Paige Toon

CSAK
A SZERELEM
FÁJHAT ÍGY

GENERAL PRESS

Könyvkiadó
„Minden lélekben van egy kis szivárvány…”
(Reményik Sándor)
 A mű eredeti címe Only Love Can Hurt Like This
Copyright © Paige Toon, 2023
The author has asserted his moral rights.
First published as ONLY LOVE CAN HURT LIKE THIS in 2023 by Century, an imprint
of Cornerstone. Cornerstone is part of the Penguin Random House group of
companies.

Hungarian translation © Fügedi Tímea © General Press Könyvkiadó, 2024

Fordította: FÜGEDI TÍMEA

ISBN 978 963 452 857 9

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL
Felelős szerkesztő BALÁSSY FANNI Borító nyomdai előkészítése KISS GERGELY

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. Végezte

Gregnek, a legjobb barátomnak és életem szerelmének
 Prológus

Imádok Bury St. Edmundsban élni az ilyen napokon, amikor a krémszínű

kőkatedrális tornyai mintha világítanának az élénkkék égbolt előtt, és még
az apátság romos falainak fekete kovakövei is úgy csillognak a napfényben,
mintha kifényesítették volna őket.
Még csak április eleje van, de eddig messze ez a legmelegebb nap az
évben, én pedig már attól sokkal jobban érzem magam, hogy eljöttem az
irodából. Épp most beszéltem telefonon egy ügyféllel, aki mintha a
rémálmaimból lépett volna elő: ez a nő meg a lakásfelújításról alkotott
elképzelése önmagában elég ahhoz, hogy egy életre elvegye a kedvemet az
építészettől. Egyszerűen muszáj kávészünetet tartanom.
Az apátság romjai között barangolok, egy alacsony falat keresek, amire le
tudok ülni, hogy elfogyaszthassam a kávémat, amikor meglátom a
vőlegényemet, Scottot egy padon egy hatalmas fügefa árnyékában. Mielőtt
vidáman odaköszönnék neki, és csatlakoznék hozzá, észreveszem, hogy
Nadine-nal van.
Amikor egy évvel ezelőtt ideköltöztünk Londonból, Scott saját kertépítő
vállalkozást indított. Nadine nem sokkal később állt be hozzá dolgozni,
mindössze néhány nappal azelőtt, hogy Scott megkérte a kezem a helyi
uradalmi kastély rózsakertjében. Nadine huszonkilenc éves, magas, erős, a
bőre aranybarna, a
nevetése pedig ragályos. Rögtön megkedveltem, amikor megláttam, és
azóta is mindig jól kijöttünk, úgyhogy magam sem értem, miért forrt a
torkomra az üdvözlés.
 A vőlegényemet és a kolléganőjét több mint fél méter választja el
egymástól, de van valami furcsa a testbeszédükben. Scott előrehajol, a fehér
pólója megfeszül a széles hátán, az alkarját a combjára támasztja. Nadine a
karját és a lábát is keresztbe tette, az arcát a vőlegényem felé fordítja, az
állandóan ugrándozó, magasra kötött szőke copfja mintha ezúttal
természetellenesen mozdulatlanná vált volna. Scott pont ugyanúgy oldalra
fordítja a fejét, mint Nadine, de egyikük sem néz a másikra. Nem
beszélnek. Mintha megdermedtek volna. Feszültek.
Egy mókus szökken végig a tőlem balra húzódó falon. A környező fákon
madarak énekelnek. Gyerekek nevetnek a messzi játszótéren. Én azonban
csak ott állok, bámulok, és egyre kínosabban érzem magam.
Távol ülnek egymástól. Nem csinálnak semmi kifogásolhatót. És
mégis…
Itt valami nincs rendben.
Aztán Scott hirtelen megfordul, és Nadine-ra mered. Az arcára furcsa
kifejezés ül ki, nem bírom megfejteni, mi lehet az. A szívem a torkomban
dobog, amikor Nadine lassan felemeli az állát, és Scott szemébe néz. Két
tökéletes profil jelenik meg előttem: a jóképű vőlegényem sűrű, fekete
szemöldöke a kolléganője hibátlan ívű homlokával szemben. Scott egyenes
és Nadine kicsi, pisze orra. Két telt, komoly, mosolytalan száj.
Miközben telnek a másodpercek, sötét gondolatok
fojtogatnak. Ocsmány érzés, ahogy a könnyedség és a kedvesség hirtelen
émelyítő ridegséggé változik bennem.
Még mindig egymást bámulják. Egyetlen szót sem szólnak.
Megrezzenek, amikor Scott talpra ugrik, és hosszú léptekkel elindul a
városközpont felé. Nadine addig néz utána, amíg el nem tűnik a szeme elől,
aztán látványosan kifújja a levegőt, előredől, az arcát a tenyerébe temeti.
Hosszú pillanatokig úgy marad, aztán felkel, és lassan követi Scottot.
 Észreveszem, hogy reszketek.
Ez meg mi volt?
A vőlegényemnek viszonya van? Vagy ha nincs, vágyik rá?
Egy pillanat! Csak nézték egymást. Nem csináltak semmi rosszat.
Kedvelem Nadine-t. Megbízom Scottban.
Mégis mintha lenne köztük valami.
Anyám mindig azt mondta, hogy bízzak a megérzéseimben. Csakhogy
elég nehéz megbízni bennük olyankor, amikor összetörik a szívemet.
 1. fejezet
Három hónappal később

Vastag felhőtakaró borul New York fölé. Eddig mindig Chicagón át

repültem Indianapolisba, úgyhogy ezúttal azt reméltem, láthatom a
felhőkarcolókat a Central Park hírhedten zöld foltja körül, de mire végre
kiderül az ég, odalent csak mezők és szántóföldek négyzetei váltogatják
egymást.
Egész nap utaztam, és délután ötkor fogunk leszállni, ami otthon, az
Egyesült Királyságban este tíz órának felel meg. Teljesen összetörtem, de
apa szerencsére kijön elém a reptérre. Tudom, hogy a kimerültségemet nem
csak az alváshiány okozza. Az elmúlt három hónap gyötrelmes volt.

Azon a borzalmas áprilisi napon Scott a konyhaasztalnál ült, amikor

hazaértem a munkából, miután egész délután ellentétes érzelmek között
hánykolódtam. Az egyik pillanatban rettenetes nyugtalanságot éreztem, a
következőben viszont meggyőztem magam, hogy az a pillantás a
vőlegényem és Nadine között semmit nem jelentett. Ám ahogy megláttam
Scott arcát, rögtön tudtam, hogy a megérzésem nem tévedett. Tényleg volt
valami köztük, ám inkább érzelmi kötődés, semmint testi viszony.
Scott azonnal beszélni akart velem, amint beléptem a bejárati ajtón, ami
nagyon meglepett, mivel egészen addig azt hittem,
hogy ki kell majd vallatnom, és nem fogja magától tálcán kínálni a
válaszokat. Aztán amikor elkezdte bevallani az érzéseit, még mindig azt
hittem, hogy a bocsánatomért könyörög - amit én meg is adtam volna neki.
Úgy terveztük, hogy decemberben összeházasodunk, és a következő évben
belevágunk a babaprojektbe. Eszem ágában sem volt sutba dobni a
gyönyörű közös jövőnket valami buta kis flört miatt.
Talán naiv voltam, de elég hosszú időbe telt, mire felfogtam, hogy szakít
velem.
Kristálytisztán emlékszem a beszélgetésünk részleteire. Még arra is, hogy
a körme egy ívben, egészen közel a bőréhez koszos volt, és földes szag
áradt belőle: a friss levegő meg a kert talajának az elegye. Olyan ismerős
volt, mégis mintha idegen lett volna. Sosem láttam még ennyire feldúltnak,
megkínzottnak.
- Tényleg szeretlek, Wren - mondta, és a könnyeitől összetapadtak a
szempillái. - Valahol azt kívánom, bárcsak sosem találkoztam volna vele,
mert szerintem te meg én boldogok lettünk volna együtt. De mostanában
azon gondolkozom, tényleg mi vagyunk-e a megfelelő társ egymás
számára.
Amikor megismerte Nadine-t, és napi szinten együtt dolgozott vele,
rájött, mennyire összeillenek, mennyire másként passzolnak össze ők
ketten.
Akkoriban még nem beszéltek az érzéseikről. Nadine szabadságot vett ki,
elutazott a szüleihez, Scott pedig érezte, hogy a kolléganője így próbál távol
kerülni tőle, mert ki akarja tisztítani a fejét. De amikor Nadine azon az
áprilisi napon
visszament dolgozni, és beadta a felmondását, Scott rájött, hogy képtelen
elengedni őt.
Könnyek között megkérdeztem, hogy szerinte Nadine-e a lelki társa, és
amikor a szemembe nézett, a tekintete mindent elárult.
Olvastam már könyvekben, és láttam filmeken olyan történeteket, amikor
a főszereplő párkapcsolatban él, de a társa nem érti meg őt. Aztán
megtalálja a szerelmet valaki más oldalán, akivel viszont tökéletesen
összeillenek. Semmi sem állhat az útjukba. A közönség egy emberként
szorít nekik.
Soha az életben nem hittem volna, hogy ez velem is megtörténhet, hogy
egyszer én leszek az, aki az igaz szerelem útjában áll.
Fájdalom és a teljes tehetetlenség érzése kerített a hatalmába, amikor
végre kezdtem felfogni a helyzet komolyságát. Semmit sem tehettem. Itt
nem lehetett megnyerni semmiféle harcot. Én már elveszítettem az életem
szerelmét.
Scott és Nadine most együtt vannak. Láttam őket párszor a városban, és
mindig igyekeztem tartani magam arra az esetre, ha összefutnék velük, de
az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor két hete a kedvenc kávézómban
ücsörögtem az apátság kapujával szemben, és hirtelen kiléptek a kapun,
mosolyogva, kéz a kézben. A nap megcsillant Nadine szőke haján,
miközben Scott átvezette őt a forgalmas úton. Amikor beléptek a kávézóba,
és meglátták, hogy ott ülök az anyukámmal, Scott bocsánatot kért, aztán
gyorsan kihátrált, de amikor elhaladt az ablak előtt, és megláttam a komor,
nyúzott arcát, fizikai rosszullét tört rám.
- Ez a város túl kicsi kettőtök számára, drágám - mondta anya
együttérzőn, miközben én visszapislogtam a könnyeimet.
- Miért épp nekem kell elmennem? - kérdeztem halkan.
- Neki itt van a kertépítő vállalkozása. Nem fog egyhamar elköltözni.
Menj el, Wren, még ha csak pár hétre is! - esdekelt. - Távolodj el egy kicsit
tőle, adj időt a szívednek a gyógyulásra!
Igaza volt. Tényleg arra volt szükségem, hogy elszakadjak egy időre az
otthonomtól, a munkámtól, Scott-tól, és ne azokon az utcákon gyalogoljak
haza, ahol korábban vele sétáltam, amikor még az én kezemet fogta, és
amikor még engem védett azzal, hogy előrement a kocsik között.
 Így hát aznap este felhívtam az apámat, és megkérdeztem,
meglátogathatom-e.
Apa a kötél mögött topog, amikor belépek az érkezési csarnokba. A
sötétkék-piros kockás ingét betűrte a farmerjába.
Amikor meglát, szélesen elvigyorodik, a borostás arca még kerekebbnek
tűnik, mint tavaly karácsonykor, amikor legutóbb láttam. A feleségével,
Sheryllel Párizsba utaztak az ünnepekre, így Scott meg én vonatra ültünk,
és eltöltöttünk velük egy kis időt. Két éve nem jártam Amerikában.
- Szia! - köszönt vidáman.
- Szia, apa!
Elönt a melegség, amikor átölel. Beszívom a szappan meg a mosópor
ismerős illatát, és tudom, hogy most öleljük át egymást utoljára addig a
pillanatig, amíg két hét múlva elköszönök tőle ugyanezen a repülőtéren. A
felismeréstől belém hasít a fájdalom, miközben elhúzódom tőle.
A hírhedten kócos szöghaja, ami régen pont olyan barna volt, mint az
enyém, mostanra őszülni kezdett, és bár mindkettőnk
szeme mogyoróbarna, valószínűleg ennél több hasonlóság nincs köztünk.
Az anyámra, Robinra sem igazán hasonlítok, azt leszámítva, hogy
mindkettőnket egy énekesmadárról neveztek el.{*} Anya az örvénylő, bő
ruhákat és az élénk színeket szereti, én viszont a sötét, szűkebb fazonú
szoknyákat és blúzokat. Az ő vonásai nyíltak és szeretetteljesek, az én
arcom viszont keskenyebb, és egyszer úgy jellemeztem, hogy „megnyúlt”,
de ő erre hevesen tiltakozni kezdett, majd kijelentette, hogy nagyon szép a
csontozatom, mint egy arisztokratáé, amitől elnevettem magam.
- Milyen volt az út? - kérdezi apa derűsen, miközben elveszi a
bőröndömet.
- Elég jó - felelem.
- Elfáradtál?
 - Kicsit.
- A kocsiban szundíthatsz egyet. Az új otthonunk néhány órára van innen.
A féltestvérem, Bailey, aki hat évvel fiatalabb nálam, az idén ment
férjhez, és Dél-Indianába, a férje szülővárosába költözött. Apa meg Sheryl
nemrég követte őt ugyanabba a kisvárosba, hogy a közelében
maradhassanak.
Ez a történet számomra elég sok szempontból fájdalmas.
Az apám elkötelezett férj és édesapa, én azonban nem sokat kaptam
ebből az oldalából. Tudom, hogy szeret, de igazából sosem volt ott
mellettem. Nem is igazán ismer. Hogyan is ismerhetne, amikor majdnem
hatezer-ötszáz kilométerre élünk egymástól, és évente alig pár hetet töltünk
együtt?
Amikor kilépünk a repülőtéri terminálból, úgy ölel körbe a
júliusi levegő, mintha meleg takarót terítettek volna a vállamra.
Nemsokára felhajtunk egy háromsávos autópályára, és elhagyjuk
Indianapolist. Túl messze járunk a várostól ahhoz, hogy lássam a
felhőkarcolókat, de emlékszem rájuk a korábbi bevásárlókörutakból. Itt a táj
többnyire sík és végtelenbe nyúló, hatalmas vörös pajták és zöld
gabonatárolók pettyezik.
- Hogy tetszik Bailey-nek a házasság? - kérdezem, ügyet sem vetve a
mardosó féltékenységre.
Meg sem fordult a fejemben, hogy a gyönyörű féltestvérem versenyezni
akarna velem, úgyhogy biztosan nem engem igyekezett megelőzni, amikor
úgy döntött, Las Vegasban kimondja az igent. Most azonban, hogy az én
esküvőm elmarad, egy kicsit bántónak érzem a gyűrűt az ujján.
- Boldog - feleli apa vállat vonva, és lejjebb veszi a légkondit, miután a
kocsi egy kicsit lehűlt.
- Jól kijössz Casey-vel?
 Bailey férjével még nem találkoztam. Scottot meg engem meghívtak az
esküvőre, de csak egy héttel a nagy nap előtt, és nem éreztük úgy, hogy
feltétlenül számítanának ránk. Bailey mindig is impulzív alkat volt.
- Mindenki jól kijön Casey-vel - feleli apa. - Rendes fickó.
- Az jó.
Nem akartam fátyolos hangon válaszolni, de apa fájdalmas pillantást vet
rám.
- Sajnálom, ami veletek történt - mondja. - Azt hittem, Scott is rendes
fickó.
- Az volt - felelem halkan. - Gondolom, még mindig az. - Lenyelem a
torkomon akadt gombócot, és erőltetett
könnyedséggel hozzáteszem: - Az ember nem maga választja meg, kibe
szeret bele, nem igaz?
Apa megköszörüli a torkát.
- De igen.
Egy ideig hagyjuk, hogy ez a mondat közöttünk lógjon a levegőben.
A szüleim a húszas éveik elején jártak, és éppen Európában utazgattak,
amikor találkoztak. Reménytelenül egymásba szerettek, majd amikor
apának lejárt a vízuma, anya odaköltözött hozzá az arizonai Phoenixbe,
hogy együtt lehessenek. Egy éven belül összeházasodtak, én pedig már úton
is voltam.
Túl fiatalon és túl gyorsan kerültek össze. Apa legalábbis így jellemezte a
a kapcsolatukat, amikor sértett tinédzserként annak próbáltam a mélyére
ásni, miért csavarta el a fejét olyan könnyen egy másik nő, egy professzor
az Arizonai Egyetemen, ahol apa kertészként dolgozott.
Sosem értettem, hogy egy olyan nő, mint Sheryl, hogyan volt képes
beleszeretni egy olyan emberbe, mint az apám, Sheryl ugyanis kilenc évvel
idősebb és jóval bölcsebb nála. A vonzalom részét megértem, mivel apám
tárgyilagosan nézve elég szexi volt. Sheryl akkoriban gyakran a kertben itta
meg a kávéját, hogy beszélgethessen vele.
Azt viszont jóval nehezebb megérteni, hogyan fordulhatott a kertész meg
az akadémikus viszonya olyan komolyra, hogy hajlandók legyenek porig
rombolni a férfi feleségének meg a gyerekének az életét.
Amikor ugyanis Sheryl teherbe esett Bailey-vel, apa őket
választotta helyettünk. Sheryl meggyőzte őt, hogy költözzenek Indiana
államba, mert akkor közelebb lehetnek az ő családjához, és talált egy állást
a bloomingtoni egyetemen. Az én összetört szívű anyám pedig hazavitt
engem az Egyesült Királyságba, miközben Bailey az apám mellett nőhetett
fel.
Ez a kiruccanás nem mentes az érzelmi bonyodalmaktól.
Biztosan elszundítottam, mert a kétórányi autóút egy szemvillanás alatt
elröppent. Apa ébreszt fel.
- Most érünk be a városba - mondja. - Gondoltam, látni akarod.
Szúr a szemem a fáradtságtól, de kikémlelek az ablakon. Egy hosszú,
egyenes úton gyorséttermek és étteremláncok előtt süvítünk el: Taco Bell,
KFC, Hardee’s, Wendy’s. Elhaladunk egy kocsimosó meg egy szerviz
mellett, aztán az út egy lakónegyedbe torkollik, ahol pár száz méterenként
követik egymást a kereszteződések. Némelyik ház kétszintes, oromzatos
manzárdablakokkal, vörös cseréptetővel meg szuterénnel, amelynek az
ablakai a szépen nyírt gyepre néznek. De vannak földszintes villák is,
amelyeknek a fehér faburkolatát élénk színekre, lime-zöldre vagy
búzavirágkékre festett ablaktáblák dobják fel. Felhajtunk egy kis dombra,
majd a túloldalán folytatjuk az utunkat, ahol még több hasonló házat látunk,
aztán apa közli, hogy beértünk a „történelmi belvárosba”.
Egy hatalmas tér közepén áll a bíróság és egy magas óratorony. Az épület
fehéren ragyog a lemenő nap fényében, és miközben apa megkerüli, több
dór oszlop jelenik meg előttünk.
- Az ott a Hoosier Nemzeti Park a távolban - mondja apa, amikor
elhagyjuk a városközpontot, és egy újabb lakónegyed felé közelítünk, ahol
sok háznak a teraszáról piros-fehér-kék zászló lóg. Csak egy héttel
maradtam le a július negyedikei ünnepségről.
- Bailey meg Casey errefelé lakik - teszi hozzá apa a fejével az ablak felé
biccentve.
Az út szélén egy táblán az áll: Wetherill-farm - Szedd magad!, és egy nyíl
arrafelé mutat, amerre megyünk.
- A tiétek? - kérdezem.
- Aha. - Büszkén bólint.
A fekete szegélyű, fehérrel kitöltött dőlt betűk alá zöldségeket meg
gyümölcsöket festettek fel. Mielőtt továbbhajtunk, őszibarackot, almát,
sütőtököt és görögdinnyét veszek észre a táblán.
- Görögdinnyétek is van?
- Az idén nincs - feleli apa, miközben átkelünk a zubogó folyó felett egy
régi, rozsdavörösre festett vashídon. - Csak sütőtök halloweenre. Az előző
tulaj sárgadinnyét is termesztett, de mi úgy döntöttünk, hogy előbb az
orchideák megismerésére szánunk időt. Remélhetőleg nem kerülünk bajba a
megtévesztő reklám miatt! - viccelődik.
Anyu dühös lett, amikor elmeséltem neki, hogy apa meg Sheryl vett egy
Szedd magad! gazdaságot. Amikor régen Phoenixben éltünk, anya
gyümölcsszedő volt egy citrusfarmon, most pedig egy kertészeti
központban dolgozik. Mindig szeretett szabad levegőn lenni és a
növényekkel foglalkozni, bár maga a munka nem rejt magában sok kihívást.
Egyszer elárulta, hogy úgy érezte, apa megforgatta benne a kést, amikor
nem egyszerűen egy másik nőért hagyta el, hanem egy professzorért. Sheryl
pedig otthagyta az egyetemet, és gyakorlatilag anya álommunkáját végezte.
Nem csoda, hogy anyámnak ez fájt.
Előttünk, a híd másik oldalán egy óriási farm terül el több kilométer
hosszan. Egy rövid ideig olyan szántó mellett haladunk, amelyen valami
buja, zöld növény nő, aztán apa balra fordul egy földútra.
- Erre van a ház - mondja, és szinte azonnal jobbra kanyarodik egy
hosszú, fákkal szegélyezett kocsibejáróra.
A füves szegélyen az iméntivel tökéletesen megegyező Wetherill-farm -
Szedd magad! tábla áll. A kocsibejáró itt kettéválik: a bal oldali út egy
fekete fapajtához vezet, amely mögött gyümölcsfák sorakoznak, a jobb
oldali végében pedig egy kétszintes, világosszürke deszkákkal burkolt
farmház áll. A bal kéz felőli harmadánál nyílik az oromzatos bejárat három
hatalmas ablakkal. Jobbra három kisebb, ugyanolyan oromzatos
manzárdablak emelkedik ki a szürke palatetőből, alatta hosszú veranda
húzódik. A ház előtti rózsaágyás hemzseg a rózsaszínes-narancssárgás
virágoktól, és három kőlépcső vezet az éjkékre festett ajtóhoz.
Az ajtó kinyílik, amikor apa leállítja a motort. A kilincs után nyúlok, és
kiszállok a kocsiból, hogy üdvözöljem Sherylt.
- Wren! Isten hozott! - kiáltja, miközben lejön a lépcsőn.
Egyszer láttam, hogy Sheryl szeme rémülten elkerekedett, mert talált egy
kósza ősz hajszálat a dús, étcsokiszínű fürtjeiben, és annak idején sosem
hagyta el a házat smink
nélkül. Az elmúlt néhány évben azonban természetesebbé vált. A hosszú,
fényes loknijai helyett rövid, ősz bubifrizurát visel, és egy csepp
kozmetikumot sem tesz az arcára - még az állandó szilvarózsaszín rúzsáról
is lemondott.
A személyisége viszont biztosan nem változott. Nyilván még mindig
olyan merész és önfejű, mint régen, és látom abból, ahogy lejön a lépcsőn,
hogy még mindig fontoskodva jár-kel. Ám a cseppet sem hízelgő leírás
ellenére nincs vele bajom. Több szempontból is tisztelem, és a barátaim
előtt gyakran lendületesnek nevezem, bár ettől mindig úgy érzem, hogy
elárulom anyát. Egész jól kijövünk, de évekig tartott, mire eljutottunk idáig,
és a kapcsolatunk messze nem tökéletes.
- Szia, Sheryl! - Megölelem, de csak futólag, mert nem szereti, ha az
emberek belépnek a személyes terébe.
A maga százhetvenöt centijével tíz centivel magasabb nálam, és mindig
irigylésre méltóan formásabb, teltebb keblű volt, sőt még most is az. Apa
azt mondta, hogy amióta otthagyta az egyetemet, sokat süt, ami
megmosolyogtat, mert korábban mindig apa végezte a munka
oroszlánrészét a konyhában. Soha nem tudtam volna elképzelni Sherylt
vidéki háziasszonyként, de most, ahogy itt áll előttem, egészen valószerű a
kép.
- Milyen szép ház! - jegyzem meg.
Sheryl ragyogóan rám mosolyog, a kezét csípőre teszi, aztán felnéz az
emeletre.
- Nagyon szeretjük. Gyere, nézz szét idebent! Vagy előbb
körbevezesselek az orchideák között? Nem, gyere be! - dönti el, mielőtt apa
vagy én egyetlen szót is közbeszólhatnánk.- Biztosan kimerültél.
A ház belülről nagyon hagyománykövető: a falakon a zöld, a szürke meg
a kék visszafogott árnyalatai váltakoznak, egyes részeket pedig, mint az
ablakkereteket, a mennyezetpárkányt és a korlátoszlopot fehérrel emelték
ki. A bútorokat nagyrészt felismerem az előző házukból: antik darabok,
amelyeket Sheryl a szüleitől örökölt a haláluk után. A sötét, fényezett
fapadlót helyenként kopott szőnyegek törik meg, egyedül a konyhát
burkolták le csempével. A házban fahéjillat terjeng.
 - Fahéjas baracktorta - jelenti be Sheryl büszkén, amikor szemügyre
veszem a pultra kitett finomságot. - Kifejezetten neked készítettem.
- Ó, köszönöm! - felelem meghatva.
A farmot a következő hétvégén megnyitják a barackszedők előtt. Az alma
és a körte később érik be.
- Megkóstolod most, vagy előbb szeretnél felmenni az emeletre? -
kérdezi. - Vigyük fel előbb a csomagjaidat az emeletre! Nézd meg a
hálószobádat!
Mielőtt válaszolhatnék, eltűnik a folyosón. Apával egymásra
mosolygunk, és követjük Sherylt.
Mostanában többé-kevésbé képes vagyok kezelni Sheryl főnökösködését,
de volt idő, amikor nem voltam ennyire nyugodt. Fiatalabb koromban
folyton feszegettem a Sheryl által meghúzott határokat, és próbáltam
kiterjeszteni az uralmamat olyan területekre, amelyeket ő már korábban
magának követelt. Mindez persze senkinek nem volt kellemes.
Azóta megtanultam, hogy jobb nem hadakozni vele, és egyértelműen
igyekezni fogok az ő szabályai szerint játszani a következő két hétben.
Isten a tudója, hogy most aztán tényleg nincs szükségem több stresszre az
életemben.
 2. fejezet

Másnap reggel korán felébredek, miután csodával határos módon átaludtam

az éjszakát. Sikerült nagyjából este tízig fennmaradnom, mielőtt
rázuhantam a franciaágyra, ami olyan puha és ruganyos, mint egy
pillecukor. Sheryl meg apa még az előző házuk vendégszobájából hozták át.
Régen Bloomingtonban éltek, abban a helyes, életteli egyetemvárosban,
ahová nem sokkal Bailey születése előtt költöztek. Bloomington innen egy
óra kocsival, pont félúton van Indianapolis felé. Egy rendezett saroktelken
álló, krémszínű téglaházban laktak egy fás, zöld elővárosban.
Egyszer meglátogattam őket ősszel, és a lélegzetem is elállt az utcákat
szegélyező fák színeitől.
Indianában az a legkülönlegesebb, hogy télen nagyon hideg van, nyáron
nagyon meleg, a nagy hőmérséklet-különbség miatt pedig az ősz az
évszakok királynője. Szívesen visszatérnék az évnek abban a szakában, de
most éppen tombol a nyár.
Halványsárga fény szűrődik be a két manzárdablak fehér zsaluja alatt, és
amikor az éjjeliszekrényen álló órára pillantok, látom, hogy még nincs hét.
Itt is fahéjillat tölti be a levegőt, habár annak a szintetikus formája, és az
egyik ablakpárkányra kitett potpourriból száll fel. Szeretem ezt az illatot, az
amerikai bevásárlóközpontokra és
lakberendezési áruházakra emlékeztet: meleg és szívélyes.
Anya mindig azt mondta, hogy Phoenixnek narancsvirágillata van.
Állította, hogy az járja át a sivatag levegőjét.
 Még csak hatéves voltam, amikor az Egyesült Királyságba költöztünk,
úgyhogy elég homályosak az emlékeim Phoenixről. Emlékszem a három
magas, kövér kaktuszra a hátsó kertünkben, a kiépített városi strandra, ahol
vízpermetezőket állítottak a homokra, mert olyan forró volt, hogy nem
lehetett végigmenni rajta, a helyi úszómedence vizébe pedig annyi klórt
tettek, hogy zöld lett tőle a hajam. Emlékszem, hogy a szél sivatagi
homokot fújt végig az utcákon, és a Camelback-hegy a láthatárba olvadt a
messzi villák mögött. Emlékszem a Grand Canyon hatalmas, színes
rétegeire, a tiszta zöld vízre meg a Powell-tó szélén húzódó szikla sima
peremére. Emlékszem az apró kolibrikre, amelyek úgy verdestek a
szárnyukkal, mint a pillangók, meg a prérikutyákra, amelyeket mindig
megpróbáltam kézből etetni, bár sikertelenül. És arra is emlékszem, hogy
apa betakart esténként, és a kismadarának hívott. Még kis koromban találta
ki ezt a becenevet, de már nagyon régen nem használja.
A vitákra is emlékszem. A kiabálásokra. A kibuggyanó könnyekre.
Emlékszem a barázdákra apám arcán, amikor búcsúzóul megpuszilt, és
utoljára lépett ki a bejárati ajtón.
Az ilyen képeket kizárom az elmémből, mert vannak dolgok, amiket jobb
lenne elfelejteni.

Éppen reggelizünk, amikor Bailey minden bejelentés vagy

meghívás nélkül betoppan. Belép a bejárati ajtón, és már a folyosón jár,
mire rájövünk, hogy a házban van.
- Hahó! - kiáltja, mintha a Happy Days című sorozat Fonz nevű
szereplőjének a magasabb, formásabb, csinosabb változata lenne.
Szakasztott mása Sherylnek, nekem pedig a szöges ellentétem.
Felállok az asztaltól, ő pedig szinte azonnal rám veti magát. Munkához
öltözött: rövid fekete szoknyát visel fehér rövid ujjú, épp csak a vállát
eltakaró blúzzal, és ilang-ilang parfüm illata árad belőle.
 - Annyira örülök, hogy látlak! - kiáltja, és egy pillanatig olyan erősen
ölel, hogy kipréseli belőlem a szuszt.
- Én is - felelem.
Apánk ragyogóan rám mosolyog, bár a gödröcskéit elrejti a borostája.
Bailey szeme óriási, és olyan csodálatosan kifejező, hogy fiatal korában
kiérdemelte vele a Boo becenevet.
- Milyen utad volt? És hogy vagy? - kérdezi Bailey, miközben hátrasöpri
a válla felett a fényes, gesztenyebarna tincseit.
Tinédzserkorában majdnem derékig érő, hullámos fürtökben viselte a
haját, de amikor a legutóbb láttam, épp csak az álláig ért.
Nekem egész életemben ugyanilyen szögegyenes, szürkésbarna hajam
volt. Nem lehet se gesztenyebarnának, se csokibarnának nevezni, leginkább
egérszínű.
- Jó és jól - felelem. - És te? Hogy van Casey? - A görcsbe ránduló
gyomrom arra emlékeztet, hogy én nem fogok egyhamar a nyomdokaiba
lépni az oltár felé vezető úton.
- Remekül. Figyelj, arra gondoltam, hogy volna kedved ma
velem vacsorázni?
Apára és Sherylre pillantok.
- Ti nem jöttök - fordul Bailey a homlokát ráncolva apához, ő ugyanis
éppen bólintani készülne, de a feje megáll a mozdulat közben. A
féltestvérem felnevet apa csalódott arckifejezését látva. - Azt akarom, hogy
a nővérem csak az enyém legyen. Péntek este van. Arra gondoltam, hogy
felkereshetnénk a Dirköt.
- Gondolom, a Dirk egy bár, nem egy ember. - Gyors pillantást vetek
apára, hogy lássam, nem haragszik-e a kirekesztés miatt, ő azonban
jóindulatúan megvonja a vállát Sheryl felé.
 - Mindkettő. Dirk a Dirk nevű bár tulaja. Egy kicsit hasonlít arra a helyre,
ahol a legutóbb voltunk Bloomingtonban. Emlékszel arra az éjszakára?
Nagyon is jól emlékszem rá. Öt éve történt: Bailey huszonkét éves volt,
én huszonnyolc, és mindketten alaposan leittuk magunkat. Az volt a legjobb
közös esténk. Akkor érzetem először, hogy a testvéri kapcsolaton túl akár
barátok is lehetnénk.
Nem mintha korábban nem jöttünk volna ki egymással, de amikor
tinédzser voltam, ő pedig idegesítő kiskölyök, aki folyton apa körül
rohangált, nehezebb volt.
Sajnos azon az utolsó átmulatott éjszakán találkoztunk utoljára
személyesen. Bailey nem sokkal utána átköltözött a nyugati partra.
- Hétre érted jövök.
- Nektek így megfelel? - kérdezem apától, miközben az jár a
fejemben, hogy vajon tudjuk-e folytatni Bailey-vel onnan, ahol a
legutóbb abbahagytuk.
A gondolat némi optimizmussal tölt el, de a kétségek gyorsan elfojtják.
Olyan sok minden történt az elmúlt öt évben! Már az elmúlt öt hónapban
is… Valójában alig ismerem a féltestvéremet, és ő sem tud rólam valami
sokat.
- Nekünk jó - feleli apa. - Rengeteg időnk lesz még beszélgetni.
- Nem tudom, meddig fogom bírni - figyelmeztetem Bailey-t. - Nem
szoktam még át erre az időzónára.
Ha arra számít, hogy én leszek a buli lelke, nagyot fog csalódni.
- Persze, persze - legyint Bailey, aztán az órájára pillant. - Mennem kell.
Elkések a munkából. Akkor később találkozunk.
- Szia!
Bailey ad egy-egy puszit a szüleinek, aztán elsüvít, mint a szélvész.
A féltestvérem pontban hétkor jön értem.
 - Remekül nézel ki! - kiáltja.
Passzos, térdig érő, ujjatlan fekete ruhát vettem fel, amelynek a V alakú
dekoltázsát fehér gyöngyökkel rakták ki. Otthon ilyesmiben szoktam
szórakozni menni, de most, hogy Bailey-re pillantok, aki farmerszoknyára
és fehér pólóra cserélte a munkaruháját, úgy érzem, túlságosan kiöltöztem.
- Te is. De tuti, hogy jó lesz ez a ruha? - kérdezem bizonytalanul.
- Tökéletes - nyugtat meg határozottan. - Gyere, péntek esténként
általában elég sokan vannak. Menjünk!
A Dirk a város főterének nyugati oldalán áll egy háromszintes, lapos
tetejű, praktikus kinézetű épület alagsorában. Az egyszerű vörös
téglahomlokzat egységességét hatalmas, szögletes, fekete ablakkeretek törik
meg. Amikor belépünk az épületbe, épp a Black Keys Fever című
számának a riffje üvölt, és miközben lemegyünk a lépcsőn, majd belépünk a
helyszínre, egyre hangosabbá válik. A tégláig lecsupaszított falakon
rockbandák bekeretezett poszterei lógnak a Rolling Stonestól a Kings of
Leonig.
Egy kicsit olcsónak meg piszkosnak tűnik a hely, de nekem bejön, és
amikor a Fever az Arctic Monkeys R U Mine? című számába hajlik át, még
jobban fellelkesülök.
Talán nem látszik rajtam, de a szívem mélyen rocker vagyok. Scottot nem
igazán érdekelte a zene, ha választhatott, inkább a tévét kapcsolta be, mint a
rádiót. Kíváncsi vagyok, Nadine mit szeret jobban.
Nem. Ma este nem akarok Scottra és Nadine-ra gondolni. Kétlem, hogy
én egy pillanatra is az eszükbe jutok.
- Mit iszunk? - kérdezi Bailey, amikor odaérünk a bárpulthoz, és
hunyorogva nézzük a fal előtt a tömények sorát.
Felkapom a pultra dobott étlapot, és elhatározom, hogy remekül fogom
érezni magam. A laminált lap ragacsos, és különféle hamburgerek, hot
dogok, sültkrumplik meg nachosok szerepelnek rajta. Megfordítom, a
koktélokat keresem, de a másik oldala üres.
Buta vagyok. Ez nem koktélozós hely.
Megjelenik előttünk a pultos. Fültágító van a fülében, a szőke haja pedig
annyira megritkult, hogy látszik a koponyája. Nem
mosolyog, meg se szólal, csak lecsap két papíralátétet elénk a pultra,
aztán biccent Bailey-nek.
- Szia, Dirk! - kiált fel a féltestvérem vidáman. A férfi arckifejezése
változatlan. Bailey rám pillant. - Rumos kóla?
- Jó lesz.
Dirk munkához lát, a féltesóm pedig a fülembe nevet.
- Tök szemét, de ez hozzátartozik a bájához. Akkor is elérem, hogy rám
mosolyogjon, ha belehalok!
Hiszek neki.
- Foglalsz asztalt? Én hozom a piákat.
Több szempár is követ, miközben átkanyargok a termen, amitől máris
megbánom, hogy ezt a szerkót vettem fel. Bárcsak szólt volna Bailey, hogy
öltözzek át! Ő sokkal könnyebben mozog társaságban, mint én, őt
egyáltalán nem zavarná, hogy túlságosan kicsípte magát. Ez is egyike annak
a számtalan dolognak, amelyben különbözünk.
Leülök az egyik asztalhoz négy őszülő, motoros fickó meg három
középkorú, baseballsapkás pasas közé, akiknek a pólója a színskála
valamelyik alapszínében virít. Úgy tűnik, Bailey meg én vagyunk itt a
legfiatalabbak, és az egyedüli nők, de nem látszik rajta, hogy őt ez zavarná.
- Egészségünkre! - mondja, amikor leül mellém.
- Egészség! És sok boldogságot nektek!
Túlzottan lelkesen beszélek, hogy kompenzáljam a bizonytalanságomat,
de ő ezt nem veszi észre.
 Felnevet.
- Anya még mindig dühös, amiért megfosztottam az egyetlen
lehetőségétől, hogy az örömanya szerepében tetszelegjen. De
legalább előre szóltam, még ha csak egy héttel is.
- Volt valami oka a nagy sietségnek? - kérdezem habozva.
- Nem - feleli. Rájön, mire próbáltam utalni. - Csak minden cécó nélkül
akartunk egybekelni. A munkahelyemen eleget kapok a felhajtásból.
Bailey rendezvényszervező.
- Milyen a munka? Ugyanott dolgozol, ahol Casey, igaz?
- Aha, a golfklubban. - Hátrabök a hüvelykujjával a válla felett. - A város
szélén van, tíz perc kocsival.
Casey profi golfozó. Kaliforniában találkoztak Bailey-vel. Casey egy
olyan versenyen vett részt, amelynek a megszervezésében a féltestvérem is
segédkezett. Sosem került be a nagyok közé, most pedig edző lett. Állást
ajánlottak neki a szülővárosában, ahol a szülei meg az öccse él, ő pedig
nagyon örült, hogy visszatérhet a gyökereihez.
- És szereted a munkádat? - kérdezem.
Vállat von.
- Tűrhető. Három esküvőt és két nyugdíjazási partit szerveztem eddig, de
nem valami változatos. Aggódom, hogy karácsonyra szétunom az agyamat,
és akkor nem tudom, mit kezdek magammal. Ha Casey meg a szülei tervei
szerint alakulnak a dolgok, addigra bekapom a legyet.
- És te ezt akarod?
- Dehogyis! Még túl fiatal vagyok hozzá. - A szeme pont olyan lesz, mint
a kis Boonak a Szörny Rt.-ből, amitől kitör belőlem a nevetés.
- Hány éves Casey? - Bailey huszonhét, de hallottam, hogy a férje
valamivel idősebb.
 - Harmincnégy. Már megette a kenyere javát - ugrat pontosan tudva, hogy
nálam csak egy évvel idősebb.
- Hé! - kiáltok fel. Az ujjamat az italomba dugom, és lefröcskölöm vele.
Bailey visítva nevet, amitől a mellkasomat bizsergető öröm járja át. Talán
mégis folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk…
És csakugyan, minél tovább ücsörgünk és iszogatunk együtt, annál
vidámabb és nyugodtabb leszek. Tényleg szükségem volt arra, hogy
elszakadjak mindattól, ami otthon zajlik, de annak is örülök, hogy
lehetőségem nyílt közelebb kerülni a féltesómhoz. Ha Scott itt lenne,
nehezebben menne.
Eszünk egy-egy hambit, aztán leöblítjük egy újabb pohár piával, majd
Bailey kimegy a mosdóba, én pedig visszamegyek a pulthoz a harmadik
körért.
Vagy ez már a negyedik kör? Elveszítettem a fonalat.
A hangszórókból az Ain’t No Rest for the Wicked üvölt a Cage the
Elephanttól, és majdnem énekelni kezdek, mert imádom ezt a dalt, aztán
amikor felcsendül az Edge of Seventeen Stevie Nickstől, már esélyem sincs
visszafogni magam.
Dirk átadja az italokat, én pedig megesküdnék, hogy felvonja a
szemöldökét, amikor ragyogó mosolyt villantok rá. A szemem sarkából
látom, hogy két magas, vállas férfi lép be az ajtón, de minden figyelmemet
annak szentelem, hogy ne öntsem ki az italunkat, miközben
visszakanyargok az asztalunkhoz. Mire leülök, és végigpillantok a termen,
ők már hátat fordítottak nekem.
A jobb oldali, bozontos barna hajú fickó kopott kék farmert meg szürke
pólót visel, és valamivel termetesebb a bal oldalinál
széltében és hosszában is. A barátjának hanyagul kócos, sötétszőke haja
van, fekete farmert és sivatagi bakancsot visel kockás inggel, amelynek az
ujját a könyökéig felhajtotta. Az egyik kezét a barátja vállára teszi.
- Wren?
Amikor felnézek, látom, hogy egy másik férfi lép az asztalunkhoz.
- Casey! - ismerem fel megkésve, és talpra ugrom.
Természetesen már láttam róla fotókat, de a szálegyenes fekete haja
akkor hosszabb volt, és azóta leborotválta a bajuszát.
- Úgy örülök, hogy végre megismerhetlek! - lelkendezik Casey, és
hevesen átölel.
- Én is!
- Case! - kiált fel Bailey, amikor visszaér, és átkarolja a férjét.
Casey alig néhány centivel magasabb nála.
Felnevet, megsimogatja a felesége hátát. Az arca kipirul, mire Bailey
elengedi, és visszahuppan a székére. Casey sokkal összeszedettebb
mozdulattal húz ki magának egy széket.
- Kérsz valamit, Casey? Hozhatok neked egy italt? - Próbálok úgy
beszélni, mintha józan lennék, de nem sikerül.
- Nem, nem, majd én odamegyek a pulthoz. - Ellöki a széket az asztaltól,
aztán megáll. - Ti kértek valamit?
- Nekünk mindenünk megvan - feleli Bailey, felemeli a teli poharát, és az
enyémhez koccintja, miközben Casey feláll.
- Borzalmas első benyomást tettem az újdonsült férjedre - suttogom, bár
nem olyan halkan, mint akartam.
- Egyáltalán nem! Imádni fog téged. Máris imád. A tesóm
vagy. És szeret engem. Nagyon-nagyon.
- Látszik.
- Én is szeretem őt. - Megfontoltan és lassan ejti ki a szavakat.
- Nagyon szerethető alaknak tűnik - helyeselek.
 - Még csak most találkoztál vele! - Bailey az asztalra csap, és vádlón néz
rám. Egy pillanattal később azonban ellazulnak a szigorú arcvonásai, és
bölcsen bólint. - De igazad van. Nagyon- nagyon szerethető.
- Ezt örömmel hallom - közli Casey, miközben visszaül.
Bailey-vel mindketten elképedve bámulunk rá.
- Hogy sikerült ilyen gyorsan kikérned az italodat? - kérdezi, miközben
Casey meghúzza a sörét.
- Dirk már előkészítette nekem a pultnál - feleli a férfi cuppogva.
- De hát Dirk tök szemét! - jelenti ki Bailey őszinte zavarodottsággal.
Casey felnevet, és megrázza a fejét.
- Á, igazából jó fej! Már ezer éve ismerem. Ebben a bárban rúgtam be
először törvényesen. Dirk hazavitt kocsival, hogy ne egy árokban kössek ki.
- Én ezt a sztorit miért nem hallottam még soha? - kérdezi Bailey a
homlokát ráncolva.
- Nem tudom - vonja meg a vállát Casey.
- Azt hittem, utálod ezt a helyet.
- Nem utálom, de nem akarok minden második hétvégén itt lógni.
- Mindenhol jobb, mint a golfklubban - feleli Bailey
kifejezéstelen hangon.
A szemem oda-vissza cikázik közöttük a beszélgetésük alatt, de a
féltesóm észbe kap, hogy én is jelen vagyok, és derűsen rám mosolyog.
- Na mindegy! - kiált fel. - Wrennek tetszik ez a hely. Ugye, Wren?
- Igen. Tök jó a zene.
A két fickó a bárpulttól időközben a biliárdasztalhoz ment. Bailey
észreveszi, hová kalandozik el a figyelmem, ezért hátrapillant a válla felett,
és alaposan megnézi őket. Aztán visszafordul felém, pimaszul rám
vigyorog, és felvonja az egyik szemöldökét.
- Mi van? - kérdezem.
 - Hogy érted azt, hogy mi van?
- Hogy érted azt, hogy hogy értem azt, hogy mi van?
Kitör belőle a nevetés.
- Hogy vagy képes végigmondani ezt a kérdést anélkül, hogy beletörne a
nyelved?
- Hat év előnyöm van a részeg szövegelés tökélyre fejlesztésében.
- A részeg szövegelés tökélyre fejlesztésében… - ismétli affektálva, brit
kiejtéssel. Nem vagyok biztos benne, hogy szándékosan selypeg, de nagyon
mulatságos.
Casey álmélkodva figyeli a spicces röhögésünket.
- Bocs, Casey! - mondom, amikor többé-kevésbé mindketten
lenyugodunk. - Nagyon le vagy maradva. Szerintem le kéne döntened egy
tequilát vagy valami hasonlót.
- Gondoltam, hazaviszlek titeket. A parkolóban hagytad az
autódat, ugye? - kérdezi Bailey-től.
- Case, ne! - kiáltja Bailey. - Haza tudunk sétálni.
- Ugyan már, Casey! - mondom hízelkedve. - Igyál velünk egy kicsit!
Hónapok óta nem mulattam ilyen jól.
- Ó! - Bailey láthatóan örül a kijelentésemnek.
- Így igaz!
Az italába vigyorog, eszébe se jut a fájdalmas háttere annak, miért nem
szórakoztam jól az utóbbi időben.
Semmit nem kérdezett Scottról. Beszéltünk a munkáról, a szüleinkről
meg olyan könnyed témákról, mint a zene és a filmek, de a volt
vőlegényemet még csak meg sem említettük.
Valószínűleg jobb is így. Ma este egyébként sem akarok Scottról
beszélni, sőt abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán bármit mondani
akarok róla a féltestvéremnek. Bailey meg Casey között nyilván jól
alakulnak a dolgok, én pedig egyáltalán nem akarom letörni a hangulatot.
Mostanra érkezett még néhány nő és fiatal, beleértve pár előkelően
öltözött srácot pasztellszínű pólóingben, de az a két férfi a biliárdasztalnál
így is kiemelkedik a tömegből. A magasabbik, aki éppen felénk fordul,
zordan jóképű, és bár ezt a kifejezést szerintem még soha életemben nem
használtam emberi lényre, valahogy az ő esetében hátborzongatóan
ideillőnek érzem. Alaposan lebarnult, a homloka széles, az állkapcsáról
pedig látszik, hogy erős, hiába takarja dús, sötét borosta. Olyan, mintha egy
férfimodell és egy ősember keveréke lenne.
A sötétszőke barátja a sárga-fekete kockás ingben még mindig hátat
fordít nekünk.
Megjelenik a látóteremben Bailey jobbra-balra rángatózó feje,
lenyűgözően bemutatva a Walk Like an Egyptian táncmozdulatát.
- Föld hívja Wrent! - Hátrapillant a válla felett, aztán vigyorogva rám
néz.
- Bocs! - szabadkozom az italom után nyúlva.
- Valaki folyton elkalandozik - trillázza. - Vagy ez a valaki talán kalandot
keres?
Félrenyelem az italomat.
- Az ott Jonas, igaz? - Bailey jelentőségteljesen a modell- ősember felé
pillant, aztán Casey-re, ő pedig bólint. - Ha kalandot keresel, ő állítólag jó
választás - teszi hozzá.
- Bailey! - szól rá Casey némileg korholó hangon.
- Ugyan már! - feleli Bailey, és a férje karjára csap. - Amikor a legutóbb
itt láttuk, azt mondtad, a fél várossal lefeküdt.
- Az azért túlzás - tiltakozik Casey. - De nem hiszem, hogy a nővéred
szeretné, ha ő is a többi trófea mellé kerülne.
 Rám néz megerősítésért.
- Köszi, de jelenleg egyáltalán nem szeretnék senki trófeája lenni.
Még abban sem vagyok biztos, hogy tetszik a férfi.
Ha józan lennék, tudnám.
- És ki a haverja? - kérdezi Bailey Casey-től.
- Megtennéd, hogy nem bámulod őket úgy? - ripakodik rá a férje
komolyan.
Bailey gúnyosan rám vigyorog, de engedelmeskedik. Félig kitakarja
előlem a kilátást, így legalább nem annyira feltűnő, amikor mögé pillantok.
- Az ott Anders - válaszolja meg Casey a kérdést. - És nem barátok,
hanem testvérek.
- Case mindenkit ismer ebben a városban - súgja oda nekem Bailey.
- Csak látásból - helyesbít Casey. - Azért nem vagyunk beszélő
viszonyban. Anders egy évvel felettem járt iskolába. Jonas néhány évvel
idősebb nála.
Vagyis nagyjából harmincöt és harminchét évesek.
- Helyiek? - érdeklődöm. - Olyan skandináv hangzású nevük van.
- A családjukban már generációk óta mindenkinek svéd neve van.
Nagyon komolyan veszik a származásukat. A Fredrickson- farm már vagy
kétszáz éve apáról fiúra száll. - A hangjából némi tisztelet cseng.
- Farmerek? - kérdezem.
- Jonas az - feleli Casey. - A szüleik is. Anders viszont Indyben lakik. -
Indianapolist becézik így. - Amikor legutóbb hallottam felőle, az IndyCar
csapatában dolgozott, ami elég király.
Ebben igaza van. Apa meg Sheryl egyszer elvitt minket Bailey- vel az
Indy 500-ra, ami egy nyolcszáz kilométeres autóverseny egy ovális pályán.
A hirdetések szerint ez a leglátványosabb verseny, és része az autósportok
tripla koronájának a monacói nagydíjjal meg a Le Mans-i huszonnégy órás
autóversennyel együtt. Amikor egyszer régen apa bejelentette, hogy szerzett
jegyeket a versenyre, elég unalmasnak hittem. Amikor viszont már ott
voltam, magával ragadott az esemény nagy oktánszámú izgalma.
- Már ezer éve nem láttam Anderst - folytatja Casey. - Csak
annyit hallottam, hogy évekkel ezelőtt elveszítette a feleségét.
- Mi történt vele? - kérdezi Bailey.
- Azt hiszem, autóbalesethez van köze a dolognak - feleli Casey.
Abban a pillanatban Anders megkerüli az asztalt, és pont velem szemben
megáll.
A torkomban akad a lélegzetem.
A bátyjával ellentétben benne semmi ősemberes nincs. Az arca frissen
borotvált, a bőrét aranyszínűre barnította a nap, a szemöldöke pedig ívelt.
Fekete-mustársárga kockás inget visel a kopott fekete pólója fölött, és
amikor a biliárdasztal fölé hajol, hogy felkészüljön a lökésre, a „könnyed
lazaság” kifejezés jut eszembe. A sötétszőke hajából pár tincs a szemébe
hull, de nem söpri félre, mielőtt lök. Hallom, hogy a golyó egyenesen a
lyukba gurul, Anders pedig egy századmásodperccel később felemeli a
pillantását, és rám néz.
A levegő a tüdőmben reked, mert miközben Anders lassan
felegyenesedik, a tekintetünk egymásba fonódik a zsúfolt termen át. Zakatol
a szívem, és a heves kalapálás minden másodperccel dübörgéssé válik, a
hangja visszaverődik a bordakosaramról. Aztán összevonja a szemöldökét,
megtöri a szemkontaktust, és beletúr a hajába.
A vér az arcomba tolul, és az italom után nyúlok, érzem, hogy elszorul a
torkom. Szerencsére Bailey-t leköti a Casey-vel való beszélgetés, és nem
veszi észre, mennyire szakadozottan kapkodom a levegőt.
Anders nem néz újra felém, legalábbis nem veszem észre. Én viszont
érzem, hogy újra meg újra magára vonja a figyelmemet,
 és képtelen vagyok nem engedelmeskedni ennek a megmagyarázhatatlan
kényszernek.
Végül csak úgy tudom elvonni róla a tekintetemet, hogy egy kicsit arrébb
húzom a székemet, így Bailey teljes egészében eltakarja őt előlem.
 3. fejezet

- Ez azért nevetséges! Egy köpésre van innen apa és Sheryl háza! - kiáltom,
és átmutatok a folyó felett. - Menjetek haza!
Bailey meg a végtelenül mulatságosra lerészegedett férje egészen a
folyóig elkísér, pedig már pár perce le kellett volna kanyarodniuk.
- Jó, rendben - enged Bailey, aztán olyan hévvel veti rám magát, és ölel
meg, hogy botladozva hátralépek, majdnem el is esek. - Holnap átjövök, és
meglátogatlak - ígéri. - Majd együtt kezelgetjük a másnaposságunkat.
- Holnap dolgozol - emlékezteti Casey imbolyogva.
- Csak délután - feleli Bailey. - Reggel találkozunk - teszi hozzá felém
fordulva.
- Megbeszéltük. - Rávigyorgok, előre örülök neki.
Tizenegy óra múlt, ami azt jelenti, hogy az Egyesült Királyságban már
hajnali négy van, én mégis furcsán éber és felvillanyozott vagyok. Semmi
mást nem hallok, csak a víz csobogását a híd alatt, a saját bokacsizmám
csoszogását az aszfalton meg alkalmanként egy-egy kocsi zúgását a
távolban.
Habár nagyon élveztem ma este a féltestvérem és az új férje társaságát,
most azt veszem észre, hogy jólesik egyedül végigsétálni ezen az utolsó
szakaszon. Jó érzés, hogy egy időre magamra maradhatok a
gondolataimmal.
Amikor az utolsó utcalámpát is magam mögött hagyom, az éjszakai
égbolt kivilágosodik a fejem felett. A telihold úgy világít odafent, mint egy
elemlámpa, és egyetlen felhő sem takarja el a ragyogó csillagokat. A
levegőt frissen vágott fű illata lengi körbe, és ahogy az előttem elterülő
mezőkre pillantok, álmélkodva kapok levegő után. A térdig érő termés
fölött apró fények lebegnek, úgy szikráznak és villódznak, mint a tündérpor.
Szentjánosbogarak. Vagy villámbogarak, ahogy Sheryl hívja őket.
Az Indianába tett korábbi látogatásaim során láttam néha egyet-egyet, de
ennyit egyszerre még soha. Varázslatos látvány.
Hirtelen elfog a vágy, hogy közöttük lehessek. Előttem két keskeny,
egyenes nyomvonal húzódik, egy traktor kerekei vájták a földbe, és elég
szélesek ahhoz, hogy egy ember végiggyalogoljon rajtuk.
A szellő ellibbenti az átizzadt hajamat a nyakamról. Egy
századmásodperccel később hallom, hogy a gabona susog a szélben.
Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok előre az egyik traktornyomon. A
talaj száraz és göröngyös a bokacsizmám alatt, és finoman lejt. Nem tudom,
mennyi ideje gyalogolhatok - talán tíz vagy húsz perce -, de az biztos, hogy
a mosolyom egy pillanatra sem hervadt le az arcomról. Elvarázsoltak a
szentjánosbogarak, a szabad levegő, a sötétség, a csillagok és a hold fénye.
A szabadság érzése.
Most tényleg szabad vagyok. Szabad és egyedülálló. A szakítás óta
először érzem úgy, hogy nem rémít meg az egyedüllét gondolata. Elégedett
vagyok, szinte mintha újra a régi önmagam lennék. Megrohan az eufória
érzése.
Otthagyom a szántóföldet, és a hosszan nyúló, frissen nyírt gyepen
folytatom az utamat, de itt az illatokba valami még édesebb keveredik.
Előttem kukoricatábla terül el, és bolyhos virágok kapaszkodnak fel a
holdvilágos égre minden háromméteres szár tetejéről. Megyek tovább előre,
távolodom a térdig érő növényzettől meg a ragyogó szentjánosbogaraktól,
és hamarosan egy kukoricaföld közepén találom magam. Pár perccel
később megtorpanok.
 Mi a fenét csinálok? Itt könnyen eltévedhetek. Belém hasít a pánik, így
megfordulok, és elindulok vissza arra, amerről szerintem jöttem, habár
elbizonytalanodom a helyes irányt illetően.
Egy nagyon hangos szúnyog zümmögésétől megdermedek, de aztán
rájövök, hogy valójában egy motorbicikli hangját hallom. A város biztosan
fenn van a dombon, de ez a zaj a másik irányból érkezik, és egyre
hangosabb.
Futni kezdek a zúgás felé, és éppen abban a pillanatban lépek ki a
kukoricásból, amikor egy éles fénycsóva átvág a füves sávon tőlem balra.
Sietve hátraugrok, és a kukoricaszárak közé préselődöm, de elkéstem. A
fény égeti az arcomat, egy férfi riadtan felkiált, a motor pedig
kétségbeesetten felzúg, aztán elhallgat.
Amikor kinyitom a szememet, minden sötét előttem. A fényszóró
elvakított, úgyhogy semmit nem látok.
- A rohadt életbe! - kiált fel egy férfi amerikai kiejtéssel, kikászálódik a
motorja alól, és feláll.
- Jól vagy? - kérdezem.
Valószínűleg időben el kellett volna szaladnom. Lehet, hogy a fickó
pszichopata, de túl részeg vagyok ahhoz, hogy féljek.
- Mit csinálsz itt? - kérdezi. - Eltévedtél?
- Nem! - felelem védekezően. - Te mit csinálsz itt? Ki motorozik a
földeken ilyen későn?
- Semmi közöd hozzá.
- Akkor neked sincs semmi közöd ahhoz, hogy én mit keresek itt - vágok
vissza.
Furcsa nyugtalanság tölt el a hangjától. Halk és mély, de nem túlságosan.
Olyan kellemes, hogy a méz jut róla az eszembe.
- Birtokháborítást követtél el, úgyhogy igazából van hozzá közöm.
 Ó! A zavaros gondolataim sietve kitisztulnak.
- Nos, most már hazafelé tartok, úgyhogy ne is törődj velem!
- Te meg hová mész? - kérdezi dühösen, amikor eltökélten elindulok az
egyik nyomvonalon, amelyen talán idefelé jöttem.
A szemem még nem szokott hozzá a sötétséghez, még mindig csak
foltokat látok.
- Fel kell menned az útra, és onnan balra kell fordulnod, ha vissza akarsz
jutni a városba - kiáltja utánam.
Megfordulok, egy kicsit botladozom.
- Hová fel? - Nem a városba tartok, de az utat, amin jöttem, meg kell
találnom.
- Oda fel.
Csak a férfi magas, sötét sziluettje látszik a holdfényes égbolt előtt, de
legalább kirajzolódik a hosszú, inas karja, amint a füves sáv felé mutat.
- De sokkal gyorsabb lesz, ha egyenesen átvágok - ellenkezem, és amikor
leengedi a karját, magamban megállapítom, hogy lenyűgözően széles a
válla.
Bár látnám az arcát! Vajon ki ez a fickó?
- Ha át akarsz gázolni a szójababokon, mint egy hülye elefánt…
Szójabab? Szóval szójabab nő a szentjánosbogaras mezőn? Várjunk csak,
ez elég bunkó volt!
- Nem fogok kárt tenni bennük, van a földeken egy út.
- De nem embereknek, hanem traktoroknak.
- Jaj, nem mindegy? Szállj már le a magas lóról! Vagy motorbicikliről!
Vagy akármiről… Igazából már nem is ülsz rajta, nem igaz? - Részeg
kuncogás tör ki belőlem a gondolatra, hogy a fickó felborult a motorral.
Valószínűleg nem vicces, de azért… De, mégis vicces!
- Tajt részeg vagy.
 - Annyira azért nem.
- Nem kérdés volt.
- Folyamatosan józanabbodom… Józanabbodom? - kérdezem hangosan,
de nem várok választ, mert magamban beszélek. - Van ilyen szó?
- Te jó ég! - morogja. - Merre tartasz? - Felállítja a motorját, ahogy
elhaladok mellette.
- Fel és balra - felelem. - Pont, ahogy a navigátor mondta.
- Nem, úgy értem, hol szálltál meg? A kiejtésed alapján jó messzire vagy
az otthonodtól.
- Apám ott lakik. - Átmutatok a föld másik végébe, amikor megint
felvillan a motorja lámpája, és megvilágítja a füves sávot.
- Ott az én apám lakik, úgyhogy kétlem.
- Akkor ott. - Kicsit arrébb emelem a karomat.
- Ralph lánya vagy? Hát persze! Anyám mondta, hogy meglátogatja
Angliából a lánya. Te lennél az?
- Én vagyok.
- Ebben az esetben gyorsabb lesz, ha lemész a dombról, és jobbra
fordulsz a földúton.
Színpadiasan felsóhajtok, megfordulok, és dühösen felkiáltok, ugyanis
megint elvakít a fényszórója.
- Nem kell követned - közlöm, amikor rájövök, hogy pontosan erre
készül. - Folytasd csak, amit a sötétben csináltál!
- Nem akarom, hogy kitörd a bokádat. Anyám megölne.
- Egy kicsit túl idősnek tűnsz ahhoz, hogy érdekeljen, mit gondol az
anyukád - jegyzem meg szárazon.
- Senki sem túl idős ahhoz, hogy érdekelje, mit gondol az anyukája.
- Szóval akkor ez itt a te földed? Mi vagy te, farmer?
- Nem, a bátyám az.
 Megtorpanok.
- Vigyázz! - kiált fel. Majdnem elüt.
Megfordulok, újra elvakít a fény.
- Jóságos ég! - kiáltok fel, és eltakarom a szemem. - A holdfényben
jobban látnék.
Kurtán elneveti magát, én pedig elfordítom az arcomat. A szívem nagyot
dobban a felfedezéstől, hogy valószínűleg tudom, kivel beszélek.
- Akkor te vagy Anders, igaz? - Mielőtt válaszolhatna,
hozzáteszem: - A bátyád pedig Jonas?
- Igen - feleli rövid habozás után, valószínűleg azon töpreng, honnan
tudom.
Felvillan előttem az a pillanat, amikor hosszan összenéztünk, és
hihetetlen nyugtalanság tölt el, pedig a sok alkoholnak el kellene tompítania
az érzékeimet.
- És elárulod, téged hogy hívnak?
- Wren.
Ekkor eszembe jut, hogy ő elkapta a pillantását, és biztosra veszem, hogy
többet nem is nézett rám, még akkor sem, amikor átment a termen.
Szégyenkezve ismerem be, hogy figyeltem, amikor távozott, hátha
visszapillant rám. Megacélozom magam vele szemben, a visszautasításával
szemben.
- Most már tényleg nem kell követned.
- De hát nem akarom, hogy eltévedj.
- Nem fogok eltévedni - felelem gúnyosan. - Építész vagyok. Kiváló
irányérzékkel rendelkezem.
Halk kuncogás szökik ki belőle, ami a bordakosaram alá fészkeli magát.
- Tényleg? - Egy pillanatnyi szünet után lemondón kifújja a levegőt. -
Hadd vigyelek haza!
 Hirtelen magamhoz térek, és kurtán, hangosan felnevetek.
- Ugye csak viccelsz? Kösz, nem. Láttam, hogy vezeted azt a micsodát.
Szó sem lehet róla, hogy valami jöttment fickó megmentsen, mint egy
elveszett királylányt!
- Csak azért estem el, mert úgy ugrottál ki a kukoricásból, mint egy
szellem - csattan fel.
- Akkor sem kockáztatok.
- Ne legyél hülye, szállj fel!
- Eszem ágában sincs! Inkább sétálok, és ígérem, hogy nem fogok
átgázolni a drágalátos szójababodon, mint egy nagy, hülye elefánt.
Tahó!
- Itt fordulj jobbra! - utasít, amikor kiérünk a földútra, a motorja fénye
pedig átsuhan egy nagy vörös épületen.
- Tudom - felelem.
- Persze hogy tudod. Építész vagy, ezért kiváló az irányérzéked.
Jelentőségteljesen rápillantok.
Baromira idegesít, hogy egyáltalán semmit nem látok az arcvonásaiból.
- Szóval meddig maradsz a városban? - kérdezi könnyedén, miközben
mellettem tolja a motorját.
- Most akkor bájcsevegni fogunk? - hitetlenkedem.
- Nem vagyunk állatok - vág vissza.
- Nem, de nekem nem tűnsz olyan fickónak, aki szeret felszínesen
csevegni.
- Elég érdekes következtetés olyasvalakiről, akivel csak most találkoztál.
- Szóval akkor mégis szereted a felszínes csevegést?
- Utálom, de csak azt kérdeztem, meddig maradsz, nem azt, hogy mi a
kedvenc színed, vagy van-e háziállatod. Jesszus, de nehéz veled!
Elvigyorodom magamban.
 - Két hétig, a fekete, és már nincs, de régen volt egy Zaha nevű macskám.
- Zaha Hadidról nevezted el?
- Igen.
Ő az egyik kedvenc építészem.
- Én inkább kutyás vagyok.
- Nem vagyunk barátok! - suttogom ünnepélyesen.
Csak viccelek. Imádom a kutyákat.
- Már attól a pillanattól kezdve nem vagyunk barátok, hogy elestem
miattad a motorommal. És a fekete nem szín.
- Ó, akkor most erről fogunk vitatkozni?
- Ez nem vitatéma. Ez tény.
- Mondta már valaki, hogy halál idegesítő vagy? Erre ne válaszolj! -
teszem hozzá gyorsan.
De abban a pillanatban már felel is.
- Igen.
Felkacag, én pedig egy kicsit megszédülök a nevetésétől.
- Ha meg akarsz szabadulni tőlem, csak ülj fel a motoromra, és egy perc
alatt otthon leszel!
- Szó sem lehet róla!
Észre sem veszem, és már vissza is érünk a Wetherill-farmra.
- Nos, nagyon üdítő séta volt, köszönöm - mondom édesen a kocsibejáró
végében állva, és eltakarom a szemem, mert a hülye fényszórója már
megint a képembe világít.
- Nagyon szívesen, Wren - feleli halkan, élcelődve. - Örülök, hogy
elgázolhattalak.
- Csak majdnem! Majd legközelebb.
- Sajnos aligha lesz módom rá.
- Ne legyél ilyen pesszimista! Még itt vagyok két hétig, nem emlékszel?
 - Én viszont vasárnap elmegyek, úgyhogy valószínűleg nem találkozunk
többet.
Bár vidáman ejti ki a szavakat, az a furcsa érzésem támad, hogy a mosoly
lehervad az ajkáról.
Minden elcsendesedik körülöttünk. A motorja reflektora még mindig az
arcomba tűz, és hirtelen az jut az eszembe, mennyire igazságtalan, hogy ő
látja az én arckifejezésemet, de én nem látom az övét.
Aztán a fény irányt vált, én pedig a sötétségbe bámulok, miközben
hallom, hogy Anders megfordítja a motorját.
Kinyitom, aztán újra becsukom a számat, ő pedig elindul vissza arrafelé,
amerről jöttünk. Miután átdumáltuk az egész utat, magam sem értem, miért
nem képes egyikünk sem elbúcsúzni.
 4. fejezet

- Jó reggelt! - kiáltja Sheryl a konyhából.

Képtelen vagyok összeszedni annyi erőt, hogy számára is hallható
hangerővel feleljek. A lépcsőkorlát lakktól csillogó fája ragad a kissé izzadt
tenyerem alatt, és miközben óvatosan lemerészkedem a nyikorgó lépcsőn,
az arcom összerándul a fülemet ostromló hangoktól.
A földszintre érve kénytelen vagyok megállni egy pillanatra. Zsong a
fejem, liftezik a gyomrom, és komolyan elgondolkodom azon, hányni
fogok-e.
- Jól éreztétek magatokat tegnap este? - kérdezi Sheryl sokat sejtető
pillantást vetve rám a konyhából.
Lassan bólintok, és újra elindulok felé.
- Apa hol van? - kérdezem rekedtes hangon.
- Kiment a gyümölcsösbe barackot szedni.
- Máris?
- Vihar közeledik. Gondoltam, jobb, ha leszedi a legérettebbeket a fáról.
- Kimegyek hozzá köszönni.
- Viszel magaddal teát vagy kávét?
Olyan finoman rázom meg a fejem, ahogy csak bírom.
- Nos, apádnak vigyél egyet! - Kihúz nekem egy széket az asztalnál.
Leülök, kavarog a gyomrom, miközben Sheryl elővesz egy tálcát, rátesz
egy bögre gőzölgő feketekávét, egy pohár vizet, egy kekszekkel és
ropogtatnivalókkal megrakott tányért, valamint egy egész banánt.
 Látom, hogy ez az összeállítás részben a másnaposságomat hivatott
enyhíteni, így megköszönöm.
A tegnap este most szürreálisnak tűnik. Voltak pillanatok, amikor
ténylegesen boldog voltam Scott nélkül. Aztán jött a séta a
szentjánosbogarakkal teli földeken át és a találkozásom Andersszel.
Miközben az egyik kezemben a tálcát egyensúlyozom, a másikkal pedig
kinyitom az ajtót, azon töprengek, mi a fene ütött belém, hogy csak úgy
betáncoltam a sötét kukoricásba az éjszaka közepén. Nem csoda, hogy
Anders leesett a motorjáról, amikor meglátott! Egy sápadt arcú nő csupa
feketében kiugrott elé a kukoricatáblából a telihold fényénél. Vidáman
kuncogok a fejemben megjelenő képtől, amikor kilépek a verandára.
A tegnapi tiszta kék eget mára baljós, tömött felhők borítják, és miközben
kimegyek a gyümölcsösbe, felvillannak előttem a találkozás egyes
pillanatai. Anders nevetésének az emlékétől úgy érzem magam, mintha
pezsgőtabletta pezsegne az ereimben. Aztán eszembe jut, hogy valószínűleg
soha többé nem látom, és a bizsergést elmossa a magány hulláma.
Nagyon is jól ismerem ezt az érzést. A tegnap este elterelte a
figyelmemet Scott hiányáról, ami jóleső szünetet jelentett a szenvedésben,
de biztosra veszem, hogy most megint állandóan rá fogok gondolni.
Apát a legközelebbi gyümölcsösben találom egy létra tetején.
A barackfa zöldellő ágai lecsüngnek a jókora narancssárga gömbök
súlyától. Úgy néznek ki, mint ezernyi lemenő nap.
- Szia, apa! Hoztam kávét - kiáltom.
- Szuper!
A közelben találok egy faládát, a lábfejemmel finoman felfordítom, majd
az ily módon rögtönzött asztalra teszem a tálcát.
Apa eközben lejön a létráról, az egyik kezével kapaszkodik, a másikban a
fonott kosarat tartja. A kócos hajába beleakadt egy gally.
 - Csak óvatosan odafent! - figyelmeztetem.
Habár apa régen kertész volt, a bloomingtoni Indianai Egyetemen
előléptették a hallgatói szolgáltatások koordinátorává, így az utóbbi
években több időt töltött íróasztal mögött, mint fizikai munkával a szabad
levegőn, az elemeknek kitéve.
- Mindig - feleli mosolyogva. Leteszi a földre a kosarat, és miközben
felegyenesedik, felnyög egy kicsit, a kék-fekete kockás inge gombjai
megfeszülnek, amikor hátradőlve kinyújtózik.
A kockás ingről Anders nagykockás, fekete-mustársárga kigombolt inge
jut eszembe a könyékig visszahajtott ujjával, amit kopott, fekete póló fölött
viselt fekete nadrággal meg sivatagi bakanccsal, habár az ő összeállítását
egy világ választotta el mindattól, amit az apám hajlandó viselni.
- Szóval jön a vihar? - kérdezem. Próbálom erővel elterelni a
gondolataimat Andersről, miközben megpucolom a banánomat.
- Úgy tűnik - feleli apa az eget fürkészve. A kávésbögréjét már a kezében
tartja. - Kopog a jég, dörög az ég!
- Ezt régen anya mondta mindig.
- Tudom - feleli, de nem néz a szemembe, csak belekortyol a kávéjába. A
bögrét leteszi a tálcára, aztán felfordít még két ládát, és rámutat az egyikre,
hogy üljek le. - Milyen volt a tegnap este Bailey-vel?
- Jó. De a ma reggel már nem olyan remek.
- Sokat ittatok? - kérdezi apa. A rosszkedvemet nyilván teljes mértékben
a másnaposságomnak tudja be.
- Eléggé.
Apa cöcögve csóválja a fejét, a láda recseg alatta.
- És melyikőtök van rossz hatással a másikra?
Fogalmam sincs, tényleg tudni akarja-e a választ, vagy csak ugrat, de
ettől függetlenül elgondolkozom rajta.
 - Valószínűleg mindketten egyformán - döntöm el. Próbálom felidézni,
hogy Bailey-vel alkoholos befolyásoltság nélkül is megtaláltuk-e valaha a
közös hangot.
A féltestvérem természeténél fogva barátságos és nagyon társaságkedvelő
alkat, én pedig könnyebben megnyílok, ha már ittam egy kicsit, úgyhogy
nem igazán lepne meg, ha nem.
Apa felkap egy kekszet, és elégedetten rágcsálja. Még mindig benne van
a hajában az a gally.
- Találkoztam a farmer szomszédaitokkal - árulom el neki. - Vagyis az
egyikükkel. Ők is ott voltak a Dirkben.
- Patrik és Peggy elmentek a Dirkbe? - kérdezi apa meglepetten.
- Nem, Anders és Jonas.
- Ó! Anders igazából nem foglalkozik a farmmal. - Ezt persze már én is
tudom. - Jonas viszont annál inkább. Egyre több
mindent vesz át a szüleitől.
- Patricktól és Peggytől?
- Igen.
- Azt hittem, mindnyájuknak svéd neve van.
- Hát igen, de Peggy beházasodott a családba, a férfi neve pedig Patrik, c
nélkül.
- Értem. - Gondolatban kihúzom a c betűt a nevéből.
- Nem sokat láttuk Patrikot és Jonast, amióta ideköltöztünk, de Peggy
nagyon barátságos asszony - meséli apa. - Megpróbált rávenni párszor,
hogy menjünk el vele templomba, de tudod, milyen Sheryl.
Tudom. Harcos ateista.
- Peggy nem említette, hogy Anders hazalátogatott - mereng apa. -
Tudod, ő az IndyCar csapatának dolgozik.
- Igen. Casey mondta.
 - Reméltem, hogy összefutok vele.
- Még nem találkoztatok?
- Nem. Peggytől úgy tudom, a verseny alatt sosem jön haza, de persze ez
nyilvánvalóan nem teljesen igaz, hiszen most is itt van. A következő utáni
héten Torontóba utazik, úgyhogy biztos nagyon lefoglalja a munka.
Apa mindig is rajongott az autóversenyekért, amióta csak az eszemet
tudom, úgyhogy nem lep meg, hogy ilyen jól ismeri Anders időbeosztását.
- Csak a hétvégét tölti itt - felelem.
- Talán később áthívhatnánk őket egy italra?
- Nekem mindegy - felelem, de közben az jár a fejemben, vajon apám
kihallotta-e a remegést a hangomból, amelyet a
gyomromban támadt izgatott bizsergés okozott.
Amikor visszaérünk a házba, Sheryl közli, hogy a rádióban tornádóra
figyelmeztettek. Tényleg elég sötét odakint az ég.
A jég megelőzi az esőt, én pedig a nappali ablakából döbbenten figyelem,
amint kerek fehér jégdarabok záporoznak odafentről, szinte hófehérré
változtatva a gyepet. Úgy kopácsolnak a tetőn, mintha egyszerre ezer
kalapács püfölné. Fülsiketítő, és a jeget követő eső sem sokkal jobb. Az
eget távoli villámlás hasítja ketté, a nyomában érkező mennydörgés
visszaverődik a falakról. Keresem az elágazó villámokat az égen, és azon
töprengek, vajon a vihar java még csak ezután ér- e el minket.
- Remélem, Bailey rendben beért a munkahelyére - szólal meg mellettem
apa aggódva.
Az órámra pillantok. Fél egy van. Ennyit arról, hogy délelőtt átjön, és
együtt kúráljuk a másnaposságunkat.
Nem ez az első eset, hogy Bailey nem tartja be a pillanat hevében tett
ígéretét. De a múlt éjjel akkor is felvidított, én pedig hálás vagyok ezért.
Talán az is elég, hogy néha jól mulatunk együtt, nem kell mély testvéri
kapcsolatot várnom tőle. Egyébként sem valószínű, hogy a következő két
hétben sokkal közelebb kerülünk egymáshoz, hiába reméltem, hogy Scott
nélkül talán sikerülhet.
- Felhívom - mondja apa, és miközben kimegy a helyiségből, kihalássza a
telefont a zsebéből.
Belém mar a féltékenység. Engem bezzeg szinte soha nem hív
fel!
De Bailey a közelben lakik, érvelek magamban. Ugyanabban az
időzónában. Őt könnyű felhívni, kényelmes.
Persze tagadhatatlan, hogy apa meg Bailey sokkal közelebb áll
egymáshoz, mint apa meg én. A féltestvérem habozás nélkül kivette volna a
gallyat apa hajából.
Pár perccel később az eső elcsendesedik, apa pedig visszajön.
- Casey-vel mindketten a munkahelyükön vannak - tájékoztat
megkönnyebbülve. - A golfklubnak van pincéje.
Rászegezem a tekintetem.
- Komolyan aggódsz a tornádó miatt?
- Pont olyan idő van, amikor előfordulhat - mormolja az őszes borostáját
vakargatva. Hirtelen egész testében megfeszül, a szeme elkerekedik.
- Mi az?
Felemeli a kezét, hogy elhallgattasson.
Ekkor én is meghallom a távolról érkező visító hangot.
- Ez a tornádósziréna, Sheryl! - kiált fel apa a lépcsőn.
- Hallottam! Jövök! - kiált vissza Sheryl.
- Mit csinálunk? - kérdezem, miközben a város figyelmeztető szirénája
tovább vijjog, és elönt a pánik.
- Az alagsorba! - adja ki az utasítást Sheryl. - Hívd fel Bailey-t, szólj
neki!
 Apa megint előkapja a mobilját, engem pedig a lépcső alatti ajtó felé
terel.
Miért kell minden egyes lépésünkről tájékoztatni Bailey-t?, tűnődöm,
miközben apa sietve elmagyarázza a helyzetet a féltestvéremnek.
Rájövök, hogy valószínűleg azért, mert így a katasztrófavédelem tudni
fogja, hol keressen minket, ha összedől a ház.
A rémülettől egy pillanatra földbe gyökerezik a lábam. Láttam a Twistert,
és most tényleg megtörténik.
Még sosem éltem át tornádóveszélyt. Sheryl párszor már közel járt hozzá
gyerekkorában, ugyanis Oklahomában nőtt fel, ami pont a viharok szokásos
útvonalában áll. Az apja a munkája miatt átköltöztette a családot
Indianapolisba, amikor Sheryl tinédzser volt, és ott is többször majdnem
elkapta őket a forgószél, aztán később Bloomingtonban is apával. De a
tornádósziréna gondolata valahogy sokkal kevésbé tűnik ijesztőnek egy
népes városban, mint itt, a semmi közepén. Nagyon sebezhetőnek érzem
magam.
Valaki dörömböl a bejáraton. Apa odasiet, és feltépi az ajtót. Idős nő áll
mögötte élénk rózsaszínű esőkabátban. A víz patakokban folyik a
kapucnijáról.
- Gyorsan! - biztat. - Gyertek át az óvóhelyünkre!
- Köszönjük, Peggy - hálálkodik apa megkönnyebbülten. - Kapd fel a
kabátodat, Wren! Menjünk!
Alig húzom rá a fejemre a szürke kabátom kapucniját, a szél egyből
letépi. A fákról leszaggatja a leveleket, a félhosszú, barna hajam pedig úgy
csapkod az arcom körül, mintha én lennék a kígyóhajú Medúza.
Peggy becsusszan egy kis zöld furgon, egy Gator kormánya mögé. Épp
csak annyi hely van mellette, hogy még ketten bepréselhessék magukat, ám
mielőtt felfoghatnám, hogy nekem az elázott platóra kell bemásznom,
nagyon ismerős hang üti
meg a fülemet.
A kocsibejárónkra sárfoltos, fehér-sárga motor gördül be hangosan,
kicsúsztatja a hátsó kerekét, amely szétfröcsköli a vizet, és egy
száznyolcvan fokos fordulatot téve megáll. Hátraugrok, de elkésem: térdtől
lefelé bőrig ázom. Szoknyát viselek, de a zokni a bokacsizmám alatt csupa
víz.
- Pattanj fel! - utasít a motoros, az arcát félig eltakarja az esőkabát
sötétzöld kapucnija.
Sheryl és apa éppen bemászik a Gator első padjára.
A szívem kalapál a mellkasomban, miközben habozva figyelem
mögöttük a rakteret. A távolban még mindig szól a sziréna.
Peggy elindul, én pedig megpillantom apa sápadt arcát. Lerí róla az
aggodalom, és hátrapillantva kiabál valamit, de a szavait elviszi a szél.
- Wren! - üvölti Anders. Hiába takarja el az arcát a kapucni, nyilván ő az.
- A rohadt életbe! - morgom, a gyomrom pedig esztelenül remeg,
miközben átemelem a lábamat a motoron, és felülök.
Nem olyan óriási monstrum, amilyeneket az utakon látni, de a sötétkék
ülés magasabb, mint amilyennek elsőre látszik, és az esőcseppek, amelyek
idefelé megtelepedtek rajta, átszivárognak a szoknyám anyagán.
Alig teszem a kezem Anders derekára, amikor a motor meglódul, én
pedig majdnem hátrazuhanok.
Nem tudom hová tenni a kezemet, így hát erősen belekapaszkodom
Andersbe. Túlságosan megrémültem és kifulladtam ahhoz, hogy fel tudjak
kiáltani, ahogy
végighasítunk a földúton. A nyomunkban víz és sár fröcsköl, az ég sötét,
a felhők hátborzongató zöldes árnyalatban tornyosulnak fölénk.
 Megjelenik előttünk a nagy vörös pajta, amelyet a múlt éjjel láttam, de
Anders jóval előtte jobbra fordul, rákanyarodik az apró földútra a farmház
és a kukoricatábla között.
A ház stílusában és színében is a pajtát idézi, de nincs időm egyéb
részletet megfigyelni.
- Menj! - utasít Anders apa felé biccentve, amikor megállunk a ház
mögött.
Már mindenki kiszállt a Gatorből, Sheryl épp átszalad az elázott gyepen
Peggy után, apa pedig eszelősen integet nekem, hogy menjek utánuk. A két
asszony a tőlem bő öt méterre álló halomhoz ér, amelynek az oldalába
negyvenöt fokos szögben fémajtót illesztettek. A bejárat kinyílik, és
megjelenik mögötte egy sötét alagút meg egy ismeretlen férfi fenyegető
arca. Akárki is az, kinyújtja a kezét, hogy besegítse Sherylt.
Lekászálódom a motorról. Peggy idegesen pillantgat felénk, Anders
azonban nem száll le.
- Te nem jössz? - Zakatol a szívem.
Megrázza a fejét.
- Még nem.
- Miért? - kérdezem rémülten.
- Meg kell találnom a bátyámat.
- Anders! - kiált fel Peggy riadtan, amikor a férfi felbőgeti a motort, és
elszáguld.
Eltölt a rettegés, ahogy egyre távolodik.
Hol lehet a bátyja?
 5. fejezet

- Patrik, Peggy, ez itt a lányom, Wren - mutat be minket egymásnak apa,

amikor már biztonságban bejutottunk az óvóhely gyomrába, és becsukódott
mögöttünk az ajtó.
A levegő sűrű és fojtó. Olyan a szél hangja, mintha egy tehervonat
süvítene el a fejünk felett. Pocsék lenne idelent egy klausztrofóbiásnak.
- Köszönöm, hogy itt lehetünk - mondom zihálva, miközben Patrik
lassan, egy kézzel áthúzza a reteszt az ajtó előtt. A másik kezét
begipszelték, és fel van kötve. Sztoikusan bólint, és lebiceg a lépcsőn.
Sheryl említette, hogy múlt héten elesett, és eltörte az egyik karját meg két
bordáját. Úgy tűnik, gazdálkodni az egyik legveszedelmesebb munka:
nagyon magas a halálozások és a súlyos balesetek száma. Ezt csak azután
tudtam meg, hogy apa és Sheryl aláírták az új ingatlanjuk adásvételijét.
Patrik magas és vékony, Jonas tőle örökölte a haja meg a bőre színét,
valamint a széles arcvonásait. Lefogadom, hogy régen megtermett alak volt,
de idővel összeesett. A nyolcvanas évei vége felé járhat, Peggy pedig csak
pár évvel tűnik fiatalabbnak nála. Vajon még mindig dolgoznak? Nyilván
nem. De apa azt mondta, hogy Jonas egyre több feladatot vesz át tőlük a
gazdaságban, nem pedig azt, hogy már mindent ő csinál.
- Ez csak természetes, drágám - feleli Peggy a hálálkodásomra. Leveszi a
rózsaszín kabátját, kivillan alóla a vállig érő, fehér haja. Reszketegen rám
mosolyog, de nyilvánvalóan betegre aggódja magát a fiai miatt.
Ahogy én is, pedig alig ismerem Anderst, Jonast meg még annyira sem.
Körbenézek a helyiségben, ezzel próbálom elterelni a gondolataimat.
 Egy föld alatti, nagyjából háromszor három és fél méteres alapterületű
bunkerben vagyunk. A falak, a padló meg a mennyezet is beton. Az egyik
fal elé használt, kopott lila kétszemélyes kanapét toltak, a másik mentén
néhány tárolódobozt sorakoztattak fel. Az ajtó jobb oldalán egy fiókos
szekrény áll.
Peggy felkapcsolja a lámpát, és megjelenik hátul egy kisebb helyiség.
- Ez aztán az óvóhely! - állapítja meg Sheryl álmélkodva.
Egyszer mesélt a családja apró, sötét óvópincéjéről Oklahomában. Nem
volt benne villany, beázott, és amikor az apja meg a nővére egyszer ott
vészelte át az áradást, találtak odabent egy kígyót.
- Már régóta itt él a családunk - feleli Peggy szárazon. Kivesz egy rádiót
az egyik tárolóból, és bekapcsolja. - Bőven volt részünk természeti
katasztrófákban, és volt időnk kényelmesebbé tenni ezt a helyet az elmúlt
évek alatt. Régen sokat játszottak idelent a fiúk. - Elsápad, mintha most
jutna eszébe, hogy még mindig kint vannak. - Kértek vizet? - kérdezi
erőtlenül, aztán elővesz néhány üveggel, és átad egyet-egyet Sherylnek meg
nekem. A második helyiség felé biccent. Négy szék meg egy kisasztal áll
odabent, a tetején egy kupac
elnyűttnek tűnő társasjáték hever, a képek megkoptak rajtuk,
összekarcolódtak, a karton lehorzsolódott a szegélyüknél.
Apa és Patrik az ajtóban marad. Patrik motyogva válaszol valamit
apának, de az a benyomásom, hogy nem valami beszédes alkat.
- Előfordult már, hogy egy tornádó áthaladt a farmon? - kérdezem
idegesen, miközben kinyitom a palackomat.
Ez az óvóhely elég erősnek és biztonságosnak tűnik, és egyértelműen
távol építették fel minden más épülettől, hogy ne temethesse maga alá a
törmelék. Valószínűleg ezért illesztették be az ajtót is ferdén: ha ráesik
valami, így nagyobb valószínűséggel csúszik le róla. De mi lesz, ha feltépi a
vihar az ajtót? Ha beszippant minket a tornádó közepébe?
Nem hiszem el, hogy Anders és Jonas még mindig odakint van!
- Egyszer végigszántott néhány földön - válaszolja meg a kérdésemet
Peggy, és kihúz néhány széket az asztal alól.
Sheryl leül, én állva maradok, túlzottan nyugtalan vagyok ahhoz, hogy
meg tudjak maradni egy helyben.
- Nem volt valami jó az az év számunkra - folytatja Peggy. - De a ház
megmaradt. Reméljük, hogy kitart a Fredrickson család szerencséje.
Hirtelen dübörgés támad a fémajtón, magára vonja a figyelmemet. Patrik
meglepő fürgeséggel mássza meg a lépcsőket, sietve felemeli a reteszt, és
amikor kinyitja az ajtót, a levegőben por és törmelék száll. Megjelenik
Jonas arca.
- Gyere már, fiam! - kiáltja Patrik, és berántja.
Mögé nézek, meglátom Anderst, és eláraszt a
megkönnyebbülés. A férfi követi befelé a bátyját, becsukja az ajtót,
kizárva a süvítő szelet.
Ezen a szűk helyen Jonas még magasabbnak és vállasabbnak tűnik.
Teljesen átázott, a nedves pólója a bőrére tapad, kiemeli a teste ívét.
- Ezt meg hogy a fenébe képzelted? - üvölti el magát Patrik olyan
hangosan, hogy összerezzenek.
Anders még mindig a lépcső tetején áll, a helyére csúsztatja a reteszt.
- Hol jártál? - veszekszik tovább Patrik az idősebbik fiával. - Tűrhetetlen,
hogy folyton eltűnsz, gyerek!
Gyerek? Már vagy harminchét éves! És ennyit arról a feltételezésemről,
miszerint Patrik nem beszél túl sokat. Lehet, hogy idős, de úgy tűnik, még
mindig ő a család feje.
 Apa gyorsan átmegy a szomszédos helyiségbe. Én nyugtalanul elidőzöm
az ajtónyílás boltíve alatt.
- Már itt vagyunk, papa - feleli Jonas hevesen.
Patrik kihallja a mondat élét, és enged. Elhallgat, morcosan elvonul
mellettem, és leül az asztalhoz. Anders lejön a lépcsőn, a fiókos szekrény
felé fordul, leveti a kapucniját, és kicipzárazza a nedves kabátját. A falra
akasztott kampóra hajítja, az anyag megakad rajta, és ott is marad.
- Ó! - szólal meg Jonas, csak most vesz észre. - Helló! - Kissé
meglepettnek tűnik.
- Szia! - felelem. - Wren vagyok.
- Szia, Wren!
Anders hátranéz a válla felett, és rám szegezi a kemény pillantását,
nekem pedig azonnal eláll a lélegzetem. Az arcára
eddig mindig árny borult, amióta csak megláttam a bárban, de most
rájövök, hogy az emlékezetem megcsalt. Még annál is szívszaggatóbban
káprázatos, mint ahogy emlékeztem rá: magas, széles vállú, a sötétszőke
haját kisöpri az arcából. Az íves szemöldökét baljósan összevonja, az erős
állkapcsa merev a feszültségtől.
Úgy érzem, mintha a vihar kiszívta volna a levegőt a helyiségből. Anders
kiránt egy fiókot, kivesz egy törölközőt, derékból megfordul, és odavágja a
bátyjához. Megtámaszkodik a szekrényben, a válla emelkedik és süllyed a
zihálásától.
Ez nem az az ember, akivel a múlt éjjel találkoztam. Ez a férfi teljesen
józan, és forr benne az indulat.
Jonasra, aki az egyik kezével elkapja a törölközőt, láthatóan cseppet sem
hat a testvére rossz hangulata. A sötét, bozontos haját szárítgatja, és
porfelhő száll fel körülötte, amikor lehuppan a kanapéra.
 Anders elfordul, és átoson a bátyja mellett a szobának abba a sarkába,
ahol én állok. Nem nyugtázza a jelenlétemet, semmivel nem mutatja ki,
hogy örül a viszontlátásnak, sőt épp ellenkezőleg. Lecsúsztatja a hátát a fal
mentén, a földre ül, felhúzza a lábát, a csuklóját a térdén pihenteti. A fejét a
betonfalnak dönti, a szeme egyenesen előre mered. Még ebből a szögből is
látom az állkapcsán az árnyakat, ahogy megfeszíti és elernyeszti az
izmokat. Ekkor jövök rá, hogy talán tévedtem: lehet, hogy nem dühös,
hanem zaklatott.
Apa meg a többiek az asztalnál beszélgetnek, először halkan,
bizonytalanul, aztán fokozatosan normális hangerőre váltanak. Sheryl a
társasjátékokat tanulmányozza, megjegyzést tesz
azokra, amelyeket gyerekkorában látott utoljára. Kinyitja a dobozokat,
kiveszi a zsetonokat, és átnyújtja apának. Peggy olykor megszólal, Patrik
talán egyszer-kétszer fűz hozzá valamit, de a hangjuk feszültnek tűnik.
Jonas elnyúlik a kanapén, a fejét a hátsó vánkosnak dönti. A karjával
takarja a szemét, amitől a bicepsze kidudorodik, a mellkasán megfeszül a
nedves póló. Látom, miért tartja annyi nő vonzónak, már ha igaz az, amit
Bailey és Casey mondott, de nekem nem az esetem.
Már akkor is biztos voltam benne, hogy ha kijózanodom, tudni fogom.
Van benne valami, ami egy kicsit túl durva és macsós az én ízlésemnek.
Csak megkésve tűnik fel, hogy én vagyok az egyetlen, aki állva maradt.
Apa nem kérdezi meg, jól vagyok-e. Ha anya itt lenne, valószínűleg ő
sem kérdezne rá. Scott egyszer megjegyezte, hogy szerinte az érdeklődésük
hiánya - legalábbis néha annak tűnik - valójában nem azt jelenti, hogy nem
érdeklem őket, csak épp teljesen biztosak abban, hogy jól vagyok. Értelmes,
rátermett nőnek tartanak, olyan embernek, aki elintézi a dolgokat. Nem
érzik szükségét, hogy folyton ellenőrizgessenek.
 Apa Bailey-vel máshogy viselkedik. Mindig is más volt. Nem mintha ő
kevésbé lenne értelmes vagy rátermett, mindkét tulajdonság nagyon is
jellemző rá.
Meglehet azért, mert Bailey mindig szívesen fogadja apa segítségét. Örül
a gondoskodásának és a figyelmének. Talán ez szerethetőbbé teszi.
Én zárkózottabb vagyok a féltestvéremnél. Ilyennek kellett
lennem, hogy megvédjem magamat.
Hirtelen belém hasít a vágyódás Scott után. Ha itt lenne, ő rögtön
megtörné a jeget, nagyon jól tud idegenekkel beszélgetni, vagy legalábbis
jobban, mint én.
A Jonas melletti helyet figyelem a kanapén, nagyon szeretnék már leülni.
Kényelmesnek tűnik, még ha egy kicsit poros is, de egyébként is koszos
lettem. Felemelem a lábamat, ide-oda forgatom, szemügyre veszem a
bőrömet csíkozó sarat.
Anders felém fordul, vagy legalábbis a lábam felé. A figyelme
nyugtalanná tesz. Csendesen felsóhajt, elfordítja a fejét, és megdörzsöli az
állát. Mire visszaengedi a kezét a térdére, mintha egy kicsit enyhült volna a
feszültség a vállában.
Hirtelen ötlettől vezérelve elhaladok mellette, és leülök a hozzá
legközelebbi tartályra.
- Mire nem vagy képes, csak hogy felültess a motorodra! - jegyzem meg
szárazon.
Röviden felnevet, rám sandít, és a szája mosolyra húzódik. Szétterjed a
nyugtalanság a gyomromból, az egész bőröm bizsereg tőle. Zöld a szeme,
döbbenek rá. Hűvös, tiszta zöld, akár egy hegyi tó. De felvillan benne egy
leheletnyi idegenség, ami nem illik oda. Mielőtt azonban rendesen
megnézhetném magamnak, eltűnik.
 Egy másik kockás inget visel, amelyet ezúttal egy fehér pólóra kapott fel.
Hasonlít a tegnapira, a domináns színe ennek is fekete, de a mustársárga
helyett világoszöld négyzetek dobják fel.
- Van valami az ingemen? - kérdezi, és felemeli a karját, szemügyre veszi
a könyökét.
Azonnal elpirulok, amiért rajtakapott, hogy bámulom.
- Nem. Csak tetszik. - Az arcomon szétfutó pír csak megerősíti ezt. -
Tetszik a kialakítása - teszem hozzá bután, de elhallgatok, mielőtt
folytathatnám a magyarázatot, pedig az én munkámban minden a
kialakításon múlik.
Jonas felemeli a karját, és felénk pillant.
- Nekem is tetszik az inged - jegyzi meg vontatottan. - Olyan
kényelmesnek, melegnek és száraznak tűnik!
Anders közönyös pillantást vet rá, feláll, és pólóra vetkőzik. Az inget a
bátyja mellkasához vágja, de kevésbé agresszívan, mint az imént.
- Tessék, te nagyra nőtt óvodás! - Elnyúl mellettem, és felkap egy vizet,
én pedig megdermedek a közelségétől. A karja aranybarna, inas és izmos.
- Nahát, köszönöm! - feleli Jonas affektálva. Lustán feltápászkodik,
miközben Anders visszaül. Jonas megmarkolja a csuromvizes piros pólóját,
áthúzza a mellkasán, a keze a mennyezetnek ütődik, miközben leveti.
Nem különösebben vonzódom a túlzottan kidolgozott testekhez, de ezt
senki nem fogja elhinni nekem, ha őt bámulom, ezért azonnal elkapom a
tekintetem.
A kanapé vánkosán nedves folt éktelenkedik ott, ahová Jonas leült a vizes
farmerjában. Peggy rögtön észreveszi, amint belép a szobába.
- Miért nem tettél le törölközőt? - kérdezi Jonastól feszülten.
- Eddig le se szartad, milyen állapotban van a kanapé - feleli Jonas,
miközben begombolja az ingét.
 - Vigyázz a szádra! - feddi meg Peggy. - Vendégeink vannak -
teszi hozzá jelentőségteljesen, és rám pillant.
- Igen, üdv a szerény hajlékunkban! - mondja Jonas vontatottan, és leül a
törölközőre, amit az anyja időközben a kanapéra terített. Az öccse inge
megfeszül a mellkasán. - Tetszik a hely?
A legtöbben utálnák, de mivel én építészeti mesterműnek tartom a
Southbank Centre-t, nem vagyok ellenére a csupasz betonnak.
- Van egy bizonyos bája - jegyzem meg lazán, miközben végighúzom a
kezem a fal sima felületén. - Nagy rajongója vagyok a brutalista
mozgalomnak.
Félig viccelek. Mármint szeretem a brutalista építészetet, de azért ebben a
kontextusban ezt nem jelenteném ki, úgyhogy kissé megszédít, amikor
Anders felnevet.
Igyekszem elkapni a mosolyát. A fogai elbűvölően tökéletlenek: tiszták
és fehérek, de nem teljesen egyenesek.
Scottot nem igazán érdekelte sem a művészet, sem az építészet.
Emlékszem, hogy amikor az első közös éjszakánkat követő reggelen
felvetettem, hogy elmehetnénk a Tate Modernbe, ő elfintorodott, és inkább
a London Eye-ra foglalt jegyeket.
Anders lecsavarja a kupakot a palackról. A mosoly még az ajkán dereng,
miközben iszik. Nehezemre esik elkapni róla a tekintetemet.
Peggy leül Jonas mellé.
- Itt minden rendben? - kérdezi óvatosan, nekem pedig az a furcsa
érzésem támad, hogy megvárta, amíg lecsillapodnak az indulatok, csak
utána merészkedett a helyiségbe.
- Minden, mama - feleli Jonas.
Peggy megsimogatja a fia térdét. Van valami biztató ebben a
mozdulatban.
 Tudom, hogy korábban aggódott érte, de vajon még mindig aggódik?
Még szép! Nyilván mindnyájan aggódnak. Ez a farm adja a megélhetésüket,
és mi lesz velük, ha a tornádó odakint mindent darabokra szaggat?
- Wren építészmérnök - tájékoztatja a fiait Peggy felém biccentve, én
pedig érzem, hogy próbálja elterelni a figyelmüket arról, ami a fejünk fölött
zajlik.
- Tényleg? - kérdezi Anders ártatlanul, ravasz pillantást vetve rám, és
felvonja az egyik szemöldökét. Segít az anyjának a hangulat emelésére tett
kísérletében.
- Találkoztatok már? - kérdezi Jonas gyanakodva.
- Én hoztam ide - feleli Anders, majd kinyújtja a hosszú lábát, és
keresztbe teszi a bokájánál.
- És volt időtök beszélgetni? - erősködik Jonas. Nem veszi be a
magyarázatot.
Nyilván elég jól ismeri az öccsét ahhoz, hogy rájöjjön, mikor próbálja
átverni.
- Tegnap este összefutottunk, amikor hazafelé sétáltam - vallom be
töredelmesen. - Átvágtam az egyik kukoricatáblátokon.
- És halálra rémisztett - morog Anders. - Mintha A kukorica
gyermekeiben lettem volna!
Kitör belőlem a nevetés.
- És miért vágtál át a földeken? - kérdezi Jonas értetlen mosollyal.
- Igazából fogalmam sem volt róla, hogy birtokháborítást követek el.
Sajnálom.
Egy legyintéssel félresöpri a mentegetőzésemet.
- Csak tudod, ha valaki errefelé a földeken mászkál, az vagy az adott
parcella tulajdonosa, vagy szökött fegyenc.
Erre mindnyájan elnevetjük magunkat.
 - Többé nem fordul elő, ígérem.
- Arra sétálsz, amerre csak akarsz - jelenti ki Peggy határozottan. - Igaz? -
Ezt Jonastól kérdezi, nem Anderstől.
- Felőlem! - feleli Jonas.
Anders feláll, felkapja mellőlem a rádiót, lehalkítja, és az ajtó felé
fordulva fülel.
- Mi a helyzet odafenn? - tűnődik Peggy.
- Szerintem elhallgatott a sziréna. - Anders visszateszi a rádiót, és elindul
felfelé a lépcsőn. - A szél is csendesebb. - Kireteszeli az ajtót, és résnyire
nyitja. Kihúzom magam. - Szerintem minden rendben. - Teljesen kitárja a
bejáratot, és kimászik.
Jonas előregörnyed, és összeütögeti a kezét a két térde között, a korábbi
mosolya teljesen eltűnt. Peggy halkan, rémült arccal mond neki valamit,
miközben a többiek felállnak az asztaltól. Peggy és Jonas ülve marad, így
én indulok el következőnek Anders után.
- A ház még áll - állapítom meg megkönnyebbülve.
Anders komoly arccal bólint, aztán elfordul, hogy szemügyre vegye a
pajta tetejét. Ebből a szögből sértetlennek látszik. Körülötte fákról letört
ágak és levelek hevernek, de más nyoma nincs az erős szélnek. Ha a
tornádó földet is ért, látszólag nem
erre haladt el.
Következőnek Patrik lép ki az óvóhelyről, az arca sötét.
- Megyek, megnézem, nem esett-e kár valamiben - mondja neki Anders.
Patrik kurta biccentéssel felel.
- Hazavigyelek előbb? - kérdezi Anders, egyenesen rám nézve.
A szívem nagyot dobban, amikor észreveszem, hogy a furcsa szín,
amelyet korábban felvillanni láttam a jobb szemében, valójában egy folt,
egy apró narancssárgás-barnás elszíneződés az írisze bal alsó felén.
 - Persze gyalog is mehetsz - teszi hozzá, és megvakarja a szemöldökét.
Hirtelen magamhoz térek, rájövök, hogy túl sokáig vártam az ajánlata
elfogadásával.
- Egyhamar nem ültetsz fel arra a micsodára!
A szája pimasz mosolyra húzódik.
- Hát jó, Wren. Akkor, gondolom, majd találkozunk.
Örömujjongásra leszek figyelmes, elkapom a fejemet. Apa és Sheryl az
óvóhelyet elhagyva hangosan örvendeznek, amiért újra a friss levegőn
lehetnek. Amikor visszafordítom a tekintetemet Anders felé, ő már
távolodik. A gyomromban hirtelen alábbhagy a remegés.
 6. fejezet

Más nap apa, Sheryl meg én felvesszük az esőkabátunkat, és

kimerészkedünk a gyümölcsösbe megnézni, mit lehet megmenteni a
lehullott gyümölcsökből. Sheryl pürésíteni akarja a barackot, hogy Bellini
koktélt készíthessen belőle, amelyet először a Harry’s Barban kóstolt meg
tíz évvel ezelőtt Velencében. A bár tulajdonosa találta fel ezt az italt, Sheryl
pedig nagyon szeretné újrateremteni az ízélményt.
Mostanra túljutottam a másnaposságomon, így támogatom az ötletet.
- Kíváncsi lennék, Anders visszaindult-e már Indybe - tűnődik apa,
miközben megforgat a kezében egy barackot, és szemügyre veszi, hogy
megsérült-e.
Én is ezen gondolkoztam. Nehezemre esik elterelni a gondolataimat az
izgalmas Fredrickson családról, különösen Andersről meg a bizarr zöld
szeméről. Piszkálja a csőrömet, hogy ilyen kurtán-furcsán zárult az utolsó
találkozásunk.
- Ha legközelebb a városban lesz, majd beszélgethetsz vele - feleli Sheryl
türelmetlenül, és felkap két barackot a fűből.
Apa nem először ad hangot a csalódottságának, amiért a vihar
meghiúsította a terveit, és nem hívhatja át a családot egy italra. Amikor
eljöttünk, felvetette a lehetőséget Peggynek, ő azonban sajnálkozva közölte,
hogy most túlságosan lefoglalja őket a romeltakarítás. Felajánlottuk a
segítségünket, de vissza-utasította. Szerintem alig várta, hogy eljöjjünk, és
magukra hagyjuk őket.
 Mint kiderült, a tornádó innen jó pár kilométerrel arrébb söpört végig,
feldúlt pár erdőt és szántóföldet. Szerencsére senki nem halt meg, egyetlen
ház vagy farm sem ment tönkre, de azért kisebb vagyoni károkat okozott, és
miközben apával meg Sheryllel hazafelé jöttünk, láttuk, hogy elég sok
mindent letört és szétdobált a nagy erejű szél.
Sheryl azt mondta, hogy évente legalább húsz tornádó vonul át Indianán,
főleg tavasszal és nyáron.
Legközelebb inkább a tél közepén jövök.
- Elég nagy volt a feszültség odaát a bunkerben - folytatja apa. - Nem
éreztem helyénvalónak, hogy autóversenyzésről kezdjek beszélgetni
Andersszel, pedig megkísértett a lehetőség.
- Szerinted Patrik balesete miatt jött haza? - kérdezem, mivel eszembe
jut, hogy apa szerint Anders általában nem látogatja meg a szüleit a
versenyek alatt.
- Talán - feleli apa. - Nem bírom kiverni a fejemből, ahogy Patrik
rátámadt Jonasra. Nem hittem volna, hogy képes ilyen dühkitörésre.
- Én viszont igen - feleli Sheryl pimaszul. - Ne hagyd, hogy
megtévesszen a kora! Azt az embert nem lehet félvállról venni.
Mit is kiabált Patrik? Tűrhetetlen, hogy folyton eltűnsz, gyerek!
Volt valami… különös Jonasban. Miért érezte Anders szükségét, hogy
elmenjen megkeresni? És miért volt olyan zaklatott, amikor visszaért az
óvóhelyre?
Jonas hosszú ideig ült a kanapén, az arcát a karja alá temette,
aztán amikor végül kilépett az óvóhelyről, se szó, se beszéd elvonult.
Meglátok egy különösen nagy barackot a fejem fölötti ágon, érte nyúlok,
hogy leszedjem, csakhogy erősebben meg kell rántanom, mint hittem, és
ettől megannyi esőcsepp zúdul a nyakamba. Megrándul az arcom, amikor
becsorog a víz a kabátom alá.
 - Az még nem érett, Wren! Csak a földről szedj! - utasít Sheryl.
A zsarnokoskodásától titokban grimaszba rándul az arcom, miközben ő
nyögve felegyenesedik, hogy kinyújtóztassa a hátát.
- Ha fáj a hátad, talán ránk bízhatnád ezt a feladatot apával - javaslom.
Jól tudom, hogy ez felidegesíti, mégsem bírom tartani a nyelvemet.
- Ne légy nevetséges, jól vagyok! - Sheryl mogorván elhessegeti az
ajánlatomat, ahogy arra számítottam is, aztán lehajol egy újabb barackért.
A barackliget szélén, a pajtához közel állok, amikor egy nagy tárgyra
leszek figyelmes, amelyet vitorlavászonnal takartak le. Belekap a szél a
ponyvába, felemeli a sarkát, és megcsillan alatta valami ezüstös.
- Mi az? - kérdezem apát.
- Lakókocsi - feleli. - A farmmal együtt kaptuk.
- Csak nem egy Airstream?
Alumíniumszínű, és az alakja alapján is annak tűnik.
- Azt hiszem - feleli apa. - Még nem volt időm kideríteni.
Elfog az izgatottság.
- Megnézhetem?
- Persze. - Bátorítóan bólint. - Sokat tudsz róluk?
- Nem, csak egy keveset. Időtlen klasszikus. Mindig is akartam egyet.
- Nem tudom, milyen állapotban van, de a tiéd lehet.
Felnevetek.
- Bárcsak visszavihetném magammal az Egyesült Királyságba!
- Bármikor használhatod, ha meglátogatsz - ajánlja fel apa. - Átutazhatod
vele Amerikát. Úgy emlékszem, mindig is vágytál erre.
- Tényleg vágyom rá - felelem. Scott-tal terveztük is, hogy egyszer
rászánjuk az időt.
Apa meg Sheryl visszavonul a házba, én pedig odamegyek a
lakókocsihoz, hogy alaposabban szemügyre vegyem.
 A levegő nehéz a párától, és a fák levelei még mindig reszketnek az
esőcseppek alatt, ezért próbálom elkerülni az ágakat, miközben a ponyvával
letakart lakókocsi felé tartok. Kisebb, mint eredetileg hittem, és minden
oldalról egy kupac ócskaság veszi körül: faládák, raklapok meg egy csomó
régi, rozsdás munkagép. Onnan a legkönnyebb megközelíteni, ahol a szél
felemelte a ponyvát. Elpakolok az útból pár ládát, mielőtt felemelem a
vásznat.
Hűha! Ez egyértelműen egy Airstream: egy hosszú, szögletes ezüstlapon
kopott, nyomtatott betűkkel szerepel a felirat. Kíváncsi lennék, mennyi idős
lehet. Veteránnak tűnik, de addig nem lehetek biztos benne, amíg rendesen
meg nem nézem.
Addig pakolom a ládákat, a raklapokat meg a többi ócskaságot, amíg meg
nem pillantom, hol rögzítették a
lakókocsihoz a ponyvát. A kötél csúszós a mocsoktól, és mire kioldom, a
körmömre zöld és fekete trutymó tapad. Megismétlem a folyamatot a
lakókocsi másik végén is, aztán kiveszek egy zsebkendőt az ingruhám
zsebéből, és ledörzsölöm az ujjbegyeimet. A kocsi oldalának újabb
raklapokat döntöttek, azokat is egyenként arrébb teszem, aztán a ponyva alá
kukucskálok, hátha ebből a végéből nyílik az ajtaja. És csakugyan. Itt áll
épp előttem, a jobb oldalán pedig egy fémlapon kurzív ezüst betűkkel
olvasható a modell neve: Bambi.
A szívem nagyot dobban az izgatottságtól. Hallottam erről a modellről.
Azt hiszem, az Airstream most már modern verzióban gyártja, de előttem
egyértelműen egy régebbi modell áll. Kiveszem a mobilomat a másik
zsebemből, gyorsan rákeresek a Google-on az Airstream Bambijára, és
látom, hogy az első széria 1961-ben készült. Ez a jármű a valaha tervezett
egyik legkisebb lakókocsi a maga nem egészen öt méterével, de ez a méret
valószínűleg a teljes hosszára utal, a horgot is beleértve, mert a karosszéria
egészen apró.
Megint zsebre vágom a telefonomat, és megrántom a ponyvát. Érzem,
hogy enged egy kicsit. Ellenőrzöm, hogy semmi más nem nehezedik rá,
aztán megkerülöm, és még erősebben meghúzom. A ponyva lassan lesiklik
felém, miközben lezúdul róla egy nagy adag mocskos víz. Lefröcsköl, de
túlságosan izgatott vagyok ahhoz, hogy ez elkedvetlenítsen. Ezt a ruhát
úgyis ki kell mosni.
A Bambi kicsi és tökéletes formatervezésű, bár az alumínium ezüstös
színét opálossá tette a por meg az idő. Egytengelyes,
úgyhogy az egyik végét egy kampóhoz rögzített állvány tartja. A
vontatóhorognál két rozsdás gázpalack áll egy régi pótkerék előtt. Ebbe a
végébe hatalmas, téglalap alakú ablakot tettek, és amikor lábujjhegyre
emelkedve bekukucskálok rajta, még két szögletes ablakot látok oldalt.
Mindkettő a fekete pajta falára néz.
Állok, bámulom, beiszom a látványt. Az indexlámpa csepp alakú, a
dísztárcsa ezüstszínű és domború. A boltíves ajtó íves, követi a karosszéria
gömbölyded vonalát, fölé pedig picike, az ajtó vonalát követő tetőt tettek,
hogy az oldalán lecsorgó eső ne zúduljon be a lakókocsiba. A fém
mindenhol ütött-kopott és horpadt, de a jármű szépsége összességében
tagadhatatlan. A Bambi egy művészeti alkotás.
Odamegyek, és lenyomom a kilincset. Nem nyílik. A francba!
Bemegyek a házba, hogy megkérdezzem apát, nem tudja-e, hol lehet a
kulcsa. A kanapén fekszik, tévét néz.
- Nézd meg az íróasztal fiókjában, a dolgozószobában! - javasolja
szórakozottan.
A dolgozószoba apró, és a konyhából nyílik, az íróasztalnak pedig
összesen hat fiókja van, három-három mindkét oldalán. A bal felsőnél
kezdem a keresést, átnézem az írószereket meg a mindenféle apróságokat,
aztán eljutok a mélyebb alsó fiókig. Nem látok kulcsokat, de ismerős illat
csapja meg az orromat, amitől egy pillanatra megdermedek, aztán a régi
fényképalbumra bámulok.
Az A4-es méretnél egy kicsit szélesebb, barna, és díszes, aranyozott széle
van. Anyával tartunk egy ugyanilyet otthon, abban vannak a csecsemőkori
és a gyerekkori fotóim nagyjából
hároméves koromig. Még a szaga is ugyanilyen. Mindig azt hittem, hogy
talán a phoenixi otthonunkból ragadt rá ez az illat.
Finoman kiemelem az albumot, és kinyitom. Az első lap lágy és vékony,
aztán a következőn anyám kézírásával ez áll: Elmont család.
Ugyanezek a szavak szerepelnek az otthoni albumunkban, bár az három
évet ölel fel. Ez itt viszont csak egyet: azt, amikor négyéves voltam. Az
évszám mellett egy kötőjel áll, mintha az album készítése félbemaradt
volna, és amikor hátralapozok, látom, hogy hat lap üres.
Visszatérek az elejére, és szemügyre veszem az első két, sárguló hártya
alá helyezett fotót. A felső felvételen éppen egy lime-zöld úszódresszt
viselek, és a régi házunk mögött állok Phoenixben. Megy az öntözőgép, én
pedig széttárt karral nevetek a permetfelhő alatt, az államról csorog a víz.
Mögöttem három kövér kaktusz áll, élénken emlékszem rájuk, a távolban
pedig a Camelback-hegy emelkedik az utca túloldalán álló villák barna
teteje fölé. Az ég halványkék, az árnyékom hosszan elnyúlik a halványzöld
füvön.
Az alatta lévő fotó a házunkról készült: alacsony és krémszínű, a vörös
cseréptető pont olyan árnyalatú, mint az ablak fölötti ponyvák. A bejárati
ajtóhoz és a teraszra boltíves folyosó vezet. A ház előtt széltében gyep terül
el, a szélén, a kavicságyban három kaktusz és mindenféle egyéb cserje áll.
A kavicságy fehér kövei túl élesek voltak ahhoz, hogy rájuk lehessen lépni,
de a környéken az összes többi telken ezek borították az előkertet gyep
helyett.
Anya egyszer azt mondta, hogy mi voltunk az egyetlen család
arrafelé, akiknek fű borította a kertjét - ő ragaszkodott hozzá, mert
Angliára emlékeztette -, és minden este bekapcsolták az öntözőt, hogy
életben tartsák. Én amennyire lehetett, kihasználtam a kinti zuhany
lehetőségét.
Emlékszem, milyen érzés volt a sprőd és szúrós füvön állni. Nem volt az
otthoni vagy az itteni buja, puha gyephez fogható.
Lapozok, és találok egy fotót, ami rólam meg apáról készült a városi
strandon Phoenixben. Apa élénk narancssárga úszónadrágban áll mellettem,
a teste mogyoróbarnára sült, a viszonylag hosszú, nedves hajtincsei az
arcára tapadnak. Mögöttünk sziklautánzatok sora magasodik ki a zavaros,
halványkék vízből, mint egy sztegoszaurusz csontos háta, amögött pedig
egy hatalmas lagúna terül el felfújható matracokon napozó alakokkal. Még
távolabb fehér homokos part látható, meg egy sor magas, vékony pálmafa.
Fájdalmasan ismerős a jelenet.
Egy másik fotón egy kőfalon ülök piros ruhában, mögöttem a Grand
Canyon krémszínű, narancssárga és citromsárga rétegei húzódnak. A
következőn apa vállán ülök egy szövevényes lombú sivatagi józsuéfa alatt,
aztán egy másikon egy hatalmas kaktusz előtt állok egy rawhide-i étterem
előtt. Emlékszem az étterem kinti faasztalokra helyezett élénk színű
gyertyatartóira.
Vagy legalábbis azt hiszem. Nem tudom, hogy újraélem az emlékeimet,
vagy egyszerűen láttam már ezeket a fotókat korábban is.
Volt idő, amikor jól éreztük magunkat együtt, egy családként, nem igaz?
Vajon hol romlott el? Mi volt Sherylben, ami nélkül apa nem bírt élni?
Sheryl teljesen más, mint anya. Anyám nem
 ambiciózus és nem is különösebben magasan képzett, de kedves és
nyíltszívű. Szeretetteljes. Miért nem volt elég apának?
Ezek a fényképek sok olyan pillanatot mutatnak be, amikor boldogok
voltunk. Vajon sok rossz időszak is akadt, amelyre nem emlékszem?
Talán a szüleim egyszerűen nem illettek egymáshoz. Papíron persze a
kertész meg a gyümölcsszedő párosa észszerűbbnek tűnt, mint a kertészé és
a professzoré.
Valamiért eszembe jut Scott és Nadine.
- Megtaláltad? - kérdezi apa az ajtóból. Összerezzenek.
Gondolkodás nélkül becsukom az albumot.
Apa elmosolyodik, és a fotók felé int a fejével. Vagy nem vette észre,
hogy bűnbánó arcot vágok, amiért szimatoláson kapott, vagy nem érdekli.
- Egy dobozban találtam, amikor összepakoltuk a bloomingtoni házat.
- Anyának van egy pont ugyanilyen albuma, csak abban korábbi fotók
vannak.
- Ezt is meg akarta tartani, de a sarkamra álltam.
- Miért? - Pont most árulta el, hogy egy dobozban találta, szóval annyira
nem lehetett fontos a számára.
- Anyukádnál maradtak a negatívok. Úgy tervezte, hogy újabb képeket
készített belőlük, de gondolom, mégsem került rá sor…
- Nem tudok róla - felelem halkan.
- Nem jutott el odáig.
Talán túl fájdalmas volt neki, mivel azokra az időkre emlékeztette volna,
amikor elhagytál minket.
Nem adok hangot a gondolataimnak. Nem hiszem, hogy
valaha is képes leszek megérteni, miért utasított el az apám, és a
kapcsolatunk sem olyan, hogy nyíltan megbeszélhetnénk.
 Tinédzserkoromban sokkal jobban kifejeztem az érzéseimet, nagyobb
valószínűséggel adtam hangot annak, ha valamit igazságtalannak tartottam.
Leráztam magamról a kis elutasítások miriádját, amelyekkel ide látogatva
folyton szembesülnöm kellett, egészen attól kezdve, hogy Sheryl
apróságokért lecseszett, apa pedig nem szólt rá Bailey-re, amikor ő
szemétkedett velem.
De már régen lemondtam arról, hogy megküzdjek az apám idejéért és
figyelméért. Manapság elfogadom a helyzetet olyannak, amilyen, hogy
Sheryl meg Bailey szerepelnek a legelőkelőbb helyen a fontossági listáján,
én pedig valahol utánuk következem.
Keményebb lettem, mint amilyen régen voltam, de nem azért, mert
harcolok, épp ellenkezőleg. Én így dolgozom fel a történteket, így
gondoskodom arról, hogy ne szerezzek olyan fájdalmas sebeket, mint
régen.
Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy egyáltalán nem fáj.
- Felvihetem magammal az emeletre? - kérdezem apát a fotóalbumra
utalva.
- Persze. Megtaláltad a lakókocsi kulcsát?
- Még nem.
- Nézd meg a középső fiókban a jobb oldalon! - javasolja.
Kihúzom a megnevezett fiókot, és egy csomó kulcsot találok benne.
Fogalmam sincs, hol kezdjem, de apa szerencsére odajön. Zörög velük,
néha félretol egy-egy kulcscsomót, végül
kihúz egy vékonynak látszó karikát, amelyre két apró ezüstkulcsot
rögzítettek.
- Szerintem ez lehet az. - Átnyújtja őket.
- Köszi.
 Először felviszem az albumot az emeletre, óvatosan leteszem az
éjjeliszekrényemre, és úgy pihentetem rajta a kezem, mintha valami értékes
élőlény lenne.
Hosszan pislogom vissza a könnyeimet, hogy kitisztuljon a tekintetem,
mielőtt visszamegyek a földszintre.
 7. fejezet

Sheryl nekem kiabál.

Kimászok Bambiból, hálásan beszívom a friss levegőt.
Most már így hívom a lakókocsit. Egy ilyen cuki név elé nem kell kitenni
a névelőt.
- Elszaladnál ezzel Fredricksonékhoz? - kérdezi Sheryl, amikor előbújok
a pajta mögül.
Egy palackot tart a kezében, ami habzóbornak néz ki, meg egy
befőttesüvegnyit az őszibarackpüréből, amelyet korábban készített.
- Hálaajándék? - kérdezem, amikor odaérek hozzá.
- Aha.
- Átöltözzek előbb? - A zsírfoltos, sötétszürke ingruhámra pillantok.
Sheryl elutasítóan rázza a fejét.
- Farmerek. Egyáltalán nem fogja érdekelni őket, hogy nézel ki.
- Ez kissé lekezelő.
- Csak azt akartam mondani, hogy ők is gyakran bepiszkítják magukat.
Ami jó dolog - csattan fel.
Ha te mondod…
Átveszem a palackot meg a befőttesüveget, és közben arra gondolok,
hogy Anders valószínűleg már elindult vissza Indianapolisba.
Nem mintha érdekelne, mit gondol a külsőmről, hazudom magamnak.

Amikor kinyitottam a lakókocsi ajtaját, tele voltam reménnyel, de hamar

nagyot koppantam. Nyirkos, és bűzlik a penésztől. Az előző tulajdonosai
leterítettek benne egy szőnyeget, amelyet most fekete penész borít, és
felkunkorodik a szegélyénél. Amikor felemeltem a sarkát, elkorhadt
járólapokat találtam alatta. Megmaradtak az eredeti tartozékai és
szerelvényei, de elég rossz állapotban vannak. A moly megrágta a
függönyöket, az egerek szétrágcsálták a kopott, sárga padülés vánkosát,
valami más pedig a fát támadta meg.
Kimerültem. Az itt töltött két hetemnél ez a felújítás sokkal több időt
igényel, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy máris visszahúzzam rá a
ponyvát.
A lakókocsi legszuperebb vonása a dupla ajtaja: az erős, külső fémajtó
mögé egy belső szúnyoghálót tettek, amely távol tartja a nemszeretem
állatokat. A külsőt nyitva hagyom, hogy szellőzzön.

A Fredrickson-farm szűk egy kilométerre található apa és Sheryl

földjétől, egy sütőtökültetvény meg egy szántó választja el tőle. Először a
nagy piros pajta jelenik meg a távolban, mert bár a farmház közelebb van,
eltakarja a magas kukoricaszár- erdő az utam mentén.
A pajta a történelmi jelentőségű épületek lenyűgöző példája: sötétvörös,
manzárdtetős, és majdnem kizárólag fából készült. Azt hiszem, errefelé a
manzárdtetőt holland vagy megtört síkú tetőnek nevezik. Az alakja
szimmetrikus, a két oldala pedig lejt, hogy magasabb legyen, és több
tárolóhelyet kínáljon.
A kukoricatábla végében húzódik az a keskeny ösvény, amelyen Anders
tegnap végighajtott az óvóhely felé, aztán egy fehér sánckerítésbe torkollik,
amely szintén a főcsapás mellett fut végig. A kerítés mögött meglátom a
gyepet és a farmházat.
Tegnap észrevettem, hogy a ház szerkezete a pajtáéhoz hasonló, de csak
most van elég időm alaposabban szemügyre venni. Ugyanolyan piros, mint
a pajta, de jóval kisebb és díszesebb, a deszkahomlokzatot fehér
ablakkeretek törik meg, középen pedig manzárdablakot tettek a cseréptető
alá. Az ablakok téglalap alakúak és szimmetrikusak, de oldalt, a tetővonal
alatt meg a manzárdablak tetején apró, háromszög alakú ablakokat látni.
Amikor kinyitom a kaput, és elindulok a kerti úton, egy sötétszürke
BMW-t pillantok meg nyitott csomagtartóval a háztól balra, a kocsibejárón.
Felmegyek a főbejárathoz vezető három lépcsőfokon, a csengőhöz emelem
a kezem, de megdermedek a ház mellől felharsanó kiabálást hallva.
- Marhaságot csinálsz! - kiáltja Patrik. Kivágódik és becsapódik az egyik
oldalajtó, zörgő hangot ad ki. - Egy farmon millió lehetőség van arra, hogy
megöld magad.
- Na igen, de ez a legkönnyebb - feleli Anders, és megjelenik a
látóteremben.
- Akkor tedd, amit akarsz! - csattan fel Patrik, aztán megint bevágódik az
oldalajtó, a hangjától megrándul Anders arca.
Lemondóan csóválja a fejét, betesz három légpuskát vagy sörétes puskát
a csomagtartóba - nem tudom, pontosan mik azok, de fegyverek -, aztán
lezárja. Ekkor észrevesz engem a teraszon, és megdermed.
- Ezt a szüleidnek hoztam ajándékba. - Kábán felemelem a palackot meg
a befőttesüveget.
- Mama! - üvölti Anders. - Wren van itt.
Léptek közelednek a bejárati ajtó mögött, aztán megjelenik Peggy eszelős
mosollyal az arcán.
- Szia, Wren! - A hangját átjárja a kedvesség, de láthatóan pattanásig
feszültek az idegei.
- Jó napot! Ajándékot hoztam Sheryltől meg apától. Meg magamtól. -
Átadom az őszibarackpürét. - Nem tudom, szeretik-e a Bellinit, de ha
összeöntik a barackpürét a habzóborral, finom koktél lesz belőle. Eredetileg
proseccót kellene használni, de nem tudom, az kapható-e itt, a városban. Ez
volt az egyetlen üveg a szekrényünkben. Csak egy kis hálaajándék, amiért
tegnap megmentettek minket.
Nagyon szószátyár lettem.
- Nos, mint kiderült, nem volt mitől megmenteni titeket. A tornádó nem
erre jött.
Idegesen felnevetek.
- Járhattunk volna rosszabbul is.
Balra pillantok, és látom, hogy Anders még mindig ugyanott áll, minket
néz.
- Na mindegy, még egyszer köszönjük - mondom eltúlzott jókedvvel. -
Ideje hazamennem vacsorázni.
Lesietek a lépcsőn, végigmegyek a kerti úton.
- Anders elvihetne - kiált utánam Peggy. - Épp indulni készült.
- Nem érdekes - felelem sietve. - Szívesen sétálok.
Épp akkor pillantok hátra a vállam felett, amikor Anders beletúr a hajába,
és utánam bámul. Az arcára döbbenet ül ki.
Elfordulok, és kimegyek a kapun.
Nem tudom, miért viselkedtem így. Talán mert megláttam őt a rengeteg
fegyverrel? Vagy egyszerűen azért, mert megláttam?
Valahányszor elköszönünk - pontosabban nem köszönünk el - egymástól,
arra jutok, hogy többé úgysem látom őt, de aztán ismét felbukkan, én pedig
teljesen kibillenek az egyensúlyomból, és összezavarodom.
Alig jutok el száz méterre, amikor meghallom, hogy egy kocsi közeledik
mögöttem. Elkezd előzni, aztán lelassít.
- Jól vagy? - kérdezi Anders.
Halálra rémiszt, ahogy váratlanul közelről felcsendül a hangja.
Elfelejtettem, hogy Amerikában a bal oldalon ül a vezető. Arra
számítottam, hogy a kocsi másik oldaláról kiált majd át nekem.
 - Elég feszültnek tűnsz - jegyzi meg közvetlenül mellőlem.
- Gondolod? - kérdezem gúnyosan. Rápillantok, de aztán rögtön el is
kapom a tekintetemet. Figyelnem kellene, hová lépek.
- Tudod, kezdenek komplexusaim lenni tőled. - Felemeli a bal karját,
megszagolja a hónalját, aztán az ablakpárkányra teszi a könyökét.
Összehúzom a szemem.
- Minek neked ennyi fegyver? - kérdezem köntörfalazás nélkül.
Megvakarja az állát, és kinéz az útra.
- A farmereknek van fegyvere. - Lemondó a hangja. - Sokaknak van
fegyvere.
- Tudom, de te miért tettél be ennyit a kocsid csomagtartójába?
- Hazaviszem őket.
- Indianapolisba?
- Aha.
- Miért?
- Mert… - kezdi, aztán inkább félbehagyja a mondatot. - Bonyolult.
- Aggódsz Jonas miatt?
Megáll a kocsi, de az agyamnak beletelik néhány pillanatba, mire
felfogja, ezért hátrálnom kell pár lépést.
- Ezt meg miért kérdezed? - Hirtelen riadt óvatossággal néz rám a nyitott
ablakon keresztül, én pedig idegesen viszonzom a pillantását. Megint
észreveszem a narancsos-barnás, helyesebben borostyánszínű foltot az
íriszén.
- Csak egy megérzés - felelem sietve. - A vihar közben úgy tűnt, anyukád
nagyon aggódik miatta, apukád pedig nyugtalan volt, amikor eltűnt. Mindez
persze teljesen érthető, tekintve a történteket, de akkor is az járt a fejemben,
hogy vajon minden rendben van-e vele.
Anders felsóhajt.
 - A bátyám mostanában… nem teljesen önmaga - ismeri be nehézkesen. -
Anyám azért hívott ide, mert aggódott.
Szóval ezért jött haza a versenyszezon alatt: Jonas miatt.
- Attól félsz, hogy esetleg kárt tesz magában? - kérdezem nagyon
óvatosan.
Vajon ezért viszi el a fegyvereket?
- Remélem, nem. De nem vagyok hajlandó vállalni a kockázatot. - Nyel
egyet, és kibámul a szélvédőn. Hirtelen nagyon sebezhetőnek tűnik. - Nem
érzem helyesnek, hogy elmegyek.
- És nem tudsz maradni? - kérdezem. Megsajdul érte a szívem.
- Ha nem akarom elveszíteni a munkámat, akkor nem.
- Nagyon sajnálom, Anders. - Ösztönösen megérintem a könyökét.
- Mennem kell. - Visszahúzza a karját a kocsiba, aztán rám pillant. A
tekintete végigsiklik a sötétszürke ruhámon. Összehúzza a szemöldökét,
nekem pedig későn jut eszembe, mennyire összekoszoltam magam. - Úgy
nézel ki, mint akire rátámadt Jackson Pollock.
Elnevetem magam, Anders pedig rám mosolyog, amitől úgy érzem,
mintha kisütött volna a nap egy hosszú, hideg tél után.
Scott vajon tudja, ki az a Jackson Pollock?
- Vigyázz magadra! - mondja.
- Te is!
Azzal hirtelen újból beköszönt a tél.
 8. fejezet

Amikor visszaérek apa és Sheryl házába, Bailey kocsija odakint parkol.

Csak másfél napot késett.
Ma este nincs hangulatom vidám cseverészéshez. Szeretném azt
mondani, hogy csak az éhségtől vagyok ilyen morcos, és az ajtó repedésein
kiszűrődő vacsoraillatok nem könnyítik meg a helyzetet, de azóta érzem
ezt, amióta Anders elhajtott. Határozottan félresöpröm a gondolatát, és
megnyomom a csengőt. Bosszant, hogy a házban felejtettem a kulcsaimat.
Bailey nyit ajtót.
- Szia! - kiáltja széles, derűs mosollyal.
- Szia! - A válaszom cseppet sem hangzik lelkesnek, de nem tehetek róla.
- Hallottam, hogy anya csirkét süt, és képtelen voltam ellenállni a
kísértésnek - magyarázza Bailey, miközben átlépek a küszöbön, és
becsukom magam mögött az ajtót.
- Casey itt van?
- Dolgozik - feleli a féltestvérem a válla felett, miközben előremegy a
konyha felé.
- Tényleg? Ilyen későn?
- Magántanítványokat fogad. Igazodnia kell az ügyfeleihez.
- Wren! Jó sokáig tartott - mondja Sheryl idegesítően.
- Nem ment volna gyorsabban - morgom.
- Odavinnéd azokat az asztalra? - A sült krumplival, répával és borsóval
megpakolt felszolgálótálak felé int a fejével.
 Apa és Bailey arról beszélget, melyik bort nyissák ki. Úgy érzem magam,
mintha betolakodtam volna egy családi vacsorára. Egy másik család
vacsorájára.
Próbálom elhessegetni ezt az érzést, és átviszem az ételeket a konyhából
nyíló ebédlőbe.
Négy személyre terítettek meg. Bár az asztal kihúzható, és akár nyolcan
is elférnek mellette - emlékszem rá a korábbi vacsorapartikról -, ezúttal
hatszemélyesre állították, két széket pedig elhúztak az asztaltól, és a falhoz
tolták.
Amióta megérkeztem, mindig apa balján ültem, Sheryl velem szemben,
apa pedig közöttünk az asztalfőn. Ezúttal azonban van egy negyedik teríték
is az asztal másik végében.
Leteszem a zöldségeket a korábban odakészített hőálló alátétekre, és
habozom. Kezd előtörni a régi bizonytalanságom.
- Ülj le, Wren! - utasít Sheryl a kezében a sült csirkével.
Bejön apa és Bailey. A féltestvérem csacsogva kinyitja a vörösbort, aztán
tölt egy kicsit apa meg Sheryl borospoharába.
Én az asztal végében ácsorgok.
- Wren? - kérdezi Bailey felém mutatva az üveget.
- Persze - felelem, és kihúzom az apával szemközti széket.
Bailey bort tölt az üres poharamba, aztán leül apa balján.
Habár a székeket elosztották az asztal körül, engem nagyobb távolság
választ el Sheryltől és Bailey-től, mit őket apától.
Elönt az érzés, hogy egyedül vagyok, elkülönültem a családom ezen
részétől, nem is tartozom igazán közéjük.
Ezután akaratlanul is visszahúzódom. Nem mintha bárki is
észrevette volna: Bailey meg Sheryl továbbra is cseverésznek, mint
mindig.
 Sheryl és apa nyitónapot tartanak szombaton, így a következő néhány
napban segítek előkészíteni a farmot az első vásárlók érkezésére.
Az előző tulaj boltot üzemeltetett a fekete pajtában. Mindent otthagyott,
amire az árusításhoz szüksége volt, a pénztárgéptől kezdve a
gyümölcsméréshez használt mérlegen át a fonott kosarakig, amelyekkel a
vásárlók a pajtába vitték a termést, miután leszedték.
Nekiállok, hogy alaposan kitakarítsam a pajtát. Felsöpröm a padlót,
lepókhálózom a faborítású falakat, leporolom és lemosom a polcokat meg a
pultokat. Letörlöm a kosarakat, aztán rávetem magam a pénztárgépre egy
szivaccsal meg a fertőtlenítőszerrel.
Csütörtök van, és már egy hete itt vagyok. Nem mondhatnám, hogy ez
minden idők legnyugisabb nyaralása, de tetszik, hogy leköthetem magam,
és sajgó izmokkal meg fáradt szemmel fekhetek le aludni. Folyamatosan azt
remélem, hogy a kemény munka segít majd kikapcsolni az éjszaka kattogó
agyamat, mert vasárnap óta minden éjjel éberen fekszem, és Scottra
gondolok.
A vacsora után megkérdeztem Bailey-től, hazavisz-e egy kis maradékot a
sült csirkéből Casey-nek, mire azt felelte, jobb feleség lennék nála.
Sheryl észrevette, hogy megrándult az arcom, és ledorongolta Bailey-t az
érzéketlenségéért, de a féltestvéremnek beletelt egy
percbe, mire rájött, mivel bántott meg. Amikor leesett neki, bocsánatot
kért, de aznap éjjel így is újult erővel tört rám a Scott elveszítése felett
érzett fájdalom.
Amikor legutóbb Amerikába látogattam, Scott elkísért, és még sosem
éreztem magam olyan kevéssé magányosnak, mint akkor. Folyton
mellettem állt, támogatott, megszorította a térdemet, vagy titokban felvonta
a szemöldökét, valahányszor Sheryl felidegesített. Azon az ünnepen jöttem
rá, hogy Scott olyan ember, akivel le tudnám élni az életemet, és akire
mindig számíthatok. Még most sem fogtam fel teljesen, hogy többé nem tart
velem ezekre a családi látogatásokra.
Tegnap felhívott a virágkötőnk, hogy figyelmeztessen: ideje kifizetni az
előleget az esküvői virágokra. Scott megígérte, hogy elintézi a
lemondásokat, én pedig elfogadtam az ajánlatát, mivel úgy gondoltam, neki
nem fog annyira fájni, mint nekem. Átadtam neki az esküvői tervezőt, és
ráhagytam az intézkedést, de a virágos elérhetőségét elfelejtettem beleírni.
Az eladónő szánakozása úgy ért, mint egy ökölcsapás.
Számtalanszor elsétáltam a boltja előtt Bury St. Edmundsban. Mielőtt
eljöttem, egy hatalmas csokor napraforgó állt egy vödörben odakint a
földön. Erről az jut az eszembe, amikor tavaly nyáron lakókocsival
átutaztuk Franciaországot, Spanyolországot és Portugáliát.
Scott-tal éppen Franciaországban jártunk, és elhajtottunk egy
napraforgótábla mellett. Mindegyik virág épp a velünk ellentétes irányba
nézett, egyet kivéve, mi pedig pont egyszerre vettük észre. Scott felém
fordult, pár másodpercre elengedte a kormányt, és a két tenyerét felém
fordítva megrázta az ujjait.
Kitört belőlem a nevetés, ahogy eljátszotta a virágot.
Most is mosolygok, de aztán eszembe jut, hogy mostanában Nadine-t
nevetteti meg, nem engem.
 9. fejezet

Másnap reggel az az ötletem támad, hogy zászlódíszekkel és fényfüzérekkel

díszíthetném fel a pajtát belülről. Apa meg Sheryl rajong a felvetésért, de
őket túlságosan lefoglalja a harapnivalók előkészítése a holnapi
nyitóünnepségre, így miután megkapom apa kocsiját és hitelkártyáját,
elindulok a városba.
A tértől keletre, a városnak egy olyan részén, ahová korábban sosem
merészkedtem be, kellemes meglepetés ér, ugyanis találok néhány
magánüzletet, egy kellemes hangulatú kávézót meg egy partiboltot. Amikor
a kilincs után nyúlok, hogy kiszálljak a kocsiból, meghökkenve veszem
észre, hogy Jonas ül a közvetlenül mellettem parkoló, poros fekete
furgonban. Amióta Anders beismerte, hogy aggódik érte, mindig figyeltem,
hogy nem pillantom-e meg valahol, de most először látom a héten.
Egy pillanatra megállok. Jonas a partibolt melletti közért felé bámul.
Feltűnik, hogy egy nő áll a kasszánál, pontosan a tekintete vonalában.
Nagyjából egyidős lehet Jonasszal, a harmincas évei közepén vagy végén
járhat. Vonzó teremtés, a sötét haját kócos kontyba fésülte. Egy aprócska,
göndör hajú kisfiú kezét fogja.
Visszafordulok Jonas felé. Nyomorultul fest. Azon töprengek,
oda kellene-e mennem hozzá, hogy megkérdezzem, jól van-e, ekkor
azonban beindítja a motort, kitolat az útra, és visszahajt a farm felé.
Hát ez érdekes volt!
Érdekes, de semmi közöm hozzá.
 A partiboltban sikerrel járok, egy rakás fényfüzérrel és zászlódísszel
térek vissza Wetherillbe. A díszek túlságosan a régi farmházak konyháit
idézik: különféle minták keverednek rajtuk a virágostól a pöttyösig, és
minden pasztellárnyalatú. Viszont legalább illeni fog a pajta belső teréhez,
így hát nekiállok feltenni a díszeket a falra egy magas létra meg egy
kapocsbelövő segítségével.
- De jól néz ki! - kiált fel apa később, amikor bejön a pajtába.
- Kösz. Már majdnem végeztem - felelem, miközben rögzítem az utolsó
madzagot is. - Szerintem ez nem elég erős a fényfüzéreknek - mondom,
miközben lejövök a létráról, és átadom neki a kapocsbelövőt.
Felpillant a magas mennyezetre.
- Úgy tervezed, hogy keresztül-kasul áthúzod őket a gerendákon?
- Erre gondoltam, de mi a véleményed?
- Jól mutatna. Hozok pár szöget meg egy kalapácsot.
Felülök a pultra, és miközben apát várom, nézem, ahogy a zászlók a pajta
hatalmas, kétszárnyú ajtaján beáramló szélben lengedeznek. Ma hűvösebb
van, mint tegnap.
A telefonom rezeg a zsebemben. Megdöbbenve látom a főnököm,
Graham nevét a kijelzőn. Remélem, nem a Beale-meló miatt hív.
Régen vagány, fiatalos irodában dolgoztam Clerkenwellben, és ott
különféle izgalmas projektetek bíztak rám: például egy folyóparti apartman
belső terének a megtervezését vagy egy régi raktár bárrá és étteremmé
alakítását.
Bury St. Edmundsban ehhez képest prózai a munkám.
Miután tíz hónapot töltöttem unalmas iskolatetők és kórházi ajtók
terveivel, könyörögtem a főnökömnek, hogy adjon valami lakóépületet. Az
idén aztán nekem adta a Beale-ház kibővítését és felújítását. Ám az
ügyfélből, Lucinda Beale-ből kitört a hatalommániás őrült, ráadásul nincs
semmi képzelőereje. Minden egyes tervemet elutasítja, és úgy bánik velem,
mintha a szolgálója lennék, aki köteles lesni az óhajait. Utálok vele
dolgozni.
Mostanra megadták a házára a tervezési engedélyt, és a visszatérésem
utáni héten kell kezdenem a munkát a helyszínen. Előre rettegek. Az a nő
mindent meg fog változtatni, és folyamatosan megszegi majd a
szerződésben foglaltakat. Valóságos rémálom lesz, és senkit sem
hibáztathatok majd miatta, csak önmagamat, mivel én kértem lakóépületet.
Nagyon szeretek építészként dolgozni, és abból pénzt keresni, hogy olyan
művészeti alkotásokat tervezhetek, amelyekben emberek élnek és
dolgoznak. De az építészetnek is megvannak a hátulütői, mint minden
hivatásnak.
Fogadom a hívást.
- Halló?
- Szia, Wren! - szól bele Graham. - Hogy vagy?
- Köszönöm, jól. És te?
- Kiválóan. Figyelj, sajnálom, hogy a nyaralásod alatt
zavarlak, de történt valami, és úgy gondoltam, meg kellene beszélnem
veled!
- Rendben.
- Freddie-nek el kellett intéznie pár dolgot Mrs. Beale megbízásával
kapcsolatban a távollétedben, és az ügyfél eléggé megkedvelte őt.
Meghiszem azt! Teljesen Lucinda Beale-re vallana, ha elkezdené
ajnározni a dögös, fiatal, diploma előtt álló férfi építészt ahelyett, hogy
megvárna engem, a tapasztaltabb nőt.
- Ezt nem lehet jól előadni - folytatja Graham. - Mrs. Beale megkérdezte,
hogy lehetne-e inkább Freddie a felelős építész, és átvehetné-e a megbízást.
- Ó! - Hogy micsoda?
 - Nyilván felelhetem neki azt, hogy Freddie-nek nincs szabad kapacitása,
de az volt a benyomásom, hogy nem igazán élvezted ezt a melót.
Feszengek. Igaza van, de nem tudtam, hogy ennyire látszik rajtam.
- Tényleg nem megy vele könnyen a munka - ismerem be.
- Szóval, akkor nem bánnád, ha Freddie venné át a feladatot?
- kérdezi Graham a legegyszerűbb megoldásban reménykedve.
Persze hogy bánnám, de leginkább elvből.
- És akkor mi lesz az én feladatom? - kérdezem. Próbálom meggyőzni
magam arról, hogy ez egy szerencsés fordulat: az a nő elviselhetetlen lenne,
miután elkezdődne a munka az otthonán.
- Nos, most, hogy Raj elment, átvehetnéd a heathfieldi általános iskola
kibővítésének a megtervezését - javasolja
Graham. - Aztán szükségünk lesz a teljes kivitelezési
tervdokumentációra.
Elcsüggedek. Pontosan az ilyen munkák elől próbáltam elmenekülni.
Ebben egyáltalán nincs semmiféle tervezés, csak egy rakat fárasztó
szakrajz, amely mindent felvázol a tetőtől az ablakok részletein át a
csatornacsövekig és az utolsó beépítésre váró konnektorig meg
villanykapcsolóig. A kivitelezési terv öt alvállalkozónak megy ki, akik
kiszámolják a költségeket, és benyújtják az ajánlatukat, aztán még jobban
bele kell mennem a részletekbe a nyertessel. Ez két-három hónapra lefoglal,
talán még tovább is.
Apa visszajön a pajtába a szerszámokkal, amelyekre szükségünk lesz.
- Sheryl majdnem végzett a konyhában, úgyhogy segítek neked
felszerelni a füzéreket.
Megrázom felé a mobilomat, jelezve, hogy beszélek, ő pedig tátogva
bocsánatot kér.
- Gondolkozz rajta! - javasolja Graham. - Elég, ha hétfőn válaszolsz.
 - Rendben, köszi - felelem.
- Minden rendben? - kérdezi apa, amikor felsóhajtok, és elteszem a
telefonomat.
- Aha, igen. - Leugrom a pultról. - Biztos vagy benne, hogy van időd
segíteni?
- Teljes mértékben. Nagyon jó ötlet volt - mondja apa mosolyogva,
miközben feltesszük az első fényfüzért. - Látszik, hogy értesz a tervezéshez.
Kínosan érzem magam a dicséretétől. Bárki képes feltenni egy égősort
meg néhány zászlódíszt.
- Milyen a munka? - kérdezi.
Épp le akarom rázni azzal, hogy jó, általában ugyanis ezt válaszolom
neki, ha valami személyeset kérdez, de ezúttal leállítom magam. Már eltelt
a nyaralásom fele, és még semmi értelmesről nem beszélgettünk. Nem is
szoktunk. Tudtam, hogy sok dolga lesz a farmon, amikor kiválasztottam ezt
a dátumot, és akkor nem foglalkoztam vele, de egy hét múlva hazamegyek,
és ki tudja, mikor találkozunk újra. Tényleg arra lennék kárhoztatva, hogy
örökre felszínes kapcsolatom legyen az apámmal? Csakugyan ezt akarom?
Eszembe jut Bailey, aki nálam sokkal nyitottabb, nagyobb örömmel
fogadja apánk gondoskodását és figyelmét. Talán megpróbálhatnék egy
kicsit jobban hasonlítani rá ebben.
Hirtelen azt veszem észre, hogy megnyílok a munkámmal kapcsolatban,
elmesélem apának, mennyire hiányzik a régi helyem, és hogy mostanában
úgy érzem magam, mint aki csapdába esett, nem ösztönöznek a feladataim.
- Nem csodálom, hogy így érzel - feleli, miközben bever egy szöget. -
Sok mindenen mentél keresztül mostanában.
- Már előtte is ilyen volt - vallom be, és átadom neki a füzért, hogy
felakassza.
 - De ugye nem gondolkozol karrierváltáson? Úgy tűnik, mostanában elég
gyakori az ilyesmi.
- Hét év képzés után eszembe se jutna. - Arról nem is beszélve, hogy
valószínűleg hetvenéves koromig törlesztem majd a diákhitelemet. - Azt
nem akarnám sutba dobni.
- Emlékszem, hogy régen folyton rajzoltál - jegyzi meg apa
mosolyogva, és leadja a kalapácsot, majd lemászik a létráról. - Mindig
firkáltál valamit a vázlatfüzetedbe. Amíg más gyerekek pónilovakat
rajzoltak, te házakat. - Leér a földre, megfordul, és rám néz. - Emlékszel,
amikor a bloomingtoni szomszédok áthoztak egy zsák legót? Mindennap
órákon át ücsörögtél, házakat építettél, boltokat, de még egy háromszintes
hotelt is - folytatja álmélkodva. - Még csak nyolcéves voltál. Tudtam, hogy
felnőtt korodban valami kreatív munkád lesz.
Rámosolygok, és felkapok pár szöget a dobozból, aztán felmegyek a
létrán. Felváltva dolgozunk.
- Tudod, mit? Ha a főnököd nem érti, milyen mázlista, a képébe kellene
vágnod, és másik munka után kellene nézned.
Felnevetek, miközben megfogom a szöget, és rácsapok a kalapáccsal,
előbb finoman, aztán erőteljesebben.
- Jelenleg nem keresnek tömegével építészeket a jó irodákban.
Legalábbis nem ott, ahol én élek.
- És mi lenne, ha elköltöznél? Mit szólnál egy kis környezetváltozáshoz?
- Nekem most ez itt a környezetváltozás. El kellett jönnöm, mert folyton
összefutottam Scott-tal meg az új barátnőjével. De annak ellenére, hogy
ugyanabban a városban élünk, szeretem azt a helyet. Nem állok rá készen,
hogy összecuccoljak, és elköltözzek onnan. Túlságosan bántana, mintha én
lennék kénytelen elmenni, holott ő hagyott el engem.
 Apa együttérzően hümmög, miközben feladja nekem az égőket.
Ráakasztom a kábelt a szögre, úgy igazítom, hogy nagyjából olyan magasan
legyen, mint az a vége, amit már feltettünk.
- Azok a rajzok, amelyeknek az elkészítésére felkértek… Sokat kellene
kimenned a helyszínre? - kérdezi apa.
- Nem, egyáltalán nem. Már az összes felmérést elvégeztük, rengeteg
fotót készítettünk.
- Akkor bárhonnan elvégezheted a munkát, nem? - faggat tovább,
miközben lejövök a létráról.
Odafordulok hozzá, a hajamat a fülem mögé simítom.
- Elméletileg igen.
- Akkor megkérdezhetnéd a főnöködet, hogy nem maradhatnál-e itt
nyárra. Két hét nem elég ahhoz, hogy valóban elszakadjon az ember.
A mogyoróbarna szemébe nézek, ami pont olyan árnyalatú, mint az
enyém, és rájövök, hogy Graham valószínűleg beleegyezne a kérésembe. A
távolból is könnyen elkészíthetném a rajzokat, és akkor nem esne olyan
rosszul, hogy Lucinda Beale kirántotta alólam a megbízást.
De apa vajon komolyan gondolja? Tényleg szeretné, ha maradnék?
Nagyon csábít a lehetőség, hogy itt töltsem a nyarat Indianában, de aztán
eszembe jut a valóság.
- Nem akarok útban lenni - jegyzem meg esetlenül, és felkapom a létrát.
Nemcsak neki, de Sherylnek sem. Különösen Sherylnek nem.
- Nem lennél útban - tiltakozik apa, és ahogy a pajta szemközti sarkába
követ, idegesség árad belőle. - A lányom vagy. Talán ha egy kis időt távol
töltenél az otthonodtól, újra visszanyernéd a munkakedvedet. Kaphatnál
egy új rajztáblát, tervezgethetnél. De legalábbis szép környezetben
készíthetnéd el azokat a terveket. - Folytatja, miközben felmászok a létrára.
-
 Felvihetnénk egy íróasztalt az emeletre az egyik manzárdablak elé,
ahonnan szép kilátás nyílik a földekre.
Vajon újból láthatnám Anderst? Összeszidom magam a gondolatért.
Nincs szükségem rá, hogy egy másik férfi még több gondolatomat
lefoglalja.
Viszont lenne időm felújítani a lakókocsit. Ez a lehetőség örömmel tölt
el. Elfelejtettem bezárni vasárnap, amikor visszajöttem a Fredrickson-
farmról, de hiába szellőzött hosszan, másnap reggel is bűzlött. Mit nem
adnék, ha kitéphetném belőle azt a sok rohadó vackot, és újjáépíthetném…
Anya meglenne nélkülem. Új barátja van, Keith, és úgy tűnik, jól
megvannak. Biztosan ő is arra biztatna, hosszabbítsam meg a vakációmat.
- Szerintem beszélned kellene Sheryllel, mielőtt ígéretet tennél -
mondom, és lejövök a létráról.
Apa jókedve elillan, én pedig bűntudatot érzek, amiért nem voltam egy
kicsit lelkesebb vagy spontánabb, és amiért nem hasonlítok jobban Bailey-
re.
De nem akarom beleélni magam semmibe, amíg nem vehetem biztosra,
hogy Sheryl száz százalékig támogatja az ötletet, márpedig nagy eséllyel
nem fogja. Egyszer, amikor fiatalabb voltam, egy egész hónapig maradtam
náluk, és már két hét után elviselhetetlenné vált a feszültség a házban, így
azóta rövidebbre fogtam a látogatásaimat.
- Tiéd a megtiszteltetés - mutatok a konnektorra.
- Dehogyis! A tiéd - feleli apa.
Odamegyek a falhoz, egy pillanatra megállok, a kezemet a kapcsolón
tartom.
- És mi van, ha nem kapcsolódik fel? - kérdezem mosolyogva.
- Ne fokozd a feszültséget!
 Felkattintom a kapcsolót, és a pajtát meleg fénnyel önti el a fejünk fölött
cikázó kétszáz villanykörte. Gyönyörű.
Apára pillantok, látom, hogy álmélkodva bámul fel, a szemében
tükröződnek a fények, engem pedig hirtelen elfog a vágy, hogy odamenjek
hozzá, és átöleljem.
Vajon tényleg örülne neki, ha itt maradnék nyárra?
- Sherylnek nagyon fog tetszeni - jegyzi meg. - Máris idehívom.
Ott maradok, ő pedig kirohan a pajtából.
 10. fejezet

A nyitónap mindnyájunkat meglep. Sokkal többen jöttek el a városból, mint

hittük, így az egész esemény olyan, mint egy pompás kerti parti: a pajtában
szól a zene, és mindenfelé gyerekek rohangálnak.
Bailey meg Casey is csatlakozott hozzánk, ahogy Casey szülei meg az
öccse is. Mind pont olyan szívélyesek, mint Casey. Peggy és Patrik is
beugrik, de Jonasnak nyomát sem látom. Hallom, amint Peggy megemlíti
valakinek, hogy Anders ma Torontóban van a versenyen, de az idősebbik
fia hollétéről nem számol be. Amikor beszélünk, megkérdezi, hogy
sétálgattam-e azóta a földjükön. Azt felelem, hogy nem mertem, mert attól
féltem, hogy valamelyik fia leharapja a fejemet. Felnevet, aztán biztosít,
hogy kedvemre bóklászhatok. Megígérem, hogy élni fogok a lehetőséggel.

Később, amikor a nap már nem ontja a meleget, és elviselhetőbb a

hőmérséklet, pontosan így teszek. Végigsétálok a földúton, és a
Fredrickson-farmház mellett elhaladva lesütöm a szemem, hátha áll valaki
az ablakban. Nem akarok betolakodni a magánszférájukba, de amikor a
pajtához érek, már nem fogom vissza magam, és szétnézek.
Az épület mögött két hatalmas acélfészer áll. Az elsőnek nyitva van az
ajtaja, és rálátást enged a bejáratnál parkoló hatalmas zöld traktorra. Jobbra
két, jókora ezüstszínű gabonatároló nyúlik az ég felé a kúp alakú tetejével,
amiről a Bádogember jut eszembe az Óz, a csodák csodájából, épp csak az
arcát nem rajzolták fel rá.
 Valamivel távolabb egy roncstelepen akad meg a tekintetem, de a
figyelmemet a domb aljában ezüstösen kígyózó víz és egy fasor vonja
magára. A földutat itt már elnyeli a fű, de én megyek tovább, alig várom,
hogy alaposabban szemügyre vegyem.
Hamarosan rájövök, hogy amit hatalmas folyamnak hittem, valójában
egy folyócska, és párhuzamosan fut a domb tetején haladó a főúttal. A víz
akadálytalanul áramlik.
A partja sziklás, én pedig felmászom az egyik kőre, próbálom
közelebbről megnézni a vizet. Vajon elég mély ahhoz, hogy lehessen benne
úszni? Elmosolyodom, amikor észreveszek egy vastag ágról lelógó régi,
foszlott végű kötelet. Lefogadom, hogy Anders meg Jonas azon hintázott
gyerekkorában.
Vonz a gondolat, hogy megmártózzam majd itt, amikor perzsel a nap. A
legszívesebben most rögtön lerúgnám a cipőmet, és belegázolnék. Éppen
ezt a lehetőséget latolgatom, amikor megreccsen mögöttem egy gally.
Riadtan hátrapillantok a vállam felett, és látom, hogy egy megtermett fickó
áll az árnyékban.
A szívem a torkomba ugrik, amikor a férfi azt mondja: - Meg ne csússz!
Ám annyira halálra rémülök, hogy pontosan ez történik.
A sikolyom áthasít a fák fölött, miközben a kőről a folyóba csúszom.
Jonas rajtam nevet.
- Jaj, de hideg! - Levegő után kapok, és a part felé igyekszem. A víz
ugyan csak derékig ér, de amikor beleestem, felcsapott, így a felsőm is
teljesen elázott.
- Jól vagy? - kérdezi tágra nyílt szemmel, és bámulja, ahogy kimászom a
sziklákon a vízből.
- Megijesztettél! - ripakodok rá.
 Biztosan úgy nézek ki, mint egy vízbe fulladt patkány: a barna hajam
nedves tincsekben lóg az államnál.
- Sajnálom. - Bűnbánó arccal felém nyújtja a kezét, de látom rajta, hogy
alig bírja visszatartani a nevetését. - Gondoltam, rosszabb, ha semmit nem
mondok, amíg meg nem látsz, mert akkor tuti halálra fogsz rémülni.
- Igazából nem hiszem, hogy ezt a helyzetet lehetett volna jól kezelni -
morgom, és megfogom a kezét.
Erőfeszítés nélkül kiemel a vízből, mintha nem is lenne súlyom. Fel-le
ugrálok egy kövön, próbálom felmelegíteni magam, az egykor fehér
sportcipőm minden mozdulatnál cuppog.
Jonas lepillant rá, és elneveti magát.
- Örülök, hogy jól szórakozol - jegyzem meg fenyegetőn.
Csak ugratom, mivel a helyzet nyilvánvalóan nagyon vicces, de ahelyett,
hogy még jobban hahotázni kezdene, a kommentárom láthatóan
kijózanítólag hat rá.
Egy telefon csengőhangja töri meg a kínos pillanatot. Jonas felsóhajt,
beletúr a farzsebébe, és előbányássza a mobiját. A képernyő kivilágosodik,
megjelenik rajta Anders arca, bohókásan grimaszol a képen. Fiatalabbnak
tűnik a fotón, talán a húszas évei közepén járhat.
- Nem veszed fel? - kérdezem.
Megrázza a fejét, és visszadugja a mobilt a zsebébe.
- Mit csináltál idelent? - érdeklődik.
- Sétáltam. Anyukád megengedte, emlékszel? Tőled is engedélyt kért
odalent, az óvóhelyen. Remélem, nem bánod.
- Nekem mindegy - feleli könnyedén, miközben a telefonja újra
megszólal. Felsóhajt, és ezúttal felveszi, de amikor beleszól, mintha azt
mondaná: - Jelló!
 - Már vagy ezerszer hívtalak, tesó! - üti meg a fülemet Anders korholó
hangja.
- Mi a helyzet?
- Hol voltál?
- Azt hittem, ma versenyen vagy.
- Ott is vagyok. Miért nem vetted fel?
- Elmentem otthonról.
- Hová?
- Sétálni. Összefutottam Wrennel. - Jonas rám pillant, felvonja az egyik
szemöldökét.
- Wrennel? - ismétli kis idő múlva Anders.
- Aha. Pont itt van mellettem.
- Hadd beszéljek vele!
Összerándulok, ahogy Jonas felém nyújtja a telefont.
- Veled akar beszélni - biztat.
Óvatosan a fülemhez emelem a készüléket.
- Halló?
- Mit csinálsz a bátyámmal? - kérdezi Anders követelőző hangon.
Most dühös? De miért?
- Semmit. Összefutottunk a folyónál - felelem védekezve.
Jonas kisétál a fák alól, de én nem mozdulok, reszketek a vizes ruhámban
a köves parton.
- Mit keresett ott?
- Nem tudom.
- Van nála valami? Jól van?
Most jövök rá, hogy nem dühös, hanem aggódik.
- Szerintem jól. - Figyelem, ahogy Jonas megáll a szántóföld szélén. A
föld sáros, alig bújt ki belőle a zöld hajtás.
 - Mi a telefonszámod? - Anders a kérdésével újra magára vonja a
figyelmemet. - Beszélhetnénk később, ha egyedül vagy?
- Ööö… Aha, azt hiszem. - Megadom neki az elérhetőségemet. A szívem
egyre gyorsabban ver.
- Most rögtön megcsörgetlek, hogy meglegyen neked is az én számom.
Ha ráérsz, hívj vissza!
Leteszi a telefont, aztán pár másodperccel később érzem, hogy rezeg a
zsebemben a szerencsére vízálló mobil. Szinte azonnal abba is marad a
hívás.
Cuppogó léptekkel odamegyek Jonashoz.
- Jól vagy? - pillantok fel rá. Őrületesen magas.
Bólint, a szántóföldet bámulja. Kopott sárga pólót visel, ami elszakadt a
vállánál, a koszos farmernadrágja pedig úgy néz ki, mint ami már hónapok
óta nem látott mosógépet. A barna haja csimbókokban áll, mint amit már
hosszú ideje nem mostak meg. Most határozottan jobban hasonlít egy
barlanglakóra, mint egy modellre.
- Az öcséd aggódik érted - jegyzem meg, miközben visszaadom neki a
telefonját.
- Jobban örülnék, ha nem tenné.
Olyan mély hangja van! Jó pár regiszterrel mélyebb, mint az öccséé, a
középnyugati kiejtése pedig erősebb.
- Nincs rá oka?
Jonas nem felel, zsebre vágja a mobilt. Nem valami megnyugtató válasz.
Felsóhajtok, aztán az öltözékemre pillantok.
- Azt hiszem, jobb, ha hazamegyek.
- Kéred a pólómat?
- Nem, kösz, jó lesz így.
 Értékelem az ajánlatot, de a fák árnyékától messze meleg van. Egyébként
is baromi fura lenne, ha levenné a felsőjét, és félmeztelenül sétálna haza.
- Hazaviszlek, ha elértünk a farmra - mondja.
- Az jó lenne. De remélem, nem motoron!
Felhorkant.
- Már el is felejtettem, hogy az öcsém felültetett a motorjára.
- Választhattam a motorozás meg a tornádó között.
Ahogy felvillan előttem az emlék, a gyomrom reszketni kezd a
nyugtalanságtól. Anders azt akarja, hogy felhívjam. Azt hittem, többé nem
látom, és nem hallok felőle.
- Okozott a vihar valami kárt a farmban? - kérdezem, amikor elindulunk.
- Semmi komolyat, legalábbis az épületekben nem, de úgy tűnik, egy
kukoricatáblát elveszítettünk. - A nyikorgó cipőm felé int a fejével. - Le
kellene venned. Vízhólyagos lesz a lábad.
Igaza van. Megvárja, amíg imbolyogva lerángatom magamról a vizes
csukámat és zoknimat, egyiket a másik után.
- Melyik táblát? - kérdezem, amikor újra elindulunk.
- Ami az út mellett húzódik a mi farmunk meg a tiétek határában.
- Honnan tudod, hogy valami baja esett? - Amikor korábban arra jöttem,
nem láttam kitört szárakat a földön.
- A jégeső elverte a címert.
- Mi az a címer? Bocs, semmit sem tudok a gazdálkodásról, de érdekel.
- A szár tetejéről növő virág. - Egy távoli kukoricatáblára mutat. - A
virágpor a kukoricacsőbe hullik, és beporozza a kukoricahajat. Címer nélkül
nem lesz a csövön mag. Szerencsére csak kis területet sújtott jégeső, így a
többi táblát nem érte kár.
- És akkor mihez kezdesz? Kiszeded, és valami mást ültetsz a helyére?
Megrázza a fejét.
 - Ahhoz már túl késő. Úgy hagyjuk, és a többivel együtt learatjuk.
- Csinálhatnál kukoricalabirintust! - kiáltok fel.
A szemöldökét komoran összehúzza, a szeme mélykék.
- Hogy mit?
- Kukoricalabirintust! - ismétlem vigyorogva, miközben a cipőt a
kezemben lengetem, hátha így egy kicsit megszárad.
Élvezem a föld érintését a talpam alatt. Nagyon régóta gyalogoltam
utoljára cipő és zokni nélkül.
- Ó! - Rájön, mire utaltam. - Úgy érted, útvesztőt!
- Pontosan.
- Persze, csak épp nem hiszem, hogy apámat rá tudnám beszélni.
A hangja olyan száraz, mint a homok Phoenixben, de engem nem tud
eltántorítani.
- Csak gondolj bele! Az emberek eljönnének Wetherillbe, hogy szedjenek
nálunk sütőtököt, utána pedig meglátogatnák a ti kukoricalabirintusotokat.
Vagy útvesztőtöket, nevezd, ahogy akarod!
Fújtat egyet.
- Előremegyek, és hozom a Gatort - mondja egy pillanattal később.
Azt hiszem, nem igazán jött be neki az ötletem.

Miután lezuhanyozom, és belebújok a bolyhos fehér köpenybe,

visszatérek a hálószobámba a telefonommal, és leülök az ágy szélére.
Nagyon ideges vagyok, nem bírok nyugton maradni.
Anders a második csengésre felveszi.
- Szia, Wren!
A halk, mély hangja hallatán az idegeim megnyugszanak.
- Szia!
- Otthon vagy?
- Igen.
 - Jonas hazakísért?
- Elhozott a Gatorrel. Miért?
- Csak kíváncsi voltam. - A hangja lágyabb, mint korábban volt, és
hirtelen kristálytisztán megjelenik előttem az arca, ahogy beletúr a hajába,
és utánam bámul, miközben kilépek a szülei kapuján. - Kösz, hogy
visszahívtál. Aggódtam.
A szabad karommal átfogom a derekamat.
- Úgy tűnt, jól van.
- Mit keresett a folyónál? - gondolkodik Anders hangosan. - Volt nála
valami?
- Semmit nem láttam. - Ezt már kérdezte. - Mire gondolsz?
- Nem tudom. Egy kötélre…
A mellkasomban éledő könnyed, reszketeg érzést letarolja egy jégtömb.
- Ezt komolyan mondod? - kérdezem.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.
- Nem, úgy értem, komolyan azt hiszed, hogy képes lenne ilyesmit tenni?
Feldereng előttem az ághoz rögzített kötél képe, majd a helyében egy
hurok jelenik meg, és hirtelen rémület fog el.
- Remélem, nem, de az ember sosem tudhatja, mi zajlik pontosan valaki
más fejében.
- Az imént tényleg úgy tűnt, hogy jól van - próbálom megnyugtatni
Anderst éppúgy, mint magamat. - A farmról beszélgettünk.
- Idegenek előtt elég jól megjátssza magát.
- Depressziós?
- Kétségtelenül.
- Tudod, miért?
- Sok oka van. Elszigetelve, csapdába esve, túlterhelve érzi magát,
kicsúszott az irányítás a kezéből… Ha az a tornádó letarolta volna a
farmot… Bele sem akarok gondolni, milyen következményekkel járt volna
az ilyesmi. Már a letört ágak és a széthordott törmelék is rengeteg
pluszmunkát jelentett. Ha nem takarítják el a mezőről, kárt tehetnek a
gépekben aratás közben.
- Azt mondta, a jég elvert egy kukoricatáblát, a folyó pedig kiöntött a
múlt hónapban, és tönkretette a szójabab egy részét. - Ez utóbbi részletet a
kocsiban mesélte el hazafelé jövet.
- Hát igen. Képzelheted, milyen lélekölő volt számára, hogy éjjel-nappal
dolgozott, learatta az őszi vetést, felszántotta és trágyázta a földeket,
lemosta a kombájnt meg a kalászvágót, aztán mindent elpakolt, arra
gondolva, hogy végzett a munka nehezével a nyárra, majd kezdhette elölről,
és újra kellett vetnie negyven holdat. Rengeteg munka, és akkor az anyagi
veszteségről még nem is beszéltem.
A hangja elárulja, mennyire sajnálja a bátyját.
- Nem csoda, ha túlterhelve érzi magát - motyogom.
Bizonyára Anders is túlterhelt, és reménytelennek látja a helyzetet, neki
is kicsúszott a kezéből az irányítás, különösen, ha még szabadságot sem tud
kivenni, hogy hazajöjjön, és segítsen a családjának.
- Igen, tényleg nem csoda, hogy ilyen gyakori a depresszió a farmerek
között. De a többség túl makacs ahhoz, hogy segítséget kérjen, a bátyámat
is beleértve.
- Mindig is farmer akart lenni? - Hátracsúszom az ágyon, a párnáknak
vetem a hátamat.
- Gyerekkorunkban mindig ezzel akart foglalkozni,
mindenfélét csinált a farmon. Akkor is visszaállt dolgozni pár nap után,
amikor elveszítette az egyik ujjpercét.
- Mit csinált? - kérdezem rémülten.
- Lehasította a földfúróval.
 - Az meg mi?
- Egy spirál alakú eszköz, amellyel lyukat fúrnak a földbe. Éppen kerítést
szúrtunk le.
- Ti ketten?
- Segítettem neki.
- Hány éves voltál?
- Én tíz, ő meg tizenkettő.
- Tíz és tizenkettő?
- Aha. Elkapta az ingujját. Szerencsére ott voltam, és leállítottam azt a
vackot, különben valószínűleg elveszítette volna az egész kezét.
- Hol voltak a szüleitek? - A hangom minden kérdéssel egyre
döbbentebb.
- Nem tudták, mit csinálunk - feleli könnyedén. - Jonas a fejébe vette,
hogy kacsákat akar tartani, ezért úgy döntöttünk, hogy előbb elkészítjük az
ólat, és csak utána kérdezzük meg a szüleinket.
Hirtelen elmosolyodom, a szívemet majd szétfeszíti a két fiú képe, ahogy
nekiállnak megvalósítani a céljukat.
- Remélem, ezek után megengedték, hogy kacsát tartsatok.
- Nem. Azt mondták, legyen inkább kutyánk.
- Ó!
Kedvelem ezt a fickót, kár lenne tagadni. Jonast is kedvelem, de van
valami Andersben, ami teljesen más szinten vonz. Ő
sokkal inkább az esetem: kissé kifinomultabb, és nem olyan durván
férfias, mint a bátyja. Valahányszor beszélünk, egy kicsit mindig
éberebbnek érzem magam, egy kicsit jobban visszatérek az életbe.
Nem is baj, hogy nem találkozunk többet az ittlétem alatt. A szívem nem
bírna ki még egy fellángolást, egy viszonzatlan rajongás - vagy akár egy
nyári kaland - pedig egyáltalán nem tenne jót nekem.
 A vonal másik végén csend támadt. Hallom, hogy Anders hosszan, lassan
beszívja a levegőt.
Eszembe jut valami, amit, úgy érzem, meg kellene említenem.
- Anders - szólalok meg óvatosan. - A folyónál egy darab kötél lóg le egy
ágról.
- Az egy hinta. Gyerekkorunkban játszottunk rajta.
- Akarod, hogy… Nem is tudom… Akarod, hogy felmásszak érte, és
levágjam?
- És mégis hogy akarod levágni? - A hangja vidámnak tűnik. -
Végigugrálsz az ágon, mint egy kismadár?
Sértetten fújtatok.
- Csak vicceltem. Sajnálom. Ha úgy akarna végezni magával, nem
érdekelné az a régi kötél, újat használna.
A gyomrom elszorul a fejembe férkőző képtől.
- Basszus! - mormolja Anders. A viccelődésnek vége.
- Apa régen kismadárnak hívott. - Lecsapok az első témaváltási
lehetőségre, ami eszembe jut.
- Micsoda? - Anders figyelmét még mindig lekötik a sötét gondolatai.
- Azzal vicceltél, hogy végigugrálhatnék az ágon, mint egy kismadár.
Amikor kicsi voltam, apám kismadárnak nevezett.
- És már nem?
- Amióta anyával elváltak, nem.
- Mikor váltak el?
- Öt- vagy hatéves voltam. Akkor hagyott el minket, amikor Sheryl
teherbe esett a féltestvéremmel.
- Ő volt ott veled a bárban aznap este?
- Igen.
- Felismertem a fickót, akivel ültetek.
 Azt hittem, alig nézett ránk.
- Bailey férje volt, Casey.
- Mintha egy iskolába jártunk volna.
- Így van - helyeselek.
- És ezt te honnan tudod?
Ebbe belegyalogoltam.
- Megemlített téged és Jonast. - Próbálom megmagyarázni, miért tudok
róla ilyeneket, de közben igyekszem, nehogy úgy tűnjön, mintha
érdeklődtem volna utána. - Azt mondta, a családod farmja az apáméval
szomszédos.
- Aha. Szóval innen tudtad, kik vagyunk.
Kopogást hallok a háttérben, aztán elfojtott kiáltást.
- Várj egy kicsit! Jövök! - kiált vissza Anders, miközben letakarja a
mikrofont.
- Menned kell?
Nem akarom, hogy véget érjen a beszélgetés.
- Aha, azt mondtam a fiúknak, hogy megiszom velük egy sört.
- A csapattársaid? Ünnepeltek vagy sajnálkoztok?
- Ünnepelünk - feleli. - Nyertünk.
- Gratulálok!
- Kösz. És kösz… hogy visszahívtál. Nagyra értékelem.
- Nincs mit.
- Mikor mész haza?
- Csütörtökön.
Többször nem jött fel, hogy itt maradhatnék. Vagy apa nem említette a
feleségének, vagy Sheryl utasította el a gondolatot.
- Nos, akkor utazz jól! - feleli. - Talán, ha legközelebb itt jársz, megint
találkozunk.
 - Talán.
Ám Anders sűrű beosztásából és abból kiindulva, milyen ritkán tudok
idejönni, valószínűleg soha többé nem látjuk egymást.
 11. fejezet

Amint leteszem a telefont, kivágódik az ajtó.

- Nem szoktál kopogni? - ripakodom Bailey-re.
Hülye kérdés. Bailey sosem kopog.
- Mit csinálsz itt? - kérdezem.
- Casey az öccsével lóg. Unatkoztam. Kivel beszéltél? - Az arcán pimasz
mosoly jelenik meg.
Dühösen bámulok rá.
- Hallgatóztál az ajtómban?
- Csak egy kicsit. Nem akartalak megzavarni. Gondoltam, biztos Scott
hívott.
Végre felhozta!
- Nem valószínű, hogy ő felhívna - motyogom, és szorosabbra húzom a
köpenyt a mellkasomon.
- Szóval akkor ki volt az?
- Ne legyél már ilyen kotnyeles! - korholom, miközben lecsusszanok az
ágyról. Valószínűleg fel kellene öltöznöm.
- Wren! - csattan fel, és meglöki a vállamat, amitől a matracra huppanok.
- Miért vagy ilyen karót nyelt?
- Micsoda? - kérdezem egyszerre bosszúsan meg nevetve, és újra felülök.
Ez az a Bailey, akit tinikoromból ismerek.
Megint visszalök.
- Hagyd abba!
- Csak áruld el!
 - Nem. Szállj le rólam!
- Istenem, de idegesítő vagy! - fakad ki, és leveti magát mellém az ágyra.
- Én vagyok az idegesítő? - kérdezem hitetlenkedve, és újra felülök. Úgy
érzem, mintha visszarepültünk volna az időben.
- Igen, tudom, hogy mindig hülye kis majomnak tartottál.
A mennyezetre szegezi a tekintetét, én pedig felállok, és odamegyek a
fiókos szekrényhez. Nem tagadom, mert igaz. Vagy legalábbis régen
egyértelműen annak tartottam.
Kiveszek pár tiszta ruhát, hogy a fürdőszobában átöltözzek, de amikor
megfordulok, Bailey megsebzettnek tűnik. Észreveszi a fotóalbumot az
éjjeliszekrényemen, és felkapja a fejét.
- Erre emlékszem! - kiált fel, miközben az ölébe húzza, és kinyitja. -
Régen folyton ezt nézegettem.
- Tényleg? - kérdezem meglepetten, és megállok az ajtóban.
- Aha. Imádtam ezeket a képeket rólad.
- Komolyan?
- Igen - erősködik, majd lapoz. - Anya mindig olyan fura arcot vágott,
amikor meglátta nálam. Összehúzta a száját és a szemét. - Elvigyorodik, és
folytatja az album nézegetését. - Eldugtam az ágyam alá, de aztán
megtalálta, és eltette valahová.
- Apa azt mondta, egy dobozban találta meg.
- Ez elég valószínűnek hangzik. Anya olyan féltékeny volt!
Felhúzom magam.
- Hogy lehetett ő féltékeny? Apa minket hagyott el őmiatta. - És miattad,
teszem hozzá gondolatban.
Bailey vállat von.
- A féltékenység nem mindig racionális. Biztos vagyok benne, hogy
közben óriási bűntudata is volt, de nem tudta, hogyan vezesse le.
 - Nem hiszem el, hogy eldugta… - morgok. Rádobom a ruháimat az
ágyra, aztán kitépem az albumot Bailey kezéből. - Nem is tudom, láttam-e
már egyáltalán ezeket a képeket.
- Az elég gáz - ráncolja a homlokát Bailey. - Jól emlékszel a szüleid
válására?
- Aha, elég jól.
- Milyen volt?
- Pokoli.
A hatalmas, barna szemével komolyan bámul rám.
- Neheztelsz ránk miatta?
Ez a legközvetlenebb, legszemélyesebb kérdés, amit valaha feltett nekem.
Nem tudom, miért éppen most kérdez rá. Valahol mintha teljesen váratlanul
érne, közben viszont nem is értem, hogyan tudtuk egészen mostanáig
halogatni ezt a témát.
Most ezt tényleg megbeszéljük? Még mindig engem bámul, a tekintete
nyílt és rezzenéstelen.
- Igen - felelem.
Leereszti a vállát. A körmeit tanulmányozza, ide-oda forgatja őket.
Rövidre vágták, lágy ívűre reszelték, és korallszínűre festették őket. A
színük szép kontrasztban áll a lebarnult bőrével.
- Gondoltam.
- Persze én is tudom, hogy ennek semmi értelme. - Félrelököm a
ruháimat, leülök az ágyra, felhúzom a térdemet, és szembefordulok vele. -
De nem a te hibád, nem igaz?
Felsóhajt.
- El sem tudom képzelni, milyen lehetett neked felülni egy gépre teljesen
egyedül, és elrepülni ilyen messzire, csak hogy láthasd az apádat. Mindig
úgy gondoltam rád, mint az én bátor szupernővéremre. Annyira szerettem
volna hasonlítani rád! De te rám sem bírtál nézni.
- Ez nem igaz - felelem a homlokomat ráncolva. A kitárulkozásával
viaskodom. Az őszintesége dominóhatást kelt, és azon kapom magam, hogy
viszonzásul én is szeretnék megnyílni. - Az idő nagy részében cuki voltál.
Én csak… Nos, féltékeny voltam rád. Neked ott volt apa, nekem viszont
alig jutott valami belőle. Kívülállónak éreztem magam. Ahogy most is.
Hátrahőköl.
- Az nem lehet!
- De igen. - A hangom erőtlennek hangzik. - Még az olyanok miatt is
háttérbe szorítva érzem magam, mint amikor a múlt héten elfoglaltad az apa
melletti helyet a vacsoránál.
El sem hiszem, hogy ezt bevallom neki, és amint elkerekedik a szeme,
megbánom.
- De te döntöttél úgy, hogy az asztal végébe ülsz, Wren. Én magamnak
terítettem oda.
- Tényleg?
- Igen.
Ez most meglep.
Visszagondolok, próbálom kitalálni, miért alakult úgy, hogy az asztal
végébe kerültem ahelyett, hogy apa mellé ültem volna, mint az azt
megelőző napokon. Teljesen biztosra vettem, hogy az elkülönített terítéket
nekem szánták.
Vajon ez az egész az én hibám? Annyira megszoktam már, hogy folyton
alacsonyabb rendűnek érzem itt magam, hogy önbeteljesítő jóslattá vált?
- Apa imádja, amikor meglátogatsz minket - folytatja Bailey. - Én is
imádom, és anya is.
 - Na jó, ő biztosan nem - szakítom félbe önkéntelenül. - Anyukád
elfogadja az ittlétemet, de elég nagy túlzás azt állítani, hogy szereti, pláne,
hogy imádja.
- Jaj, istenem, mekkora tévedésben élsz! - kiált fel Bailey. - Fogalmad
sincs arról, mennyit aggódott amiatt, mit fogsz gondolni róla.
Kétségbeesetten vágyott rá, hogy megkedveld. Látnod kellett volna, milyen
mániákusan takarította a házat, minden felületet leporolt, még friss virágot
is tett a szobádba. Én bezzeg sosem kaptam friss virágot!
Erre mindketten a rózsákkal teli kis vázára pillantunk, ami a fiókos
szekrényemen áll. Természetesnek vettem, hogy ott van, fel sem tűnt a
jelenléte. Most viszont ráébredek, hogy Sheryl tette oda. Kiment a kertbe,
kiválasztott öt tökéletes rózsabimbót, levágta, aztán vázába tette őket,
mindezt az én kedvemért.
- De mindig látogatónak érzem magam - mondom zavarodottan, még
mindig nem bírom felfogni, amit Bailey mond.
- Mert az is vagy - feleli. - Soha, egyetlenegyszer sem maradsz sokáig.
Bármit megadnék azért, hogy több időt tölts velünk!
- Bár tovább maradhatnék! Szívesen eltöltenék itt még pár hetet, de
tudod, ott a munkám… - Apa javaslatát nem hozom fel.
- De hát nem is szereted a munkádat!
A Dirkben beszéltünk róla.
- Ez igaz, de nem mondhatok fel. Fizetnem kell az albérletet. És nem
költözhetek ki, amíg le nem jár a szerződésünk. Igazából nem is akarok
kiköltözni, de egyelőre a gondolatát sem bírom elviselni, hogy lakótársat
keressek.
- Rohadt Scott! - morogja.
- Na igen. Rohadt Scott! - helyeselek.
- Sajnálom, hogy olyan szemét volt veled - motyogja Bailey.
 Rámosolygok, pedig könnyek tolulnak a szemembe.
- Egy ideig még legalább besegít a bérleti díjba.
- Még szép! Ez a legkevesebb, amit tehet.
Bólintok.
- Valószínűleg még mindig bűntudata van.
- Elmondod, mi történt? - kérdezi komolyan.
- Tényleg tudni akarod?
- Igen. Rá akartam kérdezni az első este, amikor szórakozni mentünk, de
nem akartalak felzaklatni.
- Nem baj, egyébként sem akartam róla beszélni.
Együttérzőn meghallgat, miközben beszámolok neki arról a napról a
parkban meg az azt követő beszélgetésről Scott-tal.
- Azt mondta, néha úgy érezte, hogy lenézem őt. - Elfintorodom, mert
kínosan érint ez a részlet.
- És tényleg?
- Nem. Nyilván nem. De az az érzésem, hogy Nadine felnéz rá, és talán
pontosan erre volt szüksége. Én sosem csüngtem úgy minden szaván, és
nem kértem ki mindenben a véleményét. Talán nem is néztem rá soha teljes
csodálattal. Egyenlők voltunk. Azt hittem, az jó.
- De vajon tényleg egyenlők voltatok? - kérdezi ravaszul, összehúzott
szemmel Bailey.
- A fizetésünket tekintve egy szinten voltunk. - Az építészeket nem
fizetik meg eléggé annak ellenére, hogy hét évig tart a képzettség
megszerzése. - De fenyegetve érezte magát attól, hogy építész vagyok. - Az
én hivatásom elég riasztó tud lenni. - Nem is tudom. Talán egy kicsit
tényleg harapós lettem, ha úgy éreztem, hogy nem érti meg, mekkora
nyomás alatt kell teljesítenem. És talán egy kicsit lekezelően bántam vele,
amikor megvádoltam azzal, hogy nem ért meg.
 - Dehogy! Nyilván csak egy önbizalom-hiányos tökfej! - feleli Bailey
kedvesen.
Akaratlanul is felnevetek.
- Mindegy, eleget beszéltünk Scottról - jelentem ki hirtelen.
- Jó, akkor beszéljünk valami másról! - egyezik bele. - Kivel telefonáltál?
Felkapok egy párnát, és rácsapok vele.
Félreüti, nem sikerült eltántorítanom.
- Jaj, ugyan már, hadd éljek egy kicsit a te életeden keresztül!
- könyörög. - Már négy éve együtt vagyunk Casey-vel. Unatkozom!
- Nem is igaz!
- De igen.
Oldalra fordulok, a könyökömre támaszkodom, és a tenyerembe hajtom a
fejem.
- Nem mennek jól a dolgok köztetek?
- De igen - feleli a körmét rágva.
- Ne csináld! Tönkreteszed a manikűrödet - feddem meg.
Engedelmeskedik, kihúzza a szájából az ujját, aztán ledől mellém úgy,
hogy egymással szemben legyünk.
Mintha egy aprócska üveg szénsavas üdítőt nyitottak volna ki a
mellkasomban. Olyan jó érzés mélyebb témákról beszélgetni! Ahogy
apámmal, úgy a húgommal is mindig csak felszínes kapcsolatom volt, de
rájövök, hogy szeretnék ezen változtatni.
- Wren! Bailey! - kiabál fel a lépcsőn Sheryl.
- Igen? - kiáltunk vissza egyszerre. A fejünk úgy fordul az ajtó felé, mint
két összhangban lévő szurikátáé.
- Kértek egy italt? - kérdezi Sheryl.
Bailey-vel egymásra pillantunk, és elvigyorodunk.
- Igen! - feleljük egyszerre, és kuncogva lekászálódunk az ágyról.
 - Ennek a beszélgetésnek még nincs vége - figyelmeztetem Bailey-t,
miközben összeszedem a ruhámat, mert tényleg fel kellene öltöznöm.
Bólint.
- Ahogy akarod, tesó. Ahogy akarod.
 12. fejezet

Hétfő reggel, mielőtt felkelnék az ágyból, felhívom a főnökömet, és közlöm

vele, hogy boldogan átengedem Freddie kollégámnak a Beale-házat.
Helyette elvállalom az általános iskola pályázati rajzainak az elkészítését.
Graham nagyon örül neki. Minden óvatosság nélkül megkérdezem,
megengedné-e, hogy a távolból végezzem a munkát.
- Szerintem semmi akadálya - feleli. - Miért, azon gondolkodsz, hogy
tovább maradsz?
- Még nem vagyok benne biztos, de nagyon szeretném nyitva hagyni ezt
a lehetőséget.
- Remek ötlet. E-mailben elküldök mindent, amire szükséged lehet.
- Nagyon köszönöm.
- Örülök, hogy ilyen jól megbeszéltük a dolgokat.
A reggeli alatt nem hozom fel a megállapodást a főnökömmel, de miután
szombat éjjel olyan jót beszélgettünk Bailey-vel, a rákövetkező este pedig
mindnyájan kellemesen eltársalogtunk, szívesebben kérdezném meg
Sherylt, hogy nem bánná-e, ha tovább maradnék. Úgy döntök, hogy este
felhozom, ha apa addig nem említi meg.
Délután éppen Bambiban vagyok, amikor Sheryl megkeres.
- Lemaradtam egy vásárlóról? - kérdezem.
Apával és Sheryllel felváltva szolgáljuk ki az embereket. Nem várják el,
hogy besegítsek, de nagyon élvezem az eladósdit. Halljuk, amikor kocsi
közeledik az úton, de ha mégsem, a vásárló becsönget, és annak a hangja az
egész házat bejárja, úgyhogy senkinek nem kell üres órákat töltenie egyedül
a pajtában.
- Nem, dehogy! - rázza a fejét Sheryl.
Kék farmer kertésznadrágot és piros pólót visel. Ezt az összeállítást idén
nyáron láttam rajta először, de a megérkezésem óta minden másnap ezt
veszi fel. A szövetet belepte a liszt, az ősz bubifrizurájába pedig
vajdarabkák ragadtak. Korábban tortát sütött.
- Kíváncsi voltam, mivel foglalkozol. - A kezét csípőre teszi, és végignéz
a lakókocsitól elrángatott ócskaságok kupacán.
- Elnézést a káoszért! Még dolgozom rajta. Ki akarom vinni ezek egy
részét a pajta végébe, ahol nem látni, de túl nehezek.
- Segíthetek, ha gondolod.
- Tényleg?
- Persze. Apádat is idehívhatjuk. Talán Jonas áthozhatná a traktorát
azokhoz a nagyobbakhoz. - A rozsdás mezőgazdasági gépek felé biccent a
fejével. - Ő még hasznát is vehetné valamelyiknek.
A róla hallottak ismeretében most nem szívesen terhelném ezzel.
- Biztosan nagyon szereted az Airstreameket, ha hajlandó vagy ennyi
energiát beleölni - mereng Sheryl.
- Igen. Gyalázatosnak érzem, hogy ezt itt elrejtették egy ponyva alá.
Persze kétlem, hogy a következő pár napban sokra haladnék vele. - Vedd
már az utalást! - Amúgy minden rendben? - kérdezem. - Szükséged van a
segítségemre valamiben?
Sheryl egy pillanatig feszengeni látszik, és az az érzésem támad, hogy
mondani akar valamit.
Jaj, ne! Mi rosszat követtem el?
- Ralph említette, hogy szívesen maradnál még egy kicsit. Kezdődik…
 Közönyösen vállat vonok, de a szívem összeszorul Sheryl fájdalmas
arckifejezésétől.
- Nem fontos.
- Én örülnék, ha maradnál. Mindnyájan örülnénk.
Meglepetten nézek rá.
- Mindig szívesen látunk itt.
Mindazok ellenére, amiket Bailey mondott, még mindig vannak
kétségeim ezt illetően, és egy cseppet sem könnyíti meg a dolgot, ahogy
Sheryl lesüti a szemét.
- A főnököm azt mondta, innen is végezhetem a munkámat - ismerem be
némi habozás után. - De nem akarok a terhetekre lenni. Még ha meg is
változtatom a repülőjegyemet, akkor is csak egy-két hétig maradok - teszem
hozzá gyorsan.
- Szívesen látunk addig, ameddig csak maradni szeretnél - közli
határozottan. - Komolyan gondolom, Wren.
Biztosan nem tűnök meggyőzöttnek, de persze az ő arckifejezése sem túl
meggyőző, és ha neki ez ennyire nehéz…
- Észrevettem, hogy megtaláltad a régi fotóalbumotokat -
szólal meg váratlanul. - Bailey emlékeztetett rá, hogy elvettem és
beletettem egy dobozba, te pedig évek óta nem is láttad.
Görcsbe rándul a gyomrom.
- Sajnálom, szívem - motyogja Sheryl.
Rádöbbenek, hogy habár csakugyan kellemetlen érzések sütnek az
arcáról, nem attól a gondolattól érzi magát rosszul, hogy itt maradok.
Szégyenkezik.
- Nagyon nem volt szép tőlem - folytatja. - Már el is feledkeztem az
egészről, de ez nem mentség. Sajnálom.
Annyira meglep a bocsánatkérése, hogy megszédülök.
 - Nem számít - motyogom.
- De. Számít. Egy egyszerű bocsánatkérés nem elég ahhoz, hogy
jóvátegyem ezt és a többi hibát, amelyet gyerekkorodban elkövettem. De
remélem, hogy most valamennyire kárpótolhatlak.
A szemembe néz, és ezúttal nem kapja el a tekintetét.
Hirtelen vissza kell pislognom a könnyeimet.
- Gyere ide! - mondja kásás hangon, aztán hirtelen a karjába zár. Sheryl
átkarol és vigasztal, ahogy az anyám tenné. Életemben most először ölelt
meg.
- Kérlek, maradj! - mormolja a fülembe. - Tényleg örülnék neki.
Bólintok, és elfojtott hangon felelek:
- Én is örülnék neki. Köszönöm.
 13. fejezet

Halovány, szürke fény árad be az ablakon, és nagyon korán lehet még, én

mégis felébredek. Péntek van, mostanra vissza kellett volna már érnem
Bury St. Edmundsba, de még mindig itt vagyok Dél-Indianában, és
letörölhetetlen mosollyal bámulom a plafont.
Bailey azt akarja, hogy este újra menjünk el a Dirkbe. Nagyon megörült,
amikor elárultam neki, hogy maradok. Valószínűleg megint későn fekszem
majd le, de akkor is esélytelen, hogy most visszaaludjak. Mennyi lehet az
idő?
Miközben a telefonomért nyúlok, látom, hogy a reluxa mellett a fehér
falról piros és kék villogó fények verődnek vissza. Nagyot dobban a
szívem, és kiugrom az ágyból. Pont időben kukkantok a redőny mögé, így
meglátom a Fredrickson-farm felé tartó mentőt. A kezdeti örömömön
felülkerekedik a rettegés, amikor eszembe jut, hogy Anders magával vitte
az összes fegyvert, és amiatt aggódott, hogy a bátyja talán kötéllel ment le a
folyóhoz. Peggy okkal hívta haza Anderst: megalapozott volt az
aggodalmuk.
Kérlek, kérlek, kérlek, ne Jonasért jöjjön a mentő!
Fények villódznak, de szirénát nem hallani. Vajon azért, mert nincs
forgalom az utakon? Vagy mert nincs ok a rohanásra? Miféle földi poklon
mehet most át Anders a szüleivel együtt, ha a mentő tényleg Jonasért megy?
Ó, istenem, vajon már elkésett?
Ellenállok a késztetésnek, hogy sietve felöltözzek és átgyalogoljak a
farmra. Akármi történt is a családdal, nekem ahhoz semmi közöm.
 Végül megint elhalad a mentő az ablak előtt. A lámpák még mindig
villognak, a sziréna még mindig hallgat.

A felkavaró várakozás után fél tizenegykor eljut hozzánk is a hír. A

mentő Patrikért ment: szívinfarktust kapott a kora reggeli órákban, de
túlélte, és valószínűleg teljesen felépül. Sheryl leintette Jonast, aki épp a
kórházba tartott egy csomaggal.
Habár aggódom Patrikért, megszédít a megkönnyebbülés. Este átballagok
a Fredrickson-farmra egy kosár őszibarackkal meg egy jobbulást kívánó
lappal, amelyet mindnyájan aláírtunk. Sheryl arra kért, hogy hagyjam a
csomagot a küszöbön, ha senki nem nyit ajtót.
Már a kapunál járok, amikor meglátom Anderst az első lépcsőn ülni, a
könyökét a térdére támasztja, az arcát a kezébe temeti.
Összeszorul a gyomrom.
Felmerült bennem, hogy talán megteszi a kétórás utat, és hazajön
Indyből, de nem akartam túl sokat gondolkodni rajta. Meggyőztem magam,
hogy valószínűleg nem látom többet ezen a nyáron, még akkor sem, ha
maradok egy ideig.
A lépteim neszére lassan felpillant, zordan figyeli, ahogy közeledem.
- Szia! - köszönök neki, amikor odaérek hozzá.
A szeme kissé elkerekedik, de ezt leszámítva változatlanok az arcvonásai.
- Még mindig itt vagy - állapítja meg halkan, és felnéz rám a tökéletlen
zöld szemével.
Bólintok. Úgy érzem, a pillantása a velőmig hatol, felmelegít és
felébreszt. Nehezemre esik újra megszólalni.
- Sajnálom, ami apukáddal történt. - Odanyújtom a barackokat. - Ezeket
neki hoztam.
Anders néhány másodpercig a kosarat bámulja, aztán kinyújtja a kezét, és
elveszi. Komótosak a mozdulatai, mintha az agyának időbe telne kiadni a
parancsot a végtagjainak.
- Köszönöm - feleli mogorván, és leteszi maga mögé a lépcsőre.
Egy felbontott üveg sör áll mellette.
- Jonas hol van? - kérdezem.
Rángatózik egy izom a halántékán, és felkapja az üveget.
- Fogalmam sincs - motyogja. - Valahol odakint. - Mögém, a hatalmas,
zöld földek felé biccent, és alaposan meghúzza a sörét.
- És anyukád?
- Alszik. Átvirrasztotta a fél éjszakát.
- Örülnél a társaságnak? - kérdezem némi bizonytalankodás után. Nem
szívesen hagynám magára ilyen állapotban.
Nem felel, nem bólint, és nem is rázza meg a fejét, de aztán a széles válla
kissé megemelkedik, mintha félig megvonná, aztán pár centit oldalra
húzódik.
Leülök mellé a lépcsőre, de közben furcsa feszültség tölt el. Az eget
szürke és fehér foltok tarkítják. Még csak hét óra, a nap kilenckor megy le,
de a tömött felhőktől olyan, mintha máris későre járna.
- Nem úgy volt, hogy tegnap hazautazol? - kérdezi.
- A főnököm azt mondta, maradhatok még, és dolgozhatok innen is.
- Nincs semmi más, ami miatt vissza kellene menned?
- Anyukám az Egyesült Királyságban él, de örül, hogy maradok.
Zavartan rám pillant.
- Nem annak örül, hogy távol vagyok tőle - tisztázom. - Csak azt akarja,
hogy szánjak egy kis időt magamra. Épp most ért véget a kapcsolatom. -
Nem terveztem belemenni a részletekbe, de minél többet mondok, annál
inkább felerősödik bennem az érzés, hogy magyarázkodnom kell.
Anders bólint, felemeli az üveget, hogy megnézze, mennyi sör maradt
benne.
 - Kérsz egyet? - kérdezi, miközben feláll, és felemeli a kosarat.
Petrolkék pólót visel, a fekete farmerja poros a lépcsőn ücsörgéstől. Az
én fekete ruhám ugyanerre a sorsra fog jutni.
- Persze.
Hosszan kifújja a levegőt, miközben kinyitja a szúnyoghálós ajtót, aztán
hagyja, hogy hangosan becsapódjon mögötte. Én idegesen várom. Amikor
visszajön, átad egy sört, és visszaül mellém. Megállom, hogy megszokásból
az övéhez koccintsam az üvegemet. Ez nem valami vidám pillanat.
- Ez még jobban megviseli Jonast, nem igaz? - motyogom együttérzőn.
Bólint, és beleiszik a sörébe.
- A családod hajlandó lenne fontolóra venni, hogy eladjátok ezt a helyet?
Elhúzza az üveget a szájától, amikor felnevet, de az arcán nem látok
örömet.
- Sajnálom, ha hülye kérdés volt.
Megrázza a fejét, és leszed egy sárdarabot a farmerjáról.
- Nem, nem volt hülye kérdés. Normális körülmények között nem lenne
az. De ez a farm azóta száll a legidősebb fiúról a legidősebb fiúra, hogy az
őseink 1851-ben ideköltöztek Svédországból. Jonast meg engem abban a
tudatban neveltek fel, hogy meg kell védenünk a családi örökséget.
Kötelességünk megvédeni.
- Igaz, hogy mindnyájan svéd nevet kaptatok?
- Igen. Az egész családban így szokás. Apám húga Agata, a nagyapám
Erik, az ő apja Aan. És folytathatnám.
Megfordulok, és a piros-fehér farmházra nézek.
- Az őseitek építették ezt a házat?
- Meg a pajtát is - helyesel, és arrafelé int az állával. - A svédországi
mezőgazdasági épületek pontos másai.
- És te akartál valaha gazdálkodni?
 - Nem rajongom érte, de ha muszáj lenne, elvállalnám.
- Tényleg? Otthagynád a munkádat?
Bólint.
- Szerelő vagy az IndyCar csapatában, igaz?
- Nem, versenymérnök vagyok.
- Ó! Az mit jelent?
- Mondhatni én tolmácsolok a sofőr meg a szerelők között. - Rám pillant,
hogy felmérje, mennyire érdekel a téma, mielőtt folytatná. - A sofőr
visszajelzést ad arról, hogyan működik a kocsi, én pedig elemzem az összes
műszaki adatot, és kitalálom, mit kell tennünk, hogy a jármű maximális
teljesítményt nyújthasson. Ezt továbbadom a szerelőknek, ők pedig
alkalmazzák a változtatásokat.
- Hűha! Ez nagyon fontos munkának hangzik. Szereted?
- Imádom.
- Mégis feladnád? - erősködöm. Nehezemre esik megérteni.
- Ha valami történne Jonasszal, igen. - Sóhajt. - Úgy érzem, most
egyébként is itthon a helyem.
- Nem hagyhatod ott az álmaid állását - jegyzem meg kedvesen.
Felém fordul és rám néz, de olyan komor a tekintete, hogy megszakad
tőle a szívem.
- A családom széthullik, Wren. Apámnak már nem kellene az ő korában
dolgoznia. Anya vérnyomása az egekben van. Régen is magas volt, és isten
tudja, mit okoz neki ez az egész, a bátyám meg… - Kétségbeesetten ingatja
a fejét, engem pedig csak egy hajszál választ el attól, hogy átkaroljam a
vállát, és megvigasztaljam, amikor rezegni kezd a telefon a zsebemben.
Kihúzom, és halkan elkáromkodom magam, amikor meglátom Bailey
nevét a kijelzőn.
 - Nagyon sajnálom - mondom Andersnek, mielőtt felveszem. - Jövök
már, bocs! - szólok bele a telefonba, mielőtt Bailey rákérdezhetne, hová
tűntem. - Öt perc múlva ott vagyok.
- Wetherillben találkozunk.
- Rendben, bocs! - szabadkozom megint, aztán leteszem, és Andersre
pillantok. - Nem szívesen megyek, de a húgom már vár. A hídon kellett
volna találkoznunk.
Bólint, meghúzza az üveget.
- Eljössz velünk a Dirkbe? - kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve. Kissé
megbabonáz az ádámcsutkája hullámzása, ahogy kiissza a sörét. Az arcára
pillantok. - Nem lenne jó, ha egy kicsit kimozdulnál otthonról?
- Szerintem az lenne a legjobb, ha megkeresném a bátyámat.
- Remélem, nem motorral. - Jelentőségteljes pillantást vetek az üres
üvegre, miközben leteszi maga mellé.
- Csak két sört ittam.
- Akkor is, mit mondana anyukád?
- Tudja, hogy úgy ismerem ezeket a földeket, mint a tenyeremet - feleli.
Megvillan a szeme a finom gúnytól a hangomban.
Amikor felállok, és leporolom magam, eszembe jut valami.
- Akkor éjjel is, amikor találkoztunk, Jonast kerested?
- Aha.
Nem hiszem el, hogy ilyen sokáig tartott, mire összeraktam a képet!
- Én meg azt hittem, hogy egyszerűen csak te vagy a falu bolondja -
ugratom.
Mosoly bujkál a szája szélén, amelytől összeszorul a mellkasom.
- És ki mondta, hogy tévedtél?
 14. fejezet

- Még mindig Amerikában vagy! - visítja Bailey. Már meg is bocsátotta a

késésemet. Belém karol, és magához szorít, miközben a bár felé tartunk.
Ezúttal nem kocsival megyünk, és már majdnem oda is érünk: a főtér
ennek az útnak a végén áll.
- Te vagy az ivócimborám - jelenti ki kuncogva.
- Nincsenek korodbeli barátaid? - kérdezem, de közben legbelül
ragyogok az örömtől.
- Van egy lány a munkahelyemen, aki egész jó fej. Amikor Case meg én
ideköltöztünk, hébe-hóba elmentünk együtt szórakozni, de amióta teherbe
esett, halál uncsi.
- Jelenleg milyen a munkád?
- Monoton.
- És mit akarsz tenni ellene?
Furcsa pillantást vet rám.
- Semmit. Most már ez az életem - teszi hozzá drámai hangon.
- Ez nem hangzik túl jól - felelem a homlokomat ráncolva. - Beszéltél
már erről Casey-vel? Ő boldog?
- De még mennyire! Imádja, hogy itthon lehet, és az öccse, az anyja meg
az apja közelében élhet. Alig mert hinni a szerencséjének, amikor
állásajánlatot kapott a golfklubban.
- De ha te nem akarsz itt élni…
- Kibírom. Ne nézz már ilyen komolyan!
 Még mindig ez a beszélgetés pörög a fejemben, amikor odaérünk a
Dirkbe.
A hangszórókból az All My Favorite Songs szól a Weezertől. Ez az első,
ami feltűnik. A második pedig, hogy Jonas a pultot támasztja.
Meghúzom Bailey felsőjének az ujját.
- Várj egy kicsit!
- Mi az? - kérdezi, miközben kirángatom őt a lépcsőházba, és előveszem
a telefonomat. - Mit csinálsz?
- Sms-t írok Andersnek.
- Hogy mit? Miért van meg neked Anders száma? És miért írsz neki?
Olyan sok kérdésem van!
- Találkoztunk korábban. Aggódott Jonasért - felelem szórakozottan,
miközben bepötyögöm a telefonomba az üzenetet: Jonas a Dirkben van.
Remélem, meglátja az üzenetemet. Ki tudja, mekkora területet barangolt
már be a bátyját keresve.
Amikor felpillantok a telefonomból, látom, hogy Bailey követelőzve
bámul rám.
- Hogy szerezted meg a telefonszámát, és egyáltalán mi közöd ehhez az
egészhez? Honnan ismered Anderst? És miért érdekel, mit csinál Jonas?
Vele beszéltél a múltkor este? - faggat kigúvadt szemmel. - Eltaláltam,
ugye?
- Higgadj le! Lementünk az óvóhelyükre a viharban, emlékszel? Aztán
ma átvittem hozzájuk egy kis barackot Patrik számára. Összefutottam
Andersszel. Beszélgettünk.
- Ezért késtél?
- Igen, sajnálom - ismétlem. - De aggódom érte meg a családjáért. Tudod,
most már bizonyos szinten én is a szomszédjuk vagyok.
Bailey arca felderül.
 - Nem hiszem el, hogy itt maradtál!
- Tudom. - Reménykedve rámosolygok, de mégis kétlem, hogy ezzel
lezárult volna a Fredrickson testvérekkel kapcsolatos vallatás. - Gyere,
igyunk valamit!
Jonas még mindig ugyanott ül, amikor belépünk az ajtón. Előregörnyed, a
könyökét a ragacsos pulton pihenteti, kicsavarodva áll, mint ahogy a
nagyon ellazult vagy nagyon részeg emberek szoktak. Erősen sejtem, hogy
az ő esetében az utóbbiról van szó.
- Szia! - köszönök neki, és megérintem a karját.
Eddig a poharába bámult, de most felemeli a fejét, és rám néz. A sötétkék
szeme üveges. Beletelik neki pár pillanatba, mire rájön, hogy ki vagyok, de
végül álmos, féloldalas mosoly ül ki az arcára.
- Szia, Wren! - feleli elmosódott hangon.
- Jól vagy?
- Aha, jól. Jól vagyok. - Meginog, a kezével megtámasztja magát a
pulton. Whiskyt ihatott tisztán. - Nem ismertelek fel vizes ruhák nélkül. És
felkötötted a hajadat!
Az ujját rázva kört rajzol a levegőbe, az arcomat fürkészi.
Általában nem kötöm fel a hajamat, de mostanra eléggé megnőtt ahhoz,
hogy kontyba foghassam. A legtöbben levágatják a hajukat szakítás után, de
én úgy döntöttem, hogy inkább megnövesztem. Még épp nem éri el a
vállamat, de akkor is újszerű ez a hossz.
- Mi ez az egész a vizes ruhával? - szakít félbe Bailey, a csillogó szeme
ide-oda cikázik közöttünk.
- Wren beleesett a folyóba - feleli Jonas, miközben az arcát a tenyerébe
támasztja, és ettől felhúzódik a szája, mintha vigyorogna.
- Tényleg? - fordul felém a húgom. A szeme olyan, mint Boonak.
 - Majd később elmesélem - felelem. A következő mondatomat Jonasnak
címzem: - Anders korábban keresett téged.
Kuncogva felemeli a fejét.
- Anders mindig engem keres.
- Aggódik érted - figyelmeztetem kedvesen. - Törődik veled.
Jonas az italáért nyúl, és Bailey-re pillant.
- Ralph és Sheryl lánya vagy, ugye?
- Igen, szia! Bailey vagyok. - Vigyorogva nyújtja oda a kezét.
Jonasnak beletelik egy másodpercébe, mire reagálni tud, de aztán a
tenyerében eltűnik Bailey keze.
Meglep, hogy még nem találkoztak, másrészről viszont úgy tűnik, Jonas
mostanában nem túl társaságkedvelő.
- Mit kértek? - kérdezi Dirk, amikor hirtelen megjelenik előttünk.
Jonas még mindig Bailey kezét rázza. Úgy tűnik, a féltestvérem nem
bánja.
- A szokásosat - feleli Bailey, amikor Jonas végre elengedi a kezét.
- És az mi?
Bailey elhúzza a száját, aztán összeszedi magát.
- Két rumos kólát, légy szíves, Dirk! És amit ő iszik, bármi legyen is az.
Nem is áradhatna a pultosból több lelkesedés.
Jonas a poharába nevet, aztán ledönti a whiskyje utolsó cseppjeit.
Ebben a pillanatban Anders lép be az ajtón, az este során pedig másodjára
szorul össze a gyomrom. A tekintete lángol, és nem tűnik meglepettnek,
úgyhogy valószínűleg megkapta az üzenetemet.
- Helló, tesó! - köszön csendesen, amikor odaér hozzánk. Egy kurta
biccentéssel nyugtázza a jelenlétemet, és megköszöni, hogy szóltam neki.
- Hellóóó, tesó! - feleli Jonas túlzott lelkesedéssel.
- Gyere, menjünk haza! - Anders megszorítja a bátyja vállát.
 - Én nem megyek haza - közli Jonas. - Bailey meghívott egy italra.
Anders Bailey-re pillant.
- Szia! - A húgom kihívóan mosolyog rá.
- Szia! Anders vagyok - köszön a férfi kurtán.
Dirk leteszi az italokat a pultra.
- Igyál velünk egyet! - biztatom Anderst olyan halkan, hogy a testvéreink
ne hallják. Bailey épp kifizeti a kört, Jonas pedig a pult felé néz. Anders
nyilvánvalóan nem fogja tudni elrángatni innen egyhamar a bátyját.
Felsóhajt, és az állával int Dirknek.
- Egy sört? - kérdezi Dirk.
Anders válaszképp bólint.
Jonas felé fordulok.
- Figyelj, sajnálom, ami apukáddal történt!
A mosolya egy hajszálnyit lehervad.
- Túl részeg vagyok ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak.
- Tényleg boldog részegnek tűnsz - mereng Bailey, miközben Anders a
zsebébe túr az erszényét keresve.
- Az is vagyok - helyesel Jonas. - Apánkkal ellentétben. Ő nem volt
boldog részeg, igaz, tesó?
Anders megmerevedik, és dühösen bámul a bátyjára, miközben odaérinti
a hitelkártyáját a terminálhoz.
Összerándul a gyomrom. Ez meg vajon mit jelentett?
- Akar valaki biliárdozni? - kérdezi Bailey.
- Persze! - feleli Jonas meglepően vidáman.
- Sajnálom ezt az egészet - motyogja Anders. Felkapja a sörét, és egymás
mellett követjük Jonast meg Bailey-t a biliárdasztalhoz.
- Semmi gond. Hiszen korábban meghívtalak, hogy csatlakozz hozzánk,
emlékszel? Ha Bailey boldog, én is az vagyok.
 Bailey tényleg boldognak tűnik. Valami káprázatosan fest ma este a piros
pamutsortjában meg a fehér trikójában. Egyszerű szerelés, de a húgom
olyan gyönyörű, hogy akkor is bomba nő lenne, ha egy krumpliszsákban
jelenne meg.
Én a fekete ingruhámat vettem fel, a hosszú ujját felhajtottam könyékig,
és a fehér sportcipőmet mostanra tisztára sikáltam. Ez az összeállítás nem
olyan elegáns, mint amit a legutóbb viseltem a Dirkben, de még mindig
nem a szokványos utcai viselet, amiben a többség jött.
El kell mennem vásárolni. Csak a legjobb szereléseimet
hoztam el, ahogy általában szokás, amikor az ember nyaralni megy, de a
ruhatáram nem igazán illik ehhez a hosszú, forró nyárhoz. És még kevésbé
a lepattant bárokhoz, márpedig úgy tűnik, Bailey gyakori látogatásokat
tervez a Dirkben.
Jonas felrakja a golyókat, Bailey pedig mellette áll, és a dákóvéget
krétázza.
- Mi ketten ellenük? - kérdezi tőle Jonas.
Bailey magas, százhetvenhárom centi, Jonas azonban jócskán fölé
tornyosul, a tejcsokiszínű haja hullámos tincsekben lóg a homlokába. Az
alkoholmámor dacára összeszedettebbnek tűnik, mint a legutóbb, amikor a
folyónál láttam.
- Jól hangzik - feleli Bailey.
Anders krétát dörzsöl egy másik dákó végéhez. Úgy tűnik, beletörődött a
sorsába.
Jonas kihúz egy érmét a zsebéből.
- Fej vagy írás? - A pillantása hol rám, hol Andersre rebben.
- Tiéd lehet a kezdőlökés - feleli Anders mosolytalanul.
- Fel a fejjel, tesó! - Jonas zsebre vágja az érmét, és az asztal végéhez lép.
- Kezdesz? - fordul Bailey-hez.
 - Nem, inkább te!
- Pocsékul biliárdozom, bocs! - szabadkozom Andersnek, miközben a
golyók szanaszét gördülnek az asztalon. Az egyik belegurul egy lyukba.
Szürreálisnak tűnik, hogy éppen együtt játszunk itt, ebben a bárban, ahol
először megpillantottam őt két hete biliárdozás közben.
- Csak próbáljuk meg elütni az időt! - morogja Anders.
Ha eddig élveztem is a dolgok alakulását, ez elveszi a kedvem.
Egyáltalán nem örül, amiért itt kell lennie.
- Ti jöttök! - biztat minket Jonas.
Anders tiszteletteljesen int nekem. Odamegyek az asztalhoz,
megpróbálom eltalálni a csíkos zöld golyót, de olyan tizenöt centivel
elvétem.
Grimaszolva nézek Andersre, ő pedig felvont szemöldökkel pillant vissza
rám.
Bailey következik. Elvigyorodik, amikor a teli kék egyenesen a lyukba
gurul, aztán dühösen felkiált, amikor a fehér is követi.
Anders kétszer következik. Az első lökéssel begurít egy csíkos sárgát, a
következő kettőnél azonban semmit.
- Kifújt a varázserőd? - kérdezi tőle Jonas.
Anders vállat von, és felkapja a sörét onnan, ahová tette: a magas
ablakpárkányról.
Valahányszor Jonas vagy Bailey begurít egy golyót, Anders kiegyenlíti az
állást, amint rákerül a sor. Én nagyon igyekszem, hogy legalább eltaláljam
az egyik saját golyónkat.
- Tényleg pocsékul biliárdozol - jegyzi meg Anders a játék vége felé.
- Aha, úgyhogy légyszi, húzz bele, és gurítsd be ezt a pár maradék golyót,
mert ki kell mennem a mosdóba!
 Már jó ideje próbáljuk belökni az utolsó két golyót a lyukba. Az az
érzésem, hogy Anders gyorsan lecsupaszíthatná az asztalt, ha akarná, de
próbálja minél tovább elhúzni a játékot.
Megkerüli az asztalt, a másik oldalon felkészül a lökésre, és rám emeli a
pillantását. A vérem felforr, amint a zöld írisze az enyémre tapad. Akkor se
tudnám elkapni a tekintetemet, ha akarnám. Megtöri a szemkontaktust, és
belövi a golyót egyenesen a lyukba, pont, mint az első alkalommal, amikor
rajtakapott ugyanebben a bárban, hogy őt nézem. Nekem pedig hirtelen
eszembe jut még egy részlet arról az estéről: Casey azt mondta, hogy
Anders nős volt, de elveszítette a feleségét egy autóbalesetben.
- A francba! - panaszkodik Jonas, amikor Anders begurítja a fekete
golyót is. - Még egy kört!
Hogy is felejthettem el?
Anders felsóhajt.
- Azt hiszem, akkor odamegyek a pulthoz. Mit kérsz? - kérdezi.
- Rumos kólát - felelem szórakozottan.
- Bailey? - kérdezi Anders.
- Ugyanazt, köszi!
Rádöbbenek, hogy már nem is próbálja meggyőzni a bátyját arról, hogy
menniük kellene.
- Én whiskyt kérek! - kiált utána Jonas.
Dirk épp az utolsó italt tölti ki Andersnek, amikor visszajövök a
mosdóból, így segítek neki odavinni a poharakat a többiekhez.
- Whiskyt kértem - panaszolja Jonas, amikor Anders átad neki egy sört.
- Túl nehéz vagy ahhoz, hogy hazacipeljelek - feleli az öccse.
Jonas undorodva cöcög, és felemeli az üveget, hogy meghúzza.
- Most kezdjetek ti!
Felajánlom Andersnek a kezdőlökést. Megrázza a fejét.
 - Látni akarod, ahogy hülyét csinálok magamból?
- Miért épp most hagynád abba? - Gúnyosan rám mosolyog,
és összefonja a karját a mellkasán, a bicepszén megfeszül a pólója ujja.
Összehúzott szemmel nézek rá.
- Lefogadom, hogy nem csinálsz gyakran hülyét magadból - ismeri be.
Görcsbe rándul a gyomrom, mert igaza van. Tényleg ritkán járatom le
magam. Általában egészen összeszedett vagyok. Kivéve, ha berúgok.
Akkor aztán nem tudok kezeskedni a viselkedésemért.
Olyan erősen lököm meg a fehér golyót, ahogy csak bírom, de alig
mozdulnak el a háromszög alakba rendezett színesek. Szégyenkezve a
tenyerembe temetem az arcomat, miközben a két szemét férfi és a saját
húgom rajtam nevet.
- Hogy a fenébe megy neked ez ilyen jól? - kérdezem, amikor Bailey
eltalálja a golyókat, azok pedig szanaszét gurulnak minden irányba.
- Apa megtanított rá - feleli, és újra lök, mert az elsőnél begurított egy
golyót.
A gyomromban egyszerre kipukkad az összes lufi. Olyan közömbösen
mondta.
Elkapom Anders tekintetét, de már ő sem mosolyog. Pislogok,
elfordulok, elhozom az italomat a közeli asztalról.
- Most nekem kell pisilni - jelenti be Bailey a társaságnak, miután Anders
és Jonas is lökött.
- Nekem is - csatlakozik Jonas, és nekitámasztja a biliárddákót az
asztalnak. - Ne csaljatok! - kiált vissza, és követi Bailey-t, aki szinte
átszalad a báron.
Erőltetetten felnevetek, pedig egyáltalán nincs hozzá kedvem, aztán
elhelyezkedem a lökéshez.
- Akarod, hogy segítsek? - kérdezi Anders.
 Tettetett bosszúsággal rápillantok, de rájövök, hogy nem gúnyolódik. Két
bekeretezett turnéposzter között áll, az egyik a Wolf Alice-t ábrázolja, a
másik a Radioheadet. A hangszórókból Lana Del Rey Blue Jeans című
száma szól, az üteme lassú, fülledt.
- Igazából nem számít, tudok-e játszani, nem igaz? - felelem reszketegen.
- Te mindkettőnk helyett elég jól teljesítesz.
Vállat von, és nekidől a csupasz téglafalnak, a lábát a bokájánál keresztbe
teszi. A mozdulata könnyed, a szemét azonban végig rajtam tartja, a
tekintete nyugodt, sokat sejtető.
Hirtelen meggondolom magam.
- Hát jó, akkor mutasd meg nekem, mit csinálok rosszul!
Lustán ellöki magát a faltól, és megesküdnék rá, hogy a teremben
uralkodó hőmérséklet felszökik, ahogy közeledik felém.
- Tedd a bal kezedet az asztalra, a jobbal pedig fogd meg a dákót a
derekadnál! - utasít halkan. - Engedd el magad! Túl feszült vagy. Most tárd
szét az ujjaidat! - A bal kezem felé int a fejével. - Tartsd el a hüvelykujjad!
Nem, nem elég erős a tartása, így nem fogsz tudni egyenesen lökni. Nézd!
Félreállok, ő pedig az asztalra teszi a bal kezét, és megmutatja, hogyan
tudom jobban megtámasztani a dákót.
- Hadd próbáljam meg!
Visszaadja a dákót.
- Olyan a könyököd, mint egy csuklópánt, nagyjából ebben a helyzetben
kell maradnia.
Megrezzenek, amikor megszorítja a könyökömet, hogy megmutassa,
aztán elengedi.
Még mindig érzem az érintése nyomát, miközben előre-hátra húzom
gyakorlásképp a dákót. Ezúttal nagyjából ugyanabba az irányba mutat
mindvégig.
 - Ha itt el tudod találni - mondja Anders az asztal fölé hajolva, és a teli
sárga golyó bal oldalán egy pontra mutat -, egyenesen a sarokban fog
landolni.
- A szögekkel tisztában vagyok - közlöm.
- Persze. Hiszen építész vagy - feleli incselkedő mosollyal.
A lábujjam begörbül a nevetéstől. Ezúttal próbálok koncentrálni, és
amikor meglököm a fehéret, a teli sárga bemegy a lyukba.
- Hurrá! - kiáltom vidáman.
- Megcsináltad! - mondja kedvesen.
Már épp fel akarom emelni a kezem, hogy belecsapjon, amikor a
figyelmünk a bárpultra terelődik. Bailey és Jonas áll ott nevetve, Dirk pedig
tequilát tölt nekik két felespohárba. Jonas ránk néz, aztán gyorsan elkapja a
tekintetét, és belesúg valamit Bailey fülébe. A féltestvérem bűntudatos
pillantást vet ránk, előredől a bárpult fölött, aztán Jonasszal cinkosan
összenevet, felkapják a felespoharukat, és látványosan koccintanak.
- Azok a rohadékok titokban feleseznek nélkülünk!
Bailey ledönti az italát, aztán köhögni kezd, Jonas pedig a vállára teszi a
kezét, majdnem elrántja a húgomat a részeg holtsúlyával. Ettől csak még
jobban hahotáznak.
Anders felsóhajt mellettem.
- Azt hiszem, hosszú éjszaka előtt állunk.
Összenézünk, Anders pedig összeszorítja az ajkát, és elfojtja a mosolyát.
Nem mondhatnám, hogy bosszant a dolog. Úgy tűnik, ezekre a fiúkra
ráfér, hogy kifújják a fáradt gőzt.
 15. fejezet

Zárásig maraduk, amíg Dirk ki nem ebrudal minket.

- El kell hoznom a motoromat a parkolóból - fordul felém Anders, aztán
odakiált Jonasnak, hogy várja meg.
- De ugye nem akarsz felülni rá? - kérdezem riadtan, és befordulok utána
az épület sarkán.
Nem tűnik túl részegnek, de tény, hogy nem vagyok a józan
ítélőképességem birtokában.
- Nem, hazatolom. Forgalomban egyébként sem mehetnék vele, szóval
már az is elég, hogy idáig elhozott.
Halljuk, amint Jonas kiadja a gyomra a tartalmát, és megtorpanunk,
amikor kinyílik a bár hátsó ajtaja.
- Ó, képes voltál lehányni a motorháztetőmet! - állapítja meg Dirk
komoran, és az idősebb Fredrickson testvérre bámul dühösen, a kezében
egy alaposan megtömött fekete szemeteszsákkal.
- A francba! - motyogja Anders, mert Jonas valóban beterítette a nagy
piros pickup elejét, és az alapján, amilyen ragyogónak meg tisztának tűnik a
kocsi többi része az utcalámpák fénye alatt, Dirk imádhatja ezt az autót, és
nagyon büszke lehet rá.
- Kinyírlak, mint óvódás a papírkutyát! - üvölti. Láthatóan tombol a
dühtől, ahogy bevágja a szemetet a közeli kukába.
- Letakarítjuk - kiáltja Anders békítően.
- Ajánlom is! - vágja rá Dirk, és mindnyájunkat megfenyeget az ujjával. -
Különben egyikőtök sem teheti be ide a lábát még egyszer ebben a
hónapban!
Amint becsapódik mögötte az ajtó, Bailey és Jonas összenéz, aztán kitör
belőlük a röhögés.
Csak egy hét van hátra a júliusból, úgyhogy nem veszik túl komolyan a
büntetést.
Anders szenvedőn rám pillant.
- Mi az a papírkutya? - kérdezem komolyan.
Az arcára kiül a vigyor, és egy perccel később mindketten hahotázunk.
Már régóta nem nevettem ennyit.
A hátsó ajtónál van egy slag, így Andersnek nem jelent különösebb
problémát lemosni a bátyja hányását. Felajánlom a segítségemet, de egy
legyintéssel elküld, a bűntett elkövetője pedig kámforrá válik. Halljuk, hogy
a sarkon túl röhög a húgommal. A nevetésük hangját visszaverik a
környező épületek falai.
- Ez mindig így volt? - kérdezem álmélkodva, miközben Anders feltekeri
a slagot. - Mindig te vigyáztál a bátyádra?
- Régen fordítva volt - rázza meg a fejét. - Na és te meg Bailey? Ő
valamivel fiatalabb nálad, igaz?
- Igen, hat évvel. De nem volt sok esélyem arra, hogy a védelmező
nővére legyek.
A zöld szeme csillog, bólint. Amikor így elkomolyodik, a bensőm
bizseregni kezd, és akkor sem könnyebbülök meg különösebben, amikor
elfordítja a tekintetét.
Elmegy a motorjáért, aztán elindulunk hazafelé. Anders az úton tolja a
járművet mellettem. Bailey és Jonas előrement. Jól kijönnek egymással.
Túlságosan jól. Aggódnom kellene? Esetleg Casey-nek kellene aggódnia?
- Mióta van férjnél Bailey? - kérdezi tőlem Anders, mintha olvasna a
gondolataimban.
 - Úgy öt hónapja - felelem egyre növekvő nyugtalansággal. - De a bátyád
nem próbálkozna be egy férjes asszonynál, ugye?
Casey említette, hogy Jonas hírhedt a futó kapcsolatairól.
- A múltban ez nem jelentett neki akadályt.
Basszus! Nagyon remélem, hogy Bailey nem lesz olyan kegyetlen vagy
ostoba, hogy megcsalja a férjét, bár nem mintha arról áradozott volna, hogy
mennyire elégedett az életével. Ha egy kis izgalmat akar a
mindennapokba…
Anders vállat von.
- Nem tudom, lehet, hogy csak a volt nőjével lépi át ezt a határt.
- A volt barátnője férjnél van?
Anders bólint.
- Iskolás korukban együtt jártak. Jonas őrülten szerelmes volt belé, azt
hitte, egy nap majd összeházasodnak, de a lány egyetemre ment, és
otthagyta egy másik fickóért. Aztán hozzáment ehhez az ürgéhez, gyerekeik
születtek, Jonas pedig sosem tette túl magát rajta.
- Szóval viszonyuk volt? - kérdezem a homlokomat ráncolva.
- Egy ideig hol összejöttek, hol szakítottak, de aztán a nő véget vetett a
dolognak, állítólag örökre, és ennek most már jó néhány éve. Jonasnak
azóta nem volt komoly kapcsolata. Még mindig bele van zúgva.
- A nő a környéken él? - Valamiért eszembe jut a boltban látott anyuka.
- Igazából nemrég költözött vissza a városba - feleli. - Gondolom,
részben ezért csúszott szét annyira Jonas, de nekem erről semmit nem
mond, különösen azért, mert amikor a legutóbb rájöttem, hogy összeszűrték
a levet, alaposan megmostam a fejét. Mostanában anyától értesülök
mindenről, ami Heatherrel kapcsolatos.
- Így hívják? Heather?
Bólint.
 - Hogy néz ki?
- Hosszú sötét haj, kék szem… - Rám pillant. - Miért?
- Úgy egy hete láttam Jonast a városban - ismerem be. - Egy
élelmiszerbolt előtt parkolt. Odabent épp egy fekete hajú nő fizetett. Egy
kisfiúval volt.
- Hány éves volt a kisfiú?
- Talán kettő.
- Heathernek három gyereke van, ő lehetett a legkisebb.
Jonas és Bailey jobbra fordul ahelyett, hogy balra, a híd felé vennék az
irányt. Kíváncsi lennék, Jonas rájött-e egyáltalán, hogy épp hazakíséri a
húgomat.
Bailey meg Casey egy kissé lerobbant környéken él, de az ő házuk
ragyogó, és vadonatújnak tűnik: nemrég festették le fehérre, az ajtaja pedig
élénklila.
Úgy terveztük Scott-tal, hogy vásárolunk egy házat, de addig nem
vehettünk fel jelzáloghitelt, amíg nem tudta bemutatni a viszonylag új
vállalkozása bankszámlakivonatait két évre visszamenőleg.
Most valószínűleg Nadine-nal fog házat venni.
Most már nem fáj úgy ez a gondolat, mint néhány héttel ezelőtt. Azt
hiszem, végre kezdem magam jobban érezni, miután eltávolodtam tőle és
Bury St. Edmundstól.
De persze az is lehet, hogy a jelenlegi társaságomnak van hozzá valami
köze.
Bailey megpördül, és vigyorogva szembefordul velünk.
- Behívnálak titeket, de… Na igen, nem hívhatlak be.
- Hol van ma este Casey? - kérdezem, nyilvánvalóan hátsó szándékkal.
- Brett-tel. Valószínűleg egész éjszaka gyerekkel lövöldöznek a
PlayStationön.
 - Kicsoda Casey és Brett? - kérdez közbe Jonas.
- Bailey férje és sógora - felelem.
Jonas grimaszt vág.
- Férjnél vagy?
Elértem a célomat.
- Tudom, hogy ez hihetetlenül unalmassá tesz - feleli Bailey vállat vonva.
- Nos, holnap esetleg találkozhatunk munka után? - Odalépek, hogy
átöleljem.
- Holnap nem jó, mert átmegyünk Casey szüleihez, de hamarosan. -
Elnéz mellettem a fivérekre. - Gondolom, még látjuk egymást.
- Aha - feleli Jonas, tiszteleg a húgomnak, aztán elfordul.
Bailey elindul a bejárati ajtó felé vezető ösvényen, halványan rám
mosolyog a válla felett, miközben belép a házba, és becsukja az ajtót.
Nem tudom, miért, de megsajnálom.

Szombat délután kimegyek a pajtába, hogy átvegyem a kasszát apától.

Tökéletes az idő, huszonöt fok körül lehet, enyhe szellő fújdogál, és
hétvége lévén sokan vannak.
Éppen lemérem az egyik család szedését, amikor bejön egy férfi meg egy
nő három gyerekkel. Az anyuka ismerősnek tűnik, és hirtelen ráébredek,
hogy őt bámulta meg Jonas. Ő lenne Heather?
Közelről igazi szépség, átható kék szeme van, a hosszú, dús szempillája
pedig talán természetes, talán nem. Azt a kisfiút viszi a csípőjén
megtámasztva, akivel a boltban láttam. A gyereknek gyönyörű, göndör,
világosbarna haja van, és az anyja vállához bújva szopja az ujját.
Köszönetet mondok az előző vásárlóknak, és elbúcsúzom tőlük, aztán a
családra mosolyogok.
- Jó napot! Azért jöttek, hogy barackot szedjenek?
Meglepetésemre a nő kuncogni kezd.
 A férje, már ha ő az, nyájasan mosolyog.
- Igen, kérem.
Gondolom, tényleg hülye kérdés volt, elvégre mi másért jöttek volna, de
apa meg Sheryl így szokta üdvözölni a vásárlókat, én pedig átvettem tőlük,
mert úgy véltem, hogy egy kedves, barátságos amerikai farmer pont
ilyesmit mondana.
Lehervad a mosolyom.
- Hány kosarat szeretnének?
- Öten vagyunk, úgyhogy ötöt - feleli a nő modortalanul, mintha ostoba
lennék, amiért rákérdeztem.
Hát jó… Felemelek öt kosarat a pultra.
- Tessék!
- Kérlek, tedd azt le, Jacob! - mondja az apa a legidősebb gyereknek, aki
olyan hét-nyolc éves lehet, és az imént éppen felkapta az egyik Bellini-
keverékkel teli befőttesüveget. A húga követi a példáját.
- Evie, letennéd, kérlek? - kéri az apja ugyanolyan türelmesen.
- Hagyd már! - csattan fel a nő. - Gyere, és hozd a kosarakat!
- Tényleg szükségünk van ötre? - kérdezi a férj, én pedig észszerűnek
tartom a kérdést, mivel magam is pont ezen gondolkozom.
- Csak hozd! - morogja a nő, és kivonul a nyitott pajtaajtón.
- Evie! Jacob! - kiáltja a férfi.
A gyerekek még mindig a barackpürével teli befőttesüvegekkel
szórakoznak, és vagy nem hallották az apjukat, vagy úgy döntöttek, hogy
nem foglalkoznak vele.
- Evie! Jacob! - ismétli az apa ugyanolyan vidáman. - Gyertek, hozzatok
egy kosarat!
Evie hátrapillant a válla felett, és elengedi a barackpürét, amivel eddig
játszott. Levegő után kapok, amikor az üveg földet ér, de szerencsére nem
törik el.
Ekkor Jacob, aki észrevette, mit csinált a húga, teljes erőből a lábához
vágja a sajátját.
Fogalmam sincs, miért nem törik millió szilánkra, de a fiúcska az épen
maradt üveget bámulja, és az az érzésem, hogy csalódott.
- Finoman! - kéri az apa kedélyesen, miközben a gyerekek odarohannak
hozzá, és kitépnek egy-egy kosarat a feléjük nyújtott kezéből.
Tátott szájjal meredek a férfira.
Nem fogja leszidni a gyerekeit, amiért leejtették, helyesebben földhöz
vágták az üvegeket? Nem akarja ellenőrizni, hogy megrepedt-e az üveg, és
ha igen, nem fogja felajánlani, hogy kifizeti? Nem akarja legalább
visszatenni őket a polcra? Még csak bocsánatot sem kér?
- Szóval akkor csak leszedjük, amit akarunk? - kérdezi az apa, miközben
a lánya megpróbálja kirángatni az ajtón.
- Pontosan. Csak azt szedjék le, amit ki akarnak fizetni! - magyarázom
összeszorított foggal.
- Oké. Akkor gyertek! - mondja a férfi, miközben a fia leejti a kosarát, és
kiszalad a pajtából. Az apa lehajol, hogy felkapja a nevetségesen sok kosár
mellé, amit már cipel.
Hirtelen ötlettől vezérelve előveszem a telefonomat, és sms-t írok
Andersnek: A nő, aki talán Heather, talán nem, itt van. Megnyomom a
küldés gombot, de aztán gorombaságnak érzem, hogy semmiféle
udvariaskodást nem írtam hozzá, így gyorsan bepötyögök még egy
üzenetet: Hogy van apukád? Remélem, ma Jonas nem érzi magát pocsékul.
Miután visszateszem a szerencsére sértetlen üvegeket a polcra, elindulok
a pajta mögé.
A héten apa és Sheryl segítségével majdnem az összes ócskaságot
eltüntettük Bambi mellől. Még mindig van pár nagyobb mezőgazdasági
gép, amit el kell vitetni, de azok nem akadályoznak a lakóautóhoz való
hozzáférésben, úgyhogy sok időt töltöttem odabent: felszedtem a kárpitot és
az elkorhadt padlólapokat. Azt hiszem, teljesen le kell csupaszítani a
járművet, hogy kiderüljön, mit lehet pontosan megmenteni. Az egerek
valahol bejárnak, és a penész meg a nedvesség is arra utal, hogy lyukas.
Kétségbeesetten vágyom rá, hogy alaposan lemoshassam. Rengeteg
súrolásra lesz szüksége, mire leszedem róla a több évtizednyi mocskot, de
már alig várom, hogy lássam csillogni az immár tökéletesen tiszta
alumíniumot. Azt még mindig nem találtam ki, hogyan másszak fel, és
mossam le a tetejét. Repülj fel, mint egy kismadár, incselkedik velem a
képzeletemben Anders.
Ha már eszembe jutott, előveszem a telefonomat, és megnézem,
válaszolt-e. Válaszolt.
Fotózd le!
Nem! Úgy néznék ki, mint egy őrült kukkoló!, írom vissza mosolyogva.
Nem árulta el, hogy van az apja és Jonas, de remélem, hogy ha nincs hír,
az csakis jót jelent.
Újra Bambira fordítom a figyelmemet.
Még mindig repesek az örömtől, amiért lehetőségem adódott felújítani
egy veterán Airstreamet. Scott ölni tudott volna egy ilyenért, magánkívül
lenne az izgatottságtól, ha itt lenne.
A fájdalom, amely az egykori vőlegényem gondolatára korábban belém
hasított, mostanra elhalványult.
Valószínűleg el kellene mondanom neki, hogy Indianában maradok.
Anya beleegyezett, hogy átmenjen a házba, meglocsolja a szobanövényeket,
meg ellenőrizze a dolgokat, de még akkor is meg kellene beszélnünk, mi
legyen mindazzal, amit közösen vettünk. Nem érzem úgy, hogy jogom van
megtartani őket pusztán azért, mert Scott hagyott el engem. Az eljegyzési
gyűrűjét visszaadtam napokkal azután, hogy elmondta: beleszeretett
Nadine-ba. A gyűrűsujjamon még hetekig éreztem a hiányát, szinte
folyamatosan sajgott utána.
Gyönyörű volt: egy hagyományos gyűrű egyetlen gyémánttal, de én
magam nem ezt választottam volna, ha kikéri a véleményemet. Amit
elmulasztott.
Talán egy nap majd kapok egy olyan gyűrűt, amelyet tiszta szívből
szeretni fogok. És talán az a férfi, aki átadja, pont olyan tökéletesen illik
majd hozzám, mint én hozzá. Remélem.
Az a fontos, hogy még tudok remélni.

Idővel a család befejezi a barackszedést, így elindulok vissza a pajtába.

- Hol van a másik három kosár? - kérdezem a nőt, amikor kettőt letesz a
pultra.
- Nem tudom. - Vállat von. - Felteszem, valahol kint a gyümölcsösben.
- Megtenné, hogy visszahozza őket?
- Majd én értük megyek - ajánlkozik a férje.
A nő aljas pillantást vet rám, miközben a férfi kiszalad a pajtából.
Szeretném nem egyből elítélni, és szívesen feltételezném, hogy csak rossz
napja van, hiszen nem lehet egyszerű három kisgyerekkel, de akaratlanul is
az jut az eszembe, hogy ha tényleg ez a nő Heather, nem igazán értem Jonas
ízlését. Nála biztosan találna magának jobbat.
A tegnap este látott részeg, boldog Jonas gondolata feldobja a
hangulatomat. Azon tűnődöm, vajon ilyen-e általában, amikor nem temeti
maga alá a depresszió.
- Környékbeliek? - kérdezem a feltételezett Heathertől, miközben
nekiállok lemérni a behozott gyümölcsöket.
- Én itt nőttem fel. Nemrég költöztünk vissza.
- Ó, értem!
 A legnagyobb gyerek megint elkezd szórakozni a bellinis üvegekkel,
magára vonva az anyja figyelmét, amíg az enyémet a parkolóban sietve
lefékező motor hangja kelti fel…
 16. fejezet

Miután a család elment, Anders belép a pajtába. Hallottam, hogy odakint

váltott velük pár szót.
Láthatóan meglepi, hogy a kasszában állok.
- Dolgozol? Nem nyaralnod kellene?
- Most egy farmer lánya vagyok - felelem tettetett komolysággal,
próbálom elrejteni, mennyire örülök, hogy ilyen hamar viszontlátom.
- Értem - feleli álmélkodva, és egy üres kosarat tesz a pultra. - Papa
köszöni a barackokat.
Fehér pólót és sötétkék rövidnadrágot visel, amelynek a szára vagy tíz
centivel a térde fölé ér. A lába hosszú és napbarnított, és tényleg abba
kellene hagynom a bámulását, de most először látom őt farmer nélkül, így
elég nehezemre esik.
- Hogy van? - kérdezem, miközben valahogy sikerül elkapnom a
tekintetemet.
- Jól. Az orvosok szerint hétfőn talán haza is jöhet.
- Szuper!
- Úgy gondoltam, vissza kellene hoznom a kosarat.
- És közben akár nyomozhatnál is egy kicsit, mi? Heather volt az?
- Attól tartok. Pont úgy örült nekem, mint én neki.
- Nem vagytok baráti viszonyban?
- Neked barátkozós típusnak tűnt?
- Nem mondhatnám - felelem szárazon, és lehajtom a fonott kosár két
fülét, hogy beletehessem a többibe a két másikkal együtt, amelyet Heather
meg a férje végül visszahozott. Az ötödik, egyben utolsó valahol odakint
maradt. - Az egyik kosarat kint hagyták a gyümölcsöskertben jó pár félig
megrágott barackkal együtt. - Amikor kinéztem, láttam, hogy a gyerekek
jóízűen nyammogtak. - Ki kellene mennem rendet rakni, és meg kellene
keresnem az elveszett kosarat.
Az olyan gyümölcsöskert, ahol szanaszét hevernek a harapásnyomokkal
teli barackok, nem valami szép látvány. Azok a gyümölcsök, amelyeket
Heather behozott a kasszához, nem meglepő módon sértetlenek voltak.
- Hogy van Jonas? - kérdezem a pult mögül.
- Másnapos.
- Abban biztos voltam. De jól van?
- Aha, tűrhetően - feleli vállat vonva, és kisétál velem a pajta mellé.
Amikor meglátja Bambit, megtorpan. - Lehetetlen! - Álmélkodva néz rám. -
Ez itt Bill és Eileen régi Airstreemje!
- Ők voltak az előző tulajok?
- Nem, az azelőttiek. Sokat töprengtem rajta, mi lett vele. - Végighúzza
az ujjait az emblémán. - Eredeti, ugye? Biztosan… Mikor is? A hatvanas
évek elején készülhetett?
- Igen, ezt az Airstream-modellt ’61 és ’63 között gyártották. Most egy
modern változatot árulnak.
- Nem hiszem el, hogy mindvégig itt volt! - csodálkozik. Szórakozottan
összedörzsöli a hüvelyk- és mutatóujját, hogy leszedje róla a koszt. -
Micsoda pazarlás!
- Letakarták ponyvával. Nincs valami jó állapotban, de nagyon szeretném
felújítani.
- És utána mihez kezdesz vele? Eladod?
- Dehogy! Megtartom. Mindig is akartam egy Airstreamet.
 - Én is. - Megkerüli a járművet, a tekintete végigszántja a karosszéria
minden centiméterét.
A borostyánsárga pötty az íriszénél még meghökkentőbb a napfényben.
Ritkán néz olyan hosszan a szemembe, hogy rendesen megfigyelhessem.
- Korábban eszembe jutottál - ismerem be. - Jó alaposan le akarom
takarítani Bambit, és elképzeltem, hogy kinevetsz, amikor próbálok feljutni
a tetejére.
- Mint egy kismadár - jegyzi meg kuncogva. Tudja, mire utaltam. -
Átvihetnénk hozzánk. Van egy magasnyomású mosónk. Holnap
segíthetnék, ha gondolod…
- Tényleg? Csodálatos lenne! Csak az a baj, hogy lapos a kereke -
mutatok rá.
- Jonas majd rendel újat, ha nincs készleten a műhelyben.
- Műhelyben?
- A városi szerelőműhelyben dolgozik.
- A farm fenntartása mellett?
- Igazából nincs annyi meló, amennyi teljesen lefoglalná. A mi farmunk
nem olyan nagy. Kivéve aratás idején, akkor minden kézre szükség van. -
Bambi felé biccent. - Ez itt olyan apró, hogy szerintem egy traktoron is át
tudnánk vontatni hozzánk.
- Jonas szívesen segítene?
- Igen, de a traktort egyedül is ide tudom hozni. Nem gond.
- Az szuper lenne, köszönöm! Igazából apa és Sheryl arra gondolt, hogy
talán hasznát vehetnétek innen valamelyik régi mezőgazdasági gépnek…
Körbesétálja a lakókocsit, kétkedve méregeti a gépeket.
- Nem igazán, de ha meg akartok szabadulni tőlük, lerakhatom őket a
csűr mögött.
 - Amikor a legutóbb arra sétáltam, valóban feltűnt, hogy valami
roncstelepet létesítettetek ott.
- Roncstelepet? Az ott egy terepmotorpálya!
Elnevetem magam a felháborodott hangján.
- Micsoda?
- Motokrosszpálya, tudod, ahol motorral mindenféle ugrásokat meg
mutatványokat lehet bemutatni.
- Veszélyesnek hangzik.
- Nos, tényleg nem biztonságos - feleli vigyorogva. - Jonasszal régen,
fiatalabb korunkban sokat motoroztunk ott, de annak már jó ideje. Arra
gondoltam, hogy megint kiviszem oda, hátha az jobb kedvre deríti.
- És jó mulatság?
- Nagyon! - Szélesen elvigyorodik. - Olyan erős szabadságérzetet ad az
embernek, amelynek Jonas most nagyon jó hasznát venné.
- Mindig szeretted a motorokat meg a kocsikat? - kérdezem. Meghat,
hogy így védelmezi a bátyját.
- Amióta csak az eszemet tudom.
- Mindig tudtad, mi akarsz lenni?
- Igazából mindig szerettem nézni a motorversenyeket, egész
gyerekkoromban odavoltam az IndyCarért, a NASCAR-ért meg a Formula-
1-ért, de sosem hittem, hogy egyszer hivatásos versenyző válhat belőlem. -
Vállat von. - Az iskolában viszont elég jól teljesítettem. A matek és a fizika
ment a legjobban. Remek fizikatanárom volt, aki arra bátorított, hogy
merjek nagyot álmodni. Mr. Rylandnek hívták - folytatja szeretettel. -
Rajongott az autóversenyzésért. Na és te? - kérdezi. - Te hogyan lettél
építész?
Apa megjelenik a pajta sarkánál, és félbeszakítja a beszélgetésünket.
- Szia! - Nagyon izgatott, hogy látja Anderst.
 - Szia! - köszön Anders, odalép apához, és kezet fog vele.
- Vásárló érkezett? - kérdezem.
- Nem, tudni akartam, nem kérsz-e kávét. Anders? - kérdezi apa
reménykedve. - Csatlakozol hozzánk?
Anders rám pillant, aztán visszafordul apa felé, és bólint.
- Persze.
Milyen szerencse, hogy bemelegítettem pár kérdéssel! Szegény fickó nem
is sejti, mibe sétált bele!
 17. fejezet

- Nem hiszem el, hogy ott voltál ugyanazon a versenyen, amin én! -
csodálkozik Anders.
Épp az imént jöttünk rá, hogy mindketten részt vettünk az Indy500-on
azon a hétvégén, amelyen Luis Castro megnyerte az első versenyt a hármas
győzelmi sorozatában. Akkoriban tizenhat-tizenhét éves lehettem, és ez
még jóval azelőtt történt, hogy a brazil autóversenyző négyszeres Formula-
1-világbajnok lett.
Apa versenyzés iránti lelkesedéséből valami rám is átragadt az évek
során, így igazából egészen izgalmas volt Anderst hallgatni. Apa legalább
félórán át bombázta szegényt a kérdéseivel.
Most már tudom, hogy minden csapatban két autóvezető van, és Anders
az egyiküknek, annak az Ernie Williamsnek a fő versenymérnöke, aki
jelenleg néhány ponttal vezeti a bajnokságot. Anders általában sosem vesz
ki szabadnapot a szezon alatt, a május pedig különösen hosszú és kemény
számára, mert az Indy500-at egy már eleve sűrű naptárba kell belepréselnie.
Az utolsók között hagyja el késő éjjel a pályát, de azok a hétvégék a
legrosszabbak, amikor egymás után két versenyt tartanak, mert olyankor
gyakran egész éjszaka dolgoznia kell, hogy átnézze a számítógépen az
adatokat,
azután pedig eldöntse, hogyan változtassanak a kocsi beállításán az
egymást követő versenynapokon. Nyolc órája Iowában kellene lennie egy
ilyen kétversenyes hétvégén. Bűntudata van, amiért a segéd-
versenymérnöknek kellett beállnia helyette, de a következő hétvégére
visszamegy Indianapolisba egy gyorsasági versenyre, az azt követő
hétvégén pedig Nashville-ben lesz.
Azt is megtudtam, hogy versenyszakmérnöki diplomát szerzett az
Indianai Egyetemen, aztán gyakornok lett az Indy Lightsnál, ami az
IndyCar előszobáját jelentő versenysorozat, de gyorsan előléptették, és
később rátalált az IndyCar egyik jobb csapatának a fejvadásza.
Gyorsabban jutott a csúcsra, mint az átlag, és lefogadom, hogy egészen
zseniális.
Apám is ugyanerre a következtetésre juthatott, ugyanis csüng Anders
minden szaván. Engem egy cseppet el is kábított a sikere varázsa,
valószínűleg ezért állok fel, és viszem ki az üres kávéspoharakat a
konyhába, miközben azt mantrázom, hogy össze kell szednem magam.
Hallom, hogy Sheryl kérdez valamit Anderstől, majd észreveszem, hogy
apa követett a konyhába.
- Nahát! - mondja a fejét rázva. - Milyen érdekes fickó!
- Az. - Elkövetem azt a hibát, hogy a szemébe nézek, és azonnal
nyilvánvalóvá válik, mire gondol. - Eszedbe ne jusson! - sziszegem halkan,
nehogy Anders meghallja a kanapéról, ahol ül.
Apa nevet a bajsza alatt, és védekezőn felteszi mindkét kezét.
- Nem akarok beleszólni, de egy nyári románc nem a lehető
legrosszabb, ami veled történhet.
- Jaj, apa, hagyd abba! - A csészéket a mosogatóba vágom. - Engem
egyáltalán nem érdekel…
Megdermedek, amikor meghallom a torokköszörülést. Amikor
odafordulok, elborzadva látom, hogy Anders áll az ajtóban. A vér az
arcomba tolul, és Anders kissé szégyenkező mosolyából ítélve nagyon is jól
hallotta a beszélgetésünket.
- Vissza kellene mennem - mondja. - De köszönöm, hogy itt lehettem.
 - Ugyan már! Megtiszteltetés volt - ömleng apa, és végigkíséri Anderst a
folyosón a bejárati ajtóhoz. - Mindig szívesen látunk. Sajnálom, hogy így
kifaggattalak, de nagyon érdekesnek találom a munkádat.
- Semmi gond - feleli Anders kedvesen.
A sarkukban haladok, vonaglok kínomban.
- Elkísérlek a motorodhoz - mondom Andersnek, aztán jelentőségteljes
pillantást vetek apára, és az orrára csapom az ajtót.
Anders halkan nevet, miközben átszeljük a kocsibejárót a pajta előtti
parkoló felé.
- Nem akartam ilyen gorombán viselkedni. - Gyalázatosan
szégyenkezem, ugyanakkor erős késztetést érzek arra, hogy
megmagyarázzam. - Másra sincs szükségem, mint hogy apám kerítőt
játsszon itt nekem. Nagyon jól tudja, hogy most nem állok készen egy új
kapcsolatra, hiszen a vőlegényem csak nemrég hagyott el valaki másért,
és… Jaj, istenem! Nem arra akarok kilyukadni, hogy azt hittem, érdeklődsz
irántam - teszem hozzá gyorsan. Az arcom lángol. - Biztosan nincs így.
Ez egyre rosszabb, és egyáltalán nem látszik rajta sértettség, ami nagyon
árulkodó. Rájövök, hogy nem tetszem neki. Ezért nem érdekli, hogy ő
nekem tetszik-e.
- Nem, tényleg nem - erősíti meg, és rám mosolyog, miközben a
motorjához közeledünk.
Nem gondoltam, hogy érdeklem, mégis összerándul a gyomrom a
vallomásától meg attól, hogy úgy érezte, tisztáznia kell a helyzetet.
Megállunk a motorja két oldalán. A megalázottságtól alig bírok ránézni.
- Anyámmal pontosan ugyanezt a társalgást folytattuk le a vihar után -
ismeri be, én pedig felemelem a pillantásomat a hangjára. Már nem nevet. -
Én se vagyok kész egy kapcsolatra.
 - Casey azt mondta, néhány évvel ezelőtt elveszítetted a feleségedet -
árulom el némi habozás után. - Autóbalesetben.
Hosszan kifújja a levegőt.
- Annak már négy éve és négy hónapja, egyébként pedig gokartbaleset
volt.
Elszorul a szívem.
- Nagyon sajnálom.
- Őszinte leszek veled. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy képes lennék
elengedni őt. Te pedig még mindig próbálod feldolgozni azt, ahogyan a
vőlegényed bánt veled. - Hallgat, megerősítést vár tőlem. Bólintok. - De ha
barátra van szükséged…
- Még azok után is, hogy felborultál miattam a motoroddal? - kérdezem
erőtlenül. Valahogy még most is képes vagyok viccelődni vele.
- Megbocsátok - suttogja.
Összemosolygunk, de furcsa ürességet érzek, amikor Anders felül a
motorjára.
- Holnap átjövök a traktorral, és segítek letakarítani a kis Airstreamedet.
- Nagyon örülnék neki. Köszönöm.
- És még mindig kíváncsi vagyok rá, hogy lettél építész.
- Azzal majd máskor untatlak.
Felnevet, berúgja a motort, és búcsúzóul int, miközben rákanyarodik a
földútra.
Akármennyire igyekszem, a nap hátralévő részében képtelen vagyok
kiverni a fejemből a szavait. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy képes lennék
elengedni őt.
 18. fejezet

Anders megkérdezi, ráérek-e, mielőtt másnap délután négykor megjelenik

Jonasszal a poros fekete kocsival.
- Volt készleten a műhelyben Jonaséknál - magyarázza Anders, amikor
felderül az arcom a platón hozott kerekeket látva. - Szerintem ez a
megfelelő méret. Miután ezt letudjuk, gyerekjáték lesz átvontatni hozzánk.
- Csodálatos! Köszönöm! - hálálkodom a két fivérnek.
Miközben leszedik a kerekeket, a karjukon kidagad az izom.
Még nem jutottam túl a tegnapi szégyenen, sem az aggasztóan erős
csalódottságon, amit Anders visszautasítása miatt éreztem, de ő nem
viselkedik feszélyezetten, és ez megkönnyíti a helyzetet. Tovább kell
lépnem.
- Semmiség - feleli Jonas. Felránt a vállára egy nagy fekete táskát, és az
egyik kereket elgörgeti a pajta mögé. Anders a másikat átpattogtatja a
kavicson.
Mivel a lakókocsi egytengelyes, csak két gumira van szükség, habár
idővel majd a pótkereket is ki kell cserélnem.
- Voltatok ma bent a kórházban? - érdeklődöm.
- Még korábban - feleli Anders. - Papa jól volt, de épp aludt. Mama vele
akart maradni.
- Örülök, hogy gyógyulgat. Én mit csináljak? - kérdezem Jonastól,
miközben ő kiszedi a táskából az emelőt.
- Csak állj ott, és legyél csinos! - csicsergi.
Összehúzott szemmel nézek rá.
 - Vigyázz, mert kinyírlak, mint óvódás a papírkutyát!
Hátraveti a fejét, és mély, zengő hangon nevet.
Amikor Anders nevet, az ő hangja könnyebb, a mellkasomban érzem,
körbeöleli a szívemet.
Most már tényleg nem gondolhatok rá így!
- Ahogy kimondja a szavakat azzal a brit kiejtésével! - fordul Jonas
Anders felé, amikor levegőhöz jutnak.
- Megfizethetetlen - helyesel Anders. A zöld szeme csillog.
Nem is értem, miért nem jöttem rá egyből, hogy testvérek. Igen, Jonas
egy kicsit magasabb és izmosabb, Anders vonásai pedig finomabbak, de
van valami az arckifejezésükben, amiről üvölt, hogy közeli rokonok.
- Annyira hasonlítotok, amikor mosolyogtok.
- Te viszont egyáltalán nem hasonlítasz a húgodra - jegyzi meg Jonas.
- Nos, mi csak féltestvérek vagyunk - emlékeztetem, de azért fáj, hogy
ezt hallom tőle.
Bailey-vel tényleg nagyon másképp nézünk ki. Ő olyan csinos, ragyogó,
én meg csak… Kevesebb vagyok nála.
- De komolyan… Miben segíthetek? - erősködöm.
- Ez egyszemélyes meló - nyugtat meg Anders mosolyogva.
- Mégis mindketten megtiszteltetek a jelenlétetekkel - felelem édesen. -
Amiért nagyon hálás vagyok - teszem hozzá gyorsan, próbálok komoly
hangot megütni.
Scott-tal volt egy közös pickupunk, de a kocsi fenntartásával kapcsolatos
feladatokat ő látta el. Tudom, hogy nekem is meg kellett volna tanulnom
ezeket a dolgokat a Le a patriarchátussal! jelszó zászlaja alatt, de igazából
szexinek találom, ha egy pasi tud bánni egy kocsival.
Miközben Anders egy különösen beragadt anyacsavarral küzd, a csillogó
izmok megfeszülnek és elernyednek a karján, én pedig emlékeztetem
magam, hogy csak a barátom akar lenni.
A nagyon dögös barátom. És ugye nincs azzal semmi baj, ha minden jó
tulajdonságát értékelem?

Hetet mutat az óra, mire Jonas és Anders kicseréli a kerekeket, átvontatja

az Airstreamet a farmjukra, aztán segítenek tisztára dörzsölni, majd lemosni
a magasnyomású mosóval. Mindketten nagyon belemerültek a munkába,
rengeteget nevettünk, folyamatosan ugrattuk egymást. A ruhám csupa víz és
kosz, a karom sajog, de belülről csak úgy pezsgek.
Nemrégiben olvastam valamit arról, mennyire fontos, hogy az ember
olyasmiket csináljon az életben, amelyek örömöt szereznek neki.
Andersnek igaza volt, amikor azt mondta, vissza akarja vinni Jonast a régi
motokrosszpályájukra. Nekem az utóbbi időben nem sok vidám pillanatom
akadt, de ahogy itt állok, és Bambit nézem, képtelen vagyok letörölni a
vigyort az arcomról.
Nem olyan fényes, mint a legtöbb Airstream, amit az interneten láttam - a
fém egyértelműen megkopott az évek alatt -, de nekem tetszik ez a matt
hatás.
Peggy nem sokkal azután ért vissza a kórházból, hogy átjöttem hozzájuk.
Láthatóan kimerült, de kellemesen meglepődött, amikor mindhármunkat
együtt látta. Meghívott vacsorára, és ragaszkodott hozzá, hogy maradjak.
Nem akartam zavarni, különösen, mivel olyan sok mindenen mennek
keresztül, de Anders azt üzente a pillantásával, hogy maradjak. Amikor
Peggy magunkra hagyott minket, Anders hozzátette, hogy ez majd segít az
anyjának elterelni a figyelmét a történtekről.
Túl mocskosnak érzem magam ahhoz, hogy leüljek az asztalához, de a
napnak még mindig van ereje, így legalább a ruhám valószínűleg
megszárad, mire a házhoz érünk.
 - Mikor mész vissza Indybe? - kérdezem Anderstől, miközben várjuk,
hogy Jonas eltegye a magasnyomású mosót.
- Kedden.
- Szerinted visszajössz még idén nyáron?
- Általában nem tenném, de Jonas mostanában azzal nyaggat, hogy
vegyek ki egy kis szabadságot.
- Azt hittem, nagyon nehéz elszakadni a munkából a szezon idején.
- Így van, de meglátom, mit tehetek.
Az az érzésem, hogy hegyeket mozgatna meg a bátyjáért. Vajon Bailey-
vel mi leszünk valaha ilyen közel egymáshoz? Hat év nagy korkülönbség,
de amióta idősebbek lettünk, már nem olyan feltűnő. Sosem hittem volna,
hogy elég közös vonásunk van ahhoz, hogy olyan testvérek legyünk, akik
barátok is egyben, de manapság már nem félemlít meg annyira a
társaságkedvelő személyisége. Régen inkább visszahúzódtam a kis
csigaházamba a jelenlétében, de már magabiztosabb vagyok. Egyértelműen
van számunkra remény.
Jonas újra felbukkan.
- Szerintem megérdemlünk egy sört. Akarod, hogy ezt előbb
visszavigyem hozzátok? - Bambi felé biccent.
- Vagy éjszakára a műhelyben is maradhatna, nem? - javasolja Anders a
két hatalmas fészer egyikére bökve, ahonnan Jonas épp az imént jött elő. -
Reggel majd visszaviszem.
- Az remek lenne. Nem sürgős. Holnap úgyis dolgozom.
- Min dolgozol? - kérdezi Anders, miközben a ház felé tartunk.
- Egy általános iskola bővítésén - felelem.
- Tök jó.
- Igazából nem valami izgalmas.
- Miért nem?
 - Nem kell semmit terveznem, csak egy rakás műszaki rajzot gyártanom,
de legalább elvégezhetem innen is.
A bal oldalunkon egy erdőcske húzódik, a fák közül kikandikál egy tó, a
víztükör megcsillan a lemenő nap fényében.
- Nem tudtam, hogy van tavatok - jegyzem meg. - Szoktatok úszni
benne?
- Néha - feleli Jonas. - Miért, szeretnél esetleg belepottyanni valamikor?
Nyelvet öltök rá.
- Legközelebb hozom az úszódresszemet.
- Jó ötlet.
Én vicceltem, de szerintem ő komolyan beszélt.
- Elmegyek zuhanyozni. Szóljatok mamának, hogy egy perc, és ott
vagyok! - mondja, és elindul a tó felé.
- Hová megy? - kérdezem Anderstől zavartan.
- A házába. - A víz partján álló fakunyhóra bök.
- Ó, azt hittem, a farmházban lakik!
- Mamával és papával? - horkant fel Anders. - Dehogy!
- Mióta van ott az a faház? - A méreteiből ítélve csak egyszobás lehet.
- Úgy tizenöt éve. Jonas meg apa építette az erdő fáiból.
- Te nem segítettél?
- Én az egyetemen voltam - rázza meg a fejét.
- Jonas nem ment egyetemre?
- De, mezőgazdaságira. Viszont ő itthonról járt be az órákra.
Anders a ház oldalához vezet, kinyitja a szúnyoghálós ajtót, és tartja
nekem. Belépek a mosókonyhába. A padlón egy szürke kutyaágy hever
oldalra fordítva, homokszínű szőrszálak borítják.
- Van kutyátok? - kérdezem, miközben Anders becsapja maga mögött az
ajtót.
 - Igazából pár hete meghalt.
- Ó, sajnálom!
- Már tizennégy éves volt, de Jonast nagyon megviselte. Mindenhová
együtt mentek.
Mostanában tényleg még az ág is húzza, nem csoda, hogy ilyen letört!
Ma viszont elég vidámnak tűnt, ahogy péntek este is, bár akkor nem keveset
ivott.
Kíváncsi lennék, vajon könnyebb-e neki így, hogy az öccse itthon van.
- Mindig akartam egy kutyát - jegyzem meg egy perc hallgatás után.
- Azt hittem, macskás nő vagy.
- Dehogy, csak ugrattalak. Egyformán szeretem a kutyákat meg a
macskákat.
- Hogy neveznéd el a kutyádat? - mosolyog Anders.
Szerintem emlékszik rá, hogy a macskámat Zaha Hadidról neveztem el.
- Azt hiszem, Eamesnek.
- Charles vagy Ray után?
- Attól függ, szuka vagy kan.
Nevetve bólint.
Imádom, hogy veszi az építészeti utalásaimat!
- Menj egyenesen! - utasít.
A ház végében, a konyhában lyukadok ki, Peggy éppen zöldbabot pucol a
pultnál.
Amikor meglát minket, összerezzen.
- Anders! - feddi meg a fiát. - Az első ajtón kellett volna bejönnöd. Nem
lehet így behozni egy vendéget a házba.
Anders elhúzza a száját, Peggy pedig felkap egy konyharuhát, és szárazra
törli a kezét. A fehér haját kontyba fogta a feje tetején.
 - Átveszem a pólómat - mondja Anders. Elindul a folyosón, de még
hátrakiált az anyjának a válla felett. - Jonas is jön egy perc múlva.
Esetlenül állok ott, azt kívánom, bárcsak én is átöltözhetnék vagy
lezuhanyozhatnék.
- Tudok segíteni valamit? - kérdezem Peggytől.
- Nem, már végeztem is - feleli, és leveszi a köpenyét. - Remélem,
szereted a bárányt.
- Igen. Isteni az illata, de félek, hogy túl sok munka volt vele.
Egy legyintéssel elintézi a nyugtalankodásomat.
- Egyébként is főztem volna a fiúknak. Mit kérsz inni? Arra gondoltam,
hogy kinyithatnánk egy üveg rozét.
- Csodásan hangzik. Sajnálom, hogy nem hoztam semmit.
- Ugyan már! - Odamegy a hűtőhöz, kivesz egy üveget, és miközben
lecsavarja a tetejét, megjegyzi: - Egyébként imádtam azt a barackos italt.
- A Bellinit?
- A nevét elfelejtettem, de igen. Nagyon finom volt.
- Majd hozok még barackpürét.
- Nem azért mondtam, de ha jut, nem fogom visszautasítani.
- Egyértelműen fog jutni - mondom mosolyogva, átveszem a felém
nyújtott poharat, és körbenézek.
A konyhafalakat meg a mennyezetet oregoni hamisciprussal vonták be,
ugyanazzal az anyaggal, amiből a pult meg a szekrények is készültek. A
terrakotta padlólapokkal együtt túl erős az összhatás.
Észreveszem, hogy a folyosón egy sor bekeretezett, nagyméretű fotó lóg.
- Nem bánja, ha megnézem a fényképeket?
- Persze hogy nem, drágám, érezd magad otthon!
A ház földszinti részét - vagy legalábbis azokat a helyiségeket, amelyeket
látok - ugyanilyen hamisciprussal vonták be. A járólapon is végig sötét
mintás szőnyegeket terítettek le szabályos távolságokra.
Mit nem adnék azért, ha átvehetném ezt a helyet, és egy kicsit
felüdíthetném!
Mialatt a családi fotókat nézem, megszokásból forgatom a
borospoharamat. A keretek mind ovális alakúak, és a méretüket tekintve
kissé különböznek, de egytől egyig eltérő anyagból készültek a lakozott
fától a díszes, aranyozott fémig.
A konyhában Peggy belesöpri a zöldbabot a gáztűzhelyen álló
serpenyőbe, majd miután végzett, csatlakozik hozzám.
- Kik ezek? - biccentek a savanyú képű páros felé az egyik fekete-fehér
képen. Nagyon régi fotó. Egy magas támlájú karosszékben egy nő foglal
helyet, a jobbján pedig egy férfi áll.
- Patrik dédnagyapja, Haller meg a felesége, Sigfrid. - Peggy délnyugat-
amerikai kiejtéssel beszél, de a Haller nevet skandináv ejtésmód szerint
Hálernek mondja.
- Ők telepedtek le itt? - kérdezem érdeklődéssel a hangomban.
- Igen.
A következő fekete-fehér képen egy másik férfi és nő ugyanilyen
helyzetben látható. Kicsit hátborzongató.
- Ugyanabban a székben ülnek - döbbenek rá, amikor közelebb hajolok.
- Igen - feleli Peggy kuncogva. - Az ott Henrik, Haller fia, meg a
felesége, Edna. - Továbbhalad a fal mentén. - Ez pedig itt Aan és a felesége,
Rose, aztán Erik és Mary.
Mindegyiküket pontosan ugyanolyan helyzetben, ugyanabban a székben
fényképezték le.
- És ezek vagyunk mi - jelenti be vidáman, és a saját magukat ábrázoló
fotóra bök.
 Ez a fénykép már színes, ahogy az előző kettő is, és semmi nem rejtheti
el a csillogást Peggy szemében, hiába öltött magára viszonylag komoly
ábrázatot. Olyan fiatalnak néz ki! Talán a húszas évei végén járhat.
Rájövök, hogy Anders az ő zöld szemét és erőteljes szemöldökét örökölte.
- Még mindig megvan az a szék. - A nappaliba mutat, ahol a sarokban
csakugyan ott áll a vörös, magas támlájú karosszék.
- Imádom! - jelentem be örömmel, és odamegyek, hogy alaposabban
szemügyre vegyem.
A szék szövete kopott és halovány, de izgalomba hoz, hogy itt látom.
A figyelmemet a szoba többi része felé fordítom. Gyakorlatilag minden
egyes felületetet díszekkel, régiségekkel és fotókeretekkel zsúfoltak tele. És
minél tovább nézem őket, annál jobban szeretném visszavonni azt, amit
korábban mondtam arról, hogy a kezem közé kapnám ezt a helyet. Több
mint százhetven évnyi történelem zsúfolódott össze ebben a házban. Ha
rajtam múlna, talán pontosan úgy hagynám, ahogy van.
Persze némi fehér festék akkor is csodát tenne.
A pillantásom egy ezüstkeretes fotóra rebben, és a szívem kihagy egy
ütemet, amikor rájövök, hogy Anders esküvőjén készült.
- Az ott Laurie - mondja Peggy halkan, amikor észreveszi, mi vonta
magára a figyelmemet.
Most már megtudtam a felesége nevét is.
- Anders mondta, mi történt - jegyzem meg ugyanolyan elcsigázottan.
Szemügyre veszem a fotót. Anders őrülten jól néz ki a rászabott fekete
öltönyben, fehér ingben, a vékony fekete nyakkendővel. A haja rövidebb a
képen, mint most, és a feleségére, Laurie-ra pillant, aki ránevet. A nő szőke
haját kócos kontyba fogták, és apró fehér virágokat tűztek bele. Ujjatlan
fehér csipkeruhát visel. Egyszerűen gyönyörű.
 - Az egyik legnagyobb tragédia, ami a családunkban történt - motyogja
Peggy, a hangja megremeg a gyásztól.
Az egyik?
Biztosan olvas a gondolataimban, mert hirtelen feszengeni látszik.
- Hogy van Patrik?
- Ó, jobban! - vágja rá, amiből arra következtetek, hogy a férje
szívinfarktusát nem kezeli egy szinten a család egyéb tragédiáival, bármik
legyenek is azok.
És csakugyan, most sokkal nyugodtabbnak és fesztelenebbnek tűnik,
mint az óvóhelyen, és sokkal jobban hasonlít arra a képre, amelyet apa
festett róla, amikor nagyon barátságosnak nevezte. Biztosan
megkönnyebbült attól, hogy a férje rendbe fog jönni.
- Szerintem élvezi a pihenést - teszi hozzá cinkosan Patrikra utalva. - Már
évek óta nem nyaralt ilyen jót.
- És az kinek a hibája? - kérdezi Anders hangosan, miközben lejön a
lépcsőn.
- Igen, igen, tudom. Dolgozom rajta - kiált vissza Peggy. Grimaszt vág,
aztán a fiára mosolyog, mielőtt visszamegy a konyhába.
Anders átvett egy fekete pólót. A haja vizes, és pár sötétszőke tincs a zöld
szeme elé hull. Picurka vízcseppek gördülnek le a végükön, én pedig
megrezzenek, amikor Anders beletúr a rakoncátlan fürtökbe, és
visszaigazítja őket a helyükre.
- Lezuhanyoztál! - suttogom vádlón. - Én meg vállalhatatlan állapotban
vagyok!
- Nincs semmi baj a külsőddel - mondja a homlokát ráncolva, és a
konyha felé biccent.
Citrusos tusfürdő vagy talán sampon illata árad belőle.
Kivágódik az ajtó, és Jonas lép be a házba a mosókonyhán keresztül.
 - Hol a söröm? - kérdezi.
- Hozom már - feleli Anders tettetett fáradtsággal, és odamegy a hűtőhöz.
Először a rozét veszi ki, megtölti a poharamat, aztán az anyjáét is, majd
kivesz két sört magának és Jonasnak.
- Egészségünkre! - mondja Jonas vigyorogva. Arra biztat, hogy mind a
négyen emeljük föl a poharunkat, és koccintsunk.
Az ebédlőben egy ovális mahagóni asztalnál eszünk, amelyet régimódi
csipkealátétekkel terítettek meg. Jonas az egyik végén ül, Peggy a másikon.
Andersszel középen, egymással szemben foglalunk helyet.
A felszolgálótálakból, amelyeket Peggy és Anders tett ki az asztalra, gőz
száll fel. Szaftos, kicsontozott báránylapocka lapul benne ropogós,
aranybarnára sült krumplival meg vajas-borsos zöldbabbal. Jonas kihoz egy
kést, és úgy vélem, mind arra várunk, hogy felszelje a húst, mielőtt szedünk
a zöldségekből, ő azonban ahelyett, hogy nekilátna, leteszi a
vágószerszámot, és felém nyújtja a kezét tenyérrel felfelé. Beletelik egy
percbe, mire rájövök, hogy Peggy ugyanezt teszi a balomon.
Basszus, áldást fognak mondani!
Még sosem ültem olyan asztalnál, ahol az emberek áldást
mondtak, és hirtelen jó messze találom magam a komfortzónámtól.
Miközben azonban ott ülök, Peggy lágy meg Jonas bőrkeményedéses kezét
fogva, és az idős nő finom hanglejtése betölti a helyiséget, és köszönetet
mond az egészségünkért, Patrikért, azért, hogy az asztaluknál ülök, valami
Tedért és Kristie-ért, akik megajándékozták őt Ramsey- vel, valamint
magáért Ramsey-ért - bele sem akarok gondolni, ez vajon mit jelenthet -,
furcsa elégedettség tölti el a szívemet.
Nem vagyok vallásos, de van valami helyénvaló és jóleső abban, ahogy
láncot alkotunk. Valahogy közösségben érzem magam.
 Peggy befejezi az imát, mi pedig elengedjük egymás kezét. Amikor
felemelem a fejem, látom, hogy Anders rám néz az asztal fölött, az ajkán
halvány mosoly dereng.
És mindannak ellenére, amit tegnap mondtunk egymásnak, a testembe
nyilall a megbánás, amiért nem az ő kezét fogtam.
 19. fejezet

Vacsora után Anders hazakísér.

- Először mondtál asztali áldást, igaz? - A szája sarkában mosoly játszik.
- Ennyire átlátszó vagyok?
- Nem különösebben.
Egy kicsit mindketten becsiccsentettünk, így a beszélgetés nyugodt és
könnyed.
- Kicsoda Ted és Kristie? - kérdezem, amikor megállunk, és felbámulunk
az égre.
A mennyboltot neonszínű fények borítják, mintha egy nagyra nőtt
kisgyerek rátámadt volna a lila, a rózsaszín, a kék meg a narancssárga
kihúzó filctollával.
- A szüleim farmer barátai - feleli Anders.
- És meg merjem kérdezni, ki az a Ramsey?
- Ki volt Ramsey - helyesbít, és rám néz. Az itteni fényviszonyok között
a borostyánsárga pötty a szemében sötétebbnek, az írisze zöldje
borúsabbnak tűnik. - Azt hiszem, rájöttél.
- Jaj, ne! - nyögök fel, és megdörzsölöm az arcomat. - Még sosem ettem
olyan ételt, aminek neve volt!
Anders halk nevetésétől áthevül a bőröm, és megolvad a bensőm.
Kínosan kellene éreznem magam, amiért embernagyságú sült pillecukorrá
változtat, de túlságosan jólesik.
- Pedig az a legjobb étel - feleli, és odajön mellém. - Ha valaki nevet ad
egy állatnak, elhiheted, hogy törődött vele. Ramsey- nek jó élete volt a
farmon, mielőtt a tányérodra került, márpedig ez nem mondható el
semmiről, amit a boltban vásárolsz.
- Biztosan igazad van.
- Tudom, hogy igazam van.
Megérkezünk a bejárati ajtónkhoz, Anders pedig felém fordul a
teraszfények alatt. A pillantása a homlokomra rebben.
- Van itt egy kis kosz. - Felemeli a kezét, mintha le akarná törölni, de
aztán meggondolja magát, és leengedi a karját, én azonban így is érzem a
majdnem érintése bizsergetését.
- Hol? - Az ujjam azonnal egy olajfolton landol. - Anders! - feddem meg.
- Miért nem mondtad korábban? Egész vacsora alatt ott ültem anyukáddal
szemben, mocskos fejjel!
- Biztosan nem vette észre. Egy farmer feleségének már fel sem tűnik a
kosz.
- Eltűnt? - kérdezem.
Anders szemügyre veszi a homlokomat, aztán átkutatja az arcom többi
részét is. Amikor végül a szemembe néz, a vérem felpezsdül. Alig
észrevehetően bólint.
Basszus, nagyon tetszik nekem!
- Holnap találkozunk - mondja hirtelen.
- Igen. És még egyszer köszönöm, hogy segítettetek ma Bambival -
felelem, miközben Anders hátrálni kezd.
- Szívesen.
Már nem néz a szemembe, csak elfordul, és lekocog a lépcsőn. Hátra sem
pillant. Biztosan tudom, mert én viszont addig bámulom, amíg el nem tűnik
a tekintetem elől.

Másnap még mindig nem bírom kiverni Anderst a fejemből, amikor a

hálószobámban az új íróasztalomnál próbálok dolgozni.
 A főnököm, Graham átküldte az adatokat az általános iskola
kibővítésének pályázati rajzaihoz, és ezeket tanulmányozva feltűnik, hogy a
szerelőmérnök több helyet kérhetett a hőszivattyú számára a kazánházban,
mert az elődöm, Raj feláldozta a tárolószekrényeket, hogy nagyobb legyen
a tér.
Részt vettem a kezdeti eligazításon, amikor kikérdeztük a személyzetet
arról, ők mit gondolnak. A negyvenes éveiben járó takarító, Jerry, akinek
oldalt felnyírt haja és bűzlő lehelete volt, majdnem egy órán keresztül
zsémbelődött. Ha nem kap tisztítószeres szekrényt, nagyon dühös lesz.
A belsőépítészeti tervek átalakításával töltöm az időt. Tudom, hogy ha a
tantermektől veszem el a helyet, az igazgató meg a tantestület tagjai fognak
elégedetlenkedni. Zsörtölődöm, de végül sikerül megoldanom a feladatot
úgy, hogy mindössze centimétereket csenek el innen is, onnan is.
Imádom az átmeneti irodámat. Ma reggel apával bementünk a városba, és
alig hittem a szememnek, amikor rátaláltunk erre az asztalra egy aprócska
bútorboltban. Hirtelen ötlettől vezérelve ugrottunk be oda - igazából a
Walmart felé tartottunk -, de ez a bútor egyszerű és stílusos volt, a színe
mohazöld, a fémlábai hajszálvékonyak, az asztallap pedig nyírfa furnérból
készült. Elég kicsi ahhoz, hogy tökéletesen beilleszkedjen az egyik
manzárdablakba, de azért elfér rajta egy asztali lámpa, a laptopom meg egy
tálca. Szerencsére mindenhová magammal viszem a MacBook Prómat,
különben most sem tudtam volna megoldani a távmunkát. A tálcát pedig
azért említettem meg, mert Sheryl épp az imént hozott fel kávét meg frissen
sült barackos-vaníliás-mandulás muffinokat, és pont volt annyi hely, hogy
le tudja tenni.
Megnézem az e-mailjeimet. Kaptam egy hosszú, bőbeszédű levelet
anyától, meg egy másikat Sabrinától, attól a barátnőmtől, aki októberben
fog férjhez menni. Több más haverjával együtt engem is betett egy kör-e-
mailbe, amiben az egész hétvégére kiterjedő leánybúcsúja terveit részletezi.
Sabrina meg a vőlegénye, Lance az egyedüli közös barátunk Scott-tal, és
amióta felbontottuk az eljegyzésünket, nem igazán tudom, hogyan
viselkedjek velük. Egyelőre úgy tűnik, hogy Sabrina mellettem áll, Lance
pedig Scott mellett.
Persze nem tudom, ez meddig marad így. Nem fogják tudni örökre
kizárni Nadine-t, ha Scott vele marad. És szerintem nem fogják megtiltani
neki, hogy magával vigye a barátnőjét az esküvőjükre. Egy kicsit talán már
kevésbé bánt a szakításunk, de azt még mindig nem tudom elképzelni, hogy
elmegyek egyedül a lagziba, és együtt látom őket.
A kollégám, Freddie e-mailjére kattintok. Bűntudat gyötri, amiért átvette
Lucinda Beale házfelújítását. Tudni akarja, nem bánom-e, én pedig
megnyugtatom, hogy nekem ez így tökéletesen megfelel. Igaz, hogy
kezdetben bosszantott egy kicsit, de most, ahogy a horizontig nyúló, lágyan
hullámzó zöld földeket meg a ködös, búzavirágkék eget kémlelem, amelyet
bárányfelhők pettyeznek, alig merem elhinni, hogy ilyen szerencse ért.
Néha, gondolom, miközben betömök a számba egy muffint, az élet
barackot ad az embernek.
Úgy volt, hogy Anders ma visszahozza Bambit, de eltelik a délelőtt, én
pedig egyetlen szót sem hallok felőle, és kezdek egy kicsit nyugtalankodni.
Vonzódom hozzá. Jobban, mint amennyire hajlandó vagyok beismerni.
És miután úgy nézett rám tegnap este, talán az érzés egy cseppet kölcsönös.
Akkor meg miért nem jött el az ígérete ellenére?
Lenyelem a büszkeségemet, és írok neki.
Még mindig azt tervezed, hogy áthozod Bambit ma délután?
Egy percen belül válaszol.
Nem. Most már a miénk.
 Tolvaj!, írom vissza nevetve.
Jonas egy óra múlva átviszi. Papát hazaengedték. Mihamarabb vissza
kell mennem Indybe.
A gyomrom elnehezül, mintha követ nyeltem volna le.
Ma?
Azt hittem, azt mondta, csak holnap megy.
Igen.
Csak ennyit ír, semmi többet.
Leküzdöm a késztetést, hogy megkérdezzem, mikor jön vissza - már ha
visszajön egyáltalán.
Vezess óvatosan! Végül beérem ennyivel.
Nem felel.

Beletelik egy hétbe, mire elmúlik a csalódottság, valahányszor eszembe

jut Anders. Először dühös vagyok magamra, amiért rajongani kezdtem
valakiért, aki egyenesen közölte velem: nem érdeklem. El sem tudom
képzelni, hogy a pokolba tudtam elhitetni magammal, hogy talán
meggondolta magát!
Legalább nem esem vissza a Scott miatti kesergésbe. A nappalok nagy
részében egyedül dolgozom az asztalomnál, az estéket pedig apával meg
Sheryllel töltöm, vagy Bailey-vel meg Casey-vel, néha mind a négyükkel,
és valahányszor van egy kis szabadidőm, folytatom az Airstream
renoválását.
Végül elszáll a rosszkedvem, és újra szerencsésnek érzem magam, amiért
Indianában tölthetem a nyarat.

Szombat késő délután van, ez augusztus első hétvégéje. Ma hol a

vásárlókat szolgáltam ki, hol pedig Sherylnek segítettem a konyhában.
Vagyis ezúttal inkább ő segített nekem.
 Rengeteg rebarbarát szedtünk, miután a Bellini sikerétől ösztönözve
rákerestem a neten más koktélreceptekre, és találtam egyet, amelybe
rebarbaraszirupot kell tenni. Sheryllel egész nap befőttesüvegeket
sterilizáltunk, rebarbaraszárakat szeltünk ötcentis darabokra, aztán
felforraltuk őket kristálycukorral és vízzel. A munkánk eredményeképp
több tucat üveg élénk rózsaszín szirupot kaptunk, amely most a konyhapult
lámpája alatt csillog.
Apa eközben az IndyCar Nashville-ben tartott utcai versenyét nézte.
Egyszer odahívott, amikor megpillantotta Anderst a képernyőn, és
magánkívül ujjongott örömében.
A kamera váltott, mielőtt odaértem, de visszatekerte nekem. Bevallom,
nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam, ahogy ott ül a boxutcában az
időmérő standnál, fekete headsettel a fején, és végtelenül komoly arcot vág.
Azt hittem, legalább abban megállapodtunk, hogy barátok maradunk. De
már majdnem két hét telt el anélkül, hogy egyetlen szót váltottunk volna
egymással.
Persze én sem írtam neki.
Már rájöttem, hogy gyakran viselkedem így: ítéletet mondok mások
felett, feltételezem, hogy tudom, mi jár a fejükben, pedig óriási tévedésben
élek. Mint annak a félreértésnek a kapcsán arról, ki hová ült a
vacsoraasztalnál. Az elmúlt két hétben a féltestvérem gyakran átjött
vacsorázni Casey-vel, és Bailey az első ilyen alkalommal nagy hangsúlyt
fektetett arra, hogy én üljek apa mellett. Igazából kissé idétlennek éreztem
magam, mintha túlreagáltam volna a dolgot, és hisztiztem volna. Ő azonban
ragaszkodott hozzá, és miután túltettem magam a kezdeti feszengésen,
értékeltem a figyelmességét. Segített. Megerősített abban, hogy ehhez a
családhoz tartozom, és azóta egyszer sem éreztem magam kirekesztve.
- Megint ott van! - kiáltja apa a nappaliból. - Wren!
 - Jövök! - kiabálom vissza.
Apa máris visszatekeri és megállítja a felvételt, én pedig
hirtelen ötlettől vezérelve előkapom a telefonomat, aztán lefotózom a
tévé képernyőjét.
Elküldöm a képet Andersnek azzal, hogy: Nézd! A haverom benne van a
tévében.
Azóta már véget ért a verseny - apa többször is megállította, hogy
kiszolgálja a vevőket -, de azok alapján, amit Anders mondott a
versenynapokról, valószínűleg még a pályán lehet. Kétlem, hogy a gyorsan
válaszolni fog. Arról sem vagyok meggyőzve, hogy egyáltalán valaha
visszaír.
Bailey átjön munka után. Amikor megérkezik, keverek magunknak egy-
egy koktélt - egy rész rebarbaraszirup, egy rész vaníliás vodka, két rész
limonádé -, aztán kiülünk az italokkal a verandára. Apa meg Sheryl
magunkra hagy. Van egy fehér fa hintaágyuk, a legszívesebben ide ülök ki
kora reggel vagy a hűvösebb estéken, amikor nézhetem a nyár utolsó
szentjánosbogártáncait a szójababok fölött. A növények most már a
derekamig érnek, és apró zöld hüvelyes termést hoztak.
Néha Jonas erre jár a traktorral, a Gatorrel vagy egy másik munkagéppel.
Tegnap láttam, hogy a földeket permetezte, a traktorról óriási gépkarok
nyúltak ki. Amikor ma délelőtt átrepült felettünk egy légi permetező, és
lefújta valamivel a kukoricát, én a hálószobám ablakából néztem, és
elképzeltem őt is abban a kis fehér gépben. Kétlem, hogy Jonas vezette
volna, de jólesett arra gondolni, hogy szorgoskodik a farmon, és elvégez
egy csomó munkát, amelyen túl kell esnie. El sem hiszem, hogy a városi
szerelőműhelyben is dolgozik!
Jonas is hiányzik, döbbenek rá, nem csak a bátyja. Szerettem együtt lógni
mindkettejükkel, amikor Bambival segítettek, és elszomorít, hogy azóta
egyszer sem futottunk össze.
Jonas még mindig nem küldte el a számlát Bambi kerékcseréjéről. Arra
gondoltam, hogy beugrom a munkahelyére, hogy kifizessem neki, és
megkérdezem, a pótkereket is ki tudnák-e cserélni, de aztán eszembe jutott,
hogy talán szívesebben végezné feketén ezt a melót. Lehet, hogy holnap
átmegyek a farmra elintézni az anyagiakat, és megkérdezem tőle, hogy van.
Ma véget ért a füllesztő meleg. Tegnap még jóval kilencven fok fölött járt
a hőmérséklet, mostanra azonban visszaesett nyolcvanra. Már egy hónapja
Indianában vagyok, és megszoktam, hogy itt Fahrenheitben mérik a
hőmérsékletet, de Celsiusban az huszonhét fokot jelent harminckettő
helyett. Az italát kortyolgató Bailey-re pillantok.
- Sétálunk egyet? - kérdezem hirtelen.
Átballaghatnánk a Fredrickson-farmra. De ezt a gondolatot egyből
elhessegetem. Bailey a közös kocsmázás óta nem említette Jonast, én pedig
azon töprengtem, vajon próbálja-e elfelejteni. Ha így van, nem akarok
keresztbe tenni neki.
- Ez most komoly? - Bailey-t nem győztem meg, pedig nagyon szép az
este.
- Láttad mostanában a sütőtököket?
- A sütőtököket? - Elfintorodik. - Nem.
- Gyere már! - erősködöm. - Az indák már napokkal ezelőtt elkezdték
ontani a virágokat.
Kimegyünk az útra, és elsétálunk a fekete pajta mellett a földre, amely
Fredricksonék kukoricásával határos. Azzal a táblával, amelyet elvert a jég.
A sütőtökföld elterül előttünk, a virágok olyanok, akár megannyi sárga
tengeri csillag a végtelen zöld vízen.
- Ez annyira jó! - lelkendezik Bailey.
A látvány egyáltalán nem hat rá, a koktélról beszél.
 Én is belekortyolok.
- Casey ma este nem akart átjönni?
- Nem, Brett átment hozzá.
- Elég jól kijönnek egymással, nem?
- Egy kicsit túl jól. Nem bírok megszabadulni tőle.
- És tényleg meg akarsz szabadulni tőle? - Nem tudni biztosan, hogy a
húgom száraz hangszíne mögött vidámság vagy bosszúság bujkál.
- Nem, nincs vele semmi bajom. Még nem volt nálunk annyit, hogy
megelégeljem. Érezni fogja, ha úgy lesz.
Vigyorog, de az jár a fejemben, vajon tetteti-e a vidámságot. Még nem
olyan régen házasok Casey-vel, és a férjével ellentétben Bailey új ebben a
városban.
Casey vajon elég időt és figyelmet szentel a feleségének?
Eleget tesz azért, hogy Bailey megtalálja itt a helyét?
Még nem érzem úgy, hogy nyugodtan feltehetem neki ezeket a
kérdéseket, mert nevetéssel felelne az aggályaimra.
Legalább itt van neki a közelben apa meg Sheryl, nincs teljesen egyedül.
És itt vagyok neki én is, legalábbis egyelőre.
Egy jármű kanyarodik az utunkra, én pedig meglepetten ismerem fel
Jonast a volán mögött. Amikor meglát minket, a fékre tapos, a fekete
kocsiját - ahogy engem és a húgomat is - fehér porfelhő borítja be. Nevetve
köhögünk, Jonas pedig letekeri az ablakot. Úgy tűnik, a sors közbeszólt, és
egyenesen a kezére játszott minket. Azt még nem tudom, hogy ez jót jelent-
e, vagy rosszat.
- Hölgyeim! - szólít meg vigyorogva, és a tekintete Bailey-re siklik.
- Szia! - kiált fel a húgom. - Hogy vagy?
- Nem panaszkodhatok.
- Merre jártál? - kérdezem.
 - Az állami vásárban. Az meg mi? - kérdezi a rózsaszín italunk felé
biccentve.
- Kóstold meg! - Bailey átadja neki a poharát az ablakon keresztül.
Jonas belekortyol, és elfintorodik.
- Hű, de édes! - visszaadja.
- Ó! Tudsz várni egy kicsit? - kérdezem. - Anyukádnak tetszene ez a
koktél. Viszel neki egy kis rebarbaraszirupot?
- Már elment. Bocs.
- Hová ment? - kérdezem meglepve.
- Wisconsinba, apám húgához. Papával ott töltenek egy kis időt. Ma
reggel indultak.
- De jó!
- Aha, végre eljutottak nyaralni. - Úgy tűnik, örül ennek. - Anders pedig
holnap hazajön. Átjöhetnétek, és grillezhetnénk.
- Ó, szuper! - feleli Bailey.
Anders hazajön? Mennyi időre?
Nem kellene, hogy érdekeljen, ezt én is tudom. De akkor is érdekel!
- Hányra menjünk? - kérdezi Bailey. - És mit vigyünk?
- Négyre? És csak magatokat.
Amint továbbáll, a hajamat tépem, mert elfelejtettem rákérdezni az
Airstream kerekeire. Nem érdekes, majd holnap kifizetem.
Bailey arcára pillantva látom, hogy ragyog.
Vajon boldog Casey-vel?
Vajon vonzódik Jonashoz?
Remélem, egy nap olyan viszonyban leszünk, hogy rákérdezhetek.
Aznap este megkönnyebbülve látom, hogy Anders válaszolt az
üzenetemre. Csak egy nevető emojit küldött, de a semminél ez is jobb. Már
négy rebarbarás koktél van bennem - addig ültünk a verandán, amíg meg
nem jelentek az égbolton a csillagok -, és talán ha józan lennék, ennyiben
hagynám a beszélgetést. De nem vagyok józan, így hát írni kezdek.
Találkoztam Jonasszal. A szüleid nyaralni mentek?!
Várok egy percet, aztán kimegyek a fürdőszobába fogat mosni. Mire
visszatérek a szobámba, megérkezik a válasz.
Aha. Még mindig nem hiszem el.
Jonas meghívott Bailey-t meg engem a holnapi sütögetésre. Remélem,
nem bánod.
Jó lesz újra látni.
Sikerül megállnom, hogy erre válaszoljak, de bakker, a fél éjszakát
átvirrasztom ettől az üzenettől!
 20. fejezet

Bailey akkor érkezik, amikor végzek a készülődéssel.

- Jól nézel ki - mondja, és az egyik karjával átölel.
- Te is.
Farmerszoknyát visel fodros ujjú, fehér csipkefelsővel.
- Valószínűleg ez a legnyáriasabb holmim - mutatok a fekete Reiss
kezeslábasomra. - Muszáj lesz elmennem vásárolni.
- Hová akarsz menni? - kérdezi.
- Nem is tudom. Indianapolisba? Bloomingtonba?
- Veled megyek! - vágja rá mohón. - Ott tölthetnénk egy hétvégét.
- Az jó lenne. El tudsz szabadulni a munkából?
A kérdéstől zuhanórepülésbe kezd a hangulata.
- Valószínűleg nem. Az augusztus hátralévő részében minden hétvégén
esküvőnk lesz.
- Nem szeretsz esküvőket szervezni? - kérdezem aggódva.
- De igen, csak épp minden eseménynek, amelyet szervezek, a golfklub a
helyszíne, úgyhogy egy kicsit monoton az egész. Amikor az ügynökségnél
dolgoztam, sokkal változatosabb volt.
- Miért, ebben a városban nincs rendezvényszervező ügynökség?
Szárazon rám mosolyog.
- Szerinted? A golfklub gyakorlatilag az egyetlen hely, ahol komolyabb
események zajlanak. Születésnapi bulik, nyugdíjazási partik, halotti torok…
Mind egy golfklubban. Az embereknek ebben a városban nincs semmi
képzelőereje.
 - Akkor talán elmehetnénk vásárolni hét közben is, nem? - térek vissza a
terveinkhez. - Nekem nem számít, mikor dolgozok, csak hogy kész legyen a
meló.
- Hét közben szuper lenne! Mit szólnál a most csütörtökhöz? Ha
Bloomingtonba megyünk, megkérdezhetem a barátnőmet, Tylert, hogy nem
alhatnánk-e nála.
- Jó!
Megint forró a nap, de nem túl párás a levegő, úgyhogy nem olyan
elviselhetetlen, mint az elmúlt jó egy hétben volt. Azt vettem észre
mostanában, hogy zivatarra vágyom, amely villámokkal hasítja fel az eget,
és vad záporral érkezik, de nem tudom, az effajta idő nem tenne-e kárt
Fredricksonék terményeiben, ezért nem kívántam túl erősen.
- Hogy érzed magad mostanában Scott-tal kapcsolatban? - kérdezi Bailey,
amikor elindulunk az úton a farm felé.
- Jobban - felelem.
Múlt héten írtam neki, hogy tudassam vele, tovább maradok Indianában.
Remek!, válaszolta, ami valamiért rohadtul felidegesített. Akarod, hogy
elmenjek a lakásba? Befizessem a számlákat? Meglocsoljam a növényeket?
Nem, anya már elvállalta.
Szuper. Szólj, ha szeretnéd, hogy elintézzek valamit!
Lekezelőnek érzem a lelkesedését, de amikor tegnap este meséltem róla
Bailey-nek, meggyőzött róla, hogy tévedek.
- Sokáig együtt voltatok, és egyáltalán nem gyűlöltétek meg egymást,
mielőtt elváltatok. Lefogadom, hogy hiányzol neki. Valószínűleg szeretné,
ha barátok maradnátok.
- Azt várhatja! - morgom.
Akkor még csak a második italnál jártunk, de ahogy telt az idő, Bailey
megjegyzése nem hagyott nyugodni, és az jutott eszembe, mennyire élvezné
Scott, ha hallana az Airstream felújításáról.
Amikor beismerem Bailey-nek, hogy elgondolkoztam azon, amit
mondott, arra biztat, hogy küldjek Scottnak egy fotót Bambiról, hogy
valami könnyedebbről beszélgethessünk.
Nem tudom, lehetünk-e valaha barátok, de azért talán viselkedhetünk
barátságosan, nem igaz?
Még mindig gondolkozom rajta.
A távolban feldereng a vörös pajta, a jobb oldalon hirtelen véget ér a
kukoricás, és megjelenik a ház az ösvény mögött. Libabőrös leszek, amikor
meglátom Anders BMW-jét a kocsibejárón. Utálom, hogy ilyen hatással
van rám!
Ha belezúgok valakibe, nem ismerek határokat, most azonban a
legkevésbé sincs szükségem arra, hogy viszonzatlan érzéseket tápláljak egy
olyan férfi iránt, aki még mindig a felesége elvesztését gyászolja. Fejben
lelkesítő beszédet tartok magamnak, miközben végigmegyünk a bejárati
ajtó felé vezető ösvényen, és bekopogunk.
Senki nem nyit ajtót.
Még hangosabban kopogok.
Semmi.
- Ez nem zene? - kérdezi Bailey, miközben előkapom a telefonomat.
Oldalra biccentem a fejem, hallgatózom. Mintha Sam Fender lenne.
Bailey lekocog a lépcsőn, jobbra fordul, és végigsétál a ház mellett.
Megnézem az üzeneteimet, és csakugyan: Anders írt.
A faháznál vagyunk.
Elmosolyodom, és zsebre vágom a telót. Látni fogjuk a tóparti házat.
A kocsibejáró satnya gyepbe torkollik. A jobb oldalon áll az óvóhely,
félig elrejti a kifejezetten e célból odatelepített rózsaágyás. A zene egyre
hangosabbá válik, ahogy átszeljük a füvet, és kiérünk az erdőbe. A lábunk
alatt pattognak az ágak, a napfény pedig foltokban átszűrődik a lombokon.
A tó csillog a magas, vékony fatörzsek között, és ahogy közeledünk, sült
hús füstös illatát hozza felénk a könnyed szellő.
Jonas meg Anders kerti székben ül egy vízre épített pontonon, nagyon
lezsernek tűnnek a kezükben sörrel, a hosszú lábukat kinyújtva maguk előtt.
Anders hátrapillant a válla felett, és észrevesz minket. Amint találkozik a
tekintetünk, az áruló szívem majd kiugrik a helyéről.
- Hahó! - kiáltja Bailey.
- Szia! - kiált vissza Jonas, és a két testvér feláll.
Jonas elénk jön, félúton üdvözöl minket. Vidámnak, elégedettnek tűnik,
és nem tudom, hogy a sör-e az oka, az öccse hazaérkezése, vagy egyszerűen
megjátssza magát az „idegenek” előtt, ahogy egyszer Anders fogalmazott,
de jó látni, hogy ilyen jókedvű.
Megöleli Bailey-t, aztán engem is, majd átveti a karját a vállam fölött,
úgy megyünk oda az öccséhez.
- Szia! - köszöntöm Anderst, miközben Jonas elenged. - Szóval sikerült
elszabadulnod a munkából?
- Igen - feleli, és összefonja a karját a mellkasán.
Egyáltalán nem próbál megölelni minket, ő sokkal tartózkodóbb a
bátyjánál. Eltöprengek, vajon nem Sherylre hasonlít-e ebben egy kicsit:
védelmezi a személyes terét.
Vagy egyszerűen csak arra próbál emlékeztetni, hogy nem érdeklem.
- A főnöke beleegyezett, hogy a szezon hátralévő részét rugalmasan
kezeljék - szúrja közbe Jonas, és hátba vágja az öccsét.
- Ez nagyon jó hír! - kiáltok fel. Próbálom kiverni a fejemből a legutolsó,
kellemetlen gondolatot.
- Már három éve nem vett ki szabadságot - közli Jonas szárazon. -
Szerintem ez a legkevesebb, amit a csapata megtehet érte.
 - Tényleg nem voltál szabadságon már három éve? - kérdezem riadtan
Anderstől. Eltökéltem, hogy nem fog elkedvetleníteni a fal, amelyet mintha
a legutolsó találkozásunk óta közénk húzott volna. - Miért nem?
Habozik, aztán a homlokát ráncolva a bátyjára néz.
- Munkamániás - feleli helyette Jonas.
Anders felém fordulva vállat von, a borostyánsárga pötty a szemében
csillog a napfényben.
- Nos, örülök, hogy most pihensz. Hoztunk bort meg sört! - Odanyújtom
a hűtőtáskát, és közben azt kívánom, bár ne találnám ennyire rohadtul
vonzónak ezt az elérhetetlen fickót.
Jonas átveszi tőlem.
- Te mit kérsz?
- Bort.
Bailey-re pillant.
- Én is.
Megindul a faház felé.
- Üljetek le! - Anders a székek felé int a fejével. - Én közben megnézem
az oldalast.
- Ó, oldalast fogunk enni? - kiált utána Bailey.
- Igen. Hamarosan elkészül. Jonas egész délután füstölte őket.
Jonas visszajön, és meglátja Anderst a faszenes grillnél.
- Hé! El onnan! - üvölti. - Vidd ezt oda a lányoknak!
Anders grimaszolva odajön hozzánk.
- Egy kicsit irányításmániás a bátyád, nem? - jegyzem meg, miközben
átad egy pohár bort.
- Aha. Szerencsém van, hogy nem döfött le a hústűjével.
- Hogy micsoda?
 Andersből kitör a nevetés, amitől mi is hahotázni kezdünk, aztán Jonas is
tudni akarja, mi olyan vicces.
Mire mindnyájan elcsendesedünk, megtörik a feszültség.
- Gót vagy? - kérdezi tőlem Jonas, amikor már az ínycsiklandozó ételt
falatozzuk.
Csöves kukoricával, házi káposztasalátával és alufóliában sült vajas
krumplival szolgálta fel a sült oldalast.
Elfintorodom, a fekete kezeslábasomra pillantok.
- Ugye csak viccelsz?
- Akkor emó? Vagy az ugyanaz? Eddig még mindig csak feketében
láttalak.
- Nem, nem ugyanaz. Az emó az emocionális hardcore rövidítése, ami
egy punk-rock zenei irányzat, és a kilencvenes években alakult ki. A gót a
gótikus rockhoz köthető, az pedig a hetvenes évekre nyúlik vissza.
- Nem először tették fel neked ezt a kérdést - állapítja meg Anders
álmélkodva, és felkapja a kukoricáját.
Elmosolyodom, végtelenül megkönnyebbülök, amiért ismét képes
elengedni magát a társaságomban.
- Nem, tényleg nem. És nem, nem vagyok sem gót, sem emó, építész
vagyok, és mi mindig feketében járunk.
Anders majdnem megfullad a szájában lévő ételtől, olyan hirtelen tör rá a
nevetés, engem pedig megrémiszt, hogy milyen könnyed és reszketeg lesz a
szívem a hangjától.
Ez persze nagyon túlzó általánosítás, de a régi londoni munkahelyemen a
kollégáim felére igaz volt.
- Csütörtökön véget vetünk a feketeségnek - közli velem Bailey
jelentőségteljesen.
- Nem mondtam, hogy nem feketét akarok venni - vágok vissza.
 - Mi lesz csütörtökön? - érdeklődik Jonas.
- Vásárolni megyünk Bloomingtonba - közli Bailey.
- Mi is Bloomingtonba megyünk csütörtökön - vágja rá Jonas.
- Tényleg? Miért? - kérdezem.
- Értékesítés miatt. Mehetünk együtt, ha gondoljátok.
- Ott maradtok éjszakára? - kérdezi reménykedve Bailey.
- Nem, még aznap visszajövünk.
- Ó, mi azt reméltük, hogy egy barátnőmnél alhatunk, és csütörtök este
elmehetünk bulizni!
- Már évek óta nem ittuk le magunkat Bloomingtonban. - Jonas megrúgja
Anders lábát.
- Régen sokat jártatok oda? - kérdezem.
- Aha, koncerteket hallgattunk a Bluebirdben, vagy elmentünk megnézni
egy komikus stand-up előadását a Mother Bear’s Pizzába.
- Imádom a Mother Bear’s Pizzát!
- Ismered?
- Mindig oda mentünk, valahányszor meglátogattam apát és Sherylt. A
másik kedvenc helyem a Nick’s English Hut.
- Ó, a Nick’s tök jó hely! - lelkesedik Anders.
A Nick’s English Hut a Kirkwood Avenue-n áll, az egyetemi kampuszra
vezető széles úton. Sheryl régen gyakran bizonygatta, hogy a bloomingtoni
egyetem kampusza az egyik legszebb az egész Amerikai Egyesült
Államokban, és felér a legelőkelőbb intézményekével, de ő elég nagy
lokálpatrióta, úgyhogy szerintem ebben nem lehet adni a véleményére.
Egyébként tényleg szép a díszes, helyi mészkőből emelt épületeivel, a
régi tornyaival, a vastag falaival és a mély ablakaival. Egy kicsit angolos a
hangulata.
 A Nick’s English Hut azonban a nevével ellentétben épp olyan kevéssé
angol, mint amennyire ír az Irish Lion. De ez utóbbi helyen legalább
koboldszárnyat is kínálnak az étlapon. Senki nem vádolhatja őket azzal,
hogy nem próbálják megidézni az ír hangulatot.
- Ó, az a stromboli a Nick’sben! - nyög fel Jonas. - Odamegyünk
csütörtökön! - közli Andersszel ellentmondást nem tűrő hangon.
- Hogy vagy képes a következő ételre gondolni, amikor még mindig
eszel? - kérdezi az öccse.
Jonas vállat von, és tisztára nyalja az ujjait.
- Amikor legutóbb a Nick’sben jártunk, Scott úgy gondolta, hogy John
Mellencampot látta a vécében - mesélem Bailey-nek.
A féltestvérem elmosolyodik, és bólint.
- Sokszor találkoztam vele Bloomington környékén. A szomszéd
kisvárosban lakik.
- Ez mikor volt? - kérdezi tőlem Anders.
- Néhány éve.
- Bocs, de ki az a Scott? - Jonas értetlen arcot vág.
- Wren vőlegénye. Pontosabban a volt vőlegénye - helyesbít Bailey.
Jonas meghökken. Az öccsére pillant, Andersnek azonban a szeme se
rebben, mivel ő már tud arról, hogy kis híján férjhez mentem.
- Meddig voltatok együtt? - kérdezi higgadtan Anders.
- Három évig.
Jonas megint Andersre pillant. Aztán rám. Aztán Bailey-re. A húgom
rávigyorog. Jonas visszamosolyog rá.
- Na és a te férjed hol van ma?
- Dolgozik.
- Mivel foglalkozik? - kérdezi Jonas, én pedig örömmel hallom, hogy
könnyedén veti fel a kérdést, mint akit egyáltalán nem zavar, hogy Bailey
férjnél van.
Remélem, ez azt jelenti, hogy nem érdeklődik a húgom iránt. Nem
szívesen gondolom róla azt, hogy férjes asszonyokra hajt. A Heather iránti
érzelmei nyilvánvalóan érthetőbbek a közös múltjuk miatt, de véleményem
szerint a megcsalásnak minden szintje megvetendő.
- Golfedző - feleli Bailey.
- Golf? - kapja fel a fejét Jonas. - Úri gyerek?
- Egyáltalán nem - feleli Bailey nevetve.
- Régen nagyon mókás, a legkevésbé sem úri bajuszt viselt - szólok
közbe.
- Ó, úgy hiányzik nekem az a bajusz! - kesereg Bailey.
Az elmúlt néhány hétben egy kicsit többet találkoztam Casey- vel, és
tényleg nagyon megkedveltem. Szerintem fantasztikus párt alkotnak
Bailey-vel. Kedves, aranyos, a húgom pedig a rá jellemző vidámsággal
viselkedik a társaságában. Casey ugyanakkor mintha vissza is fogná őt. Az
az érzésem, hogy ez a fickó sosem dühös vagy aljas, és úgy tűnik, őszintén
rajong a tesómért.
És mégis… Bailey elégedetlennek tűnik.
Lehet, hogy egyszerűen a munkája miatt, hiszen elég nehéz úgy, ha az
egyik félnek minden álma teljesül, a másik viszont nem kapja meg azt, amit
akart. De mi van, ha ennél többről van szó? Mi van, ha ez a város túl kicsi
Bailey szertelen személyiségének?
Bailey és Casey házat vett itt. A férfinak itt van az egész családja. Imádja
a munkáját. Sokat fektetett az itteni életükbe. Még apa és Sheryl is
ideköltözött, hogy közelebb lehessenek hozzájuk. Biztosan nagy a nyomás a
húgomon, hogy boldog legyen.
 21. fejezet

Bailey kocsijának a hangszórójából a Tom Petty and the Heartbreakers

American Girlje üvölt, mi pedig teli tüdőből énekeljük vele a refrént. Az
ablakot lehúztuk, a forró levegő besüvít, összeborzolja a hajunkat.
Bloomington nagyjából egy óra kocsival északra, és földeken meg
kisvárosokon át vezet az utunk. Jonas meg Anders külön jönnek. Nekik
fontos elintéznivalójuk van, nem szórakozni mennek, így nem beszéltük
meg, hogy találkozunk, de talán összefutunk velük.
Bailey barátnőjének, Tylernek a lakásában fogunk aludni, a város
közepén. Tyler éppen elutazott, és nagyon bánta, hogy nem találkozhat
velünk, de azt mondta Bailey-nek, hogy a szomszédtól elkérheti a kulcsot,
és érezzük otthon magunkat.
Egész délután sétálgatunk, sorra járjuk a boltokat. Amikor már
harmadjára veszem az irányt a sötét színű ruhák felé, Bailey átrángat a
színesebbekhez. Mostanra bizonytalan tulajdonosa lettem egy farmer
rövidnadrágnak, három különféle színű blúznak, egy kék-fehér-sárga apró
mintás ruhának, ami derékban és mellben passzos, térdnél pedig bővül,
valamint egy ugyanilyen stílusú fekete-piros ruhának.
Bailey beszélt rá ezekre, azt mondta, „káprázatos” vagyok bennük. Én
igazából nem voltam biztos a dolgomban, de annyira erősködött, hogy nem
volt energiám vitatkozni vele.
Ő vett magának egy sárga nyári ruhát, egy fehér sortot meg néhány
csíkos topot.
 Késő délután egyszer csak azt vesszük észre, hogy éppen a Nick’s
English Hut különös, szedett-vedett homlokzata előtt sétálunk el.
- Fotózd le, és küldd el Andersnek! - biztat Bailey.
Egy kicsit habozok.
Szinte azonnal válaszol.
Máris elkezditek a mulatozást?
Még nem, de hamarosan.
Bailey átpillant a vállam felett.
- Kérdezd meg, hogy Bloomingtonban vannak-e még!
Még a városban vagytok?
Aha. Igazából Jonas mindenképp be akar ülni a Nick’sbe egy strombolira.
- Kérdezd meg, csatlakozhatunk-e hozzájuk! - biztat Bailey.
- Nem - felelem a kijelzőt bámulva. Szó sem lehet róla, hogy ilyen
rámenősen viselkedjem.
- Miért nem? - kérdezi Bailey a homlokát ráncolva.
- Csak.
Aztán befut a következő üzenet:
Ott találkozunk?
- Meghívott! - sziszegi Bailey, és az ujjával egyből a kijelzőmre bök.
Elgondolkodva nézek rá, aztán végül összeszedem a bátorságomat, és
felvetem a témát.
- Casey nem bánja, hogy velük lógsz?
Egyik lábáról a másikra áll.
- Nyilván nem repesett a boldogságtól, amikor közöltem vele, hogy
odamegyek vasárnap, de nem csinált belőle ügyet. Nagyon bírom őket,
különösen Jonast. Olyan vicces!
- De barátként kedveled, ugye? - kérdezek rá némi habozás után.
 Rettegek a választól. Ha Bailey apánkra ütött, és viszonyt akar kezdeni,
nem biztos, hogy képes leszek valaha megbocsátani neki.
Rám bámul.
- Sosem csalnám meg a férjemet.
- Úgy örülök, hogy ezt mondtad! - szakad ki belőlem a felkiáltás végtelen
megkönnyebbüléssel.
- Ó, Wren! - Csalódottan néz rám, és sóhajt. - Bárcsak jobban ismernél!
Elönt a szégyen.
- Sajnálom.
Halványan rám mosolyog.
- Semmi baj. Még nekem is sokat kell tanulnom rólad. De mostanában
közelebb kerültünk egymáshoz, nem igaz?
Rámosolygok.
- De igen.
- Nem kell aggódnod miattam és Jonas miatt - nyugtat meg. - Szeretem
Casey-t. Te is biztos észrevetted, mennyire összeillünk.
Bólintok.
- Tök jó páros vagytok. De boldog vagy ott, ahol letelepedtetek? -
kérdezem óvatosan. - Ha pedig mégsem, szerinted Casey nem lenne
hajlandó elköltözni a kedvedért?
Másik golfklubban is szerezhetne állást.
- Nem, Wren, még nem akarok lemondani a szülővárosáról.
- Épp csak… olyan kicsi az a város. Nincs sok szórakozási lehetőség.
Aggódom, hogy hamarosan halálra unod magad.
- Most egy kicsit tényleg unatkozom, de adnom kell neki egy esélyt. És
ha szerzek barátokat, könnyebb lesz. Casey-nek talán vannak kétségei
Jonast illetően, hiszen nincs túl jó híre, de sokkal jobban érdekli, hogy én
boldog vagyok-e. És Jonas megnevettet. Anderst is bírom, de Jonas olyan
cuki!
- Tényleg az. Én is bírom mindkettejüket - árulom el.
- Akkor? - biccent jelentőségteljesen a telefonom felé.
Rendben. Egyébként is oda akartunk menni. Azt válaszolom Andersnek,
hogy egy óra múlva ott leszünk, aztán visszamegyünk Tyler lakásába
letenni az új szerzeményeket, és elkészülni.

A Nick’s belső tere bekeretezett fotókkal, újságkivágásokkal meg egy

rakat Indianai Egyetemről szerzett emléktárggyal van tele. A falakat
különféle híres emberek írták alá, köztük Barack Obama is, aki 2008-ban
járt itt. Még mindig emlékszem, mennyire összetört apa, Sheryl meg Bailey,
amiért lemaradtak róla.
Észrevesszük Jonast és Anderst egy vörösre festett fabokszban, sörrel a
kezükben.
Bailey Jonas háta mögé oson, és megérinti a vállát. A férfi arca felderül,
amikor meglátja a húgomat, és kiugrik a padból, alaposan megöleli előbb
őt, aztán engem is.
Anders a helyén marad, épp csak arrébb csúszik a padon, hogy több
legyen a hely. Leülök mellé, de nem is próbálom megölelni. Kezdem
megszokni, hogy ő ilyen.
Sokan vannak, de azért lehet levegőt kapni. Az egyetem csak a jövő
héten kezdődik: Amerikában a nyár augusztus közepén ér véget. Elég
csüggesztő gondolat.
- Mit csináltatok ma? - kérdezem, miután a felszolgáló felvette az
italrendelésünket.
Jonas a bajsza alatt kuncogó Andersre vigyorog.
- Jonas bolttulajdonosokkal tárgyalt arról, hogy eladja neki a pattogatni
való kukoricáját.
 - Nem is tudtam, hogy termesztetek pattogatni való kukoricát!
- Apánk sem tudja - feleli Anders, és rám sandít.
- Micsoda?
- Kísérletképp vetettem egy adagot - szúrja közbe Jonas. Úgy somolyog,
mint egy iskolásfiú. - Nem sokat, csak harminc holdat, de apának nem
mondtam meg, mert… - Elhallgat.
- Papa nem szereti a változásokat - fejezi be a mondatot Anders.
- Pontosan - bólint Jonas.
- Úgyhogy Jonas most örül, hogy a szüleink egy időre elutaztak, mert a
pattogatni való kukorica nem nő magasabbra száznyolcvan centinél, így
csak idő kérdése, mikor hajt el arra papa, és veszi észre, hogy az a tábla
alacsonyabb, mint a többi.
- Micsoda ravaszság! - jegyzi meg ujjongva Bailey.
- És reméled, hogy eladhatod, mielőtt közlöd vele? - kérdezem.
- Ez a terv - feleli Jonas. - Be akarom mutatni az itteni farmerpiacon is.
Jól emlékszem a bloomingtoni farmerpiacra: vannak büfékocsik, élőzene
meg egy csomó helyi farmer, aki mindenfélét árul a gyümölcsöktől a
zöldségeken át az élénk színű, frissen vágott virágokig.
- Autósmozis estet kellene rendeznetek! - kiált fel hirtelen Bailey. - Vagy
talán nem is autósat, sokkal oldottabb lenne, ha az emberek kiszállnának a
kocsijukból, és beülnének a pajtába vagy a csillagok alá. Árulhatnátok rá
jegyeket.
Jonas nevetve néz rám az asztal fölött.
- És megcsinálhatnánk a kukoricalabirintusodat, Wren! Mindenki
odasereglene.
- Én még mindig zseniális ötletnek tartom - morgom, mert tudom, hogy
csak ugrat.
- Micsoda? - kérdezi Anders.
 - Az övékkel határos földön - magyarázza Jonas. - Amikor elmeséltem
Wrennek, hogy elverte a jég, azt javasolta, hogy csináljunk belőle útvesztőt.
Az emberek előbb sütőtököt szednének a Wetherill-farmon, aztán
átjönnének hozzánk egy kis régimódi vidéki mulatságra.
Anders nem nevet együtt a bátyjával.
Bailey az asztalra csap.
- Imádom ezt az ötletet!
- Micsoda? Nem! - Jonas elutasítóan legyint.
- Miért nem? - kérdezi Anders.
- Ugye viccelsz? - feleli Jonas csodálkozva. - El tudod képzelni, hogy
papa beleegyezik?
- Papa nincs itt - közli Anders higgadtan. - Szerintem itt az ideje, hogy
kézbe vedd a farmot, és olyanná alakítsd, amilyenné csak akarod!
 22. fejezet

Másnap reggel Bailey-vel elhagyjuk a várost. Délnek tartunk, aztán

leparkolunk, és elindulunk gyalog egy használaton kívüli bányatóhoz úszni
egyet. Engem nyugtalanít a birtokháborításra figyelmeztető tábla, de a
húgom olyan, akár a szélvész: lehetetlen megállítani.
- Fiatalabb koromban folyton kigyalogoltunk a Rooftop kőfejtőbe a
barátaimmal - motyogja, amikor már a hátán fekszik a vízen. A szemét
lehunyja a vakító napfényben. - Mostanra részben feltöltötték, mert az
emberek folyton fejest ugrottak a szikláról, ami nem veszélytelen, de
gyönyörű. Innen vitték a köveket az Empire State Buildinghez.
- Csodálatosan hangzik. Én eközben a szürke, szemerkélő esőben
sétáltam Sudburyben a Kingfisher Sportcsarnok felé.
Taposom a vizet, végigpásztázom a tiszta, smaragdzöld vízből
kiemelkedő, csupasz mészkőfalakat. A szélén zöldellő fák sorakoznak, a
kövekbe néhány bozót gyökere kapaszkodik bele.
- Szomorú voltál, amiért el kellett hagynod Amerikát? - kérdezi Bailey
váratlanul.
Némi habozás után őszintén válaszolok.
- Általában szomorú voltam.
- Sajnálom. Régen folyton attól rettegtem, hogy apa meg anya el fognak
válni.
- De ha jobban belegondolsz, igazából sosem adtak rá okot, hogy emiatt
aggódj, nem?
 - Ugye csak viccelsz? - Lefelé rúg a lábával, a feje kiemelkedik a vízből.
- Folyamatosan veszekedtek.
- Tényleg?
- Folyamatosan - ismétli, a szeme kidülled.
- Amikor meglátogattalak titeket, sosem veszekedtek.
- Persze hogy nem, mert olyankor nagyon igyekeztek viselkedni - feleli
mókás arccal. - Részben ezért imádtam annyira, amikor eljöttél hozzánk, és
azért rettegtem a távozásod napjától, mert utána behozták a lemaradást.
- Min veszekedtek? - kérdezem. Utálom a gondolatot, hogy Bailey
szenvedett.
- Bármin és mindenen. Anya túl sok időt töltött a munkahelyén, apa
rendetlenséget csinált a házban. Anya nem viselkedett elég szeretetteljesen,
vagy túl sok barátot hívott át ottalvós partira. Apa nem úgy főzte meg a
vacsorát, amilyennek anya szereti, anya volt a fő kenyérkereső…
- Nem gondoltam volna, hogy apát zavarta anyukád anyagi sikere.
- Apát nem is. Anyát viszont igen.
- Anyukádnak nem tetszett, hogy apa kevesebbet keres nála?
- Állandóan ezzel gyalázta, nem tisztelte érte. Utálta, hogy apa szeretett
kertészként dolgozni, és elégedett volt a keresetével. Anya azt akarta, hogy
magasabbra törjön, és ugyanolyan ambiciózus legyen, mint ő. Ő
kényszerítette rá, hogy jelentkezzen arra az állásra a hallgatói
szolgáltatásoknál, pedig apa imádott a szabadban dolgozni, és amikor
váltott, anya még
mindig elégedetlen volt vele. Lenézte apát, amiért ő nem járt egyetemre.
Őszintén azt hittem, hogy ez lesz a kapcsolatuk halála, anya végül
otthagyja, és keres valakit, aki jobban illik hozzá, de tévedtem. És azt
hiszem, időközben anya megtalálta a lelki békéjét.
Szóhoz sem jutok. Nekem erről fogalmam sem volt.
 - Ha én nem vagyok, sosem maradtak volna együtt - teszi hozzá Bailey.
Szóval így történt, döbbenek rá. Sheryl véletlenül esett teherbe Bailey-vel.
Egy olyan büszke nő, mint Sheryl, képes lenne beismerni, hogy az első
pillanattól óriási hiba volt viszonyt kezdeni egy kertésszel? Nem akarná
inkább mindenáron megmutatni a világnak, hogy apa az élete szerelme,
mert csak így igazolhatja, hogy feldúlt egy házasságot? Szinte látom
magam előtt, ahogy mindent bevet a kapcsolat fenntartásáért, pedig
valójában boldogtalan.
Mégis sikerült megmenteniük a kapcsolatukat. Egyáltalán nincs az az
érzésem, hogy megjátsszák magukat. Most, előttem biztosan nem.
Sheryl a hatvanas évei közepén jár. Nyugdíjas. Sokkal higgadtabb, mint
régen volt. Az az érzésem, hogy megbékélt azzal az élettel, amit maga
mögött hagyott, és azzal is, ami előtte áll.
Örülök neki.
Fiatalabb koromban azt reméltem, hogy ha széthullik a kapcsolatuk,
Bailey kénytelen lesz ugyanazon átmenni, amin én, apa pedig megbánja,
hogy elhagyta anyát meg engem. Fiatal
voltam, és szenvedtem. Sértettség és féltékenység gyötört. De sosem lett
volna szabad azt kívánnom másnak, ami velem történt. Igazából fáj
belegondolni, hogy Bailey gyerekkora nem volt olyan felhőtlenül boldog,
mint amilyennek mindig is képzeltem.
 23. fejezet

Hétfő délután van, és épp a városba tartok lime-ot venni. Bailey meg Casey
este átjönnek vacsorára, én pedig mexikóit főzök nekik, de csak későn
jöttem rá, hogy messze nincs elég hozzávaló a Margarita koktélhoz.
Elmehettem volna a boltba apa kocsijával, de úgy éreztem, jólesne
kinyújtóztatni a lábamat, így inkább gyalog indultam el. Ezt a döntésemet öt
percen belül megbánom.
Pokolian éget a nap, és a hőség a negyven kilométer per órás széllel
együtt olyan, mintha egy óriási hajszárító belsejében gyalogolnék. A por az
arcomnak és a napszemüvegemnek verődik, rátapad az ajkamra, a hajamat
pedig az arcomba vágja a szél. Mire beérek a boltba, csupa kosz meg
izzadtság vagyok, és kiszáradtam.
Feltolom a napszemüvegemet a fejem tetejére, úgy megyek a fotocellás
ajtókhoz. Alig várom, hogy érezzem a benti légkondi áldásos hatását.
Mielőtt azonban kinyílhatna a bejárat, és beléphetnék, egy zaklatottnak tűnő
nő lép ki rajta. Egy göndör hajú kisfiú kezét szorítja, aki leüvölti a
csillagokat az égről.
- Ó, szia! - köszönök, amikor felismerem Heathert.
A göndör kisgyerek próbálja visszarángatni az anyját a boltba, miközben
élénkvörös, könnyáztatta arccal azt üvölti: - AKAROM! AKAROM!
Mintha az élete múlna azon, amit meglátott odabent.
Heather gyilkos arccal mered előre, de a szemében zavar tükröződik.
- Elnézést, Wren vagyok! - mondom gyorsan, felemelem a hangom, hogy
hallja. - Az apámé meg a mostohaanyámé a Wetherill-farm.
 Türelmetlenül rázza a fejét.
- És?
- Nemrég jártál ott… A családoddal… Barackot szedtetek. Csak köszönni
akartam.
Hitetlenkedve bámul rám, amiért képes vagyok megszólítani ilyen - vagy
egyáltalán bármilyen - körülmények között.
- Nem érdekes. Menjetek csak! - hebegem.
Érthetetlenül motyog valamit, miközben a gyereket a kocsihoz rángatja,
én pedig elvörösödve lépek be a boltba.
A kasszások cinkosan nevetgélnek, és az az érzésem, hogy Heatherről
beszélnek, de amikor észrevesznek, elkomolyodnak. Az egyikük
üdvözlésképp odakiált nekem.
- Szóljon, ha bármiben segítségre van szüksége!
- Köszönöm, úgy lesz!
Bájos boltocska, nemcsak friss élelmiszereket árulnak, de helyi készítésű
ajándékokat is: szappant, parfümöt, kártyát, játékot meg ékszert. Hamar
megtalálom a lime-ot, de még nézelődöm egy darabig a jéghideg vizet
kortyolgatva, amelyet a hűtőből vettem ki, és hagyom, hogy a hideg levegő
lehűtse a felforrósodott véremet, amíg az illatosított szappanokat és a
parfümmintákat szagolgatom.
Mire fizetek és visszaindulok, a testem elviselhető
hőmérsékletűre hűl.
Sajnos öt perc séta után megint teljesen felforrósodom és kínlódom. Épp
a hídon járok, amikor megpillantom a Gatort közeledni messzebb, a füves
szegélyen. Majdnem egy vonalban vagyunk, amikor kiérek az útra, és az
arcomra széles mosoly ül ki, amikor észreveszem, hogy Anders ül a
volánnál.
- Elvigyelek? - kiáltja, miközben lehúzódik.
 - Légy szíves!
Vidáman átrohanok az úton, és becsusszanok mellé a krémszínű ülésre.
- Mi járatban vagy?
- Megnéztem, mennyi a fenyércirok a villanyoszlopok alatt. - A távolabb
magasodó, csontvázszerű fémóriások felé int a fejével, amelyek elektromos
vezetékeket tartanak. - A permetező repülőkkel nem lehet alájuk szállni,
úgyhogy kénytelenek leszünk kézi gyomirtózást alkalmazni, ha elcsitul a
szél.
- A fenyércirok gaz?
- Aha.
Hirtelen megmerevedik, felém fordul, és vad, zavarodott tekintettel néz
rám.
- Mi a baj? - kérdezem reszketve.
- Mi ez a parfüm rajtad?
- A közértben voltam a városban.
Laurie ezt a parfümöt viselte. Rögtön tudom. Kiszárad a szám.
- Kiszállok. - Már épp ki akarok lépni a nyitott ajtón, kétségbeesetten
szeretném enyhíteni a fájdalmát, amikor elkapja a csuklómat, és megállít.
Szinte azonnal el is enged.
- Semmi baj - mondja bizonytalanul, aztán a slusszkulcsért nyúl.
A csontomig hatol az érintése.
Elég hamar visszaérünk Wetherillbe. Még mindig érzem a keze nyomát a
bőrömön, mintha billogot égetett volna rám, és egyáltalán nem örülök neki.
Mennyi bizonyítékra van még szükségem, hogy elhiggyem: Anders nem
lépett túl a felesége halálán? Mocskosnak érzem magam, amiért még
mindig ilyen erővel hat rám.
- Laurie-ra emlékeztet, igaz? - kérdezem, miközben kiszállok.
Bólint, az arcáról süt a fájdalom.
 - Anyám régen ezt vette neki.
- Bemegyek, és azonnal lemosom magamról. Köszönöm, hogy elhoztál.
- Wren, várj! - Elgyötörtnek tűnik.
Habozok, émelygek.
- Ott van nálunk az a pótkerék, amit kértél. Áthozhatom most?
- Biztosan ezt akarod? Mármint remek lenne, de csak ha van rá időd.
Múlt vasárnap eszembe jutott, hogy nyaggatnom kell Jonast a kerékcsere
kifizetése miatt. Először ellenkezett, aztán gyanúsan alacsony árat mondott
a három gumira. Határozottan visszautasította, hogy pénzt fogadjon el a
munkáért.
Anders bólint.
- Nemsokára visszajövök.
- Köszönöm.
Bemegyek, leteszem a lime-okat a konyhában, aztán felrohanok az
emeletre zuhanyozni.

Mire kilépek a házból, Anders már a pótkerékkel dolgozik. Észreveszi,

hogy vizes a hajam, és megrándul az arca.
- Ez kínos volt. Sajnálom - motyogja.
- Nincs miért bocsánatot kérned.
Volt időm összeszedni magam. Pont egy zuhanyra volt szükségem ahhoz,
hogy észhez térjek.
- Nem kell itt várnod, ha máshol van dolgod - jegyzi meg.
- Szó sincs róla. De tényleg nem bánod? El sem hiszem, hogy még egy
kereket kicserélsz nekem! Az én koromban már meg kellett volna
tanulnom.
Rám pillant.
- Gondolom, apukád nem tanította meg.
Megrázom a fejem.
 - Anyukám sem. Ő még nálam is szerencsétlenebb, ami a kocsikat illeti.
- Megmutathatom, hogy kell, ha akarod - ajánlja fel.
- Megtennéd? Nem maradhatok örökre ilyen ügyefogyott!
Elmagyarázza, pontosan mit csinál, és amikor az új pótkereket
biztonsággal visszaerősíti a horogra, bemegyek Bambi kulcsaiért. Anders
látni szeretné, mire haladtam odabent.
Amikor visszatérek, a Gator anyósülésén ül, az egyik hosszú lába kilóg
az ajtóból. A telefonját nézi, de amikor meglát, zsebre vágja.
Kinyitom az Airstream külső ajtaját, kiakasztom a szúnyoghálót, aztán
oldalra lépek.
- A fa teljesen elkorhadt - magyarázom, miközben szemügyre veszi a
jármű belsejét. Helyenként egészen a fémalapig le kellett csupaszítanom. -
Még ki kell szednem a szekrényt, a konyhát meg a fürdőszobát. Már ha ezt
lehet fürdőszobának nevezni. - Épp csak akkora, hogy beférjen egy apró
vécé. - Sajnos nem hiszem, hogy bármi menthető lenne belőle.
Anders tekintete megakad apa elektromos láncfűrészén, amely a
konyhapulton hever.
- Azzal meg mit akarsz csinálni?
- Apa adott egy rakás szerszámot. Még nem tudom, mire lesz szükségem.
Rám pillant a válla felett, az arcára kiül a hitetlenkedés.
- Most szívatsz, ugye?
- Ez csak egy elektromos gép - felelem kuncogva. - Nem olyan, mint
azok a hatalmas benzinzabáló, végtagdaraboló láncfűrészek!
- Ezzel is komoly sérülést lehet okozni. - A hangja megremeg a
rémülettől. - És apukád odaadta neked?
- Igen.
A fejét csóválja.
Akaratom ellenére is szórakoztat a reakciója.
 - Van rajta biztonsági kapcsoló. Apa megmutatta, hogy kell használni.
- Milyen kedves tőle! - Anders összeszorítja a száját, aztán bűnbánó
pillantást vet rám. - Nem akartam gorombáskodni.
- Semmi baj. - Mosolyogva megvonom a vállam.
Anders bekukucskál, a szeme minden talpalatnyi területet végigmér.
- Egy rezgőfűrésznek nagyobb hasznát vennéd.
- Lehet, hogy nem is lesz szükségem fűrészre. A szekrényeket
csavarokkal rögzítették.
Megfordul, és egy pillanatig engem tanulmányoz.
- Szerintem vigyük le a farmra! Ott van mindenféle szerszámunk, amire
csak szükséged lehet.
- Nagyon kedves tőled, de…
- Hadd segítsek! - szakít félbe. - Szívesen teszem. Szeretnék segíteni.
Tényleg.
- Tényleg biztos vagy benne? - Ennél valamivel több győzködésre van
szükségem. A bátyja miatt jött haza, nem miattam.
- Teljesen biztos - erősködik, és olyan őszintének tűnik, hogy végül
beleegyezem.
 24. fejezet

A következő néhány estét Fredricksonék farmján töltöm, az Airstream

felújításán dolgozunk Andersszel. Péntekre rengeteget haladunk, és
izgatottan várom, hogy hamarosan újraépíthessük az alapoktól.
Anders elmegy, hogy hozzon egy-egy sört, én pedig Bambi előtt állok, és
miközben bámulom, az agyam eszelősen pörög.
- Épp most jutott eszembe valami őrültség - közlöm, miután
megköszönöm a sört.
- Éspedig? - kérdezi.
- Etikátlan. Talán egyenesen erkölcstelen. Valószínűleg utálni fogsz érte.
- Ki vele!
- Olyan sok apró falu van Angliában, és a többségében nincs bolt.
Néhány évvel ezelőtt az az ötletem támadt, hogy berendezhetnék egy
furgont mozgóárusnak, körbejárhatnék a falvakban, mindenhol eltöltenék
egy félórát, de előtte közölném az emberekkel a beosztást, hogy tudják,
mikor érkezem. „A falu boltjának” nevezném el a furgont, és készítenék rá
egy hatalmas táblát. Elképzeltem, hogy a furgon hátuljából kinyílna egy
szerkezet, ami nem egyszerűen ajtó lenne, hanem polcokat meg
újságtartókat tárna szét, és édességet meg mindenféle egyebet rejtene
gyerekeknek, időseknek meg úgy általában mindenkinek, ők meg szabadon
válogathatnának az áruk közöttük.
- Tetszik az ötlet - bólint Anders. Mialatt beszéltem, végig engem nézett,
és az ajkára apró mosoly ült ki. Felvonja a szemöldökét. - Várj csak! Ugye
nem ezt a lakókocsit alakítanád át?
 - Olyan rossz ötlet lenne?
- Szétvágni egy veterán Airstreamet? Aljasság!
Kitör belőlem a nevetés.
- Igazad van.
Nem azt javaslom, hogy alakítsuk át Bambit mozgóárussá. Inkább
olyasmiben gondolkodom, hogy megnyithatnánk az elemek számára.
Csodálatos lenne hátulról a kilátás, és talán a konyhát is át lehetne tenni
oda, hogy ha jó az idő, kint lehessen főzni.
Miközben elmagyarázom a tervemet, Anders az Airstreamet bámulja,
aztán megkerüli, megáll, és még alaposabban szemügyre veszi.
Utánamegyek, csatlakozom hozzá, és belekortyolok a sörömbe.
- Középen nem vághatsz bele az ablak miatt - jegyzi meg.
- Na és ha az egész hátulját felnyitnánk innen? - javaslom, és rámutatok a
szegecsek sorára, amelyek az íves hátsó részt elválasztják a hordó alakú
karosszéria többi részétől.
- Sarokvassal felfogatnánk a panelek találkozásánál - jegyzi meg
elgondolkodva, aztán megrázza a fejét. - Az ajtó súlya felborítaná az
egészet.
Nyilván igaza van.
- Viszont betehetnél egy visszahúzható kereket, amit
letámaszthatnál, és akkor az vinné a súly egy részét - folytatja. - Meg kell
néznünk a keretet. Nem biztos, hogy elég erős, talán el sem bírná a
sarokvasat. - Előveszi a telefonját, és begépel valamit. Átkukucskálok a
válla felett, és megpillantom, hogy az 1961-es Airstream belső vázára keres
rá. - Na igen, azok az alumíniumkarikák nem elég erősek - mereng. - Új
acélkeretet kellene hegesztenünk az alsó alvázra.
Rám néz.
Ragyogóan rámosolygok.
 Elneveti magát, és zsebre vágja a telefonját.
A Laurie parfümjével történt incidens óta nagyon igyekszem pusztán
plátóivá szelídíteni az érzéseimet. Az agyamat már elég jól sikerült
meggyőznöm, de a szívem nagyon le van maradva. Anders nevetésétől még
mindig úgy érzem magam, mintha valaki héliummal töltött volna meg egy
lufit a mellkasomban.
- Egyáltalán nem lenne helyes, igaz? - kérdezem.
- Valahogy mégis az - feleli. - De kezdjük az elején! Fejezzük be a
leányzó hátának a lecsupaszítását!
- Legény - helyesbítek.
- Legény - egyezik bele a kedvemért.
Miközben Jonas dolgozott, Anders a héten kiürítette a magtárakat: a két
hatalmas silót a távolabbi csűrnél. Bekukucskáltam az egyikbe, és a
perforált fémpadlóval meg a levegőztető rendszerrel, amely forró levegőt
fúj a gabonán át, olyan volt, mint a Tardis. Jonas épp most vitte el a téli
búza maradékát a piacra: addig őrzik a tárolókban, amíg jó áron el nem
tudják adni. Nehéz elhinni, hogy a két hatalmas Bádogember-fej hamarosan
tele lesz a májusban vetett szójababbal meg kukoricával.
Amikor Jonas hazaér, Anders odahívja. Az idősebbik testvér figyelmesen
hallgat, amíg a fiatalabbik elmeséli neki, mi a tervünk az Airstreammel.
Várom, hogy kiüljön az arcára a döbbenet, de hiába. Ehelyett csak bólint,
és azt mondja, hogy a munkahelyén keresztül megrendeli az acélt, majd
közönyösen hozzáteszi: - Egy feltétellel.
- Mi az? - kérdezem.
- Ebből kínáljuk a pattogatott kukoricát meg az italokat a filmvetítések
alatt.
Felderül az arcom, de aztán elbizonytalanodom, hogy gúnyolódik-e.
- Komolyan beszélsz? - kérdezem, amikor összeszedem a bátorságomat.
 Elvigyorodik.
- Tényleg tetszik az ötlet. De… - Vállat von. - Azt sem tudnám, hol
kezdjem el megszervezni.
- Bailey viszont igen - felelem habozás nélkül. - Ezzel foglalkozik:
rendezvényszervező.
- Persze, de mi lesz a filmek jogdíjával meg mindennel, amire szükség
lehet?
- Neki nem jelentene problémát elintézni az ilyesmit. Örülne a
kihívásnak. Biztos vagyok benne.
Bailey azt mondta, hogy nem elég változatos a munkája: unja az esküvők
meg a nyugdíjazási partik szervezését a golfklubban. Nagyon örülne, ha
belevághatna valami új, izgalmas feladatba. Talán pont erre lenne szüksége.
Jonas a pajtára pillant, és belekortyol a sörébe. Andersszel reménykedve
összenézünk.
- Azt hiszem, az még nem árthat, ha megkérdezzük, mi a véleménye róla
- jegyzi meg Jonas.
- Máris felhívom. - Előveszem a telefonomat.
- Hívd át, ha ráér! Hoztam hamburgereket - teszi hozzá. -
Mindkettőtöknek jut elég. Mondd meg neki, hogy hozzon úszódresszt!
- Tényleg?
- Aha. Én tuti megmártózom a tóban.
Bailey lelkes, így megkérem, hogy idefelé jövet ugorjon be Wetherillbe,
és hozza el a bikinimet.
Fél óra se telik el, és máris itt van, a kezében a sárga strandtáskáját
szorongatja, a mosolya ragyogó.
Egész héten rettentő párás volt a levegő, borzalmasan kellemetlen,
úgyhogy, amint Jonas meggyújtja a szenet, úgy döntünk, úszunk egyet.
 A levegő sűrű a portól meg a pollentől, és a tó sima felszínén bogarak
szaladgálnak, de rögtön elmenekülnek, amikor Jonas nekifut, és a ponton
végéből beleugrik a vízbe, a nyomában Andersszel. Bailey követi a
példájukat, miközben átkiált a válla felett: - Gyere már, Wren! - Majd
amikor pont mellette landolok a vízben, felsikolt. Ettől nevetnem kell, mert
tudtam, hogy nem tart rá képesnek.
A hőmérséklet tökéletes, majdhogynem meleg, én pedig egy kicsit
úszom, a hátamon lebegek, és felpillantok a bárányfelhőkre.
Bailey meg Jonas nevetni kezd valamin, én pedig felemelem a fejem,
hogy megkeressem őket. A pontonnál vacakolnak valamivel. Anders
azonban nem messze derékig áll vízben, és a tó mögött húzódó
kukoricatáblákra bámul.
A bőre sima és aranybarna, a tekintetem átsiklik a válla kontúrján a
feszes hasa kidomborodó izmaira.
Az arcára pillantok, és elönt a megkönnyebbülés, amiért nem vette észre,
hogy megbámultam. A homloka sima, a feszültségnek nyoma sem látszik
rajta. Ritka, hogy ilyen békésnek látom.
- Illik hozzád ez a hely. - A szavak azelőtt buknak ki a számon, hogy
észbe kaphatnék. Nem akarom hirtelen visszarántani a valóságba.
- Hm? - Szórakozottan pillant rám, én pedig letérdelek, hagyom, hogy a
víz a nyakamat csapkodja.
- Elégedettnek tűnsz.
Elmosolyodik, és bólint.
- Olyan jó, hogy Jonas eljátszott a filmvetítés gondolatával! - suttogom.
- Nagyon - suttogja vissza, és Jonasra pillant. - El sem hiszem, hogy
ennyit változott! Annyira más, mint amikor anya hazahívott.
- Miért aggódott úgy az anyukátok?
 - Nagyon magába fordult, és szomorú volt. Ráadásul inni kezdett, és
egyre vakmerőbben viselkedett a farmon, mintha nem érdekelné, hogy
megsérülhet. De anya igazából akkor kezdett el aggódni, amikor Jonas
nekiállt kitakarítani a házikóját. Hallotta, hogy egyesek megpróbálnak
rendet tenni az életükben, hogy ne másokra maradjon ez a teher, amikor ők
már nem lesznek.
- Jézusom! - motyogom elborzadva.
- Na igen. Jonas most már jobban van, de ki tudja, meddig süllyedt volna.
- Biztosan jót tesz neki, hogy itt vagy.
- Nekem is jót tett.
- Gondolod, hogy a szüleitek távolléte is segített? - kérdezem óvatosan,
miközben Bailey és Jonas felől a hahotázás újabb hulláma tör ránk.
Anders egy pillanatig őket nézi, aztán szinte lemondóan bólint.
- Különösen papa távolléte. Mindig is zsarnokoskodott fölöttünk. Amikor
kicsik voltunk, sokat ivott. Néha dühös lett. Nem volt erőszakos, de akkor is
félelmet keltett bennünk. Jonas mindig kicsalt engem a házból, és próbálta
elterelni róla a figyelmemet. Lementünk a folyóhoz, vagy felpattantuk a
motorunkra, és addig köröztünk a motokrosszpályán, amíg biztosra nem
vehettük, hogy papa aludni fog a kanapén, mire hazaérünk. Végül leszokott
a piáról, de még mindig a markában tart minket. Sosem álltunk közel hozzá.
Láttad, milyen ideges lett Jonas, amikor felmerült, hogy bármit
változtathatna a farmon.
Bólintok.
- Sajnálom. - Gyorsan ellazítom a tüdőmet, és buborékokat fújok a vízbe.
Csak most jövök rá, hogy alig vettem levegőt, miközben Anders mesélt.
- Szóval örülök, hogy Jonas eltölthet itt egy kis időt idén nyáron úgy,
hogy papa nem liheg a nyakába. - Rám pillant. - Te jól kijössz az apáddal?
- Jobban, mint régen. Emiatt maradtam idén tovább.
 Tegnap este kiültünk apával a verandára. Tudni akarta, hogy halad a
munkám, és miközben elmeséltem, úgy tűnt, őszintén érdekli, bár én
majdnem elaludtam a saját hangomtól.
- Mikor mész haza? - kérdezi Anders.
- Október elejére foglaltam repülőjegyet, mert esküvőre vagyok
hivatalos, de ha már nem látnak szívesen, hamarabb elmegyek. Na és te?
- Jövő héten vissza kell mennem Indybe, de mindössze pár napra.
- A munka miatt?
- Amíg ott vagyok, beugrok a műhelybe, de igazából egy barátom
szülinapi partijára megyek.
- Egyszer szívesen elmennék megint Indybe.
- Ha gondolod, gyere el!
- Nem akartam meghívatni magam - tiltakozom, bár borzongat az
izgatottság.
- Tudom.
- Hé! - üvölt át nekünk Jonas. - Húzzátok ide a beleteket, mielőtt az egész
filmvetítős estét megszervezzük nélkületek!
- Erről beszélgettetek? - kiáltom, miközben odagázolunk hozzájuk.
- Erről meg másról is. Bailey esküvői helyszínné akarja alakítani a helyet
- mondja Jonas Andersnek. - Lehet, hogy le kell fizetnünk valakit, aki eltöri
papa lábát, mert akkor egy kicsit tovább maradnának Wisconsinban.
- Ne mondj ilyet! - korholja Bailey. - Ez borzasztó!
Nem tudom, hogy Jonas meg Anders valóban komolyan veszi- e Bailey-t,
vagy csak próbálnak a kedvében járni, de mindnyájan mosolyogva
hallgatjuk, miközben a húgom leírja, milyen esküvői fotók készülnének a
nagy vörös pajta előtt meg kint a kukoricásban. A tóra úszógyertyákat
lehetne tenni, a pajtában fogadhatnák a vendégeket, a mennyezetre ünnepi
lampionokat lógathatnának fel, minden asztalra befőttesüvegben
helyezhetnének ki a virágokat, és élőzene szólna, az embereket pedig
szalmabálákra ültethetnék.
Engem teljesen magával ragadnak a tervei.
- Még a faházat is kicsinosíthatnád, és kiadhatnád nászutas
lakosztálynak! - kiált fel Bailey.
- És akkor én hol aludnék? - kérdezi Jonas a homlokát ráncolva.
- A házban, te idióta! A szüleid addigra átadják neked.
Mialatt tovább beszélgetnek, azon kapom magam, hogy a tó túlpartját
méregetem, ahol a kukoricatáblák felkapaszkodnak a dombra. Egy ötlet
formálódik a fejemben.
Lehet, hogy holnap bemegyek a városba, és veszek egy új vázlatfüzetet.
 25. fejezet

Forróság önt el. Nem azért, mert meleg van odakint, és nem is azért, mert
nem megfelelően öltöztem fel. Igazából az új farmerszoknyámat vettem fel
fehér pólóval, úgyhogy nem is öltözhettem volna fel jobban a nyári hőségre.
Nem. Azért érzem így magam, mert éppen Anderst nézem, ahogy egy
sarokcsiszolóval dolgozik.
Beépített fülvédővel felszerelt védőálarc van rajta meg munkavédelmi
kesztyű, és szikrák pattognak mindkét oldalán, mintha száz csillagszórót
gyújtottak volna meg. Épp az acélt vágja megfelelő méretűre. Később majd
összeforrasztja őket, hogy legyen egy fazettált acélkeret, amire fel lehet
szerelni a sarokvasat.
- Minden versenymérnök tud hegeszteni? - kérdeztem tőle tegnap este.
- Csak akik farmon nőttek fel - felelte vigyorogva.
Az acél aznap délután érkezett meg, így áttelepültünk a konyhaasztalhoz,
hogy kiszámoljuk, milyen szögekre lesz szükség a belső keret
megalkotásánál.
- Apának valószínűleg van itt valahol egy százéves derékszögű vonalzója
- töpreng, de mielőtt nekiállna átkutatni az irodai fiókokat, előszedem az én
állítható példányomat a hátizsákomból.
- Építész vagyok, mindig van nálam derékszögű vonalzó - jegyzem meg.
Még mindig kábítóan hat rám, ha megnevettetem.
A minap, miután hallottam, hogy Jonas megrendelte az acélt, egy kicsit
meginogtam. Szentségtörésnek éreztem egy 1961-es Airstream modell
megváltoztatását, de aztán belegondoltam, hogy az építészek gyakran
dolgoznak műemlék jellegű épületeken. Átalakítjuk őket, hogy
használhatók legyenek, amennyiben pedig a változtatások visszafogottak, és
könnyen visszaállítható az eredeti állapot, ez az eljárásmód általánosan
elfogadott. Miután megbeszéltem a dolgot Andersszel, ebből a
megfontolásból úgy döntöttünk, hogy inkább rácsavarozzuk, nem pedig
ráhegesztjük az acélkeretet az alvázra, mert így később könnyebben le lehet
venni róla. Az Airstream meglévő paneleit nem vágjuk szét, így minden
visszaalakítható lesz pontosan olyanra, mint amilyen volt. Jobban érzem
magam ettől a döntéstől.
A telefonom rezeg. Sms-t kaptam, ami elvonja a figyelmemet Andersről.
Lehetetlen! Milyen belülről?
Nagyot dobban a szívem. Scott küldte.
Végre beadtam a derekam, és elküldtem neki egy fotót Bambiról azzal az
üzenettel: Elhiszed, hogy ezt találtam egy ponyva alatt apa udvarán?!
Nem kínálkozott megfelelő alkalom arra, hogy észrevétlenül küldjem el
neki. Nadine-nal dolgozik, és lehet, hogy már együtt élnek, így megvolt az
esélye, hogy a barátnője mellette lesz, amikor megkapja az üzenetet. Azt
azért gyanítom, hogy Nadine olyan típusú lány, aki tudja kezelni, ha a pasija
baráti viszonyban marad az exével. Remélem, nem ártok azzal, ha ezt az
elméletet letesztelem.
Bepötyögöm a választ. Ilyen volt. Csatolok egy fotót még azelőttről, hogy
elkezdtem dolgozni rajta. És most itt tartunk. Elküldöm azt a képet, amelyet
ma reggelt készítettem.
Milyen sokat haladtál! Mivel fogod bevonni belülről?
Azt hiszem, nyírfa rétegelt lemezzel.
Nem rossz! Könnyen hajlítható.
Pontosan.
Tájékoztass róla, hogy haladsz!
 Aztán megjelenik egy újabb üzenet.
Kösz, hogy rám írtál. Örülök, hogy hallottam felőled.
Az idegeim megnyugodtak az üzenetváltás alatt, de most újra bizseregni
kezdenek.
Én is, felelem.
Még egy percig a kijelzőt bámulom, de úgy tűnik, ezzel lezárult a
beszélgetésünk.
Miközben elteszem a telefonomat, próbálom elképzelni, milyen lenne, ha
még mindig együtt lennénk Scott-tal, ő segítene nekem itt felújítani az
Airstreamet, és azt tervezgetnénk, hogy átszeljük kocsival Amerikát. Olyan
jól kijöttünk, amikor tavaly nyáron elmentünk Európába egy autós körútra!
Eszembe jut egy emlék arról a nyaralásról. Épp beléptünk egy nemzeti
parkba Portugália északi részén, és úgy döntöttünk, elsétálunk a vízesésig.
Egy kicsit nehéz volt lemászni a sziklán a vízhez, ahogy a folyóból kiálló
sima, csúszós köveken sem volt egyszerű átkelni, de megérte az
erőfeszítést. Végül eljutottunk a pompás fehér vízesésig, ami sárga és
sötétszürke köveken zúdult alá a smaragdzöld tóba.
Scott arra biztatott, hogy ugorjak a vízbe, ami nagyon hideg volt, még ha
nem is metszően, de én eldöntöttem, hogy lassan ereszkedem bele, hagyom,
hogy a testem hozzászokjon a hőmérséklethez. Aztán ráléptem egy kőre épp
a felszín alatt, a lábam kicsúszott alólam, hirtelen nyakig merültem a tóba,
és levegő után kapkodtam.
Scott ezt végtelenül mulatságosnak találta, de aztán pontosan ugyanez
történt vele is, és én is majd megfulladtam a nevetéstől.
Elmosolyodom az emléktől. Azért jól mulattunk együtt. De amikor
Andersre pillantok, aki ebben a pillanatban is keményen dolgozik, nem
tudom elképzelni, hogy bárki mással újítsam fel Bambit.
 Volt, amikor jól éreztük magunkat együtt Scott-tal, de tényleg nem
voltunk tökéletesen összeillő páros.
Felvillan egy másik emlék arról a kocsiútról. Észak- Spanyolország
tengerpartját követtük, és amikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy
rengeteg eukaliptuszfa terpeszkedik az út mentén, végigültették velük a
partot. Olyan sok volt, hogy azt hittem, biztosan valamilyen őshonos fajta,
pedig előtte mindig úgy gondoltam, hogy az eukaliptusz Ausztráliából
származik. Scott biztosított róla, hogy nem tévedtem. Elmagyarázta, hogy a
tizennyolcadik század végén hozták be először Európába az
eukaliptuszmagokat, és az első fát a Királyi Botanikus Kertek egyik
melegházában ültették el Londonban, az első kültéri fát pedig
Olaszországban, egy palota udvarán. Azt mondta, Spanyolországban a
helyiek gyakran kivágják őket, mert nagyon gyúlékonyak, és magas miattuk
az erdőtűz kockázata. Hosszan sorolta a felfedezők nevét és a pontos
dátumokat, de ez volt a lényeg.
Érdekes történet volt?
Igen.
Érdekelt, amit mondott?
Nem különösebben.
Az elején még hallgattam, de egy idő után elkalandoztam, és nem is
próbáltam odafigyelni rá.
És ami a legfontosabb: tudom, hogy nem ez volt az egyetlen alkalom.
Egyértelműen előfordult, hogy nem adtam meg neki a kellő tiszteletet.
Nem hiszem, hogy lekicsinyeltem volna, de lehet, hogy mégis így
történt? Lehetséges, hogy idővel én is olyan lettem vele, mint Sheryl
apával?
Nehéz feldolgozni ezt a gondolatot.
 Emlékszem, milyen nagy hatást gyakorolt rám, amikor Anders elmondta,
hogy versenymérnök. Arra gondoltam, hogy egy versenycsapat
szerelőjeként is jó lehet dolgozni, de egyértelműen lenyűgözött, amikor
meghallottam, hogy mérnök.
A felfedezéstől feszengeni kezdek.
Valóban tisztelem Anderst. Nagyon is. És azt hiszem, ő is tisztel engem.
Ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy Scottnak igaza volt. Megérdemli,
hogy olyan nővel éljen, aki tiszteli őt. Jól tette, hogy Nadine-t választotta
helyettem. Mi ketten nem illettünk össze, és ezt most már én is látom.
Átsiklottam a közöttünk rejlő különbségek fölött, mert olyan férfi felesége
akartam lenni, aki tisztességes, megbízható, támogat engem, és akire
számíthatok.
És nem tévedtem, amikor megbíztam benne. Nem az ő hibája, hogy
beleszeretett Nadine-ba. Legalább őszintén elmondta nekem az érzéseit
ahelyett, hogy titokban viszonyt kezdett volna, mint az apám.
De attól még fáj az elutasítása.
Ahogy apa elutasítása is.
Igaz, hogy mostanában jobban kijövünk egymással, mint eddig bármikor,
és most már tudom, hogy talán volt idő, amikor bánta, hogy elhagyta anyát
meg engem, de akkor is elment. Elhagyott minket. Elhagyott engem.
Nem voltam elég neki.
Nem vagyok elég.
Elég leszek valaha? Lehetek egyszer tökéletes társ valaki számára?
Rádöbbenek, hogy Anders tökéletes lenne számomra.
Én viszont messze nem vagyok tökéletes neki.
Elönt a boldogtalanság, a szemembe könnyek gyűlnek, amikor
meghallom a sarokcsiszoló hangját.
- Nem lenne szabad fülvédő nélkül itt ücsörögnöd - figyelmeztet Anders.
 Fülsiketítő a zaj, de eddig nem voltam képes rávenni magam, hogy
elmenjek.
Bólintok, felállok, és felkapom a hátizsákomat.
- Wren? - Anders észreveszi a fájdalmas arckifejezésemet.
- Nem bánod, ha lemegyek a tóhoz? - Kásás a hangom, és az alsó ajkam
remeg.
- Persze hogy nem.
A vállamra lendítem a táskámat, és kisétálok a pajtából.
Jonas odakint a traktort mossa. Anders korábban említette, milyen fontos
a bátyjának a mezőgazdasági gépek tisztán tartása, én pedig rögtön hittem
neki, amint megláttam a csillogó-villogó óriási kombájnt.
Jonas felemeli a locsolófejet, mintha le akarna fújni, aztán meglátja az
arckifejezésemet, és elzárja a vizet.
- Mi a baj? - Andersre néz, aki követett kifelé.
- Semmi. - Megrázom a fejem, és próbálok elhaladni mellette, de
gyengéden elkapja a karomat.
- Hé… - mondja halkan.
- Csak egy kicsit elszomorodtam az exem miatt, ennyi az egész.
Nem fejtem ki, de nem akarom, hogy azt higgye, bármi köze van ennek
az egésznek az öccséhez. Habár valamennyi köze tényleg van hozzá.
Kibuggyan a szememből néhány könnycsepp, és végigfolyik az arcomon.
Sietve letörlöm, és talán csak képzelem, de megesküdnék rá, hogy Jonas
jelentőségteljes pillantást vet az öccsére.
Anders egy kicsit közelebb jön.
- Jól vagy? - kérdezi. Annyira azért nincs közel, hogy kinyújthassa a
karját, és megérinthessen.
Bólintok, leveszem a hátizsákomat, és egy csomag zsebkendő után
kutatok benne, bár szinte biztosan otthagytam Wetherillben az
íróasztalomon.
Jonas felnyög, miközben folytatom a keresést, és szerintem Andersnek
címzi, mert az öccse nyilvánvalóan haragos pillantást vet rá, ezt biztosan
nem csak én képzelem. Végül Jonas átölel engem.
A szemem mögötti nyomás, a torkomat szorongató gombóc, az
együttérzés meg a hatalmas ölelés együttes erejétől összeomlok.
Jonas széles mellkasának dőlök, beborít a hatalmas karja, és képtelen
vagyok megállni, elsírom magam.
Régen Scott folyton átölelt, és annyira hiányzik az érintés. Ebben is
teljesen ráhagyatkoztam. Apám még arra is képtelen rávenni magát, hogy
évente kettőnél többször megöleljen.
- Menj, és hozz neki egy rohadt zsebkendőt! - förmed rá Jonas Andersre,
majd miközben az öccse eloldalog, azt mormolja a fülembe: - Sajnálom,
hogy a testvérem ilyen érzelmi nyomorék!
- Nem, nem az. - Elhúzódom Jonastól, megvédem Anderst. - Teljes
mellszélességgel támogat téged.
- Igen, de meg kellene tudnia ölelni egy barátot, akinek épp arra van
szüksége. Szerintem úgy érzi, hogy már azzal is elárulja Laurie-t, ha csak
megérint egy másik nőt. Fáj ezt látni.
Micsoda? Ezért tartja Anders tőlem a távolságot? Azt hittem, olyan, mint
Sheryl: védelmezi a személyes terét.
- Megyek, és leülök egy kicsit a tónál. - Nem tudom, mi mást
mondhatnék. - Kérlek, mondd meg Andersnek, hogy hagyja a zsebkendőt!
- Biztos vagy benne?
- Igen. De azért kösz.
Mire odaérek a pontonhoz, száraz a szemem. Leülök az egyik kerti
székbe, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Kizökkentett Jonas
elszólása, bár magam sem értem, miért: Anders nyilvánvalóan még mindig
gyászolja Laurie-t.
Felkapom a hátizsákomat, és kiveszem belőle a vázlatfüzetemet.
Eltökéltem, hogy belefeledkezem a munkába.
Annyira lefoglal a rajzolás, hogy majdnem halálra rémülök, amikor egy
félórával később Anders fellép a pontonra. Nem hallottam a lépteit, ahogy
az erdőn át közeledett.
- Megmutatod, mit tervezel? - A vázlattömb felé biccent.
Ösztönösen a mellkasomhoz húzom a rajzomat, de valószínűleg ideje
lenne túllépnem a félénkségemen. Elvégre már napok óta foglalkozom
ezzel.
- Semmi komoly - felelem. Máris mentegetőzöm. - Akkor jutott eszembe,
amikor Bailey a nászutas lakosztályról mesélt.
- Megnézhetem?
Nyilván úgy érzi, elég ideig magamra hagyott már. Nem sokkal azután,
hogy ideértem, meghallottam a sarokcsiszoló hangját.
Átadom neki a tömböt, ő pedig odahúz mellém egy széket.
- Ejha! - mondja, amint megpillantja az első képet. - Fogalmam sem volt
arról, hogy így tudsz rajzolni.
- Régen folyton rajzoltam - árulom el neki, miközben a skiccet szemléli. -
De már régóta nem éreztem az ihletet.
- Szóval ezek a tó köré kerülnének?
- Oda. - A túlpart felé bökök.
Lapoz a vázlatfüzetben, és ugyanilyen hévvel tanulmányozza a következő
rajzot is.
Egy sor cölöpökre épített fakunyhót terveztem a tó partjára, de
függőlegesen rögzített gerendákból képzeltem el őket, hogy az épületek
különféle alakot ölthessenek. Tetszik a gondolat, hogy sokfélék, mégis
teljesen összeillenek. Feketére festve ábrázoltam őket.
- Mint mondtam, csak játék az egész. De ha egy nap tényleg úgy
gondoljátok, hogy esküvőt vagy más eseményt szerveznétek itt, gondoltam,
jó pénzt jelentene, ha szállást is tudnátok kínálni.
- Mennyibe kerülne felépíteni mindezt? - kérdezi Anders.
- A munkaerő jelentené a legnagyobb költséget, de valószínűleg
Jonasszal el tudnátok végezni a munka nagy részét. Használhatnátok az
erdő fáit, ahogy a faház építésekor tette a bátyád meg az apukád, és
beszerelhetnétek egy hőszivattyút a tó kihasználásával. - Az télen
megoldaná a fűtést, nyáron pedig a hűtést. - Az ablakok pedig mind
standard méretek - teszem hozzá, mert sok ablakot rajzoltam. -
Megvehetnéd őket előregyártva.
Meglepődik, mert különféle méretűek, némelyik fekvő, más álló, mint
egy Mondrian-festmény. Úgy terveztem őket, hogy a lehető legjobb kilátást
nyújtsák a tóra és a mögötte elterülő földekre.
- Megmutathatjuk Jonasnak? - kérdezi végül.
- Persze.
- Aztán kitaláljuk, mi legyen holnap.
- Holnap?
- Eljössz velem Indybe, nem?
- Igen?
- Azt mondtad, szeretnél. Elviszlek kocsival.
Nem tudom, hogy csak jobb kedvre próbál-e deríteni, de nagyon jó lenne
egy hétvégét a városban tölteni. És örülök, hogy elég kényelmesen érzi
magát a társaságomban ahhoz, hogy meghívjon, bár annak még a
gondolatát sem bírja elviselni, hogy megöleljen.
 26. fejezet

- El kellene menned a helyi régiségvásárra, ha már itt vagy. Tetszetni fog.

Egy masszív, régi gyárépületben tartják, és rengeteg holmit árulnak a
huszadik század közepéről. Mármint, ha nem akarod az egész napodat a
Circle Centre Mallban tölteni.
- Nyilván nem, ez fantasztikusan hangzik. Hol van?
- Elég közel a lakásomhoz. Megmutatom a térképen. Lehet, hogy találsz
ott egy hatvanas évekbeli lámpát az Airstreamedbe.
- El tudsz jönni velem? - A BMW volánja mögött ülő Andersre pillantok.
- Jobb lenne, ha egyenesen bemennék az irodába, miután letettelek.
A csapata legtöbb tagja ma a versenyen van, de Anders úgy tervezi,
kinyomtatja odabent az újabb adatokat, és megpróbálja behozni a
lemaradását.
Habár eleinte csak a fuvart ajánlotta fel, és neki is álltam szabad szobát
keresni egy éjszakára, később ragaszkodott hozzá, hogy a
vendégszobájában aludjak, és este csatlakozzam hozzá meg a haverjaihoz.
Nem tudom, eltökélte-e, hogy mindenképp felvidít, vagy Jonas keltett
benne bűntudatot, de úgy tűnik, egyáltalán nem bánja.
Indianapolis úthálózata rácsos szerkezetű, minden út a
Monument Circle nevű központi körforgalomból indul ki. Az északi, déli,
keleti és nyugati irányú utcák sorából egyedül a négy átlós sugárút lóg ki,
amelyek a központtól egy kereszteződésnyire indulnak, és kivezetnek a
városból. Anders az egyik ilyen sugárúttól - a Massachusetts Avenue-tól
vagy a Mass Ave-től, ahogy ő nevezi - északkeletre lakik egy tetőtéri
lakásban. A tömb, amelyet egy régi selyemgyárból alakítottak ki,
ötemeletes, vörös téglás, hatalmas épület fémkeretes Crittall- ablakokkal. A
tetőn egy kerek ezüst víztartály áll, amelyre vörös betűkkel azt festették:
Selyem.
- Nagyon menő - jegyzem meg álmélkodva. - Mondd, mióta laksz itt?
- Csak február óta - feleli. - Aznap, amikor beköltöztem, az egész
területet bő fél méter vastag hó takarta.
Kíváncsi lennék, hol laktak Laurie-val.
A lakásához vezető folyosók unalmasak és érdektelenek, de odabent
magas a mennyezet, és gyakorlatilag a nappali teljes hátsó fala ablak, habár
a lakásnak ezt a részét tolóajtók és egy télikert választja el a többitől. Az
ajtó melletti amerikai konyhában reggelizőpult áll.
- A vendégszoba ott van. - Anders a nappali másik végébe, a bal oldali
ajtóra mutat.
Látom, hogy az ő szobájához néhány lépcső vezet a konyha mögötti
sarokból. A derékig érő válaszfalat leszámítva egybenyitották a nappalival,
gondolom azért, hogy bevilágítsa a természetes fény, az ő szobájából
ugyanis nem nyílik ablak.
A falak fehérek, a padló koptatott fa, a főként modern bútorokból
skandináv hangulat árad: barna bőrszékeket és kanapékat, elegáns fa
dohányzóasztalt és kisasztalokat látok.
Várjunk csak!
- Az ott egy Eames-szék? - kiáltok oda Andersnek leplezetlen örömmel,
amikor észreveszem a sárga üvegszálas hintaszéket a télikertben.
- Aha. Azon a piacon vettem, amiről meséltem.
- Irigy vagyok.
Nagyon, de tényleg nagyon tetszik a stílusa.
 Jaj, istenem! Miért ennyire jó mindenben? Miért nem tud egyszer s
mindenkorra lelohasztani azzal, hogy fura kis nippeket tart a polcán vagy
egy sor puha plüssállatot az ágyán?
Kit akarok átverni? Valószínűleg még azután is tetszene.
Bosszantó nyugtalanság tölt el, miközben beteszem a táskámat a
szobámba. A napfény beárad az ablakon a franciaágyra, amelyet frissen
mosott, fehér kockás ágytakaró borít. Jó kontrasztot ad a mögötte húzódó
beton panelfallal. Odabentről egy ajtó nyílik a közös fürdőszobába, ami
Anders szobájából is megközelíthető, így hát beugrom, mielőtt kimegyek a
konyhába.
- Főzzek neked egy kávét, mielőtt elmegyek? - kérdezi tőlem Anders.
- Nem, kösz, most nem kérek.
- Hadd mutassam meg a térképen, hol vagyunk!
Segít eligazodni, aztán ad egy kulcscsomót, majd megígéri, hogy este
megpróbál korán visszaérni, és együtt körbenézünk a Fountain Square-en,
mielőtt elmegyünk a barátja szülinapi bulijára. Tényleg nagyon tetszik a
régiségvásár, pont ahogy Anders megjósolta. Egy átalakított raktárépület
két teljes emeletét foglalja el, minden felület matt, koptatott hatás kelt, és
valószínűleg egy egész napot el tudnék itt tölteni.
Találok egy pár alumínium olvasólámpát fehér üvegbúrával, ami
csodálatosan mutatna Bambi falára rögzítve. A kábelek megsárgultak ugyan
az évtizedek alatt, a kapcsolók egy cseppet kilazultak, és valószínűleg rossz
ötlet üvegholmikat szerelni egy mozgó járműbe, de akkor sem tudok
ellenállni nekik.
Utána az utcákat járom, múzeumok, kávézók, divatos éttermek és
borozók terasza, fodrászok, borbélyok, csemegeboltok, butikok és galériák
kirakata előtt haladok el. Pont Anders lakása mellett áll a történelmi
negyed, a Lockerbie Square, ahol a zöldellő utcák mentén csinos színekre -
égszínkékre, mustársárgára, lime-os pite zöldre - festett vihardeszkákkal
burkolt házak sorakoznak, előttük sánckerítéssel.
A Circle Centre Mallba el sem jutok. Olyan sok az érdekes látnivaló a
város eme részén, hogy semmi kedvem taxit fogni, és bemenni a lélektelen
bevásárlóközpontba.
Végül visszaindulok a selyemgyári lakásba, hogy elkészüljek az estére,
mire a gyomrom újból összerándul a reszketéstől. Bárcsak ne lennék ilyen
izgatott! Most nagyon jót tenne egy ital, biztosan lecsillapítaná az
idegeimet.
Az elmúlt néhány hétben jó pár hatos csomagolású sört átvittem a
Fredrickson-farmra, ezért egyáltalán nem okoz bűntudatot a gondolat, hogy
kiveszek egy sört Anders hűtőjéből.
A konyhája felé menet a hálószobájára pillantok, de amikor megakad a
szemem egy fehér fényképkereten, megtorpanok. Laurie színes fotója van
benne, és elég nehéz nem észrevenni, mivel a keret valószínűleg húszszor
huszonöt centis. A kíváncsiság annyira magával ragad, hogy belépek a
hálószobájába, és alaposan szemügyre veszem a fényképet. Laurie hátul
összefogta a hosszú, világosszőke haját, és a kamerába mosolyog. Nem
olyan túláradóan, mint az esküvői fotóján, de az arckifejezése lágy, a kék
szeme kedves. Az a furcsa érzésem támad, hogy ha ismertem volna,
kedveltem volna.
Nem csoda, hogy Anders nem képes elengedni! Laurie arca az utolsó,
amit lefekvés előtt lát, és az első, amit megpillant reggel, amikor felébred.
Biztosan nagyon hiányzik neki.
A gondolattól lecsillapodik az ideges remegés a gyomromban. Már nem
is folytatom az alkohol utáni hajszát, inkább visszamegyek a hálószobámba,
és befejezem a készülődést.
 Anders hatkor érkezik meg, szabadkozik, amiért nem tudott hamarabb
elszabadulni. Gyorsan lezuhanyozik, a sötétszőke haja vizes, amikor újra
felbukkan. Átöltözött, fehér patentos sötétszürke inget visel fehér pólóval,
fekete farmerral meg sivatagi bakanccsal.
Én úgy döntöttem, visszatérek a jól bevált, biztonságos fekete
öltözékemhez. Ugyanazt a passzos, térdig érő, ujjatlan ruhát viselem, mint a
Dirkben tett első látogatásomkor, amelynek fehér gyöngyök szegélyezik a
V alakú dekoltázsát.
Anders erősködik, hogy ma este nem akar sokat inni, így kocsival
megyünk, én pedig út közben beszámolok neki a napomról. Dél felé
tartunk, amíg el nem érünk egy újabb átlós sugárutat, ami délkelet felé
távolodik a központtól. Minél messzebb kerülünk a belvárostól, annál
alacsonyabbak és ritkábbak az épületek. Főleg vörös téglásak, némelyiket
aprólékos díszek, dekoratív párkányzatok meg fekete fém tűzlépcsők
dobják fel, mint amilyeneket a New York-i filmforgatások helyszínén látni,
és elszórtan egy-egy parkoló ékelődik közéjük. A boltok és lakótömbök
külső falát néhol szép, eredeti graffitik borítják, amelyek azt az érzést
keltik, hogy egy fiatalabb, vagányabb negyed felé tartunk.
- Az ott a Fountain Square-i színház épülete - biccent egyenesen előre
Anders. - Épp oda tartunk.
Maga az épület hatalmas és egy kicsit unalmas, de a földszintet
körbeölelő régimódi, mutatós táblák ezerféle színben pompáznak.
- Gyönyörű vagy - szólal meg Anders.
Micsoda?
Döbbenten felé fordulok, és látom, hogy vigyorogva mutat kifelé az
ablakon. Követem az ujja vonalát valami hatalmas, fehér betűs kiírásig az
épület oldalán, amin az áll: Gyönyörű vagy.
Felnevetek.
 - Nos, ezt nyilvánvalóan nem nekem szánták.
- Mi ebben olyan nyilvánvaló? - kérdezi.
- Nem bókokra utazom - biztosítom. - Tudom, hogy nem vagyok
gyönyörű.
- Most viccelsz? - némi hitetlenkedés árad a hangjából.
- Nem. Bailey a gyönyörű a családban. - Témát váltok. -
Mikor kezdődik a parti?
A barátja, Wilson kibérelt egy duckpin bowlingpályát, akármi legyen is
az. Azt hiszem, olyan, mint a tízbábus, csak kisebb.
- Nyolckor, de mindig késik. Gondoltam, előbb felmehetnénk a tetőtéri
bárba meginni valamit.
Bekanyarodik az épület sarkánál, és elhalad a legkirályabb klasszikus
neontábla mellett, amit valaha is láttam. Egy épületből nyúlik ki, kék,
kapszulaalakú, vízszintesen fehér neonfények veszik körbe, és azt írták rá
sárga neonbetűkkel, hogy Duckpin Bowling. Mellette látható a Fountain
Sqaure Színház táblája, amelyen annyi izzó ég, hogy tökéletesen illene
Vegasba is.
Az épületben két régi duckpin bowlingpálya található, és miután Anders
leparkol, felvisz a negyedikre, hogy megmutassa azt a pályát, ahol később
nem fogunk játszani. Visszaállították az eredeti, harmincas évekbeli
állapotát, egy kávézó és egy nyolcsávos fa bowlingpálya található benne. A
terembe rengeteg fény áramlik be a meszelt falakba épített ablakok hosszú
során át.
A tetőtéri kert felé haladunk. Síkság terül el minden irányba,
kilométerekre ellátni. Az egyik sarokban egy hirdetőtáblán az áll: Fountain
Square - Ahol kerek a világ. Alatta pedig egy nagy, kör alakú óra lóg, az
elején a régi Coca-Cola-logóval.
 Leülünk egy asztalhoz, ahonnan rálátni a város felhőkarcolóira a
távolban, és odajön egy pincér. Kiválasztok egy rumalapú koktélt, Anders
pedig egy alacsony alkoholtartalmú sört. A pincérnő elmegy, én azonban
képtelen vagyok letörölni az arcomról a mosolyt.
- Ez az egyik legkarakteresebb hely, ahol valaha jártam. Ide akarok
költözni.
Anders álmélkodva néz rám.
- Csak félig viccelek - árulom el.
- Van amerikai útleveled? - érdeklődik.
Bólintok. A legjobb ajándék, amit valaha is kaptam az apámtól.
- Itt születtem. Phoenixben.
- Meddig éltél itt?
- Nagyjából hatéves koromig. Anya megvárta, hogy Bailey
megszülessen, csak utána pakolt össze mindent, és költöztetett vissza
minket az Egyesült Királyságba. Apa addigra már Indianában élt Sheryllel.
Így utólag az életemnek ez a része olyan, mintha csak álmodtam volna.
Mesélek neki a szüleim vörös cserepes villájáról a Camelback- hegy
lábánál, a homokviharokról, a kaktuszokról meg a cowboyvárosokról,
közben pedig a pincérünk kihozza az italainkat.
- Nagyon szeretnék egyszer visszamenni Arizonába, hogy megnézzem
még egyszer mindazt, amire emlékszem, többek között a Grand Canyont és
a Powell-tavat - mesélem. - Nemrég megtaláltam apa egyik régi
fényképalbumát, és olyan zöld volt ott a víz, a partján meg hatalmas
sziklatömbök magasodtak. Látni szeretném, hogy ezek a helyek valóban
olyan szépek-e, mint ahogy emlékszem rájuk.
- Mehetnél Bambival.
- Nagyon jó lenne. Mondanám, hogy elviszlek, de nincs benne elég hely
két hálószobának.
 Anders elmosolyodik.
- Azt hiszem, szereznem kell egy saját Airstreamet.
- Á, kölcsönveheted Bambit, amikor csak akarod! Komolyan mondom -
erősködöm. - Úgy érzem, legalább annyira a tiéd, mint az enyém.
- Ó! - Meghatottnak tűnik, miközben felkapja a sörét.
- Scott-tal régen álmodoztunk arról, hogy végigkocsikázunk Amerikán -
árulom el neki.
Anders bólint, a tekintetét az enyémre szegezi. A nap előbújik a felhők
közül, és az arcára süt, felizzítja a borostyánsárga foltot a szemében.
Felemeli a kezét, hogy árnyékot vessen rá.
- Laurie meg én is tervezgettük - mondja.
Most először hozza fel magától az elhunyt feleségét.
- Meddig voltatok házasok? - kérdezem kedvesen.
Leereszti a kezét, de hunyorog a fénytől.
- A baleset előtt másfél évig, de együtt töltöttünk jó pár évet.
- Hogy találkoztatok?
Hátradől a székében.
- Nálunk dolgozott a PR-osztályon. A legtöbb versenyre eljött.
- Hol laktál a selyemgyári lakás előtt?
- Broad Ripple-ben, innen félóra északra. Igazából tetszene neked a
környék.
- Nem foglak megkérni, hogy vigyél el oda.
- Szívesen elviszlek.
Nem idézne fel rossz emlékeket? Az jó jel.
- Jól vagy a tegnapi után? - kérdezi összevont szemöldökkel.
- Igen. Sajnálom, elég kínos volt. - Mocorgok a székemen, a lábam
Andersének ütődik.
 - Egyáltalán nem. - Megint előredől, a könyökét az asztalon nyugtatja. -
Az exed felzaklatott valamivel?
- Nem, nem mondott semmi olyasmit. Küldtem neki egy fotót Bambiról,
mert gondoltam, szeretné látni, mire jutottam vele, és váltottunk pár kedves
sms-t, de azt hiszem, még mindig fel kell dolgoznom ezt-azt.
Aggódva összehúzza a szemét.
- Viszonya volt?
- Nem, de beleszeretett a kolléganőjébe, és rájött, hogy ő az igazi
számára, nem pedig én.
- Akkor egy barom.
Felnevetek, ő viszont alig mosolyodik el.
- Mivel foglalkozik? - kérdezi, miközben én megacélozom magam a
pillantása hevétől.
Amikor így néz rám, úgy érzem magam, mintha bedugtak volna egy
konnektorba.
- Tájkertész. Saját vállalkozása van.
Anders bólint, nem veszi le rólam a szemét.
- Nadine, az új barátnője a munkatársa. Nem rossz ember. Amikor rájött,
hogy kezd beleszeretni a vőlegényembe, megpróbálta benyújtani a
felmondását, ott akarta hagyni. Szerintem én azt a pillanatot lestem ki
véletlenül, amikor Scott végre elfogadta, hogy szereti Nadine-t, és képtelen
elengedni.
Anders az ajkához emeli a sörösüvegét, aztán leteszi, és kérdő pillantást
vet rám.
Beszámolok neki a parkban történtekről.
- Scott arcára vágyódás ült ki Nadine-t bámulva. Nehéz ezt elmagyarázni.
De amikor összenéztek, és egyikük sem kapta el a tekintetét, éreztem, hogy
vonzódnak egymáshoz. Émelyegni kezdtem - idézem fel reszketve.
 - Sajnálom - mormolja Anders.
- Nem vészes, de tényleg. Már belátom, hogy nem passzoltunk
egymáshoz. Szerintem Scott vagy talán Nadine szívességet tett
mindkettőnknek. - Rámosolygok. - Szóval mesélj Wilsonról! A csapatodban
dolgozik?
- Igazából nem. - Magához tér a merengésből. - Egy élőzenét adó
bluesbárban találkoztam velem, a Slippery Noodle-ban. Zenész.
Örömmel kapom fel a fejem.
- Tényleg?
- Aha. Az a hely is tetszene neked. Indiana legrégibb bárja… Állítólag
kísértetek járják - teszi hozzá mosolyogva. - Most csak öt perc kocsival a
lakásomtól, de fiatalabb koromban állandóan odajártam. Wilsonnal gyakran
leálltunk dumálni a pultnál, már évek óta haverok vagyunk.
- Alig várom, hogy megismerjem.
Még egy italt elfogyasztunk a tetőn, mielőtt elindulnánk lefelé az
alagsorba. Odalent a termet eredeti ötvenes és hatvanas évekbeli tárgyakkal
rendezték be, az étteremrészleg piros-fehér kockás padlóján vinilszékek és
bárszékek állnak. A falakon neontáblák és régi poszterek lógnak, a teret
üvegtéglából épített térelválasztók darabolják fel.
Andersnek már sok barátja megérkezett, és elég izgalmas, eklektikus
csapat. Bemutat művészeknek, zenészeknek, még egy kedves szemű és
hipszterszakállú építésznek is. Az egyik nő ötvenes évekbeli, piros-fehér
pöttyös ruhát visel, még a vörös haját is retró módon fésülte oldalra, ezért
megkérdezem Anderstől, mindennap így öltözik-e. Igennel válaszol.
Mire Wilson nagy üdvrivalgások közepette megérkezik, már három ital
van bennem, és kezdek becsiccsenteni. Wilson nagyjából száznyolcvan
centi magas, vékony, és csupa feketét visel, leszámítva az ezüsttel kivert
övet a keskeny csípőjén. A sűrű, göndör fekete tincsei a lapockái alá érnek.
 - Ki ez? - kérdezi Anderstől, a barna szeme csillog.
- A barátom, Wren - feleli Anders.
Mindenkinek így mutatott be: a barátjaként.
- Boldog szülinapot! - csicsergem.
- Wren építész - mondja Anders, a száján mosoly játszik.
- Találkoztál már Deannel? - Wilson a hipszterszakállas fickó felé
biccent.
- Csak futólag.
- Hová valósi vagy?
- Angliából jöttem.
- Azt hallom. Anglia melyik részéről?
- Egy Bury St. Edmunds nevű helyről.
- Még sosem hallottam Bury St. Edmundsról, Wren. Mesélj róla!
Leírom a meseszerű romokat és a történelmi épületeket, részletezem az
apró, Nutshell nevű pubot, ami Nagy Britannia egyik legkisebb krimója, és
zsúfolásig megtöltötték mindenféle furcsaságokkal, beleértve egy
mumifikált macskát is.
Anderst láthatóan pont ugyanúgy lenyűgözi az otthonomat jelentő város
leírása, mint Wilsont, de hagyja, hogy a barátja beszéljen. Én pedig arra
gondolok, hogy Wilsonnak valószínűleg ez az erőssége: sok kérdést tesz fel,
és az emberek feloldódnak a társaságában. De minél többet vallat, annál
tisztábban látom, hogy ő ilyen. Érdeklik az emberek, a dolgok. Aztán már
csak azt veszem észre, hogy én kérdezem őt a zenéjéről, arról, milyen
hangszeren játszik, és úgy tűnik, mindegyiken, bár az elektromos gitár a
kedvence.
Anders egy ideig velünk marad, mielőtt elmegy még egy kör italért,
azután magunkra hagy minket, és elvegyül a barátai között. Csak most tűnik
fel, hogy amikor Wilson megérkezett, Anders megölelte, Deannek pedig
szeretetteljesen átkarolta a vállát, amikor bemutatott minket, de a nőkkel
kerülte a fizikai kontaktust. Egyértelműen jelezni akarja, hogy nem elérhető
a szíve, hiába veszítette el már négy és fél éve a feleségét.
Gondolom, mindenki másképp kezeli a gyászt, de elkeserítő arra
gondolni, hogy ilyen hosszú ideje tartja mindenkitől a távolságot.
Egy idő után odajön hozzánk a vörös hajú lány az ötvenes évekbeli
ruhában, és Wilson bemutat minket egymásnak. A neve Susan, és
fényképész, de közben egy lemezboltban dolgozik ugyanebben az utcában.
Ragaszkodik hozzá, hogy valamikor ugorjak be hozzá, hogy lejátszhassa
nekem bakelitlemezről egy ismeretlen együttes dalait, amelyet nemrég egy
régiségvásáron fedezett fel.
Dean csatlakozik hozzánk, és csak úgy repül az idő, miközben vele
beszélgetek építészetről. Mostanában egy kávézón dolgozik, ami egy
századközépi, korábbi banképületben áll, és csak nemrég fejezte be egy
alacsony, modern ház tervezését, amelynek a teteje hosszan kinyúlik a falak
elé, a hatalmas tolóajtói pedig üvegből készültek. Ezek a projektek pont
olyanok, amelyekért én magam ölni tudnék.
Talán az alkoholos befolyásoltság teszi, vagy mert egyszerűen a
szomszéd fűje mindig zöldebb, de úgy érzem, ez életem egyik legjobb
estéje.
Bury St. Edmundsban még nem igazán találtam meg a saját embereimet.
Az egyetlen jó barátom Sabrina, de ő meg a vőlegénye, Lance számomra
teljes mértékben Scotthoz kötődnek, mivel együtt voltunk, amikor
megismertük őket. Az összes többi munkahelyi meg egyetemi haverom
szétszéledt az országban. Annyira szeretnék egy ilyen nagy, helyi baráti
kört, mint ez! Anders szerencsés fickó.
Wilson ragaszkodik hozzá, hogy az első bowlingmeccsre az ő csapatába
álljak be, amelyben még egy srác játszik az együtteséből, Davis. A sávok
rövidebbek, mint a rendes tízbábus pályán, a golyók pedig kisebbek, de a
lényeg ugyanaz: el kell találni a végébe állított figurákat.
Persze én akkor sem találnék el egyet sem, ha az életem múlna rajta.
Túlságosan berúgtam.
- Mit csinálok rosszul? - kérdezem Anderstől.
- Nem mondhatom meg, nem az én csapatomban vagy - feleli
somolyogva.
Susan, aki viszont az ő csapatában játszik, egy kivételével az összes
bábut ledönti a harmadik gurításánál, Anders pedig magasba emelt karral
ünnepeli.
- Kit érdekel, hogy nyerünk vagy veszítünk? A játék a lényeg! - kiáltja
Wilson mímelt brit kiejtéssel. Úgy beszél, mint valami fennkölt
Shakespeare-színész. - De az igaz, hogy kicsavarod a könyöködet - súgja a
fülembe.
- Ezt hogy érted? Így?
- Nem, így. - Elkapja a karomat, és kiegyenesíti.
Próbálok javítani a gurításomon, elindítom a golyót a fapályán, és
minden egyes hülye bábut ledöntök. Annyira elképedek és örülök, hogy egy
helyben ugrálva azt kiabálom: IGEN!
Wilson a tenyerembe csap, aztán Davis is, én pedig végtelen örömmel
pillantok Andersre. Ő már nevet, az arcáról süt a szeretet. Abban a
pillanatban annyira elöntenek az érzések iránta, hogy amikor nem kapja el a
tekintetét, én sem teszem.
A fejét oldalra billenti, a szeme pedig mintha elsötétülne, miközben a
vigyora elhalványul. Úgy érzem magam, mint egy mézbe ragadt légy…
Nem, inkább mint egy borostyánba ragadt szúnyog! Képtelen vagyok
elszakadni az állhatatos pillantásától.
 Anders tekintete a számra vándorol, a szívem pedig szaporábban ver az
adrenalinlökettől, miközben újra felpillant. Meglátom a szemében az égető
forróságot, mielőtt megrándul az arca, és elfordul.
Talpra ugrik, és felkap egy bowlinggolyót. Beletelik egy percbe, mire
rájövök, hogy egyszerűen csak rajta a sor.
- Ideje, hogy ellássam a bajotokat! - mondja könnyed, játékos hangon.
Erőltetetten felnevetek, de ez meg mi volt? Csak képzeltem volna
mindezt? Anders látszólag teljesen visszatért a rendes kerékvágásba, én
viszont levegőt is alig bírok venni. A pulzusom az egekben, a szívem
kalapál, ő pedig mintha már el is felejtette volna azt a pillanatot.
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kövessem a példáját, de
nehezemre esik.
Még pár óráig maradunk a játék vége után is. Nevetünk, iszunk,
dumálunk, eszünk, aztán végül elbúcsúzunk, Anders pedig hazavisz.
- Egy utolsó ital? - kérdezi, miközben kinyitja az ajtót.
- Sajnálom, hogy te nem tudtál inni - mondom.
- Nem érdekes. Jól éreztem magam.
- Tényleg? - kérdezem. - Jól érezted magad?
- Nagyon - feleli mosolyogva.
Milyen józan!
- Akkor most megtennéd, hogy nagyon lerészegedsz? - kérdezem,
miközben imbolyogva a bőrkanapéjához megyek, és rázuhanok.
- Igyekezni fogok. Mit kérsz?
- Valami alkoholmenteset.
Hoz nekem bubis vizet, magának pedig whiskyt jéggel, aztán leül a tőlem
jobbra álló fotelba.
- Olyan jól mulattam! - mondom. - Nagyon bírom a haverjaidat.
- Örülök neki. Ők is bírnak téged.
 - Mindnyájan olyan érdekesek.
- Te vagy az érdekes.
- Inkább te! - vágok vissza részegen.
Felnevet, a fejét csóválja, és az ajkához emeli a poharát. Megáll a keze,
és megint leereszti az italt.
- Mondtad korábban, hogy Bailey a gyönyörű a családban. Apukád
sosem mondta gyerekkorodban, hogy szép vagy?
- Nem - felelem kereken.
- Bailey-nek viszont igen?
- Gondolom. Úgy értem, nézz csak rá! Egyáltalán nem hasonlítunk.
A homlokát ráncolja.
- Nem értek egyet.
- Ugyan már, még Jonas is megjegyezte, mennyire különbözünk.
- Tévedett. Ugyanolyan a szemetek - feleli. - Nem a színe, a tiéd szebb,
de egyformán mandulavágású.
Szebb? A fejemet rázom, bár a szívem szárnyal.
- A szemem egyáltalán nem hasonlít az övére. Az övé nagy, és olyan
boos.
Érthetően összezavarja a leírás.
- Nem tudom, ez mit jelent, de szerintem mindkettőtöknek nagy szeme
van. És mindkettőtök orra tökéletesen egyenes.
Rávigyorgok, belebizsergek a felfedezésbe, hogy nyilvánvalóan
átgondolta a dolgot.
- Mindig jól kijöttetek egymással? - kérdezi.
- Nem, nem igazán. Fiatalabb korunkban nem. Nem mondhatni, hogy
rossz volt a viszonyunk, de a mostani látogatás előtt nem álltunk közel
egymáshoz.
- Miért nem?
 - Részben a korkülönbség miatt, részben pedig mert nem töltöttünk
együtt sok időt, és mert annyira mások vagyunk. Ő sokkal társaságibb lény,
mint én. Mindig kevésnek éreztem magam mellette. Az idén nyáron
erősebb lett a kapcsolatunk, de végső soron az ő családjánál lakom. Mindig
úgy fogom érezni, hogy az apám inkább tartozik hozzá, mint hozzám.
Anders összevonja a szemöldökét.
- Sajnálom, hogy így érzel. Számomra egyértelműnek tűnt, amikor
nálatok jártam, hogy apukád imád téged.
Kifújom a levegőt.
- Apám még csak megölelni sem képes. Helyesebben megölelt, amikor
megérkeztem, és akkor is meg fog ölelni, amikor elmegyek, de a
családomnak ez a része fizikailag nem igazán fejez ki érzelmeket.
Legalábbis velem nem. Sheryl egyetlenegyszer ölelt meg rendesen: néhány
héttel ezelőtt, amikor bocsánatot kért valamiért, amit gyerekkoromban tett.
Minden idegszálával rám figyel, ami arra késztet, hogy még jobban
belemenjek a részletekbe.
- Eldugta azt a fotóalbumot, amiről meséltem. Bailey régen szívesen
nézegette, Sheryl pedig elvette tőle. Azt hiszem, úgy érezte, hogy anya meg
én és a közös múltunk apával fenyegetést jelent számára. Sosem engedett
túl közel magához, mindig azt éreztette velem, hogy nyűg vagyok.
Emlékszem, úgy nyolc- vagy kilencéves lehettem, amikor egyszer
bedaueroltatta a haját, ami göndör meg fényes lett. Nagyon szerettem volna
tudni, milyen az érintése, de amikor az ujjammal az egyik fürtje felé
közelítettem, félreütötte a kezemet. Nem volt valami kedves velem
gyerekkoromban.
- Gondolod, hogy részben ez lehet az oka az önbizalomhiányodnak?
- Önbizalomhiányom van?
 - Szerintem elég alacsony az önértékelésed ahhoz képest, amilyen okos és
tehetséges vagy.
Rábámulok. A bensőm bizsereg, miközben próbálom értelmezni a
szavait.
- Gondolom, az sem segített, hogy apám elhagyott. Aztán Scott is -
teszem hozzá közömbös vállrándítással.
Próbálom könnyedén előadni a helyzetemet, de ő nem találja viccesnek.
A pillantása sürgető és heves. A bőröm felforrósodik.
- Azt hiszem, jobb lenne lefeküdnöm. Túl részeg vagyok ehhez a
beszélgetéshez - jelentem be hirtelen.
Anders bólint, lassan előrehajol, a könyökét a térdén nyugtatja, a poharát
a kezében tartja. Nézi, ahogy felállok.
Szinte éget a tekintete, miközben a hűtőhöz megyek, és töltök magamnak
még egy pohár vizet a palackból. Azután elindulok vissza a nappalin át a
hálószobába. Egy pillanatig habozok, majd megfordulok, hogy jó éjszakát
kívánjak. Anders még mindig engem bámul, én pedig valamiért képtelen
vagyok megszólalni. Csak állok ott mozdulatlanul, és várok, bár nem
tudom, mire.
- Tényleg szép vagy, Wren.
Ezt olyan halkan, olyan őszintén mondja, hogy kinyitom, aztán újra
becsukom a számat.
Sokáig néz a szemembe, amitől a gondolataim szétszóródnak, mint a
bábuk a bowlingpályán. Próbálom elkapni a tekintetemet, de megint
mézben gázolok, a borostyán foglya lettem. Valami szertefoszlik bennem,
Anders felé hajt. Érzem, hogy odahúz hozzá egy erő, de amikor egyetlen
lépést teszek felé, Anders rögtön lesüti a szemét, az italára pillant.
- Jó éjszakát! - mondja.
Ledönti a pohara tartalmát, én pedig sarkon fordulok,
 bezárkózom a szobámba, és próbálom lecsillapítani a kalapáló szívemet.

Az éjszaka közepén kimegyek a fürdőszobába, és megesküdnék, hogy a

fal másik oldalán egy nőt hallok nevetni.
Reggel azonban, amikor felébredek, azon töprengek, vajon nem csak
álmodtam-e az egészet.
 27. fejezet

Amikor kimerészkedem a szobámból, mert sürgősen be kell vennem

valamit a fejfájásomra, Anders még mindig alszik. Elosonok a háló előtt,
még véletlenül se pillantok arra, csak felkapom a táskámat az ajtó mellől,
ahová a múlt éjjel ledobtam. Ha nem szenvednék ennyire, nem merném
megkockáztatni, hogy felébresztem. Csendben engedek magamnak egy
pohár vizet a csapból, visszamegyek a szobámba, és bemászok az ágyba.
Az agyam sietve újrajátssza a tegnap este eseményeit, de folyton
visszaugrik arra a pontra, amikor Anders azt mondta: „Tényleg szép vagy,
Wren.”
Eddig nem hittem, hogy vonzódik hozzám, de most már
elbizonytalanodtam.
Túl izgatott vagyok ahhoz, hogy visszaaludjak, így végül felkelek, és
lezuhanyozom. Mire előjövök, Anders már a konyhában tüsténkedik.
- Szia! - kiáltok fel, és odamegyek hozzá.
- Helló! - feleli morcosan, nem néz egyenesen a szemembe.
Összerándul a gyomrom. Kérlek, ne kezdjünk feszélyezetten viselkedni
egymással! Összeszedem magam, eltökélem, hogy nem engedek
visszalépést a barátságunkban.
- Kávé? - kérdezi, miközben leülök a reggelizőpulthoz.
- Kérek. Olyan jól mulattam tegnap este! - Igyekszem kedvesen beszélni,
próbálok könnyed, barátságos hangot megütni. - De durván berúgtam.
Remélem, nem viselkedtem túl idétlenül. Ma reggel kénytelen voltam
bevenni egy fájdalomcsillapítót. Te hogy vagy?
 - Jól. - Bólint, aztán megvakarja a tarkóját, a teste kicsavarodik a
kávéfőző felé.
Gyűrött pólót visel. Szerintem ebben aludhatott.
Tényleg szép vagy, Wren.
Megacélozom magam az olyan emlékek ellen, amelyektől kihagy egy
ütemet a szívem.
- Jól aludtál? Fáradtnak tűnsz - jegyzem meg.
- Egy kicsit fáradt vagyok. Tejszín? Cukor?
- Cukorból kérek kettőt.
Mivel másnapos vagyok, a legszívesebben három cukorral innám, de
ellenállok a kísértésnek.
- Mi lenne, ha elmennénk valahová reggelizni? - javaslom. - Most
szívesen megennék egy jó zsíros angol reggelit. Dolgoznod kell ma
délelőtt?
- Nem. De szeretnék mihamarabb visszaérni a farmra.
- Máris eleged lett a nagyvárosból? - kérdezem vigyorogva.
Talán belőlem lett elege. Jaj…
Anders vállat von, és halványan elmosolyodik.
Tegnap éjjel csak kedves lett volna? Ilyeneket mond bármelyik lány
barátjának, hogy az jobban érezze magát? Félek, hogy túl sokat láttam bele
abba, amikor összefonódott a pillantásunk.
- Ha kész vagy, tőlem indulhatunk - mondom. - Majd
visszajövök máskor.
- Menjünk el reggelizni! - dönti el hirtelen. - Van egy hely a sarkon,
szerintem tetszene neked.
Tetszik, hogy tudja, mi tetszene nekem.
Amint felbukkan a fejemben a gondolat, el is hessegetem. Keményebben
kell dolgoznom azon, hogy kontroll alatt tartsam az elmémet. Elmegyünk
egy kávézóba, amelynek hatalmas ablakai az utcára nyílnak. A beltér
sötétszürke, és mindenféle kopott fotelekkel meg kanapékkal rendezték be,
hogy kényelembe helyezhesse magát az ember. Régi könyvek és elnyűtt
társasjátékok sorakoznak egy kupacban a pult melletti polcon, és az az
érzésem, órákat lehet itt eltölteni.
Amikor leülünk, rámutatok egy ódon karosszékre, amely az Anders
családjának házában találhatóhoz hasonlít. Velem együtt nevet azon, hogy
az anyja próbált komoly arcot vágni, miközben az ősöket utánozta.
- Szerinted Jonas is felkerül majd egy nap a falra a feleségével? -
kérdezem.
- Nem tudom, hol talál magának feleséget - feleli szárazon. - Szerintem a
városban élő összes nőn átment már.
- Talán el kellene jönnie ide, eltölthetne itt egy kis időt, aztán találhatna
magának egy helyes lányt, aki jó útra téríti.
- Életet cserélhetnénk - mosolyog Anders.
- Szeretsz a farmon lenni, nem igaz? - Ez valójában nem kérdés. Eszembe
jut, milyen békés volt az arca, amikor a múlt hétvégén úszni mentünk.
- De, persze. - Elgondolkodva néz ki az ablakon az úton elhaladó
kocsikra. - Jonas nagyon erősködött, hogy hazamenjek. Közöltem a
főnökömmel, hogy a családomnak szüksége van rám. A bátyámnak
szüksége van rám. Most viszont azt hiszem, Jonas talán mégsem maga
miatt, hanem miattam hívott haza a farmra. Azt hiszem, tudta, hogy egy
kicsit el kell szakadnom innen.
- Úgy tűnik, visszavette a báty szerepét, és ismét ő gondoskodik rólad,
nem fordítva. Ahogy gyerekkorotokban, igaz?
Anders bólint, a teáskanalat finoman a túlméretezett kávéscsészéhez
ütögeti.
- Bárcsak maradhatnék az aratásra! Jonas segédet akar felvenni.
 Elszorul a szívem a gondolattól, hogy Anders elmegy.
- Talán lesz lehetőségem segíteni neki egy kicsit.
- Ha igen, akkor elviszel egy körre a traktoron? - kérdezem vigyorogva.
Csak könnyedén és fesztelenül! Könnyedén és fesztelenül!
- Persze - feleli mosolyogva.

Anders egyre jobban feloldódik, és mire megállunk Wetherill előtt, úgy

tűnik, minden visszatért a rendes kerékvágásba. Megkönnyebbülök.
- Menj, és öleld meg őket! - parancsolja, miközben kiszállok a kocsiból. -
Ez egy kihívás!
- Majd meglátom. - Megfordulok, és lehajtom a fejem, hogy rá tudjak
nézni a nyitott kocsiajtón keresztül. - Még egyszer kösz.
Nagyon jól éreztem magam.
- Én is.
Felegyenesedem, és becsukom az ajtót, mielőtt megint kényelmetlenné
válnának köztünk a dolgok.
Az út utolsó szakaszában a családomról beszélgettünk, és Anders arról
győzködött, hogy apám - sőt talán Sheryl is - sokszor meg akart már ölelni,
de visszafogták magukat, mert nem akartak túlzásba esni. Igazából abban
egyetértünk Andersszel, hogy egyszerűen nem sokat tudnak rólam.
Fogalmuk sincs arról, hogy azért tartottam őket távol magamtól, mert
féltem, hogy megsérülök. Ha változtatni akarok a kapcsolatunkon,
megtehetem, csak rajtam múlik. De valószínűleg nekem kell megtennem az
első lépést.
Hátrapillantok a vállam felett, amikor a bejárati ajtóhoz érek, pedig
tudom, hogy Anders már rég eltűnt.
Sheryl a konyhában van, a gyümölcshámozóval foglalatoskodik.
- Tudhattam volna, hogy itt talállak! - ugratom. - Ó, körte?
- Az első termések az idén! - csicsergi.
 - A legjobbkor! Már kezdtem ráunni a barackra.
- Hamarosan érik az alma is - teszi hozzá.
A pite tésztájától maszatos a köténye és a haja.
- Apa hol van?
- Kint a pajtában. Milyen volt a hétvégéd? Nem hittem, hogy vacsora
előtt viszontlátunk.
- Túl korán visszajöttem? Remélem, nem bánod.
- Persze hogy nem! Hiányoztál - mondja a legnagyobb örömömre. - Jól
szórakoztál?
- Remekül! - A pillantásom a szürke bubifrizurájára tapadt tésztára
rebben. - Van egy kis… - A jobb halántéka fölé mutatok.
- Hol? - Lehajtja a fejét.
- Ott.
- Leszednéd? - Kissé ingerült a hangja.
- Igen, persze, bocs. Azt hittem, nem szereted, ha az emberek
megérintenek, vagy belépnek a személyes teredbe.
- Tényleg nem szeretem, ha az emberek belépnek a személyes terembe -
feleli, és a szemembe néz. - De te nem akárki vagy, te a családhoz tartozol.
Felemelem a kezem, és váratlanul szúrni kezd az orrom, miközben
igyekszem kiszedni a tésztát. Közben végig magamon érzem Sheryl
pillantását.
- Ez is az egyike azoknak a dolgoknak, ugye? - kérdezi komolyan. -
Amelyekben hibáztam gyerekkorodban.
Gombócot érzek a torkomban, bólintok.
- Megölelnél? - kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve, mert eszembe jut
Anders.
- Hát persze, drágám! - feleli Sheryl. A hangja egy oktávot ugrik,
miközben széttárja a karját.
 - Mi folyik itt? - szól közbe apa. Épp akkor lép be a bejárati ajtón, és a
szeme elkerekedik a meglepetéstől. - És engem ki ölel meg?
Elnevetem magam, már majdnem elengedem Sherylt, ő azonban
belekapaszkodik a derekamba, és a másik karját kitárja, hogy bővítse a kört.
Nem hiszem, hogy ez a kontroll megtartásáról szól, vagy arról, hogy nem
szeretné, ha kizárnánk. Valahogy az az érzésem, hogy még nem akar
elengedni engem.
 28. fejezet

- Igen, ez az - mondja Jonas Bailey-nek, aki épp elteszi a fekete golyót. -

Azt hiszem, el kell válnod Casey-től, és hozzám kell jönnöd feleségül.
- Még mit nem, te mamlasz! - Bailey meglöki Jonas karját.
A férfi felnevet, felállítja a golyókat az újabb játékhoz, én pedig
elmosolyodom a bohóckodásukon. Mostanra meggyőződtem róla, hogy a
barátságuk pusztán plátói.
Vasárnap este van, egy hét telt el az indianapolisi utunk óta, és négyesben
eljöttünk a Dirkbe biliárdozni.
Andersszel múlt héten minden este Bambin dolgoztunk, ráadásul az
egész hétvégét ezzel töltöttük, mindezt úgy, hogy a két Fredrickson fiú
igyekezett előkészülni az aratásra.
Hozzászoktam, hogy amikor átmegyek hozzájuk, ki vannak melegedve,
izzadtak, és tele vannak olaj- meg koszfoltokkal. A mezőgazdasági gépeken
dolgoztak: megtankolták őket, olajat, légszűrőt és kereket cseréltek rajtuk,
elvégezték a szoftverfrissítéseket. A különféle termények betakarításához
különböző adapterekre - a kombájn elejére felszerelhető hatalmas
alkatrészekre - van szükség, és rengeteg a mozgótartozék, amelyek közül ha
bármelyik tönkremegy, leáll az aratás, így hát nagyon alaposan át kellett
vizsgálniuk mindent.
Ám amikor korábban átmentem hozzájuk, a pajta mögötti
motokrosszpályán hasítottak. Az ugratókhoz érve úgy kiabáltak, mint a
gyerekek. A szívem csordulásig megtelt őket nézve.
 A kukorica kezd beérni - alulról felfelé aranyszínűvé válik -, a
legkorábban elvetett szójabab zöld levelein pedig sárga pöttyök jelentek
meg. Még a sütőtök is megduzzadt. El sem hiszem, hogy pár nap múlva
szeptember!
Andersszel már csak egy hajszálnyira vagyunk attól, hogy befejezzük
Bambit. Ma délután a helyére került a hátulsó panel, és betettük a
gumitömítést az új hátsó ajtónyílásba, hogy ne folyjon be az eső. Holnap
rendesen leteszteljük a magasnyomású mosóval, utána pedig, ha már
meggyőződtünk róla, hogy nem ázik be, felrakjuk a nyírfa lemezeket a
belső falakra, és letesszük a linóleumot a padlóra.
Mindketten nagyon elégedettek vagyunk azzal, ahogyan a munka halad,
és nagyon keményen dolgoztunk rajta, de ma este szeretnénk egy kicsi
lazítani. Ahogy Bailey meg Jonas is. Korábban véglegesítették a filmvetítés
hirdetését, aztán kiküldték a helyi lapnak, hogy a héten adják le. Bailey
izgatott, de Jonas idegesnek tűnik. Még mindig nem árulta el a szüleinek,
mit tervez.
Peggy és Patrik úgy döntött, hogy még pár hetet Wisconsinban marad, és
szerintem Jonas azt reméli, hogy a filmvetítés, ami nemcsak a Fredrickson-
farmon, hanem az egész városban az első, valahogy elkerüli a figyelmüket.
Anders szerint viszont csak idő kérdése, hogy megtudják. Valószínűleg
valamelyik barátjuk napokon belül megemlíti nekik.
Azért reméli, hogy a szülei nem fognak emiatt korábban visszajönni.
A kezdeti ugratások ellenére Jonas támogatja a kukoricalabirintus ötletét,
bár kijelentette, hogy ő akkor is útvesztőnek fogja hívni. Felajánlotta, hogy
kedvem szerint megtervezhetem, így hát vázlatokat rajzoltam a füzetembe,
és úgy alakítottam, hogy a mi birtokunkon lévő sütőtökföld végéből
induljon és oda is érkezzen vissza.
 Apa és Sheryl beleegyezett, hogy a pajtából áruljuk a jegyeket a
labirintusra, ami nemcsak attól óvja meg Jonast és Anderst, hogy jelen
kelljen lenniük a vendégek üdvözlésénél, de egyben azt is jelenti, hogy az
emberek talán beugranak Wetherillbe szedni egy kis gyümölcsöt. Mindenki
jól jár vele. Apa plakátot készíttet a híd másik oldalán álló táblára.
Csak a beszélgetésünk után jöttem rá, hogy el kellett volna mondanom
neki meg Sherylnek, hogy Patrik és Peggy semmit nem tud a terveinkről, de
aztán arra jutottam, hogy így legalább nem kell ártatlanságot mímelniük, ha
rosszul sülnek el a dolgok. Nagyon remélem, hogy a Fredrickson szülők
nem fogják tönkretenni a munkánkat.

Rajtam a sor, és szerencsére Jonas épp a lyuk előtt hagyott egy golyót,
amit beguríthatok. Eltalálom, de az valahogy mégis visszapattan a
mandinerről ahelyett, hogy a lyukba gurulna.
Elkáromkodom magam, aztán bocsánatkérő pillantást vetek Andersre.
Ő rám vigyorog, a kezét a tarkómra teszi, és közelebb húz
magához.
- Kit érdekel, hogy nyerünk vagy veszítünk? A játék a lényeg.
Zseniálisan utánozza Wilson múlt heti kijelentését, de engem annyira
megdöbbent az érintése, hogy még csak nem is nevetek.
Elenged, ég a bőröm a keze helyén.
Erőltetetten kuncogok, aztán elmegyek az italomért, amit az egyik közeli
asztalon hagytam.
Hogy rázhat meg ennyire egy apró, baráti érintés?
Lopva figyelem, ahogy Anders felkészül a következő lökésre. Látom,
ahogy a karján megfeszülnek az izmok, miközben áthajol az asztal fölött, és
a zöld szeme összeszűkül a koncentrációtól. A fekete-fehér kockás ingjét
kigombolva hagyta, alatta pedig felcsúszott a szürke pólója, látni engedve a
lebarnult bőrét az övcsatja fölött. Elképzelem, ahogy a lapos hasára simítom
a kezem, érzem, ahogy az izmai megfeszülnek az ujjam alatt, és elönt a
forróság.
Elég! Hagyd abba!
Gyorsan a bárpult felé kapom a pillantásomat, és majdnem dobok egy
hátast, amikor észreveszem, hogy Heather áll ott.
Jonasra pillantok, de szerintem az ő figyelmét elkerülte. Heather a
barátaival érkezett.
Tágra nyílt szemmel pillantok Andersre az asztal fölött.
- Mi az? - tátogja.
A bárpult felé intek a fejemmel.
Anders arca elsötétül, amikor meglátja Heathert.
Jonas átveti a karját Bailey vállán, és nagyon nyugodtnak tűnik. Anders
odamegy hozzá, és csendesen belesúg valamit a fülébe.
Drámai a változás Jonas testbeszédében. Két másodperccel később
megmerevedik, elengedi Bailey-t, és a pult felé fordul.
Heather már észrevette őt. A teste megdermedt, a kezében megállt a
pohár félúton az ajka felé. Azután magához tér, iszik egy kortyot, a másik
kezével pedig int Jonasnak.
Jonas hosszan, jelentőségteljesen biccent neki, aztán hátat fordít, és egy
mozdulattal felhajtja az italát.
Hűha! Jonas reakciójából ítélve még mindig nagy hatással van rá ez a nő.
Tapintható közöttük a feszültség.
- Casey! - kiált fel hirtelen Bailey, és úgy integet a bár másik végébe,
mint egy őrült.
- Szia! - integet vissza Casey, és átverekszi magát az asztalok között a
feleségéhez.
A húgom átkarolja a férjét.
- Te meg mit csinálsz itt? Azt hittem, ma este Brett-tel találkozol.
 - Lemondtam. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy eltöltsek végre egy estét a
feleségemmel meg a barátaival. Szia, Wren! - mondja kedvesen, és átölel.
Boldogan viszonzom az ölelését, örülök, hogy itt látom. Anders odalép
hozzá bemutatkozni, aztán Bailey Jonas felé húzza Casey-t.
- Szia! - mondja Jonas, és kezet ráz Casey-vel. Barátságos, de a
gondolatai máshol járnak.
Sajnos nekünk, többieknek kell elérnünk, hogy Casey jól érezze magát
közöttünk.
- Hogy megy a Fortnite? - kérdezem vigyorogva. - Kicsináltatok
mostanában néhány gyereket?
Felnevetek a szégyenlős arca láttán, aztán elmesélem Andersnek, hogy
egy este Bailey berágott rá, mert már elkészült a vacsora, ő meg épp egy
játék közepén járt.
- Mondtam neki, hogy azonnal húzza ide a belét - csicsergi Bailey.
- Casey pedig azt felelte… Mit is mondtál neki, Casey? - biztatom.
- Azt feleltem, hogy ha most félbehagyom a játékot, mindenki látni fogja,
hogy az avatárom csak ott áll, és akkor rájönnek, hogy a feleségem
vacsorázni hívott.
- Én erre azt feleltem neki - szúrja közbe Bailey -, hogy inkább arra
fognak gondolni, hogy anyukád ágyba parancsolt.
- Játszottál valaha Fortnite-ot? - kérdezi Casey a nevetgélő Anderstől.
Anders a fejét rázza.
- Akkor gyere át hozzánk egyszer!
- Nem, ne menj! - tiltakozom. - Lehet, hogy utána nem látlak többé!
Hirtelen rájövök, hogy Jonas itt hagyott minket. Bailey is észreveszi.
- Hol van Jonas? - kérdezi.
Heather barátai a pultnál állnak, ő azonban eltűnt.
 - Nem tudom - felelem a homlokomat ráncolva. - Bejött a volt barátnője.
Talán elment beszélni vele.
Casey vesz egy kör italt, Anders pedig anélkül, hogy várna még tíz
percet, megkéri, hogy vegye át a bátyja helyét a biliárdasztalnál.
Szerintem mindkettőnk figyelmét magára vonták a Jonasszal
történtek. Isten a tudója, hová ment, vagy mit csinál. Abban viszont
biztos vagyok, kivel van.
 29. fejezet

- Talán el kellene mennem megkeresni - veti fel Anders, miután

elköszöntünk Casey-től meg Bailey-től, és már a híd felé tartunk.
Jonas eltűnése után talán csak egy órát maradtunk.
- Ha gondolod, elkísérlek.
Döbbenten oldalra lép.
- Hajlandó lennél felülni a motoromra?
- Aha. Megbízom benned.
- Ez óriási fejlődés! - ugrat.
- Ha kijózanodtam, lehet, hogy meggondolom magam.
De aztán elképzelem, hogy átkarolom a derekát, és szerintem nem fogom
meggondolni magam.
Jaj, mi a fene ütött belém? Elég egy érintés, és máris remeg a térdem!
- El sem merem hinni, hogy végzünk Bambival a héten! - jegyzem meg.
- Én sem.
- Aztán nem lesz más ürügyem arra, hogy átmenjek hozzátok, és minden
este veled lógjak.
- Nincs szükséged ürügyre.
Ez egyre rosszabb.
Egyre jobban kell küzdenem azért, hogy legyűrjem ezeket az érzéseket.
Egy percig némán sétálunk, alattunk csobog a víz, ahogy átkelünk a
hídon. A túlparton kezdenek eltünedezni a földek, a fejünk felett
kirajzolódnak a csillagok.
 - Remélem, Jonas jól van - szólalok meg. - Heather a gyengéje, nem
igaz?
- Úgy, mint tudtommal senki más.
- Vajon mit lát benne Jonas? - Egyáltalán nem értem.
- Fogalmam sincs - feleli Anders. - Bejön neki a durva bánásmód.
Heather valahogy mindig a markában tartotta.
- Jonas már Heather feltűnése előtt is nyugtalannak tűnt.
- Stresszel papa meg a farm miatt.
- Szerinted mit fog tenni apukátok, ha rájön, mire készültök?
- Ki tudja? - vonja meg a vállát Anders. - Mindig is kiszámíthatatlan volt.
Remélem, mama észhez fogja téríteni. Ő az egyetlen, aki képes rá.
- Szerinted anyukád támogatni fogja a terveteket?
- Ó, teljes mellszélességgel! Bármit megtenne, hogy Jonast boldognak
lássa. Az ő ötlete volt az is, hogy elutazzanak. Azt akarta, hogy Jonas egy
kicsit itt maradhasson papa nélkül, legyen esélye elképzelni a jövőjét a
farmon, meg hogy milyen lenne a kezébe venni az irányítást. - Hosszan
kifújja a levegőt, csak utána folytatja: - Amikor papa hazajött a kórházból,
anya felvetette, hogy eladhatnák.
- Mit? A farmot? - kérdezem meglepetten. Azt hittem, sosem tennének
ilyet.
- Azt mondta, a családunk már így is eleget robotolt itt, és nem szégyen
engedni, hogy átvegye valaki más.
- Apukád mit felelt rá?
- Száz százalékban ellenezte.
Egymásra mosolygunk.
- Nem is tudom… Az, hogy mama egyáltalán fontolóra vette a farm
eladását, felszabadított valamit Jonasban. Szerintem levett róla egy kis
nyomást. Az elmúlt néhány hétben sokkal vidámabb lett. Te meg Bailey…
 - Főleg Bailey.
- Már megint kezded - morogja. - Rajong érted, Wren. Imádta a terveidet
a tó körüli kabinokról. Folyton a vázlataidat nézegeti a telefonján.
Miután Anders megmutatta neki a rajzaimat, Jonas megkérdezte,
lefényképezhetné-e őket.
- Téged meg Bailey-t a jóisten küldött.
- Ó! - Felé hajolok, és kedvesen megbököm a karját. Érzem, hogy
megmerevedik, és egy pillanatra elcsüggedek, mert bármit megadnék azért,
hogy több legyen köztünk a fizikai érintkezés. De aztán közelebb jön, a
karja az enyémet súrolja séta közben. Szinte ijesztő, milyen boldogság tölt
el, hogy ennyire közel vagyok hozzá.
- Hány éves az apukád? - kérdezem. Próbálom fenntartani a könnyed
társalgást, hogy ne távolodjon el tőlem újra.
- Decemberben lesz nyolcvankettő.
- És az anyukád?
- Hetvenhat.
- Akkor majdnem negyvenéves volt, amikor Jonas megszületett?
- Évek óta próbáltak családot alapítani. Jonasnak meg nekem igazából
volt egy bátyánk, Lars. Még csecsemőkorában meghalt.
- Ó, ez olyan szomorú! - Ez lenne az a családi tragédia, amire Peggy
utalt?
- Bölcsőhalál okozta, semmit nem lehetett volna tenni ellene. De
anyámnak hosszú idejébe telt, mire teherbe esett Larsszal, aztán megint
Jonasszal. Mama azt mondta, meglepődtek, amikor két évvel később
megérkeztem.
- Van fotótok Larsról?
- Van egy a farmház nappalijában, és mama többet is őriz. Még mindig
gyakran látogatja a sírját. A tó mögötti sírkertben temették el.
 - Családi sírkertetek van?
- Igen, a bokrok mögött, balra hátul.
- És az összes ősöd ott nyugszik?
- Csak azok, akik a farmon éltek és haltak meg.
- Ez biztosan még jobban megnehezíti a farm eladását.
A gondolat, hogy az ősei csontjai ott hevernek mélyen a földjükben,
örökre a farmhoz köti Anderst meg a családját. És ez mindig így lesz, akár
övék a farm, akár nem. Mindig ideköti őket a múlt. Mindig is a
Fredrickson-farm lesz a családi örökségük.
Elérünk Wetherillbe, Anders pedig a ház felé biccent.
- Melyik a te szobád?
- Amelyiknek két manzárdablak van a végében. - A felső szintre mutatok.
Vicces, de tényleg a sajátomnak érzem azt a szobát. A bloomingtoni
vendégszobára egy pillanatig sem tekintettem így. Ott kismillió vendég
megfordult, többek között vendégelőadók az egyetemről, és teljesen
sterilnek tűnt Bailey szobájához képest, amely pontosan úgy maradt, ahogy
ő hagyta, tele a gyerekkori játékaival, beleértve azt a babaházat is, amit
mindig irigyeltem tőle.
Az itteni szobámban soha nem lakott más, csak én. Tudom, hogy ez nem
marad így - végtére is ez egy vendégszoba -, de gyanítom, hogy itt mindig
otthon fogom érezni magam.
- Néha látlak titeket Jonasszal a földeken - mondom Andersnek. -
Legalább elvonjátok a figyelmemet a munkától, ami jó.
- Sajnálom, hogy most nem élvezed a munkádat.
- Nem érdekes. - Megérint az aggodalom a hangjában. - Legalább tovább
maradhatok Amerikában. És mostanában megint érzem az ihletet, ami jó. -
Az előttünk húzódó ösvény felé biccentek, biztatom, hogy menjen tovább. -
Mondtam, hogy elkísérlek.
 - Szóval akkor még nem józanodtál ki? - Halvány mosollyal pillant le
rám.
Még mindig egymás mellett haladunk, én pedig magamba szívom a teste
melegét, érzem, hogy az inge lágy anyaga a csupasz karomhoz ér.
- Igazából jól érzem magam - mosolygok fel rá. Istenem, de imádni való!
- Még nem akarok aludni. Túl szép idekint.
A csillagok apró fénypontok az ég fekete bársonyszövetén, a levegő
lehűlt, a páratartalom egyre csökken, ahogy közeleg az ősz. Az időjárás-
jelentésben azt mondták, hogy ezen a héten esni fog, de jelenleg egyetlen
felhőt sem látni.
- Sok vázlatrajzot készítesz a munkádhoz? - kérdezi Anders. Csoszog a
bakancsában a poros ösvényen. Már nem ér össze a karunk, de még mindig
közel érzem magam hozzá.
- Nem, már minden számítógépen zajlik. De a régi helyemen csináltam
perspektívarajzokat.
Igazából elég nagy igény volt rájuk. Az ügyfeleknek néha nehezükre esett
elképzelni a végső látványt, így szabad kézzel felvázoltam nekik három
dimenzióban, és kiszíneztem a tervet, így inkább hasonlított művészeti
alkotásra, mint számítógépes vizualizációra. Az ügyfelek imádták, az ő
elégedettségük pedig boldoggá tette a főnökömet, Marie-t.
Van hozzá érzéked, mondogatta. Marie francia, és hiába él harminc éve az
Egyesült Királyságban, erős akcentussal beszél. Rajtad kívül senki nem tud
ilyet csinálni.
Szerettem Marie-val dolgozni. A hatvanas évei végén járt, de egyáltalán
nem úgy tűnt, hogy nyugdíjba akart volna vonulni.
Hirtelen eszembe jut valami, és elgondolkozom… Ha még mindig
működik a cége, vajon érdekelné, ha szabadúszóként felajánlanám neki,
hogy készítek perspektívarajzokat? Nem lenne szükségem hozzá másra,
csak a meglévő épületek fotóira és a tervekre.
Elhatározom, hogy holnap írok neki, és megkérdezem. Ezt a részét
élveztem a legjobban a munkánknak, meg persze a tényleges tervezést.
Amikor megérkezünk a farmra, egy autó hajt ki a kocsibejárón, a
fényszórója kis híján megvakít minket.
- Ez meg ki? - kérdezi zavarodottan Anders, miközben a kocsi
vánszorogva halad előre.
Kinyújtja a karját, hogy visszatartson engem. A testéből áradó melegség
a pamutingemen át a bőrömig sugárzik.
- Heather - állapítja meg Anders döbbenten, miközben a nő elhalad
mellettünk.
Én is látom, hogy ő az. A hosszú, sötét haját magas copfba fogta, az arca
morcos.
- Mi a fenét csinálsz, Jonas? - mormolja Anders csalódottan, miközben
nézzük, ahogy Heather a város felé hajt.
Ezt a kérdést aztán jóval dühösebben elismétli, miután a kabinhoz rohan.
Jonas egy széken ül a vízparton.
- Férjnél van, az istenért! - kiált rá Anders. - Három gyereke van!
- Beszélni akart - csattan fel Jonas. - Semmi sem történt.
- Aha, még - vágja rá élesen Anders. - Ugyanúgy beléd mártja a karmait,
mint legutóbb. Ez a nő tönkre fog tenni. Mikor látod be végre, bakker?
- Pont te akarod elmagyarázni nekem, mi tesz tönkre?
- Ne kezd! - figyelmezteti Anders. A hangja furcsa, feszélyezett.
- Te mi a fenét csinálsz? - kérdezi Jonas, habár az ő hangja nem dühös,
inkább elkeseredett. - Már majdnem négy és fél éve, hogy Laurie meghalt.
Mikor fogsz újra elkezdeni élni?
- Élek.
 - Aligha. Nézz az orrod elé! Még csak meg sem látod. Nem engeded
magadnak, hogy meglásd.
- Hagyd abba! - Anders rám pillant a válla felett, aztán újra a bátyjára
néz, aki még mindig felém mutat.
Lüktet a vér a fülemben, mintha valaki egy nagy dobot verne.
- Nem lehet - rázza a fejét Anders. - Tudod, hogy nem tehetem.
- De igen - feleli Jonas vehemensen.
Leengedi a karját, és az öccsére néz.
- Nem, nem lehet, és ezt te is tudod - mondja Anders olyan halkan, hogy
alig hallom.
A következő pillanatban azt veszem észre, hogy távolodik a bátyjától, és
felém tart.
- Sajnálom, Wren - motyogja. Nem néz a szemembe, amikor elhalad
mellettem.
Nem utal rá, hogy szeretné, ha követném, ezért a helyemen maradok, és
nézem, ahogy elmegy a ház felé. A szívem olyan hevesen ver, hogy majd
kiszakad a helyéből.
- Wren?
Megfordulok Jonas hangját hallva.
- Gyere, ülj le mellém egy pillanatra!
Bizonytalanul odamegyek hozzá.
Nyilvánvaló, hogy Jonas mondani akar valamit.
 30. fejezet

- Kérsz egy sört? - kérdezi Jonas.

Megrázom a fejem.
- Biztos? Menjünk be! - javasolja, amikor látja, hogy elbizonytalanodom.
Követem őt a faházba, és leülök a kis faasztalhoz. Nincs lelakkozva, és
durva a széle, ezért az az érzésem, hogy ő maga készíthette.
Jonas felbont két sört, az egyik dobozt átadja, aztán kihúz egy széket, és
nehézkesen lehuppan rá.
A számhoz emelem a sört, miközben ő beleiszik a sajátjába. Majdnem
megfulladok, amikor közli: - Kedvel téged.
Megrázom a fejem, miközben köhögök.
- Ez nem igaz. Nem olyan értelemben.
- Tényleg kedvel, Wren. Pontosan olyan értelemben.
- Tévedsz.
- És szerintem ő is tetszik neked.
- Az nem igazán számít - felelem. Hevesen rázom a fejem, és a gyomrom
görcsbe rándul a gondolattól, hogy igaza van. - Anders még mindig
szerelmes Laurie-ba. Azt mondta, hogy még nem tudja elengedni. Ő
mondta, Jonas. Teljesen egyértelművé tette a helyzetet.
- Akarod tudni, honnan tudom, hogy tetszel neki? - kérdezi. Minden
idegszálam remeg.
- Honnan?
- Onnan, hogy az elmúlt héten, miután elmentél, minden este megnézte a
Laurie-ról készített videófelvételeket a telefonján.
 Őt hallottam vajon nevetni a falon át Anders lakásában?
- És miért jelentene ez bármit is? Hiányzik neki.
- Szerintem csak bűntudata van - mondja Jonas. - A bűntudat köti Laurie-
hoz, nem a vágy vagy a szerelem.
- Miért érezne bűntudatot? Nem az ő hibájából történt a baleset, nem?
Vagy igen?
Jonas a fejét rázza.
- Nem, egyáltalán nem. Ő ott sem volt.
- Nem értem, mi történt. Azt mondta, gokartbaleset volt, de az lehetetlen.
A gokartok olyan kicsik, hogy tudnának halálos balesetet okozni?
- Beakadt a sálja a hengerkerékbe - magyarázza Jonas, és nagyot nyel. -
Nem lett volna szabad sálat viselnie. A gokartpályát bezárták azóta
gondatlanság miatt. De hideg volt, az egyik barátnőjének a szülinapját
ünnepelték, és úgy gondolta, ha bedugja a dzsekijébe a hosszú hajával
együtt, nem számít. De a haja biztosan zavarni kezdte, úgyhogy kihúzta, és
vele kiszabadult a sál is. Kibomlott, a hengerkerék elkapta, és csak forgott
tovább, elvágva az oxigén útját.
A számra tapasztom a kezemet. Megfulladt?
- Baleset volt, tragikus baleset - folytatja Jonas mogorván. - Azt hittem,
Anders kezd helyrejönni. Az idén új lakásba költözött, végre levette a
jegygyűrűjét, és úgy gondoltam, hogy ez egy jel. És tényleg segített, hogy
eltöltött itt egy kis időt, távol a várostól meg a Laurie-val közös életüktől.
Olyan boldogan jött vissza Indyből, miután elkísérted oda! Kezd beléd
szeretni, Wren, ebben biztos vagyok.
Anders teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar tőlem többet
barátságnál, úgyhogy bár éreztem a szikrát kettőnk között, kétségeim
voltak. Most viszont Jonas szavaira ez a szikra lángra lobbant.
 - De folyton azokat a rohadt videókat nézi - folytatja. - A legszívesebben
kitörölném mindegyiket, de tudom, hogy visszaszerezné őket. Mintha
képtelen lenne megállni, hogy életben tartsa az emlékét. Laurie nincs már
velünk, Andersnek viszont élnie kell.
- Ő is ugyanezt akarja neked - szalad ki hangosan a számon. - El kell
engedned Heathert, és élned kell.
Megrázza a fejét, és szomorúan mosolyog, a szemét az asztalra szegezi.
- Tudom - motyogja, miközben végighúzza a kezét az arcán, és
legyőzötten felsóhajt.
- Mit látsz benne? - kérdezem. Próbálok egy pillanatig Jonasra
összpontosítani. Ez fontos. Jonas fontos.
Leteszi a kezét, és vállat von.
- Már magam sem tudom.
- Mert ha nem haragszol meg érte…
Rám emeli a pillantását.
- …szerintem egy hülye picsa.
Elkerekedik a szeme. Átléptem egy határt. Aztán hátraveti a fejét, és
felnevet.
Én is elnevetem magam. Eszembe jut, amikor Heather, kezében egy
álmos kisgyerekkel bejött a pajtába, és olyan bunkón viselkedett. Aztán az
asztal felett Jonasra nézek, a bozontos, tejcsokiszínű hajára, és a szívem
kihagy egy ütemet.
- A kisfiú. A haja.
- Nem az enyém, ha erre gondolsz.
- Honnan tudod?
- Már öt éve nem feküdtünk le egymással.
- Akkor a legidősebb fia? A lánya?
Jonas a fejét rázza.
 - Higgy nekem! Nem jó az időzítés. Régen azt kívántam, bár így lenne.
Nagyon szerettem volna, hogy az én gyerekeim legyenek.
- Találkoztál már velük? - kérdezem. Nem gúnyolódásnak szánom, mégis
képtelen vagyok komoly arcot vágni.
- Lehet, hogy ezt szerencsésen megúsztam - feleli kuncogva.
- Szerintem tuti. És most nem a gyerekeiről beszélek. Jonas - kezdem
esdekelve, átnyúlok az asztal felett, és a kezemet az övére teszem -, sokkal
jobbat érdemelsz. Sokkal, de sokkal jobbat. De ki kell nyitnod a szívedet
más nők felé, adnod kell egy esélyt valakinek. Heather meg hadd egye meg,
amit főzött!
Megköszörüli a torkát.
- Gondolkozni fogok rajta. - Aztán jelentőségteljesen rám néz. - Most
pedig menj, és beszélj az öcsém fejével!

A gyomromban pattog a szikra a házhoz sétálva. Olyan ideges vagyok.

Az oldalajtó nyitva van, de elkiáltom Anders nevét, mielőtt
bemerészkedem. A konyhában ég a lámpa, ahogy a nappaliban is, de őt
sehol nem látom. Aztán lépteket hallok az emeleten.
- Hahó! - kiáltok fel.
A mozgás egy pillanatra abbamarad, aztán újraindul.
A lépcső aljához megyek.
- Anders?
Megjelenik odafent elgyötört arccal, aztán meglátom a vállán átvetett
táskát.
- Mit csinálsz? - kérdezem lélekszakadva.
- Vissza kell mennem Indybe - feleli sajnálkozva, és ledobja a lábához a
táskát. Nem jön le a lépcsőn.
- Miért?
 - Versenyünk lesz a nyugati parton ezen a hétvégén meg a következőn is.
A főnököm azt akarja, hogy ott legyek.
- Elmész? - kérdezem, miközben ő a fejét vakarja. - Ma este? És mennyi
időre?
- Nem tudom.
Jeges vízzel oltja el a szikrát a gyomromban.
- Megbeszélhetnénk?
Anders a fejét rázza.
- Nincs miről beszélni. Össze kell pakolnom a többi holmimat.
- Mikor kért meg a főnököd, hogy menj vissza dolgozni?
- Mindig is remélte, hogy az évad utolsó két versenyén ott leszek.
- De miért mész el ilyen hirtelen? Azt hittem, a héten végzünk Bambival.
- Ez az egyetlen normális érv, ami eszembe jut.
- Sajnálom. - Feszült a hangja.
- Na és a filmvetítés? Azon itt leszel? - A tervek szerint szeptember
végén lesz.
Fájdalom tükröződik az arcán. Láthatóan küzd az érzelmeivel. Lassan
bólint, aztán megkérdezi: - És te?
- Azt hiszem.
Kissé leengedi a vállát.
- Nem értem, mi történik itt - mondom halkan.
- Semmi sem történik - feleli. A szenvedő hangja elárulja a szavai kettős
értelmét.
Semmi sem történik és nem is történhet kettőnk között.
- Mennem kell - mondja, és mintha elérhetetlen távolságban lenne. A
lépcső tetején áll, én az aljában, mint egy hívatlan vendég, a lépcsőfokok
pedig mintha áthatolhatatlan korlát lennének kettőnk között.
 A szívem itt helyben, Anders előtt megreped. Mire visszaérek
Wetherillbe, darabokra törik.
 31. fejezet

Hintaszékben ülök a verandán, a fülesemből szól a zene, és a földeket

bámulom. A kukorica most már tetőtől talpig aranyszínű, Jonas szerint
ilyenkor kell learatni. Felvett egy fiatal, Zack nevű napszámost, hogy
segítsen neki. Az apja még mindig nem adta jelét, hogy haza akarna jönni,
és Anders sem üzent.
Tíz nap telt el azóta, hogy Anders elutazott, én pedig végtelenül szomorú
vagyok. Korábban nem igazán tudatosítottam magamban, mennyire mély
érzéseket táplálok iránta, de most mintha újabb szakításon mentem volna
keresztül.
Jonas átjött hozzám látogatóba az öccse távozását követő hétfőn.
Aggódott, hogy túl hamar túl nagy nyomást gyakorolt Andersre. Nem
tudtam, mit mondhatnék neki. Hiszen még az is lehet, hogy tévedett a
testvére érzéseit illetően. De a mag, amit a bizalmas beszélgetésünk során
elültetett bennem, gyökeret vert, és olyan termést hozott, amelyet nem
tudok figyelmen kívül hagyni.
Azóta viszonzatlan szerelemről szóló dalokat hallgatok, ami kissé
melodramatikus tőlem, de Kate Nash Nicest Thing című dala épp most
csendül fel, és a sorok a szívemből szólnak.
- Hé, Kismadár! - kiáltja apa ijedten, amikor kilép a bejárati ajtón. - Mi a
baj?
Megrázom a fejem, ő azonban leül mellém, és széttárja a karját.
Leteszem a lábamat, aztán a puha flanelingjének dőlök, beszívom a belőle
áradó szappan- és mosóporillatot, és az arcomon patakzanak a könnyek.
 - Majd én segítek neked befejezni az Airstreamet - mormolja.
- Nem ezért vagyok szomorú - felelem.
- Tudom - mondja. - De akkor is segítek.

Másnap átsétálok a Fredrickson-farmra, hogy megkérdezzem Jonast,

visszavontatná-e hozzánk Bambit.
- Nem akarod előbb letesztelni, hogy beázik-e? - kérdezi. - Gyere,
próbáljuk ki most! - teszi hozzá, mielőtt válaszolhatnék.
- Van valami híred Andersről? - kérdezem, miközben belépünk a csűrbe.
- Csütörtökön felhívtam - feleli. - A nyugati parton marad a következő
versenyre.
Ezen a hétvégén lesz a szezon utolsó futama a Laguna Seca pályán,
Monterey mellett. Múlt hétvégén az oregoni Portlandben voltak. Tudom,
mert apa szokás szerint megint odahívott, amikor Anders megjelent a
képernyőn. Az arcomat látva jöhetett rá, hogy hibázott. Úgy tűnik, apának
összeállt a kép.
- Na és a szüleid? - kérdezem. - Tudsz valamit arról, mikor jönnek
vissza?
- Pont a filmvetítés előtt - feleli szárazon. - Most már papa is tud róla.
Levegő után kapok.
- Mit mondott?
- Még nem beszéltem vele, de kétségtelenül szkeptikus, mint mindig.
Mama egy itteni barátjuktól hallott róla, aki már alig várja az estét. Azt
mondja, a világért sem hagyná ki.
- Nem fogják megpróbálni leállítani?
- Nem, megtartjuk. És ez a szépség készen áll a pattogatott kukoricára
meg az italokra? - Megsimogatja Bambi oldalát.
- A tervek szerint igen. Sikerül addig learatni a pattogatni való kukoricát?
 - Ha jó idő lesz, jövő hét elején betakarítjuk. - Elhalványul a mosolya. -
Bárcsak itt lehetne Anders!
- Mikor alakítjuk ki a labirintust? A sütőtöknek is be kellene érnie a jövő
hétre. - Már eltelt szeptember első hete, és végre kezdenek sárgulni.
- Befejezted az útvesztő terveit?
- Aha.
- Valószínűleg el fogom cseszni - figyelmeztet.
- És ha beülnék melléd a traktorba, és navigálnálak?
- Tökéletes lenne. Figyu! - szólal meg hirtelen. - Légyszi, ne mondj még
le Andersről!
Elkenődöm.
- Mit tehetnénk, Jonas?
- Bár tudnám!

A következő héten apával monokróm, szürke, geometrikus mintával

díszített linóleummal leburkoljuk az Airstream padlóját, és felerősítjük a
nyírfa lemezt a belső falakra. Bár sajog a szívem valahányszor Andersre
gondolok, mégis örömet jelent, hogy együtt dolgozhatok az apámmal.
Amikor megkérdezem Jonast, ismer-e egy jó villanyszerelőt, ő maga jön
át beszerelni a lámpákat és behúzni a vezetékeket. Utána átmegyünk a
kukoricaföldre kivágni a labirintust, ami sokkal jobb szórakozásnak
bizonyul, mint hittem.
Én navigálom a folyamatot.
- Öt métert előre, aztán balra. Nem jobbra, balra! BALRA, JONAS!
BALRA!
Ahhoz képest, hogy mennyi mindenben tehetséges, nagyon vicces látni,
milyen gyakran cseréli fel az irányokat. Ha ehhez még azt is hozzávesszük,
hogy többször véletlenül méterben adom meg a távot láb meg yard helyett,
annyiszor visszük félre a projektet, hogy fogalmam sincs, működni fog-e a
labirintus.
Bailey és Casey átjön este, miután végeztünk a kukoricásban, és nagyon
örülök, hogy Jonas sokkal barátságosabb Casey-vel most, hogy Heather már
nem köti le a figyelmét. Bailey, Sheryl meg én eléggé becsiccsentünk az
utolsó üveg rebarbaraszirupból készített koktéloktól, apa, Casey és Jonas
pedig egy kicsit több sört iszik a kelleténél. Mind a hatan rengeteget
nevetünk, miközben a labirintusban bóklászunk, és bár én terveztem ezt az
átkozott micsodát, Jonas pedig kivágta, Bailey meg Casey ér el elsőként a
közepébe, ahová kitettünk egy kupac szalmabálát egy satnya madárijesztő
köré.
- A madárijesztőn még dolgozni kell! - üvölti el magát Bailey.
- Akkor csináld meg - kiáltok vissza.
- Egy percem sincs a filmvetítés meg az esküvők megszervezése miatt.
Anya! ANYA! Muszáj kezdened valamit ezzel a madárijesztővel!
Jonas beleegyezett, hogy a következő hónapban esküvőt rendezzenek a
farmon. Bailey azt mondta, ez lenne a tökéletes próba, mivel a fiatal párnak
nincsenek magas elvárásai.
Ő fogalmazott így, nem én találtam ki, de Jonasszal mindketten nagyot
nevettünk rajta.
A menyasszony a harmadik hónapban van, és még azelőtt férjhez akar
menni, hogy túl nyilvánvaló lenne a terhessége, mert így még felveheti a
nagyanyja menyasszonyi ruháját.
Bailey tudta, hogy túl közel repül a naphoz, ha a pajtát ajánlja fel a
párosnak a golfklub helyett, de a fiataloknak nehezükre esett volna kifizetni
azt a csomagot, amit általában kínálni szokott. Nagyon élvezi, hogy
megszervezheti ezt az utolsó pillanatban meghirdetett, kis költségvetésű
esküvőt, én pedig örülök, hogy ilyen boldog.
 Bárcsak maradhatnék, hogy lássam a munkája gyümölcsét, de októberben
el kell mennem Sabrina és Lance esküvőjére. Néhány héttel ezelőtt,
augusztus végén volt Sabrina leánybúcsúja, én pedig lemaradtam róla,
úgyhogy az esküvőjén muszáj ott lennem, még ha nem is örülök a
gondolatnak, hogy kísérő nélkül megyek. Bár már semmit nem érzek Scott
iránt, attól még nem lesz könnyű ott látni az új barátnőjével a közös
barátaink házasságkötésén.

Amikor Jonasszal végül beérünk a labirintus közepébe, ujjongunk,

egymás tenyerébe csapunk, végül lehuppanunk az egyik bálára.
Kiderült, hogy a nagy vörös pajta tele van szalmabálával, amelyek még
júniusban, a búza learatása után kerültek oda. Jonas általában egy ideig őrzi
őket, aztán eladja az állattenyésztőknek, amikor már nincs tele velük a piac,
de az idén korán ki akarja szórni, mivel a filmvetítésből meg az esküvőből
származó bevétel bőven fedezni fogja a kiesett profitot. Egy részét
megtartja rögtönzött ülőalkalmatosságnak.
- Úgy örülnék, ha itt lenne Anders! - mondja, miközben egymás mellett
ülünk.
Gyanítom, hogy nem most hallom tőle utoljára ezt a mondatot.
- Én is - ismerem be morcosan.
- Hívd fel! - kérlel.
Felsóhajtok.
- A barátja, Dean megkeresett.
Jonas összevonja a szemöldökét, és rám sandít.
- És? Ismerem Deant. Építész, ugye?
Bólintok.
- Wilson szülinapi partiján találkoztunk. Utána bekövetett az
Instagramon, most pedig rám írt.
 Már majdnem készen állok rá, hogy benyújtsam a pályázati rajzokat,
aztán neki kell állnom a még részletesebb szerkezeti terveknek. Néhány
nappal ezelőtt azonban küldtem egy e-mailt a régi főnökömnek, Marie-nak,
aki azonnal válaszolt. Azt írta, hogy nagyon boldogan adna nekem
megbízást pár érlelődő projektjére. Ez arra ösztönzött, hogy feltegyek pár
régi perspektívarajzot az Instagramra. Nyilván erre figyelt fel Dean.
- És? - ismétli Jonas.
- Üresedés lesz a cégében. Megkérdezte, érdekelne-e.
Jonas rám bámul.
- Az egyik építésze szülési szabadságra megy, az ő helyére keres valakit,
úgyhogy csak határozott időre szólna, de… nem is tudom. Gondolkozom
rajta.
- Fontolóra veszed, hogy Amerikában maradsz? - Szélesen elmosolyodik,
majd amikor bólintok, felkap, és megpörget. A lábfejem a madárijesztőnek
ütődik, és feldönti.
- Jonas, hagyd abba! - visítok a nevetéstől. - Nézd, mit csináltál!
- Imádnám, ha Amerikában maradnál! - kiáltja, amikor végre letesz,
nekem pedig az jut eszembe, amit az öccse mondott, mielőtt elment: Jonas
rajong érted, Wren.
Azon töprengek, mennyire alakult volna másképp ez a nyár, ha Jonasszal
több lett volna köztünk pusztán plátói kapcsolatnál.
Örülök, hogy nem így történt. Én is megszerettem őt, és nagyon örülök,
hogy a barátomnak mondhatom. Úgy érzem, mindig is az marad. Hiányozni
fog, ha végül hazaköltözöm, de remélem, valahányszor idelátogatok,
tudunk majd beszélni.
- Úgy három hét múlva vissza kell mennem az Egyesült Királyságba egy
esküvőre, de lehet, hogy nem maradok sokáig. Dean megkért, hogy a héten
ugorjak be a munkahelyére, mert beszélni akar velem.
 - Írj Andersnek! - könyörög. - Írj neki most rögtön, és kérd meg, hogy
kávézzon veled!
Talán az alkohol tehet róla, meg hogy nincs szabad agysejtem, ami a
szívem védelme mellett kardoskodhatna, de megfogadom a tanácsát.
Kifelé menet a labirintusból Anders válaszol. Jonasszal lemondunk a
rejtvény megfejtéséről, és inkább egyenesen kicsörtetünk a kukoricásból,
mert muszáj pisilnem. Szerencsére elég messze sorakoznak egymástól a
kukoricaszárak ahhoz, hogy az olyan csalók, mint én, bármikor
kiszabadulhassanak.
Csütörtökön dolgozom, feleli Anders, én pedig elkeseredem, aztán
továbbolvasok. Esetleg vacsora? Ha maradni akarsz, tiéd a vendégszoba.
A buta szívem pedig ettől rögtön repesni kezd.
 32. fejezet

Hagytam neked egy kulcsot a szomszédomnál a tizenkettesben. Hat körül

érek haza.
Becsukom magam mögött Anders lakásának az ajtaját. Pont ugyanolyan,
mint legutóbb - elegáns, tiszta és rendezett -, mégis más érzést kelt.
Amikor beteszem a táskámat a vendégszobába, Anders hálószobája felé
pillantok, és megrezzenek a felismeréstől, hogy Laurie fotója eltűnt az
éjjeliszekrényről. Nem is tudtam róla, hogy keresem, amíg rá nem jöttem,
hogy a hiánya tűnt fel elsőként.
Hová lett? Mit jelent ez? Jelent egyáltalán valamit? Vagy nem jelent
semmit? Esetleg mindent jelent?
Ma sokat nyugtalankodtam, pedig szuper napom volt. Dean megmutatta
az utóbbi időben végigvitt projektjeit, és még az Indianapolisi
Szépművészeti Múzeum csodás látogatói pavilonjában is végigvezetett.
Nagyon inspiráló volt. Nagyszerű lenne vele dolgozni, de sok mindent át
kell gondolnom. Dean azt mondta, nem kell azonnal döntenem, mert az
alkalmazottja csak az év végén megy el szülési szabadságra. Nem hiszem,
hogy gondot okozna neki másik jelentkezőt találni a pozícióra.
Anders valamivel hat után ér haza. Időközben áttelepedtem a reggeliző
pulthoz, és a közeli csemegeboltban vásárolt fehér bort iszogatom. Ilyen
tempóban a hónap végére alkoholista leszek. Az idegeim felmondták a
szolgálatot.
- Szia! - köszön Anders, az arcvonásai ellágyulnak üdvözlés közben.
 Fáradtnak és egy kicsit talán szomorúnak tűnik, de így is szívet tépőn
káprázatos látvány.
- Szia! - felelem.
- Milyen napod volt? - kérdezi.
- Jó. - Kihúzom a vállam, és odanyújtom neki az üveget. - Kérsz?
- Persze. - Kivesz egy másik poharat a szekrényből, odajön a pulthoz, és
leül mellém.
Nem ölel meg. Nem is számítok rá, de a közelsége mágnesként vonzza a
testem minden porcikáját. Nagy erőfeszítésembe kerül úgy tenni, mintha
semmi nem történt volna, ami szigorú értelemben véve igaz is. Nem is sejti,
mennyire összetört a távozása. Szerencsére.
Bort töltök a poharába, és odacsúsztatom hozzá a pulton.
- Láttam, hogy a versenyződ második lett a bajnokságon - jegyzem meg,
miközben azon tűnődöm, vajon visszakényszeríthetem-e a dolgokat a
korábbi kerékvágásba, ha már előre nem léphetünk. - Gratulálok! - A
poharamat az Anderséhez koccintom.
- Köszönöm - feleli halvány mosollyal.
- Fogadok, hogy ha nem veszel ki annyi szabit, ő nyert volna - viccelek.
- Ne is mondd! - A halk nevetése megmelenget. - Ernie ugyanezt
hajtogatja.
Így hívják a versenyzőt.
- Jó viszonyban vagytok? - kérdezem. Próbálok úgy tenni, mintha nem
lennék a hatása alatt, és mintha nem sajogna az egész testem a vágytól.
- Aha, jó fej. Még fel kell nőnie, de ügyes. Fel fog fejlődni. Eljutottál a
plázába?
Megrázom a fejem.
- Nem vásárolni jöttem. Deannel találkoztam.
- Deannel? - Értetlenül néz rám. - Az én barátommal, azzal a Deannel?
 - Azt hittem, talán említette neked. A cégében felszabadul egy hely. Arra
gondolt, hogy talán érdekelne engem.
- Az ő cégében? Itt? Indyben?
Bólintok.
Nem tudom, hogyan értelmezzem az arckifejezését. A szeme tágra nyílik
és fellobban benne valami, de rögtön el is fordul, és a konyhafalat bámulja.
- Fontolóra vennéd, hogy Amerikába költözz? - kérdezi szenvtelen,
monoton hangon, miközben az állkapcsa megfeszül.
- Miért ne?
Miért tűnik ilyen riadtnak?
- Igazából… megyek, lezuhanyozom. - Lecsusszan a bárszékről, a
poharát otthagyja a pulton. - Éhes vagy? - kiált hátra a válla felett. Érzem a
hangján, hogy próbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
- Egy kicsit.
- Gyors leszek. Tíz perc múlva indulhatunk, ha gondolod.
- Jól hangzik.
Elsétálunk a Rathskeller nevű német étteremig, ami egy díszes,
tizenkilencedik századi színházépület alagsorában van, mindössze pár
percre Anders lakásától. Megtudom, hogy ez a város legrégebbi, ma is
működő étterme, és valóban nem hasonlítható semmihez, amit eddig láttam.
A furcsa, elegáns étkező a régi bajor fogadók hangulatát idézi, odakint
pedig sörkertet rendeztek be, és gyakran szól élőzene.
Mi az életteli bárban ülünk az alagsorban, ahol a falakról több
jávorszarvasfej bámul le ránk, a magas famennyezetről pedig középkori
várakat idéző zászlók lógnak. A pincérünk odavezet egy hangulatos,
kétszemélyes asztalhoz, amelyet a durva, kőborítású fal elé állítottak.
- Újból kiváló helyre hoztál - jegyzem meg kedvesen.
 - Van itt egy Wayne nevű felszolgáló, akinek hihetetlen a memóriája. Az
egyik haverom külföldre költözött, és amikor nyolc évvel később hazajött,
Wayne kérdés nélkül kihozta neki azt a német sört, ami régen a kedvence
volt, meg ugyanazt a baconös-sajtos sült krumplit, amit annak idején
imádott.
- Elképesztő! - körbenézek a bárban. - Ma este is itt van?
- Nem, biztosan szabadnapja van. - Végignézi az étlapot, én pedig
követem a példáját.
- Valószínűleg egy német kolbászt kellene kérnem, de igazából nagyon
jól hangzik ez a baconös-sajtos sült krumpli.
- Finom is - feleli Anders. - De mindenképp azt rendeld, amihez kedved
van!
- A perec jó?
- Aha, kérjünk egyet indításnak! Imádni fogod.
Attól a pillanattól kezdve, hogy kilépett a fürdőszobából ugyanabban az
öltözékben, amit a vihar napján viselt - feketefehér kockás ingben, fehér
pólóban, valamint fekete farmerban -, nehezemre esik levenni róla a
szememet.
Neki azonban inkább az okoz gondot, hogy egyáltalán a szemembe
nézzen.
Mit nem adnék érte, ha tudnám, mi jár a fejében!
Leadjuk a rendelésünket, a pincér pedig elviszi az étlapokat.
- Bambi elkészült - mondom. Próbálok könnyed hangot megütni.
- Befejezted?
Bólintok.
- Apa segített. Meg Jonas is. Átjött, és beszerelte a lámpákat.
- És milyennek találod?
- Jonast vagy Bambit?
 Felnevet.
- Bambit. - Aztán összevonja a szemöldökét, és megjelenik két ránc a
homlokán. - De Jonas jól van?
Ha nem akarta olyan hirtelen otthagyni a bátyját, miért ment el?
- Jól - felelem.
Mesélek neki a farmról, elmondom, mi történt, miután elutazott, és hogy
milyen jól alakulnak a filmvetítés előkészületei. Szórakoztatják a labirintus
kivágásának körülményei, ugyanakkor sajnálja is, hogy kihagyta.
- Gyere vissza a farmra a hétvégére! - javaslom. - A labirintus szombaton
nyit, a családok sütőtököt fognak szedni, és csapunk egy régimódi vidéki
mulatságot - teszem hozzá vigyorogva, Jonast utánozva. - Látnod kellene a
madárijesztőt, amit Sheryl készített a labirintus közepére. Ijesztő
szörnyeteg!
Hátraveti a fejét, felnevet, és amikor újra rám néz, a szemében láng
lobban.
- Olyan hirtelen mentél el. - Nem tudok gátat szabni a szavaimnak.
Anders kijózanodik, és lesüti a pillantását.
- Miért, Anders? - erősködöm.
Először nem felel, és nem hiszem, hogy egyáltalán válaszolni fog, de
aztán a szemembe néz, és a belőle sugárzó hévtől összeszorul a torkom.
Szikrázik közöttünk a levegő. Aztán halkan felsóhajt, az arckifejezése pedig
olyanra vált, amit már láttam valahol.
A déjà vu erejével tör rám a felismerés: Scott nézett így Nadine-ra,
amikor rájött, hogy szerelmes belé.
- Anders - suttogom, és az ujjaimat az övéi felé csúsztatom az asztalom.
Megdermed, a kezemre bámul, aztán elgyötört pillantást vet rám. A
szívem a torkomba ugrik, de amikor megpróbálom visszahúzni az ujjaimat,
Anders azt leheli: - Ne! - Aztán elkapja a kezemet.
 Az egész karom libabőrös lesz, a bizsergés végigfut a nyakamig, aztán le
a másik oldalon. Ezúttal nem egyszerűen bizsereg a gyomrom, de melegség
járja át.
Elárasztanak az Anders szeméből sugárzó, leplezetlen érzések: a nyers
vágy és a színtiszta sóvárgás. Fülig eltölt a szerelem és a megkönnyebbülés,
mert nem vagyok egyedül. Ő is érez valamit irántam.
De aztán a hátam mögé pillant, és a tekintetébe mélységes iszony
költözik. Értetlenül nézem, ahogy lassan kiegyenesedik, hátradől a
székében, elhúzza a kezét, és csak a sóvárgás marad a helyén.
Amikor felnézek, egy nő az asztalunkhoz lép. Az ötvenes évei közepén
jár, szőke, vonzó, jól öltözött, a szeme világoskék. Az ajkát összeszorítja, az
arcvonásai megfeszülnek a kíntól.
- Ezért látogatsz meg mostanában olyan ritkán? - kérdezi Anderstől, és az
állával felém bök.
- Kelly… - kezdi Anders a fejét rázva.
- Egészségben, betegségben! - sziszegi a nő, Anders pedig látványosan
hátrahőköl. - Megesküdtél rá, Anders! - Dühösen rám bámul, én pedig
megdermedek a kék szeméből áradó vadságtól. - Maga pedig egyáltalán
nem bánja, nem igaz?
- Kérlek, Kelly! - esdekel Anders. - Nem tudja.
- Mit nem tudok? - kérdezem.
- Hogy nős! - kiáltja Kelly hitetlenkedve. - Az én lányomnak, Laurie-nak
a férje!
Elönt a hideg veríték. Anders elszürkül.
- Azt hittem, Laurie meghalt gokartbalesetben. - Mintha nem is a saját
hangomat hallanám.
- Nem. A lányom, az ő felesége - mondja Kelly egyenesen a velem
szemben ülő férfira bökve - nagyon is életben van. - Dühösen rázza a fejét,
a kék szemébe könnyek szöknek.
- Holnap felhívlak - ígéri meg neki Anders halkan, miközben hátratolja a
székét az asztaltól, és feláll. A nő a karjára teszi a kezét, ő azonban lerázza
magáról. Anders állkapcsa rángatózik, miközben előveszi a tárcáját, és
kitesz néhány bankjegyet az asztalra. - Wren, mennünk kell - mondja.
Hátratolom a székemet, felállok, a lábam majd összerogy alattam.
Mi a fene folyik itt?
- Nagyot csalódtam benned - mondja Kelly Andersnek, és távozik.
Anders arca megrándul, miközben kivezet engem a báron át.
 33. fejezet

- Ez meg mi volt? - kérdezem, amint kiérünk.

- Majd megbeszéljük, ha visszaértünk a lakásomba.
- Anders! Laurie még életben van? Nős vagy?
- Kérlek, Wren. Otthon elmagyarázom.
- Kómában van, vagy ilyesmi? Anders?
- Kérlek! - könyörög, és olyan elgyötört pillantást vet rám, hogy azonnal
elhallgatok.
Ez életem leghosszabb öt perce. Gondolatok és kérdések cikáznak a
fejemben, és kétségbeesetten vágynak rá, hogy hangot adjak nekik. Dacára
a balzsamos melegnek reszketek, Anders pedig sápadtan, némán gyalogol
mellettem, a válla meggörnyed, a kezét mélyen a farmerja zsebébe dugja.
Kinyitja a lakása ajtaját, aztán sztoikusan a nappali felé biccent. Liftezik
a gyomrom, miközben odamegyek a kanapéhoz, és leülök.
Anders elhúzza az útból a dohányzóasztalt, a helyére egy széket állít, és
leül pont velem szemben. Előrehajol, a könyökét a térdére támasztja, a
kezét összeteszi, és egyenesen a szemembe néz.
- Laurie életben van - közli rendíthetetlenül, én pedig úgy érezem, hogy
ott előtte, abban a pillanatban egy kicsit meghalok.
- És még mindig a feleséged?
- Igen.
- Hazudtál nekem - suttogom elborzadva, miközben a szívemet
széthasítja a fájdalom.
Hevesen rázza a fejét.
 - Azt mondtad, másfél évig voltál házas.
- A baleset előtt.
- De múlt időben beszéltél róla.
- Csak amikor szükséges volt, hogy ne vezesselek félre - feleli.
- Nem mondtad el. Elhallgattad az igazságot, és ezzel hazudtál.
Lehajtja a fejét, bólint. Elfogadja az ellene felhozott vádat.
- Jonas tudja? - Egyre hangosabban beszélek. - Persze hogy tudja -
válaszolom meg a kérdésemet keserűen. Ahogy a szüleitek is.
- Nem szeretek erről beszélni, de nem titok - feleli Anders. - Vannak
mások is a városban, akik tudják, de senkinek semmi köze hozzá rajtam és
Laurie szülein kívül, ők pedig itt élnek, Indianapolisban.
- Kómában van? - kérdezem elfojtott hangon. Képtelen vagyok lerázni
magamról az érzést, hogy Anders becsapott. Egy hazug alakba szerettem
bele.
- Nem. Nincs a tudatánál, és nem reagál.
- Fogalmam sincs, mit jelent ez.
- Tartós vegetatív állapotban van.
- És ez mit jelent?
- Ébren van, de nem tudja, mi folyik körülötte.
- Ébren van? - Úgy érzem, hogy most már tényleg hányni fogok. - Hol
van?
- Otthon, a szüleinél. - Anders nyel egyet, a szeme megtelik könnyel. -
Lehet, hogy Laurie életben van, de már nincs köztünk, Wren. A feleségem
elment. Az anyja még mindig abba a reménybe kapaszkodik, hogy egyszer
visszanyeri az öntudatát, de ez nagyon valószínűtlen.
- De megtörténhet? Visszatérhet hozzád? - Ez egy rémálom.
- Nem lehetetlen. Volt egy olyan eset, amikor egy nő majdnem három
évtized után tért magához, de a felépülés esélye a többség számára a
nullával egyenlő.
- És milyen? Úgy értem, most.
Hosszan beszívja a levegőt, mielőtt magyarázkodni kezdene.
- Pislog, ha erős zajt csapsz, és elhúzza a kezét, ha túl erősen
megszorítod. Vannak alapvető reflexei, mint a köhögés és a nyelés, de
semmi olyan, aminek jelentést lehetne tulajdonítani. Nem figyel, ha
beszélsz hozzá, nem követ a szemével, ha átszeled a szobát, és nem mutatja
jelét, hogy bármit érezne. Nem tudja, ki vagy, vagy mit jelentettél a
számára.
- Hogy lehetsz ilyen biztos benne?
- Az orvosok mondták. Szívfacsaró, de ez az igazság. - A szemébe gyűlő
könnyek kicsordulnak, és lefolynak az arcán, én pedig úgy nézem, mintha
álmodnék.
- Ő nem akarna így élni - folytatja Anders. - De amikor az orvosok
először felvetették, hogy lekapcsolják a gépekről, Kelly megvadult. Enyém
volt a végső döntés, mivel én vagyok Laurie férje, és fontolóra vettem a
lehetőséget nemcsak Laurie, de a szülei miatt is. Mindnyájan megrekedtünk
egy köztes állapotban, nem tudunk rendesen sem gyászolni, sem
továbblépni, de képtelen voltam meghozni ezt a döntést. Kelly egyébként
sem hagyta volna. Ő az utolsó csepp véréig harcolt volna ellene, bíróság elé
rángatott volna, efelől semmi kétségem. Egyáltalán nem állt rá készen, hogy
elengedje Laurie- t, ahogy én sem, úgyhogy amikor Kelly azt mondta, hogy
haza akarja vinni őt, és a gondját viseli, beleegyeztem. - Megint hosszan,
reszketegen beszívja a levegőt, mielőtt folytatná. - De azt hiszem,
borzalmas hibát követtem el.
- Miért?
- Kelly otthagyta a munkáját, és az egész életét Laurie gondozásának
szentelte, minden egyes napját ez tölti ki. Eteti, fürdeti, megmossa a fogát,
kiüríti a katéteres zacskót. Mindent megtesz. Mindent. Nagyon ritka
alkalomnak számít, hogy eljött a Rathskellerbe, és biztosan a férje, Brian,
Laurie apja maradt otthon, mert Kelly sosem hagyná egyedül a lányát.
Brian mindent megtesz, amit Kelly akar, de ez óriási nyomást helyez a
házasságukra. Brian dühös és keserű, valahányszor meglátogatom őket.
Laurie nem maradna életben, ha Kelly nem ápolná, de ebben az állapotban
még évekig bírhatja. Akár évtizedekig is.
- És szerinted Laurie nem ezt akarná?
- Tudom, hogy nem akarná.
- És nem lehet… Nincs valami, ami… Nem tehetsz semmit?
Azt mondja, azt akarja, ami Laurie-nak meg a családjának a legjobb, én
viszont utálom magam, amiért rákérdeztem.
Anders rám bámul, én pedig félig arra számítok, hogy az arcára undor és
megvetés ül majd ki, de továbbra is csak végtelen megbánás sugárzik róla.
- Sosem leszek képes elengedni őt, ha beleszeretek valaki másba.
És ekkor elborít a sötétség, a nyomorúság és a kétségbeesés hideg
hulláma.
Anders lehetetlen helyzetbe került. Ha részvéttel viseltetik a felesége
iránt, tönkreteszi a saját anyósát, de talán a jövőben képes lett volna mégis
meghozni ezt az elviselhetetlen döntést, ha a szíve mélyén őszintén elhiszi,
hogy mindenkinek ez az érdeke.
Ám ha beleszeret valaki másba, ha engedi, hogy eluralkodjanak rajta az
érzései, ahogy szerintem szeretné, soha nem lesz képes leállítani a feleségét
életben tartó gépeket, mert az önző, visszataszító, gyilkos lépés lenne.
Mindenki azt mondaná, hogy megölte Laurie-t, csak hogy velem
lehessen.
Végighúzza a kezét az arcán, és megremeg, én pedig nem tehetek mást,
csak ülök ott döbbenten, és őt bámulom.
 34. fejezet

Egész éjjel forgolódom. Végül egyedül hagytam Anderst a nappaliban,

túlságosan felkavart a beszélgetés ahhoz, hogy folytatni bírjam. Ő
elfogadta, és szerintem örült is neki. Mindkettőnk számára nagyon
megterhelő volt.
Lehet, hogy Laurie még életben van, de már nincs közöttünk, Wren. A
feleségem elment.
Jonas is így beszélt Laurie-ról. Az mondta, már nincs köztünk. Nem azt,
hogy meghalt. Nincs itt.
Még én is úgy fogalmaztam, hogy: Casey azt mondta, elveszítetted a
feleségedet…
Durvának hangzott volna, ha azt mondom, meghalt, de mi lett volna, ha
másképp fogalmazok? Ha azt mondom: Casey-től hallottam, hogy a
feleséged meghalt autóbalesetben néhány évvel ezelőtt? Vajon helyesbített
volna?
Hogyan is deríthetném ki? Honnan tudhatnám, mikor mondta volna el,
vagy elmondta volna-e egyáltalán? Azt hitte, hogy majd mit sem sejtve
visszamegyek Angliába, és szépen elfelejtem őt? Ezt akarta?
Gondolom, igen, mert eszembe jut az arckifejezése, amikor meghallotta,
hogy talán tartósan Amerikában maradok, és elvállalom a munkát Dean
cégénél.
Anders sokkal rosszabb Scottnál. Scott legalább őszinte volt
velem. Ő sosem hazudott, nem a könnyebbik utat választotta.
Nehéz döntéseket hozott, de hitt benne, hogy így helyes.
 Hirtelen mélységes tiszteletet érzek iránta, amitől valahogy még jobban
utálom ezt a helyzetet.
Azt hittem, Anders becsületes ember. Hajlandó lett volna otthagyni az
imádott munkáját, hogy helyesen járjon el a családjával szemben.
Tényleg tisztességes ember.
Fáj a fejem. Meg a szívem. Nem tudom, mit keresek még itt, de a
gondolat, hogy felkeljek, elmenjek, és itt hagyjam őt… Nem hiszem, hogy
képes vagyok rá. Még nem.

Hirtelen magamhoz térek, nem tudom, hol vagyok. Biztosan elaludtam.

Valaki kopog a lakás ajtaján, aztán abbahagyja, és a csendben rám tör
minden, ami tegnap este történt.
Hol van Anders?, töprengek, miközben újra felhangzik a kopogás.
Ezúttal nem marad abba, úgyhogy kiugrok az ágyból, és kimerészkedem
a szobámból a fekete selyempizsamámban.
Az asztalon egy üzenet hever, rajta a nevemmel, én pedig felkapom.
Amikor Anders szobája felé pillantok, látom, hogy az ágya üres, bevetette.
Be kellett mennem dolgozni. Kérlek, hívj, ha felkeltél! Ez áll a papíron.
Átsietek a szobán. Arra gondolok, hogy talán itt felejtette a kulcsát, és
hirtelen heves vágy tör rám, hogy láthassam.
Ám amikor kinyitom az ajtót, Kelly áll mögötte, én pedig
majdnem szívinfarktust kapok.
- Anders dolgozik - mondom neki.
- Tudom - feleli. - Láttam, amikor elment. Magával akartam beszélni.
- Mit akar tőlem? - szalad ki a számon, pedig nem akarok gorombán
viselkedni. - Jöjjön be! - teszem hozzá sietve, próbálom jóvátenni az
előbbit.
- Nem - feleli. - Azt szeretném, ha maga jönne el velem.
- Tessék?
 - Szeretném, ha eljönne, és találkozna Laurie-val.
Végigfut a hideg a hátamon.
- Miért?
- Mert szeretném, ha megismerkedne a lányommal. Szeretném, ha
találkozna Anders feleségével. Azt hiszem, ez lenne most a leghelyesebb.
És szerintem ez a legkevesebb, amit megtehet a jelen körülmények között.
Nyelek egyet, és megrázom a fejem.
- Hívja fel Anderst! - utasít. - Hívja fel, ha kell! De tudom, hogy egyet
fog érteni velem.
Hitetlenkedve nézek rá.
- Hívja fel! - parancsolja. - Én itt megvárom.
A szívem nagyot dobban, amikor behajtom az ajtót. Csak résnyire
hagyom nyitva. Visszamegyek a vendégszobába, felkapom a telefonomat,
egy percig csak nézem, aztán tárcsázom a számát.
- Wren! - szól bele Anders.
- Itt van Kelly - közlöm.
- Micsoda? - Nyugtalan a hangja.
- Azt akarja, hogy menjek vele, és találkozzak Laurie-val.
Nem mond semmit, de hallom a háttérzajokat. Úgy tűnik, éppen vezet, és
kihangosította a telefonját.
- Anders?
- Te mit akarsz? - kérdezi halkan.
- Hogy érted azt, hogy mit akarok?
- Segítene? - kérdezi. - Segítene, ha találkoznál vele, és megértenéd a
helyzetet?
- Komolyan beszélsz?
- Kérlek, tedd azt, amit helyesnek érzel! - A hangjából fájdalom és
beletörődés árad. - Én nem bánom, akárhogy döntesz is.
 Káromkodva bontom a hívást.
Képes leszek rá? Segítene, ha látnám Laurie-t? Segítene továbbállni?
Tovább akarok állni egyáltalán?
Egyik kérdésre sem tudom a választ, de hirtelen letépem magamról a
pizsamát, és felöltözöm.
Apa kocsijával követem Kellyt, hogy ha ez az egész túl soknak
bizonyulna, könnyen elmenekülhessek. Észak felé tartunk egy zöldellő
negyeden át, ahol különféle méretű és színű házak szegélyezik az utcákat.
Milyen gyakran teszi meg Anders ezt az utat? Havonta? Hetente?
Naponta?
Látom a Broad Ripple tábláját, és arra gondolok, vajon milyen közel
laktak annak idején Laurie szüleihez.
Úgy érzem, nagyon lassan telik az idő, de tizenöt perc után Kelly rá is
fordul egy kocsibejáróra egy közepes méretű, fekete ablakkeretes, szürke
palatetős, fehér ház elé, amelynek a
verandáját dór oszlopok tartják.
Kígyóként tekergőznek az idegszálaim. Alig bírom elhinni, hogy
belegyeztem ebbe az egészbe, és még mindig nem értem pontosan, miért,
mégis a kilincs után nyúlok, kiszállok, aztán becsukom magam mögött a
kocsiajtót.
Mi van ennek a csinos háznak a fényes fekete ajtaja mögött? Mit fogok
látni, amit sosem leszek képes elfelejteni? Érzem, hogy ez a pillanat örökre
velem marad, akár része lesz Anders az életemnek, akár nem.
Kelly kinyitja az ajtót, és beterel a folyosóra. Összeszorítja az ajkát az
eltökéltségtől meg az idegenkedéstől. De aztán felderül az arca, és azt
kiáltja:
- Hazajöttem, Laurie, szívem!
 Mozgást hallok a folyosóról nyíló szobából, és a szívem kihagy egy
ütemet, de aztán megjelenik egy idősebb, kimerültnek tűnő férfi. Amikor
meglát, majdnem a ritkuló haja vonaláig szalad fel a bozontos szemöldöke.
- Hát eljött! - mondja hangosan, és tátott szájjal néz rám.
- Brian, ez itt… Wren, ugye? - kérdezi Kelly színtelen hangon.
Bólintok. Tegnap este halhatta, amikor Anders kimondta a nevemet.
- Ez itt a férjem, Brian, Laurie apja - folytatja Kelly a bemutatást. - Ez
pedig - mondja erőltetett vidámsággal, és belép a következő szobába -
Laurie! Szervusz, drágám! - hallom a szeretetteljes üdvözlést.
A szívem olyan hangosan kalapál, hogy nem lepne meg, ha Brian is
hallaná.
A férfi engem bámul, az arcára ráncokat vésett a szenvedés,
aztán a következő szoba felé biccent.
Lassú léptekkel áthaladok a boltíves ajtónyílás alatt a nappaliba. A
helyiség tágas és fényes, a fapadló csillog, a falak fehérek, és egy sor
zöldellő szobanövény van odabent. De csak ennyit fogok fel belőle. A
figyelmemet teljesen magára vonja a kerekesszékben ülő szőke nő.
Elfordul tőlem, a feje kissé lecsüng jobbra. A fotókon látott hosszú, dús
loknijait állig visszavágták, és tartás nélkül tapadnak a vékony nyakára. A
tincsek vége egyenetlen és egy kicsit kusza, mintha valaki nagyon
igyekezett volna visszavágni, de különösebb siker nélkül. Halványkék,
rövid, csipkés ujjú pólót visel.
Kelly a kerekesszék másik oldalára megy, és kihúz egy vékony széket a
faasztal alól.
- Hogy vagy, drágám? - Úgy beszél Laurie-hoz, mintha én ott sem
lennék.
Képtelen vagyok rávenni magam, hogy még egy lépéssel közelebb
menjek. Ott állok, és csak nézem, ahogy Kelly felkap az asztalról egy
kézkrémet, kinyom a tubusból egy keveset, aztán felemeli Laurie jobb
kezét.
- Ez a kedvenc kézkrémed, igaz? - kérdezi a lányától, miközben
belemasszírozza a bőrébe. Aztán felnéz rám, és a mosoly eltűnik az ajkáról.
- Meghallgatjuk a kedvenc dalaidat, és megnézzük a kedvenc
tévéműsoraidat, igaz? - Elkapja rólam a pillantását, megint derűsen a
lányára mosolyog. - Odabent vagy, igaz, Laurie? Visszajössz hozzánk.
Tudom, hogy visszajössz - mormolja, aztán megint felnéz rám. - Ne álljon
ott! Jöjjön ide, és ismerje meg a lányomat!
Nyelek egyet, még soha életemben nem voltam ilyen ideges.
Ez itt Anders felesége. Majdnem hat évvel ezelőtt vette el. Megígérte
neki, hogy egészségben, betegségben szeretni fogja.
Amíg a halál el nem választja őket.
Erőt veszek magamon, mert ezzel tartozom Laurie-nak. Beleszerettem a
férjébe, és tényleg nagyon sajnálom.
De nem tudtam, mondom neki némán. Sosem próbáltam volna elvenni
tőled, ha tudom, hogy életben vagy. Eleve bele sem szerettem volna.
Tényleg beleszerettem?
Most, hogy itt állok Laurie szüleinek a házában, ellenséges területen egy
olyan nő mellett, aki még az ábrázatomat is utálja, már nem vagyok biztos
benne.
Hogyan is szerethetném?
Hogy lennék képes ezt megbocsátani neki?
Soha többé nem akarok semmi ehhez foghatót átélni. Csak túl kell
jutnom a következő néhány percen, aztán elmehetek.
Nagy nehezen megkerülöm a széket, és közben megpillantom Laurie
lábát, amelyet félig elrejt a napraforgósárga szoknyája. Kelly továbbra is a
lánya kezét masszírozza, és közben végig szeretetteljesen beszél hozzá,
mint egy odaadó anya. Laurie parfümje elvegyül a kézkrém szagával, én
pedig felismerem az illatot. Nem csoda, hogy Anders ilyen hevesen reagált
rá, amikor megérezte: Kelly valószínűleg mindennap felviszi a lánya
csuklójára.
Megacélozom magam, és Laurie-ra nézek, a nőre, aki az esküvői fotón az
általam istenített férfira mosolygott. Felkészülök a fotón látott gyönyörű
arcra, amelyet lángra
lobbantott a szeretet és az öröm.
Ám végül teljesen más látvány fogad.
Laurie arca beesett és halovány, kissé megereszkedett ott, ahol a feje
oldalra hajolt. A kék szeme fénytelen, vakon bámul az anyja ölére. Az ajka
elvékonyult, színtelen, lefittyed.
Elönt a döbbenet és a borzalom, mert Laurie egyáltalán nem hasonlít a
fényképeken látott nőre. Nem is tűnik embernek. Egy csont és vér ember ül
előttem, de a lélek, amely benne lakott, rég elment.
Már értem, Anders miért nézi újra és újra a róla készült videókat. Úgy
akar rá emlékezni, mint arra a nőre, akit feleségül vett, az álmai mosolygó,
boldog asszonyára, akivel le akarta élni az élete hátralévő részét, akitől
gyerekeket akart, akivel együtt akart megöregedni.
Miközben meghűl a vér az ereimben, arra gondolok, hogyan képes
egyáltalán idejönni. Hogy képes ilyen állapotban látni a szeretett feleségét
nap mint nap, minden héten, minden hónapban, minden évben? Hogy bírja
elviselni a tudatot, hogy még hosszú évekig ez a lét vár rá? Megértem, hogy
sokkal boldogabb volt a farmon. Kétségbeesetten szüksége volt rá, hogy
elszakadhasson a várostól meg a ránehezedő rettenetes nyomástól.
Lefogadom, hogy ha teheti, mindennap eljön. Mert ő Anders, egy
kötelességtudó és tisztességes férfi.
 Eljön, miközben gyötri a bűntudat, amiért az anyósa lemondott a saját
életéről, hogy gondozhassa a lányát. Eljön, pedig tudja, hogy az apósa
dühös, talán még rá is, amiért nem ő vállalta a felesége gondozásának a
kötelességét. Eljön, miközben nagy súly nehezedik rá, megszakad a szíve,
és kétségbeesett.
Eljön, és mindig el is fog jönni.
Mindig.
Soha sem fogja magára hagyni Laurie-t.
Miközben nézem, ahogy Kelly végtelen szeretettel és gyengédséggel
ápolja a lányát, a szívem majd megszakad.
Ezért a szegény nőért, Laurie anyjáért szakad meg. Rettenetesen
sajnálom. Borzalmas és tragikus a helyzet, mert Andersnek igaza van.
Laurie nincs itt. Tényleg elveszítették őt. És nem hiszem, hogy valaha is
visszajön. Mégis így kell élniük mindnyájuknak, amíg Laurie teste saját
magától fel nem adja a harcot, és örökre el nem alszik.
De jelenleg akkor is ő Anders felesége, a férjét pedig köti a fogadalma.
 35. fejezet

Annyira sírok, hogy kénytelen vagyok félreállni a kocsival. Egész

testemben rázkódom, és artikulálatlan hangok szöknek ki belőlem a
szívszaggató zokogás miatt. Még beletelik egy kis időbe, mire képes leszek
visszavezetni Anders lakásába anélkül, hogy veszélyt jelentenék
önmagamra vagy másokra nézve.
Anders többször is hívott, de nem voltam abban az állapotban, hogy
felvegyem. Kíváncsi lennék, beszélt-e Kellyvel vagy Briannel, és tudja-e,
hogy láttam Laurie-t.
Az eszem azt mondja, hogy menjek vissza a lakásába, pakoljam össze a
cuccomat, aztán tűnjek el. Hagyjam őt békén. Itt az ideje, hogy kiszálljak az
életéből, és ne terheljem azzal, hogy neki kelljen megint ellöknie magától.
De addig képtelen vagyok elmenni, amíg meg nem mondtam neki, hogy
most már megértem a helyzetét. Megérdemli, hogy tudja.
Már nem vádolom amiatt, hogy nem beszélt nekem Laurie- ról. Minden
joga megvan hozzá, hogy ne akarjon beszélni róla. Nem az ő hibája, hogy
beleszerettem. Sokáig igyekezett azt üzenni a viselkedésével, hogy egy
cseppet sem érdeklődik irántam.
Gyötör a gondolat, hogy Anders próbálja fenntartani a felesége emlékét,
miközben minden erejével védelmezi a szíve köré épített falakat. Nagyon
nehéz lehet neki.
Bemegyek a kulccsal a lakásába, összepakolom a holmimat, aztán megint
kipakolok, hogy le tudjak zuhanyozni, és fogat mosok. Nem bírok tisztán
gondolkozni. Miután elkészülök, újra bepakolok, odamegyek a kanapéhoz,
és ledőlök. Végtelen kimerültség és rettenetes bánat lesz rajtam úrrá.
Elaludhattam, mert arra ébredek, hogy valami pihekönnyűn megérinti a
karomat. Amikor kinyitom a szemem, Anders áll fölöttem.
- Jól vagy? - kérdezi halkan.
A szeme ráncba szalad a fájdalomtól. Mélységesen szenved, és rettenetes
érzés látni a gyötrődését.
Felülök, a karom még mindig bizsereg az érintésétől.
- Sajnálom - mormolja, pár lépést hátrál, miközben felállok.
Vékony szárú fekete nadrágot és rövid ujjú fekete pólót visel, aminek a
mellzsebére a csapata logóját nyomták.
- Nem kell bocsánatot kérned - felelem, miközben ő az arcomat fürkészi.
Közelebb lépek hozzá, és átkarolom a derekát. A lélegzete megakad a
torkában, amikor az arcom a mellkasára hajtom. Egy perccel később a
csípőmre csusszan a keze.
Szinte túl gyors ez az egész: tegnap még csak a kezünk ért össze, most
pedig az egész testünk. Én azonban akkor is megszorítom, ő pedig
válaszképp magához húz.
A mellkasunk, a hasunk, a csípőnk és a combunk összesimul, a szívem
pedig úgy megtelik együttérzéssel és bánattal, hogy attól tartok, szét fog
repedni. Szeretném beburkolni őt a szeretetembe, enyhíteni akarom a
fájdalmát.
- Sajnálom, hogy ennyi mindenen kellett keresztülmenned -
suttogom.
Megrázza a fejét, és lassan elhúzódik.
- Sokat tettél Laurie-ért, a szüleiért, a bátyádért és a szüleidért. Jó ember
vagy - mondom. - Te megpróbáltál távol tartani magadtól, és semmi rosszat
nem követtél el.
 Már nem próbál elhúzódni tőlem, de nem is kapaszkodunk egymásba
olyan szorosan, mint előtte.
- Igazad volt Laurie-t illetően - mondom. - Ő már nincs köztünk. És
nagyon sajnálom, hogy elveszítetted.
Anders reszketve beszívja a levegőt, a mellkasa kitágul.
- Nagyon sajnálom - ismétlem, miközben könnyek gyűlnek a szemembe.
- Nem a te hibád, hogy akaratom ellenére is beléd szerettem.
Ezúttal élesen, nyersen szívja be a levegőt.
- Most viszont elmegyek, békén hagylak. Nem akarok újabb probléma
lenni az életedben, ami miatt aggódnod kell.
Ahogy próbálok eltávolodni, levegő után kap, és kétségbeesetten,
fájdalmasan belém kapaszkodik. Aztán a teste rázkódni kezd, a zokogása a
legszívfacsaróbb hang, amit valaha is hallottam.
Ezzel elveszítem a csatát. Magamhoz szorítom őt, ahogy csak bírom, de
arra már nem marad erőm, hogy ne bőgjem el én is magam.
A látvány, ahogy ez az erős férfi, aki olyan sokáig újra meg újra képes
volt tartani magát a családjáért, Laurie családjáért, értem, most végül
összeomlott… elviselhetetlen.
Végül abbahagyja a sírást, de a mellkasa továbbra is rángatózik a mély,
reszketeg légzéstől. A karja ellazul a
derekamon, én pedig megértem a mozdulatot, és leengedem a kezemet a
csípőjéről, aztán hátralépek. Anders mögém bámul, a kanapéra, a szeme
véreres, az orra bedagadt, az arca könnyes, a sötétszőke haja kócos.
- Most már kérném azt a hülye zsebkendőt - mondom neki, ő pedig egy
picit elneveti magát. Nyilván eszébe jut, amikor Jonas megharagudott rá,
mert képtelen volt rávenni magát, hogy megvigasztaljon.
Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna. Az élet akkor sokkal
egyszerűbbnek tűnt, mint most.
 Elfordul, és felmegy a hálószobájába vezető lépcsőn, aztán kinyitja a
fürdőszobája ajtaját. Hallom, hogy kifújja az orrát, majd előjön egy marék
zsepivel. Rendbe teszem magam, azután visszaülök a kanapéra.
Odajön, és lerogy mellém.
Talán nem kellene, de közelebb húzódom hozzám, felhúzom a térdemet,
és mindkettőt az ölére fektetem oldalvást. Nem feszül meg a teste, úgyhogy
szerintem nem bánja.
- Mutatsz nekem egy videót róla? - kérdezem.
Döbbent pillantást vet rám.
- Szeretném látni, milyen volt életében.
Ez nem véletlen elszólás volt. Lehet, hogy Laurie nem halt meg, de azt
sem lehetne mondani, hogy él.
- Biztos vagy benne? - kérdezi óvatosan.
- Igen.
Komótosan előhúzza a zsebéből a telefonját, és behozza rajta a fotóit.
Ahogy mellette ülök, megpillantom a Laurie nevű albumját. Öntudatlanul
visszatartom a lélegzetemet, amíg meg
nem nyomja a lejátszás gombot, és át nem adja a készüléket.
A kijelző megelevenedik, Laurie-t és Peggyt mutatja a farmház
nappalijában. A hamiscédrus falakhoz színes lufikat rögzítettek, és mindkét
nő pezsgőspoharat tart a kezében. A háttérben beszélgetés hallatszik.
- Boldog születésnapot, mama! - hallom Anders szeretetteljes hangját, bár
ő nem látszik a felvételen.
- Köszönöm, drágám - feleli Peggy vidáman, és a fia felé emeli a poharát.
Laurie a kamera mögé, a férjére mosolyog, a kék szeme vidáman csillog.
Aztán hirtelen Anders mögé biccent, és felcsendül a Boldog szülinapot!.
Anders a bátyja felé fordítja a kamerát, aki több tucat lángoló gyertyával
megpakolt tortát hoz a konyhából. A szoba tele van emberekkel, és az az
érzésem, hogy ez egy fontos születésnap, talán a hetvenedik lehetett hat
évvel ezelőtt. Mindenki elhallgat, amikor Peggy felkészül rá, hogy elfújja a
gyertyákat, aztán a kép szélén újra megjelenik Laurie, Anders pedig úgy
igazítja a kamerát, hogy jól látszódjon az anyja mellett. Első nekifutásra
Peggy csak a gyertyák harmadát fújja el. Miközben én Laurie arcát
fürkészem, ő az anyósát figyeli, és kuncog Peggy sokadik
nekirugaszkodkodását látva.
- Ó, fújd el te, Laurie! - csattan fel végül kedvesen Peggy, a negyedik
kísérlet után feladja.
- Biztos? - kérdezi Laurie nevetve.
- De csak ha nem lopod el a kívánságomat! - ugratja Peggy.
- Az a tiéd - feleli Laurie kedvesen, előrelép, és elfújja a megmaradt
néhány gyertyát.
A teremben mindenki ujjong, de Jonas a leghangosabb. Még mindig
tartja a tortát a kép oldalán, Anders azonban a feleségére koncentrál.
Laurie a férjére pillant, és a felvétel véget ér, az utolsó kockán
kimerevedik a nő nevető arca.
A kijelzőt bámulom.
- Olyan szép, Anders!
Anders halkan felsóhajt, és elveszi tőlem a telefont.
- Azt hiszem, kedveltem volna.
Bólint.
- Ő is kedvelt volna téged.
Nyilván nem kedvelne, ha tudná, mit érzek a férje iránt. Tökéletesen
értem, miért olyan dühös Kelly: védi a lányát, mert szegény nem tudja
megvédeni magát.
A szívem megszakad, miközben az elhatározásom megerősödik.
Helyesen kell cselekednem. Már így is elég sok fájdalmat okoztam Laurie
családjának és Andersnek is, amit a legkevésbé sem szerettem volna. Nem
vagyok olyan önző, hogy még bonyolultabbá és felkavaróbbá akarjam tenni
az életüket.
- Ó! - mondja hirtelen Anders, gyorsan feláll a kanapéról, a testmelege
nélkül szinte fázom. - Nem tudom, ettél-e már tegnap óta. - Hátranéz rám a
válla felett, én pedig megrázom a fejem.
- Hazafelé jövet beugrottam a Rathskellerbe. Hoztam neked baconös-
sajtos sült krumplit meg perecet.
Kábultan ülök, miközben hallom, hogy Anders kinyitja és becsukja a
mikrót, beállítja, tányérok, poharak és evőeszközök csörögnek. Maradni
akarok, de az egész testemet fájdalom
szaggatja, mert az imént egy kicsit még jobban beleszerettem ebbe az
emberbe, és ha nem megyek el, talán sosem lesz hozzá elég erőm.
Feltápászkodom a kanapéról, bemegyek a vendégszobába, összeszedem a
holmimat, aztán visszamegyek a nappalin át a konyhába. Anders háttal áll
nekem, épp beleborítja a baconös- sajtos sült krumplit egy tálba a szemközti
pulton. Ez most sokkal nagyobb erősfeszítésembe kerül, mint bemenni
Laurie otthonába, szembenézni az anyjával, az apjával, vele. Ez a
legnehezebb, amit valaha is tennem kellett.
- Anders - suttogom.
Megfordul, meglátja, hogy ott állok a táskámmal, és nagyon elcsügged.
- Kérlek, ne menj…
- Muszáj - felelem.
A szemében ismét könnyek csillognak. Talán azt hiszi, azért hagyom itt,
mert túl nehéz ez nekem, mert az alacsony önértékelésem miatt fenyegetve
érzem magam, miután láttam a gyönyörű feleségét, vagy mert egyszerűen
nem bírom kezelni az ő rettenetes helyzetét. Valószínűleg nem is sejti, hogy
azért megyek el, mert nem akarom súlyosbítani a terheit.
 Valójában nem számít, mit hisz. Egyedül az a fontos, hogy elmegyek.
A könnyek kicsordulnak a szeméből, és könyörögve rázza a fejét. El
akarok indulni, de odalép hozzám, mielőtt megmozdulhatnék, lecsúsztatja a
táskámat a vállamról a padlóra. A két tenyere közé fogja az arcomat, és
fájdalmasan a szemembe néz. Némán kérlel, hogy maradjak.
Lassan felemelem a hüvelykujjamat, és megsimítom a járomcsontját. A
bőre meleg, a borostája durva, és azon kapom magam, hogy mosolygok.
Miközben a gyásztól elgyötört szemébe bámulok, a tekintetem
elhomályosodik.
- Semmi baj - suttogom, és visszapislogom a könnyeimet. - Mindig
barátok leszünk, igaz? Ha még mindig elfogadsz?
Nyel egyet. Aztán bólint. Elenged, és lehajtja a fejét.
Oldalra lépek, felkapom a táskámat, és kisétálok az ajtón.
 36. fejezet

Múlt éjjel azt álmodtam, hogy Anders lakásán vagyok. Az Eames-székben

ülök a télikertben, az arcomra meleg fény árad a hatalmas Crittal ablakokon
át. Hallom, hogy Anders vacsorát készít a konyhában, és hirtelen örömmel
tölt el a gondolat, hogy ott lakom, az a mi lakásunk, és együtt vagyunk.
Aztán a hasamra pillantok, meglátom a dudort, és végtelen szeretetet érzek
a közös kisbabánk iránt.
Hirtelen felriadtam, és még hosszú ideig bámultam a sötétségbe, a szívem
hevesen zakatolt, miközben próbáltam kizárni a lehetetlen jövő idilli
látomását.
De tényleg lehetetlen?, töprengek ébren fekve. Mennyi ideig lennék
hajlandó várni rá?
Heves vágyódás tör rám az álombéli gyerek után. Készen álltam rá, hogy
családot alapítsunk Scott-tal. Hány év telhet el, amíg vakvágányra teszem
az életemet? Túl öreg leszek már ahhoz, hogy gyerekem szülessen?
Mennyit leszek hajlandó feláldozni, mit kockáztatok azért, hogy Andersszel
lehessek? Nem lenne jobb, ha továbblépnék, letennék róla, és remélném,
hogy a szerelmi életem következő szakasza a sarkon túl vár?
Sajog a szívem a gondolattól, hogy a rám váró szerelem nem Anders
lenne.
Nem segít, hogy itt vagyok. Tudom, hogy így már egyáltalán
nem vállalhatom el azt a munkát, amit Dean ajánlott. Amikor jövő
hétvégén visszarepülök Angliába, ott is maradok. A gondolat a fájdalom
újabb hullámát hozza magával, de nem azért, mert végre hazamegyek,
hanem mert elhagyom ezt a helyet. Azért menekültem el az Egyesült
Királyságból, hogy eltávolodjak Scott-tól, most pedig Amerikából utazom
el azért, hogy megszökjek Anders elől.
Egyszerre csak egy lépést kell tennem, egy napot kell túlélnem. Jelenleg
az a legnehezebb, hogy ki kell bírnom az esti filmvetítést.
Az elmúlt másfél héten pörögtek az események. A labirintus múlt
hétvégén nyitott ki, én pedig segítettem apának meg Sherylnek üdvözölni a
vendégeket, miközben persze a saját munkámat is elvégeztem. A kijáratot
kereső gyerekek nevetése azon kevés dolgok közé tartozott, ami még
mosolyt tudott csalni az arcomra.
Jonas a földeken dolgozott Zackkel, a napszámossal, aki az aratásban
segített. Gyakran eleredt az eső, de az időjárás miatti kényszerpihenőket
arra használta, hogy befejezze a pajta előkészítését. Elvitte a szalmabálákat,
csak negyvenet hagyott meg, és reméljük, hogy jó idő lesz, mert szeretnénk
odakint tartani a vetítést. A szalmabálákat azoknak ajánljuk fel ülőhelyként,
akik elfelejtenek széket hozni magukkal. Úgy tervezzük, hogy ma délután
lepakoljuk őket félkörívben a vászonnal szemben, amit a mobil mozicég
hoz magával.
Bailey fantasztikusan megszervezett mindent. Nagyon büszke vagyok rá.
Mi ketten fogjuk felszolgálni ma este Bambiból a pattogatott kukoricát meg
az italokat. A húgom pattogatottkukorica-készítő gépeket bérelt az
alkalomra. Az Airstreamben még nincs bútor, sem szekrény, úgyhogy
szabadon álló polcokat meg asztalokat fogunk használni. Egy kicsit zsúfolt
lesz odabent, de izgatottan várom, hogy végre használhassuk Bambit.
Jonas a learatott termés nagy részét eladta egy pattogatott kukoricát
forgalmazó cégnek, a többit pedig elvitte egy gyárba, ahol zacskókba
csomagolták. Teljesítette a bloomingtoni meg távolabbi boltok
megrendeléseit, és úgy tervezi, hogy amit ma este nem használunk el, azt
eladja a termelői piacon.
Tegnap este Bailey-vel éppen a farmon voltunk, amikor Peggy és Patrik
hazaért. Segítettünk Jonasnak kisöpörni a pajtát, és kívül-belül felaggatni a
fényfüzéreket.
Amikor Jonas megpillantotta az apját, nagy levegőt vett, amit szerintem
azóta sem fújt ki, Peggy viszont nagyon boldog volt a fiát látva, és jó
hosszan megölelte. Patrik tartózkodóbb és kissé savanyú volt, de nem
kellemetlenkedett. Bailey-vel magukra hagytuk őket, de ma persze
találkozni fogunk velük.
Beszéltem Jonasszal, miután visszajöttem Indianapolisból. Átjött
hozzánk, és engem keresett. Még nem álltam rá készen, de kivánszorogtam
a házból, és lesétáltunk a folyóhoz.
Tudni akarta, mi történt, és amikor elmeséltem neki, hogy találkoztam
Laurie-val, leesett az álla.
- Bárcsak valamelyikőtök elmondta volna! - Próbáltam elfojtani a
keserűséget a hangomban.
Bocsánatot kért, és azt mondta, nem érezte úgy, hogy ez az ő dolga lenne.
- Lehet, hogy még házasok, de azért nem teljesen - jegyezte meg.
- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdeztem teljesen hitetlenkedve. - Házasok,
és pont.
- És ha Anders elválna tőle? - kérdezte Jonas felém fordulva.
Elsápadtam.
- Sosem tenne ilyet, és ezt te is tudod.
- És ha mégis? - Az arcomat fürkészte.
- Hagyd abba, Jonas! - förmedtem rá dühösen. - Annak ellenére, amit
mondtál, Anders még mindig szereti őt, és sosem bántaná meg így Laurie
szüleit.
 Egy ideig némán haladunk tovább.
- És most hogy néz ki? - érdeklődik aztán.
- Miért, mikor láttad utoljára? - kérdezem kíváncsian.
- Amikor még a kórházban feküdt. Mama eleinte sokszor meglátogatta,
de az elmúlt néhány évben már nem járt náluk.
- Miért nem? - Ezt nem vártam sem az anyjától, sem Jonastól.
- Amikor kinyitotta a szemét, és egyértelművé vált, hogy kialudt benne a
fény, nem láttam értelmét.
- Ez egy kicsit érzéketlennek tűnik - mormolom, de rögtön meg is bánom,
mert Jonas dühösen védekezni kezd.
- Laurie meghalt, Wren! Vagy legalábbis nincs benne élet - teszi hozzá
visszafogottabban. - De mindegy, mert ez rohadtul nem a te bajod!
Akkor otthagytam őt, és hátrakiáltottam neki, hogy ne kövessen.
Azóta nem beszéltünk sem Laurie-ról, sem Andersről.
Bailey már a farmon van, és hamarosan én is odamegyek. A vetítés csak
naplementekor kezdődik, ami fél nyolckor várható, de már fél hattól
fogadjuk a vendégeket. Most fél négy van.
Jonas úgy tervezi, hogy hamburgerhúst fog sütni, Bailey barátnője, Tyler
pedig hívott egy mobilbárt Bloomingtonból. Annál a rendezvényszervező
cégnél dolgozik, ahol Bailey-vel először találkozott, amikor a húgom még
gyakornokként dolgozott. Amikor Bailey felhívta, mert nem kaptuk meg
időben az alkoholárusítási engedélyt, és pánikba esett, Tyler elintézte. Ma
este átjön. Örülök, hogy végre megismerhetem.
Nagy az esélye, hogy Anders is eljön ma este, de próbálok nem gondolni
rá. Ha nem jelenik meg, össze fogok törni.

Apa egy négyszemélyes családnak magyarázza el, hol találják a

labirintust meg a sütőtökföldet, és épp végez, amikor beugrok a pajtába,
hogy szóljak: indulok.
 Rámosolygok a kifelé tartó családra.
- Jó mulatást!
- Köszönjük! - felelik aranyosan egyszerre.
Legalább az itteniek többsége tud viselkedni.
- Átmegyek a farmra - mondom apának. - Később találkozunk.
- Nézzenek oda! - kiált fel, és széttárt karral kilép a pult mögül.
Azt a piros-fekete, apró mintás ruhát viselem, amelyet Bailey rám
erőltetett, amikor Bloomingtonban vásároltunk, és ami a megfelelő
helyeken passzos, térdnél pedig lágyan kibővül. Ma este is sokat kellett
győzködnie, hogy felvegyem. Tudja, hogy a két együtt vásárolt ruhát még
mindig nem viseltem, de lassan beköszönt az ősz, és már nincs sok
lehetőségem még az idén megjelenni bennük.
- Jól nézek ki? - kérdezem bizonytalanul.
- Gyönyörű vagy - feleli apa.
Nem mintha kétségbeesetten vágynék rá, hogy valaki azt mondja, csinos
vagy szép vagyok, és nem igazán érdekel, hogy nézek ki. Jó vagyok úgy,
ahogy vagyok. De apám úgy mondta ki ezt a mondatot, mintha egész
életemben ezt ismételgette volna. A könnyedségétől könnybe lábad a
szemem.
Mert nem számít, mit gondol az összes többi ember, minden gyereknek
hallania kellene a szüleitől, hogy gyönyörű.
- Nem fogunk elkésni - ígéri apa, miközben megölel. - Már alig várjuk!
Elengedjük egymást, és épp indulni készülök, amikor megállok,
visszafordulok, és kihúzok egy kis gallyat apa hajából.
Felnevet, amikor megmutatom neki, és még akkor is mosolygok, amikor
kimegyek a pajtából.

Próbálom felkészíteni magamat arra, hogy nem pillantom meg Anders

BMW-jét a kocsibejárón, de annyira tűkön ülök, hogy alig ismerem fel a
nevetését, amikor elhaladok a kukoricás mellett. Aztán meglátom magam
előtt, amint egy dögös vörös hajú nővel az oldalán sétál a pajta felé.
Nem látom a nő arcát, de a hullámos haja lezúdul a hátán, a lába nagyon
formás, és amikor Jonas megjelenik, úgy süt az arcáról a gyönyörűség,
hogy ide látom. Ki lehet ez a nő?
Akárki is, lefogadom, hogy magánkívül van az örömtől, amiért ez a két
testvér fogja közre. Hogy is ne lenne?
Nyilván én is tudom, hogy irracionális a féltékenységem, de akkor is
eltöprengek azon, vajon hány nő közeledését kellett visszautasítania
Andersnek. Biztosan elege van már belőle.
Egyszerre csak egy lépést kell tenned, Wren! Ez az új mantrám.
Jonas megpillant, és felemeli a kezét. A vörös hajú nő megfordul, hogy
lássa, kinek integet, én azonban Andersre szegezem a pillantásomat.
Észrevesz.
És lehervad a mosolya.
Mintha a mellkasom satuba szorítaná a szívemet. Utálom, hogy ennyire
fáj neki engem látni.
- Wren! - kiált fel Bailey, és eltereli a figyelmemet. Odakocog hozzám, a
bociszeme hatalmas. Néhány lépésre tőlem lelassít. - Szívdöglesztő vagy
ebben a ruhában! - Odajön hozzám, és átölel. - Jól vagy? - súgja a fülembe.
A vállára hajtott fejemmel bólintok. Mindent tud arról, ami Andersszel
történt, és rengeteget rágta Casey fülét, mert nem tájékoztatott jobban
Laurie-ról, mintha szegény fickó tehetne arról, mit tud, és mit nem.
Elenged, és együttérzően mosolyog.
- Gyere, bemutatlak Tylernek! - Azzal belém karol.
- Ő a vörös hajú?
- Aha. Láttad Jonas arcát? Tátott szájjal bámulja!
Felnevetek.
 - Tyler szingli?
- Aha. És szerintem neki is tetszeni fog Jonas.
- Hogyne tetszene!
Bailey rám vigyorog.
- Téged nem vett le a lábadról.
- De Anders igen - felelem vállat vonva.
- És engem sem.
- De Casey igen. - Megint vállat vonok, mert minél többet látom őket
együtt, annál biztosabb vagyok benne, hogy tökéletesek egymás számára.
Bailey mosolyog.
- Tudod, megint bajszot növeszt - jegyzi meg könnyedén.
- Tényleg?
- Aha. Úgyhogy már minden rendben van a világban.
Kuncogok, pedig a szívem még mindig kalapál, ahogy átszeljük a poros
földutat a többiek felé.
Szerintem boldog, de ismerem Bailey-t - legalábbis az idei nyáron
megismertem. Nem az a fajta ember, aki hagyja, hogy csak úgy
megtörténjen vele az élet. Ő szarván ragadja a dolgokat, és úgy igazítja
őket, hogy neki jók legyenek. Még ha ez a mostani rendezvény nem is
alakul fényesen, és Jonasszal nem fognak több olyan eseményt kitalálni,
amelyeket majd örömmel megszervez, és továbbra is untatni fogja a
golfklub, akkor is talál valami mást. Ebben biztos vagyok. Akár ebben a
városban, Bloomingtonban vagy távolabb, Casey pedig hegyeket mozgat
meg, hogy vele tarthasson. Casey addig nem lesz elégedett, amíg boldognak
nem látja a feleségét, az tuti. Úgyhogy velük minden rendben lesz, efelől
szemernyi kétségem sincs.
- Tyler, ez itt a nővérem! - mutat be Bailey, miközben közeledünk feléjük.
 - Ó, szia! - kiált fel Tyler, és elém jön, hogy átöleljen. - Olyan sokat
hallottam rólad!
Káprázatos, ragyogó kék szemű szépség, az arca csupa szeplő, a mosolya
pedig egy egész termet képes felderíteni.
- Én is rólad! Olyan jó, hogy végre találkozunk. Nagyon köszönöm, hogy
a múlt hónapban megengedted, hogy a lakásodban aludjunk.
- Vissza kell jönnötök, hogy elmehessünk együtt szórakozni.
- Nagyon jó lenne.
Jonas odajön, a karjába kap, a fülembe mormolja az üdvözlését, aztán
letesz az öccse mellé.
Hát ez alig volt egyértelmű, Jonas!
Andersre pillantok, és a szívem majd szétfeszíti a mellkasomat.
- Szia! - mondja halkan, az ajkán halvány mosoly dereng, a tökéletes
szemöldöke között megjelenik két ránc, a káprázatosan tökéletlen szeme az
enyémet fürkészi.
- Szia! - felelem, pedig mindennél jobban vágyom rá, hogy kinyújtsam a
kezem, és egyszer s mindenkorra letöröljem a homlokáról azokat a
ráncokat.
Maradj erős!, emlékeztet egy hang a fejemben. Erősnek kell maradnod
az ő kedvéért.
De aztán Anders előrelép, és átölel. Élesen beszívom a levegőt. Alig
veszem észre a belőle áradó tiszta citrusillatot, vagy hogy a mellkasa az
enyémnek simul, mert máris elenged.
A gyomrom összerándul, az arcomra fagy a mosoly a
felfedezéstől, hogy Anders épp az imént ölelt meg engem, én pedig
annyira feszült voltam, hogy még csak nem is viszonoztam a mozdulatot.
- Jól van, menjünk, Wren! - csicsereg Bailey, én pedig tudom, hogy
engem próbál megmenteni, mert nem hiszem, hogy lehetne ennél kínosabb
a helyzet. - Jonas, kihoznád az Airstreamet a csűrből? Be kell rendeznünk.
- Majd én kihozom - ajánlkozik Anders.
- Bailey, megmondod, hová akarod telepíteni a mobilbárt? - kérdezi
Tyler.
- Basszus! - morogja Bailey, megáll, és körbefordul. - Rendben leszel? -
kérdezi.
- Persze.
Andersszel ketten megyünk tovább a csűr felé. Ennyit arról, hogy
kimenekülhetek a kínos helyzetből!
- Hogy vagy? - kérdezi.
- Megvagyok - felelem. - És te?
- Jól. - A válasza egyértelműen nem fedi a valóságot. - Sajnálom, hogy
olyan kínos volt az előbb - teszi hozzá egy perc fájdalmas hallgatás után. -
Én csak próbáltam… - A fejét ingatja. - …barátian viselkedni. - A hangja
száraz, önkritikus.
Az ajkamba harapok, aztán megint ránézek, ő pedig ezúttal állja a
tekintetemet, és elmosolyodik. A pillantása a számra hull, aztán elkapja a
tekintetét.
- Na jó, szóval hol van az Airstream? Lássuk, mit csináltál a leányzóval!
- Legénnyel.
- Legénnyel - ismétli a kedvemért.
Pár percig Bambit ellenőrzi, mosolyogva húzza végig a kezét a nyírfa
lemezen, amit apával a belső falakra kanyarítottunk.
- Remekül néz ki - mondja, és bekapcsolja a hatvanas évekbeli lámpákat,
amelyeket a régiségkereskedőnél vettem. - A visszahúzható kerék jól
működik?
- Igen, nagyon jól.
 - Sose felejtsd el visszahajtani, mielőtt bárhová elvontatod! -
figyelmeztet.
Bólintok. Már korábban taglalta ennek a fontosságát.
- Szóval mikor fogod átszelni vele Amerikát? - kérdezi, miközben
ellenőrzi a hátsó ajtó tömítését.
- Nem tudom - felelem vállat vonva. - Talán jövő nyáron.
- Hamarabb nem?
- Nem hiszem, hogy hamarabb vissza tudok jönni.
Anders megdermed.
- Hová mész?
- Vissza az Egyesült Királyságba.
Rám bámul.
- Elmész?
- Mához egy hétre - bólintok.
- Örökre?
- Azt hiszem, muszáj.
Látom a megsemmisült pillantását, mielőtt elkapja a tekintetét.
- Lezárod ezt a szépséges leányzót? Legényt! - helyesbít, mielőtt elindul.
- Hozom a traktort.
Az előkészületek közben nincs több esélyem beszélni Andersszel, csak
néha váltunk egy-egy szót.
Peggy odajön köszönni, amikor Bailey-vel éppen kipakoljuk az italokat
meg a kukoricapattogtató gépeket, és úgy tűnik, imádja a Fredrickson
Családi Farm logót, amit Jonas a pattogatott kukorica zacskójára tetetett.
Bailey kénytelen elmenni, amikor a mobilmozi cég megérkezik, Peggy
azonban egy ideig még ott marad beszélgetni. Elmeséli, milyen volt
Wisconsin, és milyen tökéletesen pihentető élményben volt részük. Nem
lepne meg, ha ott akarnák tölteni a nyugdíjas éveiket.
 Nagyon kellemes az idő este, én pedig már kinyitottam a hátsó ajtót, és
kitettem elé a felszolgálóasztalokat. Anders segített Jonasnak felhozni a
széntüzelésű grillt a tótól, és a levegőben sült hús illata terjeng. Megérkezik
a helyi öttagú countryegyüttes, Casey öccsének, Brettnek a barátai, és
felkészülnek a zenélésre. Bailey mesélt nekem róluk. Nem számítanak
fizetségre, de úgy gondolták, jó móka lenne fellépni, és az emberek is
jobban megismernék őket. Még a behangolásuk dallamai is barátságosabbá
teszik a hangulatot.
Amikor Bailey felkapcsolja a fényfüzéreket, kilépek az Airstream elé,
hogy lássam, hogyan csillan meg a fény az ezüst karosszérián, miközben
odabent melegséget ont a ragyogása. Önkéntelenül elmosolyodom,
miközben iszom a látványt.
Bailey-nek folyton el kell mennie mindenféle szervezési probléma miatt,
így egy ideig magamra maradok, és amikor a vendégek elkezdenek
szállingózni, sor alakul ki Bambi előtt.
- Segítsek? - kérdezi Anders, a fejét bedugva az ajtónyíláson.
- Légyszi! - felelem gondolkozás nélkül. Ki sem látszom a munkából.
Egymás mellett dolgozunk, pattogatott kukoricát, italokat és édességet
szolgálunk fel.
- Anyukád elemében van - mondom neki, amikor sikerül utolérni
magunkat.
Peggy beállt Jonas mellé, aki épp a hamburgerhúsokat forgatja a grillen,
ő pedig a kasszát kezeli, és szószokat kínál.
- A konyhában a legboldogabb.
- Talán nyitni fog egy éttermet Wisconsinban.
- Azt el tudom képzelni - mondja Anders, és oldalvást rám mosolyog.
Minden alkalommal eláll tőle a lélegzetem.
- Apukád hol van? - kérdezem. Igyekszem megacélozni magam.
 - Épp ott jön - feleli a homlokát ráncolva, és az udvar másik vége felé
biccent.
Az apjuk egyenesen Jonas felé tart. Kicsit még biceg, de a sérülése nem
lassítja le. Anders megfeszül mellettem.
- Menned kellene, fiam - halljuk Patrik morcos hangját. - Üdvözölnöd
kell az érkezőket. Ezt én itt átveszem.
Jonas szóhoz sem jut.
- Igaza van - szól közbe Peggy, és finoman megböki a fiát. - Te vagy a
házigazda. Mi itt elboldogulunk.
Patrik kinyújtja a kezét a nagy spatula felé, amelyet Jonas szorongat.
Jonas kábultan bámulja az apja kezét, aztán a spatulát, de végül lassan
átengedi.
Patrik rácsap az elsétáló fia hátára.
- Lehetetlen! - mormolja Anders csodálkozva.
- Az, hogy apukád felajánlotta a segítségét, vagy hogy Jonas otthagyta a
grillt?
- Mindkettő - feleli vigyorogva.
Mielőtt elkezdődik a vetítés, megrohamoznak a vendégek, aztán Bailey
odajön megkérdezni Anderstől, átrakna-e pár szalmabálát, hogy a családok
együtt ülhessenek. Egy ideig marad, hogy segítsen, majd amikor apa meg
Sheryl kerül sorra, mind a négyen összenézünk, és kuncogni kezdünk.
- Lefényképeznél bennünket? - kérdezem apától, és átadom neki a
telefonomat.
Bailey-vel átkaroljuk egymást, és ragyogóan a kamerába mosolygunk.
Apa lefotóz, én elengedem húgomat, ő azonban felém fordul, és puszit
nyom az arcomra.
- Szeretlek, tesó.
- Én is szeretlek - felelem kedvesen.
 - Ti, lányok… - kezdi Sheryl, és a szemébe könnyek gyűlnek, miközben
ránk mosolyog. - Nézd meg a lányainkat! - mondja apának.
- Nem semmik - feleli apa ámulattal, és a fejét csóválja.
- Mások is akarnak vásárolni, tudjátok! - csattan fel Bailey, és titokban
megtörli a szemét. - Az érzelgősséget hagyjuk későbbre!
Sheryl sokatmondóan ránk mosolyog, aztán elvezeti apát. Odahajolok, és
puszit nyomok a húgom arcára.
Amikor az ég színei elsötétülnek, lekapcsoljuk a fényeket, és elkezdődik
a vetítés, én pedig leülök, hogy magamba szívjam a hangulatot. Legalább
kétszázan lehetnek idekint a csillagok alatt, és a többség hozott magával
széket meg pokrócot. A levegőben széna, pattogatott kukorica meg friss esti
harmat illata száll, bennem pedig a szívem mélyét gyötrő bánat dacára is
fellobbannak a boldogság szikrái, amiért ilyen jól alakult az este.
Peggy és Patrik apa meg Sheryl mellett ül hátul. Bailey és Casey
összebújnak a közelükben. Jonas és Tyler a mobilbárnál ácsorog, és úgy
tűnik, több figyelmet szentelnek egymásnak, mint a filmnek. Én Bambi
közelében maradok, hogy a szünetben újra ki tudjak nyitni.
Nem tudom biztosan, merre jár Anders, és képtelen vagyok nem
belefeledkezni a keresésébe. Gondolom, valahol a bátyja mellett lehet, de
sokkal nyugodtabb leszek, ha meggyőződtem róla.
Teljesen elfelejtettem saját széket vagy pokrócot hozni, ezért egy
szalmabálán ücsörgök, és egy kicsit vacogok. A mobil mozicég
fülhallgatókat osztott ki, így az emberek közvetlenül a fülükben hallják a
hangot, nem a hangszórókból üvölt.
Megrezzenek, amikor takaró hull a vállamra. Amikor felnézek, Anderst
látom magam előtt. Közelebb lép, és leül mellém a szalmabálára.
Nem tudtam, hogy lehetséges ilyen mélységes szeretetet és fájdalmat
érezni egyszerre valaki iránt.
 - Köszönöm - suttogom.
Bólint, és maga elé bámul. Az arcát megvilágítja a nagy vászon, én pedig
észreveszem, hogy nincs a fülében semmi.
- Hol van a fülhallgatód? - kérdezem, miközben kiveszem az
egyiket.
- Azt hiszem, kifogytak - feleli vállat vonva. - Nem számít. Már ezerszer
láttam ezt a filmet.
- Én is, de a Meglógtam a Ferrárival megunhatatlan. - Átadom neki a
jobb fülhallgatót.
Rám pillant.
- Biztos vagy benne?
- Persze.
Átveszi tőlem. Egymás mellett ülünk, osztozunk a hangon.
Vágyom rá, hogy odabújhassak hozzá, mint Bailey Casey-hez vagy
Sheryl apához.
Rám tör a magány, émelygek a bánattól és a zavarodottságtól. Hiába
lendül bele a film a történetbe, alig mosolyodom el, nevetni meg pláne nem
tudok.
Anders helyezkedik, hogy kényelmesebben üljön, és a kezét pont a hátam
mögé teszi le. Érzem, ahogy meleg árad a karjából, habár alig ér hozzám.
Nem tudom megállni: nekidőlök. Egy pillanattal később átfogja a
derekamat, és magához húz. A szívem összerándul, ahogy az arcom a
vállához simul, a bőröm minden millimétere hiperérzékeny ott, ahol
hozzám ér.
Ennél közelebb soha nem kerülhetünk egymáshoz.
Igaz volt, amit apának mondtam hetekkel ezelőtt a reptéren: az ember
nem választhatja meg, kibe szeret bele.
Apa nem tehetett arról, hogy beleszeretett Sherylbe.
 Scott nem tehetett arról, hogy beleszeretett Nadine-ba.
Én sem tehetek arról, hogy szerelmes vagyok Andersbe.
Azt viszont én döntöm el, hogyan viselkedem.
Eljön a szünet, én pedig érzem, hogy egy leheletnyi csókot kapok a fejem
búbjára. Amikor felgyulladnak a fényfüzérek, az emberek pedig kezdenek
felállni, sietve kiveszem a fülesemet, és átadom Andersnek.
- Köszönöm a takarót.
Otthagyom a bálán.
- Akarod, hogy segítsek?
- Nem, megoldom.
Bambi felé tartva nem tudom kiverni a fejemből, hányszor hagyott ott
engem anélkül, hogy akár csak hátrapillantott volna. Szeretnék én is ilyen
erős, ilyen eltökélt lenni, de úrrá lesz rajtam a kíváncsiság, és hátranézek a
vállam felett.
Ott ül, ahol hagytam, a könyökét a térdén nyugtatja, és végtelenül
nyomorult ábrázattal bámul utánam.
Mintha áramütés szaladna végig a testemen, amikor összenézünk. De
mire az Airstreamhez érek, és újra odapillantok, már nincs sehol.
Ekkor merül fel bennem a gondolat: lehet, hogy az a puszi búcsúcsók
volt?
Vadul reszketni kezd a kezem.
Hirtelen látom, hogy Jonas felém csörtet, kettéválasztja a tömeget.
- Micsoda hülyeség! - dühöng, amikor odaér hozzám, és egyenesen rám
mered.
- Mi a baj?
- Bailey! - vakkantja a válla fölött. - Átvennéd Wren helyét? Beszélnem
kell vele.
Kirángat a pajta mögé.
 37. fejezet

- Jonas? Mi történt?
- Mint mondtam, ez kész hülyeség.
- Miről beszélsz?
- Szereted őt! - támad rám magából kikelve.
Hátrahőkölök.
- És ő is szeret téged!
Most jövök rá, hogy nem dühös, hanem zaklatott. Néha nehéz megfejteni
a Fredrickson testvérek érzéseit.
- Na és akkor mi van? - felelem én is kiabálva. - Mire megy vele bárki is?
- Ha nem szeretnéd, megérteném, hogy nem akarsz tőle semmit.
Bonyolult az élete. De szereted. Lerítt az arcodról, láttam!
- De tényleg bonyolult az élete, Jonas.
- És az neked már túl sok lenne? - kérdezi. Látom rajta, hogy csalódott
bennem.
- Nem nekem lenne túl sok. Én miatta és Laurie szülei miatt aggódom.
Amiatt, hogy mennyi fájdalmat okozna nekik.
Jonas elbizonytalanodik.
- Ez igaz? - kérdezi. - Azért hagyod itt, mert túlságosan fontos neked,
nem azért mert nem érdekel?
- Igen! - kiáltom.
Kétségbeesetten rázza a fejét.
- Nagyon rosszul látod az egészet. Harcolnod kell érte, nem elsétálnod.
 - Mi értelme? Az csak még több fájdalmat okozna neki. Nem bírna
választani köztem és Laurie között, köztem és Laurie szülei között.
- Laurie elment! Ne mondd, hogy nem tudod! Anders itt van és él, neked
pedig meg kell győznöd róla, hogy érdemes harcolnia az életéért. Nem azt
mondom, hogy egyszerű lesz, de valakinek csatába kell mennie érte, el kell
szakítania őt Laurie szüleitől. Wren, basszus, Anders fulladozik! Lerántják
őt a mélybe. Most nem arra van szükség, hogy békén hagyd, most
harcolnod kell. Te vagy az egyetlen, aki képes rá. Isten a tudója, hogy
próbáltam már. Anya is próbálta. Mindnyájan megpróbáltuk rávenni, hogy
váljon el Laurie-tól, élje az életét, vagy legalább ha nem is válik el, de éljen
úgy, ahogy akar. Elég sok áldozatot hozott már érte meg a szüleiért az
elmúlt évek alatt. Tavaly állást ajánlottak neki a Ferrarinál, és nemet
mondott rá. Lemondott a lehetőségről, hogy a Formula-1-en dolgozzon, és
beutazza a világot, mert bűntudata van. De nem szabad hagyni, hogy
örökké lekötelezve érezze magát Kellynek és Briannek. Azon nem tud
változtatni, ők mit tesznek, ez az ő döntésük. Így még az is lehet, hogy
megragad ezen a ponton fél életére, amíg Laurie-t örök nyugalomba nem
helyezik, és nem akarok belegondolni, mennyire ki lesz facsarva, mire eljön
az a nap. - Előrelép, a kezét a vállamra teszi. - De te segíthetsz rajta, Wren.
Te mutathatsz neki valamit, amiért harcolhatna. Érted érdemes vállalnia a
harcot. Mutasd meg neki, hogy te is hajlandó vagy megküzdeni érte!

Kavarog a fejem, amikor Jonas otthagy a pajta mögött. Vajon igaza van?
Mindenben? Azt hittem, önfeláldozó vagyok, ha kivonom magam a
helyzetből, de most rájövök, hogy valószínűleg Anders mindettől csak még
magányosabbnak érzi magát. Elhagytam őt, magára hagytam, amikor a
legnagyobb szüksége volt rám. Azt hittem, én vagyok magányos. Akkor ő
vajon hogy érezheti magát?
 Az az igazság, hogy ha valaki másról lenne szó, Anders harcolna, de
önmagáért egyszerűen nem hajlandó.
Jonasnak igaza van. Csatába kell mennem érte.
Kiráz a hideg a gondolattól, hogy én leszek a másik nő, akit Laurie szülei
hevesen gyűlölni fognak. De talán ha magamra vállalom ezt a szerepet,
valamivel könnyíthetek a vejükre háruló terheken.
Ezt majd később átgondolom. Most az a legfontosabb, hogy megtaláljam
Anderst.
Őt azonban sehol sem találom.
Folytatódik a vetítés, Anders azonban nem jön vissza a bálánkhoz.
Képtelen vagyok nyugodtan ülni, és várni rá, ezért előveszem a
telefonomat, és írok neki.
Hová tűntél?
Nem felel, és húsz perc után hirtelen elhatározom, hogy megnézem a
házban. Elosonok a vetítésről, és megpróbálok bejutni az oldalajtón, bár
arra számítok, hogy zárva van, mert melyik család hagyná nyitva az ajtót,
amikor több százan mászkálnak az udvarukon?
Mint kiderül, olyan, amelyik bízik az emberekben. Az ajtó nyitva áll, így
belépek rajta, és Anders nevét kiabálom. Megnézem a konyhában, a
nappaliban, az ebédlőben és az irodában, majd amikor a földszinten nyomát
sem látom, óvatosan felmegyek a lépcsőn az emeletre. Megint elkiáltom a
nevét, miközben átszelem a folyosót, de nem hallok mozgást egyik ajtó
mögött sem. Nem merek sehová benyitni, már így is elég rosszul érzem
magam az illetéktelen behatolás miatt.
Utána átkutatom az egész udvart Jonas faházától kezdve a pajta mögött
parkoló kocsisorokig. Miután a film véget ér, és az emberek
szedelőzködnek, majd hazaszállingóznak vissza a városba, megállok az
ösvényen, és kinézek a sötét földekre. A szélben száraz kukoricaszárak
lengedeznek. Csak a suhogásukat lehet hallani.
Bárhol lehet.
Jonas odajön hozzám.
- Holnap is lesz nap.
- És ha visszamegy Indianapolisba?
- Nem megy vissza. Megígérte, hogy eljön a csőtörésre.
- Csőtörésre?
- Learatjuk a termést, Wren - mondja viccesen, mintha már százszor
elmagyarázta volna. - A kukorica betakarítása a csőtöréssel kezdődik.
- Csőtörés. Értem.
Rám vigyorog.
- Jó farmerfeleséget csinálunk belőled.
- Kivéve, ha Tyler megelőz - vágok vissza.
Felvonja a szemöldökét, aztán elneveti magát.
- Úgy tűnik, nagyon összemelegedtetek a bárnál.
- Kedves lány - vonja meg a vállát.
Elmosolyodok, aztán megint a sötét földekre pillantok, és komoly arccal
fordulok vissza Jonas felé.
- Elrejtenéd a kocsikulcsait a biztonság kedvéért?
- A párnám alá teszem őket éjszakára - feleli.
- Nem vicceltem.
- Én sem.
Jonas hazaküldi Bailey-t meg engem a családunk többi tagjával. Azt
mondja, majd holnap összepakol, mert délutánig úgysem állhat neki a
„csőtörésnek”, csak ha már a nap felszárította a harmatot. Nagyon oda kell
figyelni a páratartalomra, különben tönkremegy a termés.
 Bezárom Bambit, és még egyszer utoljára Anderst keresve körbenézek.
Akárhol is van, nem akarja, hogy megtaláljam.

Már kezdek elszenderedni, amikor sms-t kapok. Gyorsan magamhoz

térek.
Bocs, friss levegőre volt szükségem, aztán beszélgetni kezdtem anyával.
Friss levegőre? Odakint ültünk!, írom vissza mosolyogva. Annyira
megkönnyebbültem, hogy válaszolt!
Ironikus, nem?
Remélem, jól vagy. Mivel erre nem felel, hozzáteszem: Jonas azt mondta,
holnap segítesz neki az aratásnál. Elviszel egy körre a traktorral, ahogy
ígérted?
Sokáig várok a válaszára.
Rendben.
Kíváncsi vagyok, vajon képes leszek-e valaha újra könnyen álomba
merülni.
 38. fejezet

A másik Bloomingtonban vett ruhát viselem, a kék-sárga-fehér apró

mintásat, ami elöl végig gombos. Gyönyörű, meleg nap van, úgyhogy ez a
megfelelő idő a felavatására.
A csőtöréshez is tökéletes az idő. Miután majdnem három hónapon át
néztem, ahogy a kukorica zöldről aranyszínűvé válik, nagyon kíváncsi
vagyok, milyen lesz az aratás. El sem merem hinni, hogy órákon át Anders
mellett ülhetek a traktor szűkös belsejében! Alig várom.
A hátizsákomban viszek egy kis rágcsálnivalót, vizet meg egy pulcsit arra
az esetre, ha később lehűlne a levegő. Amikor Jonas odakint arat a mezőn,
néha ráesteledik, én pedig nem riadok vissza a hosszú távú tervektől.
Ezt minden szempontból így gondolom.
Őszintén szólva halálra rémiszt a gondolat, hogy ma kiállok Anders elé, ő
pedig vissza fog utasítani. Ha Jonas nem beszélt volna olyan egyértelműen
és szenvedélyesen, talán nem lenne bátorságom küzdeni. Andersnek igaza
van, kevés az önbizalmam. De ideje, hogy felnőttként viselkedjek.

Amikor meglátom Anderst az első nagy csűrnél, éppen az anyjával és a

bátyjával van. Mindhárman felém fordulnak, nézik, ahogy közeledem, én
pedig nem is lehetnék feszélyezettebb.
- Nahát, milyen csinos vagy! - kiáltja Peggy ragyogó mosollyal.
A fejem búbjától a lábujjam hegyéig elpirulok. Még Jonasra is képtelen
vagyok ránézni, nemhogy Andersre!
- Készen állsz? - kérdezi Anders.
 - Aha.
Rápillantva látom, hogy mosolyog, de aztán gyorsan elkapom a
tekintetemet.
- Tettem egy kis elemózsiát az ülésed alatti hűtőbe - mondja nekem
Peggy.
- Nahát, köszönöm! Várjunk csak… Van hűtő a traktorban?
- Nem a traktorral megyünk, hanem a kombájnnal - feleli Anders. -
Gondoltam, az szórakoztatóbb lesz.
Jonas vigyorogva az öccse karjába bokszol.
Amikor Anders elfordul, elkapom Jonas tekintetét. Arra számítok, hogy
szórakoztatónak fogja találni a feszengésemet, de komoly az arca.
Biccentek neki. Viszonozza a gesztust, aztán követjük Anderst a csűrbe.
A kombájn óriási, borostyánzöld, az élénksárga dísztárcsás kerekei
nagyobbak nálam. Az elejére rögzítették a betakarító adaptert: egy széles,
zöld szerkezetet, rajta egy sor furcsasággal, ami leginkább zöld rakétákra
hasonlít.
Anders felmászik a széles lépcsőfokokon az ajtóig, kitárja, beül, aztán
visszafordul felém.
- Óvatosan! - figyelmeztet, és megfogja az alkaromat,
miközben lassan felérek.
Behúzza az ajtót, és mialatt elhelyezkedem, átül a volán mögé. A bőröm
még mindig ég az érintésétől.
A fülke mind a négy oldalán óriási ablakok vannak, mintha egy
kerekekre állított üvegdobozban lennék.
A karrierem korai szakaszában egyszer elkövettem azt a hibát, hogy egy
londoni garzon megtervezésekor a déli falat teljes széltében, a padlótól a
mennyezetig üvegre terveztem. Amikor később összefutottam a
tulajdonosokkal, panaszkodtak, hogy olyan, mintha egy üvegházban
élnének.
Ám amikor a kombájn morogva életre kel, beindul a légkondi. Mindjárt
jobb!
Peggy és Jonas félreáll, Anders pedig megfordul, kinéz az óriási hátsó
szélvédőn, miközben a karjával megtámasztja magát az ülésem háttámláján,
és kitolat a hatalmas géppel a csűrből.
Képtelen vagyok megállni, hogy őt figyeljem, miközben a manőverezésre
koncentrál. Mohazöld pólót visel, ami kiemeli a szeme színét, ráadásul
ahogy kicsavarja a testét, megnyúlnak az izmai a gallérjánál, és kivillan
alóla a lebarnult bőre meg a kulcscsontja. Érzem a karjából áradó hőt a
vállamon, miközben a szemem végigszánt a tisztán kirajzolódó izmain.
Meg sem próbálom elkapni róla a tekintetemet, mivel ma arra készülök,
hogy kitárom előtte a szívemet. Nincs vesztenivalóm, mégis óriási a tét, én
pedig minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.
Anders a szemembe néz, mielőtt továbbhajt.
- Min gondolkodsz? - mormolja.
- Elmondom, ha kettesben leszünk - felelem.
Elkapja rólam a tekintetét, és a mögöttünk álló anyjára meg bátyjára
pillant.
- A lehető legtávolabbi mezőre viszlek.
A halk hangjától izgatottan reszketni kezd a gyomrom.
Végighajtunk a poros, napszítta földúton, aztán jobbra. Felettünk ködös
kék ég terül el, körülöttünk mindenfelé aranyló mezők. Egy idő után Anders
letér az útról a füves szegélyre, és nézzük, ahogy több hold kiszáradt
kukorica hullámzik a szélben, akár egy aranyban játszó óceán.
Megnyom pár gombot a digitális kijelzőn, és lassan begördülünk a
kukoricaföldre. A zöld, rakétaszerű fogak behúzzák a szárakat. Megfordul,
kinéz a hátsó ablakon, én pedig követem a példáját, és álmélkodva
figyelem, ahogy a kukoricaszemek teljesen lehántva, pelyvától mentesen
ömlenek bele mögöttünk a kombájnba.
- Akkor most már elmondod, min gondolkoztál?
- Próbálok felkészülni rá - felelem.
Anders felvonja az egyik szemöldökét, és megint előre néz, a figyelmét
újra a digitális kijelzőre szegezi.
- Nos, a termést elnézve csak tizenkét percünk van, mielőtt Jonas utánunk
jön a gabonaszállítóval.
- Tizenkét perc? Ilyen hamar?
- Aha.
- Mi az a gabonaszállító?
- Tréler, amit a traktor húz maga után. Áttöltöm bele ezt itt, Jonas pedig
visszaviszi a farmra, és kiönti a magtárolóba.
Nem olyan nagy itt a zaj, mint hittem, csak a motor halk zúgása
hallatszik, miközben nyugodt tempóban haladunk, begyűjtjük a
kukoricaszárakat, a ropogós, apróra szecskázott pelyvát pedig magunk
mögött hagyjuk az üres földön.
- Szinte függőséget okoz - mondom, miközben újra átpillantok a vállam
fölött.
- Biztosan nem éreznél így, ha hajnal kettőkor még itt lennél - ugrat.
- Néha olyan sokáig tart?
- Ha jók a körülmények, egész éjjel folytatjuk. De te nyilván
hazamehetsz, amikor csak akarsz.
- Azt már nem! Ha te maradsz, én is. De nem kell holnap dolgozni
menned?
- Nem baj, ha kések.
 Anders felé fordulok, a vállamat az ülés háttámlájának vetem, a lábamat
keresztbe teszem. Anders a térdemre pillant, a fehér tornacsukámra, aztán
megpördül, és megint hátranéz.
- Néha úgy érzem, többet nézek hátrafelé, mint előre - jegyzi meg.
- Más értelemben is?
Elkapja a tekintetemet. Beletelik egy percbe, mire válaszol.
- Így is lehet mondani.
Szinte reszketek az idegességtől visszabámulva rá. Olyan sok mindent
szeretnék mondani, de fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá. Tiszta
szerencse, hogy egész nap itt leszünk!
- Felkészültél már? - kérdezi Anders.
Megrázom a fejem.
Összehúzza a szemét, semmit nem ért.
- Mi volt a szüleiddel a múlt éjszaka után? - kérdezem.
Elmosolyodik, és megint előrefordul.
- Jó fejek voltak. Késő éjjelig fennmaradtam, mamával és Jonasszal
beszélgettem. Ma reggel pedig papával volt egy hosszabb beszélgetésem.
- Miről?
- Mama és papa visszavonul.
Örömömben levegő után kapok, ő pedig elmosolyodik a reakciómat
látva.
- Belátták, hogy ideje átadni Jonasnak a gyeplőt. Papa azt mondta neki,
hogy büszke rá, és bár neki is lett volna bátorsága kipróbálni új dolgokat.
- Hűha! Hihetetlen.
- Még mama is meglepődött. - Egy ideig maga elé bámul, aztán halkan
felsóhajt. - Tegnap este elmondott nekem meg Jonasnak valamit, amiről
nem tudtunk. Papa egész életében depressziótól szenvedett. Azt mondta,
hogy még a születésünk előtt volt idő, amikor komolyan aggódott érte.
Amikor látta, hogy Jonas elzárkózik, többet iszik, és kipakolja a faházát,
azért esett pánikba, mert papa is pontosan így viselkedett. Szerencsére
annak idején volt egy terapeuta barátnője, aki tapasztalt volt a kérdésben.
Mama nem tudja, mihez kezdett volna nélküle. - Nagyot sóhajt, én pedig
megszorítom a térdét. Egy pillanatig a kezemre néz, aztán folytatja: - Papa
az elmúlt évek alatt sok terhet vitt a vállán, próbálta megvédeni mamát,
Jonast meg engem anélkül, hogy valaha is rendesen kezelte volna a
problémát. De most, hogy már tudok erről, mindent más színben látok.
Jonasszal annyira megsajnáltuk.
Elengedem, ő pedig a CB-rádió után nyúl, ami egy feltekercselt fekete
dróton lóg, és az ajkához emeli.
- Tudsz most jönni?
- Máris indulok - feleli Jonas, a hangja recseg az éterben.
- Már majdnem tele van - közli velem Anders.
- Máris?
- Aha… Mi a véleményed Tylerről? - kérdezi Anders, lezárva a szülei
sötét múltjának témáját.
- Szerintem nagyon kedves. Úgy tűnt, Jonasnak tetszik.
- Elkérte a számát.
- Tényleg? Szuper! Valahol arra számítottam, hogy Heather felbukkan, és
magára vonja majd a figyelmét.
- Megpróbált jegyet venni: egyetlenegyet, saját magának. De Jonas
közölte vele, hogy szerinte jobb lenne, ha nem jönne el.
- Lehetetlen! Komolyan?
Anders bólint.
- Igen! - A levegőbe bokszolok, Anders pedig felnevet.
- Nem hiszem, hogy Jonas megint bedőlne neki.
- Remélem is!
 Jonas hamarosan megérkezik a gabonaszállítóval. Mellettünk halad,
miközben a kombájnból kinyúl egy nagy kar, és áttölti a kukoricát a
trélerre. Tökéletesen igazodik hozzánk, Anders nem lassít le. Még a mező
végén is sikerül együtt befordulniuk anélkül, hogy kiömlene a mag.
- Profi munka - álmélkodom, amikor Jonas visszaindul a farmra.
- A következő tizenkét percben elmondod, mi jár a fejedben? - kérdezi
Anders, de a játékos mosolya hamarosan homlokráncolássá változik. -
Valami baj van - közli, miközben a digitális kijelzőt tanulmányozza.
Lelassítunk, megállunk, aztán leállítja a motort. - Bocs! - Kipréseli magát
mellettem, a lába a térdemnek ütődik, miközben kilöki az ajtót, és olyan
ügyességgel mászik le a létrán, mintha egész életében ezt gyakorolta volna.
Kihajolok az ajtón, és aggódva figyelem, miközben felnyit egy poros
panelt a kombájn oldalán.
- Le ne ess! - kiált oda nekem.
- Erősen kapaszkodom. - felelem. Tetszik, hogy törődik velem, és újra
meg újra óvatosságra int. - Látod, mi a baj?
- Elszakadt a cséplődob variátorszíja - feleli szórakozottan, aztán
visszamászik a vezetőfülkébe, és a CB-rádió után nyúl, hogy tájékoztassa
Jonast.
- Jól van, tarts ki! - feleli Jonas lemondóan. - Megnézem, van- e tartalék,
ha leraktam ezt az adagot, de szerintem rendelnünk kell. Beletelhet pár
órába. Odaküldjem értetek anyát a Gatorrel?
Anders rám pillant, némán választ vár. Megrázom a fejem.
- Nem, mi itt elvagyunk - mondja a rádióba, a tekintetét közben le sem
veszi rólam.
- Jó - feleli Jonas, aztán elhallgat.
Anders a homlokát ráncolva teszi a helyére a CB-rádiót.
 - Jó? - mormolja, aztán vállat von, és visszafordul felém. - Piknik lenn a
folyónál?
A gyomrom megint reszketni kezd az idegességtől.
Lemászom a kombájnról, és megállok a meleg napsütésben. Várom, hogy
Anders ennivalót meg üdítőt hozzon a hűtőből. Idehajít nekem egy
pokrócot, én pedig átvetem a vállamon.
A folyó a domb lábánál csörgedez a zöldellő fák között, a levelek épp
most kezdenek sárgulni. Pár hét múlva az egész vörös, narancssárga és
citromsárga színekben fog pompázni. Bárcsak itt lehetnék, hogy láthassam!
Átszeljük a föld már learatott részét, félrerúgjuk a pelyvát meg azt az
egy-két sárga kukoricát, ami megszökött a kombájn elől.
Amikor a folyóhoz érünk, Anders leteríti a pokrócot a fák alá, és int,
hogy üljek le. Miután letelepedek, csatlakozik hozzám, átad egy dobozos
üdítőt, aztán kinyit egyet magának. Belekortyol, mielőtt kivenné a táskából
a szendvicseket.
- Van csirkés meg sonkás-sajtos. Válassz!
- Válassz először te! Én nem vagyok olyan éhes.
- Nem?
- Túl ideges vagyok ahhoz, hogy enni bírjak - ismerem be.
Abbahagyja a pakolást, és felnéz rám.
- Miért vagy ideges? Hallod, Wren? - erősködik, amikor észreveszi, hogy
remeg a kezem.
- Bocs! Egy kicsit szétcsúsztam.
- Miért?
- Mert mondanom kell valamit, és túlságosan félek belekezdeni.
- Hallgatlak - biztat kedvesen.
Nagy levegőt veszek, aztán megacélozom magam, és a szemébe nézek.
 - Amikor elmentem a lakásodból, azért tettem, mert azt hittem, fájdalmat
okozok neked meg Laurie szüleinek, ha maradok. Láttam, mennyire gyötör
ez a helyzet, és milyen bűntudatod van. Kelly és Brian utálná, ha
továbblépnél, de szerintem idővel talán megértenék.
Hevesen rázza a fejét tiltakozásképp, és a folyóra szegezi a tekintetét.
Hogy leszek képes megértetni vele, amit akarok?
- Tudom, hogy nem akarsz fájdalmat okozni Laurie szüleinek, de nem
őket vetted feleségül, Anders. Nem nekik tettél fogadalmat. A lányuk már
nincs köztünk, és ez borzalmas tragédia, de nem adhatod fel az életedet,
hogy boldoggá tedd őket. Mert sosem teheted őket boldoggá, akármit
csinálsz is. Az egész hátralévő életükben gyászolni fognak, akármi legyen
is. És az nem a te hibád. Nem a te felelősséged. Semmi sem enyhítheti a
fájdalmukat. Ezt te is tudod, nem? Anders?
Megvárom, hogy rám nézzen, a szeme párás, és megjelenik az a két hülye
ránc a szemöldöke között. Közelebb húzódom, pont előtte térdelek, az
egész testemben érzem a szívverésem lüktetését.
- Attól még szeretheted Laurie-t egészségben-betegségben, életed végéig
- mondom komolyan. - De az emlékét szeresd! - könyörgöm a torkomban
gombóccal.
Ma reggel utánanéztem a vegetatív állapotnak, úgyhogy már egy kicsit
jobban megértem, mi történik Laurie-val.
- A teste semmit nem érez. Nincsenek fájdalmai, nem szenved. Semmit
nem tehetsz, amivel segíthetnél vagy árthatnál neki.
Teljesen elszabadulnak az érzelmeim, úgy érzem magam, mint egy
sárkányrepülő a tornádóban. Szerintem Anders is látja, mennyire elveszett
vagyok, mert hirtelen a kezem után nyúl. A bőröm lángra lobban az
érintésétől, és megerősít annyira, hogy képes legyek folytatni.
 - Nem akarok elfordulni tőled - suttogom, a szemembe könnyek gyűlnek.
- Laurie már elment, de én itt vagyok, és arra kérlek, szeress!
Könnyek csorognak az arcomon, aztán már csak azt veszem észre, hogy
Anders letörli őket a durva ujjbegyével.
- Tényleg szeretlek, Wren - mondja halkan, erősködve, és a két tenyere
közé fogja az arcomat. - Nagyon sokáig küzdöttem az érzéseim ellen, de
esélyem sem volt.
A gyomrom vadul kirúgja magát, mint egy varázsspirál, és elindul lefelé
a nem létező lépcsőn.
Anders azonban még nem végzett.
- De nem hagyhatom el Laurie-t. Nem fogok elválni tőle.
A szavai puskagolyóként sebeznek meg. De számítottam erre a válaszra.
Bólintok.
- Nem is erre kérlek. Csak… Legalább annyit engedélyezz magadnak,
hogy elképzeld, milyen lenne együtt, velem. Milyen lenne, ha visszajönnék
Amerikába a barátaim esküvője után, és beállnék dolgozni Dean csapatába?
Ha én lennék az a valaki, akihez hazajössz? Nem mintha arra számítanék,
hogy hozzád költözöm… - motyogom. - Legalábbis nem azonnal. -
Eltakarom az arcomat. - Jaj, de kínos!
Tudom, hogy sokat kérek, de már olyan régóta él így, ebben a fogságban,
hogy szerintem nem is képes felfogni, milyen lenne, ha nem kellene így
élnie.
Az ujjai a csuklómra fonódnak, és gyengéden lehúzza a
kezemet az arcomról.
- Már elképzeltem ezt az életet - feleli csillogó szemmel. - Bárcsak más
lenne a helyzet!
Eszembe jut valami, egy utolsó szalmaszál.
 - Add nekem ezt a napot! - kérem. - Adj magadnak egyetlen szabadnapot!
Laurie-nak meg a szüleinek már éveket adtál. Én csak egy napot kérek.
Arra kérlek - nem, könyörgöm! -, hogy egyetlen napig ne gondolj rájuk!
Tedd félre a bűntudatodat meg a kötelességtudatodat csak egy napra, és
legyél velem! Szombaton visszamegyek Angliába. Utána soha többé nem
kell találkoznod velem, ha nem akarsz. De kérlek, Anders, engedd át nekem
a mai napot! Ennyivel tartozol.
Egyszerűen gyűlölöm magam, amiért érzelmi zsaroláshoz folyamodtam.
Semmivel nem tartozik nekem, de talán ez az egyetlen, amivel
meggyőzhetem szegényt: ha azt éreztetem vele, hogy valamiféle kötelesség
köti hozzám.
Ez az ő érdeke, emlékeztetem magam, miközben a fülemben csengenek
Jonas szavai: Wren, basszus, Anders fulladozik!
Anders az arcomat fürkészi, az állkapcsa megrándul, és a szívemet kezdi
eltölteni a remény, mert egyértelműen fontolóra veszi a kérésemet.
Nagy nyomást gyakoroltam rá, ami egyáltalán nem jellemző rám. De
nem akarok azzal a tudattal elmenni, hogy keményebben is harcolhattam
volna. Inkább érezzem magam kínosan, minthogy megbánással kelljen
élnem.
- Csak ma - ismétlem. - Csak te meg én. Itt és most. Semmi bűntudat,
semmi lelkiismeret-furdalás. Csak nyitottság és őszinteség kettőnk között.
Kérlek!
Még mindig engem bámul, én pedig hirtelen engedek a vágynak, és
megsimítom a hüvelykujjammal a ráncokat a szemöldöke között.
- Mit csinálsz? - kérdezi félig nevetve. Kissé mulattatja a helyzet a
pillanat heve ellenére is.
- Nagyon szeretnék megszabadulni az aggódó ráncaidtól.
 Elkapja a kezemet, az ajkát a csuklómra nyomja, amitől azonnal
összerándul a gyomrom, elakad a lélegzetem, és elkerekedik a szemem.
- Ma - suttogja hevesen.
Nagyot dobban a szívem.
- Ma.
 39. fejezet

- Mire gondoltál, amikor először megláttál?

A hátunkon fekszünk, a kezünket boldogan összefonjuk, és felnézünk a
fákra. A levegőt madárcsicsergés meg a sziklákon bukdácsoló közeli folyó
csobogása tölti meg.
Az egész testem bizsereg, a vérem száguldva áramlik az ereimben, a
szívem pedig még mindig nem tért magához az elmúlt félóra stressze után.
Nem tudom, mikor fog elmúlni, felépülök-e belőle egyáltalán valaha, de a
feszengésemet elzártam egy skatulyába Anders bűntudata mellé. Majd
később foglalkozom vele. Ahogy ő is. És persze neki sokkal nehezebb lesz.
- Arra gondoltam: Ki ez a dögös gót-emó csaj, aki Stevie Nickre táncol a
pultnál?
Odafordulok felé, és ránevetek.
- Nem is igaz!
- De igen - feleli vigyorogva. - A „gót-emó” részt leszámítva.
Oldalra fordulok, de a kezét nem engedem el.
Nem hiszem el, hogy fogom a kezét…
- És te mit gondoltál rólam? - kérdezi.
- Láttalak a szemem sarkából, amikor beléptél a bárba. Tudtam, hogy van
benned valami különleges. Ti ketten Jonasszal kiemelkedtetek a tömegből,
úgyhogy folyton az arcotokat fürkésztem. Végül megláttam Jonas arcát,
amikor mindketten a biliárdasztalnál voltatok, de a tiédet még mindig nem.
Aztán beálltál a lökéshez, összenéztünk, és úgy éreztem, mintha az egész
világ megállt volna körülöttem.
 Elvigyorodik, én pedig elpirulok.
- Bocs, ez szirupos volt!
Olyan szirupos, mint az üdítő. Anders is oldalra fordul, elengedi a
kezemet, hogy a sajátjára támaszthassa a fejét.
- Aztán amikor találkoztunk, szemétnek tartottál - ugrat, miközben
visszasimít a fülem mögé egy kósza tincset. A bőröm bizsereg az ujjbegye
érintésétől.
- Tényleg szemét voltál egy kicsit - helyeselek nevetve. - Én viszont
részeg és idegesítő, úgyhogy azt hiszem, egálban vagyunk.
- Tajt részeg voltál - feleli mosolyogva. - De tetszettél.
Valamiféle párhuzamos univerzumba kerültünk. Egész nyáron kerülte a
pillantásomat, most viszont végre egyenesen, zavartalanul bámulhatok a
tökéletlen zöld szemébe. El sem tudom mondani, mennyire izgalmas érzés.
Sosem fogom megszokni. Nincs az az idő, ami elég lenne rá. Bárcsak
megkérhetném Jonast, hogy soha ne jöjjön vissza azzal a pótalkatrésszel!
Hirtelen rám tör a pánik, amikor eszembe jut, hogy valójában nincs olyan
sok időnk. Vagy legalábbis nem lesz, ha nem tudom egyszer s mindenkorra
áttörni a gátat benne.
- De azt nem tudnám pontosan meghatározni, mikor szerettem beléd -
mondom.
Ellágyul a tekintete.
- Én viszont tudom, mikor jöttem rá, hogy nekem végem.
- Azt hiszem, láttam az arcodon - ismerem be.
Kíváncsian felvonja a szemöldökét.
- A Rathskellerben?
- Nem, a bowlingpályán. Amikor kiütötted az összes bábut. Olyan boldog
voltál, és aztán rám pillantottál…
Elhalványul a mosolya, én pedig összevonom a szemöldökömet.
 - De megrándult az arcod, és elfordultál, mintha fájdalom ért volna.
Bólint.
- Fájt szeretni téged.
Elsimítom azokat a ráncokat.
- De nem itt és most - mormolom. - Ma ne engedd, hogy fájjon!
Egy hosszú pillanatig egymásra bámulunk, aztán átcsúsztatja a kezét a
derekamon, és lassan magához húz. A közöttünk lévő távolság néhány
centiméterre csökken, és közben mintha minden teljesen mozdulatlanná
dermedne. Valójában azonban én dermedek mozdulatlanná, még a szívem is
kihagy egy ütemet.
A pillantása elidőzik a számon, minden érzékem felerősödik, a levegő
szikrázik körülöttünk. Amikor az ajka végre az enyémhez ér, megrezzenek
az egész testemet átjáró elektromos kisülésektől.
A világ megint felgyorsul, én viszont elveszem az érzések árjában. Az
egész testem borzong a remegés hullámaitól, amikor a csípőjéhez ránt.
Egyre hevesebbek a csókjaink, a nyelvünk egymáshoz ér és összefonódik, a
szívem eszelősen zakatol, a fejemben egyetlen értelmes gondolat se maradt.
Aztán Anders magára húz, és mindkettőnket felültet, a keze végigcsúszik
a lábamon, amely két oldalról átkulcsolja a csípőjét. Végigsimítom a széles
vállát, aztán odahajolok, és megcsókolom a nyaka alján a gödröcskét.
Megrándul alattam a teste, amikor a fogaim a bőrét súrolják, mozdulatlanul
tart. Elviselhetetlen közöttünk a feszültség. Annyira vágyom rá, ahogy még
soha senkire vagy semmire, és érzem a testén, hogy ő is akar engem, le sem
tagadhatná.
A csókjaink egyre mohóbbak és kétségbeesettebbek, Anders pedig
magához szorít, halk morgás szökik ki a száján, végigvibrál a testemen. Ez
a legeslegszexibb hang, amit valaha hallottam. De aztán elkapja a fejét, és a
nyakamba zihál. Megállíthatatlanul reszketek.
 - Wren, nem bírom tovább.
- Én sem. Kérlek! Szükségem van rád!
Nem tudom, hogy mennyire volt értelmes ez a beszélgetés, de hirtelen
mindketten elveszítjük az önuralmunkat. Az ujjaim az övén matatnak. A
keze a ruhám szegélye alá siklik, felcsúszik a harisnyám tetejéhez. Nem
állít meg, amikor kicsatolom az övét, ahogy én sem őt, miközben lefelé
rángatja a minket elválasztó vékonyka anyagot. Gyorsan felállok, hogy
megszabaduljak az akadályoktól, aztán lassan visszaereszkedem, és… Ó,
mindent elsöprő érzés!
Esküszöm, hogy be fog kékülni az ujja nyoma a csípőmön, ahol belém
vájta, és tetováltatom a helyét, hogy örökké emlékezhessek erre a pillanatra.
Nem mintha képes lennék valaha is elfelejteni.
Összehangolódik a mozgásunk, és erős, heves érzések törnek rám. A
gyomromban elszaporodnak a szentjánosbogarak, és annyira megtelek
fénnyel és szerelemmel, hogy azt hiszem, felrobbanok. El sem tudom
képzelni, neki milyen lehet: már négy és fél éve.
- Ne várj rám! - mormolom az ajkán.
- Gyere velem! - feleli.
A forróság szétterjed a testemben, magával hozza a gyönyör heves
hullámait, és miközben elélvezek, ő mozdulatlanul tart engem, a szemembe
bámul, aztán követ.

Teljesen biztos vagyok benne, hogy amint Jonas meglát minket, rájön, mi
történt. Hosszú időbe telik, mire képes letörölni a vigyort a képéről.
Addigra már Andersszel együtt mindketten áttértek szerelő üzemmódba, és
erősen koncentrálnak, miközben kiszedik a meghibásodott darabot, majd
beteszik a helyére az újat. Nekem elég bonyolult műveletnek tűnik.
Mire folytatni tudjuk a munkát, kora este van. A nap sugarai elképesztően
gyönyörű fényeket vetnek a mezőre, még jobban felerősítik az aranyló
színeket.
Anders megfogja a kezemet, és miközben lehanyatlik a nap, előbújnak a
csillagok, Jonas pedig hol megjelenik, hol eltűnik, és a kukoricát áttölti a
trélerre a kombájnból, én egyre szerelmesebb leszek.
Mindenféléről beszélünk, vagy épp semmiről sem, csak hallgatjuk a
zenét, és kellemes csendben ücsörgünk. Annyira kétségbeesetten vágyom
erre az életre! Arra , hogy vele élhessek. A gondolat, hogy ő talán nem ezt
akarja, halálra rémiszt. Ezeket az ijesztő gondolatokat újra meg újra
elnyomom magamban, és a pillanatnak élek, ahogy Anderstől kértem.
Aztán amikor hajnali háromkor Jonas végre bejelenti, hogy mára
végeztünk, Anders visszamegy a farmra, és leparkolja a kombájnt a
fészerben.
- Hazaviszlek a Gatorrel - mondja.
- Nem a motorral? - kérdezem mosolyogva.
- Az túl hangos. Felébreszteném apukádat meg a mostohaanyukádat.
- Ezért toltad haza akkor este?
Bólint.
- Ó! - Elcsodálkozom. - Igazából nem sétálhatnánk inkább?
- Amit csak akarsz.
Lassan, kart karba öltve sétálunk, és amikor odaérünk Wetherillbe,
mélyen, ráérősen megcsókol a küszöbön, a csillagok alatt.
- Nem akarom, hogy véget érjen ez az éjszaka - suttogom az ajkán.
A mögöttem lévő hintaágyra néz, és arrafelé int a fejével.
A szívem nagyot dobban az örömtől.
Addig ülünk ott összebújva, amíg pirkad, és a csillagok elhalványulnak.
- Eljössz Indybe péntek este, és nálam maradsz éjszakára? - kérdezi a
hajamat simogatva. - Szombat reggel kivihetnélek a repülőtérre.
 - Az csodálatos lenne - felelem. Melegség és öröm tölt el, amikor
rájövök, mit jelent az ajánlata: ez nem a vég, hanem a kezdet. Majd szétvet
a boldogság és a remény.
Miközben Anders elindul hazafelé a rózsaszín és lila színekben játszó
égbolt alatt, én a lépcsőn állok, és várok. Nem hiába: hátrapillant a válla
felett, és int, mielőtt eltűnik a szemem elől.
Még akkor is mosolygok, amikor lehuppanok az ágyamra, és mély,
álomtalan álomba zuhanok.

Másnap arra ébredek, hogy sms-t kaptam. Anders valószínűleg hazafelé

menet küldte.
Pénteken találkozunk. Puszi
Alig várom, írom vissza. Máris hiányzol!
Nem válaszol.
Várok egy napot, mielőtt megkérdezem:
Jól vagy?
Nem felel.
Megpróbálom felhívni.
Nem veszi fel.
Megijedek, ténylegesen megrémülök, attól félek, hogy Anders
visszazuhan az őt fojtogató életbe. Félek, hogy Laurie szülei újra lehúzzák,
hogy teljesen egyedül marad, és senki nem harcol érte. Úgy érzem magam,
mintha próbálnék kimászni a vízből a csúszós parton, de folyton
visszazuhannék. Már nem érzek szilárd talajt a talpam alatt.
Folyamatosan hívogatom, miközben összepakolom a holmimat.
Felhívom, amikor Bailey, Casey és Jonas átjön búcsúvacsorára csütörtök
este, Jonas pedig elmondja, hogy ő sem hallott a testvére felől.
Pánikba esem, nem tudom, mit kellene tennem, de holnap találkozunk, és
remélhetőleg azt mondja majd: csak szüksége volt pár napra, hogy rendet
tegyen a fejében.
Aztán sms-t kapok tőle.
Hánykor érkezel?
Ötre, ha az megfelel.
Igen, majd korábban hazajövök a munkából.
Jól vagy? Hol voltál? Aggódtam.
Két óra múlva jön csak a válasz:
Holnap találkozunk.
Apa bevisz kocsival Indianapolisba, végig cseverészik, de én nem tudok
megszabadulni attól a borzalmas érzéstől, hogy valami nagy baj van. Még
akkor is hányinger kerülgetett, amikor elbúcsúztam Sheryltől, és
megköszöntem neki mindazt, amit értem tett. Megígértette velem, hogy
hamarosan visszajövök, én pedig azt feleltem, hogy megpróbálom, de
nagyon sok múlik azon, mi történik, amikor találkozunk Andersszel.
Csak azért hív fel a lakására, mert a szemembe akarja mondani, hogy
vége?
Amint felötlik a fejemben a gondolat, rádöbbenek, hogy ez az igazság.
A szívem zakatol, amikor apa megáll a selyemgyári lakások előtt.
Próbálok itt lenni vele a jelenben, miközben kiveszi a táskáimat a
csomagtartóból.
- Innen átveszem, apa - mondom derűs mosollyal. Próbálom tartani
magam, úgy teszek, mintha semmi baj nem lenne.
És habár az idén nyáron nagy előrelépést tettünk, apám még mindig nem
ismer eléggé ahhoz, hogy tudja, mikor színészkedem.
A karjába kap, az én szemembe pedig könnyek tolulnak, miközben
átölelem őt.
- Szeretlek - mondom a fülébe.
 - Én is szeretlek, Kismadár. Repülj vissza hozzánk, amilyen hamar csak
tudsz!
Amikor kifordul a kocsija a parkolóból, előveszem a telefonomat, és
felhívom Anderst.
Nem veszi fel.
A lakásod előtt vagyok, írom neki.
Beengedlek.
Nem. Vedd fel a telefont!
Megint felhívom. Ezúttal felveszi.
- Wren? - kérdezi értetlenül.
- Vége? - kérdezem. - Vége mindannak, ami köztünk van?
- Wren, gyere be! - kéri halkan.
- Nem, Anders. Mondd ki most! - parancsolom. - Tudni akarom, hogy
vége van-e.
- Kérlek, gyere be! - esdekel.
- Nem vagy rá képes, igaz? Nem lehetsz velem, amíg nős vagy. És nem
hagyod el Laurie-t, nem válsz el tőle, nem okozol fájdalmat a szüleinek,
még ha ki is készít ez az élet.
Nem válaszol.
Hallom a lélegzetvételét, és tudom, hogy elveszítettem.
- Nem vagyok rá képes - feleli. - Kérlek, gyere be, és beszéljük meg!
- Nem - felelem mogorván. - Nem. Nincs mit mondani.
Leteszem a telefont, kirángatom a bőröndömet az útra, körbenézek taxit
keresve. Feltámadnak az ösztöneim, pontosan tudom, mit kell tennem.
Kimegyek egyenesen a repülőtérre, megnézem, hátha fel tudok szállni egy
korábbi gépre, ha pedig nem sikerül, reggelig a terminálban maradok.
De nem akarom látni Anders arcát egyetlenegyszer sem, soha, de soha
többé.
 Megáll egy taxi, a sofőr letekeri az ablakot.
- A reptérre, legyen szíves!
Kiszáll a kocsiból, beteszi a bőröndömet a csomagtartóba, én pedig
beülök hátulra, és becsatolom az övet.
Felbámulok Anders lakására. Azon töprengek, vajon úton van-e lefelé,
nem gondolta-e meg magát, és nem próbál-e megállítani.
Kit akarok átverni? Nyilván nem. És ebben a pillanatban nem is akarom,
hogy megtegye.
Végeztem vele.
A taxi elhajt a járdaszegély mellől.
 40. fejezet

Ma van Sabrina és Lance esküvője. Az elmúlt hetet robotpilóta

üzemmódban töltöttem, érzelemmentesen végeztem el a szükséges
mozdulatokat. Még sírni sem tudok.
Tegnap együtt ebédeltem anyával. Látta, hogy valami nagy baj van, de
csak annyit tudtam mondani, hogy rossz emberbe szerettem bele.
Megígértem neki, hogy egyszer majd mindent elmagyarázok, de egyelőre
még én magam sem értek semmit. Biztosan sokkhatás alatt álok.
Anya tudni akarta, kivel megyek ma az esküvőre. Mondtam, hogy
senkivel. Megkérdezte, Scott elviszi-e Nadine-t, én pedig azt feleltem, hogy
szerintem igen, de nem beszéltem vele, és nem akartam ezzel zavarni
Sabrinát. Igazából annyi energiám sincs, hogy érdekeljen.
Az sem igazán érdekel, hogy nézek ki, de a menyasszony meg a vőlegény
kedvéért kicsípem magam, mert senki nem akar mosott rongyot látni az
esküvőjén.
Vonz a fekete szín, de a sötétkék csipke mellett döntök. Az ujjatlan ruha
épp a térdem fölé ér, és rásimul az idomaimra. Sötétkék magas sarkút
vettem fel hozzá, a hajamat leengedtem. Most majdnem a vállamig ér, és
kiszívta a nap.
Egyedül ülök a templomban Sabrina oldalán. Scott két sorral előttem
foglalt helyet Lance oldalán. Nadine nem kísérte el, én pedig nem tudom,
érdekel-e, vagy jelent-e ez bármit. Zsibbadt vagyok.
Egyedül akkor török meg, amikor Sabrina és Lance fogadalmat tesz
egymásnak az oltár előtt. A barátnőm gyönyörűen fest, a sötét haját
keresztben befonták a feje tetején. Hosszú, végig passzos fehér ruhát visel,
Lance pedig jóképű a sötétszürke öltönyében.
Itt vagyok velük a jelenben, de amikor meghallom, hogy „egészségben,
betegségben, amíg a halál el nem választ”, nem tudok nem Andersre
gondolni.
Ott állt az oltár előtt, hallgatta, ahogy a lelkész elmondja ugyanezeket a
szavakat neki és a menyasszonyának, ígéretet, élethosszig tartó
elkötelezettséget kérve.
Szinte látom az arcát, amikor kimondta az igent. Biztosan végtelen
szeretettel nézett Laurie-ra, és lefogadom, hogy még csak nem is
mosolyogott. Nagyon komoly lehetett, átérezte a helyzet súlyát. Talán a
menyasszony rámosolygott vagy könnybe lábadt a szeme, amikor kimondta
az igent.
De mindegy. Már nem érdekel. Bennem minden teljesen kihűlt.
Azt sem tudom, megpróbált-e felhívni, mert letiltottam a számát a
reptérre menet, aztán kikapcsoltam a telefonomat külön
elővigyázatosságból. Talán egyszer majd megengedem magamnak, hogy
arra a farmon töltött napra gondoljak, miután már eltűntek a kék-zöld
foltjaim - és most nem azokra gondolok, amelyek a bőrömön maradtak.
Most viszont szeretnék mindent kitörölni az emlékezetemből, ami
Andersszel kapcsolatos.
Scott odajön hozzám vacsora után, amikor már ittam néhány pohárkával,
és eléggé felmelegedtem ahhoz, hogy felületesen elcsevegjek Sabrina
egyik-másik egyetemi barátjával. Bájos társaság, és jól érzem magam
velük. Kiválóan szórakoznék, ha nem lenne az a rohadék ott
Indianapolisban.
Istenem, Anders igazából nem is rohadék! Nem gondoltam komolyan.
Egyetlen napot kértem, és azt megadta. Sosem adott kevesebbet, mint amit
ígért. De ezek a gondolatok nagyon veszedelmesek, úgyhogy próbálom
megállítani őket.
- Szia! - szólít meg Scott, és a kezét a vállamra ejti.
Felnézek rá, a nyitott, mosolygós arcára, és arra gondolok, micsoda
kedves, problémátlan ember.
- Szia! - felelem. A hangom ellágyul, miközben felkelek, hogy átöleljem.
Az ölelése furcsán ismerős, mégis teljesen idegen.
A lány, aki mellettem ül, odamegy a pulthoz a barátjával, Scott pedig
elfoglalja a helyét.
- Hogy vagy? - kérdezi, a barna szeme az enyémet fürkészi.
- Jól, és te?
- Jól. - Bólint.
- Látom, levágattad a hajad. - A sötétbarna fürtjei jóval rövidebbek, mint
régen. Alig kunkorodnak fel.
Régen néha én vágtam le a haját. Emlékszem, egyszer azt mondtam rá,
hogy olyanok a tincsei, mint a termékeny, sötét színű tőzeg, mire viccesen
azt felelte: Mocsári szörnynek neveztél?
Be kell ismernem, nekem jobban tetszett hosszabban.
- Keresnem kellett egy másik fodrászt - ismeri be kínos, feszült
nevetéssel.
- Ha! Megérdemled! - Nem tudom, honnan merítettem az erőt, hogy
viccelni tudjak vele.
- Jól nézel ki - jegyzi meg.
Megvonom a vállam.
- Ebben a régi göncben? Te is.
Sötétkék öltönyt visel fehér inggel, amelynek a gallérját nem gombolta
be. Korábban nyakkendő is volt rajta, az is sötétkék volt. A tudtunk nélkül
összeöltöztünk.
 - Elkísért valaki? - kérdezi.
- Senki.
Nem kérdezem meg, ő kivel jött. Látom, hogy egyedül van.
- Milyen volt Amerikában?
- Jó.
- Befejezted az Airstream felújítását?
- Igen.
- Remélem, hogy küldesz még róla fotót.
- Bocs, akartam. - Tényleg akartam. - Mutassak most párat? - ajánlom fel.
- Nagyon jó lenne.
Előveszem a telefonomat.

Nem tudom, hogy történt, de két órával később úgy nevetgélünk és

beszélgetünk, mint régi jó barátok. Igazából jól érzem magam, ami engem
is meglep. Nem tudom, Scott együtt van-e még Nadine-nal, vagy
szakítottak, de nem számít. Már nem szeretem őt, ő sem szeret engem, és
teljesen megbékéltem azzal a döntésével, hogy felbontotta az
eljegyzésünket. Azt akarom, hogy boldog legyen, és remélhetőleg egy nap
majd én is megtalálom a boldogságot a megfelelő ember oldalán.
- Hol van ma este Nadine? - kérdezem, hogy elvonjam a figyelmemet
Anders emlékéről.
Végül úrrá lett rajtam a kíváncsiság.
- A szüleinél maradt Norfolkban.
- Ó, értem! Ezek szerint minden rendben?
Bólint, és beismerem, egy kicsit összeszorul a szívem. Mégiscsak
emberből vagyok!
- Miért nem kísért el ma este?
- Gondoltam, jobb lenne, ha egyedül jönnék.
 - Remélem, nem miattam - vágom rá élesen. Nem kérek a
szánakozásából. Erről lenne szó?
- Nem, nem igazán. Vagyis hát, arra gondoltam, jó lenne egyedül
találkozni veled, nélküle. A régi idők emlékére. Ebben a társaságban
Sabrinával és Lance-szel… Nem is tudom… - motyogja feszengve.
Ez igazából nagyon rendes tőle. De azt eddig is tudtam, hogy rendes
ember. Nadine szerencsés.
- Örülök, hogy tudunk beszélni - felelem.
Rám mosolyog, hosszú pillanatokig egyenesen a szemembe néz, aztán
lehervad a mosoly az arcáról.
- Nagyon sajnálom ezt az egészet.
- Semmi baj, Scott. Őszintén mondom, hogy nem baj. - Megérintem az
alkarját, a sötét szeme csillog a gyenge lámpafényben. - Igazad volt. Velem
és mindennel kapcsolatban. Amerikában sokat gondolkoztam, és nem
adtam meg neked azt a tiszteletet, amit megérdemelsz. Nekem kell
bocsánatot kérnem.
Megdöbbentem. Előregörnyed, és végigsimítja a kezét a száján.
- És sajnálom, ha lenézően viselkedtem veled. Nem állt szándékomban.
Scott magához tér, megrázza a fejét.
- Nem volt ilyen egyértelmű. De nincs azzal semmi baj, ha valaki tudja,
mire vágyik a partnerében, és küzd érte. Az élet túl rövid. Őszintének kell
lenned magaddal azt illetően, milyen életre vágysz, és milyen emberrel
akarod leélni. Amíg kedvesen bánsz a körülötted lévőkkel - ami rólad
elmondható -, hűnek kell lenned önmagadhoz.
Tévedtem. Még mindig szeretem Scottot, csak épp máshogy, mint
korábban. Egy részem mindig szeretni fogja.
- Köszönöm - mormolom, aztán kinyújtom a karom, és a nyaka köré
fonom.
 Egyetlen futó, gyengéd pillanatig egymás vállára hajtjuk a homlokunkat,
aztán elválunk.
- Elindulok haza - mondom, miközben visszapislogom a könnyeimet.
- Jól vagy? - kérdezi Scott aggódva.
Bólintok.
- Jól leszek. Ne aggódj, nem te vagy az oka, úgyhogy töröld le az
arcodról azt a bűntudatot, légy szíves! Nem bírom elviselni.
Rám nevet, visszamosolygok rá, aztán összeszedem a
holmimat, és odamegyek Sabrinához meg Lance-hez elköszönni.
Zakatol a fejem, miközben hazafelé gyalogolok, és feltör bennem a
rengeteg érzés, amelyeket az elmúlt héten próbáltam elnyomni magamban.
Már-már fulladozom tőlük. Örültem a zsibbadtságnak, annak a tátongó,
üres, borzalmas érzésnek. Most őszintén rettegek az egyre növekvő
fájdalomtól. Felgyorsítom a lépteimet, kétségbeesetten próbálok hazajutni,
mielőtt úrrá lenne rajtam.
Sosem ígért többet, mint amit adott. Tisztességes férfi.
Még mindig pusztító, mindent elsöprő, földet rengető szerelmet érzek
iránta.
Fel kellene hívnom. El kellene mondanom neki, hogy megbocsátok. Nem
mintha az ő hibája lett volna, ami történt. Túl nagy nyomást helyeztem rá.
Igen, azt tettem, amiről akkor úgy gondoltam, hogy ez a legjobb a számára,
de akkor is önmagát fogja vádolni azért, ahogy alakult.
Milyen érzés lehetett számára visszatérni Indianapolisba azok után, ami
köztünk történt? Biztosan elviselhetetlenül kínozta a bűntudat. Vajon
egyenesen Laurie-hoz ment? Bevallotta a szüleinek? Elképzelem, ahogy az
anyósa nekiesik, rázúdítja a szidalmait, hogy szégyellje magát. Anderst
biztosan eltöltötte az önutálat és a megbánás.
 Ó, Anders! Hogy is hihettem akár csak egy pillanatig is, hogy egyetlen
velem töltött kellemes nap semmivé teheti négy és fél év elnyomását?
Persze hogy több időre lett volna szüksége! Türelmesebbnek kellett volna
lennem.
Akkor most vége? Tényleg örökre vége? Nem lehetnénk
legalább újra barátok? Nem támogathatnám és szerethetném barátként,
bármi történik is?
Ha őszinte akarok lenni magammal, nem tudom, képes lennék-e rá. Nem
hiszem, hogy van hozzá elég erőm. A felfedezéstől összeomlok.
Haza kell érnem, még mielőtt teljesen elveszítem az önuralmamat.
Az jut eszembe, vajon ő is annyira szenved-e, mint én. Megrémiszt a
gondolat, hogy talán még jobban.
 41. fejezet
Egyhéttel korábban Anders

Megállok Kelly és Brian kocsibejáróján, egy darabig csak ott ülök, mielőtt
leállítom a motort. A mellkasomra a szokásosnál is nagyobb súly
nehezedik.
Nem tudom, képes vagyok-e rá.
Ez a gondolat pörög az agyamban.
De azt mondtam nekik, hogy ma eljövök, úgyhogy tessék: itt vagyok.
A házat bámulom, ahol a feleségem felnőtt. Azon töprengek, hogy bírják
a szülei elviselni a helyzetet.
Itt minden talpalatnyi helybe belevésődött Laurie emléke. Azt mondta,
gyerekkorában néha magányosnak érezte magát testvérek nélkül, de a szülei
rajongásig szerették.
Milyen gyakran ült abban a nappaliban kislány korában, és kirakózott az
anyjával, vagy mutatta be az apjának az egyik bábjátékát? Hány uzsonnát
készítettek abban a konyhában iskola után, hányszor labdáztak a hátsó
kertben?
A szülei biztosan százszor is elsétáltak a szobája mellett kamaszkorában,
és látták, hogy az ágyon hasalva a legjobb barátnőjével, Katyvel telefonál,
és közben behajlított lábbal rugdalja a levegőt. Bár Laurie valószínűleg
becsukta az ajtót, de
biztosan akkor is hallották a hangját, a nevetését.
Annyira sajnálom őket, amiért az emlékeik már nem tiszták és
romlatlanok. Mert hogyan is emlékezhetnének rá úgy, amilyen régen volt,
miközben vele élnek a jelenlegi állapotában?
Kiszállok a kocsiból, mielőtt túl messzire vinnének ezek a gondolatok.
Amikor Kelly kinyitja az ajtót, mázsássá válik a lelkemre nehezedő súly.
Régen, amikor ránéztem, láttam benne valamit Laurie-ból, és szívesen
elképzeltem, milyen nő lesz a feleségemből, ha megöregszik. Optimistának
éreztem magam tőle.
Most rettegéssel tölt el Kelly látványa.
- Szia! - köszön alig látható mosollyal, és gyorsan megölel. - Hogy vagy?
Alig teszi fel a kérdést, a pillantása máris elrebben az enyémről.
Mostanában nem akarja tudni a választ, nem akarja látni az arcomat,
miközben azt hazudom, hogy jól.
Ma képtelen vagyok rávenni magam, hogy azt feleljem, jól vagyok.
Különösen nem egy ilyen hét után, amelynek minden perce igazi
rémálommal ért fel.
Különösen a tegnapi nap után, amikor Wren beszállt egy taxiba a
lakásom előtt, és kivitette magát a reptérre, mert képtelen volt elviselni,
hogy viszontlásson.
Különösen ma, amikor tudom, hogy elment.
Halálra gyötör a gondolat, hogy szenved.
Amikor hétfő reggel beültem a kocsimba, és eljöttem, mindent olyan
erőteljesen éreztem. Nem mondtam meg Wrennek, hogy egyenesen Indybe
jövök, mert tudtam, hogy aggódna, amiért volán mögé ülök, miután az
egész éjszakát ébren töltöttem, de nem éreztem fáradtságot.
Láttam filmeket, amelyekben az emberek azt mondták: „mintha eddig
homályban éltem volna, és most tértem volna csak magamhoz”, de ezt
mindig marhaságnak tartottam. Aznap reggel viszont megértettem. Mindent
sokkal tisztábban érzékeltem magam körül.
 Láttam, ahogy megcsillan a nap Wren hálószobájának az ablakán. Úgy
szikrázott, mint egy drágakő, én pedig elképzeltem őt odabent, ahogy
rögtön elalszik, amint a feje a párnához ér, és hatalmas szeretetet éreztem
iránta.
Láttam, hogy az útszéli fűbe ökörnyál vegyül, több millió ezüstszál szegi
keresztül-kasul a földeket, csillog a harmattól.
Megálltam, hogy visszanézzek a még le nem aratott táblák felett a
pajtára, amely élénkvörösen ragyogott a felkelő nap fényében. Adtam
magamnak egy percet, hogy átérezzem a helyzetet mindenestül. Boldog
voltam. Már nagyon régóta nem éreztem így.
Sms-t küldtem Wrennek - Pénteken találkozunk, puszi! -, és máris azon
járt az agyam, hogyan bírom ki ezt a hetet. Utáltam, hogy ott kellett
hagynom. Vissza akartam fordulni.
De nem tettem. És minél távolabb jutottam tőle, annál nagyobb súly
nehezedett rám.
Úgy terveztem, hogy felugrom a lakásomba zuhanyozni,
mielőtt bemegyek dolgozni, de valami furcsa reszketegség vett rajtam
erőt. Talán a kialvatlanság vagy az éhség tette, de amikor beléptem, és
megláttam az üres helyet az éjjeliszekrényemen, ahol Laurie fotójának
kellett volna lennie, feltámadt bennem a pánik. Odamentem a fiókhoz,
kivettem belőle, aztán le kellett ülnöm, mert a feleségem mosolygó arcától
teljesen elgyengültem.
Hogy voltam képes eldugni őt, elfelejteni, hogy létezik, és élvezni ezt az
időt?
Úgy éreztem, mintha rám szakadt volna az ég, így visszaültem a
kocsimba, és átmentem egyenesen hozzájuk, hogy lássam őt.
Brian már elindult dolgozni, én pedig gyáva módon megkönnyebbültem,
amiért elmenekülhettem előle. Kelly viszont rögtön gyanítani kezdte, hogy
átléptem egy határt, amikor meglátta a bűntudatos arcomat.
- Mit csináltál? - kérdezte.
- Sajnálom - suttogtam.
Akkor már azt is tudta, hogy a kihágásom elítélendő.
- Hogy tehetted?
Sosem felejtem el az arckifejezését, amíg csak élek.
- Nem akarom, hogy itt legyél - közölte. - Laurie nem akarja, hogy itt
legyél. Menj haza, és öltözz át! Undorodom tőled.
- Látnom kell őt - mondtam. - Kérlek! - könyörögtem.
- Viszontlátásra, Anders!
Az arcomba vágta az ajtót.
Én pedig teljesen elveszítettem a fejem.
Még sosem éreztem ilyen dühöt, ilyen emésztő haragot. Nem rá voltam
mérges, hanem magamra, de rohadt közel álltam
ahhoz, hogy betörjem az ajtót. Az egyik szomszéd kijött, és rám kiabált, a
többiek pedig nyilván azon töprengtek, mi történhetett, de én szartam rájuk.
Kelly végül beengedett, bár csak azért, hogy elhallgattasson. Rám
kiáltott, hogy szedjem össze magam. Az arca kipirult, eltorzította a
megvetés.
Brian már korábban beleültette Laurie-t a kerekesszékébe, úgyhogy
térdre rogytam előtte, és zokogni kezdtem. Ő elbámult mellettem, semmit
nem látott, semmit nem érzett, én viszont annál inkább.
Végül Kelly bejött a szobába, és megpróbált talpra rángatni, beleültetni
egy székbe, de egy perc múlva feladta, és ő maga ült bele.
Miközben a hátamat simogatta, arra gondoltam, talán megbocsátott, de
tudtam, hogy én sosem fogok megbocsátani magamnak.
A tegnap kivételével a hét minden napján visszajöttem ide. Próbálom
jóvátenni a dolgokat, és igyekszem megbékélni azzal, amit tettem.
Valahányszor eszembe jutott Wren, mindig elhessegettem a gondolatát.
Valahányszor felhívott vagy írt, úgy éreztem, a rosszullét kerülget.
Ahogy teltek a napok, egyre jobban eltávolodtam tőle. El akarom
felejteni mindazt, amit tettünk, ki akarom törölni, próbálok elszakadni tőle.
Most úgy tűnik, mintha meg sem történt volna az a vasárnap.
Tegnap reggel fontolóra vettem, hogy felhívom, és megkérem, hogy
mégse jöjjön el, de gerinctelennek tűnt telefonon elmondani neki. Arra
gondoltam, jobb lenne személyesen
közölni vele, de tévedtem. Nem is tudom, mire számítottam.
Azt sem fogom soha megbocsátani magamnak, amit vele tettem. De ezt a
gondolatot is elűzöm magamtól, mert itt vagyok Laurie-val, és nem lenne
szabad Wrenre gondolnom sem most, sem soha többé.
- Anders! - köszön Brian, amikor lejön a lépcsőn. Az arca komor,
érzéketlen. Mindig így üdvözöl.
- Szia! - Megacélozom magam, és a szemébe nézek, de akaratlanul is
félrekapom a tekintetemet.
Szerdán futólag találkoztunk, de a látogatásom nagy része alatt a
konyhában maradt. Kelly kétségtelenül elmondta neki, mit tettem. Ő is
undorodik tőlem.
- Hozhatok neked egy kávét? - kérdezi tőlem Kelly. A hangja lágyabb a
szokásosnál.
- Igen, légy szíves! - felelem.
Minden olyan erőltetett, de próbálom visszakényszeríteni magam a
szokásos rutinunkba.
Átmegyek a nappaliba, és leülök Laurie elé.
- Szia! - Felemelem a kezét. Utálom a kongó hangomat. - Milyen hideg
vagy!
 Mindig hideg. Eszembe jut a Wrenből áradó melegség, de gyorsan
elzárom ezt a gondolatot.
Megszorítom Laurie kezét, próbálom megmelengetni, és hirtelen rám tör
a rettenetes kényszer, hogy jó erősen megszorongassam, mert akkor
elhúzná, és az legalább valamiféle emberi reakció lenne.
Persze nem teszem meg. Már attól is kegyetlennek érzem magam, hogy
eszembe jut. De néha azt kívánom, bárcsak
jobban igyekezne megmutatni, hogy még mindig velünk van.
- Laurie - suttogom, és összefonom az ujjainkat.
Hideg.
Felvillan előttem egy kép: a pokrócon hevertünk Wrennel, kéz a kézben.
Olyan erős fájdalom hasít belém, hogy nem kapok levegőt.
Laurie köhög, megijeszt.
- Jól vagy, drágám? - kérdezi Kelly a lányától, épp akkor lép be két
kávéval: egyet magának hozott, egyet nekem. Megdörzsöli Laurie hátát, én
pedig nézem a száját, miközben újra köhög.
Keresem a tekintetét, de olyan üres és fénytelen, hogy kénytelen vagyok
elfordulni.
Eszembe jut, amikor Wren a szemembe nézett, miközben magamon
tartottam. Feldereng a pillantása, ahogy egyszerre mozgott a testünk.
Végigfut a libabőr a nyakamon, mielőtt kizárhatnám az emléket. Pár
másodpercre megint azt érzem, mintha most ébredtem volna fel egy zavaros
álomból, és próbálom elfojtani a gondolatot, de az arcát nem tudom
eltüntetni a lelki szemeim elől. Rákényszerítem magam, hogy Laurie-ra
nézzek, a feleségemre, és rohadtul akarom, hogy visszapillantson rám,
lássa, mit tettem.
Elindult vissza Angliába. Olyan csúnyán megbántottam. Rettenetesen
sajnálom!
 Nézz már rám, basszus!
Lehajtom a fejem, úgy érzem, hogy kezd elmenni az eszem, mert
próbálok beférkőzni Laurie tekintetének a vonalába, próbálom rávenni,
hogy nézzen a szemembe.
- Mit csinálsz, Anders? - csattan fel hirtelen Kelly.
- Nem tudom - motyogom. Felülök, és megdörzsölöm az arcomat.
- Szóval elment?
Wrenre utal.
Bólintok, és a fal felé fordulok.
- Igen. Ma indult.
- Jó.
Nem tehetek róla, de Laurie anyjára szegezem a tekintetem, és olyan
heves gyűlölet tölt el iránta, hogy attól halálra rémülök.
Ő mit sem sejtve belekortyol a kávéjába, de mielőtt elszakíthatnám róla a
pillantásomat, a szemembe néz, és láthatóan hátrahőköl.
A kezemre pillantok, és mindennél erősebben rám tör a szégyen, egy
időre felülírva az elsöprő rettegést és a bűntudatot.
- Találkoztál vele tegnap? - kérdezi Kelly, én pedig azt kívánom, bárcsak
ejtené a témát, mert őszintén nem tudom, mennyit vagyok még képes
elviselni.
- Nem. Nem akart látni.
- Telefonon közölted vele, hogy vége köztetek mindennek? - Rosszallást
érzek a hangjából, és el sem tudom hinni, hogyan képes utálni Wrent,
miközben mégis védelmezi.
Senkinek nem lenne szabad utálnia Wrent.
Hirtelen rám tör a felismerés, hogy ezúttal örökre ellöktem magamtól,
soha nem fog visszajönni, és ettől úgy érzem magam, mintha átment volna
rajtam egy úthenger.
 Felemészt a gyász.
Brian berohan a szobába.
- Mi a fene folyik itt?
- Anders! - kiáltja Kelly. - Anders! - megrázza a karomat.
- Mi a fenét mondtál neki? - kérdezi Brian.
- Semmit nem mondtam.
- Anders! Ugyan már, fiam! Minden rendben.
Mintha valahonnan messziről érzékelném őket.
Laurie mindeközben csak ül ott mozdulatlanul, elbámul mellettem a
padlóra.

Összekucorodom a kanapéjukon, és megállíthatatlanul zokogok. Kelly és

Brian kimennek a konyhába, veszekednek, én pedig sajnálni akarom, hogy
ennyi fájdalmat okoztam nekik, de ahhoz túl szomorú vagyok.
- Jól van, semmi baj - mondja Brian, és odajön hozzám.
Gyengéden beszél. Valószínűleg két éve nem hallottam tőle ennyi
gyengédséget, de elég kínos, úgyhogy csak ront a fájdalmamon.
- Sajnálom - motyogom.
- Ne is törődj vele! - feleli Brian, és úgy simogatja a hátamat, mintha
kisgyerek lennék.
- Kelly jól van?
- Rendben lesz.
Abból, ahogy mondja, szerintem nincs jól.
- Sajnálom, hogy felzaklattam.
- Rendben lesz - ismétli Brian, de tudom, hogy össze kell szednem
magam, haza kell mennem, és el kell tűnnöm a
lakásukból.
Felülök, úgy érzem, mintha betonnal töltötték volna meg az ereimet.
Laurie a székében ül, nekem háttal.
 - Tessék! - Brian átad egy zsebkendőt.
Most már kérném azt a hülye zsebkendőt.
Wren emléke úgy hat rám, mintha gyomorszájon vágtak volna.
- Jól van, fiam - mondja Brian, miközben előregörnyedek. - Jól van, fiam.
- Nem tudja, mi mást mondhatna, úgyhogy ugyanazt ismételgeti újra meg
újra, én pedig úgy zokogok a kanapéján, mint egy kisgyerek.
Vagy húszszor biztos bocsánatot kérek, mire képes vagyok beszállni a
kocsimba, és hazavezetni. Rettenetesen vágyok rá, hogy beszélhessek
Wrennel. Tudni akarom, hogy jól van-e, biztonságban hazaért-e, de rájövök,
hogy valószínűleg még a repülőn ül.
Eszembe jut, hogy felhívhatnám, akkor talán hallanám a hangját, ahogy
üdvözöl a hangpostáján, de őt ismerve nem hiszem, hogy rámondott volna
bármit is. Ettől függetlenül tárcsázom a számát, és igazam lesz: a szokásos
géphang fogad.
Leküzdök minden észszerűséget, ami azt követeli, hogy hagyjam őt
békén. Félreállok, és sms-t írok neki.
Nagyon sajnálom. Remélem, biztonságban megérkezel.
Béna szöveg, de akkor is elküldöm. Az üzenet küldése sikertelen, jelzi a
telefon, amiből sejtem, hogy még átutazóban van. Ami azt jelenti, hogy
egész éjjel a repülőtéren ült, és várta a gépét.
A gondolattól újra elönt a szomorúság.
Vagy az is lehet, hogy letiltotta a számomat.
Nem tudom, melyik a rosszabb.

Kelly hétfő este felhív, de nem veszem fel. Azt írom neki, hogy holnap
munka után beugrom hozzájuk. Kedden azonban képtelen vagyok rávenni
magam bármire, egyenesen hazamegyek, és lefekszem. Szerdára Kelly
szinte üldöz.
Este átmegyek, írom neki.
 Szeretnénk beszélni veled, válaszolja. Kérlek, gyere át!
Felerősödik a rettegésem.
Már az is komoly erőfeszítésembe kerül, hogy mindennap be tudjak
menni az irodába, de a munka legalább eltereli a figyelmemet. Az időm
nagy részét az irodámban töltöm a jövő évi kocsi terveivel, a
kommunikációs feladatokat próbálom a minimálisra szorítani.
Megint írok Wrennek, de ismét Az üzenet küldése sikertelen választ
kapom. Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy letiltotta a számomat,
és nem is vádolom érte, de a gondolattól úgy érzem magam, mintha egy
szakadék szélén állnék, és egy szalmaszálba kapaszkodnék. Azt hiszem,
kezdek kissé megőrülni.
Ez az érzés felerősödik szerda este, amikor Kelly és Brian háza felé
tartok. Bizsereg a bőröm, liftezik a gyomrom.
Kelly nyit ajtót, az arcáról olyan együttérzés süt, amit nem akarok látni,
és nem is érdemlek meg. Legalább nem kérdezi meg, hogy vagyok.
- Szia, Anders! - mondja Brian meglepően kedvesen. Ritka, hogy így
üdvözöl.
A nappali felé int, én pedig követem Kellyt, de megtorpanok, amikor
Laurie kerekesszékét üresen látom.
- Hol van Laurie?
- Minden rendben, fent van az emeleten - nyugtat meg Brian, de a félelem
addigra összeszorította a mellkasomat.
- Jól van? - kérdezem, miközben a feleségem apja a kanapé felé terel.
- Igen, csak úgy döntöttünk, hogy ma korábban lefektetjük.
Kellyre pillantok, aki épp leül, de láthatóan kerüli a tekintetemet. Brian
előbb ránéz, aztán rám.
- Wrenről akartunk beszélni veled - mondja.
 - Kérlek, ne! - Megrázom a fejem. - Nem bírok róla beszélni senkivel.
Különösen nem veletek.
- Semmi baj. - Brian megszorítja a vállamat.
Kelly most végre rám néz, az ajkát összeszorítja.
Visszanézek rá, és megrázom a fejemet. Némán könyörgöm neki, hogy
ne kezdjen bele.
- Úgy gondoljuk, hogy el kellene válnod Laurie-tól - mondja.
Megdermedek, és döbbenten bámulok rá. A szeme megtelik könnyel, én
pedig úgy érzem, mintha szétszaggatták volna a bensőm.
- Nagyon sajnálom. - Alig hallom a saját hangomat. - Kérlek! Soha többé
nem leszek hozzá hűtlen, ígérem!
- Anders, hagyd abba! - szólal meg Brian váratlanul. - Nem erről van szó.
Csak akkor jövök rá, hogy ringatom magam, amikor átölel, és megállít.
- Nem akarjuk azt látni, hogy elpazarolod az életedet - folytatja Brian. -
Rendes ember vagy. Jóban-rosszban kitartottál a lányunk mellett. Tudjuk,
milyen sok áldozatot hoztál érte. De már nem vettük észre, mennyire
szenvedsz közben. Azt akarjuk, hogy most már menj, és kezdj el élni! Azt
akarjuk, hogy engedd el Laurie-t!
Összegörnyedek, és remegni kezdek. A kanapé benyomódik mellettem,
ahogy Kelly közelebb csúszik hozzám.
- Olyan vagy nekünk, Anders, mintha a fiunk lennél - mondja. - Fontos
vagy számunkra, és Laurie már így is sokat veszített. Nem akarjuk
végignézni, hogy te is mindent elveszítesz.
- Nem akarok elválni tőle - bököm ki fulladozva.
- Ez a helyes lépés - feleli Kelly fátyolos hangon. - Ideje, hogy új életet
kezdj.
Erősen megszorítja a kezemet, mintha kompenzálni próbálná a saját
remegését, de a gyász egész testében rázza.
 - És amíg Laurie férje vagy - teszi hozzá bizonytalanul -, mindig a tiéd
lesz az utolsó szó a gondozását illetően. - Szakadozva szívja be a levegőt. -
Vissza akarom kapni az én kicsikémet.
- Sosem venném el őt tőletek - esküdözöm, miközben Kelly zokogni
kezd.
- Jól van. - Brian átnyúl mögöttem, és megsimogatja a felesége hátát. -
Sok mindent kell még megbeszélnünk - mondja nekem jelentőségteljesen.
- Nem fogom beadni egy hospice-ba! - szakad ki Kellyből.
- Jól van, rendben - csitítgatja Brian.
Azonban érzem, hogy ez a beszélgetés még nem ért véget.
Én örülnék, ha betennék Laurie-t egy hospice-ba, és legalább valamit
visszakapnának az életükből. Aztán elképzelem, hogy Kelly egyedül
ácsorog ebben a házban, körbenéz az üres térben azon töprengve, mit
felejtett el, és rájövök, hogy valószínűleg sosem fog beleegyezni.
Nem fogja hagyni, hogy a lánya elhagyja ezt a házat, csak ha koporsóban
viszik ki.
Olyan erőteljes sírás tör rám, hogy szinte beszakad tőle a mellkasom. A
gondolat, hogy Kelly micsoda fájdalmakat él át, és hogy ennek ellenére
mégis képes ugyanúgy beszélni Laurie-hoz, mint mindig… Még mindig
őrzi a reményt, hogy a lánya egyszer visszatér hozzánk… Gyötrelmes ezt
látni.
Néha elképzelem mamát Kelly helyzetében, és eltöprengek, vajon ő is
fenntartaná-e a reményt még akkor is, amikor mindenki más lemondott róla.
A szenvedése gondolata több éjszakán át ébren tartott.
- Wren után kell menned - mondja Brian.
- Nem lehet - zokogom. - Elment.
- Akkor vissza kell szerezned.
- Nem tudom.
 - Dehogynem - közli határozottan Kelly. Alig képes uralkodni a hangja
remegésén. - Először rettenetes dühöt és csalódottságot éreztem
mindkettőtök miatt, de azóta volt időm gondolkozni rajta. Wren idejött,
pedig nem lett volna muszáj, és biztosan nagyon nehéz volt a számára.
Rendes ember. Ezt én is látom. Mindennek ellenére megkedveltem. Laurie
is kedvelte volna, és azt akarná, hogy menj utána.
- Laurie azt akarná, hogy boldog légy - szól közbe rekedten Brian.
A kisasztalon heverő boríték után nyúl, és átadja.
- Úgy gondoltuk, hogy ez a legkevesebb, amit érted tehetünk. Azt
akarjuk, hogy tudd, komolyan gondoltuk, amit mondtunk.
Reszkető ujjakkal kinyitom a borítékot, és kihúzok belőle egy darab
papírt. Repülőjegy péntek estére. Erre a péntekre.
- Menj, és szerezd őt vissza! - biztat Brian.
Szipogva, döbbenten rázom a fejem.
- Sosem fog megbocsátani nekem.
- De igen - feleli Kelly teljes bizonyossággal. - De először el kell
köszönnöd Laurie-tól.
Ezért fektették le korábban, döbbenek rá kábán, miközben felfelé tartok
az emeletre. Úgy akartak beszélni velem, hogy ő közben nincs jelen.
Most pedig magamra akarnak hagyni vele, hogy elköszönhessek tőle.
Megállok egy pillanatra a feleségem gyerekkori hálószobája mellett,
próbálom összeszedni magam, aztán belépek, és becsukom magam mögött
az ajtót.
A franciaágyon fekszik a sárga pöttyös takaró alatt, amely még
kamaszkorából maradt meg, a hátán alszik, halkan hortyog. A szobája még
mindig úgy néz ki, mint régen. A szülei sosem alakították át, mert Laurie
szerette így, benne a rengeteg emlékkel.
 A könyvei még mindig ott állnak a polcon, az ágytámláját még mindig
fényfüzér veszi körbe, a fényképei hatalmas kollázsba rendezve lógnak a
falon, többről mosolyogva néz le.
Felületesen kapkodom a levegőt, képtelen vagyok elég mélyet lélegezni,
miközben odamegyek az ágyához, és leülök. A matrac mozgásától kissé
megváltozik a testhelyzete, és abbamarad a horkolása. Felemelem a kezét,
és az arcára nézek. Örülök, hogy alszik, mert így jobb, mint az ürességet
látni a szemében.
Gondolkodás nélkül lefekszem mellé, a fejemet a párnája szélére hajtom,
a kezét még mindig az enyémben tartom. Összefonom az ujjainkat, és
figyelem, ahogy emelkedik, aztán süllyed a mellkasa. A szíve továbbra is
ver, habár már nem érez sem fájdalmat, sem szeretetet.
- Szeretlek - suttogom.
És a szíve ugyanúgy ver tovább.

Majdnem két napomba telik, mire összeszedem magam, de péntek

délutánra úgy érzem, hogy a mellkasomra nehezedő súly nagy része
szertefoszlott. Tegnap beteget jelentettem a munkahelyemen, este pedig
felbukkant mama a lakásomnál. Kelly elmondta neki, mi történt, ő pedig
akkor jött el, amikor a legmélyebbre kerültem. Amikor úgy éreztem, mintha
visszarepültem volna az időben arra a pillanatra, amikor az orvosok
kimondták Laurie diagnózisát. Mintha újra elveszítettem volna.
Mama leült velem, és azt mondta, hogy a gyász jó, mert lehetővé teszi a
gyógyulást. Nem hittem neki, túlságosan maguk alá temettek az érzések, de
igaza volt. Azt hiszem, el kellett fogadnom a fájdalmat, hagynom kellett,
hogy ténylegesen megéljem, aztán engedélyt kellett adnom magamnak,
hogy
levessem magamról.
 Nem is tudtam, milyen hatalma volt fölöttem az elmúlt években Kellynek
és Briannek, és mennyire szükségem volt rá, hogy ők engedjenek szabadon.
Ők voltak az egyetlenek, akik megtehették, Laurie-n kívül persze, de neki
nem volt választási lehetősége.
Nem köszöntem el tőle. Meg fogom még látogatni őt is, meg a szüleit is.
Mindig is az életem részei lesznek. De azt hiszem, valahogy képes vagyok
elengedni Laurie-t.
Most pedig Wren után megyek.
Próbáltam felhívni, úgy éreztem, figyelmeztetnem kellene az
érkezésemre, de a hívásom egyenesen a hangpostára lett irányítva. Az sms-
eimre ugyanaz a válasz jött - Az üzenet küldése sikertelen -, szóval
kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy letiltott.
Amikor felhívtam Jonast, és megkértem, hogy segítsen eljuttatni hozzá
egy üzenetet, azt felelte, csak szálljak fel arra a hülye repülőre, és mondjam
a szemébe, mit érzek.
- Legutóbb ez nem ment valami jól.
- Csak így fogja elhinni, hogy komolyan gondolod - erősködik.
- De szükségem van a címére.
- Megszerzem neked. Bailey rohadtul berágott rád, úgyhogy még nem
tudom, hogy csinálom. Majd kitalálom. Csak menj ki a reptérre! Szerezd
vissza! És sok szerencsét!
Újabb akadályba ütközök, amikor a járatom műszaki hiba miatt késik. A
repülőre több jegyet adtak el a kelleténél, a terminál tele van elégedetlen
utasokkal, de ha nem érek oda Chicagóba időben, lecsúszom a nemzetközi
járatról, úgyhogy
inkább kocsit bérelek, és azzal megyek. Útközben van időm gondolkodni.
Például azon, hogyan győzzem meg, hogy adjon még egy esélyt.
Meg azon, hogyan fogom bebizonyítani neki, hogy nagyon szeretem.
 Meg azon, hogyan biztosítom arról, hogy többé sosem lököm el
magamtól, és szívvel-lélekkel benne vagyok ebben az egészben vele együtt,
egy életre.
Wrenre gondolok, arra, amikor először megláttam táncolni a bárban,
ahogy később a szemembe nézett, én pedig alig bírtam levenni róla a
tekintetemet, azt pedig még kevésbé bírtam megállni, hogy később újra meg
újra lopott pillantásokat vessek rá.
Eszembe jut, amikor először beszéltünk, és az angol kiejtésétől furcsa
izgatottság töltött el, meg amikor olyan vicces volt részegen, meg amikor
kijelentette, hogy jó az irányérzéke, mert építész.
Szinte hallom, ahogy felsikoltott örömében a bowlingpályán, amikor
minden bábut leütött. Látom az apró, rejtett mosolyt az arcán, amivel
figyelte, ahogy összehegesztem Bambi keretét, meg azt a mélységes
koncentrációt, amellyel az előtte való napokon a konyaasztalnál ülve
kiszámoltuk a szögeket.
Elképzelem a farmon a tónál, ahogy a nap visszatükröződik a vízről, és
megcsillan a hatalmas, mogyoróbarna szemében. És hagyom, hogy
felidéződjön bennem az a tökéletes nap majdnem két hete, amely mintha
egy másik életben történt volna.
Az a nap egy olyan jövő reményét adja, amelyről nem fogok
lemondani.
Csak rá kell vennem, hogy ő is lássa, higgyen benne, érezze.
Egyenesen Chicagóig vezetek, nem egészen három óra alatt odaérek,
leadom a bérelt kocsit, és a check-in pulthoz rohanok. Nem hiszek a
szememnek, amikor kiírják, hogy ez a gép is késik műszaki okok miatt, és
amikor a repülőtársaság végül úgy dönt, hogy törli a járatot, a tenyerembe
temetem az arcomat, és azt mondom magamnak, hogy ez az újabb probléma
nem jel, csak egy akadály, amelyet át kell ugranom, hogy eljussak Wrenhez.
 Sikerül feljutnom egy szombat hajnali gépre, Jonas pedig közben kideríti
Wren címét. Emlékeztet rá - nem is értem, hogy felejthettem el, de persze
óriási a káosz a fejemben -, hogy ma esküvőre megy.
Mire eljutok a Heathrow repülőtérre, felveszem a bérelt kocsimat, és
átjutok Bury St. Edmundsba, majdnem éjjel tizenegy óra van.
Már jártam párszor az Egyesült Királyságban - egyszer nyaralni jöttem,
egyszer pedig munkaügyben -, és imádom, mennyire más itt minden. A
szélvédőn át a hatalmas, György korabeli udvarházakat bámulom,
amelyeket befutott a borostyán, meg a különös, görbe falú középkori
épületeket, amelyeknek kilátszanak a gerendái. Végül befordulok egy
csinos, kétszintes, viktoriánus sorházakból álló utcába.
A szürke téglás házak sorában egyetlenegynek fehér a homlokzata, abban
lakik Wren. Van egy kis ablakfülkéje, az ajtaja sötétzöld, és virágokkal
telepakolt kosár lóg a bejáratnál. Aranyos, de nem pont ilyet képzeltem el
neki. Nem tudom, hogy került ebbe a házba, vagy tényleg annyira szereti-e,
amennyire
én akarom, hogy szeresse azt a helyet, ahová esténként hazajár, de alig
várom, hogy kiderítsem. Alig várom, hogy rendesen megismerjem őt
minden szempontból. Fenn akarok maradni vele megint egész éjszaka,
fogni akarom a kezét, mialatt lemegy a nap, feljönnek a ragyogó csillagok,
és virradatig vele maradnék. Miközben a küszöbén ülök, és várom, hogy
hazajöjjön a barátai esküvőjéről, már nem félek.
Mert tudom, hogy ez így jó. Ami közöttünk van, jó. Ő pedig túl okos
ahhoz, hogy másképp gondolja.
Remélem, megengedi, hogy átöleljem. Remélem, megengedi, hogy
jóvátegyem a neki okozott fájdalmat. Remélem…
Aztán meglátom, ahogy a járdán sétál. A cipője sarka az égig ér, a fejét
lehajtja, a karját összefonja maga előtt, a csípője ring, az én szívem pedig
vadul kalapál, pedig a testem többi része mozdulatlanná dermed.
Reszketegen felállok. Nem akarom megijeszteni. Már a kapunál jár,
amikor az ajtó felé pillant. A gyomrom összerándul az elgyötörtséget látva
az arcán, de aztán majdnem szívinfarktust kap a rémülettől.
- Nagyon sajnálom - bököm ki, és felé nyújtom a kezem. Csak azért
kérek bocsánatot, mert megijesztettem, az összes többiért nem. Az jóval
tovább fog tartani.
Az arcán egyszerre több érzelem suhan át - sebezhetőség, hitetlenkedés,
fájdalom -, aztán valami ismerős dereng fel rajta: a szeretet.
Odamegyek hozzá, a karomba zárom, magamhoz szorítom a ruganyos,
meleg testét, és átölelem. Hevesen belém kapaszkodik. Erősebb, mint
amilyennek kinéz.
Ekkor jövök rá, hogy nem törtem össze azt, ami kettőnk között van. Ez itt
Wren. Wren nem futamodik meg. Ő nem adja fel.
És én sem fogok lemondani róla soha többé.
Epilógus
Az a kifejezés az arcán… Szeretném megcsókolni, de képtelen vagyok
levenni róla a pillantásomat. Olyan jóképű! A pupillája kitágul itt, a fák
árnyékában. Az írisze majdnem elnyeli a borostyánsárga foltot a szemében.
Olyan heves! Arra emlékeztet, amikor először szeretkeztünk itt, pont
ezek alatt a fák alatt, ugyanennél a folyónál. Új leveleket bontottak a fák,
friss víz csobog a folyóban, nem fenyeget sem bűntudat, sem megbánás.
Minden megváltozott.
Anders belém kapaszkodik, érzem, hogy közel jár. Bólintok, így jelzem,
hogy vele vagyok. Hevesen a szemembe néz, felfogja az egész lényemet,
miközben együtt eljutunk a csúcsra.

Utána Anders a hátára zuhan, magához húz, és miközben rajta fekszem,

az ujjai lustán végigsimítják a ruhám anyagát.
Június közepe van, és ma délután „segítettünk” Jonasnak learatni az első
őszi búzát. Kifejezetten erre az alkalomra vettem fel ezt a ruhát, amint
megtudtam, hogy a földünkre jövünk. Ez a piros-fekete apró mintás ruha
olyan, mint a kék- fehér-sárga volt tavalyelőtt szeptemberben, mégis más.
Andersnek nyilván hasonló szándékai voltak, mivel elhozta
ugyanazt a piknikes pokrócot.
Halkan nevet, így felemelem a fejem, hogy lássam az arcát.
- Azt kellett volna mondanom Jonasnak, hogy megint elszakadt a szíj.
Akkor több időnk lenne. Ne, maradj! - mormolja, amikor megpróbálok
felkelni.
Visszahúz, és megcsókol. A két kezével közrefogja az arcomat, a csókja
egyre intenzívebbé válik.
- Ne kezd megint! - figyelmeztetem mosolyogva, és komoly
erőfeszítésembe kerül, hogy elhúzódjak. - Bármelyik percben itt lehet, hogy
megnézze, mi történt. Nyilván nem érti, miért álltunk le.
 - Szerintem magától is rájött, hogy most nem vágyunk a társaságára. -
Gyengéd csókot nyom a vállamra.
- Nem fogom megkockáztatni.
- Időben meghalljuk a traktort - tiltakozik, miközben én vonakodva
feltápászkodom.
- Akkor sem. - Elkezdem begombolni a ruhám elején az apró gombokat.
Ezúttal egészen a legalsó bordámig kigombolta. Kis híján felfalt.
Borzongás fut rajtam végig, és elmosolyodok az emléktől, pedig még
friss.
- Hová mész? - kiált utánam, miközben a folyó felé sétálok.
- Fürdeni - felelem vigyorogva.
- Ruhában? - kérdezi meglepetten.
- Felemelem az alját, és derékig megyek bele. Nem vetem le, mert Jonas
bármelyik pillanatban megérkezhet.
- Ugyan már, ússzunk egyet! - biztat. - Majd megkérem, hogy
hagyjon minket békén.
Hátrapillantok a vállam felett, és látom, hogy miközben Anders
lerángatja magáról a pólót, sms-t ír.
Ránevetek, miközben anyaszült meztelenül közeledik felém.
- Le vele! - parancsolja, az állával a ruhám felé int.
- Csak most gomboltam be! - felelem tettetett felháborodással.
A nyakamba csókol, az ujjai máris a gombokkal matatnak, és ettől úgy
elgyengül a térdem, hogy alig bírok egyenesen állni.
Szerencsére rekkenő a hőség, mert nem vagyok biztos benne, hogy ősszel
is szívesen úsznék ebben a folyóban.
Még csak másfél éve vagyok itt, de néha hosszabbnak érzem. Máskor
olyan erősen törnek rám az emlékek, mintha tegnap történt volna.
 A mai nap sok mindent felidéz, jót is, rosszat is. Amennyire lehet,
próbálom hagyni, hogy a jó feltöltsön, a rosszat pedig elhessegetem, még
most is, amikor Anders itt van mellettem.
Nem mindig sikerül. Amikor megjelennek azok a ráncok a homlokán, be
akarok mászni az ölébe, hogy elsimítsam őket, de azt is tudom, hogy olykor
éreznie kell a fájdalmat. Mindig erősebben jön ki belőle, és utána jobban
megbékél önmagával és a világgal.

- Mennünk kellene - mormolom a második alkalom után. Álmos, kába a

hangom.
- Jól vagy? - kérdezi. A teste melegét beissza a hátam, átfog hátulról a
karjával, miközben a magasan járó nap a sugaraiban
fürdet minket, és megcsillan a közeli köveken.
- Jól vagyok. Annál is jobban. Szeretlek.
- Én is szeretlek… Jaj, ne már! - fakad ki hirtelen. A teste megfeszül, én
pedig meghallom a traktort.
Utánabotorkálok, visítva nevetek, miközben ő hosszasan káromkodva
leüvölti a bátyja fejét, és segít nekem felöltözni, mielőtt magára rángatja a
saját ruháit.
- Nem tennétek félre az efféle marhaságot a nászutatokra? - kiált ránk
Jonas, miközben előbukkanunk a fák árnyai közül.
A traktor kerekének dől, topog a lábával, minket vár.
Anders közönyösen megrázza a fejét.
Jonas felnevet.
- Megértem, ha ma nem akartok dolgozni, de nem közölnétek inkább,
hogy akkor szólhassak Zacknek? Nem akarok egy egész napot kihagyni az
aratásból a hétvége előtt.
- Higgadj le, már végeztünk - feleli Anders szárazon. Felém nyújtja a
kezét, és rám villantja azt a szívszaggató mosolyát, miközben sietek, hogy
utolérjem.
Nevetek, ahogy visszasétálunk a kombájnhoz.
Őrültség, amit teszünk. Valószínűleg ilyen helyzetben minden más
menyasszony idegesen rohangálna fel-alá, de az ő esküvőjüket biztosan
nem a megállíthatatlan Bailey szervezi.

Ma reggel arra ébredtünk, hogy beárad a napfény a faházba. Most itt

szállunk meg, ha idelátogatunk, Jonas ugyanis átköltözött a nagy házba.
Anders megkérdezte, változtathatunk- e pár dolgon, Jonas pedig nem bánta,
mivel nem valami
szentimentális alkat, úgyhogy kicseréltünk pár nyílászárót nagyobbra.
Hatalmas ablakot tettünk a hálószobába, ami a tóra nyílik, pár kisebbet
pedig magasabbra, ahonnan a fákra lehet rálátni. Aztán elmentünk
századközépről származó, modern stílusú bútorokat keresni régiségvásárba.
Olyan jól szórakoztunk aznap!
Jonas még mindig nem vetette el a gondolatot, hogy felépítse a tó köré a
cölöpökön álló kabinokat, de mostanában elég sok a dolga. Gondolom, egy-
két év múlva majd előveszi a tervet, én pedig remélhetőleg tudok majd neki
segíteni.
Amikor Anders nem autóversenyen van, gyakorlatilag minden hétvégén
idejövünk. Néha én is vele tartok az apámmal együtt, de általában otthon
pihenek Indyben, vagy meglátogatom itt a családot. Apa és Sheryl még
mindig az én szobámnak nevezi a vendégszobát. Van nekik egy másik,
kisebb szobájuk arra az esetre, ha egy régi barát meglátogatja őket.
Imádom, hogy még mindig van náluk egy külön zugom, és hogy még
mindig úgy érzem, szívesen látnak. Később, ha ezzel a két táblával
végeztünk, átsétálok hozzájuk.
Ma reggel, miután ilyen csodás napra virradtunk, átmentünk a nagy
házba, hogy együtt reggelizzünk Jonasszal meg Tylerrel, és amint Jonas
megemlítette, hogy ma neki akar látni az aratásnak, Anders felvonta a
szemöldökét, és rám nézett.
- Segítünk - ajánlkoztam gyorsan.
Jonas, Tyler, de még a kis Astrid is úgy nézett rám, mintha megőrültem
volna - habár a kislány arckifejezését valószínűleg csak én értelmeztem így,
mivel még csak nyolc hónapos. De igazán aranyos. Sosem láttam még ilyen
cuki kisbabát.
Aggódtam, hogy Andersszel egy kicsit elsietjük a dolgokat, amikor
rögtön összeköltöztünk, miután eljöttem az Egyesült Királyságból, de
nagyjából akkoriban esett teherbe Tyler.
Anders később elmondta, hogy a bátyja rögtön a filmvetítés utáni
reggelen felhívta Tylert, aki azonnal igent mondott a randira, és azóta együtt
vannak.
Anders és Bailey is folyamatosan tájékoztatott arról, milyen gyorsan
halad a kapcsolatuk. Bailey Tylertől meg Jonastól egyaránt hallott az
események alakulásáról, és nagyon örült, hogy fülig egymásba szerettek.
Még ha a terhesség a véletlen műve volt is, szerencsés véletlennek
mondható. Jonas megkérte Tyler kezét, Bailey pedig megszervezte a
második rövid határidős esküvőjét.
Értékelte, hogy Anders meg én egy kicsit több időt hagytunk neki.
Amikor aznap este hazaértem Sabrina és Lance lagzijából, és megláttam
Anderst az ajtómban, alig hittem a szememnek. Hazafelé rengeteg érzelem
tombolt bennem, de épp akkor döntöttem el, hogy visszavonom a letiltást a
telefonomon, és felhívom.
Biztos voltam benne, hogy megpróbált kapcsolatba lépni velem azóta.
Tudtam, hogy aggódik, és meg akartam nyugtatni. El akartam mondani
neki, hogy megértem, mivel tényleg túl gyorsan és túl hamar történt
minden, ha pedig bocsánatot kért volna tőlem, azonnal megbocsátottam
volna neki. Isten a tudója, hogy nem volt szüksége még egy teherre, ami
lelkiismeret-furdalást okoz neki.
De én is bocsánatot akartam kérni tőle. Nem lett volna szabad annyira
erősködnöm, sem magára hagynom.
Arra gondoltam, hogy talán így is lehetnék olyasvalaki a számára, akire
számíthat, akivel beszélhet, akinek kiöntheti a szívét, ha szüksége van
valakire. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de meg akartam tenni. Amikor a
házhoz közeledtem, az volt az utolsó gondolatom, hogy talán mégis képes
lennék várni rá.
Szóval, amikor megláttam a küszöbömön…
Nem tudtam, mi történik, miért van ott, hozzám jött-e, vagy
munkaügyben látogatott ide. De amikor magához ölelt, a fülembe súgta,
hogy szeret, és megkért, hogy bocsássak meg neki, amikor megesküdött,
hogy soha többé nem fog megbántani, amíg csak él, éreztem, hogy óriási
változás történt.
Bementünk a házba, ő pedig mindent elmesélt Kellyről és Brianről, arról,
hogy repülőjegyet vettek neki, és ideküldték hozzám az áldásukkal. Olyan
óriási megkönnyebbülés töltött el, amikor megláttam az arcán a
megbékélést, amilyen korábban még soha.
Összebújva beszélgettünk vasárnap kora hajnalig, aztán elvittem őt a
kedvenc kávézómba a No. 5 Angel Hillbe reggelizni. Leültünk a
törzshelyemre az ablaknál, arra a kikészített bőrülésre, amely régen egy
veterán kocsi része volt. Anders álmélkodva bámult ki az utca túloldalán
magasodó apátság díszes kapujára, én pedig őt néztem, és színtiszta öröm
tombolt bennem.
Több mint hat hónap után ez volt az első alkalom, hogy
 minden fájdalom nélkül sétálgattam Bury St. Edmundsban. Bejártuk a
romokat az apátság kertjében, és végül annál az aprócska pubnál, a
Nutshellnél lyukadtunk ki, amiről annak idején a bowlingpályán meséltem
neki meg Wilsonnak. Anderst izgatta a pub aprócska mérete meg a sok
bogaras furcsaság odabent, és egy korsó sör fölött beismerte, hogy szívesen
lakna egy ideig az Egyesült Királyságban. Már akkor éreztem, hogy ezzel
azt akarja mondani: bármi történjen is, akár Angliában akarok maradni,
akár Amerikába költözöm, megoldjuk, és ha bármikor meggondolom
magam, vannak lehetőségeink.
Azt hiszem, egyszer tényleg vissza fogunk menni az Egyesült
Királyságba. Anders munkát vállalhatna a Fomula-1-en, még ha nem is a
Ferrarinál, ahonnan egykor megkeresték. Az ő központjuk Olaszországban
van, de persze ki tudja, talán egyszer elmehetünk oda, és ott is eltölthetünk
egy kis időt. A teljes munkaidős állásom mellett az utóbbi időben vállaltam
szabadúszóként perspektívarajzokat, úgyhogy valószínűleg a világ
bármelyik pontjáról tudnék dolgozni.
Optimista vagyok a jövővel kapcsolatban, és ami számomra még
fontosabb, Anders is az.
De amikor eldöntöttük, hol akarunk élni, megkérdeztem tőle, még mindig
szeret-e Indyben lakni, és élvezi-e a munkát a csapatával, amire igennel
felelt. Aztán azt is megkérdeztem, örülne-e, ha elvállalnám azt az állást
Dean cégében, és erre is igennel válaszolt. Így hát emellett döntöttünk.
Tudtuk, hogy karácsony lesz, mire végzek az általános iskola terveivel, és
beadom a felmondásomat Grahamnek, arról nem is beszélve, hogy ki kellett
pakolnom a házból, mielőtt végleg
eljöttem onnan, ezért az új évre halasztottuk a költözést, így eltölthettünk
egy kis időt anyával meg az új barátjával, Keithszel is.
 Anders visszajött az Egyesült Királyságba hálaadáskor, november végén,
amikor az egész csapata szabadságot kapott, és tökéletes volt. Örömmel
néztem, ahogy összebarátkoznak anyával, aztán ketten együtt kiélveztük a
brit karácsonyt, mielőtt letelepedtünk volna egy másik országban.
Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor beléptem Andersszel az
indianapolisi lakásába. Remekül szórakoztam, miközben megismertem a
várost, benne az összes kedvenc helyével, összebarátkoztam a barátaival, és
újakat is szereztem. Arról nem is beszélve, hogy imádom az itteni
munkámat. Persze ennek is vannak hátrányai, mint mindennek, de sokkal
inspirálóbb ide bejárni mindennap, Dean pedig a lehető legkirályabb főnök.
Helyesebben inkább barát. Amikor határozatlan idejű szerződést kaptam,
madarat lehetett volna fogatni velem.
Scott nagyon sajnálta, amikor megtudta, hogy elköltözöm. Kapcsolatban
maradtunk, bár csak ritkán beszélünk. Nadine- nal küldtek nekünk
üdvözlőlapot az esküvőre, minden jót kívántak. Valószínűleg hamarosan
követni fognak minket. Még mindig együtt vannak, még mindig Bury St.
Edmundsban élnek. Tartják a barátságot Sabrinával és Lance-szel, nekem
viszont ez nem fáj, ellentétben azzal, ahogy régen hittem. Örülök a
boldogságuknak.
Azért hiányzik Bury a girbe-gurba régi épületeivel, a meseszerű
romjaival meg a furcsa kis pubjaival és kávézóival,
de hálaadásra visszamegyünk, és akkor elviszem Anderst a karácsonyi
vásárba. Egyébként is tudom, hogy sosem fogok túl sokáig távol maradni
onnan. Anya többször is meglátogatott minket, és persze most is itt vannak
Keithszel.

Kint maradunk a kukoricásban szürkületig, amíg elő nem jönnek a

szentjánosbogarak, aztán elmotorozunk oda, ahol először találkoztunk,
leheveredünk a fűbe, és nézzük, ahogy a nap lehanyatlik a horizonton, a
földek felett ugrándozó zöld fények pedig felerősödnek.
Végül Anders kelletlenül visszavisz Wetherillbe, és búcsúzóul megcsókol
az ajtóban.
Apa és Sheryl áthívta anyát, Keithet, Bailey-t és Casey-t vacsorára.
Felajánlották anyának meg Keithnek a vendégszobát - úgy érzem, Sheryl
azon a vonalon is próbálja elsimítni a dolgokat -, ők azonban inkább egy
hotelban szállnak meg a városban. Mindenki maga ismeri legjobban a saját
határait, hogy mennyit képes elviselni, és anya számára túl sok lett volna
apával meg Sheryllel egy házban aludni.
Gondolom, ugyanez a helyzet Kellyvel és Briannel is, ugyanis
visszautasították a meghívásunkat az esküvőre. Kelly felhívott engem, hogy
elmondja, értékeli a meghívást, és őszintén reméli, hogy ez lesz életem
legboldogabb napja, de úgy érzi, nem lenne helyénvaló, ha eljönnének.
Először is, nem hagyhatják magára Laurie-t mindketten, de azért is
aggódott, hogy a jelenlétük árnyékot vetne Anders boldogságára. Őszintén
szólva megkönnyebbültem a visszautasításuktól, de hálás vagyok,
hogy Kelly megbeszélte velem.
Anders még mindig havonta eljár hozzájuk és Laurie-hoz látogatóba, de
már nem nehezedik rá akkora súly emiatt, mint régen. Párszor vele
tartottam, amikor Kelly és Brian biztatta, hogy vigyen magával. Sosem
egyszerű, de kedvesek velem, és tudom, hogy ez segít Andersnek jobban
elfogadni a helyzetet.
Anders eleinte aggódott, hogy keserűséget érzek majd, amiért az anyósa
meg az apósa győzködésére volt szüksége ahhoz, hogy elváljon Laurie-tól,
én azonban megértettem. Egy olyan tisztességes férfi, mint Anders, nem
törheti le önmagáról a láncait.
 Szombat kora reggel Bailey derűs ábrázattal átjön, hogy elkészüljön
velem. Olyan gyönyörűen fest a vörösesarany, matt szaténruhájában meg a
kócos, gesztenyebarna kontyával!
Ami az én ruhámat illeti, kétféle anyagból, selyemből és matt szaténból
varrták. Építészhez illő, és imádom. Nem hittem volna, hogy valaha is
felveszek fehéret - vagy jelen esetben krémszínt -, de amikor megláttam ezt
a ruhát, el sem tudtam volna képzelni, hogy mást viseljek.
Habár néhány régi barátnőm volt olyan aranyos, és iderepült az esküvőre,
Bailey az egyetlen koszorúslányom. Emlékszem, hogy régen folyton a
féltestvéremnek neveztem. Nem is tudom, mikor váltottam át, és kezdtem
egyszerűen a testvéremként gondolni rá, de most már a barátnőm is. A
legjobb barátnőm. Nincs senki, akit szívesebben látnék magam mellett ezen
a napon.
Anderst leszámítva, természetesen.
Mellette ott lesz Jonas.
A Fredrickson testvérek és az Elmont testvérek.
Bailey meg Casey boldog együtt, még mindig jól élnek itt, a városban,
Bailey pedig még mindig a golfklubban dolgozik, bár már csak
részmunkaidőben. Az idő másik felében Tylerrel együtt szerveznek
eseményeket a farmra. Ők ketten azon gondolkoznak, hogy saját céget
alapítanak, de Tyler szeretné, ha Astrid egy kicsit nagyobb lenne addigra.
Imádom, hogy Jonasszal svéd nevet adtak a lányuknak!
Jonas azon gondolkozik, vajon Astrid egy nap át akarja-e venni majd a
farm vezetését.
- Ki mondta, hogy a legidősebb fiútestvéré kell legyen a farm? - kérdezte
fennhangon néhány héttel ezelőtt, miután már ivott jó pár sört.
Akárhogy is lesz, tudom, hogy Jonas elfogadja. Imádja, amit csinál, de ha
a gyerekei nem a gazdálkodást választanák maguknak szívük szerint, nem
fogja rájuk erőltetni.
Ma este Patrik és Peggy is itt lesz, ideutaznak Wisconsinból, ahol a
nyugdíjas éveiket töltik. Szerintem jót tesz nekik ez a távolság. Nem tudom,
Patrik képes lenne-e valaha is leállni a munkával, ha a környéken élne.
Ő fogja vezetni a traktort, amely átviszi a családomat a farmra a külön
erre az alkalomra bérelt, fedett tréleren. Jonas javasolta, és bár igazából
csak viccelt, nekem nagyon megtetszett az ötlet. Felajánlotta, hogy ő maga
hoz el minket, de úgy véltem, hogy neki inkább Anders mellett lenne a
helye. Anderstől tudom, hogy az apja nagy örömmel ül vissza erre az
időre a volán mögé.

Itt az idő. Ideges vagyok, habár nem tudom, miért. Soha életemben nem
voltam még ennyire biztos semmiben. Szerintem a sok ember az oka, sosem
élveztem, ha én voltam a figyelem középpontjában.
A farm felé menet anya és apa között ülök, a kezüket fogom, miközben a
forró szél a tréler műanyag ponyváját csapkodja. Brutális az idő, de lehetne
rosszabb is. Legalább nem fenyeget tornádó.
Izzad a tenyerem. Örülök, hogy a pajtában lesz az esküvő. A nagy
belmagasságnak köszönhetően ott sosincs túl meleg.
Mindenki hallgat az úton, még Bailey is. Rám mosolyog, aztán az
anyjára. Átpillantok Sherylre, én is rámosolygok. Tegnap kellemes estét
töltöttünk el együtt, még anya is el tudta engedni magát valamennyire.
Sheryl kivitte a kertbe, hogy megmutassa neki az orchideákat, és azt
hiszem, felvonták a fehér lobogót.
Patrik megáll a pajta előtt, és pár ott csellengő alak odafordul felénk.
Kíváncsi vagyok, hol lehet Anders. Gondolom, már az oltár előtt.
Apa lesegít a trélerről, együtt a pajta bejáratához lépünk, aztán elenged.
- Nemsokára találkozunk, Kismadár - mondja, megpuszilja az arcomat,
aztán anyára mosolyog.
 Elfordulok, és belekarolok anyába.
Nem tudtam volna nélküle végigsétálni a sorok között. Azok után
semmiképp, amit értem tett. Gyakorlatilag egyedül nevelt
fel. De nem akartam apa nélkül sem végigsétálni itt, úgyhogy ő félútig
kíséri Bailey-t, aztán ott megvár, hogy a hátralévő szakaszt velem tegye
meg. Elég szokatlan eljárás, de így érzem helyesnek.
Az együttes kellemes akusztikus számba kezd gitárral és vonósokkal. Az
énekes hangja olyan, mint Sufjan Stevensé. Wilson kötött minket össze
velük, de később ő is játszani fog a blueszenekarával.
Mindenki beözönlik a pajtába, csak Bailey, apa, anya meg én maradunk
kint.
Bailey rám néz.
- Szeretlek, tesó.
- Én is szeretlek.
- Mondanám, hogy sok szerencsét, de nem lesz rá szükséged. Csak
mulass jól!
Bólintok, próbálok uralkodni az érzéseimen.
Belekarol apába, és átsétálnak a hatalmas duplaajtón.
Ketten maradunk anyával.
- Köszönöm, hogy végigcsinálod velem - mondom neki, a szemembe
könnyek gyűlnek.
- Köszönöm, hogy felkértél rá. Olyan büszke vagyok rád, Wren!
- Ne csináld! Tönkremegy a sminkem!
Felnevet.
- Kész vagy?
- Teljesen.
Mindenki felém fordul, de az egyetlen, akit én látok, az Anders. A
szerelmem. Ott áll az oltár előtt a szűkített fazonú
 fekete öltönyében. Engem vár.
Olyan sok fény, szerelem, remény és boldogság süt az arcáról! Tudom,
hogy ő is ugyanezeket az érzéseket látja rólam sugározni.
Rámosolygok, ő pedig gyengéden visszamosolyog rám. Elengedem
anyát, belekarolok apába, és odamegyek hozzá.
Nem a szokásos fogadalmat mondjuk el. Nem említjük a halált vagy az
elválást. Egyszerűen ígéretet teszünk, hogy szeretni fogjuk és megbecsüljük
egymást, mindig ott leszünk a másik számára, amíg szükséges. Így
fogalmazunk. És tudom, hogy Anders az előző feleségére gondol, amikor
kimondja ezeket a szavakat nekem, és sosem lesz teljesen az enyém a szíve,
amíg Laurie-é dobog. Ő mindig is része lesz a kapcsolatunknak, a
házasságunknak, ameddig csak kell.
De én ezt elfogadom. Úgy szeretem Anderst, ahogy van. Fogni akarom a
kezét minden probléma során, amivel meg kell küzdenie, és remélem, hogy
soha többé nem érzi majd magát magányosnak.

Nyolc nappal később Phoenixben vagyunk, amikor megkapjuk a hírt.

Éppen Bambi nyitott ajtaján át bámuljuk a sivatagot a Camelback-hegy
lábánál, amikor Anderst felhívja Brian. Amint felveszi, tudom, hogy Laurie
nincs többé.
- Megvártok minket? - kérdezi Anders rekedten.
Miután leteszi a telefont, hallom a zokogását. Végre vége.
Laurie szervei leálltak, Brian ennyit mondott. Egy aprócska, rettegő
részem eltöpreng azon, vajon a szíve szakadt-e meg.
Hazudnék, ha elvetném ezt az eshetőséget. De a lelkem mélyén hiszek
benne, hogy Laurie készen állt rá, hogy elmenjen, hogy szabad legyen. És
most remélhetőleg a szülei is visszakapnak valamicskét az életükből.
Kelly sosem hagyta, hogy Laurie-t hospice-ba vigyék. Az utolsó
lélegzetéig szerette és ápolta a lányát. Remélem, ez most némi békét jelent
a számára, és az élete hátralévő részét megbánás nélkül élheti le abban a
tudatban, hogy ő mindent megtett a kicsikéjéért.
Félbeszakítjuk a nászutunkat, hogy hazamenjünk a temetésre, de ezek a
napok is tele vannak szerelemmel meg örömmel. Anders zaklatott, de nem
tört össze, és érzem, hogy ő is nagyon megkönnyebbült.
Mellette állok a temetésen, fogom a kezét, miközben utoljára elköszön
Laurie-tól, aztán hazamegyünk.
A nap besüt a lakásunk hatalmas ablakain, és együtt ülünk a kanapén
egymásba font végtagokkal, amíg végül Anders megéhezik, és kimegy a
konyhába, hogy összeüssön nekünk valami ennivalót.
Felállok, és átmegyek a télikertbe.
- Kérsz egy sört? - kiáltja nekem.
- Nem, inkább nem.
Kérdő pillantást vet rám, mivel általában nem utasítom vissza a sört
péntek esténként, különösen nem egy ilyen nap után, de nem ez megfelelő
alkalom, hogy elmagyarázzam az okát.
Holnapig várhat a hír, amely az egész életünket megváltoztatja. Egyelőre
ez az én kis titkom marad.
Leülök az Eames-székbe, a kezemet a hasamra simítom, és a
nap felé fordítom az arcomat.
 Köszönetnyilvánítás

Sosem fogok úgy köszönetnyilvánításba, hogy ne rögtön az olvasóimmal

kezdeném a sort, és ezt most minden eddiginél fontosabbnak érzem. A
törzsolvasóimnak most egy évvel tovább kellett várniuk erre a könyvre,
úgyhogy nagyon remélem, hogy megérte. Egyszerűen imádtam ezt a
történetet írni, bár a szerkesztésekor minden egyes újraolvasás során
elsírtam magam. Anders, Wren, Jonas és Bailey még nagyon sokáig a
szívemben marad. Remélem, a tiétekben is otthonra találtak, akár ez az első
könyvem, amit kézbe vettetek, akár évek óta velem tartotok.
Ha most ismerkedtek az írásaimmal, köszönjetek be bátran az Instagram-,
Facebook-, Twitter- vagy TikTok-oldalaim bármelyikén,
@PaigeToonAuthor néven megtaláltok! Feliratkozhattok a hírlevelemre is a
#TheHiddenPaige-re a www.paigetoon.com oldalon. Néha küldök egy-egy
ingyenes novellát vagy exkluzív tartalmat.
Egyébként az IndyCars rajongói talán eltöprengtek azon, ki a csuda lehet
az a Luis Castro nevű versenyző, akit a 17. fejezetben említek. Nem
őrültetek meg, ez egy utalás a harmadik könyvem, a Daisy nyomában egyik
szereplőjére. Néha beteszek a regényeimbe egy kis keresztutalást, úgyhogy
talán a jövőben hallani fogtok még Wrenről, Andersről, Bailey-ről vagy
Jonasról.
Le vagyok kötelezve a Century / Cornerstone / Penguin Random House
teljes csapatának, amiért ennyi szeretettel, gondoskodással és figyelemmel
halmozták el ezt a regényt (és engem) a kezdetektől fogva, de különösen
hálás vagyok Venetia Butterfieldnek, amiért hitt bennem 2021 nyarán, és
minden egyes bátorító szaváért, amit azóta mondott, valamint a rendkívüli
szerkesztőmnek, Emily Griffinnek - imádok veled dolgozni! Továbbá
köszönet illeti (ábécé sorrendben, mert mindnyájan fantasztikusak
vagytok): Charlotte Busht, Claire Busht, Briana Bywatert, Monique
Corlesst, Amelia Evanst, Emma Grey Geldert, Rebecca Ikint, Laurie Ip
Fung Chunt, Rachel Kennedyt, Roisin O’Sheant, Richard Rowlandst, Claire
Simmondst, Selina Walkert és Becca Wrightot, továbbá az
olvasószerkesztőmet, Caroline Johnsont.
Végtelenül hálás vagyok a hihetetlen szerkesztőmnek, Tara Singh
Carlsonnak a GP Putnam’s Sons / Penguin Random House kiadónál,
valamint Ashley Di Diónak, Emily Milehamnek, Maija Baldaufnak, Claire
Winecoffnak, Tiffany Estreichernek, Hannah Dragone-nak, Monica
Cordovának, Anthony Ramondónak, Chandra Wohlebernek, Ashley
McClaynek, Ashley Hewlettnek, Alexis Welbynek, Brennin Cummingsnak,
Samantha Bryantnek, Jazmin Millernek és mindenki másnak az amerikai
csapatomban. Kiváltságosnak érzem magam, amiért belevehettelek titeket
ennek a könyvnek a köszönetnyilvánításába, és alig várom, hogy együtt
dolgozhassak veletek a következőn!
Szeretnék köszönetet mondani minden külföldi kiadómnak,
elsősorban az S Fischer Verlage csapatának, akik eljuttatták az első
regényemet, a Lucy in the Skyt (Lucy az égben) a német olvasókhoz, és
azóta is mindig velem tartottak. Külön hála illeti a tündéri szerkesztőmet,
Lexa Rostot.
Köszönöm minden egyes bookstagrammernek, booktokkernek,
bloggernek és olvasónak, aki valaha rászánta az időt, hogy ismertetőt írjon,
vagy megemlítse bármelyik regényemet a közösségi médiában. Őszintén
mosolyra késztet, ha látom őket, és nem tudom eléggé megköszönni a
támogatásukat.
 A gazdálkodás terén folytatott kutatásban nyújtott segítségéért végtelenül
hálás vagyok Sam Clearnek és az apjának, Jamesnek, akik bevezettek a
farmjuk kulisszái mögé, és külön köszönet illeti Samet, amiért hagyta, hogy
kérdések végtelen sorával zaklassam. Köszönöm továbbá Regan Herrnek és
Dennis Carnahannek Indiana Állam Földművelésügyi Minisztériumából,
hogy segítettek életre kelteni számomra az indianai farmgazdálkodást.
A versenyzést illetően köszönetet kell mondanom Phil Zielinskinek és az
apámnak, Vern Schuppannak, aki nemcsak az IndyCarban és az Indy 500-
ban versenyzett a hetvenes és nyolcvanak években, de később saját csapatot
működtetett Indianapolison kívül. A könyv nagy részét azok az idők
ihlették, amiket Phoenixben és Indianapolisban töltöttem a családommal,
úgyhogy köszönet illeti anyámat, Jent és a testvéremet, Kerrint azokért az
emlékekért.
Végtelenül hálás vagyok Susan és Dean Rainsnek, de különösen
Susannak, amiért elolvasta és szerkesztette a könyv
első változatait, meg azért is, mert ti ismertettétek meg velem a sok
szuper helyet, amelyekről írtam. Greggel rengeteg szép emléket szereztünk
az ott töltött időről. Köszönöm továbbá Wendy Davisnek, Sequoia
Davisnek, Chelsea Davisnek és Paul Ehrsteinnek a bloomingtoni kutatásban
nyújtott segítséget.
Nagyon köszönöm Katherine Reidnek a korrektúrázást, valamint az
összes többi barátomnak, akik segítettek vagy meghallgattak, amikor a
könyvről karattyoltam az írás valamelyik stádiumában, különösen Lucynak,
Jane-nek, Katherine S.-nek, Kimnek, Bexnek, Femkének, Sarahnak,
Chennek, Marknak, Georgie-nak, Colette-nek, Ali Harrisnek, Dani
Atkinsnek és Zoë Folbiggnak. Köszönet illeti továbbá a bűbájos anyósomat
és apósomat, Helga és Ian Toont.
 Köszönöm a férjemnek, Gregnek, aki végig mellettem állt az írói
karrierem minden lépésénél, és számtalan módon segített, de az elmúlt egy
évben még a szokásosnál is többet. Komolyan nem tudom, mihez kezdenék
vagy hol lennék nélküled. Végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy az
életem része vagy. És köszönök minden segítséget az építészeti
kutatásomban. Jól jött, hogy pont építész vagy…
Végül, de nem utolsósorban köszönet illeti a gyerekeimet, Indyt és Idhát.
Köszönöm, hogy elviseltek, amikor szorít a határidő, és amiért minden
egyes nap mosolyt csaltok az arcomra. Szeretlek titeket.
 Hivatkozás

{*} A wren szó angolul ökörszemet jelent, a robin vörösbegyet. - A szerk.