Írta: Laura Taylor Namey

A mű eredeti címe: A Cuban Girl’s Guide to Tea and Tomorrow

A művet eredetileg kiadta:

Atheneum, An imprint of Simon & Schuster
Children’s Publishing Division.

Text © 2020 by Laura Taylor Namey

Published by agreement with The Tobias Literary Agency and Corto Literary Agency.

Cover illustration © 2020 by Andi Porretta

Cover design by Karyn Lee © 2020 by Simon & Schuster, Inc.

Ez a könyv kitalált történet. Bármiféle történelmi eseményre vagy valós személyre,

illetve helyszínekre való utalás csak fikció. A többi név, színhely, szereplő, esemény a
szerző képzeletének szüleménye, bármilyen egybeesés élő vagy halott személyekkel,
megtörtént eseményekkel, valódi helyszínekkel csupán a véletlen műve.

Fordította: Rácz Katalin

A szöveget gondozta: Késmárki Anikó

EPUB ISBN 978-963-597-714-7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2024-ben

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid Korrektorok:

Réti Attila, Heiser Krisztina
 Hildelisa Victoriának,
az én bátor és gyönyörű édesanyámnak
„Ha fel nem oldódott cukrot találsz a teáscsészéd alján,
valaki beléd van zúgva.”
- babona -

„A mañana egyébként nem holnapot jelent:

hanem azt, hogy nem ma.”
- Billy Collins -
 1

Nevezzük, aminek akarjuk. Nyaralásnak. Érettségi ajándéknak.

Vagy akár menekülésnek. Én csak annyit tudok, hogy sosem
jártam még ilyen messze Miamitól.
Azért vagyok itt, mert a Kubai Orvosság nem segített. Pedig
egyidős az örökkévalósággal, és megvan a maga receptje. Bár a
hozzávalók családonként változók, a lényeg mindig ugyanaz: ha
összetörik a szíved, a családod majd összekapar. Csakhogy
nincs az az étel vagy család, ami meggyógyítaná a fájó szívem,
úgyhogy mintha csak Mami egyik szappanoperájának a
cselekményéből vették volna az ötletet, inkább jól rászedtek.
- Következő, kérem! - A londoni Heathrow vámtisztje előreint
engem. - A látogatása célja, hölgyem? - kérdezi, miután
átnyújtom neki az útlevelemet.
Eltelik két másodperc, majd négy, aztán érkezik az égbekiáltó
hazugságom:
- Nyaralás.
Lakatot teszek a számra, ugyanis Spencer, a nyári
vendéglátóim egyike már vár engem, és legalább annyira
vágyom rá, hogy bevonszoljanak a másodlagos biztonsági
átvilágításra, mint egy foghúzásra vagy egy nőgyógyászati
vizsgálatra. Dios, legszívesebben mindent rázúdítanék erre az
ügyintézőre, és eltörölném a mai napot. Alig bírok ellenállni a
késztetésnek, hogy közelebb hajoljak a jól vasalt, kék
egyenruhájához, és vicsorogva odavessem:
- Itt. Vagyok. Ugyanis nem elég, hogy a hőn szeretett
abuelitám1 meghalt, de két hónappal a halála után a legjobb
barátnőm is magamra hagyott, a barátom pedig, akivel három
éve együtt voltam, közvetlenül a végzős bál előtt ejtett. Én ezt
tripla csapásnak hívom. Kiderült, hogy nem sikerült kellően
hamar túltennem magam az eseményeken, úgyhogy a családom
ideküldött „megnyugodni”. Nem akartam én a maga Angliájába
jönni, de Mami bevetette a legnagyobb trükkjét, ami még a
guavás édességeknél és a szívfájdalomra előírt más közismert
kubai gyógyíreknél is hatásosabb. Abuelával állt elő. Szóval,
hogy a kérdésére válaszoljak, nekem semmi célom a
látogatásommal.
Puff! Az ügyintéző lepecsételi az útlevelemet, és felém
csúsztatja.
- Érezze jól magát!
Az kizárt dolog.

Két órával később egy többnyire néma autóbuszos utat, majd

egy teljesen néma taxizást követően a sofőr egy olyan helyen
tesz ki bennünket, amit eddig csak képeken láttam. Sajnos a
napfényről megfeledkeztek. Reszketek a borongós égbolt alatt,
miközben Spencer kibányássza a csomagtartóból két jókora
bőröndömet.
Hát ez lenne Winchester, Hampshire, Anglia.
Átvágok a keskeny utcán, és elindulok a Bagoly és Varjú
panzió felé. Akárcsak a többi épület a városban, ami mellett
elhaladtunk, a Bagoly és Varjú is pont úgy fest, mintha épp most
lépett volna le egy Jane Austen-regény lapjairól. A hatalmas,
esküvői tortára emlékeztető narancsvörös téglaépület az egész
háztömb fölé magasodik. A bejárati oszlopokon felkúszó
borostyán zöld érhálózatként szövi be a háromszintes panziót.
Történelem szivárog az egész helyből.
Miamiban semmi sem ilyen öreg. Még Señora Cabral sem, aki
még most is minden hétfőn bebotorkál a családi pékségünkbe,
és annyira öreg, hogy már akkor is tan vieja2 volt, mielőtt a
szüleim megszülettek.
Spencer Wallace begördíti a bőröndjeimet egy rózsával benőtt
lugas alá. Ahogy itt látom Spence-t, és nem Miamiban, amikor a
feleségével és a fiával jártak nálunk, rájövök, hogy a külseje
tökéletesen illik ehhez a panzióhoz. Épp csak őszülő vörös haj.
Rövid körszakáll és bajusz. Ráadásul vastag tweedzakót visel. És
ez a pillanat volt az, amikor először pillantottam meg a távoli
rokonomat a reptéren, ami még annál is szürreálisabbá tette az
utazásomat, mint amikor felszálltam a gépre. Mami és Papi egy
olyan országba küldtek, ahol a férfiak tweedzakót viselnek.
Júniusban.
- Erre gyere, Lila! - szól oda Spencer a bejáratból. - Cate már
biztos visszaért a fizikoterápiáról. Kellemes meleg van idebent.
- A vállamba bokszol, amikor becsukja mögöttünk az ajtót. -
Bocsánat! - teszi hozzá, majd újabb aggodalmas pillantást vet a
ruhámra, amiben utaztam, ugyanolyat, amit azóta villogtat
felém, amióta végeztem a vámvizsgálaton. Mint azt a Heathrow
Ötös Terminálján felfedeztem, a fehér farmerem, arany
szandálom és vékonyka rikító rózsaszín trikóm nem épp tipikus
választás angliai vakációkra, még kora nyáron sem. Pedig ez
teljesen normális az én Miamimban. Akár fázom, akár nem,
nem érdekel.
A panzióban meleg van, de nincs fülledtség, és vaj- meg
cukorillat terjeng. Beszívom a levegőben érződő szagokat, és
igyekszem bent tartani. Az ismerős illat az egyetlen, ami
jelenleg az otthonomra emlékeztet.
Tía Cate bukkan fel a fényes falépcső tövében.
- Á, hát itt van! - Odajön hozzám, és átölel. - Sajnálom, hogy
nem tudtam kimenni eléd a reptérre Spencerrel, és még az
autót is el kellett rabolnom.
- Teljesen rendben volt a transzferbusz - motyogom a szúrós
gyapjúval borított vállába. Szőke kontya a tarkóján ugyanolyan,
amilyenre emlékszem, a kiejtése azonban jóval fakóbb, mint
korábban. Ezt teszi Anglia huszonöt év alatt egy venezuelai
nővel, leánykori nevén Catalina Raquel Mendozával? Itt, ebben
a hampshire-i középkori kisvárosban a férje mellett ő Cate
Wallace.
- Nézzenek oda! Mindjárt betöltöd a tizennyolcat! - Cate
összevont szemöldökkel lép hátra. - Menj csak be a szalonba
egy teára, amíg Spence felviszi a csomagjaidat! A tűz már ég,
és hozhatok neked egy pulóvert, mielőtt kipakolsz. Az a
vékonyka blúz… Nem szeretnénk, hogy megfázz!
Összeszorul a mellkasom, és akkor… megtörténik. Itt, a Bagoly
és Varjú hangulatos előterében, a maga viharvert
parkettaléceivel a szandálom alatt és a hegyes esernyőkkel
telitűzdelt tartókkal az ajtó mellett. Nem a miami reptéren,
amikor még akkor is letörölhetetlen fintor ült az arcomon,
amikor letudtam a kötelező pusziköröket mis padresszel3 és a
nővéremmel, Pilarral. Nem akkor, amikor néztem, amint a
városom csillagporszerű fényei eltűnnek a repülőgép szárnya
alatt. Akkor nem sírtam. Nem ment. De Catalina-Cate Wallace
kihozza belőlem, amit kell, és nem bírom megállni. Könny
gyűlik a szemembe, és összeszorul a torkom egy emlékre, ami
sosem fog ereszteni.
Ponte un suéter, que te vas a resfriar!
Vegyél fel egy pulóvert, különben megfázol! A mantrák
legkubaibb mantrája. A tetoválás a homlokunkon.
Kitörölhetetlen tintával írták bele az ibolyaillatú füzeteinkbe.
Ezt kiabálják az ablakokból elképesztő hangerőn a Little
Havana városrész utcáin jégkrémet nyaló gyerekeknek. Az
abuelám jobbra-balra dobálózott a képzeletbeli
pulóverkupacokkal. Egészen addig a hideg, márciusi reggelig,
amikor többé már nem tudott. A legesleghidegebb napon.
A kezem odaröppen a nyakamban függő aranygalambos
medálhoz, Abuela négy évvel ezelőtti ajándékához. Cate
észreveszi, és finom vonásai lehervadnak.
- Jaj, a te drága abuelitád! Annyira csodás nő volt, kedvesem!
Kedvesem. Nem mija4. Az angol Cate nem mond ilyet.
- Gyakorlatilag engem is Abuela nevelt fel. - Cate belenéz a
püffedt szemembe. - Annyira rossz volt, hogy nem tudtam
elmenni a temetésre!
- Mami megértette. Hosszú az út. - Négyezer-
háromszáznyolcvan mérföld.
Cate a tenyerébe veszi az arcom. A mozdulat annyira
emlékeztet Abuelára, hogy ismét folyni kezdenek a könnyeim.
 - Áruld el az igazat! - mondja. - Bár épp most volt a
nyakműtétem, anyád még haragszik rám emiatt, igaz?
Elnevetem magam. Anglia nem vett el mindent. Ahogy az
ajkát biggyeszti, kidülleszti a csípőjét, és kihívó tekintete
pontosan arra a Cate-re emlékeztet, akit Wallace-ék legutóbbi
miami útjáról ismertem.
- Hogy találtad ki?
- Teljes szívből szeretem anyádat. De még a telenovela
mujeres5 is leckéket vehetnének tőle.
Szappanopera-dráma. Mami sosem járt főiskolára, de ha járt
volna, a fő- és a minorszakja is a dráma lett volna. Annak is
kiváló szakértője, hogy pontosan az ellenkezőjét tegye annak,
ami számomra a legjobb lenne.
- Keress egy helyet a szalonban, amíg idehozom a teát, amit
Polly készített nekünk - mondja Cate, és a boltíves bejárat felé
int, majd elsiet.
Leveszem a fekete keresztpántos táskámat; a vámpapírok
kikandikálnak az első zsebéből. Érezze jól magát! A lehető
legkisebb galacsint gyúrom a papírból. Nincs az az állítólagos
vakáció, ami helyre tudna hozni engem.

1 Nagymama.
2 Nagyon öreg (spanyol).
3 A szüleimmel (spanyol).
4 Drágám.
5 Szappanopera női szereplői.
 2

Már látom, hogy a Bagoly és Varjú vendégei miért vannak úgy

megveszve a szalonban felszolgált délutáni teáért, de ebben a
scone-ban6 túl sok a cukor. Bár a textúra szinte tökéletes, sok
cukrász elrontja az édesség beállítását. A liszt, a vaj és a cukor
csupán ízvivő anyagok - a fűszereket, kivonatokat, a
gyümölcsöket, a krémeket és a csokoládét hordozzák. Egy
süteménynek sosem kell túl édesnek lennie. Csak
feledhetetlennek.
Nem mintha akkora scone-szakértő lennék; valójában soha
nem sütöttem. Négy hónapja ettem utoljára, amikor Pilar
délutáni teával akarta megünnepelni a huszonegyedik
születésnapját a Miami Biltmore Hotelben.
Akárcsak az a történelmi helyszín, ez a szalon is inkább tűnik
festménynek, mint szobának a jégkék falaival meg a
brokátanyagaival. Mintha én is egy rajzolt szereplője lennék
valaki más életének.
Az lenne a címe, hogy „Kubai lány agyoncukrozott scone-nal,
Nem-Miamiban”.
- …meg sétálni, és a természet is olyan közel van! A
vendégbiciklivel bárhova elmehetsz, és vééégre tényleg
kipihenheted magad. A belváros tele van kávézókkal meg kis
üzletekkel, amiket biztosan imádni fogsz. - Két korty erős tea
között, az elmúlt öt percben, Cate megpróbálta eladni nekem
Winchestert, mint valami ingatlanügynök.
Én egész végig mereven mosolygok, mintha el tudná adni.
- Jól hangzik! És köszönöm, hogy itt lehetek. - Abban a
képzeletbeli sávban lebegek, ami aközött húzódik, hogy
legszívesebben minden szavamat belefojtanám a rózsamintás
teáskannába, illetve hogy szeretnék tiszteletet mutatni a nő felé,
akit születésem óta ismerek.
- Csak semmi maszlag! - mondja Cate. - Velem lehetsz őszinte.
- Rendben. - Egy minden méltóságot nélkülöző koccanással
teszem le a teáscsészémet. - Nem akarok itt lenni. - Család ide
vagy oda.
A szavak hallatára a szeme sem rebben, tekintete hűvös, mint
a fehér, márványos égbolt az ablakon túl. Cate ujja a
teáscsészéje peremén köröz. Ovális formájú körmén csillog a
feketecseresznye-színű lakk.
- Hát persze hogy nem. Nem kell színlelned. De a szüleid úgy
vélik, hogy jót fog tenni egy kis idő a távolban…
- És mi van azzal, amit én gondolok? Amit én érzek? - Egy
elromlott lemez vagyok, ami azóta ugyanazt a szöveget
ismételgeti, amióta lefoglalták a repjegyemet. A segítség, amire
szükségem van, négyezer mérföldre innen található, túl az
Atlanti-óceánon. Az az a hely, ahol hetekkel ezelőtt mindenem
megvolt, amire vágytam. Az az a hely, ami otthont ad a
pékségünknek, amit hamarosan én fogok átvenni - és ami
mindig is hűséges lesz Abuela emlékéhez. Panadería La Paloma.
Az emléke és a szelleme most is ott van a falak között, én
viszont nem.
 Nekem nincs szükségem Angliára. Miami az én
kabalavárosom. Az otthon, ahol annyiszor nyertem már az
elmúlt tizenhét év során! Hívogat engem, sűrűn a véremben, és
mélyen a csontvelőmben. Az enyém vagy, mondogatja. És
máskor is nyerhetsz még.
Itt viszont nem. Angliában nem.
Miamiban köttettek a legdrágább kapcsolataim, amelyek után
titokban sírni szoktam. Abuela. Andrés. Stefanie. A szívem és a
testem és az emlékeim nem érnek véget velük. Nyolcvanöt
Angliában töltött nap alatt túl sok minden változhat még meg,
és nem leszek otthon, hogy megakadályozzam.
- Fáj a szíved, Lila. És halálra rémítetted a szüleidet - közli
Cate. - A mentális egészséged sokkal fontosabb, mint hogy azon
nyomban átvedd a La Palomát.
Bueno. Jól van. Ezek szerint a semmi maszlag szabály mindkét
irányban érvényes. De megbirkóztam volna vele. Több időre van
szükségem, nem több beszélgetésre. Nem több térre. Mami és
Papi ezt miért nem értik meg?
Cate egy szőke tincset tekerget, ami kiszabadult a kontyából.
- Egyvalamit ígérj meg, mert mindketten ismerjük a tu mamá
haragját.
Rávillan a szemem, amikor meghallom a spanyol szavakat.
- Próbáld meg megtalálni itt a helyed! Esetleg egy kicsit érezd
jól magad. De csak óvatosan, rendben? - Mintha az elmúlt fél
órában, amit velem töltött, egy kissé délnyugatiasodott volna a
kiejtése. - Ne menj futni az éjszaka közepén, meg ne csinálj
semmi… felelőtlenséget!
 Felelőtlenséget. Ahogy két héttel ezelőtt? Az arcom lángra
lobban a felindultságtól és a megbánástól. Annyira felelőtlen
voltam! És nemtörődöm.
Azonban egy szót sem szólok. A reakciómat Polly fekete
ribiszkés scone-jának utolsó falatjai mögé rejtem. Igen, túl édes.
A tea fele még a csészémben van, amikor Cate megpaskolja a
karomat.
- Gyerünk, rendezkedj be! Spence mostanra már biztosan
felvitte a bőröndjeidet.
Feláll és int, hogy kövessem az előcsarnokba, majd felfelé, a
kanyargós lépcsőn.
A Bagoly és Varjú panzió első emeletén nyolc vendégszoba
található. Cate említette, hogy mind foglalt, ám a faburkolatú
folyosón most csupán sárgaréz falilámpák sora világít. Jókora
aranyszínű madárszárnyak díszítik mindegyik darabot.
Megállunk egy széles, jelöletlen ajtó előtt, mellette a falon egy
kis billentyűzet számokkal.
- Ez a lépcső vezet a magánlakásunkhoz. Az ajtó kódja Miami
irányítószáma, a környéké, ahol régen laktunk. - Cate vonásai
ellágyulnak, ahogy rátör a nosztalgia. Amikor a szülei Miamiba
költöztek Venezuelából, Cate rengeteget időzött Abuelánál a
Mamival, az lett a második otthona. Pilarral sosem hívtuk
nagynéninek. Mindig is a tíánk marad.
Int, hogy üssem be az öt számjegyet, amit jól ismerek. Egy
pittyenés után kinyílik a zár, és mögötte feltárul egy újabb
faragott korlátos lépcső.
A lépcsőfokok egy hatalmas loftszerű térbe vezetnek. Cate
rámutat az egyik folyosóra.
 - Spence-nek és nekem arra vannak a szobáink. - Megfordul,
és végigvezet a nappalin, ami az ellentétes szárnyban található.
- Ezen az oldalon van a te vendégszobád, egy fürdőszoba és
Gordon szobája. Most a könyvtárban van a tanulócsoportjával.
Van valami halvány emlékem arról, hogy mintha azt mondták
volna, az iskolai vizsgák errefelé a nyárba is bőven belelógnak.
- El sem hiszem, hogy Gordon már tizenhat!
Cate elvigyorodik.
- És olyan magas, hogy alig fogsz ráismerni! Amikor legutóbb
találkoztatok, lehetett vagy tizenkettő. Még a Key West-i utunk
előtt.
- Igen, előszeretettel rohangált a La Paloma konyhájában, míg
te és Mami cafecitót7 iszogattatok odakint. - Sötét hajam az
arcomba hullik, és repülőgépszaga van. Hátragereblyézem. -
Minden tálcáról megpróbált elcsenni egy empanadát, amit
Abuela kivett a sütőből, aki emiatt folyamatosan a
konyharuhájával csapkodta, de ez nem szegte kedvét.
Az emlékek áradata úgy csíp, mintha befőttesgumival
csapkodnának.
Elkapom a tekintetem, majd Cate megszorítja a vállam. Kinyit
egy faajtót, és bedugja a fejét.
- Itt is vagyunk. Tudod, hol találsz. Vacsora hétkor.
Amikor egyedül maradok a szobában, ahol a következő
nyolcvanöt napot fogom tölteni, megpillantok egy valódi,
baldachinos ágyat. Nem valami IKEÁ-s darab, hanem egy igazi
régenskori bútor. Ledobom a táskám, és végighúzom az ujjamat
a cseresznyefa felületen. Akárcsak a panzió többi része, ez is
réginek tűnik.
 Spencer egy szürke bársonypad mellé tette a táskáimat.
Szemügyre veszem a helyiséget: egy komód, a tetején tévével,
szürke, virágos, kétszemélyes kanapé, íróasztal. Az egyik
oldalon jókora osztott üveges ablak engedi be az utca alkonyi
fényét. A másik külső falon egy szélesebb ablakot látok, csak az
fogantyúval nyílik. Félrehúzom a krémszínű selyemfüggönyt.
Az ablakkeret paranormális nyikorgást hallat, amikor
elfordítom a kilincset, és derékig kihajolok. A párkány fölé
dőlve a fák koronáján át egy körbekerített templomkertet látok,
ami a Bagoly és Varjú azon oldalához simul, ahol lakom. Kell
egy kis idő, mire a szemem alkalmazkodik, és átáll a pálmafák
meg barackszínű vakolatok látványáról a viharvert téglákéra és
a csúcsos tetejű templomokéra - amilyen a szomszédos kőből
épült plébánia is.
Az új szobám egyszerűen fantasztikus. De ettől függetlenül, a
lelkem mélyén legszívesebben ököllel verném a falat, és
kiordítanám magamból azokat az állatias hangokat, amik
egész nap visszhangoztak a fejemben. Egész márciusban,
áprilisban és májusban. És közben legszívesebben elbújnék a
pihe-puha paplan alatt.
Megelégszem azzal, hogy odahúzzam az ajtóhoz a
bőröndjeimet - még nem állok rá készen, hogy berendezkedjek
az új valóságomban. Az ágyon kicipzárazom a jókora
válltáskámat. Ott lapul benne Miami. Mami citromos-ecetes
csempetisztítójának meg az én gardéniás szobai légfrissítőmnek
az illata tapad a benne lévő minden darabhoz, amire ma este
szükségem lesz. Akár Abuela is bepakolhatta volna ezt a táskát.
 Hála neki, Pilar és én soha nem szállnánk repülőre anélkül,
hogy belesuvasztanánk egy fehérneműt és egy váltás ruhát a
válltáskánkba. A légitársaság bármikor elveszítheti a
csomagodat! Abuela sosem bízott a poggyászrakodókban.
És én sem bíztam rájuk ezeket a tárgyakat. A leggings és egy
hosszú póló után előveszem Abuela jellegzetes fehér kötényét.
Azt, amit az ölemben tartottam a temetésén. Aztán egy családi
képet rólam, a szüleimről és Pilarról a bácsikánk udvarán. Meg
egy kicsi fotót Abueláról, amit tavaly lőttem, a termete apró,
haja vagány, rövidre nyírt, őszbe hajlik, és a café con lechéből8
meg pan tostadóból9 álló egyszerű reggelije fölött mosolyog.
A családban mi ketten voltunk Abuelával, akik megszállottan
gyűjtögették a recuerdost - mementost10. Piliből hiányzik a
szentimentális gén, Mami pedig utálja a kacatokat. De Mami
még nem vette le a képeslapokból, fényképekből és kis
szobrokból és szárazvirágokból álló kis oltárát Abuela
komódjáról. Egyelőre nem alakította át a szobáját
vendégszobává, és a viseltes kerti papucsát sem távolította el az
udvarról. Ezúttal még az anyám is megtartott néhány holmit.
Felállítom a saját áttelepített oltáromat, a Miamiból hozott
tárgyaimat kipakolom az éjjeliszekrényre. A szívem
elfacsarodik a válltáskámban rejlő utolsó holmi láttán: a Miami
Egyetem fehér pólóján, amit Stefanie-nak vettem. Nagyon
fontos emlék, két legjobb barátnő tervének mementója, amit
még nem vagyok képes egy fiók mélyére suvasztani.
Ez a póló a legfőbb oka annak, hogy itt vagyok.
Két héttel ezelőtt a megkésett csomagban rejlő fehér póló
ugyanazon a napon érkezett meg a Panadería La Palomába,
amikor Stefanie gépe felszállt, akár egy beteg tréfa. Stef mégsem
a Miami Egyetemre fog járni. A barátnőm nem Miamiban lesz.
És nem velem.
A vég kezdete két nappal a póló kiszállítása előtt következett
be. Ugyanúgy huppantam le az ágyára, ahogy mindig,
leszámítva, hogy ezúttal egy hatalmas sporttáska terpeszkedett
Stef szőnyegén. Az útlevele és az utazási papírjai meg egy
boríték hevert az asztalán a dél-floridai Katolikus Misszió
logójával.
A vég legvége pedig akkor jött el, amikor nekiálltam ajtókat
csapkodni, és kirohantam a házból, ahol éveken át
családtagként fogadtak.
A kettő között pedig a legjobb barátnőm bevallotta, hogy egy
egészségügyi segélyszervezettel fog elutazni két évre, amire
november óta készül. Hónapok óta járt egy képzésre, amit
egyszer sem említett. Stef egy szó nélkül elcserélte a Miami
Egyetemen megszerzett helyét egy távoli afrikai falura.
Két héttel ezelőtt, amikor egyedül voltam a pékség irodájában,
az egyetem logóját bámultam a pólón. A szavak, amiket
egymáshoz vágtunk, úgy vertek, mint a jégeső.
Nem tudtál volna szólni róla?
Lila, úgy sajnálom! Le akartál volna beszélni róla.
Ez nem igaz.
Muszáj elmennem.
Te teljesen átszervezted az életedet a hátam mögött?
Épp most veszítetted el az abueládat. És azok után, ami
Andrésszel történt… Ráadásul te is tudod, hogy küzdöttél volna
ellene. És nyertél volna, mint mindig.
 Aztán hazarohantam, és az előző héten készült közös érettségi
fotónk fölött zokogtam. Az én barna sörényem meg az ő szőke
tincsei leomlanak a talársapka alól, ami az elmúlás sötét színét
viseli.
A puha dzsörzépóló a kezemben a panadería11 irodájában
egyetlen tényt erősített meg bennem: a gyászom átalakult, a
vonalból, amely két végpontot - Abuelát és Andrést - kötött
össze, új formává módosult.
Egy háromszöggé.
És ez a tripla csapás olyan hatalmasan magasodott fölém,
hogy képtelen voltam lerázni magamról. Nem találtam meg
magam a fekete üresség alatt. A szívem darabokra tört, a
légzésem pedig vihar előtti csenddé változott. Meg kellett
mozdulnom. El kellett futnom.

Recept arra az esetre,

ha magadra hagyna a barátnőd
Lila Reyes konyhájából
Hozzávalók: Egy megpakolt sporttáska Papi irodájában. Egy
pár Nike futócipő. Egy neonkék trikó. Egy Adidas
kompressziós futónadrág.
Elkészítés: Vedd fel a felszerelésedet, és szaladj ki a hátsó
szervizbejáraton. Indulj el a drága szülővárosodban, a te
Miamidban. Elég nagy lesz ahhoz, hogy elnyeljen. Szerezd
vissza azokat a helyeket és utcákat, amelyek ismernek téged,
amelyek ismerték a benned élő szeretetet és örömöt, mielőtt
 az elmúlt három hónap annyi mindent elvett tőled. Kérd
vissza mindet.
* A családod előtt ne említsd a dolgot Stefanie-val. Ez a te
fájdalmad, és neked kell kezelned.
Hőmérséklet: 245 fokon - ami pontosan annyi, amennyinek
Miami levegője érződik, amikor délután mész el futni.

Aznap délután, két héttel ezelőtt hátramentem a parkolóba, és a

kulcstartómon és a telefonomon kívül mindenemet bezártam a
türkizkék Mini Cooperembe. Hajolgatva és nyújtogatva
készülődtem a tevékenységre, amiben a második legjobb
voltam. Messzebbre futottam, mint valaha, akkora távolságra,
amiért mások érmeket és szalagokat kapnak. Az én díjam
egyedül az önfejű makacsságomért kapott elnyűtt ajándék volt.
Órákon át minden egyes vészjelzés mellett elrohantam, amit a
testem kiköpött magából, átszelve a városrészek határait, mire
eljött a vacsoraidő, majd el is telt. Egyetlen gondolat szelte át az
izzadságot, a hőséget és fájdalmat, amíg a végtagjaim végleg
megadták magukat: Ha elég messze eljutok, talán sikerül
kifutnom a saját bőrömből.
Ma pedig azon tűnődöm, hogy Stefnek igaza volt-e, hogy
valóban rá tudtam-e volna beszélni, hogy gondolja meg magát.
Végül is, a meggyőzési képességeim csak a családomon nem
működtek.
Lerogytam a szürke bársonypadra, és igyekeztem a lehető
legmozdulatlanabb maradni. Azt játszottam, hogy ha nem
mozdulok, az a hely sem fog, ahonnan jövök. West Dade bezárul
a térbe és az időbe, amíg haza nem érek.
6 Az angolok édeskés pogácsája, általában tea mellé fogyasztják.
7 Kávét.
8 Tejeskávé.
9 Pirítós.
10 Emlékeket - emléktárgyakat.
11 Pékség.
 3

Miután huszonnégy órát töltöttem a szobámban, fogalmam

sincs, milyen idő lehet odakint, vagy hogy hány lépés választja
el a panziót Winchester belvárosától. Ismerem az összes
titokzatos foltot a mennyezeten, és tudom, hogy hat lépés vezet
az ajtómtól a fürdőszobáig. Tizenöt a fenti konyháig és vissza.
Wallace-ék nem tesznek megjegyzéseket a hibernációmra, és
újra meg újra tálcákat találok a konyhapulton, teli étellel -
milyen kedvesek! Az egyiken egy üzenet is állt:

Pihenj! Majd én jelentkezem a családnál.

Mami még csak hatszor hívott. - Cate

Cate az ajtóm mellé húzott bőröndökre sem szól semmit. Vagy

a lemerült telefonomra, ami a lemerült laptopom tetején hever.
És még ott van Pilar is. Magam elé képzelem a nővérem
tartózkodó mosolyát és a higgadt, józan tekintetét, és azon
merengek, vajon hány üzenetet küldött már nekem. Vagy lehet,
hogy inkább nem akart nyaggatni, mivel sejti, hogy úgysem
bírom sokáig, hogy ne adjak magamról életjelet?
A telefonomra pillantok, az életem legkedvesebb
szereplőjének kihangosítójára, akitől mindössze húsz
másodperc választ el. De nem. Még nem. Még nem igazán állok
készen vele egy rendes beszélgetésre. Legalábbis nem egy
olyanra, amit a legjobb káromkodások fűszereznek, amiket csak
ismerek, két különböző nyelven.
Lehet, hogy egy fehér Miami egyetemes póló vett rá a futásra,
azonban az angliai utamat legalább annyira befolyásolta egy
bizonyos Pilar Veronica Reyes is. A földet érés óta vagy egy
tucatszor eszembe jutott az az éjféli jelenet a West Dade-i
szobámban - ami abból bontakozott ki, hogy többórányi
távolságra futottam el egyedül a La Palomától. Amiből
valóságos hurrikán keletkezett. Bármilyen felindultságot érzek
a nővéremmel szemben, saját magamra még mérgesebb
vagyok, amiért ennyire felelőtlenül viselkedtem.
Azonban a testem is bőségesen megfizetett a
felelőtlenségemért. Emlékszem, mennyire fájt mindenem. Ahogy
a takaróm szürke-fehér anyagának rostjai hozzádörzsölődtek
sikító izmaimhoz és napégette bőrömhöz.
- Más12 - mondta Pilar azon az estén, felém tartva vagy a
századik kanál caldo de pollót. Még én készítettem el Abuela
varázslatos tyúkhúslevesét. Az meg egy vastag réteg „Vivaporú”
- Wick VapoRub - képes volt bármiféle betegséget
meggyógyítani. - Lila, azt mondtam, még! - De én csak a fejemet
ráztam, és beharaptam az ajkam.
- Elég volt! - közöltem. A koponyám egy nagydobnak adott
otthont.
Pili fújt egyet, és levágta a tálat az éjjeliszekrényemre. A
könyvelők gyöngye úgy indult el az egészségügyi dobozunk felé,
mint egy tábori nővér, rezzenéstelen arccal és határozottan.
Kezei újabb adag hűsítő és bizsergető VapoRubot dörzsöltek a
vádlimba. Összerezzentem, amikor újra a kenőcsért nyúlt.
 - Jót fog tenni. - Még több kenőcs a sarkamra és a lábujjaimra,
amiről teljesen ledörzsölődött a bőr. - Ha soha többé nem tudod
felvenni azt a vörös tűsarkút, az a te hibád lesz, hermana13.
Igen, az én hibám. Ezt kapom több mint öt óra és több mint
húsz mérföld futásért, aminek a végén már csak kúszni bírtam.
Miután elkezdtem, képtelen voltam megállni. És amúgy sem
érdekelt.
Pilar sürgött-forgott a szobámban, párnákat paskolt, és
újratöltötte a vizespoharamat, meg néha kidugta a fejét, hogy
megnézze, hol van Mami és Papi. Suttogva motyogott valamit
spanyolul.
Ostoba lány. Eszetlen, szeleburdi és önző! Mi lett volna, ha nem
talállak meg? Akkor mihez kezdek? Egek, Lila!
Ezt hallottam. Ezt láttam.
Mami és Papi ott ácsorgott a szobám ajtajában az ítélettel.
Papi mélyen lehajtotta a fejét, láthatóvá téve az őszülő haját
meg a kopasz foltot a fején.
Mami egy összegyűrt papír zsebkendőt szorongatott.
- Most beszéltünk telefonon Catalinával és Spencerrel.
Szavai gyorsan és nyersen csengtek: Anglia. Nyár a Bagoly és
Varjúban. Meg kell nyugodni. Kell egy kis idő.
A végén Mami elsírta magát, a mellkasom mélyén pedig üres
lyuk tátongott.
- Anglia? Most szórakoztok velem?
Papi közelebb lépett.
- Csak az egészséged miatt. Az idei tavasz már eddig is
elviselhetetlen volt számodra, most meg még Stefanie is elment.
 Csak annyira volt szükségem, hogy békén hagyjanak. Hadd
oldjam meg egyedül.
Mami félresöpörte az arcából a fekete tincseket.
- Szerinted nem látunk téged? Hogy hetek óta titokban
sírdogálsz? Összegörnyedve jársz, és kis híján nekimész a
falnak is. Papi a panadería hűtőkamrájában talált rád sírva.
Egyedül, fagyoskodva. Ez így nincs rendjén, Lila.
Én azonban több mint jól voltam. Még emlékeztem a tetőtől
talpig terjedő zsibbadtság okozta édes megkönnyebbülésre,
amely hűsítette Abuela homlokpuszijainak égető hiányát. Meg
Andréséit is. Ahogy olyan szorosan, olyan erősen ölelt magához.
A bokámtól a fülemig felmelegített, az ölelése volt az egyetlen
hely, ahol egyszerre éreztem magam olyan hatalmasnak, mint
egy bolygó és olyan könnyűnek, mint egy tollpihe. Csupán pár
pillanatnyi csendes megkönnyebbülésre vágytam a
hűtőkamrában. Aztán Papi berongyolt, és összevissza
aggodalmaskodott meg túlreagált mindent.
- Nem küldhettek el! - Sem a La Palomából. Sem Miamiból. Itt
a családom.
- De az egész környék, también14. Állandóan csak rólad
beszélnek. Nem fogsz tudni meggyógyulni, ha…
Ha mi? Ha a személyes ügyeimről sutyorognak a városban?
Jó, persze nem volt nehéz megérteni, miért. Már három éve
tartott. Ehhez mindössze csak össze kellett jönnöm a prominens
Millan képviselő úr fiával, Andrésszel, az előkelő Coral
Gablesből. Megvillantotta a filmcsillaghoz méltó pofiját a
tévében a családja mellett, amikor a kampány zajlott. A
vásárlók, a szomszédok és a többi bolttulajdonos mind nekünk
drukkoltak; imádni valónak tartották a történetünket. Négy
évvel ezelőtt én szállítottam az ételt a szülei adománygyűjtő
báljára, ahol Andrés először kóstolhatta a Lilaféle guavás
péksüteményt. Két éven át minden héten eljött a La Palomába,
hogy vegyen belőle, majd végül elhívott randizni. Tizenöt
voltam, és úgy epekedtem a képviselő fia után, mint egy isteni
pastelitóért.
A West Dade-i kubai tündérmese. Andrés azonban más
befejezést szánt nekünk.
A szüleim Pilar felé fordultak, háttal nekem.
- A múlt héten eljött a La Palomába Elena, a Dadeland Esküvői
Ruhaszalonból - mondta Mami. Visszanyelte a zokogását. - Azt
mondta, kialakult egy játék az alkalmazottak és néhány
visszatérő vásárló között. Fogadást kötöttek, hogy Lila mikor
választja ki a vestito de bodáját.
A menyasszonyi ruhámat? Most komolyan? Forrni kezdett a
vérem.
- Mami! Tudod te, mit beszélsz? - Vágjátok csak fel, és kenjétek
szét az elmúlt három hónap eseményeit a szobámban, mint egy
újabb réteg halványkék festéket.
- De ez az igazság - mondta Mami. - És úgy sajnálom!
- Most már másról pletykálnak - magyarázta Papi Pilinek. -
Hogy miért szakított vele Andrés. Hogy Stefanie hogy hagyhatta
ott a legjobb barátnőjét minden előzetes figyelmeztetés nélkül.
Rémes! A szóbeszéd elindult a bodegasban15, az
élelmiszerboltban, az újságosoknál.
Pilar leült az ágyamra.
- Tudom. Én is hallom.
 Én itt vagyok egyáltalán? Hát nem az én életem ez?
A kis hármasuknak be sem állt a szája, csak folytatták és
folytatták, mintha én teljesen láthatatlan lettem volna.
- Most már elég lesz, jó?
Mami végre rám nézett.
- Nem lesz elég, mert sosem beszélsz az érzéseidről. Nem
tudunk segíteni, ha fogalmunk sincs, mi zajlik benned.
Kihúztam magam, a végtagjaim nehézkesek voltak, és
sajogtak.
- Nem beszélnem kell a veszteségeimről. Hanem
visszacsinálni őket.
- De ha egyszer az lehetetlen? - kérdezte Mami.
Lehetetlen. Hallottam már ezt a szót, és úgy pattogott, mint
egy kemény kókuszdióhéj.
- Elveszítetted az abuelitádat - szólalt meg Papi gyengéden. - A
szíved legnagyobb darabját.
- Papi. - A szó fojtottan és sötéten bukott ki belőlem, de nem
akartam sírni; nem kaphatták meg a könnyeimet. A fájdalom
valódi volt, és az enyém. Nekem kellett elszenvednem és
megoldást találni rá. Bár megvitatták a szomorúságomat, attól
még nem lett az övék, hogy „segítsenek” rajta, vagy hogy
irányítsanak. És most azzal akarnak „segíteni”, hogy
elküldenek?
- Jót fog tenni neked Anglia. A szóbeszéd szépen elhal, te meg
felfrissülve térsz vissza… - Megcsörrent Mami telefonja. -
Catalina az. - Papival együtt kilépett a szobámból.
Szélesen, tanácstalanul tártam szét a karom Pilar felé. Azt
akartam, hogy lépjen közbe és torpedózza meg ezt a képtelen
ötletet. Ő képes lenne rá. Egy csapat vagyunk. Las Reyes.
- Alig várom, hogy lássam, mit lépsz - szólaltam meg egy
csípős nevetéssel.
Pilar felállt, és leerőszakolt egy korty vizet a torkomon.
Ezúttal engedelmeskedtem.
- Mit lépek?
- Hát, hogy hogyan mentesz ki ebből az angliás történetből.
Nincs időnk erre. Ki kell dolgoznunk az új üzleti modellt, a
kínálatot, a személyzeti változtatásokat…
- Lila! - Megfordult, barna szeme összeszűkült. - Igazuk van.
Jót fog tenni neked. Szeretlek, de el kell engednem téged. Csak
egy rövid időre, jó?
Mintha minden egyes lépés, amit magam mögött hagytam ma
Miamiban ezen a délutánon, a mellkasomon ugrált volna.
Kirázott a hideg. Csak a fejemet tudtam rázni. Nem. Nem. NEM!
- Nem megy.
Pilar fogta Abuela fehér kötényét, az elejére nyomtatott kék L
betűvel. A karomba tette. Ami órákkal ezelőtt még izzadságtól
és sótól csöpögött.
- Ő mit szólna ehhez az egészhez? - Pilar a katasztrofális
állapotban lévő, túlhajszolt testemre mutatott.
- A nővérednek igaza van, nena16 - szólt Mami, aki közben
visszajött a szobába. - Abuelita rád hagyta a tehetségét és az
elszántságát is. Nem csupán a receptjeit. Becsüld meg, Lila! Ott
sírtál a hűtőkamrában. Amikor húsz mérföldre innen, egy
roncsként a frászt hoztad ránk, nem figyeltél oda magadra… Ő
azt akarná, hogy így folytasd? - Könnyek csordogáltak végig
Mami arcán. - Hogy hagyhatod, hogy így lásson téged, amikor
lenéz rád?
Legszívesebben visszaordítottam volna: Hogy hagyhatom?
Úgy hagyhatom, hogy az egyetlen receptet, amit Abuela sosem
tanított meg nekem, azt magamban kellett elkészítenem, amikor
meghalt, és túl korán hagyott itt bennünket. Hogy mit tegyek,
amikor egy fiú összetöri a szívem, a legkedvesebb barátnőm
pedig visszaél a bizalmammal.
Ehelyett ezt mondtam:
Némán és reszketve szorongattam a kötényt,
belekapaszkodva az emlékekbe.
- Óyeme, mi amor17 - mondta Abuela hónapokkal ezelőtt,
miután Andrésszel veszekedtünk. - Úgy szereted azt a fiút,
ahogy a konyhát. - Mangós mázat kavargatott egy tálban. - Csak
időnként túl sokat adsz magadból, akárcsak a cukorból. Túl
magas hőfokon.
Erre felhorkantam. Nem törődtem vele.
- Mi estrellita18, ha túl fényesen ragyogsz annak a fiúnak az
egén, fel fogod perzselni. És magadat is.
Aznap az egész testemet elégettem. Felcsavartam a saját
hőfokomat, és elvesztettem az irányítást.
- Lila, elmész Angliába - jelentette ki végül Mami. - Nem
adhatjuk át neked a helyet, amit Abuela felépített, ha nem vagy
jól.
Hát, tessék, kimondták.
Azonban a futás - a kimerültség, kívül és belül - belém fojtotta
a dacos szavaimat. Miközben Papi felment a British Airways
weboldalára, én csak bámultam az L betűt a kötényen.
12 Még.
13 Húgom.
14 Is.
15 Üzletekben.
16 Itt: kicsikém.
17 Itt: Idehallgass, drágám.
18 Kiscsillagom.
 4

Két héttel azután, hogy Papi lefoglalta a járatomat, Abuela fehér

köténye összehajtogatva csücsül egy angliai éjjeliszekrényen.
Több mint egy teljes nap eltelt azóta, hogy leszálltam, de alig
bújtam ki az ágyból.
Az órára pillantok - este nyolc, és szintetizátorok meg
dübörgő dob kakofón zaja ordít a folyosóról. Bizonyára Gordon
szobájából. Nem látom magam előtt, ahogy Cate vagy Spencer a
nyolcvanas évek rockzenéjét bömbölteti, miközben a
vendégeket szórakoztatja és a helyet igazgatja. Épp amikor
beazonosítom Van Halenként az együttest, a zene elhallgat. Alig
tíz másodperccel később egy újabb dal kezdetének basszusa
remegteti meg bődületes hangerővel a vékony faburkolatot.
Aztán… Pár taktus után elhallgat. ¿Cómo?
A tekintetem megpihen az emlékeim oltárán - a bekeretezett
fényképeimen és a fehér pólón. A hímzett L betű hurkán.
Az emlékeknek különleges erejük van, akárcsak a
szeretetnek, a történelemnek és az örökségnek. Ez az emlékkép
élesen kiált rám, még a zenénél is több decibellel, azon a
nyelven, ami felnevelt. Abuela sosem nézné el, hogy ilyen tétlen
vagyok, és alig bújok ki az ágyból több mint egy napig. Legalább
miatta fel kéne kelnem, és kipakolnom.
 Épp amikor lehámozom magamról a takarót, ordító
elektronikus techno-pop zene kezdődik. Rendben, az
univerzum vajon így, Gordon Wallace útján akarja jelezni, hogy
a hibernációm ezúttal hivatalosan is véget ért? Bárhogy is
legyen, nem. Nem fogom egész nyáron tűrni ezt a hangos
lármát. Mielőtt az ajtóhoz érek, a zene váratlanul elhallgat,
ahogy az előbb is. Várom a borzalmas folytatást, de semmi nem
történik.
- Hmm - dünnyögöm magamban, és a bőröndöm felé
fordulok.
Tíz perccel később, miután elrendezgetem a cipőimet és a
ruháimat a komódban és a szekrényben, már a második
táskánál járok. A hajvasalóm és a neszesszerem a legtetején
van. Azonban a fürdőköntösöm alatt találok egy négyzet alakú
lapot a nővérem ismerős macskakaparásával.

Hermana, ne légy dühös, de ismerlek.

Szeretlek, de még annál is jobban hiányzol, már most. - P

Ne legyek dühös? Pili legbiztosabb módszere a

felidegesítésemre, ha azt mondja, ne legyek dühös, úgyhogy
fokozott körültekintéssel veszem elő a nehéz csomagot.
A barna csomagolópapírból elsőként egy fekete merinógyapjú
pulóver bukkan fel.
Egyetlen pulóvert sem csomagoltam magamnak.
Aztán elszabadul a dolog:
Egy újabb ugyanolyan pulóver, ezúttal szürkében. Rövid,
fekete, vízálló ballonkabát. Két futódzseki. Egy fekete, szűk
fazonú farmer. Két hosszú ujjú felső, az egyik kék-fehér csíkos, a
másik visszafogott sötétkék. Végül pedig egy túlméretezett sál,
szürke-fekete absztrakt leopárdmintával.
Most már mindent gyanakodva kémlelek ebben a bőröndben.
További terhelő bizonyíték után kutatva megtalálom a fekete
bokacsizmát, amit Pilar vásárolt New Yorkban tavaly ősszel.
Legszívesebben megölelném. Az egyik csizmát meg
hozzávágnám a kerek, kubai fenekéhez. Azonban most egyik
sem opció, úgyhogy megtöröm a testvéri csendet, és a
telefonomért nyúlok.
Felvillan a kijelző, négy hangüzenetet és tizenhat üzenetet
jelez Mamitól.
Pilartól semmi.
- Te tudtad, Pili! - kiáltok fel, amikor a nővérem ovális arca
betölti a kijelzőmet a FaceTime-on. Papi fekete bőrszékében
ücsörög a panadería hátsó irodájában.
- Hát, neked is szia! - szólal meg Pilar. - Két napig egy szó sem,
aztán csak ennyit kapok?
- Küldtem neked és Maminak üzit, amikor leszálltam. -
Meglengetem a fekete pulóvert a telefon előtt. - Te tudtad!
- Mit, azt, hogy rémesen fogsz csomagolni?
Fújtatok egyet.
- És - folytatja - hogy amikor végigtúrom a bőröndödet, mást
sem találok, csak camisas pequeñast19 meg nyári ruhákat? Hát
persze hogy tudtam! És igazam volt. Az angol nyár nem olyan,
mint egy normális nyár. Mami megmondta, hogy készülj fel,
Cate is megmondta, meg én is megmondtam, pero20…
- Azt veszek fel, amit akarok.
Sóhajt egyet; szinte érzem a forró leheletét.
 - Winchester nem Miami.
Tőröket dobálok neki a FaceTime-on keresztül.
- Lila, azt hiszed, nem tudom? Sehogy sincs rendben, hogy
nem vagyunk együtt, de ez volt az egyetlen út.
- Meg. Oldottam. Volna - szűröm a fogaim között a szavakat.
- Megoldottad volna? Azzal, hogy eltűnsz, Papi meg észrevette
a kocsidat a parkolóban, és azt hitte… Te mégis mire gondoltál
volna? És amikor végre megtaláltalak… Mit találtam? Dios, Lila,
ezt nem nevezném megoldásnak!
Pilar ritkán szokott sírni. Mindent fontolóra vesz, majd
elemeire bontja. Szervezkedik, és részekre tagol. Ez az egyetlen
oka annak, hogy ennyire jól együtt tudunk működni. Én akkora
szemmel álmodom és kreálok, ami bárki gyomrának túl nagy
lenne. Aztán elkészítem az ételt, amivel degeszre tömik
magukat, ő pedig megtalálja a módját, hogy eladja. Most
azonban úgy szipog és csöpög, mint egy csap, ami ereszt, és
rájövök, milyen ostoba voltam, hogy végig azt hittem, egyedül
én törtem össze. Hogy én vagyok az egyetlen, aki elveszítette az
abueláját.
- Elég, Pili! Tudom, hogy megijesztettelek. Én csak úgy
szeretnék otthon lenni! - Otthon, ahol mindent újra
összerakhatok.
Trombitálva belefújja az orrát egy zsebkendőbe.
- Mostanában nem tett jót neked az itthoni légkör.
Bizonyítottad, nem?
- De a panadería…
- …ezt már megbeszéltük, vagy hússzor, ha nem többször!
Angelina boldogulni fog.
 Én nem bízom az új pékünkben, aki csak pár hónapja tanulja
a szakmát.
- Ideiglenesen.
- Claro21. Mi mindig ott leszünk egymás mellett. De vissza
akarom kapni a húgomat! Légy türelmes, és hagyd, hogy Cate
gondoskodjon rólad! - Ismét kifújja az orrát, aztán közelebb
hajol. - Na, és milyen ott?
- Mármint odakint? Fogalmam sincs.
- Gondolhattam volna abból a szemétkupacból, amit a hajad
gyanánt viselsz a fejeden. De két nap!
- Majd… holnap, jó?
Ismét ordítani kezd a zene, és elnyeli Pilar hangját. Ezúttal
egy visító gitár riff.
- Gordon - mondom Pilar értetlen arckifejezése láttán.
- Úgy hangzik, mint a Gimme Shelter - jegyzi meg.
- Felőlem. - Pilar klasszikus rock iránti rajongása, főleg a
bakelitlemezek terén, az egyetlen dolog, amiben nem egyezünk.
- Folyton ezt csiná… - A zene ismét elhallgat. - Fogalmam sincs,
mit művel, de most rögtön megkérem, hogy hagyja abba.
Holnap felhívlak!
- Espérate22. - Pilar kinyújtja a kezét. - Szépek az új ruhák,
ugye?
- Förtelmesek - felelem. De nem bírom abbahagyni a
merinógyapjú simogatását.
Egy halk horkantással felnevet.
- Hónapok óta sóvárogsz a csizmám után.
- Sí, pero ez nem jelenti azt, hogy hordani fogom.
Mosoly terül el a nővérem arcán.
 - Azért tedd csak be a szekrénybe! Meg a felsőket és a kabátot
is.
Aztán a saját arcomon is megérzem a mosolyt, ami fölött nem
tudok uralkodni, bármennyire próbálkozom.
- Talán.
Gordon ismét lejátszik harminc másodpercet egy számból,
miután leteszem, mire előbb kopogni, aztán dörömbölni
kezdek. Aztán dörömbölni és kiabálni. A zaj végre elhallgat, és a
hitvány DJ kitárja a szobája ajtaját. Mélyvörös haja - pont, mint
az apjáé - bozontos lófarokban van összecsomózva a tarkójánál.
- Hahó! Ezek szerint nem haltál meg. - Egy színes ceruzát tart
a kezében.
Nem törődöm vele, hanem belekezdek:
- Szóval, a zene.
- Mi van vele?
- A hangerő. - A kezemet használom, hogy demonstráljam. -
Elég erős. Nagyon erős.
Mintha felvillanna egy villanykörte a feje kellős közepében.
- Áh! A felső szint nagyon jól hangszigetelt, és nem vagyok
hozzászokva, hogy más is lakik ebben a szárnyban.
- Az nem az én bajom.
Gordon a ceruza tompa felével vakargatja a halántékát.
- Rendben, nos, hát, a zene segít abban, hogy megfelelően
kreatív hangulatba kerüljek.
- És nem segítene ugyanennek a zenének a halkabb verziója
abban, hogy kreatív hangulatba kerülj, bármi miatt is kell ez
neked?
- Ó. Emiatt! - Mély meghajlással oldalra lép.
 És… Hűha! A falait bekeretezett, házakról készült
ceruzarajzok díszítik, a létező összes elképzelhető építészeti
stílusban. Minden egyes alkotását bonyolult részletek és
színpompás tájelemek gazdagítják.
- Ezt mindet te rajzoltad?
Egy rajzasztal felé biccent, amin mérőeszközök és a
szivárvány összes árnyalatában pompázó színes ceruzák
sorakoznak, valamint egy tömb törtfehér rajzlap.
- Évek óta ezt csinálom. Egyfajta hobbi.
Bejárom Gordon apró otthonának minden szegletét, ellépek a
kőkunyhók, viktoriánus és Tudor-stílusú házak előtt. Az ablak
mellett egy fekete Crosley lemezjátszóra és hangfalakra
bukkanok. A tárolódobozban sorakozó lemezek csak arra
várnak, hogy Gordon feltekerje a hangerőt.
- Megtaláltam a zaj forrását.
Közelebb jön.
- Bocsánat a sok elindításért meg leállításért. Csak tudod, nem
találtam a megfelelőt. Megpróbálom halkabban.
- Kösz! - Felemelek egy Rolling Stones LP-t, amiben a Gimme
Shelter bújik meg. - Pilar is gyűjti ezeket. Mindig a ritkaságokat
keresi.
- Döbbenetes, hogy mennyiért árulják egyiket-másikat. Van itt
egy lemezbolt, Farley’s a neve. Annyira jó, hogy sok nem
idevalósi ember is hajlandó eljönni a városba, hogy benézzen. A
belvárosban van, nem messze a High Streettől.
Gondolatban feljegyzem magamnak, majd tovább vizslatom
Gordon műalkotásait. Talán a szín vagy a forma teszi, de
azonnal magához hív egy kétszintes ház rajza, élénk
barackszínben, terrakotta tetővel. Kecses pálmalevelek
lengedeznek a Gordon rajzolta zöld gyepje előtt, és rózsaszín
murvafürtvirág-indák kúsznak fel az élénk falakra.
Megpördülök.
- Ez itt…?
Felemeli az állát.
- Gondoltam, hogy ki fogod szúrni. Egyenesen Miamiból: Coral
Gables, ha jól emlékszem a legutóbbi útról. Tetszett a stílusa
meg a színei.
Otthon. Összevissza verdes a szívem. Aztán hátralépek, és az
egész falat szemügyre veszem. A Coral Gables-i rajz mellett
megtalálom a Bagoly és Varjú tökéletes mását, illetve egy
amerikai lakóházat. A barackszín falú ház teljesen kilóg a
szövetségi stílusú téglavillák és a nádfedeles házikók közül.

19 Vékony blúzokat.
20 De.
21 Világos.
22 Várj!
 5

Másnap reggel túl korán ébredek ahhoz képest, hogy mennyire

későn aludtam el. A testem három nap után is fittyet hány az
órára, és a keleti parti időzóna óramutatója szerint működik,
ami szerint egész életemben éltem. A lábam merev izmai
tiltakozni kezdenek, ahogy elindulok lefelé. Az arany filigrán
tükör szerint a Bagoly és Varjú előcsarnokában a szemem úgy
néz ki, mint a zombifilmek plakátjain.
Mivel világossá vált, hogy egy darabig nem fogok visszatérni
Miamiba, kell valami nekem Angliából, ami az enyém. Necesito
correr23. Vagyis inkább nagyon kell az a futás.
Amit valóban bepakoltam, az az edzőcuccom. A
háromnegyedes futónadrág és az ujjatlan sportfelső fölé
felveszek egy hosszú ujjú gyorsan száradó pólót. A
szekrényemben két futódzseki is lóg (Pilar), azonban Miamiban
szinte soha sincs rájuk szükségem. Itt sem fognak kelleni.
Más koránkelők járkálnak az utcán, miközben én a vádlimat
meg a combomat nyújtom az előcsarnokban. A mobilom
kikandikál a combomon lévő cipzáras zsebből. Hetek óta
elővigyázatosan kerülöm az Instagramot, eleinte Andrés, most
meg már Stef miatt is. Azonban annyi csend és honvágy után
viszket az ujjam, hogy rákoppintsak és rápillantsak az oldalra,
amit régebben ugyanúgy töltött meg az én életem is, mint az
övé. Vajon Andrés jár már valakivel?
A gondolat egyre hevesebben cikázik bennem, azonban a
Pilarnak tett esküm lendületet ad, ami hajt tovább a futásban.
Megesküdtem Pilinek, hogy véget vetek az Insta-
kémkedésemnek. Megígértem, hogy továbblépek, bár úgy
érzem, hogy ez a tovább az a hely, ahová most a legkevésbé akar
vinni a lábam. Azonban a nővéremnek tett ígéretem sokat
jelent, és ezt gyűlölöm. Úgyhogy a telefon a zsebemben marad,
és tovább folytatom a nyújtást.
Két copfos kislány sikongatva rohan fel a lépcsőn a szüleik
előtt. A család lendületes mozgása felkavarja a levegőt, ami
sütőben készült finomságoktól illatozik. Képtelen vagyok
ellenállni. Ahelyett, hogy kimennék az ösvényre, az ellentétes
irányba kezdek futni, a személyzeti folyosó felé. A
szénhidrátmennyország felé vezető út egy széles, ablakos
lengőajtóba torkollik. A konyha.
Qué hermosa24. Hivatalosan is kijelenthetem, hogy a
küszöbön túl ott rejlik a világ második legszebb konyhája, amit
valaha láttam. Csak a Panadería La Paloma konyhájától kezd el
gyorsabban zubogni a vér az ereimben. Indusztriális stílusú
üveglámpák lógnak a mennyezetről több sorban, megvilágítva a
hatalmas teret. Egy jókora konyhasziget uralja középen a teret,
amelyen itt-ott fehér lisztfoltok nyomai díszelegnek.
A tekintetem a sodrófákra és üveg keverőtálakra vetül, majd a
tárolóedényeknek, tányéroknak, egyéb eszközöknek és
különböző méretű serpenyőknek helyet adó nyitott polcokra. A
szoba túlsó felében egy kitárt ajtó csalogat a roskadozó kamra
felé. Az ipari sütő felé lépek; négy ovális alakú cipó sül és pirul
odabent, akárcsak a napfürdőzők Miamiban. Az illat…
Lehet, hogy elűztek a városomból, és csellel rávettek erre a
nyári szünetre. Sóvárgok az otthonom után, itt azonban
megtalálom a halványan felcsillanó önmagamat. Az eszközök és
az alapanyagok olyan hangon szólnak hozzám, amit kicsi
korom óta hallok. Kimérni, összekeverni, ízesíteni és lassan
megsütni - ezek az én szavaim. Ráadásul ez a meleg,
tésztaillatot árasztó helyiség olyan, mint Abuela és én. Mindegy,
mibe kerül, nem csupán a vendége leszek a Bagoly és Varjúnak.
Hanem az egyik pékje is.
Az egyik ajtó kinyílik, majd bevágódik.
- Eltévedtél, igaz? - A hátam mögött megszólaló hang egy
papagáj rikoltására emlékeztet. - A szalon a folyosóról nyílik. A
túlsó végén.
Megfordulok.
- Áh, elnézést! Te vagy az a Lila leányzó! - A hang egy fehér
nőtől származik, aki a hatvanas évei közepén járhat. A
magassága láttán felszalad a szemöldököm, az egész alakja
csupa vasalt él, és mintha papírból vágták volna ki. Festetlen
arca fölött kör alakban levágott ősz hajkorona csücsül, ami egy
B kategóriás film repülő csészealjára emlékeztet.
- Igen, üdv, Lila Reyes vagyok.
- Polly. A főnökasszony mutatta a fényképedet. - Odasiet a
mosdóhoz, hogy kezet mosson. - Ha másféle reggelit akarsz,
mint amit odafent kapsz, nemsokára készítem a szokásos
reggelit a szalonba. Mindjárt nekilátok. - Felismerem én a
határozott visszautasítást.
 De nem érdekel. Elhelyezkedem vele szemben, a fa
konyhasziget aranymezőként terpeszkedik közöttünk.
- Az a helyzet - kezdem -, hogy egész nyáron itt leszek.
- Azt hallottam.
- A családomnak péksége van. Több mint negyven éve.
Polly rápillant a digitális faliórára, majd a sütőre.
- Azt hiszem, talán ezt is hallottam. Mrs. Wallace említett
valami kis kubai helyet.
Kis. Kubai. Hely. Összezárom a szám, nehogy kiszabaduljanak
a lángok. Azonban bármennyire is szeretném részletezni a
széles körű tapasztalataimat a sütés terén, én tiszteletben
tartom a „konyhát”. Ez pedig itt Pollyé. Ha a nyaramat a vaj, a
liszt és a cukor összedolgozásával akarom tölteni, az egyetlen
tevékenységgel, ami egy darabban tartja a szívemet, muszáj lesz
óvatosan közelítenem. Ne törj be, hanem kússz be. Muszáj
lesz… kedvesnek lennem.
Megigazítom a lófarkamat.
- Ms., ööö, Polly, a minap kóstoltam a kenyerét és a scone-ját. -
Túl édes. - És azon tűnődtem, hogy eltölthetnék-e itt egy kis időt.
Esetleg segíthetnék a sütés körüli feladatokban?
Polly az egyik kezét csípőre teszi.
- Hogy te sütnél a vendégeknek? Velem?
- Nem is rossz ötlet!
Polly és én az ajtó felé kapjuk a fejünket. Catalina „Cate”
Mendoza Wallace, a lopakodó venezuelai áll ott.
- Komolyan? - kérdezzük Pollyval egyszerre. Azonban én
magas, vidám hangon szólalok meg. Polly meg úgy vakkantja
oda, mintha Cate épp most adta volna oda nekem az utolsó sütit
a dobozból.
Cate közelebb jön, mentazöld kasmírponcsója libeg a fekete,
szűk nadrágja fölött. Ráteszi a kezét Polly vállára.
- Nem bíznám rá akárkire a konyhádat. Lila nagyon tapasztalt
és ügyes lány. - Cate felém fordul. - Talán ettől egy kicsit jobban
otthon érzed majd magad. De Polly gondjaira bízlak.
Esküszöm, hallom, ahogy a pékünk felszisszen.
- Most pedig - folytatja Cate, és előbb a sütőre sandít, majd az
arcunkra -, ellenőriznem kell, hogy Gordon nem késik-e el a
fogorvostól, úgyhogy itt hagylak benneteket megszervezni a
feladatokat.
Polly lekap egy piros mappát az egyik polcról.
- Öt percem van rá, hogy harminc percre elegendő
iránymutatást adjak neked. Arról, hogy hogy működnek itt a
dolgok nálunk. - És a nálunk alatt nálamot ért.
- Biztosíthatlak, hogy bármelyik recepttel elbírok abban a
mappában. - Már mosom is a kezem. - És kiigazodom az
eszközök és az alapanyagok terén is.
- Meglátjuk. Reggelente némi kenyérből, lekvárból és
szezonális gyümölcsből állítjuk össze a reggelit. Van
mézesnarancsos scone és fehér kenyérből készült pirítós. Aztán
fél négykor jön a teaidő. - Polly kinyitja a piros kézikönyvet egy
laminált, írógéppel írt receptnél. - A mai napra remek lesz a
Madeira piskóta és a csokoládés keksz.
Csokoládés keksz? Abuela arra tanított, hogy vállaljak nagy
kockázatot az ízekkel, ahogy ő is tette. Ám bizonyos
ízkombinációk egyszerűen nem passzolnak egymáshoz.
 - Keksz csokoládéval? - kérdezem, és érzem, hogy ráncba
gyűrődik az orrom.
- Ha valaha sütni szeretnél itt, Angliában, jobb, ha
hozzászoksz az alapvetéseinkhez. - Polly úgy mondja ki az
alapvetéseink szót, mintha már be is íratott volna engem a Sütés
Óvodásoknak órájára. Meglengeti előttem a piros mappát. A
színes fotó arról árulkodik, hogy az angol keksz az egy édes
sütemény. Áhh! Értem.
- Én intézem a kekszet - közli, miközben lapozgat, és
gondoskodik róla, hogy ezúttal elvegyem tőle a mappát. Aztán
odadob egy tiszta kötényt. - Gondolom, a Madeira tortát el
tudod készíteni. Elbírsz egyszerre néggyel, ugye?
A tiszteletet ki kell érdemelni. Kihúzom magam.
- Tizenhárom éves koromban a szüleim New Yorkban
ragadtak, és nekem kellett leszállítanom egy hatalmas rendelést
a képviselőnk rendezvényére. Több mint ezer kubai süteményt
és falatkát készítettem el, egész éjjel dolgoztam. Még a Miami
Herald is lehozott róla egy cikket. - Kiszúrom a megfelelő
tepsiket és leveszem őket. - El fogok bírni négy darab piskótával.
Polly odacipel egy sütőlapátot a sütőhöz.
- Hmm. Majd a kész süteményről kiderül, igaz? Kinyitja az
üvegajtót, és becsúsztatja a lapátot az aranyló cipók alá, majd
átteszi őket hűlni a konyhaszigetre.
Végigfutom a Madeira torta receptjét. A szemem azon
nyomban kiszúrja a problémákat. A cukor-liszt arány nem
stimmel, és… margarin? Az efféle tömött édességekhez sokkal
jobb a vaj. Esetleg olaj. De hogy margarin? Nem.
 - Polly? - Az ő konyhája. Nem az én konyhám. Polly konyhája. -
Elolvastam a receptet, és azon tűnődöm, hogy mi lenne, ha
vajas piskótát sütnék, ami elég hasonló. Az Abuelám, a
nagymamám receptje.
Hangosan fúj egyet.
- Értem. Ettől függetlenül itt eddig kizárólag ezt a Madeira
tortát szolgáltuk fel. Ez meg az én nagyim receptje. Ahogy az
összes scone-é is az övé.
Á, hát megvan a tettes! Egy cukorimádó nagymama, valamint
az ízlelőbimbók, amelyek sosem nőttek ki belőle. Azt motyogom
a futócipőmnek:
- Az igazán különleges, de…
- Egek! Túl sok a dolgom ahhoz, hogy ezen vitatkozzak!
Gondolom, megsütheted a nagyid tortáját. - Felkapja a tálcát. -
Hogy máskor is elkészíted-e, azt meg majd meglátjuk.
Dios! Találok néhány kulcsfontosságú eszközt egy henger
alakú dobozban a mosogató mellett. Odaviszem a dobozt a
konyhaszigetre, ahol egy pék alapesetben dolgozna velük, majd
megismerkedem a sütővel. A Bagoly és Varjú ipari sütője
ugyanaz a típus, mint a miénk a panaderíában - legalább
egyvalami ismerős. Fejből tudom Abuela piskótájának
hozzávalóit, de azért rápillantok a receptes alkalmazásra a
telefonomon, hogy egész biztosan megfelelően váltsam át a
mértékegységeket, hogy meg tudjak etetni egy halom embert.
Azonban az iPhone a tenyeremben a zsebem helyett azt
jelenti, hogy ott van előttem az Instagram is. Talán az
időeltolódás az oka, vagy Polly türelmetlenkedése, de képtelen
vagyok ellenállni egy rövidke pillantásnak, mielőtt
bemelegíteném a sütőt.
A képfolyamom általában sütős-főzős posztokkal szokott
kezdődni, ma viszont nem így van. Stefanie ragyogó mosolya
köszönt, amint a Ghánai Egyetem előtt pózol, szőke lófarka az
egyik vállára hullik. Csodálkozón tárja szét a két karját, és…
boldognak tűnik. Nélkülem. Ráadásul volt internetkapcsolata,
de nekem nem is írt. Legalább annyit, hogy jól van.
A csalódottság és a megbánás elegye odébb taszít egy profillal,
amit megesküdtem, hogy el fogok kerülni: Andrés Millan. És ott
is van, a Coral Gables-i otthonuk mögötti csillogó vizű csatorna
mellett vigyorog az új profilképén. Egy picit felnagyítom -
napbarnított bőr, szálkás izmok és rövid, sötét
haj, ami mindig is a legjobban állt neki. Még most is. Muszáj
visszakicsinyítenem.
Egy hét elteltével nincs új fotója, de már az is émelygéssel
vonja be a gyomromat, hogy végigpörgetem a profilját.
Egyszerűen… eltűnt. Andrés kitörölte a kedvenc közös
szelfinket. Maradt pár fotó rólam, de amelyiken a Coconut
Grove vízpartján vagyunk a születésnapi vacsoráján… Huss!
Miért néztem meg egyáltalán? Visszamegyek a receptes
alkalmazásba, de visszhangzik a fejemben az utolsó
beszélgetésünk:
Ez nem a szerelemről szól. Meg kell ismernem magam, hogy
kiderítsem, ki is vagyok.
Andrés búcsúszavai most is úgy fájnak, mint a friss sebek. Ő
most egy fiú, aki szép lassan kitöröl engem az élete képes
emlékeiből.
 Húsz perccel később ott a tészta a keverőtálamban,
felszorozva a megfelelő arányokkal. A könyvelővarázsló Pilar
tobzódik a sok számban, amit én azért napi szinten próbálok
kerülni, de a recepttel kapcsolatos matekkal nekem is muszáj
képben lennem. A recept pedig készen áll rá, hogy mutasson
pár dolgot a Bagoly és Varjú konyhája uralkodójának arról,
hogy mire képes egy lány egy „kis kubai helyről”. Négy
sütőformát kikentem, és most várnak. Végül jöhet az utolsó
simítás.
Hatalmas robaj hallatszik, amíg a kamrában kutakodom
mandulakivonat után. Vagy egy mutáns fűnyíró az, vagy egy
motorkerékpár, aminek huzatot kapott a motorja és megfázott.
Pár pillanattal később kikukucskálok a kamrából, és egy
korombeli, eső áztatta srácot látok a konyhámban… ööö, Polly
konyhájában. Meg valami fehér doboz hever a pulton, ami
korábban nem volt ott. Mielőtt eszembe jutna a helló szó, a srác
odamasírozik a konyhaszigethez, beledugja az ujját a tésztás
tálamba, és lenyalja.
Odavetődöm az ajtóból.
- Te meg mi a fenét csinálsz?
A srác hátrahőköl.
- Az ujjad! A tálam!
- Jaj! Bocsánat! - Aha, egy kiskanálnyi sajnálat sem rejlik a
száznyolcvanvalahány centijében, ahogy nekidől a pultnak.
Szőke haj - annak egy sötétebb árnyalata, amit borongós
pocsolyaszínűre festett a teremtője - göndörödik enyhén a feje
búbján, a két oldalán pedig felnyírták. Kopott farmert és barna
bőr bomberdzsekit visel.
 - Még nem találkoztunk. - Lehuppan a pultról, de bármi is ül
az arcomon, a hatására kicsit hátrébb húzza kinyújtott kezét. -
Orion Maxwell.
Nem érdekel a neve. Azt akarom, hogy a vérével spricceljék
be Spencer formára nyírt bokrait a pofátlansága miatt. Azért
sikerül morgolódva kinyögnöm:
- Lila Reyes. - A tál felé biccentek. - És az a vendégeké. Mi lett
volna, ha habcsókhoz kell? Akár két csepp víz is tönkretette
volna az ujjadról.
- Habcsókhoz kell? - Felhúzza a szemöldökét. - Az a
kedvencem!
- Nem, nem ahhoz. És a kezed! Egy piszkos motoron jöttél
idáig.
Orion a mosogató felé biccent, és megmozgatja az ujjait.
- Megmostam, mielőtt mintát vettem. Mindig megmosom.
- Úgy érted, hogy gyakran csinálsz ilyet? - A gesztikulációm a
szappanoperákat idézi. - Jársz-kelsz, és belenyúlsz mások
tésztájába, amikor csak jólesik?
Közelebb lép, olyan közel, hogy észreveszem a viharkék
szemét és az apró mélyedést az állán meg az orra pengeéles
vonalát. Olyan illata van, mint a fáknak és a vizes bőrnek.
- Csak ha meghívnak.
- Nem rémlik, hogy meghívtalak volna.
- Most már én is tudom - mondja. - Elnézést kérek. Így
szoktam meg. Polly mindig biztat a mintavételre.
Drámai horkanás.
- Hiszem, ha…
 - Orion! Hát itt vagy, kedvesem! - Polly szinte lebeg, odalibben
a lengőajtótól Orion mellé. - A dobozainknak már alig van
valami az alján.
Orion elvigyorodik.
- Bocsánat! Korábban terveztem jönni, de volt egy kis gond az
üzletben. Hogy van a húgod?
Csatt! Durr! Polly máris felragyog, mint egy reflektor. Orion
teljesen levette a lábáról, és ősz hajától a konyhai ortopéd
klumpájáig ragyog.
- Már sokkal jobban, köszönöm. Csak egy vírus volt.
- Ezt örömmel hallom. - A fehér dobozra mutat. - Ez talán elég
lesz egy ideig. English breakfast, jázminos zöld tea és ezúttal
kettő az Earl Greyből, ahogy Mrs. Wallace mondta. Apu
bedobott pár termékmintát egy új Darjeelingből, amit nemrég
fedezett fel. Annyira lágy!
- Ó, később feltétlenül kipróbálom - mondja Polly.
- Nem fogsz csalódni. Majd találkozunk! - Orion az ajtó felé
indul, közben végigsiklik rajtam a tekintete, ahogy ott állok a
futós cuccaim fölé felkapott törtfehér kötényben, egy üveg
mandulakivonatot szorongatva.
- Várj csak! - Polly odaszalad hozzá egy kisebb barna
papírtáskával és egy százwattos mosollyal. - A keksz a tegnapi
teáról.
- Köszönöm, megpróbálom eljuttatni hazáig. - Beleszippant a
zacskóba. - Citromos! A kedvencem.
Azt hittem, a habcsók a kedvence.
Most már nemcsak végigsiklik rajtam a tekintete, hanem
egyenesen a szemembe néz, és egy bólintással a homlokába
hullik egy göndör tincse.
- Lila.
Halk, semmitmondó hangot adok ki.
Polly ragyogása halványulni kezd, amikor Orion becsukja az
ajtót, az arca is megfeszül kissé, de így szól:
- Orion családjának van a legkiválóbb teaüzlete egész
Hampshire-ben, a Maxwell’s. Micsoda imádni való fiú!
Az. Imádni való.
Beletöltöm a tésztát a sütőformába.
- Szokj hozzá, hogy gyakran itt lebzsel! - Fújtatva a
mosogatóba dobja a keverőtáljaimat, aztán látványos
mozdulatokkal visszateszi a pultra az eszköztartó dobozt, ahol
én is találtam.
- A dolgoknak ott van a legjobb helyük, ahol voltak. Ez a
kialakult üzleti gyakorlatokra is vonatkozik. Úgyhogy, legalább
próbálj meg elviselhető lenni. Mindig személyesen szállítja ki a
rendelésünket, plusz felár nélkül.
Tökéletes. Még annál is jobb. Orion a tálamba dugja az ujját, a
jutalma pedig vidám Polly és süti? Pff. Felveszek egy hőálló
kesztyűt, kinyitom a sütőt, és betolom a sütőtepsiket. Aztán
bevágom az ajtót.

23 Futnom kéne.
24 Milyen szép!
 6

A szag az első árulkodó jel. Ha azt mondom, tudok ezt-azt a

sütésről, keveset mondok. Tisztában vagyok vele, ha elszúrtam
egy péksütit vagy egy tortát. Ami soha nem történik meg. És
most mégis.
A lengőajtón berohanva elzárom a sütőt, miközben a
gyomrom összeugrik a jeges rémülettől. Füst tölti be a sütőrács
keskeny területét. Muszáj megnéznem. Köhögés közben
kesztyűt kapok magamra, és gyorsan kiveszem mind a négy
sütőformát, miközben koromfelhő - az a fajta, amelyik a kontár
bűvészek trükkjeit vagy a csodalámpák felnyitását követi - vesz
körbe.
Biztos vagyok benne, hogy Polly még a konyhakertben is érzi
a füst szagát. A vendégek valószínűleg azt hiszik, kigyulladt a
panzió. Még több köhögéssel fűszerezett káromkodás
következik, mire a levegő eléggé kitisztul ahhoz, hogy
megpillantsam a megfeketedett, ajtótámasszá zsugorodott
süteményeket. ¿Qué pasó?25
Egy örökkévalóság óta sütöm Abuela receptjét ugyanilyen
tepsiben, ugyanilyen sütőben, de… ó! Egyszer csak beugrik egy
kulcsfontosságú tényező, amiről évek óta tudok, és teljes
mértékben megfeledkeztem róla, amikor előmelegítettem a
sütőt. Angliában Celsiusban mérnek, nem Fahrenheitben.
Amikor 350 fokra állítottam a sütőt, az Egyesült Királyságra
kalibrált eszköz valójában több mint 600 fok fölé melegedett.
Pizzának tökéletes. Tortára nézve gyilkos.
Polly lépteinek zaja hasít keresztül a gondolataimon.
Belemarkolok a kötény szegélyébe, felkészülve egy afféle
verbális ámokfutásra, ami versenyre kelhet a mistías26 vagy
Mami dorgálásával, amikor Pilarral kezdtük iránymutató
jellegűnek értelmezni a takarodó fogalmát. Ugyanaz lesz a
hangnem, talán pár akrobatikus kézmozdulattal megtűzdelve.
Csak a kiejtés és esetleg a szavak térnek majd el.
Polly szippant egyet, megköszörüli a torkát, és egy pillanatra
áthajol a vállam fölött.
- Hát, jó - mondja szárazon.
Én csak a szememet meresztem. Polly már a fagyasztónál jár.
A karjában piramis alakban tornyosulnak a sütemények, ahogy
odalibben.
- Mindig tartok ezekből az ilyen esetekre - közli. - Gyömbéres
torta. Még a tea előtt kiolvadnak.
Polly rádobja a tortákat a rácsra, és egyenesen a mosogatóhoz
lép, a szemöldökét összevonva mustrálja az egymásra
halmozott felszereléseket.
- Egyszerűen rémes! Én mindig eltakarítok magam után
munka közben. - Széles mozdulatokkal az edény- és kanálhalom
felé int, amit épp akkor akartam elmosni, mikor
beütött a tortakrach. - Mrs. Wallace-nak nem fog tetszeni ez a
rengeteg piszkos, rendetlen holmi. Mi van, ha épp meg akarja
mutatni a konyhát valamelyik különleges vendégének? - Polly a
lengőajtó felé trappol, és odavakkantja: - Ezt azonnal tüntesd el
innen!
Remegve kotrom bele a kukába a tönkrement süteményt -
vagy ahogy Polly mondja, a szemeteskosárba. Szemét, verdad.
Hosszan sikálom a tepsiket és a munkafelületeket.
Eszeveszetten.
Hát, jó. A két szó akkor is kísért, amikor lekapom a
kötényemet. Mindig is a konyha volt az egyetlen hely, ami
garantált sikert jelentett számomra, azonban ma egy újabb
vereség színhelyévé vált. Egyetlen perccel sem tudok tovább itt
maradni a kudarcom égett szagú levegőjében. Az öltözékemet
illetően már készen is állok a gyors menekülésre. Iszom fél üveg
vizet, és kilépek az oldalsó ajtón, majd úgy döntök, ugyanazon
az útvonalon indulok el, amelyiken két órával ezelőtt
terveztem.
Úgy tűnik, a Bagoly és Varjú Winchester St. Cross
városrészében található. Egy festői ösvény felé indulok, ami az
Itchen folyó partján halad, lépteimet lehúzza az időeltolódás és
a Celsius. Lihegve kínlódom végig magam egy keskeny, eső
áztatta utcán, amelyet tégla- és kőházak szegélyeznek. Itt is
ugyanaz a közös építészeti vonás: régi. Amikor az út
kettéágazik, a bekötőút széles torkolatában találom magam. A
gondolatok elsuhannak a széllel; tudtam, hogy így lesz. Nem
most adom át a frusztrációmat először a futócipőmnek és az
izzadságnak.
Hát, jó.
A bennem élő szakács pontosan tudja, mit jelent Polly
reakciója, vagy inkább annak hiánya. A kezdő szakácsokat
gyakran nyomasztják a feletteseik, akik a lehető legjobbat
akarják kihozni belőlük. Abuela szeretettel tanítgatott, de ettől
még azt a minőséget várta el tőlem, ami annyira boldoggá teszi
az embereket, hogy hajlandóak sorba állni is érte. Ha
középszerű lett, amit készítettem, a tudtomra adta. Így
legközelebb jobban igyekeztem.
Polly szemében még annyi kritikára sem voltam méltó, hogy
„én megmondtam”. Ha az lettem volna, legalább megkérdezte
volna, hogyan és miért állítottam túl forróra a sütőt.
Emlékeztetett volna, hogy a profi szakácsok nem követhetnek el
ekkora figyelmetlenségeket. Ő azonban nem vesz komolyan
engem. Csak egy gyerek vagyok, aki felpróbálja a szakácsjelmez
sapkáját, és „pékesdit” játszik.
Még a konyha is azt akarja mondani nekem, hogy nem
tartozom ide.
A testem is hasonlóan zavarodott. Az Egyesült Királyságban
futni teljesen más terep. Miamiban ragad a bőröm a fülledt
hőségtől, miközben a nap túlságosan erős és forró
suhintásokkal csapkodja a hátam. Itt másféle fájdalom sújt.
Hideg gereblyék karistolják az arcomat és a tüdőmet, átszövik a
testüregeimet. Ráhúzom a kezemre a felsőm ujját. Az eső
odébbállt, ám a szél tépi a fákat, és jókora cseppeket hajigál a
hajamba.
De aztán a térkép egy gyalogútra vezet, ami több hektár
pisztáciazöld füvön halad keresztül. Spencer mesélt valamit
tegnap este az Itchen folyóról, két falat vaníliasodó között. Itt
most szembe találom magam a híres folyó egy keskeny ágával,
amely a város központja felé csordogál. Az ösvény a lágyan
ringatózó víz mellet kígyózik. Egyedül vagyok. És nem tudom,
mihez kezdjek ekkora csenddel.
A miami életem zajos. Ott alig lehet megszülni egy épkézláb
gondolatot, zongora, dobok, valamint a szomszédunk csahos
kutyájának aláfestő zenéje nélkül. A panadería konyhájában
visító röhögés és lárma mellet élek. Csapkodó hullámok és
füttyögő turisták mellett. Az én világom a villámlás és a virágok
felett hadakozó madarak suhogása, a vadkakasok megszokott
ébresztője.
Most azonban csak én vagyok, a folyó, a nedves fű és az, ami a
szívemből maradt. Az agyamat betölti az üresség, és átveszi az
otthonom zajait. Ott kiabál a koponyámban, hogy mindig együtt
jártunk futni Stefanie-val, minden szombaton, végig a Key
Biscayne hídon. Az üres helyek kezdenek megtelni emberekkel -
ahogy Andrés és én a zsúfolt miami parti sétányon korzóztunk,
és fagyit nyaltunk, meg egymás vajas-pekándiós ajkait,
miközben a kezemet a farzsebébe dugtam. Az agyam Abuela
hangjának melegséggel teli altján dalol. „Mi estrellita.” Az én
kiscsillagom. „Ideje elkészíteni a tamalest. Ven.” Gyere.
Sem ma, sem soha többé.
Dios, itt ezt sehol nem tudom levezetni. Kizárt, hogy rábízzam
az elmúlt három hónapomat erre a földönkívülizöld fűre meg a
márványos szürkeségre. Nem számít, mit gondolnak a szüleim,
Miami tudná, mihez kezdjen velem.
És ahogy az ösvény visszatér a városba, egyre nyilvánvalóbb,
hogy milyen távol vagyok az otthonomtól. A lábaim fürge
sétatempóra lassítanak. Régi… Régebbi… Legrégebbi. Cseréld le
a sportfelsőt és a futócipőt egy fűzős ruhára meg körömcipőre.
Ez a hely könyörög érte. Egyáltalán mikor épülhettek ezek a
festett sorházak - a vörös ajtóikkal meg az indákkal benőtt
falaikkal? Mindenütt díszes ablakok és címeres domborművek.
A kőfelületek egy része élesre és durvára kopott az idők során;
elég csak nekiütközni a falnak, és máris vér fakad.
Azok felé az utcák felé araszolok, amelyek olyan keskenyek,
hogy a kerékpározók válla összeér benne. Minden itt van:
kávéházak, üzletek, kisebb kávézók, az út rossz oldalán
elsuhanó autók. Mire kiérek a nyüzsgő főutcára, már nem is
edzek, inkább várost nézek. És nem ártana rájönnöm, hogy hol
vagyok.
- Lila, ugye? A Varjúból.
A Nike-m bármelyik utcára elvihetett volna, de úgy tűnik,
hogy épp a…
Felpillantok a telefonomból, és bebizonyosodik. Orion
Maxwell öt lépésre áll tőlem, műanyag védőszemüvege a fejére
tolva. A bőrdzsekijét flanelingre cserélte, aminek könyékig
feltűrte az ujját, és kék gumikesztyűt húzott.
- Ööö, szia.
- Most te vagy az én tésztástálamban - közli, és amikor
összeszalad a szemöldököm, hozzáteszi, hogy „az én utcámban”,
amikor pedig érzem, hogy ráncba szökik az orrom,
elmosolyodik, és a legközelebbi kereszteződés felé bök. - Ott van
a boltunk.
Arra nézek, amerre mutat, egy fehér faburkolatú üzlet felé.
Még innen is látom a jókora M betűt a stilizált levél fölött.
Maxwell Teaboltja.
 - Ha a bolt ott van, akkor te miért vagy…? - Vagy inkább, mi a
fenét csinál? Egy festékesflakon áll a bakancsa mellett, valamint
egy teli vödör és néhány kefe meg szivacs.
Árny szalad át az arcán.
- Összefirkálták Victoria üzletét. - Fog egy kefét, és rámutat
vele a téglafalra, amelyen már csak egy vizes feketés folt
díszeleg. - Bizonyára tegnap este, és el akartam tüntetni, mielőtt
kinyit. Egyre gyakrabban előfordul errefelé mostanában.
Hátralépek és az ablakokat kémlelem. Kifelé fordított
próbababák pózolnak különböző ruha-összeállításokban.
Hangosan felolvasom az üvegbe vésett szöveget.
- Találkozzunk újra! Szuper név egy turkálónak. De nem a
tiéd, akkor meg miért te takarítod le a graffitiket?
Bevizezi a súrolókefét, és nekiesik a falnak.
- Figyelünk egymásra. Errefelé ez a szokás.
Melegség - mindössze egy negyed teáskanálnyi - telepszik a
nyirkos bőrömre. Jobbra lépek, amikor Orion elfordul a faltól,
és megpróbál balra lépni. Fürgén kikerül.
- Bocsánat! - mondja, és fog egy vizes szivacsot. Körkörös
mozdulatokkal próbálja eltávolítani a falon feketéllő nyomokat.
- Észrevettem, hogy sokat mondogatjátok ezt, mármint ti,
angolok. - Nem azt, hogy elnézést, nem is azt, hogy sajnálom.
Csak bocsánat, bocsánat, bocsánat.
- Egy másik szokásunk. - Szemét a festékoldóra szegezi, rám
sem néz. De a szája egyik sarka felfelé görbül. - Ha jól sejtem,
látogatóba jöttél, igaz?
- Aha, Floridából, Miamiból. - A szavak cukormázként vonják
be a nyelvem. - Cate az anyukám unokatestvére, de
testvérekként nőttek fel. És legjobb barátnőkként.
Ezúttal egy rövid bólintásra megfordul.
- Gordon meg az enyém. Akkor te is venezuelai vagy, mint
Mrs. Wallace?
Először azt mondom:
- Kubai.
Aztán előadom neki a nyári tartózkodásom és a Panadería La
Palomában betöltött szerepem hatvan másodperces verzióját. A
Celsius-fokos sütős incidenst, Abuelát és a tripla csapás többi
elemét nem említem.
Mély nevetés rázza meg a mellkasát.
- És máris sikerült beszivárognod Polly konyhájába?
Lenyűgöző! Hogy sikerült elérned?
- Nekem ez a szokásom.
Erre megereszt egy mosolyt, olyat, aminél a fürge ajkak, a
ragyogó fogak és az orcán díszelgő gödröcske egyenlő a
veszéllyel. Egyes lányok számára. De nekem nem.
Természetesen.
- Az előbb egy kicsit elveszettnek tűntél - állapítja meg.
- Ó, én épp csak próbáltam eldönteni, hogy visszamenjek-e a
Varjúba, vagy megnézzem azt a régi lemezboltot, amit Gordon
említett.
- Ja, igen, a Farley’s - mondja. - A panziótól egyenesen végig a
Kingsgate-en vagy a St. Crosson. Kábé húsz perc séta, vagy
amilyen gyorsan lefutod. - Az ellenkező irányba biccent, mint
ahonnan érkeztem. - A Farley’s pedig néhány utcára abban az
irányban. Szereted a klasszikus bakeliteket?
 - A nővérem szereti. - A fejpántom alá tűrök egy kósza tincset.
- Bár ő is segített a szüleimnek megszervezni ezt a három
hónapos „álomnyaralást”, úgyhogy nem biztos, hogy
megérdemli az ajándékot.
Orion konkrétan úgy fest, mint aki megsértődött.
- Mi a baj Angliával? Vagy kifejezetten Winchesterrel van
problémád?
Élesen kifújom a levegőt.
- Az, hogy nem Miami.
- Hát, nem. Viszont, ahogy sejtem, négy különböző ok
valamelyikére vezethető vissza az, hogy akaratod ellenére
tartózkodsz itt ilyen sokáig. - Orion egy egész vödör vizet
loccsant a falra. A festék eltűnik. - Helyesbítek, legyen inkább
három ok. A négyes szám szerencsétlennek számít Kínában.
- Mert Anglia és Kína egy és ugyanaz.
- Az ember nem lehet elég óvatos. - Lehúzza a kesztyűjét. -
Tehát, az okok. Az első, hogy gond van az útleveleddel. A
második: családi gondok. A harmadiknak valahogy anyukádhoz
van köze, meg ahhoz, hogy Cate igénybe akarja venni a széles
körű szolgálataidat.
- Leginkább a második.
- A családi gond az nehéz ügy. Arra számítanak, hogy
Winchester lesz a megoldás? - Viharkék tekintet, egyenesen az
én csokibarnámba.
Jaj, ne! Ne most, ne ez a srác!
- Jó sokat kérdezgetsz.
Orion az üres vödörbe dobja a kesztyűt és a szemüveget.
- Bocsánat.
 Órákkal ezelőtt befejeztem a futást. De féllel múlt tizenegy,
ahogy Spencer - vagy Orion - mondaná, és az agyam még
mindig éber, sprintelve igyekszik lépést tartani az új életemmel.
Nagyot sóhajtok, és a medálhoz nyúlok, amit soha nem
szoktam levenni. Pilar ugyanilyen nyakláncot visel. Abuelától
kaptuk ajándékba négy évvel ezelőtt, amikor az egyik szokásos
vasárnapi fogást készítettük el - a tamalest.
A medál egy kis galambot formáz - aranymásolata a
Panadería La Paloma logójának.
Sötét magányomban behunyom a szemem, és magamba
szívom az emléket, ahogy Abuela a nyakamba függeszti a
láncot. A keze ráncos és puha volt, kukoricakenyértől,
fokhagymától és zamatos hústölteléktől illatozott.
- Un regalito - mondta a tizenhárom éves énemnek és a
tizenhét éves Pilarnak. Egy apró ajándék. - Amit múlt hónapban
készítettetek Millan képviselő úrnak, azzal nagy megbecsülést
szereztetek a családunknak és a vállalkozásunknak. Apátoknak
fel kellett vennie még egy eladót, mert az ismertség miatt annyi
munkánk lett. - Abuela mosolya megmutatta a tiszta, fehér
fogait.
Pilar bólintott.
- A legmagasabb bevételű hónap a La Paloma történetében.
Mindez azért, mert nem hallgattam Papira, amikor felhívott,
hogy New Yorkban rekedtek a Mamival és Abuelával a hóvihar
miatt. Le kellett volna mondanom egy óriási rendelést Andrés
apjánál. De én nem hagyhattam, hogy ez az értékes munka
elszaladjon, és Pilarnak nem volt más választása, mint követni
az én vakmerő becsvágyamat. Átvettem az irányítást,
felügyeltem az alkalmazottakat, és éjszaka is dolgoztam, hogy
egy vagonnyi kubai falatkát készítsek. És nyertem, sőt, még a
riporterek figyelmét is magamra vontam. Éveken át folyton
csak nyertem, bebiztosítva a helyem jövőbeli
társtulajdonosként, hogy valóra válthassam a legnagyobb
álmomat.
Ma reggel azonban kudarcot vallottam és vesztettem. Abuela
megtanította, hogyan adjak enni a városomnak, megosztva
velük azt, amihez a legjobban értünk. Aki elégette a süteményt
a Bagoly és Varjú konyhájában, az nem én voltam. Felkelek, és
lemegyek, hogy a tőlem telhető módon megetessem a panzió
lakóit.
Egy órával később a gyöngyöző, narancsos-mandulás máz
illata keveredik a meleg vajéval és a cukoréval, és betölti a
panzió konyháját, velem együtt, ahogy Abuela kötényét viselem
a pizsamám fölött.
Egy gyors rottyantás, és a kis serpenyőm csupa buborékoló
máz. Fogom a serpenyőt, és körbeforgatom, amikor Cate
bekukkant az ajtón.
- Ó! Szia! Remélem, nem ébresztettelek fel. - Összerezzen az
arcom.
- Nem igazán. - Ásít egyet, és szorosabbra húzza az övet a
köntösén. - Fájdalomcsillapító pirulára volt szükségem, és
eszembe jutott, hogy az irodában hagytam. Meg kellett
győződnöm róla, hogy nem kulináris kísértetek kószálnak a
konyhánkban.
- Bocsánat! - Tessék, kezdek úgy beszélni, mint Orion.
 - Na, és mi a ma esti menü? - Elindul a sütő felé, és bekémlel
az üvegajtón. A sütemény majdnem kész. - Lila. Polly
gyömbéres sütije teljesen rendben volt, és holnapra biztosan
kitalál valamit, vagyis most már inkább mára. Egyszerűen csak
hibáztál. Semmi olyat nem tettél, ami miatt ilyen sokáig fent
kéne maradnod, hogy helyrehozd.
- Én nem szoktam hibázni a konyhában - közlöm a
serpenyőben hűlő mázzal. De az az igazság, hogyha nem Andrés
Instagram-oldalán szaglásztam volna, nem terelődik el a
figyelmem, és nem feledkezem meg az egész metrikus
rendszerről. Gyűlölöm, hogy Pilarnak volt igaza. Gyűlölöm,
hogy az egész katasztrófa egy fiú miatt történt.
- Tudom, mire vagy képes - mondja Cate. - Nyugat-Miamiban
majdnem mindenki tudja. Nem véletlenül neveznek
Estrellitának. De néha még a csillagocskáknak is aludniuk kell.
Megfogok egy cukrászecsetet.
Cate a fejét csóválja.
- Nem kéne ilyen sokáig fent maradnod sütögetni, hogy aztán
másnap korán kelj, hogy Pollyval süthess. Ez nem lesz jó neked.
Én vagyok a felelős a biztonságodért és az egészségedért.
- Igen, tudom. Hogy jobb formában térjek vissza Miamiba,
mint valaha - motyogom. Cate aggodalmas arckifejezése lágyít
valamennyit a szarkazmusomon. - Ígérem, ez az utolsó éjféli
konyhai akcióm.
- Ó, mint ahogy azt is megígérted, hogy elmész meglátogatni
Morales atyát, de a szüleid tudta nélkül lemondtad?
Mami nyilván beszámolt neki erről. És igaza van: lemondtam
az időpontot a pappal, és mindenki nagyon kiakadt miatta.
Értem én, hogy a tanácsadás vagy a terápia segíthet az
embereknek. De majd én eldöntöm, hogy kivel és mikor akarok
beszélni. Nem tudtam visszatartani Stefanie-t, hogy felszálljon
arra az Afrikába tartó gépre, nem tudtam visszapörgetni
Andrés búcsúmondatait, sem… Abuelát. Nem tudtam
megváltoztatni Isten akaratát. A szavaim, a szívem és a
fájdalmam fölött azonban még megvolt a hatalmam.
Csipog a sütő. Felveszek egy fogókesztyűt, és a konyhaszigetre
helyezem a süteményeket. Abuela piskótája, tökéletes
valójában.
- Lefekszem, amint rákentem a mázat, hogy kész legyenek,
amikor Polly megtalálja, ha holnap beér. Ígérem.
Cate odahajol a sütemények fölé.
- Tehát ez az egész Polly miatt van.
No. Sí.
- Alig szólt hozzám, miután… Szóval azután. Szerinte béna
vagyok.
- Nem hinném. Polly tizenöt éve dolgozik itt, és komoly
gyakorlata van. Megértem, hogy szeretnéd visszaszerezni a régi
önmagad. De belebetegszel, ha így folytatod - magyarázza Cate.
Amikor nem felelek, sóhajt egyet. - Egy óra múlva benézek,
hogy biztosan lefeküdtél-e. Én ezt ígérem meg.
És akkor ismét egyedül maradok.
Visszaszerezni a régi önmagam? Tényleg emiatt csinálom?
Vagy csak próbálom helyrehozni azt az egy összeomlott,
odaégett dolgot az életemben, amiről biztosan tudom, hogy
helyrehozható?
 Néhány perccel később a torták mázasan, tányérra téve és
tökéletesen dokumentálva virítanak a saját Instagram-képeim
között. Újabb néhány perccel azután pedig már a lakás felé
vezető lépcsőn járok.
Cate égve hagyott a folyosón egy halványan világító lámpát.
Az ajtómnál észreveszem, hogy valamit beékeltek az alsó
szegélyléc mögé. Biztos nem vettem észre lefelé menet.
Lepillantok a Coral Gables-i házról készült bekeretezett rajzra.
Fogom a képet és a mellé csatolt üzenetet, és ahogy belépek a
szobába, elolvasom.

Gondoltam, örülnél, ha a szobádban lenne, hogy emlékeztessen

az otthonodra. Eszedbe ne jusson beszuszakolni a bőröndödbe!
Csak kölcsönbe adom, amíg itt vagy. - Gordon

Megcsóválom a fejemet, odatámasztom az éjjeliszekrényre a

rajzot; ahányszor felébredek, először mindig a barackszínű
falat és a cseréptetőt fogom látni. Egy gyors kézmosást követően
hozzáérek a törtfehér papírhoz, hogy megérintsem az apró,
fehér bejárati ajtót az üveg mögött. Kislánykoromban sosem
volt babaházam. Fakanalakkal és csörömpölő tálakkal
játszadoztam. Itt azonban magam elé képzelem az
álomházamat, mielőtt becsukom a szemem. Elsőként egy
játékbaba méretű Stefanie-t tolok be az ajtón, a Miami
Egyetemes pólójában. Utána Andrés következik, a lába
behajlítva, hogy leüljön és zöldcitromos kólát igyon Gordon
részletesen megrajzolt verandáján. Mini-Pilar és minién a
világuralomra törésünk lépéseit tervezgetjük - a családi
vállalkozásunk által - péksüteményről péksüteményre. Mamiról
és Papiról sem feledkezhetek meg, ők a kanapén kucorognak a
kedvenc tévéműsoruk, a Family Style előtt. Utoljára teszem oda
Abuelát. Ő a konyhába kerül, ahol tamalest és többszázféle
egyéb ételt készítettünk. A mosogató mellé teszem le a lábát,
pontosan oda, ahol három hónapja rátaláltam. Ott magasodik a
konyhában. Megdobban egy szív ebben a barackszínű kis
házikóban.

25 Mi történt?
26 Nénikéim.
 7

Három vacsorával később, miután megettük Spencerék sült

csirkéjét (nyami), amelyhez Gordon méltatlankodása szolgált
köretként, miszerint a winchesteri építkezési beruházások
tönkreteszik a városkájuk imádott középkori hangulatát
(dögunalom), bezárkózom a szobámba. Az óra szerint
Miamiban kora délután van; Pilar elvileg mára végzett a nyári
képzésén a Floridai Nemzetközi Egyetemen.
Megjelenik a nővérem arca a kijelzőmön. Most is a La Paloma
hátsó irodájában táborozik, ami egyre inkább tűnik az ő saját
helyének, mint Papiénak. Ahogy a konyha is egyre inkább az
enyém lesz minden egyes nappal, még akkor is, amikor
négyezer mérföldre vagyok onnan. Mami és Papi szép lassan,
apránként kezdi elengedni a La Paloma ügyeit, erőforrásaikat
arra összpontosítják, hogy találjanak egy új cukrászdának való
üzletet. Kevesebb mint egy éven belül átszáll rám és Pilarra az
összes vezetői felelősség, és alig várom, hogy belekezdhessek. A
rövid köszönés után muszáj ezzel folytatnom:
- Vigyél be!
Pilar tudja, hova.
- De te…
- Csak csináld, jó? - A részben a te hibád, hogy itt vagyok, és
annyira hiányzik nézés bizonyára sugárzik az arcomról, ugyanis
Pilar fújtat egyet, és a laptopjával együtt végigsétál a hátsó
folyosón.
- Tíz teljes nap után ugyanolyan a festék a falon, akárcsak a
padló.
- Fogd be, Pili! - A túravezetés közben észreveszem a nagy
tételben rendelt lisztes- és cukroszsákokat a raktárban. A
konyhához közeledve tepsitartó állványok várakoznak egy
sorban. Pilar a kamerát most a neonlámpák, a hatalmas
mosogatóterület és a lisztporos felületek felé irányítja.
- ¡A ver! Köszönjetek Lilának Angliában! - kiáltja Pilar. Hallom
a becenevemet a hátsó szobában szóló mai afro-kubai dzsessz
aláfestő zenéje mellett. Javi, Marta és Joe odaszalad a képernyő
elé, és puszikat küld nekem.
Viszonzom, az érzelmek perzselik a torkomat. Azt is
megtudom, hogy a szüleim egy nagy beszerzőkörúton vannak.
- Angelina ott van?
- Szünetet tart. - Pili egy hűtőládához viszi a laptopot, amit jól
megpakoltak többtálcányi empanadával. Ez általában Angelina
dolga. - Jól végzi a dolgodat. Több mit jól!
- Várj! Vigyél csak közelebb! - Odahajolok a telefonhoz. -
Mondtam Angelinának, hogy ne kapkodjon a tojásos mázzal, és
ne csak ráfröcsélje, mint valami absztrakt festményre. A felénél
ki sem ér a széléig! Szerinted jelölni fognak minket valaha a
Family Style-ra ilyen ételekkel? - Mindig is nagy álmunk volt,
hogy szerepelhessünk az egyik főzőcsatorna népszerű
műsorában, amelyben ételekkel foglalkozó családi
vállalkozásokat mutatnak be. Silány péksüteményekkel
azonban sosem fog összejönni. - Martának ki kellett volna
szúrnia.
Pilar visszateszi a helyére a laptopot, és még épp látom, ahogy
a plafonra emeli a tekintetét.
- Tizenöt perce ettem egyet. Isteni - jelenti ki.
- Pili! Mondd meg neki! - A La Paloma konyhájának
megvannak a maga alapszabályai.
- Jaj, ne! Nem az én területem. Majd megkérem Javit, hogy
oldja meg, vagy valami.
Lehuppanok a baldachinos ágyamra.
- De most komolyan? Megfelelő volt ízre és állagra is?
- Sí, hermana. Most viszont mondd, hogy legalább a városba
bementél valamikor.
- Elmentem… futni.
- Lila… - Pilar elnyújtja a nevem, hosszan és nyávogósan.
Liiiiiiiiiila. - Szerinted, ha elkerülöd Winchestert, akkor valami
varázslat folytán hamarabb hazajöhetsz Miamiba? Ezt játszod?
Uhh. Meg tudnám fojtani a nővéremet, az igazával együtt. Az
arcom is erről árulkodik. De aztán összegyűrődik az állam, és a
szemem megtelik, majd túlcsordul. Milyen könnyen
odacsusszanhatnék mellé a kanapénkon! Ott szoktunk
beszélgetni késő este, egymás vállához préselődve, miközben
nagy valószínűséggel az általam készített nasiból lakmározunk.
Pilar mindkét kezével eltakarja az arcát.
- Mondtam, hogy menj el valamerre, keress barátokat vagy
valamit, a kedvemért. Vagy ha igazán szemét akarok lenni,
akkor Abueláért. De te nem vagy hajlandó. Tudom, hogy
magadért kell megtenned.
 Azt szeretné, hogy én magam akarjak továbbindulni,
továbblépni, tovább folytatni. Mindig csak tovább. Egy
pillanatra elkapom a tekintetem.
- Ha valaki kérdezi, csodásan érzem magam itt, jó? Igazi
álomvakáció!
Pilar összevonja a szemöldökét.
- A kamucsillogás az Instádon egy dolog. A pasztell képeid
meg a kilátás az ablakodból. De nem fogok hazudni miattad.
Azt akartam, hogy Andrés, illetve Stefanie szülei a legjobb
formámban lássanak.
- Gondolj rá inkább kreatív marketingként. Aminek te vagy a
szakértője.
Pilar csak a fejét rázza.
- Pili - szólalok meg végül. - Angelina empanadája jó volt, de
ugye tudod, hogy nem olyan jó, mint az enyém?
Pilar ismét az irodában van, ami hamarosan hivatalosan is az
övé lesz. Beharapja a vörösre festett ajkát.
- Semmi sem olyan jó, mint te és én.
Letesszük, de a szemem még akkor is nedves, amikor a
távirányítóért nyúlok. Tompa hangok töltik be a szobámat,
pedig még egy gombot sem nyomtam meg. Visszafogott zajokat,
vidám, nevető hangokat hallok. Nem Gordon szobájából
érkezik. Az oldalsó ablaknál kinézve látom, hogy egy csapat
fiatal ácsorog a ház tőszomszédságában álló templom udvarán.
Az ablak rettenetes, visító nyekergést hallat, amikor kinyitom.
Mindenki elcsendesedik, és az összes szem rám szegeződik.
Természetesen Orion Maxwell nyújtogatja a nyakát a panzió
felé az udvarról.
 - Lila Floridából! - kiáltja, miközben a testvérei, vagy barátai,
vagy agymosott teaszektás társai csak bámulnak.
Rövid, udvarias intéssel reagálok.
- Cseréld le az ablakot egy erkélyre, és egész jó Júlia leszel! -
mondja. Dallamos hanghordozása felmelegíti a hűvös, fekete
égboltot.
Hogy én mint Júlia? Csak akkor, ha Shakespeare kócos
kontyban, fekete pólóban és boyfriend stílusú farmerban írta
volna le Rómeó kedvesét.
- Jó éjszakát Orion valamint Orion…
- Gyere le hozzánk!
Hátrapillantok a lágy fényben úszó szobámra. Jaj, annyi a
teendő! Végignézni a Family Style néhány epizódját, aztán kell
egy hidratáló arcmaszk, valamint nem ártana kialakítani egy
rendszeres alvásmintát, amit West Dade-ben hagytam.
- Én… Öhm. - A nővérem eltűnt már a képernyőről, de én még
látom az arcát, és szinte érzem a meleg mosolyát, amit az
óceánon át küldene felém, ha megmondanám neki, hogy nem
csupán kimentem a házból, de valódi tinédzserekkel
beszélgettem.
- Tényleg az lenne a legjobb neked is, ha lejönnél! - A többiek
folytatják a beszélgetést, Orion azonban elszakad tőlük, és
közelebb lép a falhoz.
- Jártam már Wallace-ék vendégszobájában. Az ágyad észak
felé néz, és inkább el sem kezdem sorolni, hányféle módon
hívod ki magad ellen ezzel a sorsot.
Végem van - nevetésben török ki. Nem bírok ellenállni. A
nevetés Lila-féle verziója márciusban kiment a divatból. Szinte
sehol sem találtam azóta. Itt azonban szélesen és nagy lombbal
sarjad a sárga hold alatt.
Itthon maradok, vagy kimegyek - az én döntésem. A saját
szabályaim szerint. Senki sem próbál rám erőltetni annál
többet, ami magamtól is megy. És ma este én sem fogok hazudni
magamnak. A nevetés élénk hulláma pont olyan jó érzés
számomra, mint a sütés. Megadóan emelem fel a kezem.
Orion elvigyorodik.
Kis híján összeütközöm Gordonnal a folyosón.
Felpillant a telefonjából.
- Bocsánat! - Egy újabb bocsánat-mániás. - Épp lefelé
indultam, hogy találkozzak pár haverral.
- Igazából én is.
Mire leérünk az elsőre, tájékoztatom Gordont az Orionnal
való eddigi rövid ismeretségemről és a meghívásáról.
- Ezek szerint említette az északra néző ágyat? - Nevetgélve
prüszköl. - Hihetetlen fazon. Tényleg nagyon babonás. Egész
tárháza van belőlük a fejében!
A négyes szám szerencsétlennek számít Kínában. Most már
értem.
- Érdekes - mondom, és követem lefelé az előcsarnokba. A
konyhából nyíló kijáratot választjuk, mivel az közelebb van az
udvarhoz. Itt mindig égnek halványan a neonfények, és ma este
a termelői piacról szerzett eprek várnak egy tálban Pollyra vagy
rám, hogy kompót készüljön belőlük a holnap reggeli töltött
vajas kekszhez. Három napja dolgozom még éjfélkor is, hogy
helyrehozzam a hatalmas baklövésemet a piskótával. És pont
ugyanennyi nap telt el azóta, hogy Pollynak be kellett ismernie,
az újra elkészített tortám több mint finom lett, és hogy
valamelyest talán méltó vagyok rá, hogy mellette dolgozzam a
konyhájában.
Egyetlen feltétellel:
- A mappámban szereplő receptek alapján fogunk dolgozni.
Csak és kizárólag azok alapján - közölte Polly. Ha liszttel és
cukorral akarok dolgozni, kénytelen vagyok engedelmeskedni.
Azonban Lila Reyesnek Miamiból vannak ötletei. És trükkjei.
Az este pedig Gordonnal együtt vágunk át a Bagoly és Varjú
oldalsó parkolóján. A szomszédos kőépület falán egy fatábla
jelzi, hogy itt az anglikán egyház egyik plébániája van. Azt
semmi sem jelzi, hogy semmilyen körülmények között nem
lézenghetnek tinédzserek a fallal körülvett udvarán sötétedés
után.
Orion vállon veregeti Gordont, majd rámutat a rövidujjúmra.
- Nem akarsz visszafutni egy szvetterért?
- Egy micsodáért?
- Bocsánat! Egy pulóverért.
- Megvagyok - mondom. Ám az igazság az, hogy a lábujjaim
hozzáfagytak a papucsomhoz, és a szőrszállak vigyázzállásban
meredeznek a karomon. De akkor sem. Gondolatban felidézem
a miami nyári éjszakákat. Meleg járda a csupasz lábam alatt, és
a pézsmás fuvallat még sűrű a napközbeni hőségtől.
Orion vállat von.
- Ahogy gondolod. - Megfordul, és a többiekhez intézi a
szavait. - Ő itt Lila. Miamiból érkezett, és a Varjúban tölti a
nyarat. Már majdnem két hete osztozik Gordonnal a mosdón,
úgyhogy már bizonyára utolérte Gordon kölni-terrorja.
 Gordon néhány lépéssel távolabb az egyik kezével a
telefonján pötyög, a másikkal pedig Orion megjegyzését
hessegeti el.
A barátok úgy helyezkednek el, mint a háromszög pontjai.
Hirtelen egy fekete srác foglalja el a teljes látómezőmet, aki egy
fejjel magasabb Orionnál. Felé bök:
- Remy.
- Lila.
Remy széles mosolyát derűs kedvesség fűszerezi, egyébként
pedig feltűrt ujjú kockás inget, rövid szárú farmert és európai
stílusú tornacipőt visel.
- Várjatok már! Láttam az ablakban! - Az orrhang egy pad
felől érkezik. Egy lány fekszik hanyatt a padon, és fekete
farmerbe bújtatott lábát átlógatja a támláján, a magas szárú
Conversét lóbálva. - Már majdnem megvolt. - A padról fejjel
lefelé lógó lány formás testét szürke feszülős felsőbe és rojtos
szarvasbőr mellénybe bújtatta, amit egy hatalmas türkiz
medálos nyaklánccal dobott fel. El nem tudnám képzelni
magamon ezeket a darabokat, rajta viszont tökéletesen
mutatnak, kiemelik az elefántcsontfehér bőrét és a
fehéresszőke haját.
Becsuk egy lila jegyzetfüzetet, és egyetlen manőverrel feláll.
- Bocsánat! Muszáj leírnom az ötleteimet, különben mintha
sosem léteztek volna - mondja, miközben végigpörgeti a
lapokat. - Jules vagyok. Semmiképp nem Juliana.
Orion villámgyors összefoglalójából kiderül, hogy a lány és
Remy egy párt alkotnak, Remy családjáé a város legjobb pubja,
Jules pedig dalszerző.
 Orion hozzáteszi:
- Még valami, vigyázz, mit mondasz, mert a végén még
belekerül valamelyik dalszövegébe!
- Nem túloz - mondja Remy.
Egészen meglep az aggodalom enyhe szorítása. Egy gyors
mosollyal igyekszem leplezni.
- Majd észben tartom.
- Bármi is történjék, nem fogja felülmúlni azt, amikor Lila
tésztakeverő tálját Pollyénak hittem, és bátorkodtam mintát
venni belőle - folytatja Orion, majd pár másodperc alatt
elmeséli a történetet, önszántából felidézve a kínos
pillanatokat. Nem tudom, hogy ez a könnyed, önironikus,
őszinte szerénység valami brit sajátosság vagy inkább Orion
Maxwell sajátja.
Amikor befejezi, Remy oldalba böki a vigyorgó Julest.
- Szerinted bele tudnád foglalni egy dalba Ri dicső pillanatát?
- Szerintem egyenesen tartozom ezzel a zenének - feleli Jules.
- Hát - szólalok meg vigyorogva. - Az abuelám most a
gumiszandáljával a kezében kergetne téged, és azt kérdezné,
miféle modorra tanított téged az anyád.
Mielőtt becsukom a számat, látom, hogy a szavaimmal
beletaláltam valamibe. Orion leszegi a fejét, és lassan bólogat.
Remy előkapja a telefonját, de pont annyira fejjel lefelé van,
mint Jules, amikor az imént megismertem. A dalszerző lány
elmélyül a dalszöveges füzetben.
¿Qué hice?27
Az én hibám.
Én vagyok az oka, csak még nem tudom, minek.
 Úgy tűnik, mintha Jules évszázadokkal később szólalna meg.
- Szóval Miamiból jöttél? Pár éve a szüleim elvittek Los
Angelesbe júliusban. Tudod, csak a szokásos nyári vakáció.
Hollywood, Walk of Fame, Beverly Hills. Hőhullám volt, és
szanaszét folyt a sminkem. Szerettem volna, tudod, amolyan
zárkózott, brit rockernek tűnni, de inkább úgy festettem, mint
egy hampshire-i borz izzadó hónaljjal a West Beverlyn.
Még csak most ismertem meg, de hirtelen késztetésem támad,
hogy köszönősütiket és „kihúztál a szarból” pastelitót süssek
Jules-semmiképp-nem-Julianának.
Remy elvigyorodik; az egész arcán szétterül a mosoly. Orion
közelebb jön, arcvonásai kisimulva, kivasalva, a kínos ráncok
csupán az emlékeimben léteznek.
Észreveszem, hogy az ujjaimat csavargatom. Tényleg
csavargatom, miközben a szavaim átsuhannak a saját
kíváncsiságom és a többiek zavart arckifejezése fölött.
- Miami nyáron olyan, mintha fognád LA-t és izzó kátrányba
mártanád, megfűszerezve egy kis szaunával és forró esővel.
Gordon a megmondhatója, ő… - Gordon azonban már tovább is
ment az udvar közepén álló, talán valami szentet ábrázoló,
üzemen kívüli szökőkúthoz. Egy mellette álló lánnyal beszélget,
aki pár évvel fiatalabbnak tűnik Orion többi barátjánál. -
Egyébként, miért itt lógtok?
- Mindannyian közel lakunk, és a Varjú területe tiltott zóna,
kivéve a vendégek számára - feleli Orion. - Az év nagy részében
túl hideg van ahhoz, hogy este kint lehessünk. - Megvonja a
vállát. - Winchesterben rövid a nyár. Itt szoktunk találkozni, és
magunkba szívjuk azt a rövid időszakot, amíg elfogadható az
időjárás.
- Az én szótáramban nagyon nem ez az elfogadható időjárás. -
Metsző esti szél száguld végig a korábbi zuhétól még nedves
járdán. Rajtam is átfúj. Alig érzem a lábujjaimat.
Orion végigpásztázza az öltözékemet felülről lefelé, majd
vissza.
- Mrs. Wallace azt mondta, hogy ilyen ruhákat hozz magaddal
Angliába?
Mordulás.
- Inkább én mondtam magamnak, hogy ilyen ruhákat hozzak
magammal Angliába.
- Hm. - Leveszi a szürke, kötött, széles gallérú, nagy gombos
kardigánját. Most, hogy lekerült róla, a kardigán úgy fest, mint
amit egy brit nagypapa választott volna magának. Orionon
azonban úgy nézett ki, mintha egyenesen rá tervezték és
szabták volna. Egyszerű és modern darab, ami tökéletesen illik
a nyurga alkatára. Félénken nyújtja felém. - Már én is fázni
kezdtem a fogvacogtatásodtól és a libabőrözésedtől. Úgyhogy,
ha felveszed, amíg idelent vagy, ugyanakkora hasznom
származik belőle, mint neked.
¡Ponte un suéter, que te vas a resfriar!
Este még jobban fáj. Meg reggel, amikor letakarom a tésztát
egy nedves ruhával, hogy megkeljen. Illetve állandóan.
A végtagjaim azonban elárulnak engem. Több melegségre van
szükségük, mint amennyit mostanában kaptak tőlem. A pulóver
a kinyújtott kezemben, Orion arcán pedig mosoly, és dios,
annyira puha ez a gyapjú! Először csak ráterítem a vállamra, de
a karom úgy érzi, muszáj mélyebbre nyúlnia, és hosszú ujjait
úgy hajtom vissza a kezemre, mint a kesztyűt.
- Köszi. - De mind Julest bámuljuk, aki a füzetébe firkál.
- Most komolyan? Ez megihletett? Egy kardigán meg egy fázós
floridai? - kérdezi Orion.
- Ti csak ne foglalkozzatok velem! - Jules leír még valamit. -
Legalább a lovagiasság még nem halt ki teljesen. - Felvillan
valami az arcán. - Lovagiasság! Hú! Erről eszembe jutott a
vasárnap. - Könyökkel oldalba böki Remyt, és Orion felé biccent
az állával.
- Tényleg! - mondja Remy Orionnak. - Apu mindent
előkészített nálatok, ami ahhoz az, öhm, személyhez fog kelleni
neked.
Jules a tenyerével a homlokára csap.
- Ne legyél már ekkora sügér! Mi rossz van abban, ha azt
mondjuk, Orion „szórakozik” egy kicsit - a kezével idézőjelbe
teszi a szót - egy lánnyal, apukád meg bevállalta, hogy főz
valami finomat, amit felmelegíthet?
- Nem rossz második randinak - jegyzi meg Remy. - Okos. A
mozi már megvolt.
Azt hittem, a tésztás tállal történt eset maximális betekintést
adott abba, hogy Orion milyen mértékben tud elvörösödni.
Azonban az csak egy kis ízelítő volt. Az arcán díszelgő
pipacsvörös folt még Gordon zenéjét is túlkiabálva harsog, az
orcájától egészen a gallérjánál kikandikáló mellkasáig
szétterjedve.
- Lennétek olyan kedvesek, hogy befogj…
 A Szökőkutas Lányhoz hasonló valami elsüvít a bejárati kapu
irányába, ami félbeszakítja Orion gondolatát. Tündérszerű
alakja helyes, göndör, szőke bubifrizurában ér véget.
- Várj már, Flora! - szólal meg Orion. - Még nem találkoztál
Lilával.
Flora az égre emeli a tekintetét, és feltartja a telefonját.
- Harminc másodpercet csak kibírsz. - Orion szavai úgy
hasítanak, mint egy hentesbárd.
A lány elindul felénk a fekete Doc Martensében és egy
feszülős szürke farmerben.
- Lila, a húgom, Flora.
Á, a húga! Közelebbről megnézve tényleg hasonlítanak,
egyforma fürtjeik és tiszta, barackrózsaszín bőrük van. Meg
óceánszínű szemük, bár Floráéban most vihar kavarog.
- Nagyon örülök! - mondom.
Erre felszegi az állát.
- Ja. Érezd jól magad Angliában! - veti oda pléhpofával, majd
odaszól a bátyjának: - Rohannom kell.
- Mit is mondtál, hova mész? - kérdezi Orion.
- Nem mondtam.
Orion elnéz balra, majd jobbra, aztán finoman elkapja Flora
könyökét. Pár lépéssel arrébb elkapok pár szót, olyasmiket,
hogy „a szabályok nem változtak meg csak azért, mert apu
elutazott”. Halkan suttogva vitatkoznak, és makacsul merednek
egymásra.
A többiek odatelepedtek Jules padjára. Gordon és Remy
Gordon telefonjának kijelzőjét tanulmányozza, miközben Jules
Remy ölében fekve ír, a térdét átvetette a fából készült karfán,
és a lábát lóbálja.
Leülök egyedül a szökőkút peremére, majd’ megfagyok, ahogy
a hideg kőfelület áthűti a farmeromat, de aztán Orion
érkezésével az egyfős bulimból kétfős lesz. Leül mellém, és az
ölében összekulcsolja a kezét.
- Tizenöt éves, és gyűlöli, hogy a négy év miatt, amivel
idősebb vagyok, én vagyok érte a felelős, amikor apu nincs
itthon.
- Sokat utazik?
- A bolt miatt. Minden évben elutazik néhányszor egy-egy
hosszabb útra a világ valamelyik eldugott zugába, hogy
felfedezze a legújabb keverékeket és ültetvényeket. Most épp
Kínában van.
Mi lehet az anyukájukkal? Bizonyára lehet valami köze ahhoz,
ahogy a többiek reagáltak a véletlen baklövésemre. Azonban
úgy érzem, nem lenne helyénvaló rákérdeznem. Úgy érzem,
nekem itt egyáltalán nem helyénvaló semmi. A gondolataim
arrafelé kalandoznak, amit amúgy is tudok, és eszembe jut
valami.
- Én is segíthetek. A vasárnap estével kapcsolatban, meg a te…
- Ráncolom az arcom.
- Charlotte-nak hívják. - Alig észrevehető szemforgatás és
halvány mosoly. - Nem akkora titok, a barátaim meg
nevetségesek.
- Errefelé lakik?
- Nem, de a közelben. A szomszéd városban. A családja szereti
a teánkat.
 - Úgy fest, ő nem csak a teát szereti.
Orion arcára kiül a huncutság, némi zavarodottsággal
elegyítve. Kék szeme megállapodik valami alaktalan dolgon a
távolban, ami már kívül van az aprócska kerten.
- Szóval, a javaslatod?
Szorosan összehúzom a pulóverét a mellkasomon, és
beletemetem az orromat a fagyanta és a fás-fűszeres kölni
illatának maradványaiba.
- Rendben. Egy lenyűgöző vacsora…
- Tea. Nálunk így hívják a vacsorát. Ami étkezésre való
meghívást jelent, ellentétben azzal, amikor valakit egy csésze
teára hívsz meg.
Uhh, Anglia!
- Egy lenyűgöző tea lenyűgöző desszertet…
- Pudingot.
Meresztem a szemem.
- Nem, nem puding. Én azt akartam mondani, hogy süthetek
egy tortát vagy valami süteményt a randidra a Varjú
konyhájában.
- Először is, semmi szükség ennyi fáradozásra. Másodszor,
errefelé pudingnak hívják a desszertet. A helyzetet, gondolom,
az is tovább bonyolítja, hogy a különböző típusú pudingokat
gyakran… pudingként szolgálják fel.
Jaj, a fejem! Ezúttal nem az időeltolódás a ludas. Folyton ez az
Anglia!
- Nekem igazán nem fáradság. Hidd csak el, jelenleg nincs
jobb dolgom. És hidd csak el azt is, hogy a pudingjaim abszolút
fantasztikusak.
 Orion elmosolyodik.
- Rendben, elfogadom. Köszönöm. - Kinyitja, majd becsukja a
száját, és különböző irányokba és szögekbe fordítja a fejét. -
Nekem is van egy ajánlatom.
Jelzek, hogy folytassa.
- Nos, mivel még új vagy itt, nem ártana, ha valaki
körbevezetne egy kicsit. Én itt éltem le az egész életemet. - A
barátai felé mutat a hüvelykujjával. - Ők is, és lassan véget ér az
iskola. Úgyhogy esetleg, öhm… Mindannyian… ööö,
csinálhatnánk valami ilyesmit. Mármint körbevezetnénk.
Csipogni kezd a kubai radarom. Espérate - valami itt nem
stimmel. Orion ujjai végigsiklanak a farmere egyik oldalán, és
úgy villog a szeme, mint egy szarvasnak, aki igyekszik kerülni a
vadász lépteit.
- Vezess körbe! Rendben. Ez volt az ötleted?
Bizonyára nagyon érdekes a cipője. Vadul vizslatja.
- Mármint, gondolom, hasznos lenne, ha…
Nevetésben török ki.
- Ő vett rá, igaz?
Felkapja a fejét.
- Micsoda?
- Az ajánlatodat egy latina anya írta latina papírra latina
tintával. Cate volt az, ugye? Hogy történt? Bement a teaboltba,
vagy a piacon botlott beléd? - Amikor Orion álla megrándul,
kellő megerősítést kapok, hogy folytassam. - Tudtam én!
Orion feltartja a kezét.
- Lila, rettentően sajnálom! - A fejét rázza. - Ez egyáltalán nem
olyan, nem is tudom, összeesküvés-jellegű, mint ahogy hangzik.
Mrs. Wallace épp csak megemlítette, hogy itt vagy. Onnan indult
az egész.
Az egész biztos. Hogy ő döntött helyettem abban, hogy mire
van szükségem, ahelyett, hogy hagyta volna nekem eldönteni,
hogy mire van szükségem - pontosan úgy, ahogy Mami szülői
kézikönyvében szerepel - húsz Angliában töltött év ellenére is.
Egy újabb gondolat bukkan fel a fejemben, amitől
legszívesebben elbújnék a szökőkútban álló szobor mögé.
Felpillantok a második emeleti ablakomra. Júlia, na persze!
- Gondolom, megkönnyítettem a dolgod.
Levegő után kapkod, és úgy integet, mint egy bíró.
- Nem! - Látszik, hogy kínosan érzi magát. - Basszus, tudom,
hogy fest ez az egész, de Mrs. Wallace-nak semmi köze ahhoz,
hogy lehívtalak magunkhoz.
Felvonom a szemöldököm.
- Esküszöm. A pillanat hevében történt. - Lehiggad. - Sok
minden elmondható rólam, de az nem, hogy hazug vagyok.
Beletörődve bólintok. Semmi okom kételkedni az
őszinteségében. Olyan meleg, mint a pulóvere. És nem az ő
hibája, hogy kelepcébe csalta egy csupán jót akaró, de kotnyeles
venezuelai.
Ettől függetlenül, én döntöm el, hogy mivel telnek itt a
napjaim és az éjszakáim.
- Ami Cate cselszövését illeti, mi rendben vagyunk. Annak
semmi köze hozzád vagy a barátaidhoz. Egész jó fejnek
tűnnek. Amiatt pedig ne fájjon a fejed, hogy teljesítened kell a
barátod anyukájának a kérését. Tudok térkép alapján
tájékozódni. Megtalálom a jeleket, amiket keresek.
 Kiszökik a levegő a mellkasából.
- Rendben. De nem kell meghívó ahhoz, hogy velünk lógj.
Vagy bárhol.
- Rendben.
Csatlakozunk a többiekhez, és be kell vallanom, nem érzem
magam rettenetesen.
Valamivel később otthagyom a nevetést, az ezüstszínű
laposüveget, amit Gordon ad körbe, és elindulok felfelé. Kibújok
Orion pulóveréből, mert úgy érzem, mintha a hőmérséklet
kezdene beállni - Nem-Miami-Hőfok Celsiusra.
Az jut eszembe, ahogy le szoktuk fagyasztani az ételt
későbbre. Hogy megóvjuk attól, hogy megromoljon. Talán ezt
akarta a családom. Lefagyasztani a lángoló csillaghoz
hasonlatos szívem, az égő bolygónak megfelelő testem, amíg
meggyógyul.

27 Mit tettem?
 8

Két háztömbnyit tekerek a város felé a Bagoly és Varjú egyik

zöld Pashley biciklijén, mielőtt feladom, és vicsorgó
arckifejezéssel visszakerekezek. Még egyet sem vettem fel Pilar
pulóverei közül. A fekete futódzsekiről pedig, ami a
szekrényemből átvándorolt a reszkető testemre, tudomást sem
veszek. ¡Carajo! Ezt nem vagyok hajlandó megvitatni
magammal.
Mivel Polly vasárnaponként szabadnapos, és szombatonként
szokott pluszban sütni reggelire és teaidőre, a reggeli sütés
időpontjában indultam futni. Most pedig biciklizem a
megszokott futóidőmben. A St. Cross utcái nyirkosak és
álmosak; kutyaugatás kórusa és a templomi harangok zúgása
szegélyezi az utamat. A levegő az arcomba csap - tiszta és édes -,
és percek alatt beérek a belvárosba, majd lezárom a biciklit a
bevásárlóutca közelében.
Végigbaktatok az üzletekkel teli soron, és hagyom, hogy
Winchester körülvegyen ezen a vasárnapi napon. Nem hiszek a
varázslatban és a legendákban. Azonban a város néhány
pillanatra elég nagynak tűnik, hogy elfelejtsem, honnan jövök
és miért. Teljesen idegen - az a nem-én, aki könnyednek érzi
magát, és nem vágyódik olyan elkeseredetten a tegnap után.
 A varázslat azonban átmeneti. A bűbáj megtörik, és ismét az
vagyok, aki túl sok mindenre emlékszik. Elnehezülve és lesújtva
érek oda a Farley’s Lemezbolthoz. Csengő jelzi az érkezésemet a
lambériás helyiségben, ami úszik a pacsuli és a régi papírok
ódon szagában. Vásárlók bóklásznak a faállványok között,
amelyekre a lemezeket szoros sorban pakolták fel, vagy az
osztott falipolcok előtt nézelődnek, ahol még több vintage kincs
rejlik.
Én magam is nekiállok körbenézni a punk- és jazzlegendák
meg a brit zenekarok között, amelyekről még sosem hallottam.
Fogalmam sincs, hogy esetleg mit vihetnék innen Pilarnak. Épp
azt tervezem, hogy lelépek a boltból, hogy továbbinduljak a
piacra, amikor egy ősrégi, barna albumborító kelti fel a
figyelmem. Orquestra Epoca. Salsa zene!
A bensőm máris táncra perdült. Megfordítom, és hagyom,
hogy a lemezen szereplő első dal, a Trampas életre szóló
emlékei betöltsék a honvággyal teli ürességet az ütőhangszerek,
a zongora és a fúvósok zenei aláfestésével.
Pár pillanattal később kinyitom a szemem, és észreveszek egy
fekete, foltozott bomberdzsekit, meg egy hullámos, szőke
bubifrizurát. Orion húga, Flora is ide jár vásárolni a Farley’sba.
Engem nagyjából eltakar az egyik állvány. Flora egy használt
cédét nézeget, amikor egy magasabb fickó - idősebb tinédzser -
fordul oda hozzá. Aszimmetrikus fekete haj hullik a fél arcába.
Bővebb, bokánál és derékban szűkülő farmert meg mohazöld
bőrdzsekit visel. Onnan, ahol állok, nem hallom, miről
beszélgetnek. Az arcukon feszültség ül, Flora pedig visszacsapja
a műanyag tokot a helyére, és kiviharzik a bejárati ajtón. A srác
utána, és Flora lassít a tempóján, mielőtt eltűnnek a
látóteremből.
Vajon Orion bátyó tud minderről? Már én is kezdek olyan
lenni, mint a West Dade-i chismosas - mondjuk úgy, hogy
minden lében kanál emberek -, akik minden léptünket követték
Andrésszel. Vajon még mindig rólam beszélnek a környéken a
boltokban, szalonokban és éttermekben?
Ide nem követnek a pletykák. Kiléphetek az utcára, és
elsétálhatok a piacra úgy, hogy senki nem ismeri a múltamat.
Claro, persze továbbra is én vagyok a lány, akit a tripla csapás
átka sújtott. Mindig is az maradok. Azonban ahogy a járdán
battyogok, csupán egy tizenhét éves lány vagyok, aki elindult
alapanyagokat vásárolni a kubai flanhoz. És ez a legjobb otthoni
emlékeimet idézi fel.

Kubai flan - úgy döntöttem, ezt fogom megsütni Orionnak és…

Charlotte-nak? Orion tegnap este annyit beszélt a pudingról,
hogy e mellett a gyakorlatilag valóban pudingszerű, felvágós
krém mellett döntöttem. A kubaiaknak sokféle desszertjük van:
kezdetnek például ott a natilla és az arroz con leche. A fahéjas
vanília és a rizspuding egyszerű kényeztetés hétköznapi
édességként. Komfortkaják, nem lenyűgöző randicsemegék.
A flan azonban selymes és szexi és még talán elegánsnak is
mondható. A karamellás cukorszirupöntet a tetején rézarany
színben ragyog. A flannak többféle variációja létezik, ami
európai gyökerekre vezethető vissza. Én természetesen Abuela
kubai verzióját készítem, ami egy icipicit sűrűbb és édesebb. Ez
az egyetlen olyan édességem, aminél úgy vélem, nem árt bele
valamivel több cukor. És egyszerűen felejthetetlen.
 Ma az enyém a Varjú konyhája, és szerencsére pollymentes.
Már kimértem és előkészítettem az alapanyagokat. Itt más a
tojás, mint otthon, kisebb és világosabb. Felverem a ragyogó
fehérjét meg a sárgáját, ami tüzes narancsszínben pompázik,
mintha egy aprócska nap lenne.
Kitárul a hátsó ajtó, és Spencer meg Cate érkezik egy kosárnyi,
kertben szedett finomsággal.
- Még szabadnapokon sem lehet távol tartani innen - jegyzi
meg Spencer.
Cate belekukkant a tálamba.
- Kubai flan?
Beledolgozom a gőzölt és besűrített tejet.
- Mondjuk úgy, hogy különleges szállítmány Orionnak.
- Különleges, az biztos! Spence-szel négy éve nem ettünk egy
rendes flant - dünnyögi Cate.
Rámutatok a két üveg sütőtálra.
- Sejtettem. Dupla adagot készítek, úgyhogy az egyik a tiétek.
- Nahát, ez ám a kellemes meglepetés! - Spencer beleteszi a
paradicsomokat és az uborkákat egy fatálba.
Távozik, Cate azonban ki-be rohangál a kamrából az egyik
teásdobozért. Nem szóltam neki a kis találkozójáról Orionnal,
mert kíváncsi vagyok, magától szóba hozza-e. És vajon azt hiszi,
a flannak köze lehet a cselszövéséhez?
- Nem csoda, hogy Orion szívesen kézbesíti saját kezűleg a
rendeléseiteket. Biztosan nem marad sok ideje a boltra, ha
ennyi időt tölt azzal, hogy idegenvezetőt játsszon a kedvedért.
Van annyi méltóság Cate-ben, hogy meghökkenést színleljen.
Azonban csupán fél másodpercig tart, aztán a szája egyik sarka
felfelé görbül.
- Jó, tudod, hogy nem bírtam magammal.
- Igen, rájöttem - vetem oda, és kézbe veszem a habverőt. -
Természetesen visszautasítottam.
- Gondoltam, hogy így lesz. - Hm. A tekintetünk egymásba
fonódik, majd mindketten megenyhülünk. Ő mosolyog. Én a
fejemet rázom, és drámaian a plafonra emelem a tekintetem.
Cate közelebb hajol, mielőtt elmegy, hosszú tincsei lazák és
kócosak a kertészkedéstől.
- Amikor bejöttem, mosolyogtál.
- A konyhában mindig boldog vagyok.
- Ühüüüm. - Cate elnyújtja a magánhangzót, ami még akkor is
a helyiségben lebeg, miután elment.
Mosoly ide vagy oda, elszántan térek vissza a flanhoz. Az
izommemóriából végzett lépésekkel hamar eltelik egy óra.
Amikor elkészül a krém, a tepsiért nyúlok, és a telefonomat
kémlelem a hátsó pulton. Butaság, hogy szem előtt hagyom,
mert itt senki nem fog felhívni vagy írni nekem. Floridában
meg még csak hajnalodik. Ki üzenne nekem? Az Instagram
viszont sosem alszik.
Andrés Millan. Miami Egyetem. Minden, ami Hurricanes foci és
Marlins baseball. Jégkrémmániás.
Valamikor régen az is állhatott volna a biójában, hogy
pastelitomániás. Lilamániás. De többé már nem. Az oldalát
görgetve mintha egy heget piszkálgatnék. Tudom, hogy így nem
fog begyógyulni. Claro que sí, be kéne kötöznöm, és eltenni a
szemem elől. Ám az emlékekkel való szembenézésben nem
vagyok olyan erős, mint a keverőtálak mellett.
 Andrés oldalán megjelent egy új kép tegnapról, a helyszín a
South Beach. Szinte érzem az erős nap sugárzását - az én
napomét, nem a bújócskát játszó angliai verzióját. Érzem a sós
víz illatát meg a kedvenc naptejéét, a Sun Bumét. Közeli kép a
leterített törülközőjével, a fülhallgatójával és a Rainbow
papucsával az előtérben. A képaláírás pedig a következő: A
szombatom úgy alakult, hogy…
Hogyan alakult a szombatod, Andrés?
Nem tudok elbújni a gondolat elől, ami úgy fityeg, mint egy
kibomlott cérnaszál Abuela kötényén: Andrés sosem megy le
egyedül a partra. Vajon a barátaival volt, vagy…?
Úgy dobom el a telefont, mint egy forró krumplit.
¡Basta! Elég! A múlt héten épp ezek a haszontalan gondolatok
győzedelmeskedtek fölöttem, ami miatt elrontottam a
süteményt, és bolondot csináltam magamból. Amatőrt.
Beengedtem Andrést a piskótámba, azonban a flanomban nem
tehet kárt. Előveszem a telefonomat, és rányomok a kis
fényképező ikonra, hogy eltűnjön az Instagram.
Beszívom és kifújom a levegőt, majd egy másodpercre még
belekapaszkodom a pillanatba, mielőtt az is eltűnik. Most pedig
ideje munkához látni!
Elosztom a krémet a két sütőedényben, amibe már
beletöltöttem a folyékony karamellt, majd egy tepsire téve
berakom őket az előmelegített sütőbe. Ezután következik a baño
maria - a forró vizes fürdő, ami miatt egyenletesen és lassan fog
sülni a flan, és nem fog berepedezni a teteje. Az elektromos
vízforraló pittyen egyet a helyén. Nagyjából egyhüvelyknyi
magasan öntöm bele a forró vizet a tepsibe, és a sütőre bízom a
tudományt, ami mintha varázslat lenne. Az a varázslat, amiben
én is hiszek.

Spencer carbonarája és a konyhakerti saláta meg a (tökéletes,

mennyei) flanom után ruhákat hajtogatok alkonyatkor, és kifelé
bámulok az ablakon.
Két órával ezelőtt elküldtem Gordont, a flan-kiszállítófiút
Orionhoz, miután megesküdött nekem: Igen, Lila, figyelni fogok
az üvegfedeles tányérra, és nem fogom elejteni.
Egy figyelmeztető hangot követően felvillan a FaceTime
ablaka a laptopom kijelzőjén. A szüleim a konyhaasztalnál
ülnek, összebújva Papi számítógépe előtt. A kamerán kívülről a
tévéből a Family Style ismerős főcímdala szól. A kora délutáni
miami nap épp a hátuk mögül süt.
Közel sem ez az első beszélgetésünk. A kezdőmondatok
azonban most is puhatolódzóak. Nem vagyunk önmagunk…
Azóta nem vagyunk azok, hogy a világom kibillent a helyéről,
ők meg átrepítettek engem a másik felére, hátha akkor majd
helyrejövök.
- Az én gyönyörű kislányom! - szólal meg Papi. Titokzatos,
barna szeme azonban másféle igazságot közöl. Leszel te még
ugyanaz a Lila, ahogyan ismertünk?
- Jól néztek ki - szólalok meg. Olyan sablonos! Olyan sekélyes!
Szinte érzem a konyha illatát a képernyőn keresztül. Narancs,
guava és őrölt kávé, tamales viszont nem. Vajon hallják ezt a
képernyőn keresztül? Hallják, amit valójában kisírok
magamból? Nem ehettek tamalest, amíg haza nem jövök! Pilar,
Stefanie és én Abuelával együtt gyártottuk vasárnaponként.
Aztán Pilar, én meg Stef. Mostanra két nagyon fontos hozzávaló
nincs többé, és Pili nem fogja nélkülem elkészíteni.
Mami megszólal:
- Most, hogy már berendezkedtél, megvan mindened, amire
szükséged van? - Találkoztál új emberekkel? Megtalálod az utad?
Arra van szükségem, hogy Stef visszajöjjön Afrikából, és
beszéljen velem. Meg arra, hogy Andrés rájöjjön, hogy meg tudja
találni önmagát úgy is, hogy továbbra is szeret. És…
- Küldjetek guavapasztát! Winchesterben nem lehet kapni,
online meg nagyon drága. És még kubai kávét is! Kismillió
kávézó van errefelé, de a presszókávé nem ugyanolyan. Meg itt
ez az egész tea dolog. - Eszembe jut Orion.
- Hétfőn beszerzem a guayabát - mondja Mami. - Akkor lesz
akciós a Stop and Shopnál.
Mintha maga Abuela csöppent volna bele a beszélgetésünkbe.
Folyton azt hajtogatta, hogy a megtakarításai alapját kizárólag a
mértékletessége jelentette.
- A jövő hét teljesen jó lesz, Mami. - Legalább egy kicsit
tisztelgek a szelleme előtt.
Papi még magyaráz valamit egy kicsit, aztán jóéjt-puszit dob,
és elindul a La Palomába, Mami azonban ott marad.
- Más valami, amire szükséged lenne?
- Egy repjegyre.
- Lila.
Anya sír a kiskutya-eledeles reklámokon meg a cuki
kislányokon, akik a templomból érkezve habos ruhában jönnek
süteményt venni. Felemeli a két kezét, és úgy legyezget vele a
mellkasa irányában, mintha szárnyak lennének. Eltorzul az
arca, és könny gyűlik a szemébe, és ezúttal valódi szavak törnek
fel belőle, amiket átitat a saját fájdalma és az anyai
gondoskodás.
- Még most is? Még most is azt hiszed, hogy el akartunk
küldeni Catalinához? Azt hiszed, mi nem értjük, milyen nehéz
ez a távollét? Hiányzol.
Azonban ez nem elég ahhoz, hogy feltegyenek egy repülőre.
És nem tudom, miért, de csak most esik le: három veszteség,
három hónap.
Ez Pili ötlete volt? Betáplált engem valamelyik könyvelős
algoritmusába, hogy visszaszerezze a testvért, akit ő is ismer és
szeret?
- Hamarosan megkapod a jegyet. Ígérem. - Mami beszívja a
levegőt. - De azért van valami jó is, ugye? Cate azt mesélte, hogy
felfedezted a konyhát.
Kizárólag a konyha szó miatt nem teszem le.
- Az első osztályú - felelem, amikor eszembe jut, hogy Mami
csupán két éve járt itt, amikor Papi meglepte a szülinapján egy
repülőjeggyel. - Mutasd meg a külvilágot! - Mutasd meg az
otthonomat. A környékemet, a világomat.
Az anyám olyan, mint azok a puha játékbabák, amiknek el
lehet forgatni a ruháját meg a fejét, hogy két ellentétes érzelmet
mutasson. Szomorú arcú baba, vidám arcú baba. Sírós arcú
Mami könnyedén vált át huncut, híreim vannak arcú Mamira.
Most az utóbbi tölti be a képernyőmet. Majd elfordítja a
számítógépet, hogy kilássak a jókora konyha sarokablakán.
- Lehet, hogy nem kellene elmondanom.
Szemforgatás befelé.
 Két másodperc sem telik el, és már azt hallgatom:
- Láttam, amikor Angel kijött Chany házából. - Előrehajol. - Sí,
volt vagy reggel hét óra!
- Érdekes. - Bár talán csak félig figyelek a szomszédunk exéről
szóló pletykára, ugyanis az utcánkat bámulom a számítógépen
kirajzolódó kis ablakon keresztül.
Mami tovább folytatja, hírmorzsái az emlékezetembe
vésődnek.
- Óyeme, Señora Cabralnak kivették az epehólyagját…
A gyerekek baseballoznak az utcán vacsora előtt. Vadkakasok
szaladgálnak szabadon, és sosem hagynak aludni. Gloria lánya a
garázsban gyakorol a szaxofonján.
- Az egyik nap láttam Stefanie anyukáját a Dillard’sban. Nem
mentem oda hozzá, de…
A kolibrietető és a mangófák meg Andrés az ezüst
Camarójában, ahogy engem csókol három házzal arrébb
leparkolva.
- Mami, még mindig - szólalok meg halkan -, még mindig
beszélnek rólam? - Andrésről meg Stefanie-ról? Hogy hogy
tudott egy lány ilyen hamar ilyen sok embert elveszíteni?
- Cariño, ezek miatt te csak ne aggódj!
- De te mit… - Megzavar egy meglepően állhatatos kopogás. A
gondolatmenetemet félbeszakítva elköszönök, és megesküszöm,
hogy később kifaggatom Pilart a pletykálkodásról. Gordon áll az
ajtó túlsó oldalán.
- Jules meg Remy kint van. Téged keresnek - mondja. - Vagyis
mindkettőnket, de elsősorban téged.
Engem?
 Megvonom a vállam, és követem Gordont a lakásba vezető
lépcsőn. Előreszalad, és amikor odaérünk az előcsarnokba,
kitereli Remyt és Julest az esti hűvösségbe.
Jules kidugja a karját egy hópárducmintás poncsó alól, és
vadul pötyög a telefonján, miközben odaint nekem.
- Orion most írt - mondja Remy. - Utolérte a balszerencse.
- Kérlek, mondd, hogy nem ejtette le a flant! - szólalok meg.
- Inkább őt ejtették - feleli Jules, és a farmerzsebébe dugja a
telefonját. - Charlotte lemondta. Azt mondta, beteg.
- De nem ez a legrosszabb. Teddy, aki a Maxwell’sben
dolgozik, látta Charlotte-ot bemenni egy kávézóba Twyfordban
valami másik taggal, aki totál rá volt cuppanva - magyarázza
Remy, és felém fordul. - Az egy közeli város. Épp most mondta el
Orionnak.
- Hát ez mekkora szívás! - jegyzi meg Gordon.
Jules észreveszi nem csekély zavaromat, és folytatja:
- Pontosan. És ezért most mind odamegyünk. Elterelni a
figyelmét. Remy apukája gigantikus adagot küldött a vasárnapi
ebédből: sült hús krumplival meg zöldségekkel. Aztán ott az a
puding is, amit nekik készítettél.
- Ami csak emlékeztetni fogja az elszúrt estéjére - veti közbe
Remy komoran.
- Gordonnal már ettünk. Többek között flant is.
- Lila, most komolyan azt akarod, hogy az a flan a szomorúság
jelképévé váljon? - kérdezi Gordon, majd a többiek felé fordul. -
A flanja valami rohadtul elképesztő! Ráadásul nem hagyhatjuk,
hogy Orion egymagában kínlódjon.
 Beadom a derekam, aztán végignézek magamon.
Katasztrofálisan festek a jóganadrágomban, a papucsomban és
a hosszú pólómban. A tükörben észreveszem, hogy a hajam
akár egy madárfészek.
- Öt percet kérek.

A kis figyelemelterelő csapatunk megteszi a rövid gyalogutat

Orionék házáig. Bár Orion először húzódozott az ötlet hallatán,
mire odaérünk a közeli utcába, amit téglából épült keskeny
sorházak szegélyeznek, ő már keresztbe tett karral áll az
ajtóban egy királykék pulóverben. Szénfekete zoknija túllóg a
küszöbön.
- Gyertek be! - Orion oldalra lép, a barátai pedig becsörtetnek.
Jules ledobja a poncsóját, és hozzálát, hogy beüzemelje Orionék
házimozi-rendszerét. Sötét elektronikus zene hangja tölti be a
nappalit.
Én egy kicsit hátramaradok, amíg Orion bezár, és közben
érzem, ahogy a basszus beékelődik a parketta rései közé.
- Nagyon sajnálom.
- Köszi. - A szeme körbejárja a szobát. - De hát néha előfordul.
Vagyis inkább a legtöbbször - teszi hozzá, mintha már
hozzászokott volna a csalódásokhoz. Ám végül mosolyra görbül
az ajka. - Mindenesetre isten hozott nálunk!
Miután két hetet töltöttem már a Varjú tágas és magas
helyiségeiben, Orionék háza iszonyú meghittnek tűnik.
Végigbarangolom.
Keskeny lépcsősor vezet fel az emeletre közvetlenül a
bejárattól, ami tökéletes, ha valaki be vagy ki akar lopózni
észrevétlenül. A nappali csupa meleg fény, perzsaszőnyeg és
barnásvörös bőrbútorok. Hófehér falak a zsúfolt könyvespolcok
és bekeretezett kollázsok mögött.
Közelebb megyek az egyikhez. A fekete-fehér fényképeken a
kínai nagy fal, valamint egy végtelen bambuszerdő szerepel.
Sivatagi naplementék, hidak és emlékművek részleteiről készült
absztrakt felvételek. Mintha az egész világ ott lenne azon a
falon.
- Apukám utazgat - szólal meg mögöttem Orion.
- Sosem mész vele?
- Ilyen messzire nem. - Egy gigantikus, lapos tetejű hegyről
készült képre mutat. - Az a Tábla-hegy Dél-Afrikában.
- Ri, mind készen állunk! - kiabál be Jules a konyhából. - Nem
fogom tudni sokáig visszatartani ezeket a barbárokat!
- Jobb, ha sietsz, ha a barátaid egy kicsit is hasonlítanak a
családomra - mondom.
Alig öt perc alatt Jules és Remy művészien elrendezgeti a
felmelegített étellel teli tányérokat Orion konyhapultján. Úgy
mozognak a konyhában, mintha ide tartoznának. A szeletelt
marhasült sűrű, szilvás mázzal, apró, zöldfűszeres burgonya és
sült zöldség. Az illata legalább olyan csodás, mint ahogy kinéz.
Remy Orion felé nyújt egy tányért.
- Tiéd az elsőbbség, mi meg majd betermeljük, amit
meghagysz.
- Mint az állatok a farmon. - Gordon felém nyújt egy tányért,
és magának is elvesz egyet. - Félretegyünk egy kicsit Florának
is? - A nyakát nyújtogatja. - Egyébként hol van?
- Katyéknél pizzázik, meg ki tudja, mit csinálnak - feleli
 Orion, és megpakolja a tányérját Remy apukájának
finomságaival. - Meg akart lógni, amíg, tudod… De időre itthon
kell lennie.
Cseppet sem vagyok éhes, de azért egy falatot mindenből
elveszek, mielőtt odaülök Orionhoz a kerek faasztal mellé. Jules
odahúz egy plusz széket a fal mellől. Úgy fordítja, hogy a csavart
háttámlája az asztalhoz érjen, majd lovaglóülésben huppan rá.
Képes ez a lány egyáltalán normálisan ülni egy széken?
Remy és Gordon érkezik a legvégén, és öt jéghideg üveget
tesznek le az asztalra. Elolvasom a címkét - Oldfields cider -, és
eszembe jut, hogy Orion elég idős, hogy alkoholt vásárolhasson.
Nekem még új a cider. Az első korty komlós, fanyar almaízű
boldogságként robban a számban. Nem túl keserű, és nem is túl
édes vagy ilyesmi. A cider tökéletes egyensúlyban van, akárcsak
egy jól elkészített édesség.
Nem telik bele sok időbe, hogy Jules rendesen belevesse
magát a sajátjába. Csendben elfojt egy böfögést, de a mellkasa
felfújódik tőle.
- Tósztot mondok - szólal meg Orion, az üvegét a levegőbe
emelve - a barátokra, akik nem hallgatnak az emberre, amikor
azt mondja, rohadtul ne gyertek ide, ti kotnyeles, seggfej
idióták.
Mindenki jóízűen vigyorog.
- Julesra, aki nagy sietségében elfelejtette magával hozni a
füzetét! - teszi hozzá Remy, és a köszöntők sora hangzik el,
miközben kortyolgatunk, többek között Gordon hálát ad Remy
apjának az isteni ételért, Jules pedig megköszöni Remynek,
amiért elviseli a hangulatingadozásokkal járó kreatív
időszakait.
Minden szempár rám szegeződik, az új lányra az új ciderével
és a régi sérelmeivel. Próbálom távol tartani őket az asztaltól.
Semmi keresnivalójuk az ilyen barátok közelében, akik
hajlandóak mindent félredobni a másik kedvéért.
- Arra, hogy ez sokkal jobb program, mint a Netflix! -
mondom.
Négy üveg biccen az enyém felé. Kortyolok még egyet, és
felmelegít a savanykás alma és a buborékok.
- De egy teljes nyár - mondja Jules, miután nagyjából lenyelte
a sült húsát - a miami barátaid nélkül. Biztosan baromira
hiányoznak!
- Hát… - Egész biztos, hogy nem sikerül lepleznem a keserűség
hullámát, ami végigsöpör rajtam.
- Főleg az a lány! A szőke, aki mindig ott lebzselt, amikor
meglátogattunk titeket - veti közbe Gordon.
- Stefanie - mondom.
- Tényleg. Nem tudna idejönni legalább egy kis időre?
Nem tudta volna esetleg közölni velem az egész életét
megváltoztató terveit? Őszinte lenni?
- Nem, mivel egy isten háta mögötti kis ghánai faluban van.
Mindenki felnéz, megáll a kezükben a villa, és ahogy a
múltkor, most sem erőlteti senki, hogy szedjem elő a szívem
mélyéről a részleteket. Ha beszélek, az a saját döntésem. Ehhez
adjuk hozzá az alkoholt meg a kicsike konyha sarkának
meghittségét - amitől megnyílok. Orion felé fordulok.
- Nem akarom szabotálni az estédet, csak annyi, hogy a
barátnőm itt hagyott az elkövetkező két évre. - Tíz másodperces
beszámolót tartok a La Palomáról és arról, hogy gyakorlatilag a
pékség konyhájában nőttem fel. - Stefanie-nak ott kellett volna
lennie velem, úgy, ahogy gyerekkorunk óta. Az volt a terve,
hogy ápolónak tanul, és közben nálunk dolgozik
részmunkaidőben. Már azon gondolkoztunk, hogy jövőre saját
lakásba költözünk.
A tervet azonban jegelni kellett, és a recept is teljesen
megváltozott hozzá. Elmesélem a csapatnak az egészségügyi
önkéntes munkáját.
- Ez nem semmi - jegyzi meg Orion. - Egy szót sem ejtett addig
Afrikáról?
- Fogalmam sem volt róla. Az egész családja hetente kétszer
eljött a pékségbe, és semmi. Csak akkor tudtam meg, amikor
átmentem hozzá, és megláttam a hatalmas sporttáskáját meg az
útlevelét az íróasztalán. Azt mondta, biztosan visszatartottam
volna. Pedig én támogattam volna, és az áldásomat adtam volna
rá. - Úgy kell kierőszakolnom magamból az utolsó mondatot.
Ragadós mézként vonják be a szavak a torkomat.
Jules megkérdezi:
- Hogy hagytad ott a dolgokat?
- Összetörve. - Ez az egyetlen megfelelő szó.
Csigalassúsággal telik az idő. Hallom a fejem fölött lógó
falióra tiktakját. Most már biztos. Semmiféle figyelemelterelő
csapatban sem kéne részt vennem. Nem azért jöttünk, hogy
felvidítsuk Oriont? Magamban nyöszörgök egyet, aztán
felpattanok.
- Flan?
 Jules arcán bolondos mosoly terül el, a srácok pedig
érdeklődő tekintettel húzzák ki magukat. A flan az egyetlen szó,
amire szükségem van.
 9

Aflan egy letakart tányéron csücsül Orionék hűtőjének legfelső

polcán. Leveszem a tetejét, hogy megmutassam a kerek, sárgás
krémpudingot, amit karamellás máz díszít. Kalória- és
bűnillatot áraszt.
Orion kapja az első szeletet, és álmodozó tekintettel bámulja,
már-már imádattal. Nos, gondolom, Charlotte erről a tekintetről
marad le épp, amit helyette kubai édességre pazarolnak. Most
pedig rám szegezi ezt a tekintetet, télkék szempár és lágy ajkak
néznek vissza rám.
- Ez valami elképesztő! Csak pár napja ismersz minket, mégis
ennyit fáradoztál!
- Én ezzel foglalkozom - közlöm vele, és figyelem, ahogy
huncut mosolya egyre szélesebb vigyorrá nő az arcán.
Szétosztom a többit, és elfelejtem, hogy Gordon már evett két
szeletet a Varjúban, az én egy és negyedemre viszont teljesen
pontosan emlékszem. Ettől függetlenül képtelen vagyok
ellenállni egy újabb vékony szeletnek.
A többiek esznek, és nyöszörgésük túlszárnyalja a zenét.
- Nem akartok szobára menni a flanotokkal? - A hideg,
bársonyos vanília és az édes karamellszirup minden egyes
falatba beleivódik.
Remy megszólal:
 - Nézd el nekünk, hogy extázisba estünk, de…
- Istenem, esküszöm, ez úgy hasonlít a mi hagyományos
sodónkra! - Jules saját magára bök a kanalával. - De ez olyan,
mintha túlfűtött smárolással verted volna fel a masszát.
Mind nevetni kezdünk.
- Semmiféle smárolás vagy francia csók nem került bele a
flanotokba. - Sajnos ilyesmi a közelmúltban egyáltalán nem
fordult elő velem.
Az viszont nagyon tetszik, hogy ennyire szeretik a főztömet.
Erre összpontosítok, amíg a többtagú segítőbrigád segít
eltakarítani a flan nagy részét. Elkezdem összeszedni az üres
tányérokat, hogy elfoglaljam magam valamivel, Jules azonban
leállít.
- Elég legyen, Lila! Az én családomban nem a szakács
mosogat.
A srácok is besegítenek, úgyhogy felállok, és átbaktatok a
szomszédos nappaliba. Az ébenfekete zongoraszéken hagytam a
táskámat. Előveszem a telefonom; Miamiban kora délután van,
de senkitől sem kaptam üzenetet. Semmi létfontosságú e-mail
vagy telefonhívás, mint ahogy a telefonomon máskor lenni
szokott. Hivatalosan is elnyelt Anglia.
- Lila?
Megpördülök. Orion egy újabb üveg cidert nyújt felém, mint
valami folyékony arany egy üvegben.
- Köszi, most nem kérek.
Remy odadob Gordonnak egy konyharuhát.
- Anya hívott. Az egyik mosogatógép bemondta az unalmast a
pubban, úgyhogy megyek segíteni. - Rámutat a ciderre, majd
odaszól Orionnak. - Idd meg helyettem! Aztán fel a fejjel, haver!
- Kinyitja a zárat, és még egyszer megdicséri a flanomat.
Jules felkap egy szürke válltáskát, majd a vállára teríti a
hópárducos poncsót.
- Várj, kedvesem! Jövök, segítek én is. Istenien festek azokban
a csíkos kötényekben.
Remy tartja az ajtót.
- Csak klasszikus rockslágereket akar ám énekelni a
szakácsokkal.
Gordon a következő, aki Orion küszöbéhez siet, és nagy
hévvel integet nekünk.
- Engem meg „hív” az a nyomorult irodalomvizsga - mondja.
Már épp követni akarom, de aztán folytatja. - Hazakíséred majd
Lilát, Ri? Valakinek itt kéne maradnia, hogy vigyázzon rád,
nehogy belefulladj a saját sós vizű pocsolyádba.
- Az örök optimista! - jegyzi meg Orion, majd hozzáteszi. - Várj
csak, Gordy! - Megállítja a haverját a verandán.
Egyedül maradok, és úgy tűnik, még maradok egy ideig. A fal
mellett álló pianínót vizslatom, ahol a lépcsősor húzódik felfelé.
Bösendorfer, olvasom a gót, arany betűket. Halvány karcok
csúfítják a sima, matt fekete felszínét. A rézcsavarok
megfeketedtek, a billentyűk pedig, bár megfelelő sorrendben
sorakoznak, de kicsit megsárgultak már. Ezt a zongorát nagyon
szeretik és használják is.
Bármilyen lenyűgöző is a hangszer, a tetején sorakozó
bekeretezett képek elvonják róla a figyelmemet. Az első képen
egy menyasszony és egy vőlegény áll egy virágkapu alatt. A férfi
akár Orion is lehetne - ugyanolyan szálkás alkatú, csak ő szürke
zsakettet visel; ugyanolyan sötétszőke haj, a tincsek végén a
göndörödés ígéretével. Karján egy karcsú nő, tetőtől talpig
elefántcsontszín csipkében. Szőke haja hátrafogva, és
rózsacsokor díszeleg a kezében. Orion szülei - biztosan ők azok.
Mellette egy stúdiófelvétel ugyanarról a nőről, aki egy kisfiút
egyensúlyoz a térdén, a karjában pedig egy fodros ruhás
kisbaba. Végül pedig egy családi fotó füves-sziklás, viharos
tengerpart háttere előtt. Megfogom a jókora ezüstkeretes képet.
Maxwellék összeölelkezve állnak gyapjú- és tweedruhákban a
szürke égbolt alatt. Orion tíz-tizenkét évesnek tűnik, a kis Flora
pedig az anyjához bújik, napsugár színű fürtjei a hátára
omlanak.
- Írország. Moher-sziklák, Clare megye.
Szembefordulok Orionnal, a családjával a kezemben. Az arca
feszült, mintha kínlódna a kimondatlan dolgok súlya alatt. A
kíváncsiság győzedelmeskedik az udvariasság fölött, és
kérdezek a sráctól, akit azzal vádoltam, hogy túl sokat
kérdezget:
- Ő az anyukád?
Elveszi a képet. Bólint.
- Anyu.
- Ő is… elment? Mint Abuela?
Nem arra számítok, ahogy megmozdul a szája, fanyarul,
elhúzva oldalra.
- Igen és nem.
- Elment? Mint Stefanie?
- Bizonyos értelemben. - Lassan visszateszi a fotót a helyére,
már-már áhítattal. - De nem úgy, ahogy gondolod.
 Mi a baj velem? Mostanában folyton belekontárkodok mások
lelkivilágába?
- Bocsánat. Nem kellett volna rákérdeznem - mondom egy
szaggatott lélegzetvétellel. Gyorsan felkapom a táskámat a
székről. Ide-oda pattog a szemem. Képek. Az apja utazós fala.
Konyha. Bejárati ajtó. - Mennem kéne. Majd egyedül
hazamegyek…
Orion odalép elém, és a kanapé felé mutat.
- Kérlek, ülj le! - Szabad? - olvasom le az arcáról, ahogy
tétovázva a fekete táskámért nyúl, majd visszateszi a székre. -
Maradj! Minden rendben, Lila.
Bólintok, és belesüppedek a párnázott vörösesbarna bőrbe.
Orion elveszi a ciderét a tálalószekrényről.
- Biztos nem kérsz inni valamit?
- Talán csak egy kis vizet.
Egy kristálypohárral a kezében tér vissza. Kikapcsolja a zenét,
majd leül, közöttünk egy párna. És egy szót sem szól. Mintha
egy örökkévalóságig tartana a csend. Az üvegéhez emelem a
poharam.
- Akkor… Egészségünkre? - Az orromat ráncolom. - Vagy ez így
fura?
Kitér a mozdulatom elől, azonban a csendes szoba gyorsan
visszatér a ritmusába.
- Valójában mindkettőnk számára halálos lehet, legalábbis az
ókori görögök szerint. A holtak a Léthé-folyóból ittak az
alvilágban, hogy elfelejtsék a korábbi életüket. Ezért a görögök
mindig vizes pohárköszöntővel bocsátották útjukra a holtakat a
folyón, ami az alvilágba vitte őket. - Nagyokat gesztikulál. -
Tehát ha valaki vízzel koccint, az azt jelenti, hogy
szerencsétlenséget kíván a másiknak és önmagának is, sőt, akár
halált is.
- Hűha! Értem. Akkor semmi egészségünkre. De ez a sok
babona, amiről folyton hadoválsz… Valójában nem hiszel
bennük. - Résnyire húzom a szemem. - Ugye?
Megrezzen az arca, és úgy tűnik, mintha komolyan
megsértődött volna.
- Na, és ha igen? Az annyira rossz lenne?
- Öhm, komolyan?
- Komolyan - vág vissza.
- Rengeteg babona létezik több száz kultúrában. - Szabad
kezemmel hadonászom. - Az egyik valószínűleg üti a másikat.
Ha mindegyikben hinnél, konkrétan semmit sem csinálhatnál!
Gondolok itt a rossz irányba néző ágyakra, arra, hogy nem
szabad repedésekre lépni, létrák alatt elsétálni, aztán ott
vannak azok az álnok fekete macskák, és ez még csak a
jéghegy csúcsa!
Orion ördögi tekintettel néz rám.
- Most két decibellel hangosabban beszélsz.
Hm. Ezt szándékosan csinálta. Az arcom akár a forró,
cukrozott alma, még tükör sem kell hozzá.
- Akkor te csak megpróbáltad előhozni belőlem a… Nem
fogom azt mondani, hogy a kubait, ugyanis nem mindegyik
kubai temperamentuma hasonlít egy vulkánhoz. - Pofákat
vágok rá: a létező leggúnyosabb vigyoromat.
- Én nem feltételeztem semmit. - Újabb korty. - Igazából csak
előjött az okoskodó énem. Mint mindig. - Amikor a vigyorom
gúnyossá válik, hozzáteszi. - És nem, Lila. Ami a babonákat
illeti, én inkább gyűjtöm őket. Egyfajta hobbi. A mögöttük rejlő
történeteket is nagyon szeretem. - Felhúzza a vállát. - Már évek
óta, mióta… - Odavágtázik a cseresznyefa könyvespolchoz, és
egy fényképpel tér vissza. A keretezett képet a mellkasa felé
fordítva tartja.
- Nem akartam kerülgetni anyukám témáját, sem azt, hogy
rosszul érezd magad. Hosszú történet. De a lényeget elmesélem.
Bólintva leteszem a poharamat egy alátétre.
- Hét évvel ezelőtt a fiatalkori demencia egyik fajtáját
diagnosztizálták nála, FTLD a neve: frontotemporális lobáris
degeneráció. Én alig voltam tizenkettő, Flora meg nyolc. Anyu
pedig csak negyvenkettő.
Szíven üt a kinyilatkoztatása, néma zűrzavarként kavarog
bennem, félrelökve a pár pillanattal korábbi ugratást meg
viccelődést. Megváltoznak a szavaim.
- Úgy sajnálom! - jön könnyedén. - Ő is itt van? Odafent?
- Már nem. Apu a lehető legtovább itthon akarta tartani.
Éveken át jöttek-mentek az ápolók. Én pedig magántanuló
voltam az utolsó hat hónapban, hogy segíteni tudjak. - Orion
maga elé bámul. - De nagyjából kilenc hónappal ezelőtt
túlságosan messzire ment. Beköltöztettük egy otthonba, ahol
csodásan viselik a gondját. Nagyjából minden másnap
meglátogatom.
A kezembe adja a képet.
- Ez az egyik utolsó kép róla, amit apu a diagnózisa előtt
készített róla.
Lenyelem a torkomban lévő gombócot.
 Az anyja gyönyörű a krémszínű pulóverében, tündérszőke
haja a vállát verdesi. Orion az ő szemét örökölte, és egészen
elveszek a nő látványában, Orion anyukájáéban, aki egy virágzó
cseresznyefa alatt áll.
- Jaj, Orion, ő egyszerűen…
- Ő minden. - Megbicsaklik a hangja. - A londoni
cseresznyefák voltak a kedvencei. Flora róluk kapta a nevét. De
már nem ismer meg minket apával és Florával. A saját nevére
sem emlékszik.
Kinyitom a szám, hogy vigasztaló szavakat merítsek arról a
helyről, ahol a saját fájdalmam is gyökerezik, amikor kinyílik a
bejárati ajtó.
Flora lép be rajta, hűvös fuvallatot húzva maga után. Amikor
meglát, az arca megváltozik, talán értetlenség ül rajta, hiszen én
nyilvánvalóan nem Charlotte vagyok Twyfordból.
Orion felpattan.
- Helló, Pink, nem kérsz abból az isteni flanból, amit Lila
készített? - kérdezi, mintha csak filmekről vagy zenéről
beszélgettünk volna, és nem az anyukájukról. Feltűnik Flora
beceneve is. Pink, azaz rózsaszín, mint a cseresznyevirág?
Lehetséges. Azonban Flora fekete-fehér stílusa épp a pink vagy
a virágos ellentéte.
Flora már a lépcső harmadánál jár, még odaveti, hogy nem,
köszi. Orion odamegy, és suttog neki valamit a korlát fölött. A
lány eltűnik.
Orion megfordul, elfordítja a fejét, aztán fogja a korláton lógó
sötétszürke gyapjúkupacot. Azt a kardigánt, amibe a templom
udvarán is belebújtam.
 - Tessék! Reszketsz.
A háromnegyedes ujjú szilvaszínű felsőmből kilógó karom
csupa libabőr. Rájövök, hogy nem is fázom, inkább kimerült
vagyok. Kicserélem a kezemben lévő fényképet a puha
gyapjúra, és a vállamra terítem.
- Köszi.
Orion visszateszi a képet, ezúttal a zongorára.
- Ez anyáé volt. Hihetetlenül jól játszott. - Megrázza a fejét. -
Valójában emiatt kezdte gyanítani, hogy valami nincs rendben.
Kezdte elfelejteni az évek óta memorizált és játszott dalok
hangjait.
- És negyvenkét éves volt. Hihetetlen, hogy ilyen fiatalon ez
történhet valakivel.
Orion leül, ezúttal közelebb.
- Gyakoribb, mint kéne, orvosi értelemben. De az ember
sosem hiszi el, hogy a saját családjában fog ilyen történni. Főleg
nem tizenkét évesen.
- Bizonyára nagyon gyorsan kellett felnőnöd.
Orion bólint.
- Ezért kattantam rá a babonákra. Inkább menekülésképpen,
nem viselkedési kódexnek tekintem őket. Apu és az orvosok
próbáltak segíteni nekem és tájékoztatni, mindig őszintén
beszéltek arról, hogy mi történik, de annyi minden más
kavargott belül. Zavarodottság és keserűség. A gyűjtögetés
legalább lefoglalt. A babonák megmagyarázzák vagy értelmet
adnak olyasmiknek, amiket nem értünk. - Orion fogja a ciderét,
és végighúzza az ujját az üveg száján. - A különböző kultúrák
összefüggésbe hozható tárgyakba és fogalmakba zárták, amit
nem értettek. Egyfajta megnyugvásként szolgált az emberek
számára, meg talán némileg az irányítást is magukénak
érezhették általuk.
Vannak dolgok, amiket nem érthetünk. Hogy Stefanie hogy
oszthatta meg velem a múltját, miközben nem bízta rám a
jövőjét. Hogy Andrés hogy állíthatja, hogy még mindig szeret, de
nem lehet velem együtt. Hogy Abuela miért ment el annyira
korán.
- Az én családom is megpróbált segíteni nekem. - Meg
tanácsot adni meg kedveskedni meg elkényeztetni. - Csak én
nem voltam rá vevő, úgyhogy inkább ideküldtek.
Orion összefont kézzel előredől.
- Jó, de három hónapra? Kizárólag a barátnőd miatt?
- Bárcsak. - Az arcomat harapdálom belülről.
- Értem. Nos, mintha ezer éve történt volna ez az egész az
anyukámmal. De te most csak a lerövidített verzióját kaptad a
történetnek. Az egyszerűsítettet, már ha nevezhetjük így.
Határozott tekintettel pillantok rá.
- Úgy érted, hogy gyorsan én is összefoglalhatnám a velem
történteket, mint amikor megveszed a bolti tortakeveréket,
ahelyett, hogy magad sütnéd meg a megfelelő hozzávalókból?
- Aha. - Rám mutat. - De a következő fizetésemben fogadnék
rá, hogy még sosem használtál tortakeveréket. És hogy sohasem
fogsz.
Eltátom a szám, még ha csak egy lélegzetvételnyi időre is.
- Rendben. Nagyon leegyszerűsítve menni fog - mondom
végül. Annyit tartogattam magamban a tavaszi traumáimat! De
ahogy korábban Orion barátai mellett éreztem, itt senki nem
fog tenni érte, hogy a magánügyeimet a szájukra vegyék a
környék pletykafészkei. Itt eddig még senki sem ítélkezett
felettem, és senki sem figyelte túl közelről minden szavam és
lépésem. Orion épp most osztotta meg velem az anyukája
történetét. Még mindig itt vagyunk ebben az apró, csendes
térben. Ami… biztonságosnak tűnik.
Úgyhogy belevágok.
- Én csak tripla csapásnak hívom. Stefanie csak az utolsó
eleme az egésznek. Ami a másik kettőt illeti, a barátom, akivel
három éve voltam együtt, nagyjából hat hete dobott engem. És a
nagymamám. Az abuelám. - Egyenesen Orion szemébe nézek. -
Márciusban halt meg szívrohamban. A flant az ő receptje
alapján sütöttem.
- Hűha, ez elég sok egyszerre. - A padlóra néz, aztán rám. -
Annyira sajnálom! És ezt nem csak úgy mondom. Megértem… a
veszteséget meg ilyenek.
- Tudom. Nekem viszont még van anyukám. Apa és ő
egyszerűen csodálatos. Ők neveltek fel. - Megbicsaklik a
hangom. - Viszont Abuela… Mellette nőttem fel.
Ellentétben sűrű, hatalmas hajammal, a kezeim kicsik és
vékonyak. Orion puhatolózva nyúl az egyik felé, amelyik a
combja közelében pihen, és ráteszi az övét, amikor egy egyszerű
bólintással beleegyezem, majd az ujjaimat behajlítva ökölbe
szorítja a kezem. Egy miniatűr bolygó a szorítása
gravitációjában. Behunyom a szemem. Ez már hiányzott. Nem,
nem a hús-vér fiú az oldalamon. Hanem valaki, aki nem a
családtagom.
 Orion közben hallgatózik. Flora dübörgő léptei hallatszanak a
mennyezet felől. Fojtott telefonbeszélgetéseinek halvány
foszlányai átszűrődnek a szellőzőn. Nem sokkal később
megisszuk az italunkat, és azon kapjuk magunkat, hogy a St.
Cross utcáin baktatunk a Varjú felé.
Esett, miközben távol voltam. Egyszerre lépünk, a lábunk a
vizes járdát tapossa. Azonban most tovább tart az út, mint
amikor a barátaival sétáltunk el hozzá.
- Ez egy másik út?
A mosolya íve megváltozik az utcai lámpák fényében.
- Igen, hosszabb. Úgy éreztem, nem árt két szelet flan után.
Elnevetem magam.
- Úgy érted, három. - Mindketten kikerülünk egy különösen
mély pocsolyát. - Még egyszer, sajnálom Charlotte-ot.
- Hát, igen. Tetszett nekem, de már túltettem magam rajta.
Nem szeretem a játszmákat.
A szó a fejemben harsogva akarja a tudtomra adni, hogy
nekem is ideje lenne vesztesnek nyilvánítani magam egy
játszmában, amit már úgysem tudok megnyerni. Itt, a
lombkoronák sötét takarója alatt és a régi téglafalak között úgy
döntök, befejezem a sajátomat Angliával. Rendben, mondom
ennek a kis középkori városnak. Nem is vagy te olyan rossz.
Most már örülsz?
Befordulunk egy sarkon, amit felismerek. Elsétálunk a
templom, majd a szentekkel díszített szökőkutat rejtő kert fala
előtt, és megérkezünk a fogadóhoz. Fény világít a második
emeleti ablakok mögött.
Orion megállít a lugas bejáratánál.
 - Neked, meg a többieknek, de főleg neked köszönhető, hogy
mégsem volt akkora szívás az estém, úgyhogy köszi. - Olyan
közel van hozzám. Annyira közel, hogy ha bárki elsétálna
mellettünk, azt hihetné, hogy egy szerelmes gerlepár
vagyunk, akiket néhány pillanat választ el attól, hogy
megcsókolják egymást. Pedig nem. Az egyikünk Lila Reyes
Miamiból, a másikunk Orion Maxwell Winchesterből.
- Nem gond, ha felteszek egy kérdést? - A cider édes-
savanykás illata száll a leheletéből.
Megrezzen az arcom, és kissé megborzongok. Talán a hideg az
oka.
- Nem gond - felelem a saját játékos hangomon az
udvariaskodását hallva.
Halkan felhorkan.
- Amit most javasolni fogok… Nem akarok kínos helyzetet,
Lila.
Amikor valaki ezzel kezdi, általában azt jelenti, hogy a
kínosság úgy liheg a nyomában, mint egy kiskutya.
- Mondhattad volna azt is, hogy nem akarsz nagyon brit lenni.
Ez nevetést vált ki belőle, mélyet és vidámat. Amikor elhalkul,
így folytatja:
- Tudod, annak ellenére, hogy most hideg van, a nyár itt van a
nyakunkon, akárcsak a meleg. És abban bíztam, hogy Charlotte-
tal majd csinálhatunk mindenfélét. Itt a mozi, meg egy csomó
évente megrendezett esemény. Jules meg a bandája fel szokott
lépni mindenfelé.
Megdermedek.
- Azt akarod, hogy ugorjak be Charlotte helyett? - Én nem
 leszek senkinek a beugrósa.
- Nem. Egyáltalán nem. Megértem, min mentél keresztül. Most
szakítottatok azzal a fickóval. Hogy is hívták?
- Andrés. - Andrés Christian Millan.
Felszökik a szemöldöke.
- Andrés. Ez ám az előkelő név! - Már épp le akarom hajtani a
fejem, de már folytatja is, úgyhogy felszegem az állam. - Lila,
amit én ajánlok, az inkább egyfajta egyezség.
- Akárcsak a prostitúció. Ebből már nem mászol ki.
Orion fújtat egyet. Megdörzsöli az arcát a homlokától az
álláig.
- Megértem, miért utasítottad vissza korábban az ajánlatomat;
amikor Mrs. Wallace megkért rá, hogy vezesselek körbe a
városban.
Leesik az állam.
- De egyvalamiben igaza volt. Nem lézenghetsz folyton abban
a konyhában! Ki kellene mozdulnod, és nem csak egyedül.
Úgyhogy a rendkívül tisztességes ajánlatom a következő: én
megmutatok neked mindent, te meg lehetsz a plusz egy főm. Ezt
most kizárólag én kérem. Nem a barátom anyukája.
Az ajánlat ugyanaz, mégis teljesen más. Ma este őszintén
cseng. Fejben elpróbálom a válaszomat. Miami akkor is megvár,
ha jobban érzem magam ott, ahol most vagyok, igaz? Úgyhogy
hangosan is kimondom:
- Jó.
Orion elvigyorodik.
- Mesés!
Mosolyra görbül a szám.
 - Ezek szerint mégiscsak lesz egy idegenvezetőm.
- Persze, eleinte nevezhetjük annak is. Egy csomó minden van
Angliában, amit a térképek nem fognak megmutatni neked. Én
viszont igen.
Visszaadom neki a pulóverét.
- Mi lesz, ha Charlotte holnap megjelenik az ajtód előtt?
- Semmi sem lesz. Azok után nem, amit Teddytől hallottam.
Tudod, nem olyan rosszak azok a bolti tortakeverékek. -
Hátrálni kezd, és úgy kacsintgat, mint a csillagok. - De én az
igazit szeretem.
 10

Épp a reggeli sütéshez használt edényeimet próbálom elmosni,

amikor berregni kezd a sütő időzítője. És csak berreg. Polly
azonban sehol. A Jammie Dodger sütijei - bah, kekszei - meg
fognak égni, én pedig meg fogok süketülni. Megtörlöm a kezem
Abuela kötényében, majd odalépek a sütőhöz.
Már két tepsit kivettem és áttettem a konyhaszigetre a
háromból, amikor a Varjú fő sütőmestere belibben a lengőajtón.
- Te meg mit művelsz?
A körmömet festegetem és sztepptáncolok. Lecsapom a
harmadik tepsit, a sütő ajtaját pedig becsukom.
- A sütijeid. Attól tartottam, hogy nem hallottad az időzítőt.
Polly visszaveszi a kötényét.
- Hogyne hallottam volna! Itt vagyok, vagy nem?
Dios! Nem az én konyhám. Polly konyhája.
Színlelt megadással emelem fel a kezem, és tovább folytatom
a végtelen mennyiségű edény meg eszköz mosogatását, ami
ahhoz kellett, hogy a mai napra előírt receptet elkészítsem Polly
piros mappájából.
Könyékig mártózom a mosogatólében, amikor Orion laza
futónadrágban és egy hosszú ujjú futófelsőben belép a hátsó
ajtón. Gyakorlatilag a férfi verziója annak, ahogy én kinézek,
leszámítva a frufruszelídítő fejpántot és a copfot.
 Polly sütiket pakol a rácsra.
- Hát szervusz! Mára nincs rendelésünk, vagy igen?
Orionnak valahogy sikerül lazán és kábult tekintettel hozzá
intéznie a szavait, miközben felém néz.
- Nincs. De ha az emlékezetem nem csal, a reggeli sütés
ilyentájt ér véget, és Lila is ekkor indul futni. Én pedig úgy
döntöttem, újra belevágok a kocogásba.
Ó, valóban?
Polly elfordítja a fejét.
- Eggyel több ok, hogy feltankolj valami édessel. A
sütemények már kint vannak a szalonban.
- Kint voltak - veti közbe Cate, aki két kávéskancsóval rongyol
be. - Maradt néhány lepényünk, de az édes csigából egyetlen
morzsát sem hagytak.
Érdeklődve akasztom fel a konyharuhát. Polly sütötte a sós,
kerek lepényeket, én pedig a csigákat. Ribizlivel töltött kelt
tésztás finomság, ami hasonlít a fahéjas csigához.
Polly felém fordul.
- Nem annyit sütöttél, amennyi a receptkönyvben szerepel?
Az mindig elég szokott lenni, még telt ház esetén is, és még
maradni is szokott annyi, hogy kerüljön belőle a takarítók és a
kertészek pihenőszobájába.
Most azzal gyanúsít, hogy lusta pék vagyok? Meglengetem a
piros mappát.
- Négy tucat, pontosan, ahogy a te recepted írja.
- Érdekes - jegyzi meg Cate. - Úgy láttam, a hatos szobában
lakó Mr. Howell hármat is szedett a tányérjára. - Majd Pollyhoz
fordul. - Kávé is alig maradt.
 Polly kurtán bólint, majd felkap két teli kancsót, és kisurran
az ajtón.
Gyorsan Orionra pillantok, aki a pultnak támaszkodik, és
keresztbe tett karral meg pajkos mosollyal az arcán élvezi a
Polly-Lila állóháború legutóbbi epizódját. Jobb, mint Mami
bármelyik szappanoperája. Cate-hez fordulok.
- Polly az utóbbi néhány nap rám bízta a reggeli édességeket.
Többet kellene sütnöm?
Cate odalép a konyhaajtóhoz, a kezében metszőollóval meg
egy vászontáskával.
- Igen, az jó lenne! Azt hittem, kivételes eset, de kiderült, hogy
a múlt hét óta egyszer sem volt maradék.
Orion végigpörgeti Polly könyvét.
- Mit raktál az édességekbe, Lila?
Meggyőződöm róla, hogy csak ketten vagyunk.
- Inkább mit nem tettem bele. Polly ragaszkodik hozzá, hogy
az ő családi receptjeit süssem, ne a sajátjaimat. De néha nem
stimmelnek az arányok. Úgyhogy egy kis csavarral készítem
őket. - A csepegtetőrácsra halmozom az edényeket.
- De azok a receptek igazi brit klasszikusok, és évtizedek óta
így készítik őket a családjában.
Megpördülök.
- Ettél valaha Polly édes csigájából?
- Rengetegszer. Sokszor küld nekünk, amikor teát hozok.
Elveszek egy kistányért a hűtő mellől.
- Ez az enyém, ami kicsit eldeformálódottra sült, úgyhogy nem
tettem ki. Na, láss neki!
Elhúzza a száját, mielőtt harap egy jó nagyot. Majd még egyet.
 Elteszem az elmosott kanalakat és mérőedényeket.
- Persze a vendégek nyilván csak szánalomból repetáznak,
meg azért, mert a múltkor teljesen elrontottam a…
- Lila.
- Meg mert elszúrtam a…
- Lila.
- Mi van? - Leporolom Abuela kötényét.
- Ez a legzamatosabb, legészbontóbban isteni csiga, amit
valaha ettem.
Úgy nézek rá, mintha ez nem lenne nagy újdonság.
- És - folytatja - valahogy mégis olyan, mint amiket pelenkás
koromban ettem, mégis nagyságrendekkel jobb. Te ettél már a
mai adagból?
- Épp csak belekóstoltam.
Orion kettétöri a maradékot, és felém nyújtja az egyiket.
- Áruld már el, mitől jobb!
Két falat ragadós finomság között így felelek:
- Egy leheletnyivel kevesebb cukrot teszek a tésztába. Egy
csipetnyi kardamom is megy a fahéj mellé, illetve citromhéj
kerül a mázba. - Pont úgy, ahogy Abuela készítené.
Orion megnyalja az ujját.
- Soha többé nem fogok kételkedni benned.
Én is megnyalom az ujjam.
- Jobb is, ha velem akarsz edzeni. Elég jó futó is vagyok ám!
- Megoldom. De előbb meg kellett volna kérdeznem. Vagy azt
mondod, hogy a futás olyasmi, amit egyedül szeretsz csinálni,
hogy gondolkodhass közben, ami teljesen rendben van. Vagy
hagyod, hogy mutassak pár útvonalat. A helyiek többnyire a
folyóparton haladó egyetemi ösvényen szoktak futni.
- Én is ezen az útvonalon futottam - mondtam. - Csak azt
ismerem. - Meg sem fordult a fejemben, hogy változtassak
valamin, ami tökéletesen bevált.
- Na hát akkor! - A szája a gúnyos vigyor és a mosoly közt
félúton állapodik meg. - Majd én megmutatom, miről maradtál
le eddig.
 11

Orion mellettem fut, feltehetően a nem épp formában levő

tüdeje szúrását álcázva reszketeg lélegzetvételeivel és a
némasággal. Nem árulom el neki, hogy nem a megszokott
tempómban haladok. Ennyire nem vagyok undok. Általában. A
kilátás miatt azonban megéri lassabban futni.
Liheg, és apró kortyokban kapkodja a levegőt.
- Hát ez meg mi? Ez a fényes, kör alakú égitest. Épp csak
megmutatta magát?
Elnevetem magam, de nem is kell az ég felé tekintenem. Az
útról letérünk egy rejtett ösvényre. Meg sem próbálom leplezni
az elképedésem, amikor követem Oriont egy élő
kaleidoszkópba. A fák ágai mélyre lelógnak a csillag formájú
levelek súlyától, és vézna karú bokrok nyúlnak a magasba,
összeérő végű ágakkal. Beszűrődik a napfény, csipkézett
mintákat vetve a földútra. Orion olyan csíkos lesz, mint egy
cirmos cica.
- Megérte a váratlan társaság a helyszín miatt? - kérdezi.
- De meg ám! Fantasztikus! - Azonban az ösvény nagyobb
fájdalmat okoz, mint a saját izmaim, mert ez pontosan egy
olyan hely, ahova szívesen elvonulnék egymagamban sírni.
 Hiányolni bizonyos embereket. Úgy ücsörögnék itt, ahogy az
erdős Oleta Folyó Nemzeti Parkban a Biscayne-öböl közelében.
Várnám, hogy feketévé váljon a világos, hogy passzoljon a
bensőm sötét darabkáihoz.
Most viszont nem ülök. Elszántan futok, lassabban, mint
máskor, mégis teljes erőbedobással. Előre - már el is felejtettem,
ez milyen érzés. Vajon ki fog tartani? No se. Azonban ez a
szellős csatorna nem ejt csapdába úgy, ahogy a British Airways
utastere vagy az egyirányú repjegy, ami ideszállított engem.
Tartjuk a tempónkat, amíg az ösvény megnyílik, közelebb a
belvároshoz, mint gondoltam. Felbukkan a távolban a
winchesteri székesegyház négyszögletes toronysisakja. Az
üzletek és az autók látványával egy másfajta élet bontakozik ki
előttünk.
Orion oldalba bök.
- Nagyjából egy félkört futottunk, úgy három mérföldet.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy meg kéne állnunk? - Igaz,
egész szép teljesítmény olyasvalakitől, aki jó ideje nem futott
már.
- Esetleg sétálhatnánk egy kicsit? A Maxwell’s nincs olyan
messze, és el kell vinnem egy sürgős rendelést pár sarokkal
lejjebb. És te is kóstolhatsz egy kis teát.
- Teakóstolás! Ez is része a winchesteri beavatásomnak? -
Sétatempóra lassítom a lépteimet, és a nyakamat tekergetem.
Orion nem válaszol. Derékból előrehajol, és úgy kapkodja a
levegőt, mintha későbbre akarná félretenni. Nem kicsit… cuki.
- Kac-kac-kac - mondja, és felegyenesedik. - Igazán jó futó
vagy Lila Miamiból! De fel fogok zárkózni melléd. Menjünk!
Erre megkerülhetjük a székesegyházat.
Követem őt egy ösvényen a Winchester College mellett, a
délelőtti levegő hűti a felhevült bőrömet. Jól ismerem ezt a
környéket, de Orion ismét megáll egy alacsony téglafal mellett,
amely az ösvény végét jelzi. Azon nyomban észreveszem, hogy
miért. Akárcsak a múlt héten a turkáló esetében, ezen a falon is
ott díszeleg egy fekete festékspray-vel rajzolt graffiti.
- Már megint?
- Ugyanaz a banda. - Rámutat a kanyargós graffitire. - Téged ez
mire emlékeztet?
- Egy kicsit olyasmi, mint azok a színes kartonpapírból készült
láncok, amiket régen a suliban csináltunk, amiről decemberben
mindennap letéptél egy karikát karácsonyig. Csak ez rövidebb.
Orion bólint és így szól:
- Szerintem a végtelen szimbólumai. De azzal ellentétben,
amit a Találkozzunk újra! faláról pucoltam le, ezen mintha
egymásba lenne kapcsolódva néhány.
Végighúzza az ujját az egyik mintán, és igaza van. Három
végtelen jel láncát ábrázolja.
- Ki csinálhatja ezt és miért?
- Biztosan nem helyi. A boltunkban mernék fogadni rá. Van
egy londoni indie együttes; valójában egy frontember, egy
basszusgitáros meg egy dobos, valamint a díszkíséretük. Elég
sokat járnak Winchesterbe. Ami azt illeti, túl sokat. Mindig
próbálnak lecsapni valami ritkaságra vagy érdekességre a
Farley’sban. Illetve még ennél is gyakrabban okoznak
felfordulást a pubokban, mindenféle csetepatéba meg
verekedésbe keverednek, ahová csak mennek. Nagyjából
korunkbeliek, és igazi gyökerek.
Felvonom a szemöldököm.
- De a graffitik?
Orion jelzi, hogy lassítsunk.
- Nincs konkrét bizonyítékunk, a többi üzlettulajdonost is
beleértve, hogy ők azok. Azonban bőven van okunk
gyanakodni. A graffitik nagyjából egy éve folyton felbukkannak.
Mindig valamelyik dalszövegükből festenek fel egy
szimbólumot. Nem a címből, az túl egyértelmű lenne. De az
egyik számukban szerepel egy olyan sor, hogy „vess bele a
végtelenbe”. Láttunk már nyilakat, koronákat… Ezek mind
kulcsszerepet kapnak a dalaikban. Viszont tényleg nem
tehetünk semmit, ugyanis még senki sem érte tetten őket.
Érzem, hogy ráncba szökik a homlokom.
- Az ember azt hinné, hogy egy együttesnek jobb dolga is akad
annál, hogy Winchesterben rontsa a levegőt.
- Van valami a mi hampshire-i városkánkban, amire a
frontember, Roth Evans mindennél jobban vágyik. Jobban, mint
egy ritkaságnak számító lemezre a Farley’snál. - Orion
egyenesen rám néz. - Julesra.
- Ehhez bizonyára Remynek is lenne egy-két szava.
Orion céltalanul hadonászik.
- Úgy bizony, de nem úgy, ahogy gondolod. Már említettem,
hogy Jules tehetséges, azonban ez enyhe kifejezés. Nem csupán
zseniális dalszerző, hanem elképesztően jó énekes is. Mármint
amolyan jövőbeli lemezszerződés-esélyes és világhírű szinten.
 - Azta! - Mosolygok, kívül és belül. Eddig is csíptem Julest. -
Akkor ez a Roth azt akarja, hogy Jules lépjen be az együttesébe?
- Megszállottan, igen. Egy ideje már próbálja elcsábítani őt
Jules bandájától, a Goldline-tól. - Zöldövezeten haladunk
keresztül; rajzokkal ellátott táblák mutatják az irányt a
székesegyház felé. - Főleg azóta, amióta egyszer sikerült
kierőszakolnia, hogy együtt énekeljenek. Attól tartok, az Flora
műve volt.
Kis híján elesem a saját lábamban.
- Floráé?
Orion sóhajt egyet.
- Tavaly Roth egész sleppje a Farley’sban vásárolt. Flora
belebonyolódott velük valami vitába egy hülye zenei tény miatt.
Fogadást kötöttek, rendes pénzért, amiből Florának nem sok
van.
A fejemet csóválom.
- Elvesztette a fogadást.
- El bizony. Roth pedig úgy érezte, megtalálta az aranybányát.
Azt mondta Florának, hogy kvittek lesznek, ha meggyőzi Julest,
hogy énekeljen el vele egy dalt a Win-Festen. - Amikor eltorzul
az arcom, hozzáteszi: - Minden októberben van itt egy óriási
utcai fesztivál. Roth fellépett, és azt akarta, hogy Jules duettet
énekeljen vele. Látnod kellett volna azt a tömeget.
- Akkor hát tényleg megtörtént?
- Igen, ugyanis Jules szereti annyira Florát, hogy fellépjen a
Goldline legnagyobb riválisával, ha ezzel kihúzhatja a
slamasztikából. Jules vonakodva beleegyezett, és ez a mai napig
táptalaja mindenféle drámázásnak a Goldline-on belül. - Lassan
bólint. - Roth és Jules a Blackbird unplugged verzióját adták elő.
Istenem, bevallani is szörnyű, de hihetetlenül fantasztikus volt!
Elszorul a szívem - Stefanie hatalmas Paul McCartney-
rajongó. Ahányszor Miamiban autókáztunk, mindig
ragaszkodott hozzá, hogy az ő lejátszási listái szóljanak a
kocsiban.
Orion megnyitja a böngészőt a telefonján.
- Ez itt Roth, vagyis III. Maximillian Evans Rothschild. Senki
nem hívja így szemtől szemben, aki egy kicsit is félti a testi
épségét.
Én másmilyen okból rezzenek össze.
- Várj csak, hadd nézzem meg újra! - Elveszem a telefont. -
Valamelyik nap betértem a Farley’sba, és láttam ezt a srácot
Florával. Úgy tűnt, eléggé túlfűtött beszélgetést folytatnak, de
együtt távoztak.
Orion szitkozódik magában.
- Az ember azt hinné, hogy már megtanulta távol tartani
magát az ilyesmitől, de a húgom nagyon befolyásolható. És Roth
basszerosának, Fitznek meg van egy bátyja, aki a technikai
dolgokért meg a marketingért felel. Odavan Floráért. Egyelőre
még csak szimatolgat, de ha ennél több lesz belőle, ahhoz
nekem is lesz egy-két szavam. Azok után, amekkora áldozatot
hozott érte Jules, ez tök nagy baromság. Ráadásul a srác
tizenkilenc, Flora meg épp csak tizenöt. Egy cseppet sem tetszik
ez nekem.
Végigmérem Oriont, az arca gondterhelt és elnyűtt, nem
csupán a futás miatt.
- Legszívesebben minden lépését követnéd, igaz?
 - Inkább minden másodpercét. De ez nagyjából olyan, mint
lépést tartani egy dongóval - jegyzi meg fanyarul, és arra
gondolok, hogy Pilar hogyan próbált meg terelgetni az évek
során. Védelmezett, vezetett, és pokollá tette az életemet,
amikor leléptem a helyes útról. Persze én meg általában
kétszeresen adtam vissza neki, hogy tudja már, hol a helye.
Miami elárasztja a fejemet és a szívemet. Hiányzik a nővérem.
Orion gyorsan megnyújtóztatja a vállát.
- Most már ismered a történetet a graffitiproblémánk mögött.
Roth meg a csapata csak próbál manipulálni minket. Tudod,
inkább megfélemlítenek és gúnyolódnak, mert képtelenek
elérni, amit akarnak. És egy szép napon el fogjuk kapni őket. -
Megdörzsöli az arcát, és kitisztítja a tüdejét egy lélegzetvétellel. -
Most viszont szépen körbenézünk a kis templomban, mielőtt
bemegyünk a városba.
Kis templom? Nem igazán. A honvágy szúró érzése
felemelkedik rólam, miközben közeledünk a winchesteri
székesegyházhoz. Korábban messziről láttam már az óriási
gótikus építményt, azonban most először állok szemtől szemben
a fölém tornyosuló homlokzattal és az ólomüveg ablakaival. A
katedrális csupa díszítés. Azt sem tudom, hol kezdjem a
nézelődést.
- Lenyűgöző, igaz? - És amikor csak bólogatni tudok, folytatja.
- Tizenegyedik század. Az Egyesült Királyság egyik legnagyobb
székesegyháza.
Oldalról bekanyarodunk a hatalmas főhajóhoz, ami úgy fest,
mintha egy hosszúkás bordakosár lenne több száz színes
üvegablakkal. A középső szakasza mindkét oldalon kiáll egy
kicsit - mint egy kereszt -, ahogy a párizsi Notre Dame esetében
is. Azt azonban még csak képeken láttam.
Orion csettint a nyelvével, valami megcsillan a szemében -
ami szintén cuki -, és már tudom, mi következik.
- Egy orosz hiedelem szerint ha fogsz egy régi pénzérmét, és
háromszor körbesétálsz vele egy templomban, majd hazamész,
és az értékeid közé teszed azt az érmét, akkor gazdag leszel.
- Ó, hát ennyi az egész? Én meg itt tervezgetem, hogy kubai
pékáruval tömjem Miamit, és azzal keressem meg a millióimat.
Egy keskeny úton át hagyjuk el a székesegyház területét. Még
több különös ház és üzlet, még régebbiek.
- Na és mi a helyzet azokkal a kubai péksütikkel? - kérdezi.
- Úgy érted, hogy megennéd őket? - Nevetésben török ki. - Még
csak most kezdtem itt bele, de egy kör a szupermarketben,
és máris akadt némi gondom. Guavapasztát egy polcon sem
találtam, márpedig az kötelező elem. Anyukám küld majd
valamennyit. Csak fügepasztát találtam. Most komolyan, füge!
- Várj! - Orion szó szerint megáll. - Első lecke az
idegenvezetődtől. Errefelé soha ne szóld le a fügét! Ha vetsz egy
pillantást Polly könyvére, biztosan láttad a sok fügepudingot,
fügetortát és fügetekercset.
- Me cago en diez - motyogom a szám sarkából. - Soha ne
említsd a közelemben azt a piros rettenetet!
- Odanézzenek! - Meghúzza a cipőfűzőjét. - Sikerült
felbőszítenem téged annyira, hogy spanyolul beszélj.
Lefogadom, hogy ez valami káromkodás volt. Meg kell
tanulnom őket.
A leghatásosabb rosszalló pillantásomat vetem rá.
 - Emlegesd csak Pollyt!

A Maxwell Teaüzlet ízkatalógusát és árlistáját nézegetem. Már

találkoztam Teddyvel és Marjorie-val, két helyi egyetemistával,
akik eladóként dolgoznak. Fürgén szolgálják ki a vásárlókat,
miközben Orion besurran hátulra.
Ez az üzlet jóval több meglepetést rejt számomra, mint az
ínyenc teák. Nem számítottam rá, hogy ennyire hasonlítani fog
a berendezés a Panadería La Palomáéhoz. Ugyanolyan világos
színű faparketta és fehér pultok. Hasonló indusztriális lámpák
lógnak a mennyezetről, a fal pedig krémszínűre van festve.
Orion dühítően frissnek és üdének látszik egy tiszta hosszú
ujjú pólóban (vajon itt is van egy ruhásszekrénye?). A
hüvelykujjával a pult mögötti boltíves bejárat felé bök.
- Hátul van egy mosdó, ha kellene.
Ó, a csuromvíz homlokomnak és az izzadságfoltjaimnak
nagyon is kellene.
- Köszi.
A bejárat egy kisebb ipari konyhába vezet, de olyan, mint egy
kulináris kísértetváros a letakart felszereléseivel meg a
raktárként használt pultjaival. Itt senki nem szokott főzni. Nem
tehetek róla, egyszerűen sajnálni kezdem a helyiséget, vagy
bármilyen helyiséget, ahonnan annyira nyilvánvalóan hiányzik
a szakács. Butaság. A plafonra emelem a tekintetem, és jólesik a
mosdó gardéniaillatú szappanja meg a forró víz.
Amikor visszamegyek, Orion egy nagykereskedelmi rendelést
állít össze. Méricskélni kezd, és szálas teával tölti meg a kis
ezüsttasakokat, simán lehetne patikus is, aki valahogy idekerült
ebbe a modern, fényárban úszó térbe, futós cuccban. Több tucat
fémdoboz sorakozik mögötte a falon. Az ő kis füvei és főzetei.
- Minden kész. Bedobom a bisztróba hazafelé menet. - A
kóstolópult felé terel, ami a kiszolgálópult egyik végében kapott
helyet.
Lehuppanok egy székre.
- Te ma hivatalosan dolgozol?
- Majd később, amikor Teddynek órája lesz. Előbb még
meglátogatom anyát. - Szikrázik köztünk a szó. Egypár
pillanatig még ott lebeg közöttünk, majd Orion rezignált
mosollyal fújja ki a levegőt. - Na, mesélj, mennyit tudsz a
teáról?
- Annyit, amennyit te a kubai kávéról. Amúgy Miamiban
inkább jegesteát kapni a kávézókban.
Orion elfintorodik, az apró mélyedés az állán halványan
összegyűrődik.
- Ó, te jó ég, hát az kész szentségtörés! Látom, lesz itt dolgom
bőven. - Odalép a falhoz, a hatalmas gyűjteményhez. - Hol is
kezdjük? Hmm, próbáljunk ki valami egyszerűt és klasszikust.
English breakfast.
Figyelem a mozdulatait a kis kiszolgálótérben, ahol vizet
forral egy elektromos vízforralóban, majd egy gyors öblítéssel
átmelegít egy kis porcelán teáskannát. A szemöldökét húzkodja,
és odanyúl az egyik tárolódobozért. Méricskél. Letesz két
teáscsészét egy tálcára, mellé pedig egy apró tejkiöntőt és
cukortartót.
Megnyugtat, ahogy figyelem.
Lelassul a légzésem.
 - Ez ám a szertartás!
Orion egy konyharuhával letörli a pultot.
- Ha szereted az efféle szertartásokat, csak várj, amíg nem
készítek neked valamilyen ázsiai zöld teát. Vagy oolongot. -
Leteszi elém a tálcát, majd lezuttyan egy másik székre.
Több mint édes, hogy mindezt megteszi értem. Kedves.
Mosolyogva nyúlok a kannáért, ám Orion az egyik tenyerével
megállít. Az ujjai hosszúak és vékonyak.
- Még egy perc. Az időzítés a legfontosabb. Nem szabad
siettetni a dolgot.
Időzítés. A következő három hónap idejére a szüleim átvették
az irányítást az időm és a naptáram fölött. Én sem kaphattam
egy korábbi hazaútra szóló repjegyet, hogy siettessem őket.
- Lila?
- Én… Köszönöm. - Orion mélybarna, illatos teát tölt a
csészéinkbe. - A vásárlók vehetnek szálas teát, de helyben
fogyasztani nem tudnak belőle? Mondjuk, egy kis
péksüteménnyel vagy scone-nal?
- Jelenleg nem. Megörököltük a hátsó konyhát, de nem
rendezkedtünk be ételkészítésre.
A szemébe nézek, és bólintok, majd a csésze füle köré fonom
az ujjaimat. Sokat tudok az ízekről. Azonban az English
breakfast tea olyan aromákkal vonja be a nyelvem, amiket meg
sem tudok nevezni.
- Nagyon finom. Markáns és telt.
Orion elmosolyodik.
- Ezt megjegyzem. Na, szeretnél vérbeli brit lenni, és
löttyinteni egy kis tejet a teádba?
 Azon kapom magam, hogy igen, szeretnék egy kicsit, ezen a
hétköznapi módon. Lehet, hogy amiatt, ahogy kérdezte, a lágy,
szirupos kiejtésével egy csipetnyi pajkossággal fűszerezve.
Beleöntöm a tejet, és figyelem, ahogy a tea színe kezd egy fakó
kávééra hasonlítani.
Orion is tölt egy keveset a sajátjába.
- Egyébként, amikor az előbb Julesról meg a Goldline-ról
beszélgettünk, elfelejtettelek meghívni a fellépésükre, ami a
következő hétvégén lesz.
Kortyolok még egyet. Eszembe jut, hogy Orion mennyit
áradozott a hangjáról és a színpadi játékáról, ezért könnyedén
bólintok.
- Szuper! Akkor ez egy… - Elvörösödik, aminek semmi köze a
futáshoz. - Akkor te és a te winchesteri idegenvezetőd máris
gondoskodtak róla, hogy a táncrended tele legyen szombat
estére.
- Alig várom! - mondom, és rájövök, hogy ez igaz.
- Akkor hát, Lila Miamiból. - A csészémre mutat. - A legtöbb
helyinek van egy teája, amit a magáénak érez. Tudod, egy
jellegzetes kedvenc. Például a turkáló eladója, Victoria, imádja
azt a ceyloni feketét, amit árulunk. Az összes többi előtt áll nála
a rangsorban. Meg kell találnunk a te kedvencedet. Tudom,
hogy meg kell még kóstolnod pár verziót, de ott van az English
breakfast a befutók között?
Már majdnem kiürült a csészém.
- Nem biztos. Mármint, nagyon ízlik. Talán nem ismerem jól a
teákat, de tudom, mi az a minőség, és ez az. Csak nem tudom,
ez-e az enyém.
 - Semmi baj. Gondolom, még majdnem három hónapom van,
hogy kitaláljam. - Ezt úgy mondja, mintha ez egyszerre lenne
rengeteg és egyben túl kevés idő.
 12

A mai az eddigi legmelegebb napom Winchesterben. Nyári

ruhába bújtam, hogy elfogadható kubai alapanyagok után
kutassak a termelői piacon. Halvány, citrommázszerű napfény
társul a délutánhoz, ami elég ahhoz, hogy felkapjak egy
farmerdzsekit, és elfoglaljak egy pihenőszéket a panzió
udvarán. Majd innen fogok facetime-ozni Pilarral. A gyep
túloldalán Spencer és Cate zöldségeket szed a konyhakertben.
Észreveszem, ahogy Spencer homlokon csókolja Cate-et, és
hirtelen egy másik kertben találom magam - a bácsikáméban,
Miami Little Havana negyedében. Ezen a helyen csókolt meg
Andrés először.
Abban a kis földdarabban gyökeredzik az egész családunk.
Négy évvel azután, hogy Abuela eljött Kubából, a testvére is
követte az útját az óceánon át. Kevés holmit hozott magával, de
közte egy vászonzacskót, tele szárított kukoricamaggal, ami a
családi farmról származott. Az a kukorica sem Miamiban, sem
az egész Egyesült Államokban nem működik. Ettől függetlenül
minden évben újra és újra elveti. Le szoktuk darálni. A kubai
föld terményeit esszük több mint ötven éve.
Tío háza ad otthont a legtöbb nagy, családi vacsorának is.
Éveken keresztül Stefanie is eljött, hogy belakmározzon a sült
húsból, a fekete babból és Abuela flanjából. A nyáron, amikor
már betöltöttem a tizenötöt, Andrést is meghívtam. Stefanie-nak
egy dolga volt vacsora után, hogy elvonja Abuela meg a mis tías
és az ő örökké kíváncsi tekintetük figyelmét, amíg
hátralopózom Andrésszel. Volt egy tervem.
Végigvezettem a calabazas28-, a lechugas29- és a cebollas30-
ágyások ártatlan sora mellett. Körbejártuk az avokádó- és
zöldcitromfákat. Aztán a kukoricaföldet - a kert ékkövét.
Rettenthetetlenül, akár a Karib-tenger, megragadtam Andrés
kezét, és magammal húztam a kukoricaszárak közti rejtett
zugba.
A kukorica egy az egyben elnyelt engem. Beletaszított minket
egy titokba.
Amikor megcsókolt, abba az összes végtagom belebizsergett,
és furcsa érzés áradt szét a hasamban. Andrésnak flan és
zöldcitromos kóla íze volt. Papi adta a kezébe az italt, a
beleegyezését, az ő néma nyelvén.
Todo está bien - minden rendben van.
Több ezer mérföldre onnan, ebben az angol kertben azon
tűnődöm, vajon Andrés mennyire van jól valójában. Még szingli
vajon? A szavak ott csücsülnek bennem egy ideje, egyre
nagyobb súllyal, amióta láttam az Instagramját. Végül
kiengedem őket magamból a FaceTime közben, miután Pilar
elsorolta a miami híreket.
Pili kiköpi az üdítőjét, buborékok lőnek fel az orrába.
- Lila! - Tovább köhög, aztán rám mered a pohara fölött.
- Csak áruld el! Esküszöm, napok óta rá sem néztem az
Instagramjára, de amikor legutóbb megnéztem, láttam őt a…
 - South Beachen. - Nyilván ő is látta a képet. Pilar ilyen. Vagy
százszor elmondja, hogy lépjek túl rajta, és ne törődjek a fiúval,
aki összetörte a szívemet. De amilyen biztos a szövetségünk, az
is biztos, hogy bármikor ott teremne a tippjeivel és ötleteivel, a
fékjeivel és egyensúlyaival. Ő így működik.
- Nos? - erősködöm. - Tudod, kivel ment oda? Bármit?
Nagyot sóhajt.
- Oké. Annalise Christopher barátnőjével, Jacquivel jár most
balettozni, és…
- Bökd már ki! - Tudom, hogyan áramlik az információ.
- Aznap a parton. Andrés Chrissel volt ott, Jacquivel és…
Alexával.
Alexa Gijonnal. Együtt nőttek fel Andrésszel Coral Gables-ben,
és többször is együtt lógott a csapatunkkal. Mintha hirtelen egy
diafilm pörögne le előttem minden egyes interakcióról, ami
kettőjük között történt.
- Hermana - mondja Pilar -, esküszöm, nem tudom, jelent-e ez
valamit. - Hiszek neki. Talán szeretjük cifrázni a történeteket,
de Pilarral sosem hazudunk egymásnak. Ez az egyik oka annak,
hogy sikerre fogjuk vinni üzlettársakként.
- Jól van. - Andrés valószínűleg barátként ment vele a South
Beachre. Lehet, hogy teljesen ártatlan a dolog. Vagy az is lehet,
hogy dupla randin vett részt. Legszívesebben elmenekülnék a
gondolat elől, bármelyik winchesteri ösvényen, amit csak
találok.
- Ne gondold túl nagyon ezt az egészet, jó? - kéri. - Maradj
annál, amit biztosan…
 - Pili, most mennem kell. Később beszélünk. Besitos. - Bontom
a hívást, mielőtt válaszolhatna, mert szükségem van némi térre
a hírek feldolgozásához. Míg a nővérem mindig hűségesen
hozza a bizonyítékait és tényeit, Stefanie mindig is más volt. Az
Andrésszel meg a stranddal kapcsolatos hírek hatására dühösen
és elszántan masírozna fel-alá ezeken a gyönyörű angol
tájakon. Ahelyett, hogy a probléma megoldására koncentrálna,
Stef azzal terelné el a figyelmem, hogy túldrámázná az egészet.
Nyafognánk és panaszkodnánk, esetleg nagyszabású,
szappanoperákhoz méltó bosszúterveket kovácsolnánk. És
legalább olyan gyakran fulladna röhögésbe az egész, mint
sírásba.
Hiányzik a kettősünk. És legyen szó drámáról,
szappanoperaforgatókönyvről vagy a való életről, egyszerűen
elfogytak a kifogásaim arra, hogy miért ne vegyem fel vele a
kapcsolatot. Halogattam már eleget. Halogattam már eleget,
hogy beszéljek vele. Megnyitom az e-mail-fiókom, és miután
vagy tíz különböző szöveget beírok majd kitörlök, a következő
nyolc szónál maradok:

Drága Stef!
Szia! Azt hiszem, beszélnünk kéne.
Lila

A holnap már rajta múlik. Megnyomom a Küldés gombot, és a

dzsekim zsebébe süllyesztem a telefonom, miközben látom,
ahogy Spencer felsegíti a feleségét a kiskertből. Ahelyett, hogy a
konyhaajtó felé indulnának, felém közelítenek.
 - Szép zsákmány! - mondom, mialatt ők ketten lehuppannak
két másik székre.
- Elég jó a termés a kertben. Finom kis salátákat lehet belőle
csinálni a héten. - Cate megrázogatja a kosarát, majd leteszi a
földre. - Egyéb hírünk, hogy Polly ma beadta a felmondását.
Cseppet sem lepődöm meg, amikor öröm hasít belém egy
pillanatra, ami talán még jobban esik a Pilivel folytatott
beszélgetés után.
- Nem fog elmenni - helyesbít Spencer. - Ez csak ideiglenes.
Polly édesanyjának gond van a szívével. A házi ápolónak
viszont térdműtétje lesz, és valamikor augusztusban tud csak
visszajönni. Polly édesanyja nem hajlandó beleegyezni egy
helyettes ápolóba. Csökönyös. Pollynak nincs más választása,
neki magának kell beugrania. Úgyhogy addig is keresnünk kell
egy kisegítőt. Mivel együtt dolgoztatok, szerettük volna, hogy
tudd.
A Varjú csodálatos konyhájának képe villan fel a szemem
előtt. Egy üres tér, ahol se vörös mappa, se Polly, aki elnyomja a
stílusomat?
- Nem kell tovább keresgélnetek. Én átveszem a sütést, semmi
gond. És Pollynak nem is kell letöltenie a két hét felmondási
idejét.
Spence félrefordítja a fejét.
- Hát, jól van! Az biztos, hogy alkalmas vagy a feladatra.
- Alkalmas, igen, de lehet, hogy nagyobb mennyiséggel kell
szembenézned, mint amit szíved szerint elvállalnál - teszi hozzá
Cate. - Nem Hamupipőkeként tartunk itt. Hogy egész nap
dolgozz, ahelyett, hogy jól érezd magad.
 A kezemet bámulom, észreveszem a figyelmetlenségből
rákerült égésnyomokat és az állandó száraz foltokat a rengeteg
liszttől. Számomra azonban ez a szépség. A konyha az a
mesebeli kastély, amire szükségem van.
- Légyszi! Úgy szeretném!
Cate némán tanácskozik Spencerrel. Bólint.
- Rendben, de egy feltétellel. Te készíted a reggelit és a
délutáni tea kínálatát, de én állítom össze és szolgálom fel a
délutáni teát, ahogy Polly szokta. Neked addig lesz időd
elszabadulni egy kicsit.
- Megegyeztünk - mondom, majd végül szavakba öntök egy
kívánságot. - Tudom, hogy ez egy tradicionális brit fogadó, de
nem lenne gond, ha becsempésznék a kínálatba néhány kubai
kenyeret és süteményt?
Spencer azt mondja:
- Mi abban is benne vagyunk, hogy egy kicsit kísérletezgess.
Aztán majd meglátjuk, hogy alakul, jó?
Nem csupán egy új munkával hagynak ott. Újra megjelenik a
lelki szemeim előtt Andrés és Alexa a South Beach homokján,
és úgy kezd az egész elburjánzani bennem, akárcsak Tío
kertjének a növényei. Ezúttal nem tudom elhessegetni őket.
Talán ferdítettem az igazságon Pili előtt, legalábbis egy kicsit. Ez
így nincs rendjén. És tudni akarom… Vajon Alexa évek óta
figyelt minket? Nézte, ahogy Andrés szája az enyémhez ér, a
keze a csupasz combomra csúszik, miközben a medencéjük
mellett lazultunk? Vajon egész eddig várta a megfelelő
pillanatot, most pedig az ő bőre kerül Andrés keze alá, és az ő
testét keni be Andrés Sun Bummal, miközben az ujja játékosan
megrántja a bikinifelsője pántját lapockái között?
Stefanie régen mindig az érzelmi mintákról, apró traumatikus
pillanatokról meg azokról az emlékekről magyarázott, amik
sosem hagyják nyugton az embert.
Andrés még mindig egyedül van? Az enyém ez.

28 Tök.
29 Saláta.
30 Hagyma.
 13

Orionnak tizenöt percen belül itt kellene lennie, hogy

elinduljunk Jules fellépésére, én pedig ádáz tekintettel nézek
farkasszemet a ruhásszekrényemmel. Egyelőre én állok
nyerésre. Ami nem azt jelenti, hogy fel is vagyok öltözve. A
megszokott halogatásom egy dolog, de nehéz a megfelelő
öltözék kiválasztása, amikor az agyam is úgy viselkedik, mint
egyfajta ruhásszekrény. A gondolataim a közelmúlt képei körül
kavarognak - régi barátok meg a volt pasikról szóló hírek és
strandok meg megválaszolatlan kérdések körül.

Recept szakításhoz
Lila Reyes konyhájából
Hozzávalók: Egy kubai lány. Egy kubai fiú. Egy pezsgőszínű
báli ruha. Egy pár aranyszínű, pántos szandál. Egy
aranyszínű kézitáska. Egy legjobb barátnő. Egy nővér. Liszt.
Víz. Élesztő. Cukor. Só. Zsír.
Elkészítés: Hallgasd végig - letaglózva -, ahogy a pasid, akivel
három éve együtt vagy, közli veled, hogy nem azért hagy el,
mert nem szeret már. Hanem azért, mert nem lehettek
együtt, ugyanis szüksége van egy kis térre. Szaladj el a
 legjobb barátnőd házáig, sírj órákon át, amíg ő végtelen
találékonysággal tervezgeti a srác pusztulását. A bál napján,
amikor az osztálytársaid táncolnak, süss egy tucat kenyeret.
* Ne foglalkozz a báli ruháddal. A nővéred majd kiveszi a
szekrényedből, nehogy megpillantsd.
Hőmérséklet: 450 Fahrenheit, a tökéletes hőmérséklet egy pan
cubanóhoz.

Három hangos kopogást hallok az ajtómon, mire

összerezzenek a valódi szekrényem előtt.
- Lila! Megjöttek értem, úgyhogy én léptem! - kiabálja Gordon.
- Ri sosem késik. Csak egy bölcs tanács.
Az biztos, hogy nem fogom beismerni Gordonnak a
lemaradásomat és az elkalandozó gondolataimat.
- Nálam minden rendben, köszi! - kiáltom. - A klubban
találkozunk!
- Oké!
Öltözz fel rendesen, figyelmeztetett Orion ma reggel,
miközben az Itchen folyó mellett kocogtunk. Aztán még egyszer,
amikor munka előtt kitett a Varjú előtt. Miután a hajamba
fésülök egy kis ápoló szérumot, fejben felpróbálok még néhány
ruhalehetőséget.
Pittyen a telefon az íróasztalomon.

Orion: Kint vagyok

Én: Jó korán!

Gordon nem tréfált.

Én: Öt perc és ott
Orion: Jó, én addig majd megfagyok itt kint
 Erre nem kap választ.
A szekrény előtt állva és késésben, feladom, és Pilar egyik
fekete merinógyapjú pulóvere mellett döntök. Leszakítom róla
a címkét, és sötét, feszülős farmerrel párosítom. És mivel a Mit
ne viseljünk - július végi miami kiadás elve mentén öltözködöm,
vékony zoknit veszek a lábamra, meg a nővérem fekete
bokacsizmáját. Orion akcentusa a fülembe cseng, úgyhogy
feldobok egy szürke-fekete állatmintás sálat is. Egy húzás a MAC
Impassioned árnyalatú rúzsából, és a szám a rubinvörös
grapefruit színében pompázik.
Lerohanok és feltépem a Varjú bejárati ajtaját. Jobban
kifulladtam, mint amennyire egy valamirevaló futónak illene.
Nos. Úgy tűnik, Oriont tökéletesen melegen tartja a barna bőr
bomberdzsekije és a nyaka köré kötött sötétkék kockás
gyapjúsálja.
- Megfagysz, mi? A nagy francokat! - mondom. - Amúgy a
korai érkezés valami brit dolog?
Hátralép, én pedig bezárom magunk mögött az ajtót.
- Úgy hívják, pontosság, és az alapján, ahogy kérdezed, azon
tűnődöm, a késés valami Lila-dolog lehet-e.
- Nem mindig. - Élénk rózsaszín mosolyom megbicsaklik egy
kicsit. - És soha, ha a konyháról van szó.
Orion mosolya a legmelegebb dolog, amit visel.
- Jól nézel ki. Hallgattál rám. Nagyjából - teszi hozzá félszegen.
Átvetem magamon a táskám pántját.
- Hogy érted, hogy „nagyjából”?
Egész hétvégén le van zárva a Varjú előtti parkoló valami
kisebb útmunkálat miatt.
 Befordulunk a sarkon, majd hirtelen megtorpanok.
- Várj csak! Ezzel megyünk? - Nem vagyok nyuszi. De még
sosem ültem motoron, ami nagyjából az ötezredik helyen
szerepel a meg kell tennem, mielőtt meghalok tízes listámon.
- Az ott - feleli Orion a fekete, kétkerekű, barna bőrüléses,
réges-régi haláljárgányra mutatva - egy 1982-es Triumph
Bonneville. Teljesen fel van újítva, még ha egy picit hangos is a
drága.
Eszembe jut a lárma, amit a Varjú konyhájában hallottam,
amikor először találkoztunk.
- Öhm. Egy kicsit.
Orion a fejét csóválva elneveti magát.
- Gyere közelebb, Lila! A kislány sokkal inkább ugat, mint
harap.
Nem mozdulok, nem közelítek.
- A kislány?
- Igen, miért? Millie a neve, és a nagypapámé volt. Most ő az
én legjobb barinőm. Már nem gyártanak ilyet. Millie igazi
klasszikus.
Remegés rázza meg a testem.
- Talán okkal nem gyártanak már ilyet. Talán azért, mert két
lábon járó, fémből készült haláljárgányok.
- Nézd csak, teljesen ártalmatlan! - Megfogja a behajlított
könyökömet. Odavezet Millie-hez. - Kisuvickoltam meg minden.
Nem félsz, ugye?
¡Carajo!
- Dehogy félek! Csak nagyon veszélyes… odakint.
Orion egyfajta közvetítőként áll közém és a motor közé.
 - Gyerekkorom óta foglalkozom ezzel a motorral, jóval régebb
óta, mint legális lenne. Több száz óra baleset nélkül, és csukott
szemmel is odatalálnék a koncertteremhez. Persze nem
ígérhetem meg, hogy soha semmi nem fog történni velünk. Te
mernél ilyet állítani, amikor kilépsz a város valamelyik
járdájára?
Álljak neki panaszkodni valakinek, akin az életem múlik?
Soha. Megrázom a fejem.
- Helyes. És nem szokásom szíre-szóra meghívogatni
embereket. - Felvonja az egyik szemöldökét. - Főleg nem az
idegenvezetett plusz egy főmet, hogy olyan tevékenységekbe
sodorjam, amikről tudom, hogy nagy valószínűséggel kárt
tennének benne.
Nem, nem szokása - nem tenne ilyet. Ez a fiú biztosan nem,
aki annyit szenvedett, hogy a fájdalma az összes winchesteri
utcát beborítaná. Ellazul a testem.
- Jól van, rendben. - Leveszem a csuklómról a hajgumimat, és
az egyenesre vasalt hajamat lófarokba kötöm. - Talán nem
ártana visszafutnom egy dzsekiért.
- Nem kell. Ráadásul nem ártana elindulnunk, különben
lemaradunk a Goldline-ról. - Kinyit egy hátizsákot, és kivesz
belőle egy ismerős szürke gyapjúpulóvert. - Miután beszámoltál
róla, hogy mi mindent pakoltál a winchesteri utadra, nem
voltam biztos benne, hogy megfelelő felsőruházatot öltesz
magadra.
Felveszem a merinógyapjú felsőm fölé a kardigánját. Orion
pulcsija puhább, mint a szekrényemben lógó ballonkabát. El
tudnék veszni benne. Megigazgatom a sálam, hogy a vége a
mellkasom elé lógjon.
- Ez már kezd a szokásommá válni.
- Hallottam már rosszabbat is - jegyzi meg Orion, majd
felpattan a motorra. - Te jössz!
Elhelyezkedem mögötte lovaglóülésben az üresen maradt
bőrfelületen, és megtámasztom a csizmámat ott, ahol mutatja.
Orion hátrafordul.
- Kapaszkodj a derekamba, és ne engedj el! És dőlj velem
együtt a kanyarokban! - Beindítja Millie-t. A motor megremeg
a combom alatt.
- Kapaszkodj, Miami!
Orion lassan halad, miközben St. Cross utcáin haladunk.
Aztán amikor a mellékút kiszélesedik, már nem törődik a
motor-szüzességemmel. Futottam már errefelé. Együtt is
futottunk már errefelé. A motorján ülve azonban az este és a
sebesség belemar az érzékeimbe.
Az első tétova percekben másra sem tudok gondolni, csak
Andrés ezüst kabriójára. Amikor teljes sebességgel rohanunk, a
miami napjaim akkor is a nyomomban száguldanak, és lepereg
előttem, ahogy napfényben úszva autózunk a Colling Avenue-n
a trópusi fuvallatban. Orion motorjának azonban akad némi
hozzáfűznivalója a memóriámhoz. Hangosabban, mint ahogy
az ősrégi szavak zengnek a fejemben, a motor és a tehetséges
sofőrje a győzelemért küzd. Friss fenyő- és fűillat keveredik a
szélbe, és úgy szívom fel az orromba, mint valami utcai
kábítószert.
 A lendületes sebesség Orion hátához présel. Miközben
erősebben kapaszkodom, megpihentetem az arcom a viseltes
bőrön. Orion pulóvere meleget ad, a karomat pedig kitölti az
erős teste. Behunyom a szemem, és egyszerűen csak érzek, amíg
a motor lelassít, és Orion befordul egy zsúfolt parkolóba.
- Meg is jöttünk?
Most ezt komolyan kimondtam?
Úgy fest, igen, ugyanis Orion nevet, miközben leparkol.
Lesegít a motorról. A testem még mindig azt hiszi, hogy ide-
oda dobják a szédítő kanyarok, a gázkar bőgése még mindig ott
visszhangzik a fülemben.
- Egy darabban ideszállítottalak, és még élvezted is.
- Hát… Ja - mondom, miközben a lábam igyekszik felidézni,
hogy hogyan működik.
- Akkor esetleg elengedhetnéd egy srác szerencsétlen, ártatlan
dzsekijét, mielőtt bemegyünk?
Lenézek; a kezem ösztönösen szorítja az alkarját, mint egy
satu.
- Jaj… bocsi! Észre sem vettem!
- Millie-nek van egy ilyen hatása. - Újabb nevetés, a tekintete
egyszerre meleg és önelégült. - Ezek szerint tetszett.
 14

A motorról leszállva a lábam sikeresen visszatér a normális

üzemmódba, mire odaérünk a fehér, fekete ablakkeretes,
nyeregtetős házhoz. A bejárat felett egy Mennyország Kapuja
felirat díszeleg, de a helyiek egyszerűen csak Kapunak hívják a
helyet.
Odabent a szűrt fény kísérteties hangulatot kölcsönöz a
térnek. Izzadság, komlószagú sör és több száz parfüm illatának
elegye követ bennünket, ahogy a könyökünkkel lökdösődve
törünk utat magunknak a tömegben. Orion a hátamra teszi a
tenyerét, és a hely közepe felé terelget. Remy és a csapat többi
tagja már foglalt nekünk helyet, ami nagy szerencse - már
egyetlenegy sem maradt.
A csapatunk lecsapott két asztalra, amit összetoltak. Florát
meg a vele egy társaságban lévő csajokat és srácokat kémlelem.
Befészkeljük magunkat a helyünkre.
Gordon integet, Remy pedig bal oldalról odaint, és
megkérdezi:
- Ezek szerint túlélted Millie-t? Van vér a pucádban a
kötényed mögött, Lila! Ri egy állat azon a járgányon! Általában
az a vége, ha társasággal utazik a motoron, hogy lecseréli az
apja kocsijára.
Orion előredől.
 - Most már elég legyen!
Megfordulok, és sanda pillantást vetek a sofőrömre.
- Egy autó? Van egy autó, amit vezethetnél, de…
- Mindjárt jön a Goldline! - Orion bal szemgolyója felém
fordul. Dühítően csücsörít a szájával.
- Még nem végeztünk!
- Zeneidő van, Lila!
Az igazság megmenti, és a tömeg éljenezve fogadja a Goldline-
t a színpadon. Remy névsorolvasást tart a kedvemért. Leah, a
dobos érkezik először, majd Tristan és Jack - az egyik a
billentyűs, a másik a basszusgitáros. Végül Carly, egy apró
termetű, barna hajú lány lép a színpadra egy mikrofonállvány
mellé egy akusztikus gitárral. Ő mutatja be Julest. A csapat fő
énekese burgundi vörös maxiruhában és fekete bőr motoros
dzsekiben jelenik meg, a haja egyenesre szárítva, a színe, mint a
pink limonádé.
Teljesen nyoma veszett a szeleburdi lánynak, aki böfög a
cidertől, és képtelen normálisan ülni egy széken. Mikrofonnal a
kezében meg egy nagyszerű bandával a háta mögött vérbeli,
professzionális csábító. Jules megeszi reggelire a színpadot.
Néhány dal után kezdem kiismerni a zenéjük különleges
stílusát. Pilar jobban tudná jellemezni, de azt még én is tudom,
hogy a Goldline többféle hangzásból, valamint több évtizednyi
zenei utalásokból kölcsönzi az eklektikus hangulatát. Részben
alternatív, részben folk, és épp annyi különcséget
csepegtetnek bele, hogy a szintetizátor és a gitár többszólamú
összhangja ne legyen túlságosan mesterkélt.
Orion elkapja az oldalpillantásomat.
 - Tetszik? - kérdezi olyan mélyen és ködösen, amilyen a fény,
és tudom, hogy a zenére gondol. Azért a torkomon akad a
lélegzet.
- Ez a lány éneklésre született. - Könnyed, de visszafogott
hangja horogra akasztja a szívem.
Orion mozgolódni kezd, a bőrdzsekije súrolja a karom.
- A zene nagy részét ő írja. Abba a lila füzetbe, ami folyton
nála van. - Orion a színpad felé bök a kezével. - Ezért nézzük el
neki.
Egy akusztikus ballada és egy alternatív jam között elvesztem
az időérzékemet. Visszapislogom magam a jelenbe, amikor a
teremben felgyúlnak a fények egy rövid szünet erejéig.
Pillanatok alatt eltelik ez az öt perc.
Remy a nyakát nyújtogatva pásztázza a helyiséget, majd felém
és Orion felé fordul.
- Jézusom! Jason Briggs is itt van. Hat óránál.
Orion egy magas, vörös hajú srácra mutat, kéthetes
borostával.
- Produkciós asszisztens a Four Points Recordsnál. Jules
megkérte Remyt, hogy ássa bele magát a londoni felderítők és
menedzserek Twitterébe, hogy milyen koncertekre járnak.
Mindig benne van a pakliban, hogy ez megtörténik.
- Szerinted Jules miatt jött? - kérdezem, Gordon meg hegyezi a
fülét.
- Fellép még pár együttes, de azért reméljük - feleli Remy. -
Nem tudom, mikor ért ide. - Jobbra-balra forog. - Rohadtul
muszáj hallania, viszont nincs több ülőhely, és a menedzsment
nem engedi senkinek, hogy túl sokáig lebzseljen a nézőtér
szélén.
Alig tíz másodpercnyi mérlegelést követően zenés székfoglaló
játék veszi kezdetét. Gordon átadja a már megüresedett helyét
Briggsnek Flora mellett, majd átcsusszan Remy székére. Remy
meg az én székemre. És én? A lehető leglogikusabb helyen
találom magam: Orion Maxwell ölében. Nem szokásom fiúk
ölében ücsörögni, főleg két hét ismeretség után, azonban Jules
miatt megéri kibírni a kínos helyzetet. Az öl tulajdonosa
vigyorog, mint a tejbetök, és úgy int magához közelebb, mintha
az egész egyáltalán nem lenne nagy dolog.
De azért…
- Most komolyan? Biztos vagy benne? Nem vagyok túl nehéz
vagy ilyesmi? - Az ilyesmi szót megnyomom, miközben úgy
csapkodnak bennem az érzések, mint egy molylepke szárnya.
- Nem kell aggódnod semmi miatt. - Orion oldalra húz, a
lábaimat átvetem a jobb combján.
Kialszanak a fények, a tömeg pedig visszahívja az együttest a
színpadra. Jason Briggs elhelyezkedik Gordon korábbi helyén,
közben a telefonján pötyög, de nem bánjuk. Én jobban aggódom
amiatt, hogy képes legyek egyensúlyozni Orion ölében, anélkül,
hogy teljes mértékben belemásznék a személyes terébe. Jules
elénekli az Aerosmith Dream On című dala akusztikus
feldolgozásának első néhány sorát, én meg úgy fészkelődöm,
mintha megrészegült kubai hangyák grasszálnának a
bugyimban.
Nem segít: Orion közeli sóhaja melegíti a nyakamat. Körém
zárja a karját, és a mellkasához húz.
 - Nyugi! - mondja, miközben Jules a szopránjával egy halálos
ugrással beleveti magát a refrénbe. - Ez olyan, mint amikor az
előbb együtt motoroztunk.
Igaza van. Erre megnyugszom. Együtt ringatózzuk végig a
műsor hátralévő részét, beledőlve a versszakokba és
fordulatokba, mozgolódva a dallamos kanyaroknál. Újra
átadom magam az érzésnek és a hangzásnak, de ez jóval több
mint egy lélegzetelállító száguldás a motoron, meg mint egy
csomó lenyűgöző dal. Minden új körülöttem, és egyre több és
több minden történik. Történik itt és most - egy miami lány egy
angol klubban hallgat egy angol bandát egy angol fiú ölében
ücsörögve, és az ő pulóvere melegíti a testét. És nincs mit tenni,
kezdem valóban élvezni. A pulzusom és a légzésem egyenletes
ritmusban követik egymást, amihez a kopottas barna bőrkabát
és Orion mentás-citrusos illata adja a kíséretet.

Olyan érzés a backstage-ben lenni, mintha a Mardi Gras

parádé kellős közepébe csöppentem volna. Orionnal egymás
mellett maradunk, de a többieket szem elől tévesztjük. Kis híján
agyontapos egy flitteres bőrszoknyát és jégcsákányra
emlékeztető sarkú lakkcsizmát viselő lánycsapat. Jules végül
felbukkan, a bandája előtt siet végig a szűk folyosón, amelyen
kábelek és behangolt gitárok zsúfolódnak.
Miután Orionnal rázúdítjuk a műsorukról való
ömlengésünket, Jules megragadja a vállam.
- Mondd, hogy Remy nem csak összevissza hadovált, és
tényleg igaz! Komolyan ott ült Jason Briggs az asztalotoknál?
Szart se láttam a reflektorok miatt.
 Megköszörülöm a torkom, és úgy döntök, nem számolok be az
ülésrendünkről.
- Igaz. És a show második felét tuti, hogy látta! Még ott
maradt, amikor eljöttünk.
- Természetesen ez azt jelenti, hogy le kell nyomoznom a
Twitterét. Mindig ír egy összefoglalót a hétvégéiről, és elejti,
hogy mik tetszettek neki - magyarázza Jules, majd a mennyezet
felé vetül a pillantása. - Miért kínzom magam? - A falra
ragasztott zenekarlistára mutat. - Nem akartok maradni?
Nemsokára a GLYTTR következik!
A GLYTTR? Nahát! Aztán eszembe jutnak a magas sarkúk meg
a flitterek az előtérben. Találó.
Orion szólal meg:
- Miattad jöttünk el. Egyébként már hallottam őket, és
olyanok, mint az elektronikus zene, az Adderall hatása alatt
született K-pop meg egy cirkuszi attrakció kozmikus egyvelege.
Zavaromban már-már azon vagyok, hogy hozzáfűzzek
valamit, azonban Gordon odaslisszan közénk.
- Nem láttátok Florát? Még velünk volt, amikor Remyvel
elmentünk italért, aztán… felszívódott. Mindenki le akar lépni,
de nem akarjuk itt hagyni. Nem válaszol az üzeneteinkre.
Orion higgadt koncertlátogatóból kevesebb mint fél
másodperc alatt védelmező gondviselővé vedlik át. Összevont
szemöldökkel néz Gordonra.
- Megkeressük. Szólj a többieknek, és várjatok a jegykiadó
ablaknál!
Követem őket, ahogy megteszünk pár lépést a nézőtéren, és
látjuk, hogy a korábbi ülőhelyeinkre már lecsaptak mások,
Jason Briggs pedig továbbra is ott figyel. Flora azonban sehol.
- Jellemző rá, hogy csak így eltűnik, és nem nézi a telefonját? -
kérdezem.
- Nem… igen. Igen, rohadtul jellemző rá. - Orion a kabátja
zsebébe dugja a kezét. - Hat hónapja még más választ kaptál
volna a kérdésre.
Szétválunk. Én benézek a női mosdóba, Orion pedig a
személyzeti bejárat tájékán nézelődik.
Ahogy Flora nélkül tartok visszafelé, látom, hogy
koncertlátogatók járkálnak le és fel egy keskeny lépcsőn az
előtérben. A lépcső egy félemeletre vezet fel, ahol a közönség
vegyülhet, de vastag oszlopok takarják el a színpad nagy részét.
Guavapasztát nem találok Winchesterben, de Orion húgára
tíz másodperccel azután rábukkanok, hogy belevetem magam a
félemeleten kavargó tömegbe. Flora hozzásimul a hátsó falhoz,
előtte egy sapkás-flanelinges fickó ácsorog.
Küldök egy gyors üzenetet, miközben odalent a GLYTTR zenél.
Orion megjegyzése a zenekarról tűpontos; a hangzásuk rossz
értelemben szokatlan.
Orion megjelenik, kikerül, és odakiált Florának. A lány
arckifejezése álomszerűből rémálomszerűvé válik, amikor
észreveszi a bátyját.
- Nem vetted fel a telefont - közli Orion. Ezúttal semmi Pink
vagy egyéb kedveskedő becenév nem hangzik el.
- Hangos a zene - vág vissza Flora.
Orion határozottan áll elé, és keresztbe teszi a karját.
- A barátaid a bejáratnál várnak, hogy induljanak. Veled
együtt.
 A srác elhúzódik, de csak egy lépéssel.
- Majd én hazakísérem Florát. Épségben haza fog érni.
- Majd máskor, William - mondja Orion.
Flora fújtat egyet, és az órájára pillant.
- De mi épp…
- Mondom, majd máskor. Gordonnal és a barátaiddal jöttél ma
ide. Ők pedig most indulnak kajálni valamit.
William megadóan emeli fel a két kezét Orionnal szemben.
Sötét, résnyire húzott szemmel Flora felé fordul.
- Csörögj, ha tudsz!
Kap egy rövid mosolyt Florától, mielőtt a lány szó nélkül
elviharzik előttünk. William az állával Orion felé bök, majd
visszafordul a korlát felé.
- Nos - szólalok meg, miközben lefelé tartunk. - Hát
találkoztatok.
- Ő Will. Emlékszel, meséltem, hogy a Roth Evans egyik
technikusa Flora körül szaglászik?
Ösztönösen visszapillantok rá.
- Ez nem festett túl jól. Az biztos, hogy öhm, szaglászik.
Orionnal együtt kilépünk az utcára.
- Sokkal rosszabbul is festhetett volna. Ha Will a közelben
van, nagy rá az esély, hogy Roth sleppje is itt lebzsel valahol.
- Akkor nem Jason Briggs volt az egyetlen, aki le akarta
csekkolni a Goldline-t.
A két sorban álló kocsik között átvágunk a parkolón.
- Pontosan. Jules három új dalt adott elő ma este, a vonatossal
együtt, ami úgy tetszett neked. - Egy ezüst Land Rover felé
mutat. - Az ott. Az Rothé. Tudtam én! Nem azért jöttek el idáig
Londonból, hogy megnézzék a GLYTTR-t. Több száz remek női
énekes van Londonban, Rothnak mégis Jules meg az ő
különleges hangzása kell, és nem is tudom igazán hibáztatni
ezért. De nem fog leszállni róla. - Orion úgy öt lépésre a
motorjától megtorpan, és kifújja a levegőt. Keserűsége
félmosollyá szelídül. - Ez után az egész után Florával jólesne egy
séta. Van pár klassz hely a környéken, ami amúgy is szerepel a
winchesteri látnivalólistádon. Benne vagy, vagy korán kell
kelned holnap?
Már meséltem Orionnak a sütős melómról a Bagoly és
Varjúban. De ma reggel úgyis előre dolgoztam, a mai adag mellé
a vasárnapit is megsütöttem (csokoládés scone, reggeli
zsemle, Abuela piskótája és cukros keksz), ez Polly egyetlen
olyan szokása volt, amit megtartottam.
- Holnap sokáig alhatok, úgyhogy részemről rendben. És van
látnivalólista?
- Elég csapnivaló idegenvezető lennék, ha nem volna.
Orion pulóvere továbbra is tökéletes melegségbe burkol,
miközben beérünk a város egy másik negyedébe a Gate mellett.
Az Itchen-folyó pont itt halad keresztül a városon. Réges-régi
hidakon sétálunk át, száguld alattunk a folyó. Orion pedig kész
történelemkönyv.
- Ez a régi malom már 1086 óta itt áll. Mosodaként használták
az első világháború alatt.
- A mi Itchen-folyónk huszonnyolc mérföld hosszú.
- Winchestert az őskor óta lakják, de egy tűz 1104-ben a város
jelentős részét elpusztította. Az érsek újjáépíttette a nagy részét.
 Lelkesen hallgatom, azonban a látvány meg az utcák
kezdenek ismerősen festeni. Túlságosan ismerősen. Felszínre
tör bennem valami a saját emlékeimből.
- Várj! Ha ez itt a Broadway, simán átvághattunk volna a St.
Cross Roadon percek alatt. De mi inkább ezzel a baromi nagy
kerülővel sétáltunk végig a város peremén, és egy mellékúton
jöttünk idáig?
Fel-le ágaskodik a lábujjhegyén a viseltes bakancsában.
- És?
- És? És Remy szerint apád kocsiját is használhatod.
- Gyakran szoktam is. - Megkordul a gyomra, mire mindketten
nevetésben törünk ki. - Kaja? Beugorhatunk a Tescóba. A
vacsorám, nos… Olyan nem igazán volt.
A szupermarket felé sétálunk az utcán.
- Most azzal próbálod elterelni a figyelmemet a motoros
sunnyogásodról, hogy közlöd egy megszállott szakáccsal, hogy
pocsékul étkezel?
- Csak tényeket közlök. Benyomtam egy almát meg egy sajtos
szendvicset.
Működik.
- Szánalmas. Most, hogy enyém a Varjú konyhája, az összes
kubai ételt meg fogom főzni, amit angol hozzávalókkal
lehetséges. - Elvékonyodik a hangom. - Hiányzik.
- El tudom képzelni. Van pár hely Londonban, de nem hiszem,
hogy ettem már kubai kaját. Én is kapok belőle?
Kétes brit alakok felesleges motorkerékpárral nem
érdemelnek mosolyt, ám Orion Maxwell üres gyomra, kisfiús
lelkesedése és rángatózó szemöldöke győzedelmeskedik
mogorva tekintetem fölött.
- Az én idegenvezetőm nem fog teán meg sajtos szendvicsen
élni. - Odaérünk a Tescóhoz. - Tiéd a kaja, én meg keresek pár új
arcmaszkot. - A bőrömnek hiányzik a floridai páratartalom.
A szupermarketből kilépve magunk mögött hagyjuk a
belvárost. Orion semmit nem árul el a végső célpontunkról,
miközben egy egyenletesen emelkedő lépcsőn vezet fel egy
előkelő környéken, ahol jókora házak terpeszkednek.
A városrész egy ösvényre terel bennünket, amit kovácsoltvas
korlát szegélyez, és széles lépcsők tagolják.
- A világítás hagy némi kívánnivalót maga után, és egy kicsit
meredek az út, de elég masszív a cipőnk. És megéri amiatt, ami
a végén vár bennünket. - Előveszi a telefonját, rányom a
zseblámpa ikonra, és arra biztat, hogy kövessem én is a
példáját. - Bízol bennem?
Három dologban kérdés nélkül megbízom: Abuela
receptjeiben meg az ő jellegzetes receptvariációiban, a
családom vállalkozásában - abban, ahogy működik, valamint a
városban, ahol működik. Azonban ez a srác eddig kiválóan
tanítgatta, terelgette és szórakoztatta a Miamiból kelletlenül
áttelepült lányt, sőt még melegen is tartotta a puha, szürke
gyapjúpulóverével. Ebben a pillanatban benne is megbízom.
Talán jobban, mint amennyire ismerem.
- Mutasd az utat!
 15

Az ösvény és a lépcsők valóban meredekek egy kicsit, de az én

sportos testemmel és tüdőmmel nem fog kiszúrni. A titkos
ösvény egy kerítéssel szegélyezett fennsíkba, illetve egy olyan
kilátásba torkollik, amitől a szavam is eláll. Pont, ahogy annak
idején Steffel a Disney Worldben, szaladok az alattunk elterülő
város méretű színpompás éjszakai fények felé. Winchester úgy
terül el előttünk, mint egy fejtetőre állt, aranyzsarátnok-galaxis.
Jó magasan vagyunk! Fák és épületek ragyognak a kékesfekete
égbolt alatt. A vasúti járművek üstököscsóvaként száguldanak.
A belvárosban magasodó székesegyház sárga fényben úszik.
- St. Giles-domb. - Orion a tőlünk balra elterülő park felé
mutat a domboldalon. - Gyere! Remélem, nem túl vizes a fű.
Az - jó, nem nagyon vizes -, de azért nedves, mert ez Anglia.
Orion túl nagy örömét leli a fintorgó arcomban, és ahogy a
farmeromban tétován elhelyezkedem a fű harmatos rétegén.
- Ha már ennyire viccesnek találod a vizes seggemet, alig
várom, hogy csepegtess valami kulturális mítoszt a fűről -
jegyzem meg.
- Most már külön kérvényezed a babonákat? Én meg még azt
hittem, hogy a tényeim meg a winchesteri történelem annyira
untat, hogy visszamenekülsz Miamiba.
 A szó lesből támad, egyetlen pillanat alatt, én pedig
fegyvertelen vagyok, és elgyengültem a látványtól, a motortól és
a zenétől. Estoy aqui - Még itt vagyok, súgja Miami. Mintha el
tudnám felejteni! Ezúttal azonban Miami csupán súrolja a
bőrömet, ugyanis szép lassan hagyom, hogy ennek a városnak a
szikrázó látképe megváltoztassa a nézőpontomat. Teljes
egészében csak egyetlen helyhez tartozhatok, de most itt fogok
ülni ezen a dombon, hogy élvezzem ezt a pillanatot. Talán még
szeretem is.
- Lila. Nem akartam…
- Mutasd, mi van abban a szatyorban - kérem.
- Jó. De tudom, hogy azt akarod, hogy…
- Azt akarom, hogy a korgó gyomrod hallgasson el végre.
Orion kifújja a levegőt, vagy a megkönnyebbülés, vagy a
jókedv miatt, nem tudom. Azért előszedi a barna zacskót.
- Most pedig ismerkedj meg néhány klasszikus brit nasival!
- Hé, az életem nem száz százalékban nélkülözi a brit
dolgokat. - Előhalászom a telefonom, és mutatok neki egy képet
a türkizkék Mini Cooperemről.
- Ne viccelj! - Mosolyogva néz fel. - Passzol hozzád. A szín meg
nagyon miamis és élénk.
- És gyors. Hiányzik a vezetés.
- Nem tart sokáig. Észre sem veszed, és újra együtt lesztek. -
Ezt úgy mondja, mint valami esküt. - Három hónap, ami egyre
csak fogy.
Mint a fogyó hold. Megtalálom én is; ott kukucskál a dombot
szegélyező egyik fa ágai között, kövéren és kereken. Aztán
Orion felé fordulok, és lehet, hogy az elém táruló gyönyörű
látvány hatására egy másik is felkelti a figyelmemet. Orion
Maxwell vonzó srác. Igazán vonzó. A kopottas részei - a viseltes
bőr, az elnyűtt bakancs, a haja, ami mindig kacéran göndörödik
- igazán érdekfeszítő a város fényei által megvilágított csiszolt
arcéle és kék szeme mellett, amelynek a színe mintha
egyenesen egy festő palettájáról lépett volna le. A következő
szavaim a ködös képzeletem agyszüleményeiként buggyannak
ki belőlem, mintha.
- Mégis, milyen élelmiszerellátó vagyok? Épp a nasis
zacskóból akartál kipakolni, én meg elvontam a figyelmedet.
- Tényleg. - Orion nagy csinnadrattával elrendezgeti az
ételeket a kis piknikünkhöz. - Walkers baconös rágcsa, amit mi
csipsznek hívunk. Tévesen. A cukorsokkért pedig az Aero és a
Dairy Milk szeletek a felelősek. - Végül elővesz egy ismerősnek
tűnő jókora üveget. - Igen, már megint az Oldfields. Siettem,
úgyhogy inkább biztosra mentem.
Két tiszta műanyag pohárba tölt a ciderből.
- Az eladó a Tescóban bedobta ezeket is, amikor meglátta a
cuccainkat, és megemlítettem a dombot. Hogy ne kelljen
üvegből innunk. - Nekikoccintja a poharát az enyémnek. - Mint
az állatoknak.
Magam köré húzom Orion pulóverét, és iszom a ciderből, meg
megkóstolom a nasikat. A baconös csipsz - rágcsa - hamar a
kedvencem lesz. Akárcsak ez a kilátás. Egy újabb dolog,
amiben el tudnék veszni, főleg egy ilyen idegenvezetővel - meg
talán egy új baráttal, aki körbemutogatja nekem a vidéket.
Orion észreveszi, hogy az égre szegezem a tekintetem.
- A csillagokat figyeled? - kérdezi.
 Hátradőlök a lejtőn, a hajam a nyirkos fűbe simul, de nem
érdekel.
- Téged kerestelek. A csillagképedet.
Elmosolyodik.
- Az apu ötlete volt, ezért adhatott nevet anyu Florának. Orion
egy vadász a görög mitológiában. Apu mindig is távoli helyek
után vadászott. Ehhez add hozzá az asztronómia iránti
rajongást, és meg is van a név, ami miatt piszkálni fognak az
iskolában.
- Szuper ez a név. Különleges és erős - hallom saját magamat.
- Köszi, már nekem is tetszik. Hozzá kellett nőnöm. De nem
fogsz megtalálni azon az égbolton.
- Miért nem?
- Az Orion csillagkép csak télen látható éjszaka az északi
féltekén. Kora augusztusban kerül elő újra, de csak hajnalban. -
Oldalba bök. - Az Orion a pékekkel bukkan fel.
- Augusztusban még Winchesterben leszek, és épp
kenyértésztát fogok dagasztani. Muszáj lesz kimennem, hogy
megnézzem, már ha egyáltalán megtalálom a nagy köd meg a
város fényei mellett. Sosem jártam még igazán jó csillagleső
helyen. Inkább városokba utazgattunk, és hát, Miami is
nagyváros. - Az én fényes, gyönyörű otthonom sohasem elég
sötét.
- Viccelsz? - Még a félhomályban is észreveszem a tettetett
rémületet az arcán. - A látnivalólistád percről percre hosszabb.
Van egy álom csillagleső hely, sötét, mint a bűn, és kocsival kell
menni, de nincs olyan messze Millie-től.
 - Jól hangzik. - Mély levegő, ki és be. - Csak az utóbbi pár hét
során tudtam felnézni a csillagokra anélkül, hogy összetörtem
volna. Az abuelám temetése óta képtelen voltam rá. - Elfordítom
a fejem, és látom, hogy Orion mozdulatlanul vár. - Miamiban
Estrellitának hívnak engem a környékünkön. Kiscsillag. Mintha
én világítanám be az éjszakai égboltot és a konyhát, miközben
mindenki más alszik.
- Így is van - jegyzi meg Orion. - A főztöd erről árulkodik.
- Köszi. Szükségem lesz a hajtóerőre, amikor hazamegyek.
- A családi vállalkozásodhoz? Arról én is sokat tudnék
mesélni.
Bólintok.
- Anyukám nem süt, de nagyon tehetséges tortadíszítő.
Amikor Pilar jövő májusban végez az egyetemen, a szüleim
nyitni akarnak egy kis kézműves tortaüzletet Miami egy másik
negyedében. Pilar meg én pedig átvesszük a La Palomát.
Galambot jelent. Én fogom felügyelni a konyhai csapatot meg az
összes ételt. Pilar pedig a könyveléssel meg az üzleti dolgokkal
foglalkozik majd.
- A nyerő csapat. - Az egyik ujjával odanyúl, de nem érint
meg. - Ez megmagyarázza a medált. Ha odahaza ennyi
minden vár rád, megértem, hogy nehéz lehet elszakadni.
Felülök, érzem az aranygalambot a nyakamban. Ahogy a
sálam összegyűrődik, a kismadár épp kilóg a leopárdmintás
anyag alól.
- Elszakadni onnan olyan, mintha a szívemtől kellene
megválnom. De az én hibám. Nagyjából ezerszer rosszabb
voltam Floránál.
 Orion is feltámaszkodik, és a Cadbury csokiját majszolgatja.
- Sejtettem, hogy nem azért küldtek el három hónapra, mert
kilopóztál, és nem válaszoltál az üzenetekre.
- Nem, egyszer csak győzedelmeskedett fölöttem a sok
veszteség, és felelőtlenül viselkedtem. Hiányzott Andrés, Abuela
halála meg teljesen felemésztett. Aztán Stefanie is elment.
Minden, amit megszoktam, kezdett szétcsúszni, és úgy éreztem,
mintha az egész várost vissza kellene szereznem, hogy jobbá
tegyem, ezáltal visszanyerjem a talajt a lábam alá.
- És hogyan kell visszaszerezni egy várost?
- Végigfutottam Miamin, órákon át, amíg csak bírtam. Nem
válaszoltam az üzenetekre. Pilar végül lenyomozta a
telefonomat, és majdnem húsz mérföldre az otthonunktól talált
rám. Valami parkban feküdtem a fűben, kiszáradva, és
zokogtam bele a semmibe. Gyakorlatilag egy roncs voltam.
- Jézusom, már értem, miért aggódtak annyira. Valaki ki is
rabolhatott volna… vagy még rosszabb.
- Aha - suttogom. Most először beszéltem arról az estéről.
Jobban esik, mint gondoltam, hogy felszabadítok pár
emlékképet. Még mindig eszembe jut néha, például amikor a
kezem elmerül a kenyértésztában. Az égő tüdőm okozta pánik,
és hogy nincs elég levegőm, a torkom meg szárazabb, mint
bármilyen sivatag, amiről Florida csak álmodni mer. És ahogy
Pilar gyengéden fésülgeti a megmosott hajamat, mielőtt levest
melegít nekem.
Azon kapom magam, hogy folytatni akarom.
- Tudod, a családomnak nem szokása elküldenie a szeretteit,
hacsak nem ez a végső megoldás, úgyhogy gondolom, ezzel
váltottam meg az ide szóló repülőjegyemet. Amikor Abuela
kamaszkorában Amerikába jött, afféle különleges lehetőséget
kapott, amit nem utasíthattak vissza a dédszüleim - a
templomukon keresztül történt, egy csereprogram keretében.
Aztán pár évvel később sok rokonom követte őket, eleinte
összezsúfolódtak a házakban, amíg nem találtak munkát, és
nem engedhettek meg maguknak egy sajátot. Továbbra is közel
állunk egymáshoz, és ez a családi egység mindennél többet ér. -
Párás lesz a szemem. - Annyi minden köt…
- Annyi minden köt téged Miamihoz - fejezi be helyettem.
- Pontosan. Bizonyos értelemben az volt a kezdet.
Pittyen egyet Orion telefonja.
- Nézd csak meg! Lehet, hogy Flora az - mondom.
Az állával felém biccent, mielőtt elolvasná az üzenetet.
- Nem Flora. Hanem Remy. Emlékszel, hogy Jules le akarta
csekkolni a producer Twitterét? - Amikor bólintok, folytatja: -
Jason Briggs tweetelt pár sort a szombati eseményekről
Winchester városkájában. A Goldline-ról azonban egy szót sem
ejtett.
Kihúzom magam.
- Ez képtelenség! Jules az egyik legjobb énekesnő, akit valaha
hallottam.
- Ja, és néha egy üzenet nem elég. Fel kéne hívnunk. - Így is
tesz, és amikor Jules felveszi, Orion kihangosítja. - Hát ez rohadt
nagy baromság! - mondja.
- Hű, Ri, ez aztán találó dalszöveg! - szólal meg Jules a vonal
túlsó végén nyersen. - Briggs még a GLYTTR-re is rábólintott, a
GLYTTR-re!
 - Jules, Lila vagyok. Mindenkinél jobbak voltatok, akik ma a
színpadra léptek. Belehallgattam abba a GLYTTR együttesbe, és
nagy nullák! Úgy sajnálom!
- Köszi, kedvesem.
Folytatom.
- Amúgy Briggs stúdiója Londonban van? Bármikor süthetek
ám neki valami… különlegességet némi extra hozzávalóval,
amitől hosszú, fájdalmas órákat fog tölteni a vécén.
Harmonikus nevetés tölti be a csendes domboldalt.
- Hű de rohadék ez a csaj! Imádom! - Ez Remytől jön.
- Én is, és bár csábító a gondolat, inkább ne! - mondja Jules. -
Ez így működik. Az egész iparág szubjektív, és csak arról szól,
hogy a megfelelő időpontban találj bele valaki ízlésébe. Nem
baj, összeszedem magam, végül is nagylány vagyok! Olyan
számot fogok írni, hogy Jason Briggs hátast dob tőle.
Mostantól pedig egy szót se szóljatok a lila füzetemre!
Egyetértünk vele, és ezt meg is mondjuk neki. Aztán letesszük,
Orion pedig ismét rajtakap, ahogy a tiszta, fekete égbolt felé
fordítom az arcom.
- További csillagképnevű srácokat keresel az égen?
- Kac-kac-kac - felelem őt utánozva, ami derült mosolyt vált ki
Orionból. - Azt hittem, látok egy hullócsillagot, de csak egy
repülő volt. És közben azon gondolkoztam, hogy Jules nem csak
várja, hogy a szájába repüljön a sült galamb. Keményen
dolgozik az álmaiért.
- Nem hullócsillagokra bízza a jövőjét, az biztos. Ő maga lesz a
csillag.
Újra felnézek az égre.
 - De azért jólesik kívánni valamit. Ha az a kis mozgó fény nem
repülő lett volna, mit kívánnál?
- Hogy megkóstolhassam a kubai főztödet.
Vetek rá egy sanda oldalpillantást.
- Ez megoldható.
- Tényleg? - Felém fordul, és rátámaszkodik az egyik
könyökére. - Annyit mondogatod ezeket, de még nem…
- Meglesz. Először egy kubai szendvicset fogsz kapni tőlem.
Nem árulok el róla semmit, csak annyit, hogy kell hozzá pár sült
sertéslapocka meg egy sült sonka. Úgyhogy kitartás, Maxwell.
Erre igazán kár lenne elpazarolni egy hullócsillagot. Szóval, mi
lenne a valódi kívánságod?
Vidám mosolya lehervad. A tompa fényű csillagok felé kapja a
kezét.
- Már régóta nem kívánok ilyenkor. Úgy értem, reményeim és
álmaim még mindig vannak. És ez egyáltalán nem azt jelenti,
hogy csak várok ölbe tett kézzel, hogy megtörténjenek a dolgok.
De kötöttem egy egyezséget az univerzummal. Megtanultam
már, hogy ne kérjek többet annál, mint amim van, legyen az jó,
vagy rossz.
- Amióta… az anyukád…?
- Igen, azóta. Már békére leltem és elfogadtam, hogy nem kell
harcolnom olyasmivel, amire nincs ráhatásom. Többé nem
koldusként fordulok Istenhez vagy az univerzumhoz. Ez sokat
segít. - Halványan megremeg az ajka. - És tudod, néha egész
szórakoztató estéket kapok az univerzumtól, például
megmutathatom egy látogatóba jött kubainak a barátaim
zenéjét, a motoromat és az ősi rágcsáinkat. Szóval lehet, hogy
szívesebben lennél otthon. Megértem, és az okokat is. Azonban
most itt vagy, és semmi nem jut eszembe, amiért ez rossz lenne,
Lila.
- Egyáltalán nem olyan rossz. - A szavak csak úgy
kibuggyannak belőlem, lekörözve számtalan miami
visszhangot, kubai gyökeret és minden mást, amit elhoztam
magammal a csomagomban erre a hideg, idegen tájra. Teljesen
igaza van. A pulóverét viselem, és ez teljesen rendben van,
valamint új értelemben jó érzés, hogy mintha kezdeném a
városát is magamon viselni.
Esti fuvallat érkezik, és magával viszi az összes nehézséget,
majd lesodorja az üres műanyag poharainkat a dombról. Így a
cider maradékát úgy isszuk meg, hogy ide-oda adogatjuk
egymásnak az üveget. Mint az állatok. És nem számít, hogy a
csillagkép, ami a névrokona, júniusban csak Ausztráliából vagy
Új-Zélandról látható. Én itt vagyok, ezen a féltekén. Így is, úgy is
megtalálom Oriont.
 16

Spencer az oka, hogy a délelőtti futást a Varjú konyhájában

kezdem, és ott is fejezem be. Spence-nek csupán négy szót
kellett közölnie Orionnal, amikor összefutottak a rózsalugasnál:
kubai péksütik, kubai kenyér.
Kifulladva megmosakszom, majd odadobok a futótársamnak
egy vizesüveget.
- Szerintem ez volt az eddigi leggyorsabb körünk. A
tempódnak semmi köze nem volt a pastelitókhoz, ugye?
Végighúzza a homlokán a hideg flakont, és a mosogatóhoz lép.
- Arról már teljesen megfeledkeztem.
- Hazudsz! - Hátat fordítok neki, ahogy felhorkan, és előveszi
a titkos tartalékait. Ragyog a konyha, ahogy átrendeztem, hogy
a La Paloma elrendezésére hasonlítson. Így, hogy Polly elment,
végre az enyém a konyha. Legalábbis a nyár végéig. Orion egyik
teaszállító dobozát süteményes dobozzá minősítettem.
Felemelem a fedelét, ami alatt fél tucat pastelito rejlik. A
téglalap alakú, hajtogatott sütik teteje be van rovátkázva, és
felsejlik alatta az édes töltelék.
- Jaj, egek! Most már értem, miért kellett a futás végéig
várnom vele. Kizárt, hogy egy falatnál meg tudnék állni, és az
nem sok jóra vezetne. - Magába szívja a vaj és az omlós tészta
illatát.
 Rámutatok a kétféle süteményre, coco y guayaba31.
- Kókuszos és guavás. Anyukám küldött guavapasztát, de azt a
barátaimnak tettem félre, nem a vendégeknek. És nem, nem
mind a tiéd. - A fejemet csóválom az elkámpicsorodott
arckifejezése láttán. - Két másik ember is él a házatokban.
Beleharap a guavás süteménybe, aztán ütődött, félig
bedrogozott arcot vág.
- Ennek illegálisnak kellene lennie! Nem is tudom, mikor volt
ennyire szuper dolog a számban.
Találkozik a tekintetünk, gyorsabban, mint egy csettintés.
Vigyázz, kész, pirulj! Nem tudok mit tenni ellene. Kérlek, higgye
azt, hogy csak a futás miatt vörös a fejem!
A nevetésébe beleremeg az egész mellkasa. Nem nyert.
- Te meg miféle piszkos dolgokra gondolsz? Én szigorúan a
leveles tésztáról beszéltem, annyira könnyű! Azt is te sütötted?
¡Tranquila!32 Megköszörülöm a torkom, és vetek felé egy
pillantást, ami azt közvetíti, hogy ismersz te engem egyáltalán?
- Az egész tegnapi napot azzal töltöttem, hogy egy
fagyasztónyi leveles tésztát gyártsak a következő hetekre.
Miközben majszolgat, odaviszek egy jókora, ovális cipót, ami
tökéletesen aranybarnára sült, a közepén pedig egy vágás fut
végig, és még meleg a sütéstől.
- Pan cubano. Kubai kenyér. A legtöbb kultúrának megvan a
saját kenyere, ez pedig itt a miénk. Hasonlít a franciákéhoz,
csak zsírral készül. Nagyon szeretjük a sertésből készült
hozzávalókat.
- Azokat én is. - Felhúzza az egyik szemöldökét, amikor
előrébb tolom a kenyeret. - Az egész az enyém?
 - A tiéd és a családodé. Még jó, hogy eldugtam ide. Cate azt
mondja, hogy csak egy fél karéj meg hat pastelito maradt a
személyzetnek. Már megint emelnem kell az adagon. - Fogok
egy recés pengéjű kést, és szelek egy darabot, majd megkenem
az egyik új kedvencemmel: a legelőn nevelt állatok tejéből
készült ír vajjal, amit egy kis edénykében tárolok.
Orion habzsolni kezdi a szénhidrátot és a zsírt, majd újabb
eksztatikus kifejezés ül ki az arcára.
- Annyira tökéletes! Ez is zseniális alapanyag lesz a sajtos
szendvicshez.
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Anyukám lóg még egy
kávészállítmánnyal, úgyhogy készíthetek neked majd kubai
kávét. - Mami igazából elfelejtette bepakolni a legutóbbi
szeretetcsomagjába, arról bezzeg gondoskodott, hogy egy plusz
pulóvert meg egy csomag alsóneműt beletegyen. Por Dios. -
Amúgy a kenyeret bele szoktuk mártani a kávéba, és az a
legfinomabb dolog a világon.
Már majdnem végezve az első szelettel, így szól:
- Te megcsinálod, én megkóstolom.
Húzkodom a szemöldököm.
- Aztán majd megkóstolod a kubai szendvicset. De majd csak
holnap, mert a húsnak egy napig kell sülnie. Hét körül gyere át,
ha tudsz. És akkor megtanulhatod, hogyan kell elkészíteni.
- Persze, menni fog. - Elgondolkodva az állához emeli a kezét. -
Azon agyalok, hogy ezt a sok futást nem lehetne-e inkább
kihagyni.
Én is megkóstolom a főztömet, a meleg, vajazott kenyeret
majszolom, és a pastelito de guayaba kis csücskét, amit Orion ad
a kezembe. Otthoníze van.
- A legtöbb kubai szakács eltökélt, hogy addig etessen, amíg
már nem tudsz járni, nem kapsz levegőt, képtelen vagy
beszélgetést folytatni, vagy a három bármelyik kombinációja. -
Megvonom a vállam. - Hogy mit teszel a testeddel, az a te
dolgod. Bocsánat!
- Igazán, csak ennyi?
A tekintetünk újra találkozik egy párbajra. Veszítek - én török
meg először, és röhögöm el magam. Ő is így tesz, majd visszatér
a pastelitójához. Kidugja a nyelvét, hogy lenyalja a guavás
töltelék maradványait a szája sarkából. Igazán szép az a száj.
Telt és tökéletes mértékben széles. Nem mintha eddig nem
vettem volna észre. Ám a felfedezés most révedezésbe fordul.
Jelenleg nem értem, hogy a révedésem hogy jelenthetne többet.
Azonban a forrongó, vörös vér még az enyémhez hasonlóan
összetört szívekben is pumpál.
Spencer és Gordon rongyol bele az álmodozásomba, amikor
piaci szerzeményekkel teli táskákkal becammognak a hátsó
ajtón. Spence Orion felé biccent, majd odaszól nekem.
- Siker! Volt fügéjük, ráadásul nagy tételben olcsóbban adták.
Gordon egy keverőtálba önti a fügét, amit letesz a
konyhaszigetre.
- A nagy tétel szuper. Köszönöm! - mondom, Spencer pedig
kiviszi a szerzeményeket a személyzeti folyosóra.
Gordon már meg is találta a guavás pastelitókat, amiket az
emeleti konyha számára tettem félre. A kezét a tányér peremén
tartva mereszti rám a szemét.
Egy fújtatással megadom magam.
 - Na jó, még egyet. De hagyj a szüleidnek is!
Gordon nem fecséreli az időt a harapdálásra.
- A legkedvesebb ételem mind közül, amit Miamiban
kóstoltam. Megfizettem érte az elliptikus tréneren. -
Megrángatja az átizzadt edzős ruháját.
- Hű! Én meg egész eddig azt hittem, hogy ezek a menő
edzőcuccok csak mutatóba vannak - jegyzi meg Orion.
Gordon közelebb jön, és a szájába töm egy hatalmas darab
péksüteményt.
- Fogd be, Ri! - mondja elnyelve, de azért kellően érthetően.
Elvigyorodunk, amikor odébbáll.
Eszembe jutnak a fügék, és a tálhoz közelebb lépve különböző
szögekből megvizsgálom az árut. Bizalmatlanul.
- Lila - szólít meg Orion -, az a gyümölcs teljesen ártalmatlan,
nem valami szörnyeteg apró tojása, ami bármikor kikelhet és
rád támadhat.
- Mondod te! - Sóhajtva ránézek. - De muszáj lesz
összebarátkoznom a fügével a korlátozott mennyiségben
elérhető guava miatt. Csupán néhány fajta gyümölcs alkalmas
pastelito-tölteléknek. - Elveszem az egyik lilásfekete fügét; a
mérete és a textúrája hasonló az én drágaságos guaváméhoz. -
Abban egyeztem meg Wallace-ékkal, hogy egyesítem a kubai és
a brit pékárukat. De arra gondoltam, hogy néha meg fogom
próbálni összevariálni a hozzávalókat meg a technikákat,
ahelyett, hogy egymás mellett tálalnám őket.
Orion bólint.
- Akkor egy fügés pastelito? Egy jó kis brit-kubai kombó?
 Megrándul az ajkam a pastelito szó hallatán, ahogy teljesen
helytelenül, mégis imádni valóan cseng Orion melegséggel teli
brit kiejtésével.
- Aha, az abuelám is biztos valami hasonlót készített volna.
Ugyanannyira szerette variálni a receptjeit, mint a
hagyományos módon elkészíteni az ételeket. - Belevágok az
egyik fügébe, mire felsejlik két lilásvörös dudor, amit
kikanalazhatok és lesüthetek némi cukorral, olajjal és
pektinnel.
Csipog a telefonom a futónadrágom zsebében. Mami az -
egész korán ébren van magához képest -, de ha sok a
tortarendelés, előfordul.
Luisa átjött tegnap este. Stef hamarosan olyan helyre utazik,
ahol jobb lesz a wifi. Hamarosan kapcsolatba lép veled. Van még
más is, csak előbb elintézek pár rendelést. Besitos.
Luisa Lopez, Stefanie anyukája. Még mindig nem szoktam
hozzá ehhez az új rendszerhez, amikor Steffel másokon
keresztül kell üzengetnünk azért, hogy le tudjunk folytatni egy
egyszerű beszélgetést.
Újra elolvasom az üzenetet, aztán lefordítva Orionnak is
előadom.
- Stefanie családjából senki nem tette még be a lábát a La
Palomába, mióta Stef Afrikába utazott. A konkurens pékségnél
vásároltak azóta. Egészen tegnap estig.
- Kizárt, hogy a másik pékség ugyanolyan jó, mint a tiétek.
Zavarba jövök, és a fejemet csóválom.
- Ez azért elég árulkodó, hogy mennyire kínos a helyzet.
Mindenki tudja. - Megmutatom Orionnak az e-mailt, amit
Stefnek küldtem a minap. Még mindig nem jött válasz.
Orion odahajol, alkarját a konyhaszigetre támasztja, a szeme
pedig egy pillanatra sem hagyja el az enyémet, miközben a
kenyérbe harap. Nyel egyet.
- Talán csak fél, és egyelőre könnyebb az anyukáján keresztül
üzennie. Szerinted mire utalhat a több anyukád üzenetében?
- Nem tudom, de majd kiderítem, vagy Mamitól, vagy Pilartól.
De…
- De micsoda?
- Én… - A szavak, amelyeket sosem mondtam ki senki előtt a
nyelvem hegyéig sodródnak. Ott azonban megtorpannak. Túl
nagyot kellene ugraniuk.
- Jól van - motyogja Orion, és körbekémlel, majd a fatálban
tárolt tengeri sóért nyúl. - Réges-régen, hajdanán - kezdi, és
szikra villan a tekintetében -, a só a barátságot szimbolizálta.
Az egyik legelső babona, amit megtanultam. A só drága árucikk
volt, és ha kiborult, az nem csupán költséges mulatságnak,
illetve balszerencsének számított, hanem úgy vélték, hogy egy
barát küszöbönálló elvesztését is jelzi. - Felém tolja a kis tálkát. -
Ennek megelőzésére át kell dobnod a sót a bal vállad fölött.
Mami a sót arra használja, hogy felszívja az olajfoltokat a
különböző felületekről, hogy aztán le lehessen takarítani.
Azonban nem kizárólag a só az oka, hogy úgy érzem,
biztonságban előhozakodhatok pár eltitkolt igazsággal. Hanem
Orion, ahogy az én főztömet eszi, és egy kicsit nekem is adagol
közben magából. Még ha csak egy babonáról is van szó, arról
árulkodik, hogy nem csupán kíváncsi, vagy csak cseverészni
akar. Hanem fontos neki az egész.
 Épp, amikor készen állok rá, hogy mondjak még valamit,
közelebb lép.
- Muszáj elmennem dolgozni, de esetleg beugrasz később az
üzletbe? - Bár mindketten felhevültünk a futástól, magához húz
egy ölelésre, amiről nem is gondoltam, hogy ekkora szükségem
van rá, nagyobb, mint az otthoni ízekre. - Majd megoldjátok,
Lila. A régi barátságok értékesek, sokkal értékesebbek, mint a
régi só. Azonban lesznek újak is.
A fejem otthonra lel a vállán. Szappan- és tiszta izzadságillatot
áraszt. Amikor máskor már elhúzódnék, most azon kapom
magam, hogy még nem akarok. Az arcomat a vállgödrébe
dugom. Amikor Orion megérzi a mozgolódásomat,
enyhít a szorításán, és a tenyerét határozottan a hátam
közepére fekteti.
Ahogy telnek-múlnak a pillanatok, a pulzusom lendületes
salsából a tavaszi bál lassú táncává szelídül. Az egész konyha
csak lélegzik. Végül felemelem a fejem, mire Orion
elmosolyodik, és egy kósza hajtincset a fülem mögé tűr.
Amikor elmegy, belemar a félelem a lehiggadt részeimbe.
Percekkel korábban több mint jól éreztem magam, és talán még
egy kicsit boldog is voltam amiatt, hogy Winchesterben lehetek.
Harminc teljes másodpercen át ott akartam maradni Orion
ölelésében a babonái és a hallgató fülei mellett, jobban vágytam
erre, mint arra, hogy egy hazafelé tartó British Airways járaton
legyek.
Réges-régen, hajdanán a só a barátságot szimbolizálta.
Fogom a fatálat, és átdobok egy csipet sót a bal vállam fölött,
pont, ahogy Orion mondta. Butaság és nevetséges, de azért
megteszem. Azonban nem a Stefanie-val való barátságomért
teszem. Nem akarom elveszíteni Miamit. A legeslegrégebbi
barátomat.

Biciklin tekerek. Egy zöld biciklin tekerek a Jewry Streeten.

Egy zöld biciklin tekerek a Jewry Streeten, hat font
sertéslapockával és öt font sonkával a kosaramban.
Ennek ellenére nem itat át úgy az izzadság, mint ha West
Dade-ben kerekeznék. Kezdem megismerni Winchestert. Most
már különböző útvonalakon is el tudok tekerni a Varjútól,
miközben a téglaházakat, a virágos boltíveket és az
emlékműveket nézegetve sem kell attól tartanom, hogy
eltévedek.
Letámasztom a biciklit egy üres helyen az utcán, a
Maxwell’sszel szemben. A két szatyor is velem jön, tele sült
hússal, ínyenc savanyúsággal és sárga mustárral. Miközben
várom, hogy átkelhessek, valaki dörömböl mögöttem az
ablakon. Megpördülök, és Julest pillantom meg egy asztalnál,
aki integet, hogy térjek be az organikus dzsúszokat kínáló
bárba.
Csilingelő csengő üdvözöl az apró üzletben, ahol frissen
vágott fű- és narancsillat terjeng.
- Most elkaptál!
- Még időben - mondja Jules derűsen. Még sosem láttam
ennyire hétköznapinak: márványmintás, szürke pulóvert és
boyfriend farmert visel, a haja a feje búbjára kötve. - Carly, az
együttesből, pont most lépett le. Együtt tanultunk egy vizsgára,
ami totál leszívta az agyam. Nincs kedved szórakoztatni, amíg
anyu ideér?
 Elmosolyodom; tetszik a stílusa. A magabiztossága.
- Kérsz valamit inni? - kérdezi. - Semmi nem ráz fel annyira,
mint egy búzafűshot.
Hiszek neki, de megrázom a fejem.
- Majd legközelebb. A végén még fellázadna az a sok zöld
jóság a szénhidrátok és a zsír ellen, amit korábban ettem.
- Igaz, igaz - bólogat Jules, majd elkezd mesélni nekem a
közelgő, nyári fellépéseiről. Én is beszámolok a panzióban
végzett munkámról, meg elszórok pár morzsát Floridáról. A
beszélgetésünk sebessége és hangereje lassan betölti az apró
helyiséget. Kiderül, hogy mindketten javíthatatlan kajasznobok
vagyunk. A szülei pedig legalább annyira odavannak a brit
szappanoperákért, mint Mami a telenovellákért. Nem is kell
megmagyaráznom, mit jelent ez mindkettőnk otthonára nézve,
még akkor is, ha a tévé ki van kapcsolva. Megérti, sőt!
Jules azt is érti, milyen érzés, ha az embernek van egy
védelmező nővére (az övé Skóciában jár egyetemre). És azt is,
milyen szomorú és zavaros érzéseket hagy bennünk, ha
elveszítünk valakit, aki közel áll hozzánk. A kedvenc
nagybácsikája tavaly hunyt el rákban. Ő volt a legnagyobb
támogatója, zenei mentora és az első ember, akinek elárulta,
hogy a lányokat is ugyanúgy szereti, ahogy a fiúkat. Albert
biztatta és inspirálta arra, hogy írja meg az első dalát.
Akárcsak egy ismerős dallam, a felfedezése még most is ott
cikázik a fejemben, amikor csipog a telefonom. Felpillantok
Mami üzenetéről, mire Jules megkérdezi:
- Hazai hírek?
 Más esetben kitérnék a kérdés elől. Azonban húsz perc alatt
kiderült, hogy Jules nem csupán egy menő csaj égi tehetséggel.
Amellett, hogy hasonló nézetekkel rendelkezünk a családról,
vagy arról, hogy szeretjük a desszerttel kezdeni az étkezést,
mintha megértenénk egymást. Kizárt dolog, hogy úgy élt volna
le tizenhat évet, hogy egyszer se - ahogy Orion mondja -
civakodott volna valamelyik barátjával. Így hát úgy döntök,
hogy mesélek egy keveset az én barátnőmről meg Mami újabb
híreiről.
- Stefanie… Én nem gondoltam volna, hogy túl sokáig húzza
ott - teszem hozzá egy rövid szünet után.
- Afrikában? - kérdezi Jules, és közelebb csúszik.
- Aha. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem akartam eljönni
Miamiból. Azt hittem, pár hét múlva úgyis felbukkan a
verandánkon, és rájön, hogy mindaz, amit tervezgettünk, sokkal
fontosabb, mint a terepmunka. Hogy rájött, Afrika talán
mégsem neki való. Mármint, Stef mindig válogatós volt a kaja
terén, és sosem ismerte a kevés holmit pakolni kifejezést.
Jules ráncolja az orrát, és lassan felemeli az egyik kezét.
- Nem teljesen kizárt, hogy ismerek egy hasonló személyt.
Olyan érzés nevetni, mintha túlcsordulna bennem az élet -
jobb, mint a búzafű.
- Ráadásul - folytatom - megvolt a tervünk Miamiban. Én
ennyire közel akartam maradni. Mielőtt idejöttem, mindig a
megszokott helyeinken futottam és vásároltam, és mindig
ugyanazon a helyen ücsörögtem a South Beachen, ahova
mindig is jártunk.
- Mármint azért, hogy hátha ez valahogy visszahozza őt?
 - Kettőnkre gondoltam, az egyetemi ápoló képzésre, meg
mindarra, amit gyerekkorunk óta csináltunk, és hogy ez majd
visszahozza. De tudom, hogy nem fog egyhamar hazajönni.
Azért megpróbáltam. Eljártam azokra a helyekre Miamiban,
mindkettőnkért.
- Ezt megértem. - Jules közelebb hajol, mintha a következő
szavai titkot rejtenének. - Tudod, hogy miért úgy ment el,
ahogy?
Ezt a kérdést mindenhová magammal cipeltem,
kontinenseken át.
- Túlságosan kiakadtam, hogy megvárjam a valódi választ. És
azóta sem jutott eszembe semmi értelmes. - Ujjammal
végigsimítok a fa asztallapon, amely tengerpartihomok-színűvé
fakult. - Gondolom, nem mindenki az, akinek gondoljuk. Amit
Stef velem tett, az fájt. De tudom, hogy nem csak rajta múlt. És
elborzaszt, ahogy elváltunk egymástól.
- Igen; darabokban, ahogy te is mondtad - dünnyögi. Ugyanazt
az összpontosító arckifejezést ölti magára, amit akkor láttam az
arcán, miközben dalt írt. - Az a helyzet, hogy amikor az ember
újra összerak valamit, sosem lesz pontosan olyan, mint azelőtt.
Mi van, ha ő is szeretné helyrehozni a dolgokat, de ez azt
jelentené, hogy minden más lesz, mint ahogy megszoktad?
Képes lennél rá?
Ha valamit megtanított nekem az elmúlt néhány hónap, az az,
hogy nem igazán bírom a „mást”.
Azért válaszolok:
- Bízom benne. De azt sem tudom, milyen lenne. Csak azt
tudom, milyen volt a régi barátságunk.
 - Nos, először is kapcsolatba kell lépnie veled, és úgy tűnik,
meg fogja tenni. Az anyukája pedig azt mondta, hogy jól érzi
magát. - Összeszalad a szemöldöke. - A kérdés az, hogy te is
örülsz-e neki?
- Persze. Nem számít, mi történt. - A hangom elvékonyodik.
Jules meleg mosollyal néz rám.
- Akkor szerintem ti ketten rendben lesztek.
Kiinteget az ablakon a fekete BMW-nek, ami megáll a járda
mellett.
- Értem jöttek - szólal meg, és összeszedi a cuccait. - Nézd,
most már látod, milyen itt élni. Kis város, zárt közösség. Tudom,
hogy néhány barátom örökké a barátom marad. - Kék szeme
találkozik az enyémmel: elgondolkodó, de élénk, akárcsak a
zenéje. - Azonban lesznek mások, akiket sosem fogok többé
látni, és már rájöttem, hogy ezzel nincs semmi baj. - Töprengő
mosolyt lő felém. - Néha a dalaimba is beleszövöm őket, és ott
megmaradnak nekem. Ráadásul mindig lesz hely új barátoknak.
Nagyra dagad a szívem, a bordáim között lévő teret
próbálgatva. Orion szinte ugyanezt mondta. Miközben
felidézem az emléket, észre sem veszem, hogy Jules feláll, és az
ajtóhoz sétál.
- Figyelj, Jules… Köszi!
- Oké - mosolyog, és beengedi a külvilágot. - Majd találkozunk,
Lila!
Pár pillanattal később átkelek az úton a Maxwell’shez. Jules
után könnyebbek a lépteim, mint ma egész nap bármikor. Orion
a pultnál segít fel egy idősebb emberre egy esőkabátot (bár
odakint konkrétan süt a nap, és lefóliázott teafilterek
sorakoznak előtte több sorban. Az elfoglalt Orion a
szemöldökével üdvözöl.
Azzal szórakoztatom magam, hogy szemügyre veszem az
üzlet néhány sarkát, amit a legutóbb nem vettem észre. Finom
porcelán teáskészletek, valamint pici, ázsiai mélyvörös és fémes
fekete színű teáskannák állnak a beépített polcokon. Egy
magányos asztalon teakészítésről szóló könyvek, illetve len
konyharuhák meg teáskanna-melegítők hevernek.
Odapillantok Orion mély sóhajára. A sötétkék kockás,
legombolható gallérú ing fölött rémült, segítségért kiáltó
arckifejezés van; a vásárló vagy túlságosan sokat
kérdezősködik, vagy másféle módon idegesítő. Természetesen
én csak rontok a helyzeten. A kubaiak is tudnak ám arcátlanul
viselkedni, akárcsak egyes britek.
A mit sem sejtő férfi mögött előveszem az egyik darab disznót,
és úgy teszek, mintha egy rég elveszett szerelmem lenne az.
Pantomimezek a levegőbe, és a hosszú pilláimat rebegtetve
álmodozva nézek a „szemébe”. Orion szájának egyik sarka
megrándul, azonban higgadt marad, miközben levesz egy másik
fémdobozt - ezúttal egy Earl Greyt. Ó, nem is csinálja rosszul,
ám én sokkal jobb vagyok nála!
Megpördülök és sasszézom, némán táncolok, mintha én
lennék Clara, a sertés pedig az extrakülönleges karácsonyi
diótörőm. Én nyerek. A célpontom nyaka rózsaszín pírral
lángol, és arra kényszerül, hogy egy nyilvánvalóan kamu
köhögőrohammal leplezze a vigyorát. Amikor a vásárló végre
végez, és elindul a kassza felé, Orion kihasználja a pillanatot,
hogy figyelmeztető pillantást és képzeletbeli tőröket dobáljon
felém.
- Veszélyes némber vagy te, Lila Reyes! - közli, amikor
összetalálkozunk a kóstolópultnál.
Leülök, és felhúzom a Pilar által választott csíkos felső ujját.
- A figyelmeztető címkém bizonyára lekopott már rólam.
- Kac-kac-kac. - Az állkapcsa állásából ítélve igyekszik
pókerarcot vágni. Sikertelenül. - Meg sem érdemelsz egy
csészével egy ilyen szörnyű poén után, de úgysem bírok
magammal. Ráadásul amúgy is meg kell találnunk a saját
kedvencedet.
Érdeklődve figyelem, ahogy levesz egy fémdobozt, és
ugyanazokat a lépéseket követi, amiket a legutóbb is. Pár
perccel később kitölti a teát. Ez most mély, burgundi színűvé
varázsolja a fehér csészét.
- Ez micsoda?
- Assam - feleli. - Egy egyedi termőterületről származó fekete
tea, ami Indiában terem. Kóstold meg!
Úgy teszek, majd így szólok:
- Igazán telt és olyan… malátás. Nincs rá jobb szavam.
- Pontosan. Robusztus, ezért használják elsősorban az ír
reggeli keverékekben, ami közismerten az egyik legerősebb
típus. - Felém tolja a tejet. Nagyvonalúan löttyintek belőle.
Újból belekortyolok, a tea megnyugtatóan és ízletesen
melegíti a nyelvemet. Már értem, miért várják a britek annyira
minden délután ezt a kis rituálét.
- Esküszöm, érezni lehet benne a földet, ahonnan származik,
a körülötte termő növényeket. De nem hiszem, hogy ez lesz a
kedvencem. Finom, de talán egy kicsit túl füstös.
 - Áh, akkor majd tovább próbálkozom. - Belekukkant a két
szatyromba. - Ez lehet, hogy furán hangzik, de jó sok husi van
nálad!
Elnevetem magam.
- Mr. Robinson, a hentes jól ellátott. Baromi sok cubanót fogok
holnap készíteni. Másfelet biztos megeszel majd belőle, ha nem
kettőt.
- Legalább! - ért egyet.
A beszélgetésünktől és az iszogatástól könnyeddé válik
közöttünk a levegő, pont úgy, ahogy a tej elsimítja a
csészénkben az erős Assamot.
Egy férfi lép be hátulról az üzletbe, és be sem kell
mutatkoznia, anélkül is tudom, hogy Orion apukája az. Orion
plusz harminc év egyenlő egy magas szőkével, aki vékony,
fekete pulóvert és chino nadrágot visel. Észrevesz bennünket
Orionnal, elmosolyodik, és odajön.
- Phillip Maxwell - mondja nekem Orion. - Apu, ő itt Lila.
Mr. Maxwell megszorítja a kezem.
- Ezek szerint te vagy az a zseniális pék, aki a
konyhapultomon lévő finomságokat sütötte.
- Örülök, hogy ízlett.
Orion felém bök a hüvelykujjával.
- Ha meghízom, és nem jön fel a nadrágom, az az ő hibája
lesz. És vigyázz, apu, neked meg Florának is küld majd még
kubai ételeket.
Az apja szeme kedves, tükörképe a fiáénak.
- Ez igazán nagylelkű. Nemsokára ott fogok ügetni a
nyomodban. - A mosolya elhalványul, amikor előveszi a
telefonját. - Elliot most küldte át ezt egy csomó
üzlettulajdonosnak. Nézz majd rá! Az biztos, hogy művészeti
galériákba nem fognak bekerülni ezzel.
Mindketten közelebb hajolunk, és ismét ott van - fekete
graffiti egy jókora fehérre meszelt téglafalon.
- Elliotnak szerszámüzlete van a Farley’s mellett. Ez a hátsó
fala, a sikátor felől - magyarázza Orion, és jelentőségteljes
pillantással néz rám.
Szemügyre veszek egy másik közeli felvételt is; ugyanaz a
végtelen jel szerepel rajta, meg valami azonosíthatatlan jelek
vagy formák, amiket nem tudok kivenni.
- Azok alapján, amit mondtál, úgy tűnik, ez Roth meg a
bandája.
- De valahogy mindig sikerül anélkül felkenniük ezeket az
ocsmányságokat, hogy elkapnák őket. Ri, Elliot tudni szeretné,
mivel vakartad le a festéket Victoria boltjáról. Írsz majd neki? -
Mr. Maxwell ásít egyet, és lassan odébbáll. - Bocsánat, csak az
időeltolódás. Illetve szólít a számlázás! Örülök, hogy
találkoztunk, Lila.
- Én is - mondom, majd Orionnak folytatom -, ha az apukád
csak feleannyira szereti a boltját, amennyire én az enyémet,
biztosan nehéz lehet itt hagynia, még akkor is, ha imád utazni.
- Az a legrosszabb, hogy ilyenkor anyut is itt kell hagynia. Ami
az üzletet illeti, az részben már az enyém. És amikor elmegy,
lehetőségem nyílik egyedül irányítani az egészet. - Balra, majd
jobbra pillant. - Na, mindegy, ennyit az én üzletemről, miért
nem beszélünk inkább a tiédről? Rákerestem a pékségetekre.
Eszméletlen értékeléseitek vannak! És látszik, hogy nagyon
hasonló az ízlésünk a berendezés terén.
- Köszi! Természetesen a weboldalt Pilar üzemelteti. És igen,
pár évvel ezelőtt a szüleim átalakították az egész üzletet, tiszta
modern lett, olyan indusztriális. Bár a váz ugyanaz maradt,
ahogy a nagyszüleim elindították.
- Régi és új együtt - dünnyögi Orion. - Egy sajátos egyveleg,
olyasmi, mint a modern Winchester.
- Meg a fügés pastelito.
Meg esetleg mint egy régi barátság két West Dade-i lány
között, ami csak új szabályok mentén élhet tovább. Már ha
egyáltalán tovább fog élni.

31 Kókusz és guava.
32 Nyugalom!
 17

- Ugye tisztában vagy vele, hogy egy haszontalan tökfilkó

vagyok a konyhában? - kérdezi Orion néhány másodperccel
azután, hogy belép az enyémbe a Varjúban. Megfordul, és
elkerekedik a szeme, amikor meglátja a futószalagon gyártott
kubai szendvicseket, amiket a konyhaszigeten sorakoztattam
fel.
- Haszontalan, mi? - A grill fölött pár centivel elhúzom a
kezem. Már majdnem elég forró. - Tudsz szendvicset készíteni,
vagy szükséged van útmutatóra a sajtszeleteléshez meg a
mustárkenegetéshez?
Először sanda pillantást villant rám, de elrontja a belőle
kitörő nevetéssel.
- Jézusom, fantasztikus illat van itt! Úgy követtem, mint
valami patkány.
- A kubaiak szirénéneke. Disznózsírral ejtem el a prédámat.
- Akkor nekem annyi. - Orion megmossa a kezét. Kacsint. - De
megéri, ha ehetek belőle, mielőtt utolér a végzet.
Ott terem mellettem. Odaviszek két kubai kenyeret, és
átnyújtok Orionnak egy kenőkést.
- Se Remy, se Jules?
- Remy sokáig dolgozik a Bridge Street vendéglőben; a
családja pubjában, Jules pedig a Goldline-nal próbál. De
megemlítettem a disznót meg a házi kenyeret, és szerintem
konkrétan könnycseppek hullottak a csoportos
üzenetfolyamban.
- Bueno. Senki nem sírhat amiatt, hogy nem etettem meg.
Kapnak majd egy szeretetcsomagot.
Gordon úgy süvít be, mint egy megtestesült hurrikán.
- Ne is törődjetek velem! Nem maradok - közli, és felemelt
karral védi magát tőlünk, mintha megzavart volna valamit. -
Gondoltam, az egyik vendégbiciklivel elmegyek edzeni egy kis
ráadásként.
El is tűnik, mielőtt cukkolni kezdhetnénk, úgyhogy maradunk
a sanda pillantásoknál.
- Két cubanót evett meg a családdal. Ez a magyarázat -
mutatok a hátsó ajtóra.
- Valóban? - Orion belekukkant a tepsibe, amelyben hat órán
át sütöttem alacsony hőfokon a húsokat. Letépek egy darabot.
Orion rágni kezdi. Lenyeli. - Korábban igazam volt. Veszélyes
vagy.
Teljes megsemmisítés a célom, és végigvezetem Oriont a
kubai szendvics készítésének lépésein. Elsőként egy majonézes-
mustáros elegy megy bele, aztán a svájci sajt, a vékonyra szelt
savanyú uborka, disznó, sonka, majd egy újabb réteg sajt. Az
első próbálkozását siker koronázza; megkenjük kívül a
zsemléket lágy vajjal, majd a tűzhelyhez cipelem őket.
Orion követ.
- Jaj, ez forró?
- És perzsel. Otthon egy jó nagy szendvicssütőt használunk,
olyasmit, amivel a paninit szokták készíteni. Itt viszont
improvizálnom kell. - Fogok egy kesztyűt meg azt a nagy
öntöttvas serpenyőt, amit eddig hevítettem. A szendvicsek
sercegnek a grill tetején, és a serpenyő segítségével lenyomom a
tetejüket. - Ezzel a módszerrel meg kell fordítanunk, de jó lesz
így is.
A cubanók mindkét felét tökéletesen ropogósra sütöm, a sajt
ráolvad a húsra. Két magas lábú székkel és fehér tányérral
arrébb végignézem, ahogy Orion beleharap. A torkán akad a
szó, egy brit drámatagozatos előadását felülmúlva imitálja az
ájulást. Szabad kezével a szívéhez kap.
Elnevetem magam, és hozzálátok a sajátomhoz. Egy ideig
elnémulunk az evéstől-ivástól. Miami elárasztja az érzékeimet,
és teljes egészében jóllakom vele.
- Én csak a miami emberek negyedik étkezéseként
hivatkozom a cubanóra. Régen azután ették az emberek,
miután táncoltak egy jót a salsa klubban. Valójában még mindig
így van. Ráadásul ez az egyik legnépszerűbb étel a
rendezvényeken, ahova szállítunk. Diploma-ünnepség,
születésnapok…
- A tiéd mikor van? - kérdezi Orion, majd hozzáteszi: - A
szülinapod. Már kérdezni akartam, csak elfelejtettem, de most
az is rohadtul meglep, hogy a sajátomra még emlékszem,
miután ettem a főztödből.
Bólintok a bók hallatán.
- Augusztus tizedike. A híres tizennyolcadik!
- Akkor még itt leszel.
- Most már látod, a szüleim mennyire komolyan gondolták,
hogy ideküldenek. Mennyire… azt hiszem a legjobb szó az, hogy
kétségbeesettek. Mennyire kétségbeesettek voltak, hiszen
tudták, hogy lemaradnak a születésnapomról, mégis megvették
azt a repjegyet.
A tekintetünk találkozik a kenyér fölött.
- Gondolom, a nővérednek sem lesz könnyű. Biztos veled
akart ünnepelni.
- Tudni akarod az igazat? - Elkerekedik a szeme, én pedig
felállok, és elveszek egy marékkal a felszeletelt zsemléből Orion
családjának meg a barátainak, azzal nekilátok mustárral
megkenni őket. - Úgy volt, hogy Disney Worldbe megyünk
Andrésszel a tizennyolcadik szülinapomon. Hónapokig
tervezgettük. - Szeletelt húst és sajtot halmozok nyolc darab
kenyérre. - Pilar próbálta menteni a helyzetet, és azt mondta,
hogy majd elmegyünk Stefanie-val meg az egyik barátnőjével.
Egy csajos utazásra.
Leteszem egy tálcára a kész szendvicseket, hogy
melegedjenek.
- Aztán Stef lepattintott, és utána már nem is akartam
gondolni rá. Úgyhogy nem hagytam hátra semmiféle
nagyszabású tervet, ha ez lenne a következő kérdésed.
- Nem ez lett volna a következő kérdésem. - Egyik karjával
rákönyököl a konyhaszigetre. - Amit inkább fel sem teszek,
ugyanis kotnyelesnek és szemétnek tűnnék.
- Válaszolni fogok arra a kérdésre is, akárcsak a többire. -
Santo cielo, a szavak egyszerűen csak kibuggyannak belőlem.
Négyszögletes zsírpapírokat veszek elő, hogy becsomagoljam a
cubanókat elvitelre. Az utolsó tíz másodperc újra lejátszódik
bennem, és rádöbbenek, hogy Orion Maxwell egy alávaló zseni,
és jobb tárgyalókészséggel rendelkezik, mint bármelyik
rokonom. Ismerem a működésüket. De Orion… vajon próbára
akar tenni? Azt akarja, hogy felálljon a karomon a szőr,
kíváncsi legyek, és merész? Ez az étel úgy hívogat, hogy nem
tudok neki ellenállni. - Mondd csak!
Kék szeme akár a sima márvány.
- Andrés. Szereted még?
Kiürül a tüdőm. Eláraszt a forróság, ami vagy száz
Fahrenheittel több, mint a grillről felszálló füst és perzselő hő.
Éveken át szerettem Andrést. Aztán megpróbáltam szinten
tartani az érzéseimet, gúzsba kötni őket magamban, mire
visszajön hozzám, pont, mint Stefanie esetében. Azonban hiába
hiányzik és vágyom rá, sosem jutott eszembe, hogy
megkérdezzem a szívemet, hogy sikerrel járt-e a sok
próbálkozásom. Ezen az estén, a főztöm és a városa békés
némasága mögé rejtve, Orion felteszi a kérdést. Bármelyik lány,
aki várakozó állásba kényszerült szerelmi téren, igent
mondana, magabiztosan és gyorsan. Igen! Még mindig szeretem
Andrést. Nem kellene ezeknek a szavaknak is könnyedén
kibuggyanniuk belőlem?
Azonban nem így történik.
- Andrés még mindig ott van valahol. Megmaradtak az
érzések, de megváltoztak, mintha átalakultak volna. - Ez jóval
gyorsabban hangzik el, mint egy pislogás. - Tudom, milyen
érzés szerelembe esni. De nem tudom pontosan, milyen
kiszeretni valakiből. - Abuela erre sosem készített fel. És
elhagyta a világomat, mielőtt megkérdezhettem volna tőle.
 Orion ajkának görbülete alapján a szája belsejét harapdálja.
Elveszi az egyik zsírpapírra helyezett szendvicset. Nekilát a
hajtogatásnak és csomagolásnak.
- Egyszer azt mondtam egy lánynak, hogy szeretem, de az már
rég volt. És amikor vége lett, az ő kívánságára - bólogat beszéd
közben -, rémes volt. De észrevettem, hogy végre képes vagyok
gondolkozni és cselekedni anélkül, hogy a gondolataim folyton
hozzá száguldanának először. Ott volt, ahogy te is mondtad,
még egy ideig. Aztán már nem annyira, most pedig szinte soha
nem jut eszembe.
Az utolsó hajtás után tulipánbimbót hajtogat a zsírpapírból.
- Úgyhogy tudni fogod, amikor a gondolataid már nem
száguldanak egyből Andréshoz. - A kezembe teszi az origamit.
Leülök, és megcsodálom a kis kézzel készült szépséget.
- Talán így van, ez pedig imádni való, mégis hol tanultál meg
papírt hajtogatni?
Orion elővesz egy másik csomagolópapírt.
- Nem te vagy az egyetlen, aki eltanult pár trükköt egy
lenyűgöző asszonytól.
Szomorúság után kutatok rajta a feje tetejétől a lábujjáig, de
nem találom. Gyermeki elevenséggel dolgozik, alakítgatja és
forgatja a papírt, azzal újabb tulipánt készít nekem.
- Anyukád azért mutatta meg, hogy mihez lehet kezdeni egy
szalvétával, hogy esetleg egy szép napon lenyűgözz vele egy
lányt? - kérdezem, mert én is desgraciada vagyok. Alávaló.
Még csak rám se néz.
- A te abuelád téged azért tanított meg isteni szendvicseket
készíteni, hogy egy szép napon hátraszaltót vessen tőle egy fiú
gyomra?
- Nem - felelem nevetve. - Nem feltétlenül. De ha a főztöm
spontán bukfenceket vált ki másokból, nem bánom.
- Akkor meg is van a válasz. - A kezembe nyom még egy
tulipánt, és úgy virágzik a mosoly az arcomon, mint egy
rózsaszín csokor.

Kicsivel több mint egy hónap után másképp vagyok

behangolva. A West Dade-i utcánkról a falakon áthatoló ordító
zajokra fel sem néztem volna a könyvemből. Itt viszont
konkrétan felkelek, és kikémlelek az oldalsó ablakon. Mostanra
ismerem ezeket az embereket, az alakjukat, a sziluettjüket. Jules
és Flora a templomudvar előtt áll három sráccal, akik biztosan
nem Orion, Gordon vagy Remy. Az ablak zárja felé nyúlok,
aztán eszembe jut, hogy hangosabban nyikorog, mint egy
trombita legmagasabb hangja. Jó lesz a másik ablak is.
Odalépek, kinyitom és hallgatózni kezdek. Innen nem látom
őket, de tudom, hogy Julestól származnak a következő szavak:
- Mióta vártok itt, srácok? Percek óta? Órák óta?
- Ha nem lenne letiltva a számunk, nem kellett volna…
- Mit nem kellett volna, Evans? - Ez megint Jules, és… jaj! Roth
meg a haverjai.
- Idefigyelnél már, a rohadt életbe?
- Nem azt mondják, hogy a goldline-os cuccaitok nem
elképesztőek. - Most Flora beszél. - Az, csak…
- Ne most, Flora! És nem én tehetek róla, hogy még nem
írtatok alá a North Forknál - mondja Jules.
- Nem, a francokat nem! Hallották a Blackbirdöt. Téged,
engem. Erre a hangzásra vágynak. - Roth hangja egyre élesedik.
- Nem fogom hagyni, hogy a kis haknizós haverjaid lerombolják
az esélyeimet.
Hűha! Non me gusta - nem tetszik ez nekem. Mielőtt
végiggondolhatnám, hogy megtegyem-e, megteszem. Surran a
futódzseki cipzárja a túlméretezett pólóm és a jóganadrágom
fölött, amit a Pilarral folytatandó FaceTime-ozáshoz vettem fel.
De a nővéremnek most várnia kell egy kicsit.
Papucsba bújok, és lemerészkedek. Wallace-ék lakása és az
előtér között a stratégiámat tervezgetem, hogy elejét vegyem
egy kényes helyzetnek, anélkül, hogy rontanék a dolgon. A
tervem természetesen a konyha felé csábít. Az én háborús
zónám.
Villámgyorsan felkapom a maradékot, amit Julesnak és
Remynek készítettem, és egy dobozba belepakolok pár
gyümölcstöltelékes vajas kekszet, amit akkor készítettem,
miközben egész nap sült a hús. Még mindig van egy teli
állványom, bőven elég két teadélutánhoz, még azután is, hogy
Orion magába szippantott egy marékkal, mielőtt távozott.
Az oldalsó ajtón keresztül hagyom el a házat, több tucat
tragikus végkifejlet pereg le a szemem előtt. De azért csak
megyek tovább. Egyenes háttal és a sütőben sült finomságokkal
felfegyverkezve odamegyek a csoporthoz, nem törődve az öt
zavart arckifejezéssel. Elhallgat a beszélgetés. Jules felé nyújtom
a papírzacskót.
- Épp ezeket csomagoltam, amikor meghallottalak idekint.
Kubai szendvics, ahogy ígértem. - Az órámra pillantok. - Remy
már biztos elindult, nem? Gondolom jobb, ha a te hűtődben
állnak, mint ha az enyémben.
 - Öhm, aha. Köszi! Remy… ööö…. - Jules lassított felvételben
nyúl a szendvicsekért. Az arca kész zenei kompozíció. A
zavarodottság bátortalan melódiája, némi látom, mire készülsz
aláfestéssel.
Egy gyors pillantást vetek Florára, és sokkal gyámoltalanabb
tekintettel és testtartással találom magam szemben, mint amire
számítottam. Kinyitom a dobozt, amiben Abuela kedvenc
keksze lapul - olyan vajas, hogy az illata túlszárnyalja a délutáni
esőét meg a loncét. A srácok puhatolózva lépnek közelebb. Ha!
A kubai sziréndal ismét lesújt.
- Én vagyok a Bagoly és Varjú új pékje, és épp a töltelékkel
kísérletezem. Próbáltam már a fügét, az epret és a citromot. -
Ideje felpörgetni egy kicsit a dolgokat. - Mármint, még új vagyok
errefelé, és nehéz megjósolni, hogy mi fog a legjobban ízleni a
vendégeknek. Esetleg pár helyi erő segíthetne egy kicsit.
Will/William/Akárki, a Mennyország Kapuja egyik látogatója,
és az ok, ami miatt Flora feltehetőleg kilógott takarodó után, egy
a Mi az ördög? Keksz! vállrándítással nyugtázza a dolgot. Kivesz
a dobozomból egy citromosat. Flora egyből az epresre repül rá.
Ezúttal semmi feszült beszélgetés, semmi vádaskodás. Csak a
rágás és az elégedett reakciók hangja siklik végig az utcán.
- Mit eszünk? - Gordon melegítőben és farmerdzsekiben
csoszog oda hozzánk. Ásít egyet. A hajába túr, vörös forgatagot
varázsolva belőle. - Mintha tülekedést hallottam volna innen.
- Semmi tülekedés! Csak egy kis kóstolgatás és szavazás. -
Gordon felé nyújtom a dobozt. Mindegyik ízből kap egyet.
Beleharap, majd a másik kettőt is kevesebb mint harminc
másodperc alatt elfogyasztja.
 - Ezek zseniálisak! Létezik olyan időpont, amikor nem sütsz?
Mennyi az idő, fél tizenegy?
- Valami olyasmi - mondom, majd ártatlan, de jelentőségteljes
pillantást vetek Florára. Orion tuti ledobja a láncot ettől.
Takarodó után, ráadásul ezekkel a srácokkal rohangál - mind rá
van írva az arcomra, ahogy kidüllesztem a csípőmet.
Flora elgyötört sóhajjal válaszol.
- Talán az epresből vennék újra. Jobb, ha indulok!
Kizárt, hogy lehetőséget adjak Willnek és Florának az ajtajuk
előtt „facetime-ozni”. Odafordulok Gordonhoz.
- Figyi, haza tudnád kísérni…?
- Hazakísérlek - közli Florával, és már ott is van a sarkában. -
Kisebb az esély a tornádóra, ha netán apukád kikémlelne az
ablakon, és látja, hogy szerénységem épp távozik. - Gordon
felém fordul, lehúzza a csuklójáról a hajgumiját, és hátraköti a
szálló hajtömegét. - Én amúgy a citromosra szavazok. -
Bolondos, udvarias meghajlását és behajlított karját látva Flora
vonakodva elmosolyodik. - Milady?
Bien hecho33, Gordon. Azonban a bárgyú vigyorát elnézve
azon tűnődöm, hogy vajon ez nem több-e, mint egy egyszerű
„kedveskedés”. A másik három srác megszavazza a
kekszízesítéseket. Az eper és a citrom a biztos befutó. Megállok
Jules mellett, mint a szövetségese, és nem tágítok. Ha Roth meg
a haverjai tovább akarják vegzálni, előbb velem és egy zacskó
szendviccsel kell megküzdeniük.
Csend.
Roth megvakarja a halántékát - azt, amelyiket a haja nem
takarja el, akár egy varjú szárnya. Ránéz a haverjaira.
 - Oké. Jól van. Akkor jobb, ha mi is megyünk. Jules, még
találkozunk!
- Ne fáradj! - mondja.
Amikor a csapat eltűnik, Jules kinyitja a kekszes dobozomat.
- Rohadt kekszek! El sem hiszem, hogy kijöttél, és keksszel
etetted ezeket a gyökereket, majd kiscicává változtattad őket.
- Ez az én módszerem.
- Én épp a saját módszeremet akartam bevetni, mielőtt
megjelentél.
Várjunk csak! Most haragszik rám? Túl messzire mentem?
Beleütöttem valamibe a fakanalamat meg a spatulámat, amibe
nem kellett volna?
Jules nekidől a kerítésnek, és szorosabbra húzza magán a
vastag gyapjút. Hosszú, kötött kardigánja egy másik pulóverre
emlékeztet.
- Semmi baj a trükkjeiddel - mondja. - Csak már megszoktam,
hogy én magam takarítom el a saját szarkupacaimat.
- Bo…bocsánat! - mondom, és komolyan gondolom. Az új brit
barátaimmal ellentétben én kimérten bánok a
bocsánatkéréssel, mintha ritka és drága hozzávalók lennének.
Nem könnyen osztogatom, és akkor is csak módjával. -
Hallottam, hogy lent beszélgettek a srácokkal meg Florával.
Orion elmesélte az egész háttértörténetet, és én csak segíteni
akartam. - Ezt szoktam csinálni, néha gondolkodás nélkül. A
kezembe veszem a dolgot. - Hagynom kellett volna, hogy te oldd
meg.
- Hát - legyint Jules. - Úgyis lesz majd következő alkalom,
amikor érvényesülhetek, ismerem én ezeket.
 Én is nekidőlök a kerítésnek, a fal hűsíti a hátamat.
- Amiatt is bocsánat.
- Flora. - Jules ingerülten mordul egyet. - Amennyire imádom
azt a kis koboldot, most legszívesebben kitekerném a nyakát.
Elkotyogta Willnek, hogy Tristan garázsában fogunk zenélni.
Ott van a felszerelésünk. - A fejével arrafelé int. - Ott van, nem
messze innen. Már ott vártak, mintha épp ott „lógnának”
Tristanék meg a mi lakásunk között. Egészen idáig követtek
azzal a sok baromsággal, amit bizonyára te is hallottál.
- Részben. Flora nem érti meg, hogy téged nem érdekel a
dolog?
- Mondok valamit: Florának nehéz időszaka van, meg ott van
két ember, aki nagyon szereti. És nem arra a seggfej Willre
gondolok. Kislánykorom óta ismerem őt. De egyszerűn képtelen
nyugton maradni. Csak sodródik az árral, és elfelejti… elfelejti,
hogy amit egy jelentéktelennek tűnő pillanatban tesz, hatással
lehet a következő napra.
A szavak úgy böködnek, mint Abuela, amikor hajnalban
keltett, hogy lássak neki kenyértésztát gyúrni.
- Ez eléggé dalszöveggyanús. Hol a füzeted?
- Haha! Mondasz valamit! - Jules előkapja a táskájából a lila
füzetet, és büszkén lengeti. - Anyu és apu még mindig
kérdezgeti néha, hogy miért nem állok össze Evansszel.
Mármint, kész pénzeszsák a fickó, és a legújabb és
legnagyszerűbb felszerelésekkel dolgozik.
- És miért nem?
- Egyszerű. Nem bízom benne. Ráhajtott egy csajra, akivel egy
ideig találkozgattam, még Remy előtt. Az apjáé az egyik helyi
 klub. Aztán totál letagadta az egészet.
Együttérzően elfintorodom.
- És szakmai szempontból ugyan remek énekes, de mindent ő
akar irányítani. A Goldline-ban mi együttműködünk egymással.
Hallgatunk egymásra, és gondoskodunk róla, hogy mindenki
hallathassa a szavát. Roth esküszik rá, hogy lenne beleszólásom
a kreatív dolgokba. Hogy az én dalaimat is játszanánk, meg
minden. De… - A szeme árulkodik a gondolatáról.
- Úgy tűnik, bármit hajlandó mondani azért, hogy
megszerezzen. Aztán azon kapnád magad, hogy folyton ő
parancsolgat.
- Igen, és nem vagyok valami jó alattvaló. Úgy érzem, elveszne
a zeném - magyarázza egy jól hallható sóhajjal. Elkapja a
tekintetét, és a cubanókat rejtő zacskóval szemez a lábánál.
Kivesz belőle egyet. - Már majdnem meg is feledkeztem erről!
Orion pont akkor írt, mielőtt összefutottam Rothszal. Azt
mondta, hogy teljesen kifektetted azzal, ami ebben a
csomagban van, bármi is legyen az. Most meg azon
gondolkozom, hogy mi az ördögért kéne érdekelnie, hogy
mindjárt tizenegy óra, és hulla vagyok? - Azzal kicsomagolja a
szendvicset.
- Létezik egy másik verziója ennek a szendvicsnek, amit
media-nochénak hívnak, lágyabb kaláccsal készül. Arról kapta a
nevét, hogy általában késő este vagy éjszaka eszik, bulizás után.
- Biztatom, hogy lásson neki. - Szóval egy kis salsa vagy zenekari
próba. Nagyjából stimmel, nem?
Jules elvigyorodik, és jókorát harap az ételből.
- Hát ez elképesztő, barátom!
 Elfogadta hát a bocsánatkérésemet; minden rendben köztünk,
ahogy nekidőlünk a mohalepte kőnek, amit egy
örökkévalósággal azelőtt építettek, hogy bármelyikünk akár
gondolat formájában létezett volna. Egy barátnő, aki a főztömet
eszi a késő esti zenélés után. Miami és Winchester - akárcsak a
salsa meg a zenekari próba, különböznek, de valahol mégis
ugyanaz a kettő.

33 Szép munka!
 18

Ma rohadtul nyár van a futáshoz, jelenti ki Orion. Más tervei

vannak, illetve egy gyanús hátizsák van odavetve Millie
karamellszínű bőrülésére. Egyetlen feladatot kaptam: ebédet
csomagolni. Ezúttal könnyedén pattanok fel a motorra és Orion
mögé. Az ő hátizsákja van rajtam, illetve Cate hűtőtáskáját
egyensúlyozom az egyik vállamon.
Vékonyan öltöztünk az egyre emelkedő hőmérséklet miatt,
kigombolt farmer- és kockás pamuting lebeg a pólónk felett,
amihez farmert és tornacipőt húztunk mindketten. Magamba
szívom a napos-szeles frissességet. Nem vihetnék haza belőle
egy üvegben?
Elmotorozunk a város széléig, és leparkoljuk Millie-t egy
fákkal szegélyezett út mellett. Fűvel benőtt domboldal
emelkedik büszkén a magasba.
- Mai utazásunk következő állomása a St. Catherine domb
lesz. - Orion a rádióbemondó hangját használja. - Egy
vaskorszakbeli erőd területe, ami mára kiváló piknikezőhellyé
vált. - Egy kisebb, erdős területre mutat a dombtetőn.
A domboldal túlságosan meredek ahhoz, hogy segítség nélkül
fel lehessen rajta mászni, vasúti vágányokra emlékeztető
lépcsők vannak a fűben és vadvirágos mezőn. Háromszáz
lépcső, közli Orion. Lassan fogunk haladni, nem akarunk
edzeni, csak beszélgetni. Félúton Julesról, Rothról és Floráról
folytatunk eszmecserét. Sajnos a varázslatos gyümölcstöltelékes
kekszemnek nem sikerült annyira elterelnie az apjuk figyelmét,
hogy ne vegye észre Flora késő esti kiruccanását, így Mr.
Maxwell hangulata valahol az ideges és a dühös között volt
félúton.
- Mi a terv, legyet eszünk ebédre? - érdeklődik Orion.
Felérünk a dombtetőre, és kis híján leesik az állam. Észak felé
a város terül el alattunk, a St. Giles dombról nyíló kilátás
nappali verziója. Délre viszont… qué bonito34. A déli oldal
végtelen dombvidékre nyílik. Zöld, zöldebb és még zöldebb,
ameddig csak a szemem ellát.
A szemem, ami túl kicsi ehhez az angol nyári naphoz.
- Képes lennék ezt az egész helyet felfalni ebédre. De azért
hoztam kubai kaját.
Orion résnyire húzott szemmel bök oldalba.
- Gondoltam. - Elfogadja a pihenőhelyünkre vonatkozó
javaslatomat; legszívesebben legalább huszonhét órán keresztül
dél felé néznék. - Ezúttal készültem - folytatja, és elővesz egy
vastag kockás plédet a hátizsákjából, majd leteríti. - Amikor azt
mondom, gondolok a fenekedre, semmi okod rá, hogy felpofozz.
- Ezer okom lenne még rá. - Nevetés tör ki belőlem, miközben
leülök. Egy ragadozó figyelmével szemez a hűtőtáskámmal. Én
nem sietek. - Maradék cubano, frissen újramelegítve.
Orion azt imitálja, mintha kést döfne a saját szívébe.
- Citromos piskóta, amit a délutáni teához készítettem. -
Előveszek egy kis tasakot két késsel és villával.
- Hűha! - lihegi.
 Ez minden: hűha. Tökéletes.
- Végül pedig ezek a reggeliztetésből maradtak. A Varjú
vendégei ma megkóstolhatták az empanadát. - Megmutatom
neki a miniatűr, félkör alakú tésztabatyukat. Cukorral megszórt
tojásfehérje csillog a tetején, a szélét pedig villával nyomkodtam
össze. - Kuba és Anglia találkozása, újfent. Ebben eper és
krémsajt van.
Beleharap egy empanadába, és egyenesen olyan hangot ad ki,
mint ami egy fülledt szerelmi jelenethez passzolna. Rá is
mutatok.
- Komisz vagy, és kíméletlen, Lila Reyes! De én is, és ez a süti
eszméletlenül finom!
Barátságos csendben eszegetünk, amíg eszembe nem jut, hogy
nem kizárólag ételt hoztam magammal erre a dombra.
- Valamit szeretnék feldobni neked - közlöm vele.
- Igazán? - Ezúttal ő terül el lustán, hosszan elnyúlva hever a
takarón, a karja a feje mögé kulcsolva. A pólója felcsúszik egy
kicsit, a farmere pedig mélyen lóg a csípőjén. Nos, ezek szerint
Orion Maxwell piros bokszeralsót hord, és egész eddig
rejtegette a kidolgozott hasizmait? - Engem feldobhatsz, csak
vigyázz, mert nehéz vagyok. Rohadtul teleettem magam.
- Lila? - szól hangosabban, félbeszakítva a képzeletem
kirándulását a dereka fölött kilátszó bőr alatt dudorodó
izmain. Vajon mennyi felülést szokott csinálni?
- Öhm. - Azzal foglalom el a kezem, hogy a felsőmet
igazgatom, és a hajamat próbálom kibogozni. - Úgy értem, volt
egy ötletem. Pilar foglalkozik a könyveléssel, de azért belém is
szorult annyi üzleti érzék, hogy kimondjam, és talán nem
tévedek akkorát. - Egy megtisztító lélegzetvétel után
megnyomom a Lejátszás gombot. - Szerintem az üzletednek
szüksége lenne valamire az enyémből.
- Egy kubai cukorboszorka? - Fanyar. Az egész nyamvadt arca.
- Csak viccelek, Lila. Winchester csak kölcsönbe kapott téged. -
Akárcsak én. Kimondatlanul marad, mégis fülsüketítően
visszhangzik a domboldalon.
Nem tudok most erre gondolni. Csak boncolgatni az okokat,
hogy miért telik ennyi időmbe kimondani, amit akarok,
úgyhogy abba a gondolatba kapaszkodom, ami először bukkan
fel a fejemben.
- Weboldalatok már van, de szerintem az üzlet kínálhatna
mást is a személyes kontaktuson kívül. Milyen érzés, amikor
eszel valamelyik péksüteményemből?
- Azt érzem, hogy kérek még.
Nem törődöm vele, hogy a gyomrom úgy remeg, mint a
kocsonya. Üzlet, Lila! Megremeg a mosolyom.
- Így van. Mi lenne, ha lehetne nálad teázni, mellé pedig
néhány fajta péksüteményt is kínálnátok? És annyira finomak
lennének, hogy a vásárlók már korán sorban állnának a teáért,
meg hazavinnének egy kis finomságot, mielőtt még az összes
elfogyna, vagy ott maradnának megenni. Aztán szájról szájra…
- Igen, értem. Meg kellene állapodnunk egy-két pékkel.
- Úgy gondolom, hogy ha ezt megtennéd, még jobban menne
az üzlet. A La Palomában is vannak asztalaink, ahol a barátok
találkozhatnak egymással meg beszélgethetnek egy kávé és egy
kis finomság fölött. Néha egész reggel ott ülnek, és sorra
rendelgetik az ételeket. Vagy rájönnek, hogy a zsemle mellé
kenyeret is kéne venniük. Ott tartjuk őket, és egyre nőnek az
eladásaink. Aztán egyre gyakrabban járnak vissza.
Az arckifejezése savanyúvá válik.
- Igen, de már mondtam, hogy nem úgy vagyunk
berendezkedve.
- Jó, csak gondold végig! Pár apró trükkel át lehetne alakítani.
- Apró? Azt kétlem. Kezdjük ott, hogy sem asztalunk nincs, se
süteményespultunk, mint nektek, Miamiban. Aztán ott az
élelmiszerbiztonság és kellene munkaerő, aki teát főzne.
Úgyhogy még ha igazad is van, ha megfuttatom apánál az
ötletet, ne légy csalódott, ha ő másképp gondolja, jó?
Elég csípősség fűszerezi a szavait, hogy az én hangom is
természetszerűleg élesebbé váljon.
- Nos, néha azért nem vesszük észre az újdonságokat, mert
annyira hozzászoktunk a régiek látványához. - Új helyek. Új
emberek.
Kihúzom magam, felhúzom a térdem, és az arcom elé zárom
a kezem. Azon gondolkozom, milyen szűk volt odahaza az
életterem valójában. A hely, ahol éltem és főztem, annyira
kicsinek tűnik most itt, a sok zöld mellett, országokra és
kontinensekre az enyémtől - itt, ennek a dombnak a tövében.
Ujjak érnek a karomhoz. Nem törődöm velük.
- Lila! - suttogja olyan közelről, hogy a forró lehelete a fülemet
éri.
Elfordítom a fejem, és látom, hogy Orion feltornázta magát, az
arca centiméterekre van az enyémtől.
- Bocsánat, ha túl nyers voltam! Csak annyi minden történt.
A kezét keresem, és megszorítom.
 - Tudom. Nekem aztán nem kell magyarázkodnod.
Bólint, és ő is megszorítja a kezem.
- Ha már az új dolgokról beszélünk, mostanában
boldogabbnak tűnsz. Sokat mosolyogsz. Főleg, amikor ilyen
kietlen tájakra viszlek, amilyeneket Miamiban biztos nem
találsz. Leszámítva persze az óceánt, gondolom. Az Atlantióceán
messzebbre nyúlik, mint a szem ellát - dünnyögi lágyan. - Ezek
valódi mosolyok?
- A legvalódibbak. Még akkor is, ha hiányzik az óceán, és itt
hidegebb van. De erre való a pulóver, egyébként meg miért
suttogunk?
- Azért, mert tiszta idióták vagyunk. És igen, sok-sok pulcsi
meg bolyhos kis birkák, akikből készülnek.
Miamiban ilyen nem történhetne. Hogy egy erdei fiú a
birkákról beszél, miközben összeér az oldalunk, és arcunkat a
felhőtlen égbolt felé fordítjuk, hogy minden csepp kékséget
magunkba szívjunk. Egyre többet érünk egymáshoz - és nem
érzem úgy, hogy előre megfontolt szándékkal tennénk. Bár
Andrés arca továbbra is ott lebeg az agyam egy hátsó
szegletében, mintha a testem egyre közelebb sodródna
Orionéhoz. És az övé is sodródik felém. Az ujjai egyre
gyakrabban fonódnak az enyémek köré, a tenyere pedig
végigsiklik a hátam ívén. Elég hosszú ideig öleljük egymást, túl
hosszan, de sosem beszélünk róla. Pedig beszélnünk kellene
róla.
A fiú barátaim sosem értek hozzám így. Persze, Orion csak a
barátom, mégis, annál több. Bármi is legyen ez a valami,
ismeretlenül vonja be a szájpadlásomat, egy íz, amit nem tudok
leírni. Nem a fiúm, és nem is próbál annak a helyébe lépni, akit
nemrég elveszítettem. Nem is úgy viselkedik, mint egy srác, akit
csak órák vagy napok választanak el attól, hogy összejöjjön
valakivel. Nyolcezer mérföld - oda és vissza, amit magam
mögött hagytam, és ahová vissza fogok térni - ezt mondja
nekem. És nem csupán suttogja.
Meg fogom tenni. Meg fogom kérdezni.
Ám pont akkor, amikor úgy érzem, megtaláltam a szavakat a
kezdethez, felvillan a FaceTime ikonja a telefonomon, és
kizökkent a nyugalmamból.
- Szeretnéd megismerni Pilart? - A kérdésem egyelőre csupán
ennyi.
- Szeretném megismerni Pilart.
Megfordulunk, hason fekszünk a takarón, a fejünket közel
hajtva egymáshoz, közöttünk a telefonnal. A bemutatkozás
gyorsan és kellemesen lezajlik: könyvelőkirálynő, ő itt a
teaszakértő. Életem legfontosabb személye, ő itt… Orion.
- Képzeld, Pilar, a húgod azon mesterkedik, hogy
péksütemények és kubai ételek alá temessen - meséli Orion.
- Nem lehet leállítani, egyébként, Lila, olyan a srác hangja,
mint a natilla. Nem tudnád rögzíteni, mondjuk, úgy két napon
át folyamatosan? - Azt A Pillantást lövelli felém. Majd később
újra felhívom, amikor el kell magyaráznom neki, hogy ki ez a
srác, és nem fogom tudni elmagyarázni neki, hogy ki ez a srác.
Kifújom hosszan a levegőt, és figyelem, hogy csak gurul, gurul
lefelé ezen a tündérmesébe illő dombon.
- Sosem áll be a szája, úgyhogy értelek, hermana.
Orion ádáz tekintetet színlel, miközben Pili azt kérdezi:
 - Egyébként hol vagytok? Mintha Mami terráriuma állna
mögöttetek.
Orioné a megtiszteltetés, hogy körbevezesse Pilart a St.
Catherine-dombon.
- Jaj… Lila! - Csupán ennyit kell mondania. A mi titkos, testvéri
nyelvünkön és a titkos, testvéri arckifejezésünkön kifejezve azt
jelenti, jól vagyok és minden rendben, megtört szívemet
kipárnázta ez a sok-sok lágy zöld szín. És ő is jól van.
A kezemet a telefon fölé tartom, hogy kitakarjam a verőfényes
napot. Észreveszem, hogy Pilar mögött komoly mennyiségű
növény sorakozik az étkezőasztalunkon.
- Ha már a növényekről beszéltünk, ööö…?
- Dios mío, Ashley esküvője! Vasárnap volt. - Elfordítja a
telefont, és hűha!
Most már minden világos. A szomszédunk lányának esküvője,
amelyen én is részt vettem volna, ha otthon lettem volna.
- Jól van, Mami szabálya az, hogy fejenként egy asztaldísz, az
viszont - mutatok rá - jóval több, mint néhány.
Pilar homlokon csapja magát.
- Mami tette a dolgát, úgyhogy mi kettőt hoztunk el. Jó,
rendben, ennyi még nekem is belefér. Aztán Isabella odaküldte
a gyerekeit, hogy ők is hozzanak párat. Csakhogy
megfeledkezett az olaszországi utazásukról. A virágok
elhervadtak volna. Ezért tegnap este a kis Grace a kocsikájában
négy asztaldíszt egyensúlyozva jelent meg nálunk. Mami
természetesen odáig volt.
Orion nevet, pedig nem is ismeri az egész sztorit.
- Azok ott szegfűk?
 - Rémes volt! Tiszta giccs! Egyedül Mami esküvői tortája volt
rendben. - Pilar kihúz egy szánalmas virágszálat. -
Színátmenetes kékre festették őket, hogy passzoljon los
koszorúslányok vestidosához35.
Színátmenetes szegfű - jó ég!
Orion felül, miután megesküszöm Pilinek, hogy később
felhívom, és elteszem a telefonom.
- Szóval, mi a helyzet azzal a sok virággal?
- Készen állsz meghallgatni a Mission: Impossible
asztaldíszekről szóló kubai-amerikai epizódját?
- Simán!
- Minden valamirevaló ünnepségen - esküvőn, babavárón
meg ilyesmiken - szükség van egy-egy asztaldíszre minden
asztalon. Kiemelt fontosságú. És sok kubai anyukának meg
nagynéninek eltökélt célja, hogy annyi asztaldíszt vigyen haza,
amennyi társadalmilag lehetséges. Csak annyit mondok, hogy
olyankor aztán mindenki levetkőzi a gátlásait.
Orion nevetésben tör ki.
- Ez valami verseny?
- A legnagyszabásúbb! Stefanie anyukája és az enyém is évek
óta kimondatlanul is versenytársak voltak asztaldíszügyben,
azonban Mami a koronázatlan bajnok. Az esküvői stratégiája
ezer éve a következőképpen működik: a buli vége felé odaküld
minket Pilarral a többi asztalhoz, hogy „vegyüljünk” egy kicsit a
barátokkal. És akkor szép lassan magunk felé húzzuk az
asztaldíszt, miközben az asztaltársainkat beszélgetésbe vontuk.
Aztán amikor szólnak, hogy már csak egy ital vagy egy tánc van
hátra, fogjuk a virágokat, puszit dobunk a levegőbe, és
eliszkolunk.
- Ez. Valami. Hihetetlen - vigyorog Orion az utolsó
empanadája fölött.
- Nem tudom, hogy hihetetlen-e, de mi ilyenek vagyunk. - Az
én családom, az én Miamim.
- De miért pont az asztaldíszek? Amellett, hogy az étkezőtök
úgy illatozik tőlük, mint egy virágoskert?
Babrálni kezdek az ujjaimmal. A frissen sütött citromos
piskótám szaftos Abuela citrushéjas szirupjától, amit a
tetejére öntöttem.
- Az ünnepségek rendkívül fontos részét képezik a
kultúránknak. Alapvetően társasági emberek vagyunk. Az is
fontos, hogy megosszuk a szeretteinkkel az örömteli
pillanatainkat. Például az sem szokatlan, hogy a kubai apukák
már évekkel korábban spórolni kezdenek a lányuk esküvőjére,
ha megtehetik. Ez csak az én véleményem, de szerintem ez
arról szól, hogy a buli egy darabkáját hazavigyük magunkkal, és
a lehető legtovább megőrizzük. Egy örömteli esemény ereklyéje,
ami néhány napig még virágzik utána.
Erre elmosolyodik.
- Egészen tetszik ez a felfogás. Nem akarjátok, hogy véget
érjen az ünneplés. Az együttlét és a közös pillanatok. Ez inkább
rituálé, mint babona.
- Jaj, mondjak pár kubai babonát? Eszembe jut néhány.
Színlelt haragos tekintettel méreget.
- Hetek óta ismerjük egymást, és ezt csak most említed?
 - Hé, én azzal voltam elfoglalva, hogy a többi gyümölcsből
guavát varázsoljak, meg hogy etessem a vendégeket. - Egyik
ujjammal megbököm a hasát. - És téged.
Orion elkapja az ujjam, és a kezével rabul ejti az enyémet.
Felkel, és erős szorításával engem is magával húz.
- Menjünk, nézzük meg azt az erdei ösvényt, és közben
taníthatsz ezt-azt.
Ahogy a dombot koronázó erdős terület felé tartunk, elsőként
a mal de ojóról mesélek neki. A szemmel verésről.
- Tudom, mi az a szemmel verés, de megismételnéd a
szavakat?
- Mal de ojo. Miért?
- Szeretem, ha spanyolul beszélsz.
Azonnal elpirulok - egy kissé elfordulok, mintha az letörölné
rólam a rózsás pírt.
- Hát, ha eltöltenél egy órát velem, Pilarral meg egy kis
csempészett rummal, könyörögnél, hogy hagyjuk abba. -
Belépünk a fák közé a domb tetején, tornacipőnkkel tapossuk a
nyirkos rögöket és az azt takaró lehullott faleveleket. A fák
szorosan simulnak egymáshoz, pettyes árnyékba vonva minket.
- A családom nem igazán hisz a mal de ojóban, de az átok a
féltékenységre vezethető vissza, és többnyire az idézi elő,
amikor valaki elhalad egy újszülött kisbaba vagy kisgyerek
mellett, és ránéz. Ők a legfogékonyabbak.
Orion észreveszi egy kivágott fa törzsét; leülünk a
lombkorona alá.
- Biztos létezik valami bűbáj, amivel el lehet űzni az átkot,
nem? - kérdezi.
 - Jellemzően egy fekete szem amulettel, vagy egy apró
obszidiánnal, vagy azabachéval. - Most is közel kerülünk
egymáshoz, összeér a combunk és a karunk. - Aztán van egy
másik, hogy soha ne menj ki éjjel nedves hajjal, meg a
háromórás szabály az úszásról evés után. Mindegyik
létfontosságú. Ha valaki nem engedelmeskedik, azzal biztosan
magára szabadít egy sztrókot, egy megfázást, de az is lehet,
hogy szívátültetésre lesz szüksége az illetőnek.
- Az anyukám megrögzötten hitt benne, hogy evés után nem
szabad úszni, bár az ő szabályai alapján csak egy órát kellett
várnia - jegyzi meg Orion.
Viccelődni akarok vele, hogy ezt könnyen megúszta, de
visszaszívom a szavaimat.
- Látod, nem is különbözünk annyira - teszi hozzá.
Nem, belül valóban nem. A külsőnk azonban két véglet, akár
a két tengerpartunk - az enyém kubai, napbarnított és barna. Az
övé brit, világos és szőke. De aztán eszembe jut, hogy
mindketten csillagok vagyunk. Estrellita és Orion, egy tüzes kis
csillag meg egy harcos csillagkép. Egy ideig ott ücsörgünk még
egymáshoz közel a fán, aranyló melegen, de némán, akár a nap
a hűsítő árnyékban.

34 Milyen szép
35 Ruháihoz.
 19

A Bridge Street vendéglőben nem áll giccses dísz az asztalunk

közepén, de ezen a partin nincs is rá szükség. Véget értek az
iskolai vizsgák, megkezdődött a vakáció a winchesteri fiatalok
számára, Gordon pedig megcsípte a hőn áhított részmunkaidős
állást egy építészeti cégnél, ami kellő ürügyet biztosít az
ünnepléshez. Tegnap este mindannyian moziba mentünk, de ez
a szombat este kizárólag az evésről szól.
Mindenki itt van. És a mindenki alatt nem kizárólag Orion
barátait értem, hanem a szülőket és a testvéreket is. Még Flora
sem tűnik olyan kókadtnak az asztal túlsó végén. Remy
anyukája a pub egyik végében ültette le a jókora társaságunkat,
aztán leadta a szokásos felszolgálói feladatait, hogy
csatlakozzon hozzánk. A szülők egy odahúzott asztalnál
zsúfolódnak, és nem foglalkoznak velünk. Épp csak elférünk:
Orion beszorult a sarokba, én pedig hozzápréselődve ülök
mellette, Julesszal a balomon.
Egy pincérnő leteszi elém a citromos vizemet, Orion elé pedig
két pint sört helyez le, egy halvány borostyánszínűt meg egy
aranybarnát.
- Köszi, Bridget! - mondja.
- Ennyire szomjas vagy, Orion? - Bridget nem várja meg a
választ, csak kiosztja az italokat a csapat többi tagja között.
 Felvonom az egyik szemöldököm.
- Hát ilyen dolgok történnek, amíg kimegyek a mosdóba? Két
sör?
- Ó, szívesen megiszom én kettőt, de nem egyszerre. Még
hátra van pár hét, amíg te is rendelhetsz magadnak. Úgyhogy
igazából egy világos pale ale-re vágytam. - Rámutat az elsőre. -
Illetve egy sötétebbre, egy kicsit édeskés, dióbarna ale-re.
Kóstold meg mindkettőt, aztán kiderül, melyik a kedvenced!
Kacsintok a ravaszságára, majd elmosolyodom a
figyelmességén, mielőtt nekikezdenék a kóstolásnak.
- A dióbarna - döntök. Gazdagabb, és csak egy kicsit
karcosabb.
Remy áthajol Juleson, és így szól:
- Látom, miben mesterkedsz, haver!
- Szerinted, kitől tanultam? - Orion a tizenhat éves Jules felé
bök, aki előtt ugyanaz az aranyborostyán-színű nedű várakozik,
mint a tizennyolc éves Remy előtt.
Belekortyolok a sörömbe.
- Kiválasztottátok már, hogy mit fogok enni? - A Bridge Street
nem hisz az étlapban. A középső falon lógó jókora fekete táblán
sorakoznak a napi ajánlatok, és úgy döntöttem, ezúttal Orion a
soros, hogy megetessen. Spencer gyakran főz, és párszor ettünk
már pubban a Wallace családdal. A helyi idegenvezetőmhöz
fordulok.
Gordon előredől.
- Kóstoltasd meg vele a black puddingot, Ri. Lilának muszáj
ízelítőt kapnia belőle!
 - Ha azt rendel, a fejére borítom. - Magam elé képzelem a
kerek kolbászokat. Nem. Nunca. - Lilának semmi szüksége olyan
ételre, ami birkavérből vagy fura húsokból készül.
Orion felemeli mindkét kezét.
- A ruháim biztonságban vannak. Már rendeltem, amíg a
mosdóban voltál, és szuper lesz.
Igazat szól.
Amikor megérkezik az ételünk, kiderül, hogy a pásztorpite
egész közel áll a mi kubai papas rellenasunkhoz. Fűszeres darált
hús csücsül a szénhidrátimádók álom-krumplipüréje alatt, amit
addig sütnek, amíg a teteje aranyszínű és ropogós nem lesz.
Lelkesen falatozom, és sült burgonyahasábokat lopkodok Orion
fish and chipséből.
- Hé! - Úgy tesz, mintha el akarná kapni a kezem, de közben
odaadja a currymártást, amit Remy anyukája készít saját
kezűleg.
Úgy érzem, muszáj lesz elkérnem a receptjét, majd egy
pillanatra abbahagyom a lakmározást, hogy magamba szívjam
az egész jelenetet.
Egy hangosan zsongó méhkas. Csilingelő poharak és ütős
viccek. Remy halántékon csókolja Julest, miközben a két új
játékkonzol előnyeiről és hátrányairól vitatkozik Gordonnal.
Ha kicserélhetném az embereket és a helyeket, ez akár
valamelyik nagy családi vacsoránk is lehetne. A Bridge Street
vendéglőben egy másféle család körében ücsörgök. Maguk közé
fogadnak - úgy, ahogy vagyok: az elveszett és tékozló énemet is.
Mégsem bánnak velem úgy, mint a hímes tojással. Szívatnak és
a maguk módján ugratnak, mintha én lennék a középső gyerek,
akit odaszorítanak egy plusz székre.
A következő pillanatban a gondolataim visszaröppennek a
jelenbe. A sörömnek már csak a harmada maradt, Orion pedig
már rendelt is magának egy másikat. Gordon pedig az előtte
álló munkájáról mesél a többieknek.
- Nagy valószínűséggel kávét főzök, meg egyéb szar
rabszolgamunkát végzek majd, de legalább kapok némi képet
arról, hogy hogy működik az egész. - Gordon jó nagyot harap az
egyik kolbászból, és a nagy részét le is nyeli, mielőtt folytatja. -
Látták az Instagramon a házas rajzaimat. Egy másik csávó elől
happoltam el a helyet.
Elképzelem a kis miami házat, ami bekeretezve lóg a falamon
a szobámban. A barackrózsaszín árnyalatokat és a pálmafákat.
- Ezek szerint meghozta a gyümölcsét a sok ugrálás a dalok
között a rajzasztalod mellett. Mit fogsz legközelebb lerajzolni?
Felém int a kólájával.
- Talán néhány tipikus winchesteri épületet.
- De Winchester olyan unalmas Londonhoz képest! - jegyzi
meg Flora. - Ott van például Notting Hill, az a sok szín! Itt
ugyanaz a téglafal meg szürke kő mindenhol. Bla-bla-bla.
Nekünk is kéne pár izgalmasabb épület! Mondjuk, egy élénklila
ház három egymáshoz nem passzoló szinttel és fekete
ablakkeretekkel.
Jules is beszáll.
- Aha, vagy egy zebracsíkosra festett ház virágos
szivárvánnyal, teljesen összevissza homlokzattal.
 - Ha élénk és színes házakra vágytok, gyertek el hozzám
Miamiba - vetem fel, és elkapom Orion tekintetét a szavak
közben. Szürke, homályos, árnyas - ezek a színek uralják az
arcát, mielőtt felszegi az állát, és rám villant egy félmosolyt.
Megcsillan a kék szeme. Vajon melyik arca az igazibb?
Ma este még mindig ez az igazság: nyolcvanöt nap, ami már
nem szép csendben fogyatkozik. Az órák mostanában úgy
telnek, akár a másodpercek. Egymásba kapcsolódik a
tekintetünk, és Orion közénk emel egy curryszószba mártott
krumplit, a szeme ragyogása most játékos tűzijátékként pattog.
Elkapom, mielőtt lemaradnék róla.
- Odanézzetek, itt van Henry! - szólal meg, miközben én
majszolok. - Ezt biztosan imádni fogod! - Orion egy pocakos,
idősebb férfi felé mutat, akinek a haja kócos, fekete-ősz
kupacként takarja a fejét, amihez bozontos szakáll társul. Henry
odacipel egy körtehasú húros hangszert egy odakészített
székhez és mikrofonhoz. A helyi közönség bizonyára ismeri őt.
Éljenezni kezdenek, aztán elhallgatnak. Kihunynak a fények, és
a velünk szemben ülők odafordítják a széküket, hogy lássák.
- Lantművész - szól oda nekem Jules. - Kezd kihalni a
tradicionális brit folk zene, ami nagy-nagy kár. London csak az
új hangzásról meg a tombolásról szól. Remy szülei azonban
életben akarják tartani a történelmünket.
Az első bársonyos hangzatok és a lant pengése kiszívják a
vállamból a feszültséget. Ellazulva és nyugodtan hallgatom,
miközben eszembe jutnak a miami fiatalok, akik a Little
Havana salsaklubjaiba járnak rendszeresen, vagy dominózni
tanítják a kisebb unokatestvéreiket, miközben főzőbanánból
készült lepényt majszolnak. Az én kultúrámban is túl sok
kihalófélben lévő dolog akad az újak javára. Azon
munkálkodunk, hogy megmaradjanak, nőjenek csak szépen
tovább, olyan magasra és erősre, mint a kukoricaszárak a
bácsikám kertjében.
Néhány számot követően a közönség Jules nevét kántálja.
Henry észreveszi, és odainti magához. Imádom, hogy mindenki
ismeri és felismeri őt. Jules-semmiesetresem-Juliana
Winchester egyik gyöngyszeme.
- Gyerünk, kedvesem! Mutasd meg Lilának, mire vagy még
képes azokkal a hangszálakkal! - biztatja Remy.
Jules legyint.
- Csak szórakozunk egy kicsit - mondja nekem, majd kimászik
a székek mögül, hogy egyeztessen Henryvel.
A gondolataim utolérik a zenét.
- Csak képzelődöm, vagy a Goldline néhány számát valóban
Henry számai és akkordjai inspirálták?
Orion bólint.
- Jules így működik. A dalszerzésben ő a zenék
összeolvasztásának királynője. Szeret visszautalgatni a régi
dallamokra a modern zenéjében. A vonatos dal, ami úgy tetszett
neked, főhajtás a régi angol altatódalok előtt.
Visszafordulunk, mire Henry új intróba kezd. Jules alig énekel
el két sort ebben a lambériázott falú pubban, de az állam máris
leesik. Betekintést ad abba, ami valószínűleg évekig tartó
gyakorlás eredménye, tüzes szopránjával uralja a réges-régi
folk balladát.
 - Ez a tizenhatodik századból származik - suttogja Orion
közelebb hajolva. - Flow my Tears.
Eláraszt a dal. Kísértő dallam, keserédes szöveg, és az a hang!
A dal második részéhez érve nem tudom visszafogni magam,
hogy ne csorduljon végig pár könnycsepp az arcomon. Orion a
vállamra teszi a kezét, és odahúz a behajlított karja alá. Kérdés
nélkül engedelmeskedem, úgy, ahogy az ágyamba zuhannék
bele. Úgy, ahogy a kezemet belemártom egy tál kelt tésztába.
Biztonságban érzem magam a fekete pamutpulóvere mellett, és
beléolvadok.
Felpillantok a lágy arcvonásaira, és látom, hogy nem csak
nekem lett párás a tekintetem. A pékségemben fogadnék rá,
hogy az anyukájára gondol, aki valószínűleg szívesen enne ma
este fish and chipset, miközben Jules dalait hallgatja.
Megszorítom a derekát. Tudom. Értem.
Orion ajka súrolja a fejem búbját, ahogy elfordul. Barátok
nem igazán szoktak így ücsörögni. Mintha az utóbbi időben
folyton Orion Maxwellt tapogatnám. Nem számít, hogy nem
maradt túl sok időm ezen a helyen. És úgy tűnik, ő is folyton
viszonozza az érintéseimet, minden egyes alkalommal.
Tekintettel arra, hogy kivel vagyok, merre jártam, és hol élünk
mindketten, mit jelenthet ez egyáltalán? Mit jelenthet ebben a
pillanatban?

Még egy kis zene, „puding” és búcsú után Orionnal Millie felé
tartunk, és félúton megtorpan.
- Egész kellemes idekint, nem? Nincs kedved visszasétálni?
Apu majd hazamegy a motorral.
Bólintok.
 - Ő is szokta használni Millie-t?
Elindulunk a High Street egyik mellékutcáján.
- Apué volt annyi idős korában, mint amennyi én vagyok
most.
Elmosolyodom a gondolatra, de röpködnek bennem a
kérdések. A sarokasztaltól egészen a betonjárdáig nem engedte
el a kezem. Belém karol, és olyan közel hajtjuk egymáshoz a
fejünket, hogy könnyedén tudunk beszélgetni a forgalom zaja
mellett is. Winchester azonban jó értelemben kicsi. Hamarosan
már a St. Cross felé járunk, ahol a fák neszezése mellett semmi
más nem hallatszik.
És nem bírom tovább. Megfeledkeztem róla, hogy merész
vagyok, és határozott. Konyhákban parancsolok! Egy kérdés
felett nem lehet hatalmam? Merész, ez vagyok én! Nem egy
reménytelen álmodozó.
- Orion.
- Lila - dörmög mellettem, ahogy lépdelünk és lépdelünk.
- Mit művelünk?
- Hazafelé sétálunk, kedvesem.
Egy imádni való szó, és máris repedés siklik végig a
merészségemen.
- Nem. Te meg én. Mi ez az… egész?
Orion megáll, és felém fordul. Még most is nagyon közel van
hozzám, hiszen mostanában mindig így szoktuk. Az arcán
látom, hogy csak a bolondját járatta velem; uh, pontosan tudta
már az előbb is, hogy mire akartam kilyukadni. Micsoda pimasz
rohadék ez a rohadék!
 - Oké, talán nem ártana tisztáznunk pár dolgot - mondja.
Bólintok.
- Először is, te mindig a barátom leszel.
- Te is az enyém.
- Jól van, az jó. - Elmosolyodik. - De hogy hogyan, és miként…
- Igen, meg minden. Mármint a barátok nem szoktak…
- Nem, nem szoktak. Szóval ez azt jelenti, hogy mi… - Ezt az ég
felé mondja, az utca fényeitől elhalványult csillagoknak.
- De.
Pero.
És megérkeztünk. Egyetlen szótag az ő nyelvén, kettő az
enyémen.
- De, valóban - feleli. - Tudod, ezen a ponton teljesen
megakadtam. - Odanyúl, hogy megérintse az alkaromat, a
könyökömtől a csuklómig. - Ha ez az egész normális lenne,
vagy szokványos…
Nem fejezzük be a mondatokat, mégis értem őket, mintha
teljes egészek lennének.
- Így van. Csakhogy nem az. Nem normális.
A kezemet a kezébe fogja.
- Egyáltalán nem. Teljesen megértem, hogy min mentél
keresztül, és mi mindent veszítettél el. Azt is értem, hogy a
repülőjegyed sosem egy útra szólt.
Miami. A harmadik szív ezen a járdán, aki igyekszik forróban
szeretni.
- De te meg én - folytatom. - Én nagyon bírom magunkat, és jól
érzem magam…
Megszorítja a vállam.
 - Én is bírom magunkat, és én is baromi jól érzem magam.
Túlságosan jól ahhoz, hogy most visszalépjek.
- Akkor ne tedd! - Ne hagyj el te is!
- Nem teszem, Lila. - Ezt megpecsételve megölel, és ott marad
mellettem, majd folytatja. - Úgyhogy legyen a következő:
hozzunk létre kettőnknek egy új kategóriát. Nem muszáj
definiálnunk. Üresen hagyjuk, és egyenként éljük meg a
napokat.
- Erre gondoltál, amikor azt mondtad, nem kérsz túl sokat
Istentől, az univerzumtól vagy magától az élettől?
Érzem, ahogy bólint.
- Pontosan erre gondoltam.
- Még sosem csináltam ilyet. Én mindig kivívom magamnak,
amit akarok, bárkitől, aki meghallgat. És ha nem hallgatnak
meg, akkor is a tudtukra adom, egyszerűen ilyen vagyok. Ez
hozott ide. - Elhúzódom, hogy lássa, ahogy kimondom. - De
egyben ez sodort ide is.
Kifújja a levegőt, és a karját körém fonva elindul velem
tovább.
- Miami vár téged, az a szerencsés rohadék. Akárcsak a
családod és az üzleted - dünnyögi.
- Igen. - Az aranygalamb nekiütődik a mellkasomnak.
- És amikor eljön az ideje, találsz majd valakit. - Megszorít. -
De van pár feltételem, ami a jövendőbeli fickót illeti.
Természetesen kizárólag elméleti síkon.
Kitör belőlem a nevetés. Szipogok.
- Miféle feltételek?
Úgy néz rám, mint valami ügyefogyottra.
 - Természetesen muszáj, hogy legyen egy motorja! Egye fene,
nem baj, ha nem adott neki nevet.
- Milyen nagylelkű!
- Az biztos. - Figyelmeztetően integet az ujjával. - És
mindenképp tudnia kell, hogyan készítsen el egy valamirevaló
teát! Mert most már szükséged lesz a délutáni teára. És el kell
vinnie valahová, hogy csak üljetek és nézzétek ezt a csodálatos
világot, ugyanis hajlamos vagy kicsit túlhajtani magad.
- Megegyeztünk. - A hangom akár egy kísértet. - Még valami?
- Még nagyon sokáig tudnám folytatni, Lila.
A lánynak szendvicset kell készítenie a fiúnak. A St. Crosson át
kocogok, de nem a megszokott kocogós tempómban - helyette
úgy száguldok, mint a bozóttűz, és reménykedem benne, hogy a
futás kiüríti a fejem, megizzaszt, és megszabadít mindentől,
mint kukoricát a héjától.
Cate megígértette velem, hogy sosem fogok esténként futni, de
most muszáj volt. Amikor Orion magamra hagyott a Varjúnál,
visszafogottan és hűvösen viselkedtünk, anélkül, hogy
meghatároztuk volna, mi lesz holnap, vagy túlbonyolítottuk
volna a dolgot. Az eszemmel tudom, hogy így a legjobb, de a
tervezetlenség még újdonság a számomra. A tervezetlenség
újdonság egy olyan lánynak, akinek a névtáblájára évekkel
ezelőtt felírták letörölhetetlen tintával: Lila Reyes, Vezető Pék.
Újdonság egy olyan lánynak, akinek az élete előre meg van írva:
a kubai Lila, leánygyermek, húg és unokahúg, született és élni
rendeltetett Miamiban.
A szívemnek halvány fogalma sincs, hogyan fejtse meg, mit
ért Orion a napról napra alatt. Muszáj volt kijönnöm az utcára.
 Keményen szelem a járdát. Körbeleng a köd, és lehűti a
bőrömet, amit forrósággal vont be a sok-sok bennem
munkálkodó kérdés.
Finomságokat meg sütiket kell sütnie neki. Itt elkalandoznak a
gondolataim, ennél a feltételnél. Muy importante36. Orion
szereti a citromot. Nem muszáj kubai édességnek lennie, de
kitűnőnek kell lennie. Biztosan túl sok cukrot fog használni,
mármint az a
lány, aki elnyeri Orion szívét.
A gondolataim azonban továbbgördülnek, ahogy egy újabb
elágazásnál rátérek egy másik útra. Hány tervem esett kútba
azok közül, amiket az elmúlt időszakban szőttem? Közös lakás
Steffel és egy gondosan megszervezett utazás a Disney-hez a
tizennyolcadik szülinapomon? Huss! A jövő, amit a konyhánkba
véstem, hogy Abuela mellett fogok főzni, és végignézem, ahogy
szép lassan megőszül? Pukk! A sírkövén álló felirat egy vérbeli
szörnyeteg.
Orionnal nem fogunk tervezgetni vagy definiálni. Lehet, hogy
kivételesen egész nagy az esély rá, hogy így működni is fog a
dolog.
Vagy épp az ellenkezője igaz, néhány héten belül az idő lesz a
valódi szörnyeteg.
A lánynak futnia kell vele. A harmadik mérföld tájékán Orion
valószínűleg lassítani fog, de nyafogni biztosan. El kell
lökdösnie a srác seggét a negyedik mérföldig. Mellesleg
sikerülni fog. Aztán a lánynak engednie kell, hogy Orion teát
készítsen neki, ennek a végtelenül szerencsés lánynak.
 Ennek a végtelenül szerencsés lánynak, akit lehet, hogy utálni
fogok? Csak azért, mert az, aki, és mert ő itt lesz, miközben az
én céljaim engem mindig is… oda fognak kötni? Perzselik az
érzelmek a torkomat. No puedo. Ma este nincs elég járda ahhoz,
hogy kitaláljam ezt az egészet, úgyhogy úgy döntök,
megpróbálkozom Orion tervezetlenségi módszerével. Olyan
érzés, mint kipróbálni egy új receptet.
Most inkább a testemet dolgoztatom.
Mostanra annyira besötétedett, hogy a fák kísértetekként
lebegnek a ködben. Átszaladok egy hátborzongató esti
ködfelhőn, amitől még a gerincem is bizseregni kezd. Azonban
itt biztonságban vagyok. Mérföldeken át csupán a levelek
kísérteties légzését, a sportcipőm csattogását és a kabátom
cipzárjának fémes csinglinglingjét hallottam. Ám amikor
odaérek egy újabb elágazáshoz, ahhoz, ami vagy a városba,
vagy a főút felé vezet, ismeretlen hang hallatszik a következő
kanyarból. Csss. Csss, csss, psssz. Aztán újra.
Lelassítok, sétálni kezdek, és a biztonság kedvéért előveszem
a telefonom. Nekidőlök a támfalnak, ami bekanyarodik a
sarkon. Megfordulva egy kapucnis alakot látok. Aztán a fekete
festékkel rajzolt csíkokat a téglafalon - egy végtelen jelet.
Elkaptam őket! Elkaptam Rothot vagy valamelyik haverját a
nagy graffitizésük közepette, amit Orion már ezer éve próbált
megtenni.
Az alak megfordul, és hangos, döbbent szisszenést hallat.
Tisztán látom az arcát. De…
- Te?
36 Nagyon fontos.
 20

Flora.
- Te vagy az - ismétlem szükségtelenül. Flora Maxwell
hónapokon keresztül hülyére vette a bátyját és a város
kereskedőit. Roth és a csapata meg az ő rongálásuk, a nagy
francokat! A városi vandál és graffitiművész, már ha lehet így
nevezni, egész végig ugyanazt a reggeli müzlit ette, amit Orion.
Esküszöm, hallom Flora szívének zakatolását. A tekintete
jobbra-balra cikázik, mint egy ugrásra kész nyuszi. De aztán
sóhajt egyet, a válla meggörnyed a vereségtől. Gyorsan futok, és
meg van nyitva a telefonom fényképezője. Elkaptam.
- Miért? - kérdezem.
Elfintorodik.
- Te mindig ott vagy mindenhol, igaz?
- Hogy mondod?
Flora elejti a festékspray-t, majd a kenguruzsebébe mélyeszti
a kezét.
- Mostanában ahányszor megfordulok, ott vagy, mint valami
tetves árnyék. A klubban Will-lel. A fogadónál.
Most tényleg megpróbál hárítani?
- Ne akard rám kenni! Kérdeztem tőled valamit. - Várjam
meg a holnapot, vagy én magam vonszoljam haza? -
Fájdalmat okoztál a városodnak. Valódi embereknek, akiknek
olyan vállalkozásai vannak, mint a tiétek. Orion meg ott sikálta
a falat…
- Jaj, istenem, kérlek, ne mondd el neki! - könyörög, és tesz
felém egy lépést. - Légyszi, Lila!
Hűha! Oké. Valami változás történt a téridő-kontinuumban?
Orion biztos tudna róla. Én csak a Winchesterhez méltó hideg
félelmet érzékelem.
- Légyszi! Leállok! Csak ne áruld el Orionnak. - Flora reszket,
kék szeme tágra nyílik, olyan, mint egy farkasé a szűrt fényben.
- Te nem érted, hogy ez milyen. Annyi minden történt! Annyi
mindenen mennek keresztül mostanában. - Annyi mindenen
megy keresztül ő is.
- Éppenséggel, tudom, milyen érzés. Fogalmad sincs, mi van
mögöttem. - Lassított felvételben fújom ki a levegőt, és
rámutatok a sötét formára a vállmagasságú falon. - Elárulnád,
hogy miért?
Flora a földet kémleli, és a cipőfűzőjéhez beszél:
- Apu és a bátyám jót akarnak, de folyton velem vannak
elfoglalva. Sokkal inkább, mint a barátaim családjai. -
Kiszabadítja az egyik kezét, és céltalanul lóbálja. - Követik
minden lépésemet, és nagy körültekintéssel ellenőrizgetnek.
Anyu miatt.
Megfagy a vér az ereimben.
- Néha úgy érzem, mintha kisgyerek lennék. Mintha a
kívánságaim elvesznének és feledésbe merülnének.
- És így próbálod kijátszani őket? - mutatok a fal felé. -
Megmutatod nekik, hogy ők sem irányíthatnak mindent?
Megvonja a vállát.
 - Ez olyan, mint… London felé a vonatról látni lehet azt a sok
komor épületet. De amikor elhaladsz egy graffitis fal mellett,
akkor egyből azon akad meg a szemed, nem? Látod az épületet,
de valójában a festéket látod. A betűket vagy a szimbólumokat.
A teabolt raktárában találtam meg a festéket, és eszembe jutott,
hogy… milyen érzés, ha látják és ismerik az embert. - Elindul a
fal felé, majd dörzsölni kezdi. A festék még nedves, és fekete
foltokat hagy az ujjbegyein. - Ha nem felejtik el.
Dios, a demencia. Eszembe jut Orion gondolata, hogy ő
békében elfogad mindent, amit az élettől kap, és nem zaklatja
az univerzumot, nem követel többet tőle. Flora, akinek ugyanott
gyökeredzik a fájdalma, épp az ellenkezőt éli meg. A
megpróbáltatásai festékfoltokként díszelegnek a falakon.
Uralkodik felettük, és változtatgat rajtuk. Vegyetek észre! Harcol
az univerzummal, ami megtagadja őt - ami olyan kegyetlen kórt
hozott magával, aminek hatására a saját anyja elfelejtette őt.
Még itt vagyok, mondja a festék.
Ettől függetlenül Flora kárt okoz magának és másoknak is. Ezt
onnan tudom, hogy én is ugyanezt csináltam. Tudom, milyen
érzés kint feküdni a füvön, kiszáradva, mocskosan,
könnyáztatva. Én egyenesen belefutottam a veszteségbe, ami
maga alá gyűrt, mert megtehettem.
Ó. Ránézek Florára, és most először látom magam előtt, ahogy
Pilar engem néz a parkban. Zihálni kezdek tőle, sebesen
örvénylik bennem az émelygés.
A nővérem szemével látom saját magam. Olyan messzire
elfutottam! Vajon mennyivel messzebbre, mennyivel mélyebbre
mentem volna, úgy, hogy kárt teszek magamban, csak hogy
túljárjak a saját veszteségeim univerzumának az eszén?
Pilarnak nem volt válasza aznap, csupán a félelme. De aztán
Mami, Papi meg ő kitalálta Angliát, egy esélyt arra, hogy új
helyen új célokat találjak. Florának is szüksége lenne egyre.
- Légyszi! Légyszi, ne áruld el Orionnak!
Orion nem az az ember, aki elől bármit is el akarnék
hallgatni. Azonban szemügyre veszem ennek a lánynak a
gyenge, erős, eltökélt és megsemmisült arcát, ahogy könyörög
nekem. Flora. Aki kilopózik, sajog a vágytól, hogy észrevegyék,
és emlékezzenek rá, falakat és kerítéseket jelölgetve.
Egy emléket is megvizsgálok közelebbről, ami piszkál
belülről. Lila. Egy lány, kiterülve a miami fűben, mérföldekre az
otthonától.
Hajlandó lennék hazudni annak a lánynak a kedvéért?
A családom még a hazugságnál is rosszabb dolgot tett
ellenem. Valami olyat, ami számukra is végtelenül fájdalmas
volt. Feltettek egy repülőre, ami messze repített mindentől.
Messze saját maguktól.
Egy sóhajjal, ami pont úgy hangzik, mint apámé, keresztbe
teszem a karom a mellkasom előtt.
- Nem mondom el Orionnak, két feltétellel.
- Oké. Jól van.
- Ígérd meg, hogy mostantól abbahagyod a graffitizést.
Sűrűn bólogat.
- Megígérem, Lila. Nem firkálok többet.
- Helyes. A másik: heti háromszor mellettem fogsz dolgozni a
Bagoly és Varjú konyháján. Reggel hatkor kezdek.
Flora megfontoltan tesz hátrafelé egy lépést.
 - Én nem tudok se sütni, se főzni.
- Majd megtanítalak. A könnyű dolgokkal kezdjük.
- De a legtöbb délután a Maxwell’sben dolgozom. - Előretolja
az állát. - Akkor most még a reggeleimnek is annyi? Ki kel fel
ilyen korán a szünidő alatt? Ez nem…
És tessék! Flora mindjárt kimondja, hogy az ötletem
egyáltalán nem igazságos, és nem. Enyhítő körülmények ide
vagy oda, attól még rongálást követett el.
- Heti háromszor. Túl fogod élni. - Felé bökök a kezemmel. -
Rajtad múlik.
Addig mered rám, amíg a tekintete végül megkopik.
- Jó, mindegy.
Sí, claro, ez egy igen. Egy újabb nyelv, amit jól ismerek.
- Remek. Akkor hétfőn. Majd találkozunk!
Flora felveszi a festékes flakont.
- Ne parázz, ki fogom dobni!
- Úgy nézek ki, mint aki parázik? - Az órámra pillantok. - Azért
hazakísérlek.
- Közel van. Megoldom egyedül is.
Nem ártana gondoskodnom róla, hogy biztosan hazaérjen. De
figyeltem, amikor azt mondta, úgy érzi, mintha megfojtanák.
Flora képes lesz négy utcasaroknyit sétálni.
Megadom neki a lehetőséget.
- Igen. Megoldod.
Hagyom elmenni, aztán egy közeli, párhuzamos utcán
elsétálok a Varjúig, miközben tudom, hogy Flora ugyanazt teszi.
Bármi oda nem illőt meghallanék. Nagy tervező lévén
valószínűleg nem ártana kitalálnom, hogy mit mondok
Orionnak, amikor szóba hozza a graffitiket és Flora új szakmai
gyakorlatát. Már a gondolattól, hogy el kell titkolnom valamit
előle, rohadni kezd a gyomromban valami, mint a romlott étel.
Amikor a rózsalugashoz érek, néhány villany ég az első
emeleten, jelezve, hogy van élet némelyik vendégszobában. A
második emelet azonban sötétségbe borul.
Már kellően kiismerem magam a fenti lépcsőn ahhoz, hogy a
telefonomat nézegetve induljak el rajta. Az ilyen kései óra
tökéletes arra, hogy felhívjam Pilart, vagy facetime-oljak vele.
Le volt némítva a telefonom; visszakapcsolom, és észreveszek
egy üzenetbuborékot a kijelzőmön. Miközben Florával voltam
elfoglalva (az nem kifejezés), bizonyára lemaradtam róla, hogy
írt nekem. A következő lépcsőfoknál kis híján hasra esem. Az
üzenet alatt nem a Pilar Reyes név szerepel.
Hanem az, hogy Andrés Millan.
Percekkel később rezegni kezd a telefonom, de nem a
beállítások miatt.
Én vagyok az, reszketve fekszem az ágyamon, és újra meg
újra elolvasom Andrés üzenetét.

Andrés: Helló! Tudom, ez így elég váratlan, de gondoltam,

beköszönök.

Még egy üzenet érkezik.

Andrés: Sok a dolgod?

Cikáznak a gondolataim. Le kéne tiltanom a számát. Ki kéne

hajítanom a készüléket az ablakon úgy, ahogy van. Egyiket sem
teszem. Bár az érzéseim újrarendeződtek és átalakultak, Andrés
árnyéka még ott van, sötéten és édes emlékektől súlyosan. És
ráharapok a horogra.

É n: Itt vagyok.

Öt másodperc sem telik el, mire válaszol.

Andrés: FaceTime?
Én: Inkább hívj.

Megteszi. Egyetlen, poros, régi szóval veszem fel, amit mintha

egy koszos, régi csomagtartóból halásztam volna elő.
- Neked is szia, Lila - mondja Andrés azon a hangon, amit
hallottam már az ajkaimon, a fülkagylómban, és végül egy
rettenetes búcsú közben is.
- Tudom, ez így fura. Csak úgy a semmiből - kezdi.
Kinyitom a szám, de nem jönnek a szavak.
- Szóval, Anglia, mi? - Bizonyára ő is ránézett az
Instagramomra. - Öhm… Milyen odaát?
- Hideg. - De erre találták ki a pulóvert; egy bizonyos pulóvert,
ami puha, meleg és szürke.
- Jól van - mondja.
- Miért? - Ugyanis a merész énem úgy dönt, ideje
megmutatkoznia. - Miért pont ma?
Hallom a terhelt sóhaját.
- Épp eszembe jutottál. Azon tűnődtem, vajon jól vagy-e.
Tudom, hogy szörnyű volt az egész, mármint én. Mi. A bál.
Abuela. Aztán hallottam Stefanie-ról is. Az is elég nagy szívás.
Szóval csak meg akartam kérdezni, hogy vagy.
- Jól vagyok. Tényleg. - A válaszom nem hazugság.
 - Jól van. Örülök. Tudod, bármikor felhívhatsz ám.
Megtelik a szemem könnyel. Nem erre vártam? Nem erre
vártam hónapok óta? Mégsem tölt el olyan lágy érzéssel, és nem
ugyanúgy csapódik le bennem, olyan kiszámíthatóan melegen
és biztosan, mint amilyen a város, ahonnan felhívott. Inkább
epével vonja be a torkomat.
- Oksi.
- Hívhatlak máskor is?
Elromlott. Elcsesződött. Elgyengült.
- Aha.
 21

Becsukódik mögötte az oldalajtó; esős vasárnap reggel van, és

Orion könnyedén megtalál. Szabadnapos vagyok, de szükségem
van a konyhára a tegnap esti új, aggasztó tripla csapás után:

1. Orion és a tervezetlenségünk
2. Flora a rongáló
3. Andrés és az ő háromperces telefonhívása

Viszonzom a köszönését, miközben néhány finomsággal

szemezek Mami második szeretetcsomagjából - nem is tudja,
milyen jókor jött. Ezek az apróságok azok, amire most
szükségem van. Tegnap, még a pubozás előtt kaptam meg a
barna dobozt, ami a West Dade-i házunk illatát árasztotta
magából, amikor kinyitottam a tetejét.
Orion leveti a vizes széldzsekijét, én pedig tele vagyok
ellentmondásokkal. Ahogy meglátom őt farmerben és kilógó
kék pólóingben, a testem megnyugszik, és úgy húzódik felé,
mintha ott lenne az otthona. Azonban bonyolult csomókba
tekeredik a gyomrom most, hogy újra látom, azután, ami
Florával és Andrésszel történt. Hihetetlen, de mindkettő igaz.
- Ááá, még több ajándék anyukádtól? - kérdezi Orion, és
megsimogatja a vállamat.
 Megmutatom neki a guavapasztás dobozokat meg a
nejlonzacskót, amelyben három miniatűr aranysárga Bijol
fűszeres doboz rejlik.
Megpörgetem a zacskót a levegőben.
- Lehet, hogy egy kicsit túl lelkes vagyok a fűszerek iránt. De
most már tudok neked arroz con pollót csinálni.
- Nos, ezt még én is kitalálom: csirke és rizs. - Lekonyul a
szemöldöke. - Azért ez elég egyszerűnek hangzik.
- Ha egy falat után úgy gondolod még, hogy az én arroz con
pollóm továbbra is csupán egyszerű csirke és rizs, felakasztom a
kötényem, mielőtt a következő falatot a szádba tehetnéd.
- Dehogy. - Egy hajszálnyira áll tőlem. - Feleslegesen
kételkedem benned. Ezt a leckét már meg kellett volna
tanulnom.
Mosoly villan, majd érzem, ahogy halványul. Orionnak
megvan rá az oka, hogy kételkedjen bennem. Egyre
hangosabban morajlik bennem az érzés, ahogy ott áll
mellettem.
Megmutatom neki a legutóbbi kubai kávékincsemet - egy
doboz Café Bustelót.
- Valószínűleg már elég koffeint vittél be a szervezetedbe
reggeli közben.
- Jöhet még egy! Ha idegroncs lesz belőlem, majd téged
okollak, az meg mindig vicces.
Odalépek, hogy lesózzak neki egyet, ám ő gyorsabb. ¡Basta! Az
újabb tripla csapástól lebénultam és lassú lettem. Orion elkapja
a kezem, és megszorítja.
 - Ha már a reggeliről beszélünk, Flora eljött velem meg apuval
a kávézóba. Máskor nem nagyon szokott. Egy kissé meglepett ez
az új fejlemény. Feláldozza az értékes alvásidejét, hogy
beugorjon segíteni meg megtanulni ezt-azt? - Elhúzza a száját, a
tekintete pedig incselkedve az enyémre vetül. Nem tehetek róla,
de úgy érzem, mintha nem csupán kíváncsiság bújna meg a
felhúzott szemöldöke mögött.
Mit nem árulsz el nekem, Lila?
Nem akarok hazudni ennek a srácnak.
- Bocsánat, hogy nem írtam. Baromi későn futottunk össze
tegnap. - Miközben épp falfirkát gyártott. És a hallgatásomért
könyörgött.
- Azt mondta, épp hazafelé tartott Katytől, te meg futottál. - Az
orrát ráncolja. - Egyedül. Elmehettem volna ám veled én is!
Persze nem mintha szükséged lenne kísérőre.
Mennyi információ! Először is, most már értem, mi volt Flora
alibije egész végig. Aztán ott az a rész, ami miatt egyenesen
Orion szemébe nézek, és úgy bámulom, mint a ragyogó
napfényt. Vagy egy veszélyes fekete lyukat. Mindkettő igaz. Nem
futhattam veled. Pont miattad kellett futnom.
Valamihez hozzá kell érnem, csak ne Orion legyen az. Odébb
oldalazva a kávéskannával szórakozom.
- Heti… öhm… három reggelben állapodtunk meg. -
Előveszem a kotyogós kávéfőzőt, amit a kávétöltelékes
sütemények készítésekor szoktam használni. - Gondoltam, jó
ötlet. Megmutogathatom neki a konyhát. Sosem árt, nem igaz?
Pár alapvető konyhai trükk. - Kimérem a kávét, majd felteszem
nagy lángra.
 - Ööö… igen. De úgy érzem, az a hátsó szándéka, hogy
megfigyeljen téged.
Idegesen szívom be a levegőt, és egy pördüléssel
szembefordulok vele.
- Tessék? Mármint, hogy hozta szóba egyáltalán? - Hogy
magyarázta meg?
- Ahogy mondtad. Nyári szünete van, te pedig isteni finom
ételeket készítesz nekünk. Ő pedig úgy gondolta, ideje
megtanulnia pár hasznos trükköt. Amíg még… itt vagy.
A végét alig hallhatóan mondja, mintha mérföldekről jönne a
hangja.
Majd hozzáteszi:
- Gyanítom, hogy több van emögött, mondjuk, így próbál
bizonyítani. Az a sok sunyiság Will-lel. Meg emlékszel arra,
amikor valamelyik este Gordon hozta haza takarodó után?
Szerintem azt próbálja bizonyítani, hogy képes kezdeményezni.
Meg összpontosítani és megbízhatóbbá válni.
Hála a jó égnek mindjárt elkészül a kávé. Keresek két
eszpresszós csészét meg egy kisebb üvegkancsót. Akárcsak
Orion, amikor előkészült a teához, most én is betekintést
nyújtok a tökéletes kubai kávé elkészítésének lépéseibe.
- Espumát, vagyis cremát fogunk készíteni, úgy, hogy egy
kevés kávét felhabosítunk némi cukorral.
Orion elvigyorodik.
- Nálad mindig előkerül a cukor.
- De sosem túl sok - dünnyögöm, miközben ég a kezem alatt a
munka.
 A maradék kávét ráöntöm a cremára, és mindkét csészébe
kanalazok még egy keveset a habból. Végül beletöltöm a
csészébe a kávét, de óvatosan, nehogy tönkretegyem a habot.
A konyhaszigethez húzunk két széket.
- Már reggeliztél, de hát ismersz.
- Ha azt mondanám, hogy hazudtam a reggelit illetően, és
üres a gyomrom, azzal közelebb kerülnék ahhoz, amit kínálsz
nekem?
Odaviszek egy frissen sült pan cubanót, és leszelek belőle két
vastag szeletet. Ír vaj kerül a tetejére. Odacsúsztatom neki a
tányért a pulton.
Megnyalja a száját, mielőtt kortyol.
Odasiklik a szemem, majd feljebb.
- Nem hazudsz. - Én viszont azt teszem. Kérlek, legyen
értelme! Aztán ott van még a dolog Andrésszel is. Tegnap este
még olyan könnyedén beszélgettem róla Orionnal; simán
beszámolhatnék neki a hívásról is. De nem megy, pedig a
hallgatásom helytelennek tűnik. Magamban kell lennem még
egy kicsit a ténnyel - szükségem van egy kis időre, hogy
kitaláljam, mit jelent számomra Andrés felbukkanása, mielőtt
mesélnék róla egy fiúnak, akinek bármit elmondhatok.
Szinte bármit.
- Tudtam, hogy itt talállak - szólal meg Cate, az ajtó ott
lengedezik mögötte. - Orion, te meg sosem vagy túl messze Lila
finom pékáruitól. Az ott Café Bustelo?
- Épp kóstolót kapok belőle. Igazi lórúgás! - feleli Orion.
- Téged is megkínálhatlak? - kérdezem Cate-től.
Beleszimatol a csészémbe.
 - Mmm, majd legközelebb. Beszéltem tegnap a mamáddal,
most meg ez. Ó, Miami, te extraño tanto37! - A szívéhez kap az
egyik kezével, hiányzik neki a város, ahol a gyerekkorát töltötte.
- Egyébként épp az egyik vendégünkkel beszélgettem. Meséltem
neki a La Palomáról. Teljesen odavolt a péksüteményeidért, és
szeretne megismerni, mielőtt távoznának.
- Persze, rendben!
Cate pár percen belül beterelget egy alacsony, vörös hajú,
nagyjából a húszas éveiben járható lányt a Bagoly és Varjú
konyhájába. Laurenként mutatkozik be, mi pedig Lilaként, aki a
reggeliért felelős, illetve Orionként, aki az English breakfast teát
árulja, amit ahhoz ivott.
- A tea is elképesztő volt! - mondja Lauren. - A vonatra menet
majd be kell ugranom a Maxwell’sbe. - Majd hozzám fordul. -
De… Lila, ugye? - Amikor bólintok, folytatja. - Az egész hétvégét
itt töltöttem egy esküvő miatt, és sok mindent megkóstoltam a
kínálatodból. Meg kell mondjam, az ízegyensúly és a textúra
igazán említésre méltó. Azok az omlós sütemények, illetve
fahéjat tenni a fügés tekercsekbe, okos döntés! - A hűlő sütőre
mutat. - A kenyereid pedig egészen rendkívüliek!
- Ő maga is az - jegyzi meg Orion.
Rámosolygok, majd Laurenhez fordulok:
- Köszönöm. Mindig öröm hallani, ha boldoggá tett valakit a
főztöm!
- Egyetértek - mondja Lauren. - Én magam is szakácsiskolába
járok. A londoni Le Cordon Bleu-be.
A párizsi Le Cordon Bleu-ről már hallottam. Minden szakács,
aki valamire is tartja a szakácsklumpát, hallott már a francia
konyha legnevesebb iskolájáról a világon. De…
- Van kampuszuk Londonban is?
- Igen, és fantasztikus! Én a Diplôme de Cuisine programban
veszek részt, de van jó pár képzésük. Többek között Diplôme de
Pâtisserie. Cukrászat és pékség. Részt vettél bármiféle hivatalos
oktatásban?
- Csak a nagymamáméban.
- Igen jól megtanított. De azért nézz rá a sulira, ha érdekel!
Szerencse, hogy ilyen közel élsz Londonhoz.
Ezt úgy mondja, mintha idevalósi lennék, ebbe a kis
középkori városba tartoznék, ami éppenséggel egész közel van
Londonhoz. Nem akarom kijavítani Laurent, mielőtt Cate nem
végez a kijelentkeztetéssel.
Orion egy újabb szelet pan cubanót vajaz épp, amikor a
telefonommal a kezemben visszacsoszogok a székhez. Pár
pillanattal később megkérdezi:
- Rákeresel, igaz? A Le Cordon Bleu-re?
- Csak kíváncsi vagyok. - Úgy teszem le a telefonomat, hogy
mindketten láthassuk a nagyszabású weboldalt, ami teljesen
passzol egy ilyen nagyszabású intézményhez. Végiggörgetjük, és
megtaláljuk az átfogó program részleteit, illetve csupa színes
ételfotókra bukkanunk. - Nézd csak! A desszertek meg a torták!
Finom péksütiket készítek, de ez egy teljesen más szint. -
Bonyolult részletek, bonyolult formák, már-már túl szépek
ahhoz, hogy megegyék őket. Művészeti alkotások.
- Korábban gondolkoztál egyáltalán szakácsiskolán? -
érdeklődik Orion.
Megrázom a fejem.
 - Abuela mindenre megtanított, amire a La Palomában
szükségem lehet. - Tovább görgetek, és látom, hogy három
egymásra épülő évfolyamuk van. Kilenc hónap a kiváló francia
cukrászat területén, olyan új technikák elsajátítása, amelyeknek
én is hasznát venném sütés közben, hogy még kiemelkedőbb
lehessen a munkám. London. Egy másik város furakszik oda a
könyökével: Miami, ami mindig is ott volt, és még mindig ott
van. - Azért… mármint ez eléggé lehetetlen.
- De te mégis nézegeted. - Orion belekortyol a kávéjába. -
Hadd nézzem az iskola címét! - Megmutatom neki, majd legyint
egyet. - Bloomsburyben van. Egyenesen London szívében, a
Covent Garden közelében. Az egyik kedvenc részem. - Elképed
az üres arckifejezésem láttán. - És miközben erről magyarázok
neked, ráébredtem, hogy elég szar idegenvezető vagyok, amiért
Londonba el sem vittelek az elmúlt hetek során.
- Én elvagyok itt is, de szívesen elmennék. Az meg senkinek
nem fog ártani, ha odaugrunk megnézni az iskolát. Hogy merre
van meg ilyesmi.
- Persze. Apuval később meglátogatjuk anyut, úgyhogy a mai
nap kilőve. Amúgy is rá kéne szánnunk egy teljes napot. -
Összevonja a szemöldökét. - Jövő hétvégén nekem kell vinnem a
boltot.
- Akkor két hét múlva. Úgyis egy pillanat alatt itt lesz -
mondom a csészével a kezemben hadonászva. És úgy fest,
túlságosan is hadonászva, ugyanis kilöttyen a kávé a
konyhaszigetre.
Orion csettint a nyelvével, és a szeme pajkosan csillog.
- Nahát, ez érdekes! Nézd, mit csináltál!
 Feltörölgetem a kávét.
- Van egy olyan sanda gyanúm, hogy most valami babona
következik.
- Talán sok minden más is következik - feleli. - A hagyomány
szerint, ha valaki kiönti a kávét, az azt jelenti, hogy valaki, aki
szeret, rád gondol.

Hogy ez mit jelent valójában, nem jövök rá egészen vacsora

utánig. Milyen ironikus, úgy érzem, mintha Florida állam
valamiféle beteg tréfát űzne velem.
Csupán néhány órával azután, hogy Orion egy szerelmes
gondolatainak tulajdonítja a kiborult kávémat, Andrés neve
villan fel a telefonom kijelzőjén. Azonnal visszarepülök a
tegnap este érzelmi állapotába. Még akkor is, ha Andrés Millan
többé nem az én amadóm38.
A FaceTime csengőhangja folyamatosan csilingel. Valamelyest
izgat a dolog, ahogy az ismerős, zöld Fogadás gomb felé hajlik
az ujjam. Izgat, hogy a látványa olyan érzés lesz-e, mint amikor
az ember először kortyol bele a tömény likőrbe, és hogy hogyan
emészti meg a szervezetem.
- Lila. - Az arca, a hangja, az álla tartása és még a hosszú, sötét
szempillái is, amiről mindig is úgy gondoltam, hogy rettentő
igazságtalan - pontosan ugyanúgy fest. Még három hónap sem
telt el, emlékeztetem magam.
- Megtaláltál - szólalok meg. Elveszítettelek.
- Tudom, hogy csak tegnap hívtalak, de… - Megdörzsöli az
arcát. - Egek, jól nézel ki! Komolyan, nagyon jól nézel ki.
 Nem tehetek róla, legördül pár kósza könnycsepp. A fejemet
csóválom.
- Lila, kérlek, ne sírj! Nem azért hívtalak, hogy megint
megríkassalak.
Mégis mire számít? Hogy nem fogok érezni? Nem fogok
emlékezni? Nem veszi észre, hogy nagyrészt ő az oka annak,
hogy most itt vagyok?
- Miért csinálod ezt az egészet?
- Én… - Kis szünet után folytatja. - Én is csak útközben
próbálok rájönni erre.
És könnyen rájöhet arra, hogy igaza volt első alkalommal is,
amikor tavasszal elhagyott. Olyan könnyedén! Lüktet a fejem,
és félresöpröm a hajamat az arcomból.
- Elég elfoglalt vagy, igaz?
- Igen, csinálok ezt-azt.
- Biztosan sokat jársz a partra. Az a kedvenced. - A
nevetésembe némi hisztérikus felhang vegyül. - Úgy hiányzik a
South Beach! Azóta még jobban, hogy láttam az Instagramodon.
Még mindig nem jársz le egyedül, igaz?
Elszontyolodik, és az aprócska megerősítő jel láttán
hátratántorodom. Most már ő is tudja, hogy tudok Alexa
Gijonról. Pilar Kubai Nyomozóirodája ismét kiváló munkát
végzett.
- Lila!
- Mióta?
Mélyen szívja be a levegőt.
- Semmit sem jelentett. Hiba volt.
 Most már patakokban ömlik a könnyem, hogy hangosan
kimondta. Magamba szívom a tényeket, és bent tartom. Az
égető érzést.
- Kábé két hét volt az egész, Lila. Vége van.
- Két hét azért több, mint egy hiba. - Már épp meg akar
szólalni, de folytatom. - Csak egyvalamit akarok tudni. - Felszegi
az állát. - És kímélj meg a „nem te tehetsz róla, hanem én”
maszlagtól. Mit. Követtem. El?
- Majdnem három évig együtt voltunk - feleli. - Középiskolai
években mérve az az örökkévalóság háromszor.
Csend.
Megvonja a vállát.
- Együtt nőttünk fel. Mindig élénk voltál, heves és erőteljes.
Ebbe szerettem bele. De a vége felé… - Az arckifejezésemmel
tovább nyomasztom; beszívja az ajkait. - Kezdtem elveszíteni
önmagamat.
- Ezt meg hogy érted?
- Mindig teljes gőzzel hajtottál kettőnket, mindent annyival
előre elterveztél. Annyi mindent erőltettél - hogy milyen
tárgyakat kéne felvennem, vagy hogy maradjak Miamiban
tanulni. Úgy parancsolgattál, ahogy a kezdő pékeknek a La
Palomában. Egy kis térre volt szükségem, hogy egy ideig magam
lehessek. És saját magam gondolkozhassak.
A kiégett csillag, ahogy Abuela is mondta. Akkoriban
félresöpörtem a figyelmeztetését, elrejtettem a legvékonyabb
leveles tésztánk alá. De tessék, most itt van: Andrésról
visszaverődik ez a fény az arcomra. És ugyanígy ragyog
Stefanie-ra is.
 Hallgatnom kellett volna rá, amikor futni jártunk minden
héten.
- Miért csináljuk ezt már megint? - kérdezte Stefanie tavaly
télen, lihegve, amikor elfutottunk a következő mérföldjelző
tábla mellett a Key Biscayne hídon.
Elkaptam a tekintetem a türkizkék öbölről.
- Szombat van.
- Nem erre gondolok. Miért. Kínozzuk magunkat. A futással?
- Szőke copfja a lábai ritmusára himbálódzott ide-oda.
- Hogy több pastelitót ehessünk. Ráadásul imádod.
Stefanie így szólt:
- Te imádod.
Ő azonban sosem szerette. Én pedig sosem hallottam meg
igazán. Tőle most nem tudok bocsánatot kérni, Andréstól
viszont igen.
- Sajnálom - suttogom. - A tervezgetést. - Kilégzés, belégzés.
Eltátja a száját, majd ismét becsukja.
- Az a helyzet, hogy úgy érzem, túlságosan eltávolodtam.
Tőled.
Ó.
Két hónappal vagy akár két héttel ezelőtt, akár egy égő csillag,
országokon és az egész Atlanti-térségen átrepültem volna
emiatt.
Most azonban nem mozdulok. Egy helyben maradok.
Megkérem, hogy adjon egy kis időt, és ne hívjon egy ideig.
Miután elfeketedik a képernyő, elnyújtózom az antik ágyam és
a réges-régi panzió nyugalmában. Megállok a csillagokat
kémlelni, azonban fordítva áll a távcsövem. Befelé folytatom a
fürkészést.
Talán egészen találó volt a babona, amiről Orion mesélt.
Lehet, hogy ráhibázott. De ahogy az ég alkonyatba hajlik, a
személy, aki rám gondol, miután kiborult a kávém, olyasvalaki,
akire nem számítottam.
Én magam.

37 Annyira hiányzol!
38 Szerelmem.
 22

Az én konyhám. Nem Flora konyhája. Az én épelméjűségem.

- A következő fiókban van még konyharuha - mondom a
kelletlen pártfogoltamnak, akit leminősítettem a takarítói
feladatok elvégzésére. Ezt meg tudja csinálni felügyelet nélkül
is. Talán.
- Csak háromféle dolgot készítettünk. Hogy lehet, hogy három
tetves ételhez ennyire sok eszköz szükséges? - morgolódik Flora,
és a mosogatószeres víztől könyékig habos.
Kiveszem a formából az epres teasüteményt, és készen állok
egy hatórás szundira, valamint egy új fejre a régi helyett, ami
jelenleg ki akar szakadni a koponyámból. Fantasztikus, Lila. Mit
tettem? Lehet, hogy az is elég, ha Flora heti egyszer jön át
segíteni. Azzal is elérném, amit akarok. És akkor legalább nem
fenyegetne a veszély, hogy bevessem Teljes Gőzerő Reyest egy
tizenöt éves lánnyal szemben.
Édességeket sütök, de beborít a só, hála az egész éjszakán át
tartó vergődésemnek és fészkelődésemnek egy idegtépő
FaceTime-beszélgetés miatt.
Megnyikordul az oldalajtó. Megfordulok, és elkapom Orion
mosolyát, mielőtt észreveszi a húgát.
- Odanézzenek, Pink! - Elindul a mosogató felé. - Milyen volt
az első napod?
 Elszorul a szívem - Orion biztató mosolya, kíváncsiskodó
hangszíne és a szemében ülő csillogás láttán -, de ezt sikerül
lepleznem némi megtévesztéssel, amit képtelen vagyok lerázni
magamról.
- Egész jó! - Flora megvonja a vállát, és esküszöm, pontosan
látom a pillanatot, amikor Flora Maxwellnek eszébe jut, hogy
meg kell játszania magát. Féloldalas mosolyt villant a bátyjára. -
Készítettem szirupot egy tortához. Aztán kevertünk
kenyértésztát, méricskéltünk is, meg ilyenek. Aztán
gyümölcstálat is csináltunk vaníliás-tejszínes mártogatóssal.
Szándékosan fogtam vissza a mai kínálatot. Semmi
munkaigényes fahéjas csiga vagy temperamentumos francia,
esetleg kubai kenyér.
- A futás előtti nasid. - Rámutatok a tányérra, amit neki
tettünk félre.
Szikrázik a szeme, amikor szeletelt sárgadinnyét tunkol a
vaníliás krémbe.
- Isteni! - mondja Florának. - Dagad a mellem, hogy ilyesmit
csinálsz. És apáé is.
Flora mosolyának talán egy halvány morzsája tényleg valódi.
Kifújom a levegőt, ahogy a dolgaim végére érek.
- Flora, menj csak nyugodtan. Az edényeket majd én
befejezem.
Megtörölgeti a kezét. Kiköti a köténye zsinórjait, és odaadja
nekem. A szemünk találkozik a két igazság fölött. Nem akar itt
lenni. Olyan információ van a birtokomban, ami miatt
megítélése szerint megéri itt lennie. A harmadik igazságot
magamban tartom, de remélem, hogy a fáradtság ellenére azért
leolvasható az arcomról. Nem fogok lemondani rólad.
- Nagyon ügyes voltál - mondom. - Szerdán találkozunk?
Megrántja a vállát.
- Szerdán.
- Később pedig a boltban - teszi hozzá Orion.
Orion egymagában majszolja a gyümölcsöt és a krémet, én
pedig odavonszolom magam a mosogatóhoz.
- Valójában milyen? - kérdezi.
Legszívesebben elmagyaráznám neki, hogy nulla érzéke van
hozzá. De akkor a bűntudat tetőtől talpig kettéhasítaná.
- Időbe telik beletanulni a konyhai dolgokba. Majd
belerázódik.
A kezem átvette Flora kezének helyét a mosogatószer és a
forró víz alatt. Kefe és szivacs. Elmos, öblít, majd elölről az
egészet. Ez a sok mosogatás sem képes kisikálni a fejemből a
FaceTime-ot és az összefirkált falat a St. Cross negyedben.
- Lila! Mi a baj?
Még nem árulhatom el neki, és az önként vállalt hallgatásom
ugyanannyira fáj, mint maguk a részletek. Most is maradok az
igazságnál.
- Teljesen kész vagyok. Szörnyű éjszakám volt.
- Hát, péksütit nem tudok készíteni, de ölelésben jó vagyok.
Bólintok, ő pedig magához húz, a mosogatószeres kezemmel
együtt. Úgy oldódom fel Orion Maxwell mellett, mint a cukor a
vajban, a tojásban és a vaníliában.
- Te vagy a legeslegjobb ölelő. - Magamba szívom a nevetése
lágy zümmögését és az illatát. Eső, alma és a természetes,
fűszeres szappanillata.
Ha lehetséges, még mélyebbre temetkezem belé. A higgadt
ereje minden haldokló részemet beborítja - a titkaimat -, és azt
is, amit magam elől titkolok. Az eltitkolt igazságom kérdéssé
változik: Muszáj, hogy ennek vége legyen? Ostobaság.
Képtelenség. Lehetetlen egy olyan lány számára, aki Miamihoz
tartozik.
- Segítek elpakolni az edényeket, mielőtt elintézzük, hogy
megfeledkezz a rémes éjszakai futóhadjáratodról
Winchesterben. Elviszlek a boltba, és készítek neked egy kis
teát, mielőtt elindulsz a piacra. - Orion elhúzódik, és a helyére
teszi a hajam a fejpánt alatt.
És valami mást is helyre tesz bennem.

Biztos, hogy nem zöld lesz. Mármint a kedvenc teám. A futást

követően Orionnal letáborozunk a Maxwell’s kóstolópultjánál
három aprócska ázsiai teáscsészével.
- Még mindig nem? - kérdezi egy csésze fölött, amit ő
ezüsttűknek hív. Igazi csemege - zsenge és füves jellegű.
- Ízlenek, főleg a jázminos. De nem tudom, kedvencet avatni
azért elég nagy elköteleződés. Azért biztos vagyok benne, hogy
meg fogod találni.
Mosolyt küld az apja felé, miközben vásárlókat terel be a
bejáraton. Teddy a rendelésekkel foglalkozik, miközben Mr.
Maxwell megáll a pult mellett.
- Lila! - Üdvözöljük egymást. - Köszönöm mindazt, amit
Floráért teszel. A segítségével valószínűleg kétszer annyi idő
alatt tudod elvégezni a feladataidat, de értékelem az
erőfeszítéseidet.
 Az az erőfeszítés kezd egyre jobb és jobb érzés lenni.
Mr. Maxwell odaszól Orionnak:
- Ezt majd később elintézem. Vedd ki a nap hátralevő részét,
jó?
Valami ránehezedik a fiúra és az apjára. Elég jól ismerem
Oriont, hogy könnyedén kiszúrjam. Valami történt.
- Rendben. Köszi, apu!
Amikor ismét egyedül maradunk a teával, megkérdezem:
- Minden rendben?
Orion a Dragonwellt, a pulton lévő legerősebb zöld teát
tartalmazó csésze peremét bámulja.
- Hát, mielőtt erre rátérnék, beszéltem apuval az üzleti
ötletedről. Tudod, hogy a boltban szolgáljunk fel ételeket is.
Esetleg elhelyezzünk pár bisztróasztalt, hogy az emberek
rendelhessenek egy teát, és leülhessenek enni mellé egy kis
kézműves pékárut.
- Nem tetszett neki?
Orion a fejét rázza.
Egy üzlet negyedrészének tulajdonosaként nem értem. A
válasz annyira egyszerű, annyira tisztán cseng a fejemben. Tedd
meg ezt az egy dolgot, és fel fog pörögni a vállalkozásod. Tegyél
többet annál, hogy egy helyben topogsz.
- Szeretné, és látja is benne a lehetőséget. De jelenleg nem
hajszolhatom bele semmibe, ami akár egy kicsivel is több a
minimumnál. Az élet hatalmas terhet rótt mindannyiunkra.
- Rendben. - Kifújom magamból a díjnyertes ötletemet.
Felszögelhetném akár a fehér falakra is, akkor is igazam lenne.
A Maxwell’s azonban az ő vállalkozásuk, nem az enyém.
 Orion hozzáteszi:
- Tegnap meglátogattuk anyut. Hullámokban csap le ez a
betegség. Jó ideig stagnál, aztán megint rosszabbodik. - Lehajtja
a fejét.
Jaj. A kezemet az övére teszem.
- Megint romlott az állapota?
- Igen, egyértelműen. Valamennyire számítottunk már rá, és
tessék, megtörtént. Már egyáltalán nem tud menni. Egy ideje
egyébként sem volt túl mobilis, de mintha ezen a héten az agya
egyszer csak azt mondta volna, hogy „elegem van ebből az
egészből”. - Télkék szeme az enyémre szegeződik, és mielőtt
eszembe jutnának a megfelelő vagy legalább nagyjából
megfelelő szavak, folytatja. - Szeretnék kérni tőled valamit. És te
is tudod, hogy nem szokásom lehetetlen dolgokat kérni. Viszont
mostanában úgy érzem, hogy a kérésem nem annyira
lehetetlen.
Bármit. Ez a szó villan fel az agyamban. Hangosan is
kimondom.
Összekulcsolja a kezünket.
- Eljönnél velem valamikor? Mostanában? Megismerkednél az
anyukámmal, még ha ő nem is fogja tudni, hogy ki vagy?
A bizalma maga alá gyűr.
- Igen.
- Jól van. Akkor még egy kérdés. Mivel hallgatni fogok apura,
és kiveszem a nap hátralevő részét, velem tartanál?
Elmehetnénk valahova a városból.
Mindig egy újabb igen.
 Miután beugrok a piacra, majd lezuhanyozom, Orion felsegít
Millie-re. Sisakot is veszünk az eddigi leghosszabb utunkra a
hampshire-i vidékre. Három dolgot ígér: valami gusztustalanul
szépet, egy réges-régi meglepetést, valamint fish and chipset.
Messzire motorozunk, végig egy összevissza szürke-zöld-
barna sakktáblán. Állatok legelésznek a kígyózó út mellett, és a
nap is kikukucskál a felhők közül, amikor megállunk egy
kisváros peremén. Miközben Orion letámasztja Millie-t egy
mellékutcában, megesküszik rá, hogy a fekete ballonkabátom
biztonságban van a nyeregtáskában összehajtogatva. Úgy
döntök, hogy Orion pulóverében vészelem át a délutáni hűvös
levegőt, és meg sem lepődöm, amikor felbukkan a
„felszerelések” között a sisakom mellett.
Elindulunk egy mellékutcán, ami egyszer csak hirtelen lejteni
kezd, és egy fehér téglás csatornahídhoz visz bennünket. Itt
csak csónakok férnek el.
- Ez az a gusztustalanul szép dolog?
- Menj csak tovább. - Orion megfogja a kezem, és elindul
velem lefelé az utolsó néhány meredek lépcsőn. Zöld növényzet,
több mint amit képes vagyok befogadni, kering körülöttünk a
mocsár és a rothadó levelek szaga. Egy kavicsos úton haladunk,
ami egy sötét jádezöld vizű, keskeny csatorna mellett nyúlik el. -
Határozottan förtelmes. Sőt, egyenesen undorító - mondja,
miközben szép lassan andalgunk. Elárulja, hogy a Basingstoke-
csatornához jöttünk - több száz éves -, ami összeköti ezt a
vidéket a londoni Temzével.
Próbálom mindezt megemészteni, akárcsak a Hampshire Hart
régiójáról szóló elejtett történelmi tényeket. Egészen
megdöbbent, hogy néhány kósza turistát és kerékpárost
leszámítva egyedül vagyunk a víz nyugalmával és az
összevissza növényzettel. Fasorok hajlanak meg előttem,
lombkoronájukat belemártják a csatorna vizének felszínébe.
Emlékeztetem magam, hogy egy monarchiában vagyok. Miért
ne tehetnék úgy, mintha egy latina hercegnő lennék a lehajló
fák udvarában? Ezt Orionnak is bevallom, de megesketem, hogy
soha egy léleknek ne adja tovább.
Mintha önmagában a vizes ösvény nem úgy festene, mintha
egyenesen egy tündérmeséből lépett volna elő, Orion fél
másodperccel előttem vesz észre egy hattyúpárt, aki a vízen
lebeg.
- Nézd csak őket! De ne menj túl közel! Meglepően heves kis
nyamvadékok.
- Már most tetszenek - mondom, és megállítom Oriont. Csak
nézni akarom, hogy ide-oda köröznek, felborzolják a tollukat, és
nyújtogatják a tekergőző nyakukat.
Olyan sokáig figyelem őket, hogy Orion megbökdös.
- Biztos Miamiban is vannak hattyúk, nem?
- Igen, de azok nem ezek a hattyúk, nem ezen a helyen. - És
Orion sincs ott velük egy leharcolt bőrkabátban, annyira
otthonosan, mintha itt született volna a fatönkök között.
Fűszeresen, fásan és erősen.
- Igaz. De ami odébb vár bennünket, az sokkal jobb a
hattyúknál. Azoknak, akik elég bátrak ahhoz, hogy órákon át
kutyagoljanak az… ööö… egyenetlen talajon.
Rezzenéstelen oldalpillantást vetek rá, aztán megtörök, és
már mindketten nevetünk. Egy nehéz reggel után ez most még
több szelet vajban fürdő pan cubanónál is jobban esik.
A következő kanyar után haladunk tovább, de Orion
váratlanul gyorsítani kezd a tempón, és a háta mögé terel.
- Milady, a hintó előállt. - A hátára akar venni, amit senki nem
utasítana vissza. - Valamivel odébb ott vár a különleges
meglepetésed, ami a létező legrégebbi dolog a világon.
Lejjebb ereszkedik, én pedig megragadom a vállát. A
térdhajlatom alá nyúl, és feljebb emel. Belekapaszkodom,
miközben haladunk, de Orion úgy cikázik az ösvényen, mint a
Mr. Toad’s Wild Ride brit kisfiú verziója. Nem törődik a színlelt
szenvedésemmel, és csak akkor lassít le, amikor ököllel
csapkodni kezdem a hátát.
- Jó, jó, viselkedem! Amúgy is mindjárt ott vagyunk. Tudod,
minden latina hercegnőnek szüksége van kastélyra. Attól
tartok, az Odiham kastély látott már szebb napokat, és nem fog
megfelelni az elvárásaidnak. Ettől függetlenül nagyon
különleges.
Egy újabb kanyargós szakasz után letesz, és eltátom a szám.
Szemben velünk egy várrom emelkedik ki a zöldből az ösvény
mentén.
- Ez egy igazi, hamisítatlan vár? Itt helyben?
Orion egy keskeny ösvény felé terelget.
- Hamisítatlan, igen, Földnélküli János építtette
vadászkastélynak 1207-ben. Félúton Winchester és Windsor
között, úgyhogy praktikus volt az elhelyezkedése.
Egy kirándulócsalád halad el mellettünk, ahogy a keskeny
úton sétálunk. A fű széles körben, fánk alakban veszi körbe a
rozoga erődöt, és a fák magas boltívei állnak őrt mögötte. A
réges-régi valóban helytálló leírás. Az építménynek csupán a
vastag, külső falai maradtak meg, amire C alakban szürke
tengeri korallra emlékeztető növények tapadnak. Lehetne akár
homokvár is; egyetlen éles szöglete sem maradt. Be tudunk
sétálni a közepébe, ahol megállunk, és lassan körbefordulunk
az ősi halom belsejében. Oszlopokon álló táblák mesélnek a vár
életéről és művészi ábrázolásokkal, valamint keresztmetszeti
rajzokkal mutatják meg részletesen, hogy hogy nézett ki régen,
több száz évvel ezelőtt az épület.
A történelemóra után nem igazán állok készen egy újabb
sétára, sem a legjobb fish and chipsre, ami csak pár percre van
innen. Lehuppanunk a fűre Odiham mellett. Nincs itt senki
rajtunk és az apró neszeken kívül - a szél zaja a csatorna vize
fölött, a madarak lírai csivitelése.
Én azonban ennél többet hallok. Ha szellemek kísértenek a
leharcolt várfalak között, ők duruzsolnak most a fülembe. Vagy
az is lehet, hogy én vagyok az, aki ugyanazt a suttogást hallja
napok óta, és talán ideje végre hallgatni rá.
- Titkolok valamit.
Orion egy fűszállal játszik.
- Azt, hogy valójában nem is te készítetted nekem ezt a soksok
kubai finomságot?
- Há! Soha! Mondom a háttértörténetet. A piacon ma az egyik
eladó személyesen segített kiválasztani nekem a legjobb
paprikákat, hagymákat és paradicsomokat. Azt mondta, tudja,
milyen válogatós tudok lenni. És mindeközben összefutottam
Mr. Robinsonnal, a hentessel. Azt mondta, a héten kifejezetten
jó minőségű háztáji csirkét fog kapni, és kérdezte, hogy
szeretném-e, hogy félretegyen nekem párat a legjobbakból.
Orion megvonja a vállát.
- Winchester ilyen. Mi ilyenek vagyunk.
- Igen, és több tucat hasonló példát tudnék még mondani. Az
emberek kedvesen fogadtak. És bármerre nézek, mintha egy
mesekönyvet látnék. Várak, macskakövek, régi dolgok
keverednek az új dolgokkal. A vidék pedig… akkora a hely!
Aztán most tudomást szereztem a Le Cordon Bleu-ről is, és
folyton a cukrászképzésükön agyalok. És még valami máson is.
Én is a puha fűvel babrálok.
- Nem is akartam idejönni.
- Tudom.
- Most viszont teljesen odavagyok Angliáért! - Ami mögött ott
rejlik egy csillagnevű fiú is. A szívem akkor is tovább ver,
amikor nincs velem, de a hiánya hatására is felgyorsul a
pulzusom. - Ez az én titkom. Ez több annál, mint amikor egy
turistának van egy kedvenc úti célja - teszem hozzá. - Szerelem,
szerelem. Igazi szerelem.
Orion mosolya ragyog. De ha vannak is szavai, válaszai vagy
akár további kérdései, rábízza őket a vár szellemeire. Nem
gond. Az egész rendben van így.
Ma csak a mosolyára vágyom. És a sajátomra.
Úgyhogy a többi részét nem árulom el, hogy olyan érzés,
mintha megcsalnám a saját városomat, azáltal, hogy egy másik
helyet szeretek annyira, amennyire. Ezt kizárólag egyetlen
alkalommal vagyok hajlandó bevallani, akkor is csak módjával
adagolom, mintha egy torta hozzávalóit mérném ki. Aztán
bizonyítom magamnak, hogy én is lehetek jó a felejtésben.
- Megőrzöm a titkodat, Lila Reyes - szólal meg végül, inkább a
vár, mint az arcom irányában.
Tudom, tudom, mit kellene és mit nem kellene éreznem. Mint
a zöldségek meg a vitaminok esetében, tudom, mi a jó nekem.
Ma viszont csak azért is szeretni fogok valamit. Szeretni fogok
egy varázslatos helyet, még a varázsigéiben és varázsfőzeteiben
is hinni fogok - a levegő édesen sűrű, akár a vajkaramella.
Kizárólag Orion ígéretére fogok koncentrálni, miszerint elvisz
vacsorázni egy helyes pubba, meg a sajátomra, miszerint sült
krumplit fogok lopkodni a tányérjáról. És az angol nyári este
ígéretére, ahogy hazafelé tartunk a régi motoron, testünk kitéve
az útnak és a metsző szélnek.
Szeretem Angliát. Egyszerűen szeretem. És ha van valami,
amit tudok, az az, hogy milyen érzés szerelembe esni.
 23

A szerda gyümölcsös empanadáért kiált. Flora a konyhasziget

másik oldalán állítja össze őket. A feladat egyszerű: töltse meg a
kör alakúra nyújtott tésztalapokat, zárja le és villával nyomja le
a széleit, aztán kenje meg őket tojással.
Kétféle cukros tölteléket készítettünk, az agyam azonban a
keserédes ízre koncentrál. A hétfő a hattyúkról, egy
kísértetkastélyról és az isteni fish and chipsről szólt - valamint a
fiúról, aki mindezt megmutatta nekem. Elárultam neki egy
titkomat. Anglia az a hely volt, amit utálni akartam, és azzá a
hellyé változott, amit képtelen vagyok elhagyni anélkül, hogy
darabokra ne szakadnék. A várnál nem voltam hajlandó erre
gondolni, csak élveztem a dolog többi részét. Azonban két
nappal később ismét visszatért a szaggató érzés, valahol elrejtve
a szívem mögött.
Az időzítő belevisít az emlékeimbe. A mosogatótól a sütőhöz
libbenek, hogy áttegyek négy mézes-zabos kenyeret a
hűtőrácsra. Most pedig következik az empanada!
- Odaadnád a tepsit az epresekkel?
- Aha. - Flora odahozza a sülésre váró süteményeket a
tepsitartó állványról.
Végignézek rajtuk, mielőtt hagynám, hogy a sütő tegye a
dolgát.
 - Szépek! Mindig egy kicsit többet csinálok belőle. A vendégek
egyik kedvence. - Az apró félholdak egyforma alakúak,
tökéletesek. Florát úgy tanítottam, ahogy Abuela tanított engem:
megcsinálok párat én, aztán megcsinálunk párat együtt, majd
megcsinálsz párat te.
Lábujjhegyen próbálom kilesni, hogy hogy halad a munkával.
- Kész vannak az áfonyások is?
Feszengős mosollyal bólint.
- Már csak egy tepsi van hátra.
Flora olyan ügyesen elkészítette az első két tucatot, hogy
hagytam, hadd csinálja meg ő az áfonyásokat is, miközben én
elkészítettem és kihűtöttem egy lábos kubai vaníliás-fahéjas
pudingot. Megtörlöm a kezem, majd odaperdülök a
zsúrkocsihoz, ahol Flora felsorakoztatta az empanadáit.
- Lássuk a kis miniatűr remekműveidet! - mondom, aztán
elveszek egy tizenkét empanadát tartalmazó tepsit. És
hitetlenkedve bámulom. Görcsbe ugró gyomorral húzom ki a
következő tepsit. - Flora, mi történt?
Két tucat empanada közel sem lett szépen lezárva. A felén a
tető el sem éri az alját, a töltelék pedig túlfolyik a sütőpapírra.
Némelyiket túltöltötte, egyik-másikban pedig alig van valami. És
a tojás a tetején! Annyira összevissza, a cukrot pedig
gusztustalan kupacokban szórta rá a tetejére. Ezeket nem
szolgálhatom fel.
- Nem értem. Végignéztem, ahogy megcsinálod az epreseket. -
Emellett pedig korán felkeltem, hogy mézes-zabos kenyeret
süssek, és félretettem a tésztát kelni, mielőtt Flora megérkezett.
Így maradt egy kis időm arra, hogy megtanítsak neki pár
alapvető konyhai trükköt. Nedves és száraz hozzávalókat
méricskéltünk, és többféle kést is kipróbáltunk. Azt hittem,
kezdi érdekelni a dolog.
Flora kiköti a köténye alsó felét.
- Mondtam, hogy nem vagyok jó ebben. Hogy itt dolgozzam.
Csak lehúzlak téged. - Bepillant a sütőbe; a kis epres
sütemények kezdenek életre kelni. - Legalább ezeket meg a
legutolsó áfonyást felszolgálhatod. Mármint, talán elég lesz.
Espérate39. A konyhában bűzlik valami. Eszembe jutnak Jules
korábbi szavai Floráról: Elfelejti, hogy amit egy jelentéktelennek
tűnő pillanatban tesz, hatással lehet a következő napra.
Flora ezt szándékosan csinálta, hogy visszavonjam az
egyezségünket. Talált egy egyszerű utat a menekülésre, de sem
rám, sem az egész panzióra nem gondolt közben. Olyan könnyű
lenne elvenni a kötényét, és megmutatni neki, hogy hol az ajtó,
de most is magamat látom ebben a cselekedetben. Ez olyasmi,
amit valószínűleg én is megtettem volna - na nem, nem az
étellel -, azonban ez a jelenet eléggé úgy fest, mintha Lila Reyes
helyzetmanipulációs kézikönyvéből lépett volna ki.
Csábít a gondolat, hogy szép lassan megtapsolom ezért - bien
hecho, Flora. Szép munka. Mégis, mivel oly jól ismerem ezt a
játszmát, nem kell túl sokáig agyalnom, hogy tudjam, mi
következik. Az egyetlen gond az ára: a hírnevem.
Mielőtt végiggondolhatnám az egészet, belevágok.
- Hmm, nem, nem lesz elég. Az összes vendégszoba tele van, a
legtöbb családokkal. A vendégeknek nem lesz elég fejenként egy
sütemény. - Lemondó sóhajt hallatok. - Nincs időm még több
empanada tésztát készíteni, úgyhogy felszolgáljuk azt, amit
készítettél.
- Most komolyan oda akarod adni azokat? - Ránéz a tálcára, és
elválnak egymástól az ajkai. Vajon csak most jön rá, mennyire
rémesen festenek?
- Nincs más választásom. - Intek neki. - Most pedig kösd vissza
a kötényedet, mert vajas kekszet kell sütnünk későbbre a
puding mellé.
- Úgy érted, nem akarod, hogy elmenjek?
Próbálok blazírt arckifejezést ölteni, mintha csak a MAC új,
nyári kollekcióját viselném.
- Hogy elmenj? Dehogyis. Minden szakács elcseszi néha. Te
pedig csak most kezdtél. Ne ostorozd magad!
Harminc perccel később a pokoli péksütemények már a
szalonban vannak. Én mosom kezeimet, szó szerint, komolyan,
miközben Flora lesikálja a reggel maradványait a deszkáról, a
fejét lehajtva.
Cate belép.
- Lila, válthatunk egy szót?
Bólintok, és már előre tudom, mi következik.
- Jól érzed magad? - Cate félrehajtja a fejét, és kíváncsian
vizslat.
- Aha, csak fáradt vagyok. Mostanában nehezen alszom el. -
Ami igaz is. Az agyamat és a szívemet behálózó gubancok
mostanra mindenhova elértek, és azt akarják, hogy tovább fent
maradjak, mint egy péknek szokás.
- Áh! Csak a reggeli sütemények miatt tűnődtem rajta. -
Lehúzza a szemöldökét. - Annyira máshogy sikerültek, mint
amit eddig megszoktunk tőled. A szokásos kifogástalan
minőséget és konzisztenciát.
Jaj.
Lopva Florára pillantok. Ledermedt, a keze erősen szorítja a
dörzsszivacsot. Ráfoghatnám a dolgot arra, aki felelős érte, de
Orion szavai furakodnak előre - Flora most csak sodródik,
könnyelműbben viselkedik, mint eddig bármikor. Ha ér valamit
ez az apró cselekedet, amit meg akarok tenni, ha nem, Orion
családja megéri a kockázatot. De csak egyetlenegyszer. Ilyen
még egyszer nem fog itt történni. Fújtatok egyet.
- Igazad van. Sajnálom az áfonyásokat. Az én hibám. Egy
kicsit elkalandoztam.
Cate megsimogatja a vállam.
- Értem, Lilita. Csakhogy hónapok óta nem volt ilyen stabil a
foglaltságunk. Szeptemberig tele a naptárunk! Tegnap
meghallottam, amikor egy úriember a hatos szobából a
főztödről áradozott. Meggyőzte a bátyja családját is, hogy itt
szálljanak meg, ne pedig egy belvároshoz közelebbi helyen,
csakis emiatt! A TripTellen pedig sosem volt még ilyen magas az
értékelésünk. Még ha csak a délutáni teáról szóló
kommenteket is nézzük! Amit itt csinálsz, fontos, ezt ne felejtsd
el.
- Nem fogom.
- Jó. - A nyakát nyújtogatja. - És Flora, nagyon örülök, hogy
Lila végre rávette magát, hogy szerezzen magának egy kis
segítséget.
Hatalmasra nyílt szemmel Flora csupán bólint.
A lengőajtónál Cate még odaszól:
 - Megkérem Spence-t, hogy este készítsen neked a híres
kurkumás-kókusztejes teájából. Egy pillanat alatt ki fog ütni.
Visszalépek a mosogató mellé, majd Flora odasurran mellém,
és szorosan összepréseli az ajkát.
- Elmehetsz. Majd én befejezem - mondom neki.
- Te… falaztál nekem. Miért? - kérdezi a padlótól.
Ráteszek a csepegtetőrácsra egy üveg keverőtálat.
- Ami a konyhában történik, az az én felelősségem.
- De…
- Orion nemsokára itt lesz, hogy induljunk futni. - Folytatom a
mosogatást. - Félretettem neki egy epres empanadát, amit
együtt készítettünk. Az az egyik kedvence, és imádni fogja. -
Még egyszer utoljára belenézek Flora szemébe. - Akkor péntek?
- Ööö, oké. Péntek.

- Hogy érted, hogy közölted Andrés Christian Millannal, hogy

higgadjon le, és ne keressen egy ideig? És mit jelent az, hogy egy
ideig?
- Uhh. Basszus. Uhh. - Biztos vagyok benne, hogy Pili akkor is
teljesen jól lát engem a laptopja FaceTime-ablakában, amikor
arccal fejest ugrok az ágyamba. - Nem tudom - dünnyögöm az
ágyneműbe. - Jelenleg semmit nem tudok.
- Lila.
Továbbra is hason fekve félrefordítom a fejem.
- De hát Andrésról van szó! - mondja. - A srácról, aki miatt a
fagyasztókamrában zokogtál! Most meg meggondolta magát?
Igen, Andrésról van szó, illetve rólunk, ami évekig az életem
egyik alappillérének számított. Nem sokon múlt, hogy zászlókon
vigyék körbe az arcképünket West Dade-ben. Andrés Millan és
Lila Reyes mindörökké. Ám abban a pillanatban, amikor
megtudtam, hogy Andrés talán szeretné újrakezdeni, vagy
legalábbis megbeszélni, én közlöm vele, hogy ne hívjon?
- Máshogy nézel ki - jegyzi meg Pilar kedvesen. Álmodozó
mosoly ragyog az arcán.
- Hogyhogy máshogy? - Kihúzom az alkarom, és lefelé
fordítom a kezem. - Sápadtabban? - Belemarkolok a hajamba,
ami ugyanolyan, mint az övé. - Mira, a hajam sem olyan
napszítta, mint otthon.
- A tesó, akit én ismerek, felhívott, facetime-ozott, írt volna,
vagy megbízott volna egy pilótát, hogy füsttel írja fel az égre,
hogy Mami és Papi mielőbb hozzon haza onnan.
- Igazán, és még mit csinált volna? Az a Lila, akit te ismersz? -
Vajon Pili hogyan látott engem az évek során, nem feltétlenül
mint családtagot, inkább mint embert?
Pilar elvigyorodik egy kicsit.
- Nézzük csak, valószínűleg végigszáguldanál a környéken.
Esztelenül rohannál, hogy megcsókold Andrést. Elérnéd, hogy
újra az övé legyél.
Elérném. És annyira igaza van, ami azt a lányt illeti, akit
otthagyott a reptéren. Csak bámulom a nővéremet, ez az énem,
akit annyira szeretek.
- Pili - bicsaklik meg a hangom -, kezd egész meleg lenni
errefelé. De már az összes ruhát hordtam, amit elküldtél.
Hiányzol.
- Nekem jobban hiányzol. Hiányzik a párosunk.
Hiába bánok én jobban a késsel, az ő pengéje mélyebbre szánt
bennem. Maga felé húz, hazafelé húz. Las Reyes, Lila és Pilar. A
világuralomra törő terveink élénken és tisztán élnek a
fejemben, és a szívemben. Olyan könnyedén, minden
erőfeszítés nélkül, egyszerűen mindig is ez volt a jövőm.
- Nem rohanhatok vissza Andréshoz olyan gyorsan - mondom.
A saját szívem túl fontos lett. - Ezúttal nem siettethetem. Nem
érted, mennyire összetörtem.
- Hogy én nem? - A tudás négyezer mérföldre innen is árnyba
borítja az arcát.
- Köszönöm. - Megadóan lehajtom a fejem. - Hogy ideküldtél.
Pilar szép lassan kifújja a levegőt.
- Igazam volt. Más lettél.

39 Várjunk csak!
 24

Nagy főzőcskézésben vagyok. Körülvesz a munka. A darabolás

és a hagyma sercegése a vajjal a tejjel meg a liszttel, ahogy
besamelmártást készítek. Ezúttal nem konzerveket használok, a
saját piacon szerzett paradicsomjaimat hámozom és párolom a
szószhoz, valamint csontból és növényekből magam készítem el
a csirkealaplevet.
Megrezzen a telefonom a kötényem zsebében. Nem üzenet,
hanem e-mail.
A feladó láttán elfacsarodik a szívem. Stefanie.

Kedves Lila!
Igen. Beszélnünk kellene. Nemsokára hívlak, ígérem.
Stef.

Nos, ez is valami. De a lépések, amelyekkel haladunk,

lábujjhegyen történnek. Amikor először nézünk szembe
egymással, az olyan lesz, mintha tojáshéjakon lépdelnénk, vagy
egy égő szoba kellős közepén ülnénk?
Klisék tucatjai zúdulnak rám, de nem szabad elfelejtenem:
képesek vagyunk rá. Újra megtalálhatjuk magunkat, még akkor
is, ha azzal kell kezdenünk, hogy arra támaszkodunk, amik
éveken át voltunk.
 Nyikorogva kinyílik a hátsó ajtó, majd kisvártatva bevágódik.
Többnyire Orion szokott így érkezni, ma délután azonban Jules
és Flora slisszol be a konyhámba, miközben elmélyülten
beszélgetnek.
- Igen, igen. Nicks tényleg ütős. Legendás. - Flora az ujját rázza
Julesnak. - De Benatar! A Juilliardon tanult ám, meg minden! És
ez rohadtul hallatszik a hangján is.
- Értem én - feleli Jules. - De Nicks? Ne már! Konkrétan
kézikönyvet írt a nyolcvanas évek rockzenéjéhez.
Megkavarom a levest.
- Öhm, sziasztok!
- Bocsánat, kedvesem - mondja Jules. - Na jó, talán te
eldönthetnéd a vitánkat. A nyolcvanas évek koronázatlan
királynői közül Stevie Nicks vagy Pat Benatar?
- Ezt inkább a nővéremmel kellene megvitatnotok - közlöm. -
Ő beszél a bakelitek nyelvén.
Jules az orrára mutat, majd mindenhova.
- Jézusom, Lila, tuti, hogy a mennyországban is pont ilyen illat
van!
- Mindig az angyali a cél. De Orion nem hét órát mondott
nektek? Úgy négy órával korábban jöttetek.
- Erről én tehetek - feleli Flora. - A városba tartottunk, aztán
beugrott, hogy lehet, hogy itt hagytam reggel a napszemcsimet.
Leveszem a tűzről a kész alaplevet, majd a fakanalammal a
szemben lévő pultra bökök.
- Ott már nem fröccsen rá a paradicsomszósz.
Amíg Flora begyűjti a napszemüvegét, Jules átkukucskál a
vállam fölött. Az összes gázrózsát elfoglalják a mártások,
alaplevek és töltelékek.
- Totál be vagyunk sózva az este miatt! Remy is. Ha vacsorázni
hívnak minket, az általában pizzát jelent, esetleg rendelünk a
helyi fish and chipsestől.
Úgy teszek, mint aki halálos sebet kapott.
Jules elneveti magát.
- Én sem nagyon szoktam főzni. Anyukám elég jól főz,
Remsszel meg mindig a pubkaják mellett kötünk ki.
- Te dalokat főzöl, Jules.
- Igaz. De azért szuper lenne megtanulni pár fortélyt.
A konyhai fortélyok az én zeném. Leteszem a kanalam.
- Akkor maradjatok itt, és főzzünk együtt!
- Leckét vehetek a főnöktől? - Jules felragyog, majd Flora felé
fordul. - Mit mondasz? Bármikor elmehetünk lattét inni meg
Victoria üzletében nézelődni. Lila viszont nem lesz itt örökké.
A melankolikus szavak kissé belém marnak, de amúgy is
dugig vagyok velük. Tudom, tudom.
Flora Jules felé lök egy tányér maradék citromos kekszet.
Mindig tartok belőle kéznél, ha netán meg kéne etetnem egy
bizonyos teakereskedőt.
- Kóstold meg! Én is segédkeztem a sütésben.
Jules beleharap az egyik ropogós kekszbe, majd látványosan
úgy tesz, mintha az egész kupacot a zsebébe akarná
gyömöszölni.
- Oké! - mondja Flora. - Itt maradunk segíteni.
Miután elmagyarázom és kiosztom a feladatokat, a kuktám
mosott kézzel és kötényben odaáll a konyhasziget mellé. A
nyolcvanas évek rockzenéjét hallgatjuk, miközben Flora
krumplit hámoz, Jules meg úgy aprítja a zöldséget, mint egy
profi.
Cate szambázik be.
- Lila, arroz con pollóról volt szó, nem egy komplett kubai
szakácskönyvről.
Odaintem magunkhoz. Beleszagol egy lábosba, amelyben
rizspuding gyöngyözik.
- Arroz con leche is lesz?
- Meg papas rellenas és croquetas de jamón.
Cate odahúz egy széket. Némán figyel, de szinte látom a
szeme mögött cikázó gondolatokat.
- Mielőtt megszülettél, még jóval azelőtt, hogy megismertem
Spencert, az abuelád és az abuelód folyton ilyen vacsorákra
hívott meg engem. Állandóan. Anyukád is sokat tudott, de a
miami-kubai konyha szakértője Abuela volt. A régi konyhája
akkora volt, mint egy cipősdoboz, de minden sarkát kihasználta.
Az illatok, Lila! Pont mint itt! Idáig követtem a szagokat. A
vendégek már biztos azon gondolkoznak, hogy mikor szolgálják
fel a vacsorát.
A kubaiak szirénéneke.
- Ha behunyom a szemem, megint Miamiban vagyok -
folytatja Cate -, a légkondi nem működik, és mind ott izzadunk a
mögöttünk zajosan pörgő ventilátorok előtt, a zene pedig egyre
hangosabb. - A szívére teszi a kezét. - Lydia nagymamád a
képzeletében talán a legfényűzőbb konyhákban járt. És
nemcsak engem etetett, hanem mindenkit. Amikor a
szomszédjai nehezebb időket éltek, hozott pár fazék caldo de
pollót meg pan cubanót.
 A szirupos emlékek ölelésében felemelem a tekintetem. Flora
és Jules abbahagyta az aprítást, és csak figyel. Ez az én Miamim,
az én történelmem. Ez vagyok én.
- Maradj itt - kérem Cate-et. - Főzhetnénk együtt.
Mosolyogva nyúl a halomba hajtogatott kötények felé.

A kubai rokonaim egy kis farmról származnak, Cienfuegos -

száz tűz - mellől. A panzió konyhája is ezzel a hőséggel gőzölög
és füstöl. Megmutatom a lányoknak, hogyan kell felvágni a
csirkét, majd Florával együtt barnára pirítjuk egy öntöttvas
serpenyőben az arroz con pollóhoz. Cate és Jules fűszeres darált
marha picadillo tölteléket tuszkol a krumplipürés bunda
belsejébe, amit Jules főzött meg és fűszerezett. A lányok engem
figyelnek, aztán hozzálátnak, hogy golyókat gyúrjanak a
keverékből. Ezután sonkás croqueta tölteléket hempergetnek
meg kenyérmorzsában. Az utolsó pillanatban fogjuk megsütni
őket.
- Kavargasd a zöldségeket, hogy ne égjenek meg! - mondom
Florának.
Flora kötelességtudóan megfordul, és kever egyet rajta. Aztán
hagyom, hogy ő tegye bele a száraz, fehér rizst meg az
alaplevet, végül pedig a Bijol fűszer következik.
- Akkor ettől most sárgának kell lennie? - kérdezi.
- Az arroz con pollo mindig ilyen színű. Mint a sáfrány. És a
fűszer ízt is ad neki. - Egy utolsót kavarintok a keveréken. -
Óvatosan, mert gyorsan felforr. Bugyborékolni kezd, de amikor
felgyorsul, akkor kell lejjebb venni a hőt alatta, hogy csak
pipáljon, aztán rátenni a fedőt. Nekem rá kell néznem a
rizspudingunkra, úgyhogy itt te vagy a főnök.
 Flora felfelé tartott hüvelykujjal jelzi, hogy rendben.
Amikor a burgonyás húsgolyók és a sonkás krokettek készen
állnak a sütésre a tálcákon, Cate elővesz négy kólát.
Mindentudó mosolyt villantok rá, amikor feldarabol egy
zöldcitromot, és mindegyik pohár szélére akaszt egy gerezdet.
- Zöldcitrom a kólához? - tudakolja Jules.
- Miamiban így szokás. Kóstold meg! - mondja Cate.
- Ó, ez egész finom! Pikáns. - Jules a saját ritmusára mozgatja
a vállát, és megint kortyol egyet. - Tisztára mintha Dél-
Floridában lennék!
- Hát, ha valóban a miami életérzésre vágysz, hallanod kell -
jelentem ki. - Hagyjuk a nyolcvanas éveket, és hallgassunk egy
kis salsát!
- Mennyi tánc, mennyi éjszaka! - ábrándozik Cate. - A
klubokban Mamival meg a barátainkkal.
Összepárosítom a telefonomat a hordozható hang-szórómmal,
és belövöm a saját kultúrám zenéjét. Miután Flora lefedte a
vacsoránkat, és ott hagyta főni, ellép a tűzhely mellől az
italával. A nyaka és az arca kipirosodott a lángoló serpenyőktől.
Viszont mosolyog.
- Ez a zene! - kiált fel Jules csodálkozó, ragyogó tekintettel. - A
hangzás, a dob és a ritmus egyszerűen fantasztikus! Mintha egy
trópusi szállodában lennénk, meg egy árusokkal szegélyezett,
színes utcán, és…
- És?
- Tudom, fura, de olyan a hangzása, mint az étel illata.
Fűszeres és szexi.
 Könyökkel oldalba bököm a panzió egyik tulajdonosát, akit
hetek óta nem láttam ennyire kevéssé Cate Wallace-nak
Winchesterből.
- Catalina, muszáj megmutatnunk nekik a táncot!
- Igen, légyszi! - csatlakozik Jules, és megragadja Flora
könyökét. - Tanítsátok meg nekünk!
Így teszünk, és úgy festünk, mint a bolondok, de sikerül
megmutatnunk nekik pár alaplépést a salsából.
- Ez az, chicas! - kiáltom. - Álljatok meg minden negyedik és
nyolcadik ütemre! Húzzátok a lábat, ne emeljétek fel! -
Megmutatjuk, hogyan kell forgatni a csípőt és a vállat. Hogy
hogyan hangsúlyozzuk a mozdulatainkat. Flora állja a sarat,
Jules azonban teljesen új szintre emeli a salsát.
Miért is vagyok meglepve?
Jules nem bír magával, és mennyei hangjával maga is belép a
dalokba. Vájt fülével kihallja a spanyol szöveget, és a maga
módján dudorászik az énekesekkel. Csodálatos az én barátnőm.
A tekintetem a bejáratra villan. Kiszúrom a fiúkat,
mindhárman fotóznak vagy videóznak, és rendkívül
elégedettek magukkal. Vajon mióta állhatnak ott?
- Fogalmam sincs, mi az ördög folyik itt - szólal meg Remy. -
De egy szép napon, amikor Jules híres lesz, majd felbukkan a
neten ez a videó, és az valami csodás lesz.
Jules ragyogó tekintettel nézi, és rázza magát Remy
telefonjának.
Gordon arcára rémült döbbenet ül ki. Vajon gondot okoz neki,
hogy feldolgozza az anyja új oldalát és a méretes csípője
ringását?
 - Nem találok szavakat.
- Csak most az egyszer. - Cate megrázza a haját. - Most
felmegyek. Hoznál majd ennivalót apádnak meg nekem, amikor
Lila felszolgálja?
- Igen, anyu.
Cate elkapja a tekintetem a folyosóra vezető lengőajtónál. Az
ajkára szorítja az ujjait, majd a szívére, aztán távozik.
Látom, hogy Orion az arroz con pollót vizslatja, és a
különböző falatkákkal szemez. Amikor közelebb megyek,
gyorsan megölel.
Többórányi tomboló őrület után kapkodom a levegőt.
- Tisztára bűntudatom van. Olyan keményen dolgoztál, mi
meg csupán pár üveg olcsó bort meg sört hoztunk. - Remyre
mutat, aki vörösboros és sörösüvegeket pakol a pultra.
- Biztos akad valami feladat, amiben segíthetnénk az utolsó
pillanatban.
- Bőven. - Játékosan megvakargatom a kifakult együtteses
pólója ujját. - Bűntudatra pedig semmi szükség. Én ezzel
foglalkozom. Ezt szeretem csinálni.
Erre elmosolyodik, és lágyan megsimogatja az ujjával az
arcomat.
- Lisztes az orrod.
- Valószínűleg máshol is lesz még. - Lepillantok a szűk
farmeromra és a fekete trikómra a kötényem alatt. - Biztos
rémesen festek.
- Dehogy! - A hüvelykujjával felemeli az állam, és lusta mosoly
terül el az arcán. - Mindig klasszul festesz.
 Ó. Ilyet eddig még nem mondott. Sokszor éreztem már, ahogy
a tekintete mögött bujkál ez az érzés. Csakhogy a szavak még
újak, és a szívem már nem tud higgadt maradni. Vissza a
tomboláshoz.
- Töltenél egy kicsit a borból, amit hoztatok?
Az este ezzel az első pohár borral indul, aztán hosszúra,
zajosra és kellemesre nyúlik. Remy profin kezeli az olajsütőt,
mivel a pubban is dolgozik. A sonkás krokettek és a
krumplilabdák aranybarnán és ropogósan kerülnek ki a
sütőből, a töltelék pedig zsíros álomként szivárog belőle. Orion
segít az arroz con pollo tálalásában. A többiek óóóznak és
áááznak a gőzölgő tányér fölött, ami tele van sárga rizsen
tálalt csirkével, borsóval, paprikával és hagymával, ami csöpög
a besűrített alaplétől és a csontból kifőtt ízektől.
Mind rádőlünk a faasztalra, ahogy megtelik a hasunk az
étellel, a fülünk pedig a történetekkel.
Orion elfogad egy második sört Gordontól, és nekem is
felajánl egyet, de én maradok a ház boránál, amit Remy emelt el
a pubból.
- Lila, mondd csak, láttad már Rít elázva? - kérdezi Gordon. -
Mármint úgy rendesen, de igazán részegen?
Elmosolyodom a gondolatra, és arra, ahogy Orion mered a
haverjára.
- Hmm, becsípve már biztos láttam. De még nem volt
szerencsém a teljesen elázott valójához.
Remy közbeszól.
- Hát, akkor ahhoz több fog kelleni kettő sörnél. De egy olyan
ember nevében szólva, aki tudja, milyen, nos, lenyűgöző.
 Orion lenyeli a sokmilliomodik burgonyagombócát.
- Kopj le, Rem!
- Inkább nem. - Remy csak még jobban belelovallja magát a
dologba. - Orion álmos részeg. Amikor utoljára láttam, épp
nálam volt.
- Jaj, istenem, arra én is emlékszem! - teszi hozzá Jules
vigyorogva.
- Aha - emeli meg Remy az üvegét. - Elterült a kanapémon, és
mielőtt kijózanodott volna, összevissza hadovált mindenféle
hülyeséget. Egy részének volt értelme, a többinek nem. Azt
sem tudtuk, hogy ébren van-e, vagy álmodik.
- Gyökér - szól oda Orion, bosszúsan cseng a fanyar nevetése.
- Attól még igaz - mondja Gordon. - Legközelebb felvesszük.
Az angol idegenvezetőmön való csúfolódás és viccelődés
átadja a helyét a falatozásnak. A vendégeim jó értelemben
csendesek, csak annyi időre hagyják abba az evést, hogy agyba-
főbe dicsérjenek, vagy könyörögjenek a második fogásért.
Amikor elérkezik a „puding” ideje, megkérem Florát, hogy
vegye elő az arroz con leche hűtött edényét.
- Meg kell dicsérnem az én kiváló, salsatáncos segítőimet,
Julest és Florát - szólok, és a szavaimat a három borospohár
összekoccanása kíséri.
A lányok meghajolnak a fiúk éljenzésére, majd mind
nekilátunk a rizspudingnak, Kuba egyik legédesebb
finomságának. Azután mindenki segít az edények
elpakolásában, és mielőtt észbe kaphatnék, kettesben maradok
Orionnal és az utolsó műanyag dobozzal. Beteszem a hűtőbe a
maradék rizst, és megpördülök. Talán egy kicsit túl gyorsan.
 Orion elég közel van, és olyan gyorsan, mint a villám, elkap.
- Óvatosan. Lehet, hogy nem vagy részeg, de már a második
pohár bortól becsíptél.
Meleg. Finom meleg. Az arcom és a karja, meg a fejemben az
áramlás. Mintha csak alá akarnám támasztani, amit mondott,
hangos ásítás hagyja el a szám.
- Jól van. Fel akartam vetni, hogy nézzünk meg egy filmet, de
alig állsz a lábadon, és korán is kell kelned. Még bőven lesz
elég esténk filmet nézni.
Valóban?
A mosolya minden elmúló másodperccel változik -
gödröcskés, majd féloldalas, aztán halvány.
- Ez tényleg nem egy egyszerű csirkés rizs volt, sőt, talán a
legfinomabb étel, amit valaha ettem. És látni Florát veled… -
Nem folytatja. Nem is kell.
- Tudom.
- Most aludj! De figyelj rá, hogy ugyanazon az oldalán szállj ki
az ágyból, amelyiken ráfeküdtél, hogy elkerüld a
legeslegrosszabb balszerencsét!
- Az ember nem lehet elég óvatos.
Orion kacsint.
- Jó éjt! - Lágy puszit nyom a homlokomra.
A balzsamos júliusi este megteszi a hatását. Sajgó lábakkal,
teli hassal és bor áztatta mozdulatokkal indulok felfelé a
lépcsőn. Félhomály köszönt, amikor felérek a lakásba. Cate
körvonala a puha köntösében a kényelmes kanapéhoz csalogat.
Borospoharat tart a hüvelyk- és a mutatóujja között, és közben
megy a tévé.
 Amikor meglát, odébb csúszik, és megpaskolja a párnát.
Lejjebb veszi a hangerőt a távirányítóval.
- Kérsz egy pohárral? Spence még a barátaival van valahol.
Felhorkanok, és kinyújtom a sajgó végtagjaimat.
- Még egy pohár, és holnap nem lesz mit enni a panzióban. De
azért köszi.
- Gordon fél órája rongyolt fel. Kiütve és teli hassal. Hihetetlen
voltál ma! Olyan jólesett főzőcskézni, táncolni és felidézni a régi
időket! - Bólintok, majd folytatja. - Az, hogy Flora segít neked…
nagy szüksége van rá. - Cate a kristály borospohárral játszik,
mire az búgni kezd. - Tudom, mi az igazság az elrontott áfonyás
sütikkel kapcsolatban. Álmodban sem tudnál olyan empanadát
gyártani.
Összerezzen az arcom, majd vállat vonok.
- Hát…
- Lila! - Cate hangja megbicsaklik. - Amit Floráért tettél, az
jóval több a kenyérnél, a pastelitónál vagy a vállalkozásnál, és
valójában Abuela pont erre tanított.
Belesimulok a szavakba és a hallgatásba - valamint a bor, a
barátok és az étel hatásába. Orion röpke puszijába, ami
elektromos lüktetés a homlokomon. A sóba a torkomban. Ebbe
a helybe, amit úgy szeretek, és amit valószínűleg el kell
veszítenem. Becsukom a szemem, és megadom magam.
- Láttam, hogy kenyérsütés közben a londoni Le Cordon Bleu
oldalát nézegetted. Gordonra emlékeztetett, amikor
elkerekedett szemmel nézegeti a nagyszabású házakat és
épületeket. Azt a sok lehetőséget. - Rövid sóhaj következik. -
Szeretném, ha tudnád, hogy számodra mindig lesz itt hely. A
vendégszobánk a tiéd, ameddig csak szükséged van rá.
Feltolom magam, és kipislogom a szememből a nedvességet.
- Köszönöm. Tényleg nagyon szeretem ezt a panziót. És egész
Angliát, amennyit eddig láttam belőle.
Cate a köntöse övével játszadozik.
- Úgy tűnik, a teát különösen kedveled.
Ó, Cate!
- Igen, teljesen odavagyok a teáért.
- Mindannyian úgy gondoljuk, hogy igazán különleges. Ritka
elegy. Ilyen teát nem találsz akárhol. És úgy tűnik, neked is
egészen beválik.
- Mucho - felelem. Nagyon. A fejemet csóválom. - Mondd csak!
Miután eljöttél Spencerrel Miamiból, mikor volt az, hogy már
nem hiányzott annyira? A családod és a barátaid?
Belekortyol a borba, és bólint egyet felém.
- Bármelyik pillanatban megtörténhet.
 25

Egy nappal azelőtt, hogy Orion elvisz Londonba, hogy

megnézzük azt a sulit, én magam is vezető oktatást tartok egy
másikban, a kurzus neve: Kenyér 1x1. Két hét alapképzés után
Flora végre készen áll a dagasztásra. Megduplázzuk a
mennyiséget, hogy közben én is süssek egy plusz adagot a
szabadnapom miatt.
- Jó, most egy negyed fordulat - instruálom, miközben a
tenyerünk szélét belenyomjuk a puha, fehér kenyértésztába.
Flora minden mozdulatomat követi, a nyomást igazgatja és
gondosan ügyel a figyelmeztetésemre, hogy ne használjon túl
sok lisztet a tapadás ellen, valamint, hogy az ujjbegyeit tartsa
távol a tésztától.
- Ez egész mókás - jegyzi meg Flora. - Ennyit gyúrkodni
valamit. És hogy azt csinál vele az ember, amit csak akar.
- Hm. Csak akkor, ha tudod, milyen mélyre nyomhatsz. A túl
sok liszt vagy nyomkodás rágóssá és keménnyé teszi a kenyeret.
- Flora ma pont úgy fest, mint egy tisztességes pék. A kötényén
ott díszelegnek a fahéjmaradványok a reggeli almatortából,
amit azalatt sütöttünk, amíg a tészta kelt. - De igazad van -
folytatom. - Amikor a volt barátommal volt egy nagy
veszekedésünk, a családom napokig kenyeret evett.
 - Még mindig jobb ezen levezetni a feszkót, mint mások
képén, nem?
Drámai kacsintással fordulok felé.
- Látnod kellett volna engem a végzős bálon! Az egész környék
kenyeret evett másnap reggel. Várjunk csak, nálatok is létezik
végzős bál? Egy nagy, hivatalos táncest az utolsó év végén?
- Igen, csak az én iskolámban például az a lényeg olyankor,
hogy mennyi alkoholt tud az ember magába szívni azon az
estén. Laposüvegek. Bokrokba rejtett bor. Alkopop - folytatja,
majd elmeséli, milyenek az előre palackozott alacsony alkohol
tartalmú limonádék és egyéb üdítők. - Rengeteg tescós pezsgő,
még azelőtt, hogy a pároddal elindulnátok.
Fanyar, jelentőségteljes pillantást vetek rá.
- Nos, ez pontosan olyan, mint a végzős bál. Oké, lássunk
hozzá! - A tészta nekicsapódik a vágódeszkának.
- A tiéd milyen volt? Volt időd tésztát gyúrni meg megsütni,
mielőtt készülődni kezdtél? - Elneveti magát. - Ha valakinek
igen, az te vagy.
- Köszi. Asszem. - Elkomorul a hangom. - De valójában egy
bálra sem mentem el. Az egyik előtt a volt pasim megbetegedett.
A sajátom előtt meg pár nappal szakított velem.
Flora mozdulatlanná válik.
- Úristen, van ennél lejjebb?
- Hosszú történet, de az volt életem egyik legszörnyűbb hete.
Pilarral időben elmentünk ruhát venni. Hosszú, testre simuló,
pezsgőszínű ruha volt, elképesztően dögös kivágással. Valami
visszafogott gyöngydíszítés is volt rajta, hátul pedig
keresztpántos volt.
 - Csak volt? Visszavitted?
Még most is élénken él a fejemben a kép, ahogy Pilar eltakarít
mindent a szobámból, ami a végzős bálhoz kapcsolódott. A
gyönyörű ruhát és a hozzá passzoló arany magas sarkút. A
hosszú fülbevalót. Mindent elrejtett, aztán eltüntette őket,
amikor rábólintottam. Elmesélem mindezt Florának is,
miközben nekilátunk az utolsó két tésztalabdának.
Flora így szól:
- Szerintem én így is elmentem volna… Mármint totál
megértem, hogy te miért nem tetted, de én valószínűleg
felvettem volna azt az eszméletlen ruhát, szépen belőttem volna
a hajam, és büszkén elindultam volna a barátaimmal vagy
valami ilyesmi.
- Lehet, hogy én is így tettem volna, de a nagymamám az
azelőtti hónapban halt meg.
- Ó. Értem. - A szavai elhalkulnak kissé. - Sokat emlegeted.
Nem tudtam, hogy elment. Komolyan ő tanított meg minderre?
A főzésre meg a sütésre?
- Ez csupán a töredéke. A nővérem is nagyon közel állt
Abuelához, de ők inkább a pékség irodájában pletykáltak, nem
a konyhában. A sütés-főzés iránti természetes szeretetem miatt
árnyékként követtem Abuelát. Amikor a nagypapám meghalt,
csak hároméves voltam, és akkor költözött oda hozzánk.
Folyamatosan vele voltam. Egyszerűen… olyan akartam lenni,
mint ő.
Flora bólint.
- A mi nagyink is átköltözött hozzánk. Nagyjából egy évvel
azután, hogy kiderült anyu betegsége. Két évig volt velünk, amíg
apu nem szerzett egy ápolót segítségnek.
Orion ezt egyszer sem említette.
- Akkor te még csak nyolc körül lehettél, igaz?
- Akörül. Nagyi megpróbálta pótolni a hiányokat Ri és az én
számomra. Megcsinálta a hajamat az iskolába, meg ilyenek. De
sosem volt ideje kekszet sütni velem.
- Gondolom, anyukád ápolása megfelelt egy teljes munkaidős
állásnak.
Flora velem együtt forgatja a tésztáját.
- Sőt. Anyu betegségének egyik tünete az állandó mozgolódás.
Ritkán ült meg egy helyben, mondjuk, megnézni valamit a
tévében. A házban sétálgatott, csak járkált és járkált. Fel-le,
felvett dolgokat, aztán letette őket. Nem lehetett egyedül hagyni,
és csak akkor aludt el, ha erős gyógyszereket adtunk be neki.
Úgyhogy igen, nagyjából sosem volt idő. - Még egy kis
lisztszórat. - Anyu úgy egy éve eltörte a bokáját. Apu ekkor jött
rá, hogy itthon már nincs biztonságban.
- A gondozóotthon. - Az otthon, ahová Orion magával akar
vinni.
- Aha. - Bepárásodik a szeme. - Az állandó mozgásból
mostanra semmi nem maradt. Tudtuk, hogy ez bekövetkezik
majd, de…
- Sajnálom, Flora - szólalok meg, miközben a vaj, a cukor és az
élesztő illata betölti a levegőt. - A nagymamád még… itt van? Ő
tudja?
- Aha, apu most mondta el neki a héten. Párszor idelátogat
Manchesterből. De mi sosem töltöttünk úgy időt egymással,
ahogy te a tiéddel.
 A kenyér készen áll a sütésre. Megmutatom Florának, hogyan
csúsztassa be a kenyeret a sütőbe egy lapát segítségével. Pár
pillanatig csak meredünk mindketten a felforrósított zugra.
Amit elkészítünk, az valakinek fontos lesz, aki pihenni szeretne
a szalonban egy újság és egy tea társaságában.
- Esetleg meglátogathatnád a nagymamádat, nem? - vetem fel.
- Ülj fel valamikor a vonatra, és maradj ott egy hétig! Lehet,
hogy ő is megtanít téged elkészíteni a kedvenc ételeit.
- A nagyim elég jól elboldogul a konyhában, de nem úgy,
ahogy a tiéd. Közel sem tud annyit, mint te. Viszont elképesztő
dolgokat köt! Egy csomó kötött sálam meg sapkám van tőle.
Mosolyra húzódik a szám, ahogy elképzelem.
- Sosem tudhatod, lehet, hogy te is ügyesen fogsz egyszer
kötni. És mindenfélét kapnak majd tőled a barátaid.
- Lehet, igen. - Felfelé görbül a szája egyik sarka. - Orion
szürke kardigánja, ami mindig rajtad van. Azt ő kötötte.
 26

Valamivel később épp a ruháimat hajtogatom, amikor pittyen a

FaceTime, az ablak eltakarja a Le Cordon Bleu weboldalát a
laptopomon. Mostanra vagy százszor végignéztem a
promóvideójukat.
Mami az. Amikor felveszem, látom, hogy a szűk családunk ott
gubbaszt az étkezőasztalunknál. Mami arca kivörösödött, és egy
meglehetősen elhasznált papír zsebkendőt szorongat.
- ¿Qué pasó? - bukik ki belőlem, és eluralkodik rajtam a
rettegés. - Ki halt meg? Ki fog elválni? Vagy a panaderíával van
valami? Esetleg van valaki a sürgősségin? Javi vagy Marta az?
Vagy a szomszédunk, Chany, netán…
- Tranquila40, Lilita - feleli Papi. - Hihetetlenül jó híreink
vannak!
Mami szipog, majd így szól:
- Van számodra egy korai szülinapi ajándékunk. - Amikor
elcsitul a szívem, folytatja. - A Family Style-ról van szó. A Family
Style producere megkeresett minket, és a La Paloma szerepelni
fog a műsorban a jövő hónap végén! Annyi nézői szavazat
érkezett ránk, egy másik kávézónak meg le kellett mondania,
úgyhogy mi fogunk beugrani. El tudod hinni? ¡No puede ser!41
 Annyi éven át néztük ezt a műsort, most meg benne leszünk!
A tévében!
Az összes nyugalmam tovaszáll. A szüleim kedvenc
tévéműsora, amelyben a legeslegjobb családi étkezdéket és
boltokat mutatják be?
- Ó - csupán ennyit tudok mondani. A gondolataim a
pulzusom ritmusában cikáznak. A lehetőség és a figyelem. Az új
vásárlók áramlása, a bevételek és a hírnév! A La Paloma híres
lesz!
Pilar folytatja:
- Annyi mindent kell csinálnunk, hogy felkészüljünk rá! Ideje
hazajönnöd. Gyorsan megvesszük a jegyedet, és már akár a
szülinapodra itthon lehetsz, és…
- Nem. - Az összes levegő kiszorul a tüdőmből az egyszerű,
éles szóval együtt. Az első gondolatom az áruló és nyugtalan
nem. Újféle pánik zúdul rám, miközben az angliai nyár ott vár a
nyitott ablakom mögött, az alkony pedig befurakszik a
délutánba. Még nem mehetek vissza, és mégis hogyan, hogyan
lehetek én ugyanaz a lány, aki hetekkel ezelőtt még az
otthonáért könyörgött?
De ugyanaz vagyok, és nem megy. Még túl korai. Több időre
van szükségem az új barátaimmal, és meg akarom nézni azt a
cukrásziskolát meg Londont. Flora is olyan sokat változott, és…
Orion. Ez hasít a legmélyebbre, mélyebbre, mint egy kés. Nem
állok rá készen, hogy itt hagyjam Orion Maxwellt.
- Hogy érted, hogy nem? - kérdezi Mami, és ez beindítja a
könnycsatornáimat, egy másfajta sós víz hullámait. Az én
édes, drága anyukám azt hitte, hogy ő csak kölcsönad engem
Angliának, hogy egy kis szünetet tartsak, meg esélyem nyíljon a
gyógyulásra. Vajon ideküldött volna, ha tudja, hogy miféle áruló
titkokat dédelgetek majd a szívemben? Egy újabb nem.
- A panzió - bököm ki. - Nem hagyhatom itt csak úgy Cate-et és
Spencert pék nélkül mindazok után, amit értem tettek. Polly
augusztus közepéig elvileg nem tud visszajönni.
- Áh, tienes razón42 - mondja Papi. - Erre mi nem is
gondoltunk.
Bólintok.
- Foglaljatok repjegyet két héttel a felvétel előttre. Annyi idő
bőven elég lesz, hogy segítsek felkészíteni a La Palomát.
Pilar így szól:
- Ki kell találnunk, hogy milyen színre fessük ki az üzletet,
meg hogy melyik ételeket mutassuk majd be.
- Innen is tudok segíteni. Csodás lesz! Tökéletes. - Kezd átjárni
az izgalom, ott duruzsol bennem. A családi vállalkozásom, ez az
értékes üzlet, amit a nagyszüleim indítottak, úgy fog növekedni
és terjeszkedni, mint eddig még soha. Abuela, ez a te örökséged.
Tovább csevegünk, mesélünk egymásnak, és tervezgetünk.
Amikor végül eljutunk a búcsúig, nem is gondolom végig a
következő lépésemet.
Máris úton vagyok, a hajam zilált kontyban, egy sima póló és
egy rövid szárú jóganadrág van rajtam. Beleugrok a
tornacipőmbe, és futásnak eredek.
Lihegek, amikor kinyílik az ajtó.
- Szia! - üdvözöl Orion meglepetten pislogva.
- Ne haragudj! Bocsánat, hogy nem írtam! - Balra, majd jobbra
pillantok. - Csak muszáj volt…
 - Ne butáskodj! - Szélesebbre tárja az ajtót. - Gyere be!
Megijesztesz!
Becsoszogok a meleg házba, és kattan mögöttem a zár.
- Tudom, hogy most jöttél csak haza a munkából.
Orion szembefordul velem, és határozott kezét a vállamra
teszi.
- Semmi baj. Apu sokáig lesz a boltban, Flora meg a boltból
átment Katyékhez. Én épp meg akartam melegíteni egy kis
maradékot abból a hihetetlenül finom sült húsból, amit te
készítettél. Ropa?
Szipogok egyet.
- Ropa vieja. - Régi ruhák. Találó név az illatos, omlós
marhasülthöz, amit tegnap este készítettem fekete babbal és
rizzsel, valami butácska film és egy csomó bor mellé. Annyira
közelinek tűnik az augusztus, és senki nem fog főzni Orionra,
miután felszáll a gépem.
Közelebb hajol, és aggodalmas tekintettel vizslat.
- Gyere! - mondja, és a bőrkanapéhoz vezet. Közel ül le
hozzám, és összefonja a kezünket. - Mi a baj?
Elmesélek neki mindent a szüleimmel folytatott
beszélgetésről, miközben figyelem, ahogy az arckifejezése a
szavaim dallamával egy ritmusra változik. Némán ülünk,
amikor a végére érek, mindkettőnk tekintetében ott ül a
hihetetlen, rémes igazság. Oda-vissza adogatjuk egymásnak.
Végül megszólal:
- El sem tudom képzelni, hogy mit jelent neked ez a lehetőség.
Biztos nem választottak volna ki benneteket, ha a családoddal
nem tettetek volna bele ennyi munkát.
 - Igen. - A családommal. - De a felvétel! Nem úgy terveztem,
hogy két héttel korábban hazamegyek.
- Én sem. De előre tudtuk. Minden egyes napot úgy éltünk
meg, hogy tudtuk, egyszer vége lesz - mondja Orion, és a hangja
a legvékonyabb dróton egyensúlyozik. Egyetlen rossz mozdulat,
és mindketten leesünk. - Mindig is tudtuk, hogy vissza fogsz
menni Floridába.
- Florida - dünnyögöm. Aztán egyszer csak elengedem, mert
belefáradtam abba, hogy a múlt felemészti a bensőmet. -
Andrés felhívott. Kétszer. Azt mondta… hogy újra beszélni akar.
Lehet, hogy meggondolta magát.
Kiszökik a levegő Orion tüdejéből. A szeme résnyire húzódik,
sötét és mély. Feláll, és a zongorához siet. Meghasad a szívem,
amikor elfordul tőlem.
- Hát, jól van. - Az Írországban készült családi fényképhez
beszél, azokhoz az időkhöz, amikor még az összes szív itt
dobogott ebben a házban. - Ez bizonyára lényegesen
megkönnyíti a dolgodat. Miami, a sikeres vállalkozásotok és a
fiúd, aki után vágyakoztál. Előtted áll a fantasztikus jövőd, ami
mostanra felér egy galaxissal.
- Megkönnyíti?
- Lila, mindent megkapsz, amiről álmodtál.
- Nem - mondom ma már másodszor.
Orion a fejét rázza.
- Andrésnak te kellesz.
- Orion, fejezd be! Csak azért, mert…
- Teljesen egyszerű. Részben ő az oka annak, hogy itt vagy…
- ¡Me cago en diez! Meghallgatnál már végre?
 Ez betalál. Megfordul, összepréselt foggal és homályos
tekintettel. Nem, nem szabadna fájdalmat okoznom neki. Nem,
nem okozhatok neki fájdalmat Andrésszel, és abban a
másodpercben, amikor ez bevillan az agyamba, felragyog a
válasz, tisztán és érthetően.
A puszta megkönnyebbüléstől mosoly terül el az arcomon,
mielőtt eszembe jutna az összes többi fájdalom. Felállok; egy
vagy két lépésre állunk egymástól.
- Megmutassam, hogy pontosan mikor hívtak a szüleim? Csak
mert akkor látnád, hogy öt perc sem telt el aközött, hogy
letettem, majd itt kopogtattam az ajtódon, miközben
borzalmasan nézek ki. Ez miről árulkodik szerinted?
Megdörzsöli az arcát, és a vállát vonogatja.
- Hogy kurva gyorsan tudsz futni még mindig.
- Próbálkozz újra! Nem Andréshoz szaladtam a hírekkel. Nem
hívtam fel, nem írtam neki, és még csak eszembe sem jutott.
Nem lehetek együtt valakivel, aki azt mondja, meggondolta
magát. Igen, sokáig szerettem őt, de nem mehetek vissza
hozzá, Orion. - A szavaim összegabalyodnak, ahogy eláraszt az
oxigén. - Neki is egy olyan lánnyal kellene együtt lennie, aki
először hozzá rohan. Én nem hozzá akartam.
Orion egy szempillantás alatt feldolgozza, amit mondtam.
Tágra nyílt tekintete helyét átveszi egy bizonytalan mosoly, és
zűrzavaros, epés nevetésben ér véget.
- Látod, én megmondtam. Nincs motor, nincs alku.
Beszállok a játékba.
- Szívből gyűlöli a teát.
 - Jaj, már, most komolyan! - mondja, majd addig közeledik,
amíg vagy nekem jön, vagy a karjába von. Az utóbbit választja -
mintha otthon lennék. Annyira otthon! - A West Dade-i Lila
Reyes benne lesz a tévében! Ez ám az észbontó hír!
Beleolvadok a karjába, és néhány pillanatig csak én vagyok,
aki a csillagnevű fiút öleli, aki belemártotta az ujját a
sütitésztámba. Hetekkel később nincs olyan területe az
életemnek, amit ne érintett volna meg.
Azonban az idő megdermed körülöttünk. Orion megmozdul,
de nem enged el. Akárcsak ez a ház a St. Cross negyedben,
mindketten tudjuk, hogy mi is olyan otthont jelentünk
egymásnak, ami sosem lehet teljes.
- Andrés ide vagy oda, vissza kell menned Miamiba. Hogy ott
legyél a családoddal, a La Palomában.
- Igen - súgom a pólójába. És így is gondolom. - Ugyanakkor
semmit nem akarok itt hagyni. És senkit. - Ezt is komolyan
gondolom.
Elhúzódik.
- Nap nap után. Ez mindenünk, ami van. - És csupán ennyit
mond. Visszajöhetnél. Felemelkedik a bőréről és átszáll az
enyémre. De vajon kimondja valaha? Vagy én is csak egy olyan
lehetetlennek tűnő dolog vagyok, amiért nem akar könyörögni
sem Istenhez, sem az univerzumhoz?
Hüvelykujjával végigsimít a szemem alatt.
- Maradj még, jó? Ehetsz a maradékomból, de először is,
készíthetek neked egy csésze teát? Feltöltöttem a készleteinket
itthon.
- Pont arra van most szükségem.
 A kanapén várok a mellkasomat átkarolva. Léptek
közelednek, majd a puha, szürke kardigánja terül a vállamra.
Persze hogy a közelben volt. Megszorítom a gallérját, majd
odaszólok a kanapé támlája fölött.
- Nem is mesélted, hogy a nagymamád kötötte.
- Miután megtudtam, hogy nemrég veszítetted el a tiédet, nem
akartam. - Felém fordul, és átnyújt egy meleg csészét. - Aztán
meg nem jutott eszembe.
Belekortyolok az illatos teába, és talán fel is nyögök.
- Nem is rossz, mi? A sok puding miatt, amivel etettél, most
eszembe jutott ez a keverék. Vaníliás fekete.
Ismét belekortyolok, a két város ízei, amit úgy szeretek,
összegabalyodnak a nyelvemen.
- Orion, ez az.
- Micsoda?
- Ez a kedvencem.

40 Nyugalom!
41 Egyszerűen nem lehet!
42 Igazad van.
 27

Orion Londonja az utcákon, a járdákon és a kültereken

található. A vintage könyvesboltokban, az eldugott parkokban,
meg az emberekben, akik tejeskávéval a kezükben nézelődnek
a nem mindennapi Covent Gardenben. Aztán a Neal’s Yardban
az élénk színűre festett üzleteivel meg a Soho eklektikus
lüktetésében. Az ő Londonja azt jelenti, hogy felkönyöklünk az
Embankment falára egy napsütötte szombati napon, ahol bőven
elegendő Orion rövidujjúja meg az én sztreccs dzsörzé
maxiruhám.
A Temze ott folyik előttünk, kanyargózik keresztül a
városrészeken. A négyszáz láb magas, fehér London Eye
óriáskerék a South Bank fölött pörög, szemben a Westminster-
híddal. A déli napfény megcsillan az irtózatos méretű
Westminster-palota mellett magasodó Erzsébet-tornyon.
- Egy csomó turista azt hiszi, hogy a Big Ben maga az
óratorony. Pedig az a harang a toronyban - magyarázza Orion.
Olyan erősen bámulom a középkori és modern egyvelegéből
született látképet, hogy kezd összemosódni a szemem előtt.
- Sose hagyd abba! - Hagyom, hogy a folyó elvigye a
szavaimat.
- Mit ne hagyjak abba?
- Hogy mindenféle dolgot mesélsz nekem.
 Elmosolyodik, majd a Parlament és a Westminsteri katedrális
felé vezet bennünket.
Egymásba karolunk, és megkérem, hogy mutassa meg a
Buckingham-palotát.
- Meg kéne próbálnunk még legalább kétszer visszajönni,
mielőtt… - Nem kell befejeznie a mondatot. - A British Museum
állati klassz! Meg a Tower of London. Imádnád a
koronaékszereket meg azt a sok fegyvert. És ha bárhova
szeretnél bemenni, bemehetünk.
Ma azonban magasan áll a nap, és végigsétálunk a hosszan
elnyúló Mallon, aminek a végében mintha csak egy elvarázsolt
kastély állna. Union Jack zászlók szegélyezik az utunkat, és
amikor teljesül a Buckingham-álmom, Orion megmutatja
nekem az előkelő és gondozott Mayfair negyedet, majd a
Kensington Gardensbe visz.
Miközben én álmodozva bóklászok egy olasz tavas parkban,
eszembe jut a gimis tervünk Stefanie-val, miszerint együtt
fogunk először elmenni Londonba és Párizsba. Az, hogy most
Orionnal vagyok itt helyette, nem tűnik veszteségnek. Inkább
változásnak. És Párizs mindig megmarad nekünk.
Orion további „dolgokat” mesél, miközben én időről időre
elhallgatok, például hogy 1861-ben Albert herceg építtette ezt a
pompázatos kertet, ajándékba Viktória királynőnek.
Körbebóklásszuk az olasz kővázákat és a gondozott bokrokat.
- Kerek öt perc eltelt már azóta, hogy elmeséltem volna egy
babonát.
Duruzsolva nevetek, és oldalba bököm.
 - Hát, akkor hajrá! Biztos van egy a tarsolyodban a kertekről
vagy a virágokról.
- Valójában a méhekre gondoltam. De nélkülük nem lennének
kertjeink. Ez pedig angol eredetű, úgyhogy szintén passzol -
közli, miközben az egyik tükröződő vizű medencét kémleljük. -
A méhészek úgy vélték, hogy a megfelelő méztermeléshez
szükség van arra, hogy beszéljenek a méheikhez. Úgyhogy
kötelező lett „elmondani a méheknek”, ahogy ők nevezték.
Mindenféle eseményről beszámoltak nekik, ami a birtokon
történt, például gyermekáldásról vagy házasságról. De
legfőképp a halálesetekről.
A tükörképem Orion vállának dönti a fejét.
- Amikor valaki meghalt, és a család gyászruhát öltött, a
méheket is gyászruhába kellett öltöztetni. El kellett mondani
nekik.
- Hogy öltöztet az ember méheket gyászruhába? - Tessék, a
szavak azon sora, amit Miamiban soha az életben nem
mondtam volna ki.
Orion melankolikus mosolya fodrozódik a vízen.
- Általában fekete anyaggal takarták le a méhkaptárt, csak
hogy tudják. Különben a méhek otthagyják a méhkaptárt, vagy
meghalnak. Mint a család büntetése.
- Abuela nagyon szeretett volna téged. - Az én
történetmesélőmet és teakészítőmet, és a fiút, aki csupán azzal
belemar és tőrt döf a szívembe, hogy egy másik ország határain
belül él. - Elutazott pár helyre, de itt nem járt, sem máshol
Európában. Pedig bárcsak lehetősége lett volna sétálni egy
londoni parkban! Bárcsak látta volna Párizst vagy Rómát! -
Most a valódi Oriont nézem, nem a vízililiomok és a
lótuszvirágok között úszó elmosódott arcot. - Vicces, hogy egy
óra volt vonattal eljutni ide. És egész idő alatt arra gondoltam,
hogy Abuela körülbelül harminc perc alatt ért oda repülővel
Havannából Miamiba.
- Tényleg csak ennyi? - A Hyde Park és az óriási Serpentine-tó
felé sétálunk a Kensington Gardensből.
- Tényleg. Olyan közel, mégis egy világ választja el a kettőt
egymástól. Csak tizenhét éves volt. Mint én most. És annyira
bátor volt, hogy otthagyta a családját… az országát, egyedül.
- Hogy csinálta?
- Volt egy lehetőség a templomon és egy miami plébánián
keresztül, olyasmi, mint egy cserediákprogram. Most már jóval
nehezebb persze az ilyesmi. Egy óra nem lenne elég, hogy
bevezesselek a kubai-amerikai politikába. De Abuela
csereprogramja örökre szólt. Évekkel azután is ott élt a fogadó
családjánál, hogy a program véget ért, és a nagypapámmal
együtt hozták létre a La Palomát. Az anyukám nem örökölte a
tortasütésre való hajlamot, de hamar megtanulta kidíszíteni
őket. És még mindig azt csinálja.
- És az apukád?
- Ő marketinges volt. De amikor a szüleim összeházasodtak,
beszállt a vállalkozásba, felszabadítva egy kicsit Abuelát és
Mamit, hogy több idejük legyen varázsolni. A La Paloma a
kétszeresére nőtt, és megvették a szomszédos üzletet is, hogy
kibővítsék a helyet. Pilar nagyon hasonlít rá. - A járdán
sétálunk, és nézzük, ahogy a londoniak meg a turisták páros
sorban haladnak, vagy bérelt vízibiciklin róják köreiket a tavon.
 Megteszek három lépést, amikor rájövök, hogy Orion nem
tartott velem. Megpördülök, látom, hogy a telefonját nézi, és
üzenetet ír, miközben hitetlenkedve csóválja a fejét.
- Mi történt? - kérdezem mellette. Ugyanabban a parkban
vagyunk, de az egész táj megváltozott.
- A rohadt életbe! Képesek voltak megcsinálni! Én meg most…
- Ki csinált mit?
Elhúzza a kijelzőjét, mire összeugrik a gyomrom.
Még több graffiti.
Csakhogy ezúttal a Maxwell’s Teaüzlet oldalsó és hátsó falát
firkálták össze, és jóval több festékkel, mint amit eddig láttunk.
Renoválni kell majd az üzlet külsejét.
Úgy zümmögnek a gondolataim, mint a méhek a
babonájában.
Flora. Pedig megígérte! Megígérte nekem. A saját üzletüket
firkálta össze?
- Azok a kibaszott gyökerek! - mondja Orion. - Várjunk, apu
most ír vissza.
Az én telefonom is megrezzen.

Flora: Esküszöm, nem én voltam.

Mielőtt válaszolhatnék, újabb üzenetet küld.

Flora: Egész éjjel Katyéknél voltam. Az anyukája neve Abigail, és

megadom majd a számát, úgyhogy te is megkérdezheted.
A szülei elvittek minket egy előadásra, utána meg Katyvel a
nappaliban ücsörögtünk. Nem én voltam!

É n: Hiszek neked.
 Azért írom le, mert ez az igazság.
Orion homloka elgyötörten ráncba ugrik.
- Elég volt abból, hogy csak várjuk, hogy elkapják azokat a
rohadékokat. - Balra, majd jobbra kapja a fejét. Rápillant az
órájára. - Sosem kérnélek rá, hogy csatlakozz hozzám egy ilyen
dologra. Elviszlek egy olyan helyre, ami biztos tetszene,
mondjuk, a Fortnum and Masonhoz, csak addig, amíg én helyre
teszem ezt az egészet. Most viszont egyenesen Roth lakásához
fogok menni. Elintézem, hogy bevallja, és hogy megcsinálja a
falunkat. Most.
- Ne! - A pulzusom tíz lépéssel a rettegésem előtt jár.
- Hogy érted, hogy ne? Ezúttal rohadtul messzire mentek.
Szinte teljesen tönkretették az üzletünk külsejét!
A bőröm nyirkossá válik. Mit mondhatnék? Megígértem
Florának, hogy megőrzöm a titkát.
- És ha tévedsz? Mi van, ha valójában nem Roth meg a többiek
csinálták? Mi van, ha…?
- Nézd, már jóval azelőtt kezdődött ez az egész azzal a
bandával meg a szarságaikkal. Tudjuk, hogy ők azok, és a
városnak elege van belőlük. Elegünk van abból, hogy
dörzsszivacsokkal és oldószerekkel múlatjuk az időnket. - Ismét
megnyitja a képet, és ízesen káromkodik. - Elegünk van a
rongálókból, Lila.
- De figyelj csak, itt két szín van. Fekete és halványszürke, és
nem is ugyanaz a szimbólum. Ráadásul a korábbi esetekben
nem okoztak ekkora kárt. Valószínűleg csak valami kölyök. -
Orion továbbra is a fejét rázza. - Nem tudod, mire lehet képes
Roth, ha csak úgy odamész, és bizonyíték nélkül
meggyanúsítod. Azt mondtad, elég forrófejű. Lehet, hogy
elszakad nála a cérna.
- Rendben, akkor nem egyedül megyek. Remy ma
szabadnapos. Hamar ideérhet. Úgyis kinézett valami jogi
egyetemet; védőügyvéd akar lenni. Legalább egy kicsit
gyakorolhatja a keresztkérdéseket.
- De Orion, nem teheted, hogy…
- Én is megtenném érte, bármikor. El fog jönni.
Felgyorsul a légzésem. Vajon Jules támogatná ezt az ötletet?
Még rosszabb képek villannak fel a fejemben: Flora remegő
arca, meg hogy kérlek, ne mondd el Orionnak, aztán Orion
bevert arca, és ez az egész őrület csak folytatóik, és…
- Várj! Nem lehet Roth. Tudom… tudom, ki tette… Nem ezt,
hanem a többit.
Hallom a saját hangom, ahogy a szavak önálló életre kelnek,
kusza összevisszaságban záporoznak rám vissza. Mint egy
fuvallat a két fülem között. A szemében rejlő hitetlenkedés a
fejem tetejétől a lábamig kettészakít.
- Ezt hogy érted?
- Nem Roth rajzolta fel azokat a jeleket. Nem ők voltak, Orion.
Engedd el!
- Honnan tudhatnád? - kérdezi, elgyötört hangon.
Rápillantok és hevesen megrázom a fejem.
- Én…
- Lila, értékelem, hogy miért akarsz megállítani. De muszáj
pontot tennem ennek a végére, és a kezembe venni a dolgot,
mert…
 - A húgod volt az - bukik ki belőlem, és gyűlölöm magam érte.
- Flora. Rajtakaptam, amikor festett. - Bocsáss meg, Flora!
Brutális döbbenet, majd az arcvonásai megkeményednek,
akár a márvány, miközben végighallgatja, mi történt aznap este,
amikor a Remyék pubjában töltött este után futni mentem.
- Kérlek, ne áruld el Florának, hogy elmondtam! Ne mondd el
az apukátoknak! Csak engedd el! Könyörgött nekem.
Könyörgött. A tegnap esti rongálás a boltotoknál biztos nem ő
volt. Bizonyítéka van rá. Azt mondta, leáll vele, és úgy is tett. -
Könnyek homályosítják el a látásomat. - Ígérd meg nekem!
- Ígérjem meg neked? Ígérjem meg… neked? - Hullámokban
árad belőle a forróság. - Egek, Lila, hát ezért dolgozik veled? Ez
valamiféle fizetség a hallgatásodért cserébe?
- Nem fizetség. Segíteni akartam neki. Nincs jól.
- Szerinted én nem tudom? Ha valaki, én aztán tudom.
Szerinted nem tudom? - A levegőben csapkod a kezével. -
Fájdalom ide vagy oda, rosszat tett, és ezért felelősséget kell
vállalnia.
- Egyetértek. - A sajgó halántékomnak nyomom az ujjaimat. -
De pénteken azt mondta, elment, és letakarította a falat, ahol
rajtakaptam. A panzióban is igazán jó munkát végez. Kezd
megnyílni. Egyszerűen el volt keseredve, és csak arra vágyott,
hogy végre észrevegyék és meghallgassák. Hogy emlékezzenek
rá. Annyira sírt, hogy…
- Ezt a döntést nem neked kellett volna meghozni. - Egy lépés
előre. - Ő nem a te testvéred. Nem a te felelősséged. Ez a mi
családunk. A mi vállalkozásunk. Mindannyiunk helyett
meghoztál egy döntést.
 Ó, azok a szavak. Nincs már több helyem, nem maradt több
tér odabent, hogy elférjenek. Egyenesen odamegyek hozzá, és
megacélozom a tekintetem.
- Flora a barátnőm. Ez semmit nem jelent? Ő csak arra vágyik,
hogy megint ugyanúgy legyenek a dolgok, ahogy régen. Tudom,
mit érez, még akkor is, ha pontosan nem ugyanazon megyünk
keresztül. - A kezemmel hadonászom a sűrűvé vált levegőben. -
Úgyhogy igen, beárulhattam volna, de nem tettem. Úgy
döntöttem, adok neki egy esélyt valami újra, ahogy én is
kaptam egyet.
Félig elfordul, majd rám mutat.
- Te sosem okoztál kárt másoknak vagy a személyes
tulajdonukban, úgy, ahogy ő. Te nem okoztál fájdalmat a
városodnak.
- Én magamnak okoztam kárt. Az talán jobb ennél?
Sarkon fordulok, és rohanni kezdek. Egyetlenegyszer sem
nézek hátra. Düh tölti meg az ereimet, és az hajt végig a
Serpentine-tavat szegélyező ösvényen.
Pár perccel később azt sem tudom, mennyire jutottam
messzire. Mindenütt annyi a zöld, annyi a nyílt tér, ami
elnyelhetné a hatalmas kirohanásomat. Azonban most
lelassítok és megállok, és lezuttyanok az egyik padra a víz
mellett. Miért gondoltam, hogy a félhazugságom más lesz attól,
hogy őszintén megpróbáltam segíteni valakinek? A mai napon
nem létezett jó döntés, sem nyertes ajtó, amelyen belépve ott
várnak a nyeremények.
Vagy segítek Florának, és megtartom a titkát, akkor Orion az
én hazugságom miatt kerül bajba.
 Vagy elárulom Orionnak, ahogy szerinte kellett volna, és
akkor Flora lehet, hogy annyira fog szenvedni, hogy hamarosan
egy újabb jel kerül majd egy másik téglafalra. Annyira fog
szenvedni, hogy még óvatosabb lesz, és talán még ennél is
nagyobb rombolásba kezd.
Most viszont már ez van. Nem lehet újra megsütni, vagy több
cukrot adni a savanyúhoz, vagy addig dagasztani, hogy
mindenki nyerjen. El kell fogadnom még egy dolgot, amin nem
tudok változtatni. Aztán folytatnom kell, és emlékeznem arra,
hogy miért jöttem ide.
Úgyhogy emlékezem: iskola, tehetség, szenvedély. Még ha
nem is ez lesz a jövőm, egy döntést mindenképp meghoztam,
mielőtt felugrottam volna az idefelé tartó vonatra
Winchesterben, hogy továbbra is magamért teszek meg
dolgokat. Átszelem a várost, megkeresem Bloomsburyt, és
megnézem a Le Cordon Bleu-t. Előveszem a telefonomat.
Eltalálok én is bárhova, és ha kell, Winchesterbe is
visszatalálok.
- Lila - hallom a pad mögül érkező hangot.
Hát, jó. Beharapom a szám, miközben a fű fölé hajolok.
Ő leül mellém, távolabb, mint valaha.
- Sosem akartam hazudni neked. Sajnálom - szólalok meg,
majd olyan óvatosan mérem ki a következő szavakat, mint a
szuflé tésztáját. - Szerinted én nem voltam rosszul tőle, hogy
meg kellett őriznem Flora titkát? Gondolod, hogy puszta
szeszélyből csináltam? Szerinted olyan könnyű volt kizárni a
gondolataimból, ahányszor veled voltam? - Egyenesen a
szemébe nézek.
 Egy szívet sem szabadna kettészakítani, tengerek és égboltok
között. Kettészakítani két ember között, akik fontosak nekem, és
akik…
Orion megmoccan, de csak pár centivel jön közelebb.
- Nem így gondolom. Egy pillanatig sem éreztem így. -
Megdörzsöli az arcát. - De kezdem elveszíteni őt, Lila. Alig
látjuk, és már nem is nagyon szól hozzám. Nem látogatja meg
anyut sem olyan gyakran, mint korábban.
Elveszíteni egy testvért. Elveszíteni egy anyát.
- De gondolkoztam egy keveset az előbb - teszi hozzá, és a pad
támlájának dől. - Amikor az egyik nap anyunál voltam, és nem
tudtam elmenni veled futni, Flora hazahozott egy egész, frissen
sült kenyeret. Olyan büszke volt rá, és ez jelent valamit. Jó ideje
nem láttam Florát büszkének.
- Tudom, mennyire szereted. Hogy szeretnél közel maradni
hozzá, és elérni hozzá. De kezd megnyugodni. Jó társaság. Jól
érezzük magunkat együtt, még hajnalhasadtakor is.
- Tudom. És ez is jelent valamit. - Nehéz sóhaj következik. -
Úgyhogy megígérem neked, amire kértél. Mostantól ketten
őrizzük a titkát.
A megkönnyebbüléstől minden levegő kiszökik a tüdőmből.
- Én nem akarom őt megjavítani. Csak szerettem volna
biztosítani számára egy békés helyet. Ugyanúgy, ahogy valaki,
akit ismerek, velem teszi ugyanezt.
- Békés. - Ökölbe szorítja a kezét a szája előtt, nagy levegőt
vesz, és közben bólogat. - Mégis, olyan rémes dolgokat vágtam
hozzád! Próbálom ezt a helyes életszemléletet követni. De ez
nem jelenti azt, hogy mindig a megfelelő dolgokat mondom.
 Odanyújtom a kezem.
Szorosan megfogja.
- Ha így lenne, akkor egy teamániás, történelemőrült kiborg
lennél egy túlságosan hangos motoron. Ami inkább hangzik egy
képregényhősnek, mint embernek. Tudod, hogy mellettem
mindig önmagad lehetsz.
- Nem akarok olyasvalaki lenni, aki bánt téged.
- Jó, de azért fogsz - mondom. - És én is téged. De barátok
között létezik a bántásnak egy olyan fajtája, ami… ami emberré
tesz minket. Az ember túlteszi magát ezeken a sérelmeken. -
Eszembe jut Stefanie, és ahogy megbántottuk egymást. A jövőnk
továbbra is kétséges, semmi sem biztos, és nem olyan meleg,
mint a csupasz vállamat simogató napsugarak.
Közelebb kúszom.
- Azonban létezik a sérelmeknek egy veszélyes fajtája. Az
ember menekülni szokott előle.
- Te elmenekültél tőlem. Ilyen messzire.
- Rá kellett jönnöm, hogy érzek, anélkül, hogy bevetettem
volna a Reyes-féle bosszút.
Felhúzza a szemöldökét, és oldalra bök a hüvelykujjával.
- Nem ez volt a bosszúd?
- Vicces, hogy azt hiszed, ez volt a bosszúm.
Orion idegesen elneveti magát, ám amikor a szemembe néz,
komolyság lesz úrrá rajta.
- És ahogy most érzel… Mit gondolsz, van olyan részed, ami
képes lenne elfogadni a bocsánatkérésemet?
Bólintok.
Az összes részem.
 Mosoly villan az arcán, és megfogja a másik kezem.
- Vissza akarsz menni a panzióba? Vagy esetleg elvihetlek a
Le Cordon Bleu-be? Hogy körbevezesselek a környéken?
- Menjünk!
Azonban indulás helyett Orion a vállamon pihenteti a kezét.
- Én nem vagyok veszélyes, legalábbis nem foglak bántani,
Lila. - Valamivel később majd felállunk, de most még nem.
Egyelőre Orion olyan meleg, mint a pulóverek, és olyan biztos,
mint a csillagok. És minden más értelemben veszélyes.
 28

Flora ott marad, amikor felajánlom, hogy készítek egy kis café
con lechét a guavás pastelitók mellé, amiket együtt sütöttünk.
Leroskad egy székre, és vastag szeleteket vág a kenyérből, amit
szintén mi sütöttünk, és nézi, ahogy duci bögrékbe töltöm a
kubai kávét a gőzölt tejre.
- Ez olyan, mint egy tejeskávé, nem?
- Nagyon hasonló. - Szemügyre veszem őt. Ma keményen
dolgozott, most először készített egyedül pastelitót. Most pedig
meg is eheti. Azonban a keverés, a rétegezés és a hajtogatás
közben végig olyan csendben volt, amit a legtöbb lány
észrevenne egy másik lányon. Én is észrevettem, de befogtam a
számat.
Inkább odahúzom a csészéket, a cukrot és még egy tányér
pastelitót, amit a családja számára tettünk félre. A tésztával
játszadozom - tökéletes, aranyszínű és omlós, tökéletes
mennyiségű guavatöltelékkel, ami a cakkosra vágott szélű tető
alól két oldalon kikandikál. Fejben újra Londonban járok, még
szombaton, ahogy a hagyományos, elefántcsontszínű téglaház
lépcsőjén haladok felfelé, amit egy csomó barna homokkő
épület közé ékeltek be. Le Cordon Bleu.
Zárva volt az iskola, a hozzá tartozó kertben lévő nyilvános
kávézója azonban hemzsegett a vendégektől. Szemügyre vettük
a diákok fényképeit, ahogy fehér, emblémával ellátott
szakácsruhában és bő, szürke nadrágban pózolnak. Azután
leültünk egy kék napernyő alá, és gátlástalanul négyféle
desszertet és süteményt is megkóstoltunk. Olyan könnyűek és
légiesek voltak a csokoládéforgácsaikkal, akárcsak a különböző
krémekkel és gyümölcsökkel töltött fenséges torták.
- Miért pont ez az iskola? - kérdezte Orion egy aprócska
citromtorta fölött, amit apró, felhő alakú habcsókok díszítettek.
- A kubai süteményekről már nem sokat tudok tanulni.
Viszont annyi minden van azon kívül; rengeteg technológia,
amit nem is ismerek. Hogy hogyan kell cukrot és csokoládét
olvasztani, meg számtalan egyéb praktika. - A villámmal a
réteges tortára mutattam, amit közösen eszegettünk. Hogy tudta
a cukrász ilyen vékonyan egymásra pakolni a rétegeket? - Nem
tudom, hogyan kell ilyen süteményt készíteni. Ez egy művészi
alkotás. Ráadásul Abuela másféle filozófiát vallott az édességet
illetően, mint a legtöbb kubai, ami általában az, hogy tégy egy
kis cukrot a cukorhoz.
Orion elnevette magát, és befalta a citromtortát.
- Mire megnyitotta a La Palomát, készített már pár francia
édességet, és észrevette, hogy az ízük sokkal inkább telt, mint
édes.
Orion játékosan meglök.
- Én is pont így jellemezném a sütijeidet!
- Pontosan. Otthon nem láttam értelmét többet tanulni. Most
viszont, hogy itt vagyok, és kikerültem a kis miami
buborékomból, megváltoztak a dolgok. Eszembe jutott, hogy a
világ jóval nagyobb, mint a környék, ahol lakom, és hogy akár a
tehetségemet is lehetne fejleszteni.
- Például úgy, ahogy a panzióban is sütögetsz? Hogy
összevariálod a dolgokat?
- Igen, csak jobban. Mondjuk, fognék egy bonyolult francia
édességet, de belecsempésznék pár kubai ízt is. Vagy angolt.
Persze mindig sütni fogok a régi receptjeim alapján is. A
vendégek azonban szeretik az eklektikus párosításokat és az
érdekes ételeket. Ehhez viszont segítségre van szükségem.
Persze, Amerikában is vannak iskolák, de nem olyan
kaliberűek, mint az LCB. A londoni a legközelebbi, ahol
vannak…
A csuklómra fonta az ujjait.
- Ahol vannak olyan emberek, akik közel állnak hozzád.
Bólintottam.
- Egy óra innen a panzió, de otthon, akik Fort Lauderdale-ben
dolgoznak, simán vezetnek ugyanennyit egy nap a létező
legidegtépőbb forgalomban. A vonaton pihenhetnék.
Olvashatnék, üzeneteket küldhetnék, vagy telefonálhatnék. -
Például a családommal? Hívjam fel őket, amíg ők Miamiban
nélkülem vezetik az üzletemet? Az biztos, hogy itt nem létezik
jó döntés. El kell döntenem, hogy kit fogok igazán megbántani.
És bárhogy is lesz, én leszek az, aki fájdalmat fog okozni.
- Konkrétan sosem mondták, hogy maradjak a fenekemen,
vagy maradjak Miamiban, de a családomban ez a minta
érvényesül. A legtöbb rokonom otthon lakott, amíg meg nem
házasodott. Némelyikük a harminchoz közeledett.
 - Szóval ez az ellentéte ezeknek a ki nem mondott
elvárásoknak? A menekülés, nemcsak a családod elől, hanem
egyenesen egy másik országba. Egy másik kultúrába.
- Egy másik életbe.
A jelenben egy egyórás vonatút távolságra hagyom a szombat
délutánt, és felveszem a fonalat. Flora egyik kezében
péksütemény, a másikban pedig vajas pan cubano. Felé bökök a
csészémmel.
- Óvatosan, kislány, kezdesz kubaivá válni!
Elneveti magát, de erőtlenül, miközben a tekintetét a
konyhasziget fafelületébe mélyeszti.
Beletunkolom a kenyeret a tejeskávéba.
- Egyébként, mi újság?
- Semmi.
- Oksi. - Kettétöröm a pastelitómat, és vetek egy gyors
pillantást az utolsó kis tepsire, ami a sütőben barnul. Vajasak az
ujjaim, és péksütemény-darabkák tapadnak a szájfényemre,
miközben eszem.
Gordon száguld be odakintről, szélfútta, és hátizsák lóg az
egyik vállán.
- Ri azt mondta, rejtegetsz pár extra vaníliás pudingot a
hűtőben.
Felhorkanok.
- Áruló! De tényleg így van.
Hogy Gordon miért csap ekkora hűhót abból, hogy szerezzen
magának egy tálka natillát, egy pohár vizet, egy kanalat, meg ki
tudja még mit, arról fogalmam sincs. Beszalad a kamrába, aztán
végigtúr egy fiókot, és ismét a hűtőhöz lép.
 - Ne is foglalkozzatok velem!
Így teszünk. Túl finom a guavatöltelék. A kávé még finomabb.
- Nos - szólal meg Flora, amikor a harmadik kerék végre
távozik a hátsó ajtón át. - Igazából… Kérdezhetek tőled valami
furát?
- A különös időpontokban való sütés mellett a furaság a másik
specialitásom.
Beszívja a levegőt, kifújja, majd így szól:
- Szerinted normális, ha egy srác, akivel beszélgetni szoktál,
meg ismerkedsz vele… Szóval, szerinted fura, ha egy csomót
kérdezget a barátnődről? Mármint tényleg túl sokat?
Áh, sí!
- Nem csupán fura, de mi otthon ezt konkrétan intő jelnek
hívjuk.
- Mi is.
Szembefordulok vele.
- Szerintem tudod a választ.
A következő falat után egy darabka vaj marad az állán.
Letörli.
- Hát, igen. Will. Attól tartok, csak kihasznál engem, hogy
közel kerüljön Juleshoz. Lehet, hogy Roth kedvéért be akar
kerülni a csapatunkba. De nem az én kedvemért.
A tizenöt éves énem szíve sajog érte. A szívem mélyére nézek,
a saját igazságom után kutatva.
- Aki olyan szerencsés, hogy veled lehet, annak száz
százalékban rád kell koncentrálnia. Érted, sokkal
figyelmesebbnek kéne lennie veled. - Belekortyolok a kávéba, és
harapok egyet az omlós süteményből. - Mint amilyen például
Gordon.
- Gordon? - Olyan kifejezéstelen arccal pördül felém, amilyen
az angol reggeli égbolt. - Gordon? - Erre konkrétan elneveti
magát. - Istenem, dehogy! Pelenkás korom óta ismerem. Jó
haverom meg minden. De semmi több. - A fejét rázva ad
hangsúlyt a szavainak. - Te el tudnád képzelni, hogy…
Én igen, de nem akarok senki mellett kerítőnőt játszani.
- Oké, de bárki is lesz az, éreztetnie kell veled, hogy mennyire
különleges vagy.
- Hát annak én is örülnék.
- Meg fogod kapni. De hidd el, semmit sem kell siettetni! Addig
is élvezd a barátaid társaságát!
- Vannak barátaim. De ők meg néha csak rám hagyják a
dolgokat. Például, ha a te nővéred tudomást szerezne arról,
hogy egy Will-féle srác úgy viselkedik veled, ahogy velem,
biztosan rád szállna, nem?
Nevetve rázom a fejem.
- Nagyon-nagyon!
- Gondolkoztam azután, miután meséltél a végzős bálról. Úgy
örülnék, ha valaki bemenne az én szobámba is, és ne Orion
legyen az. Valaki, aki eltakarítaná onnan a fiú nyomait, aki
megbántott engem. Kipucolna onnan mindent, mielőtt
meglátnám.
- Szerintem Jules megtenné, ha hagynád neki.
- Igazad van. Kidobná az összes szart az ablakomon. Aztán
írna róla egy dühös számot.
- A legdühösebbet.
 Nevetünk, majd Flora belesuttog a csészéje gyomrába.
- Te is jó lennél benne. Nem a dalszerzős részben. Hanem az
összes többiben.
A sütő időzítője túlharsogja a szívem pittyegését.
- Te jössz!
Flora felugrik a fogókesztyűért.
- Űűű! Mi az ördög? - kiált fel, miután bedugja a kezét. Egy
fehér, habos kupacot húz ki onnan, és lenyalja az ujját. -
Tejszínhab?
Ott termek a sütő mellett, lezárom, és egy vastag konyharuha
segítségével kiemelem a tepsit.
Flora a mosdóhoz ugrik.
- Valaki meghekkelte a fogókesztyűinket?
A neszezésre a lengőajtó felé kapjuk a fejünket. Résnyire
nyitva van, és némi vörös haj göndörödik az ajtófélfa mellett.
Az ajtó becsapódik, aztán sietős léptek kopognak a padlón.
- Gordon! - kiáltjuk egyszerre.
Flora szemöldöke felszalad, miközben a hűtőszekrényre
mutat.
- Kétszer nyitotta ki egyetlen tál puding miatt? - A
rozsdamentes acélajtó felé vetődik, és elővesz egy tejszínhabos
flakont. Felemeli.
Vicsorogva veszem el tőle a flakont.
- Nem tudom, mi a rosszabb, maga a csínytevés, és hogy
visszalopózott kémkedni utánunk, vagy hogy volt mersze
behozni ezt a feldolgozott, mű szarságot a konyhámba.
Elkapjuk a tekintetünket a flakonról, és cselszövő
arckifejezést öltünk mindketten.
 - Tudom, hol van a rejtekhelye. Már a bejárati ajtónál jár,
hidd csak el! - mondja Flora.
A kezébe nyomom a flakont, majd kisurranunk az udvarra.
- Egy lépéssel előttünk jár, de mi okosabbak vagyunk nála.
Flora mosolya akár az esőt követő napsütés.
- Csodásan fog kinézni csupa fehérben! - Úgy rohanunk át a
St. Crosson, mintha az unokatestvérem bázislopást követne el.
 29

Millie helyett Orion apukájának Volkswagenjén indulunk

meglátogatni az anyukáját. Sokszor egyensúlyoztunk
hátizsákokkal és hűtőtáskákkal a régi motoron, azonban Millie-t
nem arra találták ki, hogy egy hatalmas, fehér tortadobozt
szállítson.
Scone-t, epres empanadát és sajtos pastelitót hozok a
személyzetnek, és úgy védelmezem magam a letakart dobozzal,
mint valami szedett-vedett pajzzsal. Hát nem ezt csinálom
mindig? A kenyér meg a sütés mögé bújok? Nem arról van szó,
hogy nem akarok ellátogatni az Elmwood-házba. Szeretném
látni Orion Maxwell életének ezt a lényeges darabját. Látni
akarom a szívének ezt a darabját, ami itt él az egyik kékre
festett folyosón.
- Sara - üdvözli Orion a recepcióst a pult mögött. - Lila
barátnőm mindenkinek hozott egy kis finomságot.
Miközben a hálás munkatárs beküldi Oriont a vezető
irodájába valami papírmunka miatt, a személyzet pont úgy
legyeskedik körülöttem, ahogy az emberek szoktak a cukor
körül. Nővérek bukkannak fel, majd pár orvos és karbantartó
munkás is megjelenik.
Ahogy ott várakozom a helyiségben a cserepes növények és az
ibolyakék tapéta társaságában, nézem, ahogy a családtagok újra
találkoznak a régóta várt látogatás során, majd újra elválnak
egymástól, amikor a túlságosan hamar elérkező pillanat eljön. A
szívem elszorul, amikor az egyik nő a könnyeit törölgetve
távozik.
De vissza fog jönni. Nem tudok kitérni a gondolat elől. Én
sosem látogathatom meg Abuelát egy ilyen otthonban.

Recept temetéshez
Lila Reyes konyhájából

Hozzávalók: Egy gyászoló család. Egy koporsó (muszáj

fehérnek lennie, mint a lisztnek és a cukornak). Egy templom.
Egy fehér kötény. Egy nagymama, aki eltávozott, és a kedvenc
kék ruhájába öltöztették.
Elkészítés: Ülj a barátod és a legjobb barátnőd közé, akik
próbálnak támogatni téged a sorban. Szorongass egy fehér
kötényt az öledben. Nézd, ahogy egy sorral előtted zokognak a
szüleid, és ahogy a nővéred az anyukád vállára dől. Nézz
hátra még egyszer a hatalmas templomra, és ámulj azon,
hogy mekkora tömeg gyűlt össze miatta.
* Mellőzd az abuelád megtekintését, aki olyan kedvesen fekszik
abban a fehér koporsóban. Ő nem ott van. Inkább sírj
térdepelve, miközben a titokban összeszorított szemed mögött
rejlő képeket nézed.
Hőmérséklet: 100 Fahrenheit. A leghidegebb fokozat a
sütődön.
Hónapokkal később senki sem tudja, hogy én nem láttam
Abuelát a kék ruhájában azon a márciusi napon. Létezik
valamilyen ősi kubai gyászszabály, amit megszegtem a
viselkedésemmel? Valószínűleg igen. De nem érdekelt. Az én
verzióm szerint ott kellett nyugodnia, ahova mindörökké
tartozik, a szeretettel és melegséggel teli otthon, ami méltó is
hozzá. Úgy döntöttem, hogy ott hagyom, ahol rátaláltam. Ott
hagytam, ahol totyogós koromban ő talált rám, a lába mellett, a
csörömpölő mérőkanalak mellett. Ott hagytam, ahol felnevelt
engem. Nem, nem a fehér koporsóban. És nem egy hosszú távra
szóló otthonban. Az én abuelitámat a konyhában hagytam.
- Lila! - Orion hangja térít vissza a jelenbe, ebbe az otthonba. -
Minden rendben?
Bólintok. A szemében ülő édes aggodalomtól és a vállamra
szorított tenyerétől így is érzem.
Megacélozom magam, miközben összekulcsoljuk a kezünket,
és elindulunk a széles folyosón. Evelyn Maxwell, áll az ajtón lévő
táblán. Mielőtt belépünk, Orion egy pillanatra magába mélyed.
Lepillant, majd elkapja a tekintetét, és azon tűnődöm, vajon
minden alkalommal ezt csinálja-e. Egy-két pillantás, és máris
újra lágy mosoly ül az ajkán.
- Ne szomorkodj! Mármint miattam.
- Oké - ígérem. A látogatásunk nem a sajnálatról vagy a
gyászról szól, és Orionnak sem erre van szüksége tőlem.
Egy zöld ruhás ápolónő lép ki onnan, mielőtt bemennénk.
Pötyög valamit egy tableten, majd így szól:
- Orion! Üdvözlöm! Épp a recepcióra megyek, hallottam a
süteményekről.
 Orion bemutat engem, a cukrászt Kellynek, és megtudjuk,
hogy az anyukája épp most evett egy kis korai vacsorát, aztán a
látogatásunk után majd kimegy az udvarra.
A barátságos szobában impresszionista festmények lógnak a
halványzöld falakon, és virágos függönyös ablak néz az
udvarra. Be van kapcsolva a falra szerelt tévé, de lehalkították.
Azután a tekintetem a rendezett, egyszemélyes ágyra és egy
édesanyára vetül.
- Szia, szépség! - üdvözli Orion a szőke nőt a rózsaszín, hosszú
ujjú felsőben. Valaki színezett ajakbalzsammal kente be az
ajkát.
Orion anyukája megmozdul, forgolódik és fészkelődik, de
nem néz rám, de még a fiára sem. Odahúzunk két széket. Orion
ül hozzá közelebb, és felé nyújtja a kezét.
- Mindig megfogom a kezét, vagy megérintem az arcát -
magyarázza. Majd egyenesen belenéz a kék szemébe, és így
szól. - Anyu, elhoztam ma Lilát is. A lányt Miamiból, akiről már
meséltem neked. Egyébként elég nagy felfordulást keltett a
recepción, mert mindenkinek hozott egy kis finomságot.
Nagyon szerettem volna, ha megismered.
A szívem megtelik, és igaza van, nem a szomorúság a
legnagyobb érzelem, amit érezni akarok. A szoba csurig van
szeretettel és néma elfogadással. Orion történeteket mesél,
életet hoz ide, behozza az életteli pillanatokat a saját életéből,
az enyémből, a zenéből, a motorozásból és a barátokéból. Életet
hoz az anyukájának, illetve egy olyan világot, amit saját maga
már nem tud birtokba venni.
- Meséltél neki a tésztás keverőtálas balesetről? - tudakolom.
 - Egyből azon a héten! És hogy mennyire leszidtál. Istenem, az
arcod! - Elmosolyodik. - Gondoltam, nem árt, ha tud róla.
Tovább mesél arról, hogy életemben először elvitt egy
kastélyhoz, meg arról, amikor Londonban kóvályogtunk. Az
anyukája néha-néha dünnyög valamit, vagy bólogat. Orion
észreveszi és ízlelgeti a reakció apró szikráit, mielőtt folytatná a
kalandos meséit. Vajon ebben a szobában született meg az én
történetmesélőm?
Hamarosan elég kényelmesen érzem magam, hogy
csatlakozzam hozzá.
- Flora kenyeret tanul sütni. Imádja gyúrni a tésztát, mert
akkor ő parancsolhat neki - mesélem, majd elmondom neki,
hogy biztos nagyon büszke lenne a lányára. Minden anyuka
szereti ezt hallani, bármi is legyen az oka. - Orion pontosan
tudja, hogy mikor van szüksége az embernek egy csésze teára
vagy egy igazán nagy ölelésre. Nos, igazából napnyugtáig
tudnám sorolni, hogy mihez ért még nagyon.
De ahogy a látogatásunk hosszúra nyúlik, a napfény pedig
egyre halványabb, megváltozik a világ Lila Reyes és Evelyn
Maxwell között. Azon kapom, hogy elkalandozom, majd teljesen
átváltok spanyolra, és olyasmiket árulok el Orion anyukájának,
amiket magamnak is alig merek bevallani. Los secretos. Ő érti
az én titkaimat, miközben a fia tekintete ide-oda cikázik
közöttünk. Tudom, hogy egy szót sem ért belőle. De nem azért
adom ki a titkaimat és a szívem kirakós darabkáit, hogy
megértse őket. Én magam sem értem őket, és csak annyit
tehetek, hogy kibeszélem magamból.
 Úgyhogy addig folytatom, amíg ki nem mondok mindent, amit
kell.
Hirtelen öntudatra ébredek, azzal Orion felé fordulok, és
eláraszt a hőség.
- Bocsánat! Egy kicsit elkalandoztam.
- Ne, ne kérj bocsánatot! - Megpuszilja az anyukája kezét,
majd megfogja az enyémet. - Ha egy brit azt mondja, ne kérj
bocsánatot, akkor tényleg, de tényleg nem kell rosszul érezned
magad, jó?
Oldalra húzom a szám.
- Rendben.
- Abból, amit mondtál, szerintem annyit sikerült kivennem,
hogy nővér, abuela, repülő, anya és pékség. Az én nevem meg
ugyanaz, szóval…
Nem érzem rosszul magam, de még mindig úgy érzem,
mintha Orion egyenesen belém látna, úgyhogy az ablakra
emelem a tekintetem.
- Akkor a lényeget megértetted.

Egyikünknek sem kell kimondania, hogy hova akarunk menni

mindketten az Elmwood-ház után. Néhány látogató piknikezik a
füvön, vagy labdát dobálnak a kutyáknak a St. Catherine
dombon, de mi egy árnyas facsoport mellett telepedünk le. Az
alkony szilvaszínű égboltja kilöki a helyéről a délután utolsó
pillanatait. Mi egy kidőlt farönkön töltjük a miénket, csendben.
- Szemérmetlenül figyeltelek, ami már kezdett átcsapni
leskelődésbe - szólal meg Orion hosszú percekkel később. -
Ahogy az arcod meg-megrándult, aztán nekiálltál beszélni, és
elhúztad a szád. Anyu miatt van az egész?
 - Igen és nem. Ma jött meg a repülőjegyem, azelőtt, hogy
elindultunk. Elmeséltem anyukádnak.
- Ó! - A hangjában jóval több rejlik egyetlen szónál.
Egymáshoz ér a csípőnk, és a lelkünk is. Mindketten tudjuk, mi
a dátum, de nem tudtam levenni a szemem az e-mailben a
logóról. British Airways. LHR-MIA.
- És azt is elmondtam… - Magamban a szememet forgatom. -
Mindegy.
Az álla elfordul, a szeme résnyire húzódik.
- Hát nem tudod, hogy szó szerint semmi nincs, amit ne
mondhatnál el nekem?
- Ezt nem, hidd csak el. Rémes. Borzalmas. - Desgraciada -
szörnyű vagyok, és aljas. - Ne kelljen kimondanom.
- Mellettem semmit nem kell megtenned. De eléggé hozzá
vagyok szokva a borzalmakhoz. Képes leszek kezelni a tiédet is.
Mégsem szomorúság lesz rajtam úrrá. Düh kavarog a
véremben, vörösre festi a torkomban rekedt szavakat.
Belevájom az ujjaimat a durva és kemény fakéregbe.
- Rendben. Csak tudni akartam, jó? Mi a rosszabb: suli után
arra lépni be a konyhába, hogy a nagymamád, a te mindened a
mosogató előtt hever a földön. Aki már elment.
- Istenem! - Odahúz magához. - Nem tudtam, hogy te találtad
meg. Azt a rohadt!
- Igen… szóval, hogy ez a rosszabb, vagy egy szerető édesanya,
aki még itt van, de már nincs jelen. Nézni, ahogy hónapról
hónapra egyre több veszik el belőle, és közben folyamatosan
készíted fel magad. Ebben a pillanatban szörnyen érzem
magam, hogy az arcodba nyomom az életemet. És nekem még él
az anyukám. De… Abuela… Sosem volt lehetőségem elbúcsúzni
tőle. - A mellkasába fúrom a fejem a szégyentől. - És nem
tudom, mi a rosszabb, ha nem tudsz elbúcsúzni, vagy ha
minden évben egy kicsit jobban el kell búcsúznod.
- A szökőár vagy a homokóra.
- Aha.
A hajamba túr az ujjaival.
- Muszáj dönteni? Nem lehet mindkettő egyformán borzasztó?
Megváltoztatnak minket, és erősebbé tesznek, mi
pedig mindent megteszünk, hogy éljük tovább az életünket,
ugyanúgy, ahogy addig?
- Igen - felelem, és hagyom, hogy a szavai felszálljanak, majd
betöltsék a repedéseket. - És igazad van. Csodás, ahogy kezeled
mindazt, amit az élettől kapsz, ahogy megküzdesz vele. De nem
vágysz rá néha, hogy egy kicsit visszavágj? Átverd az
univerzumot? Hogy a saját kezedbe vedd az adott pillanat fölött
az irányítást, és ne az életre várj, hogy majd az megtervezi a
többit?
Csillogó kék szeme az én barnámmal szemben.
- Vagy csak úgy elvenni?
- Vagy azt.
- De, minden egyes nap.
- De így sem… tudod? - Ekkor már nem tudok ránézni.
- Lila - szólal meg, és olyan gyorsan kapja el a karomat, hogy
összerezzenek. - Tényleg akkora sügér vagyok, hogy fogalmad
sincs az érzéseimről? Irántad?
Tedd meg! Nézz rá! Nézz a szemébe!
 Feltolom magam, és másfajta viharral találom szembe magam
- a meleg italok, meleg pulóverek iránti vágyódással, a
lecsupaszítottság hűvössége ellen.
- De, mindennél erősebben érzem. És azt kívánom, bárcsak… -
Megrázom a fejem. - Számít ez egyáltalán? Nem szabad újra
megtennünk, igaz? Hogy kívánjunk? Amikor hullócsillagot
látunk, az olyan pillanatokért, amelyek csak a mieink?
A kezét az enyémbe teszi.
- Na, és mi lenne a kívánságod?
- Ööö… Nem. Nem. A babonás énednek pontosan tudnia kéne,
hogy ne kérdezősködjön a részletek után. Így is túl sok erő
munkálkodik a kívánságom valóra váltása ellen az
univerzumban. - Kihúzom magam, és szipogok. - És ha még nem
tudnád, csak szólok, hogy én meg sügér vagyok, mert…
Orion félresöpri a szavaimat, és a száját a számra tapasztva
eltünteti a köztünk lévő távolságot. Egy alig hallható eskü
duruzsol a torka mélyén. Egek! Ez az egész annyira új, és
egyáltalán, mit művelünk? Ettől függetlenül folytatjuk, majd
útközben kitaláljuk hogyan, ahogy esetlen mozdulatok kusza
sora következik - koccanó fogakkal, egymásnak ütköző orral,
ernyedten és mohón.
Elkapja a száját, és úgy zihál, mint egy kifulladt futó.
- Ezek szerint igazam volt. Ugyanazt kívánnád, mint én, már
ha olyan srác lennék, akinek kívánságai vannak.
Egyetértően horkanok fel.
- De megy ez jobban is, ha akarom!
Dios, tényleg! Tényleg tényleg tényleg. Az arcomat körülzárja a
keze, és Orion úgy néz rám, mintha én lennék a legfinomabb
desszert, amit valaha készítettem. A hüvelykujjával végigsimít
az államon, majd lassan a számra csúsztatja az övét. Olyan
bőkezűen bánik az idővel, mintha lenne belőle felesleges.
A keze elindul lefelé, lejjebb, majd még lejjebb, azután
összekulcsolja mögöttem, és az ölébe húz. Gyümölcs- és
cukoríze van. Elmosolyodik - ami még édesebb -, majd
végigpuszilgatja a homlokomat, és a járomcsontom vonalát.
Újra magamhoz húzom. A város fényeinek arany szikrái
átjárják a testem összes sugárútját. Nem vagyok képes levenni
róla a kezem. Nem tudok elég közel kerülni hozzá. A testéhez
préselődöm, a szikár, erős izmaihoz és a körém fonódó
csontjaihoz.
Maradj velem! Egy újabb kívánság, amit nem bízhatok rá a
csillagokra. Miféle nyelvet használjak, amikor azt kívánom,
hogy egész kontinensek és kultúrák hajoljanak meg a kérésem
előtt? Maradj velem, még ha lehetetlen is! A kezemmel kívánom
mindezt, a körmeim félhold alakokban jelölik meg a csillagnevű
fiút.
Ma este egy bükkfa lombkoronája alatt csókolom őt, és
rájövök, hogy az alkonyati égboltra rajzolt minta nem számít.
Orion Maxwell egyszerre a sarki fény, a Sarkcsillag - az én
valódi északom -, még ha az örökségem dél felé is hívogat.
Dél felé. Miamiba.
Erre ütnek egyet az otthoni órák, és fantomkerekek érnek a
leszállópályához. Mindketten érzékeljük ezt a változást, és
ugyanabban a kimondatlan pillanatban húzódunk el egymástól.
Még most is Orion ölében vagyok, úgy burkolom be, mint a
gyapjú. A homlokom az övéhez nyomom, miközben négyezer
mérföld húzódik közöttünk.
- Amikor megérkeztél - szólal meg rekedt hangon -, a szíved
még egy másik fiúé volt. - Amikor bólintok, folytatja. - De még
most is egy másik helyhez tartozol. Én nem is tudok arra
gondolni, hogy évekig Miamiban legyek veled. Így, hogy anyu
és Flora…
- Tudom. - Mindig is tudtam.
- Túl sok az életemben a búcsú és a mulandóság. Sorra
veszítem el az embereket, és már annyira belefáradtam ebbe az
érzésbe! És te… - Az az egy szótag a szemében is tükröződik. - Az
nem lehet, hogy te csak valami futó kaland legyél. Érted, nekem
ez nem megy - egy hetekig tartó nyári kaland -, miközben ott
lebeg a fejemben a végdátum. Hogy aztán feltegyelek egy gépre,
és csak az emléke maradjon meg az egésznek. Neked.
Akadozik a lélegzetvételem, mert megértem, és tudom, hogy
igaza van. Gyűlölöm, hogy igaza van. És szeretem, amiért ezen a
rémesen gyönyörű módon most is rám gondol.
- Nem tehetjük meg újra, igaz?
Orion üveges szemmel rázza a fejét.
- Ez most egyszerűen rohadtul nehéz. Egyelőre élvezzük ki a
pillanatot, ami a miénk.
A pillanatot, amikor megpróbáltunk átverni világokat,
életeket és univerzumokat.
Még mindig ők nyernek. Por ahora.
Egyelőre.
 30

Kiadták az utasítást, hogy a tizennyolcadik születésnapom

estéjén vegyem fel a legszebb ruhámat, és várjak a szobámban,
amíg valaki oda nem jön értem. Új ruhám az van, egy rövid,
leheletvékony darab, amelyről Victoria a Találkozzunk újra!
tulajdonosa pár hete azt állította, hogy szerinte tökéletes. Az ára
is tökéletes volt, akárcsak a szabása. A fekete virágos sifon épp
csak rásimul a testemre, és szögletes kivágásban éri el a
mellkasomat, amit vékony pántok kereteznek.
Az utolsó simításokat végzem a külsőmön, miközben
nekilátok pakolni. Két napom maradt, de arra koncentrálok,
hogy bármiben alkalmat találjak az ünneplésre, és nem azon
agyalok, hogy miket és kiket kell itt hagynom. Hogy túltegyem
magam ezen, fognom kellett azt a tökéletes, csalárd
pillanatomat Orionnal az erdőben, alkonyatkor, és bezártam a
kis kincsesdobozomba. Egyelőre.
Orion azonban más kincseket és ajándékokat is tartogatott.
Kaptam még egy kis Londont a születésnapomra, ezúttal a belső
terekre fókuszálva. Az egész napot azzal töltöttem, hogy a
koronaékszereket csodáltam, végigvonszoltam Oriont a
Fortnum and Mason áruház összes emeletén, ámuldozva az
ínyenc hozzávalókon és szuveníreket vásárolva Maminak és
Pilarnak.
 A valódi meglepetés azonban az volt, hogy Orion elvitt egy
fényűző teaszertartásra a Fortnum’s Diamond Jubilee
Teaszalonba. Délutánba nyúlóan eszegettünk, fehér
asztalterítőkkel és vándorrigótojás-kék porcelánokkal
körülvéve. A híres-neves Royal Blendjüket ittuk, és
szendvicsfalatkákkal, scone-nal meg különleges tortákkal
tömtük magunkat.
Aztán egy korai vonattal visszamentünk, és még az este java a
miénk volt Winchesterben. De mégis mire? Becsatolom az
arany szandálom utolsó csatját, amikor kopogást hallok.
Az a valaki lesz az?
- Ó! - mondom a nyitott ajtónak, majd, hogy - Ó! - Orion
lezuhanyozott, és szűk szabású fekete öltönyt vett fel ezüstös
kék inggel és hozzá passzoló nyakkendővel. Tan guapo -
káprázatos - és mindenütt jól vasalt.
Közelebb lép, és puszit nyom az arcomra. Bár a múlt heti St.
Catherine-dombon történt eset óta nem történt köztünk semmi,
senki sem kérdezősködött felőlünk. Vajon úgy bámulom, mint
egy idióta?
Az ő szeme hatalmas, és mély, mint az óceán, ami a saját
szirénénekével arra csalogat, hogy belefulladjak. A fekete
öltönyös fiú ismét megölel.
- Ragyogóan festesz - súgja a fülembe, és az orromat elárasztja
a szappan és a fás illatú kölni, valamint a hajzselé
illata.
A kezemmel lesimítom a zakója két oldalát.
- Te aztán szépen kicsípted magad, Maxwell! De egy két lábon
járó, babonás, önveszélyes őrült vagy, hogy vizes hajjal mentél
ki az utcára. - Finoman végigsimítok a megmosott és belőtt
fürtjein.
- A veszély, a felelőtlenség meg a töméntelen mennyiségű
alkohol mind nélkülözhetetlen kellékei errefelé az iskolai
báloknak. - Orion felhúzza a szemöldökét.
- A minek?
Előhúzza a másik kezét a háta mögül, mire nagyot ugrik a
szívem. Egy átlátszó, búrával lefedett dobozt vesz elő, amelyben
egy rózsaszín rózsás csuklódísz lapul.
- Ez az…?
- Igen, ez az. Valami igazán különlegessel szerettünk volna
készülni a szülinapi per hazamenős bulid alkalmából. Florának
jutott eszébe a zseniális ötlet, és látni fogod hamarosan, hogy
min munkálkodott néhány manócska, amíg mi Londonban
voltunk. - Kinyitja a dobozt, és leteszi az íróasztalomra. - Angol
rózsa egy kubai lánynak. Eljönnél velem a bálba?
Gyorsan bólogatok, miközben ő a csuklómra köti a
csuklódíszt, aztán a nyakába vetem magam.
- Köszönöm! Tíz percig szórakoztam ezzel a füstös
szemsminkkel, erre most mindjárt mosómedvévé változom.
Nevetve húz közelebb.
- Csak semmi erdei élőlény! Csak mi, barbárok. És
figyelmeztetlek, hogy még a főzésnél is rosszabbul táncolok,
de azért táncolni fogunk.
- Mielőtt megtennénk, esetleg ezt megmagyaráznád? - Az
asztal felé nyúlok a szalaggal átkötött tíkfa keverőkanalakért,
amit Londonból hazatérve találtam a konyhaszigeten.
Odanyújtom a hozzá tartozó kártyát.
 Lilának, a születésnapod alkalmából. Biztos vagyok benne,
hogy sok-sok csodálatos dolgot készítesz majd ezekkel otthon.
Üdvözlettel:
Polly

Ui.: A citromos kekszed, a fügés péksüteményed és a kubai

kenyered egészen ehető volt.

- Egészen ehető - ismétlem a lehető legjobb brit

akcentusommal. - De mikor kóstolta a pan cubanómat meg a
többit?
Orion elveszi a kanalakat, és csodálattal nézi őket.
- Az miattam van. Polly továbbra is eljár a Maxwell’sbe teáért.
Egész nyáron kapott a finomságaidból, amit nekünk küldtél. -
Megvonja a vállát. - Gondolom, ez egyfajta békepipa. És egy
kedves gesztus.
Mosolyogva csóválom a fejem.
- Igen, az. Majd írok neki egy köszönőüzenetet, amit átadhatsz
neki. - Amikor én majd elmegyek - de ezt a részt nem mondom
ki hangosan. Leteszem a szépséges kanalakat, és megfogom
Orion kezét. - Most pedig ideje táncolni menni!
Pár lépéssel később belé karolva lebegek lefelé, és el-elkapok
pár kósza mosolyt a panzió vendégeitől, ahogy az előcsarnok
felé haladunk. Orion balra kanyarodik; a szalon ajtaja csukva,
és egy tábla függ a bejáratán. Zárt körű esemény.
Orion egy kisebb, meghittebb verziójára visz a végzős bálnak,
amelyben sosem volt részem. Éljenzés és üdvözlés lármája
árasztja el a fülem, miközben igyekszem mindent magamba
szívni a látványból. Az összes barátunk itt van, még a Goldline
tagjai is, valamiféle összetákolt báli ruhát viselve. Orion
apukája, Cate és Spencer ácsorog a hatalmas panorámaablak
mellett. Villódzó fény tölti meg a lágyan megvilágított helyiséget
apró fényszilánkokkal. Ölelések következnek - mindenki odajön
hozzám. A karom csurig van emberekkel.
Jules ér oda hozzám legkésőbb, irtó dögösen fest a bodorított
hajával és a fekete pánt nélküli ruhájában. Néhány réteg apró
pöttyös tüllanyag kandikál ki a boka fölé érő szegély alól.
Szorosan megölel, köszönettel teli szavakkal viszonzom.
- Jaj, annyira szuper volt ez az egész! - Elmosolyodik. - Boldog
születésnapot, barátném! Gyere, nézd meg, az összes kanapét
odébb toltuk, hogy legyen hely táncolni!
Orionnal együtt körbevezetnek az átrendezett helyiségben.
Remy szülei gyümölcstálakat, sült krumplit (meg a kedvenc
currymártásomat), valamint apró borkorcsolyákat hoztak
magukkal. A szalon összes asztala a büfé mellett sorakozik,
azonban hitetlenkedéssel hőkölök hátra, amikor meglátom, mi
van a tetején.
- Várjatok csak! Asztaldíszek? - És ekkor észreveszem, hogy
mindenütt ott vannak. Összevissza asztaldíszek, különböző
színekben és formákban díszítik az asztalokat és a bár területét,
még a kandallópárkányt is.
- Sajnos nem viheted őket haza, hogy beteljesítsd édesanyád
rejtett, virágos törekvéseit. Néhány helyi vállalkozástól kaptuk
kölcsön őket. Holnap vissza kell adnunk őket, de arra
gondoltunk…
 - Mindenre. - Orion idehozta Miamit az angol bulimra. -
Mindenre gondoltatok. A köszönöm ide kevés lesz.
- A mosolyod elegendő - jegyzi meg Orion.
Gordon odahajol mögülünk.
- Sehol egy színátmenetes szegfű. Erről gondoskodtunk.
Az este édesen és álomszerűen csordogál. Harsog a zene, én
pedig mindenkivel táncolok, még Orion apukájával és
Spencerrel is. Azonban a táncos énem azzal a báli partnerrel
érzi magát a leginkább otthon, akiről nem is gondoltam volna,
hogy épp rá vártam, egy mérföldkőnek számító estén.
Létezik bármilyen hiedelem azokról a dolgokról, amiket az
ember elenged, hogy aztán később ugyanannak a dolognak egy
sokkal jobb verziójával lepje meg az élet? Én most megkaptam a
jobbat. De nem akarom megkérdezni Oriont semmiről. Csak azt
akarom csinálni, amit épp ebben a pillanatban csinálok -
táncolni vele, olyan közel egymáshoz, hogy ne férkőzhessenek
közénk semmiféle legfelsőbb szentségek. A fejemet mélyen
belefúrom a vállába, ő pedig összekulcsolja a derekamon a
kezét. Egyik szám után a másik következik.
Valamivel később képek és hangok kúsznak a fejembe a lágy
balladát hallgatva.
- Olyan feszült lettél - jegyzi meg Orion.
- Mielőtt bekopogtál, nekiálltam pakolni, és minden egyes
ruhadarab emlékeztetett valamire, amit együtt csináltunk. És
nem akarom elrontani ezt az estét, de mást sem látok magam
előtt, csak a repülőjegyet.
Köröket rajzol az ujjával a csupasz hátamra.
 - Inkább nem mondok semmit a nap nap utánról, mert már
csak kettő maradt belőle. De képzeld, én sem vettem részt a
saját végzős bálomon. Most viszont itt van ez az este. Úgy jöttem
el a suliból, hogy nem voltam ott, most viszont igen, Lila.
- Pont, mint én. - És egyetlen lopott pillanat még mindig jobb,
mint egy egész élet pezsgőszínű ruhában egy másik fiúval, aki a
tegnapom része, de a mostba már sehogy sem passzol.
És mi a helyzet a mañanával? Micsoda, kicsoda és milyen
helyek passzolnak bele? Orion közelebb húz magához. Azt
akarta, hogy részese legyek a mai napjának. Azonban azok után
sem, ahogy megcsókolt, és azok után sem, ahogy ma bánik
velem, nem képes a holnapról beszélni.
Megtalálom a módját, hogy visszatérjek a jelenbe, és az
ünneplésre koncentráljak. Az asztaldíszekbe rejtem a ketyegő
óráimat és a képtelenségeimet, gyöngyöző pezsgővel teli
poharakba fojtom őket. Az új barátaim arcát vizslatom és
próbálom az emlékezetembe vésni őket. Ott lesznek az üzenetek
meg a FaceTime, én azonban a RealTime hús-vér valójukra
vágyom, a szívükre és az apró kis darabjaikra. Ami elég ideig
kitart.
Orion egy jókora tál sült krumplival a kezében újra rám talál.
Megfordít, közben Jules és a Goldline tagjai az ellenkező
sarokban gyülekeznek.
- Még egy kis meglepetés!
- Énekelni fog?
A zenekar tagjai egy lecsupaszított, akusztikus verzióhoz
állnak fel: két akusztikus gitár, egy billentyűs és egy cajón dob.
Jules fog egy mikrofont, amit a panzió kedvéért lehalkítottak.
 - Hol van Lila? - Észrevesz a félhomályban, majd
elmosolyodik. - Ó, meg is van! Tehát a szülinapod előtt
tisztelegve, illetve, hát, egyszerűen egy olyan ember előtt
tisztelegve, aki rohadtul különleges, úgy döntöttem, a Goldline
legújabb száma ma este fog debütálni. Az a címe, hogy
Pulóverek, öhm, nem Szvetterek, mert hát Amerika meg minden.
Ez neked szól! - Csókot dob felém, én pedig máris csupa könny
vagyok.
Orion odahúz maga mellé, miközben felcsendül az első
akkord. Remy videózik, amikor Jules belép a légies
énekesdalszerző hangján. A szívem elfacsarodik a
gyönyörűségtől, amikor belevág a refrénbe.

Pulóver a vállamra
Takaró a hidegre
Csillagokat festesz oda,
Hol fekete lyuk lehetne
A te hamud, az én pernyém
Az édességed a futóhomokban
És te újra betakarsz engem
És te újra betakarsz engem

Mintha Jules fogott volna belőlem mindent - a szívem tégláit

és más építőelemeit -, és zenévé alakította volna. Az elmúlt
hetek során végig figyelt, és egy dalszövegben megírta az
életemet.
Orionnak meg kell tartania engem, amikor az átkötés
elkezdődik. A gitárosok mosolyognak, és felállnak a helyükről.
Leah, a dobos kacsint, aztán a szólamok, az ütem, és a ritmikus
minták átalakulnak: a Goldline a salsa előtt tiszteleg. Jules az
angolt és a spanyolt váltogatja a létező legkülönlegesebb
átkötésben, amit valaha hallottam. Egyáltalán nem furcsa,
hanem egy tökéletes egyveleg, akár az angol gyümölccsel töltött
kubai péksütemény.
- Micsoda? - Orionra nézek, akinek hatalmas vigyor hasítja
ketté az arcát. - Te tudtál erről?
A zene folytatódik, és visszavált, és lágyabb mollban
hullámzik tovább.
- Csak azt, hogy készül egy dallal. Rohadtul zseniális ez a csaj.
Az a latin betét a közepén tökéletesen belesimult. Szokatlan, de
mégis odaillő. - Megpuszilja a halántékom. - Akárcsak te.
Amikor vége a dalnak, a zenekar további akusztikus
számokat játszik, Jules viszont belesétál a hatalmas ölelésembe.
- Elképesztő vagy! - mondom neki. - Köszönöm. Ezt sosem
felejtem el!
Elhúzódik tőlem.
- Azután az este után, amikor a konyhában főzőcskéztünk
meg táncoltunk, egyszerűen muszáj volt. A dalszöveg egyes
részletei megvoltak, de nem tudtam egybegyúrni. Aztán leesett.
Lehet, hogy a kóla meg a zöldcitrom tette. - Nevet, de párás lesz
a tekintete. - Elmehetek hozzád majd Miamiba? Annyira nagyon
fogsz hiányozni!
A csupasz vállába bólintok, amikor újra megöleljük egymást.
- De hamar, ha lehet! A lehető leghamarabb!
Az után, ahogy az várható volt, egy kicsit visszaveszünk,
ahogy a parti is kezd csitulni. A gardedámjaink elindulnak
kifelé. Folyik a bor, a pezsgő és a cider, akárcsak a cukor a
fagyis pultból, amit Cate állított fel torta híján (a legjobb péknek
Winchesterben?).
Egy újabb nem túl váratlan fordulat, hogy a lányok egy időre
egy sarokba tömörülnek, törökülésben a szőnyegen, lerúgott
cipővel. Flora, aki édesen fest egy szilvaszínű csipkés
miniruhában, lenyalja a fagyis kanalát, és nevetésben tör ki,
amikor Jules paródiaszámokkal és trágár viccekkel szórakoztat
bennünket.
- Szerinted milyen érzés lesz? Szerepelni a tévében? - kérdezi
Carly a Goldline-ból.
- Rémisztő - felelem nevetve. - De remélhetőleg nem lesz
olyan félelmetes, miután a nővéremmel nagyjából egy héten át
szalonról szalonra járunk. Szemöldök, körmök, melír. - Hívogat
a másik életem - ahogy körbefurikázunk Pilarral a Mini
Cooperemen, épp elkerülve a sebességhatár megsértése miatt
járó büntetést.
- Hát, igen - bólogat Jules. - Egy egész falu kell ahhoz, hogy
valaki úgy nézzen ki, mint mi. - Megborzolja a haját.
A tekintetem megakad Orionon, aki a haverjaival
terpeszkedik a teremben. Üvegek és felespoharak sorakoznak
mellettük. Orion mosolyog; laza félmosoly fut végig az arcán.
Magamban nevetgélek - bármelyik végzős bál utáni bulin
lehetne most. Az alkohol egy marionettbábu támolygó
dülöngélésére emlékeztető módon mozgatja a végtagjait.
Vissza a csajokhoz: Leah, Jules és Carly félrevonult, a ciderjük
fölött nevetgél és sztorizgat. Flora azonban nekiveti a hátát a
lambériázott falnak, és engem néz. Közelebb mászom hozzá.
 - Azért én csinálni fogom. Folytatom a sütést, ahogy mutattad
- közli Flora.
A rózsa csuklódíszemmel játszadozom. Az egyetlen dísszel,
amit haza akarok vinni.
- A családod imádni fogja! - Belenézek a szemébe. Szép
munkát végzett a szürke szemhéjpúderrel. - Bár nekem vissza
kell mennem, de bármikor felhívhatsz FaceTime-on, vagy
üzenhetsz. - Megvonom a vállam. - Ha főzéssel kapcsolatos
kérdésed lenne, vagy ha csak beszélgetni akarsz. A nővéremmel
is így tartottuk a kapcsolatot.
- Aha, az jó lenne! - Pár ütem erejéig a bátyját figyeli. -
Gondoskodom róla, hogy rendesen egyen. Amikor már
Miamiban leszel. Mármint, nyugodtan ordibálj vele telefonon a
sajtos szendvics miatt, de én talán többet is tehetek.
Jaj, a szívem.
- Majd vigyáztok egymásra. És apukátokra is.
Mosoly pihen meg az arcán, majd hirtelen tovaszáll.
- Azért hiányozni fog a közös kenyérsütés meg az az isteni
kávé, amit főzni szoktál.
Be kell csuknom a szemem, ég a torkom.
Hazlo - teljesen nyilvánvaló, hogy mit kell tennem. Ez tűnik
helyesnek. Leveszem az arany nyakláncomat, és lecsúsztatom
róla a drágaságos galambmedált. Rákötöm a madarat a
csuklódísz egyik szalagjára, majd a vékonyka láncot Flora
tenyerébe ejtem.
- A tiéd.
Felemeli a kezét, hagyja, hogy lecsússzanak a kapcsok.
- Nem lehet. A nagymamádtól kaptad.
 - Nekem inkább a medál a fontos. Majd keresek otthon egy
másik aranyláncot.
Flora elmosolyodik.
- Köszönöm, Lila. - Hagyja, hogy bekapcsoljam a nyakán a
láncot.
- És majd tedd rá a te saját, különleges medálodat, ha
megtalálod. De amikor ezt viseled, tudd, hogy valaki mindig
gondol rád. - Nem felejt el. Emlékszik.

Később már csak ketten maradnak a szalonban, az egyik

rózsaszín virágokat visel. A másik az ajtófélfát szorongatja
támaszért, miután kitessékelte az utolsó barátját. Sietve karolok
belé.
- Te. Kanapé. Most.
Orion valami brit jellegű beleegyezést hallat, és a karomba
kapaszkodik.
- Gyönyörű. Az voltál. Gyönyörű táncos.
Segítek neki leülni a kanapéra. Leveszem róla a zakót.
- Mmm, ez tetszik!
Leülök mellé, ő pedig egyből nekem dől. Még a bőréből is
sörszag árad, meg egy szekrényre való tömény szesz.
- Tetszett a bál, ugye? - Meglazítom a nyakkendőjét, és
kihúzom a gallérja alól.
Mély, erőtlen nevetés buggyan ki belőle, majd összeroskad, és
az ölembe ejti a fejét.
- Ó! Hát, jól van. Szia. - Csodaország, vagy tündérország, vagy
álomország, bármelyikbe bebocsátást nyerhet.
Behunyja a szemét, az ajka mosolyra húzódik, majd újra
magához tér, én pedig megismerkedhetek az álmosan részeg
Orionnal, akin annyit nevettek a barátai.
- Mi nem - motyogja - csináltunk mindent. Még annyi lenne.
- Annyi bizony. - Az ajkamba harapok, és az arcát simogatom.
Belesimul a kezembe.
- Szeretem a könyvesboltokat.
Könnyesen mosolygok.
- Én is.
- Jobbak. Nem kell. Visszaadni őket. Lehet szamárfülezni meg
beleírni. A margóra. Összefirkálni.
Felforrósodik a hasam. Félresöprök egy kósza fürtöt a
homlokából.
- Jobbak, mint a. Könyvtári könyvek. Azok csak kölcsön.
A tompa fényben elidőzök egy kicsit, és az arcáról olvasok.
Erős állkapcsa és határozott vonalú orra van. Megérintem az
állán az apró mélyedést, és úgy bámulok bele, mintha az
örökkévalóságba vezetne. Váratlanul horkant egy alig hallhatót.
Remeg a szemhéja.
A halvány fényben kirajzolódik a fejemben a tiltott igazság.
Önmagamként, Lila Reyesként jelenek meg, aki néha nem
hallgat másokra vagy az észérvekre. Rohadtul nem tud vigyázni
a dolgaira úgy, ahogy kéne. Időnként túl messzire fut, és túl
hirtelen reagál, és fájdalmat okoz saját magának meg a
nővérének is, amikor neki magának fájdalmai vannak.
A halvány fényben én még mindig ez a lány vagyok. Annak a
lánynak egy másik ízváltozata, aki hetekkel ezelőtt megérkezett
ide. Ugyanúgy, és mégis más emberként fog hazatérni.
Sí, claro, teszek néha tiltott dolgokat. Ezúttal a szavakkal
 bánok felelőtlenül. Körbeforgatom a számban, majd kilököm
a szívemből. Elsuttogom angolul. Kimondom spanyolul.
Átteszem a kézbe, amely városokat etet, és amely hajnalig öleli
Oriont.
- Te amo.
 31

Két bőrönd vár Spencer Range Roverében, miután mindenkitől

elbúcsúztam, kivéve Oriontól. Csupán néhány percünk van,
amit a templomudvar padján töltünk el.
Jókorát ásítok, fejfájósan és kivörösödött szemmel, a
galambmedálom pedig egy ezüstláncon függ, amit a városban
vettem.
- A hölgy azt mondta, egész éjjel ébren akar lenni, és így is
lett. - Orion oldalba bök.
- Akárcsak te. Legalább én alhatok a gépen. - Miami felé.
Hazafelé.
Óvatosan bántam az utolsó napommal. Nem akartam semmi
újdonságot. Sem új helyeket, sem új emlékeket. A régiekkel
akartam órákat tölteni, valamint az emberekkel, akiket
megismertem és szeretek.

Recept búcsúhoz
Lila Reyes konyhájából

Hozzávalók: Egy kubai lány. Egy angol fiú. Egy angol város.
Elkészítés: Add vissza Pollynak a konyháját egy őszinte
 mosoly kíséretében, mint egyik tisztességes pék a másiknak.
Szeld át a vidéket egy vintage Triumph Bonneville-en. Járd
be Winchestert, az egész várost, meg az ösvényeket,
amelyeken futottál. Igyál vaníliás fekete teát a Maxwell’sben.
Egyél fish and chipset és currymártást a barátodék
pubjában. Csak néhány szemhunyásnyit aludj összebújva
valakivel a St. Giles-dombon.
* Egy szót se ejts a jövőről. Ki se ejtsd a szádon a holnap szót.
Hőmérséklet: 200 Celsius-fok. Már fejből megy az átváltás.

Orion hirtelen feláll, és a szökőkúthoz sétál. Hát már itt

tartunk? Gyakorolnunk kell, hogyan legyünk külön?
- Flora - mondja. - Amikor mentem fogat mosni, épp a tésztát
takarta le kelesztéshez.
Én is felállok, de tisztes távolságban maradok tőle.
- Nem fogok eltűnni. Felhívom, ahányszor csak tudom.
- Szeret téged. - Orion keze ökölbe szorul, majd felemeli, hogy
eltakarja a tőlem elfordított arcát. A következő lélegzetvétellel
azonban megfordul, és mereven összeszorítja az állkapcsát,
olyan, mint egy kőfal. - Idejöttél, és megetettél mindenkit. Nem
csak engem, és nem csak szendviccsel meg péksüteménnyel.
Megetetted a panzió vendégeit, a helyiek pedig holnap
kérdezősködni fognak, hogy merre vagy. Tápláltad Jules zenéjét.
Tápláltad a barátaimat meg a húgomat, tehetséggel, szeretettel,
és most… - Leszegi a fejét.
Erre reszketni kezdek, mert rájövök a jelentésére. A mai
napon harcol a világok és az univerzumok ellen, nem hajlandó
beletörődni a táskámban lapuló beszállókártyába. Nem
hajlandó beletörődni abba, amit nincs hatalma megváltoztatni.
Holnap, talán igen. Most azonban még nem.
- Orion.
Gyötrelmes tekintettel néz rám.
- Ti is mind tápláltatok engem.
- Emiatt egy kibaszott pokol ez az egész, igaz? Mert mindezek
után még mindig éhezünk. - Durván végighúzza a kezét az
arcán. - Ne haragudj, Lila! Nem a te hibád. Megvolt az életed,
mielőtt leszálltál Angliában.
Összeszorított foggal bólintok.
- Rohadt nagy hülye vagy, ha azt hiszed, el foglak felejteni,
vagy hogy hagyom, hogy elveszítselek. Tényleg azt hiszed, hogy
engedném, hogy ez megtörténjen?
- Nem, dehogy… De egyelőre ne ígérj többet! Nagyszerű jövő
áll előtted otthon.
Mi van akkor, ha a jövőm egy másik ország zászlaja alá esik?
Ebben a pillanatban nem engedhetem meg magamnak, hogy
erre gondoljak. Mától Miamiban van az engem megillető
kastély, nem egy angol romban.
Közelebb lép.
- Hát, jó. Spencer mindjárt jön érted. Akár most, de az is lehet,
hogy öt perc múlva. - Orion végigmér, a fejem tetejétől a
lábujjamig. - Vigyázz magadra! Csörögj, ha leszálltál, mindegy,
mennyi az idő! - Közel húz magához. Megpuszilja az arcom
kétoldalt, majd bólint egyet, és utamra bocsát.
Az ujjamat az ajkamhoz emelem, majd a szökőkút felé
fordulok. Nem fogom végignézni, ahogy elsétál. Illik az
alkalomhoz, ahogy a szent szobra alatt mozdulatlanul áll a víz.
Megpróbálom önmagamat is kikapcsolni. Ezúttal a matekhoz
nyúlok, mint Pilar. Egyenleteket írok fel: a Family Style
négyzetgyöke plusz a flan osztva a miami esővel mínusz a
homok a South Beachen. Tovább folytatom: addig ismétlem,
amíg az egész szívem hideg acélszürkévé nem változik, és meg
nem hallom Spencer hangját az ajtóból.
Ideje sarkon fordulnom. Ideje hazamennem. De amikor
odaérek a kapuhoz, ugrok egyet, mert Orion állja el az utamat,
és magához ránt.
- Hazudtam. - Csupán ennyit mond, mielőtt megcsókol.
Hosszan, alaposan és édesen rámenősen. Még egyszer utoljára
tápláljuk egymást, aztán elhúzódik. - Viszlát, Lila!
Még mindig képtelen vagyok ugyanezt kimondani.
 32

Túl nagy a forróság ebben a városban. A nyári Angliához

szokott testemnek alkalmazkodnia kell, ahogy a hüllők meg a
kétéltűek szoktak, az árnyas hűvösség után a kövek perzselő
forróságához. Túl korán ébredek, és a levegő már valamivel
hajnal előtt is egy olyan nap ígéretével gőzölög, amikor lefolyik
az ember arcáról az összes smink, a ruha hozzátapad a bőrhöz,
az izzadság pedig különböző kellemetlen helyeken gyűlik össze.
Miami augusztusban mindig betartja az ígéretét.
A városom tegnap a családom karjaiba lökött. Sírtam, és úgy
kapaszkodtam Pilarba, mint egy kisbaba. Mondtam neki, hogy
gyönyörű, de nem ártana neki egy hajvágás. Erre ő közölte,
hogy úgy festek, mint aki túlélt egy légi katasztrófát, de teljesen
tökéletesen nézek ki. Írtam Orionnak, majd próbáltam kialudni
magamból az üzenetben küldött szavaink és emojijaink
ürességét. Aztán még többet aludtam, és csak enni keltem fel.
Ma elmegyek a La Palomába. Meglátom, mi maradt, és mi
változott. Most azonban a West Dade-en sétálok egy jókora
bögre café con lechével, mielőtt a pletykafészkek felébrednének.
Chany rendbe hozta a házat, Susana pedig vett egy vadiúj
Hondát. Grace, Cristina és Sophia a felhajtón hagyta a
rózsaszín-lila robogóikból álló kis triójukat.
 A házat is újra ki kell ismernem. Sí, a konyha csapja csöpög,
ha nem szorítod rá teljesen. A padló nyikorog egy ponton, a
falak pedig fokhagyma és hagyma illatát árasztják. És a
szobámban - a bőröndjeim félig kipakolt és áttúrt állapotukban
leledzenek - csupán Pilar tusolásának hangja hallatszik,
valamint Abuela régi órájának ketyegése. De még az
időeltolódástól fátyolos szemem is észreveszi a csomagot a
bevetetlen ágyamon. A sárga öntapadós papíron a következő
áll:

Bocsánat, elfelejtettem, mert itthon van a tesóm.

Ez tegnap érkezett a La Palomába. Jól aludtál?
P.

DHL Expressz? A feladó címét látva végigfut a hideg a karomon.

Óvatosan kibontom a ragasztót, felnyitom a dobozt, majd
kiveszem belőle a csomagolóanyagot.
Akaratlanul is zokogás tör fel belőlem, amikor kiemelem a
dobozból a legpuhább, legszürkébb, legangolabb,
leggyapjasabb, legorionosabb kardigánt. Magamhoz szorítom,
és beszívom a winchesteri házak illatát meg az esős-szappanos-
fűszeres aromát. Beszívom a csókok, a macskakövek, a motorok
és a zene emlékeit. Kihalászok egy fehér kártyát:

Ez mindig is téged illetett.

Szeretettel, Orion.

Baromira nehéz üzenetet írni, ha remeg a kezed.

 É n:Megkaptam, de nem hiszem el.
Orion: Pedig nem ártana.
Én: De a nagymamád.
Orion: Majd köt nekem egy másik kardigánt. Ez már a tiéd.
Én: Úgy imádom! Örökké hálás leszek.
Orion: Meg ne fázz és majd beszélünk.
Én: Jó éjt, Anglia!
Orion: Jó reggelt, Miami!

Ráveszem a szürke kötött gyapjúpulóvert a trikómra. Túl nagy

a meleg ebben a városban az angol pulóverekhez. De ez fel tud
melegíteni egy reszkető szívet.

- Egy kicsit félek attól, hogy megkóstold - mondja Angelina,

miközben megkínál a pastelito de guayabájával.
Beleharapok az omlós, ragadós finomságba. Igen, ez valami
isteni! Szélesen elmosolyodom.
- Angelina!
- Komolyan? - Egy papírszalvétát tesz az asztalomra.
- Tökéletes! - A La Paloma egyik kétszemélyes asztalához
támasztottak le. Vagyis inkább kényszerítettek, hogy üljek le, és
nézzem végig a Family Style felvételének a tervezetét,
véglegesítsem a választékot, amit bemutathatunk, és
üdvözöljem az összes vásárlót, akik hetek óta utánam
kérdezősködtek. - Ez minőségi étel, és tudom, hogy egész nyáron
ezen dolgoztál. Köszönöm.
Elmosolyodik, majd megigazítja a selyemkendőjét sötétszőke
hajában, és visszatér a konyhába.
Nem hagynak ma dolgozni, csak annyit, hogy körülnézzek, és
sütkérezzek az ölelésekben és üdvözlésekben. Három nap
múlva bezárunk, hogy felkészüljünk a forgatásra. Az üzlet falai
kapnak egy új réteg meleg elefántcsontszín festéket, amit
Pilarral együtt választottunk ki. Az összes padló és felület ki lesz
suvickolva és fényesítve.
Papi viszont odaültetett a panadería bejárata mellé egy
trónra, mintha én lennék a hely elveszett, tékozló gyermeke.
Cafecitóból és a konyhánkból származó cukros süteményekből
készítettek nekem lakomát. A családom jót akar, de hát nem
tudják, hogy muszáj sütnöm valamit? Össze kell liszteznem a
kezem, hogy újra önmagam lehessek ezen a helyen.
Ehelyett felkelek, és végigmérem az árut, amit a többi
alkalmazottunk sütött, és a kenyerekkel meg kubai zsemlékkel
megpakolt jókora polc körül kószálok. Az üvegpult mögött
péksütemények, miniatűr desszertek és sós croqueták
garmadája tornyosul. Édesek, melegek és hívogatóak.
Megállok a falnál, amin évek óta ott lóg a Miami Herald
bekeretezett cikke. Az Életmód rovatban Pilarral ketten
mosolygunk egy jókora fényképen egy tálca válogatott
sütemény fölött. A szalagcím büszkén hirdeti nyomtatott
betűkkel: Nyugat-miami tinik mentették a helyzetet Millan
képviselő adománygyűjtőjén.
Mintha csak tegnap lett volna, amikor ugyanaz a riporter, aki
Millanék jótékonysági eseményéről tudósított, itt ült, és
meginterjúvolt minket Pilarral. A La Paloma azóta
exponenciálisan fejlődött, csak mert akkor úgy döntöttem, hogy
nem mondok vissza egy megrendelést. Hogy éjt nappallá téve
fogok dolgozni, és tizenhárom évesen elirányítom a konyhánkat
a nővéremmel. Annyi változást hozott az az egyetlen újságcikk!
Most pedig szerepelni fogunk a tévében, és álmodni sem merek
arról, hogy mi fog történni ezúttal az üzletünkkel.
Azonban az a lány a falon, a fekete-fehér újságpapíron most
nem fekete-fehér gondolkodásmóddal ül itt. Rengeteg
árnyalatban gondolkozom, túllépve a saját határaimon, a
tegnap és a holnap közt egyensúlyozva.
Basta. Elég volt az ücsörgésből és a gondolkodásból, és elég
volt abból, hogy itt lebzselek az üzletben.
Hátul a konyha úszik a zsírban, élesztőben és cukorban.
Odaállok, ahol máskor is szoktam állni, és ráébredek, hogy túl
sok pék lett beosztva a ma reggeli műszakra. Nincs is rám
szükségük.
Marta mangóhabot ver, csupa élénk szín minden. Egy
kiskanállal kóstolóval kínál.
- Qué rico - mondom.
Nekiáll beleönteni a tölteléket a különálló formákba.
- Na, és a forgatásra tres lechest vagy flant fogsz készíteni?
- Mindkettőt, ha lesz rá idő.
Tovább kóborlok, bepillantok a sütőkbe, és átbaktatok a
raktárba. Végül Papi irodájában kötök ki, és megtorpanok az
ajtóban.
- Mi történt?
A családom a kis kanapén kucorog, igazi szeretethármas. Papi
munkától kimerült szemmel és sópettyes sötét hajával, Mami
pedig még a kötényében. Pilar ül középen, úgy tapaszt össze
mindenkit, akár a ragasztó.
Mami felemeli a fejét a laptopról.
- Miért nem mondtad el nekünk, Lilita?
 - Mit? - Zakatol a fejem. Odaülök Papi asztalához.
Leesett állal néznek, Pilar ujjai pedig végtelenített
üzemmódban babrálnak.
- Catalina elküldte a képeket, amiket a születésnapi bulidon
készített. A bálon, amit neked rendeztek - feleli Mami. - Qué
linda.43
- Az volt. - Azok a képek az én e-mail-fiókomban is
megtalálhatóak. Egyelőre képtelen voltam megnyitni a file-t.
Egyelőre. Orion virágai az asztalomon pihennek és száradnak.
Pilar szólal meg:
- Vártuk, hogy mondj valamit. Tegnap, miután leszálltál a
gépről, semmi, de hát annyira fáradt voltál. - Céltalanul lóbálja
a kezét a levegőben. - És ma reggel sem szóltál semmit a
reggelinél.
Izzadni kezd a tenyerem, és zakatol a szívem, de nem a két
cafecitótól.
Papi elfordítja a laptopját, és görget. Cate valóban
fényképezett a bulimon, de a valóságot örökítette meg. A
képeken megjelenik, ahogy Orionnal táncolok, a szeme
behunyva, az ajka a fejem búbjához érintve. Az arcom
álomszerű tekintettel simul a zakójához. Aztán én, ahogy
odabújok hozzá, miközben Jules az én dalomat énekli, és több
tucat másik kép rólam és az új barátaimról.
A szavak cserben hagynak. Nem csupán a kötényem hiányzik
ma rólam; teljesen meztelennek érzem magam. Keresztbe kell
tennem a karomat a mellkasom előtt, nehogy az áruló
érzelmeim elárasszák ezt a helyet, amit együtt építettünk. A
zokogás belül kezdődik, odabent verdes, de elrejtem egy védőfal
mögé, és lehorgonyzom magam apám székében.
- Tudunk a Le Cordon Bleu-ről - szólal meg Papi. - Catalinának
elég sok mondanivalója akadt róla. A terveidről, illetve hogy
mekkora hatást tettél Winchesterre. Hogy mennyire imádtad a
várost, és hogy elvitted oda az itteni ételeinket. Neked viszont
semmi mondanivalód nem volt erről.
Hogy kimondjam? Konkrétan szavakba öntsem, és feldúljam
velük ezt a kis négyszögletű irodát.
Pilar előrébb kúszik.
- Ne hagyd, hogy minden olyan legyen, mint régen! Ne tarts
magadban mindent!
Megreped a fal.
- Jól van, rendben! Oké? - Elöntenek az érzelmek, felállok, és
belegyalogolok a saját lelkembe. - Igaz minden. Anglia, az
iskola, Orion, az egész. De Miami az otthonom, és minden, ami
itt van, az az otthonom. A jövőm. Hogy hagyhatnék itt csak
úgy… mindent? Hogy felejthetném el, amik vagyunk, mindazt,
amiért eddig dolgoztunk?
- Lila, felelj a legegyszerűbb kérdésekre - mondja Papi. - A
nővéred mesélt nekünk a te Orionodról. Ez a fiú is szeret téged?
Behunyom a szemem, ahogy felvillan egy kép a fejemben.
Orion Maxwell sosem mondta ki azt a szót, de millió módon,
millió alkalommal belekiabálta a világba.
- Igen.
Mami átkarolja Pilart. Egymásba kapaszkodnak, arcuk
érzelmekkel küszködik, de győznek a reszketeg mosolyok.
 - Bueno. Megnéztük a cukrászképzést is. Fantasztikus.
Szeretnél abba az iskolába járni?
- Iszonyú sok a tandíj. Akárcsak a vonatbérlet, és
diákvízummal nem sokáig tudnék dolgozni.
- Amit Abuelától örököltél, az elég lesz rá.
Hogy is gondolhatnék egyáltalán ilyesmire? Hogy Abuela
pénzét, amit a La Palomában keresett meg, pontosan annak az
ellenkezőjére használjam fel, mint amire felkészített?
- Helyes döntést akarok hozni. Ami a családunknak a legjobb.
A vállalkozásnak és mindenkinek.
- Mi lett azzal, hogy számodra mi a legjobb döntés? -
érdeklődik Papi.
Számomra. Az örökségemnek. A szívemnek. A jövőmnek.
Az igazság azonban úgy hasít belém, mint Tío kése a
kukoricaszárba. Anyám felé fordulok.
- Nem azért küldtetek Angliába, hogy végül azt válasszam a
családom, Miami és a La Paloma helyett. - Pont az a nő, aki
szintén e miatt az ország miatt vesztette el a legjobb barátnőjét.
- Ha tudtad volna, nem tettél volna fel arra a gépre. Mégis
megtetted, és tessék!
Mami feláll, és felém nyúl, a keze összefonódik az enyémmel,
a szeme pedig olyan, mint egy nyíl hegye.
- Békére lelt a szíved, netán némi lezárásra is, vagy találtál
Angliában valamit, ami mosolyra fakasztott?
- Sí, Mami - suttogom. - Nagyon is.
Most ő sírja el magát, egy kövér könnycsepp gördül le az
arcán, az illata pedig olyan, mint a loncnak.
- Pontosan ezért küldtünk oda.
 Disznóhússal meg kubai köretekkel, valamint a kiterjedt
családom összes csókjával, a tánc és a dominózás élményével
eltelve ülök az ágyamon. Elteltem a lehetőségekkel is, sok
értelemben kimerültem. Végighúzom az ujjamat a Bagoly és
Varjú panzióról készült miniatűr színesceruza-rajzon, Gordon
születésnapi ajándékán.
Cseng a FaceTime a laptopomon, és a képernyőn felvillanó
névtől összeugrik a gyomrom. De készen állok. Fogadom a
hívást.
Stefanie a világ másik feléről néz vissza rám.
- Lila. - A hangja vékonyan cseng, és alig ismerem meg ezt a
lányt a szalmakalapjában és smink nélkül.
- Szia! - Hogy is kezdjük? Mit csináljunk?
- Sajnálom, hogy… - bukik ki a számon, pontosan akkor,
amikor ő is ugyanezt mondja:
- Sajnálom…
Mindketten reszketegen nevetünk, én pedig jelzem, hogy
kezdje ő.
- Pár hete, amióta az e-mailt küldtem, szolgálatban vagyok. De
te meg Angliába mentél, és gondoltam, biztos sok a dolgod… és
egy kicsit féltelek felhívni, hogy őszinte legyek. - Bólintok, mire
folytatja. - Gyűlölöm, hogy úgy váltunk el egymástól. Nem volt
lehetőségem megmagyarázni. Lila, éveken át mást sem
csináltam, csak néztem, ahogy egész helyiségeket változtatsz át
a süteményeiddel.
- Stef…
- Nem, figyelj! Hoztál át croquetast vagy flant, az emberek
meg csak mosolyogtak. Egy időre megfeledkeztek a gondjaikról
vagy a stresszről. És mindig is úgy gondoltam, hogy ez a te
adottságod. A varázslatod.
Kezd összegyűrődni az állam. De azért figyelek tovább.
Stef lefelé pillant, majd ismét rám néz.
- Csak meg akartam találni a saját varázslatomat is, úgy, hogy
távolabb kerülök kettőnktől. Én is meg akartam változtatni
helyeket és embereket. És nem akartam tovább várni.
Visszamegyek majd tanulni, de csak később. Nem tudtam, hogy
mondjam el…
Felemelem a tenyerem.
- Várj! Nem olyan barátként viselkedtem, akinek
elmondhattad volna. Úgyhogy ne haragudj! Sajnálom, hogy
miattam olyan messzire kellett futnod, hogy megpróbáld
megtervezni a saját életedet.
Ellágyul az arca.
- Mindketten elszúrtuk.
- Igen, elszúrtuk. - Beszívom és kifújom a levegőt. - Boldog
vagy?
Gyorsan bólint.
- Nagyon boldog.
Mesél nekem Afrikáról és a munkáról, amit ott végez -
életeket ment, megváltoztatja őket. Ragyog az arca, és elég
élénken gesztikulál, de nem mélyül el nagyon a kalandok
részletezésében.
- Végre hozzászoktam az ottani klímához, meg hogy nincs
légkondi.
- Amikor meghozzák az ellátmányt, harcot vívunk az
étcsokiszeletekért.
 - A kalap és a hosszú ujjú fehér felsők a barátaim.
Stefanie úgy foglalja össze Ghánát pár mondatban, illetve az
ottani embereket, meg azt, amit ott tanul, mintha egy
színesszagos utazási prospektusból olvasná fel, hogy milyen az
új
élete. A barátnőm valamit eltitkol.
Nem tudom, mit kezdjek ezzel. Nyugtalan lábaimat
igazgatom, majd bevackolom magam a takaróm alá. Sehogy
sem kényelmes, úgyhogy fogom magam, és mesélni kezdek
Angliáról. Csakhogy miközben Angliáról beszélek, mintha kést
döfnék a saját szívembe. Ott lüktet előttem egy metronóm
egyenletes ütemével, ami engem nagyon is életben tart. Ez a
szív azonban, ami az én testem és a képernyőn lévő Stef arca
között lüktet, hűvösebb és sápadtabb, mint amilyennek egy
szívnek kellene lennie.
Úgyhogy én sem mélyedek el a részletekben. Én sem árulok el
mindent, és olyan maradok, mint egy utolsó pillanatban felkent
fedőréteg. A történeteimet porcukor és mangómáz fedi. Nem
tudok mesélni a barátnőmnek a várak és a vaníliás fekete tea
keserédes töltelékeiről, sem az új barátok és dalok szaftos
piskótatésztájáról. Nem tudok beszélni a motorbicikli
menetszeléről meg a sok zöldről és kőről, amit belesütöttem a
ropogós kenyerembe, és magába a pékbe is. Magamba.
- Annyit esik! Mármint többet, mint Miamiban.
- Nagyon tetszene neked az akcentus. És folyton bocsánatot
kérnek mindenért.
- Olyan régi az egész! Egy töltőállomás simán elfér egy ötszáz
éves épület mellett.
 Stef felhúzza az orrát.
- Mióta használod a töltőállomás szót?
Töltőállomás - észre sem vettem. Nem sikerül elmondanom
neki, hogy miért hoztam át ennyi mindent egy másik
országból a sajátomba. Ahogy a szám sem akar működni,
amikor megpróbálok mesélni neki Orionról. Semmi. Nada.
Száz százalékig képtelen vagyok akár egy szót is ejteni
Orionról a lánynak, aki órákig sírt velem Andrés miatt. Ami
Angliában történt velünk, az az enyém. Nem osztozkodom rajta.
A nevét sem tudom kimondani, sem azt, hogy az ölemben
szorongatom a pulóverét, ugyanis, ha megteszem, mindenütt
magamba döföm azt a kést. Be kell zárnom őt magamba, hogy
egyben maradjak.
De hát nem Stef a legjobb barátnőm? És egyébként mi van, ha
létezik egy afrikai Orion, vagy egy tucat más sztori a csokoládék
meg a szalmakalapok mögött, amit ő nem mesél el nekem?
Ha ez így van, azzal sincs semmi baj. És mivel nincs ezzel
semmi baj, ráeszmélek, hogy nem vagyunk ugyanazok, és
megváltoztunk ebben a régi-új barátságban. Egyszerűen csak
mások lettünk.
És ezt érezzük, amikor kezd megakadni a beszélgetésünk, és
hosszan elnyújtott hallgatások ékelődnek belé. Erre nincs
receptem. Még sosem ért véget egyetlen legjobb barátságom
sem. Úgyhogy rögtönzünk.
- Szerintem meg fogom hosszabbítani a kintlétemet - mondja
Stef.
De ezt már amúgy is sejtettem.
 - Büszke vagyok rád. Mindig büszke leszek rád. - Tényleg így
érzem.
- Nem tudom, mikor találkozunk legközelebb - mondja ő.
Könny gyűlik a szemembe, de a szívem újra a helyén van, és
lágyan zakatol. Pont, ahol lennie kell.
- Én sem tudom, mikor találkozunk.
Párássá válik a tekintete.
- Én is mindig büszke leszek rád, Lila.
- Figyelni fogok. Mindenre, amit csinálsz. Az összes nagyszerű
dologra.
Bólint és elmosolyodik.
- Figyelni fogom, ahogy átveszed az uralmat a világ fölött. -
Majd balra, aztán jobbra néz. Másodpercekig - túl sok
másodpercig - a csend sűrű és szürke, mint a felhők. - Mennem
kell - suttogja.
És ezt nem csak a hívásra érti.
- Szeretlek, Stefanie.
- Te amo, Lila.
Elsötétül a képernyő. És egy legjobb barátság nem hal meg.
Hanem a saját útját járja ezentúl, mérföldeken át, hidakon és
utakon és a sivatag homokján keresztül. Nélkülünk.

43 Milyen édes!
 33

Pár nappal később ott lóg az ajtón a Forgatás miatt ideiglenesen

zárva tábla. Itt vagyok, amikor az üzlet még sötétbe burkolózik
és aludni szeretne. Én viszont felrázom, és kényszerítem, hogy
hallgasson meg. Azért jöttem ide, hogy egy kicsit az enyém
lehessen ez a konyha, mielőtt az egész világ bekukucskál.
Nem tudom, mit keres itt Pilar.
- Az én területemen vagy - szólalok meg. Pilar Reyes, aki
folyton az irodában gubbaszt, és utálja, ha a liszt hozzátapad a
kezéhez.
- Nahát, tudtam, hogy hol kell téged keresni. - Csupán néhány
kislámpa világít. A nővérem félig sellő, félig könyvelő a derekán
megkötött fehér blúzában és a bő miniszoknyájában. A haja
ugyanolyan, mint az enyém - külön irányítószámot igényel,
ahogy mondani szoktuk -, szinte kiabál az arca körül, és csak a
holnapi fodrászra vár.
A konyhasziget mellett találkozunk, és olyat teszünk, amiért
Mami és Abuela mindig megszidott bennünket. Egy, kettő…
hopp! Közelebb mászunk egymáshoz, és a lábainkat lóbálva
összeakasztjuk. Nekidőlök a vállnak, ami mindig annyira erős
volt. Elég erős, hogy megtartsa ezeket a falakat meg az én
vállamat.
- Miért ezüstláncon hordod a galambodat? - tudakolja Pili.
 Az aranymadárkáért nyúlok.
- Orion húgának adtam a láncot. Florának.
- Ha ki akarnának rabolni, akkor sem lennél hajlandó átadni
azt a nyakláncot.
- Hát… - Ez minden, amit mondani tudok. Két testvér:
melyikük kapja a FaceTime-Lilát, és melyikük a RealTime
verziómat?
- Arra gondoltam, hogy Abuela egyik saját receptvariációját
kellene bemutatnod. A Family Style-ban.
- Sí. Ez egy újabb módja annak, hogy ő is a része lehessen. -
Lassan magamba szívom mindazt, amit a nagyszüleim
felépítettek. - Emlékszel, hogy mindig ribizlit tett mazsola helyet
a picadillóba? Imádta a fanyar ízrobbanást, még ha drágább is
volt egy kicsit.
- Meg azt a különleges cukrot, amelyik pezseg, a nagyszabású
rendezvényekre szánt süteményekhez - teszi hozzá Pili.
- Ananászos, mogyorós vagy sütőtökös flan a különböző
ünnepekre, vagy ott volt az extra adag szirup a tortákon, aztán
mindenki csodálkozott, hogy mitől olyan szaftos mind. És tudta,
hogy játsszon az arányokkal, úgy, hogy ugyanazok az ételek
vagy sütemények maradjanak, csak önmaguk még jobb verziói
legyenek.
Pili oldalba bök.
- Ahogy egyébként te is tudod.
Mert megtanította, hogyan változtassam meg a recepteket. De
csak azután, hogy megtanultam tökéletesen elkészíteni az
eredetit. A tanításai életre kelnek a képzeletemben, nem egy
fehér koporsóból, hanem kukorica, liszt és cukor sokévnyi
elegyéből. Lehuppanok, és megjelölöm a helyeket, ahol sor
került a leckékre.
Megváltoztatni a recepteket.
Ott állok az életműve közepén. Ott állok az élete közepén. És
akkor…
A saját receptjeit is megváltoztatta.
Úgy nyitom ki a szívem, mint egy történelemkönyvet. Ott él
bent egy tizenhét éves kubai lány, Lydia Rodriguez, aki maga
mögött hagy egy kicsi kubai farmot. Egyedül száll fel a gépre, se
család, se barátok. Egyetlen bőrönddel szeli át az óceánt és egy
kultúrát. Elszegődik egy amerikai családhoz. És ahelyett, hogy
hazatérne, amikor véget ér a program, minden követ
megmozgat, hogy maradhasson. Az új életet választja egy új
országban, és a vállalkozását azokra a receptekre építi, amikre
az anyukája tanította meg.
Nem csak az ételekét. Abuela a saját életének receptjét is
megváltoztatta.
A szívem mélyén Abuela azt súgja, hogy egész végig tévedtem.
Nem azért tett a kezembe kanalat, a fejembe pedig tudást, hogy
egyetlen helyhez kössön oda. Azt a tudást is átadta nekem, hogy
dönthetek bárhogy. Választhatom a helyet, amit ő épített fel.
Vagy azokat a helyeket, amiket én fogok.
Yo puedo - Meg tudom csinálni.
Megtarthatom a recepteket, amelyeket megtanított
elkészíteni.
Járhatok iskolába Angliában, hogy kombináljam a francia
cukrászművészetet a saját főzőtudományommal.
 Ott maradhatok a La Palomában, hogy együtt dolgozzak a
nővéremmel.
Elköltözhetek az ég alá, amely alatt egy brit fiú is él.
Lehetek teljesen kubai Miamiban.
Lehetek teljesen kubai Angliában, Afrikában,
Franciaországban vagy bárhol.
Erre a helyre neveltek, de én is változtathatok az életem
receptjén.
Képes vagyok rá.
És meg is teszem.
Pilar halk léptekkel surran mögém. Megérinti a karom, mire
megfordulok. Miami könnyek csepegnek két felhőből is.
- Elmész, igaz?
- Elmegyek - mondom ki most először. - Pero, hermana. Te
meg én. Las Reyes…
- Mindig is maradunk, akik voltunk. Nem számít, merre
vagyunk. - Amikor gondterhelt és nehéz sóhaj szökik ki
belőlem, folytatja: - Menj, Lila! Ez a hely mindig itt lesz. És ugye
hazajössz karácsonyra?
Szorosan megölelem.
- És nyáron is.
Ő még jobban magához szorít.
- És én is elmegyek hozzád, te meg megmutathatod nekem a
te Angliádat. Majd Catalináéknál csövezek veled, Orion pedig
megkeresheti a kedvenc teámat.
- Utálsz repülni.
- Én is megváltozhatok.
 Az új kötények pár nappal később érkeznek egy dobozban, de
még bőven időben ahhoz, hogy minden alkalmazottunk
felvehesse a Family Style tévéfelvételére. Még negyvennyolc óra
maradt. A La Paloma konyhájában az elegáns, kék-fehér
hajszálcsíkos anyag új dizájnját mustrálom.
- Señora Cabral volt az - mondja nevetgélve Pili visszatérve az
üzletből. - Két hete kitettük a figyelmeztető táblát a zárásról, de
őt ez nyilván nem érdekelte.
Pont ezért fagyasztottam le egy kevés árut, mielőtt bezártunk.
Pili felé bökök a fejemmel.
- Nincs az a tévéműsor, ami közé és a pan cubanója közé
állhat.
- Nem is hibáztattam érte. Miért üzemelnénk be az egész
rendszert egyetlen cipóért? - Pilar maga felé húzza a kötényes
dobozt, és belepillant, majd kivesz egy csíkos darabot. - Qué
bueno - mondja, mielőtt elindul hátra az irodába.
Már csak két nap. Alig tudtam Orionnal facetime-ozni, de
megérti. Az összes percemet menütervezéssel töltöm, aztán ott
van Pilar, Mami meg az én új frizurám, meg a manikűr, a
szemöldökgyanta, a családi gyűlések és a pékség
ráncfelvarrásának felügyelete. Ahhoz is túl elfoglalt vagyok,
hogy belegondoljak, mennyire kéne izgulnom.
Újabb kopogás hallatszik a bejárat felől. Mi az, Señora Cabral
visszajött a lefagyasztott pastelitókért is?
- Majd én megyek! - kiabálom, igazából senkinek.
Amikor belépek az üzlethelyiségbe, üres. Csak amikor
hátrafordulok, akkor pillantom meg az ezüst csomagolást az
üres kenyeres állványon.
 Elfordulok a kiszolgálópulttól, és mielőtt fel tudnám dolgozni
annak a Maxwell’s Fekete Vanília feliratú ezüstszínű zacskónak
a különös valószerűségét, valaki megszólal a hátam mögött:
- Szörnyű balszerencsét hoz az illetőre, ha elveszi az utolsó
szelet kenyeret, és nem csókolja meg a péket.
Dios mío.
A torkomban dobogó szívvel rendkívül lassan fordulok meg,
mert ez nem lehet igaz. Kizárt, hogy Orion ott álljon az
ajtómban, az én üzletemben, az én városomban. Mégis ott van,
és én már szaladok.
Orionnak alig marad ideje felemelni a karját, hogy elkapjon,
és minden üdvözlését és magyarázatát eszeveszett csókok mögé
rejti. Melegség árad belőle - túlságosan is -, mintha egy szauna
kellős közepén csókolóznánk. Csupa só, izzadság és gőz, és a
világon semmiért nem cserélném el őt.
Végül elhúzódunk egymástól, csak annyira, hogy szemügyre
vegyem a párás tekintetét - sokkal kékebb és élénkebb, mint
amire emlékeztem -, aztán a nyirkos, kócos haját, a gyűrött,
fekete pólóját és a puha, kifakult farmerét.
- Hogyhogy? Te mit…? - Ezek a hangok elhagyják a számat, de
a többi a döbbenettől bent ragad.
Puszit nyom a homlokomra, majd rám mosolyog, annyira,
hogy a gödröcskéje is előbújik. Aztán az arcát komolyság vonja
árnyba.
- Ott hagytál valamit Winchesterben.
Ismét rávetem magam, a mellkasába temetem a fejem.
Nemsokára már kuncogok.
- Úgy nézel ki, mint…
 - Mint egy brit srác, aki elvesztette az első menetet a miami
nyár ellen? - A mellkasa beleremeg a jókedvébe.
- Hát… Egyébként egész eddig futottál, vagy mi?
Közel húz magához, de a szemembe néz.
- Egy megállóval korábban szálltam le a buszról, és
gondoltam, akkor lesétálom a maradékot. Az app szerint csak
tizenöt perc lett volna, de nagyjából az ötödik percnél
ráeszméltem, milyen súlyos hibát követtem el. Egek, olyan idő
van itt, mint egy rohadt vulkánban!
- Bienvenido a Miami, Orion - nevetem, ami hitetlenkedő
sóhajjá alakul át. - Hát tényleg itt vagy!
- Ami azt illeti - kezdi, és hátrafésüli a hajam -, apu már bele
akart fojtani az Itchen-folyóba. Azt mondta, úgy viselkedem,
mint egy, idézem, „nyomorult suttyó”. Elmondtam neki
mindent, és azt, hogy muszáj idejönnöm. Muszáj kimondanom
pár dolgot, amit azelőtt meg kellett volna már tennem. De úgy
döntött, úgyis túl régen nem nyaralt már együtt a család úgy
igazán. Így a bácsikám lejött hozzánk, hogy gondoskodjon a
boltról, és ma szálltunk le. Flora már vastagon bekente magát
50 faktoros fényvédővel, és a szálloda medencéjében fürdik,
illetve majd’ belehal, hogy találkozzon veled.
Elhúzódom.
- Jaj, hát ő is itt van? - A kezembe fogom Orion arcát, majd
lábujjhegyre állok, hogy újra megcsókoljam.
Leül az egyik székre a kávézóban, és odahúz a kedvenc
ülőhelyemre - az ölébe.
- Angliában nem akartam „az a srác” lenni. Nem kérhettelek
rá, hogy hagyd itt a családod, az üzletedet, az országodat,
csupán miattam. - Megsimogatja a vállam. - Azt akartam, hogy
kizárólag te magad dönts a jövődről, és magad miatt tedd. Ne
azért, hogy az enyém legyél. Hanem azért, hogy velem legyél. Ez
az a rész, amit nem mondtam elégszer.
Eláll a lélegzetem, majd hebegve folytatja:
- Egyelőre nem tudom, hogy fogjuk tudni megoldani, hogy te
itt vagy, én meg ott, de nem adom fel. - Megremeg a hangja. -
Tévedtem. Néha igenis többre kell vágynunk, mint amit kapunk.
Úgyhogy tessék, itt a kívánságom, ami egy olyan lehetetlen és
nem e világi ember, amilyen te vagy.
Lehajtja a fejét, de nem engedem túl messzire. Felemelem az
állát, magamra irányítom a tekintetét.
- Szuper idegenvezető voltál, de egyvalamit kihagytál.
Rezignált mosollyal hajtja félre a fejét.
- És mi volt az?
- A csillagképed. Szóval azért, hogy ezt orvosoljuk, látnom kell
az Orion-övet a St. Giles-domb tetején, veled. És mivel tél lesz, a
te kardigánodat fogom viselni a legvastagabb, legpufibb takaró
alatt, ami a világon létezik. És valószínűleg sokáig kint leszünk.
Másnap reggel végig fogom ásítozni a vonatutat Londonig. -
Gondoskodom róla, hogy lássa, amikor kimondom a következő
szavakat. - Iskolába menet. A jövőmért. Ami az én döntésem.
Hitetlenkedve szívja be a levegőt, de bólogatva adom tudtára
a titkomat.
- Komolyan elkezded? Jelentkezel a Le Cordon Bleu téli
képzésére?
- Kezdetnek jó lesz. Ma reggel adtam be a jelentkezésem, és
diákvízumot is igényeltem. Mielőtt idejöttél, azon
gondolkoztam, milyen ötletes módon mesélhetném el neked a
FaceTime-on. De ez ezerszer jobb így. - Elvigyorodom, és
összekulcsolom a kezem a nyaka mögött. - Viszont nem
kizárólag a cukrászképzés miatt megyek vissza Angliába.
Tudod, más lányok nem készíthetnek neked kubai szendvicset
meg citromos kekszet, és nem szállhatnak fel Millie-re, illetve
nem is futhatnak veled. Senki, csak én!
Orion vár egy pillanatot, hogy mindketten az emlékezetünkbe
véshessük a szavaimat. Aztán a semmiből egyszer csak
megcsókol.
- Gyere, nézd meg a La Palomát, és ismerkedj meg a
családommal. - Felugrok, és magammal húzom őt is. - Készülj fel
rá, hogy három kubai el fog ájulni, de minimum színlelik majd
egy kis extra drámával megspékelve.
Követ a tágas konyhába.
- Ami azt illeti, elképzelhető, hogy a családod tud az
ittlétemről. - Amikor elkerekedik a szemem, folytatja. - Én, ööö…
beszélgettem Pilarral. Segített megszervezni a meglepetésemet.
Hogy biztosan itt legyél, meg ilyenek. És állítólag valami óriási
vacsorát terveznek a családomnak, miután lezajlott a forgatás.
A bácsikád házában, az összes rokonotokkal.
Az én családom és az ő családja - mosolyog a szívem.
- Csak szólok, hogy most két napig ne egyél.
Elneveti magát, és miután megmosakszik a személyzeti
fürdőszobában, körbevezetem a helyen, ahol felnőttem.
Eszközök, régi fényképek és néhány előkészített sütemény meg
torta, amit majd megmutatunk a tévében. A helyet, ahol az első
kenyeremet dagasztottam.
 Orion felemeli a kezét, ahogy feleszmél.
- Annyi minden! Te tényleg… képes vagy…?
Yo puedo.
- Igen, és készen állok. Nem fogok hazudni, fájni fog. - Ismét
könny gyűlik a szemembe. - Egyes napokon jobban, mint a
többin, és különös időpontokban, minden figyelmeztetés nélkül.
Akkor kelleni fog a tea meg az extra ölelések.
Körém fonja a karját.
- Állítólag abban én vagyok a legjobb.
Hátulról Pilar ordít oda.
- Lila! Befejeztétek a nyalakodást Orionnal?
- Nem!
Ettől függetlenül előjönnek mind. Mami tíz perccel később
már szerelmes. Pilar és Orion könnyed csevegést folytat a
zenéről meg a londoni felhozatalról, amibe a nővérem nagyon
szeretné már belevetni magát; észreveszem, ahogy rózsás pír
önti el az arcát Orion akcentusától és természetes vonzerejétől.
Ám mind elhallgatunk, amikor Papi kimegy, majd két pohár
kólával tér vissza, a peremén egy-egy zöldcitromgerezddel. Az
egyiket Orion felé nyújtja, és int neki, hogy kövesse a
raktárfolyosón.
Orion rám kacsint, és apámmal a nyomában elindulnak a
hátsó iroda felé. Papi egy pillanatra megáll. Az apa a lánya felé
fordul, aki három hónap múlva itt hagyja az ő otthonát. Egyet
bólint, és a kezdetektől és a befejezésektől könnyes és terhes a
tekintete.
Todo está bien. Minden rendben van.
 Mami és Pilar együtt megölelnek, majd elindulnak a maguk
megszokott helye felé, és egyedül hagynak az enyémen. A héten
megmutatom a világnak a La Palomát, aztán télikabátot
rendelek, és kenyeret sütök Florával a konyhában. A bácsikám
kukoricaföldje mellett elárulom a csillagnevű fiúnak, hogy
szeretem - nem titokban, hanem világgá kürtölöm a nyári
miami égbolt alatt.
Ám mielőtt elérkezik a holnap, egyvalamit meg kell ma még
tennem. Előveszem Abuela kötényét a konyhasziget fiókjából. A
pékek akasztói ott sorakoznak a falon, Abuela bekeretezett
fényképe pedig onnan mosolyog ránk, ahová minden egyes este
felakasztotta a fehér kötényét.
- Gracias, Abuela. Te amo - suttogom, és csókot nyomok a
kötényre hímzett L betűre. Utoljára akasztom fel a kötényét.
Aztán odalépek a kartondobozhoz, ami tele van a kék-fehér
hajszálcsíkos darabokkal.
És választok magamnak egy sajátot.
 Köszönetnyilvánítás

Amikor belekezdtem ebbe a projektbe, édesanyám életútja előtt

akartam tisztelegni, aki egy kicsi kubai farmról utazott el az
Egyesült Államokba cserediákként, mielőtt még Castro átvette a
hatalmat. A legtöbb rokonom követte őt a következő néhány év
során. Mire én megérkeztem, a mi népes családunk már azzá az
élénk, szeretetteljes védőhálóvá nőtte ki magát, amilyennek ma
is ismerem őket. A családunk története lett az alapja annak a
történetnek, amelyben egy másik bátor és élénk kamasz lány
kap szerepet, beleszőve a saját kamaszéveim tapasztalatait.
Miközben a vázlaton dolgoztam, két szeretett rokonomat is
elveszítettem, aki ezeken az oldalakon szerepel. Ami könyvként
indult, abból egy kézzelfogható megoldás született arra, hogy a
közelemben maradjanak. Az ő lelkeik töltik meg ezeket az
oldalakat. Jobb helyet el sem tudok képzelni, ahol
megőrizhetem őket, amíg újra nem találkozom velük. Ha
eljutottál idáig, miután elolvastad Lila történetét, te is részese
lettél azoknak az anekdotáknak, amelyeknek tanúja voltam
kislánykoromban, amikor figyeltem és hallgattam, együtt ettem
és főztem a drága kubai rokonaimmal. Köszönöm az összes
tíómnak és primómnak, azért, ahogy tápláltatok engem.
Köszönet a zseniális szerkesztőmnek, Alex Borbollának, aki az
első naptól kezdve őszinte megértéssel fordult felém, és
különleges meglátásai voltak a történettel kapcsolatban. A
könyv és a mögötte rejlő történet iránti szereteted igazán
megérintett. A tehetséged és iránymutatásod pedig inspirált.
Életem egyik legjobb munkakapcsolata volt a veled való közös
munka, megtiszteltetés, hogy veled dolgozhatok.
Köszönöm az ügynökömnek, Natascha Morrisnak, aki fogta
ezt a könyvet, amit mindig csak „nagy ölelésként” emleget, és
olyan lelkesen dolgozott, hogy terelgesse és megtalálja a helyét.
Nem is kívánhattam volna jobb szurkolót, barátot és támogatót
a történeteimnek és az írói pályámnak.
Kritikustársaimnak és bizalmas barátaimnak, Joan Smithnek,
Allison Bitznek is köszönöm, Lila története nem lenne ma olyan,
amilyen, a ti pontos meglátásaitok, szerkesztéseitek,
noszogatásaitok és bölcsességeitek nélkül. Mindkettőtöket
nagyon szeretlek.
Köszönöm a művészeti vezetőnek, Karyn Leenek és az
illusztrátornak, Andrea Porrettának, akik a legcsodálatosabb
borítót álmodták és tervezték meg, amit valaha láttam.
Mesterien keltettétek életre Lilát és Oriont, miközben sikerült
ábrázolni Kuba, Miami és Anglia tökéletes elegyét.
Köszönöm Clare McGlade-nek, Tatyana Rosaliának, Shivani
Anniroodnak és az Atheneum teljes csapatának a fáradhatatlan
erőfeszítéseiteket, és hogy segítettetek világra hozni ezt a
könyvet.
Köszönöm az előolvasóimnak, és mindenkinek, aki segített a
feladatokban, kezdve a béta-olvasókkal, egészen a trükkös
spanyol kiejtés ellenőrzéséig, valamint hogy Anglia bemutatása
megállja a helyét az oldalakon. Alexandra Overy, Marlene Lee,
Ximena Avalos, Beth Ellyn Summer, Susie Cabrera és Yamile
Saied Méndez, nélkületek nem lettem volna képes erre.
Az én Las Musas hermanáimnak, köszönöm a barátságotokat,
támogatásotokat és a zseniális közösségünket. Nagy
megtiszteltetés részese lenni ennek a fantasztikus szervezetnek.
Igazán hálás vagyok Istennek a lehetőségért és az áldásáért,
hogy meg tudtam írni ezt a könyvet, és neked, az olvasónak,
amiért kinyitottad.
 Méltatások

„Namey brillírozik… Szívmelengető románc egy nagyszerűen

megrajzolt helyszínen, ami több szempontból is kifogástalan
olvasmányélményt nyújt.”
- Publishers Weekly

„Élvezetes olvasmány a veszteségről, a megújulásról és a

pastelitókról.”
- Shelf Awareness

„Ebben a könyvben minden benne van: az újdonsült, hosszú

távú barátságok receptje, egy adag romantika és néhány kedves
(bár kemény) lecke önmagunk megbecsüléséről, valamint az
elengedésről.”
- Booklist
„Részben románc, részben gasztronómiai mennyország, a
melengető atmoszféra pedig kedvet csinál az olvasónak a
főzéshez, a tánchoz és a szerelemhez.”
- Kirkus Rewiews
„A könyv egy igazi csemege. Sokkal puhább, mint egy kézzel
kötött szürke kardigán, és teltebb, mint Abuela pastelitója.
Miamiból Winchesterbe repít, és a végén mindkét hely felé
húzni fog a szíved.”
- Rachael Lippincott,
#1 New York Times bestsellerszerző, amazon.com

„Végtelenül gyönyörű történet a gyász és a veszteség

feldolgozásáról, valamint az önmagunkhoz való
visszatalálásról. A könyv mind mondanivaló, mind hangulat,
mind hangzás terén rendkívül összetett. Néha kicsit
melankolikus, néha kicsit szomorú, máskor viszont könnyed,
édes, romantikus, és az olvasó nem bír betelni vele - legalábbis
én nem tudtam. Az írónő mesterien válogatta össze a szavakat,
amelyekkel lejegyzett egy-egy gondolatot, és még mesteriebben
válogatta össze a különböző karaktereket, személyiségjegyeket,

és mint egy finom csokitortareceptben, itt is úgy adagolta a

hozzávalókat, hogy a végén valami überfantasztikusat
kapjunk.”
- K_Szilvia03, moly.hu
„Jólesett elmerülni Lila lisztes, cukros, angol vidékes, a
leghülyébb-nevű-love-interestes világában, szerettem, hogy
ekkora a fókusz a családon és a hagyományokon, és örültem,
hogy igazán semmi nem lett túldrámázva a történetben. Ha
valaki egy aranyos, kikapcsolódós sztorit szeretne, akkor annak
nagyon ajánlós ez a regény. Annyi a tanácsom, hogy éhesen
senki ne kezdjen bele az olvasásba.”
- Thayet, moly.hu