Utálom, hogy szeretlek

Ali Hazelwood
Maxim (2023 jún)

Címke: chick lit, erotikus, romantikus, regény

chick litttt erotikusttt romantikusttt regényttt
Mara, ​Sadie és Hannah elsősorban barátnők és főleg kutatók. Bár
tudományterületük a világ más-más szegletébe szólítja őket,
mindhárman egyetértenek az egyetemes igazsággal: az ellentétek
vonzzák, a riválisok pedig tűzbe hozzák egymást…
Egy FEDÉL ALATT
Környezetmérnökként Mara mindent tud az ökoszisztémák érzékeny
egyensúlyáról: egyensúlyra van hozzájuk szükség. És hogy senki ne
nyúljon a termosztáthoz. És senki ne lopja el a másik kajáját.
Valamint más szabályokra is, amikről Liamnek, a lakótársának és
egyben alávaló, nagy olajcégnél dolgozó jogásznak fogalma sincs.
Két EMELET KÖZÖTT
Mérnökként logikusan gondolkodva Sadie tudja, hogy elvileg
hidakat kellene építenie. Viszont a STEM tudományos világában
dolgozó nőként azt is tudja, hogy a körülmények változhatnak, és
amikor az ember órákra bent ragad egy parányi New York-i liftben
azzal a férfival, aki összetörte a szívét, joga van porig égetni azt az
izmos, szőke hidat.
FagyPONT ALATT
Ian sok minden Hannah számára: gonosztevő, aki megpróbálta
megvétózni az expedícióját, és tönkretenni a karrierjét; istenien
szörnyű álmainak főszereplője… de hős sosem volt. Fagyos szíve
azonban felolvad, amikor sebesülten és elhagyatottan fekszik az
Északi-sark egyik távoli kutatóállomásán, és csak régi riválisa
hajlandó elindulni a veszélyes mentőakcióra.
Tartalom
Egy fedél alatt
Beccának, aki a legjobb, és a legjobb ötleteket adja
 Prológus

Jelen

Ránézek az edényhalomra a mosogatóban, és fájdalmas

felismerésre jutok: nagyon odavagyok.
Ami azt illeti, visszavonom. Már tudtam, hogy nagyon
odavagyok. De ha nem tudtam volna, ez baromi árulkodó lenne: rá
sem tudok nézni a szűrőre és a tizenkét koszos villára anélkül, hogy
ne látnám Liam sötét szemét, ahogy nekidől a pultnak a mellkasa
előtt összefont karral; hogy ne hallanám szigorú, de egyben heccelő
hangját, ahogy megkérdezi:
– Posztmodern installáció? Vagy csak elfogyott a mosogatógép-
tablettánk?
Mindez azután, hogy későn értem haza, és észrevettem, hogy égve
hagyta nekem a verandán a lámpát. Attól… attól mindig bukfencezik
a szívem a maga félig kellemes, félig összeszoruló módján. Amitől
szintén bukfencezik a szívem: eszembe jut, hogy lekapcsoljam, amint
beérek. Ez nagyon nem jellemző rám, és valószínűleg annak a jele,
hogy a chia magos trutyi, amit azokon a reggeleken csinál nekem,
amikor késésben vagyok a melóból, tényleg felturbózza az agyamat.
Jó, hogy úgy döntöttem, hogy kiköltözöm. A legjobb. Ezek a
szívbukfencek hosszútávon nem fenntarthatók sem a mentális, sem a
kardiovaszkuláris egészségem szempontjából. Csupán gyarló kezdő
vagyok ebben az egész vágyakozás dologban, de azt bizton
állíthatom, hogy együtt élni egy pasival, akit régen utáltál, és a végén
valahogy belezúgtál, nem bölcs lépés. Higgy nekem, doktorim van.
(Ehhez egyáltalán nem kapcsolódó területen, de akkor is.)
Tudod, mi a jó a vágyakozásban? A folyamatos ideges energia.
Amitől ránézek az edényhalomra, és arra gondolok, hogy a konyha
kitakarítása mókás lehet. Amikor Liam belép a konyhába, épp a
váratlan késztetésnek teszek eleget, hogy bepakoljam a
mosogatógépet, ameddig még tart. Felpillantok rá, látom, hogy
majdnem kitölti az ajtónyílást, és ráparancsolok a szívemre, hogy ne
bukfencezzen. Csak azért is megteszi, a biztonság kedvéért még
szaltózik is egyet.
A szívem egy barom.
– Valószínűleg azon tűnődsz, hogy egy mesterlövész fegyvert rám
szegezve kényszerít-e, hogy elintézzem a mosogatást. – Szélesen
Liamre mosolygok anélkül, hogy számítanék a viszonzásra, mert… ő
Liam. Szinte lehetetlen megfejteni, de már rég nem próbálom látni,
hogy jókedvű-e, egyszerűen megengedem magamnak, hogy érezzem.
Kellemes, meleg érzés, és fürdőzni akarok benne. Azt akarom, hogy a
fejét rázva azt mondja, „Mara”, azon a tipikus hangján, és
önkéntelenül is nevessen. Lábujjhegyre akarok állni, ki akarom
nyújtani a kezemet, hogy megigazítsam a sötét hajtincset a homlokán,
hozzábújni a mellkasához, és érezni a bőre tiszta, isteni illatát.
De kétlem, hogy ő ebből bármit is akarna. Úgyhogy
visszafordulok, hogy leöblítsem a müzlistálat, ami a szűrő alatt
rejtőzött.
– Azt gondoltam, hogy azok a parazita spórák irányítják az
agyadat, amiket abban a dokumentumfilmben láttunk. – A hangja
halk. Telt. Nagyon, nagyon fog hiányozni.
– Azok kacsakagylók voltak… Látod, tudtam, hogy a felénél
elaludtál. – Nem válaszol. Ami rendben van, mert… ő Liam. Egy
férfi, aki keveset mosolyog, és még kevesebbet beszél. – Ismered a
szomszéd kutyáját? A francia bulldogot? Biztosan meglógott séta
közben, mert az előbb láttam, ahogy rohan felém az utca közepén. A
póráz ott lógott a nyakában meg minden. – A konyharuháért nyúlok,
és a kezem Liambe ütközik. Most közvetlenül mögöttem áll. –
Hoppá! Bocs! Egyébként hazavittem, nagyon cuki volt…
Elhallgatok. Mert Liam hirtelen nem csak áll mögöttem. A
mosogatónak szorulok, a pult széle belenyomódik a csípőcsontomba,
és egy magas hőfal simul a hátamhoz.
Te jó ég!
Ő most… Megbotlott? Biztosan megbotlott. Ez véletlen.
– Liam?
 – Nem baj, Mara? – kérdezi, de nem moccan. Marad, ahol van, a
hátamhoz préselődik, a két keze a pulton, a csípőm két oldalán. Ez
valami lázálom? Ez egy szívbukfenc által előidézett
kardiovaszkuláris esemény? Az agyam hallucinációkat gyárt a
legszégyentelenebb éjszakai fantáziáimból?
– Liam? – nyöszörgök, mert az orrával simogatja a hajamat. Pont a
halántékom felett, az orrával meg talán a szájával, és szándékosnak
tűnik. Nagyon nem véletlennek. Ő…? Nem. Tuti nem.
De a kezei szétterülnek a hasamon, és érzem, hogy ez más. Ez nem
olyan, mint amikor véletlenül súrolja egymást a karunk a folyosón,
amik miatt rászóltam magamra, hogy ne kattogjak rajtuk. Nem olyan,
mint amikor megbotlottam a számítógépem kábelében, és majdnem
az ölében landoltam, és nem olyan, mint amikor gyengéden tartotta a
csuklómat, hogy megnézze, mennyire durván égettem meg a
hüvelykujjamat, amikor a tűzhelyen főztem. Ez olyan…
– Liam?
– Csss! – Érzem az ajkát a halántékomon, meleg és megnyugtató. –
Semmi baj, Mara!
Valami forró és folyékony gyűlik a hasam alsó részén.
 Egy

Hat hónappal korábban

Őszintén, az „olyan jól kijönnek, mintha égne a ház” a

legfélrevezetőbb angol szólás. Hibás vezetékek? Szabálytalanul
használt fűtőberendezés?
Gyújtogatás gyanúja? A legkevésbé sem írja le azt, amikor két
ember jól kijön egymással. Tudjátok, mit idéz fel bennem egy égő
ház? Páncélöklöket. Lángszórókat. Szirénákat a távolban. Mert
semmi sem nagyobb garancia egy háztűz kitörésére, mint amikor két
ellenség forrasztólámpával esik a másik legértékesebb holmijainak.
Robbanást akarunk előidézni? Azt nem éred el azzal, ha kedves vagy
a lakótársadhoz. Ha viszont meggyújtasz egy gyufát a kézzel
készített ágytakaróján, ami petróleummal van átitatva…
– Kisasszony? – Az Uber-sofőr hátrafordul, bűntudatosnak tűnik,
amiért megszakítja a pre-apokaliptikus szóáradatomat. – Csak
szólok… kábé öt percre vagyunk az úti céljától.
Bocsánatkérő „Köszönöm”-öt mosolygok, és újra a telefonomra
pillantok. A két legjobb barátnőm arca az egész képernyőt betölti.
Aztán a felső sarokban ott vagyok én: a szokásosnál
gondterheltebben (jogosan), a szokásosnál sápadtabban (lehetséges
ez egyáltalán?), a szokásosnál vörösebb hajjal (biztosan a filter miatt,
ugye?).
– Ez tök jogos felvetés, Mara – mondja Sadie értetlen arccal –, és
bátorítalak is, hogy nyújtsd be a… nagyon is jogos panaszaidat a
szótár alkotóinak vagy bárkinek, aki felelős az ilyesmiért, de… én
konkrétan csak azt kérdeztem, hogy milyen volt a temetés.
– Igen, Mara… hogy… ment… a temetés? – Hannah-nál szörnyű a
kapcsolat, de ez nem újdonság.
Ez történik, azt hiszem, ha a legjobb barátnőidet a doktori
iskolában ismered meg: az egyik pillanatban örülsz, mint majom a
farkának, szorongatod a csillogó, vadiúj mérnöki diplomádat, és
végigkuncogod az ötödik kör midori sour koktélodat. A
következőben könnyek között vagy, mert mind külön utakon
folytatjátok. A FaceTime annyira nélkülözhetetlenné válik, mint az
oxigén. Zéró neonzöld koktél a láthatáron. Kissé zilált monológjaidat
nem a közös lakásotok magányában mondod el, hanem egy Uber
félig nyilvános hátsó ülésén, miközben úton vagy, hogy megejts egy
nagyon, nagyon fura beszélgetést.
Látod, ezt utálom legjobban a felnőtt létben: valamikor el kell
kezdenie az embernek. Sadie menő, ökológiailag fenntartható
épületeket tervez New York Cityben. Hannah lefagyasztja a hátsóját
valami északi-sarki kutatóállomáson, amit a NASA Norvégiában
állított fel. Ami pedig engem illett…
Én itt vagyok. Washington D.C.-be költözöm, hogy elkezdjem
álmaim munkáját: kutató leszek a Környezetvédelmi Ügynökségnél
(EPA). Papíron úsznom kellene a boldogságban. De a papír nagyon
gyorsan ég. Olyan gyorsan, mint az égő házak.
– Helena temetése… érdekes volt. – Hátradőlök az ülésen. – Azt
hiszem, ez a jó oldala annak, ha tudod, hogy haldokolsz. Kicsit
macerálhatod az embereket. Megmondhatod nekik, hogy ha nem a
„Karma Chameleon” szól, miközben leengedik a koporsódat, a
szellemed nemzedékeken át kísérteni fogja az utódaikat.
– Én örülök, hogy az utolsó néhány napban vele lehettél – mondja
Sadie.
Bánatosan mosolygok.
– Az utolsó pillanatig kiállhatatlan volt. Az utolsó sakkpartinkban
csalt. Mintha különben nem vert volna meg. – Hiányzik.
Rettenetesen. Helena Harding, a PhD-témavezetőm – és az utóbbi
nyolc évben mentorom –, a családom volt, úgy, ahogy a rideg,
távolságtartó vérrokonaim sose akartak. De idős is volt, sok
fájdalommal, és ahogy szerette mondogatni, alig várta, hogy nagyobb
projektekkel folytassa.
– Annyira kedves volt tőle, hogy rád hagyta a D.C.-i házát! –
jegyzi meg Hannah. Biztosan átköltözött egy jobb fjordhoz, mert
tényleg hallom, amit mond. – Most történjen bármi, lesz egy helyed,
ahol lakhatsz.
 Ez igaz. Ez mind igaz, és borzasztóan hálás vagyok. Helena
ajándéka olyan nagylelkű volt, mint amilyen váratlan, egyértelműen
a legkedvesebb dolog, amit bárki valaha is tett értem. De a
végrendeletet egy hete olvasták fel, és valamit még nem volt esélyem
elmondani a barátnőimnek. – Ami azt illeti…
– Ajaj! – Két pár szemöldök ráncolódik. – Mi történt?
– Elég… bonyolult.
– Imádom a bonyolultat! – jelenti ki Sadie. – És drámai is? Hadd
hozzak zsepit!
– Még nem tudom biztosan. – Megerősítésül veszek egy levegőt. –
A ház, amit Helena rám hagyott, mint kiderült, nem igazán az övé
volt.
– Tessék? – Sadie abbahagyja a zsepi-hadműveletet, hogy
gondterhelten rám nézzen.
– Vagyis ő volt a tulajdonos. De csak kicsit. Csak… félig.
– És kié a másik fele? – Hannah-ban mindig lehet bízni, hogy
rázoomol a probléma lényegére.
– Eredetileg Helena testvéréé, aki meghalt és a gyerekeire hagyta.
Aztán a legkisebb fiú kivásárolta a többieket, és most ő az egyedüli
tulajdonos. Vagyis velem együtt. – A torkomat köszörülöm. – A neve
Liam. Liam Harding. Ügyvéd, a harmincas évei elején jár. És jelenleg
a házban él. Egyedül.
Sadie szeme elkerekedik.
– A rohadt életbe! Helena tudta?
– Fogalmam sincs. Azt gondolná az ember, hogy igen, de a
Hardingok nagyon fura család. – Vállat vonok. – Régi pénz.
Rengeteg. Gondoljatok a Vanderbiltekre! A Kennedykre! Egyáltalán
mi jár a gazdagok fejében?
– Valószínűleg monoklik – válaszolja Hannah. Bólintok.
– Vagy trópusi kertek.
– Kokain.
– Lovaspóló-tornák.
– Mandzsettagombok.
– Várjunk! – szakít félbe Sadie. – Liam Vanderbilt Kennedy
Harding mit mondott erről a temetésen?
– Kitűnő kérdés. Nem volt ott.
 – Nem ment el a nagynénje temetésére?
– Nem igazán tartja a kapcsolatot a családjával. Sok a dráma,
gondolom. – Megkocogtatom az állam. – Talán kevésbé Vanderbiltek,
és inkább Kardashianek?
– Azt mondod, hogy nem tudja, hogy tiéd a háza másik fele?
– Valaki megadta nekem a számát, és szóltam neki, hogy jövök. –
Elhallgatok, aztán hozzáteszem: – Üzenetben. Még nem beszéltünk. –
Újabb szünet. – És nem igazán… válaszolt.
– Nem tetszik ez nekem – mondja Sadie és Hannah egyszerre.
Bármikor máskor nevetnék a kollektív tudatukon, de van még
valami, amit nem mondtam el. Valami, ami még kevésbé fog tetszeni
nekik.
– Egy érdekesség Liam Hardingról… Tudjátok, hogy Helena volt
kábé a környezettudomány Oprah-ja? – Az alsó ajkamat harapdálom.
– És mindig azzal poénkodott, hogy az egész családja liberális
beállítottságú akadémikus, akik ki akarják szabadítani a világot a
nagyvállalatok markából.
– Aha…
– Az unokaöccse az FGP Corp vállalati jogásza. – Már a szavak
kimondásától is szájvízzel akarok gargalizálni. És fogselymeznék. A
fogorvosom nagyon örülne.
– FGP Corp… a fosszilis üzemanyagosok? – Mély ránc jelenik meg
Sadie homlokának közepén. – A nagy olajcég? A szupermajor?
– Aha.
– Úristen! Tudja, hogy környezettudós vagy?
– Hát, megadtam neki a nevemet. És a LinkedIn profilomtól csak
egy guglizás választja el. Szerintetek a gazdag emberek használnak
LinkedInt?
– Senki sem használja a LinkedInt, Mara. – Sadie a halántékát
dörzsöli.
– Uramatyám, ez nagyon gáz!
– Nem annyira gáz.
– Nem találkozhatsz vele egyedül.
– Megleszek.
– Ki fog nyírni. Ki fogod nyírni. Ki fogjátok nyírni egymást.
– Én… talán… – Lehunyom a szemem, és hátradőlök az ülésen.
 Hetvenkét órája próbálom lebeszélni magam a pánikolásról;
vegyes eredménnyel. Most nem törhetek meg. – Higgyétek el, ő az
utolsó ember, akivel közösen szeretnék egy házat. De Helena rám
hagyta a felét, és nekem szükségem van rá… Vagy egymilliárdos a
diákhitel-tartozásom, és D.C. eszelősen drága. Talán ott maradhatok
egy kicsit. Spórolhatok a lakbéren. Az költségvetésileg felelős döntés
lenne, nem?
Sadie a kezébe temeti az arcát, miközben Hannah harciasan
kijelenti:
– Mara, tíz perccel ezelőttig doktoranduszhallgató voltál. Alig
léped túl a szegénységi küszöböt. Ne hagyd, hogy kirúgjon abból a
házból!
– Talán nem is fogja zavarni! Igazából nagyon meglep, hogy ott
lakik. Ne értsd félre, a ház szép, de… – Elakadok, és a képekre
gondolok, amiket azokban az órákban láttam, amikor a Google Street
View-n újra és újra végiggörgettem a képkockákat, miközben
próbáltam felfogni, hogy Helena számára elég fontos voltam ahhoz,
hogy rám hagyjon egy házat. Csodaszép ingatlan, az biztos. De inkább
családi otthon. Nem ilyesmire számítanék egy nagymenő jogásztól,
aki valószínűleg óránként megkeresi egy európai ország éves GDP-
jét. – A nagymenő ügyvédek nem ötvenkilencedik emeleti
luxuslakásokban élnek aranybidékkel és brandypincével, meg
önmagukat ábrázoló szobrokkal? Amennyire én tudom, alig tölt időt
a házban. Úgyhogy egyszerűen csak őszinte leszek vele.
Elmagyarázom a helyzetemet. Biztos vagyok benne, hogy tudunk
olyan megoldást találni, ami…
– Megjöttünk – közli a sofőr mosolyogva. Viszonzom, kissé
erőtlenül.
– Ha fél órán belül nem írsz nekünk üzenetet – mondja Hannah
halálkomoly hangon –, azt fogom feltételezni, hogy a nagy olajcéges
Liam fogságban tart téged az alagsorában, és hívom a rendőrséget.
– Jaj, ne aggódj miatta! Emlékszel a kick-box órákra, amiket
harmadévesként vettem? És arra, amikor az eperfesztiválon fenéken
billentettem azt a fickót, aki megpróbálta ellopni a pitédet?
– Egy nyolcéves fiú volt, Mara. És nem billentetted fenéken, hanem
odaadtad neki a saját pitédet meg egy csókot a homlokára. Üzenj fél
órán belül, vagy hívom a zsarukat!
Dühösen nézek rá.
– Feltéve, hogy téged közben nem rabol ki egy jegesmedve.
– Sadie New Yorkban van, és gyorshívón van nála a D.C.-i
rendőrség száma.
– Jaja – bólint Sadie. – Most állítom be.
Abban a pillanatban elkezdek idegeskedni, ahogy kiszállok a
kocsiból, és csak rosszabb lesz, minél tovább vonszolom a
bőröndömet a járdán; egy nehéz szorongáslabdacs fészkeli be magát
lassan a szegycsontom mögé. Félúton megállok, hogy mély lélegzetet
vegyek. Hannah-t és Sadie-t hibáztatom, akik túl sokat aggódnak, és
úgy tűnik, fertőzőek. Nem lesz semmi bajom. Nem lesz itt semmi
gond. Liam Harding és én szép higgadtan elcsevegünk, és
megkeressük a lehető legjobb megoldást, ami kielégítő…
Körülnézek a kora őszi udvaron, és a gondolatmenetem elakad.
Egyszerű ház. Nagy, de nincs semmiféle formára nyírt sövény
szarság, sem rokokó pavilon, sem ijesztő kerti törpék. Csak egy
szépen nyírt pázsit egy tájkertészeti sarokkal, pár fa, amiket nem
ismerek, és egy nagy faveranda, amit kényelmesnek tűnő darabokkal
bútoroztak be. A késő délutáni napsütésben a vörös téglák meghitt,
otthonos benyomást kölcsönöznek a háznak. És úgy tűnik, a hely
minden négyzetcentijét sárga páfrányfenyő-levelek borítják.
Beszívom a fű, a fakéreg és a nap illatát, és amikor megtelik a
tüdőm, halkan felnevetek. Annyira könnyen bele tudnék szeretni
ebbe a helybe. Lehetséges lenne, hogy már meg is történt? Nálam ez a
legelső szerelem első látásra?
Talán Helena ezért hagyta rám a házat, mert tudta, hogy azonnal
kötődnék hozzá. Vagy talán a tudat, hogy azt akarta, hogy itt legyek,
felkészített, hogy megnyissam előtte a szívemet. Bárhogy is van, nem
számít; úgy érzem, ez a hely lehetne otthon, és Helena már megint a
minden lében kanál önmaga, ezúttal a túlvilágról. Végtére is folyton
azt hajtogatta, hogy mennyire szeretné, hogy igazán tartozzak
valahová.
„Tudod, Mara, látom rajtad, hogy magányos vagy”, mondogatta,
valahányszor beugrottam az irodájába. „Honnan tudod egyáltalán?”
„Mert akik nem magányosak, azok nem írnak fanfictionöket a Nagy Ő
franchise-hoz szabadidejükben.” „Ez nem fanfiction. Inkább metakommentár
az ismeretelméleti témákról, amik minden egyes részben előjönnek, és… a
blogomat sokan olvassák!”
„Figyelj, te fantasztikus fiatal nő vagy. És mindenki szereti a vörösöket.
Miért nem randizol az egyik kockával a csoportodból? Ideális esetben azzal,
akinek nincs komposztszaga.” „Mert mindegyikük pöcs, és folyton azt
kérdezgetik, hogy mikor lépek le, hogy háztartástanból szerezzek diplomát?”
„Mmm. Ez jó ok.”
Talán Helena végre rájött, hogy veszett ügy abban reménykedni,
hogy én megállapodom valaki mellett, és úgy döntött, hogy az
energiáit inkább arra fordítja, hogy letelepedjek valahol. Szinte látom
magam előtt, ahogy elégedett banyaként kacarászik, és ettől
milliószor jobban hiányzik.
Sokkal jobban érzem magam, a bőröndömet otthagyom a veranda
mellett (senki nem fogja ellopni, így nem, tele elborult MARADJ
HIGGADT, ÉS HASZNOSÍTS ÚJRA meg NEHÉZ JÓ BOLYGÓKAT
TALÁLNI és BÍZZ BENNEM, KÖRNYEZETMÉRNÖK VAGYOK
matricákkal). Egyik kezemmel végigszántok hosszú fürtjeimen,
remélem, hogy nem túl kócosak (valószínűleg azok). Emlékeztetem
magam, hogy valószínűtlen, hogy Liam Harding fenyegetést
jelentene; csak egy gazdag, elkényeztetett, nagyra nőtt gyerek, akiben
annyi a mélység, mint egy szörfdeszkában, és aki nem tud
megfélemlíteni; aztán felemelem a karom, hogy csengessek.
Csakhogy az ajtó kitárul, mielőtt nekilátnék, és hirtelen ott állok…
Egy mellkas előtt.
Egy széles mellkas előtt, ami jól kirajzolódik az ing alatt. Meg egy
nyakkendő alatt. És egy sötét öltönyzakó alatt.
A mellkas más testrészekhez kapcsolódik, de olyan széles, hogy
egy pillanatig csak azt látom. Aztán sikerül elfordítanom a
tekintetemet, és végre észreveszem a többit: az öltöny maradékát
hosszú, izmos lábak töltik meg. A vállak és a karok mérföldekre
nyúlnak. Szögletes áll és telt ajkak. Rövid, sötét haj, és alig egy
árnyalattal sötétebb szempár.
Ami – jövök rá – rám szegeződik. Ugyanazzal a mohó, értetlen
érdeklődéssel fürkész engem, amit én is átélek. Úgy tűnik, a férfi
képtelen félrenézni, mintha valamilyen alapvető, mélyen fizikai
szinten megbabonázták volna. Ami megkönnyebbülés, mert én sem
tudok félrenézni. Nem akarok.
Szinte gyomorszájon vág, mennyire jóképűnek találom. Megzápul
tőle az agyam, és elfelejtem, hogy egy idegen előtt állok. Hogy talán
mondanom kellene valamit. Hogy a forróság, ami elönt, az talán
illetlen.
Megköszörüli a torkát, ugyanolyan zavartnak tűnik, mint ahogy
én érzem magam.
Elmosolyodom.
– Helló! – köszönök kissé kifulladva.
– Helló! – Pont ugyanúgy hangzik. Megnedvesíti az ajkát, mintha
hirtelen kiszáradt volna a szája, és hűha! Jól áll neki. – Én…
Segíthetek? – A hangja gyönyörű. Mély. Telt. Kicsit rekedt. Hozzá
tudnék menni ehhez a hanghoz, el tudnék merülni ebben a hangban.
Örökké hallgatnám, és le tudnék mondani minden más hangról. De
talán előszőr válaszolnom kéne a kérdésre.
– Te… izé… itt laksz?
– Azt hiszem – feleli, mintha túlságosan le lenne taglózva ahhoz,
hogy emlékezzen. Amitől elnevetem magam.
– Szuper! Azért jöttem… – Miért is jöttem? Á, igen! – Én… Liamet
keresem. Liam Hardingot. Tudod, hol találom?
– Én vagyok. Én vagyok ő. – Újra a torkát köszörüli. Elvörösödik?
– Vagyis én vagyok Liam.
– Ó! – Ó, ne! Jaj, ne! Ne, ne! Ne! – Mara vagyok. Mara Floyd. A…
Helena barátja. A ház miatt jöttem.
Liam viselkedése azonnal megváltozik.
Egy pillanatra lehunyja a szemét, mint amikor tragikus,
leküzdhetetlen hírt kap az ember. Egy pillanatra úgy néz ki, mint akit
elárultak, mintha valakitől értékes ajándékot kapott volna, amit
kibontás után el is vettek tőle.
– Te vagy az. – Gyönyörű hangjában keserűség csendül.
Megfordul, és végigmasírozik a folyosón. Egy pillanatig
tétovázom, azon tűnődöm, mit tegyek. Nem csukta be az ajtót,
úgyhogy azt akarja, hogy kövessem. Ugye? Fogalmam sincs. Bárhogy
is van, enyém a fél ház, úgyhogy valószínűleg nem követek el
birtokháborítást. Vállat vonok, és utánasietek, próbálok lépést tartani
a sokkal hosszabb lábával, a környezetből szinte semmit sem látok,
míg el nem érünk a nappaliig.
Ami elképesztő. Ez a ház csupa nagy ablak és keményfa padló…
Te jó ég, az egy kandalló? Mályvacukrot akarok sütni benne. Meg
akarok pirítani egy egész malacot. Almával a szájában.
– Annyira örülök, hogy végre szemtől szembe beszélhetünk –
mondom Liamnek kicsit levegő után kapkodva. Végre magamhoz
térek abból… bármi is történt az ajtóban. A csuklómon lévő karkötőt
birizgálom, nézem, ahogy felír valamit egy darab papírra. – Őszinte
részvétem. A nagynénéd volt a kedvenc élő személyem az egész
világon. Nem vagyok benne biztos, miért hagyta rám a házat, és
tudom, hogy ez a közös tulajdon kicsit váratlan, de…
Elakadok, amikor összehajtja a papírt, és nekem adja. Olyan
magas, hogy meg kell emelnem az állam, hogy a szemébe nézzek.
– Ez meg mi? – Nem várom meg a választ, kihajtogatom.
Egy számot írtak rá. Egy számot nullákkal. Sokkal. Zavartan
felnézek.
– Mit jelentsen ez?
Állja a tekintetemet. Nyoma sincs a zavart, tétova embernek, aki
pár perccel korábban fogadott. Liamnek ez a verziója ridegen jóképű
és magabiztos.
– Pénz.
– Pénz? Bólint.
– Nem értem.
– A fél házadért – mondja türelmetlenül, és hirtelen leesik:
megpróbál kivásárolni.
Lenézek a papírra. Egész életemben nem volt ennyi pénzem… és
nem is lesz. A környezetmérnökség? Úgy tűnik, nem jövedelmező
karrier. És nem tudok sokat az ingatlanokról, de úgy tippelem, hogy
ez az összeg sokkal nagyobb, mint a ház valódi értéke.
– Sajnálom! Azt hiszem, ez félreértés. Én nem fogok… Én nem… –
Mély levegőt veszek. – Nem hiszem, hogy el akarom adni.
Liam kifejezéstelenül mered rám.
– Nem hiszed?
– Nem. Mármint nem akarom eladni. Kurtán biccent egyet.
– Még mennyi?
 – Tessék?
– Még mennyit akarsz?
– Nem, én… engem nem érdekel a ház eladása – ismétlem. –
Egyszerűen nem tehetem. Helena…
– A duplája elég?
– A duplá… te egyáltalán hogyan… hullákat temettél el a
virágágyások alá?
A szeme jégtömb.
– Még mennyi?
Figyel rám egyáltalán? Miért ilyen hajthatatlan? Hova tűnt a cuki,
kisfiús pirulás? Az ajtóban annyira…
Tökmindegy. Egyértelműen tévedtem.
– Egyszerűen nem adhatom el. Sajnálom! De talán kitalálhatnánk
valami mást az elkövetkező néhány napban? Nincs hol megszállnom
D.C.-ben, ezért úgy gondoltam, kis időre beköltözöm…
Néma nevetéssel kifújja a levegőt. Aztán rájön, hogy komolyan
beszélek, és a fejét rázza.
– Nem.
– Hát… – próbálok észszerű lenni. – A ház, úgy tűnik, nagy és…
– Nem költözöl be. Mély levegőt veszek.
– Értem. De a pénzügyi helyzetem nagyon bizonytalan. Két nap
múlva kezdek az új munkahelyemen, és nagyon közel van. Gyalog.
Ez tökéletes hely, hogy egy darabig itt éljek, amíg újra talpra nem
állok.
– Most adtam át neked a megoldást minden pénzügyi
problémádra. Összerezzenek.
– Tényleg nem ilyen egyszerű. – Vagy talán mégis. Nem tudom,
mert egyszerűen nem tudom elfelejteni a hortenziákon megülő
páfrányfenyő-leveleket, és azon tűnődöm, hogyan nézhetnek ki
tavasszal. Talán Helena azt akarta volna, hogy minden évszakban
lássam a kertet. Ha azt akarta volna, hogy eladjam, egy rakás
készpénzt hagyott volna rám. Igaz? – Több oka is van, amiért inkább
nem adnám el. De találhatunk megoldást. Például én, mondjuk,
átmenetileg bérbe adhatnám neked az én házfelemet, a pénzt pedig
arra használnám, hogy máshol lakjak? – Úgy továbbra is
megtarthatnám Helena ajándékát. Nem lennék Liam útjában, viszont
É
a szegénységi küszöb fölött állnék. Vagyis kicsit fölötte. És a jövőben,
amikor Liam elveszi a barátnőjét (aki valószínűleg rajta van a Forbes
500-as vezérigazgató listáján, fel tudja sorolni a Dow Jones 30
legnagyobb cégét piaci érték szerint, és van kedvenc része a goop
hírlevelében), elköltözik egy McBirtokra a marylandi Potomacbe és
egy politika-közgazdasági dinasztiát alapít, visszajöhetek ide.
Beköltözhetek, ahogy úgy tűnik, Helena akarta volna. Már ha
addigra fizetésemelést kapok, és egyedül ki tudom fizetni a
vízszámlát.
Ez fair ajánlat, igaz? Tévedés. Mert Liam válasza az, hogy:
– Nem. – Anyám, imádja ezt a szót!
– De miért? Neked nyilván megvan a pénzed…
– Ezt egyszer és mindenkorra le akarom rendezni. Ki az
ügyvéded?
Épp az arcába röhögnék, és elsütnék egy viccet a „jogi
csapatomról”, amikor megszólal az iPhone-ja. Megnézi a kijelzőt, és
halkan káromkodik.
– Ezt fel kell vennem. Ne mozdulj! – utasít, az én ízlésemnek túl
parancsolgatóan. Mielőtt kimegy a nappaliból, felnyársal rideg,
szigorú tekintetével, és kijelenti: – Ez nem a te házad, és soha nem is
lesz!
És azt hiszem, ennyi.
Az a legutolsó mondat eldönti a dolgot. Vagyis a leereszkedő,
uralkodó, arrogáns beszédmodorral együtt, ahogy az elmúlt két
percben beszélt velem. Én úgy sétáltam be ebbe a házba, hogy készen
álltam produktív beszélgetést folytatni. Több lehetőséget is vázoltam
neki, de elzárkózott, és felmegy bennem a pumpa. Jogilag ugyanannyi
jogom van itt lenni, mint neki, és ha ezt nem hajlandó elismerni…
Hát, az neki nagy kár.
Harag bugyog fel a torkomban, négy darabra tépem a Liamtől
kapott papírt, és leteszem a dohányzóasztalra, hogy később
megtalálja. Aztán visszamegyek a verandára, fogom a bőröndömet,
és nekiállok keresni egy használaton kívüli hálószobát.
KÉPZELJÉTEK, írok Sadie-nek és Hannah-nak. A PHD-S MARA
FLOYD MOST KÖLTÖZÖTT BE AZ ÚJ HÁZÁBA. AMI
EGYÉRTELMŰEN ÉG.
 Kettő

Öt hónappal és két héttel korábban

Nekem erre nincs időm.

Elkések a munkából. Fél óra múlva megbeszélésem lesz. Még
fogat kell mosnom és meg kell fésülködnöm.
Tényleg nincs időm erre.
És mégis, amekkora bolond lettem, engedek a csábításnak.
Becsapom a hűtőajtót, megfordulok, nekitámaszkodom, amennyire
csak tudom, baljósan karba teszem a kezemet, és Liamre meredek a
hatalmas, nyitott konyha túlfeléről.
– Tudom, hogy használod a kávétejszínemet.
Ez elvesztegetett energia. Mert Liam csak áll a konyhasziget
mellett, olyan mozdulatlan, mint a pult gránitja, higgadtan vajaz egy
pirítóst. Nem vág vissza. Nem néz rám. Zavartalanul folytatja a
vajazást, és megkérdezi:
– Igazán?
– Nem vagy olyan ravasz, mint hiszed, haver! – A legjobb dühös
pillantásomat küldöm felé. – És ha ez valamilyen megfélemlítési
taktika, nem működik.
Bólint. Továbbra sem zavartatja magát.
– Értesítetted a rendőrséget?
– Tessék?
Megvonja a hülye széles vállát. Öltönyt visel, mert mindig öltönyt
visel. Egy szénszínű háromrészest, ami tökéletesen illik rá; és közben
egyáltalán nem, mert tényleg nincs gonosz nagyvállalati üzletember
fizikuma. Talán a kötelező „Végezz a Földdel!” tréningje alatt
olajfúróként gyakornokoskodott?
– Úgy tűnik, a kávétejszín állítólagos ellopása nagyon felzaklat
téged.
Szóltál a bűnüldöző szerveknek?
 Mély levegők. Mélyeket kell lélegeznem. D.C.-ben a gyilkosság
akár harmincévnyi börtönnel büntethető. Tudom, mert utánanéztem
egy nappal a beköltözésem után. De egyetlen esküdtszék sem ítélne
el engem; akkor nem, ha beszámolok a rémségekről, amiket az elmúlt
néhány hétben át kellett élnem. Liam halálát biztosan önvédelemnek
minősítenék. Talán még egy serleget is adnának.
– Liam, én próbálkozom. Tényleg próbálkozom, hogy ez
működjön. Meg se fordul a fejedben, hogy elgondolkodj, talán te
vagy a seggfej?
Ez alkalommal felnéz. A tekintete olyan fagyos, hogy az egész
testem reszket.
– Tényleg próbáltam. Egyszer. És épp, amikor majdnem áttörést
értem el, valaki elkezdte teljes hangerőn üvölteni a Jégvarázs
soundtrackjét.
Elvörösödöm.
– A szobámat takarítottam. Fogalmam sem volt, hogy itthon vagy.
– Mmm. – Liam bólint, aztán olyat tesz, amire nem számítok:
közelebb jön. Tesz néhány laza lépést, keresztülsétál a konyha
ultramodern berendezéseinek és klasszikus bútorainak gyönyörű
keverékén, aztán fölém magasodik. Úgy néz le rám, mintha én valami
hangyaprobléma lennék, amiről azt hitte, már rég megszabadult tőle.
Sampon és drága ruhaanyag illata van, és még mindig a kezében
tartja a vajazókést. Azzal le lehet szúrni valakit? Nem tudom, de
Liam Harding úgy néz ki, mint aki képes lenne meggyilkolni valakit
(vagyis engem) egy strandlabdával is. – A te érzelmi szupport
tejszíned nem árt a környezetnek, Mara? – kérdezi halk és mély
hangon. – Gondolj az ultrafeldolgozott élelmiszerek hatására! A
mérgező hozzávalókra. Arra a sok műanyagra.
Annyira leereszkedő! Meg tudnám harapni. Inkább kihúzom a
vállamat, és még közelebb lépek.
– Olyasmit szoktam csinálni, amiről valószínűleg te soha nem
hallottál:
újrahasznosításnak hívják.
– Valóban? – Leteszi a kést a pultra, és a mellettem álló
szemetesekre pillant, amiket azután tettem be, hogy beköltöztem.
Csordultig tele vannak, de csak azért, mert túl sok dolgom volt
ahhoz, hogy elvigyem őket a központba. És Liam tudja ezt.
– A környéken nincs átvevőpont. De úgy tervezem, hogy
elautózom a… Mit…?
Liam keze rákulcsolódik a derekamra, az ujjai olyan hosszúak,
hogy a hátamon és a köldököm fölött is összeérnek. Az agyam
hirtelen leáll. Mi a fenét…?
Felemel, míg már a padló fölött lógok, aztán erőlködés nélkül
arrébb visz, pár centivel a hűtő mellé. Mintha olyan könnyű lennék,
mint egy Amazonos doboz, egy olyan óriási, amibe valamilyen okból
csak egyetlenegy dezodort csomagolnak. Olyan felháborítóan
dadogok, amennyire csak tőlem telik, de egyáltalán nem figyel rám.
Helyette talpra állít, kinyitja a hűtőt, fog egy üveg málnakompótot, és
azt dohogja:
– Akkor jobb, ha nekilátsz! – egy utolsó hosszú, intenzív
pillantással.
Visszatér a pirítósához, én meg visszatérek ahhoz, hogy az
univerzumában nem létezem.
Csodás!
Kimorgolódom magam a helyiségből, félig izgatottan és teljes
mértékben gyilkos hangulatban, még mindig érzem, ahogy a két
kéztöve belenyomódik a bőrömbe. Álmában. Esküszöm, hogy rohadtul
alvás közben fogom kinyírni! Amikor a legkevésbé számít rá. Aztán úgy
fogok ünnepelni, hogy üres tejszínes üvegeket dobálok a hullájára.
Tíz perccel később annyira dühös vagyok, hogy izzadok, a
munkába sétálok épp, miközben vész ventiláló videóhívást
(ventihívást) bonyolítok Sadie-vel. Az elmúlt néhány hétben sokszor
volt ilyen. Sokszor.
– …még csak nem is iszik kávét. Vagyis vagy lehúzza a tejszínt a
vécén, hogy kiakasszon, vagy úgy nyakalja, mint a vizet; és őszintén
nem tudom, melyik forgatókönyv lenne rosszabb, mert egyrészt, egy
adag kábé hatszáznegyven kalória, és Liam mégis megoldja, hogy a
testzsírja csak három százalék legyen, másrészt az, hogy a zsúfolt
napirendjében időt szán arra, hogy megfosszon engem a tejszínemtől,
példátlanul kegyetlen gesztus, amit soha senkinek nem kellene… –
Elhallgatok, amikor meglátom Sadie vidám arcát. – Mi van?
 – Semmi. Hunyorgok.
– Furán nézel rám?
– Nem! Nem. – Együttérzőn rázza a fejét. – Csak…
– Csak?
– Liamről beszéltél megállás nélkül… – felvonja az egyik
szemöldökét – nyolc teljes perce, Mara.
Az arcom lángol.
– Sajnálom, én…
– Ne érts félre! Imádom ezt. Az éltet, hogy hallgatom, ahogy
puffogsz, tízből tízes, ajánlanám. Csak úgy érzem, hogy ilyennek még
soha nem láttalak, tudod? Öt évig együtt éltünk. Általában csupa
kompromisszum vagy és harmónia, meg Imagine all the people…
Próbálom nem állandó tűzokádó dühben élni az életemet. A
szüleim olyan emberek voltak, akiknek valószínűleg soha nem lett
volna szabad gyereket vállalniuk: szétszórtak voltak, ridegek,
türelmetlenül várták, hogy elköltözzek, hogy a gyerekkori szobámból
cipőgardróbot csinálhassanak. Azért tudom, hogyan lakjak együtt
másokkal és minimalizáljam a konfliktust, mert tizenhét éves korom
óta ezt csinálom; tíz éve. Az élni és élni hagyni létfontosságú készség
bármilyen közös élettérben, és nekem gyorsan kellett elsajátítanom.
És mégis elsajátítottam. Tényleg. Csak nem vagyok benne biztos,
hogy akarom-e Liam Hardingot élni hagyni.
– Én próbálkozom, Sadie, de nem én tekerem le folyton azt a
nyavalyás termosztátot fagypontra. Ki nem veszi a fáradtságot, hogy
lekapcsolja a lámpákat, mielőtt elmegy? A villanyszámlánk kész
őrület! Két napja munka után hazaértem, és az egyetlen, akit a házban
találtam, valami random pasi volt a kanapémon, aki megkínált a saját
sajtos kekszemmel. Azt hittem, bérgyilkos, akit Liam bérelt fel, hogy
kinyírjon.
– Te jó ég! Az volt?
– Nem. Calvin, aki tragikus módon milliószor kedvesebb nála. A
lényeg az, hogy Liam az a fajta lakótárs, aki áthív másokat, amikor
nincs otthon, anélkül, hogy szólna neked. És mi a fenéért nem tud
köszönni, amikor találkozunk? És pszichológiailag képtelen becsukni
a konyhaszekrényeket? Van valamilyen mélyen gyökerező traumája,
ami arra sarkallja, hogy a házat kizárólag fákat ábrázoló fekete-fehér
nyomatokkal dekorálja? Tud róla, hogy nem kell becsapnia az ajtót,
valahányszor kimegy? És tényleg mindenképpen muszáj a hülye
haverjainak minden áldott hétvégén átjönni videojátékozni a… –
Átérek az úton, és ránézek a képernyőre. Sadie elgondolkodva
harapdálja az alsó ajkát. – Mi az?
– Csak mondtad és mondtad, és úgy tűnt, nincs igazán szükséged
rám, úgyhogy csináltam valamit.
– Valamit?
– Rágugliztam Liamre.
– Mi? Miért?
– Mert szeretek arcot kapcsolni az emberekhez, akikről hetente
hosszú órákat beszélek.
– Bármit is csinálsz, ne kattints az oldalára az FGP Corp honlapján!
Ne adj nekik kattintást!
– Túl késő. Ami azt illeti, szerintem…
– Mintha a globális felmelegedés és a kapitalizmus
szerelemgyereke lenne, aki épp egy bodybuilding korszakot él át.
– Izé… Én azt akartam mondani, hogy szerintem cuki. Fújtatok.
– Amikor ránézek, csak a tejszín nélküli kávékat látom, amiket
attól a naptól fogva iszom, hogy beköltöztem. – És talán néha, csak
néha, emlékszem arra az izgatott, elképedt pillantásra, ahogy azelőtt
nézett rám, hogy megtudta volna, ki vagyok. Egy kicsit gyászolom.
De kit akarok becsapni? Biztosan hallucináltam.
– Felajánlotta újra, hogy kivásárol? – kérdezi Sadie.
– Nem igazán vesz tudomást a létezésemről. Vagyis azt kivéve,
hogy néha úgy bámul rám, mintha valami csótány lennék, ami
beszennyezi a makulátlan életterét. De az ügyvédje kétnaponta
nevetséges kivásárlási ajánlatokat küld. – Úgy harminc méterre már
látom a munkahelyem épületét. – De nem fogom megtenni.
Megtartom az egyetlen dolgot, amit Helena rám hagyott. És amikor
anyagilag jobb helyzetben leszek, egyszerűen kiköltözöm. Nem fog
túl sokáig tartani, legfeljebb néhány hónapig. És addig…
– Feketekávé? Felsóhajtok.
– És addig keserű, undorító kávét iszom.
 Három

Öt hónappal és egy héttel korábban

Drága Helena! Ez fura.

Ez fura?
Ez valószínűleg fura.
Úgy értem, halott vagy. Én meg itt vagyok és levelet írok neked. Amikor
még nem is vagyok benne biztos, hogy hiszek-e a túlvilágban. Igazság szerint
már a középiskolában felhagytam azzal, hogy eszkatológiai dolgokon filózzak,
mert csak szorongtam tőle és kiütéses lettem a bal hónaljamban (soha nem a
jobban; azzal mi van?). És nem mintha valaha megoldanék egy olyan
rejtélyt, ami olyan nagy gondolkodókon fogott ki, mint Foucault vagy
Derrida, vagy az a borzas barkójú, szifiliszes, lebetűzhetetlen nevű német
pacák.
De elkalandozom.
Több mint egy hónapja mentél el, és a dolgok visszatértek a régi
kerékvágásba. Az emberiséget még mindig a markában tartják a kapitalista
összeesküvések; még meg kell találnunk a módját, hogyan lassítsuk le a
közelgő katasztrófát, amit az antropogenikus éghajlatváltozás jelent; hordom
a „Mentsd meg a méheket & adóztasd meg a gazdagokat!” pólót, amikor
futni megyek. A szokásos. Nagyon szeretem a munkámat, amit az EPA-nál
végzek. (Egyébként nagyon köszönöm azt az ajánlólevelet; nagyon hálás
vagyok, hogy nem említetted azt, amikor letetted az óvadékot Sadie-ért,
Hannah-ért és értem azután a gátellenes tüntetés után. Az amerikai
kormány annak nem örült volna.) Ott van az a kis apróság, hogy én vagyok
az egyedüli nő a hat fős csapatban, és a pasik, akikkel dolgozom, úgy tűnik,
azt hiszik, hogy az én pépes, női agyam képtelen felfogni olyan kifinomult
fogalmakat, mint… a Föld gömbölyűsége, azt hiszem… A minap Sean, a
csoportvezetőm harminc percet töltött azzal, hogy elmagyarázza nekem a
saját doktori disszertációmat. Nagyon élénk fantáziaképeim támadtak arról,
hogy fejbe vágom, és a hulláját beépítem a kád alá, de valószínűleg ezt már
mind tudod. Valószínűleg csak mindentudóan üldögélsz egy felhőn egész
nap. Kekszet majszolsz. Néha hárfázol. Te lustaság!
Azt hiszem, azért írom neked ezt a levelet, amit soha, de soha nem fogsz
elolvasni, mert azt kívánom, bár beszélhetnék veled. Ha az életem egy film
lenne, odamasíroznék a sírodhoz, és kiönteném a szívemet, míg egy közkincs
D-mol szimfónia szólna a háttérben. De mivel Kaliforniában temettek el
(kényelmetlen, ugye?), így a levélírás az egyetlen elérhető lehetőség.
Mindezzel azt akarom mondani: először is, hiányzol. Nagyon. Kurvára
nagyon-nagyon! Hogy hagyhattál itt egyedül? Kár, Helena. Kár!
Másodszor: nagyon, nagyon hálás vagyok, hogy rám hagytad ezt a házat.
Ez a legjobb, legotthonosabb hely, amiben valaha laktam, az tuti. Hétvégente
a télikertben olvasok. Őszintén, sosem hittem volna, hogy beteszem a lábam
egy előcsarnokos házba anélkül, hogy a biztonságiak kísérnének ki. Én csak…
Korábban sosem volt olyan hely, ami az enyém lett volna. Egy hely, ami ott
lesz, történjék bármi. Ha úgy tetszik, egy biztos kikötő. Érzem a jelenlétedet,
ha itthon vagyok, még akkor is, ha valószínűleg a 70-es években tetted be ide
a lábadat utoljára útban hazafelé egy női egyenjogúsági tüntetésről. És ne
aggódj, szeretettel gondolok arra, hogy utálod a csöpögős dolgokat, és szinte
hallom, ahogy azt mondod: állj le ezzel a szarsággal! Úgyhogy úgy lesz.
Harmadszor, és ez inkább kérdés, mint kijelentés: Nem bánnád, ha
kinyírnám az unokaöcsédet? Mert nagyon közel állok hozzá. Mármint…
nagyon közel. Gyakorlatilag most is épp ledöföm egy krumplihámozóval. Bár
most jut eszembe, hogy talán pontosan ezt akartad. Hiszen a hosszú évek
alatt, amióta ismertelek, soha nem említetted Liamet. Pedig ő pont olyan
cégnek dolgozik, aminek a fő termékei üvegházhatású gázok, úgyhogy talán
utáltad őt? Talán az egész barátságunk egy hosszú mesterterv, amiről
tudtad, hogy úgy ér véget, hogy fékfolyadékot öntök a legkevésbé kedvelt
rokonod teájába. Ez esetben szép munka! És utállak.
Adhatnék egy átfogó listát a rettenetességéről (van egy a Jegyzetek
alkalmazásomban), de azt szeretem Zoomon keresztül Sadie-re és Hannah-ra
zúdítani. Én csak… azt hiszem, szeretném megérteni, miért sodortál az
egyik legszarházibb szarházinak az útjába az egész országban. A világon. Az
egész rohadt Tejúton. Már csak ahogy rám néz… ahogy nem néz rám.
Egyértelműen úgy gondolja, hogy fölöttem áll és…
 Megszólal a csengő. Megállok a mondat közepén és a bejárathoz
szaladok. Ami kábé két teljes percembe telik, ami bizonyítja a
véleményemet, hogy ez a ház bőven elég nagy két embernek.
Bár azt mondhatnám, hogy Liam Hardingnak szar ízlése van a
lakberendezésben! Hogy rosszul használja az inspiráló idézetes
matricákat, műanyag gyümölcsöt vesz az IKEA-ban, mindenhova
neon fénycsöveket ragaszt. Sajnos vagy tudja, hogyan rakjon össze
egy egész szép belső berendezést, vagy az FGP Corptól kapott véres
pénzből felfogadott valakit, aki profi ebben. Ez a hely a tradicionális
és a modern tárgyak elegáns egyvelege; szinte biztosra veszem, hogy
bárki is rendezte be, az helyesen tudja használni a színskála szót egy
mondatban, és ahogy a mélyvörösek, erdőzöldek és lágy szürkék
kiegészítik a keményfa padlókat, az kicsit több mint véletlen. És ott
van az is, hogy minden olyan… egyszerűnek látszik. Egy ilyen nagy
házban, mint ez, én kísértésbe esnék, hogy minden szobát
telepakoljak asztalokkal, tálalókkal és szőnyegekkel, de Liam
valahogy a legszükségesebbekre korlátozta magát. Kanapék, néhány
kényelmes szék, könyvekkel teli polcok. Ennyi. A ház tágas, tele
fénnyel, a dekoráció elszórt és meleg tónusú, de annál gyönyörűbb.
„Minimalista”, mondta nekem Sadie, amikor videós túravezetést
tartottam. „És nagyon ügyesen össze van rakva.” Azt hiszem,
válaszul vicsorogtam.
És aztán ott vannak a képek a falakon, amik sajnos egyre jobban
hozzám nőnek. Képek tavakról napfelkeltekor és vízesésekről
napnyugtakor, sűrű erdőkről és magányos fákról, fagyos földről és
virágzó mezőkről. Néhány vadállat, ami éli az életét, mindig fekete-
fehérben. Nem tudom, miért, de azon kapom magam, hogy bámulom
őket. A keretezés egyszerű, a téma hétköznapi, de van bennük
valami. Mintha bárki is készítette volna ezeket, kapcsolódott volna a
környezethez. Mintha megpróbálta volna valóban megragadni a
jelenségeket, hazavinni belőlük egy darabot.
Kerestem, ki lehet a fotós, de nem találtam szignót. Valószínűleg
amúgy is valami éhező egyetemista a Georgetowni Egyetemről. A
lelkét is beleadta ebbe a sorozatba, remélve, hogy megveszi valaki,
aki értékeli a művészetet, és ehelyett itt vannak. Egy hatalmas seggfej
a tulajdonos. Lefogadom, hogy ezeket nem is Liam választotta ki.
Lefogadom, hogy csak adójóváírásért vette meg őket. Talán úgy
gondolta, hogy hosszútávon egy szép gyűjtemény van olyan jó, mint
a részvényosztalék.
– Szükségem lesz egy aláírásra – mondja a UPS-es pasas, amikor
kinyitom az ajtót. Rágózik, és kábé tizenöt évesnek látszik. Belül
aggastyánnak érzem magam. – Maga nem William K. Harding, ugye?
William K. Ez szinte cuki. Utálom.
– Nem.
– Itthon van?
– Nem. – Hála az égnek!
– Ő a maga férje?
Felröhögök. Aztán még többet nevetek. Aztán rájövök, hogy a
UPS-es pasi úgy hunyorog rám, mintha én lennék a gonosz nyugati
boszorkány.
– Izé, nem. Bocs! Ő az én… lakótársam.
– Értem. Aláírná a lakótársa helyett?
– Persze. – A tollért nyúlok, de a kezem megáll a levegőben,
amikor meglátom az FGP Corp logóját a borítékon.
Utálom őket. Még jobban, mint ahogy Liamet utálom. Nem csak
otthon keseríti meg az életemet, amikor reggel fél nyolckor füvet nyír
a hétnek azon az egy napján, amikor sokáig alhatok, de sért azzal,
hogy az egyik szakmai ősellenségemnek dolgozik. Az FGP Corp az
egyike azoknak a nagy tömörüléseknek, amik folyton
környezetvédelmi zűrt kavarnak. Egy rakás túliskolázott pacák
hétezer dolláros öltönyben, akik biotoxinokat szórnak szerteszét a
világban, egyáltalán nem törődve a barna gödényekkel (és az
emberiség teljes jövőjével, de én személy szerint jobban kötődőm a
gödényekhez, amik nem követtek el semmit, hogy ezt érdemeljék).
A vastag, bélelt borítékra meredek. Liam aláírna egy EPA
borítékot a nevemben? Kétlem. Vagy talán megtenné. Aztán rákötné
a piros lufikra, amiket Pennywise barátjától kapott, és nézné, ahogy
eltűnik a naplementében. Már 73%-ban biztos vagyok abban, hogy ő
dugja el a zoknijaimat. Már négy pár hiányzik, az ég szerelmére.
– Ami azt illeti… – Mosolyogva hátralépek, élvezkedem saját
kicsinyességemben. Helena, nagyon büszke lennél. – Valószínűleg nem
kellene aláírnom helyette. Fogadok, hogy szövetségi bűntény, vagy
ilyesmi.
A UPS-es fickó a fejét rázza.
– Tényleg nem az. Vállat vonok.
– Ki tudhatja?
– Én. Konkrétan ez a munkám.
– Amit csodálatosan végre is hajt. – Ragyogóan mosolygok rá. –
De akkor sem veszem át a borítékot. Kér egy csésze teát? Egy pohár
bort? Sajtos kekszet?
A homlokát ráncolja.
– Biztosan nem? Ez expressz kézbesítés. Valaki sokat fizetett, hogy
még ma átadják. Valószínűleg nagyon sürgős szarság, amire William
K-nek szüksége lesz, amint hazaér.
– Így van. Nos, úgy tűnik, ez William K. problémája. A futár
füttyent.
– Ez szívtelen. – Úgy hangzik, mintha csodálna. Vagy csak rémült.
– És mi a baj szegény William K-vel? Nem hajtja le a vécéülőket?
– Külön fürdőszobánk van. – Végiggondolom. – De biztosra
veszem, hogy így van. Arra a nagyon valószínűtlen eshetőségre
készülve, hogy egyszer az övét használom.
Bólint.
– Tudja, amikor a húgom főiskolára járt, volt egy szobatársa, akit
utált. Háborúról beszélek. Végig üvöltöztek egymással. A testvérem
egyszer egész listát írt a telefonjában mindarról, amit utált a pasiban,
és összeomlott tőle az emlékeztető alkalmazása. Annyira hosszú volt.
Ajaj! Ez ismerősen hangzik.
– Mi lett a húgával?
Keresztbe teszem az ujjam, hogy a válasz ne az legyen, hogy:
Életfogytig tartó büntetését tölti egy közeli átnevelő intézetben, amiért
álmában leborotválta a fickó haját és rátetoválta a fejére, hogy „Rossz ember
vagyok.”. És mégis, amit a UPS-es pasi mond, az tízszer felkavaróbb.
– Jövő júniusban házasodnak. – A fejét csóválja, és integetve
megfordul. – Ki érti ezt!
 Egy koncertről álmodom; egy rossz koncertről.
Tényleg inkább zaj, mint zene. Az a fajta ’70-es évekbeli német
szar, ami Liamnek bakelitlemezen van meg, és néha lejátssza, amikor
az egyik barátja átjön lövöldözős játékokat játszani. Hangos,
visszataszító, bosszantó, és úgy érzem, órákon át tart. Aztán
felébredek, és három dologra jövök rá:
Először is, szörnyen fáj a fejem. Másodszor, az éjszaka közepe van.
Harmadszor, a zaj-zene igazából átlagos zaj, és a földszintről jön.
Betörők. Betörtek. Még csak meg sem próbálnak csendben lenni;
valószínűleg fegyverük van.
Ki kell jutnom. Hívni a 911-et. Figyelmeztetnem kell Liamet, és
gondoskodni róla, hogy ő…
Homlokráncolva felülök.
– Liam. – Hát persze.
Kilendülök az ágyból, és kimasírozok a szobámból. A lépcső
felénél járok, amikor eszembe jut: a fürtjeim kócosak, nincs rajtam
melltartó, és a sortom már tizenöt éve is túl kicsi volt, amikor ingyen
megkaptam a középsuliban a lacrosse mezem részeként. Hát, nagy
kár. Liamnek el kell viselnie, és a „Nincs B-bolygónk” pólómat is.
Talán tanul belőle valamit.
Mire a konyhába érek, azt fontolgatom, hogy a következő hat
hónapban minden áldott éjjel kézi megafonnal fogok rárontani
álmában.
– Liam, tudod te egyáltalán, hány óra? – robban ki belőlem. – Te
mégis mit…
Nem tudom biztosan, mire számítottam. Arra biztosan nem, hogy
a hűtő tartalma a pult minden centijét elfoglalja; arra biztosan nem,
hogy azt látom, hogy Liam eltökélten mészárol egy zellert, mintha az
ellopta volna a parkolóhelyét; arra biztosan nem, hogy meztelen,
nagyon meztelen deréktól felfelé. Kockás pizsamaalsójának alacsony a
dereka.
Nagyon alacsony.
– Lennél szíves felvenni valamit? Mondjuk bébifókaprém-kabátot,
vagy ilyesmit?
Nem hagyja abba a zeller szeletelését. Nem néz fel rám.
 – Nem.
– Nem?
– Nem fázok. És itt lakom.
Én is itt lakom. És minden jogom megvan ahhoz, hogy ne nézzem
azt a téglafalat, amit mellkasnak nevez a saját konyhámban, aminek
nyugtató környezetnek kellene lennie, ahol anélkül fogyaszthatok
ételt, hogy random férfi mellbimbókat kellene bámulnom. Mégis úgy
döntök, hogy annyiban hagyom a dolgot és az agyam hátsó
szegletébe száműzöm. Mire készen állok majd, hogy kiköltözzek,
amúgy is terápiára lesz szükségem. Mit számít még egy
feldolgozandó trauma? Jelen pillanatban csak vissza akarok menni
aludni.
– Mit csinálsz? – kérdezem.
– Az adóvisszatérítésemet. Pislogok.
– Én… Hogy mi?
– Minek látszik, mit csinálok? Megfeszülök.
– Nem tudom, minek látszik, de úgy hangzik, mintha serpenyőket
ütögetnél össze.
– A zaj szerencsétlen mellékhatása annak, hogy vacsorát készítek.
– Biztosan végzett a zellerrel, mert egy paradicsom szeletelésével
folytatja – az az én paradicsomom? –, és továbbra is levegőnek néz.
– Ó, és ez tök normális, igaz? Ötfogásos menüt főzni hétköznap
hajnali egy óra huszonhét perckor?
Liam végre felnéz a szemembe, és van valami nyugtalanító a
tekintetében. Nyugodtnak tűnik. Nyugodtnak tűnik, de tudom, hogy
nem az. Dühös, mondom magamnak. Nagyon, nagyon dühös. Tűnj el
innen!
– Akartál valamit? – A hangneme megtévesztően udvarias, és az
önvédelmem egyértelműen még az ágyban alszik.
– Igen, azt akarom, hogy vedd lejjebb a hangerőt! És ajánlom, hogy
az ott ne az én paradicsomom legyen!
Liam a felét a szájába pottyantja.
– Tudod – mondja tárgyilagosan, miközben rág, sikerül teli szájjal
beszélnie és közben úgy néz ki, mint sokgenerációnyi gazdagság
arisztokratikus eredménye. – Általában nem szokásom ébren lenni
hajnali egy huszonnyolckor.
 – Micsoda véletlen! Nekem sem volt az, mielőtt megismertelek
téged.
– De ma – vagyis tegnap – a vezetésem alatt álló teljes jogi
csapatnak éjfél utánig kellett dolgoznia. Néhány nagyon fontos
hiányzó irat miatt.
Megfeszülök. Nem célozhat arra…
– Ne aggódj, az iratok meglettek. Végül. Miután a főnököm
lehordott engem és az egész csapatomat. Úgy tűnik, valami balul sült
el a kézbesítéskor. – Ha lézerszemmel tudna embereket felperzselni,
már rég elporladtam volna. Nyilvánvalóan mindent tud a délutáni
kis düh-akciómról.
– Figyelj! – Mély lélegzetet veszek. – Nem ez volt a legbüszkébb
pillanatom, de nem vagyok a személyi asszisztensed. És nem értem,
az miért jogosít fel arra, hogy itt csörömpölj a ház összes edényével
éjnek évadján. Holnap hosszú napom lesz, szóval…
– Ahogy nekem is. És ahogy el tudod képzelni, ma is az volt. És
éhes vagyok. Vagyis nem leszek halkabb. Legalábbis addig nem,
amíg nem vacsoráztam.
Körülbelül tíz másodperccel ezelőttig hűvös, megfontolt dühöt
éreztem. Hirtelen kész vagyok kicsavarni a kést Liam kezéből és
megvágni a nyaki ütőerét. Csak egy picikét. Csak, hogy vérezzen.
Nem fogom, mert nem hiszem, hogy nekem való lenne a börtön, de
nem is fogom annyiban hagyni a dolgot. Próbáltam kimérten
válaszolni, amikor nem volt hajlandó megengedni, hogy
napelempaneleket tegyek be, amikor kidobta a serpenyős brokkolis
kajámat, mert „mocsár” szaga volt, amikor kizárt a házból, míg én
elmentem futni. De ez az utolsó csepp. Befejeztem! Betelt a poharam.
– A rohadt életbe, most viccelsz?
Liam olívaolajat önt egy serpenyőbe, beleüt egy tojást és úgy
tűnik, visszatér az alapbeállításához: megfeledkezik arról, hogy
létezem.
– Liam, akár tetszik, akár nem, én… itt… élek… Nem csinálhatod
azt, amit csak akarsz!
– Érdekes. Úgy tűnik, te pontosan azt csinálod.
– Miről beszélsz? Te omlettet csinálsz hajnali kettőkor, én pedig
arra kérlek, hogy ne tedd.
 – Igaz. Bár az tény, hogy ha elmosogattál volna a héten, akkor nem
kellett volna olyan hangosan mosogatnom…
– Jaj, fogd be! Nem mintha te nem hagynád folyton szerteszét a
cuccaidat a házban.
– Én legalább nem halmozok szemetet a kuka tetejére, mintha egy
dadaista szobor lenne.
A hang, ami kijön a számon… az szinte megijeszt.
– Istenem! Lehetetlen elviselni téged!
– Az nagy kár, mert itt vagyok.
– Akkor költözz el, a kurva életbe!
Csend ereszkedik ránk. Fülsüketítő, súlyos, nagyon kényelmetlen
csend. Mindkettőnknek pont erre van szüksége, hogy újra és újra
lejátsszuk a szavaimat a fejünkben. Aztán Liam megszólal. Lassan.
Megfontoltan. Ijesztő dühvel.
– Tessék?
Azonnal megbánom. Amit mondtam, és ahogy mondtam.
Hangosan. Vehemensen. Sok minden vagyok, de kegyetlen az nem.
Nem számít, hogy Liam Harding olyan érzelmi skáláról tanúskodik,
mint egy dió. Bántó dolgot mondtam és bocsánatkéréssel tartozom.
Nem mintha különösebben akarnék, de kellene. A gond az, hogy nem
bírom megállni, hogy ne folytassam.
– Mit keresel egyáltalán itt, Liam? Az olyan emberek, mint te
általában nagy udvarházakban laknak kényelmetlen bézs bútorokkal,
hét fürdőszobával és túlárazott műalkotásokkal, amiket nem értenek.
– Olyan emberek, mint én?
– Igen. Olyanok, mint te. Zéró erkölccsel és túlságosan sok
pénzzel.
– Te mit keresel itt? Kábé ezerszer felajánlottam, hogy megveszem
a házrészedet.
– Én pedig nemet mondtam, úgyhogy kábé
kilencszázkilencvenkilencet megspórolhattál volna. Liam, nincs olyan
ok, ami miatt itt akarnál lakni ebben a házban.
– Ez az én családom háza!
– Ez legalább annyira Helena háza volt, mint a tiéd, és…
– Helena rohadtul halott.
 Kell néhány pillanat, hogy teljesen felfogjam Liam szavait.
Hirtelen elfordul a tűzhelytől, aztán ott áll félmeztelenül a mosogató
előtt, a keze a pult szélét markolja, és az izmai feszesek, mint a
gitárhúrok. Önkéntelenül is őt bámulom, ezt a… ezt a viperát, aki
most említette a számomra egyik legfontosabb ember halálát ilyen
dühös, elutasító nemtörődömséggel.
El fogom pusztítani. Meg fogom semmisíteni. El fogom érni, hogy
szenvedjen, beleköpök a hülye smoothie-jaiba, egyesével töröm el a
bakelitlemezeit.
Csakhogy Liam tesz valamit, ami mindent megváltoztat.
Összeszorítja a száját, megcsípi az orrát, és nagy kezével kimerülten
végigsimít az arcán. Hirtelen valami kattan a fejemben: Liam
Harding, aki előttem áll, fáradt. És utálja ezt, az egészet, ugyanúgy,
ahogy én.
Uramisten! Talán a serpenyős brokkolis kaja tényleg büdös volt, és
talán bele kellett volna tennem egy Tupperware-be. Talán a Jégvarázs
zenéje egy picikét idegesítő lehet. Talán átvehettem volna azt a hülye
borítékot. Talán én sem reagálnék jól arra, ha valaki megjelenne, hogy
a házamban lakjon, főleg, ha nem lenne beleszólásom a dologba.
A szememre szorítom a kéztövemet. Talán én vagyok a seggfej.
Vagy legalábbis az egyik. Istenem! Jaj, istenem!
– Én… – Kutatok az agyamban, hogy mit mondhatnék, de nem
találok semmit. Aztán átszakad bennem valamilyen gát, és
kirobbannak belőlem a szavak. – Helena volt a családom. Tudom,
hogy nem jössz ki a családoddal, és… talán utáltad őt, nem tudom.
Aláírom, nagyon morgós tudott lenni, meg kíváncsi, de ő… szeretett
engem. És ő volt az egyetlen valódi otthonom egész életemben. –
Liamre merek pillantani, félig-meddig gúnyos mosolyra számítok.
Egy csípős megjegyzésre Helenáról, amitől újra be akarok húzni neki.
De Liam engem néz, figyelmesen, és kényszerítem magam, hogy
elfordítsam a tekintetemet és folytassam, mielőtt meggondolnám
magam. – Szerintem tudta ezt, szerintem talán ezért hagyta rám a
házat, hogy legyen valamiféle… valamim. Még azután is, hogy ő
elment. – Az utolsó szónál elcsuklik a hangom, és most sírok. Nem
teljes erőből bömbölök, mint amikor az Oroszlánkirályt nézem, vagy a
Fel első tíz percét, hanem csendesen, visszafogottan, kérlelhetetlen
könnyekkel, amiket képtelen vagyok megállítani. – Tudom, hogy te
valószínűleg valamilyen… proletár bitorlónak látsz, aki jött, hogy
elvegye a családod vagyonát, és hidd el, megértem. – Megtörlöm az
arcom a kézfejemmel. A hangomból gyorsan eltűnik a hév. – De meg
kell értened, hogy miközben te azért élsz itt, mert bizonyítani
próbálsz valamit, vagy valamilyen farokméregetésből, ez a
téglahalom nekem nagyon sokat jelent és…
– Nem utáltam. Meglepetten felnézek.
– Tessék?
– Nem utáltam Helenát. – A szemét a félig kész omlettjére szegezi,
ami még mindig a tűzhelyen sistereg.
– Ó!
– Minden nyáron elhagyta Kaliforniát néhány hétre. Mit gondolsz,
hová ment?
– Én… Csak azt mondta, hogy a nyarat a családjánál tölti. Mindig
azt feltételeztem, hogy…
– Ide, Mara. Idejött. A tied melletti szobában aludt. – Liam hangja
kimért, de az arckifejezése valami olyasmivé lágyul, amit még sosem
láttam. Egy halvány mosollyá. – Azt mondta, azért, hogy szemmel
tartsa a világszennyező terveimet. Legtöbbször rágta a fülemet a
döntéseim miatt, miközben a régi barátaival találkozott. És sokszor
elpáholt sakkban.
– A homlokát ráncolja. – Biztos vagyok benne, hogy csalt, de
sosem tudtam bizonyítani.
– Én… – Ezt biztosan kitalálja. Tuti. – Sosem említett téged.
Felvonja a szemöldökét.
– Sosem említett téged. És mégis benne voltál a végrendeletében.
– De… egy pillanat! Álljunk meg egy pillanatra! A temetésen. Azt
hittem, nem jöttél ki a családoddal.
– Ó, nem is. Nagyképű, ítélkező, mesterkélt seggfejek… és most
Helenát idézem. De ő más volt, vele jól kijöttem. Fontos volt nekem.
Nagyon. – A torkát köszörüli. – Nem tudom biztosan, honnan vetted,
hogy nem így van.
– Hát, megtévesztett, hogy nem jöttél el a temetésre.
– Helenát ismerve őt érdekelte volna?
 A másodévemre gondolok. Amikor szerveztem egy kis
meglepetéspartit Helena szülinapjára a tanszéken, ő meg egyszerűen
csak… lelépett. Szó szerint. Mi felkiáltottunk, hogy „Meglepetés!”, és
eldobtunk egy csomó lufit. Helena perzselő pillantást küldött felénk,
belépett a helyiségbe, vágott egy szeletet a szülinapi tortájából, amíg
mi némán bámultuk, aztán bement az irodájába, hogy megegye
egyedül. Bezárkózott.
– Oké. Ez jogos. Liam bólint.
– Tudod, miért hagyta rám a házat?
– Nem. Először azt hittem, ez valamilyen poén. Az egyik kaotikus
hatalmi játszmája. Mint amikor bűntudatot keltve vett rá, hogy régi
sorozatokat nézz vele.
– Úristen, mindig a…
– Az Alkonyzónát választotta. Bár már ismerte az összes végső
csavart. – Liam a szemét forgatja. Aztán megváltozik az arckifejezése.
– Nem tudtam, hogy ennyire megromlott az egészsége. Felhívtam két
nappal a halála előtt, pontosan két nappal, és azt mondta… nem lett
volna szabad hinnem neki.
Összeszorul a szívem. Ott voltam. Pontosan tudom, milyen
beszélgetést említ Liam, mert hallottam Helena oldaláról. Ahogy
sorban válaszolt a kérdésekre és minimalizálta a hívó aggodalmát a
vonal túlfelén. Végighazudta az egyórás beszélgetést; nyilvánvaló
volt, hogy örül a hívásnak, de nem őszinte azzal kapcsolatban, hogy
mennyire rosszra fordultak a dolgok, és kényelmetlenül érintett ez az
átverés. De végül is mindenkivel ezt csinálta. Velem ugyanezt
játszotta volna el, ha nem én vittem volna el az orvosi időpontokra.
– Bárcsak hagyta volna, hogy ott legyek! – Liam hangja közönyös,
de én hallom a kimondatlant. Mennyire fájdalmas lehetett, hogy nem
tudott semmit. – De nem hagyta, és ez az ő döntése volt. Ahogy az is
az ő döntése volt, hogy rád hagyja a házat, és… nem örülök neki.
Nem értem. De elfogadom. Vagy legalábbis próbálom.
Most először leesik, hogy milyen lehetett a D.C.-be érkezésem
Liam szemszögéből. Valami lány, akiről soha nem is hallott, valami
lány, akinek kijutott a kiváltság, hogy Helenával legyen az utolsó
napjaiban, hirtelen felbukkan és erőszakkal befurakodik az
otthonába. Az életébe. Miközben ő próbál megbirkózni a
veszteséggel és meggyászolni az egyetlen rokonát, akihez közel
érezte magát.
Talán seggfejként viselkedett. Talán nem éreztette velem, hogy
szívesen lát, vagy nem volt különösebben kedves, de gyötrődött
fájdalmában, pont, mint én, és…
Micsoda hatalmas káosz! Mekkora egy hülye idióta voltam!
– Én… sajnálom, amit korábban mondtam! Semmit sem
gondoltam belőle komolyan. Egyáltalán nem ismerlek, és… –
Elakadok, nem tudom pontosan, hogyan folytassam.
Liam mereven biccent.
– Én is sajnálom.
Ott maradunk csendben, hosszú másodpercekig. Ha most
visszamegyek a szobámba, Liam rendel egy pizzát, én pedig
elalhatok anélkül, hogy le kéne vadásznom a füldugóimat. Majdnem
elindulok, hogy pont ezt tegyem, de eszembe jut valami: lehetne jobb
a helyzet. Én lehetnék jobb.
– Talán lehetne valamiféle… fegyverszünet? Felvonja az egyik
szemöldökét.
– Fegyverszünet.
– Aha, úgy értem, én… azt hiszem, többet nem tekerem fel a
termosztátot huszonöt fokra, amint hátat fordítasz. Inkább pulcsit
hordok.
– Huszonöt fokra?
– Kutató vagyok. Mi nem igazán számolunk Fahrenheitban, mivel
az nevetséges skála és… – Olyan arccal néz rám, amit nem igazán
tudok megfejteni, úgyhogy gyorsan témát váltok. – És azt hiszem,
visszább vehetnék a Disney filmzenékből.
– Megtennéd?
– Aha.
– Még a Kis hableányból is?
– Igen.
– És mi van a Vaianával?
– Liam, én tényleg próbálkozom. Ha lennél szíves… – Kész
vagyok kiviharzani a konyhából, amikor rájövök, hogy tényleg
mosolyog. Jó, fogjuk rá. A szemével. Istenem, az egy vicc volt? Viccel?
– Nem vagy olyan vicces, mint hiszed.
 Bólint, és néhány pillanatig nem szól semmit. Aztán…
– A Disney filmzenék nem olyan rosszak. – Úgy hangzik, mint aki
gyötrődik. – És én is próbálok jobb lenni. Öntözni fogom a
növényeidet, amikor nem vagy a városban, és készülnek elpusztulni.
– Tudtam, hogy szándékosan hagyta meghalni az uborkámat.
Tudtam. – És talán szendvicset csinálok vacsorára, ha éjfél után leszek
éhes.
Felvonom a szemöldökömet. Liam felsóhajt.
– Este tíz után?
– Az tökéletes lenne.
Keresztbe teszi hatalmas karjait az ugyanolyan hatalmas, még
mindig meztelen mellkasa előtt, aztán kicsit hintázik a sarkán.
– Akkor rendben.
– Oké.
Megnyúlik a csend. Hirtelen a helyzet… feszültnek tűnik.
Rizikósnak.
Valami határának. Fordulópontnak.
Jó pillanatnak, hogy távozzak.
– Megyek… – A lépcső felé mutatok, ahol a hálószobám van. – Jó
éjszakát, Liam!
Nem fordulok meg, amikor azt mondja:
– Jó éjt, Mara!
 Négy

Négy hónappal és három héttel korábban

Sok minden van, amire nem számítok Liam Hardingtól, amikor

belép a konyhába.
Például valószínűtlen, hogy kasztanyettákat kap elő, és
körbeflamencózza a konyhaszigetet. Hogy belekezd egy Michael
Bolton slágerbe a ’80-as évekből. Hogy elad nekem egy levélfújót és
beszervez valami kerti szerszámos MLM-vállalkozásba. Ezek mind
nagyon valószínűtlen események, ám egyik sem sokkolna annyira,
mint amit tényleg csinál. Felnéz rám és azt mondja:
– Ma… szép idő van odakint.
Nem mintha nem lenne az. Tényleg nagyon szép. Az évszakra
nem jellemzően meleg. Persze azért, mert a Föld haldoklik. A globális
átlaghőmérséklet emelkedését összekapcsolják az időjárási
mintázatok széleskörű változásával, ezért hordunk még mindig
könnyű dzsekiket, bár november vége van D.C.-ben, és már hetek óta
felbukkantak a karácsonyfák. Néhány éve Helena írt egy tanulmányt
arról, hogy az emberi tevékenység növeli a rendkívüli időjárási
jelenségek periodicitását és intenzitását. A Nature Climate Change-ben
publikálták és vagy trilliószor idézték.
Mindezt elmondhatnám Liamnek. Lehetnék a legellenszenvesebb
énem, és órákon át tarthatnék előadást a témáról. De nem teszem, és
ennek az az oka, hogy még kimért, habozó hangjából és a
pillanatnyilag lesütött szeméből is érzem az olajágat, amikor kiböki a
szememet.
És ebben a pillanatban azt teszi. Mármint kiszúrja.
Kábé két hete tűnt fel először, hogy Liam képes emberi
érzelmekre. És mint kiderült, a fegyverszünetes együttélés jóval
kevesebb ordítást jelent, de továbbra sem teszi egy picit sem
könnyebbé, hogy társalgási témát találjunk. Ami nem baj. Az idő
nagy részében. Hiszen ez egy nagy ház. De ritka alkalmakkor, amikor
az időbeosztásunk fedi egymást, és együtt kötünk ki a nappaliban
vagy a konyhában…
Kínos. Kurvára.
– Aha. – A bólintásom nyakrándítóan lelkes… túlkompenzálok. –
Klassz. Úgy értem, hogy szép az idő.
Liam is bólint (kurtán, de talán csak kivetítem), és egyszer csak
visszatérünk a startmezőre: csend.
A hüvelykujjam körmét rágom. Úgy tűnik, nem hagytam abba,
amikor tizennégy lettem. Kell valami, amit mondhatok. Mit
mondjak? Gyorsan, Mara! Gondolkodj!
– Izé… Szóval…
Semmi gondolat. Üres a fejem.
Hagyom, hogy a mondatom himbálózzon, mint egy túlfőzött
tészta, és azzal húzom az időt, hogy megfordulok, és felkapok egy…
egy mit? Egy spatulát? Egy kenyérpirítót? Egy nasit? Igen, eszek egy
nasit! Azt hiszem, vettem egyadagos sajtos kekszeket. Próbálom
csökkenteni a mennyiséget. Csakhogy nem találom a szekrényben.
Van egy családi csomag. Még egy. Egy harmadik, cheddar ízben…
Jézusom, van némi baj velem. De a kis zacskók nem… Á, megvannak!
A legfelső polcon, persze. Emlékszem, hogy feldobtam őket oda, azt
gondolva, hogy az majd a jövőbeli Mara gondja lesz.
A jövőbeli Mara próbálkozik, de nem éri el. Hátranéz, hogy
megkérje Liamet, vegyen le neki egyet, és összeszorul a szíve.
Azt bámulja, ahol a pólóm felcsúszott a derekamon… vagyis a
fenekemen.
Vagyis nem. Nem teszi. William K. Harding sosem süllyedne ilyen
mélyre, és a gondolat, hogy önként rápillantana a vézna seggemre,
nevetséges. De engem néz, ott, az ajka kissé szétnyílik, a keze megáll
a levegőben, ami valószínűleg azt jelenti, hogy… rémült? Fogadok,
hogy a nyolcéves melegítőalsómtól. Vagy a szeplők sokaságától a
bőrömön. Vagy a… Istenem, egyáltalán milyen bugyi van rajtam?
Kérlek, add, hogy ne az, amelyiken Jeff Goldblum arca van, amit
Hannah-tól kaptam tavaly. És hány lyuk van rajta? Fel fog jelenteni
az alsónemű rendőrségnél. Ki fog végezni a Victoria’s Secret-maffia,
és…
 A torkát köszörüli.
– Tessék! – Bátran túlteszi magát az undorán, és odaáll mögém.
Egyszerűen óriási. Annyira nagy, hogy teljesen kitakarja a mennyezeti
lámpát. Egy mikroszekundumig melegem lesz, furcsán bizsergek.
Aztán leejt egy zacskót a kezem mellé anélkül, hogy meg kellene
kérnem rá, és azt kérdezi: – Tegyem le neked ezeket egy alsóbb
polcra?
A hangja kicsit rekedtes. Talán bujkál benne a megfázás. Remélem,
nem kapom el.
– Az… klassz lenne. Kösz! – Körülbelül fél másodpercébe kerül.
Aztán mindketten visszatérünk az eredeti helyünkre, én a kávémmal,
ő a teájával, és rájövök, hogy az elmúlt perc közepesen kínos
kalandjai közepette elfelejtettem kitalálni egy tisztességes olajág-
témát a beszélgetéshez. Szuper!
Úgyhogy kibököm:
– A Nationalsnek jól megy ebben a szezonban. – Gondolom?
Hallottam, hogy egy pasi ezt mondja a buszon, Liam mindig
videojátékozik a haverjaival. Valószínűleg a sportokat is szereti.
– Ó… az… jó – bólint Liam. Bólintok.
Még több kínos bólogatás, aztán csend. Már megint.
Oké. Ez túlságosan kényelmetlen. A ház minden helyiségébe
mozgásérzékelőket szereltetek be, hogy gondoskodhassak róla, hogy
soha ne fussunk össze…
– Milyen sport is az?
Felnézek a kávéból, amit vadul kevergetek.
– Mmm?
– A Nationals. Milyen sportág?
– Á… – Körülnézek a konyhában, segítséget keresek. Egy nagy
büdös semmit találok.
– Fogalmam sincs.
Liam belemeríti a filterét a bögréjébe, a tekintetében jókedv villan.
– Nekem sincs.
Szemközti ajtókon megyünk ki. Eltűnődöm, vajon tudja-e, hogy
majdnem egymásra mosolyogtunk.
 Öt

Négy hónappal és két héttel korábban

Kinézek az ablakon, próbálom a mérnöki diplomámat

felhasználva megsaccolni, hogy hány méter hó esett egy éjszaka alatt.
Egy? Tizenhét?
Sajnos nem volt „Körülbelül mennyire vagy behavazva” bevezető
kurzus a posztgraduális tantervben, úgyhogy feladom, és lepillantok
a telefonomra.
Kizárt, hogy eljussak a munkába és az egész csapatom az EPA-nál
ugyanilyen helyzetben van. Sean kocsija ott rostokol a felhajtón. Alec,
Josh és Evan el sem tudnak jutni a felhajtóig. Ted az ötödik viccet süti
el az extrém időjárási körülményekről. A Slack csatornán csipog még
néhány üzenet, átkozva a csapadékok mindenfajta formáját, aztán
Sean megejti a hívást, hogy mindenkinek otthonról kellene dolgoznia.
A biztonságos szervert elérhetjük az EPA-tól kapott laptopjainkon.
Ami számomra jelent egy kis problémát.
Úgyhogy írok Seannak:

MARA: Sean, nekem nincs otthon epa-tól kapott laptopom.

SEAN: Miért?

MARA: Még nem adtál.

SEAN: Értem.

SEAN: Hát, akkor csak töltsd azzal a napot, hogy e-mailekre

válaszolsz, meg ilyenek! Mi ma csak megpróbáljuk megoldani az
elektrosztatikus fertőtlenítő készülék problémáját, úgyhogy
igazából nincs rád szükségünk.
 SEAN: És legközelebb mindenképpen emlékeztess, hogy még
nincsen laptopod!

Mennyire lenne passzív-agresszív továbbítani Seannak az

emlékeztető e-mailt, amit két napja küldtem neki? Gondolom,
nagyon.
Felsóhajtok, gyorsan megírom, hogy ÚGY LESZ, és a fogamat
csikorogtatom attól, hogy nagyon szeretném megosztani a
gondolataimat az elektrosztatikus fertőtlenítő készülék
problémájáról. Valójában szorosan kapcsolódik a
diplomamunkámhoz, de kit akarok becsapni? Még ha jelen is lennék,
Sean úgy viselkedne, mint mindig; udvariasan hümmögne a
hozzászólásaimon, találna egy triviális okot, hogy elvesse azokat, és
tizenöt perccel később átfogalmazva újra előadná a saját ötleteként.
Ted, a legközelebbi szövetségesem a csapatban azt mondja, ne
vegyem túlságosan magamra, mert Sean kábé mindenkivel seggfej.
De tudom, hogy nem csak képzelem, hogy a legszörnyűbb
viselkedését mindig nekem szánja (vajon miért, tűnődöm magamban a
női, tudományos államat simogatva). De Sean a csapatvezető,
szóval…
Azt mondtam volna, hogy szeretem az új munkámat az EPA-nál?
Talán hazudtam. Vagy talán tényleg szeretem, de Seant jobban
utálom. Nehéz megmondani.
A napot azzal a munkával töltöm, amit megcsinálhatok anélkül,
hogy hozzáférnék a titkosított információkhoz; ami nagyon kevés.
Röviden FaceTime-ozok Sadie-vel, de határideje van valami hipi-
szupi fenntartható projektnél („Harmincnyolc órája nem alszom.
Kérlek, köss egy üllőt a nyakamba, és dobj be a Sargasso-tengerbe!”),
Hannah elérhetetlen (valószínűleg rozmárokkal szökdécsel egy
jégtömbön) és… Ennyi. Nincs igazán más barátom.
Ezen valószínűleg dolgoznom kellene.
Délután egy órára már halálosan unatkozom. Szundítok egyet;
megnézek egy YouTube videót a sztegoszaurusz lemezeinek
elhelyezkedéséről; befestem a körmömet szép matt pirosra; megírok
egy béna posztot a Nagy Ő-blogomra a következő évaddal
kapcsolatos elvárásaimról; gyakorlom, hogyan fonjam be a hajam
koronába; eltűnődöm, hogy munkaholista vagyok-e; úgy döntök,
hogy valószínűleg igen.
Nem emlékszem, mikor voltam utoljára egész nap bent. Mindig
kicsit nyughatatlan voltam, kicsit túl izgága. Túlságosan aktív,
mondogatták a szüleim, miközben megpróbáltak beíratni minden
létező csapatsportra, hogy lefoglaljanak. Nem rossz emberek, de
kétlem, hogy akartak gyereket, és biztosra veszem, hogy nem
rajongtak azért, amilyen változást hozott az érkezésem az
életstílusukba. Talán ezért nem voltak soha nagy rajongók. Talán
évente egyszer-kétszer beszélünk mostanában… és mindig én
telefonálok.
Ez van.
A homlokomat hozzászorítom az ablak hideg üvegéhez, furcsa
elszigeteltséget érzek, mintha az egész világgal elveszítettem volna a
kapcsolatot; elnyelt volna egy tompa, fehér báb.
Megint el kellene kezdenem randizni. Kezdjek el megint randizni?
Aha. Kellene. Kivéve, hogy… férfiak. Nem, kösz! Nagyon is
tisztában vagyok vele, hogy #NemMindenFérfi leereszkedő szarzsák,
mint Sean, és bőven kijutott nekem a tökéletesen kedves pasikból,
akik nem érezték szükségét, hogy „ami azt illeti” mondatokkal
bombázzanak valahányszor beszélgetni próbáltam. De a romantikus
kapcsolataimat még a legjobb pillanatokban is munkának éreztem.
Úgy, ahogy Sadie-vel, Hannah-val és Helenával soha. Úgy, ahogy a
valódi munkámat soha. És miért? Szexért? Az még nincs eldöntve,
hogy érdekel-e egyáltalán annyira.
Talán ki kéne hagynom a randizást, és egyszerűen meg kellene
látogatnom Sadie-t NYC-ben, amint jobbra fordul az idő. Igen, azt
fogom tenni. Csinálunk belőle egy hétvégét. Korcsolya. Kipróbáljuk
azt a fagyasztott forró csoki dolgot, amiről áradozik, és amiről
makacsul állítja, hogy nem átnevezett tejturmix. De közben továbbra
is havazik és én továbbra is idebent ragadtam. Egyedül.
Vagyis nem egyedül egyedül. Liam itt van valahol. Ma reggel lejött
a földszintre, nagy keze végigsiklott a sima fakorláton, úgy festett,
mint aki… nem egészen zilált. De nem is fáradt a szokásos öltönnyel.
A kifakult farmer és a viseltes póló fiatalabbnak láttatta, emberibb
verziója volt a zárkózott, szigorú énjének. Vagy talán a haja volt az
oka, sötét, mint mindig, de hátul kicsit égnek állt. Ha kicsit kevésbé
utálnánk egymást, felnyúltam volna és megigazítottam volna.
Néztem, ahogy belép a tágas ajtónyílásba, és már nem is tűnt annyira
tágasnak. Egyetlen mennyezet sem annyira magas, amikor olyan
magas ember áll alatta, mint Liam. Néhány pillanatig félig
megbabonázva bámultam őt, aztán rájöttem, hogy visszabámul.
Hoppá! Aztán kinézett az ablakon, mélyet sóhajtott, és visszament az
emeletre. A telefon már a fülén volt, miközben higgadt, részletes
utasításokat adott egy projektről, aminek a célja valószínűleg az,
hogy kiszabadítsa a bolygót a gonosz, fotoszintetizáló növények
markából. Azóta nem láttam őt, de hallottam. Nevetés itt. Mezítlábas
léptek ott.
Nyikorgó fa és a mikró pittyegése. A szobáink másfél folyosónyi
távolságra vannak egymástól. Tudom, hogy van dolgozószobája, de
sosem jártam ott; ez kicsit hallgatólagos „Ne menj a nyugati
szárnyba!”-helyzet a Szépség és a szörnyetegből. Fontolgattam, hogy
körbeszimatolok, amikor nincs otthon, de mi van, ha csapdákat
helyezett ki? Elképzelem, ahogy hazajön, ott talál óbégatva, egy
csapdával a bokámra tekeredve. Valószínűleg ott hagyna, hogy éhen
halljak.
És nem nagyon jár el. Van az a pár barátja, akik átjönnek, hogy
meglepően kocka dolgokat csináljanak (ami kicsit túlságosan
emlékeztet arra, ahogy Sadie, Hannah és én brownie-t sütünk egy
Városfejlesztési osztály-maratonhoz – ami cserébe kicsit fájdalmas –,
úgyhogy úgy teszek, mintha ilyen nem lenne). A munkanapjai
tizenhatórásnak tűnnek, még olyankor is, amikor én nem játszok piti
koboldot a postája átvételekor, de kábé ennyi. Azon tűnődöm, hogy
randizik-e. Azon tűnődöm, hogy vajon minden éjjel más lányt
csempész-e be a házba, miközben azt mondja nekik: „Ssss, maradj
csendben! A vöröshajú, lakásfoglaló lakótársam meg fogja karcolni a
lemezjátszómat, ha túl hangosak vagyunk.” Eltűnődöm, hogy vajon
egyszerűen csak nem veszem-e észre a titkos orgiákat, amiket
hétvégente tart a konyhában, miközben én elbújok a nagyis
ágytakaróm alatt és gondosan írogatom a blogposztjaimat.
Eltűnődöm, hogy miért tűnődöm.
 Amikor lebattyogok a földszintre vacsorázni, a ház sötét és néma.
És hideg. Most komolyan, Liam hogyhogy nem fagy meg? A több
mint harminc kiló izom miatt? Bébifókazsírba burkolózik? A fejemet
csóválom, feltekerem a termosztátot, és több kaját melegítek meg,
mint amennyit ennem kellene (de a legfontosabb, hogy nem többet,
mint amit meg tudok enni).
Van néhány nappali/társalgó/pihenő/akármilyen helyiség a
földszinten, de a kedvencem az, ami a konyhához kapcsolódik. Nagy,
kényelmes kanapé áll ott, ami valószínűleg többe kerül, mint az
egyetemi képzésem, egy puha szőnyeg, amit suttyomban szeretek
simogatni, ha egyedül vagyok otthon, és a központi elem: egy
hatalmas TV. Odaviszem a (jó pár) ételdobozomat a diófa
dohányzóasztalhoz, és lezuttyanok a kanapéra.
Számomra érthetetlen okokból Liam fizet a kábeltévéért és
körülbelül tizenöt streaming szolgáltatóért, de soha nem látom, hogy
nézné őket. Egyáltalán nem tartom alantas dolognak, hogy
használjam az FGP Corp véres pénzét, úgyhogy ráakadok a Nagy Nő
egyik évadjának 12. részére. Nem a kedvencem, az okokat hosszan
magyaráztam a blogomon (Ne ítélj el!), de elmegy. Elhelyezkedem.
Tíz perccel később egy idióta, aki nyilván szoláriumfüggő,
ökölharcot vív egy másik idiótával, aki egyértelműen proteinport
szív, mindezt egy repeső lány szeme láttára… vagyis erről szól a
show. De rájövök, hogy nem az összes zaj a TV-ből jön. Amikor
lenémítom, hallok egy másik vitát. Az emeletről. Liam hangján.
Nem elég hangos ahhoz, hogy kihalljam a lényeget, de néhány
szót sikerül. Rossz. Etikátlan. Ellenzem, talán? Jó néhány határozott
nem, de ennyi. Egy röpke pillanat múlva a hangok megint
eltompulnak. Újabb perc és becsapódik egy ajtó; gyors léptek jönnek
le a lépcsőn.
A francba!
Eszembe jut, hogy átkapcsolok egy Lars von Trier filmre, de Liam
odaér, mielőtt becsaphatnám, hogy azt higgye, intellektuális vagyok.
Felnézek a tojásos tekercsemből, és Liam itt van, a konyhának abban
a szeletében, amit a kanapéról látok, és az arcára kiül a… gyilkos
düh.
Még a szokásosnál is jobban.
 Az első reakcióm, hogy a kanapéhoz lapulok, nézem tovább a
trash sorozatomat, és eszem a kitűnő kajámat. De megfordul, a
tekintetünk találkozik, és nincs más választásom, mint tétován
integetni neki. Kurta biccentéssel felel és… mélabúsnak és sötétnek
látszik, mintha az előbb lett volna egy borzasztó tíz perce, talán
szörnyű napja. Még rosszabb, úgy néz ki, mint aki kész ezt azon
kitölteni, aki először az útjába kerül; aki tekintve az időjárási
viszonyokat, sajnos én leszek. Úgy fest, mint akinek
figyelemelterelésre van szüksége, és egy nagyon hülye ötlet jut
eszembe.
Ne csináld, Mara! Ne csináld! Meg fogod bánni.
De Liam láthatóan összeszorítja a fogát. Az, ahogy belebámul a
nyitott hűtőbe, arra utal, hogy szeretne egy kanál vízben megfojtani
minden egyes tartármártásos üveget (ismeretlen okokból három van
neki). Talán a ketchupot is. Széles válla annyira feszes, hogy
használhatnám vízmértékként, és…
Á! Csessze meg!
– Szóval – a torkomat köszörülöm – sokkal több kaját rendeltem,
mint amennyi kell. – Ellenállok a késztetésnek, hogy ideges
nevetéssel leplezzem a feszengésemet. Liam valószínűleg érzi
szánalmas rémületem szagát. – Te… kérsz egy kicsit?
Lassan becsukja a hűtőajtót, és megfordul.
– Tessék? – Úgy néz rám, mintha az előbb felajánlottam volna,
hogy raboljunk ki együtt egy bankot. Hogy járjunk együtt
antigravitációs jógára. Hogy az este további részében nézzük a
molylepkéket.
– Rendeltem. Kínait. Kérsz?
Liam az ablakra pillant. Igen, még mindig havazik. Hivatalosan mi
lettünk az Északi-sark.
– Kaját rendeltél. – Kétkedőnek hangzik.
– Nem ma. Két napja. Mindig túl sokat rendelek, mert a maradék
finomabb. Főleg a lo mein, annak tényleg áznia kell a szószban,
hogy… – Elhallgatok. És elpirulok. – Szóval kérsz?
– Épp egy hóvihar közepén vagyunk, Mara. – Miért borzongok
hirtelen? Á, igen. Mert hideg van. Nem azért, mert kimondta a
nevemet. – Halmoznod kéne a kajádat.
 Aha, azt kéne.
– Hamarosan megromlik. És örömmel megosztom.
Liamnek rendkívül sokáig tart válaszolni. Jó tíz másodpercig
szkeptikusan bámul, talán arra gyanakszik, hogy tébolyult gyilkos
vagyok, aki lakótársakra vadászik, akiket megmérgezhet. Végül azt
mondja:
– Jó.
Ez mindennek hangzott, csak jónak nem. Nagyon óvatosnak.
Óvatosnak is látszik, ahogy odaér hozzám. A kezét a farmerja hátsó
zsebébe csúsztatja, morózusan körbepillant, és nyilvánvalóan
fogalma sincs, mit csináljon; a kanapéra üljön, a székre, a földre.
Állva egyen a nappali közepén. Először jut eszembe, hogy az egész
zárkózott, szigorú személyisége talán némi feszengést leplez. Lehet,
hogy ő is olyan ember, aki szakmai környezetben hipermagabiztos, a
társas érintkezésben meg teljesen az ellenkezője? Nem. Valószínűtlen.
Megpaskolom a helyet magam mellett, és máris megbánom. Még
sosem ültünk együtt. Eddig minden érintkezés csak felületes volt
közöttünk. Az egymás mellett ülés szándékosságra és hosszabb
időtartamra utal. Egy új terület.
Fura.
Liam olyan nehéz és magas, hogy a párna bemélyed, amikor leül,
és meg kell feszítenem a hasizmomat és alkalmazkodni, hogy ne
csússzak felé. Odaadok neki egy tányért és egy pár evőpálcikát, úgy
teszek, mintha ebben nem lenne semmi szokatlan. Ő ugyanúgy tesz,
és egy kurta biccentéssel elfogadja, az ujjai soha még csak véletlenül
sem érnek hozzám.
– Mit nézel? – kérdezi.
– A Nagy Nő-t. – A felismerésnek nincs jele. – Ez az a hülye, de
elképesztő műsor. Komolyan. Nem kell nézned velem. Menekülj, amíg
még tudsz! – Meglepő, de Liam marad. Kicsit még mindig úgy fest,
mint aki szívesen szétzúzná az egész házat, de az arckifejezése kicsit
kevésbé vérszomjas. Haladás? – Szóval Sherylnek, a zöldruhás
lánynak – az egyetlen lánynak – néhány hete van, hogy férjet
válasszon a pasik közül.
Liam egy pillanatig a TV-re hunyorog.
– Mi alapján? Mind egyformák.
É
 – Ugye? – Vállat vonok. – Randikra viszik a lányt. És dumálnak. A
vége felé talán szexelnek is.
Elvörösödik? Nem. Csak a fény az oka.
– A képernyőn?
– Hé, ez az ABC, nem az HBO! – Egy tavaszi tekercset teszek a
tányérjára. Aztán vetek rá egy pillantást; az ingét kitöltő karjára, a
mellkasára, az általános… hatalmasságára… és odateszek még kettőt.
Hány millió kalóriára van szüksége egy nap? Ki kéne derítenem. A
tudomány nevében. – Látod azt a fickót, aki szemüveget hord, amire
nyilván nincs szüksége, abban a hiú reményben, hogy úgy kevésbé
tűnik idiótának?
– Kék ingben?
– Igen. Neki drukkolunk.
– Drukkolunk.
– Aha. Mert michigani. És oda jártam egyetemre – magyarázom,
lenyalva egy csepp hoisin szószt a hüvelykujjamról. A szeme egy túl
hosszú pillanatig elidőzik az ajkamon, aztán gyorsan félrenéz.
– Értem.
– Klassz hely. Jártál ott?
– Nem, azt hiszem, nem. – Továbbra sem néz rám. Talán őszinte és
irracionális gyűlöletet érez Ann Arbor iránt?
– Hova jártál iskolába?
Kissé meglepettnek tűnik, hogy megkérdezem. Jogos, mert a
múltban nem éppen jeleskedtem a válaszadásokban és a
társalgásban.
– Dartmouth. Aztán Harvard jogi kar.
– Értem. – Bólintok sokatmondóan. – Az… olcsónak hangzik.
Van olyan jó érzésű, hogy szégyenlősnek tűnjön, úgyhogy
megsajnálom.
– Kérsz kesudiós csirkét?
– Á… igen!
– Tessék! Megeheted, én már ettem belőle vagy öt kilót. Biccent.
– Kösz.
Liam Harding. Udvarias. Nahát!
– Szívesen.
 Pár pillanatig hallgatunk. Liam a TV-t nézi, én lopva Liamet,
ahogy mohón eszik, nagy, gyors falatokkal, amik fiatalosan
elragadóak. Aztán felém fordul.
– Mara.
– Igen?
– Te egyértelműen valamifajta zseni vagy. Mi? Az lennék?
– Ez… te… most szórakozol velem?
Halálosan komolynak tűnik, és kissé sérti a gondolat.
– Kvázi rakétatudós vagy.
– A hangsúly a kvázin van.
– Helena pedig – akinek nevetségesen magas elvárásai voltak –
téged választott, hogy vele dolgozz. Nyilvánvalóan figyelemreméltó
vagy.
Úristen! Ez egy bók. El fogok pirulni?
– Izé… Köszi? Bólint.
– Azt nem értem, hogy valaki, aki olyan okos, mint te, miért nézi
ezt a szart?
Belemosolygok a sült rizsembe.
– Majd meglátod.
Egy órával később, amikor Sheryl azt mondja: „Azt hiszem, a
kapcsolatunk sokáig jutott, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy tovább
fejlődhet…”, a karfára csapok és felordítok, hogy:
– Jaj, ne már, Sheryl! – épp akkor, amikor Liam a karfára csap és
felordít:
– Sheryl! Mi a fene?
Egymás felé fordulunk, és egy röpke pillanatig vidáman
összenézünk. Megmondtam, üzenem neki gondolatban, mosolyogva.
A szája megremeg, mintha kristálytisztán hallott volna.
– …egyszerűen tudom, hogy nem fog működni közöttünk. Kikísérhetlek?
Liam elborzadva csóválja a fejét.
– Ez egyszerűen rossz döntés.
– Tudom.
– Ő a legjobb közöttük.
– Annnnyira hülyeség, igaz? Ezt nagyon meg fogja bánni a csaj.
Tudom, mert már láttam az évadot. – Többször is. Odanyúlok az egyik
sörért, amit Liam vett ki a hűtőből pár perce. – Kérsz még
rákpuffancsot?
Bólint és visszadől, hosszú lábait kinyújtja mellettem a
dohányzóasztalon. Odakint a hó tovább esik, mi pedig várjuk, hogy
kezdődjön a következő rész.

Liam úgy lapátolja a havat, mintha az lenne élete egyetlen

hivatása.
Talán az elzártság okozta őrület az oka, de van benne valami
hipnotikus. A vállai ritmikus emelkedése és süllyedése a fekete
gyapjú alatt. A látszólagos könnyedség, ahogy órák óta csinálja. Néha
megáll, hogy letörölje az izzadtságot a homlokáról az ingujjával. Az
ablakhoz szorítom a homlokomat és csak… bámulok. Szinte hallom
Helena hangját a fejemben. (Szeretnéd kölcsönkérni a madárnéző
távcsövemet?) Könnyedén figyelmen kívül hagyom.
Talán ebből diplomázott a Dartmouth-on: hólapátolásból. Amit
szépen kiegészített az Izmok-mellékszak. A kitüntetéses
szakdolgozatának az volt a címe, hogy: A karizmok fontossága az
ergonomikus kiásásban. Aztán a doktori iskolában a „hogyan tegyünk
egy egyszerű téli feladatot vonzóvá”-joggal foglalkozott. És itt állok,
képtelen vagyok levenni a szememet egy évtizednyi túlfizetett
felsőoktatásról.
Ez kezd fura lenni. Ettől fel-felvillannak a képek, amikor először
megláttam, amikor sötét szeme és azok a (legyünk őszinték
nevetséges)
vállai úgy kólintottak fejbe, mint egy tégla. Nem akarok
visszagondolni erre az emlékre, úgyhogy elfordítom a tekintetemet,
és lemegyek a földszintre ebédet csinálni, a kihagyott reggelit
hibáztatva az átmeneti őrültségemért. Ezt kaptam azért, mert előző
éjjel későn aludtam el, a finálé felénél, miközben ásítások között azt
magyaráztam Liamnek, hogy a Nagy Ő és a Nagy Nő versenyzőknek
kötelező nemibeteg szűrésekre járni. Ezt kaptam azért, mert ma
reggel a kanapén ébredtem, és puha, mennyei illatú takaró volt
rajtam. Egyébként kíváncsi vagyok, hogyan került oda. Nem a
nappaliból. Biztos vagyok benne, hogy nem volt ott.
Nem mintha most Liammel barátok lennénk. Nem ismerem
jobban, mint tegnap… kivéve azt, hogy meglepően megfontolandó
véleménye van, ha a valóságshow-król van szó. De valamilyen
felfoghatatlan okból, amikor nekiállok a leveskészítésnek, azon
kapom magam, hogy két emberre eleget főzök.
Az embereknek ezért nem szabad bezárkózni otthon. Az unalom
és a magány lágy zabkását csinál az agyukból, és elkezdenek a
gyatrán főzött kajájukkal gyanútlan hólapátolókat traktálni. És úgy
tűnik, élvezem a furaságom, mert amikor Liam bejön – sötét haja
nyirkosan göndörödik az olvadó hópelyhektől, az arca ragyog a
testmozgástól –, azt mondom neki:
– Csináltam ebédet.
Rám mered, a karja az oldalánál lóg, mintha nem lenne benne
biztos, mit válaszoljon. Úgyhogy hozzáteszem:
– Mindkettőnknek. Köszönetképpen. Amiért megcsináltad. Úgy
értem, a lapátolást. – Tovább bámul rám. – Ha szeretnéd. Nem
kötelező.
– Nem. Nem, én… – Nem fejezi be. De, amikor észreveszi, hogy a
magas polc felé nyúlok a tányérokért, odajön mögém, és kettőt letesz
a pultra.
– Köszönöm!
– Szívesen. – Lehet, hogy képzelem, de szerintem hallom, ahogy
lassan kifújja a levegőt, mielőtt arrébb lép. Rossz szaga van a
hajamnak? Tegnap mostam meg. A Garnier Fructis sokévnyi hűséges
szolgálat után végül cserbenhagy? Mikor már udvariasan eszünk a
konyhaasztalnál egymással szemben, mint egy fiatal pár egy
Campbell’s reklámban, azon tűnődöm, hogy nincs-e itt az ideje, hogy
Pantene-re váltsak.
A probléma: anélkül, hogy be lenne kapcsolva a TV, elég
szembetűnő, hogy nincs miről beszélnünk. Liam néhány
másodpercenként rám pillant, mintha az, ahogy tömöm a fejemet,
vagy lenyűgözné, vagy undorítónak találná; ki tudhatja? Ahogy
nyúlik a csend, újra megbánom az életem összes döntését. És amikor
Liam telefonja megcsörren, annyira megkönnyebbülök, hogy
legszívesebben a levegőbe bokszolnék.
Csakhogy nem veszi fel. Megnézi a hívásazonosítót (FGP Corp
Mitch), a szemét forgatja, aztán olyan elutasító mozdulattal fordítja el
a telefont, hogy nevetnem kell.
Liam zavartan néz rám.
– Bocs, nem akartam… csak… – Vállat vonok. – Jó tudni, hogy te is
utálod a kollégáidat.
Felvonja a szemöldökét.
– Te utálod a kollégáidat?
– Hát, nem. Nem utálom őket. Vagyis néha utálom őket, de… –
Miért rólam van szó? – Egyébként a hó végleg elállt?
– Néha miért utálod a kollégáidat?
– Nem utálom. Rosszul fogalmaztam. Csak… – Liam abbahagyta
az evést és úgy néz rám, mintha tényleg érdekelné. Ah. – Mind
férfiak. Mind mérnökök. És a férfi mérnökök… hát… igen. Én
érkeztem legutoljára, és ők már tök jó haverok. És tuti biztos vagyok
benne, hogy Sean, a főnököm azt hiszi, hogy szánalomból vettek fel a
diverzitás kedvéért. Ami nem így van.
Igazából nagyon jó mérnök vagyok. Annak kell lennem, különben
Helena lemészárolt volna álmomban.
Liam bólint, mintha értené.
– Ébren mészárolt volna le.
– Ugye? Nem volt épp megbocsátó ember. Én pedig nem
panaszkodom… rengeteggel tartozom neki. Tényleg segített nekem
jobb mérnökké válni, de a csapatomban mindenki úgy kezel, mintha
valami bébimérnök lennék, aki nem tudja, mi egy ohm, és… – Miért
beszélek még mindig? – Vagyis mindenki, kivéve Tedet, de nem vagyok
benne biztos, hogy tényleg tisztel-e, vagy csak megfektetne, mert már
kábé háromszor elhívott randizni, ami kicsit cikivé teszi a dolgokat…
Liam arca azonnal megkeményedik. A kanala hangos csendüléssel
landol a tányérjában.
– Ez szexuális zaklatás.
– Jaj, nem!
– Minimum nagyon helytelen.
– Nem, nem…
 – Beszélhetek vele. Pislogok.
– Tessék?
– Mi a vezetékneve? – kérdezi Liam, mintha ez teljesen normális
kérdés lenne. – Beszélhetek vele. Elmagyarázhatom, hogy
kényelmetlen helyzetbe hozott téged és abba kéne hagynia…
– Hogy mi? Liam, nem fogom elárulni a vezetéknevét! Mit fogsz
csinálni, ráöntesz egy hordó olajat a házára?
Félrenéz. Mintha ez is egy lehetőség lenne.
– Nem. Én… igazából kedvelem Tedet. Kedves. Mármint még azt
is fontolgattam, hogy igent mondok. Miért ne, igaz? – Miért ne,
mondaná Helena, de Liam arckifejezése erre elsötétül. Vagy csak az
egész lelkem sötétül el a gondolatra, hogy szemhéjfestéket teszek fel,
hogy randizzak egy olyan pasival, aki tökéletesen rendben van, és
annyira hoz izgalomba, mint a párolt spenót. – Csak… – Vállat
vonok. Hogy magyarázzam el, hogy soha nem inspirálnak a férfiak,
akikkel találkozom? Nem is vesződöm ezzel. Nem mintha Liamet
érdekelné. – De kösz! – teszem hozzá.
Úgy fest, mint aki kötné az ebet a karóhoz, de csak azt mondja:
– Szólj, ha meggondolod magad!
– Hát… jó. – Asszem, most mellettem áll egy 190 centis
izomkolosszus? Az valahol klassz. Gyakrabban kéne levest főznöm. –
Szóval, mivel itt vagy – és hogy ne süllyedjünk újra kínos csendbe –, mi a
helyzet a képekkel?
– A képekkel?
– A fákat, tavakat meg ilyeneket ábrázoló fekete-fehér képekkel.
Amik szó szerint minden falon ott lógnak.
– Csak szeretek ilyenek csinálni.
– Várj! Te készítetted a képeket?
– Aha.
– Ez azt jelenti, hogy tényleg jártál azokon a helyeken? Lenyel egy
kanálnyi levest, bólint.
– Leginkább nemzeti parkok. Néhány állami. Kanadában is.
Kicsit sokkot kaptam. A képek nem csak jók, profi szinten jók,
de…
– Oké – az egyik képre mutatok az asztal mögött, egy
homokkőívet ábrázol, úgy néz ki, mint Sierra Nevada –, ez nem
olyasvalaki munkája, aki utálja a természetet.
Értetlenül néz rám.
– És én utálom a természetet?
– Igen! – Pislogok. – Nem? Vállat von.
– Lehet, hogy nem komposztálom a saját ürülékemet, vagy nem
tartom vissza a lélegzetemet, hogy ne bocsássak ki CO2-t, de igenis
szeretem a természetet.
Kicsit elképedek.
– Liam? Feltehetek egy kérdést, amitől majd valószínűleg hozzám
akarod vágni a tányért?
– Nem úgy lesz.
– Nem hallottad a kérdést.
– De a leves nagyon jó.
Szélesen mosolygok. És aztán hirtelen zavarba jövök a
melegségtől, ami attól önt el, hogy tudom, szereti a főztömet. Kit
érdekel, ha így van? Csak egy pasi. Liam Harding. Papíron utálom őt.
– Azt mondtad, hogy nagyon tisztelted Helena munkáját. És hogy
ő volt a kedvenc nagynénéd. És hogy közel álltatok. De az FGP
Corpnak dolgozol, és azon tűnődtem…
– Hogy hogy vagyok még életben? Felnevetek.
– Nagyjából.
– Nem egészen tudom, miért hagyott életben.
– Nem épp jellemző rá, igaz?
– Az éles késeket mindig elrejtettem, amikor eljött látogatóba. De ő
leginkább arra koncentrált, hogy naponta küldjön üzeneteket a sok
gonoszságról, amit az FGP Corp művel a világban. Talán lassan akart
végezni velem?
– Én csak… Nem értem, hogyan szeretheted Helenát, a
természetet és dolgozhatsz egy olyan cégnél, ami azért lobbizik, hogy
eltöröljék a karbonadókat, mintha az lenne a célja, hogy tüzes
sötétségbe taszítsa a civilizációt.
Fújtatva felnevet.
– Szerinted én élvezem, hogy ott dolgozom?
– Feltételeztem, hogy igen. Mert úgy tűnik, folyton dolgozol. –
Elpirulok. Oké, jó, észrevettem, mikor dolgozik, perelj be… de úgy
tűnik, őt nem érdekli. – Te… nem?
 – Nem. Az egy rohadék cég, és utálok mindent, amit képvisel.
– Ó! Akkor, miért… – Az orromat vakarom. Ó! Erre nem
számítottam. – Jogász vagy. Nem tudsz… máshol jogászkodni?
– Ez bonyolult.
– Bonyolult?
A kanál egy pillanatig a tányér alját kaparássza.
– A mentorom toborzott.
– A mentorod?
– Az egyik tanárom volt az egyetemen. Sokkal tartozom neki…
segített megszerezni a gyakorlati helyeimet, tanácsokat adott a jogi
egyetem alatt. Amikor megkért, hogy vállaljam el ezt a munkát, úgy
éreztem, nem mondhatok nemet. Most ő a főnököm és… – Hátradől a
széken és végigszánt a haján. Fáradt. Nagyon fáradtnak látszik. – Sok
bonyolult érzésem van azzal kapcsolatban, amit az FGP Corp csinál.
És nem szeretem a céget, sem a küldetését. De végül is, jó dolog, hogy
ott vagyok. Ha én nem lennék, valaki más ugyanolyan jól el tudná
végezni a munkámat. Legalább ott lehetek a csapatnak, amit vezetek.
Közvetítek köztük és a főnököm között, ha szükséges.
A szavakra gondolok, amiket tegnap este meghallottam. Etikátlan.
Rossz.
– Ő az, akivel vitatkoztál? Telefonon? – Felvonja az egyik
szemöldökét, és felforrósodik az arcom. – Esküszöm, nem
hallgatóztam! – De Liam vállat von, mintha nem bánná. Úgyhogy
elmosolyodom, előre hajolok az asztal fölött. – Oké, talán mégis. Csak
egy kicsit. Szóval mi a neve?
– Kinek?
– A főnöködnek. Talán én beszélhetnék vele, miközben te beszélsz
Teddel? Egy kis jó öreg kölcsönös zaklatás? Kölcsönös figyelmeztetés?
„Hagyd békén a barátomat”-hatvankilenc?
Ekkor rám mosolyog teljes, igazi mosollyal. Azt hiszem, ez tőle az
első a jelenlétemben, és ettől sokkal nehezebb lélegezni, a szoba
hőmérséklete sokkal magasabb. Hogyan… miért ilyen jóképű?
Rámeredek szótlanul, képtelen vagyok bármit tenni, csak
észreveszem a szeme tiszta barnaságát, ahogy a szája csálén
megnyúlik, azt, hogy úgy tűnik, meleg, kedves arckifejezéssel fürkész
engem, és…
 A tekintetünk a telefonjára siklik. Ami megint csörög.
– Munka? – kérdezem. A hangom rekedt.
– Nem. Ez… – Feláll az asztaltól, és a torkát köszörüli. – Bocsáss
meg!
Mindjárt visszajövök.
Ahogy kisétál, hallom, hogy nevet. A vonal másik végén egy női
hang a nevét mondja.
 Hat

Négy hónappal korábban

Óvatosan kilépek a zuhany alól, hagyom, hogy a lábujjaim mélyre

süllyedjenek a vastag, puha szőnyegbe. Halálosan rossz döntésnek
bizonyul, mert pontosan ugyanabban a pillanatban teszem ezt,
amikor Liam kinyitja a fürdőszobaajtót, hogy belépjen.
Amitől én megriadok. És hadonászom. És kiabálok.
– Ááááááá!
– Mara? Mi…
– Ááá!
– Bocsánat… én nem…
Az egész testem csúszós, és összevissza mozog… rossz
kombináció. Majdnem elveszítem az egyensúlyomat, ahogy
próbálom magam köré csavarni a zuhanyfüggönyt. Aztán tényleg
elveszítem az egyensúlyomat, és biztosra veszem, hogy Liam
mindent lát.
A kiálló köldököt, amivel Hannah mindig heccel.
A sarló alakú lacrosse sebhelyet a jobb cicim felett.
Az említett jobb cicit és a balt.
A másodperc törtrészéig mindketten mozdulatlanul állunk.
Egymásra meredünk. Képtelenek vagyunk reagálni. Aztán azt
mondom:
– Ide tudod… ide tudnád adni azt a törölközőt?
– Ó… persze. Tessék. Én…
Kinyújtja a karját és elfordul, míg én magam köré tekerem a
törölközőt (az ő törölközőjét; Liam törölközőjét). Bolyhos, tiszta, jó
illata van, és… egyébként ki használ fekete törölközőt? Ki gyárt
ilyeneket? Hol vesz ilyeneket egyáltalán, a Vérfürdő és Más-ban?
– Mara? – Az ajtónyílásban áll, sokatmondóan nem néz rám.
– Igen?
 – Mit keresel a fürdőszobámban?
Francba!
– Bocsánat! Annyira sajnálom! Az én zuhanyom nem működik,
és… azt hiszem, valami baj van egy csővel, és… nem tudom, de
felhívtam Bobot.
– Bobot?
– A vízvezetékszerelőt. Vagyis egy vízvezetékszerelőt. Holnap
reggel kijön.
– Ó!
– De korábban elmentem futni, és tök izzadt voltam, meg büdös,
szóval…
– Értem.
– Bocs. Előtte meg kellett volna kérdeznem. Egyébként most már
megfordulhatsz. Szalonképes vagyok.
Liam tényleg megfordul. De csak kábé tíz másodpercnyi igen
intenzívnek tűnő belső viaskodás után. Az arckifejezését soha nem
könnyű kiolvasni, de úgy tűnik, kicsit zavarban van.
Igazából nagyon. Mármint jobban, mint én.
Ami fura. Én villantottam cicit, és Liam valószínűleg nagyon is
hozzá van szokva ahhoz, hogy meztelen nőkkel van. Mármint tényleg
meztelen nőkkel. Sokkal meztelenebbekkel, mint én jelenleg. Most
komolyan: az exe valószínűleg Victoria’s Secret angyal, aki most
felhagyott a modellkedéssel, hogy befejezze a doktoriját
művészettörténetből és a Smithsonian kurátorhelyettese legyen.
Hibátlan köldöke van, és tudja, hogy a PlayStation melyik gombját
nyomja meg, hogy gránátot dobjon. Azt mondtam, hogy az exe?
Amennyire tudom, még most is járnak. A szexuális életük nagyon
atletikus. Szerepjátékról és játékokról beszélek. Popsi-műsorról. Sok
orálról, amiben mindketten kitűnőek. Oké, ezt a gondolatmenetet
azonnal semmissé kell tennem.
Talán csak miattam van zavarban? Nem mintha kellene. Csinos
vagyok. Mármint azt hiszem, csinos vagyok. Cuki a maga szeplős,
„bárcsak néhány centivel magasabb lennék”, „kicsit zavarban vagyok
amiatt a hupli miatt az orromon” módján. Néha, általában azután,
hogy Sadie szemfestéket tett rám, még az is megfordul a fejemben,
hogy gyönyörű vagyok. De sosem leszek olyan vonzó, mint Liam.
Ezért csinálja ezt a fura dolgot: hogy bámul, miközben egyértelműen
nagyon igyekszik nem bámulni?
– Nagyon sajnálom, hogy nem figyelmeztettelek. Azt hittem, nem
vagy a városban, vagy ilyesmi. Mert tegnap éjjel nem jöttél haza, és…
– Kicsit zavarban vagyok, hogy észrevettem. De hogy ne vettem
volna? A hóvihar óta felvettük ezt a fura ritmust. Hétkor együtt
vacsorázunk. Nem mintha ez egy kimondott megállapodás lett volna,
de korábbról tudom, hogy kicsit később szokott enni, és egész
életemből tudom, hogy én meg kicsit korábban, és valahogy
megállapodtunk egy időpontban, ami mindkettőnknek megfelel…
Talán tegnap este közel álltam hozzá, hogy üzenetet írjak neki. De
úgy döntöttem, hogy nem, mert úgy tűnt, hogy átlépnék valamilyen
kimondatlan határt.
– Nem, nekem csak… a munkahelyemen kellett lennem. Egy
határidő miatt. Akartam szólni, de… – Nem akartál átlépni egy
kimondatlan határt? Akarom kérdezni. De az ember nem beszél
kimondatlan dolgokról, úgyhogy annyiban hagyom:
– Persze. – A torkomat köszörülöm. – Megyek a szobámba.
Felöltözöm.
– Rendben.
Indulok. Csakhogy Liam még mindig ott áll, elzárja a kijáratot, az
egyetlen kijáratot, ha az ember nem számolja az ablakot, amit én
röviden fontolóra veszek, aztán beismerem, hogy ez nem
megvalósítható lehetőség. A jelenlegi zilált állapotomban nem.
– Te… – Úgy tűnik, nem tudja, hol van. Gesztikulálnék és
mutogatnék, de markolnom kell a törölközőt két kézzel, hogy ne
villantsak neki, és…
– Ó! Ó, persze, igen… – Nagyot lép oldalra. Túl nagyot. Most
gyakorlatilag nekisimul a mosdókagylónak.
– Oké. Még egyszer kösz, hogy használhattam a fürdőszobádat.
– Semmi gond.
Most már tényleg indulnom kéne.
– És kölcsönvettem kicsit a samponodból. Vagyis loptam. Nem
mintha valaha visszaadnám. De tudod.
– Semmi gond.
– Egyébként szeretem az Old Spice-t. Jó választás.
Ó
 – Ó! – Liam mindenhová néz, csak rám nem. – Csak felkapom az
elsőt, amit meglátok a boltban.
Abban a pillanatban tudom, egyszerűen tudom, hogy az Old Spice
William K. Harding kedvenc személyi higiéniás márkája, és mélyen
szégyenkezik emiatt.
– Értem. Persze. – Néha imádnivaló tud lenni. – Figyelj, csak hogy
tudd, nem vagyok zavarban. Úgyhogy te se legyél!
– Tessék?
– Nem érdekel, hogy láttál meztelenül. Mert tudom, hogy nem
érdekel téged. Csak mondom, hogy nem kell furán viselkednünk
emiatt. Higgy nekem… – Felnevetek. – Tudom, hogy az idegesítő
vörös lakótársad kicsi, szeplős cicijét nem fogod magadnak lejátszani
zsebhokizáshoz.
Arra számítok, hogy viccel válaszol, mint általában, de nem teszi.
Ami azt illeti, egyáltalán nem válaszol. Csak összeszorítja a száját,
egyszer biccent, és a helyzet hirtelen még kínosabb. Francba!
– Mindegy. Még egyszer kösz.
– Szívesen!
Apró intéssel kilépek, és két dolgot veszek észre: erősen bámulja a
lábfejét, és a bal keze szorosan ökölbe szorul az oldalánál.
 Hét

Három hónappal korábban

Nincs semmi baj a hullámterelőkkel. Ezt biztosan tudom. Az

áramátalakító és a keverő is jónak tűnik, amitől arra gondolok, hogy a
magnetronnal van gond. Nos, nem igazán vagyok szakértő, de
remélem, hogy ha helyrepofozom a fűtőszálat, akkor az egész
magától helyrejön, és…
– Ez azért van, mert tegnap este a Transformerst néztük?
Felpillantok. Liam lágy mosollyal az arcán áll a konyhasziget
másik oldalán, végigméri a mikrohullámú sütő részeit, amiket
aprólékosan kiraktam a konyhapultra.
Talán csináltam egy kis kupit.
– Vagy ez, vagy Optimusz fővezér fanfictiont írok. Bólint.
– Akkor jó választás.
– Ugyanakkor a mikród nem működik. Megpróbálom megjavítani.
– Egyszerűen vehetek egy újat. – Oldalra billenti a fejét. Kissé
homlokráncolva nézi az alkatrészeket. – Biztonságos ez?
Ledermedek.
– Azért kérdezed, mert nő vagyok, és ezért képtelen olyasmit
csinálni, ami kicsit is tudományos, anélkül, hogy radioaktív
szennyezést okoznék? Mert ha igen, én…
– Azért kérdezem, mert én azt sem tudnám, hol kezdjem, és mert
nekem lila gőzöm sincs arról, ami kicsit is tudományos, akár egy
atombombát is építhetnél, és nem venném észre – válaszolja
higgadtan. Mintha nem is kellene védekeznie, mert soha még csak
eszébe sem jutott, hogy én egy gyengeelméjű lány vagyok. – De te
egyértelműen igen. – Szünet. – Légyszi, ne építs atombombát!
– Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Felsóhajt.
– Csinálok helyet a plutóniumnak a sajtos fiókban.
 Felnevetek, és rájövök, hogy órák óta először csinálok ilyet. Amitől
cserébe én sóhajtok fel.
– Csak… Sean hatalmas pöcs. Megint. Liam arca értően elsötétül.
– Mit művelt?
– A szokásos. A dekompressziós projekt, amiről meséltem,
megvan? Épp arról a nagyon király ötletről magyaráztam, hogyan
hozzuk helyre, de csak fél percig hagyott szóhoz jutni, aztán közölte,
hogy miért nem működne. – A magnetronnal babrálok, aztán
elkezdem összeszerelni a mikrót. Abban a pillanatban, hogy mind a
két kezem foglalt, egy hajtincs úgy dönt, hogy a szemembe hullik.
Elfújom. – Az a helyzet, hogy már mérlegeltem minden ellenvetését,
és találtam megoldásokat. De hagyta, hogy folytassam? Nem. Szóval
most egy sokkal kevésbé elegáns megoldást választunk, és… –
Elakadok. Mostanában Liam heti kettő-négy Seannal kapcsolatos
kiakadást kap tőlem. Az a legkevesebb, hogy rövidre fogom. –
Mindegy. Bocs, hogy dacos voltam.
– Mara, jelentened kellene őt.
– Tudom. Csak… a folyamatos lekicsinylő viselkedést annyira
nehéz bizonyítani, és… – Vállat vonok; rossz ötlet, mert a hajam most
újra a szememben van. Úgy érzem, kicsit elakadtam. Nagyon
elakadtam.
– És mi Sean vezetékneve? – kérdezi Liam.
– Miért?
– Csak kíváncsi vagyok. – Próbál lazának tűnni, de pocsékul megy
neki. Egyértelmű, hogy ő a világ legrosszabb hazudozója; hogy
csinálta végig a jogi egyetemet? Ettől minden alkalommal
elmosolyodom.
– Gyakorolnod kell – közlöm, rámutatva csavarhúzómmal.
– Gyakorolni?
– Gyakorolnod, hogyan…
A hangom elakad. Mert Liam odanyúl, és az ujjaival végigsimít az
arccsontomon, az ajkán halvány mosoly játszik. Az agyam
rövidzárlatot kap. Mi…? Ő most…?
Ó. Ó! A hajam. Az elveszett, tékozló hajtincsem. A fülem mögé
tűrte. Csak kedves és segít a vörös, kétbalkezes lakótársának, akinek
ezért cserébe lefagy az agya. Elegáns, Mara! Nagyon elegáns!
 – Mit gyakoroljak? – kérdezi továbbra is a fülemet bámulva.
Valószínűleg torz, és én még csak nem is tudtam.
– Semmit. Hazudni. Én… – A torkomat köszörülöm. Szedd össze
magad, Floyd! – Hé, tudod, mit? – Próbálom megőrizni a könnyed
hangnemet. Témát váltani. – Ennek az együttműködésnek a kezdete
egy rémálom volt, de ez nagyon tetszik.
– Ez?
– Ez a valami. – Elkezdem becsavarni a mikró hátlapját. – Amikor
anélkül dumálunk, hogy székeket vágnánk egymáshoz, és te lazán
kérdezgeted a fickók vezetéknevét, akik gonoszak velem, azzal a
nyilvánvaló intencióval, hogy engedély nélküli önbíráskodást kövess
el ellenük.
– Nem erre…
Felvonom a szemöldökömet. Elvörösödik és félrenéz.
– Egyébként ez sokkal jobban tetszik. Hogy barátok vagyunk, azt
hiszem.
Szúrósan néz rám.
– Nem vagyok a barátod.
– Ó! – Majdnem meghátrálok. Majdnem. – Ó, én… sajnálom. Nem
akartam arra célozni, hogy…
– Múltkor Eileen rózsát adott Bernie-nek, és azt mondtad, jó
döntés volt. Ilyesmit nem tudok elfogadni egy baráttól.
Kitör belőlem a nevetés.
– Ne már, a pasi cuki! Kutyatréner. Szereti a K-popot.
– Látod, ez az. Ezért vagy az esküdt ellenségem. – Liam csóválja a
fejét, és még jobban nevetek, aztán a nevetésem egy pillanatra elakad,
egy pillanatig csak mosolygunk egymásra, és ismeretlen folyékony
melegség árad szét bennem.
– Teljesen biztos vagyok benne, hogy Helena Bernie-nek drukkolt
volna. Liam felhorkan.
– Ezt úgy mondod, mintha ez mellette szólna. Mintha nem próbált
volna folyamatosan összehozni mindenféle emberekkel, akik hidegen
hagytak.
– Velem ugyanezt csinálta!
– És tinédzser koromban randizott egy pasival, aki négyhónapos
zuhanysztrájkot tartott.
Ú
 – Úristen! Miért?
– Nem vagyok benne biztos. A környezet miatt?
– Nem… Helena miért járt vele? Liam összerezzen.
– Állítólag – és itt idézek – „az elképesztő szexuális kémia miatt”.
Morbid módon elképzelem, hogy Helena szexuális életet él, aztán
Liam megtöri a csendet és megkérdezi:
– Gondolsz néha arra, hogy másik állásra váltasz? A fejemet
rázom.
– Ez az EPA. Ahol mindig is lenni akartam. Komolyan, a tizenöt
éves Mara visszautazna az időben, hogy leszúrjon, ha felmondanék. –
De azt hiszem, hallottam a kérdésben egy fura élt. – Miért kérdezted?
Te néha gondolsz arra, hogy munkát váltasz?
Ő is a fejét rázza.
– Nem tudnék – mondja. De kezdem őt kiismerni egy kicsit.
Jobban rá vagyok hangolódva a hangulataira, a gondolataira, ahogy
befelé fordul, amikor valamilyen komoly dolgot mérlegel. Van
egyfajta fal, amit felhúz önmaga és mindenki más közé, aki próbálja
megismerni. Néha azt kívánom, bár ne lenne ott! Úgyhogy
gyengéden meglököm a falat, és megkérdezem:
– Hogy mennek a dolgok a melóban?
Egy darabig hallgat, a kezét a konyhaszigethez szorítja, csendben
figyel engem, miközben én befejezem a darabok összecsavarozását. A
hajam szépen ott marad a fülem mögött.
– Ma megkért, hogy rúgjak ki valakit.
– Ó! – Már tudom, kiről beszél. Mitchről. Liam főnöke. Akit
magamban ezer mikrohullámú erejével gyűlölők. Ő az oka, hogy
Liam úgy érzi, nem foghatja a feketepiacon árult szervek árával
vetekedő diplomáját és a vállalati gonoszként eltöltött több éves
tapasztalatát, és kereshet másik állást. – Miért?
– Valaki a csapatomban elkövetett egy nagyon hülye hibát. De
helyrehozható. És mégis… csak egy hiba. Mind elcsesszük… azt
tudom, hogy én igen. – Szórakozottan az ajkához dörzsöli a kézfejét. –
Tényleg azt hittem, hogy le tudom beszélni róla. – A fejét rázza, én
pedig a homlokomat ráncolom. És összeszorítom a számat. És
utasítom magam, hogy számoljak ötig, mielőtt bármit mondanék,
csak hogy ne legyek tolakodó vagy agresszív. Öt, négy, három…
Ő
 – Őszintén, a főnököd egy szarcsimbók, nem érdemel meg téged,
fel kellene mondanod, és hagynod, hogy forrjon a saját
pöcegödrében.
Liam meglepetten néz fel. És vidáman, azt hiszem.
– Szarcsimbók? Elvörösödöm.
– Értékes, de alulértékelt sértés. De, Liam, komolyam,
megérdemled, hogy jobb munkád legyen. És mielőtt megjegyeznéd,
hogy álszentség azt mondanom neked, hogy válts állást, amikor én
sem teszem, hadd mondjam el, hogy az egy teljesen más helyzet. Én
imádom a munkámat, csak azokat az embereket utálom, akikkel
együtt kell dolgoznom. Beleértve Seant. Főleg Seant. Komolyan,
leginkább Seant. – Ó, de szeretném felforralni a futás utáni
zoknijaimat, levest csinálni belőle, aztán megetetni Seannal!
– Kérhetnéd az áthelyezésedet.
– Tervben van. De nem fog segíteni. – Vállat vonok, és
visszadugom a mikrót. – Az EPA új egységet nyit. Kérvényezem az
áthelyezésemet, de „Sean, a seggfej” is. – A szememet forgatom. –
Lehetetlen megszabadulni tőle. Mint egy parazita lábgomba.
– Szóval versenyezni fogsz vele a pozícióért?
– Nos, nem. Ő vezetőnek jelentkezik. Én a plebsz tagja lennék; egy
alantas csoporttag.
– Te nem lehetsz vezető, mert nincs elég szolgálati időd?
– Ó, szerintem nincsenek szolgálati idő követelmények.
– Akkor miért nem pályázol a vezetésre?
– Azért, mert… – Hirtelen becsukom a számat, és lenézek a
csavarhúzómra. Igen. Miért? Miért ne pályáznék vezetői pozícióra?
Mi ütött belém? Nem mintha Sean okosabb lenne nálam. Csak szereti
rázúdítani a saját hangját a gyanútlan arra járóra. És talán nincs elég
vezetői tapasztalatom ahhoz, hogy tudjam, jó főnök lennék, de ahhoz
elég Sean-tapasztalatom van, hogy tudjam, ő nem lesz az. Folyton
Larának hív, a kurva életbe! E-mailekben. Amiket az e-mail címemre
küld: marafloyd@epa.gov. Haver, simán csinálhatnál copy paste-et!
Felnézek. Liam higgadt arckifejezéssel néz engem, mintha
türelmesen várná, hogy én is ugyanarra a következtetésre jussak: jobb
vagyok Seannál. Mert mindenki jobb Seannál, beleértvé engem is.
 Meleg borzongás fut végig a gerincemen, mintha átölelnének. Ami
fura, mert nem ölelt meg senki… Úristen, hónapok óta. Helena óta.
– Mondok valamit. – Csípőre teszem a kezemet, hirtelen eltökélt
vagyok. – Meg fogom pályázni a vezetői pozíciót.
– Pontosan ezt kellene…
– Ha te otthagyod az állásod. Hallgat, aztán felnevet.
– Ha otthagyom a munkám, ki fogja fenntartani a drága sokrétegű
vécépapíros életstílusodat, amit megszoktál?
– Te, mert valószínűleg nemzedéknyi régi New England-i
pénzhalmokon ülsz. És továbbra is lehetnél ügyvéd más, kissé
kevésbé undorító vállalatoknál. Már ha van olyan. És ha megkötjük
ezt a vérszerződést és megkapom az állást, jár neked valami még
ennél is jobb.
– Hagyod, hogy Sean fejét a vécékagylóba nyomjam?
– Nem. Vagyis igen. De ezen kívül, ha megkapom a csapatvezetői
pozíciót, több pénzt keresek majd. És végre ki fogok tudni költözni. –
Anélkül, hogy el kellene adnom a házfelemet.
Liam arckifejezése hirtelen megváltozik.
– Mara…
– Gondolj bele! Te, ahogy pucéran járkálsz egy kellemesen fagyos
házban, vakarod a fenekedet a tartármártással teli hűtő előtt, hajnali
háromkor tacót csinálsz, miközben posztmodern indusztriális popot
hallgatsz a gramofonodon. Mindenütt hatalmas kijelzők éjjel-nappal
videójáték végigjátszásokkal. Jól hangzik, mi?
– Nem – jelenti ki kerek perec.
– Azért, mert elfelejtettem említeni a legjobb részt: a bosszantó,
volt lakótársadnak hűlt helye, kámforrá vált. – Szélesen mosolygok. –
Most mondd, hogy nem fogod imádni minden pillanatát a…
– Nem fogom, Mara, én… – Liam elfordul, és látom, hogy az álla
úgy feszül meg, mint régen, amikor a jelenlétem a házban idegesítette
és én voltam minden jó elrontója. De a keze megmarkolja a pult
szélét, és úgy tűnik, összeszedi magát. Egy hosszú pillanatig engem
néz.
– Kérlek! – firtatom. – Nem pályázok, ha te sem. Tényleg egy
Seannal töltött életre akarsz kárhoztatni?
Lehunyja a szemét. Aztán kinyitja és bólint. Egyszer.
 – Nem hagyom ott a munkámat…
– Jaj, ne már!
– Amíg nem találok másikat. De elkezdek keresni. Lassan
elmosolyodom.
– Várj… komolyan? Nem gondoltam, hogy ez bejön.
– Csak ha megpályázod a vezetői pozíciót.
– Igen! – Összecsapom a kezemet. – Liam, segíteni fogok. Fent
vagy a LinkedInen? Lefogadom, hogy a fejvadászok odalennének
érted.
– Mi az a LinkedIn?
– Pff. Legalább rendes képed van? Üres tekintettel néz rám.
– Jó, csinálok rólad egy képet. A kertben. Amikor jó a természetes
fény. Vedd fel a szénszínű háromrészes öltönyödet és a kék inget…
elképesztően jól áll! – Felvonja a szemöldökét: és azonnal megbánom,
hogy ezt mondtam, de túlságosan izgatott vagyok ettől a fura
szakmai öngyilkosság-egyességtől ahhoz, hogy elpiruljak. – Ez
elképesztő! Erre kezet kell ráznunk.
Kinyújtom a kezemet, és azonnal megfogja, az övé határozott,
meleg és nagy a kezem körül, és talán most először érünk egymáshoz
szándékosan, szemben azzal, ahogy súrolja egymást a karunk,
amikor a tűzhelynél dolgozunk, vagy egymáshoz érnek az ujjaink,
amikor kiválogatja a postámat. Ez… kellemes. És jó. És természetes.
Tetszik, és felnézek Liam arcába, hogy neki is tetszik-e, és… ezernyi
különböző érzelem suhan át az arcán. Milliónyi különböző érzelem.
Egyet sem tudok megfejteni.
– Áll az alku! – mondja, a hangja mély és kicsit rekedt.
A szabad kezével bekapcsolja a mikrót, ami – láss csodát! – újra
működik.
 Nyolc

Egy hónappal és két héttel korábban

Az esős idő a kedvencem.

Nagyon elfogult vagyok a nyári viharokkal, az erős szeleikkel és a
forró levegővel, azzal, hogy úgy érzem magam, mintha egy lufi
nyirkos belsejében ülnék, ami mindjárt kidurran. Gyerekként
kirohantam, amint eleredt az eső, csak hogy bőrig ázzak; ami úgy
tűnt rettenetesen felbőszítette az anyámat. De nem válogatok. Még
alig van február, kora este, és a kemény cseppek, amik tetkót ütnek az
esernyőm műanyagjába, egyszerűen boldoggá tesznek. Mosolygok,
amikor kinyitom a bejárati ajtót. Dudorászok. Végigsétálok a
folyosón, az esőt hallgatom ahelyett, ami a házban történik, és
biztosan ezért nem hallom őket.
Liam és egy lány. Nem: egy nő. A konyhában vannak. Együtt.
Liam háttal nekidől a pultnak. A nő azon ül, Liam mellett, elég közel
ahhoz, hogy az arcát Liam vállára tegye, miközben mutat neki
valamit a telefonján, amitől mindketten mosolyognak. Liamet még
senkivel nem láttam ilyen lazának. Ez nyilván egy nagyon meghitt
pillanat, amit nem kellene megzavarnom, csakhogy nem tudom
rávenni magam, hogy megmoccanjak. A gyomrom összeszorul, a
lábam gyökeret ereszt, képtelen vagyok visszahúzódni, amikor a lány
megrázza a fejét és valamit Liam fülébe súg, amit nem hallok, és
amitől ő halk, mély hangon felnevet, és…
Biztosan felszisszenek. Vagy csapok valamilyen zajt, mert az egyik
pillanatban egymáshoz simuló karokkal nevetnek, a következőben
mindketten felnéznek. Rám.
A francba!
Nagyon igyekszem, hogy a szemem ne lássa meg, Liam milyen
otthonosan és kényelmesen érzi magát, milyen ismerős és meghitt a
helyzet. Semmi ilyesmi nem történik, amikor mi véletlenül
egymásnak megyünk a folyosón, mint az a töltött, elektromos
feszültség, ami sistereg közöttünk, amikor megfeledkezünk
magunkról és a kezünk véletlenül összeér. De ez a lényeg, igaz?
Bármilyen testi kontaktus közöttünk valószínűleg Liam részéről
kéretlen, míg ez…
Ez zavarba ejtő. Ki akarok jutni innen és soha vissza sem jönni.
Venni egy vákuum ebédzacskót és egy kempingfőzőt, betenni a
hálószobámba és teljesen önellátóvá válni.
De úgy látszik, a nő korántsem annyira nyugtalan, szorongó
amiatt, hogy ebben a pillanatban egy bútordarabon csücsül egy olyan
otthonban, ami nem az övé, a szoknyája felcsúszik hosszú, izmos
lábain. Rám mosolyog, és valahogy, valahol megtalálom a hangomat.
– Bocsánat! Nagyon sajnálom! Nem akartam zavarni… Inni
akartam valamit, és én… – És én? És én most megyek a szobámba, vagy
lehúzom magam a vécén. Isten veled, kegyetlen világ!
– Azt hittem, hogy te… – Liam hangja mélyebbnek tűnik a
szokásosnál. Azon tűnődöm, nem akarták-e épp a hálószobában
folytatni ezt, bármi is legyen. Úristen! Úristen! Most megzavartam a
lakótársamat és a barátnőjét. Akkora lúzer vagyok! – Nem leszel itthon.
Azt hittem, nem leszel itthon.
Ó. Tényleg. Úgy volt, hogy én is randira megyek. Teddel. Amibe a
múltkor egyeztem bele azzal a lendülettel, hogy: pff, miért ne? Ma
reggel elmondtam Liamnek, hogy miért fogok későn hazajönni,
csakhogy a végén lemondtam, mert… nem igazán volt kedvem
elmenni.
Valamilyen okból.
Ami nem világos számomra.
– Nem. Vagyis igen. Úgy volt. De… – Bizonytalanul a levegőbe
legyintek. Ez a legjobb magyarázat, amivel elő tudok állni.
– Ó!
– Aha. Én… – Tényleg el kellene mennem a szobámba és
megejteni azt az önlehúzás dolgot. De nehéz, amikor Liam bámul
rám. Félig kíváncsi, félig örül, hogy lát, félig valami más. Most
először találom együtt valakivel, aki nem Calvin, vagy valamelyik
másik pasi haverja, akit nyilván egy örökkévalóság óta ismer,
valakivel, aki egyértelműen… Oké. Liamnek randija van. Egy nővel.
Valószínűleg épp szexelni készült. És én megzavartam. Francba!
– Én… most megyek, hogy ti…
– Nem kell – mondja egy hang.
Egy hang? Á! Igen. Persze. Van egy harmadik ember is a
szobában. Egy gyönyörű, hosszú, sötét hajú nő, aki még mindig a
pulton ül, lebilincselve jár a tekintete köztem és Liam között, és…
– Én épp indultam – mondja. De ez hazugság. Egyértelműen nem
volt indulóban. – Ugye, Liam? – Liammel néma, sokatmondó
pillantást váltanak, aminek a megfejtéséért a fél vesémet odaadnám.
– Jaj, ne! Nem kell elmenned – mondom erőtlenül. – Én…
– Egyébként bemutatkozom, mert Liam egyértelműen nem fog
bemutatni. – Olyan elegánsan szökken le, amit eddig csak balett-
táncosoktól és olimpikon tornászoktól láttam, és kezet nyújt. Utálom
magam, amiért megpróbálok visszaemlékezni, hogy vajon ugyanez a
kéz fonódott-e Liam karjára, miközben a fejét a vállára hajtotta. –
Emma vagyok. Te biztosan a híres Mara vagy.
Hogy honnan tudja a nevemet, az teljes rejtély. Hacsak Emma és
Liam között nem nagyon komoly a dolog, és így Liam említette
párszor a bosszantó lakótársát, és tudod mit? Úgy tűnik, képtelen
vagyok elviselni ezt a gondolatot.
– Igen. Izé… Örülök, hogy megismerhetlek.
Emma kézfogása hűvös és határozott. Kurtán elmosolyodom,
kedvesen és magabiztosan, aztán megfordul, hogy felvegye a
dzsekijét a székről.
– Nos, ez mókás volt. És informatív is. Mara, remélem, sokkal
többször fogunk találkozni. Te pedig… – Liamhez fordul. A hangja
elhalkul, de így is értem a szavakat. – Fel a fejjel, haver! Nem hiszem,
hogy olyan élethosszig tartó sóvárgásra vagy utalva, mint hinnéd.
Holnap felhívlak. – Nem túl magas, és lábujjhegyre kell állnia, hogy
arcon csókolhassa Liamet, egyik kezét a hasizmára nyomva, hogy
megőrizze az egyensúlyát, és ha Liam bánja is, hogy a személyes
terében van, nem mutatja. Ezután következik egy barátságos
integetés, ezúttal nekem címezve, egy vidám „Jó éjszakát!”, a zaj,
ahogy a sarka kopog a parkettán az ajtó felé tartva, aztán…
Már ott sincs.
 Az a zaj az volt, ahogy nyílt és csukódott a bejárati ajtó, vagyis
Liammel egyedül maradtunk.
– Liam, annyira sajnálom! Nem akartam…
– Mit? – A tarkóját vakarja, úgy tűnik, nem érti a reakciómat.
Továbbra is a pultnak dől, én pedig nem tudom rávenni magam,
hogy ellépjek az ajtótól. Képtelen vagyok folytatni és bocsánatot
kérni, amiért megzavartam a randiját. Épp indultam, esküszöm.
Folytathattátok volna a szobádban, Liam. Nem bántam volna.
Komolyan.
– Hogy ment a prezentáció? Felpillantok a cipőm fürkészéséből.
– Tessék?
– A mai prezentáció? A vezetői pozícióért?
– Á! – Persze. A prezentáció. Ami miatt napok óta panaszkodtam.
Az, amit tegnap gyakoroltam vele. És az előző nap. Az, amit Liam
valószínűleg kívülről fúj.
– Az… nagyon jól. Jól. Vagyis oké. Elmegy.
– Minden szóval egyre rosszabb. Összerezzenek.
– Én… kicsit akadoztam.
– Oké.
– De talán még mindig jobb voltam Seannál…
– Talán?
– Valószínűleg. Liam elmosolyodik.
– Valószínűleg? Viszonzom a mosolyát.
– Szinte biztosan.
– Micsoda gyors javulás!
Nevetek, ő pedig ellöki magát a pulttól, és megáll közvetlenül
előttem.
Mintha közelebb akarna lenni ehhez a beszélgetéshez. Közelebb
hozzám.
– De ez számodra rossz hír – közlöm.
– Az lenne?
– Ha megkapom ezt a pozíciót, neked is lépned kell és új állást
keresni.
– Á! Igen.
– Alkut kötöttünk.
– Az alku az alku.
É
 – És az interjú után tájékoztattak minket a fizetésről. Nagy emelés.
Biztosan ki fogok tudni költözni.
A tekintete megkeményedik, aztán visszavált a semleges álarcára.
– Értem.
– Mi az? – heccelem. – Félsz, hogy nem fog futni rá, hogy
magadnak vegyél tejszínt? – Egyáltalán mire használja? Még mindig
nem tudom.
– Csak aggaszt, hogy egyedül kell majd néznem, ahogy Eileen
szörnyű döntéseket hoz.
– Eileen tudja, mit csinál. Ahogy azt a legutóbbi blogposztomban
elmondtam.
– Amit, természetesen, olvastam.
Nem vicces. Nem annyira vicces. Félig sem vagyok szerelmes a
fura humorérzékébe.
– Nem hiszem el, hogy azt kommentáltad, hogy „töröld a
fiókodat”. Ez cyberbullying, Liam.
Most mosolyog, és valami meleg gyűlik a mellkasomban. Aminek
tényleg nem kellene ott lennie, mert… Mert csak.
– Te és a barátod…? – kérdezem.
– A barátom?
– Emma.
– Á!
Csend. A kezemet tördelem, és rájövök, hogy nem igazán
fogalmaztam meg kérdést. Ő a te… Nem. Túl direkt. Ti ketten
randiztok? És mi ez a bukfenc a szívemben, miközben ezen
morfondírozom? Talán Liam sosem említett barátnőt. Sem bármilyen
lányt. De mit hittem? Hogy cölibátusban él?
Egyébként semmi közöm hozzá. Csak barátok vagyunk. Jó
barátok. De barátok.
– Mi az? – Liam hosszan néz rám, mintha az előbb egy légből
kapott kérdést tettem volna fel, aminek semmi valóságalapja. A
valóság az, hogy egy meghitt pillanatban sétáltam be.
– Azt hittem, ti ketten…?
– Nem. – Liam egyszer megrázza a fejét. Aztán újra. – Nem,
Emma… Együtt jártunk óvodába. És ő… Nem. Barátok vagyunk, jó
barátok, de semmi olyasmi.
Ó Ó
 – Ó! – Ó? Komolyan? Kizárt. Vagy nem?
– Csak barátok vagyunk – ismétli újra. Mintha tenni akarna róla,
hogy tudjam. Mintha félne, hogy nem hiszek neki. És igazság szerint
nem is hiszek. Csak rá kell nézni a nőre! Aztán Liamre. – Valójában
Emma… Tudja, hogy én… – A kezével végigsimít az arcán, mint
mindig, amikor besokall vagy fáradt. Ezt a gesztust gyakrabban
látom mostanában. Mert Liam hagyja, hogy többet lássak belőle. Nem
olyan rosszak az élek és mélyedések ennek az embernek a
személyiségében. Váratlanok, de egyáltalán nem rosszak.
– Tudja, hogy te?
– Hogy én általában nem… én soha… Vagyis úgy tűnik, szinte
soha… – Liam a fejét rázza, mintha azt mondaná: Hagyjuk!, és én
továbbra sem tudom biztosan, mit nem csinál szinte soha, mert nem
folytatja, én pedig nem biztos, hogy firtatni akarom. Ráadásul Liam
úgy néz rám, amit nem értek, és hirtelen úgy érzem, ideje kereket
oldanom.
– Megyek aludni, oké? – Elmosolyodom. – Holnap korán kelek.
Bólint.
– Oké. Persze. – De amikor majdnem kisétálok, utánam kiált. –
Mara? Megállok. Nem fordulok meg.
– Igen?
– Én… Aludj jól!
Nem úgy hangzik, mintha eleve ezt akarta volna mondani. De azt
válaszolom:
– Te is! – És a szobámig szaladok.
 Kilenc

Egy hónappal korábban

Nagyon jól éreztem magam ma este.

– Aha. Kösz. Mármint… – A torkomat köszörülöm. – Én is.
Ted teljesen kiszámítható. Az etiópiai étterembe vitt, amiről
meséltem neki, hogy ki akarom próbálni (kitűnő); olyan témákat
hozott szóba beszélgetés közben, amikről eleget tudok ahhoz, hogy
kényelmesen érezzem magam, de nem annyira ismerősek, hogy pár
percen belül megunjam; és most, hogy az ajtóhoz kísért, oda fog
hajolni, és meg fog csókolni, pont úgy, ahogy arra számíthattam,
amikor pontosan három órával korábban felvett.
Ez – megjósolhatóan – egy jó csók. Egy rendes csók. Valószínűleg
jó szexbe torkollna, ha úgy döntenék, hogy behívom egy italra.
Rendes szexbe. „Régen volt már”-szexbe. És most évekről beszélünk.
Helena pezsgőt durrantana és emlékeztetne, hogy szabaduljak meg a
pókhálóktól.
És mégis.
Nem áll szándékomban behívni őt. Tényleg réges-rég volt, de ez a
dolog Teddel egyszerűen… nem.
Kedves pasi, de ez nem fog működni, különféle okokból. Aminek
– mondom magamnak – semmi köze nincs ahhoz, hogy Liam milyen
hosszan bámult engem ma, mielőtt Ted megállt a felhajtónkon. Sem
ahhoz, ahogy azonnal elfordította a tekintetét, amikor rajtakaptam.
Sem a hangja rekedtségéhez, amikor meglátta a ruhámat és azt
mondta:
– Én… Gyönyörű vagy!
Úgy hangzott, mintha valami mást akart volna mondani. Egy
kicsit vágyakozónak. Ettől megbántam, hogy harminc percet
töltöttem sminkeléssel, hogy valaki mással randizzak, valami
szegény flótással, akit még csak nem is akarok lenyűgözni abból az
egyszerű okból, mert ő nem…
Hát, igen.
– Én… – Mély lélegzetet veszek, és hátralépek Tedtől, akinek az
egyetlen hibája… hogy nem egy másik pasi. Nem látom magam előtt,
hogy nézi velem a Nagy Nőt, ami vízválasztónak tűnik. Minél többet
tud az ember, mi? – Most bemegyek. De kösz mindent! Kellemes
estém volt.
Hogy Ted csalódott-e, azt nem tudom. A javára írom, hogy csak
kis ideig tétovázik. Aztán mosolyogva visszamegy a kocsijához bármi
Majd hívlak!, vagy Majd legközelebb! nélkül, amikről mindketten
tudjuk, hogy csak udvarias hazugságok lennének. Némán hálát adok
az EPA isteneinek, amiért múlt héten áthelyezték őt egy másik
csapatba, és bemegyek.
Meglep, hogy Liamet a nappaliban találom, a kanapén ül egyik
kezében egy sörrel, egy halom papírral a másikban, az orrán
piszkosul cuki olvasószemüveg csücsül. Vagy talán mégsem lep meg.
Hiszen szombat este van. A szombat estéket általában pont azon a
kanapén töltjük, TV-t nézünk, mindenféléről beszélgetünk. Logikus,
hogy itt van, még akkor is, ha én elmentem.
Ha megölnek, sem jut eszembe jobb tevékenység, mint otthon
maradni pizsamámban és együtt lógni a lakótársammal.
– Mit olvasol?
Liam felpillant rám, szemrevételezi a rövid, de nem túl rövid
ruhámat, kibontott hajamat, vörös ajkamat, aztán azonnal visszanéz a
papírjaira.
– Csak egy iránymutató dokumentumot a melóhoz.
– Hogyan érjünk el saját olajkiömlést tíz könnyű lépésben? Az ajka
felfelé ível.
– Azt hiszem, ahhoz csak egy kell.
– Figyi, ezt már átbeszéltük. Nem baj, ha még nem akarsz
felmondani, de az a minimum, hogy ne dolgozz hétvégén. Gyerünk,
Liam! Tedd meg a környezetért!
Sóhajt, de leveszi a szemüvegét, és elteszi a papírjait.
Elmosolyodva előrenyúlok, hogy elvegyem a sörét, és igyak egy
kortyot anélkül, hogy megkérdezném. Liam némán fürkész engem,
de nem kezdi újra az olvasást. Amikor felvonom az egyik
szemöldökömet – Mi van? –, beadja a derekát, és megkérdezi:
– Nem jön be?
– Kicsoda?
Liam a bejárat felé pillant.
– Á! – Persze. Más férfiak is léteznek. Néha nehéz észben tartani. –
Nem. Ted nem… Hazament.
– Ó.
– Én nem… Mi nem vagyunk… – Hogy fejezzem ki? – Mi nem…
Liam bólint, bár kizárt, hogy értette, amit az előbb elmotyogtam.
Aztán nem mond semmit. Majd kicsit fura lesz a helyzet. Fura
feszültség érződik a szobában. Mintha mindketten visszatartanánk
valamit. Én inkább nem kutakodnék magamban, hogy kiderítsem, mi
az.
– Mennem kéne lefeküdni.
– Oké. – Nagyot nyel. – Jó éjt!
Lehet, hogy a két fuzzy navel koktél túl sok volt, vagy csak soha
nem éreztem rá igazán a magassarkúra. Az tény, hogy elveszítem az
egyensúlyomat és botladozom, amikor megpróbálok elsétálni
mellette. A keze nagy, erős és meleg még a ruhámon keresztül is, a
csípőmre kulcsolódik, amíg újra stabilan nem állok. Én állok, ő leül,
és így több centivel vagyok magasabb nála, és… Ez új, ebből a
perspektívából látni őt. Fiatalabbnak tűnik, szinte lágyabbnak, és az
első részeg ösztönöm az, hogy a két kezembe fogjam az arcát,
végigsimítsam az orra vonalát, a hüvelykujjammal végigkövessem az
alsó ajkát.
Megálljt parancsolok magamnak, de a lassú, kisült agyam nem.
Egy furcsa képet mutat nekem: Liam mosolyog és lehúz az ölébe.
Benyomakszik a két térdem közé. A keze felsiklik a combomon, be a
ruhám alá, csiklandozza a bőrömet, megnevettet. Eléri a derekamat,
és erősebben markol, hosszú ujjai becsusszannak a bugyim gumija
alá, megfogja a fenekemet, hogy hozzápréseljen a… Ó! Kemény.
Nagy. Sürgető. Pontosan úgy mozdít engem, ahogy akar, és kifújom a
levegőt, pont, amikor belenyög a fülembe.
– Óvatosan, Mara!
Állj! Mi van?
 Pislogva kirángatom magam abból, ami ki tudja, mi a fene volt,
épp, amikor Liam elenged. Azt mondja:
– Óvatosan, Mara!
És hátralépek egyet, mielőtt megalázhatnám magam valami idióta
és borzasztóan kínos dologgal.
– Kösz! – Úgy érzem, a tekintetünk túl sokáig kapcsolódik össze.
A torkomat köszörülöm. – Te is ágyba bújsz?
– Még nem.
– Nem olvashatsz többet olajkiömlésről, Liam.
– Akkor talán csak játszom egy kicsit.
– Calvin nélkül? – Oldalra billentem a fejem. – Nem azt mondtad,
hogy Calvin átjön?
– Úgy volt.
– Tudod, mit? – A kezemmel végigszántok a hajamon. Ez egy a
másodperc törtrésze alatt született döntés. – Igazából én sem vagyok
annyira álmos. Játsszak veled?
Liam felnevet.
– Komolyan?
– Igen. Mi van? – Leveszem a cipőmet, fogok egy takarót – azt,
amivel azon az első estén takart be, azt, ami azóta is ebben a
szobában van –, és a kanapéra zuttyanok, közvetlenül Liam mellé.
Talán kicsit túl közel, de nem panaszkodik. – PhD-m van.
Eljátszhatom, hogy rosszfiúkat ölök egy… joystickkel?
– Kontrollerrel. – A fejét csóválja, de… boldognak tűnik, azt
hiszem. – Játszottál valaha videójátékot?
– Nem. Totál őszintén, szörnyen néznek ki, és nem értem
pontosan, hogy egy nyilvánvalóan okos ember egy rakás elit
diplomával, amik többe kerülnek, mint a belső szerveim, miért van
ennyire oda ezért a pjú-pjú szarságért, de én Nagy Ő-blogot vezetek,
úgyhogy egy szavam sem lehet. – Vállat vonok. – Szóval, mi történt
Calvinnel?
– Nem tudott jönni.
– Valaki mással játszik?
– Randija van. Hümmögök.
– Talán csatlakoznod kellett volna. Emma nem ért rá?
 Olyan pillantással néz rám, amit nem igazán tudok megfejteni.
Mintha valami katasztrofálisan rosszat mondtam volna.
– Megmondtam, hogy Emma ugyanúgy nem akar randizni velem,
mint én vele.
Azt kétlem. Ki ne akarna? Egyébként mennyire buknál ki, ha
elmondanám, hogy egyik éjjel rólad és Emmáról álmodtam, egymás mellett
ültetek a konyhában, én pedig szomorú voltam? De csak kis ideig. Mert egy
idő után nem Emmával voltál. Hanem velem, és a két lábam között álltál, a
kezedet a belső combomra tetted, és széttártad, szélesebbre, hogy helyet
csinálj magadnak és…
– Akkor randizhatnál valaki mással – bukik ki belőlem. Hogy
megállítsam azt, ami a fejemben zajlik.
– Azt hiszem, nem szeretnék, Mara.
– Értem. – A szívem bukfencezik. – Nem élveznéd a jó kaját, a
kellemes társalgást meg a szexet.
– A te randid így ment? – kérdezi halkan; és többet nem néz rám.
– Csak úgy értettem… – Elvörösödöm. – Talán élveznéd, ha a
megfelelő emberrel randiznál.
– Ne játszd itt Helenát! Felkacagok.
– Meg kell őriznem a ház hagyományait, hogy kíváncsiskodunk az
emberek magánéletéről. – Valami eszembe jut, és elakad a lélegzetem.
– Tudod, mi tényleg döbbenetes?
– Micsoda?
– Hogy Helena sosem próbált összehozni minket. Mármint téged
és engem. Egymással.
– Aha, az… – Liam hirtelen elhallgat, mintha neki is eszébe jutott
volna valami. Egy pillanatig a távolba mered, aztán halkan, mélyen
felnevet. – Helena.
– Mi az? – Nem válaszol nekem. Úgyhogy megismétlem. – Liam?
Mi az?
– Csak rájöttem, hogy… – Jókedvűen csóválja a fejét. – Semmi,
Mara. – Nem akarom annyiban hagyni, míg el nem magyarázza,
hogy a jelek szerint milyen felismerésre jutott, de a kezembe nyomja
a kontrollert, és azt mondja:
– Játsszunk!
– Oké. Kit kellene megölnöm, és hogyan csináljam?
 Liam rám mosolyog, és milliónyi kis szikra cikázik végig a
gerincemen.
– Azt hittem, sosem kérdezed meg.
 Tíz

Három héttel korábban

Amikor Liam hazaér, alig érzem a lábujjaimat, vacog a fogam, és

inkább takaró vagyok, mint ember. A nappali bejáratából figyel
engem, miközben leveszi a nyakkendőjét, és összeszorítja a száját,
úgy tűnik, remekül szórakozik.
Seggfej!
Hosszan méreget, aztán közelebb jön. Leguggol előttem, kitágítja a
rést a több rétegnyi takaróban, hogy jobban lássa a szememet, és azt
mondja:
– Félek megkérdezni.
– A fű-fűtés nem működik. Már megnéztem… Szerintem elszállt a
biztosíték. Hívtam a fickót, aki legutóbb megjavította, fé-fél óra
múlva itt kell lennie.
Liam oldalra billenti a fejét.
– Három darab ujjas takaró van rajtad. Miért kék az ajkad?
– Megfagyok! Nem tudok felmelegedni.
– Annyira nincs hideg.
– Talán nincs annyira hideg, ha majd’ 300 kiló izom szigetel téged,
de én me-megfagyok.
– Na, ne!
– Hipotermiában.
Egyértelműen azért szorítja össze a száját, hogy ne mosolyogjon.
– Szeretnéd kölcsönkérni a bébifókaprém-kabátomat? Tétovázom.
– Tényleg van olyanod?
– Kérnéd, ha lenne?
– Félek kideríteni.
A fejét csóválja, és leül mellém a kanapéra.
– Gyere ide!
– Tessék?
 – Gyere ide!
– Nem. Miért? El akarod lopni a helyemet? Hátrább az agarakkal!
Egy örökkévalóságig tartott, hogy felmelegítsem…
Nem jutok el a mondat végéig. Mert felkap, takaróstul-
mindenestül, és az ölébe emel, amíg a fenekem már a combján pihen.
Ami…
Ó!
Ez új.
Egy pillanatig megmerevedik gerincem, és az izmaim
megfeszülnek a meglepetéstől. De csak nagyon rövid ideig, mert
annyira mennyeien meleg. Sokkal kényelmesebb, mint az a hülye
hely a kanapén, és a bőre… ismerős és jó illata van. Nagyon, nagyon
jó.
– Annyira meleg vagy! – Hagyom, hogy a homlokom az arcához
simuljon. – Mintha hőt termelnél.
– Azt hiszem, minden ember ezt teszi. – Az orra hozzáér a fülem
jeges hegyéhez. – Fizika vagy mi.
– A te-termodinamika első főtétele. Energia nem keletkezhet, és
nem veszhet el.
A keze felkúszik a gerincemen, átfogja a tarkómat, és a
hőmérséklet hirtelen öt-tíz fokkal feljebb kúszik. Forróság nyaldossa
a gerincemet, és szétárad a felsőtestemben. A mellemen. A hasamon.
Szinte nyöszörgök.
– Úgy tűnik, kivéve nálad – mondja.
– Ez annyira igazságtalan!
Liam hüvelykujja mintákat rajzol a torkom bőrére, és nincs más
választásom, mint hogy sóhajtsak. Máris jobban érzem magam. Izzok.
– Hogy a hő hozzád jön meghalni?
– Aha. – Közelebb bújok a mellkasához. – Talán a szüleim titokban
cápa alakváltók. A hidegvérű, poikilotherm fajtából. Elfelejtettek
figyelmeztetni, hogy zéró hőszabályozó képességgel rendelkezem, és
soha nem kellene a szárazföldön élnem.
– Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. – A lélegzete érződik a
halántékomon, jó, kellemes bizsergés.
– Arra, hogy patologikusan képtelen vagyok a hőmérsékleti
homeosztázisra?
 – Arra, hogy milyen kevéssé értékelnek téged. – Hirtelen kicsit
szorosabban tart. Kicsit közelebb. – És hogy mennyire rare-en
szereted a steaket.
– Én… médium rare-en. – A hangom remeg. Azt mondom
magamnak, hogy a hideg miatt, és nem amiatt, hogy emlékszik
azokra a dolgokra, amiket a családomról mondtam neki.
– Ugyan már! Gyakorlatilag nyers!
– Pff. – Nincs értelme vitatkozni vele, akkor nem, amikor igaza
van. Akkor nem, amikor a keze fel-le siklik a karomon, ez egy
melegítő, nyugtató mozdulat még a takarón át is. – Szerinted ma meg
tudja javítani a biztosítékot?
– Remélem. Ha nem, elszaladok a boltba, és hozok neked egy
hősugárzót.
– Megtennéd?
Vállat von. Körülbelül tíz réteg van közöttünk. (Liam nagyon
alábecsülte, hogy hány ujjas takarót tudok egyszerre felvenni), de
nagyon melegnek és erősnek érzem. Néhány hónappal ezelőtt
hidegnek gondoltam, minden lehetséges értelemben. Akkoriban,
amikor azt hittem, hogy utálom.
– Kevesebb melónak tűnik, mint elvinni téged a sürgősségire,
hogy kezeljék a fagyási sérüléseidet. – Az arca ívben húzódik a
homlokomnál.
– Nem vagy olyan szívtelen, mint hiszed, Liam.
– Nem vagyok olyan szívtelen, mint te hiszed.
Felnevetek és hátradőlök, hogy ránézzek, mert úgy érzem, talán
mosolyog, teljes, széles mosollyal, ez ritka és csodálatos jelenség, amit
ki akarok élvezni. De nem. Ő is engem néz, engem fürkész azon a
súlyos, komoly módon, ahogy néha szokott. Először a szememet,
aztán az ajkamat, és mi ez, ez a súlyos, teljes csend, amitől zakatol a
szívem és bizsereg a bőröm?
– Mara. – Liam torka mozog, ahogy nyel. – Én… Hangos kopogás
riaszt meg minket.
– A villanyszerelő.
– Ó. Aha. – A hangom egyszerre éles és elfúló.
– Kinyitom az ajtót, oké?
Kérlek, ne! Maradj!
 – Oké.
– Szerinted megúszod a hipotermiát, ha elengedlek?
– Igen. Valószínűleg. – Nem. – Talán?
A szemét forgatja azon a túl kedves módon, ami annyira
emlékeztet Helenára. De Liam mosolya, az, amit korábban
kerestem… itt van. Végre.
– Jó, legyen! – Anélkül, hogy elengedne, feláll, és elvisz egészen a
bejárati ajtóig.
A nyakába rejtem az arcomat, hümmögök a melegtől, és valami
más, ismeretlen és meghatározhatatlan érzéstől.
 Tizenegy

Két héttel korábban

A hívást szerda este kapom, vacsora előtt, de miután hazaértem a

munkából.
Végig meglepően összeszedett vagyok: Ó!-t és Á!-t mondok a
megfelelő helyeken; találó, fontos kérdéseket teszek fel; még az is
eszembe jut, hogy megköszönjem a hívónak, hogy megosztotta velem
a hírt. De miután mindketten letesszük, teljesen kiborulok.
Nem hívom fel Sadie-t. Nem írok Hannah-nak abban a
reményben, hogy van vétele annak az északi nagy ámbráscetnek a
gyomrában, ami most a lakhelye. Felrohanok az emeletre, majdnem
megbotlok a szőnyegekben és bútorokban, amik öt nemzedék óta a
Harding családéi, és amint Liam dolgozószobája elött állok,
kopogtatás nélkül kinyitom az ajtót.
Ami visszatekintve, nem a legudvariasabb pillanatom. És a
következő sem, amikor Liamhez rohanok (aki az ablaknál telefonál),
átölelem a derekát, ügyet sem vetve arra, amit csinál, és azt ordítom:
– Megkaptam! Liam… megkaptam az állást! Azonnal kapcsol.
– A csapatvezetői pozíciót?
– Igen.
A mosolya vakító.
– Visszahívom – mondja annak, aki a vonal másik végén van,
teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a válasz az, hogy:
– Uram, az idő létfontosságú… – És a legközelebbi székre dobja a
telefont.
Aztán viszonozza az ölelésemet. Felemel, mintha túlságosan
örülne nekem ahhoz, hogy megálljt parancsoljon magának, mintha a
hívás, amit az előbb fogadtam és megváltoztatta az életemet, az övét
is megváltoztatná, mintha ő is ugyanannyira várt volna erre, mint én.

É
És amikor körbe forog velem a szobában, egyetlen, tökéletes
fordulattal örömében, akkor rájövök.
Hogy milyen hihetetlenül, totálisan odavagyok ezért az emberért.
Ott volt hetek óta. Hónapok. Belesuttogott a fülembe,
odasettenkedett hozzám, arcon csapott, mint egy gyorsvonat. Túl
félelmetessé és világossá vált számomra ahhoz, hogy figyelmen kívül
hagyjam, de semmi baj.
Nem akarom figyelmen kívül hagyni.
Liam talpra állít. A kezei ott maradnak felettem, aztán hátralép, az
egyik keze végigsiklik a kezemen, a másikkal hátralök egy hajtincset
a halántékomon át a fülem mögé. Amikor elenged, követni akarom.
Könyörögni akarok, hogy ne tegye.
– Mara, fantasztikus vagy! Csodálatos!
Fantasztikusan érzem magam. Csodálatosan, amikor veled vagyok. És azt
akarom, hogy te ugyanezt érezd.
– Egyértelműen megérdemlem, hogy eldöntsem, mit nézünk ma
este a TV-ben.
– Minden este te döntöd el.
– De ma este tényleg meg is érdemlem.
Liam felnevet, a fejét csóválja, állja a tekintetemet. Megnyúlik az
idő. Nehéz, és édes feszültség sűrűsödik közöttünk. Meg akarom
csókolni. Annyira, de annyira meg akarom csókolni. Kérdezzem
meg? Ellökne magától? Vagy azonnal reagálna, nekiszorítana az
íróasztalának, megfordítana és a lapockáim között szétterülő kézzel
lent tartana és azt suttogná, hogy Végre, és Maradj nyugton, meg
Ünnepeljünk, és …
Ne! Állj!
Levegő után kapkodok.
– Úristen… szerinted Sean mit csinál épp most?
– A fürdőszobában zokog, remélem.
– Remélem, kitweeteli magából a kétségbeesését és egy My
Chemical Romance playlistet hallgat a Spotifyon. Muszáj
leellenőriznem a közösségi médián. Mindjárt visszajövök. –
Ugyanolyan gyorsan eltűnők Liam dolgozószobájából, ahogy
berohantam. De Liam a kezét a csuklómra téve megállít.
– Mara?
 – Igen?
Megfordulok. A boldog, rá nem jellemzően nyílt arca átváltozott
valami mássá. Valami visszafogottabbá. Kifürkészhetetlen.
– Azt mondtad… Pár hete azt mondtad, ha megkapod az állást,
kiköltözöl.
Ó!
Ó!
Az emlékeztető olyan, mint egy késdöfés a bordáim közé. Tényleg
ezt mondtam. Így van. De hetek teltek el. Hetek, amikor kaját loptunk
egymás tányérjáról, és üzeneteket küldtünk, Eileen szerelmi életéről
csipkelődtünk, és volt, hogy egyszer annyira megnevettetett, hogy tíz
percig nem kaptam levegőt.
A dolgok… nem változtak meg velünk? Köztünk?
Egy pillanatig szóhoz sem jutok. Nem tudom, mit mondjak arra,
hogy az az első gondolata, hogy kiköltözöm… Nem, ez rideg. Örült
nekem. Őszintén boldog volt. A második gondolata volt, hogy végre
megint egyedül lakhat.
Próbálok elsütni egy viccet.
– Miért? Kirúgsz?
– Nem. Nem, Mara, nem erre… – Megszólal a telefonja,
félbeszakítja. Liam frusztrált pillantást vet rá, de mire visszatér rám a
tekintete, összeszedem magam.
Ha Liam egyedül akar élni, semmi gond. Kedvel engem. Törődik
velem. Nagyszerű fickó; ezt mind tudom. De az, hogy valakinek a
barátja vagy nem egyenlő azzal, hogy életed minden pillanatát vele
akarod tölteni, és… hát, igen.
Azt hiszem, ezt a problémát nekem kell megoldanom. Dolgoznom
kell rajta, amikor kiköltözöm, és az életemnek ez a szakasza véget ér.
– Persze, keresek másik helyet. – Próbálok vidámnak hangzani.
Gyatra eredménnyel. – Alig várom, hogy pucéran mászkáljak,
nyakaljam a tejszínt, hogy megünnepeljem Eileen kitűnő döntéseit,
és… – Nem tudom rávenni magam, hogy folytassam, elakad a
hangom.
Liam tekintete visszafogott marad. Szinte távoli. De egy idő után
azt mondja:
– Amit csak akarsz, Mara. – A hangja kedves és gyengéd.
 Sikerül villantanom egy utolsó mosolyt, és kisurranok a
dolgozószobából, amikor az első könnyem a kulcscsontomra pottyan.
 Tizenkettő

Egy nappal korábban

Nincs olyan dimenzió, ahol a lakáskeresés (pontosabban: az

összetört szívvel való lakáskeresés) valaha kellemes lehet. De be kell
ismernem, hogy a Craigslistet böngészni a telefonomon a
barátnőimmel, miközben azt a túlárazott vörösbort kortyolgatom,
amit Liam az FGP Corp egyik csapatépítőjéről hozott, tényleg
csökkenti a fájdalmat.
Sadie az előbb egy órán át mesélte dühítő részletességgel, hogy
nemrég randizott valami mérnökkel, akiről később kiderült, hogy
hatalmas pöcs; ami probléma, tekintve, hogy igazából kedvelte a
pasast (értsd, nagyon, nagyon kedvelte a pasast). Bár rá nem jellemző
módon kamuzott a dologról, 97%-ban biztos vagyok benne, hogy volt
szex, 98%-ban biztos, hogy a szex kitűnő volt, 99%-ban biztos, hogy
ez volt Sadie életének legjobb szexe. Úgy tűnik, hogy ez csak erősíti a
terveit, hogy békamérget önt a pasi kávéjába, ami, ha ismered Sadie-t,
igazán találó.
Hannah visszatért Houstonba, ami az internetkapcsolatának jót
tesz, de a lelki nyugalmának rosszat. Összerúgta a port valami
NASA-s nagykutyával, aki mindenféle ok nélkül megvétózta a
szerelem projektjét. Hannah természetesen ölni is hajlandó lenne. A
FaceTime-on nem látom a kezeit, de szinte biztos vagyok benne, hogy
egy bökőt élez.
Van valami megnyugtató abban, hogy hallok az életükről. Az
egyetemre emlékeztet, amikor nem volt pénzünk terápiára, és
kétnaponta egészséges közös kiakadást rendeztünk, csak, hogy
túléljük az őrületet. Volt néhány rossz pillanat – posztgraduális
képzésre jártunk, sok rossz pillanat akadt –, de mindent egybevetve
együtt voltunk. A végén minden jól alakult.

Ú
 Úgyhogy talán most is így lesz. A hajléktalanság határán állok, a
szívem mintha kőből lenne, és sokkal jobban szeretnék együtt lenni
valakivel, mint ő velem. De Sadie és Hannah (többé-kevésbé) itt van,
ezért a dolgok (többé-kevésbé) jól alakulnak majd.
– A férfinem tévedés volt – jelenti ki Sadie.
– Súlyos tévedés – teszi hozzá Hannah.
– Súlyos. – Mélyebbre süppedek a nappali kanapéjába, és azon
tűnődöm, hogy Liam – a személyes tévedésem – hazajön-e ma este.
Már elmúlt kilenc. Talán elment vacsorázni. Talán, ha van valami
ünnepelni valója, máshol alszik. Talán Emmánál.
– Néha hasznosak – jegyzi meg Sadie. – Például az a Korn-pólós
fickó, aki segített nekem kinyitni egy üveg savanyított céklát 2018-
ban.
– Ó, igen. – Bólintok. – Arra emlékszem.
– Egyértelműen a legintenzívebb élményem egy pasival.
– Visszatekintve meg kellett volna kérned, hogy vegyen feleségül.
– Kihagyott lehetőség.
– Lehetséges, hogy csak kivételesen szerencsétlenek vagyunk? –
Van valami zaj Hannah oldalán a vonalban. Talán tényleg egy bökőt
élez. – Lehet, hogy fordulni fog a kocka és találni fogunk olyan
pasikat, akik nem azt érdemlik, hogy megetessünk velük egy tál
rajzszöget?
– Lehet – felelem. Legyél pozitív, mondogatta nekem Helena. A
negativitás az olyan vén csoroszlyának való, mint én vagyok. – Tényleg
minden lehetséges. Az is lehet, hogy random kiválasztanak minket,
hogy életünk végéig kitartó mennyiségű Nutellát kapjunk.
Sadie felhorkan.
– Lehet, hogy a szürrealista slam, amit harmadikban írtam,
megnyeri nekem az irodalmi Nobel-díjat.
– Hogy a kaktuszom idén tényleg kivirágzik.
– Hogy elkezdenek Twizzlers jégkrémet gyártani.
– Hogy a Firefly kap egy olyan utolsó szezont, amit érdemel.
Pár másodpercig senki sem szólal meg. Aztán Hannah azt mondja:
– Mara, megszakítottad a flow-t. Találj ki valami klassz, de
elérhetetlen dolgot!

Ó
 – Ó, rendben. Hát… lehet, hogy Liam hazajön és megkér, hogy ne
költözzek ki, aztán rádönt a legközelebbi bútordarabra és keményen
és gyorsan megdug. – Mire befejezem a mondatot, Sadie nevet,
Hannah pedig fütyül.
– Keményen és gyorsan, mi?
– Aha. – A fejemet rázom. – De ez teljesen abszurd.
– Nem. Vagyis nem jobban, mint a slamem – ismeri be Sadie. – És
hogy megy a viszonzatlan lángolás?
– Nem igazán lángolás. – De nagyon viszonzatlan.
– Azt hittem, megegyeztünk, hogy arról fantáziálni, hogy rádönt a
mosogatóra igenis lángolást jelent.
Fújtatok.
– Jó. Ez… jó. Komolyan, alig valami. Tényleg nem álmodozom
sokat arról, hogy szexelek vele. – Hazugság. Mekkora hazugság. –
Még lárvaállapotban van. – Most tart a tinédzser éveiben és
bivalyerős. – Azt hiszem, némi távolság jót fog tenni. Ajánlatot tettem
egy viszonylag olcsó lakásra a belvárosban. – Hiányozni fog ez a
hely. Hiányozni fog, hogy közel érzem magam Helenához.
Hiányozni fog, ahogy Liam azon szórakozik, hogy képtelen vagyok
megtanulni annak a hülye PlayStation kontrollernek a gombjait.
Nagyon-nagyon.
– És biztos vagy benne, hogy Liam nem bánja, hogy elmész?
– Ezt akarja. – Az elmúlt héten kicsit furán alakultak a dolgok.
Kínosan. Kicsit visszalépés volt számunkra, de… Megleszek.
Rendben lesz. – Szerintem el fog múlni. A lángolás.
– Így van – helyesel Sadie, anélkül, hogy úgy nézne ki, mint aki
tényleg helyesel.
– Nagyon hamar – teszem hozzá.
– Biztos vagyok benne.
– Csak az kell, hogy ő… sose jöjjön rá a bútoros fantáziákra –
magyarázom.
– Hm.
– Mert az furává tenné számunkra a dolgokat – magyarázom. –
Számára.
– Aha.
– És ő azt nem érdemli.
 – Nem.
– Jó barát. És épp egy csomó életre szóló változás közepén tart.
Támogatni akarom. És szeretek vele együtt lógni.
– Aha.
– Alapvetően nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát
mellettem.
– Nem.
– Mindegy. – Az arcom felforrósodik. Biztosan a sok bor miatt. –
Beszéljünk valami másról!
– Oké.
– Kábé konkrétan bármi másról.
– Jó.
– Egyikőtök dobjon be egy témát!
Ha személyesen itt lennének, Sadie és Hanna hosszú, sokatmondó
pillantást váltana egymással. De most néhány pillanatig hallgatnak.
Aztán Hannah megkérdezi:
– Elmesélhetek egy sztorit?
– Persze.
– Egy barátnőmről.
A homlokomat ráncolom.
– Melyik barátnődről?
– Hm… Sarah-ról.
– Sarah-ról?
– Sarah-ról.
– Azt hiszem, nem ismerem. Mióta vannak olyan barátnőid, akiket
nem ismerek?
– Nem fontos. Szóval pár éve a barátnőm, Sarah odaköltözött
ehhez a pasihoz… Willhez. Az elején nagyon utálták egymást, de
aztán rájöttek, hogy jobban hasonlítanak, mint hitték, és Sarah egyre
többet beszélt a pasiról, egyre pozitívabban. Szóval Sadie-vel – Sadie
is ismeri – azt mondtuk: Jesszus, belezúgott a pasiba? Aztán egyik este a
barátnőm bevallotta nekem, hogy nagyon mocskos, nagyon részletes
fantáziái vannak arról, hogy Will rádönti a konyhaasztalra és…
– Szia, Hannah!
– Várj – szól közbe Sadie –, nem hallottuk a végét!
 – Pocsék barátok vagytok, csajok, és nem tudom, miért szeretlek
titeket annyira. – Rájuk teszem a telefont, önkéntelenül is nevetek.
Félredobom a mobilt, felállok, hogy újratöltsem a borospoharamat, és
arra gondolok, hogy amikor Hannah és Sadie belezúg valakibe,
kegyetlenül húzni fogom az agyukat, és kamu sztorikat fogok
kitalálni kamu emberekről, és akkor tudni fogják, milyen érzés,
amikor…
– Mara.
Liam a nappali bejáratában áll, egyik kezében csokornyakkendő,
fáradtnak, jóképűnek, magasnak látszik, és…
Ó, a francba!
– Liam?
– Helló!
– Mi-mikor értél ide?
– Az előbb.
– Ó! – Hála égnek! – Milyen volt a… Az interjú, hogy ment?
– Jól, azt hiszem.
– Ó! Jó.
Azt mondta, csak most ért ide. Nem hallhatott engem. Az elmúlt
néhány másodpercben nem mondtam semmi kompromitállót. És
Hannah kamu tündérmeséje más neveket használt.
Akkor miért bámul így rám?
– Mikor fogod tudni, hogy megkaptad-e az állást? Liam vállat von.
– Pár nap múlva, gondolom. – Múlt héten levágta a haját. Nem túl
rövidre, de még soha nem volt ilyen rövid. Néha – gyakran –, amikor
bizonyos fényben látom, vagy rajtakapom, amikor olyan arcot vág,
amit szerintem másoknak biztosan nem mutat meg, elakad a
lélegzetem a csodálkozástól.
– Éhes vagy? Csináltam serpenyős kaját. Van maradék. Engem
fürkész és egy szót sem szól.
– Répa nélkül, esküszöm! – Mihez fogok kezdeni azzal a sok
tudással, hogy mit kedvel és mit nem? A vele kapcsolatos tudással?
Hova fog kerülni, ha többé nem lesz része az életemnek?
– Nem vagyok éhes, de kösz!
– Oké. – Megkerülöm a kanapét, keresem, hogy mihez kezdjek
magammal, és nekidőlök az ajtógombnak. Csak kábé egy méterre
tőle. – Azt hiszem, találtam egy helyet. Mármint ahová költözhetek.
– Tényleg? – Kifürkészhetetlen az arckifejezése.
– Aha. De még pár nap, amíg kiderül.
Csend. És egy hosszú, elgondolkodó pillantás.
– Még mindig nem adom el a felemet. Bocs, tudom, hogy ki akarsz
vásárolni, de…
– Nem.
A homlokomat ráncolom.
– Hogy érted, hogy nem?
– Nem. Felnevetek.
– Liam, egymillió éve ajánlgatod, hogy kivásárolsz. A szája felfelé
ível.
– Egymillió éve a ház nem létezett, és a hely egy mocsár volt, nem
mintha ezt te, egy környezettudós, ne tudhatnád…
– Jaj, fogd be! Csak azt mondom, hogy hosszú ideje… – Bár most,
hogy belegondolok, az ügyvédje nem küldött nekem e-maileket…
hetek óta. Talán hónapok? – Istenem! Liam, leégtél? – Előrehajolok. –
A tőzsde? Eljátszottad minden pénzedet? Az összes megtakarításodat
feltetted arra, hogy az Egyesült Államok férfi focicsapata megnyeri a
világbajnokságot, és csak túl későn esett le, hogy ki sem jutottak?
Belekeveredtél egy LuLaRoe-piramisjátékba és muszáj folyamatosan
új leggingset venned…
– Berúgtál?
– Nem. Vagyis ittam kicsit a borodból. Sokat. Miért?
– Idegesítő leszel, ha berúgsz. – A szemében mosoly bujkál. – De
cuki. Nyelvet öltök.
– Te folyton idegesítő vagy. – És cuki is.
Liam kicsit szélesebben mosolyog, és a lábát bámulja. Aztán:
– Jó éjszakát, Mara! – Megfordul és a szobája felé indul. A lámpa
sárga fénye meleg, aranyló ragyogásba vonja a vállát.
– Egyébként… – kiáltok utána – vettem új tejszínt! Fahéjas! Utálni
fogod!
Liam nem válaszol és nem áll meg kifelé menet. Nem látom, csak
másnap este és…
És akkor történik meg.
 Tizenhárom

Jelen

A legfurább az, hogy milyen gyorsan megváltozik minden.

Az egyik pillanatban nyakig vagyok a konyhatakarításban, azon
tűnődök, hogy a smoothie-készítő mosogatógép-biztos-e, a
folyamatos vágyakozásomon és a közelgő költözésemen
gondolkodom, azon, hogy ez mennyire fog hiányozni; hogy
hazajövök munka után, és tizenkét villát meg egy szűrőt találok a
mosogatóban, és azon tűnődöm, hogy ebből mennyi Liamé.
A következőben ott áll mögöttem. Liam Harding ott áll
közvetlenül mögöttem, szándékosan, és nekiprésel a pultnak. Mintha
itt akarna lenni, közel, miközben megérint, úgy, ahogy én vágyom rá.
Túlságosan sokkot kaptam ahhoz, hogy bármit tegyek a folyó vízzel,
de Liam előrehajol, hogy elzárja, és hirtelen a helyiségben csend lesz.
A keze rákulcsolódik a csípőmre, és képtelen vagyok
gondolkodni. Nem értem, mi történik. Lélegzem. Ő lélegzik. Együtt
lélegzünk; ugyanabban a ritmusban, ugyanazt a levegőt és egy
pillanatig csak érzem.
Ezt. Kellemes. Jó. Ezt akartam.
Aztán a vállam mögé simítja a hajamat; felfedi a nyakamat. Érzek
valamit; talán fogak? Súrolják a bőrömet.
– Liam? – Félig nyögök.
– Én vagyok az. – Csókol. Ott. – Ez jó?
Bólintok – Igen –, hogy mire, azt nem tudom. Igen, te vagy Liam.
Igen, ez jó. Igen, mindjárt a padlóra olvadok.
– Annyira jó illatod van, Mara!
Istennek hála a mosogatóért, amibe lehet kapaszkodni, mert a
térdem mindjárt beadja a kulcsot. Istennek hála Liam kezeiért is.
Kivéve azt, ami a pólóm alá csúszik. Sosem gondoltam magamat
kecsesnek, de valahogy sikerül beborítania az egész felsőtestemet, és
a hüvelykujja…
Alulról simítja a mellemet, és…
Ó!
Megnyalja a pulzusom lüktetését a torkom mélyedésében, és
kínos, de hallom, ahogy nyöszörgök.
– Annyira puha vagy! – A lélegzete perzseli a fülemet, és
beleborzongok. Egyetlenegyszer. – Azt hiszem, úgy képzeltem, hogy
nem vagy az. Mindig futsz, edzel. Mindig olyan erősnek látszol, de…
A pillanat törtrészéig elenged, és a testem minden sejtje egyszerre
tiltakozik.
Ne! Várj! Maradj!
De csak megigazit. A keze a derekamra nehezedik, pont úgy
mozdít; kicsit előredönt, mint… Istenem, mintha mindjárt…
Azonnal újra rajtam van. Elkezdi lehúzni a farmerem cipzárját, a
zaj olyan a csendben, akár a dobolás. A levegő kiszökik a tüdőmből,
amikor élesen kifújom a levegőt.
– Oké? – kérdezi újra, halkan, fülsiketítően, és tényleg oké. Még
akkor is, ha a farmerem lecsúszik a combomon és soha, de soha nem
éreztem még ennél kevésbé, hogy én irányítok. Szerintem mindjárt
szexelünk, de a szex nem ilyen. A szex feszengő ruhalevétel, a
pozíciók megtárgyalása, és órákig tartó előjáték, olyasmikkel
megfűszerezve, hogy: Biztos, hogy ne te legyél felül?, meg Várj, az a
könyököm! A szex nem így jut el egytől egymillióig. Számomra nem. A
szex nem a mosogató szélének markolása, nem az, hogy ne nyögjek
fel, hogy neki kell dörzsölődnöm valaminek – bárminek –, hogy
érzem, ahogy a térdem kocsonyává gyengül.
– Ezt akartad, Mara? – Egyik ujját becsúsztatja a bugyimba és
széthúzza a redőimet. Egyetlen ujjal. – Amit te… Ó!
Egy pillanatra bepánikolok. Nem lehetek nedves, még nem. De
aztán rájövök, hogy az vagyok, és érzem, hallom, a bőr csuszamlását
a bőrön, a testem máris remegni kezd.
És Liam egyértelművé teszi, hogy tetszik neki.
– Te… – nyögi a fülembe. – El sem hinnéd, milyen dolgok jártak a
fejemben.
– A…?
Í
 – Így akartad?
– Akartam… mit?
– Azt mondtad, azt akartad, hogy megdugjanak. Keményen és
gyorsan.
– Ezt mondtam? Nem emlékszem. A saját nevemre sem
emlékszem, aztán a dolgok még rosszabbra fordulnak: a hátam
mögött letérdel. Mit…? – Le vele! – Liam addig rángatja a farmeremet
és a bugyimat, amíg a bokám körül terülnek szét, aztán a helyiség
túloldalára dobja azokat, amint kiléptem belőlük. – Jó kislány!
Levegő után kapkodok. Tényleg ezt mondta? Nekem? De nem
kérhetem, hogy ismételje meg, mert felfelé egyértelműen
elkalandozik kicsit. A keze felkúszik a belső combomon, hosszú ujjak
markolják a fenekem puha bőrét. Abban a pillanatban eszembe jut,
hogy pucér vagyok. Teljesen meztelen, leszámítva egy vékony pólót
és egy még vékonyabb melltartót. És hogy ez a valaki, aki finoman
beleharap a fenekembe, mintha egy érett gyümölcs lennék, ez a
valaki Liam Harding. Liam… Harding… Aki úgy érint meg, mintha
már ismerné a testemet.
Aki úgy tár szét, mintha egy jogi tankönyv lennék, és belém temeti
az arcát. Aki belenyög a húsomba és azt motyogja:
– Bocs! – Sikerül őszintén bocsánatkérőnek hangzania, miközben
hátrahúzódik, hogy nyalja és szívja a jobb farpofám bőrét. – Tudom,
hogy keményen és gyorsan akarod. Csak sokat gondolok erre. Rád. –
Egy szívdobbanás, és újra talpon van, a mellkasa a hátamnak
nyomódik. Az egyik keze mennyeien szorosabban fogja a csípőmet, a
térdeit belöki a lábaim közé, míg a súlyom nagy része a combján
pihen. Kissé obszcén zajokat hallok: valami kattan, valami matat,
valamit félrelöknek. Aztán forró test nyomakodik a testemhez és egy
elmotyogott Oké?, amire biztosan bólintottam, mert…
Súrlódás.
A látómezőm széle elhomályosul. Liam bennem van. Alig. Csak a
hegye. És hatalmas – nincs hely, nincs hely –, kérlelhetetlen, csodás,
fenséges. Mély.
– Basszus, Mara! Ez hihetetlen!
Sok éles levegővétel és „csak még egy kicsit”, feszült izmok
rándulnak össze és lazulnak el, de ő elér a legmélyére, és éppen nem
túl sok. Tényleg túl sok lenne, de segít, hogy Liam úgy kapaszkodik
belém, mintha belehalna, ha elengedne, és hogy az ujjai
bizonytalanok, amikor félrelöki a hajamat a vállamról. De úgy tűnik,
a testemnek tetszik ez, hogy nem használt részek telnek meg teljesen,
remegnek… Istenem!
Liam farka körül.
– A közeledben képtelen vagyok gondolkodni. – A hangja érdes.
Mozdulatlan bennem, mintha nem sietne belekezdeni, de érzem,
hogy vibrál a feszültségtől. A keze lecsusszan, hogy megpihenjen a
csiklómon. – Nem tudok gondolkodni, ha nem vagy a közelemben. Ez
a gond. Úgy érzem, hónapok óta nem volt koherens gondolatom.
Úgy érzem, folyton ott vagy a gondolataimban, és…
És csak így egyszerűen mindennek vége. Liam még meg sem
moccant, de az agyam kikapcsol. A világ háttérbe szorul, és minden
figyelmeztetés nélkül közeleg a csúcspont. Ívben Liamhez simulok,
az ajkamba harapok, hogy elfojtsak egy kiáltást. Elönt a gyönyör, és
képtelen vagyok megálljt parancsolni neki.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mire magamhoz térek; Liam
légzése éles a fülemben.
– Te most…? – Úgy hangzik, hogy gyötrődik. – Tényleg elélveztél
csak attól, hogy én…
Kótyagos vagyok. Az idegvégződéseim továbbra is bizseregnek.
Szorosan lehunyom a szemem, és zavaromban bólintok, épp amikor
a foga ráharap a vállam húsos részére. Úgy nyög, akár egy állat,
mintha kétségbeesetten próbálna uralkodni magán, amennyire tud.
– Basszus, Mara, te… ágyba vihetlek?
Még soha nem hallottam ehhez hasonló hangon megszólalni,
kérlelő és kicsit nyers. Még mindig rángatózik bennem, kábé pár
másodpercenként elveszíti az önuralmát, és gördül egyet a csípője. Ez
nem segít koncentrálnom. Neki sem. Nem segít nekünk.
Pedig talán kéne. Talán ezt most kéne befejeznünk. Bármennyire is
jó – és újraértelmezte számomra a szexet –, nem tudom pontosan,
hogy Liam miért akarja ezt, és ha ez csak valami rögtönzött dugás,
ami számára semmit nem jelent, de nekem sok szívfájdalmat
tartogat… Talán fejezzük be itt?
 – Próbálok gyors lenni. – Nyelvével csillapítja a korábbi harapása
fájdalmát. – De hadd vigyelek ágyba!
A helyzet az, hogy nem akarom abbahagyni. Egyszer már
elélveztem, csak attól, hogy belém csusszant és túlságosan feszített
engem, attól, ahogy a keze a csípőcsontomat markolja; ez már
önmagában is csoda, mert általában egy örökkévalóságig tart. De ha
hagyom, hogy ágyba vigyen, ki fog készíteni. Tönkre fog tenni
mindenki más számára. Minden lehetséges módon tönkretesz.
– Kérlek! – suttogja.
Nem igazán van választásom: igent akarok mondani, úgyhogy
bólintok. Amit csak akarsz, azt megkapod, Liam.
Nem kellemes, amikor kihúzza. Merő frusztrációval felszisszen, és
világos, hogy gyűlöli. Én is gyűlölöm, és nekem volt az előbb életre
szóló orgazmusom. Liamtől kaptam, ő pedig alig kapott valamit; ami
nem is meglepő.
Nem zúgtam volna bele egy szívtelen emberbe.
Leveszi a topomat és a melltartómat, és a gyönyör utózöngéitől túl
hülye vagyok, hogy bármit is csináljak, csak állok ott és hagyom neki,
nézem ahogy a sötét, kifürkészhetetlen szeme eltelik a látvánnyal, bár
teljesen meztelen vagyok, a köldököm továbbra is kiáll és a lacrosse
sebhely továbbra is ott van, fehérlik a konyha félhomályában.
– Gyere ide! Mara, te… Basszus! Gyere ide! – Az álla megfeszül,
ahogy felemel, és a szobájába visz. Először vagyok itt, de ismerem ezt
a helyet… mert ismerem Liamet. Sötét színek. Bekeretezett képek a
félig-meddig ellenséges természetről azokon az utazásokon, amikről
mesélt. Kevés bútor. Egy kupac könyv az éjjeliszekrényen.
Olvasószemüveg, amivel húzom az agyát, nyitva az íróasztala
közepén. Fel akarok fedezni minden szegletet, de nincs rá idő. A
matrac rugózik a hátam alatt, aztán Liam elfoglalja az egész
látóteremet.
– Megcsókolhatlak? – A szája pár centinyire vár az enyémtől,
úgyhogy a tarkójára szorítom a kezemet, ívben hozzá simulok, és én
magam csókolom meg.
Lassú, meleg és fájóan óvatos. Alig egy perce még bennem volt.
Annyira mélyre merült bennem, hogy úgy éreztem, gyönyörteljesen
kettészakadok. De most, itt, az ajkak és nyelvek csak gyengéden
siklanak, Liam harapdál engem, először az államat fogja, aztán a
tarkómat, és a szívem dalra fakad.
Katasztrofálisan, pusztítóan szerelmes vagyok beléd.
– Szeretlek csókolni… – sóhajtok a szájába.
– Mara. – Az ajka. A hangja. – Mindenhol csókolni akarlak. –
Hátrahúzódik, mintha valami akkor jutott volna az eszébe. –
Kényeztethetlek lent?
Az arcom felforrósodik. Tényleg azt akarja?
– Csak egy perc – teszi hozzá, aztán… Hihetetlen, ahogy a
válaszomat várja. Az előbb rádöntött a mosogatóra, belém csusszant,
és elélveztem a farkán, de engedélyt kér, hogy kinyalhasson, mintha
én tennék szívességet neki.
– Biztos vagy benne?
– Harminc másodperc. Kérlek!
– Igen, mármint, ha… ha biztos vagy benne, hogy te… Ó!
Nagyon jól csinálja. Nem… Talán nem ügyes benne, de teljesen
belefeledkezik, nagyon alapos, nagyon hangos, ahogy teljesen,
elképesztően élvezi a dolgot, élvez engem. A csípőm ívben megfeszül
és le kell fognia, átvezet a gyönyörön. Több mint harminc
másodpercig tart. Több mint három percig, talán több mint tízig, de a
combom remeg, a puncim lüktet, és úgy élvezek el, mint egy óceán
hulláma, és amikor azt hiszem, hogy a gyönyör lassan alábbhagy,
belém csúsztatja két ujját, és a csípőm felfelé rándul, mert még nincs
vége. Az egész világom forog. Hivatalosan is több orgazmusom volt
az elmúlt tíz percben, mint az elmúlt évben.
Az ujjai még bennem vannak, felnéz, a tekintete gyengéd, nyílt és
betölti a pupillája.
– Köszönöm!
Ó!
– Azt hiszem… – A torkomat köszörülöm. A hangom rekedt
marad. – Talán nekem kellene megköszönnöm neked.
A fejét rázza, és feltolja magát rólam, az egyik karján
egyensúlyozik, és a szemem tágra nyílik. A másik kezével simogatja
magát, miközben elragadtatott arccal nézi a melleimet.
– Ez annyira jó, Mara! Annyira jó vagy! Miért akarod, hogy gyors
legyen? – Előrehajol, hogy újra megcsókoljon, belenyal a számba, a
É
torkomat harapdálja. – Én csak azt akarom, hogy sokáig tartson –
recsegi a bőrömnek.
Fogalmam sincs, mire céloz. Nem akarom, hogy gyors legyen.
Sosem mondtam, hogy azt akarom, de ő folyton azt hajtogatja,
hogy…
Csakhogy tényleg ezt mondtam. A francba, tényleg ezt mondtam.
Csak nem neki.
– Hallottál.
Liam el van foglalva. Az egyik mellbimbómat nyalogatja.
Gyengéden harapdálja. Megint nyalogatja. Fantasztikus munkát
végez.
– Hallottál. – Ismétlem. Az ujjammal a hajába túrok, hogy
lelassítsam. – A telefonban.
Liam megáll, de nem emeli fel a fejét. A lélegzetétől, ami meleg a
mellemnél, megborzongok.
– Emlékszel, amikor a fürdőszobámban találtalak? Azóta folyton a
melleidre gondolok…
– Liam, hallottál, amikor elmondtam a barátnőimnek, hogy… –
Most nagyban szívogatja a mellem alsó oldalát, de valamiért nem
tudom rávenni magamat, hogy megismételjem a szavakat. – Arról,
hogy mit akarok, mit csinálj. Hallottál.
Felnéz. Izgatott, felajzott, és gyönyörűbb, mint valaha.
– Meg tudom csinálni, Mara. Érted meg tudom tenni. Amit csak
akarsz.
– Én nem… – Ez kínos. Ellököm őt, de szinte meg sem moccan. –
Ha ez most valami könyöradomány, nincs szükségem
szánalomdugásra. Tökéletesen képes vagyok…
Megfogja a tenyeremet, és lefelé végighúzza a mellkasán, a hasán,
míg forró farkát nem érzem a kezemben. Hatalmas, és az ujjaim
szinte automatikusan rákulcsolódnak. Liam grimaszol, az alsó ajkába
harap, és hirtelen rájövök, hogy ő mindenféle módon megérintett, de
én még nem érintettem meg őt, egyáltalán nem. Szomorúnak,
igazságtalannak és kibírhatatlan hülyeségnek tűnik. Amit orvosolni
kell.
– Neked ez szánalomdugásnak tűnik? Nem. Nem, határozattan
nem. De…
 – Nem tudom.
A kezem saját akaratából elkezd fel-le mozogni a farkán, az
egyszerű simításoktól levegő után kapkod és becsukja a szemét. Az
ajkai szétválnak, miközben a hüvelykujjam a nedves makkján köröz.
A karja, amire támaszkodik, remeg. Láthatóan.
– Ne már, Mara! – A csípője most már lökdös. Ki-be az öklömben.
Közeledik. Közeledik valamihez. – Biztosan tudod.
– Mit?
– Hogy milyen nehéz volt, hogy… basszus… hogy ne érjek
hozzád.
Hogy mennyire akartam ezt, szinte a legelejétől.
Ó!
Ó, istenem!
A tekintete üveges, az izmai feszesek. Mindjárt elsül, az
nyilvánvaló. Annyira nyilvánvaló, hogy megdöbbent, amikor az ujjai
a csuklómra kulcsolódnak, hogy leállítson.
– Kérlek, hadd dugjalak meg! Hadd adjam meg neked, amire
szükséged van! Legalább hadd próbáljam meg! – Megcsókol egy
pontot az állam alatt.
– Keményen és gyorsan.
Nem akarok neki nemet mondani. Nem akarok magamnak nemet
mondani. Helyette elmosolyodom és magamra húzom, a karomat a
nyaka köré fonom, és némán belemondom a vállába, mennyire
kedvelem őt, hogy mennyire imádom ezt. Liam eligazít minket, úgy
helyezkedik, hogy megint majdnem bennem van, forrón és nedvesen
és… és szörnyen idegesítő gondolat jut eszembe. A francba!
– Gumi! Nekünk… te…? Liam felnyög.
– Basszus! – A bicepsze remeg, az ujjai elfehérednek, ahogy
beleöklöz a lepedőbe. Aztán mély levegőt vesz és megmozdul, úgy
helyezkedik, míg egy ujját – kettőt – mélyen be tudja csúsztatni, és
felfelé mozdítja úgy, hogy pontosan ott pöccint meg, ahol arra
szükségem van.
– Te mit? – Úristen, ez őrülten jó érzés!
– Nincs gumim. – A szavai kissé elmosódnak. – Eljuttatlak a
csúcsra így, aztán lerendezem magam. – Úgy hangzik, mint aki a
legnehezebb dolgot teszi meg életében, és mégis egyértelmű, hogy ez
neki teljesen megfelel.
Ami… Nem. Nem, nem, nem, nem.
– Liam, neked… Ah… Nincs bajod? – A hüvelykujja súrolja a
csiklómat.
Felnyögök. – Mert én szedem a bogyót, és…
– Fogalmam sincs.
Hogyhogy nem tudja? Lenyúlok, hogy megállítsam az alkarját. A
gond az, hogy így is be tudja hajlítani az ujjait. A hosszú, gyönyörű
ujjait.
– Teszteltetted magad, amióta legutoljára…
Mindenféle szörnyű válaszra felkészülök attól kezdve, hogy
Dehogy, a legutolsó egyéjszakás kalandom tegnap volt odáig, hogy Amúgy
is mindenki HPV-s. De, ami elhangzik az az, hogy:
– Többször voltam éves egészségügyi vizsgálaton a meló miatt.
Én… Mara, nem számit. – Arcon csókol, és egy ügyes
csuklómozdulattól kiürül az agyam. – Azt hiszem, csúcsra
juttathatlak az ujjaimmal. Az biztonságos. És nem kell itt lenned
később, amikor én…
Éves egészségügyi vizsgálat? Többször?
– Mikor szexeltél utoljára. Ezt… ah, kérlek, kérlek, fejezd be!
– Fogalmam sincs. – Liam kihúzza az ujjait. Egy pillanatig a
súrlódás zavaró. Aztán a puncim tiltakozva összerándul. – Én nem
szexelek, Mara.
– Te… Hogy mi?
Elfordítja a tekintetét. Mindketten nagyon nehezen lélegzünk.
– Nem szeretem a szexet.
Lenézek. Annyira kemény. A farka nagyon nehéz a combomon.
Előváladék van a bőrömön.
– Úgy tűnik… eléggé szereted.
– Aha. De tényleg nem. Csak… – A szemembe néz. Az övé sötét,
gyönyörű barna. – Téged nagyon kedvellek, Mara. Szeretek veled
beszélgetni. Szeretem nézni, ahogy jógázol. Szeretem, hogy mindig
naptejillatod van. Szeretem, hogy neked sikerül nagyjából azt
mondani, amit csak akarsz, de közben mégis hihetetlenül kedves
maradsz. Szeretek ebben a házban lenni veled, és szeretek mindent,
amit itt csinálunk. – Ugrál az ádámcsutkája. – Nem hiszem, hogy
meglepetés, hogy nagyon, nagyon tetszik a gondolat, hogy szexelek
veled.
Uramisten. Uramisten uramisten uramisten…
– De nekem nem kell… Én élvezem ezt. – Grimaszol, mintha
megdöbbentené ez az enyhe kifejezés. – Talán túlságosan is, mivel
majdnem elvesztettem az önuralmamat… többször is, csak attól,
hogy a közeledben vagyok, úgyhogy nekem nagyon is megfelel, ha
engeded, hogy gondoskodjak rólad és…
Nem.
Lenyomom a vállát, a mellkasát, és folytatom, miközben az arca
először rezignált, aztán zavart, majd döbbent. Amint a háta a
matrachoz ér, hagyja, hogy a csípőjére üljek, és felnyög:
– Mit művelsz?
Odahajolok, és a fülébe súgok:
– Keményen és gyorsan, Liam.
Egy hosszú pillanatig csak zavarodottan felnéz rám. Aztán
biztosan rájön, hogy tökéletes pozícióban vagyunk. Azon ügyködöm,
hogy magamba fogadjam, kicsit küszködöm, mert így annyira nagy.
De most már mozgok, a tenyeremmel a mellkasán egyensúlyozok,
fel-le, aztán megint fel, és pár perccel később, amikor leérek, teljesen
elmerül bennem. A szög olyan mély, hogy fekete pöttyök táncolnak a
szemem előtt.
Liam szinte fájdalmasan markolja a derekamat.
– Mara… – zihál. – Nem fogom tudni kihúzni.
– Jó így. – Tökéletes. – Csak csináld, ami jól esik!
Egyébként minden jólesik. A test csúszkálása, a nedves súrlódás;
még az ügyetlen mozdulataink is, amikor kicsusszan és vissza kell
löknie magát, az érzés maga a tökély. Ahogy az arcomat bámulja, a
melleimet, a csípőm hullámzását, el van képedve; a nedves, mocskos
zajok, ahogy együtt mozgunk; amiket arról mond, hogy mennyire
gyönyörű vagyok, mennyire drága, arról, hogy hányszor képzelte el,
hogy ezt csinálja, és annyi mindent.
Érzem, ahogy a pulzusom felgyorsul, és rámosolygok, ahogy
előrehajolok. Szeretlek! – gondolom. És gyanítom, hogy te is szeretsz. És
alig várom, hogy bevalljuk egymásnak. Alig várom, hogy kiderüljön, mi jön
ezután.
– Azt hiszem – nyögi Liam a torkomnál. – Mara, azt hiszem,
mindjárt elmegyek.
Bólintok, túl közel vagyok ahhoz, hogy beszéljek, és hagyom, hogy
átgördüljünk.

Hát, ez tényleg gyors volt. – Liam még nem jutott lélegzethez. A

hangja kissé önbecsmérlő.
– Aha. – Isteni. Isteni volt.
– Lehetek jobb – mondja. Biztosra veszem, hogy fogalma sincs
róla, hogy ez jobb volt. A legjobb. Valaha. – Azt hiszem. Talán
gyakorlással.
Még abban sem vagyok biztos, hogy vége van-e. Az
idegvégződéseim még mindig bizseregnek. Az egész testemet eltölti
valamilyen vibráló gyönyör, ami eltűnt belőlem, aztán újra
visszaöntötték.
– Nem volt annyira gyors – jegyzem meg.
Liam a nyakamba fúrja az arcát, és rám fonódik; eltörpülök
mellette.
Aha. Tényleg gyors volt.
– Úgy értem – suttogom a mellkasába –, hogy nem volt túl gyors.
Ez… – Elképesztő volt. Bámulatos. Földöntúli. – Jó volt. Nagyon jó. –
Csókot nyom a torkomra, és hozzáteszem: – De nem volt annyira
kemény sem.
Liam megfeszül.
– Sajnálom! Te…
– Azt akarom mondani, hogy csináljuk újra! – Hátrahúzódik, hogy
a szemembe nézzen. Nagyon, nagyon komolynak látszik. Én sokkal
kevésbé érzem magam annak. – És újra. És újra. Amíg jó nem lesz.
Tökéletesen kemény és tökéletesen gyors. Érted?
Lassan elmosolyodik.
 – Igen? – Reménykedő és boldog, még sosem látszott ennyire
fiatalnak.
Elmosolyodom, és magamhoz húzom egy csókra.
– Igen, Liam.
 Epilógus

Hat hónappal később

Egyáltalán ki tesz kávétejszínt a smoothie-jába?

– Emberek.
– Kizárt.
– Sokan.
– Mondj egyet!
– Én.
A szememet forgatom.
– Mondj kettőt! Csönd.
– Látod?
Liam felsóhajt.
– Ez nem jelent semmit, Mara. A normális emberek nem
beszélgetnek a kávétejszínről.
– Te meg én igen. Mogyorós vagy vaníliás?
– Vaníliás.
Beteszek két üveget a kocsiba. Aztán lábujjhegyre állok, és szájon
csókolom Liamet, gyorsan és keményen. Egy ideig követ, amikor
hátralépek, mintha vonakodna elengedni.
– Oké. – Elmosolyodom. Mostanában folyton mosolygok. – Még
valami?
Liam a listát böngészi, amit ma írtam, a combjai között ülve,
miközben ő nagyban gyilkolta a rosszfiúkat a PlayStationön. Kicsit
hunyorogva nézi a szörnyű kézírásomat, és próbálok nem nevetni.
– Azt hiszem, végeztünk. Hacsak nem akarsz még pár doboz
családi kiszerelésű sajtos kekszet.
Nyelvet öltök rá. A kezemet leeresztem az oldalamhoz, míg meg
nem simítja az kezét. Elkezdi tolni a bevásárlókocsit, és egybefűzi az
ujjainkat.
– Mehetünk? – kérdezi.
– Aha – mosolygok teli szájjal. – Menjünk haza!
Két emelet között
Marie-nak, a kedvenc Elizabeth Swannomnak
 Egy

Jelen

A világom péntek este 10:43-kor ér véget, amikor a lift megáll a

hetedik és a nyolcadik emelet között az épületben, ami otthont ad a
mérnökcégnek, ahol dolgozom. A mennyezeti lámpák pislákolnak.
Aztán teljesen elsötétülnek. Majd 5 másodperc után, ami jó néhány
évtizednek érződik, újra kigyúlnak a vészfény kicsit sárgább
árnyalatában.
A francba!
Érdekesség: Igazából ez a második alkalom ma este, amikor a
világom véget ér. Az első alig egy perce történt, amikor a lift, amiben
utazok, megállt a tizenharmadik emeleten, és Erik Nowak, a
legutolsó ember, akit az életben látni akartam, megjelent teljes szőke,
hatalmas, vikingszerű pompájában. Úgy éreztem, túl sokáig
méregetett engem, belépett, aztán még tovább méregetett, miközben
én lelkesen tanulmányoztam a cipőm orrát.
Még egyszer a francba!
Ez kicsit bonyolult helyzet. New York Cityben dolgozom, és a
cégem, a GreenFrame, egy kis irodát bérel egy manhattani épület
tizennyolcadik emeletén. Nagyon kicsit. Nagyon kicsinek kell lennie,
mert bébicég vagyunk, még nevet kell szereznünk magunknak egy
eléggé gyilkos piacon, és nem igazán keressük halálra magunkat. Azt
hiszem, ez történik akkor, ha olyasmiket tart szem előtt az ember,
mint a fenntarthatóság, a környezetvédelem, a gazdasági
megvalósíthatóság, a hatékonyság és a megújíthatóság a
kizsákmányolás helyett, valamint olyan veszélyeknek való kitettség
minimalizálása, mint a mérgező építőanyagok, és… nos, nem
untatlak a zöld mérnöki megoldásokról szóló Wikipédia szócikkel.
Elég annyi, hogy a főnököm, Gianna (aki merő véletlenségből az
egyetlen másik teljes munkaidős mérnök a cégnél) azzal a céllal
alapította meg a GreenFrame-et, hogy olyan nagyszerű építményeket
hozzunk létre, amik részei lesznek a környezetüknek, és
csodálatosan, környezettudatosan komolyan veszi ezt. Sajnos, ez nem
mindig fizet nagyon jól. Vagy jól.
Vagy egyáltalán.
Szóval, igen. Mint mondtam, kissé bonyolult a helyzet, főleg a
hagyományosabb mérnöki cégekkel szemben, amik nem fókuszálnak
ennyire a környezetvédelemre és a környezetszennyezés féken
tartására. Mint a ProBld. Az óriási cég, ahol Erik Nowak dolgozik.
Ami elfoglalja az egész tizenharmadik emeletet. És a tizenkettediket.
Talán a tizenegyediket is? Már nem tudom követni.
Úgyhogy, amikor a lift lassítani kezd a tizennegyedik emelet
környékén, elönt a nyugtalanság, amit naivan csak paranoiának
gondolok. Nincs miért aggódnod, Sadie, mondtam magamnak. A
ProBldnek rengeteg irodája van. Mindig terjeszkednek. Fúziókat
hajtanak végre, és felfalják a kisebb cégeket. Az olyat, mint a Blob. Ők
valóban az üzletág romboló, amőbaszerű idegen lényei, ami azt
jelenti, hogy százak dolgoznak nekik, vagyis ebből a több százból
bármelyik ember hívhatja a liftet. Bárki. Kizárt, hogy Erik Nowak az.
Aha. Hát, nem.
Erik Nowak volt, persze. A hatalmas, kolosszális termetével. Erik
Nowak, aki az ötemeletnyi utunkat végig azzal töltötte, hogy engem
bámult azzal a kegyetlen, jeges kék szemével. Erik Nowak, aki ebben
a pillanatban kissé gondterhelten néz fel a vészvilágításra.
– Elment az áram – közli a nyilvánvalót azon a hülyén mély
hangján. Szemernyit sem változott, amióta legutóbb beszéltünk. Sem
a sor üzenet óta, amiket a telefonomon hagyott, mielőtt letiltottam a
számát. Amiknek a megválaszolására soha nem vettem a fáradtságot,
de arra sem tudtam rávenni magam, hogy letöröljem. Amiket muszáj
volt újra és újra meghallgatnom.
És újra.
Még mindig hülye a hangja. Hülye és alattomos, telt és precíz,
kimért és mély, saját akusztikus jellemzőkkel.
– Dániából költöztem ide tizennégy éves koromban – mesélte
nekem a vacsoránál, amikor az akcentusáról kérdeztem; alig
érezhető, nehéz felfedezni, de egyértelműen ott van. – Az öcséim
megszabadultak tőle, de nekem sosem sikerült. – Az arca szokás
szerint szigorú volt, de láttam, hogy az ajka ellágyul, a sarka kicsit
felfelé ível, ami mosolynak érződött. – Képzelheted, sokat cikiztek
gyerekkoromban.
Az együtt töltött éjszakánk után, mindazok után, ami közöttünk
történt, képtelen vagyok kiverni a fejemből, ahogy kiejtette a
szavakat. Napokon át folyamatosan vergődtem, forgolódtam, mert
azt hittem, hallottam valahol a közelemben. Azt hittem, talán ott van
mellettem, bár a parkban kocogtam, egyedül voltam az irodában,
sorban álltam a boltban. Egyszerűen nem eresztett, beborította a
fülkagylómat és belül a…
– Sadie? – Erik hírhedt hangja félbeszakítja a gondolataimat. A
hangszíne olyasvalakié, aki megismétli magát, és talán nem is
először. – Ugye?
– Ugye… mi? – Felnézek, látom, hogy a kapcsolótábla mellett áll.
A vészvilágítás éles árnyékai között továbbra is nagyon… Úristen!
Hiba a jóképű arcára nézni. Ő egy tévedés. – Bocs, én… Mit mondtál?
– A telefonod működik, ugye? – kérdezi újra türelmesen.
Kedvesen.
Miért ennyire kedves? Sosem kellett volna kedvesnek lennie. Azok
után, ami köztünk történt, úgy döntöttem, hogy azzal kínzom
magam, hogy kérdezősködöm róla, és a kedves szó soha nem merült
fel. Egyszer sem. Azt, hogy New York egyik legjobb mérnöke,
gyakran mondták az emberek. Arról ismert, hogy ugyanolyan jó a
munkájában, mint amennyire barátságtalan. Tréfát nem ismerő,
zárkózott, kimért. Bár velem egyik sem volt. Aztán persze mégis.
– Hát – előhalászom a telefonomat a fekete, méretre készített
nadrágom hátsó zsebéből, és megnyomom a „Kezdőlap” ikont. –
Nincs térerő. De ez egy Faraday-kalitka – gondolkodom hangosan –,
a liftakna pedig acél. Nem fog kijutni rádiójel és… – Észreveszem,
ahogy Erik engem néz, és hirtelen befogom. Igaz. Ő is mérnök.
Mindezt már tudja. A torkomat köszörülöm. – Nem, nincs térerő.
Erik bólint.
– A wifinek működnie kéne, de nem működik. Úgyhogy ez
talán…
– …áramkimaradás az egész épületben?
 – Talán az egész tömbben.
A francba!
Francba, francba, francba! Francba!
Úgy tűnik, Erik olvas a gondolataimban, mert egy pillanatig
engem méreget, aztán megnyugtatóan azt mondja:
– Talán így a legjobb. Valaki biztosan megnézi a lifteket, ha tudják,
hogy elment az áram. – Elhallgat, aztán hozzáteszi: – Bár eltarthat egy
darabig. – Fájdalmasan őszinte. Szokás szerint.
– Meddig? Vállat von.
– Pár óráig.
Pár micsoda? Pár óráig? Egy liftben, ami kisebb, mint az amúgy is
miniatűr fürdőszobám? Erik Nowakkal, a legmélabúsabb skandináv
hegységgel? Erik Nowakkal, a férfival, akit én…
Nem. Kizárt.
– Biztosan tehetünk valamit – mondom, és próbálok
összeszedettnek hangzani. Esküszöm, nem pánikolok. Egyáltalán
nem, egy kicsit sem.
– Nem jut eszembe semmi.
– De… akkor most mihez kezdünk? – kérdezem, és utálom, hogy
milyen a hangom.
Erik nagy puffanással leejti a földre a táskáját. Nekidől a velem
szemközti falnak, így elméletileg lennie kellene egy kis helynek, hogy
levegőhöz jussak, még akkor is, ha valamilyen fizikával dacoló okból
még mindig túl közel érzem Eriket. Nézem, ahogy becsúsztatja a
mobilját a farmerje első zsebébe, és karba teszi a kezét a mellkasán. A
tekintete rideg, kifürkészhetetlen, de a benne rejlő halvány
csillogástól végigfut a hátamon a hideg.
– Most – mondja, és farkasszemet néz velem – várunk.
10:45 van, péntek este. És kevesebb mint 10 perc alatt a világom
harmadszorra omlik össze rohamos sebességgel.
 Kettő

Három héttel korábban

Rosszabb dolgok is vannak a világon.

Kétség sem fér hozzá, hogy több hatalmas kupacnyi rosszabb
dolog van a világon. A nedves zoknik. A PMS. A Csillagok háborúja
előzményfilmek. A mazsolás zabkekszek, amiket csokis keksznek
álcáznak, a lassú wifi, az éghajlatváltozás, a jövedelmi
egyenlőtlenség, a hajkorpa, a közlekedés, a Trónok harca fináléja, a
tarantulák, az ételillatú szappanok, emberek, akik utálják az európai
focit, az óraátállítás (amikor egy órával előre állítjuk, nem hátra), a
toxikus férfiasság, a tengerimalacok igazságtalanul rövid élettartama,
mindez – csak hogy néhányat említsek – tényleg szörnyű, iszonyatos,
borzasztó. Mert az univerzum már csak ilyen: telis-tele van rossz,
szomorú, felkavaró, igazságtalan, dühítő körülményekkel, és több
eszem lehetne annál, mint hogy úgy duzzogjak, mint egy tízéves, aki
egy centivel alacsonyabb, mint ami a hullámvasúthoz kell, amikor
Faye ezt mondja nekem a kis kávézója pultja mögül:
– Bocs, édesem, elfogyott a croissant-unk.
Csak, hogy világos legyen: még csak nem is akarok croissant-t.
Ami tudom, hogy furán hangzik (mindenkinek mindig akarnia
kellene egy croissant-t, ez a fizika egyik törvénye, mint a Fermi-
paradoxon vagy az Einstein-egyenletek), de az az igazság, hogy
boldogan meglennék enélkül a konkrét croissant nélkül… ha ez egy
átlagos kedd reggel lenne.
Sajnos ma van a pitch nap. Ami azt jelenti, hogy a GreenFrame
lehetséges jövendőbeli ügyfeleivel találkozom. Beszélek velük,
elmondom azt a száz kis apróságot, amivel segíthetek, hogy
megbirkózzanak nagy horderejű, fenntartható építési projektekkel, és
remélem, hogy úgy döntenek, hogy felfogadnak minket. Nagyjából
nyolc hónapja ezt csinálom, amióta csak befejeztem a PhD-t: próbálok
új ügyfeleket szerezni; próbálom megtartani azokat, akiket már
megszereztünk; próbálom csökkenteni Gianna terheit, hisz nemrég
szült először… ami úgy mellékesen három babát jelent. Úgy tűnik,
igenis születnek hármasikrek. És imádnivalóak, de egymást is
felébresztik az éjszaka közepén az álmatlanság és a kimerültség
végtelen spiráljában. Ki gondolta volna? De vissza az ügyfelekhez: a
GreenFrame vészesen közel merészkedett a veszélyes vizekhez, és a
mai találkozó létfontosságú, hogy ne legyen baj.
Itt jönnek képbe a croissant-ok. És a másik kis problémám: kicsit
babonás vagyok. Csak hangyányit. Csak icipicit. Kifejlesztettem a
rituálék és apotróp gesztusok bonyolult rendszerét, amiket végre kell
hajtanom ahhoz, hogy a pitchelések úgy alakuljanak, ahogyan
tervezem. Több évnyi tudományos képzés van a hátam mögött, mint
amennyire bárkinek is szüksége lenne, és valószínűleg több eszem
kéne, hogy legyen, mint hogy abban higgyek, hogy a zoknim színe
bármilyen módon is megjósolja a szakmai sikeremet. De így van?
Nem.
A főiskolán pontosan három hajfonat volt a hajamban minden
egyes focimeccsen (és két réteg L’Oréal szempillafesték, ha idegenben
játszottunk), és meg kellett hallgatnom a „Dancing Queen”-t és a „My
Immortal”-t minden egyes döntő előtt; szigorúan ebben a
sorrendben. Hála istennek sikerült időben lediplomáznom, mert az
érzelmi agyrázkódtatás kezdett megterhelni.
Nem mintha ezt a gondomat szívesen megosztanám széles
körben. Leginkább csak Marával és Hannah-val, az állítólagos legjobb
barátnőimmel. A doktori képzésünk első évében találkoztunk, és
azóta is együtt vonszoljuk magunkat a STEM világ megpróbáltatásai
közepette. Legtöbbször valódi boldogságot jelent, hogy részesei az
életemnek, de vannak nem éppen pozitív pillanatok is. Például az,
hogy a négy évben, amíg együtt éltünk, ingadoztak aközött, hogy
babonaellenes közbelépéseket tartottak, és hogy azzal vicceltek meg,
hogy fekete kóbor macskákat hívtak a lakásunkba minden péntek 13-
án. (A végén az egyiket még örökbe is fogadtuk pár hónapig –
JimBobot –, aztán észrevettük, hogy a cica, egy elveszett állatot
kereső szórólapon, ami az egész környéket beborította, gyanúsan
hasonlított rá. JimBobot valójában Mrs. Fluffpuffnak hívták, és az éj
leple alatt csendben visszavittük. Azóta is nagyon hiányzik.) Szóval
igen, szörnyű, elképesztő, babonát nem támogató legjobb barátnőim
vannak. De már nem élünk együtt. Még csak nem is ugyanabban a
városban lakunk: Mara D.C.-ben van az EPA-nál. Hannah pedig a
NASA-nak dolgozik, és ingázik Texas és Norvégia között.
Nyugodtan dobhatok hátra sót a vállam fölött, és vadul kereshetek
egy fát, amin lekopoghatok valamit, ahányszor csak jólesik.
Miért, miért vagyok ilyen? Fogalmam sincs. Hibáztassuk csak az
agresszívan olasz anyámat!
De vissza ehhez a kedd reggelhez! Tudod, a fő gondom az, hogy
még télen, az eddig legsikeresebb ügyfél pitchem előtt egy kicsit
megéheztem.
Úgyhogy beugrottam Faye pirinyó kávézójába, és ahelyett, hogy
csak a szokásosat kértem volna – büntetően fekete kávét, se cukor, se
tejszín, csak a sötétség keserű örvénye –, hozzácsaptam egy croissant-
t is a rendelésemhez. Ugyanolyan jó volt, mint a kávé (vagyis
egyszerre állott és alulkészült; az íze valahol félúton járt a keményítő
és a szalmonella között), és legnagyobb rémületemre közvetlenül
ezután nyélbe ütöttem a legjövedelmezőbb szerződést, amit csak a
GreenFrame rövid története során látott.
Gianna repesett a boldogságtól. És én is, amíg a félig olasz agyam
el nem kezdett milliónyi összefüggést találni a pokoli croissant és a
nagy szakmai győzelmem között. Tudod, mi lesz ennek a vége: igen,
most kétségbeesetten úgy érzem, hogy ennem kell egyet Faye
croissant-jából minden pitchelés előtt, különben megtörténik az
elképzelhetetlen. És nem, fogalmam sincs, hogyan reagáljak a kedves,
de határozott „Bocs, édesem, elfogyott a croissant-unk”-jára.
Azt mondtam, hogy rosszabb dolgok is vannak a világon?
Hazudtam.
Ez katasztrófa. A karrierem vége. Azok szirénák a háttérben?
– Értem. – Az alsó ajkamba harapok, hogy leállítsam az
ajakbiggyesztésemet, és kényszerítem magam, hogy mosolyogjak.
Végtére is nem Faye hibája, hogy az anyám azt vésette a
babaneuronjaimba, hogy aki csak a csillagok alatt jár, arra biztosan
kétségbeeséssel teli élet vár. Ezért járok terápiára. Vagyis fogok.
Valamikor. – És… csinálsz még?
 Lenéz az üvegezett pultra.
– Muffinom még maradt. Áfonyás. Citromos mázzal. Ó! Ami azt
illeti, ez jól hangzik. Viszont:
– De croissant nincs?
– És csinálhatok neked egy bagelt. Fahéjast? Áfonyásat? Simát?
– Ez egy nem a croissant-ra?
Faye boldog arccal oldalra billenti a fejét.
– Nagyon szereted a croissant-omat, igaz? Hogy szeretem-e?
– Nagyon… – A műbőr táskám pántját szorongatom. – Egyediek.
– Hát, sajnos az előbb adtam oda az utolsót Eriknek ott. – Faye a
baljára mutat, a pult legvége felé, de én alig pillantok „Eriknek ott”-ra
– magas férfi, széles váll, öltöny, unalmas – túlságosan lefoglal, hogy
átkozzam az időzítésemet. Nem kellett volna húsz percig
csiklandoznom Ozzy fenséges kis tengerimalac szemfogát. Most
jogos, hogy megfizetek a hibámért. Faye pedig végigmér. – Pirítok
neked egy bagelt. Túl sovány vagy ahhoz, hogy kihagyd a reggelit!
Egyél többet, és akkor talán kicsit magasabbra is nősz!
Kétlem, hogy érett huszonhét éves koromra sikerül elhagynom a
152 centimet, de ki tudhatja?
– Csak összefoglalásképpen – mondom egy utolsó könyörgő,
nyöszörgő kísérletként, hogy megmentsem a szakmai jövőmet –, ma
nem sütsz több croissant-t?
Faye szeme összeszűkül.
– Édesem, talán kicsit túlságosan szereted a croissant-t…
– Tessék.
A hang – nem Faye-é – mély és halk, valahonnan a fejem fölül
érkezik. De alig figyelek oda, mert túlságosan lefoglal, hogy a
croissant-t bámuljam, ami csodák csodájára megjelent a szemem előtt.
Még megvan az egész, egy szalvétára tették, néhány kósza
tésztapehely lassan lemorzsolódik a tetejéről. Ettem már Faye
croissant-jaiból, és tudom, hogy ami hiányzik belőlük ízben, azt
pótolják méretben. Nagyon-nagyon nagyok.
Még akkor is, ha egy nagyon nagy kéz hozza oda.
Hosszú pillanatokig pislogok rá, azon tűnődöm, hogy ez nem
babona előidézte délibáb-e. Aztán lassan megfordulok, hogy a férfira
nézzek, aki letette a croissant-t a pultra.
 Aki már el is ment. Félig már kilépett az ajtón, csak egy széles
vállat és világos hajat látok egy röpke pillanatig.
– Mi…? – Faye-re pislogok, és a férfira mutatok. – Mi…?
– Azt hiszem, Erik úgy döntött, hogy legyen a tiéd az utolsó
croissant.
– Miért?
Faye vállat von.
– Én a helyedben nem nézném az ajándék croissant fogát.
Ajándék croissant.
Kirázom magam a kábulatból, bedobok egy ötdolláros bankjegyet
a borravalós üvegbe, és kiszaladok a kávézóból.
– Hé! – kiáltok. A férfi nagyjából húsz lépéssel jár előttem. Vagyis
húsz lépés az én pici lábaimmal. Az övével talán kevesebb, mint öt. –
Hé, megvárnál…?
A férfi nem áll meg, úgyhogy a croissant szorongatva utánasietek.
Előhívom magamból a legjobb „korábbi fociösztöndíjas” énemet, és
kikerülök egy kutyáját sétáltató nénit, aztán a kutyáját, majd a járdán
smároló két tinit. A sarkon érem utol, ahol megállok előtte.
– Helló! – Felmosolygok rá. És följebb és följebb és följebb.
Magasabb, mint saccoltam. Én pedig jobban kifulladtam, mint
szeretnék. Többet kell edzenem. – Nagyon köszönöm! Tényleg nem
kellett volna… – Elhallgatok. Nincs különösebb oka azon kívül, hogy
mennyire feltűnően fest. Csak nagyon… skandináv, talán.
Vikingszerű. Északi. Mintha az ősei az északi fény alatt sétálgattak
volna, útban az IKEA megalakítása felé. Nagy, mint egy jeti, tiszta
kék szeme, rövid, halványszőke haja van, és fogadnék az ajándék
croissant-omba, hogy a nevében van egy azokból a menő északi
betűkből. Az a és az e összenyomva, az a fura o középen átvágva; az a
nagy b, ami igazából két s egymásra pakolva. Valami, aminek a
begépeléséhez nagy HTML-tudás szükséges.
Meglep, ez minden, és egy pillanatig nem tudom biztosan, mit
mondjak, és csak bámulok felfelé. Az erős áll. A mélyen ülő szemek.
Ahogy az arca szögletes részei valami nagyon, nagyon jóképűvé
állnak össze.
Aztán rájövök, hogy visszabámul rám, és azonnal zavarba jövök.
Pontosan tudom, mit lát: a kék gombolós blúzt, amit beletűrtem a
kényelmes nadrágomba, a frufrumat, amire nagyon ráférne egy
vágás, a barna, vállig érő hajamat, amire szintén ráférne egy vágás, és
aztán persze a croissant-t.
A croissant!
– Nagyon köszönöm! – Mosolygok. – Nem akartam ellopni a
kajádat. Semmi válasz.
– Kifizethetem.
Továbbra sincs válasz. Csak a komor észak-germán bámulás.
– Vagy vehetek neked egy muffint. Vagy egy bagelt. Tényleg nem
akartam megzavarni a reggelidet.
A válaszok száma: nulla. A tekintet intenzitása: sok millió.
Egyáltalán érti, amit én… Ó!
Óóóó!
– Köszönöm! – mondom nagyon lassan, mint amikor a család anyai
ága, akik soha nem emigráltak az USA-ba, megpróbál velem olaszul
beszélni. – A… – az arca elé emelem a croissant-t – ezért. Köszönöm –
mutatok a vikingre – neked. Te nagyon… – oldalra billentem a
fejemet, és vidáman ráncolom az orromat – kedves vagy. –
Elgondolkodva még tovább bámul. Szerintem nem érti. – Nem érted,
ugye? – motyogok magam elé lehangoltan. – Hát, még egyszer
köszönöm! Tényleg nagy szívességet tettél. – Még egyszer utoljára
felemelem a croissant-t, mintha tósztot mondanék rá. Aztán
megfordulok és elindulok.
– Szívesen. Bár majd rájössz, hogy az a croissant sok kívánnivalót
hagy maga után.
Visszapördülök felé. Szőke, a viking, kifürkészhetetlen
arckifejezéssel néz rám.
– Te az előbb megszólaltál?
– Igen.
– Angolul.
– Azt hiszem, igen.
Érzem, hogy a lelkem kikúszik a testemből, hogy nagy
zavaromban asztrálisan kivetítse magát a pokol lángjaira.
– Te… nem mondtál semmit. Korábban.
Vállat von. A tekintete higgadt és komoly. A válla kiterjedése
könnyen elmenne egy eurázsiai fennsíknak is.
 – Nem tettél fel kérdést. – A nyelvtana jobb, mint az enyém, és
belül fonnyadok.
– Azt hittem… Úgy tűnt… Én… – Lehunyom a szememet,
felidézem, ahogy elmutogattam neki a kedves szót. Azt hiszem, meg
akarok halni. Azt akarom, hogy vége legyen. Igen, eljött az időm. –
Nagyon hálás vagyok.
– Valószínűleg nem leszel, amint megkóstolod a croissant-t.
– Nem, én… – Összerezzenek. – Tudom, hogy nem jó.
– Tudod? – Karba fonja a kezét a mellkasa előtt, és kíváncsian néz
rám. Öltönyt visel, mint a férfiak 99%-a, akik a tömbben dolgoznak.
Csakhogy ő nem hasonlít egyetlen másik férfira sem, akit valaha
láttam. Úgy néz ki, mint Thor céges verziója. Mint a Platinum
Ragnarok. Azt kívánom, bár rám mosolyogna, helyette csak néz.
Kevésbé érzem magam megfélemlítve.
– Nem gondoltam volna.
– Én… A helyzet az, hogy nem igazán akarom megenni. Csak
kell… egy dologhoz.
Felszalad a szemöldöke.
– Egy dologhoz?
– Hosszú történet. – Megvakarom az orromat. – Igazából kicsit
kínos.
– Értem. – Összeszorítja a száját, és elgondolkodva bólint. –
Kínosabb annál, hogy azt hitted, nem tudok angolul?
A gyors és erőszakos halál, amiről korábban beszéltem? Most van
rá szükségem.
– Azt annyira, de annyira sajnálom! Tényleg nem…
– Vigyázz!
Körülnézek, hogy mire céloz, épp amikor egy srác majdnem elüt a
gördeszkájával. Egy hajszálon múlik: az értékes croissant-nal, amivel
kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak, és a táskámmal majdnem
elveszítem az egyensúlyomat, és ekkor lép közbe céges Thor.
Gyorsabban mozog, mint bárki, aki az ő méreteivel rendelkezik,
képes lenne, és közém és a gördeszkás srác közé csúszik, a karomra
tett kezével egyenesbe hoz.
Felpillantok rá, szinte nem kapok levegőt. Úgy magasodik fölém,
mint egy grönlandi hegylánc, kissé hozzányom a sarki borbélyüzlet
kirakatához, és azt hiszem, megmentette az életemet. A szakmai
életemet, természetesen. És most az élet életemet is.
Ó, a francba!
– Mi ez a reggel? – motyogom a vakvilágba.
– Jól vagy?
– Aha, mármint nyilván a küszködés és megaláztatás örvényébe
kerültem, de…
Állja a tekintetemet, és felém billenti jóképű, agresszív, szokatlan
arcát. Az arckifejezése komoly, mosolytalan, de a másodperc
törtrészéig átsuhan az agyamon egy gondolat.
Vidám. Viccesnek talál.
Ez röpke benyomás. Csak egy pillanatig tart, és abban a
pillanatban eltűnik, amint elengedi a karomat. De nem hiszem, hogy
képzelődtem. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem, azért, ami
ezután történik.
– Azt hiszem – mondja, és a hangja mennyeibb, mint amiben Faye
croissant-jai valaha is reménykedhetnek –, hogy szeretném hallani a
hosszú, kínos történetedet.
 Három

Jelen

Szinte biztos vagyok benne, hogy a lift összemegy.

Semmi drámai, de tényleg. Viszont úgy saccolom, hogy minden itt
töltött percünkben a fülke néhány milliméterrel kisebb lesz.
Behúzódok az egyik sarokba, átkarolom a lábamat, a homlokom a
térdemen. Amikor utoljára felpillantottam, Erik a szemközti sarokban
volt, viszonylag nyugodtnak tűnt. Kinyújtotta maga előtt a
mérföldhosszú lábait, mamutfenyő vastagságú karjait összefonta a
mellkasa előtt.
És persze a falak ott magasodnak felettem. Egyre közelebb tolnak
minket egymáshoz. Megborzongok, és átkozom az
áramkimaradásokat. A falakat. Eriket.
Magamat.
– Fázol? – kérdezi.
Fölemelem a fejemet. A szokásos munkahelyi szerelésem van
rajtam, kényelmes nadrág és csinos blúz. Erős, semleges színek. Elég
professzionális ahhoz, hogy komolyan vegyenek; elég visszafogott,
hogy meggyőzze a pasikat, akikkel a munkám során találkozom,
hogy a jelenlétem egy megbeszélésen a bioszűrő rendszer tervének
hatékonyságnövelését szolgálja, nem az a célja, hogy nekik legyen
„valami cuki, amire ránézhetnek”. Nőnek lenni a mérnökök
világában csupa-csupa móka tud lenni.
Erik viszont… Erik kicsit máshogy fest. Farmert, sötét, puha
pulcsit visel, ami ráfeszül a mellkasára; szokatlannak tűnik, tekintve,
hogy a múltban csak öltönyben láttam. Bár korábban csak kétszer
láttam Eriket, gyakorlatilag ugyanazon a napon.
(Feltéve, ha nem számoljuk azokat az alkalmakat a múlt
hónapban, amikor megláttam valahol az épületben, és gyorsan
elfordultam, hogy irányt változtassak. Amit én nagyon nem
számolok.)
Mégis önkéntelenül eltűnődöm azon, hogy azért tűnik-e rá nem
jellemzően lazának, mert ma terepen dolgozott. Felügyelt. Konzultált.
Talán behívták, hogy tegyen ajánlásokat a Milton-projekthez és…
Aha. Ebbe bele se gondolok.
Felegyenesedem és kihúzom a vállamat. Az Erik Nowakkal
szembeni neheztelésem, az érzés, amit a zsebemben dédelgettem az
elmúlt három hétben, mint egy kisegeret, amit epével és törmelékkel
tápláltam, feléled. És őszintén, jó érzés. Ismerős. Arra emlékeztet,
hogy Eriket nem igazán érdekli, hogy fázom-e. Lefogadom, hogy
hátsó szándékai vannak a kérdéssel. Talán el akarja adni a
szerveimet. Vagy pisisarkot akar csinálni a rothadó hullámból.
– Jól vagyok – felelem.
– Biztos? Odaadhatom a pulcsimat.
Futólag elképzelem, hogy leveszi, és odaadja nekem. Láttam már
ezt csinálni élőben, tehát még csak kreatívnak sem kell lennem. Jól
emlékszem arra, ahogy megragadta a gallért, és áthúzta a fején, az
ujjai hajoltak és összehúzódtak, ahogy hirtelen előbukkant a sápadt
teste… Odanyújtaná nekem a pulcsiját, és még meleg lenne. Talán
még az illata is olyan lenne, mint Erik bőrének vagy lepedőjének.
Hűha! Hűha, hűha, hűha! Ez meg mi volt? Körülbelül kilenc perce
vagyok ebben a liftben, és az agyamban máris svájci sajtra hajazó
lyukak alakultak ki. Szedd össze magad, Sadie Grantham! Gratulálok az
érzelmi állhatatosságodért! Így kell ráizgulni egy igazán szörnyű emberre!
– Nem kell – mondom, és kicsit túl lelkesen rázom a fejemet. –
Biztos vagy benne, hogy csak várnunk kell? – kérdezem. – Csak… ne
csináljunk semmit és várjunk?
Higgadtan bólint, egyértelműen azt üzeni, hogy nem nehéz neki
jól viselkedni ebben a helyzetben, cseppet sem zavarja a gondolat,
hogy elakadt itt velem, és néhányunkkal ellentétben ő nem esik
kísértésbe, hogy a kezébe temesse az arcát és sírjon. Felvágós!
– És ha kiabálunk? – kérdezem.
– Kiabálunk?
– Igen… mi van, ha ordítanánk? Ez egy óriási épület. Valaki
biztosan meghall minket, igaz?
 – Péntek este tizenegykor? – A válasza sokkal kedvesebb, mint
amit az idióta kérdésem érdemel. – Mikor a lift elakadt két emelet
között? Ez a lift? Elfordítom a tekintetemet, mert igaza van.
Bosszantóan igaza. Ez az átkozott lift, amiben vagyunk, az épület
legmélyén van, egy olyan folyosó mellett, ahol senki sem jár éjszaka.
Valódi tragédia, amit csak az árnyékol be pluszban, hogy életemben
nem láttam ilyen szűk fülkét. A vendégek és az ügyfelek ritkán
használják, ezért az az előnye, hogy gyorsabb, és az a hátránya, hogy
kicsi.
Értsd: parányi. Tudtam, hogy pici, de semmi sem ébreszt rá
jobban, mennyire kicsi, mint amikor rájövök, hogy talán ez az a hely,
ahol meg fogok halni. Ha kinyújtom a karomat, beleütközöm Erikbe.
Ha kinyújtom a lábamat, beleütközöm Erikbe. Ha dobálom magam a
padlón, mint ahogy kétségbeesetten szeretném, akkor is beleütközöm
Erikbe. Micsoda szorult helyzet!
– Jól vagy? – kérdezi lágyan. A tekintete is lágy. A mellkasomban
megjelenik egy gombóc, amit nem igazán értek.
– Aha.
– Tessék. – Egy pillanatig a táskájában kotorászik. Aztán odanyújt
nekem valamit. – Igyál egy kis vizet!
Nem tudom, miért fogadom el a 2019 NYC Amatőr Fociliga vizes
palackját. Nem tudom, hogy az ujjaim miért simítanak végig az ujjain
egy röpke pillanatig. És nem tudom, hogy miközben aprókat
kortyolok, miért néz rám olyan tekintettel, ami aggodalomhoz
hasonlít.
Nem igazán aggódik, mert Erik Nowak nem az a fajta fickó. Hogy
igazából milyen fickó? Hátba szúr. Hazudik. Egy érző emberi
McMansion, aki csak a saját szakmai sikerét értékeli. FC København
drukker, ami – örömmel mondhatom – legjobb esetben is középszerű
focicsapat. Igen, amit mondtam, megmondtam.
– Jobb?
– Megmondtam, hogy jól vagyok. Remekül.
– Sápadtnak tűnsz. – Oldalra billenti a fejét, mintha közelebbről
szemügyre venne. – Klausztrofóbiás vagy?
– Nem, nem hiszem. – De az lennék? Az sok mindent
megmagyarázna. Hogy rám záródnak a falak. Ezt a sikamlós,
böfögésszerű érzést a gyomromban. Hogy szeretném szétkarmolni
ezt a helyet, mert annyira kicsi, és Erik annyira nagy helyet foglal el a
gondolataimban, és érzem a szappanját, és csak el akarok felejteni
vele kapcsolatban mindent, de most itt van, minden eszembe jut és én…
– Sadie! – Erik úgy néz rám, mint aki pontosan tudja, hogy milyen
örvény kattog most a fejemben. – Vegyél egy mély levegőt!
– Tudom, azt teszem. Mármint mély levegőket veszek. – Vagy
talán nem vettem. Mert most, hogy van levegő a tüdőmben az agyam
picit elcsendesül.
– Ez az első alkalom? Pislogva nézek rá.
– Amikor lélegzem?
Halványan elmosolyodik. Mintha nem bánná, hogy itt fogunk
meghalni.
– Amikor bent ragadsz egy liftben.
– Ó! Igen. – Ezen egy pillanatra elgondolkodom. – Várj, neked
nem?
– A harmadik.
– A harmadik? Bólint.
– Téged… elátkoztak, vagy ilyesmi?
– Látom, a babonáid még rendben vannak – mondja, nyilvánvaló
hecceléssel, és a gondolat, hogy azt hiszi, ismer, a tény, hogy
mindazok után, ami történt, úgy érzi, hogy viccelhet velem…
Ledermedek.
És az arckifejezéséből ítélve Erik észreveszi.
– Sadie…
– Jól vagyok! – szakítom félbe. – Esküszöm! De csendben
maradhatnánk, kérlek? Kicsit? – Utálom, hogy milyen gyengén szól a
hangom.
Leteszem a vizespalackot, és újra a térdeim közé rejtem az
arcomat. Hallgatom, ahogy élesen kifújja a levegőt, a feszült,
kényelmetlen csendet, ami ránk ereszkedik, és próbálok nem arra
gondolni, amikor utoljára vele voltam.
Amikor nem akartam befogni a számat, egy másodpercre sem.
 Négy

Három héttel korábban

A pitch megbeszélésem egy óra múlva lesz, kisebb hegynyi

gigabyte file-t kell átnéznem, és biztosra veszem, hogy a
gyakornokaim most tizennyolc emelettel felettem vannak, és
próbálják eldönteni, vajon elhagytam-e őket, hogy csatlakozzak egy
szektához, vagy elrabolt egy városi Nagyláb. De én akaratlanul is
céges Thor száját bámulom, amikor tárgyilagosan közli velem:
– Pénzmosási fedőcég.
– Kizárt!
Erik vállat von. Egymás mellett ülünk egy padon a kis
közparkban, ami, mint kiderült, közvetlenül a munkahelyem épülete
mögött található. Süt a nap, csiripelnek a madarak, legalább három
pillangót láttam, és mégis kicsit megrémít Erik mérete. És az
arccsontjai.
– Ez az egyetlen lehetséges magyarázat.
Az ajkamba harapok, próbálom végiggondolni.
– Nem lehet, hogy Faye egyszerűen csak… nagyon rossz pék?
– Az biztos. A kávéja is kérdéses.
– Tényleg nagyon emlékeztet a fékfolyadékra – ismerem be.
– Én mindig plazma hűtőfolyadékra gondoltam. A lényeg, hogy itt
volt tíz évvel ezelőtt, amikor az épületben kezdtem dolgozni, és jóval
azután is itt lesz, hogy te meg én már elmentünk. Ennek ellenére… –
A croissant-ra mutat, amit továbbra is szorongatok. Őszintén, csak le
kellene nyelnem a békát, és a croissant-t is. A kezem izzadságától
nem lesz finomabb. – Nincs jogos vállalkozói ok rá, hogy miért van
még mindig üzlete.
Elgondolkodva bólintok. Ebben lehet valami.
– A pénzmosáson kívül, és hogy köze van a szervezett
bűnözéshez?
 – Pontosan. – Oké, lehet, hogy tökéletesen használja a nyelvet, de
kezdek hallani egy halvány idegen akcentust. Fel akarok tenni ezzel
kapcsolatban egy csomó kérdést; ez a kívánságom nagy versenyben
van azzal a vágyammal, hogy ne tűnjek fura alaknak. Fennhéjázó cél,
hisz valójában fura alak vagyok.
– Értem az elméletedet. De hallgass meg! – Kifújom a frufrumat a
szemem elől. Erik arckifejezése jottányit sem moccan, de tudom, hogy
figyel. Van benne valami, mintha a figyelme fizikailag megfogható
lenne, mintha jó lenne a látásban, a hallásban és a tudásban. – Szóval
emlékszel, hogy meséltem a… problémámról?
– A mágikus gondolatokról? Hogy azt hiszed, a szakmai sikered
összefügg azzal, hogy mit eszel reggelire?
Nem hiszem el, hogy beismertem neki. Úristen, már tudja, hogy
fura vagyok! Bár azt a javára írom, hogy higgadtan fogadta.
– Oké, figyelj, tudom, hogy úgy hangzik, mintha botor módon
ragaszkodnék a régi idők atavisztikus maradványaihoz.
– Úgy hangzik? – Felkúszik a szemöldöke. Lehet, hogy
elvörösödöm.
– Én erre inkább úgy szeretek gondolni… hogy a korábbi sikereim
tradícióihoz kötöm magam, és ünneplek, érted? Inkább, mint hogy
empirikus okozati kapcsolatot hozzak létre az alsóneműm színe és
jövőbeli események között.
– Értem. – A szája sarka felfelé rándul. De csak alig… még mindig
nem egy mosoly. Talán nem képes rá. Talán van egy orvosi
rendellenessége. Mosolymiopátia: a saját ICD-10 kódjával. – És mi a
szerencseszíne?
– Tessék?
– A fehérneműnek.
– Ó! Izé… levendula. Kicsit meghökken.
– Lila?
– Nagyjából, igen. – Elfelejtettem, hogy a legtöbb férfi képtelen
megjegyezni öt színnél többet. – Kicsit világosabb. A lila és a pink
között. Pasztellszerű.
Lassan bólint, mintha megpróbálná elképzelni.
– Aranyos – mondja, és a hangja ugyanolyan egyszerű és
tárgyilagos, mint az elmúlt néhány percben. Az égvilágon semmi
ijesztő bujaság; mintha egy virágot vagy egy kiskutyát dicsérne meg.
Azért egy pillanatra kihagy a szívverésem.
Vajon ő…? Ha látná rajtam a… akkor is azt gondolná, hogy…?
Te jó ég! Mi a fene ütött belém? Ez a szegény ember az előbb adta
nekem a croissant-ját.
– Egyébként – teszem hozzá sietve – talán sokan vesznek
szerencsecroissant-t, mert nem vagyok egyedül a… mágikus
gondolkodásommal; ez egyébként szép kifejezés. Például a barátnőm,
Hannah a NASA-nál dolgozik, és azt mondja, hogy az ottani
mérnököknek összetett rituáléi vannak a Planters mogyoróval és az
űrutazások indításával kapcsolatban az elmúlt kábé ötven évre
visszamenőleg. Én pedig mérnök vagyok. Gyakorlatilag szakmai
követelmény számomra, hogy…
– Mérnök vagy? – A szeme meglepetten elkerekedik.
A szívem csalódottan összeszorul. Jaj, istenem! Ő is egy olyan. Nem
hiszem el, hogy ő is egy olyan.
Dühös tekintettel felállok a padról, és homlokráncolva lenézek rá.
– Csak, hogy tudd, az Egyesült Államokban a mérnökszakmában
dolgozók 15%-a nő. És ez a szám folyamatosan emelkedik, úgyhogy
nem kell megdöbbenni, hogy…
– Nem döbbentem meg.
A homlokráncolásom elmélyül.
– Nagyon úgy nézett ki, hogy…
– Én is mérnök vagyok, és ez egyfajta véletlennek tűnik. – A szája
megint megrándul. – Arra gondoltam, hogy a mágikus
gondolkodásodnak ez talán érdekes lehet.
– Ó! – Ég az arcom. – Ó! – Hűha! Én vagyok a Seggfej, Reddit? Hát, az
vagy, Sadie. – Bocs, nem akartam arra célozni…
– Hol tanultál? – kérdezi, nem zavartatva magát, és addig húzza a
csuklómat, amíg visszaülök. A végén kicsit közelebb kerülök hozzá,
mint korábban, de nem baj. Rendben van. Siri, hányszor tudom teljesen
leégetni magam harminc perc leforgása alatt? Azt mondod, végtelenszer?
Kösz, én is így gondoltam.
– A Caltechen. Tavaly fejeztem be a PhD-t. Te?
– NYU. A mesterdiplomámat… tíz, tizenegy éve szereztem meg…
Egymásra nézünk, én a korát számolom, ő… nem tudom. Talán ő is
számol. Hat-hét évvel biztosan idősebb nálam. Nem mintha
bármilyen szempontból számítana. Csak beszélgetünk. Tizenkét
másodperc múlva elválnak útjaink.
– Hol dolgozol? – kérdezi.
– A GreenFrame-nél. Te?
– A ProBldnél.
Összehúzom az orromat, azonnal felismerem a nevet; az irodánk
épületének előcsarnokában lévő táblákról és a New York-i mérnöki
szóbeszédből is. Sok cég működik ezen a területen, és ő annál
dolgozik, amit a legkevésbé kedvelek. A nagy medúza, ami úgy lesz
egyre nagyobb, hogy megeszi a kisebb medúzákat. Nem mintha
szörnyűek lennének; nincs velük gond. De régivágásúak, és közel
sem koncentrálnak annyira a fenntarthatóságra, mint mi. De jó hírük
van, és néhány lehetséges ügyfelünk emiatt őket választotta
helyettünk. Ami: pff.
– Te tényleg undorodó arcot vágtál, amikor említettem a cégemet?
– Nem. Nem! Mármint igen. Kicsit. De nem sértően. Csak úgy
tűnik, nem alkalmaznak rendszerszintű megközelítést a
problémamegoldásban, amikor környezeti kihívásokkal kerülnek
szembe… – A szeme csillog. Ugrat engem? Céges Thor ugrat engem? –
Mármint, most több mint húsz perce kések a munkából. Reálisan
nézve valószínűleg ki fognak rúgni, és a végén nálatok fogok melóért
könyörögni.
Bólint, összeszorítja az ajkát.
– Jó. Van némi befolyásom a cégtársakra.
– Tényleg?
– Biztos vagyok benne, hogy örömmel látnának a fedélzeten. Hogy
kifejlessz egy rendszerszintű megközelítést a problémamegoldásban,
amikor környezeti kihívásokkal kerülnek szembe. – Nyelvet öltök,
amivel ő nem törődik. – Milyen nevet mondjak, amikor ajánllak?
– Ó! Sadie Grantham. – Kinyújtom a croissant-mentes kezem. Egy
hosszú pillanatig nézi, és hirtelen megmagyarázhatatlanul,
cunamiszerűen rám tör a félelem. Úristen! Mi van, ha nem fogadja a
kézfogásomat?
Úgy ám, Sadie! Szólal meg egy bölcs, gonosz, gyakorlatias hang a
fülembe. Mi van, ha egy vadidegen nem fogadja a kézfogásodat? Hogy
fogod elviselni a nulla egész nullányi hatását az életedre? De a hang erejét
veszti, mert Erik fogadja a kézfogásomat, és a szívem vágtázni kezd,
hogy milyen kellemes a bőre érintése, határozott és kicsit érdes. A
keze elnyeli az ujjaimat, felmelegíti a testemet és az olcsó, cuki
gyűrűket, amiket ma reggel felvettem.
– Örülök, hogy megismerhetem, dr. Grantham! – A lélegzetem
elakad. A szívem elolvad. Kevesebb mint egy éve szereztem meg a
PhD-t, úgyhogy még mindig élvezem, ha doktornak szólítanak.
Főleg, mivel soha, senki nem hív annak. – Erik Nowak.
Nos. Soha, senki, kivéve Erik Nowakot.
Erik Nowak.
– Kérdezhetek valami kissé illetlent? Lassan, komolyan megrázza
a fejét.
– Sajnos nincs rajtam lila alsónemű. Felnevetek.
– Nem, hanem… amikor leírod a vezetéknevedet, vannak benne
menő betűk? – bukik ki belőlem a kérdés, és azonnal megbánom.
Még abban sem vagyok biztos, hogy mit kérdezek. Majd csak úszom
az árral, azt hiszem.
– Van benne egy n. Meg egy w. Azok menőnek számítanak?
Nem igazán. Elég unalmas.
– Persze. Bólint.
– És a k? Az a kedvenc betűm.
– Aha. Az is menő. – Az is unalmas.
– De biztosan nem az a?
– Hát, azt hiszem, az a…
A szája rángatózik. Megint. Ugrat. Megint. Utálom!
– Menj a francba! – mondom tárgyilagosan. Majdnem mosolyog.
– Nincs umlaut. Nincsenek diakritikus jelek. Semmi Møller. Vagy
Kiærskou. Vagy Adelsköld. Bár egy iskolába jártam velük. – Bólintok,
kicsit csalódott vagyok. Aztán megkérdezi: – Csalódott vagy? – és
aztán önkéntelenül is a croissant mögé bújok és nevetek. Amikor
befejezem, egyértelműen mosolyog, és azt mondja: – Tényleg meg
kellene enned. Különben elveszíted az ügyfeledet, és a NASA
következő rakétája felrobban.
– Igaz, persze. – Letörök egy darabot. Felé nyújtom. – Kérsz egy
falatot? Szívesen megosztom.
 – Komolyan? Szívesen megosztod velem a saját, híresen undorító
croissant-omat?
– Mit is mondhatnék? – Vigyorgok. – Nagylelkű vagyok.
A fejét rázza. Aztán hozzáteszi, mint akinek csak most jutott
eszébe:
– Ismerek egy nagyon jó francia bisztrót. Az egész testem
felélénkül.
– Ó?
– Pékségük is van.
A testem fellelkesül és bizsereg.
– Igen?
– Kitűnő croissant-t sütnek. Gyakran járok oda.
A nap még mindig süt, a madarak még mindig csicseregnek,
láttam öt pillangót, és… a háttérzaj lassan elcsendesül. Erikre nézek,
azt fürkészem, ahogy a fák árnyéka az arcára vetül, olyan közelről
figyelem őt, ahogy ő engem.
Az életem során már elég random ismerős hívott el egy italra, így
azt hiszem, talán, csak talán, tudom, hova akar kilyukadni. És életem
során nemet akartam mondani az italra minden egyes random
ismerősnek, ezért megtanultam, hogyan akadályozzam meg, hogy a
kérdés egyáltalán elhangozzon. Jól tudok érdektelenséget és
elérhetetlenséget sugározni. Nagyon-nagyon jól.
És mégis itt vagyok. Egy New York-i padon.
Egy croissant-t szorongatva.
Visszatartom a lélegzetem és… reménykedem?
Hívj el! Üzenem neki gondolatban. Mert ki akarom próbálni azt a
francia bisztrót, amit ismersz. Veled. És még többet beszélni a pénzmosásról,
a rendszerszintű megközelítésről a környezetmérnökségben és a lila
fehérneműről, ami igazából levendulaszínű.
Hívj el, Erik Nowak! Hívj el, hívj el, hívj el! Hívj el!
Autók vannak a távolban, az emberek nevetnek, és e-mailek
gyűlnek a postaládámban, tizennyolc emelettel felettünk. De egy
hosszú, elnyújtott pillanatig állom Erik tekintetét, és amikor rám
mosolyog, észreveszem, hogy a szeme épp olyan kék, mint az ég.
 Öt

Jelen

A tábla szerint az emeletválasztó kapcsolótábla felett (ahol

egyébként nincs vészhívó gomb; a fejemben egy erős szavakkal írott
e-mailt fogalmazok, amit valószínűleg sosem küldök el), a lift
kapacitása 635 kilogramm. Úgy becsülöm, hogy a belseje kábé másfél
négyzetméter, amiből kényelmetlen, de egy négyzetmétert Erik foglal
el. (Szokás szerint: köszönöm, Erik). A legbelső oldalára
rozsdamentes acélkorlátot szereltek fel, és a falak valójában nagyon
szépek, fehér zománc vagy valamilyen hasonló anyag, amitől a fülke
kicsit idejétmúlt, de hé, jobb, mint a tükrök. Utálom a tükröket a
liftekben, ebben a liftben utálnám a legjobban. Kábé háromszor
tennék még annál is nehezebbé, hogy ne pillantsak Erikre, mint most.
A mennyezeten a két energiahatékony (remélem?) süllyesztett
lámpa között, amik most nem működnek, észrevettem egy nagy
fémlemezt. És azt bámultam az elmúlt kábé egy percben. Nem
vagyok liftszakértő, de szinte biztos vagyok benne, hogy az a
vészkijárat.
A 152 centis magasságomból ítélve Erik valahol 190 és 198
centiméter között lehet. Ennek alapján úgy saccolom, hogy a fülke
nagyjából 210 centi magas. Ahhoz túl magas, hogy egyedül felérjek,
és a rúd túlságosan messze van a faltól ahhoz, hogy mászási
segédletként használjam. De… De biztos vagyok benne, hogy Erik
könnyedén fel tudna emelni. Mármint csinált már ilyet. Többször is a
huszonnégy óra leforgása alatt, amit együtt töltöttünk. Például,
amikor az éjszaka közepén megéheztünk; felkapott, mint egy alig
kétkilós macskát, letett a konyhapultra, miközben én elragadtatva
hüledeztem a gyönyörű, csordultig telepakolt hűtője láttán, aztán
végignézte a mindenféle kínai maradékot, és megosztotta velem.
Nem is beszélve a másik alkalomról, amikor a zuhany alatt voltunk, és
az egyik kezét a fenekem alá csúsztatta, hogy nekinyomjon a falnak,
és…
A lényeg az: segíthetne elérni nekem a lemezt. El tudnám
mozdítani, kimászhatnék a fülkéből, és ha elég közel vagyunk a felső
szinthez, talán ki tudnám feszíteni az ajtót és kipréselni magam.
Azon a ponton szabad lennék. Szabadon hazamehetnék, hogy
megetessem Ozzyt, aki most minden bizonnyal a lelkét is kivisítja,
mint mindig, ha több mint két órája nem evett. Úgy nézne rám,
mintha szörnyű rágcsálóanya lennék, de aztán nagy duzzogva
elfogadná a répadarabot, és megbújna az ölemben. És persze, amikor
a telefonomnak már lenne térereje, segítséget hívnék, hogy valaki
gondoskodhasson Erikről. De nem maradnék itt, hogy lássam, ahogy
kijut, mert már bőven volt…
– Nem.
Összerezzenek és Erikre nézek. Továbbra is a velem szemközti
sarokban van, és üres tekintettel néz rám.
– Mi nem?
– Nem fog megtörténni.
– Még azt sem tudod…
– Nem fogsz kimászni a vészkijáraton.
Majdnem visszakozok, mert a mágikus gondolkodási tendenciám
dacára, tudom, hogy a gondolatolvasás nem igazán létezik. De azt is
tudom, hogy nem ez az első alkalom, hogy úgy tűnik, Erik pontosan
tudja, mi zajlik a fejemben. Nagyon jó volt ebben a közös vacsoránk
alatt is. Aztán persze később. Az ágyban.
De ebben a házban (vagyis a fejemben) ezt nem ismerjük el.
– Nos – mondom –, te nagyobb vagy és jóval nehezebb. Úgyhogy
te nem teheted. – Ráadásul nem vagyok benne biztos, hogy bízom-e
benne, hogy nem hagyna itt. Korábban megbíztam benne, és nagyon
megbántam.
– Te sem, mert nem fogom hagyni. A homlokomat ráncolom.
– Lehet, hogy egyedül is elérem a kijáratot. Ez esetben
gyakorlatilag nem kell hagynod.
– Ha ez megtörténik, fizikailag fogom megakadályozni, hogy
megtedd. Gyűlölöm őt. Rettenetesen.
 – Figyelj, mi van, ha napokra itt ragadunk? Mi van, ha az az
egyetlen esélyünk, hogy én kimászom?
– Semmi sem utal arra, hogy a lift nem indul újra abban a
pillanatban, ahogy megoldják az áramkimaradást. Körülbelül
harminc perce vagyunk itt, ami semmi, tekintve, hogy a karbantartók
valószínűleg dolgoznak a hálózaton, hogy helyrehozzák a tömb
áramkimaradását. Arról nem is beszélve, hogy mennyire hihetetlenül
veszélyes lenne a javaslatod.
Igaza van. Türelmetlen vagyok és irracionális. Ami idegesít.
– Én… Csak számomra. Az arca kővé dermed.
– Csak a számodra?
– Itt biztonságban lennél. Csak meg kellene várnod, hogy
segítséget hívjak, és…
– Azt hiszed, számomra rendben van, hogy veszélybe sodord
magad? – Erik alapvetően nem barátságos, kedélyes fickó, de
fogalmam sem volt róla, hogy így is beszélhet. Megtévesztően
higgadt, de vadul, fagyosan dühös. Előrehajol, mintha még jobban fel
akarna nyársalni a tekintetével, és felnyúl, hogy a keze a korlátra
kulcsolódjon, az ujjpercei elfehérednek. Egy pillanatra látom magam
előtt, ahogy kettéroppantja.
A haragjától persze elönt a düh-FOMO, és én is ugyanolyan
mérges leszek. Úgyhogy én is előrehajolok.
– Nem értem, miért nem.
– Komolyan, Sadie? Nem? Kurvára nem látod, hogy miért ne
lenne rendbe számomra, hogy te, pont te… – Hirtelen félrenéz, az álla
megfeszül, az arcában remeg egy izom. A haja – tűnik fel – rövidebb,
mint amikor megérintettem. És szerintem talán fogyott is kicsit. És
nem tudom elviselni, tényleg nem tudom elviselni, mennyire jóképű. –
Tényleg inkább ekkora idióta, felelőtlen dolgot csinálnál, mint hogy
velem legyél még néhány percig? – kérdezi visszafordulva hozzám, a
hangja újra higgadt és rideg.
Persze, hogy nem, bukik ki belőlem majdnem. Nem vagyok valami
„nem éri meg a végét”-lány, aki követi a HALÁL ERRE-táblát, csak
hogy aztán ledöbbenjen, amikor a baltás gyilkos lecsapja a lábát.
Általában felelős, józan ember vagyok; itt a kulcsszó az általában, mert
most kicsit kísértésbe esek, hogy egy sorozatgyilkos szerető,
baltalóbáló keblére rohanjak. Racionálisan tudom, hogy Eriknek
igaza van: nem fogunk sokáig itt rostokolni, és valaki biztosan eljön
értünk. De aztán eszembe jut, mennyire elárultnak és csalódottnak
éreztem magam azokban a napokban, miután azt tette, amit tett.
Emlékszem, hogy sírtam a telefonba Marának. Sírtam a telefonba
Hannah-nak. Sírtam a telefonba Marának és Hannah-nak.
Őszintén, az, hogy itt vagyok vele, ugyanolyan felelőtlenség, mint
bármi más. Ezért kapom magam azon, hogy vállat vonok, és azt
mondom:
– Nagyjából, aha.
Arra számítok, hogy Erik megint dühös lesz. Hogy azt mondja,
ostoba vagyok. Hogy elsüti az egyik száraz viccét, amik mindig
megnevettettek. Helyette meglep: bűntudatosan félrenéz. Aztán a
szemére szorítja a hüvelyk- és mutatóujját, mintha hirtelen
rettenetesen kimerült lenne, és halkan azt mondja:
– Basszus, Sadie! Sajnálom!
 Hat

Három héttel korábban

A randizással kapcsolatos babonáim száma egy nagy nulla.

És esküszöm, ezt nem azért mondom, hogy felvágjak. Egyszerű
oka van, hogy nem győztem meg magam, hogy le kell húznom egy
Capri Sunt vagy csinálnom hét terpeszugrást, mielőtt randizom
valakivel, méghozzá az, hogy: nem randizom. Soha. Persze, régen
randiztam. Egyszer réges-rég. Oscarral. Életem szerelmével.
Ahogy azt Hannah gyakran megjegyzi, kicsit félrevezető, hogy
Életem szerelmeként hivatkozom a pasira, aki találkozott egy másik
nővel egy adattudományi céges csapatépítésen, és két héttel később
könnyek között hívott fel, hogy beleszeretett. És esküszöm, értem az
iróniát. De Oscarral hosszú múltunk van. Tőle kaptam az első
csókomat (nyelvest), amikor másodikosok voltunk a gimiben. Vele
mentem el a végzős bálra, ő volt az első nem családtagom, akivel
elmentem nyaralni, az ő vállán bömböltem, amikor felvették álmai
iskolájába Közép-Nyugaton, pontosan hét államnyira tőlem.
Igazából egész jól megvoltunk a négyéves távkapcsolatban a
főiskola alatt. És a nyarakat együtt töltöttük, kivéve, amikor
gyakornoki helyeken voltam, ami… igen, az összes nyarat jelentette,
kivéve harmadévben, akkor meg abban a kódoló táborban voltam a
UCSB-n, szóval… aha, minden nyáron. Tehát talán nem voltak közös
nyaraink, de a végén gyilkos lett a CV-m, és az klassz volt. Még jobb,
mint klassz.
Amikor végeztünk a főiskolán, Oscarnak állást ajánlottak
Portlandben, és úgy volt, hogy követem őt, és találok ott valamit, de
bejutottam a Caltech PhD-programjába, ami túl jó lehetőség volt
ahhoz, hogy passzoljam. Tényleg azt hittem, hogy kibírjuk még öt
évig távkapcsolatban, mert Oscar szuper pasi volt, nagyon, nagyon
türelmes és megértő… a harmadévem kezdetéig. Addig a napig,
amikor felhívott FaceTime-on, sírt, mert megismerkedett valaki
mással, és nem volt más választása, mint szakítani velem.
Sírtam. Lecsekkoltam az új barátnőjét az Instagramon. Megettem a
súlyomat Talenti fagyiban (sós karamellás trüffel, fekete málna
vaníliaparfé, és egy különösen szégyenletes éjszakán, mangó sörbet
beleolvasztva egy vödörnyi midori sourba; tele vagyok megbánással).
Rövidre vágattam a hajamat, amit a fodrászom úgy hívott, hogy a
leghosszabb bob a bobok történelmében. Képtelen voltam elviselni, hogy
egyedül legyek, úgyhogy egy hétig Mara ágyában aludtam, mert
Hannah túl sokat forgolódik, és tuti biztos, hogy kétszer cserélt
ágyneműt az öt év alatt, amíg együtt laktunk. Kábé tíz napig teljesen,
lélekszaggatóan összetört szívvel éltem. Aztán…
Aztán többé-kevésbé rendbejöttem.
Komolyan, tekintve, hogy Oscarral majdnem egy évtizedig együtt
voltunk, a reakcióm arra, hogy egyoldalúan szakított velem,
egyáltalán nem csoda. Minden órán és laborgyakorlaton ász voltam,
a nyarat azzal töltöttem, hogy vonaton bejártuk Európát Marával és
Hannah-val, és pár hónappal később döbbenten jöttem rá, hogy hetek
óta nem néztem rá Oscar barátnőjének Twitterére. Huh.
– Lehet, hogy nem szerettem igazán? – kérdeztem a barátnőimtől
midori sourok felett (mangó sörbet nélkül; addigra visszanyertem a
méltóságomat).
– Szerintem sokféle szeretet létezik – mondta Hannah. Mellettem
ült a kedvenc bokszunkban, a Joe’sban, a lakásunkhoz legközelebbi
egyetemista bárban. – Talán a tiéd Oscarral közelebb volt a testvéri
fajtához, mint olyasmihez, ami a lelkitársak szenvedélyes
viszonyához hasonlít. És még mindig tartjátok a kapcsolatot. Tudod,
hogy barátként még szeretitek egymást, úgyhogy az agyad tudja,
hogy nem kell meggyászolnod.
– De az elején nagyon, nagyon le voltam sújtva.
– Hát, nem akarom neked játszani a fotel pszichológust…
– Te tökre játszani akarod nekem a fotel pszichológust. Hannah
elégedetten mosolygott.
– Oké, ha ragaszkodsz hozzá. Azon filózom, hogy talán jobban le
voltál sújtva a gondolattól, hogy elveszíted a biztos kikötődet; azt, aki
gyerekkorotok óta melletted állt, és megígérte, hogy örökké ott is
lesz, mint attól, hogy magát Oscart vesztetted el. Lehet, hogy ő
egyfajta mankó volt?
– Nem tudom. – A koktélcseresznyémet babráltam. – Szerettem a
barátnője lenni. Ő annyira… ott volt, tudod? És amikor távol voltunk
egymástól, hiányzott, de nem túlságosan. Az egész… könnyű volt,
azt hiszem.
– Lehet, hogy túl könnyű? – kérdezte Mara, aztán ellopta a lime-
omat. Azóta is a kérdésén morfondírozom.
De Oscar után nem volt senki. Ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag
még ő az Életem szerelme titulus birtokosa, még akkor is, ha két
hónappal ezelőtt meghívót kaptam az esküvőjére; elég egyértelmű jel,
hogy én nem vagyok az övé. Eljárhattam volna többet, azt hiszem,
főleg a doktori iskolában, próbálkozhattam volna jobban.
– Ha egy ajtó bezáródik, kinyílik egy másik – mondogatta Hannah
és Mara. – Most randizhatsz bőven. Az elmúlt néhány évben rengeteg
dögös pasiról maradtál le; emlékszel a fickóra, akivel Tucsonban
találkoztunk? Vagy arra, aki mindig randira hív a konferenciákon?
Úristen, a folyadékdinamikás pasi, aki egyértelműen szerelmes
beléd? Randira kéne hívnod!
Persze, valahányszor a szerelmi életem szóba kerül, és mivel az
előrángatása szent és sérthetetlen része a barátságunknak, sosem
habozok megjegyezni, hogy bár Hannah és Mara is szingli nagyjából
a doktori iskola kezdete óta, ők alig használják ki az elképesztő randi
lehetőségeiket. Általában az a vége, hogy Mara dacosan azt motyogja,
hogy sok a dolga, Hannah meg azzal vág vissza, hogy szünetet tart,
és nem jön össze emberekkel, mert a két legutóbbi dugópajtija,
„Hajadba lőhetem a gecimet?” és „Emberi koponya az
éjjeliszekrényen lány” bárkinek elvennék a kedvét a szextől.
Általában az a vége, hogy kollektíven eldöntjük, hogy egyetlen
kapcsolat sem versenyezhet soha a munkánkkal, a
tengerimalacunkkal vagy… a Netflixszel talán? Ha a tervrajzok
bámulása vonzóbb számomra, mint elmenni a klubba (bármit is
jelentsen ez; egyáltalán mi az a klub, de komolyan?), akkor talán csak
a tervrajzokkal kellene lógnom. Nem mintha a dolgok nem
változhatnának, hiszen Mara most kínosan, fantasztikusan szerelmes
a „Korábban Seggfej Lakótársába”.
 Talán a tervrajzok és én polgári házasságot kötünk. Ki tudja?
Szóóóval. Ezzel csak azt akarom mondani: nem igazán randiztam
sokat, ez az egyetlen oka, hogy nem alakítok ki fura, rituálészerű
szokásokat a folyamat köré. Vagyis nem alakítottam. Egészen
mostanáig.
Mert kábé tizenöt perce tart az este, és arra gondolok, hogy ezt a
fekete farmert meg kell majd tartanom életem végéig. A könnyű zöld
pulcsi, amit felvettem? Nem dobhatom ki. Soha. Ez most a szerencsés
randi szerelésem. Mert abban a pillanatban, amint leülök a
bisztróban, ahol mindennek isteni illata van, és a keskeny, ablak
melletti asztalunknak iszonyú cuki kis kaktusz van a közepén, Erik
telefonja pittyeg.
– Bocs, lenémítom. – Megteszi, de előtte a szemét forgatja. Ami
olyan messze van a szokásos sztoikus, higgadt viselkedésétől, hogy
akaratlanul is kitör belőlem a nevetés. – Kérlek, ne gúnyold a
fájdalmamat! – kéri pléhpofával, és leül velem szemben. Nem tudom,
pontosan hogyan, de tudom, hogy viccel. Talán telepatikus
képességeim vannak.
– Munka? – kérdezem.
– Bárcsak! – Rezignáltan rázza a fejét. – Sokkal fontosabb dolog. Ó!
Talán nem viccelt.
– Minden rendben?
– Nem. – Erik a zsebébe csúsztatja a mobilt, és hátradől a székén. –
A testvérem megírta, hogy a focicsapatom elcserélte az egyik legjobb
játékosunkat. Soha többé nem fogunk meccset nyerni.
Belemosolygok a vizembe. Soha nem voltam igazán oda az
amerikai fociért. Unalmasnak látszik… egy rakás túlméretezett pasas
’80-as évekbeli válltöméssel szaladgál, és a krónikus, traumatikus
agyvelőbántalom felé zúzzák az agyukat… De én túlságosan fociőrült
vagyok ahhoz, hogy ítélkezzek más sportágak rajongója felett. Talán
Erik régen játszott. Elég nagy, azt hiszem.
– Akkor tényleg szánniuk kellene szerencse alsóneműre. Hosszan
néz engem.
– Lilára.
– Levendulaszínűre.

Í
 – Így van. Igen. – Elfordítja a tekintetét, és arra gondolok, hogy ez
egész kellemes. Olyasvalakivel ülök szemben, aki nem Oscar, és nem
érzem magamat túl idegesnek, sem sokkal furábbnak a szokásosnál.
Ahhoz képest, hogy egy szőke, acélos izomkolosszus, meglepően
könnyű Erik társaságában lenni.
– Melyik a csapatod? A Giants? A Jets? A fejét rázza.
– Nem az a fajta futball. Oldalra billentem a fejem.
– Egy kisebb liga?
– Nem, európai futball. Hívhatod focinak. De nem kell
beszélnünk… Majdnem kiköpöm az italomat.
– Te követed a focit?
– A családom és a barátaim szerint már közbeavatkozást igénylő
mértékben. De ne aggódj, vannak más társalgási témáim. Például a
péksütemények. Vagy az intelligens gyártechnológia gyakorlati
alkalmazása. Vagy… nagyjából ennyi.
– Ne! Ne, én… – Azt sem tudom, hogy kezdjem. – Imádom a focit.
Mármint imádom, imádom! Nevetséges időpontokig maradok ébren,
hogy európai meccseket nézzek. A szüleim mindig menő mezeket
vesznek nekem a szülinapomra, mert konkrétan csak az érdekel.
Fociösztöndíjjal jutottam be a főiskolára.
Erik a homlokát ráncolja.
– Én is.
– Na, ne! – Egy hosszú pillanatig egymásra nézünk, millió és egy
szó suhan át abban a szemkontaktusban. Lehetetlen. Elképesztő.
Komolyan, tényleg? – Régen játszottál?
– Még most is. Leginkább kedd esténként és hétvégente. Rengeteg
amatőr klub működik itt.
– Tudom! Szerdánként eljárok abba az edzőterembe a lakásom
közelében és… Először a fociban akartam karriert. A mérnöki PhD
egyértelműen a B-tervem volt. Nagyon, nagyon szerettem volna profi
lenni.
– De?
– Nem voltam elég jó. Bólint.
– Én is szerettem volna profi lenni.
– Téged mi akadályozott meg? Nevet. Úgy hangzik, mint egy
ölelés.
 – Közel sem voltam elég jó. Felkacagok.
– És melyik a csapatod, és kit cseréltek el?
– Az FC København. És megszabadultak…
– Azt ne mondd, hogy Halvorsentől! Lehunyja a szemét.
– Halvorsentől. Összerezzenek.
– Aha, soha többet nem fogtok meccset nyerni, a világ összes lila
alsóneműjével sem. De vele sem nyertetek volna sokat. Őszintén, jobb
edző kell. Ne vedd sértésnek!
– Hatalmas sértés. – Sötéten néz rám.
– A női focit is követed? – kérdezem. Bólint.
– Büszke OL Reign szurkoló vagyok 2012 óta.
– Én is! – Szélesen mosolygok. – Szóval nem mindig szörnyű az
ízlésed.
– Melyik a te férficsapatod? – Cuki, elbűvölő függőleges vonal
jelenik meg a szemöldökei között.
A kezemre támasztom az államat.
– Találd ki! Kapsz három lehetőséget.
– Őszintén, bármelyik klubot el tudom fogadni, kivéve a Real
Madridot. Az állam a kezemen marad, nem zavartatom magam.
– A Real Madrid az, igaz?
– Aha.
– Felháborító!
– Csak azért sárgulsz itt, mert mi megengedhetjük magunknak,
hogy tisztességes játékosokat vegyünk.
– Hogyne! – Erik sóhajtva odaadja az egyik étlapot, amikről észre
sem vettem, hogy letette a pincér. – Ehhez a beszélgetéshez nekem
kaja kell. És neked is.
Az este további részében vitatkozunk, és ez… fantasztikus. A
legjobb. Gyanítom, hogy a kaja olyan jó, ahogy ígérte, de nem igazán
figyelek rá, mert Eriknek hihetetlenül téves véleménye van arról,
ahogy Orlando Pride Alex Morgant használja, meg a Liverpool
pályaívéről a Premiere League-ben, és minden energiámat arra kell
használnom, hogy lebeszéljem róluk.
Kudarcot vallok. Kitart a rossz nézetei mellett, és szisztematikusan
megeszi a kenyeret, egy előételt, aztán egy főételt, mint egy olyan
férfi, aki hozzá van szokva, hogy kényelmesen elfogyasszon hét nagy
étkezést naponta. A végén, amikor a tányérunk üres és túlságosan
tele vagyok ahhoz, hogy csipkelődjek vele a lesszabályokról,
mindketten hátradőlünk a székünkön, és egy pillanatig elhallgatunk.
Én mosolygok. Ő… nem mosolyog, de majdnem, és ettől még
jobban mosolygok.
Azt hiszem, lehet, hogy évek óta nem szórakoztam ilyen jól. Oké,
kamu: tudom, hogy így van.
– Egyébként, hogy ment? – kérdezi csendesen.
– Micsoda?
– A pitched.
– Ó! Jól, azt hiszem.
– Hála Faye croissant-jának? Elvigyorodom.
– Kétségtelen. És a levendulaszínű alsóneműmnek. Lesüti a
szemét, és a torkát köszörüli.
– Ki az ügyfél?
– Egy szövetkezet. Építenek egy szabadidőközpontot New Jersey-
ben, és konzultánsokat keresnek. Ez a második helyszínük, úgyhogy
vettek egy régi vegyesboltot, hogy edzőtermet csináljanak belőle.
Keresnek valakit, aki segít nekik megtervezni.
– Te lennél az?
– Meg a főnököm, igen. Bár két gyereke kólikás, úgyhogy főleg én.
– Mit mondtál nekik?
– Végigbeszéltem velük a terveimet az energiafüggetlenséggel, a
zöld épületek elvárásaival, a vízgazdálkodással, a füstgázok
vegyianyag kibocsátásának minimalizálásával kapcsolatban, ilyenek.
Azt mondták zöld megközelítést akarnak.
– És mik a terveid?
Habozok. Tényleg nem akarom untatni Eriket, és szó szerint
mindenkitől azt hallom, hogy amikor mérnöki dolgokról kezdek
beszélni, túlságosan sokáig karattyolok. De úgy tűnik, Eriket nagyon
is érdekli, és bár a nyers építőanyagokról, a szövetségi megkötésekről
és az élettartam-becslésekről fecsegek több mint tíz percig, úgy tűnik,
a figyelme sosem lankad. Csak elgondolkodva bólogat, mintha
elraktározná az információkat, és feltesz egy csomó okos kérdést.
– És megkaptad a projektet? Vállat vonok.
 – Holnap találkoznak valaki mással, úgyhogy még nem tudom. De
azt mondták, eddig minket választanának, úgyhogy optimista
vagyok.
Erik nem válaszol. Csak engem fürkész, mélyen, behatóan, mintha
egy különösen érdekes tervrajz lennék. Kényelmetlenül érzem
magam ettől? Nem tudom. Úgy kéne. Randizom egy pasival.
Egymillió éve először. Ő pedig bámul. Jaj, ugye? De… valahogy nem
bánom.
Leginkább azon agyalok, hogy tetszik-e neki, amit lát, ami kicsit
más. Néha úgy érzem, hogy elveszítettem azt a szokásomat, hogy
azon kattogjak, hogy csinos vagyok-e, azért, hogy más tulajdonságok
miatt gyötrődjek. Professzionálisan festek? Okosan? Összeszedetten?
Olyasvalakinek látszom, akit komolyan kell venni, jelentsen is az
bármit? Általában visszataszítónak találom, ha a férfiak megjegyzést
tesznek arra, mennyire vagyok vonzó, akár kedvezően, akár
máshogy. De ma este, ebben a pillanatban… a lehetőség, hogy Erik
gyönyörűnek talál, melegséget ébreszt a hasamban.
Aztán jéggé fagy, amikor fontolóra veszem, hogy az ellenkező
okból bámul. Lehet, hogy az ellenkező okból bámul? Oké. Ez… nem.
Abba kell hagynom a tipródást.
– Mi jár a fejedben? – kérdezem.
– Csak eltűnődtem valamin.
– Micsodán?
Az ujjaival dobol az asztalon.
– Hogy akarsz-e egy állást.
– Ó, még van állásom. A ma reggeli erőfeszítéseim dacára nem
rúgtak ki.
– Tudom. És ez nagyon illetlen. De szeretnélek elorozni.
– Áh. Én… – Hirtelen melegem lesz, és furcsán bizsergek. –
Szeretem a munkámat. A fizetés oké. És a főnököm klassz.
– Én többet fizetek. Mondj egy számot!
– Én… tessék?
– És ha van bármi, amit a jelenlegi munkádban nem élvezel, én
örömmel megegyeznék a feladataidról. Nagyon nyitott vagyok a
tárgyalásra.
– Várjunk… te?
 – A ProBld – helyesbít.
A homlokomat ráncolom. Úgy beszél a ProBldről, mint akinek
nagy beleszólása van az adminisztratív döntésekbe, és eltűnődöm,
hogy vezetői pozícióban van-e. Az megmagyarázná az öltönyt. És
azt, hogy egyértelműen egyenesen a munkából jött vacsorázni, bár
nyolckor találkoztunk. Ugyanabban a ruhában van, mint ma reggel,
habár a nyakkendője és a zakója nélkül, és az inge ujját feltűrte az
alkarján. Ami erős és furcsán férfias külső, és nagyon igyekeztem nem
nagy szemeket mereszteni rá. Épp készülök megkérdezni, hogy mi a
munkaköri leírása, de megzavar, amikor a pincér hozza a számlát, és
Eriknek nyújtja. Aki készségesen elfogadja.
Ő fizet? Azt hiszem, ő fizet. Udvariasan ragaszkodjak ahhoz, hogy
megosszuk? Bunkón ragaszkodjak ahhoz, hogy megosszuk?
Ajánljam fel, hogy fizetem mindkettőnkét? Hisz ma reggel ő vette a
croissant-t. Az ember hogyan vacsorázik társaságban étteremben?
Fogalmam sincs.
– Köszönöm! – mondja a pincér, mielőtt távozik. – Mindig jó téged
látni, Erik.
– Te tényleg sokat jársz ide – mondom neki.
Vállat von, és becsúsztatja a hitelkártyáját a könyvecskébe. Oké.
A fizetési hajó elment. Francba!
– Leginkább nagy ügyfelekkel.
– Szóval nem ez az alapértelmezett randihelyed? – A kérdés
kicsúszik, mielőtt végiggondolnám fejben. Vagyis nem veszem észre
a benne rejlő célzást, csak jóval azután, hogy ott lóg közöttünk a
levegőben. Erik rám mered, már megint, és hirtelen zavarba jövök. –
Nem tudom, hogy… ha te nem… Nem azt akartam mondani, hogy ez
egy randi.
A szemöldöke felszalad.
– Úgy értem, talán te csak azt akartad… barátokként, és… A
szemöldök feljebb kúszik.
A torkomat köszörülöm.
– Én… Ez egy randi? – kérdezem, a hangom halk és hirtelen
bizonytalan.
– Nem tudom – mondja óvatosan, miután egy másodpercig
mérlegelte.
É
 – Talán nem az. Én… – Én nem akartam furává tenni. Talán csak azt
gondolod, hogy kedves lány vagyok, szerettél volna valakivel vacsorázni,
teljesen félreértelmeztem a helyzetet, és nagyon, nagyon sajnálom. Csak azt
hiszem, nagyon kedvellek. Nem emlékszem, hogy bárkit ennyire kedveltem
volna. Lehetséges, hogy projektáltam, és…
A pincér visszajön, hogy elvigye a számlát, ami megakasztja az
örvényt, amibe kerültem, így esélyt kapok, hogy mély levegőt
vegyek. Minden rendben. Szóval talán nem randi volt. Semmi gond.
Azért jó móka volt. Jó kaja. Jót dumáltunk a fociról. Szereztem egy
barátot.
– Kérdezhetek tőled valamit?
Felnézek a jelenleg az ölemben zajló kéztördelésből. Azt, hogy
másokra akaszkodó, veszélyes zaklató vagyok-e?
– Persze.
– Nem tudom, hogy ez egy randi-e – mondja komolyan –, de ha
nem, eljönnél velem egyre?
Olyan szélesen mosolygok, hogy szinte fáj az arcom.

Apisztáciafagyi leolvad a tölcséremen, miközben azt magyarázom,

hogy Neuer miért sokkal jobb kapus, mint amilyennek beállítják.
Egymás mellett körbesétáljuk Tribecát, anélkül, hogy egyszer is
egymáshoz érnénk, háztömböt háztömb után és háztömb után, az
éjszakai levegő balzsamos, a fények homályosak. A cipőm nem új, de
érzem, hogy lassan csúnya vízhólyag alakul ki a sarkamon. Nem
számít, mert nem akarok megállni.
Erik sem, nem hiszem. Néhány szavanként behajlítom a nyakam,
hogy felnézzek rá, és annyira jóképű az ingjében és nadrágjában,
annyira jóképű, amikor rázza a fejét valamire, amit mondok, annyira
jóképű, amikor a nagy kezeivel gesztikulál, hogy leírjon egy meccset,
annyira jóképű, amikor majdnem mosolyog, és apró ráncok jelennek
meg a szeme sarkában, annyira jóképű, hogy néha érzem, fizikailag,
zsigerileg. A pulzusom felgyorsul, nem kapok levegőt, és kezdek
nyugtalanító dolgokon gondolkodni. Olyasmiken, mint az azután.
Hallgatom, ahogy magyarázza, hogy Neuer miért hihetetlenül
túlértékelt kapus, és nevetek, őszintén élvezem minden percét.
A fagyizóban nem rendelt semmit. Azt mondja:
– Nem szeretek hideg dolgokat enni.
– Húha! Lehet, hogy ez a legdántalanabb dolog, amit valaha
hallottam. Ez fájó pont lehet, mert a szeme összeszűkül.
– Emlékeztess, hogy soha ne mutassalak be a fivéreimnek!
– Miért?
– Nem akarnám, hogy szövetségeket kössetek.
– Há! Szóval hírhedten rossz dán vagy. Az ABBA-t is utálod?
Rövid időre összezavarodik. Aztán kitisztul az arca.
– Ők svédek.
– És a tulipánok… utálod a tulipánokat?
– Az Hollandia lenne. A csudába!
– De nagyon közel volt. Meg akarod próbálni újra? A szerencsés
hármas jegyében.
Haragosan nézek, lenyalom a ragacsos pisztácia maradékát az
ujjamról. Erik a számat nézi, és aztán félretekint, le a lábára. Meg
akarom kérdezni tőle, mi a baj, de a sarki kávézó tulajdonosa kijön,
hogy bevigye a járdáról a táblát, és rájövök valamire.
Késő van.
Nagyon késő. Tényleg késő. Mindjárt hajnal késő. Állunk
egymással szemben a járdán, több mint tizenkét órával azután, hogy
először találkoztunk egy… másik járdán; Erik valószínűleg haza akar
menni. Én meg valószínűleg még kicsit tovább vele akarok maradni.
– Melyik vonattal mész? – kérdezem.
– Igazából kocsival jöttem. Helytelenítően csóválom a fejem.
– Ki vezet egyáltalán New Yorkban?
– Azok, akiknek három államban kell állandóan építkezésekre
járniuk.
Hazaviszlek – ajánlja fel, és szélesen elmosolyodok.
– A zsenik. Kedves, fuvart felajánló zsenik. Hol parkolsz?
Valahová a hátam mögé mutat, és bólintok, tudva, hogy meg
kellene fordulnom, és megint mellette sétálnom. De úgy látszik, kicsit
beleragadtunk ebbe az ittbe, és ebbe a mostba. Egymás előtt állva.
Földbe gyökerezett lábbal.
 – Jól mulattam ma este – mondom. Nem válaszol.
– Bár a bisztróban elfelejtettünk croissant-t venni. Továbbra sincs
válasz.
– És komoly a kisértés, hogy vegyek neked egy életnagyságú
karton Neuert, és… Erik, még most is azt csinálod, hogy nem
beszélsz, mert konkrétan nem tettem fel neked kérdést?
Halkan felnevet, és a lélegzetem a mellkasomban marad.
– Hol laksz? – kérdezi halkan.
– Staten Island legtávolabbi szegletében – hazudom. Elvileg ez
lenne a bosszúm, de azt mondja:
– Jó.
– Jó?
– Jó.
A homlokomat ráncolom.
– Az útdíj tizenhét dollár, barátom. Vállat von.
– Egy útra, Erik.
– Nem gond.
– Hogyhogy nem gond? Újra vállat von.
– Legalább eltart egy darabig, amíg odaérünk.
Kihagy a szívverésem. Aztán még egyszer. Aztán mindent
egyszerre pótol be, összevissza kalimpál, egy kis vadállat a
mellkasom ketrecébe zárva, ami menekülni próbál.
Fogalmam sincs, mit művelek itt. Gőzöm sincs. De Erik előttem
áll, az utcai lámpa lágyan ragyog a feje mögött, a meleg tavaszi szellő
lágyan fúj közöttünk, és valami kattan bennem.
Igen. Oké.
– Ami azt illeti – mondom, bár az arcom lángol, bár képtelen
vagyok a szemébe nézni, bár a lábujjhegyeimen billegek, és azt
fontolgatom, hogy elfutok, ez életem legbátrabb pillanata. Bátrabb,
mint hogy ideköltöztem Mara és Hannah nélkül. Bátrabb, mint
amikor kicseleztem a UCLA középpályását. Egyszerűen bátor. – Ami
azt illeti, ha nem baj, kihagynám Staten Islandet, és egyszerűen
átmennék hozzád.
Erik egy hosszú pillanatig engem fürkész, és azon agyalok, hogy
talán el sem tudja hinni, amit az előbb mondtam, talán az agya is
küzd, hogy lépést tartson, talán ez olyan különleges neki, mint
nekem. Aztán egyet bólint, határozottan.
– Rendben – mondja.
Mielőtt elindulunk, látom, hogy mozog az ádámcsutkája.
 Hét

Jelen

Papíron örülnöm kellene.

Miután heteket töltöttem néha gyilkos, gyakran erőtlen,
szenvedélyes dühöt érezve, végre megmondtam Eriknek, hogy
inkább kockáztatnék és zuhannék le egy liftaknába – A Jedi visszatér
Palpatine császár stílusban –, mint hogy még egy percet vele töltsek.
Megmondtam, és abból, ahogy összeszorítja az ajkát, nagyon utálta
hallani. Most a szeme csukva, és a fejét hátradönti a falnak. Ami –
tekintve a visszafogott északi génjeit – valószínűleg egyenlő azzal,
amikor egy hétköznapi ember térdre zuhan és üvölt fájdalmában.
Helyes. Nézem az álla vonalát és a torkát, megtiltom magamnak,
hogy felidézzem, mennyire élveztem beleharapni az érdes,
borotválatlan bőrébe, és kicsit vadul azt gondolom: Jó. Jó, hogy
rosszul érzi magát amiatt, amit tett, mert amit tett, az tényleg rossz
volt.
Komolyan, elégedettnek kéne lennem. És az is vagyok, kivéve ezt
a nehéz, fura érzést a gyomorszájamnál, amit nem ismerek fel
azonnal, de eszembe juttat valamit, amit Mara mondott azon az
estén, miután Eriknél töltöttem az éjszakát. A hívás Hannah oldalán
elhalt, valószínűleg amikor egy leeső jégcsap megrongálta az
internetkábelt, ami összeköti Norvégiát a világ többi részével, és csak
mi ketten voltunk a vonalban.
– Megpróbált felhívni – mondtam. – És írt üzenetet, amiben
megkérdezte, hogy aznap este vacsorázhatunk-e. Mintha nem történt
volna semmi. Mintha túl hülye lennék ahhoz, hogy rájöjjek, mit tett.
– Kurvára pofátlanság! – Mara tombolt, az arca lángolt a dühtől,
majdnem olyan élénk színe volt, mint a hajának. – Akarsz beszélni
vele?

É
 – Én… – A készfejemmel letöröltem a könnyeket. – Nem. Nem
tudom.
– Üvöltözhetnél vele. Lehordhatnád a sárga földig a seggfejet.
Talán perrel fenyegethetnéd? Amit tett az törvénytelen? Ha igen,
Liam ügyvéd. Ingyen képvisel majd téged.
– Nem bonyolult céges adóügyekkel foglalkozik?
– Pff. Biztos vagyok benne, hogy a törvény az törvény. Sírósan
felnevettem.
– Nem kéne először megkérdezned?
– Ne aggódj, úgy tűnik, fizikailag képtelen nemet mondani nekem.
Múlt héten hagyta, hogy szélcsengőket tegyek fel a verandán. A
kérdés az, hogy akarsz-e Erikkel beszélni?
– Én… – Arra gondoltam, ahogy előző éjszaka vele voltam. Aztán
arra, amikor rájöttem, hogy mit tett. Képes lennék elfelejteni? Képes
lennék tettetni?
– Azzal az Erikkel akarok beszélni, akivel vacsoráztam. És
reggeliztem.
Mielőtt megtudtam, mire képes. Mara szomorúan bólintott.
– Felvehetnéd, amikor legközelebb hív. És vond kérdőre! Követelj
magyarázatot!
– És mi van, ha kiröhög, hogy ilyesmire számíthattam volna?
– Lehetséges, hogy azért hív, hogy vállalja, amit tett, és bocsánatot
kérjen – mondta elgondolkodva. – De talán az még rosszabb lenne.
Mert akkor tudnád, hogy pontosan tudta, mekkora kárt okoz, de így
is megtette.
Szerintem pontosan erről van szó. Szerintem ezért utáltam Erik
sajnálomját, és ezért utálom, hogy hosszú percek óta nem néz rám.
Eltűnődöm, vajon tudja-e, hogy kapzsiságból tönkretett valamit, ami
nagyszerű lehetett volna. És ha így van, akkor nem képzelődtem: az
együtt töltött éjszakánk olyan különleges volt, mint ahogy arra
emlékszem; és ő mégis ledobta a szemétledobóba; Egy új remény Leia
hercegnő stílusban.
– Láttam, hogy Dánia megverte Németországot – mondom, mert
ez jobb, mint a másik lehetőség. A csönd és a nagyon hangos
gondolataim.
Felém fordul, és fújtatva felnevet.
 – Komolyan, Sadie?
– Aha. Kettő… nem, három éjszakával ezelőtt. – Lenézek a
kezemre, csipegetem azt a keveset, ami a múlt heti körömlakkból
megmaradt. – Kettő-egy. Úgyhogy talán mégis volt valami abban,
amit Neuerről mondtál…
– Komolyan? – ismétli, ezúttal élesebben. Ügyet sem vetek rá.
– Bár, ha emlékszel, amikor fagyiztunk, azt beismertem, hogy a bal
lába valamennyire gyenge.
– Igen, emlékszem – mondja kicsit türelmetlenül. Istenem! A
körmeim egyszerűen kínosak.
– Bár akkor is, valószínűleg több köze van ahhoz, hogy Dánia
kivételesen jól játszott.
– Sadie.
– És ha egy ideig tartani tudjátok a játék színvonalát, akkor…
Zajt hallok a lift sarkából. Épp időben nézek fel, hogy lássam, Erik
előttem guggol, a térde súrolja a lábamat, a szeme sápadt és komoly.
A szívem szaltózik. Erik tényleg vékonyabbnak látszik. És talán kicsit
olyannak, mint aki aludt már jobban, mint az utóbbi néhány hétben.
A haja aranylóan csillog a vészvilágításban, és felszínre tör egy röpke
emlék, meghúztam, amikor ő…
– Sadie.
Azt akarom ordítani: Mi van?! Mit akarsz még? Ehelyett csak
visszanézek rá, úgy érzem, mintha a lift megint zsugorodott volna, ez
alkalommal a szeme és a szemem közötti apró területre.
– Hetek teltek el és… – A fejét rázza. – Beszélhetnénk, kérlek?
– Beszélünk.
– Sadie.
– Mondok ezt-azt. És te is mondasz.
– Sadie…
– Oké, jó, igazad volt Neuerrel kapcsolatban. Örülsz?
– Nem különösebben, nem. – Hosszú másodpercekig csendben
néz.
Aztán azt mondja, higgadtan és őszintén:
– Sajnálom!
Ez rossz. Érzem, hogy düh cikázik fel a gerincemen, annál is
nagyobb, mint amikor tudomást szereztem az árulásáról. Keserű,
savas íz van a számban, amikor előrehajolok és azt sziszegem:
– Gyűlöllek!
Egy pillanatra beletörődően lehunyja a szemét.
– Tudom.
– Hogy voltál képes ezt tenni, Erik? Nagyot nyel.
– Fogalmam sem volt.
Felnevetek.
– Komolyan? Hogyan… hogy merészeled?
– Teljes felelősséget vállalok azért, ami történt. Az én hibám volt.
Én… Nekem tetszett, Sadie. Nagyon. Annyira, hogy teljesen rosszul
értelmeztem a jelzéseidet, és nem vettem észre, hogy neked nem.
– Hát, amit tettél, az… – Hirtelen elhallgatok. Az agyam
csikorogva megáll, és végre felfogja Erik szavait. Tetszett?
Félreértettem? Mit jelent ez egyáltalán? – Miféle jelzéseket?
– Azon az éjszakán én… – Az arca belső oldalát harapdálja, és
befelé fordul. – Jó volt. Azt hiszem… biztosan elveszítettem az
önuralmamat.
Ledermedek. Valami nem stimmel ezzel a beszélgetéssel.
– Amikor egy perce azt mondtad, hogy sajnálom, mire céloztál?
Erik kétszer pislog.
– A dolgokra, amiket veled tettem. A lakásomon.
– Nem. Nem, nem az… – Az arcom lángol, és kavarog a fejem. –
Erik, szerinted miért nem vettem fel neked többé a telefont?
– Azért, ahogy szexeltem veled. Egész éjjel nyomultam. Túl sokat
kértem. Nem élvezted. – Hirtelen ugyanolyan zavarodottnak látszik,
mint ahogy én érzem magam. Mintha mindketten egy olyan történet
közepébe csöppentünk volna, aminek nincs sok értelme. – Sadie, nem
ez az oka?
A tekintete belém fúródik. A számra szorítom a kezemet, és lassan
megrázom a fejemet.
 Nyolc

Három héttel korábban

Egész este nem értünk egymáshoz.

Sem az étteremben. Sem a kocsiban. Még a liftben sem felfelé a
Brooklyn Heights-i lakásába, ami nagyobb, mint az enyém, de nem
tűnik annak, mert Erik benne áll. Úgy beszélgettünk, mint vacsora
közben, ami szórakoztató volt, klassz és valahogy nevetséges, de
kezdek azon gondolkodni, hogy amikor én abba a hitbe ringattam
magam, hogy bátran rámozdultam Erikre, ő igazából nem azt
gondolta-e, hogy meghívattam magam FIFA videojátékot játszani.
Azt fogja mondani: Gyere, mutatni akarok neked valamit! Én majd
remegő térddel követem a folyosón, és amikor a végére érek, ő
kinyitja az Xbox szoba ajtaját, és én csendben meghalok.
A bejáratban állok, mialatt Erik bezárja mögöttem az ajtót,
kényelmetlenül topogok, a halandóságomon morfondírozom, és a
lehetőségen, hogy kereket oldok, amikor megpillantom a macskát.
Erik makulátlan asztalán ül a nappaliban, ami úgy tűnik, nem a
postahalmok és a kaja-házhozszállítós szórólapok gyűjtőhelye; pff.
Vörös, kerek, és dühösen néz ránk.
– Szia! – Teszek néhány lépést, óvatosan kinyújtom a kezem. A
macska még haragosabban néz. – De kedves egy cica vagy!
– Nem az. – Erik leveszi a cipőjét, és felakasztja mögöttem a
kabátját. – Mármint kedves.
– Mi a neve?
– Macska.
– Macska? Mint…?
– Macska – mondja Erik határozottan. Úgy döntök, nem firtatom.
– Nem tudom, pontosan miért, de inkább kutyásnak hittelek.
– Az vagyok.
Megfordulok és értetlenül nézek rá.
 – De macskád van?
– Az öcsémnek van.
– Melyiknek? – Négy van neki. Mind fiatalabb. És abból, ahogy
beszél róluk, gyakran azon a félig morgó, félig vidám hangon,
egyértelmű, hogy sülve-főve együtt vannak. Az egyke, „Fogd ezt a
színezőt, amíg anya és apa Az elnök embereit nézi!” énem sárgul az
irigységtől.
– Andersnek. A legkisebbnek. Lediplomázott a főiskolán, és
most… valahol van. Walesben, azt hiszem. – Megáll mellettem. Ő és
Macska egymásra merednek. – Míg én átmenetileg vigyázok a
macskájára.
– Mi az, hogy átmenetileg?
Erik összeszorítja a száját.
– Most tartunk egy év és hét hónapnál. – Próbálom megőrizni a
rezzenéstelen arcomat, tényleg, de végül belemosolygok a
tenyerembe. Erik pedig összehúzott szemmel néz rám. – Eleinte a…
kapcsolatunk rázós volt, de lassan kezdünk megbarátkozni
egymással – magyarázza, épp, amikor Macska leugrik az asztalról, és
útban a konyhába megáll, hogy fújjon rá. Erik valami olyasmivel vág
vissza, ami nagyon durvának és mássalhangzó-alapúnak hangzik,
aztán újra rám néz. – Lassan.
– Nagyon lassan.
– Aha.
– Éjszaka zárod a hálószobaajtót?
– Vallásosan.
– Helyes.
Én mosolygok, ő nem, és nem egészen kellemes csend ereszkedik
ránk. Azzal töltöm meg, hogy körülnézek, és úgy teszek, mintha
lenyűgözne a Koppenhága térkép, ami a falon lóg. Erik azzal, hogy
mellém áll és megkérdezi:
– Kérsz valamit inni? Azt hiszem, van söröm. És… – Szünet. –
Talán tejem.
Halkan felnevetek.
– Két százalékos?
– Zsiros. És csokis – ismeri be kissé megszeppenve. Amitől én
tovább kuncogok, Erik végre elmosolyodik, aztán… újabb csönd.
 A bejárat és a nappali között ácsorgunk, egymással szemben, ő
engem néz, én azt nézem, ahogy ő engem néz, és nehéz gombóc
terem a torkomban. Nem tudom pontosan, mi folyik itt. Nem tudom
pontosan, mit vártam, de az egész este annyira könnyed volt, és ez
nem az.
– Én… Félreértettem?
Nem tesz úgy, mintha nem tudná pontosan, mire célzok.
– Nem. – Úgy tűnik… nem bizonytalan, de óvatos. Mintha egy
kutató lenne, aki épp készül összekeverni két nagyon illékony
anyagot. Az elegy lehet, hogy nagyszerű lesz, de ő inkább extrán
óvatos. Védőöltözéket visel. Nem sieti el a dolgot. – Nem akarok
feltételezni semmit.
A gombóc még keményebb lesz.
– Ha meggondoltad…
– Nem arról van szó. Az ajkamba harapok.
– Azt akartam mondani, hogy ha nem akarsz…
– Ellenkezőleg, Sadie – mondja csendesen. – Pont az ellenkezője.
Óvatosnak kell lennem.
Akkor jó. Oké. A pillanat törtrésze alatt döntést hozok, ez a
második bátor tettem az este folyamán. Közelebb lépek hozzá, míg a
lábfejünk össze nem ér a zoknin keresztül, és lábujjhegyre
emelkedem.
Az első dolog, ami lesújt rám, az az, hogy milyen jó az illata.
Tiszta, férfias, meleg. Egyenesen mennyei. A második, hogy a
kulcscsontja a maximum, amíg elérek, ami vicces lenne, ha hirtelen
nem szűnne meg a légzési képességem. Ha azt akarom, hogy ez a
csók megtörténjen, szükségem van az együttműködésére. Vagy
sziklamászó felszerelésre.
– Te… – Tehetetlenül belenevetek az ingje gallérjába. – Kérlek?
Nem fog együttműködni. Nem teszi. Nagyon hosszú ideig nem,
inkább úgy dönt, hogy a kezével átfogja az államat, az arcomat, lenéz
rám.
– Azt hiszem, ennyi – suttogja, a hüvelykujja végigsimít az
arccsontomon, a tekintete elgondolkodó, mintha nagy horderejű
információt dolgozna fel. A pulzusom száguld. Szédülök.
– Én… Micsoda?
 – Ez. – A szemét az ajkamra szegezi. – Azt hiszem, innen nem
megyek tovább.
– Nem biztos, hogy…
Olyan gyorsan mozog, hogy alig tudom követni. A kezei a
derekamra kulcsolódnak, felemel, és a következő pillanatban a
bejárat melletti polcon ülök. A köztünk lévő magasságkülönbség
sokkal kevésbé drámai, és…
Ez életem legjobb csókja. Nem, ez a világ legjobb csókja. Attól,
ahogy a kezével a lapockámat nyomja, hogy ívben hozzá simuljak.
Attól, ahogy a borostája dörzsöli az arcomat. Attól, ahogy lassan
kezdődik, a szája a számon, és sokáig így marad. Akkor is, amikor a
nyakára kulcsolom a karom, amikor hozzám hajol, és széttárja a
combomat, hogy helyet csináljon magának, amikor egymásnak
simulunk; a szívem úgy ver a mellkasánál, akár egy dob, csak az ajka
az ajkamon. Közelség, súrlódás, osztozunk a levegőn és a melegen.
Fájóan óvatos.
Aztán kinyitom a számat, és valami teljesen mássá változik. A
nyelvünk finom nyomása. Az ő mordulása. Az én nyögésem. Új, de
ugyanakkor jó. Az illata. Ahogy a kezében tartja a fejemet. A
hasamban terjedő mennyei folyékony forróság, ami megborzongatja
az idegvégződéseimet. Jó. Ez jó, remegek, és nagyon, nagyon jó.
– Ha… – kezdem, amikor feljön levegőért, de azonnal elakadok,
amikor elöl a nyakamba fúrja az arcát.
– Ez mehet? – kérdezi, mielőtt mélyen beszívja a bőröm illatát,
mintha a targetes tusfürdőm valamiféle agyzsibbasztó drog lenne.
Az „Aha”, ami elhagyja a számat, erőtlen, ziháló. Amikor a
kulcscsontomba harap, a karom a vállára kulcsolódik, a lábam a
derekára, és a gyönyör, hogy ilyen közel lehetek hozzá, úgy vág
belém, mint a legélesebb penge.
Kemény. Érzem, hogy pontosan mennyire kemény. Azt hiszem, azt
akarja, hogy érezzem, mert a keze lecsúszik a fenekemhez, és
magához húz. Vonaglok, kísérletezve forgatom a csípőmet, ő pedig
rekedten belenyög a számba.
– Légy jó! – szól rám szigorúan, kicsit durván. Megmarkolja a
combomat, mozdulatlanul tartva magához présel, és váratlanul
megborzongok az utasításától.
 Gyorsan eldurvulnak a dolgok. Legalábbis számomra.
Másodpercek telnek el, talán percek, amíg csak csókolózunk,
csókolózunk és csókolózunk. Erik még közelebb hajol, én követem a
mozdulatait, folyékony forróság árad bennem. Aztán elkezdem
észrevenni: a halk nyögéseket. Az éles sziszegést, amikor a farka a
belső combomhoz dörzsölődik. Ahogy az ujjai mohón a csípőmbe
mélyednek, a tarkómba, a derekamba. Hol a testéhez ölel, amilyen
szorosan csak tud, hol egyáltalán nem ér hozzám, a keze elfehéredő
ujjpercekkel szorítja a polc peremét, amikor némi távolságot teremt
köztünk. Azt hiszem, talán megpróbálja lelassítani a dolgot. Talán
visszafogja magát.
Azt hiszem, nem megy neki, nem valami jól.
Elhúzódom, és lassan, pislogva kinyitja a szemét. A tekintete
üveges, nem fókuszál, a szinte fekete kékség az ajkamra szegeződik.
Amikor megpróbál lehajolni egy újabb csókra, a mellkasára tett
kézzel megállítom.
– Hálószoba? – Elakad a lélegzetem, mert úgy néz, mint aki képes
lenne csak úgy a folyosón megdugni, és félek, hogy örömmel
hagynám neki. – Vagy, ha akarod… itt… is jó, ha te…
Átfogja a fenekemet, és úgy visz végig a folyosón, mintha nem
lennék nehezebb a macskájánál. Amikor felkapcsolja a villanyt, az
ágy hatalmas és bevetetlen, és a szobának annyira olyan illata van,
mint neki, hogy egy pillanatra le kell hunynom a szemem. Erik talpra
állít, és épp megkérdezném, hogy szükség van-e erre, csinálhatnánk-e
légyszi valamennyire sötétben, de ő már az ingjét gombolja, a
tekintetét rám szegezi. Kiszárad a szám. Jobban meggondolva nincs
gond a lámpával. Valószínűleg.
Erik egy hegy. Hatalmas hús és izomtorony; nem GQ-
kompatibilis, nevetségesen formált izmokkal, hanem erős, akkora,
mint egy tölgyfa, és lehet, hogy elmerültem a bámulásban, hogy
katasztrofálisan elvesztettem az időérzékemet, mert:
– Vedd le a ruháidat! – kéri Erik, nem, utasít, és megint
megborzongok. Van benne valami. Valami parancsoló. Mintha az
lenne az első ösztöne, hogy irányítson. – Sadie! – ismétli. – Vetkőzz!
Bólintok, először a farmeromból bújok ki, aztán a pulcsimból.
Vadul keresem magamban a bátorságot, hogy folytassam, amikor
meghallok egy halk, rekedt hangot.
– Nem lila.
Felnézek. Erik előttem áll, meztelen, magas, nagy és mint… mint
egy kisebb istenség valamilyen északi panteonból, visszafogott fajta,
aki szeret magába zárkózni, de így is elneveznek róla pár balti-
tengeri szigetet. Csodálatosan nem zavartatja magát a
meztelenségében. Én viszont úgy tűnik, túlságosan zavarban vagyok
ahhoz, hogy levegyem a fehér topomat, vagy, hogy a köldökénél
lejjebb nézzek.
Nem mintha észrevenné. A tekintete megint üveges, úgy mered
arra, ahogy a fekete bugyim a csípőmön feszül, mintha szeretné, hogy
a retinájába égjen. Kísértésbe esek, hogy visszavegyem a farmeremet.
– Tessék?
– Nem lila.
– Én nem… Ó! Hazamentem és átöltöztem. És… ezt pitch
megbeszélésnek vesszük? – Mégis valami szebbet kellett volna
felvennem. Talán egy hozzáillő melltartót. A gond az, hogy ha öt
órával ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy a nap végére Erik
Nowak hálószobájában kötök ki, azt lázálomnak neveztem volna, és
adtam volna neki egy Advilt. – És nem lila, hanem…
– Levendula – mondja Erik rezdülésnyi mosollyal, aztán nem kell
sokat gondolkodnom, mert az egyik combja a combjaim közé csúszik,
és hátrafelé az ágyig vezet. Egy ágytakaró van a hátam alatt, és egy
elég félelmetes erekció a hasamnál, amire még mindig képtelen
vagyok ránézni, és kábé százkilónyi dánság felettem. Erik mohó és
eltökélt, és egyértelműen tapasztalt is. Belenyög a nyakamba, aztán a
szegycsontomba, és motyog valamit, ami lehet basszus, vagy tökéletes,
vagy a nevem is. Hogy egész nap erre gondolt a megbeszélések alatt,
egész nap, a rohadt életbe. A kezei a topom alá csúsznak és felkúsznak:
finom gyömöszölés, újabb nyögések és néhány halk basszus, Sadie,
basszus, egy könnyed csípés a mellbimbómon, mohó harapás az
anyagon keresztül, és tökéletes, ijesztő, felpezsdítő, új, mocskos,
helyes, jó, nedves, kínos, izgalmas, gyors… ez mind, mind egyszerre.
Aztán a következő lélegzetvétellel mindegyik tovaszáll. Egyet
kivéve: ijesztő.
 Erik beakasztja az ujját a bugyim gumijába, és lehúzza.
Végigcsókolja a csípőcsontomat, telt ajkait a hasamra szorítja, és
pontosan tudom, mit tervez, de nem tudok nem arra gondolni, hogy
ő…
Tényleg nagyon nagy. Az alkarja a hasamon pihen, az ágyhoz
szegez, és ismerem… a francba, ma reggel ismertem meg ezt a pasit, és
bár tényleg gyorsan rágugliztam, hogy a valódi neve biztosan nem
Max McMeggyilkollak, nem tudok róla semmit, sokkal nagyobb és
erősebb nálam, még azt se, hogy egyáltalán jó vagyok-e ebben?, és azt
tehetne velem, amit csak akar, elérhetné, hogy elöntsön a forróság,
hogy megfagyjak, nem kapok levegőt és…
– Állj! Állj, állj, állj…
Erik abbahagyja. Azonnal. Én pedig rögtön kicsusszanok alóla, az
ágytámlához húzódok, és átkarolom a felhúzott lábaimat. A szeme
rám szegeződik, megint világoskék, megint lát. Mit fog csinálni?
Mit…
– Hé… – mondja, és hátrahúzódik a térdére, mintha több teret
akarna adni. A hangja gyengéd, mintha egy ijedt, sérült vadállathoz
közeledne. A pánikom egy jó része elolvad, és… Te jó ég! Mi baj van
velem? Jól érezzük magunkat, tökéletesen jól viselkedik, nekem meg
muszáj volt átmennem rohadtul fura alakba.
– Bocs. Én csak… Nem tudom, miért borulok ki. Csak olyan nagy
vagy, és én szinte soha… Nem vagyok ehhez hozzászokva. Bocs!
– Hé! – ismétli Erik. Kinyújtja a kezét, hogy megérintsen. Megáll a
térdem felett. Aztán úgy tűnik, meggondolja magát és visszahúzza,
amitől sírni tudnék. Ezt tönkrevágtam. Tönkretettem a dolgot. –
Semmi baj, Sadie!
– De. De van baj. Én… Azt hiszem, az a gond, hogy eddig csak az
exemmel csináltam, és én…
– Értem. – Erik arca személytelen, ijesztő módon kővé dermed. –
Bántott téged?
– Nem! Nem, Oscar soha nem tenne olyat. Jó volt. Csak ő… más
volt. Mint te. – Idegesen felnevetek. Remélem, nem bőgöm el magam.
– Nem mintha az baj lenne. Mármint mindenki más. Csak…
Bólint, és azt hiszem, megérti, mert az arckifejezése kitisztul. Ez
segít, hogy kicsit kevésbé szorongjak. Hogy nem kell elhúzódnom
tőle, mintha valami fertőző, veszett állat lenne. Mély lélegzetet
veszek, és közelebb merészkedem, az ágy közepe felé.
– Bocsánat! – mondom.
– Miért kérsz bocsánatot? – kérdezi Erik őszinte értetlenséggel.
– Csak nem gondoltam, hogy ez… ijesztő lesz. Azt hittem, sokkal
menőbb leszek. Mármint egyszerűbb eset, azt hiszem.
– Sadie, te… – Erik kifújja a levegőt, és újra felém nyúl. Ez
alkalommal nem áll meg, és hátratolja a hajamat, a fülem mögé tűri,
mintha teljesen látni akarná az arcomat. Mintha azt akarná, hogy én
lássam őt. – Neked semmilyennek sem kell lenned. Nem azért
hoztalak ide, hogy teljesíts nekem.
Nagyot nyelek, küzdök a gombóc ellen a torkomban.
– Igaz. Azért hoztál ide, mert én felajánlottam neked, és aztán…
– Azért hoztalak ide, mert veled akartam lenni. Hajnalig sétáltam
volna veled a városban, ha azt akarod. Szóval itt az ajánlatom:
szexelhetünk egész éjjel, és nem fogok hazudni, azt nagyon
élvezném, de Ki kicsodát is játszhatunk, vagy segíthetsz beadni az
öcsém macskájának a bolhairtóját, mivel az két, talán háromemberes
meló. Ezekből bármelyik jó.
Tényleg nagyon nem akarok sírni. Inkább visszahanyatlom az
ágyra, a fejem az egyetlen párnáján pihen.
– És ha FIFA videójátékkal akarnék játszani?
– Megkérnélek, hogy távozz.
– Miért?
– Mert nincs játékkonzolom. Kissé sírósan nevetek.
– Tudtam, hogy túl jó vagy, hogy igaz legyél.
– A ’90-es években volt egy Game Boyom – mondja. – Talán apa
megtartotta.
– Részvigasz. – Most mindketten mosolygunk, és a tőle érzett
félelmem úgy olvad el, mint hó a napon. Csak hogy újra mindent jég
borítson, csak máshogy: a félelem attól, hogy nem az enyém.
– Elcsesztem?
– Mit csesztél el?
Felé mutatok, aztán felém. Minket, akarom mondani, de az
korainak tűnik.
– Ezt… a dolgot.
 Lefekszik mellém és felém fordul. Szándékosan hagy néhány
centit kettőnk között, de a lábaim saját akaratukból, mint a
fatörzsekre tekeredő indák, átkúsznak a lepedőn, és lazán
összefonódnak a lábaival. Ez alkalommal az érintés nem ijesztő, csak
jó és természetes. Még mindig nagy, más, és kicsit ámulatba ejtő, de
nincs rajtam, és úgy érzem, hogy jobban nálam van az irányítás.
Hogy bármikor elmehetek. És tudom, hogy Erik hagyná.
– Talán visszacsinálhatom az elcseszést? – kérdezem
reménykedve. Erik felsóhajt.
– Sadie, mondani akarok valamit, de félek, hogy nem fog tetszeni.
Jaj, ne!
– Mi az? Szünet.
– Zseniális mérnök vagy, aki fejből tudja a Premier League
statisztikáit az elmúlt három évtizedből. Testileg hátborzongató
kombinációja vagy minden egyes olyan tulajdonságnak, amit valaha
vonzónak találtam… nem, ezt nem fejtem ki. És a telefonodba Céges
Thorként mentettél el, még azután is, hogy megadtam a teljes
nevemet.
– Nem voltam biztos benne, hogy hogyan írják és… te láttad?
– Aha. – A két kezébe fogja az arcomat. – Ez van, Sadie. Nem
hiszem, hogy ezt bármi elcseszheti.
Milliónyi reménykedő tűzijáték robban a fejemben. A szívem
összeszorul a mellkasomban, édesen elnehezül. Oké. Oké.
– Szóval nem vettem el a kedved örökre a szextől? Felnevet.
– Nem hiszem, hogy valaha amiatt kell aggódnunk, hogy nem
akarok veled szexelni, Sadie.
– Még akkor is, ha rossz vagyok benne?
– Nem vagy.
– Nem gondoltam, hogy az vagyok. Azt hittem, egész jó. Vagyis
átlagos. De talán…
– Sadie. – Egyik kezét a derekamra téve kicsit közelebb húz. Csak
annyira, hogy a szemembe nézhessen, és az egész világom csak rá
szűküljön. – Lassítsunk! Majd eljutunk odáig – mondja, mint aki
tudja, egyszerűen tudja, hogy ez az első éjszaka a sokból.
– Biztos vagy benne?
 – Erős a gyanúm. Jobban éreznéd magad, ha visszavenném a
ruháimat? A fejemet rázom, aztán hirtelen ötlettől vezérelve
megszüntetem köztünk a távolságot. A többi csókot ő irányította,
amit imádtam, de most én vagyok a főnök, és pontosan erre van
szükségem. Nem próbálja mélyíteni a csókot, amíg én nem teszem.
Nem jön közelebb, csak amikor felé mozdulok. Nem próbál
megérinteni, míg meg nem fogom a kezét, és a csípőmre nem teszem,
és még akkor is gyengéd, az ujjai le-fel siklanak a combomon,
bordánként járják be a mellkasomat, pontonként a gerincemet.
Érzem, hogy ellazulok. Elsodródom. Kitágulok, összerándulok és
felejtek. Nedves és készséges leszek, gyönyörű, csodálatos forróság
árad szét a gyomromban. Amikor a combom véletlenül súrolja Erik
merevedését, a lélegzetem elakad, Erik torkából pedig mély és halk
zaj tör elő.
– Bocs! – mondja rekedten, és éppen elfordítana magától. A karjára
tett kezemmel megállítom.
– Igazából tetszik.
– Tényleg?
– Igen. Neked? Kifújja a levegőt.
– Fogalmad sincs, igaz?
– Miről? Nem fejti ki.
– Boldogan csinálom ezt, amíg felkel a nap.
– Komolyan? – kibukik belőlem a nevetés. – Boldogan előhívnád a
legjobb középsulis éned, és smárolnál?
Erik vállat von.
– Valószínűleg valamikor el fogok sülni. De szólhatok előtte. Nem
kell részt venned benne, és van egy fürdőszoba a folyosó túloldalán.
– Ne! Ne, én… – Meghalok zavaromban. – Én szeretnék. Mármint
részt venni benne. – A torkomat köszörülöm. – Szerintem meg kéne
próbálnunk újra. Amit azelőtt csináltunk, hogy kiakadtam.
Látom, mi játszódik le az arcán: a másodperc törtrészéig
lelkesedés, aztán a szkepticizmus álarca.
– Szerintem azzal várjunk. Csak lassan! Randizzunk még párszor,
míg hozzászoksz, hogy én… ennyire nagy vagyok.
Elpirulok.
 – De arra gondoltam… mi van, ha én megyek felülre? Hogy ne
érezzem úgy, hogy csapdába estem.
Erik mozdulatlanná dermed. Egy pillanatra elakad a lélegzete.
Aztán megkérdezi:
– Biztos vagy benne? – A pupillája kitágul.
– Azt hiszem. Szeretnéd?
– Az… – Nagyot nyel. Az ujjai úgy markolják a csípőmet, mintha
egyszerűen nem akarnák elengedni. – Aha, szeretném. Már ha ez a
megfelelő szó rá.
Először nem jövök rá a félreértésre. Talán azért, mert el vagyok
foglalva, először azzal, hogy megmozduljak a matracon és
felmásszak a csípőjére, aztán azzal, hogy kiélvezem a tényt, hogy
rajta vagyok. Tényleg sokkal jobban érzem magam így. Oké,
gondolom. Igen. Mégis képes vagyok erre. Szeretem meglovagolni
Eriket, lenézni a sápadt bőrére, végigkövetni az izmait. Szeretem,
ahogy a szeme azokat a pontokat nézi, ahol a mellbimbóim
nekifeszülnek a topomnak. Szeretem az érzést, ahogy a combjaimat
szélesre tárja a felsőteste, ahogy a szőrszálak az alsótestén
hozzáérnek a redőimhez. Mégis tudok szexelni vele. Szexelni akarok
vele. Talán belehalok, ha nem szexelhetek vele, mert ebben a
pillanatban azt akarom, hogy annyira közel legyünk, ahogy az
emberileg csak lehetséges.
De aztán a keze a derekamra kulcsolódik, és feljebb mozdít. És
feljebb. És feljebb. Míg a térdeim a nyaka két oldalán nyomódnak a
matracba, és eszembe jut, pontosan mire készült, amikor
abbahagytuk. Nagy fénnyel felgyullad a villanykörte. Úristen! Azt
hiszi, azt akarom, hogy ő…
– Erik, én…
Egy hosszú húzással kezdi, szétnyit a nyelvével. Kínos, állati hang
szakad ki belőlem, ami félig torkomon akadt levegő, félig nyöszörgés,
és előrebukom. A bensőm megrebben. Az egész testemet áramütés
éri.
– Basszus, Sadie! – mondja Erik torokhangon, közvetlenül azelőtt,
hogy újra belém nyalna, alaposan és türelmetlenül, ami újraértelmezi
a lelkesedés szót. A nyelve játszik, átnyomakodik az összehúzódó
izmokon. A hüvelykujja, ami nem markolja a fenekemet, felkúszik és
köröket rajzol a csiklómon. Remegek. Rángatózok. Összerándulok.
Hirtelen gyötrelmesen üres vagyok.
– Úristen! – suttogom a kézfejembe. Aztán beleharapok, mert ha
nem teszem, felkiáltok. Talán így is sikoltani fogok, mert Erik
felnyög, és a nyaka ívben megfeszül, hogy belém nyaljon, a
medencémet a szájára szorítja, és a zajok, amiket hallat – a zajok,
amiket mi hallatunk –, nedvesek, mocskosak és obszcének. – Úristen!
Én… – Elvesztem az irányítást. A combom remegni kezd. Fogalmam
sincs, mit csinálok, de folyamatosan ringatóznom kell, a szájához, az
orrához és az arcához kell dörzsölnöm magamat, vonaglok a még
több kapcsolatért, még több nyomásért, még több surlódásért, azt
akarom, hogy teljes…
– Annyira jól csinálod, Sadie! – suttogja Erik a bensőmbe, és a
szavak végigvibrálnak, fel a gerincemen. Az ujjai úgy szorítják a
fenekemet, hogy annak nyoma marad, kegyetlen, egy helyben tart,
jobb szögbe mozdít, elárulja, hogy tudja, mire van szükségem… arra,
hogy engedjem, hogy tegye a dolgát. Aztán elkezdi a fogát használni
rajtam, és összeomlok.
Felkiáltok.
– Nem hiszem el, hogy azt hitted, hogy rossz vagy ebben – mondja
nevetve, és érzem, hogy minden egyes szótag úgy vág rajtam
keresztül, mint egy kés. Kényszerítem magam, hogy mélyeket
lélegezzek, hogy maradjak egyenesben, hogy lenézzek rá. A
tekintetünk ekkor találkozik, és erősen szívni kezdi a csiklómat.
Olyan erővel élvezek el, hogy az szinte fáj. Mindig csendes és
néma vagyok az ágyban, de a gyönyör olyan, mint egy átszakadó gát,
vág, elönt és olyan erős, hogy a testemnek reménye sincs, hogy
magában tartsa. Erőtlenül, zavartan belezokogok, belenyöszörgök a
kézfejembe. Az orgazmusom alatt Erik végig ott van, fogja a
csípőmet, dicsérő szavakat és nyögéseket suttog megduzzadt
redőimbe, addig nyal, amíg már majdnem túl sok.
Aztán a csókjai könnyedebbé válnak. Gyengéddé. Úgy fordul,
hogy a bal combom belső oldalát szívogassa, és eltűnődöm, hogy ez
elég-e ahhoz, hogy nyomot hagyjon maga után. Itt járt Erik Nowak.
– Egész nap az járt a fejemben, hogy kinyalnálak – mondja a
bőrömbe, ami ragacsos, csurom víz, és… nem hiszem el, hogy ez
megtörténik. Nem hiszem el, hogy ez a szex. – Rohadtul… egész nap.
Úgy tűnik, valahogy tudja, hogy túl ernyedt vagyok ahhoz, hogy
megmozduljak. Visszacsúsztat a testén, és talán csak képzelem, de
szerintem ugyanolyan nehezen kap levegőt, mint én, és azt hiszem, a
keze remeg. Utánajárnék a dolognak, de átkarolja a felsőtestemet, és a
mellkasára von, míg már olyan közel kerülünk egymáshoz,
amennyire csak lehet. A szívverésénk zakatolása végigremeg a
bőrömön, és ez, ez, ez a pillanat nem is lehetne tökéletesebb.
Aztán megcsókol. És csókol. Ugyanazzal az eltökéltséggel csókolja
a számat, mint az előbb ott lenn, és miközben a szívverésem lelassul,
a végtagjaim gyönyörteli remegése lassan alábbhagy, belemosolygok
az ajkába.
– Erik?
– Igen? – A keze a fenekemet fogja.
– Miért vetted meg?
– Micsodát?
– Faye croissant-ját. Ha tudtad, mennyire pocsék, miért vetted
meg? Belemosolyog a vállam ívébe.
– Részt veszek benne.
– Miben?
– A pénzmosásban.
Kuncogok és szorosabban ölelem, miközben egyre dagad bennem
a boldogság, az elragadtatás és valami lusta, valami reménykedő és
fiatal, amit még nem tudok megfogalmazni. A farka rángatózik a
belső combomnál. Feljebb húz, hogy úgy tegyen, mintha nem történt
volna meg, és magához von egy újabb lusta csókra. Hmm.
Mocorogni próbálok, és kettőnk közé nyúlni, de megállítja a
kezemet azzal, hogy az ujjait az ujjaimba fűzi.
– Te nem…?
– Ne törődj vele! – kéri, és az arcát a torkomhoz dörzsöli.
Megharap, határozottan, játékosan, majdnem eltereli a figyelmemet.
Majdnem.
– De te…
– Ssss! Minden rendben, Sadie! Fejezzük be, amíg még lehet! A
homlokomat ráncolom, és feltolom magam, hogy ránézzek.

É
 – Mi nem fejezzük be. Én nem. Ez határozottan egy-null. –
Valószínűleg tizenkettőből egybeolvadt egy a részemről. De…
Erik halkan felnevet.
– Hidd el, nem éreztem nullának…
Olyan hirtelen csukja be a száját, hogy hallom, ahogy kattan az
állkapcsa. Mert hátracsúszok, és az erekciója hozzám simul. Először a
fenekemhez. Aztán alám kerül.
Erik érdesen beszívja a levegőt. Az ujjai a derekamba vájnak.
– Sadie…
– Azt hittem, azt mondtad, hogy irányíthatok én – heccelem, és
úgy mozgok a farkán, mint a száján. A szeméremajkaim körbeveszik
őt, teltek és duzzadtak. Egyszerre nézünk le a jelenetre. Állati hang
tör fel Erikből.
– Abba kell hagynunk! – mordul fel, de a keze szétterül a
derekamon, és leszorít, hogy jobban érezze a súrlódást.
– Miért?
– Mert… – A makkja eltalálja a duzzadt csiklómat, élesen belém
nyilalló gyönyör fut végig a gerincemen, Erik ívben felemelkedik,
szorosabban ölel magához, és lehunyja a szemét. – Basszus! Ó,
basszus! – mondja összemosódva. – Meg foglak dugni, igaz? – A
lélegzete elakad, és majdnem egyek vagyunk. Aztán tényleg egyek
vagyunk, ő kemény, és én leszorítom magam, mert akarom, érezni
akarom ezt a mennyei, hatalmas nyomást, ami kettészakít, és jó érzés,
nagyon jó, áradóan, bódítóan, letaglózóan jó…
– Óvszer – zihálja Erik a számba. – Ha mi… akkor óvszer kell.
Mozdulatlanná dermedek. A francba!
– Én… – Megpróbálok lemászni róla, de Erik egy helyben tart.
Még mindig bennem van. Csak a hegye.
– Neked… Neked van?
– Azt hiszem. Valahol.
A valahol az éjjeliszekrénye fiókjában van, egy doboz
allergiagyógyszer, egy telefontöltő, és két, feltételezésem szerint dán
könyv alatt. Felém nyújtja az óvszert, és gondolkodás nélkül
elveszem.
A csomagolás aranyszínű. Trójai, áll rajta. Alatta meg: Magnum.
Ami talán sok mindent megmagyaráz.
 – Akkor én…?
Erik bólint. Mindketten kipirultunk, ügyetlenek vagyunk, alig
kapunk levegőt és nekem fogalmam sincs, hogyan tegyem fel az
óvszert. De nem akarom azt mondani, hogy: Légyszi, csináld te, mert az
iskolai felvilágosításban nem igazán volt benne a banános rész, az anyám
meg elkezdett velem bogyót szedetni, amikor a harmadik randinál tartottunk
Oscarral. Erik mohón néz a kezemben tartott csomagolásra, mintha
ajándékba hozott mirha lenne az újszülött királynak, és azt hiszem,
nagyon is tetszik neki a gondolat, hogy ezt megteszem érte.
Elvigyorodom. Mérnök PhD-m van: ha bonyolult gépeket tudok
építeni, ki tudom találni, hogy kell felhúzni egy nyamvadt óvszert.
Némi próbálkozásba telik, de úgy tűnik, Erik nem bánja, elbűvöli az,
ahogy a kicsi ujjaim dolgoznak rajta. Amikor végzek, aprókat
lélegzik. Felszínesebben.
– Gyere vissza! – Újra lehúz magára.
– Én… Akarsz most te felül lenni?
– Nem.
– Biztos? Nekem szerintem jó…
– Sadie. Meg akarlak dugni, és azt akarom, hogy tetszen neked.
Úgyhogy most te leszel felül.
Fogalmam sincs, hogy mik a magnum méret paraméterei, de azt
értem, hogy miért van szüksége rá. Még soha nem voltam ennyire
ellazult és felizgult, de még így is eltart egy darabig befogadni őt,
apránként, újrakezdésekkel és óvatos manőverezéssel. Mire annyira
elmerül bennem, amennyire lehet, én izzadok, ő pedig csurom víz.
Isteni illata van, só, szappan, és a bőre erős aromája. Úgyhogy
megnyalom az állán azt a helyet, ahol a cseppek összegyűltek.
– Te…? – Kísérletezően ívben mozdul bennem. Mindketten
felnyögünk.
– Mit szeretnél?
– Érezni akarom a melledet!
– Ó! – Megfeledkeztem a topomról. Kiegyenesedem, hogy
levegyem, ami együtt jár egy kis tekergőzéssel és dörzsöléssel, amitől
Erik levegő után kapkod, és újra megpróbálja megállítani a csípőmet.
Nem túl nagy, figyelmeztetem majdnem. De eszembe jut valami, amit
korábban mondott. Hátborzongató kombinációja vagy minden egyes olyan
tulajdonságnak, amit valaha vonzónak találtam. – Komolyan beszéltél?
Amikor azt mondtad, hogy az eseted vagyok?
A tágra nyílt pupillájával követi a kezem mozdulatait.
– Észrevettelek.
– Észrevettél? – Kikapcsolom a melltartómat. Megrándul bennem.
Az álla tikkel az erőfeszítéstől.
– Az épületben. Az előcsarnokban. – Lehunyja a szemét. Aztán
kinyitja.
– Egyszer a liftben.
Leveszem a melltartómat, ostobának érzem magam, amiért
aggódtam. Erik úgy mered a testemre, mintha egyszerre szent és
teljesen, mennyeien pornográf lenne.
– Mit vettél észre?
– Sadie. – Erik torka ugrál. – Sok mindent.
– És… – Lenyomom a térdemet, és kétszer körözök a csípőmmel,
kicsit mélyebbre engedem őt. Alig egy centi, de a súrlódás, a teltség
érzése… a szemem fennakad. Nem tudtam, hogy bármi is ilyen
mélyen bennem lehet, és ilyen jó érzést okozhat. El sem tudtam
képzelni. – És mire gondoltál?
– Ó, basszus! – Kétségbeesett hang szakad fel Erik torkából. – Erre.
Erre és még többre. – Nagyot nyel. – Sok mindenre és… Sadie adnod
kell majd nekem egy percet, hogy megszokjam, vagy én… – Erik
ugyanolyan elképedten beszél, mint ahogy én érzem magam. A
szemét lehunyja, és a keze nagyon erősen markol engem, a foga a
vállamba mélyed. – Sadie, én mindjárt…
– Ne aggódj! – A fülébe zihálok, úgy kapkodom a levegőt, mintha
épp készülnék alábukni. – Nagyon jól csinálod, Erik.
Úgy élvezek el, akár a lavina, aztán ő is, és amikor a nyaka köré
fonom a karom, nem is akarom elengedni többé.

Reggel nézem, ahogy a tükör előtt borotválkozik, csak azért, mert

megtehetem.
 Olyan borotvát használ, ami úgy néz ki, mint amit én veszek a
lábamhoz (vagyis a legolcsóbbat a boltban). Ha zavarja a csipás
szemű lány, aki kevesebb mint két órát aludt, és most törölközőbe
csavarva ül a fürdőszobapulton, jól titkolja. De szinte biztos vagyok
benne, hogy nem zavarja. Leginkább azért, mert ő ültetett fel ide.
– Annyira magas vagy! – mondom kicsit fáradtan, kicsit ostobán,
és nekidőlök a tükörnek.
A szája megremeg.
– Te nem.
– Tudom. Erre fogom a focikarrierem végét.
– Crystal Dunn nem szörnyen alacsony? – kérdezi a borotváját
öblögetve. A pizsamanadrágjába törli a kezét, ami istenien
alacsonyan van a csípőjén. – Meghan Klingenberg is. És…
– Fogd be! – mondom kedvesen, amitől csak még vidámabb lesz.
Közelebb lép, a keze becsúszik a törülközőmbe, és megállapodik a
derekamon, az érintése meleg, ösztönös és lehetetlen mód ismerős.
Mintha egész életében minden nap ezt csinálná. Mintha azt tervezné,
hogy élete hátralevő részében minden nap ezt fogja csinálni.
Imádom ezt. Ahogy magához húz. Ahogy megkeményedik, de
úgy tűnik, elégedett azzal, hogy ebből semmi sem lesz. Ahogy a
nyakamba fúrja az arcát. Imádom ezt. De…
– Csak azt hiszem, talán túl magas vagy – mondom bele a
kulcscsontjába. – Nyakproblémákat jóslok mindkettőnknek.
– Hmm. Valószínűleg néhány év múlva műtétre lesz szükségünk.
– A mosolya behatol a bőrömbe. – Milyen a biztosításod?
– Pff.
– Az enyém jó. Át kellene menned, amikor… – Elakad. Azzal
folytatja: – Ebédelj ma velem!
– Általában nem ebédelek – válaszolom. – Én inkább „nagy reggeli
és aztán nap közben 40 nasi szétszórva” típusú lány vagyok.
– Akkor reggelizz és egyél negyven nasit velem! Felnevetek. Igen.
Igen. Igen.
– Melyik a legközelebb metrómegálló?
– Elviszlek dolgozni.
– Először haza kell mennem. Megetetni Ozzyt. Emlékeztetni őt
szüntelen szeretetemről.
 – Hazaviszlek, aztán dolgozni. Bemutathatsz a hörcsögödnek.
– Tengerimalac.
– Biztos vagyok benne, hogy a kettő ugyanaz.
Megint felnevetek, kimerült vagyok, kába, madarat lehetne velem
fogatni, és akaratlanul is eltűnődöm azon, mennyire más lenne ez a
reggel, ha nem Erik veszi meg Faye croissant-ját.
Akaratlanul is eltűnődöm, vajon ez lesz-e hátralévő életem első
napja.
 Kilenc

Jelen

Én nem… Nem arról van szó, hogy… Egyáltalán nem… Ha te… –

Dadogok, mint egy idióta, ami… szuper. Fantasztikus. Erőt adó. Én
vagyok a világ összes elhagyott nőjének példaképe.
Erik továbbra is előttem guggol, mint aki meg akarja érteni ezt a
beszélgetést. Felülök, kihúzom magam a lift falánál, és mély levegőt
veszek. Összeszedem magam.
El fogom mondani, ami a szívemet nyomja. El fogom neki
mondani, hogy mekkora pöcs. Rá fogok szabadítani háromhétnyi
zuhany alatt zokogást. Le fogom hordani a sárga földig, amiért
tönkretette számomra a pisztáciafagyit és a vörös macskákat. Meg
fogom semmisíteni.
De úgy tűnik, csak azután, hogy felteszem neki a leghülyébb
kérdést a hülye kérdések történetében.
– Tényleg azt hitted, hogy nem volt jó a szex?
Nahát, Sadie! Így kell elérni, hogy az egész beszélgetés lényege a semmibe
vesszen.
Erik felhorkan.
– Én nyilván nem.
– Akkor miért mondtad, hogy…
– Sadie. – Egy pillanatig végigmér. – Ez most komoly?
Elvörösödöm.
– Te hoztad fel.
– Komolyan? Tudod, mit… oké. Rendben. Nos. – Mozog a torka.
Ő… nem igazán feldúlt, de az biztos, hogy ennyire zaklatottnak még
nem láttam. Dán-feldúlt. – Három héttel ezelőtt a szokásos, eléggé
undorító reggelimet eszem, és találkozom ezzel a csodaszép,
elképesztő nővel. Lefújom a reggeli megbeszéléseket és nem törődök
a telefonommal – a csapatom ilyen közel van ahhoz, hogy
keresőcsapatot küldjön –, mert csak arra tudok gondolni, hogy
milyen jó móka lenne ülni vele egy madárszarral borított padon a
parkban, és beszélgetni… azt sem tudom, miről. Nem is számít.
Ennyire jó vele lenni. És mert ez a szerencsenapom, sikerül
meggyőznöm, hogy jöjjön el velem vacsorázni, és nemcsak szép, okos
és vicces, de úgy érzem, több bennünk a közös, mint azt
lehetségesnek hittem, és… nos, ez egy első alkalom számomra. Nem
vagyok a kapcsolatok szakértője, de felismerem, hogy ez mennyire
ritka. Mennyire rendkívüli. Lassan akarom csinálni, mert megrémít a
gondolat, hogy elcseszem, de ő megkér, hadd jöhessen fel hozzám. –
Erik keserűen felnevet.
– Rá kellene lépnem a fékre, de semmi önuralmam nincs, ha róla
van szó, úgyhogy igent mondok. Együtt töltjük az éjszakát,
szexelünk, sokat, és igen, Sadie, tényleg rohadtul fenomenális, olyan
életre szóló módon, amit sosem hittem volna, hogy ki kell fejtenem.
Egyértelmű, hogy a lány nem gyakran csinál ilyet, van néhány
döccenő… igen. Ott voltál. Tudod. – Összeszorítja a száját, és
elfordítja a tekintetét. – Elalszik, én pedig nézem őt, és azt gondolom:
Ez páratlan. Szinte ijesztő.
– De aztán eljön a reggel, és a lány még mindig ott van. És amikor
elköszönök tőle, ő utánam szalad, de a munkahelyünkön vagyunk,
emberek vesznek minket körül; nem csókolózhatunk vagy bármi
ilyesmi, de ő a kezemért nyúl, és erősen megszorítja. És azt
gondolom, hogy talán nem kell félnem. Minden rendben lesz. A lány
nem megy sehova. – Erik visszafordul hozzám. A tekintete most
rideg, sötét a sárga fényben. – Aztán eljön az este. A másnap. Az
azutáni. És nem hallok felőle. Soha többé.
Hosszú másodpercekig Erikre meredek, magamba szívok minden
egyes szót, minden kis szünetet, minden ki nem mondott jelentést.
Aztán előrehajolok és összeszorított fogakkal azt mondom:
– Megvetlek.
– Miért? – Erik fagyosan, csendesen dühös, de nem félek tőle. Csak
fájdalmat akarok okozni neki. Annyira, amennyire ő okozott nekem.
– Mert hazug vagy.
– Igazán?
– A legrosszabb fajtából.
É É
 – Értem. Persze. – Az arcunk csak centikre van egymástól. Érzem
Erik illatát, és még jobban gyűlölöm őt. – És miről hazudtam?
– Menj már, Erik! Pontosan tudod, mit tettél.
– Azt hittem, igen, de úgy tűnik, nem. Miért nem fejted ki nekem?
– Hogyne! – Hirtelen elhúzódom, hátradőlök a falnak, és
összefonom a karomat a mellkasom előtt. – Rendben. Beszéljünk
arról, hogyan használtál fel, hogy ügyfeleket lopj a GreenFrame-től!
 Tíz

Két héttel és hat nappal korábban

Az előbb Erik Nowakot láttam?

Gianna hangja riaszt fel a félkómás állapotból, amiben az elmúlt öt
percet töltöttem, vagyis leginkább a Megan Rapinoe Funko Pop!
figurát bámultam az asztalomon és… ábrándozom.
Úgy érzem magam, mint akit bedrogoztak, édes, mennyei módon.
A kialvatlanságtól, gondolom. És a pelyhes, szirupos waffeltől, amit
Erik a lakásomhoz közeli étkezdében vett nekem. És a nagyon vicces
történettől, amit aközben mesélt, hogy a kávéját kortyolgatta, arról,
hogy két hete elaludt a kanapén, és arra ébredt, hogy Macska a
hónalját nyalogatja.
Üzenetet akarok írni neki. Fel akarom hívni. Le akarok menni
lifttel a földszintre, hogy érezzem az illatát. De nem fogok. Annyira
nem vagyok fura. Legalábbis látszólag.
– Örülök, hogy visszajöttél! – Felmosolygok Giannára, aki az
asztalomnak dől. Biztosan akkor jött be az irodába, miközben
ábrándoztam. – Hogy van Presley?
– Jobban. De most Evanben és Riley-ban bujkál valami, ami
szupersok hasmenéssel jár. De láttalak az előcsarnokban egy magas
fickóval… Erik Nowak volt az?
– Ó! Izé… – Azt hiszem, talán elvörösödöm. Nincs igazán rá
okom; Gianna laza, és egyáltalán nem az az ítélkező fajta; de ami
tegnap éjjel történt, az nagyon… magánügy. És az eleje a dolgoknak.
Még Hannah-nak és Marának sem mondtam el (ha nem számoljuk a
padlizsán és szív emojikat, amiket válaszul küldtem a hetven „Hogy
ment?” üzenetre, amit reggel találtam a telefonomon). Furának tűnik,
hogy erről beszéljek a főnökömmel. Bár, ha hazudnék róla, az még
furább lenne, nem? – Igen. Ismered?
 – Az az Erik Nowak? A ProBldes Erik Nowak? Oldalra billentem a
fejemet. Van másik is?
– Igen…
– Barátok vagytok?
– Csak most ismerkedtünk meg.
– Szóval nem vagytok… haverok. – Megkönnyebbültnek tűnik. –
Oké. Jó.
Együtt nevettetek, úgyhogy csak biztosra akartam menni.
– Miért… Baj lenne, ha azok lennénk?
– Nem igazán, nem. Mármint álmomban sem jutna eszembe, hogy
megmondjam, kivel lógj és kivel ne. De ti ketten kicsit… közelinek
tűntetek, és biztos akartam lenni, hogy… tudod. – Elutasítóan legyint.
– Ha tényleg barátok lennétek és rendszeresen beszélnétek, akkor
felhívnám rá a figyelmed, hogy vigyázz, és legyél nagyon, nagyon
diszkrét, ha a munkáról beszélsz vele. De mivel csak laza ismerősök
vagytok…
– Miért… – A homlokomat ráncolom, és elfordítom a székemet,
hogy jobban szemben legyek vele. Nagyon fura ez a beszélgetés, és
eltűnődöm, ne nyakaljak-e be még egy kávét, mielőtt folytatódik. –
Hogy érted, hogy vigyázzak és legyek diszkrét?
Gianna kinyitja a száját. Aztán becsukja, körülnéz, hogy biztosan
nincsen itt egyik gyakornok sem, és újra kinyitja.
– Valamikor a ProBld ajánlatot tett nekem. Gyakorlatilag meg
akarták vásárolni a GreenFrame-et, az ügyfélportfólióját, és kábé a
cégük egyik részlegévé tenni.
– Ó! – Pislogok. Erik ezt nem említette tegnap este. Bár igaz, hogy
Gianna sem említette soha. – Fogalmam sem volt erről.
– Hát, ez azelőtt történt, hogy téged felvettelek. Két, három éve? A
gyerekek előtt. És, hogy őszinte legyek, nem ez volt az első ajánlat,
amit kaptam, és nem is az utolsó.
– Igaz. Tudom, hogy az Innovus is tett ajánlatot.
– És a JKC. De a ProBld elég… kitartó volt. – Gianna a szemét
forgatja. – Azért akarnának minket is a fedélzeten tudni, mert nagyon
keményen próbálnak bejutni a fenntarthatósági piacra, de nem
nagyon sikerült igazán képzett embereket magukhoz csábítaniuk,
mint… hát, mint te. Mivel a legtöbben inkább jobban szakosodott
cégekhez mennének. Ne érts félre, felvettek néhány ígéretes
mérnököt, de nekik még hiányzik a szükséges szakértelmük. Tehát
egy nagyon jó ajánlatot tettek nekem. Köszönettel nemet mondtam,
hogy inkább a magam ura lennék, és néhány hónapig úgy tűnt,
minden visszatér a rendes kerékvágásba. – Elhallgat. – Aztán
elkezdődött.
Zavartan rázom a fejem.
– Mi kezdődött el?
– Egy rakás kis szarság. A legrosszabb az volt, hogy célba vették
néhány ügyfelünket, hogy váltsanak a ProBldre. Hallottam, hogy
néhány emberük az építkezéseinken is szaglászott. Nem épp
becsületes dolog.
Ledermedek. Ez… rosszul hangzik. Nagyon rosszul.
– Gianna, csak, hogy tisztázzuk! – Mély lélegzetet veszek. –
Tegnap este elmentem Erikkel vacsorázni. Úgyhogy mi… azt hiszem,
tényleg haverkodunk. De ő remek fickó, és semmi olyat nem tenne,
amit említettél. – Ezt határozottabban mondom, mint amit
valószínűleg éreznem kellene, tekintve, hogy pontosan huszonnégy
órával ezelőtt találkoztam vele először. De Erikről van szó. Megbízom
benne. – Nem tudom, hogy a cégtársak és a fejesek mit művelnek a
ProBldnél, de biztos vagyok benne, hogy ő semmi ilyesmit nem
nézne el.
– Hát, ő cégtárs.
Pislogok.
– Ő… Hogy mondod?
– Erik az egyik cégtárs.
Hirtelen fázni kezdek. És nagyon, nagyon émelygek.
– Ő egy… Miről beszélsz?
– Azt mondtad, elmentél vele vacsorázni. Azt állítod, nem
említette, hogy ő az egyik alapító? – A választ biztosan leolvassa az
arcomról, mert az arckifejezése valami olyasmire vált, ami
szánalomra hasonlít. – Rögtön az iskola után alapította a ProBldet két
haverjával. A többi meg már történelem.
Szeretnélek elorozni… Én többet fizetek. Mondj egy számot… Nyitott
vagyok a tárgyalásra.
Várjunk… te? A ProBld.
 – Tudja, hogy mérnök vagy? – kérdezi Gianna. A torkomat
köszörülöm.
– Igen. Elmondtam neki, hogy a GreenFrame-nek dolgozom.
– Az előtt, vagy az után, hogy randira hívott?
– Én… – Nem ez volt az oka. Nem. Nem lehetett. – Előtte.
– Jaj, Sadie! – Ugyanaz a hang, mint korábban… most több
szánalommal. – De nem mondtál neki semmi konkrétat a
projektjeinkről, a stratégiáinkról vagy ügyfeleinkről, ugye?
– Én… – A homlokomat masszírozom, úgy érzem, a következő
pillanatban felrobban. – Nem hiszem.
– Kérdezett bármiről?
– Nem, ő… De. De igen.
Tisztán látom őt, velem szemben ül az étteremben. A majdnem
mosolyát. Ahogy szépen, mohón evett.
Egyébként hogy ment? … A pitched. Ki az ügyfél?
És megkaptad a projektet?
– Sadie? Jól vagy?
Nem. Nem. Egyáltalán nem.
– Azt hiszem… Attól tartok, említettem valamit. A Milton-
projektről. Szóba került a beszélgetésben, és én… tudtam, hogy
mérnök, úgyhogy jobban belemerültem a részletekbe, mint kellett
volna, és… – Gianna eltakarja a szemét a kezével, és azt akarom,
hogy elnyeljen a föld.
A ma reggeli bódult, boldog érzés eltűnik, a helyét a rettegés veszi
át, és az erős vágy, hogy a waffelemmel telehányjam a padlót.
– Gianna, tudom, hogy neccesnek tűnik, de nem hiszem, hogy Erik
valaha olyasmit tenne, amit említettél. Nagyon jól elvoltunk tegnap
este, és… – A hangom elcsuklik, ami nekem kapóra jön. Nem tudom
már tovább hallgatni magamat.
Erik nem mondta, hogy cégtárs. Miért nem? Miért szédülök?
– Remélem, igazad van – mondja Gianna, még több nyugtalanító
együttérzéssel a szemében. Ellöki magát az asztalomtól, magas
sarkain elkopog az irodájába, és hátra sem néz.
Sírni tudnék. Azt is érzem, hogy ez egy ostoba, értelmetlen
félreértés, amin nevetni fogok. Fogalmam sincs róla, hogy mi a helyes
lépés, úgyhogy próbálok a munkámra koncentrálni, de túl fáradt, túl
gondterhelt, vagy rémült vagyok. Délután kettőkor Erik üzenetet ír:
7-ig tárgyalásaim vannak. Utána elvihetlek valahová? És a tegnap esti
vacsoránkra gondolok, egy étteremben, ahová általában ügyfeleket
visz. Számára én munka vagyok?
Két perccel később hozzáteszi: vagy főzhetnék neked.
Aztán: mielőtt megkérdezed: nem, nem heringet.
Sokáig bámulom az üzeneteket, aztán felállok, hogy megnézzem a
fénymásolót, ami pittyeg, mert szokás szerint beragadt a papír. A
bűnös lapot labdává gyúrom, és bedobom a kukába. Nem igazán
látom, mi van előttem.
E-mailekre válaszolok. Felhívok egy építészt. Rámosolygok a
gyakornokokra, megkérem őket, hogy segítsenek nekem a
kutatásban. Várok… Nem tudom, mire várok. Egy jelre. Hogy ez a
fura, apokaliptikus zavar megoldódjon. Ugyan, Erik nem azért
randizott velem, hogy leplezzen valamiféle… ipari kémkedést, vagy
mit. Ez nem egy John Grisham könyv, és amit Giannának mondtam,
igaz: az ösztönöm azt súgja, hogy soha, de soha nem tenne ilyet.
Sajnos nem vagyok benne biztos, hogy az ösztönöm nem hazudik-e
nekem. Szerintem csak smárolni akar a világ legjobb pasijával a
focimeccsek szünetében.
A fénymásoló hármat pittyen, aztán még háromszor. Úgy tűnik,
az égvilágon semmit sem oldottam meg.
Fél hatkor hallom, hogy Gianna telefonja csörög, majd tíz perc
múlva óvatosan kisétál az irodájából, és megáll az asztalom előtt. A
gyakornokok elmentek. Csak ketten vagyunk.
Megfagy a belsőm. A gyomrom összeszorul.
– Találd ki, melyik megbízást nem kaptuk meg. – A hangja lágy.
Gyengéd. A javára írom, hogy „Én megmondtam”-nak nyoma sincs.
– És találd ki, melyik másik cég mellett döntöttek!
Lehunyom a szemem. Ezt nem tudom elhinni. Nem akarom
elhinni.
– A Milton emberei azt mondták, ma kaptak egy másik pitchet. A
fenntarthatóság hasonló. A költségek viszont alacsonyabbak, mivel
ez egy nagyobb cég. Megkérdezték, hogy tudom-e tartani azt az
ajánlatot, és megmondtam, hogy nem.
 A szemem még mindig csukva. Hosszú, hosszú ideig nem nyitom
ki.
Minden forog. Csak próbálok egy helyben maradni.
– Én… elbasztam – mondom alig suttogva. Sírok. Persze, hogy
sírok. Kurvára hülye vagyok, a kurva szívem összetört, és a jó kurva
életbe, persze, hogy sírok!
– Nem tudhattad, Sadie.
A fénymásoló megint pittyeg, egymás után hatszor. Biccentek
Gianna felé, nézem, ahogy elsétál, és az elromlott dolgokra gondolok,
azokra, amiket néha nem lehet megjavítani.
 Tizenegy

Jelen

Gyötröm az agyamat, próbálok visszaemlékezni, hogy a vacsoránk

alatt Erik említette-e, hogy színészórákat vett. Nemet akarok
mondani, és legyünk őszinték, kicsit idegen lenne tőle. És mégis, ha
nem tudnám, hogy mit tett, még majdnem be is venném. Majdnem
elhinném abból, ahogy zavartan pislog rám, hogy fogalma sincs,
miről beszélek.
Szép próbálkozás.
– Ugyan, Erik!
A homlokát ráncolja. Továbbra is ott guggol előttem.
– Miféle ügyfeleket?
– Abbahagyhatod.
– Miféle ügyfeleket?
– Mind a ketten tudjuk, hogy…
– Miféle… ügyfeleket…
Összeszorítom az ajkamat.
– A Miltont.
Erik a fejét rázza, mintha a név nem mondana neki semmit. Ha a
kezem ügyében lenne egy kés, valószínűleg leszúrnám őt. Az
izmokon keresztül, egyenesen a szívébe.
– A szabadidőközpont New Jersey-ben.
Kell néhány másodperc, de látom a felismerés szikráját.
– A pitch? Ami miatt bementél Faye-hez?
– Aha.
– Megszerezted azt az ügyfelet, nem? Az állam megfeszül. Erősen.
– Rohadj meg, Erik! Türelmetlenül fújtat.
– Sadie, tényleg fogalmam sincs, úgyhogy ha adnál némi
kontextust…
 – Majdnem megszereztem azt az ügyfelet. Azonban, amikor
meghallgattak egy pitchet, ami szinte ugyanolyan volt, mint az
enyém, úgy döntöttek, hogy a ProBldet választják. Rémlik?
Nem. Hát, biztos vagyok benne, hogy rémlenie kellene. De a színészi
tehetsége hirtelen visszatér, és Erik tényleg úgy fest, mint aki teljesen,
totálisan össze van zavarodva. A szeme összeszűkül, és szinte látom,
ahogy próbálja átfésülni az emlékeit.
Felsóhajtok.
– Ez… egyszerűen nagyon fárasztó, Erik. Gianna elmondott
nekem mindent. Tudom, hogy a ProBld megpróbálta megvenni a
GreenFrame-et. Nem tudom, hogy azt tervezve randiztál-e velem,
hogy árts a cégnek, vagy megragadtad a lehetőséget, amint adódott,
de azt tudom, hogy felhasználtad azt, amit a vacsoránál mondtam,
hogy az enyémhez nagyon hasonló pitchet tarts, mert az ügyfél – a te
ügyfeled –, beismerte nekünk.
– Nem tettem ilyet.
– Aha. Hogyne!
– Tényleg nem.
– Persze! – A szememet forgatom.
– Nem, komolyan beszélek. Azt állítod, hogy azért nem álltál
velem szóba, mert véletlenül megszereztem az egyik ügyfeleteket?
– Két hasonló pitch nem véletlen…
– Annak kell lennie. Eddig azt sem tudtam, hogy az az ügyfél a
miénk.
– Hogyhogy nem tudod, milyen projekteken dolgozik a cég, ami a
te tulajdonod?
– Mert nem vagyok mezei alkalmazott. – A hangjából hallom, hogy
kezd haragudni rám. Ami nem baj, mert én hetekig haragudtam rá. –
Vezetői pozícióban vagyok, és embereket irányítok, akik embereket
irányítanak, akik pedig még több embert irányítanak. Mi nem a
GreenFrame vagyunk, Sadie. Különböző csapatokat felügyelek, és a
napjaimat kurva unalmas megbeszéléseken töltöm szabadalmi
jogászokkal, ellenőrökkel és minőségbiztosítási menedzserekkel…
Hacsak nem rendkívül fontos megállapodásról van szó vagy nagyon
vonzó projektről, lehet, hogy nem is tájékoztatnak róla, csak ha már
javában zajlik. A munkám az, hogy a nagy egész ismeretében hozzak
döntéseket, és iránymutatásokat adok, hogy…
Elhallgat, és fizikailag visszaretten. Az egyik pillanatban felém
hajol, a következőben a háta egyenes, és a hüvelyk- és mutatóujja
közé csippenti az orrnyergét. Hosszú másodpercekig így marad
csukott szemmel, aztán kirobban belőle egy halk, szívből jövő:
– Bassza meg!
Most én értetlenkedem.
– Mi az?
– Basszus!
– Mi… Miért csinálod ezt?
Rám néz, az arcán egy csepp sem látszik a korábbi
felbőszültségéből.
– Igazad van.
– Miben?
– Én voltam. Az én hibám, hogy nem szereztétek meg az ügyfelet.
De nem azért, amiért hiszed.
– Tessék?
– Másnap, miután mi… – Fáradt kezével végigsimít az arcán. –
Aznap reggel volt egy megbeszélésem az egyik mérnök
menedzserrel, akit felügyelek. Elmondta, hogy finomít egy pitchen
egy projekthez, ami külön kért fenntarthatósági elemeket. Nem ment
bele a részletekbe, és én nem kérdeztem, de mivel ez nem az
erősségünk, tudni akarta, hogy vannak-e anyagaim. Elküldtem neki
egy tudományos cikket. – Ugrál a torka. – Amit te írtál.
Szédülök. Ülök, de szerintem mindjárt elterülök.
– A cikkemet? A tudományos írásomat a fenntartható mérnöki
megoldások keretrendszereiről?
Lassan bólint. Tehetetlenül.
– A szakdolgozatodat is elküldtem a céges e-mailen, és nagyon
ajánlottam a csoportvezetőknek, hogy olvassák el. Bár az pár nappal
később volt, miután én is elolvastam.
– A szakdolgozatomat? – Biztosan rosszul hallottam. Biztosan egy
stroke közepén járok. – A doktori disszertációmat?
Erik bólint, bocsánatkérően néz rám. Én… azt hiszem, már nem is
vagyok mérges. Vagy talán mégis, de talán felhígította a teljes, totális
döbbenet, hogy azt hallom…
– Hogy szerezted meg a disszertációmat? És a cikkemet?
– A cikk fent volt a Google Scholaron. Ami a disszertációt illeti… –
Erik összeszorítja a száját. – A Caltech egyik könyvtárosával
elküldettem a letöltési linket.
– Egy könyvtárossal elküldetted a letöltési linket – ismétlem
lassan. Egy párhuzamos dimenzióba kerültem. Ahol az atomok
káoszból állnak össze. – Mikor?
– Akkor reggel. Amikor beértem az irodámba.
– Miért?
– Mert el akartam olvasni.
– De… miért?
Úgy néz rám, mintha kicsit lassú lennék.
– Mert te írtad.
Talán egy kicsit tényleg lassú vagyok.
– Szóval megpróbáltad… kitalálni a GreenFrame pitchét a
publikált írásaim alapján?
– Nem. – Erik hangjából valamennyire eltűnik a bűntudat, és
visszatér a három rész határozottság, egy rész felháborodottság. –
Azért akartam elolvasni, amit írtál, mert érdekel a téma, a vacsoránál
teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy jobb mérnök vagy, mint a legtöbb
ember a ProBldnél – beleértve engem is –, és mert a munkanapom
kábé ötödik percében rájöttem, hogy ha úgyis csak rád tudok
gondolni, azt akár produktívan is tehetem. És miközben olvastam,
rájöttem, hogy az írásod több mint jó, és egyértelműnek tűnt, hogy
mindenkivel megosszam. Nem gondoltam, hogy átadom a pitchedet
az egész cégnek, és… Basszus, egyszerűen nem gondoltam! – A
kézfejét a szájához dörzsöli. – Az én hibám volt. Nem szándékosan
tettem, de teljes felelősséget vállalok. Beszélek a mérnök
menedzserrel, az ügyféllel és… Kitalálom. Találunk módot rá, hogy
elismerjék az érdemeidet, ahogy az jár.
Elképedve meredek rá. Ez… Ebből semmit sem kellene mondania.
Neki elvileg… Nem tudom. Kötni kellene az ebet a karóhoz. Védeni a
pocsék tetteit. Elérni, hogy még jobban gyűlöljem.
– A jövőre nézve talán kidolgozhatunk valamilyen megállapodást.
Olyasmit, hogy nem keressük fel a potenciális ügyfeleidet. Nem
tudom, de át fogom beszélni Giannával.
Hogy mi van?
– Kétlem, hogy a társaid abba valaha beleegyeznek.
– Bele fognak, ha elmagyarázom nekik a helyzetet – mondja,
mintha ez már el lenne döntve.
– Azért, mert közéjük tartozol. – A haragom visszatér. Jó.
Tökéletes. – Ez egyébként egy újabb hazugságod.
Ez alkalommal Erik… Elvörösödik?
– Nem hazudtam.
– Csak elhallgattad. Klassz kiskapu.
– Nem így van. Én… – Először azóta, hogy megismertem, ez az
öntelt, komoly ember mintha kicsit zavarban lenne, és én… nem
tudom nem nézni. – Nem voltam benne biztos, hogy tudsz-e róla.
Úgy tűnt, a legtöbb ember, akivel találkozom, már tudja; igen, tudom,
hogy ez hogyan hangzik. És aztán a vacsoránál elmondtad, mennyire
más egy cégnél dolgozni, mint a tudományos világban. Mennyire
hiányoznak a barátaid. Gondoltam, azzal, hogy hencegek, hogy én a
barátaimmal együtt diplomáztam le, és váltottam, várhatok néhány
napot.
– Ez nagyon… – Igazából hihető. Valahol figyelmes a maga
rosszul értelmezett módján. – Necces.
Felnevet. Mintha nevetséges lennék.
– Necces.
– Én csak… – Égnek emelem a kezem. – Miért csináljuk ezt
egyáltalán, Erik? Nyilvánvaló, hogy hátsó szándékaid voltak, amikor
randira hívtál. Még munkát is próbáltál ajánlani!
– Persze, Sadie. Újra megtenném. Megteszem most rögtön. Akarsz
nekem dolgozni? Mert az ajánlat áll és…
– Állj! – Felemelem a tenyeremet, úgy teszem közénk, mint a világ
legfeleslegesebb falát. – Kérlek, csak… fejezd ezt be!
– Oké. – Erik hosszú, mély lélegzetet vesz. Amikor megszólal, a
hangja nyugodt. – Oké. Ez történt, és javíts ki, ha tévedek: azt hitted –
annak alapján, amit olyasvalaki mondott neked, akiben megbízol –,
hogy azért feküdtem le veled, hogy ellopjak egy ügyfelet, és
visszavágjak Giannának, amiért nem adta el a céget, ami talán kicsit

Í
elrugaszkodottnak hangzik, de… megértem. A jelek erre utaltak. Így
van?
Némán bólintok. Nagy, bizsergető nyomást érzek a szemem
mögött.
– Oké – folytatja Erik türelmesen. – Ez a te verziód a történtekről.
De kérlek, vedd fontolóra az enyémet is! Ami pedig az, hogy bár
kolosszálisan elcsesztem azzal, hogy az írásodat elküldtem a
csapatomnak, öt perccel ezelőttig nem tudtam a következményekről.
Mert felhívtalak, de sosem vetted fel. És amikor feljöttem az emeletre,
hogy beszéljek veled, Gianna azt mondta, hogy biztos benne, hogy
nem akarsz látni. És mivel szeretném azt hinni, hogy én nem az a
seggfej vagyok, aki folyton hívogat egy nőt, aki azt mondta, hogy ne
tegyem, így abbahagytam. De arra sem egészen voltam képes, hogy
ne gondoljak rád, ezért kétségbeesetten kerestem az okot, hogy miért
húzódtál vissza, annyira, hogy az elmúlt három hétben minden nap –
minden… áldott… nap – fejben visszajátszottam, ami azon az
éjszakán közöttünk történt.
– Erik…
– Nem túlzok. – Annyival könnyebb lenne, ha vádló lenne a
hangja. De nem. Józannak és logikusnak kell hangzania, őszintének
és komolynak, és sikítani akarok. – Darabjaira szedtem minden
interakciónk minden percét, minden másodpercét, és miután mindet
felszeleteltem, csak arra a következtetésre juthattam, hogy bármit is
csináltam rosszul, annak azután kellett történnie, hogy arra kértél,
hogy vigyelek a lakásomra, úgyhogy csak az maradt, amit ott
csináltunk.
– Az nem…
– És féltem, féltem, mint eddig soha, hogy fájdalmat okoztam
neked. – Felemeli a kezét, megfogja az arcomat. – Hogy valamilyen…
bármilyen fájdalmat okoztam. Hogy nem hozhatom helyre. Ami, hadd
mondjam el, nem jó móka, amikor a hüllőagyaddal tudod, hogy öt
perc választ el attól, hogy beleszeress valakibe. – Lehunyja a szemét.
– Talán már el is múlt az öt perc. Nem tudom megmondani.
A padló megremeg és megmozdul Erik szavaira. Keményen és
erősen fordul ki a lábam alól, vakító fénnyel öntik el a szavai az
agyamat, és… pillanat.
 Pillanat!
– Visszajött az áram – mondom levegő után kapkodva, rájövök,
hogy a lift újra működik. Biztosan Erik is észrevette, de nem tűnik
meglepettnek, nem is mozdul, hogy elhúzódjon tőlem. Farkasszemet
néz velem, mintha választ várna tőlem, annak elismerését, amit
mondott, de nem tudom megadni neki, nem fogom. Elfordulok az
arcomon pihenő kéztől, felkapom a táskám, és kisurranok a sarokból,
ahová behúzódtam.
– Sadie. – Amikor nyílik az ajtó az első emeleten, kirohanok a
fülkéből.
Erik ott van mögöttem. – Sadie, te…
– Erik! – kiáltja valaki az előcsarnok túlfeléről, a hang visszhangzik
a márványon. Emberek kisebb csoportja beszélget két egyenruhás
karbantartóval. – Jól vagy? – Szinte biztos vagyok benne (az
összetűzésünk utáni ProBld gyűlöletkutatásból), hogy ő egy másik
cégtárs. Egyértelműen sokáig dolgozó bagázs.
– Aha – mondja Erik anélkül, hogy elindulna feléjük.
– Beragadtál a liftbe?
– A kisebbe. – Türelmetlenség rejlik Erik hangjában. Sokkal
lágyabb lesz, amikor hozzám fordul, és azt mondja: – Sadie, hadd…
– Csak ti ketten voltatok? – kiáltja a férfi. – A karbantartók
próbálnak megbizonyosodni arról, hogy a ProBldtől senki más nincs
már elakadva. – Ide tudnál jönni egy pillanatra?
Erik „Persze, mindjárt jövök!” mondata a gyémántot is átvágná.
Megfordulok, hogy elmenjek, de a keze a karomra kulcsolódik, és
érzem, hogy a fogása végigcikázik minden idegvégződésemen.
– Itt maradnál? Csak még öt percet hadd beszéljek veled!
Kaphatok öt percet? Kérlek! – Farkasszemet néz velem, amíg nem
bólintok.
De, amint hátat fordít nekem, egy másodpercig sem tétovázok.
Addig dörzsölöm a helyet, ahol hozzám ért, míg már nem érzem,
aztán kisietek a meleg éjszakai levegőre.
 Tizenkettő

Állj! Állj, állj, állj, állj, állj! Állj, állj, állj! Állj! – A Macem
képernyőjének közepén Mara feltartja mindkét mutatóujját, hogy
Hannah és az én figyelmemet is magára vonja, annak ellenére, hogy
az már sikerült neki. – Állj! Azt mondod, hogy az idő alatt, amíg heti
megidézéseket tartottunk, hogy a pasi genitális szemölcsöt,
lábgombát és olyan óriási bőr alatti pattanást kapjon, amiket az
emberek sebészileg vetetnek le a YouTube-on… igazából ezekből
semmit sem érdemelt?
Felnyögök.
– Nem. Nem tudom. Igen. Talán?
– Kapcsolódó kérdés. Meddig voltál abban a liftben? – kérdezi
Hannah.
– Nem tudom pontosan. Egy óra? Kevesebb? Miért? Hannah vállat
von.
– Csak eltűnődtem, hogy ez lehet-e Stockholm-szindróma.
Megint felnyögök, és visszahanyatlok az ágyamra. Ozzy
odaballag, hogy megszaglásszon, csak hogy biztosan nem változtam-
e uborkává, mióta utoljára megnézett. Aztán csalódottan eliszkol.
– Oké – mondja Mara –, térjünk vissza! Amit mondott neked, az
hihető?
– Nem. Nem tudom. Igen. Talán?
– Istenre esküszöm, Sadie, ha te…
– Igen. – Kihúzom magam. – Igen, tényleg logikus volt. Tényleg
részleteztem a keretrendszeremet a fenntarthatósági javaslatokhoz a
megjelent cikkemben, a szakdolgozatomban pedig még inkább…
– Amit talán le kellett volna tiltatnod – szól közbe Hannah, és a
sötét hajával játszik.
– …amit mindenképpen le kellett volna tiltatnom, úgyhogy lehet,
hogy valaki, aki olvasta a cuccaimat, felhasználhatta, hogy lemásolja
a pitchemet. Persze, amikor a valódi munkára kerül a sor, nem
rendelkeznek majd olyan szakértelemmel, mint Gianna vagy én, de
ez a gond majd később lép fel. Azt hiszem, amit Erik mondott, tényleg
hihető.
– Szóval semmi genitális gomba? – kérdezi Mara. – Ez így fair,
tekintve, hogy tényleg azért jelentetted meg a cikket és írtad meg a
doktoridat, hogy arra bíztasd az embereket, hogy alkalmazzák a
látásmódodat.
– Igaz. Aha. – Lehunyom a szemem, és az elmúlt két órában
tizenhetedszer kívánom azt, hogy bár semmivé foszlanék. Talán,
mióta utoljára megnéztem, nyílt egy átjáró a szekrényemben egy
másik dimenzióba. Talán, elutazhatok
Nincskövetkezményeatetteimnekországba.
– Nem igazán gondoltam arra, hogy a közvetlen versenytársaim
használják.
– Arra rájöttem – mondja Mara olyan hangon, ami egy erős de-re
utal.
– De abban sem vagyok biztos, hogy ez Erik hibája.
– És bocsánatot kért – teszi hozzá Hannah. – És az a tény, hogy
elolvasta a disszertációdat, valahol cuki. Szerinted a pasik közül,
akikkel lefeküdtem, hány olvasta a dolgaimat?
– Fogalmam sincs. Hány?
– Hát, mint tudod, határozottan hiszem, hogy a szex és a
beszélgetés nem igazán passzol össze, de úgy saccolom… hogy nulla.
– Nagyjából stimmel – mondja Mara. – Ráadásul azt mondtad,
felajánlotta, hogy helyrehozza a helyzetet. És ilyesmit nem tenne, ha
nem lennél neki fontos.
– Egyetértek – bólint Hannah. – Én arra szavazok, hogy ne legyen
genitális szemölcs.
– Szintén. Most szüntetem meg az idézőkört.
– Ne, várj, ne oszlasd fel, én… – A szememet dörzsölöm a
kéztövemmel.
– Ti egyáltalán kinek az oldalán álltok?
– A tiéden Sadie.
– Nem úgy, mint te – teszi hozzá Hannah.
– Én… Mit jelent ez egyáltalán?
Összenéznek. Tudom, hogy Zoomon beszélünk, és gyakorlatilag
lehetetlen, hogy összenézzenek, de a fenébe is, összenéznek. Érzem.
 – Nos – kezdi Hannah –, mondom, mi a helyzet. Találkozol ezzel a
pasival. Kufircolsz vele. És nagyon jó kufirc, éljen! Másnap rájössz,
hogy egy pöcs, amitől háromhetes könny és Talenti fagyi-örvénybe
kerülsz, ami körülbelül tizenkétszer durvább, mint amikor egy olyan
pasival szakítottál, akivel évekig jártál. De aztán rájössz, hogy az egész
csak félreértés volt, hogy a dolgokat talán helyre lehet hozni, és…
elmész? Azt mondtad, ő még beszélni akart, és téged nyilván érdekel,
amit mondani akar. Akkor miért mentél el mégis, Sadie?
Hannah makulátlan, tárgyilagos, kedves szemébe bámulok, ami
nagyon jól megy a makulátlan, tárgyilagos, kedves hangjához, és azt
motyogom:
– Jobban szerettem, amikor Lapföldön voltál. Elvigyorodik.
– Én is, ezért próbálok visszajutni oda, de térjünk vissza a te
rettenetes kommunikációs képességeid megvitatásához.
– Nem olyan rosszak.
– Pff. De igen – közli Mara.
Rá is szúrós szemmel nézek. Hiszek a szúrós tekintetek
egyenlőségében.
– Tudod, mit? Elfogadom, hogy a kommunikációs képességeim
gyatrák, de nem szégyeníthet meg olyasvalaki, aki gyűrűt vásárol a
pasival, akire egyszer majdnem ráhívta a zsarukat, mert egy CVS-
nyugtát hagyott a szárítóban.
– Pff, dehogy mennek gyűrűt vásárolni – legyint elutasítóan
Hannah –, lefogadom, hogy valamilyen családi ereklyét kap.
– Nincsenek bátyjai? – kérdezem. – Valószínűleg már négy
esküvővel ezelőtt kifogytak az ereklyékből.
– Hát, persze. Talán lesz egy kis vásárlás. Szerinted fel fog hívni
minket valamelyik pláza Claire’s ékszerboltjából, hogy Mara milyen
gyűrűt szeretne?
– Úristen, tudjátok, mi van? Múlt héten olvastam valahol, hogy a
Costcóban árulnak eljegyzési gyűrűket… Ó, helló, Liam!
Mara barátja bejön a képbe, és megáll Mara mögött. Az elmúlt
néhány hétben nemhivatalos negyedikké vált a hívásainkban,
alkalmankénti sztárvendéggé, ha úgy tetszik, aki ciki doktoris
sztorikra vadászik Maráról, és kedvesen felajánlja, hogy kinyírja a
seggfej férfi kollégáinkat, amikor panaszkodunk. Tekintve, hogy úgy
ismertük meg, hogy Mara csapdákat akart elhelyezni a
fürdőszobájában, meglepően szórakoztató társaság.
– Komolyan, lányok? – kérdezi homlokráncolva, sötéten, karba tett
kézzel. – Claire’s? Costco?
Hannah-val mindketten felhördülünk.
– A Cotsco elképesztő!
– Igen, Liam. Mi bajod a Costcóval?
Liam a fejét csóválja felénk, csókot nyom Mara feje búbjára, és
kilép a képből. Be kell valljam, rajongok érte.
– Oké – mondja Mara – térjünk vissza a gyatra kommunikációs
képességeidhez!
A szememet forgatom.
– Még mindig haragszol Erikre? – kérdezi Hannah. – Mert hetekig
voltál szomorú, dühös és szomorúan dühös. Még akkor is, ha tudod,
hogy az indokaid nem voltak épp megalapozottak, úgy érzem, még
mindig nehéz elengedni. Talán ez a gond?
Arra gondolok, ahogy Erik keze a karomra kulcsolódott az
előcsarnokban. Arra, hogyan nézett rám, amikor a lift újraindult:
összpontosítva, erőteljesen, mintha az sem érdekelné, ha a világ a
szokásosnál kétszer gyorsabban forogna, ha a közelében lennék. Nem
engedem meg magamnak, hogy felidézzem, amit mondott, de az
emlék újra felszínre tör, ahogy nevetünk és a konyhájában állunk,
kínai maradékot eszünk, és nem nyomom el. Hetek óta először nem
úszik a megbánásban és az árulásban. Csak sajgón, szívbe markolóan
édes az együtt töltött éjszakánk emléke. Hogy Erik feltekerte a
termosztátot, amikor azt mondtam, hogy fázom, aztán nagy, meleg
kezével beborította a lábfejemet. Az érzés, hogy pont ott vagyok,
valaminek a peremén.
Nem hiszem, hogy mérges vagyok, már nem.
– Nem arról van szó – mondom.
– Oké. Szóval az a gond, hogy nem hiszel neki?
– Én… Nem. Hiszek. Nem hiszem, hogy Gianna szándékosan
hazudott nekem, de nem ismerte az összes tényt.
– Akkor mi a baj?
Nagyot nyelek, próbálok rájönni, hogy miért ólomnehéz a
gyomrom, miért émelygek a csalódottságtól és a félelemtől, amióta
É
csak megtudtam az igazságot. És aztán lesújt rám. Lesújt rám az
egyetlen dolog, amit nagyon próbáltam nem kimondani, és azt
mondom:
– Egyébként nem számít.
– Miért nem számít?
Lehunyom a szemem. Igen. Ez az. Ezért.
– Mert tönkretettem.
– Hogyan tetted tönkre?
Most, hogy nevén tudom nevezni, a szörnyű érzés egyre nő, savas
és keserű a torkomban.
– Nem fogom érdekelni. Megismert, és azt hitte, vicces vagyok,
hogy csomó minden közös bennünk, hogy nagyon kedvel, aztán én…
én úgy viselkedtem, mint egy teljesen irracionális, abszurd eszement,
letiltottam a számát, megvádoltam rohadt ipari kémkedéssel, és talán
tisztázni akarja a dolgokat, talán utálja, hogy szörnyű embernek
gondolom, de kizárt, hogy ott akarja folytatni, ahol abbahagytuk,
és… aaah! – A kezembe temetem az arcomat.
Elbasztam. Egyszerűen… elbasztam. És most ezzel a tudattal kell
együtt élnem. Egy olyan világban kell tovább élnem, ahol soha egy
férfi sem lesz Erik Nowakhoz hasonló. Soha egy férfi sem fog
megnevettetni, dalra fakasztani a testemet és a lelkemet a felháborító
véleményével a Galatasaray-ról; mindezt egyszerre.
– Jaj, édesem! – Mara oldalra billenti a fejét. – Ezt nem tudhatod.
– De igen. Valószínű.
– Nem az a lényeg. – Hannah közelebb hajol a képernyőhöz, míg
már csak a gyönyörű arcát és a sötét szemét látom. – Oké, szóval Erik
most már tudja, hogy néha rettenetesen képtelen vagy a
konfliktuskezelésre.
Felnyögök.
– Nagyon szeretném, ha érzelmileg erős lennék, hogy higgyek
neked.
– De nem. Azt mondom, hogy talán Erik úgy dönt, hogy szörnyű
barátnő leszel, aki túlreagál, és több vele a gond, mint amennyit
megér. Talán úgy dönt, hogy szidni akar téged a kapcsolati
subredditen. De ha kizárod úgy, ahogy három héttel ezelőtt tetted,
akkor helyette döntesz.
 Zavartan pislogok, hirtelen eszembe jut, miért mentem
mérnöknek.
A logaritmusos deriválás sokkal könnyebb, mint ez a kapcsolati
szarság.
– Hogy érted?
– Sadie, tudom, hogy nagyon kedveled ezt a pasit. Tudom, hogy
ha mégis úgy dönt, hogy nem akar az életében, az fájni fog, és ezért
kísértésbe estél, hogy megelőzésként kihátrálj, hogy védd magad. De
ha nem adsz neki legalább egy esélyt, hogy téged válasszon, biztosan
elveszíted.
Lassan bólintok, próbálok a torkomban lévő gombócon túl
gondolkodni. Hagyom, hogy a gondolat – ragadd meg, csak ragadd meg,
kérd, amit akarsz, légy bátor – lassan átszivárogjon rajtam. Emlékszem
Erikre. Emlékszem a köztünk fújdogáló szellőre a park padján, egy
elhagyatott járdán. Arra, ahogy a gyomrom beleremegett az
érzésekbe, amiket hordozott. Lehetőségeket. Talánt.
Ez az új boldog helyem, suttogta Erik a fülembe, amikor másodszor
szexeltünk azon az éjszakán. Aztán kisimította az izzadt hajamat a
homlokomból, én pedig felnéztem rá, és azt gondoltam: A szeme pont
olyan színű, mint az ég, amikor süt a nap. És mindig, mindig imádtam az
eget.
– Igazad van. Nagyon igazad van. El kell mennem hozzá. Hannah
elmosolyodik.
– Hát, igazából, mennyi is van New Yorkban, hajnali 1? Inkább
egy holnap reggeli telefonhívásra gondoltam. Tíz körül.
– Igen. Most rögtön el kell mennem hozzá.
– Ez pontosan az ellenkezője annak…
– Mennem kell. Szeretlek titeket!
Leteszem és felpattanok az ágyról, keresek egy dzsekit és a
telefonomat. Elkezdek Ubert hívni, csakhogy… francba. Tudom,
hogy Erik hol lakik, de a címét nem. Az ajtóhoz szaladok, egyszerre
keresem a kulcsomat és a lakásához legközelebbi pontot, amire
emlékszem. Hogy a fenébe írják, hogy…
– Sadie?
Felnézek. Erik áll a nyitott ajtómban. Erik teljes magas,
mosolytalan, Céges Thor pompájában. Ugyanaz a ruha van rajta,
mint amikor otthagytam, és egy könnyű dzseki. A keze a levegőben,
nyilván épp kopogni készült.
– Mész valahová?
– Nem. Igen. Nem. Én… – Lépek egyet hátra. Még egyet. Még
egyet. Erik ott marad, ahol van, és lángol az arcom. Hallucinálom őt?
Tényleg itt van Astoriában? A lakásomban? Hangos csattanást hallok,
és a kulcsaim a linóleumpadlón hevernek. Le kell dőlnöm szundítani
egyet. Le kell dőlnöm hetven évre.
– Tessék. – Erik lehajol, hogy felvegye a kulcsomat, egy pillanatra
megáll, hogy szemügyre vegye a focilabdás kulcstartómat, és felém
nyújtja. – Bejöhetek öt percre? Csak beszélni. Ha kényelmetlenül
érzed magad, a folyosó is jó…
– Nem. Nem, én… – A torkomat köszörülöm. – Bejöhetsz.
Rövid tétovázás. Aztán egy biccentés, belép, és becsukja maga
mögött az ajtót. De nem jön beljebb, megáll az ajtónál, és egyszerűen
azt mondja:
– Köszönöm.
Hozzád indultam, akarom mondani. Úton voltam, hogy sok-sok
zavaros dolgot mondjak. De a meglepetés, hogy látom, megdermeszti a
bátorságomat, és ahelyett, hogy rázúdítanám a szenvedélyes
beszédemet, amit a Jegyzetek alkalmazásba gépeltem volna az
Uberben, csak bámulok. Némán.
A kurva életbe, mi a baj velem…
– Tessék – mondja Erik, és egy telefont nyújt felém. Az ő telefonját.
Hm?
– Miért adod ezt nekem?
– Mert azt akarom, hogy nézd át! A kód 1111. Az arcára pillantok.
– 1111? Viccelsz?
– Igen, tudom. Ne mondj semmit! Felhorkanok.
– Azt nem kérheted tőlem. Erik felsóhajt.
– Jó. Egy megjegyzést tehetsz.
– Mi lenne, ha egy egy egy egy megjegyzést…
– Ez az. A megjegyzésed, elhasználtad. Most…
– Ne már, sokkal többet…
– …feloldanád a telefont, kérlek?
Vonakodva, de engedelmeskedem. Leginkább teljes zavaromban.
 – Kész.
Erik bólint.
– Ha az e-mail alkalmazásra kattintasz, megtalálod a munkahelyi
levelezésemet. A legtöbb üzenet szigorúan bizalmas, úgyhogy
megkérlek, hogy azokat ne olvasd el! De azt akarom, hogy keress rá a
vezetéknevedre!
– Miért tennék olyat?
– Mert minden ott van. Az e-mailek. Hogy elkérem a
disszertációdat. Hogy körbeküldöm a ProBldben, mint egy seggfej.
Néhány példa, hogy általánosságban beszélek az írásodról. Az
időpontoknak meg kell erősíteniük, amiket neked mondtam. –
Rámeredek. Szóhoz sem jutok. Aztán folytatja, és csak rosszabb lesz.
– Csak ez jutott eszembe, de ha van még bármi más, amit
megmutathatok, és segít megérteni, hogy Gianna rosszul értelmezett
dolgokat, szólj. Örömmel itt hagyom a telefonomat. Addig nézed át,
amíg akarod. Ha valaki hív, vagy ír, csak ne törődj vele!
A higgadt őszinteség, ahogy rám néz… Eltünteti az elutasítástól
való félelem maradékát, és hirtelen elegem lesz a rémült
baromságokból, amiket az agyam megpróbál megetetni velem.
Új tudás ébred bennem, és azonnal tudom, mit tegyek. Tudom,
hogyan csináljam. És azzal kezdődik, hogy erősen markolom a
telefont, közelebb lépek, és a dzsekije zsebébe csúsztatom. Hagyom,
hogy a kezem egy pillanatig bent maradjon, érzem Erik testének
melegét. A tiszta gyapjút. Nincs szösz, cukorkapapír vagy üres
ajakbalzsamos tubus.
Imádom. Szeretem ezt. A kezem be akar csusszanni ebbe a zsebbe
esős őszi délutánokon és cidris tavaszi reggeleken. A kezem be akar
költözni és itt élni, Eriké mellett.
De most egyelőre valami mást kell megtennem. Méghozzá azt,
hogy felé nyújtom a saját mobilomat. Szkeptikusan néz rám, aztán azt
mondom:
– A jelszavam 1930. Erik szája megrándul.
– Az első FIFA világbajnokság évszáma?
Felnevetek, mert… igen. Az összes ember közül ő tudja. És aztán
érzem, hogy elsírom magam, mert persze, hogy a világ összes embere
közül ő tudja.
 – Oldd fel, kérlek! – mondom szipogások között. Erik szeme tágra
nyílik, megriasztják a könnyeim, próbál közelebb jönni, és magához
húzni, de nem engedem neki. – Oldd fel a telefonomat, Erik! Kérlek!
Gyorsan beüti a számokat.
– Kész. Sadie, te…
– Menj a névjegyzékemhez! Keresd meg a tiedet! Az…
Megváltoztattam. Az igazi nevedre. – Nehéz, erős és hosszantartó
gyűlöletet érezni valaki iránt, aki cuki becenéven van elmentve a
mobilodban, ezt nem teszem hozzá, de a gondolatra könnyesen
felnevetek.
– Kész – Erik türelmetlennek hangzik. – Lehet…
– Oké. – Mély lélegzetet veszek. – Most kérlek, oldd fel a számod
tiltását!
Szünet. Aztán:
– Tessék?
– Letiltottam a számodat. Mert én… – Letörlöm az arcomat a
kézfejemmel, de újabb könnyek potyognak. – Mert nem tudtam
elviselni, hogy… Csak mert. De szerintem fel kellene oldanod! –
Megint szipogok. Hangosan. – Szóval, ha úgy döntenél, hogy nem
bánod, hogy néha teljesen eszement tudok lenni, és ha fel akarsz
hívni, és adni… annak, amit együtt csinálunk, egy esélyt, akkor
boldogan felvenném, és…
Érzem, hogy a testéhez húz, szorosan a mellkasához ölel, és
valószínűleg ragaszkodnom kéne ahhoz, hogy rendesen bocsánatot
kérjek, és részletes magyarázatot adjak mindenre, ami történt, de csak
hagyom, hogy hozzá simuljak. Érezzem az ismerős illatát. Amikor
hátrasimítja a hajamat, az ingébe temetem az arcomat, és elolvadok,
beborít a csend és a megkönnyebbülés.
– Szerintem egyszerűen pocsék egyéjszakás kaland vagyok –
mondom, eltompít a puha anyag.
– Nem volt egyéjszakás kalandunk, Sadie.
– Oké. Mármint nem tudom. Én soha…
– Nekem volt kettőnknek is elég, és még annál is több. – Erik
hátrahúzódik, hogy rám nézzen, és megismétli: – Nem egyéjszakás
kalandunk volt.
 Nem tudatosan döntök úgy, hogy megcsókolom. Csak
megtörténik. Az egyik pillanatban egymásra nézünk, a másikban már
nem. Erik íze olyan, mint önmaga és egy késő tavaszi New York-i
éjszaka. A tenyerébe fogja a fejemet, magához szorít, felnyög, lehajol,
hogy nekilökjön a falnak és belenyal a számba.
– Akkor rendben vagyunk? – kérdezi, amikor feljön levegőért.
Bólintani akarok, de elfelejtem, amikor lehajol egy újabb csókra,
ugyanolyan mélyre, mint az előző. Aztán eszébe jut a kérdése, és
megismétli: – Sadie? Rendben vagyunk?
Lehunyom a szemem, és beleharapok az alsó ajkába. Lágy, telt, és
eszembe jut, ahogy türelmesen ügyködött a lábam között.
Emlékszem, ahogy újra és újra elélveztem, a kéjre, ami olyan erős
volt, hogy fel sem tudtam fogni…
– Sadie. – Nem normális a légzése. Hátra lép egyet, mintha kellene
neki egy pillanat, hogy visszanyerje az önuralmát. – Rendben
vagyunk? Mert ha azt hiszed, hogy ez mégis egy egyéjszakás kaland,
akkor…
– Nem. Én… – Felnyúlok és megérintem az arcát. Most, amikor a
számra húzom a száját, a csókom lassú és gyengéd. – Nem. Rendben
vagyunk.
– Megígéred? – kérdezi az ajkamnál. Bólintok. És aztán, mert
fontosnak tűnik:
– Megígérem!
Mintha átkapcsolnának egy kapcsolót. Az egyik pillanatban Erik
kérdően néz rám, a másikban a kezünk egymáson van, én lehúzom a
farmerje cipzárját, ő a blúzomat gombolja. Egyre nő közöttünk a
forróság, amitől lázasan, ügyetlenül és túl lelkesen munkálkodunk.
Amikor lerángatom a farmerját és az alsóját, a farka kiugrik, úgy
duzzad és nedvedzik, hogy az biztosan fáj. Átfogom a kezemmel,
egyszer-kétszer le-fel húzom rajta, és Erik halk torokhangon felnyög.
Aztán elhúzódik, a falhoz szorítja a csuklómat, és nekiesik a
bugyimnak.
Az ujjai becsusszannak az alsóneműm gumija alá, és amikor az
ujjpercei súrolják a nyirkos anyagot, nagyon nehéz nem annyira
széttárni a lábamat, amennyire csak lehet.
 – Lila – mondja rekedten, amikor a nadrágom elterül a bokám
körül. – Végre.
– Ma pitchem volt. Tegnap – pontosítok, és segítek neki
megszabadulni a topomtól.
– Egyébként – mondja érdes hangon – legutóbb nálam hagytad a
melltartódat. – Végigsimítja annak a vonalát, ami rajtam van, de nem
veszi le. Helyette a mellem íve alá húzza a csipkekosarakat. Amikor a
szabaddá tett mellbimbóim ponttá keményednek, mindketten
fuldokló, ziháló hangokat hallatunk.
– Me-megtarthatod.
– Jó.
– Jó?
A hüvelykujja ide-oda mozog a mellbimbómon.
– Nincs igazán… tiszta állapotban. Elfúlva felnevetek.
– Miért? Használtad?
Nem válaszol. Helyette felemel, a lábaim a csípőjére fonódnak,
nekiszegez a falnak az ajtó mellett, bár pár méterre van egy ágy, egy
kanapé, tucatnyi bútordarab, aztán hirtelen megáll.
– Te… Csapdában érzed magad? Ez…
– Nem, ez jó. Tökéletes. Kérlek, csak…
Az ujjait beakasztja a bugyim középső részébe, gyorsan félretolja,
megpróbálkozik egy-két szöggel, amik nem működhetnek, aztán
eligazít, úgy billent, mintha nem lennék nagyobb egy babánál, és
harmadik próbálkozásra egyszerűen…
Becsusszan. A nyomás hatalmas, feszít és éget, ismerős és
kérlelhetetlen és jó, és csak arra tudok gondolni, hogy mennyire
hiányzott, az éles érzés, hogy valami túl nagy, aminek valahogy
belém kell férnie, ahogy Erik azt motyogja: bocs, kérlek, még, mindjárt.
– Hiányoztál! – suttogja a halántékomba, amikor teljesen elmerült,
úgy hangzik, mint aki nagyon erőlködik. – Csak huszonnégy órája
ismertelek, de még életemben nem hiányzott ennyire senki.
Nyögök. Kínos, nyivákoló hang, ami nem jöhetett az én számból.
– Csak a rend kedvéért – annyira tele érzem magam, hogy alig
tudok beszélni. – Úgy gondoltam, hogy a szex jó volt. – Ez enyhe
kifejezés. De most fizikailag csak erre vagyok képes.
 – Igen? – Belém harap a nyakam és a vállam között; nem olyan
erővel, hogy felsértse a bőrömet, de eléggé ahhoz, hogy elárulja, hogy
nem teljesen ura magának. Ez az együtt töltött éjszakánkra
emlékeztet, ahogy egy helyben tartott a lökéseihez, ahogy egyszerre
éreztem magam nagyhatalmúnak és kiszolgáltatottnak. – Az jó. Mert
másra sem bírok gondolni. – Megmozdul bennem. Egyszer, kétszer.
Még egyszer, kicsit túl erősen, de tökéletes. A homloka a
homlokomhoz nyomódik, és belezihál a számba. – Három hét, és csak
rád tudtam gondolni.
Kevesebb mint egy tucat lökésig tart. A szája a fülem mellett van,
azt mondja, milyen gyönyörű vagyok, hogy minden porcikámat
érezni akarja, hogy minden nap minden órájának minden percében
képes lenne szexelni velem. A lüktetés egyre nő bennem, elveszi az
eszem, és a vállába markolok, amikor az orgazmus végigrobban a
testemen és kiüríti az agyamat. Erik, mondom hangtalanul a hajába.
Erik, Erik, Erik. Nem mozdul, míg végigcseng bennem, szinte néma
mordulás szakad fel a torkából, a karja szinte vibrál a feszültségtől.
Aztán, amikor majdnem a végére érek, megkérdezi:
– Én… Basszus, húzzam ki?
– Ne! – zihálom. – Én… Rendben vagyunk. Bogyó.
Elélvez bennem, mielőtt még elhallgatnék, a gyönyöre hangjait a
torkom bőrébe rejti.
Utána így maradunk. Erik megtart, mintha tudná, hogy nem
tudnék megállni a lábamon, ha elengedne, és egy hosszú pillanatig
csókol. Szemérmes puszik, ahol csak ér, hosszú nyalások felfelé a
nyakamon, gyengéd harapások, amiktől mocorgok és kuncogok a
karjaiban. Azt akarom, hogy ez a pillanat soha, de soha ne érjen
véget. Le akarom festeni, bekereteztetni, és kitenni a falra – erre a
falra –, becsben tartani, csinálni még millió ilyet, és…
– Sadie? – Erik hangja a szokásosnál is mélyebb. Boldog vagyok,
ernyedt és laza.
– Igen?
– Megvan még a hörcsögöd?
– Tengerimalacom.
– Egykutya. Még megvan?
– Aha. – Várok. – Miért?
 – Csak biztos akarok lenni benne, hogy nem egy óriási patkány
próbálja megenni a farmeremet.
Lenézek a válla fellett, és hetek óta először kitör belőlem a nevetés.
 Epilógus

Egy hónappal később

Oké – mondom határozottan. Először megnézem a

mesterművemet és a kemény munkám maradványait, aztán
hangosabban megismétlem: – Oké, kész vagyok! Készülj, hogy le fog
esni az állad!
Erik kábé öt másodperccel később jelenik meg a konyhaajtóban,
álmosnak és ellazultnak látszik, jóképű a Hanes pólójában és a kockás
pizsamanadrágjában. – Tésztás az orrod – jegyzi meg, aztán
előrehajol, hogy lecsókolja. Aztán leül velem szemben a konyhasziget
túloldalára.
– Oké. Az igazság pillanata. – Felé csúsztatok egy kis
porcelántányért.
Egy croissant van rajta… sok-sok munka gyümölcse.
Nagyon… sok… munka.
– Jól néz ki.
– Köszönöm. – Fülig ér a szám. – Én csináltam.
– Látom. – Erik halvány mosollyal méri fel, hogy a konyhája
háromnegyedét liszt borítja.
– Úgy tűnik, a kulináris zsenialitásom kicsit kaotikus. Gyere,
kóstold meg!
Hatalmas kezébe veszi a croissant-t és beleharap. Rágja egy, két,
három, négy, öt másodpercig, és valószínűleg adnom kellene neki
még egy kis időt, de egyszerűen alig várom, hogy megkérdezzem:
– Ízlik? Jó?
Rágja még egy kicsit.
– Elképesztő? Fantasztikus? Isteni? További rágás.
– Ehető?
A rágás abbamarad. Erik visszateszi a croissant-t az asztalra, és
nyel egyet. Látható nehézséggel. Aztán az egészet leöblíti egy korty
kávéval.
– Nos? – kérdezem.
– Ez…
– Nem lehet rossz.
Csönd.
– Ugye?
Elgondolkodva oldalra billenti a fejét.
– Előfordulhat, hogy összekeverted a sót és a cukrot?
– Nem! Én… Rosszabb, mint Faye-é? – Erik elgondolkodik. Csak
erre a válaszra van szükségem. – Utállak!
– Van egy kis… ecetes utóíze? Talán azt tettél bele víz helyett?
– Micsoda? – A homlokomat ráncolom. – Szerintem te vagy a
gond.
Szerintem egyszerűen nem szereted a croissant-t.
Erik vállat von.
– Aha, talán én vagyok az oka.
Macska felugrik a konyhaszigetre. Óvatosan kikerüli a bögréinket,
és kíváncsi pofival megszaglássza Erik croissant-ját.
– Jaj, haver, ne! – suttogja Erik. – Azt nem akarod. – Macska
óvatosan megnyalja. Aztán felém fordul, hogy szörnyülködő, elárult
arccal rám nézzen.
Erik meg sem próbál nem nevetni.
– Utállak! – Lehunyom a szemem, csendben gyilkosságot,
pusztítást tervezgetek, és sok vad bosszútervet. Összeszabdalom a
mezeit. Szójaszószt öntök a csokis tejébe. A következő tíz éjszakán az
enyém lesz az ágytakaró. – Utállak! – ismétlem. – Annyira, de annyira
utállak!
– Nem. – Amikor kinyitom a szemem, Erik mosolya meleg és lágy.
– Nem hiszem, Sadie.
Fagypont alatt
 Shepnek és Celiának

Még mindig jegesmedve nélkül, de sok szeretettel

 Prológus

Spitzbergák, Norvégia
Jelen

Egy óceánról álmodom.

De nem a Jeges-tengerről, vagyis az Északi-sarki-óceánról. Nem
arról, ami itt van Norvégiában, ahol az összetömörült, tajtékos
hullámok szüntelenül nekicsapódnak a Spitzbergák partjainak. Talán
kicsit igazságtalan ez tőlem: a Barents-tenger tökéletesen érdemes rá,
hogy álmodjanak róla. Ahogy az úszó jéghegyei és a barátságtalan,
állandóan fagyos partjai is. Körülöttem nincs semmi más, csak
erőteljes, azúrkék szépség, és ha ezen a helyen halok meg egyedül,
reszketve, tele zúzódásokkal és baromira éhesen… hát, nincs okom
panaszra.
Végtére is mindig a kék volt a kedvenc színem.
És mégis, úgy tűnik, az álmaim nem értenek egyet velem. Itt
fekszem félig éber, félig öntudatlan állapotban. Érzem, ahogy a
testem értékes fokonként veszít a hőjéből. Nézem, ahogy a reggeli
ultraibolya fény bejut a gleccserhasadékba, ahol órákkal ezelőtt
csapdába estem, és az egyetlen óceán, amiről álmodni tudok, az az,
amelyik a Marson van.
– Dr. Arroyo? Hall engem?
Mármint, ez az egész szinte nevetséges. A NASA kutatója vagyok.
Űrmérnöki doktori címem van, és több publikációm is megjelent az
űrgeológia témájában. Az agyam egyfolytában egy kusza kavalkádja
a kósza gondolatoknak a hatalmas vulkanizmusról, a
kristályfolyadék-dinamikáról, és hogy pontosan milyen sugárzás
elleni felszerelésre lenne szükség, hogy megalapíthassunk egy
közepes méretű emberi kolóniát a Kepler-452b-n. Esküszöm, nem
önteltségből mondom, hogy mindent tudok, amit a Marsról tudni
lehet. Beleértve azt is, hogy nincsenek rajta óceánok, és a gondolat,
hogy valaha voltak, nagyon ellentmondásos a kutatók között.
Szóval igen. A halálközeli álmaim nevetségesek és tudományosan
pontatlanok. Nevetnék rajta, de kificamodott a bokám, és körülbelül
három méterrel a felszín alatt vagyok. Úgy tűnik, jobb, ha
tartalékolom az energiámat arra, ami jön. Igazán sosem hittem a
túlvilágban, de ki tudja? Jobb, ha nem teszem meg a tétjeimet.
– Dr. Arroyo, veszi az adást?
A gond az, hogy hívogat engem ez a nemlétező óceán a Marson.
Érzem a vonzását mélyen a hasamban, és felmelegít még itt is, a világ
fagyos csücskében. A türkizszínű víz és a rozsdás árnyalatú
partvonalak körülbelül 200 millió kilométerre vannak onnan, ahol
meg fogok halni, és el fogok rohadni, de nem tudok szabadulni az
érzéstől, hogy közelebb akar tudni magához. Létezik egy óceán,
szurdokok hálózata, egy egész hatalmas bolygó tele vas-oxiddal, és
mind szólítanak engem. Azt kérik, hogy adjam fel. Adjam meg
magam. Engedjem el.
– Dr. Arroyo!
És aztán ott vannak a hangok. Random, valószínűtlen hangok a
múltamból. Jó, oké: egy hang. Mindig ugyanaz: mély, zengő,
felismerhető akcentus nélkül és jól artikulált mássalhangzókkal. De
meg kell mondjam, nem igazán bánom. Nem tudom biztosan, hogy
az agyam miért döntött úgy, hogy rám zúdítja épp most, tekintve,
hogy olyasvalakié, aki nem igazán kedvel – olyasvalakié, akit én talán
még kevésbé kedvelek –, de elég jó hang. Csillagos ötös. Megéri
hallgatni a halál küszöbén. Bár Ian Floyd eleve nem akarta, hogy
eljöjjek a Spitzbergákra. Bár, amikor legutoljára együtt voltunk,
makacs volt, kegyetlen és észszerűtlen, és most úgy hangzik…
– Hannah.
Közel van. Ez tényleg Ian Floyd? Aki közelinek hangzik?
Lehetetlen. Az agyam hülyére fagyott. Nekem tényleg tuti végem.
Eljött az időm, közel a vég, és…
– Hannah! Jövök érted.
A szemeim felpattannak. Már nem álmodom.
 Egy

Johnson Űrközpont, Houston, Texas

Egy évvel korábban

A legelső napomon a NASA-nál, valamikor a HR bevezető

beszélgetése és az elektromágneses kompatibilitási tanulmányok
épületének bejárása között egy túlbuzgó, újonnan felvett mérnök a
többiekhez fordul, és megkérdezi:
– Nem érzitek, hogy az egész életetek ehhez a pillanathoz
vezetett?
Hogy az volt megírva, hogy itt legyetek?
Buzgómócsingon kívül tizennégyen kezdünk ma. Tizennégyen,
akiket frissen a top öt doktori programból, neves gyakornoki
programokból és CV-ket felturbózó ipari állásokból vettek fel azért,
hogy még vonzóbbnak tűnjenek a NASA toborzásának következő
körében. Tizennégyen vagyunk, és az a tizenhárom ember, aki nem
én vagyok, mind lelkesen bólogat.
– Mindig is tudtam, hogy a NASA-nál fogok kikötni, kábé ötéves
korom óta – mondja egy szégyenlősnek látszó lány. Egész délelőtt
mellettem volt, gondolom azért, mert csak mi vagyunk „nem-pasik”
a csapatban. Meg kell mondjam, nem bánom túlságosan. Talán mert
ő számítástechnikai-, én pedig űrmérnök vagyok, vagyis jó eséllyel
nem sokszor fogom látni a mai nap után. A neve Alexis, és NASA-
nyakláncot visel egy NASA-póló fölött, ami csak alig fedi a NASA-
tetkót a felkarján. – Lefogadom, hogy veled is ez a helyzet, Hannah –
teszi hozzá, és rámosolygok, mert Sadie és Mara ragaszkodtak hozzá,
hogy ne a „flegma dög” énemet adjam most, hogy más időzónákban
élünk. Meggyőződésük, hogy új barátokat kell szereznem, és
vonakodva beleegyeztem, hogy erőfeszítéseket fogok tenni, csak
hogy befogják. Úgyhogy úgy biccentek Alexis felé, mintha pontosan
tudnám, mire céloz, miközben magamban azt gondolom: nem igazán.
 Amikor az emberek megtudják, hogy doktori címem van,
hajlamosak feltételezni, hogy mindig tudás által hajtott gyerek
voltam. Hogy egész életemben hasítottam az iskolában, miközben
folyamatosan túl akartam teljesíteni. Hogy olyan jól teljesítettem
diákként, hogy úgy döntöttem, maradok még, ahelyett, hogy
villámgyorsan megszabadulnék a házi feladat és a véget nem érő
vizsgákra való magolással töltött éjszakák béklyóitól. Az emberek
feltételeznek, és legtöbbször hagyom, hogy azt higgyék, amit
akarnak. Azzal törődni, hogy mások mit gondolnak, nagy meló, és –
néhány kivételtől eltekintve – nem nagyon rajongok a munkáért.
Az igazság ennek épp az ellenkezője. Első látásra utáltam az
iskolát, aminek az lett az egyenes következménye, hogy az iskola
utálta azt a dacos, közömbös gyereket, aki akkoriban voltam. Első
osztályban nem voltam hajlandó megtanulni, hogyan írjam le a
nevemet, bár a Hannah csak három betű kétszer megismételve. Az
általános iskola vége felé iskolai rekordot állítottam fel a „legtöbb
egymást követő napot büntetésben töltött” versenyben; ez történik,
ha úgy döntesz, hogy állást foglalsz, és egyik órára sem csinálsz házi
feladatot, mert túl unalmasak, túl nehezek, túl feleslegesek, vagy
mindez egyszerre. A középiskolában második végére alig vártam,
hogy elballagjak, és mindent magam mögött hagyjak az iskolából: a
könyveket, a tanárokat, a jegyeket, a klikkeket. Mindent. Nem igazán
volt tervem azutánra, csak hogy hátrahagyom a mostot.
Egész életemben azt éreztem, hogy soha nem leszek elég.
Viszonylag hamar elfogadtam, hogy sosem leszek olyan jó, olyan
okos, olyan szerethető, annyira vágyott, mint a tökéletes bátyám és a
hibátlan nővérem, és több kudarcba fulladt kísérlet után, hogy
felérjek hozzájuk, egyszerűen úgy döntöttem, hogy nem
próbálkozom tovább. Többé nem is érdekel. Tinédzserkoromra
egyszerűen csak azt akartam…
Nos, a mai napig nem tudom biztosan, hogy mit akartam tizenöt
évesen. Hogy a szüleim ne akadjanak ki a hiányosságaimon, talán.
Hogy a szüleim ne kérdezzék meg tőlem többé, hogyan lehetek a
testvére két mindenben szuper búcsúbeszéd-mondónak. Azt
akartam, hogy ne érezzem úgy, mintha a saját céltalanságomban
rohadnék, és azt akartam, hogy ne forogjon folyton a fejem. Zavart
voltam, ellentmondásos, és visszatekintve pocsék volt tinédzserként a
közelemben lenni. Bocs, Anya, Apa és a világ többi része! Nincs
harag, ugye?
Szóval eléggé elveszett gyerek voltam. Egészen addig, amíg Brian
McDonald, egy harmadikos úgy nem gondolta, hogy ha azzal hív el a
bálba, hogy: „a szemed olyan kék, mint a naplemente a Marson”,
akkor talán igent mondok.
Csak mondom, hogy ez szörnyű szöveg. Nem ajánlom. Ritkán
használandó. Egyáltalán nem használandó, főleg akkor nem, ha –
mint én – az illető, akit fel akarsz szedni, barna szemű, és ezzel
teljesen tisztában van. De, ami tagadhatatlan mélypont volt a flörtölés
történetében, a végén – ha megbocsátasz egy nagyon önző metaforát
– egyfajta üstökösnek bizonyult, berobbant az életembe, és
megváltoztatta a röppályáját.
Az elkövetkező években megtudtam, hogy minden NASA-
kollégámnak megvan a maga eredettörténete. A saját űrkőzetük, ami
megváltoztatta a létezésük útját, és arra sarkallta őket, hogy
mérnökök, fizikusok, biológusok, űrhajósok legyenek. Általában egy
általános iskolás osztálykirándulás a Kennedy Űrközpontba. Egy
Carl Sagan könyv a karácsonyfa alatt. Egy különösen inspiráló tanár
egy nyári táborban. A találkozásom Brian McDonalddal szintén ide
tartozik, csak egy olyan pasi a szereplője, aki (állítólag) úgy folytatta,
hogy incel lapokat üzemeltetett a Redditen, amitől egy hangyányit
bénább a dolog.
Azok, akik az űr megszállottjai, két határozott táborba
tömörülnek. Az egyikbe tartoznak azok, akik el akarnak jutni az űrbe,
vágynak a nulla gravitációra, az űrruhákra, és hogy a saját
újrahasznosított vizeletüket igyák. A másikba olyanok, mint én: mi
azt akarjuk – gyakran attól a ponttól, amikor a frontális lebenyünk
még nem volt elég fejlett, és úgy gondoltuk, a balettcipő divatos
választás –, hogy tudjunk az űrről. Kezdetben egyszerű dolgokat:
miből áll? Hol ér véget? A csillagok miért nem esnek le és vágnak
minket fejbe? Aztán, amikor már eleget olvastunk, jönnek a nagy
témák: sötét anyag. Multiverzum. Fekete lyukak. Ekkor jövünk rá,
hogy mennyire keveset tudunk erről a hatalmas valamiről, aminek a
része vagyunk. Amikor azon kezdünk gondolkodni, hogy
segíthetünk-e új ismereteket szerezni.
És így kötünk ki a NASA-nál.
Szóval vissza Brian McDonaldhoz. Nem vele mentem a bálba.
(Egyáltalán nem mentem el a bálba, mert nem igazán volt az én
világom, és még ha az is lett volna, szobafogságot kaptam, mert
egyest kaptam az angol félévi dolgozatomra, és még ha nem is lett
volna így, kapja be Brian McDonald és a rosszul kiválasztott
szövege!) Viszont valami megragadt bennem az egészből. Miért lenne
egy naplemente kék? Ráadásul egy vörös bolygón? Olyasminek tűnt,
amit érdemes tudni. Úgyhogy az estét a szobámban töltöttem,
rágugliztam a porrészecskékre a Mars légkörében. A hét végére lett
könyvtári olvasójegyem, és befaltam három könyvet. A hónap végére
kalkulust tanultam, hogy megértsem az olyan fogalmakat, mint az
erőlökés és a harmonikus sor. Az év végére lett egy célom. Homályos,
zavaros, még nem teljesen meghatározott, de attól még cél.
Életemben először.
A fárasztó részletek nagy részétől megkíméllek, de a középiskola
további részében keményen güriztem, hogy orvosoljam azt, hogy az
előző évtizedben nem güriztem keményen. Csak képzelj el egy
edzésmontázst a ’80-as évekből, de hóban futás és újrahasznosított
seprűnyéllel fekvőtámaszozás helyett én a könyveket és a Youtube-
előadásokat nyomtam keményen. És tényleg kemény munka volt:
attól, hogy meg akartam érteni az olyan fogalmakat, mint a H-R
diagramok, a szinodikus periódusok vagy a syzygy, még nem lett
könnyebb felfogni őket. Korábban soha nem próbáltam igazán. De
zsenge tizenhat éves koromban szembe találtam magam azzal az
elviselhetetlen zűrzavarral, ami azzal jár, hogy megteszel minden
tőled telhetőt, és rájössz, hogy az néha egyszerűen nem elég.
Bármennyire is fáj kimondanom, nincs 130-as IQ-m. Hogy tényleg
értsem a könyveket, amiket el akartam olvasni, át kellett néznem
ugyanazokat a fogalmakat újra és újra és rohadtul újra. Kezdetben az
a lelkesedés vitt előre, hogy új! dolgokra! jövök rá!, de egy idő után a
motivációm apadni kezdett, és elkezdtem azon tűnődni, hogy
egyáltalán mit csinálok. Egy rakás nagyon alap tudományos dolgot
tanultam, hogy továbbléphessek a haladóbb tudományos cuccokra,
és egy nap majd tényleg tudjam az összes tudományos cuccot a
Marsról és… aztán mi lesz? Menjek a Jeopardyba, és válasszam az űr
témakört 500 pontért? Nem igazán tűnt úgy, hogy megérné. Aztán
eljött 2012 augusztusa.
Amikor a Curiosity marsjáró megközelítette a bolygó légkörét,
hajnali 1-ig fent maradtam. Benyakaltam két üveg Diet Coke-ot,
mogyorót ettem, hogy szerencsét hozzon, és amikor a leszállási
manőver kezdetét vette, addig harapdáltam az ajkamat, amíg
kiserkent a vérem. Amint biztonságban leérkezett, sikoltoztam,
nevettem, sírtam, aztán egy hét szobafogságot kaptam, amiért az
egész házat felvertem azon az éjszakán, amiután másnap a bátyám
elindult a Békehadtestbe, de nem érdekelt.
Az ezt követő hónapokban faltam minden kis hírmorzsát, amit a
NASA kiadott a Curiosity küldetésével kapcsolatban, és miközben
azon tűnődtem, ki áll a Gale-kráterről készült képek, a nyers adatok
értelmezése és az Aeolis Palus molekuláris összetételéről szóló
jelentések mögött, a homályos, meghatározatlan tervem kezdett
kikristályosodni.
NASA.
A NASA-nál a helyem.
A harmadik és a negyedik év közötti nyáron találtam egy rangsort
a 100 legjobb mérnöki programról az Egyesült Államokban, és úgy
döntöttem, jelentkezem a legjobb húszba.
– Valószínűleg szélesítened kéne a kört. Tegyél hozzá még
néhányat a biztonság kedvéért! – mondta a tanácsadóm. – Mármint a
SAT vizsgáid nagyon jók, és a GPA-d sokat fejlődött, de van egy
csomó – torokköszörülésre használt hosszú szünet – tanulmányi
figyelmeztetés az aktádban.
Ezen egy pillanatig elgondolkodtam. Ki gondolta volna, hogy
annak, hogy egy kis bajkeverő voltam az életem első másfél
évtizedében, hosszantartó következményei lesznek? Én nem.
– Oké. Jó. Legyen a top harmincöt!
Mint kiderült, nem volt rá szükség. Felvettek egy rakás
(dobpergést kérek)… egész pontosan egy iskolába a top húszból.
Igazi bajnok, mi? Nem tudom, hogy rosszul iktatták-e a felvételimet,
rossz helyre rakták a beküldött írásaim felét, vagy agyfagyásuk volt,
amely során az egész felvételi iroda átmenetileg elfelejtette, hogy
elvileg hogyan néz ki egy ígéretes diák. Befizettem az előleget, és
körülbelül negyvenöt másodperccel azután, hogy megkaptam a
levelet, megmondtam a Georgia Technek, hogy jövök.
Nem volt visszaút.
Úgyhogy Atlantába költöztem, és mindent beleadtam. Olyan fő- és
mellékszakokat választottam, amelyekről tudtam, hogy a NASA látni
akarja majd a CV-mben. Szövetségi gyakornoki helyeket kaptam.
Elég keményen tanultam ahhoz, hogy hasítsak a teszteken,
elvégeztem a gyakorlatot, felvételiztem a doktori iskolába, megírtam
a disszertációt. Amikor visszatekintek az elmúlt tíz évre, csak az
iskola, a munka és az iskolai munka az, ami kiemelkedik belőlük;
fontos kivétel, hogy találkoztam Sadie-vel és Marával, és vonakodva
figyeltem, hogy helyet csinálnak maguknak a szívemben. Úristen,
annyi helyet foglalnak!
– Mintha az űr lenne az egész személyiséged – mondta az a lány,
akivel laza kapcsolatban voltam szinte az alapszak teljes
másodévében. Ez azután történt, hogy elmagyaráztam, hogy nem,
kösz, én nem akarok elmenni, hogy megismerjem a barátait,
mégpedig egy Kalpana Chawláról szóló előadás miatt, amire el
akartam menni. – Érdekel valami más is? – kérdezte. Hozzávágtam
egy gyors „nem”-et, búcsút intettem, és nem lepődtem meg
túlságosan, amikor a következő héten nem válaszolt, amikor
felajánlottam, hogy találkozzunk. Végtére is nem tudtam megadni
neki, amire vágyott.
– Neked ennyi tényleg elég? Hogy csak szexelsz velem, amikor
úgy tartja kedved, és máskor levegőnek nézel? – kérdezte a srác,
akivel lefeküdtem a PhD utolsó szemeszterében. – Úgy tűnsz, mint
aki… nem is tudom. Érzelmileg rendkívül elérhetetlen. – Szerintem
igaza lehetett, mert alig egy év telt el, és nem igazán emlékszem az
arcára.
Pontosan egy évtizeddel azután, hogy Brian McDonald elnézte a
szemem színét, jelentkeztem egy pozícióra a NASA-nál. Behívtak
interjúra, aztán állásajánlatot kaptam, most meg itt vagyok. De a
többi új munkatárssal ellentétben én nem érzem úgy, hogy a Mars és
én mindig egymásnak lettünk volna teremtve. Nem volt se garancia,
sem a sors láthatatlan fonala, ami ehhez a munkához kötött volna, és
biztos vagyok benne, hogy csupán brutális erőbefektetéssel jutottam
ide. De számít ez?
Nem. Cseppet sem.
Úgyhogy megfordulok, hogy Alexisre nézzek. Most a NASA-
nyaklánca, a pólója, a tetkója őszinte mosolyt csal elő belőlem.
Hosszú volt az út idáig. Az úti cél sosem volt biztos, de
megérkeztem, és rám nem jellemző módon őszintén, elégedetten
boldog vagyok.
– Mintha otthon lennék – mondom, és ahogy lelkesen bólogat, az
mélyen legbelül megremegteti a mellkasomat.
A történelem egy pontján a Marskutató Program minden tagjának
volt első napja a NASA-nál. Pontosan itt álltak, ahol most én.
Megadták a banki adataikat a fizetéshez, nem túl hízelgő képet
csináltak a kitűzőikhez, kezet ráztak a HR-essel. Panaszkodtak
Houston időjárására, szörnyű kávét vettek a menzán, a szemüket
forgatták azokra a látogatókra, akik turistáskodtak, hagyták, hogy a
Saturn V rakétától elakadjon a lélegzetük. A Marskutató Program
minden egyes tagja ezt tette, pont, ahogy én is fogom.
Belépek a konferenciaterembe, ahol valami menő NASA-s
nagykutya fog beszélni velünk, megnézem a kilátást az ablakból a
Johnson Űrközpontra és olyan tárgyak maradványaira, amelyeket
egyszer kilőttek a csillagok közé, és úgy érzem, ennek a helynek
minden négyzetcentije izgalmas, lenyűgöző, felvillanyozó, bódító.
Tökéletes.
Aztán megfordulok. És persze azt az embert látom, akit a
legkevésbé akartam.
 Kettő

Caltech kampusz, Pasadena, Kalifornia

Öt évvel és hat hónappal korábban

A doktori első szemeszterét fejezem be, amikor először találkozom

Ian Floyddal, és Helena Harding tehet róla.
Dr. Harding sok minden: a barátnőm, Mara témavezetője, a
huszonegyedik század egyik legünnepeltebb környezettudósa,
általában zsémbes emberi lény, és végül, de nem utolsó sorban a
vízmérnök tanárom.
Ez egy – legyünk őszinték – minden szempontból pocsék óra:
kötelező, a tudományos, szakmai vagy személyes érdeklődésem
szempontjából lényegtelen, és nagyban a hidrológiai körforgás
csomópontjaira és a városi csapadék-csatornarendszerek tervezésére
koncentrál. Legtöbbször azzal töltöm az órát, hogy azt kívánom, bár
bárhol máshol lennék: a sorban a Közlekedési Hatóságnál, a piacon
varázsbab vásárlása közben, analitikus transzszonikus és
szuperszonikus aerodinamika órán. A legminimálisabb
erőbefektetést teszem meg, hogy megkapjam a B mínuszt – ami a
doktori iskola igazságtalan csalása: a minimum jegy a teljesítéshez –
az órák harmadik vagy negyedik hetéig, amikor dr. Harding bedob
egy új, kegyetlen feladatot, aminek rohadtul semmi köze a vízhez.
– Találjanak valakit, akinek olyan mérnöki munkája van, amilyet
önök szeretnének a PhD után, és készítsenek vele egy kötetlen
interjút! – közli velünk. – Aztán írjanak róla egy beadandót. A
határidő a szemeszter vége. Ne jöjjenek emiatt rinyálni a
fogadóórámra, mert hívni fogom a biztonságiakat, hogy kikísérjék
önöket! – Olyan érzésem van, hogy engem néz, miközben ezt
mondja. Valószínűleg csak a rossz lelkiismeretem az oka.
– Őszintén, én meg fogom kérdezni Helenát, hogy készíthetek-e
interjút vele. De ha akarod, azt hiszem, van egy unokatestvérem vagy
ilyesmi a NASA sugárhajtású laborjában (JPL) – mondja aznap
később Mara fesztelenül, amikor a Beckman előadóterem előtti
lépcsőn ülünk, és gyorsan megebédelünk, mielőtt visszamennénk a
laborjainkba.
Nem mondanám, hogy közel állunk egymáshoz, de úgy
döntöttem, hogy kedvelem. Nagyon. A doktori iskolához való
hozzáállásom az enyhe változata a nem azért jöttem ide, hogy
barátkozzak-nak. Nem érzem, hogy versenyeznék a program többi
résztvevőjével, de nem is nagyon veszek részt semmiben, ami nem
kapcsolódik a repülési laborban végzett munkámhoz, beleértve azt is,
hogy megismerkedjek más diákokkal vagy… megtanuljam a nevüket.
Egész biztos vagyok benne, hogy az érdeklődés hiánya lerí rólam, de
Mara vagy nem vette az adást, vagy boldogan figyelmen kívül
hagyja. Sadie-vel az első néhány napban egymásra találtak, és aztán –
olyan okokból, amiket nem egészen értek – úgy döntött, hogy
megtalál engem.
Ezért ül mellettem Mara, és mesél a kapcsolatairól a JPL-ben.
– Egy unokatestvér vagy ilyesmi? – kérdezem kíváncsian. Kicsit
neccesnek hangzik. – Azt hiszed?
– Aha, nem vagyok benne biztos. – Vállat von, és tovább eszi a
Tupperware doboznyi brokkolit, egy almát és kábé két tonna sajtos
kekszet. – Nem igazán tudok róla sokat. A szülei elváltak, aztán a
családtagjaim összevesztek, és nem beszéltek többé egymással. Volt
egy csomó elsőrangú Floyd diszfunkcionalitás, úgyhogy igazából
évek óta nem beszéltem vele. De egy másik unokatestvéremtől
hallottam, hogy dolgozott azon az izén, ami landolt a Marson, még
amikor gimisek voltunk. Valahogy úgy hívták, hogy… Contingency
vagy Carpentry vagy Crudity…
– A Curiosity marsjáró?
– Igen! Talán…
Leteszem a szendvicsemet. Lenyelem a falatot. A torkomat
köszörülöm.
– Az unokatestvéred vagy ilyesmi benne volt a Curiosity marsjáró
csapatában.
– Asszem. A dátumok stimmelnek? Talán valamilyen nyári
gyakorlat volt? De őszintén, lehet, hogy csak Floyd-családi legenda.
Van egy nagynéném, aki váltig állítja, hogy rokonságban állunk a
finn királyi családdal, de a Wikipédia szerint nincs finn királyi család.
Szóval… – Vállat von, és újabb adag sajtos kekszet töm a szájába. –
De szeretnéd, hogy körbekérdezzek? A feladathoz?
Bólintok. És kábé egy hónapig nem is gondolok erre többet.
Addigra – olyan módszerekkel, amelyeket a mai napig nem fejtettem
meg, Marának és Sadie-nek sikerült beférkőzniük a szívembe, így
rávettek, hogy változtassak a korábbi nem azért jöttem, hogy
barátkozzak hozzáállásomon, amiből az lett, hogy: nem azért jöttem ide,
hogy barátkozzak, de ha bántod a fura, sajtos kekszes barátnőmet vagy a
másik fura, focis barátnőmet, addig foglak ólomcsővel gyepálni téged, hogy
életed végéig vért fogsz pisálni. Durva? Talán. Keveset érzek, de azt
meglepően mélyen.
– Egyébként egy ideje elküldtem az unokatestvérem vagy ilyesmi
elérhetőségeit – mondja nekem Mara egyik éjjel. A legolcsóbb
doktoris bárban vagyunk, amit találni tudtunk. Ő az este második
Midori Sour koktéljánál tart. – Megkaptad?
Felvonom a szemöldökömet.
– Az a random számsor az, amit három napja küldtél e-mailben?
Tárgy, szöveg, magyarázat nélkül? Amiről azt hittem, csak leírtad
álmaid lottószámait?
– Nagyjából, igen.
Sadie-vel összenézünk.
– Hé, te hálátlan kobold! Kábé tizenöt olyan embert kellett
felhívnom, akikkel kapcsolatban megesküdtem, hogy többet nem
beszélek velük, hogy megszerezzem Ian számát. És meg kellett
ígértetnem a gonosz Delphina nénémmel, hogy zsarolással ráveszi
Iant, hogy mondjon igent, amikor találkozót kérsz tőle. Úgyhogy
jobb, ha használod azt a számot, és jobb, ha játszol a Mega Millión.
– Ha nyersz – teszi hozzá Sadie –, elharmadoljuk.
– Persze. – A poharamba rejtem a mosolyomat. – Egyébként
milyen ember?
– Kicsoda?
– Az unokatestvér vagy ilyesmi. Azt mondtad, Ian?
– Aha. Ian Floyd. – Mara egy pillanatra elgondolkodik. – Nem
igazán tudom megmondani, mert kábé két hálaadáskor találkoztam
vele tizenöt évvel ezelőtt, mielőtt a szülei szétmentek. Aztán az anyja
elvitte őt Kanadába, és… Őszintén, nem is tudom. Csak arra
emlékszem, hogy magas volt. De néhány évvel idősebb is nálam…
úgyhogy igazából lehet, hogy csak egy méter. Ó, és a haja inkább
barna. Ami egy Floyd esetében viszonylag ritka. Tudom, hogy
tudományosan téves, de a mi vörös hajunk nem recesszív.
Delphina néni érzelmi manipulációja egyértelműen betalált, mert
amikor közeledik a feladatom határideje, és pánikolva írok Ian
Floydnak, hogy kötetlen interjút kérjek tőle – a francot jelentsen is az
–, órákon belül lelkesen azt válaszolja:

IAN: Persze.

HANNAH: Kösz! Gondolom, Houstonban vagy. Csináljuk

virtuálisan? Skype? Zoom? FaceTime?

IAN: A következő három napban Pasadenában leszek a laborban,

de virtuálisan jó lesz.

A sugárhajtású laborban. Hmm.

Az ujjaimmal dobolok a matracon. A virtuális annyival könnyebb
lenne. És rövidebb. De amennyire utálom a gondolatot, hogy
megírjam ezt a feladatot Helena órájára, annyira szeretnék vagy
millió kérdést feltenni ennek a pasinak a Curiosityről. Ráadásul ő
Mara titokzatos rokona, és a kíváncsiságom az egekbe tör.
Az áthallás nem véletlen.

HANNAH: Találkozzunk személyesen! Az a minimum, hogy

meghívlak egy kávéra. Mit szólsz?

Pár percig semmi válasz. Aztán egy nagyon tömör: Jó lesz. Ettől
valamiért elmosolyodom.
 Az első gondolatom, amikor belépek a kávézóba, hogy Mara
baromságokat beszél.
Oltári nagyokat.
A második, hogy tényleg meg kellett volna néznem még egyszer
az üzenetet, amit Ian küldött nekem. Hogy biztosan azt mondta-e,
hogy farmer és szürke póló lesz rajta, ahogy arra emlékszem. Persze
az kicsit felesleges lett volna, főleg, hogy a kávézóban, ahol találkozót
kért, mindössze három ember van: a barista, aki nagyban sudokuzik
papíron, tollat használva, mintha 2007 lenne; én, aki az ajtóban állok,
és zavartan nézek körbe; egy férfi, aki a bejárathoz legközelebbi
asztalnál ül, és elgondolkodva néz ki az üvegablakon.
Farmert és szürke pólót visel, ami arra utalna, hogy ő Ian. A gond
az… A haja a gond. Mert – dacára annak, amit Mara mondott –
teljesen egyértelműen nem barna. Talán egy árnyalattal sötétebb, mint
Mara élénk répásnarancsos haja, de… tényleg nem barna. Épp
készülök tárcsázni Mara számát, hogy megtudjam, Floydék milyen
nevetséges vörösségi skálát használnak, amikor a férfi lassan feláll, és
azt kérdezi:
– Hannah?
Fogalmam sincs, hogy Ian milyen magas, de sokkal közelebb jár a
két méterhez, mint az egyhez. És nagyon érdekesnek találom, hogy
Mara azt állítja, alig ismeri, tekintve, hogy úgy néznek ki, mintha
testvérek lennének, nemcsak a lángoló vörös hajuk miatt, de a
sötétkék szemük, a sápadt bőrüket borító szeplők és…
Pislogok. Aztán megint pislogok. Ha három másodperccel ezelőtt
valaki megkérdezi, hogy az a típus vagyok-e, aki többször pislog egy
pasi láttán, az arcába nevettem volna. De ez a pasi…
Azt hiszem, tévedtem.
– Ian? – Elmosolyodom, magamhoz térek a meglepetésből. – Mara
unokatestvére?
Ő a homlokát ráncolja, mintha egy pillanatra Mara neve nem
mondana neki semmit.
– Á, igen. – Bólint. Csak egyszer. – Úgy tűnik – teszi hozzá, amitől
elnevetem magam. Megvárja, hogy leüljek vele szemben, aztán
visszaül a székére. Észreveszem, hogy nem nyújt kezet, és nem
mosolyog. Érdekes.
 – Köszönöm, hogy beleegyeztél, hogy találkozzunk.
– Nem tesz semmit. – A hangja halk, de tiszta. Mély zengésű.
Magabiztos, udvarias, de nem túl barátságos. Általában elég jól
olvasok az emberekből, és nála úgy tippelem, hogy nem túl lelkes
azért, hogy itt van. Valószínűleg inkább azt csinálná, amiért
Kaliforniába jött, legyen az bármi, de kedves fickó, és nagyon fog
igyekezni, nehogy ezt megtudjam.
Csak nem valami jó a tettetésben, ami… valahogy cuki.
– Remélem, nem szúrtam el a napodat.
A fejét rázza – nyilvánvaló hazugság –, és megragadom a
lehetőséget, hogy szemügyre vegyem. Ő… csendesnek tűnik. A
hallgatag típus, zárkózott, kicsit merev. Nagy, inkább favágó, mint
mérnök. Egy pillanatra eltűnődöm, vajon köze van-e a katonasághoz,
de az egynapos borosta az arcán azt üzeni, hogy valószínűleg nincs.
És milyen érdekes, jóképű arca van. Az orra úgy néz ki, mint ami
valamikor eltörött, talán egy bunyóban vagy sportolás közben, és
sosem forrt össze tökéletesen. A haja – vörös – rövid és kicsit kusza,
inkább reggel hat óta dolgozom stílusa van, mint gondosan beállított.
Nézem, ahogy megvakarja a – nagy – nyakát, majd összefonja a –
vastag – karját a – széles – mellkasa előtt. Türelmes, várakozó
pillantást küld felém, mintha teljesen elkötelezte volna magát
amellett, hogy válaszol minden kérdésemre.
Fizikailag az ellentétem. A vékony csontjaimnak és a napbarnított
vonásaimnak. A hajam, a szemem, néha még a lelkem is sötét, mint a
fekete lyuk. És itt van ő: marsi vörös és óceánkék.
– Mit hozhatok? – kérdezi egy hang. Megfordulok, és látom, hogy
Sudoku Fiú áll az asztalunk mellett. Igaz. Kávés hely. Ahol az
emberek italokat fogyasztanak.
– Jegesteát, légy szíves!
A fiú elsétál egyetlen szó nélkül, és újra Ianre pillantok. Nagyon
szeretnék üzenetet írni Marának. Az unokatestvéred úgy néz ki, mint
Harry herceg kissé izmosabb változata. Talán tartanotok kellett volna
a kapcsolatot?
– Szóval. – Keresztbe teszem a kezem, és az asztalra könyökölök. –
Mivel vett rá?
Ian oldalra dönti a fejét.
 – Kicsoda?
– Delphina néni. – Ian kétszer pislog. Mosolyogva folytatom. –
Mármint, csütörtök délután van. Pár napra Kaliforniába jössz,
biztosan van jobb dolgod is, mint találkozni a rég elveszett
unokatestvéred barátnőjével.
Ian szeme a pillanat töredékéig tágra nyílik. Aztán az arckifejezése
újra semleges lesz.
– Semmi gond.
– Kínos babafotóval? A fejét rázza.
– Szívesen segítek.
– Értem. Akkor babavideóval?
Egy pillanatig hallgat, aztán azt mondja:
– Mint mondtam, semmi gond. – Úgy fest, mint aki nincs
hozzászokva, hogy nyaggassák, ami nem meglepő. Van benne valami
finoman távolságtartó. Kissé zárkózott és ijesztő. Mintha nem igazán
lenne elérhető. Szeretnék közelebb jutni hozzá, és megbökni.
– Egy babavideó… amin a gyerekmedencében futkározol? Az
orrodat túrod? A pelenkád hátuljában matatsz?
– Én…
Sudoku Fiú leteszi elém a jegesteámat egy műanyag pohárban. Ian
tekintete követi őt néhány pillanatig, aztán visszatér rám a sztoikus
belenyugvás érdekes keverékével.
– Inkább totyogós kori videó volt – mondja óvatosan, mintha még
magát is meglepné.
– Á! – Belevigyorgok a teámba. Egyszerre túl édes és túl savanyú.
Egy halvány undorító utóízzel. – Mesélj!
– Nem akarod tudni.
– Ó, tuti biztos, hogy igen.
– Rossz.
– Egyre érdekesebb a számomra.
Ian szájának bal sarka felfelé ível, a jókedv apró jele, ami nincs ott
teljesen. Van egy furcsa kósza gondolatom. Lefogadom, hogy a mosolya
féloldalas. És gyönyörű.
– A videót egy Lowe’sban vették fel. A bátyám új kamerájával,
valamikor a ’90-es évek végén – mondja.
– Egy Lowe’sban? Akkor nem lehet olyan rossz.
 Ian egykedvűen felsóhajt.
– Három vagy négyéves lehettem. És voltak azok a kiállított
fürdőszobák. Modell-mosdókagylókkal, zuhanyzókkal és
pipereasztalokkal. És természetesen vécékkel.
Összeszorítom az ajkamat. Ez mókás lesz.
– Természetesen.
– Nem igazán emlékszem, mi történt, de állítólag használnom
kellett a mosdót. És amikor megláttam a kiállított darabokat…
inspirálódtam.
– Ne már!
– Mentségemre legyen mondva, nagyon kicsi voltam. Ian az orrát
vakarja, és felnevetek.
– Te jó ég!
– És fogalmam sem volt a csatornarendszerről.
– Értem, persze. Érthető hiba. – Nem tudom abbahagyni a
nevetést. – Delphina nénikéd hogyan szerzett másolatot a videóból?
– Hivatalosan tisztázatlan. De biztosra veszem, hogy a bátyám
CD-re írta. Elküldte a helyi tévéadóknak, meg tudom is én. –
Finoman gesztikulál, és az alkarja csupa szeplő és világos vörös szőr.
Meg akarom ragadni a csuklóját, a szemem előtt tartani, és kedvemre
tanulmányozni. Végigsimítani, megszagolni. Megérinteni. – Húsz éve
nem töltök ünnepeket a családom Floyd ágával, de úgy hallom, a
videó minden korcsoportnak remek szórakozás hálaadáskor.
– Lefogadom, az a fő műsorszám. Fogadok, hogy lenyomják a Play
gombot, amint kihozzák a turduckent1.
– Aha. Valószínűleg nyernél. – Ian csendesen beletörődőnek tűnik.
A nagy emberek elnyomott, de sokat tűrő aurájával. Teljesen
elbűvölő módon.
– De ezzel hogyan lehet zsarolni valakit? Ennél mennyivel lehet
rosszabb?
Megint sóhajt. Széles válla felemelkedik, majd leereszkedik.
– Amikor a néném felhívott, futólag említette, hogy feltölti a
Facebookra. Betaggelve a NASA hivatalos oldalát.
A kezembe szisszenek. Nem kellene nevetnem. Ez szörnyű! De…
– Ez komoly?
– Nem normális a családom.
 – Nem mondod!
Vállat von, mintha a dolog már nem érdekelné.
– Legalább még nem próbálnak pénzt kicsikarni tőlem.
– Igaz. – Komolyan bólintok, és remélhetőleg sikerül együttérzővé,
tiszteletteljessé rendezni a vonásaimat. – A feladat, amiről beszéltem,
a vízgazdálkodás órámhoz kell, úgyhogy meglepően témába vág. És
őszintén sajnálom, hogy találkoznod kell a kis kuzinod barátnőjével,
mert nyilvánosan vizeltél egy Lowe’sban, amikor még beszélni is alig
tudtál.
Ian szeme megállapodik rajtam, mintha felmérne. Azt hittem,
azóta csak rám figyel, amióta leültem, de rájövök, hogy tévedtem.
Most először néz úgy rám, mintha érdekelné, hogy valóban lásson.
Tanulmányoz, fürkész, és az első róla alkotott benyomásom –
zárkózott, távolságtartó – azonnal semmivé lesz. Van valami szinte
kézzelfogható a jelenlétében: meleg bizsergés kúszik fel a
gerincemen.
– Nem bánom – ismétli. Mosolygok, mert tudom, hogy most
komolyan gondolja.
– Jó. – Félretolom a teámat. – És mit csinálnál épp most, ha a
hároméves éned tudott volna a szennyvízcsatornákról?
Ez alkalommal a mosolya kicsit határozottabb. Megnyerem őt
magamnak, ami jó, nagyon jó, mert gyorsan alakul bennem valami a
szempillája (vörös!) és a mélyen ülő szeme (kék!) közötti kontraszt
láttán.
– Valószínűleg lefuttatnék egy rakás tesztet.
– A sugárhajtású laborban? Bólint.
– Tesztet a…
– Egy roveren.
– Ó! – A szívem kihagy három ütemet. – Az űr felfedezéséhez?
– A Marséhoz.
Közelebb hajolok, nem fáradok azzal, hogy eljátsszam, hogy nem
érdekel borzasztóan.
– Ez a jelenlegi projekted?
– Az egyik, igen.
– És mire valók a tesztek?
 – Leginkább helymeghatározási céljuk van, azt próbáljuk
kideríteni, hogy a rover hol helyezkedik el a háromdimenziós térben.
És iránymeghatározási céljuk is van.
– Egy giroszkópon dolgozol?
– Igen. A csapatom a giroszkópot tökéletesíti, hogy ha egyszer a
járó leér a Marsra, tudja, hol van, és mit lát. Tájékoztatja a többi
rendszert a koordinátáiról és a mozgásairól is.
A szívem vadul kalimpál. Ez… hűha! Szinte pornográf. Pontosan
ez kell nekem.
– És ezt Houstonban csinálod? Az űrközpontban?
– Általában. De idejövök, ha valami probléma adódik. Küszködök
a képalkotással, a képfrissítés folyton laggol, bár nem lenne szabad,
és… – A fejét rázza, mintha egy kiakadás közepén kapná rajta magát,
ami újra és újra lejátszódott a fejében. De végre tudom, hogy mit
csinálna inkább.
És az biztos, hogy nem hibáztatom ezért.
– Az egész csapatodat ideküldték? – kérdezem.
Oldalra billenti a fejét, mintha fogalma sem lenne róla, mire
akarok kilyukadni ezzel.
– Csak engem.
– Szóval a csoportvezetőd nincs a közelben.
– A csoportvezetőm?
– Aha. A főnököd itt van?
Egy pillanatig hallgat. Kettőig. Háromig. Négyig? Mi a… Á!
– Te vagy a csapatvezető – mondom.
Egyet bólint. Kicsit mereven. Szinte bocsánatkérően.
– Hány éves vagy? – tudakolom.
– Huszonöt. – Szünet. – Jövő hónapban. Hűha! Én huszonkettő.
– Nem kevés ez a csoportvezetéshez?
– Én… nem tudom biztosan – mondja, bár látom, hogy igenis
biztos benne, és tényleg kivételes, és bár tudja, a gondolat nagyon
kényelmetlen számára. Elképzelem, hogy mondok valami kacérat és
helytelent – Nahát, jóképű és okos! –, és eltűnődöm, hogyan reagálna.
Valószínűleg nem jól.
Nem mintha rámozdulnék az interjúalanyomra. Több eszem van
annál. Ráadásul nem igazán az esetem.
 – Oké, és milyen a biztonság a JPL-ben? – Még sosem jártam ott.
Tudom, hogy lazán kötődik a Caltechhez, de nagyjából ennyi.
– Attól függ – feleli óvatosan, mintha még mindig nem tudná,
hová vezet ez.
– És az irodád? Az titkos terület?
– Nem. Miért…?
– Akkor király! – Felállok, benyúlok a zsebembe pár dollárért,
hogy az otthagyott teám mellé tegyem, aztán az ujjaim Ian csuklójára
fonódnak. A bőre izzik, és meleg a feszes izmoktól, ahogy felhúzom
az asztaltól, és bár valószínűleg kétszer nagyobb és tízszer erősebb
nálam, hagyja, hogy elvezessem onnan. Abban a pillanatban
elengedem, ahogy kilépünk a kávézóból, de követ engem.
– Hannah? Mi…? Hova…?
– Nem látom be, miért ne csinálhatnánk ezt a fura kötetlen interjút
úgy, hogy dolgozhatnánk egy kicsit, és szórakozhatnánk is.
– Tessék?
Vigyorogva hátranézek rá a vállam felett.
– Gondolj erre úgy, hogy ellátod Delphina néni baját!
Kétlem, hogy teljesen érti, de a szája sarka megint felfelé ível, és az
nekem pont elég.

Látod itt ezeket az adatokat? Leginkább a rover egyik szenzorának

viselkedéséről szólnak, az LN-200-ról. Ezeket az információkat
összekombináljuk azokkal, amelyeket a kerekeken lévő kódolók
szolgáltatnak, hogy megtudjuk a pozíciót.
– Huh. Szóval a szenzor nem működik állandóan?
Ian felém fordul, el a programkód darabjáról, amit megmutatott. A
tripla monitoros számítógépe előtt ülünk egymás mellett az
íróasztalánál, ami hatalmas és makulátlan, bámulatos kilátással az
ártérre, amire a JPL épült. Amikor megemlítettem, hogy mennyire
tiszta a munkaterülete, megjegyezte, hogy azért, mert ez egy
vendégiroda. De amikor rákérdeztem, hogy a normális asztala
Houstonban kupisabb-e ennél, félrenézett, aztán a szája sarka
megremegett.
Szinte biztos vagyok benne, hogy kezdi azt gondolni, hogy nem
vagyok totális időpocsékolás.
– Nem, nem megy folyamatosan. Honnan tudod?
A kód sorai felé intek, és a kézfejem súrol valami keményet és
meleget: Ian vállát. Közelebb ülünk egymáshoz, mint a kávézóban, de
nem közelebb, mint amit kényelmesnek éreznék az egyik – mindig
kellemetlen, mindig sértő – pasival a PhD-csoportból. Azt hiszem, a
keresztezett térdem korábban hozzányomódott a lábához, de ennyi.
Nem nagy ügy.
– Benne van, nem?
A részlet C++-ban van. Ami merő véletlenségből az első nyelv,
amit megtanítottam magamnak még a gimiben, amikor minden egyes
Google-keresés arra, hogy „képességek + szükséges + NASA”,
ugyanarra a szomorú eredményre vezetett: „programozás”. Aztán
jött a Python. Majd az SQL. Aztán a HAL/S. Mindegyik nyelv
kapcsán meggyőződésem volt, hogy inkább rágnék üveget, mint
hogy megtanuljam őket. Aztán valamikor útközben elkezdtem
funkciókban, változókban, feltételes hurkokban gondolkodni.
Valamivel később kódot olvasni kicsit olyanná vált, mint a balzsam
címkéjét bogarászni zuhanyozás közben: nem különösebben
szórakoztató, de egészében véve könnyű. Úgy tűnik, mégis
tehetséges vagyok valamiben.
– Aha. – Ian továbbra is engem néz. Nem egészen meglepett.
Nincs is lenyűgözve. Talán kíváncsi? – Igen, benne.
A tenyeremen pihentetem az államat, az ajkamat harapdálom, a
kódot méregetem.
– A napenergia korlátozott mennyisége miatt?
– Igen.
– És lefogadom, hogy megakadályozza a giroszkóp érzékelési
hibáit a mozdulatlan állapotában, igaz?
– Így van. – Ian bólint, és egy pillanatra elvonja a figyelmemet az
állvonala. Vagy talán az arccsontjai. Határozottak, szögletesek, de
annyira, hogy azt kívánom, bár lenne egy szögmérő a zsebemben.
 – Nem teljesen automatizált, ugye? A földi személyzet is
irányíthatja az eszközöket?
– Igen, a helyzetüktől függően.
– A fedélzeti repülési szoftvernek vannak speciális követelményei?
– Az antenna iránya a Földhöz viszonyított, és… – Elhallgat. A
tekintete a rágcsált ajkamra téved, aztán gyorsan félrenéz. – Sokat
kérdezel.
Oldalra billentem a fejem.
– Rossz kérdések? Csönd.
– Nem. – Újabb csönd, miközben engem fürkész. –
Figyelemreméltóan jó kérdések.
– Akkor feltehetek még néhányat? – Rávigyorgok, pimaszságnak
szánom, kíváncsi vagyok, hova jutunk így.
Habozik, aztán bólint.
– Én is kérdezhetek párat? Felnevetek.
– Például mit? Szeretnéd, hogy felsoroljam az útvesztő-megoldó
robot specifikációit, amit a „Bevezetés a robotikába” órámra
csináltam még a főiskolán?
– Építettél egy útvesztőmegoldó robotot?
– Aha. Négykerekű, minden terepre alkalmas, Bluetooth modullal.
Napenergia-meghajtású. Ruthie-nak hívták, és amikor szabadon
engedtem egy kukoricalabirintusban valahol Atlanta közelében, kábé
három perc alatt kijutott. A gyerekeket is halálra rémítette.
Ian most már teljesen mosolyog. Szívverést megállító gödröcskéje
van a bal orcáján, és… Oké, jó: eléggé dögös. A vörös haja dacára,
vagy épp azért.
– Még megvan?
– Nincs. Hogy megünnepeljem, berúgtam egy bárban, ahol nem
fáradtak a személyi ellenőrzésével, és a végén otthagytam a Georgiai
Egyetem egyik diákszállásán. Nem akartam visszamenni, mert
ijesztőek azok a helyek, úgyhogy lemondtam Ruthie-ról, és csak egy
elektromos kart készítettem a robotika vizsgára. – Felsóhajtok, és a
távolba meredek.
– Sok terápiára lesz szükségem, mielőtt anya lehetek.
Ian kuncog. A hang mély, meleg, talán még borzongató is. Kell
egy pillanat, hogy összerendezzem magam.
 Rájöttem – valamikor az ötperces sétánk alatt idáig, valószínűleg,
amikor egész könnyedén sötét pillantást varázsolt elő, hogy
megfélemlítéssel rávegye a biztonsági őrt, hogy engedjen be, bár nem
volt személyim –, miért érzem olyan megfoghatatlannak Iant. Egész
egyszerűen soha nem tapasztalt keveréke az aranyosnak és a
lehengerlően férfiasnak. Összetettnek, több rétegűnek tűnik.
Egyszerre üzeni azt, hogy: Ne húzz fel, mert nem szórakozom! és
Hölgyem, hadd vigyem ön helyett a bevásárlószatyrokat!
Nem a szokásos esetem, egyáltalán nem. Szeretek flörtölni,
szeretem a szexet, és szeretek emberekkel összegabalyodni, de
nagyon-nagyon válogatós vagyok a partnereimet illetően. Nem kell
sok ahhoz, hogy taszítson valaki, és szinte kizárólag a vidám,
spontán, szórakozást kedvelő típushoz vonzódom. Odavagyok az
extrovertáltakért, akik szeretnek csipkelődni, és akikkel könnyű
beszélni, minél kevésbé intenzívek, annál jobb. Ian ennek a szöges
ellentétének tűnik, és mégis… És mégis, még én is látom, hogy van
benne valami alapvetően vonzó. Megpróbálnám felszedni egy
bárban? Hm. Tisztázatlan.
Megpróbálom majd felszedni a kötetlen interjú végén? Hm.
Szintén tisztázatlan. Tudom, azt mondanám, nem, de… a dolgok
változnak.
– Oké. Most az én kérdésem jön. Mara – Mara Floyd, az
unokatestvéred vagy ilyesmi – azt mondta, hogy konkrétan a
Curiosity csapatában dolgoztál. – Ian bólint. – De te… mennyi voltál?
Tizennyolc?
– Akörül, aha.
– Gyakornok voltál?
Ian vár, aztán megrázza a fejét, de nem fejti ki.
– Szóval csak… véletlenül együtt lógtál az irányítókkal? Az
űrhaverjaiddal lazultál, miközben leszállították a távirányítású
marsjárót?
A szája megremeg.
– Csapattag voltam.
– Tizennyolc évesen csapattag? – A szemöldököm felszalad, ő
pedig félrenéz.
– Én… korán végeztem.
 – A gimiben? Vagy a főiskolán? Csönd.
– Mindkettőben.
– Értem.
Gyorsan megvakarja oldalt a nyakát, és visszatér az érzés, hogy
nincs hozzászokva, hogy magáról kérdezgetik. Hogy a legtöbben
ránéznek, eldöntik, hogy kicsit túl távolságtartó és zárkózott, majd
feladják, hogy megfejtsék.
Őt fürkészem, kíváncsibb vagyok, mint valaha.
– Szóval… te is olyan kölyök voltál, aki a korához képest nagyon
előre járt, és átugrott féltucat osztályt? Aztán csatlakozott a
munkahelyéhez még mindig nevetségesen fiatalon? – És talán a
pszichoszociális fejlődésed még épp zajlott, de igazából sosem osztoztál
szakmai vagy tudományos környezeten korodbeliekkel, csak nálad sokkal
idősebbekkel, akik valószínűleg kerültek téged, és kissé megfélemlítette őket
az intelligenciád és a sikered, ami azt jelentette, hogy meghatározó éveidben
mindig te voltál a fura fiú, és már az első randid előtt volt céges
nyugdíjszámlád?
Ian szeme elkerekedik.
– Én… Aha. Te is az voltál?
Felnevetek.
– Jaj, nem! Én totál idióta voltam. Legtöbbször még most is az
vagyok. Csak jó tippnek gondoltam. – A személyiségéhez is illik.
Nem tűnik bizonytalan alaknak, nem igazán, de óvatos.
Visszahúzódó.
Hátradőlök a székemen, eltölt az izgalom, hogy kicsit jobban
megfejtettem őt. Általában nem vagyok ilyen elhivatott, hogy
megfejtsem az emberek háttértörténetét, akikkel találkozom, de Ian
egyszerűen érdekes.
Nem. Lenyűgöző.
– És milyen volt? Ian pislog.
– Mi milyen volt?
– Ott lenni az irányítókkal, amikor a Curiosity landolt. Milyen volt?
Ian arckifejezése azonnal átalakul.
– Az… – A lábát bámulja, mintha emlékezne. Áhítatosnak látszik.
– Annyira jó?
 – Aha. Az… Aha. – Ian megint nevet. Istenem, tényleg klasszul
hangzik.
– Úgy is nézett ki. Mármint TV-n keresztül.
– Nézted?
– Aha. A keleti parton éltem, úgyhogy sokáig fent maradtam, meg
minden. A hálószobám ablakából felnéztem az égre, és kicsit sírtam.
Bólint, és hirtelen ő fürkész engem.
– Ezért jársz doktorira? Dolgozni akarsz a jövőbeli rovereken?
– Az elképesztő lenne. De bármi megteszi, ami űrkutatás.
– A NASA nagy hasznát veheti az útvesztő-megoldó
képességeidnek. – Visszatér a gödröcskéje, és én is nevetek.
– Hé, más dolgokat is tudok. Például… – A harmadik monitorra
mutatok az íróasztalon, amelyik a legtávolabb van tőlem. Olyan
kódrészlet látszik rajta, amit Ian még nem magyarázott el. – Akarod,
hogy segítsek azt debuggolni? – Zavart pillantást küld felém. – Mi
van? Az egy kód. Mindig jól jön egy második szempár.
– Nem kell…
– Van egy hiba az ötödik sorban.
Ian a homlokát ráncolja. Aztán egy pillanatra átfutja a kódot. Majd
felém fordul, aztán vissza a monitorhoz, megint hozzám még
gondterheltebben. Felkészülök, félig arra számítok, hogy védekezően
kiakad, és tagadja a hibát. Ismerem a férfiak érzékeny egóját, és
biztosra veszem, hogy a PhD-csoportomban bármelyik fiú ezt
csinálná. De Ian meglep: bólint, kijavítja a hibát, amit észrevettem, és
csupán hálásnak látszik.
Hűha! Egy férfi mérnök, aki nem seggfej! A léc elég alacsonyan
van, de attól még le vagyok nyűgözve.
– Tényleg lenne kedved átnézni velem a kód többi részét? –
kérdezi óvatosan, még jobban meglepve engem. Az ellentét a
gyengéd hangja és aközött, hogy mennyire… mennyire nagy és
zárkózott, szinte megmosolyogtat. – Ez oldja meg az iránycélzás két
másodperces csúszásának problémáját. Meg akartam kérni az egyik
houstoni mérnököt, hogy javítsa ki, de…
– Értelek. – Közelebb gördítem a székemet a székéhez. A térdem a
térdéhez nyomódik, és majdnem automatikusan elhúzom, de a
pillanat töredéke alatt úgy döntök, hogy ott hagyom.
 Egyfajta kísérlet. Puhatolózás. Hőmérsékletmérés.
Várom, hogy hátra húzódjon, de ő engem méreget, és azt mondja:
– Pár száz sor. Elvileg nekem kellene segítenem neked. Biztosan…
– Semmi baj. Amikor megírom a beadandót, majd egyszerűen úgy
teszek, mintha feltettem volna neked egy csomó kérdést a
fejlődésedről, és kitalálom a válaszokat. – Csak, hogy szívassam,
hozzáteszem: – Ne aggódj, megemlítem, hogy a trippered nem vetett
vissza a NASA-hoz vezető úton. – Sötéten néz rám, amitől elnevetem
magam. Aztán elkezdjük átnézni a kódot, ami olyan öt-tízperces
munka. Tizenöt. A fény késő délutáni árnyalatra lágyul, és több mint
egy óra eltelik, míg ülünk egymás mellett, és a monitorra pislogunk.
Őszintén, ez elég egyszerű, alap debuggolás: hangosan
elmagyarázza, hogy mit próbál elérni, ami segít neki végigmenni a
kritikus részleteken, és egyben jobb megoldásokat is találni. De
boldogan segítek. Szeretem hallgatni a halk, egyenletes hangját.
Tetszik, hogy úgy tűnik, megfontol mindent, amit mondok, és
semmit sem utasít el élből. Tetszik, hogy amikor nagyon
gondolkodik, lehunyja a szemét, és a szempillái vörös félholdak a
bőrén. Tetszik, hogy egy aprólékos, hibátlan kódot alkot, és mindenre
emlékszik, tetszik, hogy amikor a karja a vállamat súrolja, egyenletes
meleget érzek. Szeretem a rövid, friss mozdulatait, és hogy az illata
tiszta, férfias, és kicsit sötét.
Oké. Szóval ő nem az esetem.
De kedvelem őt.
Mara vajon bánná, ha szégyentelenül felajánlkoznék a rokonának
a kötetlen interjún, amit volt kedves összehozni? Normál esetben
egyszerűen belevágnék, de ez a barátság dolog terhes tud lenni. De
ha már itt tartunk, bizton feltételezhetem, hogy nem fogja érdekelni,
tekintve, hogy azt sem tudja, pontosan mi is a rokoni kapcsolatuk
Iannel.
Ráadásul Mara nagylelkű ember. Azt akarná, hogy a barátnője és
az unokatestvére vagy ilyesmije feküdjenek le egymással.
– Véletlenszerűen osztottak be a helyzetmeghatározó csapatba? –
kérdezem, amikor a kód utolsó néhány sorához érünk.
– Nem. – Felnevet. A profilja szinte tökéletes műalkotás, még a
törött orrával is. – Igazából felküzdöttem magam oda.
Ó
 – Ó!
Néhány gyors gombnyomással elmenti és bezárja a munkánkat.
– A Curiositynél. A fejlesztési fázis elég késői szakaszában
csatlakoztam a csapathoz, és leginkább az indításra koncentráltam.
– Tetszett?
– Nagyon. – Úgy fordítja a széket, hogy szembe forduljon velem.
A térdünk, a könyökünk és a vállunk annyiszor súrolta egymást,
hogy a közelsége mostanra ismerős érzés. Ahogy a folyékony
forróság is a köldököm alatt. – De azután a Perseverance-en kezdtem
dolgozni, és azt kértem, hogy válthassak. Valamire, aminek tényleg
köze van ahhoz, hogy a rover a Marson jár, és nem három órán át
csak ülök Cape Canaveralban.
– Úgyhogy betettek a helyzetmeghatározókhoz?
– Először csatlakoztam a NASA expedíciójához a norvég Mars-
analóg területen.
Hallhatóan nagy levegőt veszek.
– Az AMASE-hez? – Az északi-sarki Mars-Analóg Spitzbergák
Expedíció (a barátainak csak AMASE) az, amikor egy rakás kocka
elutazik Norvégiába, a Spitzbergák Bockfjorden fjordjába. Az ember
azt gondolná, hogy az Északi-sarknak semmi köze nincs az űrhöz, de
a rengeteg vulkanikus aktivitás és a gleccserek miatt ez az a pontja a
Földnek, ami leginkább hasonlít a Marsra. Még egyedülálló
karbonátos szferulák is vannak, és szinte megegyeznek azokkal,
amelyeket marsi eredetű meteoritokon találtunk. A NASA kutatói
szeretik ezt a helyszínt arra használni, hogy teszteljék azoknak a
felszereléseknek a funkcionalitását, amelyeket az űrmissziókon
terveznek használni, mintákat gyűjtsenek, mókás tudományos
kérdéseket vizsgáljanak, amik felkészíthetik az űrhajósokat a jövőbeli
űrmissziókra.
Annyira részt akarok venni ebben, hogy borzongás fut végig a
gerincemen.
– Aha. Amikor visszajöttem, a helyzetmeghatározókhoz kértem
magam, ahogy állítólag mindenki. Annyira sokan, hogy a misszió
vezetője körbeküldött egy e-mailt a NASA-ban, hogy megkérdezze,
azt hisszük-e, hogy dupla fizetést és ingyen sört kapunk.
– Így volt?
 Nevetek a pillantásán, ahogy rám néz. Egyszerűen nevetségesen,
csodálatosan ugratható.
– Egyébként miért akart mindenki abban a csapatban lenni? Ian
vállat von.
– Nem tudom, hogy mások miért. Feltételezem, azért, mert
kihívást jelent. Sok nagy kockázatú, nagy eredményeket hozó projekt.
De számomra… – Kinéz az ablakon egy juharfára a JPL kampuszán.
Igazából nem: szerintem talán felfelé néz. Az égre. – Csak úgy
éreztem… – Elakad, mintha nem lenne biztos abban, hogyan
folytassa.
– Hogy ez van a legközelebb ahhoz, mintha tényleg a Marson
lennél?
Egy roverrel? – kérdezem tőle. A tekintete visszatér rám.
– Igen. – Meglepettnek tűnik. Mintha valami tünékeny dolgot
sikerült volna szavakba foglalnom. – Igen, pontosan.
Bólintok, mert értem. A gondolat, hogy segít megépíteni valamit,
ami majd felfedezi a Marsot, a gondolat, hogy irányíthatja, merre
megy és mit csinál… nekem is ez számít.
Iannel csendben méregetjük egymást néhány másodpercig,
mindketten halványan mosolygunk. Elég sokáig ahhoz, hogy a
gondolat, ami ide-oda pattogott a fejemben, egyszer s mindenkorra
megszilárduljon. Igen, belevágok. Bocs, Mara, kicsit túlságosan tetszik
az unokatestvéred vagy ilyesmid ahhoz, hogy erről lemondjak.
– Oké, van számodra egy karrierkérdésem. Hogy megőrizzük a
kötetlen interjú látszatát.
– Ki vele!
– Szóval elvégzem a PhD-t. Ami még vagy négy évig tart nekem.
– Az még nem kevés – mondja, a hangja kicsit kifürkészhetetlen.
Igen, egy örökkévalóságnak tűnik.
– De nem annyira sok. Szóval végzek, és úgy döntök, hogy a
NASA-nál akarok dolgozni, nem pedig valami fura milliárdosnál, aki
úgy kezeli az űr feltérképezését, mintha a saját házi készítésű
pénisznagyobbító gyógyszere lenne.
Ian bólintása fájdalmas.
– Bölcs döntés.
 – Mitől néznék ki erős jelöltnek? Hogyan néz ki egy jó jelentkező
csomagja?
Ian ezen eltöpreng.
– Nem tudom. Én a csapatomba általában belülről veszek fel
embert. De szinte biztos, hogy a jelentkezési anyagaim még
megvannak a régi laptopomon. Elküldhetem neked.
Oké. Tökéletes. Remek.
Az indítás, amire vártam.
A szívverésem felgyorsul. Meleg kavarog az alhasamban.
Mosolyogva előrehajolok, úgy érzem, végre elememben vagyok. Ez,
ez az, amit a legjobban tudok. Attól függően, hogy mennyire foglal le
az iskola vagy a meló, vagy koreai sorozatok darálása, kábé hetente
egyszer ezt csinálom. Ami nem kevés gyakorlatot jelent.
– Esetleg felmehetnék hozzád? – kérdezem, megtalálva az arany
középutat a viccesen sokatmondó és a jöjjünk össze Cards Against
Humanityt játszani között. – És megmutathatnád.
– Úgy értettem… Houstonban. A laptopom Houstonban van.
– Szóval nem hoztad el Pasadenába a 2010-es laptopodat? Ian
elmosolyodik.
– Tudtam, hogy elfelejtettem valamit.
– Az biztos. – Egyenesen a szemébe nézek. Kicsit még közelebb
hajolok.
– Akkor talán így is felmehetek hozzád, és csinálhatnánk valami
mást?
Kissé értetlenül néz rám.
– Micsodát?
Összeszorítom az ajkamat. Oké. Talán túlbecsültem a flörtölési
képességeimet. De tényleg így lenne? Nem hiszem.
– Ez komoly? – kérdezem vidáman. – Ennyire rossz vagyok ebben?
– Bocs, nem tudlak követni. – Ian arckifejezése teljesen zavart,
mintha hirtelen ausztrál akcentussal kezdtem volna beszélni. – Miben
vagy rossz?
– Abban, ahogy rád mozdulok, Ian.
Látom a pontos, egyértelmű pillanatot, amikor a szavaim jelentése
leesik az agya nyelvi részének. Párszor pislog. Aztán a nagy teste
ledermed feszült, lehetetlen, vibráló módon, mintha a belső szoftvere
végigpufferelne egy megjósolhatatlan frissítéssoron.
Totálisan, szinte elbűvölően meg van zavarodva, és eszembe jut
valami. Tucatnyi pasival és lánnyal bonyolódtam flörtölős
beszélgetésbe bulikban, bárokban, mosodákban, edzőtermekben,
könyvesboltokban, szemináriumokon, saras akadálypályákon,
üvegházakban; egy emlékezetes alkalommal még egy
abortuszklinikán is, és… senki sem volt ennyire elveszett. Senki.
Szóval talán csak úgy tesz, mintha nem értené. Talán azt remélte,
hogy visszakozom.
A francba!
– Sajnálom! – Kiegyenesedem, és hátragurulok a székkel, adok
neki néhány centi teret. – Kényelmetlen helyzetbe hozlak.
– Nem. Nem. Én… – Végre újraindít. A fejét rázza. – Nem, nem
hozol.
Én csak…
– Kicsit kiakadtál? – Megnyugtatóan mosolygok, próbálom jelezni,
hogy semmi baj. El tudom viselni a nemet. Nagylány vagyok. –
Semmi baj. Felejtsük el, hogy bármit is mondtam! De kérlek, küldd el
a jelentkezési csomagodat, ha hazaértél! Ígérem, nem fogok kéretlen
meztelen képekkel válaszolni!
– Nem, nem erről van szó… – Ian lehunyja a szemét, és megcsípi
az orrnyergét. Az arccsontjai rózsásabbak, mint korábban. Az ajka
mozog, néhány pillanatig próbál szavakat formálni, aztán annál köt
ki, hogy: – Csak… váratlan.
Ó! Oldalra billentem a fejemet.
– Miért? – Azt hittem, eléggé egyértelmű voltam.
– Mert… – Azzal a nagy kezével felém int. Nagyot nyel, és nézem,
ahogy mozog a torka. – Csak… Nézz magadra!
Tényleg megteszem. Lenézek magamra, látom a keresztbe tett
lábaimat, a khaki sortomat, az egyszerű fekete pólómat. A testem a
szokásos állapotában van. Magas. Szálkás. Kicsit sovány. Kreol bőrű.
Ma reggel még borotválkoztam is. Talán. Nem emlékszem. A lényeg,
hogy jól nézek ki.
Úgyhogy ezt ki is mondom.
 – Jól nézek ki. – Ennek magabiztosnak kellene hangzania, de kicsit
sértődékenyre sikerül. Nem mintha irtó dögösnek gondolnám
magam, de nem vagyok bizonytalan a külsőmet illetően. Szeretem
magam. A múltat tekintve azok, akikkel le akartam feküdni, szintén
kedveltek. A testem teszi a dolgát, mint egy cél eszköze. Engedi
nekem, hogy anélkül kajakozzam végig Kalifornia tavait, hogy
másnap fájnának az izmaim, és úgy emészti meg a laktózt, mintha
olimpiai sportág lenne. Csak ez számít.
De az ő válasza:
– Nem jól nézel ki. – És… nem.
– Komolyan? – A hangom fagyos. Ian Floyd arra próbál célozni,
hogy nem az én súlycsoportom? Mert ha igen, felpofozom. – Akkor
hogyan nézek ki?
– Csak… – Megint nyel. – Én… A hozzád hasonló nők általában
nem…
– A hozzám hasonló nők. – Hűha! Úgy hangzik, tényleg fel kell
pofoznom.
– Az milyen? Mert…
– Gyönyörű. Nagyon, nagyon gyönyörű vagy. Valószínűleg a leg…
És nyilván okos és vicces vagy, szóval… – Ian tehetetlen pillantást
küld felém, hirtelen kevésbé tűnik zseniális NASA-csoportvezetőnek,
akinek olyan a testfelépítése, mint egy cédrusfa, és inkább… fiús.
Fiatal. – Ez valami vicc?
Összehúzott szemmel fürkészem őt, újragondolom a korábbi
véleményemet. Talán koraiak voltak a következtetéseim, és nem
egészen igaz az, hogy nincs olyan ember, aki ennyire el lenne veszve.
Talán mégis van valaki.
Például Ian. Ian, aki valószínűleg jó pénzt kereshetne stockfotó-
modellként olyan címkékkel, hogy „dögös pasi”, „vörös”,
„hatalmas”. Idefelé kábé négy embertől láttam, hogy megnézi
magának, de úgy tűnik, neki fogalma sincs róla, hogy a rajongói
szereposztásban eljátszhatná a dögös Weasley fivért.
Elvigyorodok, hirtelen el vagyok bűvölve.
– Feltehetek egy kérdést? – Közelebb gördülök, és nem tudom,
mikor történt, de úgy fordította a székét, hogy a térdeim a térdei
között kössenek ki. Klassz! – Kicsit tolakodó.
 Lenéz az összeérő térdeinkre és bólint. Szokás szerint csak
egyszer.
– Megcsókolhatlak? Mármint most rögtön?
– Én… – Bámul. Aztán pislog. Aztán eltátog valamit, ami nem szó.
Szélesebben mosolygok.
– Ez nem egy nem, ugye?
– Nem. – A fejét rázza. A szeme az ajkamra szegeződik, a pupillája
feketesége elnyeli a kéket. – Nem az.
– Akkor oké.
Elég egyszerű felállnom a székemből, és előrehajolni az ő
székéhez. A két tenyerem megtalálja a karfákat, hozzájuk
préselődnek, és egy hosszú pillanatig ott maradok, bekerítve ezt a
medvenagyságú férfit, aki a kisujjával elpöccinthetne engem, de nem
teszi. Ehelyett úgy néz fel rám, mintha csodálatos, gyönyörű és
elképesztő lennék, mintha egy ajándék lennék, ő pedig el lenne
képedve.
Mintha tényleg azt akarná, hogy megcsókoljam. Úgyhogy zárom az
utolsó néhány centi távolságot, és megteszem. És…
Valahogy kínos, hogy őszinte legyek. Nem rossz. Csak kicsit
tétova. Az ajka levegő után kapkodva szétválik, amikor az enyémet
érinti, és egy töredék pillanatig rémisztő gondolatom támad.
Ez az első csókja. Ugye? Úristen, ez az első csókja! Tényleg tőlem kapja
valaki az első…
Ian elfordítja a fejét, a száját a számra szorítja, és az véget vet a
gondolatmenetemnek. Nem tudom biztosan, hogyan sikerül neki, de
bármit is tesz az ajkával és a fogával, az rettenetesen, durván jó.
Nyöszörgök, amikor a nyelve találkozik a nyelvemmel. Válaszul
felmordul, valami felmorajlik a torka mélyéből.
Oké. Ez nem első csók. Ez egy rohadt mestermű.
Valószínűleg majdnem száz kiló izom, és fogalmam sincs, hogy a
szék meg tud-e tartani mindkettőnket, de úgy döntök, hogy
veszélyesen élek.
Lovagló pozícióban Ian ölébe ülök, érzem, ahogy éles
lélegzetvétele végigvibrál a testemen. Egy lassított másodpercig az
ajkunk szétválik, a tekintete állja a tekintetemet, mintha mindketten
azt várnánk, hogy a szoba minden bútordarabja összerogyik. De a
JPL biztos költött a masszív berendezésre.
– Nagy volt a kockázat és a nyereség – mondom, és meglep, hogy
máris mennyire ki vagyok fulladva. A szoba csendes, meleg fényben
fürdik. Röviden, reszketegen felnevetek, és rájövök, hogy Ian keze
merre jár: néhány centivel a derekam fölött. Meleg. Mohó. Lecsapni
kész.
– Szabad…? – kérdezi.
– Igen. – Belenevetek a szájába. – Meg szabad érintened. Ez a
lényege a…
Nem tudom befejezni, mert abban a pillanatban, hogy engedélyt
kapott, a keze mindenütt ott van, az egyik a tarkómon, az ajkára
húzza az ajkam, a másik a derekamon. Abban a pillanatban, hogy a
mellkasom a mellkasához préselődik, újabb halk, rekedt zajt hallat,
de tízszer mélyebb, mintha a velejéből törne fel. Csupa dörzsölő
borosta, meleg, ormótlan test, és a szemem sarkából csak vöröset
látok, vöröset, rengeteg vöröset.
– Imádom a szeplőidet! – mondom közvetlenül azelőtt, hogy
belecsippentenék az egyikbe az állán. – Attól a pillanattól arra
gondolok, hogy megnyalom őket, amióta megláttalak. –
Továbbhaladok a füléig. Élesen kifújja a levegőt.
– Amikor megláttalak, én… – A torka bőrét szívom, és elakad. –
Azt gondoltam, hogy kicsit túl gyönyörű vagy – fejezi be levegő után
kapkodva. A kezei a pólóm alá kúsznak, fel a gerincemen, óvatosan
végigsimítja a melltartóm szélét. Csodálatos illata van, tiszta, komoly
és meleg.
– Mihez túl gyönyörű?
– Mindenhez. Túl gyönyörű ahhoz, hogy egyáltalán rád nézzek. –
Szorosabban fogja a derekamat. – Hannah, te…
Hozzádörzsölöm az ágyékomat. Valószínűleg ezért hangzunk
mindketten úgy, mint akik lefutották a maratont. És a védelmemre
szólva, én tényleg csak egy csókot akartam, de igen. Nem. Nem állok
le, és abból, ahogy az ujjai becsusszannak hátul a sortomba, hogy
átfogja a fenekemet, és erősebben szorítson a kemény farkához, ő sem
azt tervezi.
 – Használja valaki más is ezt az irodát? – kérdezem. Nem vagyok
szégyenlős, de ez… jó. Kérem-ne-szakítsanak-félbe jó. Nem-akarok-
várni-ameddig-hazaérünk jó. Kábé-két-perc-és-elélvezek jó.
A fejét rázza, és sírni tudnék a boldogságtól, de nincs rá időm.
Olyan, mintha eddig csak játszottunk volna, és most komolyra
fordulna a dolog. Alig csókolózunk, koordinálatlanul, fókusz nélkül
csak egymáshoz préselődünk, és kergetem az érzést, hogy a teste a
testemhez simuljon, a bódulatot, hogy ilyen közel vagyok, az
erekciója a lábaim között, miközben mindketten elfojtott,
morgásszerű, obszcén hangokat hallatunk, mindketten próbálunk
közelebb kerülni, még jobban kapcsolódni, bőr, forróság, súrlódás,
súrlódás, súrlódás, több súrlódás kell…
– A francba! – Nem lehet elég. Nem jó a pozíció, utálom ezt a hülye
széket, és megőrülök ettől! Hangos, felháborodott nyögés szakad ki
belőlem, és mélyen a nyakába mélyesztem a fogam, mintha
forróságból, frusztrációból lennék, és…
Ian valahogy pontosan tudja, mire van szükségem. Mert feláll
abból az átkozott székből egy elfojtott „semmi baj, semmi baj, foglak”
kíséretében. Magával visz, és olyasmit tesz, ami gyakorlatilag a
NASA tulajdonának a megrongálásának minősül, amikor elég helyet
csinál nekünk. A következő pillanatban az asztalán ülök, és hirtelen
mindketten úgy mozoghatunk, ahogy akarunk. A tenyerével széttárja
a combjaimat, a saját combjait közéjük csúsztatja, és…
Végre! A súrlódás… pontosan ezt kértem, pontosan erre volt
szükségem…
– Igen… – suttogom.
– Igen? – Nem is kell mozdítanom a csípőmet. A keze lecsusszan,
hogy a fenekembe markoljon, és valahogy pontosan tudja, milyen
szögben tartson, hogy a sortom szegélye végigsimítsa a csiklómat. –
Így? – Érzem, hogy a farka kőkemény a csípőmön, és nyivákoló,
kínos, könyörgő hangokat hallatok a torka mélyedésében,
érthetetlenül motyogok arról, hogy ez mennyire jó, mennyire hálás
vagyok, hogy én ugyanezt fogom tenni vele, amikor végre dugunk,
hogy megteszek, amit csak akar…
– Hagyd abba! – zihálja a számba sürgetően, kicsit
kétségbeesetten. – Csendben kell lenned, vagy én… Csak azt akarom,
hogy… – Fojtottan, élesen nevetek az arca mellett. A combom
remegni kezd. Folyékony, sürgető forróság gyűlik a hasamban.
– Akarsz… – Ah! – Mit akarsz?
– Csak azt akarom, hogy elélvezz!
Ez rögtön átbillent. Valamibe, ami egyáltalán nem hasonlít a
szokásos, átlagos orgazmusomra. Azok úgy kezdődnek, mint egy
apró repedés, aztán lassan, fokozatosan elmélyülnek valami
kellemessé és ellazítóvá. Azok szórakoztatóak nagyon, de ez… Ez a
gyönyör hirtelen és erőszakos. Úgy hasít belém, mint egy csodálatos,
szörnyű robbanás, új, ijesztő és fantasztikus, és csak folytatódik és
folytatódik, mintha minden szívverést megállító, csodás másodpercét
kipréselnék belőlem. Szorosan lehunyom a szemem, Ian vállát
markolom, és belenyöszörgök a nyakába, hallgatom az elfojtott
„Basszus! Basszus!”-t, amit belesuttog a kulcscsontomba. Biztos
voltam benne, hogy tudom, mire képes a testem, de ez valahogy
annál is több.
És valahogy azon túl, hogy pontosan tudja, hogy juttasson el oda,
Ian azt is tudja, mikor álljon meg. Pontosan abban a pillanatban,
amikor az egész elviselhetetlenné válik, a karja szorosabban fon
körül, és a combja erős, mozdulatlan súllyá válik a combjaim között.
A nyaka köré fonom a karom, az arcomat a nyakába rejtem, és
várom, hogy a testem magához térjen.
– Hát… – mondom. Nem emlékszem, hogy volt-e valaha ennyire
rekedt a hangom. Egy vezeték nélküli billentyűzet hever a földön, a
combomnál kábelek lógnak, és ha akár csak egy centit mozdulok
hátrafelé, tönkrevágok egy, talán két monitort. – Hát… – ismétlem.
Kifulladva belenevetek a bőrébe.
– Jól vagy? – kérdezi Ian; hátrahúzódik, hogy a szemembe nézzen.
A keze kicsit remeg a hátamnál. Mert, felteszem, én elélveztem, ő
meg nem. Ami nagyon nem fair. Most éltem át egy életre szóló
orgazmust, a saját nevemre sem igazán emlékszem, de még ebben az
állapotban is érzem az egész igazságtalanságát.
– Én… remekül. – Megint nevetek. – Te? Elmosolyodik.
– Nagyon jól, hogy… – Leeresztem kettőnk közé a kezemet, a
tenyerem megérinti elöl a farmerjét, és hirtelen becsukja a száját.
 Oké. Szóval nagy farka van. Ez nem meglepő. Ez az ember
fantasztikus lesz az ágyban. Fenomenális. A legjobb szex életemben
egy pasival. És sok volt belőlük.
– Te mit akarsz? – kérdezem. A szeme sötét, nem lát.
A kezemmel ráfogok az erekciójára, a kéztövemmel dörzsölöm,
ívben felemelkedem, hogy a fülébe súgjak.
– Kényeztethetlek odalent?
Ian durva torokhangot hallat, és kábé három másodpercbe telik,
hogy rájöjjek, hogy már el is sül, belenyög a bőrömbe, a testünk közé
szorítja a kezemet. Érzem, hogy megrázkódik, és az, hogy ez a nagy
ember szétesik mellettem teljesen elveszetten és kiszolgáltatottan a
gyönyörtől, életem legerotikusabb élménye.
Ágyba akarom vinni. Órákon, napokon át vele akarok lenni. El
akarom érni, hogy azt érezze, amit most, de százszor erősebben, még
százmilliószor.
– Sajnálom! – mondja egybefolyóan.
– Micsodát? – Hátradőlök, hogy a szemébe nézzek. – Miért?
– Ez… szánalmas volt. – Visszahúz magához, hogy a nyakamba
fúrja a fejét. Ezt egy nyalás követi, egy harapás, és te jó ég, a szex
leírhatatlan lesz. Eget rengető.
– Elképesztő volt! Csináljuk újra! Menjünk el hozzám! Vagy csak
zárjuk be az ajtót!
Ian felnevet és megcsókol, más, mint korábban, mély, de gyengéd
és kóborló és… tapasztalataim szerint ez nem az a csók, amit az
emberek a szex után adnak. Tapasztalataim szerint szex után az
emberek megmosakodnak, felöltöznek, aztán elbúcsúznak, és
elmennek a legközelebbi Starbucksba cake popot venni. De ez
kedves, mert Ian kiválóan csókol, jó az illata, jó az íze, jó az érintése,
és…
– Meghívhatlak vacsorára? – kérdezi az ajkaimnál. – Mielőtt mi…
A fejemet rázom. Az orrunk hegye egymáshoz dörzsölődik.
– Nincs rá szükség.
– Én… szeretném, Hannah.
– Ne! – Újra megcsókolom. Egyszer. Mélyen. Csodálatosan. – Nem
csinálok olyat.
– Nem csinálsz – újabb csók – milyet?
 – Vacsora. – Csók. Megint. – Vagyis – pontosítok – enni eszem. De
nem megyek vacsirandira.
Ian kíváncsi arccal hátrahúzódik.
– Miért nincs vacsirandi?
– Én csak… – Vállat vonok, azt kívánom, bár még mindig
csókolóznánk.
– Úgy általában nem randizom.
– Nem randizol… egyáltalán?
– Nem. – Az arckifejezése hirtelen megint zárkózott lesz, úgyhogy
mosolyogva hozzáteszem. – De örömmel elmegyek hozzád. Ahhoz
nem kell randizni, nem?
Ian egyet hátralép; nagyot, mintha távolságot akarna kettőnk
között.
Elöl a farmerje… tiszta dzsuva. Rendbe akarom hozni.
– Miért…? Miért nem randizol?
– Komolyan? – Felnevetek. – Hallani akarsz a szocio-érzelmi
traumámról, miután mi… – kettőnk közé mutatok – ezt csináltuk?
Bólint, komoly és kicsit merev, és kijózanodom.
Komolyan? Tényleg ezt akarja? Azt akarja, hogy magyarázzam el
neki, hogy nincs igazán sem időm, sem érzelmi befogadóképességem
bármilyen romantikus bonyodalomra? Hogy nem igazán tudom
elképzelni, hogy bárki maradna olyasmiért, ami nem szex, amint
igazából megismer? Hogy rég rájöttem, hogy az emberek minél
tovább vannak velem, annál valószínűbb, hogy rájönnek, hogy nem
vagyok olyan okos, mint hiszik, olyan csinos, olyan vicces? Őszintén,
tudom, hogy az a legjobb, ha kartávolságra tartom az embereket, hogy
soha ne jöjjenek rá, igazából milyen vagyok. Vagyis, csak úgy
mellékesen, kicsit dög. Egyszerűen nem vagyok jó abban, hogy
törődjek… igazából bármivel. Kábé másfél évtized kellett ahhoz, hogy
találjak valamit, ami igazán szenvedélyesen érdekel. Ez a
barátságkísérlet, amit Marával és Sadie-vel végzek, az még mindig
csak az, kísérlet, és…
Jaj, istenem! Ian randizni akar? Még csak nem is itt él.
– Szóval azt mondod… – A halántékomat vakarom, gyorsan
alábbhagy az orgazmus utáni mámorom. – Azt mondod, nem igazán
érdekel a szex?
 Lehunyja a szemét, ami nagyon nem nemnek tűnik. Egyáltalán nem
az érdeklődés hiányáról árulkodik. De azt mondja, hogy:
– Kedvellek. Felnevetek.
– Vettem észre.
– Ez… szokatlan. Számomra. Hogy valakit ennyire kedveljek.
– Én is kedvellek. – Vállat vonok. – Akkor ne lógjunk csak úgy
együtt?
Az nem elég jó?
Ian félrenéz. Le a cipőjére.
– Ha több időt töltök veled, csak még jobban megkedvellek.
– Nem. – Felhorkanok. – Általában nem így működik.
– De igen. Így lesz, nálam igen. – Ian olyan határozottan,
vitathatatlanul biztos ebben, hogy nem tehetek mást, mint hogy
rámeredek. Az ajkai duzzadtak, minden gyönyörű benne, és annyira
csendesen, sztoikusan lesújtottnak tűnik a gondolatra, hogy
kötöttségek nélkül megdug engem, hogy talán viccesnek kellene
találnom, de az az igazság, hogy nem is emlékszem, hogy
vonzódtam-e már valakihez ennyire, a testem vibrál a testéért, és…
Talán tudnál randizni vele. Csak most az egyszer. Kivétel. Talán
kipróbálhatnád. Talán működhet. Talán ti ketten…
Micsoda? Nem. Nem. Mi a büdös franc? Már maga az, hogy
megfontolom, rohadtul halálra rémiszt. Nem. Én nem… Nem olyan
vagyok. Ez idő és energiapazarlás. Sok a dolgom. Nem való nekem az
ilyesmi.
– Sajnálom! – Kényszerítem magam, hogy ezt mondjam. Még csak
nem is hazugság. Most épp rohadtul sajnálom. – Nem hinném, hogy
ez jó ötlet.
– Oké – mondja Ian egy hosszú pillanat után. Elfogadó. Kicsit
szomorú.
– Oké. Ha… meggondolod magad. Mármint a vacsorával
kapcsolatban. Szólj!
– Oké. – Bólintok. – Mikor indulsz? Mi a határidőm? – teszem
hozzá, próbálok könnyed lenni.
– Nem számít. Én… sokszor utazom ide, és… – A fejét rázza. –
Bármikor meggondolhatod magad. Nincs határidő.
Ó!
 – Hát, ha te meggondolnád magad a kufirccal kapcsolatban…
Ian felnevet, ami kicsit fájdalmas nyögésre hasonlít, és egy
pillanatig kényszert érzek, hogy megmagyarázzam. Azt akarom neki
mondani: nem miattad. Miattam. De tudom, hogy az hogyan
hangozna, és több eszem van annál, mint hogy kimondjam a
szavakat. Úgyhogy néhány másodpercig nézzük egymást. Aztán…
Aztán már nincs mit mondani, igaz? A testem automatikusan mozog.
Lecsusszanok az asztalról, megigazítom a monitorokat, az egeret, a
billentyűzeteket, a kábelt, és amikor Ian mellett elsétálva kilépek az
ajtón, komor, szomorú szeme követ engem, és a tenyerével
végigsimít az állán.
Az utolsó szavak, amiket tőle hallok:
– Nagyon örülök, hogy megismertelek, Hannah. – Azt hiszem,
viszonoznom kéne, de ismeretlen súly nehezedik a mellkasomra, és
képtelen vagyok rávenni magam, hogy megtegyem. Úgyhogy beérem
egy halvány mosollyal és erőtlen integetéssel. A zsebembe
gyömöszölöm a kezemet, miközben a testem még mindig lüktet attól,
amit magam mögött hagyok, és lassan visszaballagok a Caltech
kampuszára, miközben a vörös hajon és a kihagyott lehetőségeken
gondolkodom.
Nagyszerű pasija lesz valakinek, mondom magamnak,
hátrahanyatlok az ágyon, és a mennyezetet bámulom. Van egy fura
zöld izé a sarokban, gyanítom, hogy penész. Mara folyton azt
hajtogatja, hogy egyszerűen csak ki kellene költöznöm ebből a
lyukból, és keresnem kellene egy lakást vele és Sadie-vel közösen, de
nem tudom. Úgy érzem, túl közel kerülnénk. Nagy elkötelezettség.
Zűrös lehet. Nagyszerű pasija lesz valakinek. Valakinek, aki megérdemel
egyet.
Másnap, amikor Mara a találkozóról kérdez az unokatestvérével
vagy ilyesmivel, csak annyit mondok, hogy „eseménytelen”, és még
azt sem tudom, miért. Nem szeretek hazudni, és olyasvalakinek, aki
rohamtempóban válik a barátnőmmé, még kevésbé, de képtelen
vagyok rávenni magam, hogy ennél többet mondjak.
Pár nappal később, amikor e-mailt kapok az IanFloyd@nasa.gov
címről, a szívem majd kiugrik a helyéről. De csak egy üres e-mail,
semmi szöveg, még egy automatikus aláírás sem. Csak egy
csatolmány a jelentkezésével a NASA-ra néhány évvel korábbról,
néhány más emberével együtt. Frissebbek, amiket biztosan a
barátaitól és a kollégáitól kapott, még néhány példa, amit
elküldhetett nekem.
Nos.
Két héttel később beadok egy személyes beszámolót a
vízgazdálkodási kurzusom teljesítésének részeként.

Be kell ismernem, dr. Harding, hogy ezt a feladatot kezdetben

totális időpocsékolásnak gondoltam. Évek óta tudom, hogy a NASA-
nál akarok kikötni, és ugyanolyan rég tudom, hogy robotikával és
űrkutatással akarok foglalkozni. Azonban, miután találkoztam Ian
Floyddal, rájöttem, hogy konkrétan a marsjárók helymeghatározó
csapatánál szeretnék dolgozni. Ebből következik: nem volt
időpocsékolás, vagy legalábbis nem totálisan.

A mínuszt kaptam a kurzusra. És az ezt követő években nem

engedtem meg magamnak, hogy túl sokat gondoljak Ianre. De
valahányszor újranézem a videofelvételeket arról, ahogy az irányítás
a Curiosity landolását ünnepli, akaratomon kívül a magas, vörös hajú
férfit keresem a terem hátsó részében. És valahányszor megtalálom,
mintha valami erősen összeszorulna a mellkasomban.
 Három

Spitzbergák, Norvégia
Jelen

Azt mondták, nem tudnak mentőcsapatot küldeni!

A lélegzetem – száraz és fehér, bepárásítja a műholdas telefonom
fekete borítását. Mert a Spitzbergákon februárban jócskán fagypont
alatt van a hőmérséklet. Zavaróan közel jár a negatív Fahrenheithoz,
és ez a reggel sem kivétel.
– Azt mondták, túl veszélyes – folytatom –, túlságosan erős a szél.
– Mintha bizonyítani akarná az állításomat, félig sziszegő, félig süvítő
zaj járja be azt a helyet, amire kezdek úgy gondolni, hogy az én
gleccserhasadékom.
És ami a gleccserszakadékokat illeti, jó itt bent ragadni. Viszonylag
sekély. A nyugati fala jó szögben áll, pont úgy, hogy beszűrődjön a
napfény; valószínűleg ez az egyetlen oka, hogy még nem fagytam
halálra vagy lettek szörnyű fagyási sérüléseim. A gond viszont az,
hogy az évnek ebben a szakában csak napi öt órán át van világos. És
az mindjárt lejár.
– A lavinariasztás a legmagasabb fokozaton van, és mindenkinek
veszélyes eljönni értem – teszem hozzá egyenesen a telefon
mikrofonjába beszélve. Elismétlem, amit dr. Merel, a csoportvezetőm
mondott nekem néhány órával ezelőtt, amikor utoljára
kommunikáltam az AMASE-vel, a NASA bázisával itt, Norvégiában.
Közvetlenül azelőtt, hogy emlékeztetett rá, hogy az én döntésem volt
idejönni. Hogy tudtam, hogy a küldetésem milyen kockázatokkal jár,
és mégis úgy döntöttem, hogy belevágok. Hogy az űrkutatáshoz
vezető út tele van fájdalommal és önfeláldozással. Hogy az én hibám,
hogy beestem egy földbe vájt fagyos lyukba, és kificamítottam a
rohadt bokámat.
 Jó, ezt nem mondta. Mármint, hogy rohadt vagy hogy hiba.
Azonban arról gondoskodott, hogy tisztában legyek azzal, hogy
holnapig senki sem tud a segítségemre sietni, és erősnek kell lennem.
Bár persze mindketten tudtuk, hogy mi lesz az eredménye a
meccsnek köztem és egy éjszakai vihar között.
Vihar: 100. Hannah Arroyo: halott.
– Nem olyan rossz az idő. – Egy statikus zajhullám majdnem
elnyomja a hangot a vonal túlsó végén.
Ian Floyd hangját.
Mert valamilyen okból idejön. Jön. Értem.
– Ez… ez egy vihar, Ian. Te… Kérlek, mondd, hogy nem odakint
sétálgatsz, amikor pár óra múlva kitör az év legnagyobb vihara.
– Nem. – Szünet. – Ez inkább tempós séta. Lehunyom a szemem.
– Viharban. Hóviharban. Több mint ötvenöt kilométeres szélben.
Erős havazás és szörnyű látási viszonyok közepette.
– Lehet, hogy tékozlás számodra a mérnökség.
– Tessék?
– Nagyon jó vagy meteorológiában.
Nem érzem a lábam; vacog a fogam; valahányszor levegőt veszek,
mintha egy hordányi pirája rágná a bőrömet. És mégis találok erőt,
hogy a szememet forgassam. Legalább a szívemben élő rosszkedvű
dög jól bírja.
– Azt imádnád, mi? Ha nagyban nyomnám az időjárásjelentést a
helyi hírekben ahelyett, hogy veled lennék a NASA-nál.
A szél lyukat fúj a dobhártyámba. Fogalmam sincs, hogyan hallom
ki a hangjából a mosolyt.
– Nem.
Elment az esze. Nem lehet itt, Norvégiában. Elvileg még
Európában sem kellene lennie.
– Az AMASE meggondolta magát azzal kapcsolatban, hogy
segítséget küld? – kérdezem. – Változott a vihar-előrejelzés?
– Nem. – Valahányszor a statikus zaj alábbhagy, halk, furcsán
ismerős hangot hallok a műholdas telefonban. Gyanítom, hogy Ian
lélegzését, nehézkes, hangos, gyorsabb a normálisnál. Mintha
veszélyes terepen küzdené át magát. – Körülbelül harmincpercnyire
vagy a jelenlegi helyzetemtől. Amint odaérek hozzád, hatvan perces
úton jutunk biztonságos helyre. Vagyis pont elkerülhetjük a vihart.
Abban a pillanatban, ahogy kimondja az út szót, a hülye agyam
úgy dönt, hogy megpróbálja elfordítani a bokámat. Ami ahhoz vezet,
hogy ráharapok a kicserepesedett, fagyos ajkamra, hogy elfojtsak egy
nyöszörgést. Szörnyű ötlet, mint kiderül.
– Ian, amit mondasz, abból semminek sincs értelme.
– Komolyan? – Jókedvűnek tűnik. Hogyan? Miért? – Semminek?
– Egyáltalán honnan tudod, hogy hol vagyok?
– GPS nyomkövető. Az Irídium telefonodon.
– Lehetetlen! Az AMASE azt mondta, nem tudták aktiválni a
nyomkövetőt. A szenzorok nem működnek.
– Az AMASE nincs hatókörön belül, és a közelgő vihar
valószínűleg bezavart. – Erős széllökés támad, és egy fájdalmasan
zsigerfagyasztó pillanatig mindenütt ott van: süvít körülöttem,
belevág a tüdőmbe, bejut a fülembe. Megpróbálom elfordítani a
testemet, de egyáltalán nem állítja meg a fagyos levegőt. Csak
mélyebbre ásom magam a hóban, és megrándítom a hülye bokámat.
Basszus!
– Az AMASE több mint háromórányira van az én gleccserha…
tartózkodási helyemtől. Ha tényleg ideérsz harminc percen belül,
nem jutunk oda időben, hogy elkerüljük a vihart. Te nem fogsz
visszaérni időben, és nem fogom hagyni, hogy valami szörnyűség
történjen veled, csak mert én…
– Nem az AMASE-től jövök – válaszolja. – És nem oda megyünk.
– De egyáltalán hogyan érted el a GPS nyomkövetőmet, ha nem az
AMASE-nél vagy?
Szünet.
– Értek a számítógépekhez.
– Te… Azt mondod, hogy meghackelted…
– Említették, hogy megsérültél. Mennyire súlyos?
A csizmámra pillantok. Jégkristályok jelentek meg a talpán.
– Csak néhány karcolás. És egy ficam. Azt hiszem, talán tudok
járni, de… De hogy hatvan percig menne-e, azt nem tudom. – Hatvan
másodpercben sem vagyok biztos. – És ezen a talajon…
– Egyáltalán nem kell majd járnod.
 Ráncolom a homlokom, bár majdnem megfagyott.
– Hogy fogok eljutni oda, ahová megyünk, ha…
– Van hátizsákod?
– Van. De még mindig nem tudom, hogy fel tudok-e mászni…
– Semmi gond. Egyszerűen kihozlak.
– Te… Túl veszélyes. A perem körül beomolhat a talaj, és akkor te
is bezuhansz. – Reszketegen kifújom a levegőt. – Ian, nem hagyhatom!
– Ne aggódj! Nem szokásom gleccserhasadékokba zuhanni.
– Nekem sem.
– Biztos vagy benne?
Oké. Jó. Ebbe egyenesen belesétáltam.
– Ian, nem hagyhatom, hogy ezt tedd. Ha… – Remegősen fagyos
levegőt szívok be. – Ha azért teszed, mert felelősnek érzed magad…
Ha kockáztatod az életedet, mert azt hiszed, hogy valahogy a te
hibád, hogy itt kötöttem ki, akkor tényleg ne tedd! Tudod, hogy senki
mást nem okolhatok, csak magamat, és…
– Mindjárt mászni kezdek – szakít félbe szórakozottan Ian, mintha
nem egy szenvedélyes beszéd közepén tartanék.
– Mászni? Mit mászol meg?
– Elteszem a telefonomat, de keress, ha bármi történik!
– Ian, tényleg nem hiszem, hogy neked…
– Hannah.
A sokk, hogy a nevemet hallom – Ian hangján, a szélsüvítéssel
körítve, ráadásul egy műholdas telefon fémes szűrőjén át –, azonnal
elhallgattat. Aztán Ian folytatja.
– Csak lazíts, és gondolj a Marsra, jó? Hamarosan ott leszek.
 Négy

Johnson Űrközpont, Houston, Texas

Egy évvel korábban

Nem mintha sokkolna, hogy látom.

Az őszintén nagy hülyeség lenne. Még tőlem is túl nagy hülyeség,
a közismerten alkalmanként igencsak hülyétől. Lehet, hogy több mint
négy éve nem láttam Ian Floydot; igen, amióta átéltem életem legjobb
szexét, és még nem is volt igazán szex, úristen, hogy eltékozoltam az
életemet, aztán alig tudtam kényszeríteni magam arra, hogy búcsút
intsek neki, miközben az irodája mahagóni ajtaja az arcomba
csukódott. Lehet, hogy jó ideje történt, de követtem a hollétét
kifinomult technológia és csúcsminőségű keresési eszközök
segítségével.
Másnéven: Google.
Mint kiderült, ha a NASA egyik legjobb mérnöke vagy, az
emberek rengeteget írnak rólad. Esküszöm, nem keresek rá arra,
hogy „Ian + Floyd” hetente kétszer, vagy ilyesmi, de időnként elfog a
kíváncsiság, és az internet annyira sok információt kínál olyan kicsi
erőfeszítés árán! Így tudtam meg, hogy amikor a korábbi főnök
egészségügyi okokból lemondott, Iant választották a Tenacity
mérnöki csapatának élére. A rover épségben landolt a de
Vaucouleurs-kráterben tavaly. Még a 60 Minutesnek is adott interjút,
amiben leginkább komolynak, hozzáértőnek, jóképűnek, alázatosnak
és visszafogottnak látszott.
Valamilyen okból ez eszembe juttatta, ahogy belenyögött a
bőrömbe. A satuszerű szorítását a csípőmön, ahogy a combja mozgott
a lábaim között. Felidézte bennem, hogy el akart vinni vacsorázni, és
hogy én – megdöbbentően, felfoghatatlanul – kísértésbe estem, hogy
igent mondjak. Végignéztem az egészet a YouTube-on. Aztán
legörgettem, hogy elolvassam a kommenteket, és rájöttem, hogy
legalább kétharmaduk olyan felhasználóktól érkezett, akik pontosan
látták, hogy Ian mennyire komoly, hozzáértő, jóképű, alázatos,
visszafogott és valószínűleg jól felszerelt. Gyorsan elkattintottam,
úgy éreztem, rajtakaptak, ahogy az egész felsőtestem a sütisdobozban
van.
Tökmindegy.
Azt hiszem, arra számítottam, hogy a Google-keresésem
személyesebb dolgokhoz is elvezet. Talán egy Facebook fiókhoz
ennivaló, vörös hajú kisgyerekekről készült képekkel. Vagy az egyik
olyan esküvői honlaphoz, ami tele van túlkomponált képekkel és a
történettel, hogy a pár hogyan ismerkedett meg. De nem. A
legközelebbi egy triatlon volt, amit kábé két éve futott le Houston
közelében. Nem ért el különösebben jó helyezést, de lefutotta. Ami a
Google-t illeti, ez az egyetlen nem munkához kapcsolódó
tevékenység, amiben Ian az elmúlt négy évben részt vett.
De tényleg nem ez a lényeges, hanem az, hogy elég sokat tudok
Ian Floyd szakmai eredményeiről, és tisztában vagyok vele, hogy
még mindig a NASA-nál van. Ezért semmi értelme sokkot kapnom
attól, hogy látom. És nem is kapok. Tényleg nem.
Csak mivel több mint háromezren dolgoznak a Johnson
Űrközpontban, úgy gondoltam, talán a munkám harmadik hetében
futok össze vele. Talán akár csak a harmadik hónapban. Arra
biztosan nem számítottam, hogy az első nap látom, a nyavalyás
orientáció kellős közepén. És arra biztosan nem számítottam, hogy
azonnal észrevesz, és hosszú-hosszú ideig bámul engem, mintha
tudná, pontosan ki vagyok, mintha nem tűnődne azon, hogy miért is
tűnök ismerősnek, vagy azon, honnan is ismer.
A helyzet… nem ez. Egyértelműen nem. Ian megjelenik a
konferenciaterem ajtajában, ahol az új alkalmazottak várakoznak a
következő előadóra, kissé bosszús arckifejezéssel néz körül valakit
keresve, észrevesz engem, aki Alexisszel csevegek, kábé egy
szemrebbenésnyi idővel azután, hogy én észreveszem őt.
Egy pillanatig tágra nyílt szemmel megáll. Aztán átfurakszik az
asztal körül beszélgető embereken, hosszú léptekkel közelít felém. A
tekintete végig összekapcsolódik a tekintetemmel, magabiztosnak és
kellemesen meglepettnek tűnik, mint egy pasi, aki kimegy a barátnője
elé a reptérre, miután négy hónapot külföldön töltött, és a
hosszúszárnyú bálna udvarlási szokásait tanulmányozta. De ennek
semmi köze hozzám. Nem miattam van.
Nem lehet miattam, igaz?
De Ian úgy egy méterre Alexistől megáll, a szokásosnál néhány
másodperccel tovább méreget egy félmosollyal, aztán azt mondja:
– Hannah.
Ennyi. Csak ennyit mond. A nevemet. És én tényleg nem akarom őt
látni. Tényleg azt hittem, hogy fura lesz újra vele lennem, a nem-
egészen-orgazmusmentes első és egyetlen találkozásunk után. De…
Nem az. Egyáltalán nem az. Egyszerűen természetesnek, szinte
ellenállhatatlannak érzem, hogy rámosolyogjak, ellökjem magam az
asztaltól, lábujjhegyre álljak és megöleljem, megtöltsem az orromat a
tiszta illatával, és azt mondjam a vállába:
– Hát, szia!
A keze futólag a gerincembe nyomódik, és ugyanúgy összeillünk,
mint négy évvel ezelőtt. Aztán a következő pillanatban mindketten
hátrahúzódunk. Nem pirulok el, soha, de a szívem hevesen ver, és
különös forróság kúszik fel a mellkasomban.
Talán azért, mert furának kellene lennie. Igaz? Négy évvel ezelőtt
rámozdultam. Aztán rajta élveztem el. Majd visszautasítottam,
amikor azt kérte, hogy orgazmus-mentes, űrkutatás-mentes időt
töltsek vele. Ezt akartam elkerülni: a férfiúi, kínos, sebzett egós
reakciót, amit Iantől biztosra vettem.
De most itt van, lefegyverzően boldog attól, hogy lát, és
egyszerűen boldog vagyok, hogy mellette lehetek, mint amikor
végigkódoltuk a délutánt. Kicsit idősebbnek látszik, az egynapos
borosta most kábé egyhetes, és talán még nagyobb lett. Ami a többit
illeti, egyszerűen önmaga. A haja vörös, a szeme kék, szeplők
mindenütt. Önkéntelenül eszembe jut az egységes inicializálása C++-
ban… és a foga a bőrömön.
– Megcsináltad! – mondja, mintha tényleg most szálltam volna le
egy repülőről. – Itt vagy.
Mosolyog. Én is mosolygok, és ráncolom a homlokomat.
– Mi az? Nem hitted, hogy tényleg ledoktorálok?
 – Abban sem voltam biztos, hogy a vízgazdálkodási kurzuson
átmész. Kitör belőlem a nevetés.
– Miért? Csak mert a saját szemeddel láttad, hogy nulla
energiabefektetést raktam bele a beadandómba?
– Az is belejátszott, igen.
– El kéne olvasnod, mit hantáztam rólad.
– Á, igen. Hogy milyen nemi betegségeket kellett legyőznöm,
hogy azzá váljak, aki ma vagyok?
– Melyik nemi betegséget nem?
Ian felsóhajt. Torokköszörülés, és mindketten megfordulunk… Ja,
persze. Alexis is itt van. Valamiért hatalmasra nyílt szemekkel néz
egyikünkről a másikra.
– Ó, Ian, ő Alexis. Ő is ma kezd. Alexis, ő…
– Ian Floyd – válaszolja a lány kicsit levegő után kapkodva. –
Rajongója vagyok.
Ian kicsit riadtnak tűnik, mintha zavarná a gondolat, hogy
rajongói vannak. Úgy tűnik, Alexis ezt nem veszi észre, és
megkérdezi tőlem:
– Ismeritek egymást?
– Á… igen. Volt köztünk… – Legyintek. – Valami. Évekkel ezelőtt.
– Valami? – Alexis szeme még tágabbra nyílik.
– Jaj, nem, nem olyasmire céloztam. Csináltunk valami… egy
olyan… hogy is hívják?
– Egy kötetlen interjút – válaszolja türelmesen Ian.
– Kötetlen interjút? – Alexis szkeptikusnak hangzik. Iant nézi, aki
továbbra is engem néz.
– Aha. Olyasmi. Aztán végül… – Végül mi lett? Majdnem dugtunk
egy NASA-intézményben? Csak szeretnéd, Hannah!
– Debuggolás maraton lett belőle – válaszolja Ian. Aztán a torkát
köszörüli.
Felnevetek.
– Igen. Az.
– Debuggolás maraton? – Alexis még szkeptikusabbnak tűnik. –
Nem hangzik túl szórakoztatónak.
– Ó, az volt – közli Ian. Még mindig engem néz. Mintha megtalálta
volna a rég elveszett lakáskulcsait, és attól félne, hogy ha félrenéz,
megint elhagyja.
– Aha. – Nem tudom megállni, hogy a mosolyom ne legyen
hangyányit sokatmondó. Egy kísérlet. Úgy tűnik, abból sokat
csinálok, ha Ian a közelben van. – Nagyon szórakoztató.
– Így van. – Ian végre félrenéz, ugyanúgy mosolyog. – Nagyon.
– Hogyan találkoztatok? – kérdezi Alexis pillanatról-pillanatra
gyanakvóbban.
– Ó, a legjobb barátnőm Ian unokatestvére vagy ilyesmi. Ian
bólint.
– Hogy van… – Ian egy pillanatra elakad a névnél. – A Melissa
név jut az eszembe.
– Mara. Az unokatestvéred neve Mara. Tartanád a lépést? – Nem
sikerül szigorúnak hangoznom. – Nem beszéltél vele, mióta
összehozott minket?
– Szerintem akkoriban sem beszéltünk. Minden…
– Delphina nénin keresztül történt, igaz. Hogy van a Home Depot-
videó?
– Lowe’s. Úgy hallom, újra felbukkant, mióta Mitch bácsi tartja a
hálaadást.
Felnevetek.
– Hát, Mara remekül van. Ő is megcsinálta a PhD-t, és nemrég
D.C.-be költözött, hogy az EPA-nak dolgozzon. Nem érdekli az űr-
cucc. Csak… a Föld megmentése.
– Ó! – Ian nincs különösebben lenyűgözve. – Az egy jó küzdelem.
– De örülsz, hogy valaki más vívja, míg mi ketten azzal töltjük az
időt, hogy menő kütyüket küldünk az űrbe?
– Többé-kevésbé.
– Oké, ez nagyon… – kezdi újra Alexis. Mindketten felé
fordulunk: a szeme összeszűkül, és a hangja éles. Őszintén, folyton
elfelejtem, hogy itt van. – Még soha nem láttam két embert… –
mutogat közöttünk. – Ti egyértelműen… – Iannel meghökkenve
összenézünk. – Magatokra hagylak titeket – mondja rejtélyesen.
Aztán sarkon fordul, és Iannel egyedül maradunk.
Úgy ahogy. Egy emberekkel teli teremben vagyunk, de… egyedül.
– Hát… helló! – mondom.
– Szia! – A hangja mélyebb. Meghittebb.
 – Valahogy arra számítottam, hogy ez kényelmetlen lesz.
– Ez?
– Ez. – Ide-oda mutatok közöttünk. – Hogy újra látlak. Azok után,
ahogy elváltunk.
Ian oldalra billenti a fejét.
– Miért?
– Csak… – Nem tudom pontosan, hogyan fogalmazzam meg,
hogy az a tapasztalatom, hogy a férfiak, akiket nők visszautasítottak,
milliónyi különböző módon tudnak ijesztőek lenni. Egyébként nem
számít. Úgy tűnik, abban a pillanatban maga mögött hagyta, ami
közöttünk történt, ahogy kiléptem az irodájából. – Nem számít. Mert
nem az. Mármint kellemetlen.
Ian egyet bólint. Ahogy arra évekkel ezelőttről emlékszem.
– Melyik csoportba osztottak?
– Helyzetmeghatározó.
– Nem mondod! – Boldognak hangzik. Ami… leginkább új. A
szüleim a megszokott módon fogadták, hogy felvettek a NASA-hoz:
csalódásukat fejezték ki, amiért nem az orvostudományt
választottam, mint a testvéreim. Sadie és Mara mindig támogattak, és
örültek nekem, amikor megkaptam álmaim állását, de őket nem
érdekli eléggé az űrkutatás ahhoz, hogy teljesen felfogják annak a
jelentőségét, hogy hol kötöttem ki. Ian viszont… Ian tudja. És bár
most nagykutya, és a helyzetmeghatározók többé nem az ő csapata,
mégis melegem lesz és bizsergek.
– Aha… valami pasi, akivel egyszer találkoztam, azt mondta, az a
legjobb csapat.
– Bölcs szavak.
– De nem kezdek rögtön a csapattal, mert… sikerült rávennem
őket, hogy engem válasszanak az AMASE-be.
Ian mosolya elárulja, hogy elfogódottság nélkül, őszintén örül
nekem, és a szívem a torkomban dobog.
– AMASE.
– Aha.
– Hannah, ez fantasztikus!
Az. Az AMASE a csúcs, és az expedíció résztvevőinek kiválasztási
folyamata brutális volt, annyira, hogy nem is tudom egészen
pontosan, hogyan jutottam be. Valószínűleg csupán szerencsém volt:
dr. Merel, az expedíció egyik vezetője olyasvalakit keresett, akinek
van tapasztalata a gázkromatográfia-tömegspektrometriában. Ami
nekem véletlenül van, hála néhány mellékprojektnek, amit a PhD-
témavezetőm rámlőcsölt. Akkoriban piszkosul kiakadtam és
végigszenvedtem őket. Visszatekintve kicsit bűntudatom van.
– Voltál már ott? – kérdezem Iant, bár már tudom a választ, mert
említette az AMASE-t, amikor találkoztunk. Ráadásul láttam a CV-jét
és néhány képet korábbi expedíciókról. Az egyiken, ami 2019 nyarán
készült, fekete thermoinget visel, és egy rover előtt térdel, ahogy
hunyorogva nézi a robotkarját. Egy csinos fiatal nő áll közvetlenül
mögötte, a könyökével Ian vállára támaszkodik, a kamera felé
mosolyog.
Jó néhányszor eszembe jutott a kép. Elképzeltem, hogy Ian
vacsorára hívja a nőt. Eltűnődtem, hogy velem ellentétben ő igent
tudott-e mondani.
– Kétszer jártam ott, télen és nyáron. Mindkettő remek volt. A tél
sokkal gyötrelmesebb, de… – Elhallgat. – Az expedíció nem…?
– …három nap múlva indul. Öt hónapra. – Nézem, ahogy Ian
bólint, és feldolgozza az információt. Még mindig örül nekem, de
kicsit… visszafogottabban. Egy tizedmásodpercnyi csalódottság ül ki
az arcára talán? – Mi az? – kérdezem.
– Semmi. – A fejét rázza. – Jó lett volna beszélni.
– Még megtehetjük – válaszolom, talán kicsit túl gyorsan. –
Csütörtökig nem indulok. Van kedved elmenni…
– Csak nem vacsorázni? – A mosolya ugrat engem. – Emlékszem,
hogy nem… eszel más emberekkel.
– Így van. – Az az igazság, hogy a helyzet megváltozott. Nem
mintha most randikra járnék, ez még mindig egy nagy nem a
részemről. És nem váltam varázsütésre érzelmileg elérhető emberré;
még mindig nagyon nem vagyok az. De valamikor az elmúlt néhány
évben az egész Tinder játék először kicsit unalmas lett, aztán kicsit
fárasztó, aztán végül kicsit magányos. Manapság vagy a munkára
koncentrálok, vagy Marára és Sadie-re. – De kávét iszom – mondom
hirtelen. Bár undorítónak találom a kávét.
 – Jegesteát – mondja Ian, valahogy emlékezve a négy évvel ezelőtti
rendelésemre. – De nem megy.
Összeszorul a szívem.
– Nem megy? – Jár valakivel? Nem érdekli a dolog? – Nem kell,
hogy…
– Randi legyen, mondanám, de félbeszakítanak minket.
– Ian, hát itt vagy! – Megjelenik mellette a HR-es, aki körbevezette
az újoncokat. – Kösz, hogy időt szakítottál erre… tudom, hogy ma
estére oda kell érned a JPL-be. Emberek! – Összecsapja a kezét. –
Kérem, foglaljanak helyet! Ian Floyd, a Mars Expedíció Program
jelenlegi vezető mérnöke mesél önöknek a NASA néhány
folyamatban lévő projektjéről.
Ó! Ó!
Iannel váltunk egy hosszú pillantást. Egy pillanatig úgy fest,
mondani akarna még egy utolsó dolgot. De a HR-es a tárgyalóasztal
végéhez vezeti, és vagy nincs rá elég idő, vagy nem olyasmi, ami elég
fontos ahhoz, hogy kimondja.
Fél perccel később ülök, és hallgatom a tiszta, higgadt hangját,
ahogy a sok projektről beszél, amiket felügyel. A szívem összeszorul,
olyan okokból, amiket nem tudok megfejteni.
Húsz perccel később még egyszer utoljára elkapom a tekintetét,
épp, amikor valaki kopog, hogy emlékeztesse, kevesebb mint két óra
múlva fel kell szállnia a gépére.
És kicsivel több mint hat hónap múlva, amikor végre újra
találkozunk, gyűlölöm őt.
Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm, és ezt nem is habozok a tudtára
adni.
 Öt

Spitzbergák, Norvégia
Jelen

Mire legközelebb rezeg a műholdas telefonom, a szél még jobban

felerősödött. Havazik is. Valahogy sikerült elhelyezkednem a
gleccserhasadékom falának egyik mélyedésében, de a nagy
széllökések boldogan támadják a minirovert, amit magammal
hoztam.
Ami – be kell valljam, ironikus a maga kozmikus módján. Pont
azért merészkedtem ki ide, hogy leteszteljem, hogy az általam
tervezett minirover hogyan működne nagyon stresszes, kevés
napsütéses, kevés paranccsal szolgáló helyzetekben. Persze a vihar
nem volt belekalkulálva. Úgy volt, hogy kiteszem a felszerelést, és
azonnal visszatérek a főhadiszállásra, ami… nos. Nyilván nem igazán
sikerült.
De a kütyüt hóréteg fedi. És a nap hamarosan lemegy. A
minirover nagyon stresszes, kevés napsütéses, kevés parancsos
helyzetben van, és tudományos szempontból ez a küldetés totális
katasztrófa. Valamikor az elkövetkező napokban valaki az AMASE-
nél (valószínűleg dr. Merel, az a seggfej) megpróbálja majd aktiválni,
és akkor tudni fogjuk, hogy valójában jó munkát végeztem-e. Vagyis
ők tudni fogják. Addigra én valószínűleg csak egy nagyon dühös arcú
pálcikás jégkrém leszek, mint Jack Torrance A ragyogás végén.
– Még mindig jól vagy?
Ian hangja felriaszt a preapokaliptikus nyavalygásomból. A
szívem úgy verdes, mint egy kolibri – egy beteges, fagyoskodó
kolibri, ami elfelejtett délre vándorolni a haverjaival. Nem fáradok a
válasszal, inkább azonnal azt kérdezem:
– Mit keresel itt? – Tudom, hogy hálátlan dögnek hangzom, és bár
sosem aggódtam amiatt, hogy az utóbbinak tűnök, sosem akartam az
előbbi lenni. A gond az, hogy Ian jelenlétének rohadtul semmi
értelme. Húsz percem volt ezen gondolkodni, és egyszerűen nincs. Ez
a hely és az idő, amikor végre elpatkolok… nem akarok
összezavarodva meghalni.
– Csak kijöttem sétálni egyet. – Kissé kapkodja a levegőt, vagyis a
mászás biztos nehéz volt. Ianre sok minden igaz, de az nem, hogy
nincs formában. – Csodálni a tájat. És te? Téged mi szél hozott ide?
– Komolyan beszélek. Miért jöttél Norvégiába?
– Tudod – a hang egy pillanatra elmegy, aztán nagy adag fehér zaj
kíséretében visszatér – , nem mindenki vakációzik South Padréban.
Néhányan a hűvösebb úti célokat szeretjük. – A zihálás a gyenge
műholdas vonalon keresztül szinte… intim. Ugyanazoknak az
elemeknek vagyunk kiszolgáltatva, ugyanazon az erősen eljegesedett
terepen, miközben a világ többi része menedékre lelt. Idekint
vagyunk, egyedül.
És ennek semmi értelme.
– Mikor repültél a Spitzbergákra? – Az elmúlt három napban
biztosan nem, mert nem érkeztek gépek. Főszezonban jó az
összeköttetés a Spitzbergák és Oslo vagy Tromsø között, de az csak
március közepén kezdődik.
Tehát… Ian pár napja már biztosan itt van. De miért? Több roveres
projekt vezető mérnöke, és a Serendipity csapata közeleg a kritikus
szakaszhoz. Semmi értelme, hogy az egyik létfontosságú csapattag
most egy másik országban legyen. Ráadásul ennek az AMASE-nek a
mérnöki csapata minimális. Konkrétan csak dr. Merel és én alkotjuk,
de tényleg. Az összes többi csapattag geológus meg asztrobiológus,
és…
Mi a francot keres itt Ian? Mi a francért küldene a NASA egy
magasrangú mérnököt egy mentőakcióra, aminek meg sem kellene
történnie?
– Megvagy még? – kérdezi újra. Amikor nem válaszolok, folytatja.
– Közel vagyok. Pár percnyire.
Hópelyheket söprök le a szempillámról.
– Az AMASE mikor gondolta meg magát azzal kapcsolatban, hogy
segítséget küld?
Rövid tétovázás.
 – Igazából lehet, hogy több, mint pár perc. Erősödik a vihar, és
nem látok túl jól…
– Ian, miért téged küldtek?
Mély lélegzet. Vagy sóhaj. Vagy zihálás, hangosabb, mint a többi.
– Sok kérdést teszel fel – mondja. Nem először.
– Aha. De nagyon jó kérdések, úgyhogy tovább fogok kérdezgetni.
Például hogy a…
– Csak ha én is kérdezhetek. Majdnem felnyögök.
– Miről akarsz tudni? Legjobb koncert? Kedvenc koncert? A
gleccserhasadék előnyeinek összefoglalója? Éjszakai élet tekintetében
nem nyújt túl sokat…
– Hannah, tudnom kell, hogy jól vagy-e.
Lehunyom a szemem. A hideg úgy harap, mintha ezernyi tűt
szúrnának a bőröm alá.
– Igen, én… jól vagyok.
Hirtelen megszakad a hívás. A statikus zajjal együtt minden
eltűnik, és többé nem hallom Iant. A műholdas telefonomra pillantok,
és látom, hogy még működik. A francba! Az ő oldalán van gond. A hó
egyre vastagabb, perceken belül koromsötét lesz, ráadásul szinte
biztos vagyok benne, hogy Iant megtámadta egy jegesmedve. Ha
valami történik vele, soha nem lennék képes megbocsájtani maga…
Hallom, hogy lépések repesztik meg a havat, és felnézek a
hasadék peremére. A fény pillanatról pillanatra fogy, de látom egy
magas, széles férfi körvonalait símaszkban. Lenéz rám.
Úristen! Ian tényleg…?
– Látod? – kérdezi Ian mély hangja, csak kicsit kifulladva. Lejjebb
húzza a nyakmelegítőjét, aztán hozzáteszi: – Ez nem volt olyan
nehéz, igaz?
 Hat

Johnson Űrközpont, Houston, Texas

Hat hónappal korábban

Meglep, hogy az e-mail mekkora fájdalmat okoz, mert elég nagyot.

Nem mintha arra számítottam volna, hogy örülni fogok neki.
Megalapozott tény, hogy ha azt hallod, hogy a projekted nem kap
pénzügyi támogatást, az körülbelül annyira kellemes, mint vécét
pumpálni. De a visszautasítás a tudományos világ velejárója, amióta
csak elkezdtem a PhD-t, körülbelül kétszáz trillió jutott ki belőlük. Az
elmúlt öt évben visszautasították, hogy publikáljak, konferenciákon
adjak elő, ösztöndíjakat, tagságot kapjak. Még a Bruegger korlátlan
ital-programjába sem tudtam bejutni; ez lesújtó fejlemény, figyelembe
véve, mennyire szeretem a jegesteát.
A jó az, hogy minél több elutasítást kapsz, annál könnyebben
lenyeled. Amitől első évben a párnát püföltem, és gyilkosságot
tervezgettem, alig rázott meg az utolsóban. A Fejlődés az űrkutatásban
azt mondta, hogy a disszertációm nem méltó arra, hogy az oldalaikon
szerepeljen? Jó. Az Országos Tudományos Alap nem támogatja a
posztdoktori képzésemet? Oké. Mara azt mondja, hogy a
rizsfalatkáimnak, amiket a szülinapjára csináltam, vécépapír íze van?
Pff. Túlélem.
Ez a konkrét visszautasítás azonban mélyre döf. Mert nagyon-
nagyon szükségem van a pályázati pénzre ahhoz, amit tervezek.
A legtöbb NASA-támogatás konkrét projektekhez kötött, de
minden évben van egy szabadon felhasználható zseb, ami
megszerezhető általában az olyan fiatalabb kutatók számára, akik
olyan kutatási ötlettel állnak elő, amit vizsgálatra érdemesnek
tartanak. És az enyém szerintem nagyon is érdemes rá. Több mint hat
hónapja vagyok a NASA-nál. Szinte az egész időt Norvégiában
töltöttem, a Föld legjobb Mars-analógján, térdig merülve az intenzív
terepmunkában, a felszerelés tesztelésében, mintafeladatokban. Az
elmúlt néhány hétben, amióta csak visszatértem Houstonba,
elfoglaltam a helyemet a helyzetmeghatározó csapatban, ami nagyon-
nagyon menő. Iannek igaza volt: a valaha volt legjobb csapat.
De… Minden szünetben… Minden szabad másodpercben.
Minden hétvégén. Minden időmorzsában, amit nyerni tudtam, arra
koncentráltam, hogy befejezzem a projektem tételmondatát, abban a
hitben, hogy rohadtul fantasztikus ötlet. Most pedig visszautasították.
Olyan, mintha ledöftek volna egy santoku késsel.
– Történt valami? – kérdezi Karl, az irodatársam az asztalától. –
Úgy festesz, mint aki mindjárt elsírja magát. Vagy mint aki mindjárt
kidob valamit az ablakon, nem tudom eldönteni.
Nem fáradok azzal, hogy ránézzek.
– Még nem döntöttem el, de majd szólok. – A monitoromra
meredek, átnézem a belső véleményezők visszajelzéseit.

Mint azt mindannyian tudjuk, 2010 elején a Spirit marsjáró benne

ragadt egy homokcsapdában, nem tudta átirányítani a
napelempaneljeit a nap felé, és az energiahiány következtében halálra
fagyott. Valami nagyon hasonló történt nyolc évvel később az
Opportunityval, ami hibernálta magát, amikor egy örvény blokkolta a
napfényt, és így megakadályozta az akkumulátora újratöltését.
Nyilvánvalóan nagy a kockázata annak, hogy az extrém időjárási
viszonyok miatt elveszik a rover feletti irányítás. Hogy ezt megoldja,
dr. Arroyo tervezett egy ígéretes belső rendszert, ami kisebb
valószínűséggel áll le kiszámíthatatlan meteorológiai helyzetben.
Javasolja egy modell megépítését és hatékonyságának letesztelését a
következő expedíció során a Spitzbergákon működő északi-sarki
Mars-analógon (AMASE)…

Dr. Arroyo projektje fantasztikus kiegészítése a NASA jelenlegi

projektjeinek, és elfogadandó további tanulmányozásra. Dr. Arroyo
életrajza lenyűgöző, elég tapasztalatot szerzett a felvázolt munka
elvégzésére…
 Ha ez a javaslat sikeres, az létfontosságú lesz a NASA űrkutatási
programja számára: csökkentené az alacsony energiaszintű
meghibásodást, a küldetési óra meghibásodásának és az időzítő
meghibásodásának előfordulását a jövőbeli Mars-expedíciók során…

Mondom, mi a gond: a vélemények… pozitívak. Túlnyomóan

pozitívak. Még az olyan kutatók tömegétől is, akiket – ahogy azzal
pontosan tisztában vagyok – az éltet, hogy gonoszak és kegyetlenek
legyenek. Úgy tűnik, nem a tudomány a gond, a NASA missziójának
fontossága mellette szól, a CV-m elég jó, és… ez nem áll össze. Ezért
nem fogok itt ücsörögni, és benyelni ezt a baromságot.
Lecsapom a laptopomat, agresszívan felállok az asztalomtól, és
kimasírozok az irodámból.
– Hannah? Hova…?
Nem törődöm Karllal, végigmegyek a folyosón, míg meg nem
találom azt az irodát, amit keresek.
– Szabad! – mondja egy hang a kopogásom után.
Akkor találkoztam dr. Merellel, amikor ő volt a közvetlen
felettesem az AMASE során, és ő… őszintén, fura alak. Nagyon
merev. Nagyon keményvonalas. A NASA tele van ambiciózus
emberekkel, de ő szinte megszállottnak tűnik azoknak az
eredményeknek, publikációknak a terén, amik az olyan szexi
tudománnyal kapcsolatosak, amelyekből nagy hírverés lesz.
Kezdetben nem rajongtam érte, de be kell ismernem, hogy
felettesemként csakis támogat. Alapból ő válogatott be az
expedícióba, és bátorított, hogy pályázzak támogatásra, amint
elmentem hozzá a projekt ötletével.
– Hannah! De örülök, hogy látlak!
– Beszélhetünk egy percet? – Valószínűleg a negyvenes éveiben
jár, de van benne valami régimódi. Talán a kötött mellénye, vagy
hogy szó szerint ő az egyetlen a NASA-nál, akit nem a keresztnevén
szólítanak. Leveszi a fémkeretes szemüvegét, az asztalra fekteti, aztán
összeteszi az ujjait, és hosszan néz rám.
– A javaslatodról van szó, igaz?
Nem kínál hellyel, és nem is ülök le. De az ajtót becsukom magam
mögött. A vállammal az ajtókeretnek dőlök, és karba teszem a kezem
a mellkasom előtt, remélve, hogy nem fogok úgy hangzani, ahogy
érzem magam, vagyis mint aki ölni tudna.
– Most kaptam meg az elutasító e-mailt, és kíváncsi voltam, tud-e
ezzel kapcsolatban… többet. A vélemények nem emeltek ki
fejlesztésre szoruló területeket, szóval…
– Én nem aggódnék emiatt – mondja elutasítóan. A homlokomat
ráncolom.
– Hogy érti?
– Lényegtelen.
– Én… tényleg?
– Igen. Persze, kényelmesebb lett volna, ha a pénz a
rendelkezésedre áll, de már beszéltem két kollégámmal, akik
egyetértenek, hogy a munkád kiváló. Más pénzek felett van
befolyásuk, amiket Floyd nem fog tudni megvétózni, tehát…
– Floyd? – Felemelem az ujjam. Biztosan rosszul hallottam. –
Pillanat, Floydot mondott? Ian Floyd? – Próbálok visszaemlékezni,
hogy hallottam-e más itt dolgozó Floydról. Gyakori vezetéknév, de…
Merel arca elég árulkodó. Nyilvánvaló, hogy Ianre célzott, és
nyilvánvaló, hogy nem kellett volna említenie, elcseszte, hogy mégis
megtette, és most nincs más választása, mint elmagyarázni, mire
célzott.
Pontosan semennyire nem áll szándékomban elereszteni, vallania
kell.
– Ez természetesen bizalmas – mondja rövid habozás után.
– Oké – egyezek bele sietve.
– A bíráló folyamatnak névtelennek kell maradnia. Floyd nem
tudhat róla.
– Nem fog – hazudom. Pillanatnyilag nincs tervem, de egy részem
már tudja, hogy hazudok. Nem vagyok épp az a konfliktuskerülő
típus.
– Rendben – bólint Merel. – Floyd tagja volt a bizottságnak, ami
átnézte a pályázatodat, és ő volt az, aki úgy döntött, hogy
megvétózza a projektedet.
Ő… mit csinált?
Mit csinált?!
Kizárt!
 – Ez nem stimmel. Ian nincs is itt Houstonban. – Ezt onnan tudom,
hogy pár nappal azután, hogy visszajöttem Norvégiából, kerestem őt.
Utánanéztem a NASA-nyilvántartásban, vettem egy csésze kávét
és egy teát a büfében, és elmentem az irodájához; nagyjából tudtam,
mit akarok mondani, szinte ideges voltam, és…
Zárva találtam.
– A JPL-ben van – mondta valaki dél-afrikai akcentussal, amikor
észrevette, hogy ott téblábolok a folyosón.
– Ó! Oké. – Megfordultam. Léptem kettőt. Aztán visszafordultam
megkérdezni: – Mikor jön vissza?
– Nehéz megmondani. Úgy egy hónapja már ott van, hogy a
Serendipity mintavételi eszközén dolgozzon.
– Értem. – Megköszöntem a nőnek, és ez alkalommal tényleg
elmentem.
Azóta kicsivel több mint egy hét telt el, és jártam az irodájánál…
többször is. Még csak nem is tudom, miért. És nem is igazán számít,
mert az ajtó minden egyes alkalommal zárva volt. Innen tudom,
hogy:
– Ian a JPL-ben van. Nincs itt.
– Tévedsz – mondja Merel. – Visszajött. Ledermedek.
– Mikor?
– Azt nem tudnám megmondani, de jelen volt, amikor a bizottság
összeült megvitatni a tervedet. És mint mondtam, ő vétózta meg.
Az lehetetlen. Semmi értelme.
– Biztos benne, hogy ő volt?
Merel bosszús pillantást küld felém, és furcsán… sebezhetőnek
érzem magam, ahogy ott állok az irodájában, miközben közli velem,
hogy Ian – Ian? Tényleg? – az oka, hogy nem kaptam meg a
támogatást. Hazugságnak tűnik. De Merel hazudna? Ahhoz ő
túlságosan vaskalapos. Kétlem, hogy rendelkezik hozzá fantáziával.
– Megteheti? Megvétózhat egy projektet, amit egyébként jól
fogadnak?
– A pozícióját és a rangját tekintve meg.
– De miért? Felsóhajt.
– Bármi lehet az oka. Talán féltékeny egy briliáns javaslatra, vagy
inkább azt szeretné, hogy valaki más kapja meg a pénzt. Úgy hallom,
az egyik közeli munkatársa jelentkezett. – Szünet. – Mondott valamit,
amiből gyanítottam…
– Micsodát?
– Hogy nem hitte, hogy képes lennél elvégezni a munkát.
Ledermedek.
– Tessék?
– Úgy tűnt, a tervezetben nem talált hibát. Viszont a te szerepedről
nem beszélt túl hízelgően. Persze, megpróbáltam visszavágni.
Lehunyom a szemem, hirtelen felfordul a gyomrom. Nem hiszem
el, hogy Ian képes lenne erre. Nem hiszem el, hogy ilyen hátba
támadó, nyomorult pöcs lenne. Talán nem vagyunk közeli barátok,
de az utolsó találkozásunk után azt hittem, ő… nem tudom.
Fogalmam sincs. Azt hiszem, számítottam valamire, de ez gyorsan
véget vetett neki.
– Fellebbezek.
– Nincs rá okod, Hannah.
– Sok okom van. Ha Ian azt hiszi, hogy nem vagyok elég jó, dacára
a CV-mnek, én…
– Ismered őt? – szakít félbe Merel.
– Tessék?
– Kíváncsi voltam, hogy ismeritek-e egymást.
– Nem. Nem, én… – Egyszer szárazdugtam a lábát. Fantasztikus volt!
– Alig.
Csak futólag.
– Értem. Csak kíváncsi voltam. Megmagyarázná, miért akarta
olyan eltökélten elkaszálni a projektedet. Soha nem láttam őt
ennyire… hajthatatlannak, hogy egy javaslatot ne fogadjanak el. –
Legyint, mintha nem lenne fontos. – De ne aggódj emiatt, mert már
megoldottam a projekted alternatív finanszírozását.
Ó! Erre nem számítottam.
– Alternatív finanszírozás?
– Felvettem a kapcsolatot néhány csoportvezetővel, akik jönnek
nekem egy szívességgel. Megkérdeztem tőlük, hogy van-e
költségvetési többletük, amit esetleg a projektedre szánnának, és
eleget szedtem össze ahhoz, hogy visszaküldhesselek Norvégiába.
Félig levegő után kapkodok, félig nevetek.
 – Komolyan?
– Bizony.
– A következő AMASE-vel?
– Azzal, amelyik jövő februárban indul, igen.
– És mi van a segítséggel, amit kértem? Szükségem lesz valakire,
aki segít megépíteni a minirovert, és kint van terepen. És elég
messzire kell jutnom a bázistól, ami veszélyes lehet egyedül.
– Nem hiszem, hogy még egy expedíciós résztvevőt finanszírozni
tudunk.
Összeszorítom az ajkamat, és elgondolkodom ezen. Az előkészítő
munka nagy részét valószínűleg el tudom végezni egyedül. Ha nem
alszom a következő néhány hónapban, amit… csináltam már
korábban. Megleszek. Gond akkor lenne, amikor a Spitzbergákra
érek. Túl kockázatos…
– Én ott leszek veled a terepen, természetesen – mondja dr. Merel.
Kicsit meglepődöm. A Norvégiában töltött hónapok alatt nagyon
keveset láttam mintát gyűjteni vagy havat kotorni. Mindig inkább
koordinátorként gondoltam rá. De ha felajánlotta, biztosan komolyan
gondolja, és… elmosolyodom.
– Akkor tökéletes. Köszönöm!
Kisurranok a szobából, és kábé két hétig eléggé feldob a tudat,
hogy a projektem megvalósul, így sikerül megtennem: nem árulom el
senkinek. Még Marának és Sadie-nek sem, amikor FaceTime-ozunk,
mert… mert ahhoz, hogy elmagyarázzam Ian árulásának mértékét, be
kellene ismernem a hazugságot, amiket évekkel korábban mondtam
nekik. Mert totál idiótának érzem magam, hogy megbíztam
olyasvalakiben, aki semmit sem érdemel tőlem. Mert ahhoz, hogy
őszinte legyek velük, először magammal kellene őszintének lennem,
és túl dühös, fáradt és csalódott vagyok hozzá. A kiakadásaimban Ian
arctalan, névtelen figurává válik, és van ebben valami felszabadító.
Nem engedem meg magamnak, hogy emlékezzek arra, hogy régen
szeretettel gondoltam rá, és név szerint.
Aztán pontosan tizenhét nappal később találkozom Ian Floyddal a
lépcsőházban. És akkor esik szét minden.
 Észreveszem, mielőtt ő meglátna; a vörössége, az általános
hatalmassága és amiatt, hogy ő felfelé jön, míg én lefelé megyek.
Körülbelül öt lift működik erre, és nem tudom pontosan, hogy miért
döntene úgy bárki önként, hogy kitenné a testét a felfelé lépcsőzés
stresszének, de nem döbbent meg túlságosan, hogy Ian ezt teszi. Ez
az a fajta dicsőség nélküli túlteljesítés, amire számítok tőle.
Az első ösztönös gondolatom, hogy meglököm, és nézem, ahogy a
halálba zuhan. Csakhogy szinte biztos vagyok benne, hogy az
bűncselekmény. Ráadásul Ian sokkal erősebb nálam, vagyis talán
nem kivitelezhető. Küldetés lefújva, mondom magamnak. Csak surranj
el mellette! Nézd levegőnek! Nem éri meg, hogy időt pazarolj rá!
A gondok akkor kezdődnek, amikor felnéz és észrevesz. Pontosan
két lépcsőfokkal alattam megáll, amitől neki hátrányos helyzetbe
kellene kerülnie, de lehangoló, igazságtalan, tragikus… nem így van.
Egymással egy szintben vagyunk, amikor az ő szeme elkerekedik, és
az ajka elégedett mosolyra húzódik. Így szól:
– Hannah. – Van egy hangyányi a hangjában valamiből, amit
felismerek, de azonnal ki is zárok, nincs más választásom, mint
tudomást venni Ianről.
A lépcsőház elhagyatott, és a hang messzire jut. A „téged
kerestelek”-je mély, halk, és egyenesen keresztülvibrál rajtam.
– Múlt héten. Valami pasi az irodádban azt mondta, hogy nem
dolgozol ott sokat, de…
– Menj a picsába!
A szavak kirobbannak belőlem. Mindig is meggondolatlan voltam,
százhatvan kilométer per óra és… nos. Még mindig az vagyok, azt
hiszem.
A reakciója túlságosan elképedt ahhoz, hogy ne legyen
egyértelmű. Úgy bámul rám, mintha nem lenne biztos benne, hogy
mit hallott az előbb, és ez a tökéletes alkalom, hogy elsétáljak, mielőtt
olyasmit mondanék, amit megbánnék. De az arca láttán eszembe
jutnak Merel szavai, és ez… nagyon nem jó.
Nem hitte, hogy képes lennél elvégezni a munkát.
 A legrosszabb, ami tényleg fáj, hogy mennyire totálisan tévesen
ítéltem meg Iant. Tényleg azt hittem, hogy jófiú. Nagyon kedveltem
őt, amikor pedig soha nem engedtem meg magamnak, hogy bárkit
kedveljek, és… hogy merészeli? Hogy mer így hátba szúrni, aztán úgy
megszólítani, mintha a barátom lenne?
– Pontosan mivel van bajod, Ian? – Kihúzom magam, hogy
nagyobb legyek. Azt akarom, hogy rám nézzen, és egy cirkáló
harckocsi jusson eszébe. Azt akarom, hogy féljen, hogy kifosztom őt.
– Az, hogy utálod a jó tudományt? Vagy pusztán személyes ügy?
A homlokát ráncolja. Van képe a homlokát ráncolni.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Abbahagyhatod. Tudok a véleményről.
Egy másodpercig teljesen mozdulatlanná dermed. Aztán a
tekintete megkeményedik, és megkérdezi:
– Ki mondta el?
Legalább nem tesz úgy, mintha nem tudná, hogy mire célzok.
– Komolyan? – Felhorkanok. – Ki mondta el nekem? Ez a
legfontosabb? Az arckifejezése rideg.
– A belső finanszírozás kiosztásával kapcsolatos folyamatok
titkosak.
Névtelen szakmai bírálat szükséges annak biztosításhoz…
– …annak biztosításához, hogy a pénzeket a közeli
munkatársaidnak utald ki, és elcseszd azok karrierjét, akik nincsenek
hasznodra. Igaz? – Ian hátratántorodik. Nem erre a reakcióra
számítottam, de így is örömmel tölt el. – Kivéve, ha mégis személyes
oka volt. És megvétóztad a javaslatomat, mert nem feküdtem le
veled, nem is tudom, öt évvel ezelőtt.
Ian nem tagadja, nem védekezik, nem ordítja, hogy elment az
eszem.
A szeme kék réssé szűkül, és megkérdezi:
– Merel volt az, igaz?
– Miért érdekel? Tényleg megvétóztad a projektemet, szóval…
– Azt is elmondta, miért vétóztam meg?
– Soha nem mondtam, hogy Merel volt az, aki…
– Mert ő ott volt, amikor elmondtam az ellenvetéseimet hosszan és
részletesen. Azt kihagyta? – Összeszorítom az ajkaimat. Amit, úgy
tűnik, ő lehetőségnek vesz. – Hannah. – Közelebb hajol. Az orrunk
szinte összeér, érzem a bőre és az aftershave-je illatát, és minden
másodpercét gyűlölöm ennek. – A projekted túl veszélyes. Konkrétan
elvárja tőled, hogy kiszállj egy távoli helyre, letedd a felszerelést az
évnek egy olyan időszakában, amikor az időjárás változékony, és
gyakran teljesen kiszámíthatatlan. Jártam Longyearbyenben
februárban, és a semmiből alakulnak ki lavinák. Az elmúlt néhány
évben csak rosszabb lett a helyzet.
– Hányszor? Pislogva néz rám.
– Tessék?
– Hányszor jártál Longyearbyenben?
– Két expedícióval…
– Akkor megérted, miért fogadom el olyasvalaki véleményét, aki
tucatnyival többször járt ott, mint te. Ráadásul mindketten tudjuk,
hogy mi volt a vétód igazi oka.
Ian kinyitja, majd becsukja a száját. Az álla megfeszül, és végre
biztos vagyok benne: dühös. Ki van akadva. Látom abból, ahogy a
keze ökölbe szorul. Ahogy kitágulnak az orrlyukai. Hatalmas teste
csak centikre van az enyémtől, parázslik a dühtől.
– Hannah, Merel nem mindig megbízható. Történtek incidensek a
vezetése alatt, amik…
– Miféle incidensek? Szünet.
– Ezt az információt nem oszthatom meg veled. De nem kellene
rábíznod a…
– Értem. – Gúnyosan felnevetek. – Persze, annak a pasinak kellene
hinnem, aki a hátam mögött cselekedett, nem annak, aki közbenjárt
értem, és tett róla, hogy a projektemet így is finanszírozzák. Nagyon
nehéz döntés.
Ian felemeli a kezét, és átfogja a felkaromat, egyszerre gyengéd és
sürgető. Nem érdekel annyira, hogy elhúzódjak az érintésétől.
– Mit mondtál az előbb? A szememet forgatom.
– Egy rakás dolgot mondtam, Ian, de a lényege az volt, hogy menj
a picsába! Most, ha megbocsátasz…
– Hogy értetted, hogy Merel gondoskodott róla, hogy a
projektedet így is finanszírozzák? – A szorítása erősödik.
 – Pontosan úgy, ahogy mondtam. – Közel hajolok, farkasszemet
nézünk, és a másodperc törtrészéig az érzés, hogy közel, itt, mellette
vagyok, úgy önt el, akár egy hullám. De ugyanolyan gyorsan
semmivé lesz, és csak a bosszúszomjas szomorúság furcsa elegye
marad. Megvan a projektem, ami azt jelenti, hogy nyertem.
Ugyanakkor… Aha. Tényleg kedveltem őt. És bár mindig csak az
életem perifériáján volt, azt hiszem, talán azt reméltem…
Nos… Most már nem számít.
– Talált egy alternatívát, Ian – mondom neki. – Én és a
képtelenségem, hogy végrehajtsam a projektet Norvégiába megyünk, és
nem tehetsz ellene semmit.
Lehunyja a szemét. Aztán kinyitja, és halkan motyog valamit, ami
nagyon úgy hangzik, hogy basszus, amit a nevem követ, és más gyors
magyarázatok, amiket nem akarok meghallgatni. Kiszabadítom a
karomat az ujjai közül, még egyszer a szemébe nézek, és elsétálok,
megesküdve magamnak, hogy ennyi volt.
Soha többé nem gondolok Ian Floydra.
 Hét

Spitzbergák, Norvégia
Jelen

Ian nem NASA-felszerelést visel.

Mostanra majdnem besötétedett, a hó folyamatosan esik, és
valahányszor felnézek a gleccserhasadék peremére, hatalmas
hópelyhek hullanak a szemembe. De még akkor is látom: Ian nem azt
a felszerelést hordja, amit a NASA általában az AMASE kutatóinak
biztosít.
A sapkája és a kabátja The North Face márkájú, tompa fekete fehér
pöttyökkel, amit csak símaszkjának és szemüvegének pirosa tör meg.
A telefonja – amikor előveszi, hogy kommunikáljon velem a
gleccserhasadék pereméről, nem a standard Irídium, hanem egy
olyan modell, amit nem ismerek fel. Egy hosszú pillanatig lenéz,
mintha felmérné, mennyire szar a helyzet, amibe sikerült
belekevernem magam. A hó kavarog körülötte, de sosem ér hozzá. A
válla fel-le mozog. Aztán végre leveszi a szemüvegét, és a szájához
emeli a telefont.
– Leküldöm a kötelet – mondja üdvözlésképpen.
Azt mondani, hogy jelenleg nehéz helyzetben vagyok, vagy van
néhány problémám, piszok enyhe kifejezés lenne. És mégis, felnézve
onnan, ahol öt perce még azt hittem, hogy fűbe harapok, csak arra
tudok gondolni, hogy amikor legutóbb beszéltem ezzel a férfival,
én…
Elküldtem a picsába. Többször.
És meg is érdemelte, legalábbis azért, mert azt mondta, hogy nem
vagyok elég jó, hogy véghezvigyem a projektet. De akkor azt is
említette, hogy a küldetésem túl veszélyes lesz. És most megjelenik a
sarkkörön azzal a mélyen ülő kék szemével és a még mélyebb
hangjával, hogy megmentsen a biztos haláltól.
 Mindig is tudtam, hogy seggfej vagyok, de sosem jöttem rá,
mennyire.
– Ez a történelem leghatalmasabb „én megmondtam”-ja? –
kérdezem viccelődve.
Ian ügyet sem vet rám.
– Amint nálad lesz a kötél, készítek egy hurkot – mondja higgadt
és tárgyilagos hangon, a pánik jele nélkül. Mintha egy gyereket
tanítana, hogy hogyan kössön cipőfűzőt. Semmi sürgetés, semmi
kétség, hogy ez a tervek szerint alakul, és mindkettőnknek kutya baja
sem lesz. – Megcsinálom a hevedert, és felemellek a vállamra. Legyen
minden rögzítve a hurokhoz! Ott fel tudod magad húzni?
Csak nézek rá. Úgy érzem… nem tudom, pontosan mit érzek.
Zavart vagyok. Rémült. Éhes. Bűntudatom van. Fázom. És
valószínűleg túl sok idő eltelte után sikerül bólintanom.
Kicsit mosolyog, aztán ledobja a kötelet. Nézem, ahogy lepereg,
csusszan felém, és pár centire onnan ér földet, ahol összekuporodtam.
Aztán érte nyúlok, és rákulcsolom a kesztyűs kezemet.
Még mindig félek, bűntudatot érzek, zavart és éhes vagyok. De
amikor felpillantok Ianre, talán kicsit kevésbé fázom.

Ez csak egy ficam. Egész biztos vagyok benne. De ficamnak

súlyos.
Ian betartja az ígéretét, és sikerül pár perc alatt kihúznia a
gleccserhasadékból, de amint a felszínre érek, megpróbálok
körbebicegni, és… nem néz ki jól. A lábfejem talajt ér, és a fájdalom
úgy hasít az egész testembe, mint a villám.
– Ba… – Az ajkamra szorítom a kezem, próbálom a kesztyűm
anyagába rejteni a felhördülésemet, küzdök, hogy talpon maradjak.
Biztosra veszem, hogy a szél hangos süvítése elnyomja a
nyöszörgésemet, de a szememet ellepő könnyek ellen nem sokat
tehetek.
Szerencsére Iant túlságosan lefoglalja a kötél összeszedése ahhoz,
hogy észrevegye.
 – Csak egy pillanat! – mondja, és örülök a haladéknak. Lehet, hogy
az előbb mentett meg attól, hogy jegesmedve desszert legyek, de
valamiért utálom a gondolatot, hogy sírás közben gyengének lát.
Oké, jó: meg kellett menteni, és talán most nem nézek ki túl jól. De a
fájdalomküszöböm általában elég magas, és sosem voltam rinyálós.
Nem akarok Iannek okot adni rá, hogy mást gondoljon.
Csakhogy…
Csakhogy az a két magányos könnycsepp átszakította a gátat. A
hátam mögött Ian elteszi a mászófelszerelését a hátizsákjába, a
mozdulatai begyakoroltak, takarékosak, és én… képtelen vagyok
felajánlani a segítségemet. Csak feszengve állok, próbálom kímélni a
lüktető bokámat, féllábon, mint egy flamingó. Az arcom lángol, és
nedves a hóesésben, lenézek a hülye gleccserhasadékomra; egy
perccel ezelőttig – rohadt Ian Floydig – úgy volt, hogy ez az utolsó
hely, amit látok. Az ég utolsó szelete.
És hirtelen rémület cikázik át rajtam. Kiüti a marsi óceánom
kitalált csendjét, és annak a jelentősége, hogy mi történt majdnem,
hogy mennyi olyan dologról maradtam volna le, amit szeretek, ha Ian
nem jön értem, úgy cikázik át az agyamon, mint egy gereblye.
Kutyák. Hajnali három óra nyáron. Sadie és Mara totál idióták, és
én röhögök rajtuk. Kirándulások, kivis jegestea, az a görög étterem,
ahová soha nem jutottam el, egy elegáns kód, a Stranger Things
következő évada, nagyon jó szex, egy Nature publikáció, embereket
látni a Marson, A tűz és jég dala befejezése…
– Indulnunk kell, mielőtt eldurvul a vihar – mondja Ian. – Te…
Rám néz, és meg sem próbálom elrejteni az arcom. Azon már túl
vagyok. Amikor közelebb jön, az arcán sötét aggodalom. Hagyom,
hogy a szemembe nézzen, az ujjával felemelje az államat, az arcomat
fürkéssze. Az arckifejezése sürgetőről aggódóra, majd megértőre
változik. Beszívom a levegőt, amiből nyeldeklés lesz. Legnagyobb
rémületemre a nyeldeklésből felzokogás. Kétszer. Háromszor.
Ötször. És aztán…
Aztán rohadtul kiborulok. Szánalmasan motyogok, mint egy
gyerek, és amikor egy meleg, nehéz test körém fonódik, és szorosan
megölel, nem állok ellen.
 – Sajnálom! – suttogom Ian dzsekijének nejlonjába. – Sajnálom,
sajnálom, sajnálom! Én… Fogalmam sincs, mi ütött belém, én… –
Csak nem tudtam. Lent a hasadékban képes voltam úgy tenni, hogy
ez nem történik meg. De most kijutottam, többé nem vagyok
zsibbadt, minden visszatér, és látok mindent, mindent, amit
majdnem…
– Css. – Ian keze hihetetlenül nagynak érződik, ahogy fel-le mozog
a hátamon, átfogja a fejemet, a hótól nyirkos hajamat simogatja, ahol
kibuggyan a sapka alól. Egy vihar fagyos közepén állunk, de ilyen
közel hozzá szinte békét érzek. – Css. Semmi baj!
Belekapaszkodom. Hosszú pillanatokig hagyja, hogy zokogjak,
amit nem engedhetünk meg magunknak, magához szorít, nincs
köztünk levegő, míg érzem a szívverését a ruhánk vastag rétegein át.
– Rohadék Merel! – suttogja alig visszafogott haraggal, és azt
hiszem, nagyon könnyű lenne Merelt hibáztatni a dolgokért, de az
igazság az, hogy mindenről én tehetek.
Amikor hátrahajolok, hogy ezt elmondjam neki, két kezébe fogja
az arcomat.
– Tényleg mennünk kell! A partig viszlek. Van egy könnyű
rögzítésem a bokádnak, csak hogy ne szúrjuk el még jobban.
– A partra?
– A hajóm alig egy órányira van.
– A te hajód?
– Gyere! Indulnunk kell, mielőtt még több hó esik.
– Én… talán tudok járni. Legalábbis megpróbálhatom.
Ian elmosolyodik, és a gondolatba, hogy meghalhattam volna –
meghalhattam volna – anélkül, hogy így mosolyogtak volna rám, hogy
ez az ember így mosolygott volna rám, beleremeg az ajkam.
– Szívesen viszlek. – Megjelenik egy gödröcske. – Kérlek, próbáld
féken tartani a gleccserszakadékok iránti szeretetedet!
Sötéten nézek rá a könnyeimen át. Kiderül, hogy pontosan ezt
akarja tőlem.
 Ian szinte végig visz.
Kijelenteni, hogy izzadás nélkül tenné ezt, a sűrűsödő hóvihar
fehérségében, mínusz tíz fokban, talán kicsit túlzás lenne. Sós és
meleg illata van, ahogy letesz a fedélköz egyik ágyára a hajón, a kicsi,
M/S Sjøveien nevű felfedezőhajón. Látok apró izzadságcseppeket itt-
ott, csillog tőlük a homloka és a felső ajka, aztán megtörli a
kabátujjával.
Nem tudok napirendre térni a viszonylagos könnyedség felett,
ahogy a jéggé fagyott talajt taposta több mint egy óráig, régi és friss
hóban baktatott, sziklaalakzatokat és jégalgákat kerülgetett, egyszer
sem panaszkodva a szorosan a nyakára fonódó karjaim miatt.
Kétszer majdnem megcsúszott. Mindkétszer éreztem az acélos
izmait, ahogy megfeszültek, hogy elkerüljék az esést, hatalmas teste
erősen és megbízhatóan egyensúlyozott és újrarendeződött, aztán
ismét gyorsított. Mindkétszer bizarrul, érthetetlenül biztonságban
éreztem magam.
– Tudatnod kell az AMASE-vel, hogy biztonságban vagy! – kéri
abban a pillanatban, ahogy a hajóra jutunk. Körülnézek, észreveszem,
hogy nincs más utas a fedélzeten. – És hogy nem kell érted mentőket
küldeni, amint alábbhagy a vihar.
A homlokomat ráncolom.
– Nem tudják, hogy te már…
– Most rögtön. Kérlek! – Ian sokatmondóan bámul, míg
összeszedem magam, és üzenetet küldök az AMASE teljes
csapatának. Ez emlékeztet rá, hogy nagyon is vezető típus. Hozzá
van szokva, hogy az emberek engedelmeskednek neki.
– Van egy hősugárzónk, de az nem sokat segít ezen a
hőmérsékleten. – Leveszi a kabátját, fekete thermoöltözék bukkan elő
alóla. A haja kócos, ragyogó színű és gyönyörű. Közel sem olyan
undorítóan sapka nyomott, mint az enyém; ennek a
megmagyarázhatatlan jelenségnek számtalan kutatás témájának
kellene lennie. Talán kérvényezni fogok kutatási pénzt, hogy
megvizsgáljam a kérdést. Aztán Ian megvétóz engem, és
visszatérünk a kölcsönös gyűlölet startvonalára. – A szél erősebb,
mint szeretném, de a fedélzeten még mindig biztonságosabb, mint a
parton. Lehorgonyoztunk, de csúnyák lehetnek a hullámok. Van
tengeri betegség elleni gyógyszer az ágyad mellett, és…
– Ian. Elhallgat.
– Miért nem NASA-védőruházat van rajtad?
Nem néz rám. Helyette letérdel előttem, és a rögzítésemen kezd
matatni. Óriási keze határozott, de óvatos a vádlimon.
– Biztosan nincs eltörve? Fáj?
– Igen. És igen, de egyre jobb. – A forróság, vagy legalábbis a
fagyos szelek hiánya segít. Ian keze, ami megnyugtató és meleg a
duzzadt bokámon, szintén nem fáj. – Ez nem NASA-hajó. – Nem
mintha arra számítottam volna. Azt hiszem, tudom, mi folyik itt.
– Ez állt rendelkezésünkre.
– Rendelkezésünkre?
Még mindig nem néz a szemembe. Inkább megszorítja a rögzítést,
és vastag gyapjúzoknit húz a lábamra. Azt hiszem, érzem, ahogy
futólag ujjbegyek simítanak végig a lábujjamon, de talán csak
képzeltem. Biztosan.
– Innod kellene. És enned. – Ian felegyenesedik. – Hozok…
– Ian – szakítom félbe halkan. Megáll, és úgy tűnik, mindkettőnket
meglep a hangszínem. Csak… kérlelő. Fáradt. Általában nem
mutatok sebezhetőséget, de… Ian eljött értem egy kis hajóval,
fjordokon keresztül. Egyedül vagyunk az Északi-sarki-medencében,
húszezer éves gleccserek és süvítő szelek között. Ebben semmi nem
szokványos. – Mit keresel itt?
Felvonja az egyik szemöldökét.
– Mi az? Hiányzik a gleccserhasadékod? Visszavihetlek, ha…
– Nem, komolyan, miért vagy itt? Ezen a hajón. Az idei AMASE-n
nem veszel részt. Még Norvégiában sem kellene lenned. Nincs rád
szükség a JPL-ben?
– Boldogulnak. Ráadásul a hajózás a szenvedélyem. – Nyilván
kerüli a témát, de a hideg biztosan lefagyasztotta az agysejtjeimet,
mert most csak arra vágyom, hogy többet tudjak meg Ian Floyd
szenvedélyeiről. Legyenek akár valódiak vagy kitaláltak.
– Tényleg az? Diplomatikusan vállat von.
– Sokat vitorláztunk gyerekkoromban.
– Többes számban?
 – Apám és én. – Ian feláll és elfordul tőlem, keresgélni kezd a
hajótest kis rekeszeiben. – Magával vitt, amikor dolgoznia kellett.
– Ó! Halász volt?
Szeretetteljes horkanást hallok.
– Drogot csempészett.
– Hogy mit csinált?
– Drogot csempészett. Leginkább füvet…
– Nem, először is hallottam, de… komolyan?
– Aha.
A homlokomat ráncolom.
– Te… jól vagy? Ilyen egyáltalán… Létezik ilyen, hogy hajókon
csempésznek füvet?
Ian valamivel babrál, hátat fordít nekem, de pont annyira, hogy
lássam a mosolya ívét.
– Aha. Illegális, de létezik.
– És az apád magával vitt?
– Néha. – Megfordul, a kezében egy kis tálcát tart. Mindig
nagynak tűnik, de a túl alacsony fedélközben olyan, mint a Nagy-
korallzátony. – Megőrjítette az anyámat.
Felnevetek.
– Nem tetszett neki, hogy a fia részese a családi bűnbandának?
– Most képzeld el! – A gödröcske eltűnik. – Órákon át üvöltöztek
miatta. Nem csoda, hogy a Mars elkezdett nagyon vonzónak tűnni.
Oldalra billentem a fejem, és Ian arcát fürkészem.
– Ezért nőttél fel úgy, hogy nem ismerted Marát?
– Ki az a M… Ó! Aha. Nagyjából. Anya nem igazán szereti a
család Floyd ágát. Bár biztosra veszem, hogy apa az ő mércéjükkel
mérve is fekete bárány. Nem igazán tölthettem vele időt, szóval… – A
fejét rázza, hogy témát váltson. – Tessék! Nem sok, de enned kell.
Kényszerítem magam, hogy elfordítsam a tekintetemet az arcáról,
de amikor észreveszem a lekváros-mogyoróvajas szendvicset, amit
csinált, a gyomrom összeszorul a gyönyörűségtől. Addig izgek-
mozgok az ágyon, míg feljebb ülök, leveszem a dzsekimet, és azonnal
nekiesek a kajának. Végtére is az evéssel sokkal kevésbé bonyolult a
kapcsolatom, mint Ian Floyddal, és elmélyedek a félreérthetetlen,
vigasztaló rágásban… valószínűleg sokáig.
 Amikor lenyelem az utolsó falatot, eszembe jut, hogy nem vagyok
egyedül, és észreveszem, hogy Ian jókedvű arccal néz.
– Bocs! – Az arcom lángol. Lesöpröm a morzsákat a
thermoingemről, és lenyalok egy kis lekvárt a szám sarkából. –
Rajongok a mogyoróvajért.
– Tudom. Tudja?
– Tudod?
– A végzős tortád nem egy hatalmas mogyoróvajas kosárka volt?
Meglepetten harapdálom az arcom belső oldalát. Marától és Sadie-től
kaptam, miután megvédtem a disszertációmat. Megunták, hogy
lenyalom a mázat és a mogyoróvajas tölteléket a costcós sütiről, amit
általában vettek, és rendeltek nekem egy óriási kosárkát. De nem
emlékszem, hogy valaha elmondtam volna Iannek. Őszintén, alig jut
eszembe. Csak akkor, amikor belépek az alig használt
Instagramomra, mert a kép, ahol hárman rávetjük magunkat az
utolsó, amit posztoltam…
– Pihenned kellene, amíg tudsz – mondja Ian. – Holnap kora
reggelre enyhül a vihar, és kihajózunk. Ezek között a szar látási
viszonyok között valószínűleg szükségem lesz a segítségedre.
– Oké – egyezem bele. – Jó. De még mindig nem értem, hogy
lehetsz itt kint egyedül, ha…
– Megyek, megnézem, hogy minden rendben van-e. Egy perc és
jövök.
– Ian eltűnik, mielőtt megkérdezhetném, hogy pontosan mit kell
ellenőriznie. És nem jön vissza egy perc múlva, vagy legalábbis
azelőtt, hogy hátradőlnék az ágyon, és úgy döntök, pár percig csak
pihentetem a szememet, aztán elalszom, és megszűnik számomra a
világ.

Aszél süvítése és a hajó ritmusos ringása ébresztett fel, de ami

ébren tart, az a hideg.
Körülnézek a vészvilágítás kék ragyogásában, és Iant kábé egy
méterre találom tőlem, a másik ágyon alszik. Az túl rövid és alig elég
széles ahhoz, hogy elférjen rajta, de úgy tűnik, jól elvan. A két kezét
szépen összefonja a hasán, a takaróját lerúgta a lábfejéhez, ami arról
árulkodik, hogy a kabinban valószínűleg nincs olyan hideg, mint
ahogy én érzem.
Nem mintha számítana: mintha a kint töltött órák beszivárogtak
volna a csontjaimba, hogy tovább fagyasszanak belülről. Próbálok
pár percig a takaró alá bújni, de a reszketés csak rosszabb lesz. Talán
elég erős ahhoz, hogy elmozdítson valamilyen fontos agyi útvonalat,
mert anélkül, hogy igazából tudnám, hogy miért, felkelek az ágyról,
magamra csavarom a takarót, és átbicegek a himbálózó padlón Ian
irányába.
Amikor lefekszem mellé, kábán és kicsit riadtan pislog. Az első
reakciója mégsem az, hogy bedob a tengerbe, hanem hogy az
ágytámla felé mozdulva helyet csinál nekem.
Sokkal jobb ember, mint én valaha leszek.
– Hannah?
– Én csak… – Vacog a fogam. Már megint. – Nem tudok
felmelegedni. Nem tétovázik. Vagy talán igen, de csak a másodperc
töredékéig.
Kitárja a karját, a mellkasára von, és… Olyan tökéletesen illek
közéjük, mintha végig lett volna ott számomra egy hely. Egy ötéves
hely, ismerős és otthonos. Egy isteni, meleg zug, aminek szappan és
alvás, szeplő és sápadt, izzadt bőr illata van.
Ettől megint sírni tudnék. Vagy nevetni. Nem emlékszem, mikor
éreztem magam utoljára ennyire törékenynek és zavartnak.
– Ian?
– Hm? – A hangja rekedt, a mellkasából jön. Így hangzik, amikor
felébred. Így hangzott volna reggel, ha beleegyezem, hogy elmegyek
vele vacsorázni.
– Mióta vagy a Spitzbergákon?
Felsóhajt, meleg fuvallat a hajamban. Biztosan megleptem, mert
most válaszol a kérdésre.
– Hat napja.
Hat napja. Egy nappal korábban jött, mint hogy én megérkeztem.
– Miért?
– Vakáció. – Az állával simogatja a fejemet.
 – Vakáció – ismétlem. A thermoruhája puha az ajkam alatt.
– Aha. Nekem… – ásít – sok szabadságom maradt.
– És úgy döntöttél, Norvégiában töltöd?
– Miért hitetlenkedsz? Norvégia jó hely. Vannak fjordok,
síparadicsomok és múzeumok.
Csakhogy ő nem ott van. Nem egy síparadicsomban, és
egyértelműen nem egy múzeumban.
– Ian. – Nagyon intim érzés kimondani a nevét ilyen közel hozzá.
Belemondani a mellkasába, miközben az ujjaim a bőrébe mélyednek.
– Honnan tudtad?
– Micsodát?
– Hogy a projektem ekkora katasztrófa lesz. Hogy… nem fogom
tudni befejezni a projektet. – Megint el fogom sírni magam.
Előfordulhat. Valószínűleg. – Ez… ennyire egyértelmű volt? Csak
egy totális, óriási, hozzá nem értő seggfej vagyok, aki úgy döntött,
hogy kurvára azt csinál, amit akar, annak ellenére, hogy mindenki
más azt mondja neki, hogy…
– Ne, ne, css! – Ian karja szorosabban ölel, és rájövök, hogy tényleg
sírok. – Nem vagy seggfej, Hannah! És a hozzá nem értő ellentéte
vagy.
– De megvétóztál, mert én…
– Az olyan projektben rejlő veszélyek miatt, mint a tied. Az elmúlt
néhány hónapban kábé tízféleképpen próbáltam megállítani ezt a
projektet. Személyes találkozók, e-mailek, kérvények, mindent
megpróbáltam. És még azok sem léptek, hogy megakadályozzák,
akik egyetértettek velem, hogy túl veszélyes. Úgyhogy nem, nem te
vagy a seggfej, Hannah. Ők azok.
– Tessék? – Feltolom magam a könyökömre, hogy a szemébe
nézzek.
A kékség koromfekete az éjszakában. – Miért?
– Mert ez remek projekt. Egyszerűen fantasztikus, és benne van a
lehetőség, hogy forradalmasítsa a jövő űrkutatási misszióit. Magas
kockázat, magas nyereség. – Az ujjai a fülem mögé tolnak egy tincset,
aztán végigsiklanak a hajamon. – Túl magas kockázat.
– De Merel azt mondta…
– Merel egy rohadt idióta!
 Elkerekedik a szemem. Ian hangja elkeseredett, dühös, és
egyáltalán nem az, amire a szokásos higgadt, zárkózott énjétől
számítok.
– Nos, dr. Merel az Oxfordon szerzett doktori fokozatot, és azt
hiszem, Mensa-tag, szóval…
– Egy idióta! – Nem kellene nevetnem, sem még közelebb bújnom
hozzá, de nem tudom megállni. – Az AMASE-n volt, amikor én is. A
második expedícióm során két súlyos sérülés történt, és mindkettő
azért, mert hajtotta a kutatókat, hogy fejezzék be a terepmunkát,
amikor a körülmények nem voltak optimálisak.
– Várj, komolyan? – Kurtán bólint. – Mit keres még mindig a
NASA-nál?
– A gondatlanságát nehéz bizonyítani, és az AMASE-tagok
lemondó nyilatkozatot írtak alá. Ahogy te is. – Mély lélegzetet vesz,
próbál lehiggadni. – Miért voltál kint egyedül?
– Le kellett raknom a felszerelést. A vihart nem jelezték előre. De
aztán a közelben volt egy lavina, megijedtem, hogy a minirover
megsérül, ezért futni kezdtem, nem figyeltem, és…
– Nem… miért voltál egyedül, Hannah? Valakinek veled kellett
volna lennie. Ez volt a pályázatban.
– Ó! – Nagyot nyelek. – Úgy volt, hogy Merel jön erősítésként. De
nem érezte jól magát. Felajánlottam, hogy megvárom, de azt mondta,
értékes napnyi adatokat veszítenénk el, menjek csak egyedül, és én…
– Ujjaimmal megmarkolom Ian ingjének anyagát. – Elmentem. Aztán,
amikor beszóltam segítségért, azt mondta, változik az időjárás, és…
– Basszus! – dohog Ian. A karja szorosabban, szinte fájdalmasan
ölel. – Basszus!
Összerezzenek.
– Tudom, hogy haragszol rám. És minden jogod megvan…
– Nem rád vagyok mérges – jelenti ki Ian, és úgy hangzik, mérges
rám.
– Arra a rohadék… – Szkeptikusan nézem őt, miközben mélyeket
lélegez. Kifújja a levegőt. Megint beszívja. Úgy tűnik, végigmegy
néhány érzelmen, amit nem biztos, hogy értek, és annál köt ki, hogy:
– Sajnálom! Bocsánatot kérek. Én általában nem…
– …leszel mérges? Ian bólint.
Á
 – Általában jobban megy…
– …hogy kevésbé érdekeljen? – fejezem be helyette, mire behunyja
a szemét, és megint bólint.
Oké. Kezdem érteni.
– Nem az AMASE küldött – mondom. Ez nem kérdés. Ian nem
fogja beismerni nekem, de ezen az ágyon, mellette, teljesen
egyértelmű, hogy mi történt. Azért jött Norvégiába, hogy vigyázzon
rám. Minden lépésnél végig vigyázott rám. – Honnan tudtad, hogy
szükségem lesz rád?
– Nem tudtam, Hannah. – A mellkasa hullámzik egy mély
sóhajtól. Egy másik férfi mostanra önelégülten dicsekedne. Ian… azt
hiszem, csak azt kívánja, bár megkímélhetne ettől. – Csak féltem,
hogy valami történhet veled. És nem bízom Merelben. Téged nem
bízlak rá. – Úgy mondja azt, hogy téged, mintha figyelemreméltó és
fontos dolog lennék. A legértékesebb adatpont: a kedvenc városa, a
legszebb, legjellegzetesebb marsi táj. Még akkor is, ha ellöktem
magamtól, újra és újra, eljött egy hajóval a Föld bolygó leghidegebb
óceánján, csak hogy felmelegítsen.
Megpróbálom felemelni a fejem, hogy ránézzek, de finoman
lenyom, és tovább simogatja a hajamat.
– Tényleg pihenned kellene.
Igaza van. Mindkettőnknek azt kéne. Úgyhogy a lábai közé tolom
a lábam, és Ian engedi. Mintha a teste az enyém lenne.
– Sajnálom! Azt, amit Houstonban mondtam neked.
– Css.
– És hogy veszélybe sodortalak…
– Css, semmi baj. – Megcsókolja a halántékomat. Nedves a
legördülő könnyeimtől. – Semmi baj.
– De van. Dolgozhatnál a csapatoddal, vagy alhatnál a saját
ágyadban, de itt vagy miattam, és…
– Hannah, sehol máshol nem lennék szívesebben. Sírósan
felnevetek.
– Még… még szó szerint bárhol máshol sem? Hallom, hogy nevet,
pont, mielőtt elalszom.
 Nyolc

Mielőtt elutazhatunk Houstonba, egy éjszakát egy szállodában

töltünk Longyearbyenben, a Spitzbergák fő településén. Korlátlan
büféreggelivel és tíz fokkal magasabb hőmérséklettel, mint az
beltérben kényelmes lenne; ez tényleg a gleccserszakadék utáni
Hannah álma. Nem tudom biztosan, hogy Ian osztozik-e a
boldogságomban, mert eltűnt, amint berendezkedtem. De nem
probléma, mert dolgom van. Leginkább részletes jelentést kell írnom,
tájékoztatni a NASA-t a történtekről, ami nem említi Iant (az ő
kérésére), de hivatalos Merel elleni panasszal végződik. Azután ritka
kegyes pillanatban van részem: sikerül kapcsolatba lépnem a
miniroverrel odakint terepen. Boldogan felsikkantok, amikor rájövök,
hogy pontosan olyan adatokat gyűjt, amilyenekre szükségem van.
Nézem a beérkező infókat, és eszembe jut, amit Ian mondott a hajón
arról, hogy milyen értékes lehet a projektem a jövőbeli missziókban,
és majdnem elsírom magam.
Nem tudom. Még biztosan feldúlt vagyok.
Másnap indulunk. Megtettem, amiért az AMASE-hez jöttem
(meglepően sikeresen), Iannek pedig három nap múlva a JPL-ben kell
lennie. Először a Spitzbergákról Oslóba repülünk, az egyik olyan
parányi gépen, ami parányi repterekről száll fel a parányi üléseikkel
és parányi nasikkal. Iannel nem egymás mellett ülünk, Oslóból
Frankfurtba sem. Azzal ütöm el az időt, hogy kibámulok az ablakon,
és JAG ismétléseket nézek norvég felirattal. A harmadik rész végére
erős a gyanúm, hogy a skyldig azt jelenti, bűnös.
– Akkor úgy tippelem, hogy az ikke nem-et jelent – mondja Ian,
miközben végiggurítja a még mindig sérült énemet a frankfurti
reptéren. Hátrafordulok, hogy értetlenül ránézzek.
– Mi van? Én is a JAG-et néztem. Jó sorozat. A gyerekkoromra
emlékeztet.
– Komolyan? Régen katonai ügyészekről szóló sorozatot néztél a
fura, csempész apáddal?
 Megszeppenten néz rám, és kitör belőlem a nevetés.
– Harm és Mac összejön a végén? – kérdezem tőle. Küld felém egy
félmosolyt.
– Semmi spoiler.
– Jaj, ne már!
– Meg kell nézned, hogy megtudd.
– Vagy utánanézhetek a Wikipédián.
Ian tovább mosolyog, mint aki úgy gondolja, hogy nem fogok.
Igaza van.
At utolsó szakaszon együtt utazunk. Ian engedi, hogy az ablak
mellett üljek anélkül, hogy meg kellene kérnem rá, és mellém
telepszik, miután eltette a táskáinkat, és egy párnát tesz a rögzítésem
alá. Széles és erős, túl hosszú lábait bepasszírozza a kis helyre, ami jut
neki, és miután mindketten bekötöttük magunkat, olyan, mintha
kizárná a világ többi részét. Egy fal, ami véd engem a zajtól és
mozgástól. Nyugtalan voltam a hajó óta, és csak nagyon rövideket
sikerült szundikálnom, de pár perccel azután, hogy felszálltunk,
érzem, hogy kimerülten elbóbiskolok. Az utolsó dolog, mielőtt
elalszom, hogy Ian vállára hajtom a fejemet. Az utolsó, amire
emlékszem tőle, az, hogy kicsit lejjebb helyezkedik, hogy a lehető
legkényelmesebb legyen nekem.
Valahol az Atlanti-óceán felett ébredek fel, és percekig maradok,
ahol vagyok, a halántékom Ian karjánál, a ruhái és a bőre tiszta illata
az orrlyukamban. A tabletjét nézi, egy cikket olvas a
plazmameghajtásról. Átfutok néhány sort a módszerekről szóló
részből, aztán azt mondom:
– Általában nem vagyok ilyen.
Úgy tűnik, nem lepi meg, hogy ébren vagyok.
– Milyen?
Ezen elgondolkodom.
– Rászoruló. – Tovább gondolkodom. – Ragaszkodó.
– Tudom. – Nem látom az arcát, de a hangja halk és kedves.
– Honnan tudod?
– Ismerlek.
Az első ösztönöm az, hogy berzenkedjek és visszavágjak. Valami
bennem elutasítja, hogy ismerjenek, mert ha ismernek, az
visszautasítást jelent. Nem?
– De nem ismersz. Nem igazán. Mármint, még csak nem is
dugtunk soha.
– Igaz. – Bólint, és az álla súrolja a hajamat. – Hagytad volna, hogy
megismerjelek, ha dugunk?
– Nem. – Ásítva kiegyenesedem, nyújtóztatom a sajgó nyakamat. –
Gondolsz rá?
– Mire?
– Öt évvel ezelőttre. Arra a délutánra.
– Sokat gondolok rá – vágja rá azonnal, habozás nélkül. Az
arckifejezése megfejthetetlen számomra. Teljesen kifürkészhetetlen.
– Ezért jöttél megmenteni? – ugratom. – Mert gondoltál rá? Mert
titokban évek óta sóvárogsz?
Egyenesen a szemembe néz.
– Nem tudom, hogy van-e benne bármi titok.
Visszatér a tabletjéhez, még mindig higgadt, még mindig laza.
Aztán hosszú percek és néhány ásítás után lehunyja a szemét, és
hátradönti a fejét az üléshez. Most ő alszik el, és én maradok ébren, a
torka erős vonalát bámulom, képtelen vagyok megálljt parancsolni az
ezer irányba kavargó gondolataimnak.

Amikor kilépünk a biztonsági ellenőrzésről a houstoni

repülőtéren, van egy tábla a tömegben, hasonló ahhoz, amit a
limósofőrök tartanak fel a filmekben, amikor fontos ügyfelekért
jönnek, és félnek, hogy nem ismerik fel őket.
HANNAH ARROYO – áll rajta. Alatta pedig: AKI MAJDNEM
MEGHALT, ÉS MÉG CSAK NEM IS SZÓLT NEKÜNK. RÁADÁSUL
MINDIG ELFELEJT ÚJ VÉCÉPAPÍR-GURIGÁT BETENNI.
MICSODA KIS DÖG!
Elég nagy tábla. Annál is inkább, mert két nem túl magas lány
tartja, egy vörös és egy barna, akik elég nyilvánvalóan bámulnak
engem.
 Ianhez fordulok. Az elmúlt négy órában hol aludt, hol ébren volt,
és most is kábának tűnik, az arca lágy és ellazult. Cuki, gondolom. És
rögtön utána: ennivaló. Jóképű. Akarom. Ebből semmit sem mondok,
hanem helyette megkérdezem:
– Mit keresnek itt az idióta barátnőim? Vállat von.
– Gondoltam, talán át akarod valakivel beszélni a halálközeli
élményedet, úgyhogy úgy döntöttem, szólok Marának, mi történt.
Nem számítottam rá, hogy személyesen idejön.
– Merész feltételezés tőled, hogy én nem szóltam neki. Felszalad a
szemöldöke.
– Szóltál?
– Terveztem. Amikor kevésbé érzem nyűgösnek magam. És… tök
mindegy. – A szememet forgatom. Hű, de érett vagyok. – Hogy
jutottál el onnan, hogy Mara nevére sem emlékszel, odáig, hogy
megvan a száma?
– Kimondhatatlan dolgokat kellett tennem. Levegő után
kapkodom.
– Csak nem Delphina néni?!
Ian összeszorítja az ajkát, és lassan, elgyötörten bólint.
– Ian, annyira saj…
Nem tudom befejezni a mondatot, mert lerohan két kicsi, de
meglepően erős kobold. Megingok az egyetlen működő bokámon,
majdnem megfulladok, amikor a karjuk szorosan a nyakam köré
fonódik.
– Miért vagytok itt, lányok?
– Mert csak – mondja Mara a vállamba. Mindketten teljes erőből
sírnak; annyira gyengék, annyira lágyszívűek. Istenem, imádom őket!
– Lányok! Szedjétek össze magatokat! Még csak meg se haltam!
– És a fagyási sérülés? – motyogja Sadie a hónaljamba.
Elfelejtettem, milyen fantasztikusan alacsony.
– Nincs sok.
– Hány lábujjadat amputálták?
– Hármat.
– Az nem rossz – mondja Mara szipogva. – Olcsóbb a pedikűr.
Nevetek, és nagy levegőt veszek. Csodálatos illatuk van, a
hétköznapi és az ismerős keveréke, mint a reptéri terminálok, a
kedvenc samponjuk, amit el szoktam lopni, és a zsúfolt pasadenai
lakásunk.
– Komolyan, mit kerestek itt? Nem kell – mondjuk – dolgoznotok?
– Kivettünk két szabadnapot, és a szomszédom vigyáz Ozzyra, te
hálátlan banya! – mondja nekem Sadie, aztán még erősebben sír. Még
közelebb húzom, és a hátát simogatom.
Úgy egy méterre tőlünk két magas férfi csendesen beszélget
egymással. Felismerem Liamet és Eriket a késő esti FaceTime-
ozásaink vendégszerepléseiből, és a legjobb Ezek ketten, igaz?
arckifejezésemmel intek nekik. Visszaintegetnek, és szeretetteljes
biccentéssel válaszolnak, ami azt üzeni nekem, hogy 500%-ban
egyetértenek.
– Ó… Ian? Te vagy Ian, igaz? – Mara kiválik az
öleléskupacunkból. – Nagyon köszönöm, hogy felhívtál, ez az idióta
sosem mondta volna el nekünk, milyen horderejű dolog történt. És
bocs, hogy nem kerestelek az elmúlt… tizenöt évben?
– Ne kérj bocsánatot! – mondom neki. – Húsz perccel ezelőttig azt
hitte, hogy a neved Melissa.
Mara a homlokát ráncolja.
– Micsoda? Komolyan?
Ian félrenéz, kicsit zavarban van.
– Akkor is. – Mara vállat von. – Esküszöm, személy szerint nincs
veled semmi bajom. Csak általánosságban nem vagyok a Floyd
család rajongója.
– Én sem.
Mara szeme felcsillan.
– Szörnyű emberek, igaz?
– Rettenetesek!
– Köszönöm! Hé, szakadjunk el! Legyen saját családi águnk! Az a
videó, amin a Lowe’sban pisilsz, és amit újra és újra megnézettek
velem? Soha többé nem említeném.
Ian elmosolyodik.
– Remekül hangzik!
Mara visszamosolyog, de aztán újra odahajol, hogy megöleljen, és
a fülembe suttogja:
– Abban sem vagyok biztos, hogy tényleg Floyd. A haja alig vörös.
 Kitör belőlem a nevetés. Azt hiszem, tényleg hazaértem.

Ébren akarok maradni és sütkérezni az örömben, hogy Sadie és

Mara megint körülöttem vannak, de kudarcot vallok, és kidőlök
abban a pillanatban, ahogy a lakásunkra érünk. Az éjszaka közepén
felébredek, Sadie és Mara a két oldalamon fekszik a nagyméretű
ágyamban, és a szívem annyira megtelik, hogy attól tartok, kicsordul.
Úgy tűnik, most ez vagyok én, egy unikornisos, szivárványos,
pillecukros cicalény. Pff. Kábán eltűnődöm, hogy a pasijaik hova
tűntek. Azonnal visszaalszom, és a választ csak órákkal később
tudom meg, amikor a nap ragyogóan besüt a konyhámba, és a zsúfolt
asztalomnál ülünk.
– Úgy volt, hogy egy hotelben szállnak meg – mondja Mara.
Szégyenkezés nélkül sajtos kekszet eszik reggelire. – De Ian azt
mondta, csövezhetnek nála.
– Tényleg? – A hűtőm tele van, bár kihúztam a konnektorból,
mielőtt elindultam Norvégiába. Több friss doboz kukoricapehely áll
rajta, és egy friss gyümölcskosár. Nem is tudtam, hogy van ilyenem.
Kíváncsi vagyok, hogy az életem melyik megbízható felnőtt
szereplője felelős ezért. – Van nála elég hely?
– Azt mondta, nagy a lakása.
– Hmm. – Nem hiszem el, hogy Sadie viking pasija előbb látja Ian
lakását, mint én. Ez van.
– Szóval – mondja – ez tökéletes indításnak tűnik ahhoz, hogy
kifaggassunk, és kiderítsük, hogy kufircoltál-e Mara rokonával. De
nyilvánvaló, hogy igen. Mivel majdnem pálcikás jégkrémet csináltál
magadból az Északi-sarkon. Úgyhogy kíméletesek leszünk.
– Ez igazán figyelmes. – Veszek egy szőlőt a titokzatos kosárból. –
Egyébként nem kufircolok.
– Baromság.
– Nem, komolyan. Öt éve bolondoztunk, amikor találkoztunk
Helena interjújához. Aztán hat hónappal ezelőtt baromira
összebalhéztunk, elküldtem a picsába, miután megvétózta az
expedíciómat, mert túl veszélyesnek tartotta; és nem azért, mert
idiótának hitt, ahogy azt valaki állította. Aztán jött, hogy megmentse
az életemet, amikor majdnem meghaltam a nevezett expedíción. –
Nem említem az együtt töltött éjszakánkat a hajón, mert… tényleg
nincs mit mondanom. Gyakorlatilag nem történt semmi.
– Ami az „én megmondtam”-okat illeti, ez kitűnő példa rá – jegyzi
meg Mara.
– Ugye? Én is ezt gondoltam!
– Állj! – szól közbe Sadie. – Tudtuk mi azt, hogy ő vétózta meg a
javaslatodat? És tudtunk a „bolondozás öt évvel ezelőtt” részről?
Elfelejtettük?
– Nem – válaszolja Mara. – Nem felejtettük volna el. Kösz, hogy
tájékoztatsz minket az életedről, Hannah!
– Tudni akartátok volna?
Egyszerre hangzik fel tőlük a „Hogy a fenébe ne?!”
Ja. Persze.
– Oké, lássuk csak! Kábé smároltunk a JPL-ben. Aztán elhívott
vacsorázni. Azt mondtam, nem randizom, de azért dugnék vele. Őt
nem érdekelte, és elváltak útjaink. – Vállat vonok. – Most már
tudjátok.
Mara szúrós szemmel néz rám.
– Hűha! Épp időben. Csókot dobok neki.
– De változott a helyzet, igaz? – kérdezi Sadie. – Mármint…
tegnap este felhozott a hetedikre a lépcsőn, mert nem működött a lift.
Nyilvánvaló, hogy érez valamit irántad.
– Igen – ért egyet Mara. – Össze fogod törni a vérrokonom szívét?
Ne érts félre, akkor is melletted állnék. Csajok a tesók előtt.
– Semmilyen értelemben nem a tesód – jegyzem meg.
– Hé, az unokatestvérem vagy ilyesmi. Sadie vállon veregeti.
– Ezt a vagy ilyesmi részt nem tudom megunni. Tényleg érződik
köztetek az elszakíthatatlan családi kötelék.
– Tegnap este elszakadtunk. Mi vagyunk a Floydok 2.0. És te –
mutat rám – közénk tartozhatnál.
– Tényleg?
– Igen. Ha adnál Iannek egy esélyt.

É
 – Én… Nem tudom. – Arra gondolok, ahogy a kezemet szorította,
amikor landolt a gép. Ahogy sütiket kért perecek helyett, mert
mondtam neki, hogy az a kedvencem. A karjára a vállam körül még
Norvégiában, miközben a portás becsekkolt minket a szobáinkba.
Ahogy elaludt mellettem, és rájöttem, mennyire fárasztó, fizikailag
mennyire megerőltető lehetett eljönni értem, és kimenteni egy olyan
idióta szituációból, amibe magamat sodortam; nem számít, hogy a
szemét sem forgatta a nehézségekre.
Nem szeretem a járás szót. Nem szeretem a gondolatát se. De
Iannel…
Nem tudom. Vele másnak tűnik.
– Azt hiszem, majd meglátjuk. Nem biztos, hogy ő járni szeretne –
mondom Sadie gyümölcsös gabonapelyhét bámulva. Ezután olyan
hosszúra nyúlik a csend, hogy fel kell néznem. Marával úgy
bámulnak rám, mintha most jelentettem volna be, hogy felmondok
azért, hogy főállásban makramézzak. – Mi van?
– Tényleg a járni szót használta? – kérdezi Mara Sadie-t, úgy tesz,
mintha nem ülnék pont itt.
– Azt hiszem. És nem séta értelemben használta? Mara a homlokát
ráncolja.
– A randik klasszak.
– Nem, nem azok.
– De igen. Pláne ha baconös cuccot eszel közben.
– Oké – ismeri el Sadie –, minden elképesztő, aminek köze van a
baconhöz, de…
A torkomat köszörülöm. Felém fordulnak.
– Szóval randizni fogsz vele?
Vállat vonok. Végiggondolom. A gondolat furcsa, az agyam
elakad egy pillanatra. De az, hogy visszaemlékszem, Ian hogyan
mosolygott rám a Spitzbergákon, segít túllendülni rajta.
– Azt hiszem, megkérdezem. Hogy akarja-e.
– Tekintve, hogy megmentette az életedet, megkereste Delphina
nénit, és elszállásolt két pasit, akikkel soha nem találkozott, hogy a
barátnőik veled lóghassanak… Szerintem talán akarja.
Bólintok, a szemem valahova a távolba réved.
 – Tudjátok, amikor leestem, az expedícióm vezetője azt mondta,
hogy senki sem jön megmenteni. De… ő eljött. Ian eljött. Bár ott sem
kellett volna lennie.
Sadie a homlokát ráncolja.
– Azt mondod, hogy ezért randiznod kell vele?
– Nem – rávigyorgok. – Mint tudjátok, lehetetlen engem rávenni
bármire, amit nem akarok.
Sadie rezegteti felém a szempilláit.
– Nekem mindig sikerül.
– Nem igaz.
– De igen. Például tíz perc múlva elviszlek ahhoz a NASA-
dokihoz, akinek Ian leírta a címét, és megnézetjük a lábfejedet.
Dühösen nézek rá.
– Kizárt.
– De igen.
– Sadie, jól vagyok.
– Tényleg azt hiszed, hogy ebben győzhetsz?
– Baromira.
Halvány mosollyal előrehajol a kukoricapelyhes tálja felett.
– Kezdjük, bébi! Győzzön a legjobb dög!

Sadie természetesen nyer.

Miután az orvos olyasmiket mond nekem, amiket már tudok –
súlyos ficam stb. stb. –, és ad egy jobb rögzítést, amivel járni tudok,
elviszem Sadie-t és Marát a kedvenc kávézómba. A gépeik ma késő
este indulnak, és annyi mindent passzírozunk a napba, amennyit
csak tudunk. Amikor Ian lakására érünk, arra számítok…
Igazából nem tudom, mire. Az alapján, amit a pasik
személyiségéről tudok, azt hittem, azt fogjuk látni, hogy csendben
méláznak, és a munkahelyi e-mailjeiket nézik. Néha talán
megköszörülik a torkukat. De Ian beenged minket, és amikor
belépünk a tágas nappaliba, azt látjuk, hogy mindhárman elterülnek
a hatalmas ülőgarnitúrán, mindannyiuknál PlayStation kontroller
van, és a TV felé üvöltöznek. A további szemrevételezés elárulja,
hogy Liam és Ian avatarjai valamilyen kocsonyás szörnyre lőnek,
miközben Erik a képernyő távolabbi sarkában kuporog. Kiabál
valamit dánul. Vagy klingonul.
Egyikük sem úgy fest, mintha fáradtak volna a zuhanyzással, vagy
hogy átöltözzenek pizsamából. Két üres pizzásdoboz hever a
dohányzóasztalon, a padlón mindenütt sörösdobozok, és biztos
vagyok benne, hogy most léptem rá egy darab Cheetosra. Játszanak
tovább, míg Liamet el nem találja egy kósza golyó, és felmordul, mint
egy sebesült állat.
– Utálom, hogy szeretem! – motyogja Mara a bajsza alatt. Sadie
felsóhajt.
– A tied legalább nem rohan a falnak, mert nem tudja használni a
kontrollert.
– Lányok – mondom nekik a fejemet csóválva –, talán tévedtem,
hogy helyeseltem a kapcsolataitokat. Talán találhattok jobbat is.
Mara felhorkan.
– Már bocsánat! Az egy szelet pepperóni Ian ingén? Bizony az.
– Touché!
Sadie a torkát köszörüli.
– Hé, srácok, klassz, hogy jól érzitek magatokat, de tényleg
indulnunk kéne, ha el akarjuk érni a gépeket…
Kórusban felnyögnek. Mint a tízévesek, akiket megkérnek, hogy
rakjanak rendet a szobájukban.
– Én csak… nem hiszem el, hogy tényleg kedvelik egymást –
mondja Mara összezavarodva.
Sadie bólint.
– Nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban. Ez… veszélyesnek
tűnik? Eltakarom a szám, hogy elfojtsam a nevetésemet.
 Kilenc

Ian hazavisz, miután mindenkit kivittünk a reptérre a srácok

felkavaró számcseréje és Mara meg Sadie néhány könnycseppje után.
Határozottan jobban érzem magam, mert egy szigorú „Rinyálást
abbahagyni!” és néhány gyengéd popsiraverés után engedem el őket
a biztonsági ellenőrzésre.
– Legalább fél évig próbálj ne belezuhanni egy gleccserbe, oké?! –
kiáltja nekem Sadie az elkerített részről.
Elhessegetem őket, és visszabicegek Ian kocsijához.
– Értem, miért szereted őket, annyira – mondja Ian, miközben
visszavisz a lakásomra.
– Nem is. Mármint nem szeretem őket. Csak úgy teszek, nehogy
megbántsam őket.
Úgy mosolyog, mint aki tudja, hogy minden porcikámmal
baromságokat beszélek, és az út további részében hallgatunk. A retró
rádióadó olyan popdalokat játszik, amikre a 2000-es évek elejéről
emlékszem; az utcai lámpák sárga ragyogását bámulom, és azon
tűnődöm, hogy vajon én is retró vagyok-e. Aztán Ian lassít, hogy
leparkoljon a lakásomnál, és az az ellazult, boldog érzés tovatűnik,
ahogy a szívverésem felgyorsul.
Azt mondtam Sadie-nek és Marának, hogy kiderítem, akar-e
randizni velem, de könnyebb mondani, mint megtenni. Sok
embernek tettem ajánlatot, de ez… ez más. Nem leszek jó benne.
Totálisan, teljesen pocsék leszek. És Ian azonnal észre fogja venni.
– Te… – kezdem. Aztán elhallgatok. A térdem hirtelen
hihetetlenül érdekesnek tűnik. Műalkotásnak, ami alapos
szemrevételezést igényel tőlem. – Arra gondoltam, hogy…
– Ne aggódj, felviszlek az emeletre – mondja Ian. Farmert és
óceánkék inget visel, ami illik a szeme színéhez, kontrasztban áll a
hajával, és…
Ijesztő, mennyire vonzónak találom. Hogy mennyire belezúgtam.
A legelejétől fogva kedveltem őt, de az érzéseim folyamatosan
erősödtek iránta, aztán exponenciálisan, és… egyáltalán mit kezdjek
velük? Mintha kaptam volna egy hangszert, amin soha nem tanultam
meg játszani. Arra kérnek, hogy teljesen készületlenül lépjek a
koncertterem színpadára.
Mély lélegzetet veszek.
– Ami azt illeti, megjavították a liftet. És az új rögzítésben könnyű
járni. Úgyhogy nem kell. De te… – Képes vagy rá, Hannah. Gyerünk!
Most élted túl a jegesmedvéket ennek a fickónak hála. Ki tudod mondani a
szavakat. – Attól még feljöhetsz.
Ezután hosszú csend következik, ami alatt minden porcikámban
érzem a szívverésemet. Addig nyúlik, míg már elviselhetetlen lesz,
amikor pedig nem bírom tovább és felpillantok, azt látom, hogy Ian
olyan arckifejezéssel néz rám, amit csak úgy tudok leírni, hogy…
sajnálkozó. Mint aki pontosan tudja, hogy csalódást kell okoznia
nekem.
A francba!
– Hannah – mondja bocsánatkérően –, nem hiszem, hogy ez jó
ötlet.
– Értem. – Nagyot nyelek és bólintok. Félretolom a mellkasomban
lévő súlyt egy meg nem határozott későbbi időpontra. Istenem, az a
később rossz lesz. – Oké.
Ian is bólint, megkönnyebbült, hogy megértem. A szívem kicsit
megszakad.
– De ha szükséged van bármire, az égvilágon bármire…
– … itt leszel. Értem. – Mosolygok, és… talán még nem 100%-osan,
mert megint a sírás kerülget. – Köszönöm, Ian. Mindent köszönök.
Az égvilágon mindent. Még mindig nem hiszem el, hogy eljöttél
értem.
Ian oldalra billenti a fejét.
– Miért?
– Nem tudom. Csak… – Hantázhatnék neki egy választ. De az
igazságtalannak tűnik. Többet érdemel tőlem. – Csak nem hiszem el,
hogy bárki megtenné ezt értem.
– Értem. – Ian felsóhajt, és az alsó ajkába harap. – Hannah, ha ez
megváltozik… Ha egyszer azon kapod magad, hogy képes vagy
elhinni, hogy valakinek ennyire fontos vagy… és ha egyszer tényleg
akarnál… vacsorázni azzal a valakivel. – Felnevet. – Hát… kérlek,
gondolj rám! Tudod, hol találsz.
– Ó! Ó, én… – Forróság kúszik fel az arcomon. Elpirulok? Azt sem
tudtam, hogy a testem képes ilyesmire. – Igazából, én nem csak azért
hívtalak fel, hogy… Mármint, talán azért is, de leginkább, hogy… –
Szorosan lehunyom a szemem. – Rosszul fejeztem ki magam. Azért
hívtalak fel, mert szeretnék vacsorázni. Veled – bukik ki belőlem.
Amikor összeszedem a bátorságomat, hogy kinyissam a szemem,
Ian arckifejezése döbbent.
– Te… – Azt hiszem, elfelejtett lélegezni. A torkát köszörüli, egyet
köhög, nagyot nyel, megint köhög. – Komolyan beszélsz?
– Igen. Mármint – teszem hozzá sietve – még mindig azt hiszem,
hogy nem fog neked tetszeni. Én csak… nagyon nem az a fajta
vagyok.
– Milyen fajta?
– Olyan, akivel mások szeretnek együtt lenni bármi másért, mint…
hát, a szex. Vagy ami szexhez köthető. Vagy egyenesen szexhez
vezet.
– Hannah. – Ian szkeptikus pillantást küld felém. – Két olyan
barátnőd van, akik otthagytak csapot-papot, hogy veled legyenek. És
felteszem, abban nem volt szex.
– Nem volt. És én… is otthagynék értük csapot-papot, de ők
mások. Ők az én világom, és… – Francba, tényleg sírni fogok. Mi a
fene, egyszer majdnem meghal az ember, és a mentális stabilitásának
lőttek? – Sokan vannak, akik nem értenének egyet. Például a
családom. És te… a végén valószínűleg nem fogsz kedvelni.
Ian elmosolyodik.
– Valószínűtlen, mert már kedvellek.
– Akkor majd nem fogsz. Te… – A kezemmel végigszántok a
hajamon, azt kívánom, bárcsak megértené. – Majd meggondolod
magad.
Úgy néz rám, mintha kicsit meghibbantam volna.
– Egyetlen vacsora alatt?
– Igen. Azt fogod gondolni, hogy vesztegeted velem az időt. Hogy
unalmas vagyok.
 Kezd úgy festeni, mint aki… jókedvű. Mintha nevetséges lennék.
Ami… nem tudom. Talán az vagyok.
– Ha az megtörténik, egyszerűen csak munkára foglak.
Debuggoltatok veled valami kódot.
Felnevetek, és kinézek az ablakon. Ilyenkor este nincsenek autók,
senki nem sétáltat kutyát vagy sétálgat. Csak Ian és én vagyunk az
utcán.
Imádom ezt, és gyűlölöm is.
– Még mindig úgy gondolom, hogy akkor hoznád ki ebből a
legtöbbet, ha dugnánk – dohogom.
– Egyetértek.
Meglepetten fordulok felé.
– Tényleg?
– Persze. Azt hiszed, nem akarlak megdugni?
– Én… igen?
– Hannah. – Ian kikapcsolja a biztonsági övet, és felém fordul, így
nincs más választásom, mint a szemébe nézni. Komolynak és szinte
megbántottnak látszik. – Az elmúlt öt évben mindennap eszembe
jutott, ami az irodámban történt. Felajánlottad, hogy kényeztetsz, én
meg csak… leégettem magam, és ennek a legmegalázóbb
emlékemnek kellene lennie, de valamiért minden fantáziám eköré
épül, és… – megcsípi az orrnyergét – meg akarlak dugni. Nyilván.
Mindig is így volt. Csak nem egyszer akarlak megdugni. Sokszor
akarom. Sokáig. Azt akarom, hogy gyere el hozzám szexért, de azt is,
hogy gyere el hozzám, ha segítségre van szükség az adóbevallással és
a bútortologatással. Azt akarom, hogy a szex csak egy legyen a millió
közül, amit megteszek érted, és azt akarom… – Elhallgat. Úgy tűnik,
összeszedi magát, és kiegyenesedik, mintha teret akarna adni nekem.
Teret adni nekünk. – Sajnálom! Nem akarlak nyaggatni. Te…
Pár centit hátrahúzódik, én csak tátott szájjal bámulom őt.
Döbbenten. Szótlanul. Teljesen… hát, igen. Ez tényleg megtörtént?
Tényleg megtörténik? És a legrosszabb, hogy szinte biztos vagyok
benne, hogy a szavai elmozdítottak valamit az agyamban, mert arra,
amit mondott, csak egy válasz jut eszembe.
– Ez igen a vacsorára?

É
 Ian felnevet, halkan, gyönyörűen és kicsit bánatosan. És miután
úgy néz rám, ahogy korábban még soha senki, azt mondja:
– Igen, Hannah. Ez igen a vacsorára.

Hát, csinálhatnék… – A fejemet vakarva a hűtő tartalmát

tanulmányozom. Oké, tehát tele van. A gond az, hogy kizárólag
olyan cuccokkal, amiket főzni, szeletelni, sütni, előkészíteni kell.
Olyasmivel, ami egészséges, és nincs különösebben jó íze. Most már
93%-ban biztos vagyok, hogy Mara ment el bevásárolni, mert senki
más nem merne brokkolit rám szabadítani. – Az ember egyáltalán
hogyan… Megfőzhetném a brokkolit, azt hiszem? Egy fazékban?
Vízzel?
Ian mögöttem áll, az álla a fejem búbján, a mellkasa ott van
közvetlenül a hátam mögött. – Megfőzni egy lábasban vízzel –
ismétli.
– Utána természetesen megsóznám.
– Brokkolit akarsz enni? – Ian szkeptikusnak hangzik. Bántódjak
meg?
Nem, Ian, nem akarok brokkolit enni. Hogy őszinte legyek, nem is vagyok
éhes. De elköteleztem magam emellett. Olyan ember vagyok, aki képes
vacsorázni egy másik emberrel. És be fogom neked bizonyítani. – Akkor
csinálhatnék egy szendvicset. Van felvágott.
– Szerintem az tortilla tekercs.
– Nem, azok… Francba! Igazad van.
Felsóhajtok, becsapom az ajtót, és megfordulok. Ian nem lép hátra.
Neki kell dőlnöm a hűtőnek, hogy fel tudjak nézni rá.
– Mit gondolsz a Froot Loopsról?
– A gabonapehelyről?
– Aha. Reggeli vacsorára. Ha van még tejem. Hadd nézzem…
Nem hagyja. Mármint, hogy megnézzem. Inkább a két kezébe
fogja az arcom, és odahajol hozzám.
Az első csókunk öt évvel ezelőtt mind én voltam. Én nyúltam oda.
Én kezdeményeztem. Én vezettem őt. Ez viszont… Ian diktál
mindent. A ritmust, a tempót, ahogy a nyelve belenyal a számba…
mindent. Egy percig tart, aztán kettőig, majd meghatározhatatlanul
hosszú ideig, ami folyékony forróság, remegő kezek és halk, mocskos
zajok káoszává olvad össze. A karomat a nyaka köré fonom, az egyik
lába a lábaim közé csusszan. Rájövök, hogy ennek pontosan az lesz a
vége, mint a délutánunknak a JPL-nél. Egyikünk sem tud uralkodni
magán, és…
– Állj! – mondom, alig kapok levegőt. Ian hátrahúzódik.
– Állj? – Ő egyáltalán nem kap levegőt.
– Először vacsora. Ian kifújja a levegőt.
– Komolyan? Most akarsz vacsorázni?
– Megígértem.
– Tényleg?
– Igen. Próbálom… megmutatni neked, hogy…
– Hannah. – A homloka a homlokomhoz ér. A számba nevet. – A
vacsora… szimbolikus. Egy metafora. Ha azt mondod nekem, hogy
hajlandó vagy megnézni, hova vezet ez, hiszek neked, és akkor mi…
– Nem – makacskodom. A késztetés, hogy hozzáérjek, szinte fáj.
Nem emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire begerjedve. –
Megesszük a szimbolikus vacsoránkat. Megmutatom, hogy… Mit
művelsz?
Azt hiszem, megfordul, hogy leszedjen két szemet ugyanarról a
szőlőfürtről, amit félig megettem ma reggel. Az egyiket az ajkamhoz
nyomja, míg bele nem harapok, a másikat bekapja. Egy darabig
mindketten rágunk, farkasszemet nézünk. Ő előbb fejezi be, mint én,
újra csókolni kezd, és… káosz. Teljes káosz vagyunk.
– Megetted a vacsorádat? – kérdezi az ajkamnál. Bólintok. – Éhes
vagy még? – A fejemet rázom, ő felkap és elvisz a…
– Rossz ajtó! – mondom, amikor megpróbál bemenni a
fürdőszobába, aztán a szekrénybe, ahol a porszívót tartom, amit
sosem használok, meg az egyetlen csereágyneműt, amim van, és mire
az ágyamon kötünk ki, mindketten nevetünk. Összekoccan a fogunk,
amikor sikertelenül próbálunk tovább csókolózni, miközben
levetkőztetjük egymást, és szerintem eddig semmi sem volt ilyen
intim, édes és nagyon szórakoztató egyszerre.
 – Csak… engedj… – Leveszem az ingét, és megbabonázva
bámulom a felsőtestét. Sápadt és széles, tele szeplőkkel és nagy
izmokkal. Meg akarom harapni, és végig akarom nyalni. – Te
annyira…
Leveszi a rögzítést a lábamról. Félreteszi a pizsamaalsó mellé, amit
reggel ledobtam a földre, aztán segít kibújni a farmeromból.
– Vörös vagyok? És pöttyös? Kicsit még jobban nevetek.
– Aha.
– Én is így…
Lenyomom, míg már az ágyon fekszik. Aztán ráülök, leveszem a
topomat, nem törődöm az enyhe sajgással a bokámban. Ennek
ismerős terepnek kellene lennie számomra: testek testek ellen, hús a
hús ellen. Csak látni, hogy mi jó érzés, aztán még többet csinálni
belőle. Ismerősnek kellene lennie, de nem vagyok benne biztos, hogy
az. Az, ahogy most itt vagyok Iannel inkább olyan, mint hallani egy
dalt, amit már milliószor hallgattam, de új hangszereléssel.
– Istenem, te annyira… Mi a legjobb neked? – kérdezi levegő után
kapkodva. – A bokádnak?
– Ne aggódj, igazából nem fá… – Elakadok, amikor eszembe jut
valami.
– Igazad van. Tényleg sérült vagyok.
Ian szeme elkerekedik.
– Nekünk nem kell…
– Vagyis valószínűleg nekem kellene irányítanom. Bólint.
– De nem kell…
Abban a pillanatban befogja a száját, ahogy a kezem a farmerje
cipzárjáért nyúl. Csendben marad, élesen veszi a levegőt,
megbabonázva nézi, ahogy lehúzom, lassan, módszeresen, eltökélten.
A bokszere már egy sátor. Ian kemény, nagy. Emlékszem, amikor
először megérintettem, és arra gondoltam, milyen jó lesz a szex.
Csak arra nem számítottam, hogy öt évig fog tartani eljutni odáig.
– Hannah – mondja.
Benyúlok a bokszer nyílásán, hogy átfogjam. Abban a pillanatban,
hogy az ujjaim körülzárják, az orrlyukai kitágulnak.
– Igen?
– Azt hiszem, nem érted, mennyire… Basszus!
 Forró és hatalmas. Lehunyja a szemét, a nyaka ívben megfeszül,
aztán megint rám néz félig figyelmeztető, félig könyörgő
arckifejezéssel. Azt látja, hogy a térdén ülök, a farka lüktet a
markomban, ahogy előrehajolok.
– Hannah – mondja a szokásosnál még mélyebb hangon. – Mit…?
Azzal kezdem, hogy a makkját nyalogatom, alaposan, finoman.
Simának és melegnek érzem őt a nyelvemmel, és azonnal elfog a
türelmetlenség. Félresöpröm a hajam, hogy ne legyen útban, és az
ajkam körülzárja Iant, gyengéden megszívom egyszer, kétszer,
aztán…
Morgást hallok. Aztán, hogy valami szakad. A szemem sarkából
látom, hogy Ian hatalmas keze a lepedőt markolja. Ő most
elszakította a…
– Hagyd abba! – mondja, kérlel, utasít. Ráncolom a homlokom.
– Nem tetszik?
– Nem arról… – Szorosabban markolom a férfiasságát, és szinte
hallom, ahogy csikorog a foga. Az arca élénkvörös. Marsvörös. –
Nem lehet. Először nem. Úgy kell csinálnunk, amitől én nem…
Lágy, lassú csókot nyomok a férfiassága tövére. Beszívja a levegőt,
hallhatóan, orron át.
– Tehát azt mondod… nem akarsz elélvezni?
– Inkább – francba – arról van szó, hogy megőrizzem a
méltóságomat.
– A méltóságot túlértékelik – mondom, aztán végighúzom a
farkán a fogamat, majd újra a számba veszem a makkját. Most úgy
tűnik, Ian megadja magát. A keze a hajamba siklik, hátul átfogja a
fejemet, és egy másodpercig ott tart. Közelebb húz. Magához szorít,
míg már érzem a farka hegyét a torkomnál. Megadom magam neki,
élvezem az érzést, hogy elveszti az önuralmát, a sós ízt, a remegő
combját, ahogy tehetetlenül húzza a hajamat, hogy én még
mélyebben, még jobban…
Hirtelen minden fejtetőre áll. Felhúz a testén, a hátamra penderít,
az ágyhoz szegez. Az egyik kezével mindkét csuklómat a fejem felett
tartja, és amikor felnézek, látom, hogy csapdába ejtett. Először a
pánikot látom a szemében, aztán hogy milyen közel jutott a csúcshoz,
aztán a nagy megkönnyebbülést, hogy sikerült kordában tartania.
 – Hannah… – szólal meg. A hangjában parancs rejlik.
– Mi az?
A farka rángatózik a hasamnál.
– Azt hiszem, most én leszek a főnök. Duzzogok.
– De én…
– Sajnálom, de… megtörténik. Meg foglak dugni. Nem fogok
elsülni a te… – Nem fejezi be a mondatot. Csak előrehajol, hogy
megcsókoljon, és mire végez, kifulladva bólogatok.
– Van óvszered?
– Nincs. De szedem a bogyót. Csinálhatjuk minden nélkül, ha nem
sózol rám valami csúnya nemi betegséget. De bízom benne, hogy
nem azért mentettél meg a rozmároktól, hogy aztán belehaljak a
chlamydiába, szóval…
Szerintem tetszik neki a gondolat, hogy minden nélkül csináljuk.
Szerintem tetszik neki az ötlet, mert először kifulladásig csókol, aztán
nekilát, hogy levegyen mindent – az utolsó rétegeket is –
mindkettőnkről.
Az igazság az, hogy nem emlékszem, mikor voltam utoljára
teljesen meztelen valakivel. Amikor szexelek – úgy, ahogy általában
szoktam –, mindig ott egy fura, levehetetlen réteg. Egy melltartó, egy
top. Egy nem egészen levetett bugyi. A partnereim ugyanilyenek
voltak, a bokájuknál kicsavarodó bokszer, felhúzott szoknyák, ujjban
még begombolt, nyitott ingek.
Soha nem morfondíroztam ezen sokat, de most kristálytisztán
látom, hogy ezekből a találkozókból hiányzott az intimitás. Most,
hogy Ian elterül rajtam, szívogatja a melleimet, mintha érett
gyümölcsök lennének, a nyelve édes és durva az alsó oldalán,
váltogat a túl sok és a nem elég között.
A térdével széttárja a lábaimat, elhelyezkedik közöttük, és arra
számítok, hogy egyetlen sima mozdulattal belém csusszan. Biztosan
elég nedves vagyok, és ahogy a derekamat markolja, az elárulja a
mohóságát. De hosszú másodpercekig megelégszik azzal, hogy a
cicimet harapdálja. Bár érzem az erekcióját – forró és kicsit nedves –,
ahogy a belső combomhoz dörzsölődik, valahányszor megmozdul.
Az a vége, hogy én levegő után kapkodom, ő nyög, valami mély és
telt szakad fel a mellkasából.
 – Nem azt mondtad, hogy dugni akarsz? – zihálom.
– De igen – morajlik. – De ez… ez is jó.
– Te nem… – éles levegővétel – nem szeretheted ennyire a cicimet,
Ian!
Egy gyengéd harapás, pont a kemény mellbimbóm körül. A
gerincem felemelkedik a matracról.
– Miért?
– Mert… a cicimet… soha senki nem szerette. – Nem akarom
megemlíteni, hogy a melleim szóra sem érdemesek; Ian valószínűleg
már tudja, mivel a szájában volt az elmúlt tíz perc nagy részében. De
úgy tűnik, érti.
– Neked vannak a legtökéletesebb kis cicijeid. Mindig is így
gondoltam. Amióta csak megismertelek. – Megszívja az egyiket, míg
belecsíp a másikba. Ő… precíz. Jó. Lelkes. Mocskos. – Olyan szép,
mint a Columbia Hills.
Fojtott nevetés bugyog ki belőlem. Ostobán kedves, hogy valaki a
testemet a Mars egyik topográfiai képződményéhez hasonlítja. Vagy
talán csak klassz, hogy valaki, aki ismeri Columbia Hillst, húzogatja a
mellbimbómat, és úgy nézi mindkettőt, mintha azok lennének az
univerzum nyolcadik és kilencedik csodája.
– Ez… – suttogja a szegycsontomhoz futó bőrbe – ez a Medusae
Fossae. Még a csinos kis szeplői is megvannak. – A foga rázáródik a
jobb kulcscsontomra. Akkor is forróság lenne, ha a makkja nem
súrolná épp a puncimat. Nedvesség találkozik nedvességgel, sok
közös mohóság, megtörténésre váró káosz. A karomat Ian nyaka köré
fonom, és a testemhez húzom hatalmas vállait, mintha ő lenne a saját
csillagrendszerem napja.
– Hannah, nem hittem, hogy jobban kívánhatlak téged, de tavaly,
amikor láttalak a NASA-nál, én… – A szavai elmosódnak. Ian Floyd
mindig higgadt, józan, érthető. – Azt hittem, belehalok, ha nem
dughatlak meg.
– Most megdughatsz – nyafogom türelmetlenül, a haját húzom,
amikor lejjebb csúszik. – Megdughatsz úgy és ahol csak akarsz.
– Tudom. Tudom, hogy mindent megengedsz majd nekem. –
Csiklandós vonalban rálehel a mellkasomra. – De talán először a
Herschel-kráterrel akarok játszani. – A nyelve belemélyed a
köldökömbe, ízlelgeti, bökdösi, de amikor mocorogni kezdek és
felhúzom, engedelmesen követ, mintha tudná, hogy nem bírok
sokkal többet elviselni. Talán ő sem bír sokkal többet: az ujja
széthúzza a duzzadt szeméremajkaimat, hogy a csiklómhoz
csusszanjon, lassú körözés egy kicsit túl nagy nyomással. De lehet,
hogy pont megfelelő. Szétesek, felhúzott izmok és ragacsos gyönyör
elegye vagyok.
Oké. Szóval a szex lehet… ez is. Jó tudni.
– Ez – zihálja Ian a számnál, most nem tesz úgy, mintha
megcsókolna. A szám ernyedt a gyönyörtől, és Ian csak levegőt lop
tőlem, méhcsípéseket szúr az ajkaimba és a beleegyezését belenyögi
az arccsontomba. – Ez itt a Solis Lacus. A Mars szeme. Teljesen
felkavarodik porviharok idején.
Iannek tökéletes kezei vannak. Tökéletes érintése. Fel fogok
robbanni, szétszóródom, meteorraj leszek mindenütt az ágyon.
– És az Olympus Mons. – Ian tenyere most a csiklómat
masszírozza. Az ujjai belém csusszannak, ahol csak nyílást találnak,
míg már olyan édes bennem a feszültség, hogy eszemet vesztem. –
Nagyon szeretnék elélvezni benned. Szabad?
Lehunyom a szemem, és nyögök. Ez egy igen, és Ian biztosan
tudja, mert felmordul, amint a makkja belém furakodik, kicsit
nagyobb a kelleténél, de nagyon eltökélt, hogy helyet csináljon
magának. Utasítom magam, hogy lazuljak el. És aztán, amikor
eltalálja bennem a tökéletes helyet, utasítom magam, hogy ne
élvezzek el azonnal.
– Vagy talán ez a Vastitas Borealis. – Iant alig lehet érteni. Apró
lökései inkább arra valók, hogy megnyissanak, nem arra, hogy
rendesen megdugjon, és mégis mindketten nagyon közel vagyunk az
orgazmushoz. Kicsit ijesztő. – Az óceánok, amik megtöltötték,
Hannah.
– Nincs… – Próbálok a pillanatra koncentrálni. Találni magamban
egy helyet, ami biztonságban van a gyönyörtől. A végén a combjába
mélyesztem az ép sarkamat, próbálom felfogni, hogyan létezhet ilyen
elképesztő súrlódás. – Nem tudjuk, hogy valaha létezett-e óceán… a
Marson.
 Ian szeme elveszti a fókuszt. Tágra nyílik, és vakon farkasszemet
néz velem. Aztán elmosolyodik, és igazából mozogni kezd, közben
halkan a fülembe súgja:
– Lefogadom, hogy volt.
A gyönyör úgy önt el, mint egy szökőár. Lehunyom a szemem,
olyan szorosan kapaszkodom Ianbe, amennyire tudok, és hagyom,
hogy beborítson az óceán.
 Epilógus

Sugárhajtású labor, Pasadena, Kalifornia

Kilenc hónappal később

Az irányítóterem néma. Mozdulatlan. Tengernyi ember sötétkék

pólóingben és piros JPL-es kitűzős nyakpánttal, valahogy sikerül
egyszerre lélegezniük. Körülbelül öt perccel ezelőttig a maroknyi
újságíró, akiket meghívtak, hogy számoljanak be erről a történelmi
eseményről, a torkát köszörülte, a felszerelését tologatta, néha
suttogva kérdést tett fel. De az is abbamaradt.
Most mind várunk. Némán.
– …most csak időszakos kapcsolat várható. Kimaradás, miközben a jármű
antennákat vált…
Ianre pillantok, aki mellettem ül egy széken. Nem fáradt azzal,
hogy bekapcsolja a monitorját, helyette az enyémen nézi a rover
haladását, a ráncai mélyek, ahogy aggódva összehúzza a homlokát.
Ma reggel, amikor kiegyenesítettem az ingje gallérját, és elmondtam
neki, milyen jól néz ki kékben, nem válaszolt. Őszintén, szerintem
nem is hallott. Az elmúlt héten nagyon-nagyon elmerült a
gondolataiban. Amit én éppenséggel… cukinak tartok.
– Egyenesen a célpont felé tart. A rover körülbelül tizenöt méterre van a
felszíntől, és… jeleket kapunk az űrszondától. A deciméteres hullám jónak
tűnik.
Kinyújtom a kezem, hogy az ujjaink súrolják egymást az asztal
alatt. Csak egy röpke, megnyugtató érintésnek szánom, de a keze a
kezemre kulcsolódik, és úgy döntök, hogy maradok.
Iannel mindig úgy döntök, hogy maradok.
– Leérkezés megerősítve! A Serendipity épségben landolt a Mars
felszínén!
A terem üdvrivalgásban tör ki. Mindenki felpattan a helyéről,
éljenez, tapsol, nevet, ugrál, ölelkezik. És az irányítóterem boldog,
diadalmas, ragyogó káoszában Ianhez fordulok, ő pedig a
legszélesebb, legragyogóbb mosollyal válaszol.
Másnap a csókunk ott virít a New York Times címlapján.
Bónuszfejezet
 Valamivel később

LIAM

Ha Liamet megkérnék, hogy állítson össze egy listát az élete

legmeghatározóbb pillanatairól – amik biztosan felvillannak a szeme
előtt, ha eljön a vég, miközben ezeket a szíve csücskébe, biztonságban
el kell rejtenie, mert az elillanó érzéseken tűnődni letaglózó,
megoldhatatlan és veszélyes –, a mai a lista legfelső helyére kerülne.
Nem az ötödikre, mint az a kedd két évvel ezelőtt, amikor
megpróbálkozott a lánykéréssel, és Mara nem igazán hagyta, hogy
végigmondja, mert miután alig jutott odáig, hogy „Hozzá…”,
Marából kitört, hogy „Igen, igen, igen!” (Így a következő hetet
tölthette azzal, hogy úgy tett, mintha csak azt akarta volna
megkérdezni, hogy Mara hozzárakta-e a népszámlálási nyomtatványt
a postázandókhoz: neki vicces volt, Marának kevésbé).
És nem a harmadikra, mint az a nap, amikor Mara bejelentette,
hogy azt tervezi, beköltözik Liam hálószobájába, a sajátját pedig
„Nagy Ő blogoló stúdióvá” alakítja, és körülbelül húsz perccel később
Liam falai tele voltak két olyan lány képeivel, akikkel személyesen
még nem találkozott, a praktikus, szürke ülőgarnitúráját pedig
lecserélték egy cikcakkmintás szivárványszínű ágytakaróra, amitől
Liamnek fejfájást kellett volna kapnia, de helyette életében először
megkívánta a cake popokat.
Ma… a mai nap az első helyre illik. Élete legtökéletesebb napja.
Mara a karjaiban, a szavak, amiket az előbb kimondott, ott lógnak
köztük a levegőben, és az ígérete annak, ami jön.
Lehet, hogy fiú. Vagy lány. Vagy mindkettő, vagy egyik sem. Nem
számít. Liamet fikarcnyit sem izgatja. Csak répavörös göndör hajban
és szeplőkben reménykedik. A babának Marára kellene hasonlítania.
És úgy kellene értenie a számokhoz is. Az ő temperamentumával. A
brokkoli imádatával és a képességgel, hogy mindent megjavít,
Liamtől pedig…
 Oké. Ideális esetben a baba kizárólag Marára fog hasonlítani. Liam
számára tökéletesen rendben lenne, ha egyik allélja sem kerülne bele
a baba kariotípusába. Liam magasabb, ami tényleg hasznos, ha arról
van szó, hogy elérjük a feljebb lévő polcot, de a repülőkön baromira
nem jut hely a lábának, és senkinek nem kívánná a görcsöket,
legkevésbé nem az utódjának…
– Hannah-nak igaza volt.
Liam hátrahúzódik, hogy Marára nézzen. A lány lábai a derekára
fonódnak, mert felkapta, amint hazaért, és Mara kimondta a t-betűs
szót. Van valami Liam markában… Á, igen. A teszt.
Mara megmutatta neki, amint hazaért, az orra előtt lóbálta.
Valószínűleg pisi van rajta, és valószínűleg undorítónak kellene
tartania, de… Aha. Nem.
– Hannah-nak? Mivel kapcsolatban?
– A reakcióddal. – Mara puszit nyom Liam arcára, elvigyorodik,
aztán kibontakozik a karjaiból. Fürge, gyors lejutás. – Azt mondta,
tizenöt percig lefagysz, amikor elmondom.
– Amikor elmondod?
– Ezt. – Az ujjai szétterülnek a hasán, és egy röpke pillanatig Liam
agya rövidre zár a lehető legjobb értelemben. Megtörténik. Meg fog
történni. Ez az élete. Nem érdemli meg, de valahogy ez az élete, és…
– Állj! – A fejét rázza, helyet csinálva a másik, kevésbé kellemes
gondolatmenetnek. – Hannah hogyan tudhat a babáról?
– Természetesen elmondtam neki. – Mara megint mosolyog,
megragadja Liam kezét, és behúzza a konyhába. A tesztet is elveszi
tőle, és kidobja a folyosón álló kukába. Liam nem áll készen erre,
elbúcsúzni a bizonyítéktól, hogy igen, megtörténik, úgyhogy
megjegyzi magának, hogy később vegye ki. Közben…
– Mikor mondtad el neki?
– Ma reggel. Amikor megtudtam. Ma…
Liam a homlokát ráncolja. Aztán sötéten néz. Aztán előtör belőle
egy hang, és Mara megáll, hogy visszanézzen rá. Gyönyörű, még
mindig boldog, de hirtelen összehúzza a szemét.
– Te most… felmordultál? – kérdezi.
– Nem. – De. – A barátaidnak előbb szóltál a babáról, mint nekem?
– Aha. – Mara vállat von. – El kellett mondanom valakinek.
 – Eszedbe jutottam esetleg… én?
– A bíróságon voltál. Egész nap.
– Felhívhattál volna.
– Nem mondhattam el neked telefonon. – Mara csípőre teszi a
kezét; általában ez a jel Liamnek, hogy hagyja annyiban a vitát.
Liam nem hagyja annyiban.
– A barátnőidnek telefonon mondtad el. – Rosszkedvűnek
hangzik.
– Az teljesen más. És egyébként Hannah és Sadie minden nap infót
kért, amióta elmondtam nekik, hogy próbálkozunk, szóval…
– Tudták, hogy mi… – A hang valahol elakad Liam gégéjében. A
torkát köszörüli. Kétszer. – Tudták, hogy próbálkozunk?
– Aha. – Mara kicsit elpirul, Liam pedig közelebb lép. Most ő teszi
csípőre a kezét.
– Mit mondtál nekik?
– Csak… tudod… – Ahogy legyint, az nagyon gyanús, és elárul
valamit.
A barátaik az elmúlt két hónapban mindent tudtak a szexuális
életükről.
Mindent… az… égvilágon.
– És mi van Iannel és Erikkel? Ők tudják, hogy nekem gyerekem
lesz?
– Nem vagyok benne biztos – mondja Mara kitérően. Túl kitérően.
– Mara.
– Hát, Erik küldött át ünnepi croissant-okat. Nagyon finomak
voltak. Egyébként hagytam neked egyet. Vagyis felet. Ian pedig írt
egy SMS-t, hogy megkérdezze, hogy X Æ A-Xii-nek fogjuk-e hívni a
babát. Ez egy Elon Musk vicc. És Elon Musk mérnök, szóval ez
valahol vicces…
– Tudom, kicsoda Elon Musk.
Talán fél másodpercig Mara bűnbánónak tűnik. De ez eltűnik,
amikor a karjait Liam karjaiba fűzi, és a mellkasához simul.
– Nagyon örülnek nekünk – suttogja Liam ingébe. – Én nagyon
örülök nekünk.
Oké. Jó. Kit érdekel? Tehát mindenki tud a szexprogramjukról.
Nagy ügy. Hisz mit számít, ha megosztjuk a barátainkkal a szexuális
életünk részleteit?
– Én boldogabb vagyok – suttogja Liam a lány hajkoronájába. – A
legboldogabb.
De miközben Mara vacsorát hoz neki (fél croissant-t, ami inkább
harmadnak látszik), megnézi a telefonját, átpörget a csoport chaten,
amiben Mara barátnőivel és a párjaikkal vannak benne, és rákeres az
Iannel és Erikkel közös beszélgetésükre. Csipogott ma, miközben
dolga volt a bíróságon. Ian megpróbálja meggyőzni Eriket, hogy
vegyen egy PS5-öt, hogy FIFA 22-t játsszon. Veszett ügy.

Először is, ti barmok, említhettétek volna, hogy gyerekem

lesz.

Liam egyszerűen túl boldog ahhoz, hogy mérges legyen.

De még fontosabb: A FIFA 19 milliószor jobb.

ERIK

A telefon rezeg Erik zsebében, de nem nézi meg, hogy miért.

Nem mozdul. Nem veszi le a szemét Sadie-ről. Nem lép el a
stratégiai pozíciójából – nekidől a hűtőnek –, ami lehetővé teszi, hogy
lássa az egész konyhát és mindenekelőtt a feleségét.
Nem azért, mert csinos, lebilincselő, vagy a boldogsága színtere;
bár ez tényleg mind igaz rá. Nem azért, mert szerelmes belé, vagy
érdekli, mit csinál, vagy elbűvöli, ahogy mozog, bár ez mind tényleg
igaz.
Az ok, amiért nem fordítja el a tekintetét szeretett feleségéről ezen
a gyönyörű áprilisi éjszakán elemibb és kicsit kínos.
Szánalmas félelem.
Nem igazán Sadie-től, hanem attól, hogy mit művel az öccsével.
Szegény gyanútlan, egyértelműen rettegő öccsével.
Anders világszerte „kereste önmagát” az elmúlt néhány évben, és
ezért a mai napig nem találkozott Erik feleségével. Talán, ha beállított
volna a koppenhágai esküvőjükre… de túlságosan lefoglalta, hogy
szilvát szedjen Ausztráliában. Vagyis a Sadie-vel kapcsolatos tudása
É
kétségtelenül másodkézből ered, valószínűleg Erik szüleitől. És ó,
Erik el tudja képzelni az anyja összefoglalóját. Milyen kedves, ragyogó,
szép mennyasszony!
Fantasztikus, gyengéd fiatal nő. Kicsit babonás – megtiltotta, hogy bárki
kést ajándékozzon, és hatpennyseket tett a cipőjébe, amik kiestek, miközben
az oltárhoz sétált –, de tündéri. A focilabda alakú esküvői torta, amihez
ragaszkodott, szokatlan, de klassz. Tökéletes a bátyádnak.
Igen, Erik el tudja képzelni. Ahogy azt is, hogy Anders éppen
összeszarja magát, miközben Sadie áthajol a konyhaasztalon, és azt
sziszegi:
– Ki a fenének képzeled magad?
– Én… Én… – Erikre mutat. Senkit sem lep meg, hogy az ujja
remeg. – Az öccse…
– Tudom, ki vagy – Sadie szeme összeszűkül. – Azt kérdeztem:
kinek hiszed magad, hogy bejössz az én házamba, és ellopod az én
macskámat?
– Hát, gyakorlatilag Garfield az én…
– A neve Macska. Anders pislog.
– Biztos vagyok benne, hogy Garfieldnak neveztem el.
– Garfieldnak nevezted el. Múlt időben. Aztán Erik befogadta, mert
te végig-Ízek, imák, szerelmek-ezted Európát. Erik megnyitotta az
otthonát és a szívét, és átnevezte Macskára. És Macska ezt sokkal
jobban szereti, mint a Garfieldot. Nem igaz, babám?
Az ablakpárkányon Macska megnyalja narancsszínű mancsát, ami
majdnem olyan, mint egy bólintás. Mmm.
– Eriket ismerve komolyan kétlem, hogy megnyitotta a szívét…
– A dolgok megváltoztak errefelé, Anders. – Sadie hangja annyira
éles, hogy Erik több mint 180 centis, 90 kilós öccse mélyebbre
préselődik a székében. Aha, gondolja Erik, nézve, ahogy apró
hajtincsek szabadulnak ki Sadie kontyából, és keretbe fogják az arcát.
Rémisztő nő. És cuki. – Főleg Erik és Macska között. Most már
kötődnek egymáshoz.
Nem igaz. Macska utálja Eriket, és Erik utálja Macskát, különösen
miután látta, hogy a segglyukát a fogkeféjéhez dörzsölte kevesebb
mint tizenkét órával ezelőtt. Viszont mindketten szeretik Sadie-t,
ezért valamiféle fegyverszünetet kötöttek.
 Hogy elősegítse a békés együttlakást, Erik az egész házban csali
fogkeféket szórt szét.
– Oké, figyeljetek… – Anders a nyakát vakarja. – Nektek nem egy
induló mérnöki céget kell vezetnetek? Van egyáltalán időtök
gondoskodni Garf… Macskáról?
– Rengeteg időnk van – vág közbe Sadie, mintha a Grantham &
Nowak nem növekedne exponenciálisan, mintha nem lennének
elfoglaltabbak, mint valaha. Erik szeretettel emlékszik rá, Sadie
mennyire szorongott, amikor mindketten elhagyták az előző
munkájukat. Mi lesz, ha együtt dolgozunk, együtt élünk, és megunsz
engem? Annyira valószínűtlennek hangzott, hogy Erik csak nevetni
tudott. – És mint tudod, a ház, amit északon építünk, majdnem kész.
Macska velünk jöhetne hétvégente. Ami azt illeti, azon
gondolkodunk, hogy veszünk egy kutyát. És azt hiszem, abban mind
egyetérthetünk, hogy Macska szívesen gyötörne egy kiskutyát. Nem
igaz, Macska?
– Miaú!
Erik telefonja megint rezeg. Most elfordítja a tekintetét Sadie-ről,
hogy megnézze az üzeneteit.
Mara nyilván szólt Liamnek a babáról. Nyilván neki szólt utoljára.

ERIK: Gratula, haver!

ERIK: Más kérdés: Srácok, van, hogy féltek a feleségetektől?

Azonnal érkeznek a válaszok.

LIAM: 100%.

IAN: Hannah még nem a feleségem, de ja. Rettenetesen.

Erik felsóhajt, visszacsúsztatja a telefonját a zsebébe, és úgy dönt,

hogy közbelép. Odamegy Sadie-hez, és átöleli a vállát. A lány
pehelysúlya az oldalára nehezedik. Bocs, üzeni az öccsének egy
pillantással. De a nő nagyon cuki és nagyon ijesztő.
É
 – És a közös felügyelet? – javasolja.
Anders rámered, aztán legyőzötten bólint. Sadie diadalmasan
mosolyog.
Macskának hűlt helye. Biztosan a fürdőben van, gondolja Erik.
Fogkeféket keres.

IAN

A szavak kicsúsznak Ian száján, mielőtt teljesen felfogta volna

őket. Mire észreveszi Hannah felszaladó szemöldökét és kétkedő
arckifejezését, már túl késő visszaszívni őket.
A lány megáll a folyosó közepén. Ian is megáll.
Hannah szkeptikusan néz rá.
Ian próbálja nem elfordítani a tekintetét.
Nem könnyű. A sugárhajtású laborban nyüzsögnek a
gyakornokok, egyetemisták, mérnökök. Mind a munkanapjuk
végénél tartanak, és próbálnak kijutni az épületből ott, azon az ajtón
keresztül. Ami kábé három méterre van.
És úgy tűnik, Ian és Hannah pont előtte készül lefolytatni ezt a
beszélgetést. Tökéletes.
– Bocs, mi van?
– Semmi. – Ian a fejét rázza. – Csak menjünk haza! Felejtsd el,
hogy én…
– Te az előbb megkérdezted tőlem, hogy miért nem vagyunk
házasok?
– Nem. Vagyis igen, de…
– Arra a kérdésemre válaszolva, hogy együnk-e thai-t vacsorára?
Ian a halántékát vakarja, és a lábát nézi.
– Talán nem a legjobb témaváltásom. – A kezét Hannah hátához
emeli, és megpróbálja a parkoló felé lökdösni. – Menjünk haza!
Hannah nem moccan.
– Ez honnan jött? – kérdezi épp, amikor a NASA
igazgatóhelyettese vidáman integetve besétál Ian látómezejébe, majd
ki onnan. Hannah tekintete a férfi kezében tartott telefonra siklik. –
Ááá!
– Ááá?
Á
 – Ááá. – A lány sokatmondóan bólint. – Beszéltél Erikkel és
Liammel. Ian a homlokát ráncolja.
– Annak mi köze ehhez?
– Akkor leszel ilyen, ha velük beszélsz. – Hannah elvigyorodik,
megragadja Ian ingujját, és kihúzza a parkolóba.
– Milyen leszek?
– Otthonos. Házasulós.
– Nem igaz.
– De igen.
– Egészen biztos vagyok abban, hogy még soha nem említettem a
házasságot. – Ami azt illeti, Ian nagyon vigyázott, hogy ne említsen
semmit, aminek akár csak távolról köze van hozzá. Mindenki tudja,
hogy Ian és Hannah együtt vannak, de amikor Ian főnöke
megkérdezte tőle, hogy elhozza-e a „feleségét” a kerti partira – Dr.
Arroyo, igaz, aki a helyzetmeghatározó csapatot vezeti? –, tett róla, hogy
azt mondja: igen, hozom az élettársamat. Amikor Sadie Hannah nagyon
nem fogékony, leginkább ernyedt kezébe nyomta a dán liliomokból
kötött menyasszonyi csokrát, Ian tett róla, hogy bólogasson,
miközben Hannah felsorolta az okokat, amiért a házasság egy
archaikus intézmény, ami belevésődött a kapitalista környezetbe.
Nem mintha Ian nem akarna megházasodni. Csak ismeri Hannah-
t és a problémáit az elköteleződéssel. A lány már nagyon messzire
jutott, és nem mintha Ian nem érezné a nap minden percében, hogy
Hannah mennyire szereti. Vagyis el tudja őt fogadni úgy, ahogy van,
és azt, hogy képen röhögné, ha venne egy gyűrűt, térdre ereszkedne,
és megkérné a kezét.
– Sosem említetted a házasságot, erre most itt van ez. – Hannah
tekintete kifürkészhetetlen, ahogy Ian kocsijához sétálnak. –
Lánykérésre gondolsz, mert a legjobb barátnőmnek lesz egy vörös
kisbabája.
– Lehet, hogy a baba nem vörös…
– Az lesz.
– Oké, az lesz. De az egy másik kérdés. Csak elgondolkodtam,
hogy…
– Hogy? – Ian kocsija… az Ian kocsija. De Hannah kikapja a
slusszkulcsot az ujjai közül, és becsusszan a vezetőülésre.
 – Elméletileg – folytatja Ian, elhelyezkedve az anyósülésen.
– Elméletileg?
Ian egyenesen előrenéz. Nagyot nyel. Megint nyel.
– Ha megkérdezném. Elméletileg. Mit mondanál?
Gyanús, sűrű csend ereszkedik a sofőr oldalra. Egyáltalán nem
kellemes. És amikor Ian Hannah irányába fordítja a tekintetét, a lány
arckifejezése nem komoly, bosszús, sem bármi más, amit le tud
olvasni róla.
– Asszem, meg kell próbálnod, és majd kiderül. – Hannah csak
ennyit mond.
Ian összeszorítja a száját és elmosolyodik.
– Asszem meg kell próbálnom, és majd kiderül.
De Hannah szabad keze azonnal a kezébe siklik, miközben
elindulnak, és Ian azt gondolja, talán, talán tudja, mi lesz a válasz. És
talán, talán hamarosan meg kellene kérdeznie.
Úgyhogy aznap este thai-t vesznek. És Ian többet nem néz a
telefonjára.
 Köszönetnyilvánítás

Mint az írásaim 99,9%-a, eredetileg ezek a novellák is fanfictionök

voltak, és az úton, ami alatt átalakultak, körülbelül 999 csodálatos
ember kísérte őket. Először is, mindegyik novella ajándéknak indult
egy barát számára: köszönet Beccának a tökéletes lakótárs ötletéért,
Marie-nak, amiért kedveli a kis helyeket, Celiának és Sheppynek
pedig azért, hogy odavannak… a jegesmedvékért? Igen, a
jegesmedvékért. És végtelenül hálás vagyok Celiának, Kate-nek és
Jennek, amiért az eredeti ficek béta-olvasói voltak; és Jennek, amiért
végigbandukolt a kibővített verziókon. Srácok, nem érdemellek meg
titeket, és ezt jól tudjátok.
Páratlan ügynökömnek, Thao Lenek támadt az az ötlete, hogy a
ficekből sorozat legyen, és végigvezetett a folyamaton; briliáns
szerkesztőm Sarah Blumenstock a lehető legjobbá tette őket; szeretett
barátnőm, Lilith nem egy, nem kettő, hanem három csodálatos
borítóképet alkotott. És túl az elképesztő Berkley-csapaton (Tina Joell,
Tara O’Connor, Bridget O’Toole, Liz Sellers és Jess Brock…
SZERETLEK TITEKET, SRÁCOK!), fantasztikus csapatom volt a PRH
audiónál (Laura Wilson, Karen Dziekonski, Katherine Punia, Heather
Dalton, Brisa Robinson és Becca Stumpf). És és éééés nem
feledkezhetek meg a filmügynökeimről, Jasmine Lake-ről és Mirabel
Michelsonról, vagy Cindy Hwangról, Tawanna Sullivanról, a
Penguin Creative-ról és az egész produkciós csapatról a Berkley-n,
akik folyamatosan dolgoznak a színfalak mögött, hogy mindent jobbá
tegyenek. Ahogy mondtam: 999 csodálatos ember, és ezután eljutunk
Andreához, Jesshez és Jennhez az SDLA-nál, akik folyamatosan „A
Legjobbak”, és persze minden barátomhoz, akik fáradhatatlanul
hallgatják a nyafogásomat: a Csíráim, a Berkleteseim, akik szintén
2021-ben debütáltak, a Reylóim, a Különc Hölgyeim, és minden egyes
ember, aki időt szánt arra, hogy olvassa, hallgassa a könyveimet, és
beszélt róla. Legyünk őszinték, döbbenetesen szerencsés vagyok,
hogy ilyen elképesztő és tehetséges emberek vesznek körül, és
hihetetlenül kiváltságos, hogy elviselnek.
 Végül és egyben utoljára NEM szeretném megköszönni a
macskámnak. (Látod? Ez történik, ha rápisilsz a könyvekre, amiket
írok, Hux.)
 Megjegyzések
[←1]
Ma elsősorban angol nyelvterületen ismert húsétel, mely úgy készül, hogy egy
csirkét beletöltenek egy kacsába, ezt pedig beletöltik egy pulykába, és az egészet
egyben megsütve tálalják fel.
 Tartalom

Egy fedél alatt

Prológus
Egy
Kettő
Három
Négy
Öt
Hat
Hét
Nyolc
Kilenc
Tíz
Tizenegy
Tizenkettő
Tizenhárom
Epilógus
Két emelet között
Egy
Kettő
Három
Négy
Öt
Hat
Hét
Nyolc
Kilenc
Tíz
Tizenegy
Tizenkettő
Epilógus
Fagypont alatt
Prológus
Egy
 Kettő
Három
Négy
Öt
Hat
Hét
Nyolc
Kilenc
Epilógus
Bónuszfejezet
Köszönetnyilvánítás