá, mert egy csapásra lerombolta azt a falat, amit olyan gondosan húzott fel közénk.
– Köszönöm, hogy megvártál vele – hebegte meghatódva, és végtelen gyengédséggel nézett a
szemembe. Nem is kellett hangosan kimondanom, mert szinte jobban ismert, mint én saját magamat.
Ezután nem is annyira kellemetlen csend ereszkedett le közénk, és mivel iszonyatosan kíváncsi
voltam rá, min gondolkodik, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a sértettségem ellenére megtörjem
a csendet.
– Te mit szeretnél?
Nick mosolygott, de ezúttal nem nézett rám.
– Hát te?
– Én kérdeztem előbb.
Nicholas felnevetett, és futó pillantást vetett rám, majd újra az előtte haladó autókra figyelt.
– Azt hiszem, a lányokkal jobban kijövök – jelentette ki némi gondolkodás után.
– Meghiszem azt – bukott ki belőlem.
A megjegyzésem célba talált, de inkább elengedte a füle mellett.
– Ha jól emlékszem, valamelyik éjszaka mintha Kicsi Énnek nevezted volna a babát. Jól
hallottam?
Éreztem, hogy elpirulok. Tényleg így neveztem magamban, de ez nem jelentette azt, hogy
kislányként gondolok rá.
– Nem tudom, képes lennék-e elviselni egy másik Nicket miniatűr kiadásban – jelentettem ki.
Végtelen melegség hatotta át az egész testemet, amikor elképzeltem, hogy Nicket dajkálom
kisbabakiadásban.
– Egy mini Noah viszont az én türelmemet tenné próbára, Pulykatojás. Néha sajnálom szegény
anyádat. Mi mindent kellett elviselnie…
Megsemmisítő pillantást vetettem rá, bár úgyis tudtam, hogy csak viccel.
– Ne aggódj, én akkor is gondoskodom a lányunkról, ha olyan elviselhetetlen lesz, mint én, és
akkor is, ha olyan keményfejű lesz, mint te.
Nick továbbra is az utat bámulta, de széles mosoly ült ki az arcára. Már egyáltalán nem próbálta
palástolni.
– Ha lányunk születik, a legdrágább lesz számomra a világon, Noah. Olyan gondoskodó apát még
nem hordott a hátán a föld, mint amilyen én leszek.
A vicces kedvem azonnal elillant, amikor ezt kimondta. Csak bámultam kifelé az ablakon, hogy
meg ne lássa, mennyire elérzékenyültem a szavaitól.
 Én soha nem tapasztaltam meg, milyen érzés, ha az embert az apja szereti és mindenekfelett
védelmezi, és amikor elképzeltem Nicket a kislányunkkal vagy a kisfiunkkal, egyszerre rájöttem, hogy
bármi is történjék köztünk, a gyerekünk a legdrágább kincsünk lesz a világon.
Nemsokára megérkeztünk a kórházba, én pedig képtelen voltam kiverni a fejemből a gondolatot,
hogy ha vele megyek be, és együtt látjuk a babát az ultrahangon, attól az egész rögtön sokkal
valóságosabbá válik. A váróteremben sok nő üldögélt, mind a párja társaságában. Nick és én voltunk
a legfiatalabbak. Nagyon fura volt abban a helyzetben látni magunkat. Amikor beszólítottak, egyből
Nick keze után nyúltam, és besétáltunk a rendelőbe.
Hirtelen félni kezdtem, hogy mit mondanak majd a babáról, mivel egyre valóságosabbá vált az
egész. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy egészséges és boldog gyereket hozzak a világra, és
gyűlöltem a gondolatot, hogy a testem talán megakadályozza, hogy valóra váljon az álmom.
Hubber doktor szívélyesen üdvözölt, amikor beléptünk a rendelőbe, és kíváncsi tekintettel nézett
Nickre, aki kezet nyújtott neki, és megjátszott kedvességgel üdvözölte. Túlságosan jól ismertem:
tudtam, hogy máris a hibát keresi benne.
– Doktor úr, ő Nicholas Leister, a… Szóval ő az apa – pironkodtam, és eléggé kínosan éreztem
magam.
Nicholas egy szót sem szólt, és bár örültem volna, ha inkább magától mutatkozik be, abban a
pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy minden rendben legyen Kicsi Énnel.
Hubber doktor megkért, hogy feküdjek fel a vizsgálóra, és feltett néhány rutinkérdést.
Nicholas feszülten figyelte a válaszaimat, és időnként igencsak elkerekedett a szeme. Amikor a
doki odahúzta magához az ultrahangkészüléket, és megkért, hogy húzzam fel a pólómat, Nick
előrelépett, odaállt mellém, és minden mozdulatát árgus szemekkel figyelte. A doki a hasamra nyomta
azt a hideg zselét, és a meztelen bőrömre helyezte a vizsgálófejet. Néhány másodperccel később Kicsi
Én alakja kirajzolódott a monitoron. Alig két hét telt el, de a különbség teljesen egyértelműen látszott.
A baba sokkal nagyobb és fejlettebb volt, mint legutóbb.
Mindig hihetetlen érzés volt látni, de az az alkalom még különlegesebbnek bizonyult. Figyeltem
Nick arcát. Leesett az álla, én pedig értettem, mit érez: az egy dolog, ha valaki mondja, és teljesen
más, ha a saját szemeddel látod.
A doki tovább mozgatta a vizsgálófejet, majd elkezdte a számolást és a méregetést.
– Jó híreim vannak – mondta végül mindkettőnknek. – A vérömleny szinte teljesen eltűnt. Még
látható egy kis árnyék, de teljesen biztosan állíthatom, hogy a következő napokban nyomtalanul
felszívódik.
– Ez azt jelenti, hogy a baba már nincs veszélyben? – kérdeztem meghatódva, és határtalan
megkönnyebbülést éreztem. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy mekkora terhet cipeltem
észrevétlenül, hetekig.
– Havi rendszerességgel figyelemmel kell kísérnünk a terhességet, de szerencsére most minden
úgy van, ahogy a nagykönyvben meg van írva – felelte az orvos kedves mosollyal az arcán. – Szép
munka, Noah.
Felnéztem az égre, és megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Akkor végre normális életet élhetek, doktor úr?
Felelni akart, de Nick közbeszólt, és bizalmatlanul méregette a dokit.
– Azt mondta, hogy a vérömleny nem szívódott fel teljesen. Nem kellene még feküdnie, legalább
néhány hétig?
 Micsoda?! Dehogyis!
Megsemmisítő pillantást vetettem Nickre, de ő rám se hederített.
– Noah normális életet élhet, Mr. Leister, de semmi stressz, semmi megerőltetés. Ahogy az első
vizsgálat alkalmával is említettem, a kórtörténeti előzmények alapján és a terhesség kezdeti alakulása
miatt veszélyeztetett terhességről van szó. Már a második trimeszterben járunk, innentől felgyorsulnak
a dolgok. A baba sokat nőtt a legutóbbi alkalom óta, de nem eleget, így arra lehet számítani, hogy a
fejlődése ugrásszerű lesz a következő hetekben.
Baromi jó. Szóval akkora leszek, mint egy ház.
– Szeretnék másodvéleményt kérni, ha nincs ellenére – jegyezte meg Nick, még mindig
bizalmatlankodva.
– Nicholas! – szóltam rá szégyenkezve.
Az orvos szemmel láthatóan nem vette zokon ezt a megjegyzést.
– Semmi kifogásom ellene, Mr. Leister, és szívesen ajánlok önnek egy megbízható kollégát.
– Erre semmi szükség.
Farkasszemet néztek néhány pillanatig, én pedig azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld. Mekkora
bunkó tud lenni ez a Nicholas! Eszem ágában sem volt másik orvoshoz menni: bírtam Hubber doktort,
kiváló orvosnak tartottam, az interneten is rákerestem, és kiderült, hogy évfolyamelső volt. Nicholas
túllőtt a célon, mint mindig.
– Szeretnék tudni a baba nemét? – kérdezte a doki kedvesen mosolyogva, amitől azonnal enyhült
a feszültség a helyiségben.
Idegesen néztem Nicholasra, ő pedig nyugalmat sugározva nézett rám, amitől csak még
izgatottabb lettem.
– Nagyon szeretnénk, doktor úr – mondta Nick, és megfogta a kezemet.
Az orvos újra végigcsúsztatta a vizsgálófejet a bőrömön, majd egy örökkévalóság elteltével,
barátságos mosollyal nézett ránk.
– Kisfiú.
Abban a pillanatban megállt a világ, és vele együtt a szívverésem is.
Kisfiú… Annyira izgatott lettem, hogy a szemem megtelt könnyel. A tekintetünk összefonódott,
mindketten vidáman mosolyogtunk, mert eszünkbe jutott a kocsiban folytatott beszélgetés. Nick
reakcióját életem egyik legszebb emlékeként örökre elraktároztam magamban. Annyira meghatódott,
hogy néhány másodpercig csak bámulta a monitort. Ami ezután következett, az meglepetésként ért:
odahajolt hozzám, és csókot nyomott az ajkamra, amit én boldogan és szégyenkezve viszonoztam,
mivel Hubber doktor alig fél méterre állt tőlünk. A szeme a tekintetemet kereste, amikor eltávolodott
az ajkamtól, én pedig úgy éreztem, menten elolvadok.
– Már nem is Kicsi Te, hanem Kicsi Én – jegyezte meg mosolyogva.
– Azért nehogy elbízd magad – vágtam vissza boldogan.

Miután megtudtuk, hogy a baba jól van, és végre normális életet élhetek, már a visszaúton terveket
kezdtem szőni a fejemben, hogy újra felvegyem az életem fonalát. Hasznosnak akartam érezni
magamat. Egy magamfajta lány számára, aki azt szereti, ha zajlanak körülötte a dolgok, szörnyű
rémálom volt majdnem egy teljes hónapig ágyban feküdni.
– Ki kell nyújtóztatnom a lábamat. Édes istenem! Futni akarok, vissza akarok menni az
egyetemre, dolgozni… – bukott ki belőlem álmodozva, miközben bámultam kifelé az ablakon.
 – Nem hallottad az orvost? – kérdezte Nicholas rosszallóan. – A vérömleny nem szívódott fel
teljesen. Nem tehetsz úgy, mintha mi sem történt volna.
Ránéztem.
– Te nem hallottad? Azt mondta, hogy mostantól normális életet élhetek. Te könnyen dumálsz, ha
egyszer nem neked kellett egy hónapon keresztül ágyban feküdnöd.
Nicholas idegesen fújtatott, és rászorított a kormányra.
– Beszélnünk kell a lakásomról… Tudom, hogy nem akarsz odaköltözni, ezt tiszteletben is
tartom, de rendeznünk kell a dolgainkat. A szállodával az a probléma, hogy túlságosan szem előtt
vagyok, és ez most egyáltalán nem jön jól.
Beszélnünk kell?
– Kifizettem az albérletemet, és szeretnék is beköltözni, Nick – mondtam. Tényleg vissza
akartam menni oda, hogy egyedül legyek, és felkészüljek arra, ami rám vár. – Te pedig visszamész a
saját lakásodba.
– Ezt akarod? Hogy külön legyünk? – A hangjából keserűség érződött, haraggal vegyes
keserűség, amit a szavaim keltettek életre benne.
– Nem élhetünk együtt, mert nem is vagyunk együtt.
Bármennyire utáltam kimondani, ez volt az igazság.
– Az isten szerelmére, Noah! Megváltoztak a dolgok. Nem veszed észre?
Ingattam a fejemet. Pont ettől tartottam.
– Az változott meg, hogy lesz egy gyerekem, de azt senki sem mondta, hogy nekünk emiatt újra
össze kell jönnünk. Én már beletörődtem, szóval…
– Szóval mi? – kérdezte. Határozottan elfordította a fejét, és behajtott a hotel parkolójába. –
Leszarom! Igenis gondoskodni fogok rólatok.
– Mi az, hogy gondoskodni fogsz rólunk? – vágtam vissza méltatlankodva. – Te nem vagy felelős
értem, én pedig nem akarok együtt lenni olyasvalakivel, aki teljesen világossá tette, hogy soha többé
nem fog szeretni, és pláne nem fog bízni bennem, szóval ugyanott tartunk, ahonnan elindultunk. Te is
gondoskodhatsz a gyerekről, ahogy én is, de semmi több: nem költözöm össze veled, és nem fogom azt
csinálni, amit te mondasz, és orvost sem váltok. A szülésig minden döntést én hozok meg, és amikor a
baba megszületik, elrendezzük a dolgokat, hogy közösen nevelhessük, de mindenki a saját lakásában.
Kiszálltam a kocsiból, és bevágtam az ajtót. Éppen ettől féltem az elejétől fogva: hogy Nicholas
csak azért akar majd újra összeköltözni velem, mert terhes vagyok. De a dolgok egyáltalán nem így
működnek, én nem akartam, hogy szánalomból legyen velem, és a nyakába varrni sem akartam
magam… Édes istenem! Bármennyire is fájt még mindig a visszautasítása, ilyet soha nem tettem volna
vele, soha nem kényszeríteném rá, hogy újra összejöjjön velem.
Nicholas csak akkor szólalt meg, amikor felértünk a lakosztályba.
– Szóval az a terved, hogy mindenki éli tovább az életét. És aztán mi lesz? Közös szülői
felügyelet? Ezt akarod? – szegezte nekem a kérdést. Leült az ágy szélére, és csak bámult, miközben
felakasztottam a ruháimat, és tessék-lássék módon ráhajigáltam néhány cuccot az éjjeliszekrényre. A
tekintetem egy pillanatra a ruháimról Nicholasra vándorolt. Nyugodtnak látszott, de bármennyire is
sikerült megőriznie a nyugalmát, nagyon jól tudtam, mi rejtőzik a tekintete mögött. Egy cseppet sem
tetszett, amit a kocsiban mondott, de most, hogy kimondta, rájöttem, hogy pontosan így gondolom. –
Beosztjuk egymás között a napokat, a hétvégéket és az iskolai szüneteket… Ezt akarod? Azt akarod,
hogy a fiunk úgy nőjön fel, hogy külön élnek a szülei?
 Könnyek borították el a szememet a szörnyű valóság hallatán, amit lefestett előttem. Én tudtam,
mit jelent így felnőni: az életem felét apa nélkül éltem le, a másik felében pedig bujkáltam előle,
nehogy bántson. Nicknek is végig kellett néznie, hogy elválnak a szülei, az anyja pedig elhagyja.
Amikor elképzeltem a nagy kék szemű, szőke hajú, édes kisbabámat, aki olyan lesz, mint én, és
akinek át kell élnie ugyanazt, amit nekem kellett, úgy összeszorult a szívem, mint még soha. Az
ajkamba haraptam, és igyekeztem csillapítani a testem remegését, mire Nicholas felállt, és odalépett
hozzám.
– Hadd gondoskodjak rólad! – kérlelt. Megsimogatta az arcomat, a tekintete megingathatatlan
határozottsággal merült el az enyémben. – Tudom, mit mondtam, tudom, hogy azt mondtam, nem leszek
képes megbocsátani neked, de azóta sem tudom kiverni a fejemből a reakciódat, a szomorúságodat…
Nap mint nap kísértett, amíg nem voltunk együtt, Noah. A dolgok megváltoztak, és most már sok
mindent teljesen új színben, teljesen másképp látok. Amikor megláttam a fiunkat azon a monitoron,
Noah… A fenébe is! A legboldogabb ember voltam a földkerekségen, és nemcsak azért, mert lesz egy
gyönyörű kisbabám, hanem mert attól a nőtől születik, aki felforgatta körülöttem az egész világot.
Lehunytam a szememet, és éreztem, hogy egy rakoncátlan könnycsepp áttöri az önuralmam gátját.
Nick a homlokomra tapasztotta a homlokát, forró lehelete betöltötte az arcomat.
– Sok fájdalmat okoztunk egymásnak, Pulykatojás. Ne hidd, hogy nem tudom, mennyi bántás
hagyta el a számat. Látni akartam, ahogy szenvedsz, mert én is megszenvedtem a Michael-ügyet, de
soha, érted, Noah, soha nem kételkedtem abban, hogy te vagy a nagybetűs Nő az életemben.
Kinyitottam a szememet.
– Elhagytam Sophiát, Noah.
Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverésem. Annyiszor gondoltam kettejükre az ágyban, könnyek
között töltött éjszakákon, miután láttam őket az újságokban vagy a tévében. Azok a dolgok, amiket
Nick róla mondott, hogy ő az ideális nő a számára, mivel érettebb, talpraesettebb, meg minden…
Minden beleégett az emlékezetembe, és éreztem, hogy a tüske örökre a szívembe fúródott.
– Nem kellett volna. – Nem néztem a szemébe, de ő benyúlt az állam alá, és kényszerített, hogy
ránézzek. Nem értette meg a szavaimat, én pedig szinte hadartam, rázúdítottam a mondandómat. –
Nicholas, te nem leszel képes elfelejteni, hogy megcsaltalak, én pedig képtelen lennék elviselni, hogy
újra elveszítselek… Félek, annyira félek, és nem tudom rávenni magam, hogy megpróbáljuk,
működik-e köztünk a dolog, vagy sem.
– Hadd bizonyítsam be, hogy igazat beszélek, Noah!
Ingattam a fejemet, mire a két tenyerébe fogta az arcomat, és úgy csókolt meg, ahogy a
szakításunk óta vártam. Az ajka az ajkamra tapadt, egyszer, aztán még egyszer, aztán még egyszer,
olyan erőteljesen, hogy alig kaptam levegőt. A nyelve a szám belsejébe hatolt, és én majdnem
elolvadtam az ízétől, majdnem elolvadtam attól, ahogy a testét a testemen éreztem. Átkarolta a
derekamat, én pedig a lábammal átkulcsoltam a csípőjét. Beleharapott az ajkamba, szívni kezdte,
aztán megcsókolt, és választ várt tőlem, amit nem kapott meg. Megbénítottak a szavai. Elérkezett a
pillanat, amikor feltűnt a fény az alagút végén, tisztán láttam, de azt is tudtam, hogy ha el akarok jutni
odáig, még egy csomó akadályt le kell küzdenem, és nem voltam benne biztos, hogy képes vagyok rá.
Nicholas ajka elszakadt az ajkamtól, és lerakott a földre.
– Az utóbbi napokban hozzám sem értél… Azt gondoltam…
– Azért nem értem hozzád, mert úgy éreztem, ha elkezdem, képtelen leszek abbahagyni –
magyarázta, és a homlokomhoz szorította a homlokát. – Nem akartalak lerohanni, nem akartalak
olyasmire kényszeríteni, amit nem akarsz…
Elakadt a szavam.
– Gyermeket szülsz nekem, Noah – nézett a szemembe –, és te szülsz nekem gyereket. Sehová
sem megyek, és nem számít, mennyi időmbe telik, hogy bebizonyítsam.
Uramatyám… Komolyan beszél? Tényleg így gondolja? Teljes szívemből akartam ezt a férfit, és
csak arra vágytam, hogy újra úgy szeressen, ahogy én szeretem őt.
– Lassítsunk, Nick – kérleltem. Tett egy lépést hátra, és mosolyogva bámult mézszínű szemembe.
– Tudod, mit? Kezdjük újra, tiszta lappal – jelentette ki.
 43
NICK

Segítettem neki összeszedni a cuccait, együtt pakoltuk be a bőröndöket. Megbabonázva néztem a

szemem sarkából, ahogy Noah tesz-vesz a hotelszobában. Tisztában voltam vele, nem lesz egyszerű
bebizonyítani neki, hogy őszinték a szavaim és a szándékaim, főleg azok után, hogy gyakorlatilag
megesküdtem rá: soha többé nem leszünk együtt. De mindez már nem számított, mert a lelkem mélyén
mindig is arra vágytam, hogy történjen valami, ami afelé hajt, hogy visszatérjek hozzá, de mégse
érezzem azt, hogy nem vagyok hű saját magamhoz.
Mindig is az volt a legnagyobb félelmem, hogy elveszítem őt, örökre elveszítem. Amikor
megcsalt és szakítottunk, több mint egy éven át azt hittem, helyes döntést hoztam. Nem könnyen
bocsátok meg, Noah-nak ebben igaza van. A rákos beteg anyám egyfolytában azért könyörög, hogy
elnyerje a bocsánatomat, én pedig harcolok saját magammal, hogy végre megbocsássak neki.
Megbocsátok, csak egy szó… De baromira fontos szó. Őszintén kitártam a szívemet Noah-nak,
majd miután megtapasztaltam, milyen érzés elveszíteni őt, arra is rájöttem, hogy történhet olyan dolog,
ami egy életre hozzáláncol, és ez megadta nekem azt bizonyosságot, amit a kapcsolatunk kezdete óta
kerestem.
Amit mondtam, annak idején komolyan is gondoltam. Valóban azt hittem, Noah az égvilágon
semmit nem tehet annak érdekében, hogy megváltozzon a véleményem, de rá kellett ébrednem, igenis
létezik olyasmi, ami mindent megváltoztat. Soha nem éreztem magamat senki számára igazán
fontosnak. Apámnak mindig fontosabb volt az üzlet, mint én, és miután az egész sztori kiderült,
rájöttem, hogy jobban szereti a mostani feleségét, mint az elsőszülött fiát. Anyám, hát anyám meg
elhagyott, lelépett egy pasival, mert neki meg fontosabb neki, hogy bosszút álljon apámon, mint az
irántam érzett állítólagos szeretete… Noah pedig… Noah-nak sokkal súlyosabb problémákkal kellett
megküzdenie, mint nekem, és bármennyire igyekezett bebizonyítani, hogy őrülten szeret, én mindig a
legrosszabbra számítottam. Soha nem hittem neki igazán, csak imádkoztam, hogy jól alakuljanak a
dolgok. Nagyon jól tudtam, hogy a problémáink és a bizonytalanságaink miatt jutottunk el oda, ahol
tartunk, de majdnem huszonöt év után végre megtaláltam azt, amitől lenyugszom, és amitől elhiszem,
hogy igenis létezik a szerelem, és létezik az a valaki, akinek én leszek a legfontosabb.
A nemsokára megszülető kisbaba lett a reménységem a feltétel nélküli szeretetre, és aki ezt
képes megadni nekem, az nem más, mint akinek a szerelmére teljes szívemből vágytam. Hogy is ne
bocsátanék meg neki? Hogyne volnék képes rá, hogy magam mögött hagyjam a múltat, amikor létezik
valaki, aki megadja nekem mindazt, amire – a tudtomon kívül – azóta vágyom, mióta először
megpillantottam őt?
Végre megbékélést éreztem, békét a szívemben, a lelkemben. Mintha a világomban tomboló
vihar egyszerre elvonult volna a fejem fölül, hogy a helyére a nap szikrázó sugara költözzön. Azt
hiszem, valami ilyesmit éreztem, amikor őszintén megbocsátottam neki. Végtelen nyugalmat… Feltétel
nélküli szeretetet.
Felvittem a bőröndjét a lakásába, és feszülten figyeltem, ahogy kipakolja a cuccait a
dobozokból, és berendezkedik. Amikor felállt egy székre, mert nem érte el a polcot, azt hittem,
menten szívrohamot kapok. Odaszaladtam hozzá, a karomba vettem, és leszedtem onnan, nehogy
kiugorjon a szívem a helyéből.
– A francba, Noah! – kiáltottam rá, amikor letettem a földre, és kivettem a kezéből azt a valamit.
– Ez az első napom az ágyban töltött hosszú hetek után. Lennél szíves lenyugodni? Ideges
vagyok, és képtelen vagyok nyugton maradni. Sajnálom – mentegetőzött. Eltávolodott tőlem, mintha
égette volna a közelségem. A szemem sarkából figyeltem, ahogy keresztülvágtat a szobán, hogy a
lehető legmesszebbre kerüljön tőlem.
– Biztos nem akarod, hogy itt töltsem az éjszakát? – kérdeztem, mert gyűlöltem a gondolatot,
hogy egyedül hagyjam.
Most már nagyon nehéz lesz elválnom tőle. A francba! Magammal akartam vinni, hogy velem
éljen, hogy gondoskodhassak róla, és megadjak neki mindent, amire szüksége van.
Nem maradt ideje, hogy válaszoljon a kérdésemre, mert kinyílt a bejárati ajtó, és ragyogó
mosollyal és egy csomó kék lufival besétált rajta Lion és Jenna.
– Kisfiú!
Meglepetten bámultam Noah-ra, aki vállat vont, majd elmosolyodott. Jenna Noah nyakába ugrott,
és átölelte a lányt, mire a lufik egészen a plafonig repültek. Lion egy világoskék plüssmackót nyomott
a kezembe, és úgy vigyorgott, mint a vadalma.
– Apuka leszel! – jelentette ki, nekem pedig gombóc nőtt a torkomba.
Istenem… Apa leszek. Jobb, ha kezdek hozzászokni a gondolathoz.
– Ezt meg kell ünnepelni! – javasolta Jenna tapsikolva, majd a karomba csimpaszkodott. – Ha
nem én leszek a keresztanyja, isten bizony, minden disznóságodat elmesélem a fiadnak – suttogta a
fülembe, mire meghúztam a haját. – Hová akartok menni? Elmehetünk vacsorázni, vagy valami
kocsmába, vagy akár leléphetünk egész hétvégére is. Most aztán indokolt, hogy nagy bulit csapjunk!
Noah rám pillantott, én pedig azonnal láttam rajta, hogy nincs kedve semmi ilyesmihez. Ez a
babadolog mindkettőnket váratlanul ért, és bármennyire is boldog voltam, jól tudtam: Noah azt
szeretné, hogy minden a régi kerékvágásban menjen tovább. Végre normális életet élhet, és az jutott
először eszébe, hogy visszamegy az egyetemre, meg dolgozni, és szabadon jöhet-mehet. A babát nem
is említette.
Nem akartam nyaggatni ezzel a témával. Jól tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis hozzászokik a
gondolathoz, de féltettem, nehogy kiboruljon. Csak remélni mertem, hogy mellette leszek, ha ez
esetleg bekövetkezne.
– Elmehetnénk táncolni – vetettem fel. Félretettem magamban a késztetést, hogy ágyba dugjam
Noah-t, és ne engedjem, hogy felkeljen. Noah meglepetten nézett rám. – Persze csak óvatosan. Mit
szólsz?
Őszinte mosoly ült ki az arcára, én pedig úgy éreztem, kihagy a szívem egy másodpercre.
– Igen, az jó lenne – felelte, és először láttam boldognak, mióta kiléptünk az orvosi rendelőből.
Jenna elégedetten fogadta a javaslatot, és miközben Lionnal kiléptünk az utcára, és arra vártunk,
hogy Noah átöltözzön, elővettem egy cigit, és először gyújtottam rá, mióta megtudtam, hogy gyerekem
lesz.
– Hogy viseled? – kérdezte Lion, és lopva rám sandított. Ő is rágyújtott.
– Igyekszem hozzászokni a gondolathoz, hogy néhány hónap múlva megváltozik az életem, és már
semmi sem lesz olyan, mint régen.
– És mi a helyzet Noah-val? Újra összejöttetek? – kérdezte óvatosan.
Rámeredtem a bejárati ajtóra.
 – Rajta vagyok az ügyön – feleltem, mire rögtön megjelentek a lányok. Noah a farmerját egy
pólóruhára cserélte, áttetsző harisnyát és magas szárú csizmát vett fel hozzá. A haját is kiengedte, és
feldobott némi sminket a szemére és a szájára. Istenemre mondom, soha nem láttam olyan szépnek,
mint akkor.
A késztetés, hogy bezárjam a lakásba, és ágyba dugjam, párhuzamosan nőtt azzal a vággyal, hogy
aznap éjjel baromira jól érezze magát. Bizonytalanságot olvastam ki a tekintetéből, amikor odajött
hozzám.
– Minden oké? – kérdeztem. Alig tudtam visszafogni magam, nehogy magamhoz vonjam, és
addig csókoljam, amíg ki nem fogy belőle a szusz.
Bólintott, de nem nézett a szemembe. Jól tudtam, hogy időbe telik majd, amíg igazán egymásra
hangolódunk, de most nagyobb szükségem volt rá, hogy az enyém legyen, mint valaha.
Amikor beindítottam a kocsit, észrevettem, hogy Noah nyugtalanul fészkelődik az ülésen.
– Mi a baj? – kérdeztem tőle. Épp csak felé sandítottam, nem vettem le a szememet az útról.
Noah némán megrázta a fejét, de tisztán láttam, hogy valami nyugtalanítja.
– Noah, nyugodtan elmondhatod.
– Csak… Mit mondunk majd a szüleinknek?
Tényleg ez aggasztja ennyire?
– Noah, ne izgasd magad azon, mit mondanak majd mások. Oké? A szüleink jól ismerik a
történetünket. Majd elmondjuk nekik, hogy megint összejöttünk, ha eljön az ideje, és beszélünk velük
a babáról is.
– Anyám szívbajt kap – motyogta, és kifelé bámult az ablakon. – Azt meg, hogy együtt vagyunk-e,
még mi magunk sem tudjuk… Majd meglátjuk, mire jutunk. Egyelőre inkább ne mondjunk nekik
semmit. Még úgysem látszik. Nem igaz?
Mindketten lenéztünk a pocakjára. Valóban alig látszott, de várható volt, hogy a helyzet
hamarosan megváltozik, mert nem számít szokványosnak, hogy valaki az ötödik hónapban van, és csak
akkor tűnik fel a terhessége, ha jobban megnézi az ember. A szüleink előbb-utóbb úgyis megtudják, és
mások is hamarosan értesülnek róla. Egyszerre elfogott az aggodalom, hogy vajon hogyan tudom
megvédeni Noah-t a terhessége körüli pletykáktól. A nagyvilág felé én még mindig Sophia Aiken
barátja vagyok, és ha kiderül, mi a helyzet Noah-val, abból botrány lesz. Fel kell készítenem arra,
ami rá vár.
– Nem hiszem, hogy túl sokáig húzhatjuk, de csak akkor mondjuk el, ha már kész vagy rá. Oké?
Noah bólintott. Nemsokára megérkeztünk a diszkóba, ahol fülsiketítő volt a zene, így kértem
magunknak egy külön bokszot. Jenna egyfolytában a babáról karattyolt, hogy mi lesz majd a neve, hol
fogunk lakni, milyen színű lesz a szobája… Már nekem is kezdett az agyamra menni. Noah kitartóan
felelgetett a barátnője kérdéseire, de láthatóan Lion is érzékelte, hogy a felesége kissé túlfeszíti húrt.
Lion és Jenna táncolni ment, Noah pedig tisztes távolságból figyelte a tömeget. Egyszer csak
Jenna megfogta Noah kezét, behúzta a parkett közepére, és táncoltak egy kicsit. Árgus szemekkel,
lélegzet-visszafojtva figyeltem Noah minden egyes mozdulatát, de amikor tíz perccel később visszaült
mellém, már tudtam, hogy valami sem stimmel.
Nem érezte jól magát.
– Haza akarsz menni? Fáradt vagy? – kérdeztem, mert megszólalt a fejemben a riasztó.
Noah mosolyt erőltetett az arcára, és megrázta a fejét.
Kibírtunk még egy órát, de aztán rábeszéltem, hogy induljunk haza. Láttam rajta, hogy nyomasztja
valami, bármennyire is igyekezett titkolni a barátaink előtt, de én azért elég jól ismerem ahhoz, hogy
megállapítsam, milyen lelkiállapotban van. Elbúcsúztunk Jennától és Liontól, és elindultunk a
kocsihoz. Néma csendben tettük meg a hazavezető utat. Amikor megérkeztünk, már nem bírtam
tovább. Magamhoz vontam, és szorosan átöleltem.
– Mondd el, mi bánt!
A kezével átkulcsolta a nyakamat, és a mellkasomhoz bújt.
– Azt hiszem, nem volt jó ötlet ez a ma esti program – jegyezte meg, de nem nézett rám. – Az
ilyen helyek már nem nekem valók. Igaz? A bulik, az éjszakázás, az egyetem… Már soha nem is
leszek a régi önmagam, meg kell változnom, hogy…
Kissé eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
– Nem kell megváltoznod, Noah. Az, hogy anya leszel, nem jelenti azt, hogy más ember leszel.
Összevont szemöldökkel ingatta a fejét. Komoly csatát vívott magában, és nem találta a
megoldást.
– Nem, ez nem igaz. Hallottad Jennát, egyfolytában a babáról beszélt… Az emberek innentől
fogva csak az anyát látják bennem. Nem leszek többé az a lány, aki voltam, és ez megijeszt, mert még
magam sem tudom, hogy ki vagyok.
Nem akartam, hogy ilyeneken gondolkodjon, nem akartam, hogy azt gondolja, bármiről is le kell
mondania.
– Esküszöm neked, hogy ugyanaz az ember maradsz, akit három éve megismertem, Noah…
Ugyanaz a lány, akitől eldobtam az agyamat, amikor belépett a konyhába, és gyilkos pillantást vetett
rám, ugyanaz a lány, aki miatt buktam egy Ferrarit, aki a húszkérdéses játékot játszotta velem, aki író
akar lenni, utazni akar, állatmenhelyet akar nyitni, meg akar tanulni szörfözni, aki megesküdött rá,
hogy minden egyes nap megcsókol, amíg ki nem fogy belőlünk a szusz, és ugyanaz a lány, aki egyszer
azt mondta, nem lehet gyereke… Mindez te vagy, és még sok minden más is, Noah.
Ingatta a fejét, és kibontakozott az ölelésemből.
– Tudom, szörnyű, hogy ilyesmit gondolok, mert akarom ezt a gyereket, tényleg akarom – bökte
ki könnyes szemmel –, de nem most akartam. Érted? Azt sem tudom, mi lesz velem holnap, mihez
fogok kezdeni… Most tőled függök, Nick, és bármennyire is bizonygatod, hogy ki akarsz békülni
velem, nem tudok úgy tenni, mintha az elmúlt néhány hónap meg sem történt volna…
– Noah… – kezdtem bele, de ő félbeszakított.
– Nem így terveztem az életemet, nem ezt akartam. Tudom, hogy ez így nagyon közhelyesen
hangzik, de előbb férjhez akartam menni, aztán otthont, anyagi biztonságot teremteni, munkát szerezni,
élni, mielőtt úgy döntök, családot alapítok. Ebből semmi sem valósult meg, minden bizonytalan, és
attól félek, hogy világra hozok egy babát, és nem tudom neki megadni a legjobbat.
– Meglesz mindene, mindenből a legjobb, Noah, és neked is. Nézz rám! Itt vagyok, nem megyek
sehová.
Hogyan értessem meg vele, hogy az a legfőbb célom az életben, hogy őt boldoggá tegyem?
– De már megtetted… elmentél – vágott vissza, és hátrálni kezdett, amikor közeledtem felé. Azt
akartam, hogy megnyugodjon, azt akartam, hogy lássa végre a dolgok jó oldalát.
– El kellett mennem – feleltem, és elkomorultam. – Az utóbbi másfél évben, amíg külön voltunk,
mindketten megváltoztunk, Noah. Akkor nem folytathattuk, amikor mindennek vége lett, mert nem
passzoltunk egymáshoz. Én nem tudtalak boldoggá tenni, te pedig soha nem tapasztalt fájdalmat
okoztál nekem.
 Noah-nak elakadt a lélegzete.
– Nem akarok semmit a fejedhez vágni, csak azt akarom, hogy egy kicsit más nézőpontból lásd a
dolgokat. A sors úgy akarta, hogy újra együtt legyünk. Ez a baba visszahozott téged hozzám, én pedig
boldog vagyok ettől. És te is az leszel, Noah, erről gondoskodom.
– És ha most én nem tudlak majd téged boldoggá tenni?
Ingattam a fejemet, és a két tenyerembe fogtam az arcát.
– Ez lehetetlen…
Szájon csókoltam, nagyobb szükségem volt rá, mint valaha, szerettem volna lassú tempóban
szerelmeskedni vele, újrakezdeni ott, ahol abbahagytuk. Újra érezni akartam a bőrét a bőrömön,
hallani, ahogy nyögések hagyják el az ajkát, ahogy újra és újra kimondja a nevemet… De megígértem
neki, hogy lassan haladunk.
– Mennem kéne – jegyeztem meg, és eltávolodtam az ajkától. Noah elpirult, és olyan iszonyúan
imádni való volt, hogy minden erőmet össze kellett szednem, hogy képes legyek elengedni. – Holnap
hívlak. Oké?
Nem tetszett az, amit a szemében láttam, és újra megcsókoltam. Aztán belesuttogtam a fülébe.
– Ha azt akarod, hogy maradjak, csak kérned kell.
Noah hátralépett.
– Jól vagyok.
Belém hasított a fájdalom, de mosolyt erőltettem az arcomra.
– Jó éjszakát, Pulykatojás!
 44
NOAH

Hónapok óta nem aludtam olyan jót, annak ellenére, hogy Nickkel az előző este nagyon komoly
dolgokról beszéltünk, előtte pedig megható, felkavaró pillanatokat éltünk át együtt: megtudtuk, hogy
kisfiunk lesz, és hogy teljesen egészséges. Úgy aludtam, mint a bunda, akár egy csecsemő, hogy
stílusos legyek, de az ébredésem már nem volt olyan kellemes, mint a boldog öntudatlanságban töltött
órák.
Az egész testem görcsbe rándult, jéghideg izzadság csorgott végig a nyakamon és a hátamon.
Kinyitottam a szememet, és hirtelen iszonyatos émelygés fogott el. Rohantam a mosdóba, hogy
kiadjam magamból azt a keveset, amit előző este leküldtem a gyomromba.
Úristen!
Jó darabig a vécékagyló előtt térdeltem, ragacsos homlokkal, remegő lábbal. Amikor már
minden kijött belőlem, összeszedtem a maradék erőmet, és beálltam a tus alá, hogy magamhoz térjek
abból az állapotból, ami az első reggeli rosszullétem lehetett.
Ilyesmi nem a terhesség elején szokott történni?
Minden, a babával kapcsolatos dolog másképpen alakult, mint ahogy az a nagykönyvben meg van
írva, és mint amire számítottam. Minden nő külön világ, persze, de a fenébe is… Azt hittem, ezt
legalább már megúsztam.
Aznap órára kellett mennem, többet már nem hiányozhattam, és a munkába is vissza kellett
térnem. Már véget ért a vizsgaidőszak, és szükségem volt a pénzre, jobban, mint valaha. Amikor
eljöttem az LRB-től, Simon felajánlott nekem egy állást a régi cégénél, én pedig azt mondtam neki,
hogy majd meggondolom. Mivel újra munkaképes állapotba kerültem, felhívtam, és ő azt mondta,
hétfőn már kezdhetek is. Iszonyúan féltem bevallani, hogy terhes vagyok, de tudtam, hogy viszonylag
sokáig titokban tudom tartani.
Bő szabású szoknyát és fekete pulcsit vettem fel, mert nem akartam szembesülni azzal, hogy a
farmer már úgysem jön rám. Farkaséhesen léptem ki az utcára. A hányinger elmúlt, és csakis arra
vágytam, hogy mindent magamba tömjek, ami T betűvel kezdődik: tortaszelet, tofu, tea, tiramisu, taco,
tészta… Annyira lefoglaltak az evés körüli gondolatok, hogy nem is vettem észre azt a valakit, aki egy
fekete Mercedesnek dőlve várt rám.
– Jó reggelt, Pulykatojás! – köszönt rám, és elindult felém. Mire eljutott a tudatomig, hogy ő áll
ott, már nyomott is egy ártatlan csókot az ajkamra. – Eljössz velem reggelizni? – kérdezte egy
másodperc múltán.
Ösztönösen rábólintottam, és tíz perccel később már egy elegáns belvárosi kávézóban
üldögéltünk.
– Hogy vagy? – kérdezte, miközben egy juharszirupos palacsintát tömtem magamba egy pohár
frissen facsart narancslé kíséretében.
– Most, hogy minden is kijött belőlem? Elég jól.
Nick elképedve bámult rám.
– Hánytál? Miért nem hívtál fel, Noah? – esett nekem egyszerre dühösen és aggodalmaskodva.
A szememet forgattam.
 – Hidd el… A te érdekedben jobb, hogy nem voltál ott. Majdnem biztos vagyok benne, hogy
mostantól ez gyakran előfordul majd, és nem hívogathatlak minden egyes alkalommal, ha olyan
szokványos dolog történik, mint egy reggeli rosszullét. Nyugodj már le, Nick!
Úgy tűnt, nem győztem meg túlságosan, azon viszont jól szórakozott, hogy úgy zabálok, mint egy
éhenkórász fóka.
– Suli után dolgozni mész?
Bólintottam, miközben mindent megettem, és végre rá is tudtam figyelni. A rohadt életbe! Milyen
jól néz ki! Hogy nem vettem észre eddig? Azt hiszem, egy újfajta éhség került fel a fontossági
listámra, és rögtön az előkelő első helyre kapaszkodott. Ha Nick és a palacsinta helyet cserélne…
Istenem! Atyaég! Nyilván megbuggyantam.
– Semmivel nem tudlak rávenni, hogy gyere vissza, és dolgozz nekem, ugye?
Letettem a villát az asztalra, és komoly ábrázattal néztem rá.
– Megesküdtem magamnak, hogy nem keverem a munkát a magánélettel, Nicholas.
Bólintott, és a gondolataiba merült, én pedig csodálkoztam, hogy nem kezdett el dühöngeni,
hanem elfogadta a döntésemet.
– Megvárhatlak munka után?
Néhány másodpercig hezitáltam.
– Nem kell kísérgetned, Nick. Tudok vezetni, meg tudom oldani a dolgaimat.
Elengedte a füle mellett a megjegyzésemet.
– De én szeretném – jelentette ki komolyan.
Nem akartam ezen vitatkozni, így inkább azt mondtam neki, hogy jöjjön értem hétre. Amikor
kiszálltam a kocsiból az egyetemnél, meg akart csókolni, de én ösztönösen elfordítottam a fejemet, így
az ajka finoman az arcomat érintette. Kiszálltam, nem hagytam neki időt, hogy megszólaljon. Még
mindig nehezemre esett úgy tenni, mintha a múltban nem történt volna semmi. Lassan akartam haladni.
Ha valamit biztosan tudtam Nicholas Leister csókjáról, az az volt, hogy függőséget okoz… És nekem
nem volt kedvem az efféle függőségekhez.

Fura volt visszatérni a régi rutinhoz. Senki nem vett észre semmit, ezért én is úgy tettem, mintha mi
sem történt volna. Mintha kegyes hazugságban éltem volna. Beszélgettem a csoporttársaimmal, azt
mondtam a tanároknak, hogy beteg voltam, és mire a munkahelyemre értem, már el is felejtettem, hogy
terhes vagyok. Nem volt nagy a cég, és kiderült, hogy szinte ugyanaz lesz a munkaköröm, mint az
LRB-nél. Ráadásul mindenki nagyon jó fej volt.
Csodálatos volt újra önmagam lenni, aznap egyszerűen csak Noah voltam, nem pedig egy Kinder
tojás, akinek a belsejében meglepetés növekszik.
A munkaidő végére eléggé elfáradtam. Ezt az érzést az ágyban töltött hetek után először
tapasztaltam meg: az energiaszintem a felére csökkent, így amikor megláttam Nicket, hálás voltam,
amiért nem nekem kell hazáig vezetnem.
– Milyen volt a visszatérés? – kérdezte, amikor már a kocsiban ültünk.
– Nagyon izgalmas. Senki nem vett észre semmit. – Lehet, hogy túlságosan is lelkesnek tűntem,
de nem törődtem Nick rosszalló pillantásával.
Csend ereszkedett közénk, de néhány perc múltán Nick megszólalt, és olyasmit mondott, amitől
azonnal befeszültem.
– Otthagyom New Yorkot. Eladom a lakást, és ideköltözöm hozzád.
 – Mi van? – csattantam fel hitetlenkedve. Nicholasnak ott van az élete, a munkája, a jövője,
mindene…
– Szerinted nem jó ötlet? – kérdezte összezavarodva. Finoman maga felé fordította a fejemet,
hogy a szemembe nézhessen.
Kiszabadítottam magam, és elfordítottam a tekintetemet.
– Nem kellett volna ilyen elhamarkodott döntést hoznod. Te azt képzeled, hogy most már minden
megoldódott, és újra együtt lehetünk, mintha mi sem történt volna. De az igazság az, hogy amikor a
legutóbb találkoztunk, teljesen kikészítettük egymást. Miből gondolod, hogy készek vagyunk arra,
hogy tiszta lappal kezdjünk?
– Lesz egy gyerekünk, Noah! – vágott vissza.
– De ez nem elég ok arra, hogy feladd a mostani életedet. Nem szabad elhamarkodni a dolgokat,
én nem így akarom megoldani a problémáinkat.
Nicholas a fejét ingatta, és motyogott valamit az orra alatt.
– Én kész vagyok rá, hogy újra megpróbáljuk, és tudom, hogy működni fog… Nem tudom, mi a
fenét vársz tőlem. Azt hittem, örülni fogsz, én igazán minden tőlem elvárhatót megteszek.
– Pontosan. Így, ahogy mondod: te minden tőled elvárhatót megteszel, de nem azt csinálod, amit
akarsz.
– Veled akarok lenni – vágott vissza idegesen.
Ingattam a fejemet. Közben megérkeztünk a lakásomhoz.
– Szerintem ez egész egyszerűen nem igaz! Azért csinálod, mert így gondolod helyesnek.
Amikor kiszálltam a kocsiból, határozottan elindultam a bejárat felé, de Nicholas elállta az
utamat.
– Miért akarod túlbonyolítani? Gyerekünk lesz, végre van okunk rá, hogy újra összejöjjünk, és
ahelyett, hogy ezt elfogadnád…
– Könyörögtem, hogy béküljünk ki, de te nemet mondtál – szakítottam félbe. – Örülök, hogy a
kisbabánknak mindketten ott leszünk, és tutira te leszel a legjobb apa a világon, de ebben a
pillanatban úgy néz ki, hogy ennél nem leszel több, Nicholas.
– Nagyon jól tudod, hogy ehhez azért nekem is lesz egy-két szavam.
A szemébe néztem, és láttam, hogy igazat beszél. Pedig én csak miatta tiltakoztam. Soha nem volt
igazán boldog mellettem, és annyi fájdalmat okoztunk egymásnak. Nem akartam újrakezdeni egy
toxikus kapcsolatot csakis arra alapozva, hogy gyerekünk lesz.
– Időt kértem tőled. Azt kértem, hogy haladjunk lassan, mert elsősorban a babára akarok
koncentrálni… A kapcsolatunk várhat. Nem akarom, hogy olyan elhamarkodott döntéseket hozz,
amiket aztán egész életedben bánni fogsz.
– A francba, Noah! Miért nem hiszed el, hogy újra akarom kezdeni veled?
– Mert még nem mondtad ki, hogy szeretlek! – kiáltottam rá. Végül csak kibukott belőlem.
Csend ereszkedett közénk. Nick a szemembe nézett, én pedig haragot és fájdalmat véltem
felfedezni a tekintetében. Nem bocsátott meg nekem. Még mindig nem. És ő tudta ezt.
– Amikor a legutóbb azt mondtam neked, hogy szeretlek, összetörted a szívemet. Megesküdtem,
hogy soha többé nem mondom ki ezt a szót, de ez nem azt jelenti, hogy nem akarom leélni az életem
hátralevő részét veled és a babával.
Visszatartottam a könnyeimet, hogy képes legyek megszólalni.
– Ez nem így működik, Nick – mondtam neki. – Menj vissza dolgozni, menj vissza New Yorkba,
mert éppen most pukkant ki az a buborék, amiben az elmúlt napokban éltünk.
Nem vártam meg a válaszát. Bevonultam a lakásba, ő pedig nem jött utánam.

Bármennyire is fájt elküldenem Nicket, tudtam, hogy meg kellett tennem. Tisztáznia kell magában, mit
érez irántam, nekem pedig át kell gondolnom, hogy valóban az-e a legjobb megoldás mindkettőnk
számára, ha újra összejövünk.
Nem akartam, hogy rossz vége legyen, tényleg nem akartam, nem akartam gondot okozni neki, de
Nicholas csak a mindent vagy semmit elvét ismeri, én viszont nem tudom megnyomni a törlés gombot,
aztán új oldalt kezdeni, nem vagyok biztos magamban, abban meg végképp nem, hogy ő készen áll rá,
hogy szeressen. A vonzalom egy dolog, a szex nem bonyolult, azon a téren soha nem volt köztünk
semmi probléma, a gond inkább azzal volt, hogy nem tudtuk szeretni egymást, nem tudtuk tisztelni
egymást, és nem tudjuk újrakezdeni sem, ha Nicholas nem meri újra kitárni előttem a szívét.
Az előző esti vita ellenére másnap reggel újra ott várt a lakásomnál. Két papírpohár volt a
kezében, és komoly ábrázattal nézett rám, amikor lesétáltam a lépcsőn.
– Szia! – köszönt rám morcosan.
– Szia! – feleltem, és átvettem a felém nyújtott poharat.
Forró csoki… Cukorfüggő lesz a gyerekem.
– Három óra múlva elutazom. Csak el akartam búcsúzni.
Én mondtam neki, hogy menjen vissza, a szavai mégis úgy fájtak, mintha tőrt döftek volna belém.
Lehajtottam a fejemet, és igyekeztem elrejteni a szememben csillogó szomorúságot, de ő az állam alá
nyúlt, így kénytelen voltam a szemébe nézni.
– Érted teszem – közölte, és a hüvelykujjával megcirógatta az arcomat. – Ha valamit
megtanultam az alatt az idő alatt, amíg nem voltunk együtt, az az, hogy nem kényszeríthetek rád semmi
olyasmit, amit nem akarsz, vagy amire nem vagy felkészülve, mert éppen ez okozta a kapcsolatunk
végét.
Ráharaptam az ajkamra.
– Szóval most elmegyek, de mindennap felhívlak. Először csak beszélgetünk, terveket
szövögetünk, beszélsz a félelmeidről, én meg az enyémekről, megbeszéljük, hogyan neveljük fel ezt a
babát, gondolkodunk a neveken, beszélünk a jövőről, mert Noah, én szeretlek téged, szeretlek, és
örökké szeretni foglak.
A szívverésem kihagyott néhány pillanatot, alig hittem a fülemnek.
– Ezt azért nem mondtam neked korábban, mert úgy gondolom, a szerelmet nem szavakkal kell
kifejezni. Azt hittem, elég bebizonyítanom, hogy mennyi mindent megteszek érted, és a lelked mélyén
te is tudod, hogy így van, de halálra vagy rémülve attól, hogy újra beengedj az életedbe. Megértem.
Éppen ezért megyek el. De visszajövök az orvosi vizsgálatokra, és visszajövök bármikor, ha
szükséged van rám. Haladjunk lassan a következő hónapokban, de Noah, én része leszek a baba
életének. Visszamegyek New Yorkba, hogy mindent elrendezzek, és a következő lépés az lesz, hogy
visszaköltözöm Los Angelesbe. Érted?
Elállt a szavam.
Nick kivette a papírpoharat a kezemből, és letette a sajátja mellé a kocsi tetejére. Aztán magához
vont, és átölelt. Nyomott egy puszit a fejem búbjára, én pedig hallottam, mennyire zakatol a szíve.
– Kérek tőled valamit, mielőtt elmegyek… – jelentette be. – Igazából két dolgot – tette hozzá
higgadtan.
 Vártam, hogy mi lesz ebből. Megfordult, és a táskájában kezdett kutakodni. Egy kártyát nyújtott
felém: egy fekete American Express volt.
– Azt szeretném, ha használnád.
Nem mozdultam.
– Nem.
Nicholas csalódottan felsóhajtott.
– Társkártya, nálam van a másik. Azért adom, hogy megvehess mindent, amire csak szükséged
van. Ez nem pusztán javaslat. Ebből nem engedek.
Karba fontam a kezemet, és hirtelen megszédültem.
Nicknek villámokat szórt a szeme. Haragos pillantást vetett rám.
– Miért vagy ilyen makacs? És ha fordítva lenne? Ha neked lenne több pénzed, és nekem kellene
világra hozni a közös gyerekünket? Te nem adnál meg nekünk mindent, Noah?
Az ajkamba haraptam. De, persze hogy mindent megadnék.
– Tudod, mit? – kezdte, a homlokát a homlokomhoz szorítva. – Úgyis tudom, hogy magad miatt
nem használod a kártyát, de legalább költs a babánkra. Jó? Kérlek… legalább a babakelengyét fizesd
ezzel a kártyával.
Hát… Ez így oké. Vagy nem? Végtére is Nick az apja, és én nem foszthatom meg a kisbabámat
attól a kényelemtől, amit egy olyan apa képes megadni neki, akinek huszonöt évesen fekete American
Express kártyája van. Végül nagy duzzogva elfogadtam, és úgy tűnt, ő is megnyugodott.
– És mi a másik dolog, amire meg akartál kérni? – kérdeztem.
– Azt szeretném, ha Steve melletted maradna, amíg én távol vagyok.
Elkerekedett a szemem.
– Micsoda?! Azt már nem! Nincs szükségem bébiszitterre, Nicholas! Nem akarom, hogy Steve
egész nap a sarkamban legyen. Ez nevetséges!
– Hát, a munkájának éppen az a lényege, hogy a sarkadban legyen, szerelmem.
Szikrákat szórt a szemem.
– Miért? Mi az ördögnek akarsz mellém testőrt állítani?
Nick komoly ábrázattal bámult rám.
– Hogy miért? Először is, nem akarom halálra aggódni magam, amíg New Yorkban vagyok.
Másodszor, terhes vagy és egyedül élsz, ami azt jelenti, hogy bármikor történhet veled valami, és azt
soha nem bocsátanám meg magamnak.
Ingattam a fejemet, de tudtam, hogy bármit is mondanék, nem tudnám elérni, hogy meggondolja
magát.
– Jól van – nyugodtam bele.
Nick tekintetéből olyan érzelem tükröződött, amit nem tudtam megfejteni.
– Soha az életben nem volt semmi ilyen nehéz, mint most az, hogy itt kell hagynom téged, Noah.
Nem akartam, hogy elmenjen, de nem haragíthattam magamra, mert nagy volt a tét.
Szorosan átölelt. Nyomott egy puszit az orrom hegyére, aztán finoman megsimogatta a
pocakomat.
– Vigyázz a babára!
Bólintottam, és elengedtem, hogy beszálljon a kocsiba.
Pánikba estem, amikor megláttam, hogy tényleg elmegy, de a szívem mélyén tudtam, hogy ennek
így kell lennie.
Azon a héten minden visszatért a régi kerékvágásba. Visszamentem az egyetemre, de eltitkoltam a
terhességemet. És nem telt el úgy nap, hogy Nick ne küldött volna egy csokor virágot vagy valami
kosarat komplett reggelivel. Még össze is barátkoztam a futárral. A kosárban egy egész regimentnek
való reggelit hoztak: volt benne kávé, tea, muffin, croissant, palacsinta, csoki, tojás, pirítós… És
mindig minden melegen érkezett, fogyasztásra készen.
– Te nem vagy normális. Tudod? – közöltem vele a távolléte hetedik napján. Mindennap
beszéltünk, néha kétszer vagy többször is. Mindig felhívott, amikor el tudott szökni egy pillanatra a
munkából, vagy amikor nekem akadt némi szabadidőm, én csörögtem rá. Aztán rájöttem, hogy jobban
járok, ha kivárom, hogy hívjon, mert, őszintén szólva, neki nehezebb volt kiszakadni a munkából, mint
nekem.
A vállam és a fülem közé szorítottam a telefont, és közben vizet engedtem a vázába, hogy
beletegyem a kék rózsákból álló gigantikus csokrot, amit Nick küldött.
– Így legalább biztosan tudom, hogy eszel – magyarázta. Hallottam, hogy a vonal túlsó végén
pötyög valamit a billentyűzeten.
Forgattam a szememet… Az evés nem okozott semmilyen problémát. Állandóan éhes voltam, és
nemcsak simán éhes, hanem olyan fura dolgokat kívántam, mint a banán vajas kenyérrel vagy a
mogyoróvajas spagetti. Esküszöm, tisztára meghülyültem, de az ízlésem tutira összekavarodott… Az
egyszer biztos, hogy ezek az ételek az én gusztusomnak ínyencségek voltak.
– Milyen volt a narancsos chili? – ugratott.
– Elég érdekes. Majd csinálok neked egyszer – feleltem. Leültem egy székre, és felpakoltam a
lábamat az asztalra. Fáradtan felsóhajtottam, és egy önkéntelen mozdulattal megcirógattam a
pocakomat.
Elmesélte, hogy mindent összepakolt, hogy minél előbb visszaköltözhessen Los Angelesbe, és
hogy az egész tovább tart, mint ahogy eredetileg tervezte. Találnia kell valakit a helyére a munkában,
de nem meri rábízni senkire.
Én pedig az egyetemről meséltem. Már csak pár nap volt hátra a nyári szünetig, így mindenki a
beadandóival volt elfoglalva, és a záróvizsgákra készült, pedig arra volt még két hónap. Augusztusra
voltam kiírva, és úgy terveztem, marad néhány pluszhetem, hogy Kicsi Énnel foglalkozzak, mielőtt
kitalálom, mi legyen a munkával és az egyetemmel.
Szomorúan gondolkodtam azon, hogy otthagyjam-e az egyetemet, de végül arra jutottam, hogy az
lesz a legcélszerűbb megoldás.
– Nem kell otthagynod, Noah – mondta Nick, amikor közöltem vele a döntésemet. – Nem olyan
nagy ügy, sok anyuka tanul gyerek mellett. Feltalálták a bölcsődét, és én is ott leszek, hogy segítsek…
– Nem akarom, hogy bébiszitter nevelje fel a gyerekemet, nem akarom rosszul csinálni a
dolgokat. Attól félek, hogy ha egyetemre járok, és mellette még a gyerekkel is vagyok, annak az lesz a
vége, hogy egyiket sem csinálom jól. Neked arra sincs időd, hogy felhívj, nemhogy arra, hogy otthon
maradj, és gondoskodj egy kisbabáról.
– Az én kisbabámról – szólt közbe, nekem pedig mosolyognom kellett ezen. – Megfeledkezel egy
apró részletről: én vagyok a főnök, és azt csinálok, amit akarok.
– Igen? – kérdeztem gúnyosan. – Szóval akkor el tudsz jönni a következő orvosi vizsgálatra?
A vonal túlsó végén csend lett.
– Nem hibáztatlak, megértem. Neked dolgoznod kell, én meg majd vigyázok a gyerekre…
Meglátjuk, hogy tudom összeegyeztetni a tanulással… Távoktatásban is lehet…
 Mondjuk, annyira nem rajongtam az ötletért, mert szerettem az egyetemet, szerettem a
barátnőimmel lógni, bejárni az órákra, de nem lehet mindent egyszerre, és nem tudtam elképzelni,
hogy másra hagyjam a gyerekemet.
– Noah, nálam ez csak átmeneti dolog – jegyezte meg Nick, félbeszakítva a töprengésemet. –
Most minden nagyon zűrös, de ha helyükre kerülnek a dolgok, számíthatsz rám.
A kapcsolatunkról nem beszéltünk, bár a beszélgetéseinkben mindig beleszőttük egymást a
terveinkbe. Ez tetszett, de féltem, nehogy összeomoljon az, amit felépítettünk. Ezért is nyaggattam
tovább, amikor azt mondta, nem tud eljönni.
De arra nem számítottam, hogy olyan hamar viszontlátom a négyórás hírekben. Amikor
meghallottam a nevét a tévében, hangot adtam rá, és aggódva hallgattam:

A Leister Birodalom korábban elbocsátott alkalmazottai tüntetést szerveztek az LRB új

irodaháza elé, mert visszakövetelik az állásukat.

A hírolvasót már számtalanszor láttam a BBC műsorán. A képek között feltűnt az épület, ahol
korábban dolgoztam, a bejáratánál transzparenseket a magasba emelő emberekkel. A rendőrség
körülvette az épületet, de a volt alkalmazottak még így sem voltak hajlandóak távozni.

Alig egy éve William Leister, a neves ügyvéd elsőszülött fia megörökölte azt a birodalmat,
amit Andrew James Leister évtizedek megfeszített munkájával felépített, így lett a Leister
Birodalom az ország egyik legsikeresebb és legelismertebb vállalata. Bőven akadnak olyanok, akik
őrült húzásnak tartották, hogy egy ilyen nagy felelősséggel járó pozíciót olyan fiatalemberre
bíztak, aki életkoránál fogva semmilyen tapasztalattal nem rendelkezik az üzleti világról.

Felhangosítottam a tévét, és elképedve bámultam a képernyőt.

Leister első akciója az volt, hogy bezáratott két nagy céget, olyan cégeket, amelyeket a
nagyapja gyakorlatilag a semmiből hozott létre, és elbocsátott több mint ötszáz alkalmazottat,
földönfutóvá téve őket, azzal az ambiciózus tervvel, hogy új társaságot alapít, amelyről majd csak
a jövőben derül ki, hogy nyereséges lesz-e, vagy az első kudarcnak bizonyul a Leister család
történetében. A mai napon azok a volt alkalmazottak, akiket jogtalanul bocsátottak el az
állásukból, összegyűltek az LRB bejáratánál, hogy visszaköveteljék az állásukat…

Ez nevetséges. Tudtam, hogy Nicholasnak még tart a munkaideje, de beszélnem kellett vele.
Háromszor kicsengett, mire felvette.
– Jól vagy? – kérdezte köszönés helyett, aggodalmas hangon.
– Persze, én teljesen jól vagyok, de szerintem te nem. Benne vagy a hírekben… Mi történt?
Mikor akartál mesélni erről, Nicholas?
Nem akartam elhinni, hogy ilyen problémái vannak, és nekem meg sem említette.
– Emiatt nem kell aggódnod.
Keserűen felkacagtam.
– Miért nem kell aggódnom? Téged mindjárt élve kibeleznek!
– Csak a szokásos, a sajtó mindig ezt csinálja. Begyűjt egy rakás hazugságot, aztán híreket gyárt
belőle.
 – De… Mi van az alkalmazottakkal? Meg azzal, amit a cégről hadoválnak?
Elszorult a szívem. Hallgatni sem bírtam azt a sok rettenetes dolgot Nickről, jobban fájt, mint ha
rólam mondták volna.
Nick felsóhajtott a vonal túlsó végén.
– Kénytelen voltam elküldeni az embereket, mert azok a cégek négy éven belül így is, úgy is
becsődöltek volna. Nem volt megfelelő az irányítás, és nem termeltek semmilyen profitot. Így, hogy
még most felszámolom őket, az eladásukból új céget alapíthatok, ahová később felvehetem az
elbocsátott dolgozókat. De ehhez idő kell.
– Nem kell magyarázkodnod. Tudom, hogy nem jókedvedben tetted.
– Az üzlet érdekében néha nehéz döntéseket kell hozni, nagyon szar döntéseket.
– Zseniálisan csinálod, Nicholas. Azok az emberek ezt nem érthetik.
Néhány pillanatra elnémult.
– A Leister Birodalom még soha nem termelt annyi profitot, mint most. Jövőre szeretnék egy új
céget alapítani az LRB égisze alatt. Ha ez összejön, újra munkát adhatok a régi alkalmazottak csaknem
hetven százalékának.
Tudtam, hogy Nicholas soha nem lenne képes ennyi embert elküldeni, ha nem lenne valami B
terve. Gyűlöltem a gondolatot, hogy annyian kritizálják, miközben ő már rég azon dolgozik, hogy
megvalósítsa a tervét, és kiegyenesítse a dolgokat.
– És most mihez kezdesz? – kérdeztem. Attól féltem, hogy az ügy miatt elhúzódik a távolléte.
– Hagyom, hogy az ügyvédeim tegyék a dolgukat. Már megmondtam, hogy nem kell aggódnod.
– Oké…
A beszélgetéseink a következő három hétben is folytatódtak, de minden egyre bonyolultabb lett.
Egyre többször emeltük fel a hangunkat, mert rájöttünk, hogy ha távol vagyunk egymástól, és
mindennap beszélünk, az sokkal durvább, mint amikor egyáltalán nem beszéltünk jóformán egy évig.
Megértettem, hogy szükségem van rá, hogy mellettem legyen, és ahogy a baba növekedett, egyre nőtt
bennem a vágy, hogy könyörögjek neki, hogy visszatérjen.
– Szükségem van rád, Noah – vallotta be egyik este. – Olyan rég volt, hogy már nem is
emlékszem, milyen érzés benned lenni.
– Nicholas…
– Nem kellett volna elutaznom, önzőnek kellett volna lennem, hogy minden áldott reggel
szerelmeskedhessek veled abban a kicsi lakásban, amire olyan büszke vagy.
Elmosolyodtam attól, hogy mennyire elragadták az érzések. Tetőtől talpig forróság járta át a
testemet a szavai nyomán.
– Remélem, senki nem hallotta, amit most mondtál – jegyeztem meg idegesen.
Lehunytam a szememet. Igen, persze hogy emlékeztem rá. Nicholas a lábam között, ahogy csókol,
ahogy nyal, ahogy gátlástalanul, szédületesen magáévá tesz. Lehet, hogy akkoriban érzelmileg teljesen
kicsináltuk egymást, de semmiért nem adnám azokat az időket…
– Gyere vissza, Nick! – kérleltem, mire elnémult a vonal túlsó végén.
– Tessék?
Mosolyogva bámultam fel a plafonra, és a fülemre tapasztottam a telefont.
– Gyere vissza!
– Komolyan mondod?
– Tényleg meg akarom próbálni, azt akarom, hogy mindennap mellettem legyél, meg akarlak
csókolni, azt akarom, hogy átölelj, Nicholas. Azt akarom, hogy visszatérj, és Kicsi Én is ezt akarja.
Belekacagott a telefonba.
– Gépre szállok, amint tudok, és mindent megteszek, amit csak a kis fejecskédben elképzelsz.
Szégyenlősen eltakartam az arcomat a kezemmel, úgy próbáltam palástolni a boldogságomat.
Persze, nyilván megfordult pár dolog a fejemben.
– És ha már Kicsi Én szóba került… Kigondoltam egy nevet.
– Micsoda? Tényleg? – Ez teljesen meglepett. Már kitalálta a nevét? Kicsi Énnek, vagyis Kicsi-
Nicknek már van vezetékneve és keresztneve is?
Önkéntelenül is megsimogattam a pocakomat.
– Igen, majd megmondom, ha találkozunk. De ha nem tetszik, együtt kitalálunk egy másikat.
Biztos neked is van egy-két ötleted…
Elpirultam, amikor rájöttem, hogy ezen még egyáltalán nem gondolkodtam.
Végül egy-egy szeretlekkel és annak az ígéretével búcsúztunk el, hogy hamarosan újra
találkozunk. A viszontlátás különleges lesz, mert végre közös hullámhosszra kerültünk… Iszonyúan
vágytam rá, hogy megcsókoljam, végre elfogadtam mindazt, amit velem tervez, mindent, amit meg
akar adni nekem, azt a jövőt, amit olyan érzékletesen festett le a lelki szemeim előtt.
Végre készen álltam az újrakezdésre.
 45
NICK

Nagyon sok gondom akadt a cégnél. Feljelentettek minket az elbocsátások miatt, tüntetéseket
szerveztek a New York-i székházunk elé, szóval szó sem lehetett arról, hogy lelépjek. Nem akartam
beszámolni Noah-nak a helyzetről, nehogy aggodalmat keltsek benne, de attól tartottam, hogy a
visszatérésem Los Angelesbe egyre későbbre csúszik, amit egyikünk sem szeretett volna.
Azt viseltem a legnehezebben, hogy távol van tőlem. Az őrületbe kergettem Steve-et, állandóan
hívogattam, hogy Noah evett-e, milyen passzban volt aznap reggel, milyennek látta… Megőrültem a
gondolattól, hogy történik vele valami. Rettenetesen féltem, hogy a sajtó kiszagolja, hogy terhes, és
minden áldott éjjel arra a visszatérő rémálomra riadtam fel, hogy Noah elveszíti a babát, és belehal a
szülésbe.
Úgy éreztem, látnom kell, meg kell érintenem, éreznem kell a fiamat, látnom kell a saját
szememmel, hogy jól van. Tudtam, hogy csak idő kérdése, de Noah előbb-utóbb kérni fogja, hogy
menjek haza, és amikor valóban megkért rá, mindennap valami rohadt megbeszélésre kellett mennem,
amit semmiképp sem mondhattam le.
Noah már a hatodik hónapban volt. Nem küldött fotókat, de Steve elmondta, hogy már látszik
rajta. Azt is mondta, hogy idegesnek látja, én pedig tudtam, hogy attól fél, mit szólnak majd az
emberek, mit szólnak a szüleink. Ha elmondjuk nekik, rögtön kitör a harmadik világháború, de ez
egyáltalán nem érdekelt. Hosszú idő után végre boldog voltam. A világon mindennél jobban szerettem
azt a lányt, és teljes szívemből akartam azt a babát.
 46
NOAH

Azt akartam, hogy Nick visszajöjjön végre, mert a baba egyre nőtt, és már látszott rajtam a terhesség.
Nem rágtam a fülét, mert tudtam, hogy legszívesebben már rég visszajött volna, de egyszerűen nem
tud. Egyáltalán nem kételkedtem benne, hogy Nick talán még nálam is jobban várja, hogy együtt
legyünk, de ez csak fokozta a türelmetlenségemet. Anyám már kétszer felhívott, és arra kért, hogy
menjek el hozzá. Még azt is felajánlotta, hogy eljön értem, és elvisz ebédelni. Azt mondtam neki, hogy
nyakig ülök a vizsgákban, és majd meglátogatom, amint tudom, de mivel túlságosan jól ismer, egyből
levágta, hogy valami nem stimmel.
– Valamit titkolsz előlem, Noah. Mindegy, majd megbeszéljük, ha találkozunk – közölte velem
egy szerdai napon.
Lionon és Jennán kívül csak Steve tudott a dologról. Én nem mondtam el neki, de csak meg
kellett nézni, hogyan bánik velem, rögtön kiderült, hogy abszolút képben van. Nyilván ismerte az
egész sztorit: Nick biztosan felvilágosította.
Három és fél héttel azután, hogy Nick elment, nagy bajba kerültem, amikor belenéztem a
gardróbomba, és rájöttem, hogy gyakorlatilag semmi nem jön rám. Már nem lehetett tovább titkolni a
dolgot. Annyira bepánikoltam, hogy azonnal felhívtam Nicholast, és az sem érdekelt, hogy
megbeszélése van, vagy hogy mennyire elfoglalt. Egyszer csengett ki, máris felvette.
– Vissza kell jönnöd, Nicholas! – kérleltem, és igyekeztem visszatartani a könnyeimet. – Már
nem tudom tovább titkolni… Meghíztam! Nem jönnek rám a ruháim, az emberek furán méregetnek…
Gyere vissza! Ki kell találnunk, hogyan mondjuk el a szüleinknek!
Eluralkodott rajtam az a megmagyarázhatatlan, őrületes pánik, ami időnként a hatalmába kerít.
– Bocsássanak meg egy pillanatra – szólt oda valakinek. – Nyugi, Pulykatojás! – tette hozzá egy
másodperccel később.
– Nem tudok lenyugodni! – őrjöngtem. A szobám katasztrofális állapotban volt, a ruhák
szétdobálva, egymás hegyén-hátán. Már a fehérneműim sem jöttek rám, szörnyen néztem ki, ráadásul
rettenetesen féltem attól, hogy ha Nicholas meglát, teljesen kiakad attól, mennyire átalakult a testem
alig néhány hét leforgása alatt… – Én ezt nem tudom végigcsinálni… Találkoznunk kell, szükségem
van arra, hogy átölelj, hogy azt mondd, minden oké lesz…
– Épp most küldtem át neked egy repjegyet – közölte nyugodt és derűs hangon, nem úgy, ahogy
én szóltam hozzá.
– Tessék?
– Én is látni akarlak, de nem tudok elutazni most hétvégén. Azért vettem a jegyet, hogy gyere el
te hozzám. Ma este akartalak felhívni, hogy elmondjam, de mivel látom, hogy elkapott a pánikroham,
inkább most állok elő a meglepetéssel.
Fújtattam egyet, és leroskadtam a kanapéra.
– Most hétvégén találkozunk? – kérdeztem, és majd’ szétvetett az izgalom. A pánikroham utolsó
hulláma is elvonult, ahogy a tenger hullámai kisimulnak.
– Igen, szerelmem. Szerinted kibírsz még két napot ép ésszel?
Forgattam a szememet, és idegesen elfintorodtam.
 – Te se lennél túlságosan feldobva, ha akkora lennél, mint egy ház – vágtam vissza. Úgy tettem,
mintha mérges lennék, de semmi sem állt tőlem távolabb.
Végre érezhetem ölelő karját, és az ajkát az ajkamon!
– Hallottad, kicsikém? – gondoltam magamban, és megsimogattam a pocakomat. – Találkozunk
apával!

Mivel mégsem utazhattam New Yorkba a szétnyúlt Ramones melegítőmben (az volt az egyetlen
rongyom, ami még rám jött), kénytelen voltam engedni Jenna unszolásának, és elmentünk vásárolni,
hogy beszerezzünk néhány kismamaruhát.
Gyűlöltem azt a szót: kismama… Szörnyen hangzik, mintha valami kis növésű öregasszony
volnék, vagy ilyesmi.
– Majd meglátod, biztos találunk valami menőt, ami jól áll rajtad. Szerencsés alkatod van, csak
a hasadon látszik. Ha csak hátulról látnálak, fel se tűnne, hogy terhes vagy.
– Ez baromi jó, Jenna. Akkor majd mondom, hogy mindenki beszéljen a tarkómhoz.
Kicsit undokul viselkedtem, de Jenn türelmesen és vidáman beszélt velem, amitől csak még
idegesebb lettem.
Megpróbált bevonszolni egy tervezői boltba, de én keményen ellenálltam. Végül a GAP-ben
kötöttem ki, ahol az üzlet egyik felében normális, hétköznapi nőknek való ruhákra bukkantam, ami
nagy mentális megkönnyebbülést jelentett.
Számomra érthetetlen okból a terhesekre szabott ruhák háromszor annyiba kerültek, mint a
normál darabok, így teljesen kétségbeestem, mert rájöttem, hogy kénytelen leszek Nick kártyáját
használni. Még nem nyúltam hozzá, és gyűlöltem a gondolatot, hogy meg kell tennem, hogy idétlen
göncöket vásároljak magamnak.
Egyenesen a sportosztályra mentem, és beszereztem egy leggingset és három kapucnis pulóvert.
Jenna gondosan összekombinált nekem három nadrágot három felsővel, és egy szürke, testhezálló
ruhát is kiválasztott.
– Ezzel meg mit akarsz? – kérdeztem elborzadva. – Eltakarni akarom a hasamat, nem
közszemlére tenni!
Jenna idegesen bámult rám.
– Te csak ne rejtegesd a keresztfiamat, jó?
Kissé szíven ütöttek a szavai, de csak később értettem meg az okát. A baba nyugtalanul
mozgolódni kezdett a hasamban. Már képes voltam megállapítani, mikor alszik, és mikor van ébren.
Azt is észrevettem, hogy ha cukrosat eszem, akkor a kis lábaival kapálózni kezd, mintha földöntúli
boldogság szállta volna meg… Gyűlöltem a gondolatot, hogy nincs mellettem Nick az első
rúgásoknál, mert hihetetlen érzés volt. Ezért is sürgettem, hogy visszajöjjön, különben lemarad az
egészről.
Nem akartam takargatni… Már nem, az biztos.

Péntek este felszálltam a Los Angeles–New York közvetlen járatra. Nick az első osztályra foglalt
nekem helyet, amiért nagyon hálás voltam, mert nem gondoltam volna, hogy valaha is lesz benne
részem. Ha rám jön a hányinger, szívesebben megyek egy olyan mosdóba hányni, amit csak néhány
utas használ. Mert bizony a reggeli rosszullétek nemcsak reggel, hanem a nap bármelyik órájában rám
törtek. Szóval még egy dolgot hozzáírhattam az egyáltalán nem szokványos terhességem dolgainak
listájára.
Nagyjából öt és fél órába telt, mire New Yorkba értem, és gyakorlatilag az egész utat
végigaludtam. Este kilenc körül érkeztem meg. Hallgattam Jennára, és normálisan felöltöztem: végül a
testhezálló szürke ruha, egy fekete kabát és a kedvenc Adidas cipőm mellett döntöttem. Kényelmesen
éreztem magam, a pocakom szépen gömbölyödött, mintha tudtára adná a világnak: Itt vagyok!
Az emberek más szemmel néztek rám. Különleges energiamező lengi körül a várandós nőket,
mintha valami időzített bomba lennél, amire az emberek áhítattal, izgatottan, csodálattal néznek. Az
volt az első alkalom, hogy hivatalosan is terhesen vonultam végig az utcán, és valahogy tetszett az
érzés. Steve ült mellettem a gépen, aki nem túlságosan bőbeszédű, és akiről kiderült, hogy Pablo
Escobar életrajzát olvassa. Nem tettem megjegyzést, de jót mosolyogtam magamban.
Úgy beszéltük meg, hogy Nick majd a reptéren vár, és egyenesen a lakásába megyünk
vacsorázni.
Istenem! Olyan izgatott voltam, annyira vártam a találkozást… Sok mindenről beszéltünk, köztük
egy csomó olyan dologról is, amit ki sem mertem mondani, és alig vártam, hogy újra mellette legyek,
és része legyek az életének.
Mivel nem volt feladott bőröndöm, amint leszálltunk a gépről, egyenesen a kijárat felé vettük az
irányt. Steve hozta a táskámat. Nem mintha én nem bírtam volna el, erről szó sem volt, de annyira
erősködött, hogy végül beadtam a derekam, és hagytam, hogy ő cipelje. Megszaporáztam a
lépteimet… Látni akartam őt, oda akartam érni hozzá, ki akartam teljesedni mellette.
Végtelennek tűnt az út a kijáratig. Amikor végre kiléptünk a kapun, megláttam őt: ott állt egy
csokor vörös rózsával a kezében, és rám várt. Farmert és tengerkék V nyakú pulóvert viselt. Kitűnt a
tömegből, nemcsak a rózsák miatt, hanem kócos hajával és égszínkék szemével is, ami úgy világított,
mint két világítótorony egy szép nyári nap utáni éjjelen.
Úgy mosolyogtunk egymásra, mintha egyszerre folyékony boldogságot fecskendeztek volna
belénk, ami szétáradt az egész testünkben. A szívem akkorára dagadt, hogy azt hittem, bele sem fér a
mellkasomba.
És akkor… Mintha hirtelen egy akciófilmben találtuk volna magunkat.
Nem tudom, éltetek-e már át hasonló traumát az életben, olyan eseményt, ami örökre beleég az
ember emlékezetébe. Amikor egy jelenet lassított felvételként játszódik le a szemed előtt, és az agyad
egyenként lefényképez minden egyes részletet, pedig bármit megadnál, hogy elfelejtsd.
Végignéztem az egészet… És a mai napig emlékszem annak a tizenöt másodpercnek minden
rohadt részletére, mert azt hittem, ott helyben meghalok.
Úgy emlékszem, a torkomra fagyott a sikoly. Arra is emlékszem, hogy a földbe gyökerezett a
lábam, és képtelen voltam elfutni.
Amikor eldördült az első lövés, rögtön kipukkantotta a boldogságbuborékot. Én mozdulni sem
tudtam, Nick viszont összerogyott. Orvtámadás érte, a hátába kapta a golyót.
Még mindig látom magam előtt Nick döbbent arcát, ahogy lehajtja a fejét, és azt nézi, hogyan
terül szét a vérfolt a pólóján és a padlón, a lába alatt. A második golyó pont olyan gyorsan érkezett,
mint az első. Láttam a fájdalmat az arcán, és megállt a szívverésem… Szó szerint megállt.
Minden nagyon gyorsan történt. Valaki meglökött hátulról, mire a földre zuhantam, és észhez
tértem. Addig minden néma volt körülöttem, a reptér és a tömeg morajlása elcsitult, csakis a
pisztolylövések hangját hallottam.
– Ne mozdulj, Noah! – kiabálta Steve a fülembe, és észhez térített a sokkból.
 Onnantól fogva normális sebességben láttam, ahogy négy rendőr a földre teríti a férfit, az
emberek pedig fejvesztve rohangálnak. De a szemem csak arra az emberre koncentrált, aki szintén ott
feküdt a földön, nyitott szemmel, és kiszállt belőle az élet.
– Nicholas!
 47
NICK

Azt hiszem, nem véletlenül mondják, hogy a halálod pillanatában filmkockák sorozataként pereg le a
szemed előtt az egész életed. Ez tényleg így van… Jó, majdnem. Én csak egyetlen dolgot láttam:
Noah-t.
Hogy Noah az életem, azt nem csak úgy beképzeltem magamnak. Ez az igazság. A szemem előtt
lepergő képek nem az én életem, hanem a közös életünk legszebb napjait jelenítették meg előttem.
Nem azt az életet, amit addig a pillanatig éltünk közösen, nem bizony. Nem a hullámhegyeket és a
hullámvölgyeket láttam, nem a szakítást, a megcsalást, a veszekedéseket… Éppen ellenkezőleg: az
életemet láttam, amit mellette élek.
Láttam magunkat, ahogy a tengerparton sétálunk, láttam, ahogy a fiunk születésnapját ünnepeljük,
láttam őt gyönyörű, ragyogó nőként, aki minden éjjel az ágyunkban vár rám, csókokkal és
gyengédséggel áraszt el. Láttam, ahogy megint teherbe esik, másodszorra már felkészülten, nem
meglepetésként, félelem és bizonytalanság nélkül. Láttam velem együtt a konyhában, ahogy
vitatkozunk, aztán csókolózunk, és ott helyben, a konyhapulton… Láttam, ahogy sír, nevet, szenved, és
felnőtt nővé érik. Láttam az életét a szemem előtt, az életét velem… És imádtam.
Aztán feltettem magamnak a kérdést: Miért látom ezeket a képeket? Miért látom azt, ami soha
nem lehet az enyém? Mintha feneketlen lyuk keletkezett volna a mellkasomon, üresség járta át az
egész testemet.
Nem.
Az nem lehet.
Még nem jött el az én időm.
 48
NOAH

Nem is tudom, hogyan írjam le a lövések utáni perceket, de azt bizton állíthatom, hogy azok voltak
életem legszörnyűbb pillanatai. Homályos, mégis kristálytiszta képek égtek bele az agyamba, mintha a
legmodernebb tévé képernyőjén játszódtak volna le a szemem előtt.
A mentő, ahogy később mesélték, azonnal kiért a reptérre. Nekem óráknak tűnt, végtelen óráknak,
amíg a kezemmel kellett elszorítanom Nick mellkasán a sebet. Steve addig a másik lövés ütötte lyukat
próbálta elszorítani, ami szétroncsolta Nick bal karját. Vértócsa vöröslött körülötte, én pedig
elgondolkodtam, vajon milyen gyorsan képes a testünk vért képezni, és vajon az a sebesség elég lesz-
e ahhoz, hogy pótolja a veszteséget.
Nem ájultam el. Valamiféle isteni segítségnek köszönhetem, hogy sikerült tartani magamat,
legalábbis addig, amíg az egészségügyi személyzet nem vette át az irányítást a helyzet felett. Amikor a
mentő kiérkezett, én csak álltam ott, figyeltem, tehetetlenül széttártam a kezemet, az agyam pedig sűrű
ködbe burkolózott. Még azt sem tudtam kinyögni, hogy hadd menjek vele. Egyedül vitték el, félholtan,
én pedig csak álltam ott, és bámultam utána.
Emlékszem, hogy amikor már nem hallottam a szirénázást, végignéztem magamon: a kezem csupa
vér volt, és abban a pillanatban elhagyott minden erőm. Fuldokoltam a zokogástól. Egy kéz utánam
nyúlt, mielőtt összerogyott volna a térdem, mielőtt elájultam volna.
– Lélegezz mélyeket, Noah, kérlek – mondta Steve, amikor megfogott, és elráncigált onnan, távol
azoktól az emberektől, akik elborzadva nézték végig a jelenetet, mintha a CSI egyik szörnyű
epizódjába csöppentek volna.
Berakott egy taxiba, és elindultunk a kórház felé. Ahogy teltek-múltak a percek, egyre rosszabbul
éreztem magam.
– Miért ment el egyedül? Miért nem mentél vele? Miért nem mentünk mindketten vele?
– Nem engedték, Noah – felelte Steve. Elővette a telefonját, és fénysebességgel tárcsázott.
A reptérről a legközelebbi ügyeletes kórházba vezető út kocsival tizenhárom percig tart, ha nagy
a forgalom, akkor huszonöt percig. Nekünk pontosan húsz perc kellett. Amikor odaértünk,
legszívesebben kipattantam volna a kocsiból, hogy berohanjak, hogy valaki mondja azt, hogy jól van.
Azonnal látni akartam, látnom kellett, mert attól a képtől, ami beleégett róla az agyamba, majdnem
meghaltam. De már nem bírtam tovább. Ahogy kiszálltam a kocsiból, megfordult körülöttem a világ,
fekete foltokat láttam mindenütt. Steve bekísért, majd leültettek, és hoztak egy pohár vizet.
Egy doktornő odalépett hozzám, és megmérte a pulzusomat.
– Miss Morgan, meg kell nyugodnia – mondta, miközben az órája kijelzőjét bámulta. – Ross,
hívd fel a sürgősségit, és kérdezd meg, mi van azzal a fiúval.
Úgy néztem arra a Rossra, mintha az életem múlna rajta.
Miközben a férfi beszélt valakivel és Nick állapotáról érdeklődött, éles fájdalom hasított a
hasamba, én pedig önkéntelenül is odakaptam.
– Mi ez?
A doktornő aggódva fordult felém.
– Méhösszehúzódásai vannak – felelte. – Meg kell nyugodnia. A stressz okozza.
 Nem is volt időm megszólalni, mert az a Ross nevű fickó visszajött hozzánk.
– Nicholas Leister két lőtt sebét most látják el a műtőben. Az állapota súlyos, de stabil. Meg kell
operálni a karját és a tüdejét.
– Szent isten! – kiáltottam fel, és az arcomhoz kaptam a kezemet. – Mit csinálnak vele? Mit
jelent az, hogy súlyos, de stabil? Hívja vissza őket, és kérdezze meg, hogy mi van!
A doktornő ránézett a kórlapomra.
– Ön Mr. Leister felesége?
– Mi? Nem. De hogy jön ez most ide?
Ross válaszolt a doktornő helyett:
– Nem adhatunk ki több információt, Miss Morgan. Csak közvetlen hozzátartozó…
– Ő a gyerekem apja! – kiabáltam végső elkeseredésemben.
Nem segített, mert nem mondtak semmi többet. Steve felhívta Williamet és anyámat, akik rögtön
a reptérre rohantak, hogy felszálljanak az első gépre.
Kénytelen voltam beérni azzal, hogy nem tudhatok meg semmit. Csak egy dolgot tehettem:
imádkoztam.

Egy órával később, ami életem leghosszabb órája volt, elmúltak az összehúzódások, és
normalizálódott a helyzet, legalábbis a babával.
Anyám felhívott. Tisztára kiborultak mindketten. Williamnek sikerült beszélnie az egyik
orvossal, így tudtam meg, hogy Nicknél a sérülés következtében légmell alakult ki, és izomszakadás
van a bal karjában. Súlyos az állapota, fennáll a veszélye annak, hogy sokkos állapotba kerül, mert a
mentő kiérkezéséig sok vért vesztett.
Eljutott a tudatomig az információ. Letettem a telefont, csak ültem ott, és mozdulni se tudtam.
Nick nem halhat meg… Az nem lehet. El kell kezdenünk a közös életünket, be kell teljesítenünk
azt, amit elkezdtünk. Mindazok után, amit átéltünk, nem ragadhatja el tőlem a halál.
A történtek szinte azonnal megjelentek a sajtóban. Steve ki akarta kapcsolni a tévét, de
megkértem, hogy ne tegye. Egy Dawson J. Licoln nevű, negyvenöt éves fickó akarta megölni, a Leister
Birodalom volt alkalmazottja. Kirúgták, nem talált magának új állást, ezért döntött úgy, hogy megöli
Nicket.
Nicholas Leisteren sürgős beavatkozást hajtottak végre két lőtt seb miatt, a támadója jelenleg
a New York-i rendőrkapitányságon kihallgatás alatt áll. A tettét minden bizonnyal előre
megfontolt szándék vezérelte, mert a jelek szerint kitervelte, pontosan hol és mikor követi el a
gyilkosságot.
Az elmúlt hónapokban az ifjú ügyvédet, az ország legnevesebb cégbirodalmának örökösét
keményen támadta a sajtó, és az a több száz alkalmazott, akiket az idei évben bocsátott el a
vállalatcsoport. Annak ellenére, hogy a két felszámolt cég a csőd szélén állt…
Nem bírtam tovább hallgatni, amikor a szó a támadóra terelődött. Már megint az a sok baromság
Nicholasról. Elég volt. Borzalmas volt az a hely, az emberek zokogtak, és hozzánk hasonlóan ők is
arra vártak, hogy megtudják, mi van a szerettükkel. A kórházszag mindig is kikészített, de abban a
pillanatban jobban gyűlöltem, mint valaha.
A mi esetünk annyiban volt más, hogy három óra múltán feltűnt két magas, erős, Steve-fazonú
öltönyös férfi, akik pár szót váltottak vele, majd komoly ábrázattal odaálltak a váróterem ajtaja elé.
Nem is figyeltem rájuk, de egyből felpattantam, amikor két sebész jött ki ugyanazon az ajtón.
Elindultak felém.
– Ön Nicholas Leister hozzátartozója?
– A barátnője vagyok – feleltem, és nagyon koncentráltam, hogy ne remegjen a hangom.
A rövid, göndör hajú sebész folytatta.
– Csak annyit közölhetek, hogy stabil az állapota, de a következő néhány óra döntő jelentőségű
lesz. Sok vért vesztett, és sok belső sérülést kellett ellátnunk, amit a tüdejébe fúródott lövedék
okozott.
Bólintottam, az ajkamba haraptam, és igyekeztem tartani magamat.
– Rendbe jön? – kérdeztem reszkető hangon.
– Még fiatal, és erős a szervezete. Szoros megfigyelés alatt tartjuk.
Ezzel nem válaszolt a kérdésemre.
– Bemehetek hozzá? – kérdeztem könyörgő ábrázattal.
– Csak a közvetlen hozzátartozók, sajnálom.
Steve átkarolta a vállamat, és magához vont.
– Rendbe fog jönni, Noah – suttogta a fülembe, én pedig megmarkoltam az ingét, és némán
zokogtam.
Megcsörrent a telefonom, mire letöröltem a könnyeimet, és felvettem. Anyám volt az. Sikerült
egy gépet szerezniük, William egy barátja a rendelkezésükre bocsátotta a magángépét, így öt óra
múlva New Yorkban lesznek. Mérhetetlen megkönnyebbülést éreztem a lelkemben, amikor
megtudtam, nemsokára mellettem lesz a családom, és hogy William legalább majd kiderít valami
többet Nick állapotáról… De akkor leesett, hogy ha megérkeznek, és meglátnak…
Eljött az idő, most minden kiderül… És ahogy előre sejtettem, ez a feladat is egyedül rám hárul.

Mivel egész éjjel el sem mozdultam onnan, Steve gondoskodott róla, hogy utánam hozzák a
bőröndömet, és vacsorát is kerített. Nem volt étvágyam, de ettem egy kis bablevest, csak hogy ne
kelljen tovább hallgatnom az unszolását. Amikor megérkeztek a cuccaim, bementem a mosdóba, és
átöltöztem. Visszatértem a nagy, bő szabású ruhákhoz, hogy eltakarjam a pocakomat, nehogy anyám
szívrohamot kapjon, amikor meglát. El akartam mondani neki, ez nyilvánvaló, de ki kellett várnom a
megfelelő pillanatot. Nem akartam elterelni a figyelmet arról, aki abban a pillanatban a legfontosabb
volt: Nick.
Így aztán hat hosszú órával később, mialatt képtelen voltam lehunyni a szememet, mialatt a
derekam, a nyakam és a hasam úgy megfájdult, mintha agyonvertek volna, anyám és William belépett
a váróterem ajtaján.
Azon nyomban anyám karjába vetettem magam, még soha az életben nem volt ekkora szükségem
rá. Szorosan átölelt, és puha kezével megcirógatta a hajamat. A gömbölyödő pocakom kettőnk közé
ékelődött, de szemmel láthatóan ő ebből semmit sem érzékelt. A félelem annyira eluralkodott rajta –
ahogy mindannyiunkon –, hogy nem látta azt sem, ami majdnem kiszúrta a szemét.
Elmeséltem nekik a történteket, mire Will azonnal elindult, hogy beszéljen az orvosokkal. Nem
engedték be, közölték vele, hogy holnap reggel van látogatási idő. Az állapota változatlan, nem javult,
de nem is romlott. Jelenleg stabil, és az orvosok szerint ez jó jelnek számít. Ennyit tudott meg.
Nem jutott sok időnk a beszélgetésre, mert az érkezésük után rögtön megjelent két rendőr, és
Steve-nek és nekem vallomást kellett tennünk. Töviről hegyire, rettegve meséltem el nekik mindent,
amit láttam. Amíg élek, nem felejtem el annak a két lövésnek a hangját. Soha, de soha.
 Amikor eljött a látogatási idő, csak Williamet engedték be Nickhez. Úgy éreztem, menten
betöröm az ajtót, és berontok a sürgősségi osztályra. Legszívesebben üvöltöttem volna, hogy miért
nem engednek be hozzá, de inkább nyugton maradtam. Nyugalomra volt szükségem, nyugalomra
ahhoz, hogy túléljem azt az egészet, és a baba is… csak nehogy valami baja legyen a babának…
Ránéztem anyámra, aki aggodalmaskodó tekintettel ült mellettem, és a kezemet szorongatta.
Anyám… Nem voltunk éppen jó kapcsolatban, elég rosszul alakultak a dolgok köztünk. Hová lett
az az anya-lánya viszony, ami még Kanadában megvolt? Mikor múlt el a bizalmam felé? Mióta nem
mesélem el neki a dolgaimat?
Felsóhajtottam, és visszanéztem rá.
– Anyu… – kezdtem bele, és nyeltem egy nagyot – El kell mondanom valamit.
Anyám minden erejével rám koncentrált, aggodalmas tekintettel nézett, de némi kedvességet is
sikerült kiolvasnom a szeméből.
– Tudom, mit akarsz mondani, Noah – mondta, és megszorította a kezemet. – Örülök neki,
kislányom, örülök neki, hogy kibékültetek Nicholasszal. Boldog vagyok, hogy megint együtt vagytok.
A szavai hallatán elkerekedett a szemem a meglepetéstől, és megkönnyebbültem: nem is sejti,
hogy terhes vagyok.
– Nem lett volna szabad elleneznem a kapcsolatotokat… Szörnyű volt látni, hogy szakítottatok,
és hogy mindketten mennyire kiborultatok – folytatta mélyen a szemembe nézve. – Ha Nick az a férfi,
aki boldoggá tesz, én nem állok az utatokba. Noah, nekem az a legfontosabb, hogy te boldog légy.
Némán bólintottam, könnyek gyűltek a szemembe, és kerestem a szavakat, hogy bevalljam
anyámnak, hat hónapos terhes vagyok. Terhes vagyok attól a pasitól, a mostohafiától, akit soha nem
akart mellettem látni.
Hogy mondjam el neki? Hogy mondja meg az ember az anyjának, hogy három hónap múlva
nagymama lesz? Éreztem, ahogy Steve tekintete belém fúródik, és amikor ránéztem, jelzett nekem,
hogy szedjem össze a bátorságomat, és bökjem ki végre.
A francba…
– Anyu… – kezdtem bele. Kihasználtam az alkalmat, hogy Will elment kávét szerezni. – El kell
mondanom valamit… Valamit, amit senki nem tervezett, csak úgy megtörtént…
Hát… Itt az idő, de nem megyek bele túlságosan a részletekbe.
Anyám aggodalmaskodó tekintettel bámult rám, nem értette az egészet. Nem mertem kinyitni a
számat, így megfogtam a kezét, és a pocakomra tettem. Elkerekedett a szeme, majd ijedten kapta el a
kezét.
– Noah… Mondd, hogy nem… Mondd, hogy nem vagy…
Eljött az igazság órája.
– Terhes? – fejeztem be suttogva a mondatot helyette.
Anyám először a fejét ingatta, aztán a tekintetével végigpásztázta a testemet, majd a pillantása
megállapodott a pocakomon, vagyis azon, ami látszott belőle Nick hatalmasra szabott melegítőfelsője
alatt.
– Mennyi…?
Nyeltem egy nagyot, hogy kitisztuljon a torkom.
– Hat hónapos, de csak két és fél hónapja tudom… Nem akartam eltitkolni, anya, de tisztára
lefagytam, ahogy annak idején te is, idő kellett, hogy megbarátkozzak a gondolattal, hogy elmondjam
Nicknek, hogy kitaláljam, mihez kezdjek az életemmel.
 – Nicholas tudja?
Más lett a hanghordozása, úgy szólt hozzám, ahogy még sosem, ahogy akkor beszélnek az anyák,
amikor a lányuk hirtelen ledobja azt a bizonyos bombát.
– Igen, persze hogy tudja.
Anyám a fejét ingatta, és meredten bámulta a hasamat. Bármennyire is rettegtem attól, hogy
bevalljam neki, már fel voltam készülve a reakciójára. Most, hogy Nicholas az életéért harcol, csakis
a baba segített abban, hogy ne omoljak össze. Csak ez maradt belőle, egy rész belőle, belőlünk, és
úgy éreztem, hogy amíg csak élek, ez a baba lesz a legfontosabb mindkettőnk számára, a horgony a
viharban, a végtelen kapocs közöttünk.
Megfogtam anyám kezét, és a hasamhoz húztam.
Anyám szeme megtelt könnyel, de elég jól ismertem ahhoz, hogy pontosan tudjam, mi jár a
fejében: milyen fiatal vagyok… milyen nehéz lesz az egész… Hányszor elmondta, hogy várjak a
gyerekvállalással, inkább tanuljak, fejlődjek, képezzem magam…
De az élet ilyen kiszámíthatatlan. Senkinek nincs befolyása arra, hogy mi fog történni, és nem
tudhatja, kibe ütközik a sarkon túl. Az ember nem tudja, melyik a helyes út, még utólag sem. Engem a
sors erre az útra sodort, én pedig csak a magam módján tudok végigmenni rajta… és anyám is
kénytelen lesz velem tartani.
– Kisfiú – mondtam neki egy pillanat múlva.
A lelki szemeim előtt felvillant egy kép, ahogy a karomban tartom a kisbabát, az én kisbabámat,
húsos pofijával és gyönyörű szemével… Az én kisbabámat, aki talán soha nem ismeri meg az
apukáját.
Anyám hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Ha Nick nem jön ki ebből, én nem is tudom, mihez kezdek – vallottam be halálra vált arccal.
Anyám szorosan átölelt, és mindkettőnkből kitört a zokogás. Nem tudom, meddig maradtunk úgy, csak
azt tudom, hogy nagyon kedves dolgokat mondtunk egymásnak. Kicsit megdorgált, hogy milyen
felelőtlen voltam, és hogy nem mondtam el neki hamarabb. Sokat beszélgettünk, majd elmeséltük az
egész történetet Williamnek is.
Will ijedtében majdnem padlót fogott. Soha nem láttam annyira kétségbeesve, annyira
összetörve.
Mindenki másképp szereti a gyerekét, és Will számára Nick mindig az a szőke, kék szemű
kiskölyök maradt, aki békákat dugdosott a nadrágzsebébe.
Nicknek fel kell épülnie… Nemcsak miattam és a kisbabánkért, hanem mindannyiunkért. Mert
senki sem élné túl az elvesztését. Senki.
 49
NOAH

Szerencsére Nick szervezete két nap után reagálni kezdett a kezelésekre, és kikerült az intenzív
osztályról. Attól fogva már nem vették olyan szigorúan a látogatási időt, és négy nap múlva végre
engem is beengedtek hozzá. Kába volt a fájdalomcsillapítóktól, és az egész felsőtestét kötés fedte. A
bal karját gipszben rögzítették, nehogy megmozdítsa. Az arcát sűrű borosta fedte, ami ápolatlan külsőt
kölcsönzött neki. Még soha nem láttam ilyennek.
Egyedül mehettem be hozzá, amit egyáltalán nem bántam, mert ahogy ott feküdt törékenyen,
erőtlenül, úgy éreztem, menten megszakad a szívem. Mélységes gyűlöletet éreztem a támadója iránt.
Odaléptem hozzá, beletúrtam fekete hajába, és olyan mozdulattal simítottam félre egy hajtincset, ami
viszonzást kívánt volna, de a viszonzás nem érkezett meg.
Még sírni sem tudtam, nem is tudom, miért, csak bámultam rá, és igyekeztem az emlékezetembe
vésni a vonásait. Szerettem volna szorosan magamhoz ölelni, de tudtam, hogy nem tehetem meg, mert
azzal fájdalmat okoznék neki.
Az ölelésem fájdalmat okozna neki… Elképesztő, hogy néha miket produkál az élet.
Leültem mellé egy székre, és megfogtam a kezét.
– Nick… – hebegtem. Gombóc volt a torkomban. – Meg kell gyógyulnod… Annyi mindent
akartam mondani, de most…
Ráharaptam az ajkamra, és figyeltem, jön-e valami reakció, valami csoda folytán, ahogy néha a
filmekben látni. A szeme azonban csukva maradt, én pedig tovább beszéltem hozzá, nehogy
beleőrüljek a síri csendbe, amibe csak a gépek ütemes pittyegése hasított bele.
– A szüleink már tudnak Kicsi Énről… Anyám majdnem lefordult a székről, de szerintem azzal,
hogy itt fekszel, talán megúsztad, hogy kinyírjon, amiért teherbe ejtettél.
Elmeséltem neki az apja reakcióját is, elmondtam, hogy folyamatosan égnek a telefonvonalak,
mindenki tudni akarja, hogy van, elmondtam, ki támadta meg, és megnyugtattam, hogy Steve két
biztonsági őrt állított a kórházba, hogy az eset még véletlenül se ismétlődhessen meg. Beszéltem neki
magamról, hogy mennyire meglepődik majd, ha kinyitja a szemét és meglát, elmeséltem, hogy a fiunk
úgy rugdossa belülről a hasamat, mintha valami focimeccsen lenne… De bármit is mondtam, Nick
nem reagált, én pedig szépen lassan elfonnyadtam, saját magam árnyéka lettem, nem is lehetett rám
ismerni.

– Noah, kislányom, pihenned kell – szólt rám anyám, és megsimogatta a fejem búbját. Egy kanapén
feküdtem a kórteremben, és az ölébe hajtottam a fejemet. – Mindenki hazament, hogy letusoljon, és
aludjon egyet. Rendes ágyba kell feküdnöd. Ez így nem jó sem neked, sem a babának.
– Nem akarom egyedül hagyni – mondtam. Le sem vettem a szememet Nickről.
Ébredj fel, kérlek, látnom kell a kék szemedet, hallani akarom a hangodat.
Az orvosok attól tartottak, hogy a lövés következtében a vérveszteség és az oxigénhiány olyan
neurológiai problémákat idézett elő nála, ami miatt nem tud magához térni. Azt mondták, csak rajta
múlik, várni kell, és megfigyelés alatt tartják.
– Nem marad egyedül, Noah. Will és én nem mozdulunk el mellőle. Lion azt mondta, fél óra
múlva itt lesz, Jenna meg felajánlotta, hogy hazavisz. Kérlek, menj, és pihenj egypár órát…
Lion és Jenna egy nappal a baleset után érkeztek meg, és végig mellettünk maradtak.
Anyámnak igaza volt, teljesen kimerültem, négy napja alig aludtam, mert attól féltem, ha
lehunyom a szememet, mire újra kinyitom, Nick már nem él.
– És ha felébred, én meg nem vagyok itt…?
– Noah, ha kinyitja a szemét, te leszel az első, akinek szólni fogok. Ha Nick képes lenne
megszólalni, most iszonyú mérges lenne, amiért nem vigyázol magadra…
Végre, nagy nehezen, beadtam a derekamat. Megpusziltam Nick arcát, úgy búcsúztam el tőle.
Kiléptem a kórteremből, hogy megkeressem Jennát.
Steve elvitt minket abba a hatalmas lakásba, ahol utoljára Jennáék esküvője után jártam. Ahogy
beléptem, egyből eszembe jutott, mi mindent műveltünk ott, és miket mondtunk egymásnak… Nem
voltak éppen szép emlékek, amiket azok a gigantikus falak őriztek. Egyszerre kedvem támadt
visszarepülni azokba az időkbe, amikor folyton egymás kezét fogtuk, amikor Nick mindent megadott
nekem, amire csak vágytam. Sőt, még annál többet is.
– Tusolj le! Én addig összedobok valami vacsorát – szólt rám Jenna, halvány mosollyal az
arcán.
Jenna mindig is úgy tekintett Nickre, mintha a bátyja lett volna. Amikor megérkeztek a kórházba,
ott zokogott Lion vállán, és tudtam, hogy őket is nagyon megrázta az egész. Bólintottam, és
bevonultam a fürdőszobába. Lassan vetkőzni kezdtem, és belebámultam a tükörbe. Már teljesen
nyilvánvalóan látszott rajtam a terhesség. Beálltam a tus alá, megmostam a hajamat, és fogat is
mostam. Amikor kiléptem, fekete leggingset húztam magamra, és kikaptam egy melegítőfelsőt Nick
szekrényéből. Éreztem rajta az illatát, ettől egy kicsit megnyugodtam. Reményeket ébresztett bennem.
Némán, a kanapén ülve, a tévé háttérzaja mellett vacsoráztunk. Nem voltam éhes, de rávettem magam,
hogy mindent eltüntessek a tányéromról. Utána bevonultam Nick szobájába, átöleltem a párnáját, és
magamba szívtam az illatát. Lehunytam a szememet, és megpróbáltam pihenni.
Órákkal később Jenna túláradó mosollyal az arcán ébresztett fel.
– Magához tért, Noah!
Olyan fürgén ugrottam ki az ágyból, hogy majdnem hasra estem.
Istenem, istenem! Nick magához tért!
 50
NICK

Fel sem tűnt, hogy nyitva van a szemem. Sűrű sötétségbe burkolózott körülöttem a világ, ahová egy
darabig csak tompa hangok, szófoszlányok szűrődtek be, de hiába erőlködtem, képtelen voltam
összerakni, megérteni őket. Aztán egyszer csak kristálytisztán láttam a kórtermet. Aláfestő zeneként
napokig hallgattam a gépek zaját, és egy lány édes hangját, aki mintha altatódalt dúdolt volna a
fülembe.
Azért nyitottam ki a szememet, hogy megtaláljam a hang forrását. Szükségem volt arra a hangra,
de nem az a lány állt az ágyamnál, akire számítottam.
– Ó, istenem, Nick! – kiáltott fel mellettem Sophia, én pedig fájdalmasan felnyögtem. Úgy
éreztem, menten szétrobban az agyam. – Hívom az orvost – jelentette ki, és kirohant a kórteremből.
Pislogtam párat, hogy hozzászokjon a szemem az ablakon beáradó alkonyati fényekhez. A
kórterem kicsi volt, alig fért el benne az apró kanapé, az ágy és a tévé. Megpróbáltam felülni, de
olyan fájdalom nyilallt a karomba, hogy képtelen voltam megmozdulni.
Egy másodperccel később Sophia visszatért, az orvossal együtt. Hagytam, hogy a doki
megvizsgáljon, és tájékoztasson az állapotomtól, de mialatt igyekeztem a szavaira koncentrálni,
egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem, egy olyan kérdés, amitől hirtelen szorongást, feszültséget,
nyugtalanságot éreztem…
– Hol van Noah? – kérdeztem, és tettem egy újabb kísérletet arra, hogy felüljek, de azonnal
megbántam. Elviselhetetlen fájdalom futott végig a bordáimon, mintha valami lángra kapott volna a
bensőmben.
A francba!
Sophia finoman megmozdított, felültetett, én pedig nekidőltem a párnának.
Mit keres itt Sophia?
– Noah a lakásodban van, szerintem lepihent.
Mélyet sóhajtottam, és igyekeztem megnyugodni. Végignéztem magamon, láttam, hogy át van
kötözve a mellkasom, aztán észrevettem, hogy az egész karom hozzá van kötözve a mellkasomhoz, így
aztán meg sem tudtam mozdulni.
– Rohadjon meg! – szakadt fel belőlem, mert tudatosult bennem, hogy valaki rám lőtt. – Hol van
Steve? A francba! Fel kell kelnem innen, muszáj…
– Nem lehet, Nicholas – közölte Sophia. Amikor jobban megnéztem, láttam, hogy vörös és
dagadt a szeme. A feje tetején kontyba fogta a haját, farmert és sima fehér pólót viselt. – Ágyban kell
maradnod. Kérlek, maradj veszteg!
Hátradőltem, és igyekeztem nem ficánkolni. Ha Noah pihen, akkor biztosan jól van. Ugye? Steve
biztosan vele van…
A tekintetem újra arra lányra szegeződött, akinek a tekintetéből megkönnyebbülést, boldogságot
és vágyakozást olvastam ki. Eszembe jutott az a pillanat, amikor közöltem vele, hogy köztünk
mindennek vége. A sok lány közül, akivel valaha együtt voltam, Sophia volt az egyetlen, akinek
őszintén nem akartam fájdalmat okozni. A maga módján sokat segített nekem az utóbbi évben, és bár
sokkal több dolgot átéltünk együtt, mint amit barátok szoktak, én mindig tudtam, hogy a barátságnál
nem lehet több köztünk.
Senki és semmi nem képes olyasmit felébreszteni a testemben és a szívemben egy puszta
pillantással, mint Noah, és ezt Sophia mindig is tudta.
– Mit keresel itt, Soph? – kérdeztem a szemébe nézve.
A lány megvonta a vállát, és letörölte a bal arcán legördülő könnyet.
– Látni akartalak. Tudni akartam, hogy jól vagy-e… Amikor a hírekben meghallottam, mi történt
veled… – felelte. Közelebb húzódott, és óvatosan megfogta a kezemet. – Tudod, miből derül ki
egyértelműen, hogy az a kapcsolat, amit egy sráccal megéltél, valójában nem is volt kapcsolat?
Némán bámultam rá.
– Hogy a családjából az égvilágon senki nem veszi a fáradságot, hogy felemelje a telefont, és
közölje veled, hogy balesete volt.
– Sophia, te meg én…
– Tudom, egy hónapja szakítottunk, Nicholas, nem felejtettem el, de azért arra számítottam…
Békében akartam elválni Sophiától, tényleg, de hamis reményt láttam a szemében, és ki kellett
ábrándítanom. Sophia még mindig arra számított, hogy a Noah-ügy akkora fájdalmat okozott nekem,
hogy megint szakítok vele, de az már a múlté, túlléptünk rajta, és közben felnőttünk, megértünk rá…
– Sophia, Noah gyereket vár tőlem – közöltem vele olyan tapintatosan, ahogy csak tudtam.
Úgy éreztem, hogy a kéz, ami a kezemet fogta, egyszerre megfagyott. Egyből elengedett. Azt
hiszem, beletelt néhány másodpercbe, mire felfogta, hogy a remény utolsó szikrája is szertefoszlott.
– Szóval ezért békültél ki vele?
– Azért békültem ki vele, mert szeretem – feleltem higgadtan. Nem csupán arról volt szó, hogy
szeretem (pedig mindennél és mindenkinél jobban szerettem Noah-t), de nem akartam elmondani neki
a teljes történetet, mert nem akartam feleslegesen fájdalmat okozni.
Sophia bólintott. Úgy éreztem, hogy abban a pillanatban elvesztettem őt. Mintha arra, amit
mondtam, végképp nem számított volna.
– Tudod, mi van? Egy pillanatra azt gondoltam… hogy azért nyitottad ki a szemedet, mert
meghallottad a hangomat. Egy pillanatra látni véltem…
Azért nyitottam ki a szememet, mert már nem hallottam a hangot, amire igazán szükségem volt.
Azért nyitottam ki a szememet, hogy megtaláljam őt, Noah-t.
– Soha nem akartalak megbántani, Sophia. Ez az év veled… Te voltál az a halvány fény, ami
beragyogta az éjszakáimat.
Sophia bólintott, nagy levegőt vett, és amikor újra rám nézett, tudtam, hogy átment az üzenet.
Sophia nem óvodás, akinek a szájába kell rágni a dolgokat. Érett és korrekt nő, az egyetlen nő, akibe
képes lettem volna beleszeretni, ha Noah nem robbant volna bele az életembe, és nem forgatta volna
fel a világomat.
Összerezzentem, amikor hozzám hajolt, és egy ártatlan puszit nyomott a szám sarkába.
– Örülök, hogy jól vagy.
Bólintott, én pedig végignéztem, ahogy összeszedi a cuccait, és kisétál a kórteremből. Bezárult
egy ajtó, hogy kinyílhasson előttem az élet nagykapuja, amin Noah-val együtt akartam belépni.
 51
NOAH

A kórház bejáratánál ott tömörültek az újságírók, Steve pedig kerek perec megtiltotta, hogy kiszálljak
a kocsiból, és átverekedjem magam a tömegem. Fogalmam sem volt róla, mit tud rólam a sajtó, de azt
semmiképp sem akartuk, hogy meglássanak, és tudomást szerezzenek az állapotomról.
Steve-nek beszélnie kellett a kórházigazgatóval, hogy besurranhassuk a hátsó bejáraton, amin
keresztül csak a sürgősségi szárnyba érkező mentőautók közlekedhettek. Mire felértem Nick
kórtermébe, a hírek szerint már több mint egy órája eszméleténél volt.
A szívem a torkomban dobogott, amikor megláttam, hogy kinyitja a szemét, rám néz, és
szárnyaszegetten mosolyog, de kék szeme boldogságról árulkodott. Végre fellélegezhettem.
– Merre csavarogtál, Pulykatojás? – kérdezte. Kitárta a karját, úgy hívogatott, hogy menjek oda
hozzá, öleljem át, és soha többé el ne mozduljak mellőle.
Szót fogadtam.
A nyakába fúrtam az arcomat, és hagytam, hogy óvatosan ringatni kezdjen. Lehuppantam az
ágyra, mert odahúzott magához, aztán csak feküdtem ott, és hallgattam a szíve zakatolását.
Képtelen voltam megszólalni. A szavak a torkomban rekedtek.
Nick sem szólt egy szót sem. Tudtuk, hogy a történtek mindkettőnket teljesen letaglóztak. Engem
azért, mert testközelből tapasztaltam, milyen érzés lenne örökre elveszíteni, őt pedig azért, mert a
legrosszabb rész neki jutott, és egy pillanat alatt elszállt az ereje, és azzal együtt az életkedve is.
Nem mertem kinyitni a számat, féltem kimondani, hogy mi minden történhetett volna.
Csak rövid időt tölthettem bent nála, és lehet, hogy ez így badarságnak tűnik, de
megkönnyebbültem, amikor kiléptem a kórteremből. Mivel már nem volt a szemem előtt, a szorongató
érzés is eltűnt a mellkasomból. Úgy éreztem, tiszta hülye vagyok, és tudtam, hogy Nicholasnak a
legrosszabb, ő sokkal jobban szenved nálam, bármennyire is azt mutatja, hogy nem fáj neki, és
mindjárt elmúlik.
A következő három napban a lehető legkevesebb időt töltöttem vele. Százféle ürügyet kitaláltam,
hogy lefoglaljam magam. Elkezdtem szervezni az utunkat vissza Los Angelesbe, mert az orvosok azt
mondták, hazavihetjük azon a magánrepülőn, amit Will közösen használt az üzlettársaival. Nick apja
egy ápolónőt is kerített, aki velünk utazik majd. Bezártam a lakását, mindent rendben, tisztán és
használatra készen hagytam ott, hogy tökéletes állapotban legyen arra az esetre, ha Nick szeretné
eladni, vagy megint szüksége lesz rá.
Csak akkor néztem be hozzá, amikor aludt, és valahányszor kinyitotta a szemét, némán átölelt.
Nem értette a viselkedésemet, de elfogadta. Erre volt szükségem, és ő ezt megadta nekem.
Mert… Mert előbújt belőlem az a kislány, aki pont fordítva volt bekötve, mint mások. Már
korábban is kiderült, hogy a traumatikus események rendszerint annyira megzavarják a mentális
egészségemet, hogy utána nehezen tudom összekaparni magam. De a fenébe is! Miért pont az én agyam
működik így? Nem lehetnék egyszerűen csak önmagam, nem lehetnék az a lány, akire Nicknek az ilyen
pillanatokban szüksége van?
Nem voltam az a lány, Nick mégsem panaszkodott. A babáról sem beszéltünk, csak
egyetlenegyszer hozta szóba.
 – Hallottam, hogy méhösszehúzódásaid voltak a baleset napján… – jegyezte meg egyszer,
amikor kivételesen megengedtem neki, hogy a nyakamhoz bújjon, és óvatosan megcsókoljon,
miközben olyan gyengéden cirógatta a pocakomat, hogy elszorult tőle a szívem.
Nem feleltem neki, mert elgondolkodtam azon, milyen szót használt… Baleset. Tényleg baleset
volt? A baleset kifejezés általában olyan eseményt jelöl, amire az embernek nincs ráhatása, csak úgy
megtörténik, egy olyan pillanatban, amikor a dolgok csak úgy, váratlanul balesetté állnak össze.
Hogyhogy a baleset szót használta, amikor valójában arról van szó, hogy meg akarták ölni?
– Noah, merre jársz? – suttogta a fülembe. – Gyere vissza hozzám, szerelmem! Belehalok, ha
ilyennek látlak.
Nem értettem a kérdését, de hálás voltam, amiért megjelentek az ápolónők, és hazaküldtek.
Nem akartam vele lenni, nem bírtam ki ott, nem értettem, mi történik velem, csak azt tudtam,
hogy valahányszor beteszem a lábamat abba a kórterembe, iszonyatos szorítást érzek a szívem
tájékán, mint akit bezártak valahová. Csak akkor lélegeztem fel, amikor végre kiléphettem onnan.
Az utazás napjára mindent flottul megszerveztem. A szüleink már visszamentek Los Angelesbe,
amikor Nick egy kicsit jobban lett. Azt mondták neki a kórházban, hogy háromnaponta kell kötözésre
és gyógytornára járnia, hogy lassanként újra mozgatni tudja a kezét. Elmagyarázták, hogy lassú
folyamatnak néz elébe, és kész csoda, hogy életben maradt. Nem mindenki éli túl az ilyesmit.
Még soha életemben nem utaztam magángéppel, és nem voltam túl lelkes az ötlettől. Már
magáért a repülésért sem rajongok különösebben, egy kis gépen meg háromszor annyira ideges
voltam.
Nicket kerekesszékben tolták fel a repülőre, majd beültették egy bézsszínű bőrülésbe velem
szemben, egy hatalmas ablak mellé, ami egyáltalán nem hasonlított a hagyományos utasszállítók
ablakaihoz. Csak mi ketten voltunk utasok, meg Judith, az ápolónő, akit Nick mellé fogadtunk.
A repülőút alatt Nick fáradtabbnak tűnt a szokásosnál. A kórház és az utazás bizonyára a
maradék energiát is kivette a testéből.
Örültem, hogy elaludt, így nem kellett beszélgetnünk, és nem kellett magyarázkodnom, hogy mi
ütött belém. Aztán egyszer csak felálltam, és kimentem a mosdóba, de mire visszaértem, már kinyílt a
szeme, és rám meredt.
Megálltam a mosdó ajtajában, és visszanéztem rá. Észrevettem, hogy Judith mintha eltűnt volna
az utastérből.
– Mondtam neki, hogy nyugodtan aludjon egypár órát a hátsó helyiségben – közölte Nick. Túl jól
tudta, mi jár a fejemben.
Rámeredtem. Végigmértem frissen borotvált állát, fényes, kócos haját, fekete pólóját és világos
farmerját. Sötét karikák húzódtak a szeme alatt, és az arca minden gyönyörű rezdülése fáradtságot
tükrözött.
Ez az utazás egész máshogy is alakulhatott volna. Lehetett volna egy olyan forgatókönyv is, hogy
koporsót szállítunk azon a gépen… Azon a héten költözés helyett temetést is szervezhettem volna.
Akkorát haraptam az ajkamba, hogy már szinte fájt.
– Noah, gyere ide! – szólt rám Nick. Felém nyújtotta a karját, és aggódó, ideges, gondterhelt
tekintettel nézett rám.
– Kis híján elvesztettelek, Nick! – közöltem mélyen a szemébe nézve.
– Tudom… de itt vagyok, Noah… – mondta. Előrehajolt az ülésben. Úgy akart elérni, hogy ne
kelljen felállnia.
 Némán zokogni kezdtem, és meg sem tudtam mozdulni. Két hétig visszatartottam a könnyeimet,
igyekeztem erősnek mutatni magam, őmiatta, miattam, a babáért… De nem voltam erős, éppen
ellenkezőleg, gyenge voltam, sőt…
– Noah… – Fájdalom mardosta a hangját, ahogy kimondta a nevemet. Még mindig felém
nyújtotta a karját, én pedig tovább zokogtam mozdulatlanul, és úgy bámultam rá, mint aki teljesen
lefagyott.
– Nem halhatsz meg – nyögtem ki, és egy határozott kézmozdulattal letöröltem a könnyeimet. –
Hallottad!? – kiáltottam rá. Hirtelen dühös lettem rá, saját magamra, a világra… Fogalmam sem volt,
valójában kire.
Nick mélyet sóhajtott, és bólintott. De én még nem végeztem:
– Megígérted, hogy soha nem mozdulsz el mellőlem, hogy már senki és semmi nem választhat el
minket egymástól! És majdnem megint magamra hagytál!
Nick szótlanul bámult rám… De a szeme megtelt könnyel.
– Úgy volt, hogy rendbe hozzuk a kapcsolatunkat! Úgy volt, hogy együtt neveljük fel ezt a babát!
Nem tudtam abbahagyni a zokogást.
– Noah…
– Mihez kezdenék most, ha meghaltál volna?! – sikítottam vigasztalhatatlanul. A kezembe
temettem az arcomat, egyszerűen nem tudtam elviselni…
Úgy kelni fel reggelente, hogy tudom, Nicholas már nincs… Nem tudom többé megcsókolni, sem
átölelni, nem érezhetem a bőrét a bőrömön, nem veszhetek bele a tekintetébe, soha többé nem
tapasztalhatom meg azt az érzést, hogy biztonságban vagyok.
Néhány pillanat múlva kinyitottam a szememet, letöröltem az arcomról a könnyeket, és
ráemeltem a tekintetemet.
Amikor egy könnycsepp gördült le az arcán, úgy éreztem, mintha az egész testem görcsbe rándult
volna, mintha áramütés ért volna. Odaléptem hozzá, és hagytam, hogy átöleljen. Nagyon óvatosan az
ölébe ültem, az arcomat odafúrtam a nyakához, és vigasztalhatatlanul, megállíthatatlanul zokogtam.
– Soha életemben nem féltem ennyire – vallottam be neki. Eláztattam az ingét a könnyeimmel, és
remegett a testem az ölelésétől.
– Tudom – vigasztalt. Megsimogatta a hajamat, és még szorosabban ölelt magához. – Azért
tudom, mert én is ugyanazt a félelmet éltem át, amit te is… De nem megyek el, Noah, nem megyek
sehova…
Hallgattam, ahogy kedves dolgokat suttog a fülembe. Közben magamba szívtam az illatát, a
forróságát, a közelségét, az egyszerre dobbanó szívünk muzsikáját.
– Sajnálom, hogy azt mondtam, utazz el… Ha nem kérlek erre, ez az egész nem történik meg. Az
én hibám, Nick, már megint az én hibám az, hogy kis híján elvesztettelek…
Nicholas megragadta az államat.
– Te nem vagy hibás semmiben! Hallod? – szólt rám dühösen.
– Ha képes lettem volna elfogadni, amit adni akartál… Ha nem paráztam volna be annyira attól,
hogy újra együtt leszünk…
– Noah… Fejezd be! Érted? – vágott közbe. Megcsókolt, én pedig beleremegtem. Úgy csókolt,
ahogy csak ő képes csókolni, úgy csókolt, ahogy azóta vágytam rá, mióta elment… Ahogy azon az
éjszakán is szerettem volna, amikor szakítottunk, ahogy azon a napon akartam, amikor kijelentette,
soha többé nem lesz képes szeretni…
 – Szeretlek, Nick – vallottam be neki. Elengedett, hogy levegőhöz jussak. A tekintetével
végigpásztázta az arcomat, mintha minden vonásomat egyenként az emlékezetébe akarta volna vésni.
Frissen borotvált arcára tettem kezemet, és megsimogattam, mert soha többé nem akartam eltávolodni
tőle. Megcsókolta az arcomat, az államat és az orromat. Felhúzta a pólómat, és a szépen domborodó
pocakomra tette a kezét.
– Semmi sem választhat el minket egymástól, Noah. A fiunkra esküszöm.
Szorosan átöleltem, és belefúrtam a fejemet a nyakába. Nem akartam megmozdulni, nem akartam
elválni tőle. Átöleltem, és mindketten álomba merültünk.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, vagy mire nyitottam ki a szememet, de nem lehetett túl sok, mert
még a levegőben voltunk. Kint beesteledett, csak az utastér két oldalán sorakozó lámpák világítottak.
Nick már ébren volt, engem nézett, és a hajamat birizgálta.
– Szerintem még soha nem említettem, mennyire szeretem a szeplőidet – szólalt meg. Az
arcomat, a fülemet és a nyakamat cirógatta.
– De, már mondtad – feleltem, és le sem tudtam venni róla a szememet.
– Már céloztam rá… De konkrétan még nem mondtam ki. Mindegyiknek ismerem a helyét, és azt
is észreveszem, ha újak jönnek ki… Megőrjítenek.
Vidáman elmosolyodtam, mert nagyon tetszett, hogy ilyen lelkesedéssel beszél azokról a hitvány
kis pöttyökről, amiket mindig is utáltam magamon.
– Szerinted a baba örökli majd a szeplőidet? – szegezte nekem nevetve a kérdést.
– Szerintem a babák nem szeplősek, Nick – közöltem vele mosolyogva.
Az ujjaival még mindig a gömbölyödő pocakomat birizgálta.
– Nagyon sokat nőtt, mióta utoljára láttalak – mondta, és a hüvelykujjával köröket írt le a
köldökömön.
Tetőtől talpig beleremegtem.
– Most burkoltan közölted, hogy meghíztam – vágtam vissza fintorogva.
– Tökéletesen nézel ki. Még soha nem láttalak ennyire gyönyörűnek, mint most, szerelmem.
Beleszédültem abba, ahogy rám nézett. Belevesztem elképesztően gyönyörű kék szemébe.
És akkor hirtelen eszembe jutott valami.
– Azt mondtad, már kigondoltál egy nevet… – mondtam neki, mert furdalta az oldalamat a
kíváncsiság.
Nick a fülem mögé simított egy hajtincset, a hüvelykujjával lassan megcirógatta az arcomat.
– Igen, volna egy ötletem – hebegte. Hirtelen ideges lett.
– Megígérem, hogy nem foglak kinevetni, ha ronda nevet választottál – vágtam közbe
mosolyogva.
Nick visszamosolygott rám.
– Azt szeretném, ha Andrew lenne a neve – bökte ki mélyen a szemembe nézve. Izgatottan,
lélegzet-visszafojtva várta a reakciómat.
– Andrew? A nagyapád után? – kérdeztem.
Nick szemmel láthatóan megnyugodott a kérdésem hallatán.
– Igen. A nagyapám után – mondta, és mélyen a szemembe nézett. – Ő olyan ember volt
számomra, akire mindig számíthattam. Szeretett, és életem legfontosabb lehetőségét is neki
köszönhetem. Vakon megbízott bennem, amikor rám hagyta az örökségét, és tudom, hogy ha még élne,
nagyon boldoggá tenné, ha az ő nevét kapja.
– Andrew Leister – mondtam ki fennhangon. – Tetszik.
Nick visszafogott mosollyal csókolt szájon. Boldog volt.
– Andrew Morgan Leister – javított ki. Eltávolodott tőlem, aztán nyomott egy puszit az orromra.
– A saját nagyapja nevét is megérdemli. Nem gondolod?
Megállt bennem az ütő.
Apám emléke feléledt a fejemben, és éreztem, ahogy a szemem megtelik könnyel. Nick soha nem
értette meg az érzéseimet apám iránt, és azt sem, hogy a történtek ellenére az énem egy része mindig
szerette őt. Én magam sem értettem, de ez az igazság. Az ember nincs befolyással az érzéseire, nem
tudja irányítani őket. Akármi is történt, még mindig szerettem apámat, és a bennem élő kislány még
mindig siratta őt.
– Szerintem ez nem jó ötlet – feleltem, és az ajkamba haraptam.
Nick megint megcsókolt, ezúttal a nyakamon.
– Mégiscsak az apád volt. Ha ő nem lett volna, most nem lennél itt mellettem, és nem hordanád a
szíved alatt az első gyermekemet. Igenis jó ötlet.
Odahúzódtam hozzá, hogy elérjem az ajkát, ő pedig átölelt, és magához szorított.
– Azt hittem, a Nicholas nevet szántad neki – mondtam a mellkasához bújva.
Eltávolodott tőlem, és mosolyogva nézett a szemembe.
– Csak egy Nick fér bele az életedbe, Noah, és az én leszek.
Felnevettem azon, milyen birtokló módon gondolkodik. De Nick már csak ilyen, és egy dologban
én is biztos voltam: csak egyetlen Nicholas Leister lesz az életemben.
Kibontakoztam az öleléséből, és lenéztem a pocakomra.
– Andrew… – mondtam ki suttogva a nevet, és abban a pillanatban határozott rúgást éreztem
belülről.
Elkerekedett a szemem a meglepetéstől. Mintha ő is helyeselt volna.
Egy másodperc múltán a következő rúgás is megérkezett.
– Add a kezed! – kértem elérzékenyülve. Mintha átragadt volna a babára a lelkesedésem, mert
megint rúgott egy jó nagyot.
Nick odanyúlt a hasamhoz, a rúgás helyére.
– Érzed? – kérdeztem, és boldog voltam, hogy végre ő is megtapasztalja azt, amit én már hetek
óta folyamatosan éreztem.
Nick megbabonázva bólintott.
– A francba…! – kiáltott fel, amikor a következő rúgás még erőteljesebbnek bizonyult.
Hihetetlen érzés volt, a legeslegjobb a világon. A kisbabám jól van, és rugdos.
Nick felemelte a tekintetét, és csak nézett rám.
– Köszönöm, Noah… Köszönöm ezt neked.
Elakadt a szavam. Hagytam, hogy átöleljen, és közben leírhatatlan érzés járta át egész valómat:
maga a boldogság.
 52
NICK

Teljesen kikészültem. A történtek miatt tombolt bennem a harag, amit nagyon nehezen tudtam elrejteni
és elhallgatni Noah elől. Nem akartam, hogy aggódjon, nem akartam, hogy agyaljon, amikor én így is
null-huszonnégyben ezen kattogtam.
Megpróbáltak megölni.
Gyötört a gondolat, hogy megismétlődhet az eset, de ezúttal nem ellenem, hanem a gyönyörű nő
ellen, aki úgy járt-kelt az utcán, mintha mi sem történt volna. Noah visszatért a régi rutinjához: bejárt
az egyetemre, aztán dolgozni ment, a nap végén pedig eljött hozzám. Nem költöztünk össze, én pedig
kis híján beleőrültem a gondolatba, hogy nincs mindig velem.
Mindenhová Steve fuvarozta kocsival, megvárta az egyetem előtt, nehogy valami baja essen, de
ha rajtam múlott volna, bezárom egy szobába, és ki sem eresztem onnan. Alig tudtam kikelni az
ágyból, a felépülésem nagyon lassan alakult, és csak akkor hagyhattam el a lakást, ha orvoshoz kellett
mennem. Az ápolónő, akit Noah fogadott mellém, segített az otthoni teendőkben, de utáltam, hogy
olyan vagyok, mint valami nyomorék. Noah-ra volt szükségem, minden percben biztosan akartam
tudni, hogy jól van.
Amikor eljött hozzám, az maga volt a gyötrelem. Mosolygósan érkezett, és elmesélte, milyen
napja volt. A mosolya az egész szobát vidámsággal töltötte be, én pedig majd’ meghaltam, hogy
megragadjam, letépjem róla a ruhát, és végre teljesen az enyém legyen.
Akkor szerelmeskedtünk utoljára, amikor Andrew megfogant. Hat hónapja nem éreztem a testét
abban az értelemben, hat teljes hónapig nem merültem el benne, és nem hallottam a sikolyát.
Iszonyúan szenvedtem attól, hogy bár a testem szörnyű állapotban volt, fejben akár a Mount Everestet
is képes lettem volna megmászni.
Egy napon, két héttel azután, hogy átköltöztem Los Angelesbe, egy testhezálló szürke ruhában
jelent meg nálam, olyan ruhában, ami az égvilágon mindent megmutatott, még az egyre gömbölyűbb,
egyre gyönyörűbb pocakját is. Kiengedte a haját, a szeme pedig úgy ragyogott, mint még soha.
Kint már jó idő volt, a bőre pedig kicsit lesült, amit annyira imádtam. Éreztem, ahogy életre kel
a farkam, és vissza kellett fognom magam, nehogy félresöpörjem az összes orvosi tanácsot, és ott
helyben, könyörtelenül, kíméletlenül, igazán megmutassam neki, mit hagytunk ki annyi időn át.
– Nick, hallod, amit mondok?
Lecsitítottam perverz gondolataimat, és odafigyeltem rá.
– Sajnálom… Mit kérdeztél?
Noah a szemét forgatta.
– Nem kérdeztem semmit, csak azt mondtam, hogy mindjárt vége az egyetemnek, és te is
nemsokára teljesen felépülsz, szóval szeretném, ha együtt vennénk meg a babaholmikat. Még azt sem
tudjuk, mi mindent kellene beszereznünk, és azt sem, mennyi hely kell egy kisbabának. Arra
gondoltam, hogy ha odatoljuk az ágyat a fürdőszoba falához, bőven marad hely a bölcsőnek, meg
annak az izének, ahol pelenkázni szoktak…
Pelenkázni… A francba! Nekem meg azon jár az eszem, hogy letépem róla azt ruhát, és
felrepítem a gyönyörök csúcsára.
 – Ez valami burkolt célzás akar lenni? – kérdeztem, és hitetlenkedve bámultam rá. Komolyan azt
hitte, hogy majd ebben a loftlakásban fogunk élni az újszülött kisbabánkkal?
– Nyilván… – felelte, és elpirult. Nem is értettem, miért. – Még nem vettük elő ezt a témát, de…
Hozzám költözöl?
Ezt most komolyan kérdezi? Kibuggyant belőlem a nevetés.
– Azt hiszem, már semmi nem tarthat vissza attól, hogy minden éjjel melletted hajtsam álomra a
fejemet, Pulykatojás. Persze hogy összeköltözöm veled, de nagyon sajnálom, nem fogunk abban az
akármicsodában élni, amit te lakásnak nevezel – feleltem, és ebből eszem ágában sem volt engedni.
– De hát…
– Semmi de hát, Noah! – vágtam közbe. Magamhoz vontam, és nyomtam egy puszit a szájára. –
Nem egy gyufásskatulyában fogom felnevelni a fiamat.
Noah elhallgatott, és néhány pillanatig csak bámult rám.
– Én meg itt nem akarok élni – jelentette ki a lakásomra célozva, arra a lakásra, ahová Sophiát
költöztettem be, és amit Noah csak addig volt hajlandó elviselni, amíg fel nem épülök.
– Majd kitalálunk valamit – mondtam, bár már gondolkodtam a dolgon.
Teltek-múltak a napok, és én napról napra jobban éreztem magam. Egy hónap múlva már vissza
tudtam térni a munkába. Noah a harmadik trimeszterbe lépett, és már képtelenség volt elrejteni a
nyilvánvalót. Álldogáltam a konyhában, a számhoz emeltem a kávésbögrét, így első kézből hallhattam,
hogyan jelenünk meg a hírekben.
Félhangosan átkozódtam, ahogy megláttam az utcán sétáló Noah fotóját. A pocakja több mint
feltűnő volt, nyilvánvalóvá tette, hogy a hír igaz.
Miután rám lőttek, két héten keresztül minden hírműsorban legalább tíz percet szenteltek a
személyemnek, a cégemnek, és a Leister birodalomnál történt elbocsátáshullámnak. Aztán ahogy teltek
a napok, már nem is tűnt annyira fontosnak az ügy, én pedig megnyugodtam, hogy alig beszélnek
rólam. De miután napvilágra került, hogy Noah gyereket vár tőlem, attól féltem, hogy a
sajtójelenlétünk új erőre kap.
Majdnem kiköptem a kávét, amikor megláttam a tévében, hogy Noah a lakása bejáratánál éppen
megpróbál átfurakodni az újságírók hadán. Láttam, ahogy Steve dühös ábrázattal igyekszik segíteni a
terhes barátnőmnek, hogy bejusson a saját lakásába, és a harag átjárta az egész testemet.
A rohadt életbe!
 53
NOAH

Tudtam, hogy ez lesz a vége, de azt soha nem gondoltam volna, hogy engem is zaklatni fognak.
Valójában Nick érdekelte őket, de amint kiderült, hogy gyereket várok, az újságírók már engem sem
kíméltek.
Nicholas dühös volt, és addig rágta a fülemet, amíg – a biztonság kedvéért – át nem költöztem
hozzá. Már mindenki tudott a terhességemről, nem is volt annyira szörnyű elmondani a barátaimnak és
a tanároknak, az viszont nem esett jól, hogy a hírekben is lehozták.
Kezdetben minden Nick körül forgott, hogy mostohatestvérek vagyunk, meg a szüleink sztorija…
Az életünk olyan lett, mint valami cirkusz, ahová betódultak a nézők, és miután Nickről már mindent
kiteregettek, engem vettek elő, hogy hogy nézek ki, milyen ruha van rajtam… Tiszta őrület volt az
egész. Majdnem dobtam egy hátast, amikor megláttam, hogy ott díszelgünk kettesben egy pletykalap
címlapján. A főcím így szólt: Az aranyifjú Nicholas Leisternek végre benőtt a feje lágya, huszonöt
évesen apuka lesz. Hamarosan megkondulnak az esküvői harangok is?
Nem hittem a szememnek.
Soha életemben nem voltam olyan dühös. Nem terveztem, hogy közszereplő lesz belőlem, azt
meg főleg nem, hogy úgy teregetik ki a magánéletemet, mintha valami istenverte szappanopera volna.
Amikor hazaértem, és kiléptem a liftből, megpróbáltam előkeríteni Nicket, aki bevette magát a
mini edzőtermébe. Minden dühöm szertefoszlott, amikor megláttam, hogy ott ül, meztelen felsőtesttel,
izzadtan, a bal kezében egy súlyzót tartva, és az orvos által előírt gyógytornagyakorlatokat végzi.
A fenébe… Most mit kell csodálkozni azon, hogy benne vagyunk a hírekben, ha egyszer ez a pasi
úgy néz ki, mintha most lépett volna ki egy hollywoodi szuperprodukcióból?
Megbabonázva bámultam egy darabig, mire észrevette, hogy ott vagyok. Elmosolyodott, és
letette a súlyt a földre.
– Szia, Pulykatojás! – köszönt rám, majd felkapott maga mellől egy törölközőt, és megtörölte
vele az arcát és a karját.
Legszívesebben megkértem volna rá, hogy ne tegye, mert a kockás hasán legördülő
izzadságcseppek látványa fenomenális volt, de inkább nyugton maradtam, és megvártam, hogy ő álljon
fel, és lépjen oda hozzám.
– Minden oké? – kérdezte, és csókot lehelt az arcomra.
Na, ez meg a másik, ettől is nagyon rossz kedvem volt: egyikünk sem merészkedett messzebbre
néhány gyengéd csóknál. Féltem, hogy azért nem csinál semmit, mert még fájdalmai vannak, bár ha
már képes arra, hogy súlyokat emelgessen, akkor mi a fene tartja vissza attól, hogy azt művelje velem,
ami minden éjjel egyfolytában a fejemben jár, valahányszor mellém fekszik?
Arra is gondoltam, hogy talán már nem tetszem neki annyira, mint régen: meghíztam, és a
pocakom is folyton közénk ékelődik… Lehet, hogy már nem tart annyira vonzónak? Ettől a gondolattól
valósággal elborzadtam.
Nick a fülem mögé simította egy hajtincsemet, és homlokráncolva nézett rám.
– Mi a baj? – kérdezte, és izzó szemmel nézett rám. Megőrjített a pillantása.
Kedvem lett volna összevissza csókolni minden porcikáját, megsimogatni izmos, barázdált hasát,
azt akartam, hogy nyomjon a falhoz, és végre szeretkezzünk egy rohadt nagyot. De úgy döntöttem,
befogom a számat. Nem fogok olyasmit kérni tőle, amit nyilvánvalóan nem akar megadni nekem.
– Semmi… Fáradt vagyok, megyek tusolni. – Sarkon fordultam, hogy kivonuljak a szobából, de
Nick megragadta a karomat, és az arcomat fürkészte valami jel, bármilyen nyom után kutatva, ami
elmagyarázná neki, mi a fene ütött belém.
– Az újságírók miatt van? – kérdezte, és gyengéden megcsókolta a fülem tövét.
Lehunytam a szememet, és a hátammal nekitámaszkodtam a falnak.
– Nem… Csak le akarok tusolni, és befeküdni az ágyba.
A szája ezúttal a homlokomat találta meg. Leheletfinoman, gyengéden csókolta meg.
– Majd beleunnak a témába, Noah… Csak idő kérdése, hogy egy másik párt kezdjenek el
szekálni. Ez itt Hollywood, szóval tényleg csak idő kérdése.
A karomat cirógatta, a vállamtól a csuklómig.
Iszonyú dühös lettem, és elkaptam a kezemet.
– Nicholas, ne bánj velem úgy, mintha valami istenverte játékbaba lennék!
Elkerekedett a szeme döbbenettől. Kiléptem a folyosóra, és elindultam a hálószoba felé.
Ránéztem az ágyra… Arra az ágyra, ahol nyilván mindenfélét művelt azzal a hülye Sophia
Aikennel, és még dühösebb lettem.
Az oké, hogy már nem tart vonzónak, de még arra se veszi a fáradságot, hogy eljátssza!
Kivettem a pizsamámat a fiókból, Nick ezalatt megállt a hálószoba ajtajában, nekitámaszkodott
az ajtófélfának, és összeráncolt homlokkal nézett rám.
– Mire véljem ezt az megjegyzést?
– Semmire – feleltem. Át akartam öltözni, de szégyelltem meztelenül mutatkozni előtte abban az
állapotban. Könnyek gyűltek a szemembe, és minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne sírjam el
magam, mert úgy éreztem, ha kiadom magam, akkor még szánalmasabb látványt nyújtok.
– Noah… – Lassan eltávolodott az ajtófélfától, és óvatosan közeledett felém.
– Nézd, megértem, hogy már nem találsz vonzónak. Oké? De ha nem akarsz tőlem semmit, akkor
legalább ne bánj úgy velem, mintha a kishúgod volnék, Nicholas!
Elindultam a fürdőszoba felé, de visszatartott, és a hálószoba falához nyomott. A kezével a
falnak támaszkodott a fejem két oldalán, odahajolt hozzám, és a szemembe nézett:
– Te meg mi a fenéről beszélsz? – Rájöttem, hogy az a mondat épp olyan rosszulesett neki, mint
amilyen nehéz volt nekem kimondani.
Mélyet sóhajtottam, és igyekeztem kordában tartani a hormonjaimat, miközben ott állt velem
szemben, félmeztelenül, és olyan eszméletlenül jól nézett ki. Megeredt a nyelvem.
– Arról beszélek, hogy hónapok óta egyszer sem nyúltál hozzám. Nagyon jól tudom, hogy
hatalmasra nőttem, hogy már nem találsz vonzónak, de nem vagyok fából, oké? Súlyokat emelgetsz,
félmeztelenül vársz, mintha már nem is lenne szemem, mintha egyszerűen átmentem volna terhes nőbe,
akit csak a pelenka, a bölcső meg a síró csecsemők érdekelnek. Nekem is vannak szükségleteim! Ez
megfordult már a fejedben? Elszabadultak a hormonjaim, te pedig nem…
Forró csókkal tapasztotta be a számat. Lehunytam a szememet, és minden egyes szó egyszerre
szállt ki a fejemből. A testével a falhoz szorított, a nyelve a nyelvem után kutatott. Éreztem, hogy
teljesen beindult, én pedig majd’ elolvadtam a karjaiban. Egy perc múlva elengedett, én meg csak
kapkodtam a levegőt, és szikrákat szórt a szemem.
– Még mindig képes vagy meglepni azzal, ahogy a kis fejecskéd működik, Pulykatojás. De hogy
meggyanúsítasz azzal, hogy már nem vagy képes felizgatni, olyan sértés, amit nem vagyok hajlandó
eltűrni – jelentette ki, és eltávolodott tőlem. – Hogy a kibékülésünk óta nem nyúltam hozzád, az csak
azért fordult elő, mert azt gondoltam, te nem akarod.
A szívem vadul zakatolni kezdett a mellkasomban.
– Miért ne akarnám? – vágtam vissza remegve. – Arra vártam, hogy felépülj, de te semmi jelét
nem mutattad annak, hogy lenne kedved hozzá. Egyszer sem, Nicholas!
– A francba, Noah… Gőzöd sincs semmiről.
Meg sem várta a válaszomat, benyúlt a ruhám alá, és lehúzta rólam. Idegesen remegtem a
várakozástól, és attól való félelmemben, hogy nem tetszenek majd neki azok a változások, amiken
keresztülment a testem.
Tetőtől talpig végigmért, a domborulataimat pásztázta.
– Mondd, mit csináljak… Mit szeretnél?
– Mi van?! – kiáltottam fel elfúló hangon.
– Úgy tűnik, elhanyagoltam a barátnőm szükségleteit… Mondd, mit szeretnél, én pedig
megteszem neked.
Ha nem falt volna fel a szemével, és a nadrágja nem dudorodott volna olyan határozottan, azt
gondoltam volna, hogy csak az illendőség beszél belőle, de a fenébe is, jobban ismertem azt a
tekintetet, mint bármi mást.
– Érints meg! – kérleltem reszketve, mert nagyon vágytam a simogatására.
– Hol, Pulykatojás…? Sok helyen megérinthetnélek, de nem szeretnék megint úgy bánni veled,
mintha a kishúgom lennél.
Az ujjával óvatosan megcirógatta az arcomat. Nem akartam, hogy elmismásolja a simogatást,
szóval megragadtam a karját, és lefelé irányítottam a kezét, egyenesen a bugyim belsejébe. Éreztem,
ahogy az ujjaival azt a testrészemet simogatja, amelyik annyira érezte a hiányát.
Elmosolyodott.
– Így? Ez tetszik? – kérdezte suttogva, majd beleharapott a fülcimpámba, és magához szorított.
Lehunytam a szememet, és élveztem az ujjai nyomán bennem éledő gyönyört.
– Igen… – lihegtem hátrahajtott fejjel.
Nick megragadta az államat, és újra a számba dugta a nyelvét: ízlelgetett, simogatott, harapdált,
mintha még soha nem vágyott volna annyira az érintésemre.
Elhúzódtam tőle, megcsókoltam az állát, és a nyelvem hegyével elindultam lefelé. A szám a
nyakára nem tapadt, és csókolgatni kezdtem azt a helyet, ahol az ütőere vadul lüktetett, értem lüktetett.
Újra a falnak támaszkodott, és felnyögött, mialatt én a nyakát részesítettem gyönyörben, és a
csókjaimmal hosszú, egyenes vonalat írtam le, egészen a csupasz válláig. Az ujjával belém hatolt,
mire én harapással reagáltam…
Nicholas felnyögött, és a másik kezével felemelt, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön.
– Szeretkezni akarok veled, Noah… Szabad? Mondd meg te, hogy szabad-e, mert nem akarok
semmi olyat, ami…
Ingattam a fejemet.
– A babának nem lesz semmi baja… – feleltem. Kapkodtam a levegőt, és panaszos hang szakadt
fel belőlem, amikor kihúzta belőlem az ujját. – Ne hagyd abba… – parancsoltam rá. Odanyúltam a
nadrágjához, és cirógatni kezdtem.
Nicholas felszisszent az érintésemtől, és az ágyhoz vitt. Lefeküdtünk, ő pedig lassan lehúzta a
nadrágját. Tényleg alaposan tévedtem…
– Csak te tudod ezt elérni nálam, Noah!
Fölém hajolt, az ujjával megragadta a bugyim elasztikus részét, és türelmetlenül leszakította
rólam.
– Fordulj hasra! – szólt rám, és megbabonázva nézett rám. – Azt akarom, hogy kényelmesen
feküdj, nem akarlak összenyomni. Fordulj meg!
Megtettem, amit kért, ő pedig a hátamra feküdt. Kikapcsolta a melltartómat, és végigcsókolta a
hátamat, fentről lefelé. Abban a testhelyzetben a pocakom nem ékelődött közénk. Lassan hatolt belém,
én pedig majdnem beleőrültem az érzésbe, hogy magamban érezhettem. Lehunytam a szememet, és
uralkodnom kellett magamon, nehogy felsikoltsak.
Nick fogott egy párnát, és alám tette, hogy kényelmesebben feküdjek, aztán mozogni kezdett…
Rendesen mozogni…
– Ne hagyd abba! – könyörögtem neki. Tízszer olyan intenzíven éltem át a gyönyört, mint a
korábbi együttléteink alkalmával bármikor.
Nem bírtam tovább. Amikor a testünk egy ritmusra mozgott, egyre gyorsabban, felsikoltottam a
visszafojtott gyönyörtől, végül folyamatos sikításba kezdtem, felszakadt belőlem az elmúlt hónapok
összes nyomása, és addig akartam folytatni, amíg már nem marad erőm, és mozdulni sem tudok. És
Nick csak folytatta, nem állt meg, tovább mozgott, és a hátamat csókolgatta.
Egyszerre értünk a csúcsra, én belenyögtem a párnába, ő pedig beleharapott a bal vállamba.
Szinte azonnal mély álomba zuhantam.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de úgy ébredtem, hogy hozzátapadtam, rácsavarodtam Nickre, aki
vízszintes mozdulatokkal cirógatta a hátamat, gyengéden simogatott.
Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, lenézett, és találkozott a tekintetünk. Mosoly ült ki
gyönyörű ajkára.
– Nagyon hosszú időre elvesztettelek, Pulykatojás…
Felnevettem.
– Azt hiszem, elvesztettem az eszméletemet a gyönyörtől.
– Tényleg?! – kérdezte. Megfordított, és óvatosan rám feküdt, nehogy megnyomjon.
– Hiányoztál, Nick! – vallottam be, felemeltem a kezemet, és elsimítottam egy kósza hajtincset az
arcából.
– Rájöttem – jelentette ki, és szájon csókolt –, de nem annyira, amennyire te hiányoztál nekem,
Pulykatojás…
Andrew abban a pillanatban hatalmasat rúgott, mintha rám szólt volna, hogy hahó, én is itt
vagyok. Fintorogtam, mire Nick aggodalmas tekintettel nézett rám.
– Csak rúgott egyet – mondtam neki megnyugtatásképpen.
Nick a hasamra tette a kezét, és megbabonázva nézett rám.
– Milyen érzés? – kérdezte, és fentről lefelé megcirógatta a gömbölyű pocakomat.
Csak bámultam, ahogy mozog a keze, miközben elgondolkodtam a kérdésén.
– Nagyon fura… Főleg, amikor ilyen durván csinálja.
Nick elmélyülten hallgatott, és tovább simogatott. Az ajka nemsokára hozzáért a fénylő
bőrömhöz, amitől forróság áradt szét a bensőmben.
– Nagyon szeretném végre megismerni – mondta. Magához húzott, és átölelt.
Én is, válaszoltam magamban.
Egy napon, egy vizsga után Nick értem jött kocsival. Izgatottnak és boldognak tűnt, de nem értettem,
miért. Én is boldog voltam, hogy egy vizsgával kevesebb.
Tizenöt perccel később egy olyan városrészben találtuk magunkat, ahol még soha nem jártam. Az
épületek magasra nyúltak, de azért nem akkorára, mint a felhőkarcolók. Gondozott környék volt,
takaros kertekkel, az utcákat pálmák szegélyezték. Nick egy fehér színű kis ház előtt állította le a
motort. Terasz futott végig a kétemeletes ház körül, és falépcsők vezettek a bejárathoz. Úgy nézett ki,
mint valami tündérmese díszlete.
– Tetszik?
Körülnéztem, aztán csak bámultam rá.
– Nem egészen a te stílusod – feleltem ámuldozva. Nicholas a nagyvárosi, tágas lakások híve
volt, ahol a padlótól a mennyezetig minden csupa üveg. Meg a tengerparti nyaralóké.
– Nem, tényleg nem az. Rád gondoltam, amikor megvettem.
Elkerekedett a szemem, és hitetlenkedve bámultam rá.
– Mit csináltál?
Nick kiszállt a kocsiból, megkerülte az autót, és segített kiszállni.
Amikor odaállt elém, egy kulcscsomót húzott elő a hátsó zsebéből, és meglengette előttem.
– Noah, két éved van hátra az egyetemből. Nem akarom, hogy abba kelljen hagynod bármit is, és
ha ide kell költöznöm veled, ott kell hagynom New Yorkot, és meg kell várnom, hogy kitaláld, mit
akarsz kezdeni az életeddel, akkor megteszem. Én már tudom, mit akarok, az én jövőm már
megpecsételődött, és ez azért van így, mert volt elég időm, hogy jól csináljam a dolgaimat. Csak te
hiányzol az életemből, és alkalmazkodom hozzád egészen addig, amíg készen nem állsz egy nagyobb
változásra. Nem akarlak valami luxuslakásba vinni, sem tengerparti villába, mert az nem te lennél.
Mindig úgy gondoltam, hogy felnőttként is olyan körülmények között élek majd, ahogy felnőttem, de
nem akarom, hogy mérföldekre legyünk egymástól, szerelmem. Azt akarom, hogy valahányszor
körülnézek, mindig téged lássalak. Ez a ház a tiéd, az én ajándékom neked.
Az ajkamba haraptam, és a fejemet csóváltam a döbbenettől. Nem tudtam, mit mondjak. A ház
gyönyörű volt, takaros, tökéletes, éppen olyan, amilyet én választottam volna a családalapításhoz.
Nick odalépett hozzám, és a két kezébe fogta az arcomat.
– Nemsokára megszületik Andrew, és tudom, hogy nem akarsz a lakásomban élni. Noah, kérlek
fogadd el ezt az ajándékot!
Nem is maradt időm a válaszra, kézen fogott, és odasétáltunk a bejárathoz. Kinyitotta az ajtót, és
beléptünk arra a helyre, amit attól a perctől fogva az otthonunknak tekintettünk.
Az alkony meleg, narancssárga fénnyel árasztotta el a nappalit, ahol fehér kanapék sorakoztak
körben a ragyogó fényű padlón. A ház belsejében nem voltak falak, egy összefüggő tér volt az egész,
ízléses bútorokkal berendezve, a hegyekre néző gigantikus ablakokkal. Nick körbevezetett, és minél
többet láttam belőle, annál jobban beleszerettem. Felmentünk az emeletre, és megmutatta a
hálószobánkat. Tágas volt, egy hatalmas ágy töltötte be a helyiség közepét. Az ablakok előtt gyönyörű
fehér függönyöket láttam, a mennyezeten hatalmas fagerendák sorakoztak. A fürdő is lélegzetelállító
volt, fekete márvány volt az egész, tágas fürdőkáddal és praktikus tusolóval. Nem volt éppen
kacsalábon forgó palota, de megvolt benne minden, ami kell.
Nick maga után húzott, és kiértünk egy kis folyosóra. Végigmentünk rajta, és olyan helyre
jutottunk, amit még nem láttam. Két ajtó nyílt egymással szemben a folyosóról, aminek az ablakai a
hátsó kertre néztek. Nick kinyitotta a jobb oldali ajtót, és megkért, hogy lépjek be.
 – Ez lesz a babaszoba… Szerintem tetszeni fog.
Gyönyörű volt! A falakat fehérre festették. Bútorok nem voltak benne, de a padló épp úgy
csillogott, ahogy a ház többi részén. Az ajtóval szemben hatalmas ablak látszott, alatta egy felnyitható
kis láda, amibe jól lehet pakolni.
Elmosolyodtam. Láttam őt. Láttam minket. Láttam a kisbabánkat, ahogy békésen alszik, játszik,
nevet és sír. Láttam mindhármunkat együtt, ahogy felejthetetlen pillanatokat élünk át. Ez lesz a mi
házunk, a mi kis szigetünk, az otthonunk.
– Imádom! – kiáltottam fel, és szívrepesve fordultam hozzá.
Nick ellépett az ajtófélfától, odajött hozzám, és megcsókolt. Visszafogott meghatottsággal nézett
a szemembe.
– Mindent meg akarok adni neked, Noah… Azt akarom, hogy boldog légy velem, és olyan szülei
legyünk ennek a gyönyörű kisfiúnak, amilyenek a mi szüleink nem tudtak lenni.
– Jól kitaláltad a módját, hogy megszabadulj a loftlakásomtól – kacagtam.
– A ház a te neveden van – tette hozzá. Odabújt hozzám, és szájon csókolt. – Azt akarom, hogy
ne legyen gondod semmi másra, csak a babára, és tovább folytasd ugyanazokat a dolgokat, amikkel a
terhességed előtt foglalkoztál. Utánajártam, és létezik egyéni tanrend azoknak a hallgatóknak, akiknek
a képzés alatt gyerekük születik. Nagyon jó ez a képzés, és rendesek lesznek veled, úgy osztod be az
idődet, ahogy tudod, és…
Csókkal hallgattattam el.
– Köszönöm, Nick! – rebegtem meghatódva. Annyi mindent megtett értem. – Nagyon boldog
vagyok. Szeretlek.
Újra megcsókoltuk egymást, és egész este azt tervezgettük, hogyan rendezzük be a házunkat, és
mikor költözünk át véglegesen.
Alig kezdődött el az új életem, máris imádtam.

A nyolcadik hónap első hetét szinte teljes egészében az egyetemen töltöttem. Már túltettem magam
azon, hogy az emberek megnéznek, valahányszor beteszem a lábamat a könyvtárba, és megértettem,
hogy ha te vagy a beszédtéma, akkor az a legjobb, ha abszolút nem foglalkozol az egésszel.
Végül a csoporttársaim, de még a tanárok is hozzászoktak a látványhoz, és mindent megtettek,
hogy mindenben a segítségemre legyenek: cipelték a hátizsákomat, a laptopomat, még kaját is vettek
nekem. A pocakom lett az egyetem első számú látványossága. Egyszerre mindenki kíváncsi lett a
babára, mindenki a hasamat akarta fogdosni… Én pedig egyre kényelmetlenebbül éreztem magam:
Andrew csaknem a háromszorosára nőtt, én pedig úgy éreztem, akkora vagyok, mint egy ház.
Nick nem volt boldog attól, hogy olyan sok időt töltök házon kívül, de az volt az utolsó hetem az
egyetemen a nyári szünet előtt. Mindent el akartam intézni. Mire visszatérek, már lesz egy kisbabám,
és akkor aztán tényleg minden sokkal bonyolultabb lesz.
Egy napon éppen kiléptem a könyvtárból, szokás szerint azért, hogy meglátogassam a mosdót,
amikor megismétlődött ugyanaz, ami hónapokkal korábban. Megint összefutottam Michaellel.
Másodperceken át csak bámultunk egymásra, majd továbbmentem azzal a szándékkal, hogy szó
nélkül elsétálok mellette. Michael elállta az utamat, és olyan arccal nézett rám, amilyennek még
sohasem láttam. Undorodott tőlem.
– Szóval felcsináltattad magad… Ez eléggé szánalmas módja annak, hogy magadhoz láncold.
Nem gondolod?
 Belém martak a szavai.
– Hagyj békén! – kiáltottam rá dühösen.
Karon ragadott, amikor sarkon fordultam, és elindultam.
– Elmesélted a pasidnak, hogy nemrég találkoztunk? – kérdezte, és mélyen a szemembe nézett.
Ki akartam szabadulni a szorításából, de nem sikerült.
– Nem díjazta, hogy visszajöttem, miután egy vagyont fizetett, és megesketett rá, hogy többé nem
rángatlak az ágyamba.
A földbe gyökerezett a lábam, amikor ezt meghallottam.
– De azt hiszem, már megbántam, hogy belementem.
Éppen azon voltam, hogy előhúzom a telefonomat, és felhívom Steve-et, amikor megjelent
Charlie, Michael öccse, és odalépett hozzánk.
– Noah! – kiáltott fel. Egyáltalán nem tűnt fel neki a feszültség a bátyja és köztem. – Azt a
mindenit! Jó nagyra nőttél! – nézett végig rajtam kacagva.
El akartam tűnni onnan, képtelen voltam elviselni azt az érzést, hogy Michael egyfolytában
bámul, és akármennyire is örültem, hogy újra látom Charlie-t, letettem a nagyesküt Nicholasnak, és
nem akartam megszegni a szavamat.
– Charlie, örülök, hogy látlak, de mennem kell… – jelentettem ki. Mosolyt erőltettem az
arcomra.
Először a bátyjára nézett, aki pár lépésnyire eltávolodott tőlünk, aztán rám. Felsóhajtott, majd
bólintott.
– Hívj fel bármikor, ez az új számom – mondta, és egy névjegykártyát nyújtott felém. – Sok
mindent meg kell beszélnünk – súgta a fülembe.
Bólintottam, igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, aztán elmentem.
Valami azt súgta, hogy Michael nem utoljára környékezett meg, hogy kiborítson.
 54
NICK

Noah pocakja hatalmasra nőtt. Időnként attól féltem, hogy a hasa kibillenti az egyensúlyából, és orra
bukik. Szegényke, olyan kicsi és vékony lány volt mindig, most is csak a hasa gömbölyödött előre, a
teste nem nőtt vele együtt.
Még hátravolt egy hónap a kiírt dátumig, és féltem attól, mi lesz, ha a baba tovább növekszik.
Noah kedélyállapota leginkább egy hullámvasúthoz hasonlított. Az egyik pillanatban boldog és
jókedvű volt, aztán váratlanul könnyekre fakadt, és vigasztalhatatlanul zokogott.
A születésnapján a szüleink házában gyűltünk össze. Jenna mindenkit meghívott. Noah a kertben
üldögélt egy fotelban, amit direkt miatta vittek ki a házból, és boldog mosollyal az arcán bontogatta az
ajándékokat.
A kishúgom magánkívül sikoltozott, amikor meglátta a sok ajándékot, és Noah kis segítőjévé
lépett elő. Őszintén szólva el sem mozdult mellőle attól a perctől kezdve, hogy megérkeztünk.
Jenna hihetetlenül jó bulit szervezett, mindenütt kék lufikkal és egy nagy tortával, a közepén egy
babával, sok játékkal és ajándékkal.
Nagyon sokan eljöttek a barátaim közül, és boldog voltam, hogy ellóghatok egy kicsit Xboxozni
velük. Kiborított az a rengeteg nő, akik egyfolytában kisbabákról csevegtek.
Néhány órával később a konyhába mentem, hogy megkérdezzem Prett-től, készen van-e Noah
csokitortája. Hálás voltam, amiért Jenna az egész bulit a baba ünneplése köré szervezte, de a
barátnőm igenis megérdemelt egy hatalmas tortát egy jó nagy húszas számmal a közepén. Amikor
kiléptem a kertbe a tortával a kezemben, mindenki meglepődött, és felhangzott a boldog szülinapot.
Noah elérzékenyülve nézett rám, és elfújta a gyertyákat, úgy, ahogy kell.
Egy kicsit később kihasználtam, hogy éppen senki sem figyel, kézen fogtam, és elmentem vele a
medencéhez.
Boldogan rám mosolygott, amivel felidézte bennem a régi időket.
– Azért hoztál ide, hogy valami mocskosat műveljünk, Nick?
Felkacagtam.
– Nem is a szülinapod lenne, ha nem próbálnék meg valami mocskosat művelni veled,
Pulykatojás – incselkedtem. Szájon csókoltam, élveztem a húsos ajkát, és testének forróságát a
karomban. Jó sokára engedtem el, és egy kis dobozkát húztam elő a zsebemből.
– Íme az ajándékod – jelentettem ki, és odanyújtottam neki.
Noah elérzékenyülve nézett rám, és amikor kinyitotta, teljesen elképedt. Aztán a szeme megtelt
könnyel, és majdnem elsírta magát.
– Hát még megvan… azt hittem… Azt hittem, kidobtad…
Csókkal némítottam el, és letöröltem a könnyeit.
– Soha nem lettem volna képes kidobni ezt a nyakláncot, Noah. Két éve neked adtam a szívemet,
és most visszaadom.
Noah megsimogatta a szív alakú ezüstmedált, amit tőlem kapott a tizennyolcadik szülinapjára.
– Elvittem egy ékszerészhez, és készíttettem bele egy kis kék gyémántberakást… Most már
Andrew is benne van a szívemben. Tudod?
 Noah-nak mosoly ragyogta be az arcát, boldog volt, és még mindig el volt érzékenyülve.
– Ez a legszebb ajándék, amit adhattál nekem! Hiányzott ez a nyaklánc, hiányzott mindaz, amit
nekem, és amit neked jelent.
– Tudom… Soha nem kellett volna eltűnnie a nyakadról. Noah, nagyon rosszul tettem, hogy
leszakítottam onnan.
A fejét ingatta.
– Azt tetted, amit abban a pillanatban éreztél, Nick… Megbántottalak. Nem érdemeltem meg,
hogy viseljem.
Megfogtam a medált, és kivettem a dobozból.
– Most már senki és semmi nem mozdítja el a helyéről – jelentettem ki, miközben a szívem
minden szeretetével bekapcsoltam a nyakán.
Megcsókoltam a csupasz vállát.
– Ha elfáradtál, és haza akarsz menni, csak szólj, és máris megyünk.
Noah a fejét rázta. Boldognak látszott.
– Ki akarom élvezni ezt a napot. A szó minden értelmében tökéletesre sikerült.
 55
NOAH

A buli után belevetettük magunkat a munkába, hogy befejezzük Andrew szobáját. Nick elkísért, és
bevásároltunk mindent, ami csak hiányzott: pelenkázó, egy gyönyörű babakocsi, ami inkább
hasonlított egy mutáns robotra, mint egy babakocsira… És ezer más dolgot, aminek egészen addig a
létezéséről sem tudtam, és aminek a kiválasztásában anyám segített.
A buliban mindenfélét kaptunk ajándékba, ráadásul nagyon drága dolgokat, ez az előnye annak,
ha milliomos barátaid vannak… A baba érkezése még váratott magára, de úgy éreztem, mindent
időben el kell rendeznem, csak akkor tudok rendesen pihenni, ahogy az orvos javasolta.
Rá sem ismertem saját magamra. Olyan érzelmi megzuhanásaim voltak, amitől Nick megőrült, de
egész türelmesen viselte.
Végül felhívtam Charlie-t. Meg kellett mondanom neki, még ha fájdalmasnak is éreztem, hogy
nem lehetünk barátok: a kapcsolatom Nickkel fontosabb volt, és nem akartam kockára tenni. Mivel
úgy ítéltem meg, hogy ez nem telefontéma, amikor felhívtam, felvetettem, hogy találkozzunk
valamelyik este egy kávéra, ő pedig meghívott magához. Megesküdött rá, hogy Michael nem lesz
otthon, én pedig beadtam a derekamat.
Amikor Charlie ajtót nyitott, végtelen boldogságot éreztem, és egy másodperc múlva forró
ölelésben forrtunk össze, ami – tekintve az állapotomat – nem is volt olyan egyszerű.
– Szebb vagy, mint valaha! – jegyezte meg tréfásan. A szememet forgattam, úgy léptem be az
ajtón. Hirtelen megrohantak az emlékek arról az estéről, és nagy levegőt kellett vennem, hogy
lenyugodjak, és arra koncentráljak, amire készültem.
Charlie nem érdemelte meg, amit műveltem vele, nem kellett volna megszakítanom vele a
kapcsolatot, de a történtek után nem viselkedhettem úgy, mintha mi sem történt volna. Miután
szakítottam Nicholasszal, megváltoztam, és nem éppen előnyömre, teljesen magamba zárkóztam. Nem
voltam alkalmas a baráti szerepre.
Elmesélte, hogy otthagyta az egyetemet, és öt hónapot elvonón töltött. Charlie alkoholista volt,
engem pedig rosszul érintett, hogy egészen addig nem is tudtam róla, hogy visszaesett. Azt mondta,
soha nem érezte magát jobban, és hogy pár hónap leforgása alatt más ember lett belőle.
Minden remekül alakult egészen addig, amíg egy bizonyos téma szóba nem került.
– Tudom, hogy hallani sem akarsz a bátyámról, de esküszöm, mindent megbánt, amit elkövetett,
Noah – közölte könyörgő pillantással. Úgy tűnt, neki fontosabb, hogy megbocsássak a testvérének, és
elfelejtsem a történteket, mint magának Michaelnek. – Visszakapta az állását az egyetemen, és
mentális zavarokkal küzdő hallgatókkal dolgozik… Sokat segít nekik. Tudod?
– Tudom, hogy a bátyádról van szó, Charlie, de ő a múltamhoz tartozik, és el akarom felejteni…
Érted? Nagyon sajnálom, hogy ez téged is érint, de nem akarok kockáztatni azzal, hogy Michael
közelében maradok. Remélem, megérted.
Charlie kissé szomorúan bólintott.
– Örülök, hogy újra összejöttetek Nicholasszal. Boldognak látszol.
– Köszönöm – mondtam, és szorosan átöleltem. – Köszönöm, hogy ilyen jó barátom voltál.
Összeszorult a szívem, amikor eljöttem tőle. Mindig is gyűlöltem a búcsúzkodást, de arra
készültem, hogy új életet kezdjek, és ha Nick képes volt tiszta lappal kezdeni, akkor kutya
kötelességem, hogy én is megtegyem.

Amikor hazaértem, kicsit szédelegtem, így rögtön ágyba bújtam. Nick néhány óra múlva ért haza a
munkából, és úgy érzékeltem, hogy csendesebb a megszokottnál.
– Megtennéd, hogy kikapcsolod a légkondit? – kértem tőle. Az ágytámlának dőlve néztem, ahogy
leveszi az öltönyét és a zakóját.
Nick összevonta a szemöldökét, de megtette, amit kértem. Némi tétovázás után felém fordult.
– Tudom, hogy nála jártál, Noah – bökte ki. Teljesen összezavart.
Jéghideg veríték folyt végig a hátamon.
– Honnan…?
– Steve.
Na persze… Steve, a francba.
– Charlie-val találkoztam, ennyi.
Nicknek megfeszült az állkapcsa.
– Elmentél Charlie-hoz, én hazajövök, te pedig feltűnően rosszul vagy… Ennek nincs köze
véletlenül ahhoz, hogy ott volt egy bizonyos valaki, akitől kikészültél?
– Micsoda? Dehogy! – csattantam fel. Felültem az ágyon, mire olyan heves fájdalom nyilallt a
derekamba, hogy elakadt a lélegzetem.
– Noah? – kérdezte Nicholas ijedten, és rögtön odaugrott az ágyhoz.
Mélyet sóhajtottam, mire a fájdalom pont olyan gyorsan elillant, ahogy jött.
– Nyugi, jól vagyok – mondtam, és visszahajtottam a fejemet a párnára.
– Rosszul nézel ki – jegyezte meg. – Sápadt vagy, a fenébe is!
Az ujjával elsimított egy izzadt hajtincset a homlokomból.
– Noah, lázas vagy – közölte ijedten.
– Nem, jól vagyok, tényleg… Csak egy kis fáradtság.
Láttam rajta, hogy vívódik a Charlie-val való találkozásom miatti haragja és az állapotom felett
érzett aggodalom között, mert nem tudta eldönteni, melyik idegesíti jobban. Nem akartam dühösnek
látni, és azt sem akartam, hogy azt higgye, nem tartottam be a szavamat.
– Nick, nem találkoztam Michaellel, tényleg.
– Nem az dühít fel, hogy találkoztál-e vele, vagy sem, hanem hogy elmentél hozzá, és nem
mondtad el. Én is elkísérhettelek volna a barátodhoz. Tudod, hogy nem neki akarom beverni a képét.
Mosolyt erőltettem az arcomra, és imádkoztam magamban, hogy lenyugodjon.
– Ez a téma már le van zárva… Pont ezért mentem el hozzá, mert megérdemelte, hogy adjak némi
magyarázatot.
Nicholas egy pillanatra a szemembe nézett, aztán odahajolt hozzám, és megpuszilta a
homlokomat. A puszi néhány másodperccel tovább tartott a kelleténél, mert ellenőrizte, hogy lázas
vagyok-e.
– Jóóól vagyok…
Abban a pillanatban, mintegy ráerősítve az ő igazára, újra éles fájdalom futott végig a testemen.
Lehunytam a szememet.
– Nick… – szóltam hozzá ijedten, és megfogtam a kezét.
– Itt vagyok – jelentette ki olyan hangon, amit még soha nem hallottam tőle. – Gyerünk a
kórházba!
– Nem, nem kell! Ezek még csak jóslófájások, tényleg, ez norm… – Be sem tudtam fejezni a
mondatot, a gyötrő fájdalom visszatért, és rögtön kétrét görnyedtem.
Összeszorítottam a fogamat, és visszatartottam a szavaimnak ellentmondó könnyeket.
– Nem tudom, mi történik…
– Szerintem beindult a szülés, Noah – mondta, és felkelt az ágyról. Megszorítottam a kezét.
– Nem, az lehetetlen… – vetettem közbe –, addig még sok idő van…
Hirtelen megéreztem, hogy a combomon és a takarón valami nedvesség folyik szét.
Elkerekedett a szemem ijedtemben.
– Noah, az isten szerelmére! Mi bajod van? Megijesztesz.
Elakadt a lélegzetem:
– Azt hiszem, elfolyt a magzatvizem.

Amikor felemeltem a takarót, és megláttam, hogy minden tisztára elázott, annyira felgyorsult a
légzésem, hogy csak felszínesen kapkodtam a levegőt.
Még nem készültem fel… Egyáltalán nem készültem fel.
Nick felkapott az ágyról, és kivitt a fürdőbe. Annyira megrémültem, hogy hálás voltam, amiért
legalább ő valamennyire megőrizte a hidegvérét. Felültetett a mosdókagylóra, és a két tenyerébe fogta
az arcomat.
– Lélegezz, Noah! – parancsolt rám, és lefejtette rólam az úgyis tönkrement ruhát.
– Undorító vagyok – siránkoztam reszkető hangon.
Nick értetlenkedve nézett rám.
– Le akarsz tusolni?
Bólintottam, ő pedig megnyitotta a csapot, és ellenőrizte a víz hőmérsékletét.
– Maradj itt! – szólt rám. Kilépett a fürdőszobából, és a következő pillanatban egy adag tiszta
ruhával tért vissza.
Nick segített levenni a többi ruhámat, és beállított a langyos vízsugár alá. Néhány perc alatt
letusoltam. Amikor kiléptem, Nick a testem köré csavart egy törölközőt, és tetőtől talpig megtörölt.
Amikor felöltöztem, az újabb fájástól összegörnyedtem: szörnyű, szaggató érzés volt. Azt
akartam, hogy elmúljon.
– Gyerünk a kórházba, Pulykatojás! – parancsolt rám. Megpuszilta a homlokomat, én pedig újra
normális ritmusban lélegeztem.
Bólintottam, de közben nagyon féltem.
A baba még nincs erre készen…
 56
NOAH

A kórházba érkezésünk után életem legfájdalmasabb és leggyötrelmesebb órái vártak rám.

Beigazolódott a sejtésem, és valóban túl korán indult be a szülés, de mivel elfolyt a magzatvíz,
és Andrew feje beékelődött a szülőcsatornába, már nem volt visszaút. Nagyon gyorsan tágultam, így
amikor megérkeztünk, egyenesen a szülőszobára kerültem. Amilyen tudatlan voltam, azt gondoltam,
hogy egy szempillantás alatt lezajlik majd az egész, de nagyot tévedtem: nyolcórányi vajúdás
következett. A nyolcadik órára elhagyott minden erőm, és azt hittem, nem leszek képes végigcsinálni.
– Noah… Gyerünk, nyomnod kell, Pulykatojás, még egyet… Csak még egy utolsót – duruzsolta
Nicholas a fülembe. Úgy szorítottam mindkét kezét, hogy attól féltem, összeroppantom az ujjait.
– Nagyon fáradt vagyok… – nyögtem ki két fájás között. Sajgott minden porcikám, úgy éreztem,
hogy kiment az epidurál hatása, és csak azért imádkoztam, hogy legyen már vége az egésznek.
Hallottam, ahogy az orvosok arról beszélnek, hogy túl kicsi a medencém, és nem fér el a baba.
Mindig is tudtam, a méhem nem kisbabáknak való hely.
– Nick… Szabadíts ki innen… Vigyél el messzire, nem bírom tovább elviselni ezt a fájdalmat –
könyörögtem neki sírva, és láttam, hogy az ő szeme is könnybe lábad.
– Ha ennek vége, elmegyünk innen, szerelmem. Magammal viszlek, ahová csak akarod, de most
nyomnod kell.
Egy újabb fájástól a hasam iszonyúan bekeményedett, mire összeszorítottam a fogamat, és
nyomtam még egyet. A nővérek biztattak, az orvos pedig egyfolytában azt hajtogatta, hogy nyomjak és
nyomjak. Valaki borogatást tett a homlokomra, és amikor éreztem, hogy elmúlt a fájás, és a baba még
mindig nem bújt ki, meg akartam halni.
– Ez így nem megy… – panaszkodtam.
– Doktor úr! Teljesen kimerült! Csináljon valamit, az ég szerelmére!
– A császármetszés ezen a ponton veszélyes lenne az anyára nézve – felelte a szülészorvos.
Láttam, ahogy Nick elsápad.
– Noah… Azt akarom, hogy a következő fájásnál teljes erődből nyomj. Érted? Fogóval segítem
világra a babát. Ki kell bújnia végre, mert szenved.
A babám szenved, az én hibámból szenved. Azért szenved, mert én képtelen vagyok segíteni
neki, hogy kibújjon.
– Üljön fel! – utasított az orvos, pedig arra is alig maradt erőm, hogy a fejemet felemeljem. –
Mr. Leister, üljön mögé, hadd döntse a hátát mellkasának.
Nicholas engedelmeskedett, és az érzés, hogy a karjában tart, erőt adott a folytatáshoz.
– Meg tudod csinálni, szerelmem… Gyerünk, csak még egy utolsót!
Másodpercekkel múlva már jött is a következő fájás. Nem tudom, honnan vettem az erőt, de
megcsináltam. Szorítottam Nick kezét, és gyakorlatilag eszméletvesztésig csak nyomtam és nyomtam.
– Látom a baba fejét – jelentette be az orvos, és egy perc múlva egy nagyon mérges kisbaba
panaszos sírása töltötte be a helyiséget.
Nicholasra hanyatlottam, és lecsukódott a szemem.
– Noah… gyönyörű baba… Nézd meg, szerelmem!
 Kinyitottam a szememet, mire a nővér odalépett hozzám egy kék pólyába csomagolt pici
csomaggal.
– Nagyon szép kisfiú – mondta a nővér, és felém nyújtotta a babát.
Reszketett a karom, Nick pedig a hátam mögül segített, hogy a mellemre tegyem.
– Istenem…! – rebegtem elérzékenyülve.
Andy abbahagyta a sírást, amint meghallotta a hangomat. Kibuggyant a könnyem, előrehajoltam,
hogy puszit nyomjak az apró fekete pamacsra a feje búbján.
– Tökéletes… – suttogta Nick a fülembe –, köszönöm neked, Noah! Nagyon szeretlek.
Fantasztikus voltál.
Abban a pillanatban Andrew kinyitotta a szemét, és kíváncsian nézett ránk. A két égszínkék
csillag Nick arcára szegeződött, amitől mindkettőnknek elállt a lélegzete.
Nem tudtam tovább megbabonázva nézni, mert kivették a kezemből.
– Inkubátorba kell tennünk, amíg ki nem derül, hogy biztosan minden rendben van-e. Ez a
kislegény már nagyon meg akart születni.
Beleharaptam az ajkamba, amikor újra felsírt. Megharagudott, mert megint piszkálni fogják.
Olyan jól érezte magát nálam…

Andrew Morgan Leister egy júliusi szombaton született, pontosan kétkilós súllyal. Két éjszakát
inkubátorban töltött, utána végre velem lehetett. Néhány óra múltán ki is engedtek a kórházból, és
Nick hazavitt bennünket, hogy végre pihenhessünk. Még gyengének és kimerültnek éreztem magam.
Csak pár órát aludtam, mert aggódtam a kisbabámért, a kisbabáért, aki abban a pillanatban édesdeden
aludt az autós babahordozóban a hátsó ülésen.
Nick egy percre sem mozdult el mellőlem, pedig épp annyira fáradt volt, mint én, de
boldogabbnak tűnt, mint valaha.
A szüleink bejöttek a kórházba, és mindenki teljesen odáig volt Andrew-ért, mindenki dajkálni,
altatni, babusgatni akarta, de a kisfiam csak az én karjaimban nyugodott meg.
Amikor beléptünk a házba, egy rakás lufit és egy ajándékkosarat találtunk a bejáratnál, meg egy
csomó üdvözlőkártyát, tele jókívánságokkal. Az újságírók megrohantak minket, amikor kijöttünk a
kórházból, de soha nem gondoltam, hogy még ajándékokat is küldenek.
Nick bevitte a házba Andyt a babahordozóban, én pedig hálát adtam, amiért végre otthon
vagyunk. Az elmúlt napok iszonyatosan megviseltek.
A karomba vettem a kisbabámat, és felmentem a hálószobánkba, az ágyunkhoz. Nick utánunk jött.
Gyönyörű bölcsőt készítettünk elő a szobájában, oda akartam lefektetni a babát, de már a gondolat is
fájdalmas volt, hogy magára hagyjam. Nickkel együtt befeküdtünk az ágyba, és magunk közé vettük
Andyt.
– El sem hiszem, hogy már itt van velünk – bukott ki Nickből, miközben az ujjával végigsimította
Andrew rózsaszín pofiját.
– Ő a legszebb kisbaba, akit valaha láttam – jelentettem ki. Odahajoltam hozzá, hogy
megszaglásszam a kobakját. Isteni illata volt…
Nem azért mondtam, mert az én gyerekem, de tényleg gyönyörű kisbaba volt. Csupa kék szem és
húsos pofi. Jennától kapta ajándékba a kis ruháját, egy türkizkék rugdalózót Én vagyok az egyeske
felirattal a közepén.
Boldogan mosolyogtam. Boldogság töltött el, mert otthon vagyok, mert Nickkel vagyok, és mert a
legrosszabbon már túl vagyunk… Vagy legalábbis azt hittem.

Lehet, hogy ez furán hangzik, de egyáltalán nem volt nehéz alkalmazkodnunk Andyhez. Nem olyan
kisbabánk született, aki egész nap bömböl, sőt ellenkezőleg, néha fel kellett ébresztenünk, hogy egyen
már.
Valamilyen rejtélyes oknál fogva csak két hétig tudtam szoptatni. Észrevettem, hogy nehezen
szopizik, és végül elapadt a tejem. Nagyon fájt, hogy elvesztettem azt a különleges köteléket, mert
nincs semmi varázslatosabb, mint a testedből megetetni a kisbabádat. De nem volt mit tenni.
– Nézd a jó oldalát – mondta Jenna, aki elragadtatva bámulta és ringatta Andyt. – Legalább nem
fog lógni a melled.
Forgattam a szememet. Mivel neki még nem született babája, nem érthette, miért bántott a dolog.
– Nekem is kell! – jelentette ki Jenna teljesen váratlanul.
Felkacagtam, miközben összehajtogattam Andy ruháit, és bepakoltam a szekrénybe. Annyi ruhája
volt, hogy a felét fel sem tudja majd venni. Andy születése óta nagyot nőtt, úgy nőtt, mintha húzták
volna, már majdnem négy és fél kilót nyomott.
– Mondd meg Lionnak – feleltem. Leültem vele szemben, és Andy húsos ajkát figyeltem, ahogy a
cumival cuppog. Amikor abbahagyta a szopizást, mi is beleestünk a csapdába, onnantól Andy
szájából erővel sem lehetett kivenni a cumit.
– Már mondtam neki… De azt mondja, még várni akar – magyarázta fintorogva. – Be kell
vetnem valami trükköt, hogy becsússzon egy baleset.
– Jenna! – kiáltottam rá elkerekedett szemmel.
A barátnőm felkacagott, a kacaja felébresztette a babát. Kivettem a kezéből, és megpróbáltam
visszaaltatni.
– Csak vicceltem! – vágott vissza Jenna, és jót mulatott rajtam.
Lion és ő nemsokára hazamentek, Nick pedig odajött hozzám. A kanapén ültem Andyvel, aki
ébren, de nyugodtan feküdt a karomban. Le sem vette rólam a kis szemecskéjét, mintha mondani akart
volna valamit.
Nick megpuszilta a fejem búbját, és leült velem szemben a lábtartóra.
– Olyan szép vagy! – jegyezte meg mosolyogva. Letérdelt, és csak bámult minket.
– Hihetetlen, hogy már három hét eltelt azóta, hogy emberfeletti erővel világra hoztad ezt a
kisbabát – mondta, és az ujjaival megcirógatta Andy sötét színű pamacsát a kobakján. Olyan puha volt
a bőre, hogy legszívesebben egész nap simogatta volna az ember.
– Szeretnék mondani valamit, Noah – szólalt meg Nick komolyan. Ráemeltem a tekintetemet.
– Valami baj van?
Tudtam, hogy ideges, mert két hét múlva volt esedékes a támadója tárgyalása. Mindannyian
nyugtalanul vártuk, hogy rács mögé kerüljön az a rohadék.
– Nincs semmi baj… De valami mégis van – közölte velem. Megfogta a kezemet, és
megpuszilta. – Csak azt akartam mondani, hogy a világ legboldogabb férfijává tettél, Pulykatojás –
mondta. Odahajolt hozzánk, megpuszilta Andy fejecskéjét, aki közben lehunyta a szemét, elaludt, és
valahol messze járt. – Mindaz, amit megéltünk, minden helyzet, amivel együtt kellett megküzdenünk…
Már nagyon sok idő eltelt az első csókunk óta, ott, a kocsinál, egy nyári éjszakán, a csillagok alatt.
Emlékszem, majd’ belehaltam, hogy találjak valami ürügyet, hogy megízlelhessem az ajkadat,
megérinthessem a bőrödet, és végigsimogathassam az egész testedet. Jobb emberré tettél, Noah,
megmentettél egy magányos, céltalan élettől, egy olyan élettől, amibe a szerelem nem fér bele, és
csakis a gyűlölet vezérli. Te mindig képes vagy rá, hogy kimagyarázd az emberek hibáit, mindig a jót
látod mindenkiben, aki csak megjelenik az életedben… És ha létezik olyan hiba, amire nincs mentség,
akkor azt én követtem el azzal, hogy nem tettem meg már rég, amit…
A szívem a torkomban dobogott, amikor előhúzott egy fekete bársonydobozkát a zsebéből.
Kinyitotta, nekem pedig elakadt a lélegzetem, amikor megláttam a gyönyörű, vakítóan fénylő gyűrűt.
– Gyere hozzám feleségül, Noah… Oszd meg velem az életedet, örökre. Legyél az enyém, én
pedig örökre a tiéd leszek!
A számhoz kaptam a kezemet, és egy pillanatra elakadt a szavam.
– Én… – Még mindig gombóc volt a torkomban. Ránéztem Andrew-ra, aki ott aludt kettőnk közt,
és hirtelen remegni kezdett a kezem. Nick átvette a babát, és óvatosan betette a bölcsőbe.
Aztán odalépett hozzám, letérdelt előttem a kanapé elé, és mélyen a szemembe nézett.
– Mit mondasz, Pulykatojás?
Mosoly ült ki az arcomra, nem tudtam magamban tartani. Megragadtam az inggallérját, és vadul
szájon csókoltam.
– Ez egy igen akar lenni? – suttogta mosolyogva, bele a számba.
– Naná, hogy igen! – jelentettem ki meghatódva, a boldogságtól könnyes szemmel.
Nick kézen fogott, és felhúzta a gyűrűt a bal kezem gyűrűsujjára.
– Nagyon szeretlek… – mondta, és újra megcsókolt.
Azzal felkapott, és bevitt a hálószobába. Őrülten szerettük, csókoltuk egymást, és mindenfélét
megfogadtunk a másiknak. Azt akartam, hogy borítsa el a testemet a csókjaival, és meg is tette,
nagyon-nagyon közel akartam érezni magamhoz, ő pedig felrepített a gyönyörök csúcsára…

Amikor Andrew egy hónapos lett, Nicknek vissza kellett mennie dolgozni. Igazából soha nem hagyta
abba a munkát, otthonról dolgozott, a kanapén ülve, laptoppal az ölében. Imádtam a látványt, hogy
amikor belépek a nappaliba, Andy ott alszik Nick mellkasán, miközben ő komoly ábrázattal gépel, a
tekintete a monitorra szegeződik. Valahányszor együtt láttam őket, majd’ elolvadtam a
gyönyörűségtől. Két fej, fekete haj, két égszínkék szempár… Eldobtam az agyam attól, hogy mennyire
hasonlítanak egymásra.
– Most biztos örülsz… – vágtam a képébe egy napon, miközben Andyvel játszottunk az
hálószobában, az ágyunkban. – Tőlem az égvilágon semmit nem örökölt, még a szeme fehérje sem az
enyém.
Nick büszkén mosolygott, de közben a fejét ingatta.
– Majd szeplős lesz, mint te… Tudom.
– És utálni fog miatta.
Nicholas felkacagott.
– A fiunk igazi kis szívtipró lesz, Noah. Az tuti.
Andy akkor először kacagott fel, mi pedig döbbenten néztünk egymásra. Az a kisbaba
mindkettőnk szívét rabul ejtette, mi pedig az égvilágon mindent megtettünk érte.

Egy hónappal Andy születése után, egészen pontosan egy hétfői napon Jenna eljött hozzánk, és
rábeszélt, hogy tegyünk egy kört a városban. A szülés óta alig mozdultam ki a házból, mert nem
nagyon mertem útnak indulni a babával, de végül engedtem a barátnőm unszolásának, elővettem a még
be sem járatott robot-babakocsit, és elindultunk a házunktól néhány saroknyira található
bevásárlóközpontba. Nagyon meleg volt, és nem akartam, hogy Andynek megártson a túlzott napfény,
így bemenekültünk egy kávézóba. Szóba került az esküvőnk, és Jenna fejében rögtön csakis az
előkészületek jártak.
– Jenn, amit mondtam, megmondtam – szóltam rá fáradtan. – Eljegyeztük egymást, de csak akkor
házasodunk össze, ha a baba egy kicsit nagyobb lesz.
– Ez baromság!
– Nem, nem az! Nem tudok egyszerre esküvőt szervezni, és egy újszülöttről gondoskodni.
– Majd én megszervezem neked, te bolond!
Dühösen ingattam a fejemet, és tovább hallgattam a dumáját. A szüleink nagyon boldogok voltak,
amikor elújságoltuk nekik, hogy összeházasodunk. Az már egyiküknek sem tetszett annyira, hogy
megfordítottuk a dolgok sorrendjét. Mindkettőnket úgy neveltek, hogy tiszteljük a hagyományokat, még
párkapcsolati dolgokban is – szerelem, házasság, összeköltözés, és aztán a gyerek –, de Nick és én
megmutattuk nekik, hogy nem a hagyománytisztelő utat választottuk.
Őszintén szólva eszünkbe sem jutott az esküvő. Én minden erőmmel a babára és Nickre
koncentráltam, aki nagyon meglepett a lánykéréssel. Úgy éreztem, túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy
egy életre elköteleződjünk, de ahhoz is, hogy gyerekünk legyen. Másrészről viszont olyan
élettapasztalat volt a hátunk mögött, amiben ilyen fiatalon csak keveseknek van része.
Boldog voltam, és Nick is, és nekünk ez volt a fontos.
Néhány órával később úgy döntöttünk, hazamegyünk. Steve már nem kísérgetett mindenfelé.
Miután egyfolytában nyaggattam Nicket, és nagyjából minden visszatért a normális kerékvágásba,
sikerült vele megértetnem, hogy kicsit túlzás, ha mindig a sarkamban van egy testőr. Bezzeg Nicholas
állandóan fontos emberekkel tárgyalt, tele volt a bírósági ügyével a sajtó, és ő volt az is, akire
rátámadtak, és majdnem kioltották az életét.
Én őt féltettem, Steve pedig a legjobb volt a szakmájában, és hát mondjuk ki, szegény majd’
belehalt az unalomba, amikor engem kellett kísérgetnie a parkba vagy pelenkát vásárolni.
Nick végül hallgatott rám, és azon az estén Steve-vel együtt utazott San Franciscóba. Azt
mondta, megpróbál még az éjjel visszajönni, de tudtam, hogy az ottani megbeszélései mindig nagyon
elhúzódnak. Az első magányos éjszaka várt rám Andrew születése óta, és Nick ideges volt. Én nem
aggódtam, mert tudtam, hogy tökéletesen elboldogulok a babával, és bár felajánlotta, mi nem
tartottunk vele. Nem akartam egy egy hónapos babával repülőre szállni, sem a napirendjét felborítani.
Nick sem erőltette a dolgot, amikor felsorakoztattam az érveimet.
– Biztos nem akarod, hogy elkísérjelek? – kérdezte a barátnőm, amikor azt mondtam neki, be kell
ugranom a gyógyszertárba. Andrew-nak pelenkakiütései lettek, és szegényke elég rosszul viselte.
– Ne aggódj! – feleltem neki, és búcsúzóul átöleltem.
Jenna lehajolt, és nyomott egy puszit Andy feje búbjára.
– Én veszem neki a legjobb cuccokat – jelentette ki, én pedig önkéntelenül is a szememet
forgattam.
Aznap egy fekete rövidnadrág és egy újabb feliratos póló volt rajta.

CSAK NYOLC ÓRÁT KELLETT VÁRNI RÁM

– Vigyázz a keresztfiamra! – kiáltott fel, azután elindult.

 Bementem a gyógyszertárba, és megvettem a krémet. A hazaúton, miközben a babakocsit toltam
végig a megszokott úton, furcsa érzés kerített hatalmába.
Jeges rémület futott végig a gerincemen. Hátranéztem, hogy jön-e valaki mögöttem, de nem
láttam senkit. Furán éreztem magam Steve kísérete nélkül, és rájöttem, hogy már el is felejtettem,
milyen érzés egyedül mászkálni. Továbbmentem, mert szerettem volna minél előbb hazaérni, és a
különös érzés a feledés homályába merült.
Andy egyfolytában sírt, mióta hazaértünk. Nagyon fájt a bőre, és minden mozdulattól keservesen
felsírt. Csak akkor nyugodott meg, amikor hasra fektettem: a popsija égnek állt, a kis feje a karomon
nyugodott. Aztán a mellkasomra tettem, ahogy Nick szokta, és végre elaludt. Befektettem a kiságyba,
átöltöztettem, és megbabonázva néztem.
Hogyan lehetséges szinte ösztönösen ennyire szeretni valakit? Az én kis pasim… Cumijával és
húsos pofijával ő volt a legszebb látvány, amiben valaha részem volt. Szenvedek, amikor sírni látom,
és repesek az örömtől, amikor mosolyog. Ha belegondolok, hogy az egész eddigi életemet nélküle
éltem le… Most már a gondolatától is kikészülök, hogy nincs mellettem.
Kicsit beszélgettem Nickkel, mert tudtam, hogy egy hotelszobában tölti éjszakát, aztán bebújtam
az ágyba. Letettem a telefont, és szinte rögtön elaludtam. Teljesen kimerültem.

Kinyitottam a szememet, és azonnal kirázott a hideg. Ne kérdezzétek, miért, egyszerűen csak elkapott
egy érzés. Minden nyugalmas volt, mégis fura előérzetem támadt, és felültem az ágyon. Felgyorsult a
légzésem, lábujjhegyen jártam, nehogy zajt csapjak.
Nyugalmat erőltettem magamra. Azt gondoltam, biztos csak egy rossz álom volt. Már
megszabadultam a rémálmaimtól, de mivel Nick nem volt mellettem, féltem, nehogy visszatérjenek.
Az álomra konkrétan nem emlékeztem, de igyekeztem megnyugodni, mielőtt bemegyek a babához.
Andy mindig érzékelte a lelkiállapotomat, és kétségbeesett sírással reagált, valahányszor dühös vagy
ideges voltam.
Amikor lenyugodtam egy kicsit, kiléptem a hálószobából, és elsétáltam Andy szobájáig.
Megállt bennem az ütő.
Valaki állt ott.
A kisbabám nem volt egyedül.
 57
NOAH

Az egész testem megfeszült, és megbénított a félelem. Megtorpantam a babaszoba ajtajában. Nem

léptem be. A nő, aki háttal állt nekem, meghallotta, hogy ott vagyok, és rögtön megfordult. Elakadt a
lélegzetem. Még jobban elborzadtam attól, hogy felismertem.
– Briar.
Az a vörös hajú lány velem szemben távolról sem emlékeztetett arra a szédületes csajra, aki
hónapokig a lakótársam volt. A haja rövidebb lett, nagyjából a válláig ért. Zöld szeme alatt sötét
karikákat láttam, meg sem próbálta némi sminkkel elfedni az apró bőrhibáit. Egyszerű fekete nadrágot
és szürke melegítőfelsőt viselt. Még egyszer mondom: semmi köze nem volt ahhoz a lányhoz, akivel
hónapokig együtt éltem.
– El ne mozdulj az ajtóból, Morgan!
Befeszültem attól, milyen idétlenül szólított meg, miközben nagyon is jól tudta a keresztnevemet.
– Mi az ördögöt keresel itt? – kérdeztem higgadtan. Andy még aludt, elég közel Briarhöz. A volt
lakótársam a bölcsője mellett álldogált, amíg meg nem jelentem.
Briar benyúlt a zsebébe, és megláttam a fém csillanását… A szívem azonnal őrült zakatolásba
kezdett.
Nyeltem egy nagyot, és a földbe gyökerezett a lábam.
– Meg akartam ismerni Nick fiát – jelentette ki. Visszafordult a bölcsőhöz, és megbabonázva
mosolygott.
Nem kerülte el a figyelmemet az az apró részlet, hogy Nicholas fiaként említette.
Igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, még akkor is, ha csakis azon járt az eszem, hogyan tudnám
minél gyorsabban megfogni a kisbabámat, és kirohanni vele a hálószobából.
– Gyönyörű baba… Tiszta apja – állapította meg, miközben odahajolt hozzá, és megsimogatta a
kis buksiját.
Ösztönösen tettem egy lépést előre, de abban a pillanatban felemelte a másik kezét, amiben a
kést tartotta, és nekem szegezte. Rögtön a földbe gyökerezett a lábam.
– Megmondtam, hogy ne mozdulj! – sziszegte dühösen.
– Briar, kérlek… – hebegtem, amikor mindkét kezével benyúlt a bölcsőbe, és kivette onnan
Andyt, aki erre rögtön felébredt.
A kisbabám értetlenkedve pislogott, és amikor megláttam, hogyan nyúl hozzá az a nő, már
tudtam, mi fog történni. Andrew sírva fakadt, megtörve ezzel a szobában beállt dermedt csendet.
Ökölbe szorult a kezem, szerettem volna rögtön a karomba venni, megnyugtatni. Rettenetes gyűlölet
járta át az egész testemet. Semmi nem érdekelt: úgy éreztem, megölöm, megölöm, ha bántja a
kisbabámat.
Briar ringatni kezdte, hogy ne sírjon. Iszonyatos rettegés tört rám, amikor a késsel vészesen
közelíteni kezdett Andy teste felé.
– Rosszul tartod! – estem neki, amikor láttam, hogy a kicsi sír. Kétségbeestem, ki akartam
szabadítani az én pici babámat az átkozott fegyver közeléből.
Briar felnézett rám, és kissé kimerültnek látszott.
 – Fektesd hasra! – szóltam rá, és igyekeztem nem kiabálni. – Így… – Bólintottam, amikor
megtette, amit kértem. Egyik kezét rajta tartotta a babán, a másik kezében pedig ott volt az az átkozott
kés.
Andy nyöszörgött, de aztán megnyugodott. Briar arcán elégedettség tükröződött, miközben egy
dalocskát énekelt neki, amit még soha életemben nem hallottam.
– Tudod… – kezdte mélyen a szemembe nézve. – Az én kisbabám is kék szemű volt…
Nagyot nyeltem. Nem értettem.
– Nem vetettem el – közölte dacos tekintettel. – Nicholas apja odaadta rá a pénzt… De én nem
tettem meg.
És akkor…
– Elvesztettem őt – kezdett bele. A szeme megtelt könnyel, a színe gyönyörű smaragdzöldbe
fordult. – Az egész család hátat fordított nekem, amikor bevallottam, hogy hat hónapos terhes vagyok.
Igyekeztem eltitkolni, de veled ellentétben én alaposan meghíztam. Gyakorlatilag már nyolchetesen
látszott rajtam.
Uramatyám!
– Vörös volt a haja, mint nekem, a szeme pedig tisztára Nicholasé.
Amikor meghallottam a szavait, belesajdult a szívem. Nemcsak azért, mert az ő kisbabája
meghalt, hanem mert az a baba is Nicholasé volt. Ahogy elnéztem a kisbabámat a karjában,
bepánikoltam, mert rájöttem, hogy én is elveszíthetem.
– Csak egyetlenegyszer tarthattam a karomban.
– Briar… Nagyon sajnálom…
Briar az arcához emelte Andyt, és megszagolta a kobakját.
– Figyelmeztettelek Nicholasszal kapcsolatban… De nem hallgattál rám.
Most már gyűlölettel nézett rám. Andy nyugtalanul fészkelődni kezdett.
– Briar, kérlek… Kérlek, add ide a kisbabámat! – könyörögtem neki, és éreztem, hogy elered a
könnyem.
Briar a fejét ingatta.
– Az enyém az elsőbbség, Noah…! – esett nekem. Először szólított a keresztnevemen. – Te nem
érdemled meg, hogy hamarabb legyél anyuka, mint én… Nicholas pedig nem érdemli meg ezt a babát.
Nem tudtam, mit csináljak… Elkeseredésemben jobbra-balra kapkodtam a fejemet, hogy kerítsek
valamit, amit fegyverként tudok használni. Briar teljesen bekattant. Soha nem volt százas: azt hazudta,
hogy Nicholas lefeküdt vele, miközben velem járt, és akkor is hazudott, amikor azt mondta, Nick
kényszerítette arra, hogy vetesse el a gyereket…
– Jobb anya vagyok, mint te – jelentette ki. Felkapott egy hátizsákot a pelenkázóról, amit nem én
tettem oda. Briar minden bizonnyal összeszedte a baba cuccait, amíg én aludtam. Úgy éreztem, én
vagyok a legrosszabb anya a világon. Hogyhogy nem hallottam?
A szemem megakadt a bébiőrön, a bölcső mellett. Ki volt kapcsolva.
– Briar, nem viheted magaddal! – kiáltottam rá, amikor fenyegetőzni kezdett a késsel, és rám
parancsolt, hogy álljak félre.
Andrew felébredt, és megint elsírta magát.
– Nézd meg, mit tettél! – kiabálta, és dühösen bámult rám.
– Kérlek, add vissza, Briar! Én vagyok az anyja!
Ügyetlenül kezdte ringatni, Andy rossz szögben feküdt a karjában, és megrémült, mert Briar
hozzáért a kiütéses bőréhez.
– Add ide, az isten szerelmére! Ez fáj neki!
A baba sírása betöltötte a szobát, belehasított az éjszaka csendjébe. Briar letette a földre a
hátizsákot, hogy szorosan tarthassa Andrew-t, és rám fogta a kést. A tekintete, ami addig rám
szegeződött, hirtelen a vállam fölé siklott. Zajt hallottam. Nem is maradt időm rá, hogy megforduljak,
mert valakinek a keze hátulról megragadott. A vállam nekiütközött az illető kemény mellkasának. A
másik keze közben betapasztotta a számat, és belém fojtotta a sikolyt.
– Úgy vágytam rá, hogy átöleljelek – suttogta a fülembe az ismerős hang.
Egy pillanatra megállt a szívem, hogy aztán vad zakatolásba kezdjen.
Michael.
Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de nem engedett el. A testét gyomorforgató
alkoholszag lengte körül.
Briar szeme felragyogott a támadóm láttán, én pedig minden erőmmel arra koncentráltam, hogy
valami kapcsolódási pontot találjak kettejük között. Hogy a fenébe lehetséges, hogy az a két ember,
aki a legnagyobb fájdalmat okozta nekem, egy helyiségben tartózkodik, és engem és a kisbabámat
fenyegetik?
– Nálad van minden, kedvesem? – kérdezte Michael Briartől, aki bólintott, és felemelte a földről
a babaholmival teli hátizsákot.
Rettenetes félelem uralkodott el rajtam. Félelem és harag.
– Eressz el!
– Magammal viszem, és te nem fogsz az utunkba állni – fenyegetőzött, és nem is nézett a
szemembe.
Michael magához szorított, hogy Briar zavartalanul elsétálhasson.
– Várj meg odalenn – közölte parancsoló hangon, amit tőle még sohasem hallottam.
Majdnem megállt a szívem, amikor elindult az ajtó felé.
– Briar… Briar, kérlek… Add vissza, kérlek! – Zokogtam, és megpróbáltam kiszabadulni
Michael szorításából. Briar egy pillanatra megtorpant. Először rá, aztán Michaelre, végül Andyre
nézett.
– Sajnálom, Noah – rebegte, és elindult lefelé a lépcsőn.
– Ne! – üvöltöttem tiszta erőből. Andrew keservesen sírt, Michael pedig megfordított, és háttal a
falhoz nyomott.
– Azt hitted, hogy élheted tovább az életedet, mintha mi sem történt volna? Azt hitted, hagyom,
hogy az a faszkalap kisajátítson, és ölbe tett kézzel végignézem?
Vigasztalhatatlanul feltört belőlem a zokogás. El sem akartam hinni, hogy ez az egész velem
történik.
Nicholas messze volt, és Steve is…
Abban a pillanatban eszembe jutott egy beszélgetés Nickkel, néhány héttel korábban. Nem is
nagyon figyeltem rá. Megszállottan aggódott a biztonságomért, mindig attól parázott, hogy valaki
megint bánthat minket… És abban a pillanatban megértettem, miért mert úgy dönteni, hogy magával
viszi Steve-et…

– Riasztót szereltettem a házba, Noah – mondta Nick, amikor éppen a cumisüvegből etettem
Andrew-t. Megbabonázva néztem a kisbabámat, le sem tudtam venni a szememet róla. – Ismerlek,
és tudom, mi a véleményed a riasztókról. Ha hazaérsz vagy elindulsz itthonról, nem is kell kóddal
bajlódnod. Mondtam nekik, hogy építsenek be egy pánikgombot. Csak meg kell nyomnod, és máris
beriaszt a központban. Hallod, amit mondok?
Felnéztem rá, és elmélázva mosolyogtam.
– Igen, igen, pánikgomb. Persze hogy figyelek.
Nicholas sóhajtott egyet, és odalépett hozzám.
– A pánikgomb, Noah! Ott van a konyhapult alatt.
Abban a pillanatban Andy imádni való gurgulázásba kezdett, és megint elterelte a
figyelmemet. Nicholas kikapta a kezemből a babát, és dühösen nézett rám.
– A fenébe is, Noah! Ez fontos!
Megsemmisítő pillantást vetettem rá. Megadóan feltartottam a kezemet.
– Hallottam. Kicsit túlliheged ezt a dolgot, de megértettem. Most már add vissza Andrew-t!
Nick felsóhajtott, megrázta a fejét, és a kezembe adta a babát.
– Emlékeztess rá, hogy megmutassam, hol van…
De azt már meg se hallottam… És nyilván nem emlékeztettem rá…

– A tízezer dollár, amit arra adott, hogy lelépjek, elég volt egy időre… De a te híresen heves
vőlegényednek sokkal több zsetonja van, mint tízezer dollár. Nem igaz, kicsim? – kérdezte Michael,
és egyből visszarántott a valóságba.
Szóval pénzt akar… Miért nem vagyok meglepve?
– Kurva anyád! – üvöltöttem. Gyűlöltem őt. Annyira gyűlöltem, mint még soha senkit.
Michaelnek megfeszült az állkapcsa, és mielőtt észbe kaptam volna, lekevert egy hatalmas
pofont.
– Ne merészeld szidni az anyámat! Megértetted?!
Reszkettem, mint a nyárfalevél, de megpróbáltam erősnek mutatkozni. Nem akartam elhinni, hogy
megütött…
– Akkor most szépen megmondod, merre van a széf.
Tudtam, hogy van egy széf a hálószobában. A kódot Nick választotta hozzá: a megismerkedésünk
dátuma volt.
Megmondtam neki, hol van, ő pedig belökdösött a hálószobába. A szeme megakadt a vetetlen
ágyon, a szép bútorokon és az ágyunk fölött a bekeretezett fotón. Jennától kaptuk ajándékba. Hárman
voltunk rajta: Nick, Andy és én.
– Mit szólna a vőlegényed, ha megint jól megdugnálak, de most a gyönyörű ágyatokban?
Szerinted újra megbocsátana? Vagy megint kitenné a szűrödet, mint két éve?
– Te beteg vagy! – sziszegtem neki, de igyekeztem megőrizni a hidegvéremet.
Michael felkacagott. Ráböktem a képre, ő pedig elmozdította a helyéből. Ott volt mögötte az
ezüstszínű széf.
– Írd be a kódot!
Odahúzott maga elé. Megtettem, amit kért, és amikor a széf ajtaja kinyílt, felragyogott az arca.
– A fene a jódolgát a pasidnak! – kiáltott fel, és kisöpörte a bankjegykötegeket az iratok mellől.
– Ha ennyi lóvét tart a rohadt házában, bele se gondolok, mennyi lehet neki a bankban.
Ökölbe szorult a kezem.
– Fogd azt a rohadt pénzt, és húzz el innen!
 Michael elvigyorodott, majd begyömöszölte a hátizsákjába az ötszázas bankjegykötegeket, aztán
elindult, engem pedig lefelé lökdösött a lépcsőn. Briar a kanapén ült, Andy a karjában aludt.
Amikor megláttam, hogy jól van, úgy éreztem, újra dobog a szívem. Nem érdekelt a pénz… Ha
rajtam múlt volna, az égvilágon mindent odaadtam volna nekik, csak Andynek ne essen bántódása.
Könyörgöm, csak Andyt ne!
– Mehetünk? – kérdezte Briar türelmetlenül.
– Egy pillanat, drágám – felelte Michael, és a tekintetével végigpásztázta a nappalit.
Amikor beráncigált a konyhába, úgy éreztem, a bőröm minden egyes pórusán keresztül párolog
kifelé az adrenalin.
Hol van az az istenverte riasztó, Nicholas?
Briar felállt, Andyvel a karján, és utánunk jött. Gyűlöltem a látványt, ahogy magához szorítja,
mintha az övé lenne, mintha az ő kisbabája volna. Michael letette az asztalra a pénzzel kitömött
hátizsákot, és kényszerített rá, hogy leüljek egy székre. Briar csak nézett: hol rám, hol a társára. Olyan
volt, mint egy kislány, aki arra vár, hogy megmondják neki, mit csináljon.
– Mi a terved, Michael? – kérdeztem. Megpróbáltam húzni az időt a konyhában. Ha nem találom
meg a riasztót, mielőtt lelépnek, nagy valószínűséggel soha többé nem látom a kisbabámat. – Elviszed
a pénzt és a fiamat, hogy bosszút állj Nicholason?
– Pontosan ezt fogom tenni – felelte mosolyogva, és kinyitotta a hűtőt. Kivett belőle egy sört, és
mélyen a szemembe nézett. – Imádlak nézni, amikor így félsz… Őrületes érzés ebben a házban
mászkálni, sört iszogatni, miközben tudom, hogy a családod a markomban van.
Remegtem a széken ülve, és az járt a fejemben, hogy lehettem akkora barom, hogy nem láttam
rögtön, milyen ember Michael O’Neil.
Mindig mentegeted az emberek hibáit…
Nicholas szavai majdnem olyan keményen betaláltak, mint az a pofon, amit Michaeltől kaptam
néhány perccel korábban. A jót akartam meglátni benne, az biztos, meg akartam magyarázni
magamnak, miért használta ki a sebezhetőségemet, és végre megértettem, hogy nem mindenkiben van
jóság. Léteznek gonosz emberek is, és kész.
Andy megint nyöszörögni kezdett, Michael pedig rögtön odanézett.
– Már nagyon szerettem volna megismerni a kis Leistert… – közölte, és kikapta a babát Briar
kezéből.
Felpattantam.
– Hozzá ne érj! – üvöltöttem, mire a kisbabám sírva fakadt. Éppen ezt akartam elérni.
Michael elengedte a füle mellett az utasításomat, és megsimogatta a baba fejét.
– Annyira hasonlít rá, hogy mindjárt elhányom magam – jegyezte meg, és visszaadta Briarnek.
Andrew még mindig sírt.
– Éhes – jelentettem ki, és belenéztem Michael szemébe. – Hadd melegítsem meg a tápszerét.
Michael undokul vigyorgott.
– Tudsz te szebben is kérni – mondta, és odalépett hozzám. Az alkoholszagtól émelyegni
kezdtem. Rám jött a hányinger.
– Kérlek – könyörögtem neki, és megpróbáltam lenyugtatni a háborgó gyomromat.
Michael megragadott a derekamnál fogva, és belecsókolt a nyakamba. Földbe gyökerezett a
lábam, és visszatartottam a könnyeimet.
– Hallgattasd el! – súgta a fülembe parancsolón, és egy másodperc múlva eleresztett.
 Azon nyomban eltávolodtam tőle, megkerültem a konyhaszigetet, hogy magamhoz vegyem a
cumisüveget, a tápszert és a tejet. Közben végigtapogattam a konyhapult alját, hogy megtaláljam azt az
átkozott riasztót.
Ezalatt Michael idétlen vigyorral a képén felhörpintette a maradék sörét. Nem értettem, miért
van még mindig ott, a helyében én már rég odébbálltam volna, amint megkaparintom a pénzt. De látva,
milyen jól szórakozik, rájöttem, hogy számára fontosabb, hogy fájdalmat okozzon nekem, mint az,
hogy kereket oldjon a pénzzel. Élvezte, hogy elfoglalhatja Nicholas helyét a házban.
Majdnem felsikoltottam, amikor a kezem végre beleakadt valamibe a konyhapult alján.
Megtaláltam a pánikgombot!
Megnyomtam, és imádkoztam, hogy a rendőrség hamar kiérjen.
Megmelegítettem a tápszert. Amikor a cumisüveg készen állt, odaléptem Briarhöz.
– Hadd etessem én meg – kértem tőle könyörgő tekintettel.
– Nem! – ellenkezett a lány, és kitépte a cumisüveget a kezemből.
Michael rám bámult.
– Tudod, mit, Noah? – kezdett bele. Megváltozott a hanghordozása: barátságosról gonoszra
váltott. – Én is megadhattam volna neked mindezt… – közölte, és körbemutatott. – Boldogok lehettünk
volna, ha nem akaszkodsz rá egy olyan fickóra, mint Leister… Mi van veled? Vagy szereted, ha úgy
bánnak veled, mint valami kapcaronggyal? Mondd csak… Ezt én is megtehetem, ha ez a vágyad.
– Hagyj békén! – üvöltöttem, és farkasszemet néztem vele. – Akkora barom vagy! Most az egész
rohadt hátralevő életedet börtönben töltheted! És te is! – kiabáltam Briarnek. – Nem látod, hogy
manipulál? Velem is ugyanezt tette!
– Fogd be! – parancsolt rám Briar dühösen. – Michael többet segített nekem, mint bárki más…
Együtt megyünk el innen… Ugye? – kérdezte Michaeltől, a meghatottságtól fénylő szemmel.
Ingattam a fejemet, és nem értettem semmit.
– Mi a fenét műveltél vele? – kérdeztem, és odafordultam a férfihoz.
Michaelnek nem maradt ideje a válaszra, mert távolról rendőrautók szirénázása hangzott fel.
Megkönnyebbültem volna, ha nem kizárólag az érdekelt volna, hogy Briar visszaadja Andyt.
Bele sem mertem gondolni, mi történhet, ha még mindig az a zakkant nő tartja a karjában, amikor
beront a rendőrség,
Michael odafordult hozzám, lecsapta az asztalra a sörösüveget, és megragadta a karomat.
– Mi a fenét műveltél? – kérdezte, és megrázott.
Vacogott a fogam, mégis mosolyt erőltettem az arcomra.
– Távriasztó. Fél másodperced van, hogy elhúzz innen.
Briar ijedten bámult előbb Michaelre, aztán rám. Andy bömbölni és fészkelődni kezdett, talán
mert a szirénázás egyre hangosabb lett.
Michael elengedett, felkapta a hátizsákot az asztalról, és odafordult Briarhöz.
– Gyerünk! – kiáltotta, és kinyitotta a kertbe vezető ajtót.
Briar halálra rémült, látszott a tekintetéből. Andy még mindig sírt, ő pedig csakis azzal volt
elfoglalva, hogy valahogy elcsitítsa.
– Briar, add vissza… – könyörögtem neki.
Michael nem várt tovább. A vállára vette a hátizsákot, kisétált az ajtón, és hátra sem nézett.
Azt akartam, hogy a rendőrség elkapja, de abban a pillanatban minden erőmmel csakis arra a
nőre tudtam koncentrálni, aki a karjában tartotta a kisfiamat. Hátrálni kezdett, amikor közeledtem felé,
így sikerült beszorítanom az utcafrontra nyíló bejárati ajtóhoz.
Megállt, és ijedten bámult rám.
– Sajnálom, Noah…
Azt hittem, meghalok, amikor kinyitotta az ajtót. Andrew sírása a lelkemig hatolt. A kisbabám
szenvedett, én pedig tehetetlen voltam. Elveszik tőlem, elviszik messzire. A legszörnyűbb félelmem
vált valóra, és én nem tehettem semmit.
Abban a pillanatban két rendőrautó tűnt fel a sarkon. Briar megtorpant, amint meglátta őket, és
elkerekedett a szeme.
Éles sikolyt hallatott, amitől megállt bennem az ütő.
Kirohant, de egy rendőrautó az útját állta a ház előtt.
– Dobja el a fegyvert! – kiáltott rá egy rendőr, és pisztolyt fogott a nőre.
A számhoz kaptam a kezemet. Ne! Eltalálhatják a kisbabámat!
Briar átnézett az út túloldalára, de abban a másodpercben egy újabb rendőrautó fordult be elénk,
elzárva előle az egérutat.
– Dobja el a fegyvert! – kiáltott rá újra a rendőr.
Briar rám nézett, a szeme megtelt könnyel. Egy másodperccel később a kés a földön koppant.
Lélegzet-visszafojtva bámultam Briarre, akinek láthatóan teljesen kicsúszott a lába alól a talaj.
Az arcához emelte Andyt, adott egy puszit a fejére, majd lassan lehajolt vele, és letette a földre. A
kisbabám fészkelődni kezdett, és olyan keserves sírásra fakadt, mint még soha.
Kitört belőlem a zokogás, miközben Briar eltávolodott Andytől, és követte a rendőrök
utasításait. Kirohantam a kisbabámhoz, felemeltem, és magamhoz szorítottam: még soha életemben
nem féltem annyira, és soha életemben nem kívántam valaki halálát. Remegett a lábam, a földre
roskadtam. Andy sírdogált a karomban, én pedig igyekeztem megnyugtatni.
Nem fogtam fel, mi történik körülöttem, nem érdekelt semmi, csak az volt a fontos, hogy a
kisbabám újra velem van.
– Asszonyom, hadd segítsek! – ugrott oda hozzám az egyik rendőr, hogy felsegítsen. Egész
testemben reszkettem, és képtelen voltam visszafogni a lelkem mélyéről feltörő zokogást.
– Michael… A kertre nyíló ajtón szökött ki… – nyögtem ki. Reszkettem, mint a nyárfalevél.
A rendőr megkért, hogy adjak személyleírást a támadóról, és erősítést kért a kézre kerítéséhez.
Bekísértek a házba, hogy kihallgassanak, és orvosi vizsgálatnak akartak alávetni engem és
Andrew-t is. De nem hagytam. Kértem őket, hogy hagyjanak békén, és bezárkóztam Andyvel együtt a
szobájába.
A fehér méhecskés body, amit éjszakára adtam rá, teljesen bepiszkolódott. Levettem róla a
szennyes ruhát, és átöltöztettem. Még mindig sírt. Leültem vele a kanapéra, és addig ringattam, amíg
végre megnyugodott. Végig engem nézett, le sem vette a szemét rólam.
– Már vége… – suttogtam a fülébe, és magamhoz szorította. – Már vége, életem…
Csak akkor indultam el lefelé a nappaliba, Andyvel a karomban, amikor láttam, hogy mélyen
alszik.
– Mrs. Leister, fel kell tennünk néhány kérdést – közölte az egyik rendőr. – A férje úton van, már
értesítettük a történtekről…
Nicholas… Róla meg is feledkeztem. A gondolataim csakis a kisbabám körül forogtak, aki
békésen aludt a karomban.
– Elfogtuk Michael O’Neilt, asszonyom – jelentette be az egyik rendőr. – Megpróbált
elmenekülni, de könnyen a nyomára akadtunk. Nem volt nála fegyver.
Bólintottam, de nem éreztem semmiféle megkönnyebbülést. Még fel sem fogtam, mi történt,
sokkos állapotba kerültem, csakis arra vágytam, hogy bezárkózzak Andyvel a szobájába. Nem
akartam találkozni senkivel.
– Információink szerint Miss Palvin Mr. O’Neil kezelése alatt állt egy mentális zavarokkal
küzdő betegeknek indított programban.
Mi van?
– Briar…? – kérdeztem, és nem akartam hinni a fülemnek.
– Miss Palvin négy és fél hónappal ezelőtt került be az intézetbe. Úgy tudjuk, el akarta dobni
magától az életét, és a szülei a lány védelme érdekében utaltatták be oda. Mr. O’Neil titokban
szöktette ki onnan.
Alig akartam elhinni… Úgy látszik, annak a rohadéknak az a kedvenc szórakozása, hogy
kihasználja a pácienseit. Láttam a lelki szemeim előtt, milyen elégedett fejet vághatott Michael,
amikor összerakta, hogy a páciensének az én múltamhoz és Nicholas múltjához is köze van. Szinte
hallottam a beszélgetésüket: Briar, aki fájdalmas dolgokat élt át Nick miatt, és Michael, aki arra
használja fel a lány fájdalmát, hogy egy bűntetthez a cinkosává tegye.
Visszatartottam a könnyeimet, és a következő órák azzal teltek, hogy vallomást tettem. Nem
kellett bemennem a rendőrségre, mert kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó kimozdulni a házból.
Amikor a rendőrök távoztak, felhívtam Jennát. Nem akartam egyedül lenni. Ő és Lion azonnal
átjöttek. Tisztára elképedtek, és megrémültek attól, ami történt.
– Fáradt vagyok – vallottam be, miután megittunk egy teát a konyhában. Andy még mindig a
mellkasomon szundikált, és nem akartam megzavarni. – Lefekszem egy kicsit.
Jenna bólintott, és megnyugtatott, hogy ne aggódjak. Nem tudtam beszélni Nickkel, mert felszállt
az első Los Angeles-i gépre, és már a levegőben volt.
Lefeküdtem az ágyra, magam mellé vettem Andyt, és megpróbáltam pihenni egy kicsit. A félelem
még uralta a testemet, és fogalmam sem volt, mennyi ideig tart majd túltenni magamat a történteken.

Pár órával később hirtelen felpattant a szemem. Megállt bennem az ütő, amikor megláttam, hogy Andy
nincs mellettem az ágyban. Rémülten ugrottam fel, de megtorpantam, amikor láttam, hogy Nick az ágy
mellett üldögél, az alvó Andrew-val a mellkasán. Az orrával a baba fejecskéjét cirógatta, és
odafordult hozzám, amikor meghallotta, hogy felébredtem.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és kitört belőlem a zokogás.
Nicholas felállt a kisfiunkkal a karjában, odalépett hozzám, de én képtelen voltam megmozdulni.
Ömlött a szememből a könny, egy hang sem jött ki a torkomon. Úgy éreztem, az egész az én hibám…
Nicholas figyelmeztetett, hogy Michael veszélyes, de én nem hallgattam rá. Nyilván Charlie
mondhatta meg neki a címemet… A kisfiam meg is halhatott volna, az én hibámból…
– Nick – nyögtem ki, vigasztalhatatlanul zokogva. – Annyira sajnálom…
Magához vont, szorosan átölelt, az alvó kisbabánkat kettőnk között tartotta.
Belefúrtam az arcomat a nyakába, és hagytam, hogy magához szorítson.
– Psszt… Noah – csitított elfúló hangon, és beletúrt a hajamba. – Ne mondd azt, hogy sajnálod…
Fel sem merült bennem, hogy az a rohadék ilyesmit művelhet…
Eltávolodtam a nyakától, hogy a szemébe nézhessek. A gyönyörű kék szeme vörös színben
játszott, és úgy nézett rám, ahogy még soha.
 – Andy jól van… – mondtam, hogy megnyugtassam, kicsit mindkettőnket.
– Nem is tudom, mi lenne velem, ha történt volna veletek valami, Noah!
Átöleltem, és megpusziltam az arcát.
– Hála az égnek, hogy most már itt vagy – hebegtem, és az ajkam az ajkához ért. Vadul
megcsókolt, és hosszú percekig csak szorított magához.
– Bántott téged, Noah…? – kérdezte, és finoman megérintette a piros foltot az arcomon, ami a
pofon nyomán keletkezhetett.
Nick lélegzet-visszafojtva, félelemmel teli tekintettel várta a választ.
– Jól vagyok… Megfenyegetett, de nem nyúlt hozzám – feleltem. Megpróbáltam higgadtan szólni
hozzá, bizonygatni, hogy nem is volt annyira szörnyű, holott a poklok poklát éltem át.
A hüvelykujjával újra lágyan megcirógatta az arcomat.
– Megölöm – bukott ki belőle egy másodperc múlva, és gyűlölet ült ki az arcára.
– Jó pár évig börtönben lesz… Az elég büntetés lesz neki.
Nick magához vont, és az ajkaink szomjas, gyötrelmes csókban forrtak össze. Amikor elváltunk
egymástól, meghallottuk, hogy Andrew nyöszörög, és megmozdítja a fejét. Ébren volt, és csak bámult
ránk. Rámosolyogtam, és hátrasimítottam a kis hajpamacsát.
– Annyira szeretlek titeket, hogy nincs rá szó – mondta Nick, és óvatosan átölelt minket.
Mindhárman lefeküdtünk az ágyra. Nick hátulról átkarolt, Andy pedig álomba merült mellettem.
Senki nem bánthatja a családomat, soha többé.
 58
NICK

Teljesen kikészített, hogy egy másik városban voltam, és semmit nem tehettem, amikor értesültem a
Michaellel és Briarrel történtekről. Csak akkor nyugodtam meg, amikor órákkal később végre
hazaértem.
Jenna és Lion ébren voltak. Kávéztak és suttogva beszélgettek, amikor benyitottam a házba.
Mindenütt nyugalom honolt, nem voltak rendőrök, nem folyt vér… Semmi olyasmit nem láttam, amit a
hazavezető úton képzeltem.
– Hol van Noah? – kérdeztem köszönés helyett. Nem értem rá velük foglalkozni, a saját
szememmel akartam látni, hogy jól van az a két ember, akiket a világon a legjobban szeretek.
Felszaladtam az emeletre, és az első utam a babaszobába vezetett. Amikor megláttam, hogy üres,
rögtön a hálószobába siettem. Minden idegszálam megfeszült. Beléptem, és végre fellélegeztem:
Noah aludt, mellette a kisbabánk ébren tornáztatta a kezecskéjét és a lábacskáját.
Odaléptem hozzájuk. A szívem a torkomban dobogott. Andy felnézett, cumival a szájában, kis
szeme feldagadt a sok sírástól. A karomba vettem, és magamhoz szorítottam.
El akarták rabolni tőlünk.
Andy panaszos nyöszörgésbe kezdett, így átvittem magammal a kanapéra.
– Szia, kicsi bajnok! – üdvözöltem, és hagytam, hogy pici kezével belekapaszkodjon az ujjamba.
– Nagyon bátran viselkedtél, kisfiam! – mondtam neki. Megpusziltam a pofiját, és beszippantottam a
babaillatot.
Andy elmosolyodott, mintha megértette volna a szavaimat. Magamhoz szorítottam, és képtelen
voltam visszatartani a könnyeimet.
Hogy tehették ezt velünk?
Briar… Michael… Az a rohadék börtönben fog megrohadni, erről gondoskodom.
Ránéztem Noah-ra. Szörnyű dolgokat élhetett át. A fenébe! Nem létezik, hogy ez megtörtént.
Steve-nek velük kellett volna maradnia… Nekem is velük kellett volna maradnom.
A lelkem mélyén hálát adtam, amiért beszereltettem a riasztót, és Noah-nak sikerült aktiválnia.
Ha belegondolok, mi történhetett volna…

Másnap, amikor kicsit lenyugodtak a kedélyek, Noah töviről hegyire elmesélt mindent. Éreztem,
ahogy őrülten lüktet a nyakamon az ér, amikor meghallottam, hogyan történt az egész.
Akkor is fájdalmat éreztem, amikor megtudtam, hogy Briar hat hónapos terhesen elvesztette a
babát. Akkor hallottam erről először, pedig ha tudtam volna… Szörnyű lehetett egyedül
keresztülmennie az egészen. Az én gyerekem is volt, és ahogy elnéztem Andrew-t, rájöttem, hogy ez
fáj az egészben a legjobban.
Úgy éreztem, muszáj meglátogatnom. Michael felőlem megrohadhat a börtönben, de Briar beteg.
Két héttel a történtek után elmentem abba az intézetbe, ahová beutalták. Depresszió és bipoláris zavar
miatt kezelték. Mindig is tudtam, hogy Briar problémáit a környezete nem értheti meg.
Hasonló sors jutott neki, mint nekünk, vele sem törődtek a szülei, bébiszitterek nevelték, akiktől
nem kapott szeretetet. Az apja meg az anyja csak akkor figyeltek fel rá, amikor teherbe esett, de akkor
is hátat fordítottak neki. Teljes szívemből azt szerettem volna, ha felépül, és nem szenved tovább. De
azt sosem fogom megbocsátani neki, hogy el akarta rabolni a fiamat.
Amikor odaértem az intézetbe, azt mondták, már jobban van. Ott találtam a szobájában, az ágyon
ülve, éppen egy könyvet olvasott. Noah elmesélte, hogy kimerültnek, elgyötörtnek látszott. Igaza volt.
Farmert és égszínkék pamutpólót viselt. Rövid haját kontyba fogta össze a feje tetején, gyönyörű
szemében várakozás tükröződött.
Szóltak neki, hogy jövök. Már várt rám.
– Szia, Nicholas! – köszönt rám. Becsukta a könyvet, és letette az éjjeliszekrényre.
Odamentem hozzá, és megkérdeztem, leülhetek-e.
– Nem rabolom sokáig az idődet – magyaráztam neki. Össze voltam zavarodva, fogalmam sem
volt, mit érzek. – Csak el akartam elmondani, mennyire sajnálom azt, ami a fiunkkal történt. Én erről
nem tudtam semmit. Ha tudtam volna, melléd álltam volna, bárhogy is döntesz.
Briar nyugodt tekintettel nézett rám.
– Nem az volt megírva a sors könyvében, hogy közös kisbabánk szülessen – jegyezte meg –, de
annyira…
Megfogtam a kezét. Fájdalmas volt hallgatni a szavait.
– Nagyon sajnálom – mondtam őszintén. Úgy éreztem, imádom a kisbabámat, számolom a
másodperceket, hogy hazaérjek hozzá és Noah-hoz, de attól még belesajdult a szívem a gondolatba,
hogy a másik fiam nem kapott esélyt az életre.
– Sajnálom, amit tettem – bökte ki, megtörve a csendet. – Nem tudom, mi ütött belém… Én…
Michael… Azt hittem, szeret engem. Tudod? Olyan dolgokat mondott… Noah-ról, rólad… Azt
hittem…
– Most koncentrálj arra, hogy meggyógyulj, Briar – tanácsoltam neki, és felálltam.
Csodálkozva nézett rám.
– Gondolod, hogy egy napon nekem is sikerülhet az, ami nektek? Egy nap majd jön valaki, aki
úgy szeret, ahogy te Noah-t…?
Igyekeztem megválogatni a szavaimat.
– Azt hiszem, mindenkinek rendelt valakit a sors – jelentettem ki mélyen a szemébe nézve. –
Sohasem gondoltam volna, hogy képes leszek annyira szeretni valakit, amennyire Noah-t szeretem. Ha
valaki, te aztán tudod, milyen elcseszett alak voltam. Szóval igen, azt hiszem, még nagy dolgok várnak
rád, Briar. Egy szép napon betoppan az életedbe az a valaki, aki fenekestül felforgatja a világodat…
Csak ki kell várnod, amíg eljön az a pillanat.
Elsétáltam az ajtóig, és megálltam. Utánam szólt:
– Rólad neveztem el – mondta a hátam mögül. – Ezt el kellett mondanom.
Mélyet sóhajtottam, és kiléptem a szobából.
 59
NOAH

Két évvel később…

Átvettem a diplomámat. Majd’ szétvetett a boldogság, csak mosolyogni tudtam. Nem volt könnyű, nem
fogok hazudni, mert nagyon nehezemre esett visszamenni az egyetemre Andrew születése után.
Gyűlöltem az érzést, hogy nincs ott velem, de lassanként mindketten hozzászoktunk. A szörnyű
rettegés, ami azóta tombolt bennem, hogy megpróbálták elrabolni a kisbabámat, idővel enyhült, és
Nick segítségével visszanyertem a bátorságomat, hogy külön legyek tőle, amíg az egyetemen vagyok,
hogy megszerezzem a diplomámat.
Nicholas az összes ígéretét betartotta, sőt még annál is többet. Megígérte, hogy gondoskodik az
álmaim megvalósulásáról, és segít, hogy ne kelljen lemondanom semmiről. Így is lett. Nick… Az én
drága vőlegényem, aki nem sokkal később a férjem lett.
Sokáig halogattuk az esküvőt, aztán úgy döntöttünk, hogy nagy felhajtás nélkül is
összeházasodhatunk. Andrew időközben kétéves nagylegénnyé cseperedett, őrületesen imádtuk, és
úgy gondoltuk, ha kicsit nagyobb lesz, nyugodtan rábízhatjuk a nagyszülőkre, és elszökhetünk két hétre
nászútra.
Boldog mosollyal az arcomon vettem át a dékántól a diplomámat, majd a tekintetem a két
kedvenc pasim után kutatott.
Nick felállt, amikor elégedetten megfordultam a pódiumon. Andy kócos hajával vidáman
tapsikolt az apja nyakában ülve. Anyám és Will is boldogan tapsolt, Anabel és Maddie pedig rám
mosolygott.
Anabel kigyógyult a rákból, és rendezte a kapcsolatát Nickkel. Maddie Willnél maradt, de a
hétvégéket az anyjánál töltötte. Majdnem mindig benéztek hozzánk is: Nick anyja épp annyira odavolt
Andyért, mint Maddie-ért. A kislány angyalarcú, szőke szépséggé érett. Már tízévesen megfordultak
utána az emberek az utcán.
Mindannyian összegyűltünk a házunkban, hogy egy kis ünnepséget csapjunk a diplomaosztóm
alkalmából. Ott volt az egész család, meg a barátaink is. Nicholas kihasználta a helyzetet, hogy
kettesben maradtunk a konyhában. Egyszer csak kézen fogott, és a hálószobába vezetett.
Nekinyomott az ajtónak, az ajka pedig végtelen szenvedéllyel és gyengédséggel vette birtokba az
ajkamat.
– Holnap végre az enyém leszel! Most már nem úszod meg, Pulykatojás – közölte velem, és
szeretetteljes csókot lehelt a nyakamra.
– Még simán faképnél hagyhatlak az oltárnál – fenyegetőztem kacagva. Válaszképpen durván
beleharapott a vállamba, ami egyszerre volt fájdalmas és élvezetes.
Végigcsúsztatta a kezét a szoknyámon, majd felemelt. A lábammal átkulcsoltam a derekát, ő
pedig a falhoz nyomott. Olyan erősen szorított, hogy meg sem tudtam mozdulni.
– Mondd már, mi ez a baromság, hogy nem szexelhetünk az esküvőig?
Jenna ötlete volt. Mesélte, hogy van egy kihívás, aminek az a lényege, hogy ne szexeljünk két
hétig, mert akkor a nászéjszakán minden sokkal intenzívebb és romantikusabb lesz. Szerinte.
 – Fogalmam sincs, miről beszélsz – feleltem. Magamhoz vontam, és hagytam, hogy szájon
csókoljon. A nyelvünk összefonódott, halkan felnyögtem, amikor a keze tiltott helyekre tévedt, és
kegyetlenül gyötörni kezdett.
– Ez szabályszegésnek minősül? – kérdezte. Hátracsuklott a fejem, mélyet sóhajtottam, és lehunyt
szemmel élveztem a simogatását.
– A szabályszegés neked mindig is az erősséged volt. Nem tudom, most mit izgatod ezen magad
– jelentettem ki. Fészkelődni kezdtem a kezei között, azt a testrészét kerestem, amire annyira vágyott a
testem.
Nick megcsókolta a mellemet, miközben a keze a testemen zongorázott.
– Ugyan már, szerelmem… Add meg nekem, ami kell – suttogta a fülembe.
Valaki bekopogott.
Nicholas megdermedt.
Elkerekedett a szemem. Kapkodtam a levegőt, egész testemben remegtem.
– Mi az ördögöt műveltek? – hallatszott Jenna hangja az ajtó túloldaláról.
A francba!
– Kopj le, Jenna! – parancsolt rá Nick, majd puszit lehelt az ajkamra, és lerakott a földre.
– Azonnal gyertek ki onnan…!
Halkan átkozódtam, és szívből gyűlöltem a barátnőmet.
– Visszamegyünk a buliba? – kérdezte Nick, miközben nagyon jól szórakozott.
– Szemét vagy, ezt még megkeserülöd.
Nick az ajtóhoz szorított, és mélyen a szemembe nézett.
– Szerinted én nem szenvedek pont annyira, mint te?
Elég volt egy pillantást vetnem a lába közé, máris meggyőződtem arról, hogy komolyan beszél.
– Semmi szex, amíg nem vagyunk házasok…
– A szüleink nagyon büszkék lesznek ránk.
Felkacagtam ezen a megjegyzésén. Kinyitotta az ajtót: ott állt előttünk az idegesítő barátnőnk.
– Anyu! – lelkendezett Andy, és felém nyújtotta a kezecskéjét. Jenna, akinek sárga ruhája alatt
már gömbölyödött hat hónapos pocakja, a karjában tartotta a csodálatos kisfiamat.
Átvettem tőle, és együtt lesétáltunk a kis házunk kertjébe. Lion a kerti grillsütővel volt
elfoglalva, William pedig ott állt mellette. Mindketten Szeretem a szakácsot feliratú kötényben
feszítettek. Jennától kapták, nyilván.
Andy kiszabadította magát a karomból, én pedig letettem a földre. Elszaladt a hinták irányába,
ahol Mad szívrepesve várta, hogy végre játszhasson az unokaöccsével.
Nicholas odament hozzájuk. A világon mindennél jobban imádta azt a két gyereket…
Körülnéztem. Ott volt az egész családom, csupa mosolygós arc.
És holnap nagy nap lesz.
 60
NICK

Csak bámultam azt a gyönyörű nőt velem szemben. Lélegzetelállítóan szép volt, elállt tőle a szavam…
A mindenségit! Tátva maradt a szám, amikor bevonult a templomba.
Ott volt az egész családunk és minden barátunk. Mindenki eljött, aki fontos nekünk, hogy tanúja
legyen a pillanatnak, amikor összekötjük az életünket.
Noah nagyon izgatott volt. Csillogott a szeme, és alig tudta visszatartani a könnyeit.
– Igen – jelentettem ki határozottan.
– Noah, elfogadod Nicholas Leistert férjedül? Fogadod, hogy szeretni és tisztelni fogod,
egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?
A gyönyörű menyasszonyom elmosolyodott, és mélyen a szemembe nézett.
– Igen – felelte remegő hangon.
– Isten nevében, és az Anyaszentegyház által rám ruházott hatalmamnál fogva, házastársaknak
nyilvánítalak benneteket. Megcsókolhatod a menyasszonyt.
Húha! Nem kellett kétszer mondani. A két kezembe fogtam az arcát, és csókban forrtunk össze,
olyan csókban, amitől mindkettőnknek elállt a lélegzete. A családunk tapsban tört ki, én pedig csak
nagyon nehezen tudtam elszakadni a feleségem ajkától.
– Most már csakis az enyém vagy, Mrs. Leister! – mondtam neki. Olyan boldog voltam, mint még
soha.
Noah mosolygott, miközben a szeméből kibuggyanó könnycseppet az ajkammal szárítottam fel.
Az ünnepséget a tengerparton tartottuk. Tökéletes volt az idő, kellemesen meleg, Noah pedig
lélegzetelállítóan nézett ki. Úgy láttam, azt a ruhát elég nehéz lesz majd lefejteni róla, de elképesztően
szép volt benne. A fehér csipke rásimult gyönyörű testére, és deréktól lefelé A-vonalú tüllszoknyában
végződött. A vállát csak két finom, szintén fehér szaténpánt fedte, ami keresztben futott le a hátán, és
kiemelte tökéletes alakját. A szeplői szebben kirajzolódtak, mint valaha… Napozott az esküvő előtt, a
bőre bronzbarnára sült. Az egész lénye valósággal megőrjített.
– Felkészültél? Mehetünk? – kérdeztem tőle órákkal később, a táncparkett közepén. A Young at
heart című számot kértem, és Noah könnyekre fakadt a meghatódottságtól, amikor eszébe jutott, hogy
pár éve is ez a szám szólt, amikor megmutattam neki, milyen jó táncos vagyok. A szakításunk előtti
utolsó éjszakán történt, és olyan pillanat volt, aminek soha nem lett volna szabad véget érnie. Négy
évvel később újra táncoltunk rá, miután megesküdtünk, hogy örökké szeretni fogjuk egymást.
Noah körülnézett, majd meglátta az anyját, aki a karjában tartotta a kisfiunkat. Andy tovább bírta
ébren, mint amire számítottunk. Szaladgált, játszott, táncolt, de végül elnyomta az álom.
– Minden oké, Noah – nyugtattam meg, és megpusziltam a homlokát.
– Soha nem bíztuk másra ilyen hosszú időre…
– Tök jól érzi majd magát. Játszik Maddie-vel, és anyád süt neki sütit.
Noah újra felém fordult, és tiszta szívből rám mosolygott.
Odahajoltam hozzá, hogy birtokba vegyem a száját. Kettesben akartam lenni vele. Azonnal.
Elbúcsúztunk a vendégektől és a családtagjainktól. Amikor Andrew-ra került a sor,
könnyfakasztó jelenet következett.
 A kisfiú felébredt, amikor Noah a karjába vette. Zabálni való miniöltöny volt rajta.
– Kicsi hercegem! – gügyögte neki Noah, és megpuszilta a pofiját. – Aztán jól viselkedj nekem.
Megértetted?
Átvettem tőle, és láttam, hogy könnyek szöknek az újdonsült feleségem szemébe. Ha Andy
meglátja, hogy az anyja sír, kő kövön nem marad, az biztos.
Így megfogtam a kisfiamat, és a magasba emeltem, mire ő felkacagott. Amikor magamhoz
szorítottam, belekapaszkodott a nyakamba, és a vállamra hajtotta kis fejét.
– Nick… Nem gondolod…?
Szigorú pillantást vetettem Noah-ra. Kettesben akartam lenni a feleségemmel. A gyereket nem
visszük, ez a téma már le volt zárva.
Anyám odalépett hozzám, és felém nyújtotta a karját, hogy átvegye.
– Menjetek már…! Jó sora lesz ennek a kislegénynek.
Anyám búcsúzásképpen megpuszilta az arcomat, és elment Andrew-val.
A sírás hangját hamar elnyelte a vendégsereg morajlása és a hangos zene. Odamentem Noah-hoz,
aki szomorúan nézett anyám és a kisfiunk után.
– Gyerünk – mondtam, és átöleltem. – Mennünk kell, Pulykatojás!
Noah felém fordult, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Igen, jobb, ha igyekszünk.
Az emberek az ajtóban tolongtak, mindenki arra várt, hogy elbúcsúzhasson tőlünk. Kiszaladtunk
a limuzinhoz, hogy elrepítsen minket a szállodába, ahol lefoglaltam magunknak a nászutas lakosztályt.
A reptér mellett volt, mert másnap indultunk Görögországba, Mykonos szigetére. Ott gyönyörű házat
béreltem ki csak kettőnknek, közvetlenül a tengerparton. Egy hetet készültünk ott tölteni, hogy aztán
továbbmenjünk Horvátországba, egy ötcsillagos szállodába.
Azt akartam, hogy Noah-nak semmire se legyen gondja. Két évig vagy megállás nélkül tanult,
vagy a kisfiunkkal töltötte az időt. Nagyon ráfért már a nyaralás, és gondoskodni akartam róla, hogy
csodálatosan érezze magát.
Amikor megérkeztünk a szállodába, friss házasokhoz méltó felhajtással fogadtak minket: a
hatalmas szobába pezsgő, bonbon és friss eper bekészítést kértem.
Amikor megérkeztünk, Noah-nak tátva maradt a szája.
– Ezt te szervezted így meg?
– Vannak dolgok, amiket egy telefonhívással el lehet intézni, tudod? – szóltam vissza tréfásan, és
magamhoz vontam. – Készen állsz rá, hogy egyfolytában szerelmeskedjünk, amíg el nem indulunk a
reptérre?
Noah vágytól csillogó szemmel nézett rám.
– Azt mondtad, hogy a gép csak holnap délben indul.
Perverz vigyorral néztem vissza rá.
Pontosan.

Egész éjjel megállás nélkül szerettük egymást. Végre egészen az enyém lett, a szó minden értelmében.
Letéptük egymásról a ruhát, és csókokkal borítottuk a másik testét. Nem törődtünk a ruhájával, csak
egymásra figyeltünk, és szenvedélyesen, gyengéden, vadul szeretkeztünk. Átadtuk magunkat a
gyönyörnek, annak a gyönyörnek, amit csak akkor élhet át az ember, ha igazán, halálosan szerelmes
valakibe.
Mert ha bűnnek számít őrülten szeretni valakit… Akkor mi valóban bűnösök vagyunk.
 EPILÓGUS
NOAH

Még nyolc évvel később…

Fülig érő szájjal csuktam be a garázsajtót.

– Apunak most aztán leesik az álla, Julie – mondtam a kétéves lányomnak. A kerten át
megkerültük a gyönyörű házunkat, és elindultunk a bejárat felé.
Nem régóta laktunk a házban, éppen két éve költözünk be. Amikor kiderült, hogy kétgyerekes
szülők leszünk, rá kellett jönnünk, hogy kinőttük a házunkat, és úgy döntöttünk, egy nagyobba
költözünk, a tengerpartra, hogy a gyerekek élvezhessék a tengert, és mindazt, amit a közelsége kínál.
A cserét leginkább Nick szorgalmazta. A városi házat azért ajándékozta nekem, hogy Andrew
születése után folytathassam az egyetemet. De végül nem akartunk kiköltözni onnan, amíg nem volt
muszáj. Nick boldog volt, hogy újra a tenger közelében élhet, én pedig örültem a boldogságának.
Andrew-ból igazi kis szörfbajnok lett: már tízévesen a nemzeti válogatottban versenyzett, és egy
csomó kupát nyert, így számára a költözés szintén nagy boldogságot jelentett.
A kisfiamból tényleg kicsi Nick lett, le sem tagadhatták volna egymást. Ahogy már a
születésekor is megmondtam, még a szeme fehérjét sem tőlem örökölte. Szerencsére akadt a
családban olyan is, aki teljesen rám ütött: Julie, a szőke hajú, szeplős kicsi lányom, akit
legszívesebben egész nap puszilgattam volna. Egyedül az égszínkék szemét örökölte Nicktől.
Julie érkezése egyáltalán nem ért meglepetésként bennünket, mert hat kemény évig küzdöttünk
érte. Beigazolódott a sejtésem, hogy az első terhességem valóságos csodának számított. Ahogy
visszatekintek a múltba, biztos vagyok benne, hogy Andy isten ajándéka volt, mert csakis miatta
kaptunk új esélyt.
Amikor megtudtuk, hogy kislányunk lesz, majd’ kibújtunk a bőrünkből örömünkben. Nicholas
szenvedélyesen szerette a lányát, és az sem zavarta, hogy Julie az anyja lánya: hallani sem akart arról,
hogy akár csak a lábujját beletegye a tengerbe, arról meg végképp nem, hogy felmásszon egy úszó
deszkára. A kislányom a karomban érezte a legjobban magát, én pedig boldog voltam, hogy minden
időmet neki szentelhetem.
Andy csuromvizesen lépett be a házba, tiszta homok volt a lába.
– Mikor ehetünk már a tortából? – kérdezte. Leült az asztalhoz, és csipkedni kezdte a kishúga
pofiját. Julie erre őrült sikoltozásba kezdett, Andrew pedig ugyanazzal a huncut ábrázattal kacagott
fel, amit napjában többször is láttam az édesapja arcán, főleg, amikor kettesben voltunk.
– Majd ha apa is hazaér – feleltem.
Aznap ünnepeltük Nick harmincötödik születésnapját. Még mindig alig hittem el, hogy így
elszaladt az idő. Úgy éreztem, csak tegnap volt, amikor kéz a kézben sétáltunk Mykonos partjain,
elmerülve egymásban, őrült csókokat váltva éjszakánként, hogy aztán másnap elölről kezdjük az
egészet. Én júniusban töltöttem be a harmincat, de még nem szoktam hozzá a gondolathoz.
Nick azt kérte, ne csináljunk nagy ügyet a szülinapjából. A gyerekek mesét néztek a nappaliban,
bár Julie hisztizése arról árulkodott, hogy már megint összevesztek valamin.
Megijedtem, amikor valaki átfogta a derekamat, és egy elképesztően izmos test tapadt a hátamra.
 – Nekem főzöl valamit, Pulykatojás? – suttogta Nick a fülembe, és érzékien harapdálni kezdte a
fülcimpámat.
– Ne szokj hozzá! – vágtam vissza neki. Letettem a fakanalat, és megfordultam, hogy olyan
fogadtatásban részesítsem a férjemet, amit megérdemel.
– Boldog születésnapot! – mondtam neki. Átkulcsoltam a nyakát, és magamhoz húztam, hogy
szájon csókoljon.
Nick elmosolygott.
– Semmi meglepibuli? – kérdezte. Felcsúsztatta a kezét a hátamon. Gyengéden, vágyakozva
simogatott.
Megráztam a fejemet.
– Csak ketten leszünk – feleltem határozottan. Nicholas elégedetten vigyorgott, és szorosan
átölelt.
Egy kislány szakította félbe a jelenetet, aki megjelent a lábunknál, és kizökkentett bennünket a
játszadozásból.
– Apuci! – szólította meg Julie Nicholast. Nyújtózkodott felfelé, az apjához. Nick kelletlenül
elengedett, és felvette a második kedvenc csaját.
Andyvel ellentétben Julie utálta, ha Nick a magasba lendíti. A kislányom ilyen értelemben egy
kis nebáncsvirág volt. Nick megpuszilta szőke fürtjeit, és a csípőjére ültette, miközben kinyitotta a
hűtőt, és kivett egy üveg bort. A háttérben videójáték hangja hallatszott a tévéből.
– Hogy érzi magát a legszebb kislány a világon? – kérdezte Nick Julie-tól, és megcsiklandozta.
A kislányunk kacagásban tört ki, megvillantotta a kis fogacskáit, és eszeveszett rúgkapálásba kezdett,
hogy Nick tegye már le. Rohant is vissza a bátyjához.
Nick odalépett hozzám, és újra szájon csókolt.
– Ma maratoni éjszakánk lesz… – figyelmeztetett incselkedő hangon.
Csiklandozó érzés fogott el a gyomrom tájékán a vágyakozástól, és gyorsan rávettem magam,
hogy elvégezzem az utolsó simításokat a tortán.
Jól sikerült a családi körben eltöltött este: együtt vacsoráztunk, és elénekeltük neki, hogy boldog
szülinapot. Julie őrült tapsikolásban tört ki, mert az volt az egyik a néhány dal közül, amit hibátlanul
tudott, Andrew pedig jóízűen falatozott a tortából, amire annyira vágyott.
Miután ágyba dugtuk a gyerekeket, kézen fogtam Nicket, és lementem vele a földszintre.
– Van számodra egy meglepetésem – jelentettem be. Nagyon izgultam. Képtelen voltam
visszafogni magam, úgy vigyorogtam, mint valami idióta.
Nick gyanakvó tekintettel bámult rám.
– Miben mesterkedsz, Pulykatojás? Ugye nem bohócok fognak kiugrálni a kanapé mögül?
A szememet forgattam. Ilyesmi csak egyszer fordult elő.
– Gyere… Imádni fogod – mondtam neki. Kinyitottam a bejárati ajtót, és odaálltam a garázs elé.
Nick zsebre dugta a kezét, egyszerre kíváncsian és jókedvűen nézett rám.
– Készen állsz? – kérdeztem, és az ajkamba haraptam.
– Naná! – felelte gúnyosan.
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését, és megnyomtam a gombot, hogy kinyíljon a
garázskapu. A garázs hatalmas volt, ott rendeztük be az edzőtermet, és ott tároltuk a gyerekek játékait.
Amikor az ajtó kitárult, Nicholas tekintete azonnal megakadt az ajándékán.
– Boldog születésnapot! – kiáltottam izgatottan.
 – Azta… – Csak ennyit tudott kinyögni. – Megőrültél? – kérdezte, és tett pár lépést előre.
– Megmondtam, hogy jövök neked egy Ferrarival, és én mindig betartom az ígéreteimet.
Nicholas hitetlenkedve bámult rám. Felkacagott, a nevetése vidámsággal töltötte be a szívemet.
Odalépett hozzám, felkapott, és olyan magasra lendített, hogy felsikoltottam.
– El sem tudom hinni – bökte ki. Egy másodpercig csak bámult rám, majd a szemöldökét
ráncolta. – Várj…
Lerakott a földre, én pedig tudtam, hogy vihar közeledik.
– Ugye nem…? – kezdett bele, mire én alig észrevehetően eltávolodtam tőle. – Mondd, hogy nem
az én ajándékomra költötted el a pénzt, amit a számládra utaltam!
Vállat vontam.
– Megmondtam, hogy nincs szükségem arra a pénzre.
– De hát a feleségem vagy!
– Te pedig a férjem! – vágtam vissza, és alig fértem a bőrömbe.
– Most nem is tudom, hogy kinyírjalak, vagy összevissza csókoljalak… Mondd csak, te
nagyokos? Te mit akarsz?
Boldogan mosolyogtam.
– Száguldozni akarok!
 Köszönetnyilvánítás

Öt éven át írtam ezt a trilógiát. Amikor belekezdtem Az én hibámba, olyan sztorinak éreztem, amit
muszáj papírra vetni. Ilyenkor mindegy, mivel vagyunk éppen elfoglalva: csapot-papot otthagyunk, és
az írásnak szenteljük magunkat. Noah és Nick életem egy nagyon fontos pillanatában kopogtattak be
hozzám, és oly hosszú idő után most végre pontot tehetek a történetük végére.
Félelmetes érzés nem írni többet olyan szereplőkről, akiket már úgy ismerek, mint a tenyeremet,
mert időközben szinte életre keltek, így éppen annyira fájdalmas búcsút venni tőlük, mintha a
valóságban is léteznének.
Még mindig alig tudom felfogni, hogy ez a történet megjelent könyvben, és szerte a világon
emberek kapcsolódnak ahhoz, ami az én fejemből pattant ki.
Köszönet illet mindenkit, aki hozzátett egy-egy darabkát, hogy minden összeálljon, és ez a könyv
a polcokra kerülhessen. Köszönöm a szerkesztőimnek, Ainának és Rosának, mert nélkülük ez a könyv
nem létezne a jelenlegi formájában. Köszönöm, hogy segítettetek a legtöbbet kihozni magamból, és
megmutattátok, hogyan kell profi módon dolgozni a kiadói világban.
Köszönet a Wattpadnek, mert kiváló lehetőséget adott arra, hogy megmutassam a munkámat, és
hogy közvetlen kapcsolatot tarthassak fenn az olvasóimmal. Mindannyiótokat, akik hozzám hasonlóan
ezen a felületen alkottok és álmodoztok, arra biztatlak, hogy ne adjátok fel! Sosem tudhatjátok, ki
olvassa el az írásaitokat.
Köszönöm az ügynökömnek, Nuriának, aki mindig megnyugtat, ha valamit nem tudok, és aki a
kezdetektől fogva támogat.
Gigantikus köszönet a szüleimnek, mert megtanítottak arra, hogy harcolni kell a céljaimért, még
akkor is, ha látszólag minden összeesküdött ellenem. Megtanultam tőlük, hogy mindegy, hányszor
bukunk el. Fel kell állni, és menni tovább!
Bar, nem tudom elégszer megköszönni, hogy ennyire lelkesedsz ezért a könyvért, szerintem
többször olvastad, mint én. Te vagy a nulladik olvasóm, és remélem, továbbra is mellettem állsz majd
a projektjeim megvalósításában. Minden szavad aranyat ér!
Eva, köszönöm, hogy szinte észrevétlenül az egyik legjobb barátnőm lettél. Köszönöm, hogy
elviseled az összes bizonytalanságomat, mindig megnyugtatsz és megnevettetsz, úgy, mint senki más.
Remélem, én is végigkísérhetem a te álmaid beteljesülését. Meglásd, egy napon eléred minden
célodat!
És végül köszönet illeti mindazokat, akik hónapokat vártak a befejező részre. Teljes szívemből
remélem, hogy sikerült beteljesítenem a várakozásaitokat, és átadnom nektek Nick és Noah
történetének méltó befejezését. Nagy élmény saját magunknak írni, de ha tudjuk, hogy rengetegen
várják izgalommal az alkotásunkat, akkor ez a folyamat még csodálatosabbá válik.
Remélem, sokáig velem maradtok, mert én nagyon szeretném megosztani veletek az összes
jövőbeni történetemet.
Ez a könyv nektek szól. Szeretlek titeket, Bűnösök!
 Jegyzet

* Sőtér István fordítása