COLLEEN 

HOOVER

 
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2022
Írta: Colleen Hoover
A mű eredeti címe: Layla
 
A művet eredetileg kiadta: Montlake, Seattle
 
Copyright © 2020 by Colleen Hoover
All rights reserved.
 
Fordította: Sereg Judit
A  szöveget gondozta: Róbert Katalin
 
Cover desing by David Drummond
 
ISSN 2559-8295
EPUB ISBN 978-963-597-417-7
MOBI ISBN 978-963-597-418-4
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Bóta Petra Kitti, Tomku Kinga
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
Beckhamnek. Ha meghalok, te leszel az első, akit kísérteni kezdek.
Annyira jó buli megijeszteni!
A természetfeletti az a természetes,
amit még nem sikerült megértenünk.
– Elbert Hubbard
 A VALLOMÁS

Dupla adag szigszalagot ragasztottam Layla szájára, mielőtt lejöttem a

földszintre, de még így is hallom a fojtott kiabálását, amikor a
nyomozó leül az asztalhoz.
A férfinek olyan régi diktafonja van, amilyet a nyolcvanas évekbeli
filmekben szokás látni. Úgy huszonöt centi hosszú és tizenöt centi
széles, és a bal oldali gombon van egy nagy, piros kör. Egyszerre
nyomja le a lejátszás gombbal, aztán a diktafont az asztal közepére
tolja. A kazettatekerő kis kerekek forogni kezdenek.
–  Mondja a nevét! – utasít.
Megköszörülöm a torkomat.
–  Leeds Gabriel.
Az elemtartó fedelét régi szigszalag tartja a szerkentyű oldalán,
amit egy kicsit viccesnek találok. Ez a borzalmasan ódivatú kütyü fel
fogja venni minden szavamat, és ez majd valahogy segít nekünk?
Bár ezen a ponton igazából már fel is adtam az egészet. Ennek az
alagútnak nincsen fény a végén. Már abban se vagyok biztos, hogy
egyáltalán van vége az alagútnak.
Mégis hogy reménykedhetnék abban, hogy van még kiút, amikor
ennyire kicsúszott minden a kezemből? Itt beszélek egy nyomozóval,
akit online ismertem meg, a barátnőm meg fent van az emeleten, és
teljesen kifordult önmagából.
Mintha tudná, hogy rá gondolok, újra felerősödik a hang. A fa
ágytámla a falnak ütközik odafent, és a koppanás hátborzongató
visszhangot kelt ebben a hatalmas, üres házban.
–  Szóval… – vág bele a férfi. – Hol szeretné kezdeni?
Úgy tűnik, őt nem zavarja a zaj, de nem biztos, hogy nekem így
menni fog. Nem olyan könnyű figyelmen kívül hagyni azt a tényt,
hogy Layla az én tetteim miatt szenved. Összerezzenek minden kis
zajra, ami az emeletről szűrődik le.
–  Miért nem kezdjük azzal, hogy hogyan ismerkedtek meg
egymással? – javasolja a férfi.
Elsőre nem akaródzik felelnem olyan kérdésekre, amik úgysem
vezetnek hasznos válaszokhoz, de ezen a ponton már a saját
hangomat is szívesebben hallgatom, mint Layla elfojtott kiabálását.
–  Itt találkoztunk először tavaly nyáron. Akkor még egy kis szálloda
volt. Én voltam a basszusgitáros a zenekarban, ami a nővére
esküvőjén játszott.
A férfi nem válaszol, csak hátradől a székében, és csendesen bámul
rám. Nem tudom, mit mondhatnék még. Ennél jobban is ki kellene
fejtenem?
–  Mi köze annak, hogyan ismerkedtem meg Laylával ahhoz, ami a
házban történik?
A nyomozó előredől, és közben a fejét rázza, majd keresztbe teszi a
karját az asztalon.
–  Talán semmi. Csakhogy ezért vagyok itt, Leeds! Minden lehet
nyom. Vissza kell mennie az első naphoz, amit itt töltött. Milyen ruha
volt Laylán? Miért voltak itt? Mi volt az első dolog, amit magának
mondott? Észrevett bármelyikük is bármi különöset a házon azon az
estén? Minél több információt kapok, annál jobb. Nincsenek
jelentéktelen részletek.
Az asztalra könyökölök, és a tenyeremet a fülemre szorítom, hogy
elnyomjam a hangokat, amiket Layla okoz az emeleten. Nem bírom
elviselni, hogy ilyen zaklatott. Annyira szeretem, de fogalmam sincs,
hogyan tudnék ennek a pasasnak arról beszélni, miért is szeretem,
miközben kiteszem ennek az egésznek.
Próbálok nem gondolni arra, milyen tökéletesen indult minden. Ha
mégis megteszem, csak egyre biztosabb leszek benne, hogy nagy
valószínűséggel az én hibámból jutottunk ide.
Behunyom a szemem, és visszagondolok arra az estére, amikor
megismerkedtünk. Akkor még könnyebb volt az élet. A tudatlanság
valóban áldás volt.
–  Borzasztó bénán táncol – mondom végül a férfinek. – Ez tűnt fel
először…
 ELSŐ FEJEZET

Ez a csaj borzasztó bénán táncol.

Ez tűnik fel először a színpadról, ahogy az egyre fogyatkozó
vendégseregnek játszunk. Mintha fogalma sem lenne, hogyan
irányítsa hosszú karjait. Mezítláb van a fűben, és szándékosan olyan
erővel csapkodja a földhöz a lábát, hogy az köszönőviszonyban sincs
a dal visszafogottságával. Vadul rázza a fejét, kócos fekete tincsei
előre-hátra repkednek, mintha valami heavy metal slágerre
headbangelne.
Ami azért vicces, mert a mienk egy modern countryzenekar. Egy
elég unalmas modern countryzenekar. Szép kis kínálatunk van olyan
dalokból, amelyek hallgatásánál csak egy dolog fájdalmasabb:
eljátszani őket.
Mi vagyunk Garrett bandája.
Konkrétan ez a nevünk. Garrett’s Band. Ez volt a legjobb, amit
Garrett ki tudott találni.
Én vagyok a nem hivatalos negyedik tag, aki utolsóként lépett be a
csapatba. Basszusgitározom. Nem olyan klasszikus, jóféle
basszusgitáron, amit még megbecsülnek az emberek, hanem
elektromoson. Ezen a kevésre tartott, láthatatlan hangszeren, amit
általában a zenekar legláthatatlanabb tagja tart a kezében, az, aki
minden egyes dalnál szépen beleolvad a háttérbe. Mondjuk, engem
nem zavar, ha a háttérbe olvadok. Talán ezért is kedvelem az
elektromos basszusgitárt annyira.
 Zenét tanultam a Belmonton, és bár az volt a célom, hogy énekes-
dalszerző legyek, mégsem segítek Garrettnek a dalok írásában. Nem
is kér a segítségemből. Nem ugyanúgy tekintünk a zenére, úgyhogy
egyelőre csak magamnak írogatom a dalokat egy jövőbeni napra,
amikor majd elég magabiztos leszek ahhoz, hogy kiadjak egy
szólóalbumot.
Az elmúlt pár évben a zenekar egyre népszerűbb lett, és bár
megnőtt irántunk a kereslet, aminek köszönhetően több pénzt is
keresünk, az én gázsim basszusgitárosként nem emelkedett.
Gondoltam már rá, hogy feldobom a témát a többieknek, de nem
vagyok benne biztos, hogy megéri, és nekik nagyobb szükségük van a
pénzre, mint nekem. Arról nem beszélve, hogy ha felvetném ezt a
kérdést, még hivatalos tagságot ajánlanának a bandában, és őszintén
szólva, annyira utálom ezt a zenét, hogy már attól kínosan érzem
magam, hogy itt kell állnom a színpadon.
Minden koncert mintha megölne egy kis darabot a lelkemből. Egy
kis harapás itt, egy kis harapás ott. Attól félek, ha még sokáig
csinálom ezt, nem marad belőlem más, csak egy üres burok.
Őszintén nem tudom, mi tart még itt. Amikor beszálltam,
egyáltalán nem terveztem, hogy állandó dolog lesz belőle, de
valamilyen oknál fogva még annyi energiát sem tudok összeszedni,
hogy magamtól kilépjek. Az apám tizennyolc éves koromban halt
meg, és a halála miatt a pénz nem jelentett többé gondot. Elég komoly
életbiztosítást hagyott rám és anyámra, meg egy internetbekötő
vállalatot, ami gyakorlatilag magától működik, és az alkalmazottak
azt szeretik a legjobban, ha nem csinálok semmit, és nem változtatok
az évek óta jól bevált munkafolyamatokon. Úgyhogy anyával tisztes
távolságot tartunk az üzlettől, és kellemesen eléldegélünk a
bevételekből.
 Ezért egyértelműen hálás vagyok, de azt nem mondanám, hogy
büszke is. Ha az emberek tudnák, milyen keveset kell tennem ezért az
életért, nem tisztelnének. Talán ezért maradtam a bandával. Sokat
utazunk, sokat melózunk, sokat éjszakázunk. Az önkínzásnak hála
legalább úgy érezhetem, hogy kiérdemeltem egy részét annak a
pénznek, ami a bankszámlámon csücsül.
Állok a színpadon kijelölt helyemen, gitározom, és nézem a lányt.
Azon töprengek, hogy vajon részeg-e, vagy be van állva valamitől,
vagy esetleg azért táncol így, hogy rámutasson, mennyire szar is ez a
zenekar. Bármilyen okból vergődik is úgy, mint egy partra vetett hal,
hálás vagyok érte. Jó ideje ez a legszórakoztatóbb dolog, ami egy
koncertünkön történik. Egy ponton még el is mosolyodom, ami isten
tudja, mikor esett meg utoljára. Pedig már előre utáltam, hogy ide kell
jönnöm!
Talán a hangulat teszi, a helyszín meghittsége meg az esküvő
utórezgései. Vagy talán az, hogy senki sem figyel ránk, és a vendégek
kilencven százaléka már elment. Vagy talán a fűszálak a lány hajában
és a zöld foltok a ruháján, amiket úgy szerzett, hogy már vagy
háromszor elesett a szám alatt. Vagy talán az a hat hónapos cölibátus,
amit a legutóbbi szakításom után róttam ki magamra.
Vagy talán mindezek kombinációja okozza, hogy az egész éjszakám
középpontjába ez a lány kerül. Ami nem annyira meglepő, tekintve,
hogy még úgy is, hogy a sminkje folyik az arcán, és néhány hajtincse
az izzadságtól a homlokára tapadt, ő közel s távol a legszebb lány.
Amitől még különösebb, hogy senki sem figyel rá. A maradék pár
vendég a friss házasokkal beszélget a medence körül, amikor mi
eljátsszuk az este utolsó dalát.
Az én béna kis táncosom az egyetlen, aki még akkor is figyel,
amikor végre végzünk, és elkezdünk pakolni.
 Hallom, ahogy a lány „visszát” kiabál, amikor a színpad végébe
sétálok, hogy eltegyem a gitáromat. Gyorsan lecsukom a tokot, és
baromira remélem, hogy nem tűnik el a csaj, amíg berakodjuk a
cuccokat a furgonba.
Négyünknek kivettünk két szobát ma éjszakára a szállodában.
Tizenegy órás autóút ide Nashville, és egyikünk sem akarta bevállalni
éjfélkor a sofőrködést.
A vőlegény odalép Garretthez, amikor becsukja a furgon hátsó
ajtaját, és meghív minket egy italra. Általában vissza szoktam
utasítani az ilyet, de most abban reménykedem, hogy a béna
táncoslány is a környéken lesz még. Olyan szórakoztató volt. És
tetszett az is, hogy egyetlen dalunknak se tudta a szövegét. Nem
biztos, hogy tudnék vonzódni olyan lányhoz, akinek tényleg bejön
Garrett zenéje.
Végül a medencében találok rá, háton lebeg a vízen, még mindig a
krémszínű, fűfoltos koszorúslányruhájában.
Egyedül ő van a medencében, úgyhogy fogok egy sört, és a
medence mélyebb részéhez lépek, lerúgom a cipőmet, és farmerestül
belógatom a lábamat a vízbe.
Az így keltett hullámok lassan elérik őt, de nem néz fel, hogy
megtudja, ki csatlakozott hozzá. Továbbra is az eget bámulja, olyan
némán és mozdulatlanul, mintha csak egy vízen lebegő farönk lenne.
Mekkora ellentét ahhoz a nevetséges előadáshoz képest, amit a
koncert alatt mutatott be!
Pár perce nézem már, amikor a víz váratlanul elborítja a testét, és
eltűnik. Egyetlen karcsapással áttöri a víz felszínét, felbukkan a feje,
és egyenesen rám néz, mintha végig tudta volna, hogy itt vagyok.
Kis rúgásokkal és karcsapásokkal tartja magát a víz felett. Lassan
eltünteti köztünk a távolságot, megérkezik egyenesen a lábam elé, és
onnan néz fel rám. A mögöttem világító hold fényében a szeme úgy
csillog, mint két kis villanykörte.
A színpadról nézve azt gondoltam, hogy csinos, de így, alig tíz
centire tőle, megállapítom, hogy ő a legszebb lány, akit valaha láttam.
Telt, rózsaszín ajkak, finoman metszett arc, aminek vonalán
remélem, hogy majd végigfuttathatom az ujjamat. A szeme olyan
zöld, mint a medencét körülvevő gyep. Szeretnék becsúszni hozzá a
vízbe, de a zsebemben ott a mobilom, a kezemben meg egy félig teli
sörösdoboz.
–  Szoktál olyan YouTube-videókat nézni, amikben az emberek
meghalnak belül? – kérdezi.
Fogalmam sincs, miért kérdezi ezt tőlem, de bármit is ejtett volna ki
a száján, ugyanolyan erővel hasított volna belém, mint ezek a szavak.
A hangja leheletfinom és könnyű, mintha semmi akadályba nem
ütközne a torkában.
–  Nem – felelem.
Kicsit kapkodva veszi a levegőt, ahogy próbálja fent tartani magát a
felszínen.
–  Ilyen válogatások arról, hogy kínos dolgok történnek emberekkel.
A kamera mindig a legrosszabb pillanatban közelít az arcukra, és
olyan kifejezés ül ki rá, mintha éppen meghalnának belül. – Két
kézzel kitörli a szeméből a vizet. – Te is így néztél ki ma a színpadon.
Mintha éppen meghalnál belül.
Nem is emlékszem rá, hogy felnézett volna a színpadra, arra meg
végképp nem, hogy elég ideig nézett volna engem ahhoz, hogy ilyen
pontosan felmérje, hogyan érzem magam, amikor kénytelen vagyok
ezeket a szar dalokat játszani.
–  Már rég meghaltam belül. Már az első este, amikor ezzel a
zenekarral játszottam.
 –  Sejtettem. Tetszett a táncom? Próbáltalak jobb kedvre deríteni.
Bólintok, és kortyolok egyet a sörömből.
–  Sikerült.
Elvigyorodik, aztán pár másodpercre lebukik a víz alá. Amikor újra
felbukkan, kisöpri a haját az arcából, és megkérdezi:
–  Van barátnőd?
–  Nincs.
–  Pasid?
–  Nincs.
–  Feleséged?
Megrázom a fejemet.
–  Azért legalább barátaid vannak?
–  Nem igazán – vallom be.
–  Testvérek?
–  Egyke vagyok.
–  Basszus. Jó magányos lehetsz.
Újabb pontos megállapítás. Bár az én esetemben a magány döntés.
–  Ki a legfontosabb ember az életedben? – kérdezi. – A szülők nem
számítanak!
–  Ebben a pillanatban?
Bólint.
–  Igen. Ebben a pillanatban. Ki a legfontosabb ember az életedben?
Elgondolkodom egy kicsit a kérdésen, és arra jutok, hogy senki
sincs, akiért golyó elé állnék az anyámon kívül. A zenekaros
srácokkal szemben közömbös vagyok. Olyan kollégák, akikkel nincs
bennünk semmi közös. És mivel a szülők nem számítanak, ez a lány
konkrétan az egyetlen, aki az eszembe jut.
–  Akkor, gondolom, te – felelem.
Oldalra billentett fejjel, résnyire húzott szemmel néz rám.
 –  Ez elég szomorú.
A lábam között elrúgja magát a faltól.
–  Akkor úgy tűnik, fel kell dobnom ezt az éjszakádat.
A mosolya sokat sejtető. Hívogató.
Elfogadom a meghívását, a mobilomat leteszem a betonra a most
már üres sörösdoboz mellé. Leveszem a pólómat, és figyelem, ahogy
végigmér, miközben becsúszom a medencébe.
Most egy szinten vagyunk, és itt dögöljek meg, ha nem lett valahogy
még szebb.
Lassan körözünk egymás körül, óvatosan, hogy ne érjünk a
másikhoz, bár egyértelmű, hogy mindketten szeretnénk.
–  Ki vagy te? – kérdezi.
–  A basszusgitáros.
Ezen felnevet, és a nevetése szöges ellentétben áll a levegős
beszédhangjával. Gondtalan és erőteljes, és talán még jobban bejön
nekem.
–  Mármint mi a neved? – pontosít.
–  Leeds Gabriel.
Még mindig körözünk egymás körül. Oldalra billentett fejjel
gondolkodik egy sort a nevemen.
–  A Leeds Gabriel frontembernév. Miért játszol valaki másnak a
zenekarában? – Nem vár választ, rögtön folytatja: – Az angliai
városról neveztek el?
–  Igen. És téged hogy hívnak?
–  Layla. – Úgy suttogja a nevet, mintha titok lenne.
Ez a tökéletes név. Az egyetlen név, ami valóban illik hozzá, erről
meg vagyok győződve.
–  Layla! – szól oda valaki a hátam mögül. – Nyisd a szád! –
Hátranézek a vállam felett. A menyasszony áll mögöttem, és valamit
Layla felé nyújt. Layla odaúszik hozzá, kinyújtja a nyelvét, a
menyasszony pedig a közepére rak egy kis, fehér tablettát. Layla
lenyeli. Fogalmam sincs, mi az, de az biztos, hogy ez kurva szexi volt.
Layla is látja, hogy nem tudom levenni a szememet a szájáról.
–  Leeds is kér egyet – jelenti be, és a kezét nyújtja még egy
tablettáért. A menyasszony ad neki egyet, aztán elsétál. Meg se
kérdezem, mi az, mert nem érdekel. Annyira akarom ezt a lányt, hogy
örömmel leszek Rómeó, ha ő Júlia, és elfogadom, bármilyen mérget
helyez is a nyelvemre.
Kinyitom a számat. Az ujja nedves, és a tabletta egy része már
elkezdett feloldódni, mielőtt a nyelvemhez érne. Rohadt keserű, és
nem könnyű lenyelni víz nélkül, de valahogy sikerül megoldanom,
bár egy részét kénytelen vagyok elrágni.
–  Ki volt a legfontosabb ember az életedben tegnap? – kérdezi
Layla. – Mielőtt engem megismertél?
–  Én.
–  Téged ütöttelek le az első helyről?
–  Nagyon úgy tűnik.
Könnyedén, gyors mozdulattal a hátára fordul, mintha általában
több időt töltene medencében, mint a szárazföldön. Újra az égre
bámul, szélesre tárt karral, mellkasa nagyot emelkedik, ahogy mély
levegőt vesz.
A hátamat a medence oldalának szorítom, és kinyújtom a karomat,
belekapaszkodom a betonperembe. A szívem zakatol, a vérem mintha
besűrűsödne.
Nem tudom, milyen drogot adtak nekem, de valószínűleg Mollyt
vagy valami hasonló pörgetőt, mert nagyon gyorsan beüt. A
felsőtestemben történő dolgokat erősebben érzem, mint a testem
többi részét. A szívem mintha feldagadna, mintha nem lenne elég
hely a mellkasomban.
Layla még mindig a hátán lebeg, de az arca most közel van a
mellkasomhoz, ott van közvetlenül előttem. Ha egy kicsit előredőlnék,
nem az égre nézne fel, hanem rám.
Baszki, ez jó cucc.
Jól érzem magam. Magabiztosnak.
A víz sima körülöttünk, így olyan, mintha Layla a levegőben
lebegne. A szemét lehunyja, de amikor a feje búbja a mellkasomnak
ütközik, akkor fejjel lefelé felnéz rám. Úgy, mint aki azt várja, hogy
tegyek valamit.
Hát teszek.
Épp eléggé előrehajolok ahhoz, hogy a szám lágyan az ajkához
érjen. Fejjel lefelé csókolózunk, az alsó ajka kerül az én két ajkam
közé. A szája úgy hat rám, mint valami finom robbanás, rejtett
aknamezőket gyújt be a bőröm minden négyzetcentimétere alatt. A
csók furcsa és izgalmas, mert még mindig a hátán lebeg a víz
felszínén. A nyelvemmel elmerülök a szájában, de valamiért úgy
érzem, nem vagyok érdemes rá, hogy megérintsem, ezért a karomat
nem mozdítom, továbbra is a medence peremét markolom kétoldalt.
Ő is kitárja a karját, és csak a szája mozog. Hálás vagyok, hogy az
első csókunk fejjel lefelé történik, mert bőven marad mire várnom,
ha végre először megcsókolhatom fejjel felfelé. Különben sosem
akarok egy lányt újra megcsókolni, de most beálltam attól, amit a
menyasszony adott, bármi is legyen az. Mintha a szívem
pennyméretűre zsugorodna, aztán minden egyes dobbanással
akkorára dagadna, mint egy dob.
Nem úgy ver, ahogy kellene neki. Nincs meg a szokásos,
visszafogott bumm-bumm-bumm. Csak egy ping és egy BUMM.
Ping, BUMM, ping, BUMM, ping, BUMM.
 Nem bírom tovább ezt a fejjel lefelé csókolózást. Megőrjít, mintha
nem passzolnánk össze igazán, pedig azt akarom, hogy a szám
tökéletesen illeszkedjen az övére. Megragadom a derekát, és
átfordítom a víz tetején, hogy felém forduljon, és magamhoz húzom.
A lába a derekamra kulcsolódik, két kezével megragadja a fejemet,
amitől egy kicsit lejjebb süllyedünk, mert most már csak én tartom
magunkat a víz felszínén. A szánk egymásra tapad, még mielőtt
elmerülnénk. Egy csepp víz se jut be az ajkunk közé.
Összefonódva egészen a medence aljáig süllyedünk. Amikor
leérünk, pontosan ugyanakkor nyitjuk ki a szemünket és válunk szét,
hogy egymásra nézzünk. A haja úgy lebeg körülötte, mintha valami
vízbe süllyedt angyal lenne.
Bárcsak lefotózhatnám!
A légbuborékok elhomályosítják a képet, úgyhogy felrúgjuk
magunkat a felszínre.
Két másodperccel előtte töröm át a vízfelszínt. Egymásra nézünk,
és mindketten készen állunk, hogy újrakezdjük a csókot.
Összekapcsolódunk, ugyanabban a pozícióban, ahogy korábban. A
szánk kutatón tapad egymásra, de alighogy megérzem a klór ízét az
ajkán, félbeszakít minket valami kántálás.
Kihallom a hangok közül Garrettet, mindannyian a csókunknak
hujjognak onnan, ahol ülnek. Layla hátranéz, és bemutat nekik.
Elszakad tőlem, és a medence széléhez tolja magát.
–  Menjünk! – Kiemelkedik a vízből. Egyáltalán nem kecsesen teszi.
A mély vízből löki ki magát, vagy két méterre a létrától, úgyhogy ki
kell hasalnia a betonra, hogy kijusson a medencéből. Ügyetlen, mégis
tökéletes.
Én is követem, és pár másodperccel később már a ház oldalához
sietünk, ahol sötétebb és meghittebb a hangulat. A fű hideg és puha a
talpam alatt, mint a jég… amikor megolvad.
Bár az meg csak sima víz. De mégsem olyan érzés, mint a víz.
Olyan, mint az olvadt jég. A drogtól mindent nehezebb
megmagyarázni.
Layla megragadja a kezemet, és lehúz magával, magára az
olvadtjég-fűre. A könyökömre támaszkodom, hogy azért kapjon
levegőt, és egy percig csak bámulok rá. Vannak szeplői. Nem túl sok,
de ott csücsülnek az orrnyergén, és néhány az arcán is. Ujjammal
végigsimítom őket.
–  Miért vagy ilyen szép?
Elneveti magát, teljes joggal. Béna szöveg volt.
A hátamra dönt, aztán a combjáig feltolja a szoknyáját, hogy rám
ülhessen. A combja az oldalamhoz tapad, mert mindketten
csuromvizesek vagyunk. A csípőjére teszem a kezemet, magamba
szívom ennek a tripnek az intenzitását.
–  Tudod, miért hívják ezt a helyet Corazón del Paisnak? – kérdezi.
Nem tudom, úgyhogy megrázom a fejem, és reménykedem, hogy
hosszú történet lesz, csak hogy hallhassam beszélni. Egész éjszaka
tudnám hallgatni a hangját. A szálló „társalgójának” falain több száz
könyv van. Tőlem egész éjszaka felolvashat nekem.
–  Azt jelenti, hogy az ország szíve – mondja. A szemében és a
hangjában is izgalom csillog, amikor beszél. – Ez a hely, ez a kis föld,
amin fekszel, ez a földrajzi középpontja a kontinentális Egyesült
Államoknak.
Lehet, hogy azért, mert annyira érzem most a szívverésemet, de
ennek valahogy nincs értelme.
–  Miért nevezik így? A szív nem is a test középpontja. A gyomor az.
Megint az az éles, gyors nevetés.
–  Ez igaz. De az Estomago del Pais sokkal kevésbé hangzik szépen.
 Basszus.
–  Beszélsz franciául?
–  Majdnem biztos vagyok benne, hogy ez spanyol volt.
–  Mindegy, mindenképpen dögös.
–  Csak egy évig jártam gimibe – vallja be. – Nincsenek rejtett
tehetségeim. Azt kapod, amit látsz.
–  Ezt erősen kétlem. – Legurítom magamról, és ahogy fölé
tornyosulok, a fűhöz szegezem a csuklóját. – Nagyon tehetséges
táncos vagy.
Felnevet. Én megcsókolom.
A következő pár percet csókolózással töltjük.
Bár ez több csóknál. Összekapaszkodunk. Mozgunk. Nyögünk.
Valahogy minden túl sok – mintha a halál küszöbén
egyensúlyoznék. A szívem mintha fel akarna robbanni a
mellkasomban. Kezdek kételkedni abban, hogy jó ötlet-e ezt
folytatnunk. A drogok és a csókolózás Laylával túl sok egyszerre. Nem
bírom ki, hogy továbbra is összefonódjunk, mert be fogok ájulni ettől
a rohadt sok érzéstől. Mintha minden egyes idegvégződésemen újabb
idegvégződés nőtt volna. Mindent érzek, és mindent kétszeres erővel.
–  Abba kell hagynunk – suttogom, és lefejtem magamról a lábát. –
Mi a szartól pörögtünk be? Megfulladok.
A hátamra gördülök, és zihálva kapkodom a levegőt.
–  Azt kérdezed, mit adott neked a nővérem?
–  A menyasszony a nővéred?
–  Igen. Aspennek hívják. Három évvel idősebb nálam. – Layla a
könyökére támaszkodik. – Miért kérded? Bejön?
Bólintok.
–  Igen. Imádom.
–  Nagyon komoly, mi?
 –  Az biztos.
–  Aspen mindig ezt adja, ha túl sokat iszom. – Közelebb hajol
hozzám, míg az ajka már a fülemet érinti. – Aszpirinnek hívják. –
Amikor visszahúzódik, és meglátja a zavart az arcomon, elvigyorodik.
– Azt hitted, beálltál?
Mi másért érezném így magamat?
Felülök.
–  Az nem aszpirin volt.
Hangosan kacagva hátradől, és keresztet vet a mellkasa előtt.
–  Esküszöm! Aszpirint vettél be. – A nevetéstől már a levegőt is
kapkodva szedi. Amikor végre sikerül megnyugodnia, felsóhajt, és ez
olyan bájos, és most komolyan, kurvára azt mondtam, hogy bájos?
Megrázza a fejét, és lágy mosollyal néz fel rám.
–  Nem valami drogtól érzed így magad, Leeds! – Feláll, és elindul a
ház bejárata felé, én pedig követem, mert ha tényleg aszpirint vettem
be, akkor nagy bajban vagyok.
Kurva nagy bajban.
Nem tudtam, hogy egy másik ember is elérheti, hogy ilyen jól
érezzem magam, anélkül, hogy bármilyen anyag lenne a testemben.
Amikor bemegyünk a házba, Layla nem a hálószobák felé veszi az
irányt, hanem besétál a társalgóba, ahol a könyvek vannak, és áll
benne egy kicsi versenyzongora is. Becsukja mögöttünk az ajtót, és
ráfordítja a kulcsot. A farmerem és a ruhája vízcsíkot húz utánunk.
Amikor megállok, hogy ránézzek, a lábunknál gyűlő vízre bámul.
–  Régi ez a padló – jegyzi meg. – Tiszteletet érdemel.
Lehúzza a víztől csöpögő ruháját, és most ott áll a félhomályban
tőlem két méterre melltartóban és bugyiban. Nem passzolnak össze.
Fehér melltartó és egy zöld-fekete kockás bugyi van rajta, és nagyon
bejön, hogy nem fektetett túl nagy energiát abba, hogy eldöntse, mit
vesz fel a ruhája alá. Egy ideig csak figyelem, csodálom a vonalait, azt,
ahogy semmit sem próbál elrejteni előlem.
A legutóbbi barátnőmnek olyan teste volt, mint egy
szupermodellnek, mégsem volt elégedett magával. Ez volt az egyik
dolog, ami zavart benne, mert nem számított, mennyire szép, a
legfeltűnőbb dolog vele kapcsolatban mégis a bizonytalansága volt.
Layla olyan magabiztosságot sugároz, amivel mindenképpen vonzó
lenne, bárhogy néz is ki.
Követem a példáját, és leveszem a farmeremet, így csak a
bokszerem marad rajtam. Layla összeszedi a ruháinkat, és egy
szőnyegre teszi őket, ami valószínűleg többet ér, mint a padló, de nem
számít, ha ettől jobban érzi magát.
Körbenézek a szobában. Van egy barna, koptatottbőr kanapé a
falnál a zongora mellett. A legszívesebben odalökném Laylát, és
elvesznék benne, de neki más tervei vannak.
Kihúzza a zongoraszéket, és leül.
–  Tudsz énekelni? – kérdezi, lenyomva pár billentyűt.
–  Igen.
–  Miért nem énekelsz a színpadon?
–  Ez Garrett bandája. Sosem kért rá.
–  Garrett? Így hívják az énekeseteket?
–  Úgy bizony.
–  Olyan borzalmas, mint a dalszövegei?
Elnevetem magam. Megrázom a fejemet, és leülök mellé a padra.
–  Elég gáz a srác, de nem olyan vészes, mint a dalszövegei.
Leüti a középső C-t a zongorán.
–  Féltékeny rád? – kérdezi.
–  Miért lenne féltékeny rám? Én csak a basszusgitáros vagyok.
–  Ő nem való frontembernek. Te igen.
 –  Ez elég nagy kijelentés. Még nem is hallottál énekelni.
–  Az nem számít. Még ha borzalmas is vagy, mindenki más a
háttérbe olvad, ha te is fent vagy a színpadon.
–  Ahogy mindenki más a háttérbe olvad, amikor te táncolsz?
–  Egyedül én táncoltam.
–  Látod? Észre se vettem.
Közelebb hajol, miután ezt mondom, és arra számítok, hogy
megcsókol, de ehelyett a számra leheli:
–  Játssz nekem valamit! – Aztán a kanapéhoz megy, és ledől rá. –
Játssz valamit, ami méltó ehhez a zongorához!
A lábát a bokájánál keresztezi, és az egyik karját lelógatja a
kanapéról. Végigsimít a parkettán, amíg várja, hogy játszani kezdjek,
de én nem tudom levenni róla a szemem. Nem tudom, létezik-e a
bolygón másik nő, aki mellett azt érzem, hogy csak nézni akarom,
pislogás nélkül, míg ki nem szárad a szemem. Ő meg csak várakozón
figyel.
–  Mi van, ha nem tetszik a zeném? – kérdezem. – Akkor is
megengeded, hogy megcsókoljalak?
Kedvesen elmosolyodik.
–  Jelent neked valamit ez a dal?
–  Beleírtam a lelkem egy darabját.
–  Akkor nincs miért aggódnod – feleli halkan.
Megfordulok a zongoraszéken, és az ujjaimat a billentyűkre
simítom. Habozok egy percig, mielőtt elkezdeném a dalt. Még soha,
senkinek nem játszottam el. Az egyetlen, akinek szerettem volna, az
apám volt, de ő már nem él. És pont a halála miatt írtam meg.
Sosem vagyok lámpalázas, amikor Garrett dalait játszom a
színpadon, de ez most más. Ez személyes, és hiába csak egyetlen
ember van itt, mégis úgy érzem magam, mintha ez lenne a
legfontosabb közönség, aminek valaha játszottam.
Beszívom a levegőt, és lassan kiengedem, aztán elkezdek játszani.
 
Azóta nem hiszek a mennyben
Nem hihetek Istenben, ha kegyetlen
Te tudsz?
Azóta nem térdelek le imádkozni
Nem szólítom meg őt sehogy
Te igen?
Azóta zárva az ajtó és zárva az ablak
Csak ülök a sötétben
Hát te?
Azóta tudom, a boldogság csak mese
Ezeroldalnyit olvastál nekem
Csak te
Azóta nem hiszek Istenben
Mert a mienk voltál, de elvett
Tőlünk
Azóta nem tudok
Azóta nem
Azóta
nem vagyok.
Nem vagyok.
Már nem vagyok.
Azóta nem vagyok
Én…
 
Befejezem a dalt, és összekulcsolom a kezemet az ölemben. Kicsit
félek megfordulni és Laylára nézni. A társalgóra csend telepedik,
miután leütöttem az utolsó hangot. Olyan csend, mintha minden
hangot kiszívtak volna a házból. Még Layla légzését se hallom.
Végül lecsukom a zongora fedelét, és lassan megfordulok. Layla a
mennyezetet bámulja, és a szemét törölgeti.
–  Hűha… – suttogja. – Erre nem számítottam. Mintha rátapostál
volna a mellkasomra.
Én is ezt éreztem akkor, amikor először megpillantottam aznap
este.
–  Tetszik a vége – jegyzi meg. Felül a kanapén, és maga alá húzza a
lábát. – A mondat közepén hagyod abba. Tökéletes. Nagyon hatásos.
Nem voltam benne biztos, hogy rájön, hogy szándékosan ilyen a
vége, és attól, hogy észrevette, csak még inkább odavagyok érte.
–  Hol találhatom meg ezt a dalt? Fent van Spotifyon?
Megrázom a fejemet.
–  Még nem jelentettem meg semmit a saját dolgaim közül.
Eltúlzott felháborodással néz rám, még rá is csap a kanapé
karfájára.
–  Micsoda? Mi a fenéért nem?
Megvonom a vállam.
–  Nem tudom. – És őszintén, tényleg nem tudom. – Talán mert
Nashville-ben mindenki valakinek hiszi magát. Én meg nem akarok
olyan lenni, aki valakinek hiszi magát.
Erre feláll, és odasétál a zongoraszékhez. Hátratolja a vállamat, míg
a hátam a zongorához nem ér, aztán feltérdel a székre, és lovagló
ülésben elhelyezkedik rajtam. Felnézek rá, ő pedig két keze közé fogja
az arcomat, és kissé összehúzott szemmel azt mondja:
–  Önző vagy, hogy megtartod magadnak a dalaidat. Jobb önzetlen
valakinek lenni, mint önző senkinek.
Azt hiszem, örülök neki, hogy találkoztam ezzel a lánnyal.
 Mármint tényleg örülök.
Megragadom a fejét, és a száját az enyémhez húzom. Nem tudom,
mi folyik itt. Marha régen tetszett annyira lány, hogy felmerüljön
bennem a kérdés, hol lesz majd holnap.
De… vajon Layla hol lesz holnap?
Hol volt tegnap?
Mit nevez az otthonának?
Hol nőtt fel?
Ki az ő kedvenc embere ebben a pillanatban?
Ezt mind tudni akarom. Mindent tudni akarok.
Végül Layla szakítja meg a csókunkat.
–  Aspen korábban figyelmeztetett rád, amikor észrevette, hogy
bámullak. Azt mondta: „Ígérd meg, hogy távol tartod magad a
zenészektől! Esélyes, hogy chlamydiájuk van.”
Felnevetek.
–  És megígérted neki, hogy távol tartod magad tőlem?
–  Nem. Azt mondtam, nem baj, ha chlamydiás vagy, mert
valószínűleg gumi is van nálad.
–  Nincs chlamydiám. Viszont gumim sincsen.
Eltolja magát tőlem, és feláll.
–  Nem gond. Az én szobámban van egy.
Megfordul, és az ajtó felé indul, én felkapom a vizes ruhákat, és
követem fel a lépcsőn. Bár gyakorlatilag nem hívott meg a szobájába,
világos, hogy számít rá, hogy követem, mert a lépcsőn felfelé menet
végig beszél.
–  Már elég rég csináltam ilyet – szól hátra a válla felett. – Csak azért
van nálam gumi, mert ez volt a buliajándék a lánybúcsún. –
Megfordul, és megáll az egyik lépcsőfokon. – Nem is tudtam,
mennyivel nehezebb lesz felszedni valakit a való világban. Az
egyetemen még erőfeszítést se nagyon kell tenned, de az egyetem
után… uh… – Visszafordul, és tovább halad a lépcsőn. Kinyitja a
szobája ajtaját, én pedig követem. – Az a baj az egyetem utáni
szexszel, hogy utálok randizni. Túl sok időt vesz el. Egy egész estét
rászánsz egy pasira, akiről az első öt perc után meg tudod mondani,
hogy csak időpazarlás.
Ezzel egyetértek. Nekem is sokkal szimpatikusabb az a gondolat,
hogy fejest ugorjak valamibe. Mindig is olyasvalakire vágytam, akivel
rögtön egymásra kattanunk, és aztán csak hagyjuk magunkat kurva
mélyre merülni.
Nem tudom, hogy Layla tényleg ilyen ember-e, de az biztos, hogy
úgy éreztem, ilyen, amikor leértünk a medence aljára. Az volt életem
legintenzívebb csókja.
Layla kiveszi a kezemből a vizes ruhákat, és a fürdőszobába sétál
velük. Bedobja őket a zuhanyzóba, aztán a hálószobába visszatérve
megjegyzi:
–  Ki kéne lépned a zenekarból.
Tuti, hogy nem ismerek nála kiszámíthatatlanabb embert. Még a
legegyszerűbb mondatai is teljesen váratlanul érnek.
–  Miért?
–  Mert boldogtalan vagy.
Igaza van. Mindketten az ágy felé indulunk.
–  Te mit dolgozol? – kérdezem.
–  Most épp nincs munkám. Múlt héten kirúgtak.
Leül az ágyra, és a támlának dönti a hátát. Én az oldalamra
fekszem a párnán, onnan nézek fel rá. A fejem így közel van a
csípőjéhez, és egyszerre különös és szexis, hogy ennyire közel vagyok
a combjához. A számat a bőrére simítom.
–  Miért rúgtak ki?
 –  Nem akartak elengedni Aspen esküvőjére, úgyhogy nem mentem
be dolgozni. – Lejjebb csúszik az ágyon, és ugyanolyan pózba
helyezkedik, mint én. – Még mindig vizes az alsógatyád. Szerintem le
kellene vennünk a többi ruhánkat is.
Nagyon lényegre törő, de ez is bejön.
Megragadom a derekánál, és magamra húzom. Olyan tökéletesen
helyezem el magamon, hogy elakad a lélegzete. Magasabb vagyok
nála, szóval az arcunk nem simul össze, de én meg akarom csókolni.
Valószínűleg ő is így van vele, mert feljebb mászik, míg a szánk össze
nem ér.
Már nem sok eltávolítani való ruhadarab maradt rajtunk, szóval
másodperceknek tűnik, és meztelenül fekszünk a takaró alatt, és
szinte már a gumi sem érdekel, de mivel nem ismerem ezt a lányt, és
ő sem ismer engem, megvárom, míg a sötét hálószobában kotorászva
megtalálja a táskáját. A táska mélyéről előásott gumit odanyújtja
nekem, én pedig a takaró alatt felhúzom.
–  Szerintem igazad van – szólalok meg.
–  Miben?
Rágördülök, ő pedig széttárja a lábát, hogy helyet adjon nekem.
–  Tényleg ott kellene hagynom a zenekart.
Egyetértőn bólint.
–  Boldogabb lennél, ha a saját zenédet játszanád, még akkor is, ha
nem tudsz vele pénzt keresni. – Megcsókol, de aztán hamar el is
húzódik. – Szerezz olyan munkát, amit el bírsz viselni! Mellette pedig
add ki a zenédet. Jobb szegénynek és elégedettnek lenni, mint…
szegénynek és üresnek. Először azt akartam mondani, hogy
gazdagnak és üresnek, de nem hiszem, hogy gazdag vagy, mert akkor
nem is játszanál ebben a bandában.
Elmondanám neki, hogy nem vagyok szegény, de kicsit kínos lenne
beismerni, hogy önszántamból és nem szükségből játszom a
zenekarban, szóval inkább nem mondok semmit.
–  Ha úgyis az a sorsod, hogy szegény maradsz, akkor már jobb
boldog szegénynek lenni – teszi hozzá.
Igaza van. Megcsókolom a nyakát, aztán a mellét. Aztán a szám újra
rátalál az övére.
–  Azt hiszem, örülök, hogy találkoztunk.
Erre elhúzódik egy kicsit, és felmosolyog rám.
–  Azt hiszed? Vagy tudod?
–  Tudom. Nagyon örülök, hogy találkoztunk.
Ujjával végigsimít az ajkamon.
–  Én is nagyon örülök, hogy találkoztunk.
Csókolózunk még egy kicsit, és az egész tele van lusta várakozással,
mintha tudnánk, hogy a mienk az egész éjszaka, és semmit sem kell
elsietnünk. A gumit viszont már felhúztam, és ő magába is vezeti a
farkamat.
Azért így is bőven rászánom az időt. Rengeteg időt.
Úgy érzem, a percek többet érnek, ha együtt töltjük el őket.
 
*
 
A hasán fekszik, az én érdemtelen ujjaim pedig végigkövetik gerince
finom ívét.
Felérek a nyakához, aztán a hajába fúrom az ujjaimat, és a fejét
kezdem simogatni.
–  Ölni tudnék most egy tacóért – jelenti be.
Még sose akartam annyira belelátni egy lány fejébe, mint most
Layláéba. Az agya nem úgy működik, ahogy másoké. Mintha nem
lenne szűrő az agya és a szája között, és mintha nem súgna neki a
lelkiismerete, ha rosszul kellene éreznie magát amiatt, amit éppen
mondott. Bocsánatkérés és bűntudat nélkül bukik ki belőle minden.
Még akkor is, ha éle van a szavainak.
Ma estig fogalmam sem volt róla, hogy a brutális őszinteség lehet
szexi.
Pár perce azt mondtam neki, hogy ez volt életem legjobb szexe. Azt
vártam, hogy viszonozza a bókot, ehelyett elmosolyodott, és közölte:
–  Mindig ezt gondoljuk, amikor éppen benne vagyunk. Aztán jön
valaki új, és elfelejtjük, milyen jónak is tartottuk korábban azzal a
másikkal, és az egész kör kezdődik elölről.
Nevettem, mert azt hittem, viccel, de nem viccelt. Aztán
elgondolkodtam azon, amit mondott, és rájöttem, hogy igaza van.
Tizenöt évesen veszítettem el a szüzességemet, és azt gondoltam,
hogy ez a legjobb dolog, amit valaha átélhetek. Aztán jött Victoria
Jared tizenhét éves koromban, és vele éltem át életem addigi legjobb
szexét. Aztán jött Sarah Kisner, a lány, akit elsősként csempésztem be
a koleszba, aztán volt még két-három másik utána, és végül Sable.
Minden egyes alkalommal az aktus utáni ragyogásban úgy éreztem,
hogy ennél már nem lehet jobb. Lehetséges, hogy mindegyikük pont
olyan jó volt, mint az előző.
De abban biztos vagyok, hogy egyikük sem fogható Laylához.
Ahogy biztos voltam benne mindegyik alkalommal Layla előtt is.
–  Te vallásos vagy? – kérdezi hirtelen.
A gondolatai éppoly szétszórtak és intenzívek, mint a tettei.
Szerintem ezért is izgat annyira. Az egyik pillanatban még a hátán
fekve a nevemet sikítja, és a körmeit a vállamba vájja, a következő
pillanatban pedig hason fekve közli, hogy tacót akar enni. Aztán egy
perc múlva már el is feledkezik a tacóról, és azt akarja tudni, vallásos
vagyok-e. Imádom. Az emberek többsége kiszámítható, de Layla
minden szava és tette olyan, mint valami meglepetés
díszcsomagolásban.
–  Nem vagyok vallásos. Hát te?
Megvonja a vállát.
–  Hiszek a halál utáni életben, de nem vagyok benne biztos, hogy
vallásos vagyok.
–  Szerintem a létünk puszta véletlen. Egy ideig itt vagyunk, aztán
többé már nem.
–  Ez lehangoló – jelenti ki.
–  Nem igazán. Gondolj bele, milyen lenne a mennyország! Az az
állandó derűlátás, a mosolyok, a bűn hiánya. A gondolat, hogy örökre
egy olyan helyen éljek, ami tele van emberekkel, akik egész életüket
inspiráló idézetek hangoztatásával töltötték, nekem sokkal
lehangolóbb, mint az, hogy a halállal mindennek vége.
–  Nem tudom, én hiszek-e ebben a fajta túlvilágban – folytatja
Layla. – A létezést én inkább valóságok sorozatának látom. Talán a
mennyország is egy közülük, de talán nem.
–  Milyen valóságok?
Az oldalára fordul, és amikor a tekintetem a mellére siklik, nem
próbál rávenni, hogy nézzek a szemébe, hanem odahúzza a fejemet
magához, és a hátára fekszik. A fejemet a mellkasán, az egyik
kezemet pedig a mellén nyugtatom, míg ő szórakozottan játszik a
hajtincseimmel, és így beszél tovább.
–  Valahogy így gondolj rá – magyarázza –: az anyaméh egy létezés.
Magzatként nem emlékeztünk az anyaméh előtti életünkre, és
fogalmunk sem volt, milyen lesz az élet az anyaméh után. Csak az
anyaméhet ismertük. De aztán megszülettünk, elhagytuk az
anyaméhet, és megérkeztünk a jelenlegi létezésünk valóságába. És
most nem emlékszünk arra, milyen volt az anyaméhben ez előtt az
élet előtt, és fogalmunk sincs, mi jön ez után az élet után. Amikor a
jelenlegi életünk véget ér, egy teljesen más valóságban leszünk, ahol
talán nem emlékszünk majd erre a valóságra, úgy, ahogy nem
emlékszünk arra sem, milyen volt az anyaméhben. Mert ezek
különböző valóságok. Egyik a másik után, és így tovább. Egyesekről
tudjuk, hogy léteznek. Másokról csak hisszük, hogy léteznek.
Lehetnek olyan valóságai a létnek, amelyeknek még a gondolata sem
merült fel bennünk soha. Akár végtelen számú is lehet belőlük. Én
nem hiszem, hogy valaha is igazából meghalunk.
A magyarázatának van értelme, bár az is lehet, hogy azért vagyok
hajlamos vele egyetérteni, mert a szám éppen a mellén kalandozik.
Fogok egy újabb gumit, miközben az elméletén morfondírozok.
Hihetőbbnek tűnik, mint a gyöngyházfényű kapuk vagy a kénköves
tűz gondolata.
De még mindig meggyőződésem, hogy van az élet, aztán a halál, és
ennyi, nincs tovább.
–  Ha igazad van, akkor nekem ez a valóság a kedvencem – jelentem
ki, és fölé helyezkedem.
Szétnyitja nekem a combját, és a száját a számhoz érintve
elvigyorodik.
–  De csak mert éppen benne vagy.
Megrázom a fejemet, és belehatolok.
–  Nem. Azért ez a kedvencem, mert benned vagyok.
 MÁSODIK FEJEZET

Pár percig csak bámulom, remélve, hogy nem ébred fel rögtön. A
karja a mellkasomon pihen, holtsúlyként, mivel alszik. Megpróbálom
elnyújtani a pillanatot, mert tudom, hogy működnek az egyéjszakás
kalandok. Volt bennük részem bőven. Sok ágyból lopóztam már ki, de
ebből nem akarok.
És remélem, Layla sem akarja, hogy kilopózzak.
Hamarosan fel fog ébredni, és tudom, hogyan fogja érezni magát.
Valószínűleg eltakarja a szemét a nap miatt, és az oldalára fordulva
próbálja majd felidézni, hogyan került ide, és ki is vagyok én. És
persze, hogyan szabadulhatna meg tőlem.
Először az ujjai mozdulnak meg. Lehúzza őket a vállamról, és a
nyakam köré kulcsolja őket. A szemét ki sem nyitva közelebb húz
magához, és még jobban hozzám bújik.
Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy ismerősnek érez, hogy felébredve
pontosan tudja, hol van, kivel van, és nem az az első reakciója, hogy
elhúzódik.
–  Mennyi az idő? – mormolja. A hangja nem jön olyan
leheletkönnyen a torkából ilyen korán. Most reszelős suttogás, ami
valahogy még szexibb, mint akkor, amikor teljesen éber.
–  Tizenegy óra.
Felnéz rám kicsit puffadt, sminkfoltos szemével:
–  Tudtad, hogy a tizenegy óra a nap leghalálosabb órája?
Ezen nevetnem kell.
 –  Ez komoly?
Bólint.
–  Az egyetemen tanultam. Többen halnak meg a tízórai ideje alatt,
mint a nap bármelyik másik órájában.
Ez a lány totál káosz, és én imádom.
–  Annyira fura vagy!
–  Akarsz velem zuhanyozni?
Elmosolyodom:
–  Hogy a francba ne!
 
*
 
Azt feltételeztem, hogy nem zuhanyozni fogunk, de a meghívást
komolyan gondolta.
Balzsamot masszírozok a hajába, és olyan kérdéseket teszek fel
neki, amiket normál esetben nem szoktam feltenni egy egyéjszakás
kaland után, de róla olyan sok mindent akarok tudni.
–  Aspen az egyetlen testvéred?
–  Igen.
–  És bírod őt?
–  Rohadtul szeretem őt – vágja rá Layla. – A férjeket illetően nem
teljesen értek egyet az ízlésével, de ha neki így jó, legyen! – A válla
fölött hátrasandít. – Tudod, mi a neve a csávónak?
–  Nem. Mi a neve?
–  Chad Kyle.
–  Na ne! – suttogom.
–  Komolyan. Ez az igazi neve.
–  És illik rá, vagy csak balszerencsés?
–  Sajnálatos módon illik rá – feleli. – Tipikus Chad. Diákszövetség,
country club tagság, egy negyedtonnás pick-up és egy Bo nevű kutya.
–  Ez megmagyarázza, miért jön be neki Garrett bandája. – A
zuhanyfejjel elkezdem lemosni a haját. Így vizesen egészen a háta
közepéig ér. Még sosem mostam meg lány haját, és van benne valami
érzéki. Ahogy a feje formájában is. Tökéletesen illeszkedik a
tenyerembe.
–  Szexi a fejed.
–  Hogy lehet egy fej szexi?
A szabad kezemmel eltakarom a szemét, hogy ne menjen bele a
sampon.
–  Nem tudom, de a tied az. Vagy talán csak te vagy az.
Miután kiöblítettem a haját, visszateszem a zuhanyrózsát a tartóra.
Ő megfordul, mire magamhoz húzom, a forró víz felülről öntöz
minket tovább.
–  Jól éreztem magam tegnap éjszaka.
Elmosolyodik.
–  Én is.
–  A zenekar fél óra múlva indul vissza.
–  Én is.
–  Hol laksz?
–  Chicagóban – mondja. – Még a szüleimmel. Az egyetem után
visszaköltöztem hozzájuk. Még nem tudom, végül hol akarok kikötni.
De biztos nem Chicagóban.
–  Miért nem szereted Chicagót?
–  Szeretem. Csak nem akarok ott élni, ahol felnőttem. Ki akarom
élvezni a választás lehetőségét. A várost, a vidéket, lakást, házat az
erdő közepén… – Kicsavarja a hajából a vizet. – Te hol élsz? Nashville-
ben?
–  Közel hozzá. Nashville drága, és nem akartam lakótársat, szóval
Franklinben bérelek egy lakást. Ha te chicagói vagy, akkor miért
Kansas kellős közepén ment férjhez a nővéred?
–  Chad Kyle wichitai – mondja, és a karját a derekamra fonja.
Felnéz a hajamra, aztán az arcomra, aztán felsóhajt. – Tudod te,
milyen szerencsés vagy, hogy férfinek születtél? Ti mindig ugyanúgy
néztek ki a zuhanyozás végén. Talán még kicsit dögösebben is. A
nőket viszont átváltoztatja a zuhany. Lelapul tőle a hajunk, a smink
szétkenődik az arcunkon, az alapozó meg a lefolyóban végzi.
Úgy beszél, mintha valami óriási különbség lenne a Layla között,
akit megismertem az esküvőn, és aki most itt áll előttem. De ha van is
különbség, akkor ez a változat sokkal jobban tetszik. Meztelen, a
derekamat öleli, és nedves. Nagyon bejön ez a változata. Előredőlök,
és a nyakába csókolok, aztán két kézzel megragadom a fenekét.
A fejét oldalra hajtja, hogy jobban hozzáférjek a nyakához.
–  Szerintem jó vidéki lány lennék – jegyzi meg. – Imádnék itt élni.
Gyönyörű hely. És szívesen vezetnék egy ilyen kis szállót.
Egy másodpercre el is felejtem, miről beszéltünk, mert neki
egyszerre két sávon fut az agya, és nagy szerencsémre az egyik
sávban én vagyok a főszereplő. A falnak dőlve hagyja, hogy a kezem
felfedezőútra induljon a testén, és a szám bejárja bőre minden
négyzetcentiméterét.
–  Nagyon tetszik itt – folytatja halkan. – Az elszigeteltség. A csend.
Hogy nincsenek szomszédok, csak az átutazó vendégek, akiket sosem
kell igazán megismerni.
A szám végigsiklik a nyakán, aztán rátalál a szájára. Mély, rövid
csók után húzódom el tőle.
–  Ez az ország szíve – mondom. – Nincs a világon jobb hely ennél.
És ebben a pillanatban ezt abszolút így is gondolom. Nincs jobb
hely ennél, itt, most. Layla visszahúz a szájához, és amikor valaki
kopog a bejárati ajtón, még csak össze se rezzenünk. Ahhoz túl
elfoglaltak vagyunk.
–  Layla! – kiabál Aspen.
Layla felmordul a nővére hangjára, de tovább csókol, elengedi a
füle mellett a kopogtatást. A dörömbölés viszont sajnos nem marad
abba.
–  Layla, nyisd ki!
Layla felsóhajt, én pedig megszakítom a csókot, hogy kimehessen a
fülkéből. Törülközőbe csavarja magát, aztán kisétál, de behúzza maga
után a fürdőszoba ajtaját. Miután távozik, mintha kongó üresség
költözne a gyomrom tájékára.
Nem lehet ez a búcsú. Szükségem van még egy napra vele. Még egy
beszélgetésre. Még egy zuhanyozásra. Már most érzem, mennyire
fogok vágyakozni utána a hazaúton Tennesseebe.
Elzárom a zuhanyt, és én is törülközőt ragadok, miközben Layla
beengedi Aspent a szobába. Minden szavukat hallom. Aspen azt
kérdezi:
–  Lefeküdtél a basszusgitárossal? – A hangja tisztán behallatszik a
fürdőszobába.
–  Ki kérdezi? – vág vissza Layla.
–  Én. Én kérdezem.
–  Ez esetben igen. Kétszer. Már háromnál tartanánk, ha nem
szakítasz félbe minket.
Ezen nevetnem kell.
–  A zenekar már keresi. Indulnának.
–  Pár perc múlva lent leszünk – mondja Layla.
Hallom, hogy a szoba ajtaja újra nyílik, aztán Aspen azt mondja:
–  Anya tudja. Hallotta, amikor az egyik bandatag azt mondta, hogy
a basszeros behúzta a menyasszony húgát.
 Megdermedek a megjegyzésre. Miért nem gondoltam erre? Ez egy
esküvő, nyilván itt van a családjuk. Basszus. Hangosak voltunk
tegnap?
–  Huszonkét éves vagyok – jelenti be Layla. – Nem érdekel, hogy
anya tudja-e.
–  Csak figyelmeztettelek – feleli a nővére. – Indulok Hawaiira. Majd
üzenek, ha leszállt a gépünk!
–  Érezd jól magad, Mrs. Kyle!
Amint becsukódik a szoba ajtaja, már nyitom is a fürdőszobáét.
Layla megpördül, és a mozdulattól lecsúszik róla a törülköző.
Visszahúzza, de előtte még végigfuttatom rajta a tekintetemet.
Semmit sem kell tennie azért, hogy dögös legyen…
Az öklömmel megkocogtatom az ajtókeretet.
–  Maradjunk itt! – Igyekszem lazára venni a figurát, pedig a
meghívást egyáltalán nem veszem félvállról. Könnyen lehet, hogy
még soha ilyen komolyan nem gondoltam két szót életemben.
–  Hol? Itt?
–  Igen. Kérdezzük meg, hátha maradhatunk még egy éjszakát
ebben a szobában!
Tetszik az arckifejezése, ahogy elgondolkodik az ötleten.
–  A zenekarod visszamegy. Azt mondtad, holnap is lesz egy
fellépésetek.
–  Már eldöntöttük tegnap este, hogy kilépek.
–  Ó! Azt hittem, hogy az csak egy lehetőség, nem döntés.
Odalépek hozzá, és megrángatom a dekoltázsánál megkötött
törülközőt, mire az egész a földre hullik. Vigyorog, amikor a szánk
találkozik. Érzem abból, ahogy hozzám simul, hogy egyetlen
porcikája sem akar elmenni. Amikor viszonozza a csókomat, az a
rémisztő üresség, az a vágyakozás, ami már ott formálódott a
mellkasomban, azonnal köddé válik.
–  Rendben – suttogja.
 A VALLOMÁS

Fél órája megállás nélkül beszélek, de a férfi még egyetlen szót sem
szólt. Folytatnám még, de Layla egyetlen percre sem hallgatott el
odafent, és muszáj megnéznem, hogy rendben van-e.
Legalábbis annyira rendben van-e, amennyire lehet, tekintve, hogy
akarata ellenére tartja fogva a saját pasija.
–  Elnézést! – Hátratolom a székemet. – Pár perc múlva visszajövök.
A férfi megértőn biccent, és lenyomja a stop gombot.
Ismét felmegyek a lépcsőn, hogy könyörögjek Laylának, bízzon
bennem csak addig, amíg megszerzem a válaszokat.
Amikor kinyitom az ajtót, éppen az ágyon térdel, és mindent
megtesz, hogy kiszabadítsa a kezét a kötélből, amivel a csuklóját az
ágytámlához rögzítettem.
–  Layla… – szólítom meg legyőzötten. – Kérlek, abbahagynád ezt?
Erősen megrántja a kötelet, mintha próbálná elszakítani.
Összerezzenek. Ez biztos, hogy fájt. Az ágyhoz lépek, hogy
megnézzem a csuklóját. Teljesen felhorzsolta azzal, hogy szabadulni
próbált. Már vérzik is.
Érthetetlen motyogás a válasza, úgyhogy leszedem a szájáról a
szigszalagot.
Nagy levegőt vesz.
–  Kérlek, oldozz el! – könyörög. A szeme véreres és szomorú, a bal
orcáján elkenődött smink folyik le. A szívem szakad bele, hogy így
kell őt látnom. Nem kívántam neki ezt, de nincs más választásom.
Legalábbis úgy érzem, hogy nincs más választásom.
–  Nem tehetem, te is tudod.
–  Kérlek! – erősködik. – Fáj.
–  Nem fájna, ha nem próbálnád kiszabadítani magadat. –
Megigazítom neki a párnát, és egy kicsit lazábbra engedem a kötelet,
hogy le tudjon feküdni. Tudom, hogy rabnak érzi magát, és bizonyos
szempontból az is. De legalább a lábát nem kötöztem meg. Ha
nyugodtan lefeküdne, és nem próbálna mindenáron szembeszállni
velem, nem esne semmi baja. Talán még pihenni is tudna, ami
nagyon ráfér.
–  Csak adj nekem pár órát! Amint befejeztem vele a megbeszélést,
leviszlek magammal.
Az égnek emeli könnyben úszó tekintetét.
–  Hazudsz. Mást se teszel mostanában, csak hazudozol.
Nem hagyom, hogy a szavai áttörjék a falamat. Tudom, hogy nem
mondja komolyan. Egyszerűen fél. És zaklatott.
Én is az vagyok.
Előredőlök, és puszit nyomok a feje búbjára. Megpróbál elhúzódni
tőlem, de nincs túl sok helye. Most már sír, és igyekszik kerülni a
tekintetemet. Összeszorított állkapoccsal próbálom leplezni a
bűntudatomat.
–  Ha megígéred, hogy nem kezdesz sikítozni, akkor nem teszem
vissza a szigszalagot.
Erre a kompromisszumra hajlandónak tűnik. Letörten bólint,
mintha úgy érezné, hogy én nyertem meg ezt a menetet, pedig én
csak a normális életünket próbálom visszaszerezni.
Amikor becsukom az ajtót magam mögött, és kulcsra zárom,
hallom, hogy Layla zokogni kezd. Minden porcikámban érzem a
fájdalmát, mintha ott pattogna a csontjaimban. Pár másodpercig az
ajtónak döntöm a homlokomat, és kényszerítem magamat, hogy
visszanyerjem az önuralmamat, mielőtt visszaindulnék.
A konyhában egy pohár sötét ital áll az asztalon. A férfi felé int.
–  Whisky – teszi hozzá magyarázatképp.
Leülök, beleszagolok az italba, aztán kortyolok belőle, és élvezem,
ahogy végigégeti a torkomat. Ettől rögtön megnyugszanak az idegeim.
Már azelőtt tölthettem volna magamnak, hogy elkezdtük ezt az
egészet.
–  Mi a neve? – kérdezem. Csak az e-mail-címét tudom, amit a
levélváltásainkhoz használt, de az a cégének a neve, nem a sajátja.
Lenéz az olajfoltos, Jiffy Lube autószerviz logójával díszített
pólójára. A névcímkéjére Randall van írva. Rámutat:
–  Randall.
Folytatja a felvételt, bár mindketten tudjuk, hogy a neve nem
Randall, és azt is biztosan tudom, hogy ez a póló nem a sajátja. Mégis,
hiába világos, hogy nem valami nyílt a személyazonosságával
kapcsolatban, azért folytatom a vallomást, mert egyedül őt ismerem
ezen a földön, aki segíthet nekem.
Márpedig borzalmasan szükségem van a segítségre.
Annyira borzalmasan, hogy olyan döntéseket hozok, amiket pár
hónappal korábban nem lett volna merszem meghozni.
Érdekes, hogyan alakíthatja át az ember teljes hitrendszerét ezen a
világon pár olyan dolog, amire nincs magyarázat. Basszus, nem is
csak a hitrendszeremet változtatta meg, hanem az elveimet is! Az
értékrendemet. A prioritásaimat. A szívemet.
A pár hónappal ezelőtti Leeds becsapta volna az ajtót a férfi orra
előtt. Most meg én vagyok az, aki megkereste, aki könyörgött a
segítségéért. És most itt van, és csak remélni tudom, hogy jó döntést
hoztam.
 –  Meddig maradtak itt kettesben a megismerkedésük után? –
kérdezi.
–  Még három napot.
–  Történt bármi jelentősebb dolog az itt töltött idő alatt?
–  Nem jut eszembe semmi. Az idő nagy részét a szobánkban
töltöttük. Csak az étkezésekre jöttünk le. A hét közepén elég csendes
volt a hely.
–  És aztán maga visszament Tennesseebe, Layla pedig Chicagóba?
–  Nem. Bár négy napot töltöttünk együtt, még nem álltunk készen,
hogy búcsút vegyünk egymástól. Meghívtam, hogy töltsön velem egy
hetet Tennesseeben, aztán az egy hétből kettő lett, a kettőből hat,
aztán meg nyolc. Nem akartunk elválni egymástól.
–  Mióta vannak együtt?
–  Most már nagyjából nyolc hónapja.
–  Történt bármi komoly változás az életében, mióta megismerte?
Mármint a nyilvánvalón kívül.
Ezen keserűn felnevetek.
–  Nem igazán tudom, mire is céloz azzal, hogy „a nyilvánvalón
kívül”. Annyi minden megváltozott!
–  A nyilvánvaló alatt mindazt értem, ami itt, a házban történt –
magyarázza meg. – Mi az, ami megváltozott korábban?
Kortyolok még egyet a whiskyből.
Aztán felhajtom az egészet.
Az üres pohárba bámulok, és visszagondolok az egészre. A képre,
amit kiposztoltam magunkról, arra, amihez vezetett, a félelemre, a
gyógyulásra…
–  Az első két hónapban minden tökéletes volt.
–  És aztán?
A kérdésre nagy sóhaj szakad ki belőlem.
–  És aztán jött Sable.
–  Ki az a Sable?
–  Az exem.
 HARMADIK FEJEZET

Egy farmert gyömöszölök éppen a hátizsákomba. Layla az ágyamon

fekve valami magazint lapozgat.
–  Eltetted a telefontöltődet? – kérdezi.
–  Megvan.
–  Fogkefe? Fogkrém?
–  Pipa és pipa.
–  Vinned kéne egy könyvet – veti fel. – Jó hosszú az út.
–  Nincsenek könyveim.
Layla felpillant. A mellkasához húzza a magazint, és úgy néz rám,
mintha megsértettem volna.
–  Leeds! Bizonyított tény, hogy aki olvas, az tovább él. Talán
fiatalon akarsz meghalni?
Az agya olyan, mint valami morbid Wikipédia.
–  Olvasok én, csak a telefonomon. Nem szeretek sok cuccot pakolni.
Felvonja a szemöldökét.
–  Hazudsz. Melyik könyvet olvastad utoljára?
–  Egy veszedelmes elme vallomásai.
–  Ki a szerző? Miről szól? – Úgy vigyorog rám, mintha tudná, hogy
meg fogok bukni a kihallgatáson.
–  Nem emlékszem a nevére. Ő vezette a The Gong Show-t a hetvenes
években. – A táskámat a padlóra dobom, és felkapom a telefonomat.
Tegnap este kikapcsoltam, és azóta úgy is maradt. Layla a könyökére
támaszkodva nézi, ahogy várom, hogy beinduljanak az applikációk.
Leülök az ágyra, és megnyitom a Kindle-appot a telefonon.
–  Chuck Barris. Ő találta ki a The Newlywed Game játékshow-t is.
–  Ez valami önéletrajz?
–  Azt hiszem. A csávó azt állítja, hogy a CIA bérgyilkosa volt, de még
nem fejeztem be.
–  A The Gong Show műsorvezetője bérgyilkos volt?
–  Egyesek szerint hazudott az egészről. Ezért is olvasom.
–  Hű! Ez szexi.
–  Szerinted a bérgyilkosok szexik?
Megrázza a fejét.
–  Nem. Az a tény szexi, hogy olvasol. – Felemeli a melléről a
magazint, és lenéz a lapra. – Dögös vagy. Dalokat írsz, olvasol…
Milyen kár, hogy szarul főzöl!
Ellököm magamtól, és poénból a fenekére csapok. Nevetve gördül
vissza a hasára.
–  Most komolyan! Még szendvicset se tudsz csinálni anélkül, hogy
elszúrnád.
–  Szerinted miért tartalak téged?
Erre a szemét forgatja.
Végignézem a telefonomon az üzeneteket, amiket az elmúlt tizenkét
órában kaptam.
Az elsőt Garrett küldte arról, hogy mikor és hol találkozunk ma
este.
Végül nem léptem ki a bandából. Miután Laylával eljöttünk a
szállóból, Garrett úgy írt nekem, mintha nem is hagytam volna ki két
koncertet is egy lány miatt, akivel épp csak megismerkedtem. Azt írta:
Vége már a vakációnak? Ma este játszanod kell.
Nem volt elég jó okom rá, hogy ne játsszak aznap este, és a tudat,
hogy Layla is eljön a koncertre, segített, hogy ne féljek annyira az
egésztől. Ez pár héttel ezelőtt történt, és bár még mindig úgy érzem
magam a színpadon, mintha belül halott lennék, Layla segít életben
tartani az összes többi részemet.
Ami a szerelmet illeti, nem tartom magam szkeptikusnak, de csak
pár kapcsolatom volt. Arra számítottam, hogy majd a harmincas
éveim végén talál rám a szerelem, amikor már meguntam az
utazgatást és úgy általában az életet. Ezért a világnézetért egyébként
Jerry Seinfeldet hibáztatom.
Tizenöt éves koromban végignéztem a Seinfeld összes évadát, és a
végén arra jutottam, hogy Jerrynek igaza van. A bolygó minden egyes
emberében van valami bosszantó. Elég bosszantó ahhoz, hogy a
kapcsolatokat kínszenvedéssé tegye. Miután szemtanúja voltam Jerry
halálra ítélt kapcsolatainak, direkt keresni kezdtem az emberek
legbosszantóbb tulajdonságait. A nevetésüket. Azt, ahogy a pincéreket
kezelik. Az ízlésüket a filmek, a zene, a barátok terén. A szüleiket.
Amint komoly kapcsolatom lett egy lánnyal, azon kaptam magam,
hogy keresem a lehetőséget arra, hogy szakítsak vele.
Legalábbis Layláig így volt.
A megismerkedésünk után még három napig maradtunk a Corazón
del Paisban. És az utolsó este után még mindig nem akartam
elbúcsúzni tőle. Egyetlen dolgot sem találtam benne bosszantónak.
Sőt, a gondolat, hogy egyedül legyek, sokkal ijesztőbbnek tűnt, mint
az, hogy vele legyek. Ilyen először fordult elő velem.
Megkértem, hogy töltsön velem egy hetet Franklinben, de már két
hónap eltelt, és többet szexeltem ebben a két hónapban, mint
amennyit elképzelhetőnek tartottam volna egy egész életben. Amikor
éppen nem dugunk, akkor zenélek neki, dalokat írok, vagy dalokon
gondolkodom. Úgy érzem, most, hogy ő is benne van, a zenémnek lett
célja.
 Hisz benne, hogy leszek valaki, és hála annak, hogy hisz bennem,
én is elkezdtem hinni magamban.
Bár rágnia kellett a fülemet egy kicsit, de három héttel ezelőtt végre
sikerült meggyőznie, hogy kiadjam pár dalomat, amiken már ültem
egy ideje. Két hete feltette a YouTube-ra, ahogy az egyiket játszom, és
már majdnem tízezer megtekintése van.
Utálom, hogy ennek örülök, mégis meglepően jó érzés, hogy van
valaki az életemben, aki miatt úgy érzem, hogy a művészetem
érdemes arra, hogy fogyasszák. És ha ő lenne az egyetlen, aki
hallgatna, nekem az is elég lenne.
Garrett ki lesz bukva, amikor hivatalosan is kilépek és
szólókarrierbe kezdek, de azért egy basszusgitárost nem olyan nehéz
pótolni itt, Nashville-ben.
Layla mindig velem jön, függetlenül attól, mindkettőnknek milyen
fájdalmas élmény a koncert. Sokat segít, hogy az utolsó számnál újra
előadja a nevetséges esküvői táncát. Így legalább a koncertek vége jó
hangulatban telik.
Szeretem őt.
Azt hiszem.
Nem csak hiszem, tudom. Szeretem őt.
Mindent szeretek benne. A magabiztosságát, a különcségeit, az
elszántságát, a testét, azt, ahogy leszop, a spontaneitását, azt, hogy
hisz bennem. Szeretem nézni, ahogy alszik, és szeretem nézni, amikor
felkel.
Elég biztos vagyok benne, hogy ez a szerelem.
Még csak délután öt van, két óra múlva indulok, de úgy kell
kivonszolnom magamat az ágyból, hogy befejezzem a pakolást. A
Garrett’s Band egy tengerparti fesztiválon játszik Miamiban, úgyhogy
Laylával az egész napot az ágyban töltjük, így próbáljuk ellensúlyozni
azt, hogy három napig nem fogjuk látni egymást. Ez lesz az első
koncert, amire nem kísér el, mióta megismerkedtünk. A furgonban
már nem marad hely utasnak a sok cuccunk mellett, és egyébként
sincs oda a gondolattól, hogy három napot töltsön Garrett-tel meg a
többi sráccal, én meg nem fogom kényszeríteni rá, hogy elviselje ezt a
kínszenvedést.
Ez a nap az eddigi legjobb, amit vele töltöttem. Egyikünk sem
kapcsolta be a telefonját, amikor ma reggel felkeltünk. Nem
gyújtottuk fel a lámpákat és nem húztuk szét a függönyt. Ő volt a
reggelim és az ebédem is.
Most már ég a lámpa az ágy mellett, és Layla a magazinját
lapozgatja.
Megnyitom az Instagramomat, de rögtön meg is bánom, hogy
bekapcsoltam a telefont. Nem is néztem rá, mióta tegnap este
kitettem egy fotót kettőnkről. Most először posztoltam közös képet
egy lánnyal. Természetesen ágyban voltunk. Layla a mellkasomhoz
bújva aludt, és annyira jól éreztem magam abban a pillanatban, hogy
felemeltem a telefonomat, csináltam rólunk egy képet, és feltettem,
bár nem írtam mellé semmit.
Mióta megismertem Laylát, és kiadtam pár saját számomat, vagy
ezer új követőt szereztem, de még így is max. ötezernél tartok.
Feltételeztem, hogy alig ötezer követővel kisebb hatása lesz a közös
képünknek. Talán naiv vagyok, de őszintén nem gondoltam, hogy
érkezik bármilyen reakció rá.
A legtöbb kommentben gratulálnak nekünk, de néhány csaj Laylát
cincálja szét. Szerencsére nem jelöltem be a fotón. Gyűlölném, ha
látná, mit mondanak róla az emberek.
Minél többet olvasok el a kommentekből és az üzenetekből, annál
nagyobb a kísértés, hogy az egész profilomat töröljem. Tudom, hogy
ha valaha is eljutok addig, hogy a zenémből fizessem a számlákat,
hálás leszek a követőimért. De e pillanatban marha zavaró olyan
kommenteket olvasni, hogy a barátnőd elég ribis vagy sokkal szexibb
vagy szinglin.
Az internet kurva kegyetlen. Valamiért rossz érzés tölt el attól, hogy
három napra itt hagyom egyedül. Nem hiszem, hogy látta a fotót,
úgyhogy nem is állok neki törölgetni a sértő kommenteket. Inkább
törlöm a fotót úgy, ahogy van, és a mobilomat képernyővel lefelé az
éjjeliszekrényre teszem.
–  Biztos nem bánod, hogy egyedül kell itt maradnod? – kérdezem
meg tőle.
Leengedi a magazint a mellkasára.
–  Miért? Akarod, hogy elmenjek?
–  Nem, dehogy!
–  Biztos vagy benne?
–  Tuti biztos.
–  Két hónapja találkoztunk, és még levegőt venni se hagytuk
magunkat. Biztos már eleged van belőle, hogy betolakodtam a
teredbe.
Fogalma sincs róla, mennyire nincs belőle elegem.
Persze nem igazán tudhatja, hogyan érzek iránta, mivel még sosem
mondtam ki hangosan. Megmutatom neki, de nem mondom ki.
Kirántom a magazint a kezéből, és a földre dobom, aztán Laylára
hemperedem. Imádom azt a csillogást, ami akkor költözik a szemébe,
amikor tudja, hogy meg fogom csókolni. A várakozás csillogása. És
nincs is jobb annál, mint tudni, hogy ez a lány várja, hogy a szám az
övéhez érjen.
–  Layla – suttogom –, egyáltalán nincs elegem belőled. Szerelmes
vagyok beléd.
 Könnyedén mondom, és alig két másodperc kell neki, hogy felfogja
a szavakat. Amikor ez megtörténik, mindkét tenyerét az arca elé
kapja. Most először látom félénknek. Megcsókolom az egyik kezét. A
két kezét ezután ökölbe szorítja az arcánál, és úgy válaszol:
–  Én is szerelmes vagyok beléd.
Erre azonnal a szájának nyomom számat, mintha le akarnám
nyelni a szavait. Elképzelem őket kinyomtatva, Arial betűtípussal,
ahogy lassan pattognak bennem, lepattannak a belső falaimról,
megállíthatatlanul tekeregnek és forognak a gyomromban, a
mellkasomban, a karomban, a lábamban, míg el nem jutnak minden
porcikámba.
Elhúzódom tőle, és imádom, hogy ennyire széles a mosolya.
–  Akkor ebben megegyeztünk – jelentem ki. – Szerelmesek
vagyunk, te itt maradsz, amíg én elutazom, és azt hiszem, ez azt is
jelenti, hogy hivatalosan is összeköltöztünk.
–  Hűha! Lehet, hogy szólnom kellene a szüleimnek, hogy már nem
élek velük.
–  Nem jártál otthon a nővéred esküvője óta. Szerintem feltűnt
nekik.
A nyakam köré fonja a karját.
–  Jó sok ez egy napra. Szerelmet vallottunk egymásnak,
összeköltöztünk, és… hivatalosak lettünk az Instagramon is. – A végét
viccelődve mondja, de nekem összeszorul a gyomrom a tudattól, hogy
látta a képet.
–  Láttad?
Abból, ahogy elhalványul a mosolya, tudom, hogy a képet kísérő
kommenteket is látta.
–  Igen.
–  Ne aggódj, letöröltem!
 –  Tényleg? Engem nem zavart.
–  Nem baj, de én, azt hiszem, még nem állok készen arra, hogy
olyan emberek mondjanak rólunk véleményt, akiket nem is ismerek.
–  Nem vagy nekik valóságos. Ilyenek az emberek a közösségi
médiában. – Megcsókol. – Te tehetsz róla, amiért ilyen átkozott dögös
vagy – teszi hozzá vigyorogva.
Megkönnyebbülés, hogy a jelek szerint nem veszi a szívére a
dolgot.
–  Nem tudom, akarok-e közös képeket kitenni magunkról. Nem
akarom, hogy megtaláljanak, és téged is zargatni kezdjenek.
Layla elneveti magát:
–  Már késő. Kábé harminc embert követsz az Instán, és én vagyok
az egyik. Már megtaláltak.
Legördülök róla, és felülök az ágyon.
–  Hogy érted, hogy már megtaláltak?
–  Eddig még csak egy lány – magyarázza. – Sonya? Vagy Sybil? Nem
emlékszem a nevére – veti oda félvállról, de én így is pontosan tudom,
kiről beszél.
–  Sable?
Kacsintva rám mutat.
–  Ez az! Sable. De már letiltottam.
Nem hallottam Sable-ről, mióta letiltottam a számát, és az jó pár
hónappal azelőtt történt, hogy megismertem volna Laylát. A tény,
hogy még mindig követi a posztjaimat, igazolja, amit korábban is
gyanítottam vele kapcsolatban.
–  Mit írt neked?
–  Nem is tudom. Volt vagy húsz üzenetem tőle, amikor
bekapcsoltam reggel a telefonomat. Csak kettőt olvastam el, aztán
megírtam neki, hogy inkább élje a saját életét. Utána meg letiltottam.
– Layla végigtáncoltatja az ujjait a lábamon, és közelebb bújik
hozzám. Úgy vigyorog rám, mintha az egészet mulatságosnak találná.
– Lefeküdtél vele?
Egyszer sem hazudtam Laylának, amióta ismerem. Sosem éreztem,
hogy szükség lenne rá. Még nem találkoztam nála elfogadóbb
emberrel.
–  Pár hónapig találkozgattunk, de elég hamar rájöttem, hogy hiba
volt az egész kapcsolat.
Layla megint elvigyorodik.
–  Hát, szerinte nem volt hiba. Szerinte én vagyok a hiba.
Sable volt a hiba, de nem akarok olyasmit mondani Sable-ről, ami
miatt Layla esetleg aggódni kezdene. Pedig a csaj miatt tényleg lehet
aggódni. Mondjuk, nekem is beletelt pár hétbe, mire erre rájöttem,
valószínűleg azért, mert túlzottan lekötött, hogy a farkamnak
mennyire bejön a csaj, és ezért nem igazán tűnt fel, hogy az ő irántam
táplált érzései egészen más szinten mozognak.
Az elején azt hittem, hogy teljesen véletlenül találkoztunk, de aztán
megtudtam Garrett-től, hogy Sable már egy évvel a találkozásunk
előtt elindította az én rajongói klubomat. Amikor rákérdeztem nála a
dologra, akkor vett egyre furcsább irányt a kapcsolatunk. Próbáltam
szakítani, de Sable nem fogadta jól. Az elején csak megállás nélkül
hívogatott. SMS-eket küldött, hangüzeneteket hagyott. Aztán már a
koncerteken is felbukkant, és követelte, hogy adjak neki még egy
esélyt.
Garrett és a srácok elkezdték Instabil Sable-nek hívni.
Aztán az egyik koncertünkről a biztonságiak kísérték ki. Pár nappal
később letiltottam a telefonomon és minden közösségi médián.
Letiltattam azt a felhasználói fiókot is, amiről a Leeds Gabriel
rajongói klubot működtette.
 Az egész ügy bizarr volt. A csaj is elég bizarr.
Kiráz a hideg a gondolatra, hogy még mindig ott van valahol, figyeli
az oldalamat, és ráír azokra, akikkel közös képet teszek ki.
–  A Sable-höz hasonló emberek miatt nem vagyok benne biztos,
hogy be akarok kerülni a köztudatba. Miért próbálkozom ennyire,
amikor utálok mindent, ami vele jár?
Layla rám mászik.
–  Sajnos manapság online jelenlét nélkül nem igazán lehet eladni a
zenét. A siker és az őrült rajongók együtt járnak. – Csókot nyom az
orrom hegyére. – Ha valaha is befutsz, elég pénzed lesz ahhoz, hogy
felvegyél valakit, aki törli helyetted az ilyen trollkodásokat. És akkor
nem neked kell foglalkoznod velük.
–  Jó érv – ismerem be, bár már most elég pénzem van ahhoz, hogy
felvegyek valakit, aki kezeli a közösségi médiás felületeimet. A
pénzügyi helyzetem még nem került szóba Laylával. Ő feltételezi,
hogy nincstelen zenész vagyok, mégis úgy szeret, mintha neki
adhatnám az egész világot. Nincs is jobb érzés annál, mint ha
magadért szeretnek, és nem azért, amennyid van.
Layla elmosolyodik.
–  Tele vagyok jó érvekkel. Ezért is vagy belém szerelmes.
–  Méghozzá mennyire! – Megcsókolom, de a csókba ezúttal egy kis
nyugtalanság vegyül.
Az elején kedveltem Laylát. Vonzódtam hozzá. Ezekkel az
érzésekkel nem járt aggodalom. Az elmúlt pár hétben viszont
elkezdtem aggódni érte.
Talán az aggodalom az egyetlen különbség aközött, hogy szeretünk
vagy csak kedvelünk valakit.
Legszívesebben megmondanám neki, hogy legyen különösen
óvatos, amíg nem vagyok itthon, mert most még nyugtalanabb
vagyok. Szeretném, ha sosem nyitna ajtót, ha én nem vagyok itt. És
nagyon örülnék, ha törölné az összes közösségi médiás fiókját. De
Layla felnőtt nő, szóval végül nem mondok semmit.
Nem is értem, miért van ez a görcs a gyomromban, amikor
gyakorlatilag egy senki vagyok. Egyetlen nem hivatalos rajongói klub
és ötezer követő még nem tesz valakivé. Néhány online komment pár
rajongótól még nem ok arra, hogy átkapcsoljak túlféltő pasiba. Ennek
ellenére elhatározom, hogy beszereltetek egy biztonsági rendszert,
amíg nem vagyok itthon. Az egy kicsit megnyugtatna.
–  Két óra múlva találkozom Garrett-tel, még le kell zuhanyoznom,
és be kell fejeznem a pakolást.
Layla megcsókol, aztán legördül az ágyról.
–  Beteszek a sütőbe egy lasagnét, hogy tudj enni, mielőtt elmész.
Kérsz hozzá fokhagymás kenyeret?
–  Az tökéletes lenne.
Becsukja maga mögött a hálószoba ajtaját, én meg kelletlenül a
fürdőszoba felé indulok.
Talán szerezhetnénk egy kutyát. Olyan védelmező fajtát, mondjuk,
egy németjuhászt. Jobban érezném magam, ha nem kellene egyedül
itt hagynom Laylát.
Megnyitom a zuhanyt, és leveszem a pólómat. Még ki se gomboltam
a nadrágomat, amikor valaki kopog az ajtón. Megmondtam
Garrettnek, hogy az ő házánál találkozunk, de talán nem győzött
várni.
–  Majd én nyitom! – kiabálok ki a fürdőszobából. Azok után, hogy
olvastam a kommenteket, tényleg nem akarom, hogy Layla nyisson
ajtót. Mellesleg Sable tudja, hol lakom. Aludt az ágyamban.
–  Nyitom én! – kiabál vissza Layla.
Már veszem vissza a pólómat, amikor meghallom a hangot. Mintha
egyetlen petárda durrant volna. Pukk!
A vér megfagy az ereimben, úgy érzem, hogy a vénáim szilánkokra
törnek, ha megmozdulok. Mégis mozgok. Futok.
A hálószoba ajtajához érve újra hallom a hangot. Újabb pukkanás.
Felrántom az ajtót, és minden, amit ismerek, minden, amit
szeretek, minden, amiért élek, ott hever összeroskadva a nappalim
padlóján. Vértócsa gyűlik a válla alatt. A hajában. Térdre hullok
mellette, és megemelem a fejét.
–  Layla… – suttogom, épp, mielőtt szúró fájdalmat éreznék a
vállamban.
Ami ezután következik, az ködbe vész.
Rémálom.
Mindennek vége.
Minden megáll.
Minden…
 A VALLOMÁS

A férfi hallgat.
Az egész ház csendes. Túl csendes.
Több whisky kell nekem. Mintha olvasna a gondolataimban, a férfi
feláll, és megragadja az üveget. Odahozza az asztalhoz, és elém tolja.
–  Mi történt ezután?
Megvonom a vállamat, és töltök az italból.
–  Layla túlélte.
–  Ki lőtte le? Sable?
Az állkapcsom megfeszül, amikor bólintok.
–  Igen. Egy kibaszott Instagram-poszt miatt.
A szavaim rövidek és elfogódottak. Biztos vagyok benne, hogy az
arcomon világosan látszik, mennyire szeretném, ha lezárhatnám ezt
a beszélgetést.
–  Sable-t letartóztatták?
Megrázom a fejemet.
–  Nem.
A férfi úgy néz rám, mintha szeretné tovább boncolgatni azt az
estét, és én is hajlandó lennék rá, csak nem most. Még mindig
próbálom megemészteni mindazt, ami ehhez a pillanathoz vezetett.
Muszáj mindent feldolgoznom, mielőtt újra kiadnám magamból.
–  Most nem igazán akarok erről beszélni – mondom. – Nem mintha
nem lenne fontos, csak… – Az asztalra támaszkodva felállok. A férfi
leállítja a diktafont, amikor elindulok a lépcső felé.
 Félúton megállok, a falnak dőlök, és lehunyom a szememet. Néha
még mindig nehéz felfognom, mi is történik, pedig már hetek óta
ebben élek.
Kell egy pillanat, hogy elválasszam mindazt, amit odalent Layláról
meséltem attól, amit odafent mondanom kell neki.
Pár hosszú másodperc után ellököm magam a faltól, és a
hálószobánk felé indulok. Elfordítom a kulcsot, és lassan kinyitom az
ajtót. Arra számítottam, hogy Layla alszik, de nem. Bár legalább
fekszik.
–  Szomjas vagyok – közli színtelen hangon.
Felveszem az ágy melletti vizespoharat, és várom, hogy felüljön.
Elég lazára vettem a kötelet ahhoz, hogy tudjon kicsit mozogni, de
még így is elfintorodik, amikor a csuklójának dörzsölődik. Előredől,
hogy a szájával elérje a poharat. Kortyol párat, aztán kimerülten a
támlának dől.
–  Enned kellene – mondom neki. – Mit szeretnél, mit hozzak?
Undorral néz rám.
–  Nem tudom, Leeds! Viszonylag nehéz benézni a hűtőbe úgy, hogy
egy ágyhoz kötöztek.
A haragja úgy siklik be a bőröm alá, mint egy éles szike, és
összekeveredik a bűntudattal, amit amiatt érzek, mert itt tartom.
Csakhogy Layla haragja és az én bűntudatom még együtt sem elég
erős ahhoz, hogy hasson a lelkiismeretemre.
–  Csinálhatok neked egy szendvicset.
–  Mi lenne, ha eloldoznál, és majd én megcsinálom magamnak.
Magára hagyom, hogy a konyhában szendvicset készítsek.
Pulykasonka, cheddar sajt, hagyma nélkül, sok paradicsommal. A
férfihez nem szólok, amíg Laylának ennivalót csinálok. Bár lennének
hozzá kérdéseim, azokra majd később rátérünk. Először el akarok
neki mondani mindent, amit én tudok. Csak túl akarok esni rajta.
Az emeletre visszaérve leteszem a szendvicset és egy csomag
Cheetost az ágyra. Egy pohár bort is öntöttem neki, azt az
éjjeliszekrényre rakom.
–  Eloldozlak, hogy ehess, de kérlek, most ne próbálj meg elfutni! –
figyelmeztetem. – Tudod, hogy úgysem sikerülne.
Bólint, és a szemében ülő félelemből tudom, hogy nem akarja azt
újra átélni. Ami azt illeti, szerintem bízhatok abban, hogy annyira
megijesztette, ami akkor történt, amikor legutóbb megpróbált
elmenni, hogy nem is kellene feltétlenül megkötöznöm. Kétlem, hogy
önszántából elhagyná a hálószobát.
Csak sajnos nem kockáztathatok. Itt kell maradnia.
Amikor lekerül a kötél a csuklójáról, leengedi a karját, és
megmasszírozza a vállát. Bánt, hogy fájdalmat okoztam neki, úgyhogy
beülök mögé, az ágytámla és a háta közé. A vállát masszírozom, amíg
eszik, mert szeretném enyhíteni kicsit a feszültséget az izmaiban.
Aprót harap a szendvicsből, aztán felveszi a paradicsomot meg a
salátát, ami a tányérra hullott. Bedobja őket a szájába, majd
megnyalja az ujjait. Lehet, hogy nagyon éhes, mindenesetre úgy néz
ki, mint akinek tényleg ízlik a szendvics. Eszembe jut, hogyan ugratott
régen a konyha-analfabetizmusommal.
–  Régen utáltad a szendvicseimet.
Megvonja a vállát.
–  Az emberek változnak – jegyzi meg két harapás között. – Te
például régen a szerető pasim voltál, aki nem tartott fogva, és nézd
meg magad most!
Touché.
Amikor úgy érzem, hogy a válla ellazult egy kicsit, ott hagyom az
ágyon, és a fürdőszobába megyek. Remélem, hogy Willow megállítja
Laylát, ha újra szökni próbálna. Kiveszem az elsősegélydobozt a
mosdókagyló alatti szekrényből, aztán visszamegyek az ágyhoz, és
sebfertőtlenítőt kenek Layla csuklójára, míg ő eszik, és a bort
kortyolgatja. Idefelé egy benzinkúton vettem a dobozt pár héttel
korábban. Akkor még fogalmam sem volt róla, milyen sokat fogom
használni.
Nem beszélünk, amíg eszik. Minél gyorsabban végez, annál jobb.
Túl akarok esni ezeken a kérdéseken, hogy végre válaszokat
kaphassunk.
Miután végzett, fáslit tekerek a csuklójára, hogy kevésbé legyen
fájdalmas, amikor újra megkötözöm.
–  Szeretnéd, hogy az ágy másik oldalára kötözzelek? Akkor fekhetsz
a másik oldaladon.
Bólint, és már nyújtja is a karját.
Gyűlölöm magamat ezért az egészért, különösen azok után, hogy az
elmúlt egy órában arról regéltem, milyen volt beleszeretni.
Visszaemlékeztem, milyen kínzó fájdalom csapott végig rajtam,
amikor megláttam őt a nappali padlóján.
És most a következő órát azzal kell töltenem, hogy elmondok
mindent, ami az után az este után történt. A kórházban töltött
napokat, a felépülést, hogy mi lett az egész közös életünkkel. A
hónapokig tartó bűntudatot. Az árulást, a hazugságokat. Azt, ahogyan
manipuláltam őt. Kicsit sem várom.
–  Próbálj meg aludni egy kicsit!
Ezúttal bólint. Szerintem kezd felülkerekedni rajta a fáradtság.
Visszamegyek a földszintre, de a férfi már nincs a konyhában. A
társalgóban találok rá, a diktafont a zongorára rakta, és leült a
zongoraszékre.
–  Gondoltam, változtassunk a környezeten! – jelenti be. Leülök a
kanapé hozzá közelebb eső szélére, ő meg ismét elindítja a felvételt.
–  Mi történt, miután meglőtték magukat?
–  Hívtam a 911-et. Amíg kiértek a mentők, próbáltam életben
tartani Laylát. Mindkettőnket meg kellett műteni.
–  És azután?
Elmondok neki mindent, amire emlékszem, bár az nem sok. Úgy
ébredtem, hogy azt se tudtam, Layla életben van-e. Elmondom a
férfinek, hogy három órát töltöttem az osztályon, és egy szót se
mondtak nekem Layla állapotáról. Elmondom, milyen borzalmas volt
felhívni az anyját és a nővérét, és elmondani nekik, hogy mi történt,
aztán milyen volt az a két óra, amikor kihallgattak, és még mindig
nem tudtam, hogy Layla életben maradt-e.
Elmondok neki mindent, amire emlékszem a kórházban töltött
időről, bár ez a rész nem igazán fontos. Layla életben maradásában
és felépülésében sincs semmi, ami olyan jelentőségteljes lenne, mint
azok az események, amik azóta történtek, hogy visszajöttünk a
szállóba.
–  Miért döntöttek úgy, hogy visszajönnek ide?
–  El akartam hozni Tennesseeből. Amint az orvosok engedték, úgy
gondoltam, jót tenne neki, ha kiszakadna abból a közegből. És
tudtam, mennyire szereti ezt a helyet. – Ennél a pontnál elhallgatok,
és visszakozom. – Illetve… tudtam, hogy mennyire szerette.
–  És mikor szűnt meg ez a szeretet?
–  Ha jól sejtem, aznap, amikor visszahoztam ide.
 NEGYEDIK FEJEZET

Ma reggel megettem egy szálat Layla hajából.

Eszembe jutott, hogy egy olyan fura dolog, mint a barátnőd hajának
megevése, még aggasztóbb viselkedés előfutára lehet. Mondjuk, a
kannibalizmusé, ahogy például az, ha gyerekként bántod az állatokat,
előre jelzi, hogy sorozatgyilkos lesz belőled.
Valójában az, hogy ettem a hajából, csak egy elég hátborzongató
utolsó kísérlet volt részemről arra, hogy felmentsem magamat a
kínzó bűntudat alól. Azt álmodtam, hogy ha lenyelem a haját, akkor
valahogy örökre összekötöm magunkat, és ezzel megszűnhet a
félelem, hogy egy nap eltávolodunk egymástól amiatt, ami történt
velünk. Úgyhogy amikor felébredtem, kihúztam egy szálat a hajából,
amíg aludt, és a számba vettem.
Ez nyolc órája történt, és most úgy érzem, mintha az a hajszál
valahogy eljutott volna a szívemig, körbefonta volna, és most elzárná
a vér útját.
A szívemet fojtogatja.
Ez jó dalszöveg lenne.
Előveszem a telefonomat, amíg a sorban állunk arra várva, hogy
felengedjenek a repülőre, és beírom a jegyzetek közé, hogy A szívemet
bűntudatom fojtogatja, néhány más lehangoló dalszövegötlet közé,
amik korábban jutottak az eszembe.
A dalszövegeim eléggé elborultak az utóbbi időben.
–  Leeds! – bök finoman hátba Layla. Feltartom a sort.
Visszacsúsztatom a telefont a zsebembe, és elindulunk az üléseink
felé.
Nagyon kevés holmit pakoltam erre az útra. Két farmert, pár pólót
és a jegygyűrűt.
Egy zokniba dugtam, azt pedig betoltam a futócipőm orrába.
Laylának külön bőröndje van, úgyhogy semmi oka nem lehet rá, hogy
az enyémben kutakodjon, de nem akarom, hogy véletlenül megtalálja
a gyűrűt. Akkor vettem, amikor még a kórházban volt. Tudtam, hogy
korai, de annyira letaglózott a félelem az ismeretlentől, hogy azt
gondoltam, a gyűrű megvételével valami olyan energiát engedek ki az
univerzumba, ami segít felgyorsítani Layla gyógyulását.
Valóban gyorsabban épült fel, mint vártuk, de még mindig nem
tettem fel a nagy kérdést. Azt sem tudja, hogy megvettem neki a
gyűrűt. Még mindig nem tudom, mikor fogom megkérni, mert azt
akarom, hogy tökéletes legyen. Lehet, hogy nem fog ezen az úton
megtörténni, de inkább legyen nálam a gyűrű, még ha nem is lesz rá
szükségem, mint hogy sajnáljam, hogy otthon hagytam.
Azért foglaltam le ezt az utat, mert az elmúlt hat hónap borzalmas
volt. Mindkettőnket megviselt érzelmileg és fizikálisan is. Azt
remélem, hogy azon a helyen, ahol először találkoztunk,
újraindíthatjuk az életünket. Valahogy úgy képzelem, hogy ha
visszatérünk a startvonalhoz, akkor sosem kell áthaladnunk a célon.
Újabb potenciális dalszöveg.
Az előttem ülő faszi éppen próbálja beerőltetni a túlméretes
bőröndjét a fenti rekeszbe, úgyhogy megállok, és beírom a mondat
kicsit átpofozott változatát a jegyzeteimbe.
Futok vissza a startvonalhoz, mert nem akarom, hogy vége legyen
veled.
Layla felépülése sokkal megterhelőbb volt, mint az enyém. Egy
hétig az se volt biztos, hogy életben marad. Miután sikerült
stabilizálniuk az állapotát, még négy hétig bent tartották a
kórházban.
Mindennap haragszom magamra, amiért nem voltam óvatosabb.
Hogy nem rémültem meg Sable labilis elmeállapotától hónapokkal
korábban, amikor nem volt hajlandó megszakítani a kapcsolatot
velem.
Hibáztatom magamat, amiért azt hittem, jó ötlet kitenni Layla arcát
az internetre, és nem számítottam rá, hogy rossz vége lesz. Basszus, a
kibaszott internetről beszélünk! Több eszem is lehetett volna! Minden
posztnak van következménye.
Borzasztó nagy szükségünk van erre az útra. Az elvonulásra. Arra,
hogy kizárjuk egy kicsit a külvilágot. Vissza akarom kapni azt, amit az
elején éreztünk. Csak mi ketten egy szobában, csodálatos, teljesen
random beszélgetéseket folytatva a zihálós szex szüneteiben.
Beteszem Layla kis bőröndjét a fenti rekeszbe. A 4A és 4B üléseken
ülünk, ez az utolsó sor az első osztályon. Layla ül az ablakhoz.
Szokatlanul csöndes, ami azt jelenti, hogy valószínűleg izgul.
Még nem mondtam el neki, hogy hova megyünk. Meg akartam
lepni, de lehetséges, hogy az ismeretlen csak ront a szorongásán.
Eddig ez eszembe sem jutott.
Leülök, bekötöm az övemet, ő meg lehúzza a kis redőnyt az
ablakon.
–  Van tipped, hová megyünk?
–  Azt tudom, hogy Nebraskába repülünk – feleli. – De fogalmam
sincs, mi van Nebraskában.
–  Nem Nebraskában leszünk, de ott van a legközelebbi reptér
ahhoz a helyhez, ahová tartunk.
Ez nyomra vezethetné, de úgy tűnik, nem illeszti össze a kirakós
darabjait. Fogja és kinyitja az egyik, üléseink közé tett kis üveges
vizet.
–  Remélem, nyugis út lesz! Nem sok kedvet érzek magamban
valami nagy kalandhoz.
Igyekszem nem nevetni ezen. Mégis mire számít? Hogy
sziklamászásra vagy vadvízi evezésre viszem, miután az elmúlt hat
hónapot fizikoterápiával töltötte?
Olyan sok mindenen ment keresztül, és tudom, hogy most túlzottan
féltem, de azért lassan kezdünk visszatérni a régi szokásainkhoz.
Senki sem tud egy ilyen eset után azonnal visszatérni a régi, vidám,
boldog önmagához, szóval még hosszú út áll előttünk, de biztosra
veszem, hogy idővel visszarázódunk a régi kerékvágásba.
Layla kiveszi a mobilját a kis táskájából, mielőtt az előtte levő ülés
alá csúsztatná.
–  Posztolnunk kell egy képet rólad a repülőn – jelenti be, és már
emeli is a telefont.
Mosolygok, de ő a fejét rázva jelzi, hogy ne tegyem, szóval
abbahagyom. Elkészíti a fotót, aztán megnyitja a szerkesztést.
Azok után, ami történt, nem könnyű keserűség nélkül gondolni a
hírnévre. Laylának nem is esett volna baja, ha nincs a közösségi
média.
Befejezi a kép szerkesztgetését, aztán odatartja nekem, hogy
hagyjam jóvá. Mindig mindegyiket jóváhagyom. Hogy őszinte legyek,
nem igazán érdekel, hogy mit posztol ki. Bólintok, amikor meglátom a
képet, aztán felnyögök, amikor meglátom a hashtageket. #énekes
#zenész #LeedsGabriel #modell.
–  Modell? Komolyan, Layla? Most akkor zenészként vagy
influenszerként akarok befutni?
–  Manapság már nem lehetsz az egyik, ha nem vagy a másik is.
 Kiposztolja a képet a hashtagekkel.
–  Régen azt mondták, az MTV nyírta ki a ronda zenészeket –
mormogom. – De közel sem. Az új Kaszás az Instagram.
–  Akkor kész szerencse, hogy te így nézel ki – vágja rá Layla.
Megcsókol, aztán visszateszi a mobilt a táskájába.
Én repülő üzemmódba állítom az enyémet, és az előttem levő ülés
zsebébe süllyesztem. Már előre félek, mennyi fotóhoz kell majd
pózolnom Laylának, mielőtt lefeküdhetnék ma este. Tudom, hogy
hálásabbnak kellene lennem, amiért ilyen fontos neki a sikerem. Csak
most minden olyan mocskosnak tűnik. A történetünkből főcím lett
nashville-i körökben, valamennyire megugrottak tőle a bevételeim, és
nagyon durván megugrott tőle a követőim száma – most már több
mint tízezren vannak. Mégis úgy érzem, mintha Layla sérüléséből
profitálnék.
Úgy érzem, eladtam magam, pedig nem is volt mit eladnom.
A repülő elindul a kifutópálya felé, mire Layla idegesen gyűrögetni
kezdi a ruhája szegélyét. Már megitta mindkét palack vizet.
A támadás sok szempontból megváltoztatta őt. Mindkettőnket.
Sok mindent elveszített miattam. Hónapokat az életéből. A
magabiztosságát. A biztonságérzetét. Szorongástól szenved, társfüggő
lett, éjszaka rémálmok gyötrik, pánikrohamai vannak, és
emlékezetkiesései. Már nem az a gondtalan és magabiztos lány ül
mellettem, akibe beleszerettem, hanem egy olyan lány, aki mintha
legszívesebben lerántaná magáról a saját bőrét.
Mintha minden ellenállóképessége eltűnt volna a hegek rétegei
alatt.
Talán ezért hagytam, hogy gyakorlatilag az ügynököm legyen, amíg
rendbe jön. Azt csinálom, amit mond, mert úgy tűnik, az én
karrierem az egyetlen dolog, ami most célt ad az életének. Ezzel tudja
elterelni a figyelmét arról, ami történt.
Talán ő így dolgozza fel: valami jót kreál abból, ami miatt ez az
egész megtörtént. A karrieremen kívül az életünk minden területe
sérült. Layla azt mondja, jó, hogy ebbe az apró kis pozitívumba
kapaszkodhatunk. Nem akarom ezt elvenni tőle, de egy kicsit
hiányoznak azok az idők, amikor még nem vette ilyen komolyan a
karrieremet. Hiányzik, amikor arra biztatott, hogy hagyjam ott a
bandát a boldogságom kedvéért. Hiányzik, ahogy kivette a kezemből
a gitárt, hogy rám mászhasson. Hiányzik, amikor még nem érdekelte,
hogy mi van kiposztolva az Instagram-oldalamra.
De leginkább az hiányzik, hogy önmagam lehessek mellette. Az
utóbbi időben úgy érzem, egyre messzebb kerülök attól az embertől,
aki vagyok, azért, hogy az legyek, akire neki most szüksége van.
–  Lekapcsolták már az öves jelzést? – kérdezi. Az arcát az ingem
ujjába fúrta, és a kezemet szorongatja. Őszintén, nekem az se tűnt fel,
hogy felszálltunk. Mostanában mintha inkább élnék a saját fejemben,
mint a valóságban.
–  Még nem.
Borzasztóan izgulhat, ha még arra sem képes, hogy felemelje a
fejét, és megnézze magának. A kezembe fogom az arcát, és csókot
nyomok a hajára. Bár próbálja titkolni, de a szorongás nem
láthatatlan dolog. Látom a testtartásán, azon, ahogy a ruháját
morzsolgatja, ahogy megfeszül az állkapcsa. Még azon is, ahogy a
tekintete cikázik, amikor emberek között vagyunk, mintha arra
számítana, hogy bármelyik sarkon felbukkanhat valaki, aki meg
akarja támadni.
Amikor egy kis pittyenés jelzi, hogy kikapcsolhatjuk az öveket, és
nyugodtan lehet mozogni a kabinban, akkor ereszt el végre.
Pillantása idegesen cikázik körbe, ahogy felméri a környezetét.
Felhúzza a redőnyt, és az ablakon kinézve bámulja a felhőket, közben
a keze szinte akaratlanul a feje oldalán húzódó sebhelyre siklik.
Állandóan piszkálja. Néha eltöprengek, vajon mire gondol, amikor
megérinti. Nincsenek emlékei arról az estéről, csak annyit tud, amit
én mondtam neki, de ritkán kérdez róla. Sőt, igazából soha nem
kérdez róla.
Folyamatosan rázza a lábát, fészkelődik az ülésében, aztán
hátranéz a turistaosztályra. A szeme kitágult, mintha egy pánikroham
szélén állna.
Csak az elmúlt hónapban két komoly rohama volt, és mindkettő így
kezdődött. Megérinti a sebhelyét. A keze remeg. A szemében félelem.
A légzése ziháló.
–  Jól vagy?
Bólint, de nem néz a szemembe. Lassan, halkan kifújja egyszer-
kétszer a levegőt, mintha titkolni próbálná előttem, hogy próbálja
megnyugtatni magát.
Behunyja a szemét, és hátradönti a fejét. Olyan, mintha
legszívesebben a széke alá mászna.
–  Kell a gyógyszerem – suttogja.
Tudtam, hogy valami nincs rendben. Felveszem a táskáját a földről,
és keresni kezdem a szorongásoldót, de sehol se találom. A
pénztárcája, egy csomag rágógumi és egy szösztelenítő van csak nála.
–  Lehet, hogy a feladott poggyászba tetted?
–  Basszus… – mormolja még mindig behunyt szemmel. Az ülés
karfájába kapaszkodik, úgy megfeszül az arca, mintha fájdalmai
lennének. Meg se próbálok úgy tenni, mintha tudnám, milyen ezzel a
fajta szorongással küzdeni. Múlt héten próbálta nekem elmagyarázni.
Megkérdeztem, milyen érzés, és azt felelte: „mintha a véremben
borzongás futna végig.”
 Addig úgy gondoltam, hogy a szorongás csak valami erős
idegeskedés, aggodalom. De ő azt mondta, hogy valódi, testi tünet.
Úgy szalad végig a testén, mint az apró kis áramütések. Miután
elmondta, magamhoz öleltem. Olyan tehetetlennek éreztem magam!
Újabban állandóan tehetetlennek érzem magam, ha Layláról van szó,
ezért is teszek meg minden tőlem telhetőt, hogy jól legyen.
De most nincsen jól.
–  Szeretnéd a mosdóban kivárni, amíg elmúlik? – kérdezem tőle.
Bólint, úgyhogy megfogom a kezét, és felhúzom az üléséből. A
kabin elejébe érve odahajolok az utaskísérőhöz.
–  Pánikrohama van. Vele megyek, amíg túl lesz rajta.
A nő egyetlen pillantást vet Laylára, és az arcára azonnal
együttérző kifejezés ül ki. Behúzza a függönyt, hogy ne lehessen látni
a mosdó ajtaját az első osztályról.
Csukott ajtónál megmozdulni sincs helyünk. Egyik karomat Layla
dereka köré fonom, és az arcát a mellkasomhoz húzom. A szabad
kezemmel bevizezek egy papírtörlőt a csapnál, és a tarkójára teszem,
miközben erősen magamhoz szorítom.
Múlt héten azt mondta, hogy a karom jobb, mint a súlyozott takaró.
Nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban. Hogy mennyire jó, ha én
vagyok az egyetlen dolog, ami a jelek szerint segít neki
felülemelkedni a pánikon. Szeretném, ha találna módot rá, hogy
nélkülem lendüljön túl a rohamokon. Nem lehetek mindig mellette, és
aggódom, mi lesz, ha egyszer olyankor tör rá, amikor éppen nem
vagyok ott.
Egy kis ideig csak magamhoz ölelem, érzem, ahogy a teste remeg a
karjaimban.
–  Szeretnéd, hogy elmondjam, hova megyünk? – kérdezem tőle. –
Lehet, hogy az is ront a szorongáson, hogy nem tudod.
 Megrázza a fejét.
–  Nem akarom elrontani a meglepetést.
–  Egyébként is el akartam mondani neked a felszállás után.
Kicsit eltolom magamtól, hogy lássam a reakcióját.
–  A Corazón del Paisba megyünk. Két egész hétre lefoglaltam.
Nem reagál azonnal, aztán pár másodperc után zavartan néz rám:
–  Hová?
Igyekszem titkolni, hogy aggódom, de elég sokszor történt ilyen az
utóbbi időben. Nehezére esik felidézni olyasmit, amire simán
emlékeznie kellene. Az orvos azt mondta, hogy ez normális egy
agysérülés után, de még így is minden alkalommal szíven üt, amikor
kiderül, mennyi mindent veszített el.
Sok időbe telt elfogadnom, hogy károsodott az agya.
Nem súlyos, de azért észrevehető, különösen ilyenkor, amikor neki
több idő kell ahhoz, hogy felidézzen valamit, ami nekem nagyon
fontos. Kettőnknek volt az. Nem veszem magamra, de azért mégis fáj.
–  A kis szálló – mondom.
A felismerés lassan kiül az arcára.
–  Persze! Aspen esküvője. Garrett szar bandája. – A szemében
felragyog az öröm. – A reggeli.
–  Igazából már nem szálloda. Eladó, három hónapja zártak be.
Írtam az ingatlanosnak, és megkérdeztem, kivehetnénk-e pár hétre.
–  Az egész hely a mienk lesz?
Bólintok.
–  Csak te és én.
–  És a szakácsok? A takarítók?
–  Már nem működik, úgyhogy majd magunknak főzünk. Már
kiszállíttattam a cuccokat. – Látom rajta, hogy még mindig próbálja
legyűrni a pánikrohamot, úgyhogy tovább beszélek, hogy eltereljem a
figyelmét. – Aspen és Chad is eljönnének egy éjszakára. Csak pár
órára van Wichitától. Péntekre gondoltam.
Layla bólint, aztán visszahajtja az arcát a pólómra.
–  Az jó lenne.
Pár percig megint csak ölelem. Most már nem reszket.
–  Jobban érzed magad?
–  Igen.
–  Az jó. – Végigsimítok a haján, és puszit nyomok a feje búbjára. –
Vissza kellene mennünk. A repülőn mindenki a párról fog beszélni,
akik a vécében csinálták.
Nem ereszt el, hanem a száját majdnem az enyémhez érinti, a keze
pedig elindul lefelé a mellkasomon, egészen a farmerem gombjáig.
–  Akkor ne okozzunk csalódást! – Lábujjhegyre emelkedik, míg a
száját az enyémre nem tudja szorítani.
Tudom, azt gondolja, ez biztos valami fantáziám – és hazudnék, ha
tagadnám –, de most nem erre vágyom. Azok után nem, hogy
épphogy sikerült elkerülnie egy pánikrohamot. Valahogy nem érzem
helyesnek.
A tenyerembe fogom az arcát.
–  Ne itt, jó?
Ettől elszontyolodik egy kicsit.
–  Gyorsak leszünk.
Megcsókolom.
–  Ne most, majd este! – Elhátrálok tőle, kinyitom az ajtót, és oldalra
állok, hogy kiengedjem.
Int, hogy menjek ki, és megrázza a fejét.
–  Előbb használnom kell a mosdót – cincogja vékony hangon.
Amikor becsukom az ajtót, mintha összevonná a szemöldökét.
Visszasétálok az ülésemhez, és seggfejnek érzem magam, amiért
visszautasítottam.
De még nagyobb seggfej lennék, ha megdugtam volna hatvan
másodperccel egy pánikroham után.
Nem szeretném, ha ehhez hozzászokna.
Nem lehetek én a tapasz a sebeire. Nekem abban kell segítenem,
hogy a sebek begyógyuljanak.
 
*
 
–  Milyen messze vagyunk? – Ez Layla első mondata, amióta
beszálltunk a bérelt kocsiba. Elaludt, mielőtt kiértünk volna a reptér
parkolójából.
–  Még úgy húsz perc.
Kinyújtóztatja a lábát és a karját, és olyan nyögés szakad ki a
torkából, amitől fészkelődnöm kell az ülésben. Azóta sajnálom, hogy
nem fordítottam a csapnak a repülőgép mosdójában, amióta kiléptem
onnan. A régi Leeds biztos nem utasítja vissza az ajánlatát. Talán
kétszer is szaván fogta volna.
Néha arra gondolok, hogy én többet változtam, mint ő. Az iránta
érzett szerelmem a műtétje óta túlzott féltésbe fordult. Azt hiszem,
most túl óvatos vagyok vele. Óvatos vagyok, amikor beszélek vele,
óvatosan ölelem meg, óvatosan csókolom, óvatosan szeretkezem vele.
Indexelek a következő kijáratnál.
–  Tankolnunk kell, és ez az utolsó kút. Neked nem kell mosdóba
menni?
Layla megrázza a fejét.
–  Nem, megvagyok.
A benzinkútnál, miután beállítom a töltőpisztolyt, az utasoldali
ajtóhoz sétálok, és kinyitom. Layla a kezével árnyékolja a szemét, úgy
néz fel rám. Megfogom a kezét, és kihúzom a kocsiból.
Köré fonom a karomat, az autónak döntöm, és megcsókolom oldalt
a fejét.
–  Sajnálom.
Csak ennyit mondok. Nem is vagyok benne biztos, hogy csalódott
volt, amiért elutasítottam, vagy hogy egyáltalán tudja-e, hogy mit
sajnálok, de még jobban hozzám bújik.
–  Semmi baj – mondja. – Nem kell a nap minden pillanatában
kívánnod.
A szél az arcába fújja a haját, úgyhogy kisimítom, és az ujjaim
beleakadnak valamibe a tincsei között. Összetapadtak a szálak, és
mintha ragadnának valamitől. Közelebb hajolok, hogy megnézzem a
fejét, bár megpróbál elhúzódni. A haja sötét, szóval nem látom a vért,
de amikor elhúzom az ujjamat, a hegye piroslik tőle.
–  Vérzel.
–  Tényleg? – Az ujjait a fejéhez emeli, pont oda, ahol a bemetszést
ejtették.
A töltőpisztoly kattan, úgyhogy elengedem Laylát, hogy
visszategyem a helyére.
–  Leparkolok a kocsival, aztán bemegyek, és segítek rendbe tenni.
A kút boltjában találok egy kis elsősegélydobozt, azt viszem Layla
után a női mosdóba. Egyetlen fülke van benne, úgyhogy bezárom
magam mögött az ajtót. Layla a mosdókagylónak dőlve néz rám. Egy
fülpiszkálóval és egy kis fertőtlenítővel letisztítom a rászáradt vért
először a hajáról, aztán a sebhely környékéről.
–  Beütötted valahová a fejedet?
–  Nem.
–  Elég rosszul néz ki. – Mostanra már be kellett volna gyógyulnia.
Hat hónapja szerezte azt a sebhelyet, de pár hetente mindig felnyílik.
– Talán meg kéne mutatnunk valakinek a héten.
–  Nem fáj – hárít. – Rendbe fog jönni. Jól vagyok.
Befejezem a seb kitisztítását, aztán elpakolom az elsősegélydobozt,
amíg Layla elmegy vécére. A csapnál megmossa a kezét, én pedig a
mosdó ajtajának dőlve figyelem őt a tükörben.
Mi van, ha én is része vagyok a problémának? Mi van, ha az, hogy
nem merem úgy kezelni őt, ahogy korábban, visszafogja valahogy?
Sokszor szeretkezünk, de most más, mint előtte volt. Az első pár
együtt töltött hónapban megvolt bennünk minden, ami jóvá teszi a
szexet. Gyengéd és finom voltam vele, de vakmerő és kemény is, néha
mindez egyszerre. Nem kezeltem úgy, mintha törékeny lenne. Úgy
kezeltem, mintha sebezhetetlen lenne.
Talán éppen ezt rontottam el. Úgy kell kezelnem, mintha már az az
ember lenne, akivé próbál visszaváltozni. Az a Layla, aki tele volt
energiával és spontaneitással, mielőtt mindezt elragadták tőle.
Ő is figyel engem a tükörben, nézi, ahogy leteszem mellé a csapra
az elsősegélydobozt. A tekintetünk egymásba fonódik, miközben
felgyűröm a szoknyáját, és a kezemet lassan a combja közé
csúsztatom. Látom, ahogy nagyot nyel, amikor az ujjamat a bugyijába
akasztom, és lerántom.
Jobb kezemmel a tarkóját szorítva előretolom, és kigombolom a
farmeremet.
Aztán, hat hónap óta először, egyáltalán nem vagyok vele óvatos.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Beütöm a kódot, amit az ingatlanügynöktől kaptam. A kovácsoltvas

kapu zörögve csúszik oldalra a murvás felhajtón, mintha már
elfelejtette volna, hogyan is kell ezt csinálni.
A szálló egy kétemeletes, régi, viktoriánus stílusban épült villa,
amit többholdnyi sűrű erdő ölel. A falai vakító fehérek, a bejárati ajtó
élénkpiros, és emlékeim szerint hat szoba van az emeleten és még
néhány lent a földszinten.
Ránézésre a birtok nagyjából úgy néz ki, mint egy évvel ezelőtt,
csak kihaltabb. A parkoló üres, nem sétálgatnak vendégek a kertben.
Emlékszem, amikor először érkeztem meg ide, a levegőben
izgatottság vibrált, hiszen mindenki Aspen és Chad esküvőjére
készült. Nyár közepe volt, úgyhogy a fű zöldellt, a gyepet pedig frissen
nyírták.
Most olyan, mintha valami átmeneti állapotban lenne a kert, várná,
hogy a tavasz visszahozza azt az életet, amit a tél megölt.
–  Ugyanolyan, mint volt – jegyzem meg parkolás közben, bár
igazából nem ugyanolyan. Valahogy… magányosabbnak tűnik.
Layla nem szól semmit.
Kinyitom az ajtót, és nem tudom nem észrevenni, hogy milyen üres
minden. Nincsenek illatok, nincsenek hangok, nincs madárcsiripelés.
Minden csendes, de nekem valahogy bejön. Tetszik a gondolat, hogy
újra itt vagyok a semmi közepén Laylával, ráadásul távol mindentől,
kettesben.
 Kiveszem a bőröndöket a csomagtartóból, és felviszem őket a
tornáchoz, míg Layla beüti a bejárati ajtónál is a kódot, amit az
ingatlanostól kaptunk.
Én lépek be elsőként, és rögtön feltűnik, hogy megváltozott az illat.
Nem rémlik, hogy a tavalyi esküvőn molyirtó szagát éreztem volna.
Remélem, vannak gyertyák, amikkel megpróbálhatjuk elnyomni a
szagot.
Layla megborzong, amint átlép a küszöbön. A falhoz emeli a kezét,
mintha meg kellene támaszkodnia.
–  Jól vagy?
Bólint.
–  Igen, én csak… – Pár másodpercre behunyja a szemét. – Hideg van
itt. És fáj a fejem. Szeretnék ledőlni egy kicsit.
Igazából nincs hideg, sőt, kicsit fülledt a levegő, de neki libabőrös a
karja.
–  Megkeresem a termosztátot. Hagyd csak itt a bőröndöt, mindjárt
felviszem a szobába, amiben legutóbb aludtál!
A konyhába indulok, hogy beállítsam a termosztátot, ami nem a
konyhában van, de legalább megkönnyebbülten nyugtázhatom, hogy
az ingatlanos elintézte az ételek kiszállítását. Általában nem kérnék
meg mást, hogy bevásároljon nekem, de a nő felajánlotta, és elég jó
borravalót is kapott érte.
Nem voltam benne biztos, hogy csak úgy megengedik, hogy itt
töltsünk pár hetet, ezért céloztam rá, hogy gondolkodom az ingatlan
megvásárlásán, és jó lenne egy próbakör. Ezt viszont Laylának nem
említettem. Először látni akartam a helyet, ki akartam deríteni, hogy
tetszik-e nekünk annyira, mint amikor először jártunk itt.
Amikor megálltunk a felhajtón, nem pont azt láttam Layla arcán,
hogy szeretne itt lakni. Sőt, inkább úgy nézett ki, mint aki szívesen
visszafordulna.
A társalgó felé indulok, hátha ott van a termosztát. Megörülök neki,
amikor látom, hogy a zongora még a helyén van. A fedele le van
zárva, és vékony porréteg borítja, ami elszomorít. Ez egy gyönyörű
zongora, megérdemli, hogy játsszanak rajta, és ahogy most kinéz,
könnyen lehet, hogy én voltam az utolsó, aki hozzáért.
Végigsimítok a zongora tetején, letörlöm róla egy csíkban a port.
Nem tudtam, mire számítsak, amikor azt mondták, hogy a hely üres.
Attól féltem, hogy a tulajok elvitték a zongorát, de minden bútor a
helyén maradt.
Layla tudja, hogy ez az utazás legalább annyira szól a munkámról,
mint a vakációról. Meg kell írnom egy albumot, úgyhogy a következő
két hétben minél többet akarom ezt a zongorát használni, már amíg
Layla nem érzi úgy, hogy ő háttérbe szorul a zene mellett.
Bár basszus, esélyes, hogy ő mondja majd, hogy a zene legyen az
első. Még nálam is jobban akarja, hogy befejezzem ezt az albumot.
A társalgóban sem találtam meg a termosztátot. Kifelé menet
bekukkantok a folyosóra, és látom, hogy Layla éppen benéz az egyik
szobába. Aztán becsukja az ajtót, és továbbmegy, hogy kinyissa a
második szoba ajtaját. Zavartnak tűnik, mintha nem emlékezne rá,
hol volt a mi szobánk. Ezt az ajtót is becsukja.
–  Az emeleten van, Layla!
Összerezzen, amikor meghallja a hangom, és megpördül a sarkán.
–  Tudom. – Arra az ajtóra mutat, ami előtt éppen elsétált volna, és
belép rajta. – Csak nekem… vécére kell mennem. – Bemegy a
fürdőszobába, és becsukja maga után az ajtót.
Húsz perce volt vécén a benzinkúton.
Néha úgy érzem, az emlékezetkiesései rosszabbak, mint amennyire
beismeri. Eszembe jut, hogy próbára teszem, felhozok valami
olyasmit, ami soha nem történt meg, hogy lássam, úgy tesz-e, mint aki
emlékszik rá.
De az mesterkedés lenne, és már így is épp elég bűntudatot érzek.
Amikor végre megtalálom a termosztátot a lépcső mellett, hallom,
hogy folyik a víz. A termosztát huszonkét fokot mutat. Nem tudom,
akarok-e ennél melegebbet, de azért pár fokkal feljebb tekerem, hogy
elűzze a hideget, ami Laylát borzongatja.
Továbbmegyek a közösségi szobába, ha másért nem, hát azért,
hogy lássam a ház azon részeit is, amelyekben nem jártam, amikor
legutóbb itt voltam.
Nem valami barátságos helyiség, mintha egyáltalán nem arra
rendezték volna be, hogy közösen töltsenek benne időt az emberek. A
világos krémszínű szófa és a hozzáillő kétszemélyes fotelek a
kandalló felé néznek. Egy merev, barna bőr karosszék áll az asztal
mellett, amin következetesen felhalmozott könyvek sorakoznak.
A szobának csak egyetlen ablaka van, és azon is be van húzva a
függöny, szóval sötét van. Amikor legutóbb itt voltunk, elmentem
párszor előtte, de soha nem jöttem be. Mindig voltak itt mások, de az
emberi alakokat most árnyékok váltották fel.
Nem tetszik annyira, mint a társalgó. Talán azért, mert nincs hozzá
közünk Laylával. Itt nincs közös történetünk.
Ehhez a szobához nem kötődünk. Ha ez a ház az ország szíve,
akkor ez a szoba az epehólyag.
Ha megvesszük a házat, ezt a helyiséget fogom elsőnek kipucolni.
Lebontanám a fal egy részét, és több ablakot csináltatnék. Olyan
bútorokkal tölteném meg, amikre Layla nyugodtan kiöntheti a reggeli
müzlit vagy a vörösbort.
Élhetővé tenném.
Mióta Laylát hazaengedték a kórházból, sehol sem éreztük igazán
otthon magunkat. Érthető okokból egyikünk sem akart visszamenni
az én franklini lakásomba, de valahogy rossz érzés fogott el attól is,
hogy úgy új lakást válasszak, anélkül, hogy Laylának lenne
beleszólása. Szóval átmenetileg kivettem egy lakást a kórház
közelében, és odavittem, amikor kiengedték. Azóta meg csak húzom
az időt, hogy végre vegyek valamit hosszú távra. Nem vagyok benne
biztos, hogy Franklinben akarok saját lakást. Vagy akár Nashville-
ben.
Sokszor nézegettem ingatlanok hirdetéseit, de amíg nem láttam
meg, hogy ezt a helyet árulják, egyik sem mozgatott meg igazán.
De ebben a helyben van valami. Talán az az oka, hogy itt
ismerkedtünk meg Laylával. Vagy hogy az ország konkrét szívében
valahogy biztonságban érzi magát az ember. Vagy talán az, hogy ez a
hely egy nap autóút Nashville-ből, és nagyon jó érzés tölt el a
gondolatra, hogy kikerülhetek abból a városból.
Akárhogy is, nem csak azért vagyok itt, mert vakációra volt
szükségem. Azért vagyok itt, mert időre van szükségem, hogy a
zenémre tudjak koncentrálni, és szeretném, ha Layla is békére lelne.
Úgy érzem, ez az egyetlen hely, ahol ezt megkaphatjuk. Az
elszigeteltsége tökéletes számunkra. Itt biztonságban érezheti magát.
Azonnal megpördülök, amint meghallom Layla sikolyát.
Átrohanok a szobán a mosdó felé, ekkor hallom meg az
üvegcsörömpölést.
–  Layla? – Felrántom az ajtót, és amikor Layla riadt szemmel rám
néz, azonnal a kezéért nyúlok. Az ökle véres. A mosdókagylóban és
körülötte tükörszilánkok. Felnézek, és látom, hogy a fürdőszobai
tükör összetört. Mintha valaki ököllel vert volna bele a közepébe.
–  Mi történt?
Layla a fejét rázza. A törött tükörről a mosdókagylóban csillogó
szilánkokra siklik a tekintete.
–  Én… Én… nem tudom. A kezemet mostam, és a tükör meghasadt.
Látható a tükrön a bemélyedés, mintha valaki beleütött volna, de el
nem tudom képzelni, miért tett volna ilyet Layla. Talán már törött
volt, mielőtt elkezdte mosni a kezét, és a mozgástól kiestek a
szilánkok a helyükről.
–  Hozom az elsősegélydobozt a kocsiból.
A konyhában vár, amikor visszaérek. Ahogy korábban, most is
kitisztítom a sebeit. Nem kérdezek tőle semmit. Meg van rendülve. A
keze remeg. Amikor végzek, magammal viszem az elsősegélydobozt,
és felkapom az egyik bőröndünket.
–  Írok az ingatlanosnak – jegyzem meg. – A tükör komoly sérülést is
okozhatott volna.
Layla felkapja a másik bőröndöt, és követ az emeletre. Látom rajta,
hogy megrázta a dolog.
Akkor is le kell állnom azzal, hogy úgy kezelem, mintha képtelen
lenne gondoskodni magáról. Nagyon is talpraesett. Erős. Bámulatos.
Csak emlékeztetnem kell rá, mert úgy tűnik, ő maga elfelejtette.
 HATODIK FEJEZET

Ha nem feltörekvő zenész lennék, akkor séfként dolgoznék.

Van valami megnyugtató a főzésben. Layla műtétje előtt nem
voltam valami nagy konyhatündér. Amikor összeköltöztünk,
megtanított pár dologra, de a sérülése után nem akartam, hogy
megerőltesse magát, szóval átvettem a főzést. Levesekben mester
lettem, főleg azért, mert Layla egyedül azt volt hajlandó megenni a
gyógyulási időszakban.
Most fent pakol. A cipőimet szándékosan én raktam be a
szekrénybe, nehogy meglássa a gyűrűt, aztán lejöttem a konyhába, és
nekiálltam a vacsorának. Jó hangulatban akarom elindítani ezt a kis
vakációt, úgyhogy olasz babos tésztát készítek, pasta e fagiolit. A
kedvencét.
Sokat tanultam, mióta kijött a kórházból. Főleg az anyukájától,
Gailtől. Miután Laylát hazaengedték, Gail az első pár héten velünk
maradt. Magával akarta vinni Laylát Chicagóba, de hála az égnek,
Layla nem akart vele menni. Én sem akartam, hogy elmenjen. Úgy
éreztem, az én feladatom, hogy segítsek neki rendbe jönni, mivel ami
történt, meg se történhetett volna, ha jobban vigyázok rá.
Elismerem, nem volt könnyű beleszokni az új helyzetünkbe. Még
csak két hónapja ismertem Laylát, amikor egy hónapra kórházba
került. Rögtön utána az anyja átmenetileg beköltözött a már amúgy is
elég zsúfolt új lakásunkba. Röpke három hónap alatt onnan, hogy
egész felnőtt életemben egyedül éltem, eljutottam oda, hogy együtt
laktam a barátnőmmel, az anyjával és időnként a nővérével,
Aspennel is. A lakásban, amit kivettem, csak egy hálószoba volt,
úgyhogy a kanapét mindig elfoglalta valaki, és a felfújható matrac
töltötte ki a nappali maradék részét.
Örültem, amikor az anyja végre visszament Chicagóba. Nem
mintha ne kedveltem volna, csak túl sok volt egyszerre. Mindaz, amin
keresztülmentünk, az, hogy úgy éreztük, nincs igazán saját terünk, és
aztán nézni, ahogy Layla próbál visszatalálni a régi életéhez… csak
valami normálisra vágytam. Mindketten arra vágytunk.
Volt azért jó oldala is. Megismertem Layla családját, és hamar
rájöttem, miért is estem bele annyira a legelején. A család minden
tagja karizmatikus és nyíltszívű. Basszus, még Chad Kyle-t is
megkedveltem a magam módján. Csak egyszer láttam az esküvő óta,
és ahogy Layla is utalt rá, egy kicsit tökfej, de annak vicces.
Igazából várom a pénteki látogatásukat.
Amikor már minden hozzávaló a lábasban van, megtörlöm a
kezem a konyharuhában, és felszaladok, hogy megnézzem Laylát.
Még pakolt, amikor főzni kezdtem, de annak már fél órája, és jó ideje
csend van odafent, nem hallottam, hogy mászkált volna.
Amikor kinyitom az ajtót, Laylát ott találom az ágyon. Alszik, a
kinyitott bőröndökben még mindig ott vannak a ruhák. Halkan
horkol.
Hosszú napunk volt, ez az első utazása, mióta kiengedték a
kórházból. El tudom képzelni, hogy megterhelő volt számára,
úgyhogy nekilátok, hogy csendesen kipakoljam a bőröndöket, amíg ő
alszik.
Néha-néha rápillantok, és eszembe jut az az első pár napunk itt.
Minden egyes perc, amit vele töltöttem, olyan volt, mint valami
reveláció. Mintha soha nem nyitottam volna ki a szememet igazán,
amíg nem jött ő.
Vak voltam, de most már látok.
Így éreztem magam Laylával. Mintha valaki visszaengedte volna a
levegőt az életembe, pedig addig fogalmam sem volt róla, hogy
fuldoklom.
Mit meg nem adnék, hogy visszatérjen ez az érzés, amit azelőtt
éreztem, amit olyan igazságtalanul elragadtak tőlünk! Jól éreztük
magunkat a franklini házamban. Laylának nem volt semmi gondja az
alvással. Nem nézett hátra a válla felett, ahányszor nyilvános helyen
jártunk.
Odamegyek az ágyon alvó Laylához, megsimogatom a haját,
óvatosan a füle mögé tolom. A műtéthez le kellett borotválniuk a haja
egy részét, úgyhogy most középen elválasztva hordja, hogy eltakarja
az éppen növésben levő részt. Félresimítom a tincseket, és a
sebhelyre nézek.
Hálás vagyok érte.
Tudom, hogy ő utálja, és mindent megtesz, hogy eltakarja, de én
néha direkt megnézem, amikor alszik, mert ez emlékeztet arra, hogy
mit veszítettem majdnem el.
Layla megrezzen egy kicsit, úgyhogy visszahúzom a kezem, amikor
valami égett szag szivárog be a szobába. Zavartan nézek az ajtó felé.
Nem lehet, hogy a leves máris leégett, alig tíz perce kapcsoltam be
alatta a rózsát!
A lépcső tetejéről látom, hogy sötét füstfelhő száll ki a konyhából az
előszobába.
Alig lépek rá a lépcsőre, amikor a konyhából csattanást hallok.
Olyan hangos, hogy szinte a mellkasomban érzem.
Lerohanok, és a konyhába érve azt látom, hogy mindent beborított
a leves. Végignézek a tűzhelyen, a padlón, a falakon. Elhessegetem a
füstöt az arcom elől, próbálok rájönni, mit kell elsőként
megmentenem.
De sehol sincsen tűz. Csak rengeteg füst és hatalmas kupi.
Döbbenten bámulom a jelenetet még akkor is, amikor Layla
leszalad a lépcsőn. Megáll a konyha ajtajában, és próbálja befogadni a
káoszt:
–  Mi történt?
A tűzhelyhez lépek, hogy lekapcsoljam a rózsát, de amikor a
gombhoz nyúlok, akkor látom, hogy nincs is bekapcsolva.
A karom visszahullik a testem mellé. A gázrózsára nézek, aztán a
lábasra a konyha másik felében.
–  Miért folyik a víz? – kérdezi Layla.
A csapból csorog a víz, de én nem emlékszem, hogy megnyitottam
volna. Odalépek, hogy elzárjam, amikor meglátok valamit a
mosogatóban.
Egy égett konyharuha.
Ugyanaz, amivel megtöröltem a kezem, mielőtt felszaladtam.
A konyharuha nyilván lángra kapott, mert teljesen összeégett, de
hogy került a mosogatóba? És hogyhogy folyt rá a víz? Ki kapcsolta ki
a tűzhelyet?
És ki borította fel a leveses lábost?
Azonnal a bejárati ajtóhoz megyek, de az belülről be van zárva.
Layla követ.
–  Most meg mit csinálsz?
Tudom, hogy van hátsó bejárat, de ha valaki lelökte a lábast a
tűzhelyről, amikor jöttem lefelé a lépcsőn, akkor látnom kellett volna,
ha a hátsó ajtó felé távozik. A konyhának nincsen másik kijárata.
Visszamegyek a konyhába, és ellenőrzöm az ablakot, de az is
belülről van zárva.
 –  Leeds, megijesztesz!
Megrázom a fejemet.
–  Semmi baj, Layla! – nyugtatom meg, mert nem akarom, hogy
aggódjon. Ha látja rajtam, hogy nem tudok magyarázatot adni a
történtekre, csak feleslegesen izgulna. – Lángra kapott a konyharuha,
és ahogy próbáltam eloltani, véletlenül levertem a levest a tűzhelyről.
– Megsimogatom a karját. – Sajnálom! Feltakarítok.
–  Segítek – vágja rá.
Hagyom, hogy segítsen. Jobb, ha egy helyen van velem, mert nem
biztos, hogy tudom, mi a franc történt itt.
 A VALLOMÁS

A kazetta lejár, úgyhogy a férfi kiveszi, megfordítja, aztán újra

lenyomja a felvétel gombot.
Kíváncsi vagyok, tudja-e, mennyivel egyszerűbb lenne a dolog, ha a
mobiltelefonját használná. Gondolom, olyan összeesküvéselmélet-
hívő, aki annyira nem bízik a kormányban, hogy még mobilt sem
hajlandó magánál tartani.
–  Látni akarom a tűzhelyet – jelenti be, majd diktafonnal a kezében
átmegy a konyhába. Én egy darabig még a kanapén maradok, és azon
tépelődöm, nem volt-e mégis hiba idehívni. A legtöbb normális ember
a beszámolóm hallatán őrültnek nevezne. Én meg abban bízom, hogy
ez a pasi nem fogja kiadni a történetemet azonnal éppen ezeknek a
normális embereknek.
Bár hogy őszinte legyek, már le se szarom. A lehetséges karrierem,
a szegényes kis követőtáborom, az imidzs, amit Layla próbált
kiépíteni nekem – mindez már mit sem számít. Az egész olyan
jelentéktelennek tűnik most, hogy láttam, mi minden rejlik a világunk
mögött.
Mintha az egész életemet a sekély vízben éltem volna le, és az
elmúlt hétben valahogy lekerültem volna a Mariana-árok legmélyére.
A férfi félrebillentett fejjel bámulja a tűzhelyet, amikor beérek a
konyhába. Benyomja a gombot, elforgatja, és megvárja, hogy a
gázláng begyulladjon. Aztán figyeli egy percig, ahogy ég, majd
kikapcsolja.
 A tűzhely felé int.
–  Be kell nyomni, hogy el lehessen tekerni. Ezt hogyan magyarázta
meg magának?
Megvonom a vállamat.
–  Nem tudtam megmagyarázni.
Elneveti magát. Ez az érzelem első jele, amit látok tőle. Újra leül az
asztalhoz, és lerakja közénk a diktafont.
–  Laylát zavarta a dolog?
–  Nem igazán – felelem. – Mivel magamra vállaltam, nem nagyon
kérdezgetett róla. Együtt kitakarítottuk a konyhát, és végül csak sima
tésztát csináltam.
–  Volt más is, amit furcsának talált azon az első estén?
–  Olyan nem, mint a tűzhelyes dolog.
–  Azért történt valami, ami nem volt szokványos?
–  A következő pár napban jó pár dolog történt, ami után felmerült
bennem, hogy esetleg kezdek begolyózni.
–  Milyen dolgok?
–  Olyasmik, amiktől bárki más gondolkodás nélkül rohant volna el
ebből a házból.
 HETEDIK FEJEZET

Layla csak piszkálja a tésztát, jobbra-balra tologatja a villájával, de

nem igazán eszik belőle. Unottnak tűnik.
–  Nem ízlik?
Megdermed, amikor rájön, hogy figyelem.
–  De, finom – mondja gyorsan, és eszik egy falatot.
Az utóbbi időben nem nagyon van étvágya. Szinte alig eszik,
amikor meg mégis, otthagy mindent, amiben szénhidrát van. Talán
ezért evett még csak három aprócska falatot, mert a táljában
gyakorlatilag csak szénhidrát van.
Lemérte magát egy héttel azután, hogy kiengedték a kórházból.
Emlékszem, éppen fogat mostam, amikor felállt a mérlegre. Azt
suttogta, „te jó ég”, és azóta nem láttam, hogy bármikor is megevett
volna egy egész adag kaját.
Alaposan megrágja az ételét, aztán lebámul a táljára. Kortyol egyet
a borából, majd tovább tologatja a tésztát a táljában.
–  Mikor jön Aspen és Chad? – kérdezi.
–  Pénteken.
–  És meddig maradnak?
–  Csak egy éjszakát. Most mennek arra a körutazásra. – Layla
bólint, mintha tudná, miről beszélek, de amikor felhívtam Aspent,
hogy elmondjam, ideutazunk, azt mondta, két hete nem beszélt
Laylával. Később este megnéztem Layla telefonját, és több nem
fogadott hívása is volt az anyukájától és a nővérétől is. Nem tudom,
miért kerüli őket, de többször engedi a hangpostára menni a
hívásaikat, mint ahányszor felveszi.
–  Beszéltél ma anyukáddal? – kérdezem.
Layla megrázza a fejét.
–  Nem. – Nagy szemekkel néz rám. – Miért?
Nem is tudom, miért kérdeztem meg tőle, csak nagyon utálom,
hogy nem veszi fel a telefont az anyukájának. Ilyenkor Gail elkezd
nekem írogatni, mert nem tudja, mi lehet a baj Laylával. Aztán ír
Aspennek is, mire Aspen is aggódni kezd. Aztán Aspen ír nekem, hogy
miért nem veszi fel Layla a telefonját.
Mindenkinek egyszerűbb lenne az élete, ha Layla gyakrabban
beszámolna nekik az életéről, akkor nem aggódnának érte annyira.
Így viszont aggódnak. Mindannyian aggódunk. És valószínűleg ezzel
is csak nehezítjük Layla dolgát.
–  Anya igazán találhatna már valami hobbit, hogy ne arra várjon
mindennap, hogy beszéljek vele – jegyzi meg Layla, az asztalra ejtve a
villáját. Még egyet kortyol a borából, majd leteszi, és pár hosszú
másodpercre lehunyja a szemét.
Amikor kinyitja, csendben bámul le a tésztájára.
Nagy levegőt vesz, mintha szeretné elfelejteni ezt az egész
beszélgetést.
Talán túl sok időt töltött a családjával, miután kiengedték a
kórházból. Lehet, hogy szüksége van egy kis távolságra tőlük, ahogy
nekem is szükségem van egy kis távolságra az egész világtól.
Layla felveszi a villáját, és lebámul rá. Aztán megint a tál tésztára
mered.
–  Olyan jó illata van! – Úgy mondja a „jó”-t, hogy szinte nyögésnek
hangzik. Konkrétan beleszagol a tésztába. Előredől, lehunyja a
szemét, és belélegzi a szósz illatát. Talán ez az új stratégiája, hogy
leadja azt a hat kilót, amiről folyton beszél. Csak szagolja az ételt
ahelyett, hogy megenné.
Megragadja a villát, és a tésztába forgatja. Akkora falatot eszik
belőle, amilyet még soha. Felnyög, amikor a szájába teszi.
–  Istenem! Annyira finom! – vesz még egy falatot, de még le se
nyelte, már lapátolja is a következőt a szájába. – Kérek még! –
motyogja tele szájjal. A szájához emeli a borospoharat, amíg én
szedek neki még tésztát a tűzhelynél.
Amikor visszaérek az asztalhoz, gyakorlatilag kitépi a kezemből a
tálat, és pár falattal kivégzi az összes tésztát. Miután végzett, hátradől
a székében, a tenyerét a hasára simítja, jobb kezével pedig a villát
markolja.
Felnevetek, mert annyira örülök, hogy végre eszik, és azért is, mert
még sosem láttam senkit, aki ennyi lelkesedéssel vetette volna bele
magát az evésbe.
Lehunyja a szemét, és felnyög, aztán előredől. A könyökére
támaszkodik, a kezét a hasáról a homlokára csúsztatja.
Éppen a saját tésztámból eszem egy falatot, amikor kinyitja a
szemét. Lebámul az üres tálra, és elborzad, mintha bánná, hogy ennyi
szénhidrátot megevett. A kezét a szája elé kapja.
–  Leeds? Elfogyott az étel!
–  Kérsz még?
Felnéz rám, a szeme fehérje mintha világítana.
–  Elfogyott! – suttogja.
–  Még nem az összes. Megeheted a maradékot, ha kéred.
Döbbenten néz rám, mintha megsértettem volna.
Úgy tanulmányozza a kezében tartott villát, mintha nem ismerné
fel. Aztán leejti, sőt, ledobja. A villa végigcsúszik az asztalon, és
visszapattan a tálamról, Layla pedig felugrik.
 –  Layla, mi a baj?
Megrázza a fejét.
–  Semmi. Minden rendben – feleli. – Csak… túl gyorsan ettem. Kicsit
hányingerem van.
Azzal sarkon fordul, kimegy a konyhából, és felszalad a lépcsőn.
Követem. Úgy viselkedik, mintha megint pánikroham kerülgetné.
A hálószobába érve éppen mormolva kutakodik a ruhásszekrény
fiókjaiban.
–  Hol van?
Mikor nem találja azt, amit keres, kinyitja a gardrób ajtaját. Erre
megrémülök, attól félek, véletlenül megtalálhatja a gyűrűt.
Odamegyek hozzá, megfogom a kezét, és elhúzom a gardróbtól, hogy
rám figyeljen.
–  Mit keresel?
–  A gyógyszeremet.
Hát persze.
Kiveszem a gyógyszeres fiolát a komód legfelső fiókjából. Kinyitom,
és odaadok neki egyet, de ő úgy néz rám, mint aki legszívesebben
kikapná a kezemből az egészet, és bekapkodná az összes tablettát.
Fogalmam sincs, mitől riadt meg ennyire, de amint megkapja a
gyógyszerét, már megy is a fürdőszobába, és megnyitja a csapot. A
nyelvére teszi a tablettát, és a folyó vízből kortyol mellé. Hátradönti a
fejét nyelés közben, amiről eszembe jut az az éjszaka a medencében,
amikor Aspen a nyelvére tette az aszpirint.
A gondolat mosolyra késztet. Az ajtókeretnek támaszkodva nézem
Laylát, aki nyugodtabbnak tűnik most, hogy bevette a Xanaxot, és
beszélgetéssel próbálom elterelni a figyelmét a szorongásról.
–  Emlékszel, amikor azt hittem, a nővéred drogot adott nekem?
Layla felkapja a fejét.
 –  Miért emlékeznék arra, hogy Aspen drogot adott neked?
Amint kiszalad a száján a kérdés, már látom is a megbánást a
szemében. Lehajtja a fejét, és két kézzel kapaszkodik a mosdó
peremébe.
–  Sajnálom. Hosszú volt ez a nap.
Kifújja a levegőt, aztán ellöki magát a csaptól. Odalép hozzám, a
karját a derekamra kulcsolja, és a homlokát a mellkasomnak
támasztja.
Megölelem, mert fogalmam sincs, milyen lehet most az ő fejében
lenni. Igyekszik, amennyire tőle telik, ezért nem hagyom, hogy a
hangulatingadozásai kizökkentsenek. Percekig csak ölelem, és
figyelem, ahogy a szapora szívverése fokozatosan lelassul.
–  Szeretnél lefeküdni? – suttogom.
Bólint, mire a hátára csúsztatom a kezemet, és szép lassan
leveszem a felsőjét. Valahol a fürdőszoba ajtaja és az ágy között
csókolózni kezdünk.
Ez lett az esti rutinunk. Ő kiborul, én megnyugtatom, aztán
szeretkezünk.
 
*
 
Lezuhanyoztam, miután Layla elaludt. Mivel utána sem tudtam
elaludni, inkább lementem, és egynapnyi tevékenységet
belezsúfoltam két órába. Megborotválkoztam, elmosogattam, írtam
pár sort egy új dalhoz.
Most hajnali egy van, és újra Layla mellett fekszem az ágyban, de
az agyam nem hajlandó leállni.
Behunyom a szemem, próbálom magam kényszeríteni, hogy
elaludjak, de a gondolatok száguldoznak a fejemben. Azt hittem, ez a
nap másmilyen lesz Laylának. Stresszmentes. Azt hittem, talán olyan
lesz, mint amikor először jártunk itt, de nem olyan volt. Ez a nap is
olyan, mint az összes többi, mióta hazajött a kórházból. Bár nem
akarom felvetni, kezdem azt gondolni, hogy pszichológushoz kellene
mennie. Az orvos is javasolta, az anyja és a nővére is, de Layla váltig
állította, hogy rendben van. Eddig én is támogattam. Azt gondoltam,
ha mindenben támogatom a felépülése alatt, a szorongása majd
elmúlik. De csak egyre rosszabb lett.
Az ébresztőórát bámulom, amikor érzem, hogy megmozdul a
matrac Layla oldalán. Hallom, hogy kiszáll az ágyból, és végigsétál a
parkettán.
Az első tippem, hogy a fürdőszobába megy, de aztán a lépések
hangja elhal, és Layla egy darabig nem mozdul. Érzem, hogy nincsen
az ágyban, úgyhogy átfordulok, hogy lássam, mit csinál.
Pár lépésre az ágytól van egy állótükör, abban bámulja magát. Sötét
van idebent, csak a hold fénye világít be az ablakon, úgyhogy nem
tudom, mit akarhat látni. Balról jobbra fordul, vizsgálgatja magát a
tükörben. Különös, milyen sokáig csinálja. Várok még pár percet, azt
gondolom, hogy majd visszajön az ágyba, de nem teszi.
Közelebb lép a tükörhöz, és az üveghez emeli a kezét. Mutatóujját
végighúzza rajta, mintha a teste körvonalát rajzolná meg.
–  Layla?
Azonnal felkapja a fejét, és felém fordul. A szeme tágra nyílt,
mintha szégyellné magát, mintha rajtakaptam volna valamin, amit
nem szabadna csinálnia. Gyorsan visszajön az ágyba, és a takaró alá
bújik, háttal nekem.
–  Aludj csak! – suttogja. – Jól vagyok.
Egy ideig még bámulom a tarkóját, de aztán én is hátat fordítok
neki. Most már biztos, hogy nem tudok aludni. Ezek után pláne nem.
 Még akkor is az ébresztőórát bámulom, amikor fél kettőre vált.
Layla már visszaaludt, most halkan horkol.
Bármeddig is fekszem itt, nem tudok elaludni.
Óvatosan kimászok az ágyból, és a mobilommal együtt lemegyek a
földszintre. Leülök a kanapéra a társalgóban. Itt 1:35 van, de Seattle-
ben még csak 11:35. Anya sosem fekszik le éjfélnél korábban, szóval
írok neki egy üzenetet, hogy megkérdezzem, ébren van-e még. Válasz
helyett felhív.
A kanapé karfájának dőlve végighúzom az ujjamat a telefon
képernyőjén.
–  Szia!
–  Odaértetek Kansasbe? – kérdezi.
–  Igen. Úgy öt körül érkeztünk.
–  Hogy van Layla?
–  Megvan. Ahogy eddig.
–  És hogy vagy te?
Felsóhajtok.
–  Megvagyok. Ahogy eddig.
Anya nevet, mert mindig tudja, ha kamuzom. És azt is tudja, hogy
elmondom neki, amit el szeretnék mondani, akkor, amikor el
szeretném mondani.
–  Hogy van Tim?
Tim az első pasi, akivel anya randizni kezdett apám halála óta.
Párszor már találkoztunk, rendes arcnak tűnt. Visszafogott. Kedves.
Pont olyan fickó, akit szívesen látok az anyám mellett.
–  Jól van. A reggeli óráján nem volt elég hallgató, úgyhogy törölték.
Most van egy plusz szabad órája reggelente, nagyon élvezi.
–  Jó neki – vágom rá, aztán, mielőtt elgondolkozhatnék azon, amit
éppen mondani készülök, kibököm a kérdést: – Te hiszel a
szellemekben?
–  Ez elég váratlan kérdés.
–  Tudom. Csak nem rémlik, hogy beszéltünk-e valaha is
szellemekről.
–  Valahogy nem különösebben izgat a gondolatuk – feleli. – Nem
mondom, hogy nem hiszek bennük, de nem tudom, hogy volt-e
valaha olyan élményem, ami miatt hittem volna bennük. – Elhallgat
egy pillanatra, aztán hozzáteszi: – Miért? Te hiszel a szellemekben?
–  Nem – felelem, mert tényleg nem hiszek. – Csak korábban… Nem
is tudom. Történt valami furcsa. Majdnem sikerült felgyújtanom a
házat főzés közben. Az emeleten voltam, ott éreztem meg a füstöt.
Mire visszaértem a konyhába, a konyharuha, amit a tűzhelyen
felejtettem, a mosogatóban hevert, és folyt rá a víz. A lábost lelökte
valaki a földre, és a tűzhelyt is lekapcsolták. Layla végig fent volt
velem, szóval ő nem csinálhatta.
–  Hát ez különös – ismeri el. – Van a házban biztonsági rendszer?
–  Nem, de minden belülről volt zárva. Még az ablakok is, szóval
senki nem tudta volna eloltani a tüzet anélkül, hogy meglássuk.
–  Hm… Ez tényleg nagyon furcsa. De ha valaki megakadályozta,
hogy leégjen a ház, akkor az inkább őrangyalnak hangzik, nem
szellemnek.
Elnevetem magam.
–  Vagy egy kísértetjárta ház… vezetőnő – mondja anya, aztán jót
nevet a saját poénján. – És mi történt még?
Felsóhajtok, de nem megyek bele az okába.
–  Teljesen rendben van, hogy ezt érzed, Leeds!
–  Nem mondtam, hogy bármit is éreznék.
–  Nem is kell mondanod. Az anyád vagyok, hallom a feszültséget a
hangodban. A bűntudatra való hajlamod volt mindig is a legrosszabb
tulajdonságod.
Ebben igaza van. A tenyeremet a homlokomra szorítom, és
válaszolok:
–  Nem tudom, mi a baj velem…
–  Lássuk csak! – vágja rá rögtön. – Megtámadtak a saját
otthonodban. A lány, akit szeretsz, majdnem meghalt. Egy hónapot
töltöttél mellette a kórházban, és még több időt azzal, hogy
gondoskodtál róla. El tudom képzelni, hogy ez elég megterhelő. És
ráadásul most még egy kísérteted is van.
Elnevetem magam, és szinte érzem, ahogy elillan a feszültség a
vállamból. Anya mindig el tudja érni, hogy ne érezzem rosszul
magam azért, amit érzek, és ehhez még el sem kell mondanom neki,
hogy mit érzek.
–  Tudod, mi hiányzik nekem? – kérdezi anya.
–  Mi?
–  Te. Már hat hónapja nem láttalak, és akkor sem voltak éppen
ideálisak a körülmények. Mikor jössz Seattle-be?
–  Hamarosan. Most, hogy Layla már utazhat, kiderítem, mit
szeretne. A jövő hónap jó lenne?
–  Nekem bármi jó, csak legyetek itt.
–  Rendben. Akkor felhívlak holnap, miután megbeszéltem vele.
–  Jól hangzik. Hiányzol, szeretlek. Öleld meg Laylát a nevemben!
–  Meglesz. Én is szeretlek.
Leteszem a telefont, de maradok a kanapén, abban a szörnyű,
legyőzött pózban. Lehet, hogy depressziós vagyok. Talán nekem kellene
pszichológushoz mennem.
Bár elég gáz, hogy így gondolom, de kicsit reménykedem benne,
hogy mindaz, amit az utóbbi időben érzek, a depresszió eredménye.
Valamiféle kémiai zavar. Akkor elég lesz napi egy tablettát bevennem,
és remélhetőleg ismét beleszeretek a saját életembe.
Ez megint úgy hangzik, mint amiből dalt lehetne írni. A kanapé
melletti asztalkáról elveszem a laptopomat, és nyitok egy Word-
dokumentumot, hogy beírjam a dalszöveget.
 
Ha a szívemet ütnéd is, nem éreznék semmit
És ha kést döfnél bele, az sem tudna megérinteni
De ez nem jelenti azt, hogy már nem szeretlek
Csak elfelejtettem szeretni a saját életemet
 
Újraolvasom a szöveget, és határozottan érzem, hogy sosem írtam
még le ennél igazabb szavakat. Valahogy már semminek sem tudok
örülni, semmi sem mozgat meg, még a zeneszerzés sem. Mintha nyílt
seb lennék, ami próbál begyógyulni.
Meg kellene vennem ezt a házat. Itt maradhatnánk örökre,
kertészkedhetnénk, lehetne egy kutyánk meg pár macskánk. Talán
csirkéink is. Újra szállót csinálhatnánk belőle, és minden szombaton
végignézhetnénk, ahogy újabb párok mondják ki az igent a hátsó
kertben.
Kilépek a Wordből, és megnyitom a böngészőt. Az ingatlanos
weboldalán megkeresem a ház hirdetését. Betettem a kedvencek
közé, mert amióta megtudtam, hogy eladó, szinte mindennap
megnéztem. Nem is olyan nehéz elképzelni, hogy Laylával közös
életet építsünk itt.
Lehet, hogy el tudnám fogadni a karrierem iránti növekvő
érdeklődést is, ha lenne egy ilyen tökéletesen elszigetelt hely, ahol
lehet magánéletem. Biztosan meg tudnám találni az egyensúlyt a
kettő között.
Laylának kevésbé lenne stresszes a gyógyulás itt, főleg, ha
magasabb kerítést és elektromos kaput is csináltatnék. Kihozhatnám
a városból, ahova az összes rossz emléke kötődik.
Az e-mail ikonra kattintok, és írok az ingatlanosnak. Van pár
kérdésem, és szeretném, hogy találkozzon velünk a háznál, hogy
Layla is részt vehessen a döntésben.
Éppen a küldés gombra kattintanék, amikor a laptopom váratlanul
lecsapódik, egyenesen a kezemre.
Mi a fasz?
Ellököm magamtól a gépet. Az ösztönös reakcióm, hogy eldobom,
bár összerezzenek, amikor nekicsapódik a parkettának.
De mégis mi a fasz volt ez?
Lenézek a kezemre, aztán a laptopra úgy egy méterre a lábamtól.
Erre nincsen magyarázat. Olyan erővel csapódott le, hogy két
ujjpercem is vöröslik.
Azonnal felrohanok a lépcsőn, és a szobába érve kulcsra zárom
magam mögött az ajtót.
Próbálom összeszedni, mi okozhatta a történteket, de semmi sem
jut az eszembe. Nem foghatom törött zsanérra, géphibára vagy a
szélre.
Nem hiszek a szellemekben. Ez hülyeség. Kurva nagy hülyeség.
Lehet, hogy képzelődöm. Tegnap hajnali négykor keltem
Tennesseeben, hogy össze tudjunk pakolni az útra. Már majdnem
huszonnégy órája ébren vagyok.
Csak ez lehet az oka. Egyszerűen aludnom kell. Jó sokat.
Bemászok az ágyba, de a szívem még mindig zakatol. A fejemre
húzom a takarót, mint valami rémült kisgyerek, aki így próbálja kívül
tartani a szörnyeket.
Holnap elmegyek egy Best Buyba, és kiderítem, mi a baj a
laptopommal. És ha már ott vagyok, veszek kamerákat is. Valami
olyan biztonsági rendszert, amit össze lehet kapcsolni a telefonnal.
Innentől ha bármi különös történik a házban, arról lesz felvétel.
 NYOLCADIK FEJEZET

Már majdnem kilenc van, amikor reggel felébredek. Egy

örökkévalóságba telt, mire sikerült elaludnom. Még mindig úgy
érzem, hogy órákig tudnék aludni, de mindenképpen előbb akartam
felkelni, mint Layla. A tegnap éjszaka után kávéra és egy kis
magányra van szükségem a tornácon.
Felteszem a kávét, és kinyitom a hűtőt, hogy kivegyem a tejszínt, de
a mozdulat félbemarad, amikor meglátok valamit a szemem sarkából.
A laptopom ott van a konyhaasztalon.
Csak bámulom, még megmozdulni is félek. Csak álmodtam a tegnap
éjszakát?
Utálom, hogy azonnal kételkedni kezdek magamban. Soha nem
szoktam összekeverni az álmot a valósággal, de most úgy érzem, talán
mégis ez történt, mert tudom, hogy tegnap este a laptopom a társalgó
padlóján volt. Én hajítottam oda, miután rácsapódott a kezemre.
Talán Layla kelt fel, miután én elaludtam. Bár nem tudom, miért
használná az én laptopomat, amikor van sajátja.
Az asztalhoz ülök, és lassan felnyitom. A touchpaddel felébresztem
a rendszert. Meg akarom nézni a böngészési előzményeket, hogy
kiderítsem, mit gondolhatott Layla, mit csináltam.
Amikor a gép elindul, rögtön felugrik az a Word-dokumentum,
amibe tegnap a dalszöveget írtam. Határozottan emlékszem, hogy
letettem a tálcára, mielőtt megnyitottam a böngészőt, vagyis Layla
tényleg használta a gépemet, miután én elaludtam.
 Kellemetlen érzés költözik a gyomromba, amikor rájövök, hogy
elolvasta azt a pár sort. Vajon feltételezte, hogy róla szólnak?
Már éppen letenném a dokumentumot a tálcára, amikor
észreveszem a bal sarokban, hogy kétoldalas a szöveg.
De én csak négy mondatot írtam.
Nem írtam semmi mást, amihez beszúrtam volna új oldalt.
Legörgetek, amíg oda nem érek a második oldalon valamihez, amit
biztos, hogy nem én írtam. Csak három szó, de ez is elég ahhoz, hogy
megfagyjon a vér az ereimben.
Sajnálom, hogy megijesztettelek.
Vagy hússzor olvasom újra és újra a dokumentumomba gépelt
szavakat, amíg Layla le nem jön a földszintre. Amint belép a
konyhába, nekiszegezem a kérdést:
–  Használtad a laptopomat tegnap éjjel?
Furcsán néz rám, mintha hülye kérdés lenne.
–  Nem.
Egyenesen a kávéfőzőhöz indul. Háttal áll nekem, és nem vagyok
benne biztos, hogy hihetek neki.
Nem szeret itt lenni? Rám akar ijeszteni, hogy elmenjünk?
Valószínűleg látta a böngészési előzményeket, és aggódik, hogy meg
akarom venni a házat. Talán ő egyáltalán nem akarja. De akkor miért
fektetett ennyi energiát a laptopom áthelyezésébe, hogy aztán
elhitesse velem, hogy nem ő gépelte be azt a három szót? Miért nem
mondja meg csak simán, hogy nem akar itt élni?
Valaki szórakozik velem, és mivel rajtam kívül csak Layla van a
házban, ő az egyetlen gyanúsítottam. A gond csak az, hogy még túl
sebezhetőnek érzem ahhoz, hogy kérdőre vonjam. Attól félek, ha
hazugsággal vádolom, úgy fogja érezni, rátámadok, és csak felmegy
az emeletre, bedob egy újabb tablettát, és kikapcsol mindent.
 Még egyszer elolvasom a szavakat, mielőtt bezárnám a
dokumentumot, de nem hozom szóba a dolgot Laylának. Vagy már
tud róla, és tényleg ő írta, vagy kiakad, ha elmondom, hogy valaki
megmozdította a gépemet, amíg mi aludtunk.
Egyik változat sem hangzik valami jól.
–  Ma kell posztolnod valamit – jelenti be. A kávéfőzőnél áll, édesítőt
kever a kávéjába. – Esetleg egy félmeztelen szelfit a medence mellől –
kacsint rám.
Kurvára nem tudok most a hülye profilokra gondolni. Lehet, hogy
aki itt áll velem szemben, manipulálni próbál, vagy egy olyan házban
vagyok, ahol valaki – vagy valami – szórakozik velem.
Akárhogy is, szükségünk lesz a biztonsági kamerákra.
Rákeresek, hol vehetnék ilyet, de a legközelebbi Best Buy órákra
van a háztól. A legközelebbi Walmart is hatvanhárom mérföld.
Basszus, tényleg a kibaszott semmi közepén vagyunk. Online is
megrendelhetném, de beletelne pár napba, míg kiszállítják.
–  Nincs kedved bejönni velem a városba? – kérdezem Laylától. –
Vennem kellene pár dolgot.
Elhúzza a száját.
–  A városba? Leeds! Itt nincs város, ahova bemehetnénk.
Lecsukom a laptopot.
–  Csak egy óra. Elviszlek ebédelni!
Layla elgondolkodva néz rám a kávéja felett. Most, hogy
belegondolok, lehet, hogy kérdezősködni kezd, ha azt látja, hogy
kamerákat veszek egy házba, ahol tudomása szerint csak két hetet
töltünk el.
–  Vagy mehetek egyedül is – ajánlom. – Nem gond, ha szeretnél
kicsit egyedül lenni.
Ezen elgondolkodik, aztán félénk mosollyal válaszol:
 –  Nem baj, ha nem megyek? Nem aludtam jól tegnap éjszaka. Lehet,
hogy ledőlök még pár órára.
–  Persze, kicsim! Abszolút nem baj. – Megcsókolom a homlokát,
mielőtt kimennék a konyhából. – Ebéd utánra itt vagyok. Írj, ha
kellene valami!
 A VALLOMÁS

Az asztalon könyöklök. Egyre kevésbé zavar a beszéd. Talán mert a

legnehezebb részen már túljutottunk.
–  Miért vásárolt biztonsági kamerákat? – kérdezi a férfi. – Miért
nem mentek csak el innen?
Az egyik repedt körmömet piszkálva válaszolok:
–  Fogalmam sincs. Talán mert hosszú idő óta ez volt az első olyan
történés az életemben, amit… éreztem.
–  Ezt hogy érti?
–  Akkor már jó ideje érzéketlenné váltam. A házban történő dolgok
viszont nemcsak megmagyarázhatatlanok voltak, hanem izgalmasak
is. Nem mentem el, mert valami kifacsart módon… azt hiszem,
élveztem.
–  Vagyis unalomból maradt?
Ezen elgondolkodom egy kicsit.
–  Nem, nem kifejezetten unalomból. Ott volt Layla. És az is biztos,
hogy nem féltem attól, ami történt. Nehéz félni valamitől, amiben
nem hisz az ember. Arra gondoltam, hogy a kamerák segítenek majd
megmagyarázni, bármi is történt.
–  És most? Most fenyegetve érzi magát?
Visszagondolok mindarra, ami azóta történt, hogy itt vagyunk.
Voltak pillanatok, amikor el akartam menni… menekülni akartam az
egésztől. Történtek kifejezetten rémisztő dolgok. Ennek ellenére
határozott a válaszom:
 –  Nem. Nem érzem magam fenyegetve. Csak együttérzést érzek.
–  Az emberek többsége nem így reagálna az ilyen helyzetekre.
–  Tudom. Ezért is vettem fel magával a kapcsolatot. Nem azért,
mert fenyegetve érzem magam, hanem mert válaszokat akarok
kapni.
–  És a kamerák segítettek?
–  Az elején nem. De aztán… Igen.
 KILENCEDIK FEJEZET

Az egyik biztonsági kamerát a konyhába tettem, a másikat a

könyvespolcra a társalgóba. A kamerák össze vannak kötve egy
telefonos applikációval, úgyhogy ha bármi mozgást érzékelnek, arról
kapok értesítést.
Ezt két napja intéztem el, és eddig csak akkor jelzett a rendszer, ha
én vagy Layla a kamerák látóterébe léptünk.
Azért jöttem ide, hogy Laylára koncentráljak, és mégis, enyhén
szólva elterelődött a figyelmem. Folyton hátrapillantok a vállam
felett, mintha arra számítanék, hogy mindjárt történni fog valami.
Már odáig fajult a helyzet, hogy úgy teszek, mintha dolgoznék
éjszaka, pedig valójában mást se csinálok, csak ülök a társalgóban, és
természetfölötti cuccokról olvasok a neten. Tegnap este olyan sokáig
fenn maradtam, hogy végül elaludtam a kanapén.
Az előbb riadtam fel, és még sötét van odakint. Olyan hajnali ötre
tippelnék. Még mindig a kanapén fekszem, és mióta kinyitottam a
szememet, meg sem moccantam.
Próbálok visszaemlékezni, hogy milyen pozícióban aludtam el, mi
volt a kezemben, és emlékszem, hogy nem voltam betakarózva. Nem
rémlik a pléd, amit szorongatok. Emlékszem, hogy a kanapé támláján
volt, de nem emlékszem, hogy betakaróztam volna vele.
Amikor tegnap éjjel elaludtam a kanapén, ez a pléd összehajtva
hevert a támlán.
Tudom, hogy jó eséllyel Layla jött le és takart be, mégis
végiggondolom magamban, hogy mit csináltam, mielőtt megnyitnám
az applikációt.
Layla nem tud a kamerákról. Nem mintha titkolni akarnám előtte,
de akkor szereltem fel őket, amikor aludt. Gondoltam, ha meglátja az
egyiket, és megemlíti, akkor megmondom neki, hogy már itt voltak,
amikor megérkeztünk, nehogy aggódni kezdjen.
Mégis, azzal, hogy megnézem a felvételeket, megsértem a
magánéletét. Nem akarom elmondani neki, hogy hozzáférek a
felvételekhez, mert nem akarom feleslegesen felzaklatni. És azt sem
akarom, hogy úgy érezze, mintha kémkednék utána.
Bár bizonyos szempontból pontosan azt teszem. Azért szereltem fel
a kamerákat, hogy rajtakapjam. Mert ki mást kaphatnék rajta bármin
is? Egy szellemet, amiben nem is hiszek? Vagy valami betolakodót, aki
képes átjutni a bereteszelt ajtón?
Először mozdulok meg, mióta percekkel ezelőtt kinyitottam a
szememet. Lassan felülök a kanapén, és a mobilomért nyúlok.
Megnyitom az applikációt, és az ujjam remeg, amikor visszatekerek a
videóban addig, hogy elaludtam. Miért remeg a kezem, ha egyszer azt
hiszem, hogy csak Layla volt?
Hajnali kettő körül aludtam el, úgyhogy nagyjából addig megyek
vissza. A kanapén ülök, félig betakarva a pléddel, és feszült
figyelemmel nézem a felvételt, pár percenként beletekerve.
Három óra húsz percnél árnyék jelenik meg a társalgó ajtajában.
Layla nem látszik a képen, de felismerem az árnyékát.
Pár másodperccel később lassan belép a társalgóba. Lenéz alvó
alakomra, aztán betakar a pléddel.
Layla volt.
Tök hülye vagyok. Teljesen bekattantam. Gyakorlatilag rávettem
magam, hogy azt higgyem, a történteknek nincs magyarázata.
 Már megállítanám a videót, de az ujjam végül nem érinti meg a
képernyőt, mert megragadja a figyelmemet valami, amit Layla csinál.
Miután betakart, a tekintete a társalgóban elhelyezett biztonsági
kamerára siklott.
A torkomban gombóccal nézem tovább a videót. Layla jó tizenöt
másodpercig csak bámulja a kamerát, mielőtt közelebb lépne.
Kíváncsi arckifejezéssel vág át a szobán, és egyenesen a kamera előtt
áll meg. Nem emeli fel, igazából hozzá sem ér, csak bámul bele,
mintha azt akarná, hogy lássam.
Egy másodperccel később sarkon fordul, és kisétál a szobából, én
pedig ott maradok fekve a kanapén.
Olyan bizarr ez az egész jelenet Laylával meg a kamerával, hogy
visszatekerem, és még egyszer megnézem, csak ezúttal a Layla
távozását követő részt is bekapcsolva hagyom. Néhányszor
megfordulok a kanapén, de ezeken a mozdulatokon kívül semmi sem
történik a szobában.
Aztán mégis.
Körülbelül 4:29 lehet, amikor a kamera képe váratlanul elfordul, és
a videó feketére vált.
Megállítom a biztonsági kamerát, és felnézek a polcra helyezett
kamerára. Most be van fordítva a fal felé.
Rögtön felállok, és a kamera felé indulok. Megigazítom, hogy
megint a társalgót vegye.
Lehetetlen, hogy a kamera magától fordult meg.
Legalább tizenötször nézem meg a videót, hogy megpróbáljak
rájönni, hogyan fordulhatott meg a kamera magától, de nem találok
rá magyarázatot. És ezen a ponton csak én voltam a társalgóban.
Csak rovom a köröket a szobában.
Ezt nem tudom megmagyarázni.
 Ezt senki nem tudja megmagyarázni.
Ha megmutatnám bárkinek, azonnal rám fognák, hogy babráltam a
videóval.
Lehet, hogy tényleg babrált valaki a videóval? Lehetséges lenne?
Vagy talán a kamerát úgy tervezték, hogy magától forogjon?
Megint a kamerához megyek, felveszem, másodszor is alaposan
megvizsgálom, mintha találhatnék valamit rajta, ami
megmagyarázza, hogyan tudott magától mozogni.
Mi van, ha az applikációs cégnél van egy hacker? Ezt abszolút el
tudom képzelni. Valami faszi üldögél a számítógépénél, állítgatja a
kameraszöget meg a pozíciót, hogy megijessze az embereket.
Ez elég hihető magyarázat, de tíz perccel később mégis a
konyhaasztalnál ülök, és kutakodom a laptopomon szellemek és
kísértetjárta házak után.
Belépek egy paranormális chatszobába álnévvel. Addig olvasom a
posztokat a fórumon, míg a nap teljesen fel nem kel.
Az olvasott sztoriktól felszalad a szemöldököm. Emberek állítják,
hogy különös árnyékot láttak, furcsa hangot hallottak, vagy villogott
valami lámpa a közelükben. Csupa olyasmi, amit simán meg lehet
magyarázni.
De ezt a szart nem lehet megmagyarázni!
Hogyan tud magától mozogni egy kamera? Hogy kapcsol ki magától
egy gáztűzhely rózsája? Hogyan mozdul el egy konyharuha a
tűzhelyről a mosogatóba? Hogyan ír be magától üzeneteket egy
laptop, és hogyan megy át egyik szobából a másikba?
Érzem, ahogy lassan elkopik a bizonyosság bennem, és megírom a
saját posztomat a fórumra. Azt a címet adom neki, hogy „Szkeptikus”.
Aztán leírom:
 
 Nem hiszek a szellemekben, egy kicsit sem. De olyan dolgok történtek,
amiket még az én szkeptikus énem se tud megmagyarázni. Konyhai gépek
kapcsolnak ki maguktól. Tárgyak mozognak maguktól. A laptopom a
kezemre csapódott. Először arra gondoltam, hogy a barátnőm próbál
ugratni, de az időpontok nem stimmelnek, és mindig máshol volt a
házban, nem ott, ahol a dolog történik. Nem tudom biztosan, milyen
válaszra számítok tőletek. Azt hiszem, azt akarom, hogy egy másik
szkeptikus magyarázattal szolgáljon. De hány dolognak kell történnie, míg
már tényleg nem marad magyarázat?
 
Amikor lenyomom a közzététel gombot, totál idiótának érzem
magam. Lecsukom a laptopomat, és csak bámulok rá.
Kezd elmenni az eszem.
Nem azért, mert különös dolgok történnek, hanem mert
megengedtem magamnak, hogy elhiggyem, nincs rájuk magyarázat.
Mindenre van magyarázat, csak rá kell jönni.
–  Korán keltél.
Összerezzenek Layla hangjára. Nem is hallottam, amikor lejött a
lépcsőn. Mielőtt a kávéfőzőhöz lépne, megáll mellettem, és
megcsókol. Főztem friss kávét, de két órája, akkor, amikor ebbe az
idiótaságba kezdtem, hogy az egész reggelt online kísértettörténetek
olvasgatásával töltsem.
De már nem vagyok az az idióta. Az elmúlt két percben felnőttem,
észhez tértem.
–  Mi a terved mára? – kérdezi Layla. A kávé kortyolgatása közben a
mobilját nézi.
–  Nem tudom. Arra gondoltam, dolgozom egy kicsit a számokon.
Neked?
Megvonja a vállát.
 –  Arra gondoltam, medencés napot tartok. – Leteszi a telefonját és a
kávét a pultra, aztán odasétál hozzám. Becsúszik az asztal és közém,
én pedig hátrébb húzódom a székkel, hogy az ölembe tudjon ülni.
Szűk póló van rajta, ami a hasát is alig takarja, és rózsaszín bugyi.
Amikor Laylán ilyen sokat mutató ruha van, mindig ez az első, amit
észreveszek, és ha észreveszem, az rendszerint azzal végződik, hogy
már azt a keveset se hordja sokáig, mert meztelenül folytatjuk az
ágyban, a zuhany alatt vagy a kanapén.
De most… nem vettem észre, amíg nem ült az ölembe.
A kezemet a fenekére csúsztatom, és a nyakába temetem az
arcomat. Újabb bizonyíték rá, hogy amióta idejöttünk, valahogy nem
tudok arra összpontosítani, amire kellene.
–  Nem azt mondtad, hogy fűtött a medence?
–  De igen.
–  Szünetet kellene tartanod, te is medencézhetnél velem – javasolja.
A medencézés jól hangzik, ahogy az is, hogy végre a házon kívül
legyünk. Ha együtt leszünk a vízben Laylával, az talán felidézi az első
alkalmat, amikor együtt voltunk a medencében, ez pedig kifejezetten
jól hangzik.
Mosolyogva végigsimítok a hátán:
–  Fürdőruhás medencézésre vagy meztelen medencézésre
gondoltál?
–  Milyen buta kérdés – mosolyog rám. Hosszú idő óta ez az első
őszinte mosoly az arcán. Annyira örülök neki, hogy rögtön meg is
csókolom ezt a mosolyt.
Mégis, közben nem tudok nem arra gondolni, hogy egy kicsit
félrevezető is ez a mosoly. Miért nem kérdezett még a kameráról?
Talán azt feltételezte, hogy a ház tulajdonosa szerelte fel.
Nem fogom megingatni ebben a hitében.
  
*
 
Layla talált egy jó nagy matracot, aminek pohártartója és Bluetooth-
hangszórója van, úgyhogy ketten fekszünk rajta a medence közepén.
Layla a hasán fekve próbál barnulni, bár még húsz fok sincs. Az is
lehet, hogy elaludt. Én a hátamon fekszem, és szégyenkezve, titokban
a paranormális fórumon chatelek.
Késő délután van, és bár eldöntöttem, hogy többé nem vagyok
ugyanaz az ember, aki reggel voltam, amikor hülye módon
posztoltam a fórumra, mégsem győzöm elég gyorsan olvasni a
kommenteket.
 
Mióta laktok a házban?
Haver, húzzatok el onnan!
Történt gyilkosság a házban?
 
Több kérdésre is válaszolok egy poszttal.
 
Nem lakunk a házban. Eladó, de mi csak rövid időre béreljük. Arra
gondoltam, hogy megvenném, de most már nem vagyok biztos benne. És
nem ismerem a ház történetét. Hogyan nézhetnék utána?
 
Éppen rányomok a közzététel gombra, amikor Layla felnyög.
–  Két órája nyomkodod a telefonodat – jegyzi meg. Kiveszi a mobilt
a kezemből, én megpróbálom visszavenni, mert még mindig meg van
nyitva a paranormális fórum, de Layla rá se pillant a képernyőre.
Csak kinyújtja a karját, és leteszi a mobilt a medence melletti betonra,
hogy ne férjek hozzá.
 Szarul érzem magam. Igaza van. Egy percre sem tettem le ma a
telefont.
Layla a hátára fordul, a mozdulattól fel-le ringatózik a matrac. A
szeme be van csukva, ellazultnak tűnik, karját lustán a feje fölött
nyugtatja. Csak bámulok rá, a szemem végigsiklik a teste teljes
hosszán. Őrülten szexisen néz ki.
–  Szexeltél valaha matracon egy medencében? – kérdezem.
Nem nyitja ki a szemét, csak elvigyorodik, és megrázza a fejét.
–  Nem, de készen állok a kihívásra.
 
*
 
Nem ettünk, csak alkoholt ittunk, ami ahhoz vezetett, hogy nem
sikerült dugnunk a matracon. Háromszor estünk le róla, de nem
adtuk fel, egyszerűen átköltöztünk az egyik napozóágyra befejezni az
aktust.
Ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedett, a szél is felerősödött, és
bármennyire meleg is volt a víz, már túlzottan lehűlt a levegő, hogy
kint maradjunk.
Már jó pár órája bejöttünk, és az ágyon lazítunk. Layla filmeket
néz, én meg a laptopomon próbálom a fórumot olvasgatni, de elég
nehéz megakadályozni, hogy meglássa a képernyőt, mert folyton
mozgolódik.
Végül úgy döntök, leköltözöm a keresgéléssel a földszintre. Az ágy
mellé nyúlok, és leoltom a lámpámat.
–  Te is lefekszel aludni? – kérdezi Layla, de a hangját elnyomja a
párna, amit magához ölel.
–  Dolgozom egy kicsit az egyik számon. – Odahajolok hozzá, és
megcsókolom. – Írj, ha túl hangos a zongora!
 Csukott szemmel bólint.
–  Kikapcsolnád a tévét?
Teljesítem a kérését, aztán lemegyek a földszintre.
Kellemes nap volt. Layla nyugodtnak tűnt. Elégedettnek. Nem
sokkal a szex után volt egy pillanat, amikor már majdnem
elmondtam neki, hogy gondolkodom a ház megvételén. A nyakát
csókolgattam, és arra gondoltam, milyen szép volt ez a nap. Hogy
milyen szép lehetne minden napunk a jövőben. Ki akartam kérni a
véleményét a ház megvásárlásáról, de képtelen voltam kipréselni
magamból a szavakat.
Házat venni komoly elköteleződés.
Házat venni egy lánnyal, akit kevesebb mint egy éve ismerek, még
nagyobb elköteleződés.
Basszus, a mai nap majdnem tökéletes volt. De még mindig lebeg
köztünk valami bizonytalanság, nemcsak a házban történt különös
dolgok miatt, hanem azért is, mert nem tudom, Layla akar-e ilyen
komoly döntést hozni.
Úgyhogy végül arra jutottam, nem mondok semmit. Legalábbis
egyelőre.
A társalgóban a zongorához ülök, de nem igazán van hangulatom
ma este a számokon dolgozni. A laptopomat a zongora tetejére
teszem. Az eredeti tervem, hogy megnézem az e-mailjeimet, végül
mégsem ezt teszem, hanem rögtön visszatérek a poszthoz, amit reggel
tettem ki a fórumra, és elolvasom a beérkezett válaszokat.
 
Miért eladó a ház? Meg kellene kérdezned a régi tulajdonost, hogy miért
mentek el.
 
A komment felébreszti a kíváncsiságomat. Amikor először jártunk
itt, még nem árulták a helyet. Emlékszem is, hogy Layla mondott
valamit arról, hogy Aspennek egy évre előre le kellett foglalnia a
helyet, hogy itt tarthassák az esküvőt. Ha ennyire előre le voltak
foglalva, biztos nem ment rosszul az üzlet. Akkor meg miért zártak be
és kezdték árulni ilyen hirtelen?
Tovább görgetem a kommenteket, míg meg nem akad a szemem
egy olyanon, amit egy UncoverInc nevű felhasználó írt. A profiljára
kattintok, és a leíráson rögtön nevetnem kell. A szellemek is csak
emberek.
Azta, ezek tényleg komolyan veszik ezt a baromságot!
Visszagörgetek a kommentjéhez, és azt is elolvasom.
 
Próbáltál már beszélni a kísérteteddel?
 
A kommentje alatt egész sor új komment sorakozik, de elolvasni is
képtelen vagyok őket. Egyiket sem tudom komolyan venni, amikor azt
állítják, hogy kísértetekkel beszélgettek.
Lecsukom a laptopomat, és némi együttérzést érzek azok iránt,
akik ennyi időt töltenek ebben a chatszobában.
Még ha léteznek is kísértetek, hogy az ördögbe tudnék
kommunikálni eggyel?
Bármennyire is szeretném magasabb intellektuális szintre helyezni
magam a fórum többi résztvevőjénél, azért azon kapom magam, hogy
körbenézek a társalgóban. Magam mögé, magam elé.
Ellenőrzöm, hogy Layla ne legyen a közelben, aztán azt suttogom:
–  Van itt valaki?
Nem történik semmi.
Senki sem válaszol.
Mert a kísértetek rohadtul nem léteznek, Leeds!
 –  Te jó ég! – morgom magam elé. Most már abszolút ugyanazon a
pályán mozgok, amin a fórum kattantjai.
Felállok, és kinyújtóztatom a karomat. Körbenézek a szobában,
várok még pár másodpercet, mintha tényleg arra számítanék, hogy
valaki válaszol a kérdésemre.
Aztán megcsóválom a fejem. Micsoda abszurd gondolataim
támadnak az elmúlt napokban! Az ajtó felé indulok, de amikor
megragadom a kilincset, megállít egy váratlan hang.
Valaki leütötte az egyik billentyűt a zongorán. Olyan hangosan,
hogy rögtön felismertem, melyiket. A középső C-t.
Behunyom a szemem.
Ez nem történhetett meg.
Lassan, lehunyt szemmel megfordulok. Még mindig nem tudom,
mire számítok, mit fogok látni, ha felnézek. Lehet, hogy a laptopom
esett rá a zongorabillentyűkre? A pulzusom az egekben, érzem, ahogy
a nyakamban lüktet az ér.
Kinyitom az egyik szememet… aztán a másikat.
Nincs senki a zongoránál. Az egész szobában nincs más rajtam
kívül.
Rögtön kiveszem a mobilt a zsebemből, és megnyitom a biztonsági
kamerás applikációt, hogy végignézzem az elmúlt fél percről készült
felvételt.
Látom, ahogy felállok a zongorától. Kinyújtózom. Le sem veszem a
szememet a zongoráról a képernyőn. Abban a pillanatban, hogy a
képen a kilincsért nyúlok, a középső C billentyű lenyomódik.
A billentyű egyszerűen… lenyomta magát.
Nem volt ott semmi. Az égvilágon semmi.
Tuti, hogy erre nem létezik magyarázat.
Az első gondolatom az, hogy elrohanok, de aztán a következő
pillanatban már győz egy másik érzés, az a részem, amelyik ezt az
egészet izgalmasnak találja.
–  Csináld újra! – kérem a nagy semmitől, és közelebb lépek a
zongorához.
Eltelik pár másodperc, aztán újra megszólal ugyanaz a hang.
Gyorsan lépek egyet hátra.
Úgy érzem, a lábaim mindjárt felmondják a szolgálatot.
–  Basszus! – Előredőlve bámulom a zongorát. Lassan beszívom a
levegőt.
Kérdezni akarok még valamit. Millió dolgot akarok kérdezni. Csak
egyszerűen túl nagy a súlya ennek a pillanatnak ahhoz, hogy
elfogadjam. A jelek szerint itt húzom meg a határt, mert az ajtó felé
sétálok. Mit sétálok? Futok. Rohanok. A lépcső felénél megállok, és a
hátamat a falnak vetem.
Visszagondolok az összes kísértettörténetre, amin valaha is
röhögtem. Minden tündérmesére, amiben sosem hittem.
Lehetséges, hogy mégis tévedtem?
A kétkedés még mindig dolgozik bennem, bár lehet, hogy ez már
félelem. Hogy tévedhettem egész életemben? Eddig mindig mindent
meg tudtam magyarázni. Csak az utóbbi pár napban történt olyasmi
az életemben, amire nem találtam magyarázatot!
Tovább futhatok előle, vagy szembenézhetek vele.
Megpróbálhatom megfejteni. Megnyugtatni saját magamat.
Eszembe jut az a sok idióta, akik a horrorokban nem menekülnek,
amikor azt kellene tenniük, és most először megértem őket. A vágy,
hogy megcáfolj valamit, amitől félsz, erősebb, mint a rettegés attól,
ami esetleg történhet.
Én pedig arról sem vagyok meggyőződve, hogy félnem kellene.
Csak abban vagyok biztos, hogy utána kell járnom ennek az egésznek.
 A társalgóban magamra zárom az ajtót. Tisztában vagyok vele,
hogy a legtöbb épeszű ember már a bérelt kocsijában ülne, és
igyekezne minél messzebb kerülni ettől a helytől. Még nem vagyok
biztos benne, hogy nem fogok-e én is így tenni pár percen belül.
–  Ki vagy te? – kérdezem a zongorát bámulva, bár még mindig az
ajtónak támasztom a hátamat, hátha gyorsan kell távoznom.
Várom a választ, de hamar rájövök, hogy egy ilyen kérdésre nem
lehet pár zongorabillentyű leütésével felelni.
Habozok, mielőtt a zongorához lépnék. Benézek mögé, alá, a fedél
alá. Sehol sincsenek drótok… semmi olyasmi, ami lehetővé tenné,
hogy a távolból irányítsa valaki a hangszert.
–  Nyomj le egy másik billentyűt!
Ezúttal a D szólal meg szinte azonnal.
A kezemet a számra tapasztva elmormolok a tenyerembe egy
„basszus”-t. Nyilván álmodom. Nincs más magyarázat.
–  Nyomd le az A-t!
Felcsendül az A hangja.
Nem tudom, mi történik, de ezúttal az ösztönömre hallgatok, és
teljesen elengedem a bennem élő szkeptikust.
–  Lenne pár kérdésem – jelentem be. – A középső C legyen az igen, a
D a nem. A-t üss le, ha nem tudod a választ.
Halkan lenyomódik a C, ami igent jelent. A következő kérdésnél
kicsit remeg a hangom:
–  Veszélyes vagy?
Nem tudom, miért kérdezem ezt. Egy veszélyes kísértet nyilván
letagadná, hogy veszélyes.
A D billentyű szólal meg, a válasz: nem.
–  Kísértet vagy?
Nem tudom.
 –  Halott vagy?
Nem tudom.
–  Ismersz engem?
Nem.
Elkezdem róni a köröket a szobában. Mintha a levegőben járnék,
mert nem érzem a lábamat. Mindenem borsódzik az izgalomtól, vagy
talán a félelemtől. Ez a kettő néha nagyon egyforma érzésnek tűnik.
–  Egy zongorával beszélgetek… – mormolom. – Mi a szar történik?
Biztosan álmodom. Biztosan alszom. Vagy ez, vagy valaki
szórakozik velem. Lehet, hogy valami kandikamera. Basszus, talán
Layla jelentkezett valami hülye műsorba, hogy még ismertebb legyek!
Lehet, hogy valaki most is marha jól szórakozik rajtam odakint.
Olyasmit kellene kérdeznem, amire senki sem tudhatja a választ, csak
akkor, ha itt van velem a szobában. Felnézek a biztonsági kamerára.
Talán ez a magyarázat? Valaki a biztonsági cégtől azt gondolta, ez jó
poén lenne? Leveszem a huzatot az egyik díszpárnáról a kanapén, és
a kamerára dobom, hogy letakarjam. Aztán feltartom öt ujjamat.
–  Három ujjamat tartom fel?
Nem.
–  Egyet?
Nem.
–  Ötöt?
Igen.
Leengedem a kezemet.
–  Kezdek begolyózni? – suttogom magam elé.
Nem tudom.
–  Ezt a kérdést nem neked szántam. – A kanapéra ülök, és
megdörzsölöm az arcomat. – Egyedül vagy?
Igen.
 Várok egy kicsit, mielőtt feltenném a következő kérdést. Próbálom
feldolgozni mindazt, ami az elmúlt fél órában történt, de még mindig
magyarázatokkal próbálok előállni magamnak.
Amíg csendben ülök, nem szólal meg újabb hang a zongorán.
Szerintem még sosem volt ennyi adrenalin a szervezetemben.
Szeretném felébreszteni Laylát és megmutatni neki, hogy mi történik,
kicsit úgy reagálok az egészre, mintha csak egy kóbor kutyát találtam
volna, és nem egy teljesen más… világot. Layla mondta egyszer, hogy
hisz benne, hogy különböző valóságsíkok léteznek. Baszki. Lehet,
hogy igaza volt.
Emiatt még jobban szeretném elmondani neki, hogy mi történik,
csak attól is félek, hogy kiakad tőle. Lehet, hogy el akarna menni.
Össze kellene csomagolnunk, és autóba ülnünk, és akkor sosem
kapnék választ arra az ezernyi kérdésre, ami ebben a pár percben
fogalmazódott meg bennem. Például hogy mi ez az izé. Ki ez az izé?
–  Meg tudod mutatni magadat nekem?
Nem.
–  Mert nem akarod?
Nem.
–  Akkor mert nem tudod, hogyan tudnád?
Igen.
A hajamba szántok, aztán a tarkómat masszírozva odamegyek az
egyik könyvespolchoz. Több bizonyítékra van szükségem, hogy ez
nem valami átverés. Nem olyan könnyű egyetlen nap alatt félretenni
mindazt, amiben egész életedben hittél.
–  Vegyél le egy könyvet az egyik polcról! – kérem. Egy meghackelt
biztonsági kamera kevés ahhoz, hogy ezt megcsinálja valaki.
Türelmesen nézem az előttem álló könyvespolcot.
Tíz másodperc telik el csendben, mozdulatlanul, aztán az a könyv,
amelyikre néztem, lassan kicsúszik a többi közül, és nagy csattanással
a földre esik. Hitetlenkedve nézek rá.
Kinyitom a számat, de egy hang sem jön ki rajta.
Pár percig megint körbe-körbesétálok a teremben. Átgondolom, mi
minden történt eddig, és úgy érzem, teljesen lefagytam. A
döbbenettől.
–  Van neved?
Igen.
–  És mi az?
Nem történik semmi. Nem szólal meg a zongora. Aztán rájövök,
hogy erre a kérdésre sem lehet a billentyűkkel válaszolni. Azon
töprengek, milyen módszerrel tudná kibetűzni a
zongorabillentyűkkel a nevét, amikor zajt hallok. A laptopom a
zongora tetején lassan felnyílik.
Felugrik a Word-dokumentumom.
Betűk jelennek meg benne.
W… i… l… l… o… w…
Hátrálok egy lépést a laptoptól.
Most már kifejezetten kellemetlenül érzem magam.
A zongoránál még azt éreztem, hogy lehet valami aprócska esély
arra, hogy észszerű magyarázatot találok erre az egészre. Egy hibás
billentyű. Egy egér a húrok között. Valami.
De a könyv után ez… konkrétan beszélgetést folytatok… a semmivel.
Nincs itt senki rajtam kívül, vagyis egyetlen magyarázat maradt.
Kísértetek léteznek.
És ezt itt Willow-nak hívják.
Olyan sokáig bámulom a laptopot, hogy a képernyő elsötétedik.
Aztán becsukódik, teljesen magától, drótok és magyarázat nélkül.
Kész őrület. Kurva jó éjszakát!
 Kimegyek a szobából.
A hálószobába érve kinyitom a fiókot, amiben Layla gyógyszerei
vannak. Háromféle tablettát írt fel neki az orvos, egy szorongásoldót,
egy altatót és egy fájdalomcsillapítót.
Mindegyikből beveszek egyet.
 A VALLOMÁS

–  Miért sétált el, miután elmondta a nevét?

Ezen elnevetem magam.
–  Miért nem sétáltam el, amikor magától kikapcsolt a tűzhely? Vagy
amikor a laptop rácsapódott a kezemre? Nem tudom. Gondolom,
nehezen lehetett meggyőzni. Nem olyan könnyű az embernek fél óra
alatt átírnia mindazt, amiben addig hitt.
A diktafonon még megy a felvétel, amikor megkérdezi:
–  Történt még valami aznap éjszaka?
Már nyitnám a számat, hogy nemet mondjak, de aztán nagy
csattanást hallunk odafentről, és egy emberként nézünk fel a
plafonra. Azonnal kiszaladok a konyhából, fel a lépcsőn.
Layla még mindig az ágyhoz van kötözve, de sikerült levernie az
éjjeliszekrényen álló lámpát. Higgadtan néz az arcomba:
–  Engedj el, különben eltörök még valamit!
Megrázom a fejemet.
–  Nem tehetem.
Felemeli a lábát, és megrúgja az éjjeliszekrényt. A szekrény oldalra
csúszik a padlón, aztán Laylának sikerül még egyszer belerúgnia,
amitől felborul az egész.
–  Segítség! – kiabálja. – SEGÍTSÉG!
Tudja, hogy van valaki odalent, de hiába tudja, hogy van a házban
valaki, arról fogalma sincs, hogy az illető nem azért jött, hogy segítsen
neki elszökni.
 –  Nem azért jött ide, hogy segítsen rajtad, Layla! – mondom. – Azért
jött, hogy segítsen nekünk válaszokat találni.
–  Nekem nem kellenek válaszok! El akarok menni!
Mióta ez az egész elkezdődött, láttam már feldúltnak, de nem
hiszem, hogy láttam volna ennyire zaklatottnak. Egy részem
legszívesebben elengedné, ha viszont megtenném, azzal csak
nagyobb bajba sodornám magamat. Meg sem állna a rendőrségig. És
mégis mivel védekezhetnék? Hogy egy szellem vett rá az egészre?
Ha nem is tartóztatnak le, tuti pszichiátriára küldenek.
A tenyerembe fogom Layla arcát. Erősen fogom, mert nem
hajlandó nyugton maradni, nekem viszont fontos, hogy a szemembe
nézzen.
–  Layla! Layla, figyelj rám!
Könnyek csorognak az arcán. Zihálva szedi a levegőt, minden
lélegzet megremeg a mellkasában. A szeme fehérje bevörösödött a
sok sírástól.
–  Layla, te is tudod, hogy nem tudom irányítani. Tudod. Láttad a
videót. – Letörlöm az arcáról a könnycseppeket, de rögtön újabbak
gördülnek le rajta. – Még ha el is engednélek most, nem tudnál
elmenni.
–  Ha nem mehetek el, akkor meg miért kell megkötöznöd? – A
hangjában is érezni a könnyeket, mintha mélyen a gyomrából törne
fel minden szó. – Oldozz el, és hadd menjek le veled! Akár
odakötözhetsz egy székhez is, nem érdekel, csak nem akarok tovább
itt fent maradni egyedül.
Szeretném megtenni, de nem lehet. Nem akarom, hogy mindent
halljon, amit készülök beismerni a férfinek odalent. Tudom, hogy fél,
de itt fent biztonságban van, még ha nem is érzi úgy.
–  Jól van, leviszlek magammal. – A szemében felcsillan a remény,
de hamar ki is huny, amikor folytatom: – Hamarosan. Még húsz
percre van szükségem, aztán visszajövök érted. – Puszit nyomok a
homlokára. – Húsz perc. Ígérem!
Az éjjeliszekrényt visszateszem az ágy mellé, rá a törött lámpát,
aztán visszatérek a konyhába. A lábam mintha nehezebb lenne lefelé
a lépcsőn. Minél tovább tartom Laylát akarata ellenére megkötözve,
annál erősebb a bűntudatom, és annál nehezebb lesz elérni, hogy
megbocsásson nekem.
Megéri egyáltalán ez az egész? Megéri kitenni Laylát mindennek
csak azért, hogy én és Willow válaszokat kapjunk?
–  Jól van a lány? – kérdezi a férfi, amikor ismét megjelenek a
konyhában.
–  Nem, nincsen jól. Egy ágyhoz kötöztem. – Lerogyok a székbe, és az
arcomat a tenyerembe temetem. – Csak essünk túl ezen, hogy aztán
kitaláljam, mihez kezdjek vele!
–  Layla tudja, hogy miért vagyok itt?
–  Nem.
–  Tud bármiről is?
–  Egy keveset, de azt hiszi, hogy annak is a fejsérüléséhez van köze.
Meg az emlékezetkiesésekhez. Azt nem tudja, hogy az egésznek
semmi köze hozzá.
–  És mit gondol, maga miért tartja bezárva ebben a házban?
–  Azt gondolja, szörnyeteg vagyok.
–  Akkor miért nem hagyja, hogy elmenjen?
Olyan egyszerű kérdés, mégis csak egy rakás bonyolult válaszom
van rá.
–  Mert talán igaza van, és tényleg szörnyeteg vagyok.
A férfi szinte együttérzőn bólint. Nem tudom, hogyan tud ítélkezés
nélkül rám nézni, de most pontosan így néz rám. Mintha nem először
látna ilyet.
–  A zongorás eset után beszélt még aznap éjszaka Willow-val?
Megrázom a fejemet.
–  Nem. Elaludtam. Tizenkét órát aludtam a tabletták miatt. Amikor
felébredtem, Layla úgy döntött, hogy a leégés ellenére megint
medencézni akar. A napellenző alatt olvasott az árnyékban. Azért
tartottam vele, mert nem akartam bent lenni a házban. Furán
éreztem magam azok után, ami előző este történt. De amíg kint
voltunk, végig a telefonomat néztem. Folyton a kamerák felvételeit
nyitottam meg, vártam, hogy történjen valami, és beszéltem a
fórumos arcokkal.
–  Beszélt aznap Willow-val?
–  Chad és Aspen délután öt körül futottak be, úgyhogy meg se
próbáltam kapcsolatba lépni vele. Próbáltam elfelejteni a történteket,
de Willow lehetetlenné tette.
–  Hogyan?
–  Beugrott vacsorára.
 TIZEDIK FEJEZET

–  Van valami tervetek az évfordulóra? – kérdezem. Igyekszem életben

tartani a beszélgetést, úgy tenni, mintha fejben is itt lennék a
vacsorán. Pedig az eszem teljesen máshol jár.
–  Csak a babagyártást gyakoroljuk – vigyorog Chad Aspenre.
–  Nem is. Szedem a fogamzásgátlót – tiltakozik Aspen.
–  Ezért mondtam, hogy gyakoroljuk – vágja rá Chad, és rám néz. –
Elnéztünk Hutchinsonba az ideúton. Voltál már a Sóbánya
Múzeumban?
Nagyot húzok a sörömből, aztán válaszolok:
–  Nem.
–  Szexeltünk a bányában – jelenti be Chad, és újabb vigyort küld
Aspen felé.
Laylára nézek, aki láthatóan kellemetlenül érzi magát.
Aspen felhördül:
–  Kérlek, ne beszélj a szexuális életünkről!
–  Igen – helyesel Layla. – Kérlek, ne!
A legszívesebben én is könyörögnék neki, hogy hagyja abba, de
őszintén, szinte itt sem vagyok. Chad egész elviselhető volt, amikor
pár órája megérkeztek, de az nyolc sörrel ezelőtt volt.
–  Alig várom, hogy vége legyen a mézesheteknek – mormolja
Aspen. – Kimerítesz.
Chad felnevet, megfogja Aspen kezét, és megcsókolja. Aspen
láthatóan majd’ elolvad a gesztustól.
 Layla villával a kezében továbbra is a szemét forgatja Chadre.
–  És milyen eddig a nyaralás? – kérdezi Aspen. – Olyan furcsa
üresen látni ezt a helyet.
–  Eddig jó – válaszol Layla, aki láthatóan örül a témaváltásnak. –
Nekem az tetszik a legjobban, hogy csak a mienk a medence. Bár ha
nem maradok a házban, esélyes, hogy tiszta hólyag lesz a bőröm.
–  Kész őrület, hogy eladó – jegyzi meg Aspen. – Milyen menő lehet
már egy ilyen kis szállót vezetni?
–  Nekem elég sok melónak tűnik – feleli Layla.
Ez a válasz kicsit lehangol, azon tűnődöm, tényleg így érez-e. Vág
egy picike falatot a pizzájából – házi pizza, Aspen készítette. Régebben
Layla is csinált, de a műtétje óta nem sütött semmit. A pizza tésztája
vastag, a feltét vagy két centi magas, úgyhogy nem könnyű kézzel
enni. Chad az egyetlen az asztalnál, aki nem használ hozzá villát.
–  Én nem bírnék itt lakni – szól közbe Chad. – Tudjátok, milyen
messze van a legközelebbi italbolt? Messze. És… elfogyott a sör.
Aspen fogja az asztal közepén álló borosüveget, és Chad felé
csúsztatja.
–  Ebből még maradt egy kevés – mondja.
–  Jó lenne, ha nem innád meg az összes boromat – veti ellen Layla.
– A mosogató felett van az italos szekrény.
Chad erre rögtön felélénkül. Én sajnálom, hogy Layla szólt az italos
szekrényről. Chad már három sörrel ezelőtt elérte a maximumát,
mégis megindul a pia felé.
Aspen önt még magának bort.
Én Laylát bámulom, mert váratlanul megdermed a székében.
Megtörténik néha a szorongás miatt.
Továbbra is rá koncentrálok, figyelem minden mozdulatát.
Reménykedem, hogy nem egy újabb pánikroham fenyeget, de van
valami aggasztó a testtartásában.
Leteszi a villáját, a kezébe veszi a pizzaszeletet, és hatalmasat
harap belőle. Aztán még egyet. A jobb kezébe fogja a pizzát, a ballal
meg felemeli a borospoharát, és kortyol egyet.
–  Annyira finom! – jelenti be szinte már nyögve a gyönyörűségtől,
mintha napok óta nem evett volna. Ez mindenkinek felkelti a
figyelmét. Pillanatok alatt betolja a maradék pizzát is a szájába.
Aspen úgy néz Laylára, ahogy korábban Chadre: árnyalatnyi
undorral. Layla feláll, és újabb szelet pizzát vesz el.
Amikor visszaül, ismét teletömi a száját. Megint úgy eszik, mintha
az élete múlna rajta. Aspen továbbra is elborzadva bámulja, ahogy
eltűnik a szelet fele a szájában.
–  Pfuj – jegyzi meg Aspen. – Használd a villát!
Layla megáll, és Aspenre néz, aztán rám. A tekintete hirtelen
bocsánatkérőnek tűnik. Mintha zavarban lenne. Még egy nagy, gyors
harapás, aztán egyben ledönti az egész pohár borát.
Miután leteszi a poharat, mintha habozna, aztán a kezét a
homlokára szorítja, felnyög, és szorosra zárja a szemét.
–  Istenem! Fáj a fejem.
A homlokát masszírozza egy darabig, aztán leengedi a kezét,
kinyitja a szemét, és… felsikít.
A váratlan hangra mindenki összerezzen, és a sikítás miatt Aspen is
felkiált:
–  Mi történt? – kérdezi, gyorsan eltolva magát az asztaltól. – Pókot
láttál? – Felmászik a székére. – Hol van?
Layla csak a fejét rázza, nem szólal meg. Az üres tányérját bámulja,
aztán feláll, és lassan elhátrál az asztaltól, az arcára vegytiszta
rémület ül ki.
–  Hozz neki egy kis vizet! – utasítom Aspent, aztán felállok, és
Laylához lépek, aki egész testében reszketve hátrál egészen a falig.
Nagyon lassan beszívja és kifújja a levegőt, és még mindig nem bírja
elszakítani a tekintetét az asztaltól.
Gyengéden megérintem az arcát, és megvárom, hogy a szemembe
nézzen.
–  Layla, jól vagy?
Bólint, de a keze remeg, amikor elveszi Aspentől a vizet, amit
hozott neki. Felhajtja az egészet, aztán majdnem kiejti a kezéből a
poharat, amikor visszaadja.
–  Nem érzem jól magam – mormolja végül, és sarkon fordul, hogy
kimenjen a konyhából.
Követem fel a lépcsőn. A szobába érve meg sem áll a fiókig, és
előszedi a gyógyszereit. A keze bizonytalan, és amikor sikerül
kinyitnia a fiolát, néhány tabletta kipotyog belőle.
Lehajolok, hogy felszedjem őket, aztán elveszem tőle az üveget, és
visszateszem a szökevény tablettákat. Míg én visszacsukom a fiókot, ő
bemászik az ágyba.
Magzatpózban gömbölyödik össze a matrac közepén. Leülök mellé,
betakarom, és vigasztalón simogatom a haját.
–  Mi történt odalent?
Megrázza a fejét, mintha nem akarná meghallani a kérdést.
–  Semmi. Csak nem érzem jól magam.
–  Úgy érzed, túl gyorsan ettél? – próbálkozom.
A hátára fordul, és egészen az álláig húzza a takarót.
–  Én nem ettem – mondja, és a hangjának furcsa éle van, harag és
zavarodottság cseng belőle. Szeretném megkérdezni, hogy érti ezt, de
egy részem már tudja a választ.
Időnként kikapcsol. Lehet, hogy ezek valamiféle néma rohamok?
Volt egyszer olyanja, még a kórházban. De csak akkor egyszer, szóval
úgy döntöttek, nem kell rá gyógyszert kapnia. Holnap fel kellene
hívnom a neurológusát.
Leoltom az ágy melletti lámpát, és megcsókolom Laylát.
–  Nemsokára rád nézek.
Bólint, aztán a fejére húzza a takarót.
Sokat alszik mostanában, a szokásosnál többet. A kihagyásokkal és
a különös viselkedésével… szerintem tényleg meg kéne néznie egy
neurológusnak.
Közben attól is tartok, hogy az egésznek semmi köze a
fejsérüléséhez.
Pár percig még ülök mellette, mert nem nagyon akaródzik
lemennem. Egy részem nem akarja itt hagyni egyedül, de muszáj
rendet raknom a konyhában.
Ahogy lefelé lépkedek a lépcsőn, szinte érzem, hogy kattognak a
fogaskerekek az agyamban.
Aspen már a mosogatógépbe pakol, amikor csatlakozom hozzájuk.
Chad az asztalra borulva ül, a kezében valami pia. Még nem dőlt ki
teljesen, mert hallom, hogy érthetetlenül motyog valamit.
–  Jól van? – kérdezi Aspen.
Nem próbálom fedezni Laylát, mert én is össze vagyok zavarodva,
és tele vagyok kérdésekkel.
–  Nem tudom. Azt mondja, fáj a feje.
–  Biztos egész életében migrénes lesz – véli Aspen. – Sajnos ez is a
fejlövés mellékhatása.
Aspen már csak tudja, végtére is ápolónő. Biztos látott sokkal
keményebb lábadozást is, mint amin Layla megy éppen keresztül.
Aspen az utolsó tányért is beteszi a mosogatóba.
–  Fel kell vinnem Chadet az emeletre. Segítenél?
Addig rázom Chadet, amíg ki nem nyitja a szemét, aztán a karjánál
fogva felhúzom.
–  Menjünk lefeküdni, haver!
Felnyög.
–  Nem akarok veled lefeküdni, Leeds! – próbál eltolni magától, de a
vállára teszem a karomat.
–  A feleséged ágyába viszlek.
Ezt hallva leáll a taszigálással. Felemeli a fejét, és körbenéz a
szobában, míg a tekintetével meg nem találja Aspent, aki a másik
oldalánál áll.
–  Túl részeg vagyok a dugáshoz?
Aspen bólint.
–  Igen, édes! Határozottan túl részeg. Talán majd holnap.
Chad csüggedten lehajtja a fejét, mintha csalódott volna magában,
de még így is sikerül felhúznunk a székből és felállítani. A szobáig
végig kesereg. Miután sikerült végre ágyba dugnunk, Aspen az ajtóig
kísér.
–  Valószínűleg már úton leszünk, mire felébredtek. Ha nem
találkoznék Laylával, mondd meg, hogy jól éreztük magunkat.
–  Hát, annyira nem volt jó buli – nevetek.
Aspen vállat von:
–  Ja, csak próbáltam jó fej lenni. Talán beugorhatunk még egyszer,
mielőtt hazamentek. Nincs olyan messze Wichitától.
Jó éjszakát kívánok neki, kimegyek a szobából, aztán megnézem
Laylát. Nem tudom, hogy elaludt-e, de a takaró még mindig a fején
van. Kimegyek, csak az ajtót hagyom nyitva, hogy halljam, ha esetleg
hívna. Lemegyek a társalgóba, előveszem a telefonomat, és leülök a
kanapéra.
Háromszor néztem meg a vacsoráról készült felvételt a biztonsági
rendszer applikációjában. Minden egyes alkalommal újabb apróságot
veszek észre, amitől az egész csak egyre furcsábbnak tűnik.
Megváltozott Layla testtartása. Részt vett a beszélgetésben, majd
egyszer csak mindenkit levegőnek nézett maga körül. Aztán ahogy a
fejét tartotta, mielőtt felsikított volna… Az egész nagyon különös.
De ha úgy vesszük, mi is most a normális?
Lehet emlékezetkihagyás, lehet néma roham. De az a két perc
annyira nem volt jellemző rá, arra, ahogy az utóbbi időben
viselkedett. Mint amikor kiakadt, miután megette a tésztát.
Nem tudom kiverni a fejemből azt a három szót, amit akkor
mondott, amikor betakartam.
Én nem ettem.
A laptopommal a konyhába vonulok, és megnyitom a
dokumentumot, amiben a „Sajnálom, hogy megijesztettelek” üzenet
szerepel, és a név: Willow.
Egy időre felfüggesztem a hitetlenséget, és beírok egy kérdést.
Ez te voltál?
Eltolom magamtól egy kicsit a laptopot, de nem veszem le róla a
szememet. Szinte azonnal új betűk bukkannak fel a képernyőn:
Igen.
A négy betű mintha állba vágna, sőt, egyenesen a gyomromba, a
hátamba találnak.
Már pont sikerült elfogadnom, hogy ebben a házban van
valamiféle szellem, de egészen új azt feldolgozni, hogy ez a szellem
képes átvenni Layla testét.
És ez valóságos. Ez a kurva igazság, és ezután már nem tagadhatom
le.
Visszagondolok a napokra, amiket itt töltöttünk. Az első éjszakára,
amikor Layla a sötétben bámulta magát a tükörben. A vacsorára,
amikor Layla két perc alatt több szénhidrátot tömött magába, mint az
elmúlt fél évben összesen. A viselkedésére a ma esti vacsoránál.
Ezekben a percekben nem is Layla volt.
És hány másik perc volt, amikor nem Layla volt?
A szívem hevesebben kezd verni. Nem kifejezetten gyorsabban,
csak erősebben és hangosabban, hogy a dobbanásait nem csak a
mellkasomban érzem. Azt hiszem, meg kellene ijednem, a
pulzusomnak az egekbe kellene szöknie, de nem félek. Ami azt illeti,
inkább mérges vagyok. Bármi is, bárki is legyen ez, nem tetszik, hogy
így használta Laylát.
És magamra is dühös vagyok, mert muszáj újra látnom. Tudnom
kell, hogy nem Laylának kezd elmenni az esze. Tudnom kell, hogy
nem én kezdek begolyózni.
Választ kell kapnom minden egyes kérdésre, amikről eddig azt se
tudtam, hogy fel akarom tenni őket.
Azt akarom, hogy csináld meg újra! – gépelem be. – Rendesen
akarok veled beszélni.
Lecsukom a laptopomat, mert nem akarok esélyt adni annak,
akivel beszélek, hogy visszautasítson. Viszont nem is megyek sehova.
Ha ez komolyan megtörténik, akkor máshogy is bizonyítania kell a
létezését. A saját szememmel akarom látni a változást Laylában,
miközben pontosan tudom, mi történik.
Nem megyek fel az emeletre, mert azt akarom, hogy akárki is ez a
szellem, ő jöjjön hozzám, szóval jó pár percig a konyhában maradok.
Várakozás közben egyre nagyobbakat dobban a szívem.
Az ajtónyitást nem hallom, de a lépéseket lefelé a lépcsőn igen.
Bárki is az, lassan jön le, minden egyes lépcsőfok megnyikordul a
súlya alatt, ahogy közeledik a konyhához.
Nem nézek a hátam mögé, amikor belép a helyiségbe. A
pillantásomat továbbra is az asztalra szegezem.
 Előbb érzem meg Layla parfümjének illatát, mint hogy meglátnám,
úgyhogy tudom, hogy nem Aspen vagy Chad jelent meg. A
gerincemen borzongás szalad végig, és átterjed a vállamra és a
karomra is, ahogy Layla megkerül. Még mindig nem nézek rá. Mióta
ez az egész elkezdődött, most először félek, mert nem tudom, mire
számítsak.
Layla lesz az, aki furcsán tökéletes időzítéssel éppen most jött le a
lépcsőn?
Vagy Layla továbbra is ott alszik bent valahol?
Amikor kihúzza a széket, hogy leüljön, akkor nézek először a
szemébe. Layla az.
És mégsem ő.
Valami megváltozott benne. Úgy néz rám, mintha éppen olyan
idegen lennék számára, mint amilyen idegen ő nekem. Rémültnek
tűnik. Vagy talán kíváncsiság az, amit látok rajta, nem is félelem.
Felhúzza és átkarolja az egyik lábát, talpát a székre támasztja. A
fejét a térdére hajtja, és csak bámul rám.
–  Layla? – A hangom nem több suttogásnál, de nem azért, mert
halkan akarok beszélni. Egyszerűen ennyi telik tőlem, mert az
idegességtől elszorul a torkom, és nem sok hely marad a levegőnek.
Layla megrázza a fejét.
–  Willow?
Bólint.
Az asztal felett előrehajolok, és kifújom a levegőt, közben a
homlokomat masszírozom. Mi a szar?
–  Nem fogsz elmenekülni? – kérdezi. A hangja Layláé, de valahogy
máshogy szólal meg. Jókedvet, vidámságot hallok a hangjában, nem
úgy, mint Layláéban.
–  Kellene?
 –  Nem.
Olyan különös! Hogy lehet, hogy Laylára nézek, de valaki egészen
más néz vissza rám?
Most már hivatalos, elment az eszem. Nem azt mondják, hogy a
skizofrénia megjelenésének ideje férfiak esetében általában a húszas
éveik eleje? Talán erről van szó. Talán skizofrén vagyok. Könnyebb
lenne elhinni, mint azt, hogy a saját szememmel látom, hogy egy
kísértet megszállt egy testet.
–  Kezdek megőrülni?
Megvonja a vállát.
–  Ezt már korábban is kérdezted. Még mindig nem tudom a választ.
Átnéz a válla fölött a hűtő irányába.
–  Ihatok egy kis narancslevet?
Narancslé?
Narancslét akar?
Bólintok, és már állnék fel a székemből, de felemeli a kezét, hogy
megállítson.
–  Majd én. – A konyhaszekrényhez sétál, és kivesz egy poharat.
Kinyitja a hűtőt, kivesz belőle egy üveg narancslét, én meg csak
bámulom, teljesen lenyűgöz ez az egész. Máshogy mozog, mint Layla.
Valamiféle gondtalanság sugárzik a mozdulataiból, mintha nem fogná
vissza a legkisebb szorongás sem.
A konyhapultnak dőlve felhajtja az italt. Miután végzett, nagyot
sóhajt, és egy pillanatra az arcához szorítja a poharat. Csukva van a
szeme, mintha ki akarná élvezni a narancslé ízét a nyelvén.
–  Annyira jó! – Elmossa a poharat, és visszateszi a szekrénybe.
–  Gyakran csinálod ezt?
–  Mit? – Visszaül a székbe, és megint felhúzza a lábát. – Gyakran
lopok-e a kajátokból?
 Bólintok.
–  Nem. Ahhoz testre van szükségem. Nem szívesen használom
Layla testét, csak akkor, ha muszáj. Kicsit furcsa.
–  Csak kicsit?
–  Neked és nekem nem ugyanaz a normális.
–  Neked mi a normális?
Elgondolkodva néz fel a plafonra.
–  Semmi.
–  Ezt hogy érted?
–  Nekem a semmi a normális. Én csak… létezem. Csakhogy igazából
nem létezem. Nem is tudom… Nehéz elmagyarázni.
–  Kísértet vagy?
–  Nem tudom.
–  Mióta vagy itt?
–  Nem tudom. Az idő furcsán telik. Mintha nekem egyáltalán nem
számítana. – Végighúzza az ujját az asztal egyik régi repedésén. –
Egyszer nyolc teljes napig bámultam az órát a nappali falán, csak
hogy kiderítsem, meddig bírok egyetlen falat bámulni.
–  Soha nem alszol?
–  Nem. Nem alszom, de mindig fáradt vagyok. Nem eszem, de
mindig éhes vagyok. Nem iszom, de mindig szomjas vagyok. Kezdem
azt hinni, hogy ez tulajdonképpen a pokol, mert nincs annál rosszabb,
mint ha örökké éhes vagy.
Ez az egész szürreális. Layla testében van, de egészen más most,
mint az a Layla, akivel a napot töltöttem.
–  Vannak mások is, akik ilyenek, mint te?
Megrázza a fejét.
–  Ebben a házban nincsenek. Egyedül vagyok.
–  El tudsz menni innen?
 Megvonja a vállát.
–  Nem tudom. Félek megpróbálni.
–  Mitől félsz?
Megvonja a vállát.
–  A hozzám hasonlóktól, talán?
Felvonom a szemöldökömet.
–  Egy kísértet, aki fél a kísértetektől?
–  Nem olyan elrugaszkodott ötlet – vágja rá. – Az emberek is félnek
más emberektől.
–  Tőlem félsz?
Erre megint megvonja a vállát.
–  Nem tudom. Nem hiszem. De lehet, hogy csak azért, mert most
Layla testében vagyok, és érzem néhány érzését. Biztonságban érzi
magát melletted.
Ezt jó tudni.
–  Mit éreztél, amikor felbukkantunk itt?
Leteszi a lábát, és hátradől a székében.
–  Ideges voltam. Nem akartam, hogy itt legyetek. Ezért csuktam le a
laptopot, amikor az ingatlanosnak akartál írni a ház megvásárlásáról.
–  Akkor az te voltál?
–  Általában nem csinálok ilyeneket. Igyekszem elhatárolni
egymástól a világainkat.
–  De most nem ezt teszed.
–  Azért, mert erre kértél. Hogy beszéljünk Laylán keresztül. De nem
akarom ezt csinálni.
–  De már megtetted. Kétszer is. Talán háromszor. Igazam van?
Bosszúsan fújja ki a levegőt.
–  Igen, de csak mert néha felér egy kínzással ez az egész. Nem
tehetek róla.
 Feláll, és egymás után kinyitja a konyhaszekrény ajtajait. Amikor
végre talál egy csomag chipset, visszajön az asztalhoz, de ezúttal a
tetejére ül, és a lábát a székre teszi. Bedob egy chipset a szájába.
–  Először azt se tudtam, hogy képes vagyok ilyenre – mondja. –
Addig nem, amíg fel nem bukkantatok itt. Voltak már itt mások is
előttetek, de még sose próbáltam megszállni senkit. Azt se tudtam,
hogy lehetséges. Csak olyan éhes voltam! – Bekap még egy chipset. –
Fogalmad sincs, milyen érzés megtapasztalni az éhséget… a
szomjúságot… úgy, hogy közben esélyed sincs, hogy egyél vagy igyál.
És már olyan régóta bezárt ez a hely! Hiányzott az étel illata, és
valószínűleg a tészta lehetett a kedvencem, mert ahogy néztem, hogy
Layla tologatja a tányérján, az volt minden vágyam, hogy
megkóstoljam. És akkor csak úgy megtörtént. Nem terveztem.
–  Hányszor csináltad eddig?
–  Csak néhányszor – mondja, és közben lesöpri a morzsákat Layla
pólójáról. – Kétszer vacsoránál. Egyszer, amikor elaludtál a kanapén.
És egyszer, amikor megnéztem őt a szobában a tükörben. Igyekszem
nem feltűnően csinálni, de te mindig észreveszed.
–  Azért, mert feltűnő. Egyértelmű a változás, amikor te vagy benne.
–  Most mit mondjak? Rossz színész vagyok.
–  Hogy nézel ki, amikor nem vagy Laylában?
Felnevet. Ez most Layla nevetése, amitől egy kicsit elszorul a
szívem. Olyan furcsa, hogy valaki más Layla nevetésével nevet. Olyan
régen hallottam már!
–  Sehogy se nézek ki. Nem létezem fizikai valómban. Nem látok
semmit, amikor a tükörbe nézek. Nem vagyok olyan, mint a
kísértetek a filmekben a lebegő fehér ruháikban. Én csak… semmi
vagyok. Gondolatok. Érzések. De nem kapcsolódnak semmi
megfoghatóhoz. Különös, ha úgy vesszük, de én csak ennyit tudok.
 Próbálok új kérdéseket kitalálni, de nem könnyű, amikor így
dolgozik bennem az adrenalin. Mintha megszegtünk volna valami
törvényt azzal, hogy így beszélgetünk. Vagy talán csak valami íratlan
szabályt hágtunk át.
Szeretnék izgatott lenni, de nehéz csak úgy elengedni huszonöt
évnyi hitetlenséget.
–  Layla… Ha ez valami ugratás…
Megrázza a fejét.
–  Nem az. Nem Layla vagyok, hanem Willow.
Az a gondolat, hogy Layla ilyen messzire menne, hogy hazudjon
nekem minden ok nélkül, hihetetlenebbnek tűnik, mint az, hogy
Laylát megszállta egy szellem. Nem tehetek mást, hinnem kell ennek
a lánynak, vagy legalábbis úgy kell tennem, mintha hinnék neki, amíg
nem kapok több választ tőle.
–  Mennyi idős vagy?
–  Nem tudom. Azt se tudom, van-e korom, ha ennek van bármi
értelme. Ahogy már mondtam, számomra az időnek nem igazán van
jelentősége.
–  Szóval nem érzed úgy, hogy egyszer vége lesz az életednek?
–  Egyszerűen nem gondolok rá. Legalábbis úgy nem, ahogy az
emberek szoktak. Mivel nincs semmi, amire várhatnék, vagy amit
csinálhatnék… még étkezések és alvás sincs. Se nagyobb dolgok,
öregedés és halál… Akkor mi a jelentősége az időnek?
Jó pár chipset eszik meg elgondolkodva, aztán kivesz egy üdítőt a
hűtőből, és visszaül a székbe, hogy megigya. Valahányszor iszik egy
kortyot vagy harap egy falatot valamiből, úgy néz ki, mintha vagy
egymillió ízlelőbimbóval érezné az ízeket. Azt hiszem, túlzottan
magától értetődőnek vettem eddig mindent, amit megkóstoltam.
–  Más érzés, amikor Layla testében vagy?
 Erre rögtön bólint.
–  Igen. Nagyon zavarba ejtő. Vannak emlékeim, amik nem az
enyémek, érzések, amik nem az enyémek. Persze épp ez a lényeg,
amikor nem vagyok a testében, nagyon keveset érzek, és szinte
egyáltalán nincsenek emlékeim. Úgyhogy igazából szeretek benne
lenni, bár közben rossz érzés is, mert tudom, hogy nem szabadna ezt
csinálnom.
–  Szóval látod az emlékeit?
Megint bólint.
–  Igen, de igyekszem nem túl tolakodó lenni.
–  Emlékszel olyasmire, ami Layla és köztem történt?
Lenéz az üdítősdobozára. Látom, hogy szégyenlős pír kúszik fel az
arcára. Vajon milyen emlékek okozhatták ezt az érzést?
–  Itt ismerkedtetek meg.
Bólintok, hogy tudja, ez egy valódi emlék.
Elmosolyodik.
–  Szeret téged.
–  Ezt is érzed?
–  Igen. Nagyon szeret téged, de aggódik is.
–  Miért aggódik?
–  Azért, hogy nem szereted annyira, amennyire ő szeret téged.
Ez a vallomás egy kicsit elszomorít. Nem akarom, hogy Layla ezt
érezze. Nem akarom, hogy úgy érezze, kevésbé szeretem, nem
akarom, hogy aggódjon, hogy féljen.
–  Fog emlékezni erre a beszélgetésre? Arra, hogy átvetted a testét?
Megrázza a fejét.
–  Nem. Arra sem emlékezett, amikor helyette ettem. Azt hiszi, a
memóriájával van gond. – Összehúzza a szemét. – Valami rossz
történt vele, ami komoly hatással volt rá.
 –  Igen, ez igaz.
Az emeleten kinyílik egy ajtó, ami elvonja a figyelmemet.
Mindketten a konyha ajtajára nézünk. Basszus! Elfelejtettem, hogy itt
van Aspen és Chad.
–  Ki tudsz lépni a testéből? Ez valószínűleg a nővére lesz.
Willow megrázza a fejét, és valami új feszengést látok rajta.
–  Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Layla kiakadna, ha most
hagynám el a testét. Itt lenne a konyhában, amikor magához tér, és
fogalma sem lenne arról, hogy mikor jött le ide.
Aspen bukkan fel az ajtóban.
–  Akkor jól hallottalak titeket. – Odasétál Laylához… vagyis Willow-
hoz, kiveszi a kezéből a chipset, aztán leül mellé. – Chad
belehugyozott az ágyba. Lecseréltem az ágyneműt, de azt hiszem, ki
kell tisztíttatni a matracot is. – Willow-ra néz. – A te hibád. Miért
mondtad meg neki, hol van a pia?
Willow tágra nyílt szemmel néz rám, mintha félne bármit is
mondani Aspennek.
Hátratolom a székemet.
–  Majd holnap elintézem, nem nagy ügy. – Willow-ra nézek. –
Mehetünk lefeküdni, Layla?
Willow bólint, és már állna fel, de Aspen megfogja a kezét, és
lebiggyesztett szájjal néz rá:
–  Maradj! Már alig látjuk egymást, és úgysem tudok aludni.
Willow előbb rám néz, aztán Aspenre, aztán vissza rám, majd
kelletlenül visszaül a helyére. Nem akarom egyedül hagyni, úgyhogy
én is visszaülök. Aspen láthatóan megkönnyebbült, hogy lesz
társasága, de Willow még mindig túl rémültnek tűnik ahhoz, hogy
megszólaljon, mintha attól félne, hogy Aspen azonnal rájön, nem
Laylával beszél.
 –  Megettétek az összes pizzát? – kérdezi Aspen.
–  Nem, van még a hűtőben.
Aspen a hűtőhöz sétál, kiveszi a pizzát, Willow pedig az asztalra
könyököl, a homlokát a tenyerébe támasztja, és némán tátogva
kérdezi tőlem: „Most mit csináljak?”
Őszintén szólva fogalmam sincs. Egyébként is fura, hogy tőlem
kérdezi, hogyan kezelje a helyzetet, mintha lenne bármi
tapasztalatom az ilyesmivel. Szóval az egyetlen dologgal próbálom
meg elterelni a figyelmét, amit tudok róla. Szereti az ételt.
–  Kérsz pizzát?
Egy pillanatig gondolkodik, aztán halvány mosollyal bólint.
–  Igen. Két szeletet. És még egy üdítőt.
A következő pár perc még az eddigieknél is szürreálisabb. Én kaját
csinálok Willow-nak, Aspen pedig leül mellé. Innentől főleg Aspen
viszi a szót, Willow meg csak eszik. Én szóval tartom Aspent,
átveszem a beszélgetés terhének a felét, így Willow-nak nem sokszor
kell megszólalnia. Nyugodtabbnak tűnik, mint amikor Aspen lejött.
Nagyrészt a kaja köti le.
Ez addig tart, amíg Aspen meg nem kérdezi:
–  Elmondtad Leedsnek, mi történt pizzasütés közben?
Willow-ra nézek, és látom, hogy elkerekedik a szeme.
–  Te jó ég! – folytatja Aspen, aztán nevetve mutat rám és Laylára. –
Meséld el neki, Layla! Olyan vicces volt!
Látom a félelmet Willow szemében, attól tart, hogy most lebukunk.
Tudom, hogy azt mondta, hozzáfér Layla emlékeihez, de nem tudom,
hogy azok mennyire pontosak, és ha Willow nem volt a konyhában,
amikor a pizzát sütötték, akkor nincs meg neki ez az emlék.
–  Már elmesélte – mondom gyorsan. Fogalmam sincs, miről beszél
Aspen, de nem akarom, hogy Willow bajba kerüljön. Felállok. – Most
már tényleg aludnunk kellene.
Willow bólint, és ő is feláll az asztaltól.
–  Igen. Hulla vagyok. És még mindig kínoz ez a hülye fejfájás. –
Lehajol, és megöleli Aspent. – Jó éjszakát! Köszi, hogy eljöttetek!
Aspen feltartja az egyik kezét.
–  Most komolyan? Kétszer láttalak, mióta férjhez mentem.
Felhúzom Willow-t a karjánál fogva, és lassan kihátrálunk a
konyhából.
–  Akkor miért nem maradtok tovább holnap?
Aspen a szemét forgatja.
–  Nem tudunk. Holnap estére Coloradóban kell lennünk, és úgyis
nekem kell majd vezetnem az út nagy részén, amíg elmúlik Chad
másnapossága. – A lépcső felé int. – Ti feküdjetek csak le! Én
elpakolok magam után.
Willow-nak nem kell kétszer mondani. Még egyszer jó éjszakát
kíván, és már spurizik is fel a lépcsőn. Követem, de amint a szobába
érünk, és becsukódik mögöttünk az ajtó, nekidöntöm a hátamat, és jó
pár mély levegő kell hozzá, hogy megnyugtassam magamat.
Az elmúlt tizenöt, Aspennel töltött perc jobban kiakasztott, mint az
a tény, hogy egy kísértet használja a barátnőm testét.
–  Hát ez izgalmas volt – jegyzi meg Willow, köröket róva a
szobában. – Óvatosabbnak kell lennünk.
–  Holnap reggel elmennek, és utána megint csak én és Layla
leszünk itt, úgyhogy nem kell más miatt aggódnod.
Megtorpan.
–  Akkor… maradtok?
Bólintok.
–  Igen. Csak jövő szerdán megyünk haza.
–  Nem haragszol rám?
 –  Miért haragudnék?
Nagy mozdulattal magára mutat.
–  Ezért. Hogy Laylát használom.
Haragudnom kellene? Nem tudom…
Igazából sajnálom Willow-t, nem haragszom rá. Ez az egész annyira
távol áll bármitől, amit képes vagyok ép ésszel felfogni, hogy
valószínűleg a reakcióim sem megfelelőek.
–  Nem haragszom. Igazából szívesen beszélnék veled még, már ha
nincs rossz hatással Laylára. Még nem szólnék neki rólad, mert nem
biztos, hogy megértené.
–  Mert te megérted?
Megrázom a fejemet.
–  Dehogy! Az a sejtésem, hogy holnap felébredek, és röhögni fogok
azon, milyen őrült álmom volt.
Willow az ágyra néz, aztán vissza rám.
–  Nem tudok kiszállni belőle, ha nem alszik. Nem akarom, hogy
megijedjen.
Bólintok.
–  Semmi baj. A székben megvárom, amíg elalszol.
–  Biztos?
–  Igen. De tényleg szeretnék veled még beszélni. Mondjuk, holnap
este?
Bólint, de mást nem mond, csak bebújik az ágyba, magára húzza a
takarót, és behunyja a szemét.
Fél óráig figyelem, aztán lassan Layla teste ellazul.
Nem látok semmi kézzelfogható bizonyítékot arra, hogy Willow
már nincs benne, mégis tudom, hogy elhagyta. Megváltozott, bár csak
egészen kicsit. Úgy látom, Layla békésen alszik. Ugyanaz a Layla, akit
korábban én takartam be az ágyban.
 Körbenézek a szobában. Tudom, hogy Willow valószínűleg most is
lát engem. Hall engem. Úgyhogy azt suttogom, hogy „jó éjszakát”,
aztán bemászok az ágyba Layla mellé.
A következő órában egymást kergetik a fejemben a kérdések, azon
tépelődöm, vajon Layla emlékezni fog-e bármire is abból, ami éjszaka
történt.
Mit jelent ez Willow-nak? Mi lesz, ha Layla és én hazamegyünk
jövő héten? Megint teljesen egyedül marad?
Amikor elalszom, több bennem az együttérzés, mint a félelem vagy
a bűntudat.
 A VALLOMÁS

Húsz percnél jóval régebben hagytam ott Laylát az emeleten. Ezt

azzal adja tudtomra, hogy újra és újra hangosan kiabálja a nevemet.
A férfi leállítja a diktafont.
–  Mérgesnek hangzik.
Bólintok.
–  Azt mondtam neki, hogy lehozom. Találkozni akar magával.
–  Layla?
–  Igen. Nem baj?
–  Mit mondott neki, miért vagyok itt?
–  Még nem sok mindent mondtam neki. Tudja, hogy valami
különös történik vele, a viselkedésével. Azt mondtam neki, hogy
maga talán tud nekünk válaszokat adni.
A férfi bólint.
–  Akkor hozza le!
Öntök magamnak még egy kis whiskyt, mielőtt felmennék, hogy
eloldozzam Laylát.
Amikor belépek a szobába, éppen a kötél csomóját próbálja elérni,
de hiába. Erre odafigyeltem, amikor megkötöztem. Azért csodálom a
kitartását.
Amikor meghallja az ajtó zárjának kattanását, rögtön felém fordul.
–  Húsz perc? Már egy óra eltelt!
–  Bocsáss meg! – Elkezdem kioldani a kötelet, és rögtön
észreveszem, hogy a heves szabadulási kísérletben szétjött a kötés a
karján, és a csuklója most még borzalmasabban néz ki. Nem tudom,
hogyan tudtam volna itt tartani úgy, hogy ne okozzak neki fájdalmat.
Nincs nálam bilincs, és nem bízom benne eléggé ahhoz, hogy itt
hagyjam a házban addig, amíg veszek valahol.
–  Ígérd meg, hogy nem próbálkozol meg semmi hülyeséggel!
Eldugtam az összes kést.
–  És a villákat is eldugtad? Az is tud fájni.
Ezt a megjegyzést válaszra sem méltatom. Miután kiszabadítom,
közli velem:
–  Előbb pisilnem kell. – Bemegy a fürdőszobába, én meg követem,
hogy szemmel tartsam.
Most nem tűnik olyan rémültnek, mint korábban. Inkább mérges. A
mozdulataiból sugárzik az ingerültség, amikor megnyitja a vizet,
hogy kezet mosson.
–  Szóval ki ez a pasi? – kérdezi kifelé menet.
–  Az interneten találtam rá.
Layla megtorpan a szoba ajtajában.
–  Ugye most viccelsz?
–  Mégis mit kellett volna tennem, Layla? Hívni a rendőrséget, hogy
segítsenek?
–  Vagyis egy netes holdkórost hívtál, hogy megoldja ezt?
A derekára tett kézzel kiterelem a szobából.
–  Megteszem, ami tőlem telik, de szalmaszálakba kapaszkodom.
Nem tehetek mást.
Dühösen lecsörtet a lépcsőn. Nem engedem el a derekát, nem
mintha attól félnék, hogy leesik, de tartok tőle, hogy megint
megpróbál elszökni. Feltettem még pár reteszt az ajtókra, úgyhogy
nem lenne ideje kinyitni valamelyiket és elszökni. Kizárólag ezért
engedem meg, hogy lejöjjön a földszintre.
 A konyhába lépve azonnal megtorpan, amint megpillantja a férfit.
Róla rám, aztán megint a férfire siklik a tekintete.
–  Maga nyomozó?
–  Olyasmi – feleli a férfi. Kinyújtja a karját, hogy kezet fogjanak. –
Richard vagyok.
–  Randall – helyesbítek.
Lenéz a pólójára.
–  Ó, igen. Randall. A nevem Randall.
Ez nagyon rossz ötlet volt.
–  Nem is tudja a saját nevét? – kérdezi Layla.
–  Randall Richard – próbálja menteni a menthetőt a pasi.
Layla lassan felém fordítja a fejét. Felvonja a szemöldökét, aztán
ismét a férfi felé fordul.
–  Maga orvos?
–  Hasonló.
Layla gúnyosan felnevet.
–  Olyasmi, mint egy nyomozó. Hasonló, mint egy orvos. Most akkor
vagy az, vagy nem!
–  Régen orvos voltam. Most nyomozó vagyok.
–  Hát persze – hagyja helyben Layla színtelen hangon.
A férfi közben visszaült az asztalhoz, és a szemben álló székre
mutat.
Layla elhárítja az ajánlatot:
–  Inkább állok. – Aztán újra hozzám fordul. – Egyáltalán
leellenőrizted a fickót, mielőtt idehívtad?
Nem hazudok neki, csak megrázom a fejemet.
Layla felnevet.
–  Hát ez csodálatos! – Tesz pár lépést a konyha kijárata felé. –
Egyszerűen mesés. – Megáll, és rám néz. Most először látok gyűlöletet
a szemében, amikor rám néz. – Elmegyek. És ha megint megpróbálsz
megállítani, addig sikítok, amíg valaki meghallja, vagy amíg meg nem
halok. Már nem is érdekel, melyik következik be előbb.
–  Legutóbb sem én akadályoztam meg, hogy elmenj, Layla!
Nem mozdulok, amikor elviharzik mellettem, csak nézem, ahogy
átvág az előszobán, és a bejárati ajtó felé halad. A felső reteszt
kinyitja, aztán megdermed, és visszahátrál az ajtótól.
Amikor megfordul, tudom, hogy már nem Layla néz vissza rám,
hanem Willow.
–  Nagyon ideges – mondja Willow. A szemében aggodalom ül. –
Szerintem megint meg kell kötöznöd.
Bólintok, és felsétálok Willow-val a lépcsőn a szobába. Leül az
ágyra. Egy könnycsepp gördül le az arcán, amikor felém emeli a
kezét.
–  Ne érezd rosszul magad! – mondom, bár mindketten tudjuk, hogy
rosszul érzi magát. Mindketten ezt érezzük.
–  Nem tehetek róla. Utálom, hogy ezt tesszük vele. Azt hiszi, hogy te
gonosz vagy, és hogy kezd megőrülni.
Rendbe teszem a csuklóját, mielőtt megkötözném a kötéllel, és
remélem, hogy Willow elég ideig tud Layla testében maradni ahhoz,
hogy elaludjon.
–  Végig ott voltál lent velünk? – kérdezem.
Willow bólint.
–  Igen, de a fickó még nem mondott semmilyen tanácsot. Nem állt
elő magyarázattal.
–  Tudom, idővel meglesz az is. Már nem sok mindent kell
elmondanom neki, és utána tudni fogja, hogyan segítsen neked. Ezért
kell itt tartanunk Laylát, amíg végzünk. Szükségünk lehet rá is.
Willow egyre jobban sír. Mások a könnyei, mint amik Layla
szeméből hullottak. Layla haragból és félelemből sírt. Willow azért,
mert sajnálja Laylát.
Egek, micsoda szövevényes hálót szőttünk magunknak!
Elveszek egy zsebkendőt az éjjeliszekrényről, és letörlöm a
könnyeket az arcáról. Az állánál fogva felfelé billentem a fejét.
–  Kitalálunk valamit, megígérem! Megpróbálod elérni, hogy Layla
elaludjon?
Willow bólint. Előrehajolok, megpuszilom a feje búbját, aztán
lemegyek a lépcsőn. A konyhába érve megint elönt a bűntudat, de
most van mellette egy kis remény is, több, mint az utóbbi időben
bármikor. Ez a férfi látta Laylát, látta, mire képes Willow, és nem úgy
tűnt, mintha bármelyik is kiborította volna, amitől elönt egy kis
derűlátás. Ha nem borult ki, akkor lehet, hogy látott már ilyet
korábban. És ha látott már ilyet korábban, akkor talán tényleg tud
segíteni.
–  Willow vette rá magát erre? – kérdezi a férfi, amikor leülök.
Nem tudom, mit kellene erre válaszolnom. Willow nem akarja,
hogy elmenjünk, ezt világossá tette, de én se nagyon küzdöttem
ellene.
–  Nem tudom. Sajnos azt hiszem, közösen akarjuk.
–  Miért nem engedik, hogy Layla elmenjen?
Erre nem válaszolok, mert az igazságtól szörnyetegnek érzem
magam.
A férfi előredől, és oldalra billentett fejjel megkérdezi:
–  Szerelmes belé?
–  Persze. Csak azért kötöztem meg, hogy vigyázni tudjak rá, amit
nem tudok megtenni, ha elmegy.
–  Nem Layláról beszélek.
Lesütöm a szemem, amikor leesik, mire céloz. Érzem, hogy
forróság kúszik fel a mellkasomból a nyakamig… az arcomig.
–  Nem. Nem erről van szó.
–  Hanem miről?
–  Én nem… Nem tudom. Willow fontos nekem, de Laylába vagyok
szerelmes.
–  Mégis kapcsolata lett Willow-val. Elég komoly ahhoz, hogy
veszélybe sodorja Laylát azért, hogy segítsen Willow-n.
–  Nem érzem úgy, hogy veszélybe sodrom Laylát – vágom rá.
–  Az biztos, hogy nem próbálja megóvni a veszélytől azzal, hogy
kényszeríti, hogy itt maradjon.
–  De nem is azért csinálom, mert nem érdekel a sorsa! – Kezd
kizökkenteni a kérdéseivel. – Nézze, nem számít, miért döntöttem
úgy, hogy itt tartom Laylát! Túl sokat látott, ez már önmagában elég
ok. – Intek a kezemmel. – Kérdezzen valami mást!
Erre a szemét forgatja.
–  Jól van. Milyen gyakran használják Willow-val Layla testét a tudta
nélkül?
–  Most már nem olyan gyakran.
–  És milyen gyakran csinálták korábban?
–  Nagyon gyakran.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az, ahogy az ember felébred reggel, sokat elárul arról, hogy milyen
szakaszában van éppen az életének. Mielőtt megismertem Laylát,
nagyon nehezen ébredtem. Vagy ötször nyomtam rá a szundira az
ébresztőn, ha időre kellett odaérnem valahová, ha meg nem volt
jelenésem, addig aludtam, amíg az egész testem el nem gémberedett,
aztán nagy nehezen tudtam csak kikecmeregni az ágyból, és
elvánszorogni a zuhanyig. Nem sok minden izgatott akkoriban az
életben.
A megismerkedésünk után mindig alig vártam, hogy felébredjek. A
szemem rögtön kipattant, és máris Laylát kerestem. Ha beállítottam
ébresztőt, az első hangra kinyomtam, mert féltem, hogy felébreszti,
pedig őt én akartam ébreszteni. Megcsókoltam, vagy addig
simogattam a karját, amíg el nem mosolyodott. Látni akartam őt,
mielőtt ő látott volna engem, és én akartam lenni az, amire ébred.
Ma hasonlóan, mégis egészen máshogy ébredek. A bőröm már
bizsereg a várakozástól, pedig még nem is tértem magamhoz igazán.
A szemem kipattan, és azonnal Laylát keresem a tekintetemmel, de
nem azért, mert azt akarom, hogy rám ébredjen. Épp ellenkezőleg.
Észrevétlenül ki akarok csúszni az ágyból, hogy a fürdőszobába
zárkózva megnézzem a tegnap éjszakai felvételt.
Kulcsra zárom a fürdő ajtaját, és megnyitom a zuhanyt, hogy
elnyomja a telefon hangját, aztán a mosdószekrénynek dőlök.
Visszaugrom a felvételben addig a pillanatig, amikor Willow besétált
a konyhába, és leült az asztalhoz. Végignézem az egész beszélgetést
Willow-val, csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg
megtörtént, és nem csak álmodtam az egészet.
Egyáltalán nem álmodtam.
Bezárom az alkalmazást, és belebámulok a tükörbe. Őrület
belegondolni, hogy két nappal ezelőtt még úgy ébredtem, hogy azt
gondoltam, pontosan tudom, hogyan működik a világ. Ennek a
magabiztosságnak ma már nyoma sincs, a helyére kíváncsiság,
ámulat és valami új, mindent elsöprő vágy költözött, hogy megtudjak
mindent minden másról is az univerzumban, amiről eddig fogalmam
sem volt.
A tudat, hogy több is van az életben, mint amit a saját szemünkkel
látunk, valahogy jelentéktelenné tesz mindent körülöttem. A
karrieremet jelentéktelennek érzem. Úgy érzem, a Layla iránt érzett
szerelmem is kevésbé fontos az életem egészében, mint két nappal
ezelőtt volt.
A legtöbb dolog, ami korábban felbosszantott, egyáltalán nem tűnik
fontosnak most, hogy tudom, sokkal több minden van a világon, mint
azt korábban gondoltam.
Még a saját létezésem is kevésbé tűnik fontosnak.
A prioritásaim megváltoztak az elmúlt huszonnégy órában, de még
fogalmam sincs, hogy mi élvez mostantól elsőbbséget. Hosszú ideig
Layla volt az első az életemben, de most még azt is kevésbé érzem
megrázónak, amin mi ketten keresztülmentünk, mert valahogy
minden veszít a jelentőségéből, ha belegondolunk, hogy nemcsak
hogy vannak emberek, akiknek nálunk is rosszabb, de vannak más
létformák is, akiknek rosszabb nálunk.
Mindig mindent elmondok Laylának, de nem vagyok benne biztos,
hogy erről be akarok neki számolni. Egy részem ugyan úgy érzi, ha
Layla tudná az igazat, az valahogy segítene neki. Ha biztosan tudná,
hogy vannak a létezésnek más síkjai azon kívül, amelyikben élünk,
talán számára is csökkenne a jelentősége mindannak, ami történt.
Talán, valamilyen kitekert módon, ő is éppen olyan érdekesnek
találná ezt, mint én, és lehetséges, hogy segítene neki megbirkózni
azzal, amivel küszködik mostanában.
Az biztos, hogy engem megszabadított attól az ürességtől, amit az
utóbbi időben éreztem. Nem tudom biztosan, mivel is töltött el, lehet,
hogy csak kíváncsisággal és egy rakás kérdéssel, de az biztos, hogy jó
ideje nem ébredtem ilyen lelkesen.
Újra beszélni akarok Willow-val.
Körbenézek a fürdőszobában, azon töprengek, vajon itt van-e most.
Vajon mindig figyel minket? Mit csinál egész éjszaka, ha nem alszik?
Mit csinál most?
Olyan sok kérdésem van hozzá, nem akarom a zuhanyozással
vesztegetni az időt. Elzárom a vizet, és halkan kilépek a fürdőből.
Layla még mindig a hasán fekve alszik.
Hagyom, hogy aludjon, és lemegyek a konyhába. Felrakok egy
kávét, és körbenézek, próbálok rájönni, vajon ott van-e velem. Ki kell
találnunk valami módot a beszélgetésre, amikor nem Laylát
használja.
–  Itt vagy? – kérdezem nagyon halkan.
Nem tudom, fogom-e valaha is normálisnak érezni azt, hogy a
semmihez beszélek.
Nem kapok választ, úgyhogy megismétlem.
–  Willow? Itt vagy?
Megpördülök, amikor csöpögni kezd a víz a konyhai csapból.
Figyelem, ahogy a csöpögésből folyamatos vízfolyás lesz, aztán pedig
teljesen elzáródik.
 Az eszemmel tudom, hogy meg kellene rémülnöm, de igazából
csakis izgatottság szalad végig az ereimben. Szeretném ott folytatni,
ahol tegnap abbahagytuk a beszélgetést. A konyhát pásztázva
próbálom kitalálni, hogyan tehetnénk ezt meg. A kezemben ott a
telefonom, én tudom azt használni, Willow meg írhat a laptopomon.
Fogom a laptopot, és a konyhaasztalhoz ülök vele.
–  Nem tudom, mennyit tudsz a technológiáról – mondom hangosan
–, de azt tudom, hogy tudsz gépelni, szóval használhatjuk a
chatprogramot.
Megnyitom a programot, és a képernyőre mutatok, remélve, hogy
figyel, ha már itt van a helyiségben.
– Én a mobilomon írok, te meg használhatod ezt.
Balra tolom a gépet, és mobillal a kezemben az asztalra
könyökölök. Nem tudom nem bámulni, ahogy gyors egymásutánban
több betű is lenyomódik a billentyűzeten. Willow gyorsan gépel. Ez
talán nyomra vezet, hogy mivel foglalkozott az előző életében.
Üzenet ugrik fel a mobilomon.
Nagyon jól boldogulok a technológiával.
Nem tudok nem mosolyogni az üzenetén.
Az egész olyan szürreális. Sokkal komolyabb, mint bármi, amit el
tudtam volna képzelni életem során. A házasság, a gyerekek, a zenei
karrier gondolata – mintha most mindez csak töltelékké vált volna.
Mi van, ha van valamiféle hatodik érzékem? Kellene kezdeni vele
valamit? Mi van, ha nem zenésznek szánt a sors, hanem valami
másnak?
Megint lenyomódnak a gombok a laptopon. Willow beír még
valamit.
Tudok dolgokat, például hogy hogyan kell főzni. Hogyan kell
számítógépet használni. Vagy mobiltelefont. De fogalmam sincs,
honnan tudom őket.
Nem a telefonon válaszolok neki, egyszerűen hangosan beszélek,
hiszen Layla még úgyis alszik.
–  Nem tudom, lehet, hogy ez rávezet arra, hogy mikor halhattál
meg. Feltételezem, hogy ha a halálod évtizedekkel ezelőtt következett
volna be, akkor máshogy beszélnél vagy máshogy viselkednél.
Olyan biztosnak látszol benne, hogy régen éltem. Mi van, ha mindig
is itt voltam?
–  Lehet, hogy így van, és csak menet közben tanultad meg a
dolgokat. Azt mondtad, időnként nézed a tévét?
Igen.
–  Megpróbálhatnánk pár dologgal belőni az idővonalat.
Ez fontos neked? Tudni, hogy éltem-e valaha?
–  Neked nem fontos?
Nem tudom. Azt hiszem, nem igazán. Mit számítana?
–  Ha tudnád, milyen volt az életed, akkor talán azt is kitalálhatnád,
hogy miért ragadtál itt.
Én nem érzem úgy feltétlenül, hogy itt ragadtam.
–  Akkor boldog vagy?
Nem. Már mondtam, hogy milyen itt lenni. Az, hogy idejöttetek
Laylával, a legizgalmasabb dolog, ami velem történt.
–  És ha azért vagyok itt, hogy segítsek neked? Egyáltalán akarod,
hogy segítsek ezt megfejteni?
Elég beképzelt gondolat tőled, hogy nyilván én vagyok az, akinek
segítségre van szüksége. Mi van, ha nekem kell segítenem neked?
Egy másodpercig csak bámulok a kérdésre, hagyom, hogy
összegabalyodjon a többi gondolatommal.
–  Erre még nem is gondoltam. – Előredőlök, az ujjaim
elgondolkodva simulnak az államra. – Lehet, hogy igazad van. Talán
mindketten ott vagyunk, ahol lennünk kell. De ha ez így van, akkor
miért tudsz átjönni ebbe a világba? Neked hiányoznak olyasmik,
amiket én megkaphatok. Étel. Víz. Alvás. Ahol vagy, ott sosem vagy
elégedett. Ebben a valóságban minden kézzel fogható, és úgy tűnik,
neked hiányoznak ezek a dolgok, amiből az következik, hogy a
múltban valamikor te is hozzájuk fértél.
A laptopom jó pár centit csúszik váratlanul az asztalon, míg
pontosan elém nem kerül. A váratlan mozgástól összerezzenek.
–  Miért hagytál ilyen sokáig aludni? – kérdezi Layla. Rögtön
felkapom a tekintetemet. A konyha ajtajában áll, karját a feje felett
nyújtóztatja. Ásítva indul a kávéskanna felé.
–  Még nincs olyan késő – felelem, és lassan lecsukom a laptopot.
Layla kávét önt a bögréjébe.
–  Tizenegy óra van.
–  A nap leghalálosabb órája – ugratom.
Fürkész tekintettel néz rám.
–  A micsoda? – Két kézzel markolja a bögrét, úgy kortyol belőle.
Odamegyek hozzá, és puszit nyomok a homlokára.
–  Délelőtt tizenegy, a nap leghalálosabb órája – ismétlem meg a
tényt, amit egyszer tőle hallottam, de ő csak zavartan ráncolja a
homlokát.
–  Fura. Azt gondoltam volna, hogy az valamikor éjszaka van.
Mintha nagy, sötét takaróként borulna rá a vállamra a bűntudat.
Olyan sok mindent kezelek egyértelműként, pedig Layla még mindig
csak lassan gyógyul. A beszélgetéseink, a közös emlékeink, az együtt
töltött tökéletes pillanatok… Mintha valaki fogott volna egy ollót, és
darabokat vágott volna ki az életéből és az elméjéből, hogy csak
cafatok maradjanak belőle az asztalon.
Néha úgy érzem, nem is fogom fel eléggé, milyen súlyosak voltak a
sérülései. Az elmúlt hat hónapban mintha folyamatosan tojáshéjon
jártam volna a közelében, igyekeztem nem kimondani a nyilvánvalót,
mert nem akartam, hogy átérezze, milyen sokat is veszített valójában.
Mi van, ha azzal, hogy hagytam, hogy elkerüljük a beszélgetést arról
az éjszakáról, akaratlanul is csak rontottam a helyzeten?
Az agysérülés hasonló lehet egy izomsérüléshez, és az izomsérülés
után edzeni kell. Keményen kell dolgoznod, ha vissza akarod szerezni
az elveszített erőt. A vállsérülésemmel három hónapig jártam
fizikoterápiára, de Layla esetében ennek pont az ellenkezőjét tettük.
Nem tornáztattuk az agyát… hanem kényszerpihenőre küldtük.
Nem akartunk nagyobb kárt okozni, szóval ágynyugalmat írtunk
elő a sérüléseinek, remélve, hogy minden magától rendbe jön. De
nem így lett. Fizikailag talán igen, de mentálisan… abban már nem
vagyok biztos.
–  Telefonon beszéltél? – kérdezi.
–  Nem. Miért?
–  Mintha hallottalak volna, amikor jöttem le a lépcsőn.
–  Tényleg beszéltem – vágom rá gyorsan. – De magamban, nem a
telefonba.
Elfogadja a magyarázatomat, aztán a hűtőhöz sétál, és kinyitja. A
polcokat bámulja, végül mégsem vesz ki semmit, visszacsukja az ajtót.
–  Szeretnéd, hogy csináljak neked reggelit? – kérdezem.
Felhördül.
–  Fél kilót híztam a héten. Mostantól nem eszem reggelit.
–  Nyaralunk! Még legalább három kilót hízhatsz, mielőtt sikeresnek
nyilváníthatnánk az utazást.
Elmosolyodik.
–  Édes vagy, de ha hízok még három kilót, akkor annyi a meztelen
medencézésnek, mert rá se bírnék nézni magamra.
 Odamegyek hozzá, és magamhoz húzom. Nem szeretem, amikor
így beszél. Nem szeretem, hogy egy ilyen apróság, egy kis hízás a
nyaralás közben így ki tudja borítani. Próbálok visszagondolni a
kapcsolatunkra, felidézni, mondtam-e valaha olyasmit, amitől arra
gondolhatott, hogy a teste fontosabb nekem, mint ő maga. Sokszor
mondom neki, hogy szexi, de ezt abszolút jó értelemben gondolom.
Mégis, talán azzal, hogy sokszor mondom el, hogy vonz a külseje, a
szükségesnél nagyobb súlyt helyezek rá.
A tenyerembe fogom az arcát:
–  Szeretlek, Layla! És ez a szerelem nem változik akkor se, ha a
mérlegen a számok igen.
Megint mosolyog, de a mosoly nem tükröződik a tekintetében.
–  Tudom, de attól még szeretnék egészséges lenni.
–  Ha kihagyod az étkezéseket, az nem egészséges.
–  De a Pop-Tart meg a Twinkie sem az, és ez a konyha tele van
egészségtelen kajával.
–  Mert nyaralunk! – jelentem ki. – És ezt csinálja az ember a
nyaraláson. Olyan kaját eszik, ami nem tesz jót, lustálkodik, és túl
sokáig alszik. – Megcsókolom. – Át kell állnod nyaraló üzemmódra,
mielőtt vége az egésznek!
A derekamra fonja a karját, és a vállamra hajtja a homlokát.
–  Igazad van. Lazítanom kell, és élvezni ezt a hetet. – Hátrébb
húzódik tőlem. – Tudod, mire nem tudok nemet mondani? A mexikói
kajára. És különösen a tacóra.
–  A taco jól hangzik.
–  Meg a Margarita koktél. Hol lehet a környéken tacót és Margaritát
szerezni?
Rögtön elönt a bizonytalanság, amikor azt javasolja, hogy menjünk
el a házból. Persze, ki akarom mozdítani egy kicsit, és tetszik, hogy így
felvillanyozta a taco gondolata, de még vagy ötvenezer kérdésem
lenne Willow-hoz, amiket nem tehetek fel, ha most elmegyünk, és
nekem vezetnem kell, és Laylával foglalkoznom.
–  Biztos el akarsz menni? Legalább hatvan mérföldre van a
legközelebbi étterem.
Layla határozottan bólint:
–  Igen, ki kell mozdulnom ebből a házból. – Lábujjhegyre
emelkedik, és megcsókol. – Megyek zuhanyozni!
Kisétál a konyhából, én meg rögtön a laptophoz ülök, és felnyitom.
–  Itt vagy még? – kérdezem, remélve, hogy választ is kapok.
Bámulom a laptopot, de nem történik semmi. Türelmesen várok,
amíg az emeletről meg nem hallom a csobogó víz hangját. Akkor
megismétlem a kérdést:
–  Willow, itt vagy még?
A másodpercek lassan telnek, ha nem történik semmi. Amikor
végre lenyomódnak a gombok, megkönnyebbült sóhaj szakad ki
belőlem. Willow megint ír valamit.
Bocsánat, itt vagyok. Kimentem a szobából, amikor Layla lejött.
Furcsa érzés úgy nézni titeket, hogy nem adtatok rá engedélyt, szóval
nem teszem.
–  Hova mész, amikor kimész innen?
A társalgóban voltam.
–  Fel szoktál menni az emeletre is?
Néha. De akkor nem, amikor mindketten fent vagytok.
Ez így nem pontosan igaz.
–  Aznap este fent voltál, amikor Laylába bújtál, és kiszálltál az
ágyból, hogy belenézz a tükörbe.
Azt hittem, mindketten alszotok. Igyekszem nem leskelődni, amikor
együtt vagytok. Nem érzem helyesnek. De néha elgyengülök… például
amikor megérzem az étel illatát.
–  Szoktál leskelődni, amikor valamelyikünk egyedül van?
A leskelődés erős szó. Kíváncsi vagyok. Magányos. Szóval igen, néha
nézem, ahogy élitek az életeteket. Mást nem nagyon lehet itt csinálni.
–  Mit csinálsz majd, ha elmegyünk jövő héten?
Borongok. Talán megpróbálom megdönteni a nyolcnapos
órabámulási rekordomat.
Nem nevetek azon, ahogy kifigurázza magát. A gondolat, hogy itt
van teljesen egyedül, együttérzéssel tölt el. Furcsa dolog, hogy
sajnálok egy kísértetet. Szellemet. Akármi is ő.
Nem tudom, mi történhetett a gyermekkoromban, ami miatt
ennyire hajlamos vagyok a bűntudatra, még akkor is, amikor nem én
vagyok a hibás. Magamra vettem Layla fájdalmának súlyát, és most
magamra veszem Willow boldogtalanságát is.
Talán tényleg meg kellene vennem a házat. Tudom, hogy Layla nem
akarna folyamatosan itt lakni, de lejárhatnánk ide nyaralni. Akkor
Willow nem lenne mindig egyedül.
–  Hamarosan elmegyünk egy kicsit, de estére visszajövünk.
Hova mentek?
Ezek szerint tényleg nem maradt itt, amikor Laylával
beszélgettünk. Vicces, hogy egy szellemnek ugyanúgy vannak erkölcsi
alapelvei, mint nekünk, embereknek. Nem akar tolakodó lenni, pedig
nem is tudnánk a jelenlétéről.
–  Layla tacót szeretne enni, és biztos vásárolgatni is akar, ha már
bemegyünk a városba. Egész délután elleszünk.
A taco jól hangzik.
–  Akarod, hogy hozzak neked?
Kedves ötlet, de mintha elfelejtetted volna, hogy nem tudok enni.
–  Éjszaka ehetnél, miután Layla elaludt.
 Egy másodpercnyi csend előzi meg a következő üzenetét.
Nem bánod, ha megint Layla testét használom?
Valószínűleg bánnom kéne, de úgy tűnik, egyáltalán nem árt vele
Laylának. Sőt, legalább beviszi a kalóriákat, amikre nagy szüksége
van.
–  Rendben lesz. A taco fontos. Marhásat vagy csirkéset kérsz?
Lepj meg!
Lecsukom a laptopot, és kettesével szedem a lépcsőfokokat fel az
emeletre. Örülök, hogy Laylával töltöm a napot, de azt hiszem, még
jobban várom, hogy este Willow-val beszéljek.
Egyértelműen van ebben némi kétszínűség, és ezzel tökéletesen
tisztában is vagyok. Nehéz eldönteni, hol vannak a határok, amikor
még csak nem is ugyanabban a világban gondolkozunk.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Nebraskában több lehetőséget találtunk, mint bárhol egy órára a

kansasi Lebanontól, úgyhogy átmentünk az államhatáron egy
Hastings nevű városba.
Én már majd’ éhen haltam, mire odaértünk, de Layla először
vásárolni akart, úgyhogy az étterem előtt még elmentünk pár
butikba. Okos döntés volt részéről, mert négy Margaritát ivott meg
egyetlen taco mellé, úgyhogy a vacsora végére már állni sem nagyon
tudott segítség nélkül.
Ahhoz viszont nem volt elég részeg, hogy ne kérdezze meg, miért
kértem tacót elvitelre is. Azt mondtam neki, hogy azért, mert nem
evett eleget vacsorára, és viszek haza kaját, hátha éhes lesz később.
Ezután rám mosolygott, és áthajolt az asztalon, hogy megcsókoljon,
helyette viszont sikerült felborítania az egyik margaritás poharat. A
pohár nagy csörömpöléssel a földön végezte, és Layla annyira
kínosan érezte magát, hogy kábé mindenkitől bocsánatot kért,
miközben feltakarítottak. Még a pohártól is, amit összetört. Ekkor
tudtam biztosan, hogy túl sokat ivott.
Csak egy óra volt az út autóval, de kétszer is meg kellett állnunk,
hogy Layla pisiljen a sok koktél után. Folyamatosan beszéltem hozzá,
hogy megpróbáljam ébren tartani. Még elég korán volt, amikor
visszaindultunk Lebanonba, és nem akartam, hogy elaludjon a
kocsiban, aztán meg sokáig fent maradjon.
Emiatt belém hasított egy kis bűntudat, mert azért akartam, hogy a
házban aludjon el, hogy aztán Willow átvehesse a helyét.
Ahhoz viszont nem volt elég erős a bűntudat, hogy ne tegyek meg
mindent azért, hogy szóval tartsam.
Már lemenőben volt a nap, amikor visszaértünk a házba, és Layla
le akart ülni kint, hogy lássuk a naplementét, úgyhogy most éppen ezt
csináljuk. A pekándiófa mellett ülünk a fűben, és figyeljük, ahogy a
föld elnyeli a napot.
Fájdalmasan lassú folyamat.
Folyton az órát nézem a telefonomon, mintha időre mennék
valahová. Bár sehová sem kell mennem, még soha nem akartam
ennyire, hogy Layla elaludjon. Ő azonban még mindig részeg, csak
nevetgél a semmin és mindenen.
Annyi kérdésem lenne Willow-hoz! Be akarok menni, de Laylának
más tervei vannak.
A kezét a mellkasomra teszi, és a földre taszít, ahogy a nap utolsó
sugara is eltűnik a horizonton. Rám hajol, a keze már a farmeremet
gombolja, a szája pedig az enyémre tapad. A lime fanyar ízét még
mindig érzem a nyelvén.
Visszacsókolom, mert ezt kell tennem. Mert elvileg kívánnom
kellene, a nyelvét a számban, a kezemet a testén, hogy belehatoljak.
De most nem ezt akarom. Mást sem érzek, csak mindent felülíró
türelmetlenséget.
Most már azt sem tudom, hogyan válasszam el egymástól a
vágyaimat. Azért jöttem ide, hogy Laylával újra egymásra találjunk,
és most mégis az az érzésem, hogy minél tovább maradunk, annál
távolabb kerülnek egymástól a világaink. Túlzottan bevont ez a másik
világ, az, amelyiknek nem vagyunk részesei, és ez ki fog hatni a
kapcsolatunkra is. Még nem tudom, hogyan, de azt tudom, hogy amit
teszek, az nem helyes. Az, hogy engedem Willow-nak, hogy használja
Layla testét, az árulás különösen ronda formája. Mégis minden egyes
alkalommal sikerül megindokolnom, amikor kétségek merülnek fel
bennem.
Layla keze utat talál a farmerem és a hasam között. Érzem, ahogy
elkedvetlenedik, amikor megragad, és rájön, hogy nem vagyok
annyira benne a dologban, amennyire ő.
–  Jól vagy? – kérdezi. Általában nem szokott ilyesmi történni. Ha
Layla megkíván, elég megcsókolnia, és már attól megkeményedek, de
most ez nem elég. Az eszem egészen máshol jár, és a tekintetében
látom, hogy úgy érzi, ez valamiképpen azt jelzi, hogyan érzek iránta.
Pedig nem így van, csak most más foglalja le a gondolataimat.
A tenyeremet az arcára simítom.
–  Semmi bajom – mondom, és a hüvelykujjamat végighúzom az
ajkán. – Csak valami kő beleállt a hátamba. – Átfordítom, így most én
nézek le rá. – Talán befejezhetnénk ezt később, az ágyunkban.
Elmosolyodik.
–  Vagy most rögtön az ágyunkban. – Letol magáról, és felkel. Még
mindig elég ingatagon áll a lábán, szóval csatlakozom, hogy segítsek
neki. A homlokára teszi a kezét.
–  Hűha! Nagyon részeg vagyok.
Betámogatom a házba, és titkon abban reménykedem, hogy túl
részeg ahhoz, hogy folytatni akarja odafent.
Sajnos erről nem feledkezik meg.
Amint belépünk a házba, megcsókol. A farmerembe csúsztatja a
kezét, és a társalgó felé húz.
–  Csináljuk a kanapén! – mormolja.
Megtorpanok, azon tépelődöm, hol lehet most Willow. Furcsa érzés
tudni, hogy ő is láthatja ezt.
Nem akarom Laylát megdugni a társalgóban. Igazából most
egyáltalán nem akarom megdugni Laylát. Furcsa lenne így, tudva,
hogy valaki más is van velünk a házban. Layla hangos szex közben,
ha azt hiszi, egyedül vagyunk. És persze, gyakorlatilag egyedül
vagyunk, de mégsem.
Akárhogy is, a nyaralásunknak még nincs vége, és biztos, hogy nem
háríthatom el a szexet az utunk hátralevő részében. Rögtön tudná,
hogy valami nem stimmel, és magára venné. Márpedig azt végképp
nem akarom, hogy miattam megint úgy érezze magát, mint a repülő
mosdójában.
–  Menjünk az emeletre! – hívom, és kézen fogva elhúzom a társalgó
ajtajától a lépcső felé. Ugyan lebiggyeszti a száját, de engedi, hogy
felvezessem. A lépcsőn végig a korlátba kapaszkodik, én meg őt
fogom, mert nem akarom, hogy leessen.
A hálószobába érve becsukom az ajtót, és megnyugszom, hogy
Willow biztos odalent maradt.
Layla lehúzza a farmerjét, és az ágy mellé rúgja. Aztán leveszi a
pólóját is, de belegabalyodik, és majdnem elesik, így én segítek neki
befejezni a mozdulatot. Nevet, amikor végre ledobom a földre.
És ekkor sikerül végre teljes mértékben magára vonnia a
figyelmemet. Jó hangulatban van. Nevet. Ebben a percben részeg és
gondtalan. Az utóbbi időben nagyon ritkán került Layla ilyen
hangulatba. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kuncogott a
műtétje óta.
És ez tetszik. Hiányzott.
Talán ez a ház és ez a vakáció tényleg segít nekünk.
Ezúttal én csókolom meg, és ez megkönnyebbüléssel tölt el, mert az
összes vágy visszatért belém. Kiverem Willow-t a fejemből, és Laylára
koncentrálok, amennyire csak tőlem telik. Lehúzza rólam a pólót, de
még mindig az ágy mellett állunk, amikor végre leveszem a
melltartóját. Az egész testével hozzám simul, és addig csókolózunk,
amíg meg nem érzem, hogy elveszíti az egyensúlyát, és kicsit jobbra
dől.
Elakad a lélegzete, amikor megfordítom, és a matracra döntöm. A
kis sikkantást kuncogás követi, és te jó ég, hogy mennyire imádom ezt
a hangot! Nem is veszem le a bugyiját, csak oldalra húzom, és
belehatolok, mintha attól félnék, hogy ha nem sietek, elmúlik ez az
érzés.
Felnyög, hangosan, de ma este nem akarom, hogy hangos legyen.
Előrenyúlok, és befogom a száját, miközben dugom. A tenyerem elfojt
minden hangot, amit kiad.
Én pedig egyetlen hang nélkül élvezek el.
Aztán amikor a hátára fordítom, és a lába közé nyúlok, végig a
szájára tapasztom a számat.
Lehet, hogy Willow hátrébb szorult a gondolataimban, de még
mindig ott van, és valamilyen oknál fogva nem akarom, hogy ezt
most hallja.
Amikor végzünk, zihálva rogyok le Laylára. Csukott szemmel, a
matracba temetett arccal fekszem, míg ő végigfuttatja a körmeit a
hátamon.
Kielégültnek kellene lennem, de még most is tele vagyok
türelmetlenséggel.
Le akarok menni, hogy Willow-val beszéljek.
Ezen eltűnődöm… Azért hoztam ide vissza Laylát, hogy rá
összpontosítsak, de mintha kezdeném elveszíteni a célt a szemem
elől.
Laylának joga van tudni, mi folyik ebben a házban, hogy mi
történik körülötte. Ő semmit sem tud Willow jelenlétéről. Nem tudja,
hogy Willow éjszaka használja a testét. Nem tudja, hogy mi az én
szerepem.
Mégsem teszek semmit, hogy ez megváltozzon.
Layla a mellkasomnál fogva eltol, míg le nem gurulok róla. A
fürdőszobába indul, hogy rendbe szedje magát. Én a hátamon
fekszem, és a plafont bámulva azon tűnődöm, vajon mennyi idő kell
neki az elalváshoz. Még nincs nagyon késő. Négy Margarita normális
esetben biztosítaná, hogy hamar kidőljön, de ma reggel tizenegyig
aludt.
Hallom, hogy megnyitja a zuhanyt a fürdőszobában, mire
felnyögök. A zuhany mindig felébreszti, amikor részeg, mintha új
életet lehelne belé. Ha kijön a fürdőből, valószínűleg bejelenti, hogy le
akar darálni egy egész Netflix-sorozatot. Így már órákba telhet, mire
elalszik.
Begombolom a nadrágomat, és a komódhoz lépek. Megnézem a
gyógyszereit, elolvasom a címkéket, hogy tudjam, melyiket szokta
általában bevenni az elalváshoz.
Kinyitom az Ambien üvegét, egyet a kezembe gurítok, aztán
visszateszem az üveget a fiókba.
Lemegyek a földszintre, és öntök Laylának egy pohár bort. A bor a
Margaritákkal keveredve elálmosítja, az altató pedig tovább fokozza a
hatást. Nem mintha nem venné be amúgy is minden este. Csak egy
kicsit felgyorsítom a folyamatot.
Egy kanál hátuljával összetöröm a pulton a tablettát, aztán a port
addig keverem a borban, míg fel nem oldódik teljesen.
Már indulnék ki a konyhából, de nem jutok messzire.
Valami kiüti a poharat a kezemből, olyan erővel, hogy jó pár
lépésre tőlem törik ripityára a padlón.
Csak bámulok az üres kezemre és a vörösborra, aminek cseppjei
foltot hagytak a fehér szekrényajtókon.
 Minden csupa bor, én pedig csak állok sóbálvánnyá dermedve a
döbbenettől. Azonnal elönt a megbánás. Elég erővel repült ki a pohár
a kezemből ahhoz, hogy a konyha másik felében végezze, amire csak
egyetlen magyarázat létezhet.
Willow látta, hogy mit csináltam, és ez felzaklatta.
Lassan én is felfogom, milyen komoly dologra is készültem. Az
égnek emelem a tekintetemet, és a kezemet végighúzom az arcomon.
Mi a fenét képzeltem?
Kimegyek a konyhából, fel a lépcsőn. Szörnyen érzem magam,
amiért Willow szemtanúja volt ennek. Szégyellem, hogy egyáltalán
felmerült bennem a gondolat, hogy beadjam Laylának a saját
gyógyszerét, csak hogy gyorsabban elaludjon.
Azonnal elhalványul bennem a vágy, hogy beszéljek Willow-val, és
a helyén nem marad más, csak egy nagy adag szégyen és bűntudat.
Éppen akkor nyitok be a szobába, amikor Layla kijön a fürdőszobából
törülközőbe csavarva. A padlóra mutat a lábam elé:
–  Dobd ide nekem a pólódat!
Elkapja a pólót, és felhúzza, közben meg a földre dobja a
törülközőt. A póló szegélye a combja közepéig ér, a ruhám szinte
elnyeli őt. Olyan kicsi, és valószínűleg most, hogy nem eszik, túl
sovány is, mégis arra készültem, hogy beadjak neki egy adagot az
altatójából, ráadásul alkohollal, miközben nem is tudom, milyen
hatással lehet rá. Főleg akkor, ha esetleg bevenné mellé a szokásos
esti adagot.
Én nem ilyen vagyok.
A karomat Layla köré fonom, magamhoz húzom, és némán
bocsánatért esedezem valami miatt, amiről tudom, soha nem fogom
neki beismerni, hogy majdnem megtettem. Behunyom a szememet, és
arcomat nedves tincseihez szorítom.
 –  Szeretlek!
–  Én is szeretlek! – leheli a szavakat a bőrömre.
Sokáig ölelem így, percekig, mintha ez valahogy feloldozhatna a
bűneim alól.
Nem így történik. Igazából csak ront rajta.
Layla beleásít a mellkasomba, aztán hátrébb húzódik.
–  Nagyon fáradt vagyok – jelenti be. – Azt hiszem, túl sokat ittam.
Lefekszem.
–  Én is – vágom rá. A pólómban mászik be a takaró alá, én meg a
farmeremet tréninggatyára cserélem. Általában bokszerben alszom,
de nem tudom, hogy Willow megjelenik-e ma éjszaka. Fel akarok
készülni arra az esetre, ha igen.
 
*
 
Nem voltam fáradt, amikor lefeküdtem Layla mellé, és bár egy óra is
eltelt, mióta az ágyba dőltünk, még mindig nem vagyok az. A
szememet sem csuktam le. Nézem, ahogy alszik, és várom, hogy
Willow átvegye az irányítást, de mostanáig még nem történt meg.
Lehet, hogy mérges rám. Vagy csak meg kell várnia, amíg Layla elég
mélyen alszik. Nem tudom, mert nem tudom a szabályokat. Azt se
tudom, vannak-e szabályok.
Meg akarom magyarázni Willow-nak, amit tettem, de nem fog
menni, ha nem szállja meg Laylát, és itt fent semmiképp nem tudom
megtenni, mert csak a laptopommal tudok vele kommunikálni.
Lassan kicsúszom az ágyból, úgy, hogy Laylát ne ébresszem fel, és
elindulok le a konyhába.
Amikor az ajtóhoz érek, megdöbbent, amit látok. Illetve az, amit
nem látok.
 Semmi nyoma annak, ami korábban történt. A kiömlött bort
feltakarították, az üvegszilánkok eltűntek. Mintha az egész meg sem
történt volna.
Odamegyek a szemeteshez, és felemelem a tetejét. A szemét között
ott vannak az üvegdarabok, amik egy órával ezelőtt a földön
hevertek.
Willow mindent feltakarított, míg én odafent voltam Laylával.
Leülök a konyhaasztalhoz, de nem nyitom fel a laptopot. Előbb
elindítom a mobilomon a biztonsági applikációt. Visszaugrok a
felvételben addig, hogy a borospoharat valami láthatatlan erő kiüti a
kezemből. Utána gyorsítva előretekerem úgy tíz perccel azutánig,
hogy felmentem az emeletre. A videón látom, ahogy a fedő lecsúszik a
kukáról.
Megbabonázva nézem, ahogy a konyhát lassan kitakarítja a semmi.
A borfoltok eltűnnek. Az üvegszilánkok a padlóról a kukába repülnek.
A végén pedig a helyére csúszik a szemetes fedele, és a törött
pohárnak nyoma sem marad.
Bezárom az alkalmazást, és a telefont képernyővel lefelé az asztalra
teszem.
Már nagyjából az ideérkezésünk másnapján feladtam, hogy
megpróbáljam értelmezni az engem körülvevő világot. Már nem is
akaszt ki, hogy végignéztem egy felvételt arról, ahogy egy kísértet
feltakarít a konyhában. Legalábbis ebben a helyzetben.
Nem tudom, mit árul ez el rólam.
Azt sem tudom, mit árul el rólam az, hogy majdnem gyógyszert
adtam be Laylának a tudta nélkül.
Talán ez a ház megzavarja az elmémet. Lassan szétfoszlatja az
erkölcsi érzékem fonalait.
Nem tudom, hol kellene indítanom a beszélgetést Willow-val. Nem
tudom, hogyan kellene belefognom. Kérjek bocsánatot? Nem akarom,
hogy Willow azt gondolja, olyan pasi vagyok, aki begyógyszerezi a
barátnőjét, de… pontosan erre készültem, mielőtt ő megakadályozta
volna.
Azért akadályozta meg, mert nem tetszett neki, amit csinálok, vagy
mert nem akarta, hogy túl nehéz legyen felébreszteni Layla testét?
Nem tudom, hogy Willow tette önzetlen vagy önző volt-e, de
igazából nem vagyok abban a helyzetben, hogy ítélkezzek, tekintve,
hogy az én indítékaim abszolút önzők voltak.
Hallom, hogy kinyílik a hálószoba ajtaja.
A gerincem rögtön kiegyenesedik, és felpattanok a székből. Nem
tudom, hogy Layla vagy Willow jön-e lefelé a lépcsőn ebben a
percben, de bármelyikük szemébe is kell néznem, ugyanolyan
szégyent fogok érezni.
Hirtelen nem tudom, hogyan viselkedjek természetesen, nem tudok
mit kezdeni a kezemmel. Megragadom magam mögött a
konyhapultot, és nekidőlök, miközben le sem veszem a szememet a
bejáratról.
Amikor befordul a sarkon, azonnal meg tudom állapítani, hogy
Willow az. Felvette Layla egyik rövidnadrágját, de még mindig az én
pólóm van rajta. A tekintetéből tudom, hogy Willow az. Úgy néz rám,
mintha tudná, bőven van mit megmagyaráznom.
–  Sajnálom! – hadarom gyorsan.
Felemeli a kezét, aztán kihúzza az egyik széket, és leül rá.
–  Még ne! Nagyon részeg, le kell ülnöm egy percre. – Az arcát a
kezébe temeti. – Öntenél nekem egy pohár vizet?
Kiveszek egy poharat a konyhaszekrényből, megtöltöm vízzel és
jéggel, odaadom neki, aztán én is leülök az asztalhoz. Felhajtja a vizet,
majd leteszi maga elé az asztalra a poharat.
 Két kézzel markolja, és egy percig csak némán bámul rá.
–  Mi volt ez?
–  Mi volt mi? – kérdezem, mert tudni akarom, mire kérdez rá.
Nagy nehezen az arcomra emeli a tekintetét.
–  Milyen tablettát tettél a borába?
Megrándul egy izom az állkapcsomnál. Hátradőlök a széken, és
karba teszem a kezemet.
–  Ambient. Altatót. Én nem… Még sosem csináltam ilyet. Csak
nagyon szerettem volna, ha hamar elalszik.
–  Miért? Hogy velem beszélhess?
Bólintok.
–  Ez veszélyes, Leeds! Részeg volt. És ha bevesz még egy tablettát
azon kívül, amit te már beadtál neki?
Előredőlve a hajamba túrok. A kezem a halántékomat szorítja, és
kifújom a levegőt.
–  Tudom. Nem gondolkodtam. Mintha ösztönösen cselekedtem
volna.
–  Ha a vágy, hogy velem beszélj, ilyen ösztönös cselekedetet vált ki
belőled, akkor nem biztos, hogy jó ötlet folytatnunk.
A gondolattól, hogy véget akarhat vetni a kapcsolatnak, összeszorul
a szívem. Még olyan sok kérdésem lenne!
–  Sosem tennék olyasmit, amivel szándékosan ártanék Laylának.
Nem fordul elő többet.
Willow kutatón néz a szemembe, az igazságot próbálja meglátni.
Végül úgy tűnik, elfogadja, amit lát, mert bólint, és azt mondja:
–  Akkor jó. – Majd előredől, és az egyik kezét korgó hasára szorítja.
– Eszik egyáltalán valamit? Te jó ég! Mindig baromi éhes.
Felállok, mert eszembe jut a taco.
–  Hoztam neked tacót.
 Kiveszem az elviteles dobozt a hűtőből. Úgy kértem, hogy külön
csomagolják a húst meg a többi belevalót a sült tortillától, hogy
könnyű legyen összerakni és megmelegíteni.
–  Az étteremben csak egy tacót evett, de valószínűleg azért, mert
megivott négy Margaritát. – Megmelegítem az ételt, Willow az
asztalnál ülve várja. – Mit kérsz inni?
–  A víz tökéletes. Nem hiszem, hogy a teste bírna ennél bármi
erősebbet jelen pillanatban.
Újratöltöm a poharát, és összeállítom a tacókat. Amikor leteszem
elé, a szeme szinte könnybe lábad. Felveszi az egyiket, és beleharap.
–  Te jóságos ég! – mormolja tele szájjal. – Ez iszonyú finom! –
Vicces, mennyire feltűnőek az apró különbségek kettejük között,
például az, ahogyan esznek, hiába használják ugyanazt a testet. –
Kérdezte Layla, miért kértél tacót elvitelre?
–  Azt mondtam neki, hogy nem evett eleget. – Félrebillentett fejjel
tanakodom még egy kicsit Willow kérdésén. – Látod az emlékeit,
amikor benne vagy, ugye? Nem úgy van, hogy emlékszel, hogy ott
voltunk vacsorázni, még ha te nem is voltál ott?
Willow felveszi a szalvétát, megtörli a száját, aztán iszik még egy
korty vizet.
–  Biztos tudnék rá emlékezni, de túl nagy erőfeszítésbe kerül. A
gondolatai nagyon… zavarosak. Igyekszem távol tartani magamat az
elméjétől, amikor benne vagyok.
–  És azt hogyan csinálod?
Willow előredől egy kicsit, és lehalkítja a hangját, mintha attól
félne, hogy valaki meghall minket.
–  Olyan, mint könyvet olvasni. Hogy el tudsz olvasni egy egész
oldalt is úgy, hogy közben észre sem veszed, semmit sem fogtál fel
belőle, mert egészen máshol járt az eszed. Ilyen érzés, amikor a
fejében vagyok. Ha akarok, tudok jobban koncentrálni, és
szándékosan ki tudom nyerni az információt. De én szívesebben
vagyok figyelmetlen. – Felemeli a poharat, és lehúzza a maradék
vizet. – Néha nem túl jó móka a fejében lenni.
–  Ezt most hogy érted?
Willow megvonja a vállát.
–  Nem kell semmi rosszra gondolni. Mindenkinek vannak olyan
gondolatai, amiket soha nem mondana ki. Elég furcsa, hogy én
láthatom ezeket a gondolatokat, szóval inkább nem nézek oda. Más
dolgokra gondolok, amikor benne vagyok.
Szívesen megkérdezném, hogy mik Layla ki nem mondott
gondolatai, de nem teszem. Már most is úgy érzem, hogy túl messzire
mentem az Ambiennel. Arról nem is beszélve, amivel éppen most
megyek túl messzire, hogy hagyom, hogy Willow Layla testét
használja, és tacót egyen vele. A taco kifogás lehet sok rossz döntésre,
de abban nem vagyok biztos, hogy elég jó kifogás egy test
megszállására.
–  Úszhatunk egyet? – veti fel Willow.
A kérdés teljesen váratlanul ér.
–  Ki akarsz menni? Azt hittem, nem szoktál kimenni a házból.
–  Azt sosem mondtam – feleli. – Azt mondtam, sosem mentem el a
birtokról. A gondolattól is ideges leszek, de amióta az eszemet tudom,
akartam úszni a medencében.
Nem tudom, mire számítottam ma este, de arra biztos nem, hogy
Willow majd úszni akar. Bár a medence fűtött, szóval miért is ne?
–  Persze – felelem végül, és határozottan mulattat ez az új fordulat.
– Ússzunk egyet!
Megevett két tacót, egyet pedig a tányéron hagyott. Úgy tolja el
magától, mint aki nagyon jóllakott. Fogom a tányért, és a kaját a
szemétbe borítom. – Laylának van pár fürdőruhája az emeleten.
A tányért a pulton hagyom, aztán Willow követ a hálószobába.
A harmadik fiókból kiveszek egy úszógatyát magamnak. Layla két
fürdőruhát hozott, és bár már sokat úsztunk, még egyik sem volt
rajta.
–  Melyiket akarod? A pirosat vagy a feketét?
–  Nem számít – válaszolja.
A feketét adom oda neki, az kevésbé kivágott, mint a piros. Nem
mintha számítana, nincs rajta semmi olyasmi, amit ne láttam vagy
érintettem volna meg már korábban.
Mégis számít. Ő nem Layla, és érzem, hogy most nem szabad úgy
néznem a testére, mint akkor, amikor Willow nincsen benne.
Willow a fürdőszobában öltözik át, én a hálószobában. Amikor
kijön, két törülköző is van nála. Nem tehetek róla, a pillantásom
végigsiklik a testén. Elámulok azon, hogy bár ez nem az ő teste,
valahogy mégis a magáévá teszi. Nagyobbakat lép, és a vállát jobban
hátrahúzza közben. Még a fejét is máshogy tartja.
Amikor találkozik a tekintetünk, rögtön megköszörülöm a torkomat
és elkapom a pillantásomat.
–  Mehetünk?
Úgy megyek ki az ajtón, le a lépcsőn és végig a medencéig, hogy
egyszer sem nézek a szemébe.
Amint odaérünk a medencéhez, rögtön beugrom a mélyebb részen,
mert kell a friss víz, hogy rendesen tudjak koncentrálni. Egy kis ideig
a víz alatt maradok, elég ideig ahhoz, hogy lássam, ahogy Willow
belógatja a lábát a vízbe.
A lábaival kalimpál a mély víz szélénél. Amikor kiemelkedem a
vízből, közel ül ahhoz a helyhez, ahol én ültem, amikor először
beszéltem Laylával.
 Akkor, amikor még azt hittem, a legnehezebb része az életnek az,
hogy egy olyan zenekarban basszusgitározom, amit ki nem állhatok.
Annyi minden történt azóta. Több szempontból is más ember
lettem. Ez történik, ha kénytelen vagy elvenni egy másik ember életét.
Általában nem engedem meg magamnak, hogy túl sokat tépelődjek
ezen. Tettem, amit tennem kellett, de bármennyire jogos és indokolt
volt is, ettől még nem szűnik meg a bűntudat.
Újra lebukom a víz alá. Utálom, hogy a gondolataim visszatértek
ahhoz az estéhez. Nem akarok rágondolni. Most egész biztos nem
akarok rágondolni. Csak szeretném, ha Willow élvezné, hogy most
először a vízben lehet.
Elrugaszkodom a medence aljától, és megint a felszínre úszom.
Még mindig ugyanott ül, és a lábát körbevevő vizet bámulja.
–  Nem jössz be? – kérdezem.
Rám néz, és bólint.
–  De igen, csak kicsit félek. Mi van, ha nem tudok úszni?
–  Ezt csak egyféleképpen deríthetjük ki. – Közelebb úszom hozzá, és
kinyújtom a kezemet. – Gyere! Segítek.
Habozik, mielőtt megfogná a kezemet, de aztán lassan belecsúszik
a vízbe. Egészen az álláig merül, aztán felsikkant, és a másik kezével
megragadja a vállamat. A lábával pedálozva próbál a felszínen
maradni, de ahhoz túlzottan megijedt, hogy elengedjen.
Viszont mosolyog, amiből tudom, hogy igazából nem fél. Csak új
neki ez az egész. Elengedi a vállamat, és mozgatni kezdi a karját is,
bár a kezemet még mindig fogja.
–  Menni fog? – kérdezem.
Bólint, aztán véletlenül kortyol egy kis vizet, mert alig valamivel
tartja a fejét a víz felett. Kiköpi, és úgy válaszol:
–  Szerintem igen. – Kicsit zihál, de van a hangjában valami
lelkesedés. Mintha azt nézném, ahogy egy gyerek először úszik.
Elengedem a kezét, de közel maradok hozzá. Amikor nem süllyed el
rögtön, a szeme kikerekedik az örömtől.
–  Sikerült! – kiáltja. – Úszom!
A büszkesége megnevettet. Kinyújtja a karját, és széttolja a vizet
maga előtt. Lehet, hogy az úszás a kísérteteknél is ösztönös dolog,
mindenesetre ellöki magát a faltól, és egyedül elúszik kutyaúszásban
a medence közepéig. Ott megfordul, és visszaúszik. Máris kezd
belejönni, ami azt bizonyítja, hogy csinálta már korábban.
–  Olyan, mint a biciklizés – jegyzem meg.
Felnevet.
–  Én nem tudhatom. Azt se csináltam még.
–  Valószínűleg csináltad, csak nem emlékszel rá, hogyan éltél
korábban.
A szavaimra azonnal eltűnik a mosoly az arcáról.
Megáll ott, ahol van, kezével és lábával evezve tartja fent magát a
vízen.
–  Tényleg azt gondolod, hogy meghaltam? – A hangja kíváncsi, nem
sértődött.
–  Ha van igazság a kísértetekről szóló elméletekben, akkor azt
gondolom, hogy talán lehetett egy életed ez előtt, csak nem emlékszel
rá.
Pár másodpercig az arcomat fürkészi, aztán visszaúszik a medence
széléhez, és megkapaszkodik.
–  Vagyis szerinted tipikus szellem vagyok, aki megrekedt a halál és
a túlvilág között?
–  Máskülönben nem tudom, miért lennél itt. Te mit gondolsz? –
kérdezem tőle.
–  Nem tudom. Nem igazán gondolkodtam rajta addig, amíg fel nem
bukkantál, hogy megfejts.
–  Azt kívánod, bár ne jöttem volna ide?
Erre nem válaszol, inkább félrekapja a tekintetét, és hátával a
betonperemnek támaszkodik. Hátrahajtja a fejét, hogy lássa a
csillagokat.
–  Kicsit félek kideríteni, hogy miért vagyok itt. Ezért nem mentem
el soha a birtokról, hogy válaszokat vagy magamhoz hasonlókat
keressek. Mert mi van, ha igazad van? Ha itt ragadtam élet és halál
között? – Megint a szemembe néz, de amikor a tekintetünk találkozik,
rémültnek látom. – Mi van, ha megtalálom a válaszokat, és akkor
vége?
–  Minek lenne vége?
–  Ennek. Nekem. Mi van, ha rájövök, hogyan hagyjam el ezt a
létezést, de aztán kiderül, hogy nincs utána semmi? Mi van, ha
egyszerűen csak… eltűnök? Örökre?
–  Szomorú lennél miatta? – kérdezem. – Általában úgy beszélsz
róla, mintha elég rettenetes létezés lenne.
Hosszú másodpercekig bámul rám, aztán kiböki:
–  Eddig az is volt. – Aztán amint kimondta, hagyja, hogy lemerüljön
a víz alá.
A válasza jobban megérint, mint vártam.
Amikor újra felbukkan, közelebb van hozzám. Érdeklődve
vizsgálgatja a vállamat, előrenyúl, hogy megérintse. Végigfuttatja az
ujját a hegen, ami a hat hónappal korábbi seb után maradt.
–  Itt lőttek meg?
–  Igen.
Különös érzés, hogy megérinti a sebhelyemet. Layla sosem ér
hozzá, egyszer sem. Amikor szeretkezünk, simogat körülötte, a
közelében, de szándékosan soha nem érinti meg. Sokszor tűnődtem
már azon, hogy talán rossz emlékeket idéz fel benne, vagy csak attól
tart, hogy nekem okoz fájdalmat, ha megérinti.
–  Ki lőtt le?
–  Sable. Ugyanaz a lány, aki Laylát. – Felemelem a kezét, és a
sebhelyhez vezetem Layla fején. – Érzed? – Willow az ujjbegyével
megérinti Layla hegét, végighúzza rajta az ujját, aztán a keze
visszatér a vállamra, és megint végigsimít az én sebhelyemen.
–  A tied már gyógyultnak tűnik, az övé nem.
–  Sokat piszkálja – mondom.
–  Miért?
–  Nem tudom. Te vagy a fejében! Mondd meg te!
Hosszú másodpercekig csak bámul rám, szerintem azért, mert
éppen átfutja Layla emlékeit. Meg akarom kérdezni tőle, hogy mire
emlékszik, de nem akarom arra használni Willow-t, hogy Layla
gondolataiban kutakodjak az engedélye nélkül. Már az is épp elég
rossz, amit Layla testével teszünk.
Willow visszatér a medence széléhez, és kitámaszkodik. Az állát a
karjára hajtja, és visszanéz az udvarra. Én mellé úszom, és ugyanígy
teszek. Én őt figyelem, ő viszont nem néz rám. Nem tudom biztosan,
mit látott Layla fejében, vagy hogy egyáltalán látott-e valamit, de a
hallgatása zavarba ejt egy kicsit.
Oldalra hajtja a fejét a karján, hogy rám tudjon nézni.
–  Ebben a medencében szeretett beléd.
–  Tényleg?
Willow bólint, de a bólintást nem kíséri se mosoly, se szeretetteljes
arckifejezés, amikor visszagondol rá. Csak azt suttogja, hogy „igen”, és
már el is fordul tőlem. A másik irányba fordítja a fejét, hogy ne rám
nézzen, de én odaúszom a másik oldalára, mert látni akarom az arcát.
Amikor összekapcsolódik a tekintetünk, meglátom, hogy a szemében
könnyek ülnek.
–  Mi a baj?
Zavartan felnevet, és megtörli a szemét.
–  Olyan zavarba ejtő… Amikor benne vagyok, érzem az érzéseit. És
azt hiszem, most szomorú.
–  Honnan tudod, hogy ezek nem a te könnyeid?
Willow beletörődő tekintettel néz rám:
–  Igaz, nem tudhatom. – Aztán a víz alá merül, és amikor
felemelkedik, a vízzel együtt a könnyeket is kitörli a szeméből.
Bennem ellentétes érzelmek dúlnak.
Layla testében van, és ha most Layla szomorú, akkor szeretném
megvigasztalni. Magamhoz húzni, és csókkal űzni el a fájdalmát.
De ő nem Layla, és attól, hogy érzem a vágyat, hogy
megvigasztaljam, de tudom, hogy nem tehetem meg, üresség tölt el.
Egy kicsit olyan, mint a vágyódás, márpedig ez az érzés nem tetszik.
Az egész kezd egyre jobban összekuszálódni.
–  Jobb, ha bemegyünk – jelentem be. – Még ki kell mosnom és meg
kell szárítanom a fürdőruháját, mielőtt lefekszem, nehogy
észrevegye, hogy használta valaki.
Willow beleegyezik, bár úgy látom, szívesen maradna még. A
medence végéhez úszik, aztán kitolja magát a partra. Háttal állva
törülközőt csavar magára, és visszaindul a házhoz. Hátra se néz, hogy
ellenőrizze, követem-e. Én még mindig a medence közepén vagyok,
végignézem, ahogy az ajtó becsukódik mögötte, és ő eltűnik a szemem
elől.
Mélyet sóhajtok, aztán a medence aljára merülök, és addig tartom
vissza a levegőt, amíg csak bírom.
 
*
  
Mire visszaérek a szobába, Willow-n már az én pólóm van, de nincs
rajta a rövidnadrág. Becsukom magam mögött az ajtót, és a
pillantásom egy másodpercre a combjára siklik.
–  Visszatettem a nadrágot a fiókba, amiben találtam – mondja. –
Nem akarom, hogy elbizonytalanodjon, ha olyasmi van rajta reggel,
ami nem volt rajta, amikor lefeküdt.
–  Jó – felelem. – És hol a fürdőruha?
A fürdőszoba ajtaja felé int.
–  Felakasztottam a zuhanykabin ajtajára.
A fürdőszoba felé indulok, de félúton megtorpanok. Nem biztos,
hogy Willow máris ki akar szállni Layla testéből.
–  Akarsz tévét nézni, amíg én lezuhanyozom?
Bólint, úgyhogy fogom a távirányítót, és bekapcsolom a hálószobai
tévét. A távirányítót az ágyra dobom, aztán bemegyek a
fürdőszobába.
Hosszan zuhanyozom, nem azért, mert kerülni akarom Willow-t,
hanem mert ki kell tisztítanom a fejemet. Az egész helyzetet
helytelennek érzem, de mégis hogy lehet helyes módon
kommunikálni egy szellemmel? Nem mintha lenne rá kézikönyv,
vagy bárki, aki közölhetné, hogy amit teszek, az erkölcsileg
problémás.
Mégis kit kérdezhetnék meg? Egy pszichiáter tuti azt mondaná,
hogy skizofréniás vagyok. Az orvos pszichiáterhez küldene. Az anyám
azzal jönne, hogy a történtek okozta stressz szórakozik az agyammal,
és könyörögne, hogy költözzek haza.
Layla valószínűleg elhagyna, ha megtudná, mi történt, amíg ő
aludt. És ki ne tenné? Ha közölné velem, hogy egy másik valóságban
létező kísértet megszállja a testemet, csak hogy kitöltsön valami
tátongó űrt az életében, elmegyógyintézetbe záratnám, és rohannék
az ellenkező irányba.
Nincs egyetlen ember sem a világon, akivel beszélhetek erről.
Ez egyben azt is jelenti, hogy nincs senki, aki az mondaná nekem,
hogy amit teszek, az rossz.
Már elmúlt éjfél, és nem sok kedvem van ébren kivárni a teljes
mosást, úgyhogy kézzel kiöblítem a fürdőruhát, aztán leviszem a
mosókonyhába, és bedobom a szárítóba. A földszinten berakok egy
csomag popcornt a mikróba.
Amikor beviszem a kukoricát és egy újabb pohár vizet a szobába,
Willow az ágyban ül, félig betakarózva. Nagyon feldobódik, amikor
meglátja a popcornt. Felül, és kikapja a kezemből a tálat, még mielőtt
leülhetnék.
–  Mit nézel? – kérdezem.
Három kukoricaszemet a szájába dob.
–  A Ghostot. – Elneveti magát, amikor meglátja a felvont
szemöldökömet. – Tudom. Kísértet vagyok, aki a Ghostot nézi, ami egy
kísértetről szól. Ironikus.
–  Még sosem láttam.
Elkerekedik a szeme a meglepetéstől.
–  Hogyhogy még sosem láttad ezt a filmet?
Megvonom a vállamat, és markolok a popcornból.
–  Még a születésem előtt mutatták be. – A megjegyzésem
elgondolkodtat, talán ez is egy nyom. Ha már látta a filmet, mióta
lehet ebben a házban? Mióta nézhet itt filmeket, amikor nincs itt
senki más? – Szerinted mennyi idős lehetsz?
–  Már mondtam neked, hogy nem tudom. Miért?
–  Fiatalnak tűnsz. Mármint az, ahogy beszélsz. És amiatt, hogy
tudod, hogyan kell használni a számítógépet. De aztán meg kiakadsz,
hogy nem láttam egy olyan filmet, amit vagy harminc évvel ezelőtt
mutattak be.
Willow elneveti magát.
–  Nem hinném, hogy ez valami nyom. Ez a film olyan, mint egy
beavatási szertartás. Nagyjából minden élő ember látta. Mármint
mindenki, téged kivéve. Bakker, még én is láttam, pedig nem is
létezem!
–  Ne mondd ezt!
–  Mit?
–  Azt, hogy nem létezel. Mióta megismertelek, már legalább
háromszor mondtad ezt.
–  Nem rosszabb, mint hogy te azt mondod rám, hogy halott vagyok.
– Újabb popcornt dob a szájába, és hátradől, megint a filmre
koncentrál. Egy ideig nézem vele, de aztán nem bírom szó nélkül
hagyni a helyzet iróniáját.
–  Hát ez nagyon fura – mondom.
–  A film? Vagy az, hogy egy kísértetről szóló, Ghost című filmet
nézel egy kísértettel?
–  Az egész.
Felvonja a szemöldökét.
–  Tudod, mi lenne még furább?
–  Mi?
–  Ha még egy kísértet bukkanna fel – vigyorog. – Akkor egy kísértet
nézne egy kísértetet, aki a kísértetről szóló filmet nézi valaki más
testéből.
Egy pillanatig csak bámulok rá, aztán veszek pár szem popcornt, és
az arcába dobom.
–  Nagyon fura vagy.
A popcorndarabok megállnak a pólóján, a hajában. Levesz egy
szemet a pólójáról, aztán megeszi. Én visszaülök, és inkább a tévét
nézem, mert ha ránézek, mintha megmozdulna bennem valami.
Normál esetben, ha Layla mond valamit, amit viccesnek találok,
nevetek, aztán megcsókolom.
Vannak pillanatok, amikor megfeledkezem arról, hogy Willow nem
Layla, még ha az ő testében van is.
Nem reagálhatok úgy rá, ahogy Laylára tenném. De nálam ösztönös
reakció a vágy, hogy megfogjam a kezét, hogy megcsókoljam. Aztán
eszembe jut, hogy ő nem az a lány, akibe szerelmes vagyok, és
minden összekuszálódik.
Talán nem kellene ilyen helyzetekbe hoznom magamat. Ismerős
helyzetbe, például hogy ülök az ágyon a hálószobánkban. Ettől
minden határ veszélyesen elmosódik.
Hagyom, hogy Willow végignézze a filmet, de én inkább lemegyek,
hogy megnézzem a szárítógépet. A fürdőruha már majdnem száraz,
úgyhogy visszateszem még öt percre, aztán átköltözöm a konyhába.
Az asztalhoz ülök, felnyitom a laptopomat, és rögtön bejelentkezem a
paranormális fórumba. Kíváncsi vagyok, írt-e valaki bármit, ami
választ adhat a kérdésre, hogy miért van itt Willow.
A csoportban nem közöltem az újságot, hogy sikerült beszélnem a
kísértettel. Azt pláne nem közöltem velük, hogy a kommunikációt
Laylán keresztül bonyolítjuk. Ez a két dolog még egy paranormális
fórumon is extrémnek tűnne.
A képernyő jobb felső sarkában villog egy értesítés. Megnyitom a
fórum privát üzeneteit, és van egy olvasatlan levelem az UncoverInc.
nevű fórumtagtól. Rákattintok.
 
Kommunikált már a kísértetével?
 
 Nem válaszolok az üzenetére. Nem vagyok benne biztos, hogy
bárki is hinne nekem. Megnyomom a törlést, így a bejövő fiókom
megint üres, de ekkor felpittyeg a laptop, és egy kis szövegdoboz
ugrik fel a képernyőm bal sarkában. A feladó ugyanaz.
 
Vártam az új hírekre. A posztja felkeltette az érdeklődésemet.
 
Az üzenet élesben érkezett ebben a pillanatban a chatablakba. Már
odaviszem a kurzort az x-re, hogy bezárjam az ablakot, de mégsem
teszem. A fórumon senki sem tudja, ki vagyok, szóval mit árthat, ha
beszélek ezzel a fickóval? Gépelni kezdek.
 
Maradjunk annyiban, hogy már nem vagyok szkeptikus.
 
Megnyomom a küldést, és rögtön látom, hogy ő is gépel valamit.
Figyelem a chatablakot, amiben felbukkan a következő üzenet.
 
Vagyis kapcsolatba léptek?
Igen.
Még mindig a házban van? Vagy már elment?
Még itt vagyok.
Van oka annak, hogy a maradás mellett döntött? A legtöbb ember
lelépett volna a helyzetében.
Nem tűnik veszélyesnek.
Remélhetőleg nem is az. Általában nem azok.
 
Egy kis ideig csak bámulok arra a mondatra. A fickó egyetlen
másodpercet sem habozott a beszélgetés során. Mi van, ha volt az
enyémhez hasonló élménye? Beírok egy újabb kérdést.
  
Nincs emléke az életéről. Nem tudom, hogyan segítsek neki. Abban se
vagyok biztos, hogy akarja, hogy segítsek neki.
A kísértetek nem tudnak konkrét emlékeket megőrizni. Csak
érzéseket, úgyhogy ez nem szokatlan. De az, hogy nem akar
válaszokat kapni, azt jelezheti, hogy még viszonylag új szellem. A
dolog egy idő után elég megterhelő. Általában egyre nyitottabbak a
továbblépésre, minél régebb óta vannak itt. Nem valami jó móka ez a
hely.
 
Újraolvasom a válaszát, el akarom hinni, hogy ez a fickó tényleg
tudja, miről beszél, de ez az internet. Minden esély megvan rá, hogy a
fickó a beszélgetés másik oldalán éppen betegre röhögi magát a
hiszékenységemen.
 
Szívesen segítenék a kísértetének válaszokat találni. Ez a munkám.
 
Már gépelem be a választ, de az ujjaim lassan megállnak a
billentyűzet felett. Hogyan tudna ez a fickó segíteni nekem anélkül,
hogy személyes információt osztanék meg magamról, például azt,
hogy hol is van a szellem, vagy hogy hogyan tud velem kapcsolatba
lépni? Nem mondhatom el egy vadidegennek, hogy ki vagyok!
Kemény leckét kaptam abból, hogy a privát szféra mennyire értékes
és törékeny dolog.
Az egész testem összerándul, amikor megszólal a szárítógép
jelzőhangja. Gyorsan lecsukom a laptopot, elmegyek Layla
fürdőruhájáért, és elindulok az emeletre.
Willow a tévén bámulja a stáblistát, a szeme könnyekkel teli. Nem
is néz rám, amikor becsukom magam mögött az ajtót. Visszateszem
Layla fürdőruháját a komódba, aztán elveszem az üres popcornos
tálat Willow-tól. Végre sikerül elszakítania a tekintetét a tévétől,
engem követ a szemével, ahogy a tálat az éjjeliszekrényre teszem.
–  Olyan borzalmas a vége – mormolja. – Mindig elfelejtem, milyen
borzalmas a vége.
–  Miért, mi a vége?
–  A kísértet lezárja az életét, és a mennybe jut – közli lebiggyedő
szájjal.
Felnevetek, nem értem, miért olyan rossz befejezés ez.
–  Ha létezik a menny, nem pont erre vágyna egy kísértet?
Dühösen int a tévé felé.
–  És mi van Mollyval? Teljesen egyedül maradt. Azzal a tudattal kell
leélnie az életét, hogy a férje valahol az örökkévalóságban dőzsöl, míg
neki továbbra is dolgoznia kell, fizetni a számlákat és… élni.
Úgy mondja ezt az „élni”-t, mintha rossz dolog lenne. Leülök mellé
az ágyra.
–  Jól értem? Az embert sajnálod? Nem a kísértetet?
–  Naná, hogy az embert sajnálom! Hű, király befejezés, a kísértet
még kísértetesebb kísértet lesz! – morogja epésen. – Nagy cucc, már
tudtuk, hogy halott, mióta megölték a film elején. De mi lesz így a
lánnyal? Tudta, hogy a férje meghalt, aztán még biztosabb lehetett
abban, hogy meghalt. Mi ebben a romantikus? Kétszer kellett
meggyászolnia! Ez a legrosszabb film, amit valaha láttam.
–  Azt hittem, már láttad korábban.
–  Igen, de nem úgy, hogy egy testben voltam, aminek szíve van, ami
meg tud szakadni, és ami könnyezni is tud. Amikor korábban láttam,
nem éreztem mindezt. És ez szívás. – Az ágyra hanyatlik, és magához
öleli Layla párnáját. – Nem tetszenek ezek az érzések.
Kikapcsolom a tévét, és a szoba sötétbe borul. A távirányítót az
éjjeliszekrényre teszem, aztán lefekszem az ágyra, és én is
betakarózom. Willow felém fordul, karját az arca alá hajlítja.
–  Patrick Swayze már meghalt, ugye? Mármint a valóságban.
–  Igen.
–  Szerinted lehet, hogy most már igazi kísértet? Lehet, hogy ő is
olyan, mint én?
–  Talán. Sosem mentél el a birtokról, szóval honnan tudhatnád, mi
van még odakint? Hogy ki van még odakint?
Elvigyorodik.
–  Patrick Swayzeért elhagynám a birtokot.
–  Talán ezt kellene tenned. Menj! Utazz! Derítsd ki, vannak-e még
hozzád hasonlók!
–  Az a baj, hogy úgy érzem, itt kell maradnom.
–  Miért?
Megvonja a vállát.
–  Mindig is így éreztem. Kell hogy legyen oka annak, hogy itt
vagyok, ebben a random házban a semmi közepén.
–  Talán itt éltél régen. Vagy talán itt haltál meg.
Ezen elgondolkozik.
–  Mégsem érzem otthonnak. Persze lehet, hogy sehol sem érezném
magam otthon.
–  És ha lenne módja, hogy kiderítsük, honnan jöttél? Hogy ki vagy?
Meg akarnád próbálni?
Összevonja a szemöldökét.
–  Mire gondolsz? Felvennél valami nyomozófélét?
–  Valami olyasmi. Lehet, hogy tudok egy fickót.
Felnevet.
–  Tudsz egy fickót? – Úgy forgatja a szemét, mintha teljesen
képtelen ötlet lenne. Őszintén szólva nekem már nem sok minden
tűnik valószínűtlennek.
Willow eltakarja a száját a kezével, és nagyot ásít.
–  Layla nagyon fáradt. Másnapos lesz, amikor holnap felébred.
–  Találkozunk holnap éjszaka? Szeretnék beszélni róla, hogyan
segíthetek neked válaszokat találni.
Willow megigazítja a párnát a feje alatt.
–  Nekem nem igazán kell segítség, Leeds! Ahányszor felhozod a
témát, ilyen dr. kevorkianos hidegrázást kapok tőle.
Zavartan felnevetek.
–  Hogy micsodát?
–  Te mit éreznél, ha azt mondanám neked, hogy tovább kellene
lépned a saját létezésedből? Mintha arra biztatnál, hogy legyek
öngyilkos.
Azta!
A hátamra gördülök, és összekulcsolom a kezemet a mellkasomon.
–  A te szemszögedből bele se gondoltam. Sajnálom, hogy erőltetem.
–  Semmi baj – vágja rá. – Nem azt mondom, hogy egy nap ne lennék
nyitott arra, hogy válaszokat keressek. Csak nem vagyok biztos
benne, hogy elég bátorságom van most megtenni ezt a lépést.
Egyelőre szeretném kiélvezni az utolsó hetet, amikor még veled
lóghatok.
Nem nézek rá, de érzem, hogy ő engem bámul. Szeret velem lógni.
Nem éppen helytelen megjegyzés, de az érzés, amit a szavai keltenek
a mellkasomban, már a helytelenség határát súrolja.
Nem felelek neki, csakhogy épp az ilyen beálló csöndek perceiben
érzem magam a leginkább bűnösnek.
A csöndben történnek a hibák.
Elfordulok, és behunyom a szememet.
–  Jó éjszakát, Willow!
 A VALLOMÁS

A férfi leállítja a diktafont.

Hátrahajtom a fejem, kezd kellemetlen fordulatot venni a
beszélgetésünk. Őszinte akarok lenni hozzá, de az igazság, amihez
közeledünk, nem vet rám valami jó fényt.
Semmi, amit ezután mondok, nem fog jó fényt vetni rám.
–  Használhatom valamelyik mosdót? – kérdezi.
A folyosó felé mutatok.
–  A harmadik ajtó lesz jobbra.
Feláll, és kimegy a szobából. Felmehetnék Laylához, de végre csend
van odafent, és azt remélem, ez így is marad egy ideig. Kinyitom a
laptopot, hogy kiderítsem, velünk van-e Willow a szobában.
A laptopot leteszem a mellettem levő székre, és Willow máris
gépelni kezd.
Igen.
–  És mit gondolsz?
Nem voltam itt az egész beszélgetés alatt, mert azt akartam, hogy
Layla elaludjon, szóval nem tudom, mi mindent mondtál el neki, és
hogy ő mit javasolt.
–  Én szinte mindent elmondtam neki, de ő eddig csak hallgatott és
figyelt.
Szinte mindent? Mit hagytál ki?
Csinálok egy fejkörzést, aztán lehajtom a fejemet a karomra.
–  Nem mondtam el neki mindent, ami aznap este történt, amikor
Laylát és engem lelőttek.
Leeds…
–  Tudom. Rá fogok térni arra is. Én csak…
A férfi visszatér a szobába, úgyhogy rögtön becsukom a számat, és
nem fejezem be a mondatot. A férfi kíváncsian vizslat, aztán visszaül
az asztalhoz.
–  Willow-val beszélt?
Bólintok.
–  Hogyan?
–  A laptopomon. Én beszélek hozzá hangosan, ő pedig a
számítógéppel válaszol.
A férfi elgondolkodva méreget.
–  Lenyűgöző – mondja végül.
Felé fordítom a laptopot.
–  Meg akarja nézni, ahogy csinálja?
Megrázza a fejét.
–  Nincs rá szükség. Elhiszem magának. – Előredől, és ismét rányom
a felvétel gombra. – És mi történt másnap reggel?
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Sülő tojás illatára ébredek. Amikor megfordulok, Layla már nincs az

ágyban. A párnája mellett meglátok egy szem popcornt, gyorsan
fogom, és a fürdőszobai kukába dobom.
Miután megmostam a fogamat, lemegyek a földszintre, bár magam
sem tudom, mire számítsak. Layla már nem nagyon szokott főzni, de
most valaki főz.
A konyhába lépve látom, hogy még mindig ugyanabban a pólóban
van, amiben Willow bemászott az ágyba tegnap este, és nem vagyok
biztos benne, hogy nem maradt-e továbbra is Willow.
Most először nem tudom megállapítani, hogy ki kicsoda. Vajon
Willow Laylaként ébredt?
Némán figyelem az ajtóból. Vajon Willow megpróbálná valaha is
eljátszani Laylát, hogy megtévesszen?
Már attól is bűntudatom támad, hogy felmerült bennem a gondolat.
Willow védelmezi Laylát. Tegnap este kiütötte a kezemből a
borospoharat. Most, hogy tudok róla, kétlem, hogy ilyen átveréssel
próbálkozna.
Amint felnéz a tűzhelyről, és a tekintetünk találkozik, azonnal
tudom, hogy Layla az. A hangja még álmos, amikor azt mormolja:
–  Jó reggelt!
A szemét nem is tudja teljesen kinyitni. Fáradtnak tűnik. És
másnaposnak.
Odamegyek hozzá, és megpuszilom.
 –  Jó reggelt! – Lenézek a serpenyőbe, éppen villával kevergeti a
rántottát.
–  Kérsz te is? – érdeklődik. – Azt olvastam, a tojás jót tesz a
másnaposságnak.
–  Nem, köszi, nem kérek. – Töltök magamnak egy bögre kávét, és a
pultnak dőlve tanulmányozom Laylát. Szeretném tudni, emlékszik-e
bármire is a tegnap estéből.
–  Mikor keltél fel? – kérdezem.
–  Ötkor. Nem tudtam visszaaludni. Borzalmasan másnapos vagyok.
– Megpördül, és azt kérdezi: – Mondjak valami furát?
–  Mit?
–  Reggel egy kis popcorn volt a fogamba ragadva.
Erre rögtön megdermedek. Elfordulok tőle, látszólag azért, hogy
tejszínt öntsek a kávémba.
–  Ja, tegnap este még filmet néztünk az ágyban. Elég részeg voltál.
Layla felnevet, de ez elég fájdalmas nevetés. Amikor
visszafordulok, látom, hogy a kezét a homlokára szorítja, és a szemét
fájdalmasan összehúzza.
–  Hűha! Semmire sem emlékszem belőle.
A rántottát egy szelet pirítósra kanalazza, és leül az asztalhoz enni.
Nem tudom elszakítani a tekintetemet a szemétől. A pupillája sötét és
tágra nyílt, mintha két fekete üveggolyó borította volna be az
egyébként zöld szemét.
Eszik egy falatot a tojásból a villájával, aztán amíg rág, többször is
megkocogtatja az asztalt a villával. Idegesen rázza a lábát, mintha ez
a másnaposság furcsa módon rengeteg felgyülemlett, ideges
energiával párosulna.
–  Hány kávét ittál ma?
Lenyeli a falatot, aztán megtörli a száját egy szalvétával.
 –  Már négyet. Azt hittem, segíteni fog a másnaposságon.
Így már érthető a viselkedése. Már kezdtem azt hinni, hogy mégis
Willow az, de nem. Úgy eszik, ahogy Layla szokott, kis falatokat,
mindig villával. Willow már mindent befalt volna a tányérról.
–  Lehet, hogy pihenned kellene ma – javaslom. – Tarts medencés
napot!
A konyhaablak felé int.
–  Nem tudok. Vihart ígérnek.
Az ablakhoz lépek, és elhúzom a függönyt. Az égbolt olyan, mintha
sötétkék hegyek tornyosulnának rajta. Megnyitom a mobilomon az
időjárás-applikációt, ami szerint a következő két napban végig esni
fog. Visszanézek Laylára. Bár még csak a felét ette meg a rántottás
pirítósának, máris félretolta a tányért, és most a telefonját
nyomkodja.
–  Akkor mit szeretnél csinálni ma? – kérdezem.
–  Nagyon kellene már valami új tartalom a közösségi oldalaidra –
jegyzi meg. – Nem posztoltunk semmit a repülős kép óta.
Csinálhatnék rólad pár szexi fotót az esőben. Lehet, hogy
borítóképnek is jó lenne az albumra.
Ami azt illeti, ez borzalmasan hangzik. Layla le is olvassa az
arcomról, hogy nincs nagy kedvem fotókhoz pózolni.
–  Tudom, hogy nem akarsz a munkán agyalni, de ez a ház
hatalmas. Tele van lehetséges helyszínekkel a fotókhoz. Csak adj
nekem két órát a fényképezőgéppel, aztán nem piszkállak ezzel
szerdáig!
–  Miért éppen szerdáig?
–  Akkor utazunk haza.
Bár a hangja gyenge, mégis akaratlanul is élesebbnek,
erőteljesebbnek érzem a szavait. Pár napon belül egyedül hagyjuk
Willow-t. Én viszont nem akarok elmenni, amíg Willow nem áll
készen arra, hogy válaszokat keressen, mert valamilyen oknál fogva
nekem is szükségem van a válaszokra. Úgy érzem, képtelen lennék
tovább élni a való világban, ha nem sikerül valahogy értelmet
találnom abban, ami itt történt.
Leülök Laylával szemben.
–  Mit szólnál hozzá, ha maradnánk még egy kicsit?
Láthatóan megereszkedik a válla kicsit a javaslatra.
–  Komolyan?
–  Igen. Nagyon sokat haladok a zeneírással. Szerintem még egy kis
idő, és az egész albumot be tudnám itt fejezni.
–  Egyszer sem hallottam a zongorát.
–  Mert eddig nem használtam. Dalszövegeket írtam – hazudom.
Layla felsóhajt, és az asztalra teszi a telefonját.
–  Nem akarlak megbántani, Leeds, de elég unalmas itt! Kezdek totál
bekattanni. És az unalomtól fáradt leszek. Mindennap halálosan
kimerültnek érzem magam. Mintha mást se csinálnék, csak aludnék.
Tudom, hogy ez a kimerültség az én hibám, de nem akarom
feladni.
–  És ha kompromisszumot kötnénk?
Felvonja a szemöldökét.
–  Az attól függ, mi a kompromisszum.
–  Kapsz ma három órát, amikor ott pózolok neked, és úgy, ahogy
akarod, és annyi képet készíthetsz, amennyit csak akarsz. Te pedig
adsz nekem még három napot, hogy az albumon dolgozzak.
Úgy tűnik, ez tetszik neki.
–  Még az esőbe is kiállíthatlak?
Bólintok.
Egy mosolynak sikerül áttörnie a másnaposság ködén.
 –  Megegyeztünk. – Áthajol az asztal felett, és megcsókol. – Nem
fogod megbánni!
Ebben téved. Máris megbántam. Ahogy szinte minden egyes
döntést, amit az ő kárára hoztam azóta, hogy idejöttünk.
És mégis… nem tettem semmit, hogy leállítsam magamat.
 
*
 
Layla talán négy órát aludt tegnap éjjel. A háromórás fotózás, a
másnaposság és a kevés étel mellett, amit ma megevett, fogalmam
sincs, hogy bírt ébren maradni este nyolcig, de csak ekkor ment fel az
emeletre lefeküdni.
Már mindjárt tíz óra, de Willow-nak még semmi jele. Próbáltam
rákérdezni, hogy itt van-e, de nem válaszolt, még a laptopon sem.
Az elmúlt egy órában új dalszövegen dolgoztam. Ha már azt
hazudom Laylának, hogy a zeném miatt kell a házban maradnunk, az
a minimum, hogy tényleg írok.
Két hete kezdtem el egy dalt, aminek az a címe, hogy „No Vacancy”,
vagyis „Nincs üresedés”. Ma este az idő nagy részében ennek a
szövegét írtam át.
Most már négy órája tombol a vihar. Az előrejelzés most már
három esős napot jósol, ami kicsit aggaszt. Layla egész jól elvan, ha
kint lehet a medencénél, de nem tudom, hogy hat majd a hangulatára,
ha három napig be leszünk zárva a házba.
–  Mit csinálsz?
Olyan hevesen rezzenek össze, hogy a székem vagy fél métert
csúszik hátra. A kezemet a mellkasomra szorítva kifújom a levegőt,
amikor meglátom Willow-t az ajtóban. A vihar miatt nem hallottam,
hogy lejött a lépcsőn. A váratlan megjelenésére adott reakciómtól
nevetnie kell.
–  Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott! – kacsint rám, aztán
egyenesen a hűtőhöz megy. – Most komolyan, Leeds, a barátnődnek
táplálkozási zavara van! Aggódom érte. – Felkapja a tányérnyi
maradékot a vacsorából, amit készítettem. Töltött héjában sült
krumpli és cézársaláta. Layla csak a salátából evett, szóval a krumplit
félretettem Willow-nak.
Bezárom a dokumentumot, amiben írtam, és lecsukom a laptopot
is. Willow a mikróba teszi a tányért, aztán visszafordul felém.
–  Mi volt ez az egész ma? A fényképek, meg ezek a szokatlanul
páváskodó pózok?
A mai fotózás alatt, amire Layla vett rá, végig azon tűnődtem, hol
lehet Willow. Hogy vajon figyelt-e. És azt reméltem, hogy nem.
–  Semmi. – Nem akarok beszélni neki a kompromisszumról, amit
Laylával kötöttem, és főleg nem akarok arról a kínos tényről beszélni,
hogy ahányszor Layla posztol rólam egy pólótlan szelfit,
megduplázódik a számaim letöltése.
–  Te valami modell vagy, vagy ilyesmi? – Willow hangjából hallom,
hogy csak ugrat, de akkor sincs sok kedvem beszélni erről. Már szinte
annak is jobban örülnék, ha belenézne Layla gondolataiba, hogy ne
nekem kelljen elmagyaráznom neki.
–  Van ez a dolog… a közösségi média.
–  Tudom, mi az a közösségi média – vágja rá.
–  Persze hogy tudod… Na mindegy is. Layla igyekszik beindítani a
profiljaimat.
–  Akkor influenszer vagy?
Meglepetten dőlök hátra a székemben.
–  Egyáltalán honnan tudod, hogy az micsoda?
–  Nézem a tévét. Sok mindent tudok. Híres vagy?
 –  Nem.
–  De az akarsz lenni?
Közben lejár a mikró. Willow kiveszi a tányérját, és az asztalhoz
sétál vele.
–  Layla reméli, hogy beindul a zenei karrierem, én meg ráhagyom.
Így legalább van mire összpontosítania.
–  És ha igaza lesz? Mi van, ha tényleg híres leszel? – kérdezi Willow.
–  Éppen ettől félek.
A villával gesztikulál a levegőben, miután evett egy falatot.
–  Akkor ebből telik arra, hogy itt legyetek? A közösségi médiás
pénzből?
–  Nem. Még csak három dalt adtam ki. De van pénzem. Örökségből.
Arra számítok, hogy erre tesz valami megjegyzést, de Willow csak
töprengve vizslatja az arcomat.
–  Most csak megjátszod a lazát, vagy tényleg nem akarod, hogy
beinduljon a zenei karriered?
–  Magam sem tudom. Szeretek zenét írni, és szeretném, ha az
emberek meghallgatnák, de nem tudom, hogy nekem való-e mindaz,
ami ezzel jár.
–  A külsőd megvan hozzá.
–  Az biztos, hogy nem akarok a külsőm miatt híres lenni.
–  És mi van, ha nem vagy olyan tehetséges, mint hiszed? Mi van, ha
csak azért vannak követőid, mert dögös vagy?
Elnevetem magam a kíméletlen őszinteségén.
–  Szerinted dögös vagyok?
Az égnek emeli a tekintetét.
–  Láttál már tükröt! – A telefonom felé int. – Szeretném hallani az
egyik dalodat. Mondjuk, azt, amelyiket Laylának játszottál le a
zongorán aznap, amikor megismerkedtetek. Azt hiszem, az a címe,
hogy „I Stopped”.
–  Azt hittem, nem szoktál belenézni az emlékeibe.
–  Igyekszem nem belenézni, de ezt elég nehéz volt kikerülni. Elég
központi helyet foglal el a fejében.
Örülök, hogy Layla nagyon szereti azt az emléket. Nekem is az
egyik kedvencem.
Megnyitom a zenelejátszót, és elindítom a dalt Willow-nak. Aztán
felnyitom a laptopomat, és arra koncentrálok, igyekszem figyelmen
kívül hagyni, hogy éppen az én zenémet hallgatja.
Utálom a saját zenémet hallgatni. Az e-mailjeimet olvasgatom, míg
ő feszült figyelemmel végighallgatja mind a három számomat.
Amikor vége, visszatolja elém a telefont az asztalon.
–  Kísérteties a hangod – mondja.
–  A kísérteties jó vagy rossz jelző egy kísértettől?
Elvigyorodik.
–  Szerintem mindkettő lehet.
Jókedve van ma. Neki szinte mindig jókedve van, még akkor is,
amikor mérges rám, mert majdnem begyógyszerezem a barátnőmet,
vagy mert folyton azzal nyaggatom, hogy ki kellene derítenie, hogy
miért van itt. Nagyon éles a váltás Layla után, aki mindig olyan
komoly. Willow, aki olyan, mint a nyári szellő.
–  Érzed Layla szorongását, amikor benne vagy? – kérdezem tőle.
–  Most éppen nem érzem. Valószínűleg azért, mert nincs magánál,
ezért nincs is miért szorongania.
–  De érzed a szerelmét. És a szomorúságát. Korábban ezt mondtad.
Willow bólint.
–  Talán az, amit irántad érez, erősebb, mint a szorongása. Nagyon
erős érzései vannak irántad.
Ezt jó tudni.
 –  Gondolja, hogy meg fogom kérni a kezét?
–  Meg fogod?
–  Valószínűleg.
Willow kortyol egyet a vízből, lenyeli, aztán egy másodpercig
elgondolkodva bámul a tányérjára. Látom rajta, hogy próbál
lapozgatni Layla érzései között.
–  Reméli, hogy megkéred a kezét, de nem hiszem, hogy számít rá,
hogy ilyen hamar megteszed.
–  És milyen gyűrűt szeretne?
–  Számít az? Már megvetted. Fent rejtegeted a cipődben, mint
valami hülye.
Tud az eljegyzési gyűrűről?
–  A lányok úgy kiszagolják az ilyesmit, mint a vérebek. Meg fogja
találni, ha nem rejted el jobban.
–  Láttad a gyűrűt? Szerinted tetszeni fog neki?
Willow elmosolyodik.
–  Az az érzésem, hogy bármilyen gyűrű tetszene neki, amit tőled
kap, még akkor is, ha műanyagból van. Jobban szeret téged, mint… –
A hangja elhal, mielőtt befejezné a mondatot.
–  Jobban minél?
Willow megrázza a fejét, és a tekintetébe komolyság költözik.
–  Hagyjuk! Nem is szabadna beszélnem neked az érzéseiről. Nem
érzem helyesnek.
Willow megeszi a vacsorát, de én továbbra is tudni szeretném, mi
okozta a hirtelen változást a viselkedésében. Mégis mit akart
mondani?
Letakarítja az asztalt, és a konyha ajtajához sétál, onnan néz hátra
rám a válla felett.
–  Játssz nekem egy dalt, Leeds!
 Habozom, mert nem tudom, akarom-e. Szeretem azt az emléket,
amikor Laylának játszottam a társalgóban. Nem biztos, hogy újra
akarom alkotni valaki mással. Árulásnak tűnik.
Willow már a társalgóban vár rám. Pár másodpercnyi habozás
után végül én is kimegyek a konyhából, és átvágok a folyosón.
Megállok a helyiség ajtajában. Willow éppen felhajtja a zongora
billentyűzetének fedelét, aztán felmászik a zongora tetejére. Hason
fekve elterül a hangszeren, a karját kinyújtja. Aztán észreveszi, hogy
döbbenten figyelem. Szomorkás mosoly ül ki az arcára, és azt
mondja:
–  Érezni akarom a hangokat. Test nélkül semmit sem érzek. És
olyan jólesik!
Bármennyire szeretném is megőrizni azt az emlékemet Laylával
erről a szobáról, ugyanúgy rossz érzés lenne nem játszani Willow-
nak. Rajtam kívül senkivel nincsen kapcsolata. Biztos, hogy nagyon
magányos.
Kelletlenül elhelyezkedem a zongoraszéken.
–  Mit szeretnél, mit játsszak?
–  Azt, amit korábban írtál a laptopodon.
–  Azt hittem, nem voltál ott. Próbáltam veled beszélni.
Felemeli az arcát a zongoráról.
–  Nem akartam, hogy abbahagyd az alkotást, úgyhogy úgy tettem,
mintha nem lennék ott.
Gondoltam rá, hogy ott lehetett. Magam sem tudom, miért. Néha
érzem a jelenlétét a szobában magam mellett, de nem tudom, hogy
csak azért, mert tudom, hogy a házban van, vagy valóban van
valamiféle jelenléte.
Willow ismét leteszi az arcát a polírozott fafelületre, és türelmesen
vár.
 Lenézek a billentyűkre, próbálom felidézni, hogy is kezdődik a dal.
–  Még nem fejeztem be teljesen.
–  Játszd el azt, ami megvan belőle!
Végigfuttatom az ujjaimat a billentyűkön, és amikor újra Willow-ra
nézek, látom, hogy behunyta a szemét.
–  Ennek az a címe, hogy „No Vacancy” – mondom halkan, aztán
eléneklem neki.
 
Gazdag lettem, de érzésre szegény
Nem kopogtam, mégis ajtót nyitottak felém
Köveket dobnak, a szememben vér
Hátamon fut a sok kis repedés.
Királyok voltunk, de sehol a trón
Kastélyunk sosem volt otthon
A csarnokban visszhangzott „szeretlek”
A fal szavunkat mégis eltemette
Bejelentkeztünk, hogy sose mehessünk el
Azt hittem, az idő majd segít, és elhiszem
Ha a starthoz visszatérünk
Talán sosem kell célba érnünk
A kezem most nem piros
De a szívemben érzem a vért
Ha a lelkemen lenne jelzés
Azt írná, „nincs üresedés”
Ha a lelkemen lenne jelzés
Azt írná, „nincs üresedés”
 
Amikor végére érek a már befejezett résznek, felnézek a
zongoráról. Willow még mindig csukva tartja a szemét. Ott marad a
zongorához simulva, mintha nem akarná, hogy ez az érzés elmúljon.
Szomorúnak látom, szinte… sajnálatra méltónak. Azon tűnődöm,
vajon hiányozni fog-e neki mindez, ha elmegyünk. Megint egyedül
marad, senkivel sem beszélhet majd éjszakánként, nem lesz, aki
zenéljen neki, nem lesz senki, aki adna neki valami célt, valami
tennivalót, miközben csak lebeg a semmiben.
Végre kinyitja a szemét, de még mindig nem mozdul.
Összeszorul a szívem, amikor a tekintetünk összekapcsolódik, mert
megint az az egyetlen vágyam, hogy megvigasztaljam. Ezúttal
azonban nem zavar össze a késztetés, nem gondolom, hogy csak
valami utórezgése annak, amit Layla iránt érzek. Ezúttal őt akarom
megvigasztalni.
Willow-t.
–  Sajnálom, hogy olyan magányos vagy – suttogom.
Elmosolyodik, de ez a mosoly csupa szomorúság.
–  Te írtad ezt a dalt. Nem vagyok magányosabb nálad.
Lassú csend telepszik a szobára, szorosan beburkol minket.
Mégsem mondok semmit, nem töröm meg a hallgatást, hanem
magamba szívom. Magamba szívom Willow-t, mert soha senki más
nem fogja, és ez elszomorít.
–  Tényleg szerelmes beléd – mondja.
Nem tudom, miért mondja ezt. Vajon ő is érzi néha Layla
késztetését, hogy megérintsen és megcsókoljon, ahogy én érzem a
késztetést, hogy megérintsem és megcsókoljam őt? Neki is olyan
zűrzavaros ez az egész, amikor Laylában van, mint nekem?
–  Nagyon fáradt ma este a teste. Hagynom kellene aludni. – Willow
felül a zongorán. – Jössz az ágyba?
Akarok menni.
És pontosan ezért nem szabad.
 Visszanyelem a már a torkomban készülődő „igent”, és lenézek a
zongorabillentyűkre. Ráteszem az ujjaimat.
–  Menj csak előre!
Egy pillanatig érzem, hogy engem néz, de nem nézek fel rá. Újra
elkezdem a dalt, mire feláll, és kimegy a szobából. Amint hallom,
hogy felért, és behúzta maga mögött az ajtót, abbahagyom az
éneklést, és a fejemet a zongorára hajtom.
Mi a fenét művelek?
És miért nem akarom abbahagyni?
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Ezután azzal az elhatározással ébredtem, hogy aznap kizárólag

Laylára fogok figyelni. Talán a bűntudat miatt, de nem volt olyan
nehéz tényleg rá figyelnem. Mivel a kinti idő nem sok lehetőséget
hagyott, a nap nagy részében ott volt mellettem.
Mostanra majdnem éjfél van, és Layla még nem aludt el.
Lehet, hogy a vihar miatt. Nem lelkesedik nagyon azért, hogy a
tornádóövezetben legyünk egy nagy vihar alatt, de én figyelem az
időjárás-jelentéseket, és nincs tornádóriasztás, csak sok villámlásra és
esőre figyelmeztetnek. Ő viszont összerezzen minden egyes
mennydörgésnél, ami végigdübörög a házon.
Én általában megnyugtatónak találom az ilyen időt, de most csak
bosszant, mert ébren tartja Laylát.
A kanapén fekszik mellettem a társalgóban, és a közösségi médiás
posztjait nézegeti. A lábát az ölemben nyugtatja, én meg próbálom
befejezni azt a könyvet, amit hat hónapja kezdtem el, a
műsorvezetőről, aki azt állította, hogy kém, de igazából a szemem
csak ide-oda siklik a képernyőn. Egyetlen szót sem fogok fel, mert
folyton Willow-n jár az eszem. Layla ugyan belement, hogy
maradjunk még pár napot a házban, de előbb-utóbb el kell mennünk.
És akkor Willow egyedül marad.
Nem ugorhatok le csak úgy meglátogatni, ez a ház tényleg a semmi
közepén van. Repülő kell hozzá, aztán többórás autóút egy bérelt
kocsival. Ez egy egész napos utazás.
 Muszáj lesz ajánlatot tennem a házra, ha segíteni akarok neki, hogy
válaszokat találjon. Még ha Layla nem is akar itt élni, gyűlölném, ha
valaki más venné meg a házat. Felvehetnék valakit, hogy üzemeltesse
a helyet, lehetne belőle megint szálloda, akkor Willow sem lenne
magányos. Állandóan egymásnak adnák a kilincset az újabb
idegenek. Talán jobban élvezné, mint azt, hogy egész nap egyedül ül
egy üres házban.
Ha az enyém lenne a hely, akkor lenne kifogásom időnként
ideutazni. Meglátogathatnám Willow-t anélkül, hogy gyanút keltenék
Laylában.
Akkor ez most érzelmi megcsalás?
Willow egy kísértet. Nem mintha közém és Layla közé tudna állni.
Bizonyos szempontból viszont már meg is tette.
Willow-val kellemesen érezzük magunkat egymás társaságában,
annyira, hogy már jobban szeretek vele lenni, mint Laylával. Erre
nem vagyok büszke. Layla sokat jelent nekem, de lenyűgöz… szinte a
megszállottja lettem a gondolatnak, hogy nem ez az egyetlen létezés,
ami számít. Az ember azt gondolná, hogy ettől csak még
fontosabbnak kellene éreznem az életemet, de ehelyett mintha egyre
távolabb kerülnék a saját világomtól, és egyre jobban bevonódnék
Willow-éba… Vagy talán ő az enyémbe. Akárhogy is, mi nem egy
világba tartozunk, mégis sikerült könnyű módot találni a kettő
összekapcsolására, és ettől valahogy minden más iránt elveszítettem
az érdeklődésemet.
Ez nem Layla hibája, ő nem csinált semmi rosszat. Ő csak járulékos
áldozat. Áldozat volt hat hónappal ezelőtt, és áldozat most is, csak
nem tud róla. Az egyetlen hiba, amit Layla elkövetett, az volt, hogy
belém szeretett.
Azt hittem, ez az utazás majd segít neki. Talán így is lett volna, ha
nem szerzek tudomást Willow jelenlétéről a házban. Mert azóta mást
se teszek, csak hagyom, hogy a Willow (akármi is legyen ő) iránti
lelkesedésem még komolyabb éket verjen közém és életem minden
más területe közé.
Layla pedig látszólag semmit sem vesz észre az egészből.
Valószínűleg úgy gondolja, minden rendben van köztünk, bár csak
azért, mert nem emlékszik a részletekre, hogy milyen csodás volt a
kapcsolatunk, amíg nem lettem gyakorlatilag a beteggondozója.
Nem mintha meg akarnám változtatni a döntéseimet. Mégis, hiába
a szerelem, ami miatt gondoskodni akarok róla, hiába a jó szándék, a
felépülésének megvan az ára, és nemcsak saját maga, hanem
mindenki más számára is, aki körülötte van.
–  Mit olvasol? – kérdezi Layla.
Ránézek, és látom, hogy letette a mobilját a mellkasára. A fejét
oldalra hajtja, a haja szétterül a párnán. Alig van rajta valami, csak
egy selyem-, szinte átlátszó top, ami a köldökéig sem ér, és színben
passzoló, krémszínű bugyi. Leteszem a mobilt a karfára, és a kezembe
fogom Layla bokáját, aztán felcsúsztatom a tenyeremet a térdéig.
–  Még mindig ugyanazt a könyvet próbálom befejezni.
–  Melyiket?
–  Amiben az a műsorvezető van, aki azt hiszi, hogy a CIA
bérgyilkosa.
Megrázza a fejét.
–  Nem ismerős.
Már nyitom a számat, hogy azt mondjam, „de hát meséltem róla”,
aztán eszembe jut, hogy ez volt szinte az utolsó beszélgetésünk,
mielőtt meglőtték. Semmi emléke nem maradt arról a napról, és az
azt követő hétről se. Nem emlékezhet a beszélgetésekre, amik a lövés
pillanatáig vezettek. Néha megpróbálom befoltozni neki a lyukakat,
de most nem akarok erről beszélni. Csak rosszul érezném magam,
hogy felhoztam egy olyan témát, ami ronthat a szorongásán.
–  Csak valami regény – terelem el a szót, aztán úgy helyezkedem a
kanapén, hogy mellette feküdjek. Hozzám bújik, és puszit nyom a
nyakamra. Beszívom a samponja illatát. Trópusi illat, mangós és
banános, minden más helyet felidéz, csak a kansasi Lebanont nem.
Csupa olyan helyet, ahol Layla valószínűleg szívesebben lenne most.
Mit fog szólni hozzá, ha megveszem a házat?
Egyáltalán meg kellene vennem?
Vagy jobban tenném, ha felpakolnánk és elmennénk, mielőtt a
határ, amit annyiszor átléptem, magas fallá válik, és már nem tudunk
többé átmászni rajta?
 
*
 
–  Leeds!
Layla hangja távoli suttogás a semmiben, és még nem tudom
eldönteni, hogy el akarom-e hagyni az álmomat, hogy kövessem ezt a
hangot.
–  Leeds, ébredj fel!
A keze az arcomon van, a testünk egymáshoz simul. Még mindig a
kanapén fekszünk. Tulajdonképpen nem meglepő, hogy elaludtunk,
tekintve, mennyi éjszakát töltöttem már ébren Willow-val. Pont olyan
keveset alszom, mint Layla.
Becsúsztatom a kezemet a selyemtop háta alá, és végigfuttatom a
tenyeremet a bőrén. Erre olyan erővel löki el magát a mellkasomtól,
hogy leesik a kanapéról a földre. A váratlan mozdulatra és a puffanás
hangjára kipattan a szemem. A kanapén áthajolva keresem őt. A
padlón fekszik, és rám mered.
 Willow az, nem Layla.
–  Elnézést! – hadarom, és gyorsan felhúzom a padlóról. – Azt
hittem, Layla vagy.
Amikor feláll, lenéz magára és a ruhára, amit Layla vett fel – vagy
amit nem vett fel.
A hangom nyers, amikor azt mondom:
–  Jobb lenne, ha átöltöznél. – Megköszörülöm a torkomat, és a
konyhába megyek, míg ő felszalad az emeletre.
Csinálok magunknak kávét, mert Willow is érzi Layla
kimerültségét, amikor a testében van. Az biztos, hogy én érzem a
kimerültséget. Késő van, a legkevésbé kávéra lenne most szükségem.
Meg újabb kifogásra, hogy ébren maradjak beszélgetni valakivel, aki
nem Layla. De amikor Willow visszajön a konyhába,
megkönnyebbülés tölt el, hogy láthatom, és azonnal elfelejtem,
mennyire nem helyes ez az egész.
Felvett egy pólót és Layla egyik pizsamanadrágját. A kávéfőző felé
biccent:
–  Jó ötlet.
Amikor kész a kávé, megtöltök két bögrét, és az egyiket
odacsúsztatom neki. Mellettem áll a pultnál, a vállunk összeér, míg én
tejszínt öntök a csészémbe, ő meg cukrot szór a sajátjába.
–  Tudtad, hogy az ókori arab kultúrában a nő elválhatott a férjétől,
ha nem ízlett neki a kávéja? – kérdezi Willow.
A pultnak támaszkodom, úgy kérdezem meg:
–  Ez igaz?
Bólint, és ő is a pultnak támaszkodik, velem szemben. Lassan
kortyol a bögréjéből, és tovább magyaráz:
–  Az egyik könyvben olvastam a társalgóban.
–  Hány könyvet olvastál már el?
 –  Az összeset.
–  És milyen más random dolgokat tudtál meg?
Leteszi a bögréjét, és felül a munkalapra.
–  A világ legdrágább kávéja Indonéziában készül. Azért drága, mert
a kávébabot megeszi és részben megemészti egy macska, mielőtt
kávét készítenének belőle.
Nem ilyen tényre számítottam. Fintorogva nézek le a kávémra.
–  Mégis hogy csinálják? Kiássák a részben megemésztett kávébabot
a macskaszarból?
Bólint.
–  És az emberek fizetnek azért, hogy macskaszarból készült kávét
igyanak?
Willow elvigyorodik.
–  A gazdagok furák. Egy nap te is ilyen lehetsz. Ihatod a
macskaszarkávét a megajachtodon.
–  Rohadtul remélem, hogy nem.
Két kezével a pultra támaszkodik. Kicsit hátradől, és előre-hátra
hintáztatja a lábait.
–  Milyen az anyukád?
A kérdés teljesen váratlanul ér.
–  Az anyukám?
Bólint.
–  Néha hallom, ahogy beszélgetsz vele telefonon.
Olyan sokszor eszembe jut napközben, hogy merre lehet Willow,
amikor nincs Layla testében. Vajon követ engem? Vagy egész nap a
társalgóban lóg? Vajon szokta-e Laylát is követni?
–  Jó ember. Szerencsém van vele.
Willow lassan kifújja a levegőt, és lenéz lógázó lábaira, aztán
megállítja a mozgást.
 –  Kíváncsi vagyok, milyen lehetett az én anyukám.
Most először ismeri el, hogy talán volt egy igazi, emberi élete ez
előtt a mostani előtt. Rögtön felmerül bennem, hogy talán
meggondolta magát. Hogy lehet, hogy mégis szeretné megpróbálni
feltárni a múltját.
–  Arra gondoltam, hogy ajánlatot teszek a házra.
Willow rögtön felkapja a fejét.
–  Erre a házra? Tényleg meg fogod venni?
Bólintok.
–  Layla szeretne itt lakni?
–  Valószínűleg nem. De meggyőzhetném róla, hogy jó üzleti
befektetés. És így lenne indokom meglátogatni téged.
–  Miért nem szeret itt lenni? Amikor megnéztem az emlékeit erről a
helyről, mindegyik jónak tűnt.
–  Sok minden történt azóta, hogy először találkoztunk. Nem vagyok
benne biztos, hogy konkrétan ezt a helyet nem szereti. Egyszerűen
nem volt lehetősége sehol gyökeret ereszteni, mióta kiengedték a
kórházból. Szerintem sehol sem fogja otthon érezni magát, amíg nem
választunk közösen egy házat, de kétlem, hogy ilyen elszigetelt helyen
szeretne élni.
–  Korábban Chicagóban élt, ugye? Szerinted szeretne visszamenni
oda?
Willow-ra nézek, és eltűnődöm, vajon tudja-e, mit akar Layla, és
most célozni akar-e valamire.
–  Nem tudom. Mondd meg te!
Willow megrázza a fejét.
–  Nem akarok még egyszer kutakodni a fejében. Már mondtam,
elég zűrzavarosak a gondolatai.
–  Hogy érted, hogy zűrzavarosak?
 –  Nem is tudom – vonja meg a vállát Willow. – Azt mondtad, sok
emlékét elveszítette, de nekem, amikor benne vagyok, valahogy túl
soknak tűnik az emlék ahhoz, hogy feldolgozzam. Mintha átfednék
egymást, ezért nagyon nehéz kibogarásznom őket. Őszintén szólva,
mivel ezek nem az én gondolataim, általában simán figyelmen kívül
hagyom őket.
–  Valószínűleg ez a legjobb, amit tehetsz.
Ezen keserűen felnevet.
–  Szerintem már jó ideje elmosódott a határ a jó és a rossz között.
Miután ezt kimondja, egy ideig egyikünk sem szólal meg. Olyan
nehéz, mert mindketten tudjuk, hogy nem helyes, amit teszünk, mégis
mindketten azt reméljük, hogy a másik nem fog véget vetni neki.
Nyilvánvalóan élvezzük egymás társaságát, különben nem
csinálnánk ezt minden este, újra és újra.
Willow töprengve néz rám.
–  Mi történt aznap este, amikor meglőttek titeket?
Rögtön kihúzom magam, és zavartan állok egyik lábamról a
másikra.
–  Nem tudnál csak belenézni a fejébe? Erről nem szívesen beszélek.
Willow hallgat pár másodpercig.
–  Megtehetném… de a te változatodat szeretném hallani.
Nem szeretek erről beszélni. Miután minden részletet elmondtam a
rendőröknek, megesküdtem magamnak, hogy soha többé nem
beszélek, hacsak nem Layla kérdez.
Willow várja, hogy mondjak valamit. Már nyitom a számat, hogy
válaszoljak, amikor hatalmas mennydörgés robogtatja meg a házat,
és a közelben becsap valahová egy villám. Willow összerezzen, és
hirtelen kialszanak a fények.
A konyhai lámpa még csak fel se villant, azonnal lekapcsolt, ahogy
minden elektromos berendezés a házban.
A mennydörgés utózaja még mindig vonul végig a falakon, amikor
Willow megszólal:
–  Leeds?
Rémültnek hangzik.
Megtalálom a sötétben, de már nem a pulton ül, helyette a konyha
közepén áll. Megnyugtatón dörzsölöm a karját.
–  Semmi baj. Csak lecsapódott a biztosíték. Pár másodpercen belül
magához tér.
Willow hátralép, és azt mondja:
–  Mi folyik itt? – A szavai gyorsan, reszketegen szaladnak ki a
száján. – Hol vagyunk?
Újabb villámok világítják be a konyhát, és a sötétséget átszelő
villanásokban Willow-ra bámulok. A szemében rémület ül, és azonnal
tudom, hogy már nem Willow áll előttem.
–  Layla?
–  Mi a franc történik? – kérdezi, egy fokkal hangosabban, és még
egyet lép hátra. A pultba kapaszkodik, és rémülten ugrál a tekintete
körbe-körbe.
–  Miért vagyok a konyhában?
Azonnal megragadom Laylát, és magamhoz húzom. A kezemet a
tarkójára szorítom.
–  Minden rendben – súgom, és közben próbálok valami hihető
magyarázatot találni arra, hogy miért áll a konyha közepén, és miért
nincs semmi emléke arról, hogyan került ide. – Elment az áram.
Felébredtünk rá.
–  Miért nem emlékszem rá? És mit keresünk a ko… – Elhallgat,
aztán sóhaj szakad ki belőle.
Érzem, ahogy ellazul a teste, és pontosan tudom, hogy mikor veszi
át Willow az irányítást, mert más érzés őt a karomban tartani. Rögtön
el is húzódik tőlem.
–  Sajnálom – magyarázkodik. – Megijedtem a villámlástól, és
véletlenül kicsúsztam belőle.
A szemében újfajta aggodalom ül, amit korábban nem láttam. A
hüvelykujját a szájához emeli, és rágcsálni kezdi.
–  Erre emlékezni fog holnap. Emlékezni fog rá, hogy itt ébredt fel.
Ugyanolyan rossz azt látni, hogy Willow aggódik, mint azt, hogy
Layla aggódik.
–  Hé! – Megszorítom a kezét. – Semmi baj. Majd meggyőzöm róla,
hogy csak rémálom volt, vagy hogy csak félig tért magához.
Willow bólint, de még mindig látom az arcán az ideges szorongást.
–  Oké. – Az arcát a tenyerébe temeti. – Istenem, úgy sajnálom!
–  Semmi baj, Willow!
Megint bólint, de látom rajta, hogy nem sikerült megnyugtatnom.
Ahogy magamat sem.
 A VALLOMÁS

–  Layla emlékezett másnap?

Bólintok.
–  Igen. Ez volt az első kérdése, amikor másnap felébredt. Előadtam
neki, hogy csak félig tért magához, amikor elment az áram, és
magammal vittem a konyhába, de csak akkor ébredt fel igazán,
amikor becsapott a villám.
–  És elhitte?
–  Igen. Könnyű volt meggyőzni. Bárki előbb hiszi el, hogy kába volt
vagy alva járt, mint hogy elkezdene azon töprengeni, hogy esetleg
nem szállta-e meg egy kísértet.
A férfi egyetértőn bólint.
–  És Willow ezután is használta a testét? A kis baki után is?
Épp csak bólintok. Nem vagyok büszke rá, mert nincs elég jó indok
arra, amit tettünk. Még akkor sem, ha ennek az indoknak tényleg van
értelme, mint a mi esetünkben.
–  Gyanított Layla bármit is?
–  Aggódott kicsit, hogy miért fáradt mindig. Mivel Willow éjszaka
használta a testét, nem aludt annyit, amennyit gondolta. Zavartan
ébredt, nem értette, miért aludt olyan sokáig, amikor korán lefeküdt.
Kezdte azt gyanítani, hogy a fejsérüléséhez lehet köze.
–  És nem mondott neki ellent?
Beszívom a levegőt, és lassan kifújom, mielőtt válaszolnék.
–  Nem. Ráhagytam. Időpontot is foglaltam neki a neurológusnál.
 –  És mit mondott a neurológus?
–  Csak jövő héten lenne a vizsgálat.
–  És el fogja vinni?
Megrázom a fejem.
–  Nem. Nem vihetem. Sosem fog megbocsátani azért, amit az elmúlt
pár napban tettem vele. – Előredőlök, és a tenyeremet a homlokomra
szorítom. – Hagytam, hogy kicsússzon a kezemből ez a dolog, és nem
tudom, hogyan hozhatnám helyre.
–  Miért nem mondta Willow-nak, hogy álljon le, miután rájött, hogy
ez hatással van Laylára?
–  Mert nem akartam, hogy leálljon.
–  Mert segíteni akart Willow-nak?
Bár igent mondhatnék erre a kérdésre, de helyette megrázom a
fejem.
–  Egyszerűen megszoktuk. Napokig csináltuk. Layla este elaludt, és
Willow átvette a helyét. Filmeket néztünk, főztem neki. Ő könyvet
olvasott, én a zenémen dolgoztam. Nem volt jó ok arra, hogy
csináljuk… még mindig nem azzal töltöttük a közös időt, hogy
válaszokat kerestünk volna. Egyszerűen jól éreztük magunkat
egymás társaságában.
A férfi bólint.
–  És mit érez Willow a saját szerepével kapcsolatban?
–  Borzalmasan érzi magát. Ahogy én is.
–  Mégis folytatják?
Kezd bosszantani az újabb és újabb kérdéseivel.
–  Mondhatjuk, hogy azért nem hagyták abba, mert elkezdett
érzéseket táplálni Willow iránt?
Képtelen vagyok hangosan kimondani, szóval csak bólintok.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Két nap múlva kellene kijelentkeznünk, és visszaindulni Tennesseebe.

Layla örül neki.
Én nem.
A zongoraszéken ülök, oda-vissza siklanak az ujjaim a
billentyűkön. Egész nap duzzogtam, mint valami gyerek, akinek el
kell dobnia a kedvenc játékát.
Tegnap este óta nem sokat beszéltem Willow-val. Sokáig
maradtunk fent, megnéztünk még egy filmet. Az elmúlt éjszakákon
megfigyeltem egy visszatérő témát. Kísértetekről, a halál utáni életről
és más paranormális dolgokról nézünk filmeket. Willow mindegyik
után kérdéseket tesz fel, mintha arra próbálna rájönni, hogy ennek a
világnak melyik verziójában akar hinni. Tegnap éjszaka megnéztük a
Csodás álmok jönneket. Elsírta magát rajta.
Egyetlen kérdést sem tett fel, amikor vége lett, csak az oldalára
fordult, és szomorúan nézett rám. Megkérdeztem, mi a baj. Azt
felelte:
– Nem akarok visszamenni.
– Vissza hova? – kérdeztem.
–  A semmibe. Szeretek Laylában lenni. Szeretek veled lenni. Minden
alkalommal egyre nehezebb, amikor el kell hagynom a testét.
Nem tudtam, mit mondjak, mert én is így éreztem, úgyhogy csak
megfogtam a kezét, és addig fogtam, amíg el nem aludtunk.
Egyre nehezebb éjszaka végignézni, ahogy elhagyja Layla testét,
tudván, hogy ehhez a szinte semmi létezéshez kell visszatérnie ebben
a hatalmas, magányos házban. És minél közelebb kerülünk a naphoz,
amikor nekem és Laylának elvileg el kellene utaznunk, annál
mogorvábbak leszünk Willow-val a közösen töltött időnkben.
Egy mélyebb hangot ütök le a zongorán, újra és újra leütöm,
amikor megszólal az egyik magasabb hang magától. Azonnal
körbenézek, de Layla még fent van az emeleten.
Nyilván Willow próbálja magára vonni a figyelmemet.
A konyhába megyek, felnyitom a laptopomat, és ő rögtön gépelni
kezd.
Rossz hírem van.
–  Mi az?
Layla megtalálta a gyűrűt.
A tekintetem azonnal felsiklik az emeleti hálószoba irányába.
–  Kutakodott a cuccaim közt?
Igen.
–  Mit csinált, amikor megtalálta?
Elakadt a szava. Aztán visszatette, és rögtön írt róla üzenetet
Aspennek.
–  Basszus – szakad ki belőlem.
Erre nem készültem fel. Főleg azok után nem, hogy az elmúlt két és
fél hétben így kihasználtam Laylát. Ezen a ponton becstelennek tűnne
egy lánykérés.
Leülök az asztalhoz, és az arcomat a tenyerembe temetem. Willow
megint elkezd gépelni.
Nem tudja, melyik nap fogod megkérni a kezét, szóval azért még
maradt meglepetés a dologban. Ne keseredj el nagyon!
–  Nem erről van szó – felelem. – Egyszerűen nem hiszem, hogy
készen állok, de neki mostantól csakis ez fog járni a fejében.
 Ha nem állsz készen, miért hoztad magaddal a gyűrűt?
–  Azért hoztam el ide, mert ez az út… – Hátradőlök a székemben. –
Ennek az útnak elvileg közelebb kellett volna hoznia minket
egymáshoz. De Layla most még távolabbinak tűnik, mint aznap,
amikor megérkeztünk.
Ez az én hibám?
–  Nem. Nyilván nem segített az, amit csinálunk, de nem a te hibád.
Nem tudtam, hogy ezért jöttetek ide. Most rosszul érzem magam,
hogy betolakodtam a történetbe. Abbahagyhatom. Ha ezt az utolsó két
napot inkább Laylával töltenéd… eltűnhetek, nem is fogjátok tudni,
hogy itt vagyok.
A szívem összeszorul a gondolatra. Nem akarom az utolsó két
napot Willow nélkül tölteni.
–  Pont ettől féltem, Willow! Én egyáltalán nem ezt akarom. –
Lecsukom a laptopot, mert nem akarom folytatni ezt a beszélgetést.
Laptopon biztos nem. Beszélnem kell Laylával, hogy kiderítsem,
milyen a hangulata. Lehet, hogy a gyűrű kiborította. Talán még ő sem
áll készen. Talán ez végre elindítja azt a beszélgetést, amit már régen
meg kellett volna ejtenünk.
Amikor felmegyek, hallom, hogy csobog a víz a zuhanyzóban.
Belépek a fürdőszobába, Layla éppen fogat mos. Mindig ezt szokta
csinálni. Megnyitja a vizet, hogy felmelegedjen, aztán vagy tíz percig
még a mosdókagylónál intézi az esti rutinját, megmossa a fogát, az
arcát, kiszedi a szemöldökét. Utána alig marad elég meleg víz ahhoz,
hogy rendesen lezuhanyozzon.
Elvigyorodik, amikor belépek. Kiköpi a fogkrémet, kiöblíti a száját,
aztán odalép hozzám, átkarol, és a száját a számra tapasztja.
Látványos a különbség a mostani énje és a között a fáradt verzió
között, aki alig vonszolta magát napközben. Egyértelműen izgatott a
lánykérés miatt. Mintha ez új életet lehelt volna bele.
–  Mit csinálsz? – kérdezi szinte már aggasztóan vidám hangon.
–  Dolgozom.
Tenyerével végigsimít a mellkasomon.
–  Tartanod kellene egy kis szünetet. Zuhanyozz velem!
Hátranézek a vállam felett, mintha valahol máshol kellene lennem.
–  Reggel már zuhanyoztam.
Amikor visszanézek rá, a szemét forgatja, és a keze lejjebb siklik a
tréningnadrágomhoz.
–  Akkor csak én zuhanyozom – ajkát végigfuttatja az állkapcsomon,
és belenyúl a nadrágomba –, miután végeztem veled.
Mielőtt leállíthatnám, becsukja mögöttem a fürdőszoba ajtaját, és
letérdel előttem. Három napja nem szexeltünk. Nem tudom, hogy ki
tudnék-e találni elég jó kifogást az oboázás visszautasítására anélkül,
hogy megbántanám.
Fel van pörögve, mert feltételezi, hogy a kis kiruccanásunk
lánykéréssel fog végződni. Azt hiszi, együtt éljük le a hátralevő
életünket. Én és Layla a világ ellen.
Talán tényleg így lesz. Magam sem tudom. De nem igazán vagyunk
olyan helyzetben, hogy megbeszéljük, mert már a szájába is vesz, bár
még fel se állt rendesen. Amikor lenézek rá, nem indulok be azonnal,
mert akkora a káosz a fejemben. Aztán akaratlanul is Willow-ra
gondolok, miközben Laylára nézek.
Néha, amikor Laylát nézem, azt kívánom, bár Willow lenne.
Reggelinél azon kapom magam, hogy magamban azt kívánom, bár a
vidám Willow-val beszélgetnék a kávé felett, ahelyett, hogy a
fejfájásra panaszkodó Laylát hallgatom. Napközben, amikor a
számítógépen beszélgetünk Willow-val, akkor is azt kívánom, bár
átvehetné Layla testét, hogy szemtől szembe beszélhessünk.
 És most… ahogy Layla végighúzza a nyelvét a farkamon, mintha
megint azt kívánnám, hogy bár Willow csinálná ezt velem.
És azonnal megkeményedek a gondolatra.
Könnyű úgy tenni, mintha Layla Willow lenne, mert az ő arca az
egyetlen, amit társítani tudok Willow-hoz, amikor rá gondolok.
Megmarkolom Layla haját, és ahogy nézem, azon tűnődöm, milyen
lenne, ha most Willow lenne Layla testében. Vajon Willow is így
használná a nyelvét? Vajon ugyanolyan hangokat adna ki, mint
Layla?
Körbefon az ajkával, olyan mélyen vesz a szájába, amennyire csak
tud. A fejem hátrabicsaklik, felnyögök, és erősebben fogom a fejét,
most már nem akarom, hogy abbahagyja.
Az egyik keze a szájával egy ritmusban mozog fel-le a farkamon. A
másik keze a hasamat simogatja. Megragadom, megszorítom, és a
mellkasomra vonom, miközben Willow-ra gondolok. Elképzelem,
milyen lenne Willow csókja. Vajon ugyanolyan lenne, mint Layla
csókja?
Vajon másmilyen lenne a szex Willow-val, mint Laylával?
Ő is úgy ívbe feszítené a hátát, mint Layla, amikor belehatolok?
–  Basszus. – Elengedem Layla kezét, és két kézzel ragadom meg a
tarkójánál. – Mindjárt elmegyek – figyelmeztetem. Mindig abba
szokta hagyni, amikor ezt mondom, hogy a kezével fejezze be az
aktust.
Hátrahúzódik, és levegős hangon azt mondja:
–  Most beleélvezhetsz a számba.
A tekintetében van valami újfajta csillogás, amikor újra a szájába
vesz. Izgalom. Tudom, hogy ezzel köszöni meg nekem a még meg sem
történt lánykérést. Ha nem lennék már a határon, valószínűleg
leállítanám az egészet, egyszerűen azért, mert tudom, hogy neki mi
jár a fejében.
Ebben a percben minden helytelen. Layla azt hiszi, hogy éppen
kielégíti a fickót, aki hamarosan a jegyese lesz, én meg eközben úgy
teszek, mintha ő az a kísértet lenne, akibe lassan kezdek beleesni.
Ez életem legfurcsább elélvezése.
Még csak nem is élvezem igazán.
Remeg a lábam, de ő a szájában tart, lenyeli a megtévesztés utolsó
cseppjeit. Nem adok ki hangot, csak lehunyom a szemem, és várom,
hogy befejezze.
Amikor végre elenged, képtelen vagyok a szemébe nézni.
Csak az jár a fejemben, amit a találkozásunk éjszakáján mondott,
amikor azt mondtam neki, hogy az volt életem legjobb szexe.
–  Mindig ezt gondoljuk, amikor éppen benne vagyunk. Aztán jön
valaki új, és elfelejtjük, milyen jónak is tartottuk korábban, és az egész
kör kezdődik elölről.
Ennyi lett volna nekem Layla? Csak egy állomás a kapcsolatok
végtelen körforgásában?
Annyira biztosra vettem, hogy ő az igazi. Éreztem a csontjaimban.
Most meg csak bűnbánatot érzek, mert körülbelül tíz másodperce
ébredtem rá, hogy már továbbléptem egy másik körbe.
Továbbléptem, Willow-hoz.
Willow-val akarok beszélni, amikor felébredek. Willow-t akarom
látni, mielőtt behunyom este a szemem. Willow-val akarom tölteni
minden időmet napközben.
Willow mostanra szinte minden szempontból fontosabb lett nekem
Laylánál, és ez a megvilágosodás durva, borzalmas és szégyennel teli.
Hallom, hogy Layla megnyitja a csapot, újra megmossa a fogát.
Lögyböli a vizet a szájában, aztán kiköpi a kagylóba. Kézfejével letörli
a száját, és büszkén mosolyog rám.
 –  Elakadt tőlem a szavad? – kérdezi nevetve.
Fogalmam sincs, mit mondjak. A sajnálom nem igazán illik az
alkalomhoz.
–  Nagyon… intenzív volt. – Ez nem hazugság. Az intenzív nem
feltétlenül jó dolog, és már nem akarok hazudni Laylának. Nem jó
érzés.
Ringó csípővel odalép hozzám, és visszahúzza a nadrágomat.
Finom csókot nyom az arcomra, és akkor sem veszi el a száját, amikor
azt mondja:
–  Menj dolgozni! Majd holnap este viszonozhatod a szívességet.
Elhátrál, vigyorogva lehúzza a pólóját, aztán végre beáll a zuhany
alá.
A víz végig folyt.
A hálószobába lépve csak bámulom az ágyunkat. Ugyanazt az
ágyat, ahol elkezdtem beleszeretni Laylába.
A szerelembe esés olyan könnyű, mintha lágy szellő fújna át a
csontjaimon.
A szerelem vége rohadt nehéz, mintha a tüdőm vasból lenne
kifaragva.
Az ágyhoz lépek, és lerogyok rá. Nem megyek vissza a földszintre.
Képtelen lennék ma este Willow szemébe nézni. Layla szemébe sem
akarok nézni.
Csak aludni akarok.
 TIZENHATODIK FEJEZET

–  Szerinted miért tudok megérinteni dolgokat?

A hangja mély álomból rángat ki. Kinyitom a szemem, Willow
velem szemben fekszik az oldalán. Nem tudom, hány óra lehet, de
még sötét van odakint.
A kézfejemmel megdörzsölöm a szememet.
–  Hogy érted? – A hangom még mindig rekedt az álmosságtól.
–  Tudok mozgatni tárgyakat akkor is, ha nem vagyok Layla
testében – magyarázza. – Meg tudok érinteni dolgokat. De te nem
látsz engem, és én se látom magamat, vagyis nincs anyagi jelenlétem.
Ennek semmi értelme.
–  Talán energiából állsz, és ezt az energiát tudod úgy
összpontosítani, hogy olyan sűrű lesz, mint az anyag.
Felsóhajt, és a hátára fordul, úgy bámulja a fagerendát a fejünk
felett.
–  Ha így lenne, nem hinném, hogy ilyen erős lennék.
–  Hogy érted?
–  Nagy dolgokat is meg tudok mozdítani. Egyszer kipróbáltam.
Egyszer az éjszaka közepén áthelyeztem a társalgó minden egyes
bútordarabját.
–  Mert unatkoztál? – kérdezem.
–  Nem. Hanem mert utálom Wallace Billingset, és rá akartam
ijeszteni.
Ezzel sikerül megragadnia a figyelmemet. Felkönyökölök.
 –  Ki az a Wallace Billings?
Amikor rám villantja a tekintetét, csibészes vigyor ül ki az arcára.
–  Az övé ez a ház. És én vagyok az oka, hogy pár hónapja elkezdte
árulni.
Bármit is csinált, láthatóan büszke rá. Csillog a szeme, és én is
érdekesnek találom a dolgot. Amúgy is töprengtem rajta, hogy miért
akarják eladni a házat.
Willow felül, és maga köré csavarja a takarót.
–  Tudod, mondtam, hogy nem emlékszem, mióta vagyok itt.
Bólintok.
–  Nos, Wallace közvetlenül azelőtt örökölte meg a házat, hogy
felbukkantam itt. Már a beszélgetések alapján, amiket hallottam. Az
édesanyjáé volt, aki a halálakor ráhagyta, de Wallace nem nagyon
tudta, mihez kezdjen vele, hogy meg kellene tartania a szállodát, vagy
eladni, vagy inkább beköltözni. Egy idő után egyre inkább hajlott
arra, hogy ideköltözzön a családjával. Tudom, hogy szörnyű, de ki
nem állhattam. Olyan szemétláda mindenkivel, a feleségével, a
gyerekeivel, bárkivel, akivel telefonon beszél, és nem tudtam
elképzelni, hogy vele osztozzam ezen a helyen, akármeddig is kell itt
maradnom.
–  És mit csináltál? Kísértetted?
–  Nem. – Rázza a fejét, aztán felnéz, majd jobbra. – Várj csak! Amit
csináltam, azt talán mégis nevezhetjük kísértésnek. Csak éppen soha
nem határoztam meg magamat kísértetként, ezért az én
szemszögemből csak ugratás volt.
–  Mit csináltál?
Lehajtja a fejét, mintha picit szégyellné magát.
–  De ne ítélj el!
–  Nem foglak.
 Ez láthatóan megnyugtatja egy kicsit.
–  Apróságokkal kezdődött. Becsaptam pár ajtót, leoltottam a
lámpákat. Tipikus kísérteties akciók. Vicces volt nézni, ahogy próbál
mindent megmagyarázni magának. De minél többet láttam a
szemétláda viselkedéséből, annál messzebbre mentem az
ugratásokkal. Egyik este eldöntöttem, hogy egy napig sem viselem el a
jelenlétét a házban, szóval átrendeztem a társalgó összes bútorát. A
kanapét átvittem a szemben levő könyvespolc elé, a zongorát
áttoltam a szoba másik végébe. Még a könyveket is átpakoltam egyik
polcról a másikra.
–  És mit szólt, amikor másnap meglátta, hogy minden elmozdult?
Willow összeszorítja az ajkát, bátortalan arckifejezéssel jobbra-
balra ingatja a fejét.
–  Hát… ami azt illeti… – vág bele végül – akkor mozgattam át a
dolgokat, amikor még a helyiségben volt.
Próbálom elképzelni, milyen lehetett a fickónak végignézni, ahogy
egy zongora magától átvonul a termen.
–  Még aznap feltette a hirdetést a házról, és azóta nem is jött vissza.
–  Azt a rohadt! – nevetek fel. – Már érthető, miért akarnak olyan
gyorsan szabadulni tőle.
Büszke mosollyal dől vissza a párnájára. A mosolya ragadós,
amikor én is visszafekszem, vele együtt mosolygok.
Aztán visszagondolok azokra az apróságokra, amik az érkezésünk
után történtek. Willow megakadályozta, hogy leégessem a konyhát.
Feltakarította a borfoltot. Nem kifejezetten „kísértés”.
Úgy forgatom a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.
–  Engem miért nem próbáltál kísérteni, amikor felbukkantam?
Willow mosolya lehervad az arcáról, amikor lassan felém fordítja a
fejét.
 –  Mert… te nem vagy szemétláda. És sajnáltalak.
–  Sajnáltál? De miért?
Megvonja a vállát.
–  Olyan szomorúnak tűntél.
Szomorúnak tűntem?
Szomorú vagyok?
Elszakítom a pillantásomat róla, és a plafonra nézek.
–  Mindig ilyen szomorú voltál? – kérdezi.
–  Nem tudom, mire gondolsz pontosan, amikor azt mondod,
„szomorú”. Mondj egy példát!
–  Főleg olyankor látom, amikor Layla kimegy a szobából – felel
Willow. – Hosszan bámulsz az ajtóra, és a tekinteted olyan távoli.
Néha akkor is szomorúnak tűnsz, amikor együtt vagy vele. Nem is
tudom… Ez csak egy érzés. Lehet, hogy tévedek.
Nem kellene megráznom a fejemet, mégis azt teszem.
–  Nem tévedsz.
Újra felül, és a melle fölé húzza a takarót. Én félrebillentem a
fejemet a párnán, hogy rá tudjak nézni.
–  Nem szeretsz vele lenni? – kérdezi.
–  Régen szerettem. De most… bonyolult. – Lehalkítom a hangomat,
mert valamilyen okból úgy érzem, ha halkan mondom ki, akkor nem
olyan erős vallomás. – Sok minden megváltozott köztünk az óta az
este óta. A lövöldözés óta. Nem ugyanaz a pár vagyunk, mint előtte.
Layla sok mindenen ment keresztül testileg, érzelmileg és mentálisan.
És persze sosem mondanék le róla, de… – Nem tudom, hogyan
fejezzem be a mondatot. Még soha nem ismertem be ezt hangosan.
–  De mi? – kérdezi Willow.
Kifújom a levegőt.
–  Néha eltűnődöm, hogy ha most találkoznék vele… most, hogy
ilyen, amilyen… vajon ugyanolyan könnyen beleszeretnék-e, mint
ahogy beleszerettem az elején. Nem tudom. Egy részem azt hiszi,
talán ebbe a változatba egyáltalán nem is tudnék beleszeretni. És
amikor ilyen gondolataim támadnak… akkor nagyon szarul érzem
magam. Mert én vagyok az oka, hogy olyan lett, amilyen. Én vagyok
az oka, hogy ilyen boldogtalan. Mert nem tudtam megvédeni.
Willow arcán együttérzést látok, sőt, mintha bánná is kicsit, hogy
ilyen darázsfészekbe nyúlt. Halkan felsóhajt a néma szobában.
–  Talán egy idő után minden pont olyan lesz köztetek, mint az
elején. Ha ez vigasztal, most már nem tűnsz szomorúnak. Legalábbis
nem annyira, mint amikor idejöttetek.
Sokatmondón nézek rá.
–  Annak semmi köze Laylához, csakis hozzád – ismerem be.
Willow meg se moccan, csak a szemében látom a reakcióját.
Megvillan benne valami, mintha számított volna rá, hogy ezt
mondom.
Nem kellett volna kimondanom. Amint a szavak elhagyták a
számat, belém nyilall a bűntudat. Mégis kimondtam, és azért
mondtam ki, mert ez az igazság. Sokkal jobban várom ezeket a
Willow-val töltött perceket, mint amennyire azt várom, hogy Laylával
legyek.
Mit árul el ez rólam?
Felülök, a kezembe temetem az arcom, aztán a hajamba túrok. A
halántékomat markolva témát váltok:
–  Éhes vagy? Szeretnéd, hogy csináljak neked valamit?
Willow csak bámul rám, meg se mozdul, mintha még mindig a
szavaimat próbálná megemészteni. Aztán bólint, és kecsesen kiszáll
az ágyból, hátrahagyva a takarót. Magabiztosan lépked a gardróbhoz,
és kiveszi Layla egyik pólóját. Észreveszi, hogy nézem, ahogy magára
húzza. És ezúttal képtelen vagyok elkapni a tekintetemet.
–  Semmi olyasmi, amit korábban ne láttál volna – közli
szenvtelenül, aztán kisétál a szobából, és hallom, hogy a lépései egyre
halkulnak lefelé a lépcsőn.
Várok pár percet, mielőtt én is elindulnék. Szégyenkezve
érzékelem, hogy a meztelen Willow látványa sokkal komolyabb
hatással van rám, mint az, amikor Layla a szájába vette a farkamat.
És ennek rohadtul semmi értelme, hiszen mindkettő Layla teste.
 
*
 
Grillsajtot sütöttem. Layla csak salátát evett vacsorára, és Willow azt
mondta, az éhsége elég kínzó ma este, úgyhogy két szendvicset is
készítettem neki.
Mindig megkönnyebbülök, amikor Willow átveszi Layla testét, már
csak azért is, mert étkezési szempontból jót tesz neki.
Nem mintha a grillsajt olyan egészséges lenne, de még mindig
jobbat tesz Layla testének, mint az, ha túl kevés kalóriát vinne be, és
az biztos, hogy Layla önszántából soha nem enne grillsajtot.
A megszállott fogyókúrázása már aggasztott egy ideje, de nem
igazán helyeztem előtérbe, mert az elmúlt hat hónapban olyan sok
más dolog volt Laylával kapcsolatban, amire koncentrálnom kellett.
Azt hittem, az evés majd helyreáll magától.
Nem így történt, most viszont Willow-nak hála legalább nem kell
annyira aggódnom miatta.
Már a második szendvicsnél tart. Egyikünk sem szólt egy szót se,
mióta odaadtam neki a tányért. Én a laptopom képernyőjén bámulom
a ház hirdetését. Még mindig tépelődöm azon, amit tenni készülök.
Nem akarom Willow-t egyedül hagyni, de tudom, hogy Layla nem
akar itt maradni. Megkérném Willow-t, hogy jöjjön velünk, de ez nem
igazi lehetőség. Nem engedhetem meg, hogy továbbra is használja
Layla testét. Az csak átmeneti megoldás volt, egy mód arra, hogy
Willow-val kommunikáljunk, viszont megviseli Laylát.
És engem is megvisel.
Az egyetlen megoldás, amire gondolni tudok, az az, hogy
megveszem ezt a házat. Akkor Laylával időnként ideutazhatunk.
Willow párszor átvehetné Layla testét, amikor idejövünk. És közben
dolgozhatnánk azon, hogy válaszokat találjunk Willow-nak. Már ha
készen áll rá.
Írok az ingatlanosnak, és a meghirdetett árnál tízezer dollárral
magasabb ajánlatot teszek. Azt is megírom, hogy szeretném, ha az
adásvétel lezárásáig használhatnánk a birtokot.
Nem tudom, mit fog szólni Layla ahhoz, hogy tovább akarok
maradni, de az ő bizonytalansága nem igazán esik nagy súllyal latba
a döntésemben. Meghoztam, és készen állok szembenézni a
következményekkel.
Az ingatlanosnak írt üzenet elküldése után megnyitom az
olvasatlan üzeneteket a postaládámban. Az egyiket olyan címről
küldték, amit nem ismerek fel.
 
Leeds,
Már jó ideje nem járt a fórumon. Elnézést, ha kellemetlen helyzetbe
hozom azzal, hogy a fórumon kívül veszem fel magával a kapcsolatot,
de van érzékem ahhoz, hogy elválasszam az ocsút a búzától. Hiszek
magának, és remélem, cserébe maga is hisz nekem.
Tudok segíteni a kísértetén.
 
A feladónak nincs neve, de az e-mail-címet felismerem.
UncoverInc.
Hogyan talált meg? Nem is használtam az igazi nevemet a
fórumon!
Azonnal a fórumra megyek ellenőrizni a profilomat, hátha
valahogy a Facebookról tudta leszedni az elérhetőségeimet. Minden
privátra van állítva. Mielőtt kiléphetnék, felugrik egy chatüzenet.
 
Megkapta az e-mailemet?
 
Az asztal felett Willow-ra nézek, de őt most éppen lefoglalja az
evés. A székemben feszengek egy kicsit, aztán a válasz gombra
nyomok.
 
Igen. Honnan szerezte meg az e-mail-címemet?
Sose beszéljen senkivel mobilon keresztül, ha névtelen akar maradni.
Mindamellett engem egyáltalán nem érdekel maga, vagy az, hogy
kicsoda, úgyhogy nincs miért aggódnia. Engem a kísértete érdekel.
Kiderített valamit róla?
Nem.
Még mindig a szállóban vannak?
 
Hátradőlök, és idegesen bámulom az üzenetet. Tudja, hogy hol
vagyunk? A szívem vadul kalapál a mellkasomban. Amikor utoljára
kiderítette valaki, hogy hol vagyunk, az nem végződött jól. Azonnal
eltolom magam az asztaltól, és odamegyek a bejárati ajtóhoz, hogy
ellenőrizzem, be van-e zárva.
A riasztórendszerre is ránézek, ha már arra járok, hogy biztosan be
legyen kapcsolva, aztán megnézem az összes ajtót és minden egyes
ablakot is a házban. Ez eltart egy darabig, mert ez a ház hatalmas, és
rengeteg benne az ablak, úgyhogy nem csodálkozom, amikor a
konyhába visszaérve azt látom, hogy Willow végzett az evéssel.
Ami meglep, az az, hogy a laptopomat nézi. A képernyőre mutat, és
úgy néz rám, mintha elárultam volna.
–  Ez meg micsoda?
Nem tudom megállapítani, hogy mérges-e, vagy sem. Megrázom a
fejem, és lecsuknám a laptopot, de ő nem hagyja.
–  Ki ez a fickó? – kérdezi.
–  Nem tudom.
–  És honnan tud rólam?
–  Csak valami fórumon ismertem meg. Azt hittem, anonim a dolog,
de valahogy kiderítette, hogyan léphet velem kapcsolatba.
Willow állkapcsa megfeszül, feláll, és róni kezdi a köröket a
konyhában.
–  Ezért tűntél olyan idegesnek, amikor ettem?
–  Nem vagyok ideges.
–  De igen. Ellenőrizted az ablakokat meg az ajtókat, mert bárki is ez
a fickó, tudja, hogy hol vagyunk.
–  Ne aggódj! Csak túlbiztosítok. Minden be van zárva.
Willow válla megfeszül. Most látom másodszor idegesnek olyankor,
amikor Layla testében van. Megtorpan az ideges járkálás közben,
aztán nekem szegezi a kérdést:
–  Miért beszéltél vele? Ki akarsz tenni a házból?
–  Nem. Azért beszéltem vele, mert amikor ez az egész elkezdődött,
azt hittem, hogy kezdek begolyózni.
–  És miért beszélsz vele még mindig?
–  Mert folyton ír nekem. Nem titkolok semmit, Willow! Erősködik,
hogy tud neked segíteni, de nem kaptam az ajánlatán, mert tudom,
hogy te most nem ezt akarod.
 Bosszúsan fújja ki a levegőt, aztán a mélyhűtőhöz lép, kinyitja, és
kivesz belőle egy nagy doboz fagyit. Fog egy kanalat, a fagyiba meríti,
és nagy falatot tesz a szájába.
–  Mindketten tudjuk, mit jelentenek a válaszok egy kísértetnek –
magyarázza a mentolos-csokis fagyifalatok között. – Azt jelentené,
hogy itt végeztem. Bármilyen okból is ragadtam itt, ha ennek a
fickónak igaza van, akkor többé már nem lennék ideragadva. Nem
lennék többet itt. Te is láttad a filmeket. Patrick Swayzenek kétszer is
meg kellett halnia abban a filmben. Kétszer!
–  Azok csak filmek, Willow! Hollywoodi arcok írják őket, akiket
azért fizetnek, hogy használják a képzeletüket. Nem tudjuk, hogy
igazából mi a következő lépés.
Újrakezdi a mászkálást, és közben a kanállal gesztikulál felém, a
fagyisdobozt meg magához szorítja.
–  Talán nem, de mintha ez lenne a közmegegyezés! Ez egy
fővonulat minden kísértetsztoriban. Minden kísértet azért lett
kísértet, mert valami hiba csúszott a folyamatba. Gonoszak voltak
előző életükben, vagy valami befejezetlen ügyük van, vagy
megbocsátást kell találniuk. Vagy éppen nekik kell megbocsátaniuk
valamit. – Leveti magát az egyik székre, és mintha minden energiáját
a szemöldöke összeráncolására használná fel. – Mi van, ha nem
tetszik, amit megtudok? Mi van, ha nem tetszik a következő lépés?
Fejjel lefelé tartott kanállal vesz egy újabb falatot a szájába, aztán a
kanalat ki se veszi a szájából. A kezét összekulcsolja a halántékán, és
az asztalra könyököl.
A kanál meg csak lóg ki a szájából.
Nem akartam így felzaklatni.
Mielőtt Layla és én felbukkantunk, Willow-nak nem voltak ilyen
gondjai. Nem is tartotta magát kísértetnek. Csak létezett abban a
valóságban, amiben van, és megelégedett vele, amíg én meg nem
jöttem. Semmi jó nem származott abból, hogy átjutott ebbe a
valóságba.
Emiatt idegeskedik Layla a fáradtságán.
Emiatt lettem hazug.
És olyan félelmet ültettem el Willow-ban, ami eddig nem volt meg
benne.
–  Willow… – kezdem halkan. Felnéz rám, és kiveszi a kanalat a
szájából. – Szerinted rossz az, amit teszünk? Hogy így használjuk
Laylát?
–  Hát persze hogy rossz! Az, hogy képesek vagyunk rá, nem jelenti
azt, hogy meg is kell tennünk.
Bármennyire szeretném, hogy ne legyen igaza, tudom, hogy nem
téved. Végig tudtam, de az önző énem folyamatosan kereste a
kifogásokat, azt mondtam magamnak, hogy Willow-nak segítek.
Mielőtt idejöttem volna, Willow-nak nem is kellett segítség.
Egyszerűen azért szállta meg Laylát, mert érezni akarta az étel ízét.
És ezzel még talán nem is lett volna nagy gond, csakhogy én
közbeavatkoztam. Ezzel a morbid megszállottsággal odáig jutottam,
hogy veszélybe sodrom Laylát. És talán Willow-t is.
Lehet, hogy nincs kézikönyv arról, hogyan bánj egy kísértettel, de
nem kell, hogy le legyen írva valami ahhoz, hogy az ember el tudja
választani egymástól a jót és a rosszat.
Willow visszaviszi a fagyit a mélyhűtőhöz.
–  Fáradtnak tűnsz – jegyzi meg kifejezéstelen hangon.
–  Az vagyok.
–  Lefeküdhetsz aludni. – A lépcső felé int. – Én megnézek még egy
filmet.
Nem akarom, hogy filmet nézzen. Már azt se akarom biztosan,
hogy Layla testét használja.
–  Layla is fáradt. Aludnia kell.
Willow megdermed a szavaimra. Látnia kell az arcomon, hogy
elértem valamilyen erkölcsi határt. Némán, szomorúan néz rám.
–  Azt akarod, hogy szálljak ki belőle? – suttogja.
Bólintok, aztán megfordulok, és felmegyek az emeletre, mert nem
akarom látni Willow arckifejezését.
Nem marad le sokkal. Úgy egy perccel később lesütött szemmel lép
be az ajtón. Nem néz rám, amikor Layla oldalához lép az ágynál. Még
mindig rajta van a póló, amit Layla gardróbjából vett ki.
–  Laylán nem volt ruha, amikor lefeküdt.
Willow lehúzza a pólót, és a gardróbhoz megy, hogy beakassza.
Nem bajlódik azzal, hogy eltakarja magát, amikor visszajön az
ágyhoz, de én nem is nézek a testére. Ahogy a hold fénye megcsillan
az arcán, látom, hogy könnyek ülnek a szemében.
Bebújik az ágyba, és a nyakáig húzza a takarót. Háttal van nekem,
de így is hallom, hogy sír.
Utálom, hogy felzaklattam. Nem akarom, hogy szomorú legyen, de
fogalmam sincs, hogyan kellene intéznem ezt az egészet. Ő egy
kísértet, aki nem kér a segítségből. Én meg a fickó, aki nem akarja
elhagyni. És egy olyan lányon keresztül kommunikálunk, akit semmi
jogunk így használni.
Olyan, mintha szakítanánk, pedig soha még csak egymáshoz sem
értünk igazán.
Gyorsan kapkodja a levegőt, mintha minden erejével azon lenne,
hogy visszafogja a könnyeit. Olyan erős a késztetés, hogy
megvigasztaljam, hogy szinte képtelen vagyok ellenállni neki, főleg,
mivel miattam érzi így magát. A fejemet átteszem az ő párnájára,
megkeresem a takaró alatt, és átölelem a hasánál.
 A keze rátalál a karomra, és megnyugtatón megszorítja. Ezzel
mutatja meg, hogy megérti a döntésemet. De a megértés nem teszi
könnyebbé az elfogadást.
Amikor Layla szomorú, szinte mindig meg tudjuk oldani valami
gyógyszerrel, ami éppen feloldja azt a fájdalmat, amit érez.
Willow szomorúsága azonban távoli, elérhetetlen, még ilyen
közelről is. Nem tudom enyhíteni a magányosságot, amit a saját
világában érez. Nem mondhatom neki, hogy minden rendben lesz,
mert nem tudom, hogy így lesz-e. Ez az élmény mindkettőnk számára
teljesen új.
–  Szeretném, ha holnap visszaírnál annak a férfinek – mondja. –
Kérdezd meg, hogy komolyan úgy gondolja-e, hogy tud rajtam
segíteni!
Behunyom a szemem, megkönnyebbülés tölt el, hogy végre
hajlandó tenni valamit. A gondolat, hogy örökké ilyen céltalanul
éljen, borzalmasan lehangoló. Puszit nyomok a tarkójára.
–  Rendben – suttogom.
–  Azt akarod, hogy ezentúl ne használjam Layla testét? – kérdezi.
Nem válaszolok neki rögtön, mert a válasz nem egyszerű „nem”
vagy „igen”. Akarom, hogy használja Laylát, mert szeretek vele lenni.
És azt akarom, hogy hagyja abba, mert már így is túl messzire
mentünk.
A hallgatásomat egyetértésnek veszi, hogy azt akarom, többé ne
szállja meg Layla testét.
Az arcomat a hajába temetem, de továbbra sem mondok semmit.
Bármit mondanék most, csak újabb pont lenne a listán, az árulások
hosszú listáján. Az is ilyen, hogy ajánlatot tettem a házra. Még
Willow-nak sem mondtam el. Most már abban sem vagyok biztos,
hogy akarná, hogy megvegyem.
 –  Ajánlatot tettem a házra.
Willow felém fordul, a melle a karomat súrolja, és bár próbálok
nem tudomást venni róla, mégis… ilyen intim helyzetben még sosem
voltunk egymással. Nehéz ezt figyelmen kívül hagyni, amikor az
arcom öt centire van az övétől, és könnyektől csillogó szemébe
remény költözik, ahogy felnéz rám.
–  Tényleg?
Bólintok, és elveszem a kezem a derekáról. Kisimítok a homlokából
egy tincset, ami a szemébe hullott.
–  Igen. Nem lennék itt folyamatosan, de eljöhetnék meglátogatni
téged. Segíteni akarok neked.
–  És mi lesz Laylával? – kérdezi.
Megvonom a vállamat, mert nem tudom, mi fog történni Laylával.
Nem tudom, vissza akar-e jönni ide valaha is. Nem tudom, mi lesz
velünk, miután elmegyünk innen. A kapcsolatom Laylával más lett
most, hogy Willow is bekerült a képbe.
Azt viszont tudom, hogy csak újfajta kínzás lenne visszatérni ide
úgy, hogy nem használhatjuk Layla testét. Persze, akkor is tudnánk
kommunikálni, de ha mindezt úgy kell tennünk, hogy nem tudunk
közben egymásra nézni, az igazi kínszenvedés lenne.
A szobában nagy a csend, olyan nagy, hogy esküszöm, szinte
hallom Willow szívének dobbanásait. Vágyódással és szomorúsággal
a tekintetében néz fel rám, és azt hiszem, én is hasonlóan nézhetek
rá.
Akkor se nyugodnék meg, ha megvenném a házat. Akkor is minden
percben rá gondolnék, amikor nem vagyok itt.
Akkor is azt képzelném, hogy Layla Willow, ahányszor
megcsókolom.
A pillantásom Willow ajkára siklik, és eszembe jut, milyen őrült
módon dobogott a szívem, amikor először csókoltam meg Laylát, csak
most még kisebb a ping, és még nagyobb a BUMM.
Sosem gondoltam volna, hogy érezhetek valaki iránt mélyebben,
mint akkor, azon az estén. De most… A világ összes érzését érzem, és
nemcsak a saját világomét, de Willow-ét is.
A kézfejemmel végigsimítok az álla ívén, és magam felé fordítom az
arcát. Nyitva tartja a szemét, amikor lassan lehajtom a fejem, és a
számat az övéhez érintem. Mindketten habozunk, ahogy az ajkunk
szinte alig mozogva egymás felett siklik. Mintha mindketten attól
félnénk, amit ez a jövőre nézve jelent.
Vajon attól, hogy átléptük ezt a fizikai határt, és megcsókoltam, még
jobban fogok vágyakozni utána? Vajon emiatt soha nem akarok innen
elmenni? Vajon meggyengíti annyira az elhatározásomat, hogy mégis
engedem Willow-nak, hogy akkor vegye át Layla helyét, amikor csak
akarja?
Ebben a pillanatban őszintén szólva egyáltalán nem érdekel.
Ebben a pillanatban egyetlen dologgal tudok foglalkozni, az önző,
csillapíthatatlan vággyal, hogy megcsókoljam Willow-t. Az sem
érdekelne, ha a csókunk megrengetné az egész emberiséget.
A kezemmel a hajába túrok, a nyelvem a szájába tolom, és nem is
finoman. Olyan szükség hajt, amiről azt se tudtam, hogy bennem van.
A számba nyög, amitől még erősebbé válik a késztetés. Nem tudom,
miért csókolom úgy, mintha valaki elrabolhatná tőlünk ezt a
pillanatot.
Hasonló lelkesedéssel válaszol, az ujjaival végigszánt a hajamon, a
testével hozzám simul. A melle a mellkasomhoz nyomódik, és
hihetetlen vonzás szalad végig minden sejtemen. Rajta akarok lenni,
benne. A számmal be akarom járni teste minden
négyzetcentiméterét. Hallani akarok minden hangot, amit ki tud adni,
és azt akarom, hogy a kezem és a nyelvem csalogassa elő ezeket a
hangokat.
A csók alig tart pár másodperce, de ez is elég ahhoz, hogy a sürgető
késztetés bennem olyan hevessé növekedjen, hogy a csók fájdalmassá
váljon.
Szomorúvá.
Még sosem öntött el ennyiféle érzelem egyetlen csók alatt, de
mintha bejárnám az érzések teljes skáláját, amit a testem és az
elmém képes felfogni, míg végül az borít el teljesen, amelyiket a
legkevésbé szeretném.
Mindenhol érzem ezt a kínzó valamit, de a legerősebben a
mellkasomban. Annyira fáj, hogy el kell húzódnom Willow-tól, hogy
levegőt vegyek, mert úgy érzem, mintha a szívemet gúzsba kötötték
volna.
Zihálva a hátamra fordulok, de nincs annyi levegő a világon, ami
elég lenne ahhoz, hogy enyhítse ezt az érzést.
Megkeresem Willow kezét, és csak fogom, mert ez minden, amit
tehetek. Nem csókolhatom meg még egyszer. Nem csinálhatom ezt
újra vele, miközben tudom, nem maradhat ő velem életem végéig.
Nem kellett volna ezt tennem. Most nem akarok elmenni. Az
egyetlen dolog, amit fontosnak érzek, az az, hogy gondoskodjam róla,
hogy Willow-nak egyetlen napot se kelljen egyedül töltenie ebben a
házban.
Elborít ez a hatalmas késztetés, hogy választ találjak arra, miért
ragadt benne a saját világában, mert borzalmasan nagy szükségem
van arra, hogy az enyémben ragadjon.
Oldalra fordítom a fejem, hogy rá tudjak nézni, aztán azt kívánom,
bár ne tettem volna. Ettől még rosszabb, mert most ő néz rám úgy,
mint akinek összetört a szíve. Közelebb húzódik hozzám, a fejét a
vállamra hajtja, körém fonja magát.
–  Ahányszor el kell hagynom a testét, olyan, mintha
megbüntetnének. Minden éjszaka, újra meg újra. Kínszenvedés.
Köré fonom a karomat, és azt kívánom, bár mindent rendbe
hozhatnék, de nem tudok.
Csak tovább rontottam mindenen.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Az ágy üres, amikor felébredek. Megérintem Layla párnáját,

végigsimítok rajta, mintha Willow még most is rajta feküdne. Talán
így is van.
Felülök, hogy megnézzem, mennyi az idő, de nem találom a
mobilomat. Keresem a földön, az ágyon, de nincs sehol.
Layla vihette el?
Lesietek a földszintre, hogy megkeressem, de a félelem már két
lépéssel előttem jár. Vajon miért vette el a mobilomat, és mit láthatott
rajta? Egy beszélgetést Willow-val vagy a biztonsági applikációt? A
konyhába rohanok, de Layla nincs ott. Megnézem a társalgóban, a
földszinti szobákban. Kinyitom a hátsó ajtót, de nincs a medencénél
se.
A bejárati ajtóhoz futok, és feltépem.
Layla a tornácon ül, és az udvarra bámul. A kezében cigaretta.
–  Mit csinálsz?
Nem fordul meg, hogy rám nézzen, amiből már sejtem, hogy
találhatott valamit, de olyan sok a lehetőség… A kamerák, a
beszélgetések a laptopomon, a tegnap éjszakai csók…
Óvatosan a lépcső felé lépek, és figyelem, ahogy Layla lassan szív
egyet a cigiből.
–  Nem tudtam, hogy dohányzol – jegyzem meg.
Kifújja a füstöt.
–  Mert nem is. Tartok pár szálat a táskámban, arra az esetre, ha
nagyon stresszelnék. – Hátranéz a válla fölött, a szeme ridegen villan.
Nem tudom biztosan, miért néz rám úgy, mint egy árulóra, de az
világos, hogy rájött valamire.
Igyekszem nyugodt hangon feltenni a következő kérdést:
–  Mi a baj, Layla?
Elkapja rólam a tekintetét, és kifejezéstelen hangon válaszol.
–  Miért nem mondtad el, hogy megveszed ezt a házat?
Hátrahajtom a fejem, és megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem.
Attól féltem, hogy megtalálta a biztonsági kamera felvételeit. Azt nem
tudtam volna megmagyarázni.
Arra viszont számítottam, hogy a házvásárlás miatt dühös lesz.
Nem is baj, hogy tudja, amúgy is el akartam ma mondani neki.
–  Hogy jöttél rá?
–  Beugrott az ingatlanos. – Layla elnyomja a cigit maga mellett a
falépcsőn. Mintha sértésnek szánná. – A szerződés a konyhapulton
van. Nap végéig szeretné visszakapni.
Még sosem láttam őt ennyire mérgesnek. Minden mondatából süt a
feszültség, és nem néz a szemembe.
–  Layla, meglepetésnek szántam!
–  A francokat! – fakad ki. Feláll, elviharzik mellettem, be a házba,
fel a lépcsőn.
Követem, bár kissé összezavar ez a hatalmas harag. Nem
számítottam arra, hogy örülni fog, de erre sem, hogy ennyire kifordul
magából.
–  Layla! – szólítom meg, amikor felérek a lépcsőn. Éppen akkor,
amikor az arcomba csapja a szobánk ajtaját. Kinyitom az ajtót, és
végignézem, ahogy kihúzza az egyik üres bőröndöt az ágy alól. Az
ágyra hajítja, kinyitja, aztán a komódhoz lép.
–  Miért dühít ennyire fel?
 Felmarkolja a fiók teljes tartalmát, és a bőröndjébe hajítja.
–  Nem akarok a semmi közepén élni! Egy pár vagyunk. Az ilyesmit
meg kellene beszélnünk, de te inkább elintézted a hátam mögött. – A
gardróbhoz megy, és kiveszi jó pár blúzát.
–  Nem titkolóztam, csak meglepetésnek szántam. Azt hittem, ez a
hely jelent nekünk valamit.
Layla arca összerándul, zavar és harag tükröződik rajta.
–  A nővérem ment férjhez itt. Ez a hely neki többet jelent, mint
nekem. Én nem is bírom Kansast. Szerintem elmondtam minden
létező módon úgy, hogy ne sértselek meg. – A blúzokat is a bőröndbe
dobja, vállfákkal együtt. – Mégis mi lenne a cél, Leeds? Rá akarsz
kényszeríteni, hogy olyan helyen lakjak, ahol nem akarok, vagy azt
remélted, hogy elhagylak miatta, és visszamegyek Chicagóba?
Még mindig pakol, és nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom
győzni, hogy ne menjen el. Nem engedhetem, hogy elmenjen. A
tegnap éjszaka után nem. Azok után nem, hogy megcsókoltam
Willow-t. Meg kell győznöm, hogy maradjon, legalább egy éjszakára.
Esélyt kell kapnom, hogy még egyszer lássam Willow-t. Ha másért
nem, hát azért, hogy szemtől szemben búcsúzhassak el tőle.
Márpedig ezt nem tudom megtenni, ha Layla elmegy.
A gardróbhoz rohanok, és a cipőmbe nyúlok. Kétségbeesetten
húzom elő az eljegyzési gyűrűt.
–  Volt egy tervem, Layla! – Odalépek hozzá.
Csak bámulja a gyűrűt a kezemben.
–  Ma este akartam megkérni a kezed és elmondani, hogy mit
tervezek a házzal. Mindent kitaláltam. Nem így kellett volna
megtudnod.
Layla abbahagyja a pakolást. A dobozra bámul, aztán a szemembe
néz, de a tekintetében még mindig harag ül.
 –  Már láttam a gyűrűt. Tudod, hogy benne felejtetted a számlát a
dobozban?
Nem tudom, miért számít ez. Úgyis kivettem volna a lánykérés
előtt.
–  És az mit számít?
–  Akkor vetted a gyűrűt, amikor a kórházban voltam, Leeds! Hat
hónappal ezelőtt. Ami azt jelenti, hogy az elmúlt hat hónapban azon
tépelődtél, hogy egyáltalán együtt akarsz-e maradni velem. – Sarkon
fordul, és becipzározza a bőröndjét. – Ha te nem akarsz elmenni,
rendben. Maradj, és vedd meg a házadat! De én nem érzem itt jól
magam, és nem akarok itt maradni. Elviszem a kocsit.
Basszus.
Basszus!
Ha elmegy, soha többé nem látom Willow-t.
Futva megelőzöm Laylát, elállom az ajtót, és letérdelek elé. Erre
megtorpan.
–  Nem így akartam, hogy megtörténjen – mondom –, de az óta az
este óta tudom, hogy el akarlak venni, hogy megismertelek. Hat
hónapja vettem a gyűrűt, mert tudtam, hogy amint felépülsz,
visszajövünk ide. Feleségül akartalak kérni, de itt akartam csinálni.
Ott, ahol megismerkedtünk. Szeretlek, és veled akarom leélni az
életemet, Layla! Kérlek, ne menj el!
Layla nem mozdul. Most is a gyűrűt bámulja, de kicsit kevésbé
tűnik feszültnek, mint egy perccel korábban. És kevésbé dühös.
–  Kérlek!
Habozik, az arcán még mindig ott a kétely. Leteszi a földre a
bőröndöt.
–  Annyira zavaros az egész – sóhajtja végül. – Hinni akarok neked.
Akkor miért nem hiszek?
 Legszívesebben azt válaszolnám, hogy „mert nem kellene”.
Ehelyett felállok, és megragadom a kezét. Mélyen a szemébe nézek,
azt remélem, őszinte tekintettel. Mert amit mondani fogok, azt
őszintén úgy is gondolom.
–  Már aznap este, amikor megismertelek, tudtam, hogy el akarlak
venni. Senkihez nem éreztem olyan közel magam addig, mint akkor
hozzád. – Ami ezután jön, az már hazugság. – Veled akarom leélni az
életemet, Layla! Kérlek! Gyere hozzám!
Ezt elhitte. Látom az arcán. A haragot felváltja a megkönnyebbülés.
–  Akkor nem kételkedtél a kapcsolatunkban?
De igen. Hat hónapig.
–  Nem. Egyetlen másodpercig sem.
A jobb szemének sarkából könnycsepp gördül le, és bűnbánón
rázza a fejét.
–  Elrontottam. Leeds, úgy sajnálom! Dühös lettem, és elszúrtam az
egészet.
Kiveszem a gyűrűt a dobozból, és remegő ujjára húzom. Most már
tényleg sír.
–  Nem a te hibád. Ügyesebben is megtervezhettem volna.
Megrázza a fejét, és a karját a nyakam köré fonja.
–  Nem, így volt tökéletes. – Megcsókol, aztán elhúzódik, hogy
megcsodálja a gyűrűt. – És igen. Igen, igen, igen! Hozzád megyek.
Nem így képzeltem el ezt a lánykérést.
Nagyon nem.
Próbálom megregulázni az arcvonásaimat, de ahogy az ő mosolya
szélesedik, én úgy érzem, egyre jobban megyek össze.
Újra megcsókol. A szája cigarettaízű, és úgy kell végigszenvednem
magamat a csókon.
Ebben az évben tettem pár elég borzalmas dolgot, de ilyen mélyre
még nem süllyedtem. Megkértem egy lány kezét, pedig már abban
sem vagyok biztos, hogy szeretem.
–  Fel kell hívnom Aspent – jelenti be Layla, és lemegy a lépcsőn.
Én ott maradok a hálószobában, és a fejemet csóválom. Mégis mit
tettem?
Valami hangot hallok a hátam mögül, a komódtól. Az alsó fiók
lassan kihúzódik magától.
A komódhoz lépek, és benézek a fiókba. Ott van benne a laptopom
és a telefonom. Felveszem a mobilt, és beütöm a kódot. Megnyitom az
appot, amiben Willow-val a legtöbb beszélgetésünket bonyolítottuk.
Van benne egy olvasatlan üzenet.
El kellett dugnom a telefonod és a laptopod, miután elment az
ingatlanos. Layla nagyon dühösnek tűnt, és nem akartam, hogy
kutakodni kezdjen.
Az üzenet egy órája érkezett.
Felsóhajtok, és arccal előre az ágyra rogyok.
–  Sajnálom! – mondom végül a szobának. – Nem volt más
választásom.
Nem érkezik válasz. A mobilomat az ágyra teszem, hátha Willow
azon keresztül válaszol nekem.
De nem felel.
Egyáltalán nem mond nekem semmit.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

–  Nem eszel eleget. – A szavaim sokkal élesebbek, mint amilyennek

szánom őket. Layla felnéz az ételről, amiből úgy tesz, mintha enne.
–  Ahhoz eleget ettem, hogy egy kilót hízzak, mióta idejöttünk.
–  Nem csak az elmúlt két hétről beszélek. Nem eszel nyolcszáz
kalóriánál többet naponta, és ez aggaszt.
–  A testem hozzászokott a nyolcszáz kalóriához. Remekül
elműködöm ennyivel.
–  Nem, ez nem igaz. Mindig éhes vagy.
Layla hitetlenkedve felnevet.
–  Úgy mondod, mintha jobban ismernéd a testemet nálam.
Most meg feldühítettem. Nem ez volt a célom. Egyszerűen csak
egész nap dühös vagyok, és Laylán töltöm ki a mérgem.
Willow nem beszélt velem, amióta odaadtam a gyűrűt Laylának.
Próbáltam vele beszélni, valahányszor Layla kiment a szobából, de
nem válaszol.
És íme egy újabb este, amin számolni fogom a perceket, míg Layla
végre elalszik.
A tányéromat a mosogatóhoz viszem elöblíteni. Layla is érzi, hogy
valami nem stimmel. Feláll az asztaltól, és odalép mellém.
–  Jól vagy?
Tisztában vagyok vele, hogy a fellegekben kellene járnom, mivel
ma kértem meg életem szerelmének a kezét, de olyan rohadt nehéz
mosolyt erőltetni az arcomra.
 –  A ház a baj? – kérdezi. – Tényleg ennyire fontos neked?
Most nyomát sem hallom haragnak a hangjában. Őszinte
kíváncsiságot látok rajta, úgyhogy az előnyömre fordítom a jókedvét.
A tenyerem közé veszem az állát.
–  Itt ismertelek meg, Layla! Persze hogy fontos nekem.
Elmosolyodik.
–  Ez nagyon édes. – De nem jelenti azt, hogy belemegy a dologba.
–  Jó befektetés lenne. – Fogalmam sincs, hogy ez egyáltalán igaz-e.
Lehet, hogy a hely egy pénznyelő. – Nem kellene itt laknunk.
Vehetnénk egy házat Nashville-ben, és ide csak akkor jönnénk, ha
ellenőrizni kell valamit.
Most úgy néz ki, mint aki tényleg elgondolkozik azon, amit
mondok.
–  Nem kellene itt laknom?
–  Nem. Olyan lehetne, mint egy nyaraló. Viszont ha tényleg
megveszem, még egy hetet itt kell maradnunk, hogy lezárjam az
adásvételt. El kell varrni pár szálat, mielőtt visszaindulhatnánk
Tennesseebe. – Még soha nem vettem semmilyen ingatlant, de mérget
mernék venni rá, hogy egy hétnél több idő kell az adásvételhez.
Persze ezt nem akarom Layla orrára kötni.
Layla homlokát a mellkasomnak támasztja.
–  Egy egész hét? – sóhajt fel. – Uh… Jól van. Bízom benned.
Hátralépek.
–  Komolyan?
Bólint.
–  Miért ne? Neked sokat jelent, és hamarosan a férjem leszel.
Egyébként meg egész menő lenne ugyanott férjhez menni, ahol a
nővérem megesküdött.
Köré fonom a karomat, és magamhoz ölelem. Az utóbbi időben ez
az első ölelés, amit nem érzek erőltetettnek, mert annyira
megkönnyebbültem. Adott nekem még egy hetet itt, vagyis újra
láthatom Willow-t.
És ha az enyém lesz a ház, akkor több időm lesz segíteni Willow-
nak.
Talán.
Mert azok után, amit ma tettem, arra is van esély, hogy Willow
soha többé nem beszél velem.
 
*
 
Ma kértem meg Layla kezét, szóval elég furcsa lett volna, ha eltolom
magamtól, amikor este szeretkezni akart. Levette az összes ruháját, és
azt mondta, úgy akar szeretkezni, hogy csak az eljegyzési gyűrűje van
rajta.
Megint Willow-ra kellett gondolnom, hogy végig tudjam csinálni.
Miután végeztünk, Layla össze akart bújni, és én úgy tettem, mintha
Willow lenne, ahogy finoman simogattam a karját, míg el nem aludt.
Ez fél órája történt, és még mindig ugyanabban a helyzetben
fekszünk. A mellkasomon alszik, én meg a plafont bámulom, és
várom, hogy Willow felbukkanjon. Reménykedem, hogy fel fog
bukkanni.
Nem hívtam fel anyát, hogy elújságoljam, megkértem Layla kezét.
Nem vagyok büszke rá. És nem vagyok büszke arra sem, amit
Laylával fog tenni, amikor beismerem, hogy már nem vagyok belé
szerelmes.
Váratlanul megmozdul a mellkasomon, aztán felül.
Szinte az egész testemben érzem a megkönnyebbülést, amikor
látom, hogy Willow az. Már kezdtem attól félni, hogy annyira
feldühítettem, hogy nem veszi át újra Layla helyét.
Lebámul Layla gyűrűjére, aztán leveszi, és az éjjeliszekrényre teszi.
–  Nem jó érzés – mondja. A takarót csupasz melle elé húzza, és
megvakarja a vállát. Willow mozgásában van valami elegancia. Ez a
kedvenc különbségem kettejük között.
Különös dolog a vonzalom. Hogy lehet, hogy ugyanabban a testben
vannak, mégis ennyire más érzést váltanak ki belőlem? Hogy lehet,
hogy a szex korábban Laylával feladatnak érződött, de Willow-val
már azt is jutalomnak érzem, hogy ránézhetek?
–  Szebb, amikor te vagy benne – mondom.
Willow nem néz a szemembe.
–  Ezzel nem nekem bókolsz. Nem az én testem.
Felkel, és magabiztos lépésekkel átvág a szobán. A fürdőszobába
megy, behúzza maga mögött az ajtót. Pár másodperccel később
hallom, hogy megnyitotta a zuhanyt.
Tudja, hogy lefeküdtem ma este Laylával, és ezt mossa le magáról.
Biztosan nehéz Willow-nak, amikor Laylával együtt vagyunk.
Muszáj fenntartanom a testi kapcsolatot Laylával, ha itt akarom
tartani, különben nem láthatom Willow-t.
Ez a legborzalmasabb 22-es csapdája. Nem szakíthatok a lánnyal,
akiből kezdek kiszeretni, mert akkor nem lehetnék együtt a lánnyal,
akibe kezdek beleszeretni.
Amikor Willow végez a zuhanyozással, törülközőbe csavarva jön
vissza a hálószobába. A törülközőt ledobja a földre, aztán felvesz egy
pólót, mielőtt bebújna mellém az ágyba. Az oldalára fordul, háttal
nekem. Megbántódott, és ez az én hibám.
–  Nem akarom elvenni feleségül, Willow!
–  Akkor nem kellett volna megkérned a kezét – vágja rá azonnal.
–  Akkor mégis mit kellett volna tennem? Hagyni, hogy elmenjen?
 Willow visszafordul, és felül.
–  Igen.
Amikor ő mondja, olyan egyszerűnek tűnik.
–  Nem akartam, hogy a tegnap este legyen az utolsó közös esténk.
–  És mi lesz a ma este után? – kérdezi. – Mi lesz, ha megveszed ezt a
házat? Botrányos viszonyt folytatunk, valahányszor Layla hajlandó
eljönni veled ide? Átvehetem a helyét, miután az ajtó előtt
végighallgattam, ahogy vele szexelsz?
Megragadom a kezét, és magamhoz húzom, mert gyűlölöm hallani
a fájdalmat a hangjában.
–  Ez nem igazságos velem szemben – mondja. – Te megkapsz
mindkettőnket a te világodban, de én semmit sem kapok belőled az
én világomban.
Gyengéden végigsimítok a haján.
–  Ha tudnám, hogyan csinálhatnánk máshogy, megtenném. De ha
ez segít, már nem vagyok szerelmes Laylába.
–  De igen, az vagy – feleli Willow csendesen. – Csak
összezavarodtál. Amikor idejöttél, szerelmes voltál belé, de mindent
megbonyolítottam azzal, hogy használni kezdtem a testét.
–  Már bonyolult volt, mielőtt idejöttem. Azt hittem, ez a hely majd
megoldja, hogy valahogy rendbe hoz minket. Aztán csak minden
rosszabb lett. Te magad mondtad, hogy szomorúnak látsz, amikor
vele vagyok.
Willow felemeli a fejét a mellkasomról, és kutatón néz a szemembe.
–  Mi van, ha ez is az én hibám? Ha nem lettem volna itt, ha nem
tolakszom be az életedbe, akkor talán sikerült volna újra egymásra
találnotok.
Felsóhajtok. Nem akarom, hogy rám nézzen, amikor kimondom,
amit készülök kimondani. Attól félek, hogy azzal sikerül eljátszanom
a maradék tiszteletét is.
–  Annak semmi köze hozzád, Willow! Láttam Laylát a mélyponton,
és ezek a mélypontok néha nagyon-nagyon mélyen vannak. Először a
saját halványuló érzéseimre akartam fogni, hogy váratlanul
megváltoztak a szerepek a kapcsolatunkban. Az ápolója lettem. Azt
hittem, ha jobban lesz, megváltozik minden. De hiába haladt előre a
felépülése, én mégis egyre távolabb éreztem őt magamtól. Nem az ő
hibája. És nem a te hibád. Az én hibám. – Nagy sóhajjal húzom végig a
tenyeremet az arcomon. – Ez az egész az én hibám. Az, amit Laylával
teszünk. Amit Sable tett vele. Amit én tettem Sable-lel.
Willow felül az ágyon. Átkarolja a térdét, és egy pillanatig hallgat.
–  Tudni akarom, mi történt aznap este.
–  Nem tudsz csak belenézni Layla emlékeibe?
–  A te verziódat akarom hallani.
–  Nincs sok mondanivalóm. Sable lelőtte Laylát, aztán engem,
amikor beléptem a szobába. Rávetettem magam a pisztolyra.
Willow erre nem reagál szavakkal, de amikor kimondom, látom,
hogy az egész teste megfeszül.
–  Szóval… lelőtted? – suttogja a kérdést.
Bólintok. Az emlék még ma is olyan szürreális.
Willow a fejét a térdén nyugtatva tovább bámul.
–  Kid volt neked Sable?
–  Jártam vele pár hónapig. Tavaly, mielőtt még megismertem volna
Laylát.
–  De szakítottál vele? Miért?
Megpróbálom lenyelni a torkomat elszorító gombócot, és felülök az
ágyon. Willow továbbra is engem vizslat, de én képtelen vagyok a
szemébe nézni. A térdemre könyökölök, és végig a kezemre szegezem
a tekintetemet.
 –  Az elején azt gondoltam, egyéjszakás kaland lesz, de mindig újra
felbukkant, én pedig nem tettem ellene, mert nem bántam, hogy van
társaságom. Aztán mire észbe kaphattam volna, már képeket tett fel
rólunk a netre, a pasijának nevezett, és ott volt minden koncerten.
Garrett és a többi srác a bandából viccesnek találta, mert tudták, hogy
azért húzom az időt, mert sajnálom. Jó pár héttel tovább hagytam a
dolgot folytatódni, mint szabad lett volna, mert nem akartam
megbántani. Aztán kezdett eldurvulni a dolog, és nem maradt más
választásom, mint véget vetni a kapcsolatnak.
–  Hogy érted, hogy eldurvultak a dolgok? – kérdezi Willow.
–  Kiakadt, amikor nem mondtam én is, hogy szeretem, miután ő
alig pár hét ismeretség után előállt vele. Kiakadt, amiért nem
posztoltam közös képet rólunk az Instagramra. Teljesen
indokolatlanul felhúzta magát, amikor azt mondtam neki, hogy nem
akarok komoly kapcsolatot, aztán okokat sorolt nekem, hogy miért
tévedek. Az én fejemben annyi volt, hogy jól szórakozunk. Ő viszont
már gyakorlatilag az esküvőnket tervezgette. Amikor végre
szakítottam vele, folyamatosan hívogatott. Aztán felbukkant az egyik
koncertünkön, és ordibálni kezdett velem, amiért nem veszem fel
neki a telefont. Garrettnek ki kellett dobatnia, és ki lett tiltva minden
jövőbeni koncertünkről. Én teljesen megszakítottam vele a
kapcsolatot, mert nem tudtam, mi mást tehetnék. Azt gondoltam,
előbb-utóbb túlteszi magát rajta.
–  Ezért bukkant fel nálad, és tette azt, amit tett? Mert te
továbbléptél Laylával?
–  Őszintén mondom, nem tudom. Az egyértelmű, hogy dühös volt a
közös kép miatt, amit feltettem Layláról. Elég dühös ahhoz, hogy
felvegye a kapcsolatot Laylával a közösségi médiában. De a rendőrség
azt mondta, hogy egy csomó problémát diagnosztizáltak már nála, a
többségük a gyermekkorában gyökeredzett. Depresszió, bulimia,
bipoláris személyiségzavar, amit csak akarsz. És nem szedte egyikre
sem a gyógyszereit. Talán ezért csinálta. Mert annyira kibillent.
–  Ez biztos borzasztó volt Laylának. És neked.
Bólintok.
–  Az volt.
–  Miért látom úgy, hogy bűntudatod van miatta? – teszi fel a
kérdést. – Nekem nem úgy tűnik, mintha bármi rosszat tettél volna.
Az emberek gyakran szakítanak.
Megvonom a vállamat.
–  Azért nincs bűntudatom, hogy szakítottam vele. Azért van, mert
elvettem az életét. Simán sakkban tarthattam volna a pisztollyal,
amíg megérkezik a rendőrség, de nem ezt tettem. Hagytam, hogy a
haragom amiatt, amit Laylával tett, átvegye az irányítást. Elvettem az
életét, és ezt azóta bánom, amióta meghúztam a ravaszt.
Willow halkan válaszol.
–  Azt tetted, amit a legtöbben tettek volna hasonló helyzetben.
Megszállott volt, és ennek te lettél az áldozata. Honnan tudhattad
volna, hogy milyen mélyen gyökeredző a dolog, vagy hogy csinált
neked egy rajongói klubot már mielőtt megismerted? – Előrehajol,
próbál rávenni, hogy a szemébe nézzek. – Ő kényszerített rá, hogy
ilyen messzire menj, amikor megjelent a lakásodon egy pisztollyal. Ez
nem a te hibád.
Mivel senkinek nem beszélek erről, most jó hallani ezeket a
szavakat. Meg akarom neki köszönni.
De aztán az ereimben… megfagy a vér… és mintha apró
üvegszilánkokra robbanna szét bennem. A szavak, amiket Willow
mondott, belém hasítanak, helyet keresnek, de nem találnak.
A szavainak semmi keresnivalója Layla fejében.
 Laylának soha semmi konkrétumot nem mondtam Sable-ről. Sosem
mondtam el neki, hogy Sable indított egy rajongói klubot. És az biztos,
hogy Willow-nak sem mondtam.
Honnan tud Willow bármit is Sable-ről? Ezt nem kellene tudnia.
Megragadom a csuklóját, felülök, és a hátára fordítom. Aztán
kiszállok az ágyból, és felállok, hogy le tudjak bámulni rá.
A szeme elkerekedett, zavartan bámul a hirtelen mozdulat után.
Összeszorítom az állkapcsomat, magamban próbálom
összeilleszteni a darabokat a kirakósból, ami olyan bonyolultnak tűnt,
de igazából nagyon is egyszerű. Ez a kirakós csak három darabból áll.
Én.
Layla.
Sable.
Ezért van itt Willow? Mert ő Sable, és szüksége van a lezárásra? Ha
ez a helyzet, miért használna más nevet?
–  Miért nevezed magadat Willow-nak? – kérdezem tőle.
Láthatóan megriadt a reakciómtól. Kezével a karját dörgöli.
–  Megkérdezted, mi a nevem, és mivel nincsen nevem, én csak…
kitaláltam egyet.
–  Te… csak kitaláltad? – Mintha a torkomat karcolnák a szavak.
–  Igen. Már mondtam neked, hogy nincsenek emlékeim. Honnan
tudnám, hogy mi a nevem? Előtted nem is beszéltem senkivel, szóval
senki sem kérdezte meg a nevemet.
Az agyam zúg, annyi irányba próbál egyszerre számolni. Miért nem
merült fel bennem ez a lehetőség? Sable halott. És én felelek a
haláláért.
Ezért van itt.
–  Leeds? – Willow ledobja magáról a takarót, és rémülten nézi,
ahogy fel-alá járkálok a szobában. – Mi a baj?
 Megtorpanok, aztán szembefordulok vele. Úgy érzem, mintha
kirántották volna a lábam alól a talajt, és most szabadesésben
zuhannék végig a házon.
–  Honnan tudtad, hogy Sable indított egy rajongói klubot?
A szemében megjelenik valami… valami, ami sosem szokott
megjelenni Willow tekintetében. Bűntudat.
Mióta megérkeztem ebbe a házba, most először reagálok úgy,
ahogyan az eleje óta kellett volna. Félek.
–  Tűnj el Laylából!
–  Leeds…
–  TŰNJ EL LAYLÁBÓL!
Willow remegve lábra áll.
–  Leeds, várj, nem érted! Olyan zavaros itt a fejében. Semminek
sincs értelme. Ez nem az én emlékem. Ez is Layláé. – Már előttem áll,
és szinte könyörög.
Én meg kibaszott idiótának érzem magam.
–  Ezt sosem mondtam el Laylának! Nem kellene, hogy erről emléke
legyen. Erről csak Sable tudhat.
Willow a halántékához emeli a kezét, mintha nem tudna elég
gyorsan előrángatni valami magyarázatot.
Willow Sable, és ezt azonnal észre kellett volna vennem, csak
túlzottan lefoglalt, hogy mennyire lenyűgöző ez az egész.
Beleszerettem az ötletbe, hogy ilyen óriási dolog történik, és én a
részese lehetek. Úgy éreztem, részese lehetek valaminek, ami
nagyobb nálam és Laylánál, pedig valójában csak abban vettem részt,
hogy még mélyebbre ástam a kapcsolatunk sírját.
Azt akarom, hogy Willow hagyja el Layla testét, és már az se
érdekel, ha nem akkor teszi, amikor Layla alszik. Nem érdekel, ha
Layla megrémül, amikor kinyitja a szemét, és nem emlékszik rá, hogy
mikor állt fel. Úgyis az a tervem, hogy már ma este lelépünk innen.
Minél messzebb kell őt vinnem Willow-tól.
Elhúzok Willow mellett, és kiveszem a bőröndöt, amit Layla már
korábban elkezdett bepakolni. Az ágyra dobom, aztán fogom a
második bőröndöt is. Willow egy szót se szól, míg pakolok. A tekintete
követ a szobában, ahogy szedem össze a cuccainkat.
A fürdőszobába megyek, és bepakolok mindent, aztán a lépcső
tetejéhez lépek, és lelököm az egyik bőröndöt, végignézem, ahogy
lebucskázik a lépcsőn, aztán a másikkal én is utánaindulok.
Willow követ, még mindig Layla testében.
Nem tudom, miért tartott ennyi ideig rájönnöm. Willow okkal van
itt. És ez az ok az, hogy ő lőtt le minket. Az ok a kurva arcomba
ordított azóta, hogy beléptem a házba. Egy házba, ami pár hónappal
ezelőtt került piacra. Egy házba, aminek nem sokkal korábban lett új
tulajdonosa.
Willow azt mondta, nem emlékszik, milyen régóta van a házban, de
én emlékszem, hogy azt is mondta, nem sokkal a tulajdonosváltás
előtt érkezett. Ami azt jelenti… hogy stimmel az idő. Willow
körülbelül akkor bukkant fel, amikor lelőttem Sable-t.
A konyhához érve felkapom a kocsikulcsot, és amikor megfordulok,
szembetalálom magam Willow-val, aki az ajtóban áll.
–  Elmegyünk. Ki kell szállnod belőle.
A fejét rázza, és könyörgőn néz rám.
–  Még ha Sable is voltam előző életemben, most nem ő vagyok.
Sosem lennék képes olyat tenni veled, amit ő tett. Veled és Laylával.
Ökölbe szorítom a kezemet a kulccsal együtt, és még több félelem
költözik a szívembe. Eddig ha kértem, Willow mindig elhagyta Layla
testét.
Mi van, ha most nem hajlandó kilépni belőle? Akkor mit kellene
tennem?
–  Azt mondtad, minden zavaros Layla fejében. Azért zavaros, mert
vannak olyan emlékeid, amik nem Laylához tartoznak?
Willow remegő állal bólint.
–  Mennyi emléked van Sable-től?
Megvonja a vállát.
–  Nem tudom. Nem tudom, melyik emlékek Sable-éi, és nem tudom,
mi tartozik Laylához. Mindkettőt látom, amikor benne vagyok. Ezért
mondtam neked, hogy minden zavaros a fejében, mert mindenből két
változat van.
–  Hogy érted?
Willow közelebb lép, de én elhátrálok. A távolságtartásra
szemöldöke fájdalmasan szétszalad. Megpróbálja elfojtani a sírást, és
leül az asztalhoz. Most már mindkét kezét a szájára szorítja, mintha a
sírás mellett az igazság kibukását is próbálná visszatartani.
A pultról elveszek egy szalvétát, és odanyújtom neki, mert azt
akarom, hogy bízzon bennem, amíg még itt vagyok. Legalább addig,
amíg megmagyarázza a dolgokat, és akkor talán sikerül meggyőznöm,
hogy engedje, hogy elmenjek Laylával. Megismétlem a kérdést, de
ezúttal kedvesebb hangon.
–  Melyik emlékekből van két változat, Willow?
A tekintetét az enyémre emeli, és letörli a könnyeit a szalvétával.
–  Amikor nem vagyok Layla testében, semelyiket sem látom.
Amikor benne vagyok… Akkor nagyon sok az emlék.
Remegős lélegzet szakad ki belőlem, és el kell fordulnom tőle. Végig
hazudott nekem.
–  Emlékszel a lövöldözésre?
–  Igen – suttogja.
–  Emlékszel, hogy te lőttél?
 Egy kis szünet, aztán…
–  Amikor Laylában vagyok, mintha minden emlék az enyém lenne.
Úgyhogy nem tudom. Itt az emlék, de nem tudom, hogy az enyém-e.
Megfordulok, hogy rá tudjak nézni.
–  Különben miért férnél hozzá Sable emlékeihez?
Elkapja a tekintetét, az arcát szégyennel telve a kezébe temeti.
–  Nem tudom. – Hirtelen feláll, és gyors lépésekkel odajön hozzám.
– Ha Sable is voltam, már nem vagyok az, Leeds! Én sosem lennék
képes ilyesmire.
A rosszullét kerülget.
–  Tűnj el Laylából! – könyörgök neki, de ez üres kérés. Semmi esély
arra, hogy most elengedjen minket. Sable egyszer már elkapott
minket, és most ismét sikerült neki. És én simán bekaptam a horgot.
Csakhogy ez nem egy apró hiba. Még csak nem is valami óriási
árulás.
Ez sokkal több annál, mint amit valaha is el tudtam volna képzelni.
Túlvilági.
Olyan, amit szinte fel se tudok fogni.
Willow szeméből könnyek hullanak. Megrázza a fejét, a szemét
megtölti a fájdalom és a szomorúság.
–  Úgy sajnálom!
Aztán felsikít.
A vérfagyasztó sikolytól megdermedek.
Azonnal tudom, hogy Willow már nem használja Layla testét.
Layla körbenéz a konyhában, és a pultba kapaszkodik, meginog,
mintha nem tartanák meg a lábai.
–  Mi történik itt? – A hangja remegős suttogás. Amikor rám néz, a
szeme tágra nyílt a rémülettől. – Leeds, mi történik velem?
Megfogom a kezét, és felhúzom.
 –  El kell mennünk. Azonnal.
Layla hisztériás rohamot kap. Ellöki magát tőlem, és azt mondja:
–  Kell a gyógyszerem! Kiborultam.
–  Elpakoltam.
Megáll az ajtóban, és onnan néz vissza rám.
–  Miért? Kell nekem. Hol van?
Az előtérbe megyek, és felkapom a bőröndöket.
–  A kocsiban odaadom, de most azonnal el kell mennünk.
Induljunk!
Layla továbbra sem mozdul.
–  Miért megyünk el? Miért vagyok a földszinten? – Megpördül,
felnéz a lépcsőre, aztán be a konyhába. – Nem emlékszem semmire.
Valami baj van. Valami baj van velem.
–  Nincs veled semmi baj, Layla! Ez a ház az oka. Csak el kell
tűnnünk innen.
Amikor rám néz, komolyság ül a tekintetében, és végre
beleegyezően bólint.
–  Jól van – mondja, és a hangjából is kihallatszik az idegesség.
Kinyitom az ajtót, először Laylát tolom ki a házból, majd áthúzom a
bőröndöket a küszöbön.
–  Siess! – mondom neki, mert igyekeznünk kell, mielőtt Willow
megint átveszi a testét.
Már félúton vagyunk a kocsihoz, amikor Layla megtorpan.
–  Menjünk, Layla!
Meg se moccan.
Amikor ránézek, már nem Layla áll mellettem.
Hanem újra Willow.
Ledobom a bőröndöket, és legyőzötten az égnek emelem a kezemet.
A bőröndök eldőlnek, és belerúgok az egyikbe. Aztán még egyszer
belerúgok. Rúgom és rúgom, mert Willow nem fog elengedni minket.
–  Leeds, hagyd abba! – könyörög Willow.
Már nem tudom, hogyan szabadítsam ki Laylát a karmaiból.
És még ha ki is csúszik Laylából, nem fog követni minket? Honnan
tudjam, hogy nem lesz velünk az autóban, amikor elmegyünk? Nem
hívhatom a rendőrséget! Mi az ördögöt mondanék nekik? Hogy zaklat
a szelleme annak a lánynak, akit én öltem meg? Megint?
Hogy a szarba keveredtem ebbe?
–  Figyelj rám! – mondja Willow nyugodtan. Higgadtsága szöges
ellentétben áll Layla hisztériás rohamával. – Ha Sable voltam is az
előző életemben, már nem vagyok ő. Willow vagyok. És sosem
tenném azt, amit Sable tett veled és Laylával. Ha el akarsz menni,
hagylak elmenni. De…
Megrázom a fejemet.
–  Nem is akarom hallani, amit mondanál. El akarok menni.
Felemeli az egyik kezét.
–  Kérlek! Csak ezt hadd mondjam el! – Lassan tesz két lépést előre. –
Ha én voltam Sable, akkor oka van annak, hogy itt vagyok. Te is
megnézted velem azokat a filmeket. Ismered az összes elméletet.
Miért ragadt itt Sable, Leeds? Talán a megbocsátásodra van szüksége.
Vagy talán neked kell az ő megbocsátása. Nem tudom, de ha most
elmész, sosem derítjük ki. És te úgy élheted le az életedet, hogy tudod,
hogy a kísértetek léteznek, és te vagy az oka annak, hogy az egyikük
itt ragadt. Ez örökre követni fog minket. Mindkettőnket.
Egyik lábamról a másikra állok.
–  Azóta akarok segíteni, és kideríteni, mi ez az egész, hogy
beszélgetni kezdtünk! Te vagy az, aki nem akart tudni semmit,
Willow! Most kellene a segítségem? Most, hogy megtudtam, hogy
hetek óta hazudsz nekem?
 –  Nem hazudtam. Nem tudtam – veti ellen. – Azt hittem, hogy Layla
fejében van a zűrzavar, mert amikor nem vagyok a fejében, nekem
egyáltalán nincsenek emlékeim. És még mindig nem vagyok biztos
semmiben. Az elméleted logikus, de valahogy mégsem érzem
helyesnek. Valami nem stimmel vele. – Megint közelebb lép, de
ezúttal nem hátrálok, mert egy részem még mindig csak Willow-t
látja, amikor ránézek, és ez a részem még mindig sajnálja őt.
Annyira azonban nem, hogy itt maradjak.
Rászegezem az ujjamat.
–  Miattad történt ez az egész, akár emlékszel, akár nem. Miattad
halt meg majdnem Layla. És nem lesz az én hibám, ha végül sikerül
végezned vele. Tűnj el belőle, és soha ne térj vissza a testébe!
Még mindig igyekszik higgadt maradni, de néma könnyek peregnek
le az arcán.
–  Nem tudom, miért vagyok itt. De itt vagyok, és bárhol is legyen az
az „itt”, nem érzem magam gonosznak. Jónak és őszintének érzem
magam. Nem az vagyok, aki Sable volt életében. Én én vagyok.
Willow. A lány, akivel filmeket néztél, akivel maradékot ettél, akivel
együtt lógtál. Én vagyok az a lány, akit megcsókoltál tegnap este. Én.
Nem Sable. Nem Layla. Willow.
Összeszorítom a fogamat.
–  Willow nem létezik. Csak egy név, amit kitaláltál magadnak.
Bezárja köztünk a távolságot, és az arcomat a tenyerébe simítja,
kétségbeesett tekintettel kutatja az arcomat.
–  Létezem. Itt vagyok. Itt állok előtted.
Nem tudok ránézni, amikor így sír. Elfordulok, és a kezemet a
csípőmre teszem. Lehajtott fejjel töprengek, mit tegyek most. Egy
egész perc is eltelik, ő meg csak áll mögöttem, és halkan zokog.
Nem tudom, mit tegyek. A felhajtóra nézek, mert tudom, hogy arra
kellene mennem. Akkor meg miért küldene a belső iránytűm mégis
az ellenkező irányba? Miért okoz egyáltalán lelki tusát ez a döntés?
Miért érzek még mindig vágyat arra, hogy maradjak, amikor eleve ő
az oka annak, hogy ilyen kulimászba kerültünk?
–  Leeds? – szólal meg végül. – Csak… menj el!
Erre rögtön megpördülök. Willow legyőzött tekintettel néz rám, és
az autó felé int.
–  Menj el! Ez nem helyes. Egyébként sem kellene ezt csinálnunk
Laylával. Menj, házasodjatok össze, vegyél meg neki egy másik házat,
legyenek gyerekeitek, legyél híres, meg minden! Légy boldog! –
Megtörli az ujjaival a szeme alatt a bőrt. – Azt akarom, hogy boldog
légy. Ha ezt akarod, megígérem, hogy most nem foglak megállítani,
amikor elmész vele.
Egy kis ideig gyanakodva tanulmányozom az arcát, mert még
mindig nem tudom eldönteni, mit higgyek el.
És mi az ördögért érzek még mindig sajnálatot iránta?
Fogom az egyik bőröndöt, aztán a másikat, és az autóhoz viszem
őket, mindkettőt beteszem a csomagtartóba. Ő ott áll a sofőroldali
ajtónál.
Megállok tőle pár lépésre, és még mindig gyanakodva figyelem az
arcát.
–  Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezi. – Írnál azért annak a
férfinek, hogy jöjjön ide? Tényleg ki kell derítenem, mi ez az egész.
Nem akarok tovább itt maradni.
A szavai és a fájdalmas hangsúly mintha egyenesen a mellkasomba
találna.
Nem akarok tovább itt maradni.
Megköszörülöm a torkomat.
–  Még ma este írok neki.
 Lágyan elmosolyodik, és remegő ajkakkal azt suttogja:
–  Köszönöm.
Még egy könnycsepp hullik ki a szeméből. Amikor felnéz, és oldalra
kapja a tekintetét, az arcára kiül a fájdalom.
–  Remélem, jó életed lesz!
És aztán eltűnik.
Layla megint hisztérikus rohamot kap.
Rémülten néz körbe, nem érti, hogy került ki a házból.
Megragadom a kezét, és az utasülés ajtajához húzom.
–  Csak szállj be az autóba! – utasítom, és próbálok nyugodtan
beszélni, de elég nehéz, amikor ő ilyen rémült, zavart, és csak sikít és
sír. Becsatolom az övét, aztán az sofőroldali ajtóhoz lépek.
A kezemmel a kilincsen megállok egy pillanatra. Layla kiabál, hogy
siessek. A fejem lüktet mindattól, ami az elmúlt egy órában történt.
Legszívesebben ordítanék, mert úgy érzem, mintha éppen
kettészakadnék.
Visszagondolok arra az éjszakára, amikor megismertem Laylát.
Arra, amit mondott… a párhuzamos valóságokról és arról, hogy hisz
benne, hogy az egyikből a másikba, aztán egy újabba tudunk átlépni.
Arra gondolok, hogy azt mondta, az anyaméhben nem emlékszünk a
korábbi létezésünkre. Az életünkben pedig nem emlékszünk az
anyaméhben töltött időre. És hogy talán a következő életünkben nem
fogunk emlékezni erre az életünkre.
Mi van, ha Willow tényleg nem emlékszik arra, hogy Sable volt?
Mi van, ha a mostani énje, ebben a valóságban, más, mint az, aki az
előző valóságban volt?
Egy dologban igaza van. Nem számít, milyen messze menekülök
innen, soha nem fogom tudni kiverni a fejemből azt, ami történt. És
mindig is válaszokat akarok majd.
 Visszanézek a házra… a helyre, ami a legtöbbet jelenti nekem a
világon. Az ország szíve.
Ha Willow-nak… Sable-nek… nem volt szüksége a segítségemre,
miért jött volna ide?
Van oka annak, hogy itt van. Tudta, hogy valamikor fel fogok itt
bukkanni. Lehetséges, hogy valamiféle kozmikus erők játéka az egész.
Vagy egyszerűen csak arra van szüksége, hogy Layla és én
megbocsássunk neki.
Bármiről legyen is szó, legyen bonyolult vagy egyszerű, ez az egész
nagyobb Laylánál. Nagyobb nálam. Sokkal nagyobb annál a világnál,
amiről azt hittük, hogy benne létezünk, én meg arra készülök, hogy
az egészet beleerőltessem egy kis dobozba, és eldugjam valahova,
mintha meg sem történt volna.
A gyomromban, a csontjaimban, a szívemben érzem a vágyat, hogy
segítsek Willow-nak. Ha most elsétálok, ezek az érzések itt maradnak,
ebben a házban, ezzel a kísértettel, és ugyanolyan üresen távozom
innen, mint ahogyan érkeztem.
Nem tudom megmagyarázni, de valamiért sokkal rosszabbnak
tűnik félelemből elmenekülni, mint maradni, és segíteni ennek a
lánynak lezárni az elrendezetlen ügyét. Ha Layla és én vagyunk az
oka annak, hogy itt ragadt, akkor könnyen lehet, hogy csak mi
segíthetünk neki kijutni innen.
–  Leeds! – kérlel Layla. – Szállj be a kocsiba!
Örökre érezni fogom ennek a helynek a vonzását, nem számít, hol
leszek, vagy milyen messzire hajtok innen.
Ha beledöglöm, akkor se tudom megmagyarázni, hogy miért érzem
így. Mit érdekel engem, hogy mi lesz Sable-lel? Vajon ő manipulálja
valahogy a gondolataimat?
–  Willow! – mondom a levegőbe. – Van egy kérdésem. Szálld meg
újra Laylát!
Layla még mindig a nevemet kiáltozza, könyörög, hogy siessek már.
Aztán abbahagyja.
Hirtelen újra nyugodt, kicsatolja az övét, és kinyitja az ajtót. Kilép a
kocsiból, és megfordul, és már Willow néz rám az autó felett.
–  Engem megszálltál valaha? – kérdezem.
Azonnal megválaszolja a kérdést azzal, ahogy a fejét rázza.
–  Nem, dehogy.
Az arckifejezéséből teljesen világos, hogy nem hazudik.
–  Azt mondtad, csak akkor vannak emlékeid, ha egy testben vagy –
mondom. – Ez igaz?
Bólint.
–  Ha az a férfi idejön neked segíteni, szükséged lesz egy testre.
Szükséged lesz azokra az emlékekre.
Beletelik pár másodpercbe, míg felfogja a szavaimat, de amikor
eljut addig, a szájára tapasztja a kezét, hogy visszafojtsa a sírást.
Aztán a mellkasára, a szívére teszi a kezét.
–  Akkor segítesz nekem?
Bűntudatos sóhaj szakad ki belőlem.
–  Igen, bár fogalmam sincs, miért. Kérlek, hadd ne kelljen
megbánnom! Kérlek!
Willow nagy elánnal rázza a fejét.
–  Nem fogod. De… Layla nem fog önszántából maradni. A ma este
történtek után biztos nem.
Visszaindulok a ház felé, el az autótól.
–  Tudom.
Ez az a pillanat, amikor tényleg megkérdőjelezem magamat
barátként, ápolóként, emberi lényként. Nem tudom, miért ilyen erős
bennem a vágy, hogy maradjak, vagy miért akarom ennyire, hogy
Laylát is itt tartsam. A viselkedésem szembemegy minden erkölcsi
alapelvemmel, de még sosem éreztem ilyen zsigeri bizonyosságot.
És az ösztönöm azt súgja, hogy ez a borzalmasnak tűnő döntés a
legvégén mégis megéri majd.
Úgyhogy valószínűleg ezt a pillanatot fogom a legjobban megbánni.
 A VALLOMÁS

–  Most szeretnék Willow-val beszélni – mondja a férfi, de le sem

állítja a diktafont. Várakozón néz rám, várja, hogy felmenjek, és
eloldozzam Laylát.
A hálószobába érve már látom, hogy Willow van a testében.
–  Borsódzik tőle a hátam – jelenti be.
–  Szerintem ártalmatlan.
–  Olyan kiismerhetetlen. Egész este kizárólag te beszéltél. Ő még
semmit nem mutatott.
Nem válaszolok, mert pontosan ugyanannyi ideje ismerem a fickót,
mint Willow, és nem állhatok jót érte. De mi a legrosszabb, ami
történhet? Hogy nincsenek válaszai? Eddig már így is eljutottunk,
szóval tovább nem nagyon ronthat a helyzeten.
Willow némán szedi a lépcsőfokokat mögöttem. Amikor a
konyhába érünk, a férfi hátradőlve ül a székén, és árgus szemmel
figyeli Willow-t. Ma este még csak pár másodpercig volt a fizikai
jelenlétében, amikor Willow megakadályozta, hogy Layla kinyissa az
ajtót. Most úgy mered rá, mintha a veséjébe akarna látni. Willow leül
vele szemben.
–  Kérsz valamit inni? – kérdezem tőle.
Megrázza a fejét, de közben le sem veszi a szemét a férfiről, aki az
asztalon dobol az ujjaival.
–  Mi az első emléke erről a helyről?
Willow megvonja a vállát.
 –  Nincsen konkrét első emlékem.
–  Csak úgy érzi, mintha mindig is itt lett volna? – kérdezi a férfi.
Willow bólint.
–  Igen. Persze tudom, hogy ez nem igaz. De nem emlékszem arra,
hogy nem voltam itt, ha ennek van bármi értelme.
–  Hát persze hogy van értelme – nyugtatja meg a férfi kedves
hangon. – Olyan ez, mint a születés. Az emberek tudják, hogy
megszülettek, de nem emlékeznek rá. Ez sem más helyzet.
Úgy látom, Willow kicsit ellazul erre a megjegyzésre.
A férfi előrehajol, és még alaposabban tanulmányozni kezdi az
arcát.
–  Leeds azt mondta, hogy vannak emlékei a korábbi életéről.
–  Vannak emlékeim Layla és Sable életéből is, de csak akkor,
amikor Layla testében vagyok.
–  És milyen emlékei vannak, amikor nincsen Layla testében?
–  Csak azok az emlékek, amiket itt szereztem.
A férfi bólint, mint aki érti, de még mindig Willow-t vizslatja.
–  Vannak viszont érzéseim – teszi hozzá Willow –, még akkor is,
amikor nem vagyok testben.
–  Milyen érzések?
Willow szeme rám villan, aztán lesüti a szemét, és a kezére mered.
–  Amikor Leeds idejött… nem tudom, elég nehéz ezt
megmagyarázni. Olyan érzésem volt, mintha megkönnyebbültem
volna, hogy látom. Ez volt az első alkalom, amikor bármit jónak
éreztem.
–  Attól könnyebbült meg, hogy konkrétan őt látta, vagy csak úgy
általában egy embert? Lehetséges, hogy csak a magányosság váltotta
ki ezt az érzést?
Willow megrázza a fejét.
 –  Nem. Azért könnyebbültem meg, mert úgy éreztem… hogy
hiányzott nekem. Layla iránt nem éreztem semmit, csak Leeds iránt.
–  És ezt már azelőtt érezte, hogy először megszállta volna Layla
testét?
Willow bólint.
Fogalmam sem volt róla, hogy Willow érzett bármit is, amikor
idejöttünk, de ez nem sokat jelent. Sable is úgy gondolta, hogy érez
irántam valamit, amikor még élt, úgyhogy van némi értelme annak,
hogy ezek az érzések vele maradtak, bárhová is került utána.
Willow a csuklóján levő kötést masszírozza. Látom, hogy a férfi
tekintete is Willow kezére siklik, és csak bámul rá.
–  Mióta tartják itt fogva Laylát? – kérdezi.
–  A fogva tartás kicsit erős kifejezés – szúrom közbe.
A férfi erre felém fordítja a figyelmét.
–  Mégis milyen más szót javasolna rá?
Próbálok valami alternatívát találni, de nem sikerül. A férfinek
igaza van. Layla akarata ellenére van itt, és ezt nem lehet
finomabban leírni.
–  Nem sokkal azután kötöztük meg, hogy írtam magának, és a
segítségét kértem.
–  Eloldozzák, amikor Willow veszi át az irányítást? – kérdezi tőlem.
–  Igen, de nem hiszem, hogy sokáig tudjuk még használni. Az
elmúlt napokban csak pár órát aludt.
–  És Layla mit gondol, mi történik? – A férfi Willow-ra néz. –
Magáról tud már?
–  Leeds próbálta neki elmagyarázni, miért nem mehet el, de nem
sikerült megnyugtatni. Szóval… Arra gondoltunk, hogy a legjobb
módszer a meggyőzésére, ha megmutatjuk neki.
A férfi ezúttal hozzám fordul.
–  És azt hogyan csinálta?
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Nem tudom, minek szólítsam, Willow-nak vagy Sable-nek.

A Sable sértésnek hangzik. Már az is nehezemre esik, hogy ne
borítsanak el a negatív érzések, amikor csak eszembe jut ez a név.
Még most is, azok után, amit megtudtam, úgy érzem, hogy az
általam ismert Sable és az általam ismert Willow két teljesen külön
személy. Talán Willow-nak igaza van, és ebben a valóságban ő tényleg
csak Willow. Nem az, aki az előző életében volt.
Ezért továbbra is Willow-nak hívom, mert képtelen vagyok Sable-
ként hivatkozni rá.
Amikor visszamentünk a házba, azonnal a laptopomhoz indultam,
és megnyitottam a fórumos üzeneteket. Azt írtam be: Szükségünk van
a segítségére.
Nem írtam semmi mást az üzenetbe. A férfi már tudja, hol
vagyunk, és ha el tud jönni, el is fog. Ha pedig több információra van
szüksége, majd kérdez. Nem akarok túl sok részletet begépelni.
–  Layla ki lesz akadva, amikor felébred – jegyzi meg Willow. –
Szerintem hozd be a gyógyszereit a kocsiból, mert lehet, hogy
szüksége lesz rájuk!
–  Jó ötlet.
Visszamegyek a kocsihoz, és kiveszem a két bőröndöt. A
csomagtartó lecsukása után felnézek a házra. Látom Willow-t a
konyha nagy ablakain keresztül. Fel-alá járkál, és idegesen rágcsálja a
hüvelykujja körmét. Nézem egy kicsit, és azon töprengek, mi lesz, ha
Layla felébred.
Hogy fogom ezt megmagyarázni neki?
Elmondjam neki az igazat?
Nem hiszem, hogy meg tudom róla győzni, hogy a ma este
történteket csak álmodta, és nem nagyon fűlik hozzá a fogam, hogy
elmondjam neki, még tovább kell a házban maradnunk. De majd
menet közben kitalálok valamit, mást nem igazán tehetek. Nem
hívhatom fel az ismerőseimet, hogy tanácsot kérjek, hogyan kell
rendesen ott tartani valahol a barátnődet akarata ellenére, hogy a
kísértet barátod használhassa a testét.
Ez a helyzet egyértelműen rögtönzést kíván.
Miután visszavittem a bőröndöket a házba, bekapcsolom a
riasztókat. Willow követ az emeletre. Együtt kipakolunk, mindent
visszateszünk pontosan oda, ahol eredetileg volt. Ha megpróbálom
meggyőzni Laylát, hogy mindent csak álmodott, akkor úgy kell
tűnnie, mintha eleve össze se pakoltunk volna.
Willow az ágyon ül, miután visszapakolta Layla piperecuccait a
fürdőszobai polcra. A támlának dől, és átkarolja a térdét.
–  Mit mondasz neki, ha felébred? – kérdezi tőlem.
–  Még nem tudom.
Bólint, ajkát szorosan összezárja. Én is az ágyhoz megyek, és leülök.
Willow a fejét a térdére támasztva bámul rám. Olyan kicsinek tűnik
így, összegömbölyödve. Olyan sebezhetőnek.
Talán ezért döntöttem úgy, hogy maradok, és segítek neki, mert
korábban sosem éreztem fenyegetésnek. Legalábbis ebben a házban
nem. És most, hiába tudom, amit tudok, nem vagyok képes meggyőzni
magam arról, hogy gyűlöljem. Még arról sem tudom meggyőzni
magam, hogy bánjam mindazt, ami történt. Jól éreztem magam vele,
akárki volt is korábban. És még most is vonz magához a jelenléte.
 Még mindig Willow-t akarom magam mellett tudni Layla helyett, és
tisztában vagyok vele, hogy ez nagyon gáz, de nem tehetek róla, így
érzek, bármennyire is kívánom, hogy ne így legyen.
–  Maradjak ébren, amíg te alszol? – kérdezem.
–  Szerintem nem kell. Jobb, ha te is megpróbálsz aludni egy kicsit.
–  És ha felébred, miközben alszom?
–  Én nem alszom akkor sem, ha Layla igen. Ha felébred, jelzem
neked. Ha szükséges, megszállom, de csak akkor, ha muszáj.
Mindketten lefekszünk, és magunkra húzzuk a takarót.
Szeretném átkarolni, mert olyan rémültnek látszik, de ahhoz túl
sok minden feszül most köztünk. Bármennyire is húz hozzá ez a
teljesen irracionális vágy, nem csókolhatom meg úgy, ahogy tegnap
éjszaka, tudván, amit tudok.
Willow pedig láthatóan nem is számít rá. Behunyja a szemét, és azt
suttogja:
–  Jó éjt, Leeds!
 
*
 
Arra ébredek, hogy valaki keményen ráz, mintha az egész testemet
valami szárítógép dobálná. Kezek a vállamon, valaki a pólómat
rángatja. A szemhéjamat olyan nehéznek érzem, hogy attól félek,
kézzel kell felnyitnom.
–  Leeds! – Amikor a nevemen szólít, végre kipattan a szemem, és
azonnal felülök az ágyon. Layla felkapcsolta a villanyt, és most
mellettem áll. Most már a karomat ráncigálja.
–  Valami baj van… – suttogja pánikkal teli hangon.
Megpróbál kihúzni az ágyból, de nem hagyom magam. Akkor végre
elengedi a kezemet, és a komódhoz lép. Kivesz egy farmert, és magára
húzza.
–  Valami baj van velem, Leeds! El kell mennünk. Nem akarok itt
maradni.
Igyekszem nyugodt hangon válaszolni:
–  Csak rosszat álmodtál, Layla! Gyere vissza az ágyba!
Úgy néz rám, mintha valami sértést vágtam volna a fejéhez. Két
gyors lépést tesz felém, és kijelenti:
–  Nem álmodom. – Az „álmodom”-nál szinte sziszeg, mintha nem
lenne teljesen magánál, aztán elkapja a tekintetét, mintha elszégyellte
volna magát a kirohanása miatt. – Nem álmodom – mormolja.
Én is felkelek, és odalépek mellé a komódhoz.
–  Semmi baj, Layla! Itt vagyok. – Megpróbálom megölelni, de ellök
magától, aztán az egyik ujjával a mellkasomra bök.
–  Tudod, hogy van baj! Te is ott voltál korábban! Te is el akartál
menni! – Az egyik kezét a homlokára szorítja, és körbefordul a
szobában, kétségbeesetten néz mindenfelé, míg a tekintete újra meg
nem állapodik rajtam. – Mi folyik itt? Kezdek megőrülni?
A bűntudat görcsbe rándítja a gyomromat, mert hiába látom,
merre haladnak a gondolatai, semmit sem mondok, amivel cáfolnám
őket. Talán jobb, ha azt gondolja, hogy kezd megőrülni. Az igazságot
túl nehéz lenne elfogadnia.
De helyes hagynom, hogy azt higgye, elveszíti a józan eszét?
Layla pár nagyon hosszú, aggodalmas másodpercig úgy bámul rám,
mint aki tudja, hogy titkolok valamit. A bizalmatlanság közénk
furakodik. Csak egyetlen villanás, egy másodpercnyi sötétség a
tekintetében, mintha azon tépelődne, vajon tényleg az ő oldalán
állok-e. Mielőtt még megválaszolhatnám a néma kérdését, a
hálószoba ajtajához ugrik, és rohanvást elindul le a lépcsőn.
Megpróbál elmenni.
 Nem mehet el.
Követem, megelőzöm, és előtte érek a bejárati ajtóhoz.
Nekitámaszkodom az ajtónak, és kitárom a karomat.
–  Nem mehetsz el ilyen állapotban. Túl zaklatott vagy.
Gyors, szinte görcsös mozdulattal megrázza a fejét. A szemében
könny és félelem ül. Aztán a konyhába rohan. Követem, és
végignézem, ahogy kivesz egy kést a késtartóból, aztán megpördül, és
felém hadonászik vele.
–  Hagyj elmenni! – A hangja mély és fenyegető, de azt is hallom,
hogy remeg.
–  Tedd le a kést! – kérlelem.
–  Leteszem, ha már a kocsiban leszek.
Megrázom a fejem.
–  Nem hagyhatom, hogy elmenj, Layla!
–  Nem kényszeríthetsz, hogy maradjak! – visítja. – Miért akarsz
rávenni, hogy maradjak? – A tenyerét a szájára szorítja, hogy elfojtsa
a zokogását, de a kést nem ereszti le, még mindig felém mered a
hegye. – Valami történik itt velünk, Leeds! Kezd elmenni az eszed.
Vagy talán nekem, nem tudom, de a ház az oka, és el kell tűnnünk
innen. Kérlek!
A tarkómat markolva próbálom kitalálni, mit mondjak. Hogyan
nyugtassam meg. Nem tudom, milyen kifogással vehetném rá, hogy
maradjon, de semmiképp sem akarom, hogy ilyen hisztérikus
állapotban távozzon. És akkor eszembe jut.
–  Az autó nem fog elindulni.
Összehúzott szemmel mered rám.
–  Megpróbáltam beindítani, de nem működik. Nem tudunk
elmenni, amíg nem érkezik meg az akkumulátor, amit rendeltem.
Úgy mutat rám a késsel, mintha az ujja lenne.
 –  Hazudsz!
–  Nem hazudok.
–  Akkor hadd próbáljam meg beindítani!
Elindul a konyha kijárata felé, de elállom az útját.
És azt hiszem, ekkor hasít belé igazán. Eddig a pillanatig csak
zavart volt, és egy kicsit rémült, de most már érti. Megértette, hogy
nem állok teljes mértékben az ő oldalán.
Mellette akarok állni, de valami nem hagyja, hogy válasszak.
Mintha a lelkiismeretem két részre szakadt volna, vagy talán teljesen
el is tűnt.
Előreveti magát, de a keze enged a szorításon, és kirepül belőle a
kés, át a konyhán, az ablaknak ütközik, aztán nagy csattanással a
földre érkezik. Layla tágra nyílt szemmel bámulja a kést. Felnéz rám,
aztán vissza a késre. Jó pár lépésre állok tőle, úgyhogy tudja, hogy
nem én ütöttem ki a kezéből.
Felsikít.
Aztán a sikítás egyik pillanatról a másikra abbamarad.
Willow újra átvette az irányítást.
–  Be kell zárnod a hálószobájába – jelenti be.
Kimegyek a konyhából, mert nagyobb tér kell ahhoz, hogy
gondolkodni tudjak. Fel-alá járkálok az előtérben, a kezemet a
tarkómra kulcsolom.
–  Megpróbál majd kimászni az ablakon.
–  Akkor zárd be egy másik szobába!
–  Mindegyiknek van ablaka – vetem ellen.
–  Van itt pince?
–  Azt nem tehetem vele. Senki sem akarja, hogy bezárják a pincébe.
–  Az emberek nem akarják, hogy bárhová is bezárják őket, Leeds!
Megfordulok, hogy Willow szemébe tudjak nézni.
 –  Nem tudnál benne maradni, amíg ideér az a fickó?
Megrázza a fejét.
–  A teste egyszerűen túl kimerült. Nem tudom ébren tartani,
bármennyire is próbálkozom.
Jobb lenne, ha Layla nem váltogatná így a tudatos és tudattalan
állapotot. Teljesen beleőrül, de nem vagyok biztos benne, hogy ezen a
ponton még elengedhetem. Egyenesen a rendőrségre menne.
Most már benne vagyok nyakig.
Innen nincs visszaút.
–  Hozzá kell kötöznöm az ágyhoz.
Willow bólint.
–  Oké, de utána mi lesz? Amikor vége az egésznek? Nem fogja
hagyni, hogy csak úgy megúszd. Azt hiszi, akarata ellenére tartod itt.
–  Ez így is van. A többit majd kitaláljuk, ha már ott tartunk.
–  Nem viheted el a balhét ezért. Mondd meg neki, hogy
megpróbáltál elmenni, de nem engedtelek! Hadd higgye, hogy te is
áldozat vagy! Éreznie kell, hogy valaki az ő oldalán áll.
–  Azt akarod, hogy beszéljek neki rólad?
Willow bólint.
–  Talán ne mondj el neki mindent, csak elég információt ahhoz,
hogy tudja, nem a te hibád, hogy valami nagyobb dologról van szó.
Talán akkor megnyugszik veled kapcsolatban. Az nem érdekel, mit
érez velem vagy a házzal kapcsolatban. Csak azt nem akarom, hogy
téged hibáztasson.
Ez akár még működhet is. Meggyőzhetném, hogy nem tehetünk
semmit, hogy valami külső erő tart itt minket. Nyilván meg nem
nyugtatná, és elég nehéz lesz befogadnia az ötletet, de végül lehet,
hogy nem hibáztatna engem. Már csak ebben a kimenetelben
reménykedhetek. Különben életem hátralevő részét börtönben
tölthetem.
–  Kell egy kötél.
 HUSZADIK FEJEZET

Megnyitom a kamerát a telefonomon, a komódra teszem, és Willow-

ra irányítom. Nyugodtan, törökülésben ül az ágyon, hátát az
ágytámlának dönti. A keze a feje mellett az ágygombhoz kötözve.
Lenyomom a felvételt, aztán odaülök mellé az ágyra.
Látom rajta, hogy ideges, ezért megnyugtatásul megszorítom a
kezét. Aztán belenézek a telefonom kamerájába.
–  Layla, tudom, hogy ez zavarba ejtő! És tudom, hogy félelmetes, de
meg kell hallgatnod. – Kifújom a levegőt. – Van valaki ebben a
házban, valaki, akit nem láthatunk. Ez az ügy nagyobb nálad és
nálam. Ő erősebb nálunk. És amíg nem segítek neki, nem mehetünk
el innen.
Willow-ra nézek.
–  Mi a neved?
–  Willow – válaszolja.
–  Veszélyt jelentesz Laylára?
–  Nem.
–  Én veszélyt jelentek Laylára?
Willow megrázza a fejét.
–  Nem.
–  Akarata ellenére tartom itt Laylát?
–  Te nem – feleli –, de én igen. Csak még egy napig. – Willow a
kamerába néz. – Utána vége lesz, Layla! Kérlek, ne légy mérges
Leedsre emiatt! Ő nem tehet semmiről.
 –  Mi történne, ha Layla megpróbálna megszökni? – kérdezem tőle.
Továbbra is a kamerába nézve válaszol:
–  Nem szökhetsz el, Layla! Jobb, ha megpróbálod kivárni a végét,
amilyen nyugodtan csak tudod.
Ezután a telefonomhoz megyek, és leállítom a felvételt.
–  Meg fog ijedni, ha ezt megnézi – jegyzi meg Willow.
–  Már most is meg van ijedve. – Leoltom a lámpát, de még így sem
lesz teljesen sötét a szoba, a nap valószínűleg már felkelőben van. Az
egész éjszakát ébren töltöttük. Behúzom a sötétítő függönyt. – Próbálj
meg aludni! Majd én beszélek vele, amikor felébred.
Willow bólint, aztán a kötélről lelógó karjára hajtja a fejét.
–  Megpróbálok – suttogja válaszul.
 
*
 
Körülbelül fél órája aludt el. A biztonsági kamerát átvittem a
társalgóból a mi szobánkba. Így akkor is szemmel tudom tartani
Laylát, ha le kell mennem a földszintre.
Mióta Willow elaludt, ott ülök az ágy mellett egy széken, de alig
bírom nyitva tartani a szememet. Layla mellett akarok lenni, amikor
felébred. Nagyon meg fog ijedni. Rettegni fog.
Már éppen lecsukódik a szemem, amikor a telefonom pittyeg egyet,
jelezve, hogy üzenetem érkezett. Összerezzenek a székben, és rögtön
Laylára nézek, de ő nem ébredt fel a hangra. Új értesítés jött a
fórumról. Sietve feloldom a képernyőt, aztán az értesítésre kattintok,
és elolvasom az üzenetet.
 
Úton vagyok.
 
 Csak ennyi. Nem is kérdezett semmit. Megkönnyebbültem, de
közben fogalmam sincs, mire számítsak. Hogy kire számítsak. És
mikor számítsak rá.
Behunyom a szemem, a mobilt a homlokomnak szorítom, és
kifújom a levegőt, de mintha a tüdőmet valaki betonnal öntötte volna
ki. Érzem a súlyát mindennek, ami Laylával történt azóta, hogy
beléptem az életébe. Minden grammját érzem, mintha minden egyes
rossz döntésem egyetlen hatalmas betonkockává állt volna össze, és
ez a kocka most összenyomná a mellkasomat.
Layla lélegzete bennakad, majd felsikít.
A mellkasomra nehezedő súly mintha megkétszereződne, ahogy
végignézem, hogy növekszik benne a pánik.
A tekintete lázasan jár körbe a szobában. Újra felsikít, amikor
észreveszi, hogy az ágyhoz van kötözve. Egymáshoz dörzsöli a
csuklóit, így próbál kiszabadulni a kötél szorításából, de a csomó nem
enged.
A kezemet a feje oldalához érintem, próbálom rávenni, hogy a
szemembe nézzen, de most csakis a menekülés érdekli. A sarkát a
matracba vájja, próbál minél messzebb kerülni tőlem, de nem tud
hová menni.
–  Semmi baj. Semmi baj! – próbálkozom halkan. – Ne félj!
Nagy, ziháló lélegzeteket vesz, mintha nem lenne elég levegő a
szobában. Aztán újra elsírja magát. Minden egyes könnycsepp az
arcán olyan, mintha újabb kést döfnének a szívembe.
Lehet, hogy már nem érzek úgy iránta, mint régen, de még mindig
szeretem. És bármennyire nem úgy tűnik most, nem akarom, hogy
baja essen.
Olyan groteszkül ironikus az egész helyzet. Sable olyan sok
szomorúságot és fájdalmat okozott Layla életében, és most megint
Layla szenved azért, hogy neki segítsünk.
Nem éri meg az egész. Egyetlen porcikámnak se kellene arra
késztetnie, hogy segítsek Sable-nek, de ahogy én látom, nem is Sable-
nek segítek. Hanem Willow-nak.
Az egésznek semmi értelme, de olyan, mintha egyáltalán nem
lennék ura a döntéseimnek. Nyilván nem is vagyok, különben nem
hoznék meg egy ilyen szar döntést.
Bemászok az ágyba Layla mellé, és magamhoz ölelem, mert
bármennyire is fél most, tudom, hogy egy részének szüksége van
arra, hogy valaki megnyugtassa. Bár talán csak nekem van szükségem
arra, hogy megnyugtassam őt. Akárhogy is, átkarolom, és végig
erősen ölelem, amíg tart a hisztériás roham. Magamhoz szorítom, míg
ki nem merül annyira a sikítozásban, a sírásban és a könyörgésben,
hogy elég ideig csendben maradjon ahhoz, hogy beszélhessek anélkül,
hogy közbevágna.
–  Mutatnom kell valamit. Utána meg fogod érteni, hogy miért vagy
az ágyhoz kötözve.
Rám se néz. Még mindig zokog, de ez most kétségbeesett sírás,
mintha úgy gondolná, teljesen elment az eszem, és ő semmit sem
tehet ellene. Megnyitom a videót a telefonomon, és az arca elé tartom.
Az első reakciója az, hogy dacosan elfordítja a fejét.
Elindítom a felvételt, de még ekkor se néz a képernyőre.
Maximumra állítom a hangerőt, hogy biztosan hallja a szavaimat a
könnyein át is. A plafonra bámul, és csak akkor veszi le a szemét róla,
amikor meghallja, hogy ő beszél.
Amikor saját hangja ejti ki a Willow nevet, akkor végre lenéz a
mobil képernyőjére. Végignézi saját magáról az emléket, amire nem
emlékezhet, és az arcára kiül a néma borzalom.
Aztán felsikít. Ilyen sikítást életemben nem hallottam.
És a hangtól mintha kettészakadna a szívem.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Miután megmutattam neki a videót, Layla még rémültebb és

zavarodottabb lett, és még ellenségesebb velem szemben. Már másfél
nap telt el, és még mindig odafent kiabál. Teljesen berekedt, rövid
hisztériás rohamokat követően feldühödik, amíg annyira ki nem
merül, hogy már nem nagyon tud érezni semmit. Minden egyes
órában végighalad az érzelmek teljes skáláján.
Willow annyi időre vette át a testét, hogy elég ételt vegyen
magához, de még mindig nem tudjuk, mikor fog felbukkanni a férfi.
Ugyan azt írta, hogy úton van, de vajon honnan? Mindjárt
besötétedik, és tegnap óta nem kaptam tőle üzenetet. Minden egyes
azóta eltelt perc csak egy újabb perc, amiben szörnyen érzem magam
azért, hogy ilyen szenvedést okozok Laylának.
Felmegyek az emeletre, hogy egy kicsit mellette legyek. Időnként
leülök mellé, próbálom megnyugtatni. Arra gondoltam, hogy ha én
nyugodt maradok, az talán segít neki, és ő se fog annyira félni. Miután
megmutattam neki a videót tegnap, csak ezt ismételgette: Ez nem én
vagyok, nem én vagyok, nem én vagyok.
Nem akartam még több szenvedésnek kitenni, ezért nem
kényszerítettem, hogy még egyszer végignézze. Nekem is napokba
telt, míg képes voltam elfogadni Willow létezésének lehetőségét. Nem
várhatom el Laylától, hogy azonnal elfogadja, főleg, hogy akarata
ellenére egy ágyhoz kötözve tartom.
Amikor kinyitom az ajtót, abbahagyja a kiabálást. Le sem veszi
rólam a szemét, míg az ágyhoz sétálok. Aztán összerezzen, mintha
attól félne, hogy teszek vele valamit. Leülök a székre az ágy mellé, és
kisimítom a szeméből a haját.
–  Nem foglak bántani. Segíteni akarok neked.
A szeme puffadt a sok sírástól.
–  Ha ez igaz, akkor menjünk el innen! – könyörög.
–  El fogunk.
–  Mikor?
–  Willow nem akarja, hogy elmenjünk, amíg nem segítek neki, hogy
beszéljen ezzel a fickóval a helyzetéről. Remélem, hogy a pasas már
ma este ideér.
–  Willow akar beszélni vele?
Bólintok.
Layla felnevet, ami jelen helyzetben egy kicsit ijesztő.
–  Willow… – suttogja. – Willow. Willow-nak neveztem magam
abban a videóban. – Rám villantja a szemét. – Bedrogoztál?
–  Nem. Willow egy szellem, aki ebben a házban ragadt, és néha a
testedet használja arra, hogy kommunikáljon.
–  Egy szellem – ismétli kifejezéstelen hangon, mintha elment volna
az eszem.
–  Láttad a videót, Layla! Nincs más magyarázat arra, amit láttál.
–  Láttam a videót arról, hogy bedrogoztál, és rávettél, hogy olyan
dolgokat mondjak, amikre nem is emlékszem.
Felsóhajtok, és hátradőlök a székben.
–  Nem tennék veled ilyet – felelem, bár ezen a ponton már nem
vagyok biztos benne, hogy nem férne-e mégis bele a
lelkiismeretembe. Őszintén, már abban sem vagyok biztos, hogy
maradt akár egy csepp lelkiismeretem is.
–  Ha elengedsz, nem beszélek erről senkinek – próbálkozik. –
Megígérem! Nem megyek a rendőrségre. Csak el akarok menni innen.
Az autó sem kell, majd gyalogolok.
–  Nem foglak örökre itt tartani. Amint ideér a fickó, és elvégzi a
dolgát, elengedlek.
Az arcvonásai megkeményednek, és elkapja rólam a pillantását.
Fénycsík jelenik meg a falon, mire mindketten a szoba ablakára
nézünk. A függönyt behúztam, úgyhogy most odamegyek, és
széthúzom.
Egy férfi száll ki egy fehér pick-upból. Nagydarab férfi, magas, de
nem olyan széles, és bozontos szakálla van. A fején sapka, valami
baseballsapka-szerűség, amin mintha ugyanolyan logó lenne, mint a
furgonján. Bedobja a sapkát a kocsiba, aztán a hajába túr, és felnéz a
házra. Meglát engem az ablakban.
Biccent, aztán a bejárati ajtó felé indul.
–  Segítség! – Layla hangja kétségbeesett és hangos. De milyen
hangos!
–  Kérlek, maradj csendben! – Az ágyhoz szaladok, és a szájára
tapasztom a kezemet. – Ha csendben maradsz, előbb tud nekünk
segíteni. Kérlek, ígérd meg, hogy csendben maradsz!
Még mindig a kezembe sikít. Körbenézek a szobában, keresem a
szigetelőszalagot, amit felhoztam tegnap a kötéllel együtt. Nem
akartam ezt tenni, de nincs más választásom. Nem tudok beszélni a
férfivel a földszinten, ha közben Layla torkaszakadtából kiabál
idefent. Letépek két csíkot, és betapasztom a száját.
Gyengéden a tenyerembe fogom az arcát.
–  Úgy sajnálom, Layla! – Megpuszilom a homlokát, aztán kimegyek
a szobából.
Alig érek le a lépcső aljába, már meg is szólal a csengő.
Kinyitom az ajtót. Nem tudom, mire számítottam, de nem pont erre
a fickóra. A harmincas évei végén, a negyvenes évei elején járhat.
Jiffy Lube autószervizes póló van rajta, és bűzlik a motorolajtól.
–  Bocs a szag miatt! – mutat magára. – Csak ezt a testet találtam a
városban.
Csak ezt a… mi van?
Kinyitja az ajtót, és benyomakszik mellettem a házba. Az
arckifejezésemet látva elneveti magát.
–  Azt hitte, olyan vagyok, mint maga? – Körbenéz az előtérben,
aztán bekukkant a társalgóba. – Szép kis hely. Már látom a vonzerejét.
Becsukom az ajtót mögötte, és a kulcsot is ráfordítom.
–  Maga olyan, mint Willow?
A férfi felém fordul, és bólint, aztán a figyelmét magára vonja az
emelet. Layla a falnak veri az ágytámlát. Elfojtott sikoltását ha
akarnám, se tudnám letagadni. Még innen lentről is tisztán hallatszik.
–  Ez kicsoda?
–  A barátnőm, Layla.
–  És miért csap ilyen zajt?
–  Mert az ágyhoz kellett kötöznöm.
A férfi felvonja a szemöldökét.
–  Gondot fog okozni?
Megrázom a fejemet.
–  Nem, csak mérges rám, de nem rajta kell segíteni. Willow-nak kell
segítenie.
–  Hol van Willow?
–  Itt, velünk. Laylának viszont pihennie kell. Nem akarom még a
testét használni, úgyhogy először én válaszolok minden kérdésre,
aztán kikérdezheti Willow-t a konkrétabb dolgokról.
A férfi a konyhaasztalhoz lép, leteszi a táskáját, és kivesz belőle egy
diktafont.
 Nem gondoltam, hogy fel fog venni mindent, amit mondok neki.
A barátnőm odafent van az ágyhoz kötözve, és én csak annyit
tudok erről a pasiról, hogy a felhasználóneve UncoverInc. Erre most
felvételt készít mindenről, amit készülök beismerni?
–  Honnan tudjam, hogy bízhatok magában? – kérdezem a diktafont
méregetve.
A férfi felnéz rám.
–  Nem nagyon van más választása, nem igaz?
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Elmondtam neki mindent, ami csak eszembe jutott, egészen addig a

másodpercig, hogy leültünk ehhez az asztalhoz.
–  Szóval… ezért vagyunk itt – zárom le a mondandómat. – Mi a
tanácsa? Hogyan segítsünk Sable-nek a lezárásban?
–  Nagyon biztos benne, hogy Sable benne van ebben a dologban. –
A férfi most Willow-hoz fordul. – Leeds testét átvette valaha?
–  Nem – feleli Willow. – Csak Layláét.
–  Szerintem meg kellene próbálnia. Szeretném tudni, hogy
milyenek az emlékei, ha az ő fejében van.
Willow aggodalmasan néz rám. Mintha egy kicsit kellemetlenül
érintené az ötlet.
–  Nem csinálom, ha nem akarod.
–  Nekem nem gond. – És tényleg nem gond. Semmi sem gond, ami
esetleg segíthet nekünk ebben a helyzetben. És egyébként is kíváncsi
vagyok, hogy milyen érzés. Mit érez Layla, amikor vele történik?
Willow feláll.
–  Ha átmegyek Leedsbe, nem leszek Laylában. Újra meg kell
kötözni.
Megmásszuk a lépcsőt a szobáig, de feszült energia vibrál köztünk.
Olyasmit készülünk tenni, amit még nem csináltunk, sőt, ami eddig
eszünkbe sem jutott.
Willow az ágyra ül, és felnéz rám, míg én az ágygombhoz rögzített
kötélért nyúlok.
 –  Biztos vagy ebben?
–  Nincs rejtegetnivalóm, Willow! Semmi baj. Talán még segíthet is.
– A csuklójára tekerem a kötelet, és megkötözöm.
–  Mégis hogyan segíthet?
Megvonom a vállamat.
–  Nem tudom. Ez a férfi viszont olyan, mint te, nem olyan, mint én.
Többet tud, mint mi ketten együtt, ezért bíznunk kell benne. Ez az
egyetlen esélyünk maradt.
Willow beszívja, aztán kifújja a levegőt, és közben elhagyja Layla
testét.
Layla legyőzötten dől az ágytámlának.
–  Már megint? – A hangja csüggedt és fáradt. – Miért történik ez
velem? – Az arckifejezése szívbe markoló, úgyhogy kényszerítem
magamat, hogy ne nézzek rá.
–  Nem tudom – felelem halkan. – És sajnálom, hogy ez történik
veled. – Az ajtóhoz lépek. Layla a nevemen szólít, de nem
maradhatok, hogy a könyörgését hallgassam. Bezárom magam
mögött az ajtót, és lemegyek a lépcsőn.
–  Hova üljek? – kérdezem a férfit.
A székre mutat, amiben eddig is ültem.
–  Ott tökéletes lesz.
Kinyújtja a kezét felém.
–  Adja a telefonját! Felveszem a beszélgetésünket, amíg Willow
magában van, és lejátszom, ha befejeztük.
Odacsúsztatom neki a mobilt, ő pedig nekitámasztja az
aktatáskájának. A kamerát rám irányítja, és lenyomja a felvételt.
Idegesen szívom be a levegőt, aztán a telefonra meredve bejelentem:
–  Készen állok, Willow!
Csak egy másodperc az egész.
 Egy kis hussanás, mintha szél söpörne végig a fejemben. Olyan
rövid ideig tart, mint a szempilla rebbenése, de tudom, hogy eltelt
valamennyi idő, mert amikor kinyitom a szemem, még mindig a
telefonra nézek, és a felvétel ideje megváltozott. Pár másodperc
helyett több mint három perc lett belőle. Olyan volt, mint az altatás a
műtéteknél. Ébren vagy, aztán újra felébredsz, de semmi emléked
arról, ami a kettő között történt.
–  Már meg is volt? – kérdezem a férfire nézve.
Résnyire húzott szemmel néz rám, mintha valami bonyolult
egyenletet próbálna kiszámolni. Előrenyúl, és leállítja a mobilon a
felvételt.
Az államhoz emelem a kezem. Próbálom feldolgozni az
egyszerűségét annak, ami történt, de közben nem tudom túltenni
magam a történtek jelentőségén. Különös érzés volt, de nem teljesen
idegen. Egy kis szédüléses rosszullétnek is gondolhatná az ember.
Visszagondolok az alkalmakra, amikor Willow ezt tette Laylával.
Hogy milyen rémisztő lehetett Layla számára, hogy egy falat közepén
tartott, aztán egy szempillantás múlva hirtelen üresen állt a tányérja.
Az egyik másodpercben még fent volt az emeleten, a következőben
pedig már odakint.
A tenyeremet végighúzom az arcomon. Elönt a bűntudat, ha
belegondolok, mennyit árthattunk ezzel Layla mentális egészségének.
Eddig is tudtam, hogy hatott rá a dolog, de most, hogy én is átéltem,
még jobban bánt.
Arról nem beszélve, hogy most odafent van megkötözve, mintha
semmit sem jelentene nekem. Alig tudom elhinni, hogy hagytam,
hogy Willow ezt tegye Laylával.
–  Mit mondott Willow? – kérdezem. – Meg akarom nézni a felvételt.
A férfi felveszi a mobilomat, de mielőtt átadná, még megkérdezi:
 –  Hozzá tud férni Layla orvosi zárójelentéseihez?
Hozzá tudok férni, mert ott voltam vele minden vizsgálaton, amióta
összejöttünk, arról viszont fogalmam sincs, miért lehet erre szüksége
ennek a fickónak.
–  Miért?
–  Szeretném látni őket.
–  Miért? – ismétlem meg a kérdést.
–  Mert szeretném látni őket – ismétli meg a választ.
Még semmit sem tudtam meg ettől a fickótól ma este. Csak
kérdések egymás után, de egyetlen választ sem kaptam. Bosszúsan
felsóhajtok, és kelletlenül magam elé húzom a laptopomat. Beletelik
pár percbe, míg sikerül betöltenem Layla orvosi anyagait, aztán
odatolom a férfi elé a gépet.
–  Fog valaha is magyarázatot adni nekünk bármire, vagy egész este
marad ez az egyoldalú kihallgatás?
A férfi válasz közben elmélyülten mered a számítógép
képernyőjére.
–  Hozza le Laylát Willow-nak, hogy mindkettőjüknek
megmutathassam a felvételt!
Örömmel tolom el magam az asztaltól. Felmegyek a lépcsőn, és
közben azon töprengek, mi lesz a videón. Miért kell, hogy Willow
Layla testében legyen, amikor a férfi lejátssza nekem?
Azt hiszem, Willow-nak nem kellene többször megszállnia Laylát.
Nincs is már rá igazán ok, hogy megtegye. Mindent elmondtunk a
fickónak, és Layla már így is épp elég sok mindenen ment keresztül.
Egy részem legszívesebben eloldozná és elengedné, hogy ne kelljen
tovább szenvednie, de a szobában nagy a csend, amikor belépek az
ajtón. Willow már átvette Layla testét.
Valószínűleg így a legjobb. Úgyis túlzottan gyötör a bűntudat ahhoz,
hogy Layla szemébe nézzek.
–  Nem helyes, amit Laylával csináltunk – mondom ki, miközben
kioldozom a kötelet.
Willow válaszképpen csak bólint. Amint kiszabadítom a kezét,
megtörli a szemét. Ekkor veszem észre, hogy sír.
–  Mi a baj? Mi derült ki?
–  Nem tudom, mit jelent… – suttogja elcsukló hangon, aztán már le
is száll az ágyról, és elindul kifelé. A lépései a szokásosnál
sietősebbek, úgyhogy én is követem a lépcsőn lefelé. A konyhába érve
Willow kikapja a telefont a férfi kezéből, aztán a kezembe nyomja, de
olyan sürgetőn, mintha egy másodpercet sem tudna várni azzal, hogy
megnézzem a videót.
A kezem remeg, amikor lerakom a telefont az asztalra, és elindítom
a felvételt.
Magamat látom a képernyőn, és amint kimondom, hogy „Készen
állok, Willow!”, szinte rögtön látszik rajtam a változás. A tartásom
merevebb lesz, a szemem kinyílik. Lenézek a pólómra, és aztán a férfi
hangját hallom, ahogy megkérdezi:
–  Willow?
Lassan bólintok.
Olyan különös látni, ahogy olyasmit teszek, amire nem is
emlékszem.
Maximumra állítom a hangerőt a mobilon, hogy jól halljam a
beszélgetését a fejembe költözött Willow-val.
–  Hogy érzi magát? – kérdezi a férfi tőle.
–  Aggódom.
–  Nem kell – vágja rá a férfi. – Csak szeretnék tisztázni pár dolgot.
Meg kell próbálnia mindent Leeds nézőpontjából nézni. Látja a
gondolatait? Az emlékeit?
 Willow bólint.
–  Vissza kell térnie ahhoz a naphoz, amikor Leedset és Laylát
meglőtték. Megvan ez az emlék?
–  Igen.
–  Látja azt a napot Leeds szemszögéből?
–  Nem jó érzés – mormolja Willow. – Nem szabadna benne lennem.
Olyan… más. Én csak Laylát akarom használni.
–  Csak még egy percet adjon! Mindössze pár kérdésem van –
nyugtatja meg a férfi. – Mit érzett Leeds, amikor meghallotta a lövést?
–  Nagyon… megijedt.
–  És mit érzett Sable?
Willow jó pár másodpercig nem szólal meg, csak hallgat, aztán azt
mondja:
–  Nem tudom. Nem találom azt az emléket.
–  És van másik emléke arról a pillanatról?
–  Nem. Csak az az emlék, ami Leedsé. Emlékszem, mi történt,
mielőtt meghallotta a lövést, de arra nem, hogy mi történt közben.
–  És mi történt előtte?
–  Leeds a hálószobában volt Laylával, egy utazásra pakolt be.
–  És mi történt utána? Mi a következő emléke, ami nem Leedshez
tartozik?
–  Nincs utána semmi. Itt minden emlék Leedsé.
–  Rendben – nyugtázza a férfi. – Már mindjárt végzünk. Menjünk
vissza egy kicsit az időben, arra az éjszakára, amikor Leeds és Layla
megismerkedtek itt.
–  Jó – bólint Willow. – Az az emlék megvan.
–  Mit érzett Leeds, amikor először meglátta Laylát?
Kifújja a levegőt, aztán felnevet.
–  Azt gondolta, borzalmasan bénán táncolok.
 –  Jól van. Most már kiléphet belőle – mondja a férfi.
A videón felnyitom a szemem, és újra a kamerába bámulok. Aztán
a videó véget ér.
Lezárom a mobil képernyőjét, és visszaülök a székembe.
–  Kábé három kérdést tett fel neki – intek a telefon felé. – Hogyan
segített ez?
A férfi még mindig a laptopomat bámulja, Willow pedig mögöttem
rója a köröket a konyhában, és megint a körmét rágja.
Én úgy látom, az egésznek nem volt semmi értelme. Már hagynám
az egészet a fenébe, és elvinném innen Laylát, amikor a férfi felnéz
Willow-ra, és azt kérdezi tőle:
–  Miért mondta azt, hogy Leeds úgy gondolta, maga borzalmasan
bénán táncol?
Willow egyikünkről a másikunkra néz:
–  Azért, mert igaznak éreztem abban a pillanatban.
–  Nem azt mondta, hogy Layla borzalmas táncos – jegyzi meg a
férfi. – Egész pontosan azt mondta: „Azt gondolta, borzalmasan
bénán táncolok.” Laylaként hivatkozott magára, amikor Leeds
fejében volt.
–  Ó… – Willow hangja csak halk suttogás. – Nem tudom. Nem
tudom megmagyarázni.
A férfi az egyik szék felé int:
–  Üljön le!
Willow engedelmeskedik.
–  Layla orvosi papírjai szerint újra kellett őt éleszteni a lövés után.
A mentősök élesztették újra a mentőautóban, aztán még egyszer, már
a kórházban.
–  Ez igaz – értek egyet. – Ahogy már mondtam, egy egész hétig
kétséges volt, életben marad-e.
 –  Vagyis leállt a szíve?
Bólintok.
A férfi kutatón néz rám.
–  Azt mondta, Layla megváltozott a támadás után. Emlékezetkiesés,
személyiségváltozás… Tud mondani mást is, amiben megváltozott a
sérülése előtti időszakhoz képest?
–  Szinte mindenben megváltozott – ismerem el. – Komoly hatással
volt rá.
–  Van olyan Willow-ban, ami Laylára emlékezteti?
Willow-ra nézek, aztán vissza a férfire.
–  Persze. Layla testében van, amikor beszélünk, úgyhogy nyilván
egy csomó minden hasonló bennük.
Erre Willow-hoz fordul.
–  Milyen érzés volt átvenni Leeds testét?
–  Különös – mondja.
–  És az is különös érzés, amikor Layla testét veszi át?
Willow bólint.
–  Igen, bár… máshogy.
–  Milyen szempontból más? – kérdezi a férfi.
–  Nehéz megmagyarázni – feleli Willow. – Leeds testében nem
éreztem, hogy a helyemen lennék. Idegennek éreztem. Nehéz volt
irányítani, nehéz volt benne maradni.
–  De nem érez így, amikor Layla testében van?
–  Nem.
–  Úgy érzi, könnyebb Layla testét irányítani?
Willow bólint, mire a férfi közelebb hajol hozzá.
–  Mondhatjuk, hogy az érzés… ismerős?
Willow egy másodpercre rám pillant, aztán visszafordul a férfihez,
és bólint:
 –  Igen. Ez jó megfogalmazás rá.
A férfi a fejét csóválja, az arcára kiül a teljes hitetlenség.
–  Még soha nem láttam ilyet korábban.
–  Milyet? – kérdezem. Kezd összezavarni ez a faggatózás.
–  A helyzetük rendkívül egyedi.
–  Milyen értelemben?
–  Tudtam, hogy ilyesmi lehetséges, de még sosem voltam tanúja.
Legszívesebben megráznám, hogy végre álljon elő a magyarázattal.
–  Elmondaná végre, hogy mi a fene folyik itt?!
A férfi bólint.
–  Igen, igen, persze. – Az este folyamán most látom az arcán a
legtöbb érzést. Feláll, átsétál a konyhaasztal másik oldalára,
nekitámaszkodik, és közben sokatmondó tekintettel méreget minket.
– A lőtt sebek okozta halált általában a nagy mennyiségű vérveszteség
idézi elő, így valószínűsíthetjük, hogy Sable-nél jó pár perccel azután
állt be a halál, hogy meglőtte. Ugyanebben az idősávban Layla szíve is
megállt. Két lélek volt egy helyiségben, egyszerre hagytak el két testet.
Ami azt jelenti, hogy amikor a mentősök újraélesztették Layla testét,
nagy valószínűséggel nem a megfelelő lélek lépett be abba a testbe.
Hitetlenkedve bámulok rá.
–  Most szórakozik velem? – kérdezem. – Ez a legjobb, amivel elő tud
állni?
–  Csak hallgassanak meg! – mondja, és fejével Willow felé int. –
Amikor Willow Layla testében van, emlékszik Sable és Layla
nézőpontjából is a dolgokra. De amikor magában volt, csak a maga
nézőpontjára és Layláéra emlékezett. Sable emlékei nem vándoroltak
át a maga testébe. – Eltolja magát az asztaltól, és elkezd fel-alá
járkálni a konyhában. – Nem azért tud nehezen visszaemlékezni a
barátnője dolgokra, mert memóriazavara van, hanem azért, mert
azok nem az ő emlékei. Meg kell őket keresnie, és még így is csak
akkor tud rájuk visszaemlékezni, ha valami előhívja az adott emléket.
Erre az egyetlen logikus magyarázat, hogy a lélek, ami a lövöldözés
óta Layla testében jár-kel, valójában nem Layláé.
Logikus? Komolyan azt gondolja, hogy ha azt mondja nekem, hogy
Layla igazából nem Layla, az logikus magyarázat?
Már az is elég nagy erőpróba volt, hogy elfogadjam a túlvilági
létezés gondolatát. De ez már túlmegy az én képzelőerőm határain.
Teljesen abszurd. Nevetséges. Felfoghatatlan.
–  Ha Sable Layla, akkor hol van Layla? – kérdezem.
A férfi Willow-ra mutat.
–  Itt ül.
Willow-ra nézek, de túlzottan összezavarodtam, és talán túlzottan
félek is ahhoz, hogy elfogadjam, amit ez a teljesen őrült férfi próbál
nekünk beadni. Az asztalra könyökölök, a tenyeremet a homlokomra
szorítom. Próbálom valahogy lelassítani a gondolataimat.
–  Mégis hogy volna ez lehetséges? – kérdezem. – Miért választaná
Sable lelke Layla testét a sajátja helyett?
A férfi megvonja a vállát, és nem biztos, hogy tetszik nekem ez a
gesztus. Jobban örülnék, ha teljesen magabiztos válaszokat adna.
–  Lehetséges, hogy nem az alapján döntött abban a percben, hogy
hová tartozott valójában, hanem hogy hová szeretett volna tartozni.
Sable nyilvánvalóan arra vágyott, amit Layla megkapott, különben
eleve nem tette volna azt, amit. Néha a vágyaink erősebbek lehetnek
még a saját sorsunknál is.
A tenyeremet a halántékomra szorítom, mintha megpróbálnám
előhúzni az észszerűség utolsó maradékát is az agyam legmélyéről.
Szükségem lesz minden cseppre, ha valahogy fel akarom dolgozni ezt
a tökéletesen abszurd elméletet.
 Elsőre nem igazán tudom befogadni az elképzelést, de ha valamit
tanultam azóta, hogy idejöttem, az az, hogy ha megadjuk a
lehetőséget arra, hogy a felfoghatatlan valóság, az gyakran odavezet,
hogy végül már el tudjuk hinni azt, ami felfoghatatlan.
A tenyeremet az asztalra csapva hátradőlök a székemben.
–  Ha ez igaz, akkor nem kellene Willow-nak emlékeznie valamire
akkor is, amikor nincs senkinek a fejében? Willow egyáltalán nem
emlékszik semmire.
–  Az emlékek a halál után nagyon gyorsan elhalványulnak,
különösen akkor, ha nincs olyan test és agy, amihez hozzá tudjuk
kötni őket. Vannak érzéseink, de nem tudjuk őket semmihez kötni.
Ezért is hívjuk a szellemeket elveszett lelkeknek.
Willow mindeközben egyetlen szót sem szól. Csak hallgat és figyel,
ami nem nehéz, mivel a férfi tovább beszél, és annyi információval
tölti meg a fejemet, hogy nem győzöm tartani vele a lépést.
–  Árváknak nevezzük őket – magyarázza. – Lelkek, akiknek már
nincsen teste, de a lélek mégsem igazán halott, ezért nem tekinthetjük
őket klasszikus értelemben vett kísértetnek. Két lélek távozik két
testből ugyanabban a helyiségben. Csak az egyik testet élesztik újra. A
nem megfelelő lélek hozzáköti magát az újraélesztett testhez, a
megfelelő lélek pedig megreked, mert nincs hová mennie.
Willow a tenyerét az asztalra teszi, és most először szólal meg,
kíváncsian oldalra billentett fejjel.
–  Ha ez igaz… ha én vagyok Layla… akkor hogyan, miért ragadtam
éppen ebben a házban?
–  Amikor egy lélek elhagyja a testet, de nem hajlandó továbblépni,
akkor általában olyan helyen köt ki, ami jelentett neki valamit az
élete során. Ez a hely Sable-nek semmit sem jelent, de magának
nagyon is sokat. Ezért jött ide, miután a lelke áthelyeződött, mert ez
az egyetlen hely, ahol tudta, hogy Leeds talán megtalálja.
Ez tényleg azt hiszi, hogy Layla lelke áthelyeződött? Milyen
egyszerű szó erre a hatalmas dologra! De legyen egyszerű vagy
hatalmas, soha életemben nem akartam még ennyire elhinni semmit,
miközben abban reménykedem, hogy nem igaz.
–  Téved – jelentem ki határozottan. – Tudtam volna, ha Layla nem
Layla.
–  Tudta is – erősködik a férfi. – Ezért kezdett el kiszeretni belőle a
műtét után. Mert ő már nem az a Layla volt, akibe annak idején
beleszeretett.
Felállok az asztaltól, és átvágok a konyhán. Legszívesebben
belebokszolnék valamibe, vagy elhajítanék valamit. Már így is olyan
sok mindenen mentem keresztül, nem hiányzik, hogy valaki
felbukkanjon, és még jobban összekavarjon mindent a fejemben.
–  Ez nevetséges – mormolom. – Mégis mekkora esélye van annak,
hogy két lélek helyet cserél? – Nem is tudom, kinek szánom a kérdést,
Willow-nak, a férfinek vagy magamnak.
–  Történtek már különösebb dolgok is. Épp maga mondta, hogy
nem hitt a szellemekben, amíg vissza nem tért ide, és most nézze meg
magát! – győzköd a férfi.
–  A szellemek, az egy dolog, de ez…? Ez olyasmi, ami csak
filmekben fordulhat elő!
–  Leeds! – szólal meg Willow nyugodt, halk hangon.
Megfordulok, és ránézek.
Igazán ránézek.
Egy részem szeretne hinni a fickónak, mert az megmagyarázná ezt
a megmagyarázhatatlan vonzalmat, amit Willow iránt érzek, amit
éreztem még akkor is, amikor azt hittem, hogy talán ő Sable.
Azt is megmagyarázná, miért lett Layla szinte teljesen más ember a
baleset óta.
Ha viszont igaza van, és Willow tényleg Layla, az azt jelentené…
Megrázom a fejemet.
Az azt jelentené, hogy Layla halott.
Azt jelentené, hogy Layla teljesen egyedül ragadt ebben a házban.
Úgy érzem, a térdem elgyengül, és meg kell kapaszkodnom a
pultban. Próbálok kitalálni valami módot arra, hogy megcáfoljuk a
fickó elméletét. Vagy bizonyítsuk. Ebben a percben már azt se tudom
eldönteni, melyik elméletről szeretném elhinni, hogy igaz.
–  Több bizonyíték kell – mondom a férfinek.
Ő a székem felé int, úgyhogy ismét átvágok a konyhán, és
visszatérek az asztalhoz. Kortyolok egyet a vízből. A szívem a
torkomban dobog.
–  Tudja, milyen mértékű volt Layla emlékezetvesztése a történtek
után? – kérdezi a férfi.
Megpróbálok visszaemlékezni, amennyire tudok, de nincs sok
kiindulási alapom. Layla nem szeret beszélni arról az estéről, és
általában én is kerültem, hogy a múltról beszéljek, mert nem akartam
folyton emlékeztetni arra, hogy mi mindenre nem emlékszik.
Megrázom a fejemet.
–  Nem. Soha nem kérdeztem ki igazán, mert bűntudatom volt.
Azért feltűnt pár dolog, amit elfelejtett. Például idefelé a repülőn
megemlítettem a szálloda nevét, és úgy tűnt, egyáltalán nem
emlékezett, amíg én nem emlékeztettem rá.
–  Ha Sable lelke átvette Layla testét, akkor nehezére eshetett rögtön
hozzáférni az emlékeihez, mert azok valójában nem az övéi. Ott
vannak ugyan az agyában, de nem lehet olyan könnyű előhívni őket,
mert a lelke valójában nem élte át őket.
Willow szól közbe:
 –  Layla nem tudná ez esetben, hogy ő Sable? Sable emlékei még
mindig ott vannak a fejében. Amikor felébredt a műtét után, tudnia
kellett volna, hogy rossz testben van, nem?
– Nem feltétlenül – feleli a férfi. – Ahogy maga is mondta, amikor a
fejében van, az emlékei zavarosak. Ennek az lehet az oka, hogy
amikor valaki meghal, általában nem viszi magával a teljes
személyiségét.
Willow-t nézem, ahogy próbálja befogadni mindazt, amit a férfi
mond. Ugyanazt a zavarodottságot és kétkedést látom az arcán, amit
én is érzek.
–  Van rá esély, hogy amikor felébredt a műtét után, érezte, hogy
valami nem stimmel, hogy nem ott van, ahol lennie kellene. Biztosan
összezavarodott. Még tükörbe nézni is furcsa lehetett neki, mert azt
érezhette, hogy nem kötődik a tükörképhez, ami visszanéz rá.
Valószínűleg ez a zavarodottság, amit az amnéziára fogtak, csak
erősítette a szorongását, és ez idézte elő a pánikrohamokat. – Pár
pillanatig az asztalon dobol az ujjával. A kezét bámulom, és várom,
hogy további bizonyítékkal álljon elő. Amikor a keze megáll,
egyenesen Willow szemébe néz. – Ha maga Layla, akkor kell hogy
legyenek olyan közös emlékei Leedsszel, amikhez Sable nem tud
azonnal hozzáférni. – Itt hozzám fordul. – Vannak más emlékek,
amiknél feltűnt, hogy Laylának nehezére esik felidézni őket? Már a
szálloda nevén kívül?
Próbálok visszaemlékezni valamire, ami jó nyom lehet. Valami, ami
nem volt ott Layla emlékei között az elmúlt hat hónapban, valami,
amit az emlékezetvesztésére fogtam. Próbálok újabb, nem olyan
régen történt eseményt felidézni, ami még élénkebben él az
emlékeimben.
Willow-hoz fordulok:
 –  Melyik a nap leghalálosabb órája?
–  A délelőtt tizenegy – vágja rá Willow azonnal.
A válaszra megdermedek.
Múlt héten, amikor ezt felhoztam, Laylának fogalma sem volt róla,
hogy miről beszélek. Willow viszont akár a konyhában is hallhatta a
beszélgetésünket, szóval ez nem igazán bizonyít semmit.
–  Basszus! – Összeszorítom a szemem, próbálok még valamit
kitalálni, ami az utóbbi időben mintha kiesett volna Layla fejéből,
valamit, amit Willow nem hallhatott.
Eszembe jut a beszélgetés múlt héten, a társalgóban.
Megemlítettem a könyvet, amit olvastam, de Laylának fogalma sem
volt róla, miről beszélek. Aztán témát váltottunk, és sosem mondtam
ki a könyv címét, szóval Willow erről nem tudhat. – Milyen… milyen
könyvet olvastam aznap este, amikor elmentem volna…
Willow a szavamba vág:
–  Az Egy veszélyes elme vallomásait. Valami vetélkedő
műsorvezetőjéről szólt, aki azt állította, hogy bérgyilkos. – Layla egyik
dologra sem emlékezett múlt héten. – Azt mondtad, inkább e-könyvet
olvasol, mert a rendes könyv túl sok helyet foglal a csomagban.
Miután ezt mondja, azonnal Willow-ra nézek.
Mintha lassan a helyére kerülne a kirakós minden darabja, és most
nem tudom, hogy fájdalmamban a földre vessem magam, vagy csak
szorítsam őt magamhoz. De mielőtt bármelyiket megtenném… van
még egy kérdésem.
–  Ha te vagy Layla… akkor ezt tudnod kell. – A hangom rémült. És
reménykedő. – Mi volt az első gondolatod rólam?
Willow lélegzete megremeg.
–  Hogy úgy nézel ki, mintha belül éppen meghalnál.
Mozdulni sem tudok, ez túl sok.
 –  A rohadt életbe…
Willow előrehajol, és a homlokára szorítja a kezét.
–  Leeds! Ezek az emlékek az első találkozásodról Laylával… A csók
a medencében, a dal, amit játszottál neki… Én voltam? Ezek az én
emlékeim?
Egy hang sem jön ki a torkomon. Csak nézem őt, ahogy próbálja
felfogni ugyanazt, amire én is ráébredtem.
Visszagondolok az elmúlt pár hónapra, hogy mennyi minden
megváltozott Laylában. Mintha egészen más emberré vált volna a
műtét után.
Mert azzá is vált.
Egy teljesen más ember volt. Megváltozott az egész személyisége és
az is, ahogyan iránta éreztem. Ha visszagondolok, a műtét utáni Layla
és Sable között több volt a hasonlóság. Sable bulimiás volt. A műtét
után Layla megszállottan figyelni kezdte a súlyát. Sable teljesen rá
volt kattanva a közösségi médiára és… rám. Layla teljesen rákattant a
közösségi platformjaim építésére. Sable-nek többféle mentális
betegsége is volt, és minél több idő telt el Layla műtétje után, kezdett
úgy tűnni, mintha Layla is éppen ilyen mentális betegségektől
szenvedne. Aznap, amikor idejöttünk, tudtam, hogy Layla ütött bele a
tükörbe. Nem értettem, miért csinálta, de tudtam, hogy ő tette.
Amikor Layla felébredt a műtét után, nem az a lány volt, akibe
beleszerettem.
De mindaz, amit annyira szerettem Laylában abban az első pár
hónapban a megismerkedésünk után, ugyanaz volt, amit Willow-ban
is felismertem. A személyisége, a kedélye, a játékossága, a csókjának
ismerőssége, a különös, random tények, amikkel előállt. Régen mindig
azt mondtam Laylának, hogy olyan, mint a Wikipédia valami morbid
változata.
 És ez volt az egyik dolog, amit felismertem Willow-ban, ami tetszett
benne.
Erről eszembe jut egy másik emlék, aminek már akkor gyanút
kellett volna keltenie.
–  Az ágyban, az emeleten… – mondom Willow-nak – aznap este,
amikor a Ghostot nézted… Azt mondtam, hogy olyan furcsa vagy.
Ugyanezt mondtam akkor, amikor megismertelek. Mert… lenyűgöztél
és elbűvöltél, és amikor megismertem Willow-t, olyan ismerősnek
tűnt, és…
Nem tudom befejezni a mondatot, mert úgy érzem, mintha az a
betonkocka, ami eddig a mellkasomat nyomta, végre felemelkedett
volna.
Már nem érzem úgy, hogy kezdek kiszeretni Laylából. Vele estem
újra szerelembe Willow-n keresztül.
Layla maga Willow, és ahogy ránézek most, nem is értem, hogyan
nem láttam ezt meg ma este előtt.
A tenyerembe veszem az arcát.
–  Tényleg te vagy az. Végig te voltál, beléd lettem újra szerelmes.
Ugyanabba a lányba, akibe abban a pillanatban beleszerettem,
amikor megláttam, hogy úgy táncol a füvön a hátsó udvarban, mint
egy idióta.
Felnevet az emléken, a mi közös emlékünkön, az emléken, ami nem
Sable-höz tartozik.
Egy könnycsepp gördül le az arcán, amit letörlök, aztán közelebb
húzom magamhoz. Átkarol, és rájövök, hogy eddig a pillanatig nem is
tudtam, mennyire hiányzott. Borzasztóan hiányzott. Hiányzott
mindaz, amit az első két hónapban éltünk át együtt. Hiányzott azóta,
hogy Sable meglőtte.
Az óta az este óta állandó űr tátongott bennem, és olyan sokáig volt
lelkiismeret-furdalásom e miatt az érzés miatt! Hogy úgy éreztem,
mintha elveszítettem volna, pedig ott volt mellettem. Még azért is
lelkiismeret-furdalásom volt, hogy Willow rá emlékeztetett.
A lelkiismeret-furdalás végre elmúlt, úgy érzem, mindennek oka
volt. Minden döntésemnek… minden érzésemnek, amit Willow keltett
bennem… mindennek jó oka volt, mert a lelkem már addig is
szerelmes volt az övébe. Ezért éreztem megmagyarázhatatlan
vágyódást ez iránt a hely iránt. Willow iránt. Még amikor azt hittem,
hogy Willow Sable, akkor is éreztem ezt a vonzást, és ez összezavart.
De most már mindent értek.
A számat az övéhez szorítom, megcsókolom. Megcsókolom Laylát.
És amikor visszacsókol, mindent érzek, amit korábban éreztem,
amikor megcsókoltam. Mindent, amiről azt hittem, hogy
elveszítettem. Itt van, itt volt egész végig.
A csókok között megérintem az arcát, annyira lenyűgöz, hogy végre
látom az igazságot. Ezért volt akkora a különbség minden
alkalommal, amikor Willow átvette Layla testét! Ezért tűnt úgy, hogy
Willow kényelmesebben és magabiztosabban mozog Layla testében.
Mert mindvégig az övé volt. Soha nem is tartozott Sable-höz. Sable
feszengett a testében attól a naptól kezdve, hogy felébredt a műtét
után.
Willow könnyes mosollyal néz rám:
–  Ez megmagyarázza, miért könnyebbültem meg annyira, amikor
felbukkantál, Leeds! Mert hiányoztál, bár nem emlékeztem rád.
Újra megcsókol, és én soha többé nem akarom elengedni.
Valami mégis felriaszt minket: a bejárati ajtó csapódásának hangja.
Hátranézek a vállam fölött, és észreveszem, hogy a férfi már nem
áll mellettünk a konyhában.
Egy emberként rohanunk ki a konyhából a bejárathoz.
 –  Várjon! – kiabálom utána. Mikor utolérem, már éppen beül a
furgonjába. – Mégis hova megy?
–  Már nincs szükségük rám. Megkapták a válaszukat.
Megrázom a fejemet.
–  Nem, nem kaptuk meg! Most rendbe kell hoznia. Sable még
mindig rossz testben van, Laylának pedig nincs semmije. – Layla felé
intek. – Cserélje vissza őket!
A férfi sajnálkozva néz rám.
–  Én válaszokat találok, de ez nem jelenti azt, hogy mindig van
megoldás.
Igyekszem megőrizni a hidegvéremet, bár legszívesebben a
torkának ugranék.
–  Ugye csak viccel? Most mégis mit csináljunk? Biztosan van valami
megoldás!
Elindítja a furgont, és magára húzza az ajtót, aztán csak a lehúzott
ablakon szól ki nekem:
–  Csak egyetlen lélek foglalhat el egy testet egyszerre. Persze, Layla
rövid időre vissza tud kerülni a régi testébe, de csak átmenetileg, ha
megszállja. Sable-t nem fogja tudni kihúzni Layla testéből, legalábbis
addig nem, amíg meg nem hal. És ha ez bekövetkezik, akkor
mindketten halottak lesznek. – Felhúzza az ablakot, de amikor
kétségbeesetten kopogni kezdek, újra letekeri. – Sajnálom, ami
magukkal történt. Tényleg. Mégis attól tartok, hogy ki kell találniuk,
hogyan éljenek együtt ezzel a helyzettel, már amíg nem tudnak mind
a hárman továbblépni.
Hátralépek.
–  Ez lenne a tanácsa? Hogy életünk hátralevő részében tartsam az
ágyhoz kötözve Sable-t?
Megvonja a vállát.
 –  Hát, ha engem kérdez, Sable magának köszönheti ezt az egészet. –
Rükvercbe állítja a furgont. – Vagy talán csak engedje el Sable-t, és
maga itt maradhat Layla lelkével!
Annyira feldühít a válasza, hogy belerúgok a furgon ajtajába, olyan
erővel, hogy be is horpad. Újra belerúgok. Legszívesebben ordítanék.
A férfi teljesen letekeri az ablakot, és kihajol rajta, hogy megnézze a
horpadást.
–  Kérem, ne csinálja ezt Randall furgonjával! Így is eléggé össze lesz
zavarodva, amikor felébred a munkában, és nem fog emlékezni rá,
hogy mit csinált az este felében. – Visszaveszi a sapkáját, és lassan
elkezd kitolatni a felhajtóról. – Minden másodpercben meghal egy
ember, és nem mindig a megfelelő módon. Még nagyon sokaknak kell
segítenem. – Búcsúzóul még felemeli a kezét. – A neten majd még
jelentkezem. Tényleg kíváncsi vagyok, mi lesz a vége ennek a
dolognak.
Megfordítja a kocsit a felhajtón, és mi némán nézzük, ahogy elhajt,
míg csak mi ketten maradunk.
Tényleg azért jött, hogy válaszokat adjon nekünk. Se többet, se
kevesebbet.
Tele vagyok frusztrációval, amit semmivel sem tudok feloldani, de
közben mégis úgy érzem, mintha megvilágosodtam volna. Mintha az
a hajszál, ami eddig a szívemet fojtogatta, végre elszakadt volna, és
visszatért az az irányíthatatlan, szabálytalan zakatolás, amit
kizárólag Layla jelenléte vált ki.
Egy ping és egy BUMM.
–  Layla? – suttogom.
–  Igen?
Felé fordulok.
–  Semmi, csak ki akartam mondani a nevedet. – Magamhoz húzom,
és percekig csak csendben ölelem az előkertben. Nem Sable-t ölelem,
nem is Willow-t vagy Layla valamelyik más hamis változatát.
Laylát ölelem.
Talán még nincs megoldásunk, talán még nem tudom, hogyan
fogom örökre a karomban tartani, de most itt van velem. És az biztos,
hogy gondoskodni fogok róla, hogy soha többé ne kelljen egyetlen
éjszakát sem egyedül töltenie ebben a házban.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Az elmúlt órában komoly változás állt be a hangulatunkban. Az első

tíz percet csókolózással, ölelkezéssel töltöttük, fürdőztünk a tudatban,
hogy a szerelmünk valahogy áttört a világok határain.
Megkaptuk a választ arra, hogyan került ide Layla lelke. A választ
azonban millió új kérdés és váratlan gyász is kísérte.
Nem is tudom, hogyan gyászoljam meg azt, hogy Layla
tulajdonképpen meghalt… hiszen itt van velem. És közben még sincs.
Olyan, mintha visszakaptam volna, de borzalmas módon. Úgy
érzem, távolabb vagyok tőle, mint valaha, bár itt állunk a szobában,
és a karomban tartom őt.
Tehetetlennek érzem magam.
Az arca a mellkasomon pihen, de fogalmunk sincs, mihez kezdjünk
ezután. Nem akarom újra látni Sable-t, de ha Layla elalszik, ez fog
történni. És most túl dühös vagyok ahhoz, hogy tudjam kezelni.
–  Szerinted Sable tudja? – kérdezi Layla, és elhúzódik, hogy fel
tudjon nézni rám.
Megrázom a fejemet.
–  Nem. Én azt gondolom, hogy éppannyira össze van zavarodva,
mint én. Látja ezeket az emlékeket, amiket nem tud megmagyarázni,
amiknek nem abban a fejben van a helye, amelyikben él.
–  Biztos ijesztő neki – jegyzi meg Layla. – Felébredt a kórházban
ezekkel az egymásnak ellentmondó emlékekkel. Felismerte Aspent és
anyát, de nem igazán tudta hová tenni őket, majd közölték vele, hogy
ők a családja.
A tenyerem közé fogom Layla arcát.
–  Ne sajnáld őt! – szólok rá. – Ő indította el ezt az egészet. Mindez
nem történt volna meg, ha nem jelenik meg a házamnál azért, hogy
bántson minket.
Layla bólint.
–  Elmondod neki, hogy mi történt? Hogy ő valójában Sable?
–  Valószínűleg. Megérdemli, hogy tudja, miért van megkötözve.
–  Mikor mondod el neki?
Vállat vonok.
–  Úgy érzem, minél előbb szólunk neki, annál hamarabb
találhatunk megoldást.
–  És ha követeli, hogy engedd el?
–  Így lesz, efelől nincs kétségem.
–  El fogod engedni?
Megrázom a fejemet.
–  Nem.
Layla aggodalmasan vonja össze a szemöldökét.
–  Nem tarthatjuk itt akarata ellenére. Ha valaki rájön, komoly bajba
kerülhetsz.
–  Nem mehet el innen a te testedben. Az a tiéd.
–  Magyarázd meg ezt a rendőröknek! – vágja rá Layla.
–  Senkinek sem kell megtudnia. De nem mehet el innen, amíg nem
találjuk ki, hogyan oldjuk meg ezt az egészet.
Layla elhúzódik tőlem, a kezét aggodalmasan a tarkójára teszi.
–  Te is hallottad azt a férfit. Azt mondta, nem lehet megoldani.
–  De azt is mondta, hogy ez egy nagyon ritka eset. Talán még nem
történt meg elégszer ahhoz, hogy valaki kitalálja a megoldást. Mi
türelmesek leszünk, utánajárunk a dolognak. Meg fogjuk oldani,
Layla!
A karomba zárom, mert szeretném megnyugtatni, bár nincs
könnyű dolgom, mert tudom, hogy hallja, milyen szaporán dobog a
szívem.
Éppúgy aggódom, mint ő, ha nem jobban.
–  Szerintem most rögtön el kellene neki mondanod – javasolja
Layla. – Talán ha megtudja, mit tett, akkor nem küzd tovább. Talán
segít nekünk megoldást keresni.
Layla mindig a legjobbat feltételezi az emberekről.
A gond csak az, hogy én nem vagyok benne biztos, hogy van elég
jóság Sable-ben ahhoz, hogy hajlandó legyen nekünk segíteni. Végtére
is eleve ő az oka, hogy ebbe a helyzetbe kerültünk.
–  Jól van – bólintok. – De először meg kell kötöznöm téged.
Layla felmászik az ágyra. Miután rögzítem a kötelet, megszólal:
–  Tudom, hogy most mérges vagy rá, de ne légy vele durva!
Bólintok, de nem ígérek meg semmit.
A „mérges” túl enyhe kifejezés arra, amit érzek.
Layla lehunyja a szemét, és nagy levegőt vesz. Amikor felnéz,
rögtön látom, hogy nem Layla az, és csak neheztelést érzek. Akkor
sem ébred fel bennem a bűntudat, amikor halkan sírni kezd, és akkor
sem, amikor kérlelni kezd, hogy oldozzam el. Az ágy szélére ülök a
lábához, és csak bámulok rá.
Legalább most nem kapott hisztériás rohamot, és nem sikítozik.
Talán ezúttal tényleg sikerül megbeszélnünk a dolgot.
–  Akkor most végre elengedsz? – kérdezi.
–  Előbb szeretnék feltenni pár kérdést.
–  És utána elengedsz?
–  Igen.
Erre bólint.
 –  Rendben, de… Előbb nem lehetne, hogy eloldozz? Mindenem fáj,
már órák óta ebben a pózban vagyok.
Alig egy perce kötöztem meg. Nem is tudja, hogy az idő nagy
részében szabadon mászkálhat.
–  Eloldozlak, amint megválaszoltad a kérdéseimet.
Helyezkedik egy kicsit az ágyon, úgy, hogy távolabb legyen tőlem,
aztán felhúzza a térdét, és idegesen pislog rám felette.
–  Mérgesnek tűnsz – jegyzi meg halkan. – Miért vagy mérges?
–  Mire emlékszel az éjszakáról, amikor meglőttek?
–  Nem szeretek róla beszélni, te is tudod.
–  De miért? Mert nem úgy emlékszel rá, ahogy én?
Megrázza a fejét.
–  Nem. Egyáltalán nem emlékszem rá.
–  Ez nem teljesen igaz – jegyzem meg. – Szerintem csak zavarosak
az emlékeid arról az estéről.
Újra megrázza a fejét.
–  Nem akarok beszélni róla.
Hiába kérlel, hogy hagyjam abba, én folytatom.
–  Tudom, mi történik a fejedben. Azt mondod, amnéziád van, de én
ebben nem vagyok biztos. Szerintem csak nehezebben férsz hozzá
Layla emlékeihez, mert más emlékekkel keverednek. Ezért van, hogy
néha… amikor felhozok valamit a múltból, nem ugrik be rögtön az
emlék. Mintha át kellene lapoznod őket, elő kellene ásnod a
megfelelőt.
Látom, hogy elakad a lélegzete.
Előrehajolok, és egyenesen a szemébe nézek.
–  Érzed néha úgy, mintha túl sok emléked lenne? Olyan emlékek,
amik nem lehetnének a tieid?
Az alsó ajka kicsit megremeg. Látom rajta, hogy fél, bár igyekszik
leplezni.
–  Emlékszel, hogy kinyitottad az ajtót, amikor Sable bekopogott
aznap este?
Bólint.
–  Igen.
–  De arra is emlékszel, hogy te voltál az, aki bekopogott azon az
ajtón.
A szeme elkerekedik.
–  Miért mondod ezt? – kérdezi azonnal.
–  Azért, mert… te Sable vagy.
Hosszú másodpercekig bámul rám.
–  Te megőrültél?
–  Az emlékeid azért zavarosak, mert rossz testben vagy.
A tekintetébe fenyegetés költözik.
–  Jobban teszed, ha most elengedsz, Leeds, különben hamar rács
mögé kerülsz! Komolyan. Ne gondold, hogy ezt elnézem neked!
–  Végig tudtad, hogy talán Sable vagy?
–  Cseszd meg! – sziszegi dühösen. – Engedj el!
–  Miért öklöztél bele a fürdőszobai tükörbe, amikor idejöttünk?
Néha Sable arcát látod, amikor a tükörbe nézel?
–  Persze hogy látom néha az arcát! Lelőtt engem, Leeds!
Poszttraumás stressztől szenvedek.
Azt nem tagadja, hogy ő ütött bele a tükörbe.
–  Nincs poszttraumás stresszed. Ez egy igazi emlék.
–  Teljesen elment az eszed.
A hangom nem remeg, amikor folytatom:
–  Lelőttél engem, és lelőtted Laylát. És tudom, hogy emlékszel rá.
Kétségbeesetten rázza a fejét.
–  Hogy én lőttem le Laylát? De hát ÉN vagyok Layla!
 A fejemet rázom.
–  Tudom, hogy zavarba ejtő, de te nem Layla vagy. Hozzáférsz az
emlékei egy részéhez, mert Layla fejében vagy. De amikor lelőttelek,
te meghaltál. És mivel te lelőtted Laylát, ő is meghalt, bár csak pár
másodpercre. Ahhoz elég időre, hogy a lelked a nem megfelelő testbe
kerüljön. Layla lelke pedig itt ragadt, ebben a házban.
Sable most már zokog.
–  Megrémítesz. – A hangja most félénk. – Semmi értelme annak,
amit mondasz. Én vagyok Layla. Hogy gondolhatod, hogy nem én
vagyok Layla?
Elkezdhetném listázni a bizonyítékokat, de túl sok van belőlük.
Ehelyett megpróbálok kiagyalni egy olyan kérdést, amire Layla
rögtön tudná a választ. Amire Layla már válaszolt is, de Sable-nek
nehezére esne visszaemlékezni.
–  Milyen dalt énekeltem el neked az első éjszaka, amikor
megismertelek itt?
Habozva válaszol:
–  Én… az már nagyon rég volt.
–  Melyik dalt énekeltem el neked? Három másodperced van, hogy
válaszolj.
–  A „Remember Me”-t? – A dal címe inkább kérdésnek hangzik,
mint kijelentésnek.
–  Nem. Az „I Stopped”-ot énekeltem. Layla emlékszik rá.
–  Ne beszélj úgy rólam, mintha nem Layla lennék. Ez kész őrület! –
Még közelebb csúszik az ágytámlához, mintha menekülni próbálna
előlem.
Nem hibáztatom, hogy fél tőlem. Ha valaki megpróbálta volna ezt
elmagyarázni nekem egy hónapja, én sem tudtam volna elhinni.
Megpróbálok nagyon higgadt maradni, mert tudom, hogy most
pontosan az ellenkezőjét gondolja rólam.
–  Nem várhatom el tőled, hogy könnyebben elfogadd, mint én, de
akkor is ez az igazság. Csak idő kell hozzá, és talán néhány bizonyíték,
hogy megértsd, mi is történik. És sajnálom, de ezért nem hagyhatom
még, hogy elmenj. Addig nem, amíg nem találom ki, hogyan hozzam
ezt rendbe Laylának.
–  Én vagyok Layla! – suttogja, mintha még mindig próbálná
meggyőzni magát arról, hogy ez az egész nem történhet meg.
Hátranézek.
–  Layla, vedd át a helyét!
Várok pár másodpercet, aztán már látom is a változást.
Layla kinyitja a szemét. A lábát ellazítja, de az arckifejezése kicsit
sem nyugodt. Úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát, és nem
tudom, hogy azért, mert már semmi kétsége sem maradt afelől, hogy
ő Layla, vagy azért, mert sajnálja Sable-t, amiért ilyen helyzetbe
került.
Előrehajolok, és kioldom a kötelet a kezén. Amikor a csuklója már
szabad, a nyakamba borul, és kitör belőle a zokogás.
Ebben a pillanatban megkapom a végső bizonyosságot. Az, hogy
Sable ilyen nehezen éri el a Laylával közös emlékeinket, azokat az
emlékeket, amik olyan előkelő helyet foglalnak el Layla elméjében, az
utolsó kétséget is elsöpörte, ami esetleg még bennünk bujkált volna.
Layla a tarkómat szorítja, és az arcát az arcomhoz nyomja. A
hangjában félelem cseng, amikor megszólal:
–  Kérlek, segíts nekem megtalálni a visszautat!
Behunyom a szememet.
–  Harcolok érted, amíg rá nem jövünk a megoldásra. Megígérem!
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Layla haját mosom a zuhanyban. Afféle különös megismétlése ez a

megismerkedésünk utáni reggelnek. Újra együtt állunk a zuhany
alatt, csakhogy ezúttal mindketten hallgatunk. Nem kérdezek tőle
semmit, mert úgy érzem, hogy a válaszok utáni kutatás eddig csak
szomorúságot okozott. Néha elgondolkodom, nem bánja-e, hogy
eljöttem ide. Ha nem bukkanok fel, akkor nem is tudta volna meg,
hogy mennyire nem tartozik a saját valóságába. És nem tudta volna
meg, hogy mennyire igazságtalan a helyzete.
És nem tudta volna meg, hogy talán soha nem tud visszajutni oda,
ahol lennie kellene.
Tegnap éjszaka nem aludtunk. Órákig kerestünk megoldást a neten,
lapozgattuk az összes paranormális témát érintő könyvet a
társalgóban. Egyelőre semmit sem találtunk, pedig két órával
napfelkelte utánig kutakodtunk.
És ma új nap kezdődik. Miután bepótoltuk az alvást, amire nagy
szükségünk volt, újrakezdjük a munkát. Nem engedem meg, hogy
Layla reménytelennek érezze a helyzetét.
A haja kiöblítése után megcsókolom a feje búbját. Nagy sóhajjal
engedi el a feszültséget, a hátát a mellkasomnak támasztja, és
csendben állunk, hagyjuk, hogy a forró víz cseppjei záporozzanak
ránk. Nincs ebben semmi romantikus. Semmi erotikus.
Egyszerűen szomorúak vagyunk.
–  A teste kimerült – szólal meg Layla.
 –  Nem az ő teste, hanem a tied.
Megfordul, hogy rám tudjon nézni. A szeme beesett, fáradt. Aludnia
kellene, de most, hogy tudja, hogy inkább tartozik ehhez a testhez,
mint a szellemvilághoz, nem szívesen tér vissza a semmibe. Korábban
bevallotta nekem, hogy most már fél tőle.
Ezzel teljesen kicsinált.
Nem akarom, hogy újra Sable vegye át a helyét, de ez
elkerülhetetlen. Ez az egyetlen mód arra, hogy a teste regenerálódjon.
–  Vegyél be két altatót! – javaslom. – Akkor talán nem ébred fel egy
darabig.
Layla bólint.
Miután kiszálltunk a zuhany alól, adok neki két tablettát. Layla
beveszi őket egy korty vízzel, aztán bemászik az ágyba. Behúzom a
sötétítőt, hogy kizárjam a napfényt. Én is bemászok mellé, és ezúttal
nem habozok, azonnal magamhoz húzom. Végre megint normálisnak
érzem, hogy itt van velem az ágyban.
Már amennyire normálisnak érezhetek bármit is a helyzetünkben.
Folyton azt várom, hogy végre felébredjek ebből a rémálomból.
Nem szeretek visszagondolni az elmúlt pár hónapra, a sok jelre, ami
ott volt az orrom előtt. Ostobának érzem magam, mintha
valamiképpen az én szűklátókörűségem vetett volna minket vissza.
Sosem hittem a kísértetekben meg a szellemekben. Ha hittem volna,
talán előbb észreveszem, hogy Layla igazából nem Layla?
Vannak vajon mások is a világon, olyanok, mint Sable, akik azt
hiszik, valamiféle amnéziában szenvednek, mert nehezen igazodnak
ki a saját emlékeik között, pedig valójában csak nem tartoznak ahhoz
a testhez, amelyikben laknak? Egyszerűen rossz testbe zárt
szellemek?
–  Leeds! – Layla ugyan csak suttogja a nevemet, de még a
suttogásának is érzem a súlyát.
–  Mi az?
A fejét a vállamra hajtja.
–  Szerintem egyetlen módon tudjuk ezt helyrehozni.
–  Hogyan?
Hosszan szívja be a levegőt, aztán a kilégzésnél kimondja:
–  Meg kell ölnöd engem, és aztán rohadtul drukkolni, hogy vissza
tudsz hozni.
Összeszorítom a szememet, próbálom kizárni a szavait a fejemből.
Nem akarom hallani, amit mond, de ő folytatja.
–  Ha elég ideig áll meg a szívem, hogy Sable lelke elhagyja, akkor
talán az én lelkem vissza tudja venni, mielőtt újraélesztenél.
–  Állj le! – vágok a szavába gondolkodás nélkül. – Túl kockázatos
lenne. Olyan sok minden közbejöhet.
–  Nem élhetünk örökké így.
–  De igen.
Elhúzódik tőlem, hogy fel tudjon nézni rám. A szemében könnyek
ülnek.
–  Olyan fárasztó így élni, egyik napról a másikra. És komolyan
hajlandó lennél egy lányt fogva tartani az emeleten életed hátralevő
részében?
Nem bírnám ki, a gondolat is elborzaszt, de még mindig jobb, mint
az a lehetőség, hogy Layla meghalhat.
–  Nem ez a megoldás.
–  Akkor ez az élet lenne az? Hogy nem alszik, csak ha
begyógyszerezzük, és aztán nekem kell küszködnöm a
mellékhatásokkal? Fáradt vagyok. Te is fáradt vagy. Ha ez az egyetlen
módja annak, hogy veled létezzek… akkor inkább egyáltalán nem
akarok létezni – vallja be. Most már sír, amit nem bírok elviselni.
Nem akartam felzaklatni, de az önző részem még mindig inkább
választja a zaklatott Laylát, mint hogy soha többé ne láthassam őt.
–  Ha megpróbáljuk, de nem sikerül, sosem bocsátanám meg
magamnak. Nem tudok nélküled élni, Layla!
–  De tudsz. Már éltél is az elmúlt hét hónapban.
Sokatmondóan nézek rá.
–  És kurvára magam alatt voltam.
Komoly, kitartó pillantással néz rám, aztán, mintha együttérezne
velem, a kezét az arcomra simítja, és megcsókol. A csók édes, de
valahogy szomorú is. És nem tudom, mihez kezdjek vele.
Kínzással felér, hogy a fájdalmát kell csókolnom, mert tudom, mi
jár a fejében. Úgy gondolja, a halál a megoldás.
Én attól félek, hogy a halál a vége lesz.
–  Nem akarok többet erről beszélni – jelentem ki.
–  Valamit muszáj lesz tennünk, és minél előbb, amíg még van hozzá
energiám.
–  Sosem fogok belemenni.
Layla végigfuttatja az ujjait a karomon, majd összekulcsolja a
kezünket.
–  Ez bejöhet, Leeds! Ha jól megtervezzük, sikerülhet.
–  Hogy lehetsz ilyen biztos benne?
–  Úgy, hogy tudok valamit – mondja, és csókot nyom az
állkapcsomra. – Azt, hogy jobban szeretlek, mint Sable. Gondoskodom
róla, hogy sikerüljön.
Hinni akarok neki, de mi lesz, ha mégsem sikerül? Ha nem tudom
újraéleszteni? Ha a teste tényleg meghal, akkor valószínűleg a lelke is
meghal vele együtt.
És akkor mihez kezdek én? Hogy magyarázom meg a halálát a
rendőrségnek? A családjának? Aspennek?
 Layla egyik kezével végigsimít összeráncolt szemöldökömön.
–  Nyugodj meg! – kéri. – A részletek miatt majd aggódunk, ha
felkelünk.
Bólintok, mert az egyetlen vágyam, hogy eltüntessem ezeket a
gondolatokat. Csakis Laylára akarok gondolni.
Ujjaimmal végigsimítok az ajkán, ő pedig ugyanolyan tekintettel
néz rám, mint azon az első éjszakán, a fűben fekve. Pontosan azelőtt,
hogy megkérdeztem tőle, miért ilyen szép.
Végigrajzolom a szeplők vonalát az orrnyergén.
–  Miért vagy ilyen szép? – suttogom.
Az emlékre elmosolyodik.
Ez hiányzott. Ezek a pillanatok Laylával. A ki nem mondott közös
emlékek… a közös pillantások. Aznap éjszaka, amikor
megismerkedtünk, azonnal létrejött köztünk a kapcsolat, olyan erős
kapcsolat, hogy visszahozott engem ide, hozzá, pedig azt sem tudtam,
hogy keresnem kell. Ez a kapcsolat tartott itt még akkor is, amikor
meg voltam róla győződve, hogy Willow Sable.
Layla megint megcsókol, de ezúttal a csók nem ér véget, olyan
hosszú ideig tart, hogy mire végre belehatolok, az ajkam már
megduzzadt.
Szorosan ölel, miközben szeretkezünk, én pedig végig nyitva
tartom a szemem, annyira lenyűgöz, hogy milyen más élmény most,
hogy visszakaptam őt. Pontosan olyan, mint régen. Intenzív, tökéletes,
jelentéssel teli.
Amikor vége, magamhoz ölelem, és ráébredek, hogy talán igaza
van.
Megtaláltuk egymást egyszer, amikor először találkoztunk.
Aztán újra megtaláltuk egymást, miután meghalt.
És ezért eléggé hiszek magunkban ahhoz, hogy azt gondoljam,
talán harmadszor is sikerülhet.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Layla az elmúlt két napot azzal töltötte, hogy részletesen megtervezte

a halálát.
Én azzal töltöttem az elmúlt két napot, hogy próbáltam alternatív
megoldást találni.
Sajnálatos módon nem jutottam semmire.
Layla egyre gyengébb. Minél többször veszi át Sable helyét, annál
kevesebbet tud aludni a teste. És amikor Layla elég időre hagyja el a
testét, hogy aludjon, Sable akkor is alig alszik valamit. Csak amikor
hatni kezdenek a gyógyszerek, és még így is hamar felébred.
Sable továbbra is szökni akar, amitől a csuklója egyre rosszabbul
néz ki, most már olyan feltűnőek a sebek, hogy szinte lehetetlen
elrejteni őket. Mindig bekötözöm, de aggódom, mert Aspen és Chad
ma érkeznek, és még nem találtuk ki, hogyan rejtsük el előlük Layla
csuklóját. Most éppen az egyik hosszú ujjú ingem van rajta, mert az ő
ruhái között egyiknek sem volt elég hosszú az ujja, hogy eltakarja a
csuklóját.
Reméljük, hogy Aspennek nem tűnnek fel a kötések.
Reméljük, hogy Aspennek semmi sem tűnik fel.
Layla a lábát az ölemben nyugtatja, és vakon nézzük a tévét,
amikor meghalljuk a kocsijukat a felhajtón. Igazából nem figyeltünk a
tévére, csak próbáltunk normálisnak tűnni, és ezt fogjuk tenni a
következő huszonnégy órában is, amíg Aspen és Chad maradnak.
Layla feláll, és lejjebb húzza az ing ujját. A hüvelykujja alá igazítja,
aztán elindul az ajtó felé, én meg a nyomában.
Aspen már benyit, amikor kiérünk az előszobába. Sarkig tárom az
ajtót, és elveszem Aspen táskáját. Amint belép, Layla azonnal
magához öleli a nővérét.
Az ölelés meglepetésként ér, mert nem átlagos köszöntés, de Layla
úgy szorítja magához Aspent, mintha hiányzott volna neki. És így is
lehet. Amikor Aspen legutóbb itt járt, Layla még össze volt zavarodva,
azt hitte, az érzései valaki máshoz tartoznak, így valószínűleg azt sem
ismerte fel, hogy az Aspen iránt érzett szeretete valódi.
–  Szia neked is! – nevet Aspen Layla lelkes üdvözlésén. Amikor
végre elereszti a húga, Aspen oldalra billentett fejjel, kíváncsi
tekintettel méregeti. – Kimerültnek tűnsz.
Layla megvonja a vállát.
–  Beteg voltam pár napig, de már sokkal jobban érzem magam –
hazudja ragyogó mosollyal.
Chad biccent nekem, aztán felkapja Aspen táskáját.
–  Kérlek, mondd, hogy van sörötök! Tizenkét órája vezetek,
szükségem van egy sörre.
A lépcső felé indul, hogy felvigye a táskákat a szokásos szobájukba,
de Layla megállítja kinyújtott karjával, és a lenti folyosó felé irányítja.
–  Most a lenti hálóban alszotok – jelenti be Layla. – A fentiben rossz
a fürdőszoba.
Hazudik, bár nem tudom, miért. Ennek ellenére segítek Chadnek
bevinni a cuccokat a földszinti hálószobába, aztán négyesben
összegyűlünk a konyhában, amíg Chad italt keres magának.
–  Mi lesz a vacsora? – kérdezi. – Remek az illata.
Laylával egy órája dobtunk össze egy casserole-t a sütőbe. Az
ezerféle esemény után kellemes kikapcsolódás volt. Az elmúlt pár
napban akadt néhány perc, amikor mindennek ellenére sikerült jól
éreznem magamat. Nehéz elérni, hogy ne folyton a helyzetünk
valóságosságán merengjünk, de akkor, amikor sikerült mással
lefoglalnunk magunkat, boldogan találtam vissza ahhoz, amilyen
régen volt a kapcsolatunk. Sable előtt.
–  Betettünk egy kis húst a sütőbe – mondja Layla. – Mindjárt kész
van. – Aspenre néz. – Milyen volt a coloradói utazás?
Aspen mosolyog, bár a mosolyában van valami erőltetett. Chaddel
egymásra néznek.
–  Érdekes – mondja végül Aspen. – Két defekt, egy elromlott hátsó
lámpa és hat óra veszteglés egy árokba ragadva.
–  Azért nem vesztegettük el azt a hat órát – jegyzi meg Chad felvont
szemöldökkel.
Aspen elvigyorodik, és ezzel elég is volt ebből a beszélgetésből.
 
*
 
–  Másnak látszik.
Gyorsan megfordulok Aspen hangjára. Azt hittem, egyedül vagyok
a konyhában.
–  Mire gondolsz? – kérdezem óvatosan.
–  Jobban van – folytatja. – Mintha végre visszakaptam volna a
húgomat. Jó ötlet volt idehoznod. Szerintem segített neki.
Óvatosan kifújom a benn tartott levegőt.
–  Igen. Igen, tényleg sokkal jobban van.
–  Viszont fáradtnak látszik. És sokat fogyott.
Bólintok.
–  Vigyázok rá, és ahogy mondta, múlt héten influenzás volt.
–  Influenzás? – kérdezi Aspen félrebillentett fejjel. – Nekem azt
mondta, elrontotta a gyomrát.
 Basszus.
A jövőben ügyelnünk kell rá Laylával, hogy egyezzenek a
hazugságaink.
Megint bólintok.
–  Igen, azt is. Elég gáz hét volt. – Felkapom a mobilomat, és követem
Aspent az udvarra, ahol Layla és Chad vár minket.
Layla az asztalnál ül a teraszon, a melegítőlámpa mellett, amit
bekapcsoltam vacsora után. Chad a medence széléről lógatja a lábát a
vízbe. Tegnap felfűtöttem a medencét, amikor eszünkbe jutott, hogy
ma érkeznek.
Odamegyek Laylához, és puszit nyomok a fejére, mielőtt leülnék
mellé. Rögtön megfogja a kezem, és rám mosolyog.
A következő fél órában úgy teszünk, mintha nem fordult volna fel
fenekestül a világunk. Nevetünk Aspen és Chad viccein. Kényszerítjük
magunkat, hogy lazának tűnjünk. Még azt is megbeszéljük velük,
hogy két hónap múlva elmegyünk együtt egy kis autós túrára.
Márpedig semmilyen túráról nem lehet szó, ha nem találjuk ki,
hogyan tudjuk megoldani a helyzetünket.
És ahogy ülünk egymás mellett, ráébredek valamire. Arra, hogy
miért hajlandó Layla kockára tenni az életét azért, hogy visszakapja
ezt az életet.
Azért, mert nincs is igazi élete ebbe a házba zárva, Sable túszaként.
Nem mehetünk el a házból, amíg Layla csak átmenetileg tudja
uralni a saját testét. És milyen élete lenne, ha rákényszeríteném, hogy
maradjon a jelenlegi felállás? Csak látogató lenne a mi világunkban,
Sable kegyelmére utalva. És soha nem mehetnénk el innen. Még erre
az útra se mehetnénk el Chaddel és Aspennel két hónap múlva.
Ennyi. Ez lenne az élete. Kimerülten, bezárva ebbe a házba.
Layla hangos nevetése zökkent ki a gondolataimból.
 Néha azon kapom magam, hogy túl sokat bámulom őt, annyira
lenyűgöz, hogy önmagát adja, még ha kicsit erőltetnie is kell. Aztán
vannak pillanatok, a másodperc töredékei néha-néha, amikor
elfelejtem, hogy ez már nem a mi normálisunk.
Ez már nem a mi normálisunk. Sosem lóghat csak úgy a nővérével.
Mindent pontosan, részletekbe menően meg kell terveznünk. Sosem
mehetne el erről a helyről Aspennel.
Még a látogatásaik sem lehetnek normálisak. Amikor Chad és
Aspen lefekszik ma este, két lehetőségünk marad. Vagy Layla kitalálja,
hogyan maradjon ébren egész éjszaka, hogy Sable ne tudja
visszavenni a testét, vagy nekem kell kitalálnom, hogyan
akadályozzam meg Sable hangoskodását, ha felébred, amíg még itt
van Chad és Aspen is.
Talán ezért küldte Layla őket a földszinti szobába. Így még ha Sable
pár másodpercre át is veszi a testét, talán nem hallják meg a
zajongását, amíg Layla újra visszaveszi az irányítást.
–  Layla azt mondta, ajánlatot tettél a házra – jegyzi meg Aspen.
Nem igazán követtem a beszélgetést, így nem tudom, hogyan
jutottunk el eddig a kérdésig.
Bólintok.
–  Igen, múlt héten. Hamarosan megkötjük az üzletet.
–  Remélem, tudod, hogy állandóan itt leszünk. Wichita nincs
messze, és hiányzik ez a hely. – Itt Laylára néz. – Még te is hiányzol –
teszi hozzá heccelődve.
Layla elmosolyodik, és megszorítja Aspen kezét.
–  Fogalmad sincs, mennyire hiányoztál. Alig várom, hogy minden a
régi legyen. – A szavak kedvesek, de Aspennek fogalma sem lehet a
mögöttes jelentésről.
Layla háttal van a medencének, úgyhogy nem veszi észre, amikor
Chad feláll a medence mellől, és elindul a mélyebb rész felé. Hátrál,
míg úgy három méterre nem áll a peremtől. Akkor leveszi a pólóját,
és rohanni kezd a víz felé. Felugrik, átkarolja a térdét, még kiabál is
egyet, mielőtt nagy csobbanással a vízbe csapódna.
Layla összerezzen a váratlan zajtól.
Szinte azonnal látom a változást. Pontosan be tudnám lőni a
pillanatot, amikor Layla kicsúszott a testéből.
Megdermedek, amikor rájövök, hogy Sable visszatért. A váratlan
csobbanás megijeszthette Laylát, ahogy korábban a villámlás éjszaka.
Sable szeme elkerekedik, hátranéz a válla felett, és kihúzza magát a
székében. Aztán felpattan, és a széke feldől.
–  Mi a…? – Lenéz a karjára, aztán fel a házra. – Hogy kerülök ide?
Azonnal felállok, és megpróbálok közé és Aspen közé kerülni, de
Sable hátrálni kezd.
–  Ne merészelj a közelembe jönni! – ordít.
A rohadt életbe!
Most már Aspen is áll.
–  Layla? Mi a baj?
Sable továbbra is hátrál előlem, rémülten mutogat rám, de közben
le sem veszi a szemét Aspenről.
–  Begyógyszerez engem! Nem hagyja, hogy elmenjek! – A fejemet
rázom, készen állok rá, hogy megvédjem magam, de mielőtt
kinyithatnám a számat, Sable felhúzza az ingujját, és megmutatja a
kötést a csuklóján. – Megkötözve tart!
Előreugrok, hogy megállítsam, de mielőtt megtehetném, leereszti a
karját és lehunyja a szemét. Ott állok előtte, a vállát fogva próbálom
elrejteni Aspen tekintete elől. Layla lassan kifújja a levegőt, aztán
nyugodtan kinyitja a szemét. Látom, ahogy a félelem kiül az arcára.
–  Mi a baj? – kérdezi Aspen, és a hangjában pánik cseng. – Hogy
értetted, hogy begyógyszerez téged? – Aspen közém és Layla közé
tolakszik, elválaszt minket egymástól, aztán a tenyerébe fogja Layla
arcát, és próbálja rávenni, hogy őt nézze, ne engem.
Kezemmel a halántékomon hátralépek. Fogalmam sincs, hogyan
fogja Layla megmagyarázni ezt a baklövést.
A szeme kikerekedik, mintha ő is azon töprengene, hogyan
másszon ki ebből a kulimászból. Fogalmam sincs, mit mondjak.
Aspen a válla felett úgy mered rám, mintha igazi szörnyeteg lennék.
–  Csak… vicceltem – böki ki Layla cseppet sem meggyőzően.
–  Ho… hogy mi? – mered rá Aspen.
Chad is odaslattyog hozzánk, farmerje nyomán kis pocsolyák
gyűlnek össze a földön.
–  Mi folyik itt?
Aspen Laylára mutat.
–  Azt… azt mondta, hogy Leeds begyógyszerezi. És hogy
megkötözve tartja itt.
–  Csak hülyéskedtem – ismétli Layla, és riadtan néz egyikről a
másikra, próbálja megmagyarázni a kitörését. Mosolyt erőltet az
arcára, de a hangulat még mindig feszült.
–  Ez nagyon furcsa vicc – jegyzi meg Chad.
–  Szerintem nem vicc volt – szólal meg Aspen. – Mutasd a
csuklódat!
Layla az ujja alá húzza a ruhát, és elrántja a kezét Aspentől.
–  Belsős poén volt – mondja, és rám néz. – Mondd meg neki, Leeds!
Nem tudom, mit kellene mondanom. Ezen a ponton kétlem, hogy
Aspen egy szavamat is elhinné. Azért bólintok, közelebb lépek
Laylához, és a derekára fonom a karomat.
–  Igazat mond. Ez egy fura belsős poén, amit csak mi ketten értünk.
Aspen hitetlenkedve bámul Laylára. A kezét a homlokára teszi, úgy
néz ki, mint akinek fogalma sincs róla, hogyan értelmezze az elmúlt
egy percet. Zavartan rázza a fejét. Nem úgy néz ki, mint akit sikerült
meggyőzni.
–  Gyere be velem a házba, Layla! – nyújtja a kezét a húgának, de
Layla csak bámul rá, aztán megrázza a fejét.
–  Aspen, tudom, hogy furcsa volt, és sajnálom! Néha teszek
megmagyarázhatatlan dolgokat… az agysérülés miatt. Azt hittem, jó
vicc lesz, de elbénáztam.
Aspen a húga arcát tanulmányozza, szerintem valami jelet keres
rajta, valami néma segélykérést.
–  Hát ez rohadt durva volt – csattan fel végül, aztán sarkon fordul,
és bevonul a házba.
Chad végignézi, ahogy Aspen eltűnik, aztán felhajtja a sörét, majd
megtörli a száját a kézfejével.
–  Nagyon furák vagytok, srácok! – jelenti ki, és követi Aspent.
Laylával ketten maradunk idekint.
A tenyerébe temeti az arcát.
–  Nem tudom elhinni, hogy ez történt.
Magamhoz húzom, hogy megöleljem.
–  Túlteszik magukat rajta.
Layla határozottan megrázza a fejét.
–  Aspen nem fogja. Láttam az arckifejezését. Már nem bízik
benned. – Az arcát a mellkasomhoz szorítja, úgy folytatja. – Nem
csinálhatjuk ezt tovább, Leeds! Véget akarok vetni neki.
Bólintok, de csak azért, hogy megnyugtassam. Ebben a pillanatban
bármivel egyetértenék, ha attól egy kicsit jobban érzi magát.
–  Ma este. Ma este akarom megtenni.
Megrázom a fejemet.
–  Kérlek, ne!
 –  Ma este csináljuk. – A hangja határozott, a szavai ellentmondást
nem tűrőek.
Úgy érzem, mintha a medence aljára süllyedtem volna. Mintha a
tüdőmet víz töltené meg. Megköszörülöm a torkomat.
–  Mégis hogyan tudnánk ma este megtenni? Itt van a nővéred.
Mintha végig ezen gondolkodott volna, már készen áll a válasszal:
–  Szerintem a vízbe fulladás lenne a legegyszerűbb megoldás. Csak
tökéletesen kell időzítenünk. Fontos, hogy megálljon a szívem, mielőtt
elkezdenél újraéleszteni.
Elhúzódom tőle, és róni kezdem a köröket a medence körüli
betonon.
–  Nem tudom, mennyire menne a dolog. Nem is tudom, hogyan kell
rendesen újraéleszteni.
–  Aspen ápolónő.
–  Aspen soha nem menne bele ebbe – vágom rá.
Layla odalép hozzám, és lehalkítja a hangját.
–  Nem is kell neki. Úgy csináljuk, ahogy eredetileg terveztük.
Mintha baleset lenne. Amint leállt a szívem, segítségért kiáltasz.
Ellenőriztem, nyitva van a szobájuk egyik ablaka, úgyhogy meg fog
hallani. Ha mégsem, akkor odarohansz az ablakhoz, és felébreszted.
Szóval ezért küldte őket a földszinti szobába.
–  Már megtervezted az egészet?
Laylának a szeme se rebben.
–  Ne légy mérges! Fogalmad sincs, milyen nehéz ez nekem.
Az arcára annyi fájdalom ül ki, amennyit még sosem láttam. És
nem tudom, hogyan vitatkozhatnék ezzel a fájdalommal.
Igaza van, fogalmam sincs, milyen nehéz neki, és nem tehetek úgy,
mintha tudnám. Most már csak annyit tehetek, hogy szeretem
annyira, hogy bízom az ösztöneiben.
 –  És ha nem tudlak azonnal feléleszteni? Mi van, ha a mentősök
elviszik a testedet, mielőtt vissza tudnál jutni bele?
–  Azt nem engedheted nekik. Aspennek kell visszahoznia.
–  Honnan tudod, hogy Aspen tudni fogja, mit tegyen?
–  Ápolónő. Mindennap életeket ment.
Ez nem tetszik nekem.
–  Mi van, ha sikerül, és visszahozzuk a testedet az életbe? Honnan
tudjuk, hogy nem Sable lesz az helyetted?
–  Nem hagyom, hogy ő legyen, Leeds! – vágja rá Layla olyan
meggyőződéssel a hangjában, hogy muszáj bíznom benne. Magamhoz
húzom, az államat a fejére támasztom. Amióta megtudtam, hogy a
kísértetek léteznek, most először…
Rettegek.
–  Szeretlek.
A mellkasomba mormolva válaszol:
–  Én is szeretlek. Annyira szeretlek, hogy tudom, sikerülni fog.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Két órája jöttünk fel, hogy előkészüljünk Layla vízbe fulladására.

Két órája érzem úgy, hogy talán hamarosan vége lesz a világomnak.
Layla mindent megtervezett. Még le is írta nekem az utasításokat,
és úgy kell bemagolnom őket, mintha valami rohadt egyetemi
záróvizsgára készülnék.
 
1. Tarts a víz alatt, amíg már nem küzdök levegőért.
2. Ellenőrizd a pulzusomat! Ha leáll, azonnal hívd a mentőket!
3. Ébreszd fel Aspent!
4. Kezdd el az újraélesztést!
5. Összesen öt perced lesz megmenteni az életemet.
 
Az ágyra ejtem a papírlapot. Öt perc. Képtelen vagyok még egyszer
elolvasni.
–  Kell még egy kis idő, hogy alaposan átnézd? – kérdezi.
–  Évekre lenne szükségem, hogy képes legyek megcsinálni.
Felemeli a kezét, és a fejemre teszi.
–  Tudom, hogy félsz. Én is félek. De minél tovább hagyjuk
folytatódni, annál gyengébb leszek. Meg kell tennünk, mielőtt újra
elszúrjuk. Még mielőtt Aspen még jobban gyanakodni kezdene. –
Fogja a papírt, és összehajtja, aztán a fürdőszobába megy, és lehúzza
a vécén. Amikor visszajön a hálószobába, fogja a laptopomat, és az
ágyra teszi. Megköszörüli a torkát, aztán folytatja:
 –  Írtam egy búcsúlevelet. Fontos, hogy legyen, a biztonság kedvéért.
Az arcomat a kezembe temetem.
–  Búcsúlevelet? – Képtelen vagyok lehalkítani a hangomat. – Hogy
lehetsz ilyen nyugodt? Most írtál egy búcsúlevelet, Layla!
–  Nem akarom, hogy bajba kerülj, ha nem sikerül a dolog.
Beállítottam, hogy négy óra múlva elküldje a levelezőprogram.
Tudod, hogy lépj be a fiókomba, ha nem élném túl… csak hagyd, hogy
kimenjen az e-mail! De ha túlélem… akkor töröld ki! Mert
mindenkinek elküldené, Leeds! Neked, Aspennek, az anyámnak…
A hangja nyugodt, szinte kifejezéstelen, mintha teljesen elszakadt
volna annak valóságától, amire készülünk.
Megragadja a kezemet, fel akar állítani. Azt akarja, hogy kövessem.
A következő pár perc teljesen szürreális. Követem ki a hálóból, le a
lépcsőn, ki a kertbe.
Nyugodtan a medencéhez sétál. Olyan sok mindent felidéz ez a
pillanat a találkozásunk éjszakájából. Ebben a medencében
beszéltünk egymással először. Ebben a medencében csókolóztunk
először.
Miért érzem úgy, hogy a végső búcsúnk is a medencében történhet
meg?
A pulzusom az egekbe szökik, úgy érzem, mintha nem kapnék
rendesen levegőt. Lehet, hogy Laylát nem érinti meg annyira a
valósága annak, amit tenni készülünk, de engem teljesen maga alá
gyűr a gondolat.
Ott áll a medence közepén, pontosan ugyanott, ahol lebegett akkor
este, amikor megismerkedtünk. Aztán, mintha varázslat lenne,
ugyanaz a kifejezés ül ki az arcára. Valami megkapó komolyság.
–  Be kell jönnöd hozzám a vízbe, Leeds! – Azt hiszem, azért marad
ilyen nyugodt, mert tudja, hogy ha nem lenne az, akkor lebeszélném
az egészről. Magamat is lebeszélném.
Sajnos a helyzet az, hogy igaza van. Most kell megtennünk, mielőtt
még jobban legyengül az alváshiánytól.
Még mindig vonakodva elindulok a medence felé. A víz meleg,
amikor belelépek. Eszembe jut, hogy tegnap bekapcsoltatta velem a
medencefűtést. Nem azért, hogy úszhassunk benne, hanem ezért.
A tekintetünk egymásba fonódik, amíg közeledem felé.
Amikor a medence közepén találkozunk, be kell csuknom a
szememet, mert most először meglátom a félelem árnyékát az arcán.
A karját a derekamra fonja, és a mellkasomhoz szorítja az arcát.
–  Tudom, hogy nem akarod ezt, Leeds! Én viszont vissza akarom
kapni az életemet. Vissza kell kapnom. – Remeg a hangja. – Ahányszor
el kell hagynom a saját testemet, olyan, mintha újra összetörne a
szívem.
Csókot nyomok a fejére, de nem mondok semmit. Akkor se tudnék
egy szót se kipréselni magamból, ha akarnék, mert a félelem
összeszorítja a torkomat.
–  Figyelj rám! – folytatja, és megvárja, míg újra a szemébe nézek. –
Hagynom kell, hogy Sable visszavegye a testet. Jobb, ha rémült és
zavart lesz, amikor leáll a szíve, mert én résen leszek és készen fogok
állni.
Ebben is igaza van. Layla előnybe kerül, ha a partvonalon
várakozhat.
–  Amikor egy perc múlva kiszállok belőle, Sable pánikba fog esni,
hogy a medencében ébred melletted. Ekkor kell megtenned.
Leszorítod a víz alá, és lent tartod, nem hagyhatod, hogy levegőhöz
jusson, nem számít, mennyire félsz, és mennyire bűntudatod van.
Próbálom elképzelni, milyen lesz Sable-nek, hogy vízbe fojtom, és
azt se tudja, hogy miért. Rettegni fog. Harcolni fog ellene. És nekem
valahogy ki kell zárnom a fejemből, hogy Layla testét fogom a víz alá
nyomni, hogy másodszor is megölöm Sable-t.
–  Figyelj! – rángat ki a gondolataimból Layla együttérző, lágy
hangja. Úgy néz rám, mint aki pontosan tudja, mi jár a fejemben.
Mindig is tudta. Olyan világosan látja a gondolataimat, mintha valaki
a fülébe suttogná őket pontosan akkor, amikor nekem felbukkannak
a fejemben. – Nem Sable életét fogod elvenni, hanem az enyémet
mented meg.
Pontosan erre a nézőpontra volt szükségem, hogy tovább tudjam
csinálni. Ez most arról szól, ki mit érdemel, nem arról, hogy mit diktál
az erkölcs.
–  Jó. Igazad van. Meg tudom csinálni. Meg tudjuk csinálni.
–  Oké, rendben. – Nagy levegőt vesz, de remeg a lélegzete,
megremegteti a félelem. – Készen állsz?
Határozottan megrázom a fejem, mert ki állna készen ilyesmire? A
tenyerembe veszem az arcát, és egymás szemébe nézünk. Látom,
hogy fél, az ajka remeg, és amikor a kezét a mellkasomra teszi, érzem,
hogy reszketnek az ujjai.
Tartozom neki ezzel. Olyan sok időt kellett itt egyedül töltenie,
várni valakire, akire nem is emlékezett. A homlokom az övéhez
szorítom, és mindketten behunyjuk a szemünket. Amikor ilyen közel
vagyok hozzá, olyan biztosnak érzem a kapcsolatunkat, hogy azt a
halál sem törheti meg. Örök kötelék van köztünk, de ha ez most nem
sikerül, ha elveszítem őt, akkor ebből a kötelékből hurok lesz, ami
addig szorul a szívemre, míg végül az meg nem áll.
Megcsókolom Laylát, erősen, szenvedélyesen, és nem akarom
abbahagyni, mert mi van, ha ez az utolsó alkalmam arra, hogy
megcsókoljam?
Addig csókolom, míg meg nem érzem a könnyek ízét. Mindkettőnk
könnyének ízét.
Csókolom, amíg meg nem állít.
Homlokát a mellkasomnak támasztja, és még a sóhajában is érzem
a szomorúságot.
–  Szeretlek – suttogja.
Szorosan átölelem, az arcomat a fejére hajtom.
–  Szeretlek téged, Layla!
–  Köszönöm, hogy megtaláltál – suttogja.
És aztán eltűnik.
Már nem Layla van a karomban, hanem Sable. Érzem a változást,
amikor összerezzen mellettem, és amikor felemeli a fejét a
mellkasomról, a szeme tágra nyílik a félelemtől.
A szájára tapasztom a kezemet, mielőtt felsikíthatna.
Talán abból a részemből merítek erőt, amelyik még mindig dühös
Sable-re, vagy abból a részemből, amelyik jobban vissza akarja kapni
Laylát, mint amennyire a levegőre vágyik, mindenesetre sikerül
összeszednem magam, és a víz alá nyomom Sable-t. Minden erőmre
szükségem van, hogy lent tartsam. A testét a lábam közé veszem, az
ujjaimmal a hajába markolok, hogy jobb helyzetben legyek.
Hánykolódik a vízben, karmolja a karomat, a mellkasomat.
Mindent megtesz, hogy szabaduljon, hogy levegőt vehessen, de végül
csak a felszín alatt tud sikítani, és a tüdeje hamar megtelik vízzel.
Az égre nézek, mert ha lenéznék rá, nem bírnám folytatni. Nem
tudnék Layla arcába nézni, és befejezni, amit elkezdtem. És bár
tudom, hogy Sable lenne Layla szeme mögött, ha belenéznék az
arcába, attól félek, még így is a rémült Laylát látnám, úgyhogy inkább
behunyom a szememet, és még erősebben szorítom.
Csak várok és várok és várok, hogy végre feladja a küzdelmet, és
úgy érzem, soha nem lesz vége. Számolok, amíg a víz alatt tartom.
Egészen 118 másodpercig jutok, míg végre nem harcol tovább.
És még akkor is, amikor már azt gondoltam, hogy vége, újra belém
mar a kezével, ujjaival még egy utolsó mentőövet keres.
Megragadja a bal csuklómat, és gyengén megszorítja.
És aztán… nem érzek semmit.
A víz alatti sikolyok már jó pár másodperce elhallgattak. A haja
kicsúszik a kezemből, csukott szemmel, visszatartott lélegzettel várok,
míg már biztosra veszem, hogy nem maradt levegő a tüdejében, és
csak akkor engedem le a tekintetemet.
A haja eltakarja az arcát, úgyhogy félresimítom. A szeme nyitva
van, de nem néz rám. Nem néz már semmire. A tekintetének nincs
iránya. Nincs benne élet.
És ekkor indul be a pánik.
Kihúzom, hogy a feje ne legyen a vízben. Az világos, hogy Sable
már nincs ebben a testben. De Layla sincs benne.
Jajveszékelő kiáltás szakad ki a torkomból, amikor meglátom Layla
üres, halott tekintetét. A karja ernyedten lóg az oldalánál. A kezemet
a feje alá kulcsolva húzni kezdem a medence lépcsője felé.
–  Aspen! – ordítom. – Segíts!
Szinte lehetetlen olyan gyorsan mozgatnom, ahogyan számítottam
rá. A lába elakad a medence lépcsőjén, aztán a betonban. Amikor
végre a hátára fektetem a medence mellett, már veszem is elő a
mobilomat, és tárcsázom a 911-et.
–  Aspen! – ordítom, és elkezdem az újraélesztést pontosan úgy,
ahogy Layla mutatta, de úgy érzem, mindent rosszul csinálok.
A mobil mellettem van. Amikor végre válaszol egy
telefonközpontos, csak beleordítom a címet, miközben próbálom
újraéleszteni Laylát.
Öt perc.
 Csak ennyi időnk van.
–  Öt perc – suttogom magam elé. Layla ajka elkékült, nem érzek
benne semmi életet. Aspenre van szükségem, mert nem tudom, jól
csinálom-e.
De nem hagyhatom magára Laylát.
–  Aspen! – ordítom újra.
Még ki se mondtam a nevét, Aspen már ott térdel mellettem.
–  Hátra! – kiált rám, és ellök az útból. Hátraesek, és csak nézem,
ahogy Aspen az oldalára fordítja Laylát, hogy kitisztítsa a légútjait,
majd újra a hátára fekteti, és elkezdi a szívmasszázst.
Chad is itt van, felveszi a mobilomat, és beszélni kezd a
mentőközpontossal. Én megkerülöm Aspent, Layla fejéhez megyek,
előrehajolok, átölelem.
–  Meg tudod csinálni, Layla! – könyörgök neki. – Kérlek, gyere
vissza! Kérlek! Nélküled nem fog menni. Gyere vissza! Gyere vissza!
Gyere vissza!
Nem jön. Éppolyan élettelen, mint amikor kirángattam a
medencéből.
Sírok. Aspen is sír, de nem adja fel. Megtesz mindent, ami tőle telik.
Én is próbálok segíteni, de az mit sem ér.
Úgy érzem, már több idő telt el öt percnél.
Úgy érzem, egy kibaszott örökkévalóság telt el.
Egyszer eszembe jutott, hogy a percek mintha többet
számítanának, amikor Laylával töltöm őket, de most még többet
számítanak, ahogy próbáljuk megmenteni az életét.
Aspen egyre hisztérikusabb, és attól félek, ez azt jelenti, hogy már
tudja, hogy túl késő. Túl sok idő telt el. Talán túl sokáig tartottam a víz
alatt?
Ez az én hibám?
 Úgy érzem, egyre mélyebbre süllyedek, mintha lassan
összeolvadnék a betonnal… A földön térdelek, a könyökömre
támaszkodom, a kezem szorosan összekulcsolva a tarkómon, és soha
életemben nem éreztem még ilyen fájdalmat.
Miért hagytam, hogy rábeszéljen? Találhattunk volna módot arra,
hogy így éljünk tovább. Inkább élnék vele szerencsétlenül, mint hogy
egyáltalán ne létezzen többé.
–  Layla… – suttogom a nevét. Vajon hall engem? Ha most nincs a
testében, azért még itt van valahol? Figyel minket? Figyel engem?
Gurgulázó hangot hallok.
Aspen azonnal oldalra fordítja Layla fejét. Végignézem, ahogy Layla
szájából víz ömlik a betonra.
–  Layla! – ordítom a nevét. – Layla!
A szeme továbbra sem nyílik ki. Még mindig nem tért magához.
–  Nyolc percre vannak – jelenti be Chad, amikor leengedi a telefont.
–  Az nem elég gyors – mormolja Aspen, aztán folytatja a mellkasi
kompressziót. Erre Layla ismét felköhög.
–  Layla, gyere vissza! Gyere vissza! – könyörgök neki.
Aspen megragadja a csuklóját, hogy ellenőrizze a pulzusát. Mintha
a világ minden hangja automatikusan elnémult volna, amíg a
válaszát várom.
–  Van pulzusa, de alig.
–  Csak öt perced lesz megmenteni az életemet.
Layla karja alá csúsztatom a kezemet, és elkezdem felemelni.
–  Mi a fenét csinálsz? – kérdezi Aspen rémülten.
–  Ki kell mennünk a mentőhöz! – kiabálom. – Induljunk!
Chad segít kivinni Laylát az előkertbe. A kocsim hátsó ülésére
fektetjük, és Aspen és Chad is bemászik vele hátra. Aspen Layla
csuklóján tartja a kezét, hogy folyamatosan ellenőrizze a pulzusát,
amíg én kitolatok a felhajtóról.
–  Gyorsabban! – utasít Aspen.
Nem mehetek gyorsabban, már így is tövig nyomtam a gázt.
Úgy érzem, mérföldeken keresztül vezetek, de talán csak két
mérföld kell, és találkozunk a mentővel. Amint meglátjuk a villogó
fényt, én is villogok nekik. Az autóút közepén lefékezek, hogy a
mentőnek meg kelljen állnia.
Segítek Chadnek és Aspennek kiemelni Laylát a hátsó ülésről. Még
mindig ernyedt és élettelen.
A mentősök egy hordággyal érkeznek, aztán beemelik Laylát az
autóba. Már másznék utána, de Aspen megragad és visszaránt.
Előrenyomakszik, és ő száll be a mentőautóba. Amikor a pillantásunk
találkozik, úgy néz rám, mint egy szörnyetegre.
–  Tartsd távol magad a húgomtól!
Az ajtó becsukódik, a mentőautó elhajt.
Én térdre rogyok.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Harmincnyolc perc telt el azóta, hogy kihúztam Laylát a vízből.

Fel-alá járkálok a váróteremben.
Chad pár méterre áll tőlem telefonnal a kezében, valószínűleg
Aspent próbálja elérni. Nem láttuk őt se, amióta bejöttünk a
sürgősségire. Chadnek kellett lehúznia az útról, és ő vezette idáig az
autót, én túlzottan fel voltam dúlva.
Senki nem mond nekünk semmit.
Harminckilenc perc is eltelik.
Negyven.
Chad leteszi a mobilt. Odarohanok hozzá abban a reményben, hogy
megtudott valamit Aspentől, de csak megrázza a fejét.
–  Nem veszi fel. Szerintem a házban hagyta a telefonját.
Bólintok, aztán folytatom a mászkálást. Nézem, ahogy a lábam
mozog a padlón, de olyan érzés, mintha lebegnék, mintha nem is
mozognék igazából. Az egész olyan, mintha álmodnék.
Rémálmot.
–  Mi a fenét csinált a medencében?
Rögtön megpördülök Aspen hangjára. Mögöttem áll, és összehúzott
szemmel, gyanakodva méreget. Az arca foltos a rászáradt könnyektől.
–  Jól van? – kérdezem.
Aspen megrázza a fejét. Úgy érzem, mintha a szívem szétolvadna,
és lassan kicsorogna a bordáim közül.
–  Nem tudok semmit, nem engedtek be a kezelőbe – mondja. –
Miért volt a vízben, Leeds? – A szemében gyanakvás ül.
Chad odalép hozzá, és a vállára teszi a karját. Megpróbálja
elvezetni egy székhez, de Aspen lerázza magáról, és továbbra sem
veszi le rólam a szemét.
–  Mi a faszt keresett a vízben, Leeds?
A kiabálás miatt mindenki ránk figyel a váróban. Aspen hisztérikus
és dühös. Azt hiszi, én tettem ezt a húgával.
–  Nem tudom – hazudom. – De nem én tettem ezt vele.
Aspen tekintete lejjebb siklik, aztán a karomra szegeződik. Csak
bámulja a karomat, és az arckifejezése miatt én is követem a
pillantását. Amikor lenézek, látom, hogy a karom tele van vérző
karmolásokkal. Körmök nyomával. És a vér friss.
Éppen visszatér a tekintetem Aspen arcára, amikor kirobban belőle
a hisztérikus zokogás. Chadnek kell visszatartania, odaviszi egy
székhez, de amíg húzza el tőlem, Aspen megállás nélkül kiabál:
–  Miért? Miért tetted ezt a húgommal?
Semmit sem tehetek vagy mondhatok, amivel meggyőzhetném
Aspent arról, hogy téved. Túl sok minden történt ma este ahhoz, hogy
hihessen az ártatlanságomban.
Ha Layla nem jön ki ebből… akkor én sem fogok, mert senki sem
fogja elfogadni az igazságot. Egy hónappal ezelőtt én sem hittem
volna el az igazságot.
A gondolat, hogy Aspen soha többé nem fog bízni bennem, még
akkor se, ha Layla életben maradt, nem érint éppen kellemesen.
Chad mindent megtesz, hogy megnyugtassa, de Aspen teljesen
kifordult magából. Odamegyek hozzájuk, és Aspen elé térdelek.
–  Aspen! – mondom határozott, mély hangon. – A vízben rohamot
kapott. Próbáltam segíteni neki, de egyedül nem ment. Nem tudtam a
víz fölött tartani. Ekkor kiabáltam neked. Nem én tettem ezt vele.
 Nem hisz nekem, látom a bizalmatlanságot a szemében.
–  Miért mondta azt, hogy megkötözöd? – kérdezi Aspen. – Miért
mondana ilyet?
Már nyitom a számat, hogy megmagyarázzam, de igazából nincsen
válaszom, úgyhogy becsukom, és érzem, hogy az állkapcsom
megfeszül.
–  Leeds?
A hátam mögül szólít valaki.
Felállok, és megpördülök, Aspen pedig felugrik a székből. Egy orvos
áll a várószoba ajtajában.
–  Leeds Gabriel? – kérdezi.
Csak hálát érezhetek, amiért ez a férfi megkímélt a
magyarázkodástól, amikor amúgy sem tudtam volna mit mondani.
Közben viszont rettegek, hogy olyan hírt közöl, amire nem állok
készen. Teszek felé egy lépést.
–  Jól van?
Az orvos kinyitja az ajtót maga mögött.
–  Magát szeretné látni.
Nem tudom, honnan van erőm, hogy egyáltalán lépjek bárhová is,
mert a szavaira mintha minden levegő kiszaladt volna belőlem.
Valahogy mégis sikerül végigmennem az emeleten, át az ajtón, végig a
folyosón, be a szobába, ahol Layla egy ágyon fekszik, takaróba
bugyolálva. A haja még mindig vizes, felcsavarva a válla fölött.
Megtorpanok, amikor belépek a szobába, mert még nem tudom,
mibe is sétálok bele. Nehéz bármit is megállapítani az alapján, hogy
csak ránézek.
Vajon ő Layla?
Aspen félretol, és Layla ágyához szalad. Sírva megöleli.
Layla viszont nem Aspent nézi. Egyenesen a szemembe néz.
 Az arcán nincs semmilyen érzelem. Nem tudom megmondani, hogy
Laylára vagy Sable-re nézek-e. Hinni akarom, hogy Layla az, úgy
érzem, hogy Layla az, de túlzottan félek ahhoz, hogy bízni merjek az
ösztöneimben.
Mondania kell valamit.
–  Layla? – A hangom csak suttogás, a neve kérdés az ajkamon.
Egyetlen könnycsepp gördül le az arcán, aztán bólint, szinte
észrevehetetlenül.
–  Leeds… – kezdi. – Tudod, hogy nézel ki most?
Megrázom a fejemet.
Az ajka mosolyra görbül.
–  Úgy nézel ki, mintha éppen meghalnál belül.
Ez a mondat a bizonyíték, amire szükségem volt. Odarohanok
hozzá, betolakodom Aspen és az ágy közé. Leengedem az ágy rácsát,
és odamászok mellé az ágyra, magamhoz ölelem, ő pedig belém
kapaszkodik. Újra és újra megcsókolom, az arcát, a kezét, a feje
búbját. Layla sírva nevet.
–  Megcsináltuk – mondja.
Felsóhajtok, az arcomat az övéhez szorítom.
–  Megcsináltuk, Layla! – Letörlöm a könnyeket az arcáról.
–  Mondd újra! Mondd újra a nevemet!
–  Layla… – suttogom. – Layla, Layla, Layla…
Megcsókol.
Layla csókol meg.
Layla.
 EPILÓGUS

Layla és én ez után az élmény után egy dolgot tudtunk biztosan: azt

az egyszerű tényt, hogy soha semmit nem tudhatunk biztosan.
Az élet és az utána következő élet egyaránt felfoghatatlan
számunkra, ezért meg se próbáljuk felfogni őket. Csak annyit
tehetünk, hogy értékeljük azt, hogy sikerült kitalálnunk, hogyan
szerezzünk magunknak egy második esélyt. És a második esélyünk
azt jelenti, hogy mindent megteszünk azért, hogy ne legyen szükség
harmadik esélyre.
Nem tudjuk, hogy Sable továbblépett-e egy másik síkra, vagy a
szelleme még mindig itt ragadt valahol, hozzátapadva egy hozzám
fűződő emlékéhez, mindenesetre Laylával úgy döntöttünk, hogy a
legjobb, ha teljesen új életet kezdünk.
Sosem mentünk vissza a kansasi Lebanonba, a kis szállóba, ahol
megismerkedtünk. És sosem mentünk vissza az átmenetileg kivett
lakásba sem Tennesseeben. Amikor Laylát kiengedték a kórházból,
egyenesen a reptérre hajtottunk, és megnéztük, hova indul a
következő repülő.
Így kötöttünk ki Montanában.
Egyikünk sem járt itt korábban, és ez valamiféle megnyugvást
jelentett. Pár hétig szállodában laktunk, majd vettünk egy házat.
Direkt új építésűt választottunk, mert arra gondoltunk, hogy jobb, ha
nincs semmilyen története a háznak, amit megvásárolunk. Akkor
kisebb eséllyel futunk össze olyan jelenléttel, aki nem ehhez a
valóságsíkhoz tartozik.
A ház nagyobb, mint amire feltétlenül szükségünk lenne, de amikor
Layla először megpillantotta, az elakadt lélegzetéből már tudtam,
hogy ez lesz az otthonunk. A ház egy négyhektáros, hullámzó dombos
birtokon fekszik, és a hátsó udvarból zavartalan kilátás nyílik a
Beartooth-hegységre.
Különleges és modern ház, egészen más, mint a többi a környéken.
Annyira, hogy egy kicsit ki is lóg a környező természetből. Szerintem
azért vonzott minket, mert kicsit emlékeztet arra, ahogy Laylával
érezzük magunkat a világban most. Mintha nem teljesen illenénk ide,
mert egy hatalmas titokkal élünk együtt, amit senkivel sem
oszthatunk meg.
Hogy tudnánk bárkinek is beszélni arról, ami velünk történt? Az
emberek őrültnek tartanának minket. Layla még Aspennek sem meri
elmondani, hogy mit élt át, mert attól fél, hogy Aspen azt gondolná,
Layla fejsérülése súlyosabb, mint elsőre hittük.
Időbe fog telni, míg sikerül visszanyernem Aspen bizalmát. Azok
után, ami történt, nem bízik bennem, és mivel rögtön utána
elragadtam Laylát egy elszigetelt montanai házba, csak erősödött
benne a húga miatti aggodalom. Előbb-utóbb el fogom nyerni Aspen
jóváhagyását, ebben biztos vagyok. Layla a lelki társam az élet
minden síkján.
 
*
 
Laylával az első pár napot azzal töltöttük, hogy berendezkedtünk az
új otthonunkban. Mivel semmit nem hoztunk magunkkal, a
berendezkedés nagyrészt azt jelentette, hogy megvásároltuk a
bútorokat és minden mást, amire szükségünk lehet a házban.
 Mindketten kimerültünk. Nemrég kezdett el ereszkedni a nap, és
mi lerogytunk az új nyugágyra a tornácon, és fél órája csak hallgatjuk
a zenét az új Alexán keresztül.
Layla mellettem fekszik, egyik karja a hasamon pihen, a fejét pedig
a vállamon nyugtatja. Én a fürtjeivel játszom, amikor elindul az egyik
dal, amit én írtam.
Ez biztos Layla egyik lejátszási listája.
Azonnal felkapja a fejét, és mosoly ül ki az arcára.
–  Ez a kedvencem – mondja, és tudom, hogy komolyan gondolja.
Olyan gyakran hallgatja a dalaimat, hogy már kezdem unni a saját
hangomat.
Layla lecsúszik a székről, és incselkedve mozogni kezd a zenére.
Körbeforog, a levegőbe emeli a karját, és úgy táncol előttem.
–  Alexa! – mondja. – Maximum hangerőt!
A dal hangosabb lesz, Layla pedig lehunyt szemmel tovább táncol.
Abszolút nincs ritmusban, és kicsit sem kecses a mozgása.
Még mindig szörnyen bénán táncol. Ez tűnt fel először… és ez az
utolsó dolog, amit valaha is megváltoztatnék benne.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Nagyon élveztem ezt az új zsánert, amivel korábban még sosem

próbálkoztam, bár néha még magamat is sikerült megijesztenem.
Köszönöm mindenkinek, aki esélyt adott a könyvnek, főleg, ha
egyébként nem a kedvence a paranormális téma. Számomra is
hatalmas játék volt ez, a képzelet játéka, de pont ezt imádom az
írásban.
Óriási köszönet illeti az ügynökömet, Jane Dystelt, és mindenki
mást a Dystel, Goderich & Bourret irodalmi ügynökségnél.
Mindannyian keményen dolgoztok, hogy a könyveim eljussanak az
olvasókhoz, és ezért mindegyikőtöket nagyon nagyra tartom.
Köszönöm mindenkinek a Montlake Publishing kiadó csapatánál.
Igazi öröm volt veletek dolgozni, és várom a sok-sok további közös
könyvet.
Szeretnék köszönetet mondani a Goodreads csapatának is. Nekünk,
szerzőknek, hatalmas szerencse, hogy van egy platform, amely
kizárólag a könyvekről szól, és mindig könnyen és jó hangulatban
dolgozhatunk együtt veletek.
Köszönöm az előolvasóimnak, Tasara Richardsonnak, Maria
Blalocknak, Melinda Knightnak, Anhanette Guerrerónak, Vannoy
Fite-nek, Lin Reynoldsnak, Brooke Howardnak, Karen Lawsonnak és
Susan Rossmannak. Mindig a legrosszabb változatot kapjátok, és
mégis mindig kéritek újra. Nagyra értékelem a sok munkát, amit ebbe
a könyvbe beletettetek.
 Köszönöm Stephanie-nak és Ericának, a két legfontosabb
barátnőmnek. Nélkületek nem élhetném az álmomat. Az enyém a
világ legjobb munkája.
Köszönöm mindenkinek, aki a Bookworm Boxnál és a Book
Bonanzánál dolgozik vagy önkénteskedik. Szörnyen hálás vagyok
nektek, hogy sikerre viszitek ezeket a jótékony szervezeteket.
HATALMAS köszönet a CoHorts minden tagjának és a csodálatos
adminoknak, Pamela Carrionnak, Chelle Lagoski Northcuttnak,
Kristin Phillipsnek, Laurie Darternek, Murphy Rae-nek és Stephanie
Cohennek.
Köszönöm a csodálatos családomnak, anyának, a férjemnek, a
testvéreimnek, a fiaimnak.
De leginkább mégis neked köszönöm, kedves olvasóm, hogy
elolvastad ezt a könyvet. Ez az év  1 nehéz volt az egész világnak, ezért
köszönöm, hogy továbbra is a művészethez fordulsz vigaszért.
 
 

1
A könyv eredetileg 2020-ban jelent meg angolul. (A szerk.)
  
 
 
 
#☺placeholder002