Írta: Tavi Kata

© Tavi Kata, 2021

A szöveget gondozta: Róbert Katalin

A borítót tervezte:
Ambrus Renáta

A soroza erv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a

borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769

9789633738405

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid

Korrektorok: Réti A ila, Széll Katalin
Nyomta és kötö e az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővíte , illetve rövidíte kiadásának jogát is. A kiadó
írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen ada árolást – nem
sokszorosítható.
 1.

– NYUGODJ MEG, NEM FOGLAK BÁNTANI – mondta a srác az ajtóból,

miután bukórepüléssel az ágy alá vete em magam. Ha az ember
lánya két napja nem ment haza, és betört valaki máshoz, akkor
egy légy zizegésétől is megijed. Most a bugyimig leizzadtam
félelmemben, amiért társaságom akadt.
És nem nyugodtam meg a ól az ígére ől, hogy nem fog bántani.
Igyekeztem láthatatlanná válni, és nem túl mélyeket lélegezni a
némiképp dohos levegőjű nyaralóban, nehogy elkezdjek köhögni.
Csak a felületes légzés sikerült, a láthatatlanságot sajnos még
gyakorolni kell.
A srácnak ellenben szuperképességei lehe ek, minimum elit
kommandós volt, mert puha macskatalpakon surrant oda az
ágyhoz, vagy szimplán odalebege , mint Superman. Arra
eszméltem ugyanis, hogy a második kedvenc pólóm nyakánál
fogva kiránt a búvóhelyemről, és nem nagyon finomkodo .
Sikíto am, méghozzá hosszan és hangosan, talán pár denevér
hallása meg is sérült a művele ől.
– Hallgass el, mondtam, hogy nem foglak bántani! – közölte a
srác, aztán szabály szerint eldobo , mint egy csokipapírt. – Ki a
franc vagy, és mit keresel i ?
Ahogy visszazuhantam arccal a padlóra, elharaptam a számat.
Az ajkamhoz emeltem a kezemet, mert nem elégedtem meg a vér
ízével, látni is akartam a károsodás nyomait. Inkább ezzel
foglalkoztam, mint hogy feltápászkodjak a földről, és
szembenézzek a helyi Clark Ken el.
– Kényelmes o ? – kérdezte gúnyosan a pasis, mély hang.
Feltápászkodtam, hogy szembenézzek a macskatalpú
kommandóssal, de rögvest meg is bántam a kíváncsiságomat. A
srác olyan ádáz tekinte el méregete , mintha a Szent Korona
elrablása közben csípe volna el.
Pár évvel lehete idősebb nálam. A hosszú lába és a látványos
testalkata egy sportolóéra emlékeztete . Esetleg
alsógatyamodellként is dolgozhato volna, de az arca nem
passzolt semmilyen plakátra. Egyáltalán nem mondtam volna
jóképűnek, inkább a kisugárzásában lehete valami. A szemek
kicsit közel ültek egymáshoz, de a zöldes pe yekkel színeze
barna írisze magára vonta az ember figyelmét. A széles orrcsont és
a túl markáns, csúcsos áll azonban elronto a az összhatást, így
semmi nem akadt a srác arcán, ami lágyíto a volna a vonásait.
Fehér edzőcipőt, koptato farmernadrágot és egy hosszú ujjú,
apró kockás, barna inget viselt. Biztosan lá a rajtam, hogy félek,
mert megadóan maga elé emelte a kezét, talán jelzésként, hogy
tényleg nem akar bántani. Mondjuk ahhoz kevésbé gyilkos
tekinte el kelle volna rám néznie.
– Ki vagy te? – kérdeztem, és kicsit meglepődhete ezen a
kezdésen, mert ráncolni kezdte a homlokát.
– Szerintem i én kérdezek.
– Én miért nem tehetek fel kérdéseket? – fagga am tovább
óvatlanul, holo sejte em a választ. Egy üres nyaralóban húztam
meg magam két napja, szóval annyira nem volt nehéz kitalálni, ki
ez a srác.
– Ez az én házam – erősíte e meg a gyanúmat. – Rajtam kívül
senkinek nem kellene i lennie hajnaltájt.
– Sajnálom, ha elkeserítelek, de pár egér is áthágta már ezt a
szabályt – jegyeztem meg.
– Nahát, ilyen kiszolgáltato helyzetben is pimaszkodunk?
Hány éves vagy? Tizenhat?
– Tizenkilenc – hazudtam.
– És hogy hívnak Tizenkilenceske?
– Viktória.
– Viktória – ismételte színtelen hangon. – Szép név, de nem illik
hozzád. Mi az igazi neved és a valódi életkorod?
Ez komoly? Tényleg ilyen hamar leve e az árulkodó jeleket?
Annyira azért nem hazudok rosszul, ráadásul Viktória
személyiségét igen alaposan kitaláltam. Erre jön ez a srác, és
elkaszálja az álcámat.
Nem igazán hi em felsőbb hatalmakban, de most
kétségbeesésemben megszólíto am valamennyit. Légy szíves,
könyörgöm, mondjátok, hogy nem egy zsaruba futo am bele. Ígérem, jó
leszek, és innentől nem csinálok semmi zűröset. Nem szököm el többé a
nagynénémtől, nem lógok a suliból, és nem fogok pofozkodni, csak add,
hogy ne egy civil ruhás rendőr álljon elő em!
Vártam egy kicsit, hátha idő kell az üzenet továbbításához,
aztán a srác szemébe néztem.
 – Miből gondolod, hogy nem az igazi nevemet mondtam?
– Tekintve, hogy nem i laksz, és elég nagy ostobaság más
házába betörni, jóindulatom jeléül azt feltételezem, hogy a fiatal
korod mia csináltál butaságot, nem pedig alapból vagy hülye.
Aztán meg kilóg a hátitáskádból egy középiskolás tankönyv, de
vannak még ezen kívül is árulkodó jelek. A pólód gyűrö , mintha
két napja ezt viselnéd, azon kívül büdös vagy, kislány. Nem olyan
nehéz összerakni, hogy szökésben vagy – összegezte.
Az okfejtése hallatán elhúztam a számat. Olyan szemét módon
közölte, hogy büdös vagyok, hogy máris megutáltam érte.
– Mondd csak, rendőrnek képzeled magad, vagy a túlbuzgó
polgárőrségbe nyertél felvételt, hogy arcoskodhass?
Erre csak mosolygo , de engem nem tántoríto el.
– Úgy beszélsz, mint a helyi felfuvalkodo csicskák – folyta am
–, viszont nem úgy öltözködsz. Ismerem a környékbeliek stílusát,
i kétfajta ember van, a lecsúszo meg a rohadtul felkapaszkodo ,
de te egyik se vagy. Rendőrnek kell lenned. Igaz?
– Tipikus esete vagy annak, hogy mindenki azt látja, amitől fél
– felelte.
– Hány éves vagy?
– A tárgyhoz tartozik?
– Nem szorosan, csak nem tudom eldönteni. Olyan gúnyosan
utaltál a fiatalságomra, mintha te lennél a Télapó, de ránézésre
maximum pár évet vertél rám.
Azért járta am a szám, hogy elengedjen mindenféle
következmények nélkül. A büdös ruháimmal meg a
hátitáskámmal együ .
Elgondolkodo , és úgy tűnt, a homloka állandóan rosszallón
ráncolódik.
– Huszonke ő vagyok, és Konrádnak hívnak, de ezzel nem
terelted el a figyelmemet. Rólad mindenki meg tudja állapítani,
hogy még nem töltö ed be a tizennyolcat.
– Holnap lesz a tizenhetedik szülinapom – adtam be a derekam.
– Emmának hívnak.
– Családneved is van?
– Nincs, mert tudod, engem a gólya hozo .
– Miért nem mész haza? – vallato tovább rendületlenül. Biztos,
hogy nem először csinálta, mert olyan természetesen záporoztak a
kérdései, mintha minden napja ebből állna.
Újfent kitérő választ adtam.
– Ha lenne hová, biz’ isten hazamennék.
 Miközben ezt mondtam, a sötétkék sportcipőmet nézege em.
Aztán a mintás, kávébarna linóleumot. Majd az ócska
éjjeliszekrényt, aminek alig bírtam kifeszegetni az ajtaját. Már rég
meg kelle volna csináltatni vagy kidobni a francba, bár
fogalmam sincs, abban a pillanatban miért is ezen járt az eszem.
Ja, igen. Mert kellemetlen témához értünk. O hon? Sosem
éreztem át ennek a szónak a jelentését. Szinte csak a regényekből
ismerem, mit jelent másoknak egy valódi o hon, ahová haza lehet
menni.
– Nem nézel ki hajléktalannak. Árva vagy? Intézetben laksz?
– Egyik sem – kaptam fel a fejem. – Van fedél a fejem fele meg
kapok enni, de szerintem az o honnak nem ennyiből áll a
meghatározása.
Az arcát néztem, és tetsze ez a fajta természetes, aranybarna
bőrszín, amit a felmenőitől örökölt. Szerencsés pasas.
– Akkor sem helyes, hogy az utcán kóborolsz.
– Nem is az utcán vagyok – muta am a házra. – Pont azért
jö em be, hogy ne legyek feltűnő.
– Úgy érte em, nem helyes elszökni o honról.
– Szociális munkás le él hirtelen? Ha rám hallgatsz, nem
erőlteted.
– Igazad van. Nem kellene érdekelnie – felelte fagyosan. –
Elvégre mi közöm hozzád? Semmi.
– Gondolom, az első dolgod az lesz, hogy hívod a rendőrséget –
mondtam.
– Nyugi, nem hívom ki őket – csóválta a fejét.
– Ez rendes tőled.
– Mert előbb-utóbb magadtól is hazamész.
– Ehhez most így nincs gyomrom – mordultam. Összefűztem a
kezem a mellkasomon, és próbáltam erősen azt üzenni, hogy azért
biztosan nem megyek haza, mert Konrád (22) azt mondja. Közben
persze azt is igyekeztem sugározni, hogy nem egy hülye csitri
vagyok, aki ok nélkül, szeszélyből szökö el, bár azt hiszem, ez
utóbbi üzenet nem ment át rendesen. Elvégre a srác eddig csak
annyit láto , hogy betörtem egy házba, és hazudok a nevemről.
Abszolút nem tudtam eldönteni, mihez akar kezdeni velem. A
rosszallás nem tűnt el az arcáról, de ez csak annyit jelente , hogy
nem ért egyet a móddal, ahogy a problémáimat kezelem. Hiszen a
szökés mögö mindig valami probléma áll, és ezt ő is tudta. De
e ől még nem tudtam, mi a véleménye rólam, Váradi Emmáról.
– Ha elég időt töltesz i – mondta lassan –, rájössz, hogy hiába
tűnik makulátlannak a közbiztonság, durvább arcok is
mászkálnak erre.
– Például?
Nagyot sóhajto , és elfordíto a a tekintetét. A fekete
melltartómat bámulta, amit este az ágyra dobtam, és e ől
elpirultam. A ól is, hogy lá a, de az is kellemetlenül érinte ,
hogy nincs rajtam, mert az anyatermésze ől nem holmi sík
vidéket kaptam, hanem szépen kerekedő almákat, amik
kimondo an igényelték, hogy kosárba rakjam őket. Ez egy
sorscsapás az életemben, mert mindig téma volt a suliban is. A
srácok alig várták, hogy ünnepség legyen, és felvegyem az
ingblúzomat, ami kidomborítja az érdeklődésük tárgyát. Legutóbb
inkább pólóban mentem a március 15-i ünnepségre, bár ezzel
erősen felidegesíte em a mindig tip-top, üzletasszonyos
igazgatónőt, de legalább nem csámcsogtak, milyen lehetek blúz
nélkül.
A srác visszafordult hozzám, és sorolni kezdte a veszélyeket:
– Némelyek csak kötekedni akarnak, mások kirabolni, de
találkoztam már erőszakoskodó turistákkal is. – Az utolsó szónál
kíváncsian végigmért.
– Hisz csak egy kislány vagyok – emlékezte em a szavaira.
– Ezt mondtam volna? Szerintem akadnak erre olyan fickók is,
akik örömest megvizsgálnák, jól funkcionálsz-e nőként.
– Ez undorító.
– Akár a mocskos mancsuk és az alkoholos leheletük. I nem
maradhatsz, de ha nem akarsz velük megismerkedni, velem
tarthatsz. Majd kitaláljuk, mi legyen.
A kötekedő típus nem aggaszto , jól ismeretem a fajtáját, de a
náluk zűrösebb egyedek megijeszte ek. Konrád pedig olyannak
tűnt, akivel senki se szívesen húz ujjat, úgyhogy beletörődtem a
sanyarú sorsomba, hogy kilakolta ak.
Alapból nem akartam i maradni sokáig. Május közepén
jártunk, egy hónap volt hátra a tanév végéig. A fürdőzők ugyan
még nem lepték el a Velencei-tó partját, de az emberek már
igencsak rohantak a nyaralókba péntek délután pihengetni,
kikapcsolódni. Valószínűleg pár órán belül hemzsegnek majd a
környéken, én pedig lebuktam volna.
Összeszedtem a cuccaimat, felöltöztem rendesen, elmentem
pisilni, aztán o hagytuk a menedékemet.
– Mehetünk? – kérdezte a srác, és kinyito a nekem az utcán
parkoló, bordó városi terepjáró hátsó ajtaját.
 Visszanéztem a tópar ól kétutcányira fekvő nyaralóra. Sokat
bringáztam erre az elmúlt hat évben, főleg tavasszal, szezon elő .
Az ingatlanos nőci már egy éve mutoga a a nyaralót a potenciális
vevőknek, de nem akart elkelni, és amikor egyszer a nagybátyám
vendéglőjében felejte e a kulcscsomóját, kihasználtam az
alkalmat. Elvi em lemásoltatni, és egyszer bejö em szétnézni.
Akkor se akartam hazamenni.
Konrád (22) beszállt az első ülésre, és indíto . A motor
diszkréten dorombolt, nem csapo nagy zajt, és nem hivalkodo .
Nem érte em, miért a hátsó ülésen ülök, de igyekeztem úgy
tekinteni rá, mintha sofőröm le volna, akár a sztároknak. Aztán
leese , hogy nemcsak a hírességek utaznak hátul, hanem a rabok
is.
Néhány utcányira mentünk, majd a srác leparkolt egy
pékségnél.
– Maradj i ! – utasíto .
Miután kiszállt, nem csukta be az ajtót, helye e rátámaszkodo ,
és fü yente egy jó hangosat. Gondolom, a pékség elő cigiző
fiatal lánynak vagy a vele beszélgető fiúnak szólt ezzel.
Várjunk csak! Jaj, ne! Az a fiú ugye véletlenül sem az idióta
Barabás Bence a végzősök közül? A francba! Néha arról
álmodozom, hogy Pesten lakom, talán o beolvadnék a tömegbe.
Mivel semmi sem történt, Konrád elkiálto a magát:
– Bence!
Kész, biztos, hogy semmilyen felsőbb hatalom segítségére nem
számíthatok. Hát könyöröghet ezeknek az ember!
A fiú felénk fordult, majd fintorba torzult az arca. Majdnem
ugyanolyan magas lehete , mint Konrád, és ő is ugyanolyan
aranybarna bőrű srác, mint a sofőröm. Ez nem lehet véletlen.
Mélyeket lélegeztem. Úgy tűnt, ebből a csávából semmi sem
menthet ki, főleg, hogy Bence a kocsi felé közelíte .
Lehajto am a fejem, de éreztem, hogy körülbelül két
másodpercen belül felismer. A fekete hullámos hajam elég ritka
jelenség, szerintem innen Fehérvárig nincs még egy ilyen lány, aki
ennyire jellegzetes génállománnyal rendelkezne.
– Mi az, bátyó? – kérdezte Bence, és nagyon óvatosan
felpillanto am.
A fiatalabb testvér az első pillanatban észreve e, hogy a
kocsiban ülök, de egyelőre levegőnek néze .
– Befejezted a kiscsaj szédítését? – kérdezte Konrád, és
határozo an számonkérőnek látszo .
 – Hozzá se kezdhe em igazán.
– Vérzik a szívem.
Bence közelebb lépe a testvéréhez, totál felhúzta magát,
gondolom egy kiadós szájkaratéra készült. A bátyja önelégült
vigyort villanto .
– Felejtsd el, öcskös, most nem akarok erről vitát nyitni. Légy
szíves, figyelj a barátomra, amíg távol vagyok. Talán ismeritek is
egymást.
Bence erre egyenesen rám néze , de a testvéréhez beszélt.
– Hogy került a kocsidba?
– A gólyát kérdezd – legyinte Konrád, és a kezébe adta a Ford
kulcsát. – Mindjárt jövök, elintézek egy telefont.
A bátyja hiányában Bence nekem szentelte a figyelmét. Először
is rám vigyorgo , olyan észvesztő módon, ami mia
különlegesnek kelle volna éreznem magam. Nekem semmi
kedvem nem volt viszonozni, mert ellentétben a legtöbb lánnyal a
suliban, én nem bomlo am utána. Ahhoz túl megjátszósan
viselkede . Alapítványi gimnáziumba jártam, viszonylag kis
létszámmal mentek az osztályok, úgyhogy látásból mindenki
ismert mindenkit. Bence után még a kilencedikes lányok is
kapartak.
Most mégis mellém sodorta az élet. Bence odasétált hozzám, és
kérte, hogy húzzam le az ablakot.
– Szia, Emma! – köszöntö kedvesen.
Meglepe , hogy tudja a nevem. Ciki, de volt olyan
évfolyamtársam, akinek még én sem tudtam a nevét.
– Szia! Honnan ismersz?
– Szerintem egy suliba járunk. Illetve jártunk.
– Mindenkinek tudod a nevét, aki a sulinkba járt?
– Nem, azért akad kivétel. Szemtanúja lehe em, amikor tavaly
lepofoztátok egymást Annával – mondta vigyorogva. – Annál
szexibbet még életemben nem lá am.
– Fúj!
– Hankóék egy hétig emlege ék, és arról ábrándoztak, milyen
le volna, ha smároltok, miután pofozkodtatok.
Pár pillanatig csak pislogni tudtam, és valószínűleg bambán
bámultam rá. Hogy találhatja szexinek egy fiú, ha két lány nekiáll
verekedni? Amúgy meg milyen már, hogy arról ábrándoznak,
hogy egy másik lánnyal csókolózom?! Még fiúkkal is alig-alig
csókolóztam életemben.
Éreztem, hogy elpirulok, és igyekeztem kerülni a fiú tekintetét.
Hiába nagy a szám, az ilyen témáktól elvörösödöm.
– Ne haragudj! – mondta csendesen. – Nem akartalak zavarba
hozni.
– Késő – nyögtem.
Bence körülnéze , aztán vissza rám.
– A suli nem erre van emlékeim szerint. Lógsz, vagy mi?
– Beteg vagyok – vágtam rá gyorsan.
– Aha. Úgy is nézel ki. Ezek szerint hivatalos betegséggé
nyilváníto ák az iskolaundort?
Hiába röhögö , nem akartam neki magyarázgatni a viselt
dolgaimat. Amikor lá a, hogy nem kap választ, mert egy fintorral
díjaztam a humorérzékét, lazán továbblendíte e a beszélgetést.
– Szóval a bátyám a börtönőröd. Nekem tizennyolc éve az,
úgyhogy átérzem a helyzeted. Gyere, elmegyünk.
– Hova?
– Az elmegyünk igében benne van. El. Na, haladjunk!
– De miért?
– Felbosszantjuk a tesót.
Konrád épp kávézo és telefonált a pékség melle , nem is ve e
észre, ahogy Bence kienged a kocsiból, bezárja azt, majd kézen
fogva elvezet.
Bence közölte, hogy a lángososhoz megyünk, ahol egy nagyon
kedves ismerőse dolgozik. A fiú száraz, forró tenyere végig az
enyémbe simult, ahogy végigvezete az üzletek elő . Míg
odaértünk, két vonat is elrobogo a közeli síneken.
Ahogy felkelt a nap, és a város ébredezni kezde , megnő az
autós forgalom, és egyre több ember került az utunkba. Próbáltam
nem aszerint méregetni őket, ahogy Konrád beskatulyázta a
veszélyes egyedeket, hiszen első ránézésre munkába igyekvőket
kerülge ünk. A kötekedő alakok, a rablók és az erőszakoskodók amúgy
sem hajnalban aktívak, hanem inkább este és éjszaka.
Bence o honosan mozgo a környéken, és ez nem kerülte el a
figyelmemet. Egy bódésor végén kialakíto büféhez vezete , ahol
fánkot is árultak, és összefuto a nyál a számban az illatára.
Egészen addig nem is volt baj, amíg meg nem lá am a büfé
pultjánál várakozó két középkorú, egyenruhás férfit, mindke en
kávéval töltö papírpoharat szoronga ak a kezükben. Rendőrök
voltak. Bence előre köszönt nekik, és uraimnak szólíto a őket,
aztán bekukucskált a büfékocsi ablakán, és az anyjakorabeli nőnek
is jó reggelt kívánt. A társaság kórusban felelt neki, majd az
idősebb, őszes hajú férfi az apja állapota iránt érdeklődö . A fiú a
fejét csóválva kezde bele a válaszba.
– Tulajdonképp nem tört el semmije, ami még a kevésbé
vallásos orvosok szerint is csodának minősül. Persze tele van
zúzódásokkal, de azok mia nem zavartatja magát. Azt hajtogatja,
hogy majd elhalványodnak. Alig várja, hogy visszatérhessen a
munkába.
– Azt elhiszem. Nemsokára indul a főszezon – helyeselt a
fiatalabb. – Add át neki a jókívánságainkat!
– Meglesz. – Két ujjal szalutált a távozóknak, aztán a nőhöz
fordult, akiből alig lá am valamit a kis ablakon keresztül.
– Kedves Tinám, adnál nekem egy teát sok cukorral?
– Meglásd, baj lesz belőle, hogy ennyire túlcukrozva szereted a
dolgokat! – viccelődö az asszony. – Hallo am arról az
eladólányról a pékségben. Szerintem felejtsd el, annyira nem
hozzád való.
– Valaki talán azt mondta, hogy el akarom venni feleségül?
Ugyan már! Te mit kérsz, Emma?
Rápillanto am a választékra, és a tea meg a fánk melle
döntö em. A nő érdeklődő arccal méregete , aztán udvariasan
megkérdezte Bencétől, ki vagyok. A fiú úgy mutato be, hogy egy
suliba járunk, de Tina ezek után is furán néze rám.
– Rendszeresen jársz erre?
– Egyáltalán nem – közöltem, amikor a kezembe adta a teát. A
műanyag pohár szinte égete . – Velencén lakom, i Gárdonyban
csak a gimitől a buszmegállóig megyek, nem szoktam errefelé
kanyarodni.
– Ismerősnek tűnsz – hallo am a nő hangját. – Ritkán
találkozom loknis fekete hajjal, és ilyen tiszta, kék szempárral.
A hajam említésére beletúrtam kusza fürtjeimbe. Még
gyerekkoromban jártunk erre anyával, de hiába emlékeze rám,
nekem nem volt ismerős.
Általában nem szívesen beszélek múltbéli dolgokról, de Tina
továbbra is zavaróan fürkésze , így végül kiböktem:
– Az anyám i dolgozo a strand melle a panzióban.
– Hát persze! Gáti Csillának volt egy olyan kislánya, mint te.
Jól, gondolom, igaz? Csilla lánya vagy.
– Igen, de már nem vagyok olyan kicsi – feleltem feszengve.
– Mi történt édesanyáddal? Egyszer csak felmondo , aztán
senki se hallo róla.
– Meghalt.
– Sajnálom. – Őszintének tűnt, bár az eltelt idő mia nem
rázha a meg annyira a hír. – Erre nem is gondoltunk. Azt mondta,
hogy elköltözik a városból, és mi hi ünk neki, mert ha valamit
egyszer a fejébe ve , azt véghez is vi e.
Hát, valóban elköltöztünk, de nem azért, mert a fejébe ve e,
hanem mert nem fize e az albérletet. Nagy álmai voltak, és nagy
hazudozó volt, de szinte sosem tudta megvalósítani azt, amit a
fejébe ve .
Elfordíto am a tekintetem, mert sejte em, mi lesz a nő
következő kérdése. Nem igazán akartam elmesélni, hogy anyám
egy kórházban halt meg, másfél évvel azután, hogy o hagyo apa
nővérénél és annak férjénél. Túl későn értünk oda a nénémmel,
már nem tudtunk elbúcsúzni tőle. Később a folyosó ablakánál
álltam, és a kórház udvarát bámultam, miközben a nővérek arról
beszélge ek, anyám mennyire elpazarolta az életét. Mint minden
alkoholista.
Faragatlanságnak tűnhete a hallgatásom, Tina mégsem
haragudo meg rám. A szemem sarkából lá am, hogy bólint,
aztán visszafordul Bencéhez.
– Tehát az a lány… Livi vagy Lizi. Mit akarsz tőle?
– Mit akarnék? Próbálgatom a szárnyaimat. Baj talán?
– Ugye tudod, hogy két fiútestvére van neki, és azok a srácok
állatok, de komolyan. Nemrég egy szerencsétlen szintén te e a
szépet annak a lánynak, de valamit beszólt a testvéreinek, és
csúnya vége le . Elverték, mint a lovat.
Bence a fejét csóválta, és megvetően vigyorgo .
– Nem félek tőlük, egyikük a haverom.
– A ól még a másik elmarhatja a szárnyaidat.
– Mondd ki nyugodtan, a golyóimat. Legalábbis ez a hír járja az
exéről. Állítólag hónapokig nőre se néze , nemhogy hozzájuk
nyúlt volna.
Ezú al az asszony nevete fel.
– Intő példa lehetne neked is.
– Nem bírnának velem. Plusz nekem is van egy bátyám.
Ezt hallva egyre kíváncsibbá váltam. A tea elég híg és cukros
le , de nem bántam, mert kortyolgatás közben legalább
meghallga am a helyi híreket. A vendéglőben is mindig
figyeltem, mit zagyválnak össze a betérő pasik, mert a pletykák
fele általában igaz volt.
– Szerinted Konrád megmentené a seggedet, ha nőszédítés
mia kerülnél bajba?
– Naná. Ismerhetnéd, imád verekedni.
 Ezt az utolsó mondatot kifejeze en az én kedvemért te e
hozzá. Egyértelműen büszkeség vegyült a hangjába, és ahogy rám
kacsinto , az is világossá vált, hogy szeretne a testvérére
hasonlítani. Tina megerősíte ebben.
– Ne akarj a nyomdokaiba lépni! Lehet, hogy Konrád kissé
hirtelen, de sosem a dicsőség mia verekszik.
Bence sóhajto , mintha unná a magasztalást. Engem
mindenesetre szórakoztato .
– Igazi hős lovag, erényes meg minden. Tudom, hisz együ élek
vele. Amúgy igazán elköltözhetne már o honról. Normális az,
hogy még az öccsével és az apjával él együ ?
Feltűnt, hogy nem említe e az édesanyját, és ezt az információt
elraktároztam későbbre. Tovább hallga am a csevegésüket, bár
nem érte em, mi keresnivalóm van a családi titkaik közö . Bence
ugyan jó ideje ugyanazokat a folyosókat koptatja, mint én,
mégsem tudtam róla szinte semmit. Betolakodónak kelle volna
éreznem magamat, ám valamiért nem akartak kizárni, így semmi
effélét nem éreztem. Sőt, azt hiszem, hogyha bele akartam volna
szólni a beszélgetésükbe, igazán figyeltek volna rám.
És ez az, amit a családomról nem mondhatok el.
Tina közben elmesélte, hogy azt csicseregték neki, Konrád
bizony házat akar venni a környéken, mire Bence felháborodo ,
hogy ő erről semmit se tud. Az asszony mindentudóan, és
némiképp anyásan mosolygo a pufogó fiúra.
Kíváncsi le em, ez az asszony valójában kije Bencének.
Nagynénje? Barátja? Pótmamája?
Bence elköszönt tőle, és Tina kijö a vackából, hogy magához
ölelje. Gesztenyebarna haját kontyba kötö e, és keskeny, vékony
arcát látva bölcs asszonynak gondoltam. Egy fehér kötényt viselt a
farmer és a vörös, kötö pulóver fele , hozzá papucsot és fekete
alapon bordó mintás zoknit. Ez utóbbit csupán azért ve em észre,
mert a bensőséges jelenet lá án inkább lesütö em a szemem, és
padlótájt nézelődtem. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Ezen a
reggelen fájt látnom, mennyire szeretheti egymást két ember.
Tudom, ez hülyén hangzik, de irigykedtem rájuk.
Miután Tina elengedte Bencét, hozzám fordult, és alaposabban
megnéze magának. Tapintatosan nem ró a fel nekem a gyűrö
ruháimat.
– Tényleg nem vagy már kicsi.
– Mondtam.
– Jó volt téged újra látni, Emma.
 – Sajnos nem emlékszem magára.
– Érthető, még gyerek voltál akkoriban. Na, menjetek, nem
akarlak feltartani titeket.
Elköszöntünk, aztán Bence elindult ugyanazon az útvonalon
visszafelé. Nem kérdeztem az anyjáról, hiába voltam kíváncsi.
Bezzeg ő nem feledkeze meg arról, amit az enyémről hallo .
– Részvétem anyukád mia – mondta, ám azon kívül, hogy
csendben megköszöntem, ismét hallgatással jeleztem, hogy
szeretném berekeszteni a beszélgetést. Pár másodperc ala úgy
mínusz húsz fokra le is fagyaszto am a hangulatot.
Bence hallgatag le , kicsivel elő em baktato , felvéve egy
számomra is kényelmes tempót. Rövid ujjú kék pólót viselt;
meztelen karjának bőrén szinte megcsillantak a reggeli
napsugarak. A kezében maradt műanyag poharat morzsolga a.
Most valahogy sokkal komolyabbnak tűnt, mint az elmúlt években
bármikor. Egészen eddig egy idiótának gondoltam, mert úgy
viselkede .
– Szóval csak azért jö ünk el, hogy felbosszantsd a bátyádat? –
kérdeztem.
– Zavar téged?
– Egyáltalán nem.
– Akkor jó. Amúgy nem csak azért, hanem köszönni is akartam
Tinának.
– Ő ki?
– Gyakorlatilag a dajkám volt, de csak mostanában jö ek össze
apámmal.
Ez elég bonyolultan hangzo ahhoz, hogy jelenleg ne akarjam
feszegetni. Már majdnem visszaértünk az autóhoz, amikor
rákérdeze valamire:
– Félsz a bátyámtól?
– Dehogy.
Szerencsére nem kelle tovább bizonygatnom, mert egy erős
kéz nehezede Bence vállára. Naná, hogy a zord nagy testvér
bukkant fel, és rögtön kérdőre vonta az öccsét, hogy miért nem a
kocsiban vártunk, amikor ő ezt mondta.
– Nem, tesó – felelte Bence pimaszul. – Egy szóval se mondtad,
hogy o kellene ülnünk, amíg visszatérsz. A parancs úgy szólt,
hogy vigyázzak Emmára, de a helyszínt nem határoztad meg.
– Tényleg nem mondtam volna? – Konrád tőlem várta, hogy
igazságot tegyek.
Heves fejrázás melle megmondtam neki, hogy tényleg nem
említe e, hol kell várakoznunk. Nehezen, de végül elfogadta az
igazunkat, majd a kocsiba inte minket, hogy menjünk haza, mert
az apja már bizonyára farkaséhes.
– Mi az, hogy menjünk haza? – kérdeztem aggodalmasan.
– Te is jössz, mert pár dolgot meg kell beszélnünk! És ez nem
kérés volt, Váradi Emma.
Hirtelen gombóc nő a torkomban, mert előkapo a zsebéből
egy fekete igazolványtokot, és kipa into a az arcom elé, mint
valami hülye filmben. Egy rendőrségi igazolvány lapult benne.
Reményveszte en lehajto am a fejem, jelezve, hogy elfogadom
a döntését. Bence érdeklődve figyelte a jelenetet, de nem
faggatózo , holo a kíváncsi pillantásokból ítélve nagyon is
érdekelte, mi folyik körülö em.
Egyszer úgyis megtudja.
Édes hármasban ballagtunk vissza a kocsihoz, és részemről egy
szót se szóltam útközben.
 2.

NAGYJÁBÓL ÖT PERCIG AUTÓZTUNK, és egy rozsdás fémkerítéssel

véde kockaház elő parkoltunk le a Gárdonyhoz tartozó Agárd
nyaralóövezetében. Az egyetlen dolog, amiért élek-halok ezen a
környéken, az a tó közelsége. Szere em a kora reggeli, vidám
napsütést, a kilátást, és azt, ahogy a környezet megváltozik nyár
közeledtével. Persze tavasszal kezd minden megtelni éle el, de ez
a vidék nyáron ébred fel igazán. Júniustól szeptemberig a szél
mintha egész más illatokat hozna, és a víznek is élénkebb színe
lesz. Talán másként süt rá a nap vagy ilyesmi, de a téli
piszkosszürke vízfelszín nyáron barátságos, hívogató csobbanást
ígér.
Ahogy beléptünk a házba, elsőként egy csupa üveg télikertbe
juto unk, ami errefelé ritka látvány. Régen még nem költöztek ide
állandóra az emberek, és mivel a kisebb-nagyobb cserepes
növényekről nem csak nyáron kell gondoskodni, ezért a
tulajdonosok nem is építe ek hasonló helyiségeket a házukhoz. A
télikertből az előszoba-nappali nyílt, amiből nem sokat látha am,
mert Bence rögvest bevezete a konyhába.
Az asztalnál ült az apjuk, Barabás Péter, őt ismertem látásból.
Egyszer-kétszer eljö már Bencéért a suliba, sőt, idén lá am a
ballagáson is totál kiöltözve.
Meglepte a jelenlétem, de abszolút természetesen üdvözölt a
házában. A közvetlensége és a kedvessége némiképp váratlanul
ért, mert nálunk odahaza más stílus a divatos. Marika néném és
Karcsi bácsi nem kimondo an barátkoztak össze a többi szülővel,
és semmilyen fogadóórára vagy szülői értekezletre sem jártak.
Karcsi bácsi egyszer beszélt személyesen az igazgatónővel,
méghozzá, amikor beíra ak. Akkor sem te ék be a lábukat a
suliba, amikor az igazolatlan hiányzások mia behívták őket
kilencedikben. Valahogy másképp sikálták el.
Bence apukája, ahogy emlékeztem is, magas, széles vállú férfi
volt, amolyan mindhalálig erőt sugárzó típus. Őszülő haját
katonás stílusban nyírta, és bizonyára a balesetére hivatkozo
reggel, amikor undorodva ellökte magától a borotvát. Szürke inget
és klasszikus szabású, fekete farmert viselt.
A bal kezét azonban fel kelle kötni, és mintha sántíto volna.
– Oh, ez durván fest. Jobbulást.
– Köszönöm. Úgy tervezem, hamar megszabadulok a
kötésektől. Hol szedtek össze ezek a bitang kölykök?
Gondolkodtam, mit is válaszoljak, de végül semmi se juto
eszembe.
– A pékségnél, mert nem hivatalosan ki kelle kérdeznem egy
nyomozás kapcsán – lépe be a konyhába Konrád, és három
péksüteményes zacskót plusz két bevásárlószatyrot pakolt le az
asztalra. – Talán Emma láto valamit ma reggel, amikor a
környéken járt.
Minden szem rám szegeződö , de én magam is legalább
annyira meglepődtem, mint ők.
– Ööö… szerintem semmiség, de…
– Ilyen korán indultál iskolába? – bökö a táskámra Barabás
apuka. – Alig múlt fél hét.
Tagadj mindent! – üvöltö e egy hang a fejemben. Abból baj nem
lehet, ha elodázza az ember a bűnössége bevallását.
– Hát… Bence is fent van, nem olyan hihetetlen dolog ez –
mondtam, hogy nyerjek egy kis időt.
– Hamarosan jönnek a szóbelik, tanulnia kell, és szigorú
menetrendet tart, aminek része a korán kelés.
De gáz már, hogy ére ségi felkészítő időszakban is hajnalban
kell kelnie! Biztos, hogy az apja találta ki. Kétlem, hogy magától
csinálná, ez kész önsanyargatás.
Viszont én még nem ére ségizem, szóval hihető választ kelle
adnom a kora reggeli kószálásra. Maradtam annál a verziónál,
amit a nagynénémnek is mondtam.
– Én meg… izé… egy barátnőmnél tanultam tegnap délután, de
estére összejö ünk páran, és eldumáltuk az időt, úgyhogy
lekéstem az utolsó buszt is, és a vonatot nem is néztem, mert
inkább o aludtam, mert úgysem lesz első órám… szóval érti.
Bence meglepe en néze rám, talán nem hi e el, hogy vannak
haverjaim, vagy nem érte e, miért kezdtem el hirtelen dadogni.
Szerencsére az apja nem ismert ennyire, és neki megfelelt ez a
magyarázat.
– Akkor már értem, miért vagy egy kicsit… – na, ne, ki ne mondd
te is, hogy büdös! – …csapzo .
– Hát, igen.
 – A fiam szívesen elvisz, még akár haza is tudsz menni rendbe
szedni magad. Merre laksz?
– Megoldom, köszönöm. Már megnéztem a menetrendet, van
még úgy fél órám.
Kezdtem aggódni, hogy túl átlátszó módon csinálom ezt a
mellébeszélést, pedig alapvetően nem szoktam ilyen ügyetlen
lenni.
Konrád és az apja összenéztek, aztán rám, de úgy parázósan
egyszerre fordultak felém, viszont innentől nem fagga ak.
– Ahogy szeretnéd – felelte a férfi.
Konrád ekkor oldalba bökte az öccsét.
– Örültem volna, ha segítesz cipekedni, tesó.
– A vendéget szórakozta am.
– És megkínáltad már valamivel? – dorgálta meg az apja.
– Még Tinánál megkínáltam egy teával.
– Akkor most kínálj meg engem is!
Bence a szemét forga a.
– Ugyan, apa, semmi bajod. Egyébként is a kávét szereted, és
meg tudod főzni magadnak.
– De mennyivel jobb benyomást keltenél Emmában, ha te
főznéd.
– Jól van, csinálom már! – fújtato a srác mérgesen. Mi tagadás,
élveztem a műsort, főleg, amikor Konrád is leadta a rendelést.
– Én is kérek kávét. Feketén. Meg pirítóst és ránto át is.
– Mi vagyok én, pincérnő? Nekem dolgom van, tanulnom kell.
A jövőmet kockáztatnátok holmi szalonnás ránto a mia ?
– Nem vagy elég csinos, hogy pincérnő legyél – mutato rá az
apja. – Esetleg szakácsnő. És majd fél órával kevesebbet
nyomkodod a telefonodat tanulás közben, hogy behozd az
elvesztegete időt.
– Nem nyomkodom a telefonomat tanulás közben. Állandóan…
A hangsúlyból úgy ítéltem meg, hogy nem először van témán
ez a dolog, és Bence már unja a szülői zaklatást. Engem sosem
maceráltak a jegyeimmel, ahogy mással se. Annyi kérésük volt,
hogy járjak be a gimibe, és majd ére ségizzek le valahogy.
– A menüsorral is egyetértek – folyta a az apja, majd hozzám
fordult. – Te mit kérsz enni, Emma?
– Semmit, köszönöm. A fia kedves volt, már e em is.
Bence apukája gyilkos vigyort villanto .
– Bár i hon lennének ilyen gálánsak!
– Ennyire azért nem drámai a helyzet – csóválta a fejét Konrád.
 – Tedd a szívedre a kezed, és cáfolj meg!
Az idősebb testvér el se mosolyodo , mintha nem tudná,
hogyan kell. Csak megvonta a vállát, aztán elfordult pakolni.
Néha o felejte e a tekintetét a takaros oldalsó kerten, elbambulva
a semmibe.
Kihasználtam, hogy mindenki csendben van egy pillanatra, és
végignéztem a fényes, tágas helyiségen. A rengeteg üvegablak
mia biztos, hogy i senki nem érezte magát bezárva. A bútorok
újnak látszo ak és nem mindennapi módon sötétkékre feste ék
őket. A bögretartó fele i hajókerék-dekoráció vonzo a a
tekintetet. Különlegessé te e a helyiséget. A hűtő egy hatalmas,
acélszürke monstrum volt, és a méretéből úgy ítéltem meg, hogy
hármuk közül valamelyikük biztosan tud főzni. Máskülönben
tiszta pazarlás az egész.
Az étkezőt a konyha folytatásaként alakíto ák ki, aminek
központi része a világosbarna faasztal le . A krémszínű, elegáns
terítő már több helyen összegyűrődö , a székekre világoskék,
tömzsi ülőpárnákat kötö ek.
Barátságos le az összhatás, és kicsit sem nőies.
Bence hangjára kaptam fel a fejem, aki szemmel láthatóan
nekem magyarázo .
– Olyan kiábrándító tud lenni – bökö a fivérére.
– Mi baja?
– Szabadságon van – felelte az apjuk, mintha ezzel mindent
megmagyarázna. Naná, hogy nem érte em egy szót se, én már
a ól feldobódtam, hogy lógtam a suliból.
– Az emberek szerintem nem lesznek depressziósak, ha
szabadságra mennek.
– Konrád munkamániás, a rendőrséghez ment feleségül.
Képzeld, még szabadidejében is dolgozni akart.
– Már rég megtaláltam volna a betörőket, ha a saját fele eseim
nem akadályoznak – morogta Konrád.
– Mi hasznuk belőle, hogy egy ilyen szuper képességű
kollégájukat akadályozzák? – kérdeztem szemtelenül. Már
mindegy volt, aláírták a halálos ítéletemet, úgyhogy éltem az
utolsó vacsora jogával.
– Gőzöm sincs. Azt hiszik, boldogulnak nélkülem is.
– Nem vagy nyomozó, azért küldtek el szabadságra – közölte
az apja. – Nem a te dolgod megtalálni az elkövetőket.
– Szóval ez valójában egy kényszerpihenő? – neve em fel, és az
arckifejezése azt üzente, hogy ezt a kérdést nem kelle volna
firtatnom.
– Nem.
Ráadásul azonnal tagadta! Hát ez vicces volt.
Sajna azonban zokon ve e, hogy kineve em, mert azonnal
bosszút állt.
– Lehet, hogy az egyik betörős ügytől eltilto ak, de akadt egy
másik. Véletlen lenne?
Oké, ezzel elhallga ato . Basszus, csak piszkál, vagy tényleg
azt gondolja, hogy közöm van a betörésekhez, amiben nyomoz?
Nem gondolhatja. Simán lekislányozo az előbb! Csak nem hisz
agyafúrt bűnözőnek?
Konrád nem várt választ, mert elkezdtek a reggeliről
vitatkozni. Bence szerint Konrád le volna a soros, csak ki akarta
húzni magát a munka alól azzal, hogy mindig szándékosan elront
valamit.
– Ha választanom kellene egy hererúgás és a legutóbbi ebéded
újbóli elfogyasztása közö , komolyan gondolkodóba esnék –
mondta az öcs.
– Felajánlom a választás lehetőségét – te e a kezét a vállára a
bátyja, aztán megszemlélte, ahogy Bence magától nekilát a hősies
feladatnak. Konrád egészen közelről figyelte a készülő ételt, amibe
kolbász, hagyma és paprika is került.
– Húzz innen, tesó! – mordult Bence. – Már azzal elrontod, ha
nézed.
Neve em, láthatóan egyedüliként. Nálunk elképzelhetetlen egy
ilyen laza, közös reggelikészítés.
Konrád apukája felém néze , és tovább magyarázta a
nagyobbik fia viselt dolgait, pedig nem is kérdeztem.
– Azzal az indokkal küldték el szabadságra, hogy pihenje ki
magát.
– És lám, pihenek. Hajnalban kelek, hogy bevásároljak nektek,
aztán ebédet főzök, majd elviszlek az orvoshoz. Mindezt a pihenés
nevében.
– Ne sajnáltasd magad, kölyök!
– Nem teszem, csak tényeket közlök.
Időközben készen le a pirítós meg a tojás, és Bence
háziasszonyosan tálalta. A pultnak támaszkodva figyeltem, ahogy
nekiesnek a reggelinek, mint egy éhes kutyafalka.
Mi a fenét keresek én i ? Hogy mászha am bele egy ilyen
bonyolult szituba alig egy óra ala ?
– Tényleg nem kérsz? – kérdezte Bence két falat közö . –
Istenien főzök, csak ritkán érzek magamban erőt, hogy
megtegyem.
A villájára te egy darab ránto át, és a tányér fölö felém
nyújto a.
– Kóstold csak meg! Nincs herpeszem – nyugtato meg, amikor
lá a, hogy húzom az időt.
Ötletem sem volt, miért viselkednek velem ilyen barátságosan.
Sajnos nem viszonozha am, több okból sem. Kitértem a kóstoló
elől, és ez rosszulese Bencének, de ezzel meg kelle
megbirkóznia.
Barabásék re entő gyorsan megreggeliztek, én pedig
megérdeklődtem, merre van a mosdó. Miután útba igazíto ak, az
első utam tényleg oda vezete , de visszafelé nem a konyhába
mentem, hanem a bejárati ajtó felé lopakodtam, hogy lelépjek.
Szinte biztos, hogy Konrád tényleg hazatoloncolt volna, és el
akartam kerülni a rendőri kíséretet.
Az elhatározásom pillanatában azonban megjelent a folyosón,
és rögtön utánam vetődö . Fürgébbnek hi em magam nála, de
hamar legyűrte a köztünk lévő távolságot, és elkapo az áhíto
szabadság elő egy lépéssel. Durván meglökö , és a testével a
biztonsági ajtóhoz szoríto .
– Hová-hová?
– Eressz el! – nyögtem, és hirtelen elfogyo a levegő
körülö em, olyan közelről éreztem a testemnek nekinyomódó
mellkasát.
– Nem azért hívtalak ide, hogy most megszökj.
– Akkor miért?
A tekintete az eddiginél is szigorúbb le .
– Ha nem maradsz a seggeden, most azonnal kocsiba duglak, és
beviszlek betörésért – fenyegete meg.
– Lehet, hogy még az is jobb, mint hazamenni.
– Ezt nem gondolhatod komolyan. Beszélek a szüleiddel, ha
szeretnéd.
Nem tudha a, hogy nincsenek szüleim, de valamiért
lényegtelen információnak is tűnt, amikor a szemébe néztem. Az a
csodálkozó szempár kis híján bekebeleze és elnyelt.
Tényleg nincs i levegő, vagy az zavar meg ennyire, hogy hozzám
simul?
Mintha Konrádon is zavarodo ságot lá am volna, ahogy
egymást néztük. A pillantása átvándorolt a számra, a nyakamra,
és figyelte, ahogy emelkedik, majd süllyed a mellkasom, és a
végére tutira ke éhasadt a személyiségem, mert eldönteni se
tudtam, hogy tulajdonképp tetszik nekem ez az állapot, vagy el
akarok süllyedni szégyenemben.
Végre észbe kapo , hogy mennyire rám tapadt, ezért
hátralépe . Mindenhová néze , csak rám nem.
A fejemben visszajátszo am az utolsó elhangzo mondatot,
mert valahogy meg kelle törnöm a feszült csendet.
– Nincsenek szüleim, úgyhogy nem kell velük beszélned. A
legrosszabb esetben Marika nénikém megkérdezi tőlem, hogy
merre jártam. A legjobb esetben ennyit se fog mondani.
Még egy lépést hátrált tőlem, és zsebre vágta a kezét. E ől nem
látszo lazábbnak, mert elkezde hintázni a sarkán. Türelmetlen
típus lehete .
– Szimpatikus nénikéd van.
– Aha.
– Nem akarod elmesélni, hogy szöktél meg?
Ezt eltalálta, rohadtul nem akartam elmesélni, mégis hagytam,
hogy visszakísérjen a nappaliba. A konyha felől nem hallo am
zajokat, és gyaníto am, hogy Konrád intézte úgy, hogy a többiek
ne legyenek a közelben.
Tényleg a melójába volt szerelmes, mert tökre ilyen lehet egy
hivatalos kihallgatás is. Feszengtem a kanapén, és az juto
eszembe, talán csak megpuhítani akart a családias légkörrel.
– Nem szöktem meg, mert az előre megfontolt szándékot
feltételez. Szerdán ellógtam a suliból, és azóta nem mentem haza.
– Ne lovagoljunk a kifejezéseken. Miért nem mentél haza?
Mivel nem úszha am meg, úgy döntö em, nagy vonalakban
elmesélem, mi történt. Tényleg nem szökésnek indult, nem is
tudtam volna hajnalban kiosonni, mert a nagynénémék háza
olyan, mint egy börtön: a kamerák mindig figyelték az udvart, az
utcát és a vendéglőt, miközben biztonságos kerítés védte a házat.
– Párszor elgurultam a vendéglő elő – mondta Konrád
elgondolkodva. – Abban a házban laksz, ami o áll mögö e? A
rózsaszínben?
– Barackvirág, de amúgy igen.
– És annyira rossz sorod van, hogy el kelle szöknöd?
Erre mit mondha am volna? Hogy a nagynénémék nem igazán
értik az olyan fogalmakat, mint a gyerekmunka, úgyhogy
háztartásvezetésben profi vagyok, azon kívül tudok sört csapolni,
felszolgálni, simán felkapom a piás rekeszeket, ezen felül
rendkívül obszcén szavakat ismerek a vendégeknek
köszönhetően?
Be kelle volna vallanom, hogy nincs választásom, nekem o
dolgoznom kell? Konrád csak megsajnálna, azt meg utálom. Annyi
lesajnáló pillantást kaptam már az anyám mia , hogy nem kértem
többet, köszönöm. Soha.
– Végül is nem a lépcső ala i gardróbban lakom, meg fizetik a
sulit is. Nem mintha olyan drága lenne, a miénk elég fapados az
alapítványi gimik közö is. – Aztán észbe kaptam, hogy Bence is
oda jár. – Bocs, nem lehurrogni akarom. Kicsit átlagos, így
érte em.
– Ismerem az iskolát, nyugi. Ők most a gondviselőid vagy
örökbe fogadtak?
– Csak gyámok. Az anyám betegségben, az apám üzemi
balesetben halt meg. Marika néni az egyetlen ismert élő rokonom.
– Hogy lehet, hogy nincs bejelentve az eltűnésed?
– Megírtam nekik, hogy egy barátnőmnél alszom. Máskor is
lógtam már a suliból, úgyhogy nem szoktak rendőrért kiáltani. A
háziorvosom a bácsikám leköteleze je, úgyhogy inkább szereznek
nekem igazolást, mint hogy az igazolatlan hiányzás mia őket
piszkálják. Persze Szaszkó azóta sose hiszi el, hogy beteg voltam.
Konrád elgondolkodo , aztán előredőlt. Ő a kanapé egyik
végén ült, én a másikon, de most olyan közel hajolt, hogy eszembe
juto az előszobai jelent. Nem is tudom, olyan fura érzésem le ,
mintha rosszat tennék. Mi történik velem?
– Azért szöktél meg, hogy a nénikéd és a bácsikád odafigyeljen
rád?
– Mi van? – kérdeztem vissza döbbenten.
Nem! Mégis, mit képzel? Ez most honnan jö neki?
Felpa antam, és az ablakhoz vágta am, aztán vissza.
– Ezt te nem érted.
– Magyarázd el! Kíváncsi vagyok, tényleg.
– Jesszusom, olyan, mintha két szoborral élnék együ , akik
tudnak mozogni meg beszélni, de semmit se éreznek. Még egymás
iránt se. Én ilyet még nem lá am! Megvan mindenem, ez a
legszarabb, de közben nincs semmim. Sosem fognak figyelni rám.
– Akkor miért szöktél el?
– Jaj, ne akarjál már pszichomókust játszani!
Lazán hátradőlt, és elmosolyodo .
– Bocs, de engem más dolgok érdekeltek tizenhét évesen, nem a
szökdösés meg a lázadás. Leginkább csajoztam meg kötekedtem.
– Hát, látszik – löktem oda, pedig ez nem igaz. Azt például nem
tudtam elképzelni, hogy a gimiben lányok után futo volna.
Ahhoz túl marcona típus. – Csak a kötekedést tudom elhinni.
– A csajozást nem?
– Ööö… izé… Azt pont nem.
Láthatóan sokkoltam.
– Ejha, egy csitri nem nézi ki belőlem, hogy fel tudok szedni egy
nőt? Baszki, mikor öregedtem meg ennyire?
– Nem így érte em.
– Hanem?
Elpirultam a gondolatra, hogy már csak azért sem tartom
öregnek, mert sosem tetsze ek igazán a korombeli fiúk. Mégsem
válaszoltam, mert nem kell mindent az orrára kötni.
– Mindegy, hagyjuk – dőlt hátra Konrád, amikor válasz nélkül
hagytam. – O tarto ál, hogy nem mentél be suliba, és ez már
nem először történt meg. Miért?
– Mire tippelsz?
– Lá am már sok mindent. Drogot, rongálást, lopást, piálást,
sima lógást.
– Egyik se nyert.
Konrád elvigyorodo .
– Akadt egy ilyen sejtésem. Tehát mi maradt?
– Anyám rokonait keresem, és friss nyomra bukkantam. Az
egyik helybéli alak bogarat te a fülembe. Ritkán jár a vendéglőbe,
és elég szótlan hapsinak ismertem meg, szerintem együ lehete
egy időben anyámmal, és e ől van ennyire befeszülve. De a
múltkor valahogy elkezde a nagyapámról mesélni, akiről semmi
infóm. Azért nem ismerem anyám rokonait, mert ahogy anyu
nagykorú le , elszökö o honról.
– Családi vonás lehet. Tudod az okát?
– Nem.
Anyám mondjuk tökélyre fejleszte e, hogy hátat fordítson a
szere einek. Azt hiszem, engem dobo el utoljára, de még ebben
sem lehetek biztos.
A történet szerint, amit az illető mesélt, a nagyapám egyszer
eljö ide, hogy beszéljen anyámmal. Másnak ez talán természetes
egy családon belül, de azóta csak erre tudtam gondolni. Ha a
lányára kíváncsi volt azután, hogy anyám felége e a hidakat,
akkor talán az unokájára is kíváncsi lehet. Már ha egyáltalán
elmondták neki, hogy létezem. Talán van egy másik nagynéném,
nagybátyám, vagy léteznek unokatestvéreim, egész egyszerűen
olyan rokonaim, akik szívesen látnának.
 Konrád hátradőlt, a borostáját sercegte e. Inte , hogy
folytassam.
Annyit tudtam meg, hogy a nagyapám munkaügyben járt erre.
Félévnyi kutatómunkával szereztem egy nevet és címet, ahol az
egyik volt üzle ársa lako . Könnyen megtaláltam a házat az
útvonaltervezővel, de felsültem vele. A címen nem lako senki,
konkrétan kint volt az eladó tábla rajta. A szomszéd bácsi azt
mesélte, hogy az ingatlaniroda régóta hirdeti. Felkerestem őket is,
de nem adták ki az eladó adatait a személyiségi jogokra
hivatkozva.
– A gyámügy megtalálta volna neked a rokonaidat.
– Á, ne hidd! Anyám még életében nyilatkozatot te , hogy a
nagynénémnek akarja átadni a felügyeleti jogot. Legalábbis azt
hiszem, így hívják. Plusz amikor anyának pénz kelle , és amikor
beteg le , Karcsi bácsi fize e ki a tartozásait. A gyámügynek
pedig ennyi elég, hogy ne is keresse a többi rokonomat.
– Neked viszont felte szándékod fiatalkorú létedre
szembemenni a gyámjaiddal meg az egész gyámüggyel, és
lecserélni a családodat, amikor mindjárt nagykorú leszel.
– Te ezt nem érted – mondtam felháborodo an. Így, hogy
elmondta, tényleg butaságnak hangzo , de fogalma sincs,
mennyire re egek, milyen életem lesz, ha kikerülök a
gimnáziumból.
– Megpróbálhatom megkeresni a rokonaidat – ajánlo a fel
lágyan, és megfogta az alkaromat. Néztem, ahogy az erős keze
óvatosan hozzáér a bőrömhöz, és most már nem tagadha am,
hogy van valamiféle köze a bennem cikázó láznak ahhoz, ahogyan
megérint, és amilyen mély, megbabonázó hangon beszél velem.
Ezzel egy időben az eszem is felujjongo , hiszen Konrád végül
is egy rendőr! Ha valaki, hát ő a tökéletes választás arra, hogy
megtalálja őket. Hiába gyűjtöge em hónapokig az információkat
olyan emberektől, akik ismerték anyámat és emlékeztek rá, nem
jártam sikerrel.
El sem hi em, hogy ekkora szerencsém van, és pont egy ilyen
pasast sodort az utamba az élet. Hálásan néztem rá.
– Segítek, ha megígéred, hogy nem felejtesz el többé hazamenni
– te e hozzá zordan.
– Na persze, feltételhez kötöd.
– Szerintem nincs nagy ára. De nem kecsegtetlek semmi jóval.
– Mit akarsz ezzel mondani? – Elhúztam a kezem, és a
félelmeim hirtelen csaholó kutyaszörnyhöz hasonlóan
felvoníto ak.
– Hidd el, vágom, miért csinálod, amit csinálsz, de mintha
ugyanarra készülnél, mint annak idején az anyukád.
– Dehogy készülök ugyanarra!
– Az elmondásod szerint a nénikéd és a bácsikád tényleg nem a
legszimpatikusabb emberek, de pénzzel támoga ák anyukádat, és
a kérésére magukhoz ve ek. Te ezt akarod elrúgni magadtól, hogy
vadidegen emberekhez költözz, akikről semmit se tudsz?
Márpedig, ha egyszer kiderül, és ki fog derülni, hogy mit tervezel,
talán két szék közö a padlón végzed. Ér annyit?
Oké, lezsibbadtam a hirtelen monológjától. Hányni tudtam
volna. Hogy lehet ilyen szívtelen? Az előbb még azt gondoltam,
hogy egy fantasztikus pasi, aki segíthet, de ezzel a négy monda al
szinte képen törölt.
Nem is tudom pontosan, milyennek képzeltem el a rokonaimat,
de az biztos, hogy olyannak, mint amilyenek a nagynénémék sose
lesznek. Például úgy gondoltam, hogy a nagyapámnak lesznek
érzelmei, és egy hangyányit érdekelni fogja a létezésem, amit most
senkiről nem mondhatok el ezen a világon.
Ér annyit?
Ha értené, nem kérdezné ezt. Mintha ostobának tartana, aki
nem gondolta át ezt ezerszer, amikor éjszakánként a falat bámulta,
mert nem tudo aludni. Mintha azt hinné, hogy nem érzem
kiszolgáltato nak magam az állítólagos o honomban minden
egyes nap, amikor a nénikém hozzám szól, és érezteti, hogy a
jóindulatuk mia lehetek náluk.
Mélységesen bánto ak Konrád szavai, és hiába éreztem jól
magam az elmúlt egy órában, mintha egy ajtó csapódo volna be
a lelkemben, ami ke őnk közé állt. Azon nem mehet át többé
semmi, főleg nem a kegyetlen szavak.
– Hazamegyek – közöltem színtelenül.
Konrád lá a rajtam a változást, érdeklődve figyelt, de semmit
se mondo . Jobb is.
– Nem kell megkeresned a rokonaimat – te em hozzá.
– Szeretnék neked segíteni.
– Mondom, hogy nem kell! – kiabáltam. – Hagyj békén,
elmegyek haza, és szerencsés esetben nem hallunk többé
egymásról.
– Rendben, legyen ahogy akarod. Köszönj el Bencétől,
szerintem alig várja, hogy kicsit ke esben legyen veled.
Lassan fogtam fel a szavait, majd a mutato irányba mentem,
hogy elköszönjek Bencétől. Ezt a tuskót! Útközben Bence apja is az
utamba került, és próbáltam az udvariasság morzsáit összeszedni
magamban, amikor tőle is elbúcsúztam.
– Köszönöm a vendéglátást.
Nem sírhatsz, Emma. Egyszerűen nem, és kész!
– Na, mi a baj? Mit művelt, amitől így kiborultál?
– Semmit, csak… felidéztem valamit, tudja, amit lá am és
ami… felzaklato .
– Jaj, kölyök, ne szédíts, én is rendőr vagyok. Egy szót se hi em
el abból, amit te meg a fiam kamuztatok. Még hogy ki kelle
hallgatnia! Lá am én már o honról elszökö gyereket, nem is
egyet, és tudod, mit? Pont ilyen ábrázata volt mindegyiknek.
Ezt annyira kedves hangon mondta, hogy én is elmosolyodtam
tőle. Felesleges volt tagadni. Barabás Péter felnevelt két
fiúgyereket, bizonyára rajtam is átlát.
– Nem az én dolgom, ezért nem is várom, hogy beavassatok –
folyta a engem szuggerálva.
Kíváncsi pasasnak látszo , akárcsak Konrád, mert akármit is
mondo , az ellenkezőjét várta, és szere e volna, ha beavatom.
Sajna engem nem tudo megpuhítani ezzel a módszerrel.
– Ne haragudjon, tényleg elmondanám, de egy lánynak vannak
titkai. Ez meg kell értenie.
– Hogyne. Egy lánynak legyenek titkai. Nem lesz gond o hon?
A fejemet ráztam.
– Biztos? Beszélhetek a szüleiddel.
– Nem szükséges.
Óvatosan meglapoga a a vállamat, aztán o hagyo . Életem
egyik legbizarrabb találkozásaként fogok erre emlékezni, az tuti.
Egyszer-kétszer hazavi valamelyik osztálytársam apukája, de ők
egy szót sem szóltak hozzám. Még a saját gyerekükhöz sem.
Irány Bence, a fiú, akit a leginkább kedveltem a családból.
Nagyon örült nekem, amikor felbukkantam, beszéltünk kicsit, de
legfőképp sajnálkozo , hogy nem maradok. Mindenáron vissza
akart tartani, még akkor is, amikor a kijárat felé araszoltam.
– Várj, hova mész? Konrád eldob hazáig. – Bence a felbukkanó
bátyjára néze , hogy megerősítse ezt.
– Nem viszem el, mert Emma busszal akar menni – közölte
Konrád, aztán benyögte, mikor megy a következő járat felénk.
Hurrá! Még meg is nézte, hogy minél hamarabb lekopjak. – Ne
csavarogj el, ha lehet – te hozzá, és szinte parancsként hangzo ,
hogy húzzak haza.
 – Nem fogok! – feleltem büszkén, felszege fejjel.
– Én azért kikísérlek a megállóba – ajánlkozo Bence, és már
nyúlt is a kulcscsomójáért, amit zsebre vágo .
A könnyeimmel küszködve léptem ki az ajtón, és elindultam a
megálló felé. Folyamatosan mantráztam, hogy továbbra sem
sírhatom el magam. Valahogy másra számíto am Konrádtól, nem
buszindulási időpontra meg arra a szövegre, hogy ne csavarogj el.
Amikor rám talált a házában, egy rövid időre azt hi em,
szövetségest találtam, de óriásit tévedtem.
Utáltam érte magamat.
– Miért nem mondtad el, hogy elszöktél o honról? – kérdezte
Bence, aztán lesütö e a szemét. – Tudod, annyira nem
hangszigeteltek a falak. Hallo am apámat, amikor ezt mondta.
– Bonyolult le volna elmagyarázni – feleltem csendesen.
– Legfeljebb neked, az én helyzetemet nem bonyolítja.
– Igaz, o a pont. Talán majd egyszer elmesélem.
– Király, akkor találkozunk még?
– A suliban kétlem. Elballagtál, nemde?
Bence meglökö a vállamnál fogva.
– Persze hogy elballagtam, és? A ól még szeretnélek látni.
– Mármint hogy?
– Ó, jesszusom, neked aztán nehezen esik le. Randira hívtalak.
Leese az állam. Sok mindenre számíto am a mai napon, de ez
nem volt közte. Ha írtam volna listát a lehetetlen dolgokról, a
randizás annak is csak a végére került volna.
Az az igazság, hogy általában nem randiztam, mert túl gyorsan
eljárt a szám. Azzal csúfoltak, hogy az oviban szájkosár lehete a
jelem, és a fiúk nem szere ék, hogy beszólogatok nekik.
– Nem tudom, mit mondjak.
– Mondjuk igent vagy nemet. Inkább igent. Mármint, ha
szeretnél.
Annyira hirtelen jö , hogy azt sem tudtam, szeretném-e.
Találkozni mindenképp akartam vele, mert baromi helyes srác
volt, de a randi ötlete furán hato .
– A suliban észre se ve él. Annáékkal rendszeresen együ
lógtál, de felém még csak a fejedet se fordíto ad oda.
– Dehogynem fordíto am oda, csak akkor, amikor nem lá ál. A
suliban minden srác észreve , csak nem nyomultak rád. Többször
is fogadtunk, hogy ki mer elhívni randizni, de mivel egyszer azt
mondtad egy srácnak, hogy ha a dekoltázsodat bámulja, letöröd a
farkát, inkább mindenki békén hagyo .
 – Csak nem féltetek tőlem?
Bence nevetni kezde , de úgy éreztem, én nem fogom ilyen
viccesnek találni a mondanivalóját.
– Nem. Csak senki nem akar megfektetni egy fekete özvegyet.
Elvörösödtem az emlékre. Igen, a srác gyűlölt utána, de hogy
így gondoljanak rám? Mint egy halálos pókfajra, aki felfalja a
pasiját randi után? Ez lennék én?
Földrengésért imádkoztam, hogy eltűnhessek.
– Ha ez megnyugtat, én már nem ilyennek látlak.
Már. Vagyis egykor ilyennek láto .
Apokalipszis, gyere kérlek! Most! Sürgős!
– Ezért hívsz el? Hogy nyerj a fogadáson?
– Dehogy. Engem már nem izgatnak ezek a dolgok.
Majdnem olyan megbabonázóan néze rám, mint a bátyja,
mégsem ugyanúgy. Bence vidámabb, lazább fiú volt, Konrád meg
olyan komoly, megfontolt. Biztos csak azért, mert idősebb és
porosabb.
– Oké – feleltem, mert egy csomó lány a Zrínyiben erre vágyo .
Bevallom, egyszer még én is elgondolkodtam, milyen lenne. Most
az ölembe hullo a lehetőség, tehát nem volt kérdés, hogy
elmegyek arra a randira.
 3.

AZON TANAKODTAM, MIKÉNT FOGOM magam kimagyarázni ebből a

slamasztikából. Nem is annyira a nénémtől tarto am, a suliba
jobban féltem visszamenni. Szerencsére a gimis problémát hétfőig
elodázha am.
Karcsi bácsi aranybarna Daciája a vendéglő elő parkolt, ami
hivatalosan még nem nyito ki ilyen korán reggel. A bácsikámat
persze bent találtam volna, jobb esetben egy kávé, rosszabb
esetben egy sör melle , pont ezért nagy ívben kikerültem az
épületet, és a ház felé mentem.
Az előszobában síri csend fogado , leszámítva a kakukkos óra
idegesítően hangos ka ogását. Családi örökségként került ide, és
tilos volt még csak beszélgetni is arról, hogy tűzre kellene vetni. A
nagynéném idegrohamot kapo volna a gondolatra, mert az
megszentségteleníthetetlen bútordarabnak számíto .
Lerúgtam a cipőmet, és zokniban tipegtem végig a csúszós,
hideg járólapon.
Tik-tak, tik-tak – mondoga a az óra, ahogy elhaladtam melle e,
és az utálatom ellenére néhanap sajnáltam, hogy ennyire unalmas
és monoton szegénynek az élete.
El kelle mennem a konyháig, mert a szobám nem magában a
házban, hanem egy hozzácsatolt melléképületben volt, és át kelle
haladnom Marika néni felségterületén. Minél közelebb kerültem a
konyhához, annál inkább villogo a veszély felirat a fejemben, és a
lábam elnehezede .
A nagynénémet a konyhaasztalnál találtam, épp valami női
magazint olvaso , mintha a Cosmo-lányok életét irigyelné.
– Szia! – mondtam halkan, szerényen. Nem is azért viselkedtem
ilyen tartózkodón, mert féltem tőle, inkább úgy véltem, jobb a
békesség.
Marika néni felnéze rám, rövid, nem túl nőies frizurája és a
mára választo babarózsaszín blúz valahogy ütö ék egymást.
Biztos vagyok benne, hogy ezt az összeállítást valamelyik
magazinban lá a egy húszéves modellen, akinek jól áll az elegáns
felső és a fiús hajviselet együ , de Marika néni csak viccet csinált
így magából.
– Hazajö él épségben? Tegnapra vártalak.
– Igen, rendben vagyok.
– Kibuliztad magad? – kérdezte, és tényleg semmi, de semmi
érzelem nem volt a hangjában. Még igazán gúnyosnak se
hangzo .
– Nem bulizni voltam – közöltem, de ő csak lapozo az
újságban, és belemélyedt a soron következő cikkbe.
– Ne is kezdj bele a magyarázkodásba, nem számíto am másra.
Mindegy, telefonáltunk az iskolának, hogy a héten már nem mész.
Viszont a hétvégére ne tervezz kiruccanást, mert holnap hosszú
műszakod lesz, i kell lenni tízig, és vasárnap is az ebédeltetésnél.
– Tessék? Arról volt szó, hogy szombaton hétig kell csak
dolgozom, és utána szabad a vasárnapom.
– Szombatra megsokasodtak a foglalások, vasárnapra meg
közbejö egy céges összejövetel, és se Kátya, se Juli nem tud
bejönni túlórázni.
Utáltam mindkét libát, mert rendszeresen piszkálódtak, és néha
komolyan gondolkodtam, hogy azzal a baseballütővel, amit a
részeg balhésok mia tartunk a pult ala , őket kellene
megcsapdosni.
– Miért nem érnek rá? A körmöshöz van időpontjuk, vagy
szerencsénk lesz, és végre agybeültetésre jelentkeztek?
– Karesz nem kérdezte, ezért én sem.
Teljesen érzéketlen volt az iróniára a hangomban, de a humor
egyéb formáira is. Nagyon ijesztő ez.
– Tanulnom kell a hétvégén – dobtam be az utolsó érvemet.
– Biztosan megvár a jövő hétig. Most a segítséged kell.
Nagyot nyeltem, és tudtam, hogy hiába vitatkozom. Eddig is
azzal kényszeríte ek rá a pincérkedésre, hogy a veszekedés után
kitárták az ajtót, hogy ha nem tetszik valami, akkor elmehetek.
Igen, egyszer már eljuto unk idáig. Sosem féltem annyira, mint
amikor közölték, hogy összepakolhatom a cuccomat. Ezt nem
felejte em el, és azóta kerülöm a veszekedéseket. Már ha
egyáltalán hívhatjuk így, mert igazából csak én veszekszem, ők
arra se veszik a fáradságot, hogy megemeljék a hangjukat.
A szombat estére megbeszélt randit nem említe em. Ha térden
állva könyörgök a nagynénémnek, valószínűleg akkor se enged el,
mert a vállalkozás az első. Csak az érdekelte őt és nagybátyámat,
hogy legyen valaki, akit ugráltathatnak.
 – Van még valami? – kérdeztem, hátha megkérdezi, merre
jártam, vagy elmondja, miért helytelen ez a viselkedés, de csak a
fejét csóválta. Fel sem néze az újságból.
– Semmi. Majd hétfőn viszel igazolást.
A hűtőhöz mentem, és kive em egy doboz gyümölcslevet,
aztán beléptem a szobámba, és eldőltem az ágyon.
Az egyik falon egy tucat fekete-fehér képkeret lógo , benne
fekete-fehér grafikákkal macskákról, tündérekről és még több
macskáról. A suliban nyomta am a képeket, némelyikbe
motivációs szövegeket te em, gyönyörű, kalligrafikus
betűtípussal. Mindezek közé egy színes karácsonyi izzósort
rögzíte em, így a drazsényi gömbök kéken, pirosan, zölden és
sárgán világíto ák meg a képkereteket.
A csillárról magam készíte e kartonszívek lógtak, míg a másik
falon fekete kartonból kivágo holdak, csillagok és egy nap
alko a hosszú függő dekoráció kapo helyet. Imádtam ezeket a
motívumokat, ezért a fekete mellé aranyból és ezüstből is
készíte em hasonlókat.
Az ágyam melle egy rózsaszín flamingós lámpa állt, és bár
megagiccsnek kelle volna lennie, nekem tetsze . A fekete-
fehéren kívül a türkizhez és a sárgához vonzódtam, apróságokkal
próbáltam becsempészni ezeket a színeket. Például ve em egy
sárga hengergyertyát, amit nem volt szívem meggyújtani, és két
türkiz ira artóba dobáltam a füzeteimet az íróasztalon.
A polcon a könyveim közö is futo egy diszkrétebb égősor.
Rápillanto am, de most nem volt kedvem olvasni, csak behúzni a
függönyt, magamra zárni az ajtót és bekucorodni a sarokba. A
körülmények talán még a vámpírrá váláshoz is ado ak lehe ek
volna, de nem vonzo a vérivás.
Megszaglásztam a ruhámat, és konstatáltam, hogy tényleg
nincs valami jó szagom, ezért késlelte em a tervet, és fürödni
indultam. Igazából bármit tehe em a házban, kivéve, hogy a
kakukkos órához nyúlok. Nem voltak egyértelmű tiltások sem i ,
sem az életemben, ezért Marika néni csak vete egy pillantást a
tiszta ruhákra a kezemben, aztán visszafordult a készülő ebédhez.
Ilyen lehet a jövő, ahol lelketlen robotok végeznek mindent,
miközben egyedül éled az életed, és nincs kivel beszélgetned. Ha a
nénémen múlik, biztos magányos leszek, mert sehogy se tudok
elmenni arra a randira.
A kádban elmerülve megírtam Bencének, hogy le kell
mondanom a szombat estét, és mire megmostam a hajam, tizenkét
olvasatlan üzenetről tájékoztato a Messenger.
Mégis kaptál büntetést? Megszöktesselek? – ehhez hasonló
üzenetekkel bombázo , ami jóleső érzéssel töltö el. Utolsónak
megkérdezte, hogy biztos akarsz velem találkozni?
Amíg száríto am a hajam, visszagondoltam a
beszélgetésünkre. Talán bizonytalannak tűntem, de Bence nem
tudha a, hogy majdnem mindenkivel így viselkedem. Kevés
embert nevezhetek a barátomnak, jelenleg csak egyet, a némiképp
elvont, totál flúgos Bálintot. Aki egyébként az egykori legjobb
barátnőm, Anna unokatestvére, és mind egy osztályba járunk.
Amióta Annával nem beszélek, Bálintnak meséltem el, mivel telt a
hétvégém.
Azóta mindent tud a grilleze csirkéhez ado köretekről, a
borfajtákról, amit árulunk, és Mexi kolléganőm tündéri
kisgyerekéről, akiről még fotókat is rendszeresen mutogatok neki.
Azt is tudja, milyen filmeket nézek, és milyen könyveket veszek a
zsebpénzemből. Direkt szívatom, hogy csak romantikus
történetekről áradozom, cserébe nekem is minden idióta fiús
dolgát el kell viselnem. Minden marhaságról dumálunk, bár néha
úgy érzem, ő inkább szennyezi az agyamat.
Bencével azonban rólam és ke őnkről beszéltünk. Tetsze em
neki. Randira hívo .
Elmosolyodtam, és boldogan visszaírtam, hogy továbbra is
szeretnék vele találkozni.
Biztos megnyugodo a választól, mert egy ideig nem írt
semmit. Én közben visszaindultam a szobámba, de a nagynéném
elkapo egy szóra.
– Az igazgatónő elkülde e minden napról a házi feladatokat.
Szuper. Az a boszorkány annyira utál engem, hogy félredobja
még a fontos iskolaigazgatói tennivalóit is, és szakít időt engem
macerálni.
– Az e-mailjeid közö lesz.
– Köszönöm.
– Velünk ebédelsz?
Semmi kedvem nem volt a megszoko műsorhoz. Hiába adtak
a formalitásra, a közös ebéd a családi asztalnál körülbelül olyan
vidám, mint egy temetés mínusz húsz fokban, szélviharban.
– Nem tudom, nem vagyok éhes.
– Rendben.
Bezárkóztam a szobámba, és megnéztem a levelezésemet. Az
osztályfőnök mindennap küldö egy e-mailt a házi felada al. Az
igazgató bizonyára őt is kényszeríte e, mert magától nem
genyózik senkivel. Ilyen az élet a Zrínyiben.
Nekiveselkedtem a tanulásnak, közben zenét hallga am, és
válaszolga am Bencének. Kikapcsolódásként felmentem csekkolni
a Facebook-oldalát, és ahogy egyre régebbre mentem vissza az
idővonalán, úgy lassultam le görgetés közben.
Egy ideig semmi extrát nem lá am, csak a szokásos őrületet.
Aztán egy fotó következe Hankó A ilával meg egy végzős
sráccal. Hankót ismertem, mert azzal vert az élet, hogy ő is az
osztálytársam, de a másik fiúnak akkor se emlékeztem volna a
nevére, ha agyonütnek.
Meglepe , hogy Bence Atesszal barátkozik, tekintve, hogy az
apja és a bátyja is rendőr, Atesz pedig nem ille a suli patyolat
erkölcsű közösségébe. Ide nem igazán jártak bajkeverők. Talán
még én lógtam ki a sorból, de kispályásnak számíto am Atesz
melle . Már rongált is a suliban, de Szaszkó igazgatónő
kellemetlen módszerei sikerrel jártak, és a kikényszeríte
vallomása után kifize e e a kárt.
Egyvalami azonban még ennél is jobban zavart, mégpedig a
lányokkal közös fotók. Bence rengeteg lánnyal fotózkodo , hol
kiránduláson, hol a strandon, hol házibuliban. Sehol se lá am,
hogy valamelyik a barátnője lenne, mégis úgy pózolt velük,
mintha mindet megfekte e volna. Hihetetlenül felment bennem a
pumpa. Utálom az ilyen havernőket, akik annyira lazák,
körüldongják a fiúkat, és eljátsszák, hogy igazából őket nem is
érdekli az az ultrahelyes srác, akivel napi szinten lógnak. Közben
meg csak arra várnak, hogy fulladásig csókolózzanak vele.
Az összeveszésünk óta Anna is ilyenné vált, és őt is
megtaláltam néhány fotón.
Aztán az egyik fényképen Bence a tesójával kirándult
valamelyik erdőben, gondolom a Bakonyban. Mindke en
terepszínű pólóban, rövidnadrágban, óriási túrahátizsákkal
pózoltak. Bence csak Konrádot jelölte meg, az nem derült ki, hogy
ki fotózo . Talán az apjuk.
Kis habozás után ráka into am az idősebb testvér nevére.
Konrád alapadataiból csupán néhány volt nyilvános, például az,
hogy a rendőrségen dolgozik. Szinte alig valamit lehete látni az
oldalából, csak borítóképeket és két profilképet az elmúlt három
évből.
A kelleténél tovább időztem a majdnem üres oldalon, és nagy
levegőket ve em. Megzavart, amit akkor éreztem, amikor
nekiszoríto a falnak. Egy megoldásban hi em, mégpedig, hogy
elhessegetem a fejemből az emlékét, úgyhogy kiléptem a
Facebookból.
 4.

Az EGÉSZ SZOMBAT ÚGY TELT, mint egy nap a pokolban. Délelő még
hagytak élni, de ebédidőben be kelle állnom, és őrült sokan
voltak. A szülők nyűgös gyerekekkel érkeztek, akik utólag találták
ki, hogy nekik ketchup kell a krumplihoz, a kóla pedig nem jó,
inkább almalevet szeretnének. Esetleg anyámkínját kérnek
desszertnek a gesztenyepüré helye . A legtöbb családhoz
tucatszor mentem ki, és sokan fintorogtak meg balhéztak az étel
mia , mintha személyesen én főzném és tálalnám fel nekik.
Hozzászoktam, hogy az emberek bunkók, de aznap rosszul
viseltem. Két óra körül pedig utolért a végzet. A nagybetűs. Az,
amelyik popcornnal a kezében ülte végig az életem moziját, és
eldöntö e, hogy nem szívtam még eleget, úgyhogy most
direktben az én asztalomhoz hozza a legidegesítőbb lányt, akit
csak ismerek.
Vagyis Szirtes Annát a családjával. Nem öltözö ki túlságosan
az ebédhez, egy pólóban meg egy farmerszoknyában jö , a
hajából olyan profin felkötö copfot csinált, ami nekem azután
sem sikerült, hogy egy egész este frizurakészítős videókat néztem
a YouTube-on. A szülei egész normálisan viselkedtek, mint
mindig. Csendesen ültek, és várták, hogy kivigyem nekik az
étlapot.
– Mexi – böktem meg finoman az egyetlen olyan pincérnőt, akit
szere em. Zavartan néze rám, nem alhato sokat. A szemei
táskásak voltak, a haját hepehupásan sikerült csak lófarokba
kötnie. – Nem venned át az asztalomat?
– Miért, gáz van?
Odapillanto az újonnan érkezőkre, aztán engem is szemügyre
ve , és látha a, mennyire elsápadtam a gondolatra, hogy ki
kelljen szolgálnom a háromfős családot. Mexi fejében talán még
éltek emlékek a középiskolás évekből, mert rögtön vágta a
problémát. Elmondása szerint hasonló típusú lány volt, mint
Anna, aztán egyetemre ment, ahogy a szülei akarták, csak
becsúszo a terhesség. A gyerek mia o hagyta az egyetemet, de
azóta megromlo a viszonya a szüleivel, a gyerek apja pedig
kiköltözö Angliába.
Általában velem oldo a meg, ha cserélnie kelle vagy
bébiszi erre volt szüksége, mert tényleg imádtam azt a pufi,
rózsaszín bőrű, folyton mosolygós kislányát.
– Ne haragudj, de most az én egyik asztalomnál is áll a bál, és
szinte biztos, hogy csúnya vége lesz. Tudom, hogy szar, hidd el,
de légy erős, kiscsaj! Ezek a dolgok hamarosan nem fognak
számítani. Te kemény vagy, és az a lány nem győzhet le – mondta.
Instant motivációnak tűntek a szavai, amivel nem sokra megyek.
Mégis elhi em, hogy őszintén bánto a a dolog, mert
sajnálkozva néze rám. Ő volt az egyetlen ember, akitől bármiféle
tanácsot megfontoltam, és elviseltem, ha olyasmivel traktált, mint
hogy ezek a dolgok a jövőben majd nem lesznek fontosak.
Bár átugorhatnám a következő egy órát vagy egy évet, és sosem
látnám többé az asztalnál ülő lányt!
Aztán felfogtam a szavait, hogy nála is áll a bál. Végignéztem
Mexi asztalain, miféle gond akadhato , mert nekem ebből semmi
se tűnt fel. A bútorok szerintem kicsit már megkoptak, bár Marika
néni szerint ezt jelenti a patinás. Én már nem vitatkoztam vele
erről. Az asztalokra elegáns fehér abroszt teríte ek, a vendégek a
nemrégen beújíto étkészle el csörögtek.
Egyszer csak kiszúrtam egy házaspárt, és végre megérte em,
miért aggódo Mexi. Ugyanabban a kakisvödörben ült, mint én,
mert neki a saját szüleit kelle kiszolgálnia. Eddig csak képen
lá am őket, de könnyedén rájuk ismertem így is. Ezek az emberek
azért haragudtak rá, mert o hagyta az egyemet.
Figyeltem, ahogy odamegy hozzájuk, de hiábavalónak tűnt
minden kedvesség, amit Mexi kipréselt magából. A szülei
valószínűleg panaszkodtak neki, és megsajdult a szívem érte. Már
a desszertnél tarto ak, szóval biztos kínozták egy ideje, és még
Mexi vigasztalt engem, amikor ő is ennyire pocsékul érezte magát!
Nem halt ki a kedvesség a világból.
Nagy levegőt ve em, és az egyre erőtlenedő testemet
odaküzdö em Anna és a szülei asztalához. Anna hibátlan, szép
arcára minden rá volt írva arról, hogy mennyire élvezi a helyzetet.
Ördögien csillant a szeme, és a gúnyos félmosoly lá án már most
kiástam a csatabárdot.
– Jó napot kívánok! Odaadhatom az étlapot?
Hümmögve elve ék, és maguk elé fekte ék.
Anna affektálva szólalt meg, ami meglepe . Nem affektált soha.
Régen természetes, vicces lányként viselkede , azóta pedig a laza,
szexi, szókimondó stílust erőlteti.
– Apa, i nagyon tré a kiszolgálás. A pincérek lassúak, a
vendégek is gázosak. Legközelebb ne jöjjünk ide!
Nem ve em magamra.
– Italt esetleg?
A szülei elbizonytalanodtak, ezért ajánlo am nekik üdítőt,
vizet, aztán Annához fordultam, és nem a kedvesebbik hangomat
ve em elő.
– Sört is csapolunk igény esetén.
Anna hasonlóan hibátlan bőrű anyukája úgy néze rám, mintha
egy véres marhahúscafatot vágtam volna oda eléjük.
– Mégis mit képzelsz, Emma? – kérdezte. Azóta haragudo
rám, amióta Anna is. – Mintha nem tudnád, hogy egy
fiatalkorúnak ajánlgatsz alkoholt.
– Tisztában vagyok azzal, hogy fiatalkorúak nem vehetnek
alkoholt, de ez sokakat nem riaszt vissza, hogy rendszeresen
fogyasszanak – mondtam előbb az anyára, aztán a lányára nézve.
– Ezt a szemtelenséget! Hívd ide a vezetődet! – utasíto a nő
fagyosan.
– Szívem! – mondta Anna apukája. – Erre semmi szükség.
– De igen, van.
Vállat vontam, és elmentem Karcsi bácsihoz, mert úgyis
tudtam, hogy ő lerendezi őket, és mindenki boldog lesz, persze
engem kivéve.
Végigve em a lehetőségeimet. Magam ala vágtam a fát azzal,
hogy megint nem tudtam befogni a számat. Most okosnak kelle
lennem, mert letiltják az egész jövő hetemet is, és tényleg nem
marad időm Bencével találkozni.
Karcsi bácsit a konyhában értem utol, ahol dögmeleg fogado .
Már az büntetés lenne, ha i kellene dolgoznom, de nem akartam
tippeket adni, mert még konyhalányt csinál belőlem, és akkor nem
pusztán depressziósan fogok a sarokban ülni, de egy őrült tinilány
véres bosszújával lesz nemsokára teli a net.
– Mi a baj? – kérdezte. Ő is izzadt rendesen, mert a ráncos
homlokát törölge e egy régi vászonzsebkendővel.
– Téged kértek az asztalomhoz.
– Mit mondtál a vendégnek?
– Az igazat – feleltem egyszerűen. – Nem tehetek róla, hogy
problémája van az igazsággal.
– Nem kevertél még elég bajt? – kérdezte dühösen. A ráncok az
arcán egészen átrendeződtek, és már ölni tudo volna a
pillantásával. Naná, hisz a vállalkozásáról volt szó, és az még
tudo belőle érzelmeket kicsikarni. – Ha nem tudod tartani a szád,
egész nyárra átraklak a sörözőbe.
Azt hi em, felkészültem az összecsapásra, de így is
megijeszte , amit mondo . Bárhol szívesebben dolgoztam, mint
o .
Le kelle higgadnom, mert idegből nem tudtam visszavágni.
Reggel meghallo am a beszélgetésüket a résnyire nyito ajtó
túloldalán, ezért úgy döntö em, most megpróbálom használni az
információt.
– És mi lesz, ha kiderül, hogy ma feketén dolgozom, mert
elfelejte ek bejelenteni?
Karcsi bácsi arca megnyúlt, és ijesztőbb le , mint valaha.
– Úgy látom, elfelejtesz néhány fontos dolgot, de ha már így
megpiszkáltad a témát, akkor most emlékeztetlek a lényegre.
Befogadtalak a házamba, amikor az anyád az alkoholt választo a
helye ed. Vállaltam, hogy gondoskodok rólad, ami azt jelenti,
hogy enni kapsz, ágyat kapsz, azt veszel a pénzedből, amit akarsz.
Fizetős, jó iskolába járatlak. Mehetsz, ahová akarsz a
szabadidőben, akár bulizni, akár a szerete könyvtáradba, engem
nem érdekel. Még a szökéseidet is mindig kimagyaráztuk az
iskolában és az orvosnál is. Ezek után gondold át még egyszer,
hogy okos dolog-e megfenyegetni a saját é ermemben.
Nem tudtam felelni. A nyelvem, az agyam, a gondolataim
mintha mind egy hideg verembe kerültek volna.
– Nos?
Nemet inte em a fejemmel.
Karcsi bácsi kigombolta az inget a nyakánál, mintha meg akart
volna fulladni, aztán megint teljesen normálisan szólt hozzám.
– Hányas asztal?
– Az ötös – su ogtam.
– A közelükbe se menj, és tegyél lakatot a szádra! Majd én
kiszolgálom őket.
– Rendben.
– Most mehetsz – mondta, és még elkaptam a szakácsunk
szánakozó arckifejezését.
Innentől csak elmentem Annáék melle , amikor felszolgáltam,
de nem szóltam hozzájuk. Karcsi bácsi teljesen elbűvölte Anna
anyját, a végén már nevetgélt is az a kőszívű nő, míg Anna
látványosan pufogo , mert szerinte jól jö em ki a történtekből.
 Örültem, hogy ezt hiszi, ha már a bácsikám mia olyan szarul
éreztem magam, hogy világgá akartam szaladni. Az, hogy kifelé
menet még odaszólt nekem, hogy hétfőn találkozunk a suliban,
kocsmatündér, meg sem hato .
Mindent elzártam egy láthatatlan dobozba.
 5.

DÉLUTÁN KAPTAM EGY KIS PIHENŐT, és közben megebédeltem.

Szere em a konyhát, de most nem beszélge em a szakács sráccal,
mert neki meg nekem is kínos volt a jelenet, amit láto . Most
mégsem bántam, hogy ez a semmitmondó érdeklődés a másik
hogyléte felől kimarad az életemből. Vágytam a csendre.
Délután i am egy teát, válto unk pár üzenetet Bencével, hogy
sokáig fogok dolgozni, aztán visszamentem az esti műszakra.
Nagyon fáradtnak éreztem magam, és kilencre már
nyüszíte em egy kád forró fürdőért és a puha ágyért.
Már csak egy órám volt hátra, amikor a sörözőből egyre
hangosabb zaj szűrődö át az é erembe. Utáltam a sörözőt, Karcsi
bácsi tényleg csak végső esetben engede oda. Egy ideig
figyelmen kívül hagytam a hangokat, de ahogy egyre erősödö ,
elérkeze egy pont, amikor nem tudtam kizárni.
Átmentem kíváncsiskodni.
Egy nagyobb férfitársaság bulizgato , ránézésre nem
helybélinek tippeltem őket. Szép inget viseltek, kicsit kockának
néztek ki, talán egy konferenciára jö ek ide vagy valamelyik
közeli városba.
A pultos srác igyekeze csillapítani őket, de veszélyesen
jókedvük volt, és az sosem jelent jót. Közelebb merészkedtem a
pulthoz, hogy megkérdezzem, idehívjam-e Karcsit, mert láthatóan
kelle a segítség.
Útközben azonban az egyik vendég, látva az öltözékemet,
átkarolt, és alkoholszagú, kellemetlen leheletével az arcomba
lihege . Szívem szerint az anyukájába küldtem volna, de lehet,
hogy csak a fáradtság te ennyire vérmessé.
– Bögyöske, hoznál nekem még egy dupla whiskyt?
– A pultnál kérhet magának – feleltem hűvösen, és próbáltam
elslisszanni. Az agyam nem foglalkozo a megszólítással, már túl
sok szar ért ma, nem bírtam felháborodni rajta.
– De nem azért vagy i , hogy hozzál nekem?
Próbáltam lefejteni a mancsát a vállamról, mielő úgy
megrúgom a lába közö , hogy a golyói új lakhelyet keresnek a
testén belül. Ezt igyekeztem elkerülni, mert nagyon rossz élet
várna rám, ha most elszállna az agyam.
– Engedjen el!
– Majd, ha végzed a munkád, te picsa.
Az istenért nem akart elengedi, és a pultosra sem számítha am.
Nem is láto el hozzám, mert a társaság félig takart, meg amúgy is
próbálta az ezerféle hülye rendelésüket feldolgozni.
Miért, mondd miért mászok bele mindig ilyenekbe? Valami
láthatatlan démoni szimbólummal szüle em, ami mia az egyik
sorscsapást azonnal követi a másik?
– Engedje el a hölgyet! – szólalt meg egy kemény, határozo
hang mögö em, és közben valaki segíte ennek a gyökérnek a
mondatot értelmezni.
Hátrafordultam. Géza bá, a körzeti megbízo és egy ismerős
civil ruhás rendőr állt mögö ünk.
Fellélegeztem.
Hiába jö em el Konrádtól olyan mérgesen, a hirtelen
felbukkanásával törölte, hogy olyan bunkón viselkede .
Rámosolyogtam, ő azonban komor tekinte el pillanto felém,
majd elengedte a tag kezét, amit leválaszto rólam. Rövid
kiselőadást nyomot le a férfinak arról, hogy mennyit kellene inni,
meg hogy nem bölcs dolog inzultálni a dolgozó hölgyeket, mert
ne adj isten feljelentem a francba.
A piás pasas nem tudta feldolgozni, hogy egy rendőri
közbeavatkozás elszenvedője le . Ráadásul teljesen
összezavarodo , hogy Konrád nyomta a hivatalos szöveget, de a
körzeti megbízo on volt az egyenruha.
Amikor a rendőrök végeztek vele, hagytam, hogy visszamenjen
a társaságához.
– Minden oké? – kérdezte Géza bá. Mióta legutóbb
találkoztunk, leborotválta a szakállát, csak a bajuszt hagyta meg.
Így is tiszteletet parancsoló maradt a tekintete, de nekem a télapós
kinéze el barátságosabbnak tűnt. Nekem persze a jóságos
mosolyát villanto a, hisz azóta ismerem, hogy ideköltöztem.
– Igen, rendben vagyok.
Elmeséltem, mit terveztem a hapsi golyóival, mire a rendőr
elneve e magát.
– Helyes. De csak önvédelemből használunk ilyesmit! A rendes
srácokat kíméld meg a suliban, oké?
– Nyugi! Ha majd hobbiból golyókat akarok lökdösni, inkább
biliárdozni tanulok.
– Ajjaj, de felvágták a nyelved. Már féltem azt a srácot, aki
randira hív. Karesz i van?
– Persze. Ő hívo ?
– Nemrég kérte, hogy nézzek be, ha ráérek.
A nagybátyám ilyen helyzetek kezelésében legalább jó volt,
hiszen most is időben felmérte, hogy a társaság el fogja engedni
magát. Sose lá am még i verekedést, mert minden balhé azelő
elcsendesült, hogy elkezdődö volna. Igazán nem érte em, miért
tartja azt a szart a pult ala , eddig csak ijesztgetni kelle , de
használni sosem. Ezért is szere ék Karcsi bácsit a rendőrök.
– Az irodában van. Tudod a járást.
Géza bá o hagyo minket, így ke esben maradtunk
Konráddal. A harag az arcán annyira elevenné te e, hogy a ól
féltem, mindjárt felrobban.
– Nem hi em, hogy ilyen hamar újra látlak – mondtam.
– Nos, igen – felelte kurtán, és reméltem, hogy a jövőben
hanyagolja ezeket a semmitmondó válaszokat.
– Szolgálatban vagy?
– Ez nem az én körzetem, de jóban vagyok az i eniekkel.
Ezt amúgy sejte em, tekintve, hogy a bácsikám mia fél
Velencét ismerem, úgyhogy tudtam volna, ha Konrád i rendőr.
Így viszont egy lehetőség maradt.
– A helyiek szerint a gárdonyi zsaruk bunkók – cukkoltam. –
Legalábbis ez a hír járja.
– Aha. Majd mindjárt magamra veszem, jó? Lehet, pityeregni is
fogok.
– Van zsepim – ajánlo am kedvesen, és a kezébe nyomtam egy
tízes kiszerelést, amiben két darab maradt, és egy pandamaci
mosolygo rá a csomagolásról.
Totál idétlenül viselkedtem. Mi ütö belém?
– Kösz, de majd megemberelem magam és a könnyeimet –
felelte. – Van egy perced?
– Persze.
Az utcára mentünk, mert Konrád nem örült a kerthelyiség
ötletének. Még mindig dühösnek tűnt, és úgy fürkészte a
környéket, mintha legalábbis repülő dínók felbukkanására
számítana. Ha Chris Pra is megjelent volna velük, a magam
részéről nem le volna kifogásom.
De jelenleg semmilyen veszélytől nem kelle tartani. A
közelben egy barátságos parkban lehete lazítani, melle ünk már
lakóházak sorakoztak. Közel volt a korzó, a hotel és a
vasútállomás is.
– Elfelejte ed említeni, hogy suli melle rendszeresen
pincérkedsz.
– Most már tudod – feleltem halkan.
– Nem egészséges, hogy i dolgozol ezek közö az állatok
közö – mutato az épületre. – Mindig ilyen, mint ma?
– Nem. A törzsgárda eléggé ártalmatlan.
– De ezek barmok.
– Most mit csináljak? Odamehetsz a nagybátyámhoz, de
maximum téged is elküld a fenébe, ahogy ma engem. Úgyse érsz
el semmit.
– Bánto ? – kérdezte, és ahogy összevonta a szemöldökét,
szerintem azon gondolkodo , hogy megkeresi, és neki is lead egy
monológot, mint a részeg hapsinak.
– Nem, fizikailag sosem bántana.
A szavak meg, ugye, nem számítanak.
– Még hogy nem vagy büntetésben! – morogta. – Az öcsém
váltig állíto a, hogy nem kaptál büntetést. Szerintem meg de.
Basszus, tizenhét vagy, nem szabadna részeg férfiak közé menned!
Furán éreztem magam tőle, hogy valaki annyira aggódik értem,
hogy indulatos le mia a.
– Ez az életem – mondtam beletörődve.
– Egyáltalán legális ez? Mármint, hogy alkoholt is árultok úgy,
hogy te magad sem vagy tizennyolc.
– Minden szabályt betartanak. Tizenhat éves korom óta
dolgozom nekik, elő e csak a házat kelle takarítanom. Kapok
fizetést, meg befizetik utánam a közterheket is.
Csupán egy véletlen mia tudtam ma megfenyegetni Karcsi
bácsit, ezért nem említe em. Konrád azonban nem bírta elengedni
a témát.
– Értem. De ha választhatnál, csinálnád?
Időnként annyira fáradt vagyok egy ilyen hétvége után, hogy
elalszom a hétfő reggeli irodalomórán. Egyszer a fiatal
magyartanárnőnk megpróbált kifaggatni, miért vagyok képtelen
ébren maradni, de csak annyit mondtam, hogy kell a zsebpénz,
azért dolgozom. A javaslatára vitaminnal tömöm magam, meg
igyekszem normálisan enni, mert váltig állítja, hogy a rossz kajától
csak fáradtabb leszek. Ez utóbbit meg szoktam szegni.
Konrádnak annyit feleltem, hogy ha rajtam múlna, egyáltalán
nem csinálnám.
 – Tényleg szólnod kellene a gyámügynek.
– Jóban vannak velük.
– Akkor az iskolaigazgatónak. Azzal a banyával biztos
nincsenek jóban. Az a pokolban születe , csak az alvilág is
kiköpte, mert nem kelle nekik sem.
Elmosolyodtam, és kérdőn néztem rá, hogy magyarázza meg,
honnan is van ez a kiforro véleménye. Erre ő is vigyorogva
közölte, hogy egy évig zrínyis diák volt, és Szaszkó Abigél már
akkor az igazgatói trónról uralkodo a gimnáziumon.
– Vele tényleg nem jönnek ki, viszont az összes közeli
polgármester a tenyerükből eszik.
– Ilyen nincs.
– De van. Valódi barátok helye ők kapcsolatokat gyűjtenek.
Hosszan néze rám, fürkésze , mintha belém akarna látni, de
aztán magához képest érzelmes hangon, szinte lágyan szólalt meg.
– Már értem, miért akarod megkeresni a rokonaidat.
Ahogy néze rám, a tekintetében sajnálat és szomorúság
keverede , és ez mind felém irányult. Utáltam. Nagyon. Amikor
anyám meghalt, a kórházban a nővérek is így néztek rám. Úgy
áraszto a el minden porcikámat, mint egy fertőzés, ami kinyírja a
közérzetedet és felzabálja az erődet.
Senkinek nem meséltem az álmaimról, aminek nagyon régóta
egy olyan család áll a középpontjában, amire számíthatok. Ahol a
rokonaim eljönnek a ballagásra meg a szülői értekezletekre, és ha
rosszul tanulok, akkor leszidnak. Talán lenne egy nagymamám,
akivel együ sütjük a mézeskalácsot, és nem hagyja o a
karácsonyfát öt perccel azután, hogy feldíszíte ük. Vagy
megismernék egy nagyapát, aki elvisz a randimra, és
megfenyegeti a fiúmat, hogy ha nem hoz haza időben, akkor
annak következményei lesznek.
Ha szerencsés lennék, olyan emberek vennének körül, akik nem
nyúlnak a borospohár után, ha o áll az asztalon. Akiket nem kell
nekem kilencévesen kirángatni a kocsmából, hogy menjen
dolgozni, különben kirúgják. Valaki, aki megölel tizenhét évesen
is, ha bántanak az iskolában, és biztosít róla, hogy egy másik lány
szemétkedése nem a világ vége.
Ezeket most sem meséltem el, talán csak a szememben
látszódo .
– Sajnálom – mondta csendesen Konrád, és tétován a karomhoz
nyúlt, hogy megsimogassa. Óvatosan te e, mint aki nem tudja
megtippelni, milyen fogadtatásra számíthat.
 Könnyes szemmel néztem az arcába.
Nem akartam, hogy lásson elgyengülni. Senkinek nem
szabadna látnia, ahogy darabokra törnek az álmaim.
– Na, gyere ide! – mondta, és magához húzo .
Ösztönösen mentem az ölelésébe, hozzábújtam a mellkasához,
és kiereszte em a könnyeimet. A végén már ömlö ek, levegőt se
kaptam, és úgy kapaszkodtam a karjába, mint egy mentőövbe.
Hogyan lehet, hogy csak úgy felbukkan az életemben, én meg
elmondok neki olyan dolgokat, amikről megesküdtem, hogy
senkinek sem mesélek soha?
– Nyugodj meg!
Azon voltam. Próbáltam másra koncentrálni, nem arra a
gyilkos érzésre, hogy megint kudarcot vallo am a rokonaim
megkeresésével. Hallga am az úton elzúgó kocsikat, a tó felől
érkező zajokat, a vonatot, ami a közelben szinte sikítva fékeze .
– Nyugalom – mormolta Konrád, és a szavai hatására a
fájdalom tompulni kezde . A helyét ezú al nem üresség ve e át,
hanem sokkal valóságosabb dolgok. Például a ruhájának illata,
amin halványan még éreztem az öblítőt, vagy a bőre enyhe
izzadságszaga, amit fura mód egyáltalán nem találtam
kellemetlennek.
Ége az arcom az orromat támadó ingerektől. Olyan
hihetetlenül jó érzés volt biztonságban lenni, hogy nem akartam
elengedni.
– Minden oké?
Megköszörültem a torkom, mert valahogy még a hangszálaim
is berozsdásodtak.
– Igen, azt hiszem.
Lassan elváltam tőle, és mire újra a szemébe néztem, már
minden sejtem zsongo , és mintha valamiféle énekbe kezdtek
volna a szervezetemen belül. Szerintem egy rockballadát daloltak,
olyan érzelmes, erős, zaklató hangulatút.
– Bocs, hogy felhoztam.
– Nem szeretek beszélni róla. Senki se értené.
– Elhiszem, hogy így gondolod, de talán még sincs így –
biztosíto , aztán hátrébb lépe . A hűvös, esti levegő besüvíte a
testünk közé. Fázni kezdtem.
Örültem volna a vigasztaló szavaknak, egy kicsit hinni akartam
az olyan hazugságoknak, mint hogy minden rendben lesz, és
megoldódnak a gondjaim, de Konrád nem áltato . Még mindig
szomorúság sugárzo belőle, de mintha gondolatban eltávolodo
volna.
– Igazából miért vagy i ? – kérdeztem, de ő a tó felé néze , és
kissé elbambult. Habozo , mielő választ ado .
– Még mindig a besurranó tolvajok után nyomozok.
– Tényleg? – A hangom kihívó le , és ez nem kerülte el a
figyelmét.
– Számonkérsz? És ha ezú al nem nyomozni jö em? Mi van, ha
az öcsém kért meg, hogy megnézzem, jól vagy-e?
– Bence aggódo értem?
Ez… igazán jólese . Eddig viszonylag ritkán volt részem benne,
hogy valaki aggódjon értem, mármint tényleg aggódjon, és most
hirtelen több embernek is fontos le a létezésem.
– Ez kedves tőle.
– A francokat. Nem hi e el, hogy dolgozol – folyta a Konrád
kegyetlenül.
– Micsoda? – nyögtem, és mintha egy buldózer jö volna, ami
végighajto a szívemen és teljesen kilapíto a.
– Ahogy mondom. Kétségbe vonta, hogy dolgoznod kell, és
azért nem érsz rá. A többit beszéld meg vele, engem ne vonj bele.
Valahol a mellkasomnál éreztem a szúrást. A vendéglőből
furcsa csend szűrődö ki, egyetlen autó sem suhant el az úton,
mintha a külvilág is éppúgy elcsodálkozo volna, ahogyan én.
– De belevonlak. Mi az, hogy kétségbe vonta, amit mondtam?
Nem bízik bennem?
– Honnan tudjam?
– Hiszen ő küldö !
– A ól még nem látok a fejébe.
– És te csak azért jö él, hogy lecsekkolj neki?
– Ráértem.
Annyira mérges le em, hogy azt se tudtam, mit mondjak.
Egyszerűen nem érte em sem Bencét, sem Konrádot. Ezek
selejtesek? Egyik percben rendes mindke ő, az egyik kisegíti a
hátsómat egy kínos helyzetből, a másik meg randira hív. Aztán
fordul a szél, és a Barabás fiúkból előtör a bunkó, és mást sem
akarnak, mint engem kikészíteni.
– Tehát csak azért jö él el, hogy kémkedj az öcsédnek. – Ezú al
nem kérdeztem, hanem kijelente em. És ahogy kimondtam, rossz
érzés keríte hatalmába, hasonlíto ahhoz, amikor annak idején a
számomra legfontosabb ember újra és újra eljátszo a a
bizalmamat.
– Ne a futárt bántsd, mert rossz hírt hozo – mondta, és én nem
is te em. Arra se akartam pazarolni az időmet, hogy
elmagyarázzam neki, mennyire bántóan tud viselkedni.
Bólinto am, és elköszöntem, de nem hagyo csak úgy elmenni.
Még az utolsó szavaival is felzaklato , pedig biztos azt gondolta
magáról, mennyire kedves.
– Boldog születésnapot!
Elszoruló torokkal léptem be az é erembe.
Ezek nem százasok. Egyik se. Bence ellenőriztet, mintha a
barátnője lennék? Még ha az is lennék, akkor se lenne joga ezt
tenni! És Konrád? Idejön, átélünk egy különleges pillanatot, mert
olyan titkot bízok rá, amit senkire, aztán meg belök egy
szakadékba, és nézi, ahogy zuhanok?!
Annyira felháborodtam, hogy Bencének egyetlen üzenetére sem
válaszoltam, Konrádot meg azt az ölelést pedig egyszerűen
kitöröltem a fejemből.
Letudtam a műszakomat, megfürödtem, és aludtam reggelig.
 6.

HÉTFŐ REGGEL FÉLVE LÉPTEM BE a Zrínyi Ilona Alapítványi

Gimnázium ajtaján. Nagyon szere em ezt az épületet, mert a
kevésbé fényűző, kisebb kastélyok kinézetét másolta, pedig a
homlokzat szerint egyáltalán nem azokban az időkben épült. A
sulinkat ezerkilencszáznyolcvankilencben emelték. Az ablakokra
és az ajtókra ráfért volna egy felújítás, mégis hangulatosnak
találtam belül, talán a kisebb termeknek és szűkebb folyosóknak
köszönhetően.
Anélkül sétáltam végig a termek elő , hogy bárki megkérdezte
volna, merre jártam a múlt héten, és ez megnyugtato . Persze, ha
az embernek egyetlen barátja van a suliban, ez nem meglepő. Rajta
kívül maximum néhány tanárt érdekelt, hogy hiányoztam, de ők
se szóltak semmit.
Ellenben az osztályteremben nem éreztem magam annyira
o honosan, pedig a suli mindent megte , hogy amit lehet,
kicseréljen jobb évjáratra. Tavaly nyáron parke áztak, és még nem
sikerült elkoptatni a fényezését, de már látszódtak rajta a
használat nyomai. Színben nem passzolt a világos
tölgyasztalokhoz, de a kék székkeretek feldobták ezt a sápadt
szürkeséget. A falat egyszerű krémszínűre feste ék, és felkerültek
rá térképek meg mindenféle förtelmes tananyag, semmi olyan,
aminek köze lenne a szórakozáshoz. Ha annak idején nem tudtam
volna rábeszélni az osztályfőnököt, hogy a neonlámpákra
felszerelhessünk különféle lógó díszeket, akkor teljesen steril
termet tudhato volna magáénak az osztály.
Mostanában kevésbé veszek részt a díszítésben, mert néhány
lány átve e tőlem a kitalálását, szerintem csak azért, hogy
fontoskodjanak. Mondjuk nem bántam, mert azóta, hogy
dolgozom, létezni sem maradt erőm, nemhogy kartonból
dekorációt vagdosni. Most éppen a tavaszi pillangók és
virágminták voltak soron.
A küszöböt átlépve együ köszöntem a társaságnak, így
mindenki beosztha a úgy év végéig. Ez nekik is jó így, meg
nekem is, mert sosem kaptam mia a panaszlevelet.
Lehuppantam a saját királykék keretes székembe, és
hátrafordultam Bálinthoz. Az elmúlt egy évben magára szede
pár kilót, mert bevallása szerint stresszevő le a suliban betöltö
helyzetétől. Igazából mindenkivel jóban volt, meg egy kicsit
mindenki utálta is. Sokat gondolkodtam, miért vált ki ennyire
ellentétes érzéseket az emberekből. A jó humora mindenképp
pozitívum, de a kockasághoz nem volt elég elköteleze , és fiú
létére némiképp kényesnek neveztem volna. A stresszevés mia
aztán az anyukája diétára fogta, és biztosra ve em, hogy néhány
reggelije nem felelne meg a gyermekvédelmi törvénynek. Bálint
mindenesetre azt mondta, neki rendben van így. Csodáltam az
elhatározását és a kitartását, de félte em, hogy ha el is éri a
célként kitűzö külsőt, nem fogja jobban érzeni magát ebben az
osztályközösségben.
– Mi az a valami? – muta am a henger alakú műanyag
dobozban lévő trutyira, mert ilyet még sose lá am. A teljes
kiőrlésű cuccokat meg a salátákat, amiket hozo , többnyire én is
mege em volna, de lehet, hogy most szintet lépe .
– Chiamagos puding. Neked tudnod kellene, hiszen lassan vega
le él.
– Nem vagyok vega, azért álljunk meg. Eszem húst, csak van,
hogy nem kívánom. De e ől még nem lapátolok be mindent, amit
azzal akarnak eladni, hogy superfood – néztem gyanakodva a
reggelijére.
– Szerintem finom.
Szerintem meg az anyja szerint finom, de ha ezt kimondtam
volna, talán elveszem a kedvét, és azt nem akartam.
– Valószínűleg olyan az íze, mint ahogy kinéz, és hidd el, van
elég bajom az életemben, nem kell még az is, hogy egy doboz
remegő takony legyen a reggelim.
– Ha nem kóstoltad, nem mondhatsz róla véleményt.
– Te sem fogdostad még Ki i fenekét, mégis úgy beszélsz róla,
hogy állati jó a tapintása.
Erre totálisan elvörösödö , és félrekapta a tekintetét, hogy
valaki hallo a-e. Tudtam, hogy nem, annyira nem vagyok szemét.
– Figyelj, maradjunk annyiban, hogy én leszállok a reggelidről,
ha te is, mert ha tovább firtatod a kaviárpundingos témát, át fogsz
lépni egy határt a barátságunkban.
Hanyagul vállat vont, aztán inkább témát válto .
– Egy csomó üzenetemre nem válaszoltál.
 Ez valóban így történt, és szégyelltem is magam, ezért most én
nem néztem a szemébe. Előve em a saját reggelimet, egy sonkás
szendvicset, és idegtépően lassan csomagoltam ki a szalvétából.
Óvatosan néztem fel rá. Durcásnak tűnt.
– Bocs, de visszafelé lekapcsoltak a zsaruk.
– Azta! Minden oké? Bevi ek?
– Dehogy, hisz i vagyok, nem? Simán kérdezősködtek, aztán
elengedtek.
– És utána nehéz le volna annyit írni, hogy… Mit is? Mire
juto ál?
Elmeséltem neki, hogy nem találtam semmit. Mire a végére
értem a sztorinak, szanaszét tépkedtem a zöld-fehér kockás
szalvétát, és a kis darabkák mindenfelé repültek, amikor Hankó
kinyito a az ablakot, hogy valakinek fü yögjön odalent az utcán.
Nem is foglalkoztunk velük. Bálint előrehajolt, mintha
szupertitkos nemzetvédelmi információkat osztana meg velem.
– És most mit lesz? Van B terved? Vagy C terved?
– Kevesebb akciófilm, több tankönyv – ajánlo am neki, aztán
elfordultam, mert Anna lépe be az ajtón, és e ől kicsit tarto am.
Rám vigyorgo , és konstatáltam, hogy mostanában a hiénák
családjába tartozna, ha az iskolára afféle állatkertként gondolnék.
Nehéz hetem lesz, annyi biztos.
Néhány pillanat múlva megérkeze Ki i a barátnőivel, és bár
tetsze ek az ötletei a dekoráció terén, de vele se találtam meg a
közös hangot. Ő és a csajok, akiket csak unikornislányoknak
hívtam magamban, mindig kedvesek próbáltak lenni, és ha másról
nem is dumáltunk, legalább megkérdezték a véleményemet a
dekorációról. Ráadásul Ki i tudo köszönni, most sem néze át
rajtam, szóval érdemelt egy piros pontot.
– Istenem, de gyönyörű – su ogta Bálint, aki körülbelül
tizenegy éve van belezúgva, szóval több mint élete felében
csorga a a nyálát ez után a lány után. Amikor ez az érzés
megfogant Bálintban, Ki i még babázo , és nem Hankó A ila
tapizta folyamatosan, mint most. Nem érte em Bálintot, miért
rajong még mindig érte. Abban semmi gyönyörű nem volt, hogy
az iskola bajkeverője úgy fogdosta Ki i hátsóját, mintha azzal
akarna gyurmázni.
– Te hülye vagy – csaptam fejbe az irodalomkönyvvel, de
rögtön elve e tőlem. – Sose ve észre. Akármilyen cukormázba
van bugyolálva, akkor is a Hankó-félék tetszenek neki.
– És akkor mi van? – néze rám kérdőn, mint aki tényleg nem
érti, miért probléma ez.
– Álmodozz olyan lányról, aki elérhető.
– Rólad is álmodoztam, de pocsékul csókolsz – röhögö a
képembe.
Megint fejbe csaptam, ezú al a munkafüze el. Még meri azt
mondani, hogy én csókolok rosszul? Na jó, biztos rossz mozira
ültem be. Még kilencedikben, amikor a gólyaavató buliról
mentünk haza, megcsókolt, mert… hát… elveimmel ellentétben
i am némi alkoholt, és kicsit szókimondóbb le em tőle.
Borzasztó volt. Egyszerűen leírhatatlanul rossz. Nyálas, a lehető
legrosszabb módon, és csak azt vártam, hogy vége legyen.
Állítólag tetsze em neki, és akkoriban én is el tudtam volna
képzelni magunkat egy párként, de ez a csók mindent elrendeze .
Biztos van olyan, akinek a szívét töri össze a „legyünk barátok”
mondat, de nekem az életemet mente e meg.
Azóta barátok vagyunk, de Bálint úgy csinál, mintha ő tök jól
csókolt volna, csak bennem lenne a hiba. Harmadjára is fejbe
csaptam, csak úgy, hátha megjavul az emlékezete.
– Most ezt miért csináltad? – kérdezte felháborodva.
– Mert idiótán viselkedsz.
Majd’ egy év után jö em rá, hogy nem feltétlenül bennem van a
hiba. Bálint után ugyanis csókolóztam egy másik sráccal, így le is
teszteltem magam. Akkor úgy éreztem, hogy ha Bálintot ismerem,
akkor az összes tizenhat éves fiút ismerem, ezért vonzo egy
nálam idősebb, komolyabb fiú. A srác hetente járt az é erembe a
családjával vagy a testvérével, és mindig egy-két szóval többet
beszélge ünk annál, mint amennyit muszáj lenne. Mexi tanácsára
óvatosan gyakoroltam vele a flörtölést, olyan ártatlan módon,
amennyi belefért a pincérnő-vendég viszonyba. Aztán amikor a
nővére eljegyzési buliján többet ivo a kelleténél, a félreeső
folyosón egymásba gabalyodtunk. Persze tisztele udó fiú volt,
mert a csók után elnézést kért, és sajnálkozo , de azt már nem
hallo a meg, hogy egyáltalán nem bántam az események
alakulását.
Sajnos nem jö többet, biztos annyira bűntudata le , hogy
inkább elkerülte a vendéglőt.
– Szóval, mi a terved a nagyapáddal? – kérdezte Bálint.
Az egyetlen tervem egy zsaru le volna, aki megtalálhatná,
rajta kívül nincs több informátorom. Mindenkit megkérdeztem,
aki ismerte az anyámat. Hetekig, hónapokig fagga am a
kocsmába járókat, mire egyáltalán a várpalotai címig eljuto am.
 Várjunk csak! Hiszen o van Tina. Ő talán tudhat valamit,
végül is emlékeze rám, pedig anyu hat éve meghalt, és már jóval
elő e lelépe a városból.
– Ami azt illeti, van B és C tervem is – mondtam felélénkülve. –
Igazából a B tervemből C terv le , mert ha lehet, nem venném
igénybe a B terv főszereplőjének a segítségét.
– Ma már vannak ám jó terapeuták, akik segítenek rendezni a
káoszt a fejedben.
Legyinte em, nem érte meg magyarázgatni.
Közben szép lassan beszédelge a többi diák is, de mihelyt az
irodalom-tanárnő becsukta az ajtót, és nekikezde beszélni,
elálmosodtam. Naná, mert a hétvégén megint hullafáradtra
dolgoztam magam, és ez nem volt kompatibilis az iskolai éle el.
Ma egyébként a többi órán is majd leragadt a szemem, és
szívem szerint kifeküdtem volna egy napozóágyra a strandon,
néha belekortyoltam volna egy hideg zöld teába, és hagytam
volna, hogy a szél felém fújja a frissen készült palacsinta illatát a
közeli büféből. Elképzeltem, ahogy az enyhe szél álomba ringat, és
végre elfeledkezhetek minden problémáról, amit meg kell
oldanom.
Utoljára anyával jártam kint a strandon, hiába laktam tíz percre
a legkirályabb vízpar ól, amit ismertem. Ez az emlék
elszomoríto , így igyekeztem olyan gyorsan elfelejteni, ahogy
felbukkant.
Annyira futo a még az energiámból, hogy az ebédszünetre
behúzódjak a könyvtárba, azon belül is a kézikönyvtár részre, és
lehuppantam a kedvenc fotelomba. Ez se számíto mai darabnak,
de olyan kényelmes volt, hogy fontolóra ve em a szundikálást.
Valahogy mégsem ment. A kezemben szoronga am a rózsaszín
műanyag ételhordót, de nem vi rá a lélek, hogy egyek, inkább
csak élveztem az egyedüllétet. Az ide járókkal sosem békültem
meg igazán, de magát a sulit nem utáltam. Néha jó kedvem le ,
miután bejö em, és be nem vallo am volna Bálintnak, de ha egész
nap hallgatha am a hülyeségeit, végre normális tizenhét évesnek
éreztem magam.
Rajta kívül nagyjából mindenki békén hagyo , mert elfogadták,
hogy nem keresem a társaságukat. Egyedül Miss Laza és Szexi
szólogato be nekem, mert zavartam őt a létezésemmel.
Az elszeparálódáshoz mindig az iskolai könyvtárat
választo am, már ha ez a két zsúfolt helyiség könyvtárnak
nevezhető. Az előtérben kapo helyet a kölcsönzőpult, innen
nyílik a tanulószoba a kölcsönözhető könyvekkel, és egy kisebb
helyiség a helyben használatos állománynak, ami remek
búvóhelyet szolgáltat nekem. A könyvtáros tanárnő a
kilencedikeseknek és tizedikeseknek tanít magyart, ezért délelő
elég ritkán tartja nyitva a helyet, engem is csak azért enged be,
mert segítek neki rendet rakni. Eddig még senki nem irigyelte meg
tőlem, hogy bejárásom van a könyvtárba, bár egyeseknek talán az
is újdonság lenne, hogy van egyáltalán könyvtár.
Most is békésen belemélyedtem az egyik regénybe, amit a
kölcsönözhető szekcióban kaptam le a polcról, amikor nyílt a
külső ajtó.
Gyanakodva felemeltem a fejem, és az előtér felé pillanto am,
de csak a könyvtárosnő totál rumlis asztalát lá am.
Egy pillanat múlva Hatos Emília tanárnő állt meg a küszöbön,
és rám mosolygo . Tavaly végze az egyetemen, és nagyon
közvetlen viszonyt ápolt minden diákkal, néha konkrétan úgy
viselkede , mint egy kamasz lány. Szerintem túltolta a
haverkodást, de egész másért próbáltam kerülni. Túl erőszakosan
akart segíteni, és ezt nem igazán csíptem.
– Tudtam, hogy i leszel! – mondta, és egy fénymásolt
papírlapot lobogtato a kezében.
Amikor más tanárok is beköptek, hogy alszom órán, Hatos
tanárnő kiállt melle em, és próbált megvédeni az igazgatónő elő .
Az eset után figyelmezte em, hogy élete első nagy ellenségét ezzel
a beavatkozással szerezte, és ne higgye, hogy Szaszkó elfelejti neki
ezt a sérelmet.
– Nem félek tőle – felelte akkor magabiztosan, és én okosan
magamban tarto am a véleményemet, miszerint majd fog, hacsak
el nem megy innen. Utóbbinak nagy volt a valószínűsége, mert ez
a nő még semmit se láto a világból. És még ő ado tanácsokat,
hogy miként birkózzam meg az élet nagy döntéseivel!
– Nem igazán hiszem el, hogy beteg voltál. Ismerve a múltadat.
Felmuta a a lapot, hogy lássam, lefénymásolta a háziorvostól
kapo igazolásomat, és azzal szaladgál. Lehet ilyet csinálnia? Hol
vannak a személyiségi jogaim?
– Miért nem jö él iskolába?
– Úgy csinál, mintha az osztályfőnököm lenne, és kérdőre
vonhatna. Az a vicces, hogy még ő sem kérdeze semmit.
– Őt nem érdekli.
– És ez nekem megfelel így.
– Csak segíteni szeretnék, mert valószínűleg jövőre nem jövök
vissza tanítani. Valamit még tanulni szeretnék, és remélem, hogy
felvesznek pszichológiára az egyetemre.
Atyaég, hát mi közöm ehhez?
– Az baromi jó, nem? – kérdeztem uno an.
– De. És egyetlen tanulóm van, mégpedig a kedvenc tanulóm,
akit nehéz szívvel hagyok i .
Ebből a nőből mindig úgy tör ki a megmentő ösztön, mint
Ripley mellkasából az idegen szörny az Alien harmadik részének a
végén.
Nem kértem, hogy mentsen meg. Pont. Miért nem lehet ezt
megérteni?
– Megleszek, tanárnő, tényleg.
Ekkor ve e észre a könyvet a combomon.
– Lassan átpártolsz az irodalomhoz? Reméltem, hogy jövőre
elindulsz végre azon a helyesírási versenyen, amiről beszéltünk.
– Nem engem kell győzködnie, hogy legyek még jobb helyesíró,
javaslom, nézzen szét Fészen a trollok közö . O találhatna
alanyokat.
– Örökké nem bujkálhatsz i , és fordíthatsz hátat mindennek és
mindenkinek.
– Na, a jövendőbeli pszichológus is munkába állt.
A tanárnő az egyik könyvszekrénynek támaszkodva állt, a
mellkasa vonalában kaptak helyet a irodalmi életrajzi lexikonok.
Világosszürke kosztümnadrágot és vajszínű blúzt viselt, mint aki
eltéveszte e az épületet, és nem egy sereg kamaszt jö tanítani.
Tépe fazonú, barna haját lazán összecsatolta a tarkójánál, így
láthatóvá vált a csepp alakú arany fülbevalója. A frufruja teljesen
eltakarta a homlokát, ovális arcán rosszalló kifejezés ült.
– Az iróniát használod védekezésre, és akkor is, ha valamit nem
akarsz meghallani.
– Ez manapság iskolai vétségnek számít?
– Gondjaid vannak, amiről beszélni kellene.
– Tanárnő, ne most, jó?
– Szeretném, ha rendeződne az életed.
Hát, ha ő szeretné, az mindjárt más. Komolyan, néha úgy
éreztem, pont ugyanolyan önző és önimádó, mint néhány
osztálytársam.
– Véletlenül nem egy magas, barna hajú fiúval voltál elfoglalva,
amíg nem jö él suliba? – kérdezte, és ezzel tényleg meglepe .
Honnan a francból szedte ezt?
– Tessék?
 – Egy helyes zrínyis fiú az imént az órarended felől érdeklődö .
– Hogy micsoda?
– Barabás Bence nemrég téged kerese , de nem tudtam, merre
vagy, ezért csak az órarendedről tudtam tájékoztatni. Szerintem
nagyon fontos ügyben akar veled beszélni.
A rengeteg üzenetből sejte em, hogy nem fogja feladni, és
kérdőre von, miért kopta am le. Most is úgy éreztem, hogy ez a
helyes döntés, ugyanakkor egy kicsit azért látni akartam, hiába
haragudtam rá a múltkori húzása mia . Vártam, hogy melyik erő
kerekedik felül bennem, és kicsit szégyelltem magam, amiért
gyengének bizonyulok, de felpa antam, és bedobáltam a
cuccaimat a hátitáskába.
Már épp tessékeltem ki a tanárnőt a könyvtárból, amikor
rájö em, hogy a könyvet is elpakoltam, ami ugyebár nem saját
példány volt. Mindegy, majd utólag szólok a könyvtárosnak, hogy
kikölcsönöztem.
– Szóval vele voltál? – kérdezte mosolyogva, de nem
válaszoltam neki, csak elköszöntem, és elsie em.
A terem bejárata elő a falhoz dőlve pedig o állt az elballago
12/B nagyszájú fenegyereke.
Ő is haragudo rám. Hurrá! Ez a kis duónk már csak ilyen
feszültséggel teli.
– Emma! Helló!
– Szia! – mondtam, és nem sikerült egyetlen halovány mosolyt
sem kipréselni magamból. – Konzultációra jö él a szóbelik mia ?
– Persze. Örülök, hogy megjátszod magad, mintha nem értenél
semmit. Gondolkodtál már a színészképzőn?
– Jelmeztervező szívesebben lennék – vágtam rá.
Feszült csend állt be köztünk, párbajoztunk, hogy melyikünk
tud mérgesebben nézni. Szerintem én nyertem.
– Sajnálom – mondta, de a hangjában még mindig indulat
csenge . – Két napig zakla am a bátyámat, mire elmondta, miért
rágtál be.
– Ehhez a bátyád kelle ?
– Basszus, aggódtam, hogy esetleg szobafogságot kaptál, vagy
még rosszabb. Miért kellene azt gondolnom, hogy ez neked sértő?
– Nem ez a sértő, hanem hogy leírtam, mi a szitu, mégpedig az,
hogy dolgozom. Ha ezek után rám küldöd a rendőr bátyádat, az
nem aggódás, hanem bizalmatlanság.
A mellkasomhoz szoríto am a sötétszürke, farmerhatású
táskámat, hogy ne lépjen közelebb. Akaratlanul is eszembe juto ,
hogy Konrád mennyire hamar átlá a a helyzetemet, és azt, hogy
az életem kilátástalan, mert egyelőre semerre nem tudok lépni.
Bence meg úgy csinál, mintha nem értené a miérteket.
– Nem kelle annyira küldeni – mormogta.
Ezt a megjegyzést hirtelen nem tudtam hová tenni, de nem is
foglalkozha am vele.
– Akkor nem akarsz randizni? – kérdezte Bence óvatosan.
A haragtól még mindig kicsit kipirultnak tűnt, de közben
mintha bánta volna az egészet. Ahogy rám néze , kezde
megrepedezni a páncélom, és a gyomromban lévő feszültség is
oldódo . Már nyito am a számat, hogy feleljek, amikor…
– Hé, tesó! – szakíto félbe minket egy idióta. Igen, Bence
haverja, Hankó lejte oda hozzánk.
– Szia, tesó! – felelte neki Bence morcosan.
Atesz végignéze rajtam, mintha nem a szomszéd padsorban
ülnék, hanem ma le volna az első napom a suliban. A
grimaszolásból ítélve nem tetsze neki, amit láto .
Kihívóan néztem rá, hogy valami problémája van-e velem, sőt,
már a nyelvemen volt, hogy előbb nézzen tükörbe, és gondolja
végig, hogy az ő aszimmetrikus, durva vonásokkal megrajzolt
arcával kellene-e másokat kritizálni, de aztán nem szólaltam meg.
– Nem vártalak mára – mondta Atesz Bencének.
– Nem hozzád jö em, hanem… – Felém néze , de nem mondta
ki a nevemet, sem az indokot, hogy megmagyarázza, miért
beszélgetünk.
– Alig ballagtál el, máris korpa közé keveredtél? – kérdeze
vissza Hankó felháborodva.
Felszaladt a szemöldököm. Értem én, hogy nem vagyunk nagy
spanok, de azért sose sértegete eddig a három év ala .
És Bence hallgato . Vártam, hogy történjen valami, de csak a
csend hízo .
– Nincs valahol dolgod, Atesz? Mondjuk a nemibeteg-
gondozóban? – kérdeztem kellően hangosan, hogy a teremből
kilépő srácok és Ki i is hallja. Kicsit megállt az idő. Ki i
valószínűleg nem fog hozzám szólni egy darabig, de nem
érdekelt.
– Ügyes próbálkozás, Fekete Özvegy – mondta Atesz
viszonylag nyugodtan a sértéshez képest, aztán Bence felé néze .
– Majd ütközünk, és rendezzük a számlát – mondta neki, aztán
inte az ajtókeretbe gyökereze , vörösesszőke barátnőjének, és
lementek valahová, mert még mindig maradt idő a becsengetésig.
 Bence zavartan néze rám.
– Ne haragudj, ez egy barom. Már nem vagyunk jóban, csak
tartozom neki némi pénzzel.
Szóval ezért nem állt ki melle em és véde meg. Tudtam volna
firtatni ezt a témát, de nem hagyta, mert lehengerelt a
mondanivalójával.
– Most végre ráérsz randizni? Tudtommal már csak egy órád
van, úgyhogy megvárnálak, és mondjuk elmehetnénk sütizni. Van
egy cukrászda, és olyan isteni Fekete-erdő tortát csinálnak,
amilyet még tuti nem e él.
Imádom a hallgatásommal gyilkolni az embereket, mert mindig
zavarba jönnek tőle. Mentségemre legyen mondva, ezú al nem
szándékosan csináltam, hanem át kelle gondolnom az ajánlatot.
– Szereted a Fekete-erdő tortát?
Nem feleltem.
– A sütit? – próbálkozo mosolyogva. – Vagy a cukrászdákat
utálod?
Még mindig hallga am, most már kíváncsivá te , meddig
menne el.
– Akkor engem utálsz? – kérdezte kétségbeese en, mire
elneve em magam.
– Nem utállak – feleltem.
– Az jó, mert ezt neked hoztam – mondta, és előhúzo egy
aprócska ajándékdobozt, amibe pici ékszereket szoktak
csomagolni. Csillogó, ezüstszínű minták tekeregtek rajta, és egy
hasonló színű, apró szövetmasnit ragaszto ak rá.
Leemeltem a tetejét.
A lila szivacsbélelés egy hajókerék mintájú medált rejte a
hozzá tartozó, egyszerű, bőr nyaklánccal. Nem volt nagy szám, de
én tökéletesnek lá am.
– Tetszik?
– Nagyon. Imádom a medálokat, egy ékszerdoboz tele van vele
o hon. De miért kapom?
– Konrád mondta, hogy születésnapod volt, meg haragudtál is
rám, és gondoltam, megpróbállak kiengesztelni vele.
– Köszönöm.
Nagyon tetsze a hajókerék, mindig is imádtam ezt a
szimbólumot a párnákon vagy a táskákon, ezért is tetsze már
elsőre az étkezőjük. Tavaly lá am meg ezt a medált a korzón az
ajándékboltban, emlékszem, sokáig nézege em is. Imádtam a
vizet, gyerekkoromban anyával a Balatonon is hajókáztunk
többször, úgyhogy telitalálat le .
Úgy éreztem, meg kell bocsátanom Bencének. Nem akart
rosszat, és ahhoz képest, hogy alig ismer, és még az első randin
sem estünk túl, ajándékot ve nekem.
Beleegyeztem, hogy megvárjon óra után, aztán elmentünk
sütizni.
 7.

A HÉTFŐI RANDI CSUPÁN AZ ELSŐ VOLT a sorban, pedig nehezíte

terepen játszo unk. Minden tanár rám szállt, és feleltete vagy
dolgozatot írato velem, gyanítom, hogy Szaszkó igazgatónő keze
lehete a dologban. Mivel most először nem hivato be magához
a kamu hiányzásom után, ezért számíto am valami büntetésre.
Mindezek mia nem sokáig értem rá iskola után, ezért Bence
mindennap elém jö , és hazakísért. Csak azért megve e a
buszjegyet, hogy Gárdonyból Velencébe eljöjjön, és közben együ
lehessünk.
Mindig jól éreztem vele magam, sokat dumáltunk és sokat
neve ünk. Általában sétáltunk egy kicsit a tóparton is, mikor
melyik részen.
Napról napra egyre többet beszélge ünk, de furcsa módon csak
pénteken került elő a továbbtanulás témája. Némiképp meglepe ,
hogy a Debreceni Egyetemet jelölte meg elsőnek. Ezt nem igazán
érte em, hiszen adta magát, hogy Pesten tanuljon tovább, mert
annyira közel van.
– Atyaég, az hány száz kilométer?
– Sok. Ez benne a legjobb.
– Miért akarsz ennyire messzire menni? I van a családod, és te
még azt sem mondhatod, hogy utálod őket.
Ekkor megállt, és leült egy padra a gárdonyi szabadstrandon. A
szél eléggé tépázta a hajamat és hangosan fütyült, mégsem zavart
annyira, mint az, hogy Bence az ország túlsó csücskében akar
továbbtanulni.
A vizet nézte, meg a szörfösöket, akik imádták ezt az időt.
Melle ünk két pasi épp végze , és próbálták a hatalmas vitorlákat
kicipelni a partra.
Bence úgy tanulmányozta őket, mintha legalábbis ez is
vizsgatantárgy lenne, és most akarná az emlékezetébe vésni, mit
hogyan kell csinálni.
– Miért akarsz elmenni?
– Csak. Mert nem bírom apámat.
 – De miért? Apád tök jó fej.
Legalábbis olyan normálisnak látszo . Szívesen láto a
házában, beszélgete velem, és amikor nem akartam elmondani
valamit, tiszteletben tarto a.
– Baszki, minden reggel felébreszt hat órakor, hogy tanuljak.
Minden kicsesze reggel, amióta túl vagyok az írásbelin. Szerinted
ez normális?
– Jó, ez kemény, de neked akar jót.
– Aha, elég régóta nekem akar jót. Annyira, hogy mindent
eldönt helye em. Lassan nem csak azt kell csinálnom, amit ő
mond, hanem azt is kell gondolnom. Nem akarom, hogy minden
percben a sarkamban lihegjen.
– Egyáltalán nem tűnt ilyennek.
– Két perce ismerted.
Támadónak tűnt a hangja, de nem mia am. Valószínűleg régi
probléma lehete ez köztük, mert ennyi keserűség csak hosszú idő
ala halmozódik fel az emberben.
Ironikus, hogy ugyanannak az éremnek a két oldalát éltük meg.
Az én sorsom felől nem érdeklődnek, Bencét viszont túl kemény
kézzel fogják.
– Tudod, apa Konráddal sose boldogult – mesélte. – Neki nem
mondha a meg, mit akar, mert a bátyám szart rá. Ha később akart
hazajönni, mint ahogy apa eldöntö e, akkor később jö , és inkább
vállalta az egész hétvégés ordibálást. Amikor rendőr akart lenni,
akkor se érdekelte apa véleménye, csak simán beadta a
jelentkezését. És mivel apa rá semmivel nem tudo hatni, ezért
mindig engem talált be.
Sajnáltam, hogy így érzi, és ezt kelle végigélnie.
– Tud róla, hogy Debrecent jelölted meg?
– Nem. Konrád is így csinálta.
– De ha felvesznek, abból balhé lesz, nem?
– Tudom. Ezt az egyet be kell vállalnom.
Látszo rajta, hogy re enetesen fél e ől az összecsapástól. Ült a
padon, lehajto a a fejét, és én csak néztem az aranybarna bőrét,
meg azt, ahogy a haja vége fel van nyírva a tarkójánál.
A kezét összekulcsolta, az ujjai mintha rémülten kapaszkodtak
volna egymásba.
Megérte em a helyzetét, elég volt csak magamra gondolni.
Ismertem a félelmet és azt, mennyire dühítő, ha mások hoznak
döntéseket helye ed. Mintha meg lenne kötve a kezed, és minden
pillanatban éreznéd a madzag szorítását a csuklódon, és ahhoz,
hogy kiszabadulj, véresre kellene sebezned magad.
Megérinte a kétségbeesése, hiszen szinte tapintani lehete a
szomorúságát. Meg akartam vigasztalni valahogy, de fogalmam se
volt, mit mondjak. Nem vagyok jó ebben, nekem nem megy úgy,
mint Mexinek. Én sajnos olyan vagyok, mint Konrád.
Hazugságokat nem szívesen ejtek ki a számon.
A tekintetem megint visszakanyarodo a tarkójára, valamiért
olyan érzékinek találtam azt a pontot o . Mégis inkább a kézfejét
érinte em meg. Eddig nem igazán voltam bátor vagy
kezdeményező a fiúkkal, de most lassan simogatni kezdtem a
kezét, és furamód e ől az én szívverésem ugro meg.
Bence a játékos ujjaimat nézte, aztán közelebb csúszo hozzám.
Olyan sok mindent éreztem, amikor az egyik kezét a derekamra
te e, a másikkal meg lassan megérinte e az arcomat, hogy össze
se tudtam volna számolni. Vágy, boldogság, zavar, kíváncsiság.
A tekintete fogva tarto , a különleges zöldesbarna szempár
megbabonázo , akárcsak a szél a szörfösöket.
– Nem mindennapi lány vagy – mondta rekedten. Reméltem,
hogy az ő pulzusa is az egekbe száguldo , mint az enyém. – Azóta
vágyom erre a csókra, amióta meglá alak a bátyám kocsijában
olyan elárvult tekinte el.
Nem hiszem, hogy annyira elárvult le em volna, de egye fene,
nem zavart, ha így emlékeze .
Az államon éreztem a selymes simogatást, aztán megérinte e
az alsó ajkamat. Kicsit játszo vele, én pedig mosolyogtam.
Nem siete el semmit, sőt, mindkét kezét képes volt különféle
parancsokkal ellátni. Míg a jobb kezével tovább simoga a az
arcomat, majd később a nyakam felé irányíto a, addig a bal kezét
elve e a derekamtól, és lassan felfelé haladt vele az oldalamon.
Ahogy felért a mellem vonalába, mintha a hüvelykujjával
megérinte e volna a melltartómat.
Ekkor egy csa anás, majd oltári káromkodás hangzo a
közelünkből, és mindke en megugro unk, és a hang forrását
kezdtük keresni. Az egyik szörfös elejte e a vitorláját, az csa ant
ekkorát. Ahogy körülnéztem, többen is őt bámulták, de mivel pont
a hozzánk legközelebbi lejárónál történt, mi is képbe kerültünk.
A kéretlen pillantásoktól alacsonyabb fokozatra kapcsolt a
bennem lobogó forróság. Icipicit elhúzódtam.
– Mi a baj? – kérdezte Bence kedvesen, és tovább simoga a a
nyakamat. Már a pólóm szélénél járt.
Kicsit lehajto am a fejemet, és úgy su ogtam.
 – Semmi.
– Dehogynem. Teljesen befeszültél – mondta, és erre az összes
láng kihunyt bennem.
– Kicsit szégyenlős vagyok. Túl sokan vannak i .
Nem csak az zavart, hogy az első csókunk közben konkrétan
idegenek bámulnak, hanem az is, hogy a keze nagyon bátran
mászkált a testemen. Kicsit olyan érzésem le , mint amikor Atesz
Ki it markolássza, pedig Bence nem érinte meg durván. Túl
gyorsnak éreztem, hogy már majdnem a pólóm alá nyúlt,
miközben még meg sem csókolt.
– Oké – felelte, és elengede . – Te aztán nem adod könnyen
magad.
Mintha arról lenne szó, hogy direkt túráztatom.
– Bocs – mondtam egy kényszerede mosollyal, pedig minden
porcikám tiltakozo , hogy még én kérjek bocsánatot.
Bence csak a fejét rázta, hogy nem haragszik, de a tekintetében
az ellenkezőjét lá am. Megkérdezte, hogy induljunk-e, sőt, szinte
sürge e. Beleegyeztem, amiből az le , hogy szótlanul hazakísért,
és egy gyors puszival elköszönt.
 8.

A HÉTVÉGE ROSSZUL INDULT, mert a nagynéném pénteken közölte,

hogy megint be kellene ugranom szombaton és vasárnap délután
is. A legrosszabb, hogy Mexi egyik szabad hétvégéje mostanra
ese , nélküle meg ótvar a társaság, ráadásul nem tudok beszélni
vele erről az első csókos problémáról.
Lemondtam a hétvégi randit, aminek Bence nem örült, de hát
ez van, nem tudtam rajta változtatni.
A szombat reggellel azonban szabadon rendelkezhe em, ezért
átugro am abba a híresen finom fánkot sütő büfébe Tinához, hogy
beszéljek vele. Előző este szóltam Karcsi bácsinak, hogy nem
szökni fogok, csak reggeliért megyek, és igyekszem vissza, mire
kezdenem kell. Annyit felelt, hogy rendben.
Persze reggel, amikor hat órakor megszólalt az ébresztőm,
eléggé haragudtam magamra az ötlet mia . A három szundi
közö félálomban próbáltam emlékeztetni magam, miért is
csinálom ezt az egészet. A nagyapámat keresem, mert nem
normális, hogy így kell élnem, kiváltképp, hogy jövőre végzős
leszek.
Komótosan mentem ki fogat mosni, de fésülködni már csak
ímmel-ámmal volt erőm, főleg, hogy gyorsan kócossá váló, durva
hajamra ráfért volna egy olajos pakolás.
Majd máskor!
Az egész loboncot felcsavartam kontyba, aztán gyorsan
magamra kaptam egy farmert, egy unikornismintás fekete pólót és
egy szürke, kötö kardigánt, majd csekkoltam a menetrendet, és a
hátitáskámmal elindultam a buszmegállóba.
Tina megint dolgozo , úgyhogy szerencsére nem jö em
feleslegesen. Az emberek bolondulnak a lángosért, ezért páran
sorban álltak elő em. Kár, hogy már a ól hányingerem le , hogy
percekig kell várakoznom ebben a tömény olajszagban.
Amikor sorra kerültem, Tina megörült nekem. Kevés emberen
éreztem ilyen kedvességet, ami nemcsak a szavaiból, hanem a
lényéből sugárzo . Pedig nem lehete egyszerű élete. A keze
szörnyen ráncosnak tűnt, amit szerintem a kora nem indokolt. A
szeme ala fekete karika húzódo , és már a múltkor is az juto
eszembe róla, hogy keveset alhat vagy mindig fáradt. Vállig érő,
barnás haja fénytelenül hullo alá, régen vágathato frizurát,
talán nem jut el a fodrászig sem.
– Mit adhatok neked, Emma?
– Csak beszélni szeretnék önnel, ha van egy kis ideje.
Mivel álltak utánam a sorban, és egyedül vi e a büfét, ki kelle
várnom, hogy ne legyen o senki. Amikor egy rövid szünet
következe be a vendégek áradásában, egy pohár tea melle
beszélgetni is tudtunk. Elmeséltem, hogy nagyon szeretném
megtalálni a rokonaimat, de egyelőre nem sikerült.
– Senkit nem ismersz anyukád rokonai közül? – csodálkozo
rám.
– Nem.
Elmeséltem, hogy a nagyapám üzle ársáig juto am, de o
megint elakadtam.
– Ejha, kész nyomozó vagy.
– Bár az lennék. Ön együ dolgozo az anyámmal, igaz? Nem
hallo a nagyapámról semmit? Sose mesélt róla?
– Egyetlen évig voltunk kollégák édesanyáddal, és csak apádról
mesélt, hogy meghalt egy üzemi balesetben, amikor még nagyon
pici lehe él. Nem voltak házasok, ugye?
– Nem. Apát pár hé el a születésem után érte a baleset.
– Hogy lehet, hogy semmit se tudtál a nagyapádról? Sose
kerese ?
Ekkor jö néhány vendég, akiknek lángost kelle sütni, ezért
nagyjából tíz percig nem haladtunk tovább. Emlékszem, amikor
firtatni kezdtem ezt a kérdést úgy egy éve, akkor Karcsi bácsi
eléggé megszido . Szerinte anyám teljes rokonsága léhűtő, és a
nagyapám is ilyen.
Az volt az ominózus veszekedésünk, amikor a nagybátyám
megmondta, hogy ha nem tetszik valami, összecuccolhatok és
elköltözhetek, ahova akarok.
– Az a baj, hogy anyád egyáltalán nem mesélt a nagyszüleidről
– mondta Tina, amikor elszabadult. – Rólad mindig áradozo , de
veled találkoztam is, meg mesélt egy pasiról, akibe szerelmes volt
akkoriban.
Személyleírást adtam szűkszavú informátoromról, akitől a
nagyapámról hallo am, és Tina megerősíte e, hogy egyazon
emberről beszélünk. Ő irányíto el a várpalotai címig.
 – Akkor zsákutcába futo am. Megint.
– Ez nagyon rossz így. Mármint, hogy a nénikédék nem
segítenek ebben. Nem is értem, miért.
Én érte em. Rengeteg adósságot kifize ek anya után, és végre
vagyok annyi idős, hogy elkezdhessek törleszteni. Bálint ugyan
mindent tud rólam, de annyira nem veszi a lelkére a
problémáimat, akármilyen jó viszonyban vagyunk. Rajta kívül
egyedül Konrádnak mondtam el az ehhez hasonló részleteket.
Sem Tinának, sem Bencének, sem a tanárnőnek, annak a sárkány
igazgatónőnek meg aztán végképp nem.
– Ismerek valakit, aki segíthetne – ajánlo a Tina, és egyetlen
pillanatra felélénkültem. – Ismered Bence testvérét, ugye?
– Igen – feleltem fanyalogva, mert nem igazán erre
számíto am.
– Az édesapjuk is rendőr, nyáron az egyik vízirendészeti hajón
szolgál. Bármelyikük segíthetne neked.
Vízirendészet? Azért az menő munka lehet! Legalábbis annak
gondoltam, tekintve ezt az érthetetlen, romantikus szerelmemet a
hableányélet iránt.
De nem szere em volna ilyen szívességet kérni tőlük.
– Nem hiszem, hogy… – valami jó kis kifogás kelle , de
hirtelen semmi értelmes nem juto eszembe – …törvényes, ha ők
keresik meg.
– Konrádot a kihívások éltetik. Nem érdekelné.
– Lehet.
A fenébe. Gondolkodnom kelle , merre menjek tovább, mielő
erre bármit mondanék.
– Beszéljek vele? – kérdezte Tina, és i már tényleg
elbizonytalanodtam, mit mondha am volna, pedig el kelle
utasítani.
– Jobb, ha én beszélek vele.
– Ahogy gondolod. Talán végre ő lesz, aki nem fog zsákutcába
hajtani.
Na, az szemétség lenne az éle ől, hiszen én mindent
megte em, hogy egyedül boldoguljak. Hátha van még D terv is,
ami mia Konrádot kihagyhatom a nyomozásból. Mondjuk ez
elég valószerűtlen…
Mivel Tinához egy nagyobb társaság érkeze , elköszöntem, és
hazamentem.
 9.

BENCE EGÉSZ VASÁRNAP NYAGGATOTT, hogy találkozzunk, de délután

háromkor, miután végeztem, csak arra vágytam, hogy hanya
fekhessek az ágyban és a Stranger Things harmadik évadát nézzem
újra, úgy tizedjére. Remekül ellazíto ak a túlvilági szörnyek meg
a tizenhárom évesek párkapcsolati válságai.
Nem tudtam minden percben odafigyelni, mert a félelmeim
időnként előtérbe furakodtak. Gyűlöltem a nyárnak a gondolatát
is. Míg az osztálytársaim zöme a bulizáson és a semmi evésen
gondolkodo , és máris komoly gondjuk akadt azzal, hogy ezt
milyen sorrendben fogják művelni, addig nekem az a két és fél
hónap a megnövekede turistaszezont jelente e. Vagyis munkát.
Hétköznap is.
A nagynéném nem kertelt, nemrég konkrétan előadta, hogy
mekkora szüksége lesz rám a nyáron.
Gyűlöltem ezt a szót, hogy szükség. Ala omosabb, mint a
muszáj vagy a kötelesség, és körülbelül ugyanazt jelenti. Marika
néni elpanaszolta, mennyire nehéz jó munkaerőt találni, mert
senki se akar már dolgozni, mindig csak cserélgetni akarnak,
szabadságra mennek meg lebetegednek, de kirúgni se meri őket,
mert csak rosszabbak jönnek a helyükre.
A néném úgy gondolta, hogy ennyire közel a tanévzáróhoz
nincs már annyi tanulnivalóm, és ráérek. Az cseppet sem izga a,
hogy történelemből kis híján bukásra álltam, mert neki elég az,
hogy csak kis híján. Megmondta, hogy nem fog megbüntetni a
ke esért, csak semmiből se bukjak meg.
Újra és újra visszakanyarodtam Bence üzeneteihez, de valami
történhete a testemmel. Eddig üdítően hato rám a társasága, de
most semelyik hormonom nem tudo rávenni, hogy letusoljak,
felöltözzek, kisminkeljem magam és elinduljak egy randira. Nem
maradt lelkierőm a mai nap után.
Időnként csak néztem az osztálytársaim Instagram-oldalát,
hogy késő estig fent vannak, és hétvégén hajnalig buliznak. Én
meg néha öregasszonyosan, kilenckor lefekszem. Ezt persze még
Bálint sem tudja, halálra cikizne vele.
Pedig mindent megpróbáltam fejben, hogy hadra fogjam
magam, hiszen Bence egyáltalán nem közömbös nekem, de
semmire se juto am. Hiába vágytam annyira arra az elmaradt
csókra, a testem csak sóhajto az emlékre, és könyörögve annyit
mondo : hagyj pihenni.
Bence estére biztos megsértődö , mert többórányi csalogatás
ellenére sem indultam el. A Messenger végül elhallgato , amire
szintén csak annyit mondo a kifáradt szervezetem, hogy végre.
És ez csak fokozódo hétfőre, amikor sírva ébredtem. Mintha
ólomnehezek le ek volna a végtagjaim, alig akartak mozdulni az
ágyban. Annyira gyengének éreztem magam, hogy el se tudtam
dönteni, hogy fáradt vagyok vagy beteg.
A reggeli tükrös ceremóniámon, amikor egyszerűen csak
bámulok a saját arcomba, hogy megfejtsem, ki is vagyok, most egy
re enetesen keserű lány néze vissza rám. Bence a múlt héten
elmesélte, hogy általában ezt az arcot viseltem a suliban, és ha
nem tudnám, ez egyáltalán nem vonzó. Egész pontosan úgy
fogalmazo , hogy ezzel az ábráza al akkor is elkerülnének a fiúk,
ha köldökig érő dekoltázzsal vonulnék végig a gimi folyosóján.
Javasolta, hogy mosolyogjak többet, mert nagyon szép vagyok
olyankor. Valószínűleg tényleg csak olyankor, mert ma reggel
biztos, hogy egy kérges szívű, elátkozo voodoo papnő is jobban
feste nálam. Kócos, sűrű hajam színben passzolt a fekete
táskákhoz a szemem ala . Hogy ellensúlyozzam az ábrázatom
okozta sokkot, színes ruhákba kelle volna öltöznöm, de a
szekrényben masszaként összeállt ruhakazalból előrángato
farmer és póló is fekete volt.
Csak gondolatban sminkeltem ki magam, többre nem futo a az
energiámból. Körülbelül olyan slampos le em, mint egy csöves.
És ezek után mosolyogjak? Mosolyogjon a halál!
A hétvégén betankolt energiaitalból ke őt a hátizsákomba
dobtam, mert végszükség volt, és ilyenkor megengedtem
magamnak. Aztán irány a busz, majd a suli.
Még Bálin al is bunkón indíto am, de hamar bocsánatot
kértem, mert nem akartam paraszt lenni az egyetlen barátommal.
– Baszki, miért nem alszol ahelye , hogy engem cseszegetsz?
– Aludtam.
– Akkor nem tudom, de csinálj valamit magaddal.
Nem lehetne, hogy ma nem szól hozzám? Az lenne az igazi
bunkóság, ha bevezetném az antiszociális napot, amikor nem
vagyok hajlandó senkivel kommunikálni.
– Jó – feleltem, és előrefordultam.
Végül is Bálint alig szólt hozzám e ől kezdve. Amúgy meg
kivételesen nem aludtam el az első irodalomórán, mert Hatos
tanárnő közölte, hogy egyes le a dolgozatom, amit múlt héten
írtam, és szeretne velem beszélni délután. Ez kellőképp
felidegesíte , hogy ébren maradjak. Legalább irodalomból ötös
lehe em volna, amivel éppenséggel nem sokat tudtam kezdeni az
életemben, de nekem jelente volna valamit. Így viszont
lehetséges, hogy le kell róla mondanom.
A tanárnő csalódo bennem, lá am rajta, amikor odaadta a
dolgozatomat. Sokáig bámultam a hiányos válaszaimat, a tanárnő
piros tollal belefirkált jelzéseit és a bekarikázo egyest a felső
sarokban.
Nem muta am, mennyire elkeseredtem. Magamba zártam,
mint annyi mást, ami fontossá vált az életemben, majd
elveszíte em.
Egész nap azon agyaltam, mi lenne, ha simán csak
megfeledkeznék arról, hogy ebéd után beszélni akar velem? Be is
vonultam a könyvtárba, de nem élvezhe em sokáig, mert utánam
jö .
– Ez így nem mehet tovább – kezdte dühösen, de akármennyire
haragosnak látszo , mégis olyan úri kisasszonyos maradt a
viselkedése.
– Micsoda?
– Az iskola rovására megy az, hogy zsebpénzre van szükséged.
– Ez csak magát zavarja.
– Lehet, hogy a gyámodként kijelölt két embert nem érdeklik az
eredményeid, de téged kellene. A jövődről van szó. Nem
mindegy, mennyire hanyagolod el az iskolát, mert nem fognak
egyetlen egyetemre se felvenni.
Remélem, a pszichológia szakon megtanítják, hogy ne így
akarjon segíteni.
– Az még messze van.
– Azt hiszed? Nincs messze. Ha csak jövőre kapsz észbe, hogy a
háromévnyi tananyagból a világon semmire sem emlékszel, késő
lesz.
Szerintem Bence sem emlékeze semmire a korábbi
tananyagból, de nem akartam pont őt példának hozni.
Elcsendesedtem. Nem kell tudnia, hogy számomra esélytelen
az egyetem.
 A tanárnő szeme még mindig szikrákat szórt, amikor újra
kivágódo az ajtó, és Szaszkó igazgatónő vágtato be a
könyvtárszobába. A nő olyan benyomást kelte , mint egy szigorú
vezérigazgató valami multinál. Ravasz tekintete azt üzente, hogy
egy vakaréknak tartalak, akivel azt tehetek, amit csak akarok. Szőke haja
épp csak a füle alá ért, és mindig alig láthatóan kisminkelte magát.
Egy gardróbnyi kosztümje lehete o hon, mert sűrűn cserélge e a
divatos darabokat.
Az intézmény híres a remek fegyelméről, ami az ő kemény
módszereinek köszönhető. Majdnem az egész eszköztárát
ismerem, és mondhatom, igen kreatív nő.
Amikor meglá a Hatos Emília tanárnőt, köhinte egyet, és
hideg, gyűlölködő hangon így szólt:
– Zavarok netán?
Becsapós kérdés, mert a hangszínében egyértelműen benne
volt, hogy erre senki ne merjen igennel válaszolni.
– Miben segíthetek, Abigél? – kérdezte Hatos tanárnő
távolságtartón.
– Nem magához jö em, hiszen azt se tudtam, hogy i van.
– Ó, értem. Majd később folytatom Emmával.
– Remek – mondta az igazgatónő, miközben engem kifelé
tessékelt a könyvtárból. – A rendőrség akar beszélni veled.
– Rendőrség? Miért? – kérdeztem hirtelen.
Az igazgatónő kárörvendő mosollyal néze rám, és a hangja
semmit sem árult el.
– Rossz a lelki ismereted?
Azonban csak szurkálódo , mert igazából nem várt választ. Az
irodájába hívo , ahol jártam már párszor, de sosem önszántamból.
Olyan spártai módon volt berendezve, mint amilyen a lelkivilága.
Semmi dekoráció, csak a szükséges holmik. Kevés szekrény,
rendeze íróasztal, egyedül a függöny ütö el a szoba stílusától a
maga elegáns aranyszínével.
Ahogy beléptem a szobába, a bent várakozó alakok felém
fordultak, én meg elámultam. Az egyikük mia mintha
megbolydult volna a szervezetem. A fenébe. A tudatala im egy
áruló, és kész.
Bálint az egyik fotelban ült, kicsit megszeppenve, és a
tekintetéből kiindulva ő sem érte e a szituációt. Merthogy Barabás
Konrád állt mögö e, és az arcán semmiféle érzelem nem
tükröződö , szinte már uno nak mutatkozo .
Megint civilben volt, farmert és vasalt inget viselt, ami az
egyszerűsége ellenére elegánsnak tűnt, és szerintem épp azért
választo a ezeket a darabokat, mert így nem kelle öltönyben
parádéznia.
– Az úr Barabás Konrád őrmester a Gárdonyi
Rendőrkapitányságról – mondta Szaszkó igazgatónő, aztán
minket is bemutato neki. A karomat összekulcsoltam a
mellkasomon, és nemtörődöm módon nekitámaszkodtam az
ajtónak.
– Mit akar tőlem a rendőrség? – néztem a férfira kérdőn.
Igyekeztem, hogy a flegmaság is kiérződjön a hangomból. Nem a
rendőrségnek szólt, hanem az őrmester úrnak, mert a lelkem nem
nyugodo meg a múltkori látogatása után.
Konrád az igazgatónőre néze , hogy ne neki kelljen
válaszolnia. Szaszkó meg is magyarázta a helyzetet.
– Én hívtam ide az urat, természetesen azután, hogy a
rendőrkapitánnyal és mindke őtök szüleivel megbeszéltük a
részleteket.
Ki akartam javítani, de nem hagyta.
– Tudom, hogy nincsenek szüleid, hidd el, ennyi év ala
megjegyeztem. Mint tudjátok, az ére ségi letételéhez szükségetek
lesz az ötven óra közösségi szolgálatra, és ahogyan tavaly, úgy
idén is be lehet kapcsolódni a rendőrségi munka segítésébe. Mivel
közeledik a nyár, a turisták el fogják lepni ezt a környéket, és
ebben az időszakban a rendőrség és a polgárőrség is szívesen
fogadja akár diákok segítségét is az összes környező településen.
Nem tetsze ez nekem. Az igazgatónő csak hadart és hadart,
miközben Bálint arca egyre jobban felderült, Konrádé pedig lassan
úgy néze ki, mint akinek gyerekkorában az összes játékát
elve ék.
Azt hiszem, ki is hagytam pár mondatot, mert csak egy
részletet sikerült elcsípni.
– …ti ke en fogtok becsatlakozni a programba – jelente e ki.
– Ezt hogy érti?
– Tisztában vagyok vele, hogy mostanában tanulási
nehézségeid vannak, de kétlem, hogy ennyire ne menne a hallo
szöveg értelmezése. A rendőrségen a közösségi szolgálatra nyáron
van lehetőség. Ami most lesz.
Úgy beszélt velem, mint egy dedóssal. A bunkója.
– Az iskolából senki sem jelentkeze , de mivel igen jó viszonyt
ápolunk a rendőrséggel – i Konrádra néze –, szeretném, ha
nemcsak a másik két környékbeli iskola, hanem a Zrínyi is
képviseltetné magát.
– Szóval nem választhatom meg, hová akarok menni?
– Az esetedben, Emma, úgy érzem, eltekinthetünk e ől.
Kimondo an építőnek érzem, ha a rendőrség felügyelete alá
kerülsz.
Tehát ez egy szívatás, és nincs választásom. Az esetemben még
megérte em, de Bálint nem szolgált rá a haragjára. Nem mintha
az igazgatónő haragjára rá kellene szolgálni, azt csak úgy
osztogatja, mint télen a diákok a náthát.
Az igazgatónő is látha a, hogy kérdőn nézek a barátomra, és
furcsamód ő is úgy érezte, hogy a döntése magyarázatra szorul.
– Sarkadi Bálint pedig… mindegy, ő csak megy, mert az
édesanyja beleegyeze , és úgyse boldogulna egyedül.
Fura, de Bálint a sértés ellenére re enetesen örült, én meg majd
felrobbantam. Egyrészt, mert az igazgatónő kive e a döntést a
kezemből, viszont eléggé gyanús Konrád szerepe ebben a
történetben.
– Barabás őrmester egykor zrínyis tanuló volt, ő lesz a
mentorotok. Vele tartjátok a kapcsolatot, ő mondja el, mikor lesz
az előzetes felkészítő, és hogy mikor hová kell mennetek. Első
körben rögtön segíthe ek is neki a drogprevenciós előadásban,
amit a jövő héten fog tartani. Panasznak nincs helye.
Síri csend le az igazgatói irodában. Bálint általában nyuszi
ahhoz, hogy megszólaljon, az esetemben a szipirtyó letilto a a
hozzászólás lehetőségét, Konrád meg nyilván utálta az egészet.
Egyszerre indultunk ki a szobából, de az őrmester úrnál győzö
a neveltetése, és maga elé engede .
Odakint aztán végignéze rajtunk.
– Mikor beszélhetjük meg a részleteket?
– Ma biztos nem megy, fogdokihoz kell mennem – felelte
Bálint.
A következő néhány napon Konrád szolgálatban volt, ezért ő
nem ért rá, így végül Bálin al megegyeztek a péntek délutánban.
– Akkor pénteken tanítás után találkozunk – búcsúzo el tőle
Konrád.
Hatos tanárnő ekkor bukkant fel, elsétált Bálint melle , aztán
rám, majd Konrádra ugro a pillantása. Mondjuk Konrádot túl
sokáig is nézte. Biztos nem láto még fehér embert, talpig
morcosan.
– Minden rendben? – kérdezte tőlem.
– Nincs – feleltem kurtán, mert nem akartam magyarázgatni ezt
a kellemetlen helyzetet.
A tanárnő Konrádra néze , és tőle várt magyarázatot, aki
lényegre törően és hivatalosan fogalmazta meg a
kényszermunkánkat, és olyan flancos szavakat használt, mintha
megtiszteltetésnek kellene éreznem ezt a melót. Ráadásul Hatos
tanárnőt totálisan fellelkesíte e.
– Jó ötlet a nyár elő ez a prevenciós előadás. Ön fogja tartani?
– kérdezte Konrádtól, és esküszöm, kipirult. Az egész nyakán
terjedt a vörös ragály, ahogy az elő e álló pasival beszélgete .
– Igen, megnyertem az előadást is.
– Hűha, akkor biztosan jól ért a gyerekekhez.
Gyerekek? Ez beszívo ?
– Nem tudom, most csinálom először. Szerencsére ők már nem
kicsik, mert hozzájuk nem lenne türelmem – javíto a ki Konrád.
– Persze, ők már nem gyerekek. Csak pongyolán fogalmaztam.
Végül is, magyartanár vagy! Jogos.
– Előfordul mindenkivel – nyugta a meg Konrád, és
elmosolyodo . A fenébe, rám órákig csak morgo , Hatos
tanárnőre meg két perc után mosolyog?
– A suliban mindenki tisztára izgato lesz a témától, hogy miért
ne igyanak majd sok alkoholt, mielő órákra kifekszenek a
napsütésre – fanyalogtam, mert képtelen voltam befogni a szám.
Egyáltalán nem figyeltek rám, inkább gusztustalanul hosszan
bámulták egymás. Konrád ádámcsutkája idegesen rugózo , Hatos
tanárnőt közben meg felfalta és kiköpte a vörös lepra.
– És mindjárt két diákot is kapo tőlünk? – csodálkozo a
tanárnő, és tuti, hogy valamelyik másik személyisége bújt elő,
mert kis híján nyávogo , mint a múltkor Anna az é eremben. –
Nem lesz könnyű dolga.
– Ne aggódjon, elbírok egy kockával meg egy csitrivel.
Csitri? Én vagyok a csitri? Mikor az állítólagos tanárunk úgy
viselkedik, mint egy vihogó szűzlány, aki csak a neten láto még
meztelen férfit?
Felhúztam az orrom, és o hagytam őket.
– Ne feledkezz meg a péntekről! – kiabálta utánam Konrád, de
egyszerűen úgy te em, mintha nem hallanám.
 10.

NEM TUDTAM KIBÉKÜLNI A HELYZETTEL, hogy az akaratomon kívül

befogtak rendőrségi munkára. Ráadásul Bálin al se sikerült
megbeszélni, mert kikészíte e a fogorvos, és szájsebészetre is
kelle mennie, ezért csütörtökig nem is tervezte, hogy suliba jön.
Bencének megírtam, mi történt, de csak sajnálkozo , hogy rossz
lesz nekem, és úgy tűnt, mintha nem különösebben érdekelte
volna. Bár randiról nem beszéltünk, de egy találkozót
megejte ünk, mert szerdán látogatást te a gimiben. A
könyvtárosnő szerint volt még nála egy kikölcsönzö könyv, amit
nem hozo vissza, úgyhogy megállapodtunk, hogy ha végze
ennek elintézésével, akkor összefutunk.
Amikor odaértem a könyvtárba, a pultot üresen találtam, de az
olvasóteremből meghallo am Bence hangját, szóval nyilván Olívia
tanárnőnek magyarázta, miért felejte e el visszahozni azt a fránya
könyvet eddig.
Beléptem a terembe, hogy csatlakozzak hozzájuk, azonban
Bence nem a könyvtárossal, hanem Hatos tanárnővel dumált.
– Szia, Emma! – köszönt Bence nem annyira önfeledt mosollyal,
mint szoko . Ezek szerint még mindig morcizo , amiért vasárnap
kibújtam a randi alól.
Bárgyún intege em neki.
– Nem találtam meg o hon a könyvet, és a tanárnő segíte
beszerezni egy másik példányt, hogy pótoljam – magyarázta.
– Az jó.
– Nem volt egyszerű, de megoldo uk – mondta Hatos tanárnő,
aztán felém fordult, és elve az asztalról egy dossziét. – Ezt Olívia
tanárnővel kerestük meg a prevenciós előadáshoz. Állítólag
tavalyelő is tarto az iskola ilyet, ez annak az anyaga.
– Nem én fogom tartani, hanem Konrád.
– Tudom, de beszéltem vele, és jó ötletnek tarto a, hogy
megnézzétek. Majd felhasználhatjátok a tájékoztató anyagokhoz,
amit készítenetek kell.
– Semmilyen tájékoztató anyagról nem tudok – háborodtam fel.
– Konrád nem is mondo semmit.
– Akkor ne haragudj, nem kelle volna azelő odaadnom, hogy
egyeztet veletek. Mindent el fog magyarázni.
Ez totál bizarr. A tanárnő hétfő óta felhívta Konrádot ezzel a
hülye szöveggel, hogy megtalálták a korábbi előadás anyagát?
Hogy lehet valaki ennyire kotnyeles?
– Tiszta ciki neked – nyögte Bence sajnálkozva.
– Egy ilyen előadás nagyon hasznos – mondta a tanárnő.
– Én arról beszélek, hogy a nyakába akaszto ák a tesómat –
felelte Bence.
– Szerintem izgalmas lehet egy rendőrrel dolgozni. – A tanárnő
hangja ábrándos le , mintha a felhők fele úszkálna. Nem csak
simán kotnyeles, hanem kezd durván ráka anni Konrádra.
Bence és én is értetlenül néztünk rá, amit nyilván leve .
– Azt hiszem, inkább megyek – mondta, és gyorsan el is illant a
közelünkből.
Ke esben maradtunk, és közelebb léptem Bencéhez, hogy
tisztázzuk a helyzetet. A kezemet nyújto am, de mielő megfogta
volna, az ajtó felé pillanto , mintha a ól félne, hogy valaki
odateleportál.
– Lassan a bátyámmal több időt fogsz tölteni, mint velem –
mondta panaszos hangon.
– Sajnálom a vasárnapot, oké? Hulla voltam. Bepótoljuk?
Gondolkodo egy ideig, én pedig kedvesen mosolyogva
néztem rá.
– Igen – felelte kurtán, aztán csekkolta az időt, mintha mennie
kellene. – Majd összehozzuk.
– Ne tűnj el! – figyelmezte em, de éreztem, hogy talán túl korai
ez az ugratás.
– Jó szöveg. Te szoktál.
Nem akart megcsókolni, se megölelni, csak megsimíto a a
kezemet, aztán lelépe . Bencét tök könnyű megbántani, az már
biztos. Szerintem néha a ól megsértődik, ha levegőt veszek, mint
például most.
Ka ogtam a szavain, hogy a testvérével több időt töltök, és
igaza le . Mielő bepótoltuk volna a randit, már lement a
csütörtök is, amikor végighallga am Bálint fogorvosos küzdelmét,
és elment a péntek is, amikor Bálint egész nap tűkön ülve várta a
délutánt.
Amikor meglá am az iskola elő parkoló bordó autót és a
melle e álldogáló Konrádot, még mindig dühös voltam amia ,
hogy kive ék a kezemből a döntés lehetőségét. Nem is
udvariaskodtam vele, mint Bálint.
– Hazaviszlek titeket, és közben átbeszéljük a tennivalókat –
ajánlo a fel Konrád.
– De király! – mondta Bálint vidáman, aztán elszomorodo . –
De az van, hogy én nem haza megyek, hanem a nagymamámhoz,
ő meg Dinnyésen lakik.
Most nekem támadt kedvem örülni, mert Bálint egész
egyszerűen úgy gondolta, hogy a „hazaviszlek”, az kiterjed az
egész megyére.
– Rendben, elviszlek majd a nagyanyádhoz.
Tizenöt perc nagyon idegtépő tud lenni, ha nincs kedved egy
kocsiban tartózkodni az utasoddal, és gondoskodtam róla, hogy
Konrád is így gondolja. Direkt hátra ültem, és csak néztem ki az
ablakon, vagy a telefonomon olvastam értelmetlen cikkeket
például Jennifer Lopez ruhatáráról.
Amikor Konrád beszélni kezde , főleg az anyósülésen
terpeszkedő Bálintnak címezte a mondanivalóját.
– Az igazgatónővel úgy állapodtunk meg, hogy készíteni
kellene egy ütős plakátot meg pár tucat egyszerűbb szóróanyagot
a drogprevenciós előadás lényegi információiból. Főleg a
rendőrség, egészségügyi és segítő szervek elérhetőségeivel.
Mennyire vágod ezeket a szövegszerkesztős munkákat?
– Nagyon – felelte Bálint büszkén, és erre tényleg az is lehete .
Máskor is ő csinálta ezeket a szarságokat, mert kivételesen nem
csak a játékokhoz érte , mint egy sereg másik gyökér a suliból, aki
kockának vallo a magát.
– Ez jó hír. Majd megadod az e-mail-címed, és elküldöm a
címeket meg mintákat, és egyeztetünk.
– Persze, rendben. – Bálint úgy bólogato , mint egy kutya,
amelyik csontot kapo .
– Megkaptátok a másik anyagot is az iskolától?
– Az is megvan.
Érdekelt volna, hogy nekem milyen munkát szán, de nem
terveztem elébe menni a dolgoknak, így nem kérdeztem meg.
Érthetetlen, hogy Bálint és Hatos tanárnő is ennyire el van
bűvölve e ől a kisugárzástól. Szerintem Konrád annyira szemét
tud lenni, ráadásul zsigerből jön neki, és erről nem kellene
megfeledkezni azért, mert van egy jobbik énje.
– A nyári szezonban mi lesz a dolgunk? – kérdezte Bálint. –
Remélem, valami menő.
 – Bűnmegelőzési feladatokat fogtok ellátni. Nem tudom, az
menő-e.
– Hát… – felelte Bálint elbizonytalanodva.
Komolyan, néha el akartam kérni Bálint személyijét, hogy
tényleg annyi éves-e, amennyinek mondja magát. Simán
visszaraknám általánosba ezzel a gondolkodással. Tudtam, mi jár
a fejében. Ha megelőzünk valamit, szerinte az már nem lehet
menő, hiszen meg sem történik. Másik oldalról viszont egy
tizenkét éves agyi szintű srác számára Konrád tesztoszteronnal
dúsíto hangszínétől minden menő lehet, még a kétnapos mekis
kaja is.
Konrád folyta a:
– A strandokon és a közeli parkolókban teljesítetek majd
szolgálatot, és felhívjátok a turisták figyelmét az értékeik
védelmére és ugyanezekre az intézményekre, amiket átküldök
neked.
– Semmi bűnüldözés?
– Szívünk szerint azt kihagynánk. Az élet nem egy akciófilm.
– Kár.
– Nem izgalmas ám csöveseket igazoltatni meg drogosokat
kísérgetni a kórházba vérvételre, amikor már ránézésre is ezerféle
fertőző betegséget hordoznak, arról nem beszélve, hogy sokszor
olyan büdösek, hogy hányni támad kedved.
Engem meggyőzö , de Bálintnak valószínűleg el akarta még
jobban venni a kedvét, mert tovább sokkolta:
– A nyomozói munka pedig megint más. Egy része felderítésből
áll, ami neked valószínűleg unalmas. Kérdezősködés, megfigyelés,
ilyesmi. A valódi rendőri munka igazán kis százaléka az az
izgalmas bűnüldözés, amit a tévében látsz. Szinte nulla. Aztán jön
a papírmunka, ami nem jobb, mint a suliban a házi feladat, mert
egy sima bolti szarka elleni vádemeléshez a Háború és béke
vastagságú akta tartozik. Aztán jön a tanúskodás a bíróságon, és
újabb papírmunkák.
– Ööö… ezt nem tudtam.
Én sem, csak engem nem is érdekelt. Konrád azonban még
mindig nem végze .
– Ha mégis akció lesz, akár meg is sérülhetsz. Hiába taníto ak
meg vezetni, karambolozhatsz te is, vagy rád lőhetnek,
megszórhatnak, megfertőzhetnek a drogosok. Aztán annyit se
mondanak a fele eseid, hogy sajnáljuk vagy büszkék vagyunk
rád.
 Bálint már tökre rosszul érezte magát, folyamatosan feszenge
az ülésen. Tudtam én, hogy Konrád állati genyó, és lám, a
szimpatikus kezdés után Bálintnak is előadta magát.
– Az szar lehet – motyogta Bálint.
– Szerintem is. A megelőzés ezért fontos. Ha egy bűnte et nem
követnek el, nekünk az siker, ezt jegyezd meg. Te sem szeretnéd,
ha elvinnék a cuccaid, megtámadnának, erőszakoskodnának
veled. Ha mégis megtörténik, akkor meg te is örülnél, ha lenne o
egy rendőr, de minimum egy magadfajta gyerek, aki azonnal
segítséget hív neki.
– Igen, azt hiszem.
Tapsoltam, olyan megható le az előadás. Nem lá am Konrád
arcát, de sejte em, mi lehet ráírva.
– Megkönnyeztem – mondtam gúnyosan.
– Ha e ől érzékenyülsz el, lelked rajta.
– Ez valami antipropaganda-szöveg? Mert amúgy hatásos, ha
az a cél, hogy a diákok minél inkább meneküljenek a rendőrségi
munkától.
– Nem akarok senkit elre enteni. Tényeket közöltem.
Bálint felém fordult, hogy lássa az arcomat, aztán a sofőrre
néze . Mivel nem szóltam egy árva mukkot sem, ezért tátogni
kezde .
– Ismered?
Bólinto am.
– Honnan? – kérdezte továbbra is tátogva, és lehet, hogy
Konrád nem lá a, mit mond, de azért leve e az egészet.
Azzal a kimondatlan üzene el néztem a legjobb barátomra,
hogy gondolkozz. Hiába. Teltek a másodpercek, de nem gyúlt fény
az elméjében, hiába említe em neki korábban, hogy lekapcsoltak a
rendőrök.
– Hangosan is beszélgethe ek, a su ogás nem tesz jót a
hangszalagoknak – mondta Konrád. – Amúgy is értek mindent.
Bálint hirtelen előrefordult, és gyorsan közölte, hogy semmi
fontosról nem beszélge ünk. Ezután csak akkor szólalt meg,
amikor Konrádot navigálta a nagymamája háza felé. Elsuhantunk
a miniváras kiállítás melle , ahol tavaly jártunk az osztállyal,
aztán néhány kanyar után megérkeztünk a megado címre.
– A nagymamád szomszédja egy bőszen káromkodó,
nagyhangú, o honkás néni? – kérdezte Konrád, miközben
leállíto a a motort, mintha hosszasan i akarna időzni.
– Igen, eléggé tud csúnyán beszélni. Anya és a nagyi is ki van
akadva, hogy egy nyanya hogyan káromkodhat ennyit. Szerintem
vicces.
– Nemrég betörtek hozzá, ugye?
– Ja, elvi ék a spórolt pénzét. Te nyomoztál az ügyben? De
menő!
Atyaég! Memóriaserkentő table át neki! Dupla adagot. Hát
semmire sem emlékeze abból a monológból, hogy nyomozni
nem menő?
– Nem vagyok nyomozó – felelte Konrád, majd kiszállt Bálin al
együ . Megálltak a kocsi elő , susmorogtak pár percet, végül
kezet ráztak, és elváltak útjaik.
Konrád megvárta, amíg Bálint bemegy a házba, aztán
hátrafordult hozzám. Hosszasan vizsgálgato , mielő megszólalt:
– Nem ülsz előre?
– Nem, jó i nekem hátul – mondtam, és annyiban hagyta. –
Arra ve ed rá Bálintot, hogy kérdezősködjön neked?
– Annak tűnt?
– Lehet, hogy csitri vagyok, de nem hülye.
– Igen, azt kértem. Beszámítom közösségi szolgálatnak – felelte.
– Szerinted az igazgatónő vagy a rendőrfőnök…
– Rendőrkapitány, de mindegy.
– Szóval a rendőrkapitány így gondolta letöltetni az ötven órát?
– Én csak annyit kértem, hogy beszéljen a nagymamájával meg
az öreglánnyal a szomszédban, és tegye fel a helyes kérdéseket.
– Ez igazságtalan előnyhöz ju atja. Ha kérdezősködésből
kijönne az ötven órám, akkor a vendéglős munkámat is
beszámíthatnánk.
Konrád késve válaszolt, mert hirtelen sokan le ek mögö ünk,
és inkább az utat figyelte. Hiába előzték őt rendületlenül, nem állt
le arcoskodni, hanem tarto a a tempót.
– Miért, jók arra az informátorok?
– Ők adták a várpalotai címet, ami mia elszöktem.
– Majd észben tartom, hátha egyszer rájuk szorulok.
– Oksa. Azért jobb, ha tudod, hogy Bálint akciófilmeken és
számítógépes játékokon nő fel. A legjobb haverom meg minden,
de nem biztos, hogy ő a legalkalmasabb.
– Sose lehet tudni, kiből válik jó informátor.
Konrád hirtelen balra kanyarodo , amire nem számíto am, és
megugro a gyomrom. Kis híján ráförmedtem, hogy mi a fenét
csinál, de addigra leparkolt a hetes út mentén egy kajáldához. A
„kerthelyiségnek” kirako asztaloknál üldögélő fejek lá án nem
sok jót feltételeztem a helyről. Vonakodtam kiszállni, és
megemlíte em az ügyeletes sofőrömnek, hogy emlékeim szerint
nem i lakom.
– Éhes vagyok – magyarázta. – Annyi időd biztos van, míg
bekapunk pár falatot. Neked se ártana, mert sápadt vagy, mintha
egy vámpíros filmből szöktél volna meg.
– Nem tudom, nem nézek olyanokat – feleltem morcosan, de
azért mentem utána.
A benti környezet hasonlíto a nagybátyám vendéglőjéhez,
csak ez inkább betérő falatozó lehete . Azaz olcsóbb, kevésbé
igényes, és több alkoholt mérnek ki.
Odabent fél tucat lámpával kevesebb ége , mint kelle volna,
így jótékony félhomályban szlalomoztunk a négyszemélyes
asztalok közö . A terítő közepén mindenhol ugyanolyan giccses,
gömb alakú vázába szuszakolt művirág díszelge . A fali
polcokon, az italpult mögö és a régi cserépkályha peremén
köcsögök és cserépedények trónoltak. Borzasztóan ósdi hatást
kelte .
Egy sarokban lévő asztalhoz ültünk, távolabb a többi vendégtől.
A pincér ismerősként köszöntö e Konrádot, aztán o hagyo
minket az ízléstelen, bordó műbőr étlappal. Nem nyúltam hozzá.
Kedvetlenül böködtem a valaha krémszínű, most inkább
piszkosfehér virágot addig, amíg Konrád oda nem lapozo
helye em a frissen sültek oldalhoz.
– Jó a konyha – biztosíto róla.
Rápillanto am a laminált lapokra, aztán nagy arccal
magyarázni kezdtem, hogy ezú al én képezzem tovább őt.
– Ez egy betérő. Ezekben nem jó a konyha, maximum
elfogadható. Az evőeszközöket nem mosogatják rendesen, és csak
bízhatunk benne, hogy nem osztoznak a raktárukon néhány
állatkával.
– Ne finnyázz, válassz valamit!
Le se tojta az ellenállásomat, úgyhogy inkább választo am,
aztán becsaptam a füzetet. Konrád milánói sertésbordát kért, én
ránto sajtot.
– Miért volt fontos a rendőrségnek hirtelen prevenciós előadást
tartani?
– Máskor is szoktak.
– De nem a rendőrség.
– Az igazgatónő ragaszkodo hozzá – közölte, és nagyot
kortyolt a hideg, alkoholmentes sörből, amit akkor töltö ki a
pincér. Engem is megkínált, de hiába mentes, hiába grapefruitos,
akkor se kelle , mert utáltam a sör ízét. Mások nem is érzik
ezeken a gyümölcsös vackokon, de én igen, ahogy régen anyám
leheletén is, amikor puszira hajto a oda a fejét. Mondjuk ő nem
zero változatot ivo .
Megborzongtam az emlékre, és inkább Konrád szemébe
néztem.
Engem fürkésze , és továbbra sem érte em, miért figyel
minden alkalommal ilyen behatóan. Szinte már zavart, ahogy
köve e a mozdulataimat, vagy ahogy a kezemet bámulta, amikor
az asztalon dobolok, nem beszélve arról, hogy a leggyakrabban a
fülem ala , a nyakam vonalán felejte e o a szemét.
– Az igazgatónő miért akarta volna? – kérdeztem.
– Ahhoz, hogy ezt elmondjam, bíznom kellene benned, de nem
tudom, hogy az okos dolog lenne-e – felelte, és megesküdtem
volna, hogy a hangja mélyebben csenge , és a szemében most
inkább a zöld dominált.
– Hát, ezt neked kell eldöntened.
– Nem ismerlek annyira, hogy véleményt alkossak rólad.
Ez nem ese jól, hiszen egy csomó mindent elmeséltem
magamról. Úgy nyíltam meg neki, mint azok a kiirthatatlan
vadrózsák a hátsó kertben a nyár közepén, mégis azt mondja,
hogy nem ismer.
– Mit akarsz tudni? – kérdeztem, és belekortyoltam a kólába.
– Hogy vagytok most az öcsémmel? Összejö etek?
– Hogy jön ez ide?
– Azt hi em, kérdezhetek.
Szinte ráfüggtem a pohárra idegességemben, magam elé
húztam, és feltűnően hamar eltünte em a tartalmát. Aztán
á értem a telefonomra, megnéztem, mennyi az idő, majd o
hagytam szem elő az asztalon, hogy piszkálhassam. Épp új életet
kaptam a kertészkedős játékban, és ez legalább oldo a a zavarom.
Nem akartam Konrádnak a szerelmi életemről mesélni. Mit
mondtam volna? Hogy az öccse meg sem csókolt, mert egy
kétbalkezes szörfös elronto a a pillanatot? Amúgy is, miért akarja
tudni?
– Nálatok egymás ellenőrzése, meg az, hogy beleszóltok a
másik életébe, az ilyen családi dolog?
– Ki szólt bele kinek az életébe?
– Bence mesélte, hogy az apukátok mindig megmondja, mit
csináljon, te meg tökre úgy csinálsz, mintha minden lépését
felügyelnéd.
– Igen? Ezt mesélte az apánkról? Érdekes.
– Mi benne az érdekes?
– Azt is elmesélte, mi mindent köszönhet apának? Felsorolta,
hány galibából húzta ki a seggét?
– Nem. Miért, hányból?
Konrád előve e a telefonját, és az orrom alá dugo egy fotót.
Ezt a képet akkor lá am, amikor végigpörge em Bence Facebook-
oldalát. Azzal a zűrös évfolyamtársával közösen vigyorogtak rajta,
egy buliban készülhete .
– Tudod, ki ez? – kérdezte Konrád.
– Látásból ismerem.
– Pár hónapja Szaszkó igazgatónő megkerese , mert szerinte
elszaporodtak a droghasználók az iskola tanulói közül. A srác a
fotón Ruszó Csaba, a legfőbb gyanúsíto unk.
_
Vagyis díler?
– Úgy tudjuk.
Hűha. Ezzel most nem igazán tudtam mit kezdeni.
– Oké, és hogy jön ez most ide?
– Te kérdezted, hogy miért kérték a prevenciós előadást, én meg
válaszoltam. Azt is te firta ad, miért ellenőrzöm a tesómat. Nem
ismered a teljes igazságot az öcsémről. Bence jó gyerek, de
könnyen befolyásolható. Hajlamos rossz emberekkel barátkozni és
rossz példaképeket választani.
– Nekem úgy tűnt, te vagy neki a példakép.
– Á, nem akar ő olyan lenni, mint én, hidd el.
– Néha úgy beszélsz, mint egy pszichomókus.
– Tanultunk pszichológiát is.
Épp kihozták a kajánkat, úgyhogy volt egy kis időm
gondolkodni. Most már legalább tudtam, miért nem tetsze az a
fotó Bence közösségi oldalán, és éppenséggel azt is simán
kinéztem abból a srácból, hogy díler.
E ünk pár falatot, de nem volt étvágyam.
– Nem tudom, mit mondjak – szólaltam meg. – Biztos el akartál
érni ezzel a történe el valami hatást, de nem tudom, mit.
Aggódnom kellene?
– Elég probléma, ha nem érzed, mekkora baj ez. És ez nem csak
neked szól, hanem a többségnek az osztályodból vagy az én volt
osztályomból.
– Szerintem nem tartozom az átlaghoz. Sokkal komolyabban
gondolkodom, mint a legtöbb osztálytársam.
 – Bizonyos kérdésekben talán, mert szemét dolgokon mentél
keresztül az anyád és a nagynénéd mia , de egy csomó másban
pont ugyanúgy viselkedsz, mint a többi birka. Folyamatosan
basztatod a telefonodat, mert tíz percet nem bírsz ki anélkül, hogy
csekkolnád. Nagyjából mindenre vonogatod a vállad, és egyedül
az érdekel, ami neked fontos. Dicséretes, hogy ezek közö van a
családod felkutatása, de az már nincs, hogy a pasid legjobb
haverja talán bűnöző.
– Jó, akkor szerinted mit kellene tennem? – mordultam rá.
Komolyan, szerintem nincs még egy huszonkét éves, aki ennyit
prédikálna.
– Az igazgatónő azért javasolta, hogy a rendőrségnél töltsd le az
idődet, mert saját bőrödön tapasztaltad, milyenek a függők, és
szerinte ére en kezelnéd a hasonló helyzeteket, például a
prevenciós előadást.
Ezt gondolja rólam az igazgatónő? A fene se hi e.
– De minket nem kérdeze meg. Ilyet elvileg nem csinálhat.
– Annyira ellenedre van ez az egész?
– Nem én leszek a fiatalkorú ivászat elleni küzdelem élharcosa.
Légy erős, én is i am már alkoholt, sőt, be is rúgtam.
– Egy szintig nincs is ezzel baj, nekem is lecsúszik egy sör
időnként, ha leülök a gép elé játszani. De én látok elég tizennyolc-
húsz éves alkoholistát is, akiknek abból áll a hétvége, hogy
részegen csücsörítős vagy seggvillantós szelfiket tolnak az
Instagramon, egymás szájából tépik ki a füves cigit, aztán annak a
gatyájába vagy bugyijába másznak bele, aki hozzájuk legközelebb
heverészik félig delíriumban.
Képtelen voltam azonnal reagálni, és most már teljesen elment
az étvágyam. Konrád bezzeg jóízűen e e azt a milánói tésztán
áztato ránto disznót a hatásvadász monológja után is.
– Tényleg nem vagyok ilyen – mondtam csendesen. – Azért
utálom a piát, mert nem akarok olyan lenni, mint az anyám.
Amikor néha elmegyek egy buliba, mindig ez villog a fejemben. A
füvet nem próbáltam, de nem is érdekel. És se beszívva, se józanul
soha senkinek nem kotorásztam a gatyájában, bár ez neked biztos
hihetetlen, amilyen lesújtó véleménnyel vagy mások szexuális
életéről.
Szerencsére a gyatra mennyezeti világítás elfedte a lángoló
arcomat. A ránto sajt mintha kővé változo volna a
gyomromban, már bántam, hogy e em egyáltalán. Tisztára
bestresszeltem néhány rosszul megválogato szó mia . Elvégre
épp most vallo am be, hogy szűziesebb életet élek, mint egy
zárdányi apácanövendék. Tuti, volt valami az üdítőmben.
Vártam, hogy Konrád mondjon valamit, vagy inkább ne, mert
igazából jobb lenne, ha erre nem mondana semmit.
– Hogyhogy nem volt barátod, mielő az öcsém rád hajto ? –
kérdezte őszintén.
Nem, nem úszom meg a témát.
– Muszáj erről beszélni?
– Nem.
Turkálni kezdtem a sült krumplit a tányéron, és néhány szálat
megúszta am a tartármártásban, mint egy ötéves.
– Most az jön, hogy tizenhárom évesen már szexelnek, te miért
nem? Igen, én is hallo am gázos dolgokat. Ki i, az egyik
osztálytársam már hetedik óta nem szűz, legalábbis többekn ezt
terjesztik róla. Anna talán két fiúval is volt együ , mármint
egyszerre.
– Ez a ronda valóság. A csinos, okos, szókimondó lányok
kimentek a divatból.
Lefagytam e ől a jellemzéstől. Ez most tényleg rám
vonatkozo ? Csinosnak és okosnak tart?
Mondjuk azt is mondta, hogy kimentem a divatból, de sebaj,
ezzel nem bánto meg, csupán a helyzetet jellemezte.
– Úgy tűnik, ja. Volt egy srác, aki átvert, és ezzel eléggé padlóra
küldö . Egy másikkal megpróbáltuk, de nem működö a kémia.
Egy harmadik fiú nagyon tetsze , de abból se le semmi, mert
felszívódo . Az osztálytársaim többsége nem barátkozik velem,
mert valószínűleg túl zárkózo nak tartanak, egy-ke ő simán
agyhalo vagy bunkó, és ritka esetben olyan paráztatós, mint az a
díler srác, akit az előbb mutoga ál.
– Bár már elballago , de kerüld el, ha látod.
– Te hívtad fel rá a figyelmemet, most meg kerüljem el. Köszi.
Nem kelle volna semmit se mondanod.
– És a ól jobb hely lesz a világ, ha nem tudod az igazságot?
Valami ekkor felszakadt bennem, amiről nem is tudtam, hogy
o van.
– Miért muszáj mindenről tudnom? Olyan vagy, mint Szaszkó
meg a nevelőszüleim. Eldöntitek, mi a jó nekem, és mit kellene
tennem, de a véleményem nem számít. Elvárjátok, hogy
érdekeljen, miért füveznek egyre többen a suliban, és kötelező az
emberiség érdekeit szolgálnom a rendőrségen ötven rohadt órán
át, mert az igazgatónő így döntö . Elég kemény dolgokon
mentem át, miért foglalkozzak a közösség érdekeivel? Az én
véleményemre ki figyel oda? – Az utolsó szavaknál már
megemeltem a hangom, és jó páran felém fordultak.
Hosszú csend következe , Konrád lassan eltünte e a tányérja
tartalmát, én meg felajánlo am neki a sajtom maradékát, mert
utáltam kaját kidobni. Ez még régről eredt, amikor anya napokig
elfelejte főzni.
– Bocs – mondta, miután végze . – Nem gondoltam végig,
hogy megterhelhet a rendőrségi munka.
Őszintének tűnt, úgy látszik, megint a normális Konrád
kerekede felül.
– Nem haragszom.
– Beszélek Szaszkóval, és lemondom.
– Á, csak kiborultam. Nem kell – legyinte em.
Felém nyúlt, és ráte e a kezét a kezemre. A hüvelykujjával
lassan simogato , és bár nyugtatni akart, inkább az ellenkezőjét
érte el. Az összes agysejtemet felperzselte.
Emlékezte em magam, hogy az öccsével randizom.
– Figyelj, Emma, nem szoktam sűrűn beismerni, de most én
tévedtem. Ha nem vagy elég jól lelkileg, akkor ez nem neked való.
Légy gimis, légy szerelmes, próbáld néha elfelejteni a gondjaidat,
ha tudod. Elmehetsz egy óvodába is, senki se fog hibáztatni.
Erőtlenül bólinto am. Megint sírhatnékom támadt, de ezt már
megszoktam magamtól.
– Hallani akarom a választ – mondta szigorúan.
– Oké, elmehetek – mondtam. – De nem fogok.
– Biztosan maradni akarsz? Jól átgondoltad? – kérdezte egy
félmosollyal az arcán, amitől olyan kedvesnek néze ki, mint
eddig soha.
– Igen.
Szinte kiszakadt a mellkasom a helyéből, annyira dübörgö a
szívem. Amit Bencével élek át, miért csak a fakó másolata
mindennek? Miért zaklatja fel jobban a testemet és a lelkemet,
hogy Konrád a kezemet fogja, mint a hétvégi randi gondolata az
öccsével?
Ez így nem helyes. Véget kell vetnem neki.
Óvatosan elhúztam a kezem, és az asztal alá rejte em. Konrád
egy pillanatig az üresen maradt tenyerét bámulta, majd úgy néze
rám, mintha megbánto am volna. Visszahúzta a kezét a térfelére,
és felállt, jelezve, hogy induljunk.
– Rendben – feleltem, de talán már a válaszomat se hallo a.
 11.

OTTHON RÖGTÖN BELEFUTOTTAM KARCSI BÁCSIBA, épp vacsoráztak a

nénémmel. Megkérdezték, eszem-e, de nem voltam éhes. A
kérdésükre elmeséltem a délutánt, bár úgyis tudták, hol vagyok,
aztán felkészíte em őket, hogy a nyáron meg kell csinálnom az
Ötven órát. Karcsi bácsi azt mondta, elenged rá. Milyen kedves.
Igaz, hogy ezt kötelező megcsinálnom, de ő nagylelkűen
megengedte, és azokra a napokra mentesíte a nyári munka alól.
Befogtam a szám, és a szobámba mentem, de úgy
felidegesíte em magam, hogy legszívesebben becsaptam volna az
ajtót. Sajnos épp a tökéletesen érzelemmentes esti
ceremóniájuknak hódoltak, és hallo ák volna, márpedig nem
igazán szeretik, ha csapkodok.
Levágtam magam az ágyra, és a párnába sikíto am. Aztán el
bőgtem magam. Viszonylag kevesen lá ak sírni, pedig az életem
része, hogy mindent abban vezetek le. A haragomat is. Ezek a
hirtelen jö sírógörcsök inkább olyanok, mint egy dühkitörés,
könnyekkel. Fél percig úgy zokogtam, hogy alig kaptam levegőt,
aztán csak ömlö ek a könnyeim, majd szép lassan elapadt a kút.
Két zsebkendő után teljesen kiszáradt.
A színes izzókat bámultam a falon, és közben arra gondoltam,
hogy mostanában vannak pillanatok, amikor tényleg minden
gondomról megfeledkezem, pont úgy, ahogy Konrád mondta.
Éppenséggel csak az a gond, hogy ezeket egytől egyig Konráddal
éltem át.
Fogalmam se volt, hogyan fogom túlélni a nyarat, a jövő évet és
azt, ami utána vár rám. Talán meg kellene kérnem Konrádot, hogy
keresse meg a rokonaimat. De vajon hogy keresné meg, ha egy
rablás kinyomozásához is gimnazisták segítségét kéri?
Beszélnem kelle Bálin al, hogy mit gondol erről, ezért
felhívtam.
– Ki beszél? – kérdezte Bálint, amikor felve e a telefont.
– Én – szóltam vissza mérgesen, hiszen kijelezte a számom.
– Mik a követelései? Repülőgépet nem tudunk biztosítani.
 – Te hülye vagy?
Bálint elröhögte magát.
– Minimum egy terrortámadás kell, hogy felhívj. Szóval mi
történt?
– Hazaértél már?
– Nem, még a nagyinál vagyok, de ráérek. Miért?
– Mi a véleményed Konrádról?
– Bírom. Ijesztő, de kurva jó fej. Honnan ismered?
Elmeséltem, hogy ő kapcsolt le, miután elszöktem, és hogy
eleinte velem is jófejkede , ami időnként átment seggfejkedésbe.
– Normális az, hogy információgyűjtéssel bízo meg? Nem
kellene valakinek elmondani?
– Hülyéskedsz? Végre történik valami a suliban. Nem fogom
elrontani azzal, hogy szólok valakinek.
– Anyudnak sem?
– Dehogy.
Aztán rájö em, hogy a szülein ken kívül ugyan kinek
szólhatnánk? Szaszkó igazgatónő szabadíto a az iskolára
Konrádot, és amúgy se csíptük egymást annyira, hogy rögtön neki
akarnék panaszkodni.
– Egyáltalán nem zavar, hogy a fejed fele döntö ek erről az
ötven óráról?
– Nem, legalább letudjuk az idén, és jövőre már nem kell vele
foglalkozni.
Ezek szerint csak engem bosszanto . Szuper. Elköszöntem,
hogy egyedül pufoghassak, de zavarba hozo a kérdéssel, hogy
elmegyek-e a szombati tóparti buliba.
– Hová?
– Hát az osztállyal.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Nem használod a Fészt? Ki i, Olivér és Gábor is
telekommentelte az eseményt. Valami hülye, nyárváró buli néven
fut. Pár végzős is letolja a képét.
– Nem is lá am az eseményt.
– Ó… Most, hogy mondod, azt hiszem, Anna hozta létre, és
titkos. Gondolom, kizárt belőle.
A rohadt életbe. Na, e ől, totális lézernek érzem magam. Nem
mintha sok kedvem le volna a végzősökkel vagy Annával
bulizgatni, de rosszulese , hogy meg se hívtak.
– Nyilván lázárt – feleltem.
– Akkor is fura, hogy nem hallo ad, mert a szünetekben is erről
beszélnek napok óta. Mondjuk olyankor te alszol.
Többnyire igen, ráhasalok a táskámra, és relaxálok. Így ki tudok
zárni mindent és mindenkit, szóval felőlem aztán a Zrínyi
felrobbantásáról is szőhe ek terveket, azt se hallo am volna.
Vajon Bence is o lesz? Még ha el is akarnék menni, hivatalosan
nem járunk, és nem tudtam, feszegethetem-e a nyilvános közös
megjelenést.
– Te mész? – kérdeztem Bálintot.
– Nem fogok este a parton fetrengeni a hidegben.
Visszanyeltem a nyilvánvalóan szemét kérdést, hogy azért nem,
mert az anyukád mérges lenne rád?
– Gondolom, nem akarnak megfagyni ők sem.
– Amíg nincs kit ölelgetni, addig kihagyom – közölte.
I elcsendesedtem, mert bevillant egy kép, hogy ha Bence is
lemegy, talán mást ölelget majd. Egész pontosan a Facebook-
oldalán lévő fotó ége az agyamba, ahol Annával szelfiztek.
Bálint megkérdezte, miért vagyok ennyire csendben, ezért
elmeséltem a történet hiányzó darabkáit.
– Miért nem mondtad, hogy Bencével kavarsz?
– Mert mi ke en… tudod… mi is megpróbáltuk.
– Azért nem mondtad, mert nekünk nem jö össze? Pasizz
nyugodtan. Nem érzem magam szarul amia , hogy lesz egy fiúd –
mondta Bálint egy szokatlan, tompa hangszínen, ami
ellentmondo a szavainak.
Mégsem firta am, az le volna az igazi bunkóság.
– És most jártok? – kérdezte egy kicsivel később.
– Randizunk, de nincs kimondva semmi.
– Hány randitok is volt?
Nem számoltam össze, ráadásul nem egyértelmű, hogy minden
találkozást randinak nevezzek-e.
– Párszor eljö értem suli után, és elkísért a buszhoz – feleltem.
– Moziba vagy kajálni elvi már?
– Egy cukrászdába, igen.
– Az nem sok. Azt hi em, egy romantikus pöcs.
– Jaj, ne legyél már ilyen! Tanul az ére ségire, nekem meg
állandóan dolgoznom kell.
Néha nem tetsze , ahogy Bálint nyilatkozik a többi fiúról, mert
szerinte mindegyikük idióta, bunkó, szépfiú vagy ezek keveréke.
Nem azt mondom, Bencének is voltak húzásai, de utána mindig
átgondoltam a viselkedését, és nem ítéltem meg túl szigorúan.
Végül is nem bánto vagy ilyesmi.
 Elköszöntem Bálin ól, de gondolatban nem tudtam elszakadni
a témától. Bencének annyi barátnője volt, amennyit akart, és
engem észre sem ve . Most hirtelen érdekes vagyok? Miért? Mert
teszek a többiek véleményére? Ha sulis lenne, vajon felvállalna?
Annyira rápörögtem, hogy írtam neki, és megkérdeztem,
elmegy-e Anna bulijára. Azonnal csörgö a mobilom, amitől azért
megdobbant a szívem. Na, jó, ebben szerepet játszo , hogy egy
igazán dögös fotót állíto am be a telefonszámához, amit elcsórtam
az oldaláról.
– Helló! Milyen buli? – kérdezte.
– A nyárváró. Anna biztos meghívo , hisz jóban vagytok.
Bence nem válaszolt, csak hallgato . Végigpörge em a
fejemben, hogy ha tőlem megkérdeznék, meghívtak-e valahová,
vajon eddig kellene-e gondolkodnom rajta.
– Igen, egypár barátommal mi is leugrunk. Miért, jönni akarsz?
– kérdezte óvatosan.
Egy pillana al ezelő mintha fogalma se le volna róla, milyen
buliról beszélek. Az pedig, hogy egy barátjával megy, nálam azt
jelente e, hogy eszébe se juto engem elvinni.
– Gondolkodom rajta. Már ha téged nem zavar.
– Nálam még nem száz százalék ám, hogy benézek.
– Az előbb azt mondtad…
– Tudom, de majd meglátom, apa elenged-e.
– Értem. És találkozunk a hétvégén? – kérdeztem. Oké,
nyomultam, de nagyon nem tetsze ez az egész, és muszáj volt
valami konkrétumot kiszednem belőle, mielő a belső
feszültségmérőm kiakad.
– Mikor szeretnél találkozni?
Ezt meg úgy mondta, mintha már csak én szeretnék vele
találkozni, ő nem. Kezde totális zűrzavarba átmenni ez a
beszélgetés.
– Holnap dolgozom, szóval se ma, se holnap nem jó. Talán
vasárnap.
– Ha nem jó a holnap, akkor hogyan akarsz lejönni a partra
este?
– Igaz, nem gondoltam át. Így túl fárasztó lenne.
– Oh, sajnálom.
Sajnálta a fenét. Azzal búcsúztunk, hogy még pontosítunk tali
ügyben, majd lete e.
Én meg kiakadtam.
 12.

SZOMBAT ESTÉRE TOTÁLISAN KIFÁRADTAM, de összeszedtem magam,

te em fel sminket, és felve em egy tapadós farmert meg egy
látványos dekoltázsú, vérvörös pólót. A füstös sminkkel és a
borzas hajammal elég feltűnő le em, de ezt is akartam. A parfüm,
amit magamra szórtam, kellemes virágilla al töltö e be a szoba
levegőjét, és azon gondolkodtam, mi hiányzik még az
öltözékemről.
Sokáig tarto rájönni, aztán beugro : a bulizni vágyom
arckifejezést nem tudtam magamra erőltetni. A mobilomat a
farzsebembe raktam, némi papírpénzt is a zsebembe gyűrtem,
meg a diákomat és a személyimet.
Épp ment le a nap, amikor útnak indultam, és mire lesétáltam a
partra, teljes sötétségbe borult az ég. Ki tudja, mit terveztek ezek
az idióták, még az is lehet, hogy egész este lent akartak lazulni a
szabad ég ala .
A korzó mia jö ek ide, imádták a feltunningolt strandot.
Engem a kilátás jobban érdekelt, és örültem, amikor Karcsi bácsi
néha elvi a sukorói panziójukba, mert ha csak pár pillanatra is,
de gyönyörű látvány tárult elém a kocsiból.
Mivel akadtak kétségeim az estét illetően, ezért szükségem volt
még egy kis időre. Az üzletsor remek választás volt ehhez. A
boltok zöme már bezárt, így szomorúan ve em tudomásul, hogy
ma sem vehetek felfújható krokodil gumimatracot vagy
nyuggernénis fürdőruhát, de erős maradtam, és haladtam tovább
a sor végére, az élelmiszerboltba. Odabent kisebb tömeg fogado ,
mégsem sie em, mintha az érdeklődésemet teljesen lekötné,
melyik a legolcsóbb családi kiszerelésű mosópor. Szép lassan
araszoltam az üdítős részleg felé, egy citromos kóla landolt a
kosaramban, és míg a pénztárakhoz mentem, jóízűen lökdösték
egymást a korábban odahajíto Twix csokival.
A melle em lévő sorban egy tizenke edikes, zrínyis baráti
társaság várakozo , nyilvánvalóan oda igyekeztek, ahová én is. A
szalagra kipakolt pia mennyiségét még Karcsi bácsi orosz
vendégei is megirigyelték volna, pedig ők aztán bírták a piát.
Lá am o vodkát, sört, bort, energiaitalt meg kólát. Tuti
szívroham már így ránézésre is.
A sorban mögö em lévőre azonban nem számíto am, meg is
lepe azzal, hogy gúnyos hangon megszólíto . Mármint, ha a
nicsak, kocsmatündér kijelentés a kommunikáció elindítására
szolgált.
– Téged tutira nem hívtalak meg, öreg barátném.
Ve em egy mély, nyugtató lélegzetet, majd hátrafordultam, és
magabiztosan rámosolyogtam Annára.
– Úgy gondolom, nem zártkörű a tópart, szóval nem tudom,
talán reklamálj a városvezetésnél.
Anna jól néze ki, mint mindig. Neki nem kelle ezért
megküzdenie. Utáltam is érte, néha még akkor is, amikor jóban
voltunk. Csak felkapo egy szakadt gatyát meg egy trikót, és
máris mehete bárhová.
– Mit keresel i ?
– Lazulok – feleltem magától értetődően, mire ocsmány
hangon, kicsit sem lányosan felnevete .
– Nagyon vicces. De tényleg, mit keresel i ?
– Szociális életet élek.
– Beverted a fejed vagy mi? Szociális élet?
Ekkor sorra kerültem, fize em, és valami hülye ok mia
megvártam. Jól seggbe kelle volna rúgnom magam, hogy egy
olyan lánnyal állok le dumálni, aki kocsmatündérnek hív. Viszont
így hamar a helyszínre fogok jutni, és nem kell keresgetnem a
társaságot.
Anna nem kockázta a, hogy elkérjék a személyi igazolványát, ő
is csak valami kávélö yöt ve , így a pénztáros néni hamar
kiszolgálta. Gondolom a többi bevásárlásból neki is jutni fog.
– Ki hívo meg?
– Miért kéne elmondanom? – kérdeztem, de azért köve em.
– Mert különben leégetlek mindenki elő ? Bőven eleget tudok
rólad.
– Durván kifordultál magadból, ha ez okoz örömet.
– Én? – horkanto . – Te utálsz engem Maximilian helye még
egy rohadt év után is. Hihetetlen, hogy ennyire kimosta az
agyadat!
Na, persze, mert Anna hazudta azt, hogy nem feküdt le vele!
Gyűlöltem visszaemlékezni arra az estére, és a maihoz
kísértetiesen hasonlóan induló házibulira Annával és a minden
szempontból lenyűgöző két müncheni cserediákunkkal, Jonasszal
és Maximiliannal.
Az előbúcsúbulijukat tarto uk, mert a tanév végén hazautaztak
Németországba, és úgy terveztük, ezt többször megünnepeljük.
Addigra Anna és Jonas már együ jártak, én és Max pedig jócskán
kerülge ük egymást.
Arra azonban nem számíto am, hogy ennyire a fejembe fog
szállni a pezsgő, és emia sokáig pihentem a kerti fotelban a
fejfájással és szédelgéssel küszködve. Amikor később, kitisztult
fejjel a barátaim keresésére indultam, és beléptem Anna
hálószobájába, mindhármukat kínos helyzetben találtam. Jonas a
pucér fenekét villanto a felém, Anna az ágyon térdelt, és bár
próbálta takargatni a cicijét, de bőven eleget lá am, ahogy a
bugyiját is alaposan megnézhe em. Maximilian az ágy melle állt
póló és nadrág nélkül, és úgy néze rájuk, hogy… á, mindegy.
Szörnyen zavarba jö em, egész egyszerűen azért, mert nem
szere em volna pucér testeket látni Maxén kívül, de leginkább a
szívem tört össze.
Jonas és Anna is meglepődö a megjelenésemen, de egyedül
Anna magyarázkodo , amikor… nos… idegességemben csúnyát
mondtam neki. A kocsmatündér még kevésbé sértő, maradjunk
annyiban. Akkor elrohantam, és amikor Anna később megtalált a
buszmegállóban, megpróbálta úgy előadni, hogy nem történt
semmi, mármint közte és Max közö . Ártatlan áldozatnak állíto a
be magát, mert Jonasszal valami romantikus első alkalomra
készültek, gyertyákkal meg minden, és Maximilian részegen,
félpucéran nyito be rájuk, mert egy rohadt perverz alak, aki
hármasban akarta velük csinálni.
Max később azt mesélte, hogy nem csak akarták, de a kis
trojkájuk csodálatosan működö is.
Mégis, kinek hi em volna? Max görény módjára viselkede , de
nem volt oka hazudni. Nem akarta, hogy bocsássak meg neki,
mert mint kiderült, mindvégig Annára pályázo , nem rám. Anna
ellenben hetekig a bocsánatomért könyörgö , és a szemében
bűntudatot lá am.
– Szóval ki hívo el? – kérdezte újra, és mielő csatlakoztunk
volna a társasághoz, megállt a padoknál.
– Senki se hívo . Azért jö em, mert kíváncsi vagyok, hogy
Bence i lesz-e. Most boldog vagy? Megnyugodtál?
– Na, kavartok?
– Nem mindegy? – kérdeztem, aztán felbonto am a csokit,
hogy elfoglaljam magam.
– I lesz – mondta. – Legalábbis visszajelze , hogy jön. De ugye
tudod, hogy egyetlen barátnője se húzta tovább három hétnél?
– Élvezed, hogy állandóan piszkálsz?
– Ez a minimum, amiért az egész rohadt barátságunkat
felrúgtad egy csávó mia .
Eleinte talán zavarta, de mostanában biztosan nem. Ezért is
arcátlanság, amit tesz, mert már csak bosszúból, színtiszta
szórakozásból lövöldözi felém a szavakból gyúrt nyilait.
Ha azt hi e, hogy ezzel a viselkedésével kikészít, akkor
tévede . A nagynéném melle megtanultam, hogy szükség esetén
magamba fojtsak mindent.
Odamentem a bulizókhoz, és körülnéztem. Pokrócokon
összebújó kisebb társaságokba futo am bele, néha azt sem
tudtam, egy-egy végtag kihez tartozik. Valahonnan szólt a zene,
világíto ak a telefonok, parázslo ak a cigik. A környéket
röhögések és visongások töltö ék meg.
Hamar észreve em Bencét és a haverjait. A társaság többi tagja
még bőszen röhögö valamin, ami biztos roppant vicces lehete ,
amikor Bence is kiszúrt engem, és döbbent tekinte el meredt rám.
Sokkal rosszabbul érinte i látni, mint hi em. A csalódo ság
méregként áramlo szét bennem, marta a torkomat, és lebéníto a
a testemet.
Láthatóan teljesen kétségbeese . A haverjai is észreve ék, hogy
nem szórakozik együ a röfögve nevető fiúklubbal, de csak az
egyikük kereste meg az okát. Vagyis engem.
A srác hosszasan és alaposan végigmért. Nem hallo am, mit
mondanak egymásnak Bencével, de ha feliratoznom kelle volna
a jelenetet, ami a két fiú közt zajlo , így kezdem:
– Ismered azt a csajt, aki téged bámul?
– Nem – felelte volna a képzeletbeli Bence.
Hátat fordíto am neki, mert nem akartam látni, ahogy ő teszi
ezt meg velem. A ól féltem, hogy letagadna, és azt nem viseltem
volna el.
Visszasétáltam az üzletsor közepéhez, és közben korholtam
magam, hogy semmin se változtat, ha homokba dugom a fejem.
A ól még megtörténik valami, hogy nem akarok tudomást venni
róla.
Bence meglepetésemre utánam jö , de úgy kelle megállítania,
hogy a kezemnél fogva húzo vissza.
Most is jól néze ki, akárki akármit mondo . Fekete pólót meg
farmert viselt, és ebben a sze ben látszo , mennyire nyurga. A
mellkasán összefont karral, némiképp számonkérően magasodo
elő em.
– Azt mondtad, nem jössz el.
– Változo a terv. Zavarlak esetleg, mert senki nem tudhatja,
hogy nekem udvarolsz?
– Udvarolok? – kérdezte gúnyosan nevetve. – A nagyapám
udvarolt a nagyanyámnak, én csak sétálgatok veled a rohadt
tóparton.
– Az miért baj?
– Halálra unom magam, azért, de neked fontos, ezért nem
mondtam.
Jó, igaz, hogy nem indulhatnék a legbulisabb lány címéért, de
ilyen nyersen az arcomba vágni, hogy unalmas vagyok, az
szemétség.
– Miért? Neked, mi az izgalmas? Ez? – kérdeztem, aztán
hülyepicsásan hozzádörgölőztem.
Sajna az ilyesmit sokkal könnyebb elképzelni, mint csinálni. Ha
a fantáziámra bízom, mindig magabiztos vagyok, a mozdulataim
természetesek és csábítóak, de amint meg kell valósítani, remegni
kezdek, elönt az idegesség, és mindeközben még utálom is
magam.
Bence először nem is tudo mit kezdeni a viselkedésemmel,
aztán úgy tűnt, tetszik neki, ahogy macskásan a mellkasához
simulok.
– Ez már nem unalmas? – kérdeztem újra.
Megérinte em a hátát, és magamhoz húztam. Az összes levegő
elszökö a közelünkből, pedig azt hi em, ez errefelé lehetetlen. A
közelsége összezavart, hirtelen elfeledkeztem a haragomról, és
csak ő számíto . Éreztem fiús illatát, fanyar volt, és titokzatos, és
az izmait az ujjaim ala , amik úgy feszültek, mintha parancsba
kapták volna. Ahogy lecsúszta am a kezemet a lapockájáról a
dereka felé, erőteljes remegés futo végig rajta. E ől én is
megborzongtam. Egymáshoz feszültünk, és szerintem
mindke őnk teste bizserge .
Lejjebb értem, és egy pillanatra az ujjaim megálltak a farmer
övbujtatójánál, még közelebb húzva magamhoz.
– Az ilyen játékoknak csúnya vége lehet – morogta egészen
közel hajolva a számhoz.
Ekkor értem el a fenekét, és Bence lecsapo rám. Gyorsan,
hevesen, követelőzve csókolt meg, én csak sodródtam vele, szinte
nem is tudtam reagálni a nyelve játékára, csak hagytam, hogy
leigázzon. Éreztem rajta, hogy már ivo , de most nem zavart.
Elszakadtunk, ő pihegve, én bódultan, doboló szívveréssel és
elakadó lélegze el.
– Mi legyen most? – kérdeztem.
– Hazakísérjelek? – kérdeze vissza mosolyogva. Két kezébe
ve e az arcomat, és újra meg akart csókolni.
– Látom, mindent kitalálsz, hogy ne kelljen velem mutatkozni –
vete em oda.
Erre lefagyo a mosoly az arcáról, és elengede .
– Baszki, miért baj az, hogy nem elő ük akarom tisztázni, ami
alakul köztünk?
– Nem baj – feleltem grimaszolva.
– Ne csináld már ezt.
– Mit?
– Hogy olyan durcás vagy. Nem akartam bunkó lenni azzal,
hogy unalmas vagy. Én csak…
– Nem haragszom érte – mondtam. – De ha így érzed, akkor
miért nem mondtad, hogy mit csinálnál inkább? Még most sincs
késő tisztázni.
– Bármi jó, ami messze van innen – felelte, és közben lassan, az
ujjbegyével az arcomat simoga a. Ezt tetsze . – Annyi ötletem
van, ahová mehetnénk, alig várom, hogy mindet végigjárjuk
együ . Közben megismerhetnénk egymást, nem igaz? Ez nem
másokról szól, hanem ke őnkről.
– Aha.
– A barátaink elő pedig majd ráérünk felvállalni, ha már
biztos lesz mindke őnk részéről, hogy mit akarunk, nem?
– Hát, végül is.
– Lehet, hogy te fogsz meghátrálni. Kiderül, hogy nem tetszem,
mert túl nagy a bicepszem vagy túl barna a szemem – mondta
mosolyogva.
Erőtlenül felneve em, mert teljesen zsibbadtnak éreztem
magam agyilag. Úgy beszélt, hogy szinte hipnotizált, és mindenre
bóloga am, amit mondo .
– Felőlem maradhatunk is – folyta a. – Csak olyan fáradtnak
látszol, aggódom. Sokat dolgoztál ma?
– Eléggé.
Ami azt illeti, csak a fáradtság és a közelsége mia feledkeztem
meg a nemtetszésemről, mert ahogy néhány pillanatra lehunytam
a szemem, miközben magához ölelt, el tudtam volna aludni.
Amúgy sem lá am senki olyat, akivel kedvem le volna
beszélgetni, úgyhogy hajlo am afelé, hogy lelépjünk.
Hagytam, hogy elinduljunk haza, és közben a kezemet fogja,
meg arról beszéljen, mennyire várja már, hogy véget érjen az
ére ségi felkészítő időszak. Nem utált tanulni, de le akarta zárni a
vizsgákat, és utána kihasználni a nyarat, mielő egyetemre megy.
Úgy beszélt, mintha már a zsebében lenne a győzelem.
Mondjuk, ahogy elmesélte, volt esélye, de én akkor is
elhamarkodo nak éreztem az ünneplést.
Elsétáltunk a vendéglő elő , ahonnan ilyenkor még bőszen
kihallatszódo a zene, majd egy csókkal búcsúzo tőlem. A
kisujjamig beleborzongtam, ahogy az ajka megérinte e az
enyémet, majd egy izgalmas búcsúcsata után szétváltunk.
Mire kimerülten lefeküdtem aludni, teljesen elvarázsolva
éreztem magam, és fogalmam se volt, hol az igazság saját kesze-
kusza érzelmeim közö .
 13.

MÉG HÉTFŐ REGGEL A SULIBAN SEM ÉRTETTEM, mi ütö belém szombat

este a parton. Úgy viselkedtem, mint Ki i, és ez nem én voltam.
Egyáltalán nem.
Egyrészt nem szoktam nyomulni, pedig Bálint szerint ez szexi
egy lánytól, és maradi a gondolkodásom, amiért nem csinálom.
Hát, most csináltam. Cicáztam Bencével, teljesen szembementem
az elveimmel, és továbbra sem éreztem szexinek, amit műveltem.
Másrészt pedig annyira akartam, hogy működjön ez az egész,
hogy teljesen ráfeszültem, amiért nem akar velem mutatkozni.
Pedig nem ez a lényeg. Szere em a társaságát, és mindazt az
izgalmat, amit a közelében éreztem a hétvégén. Ahogy a
pulzusom felgyorsult, amikor belepe a személyes terembe, és
körbefont azzal az átkozo , lehengerlő kisugárzásával. Nem az
érdekelt, hogy ezt mások arcába dörgölje.
A józan eszem azonban folyamatosan kritizálta Bence minden
megmozdulását. Biztos, hogy nem véletlenül a szív irányítja a
szerelmet, mert az agyam mintha nem túlzo an kedvelte volna
őt…
Ahogy lehuppantam a padba, első körben csekkoltam, hogy
Bálint már megint mit legel. Nem túl szalonképes arcát muta a
felém a szájából kilógó zöld levéllel, amit aztán kaméleonmód
beszippanto , és irtó gyorsan a szervezetébe ju ato .
– Erre téged kényszerítenek? – muta am a műanyag dobozban
lévő salátára. – Szívesen hozok neked emberi kaját, ha azt akarod,
hogy az anyukád elő ne bukj le. Nem bírom nézni, ahogy kínzód
magad.
– Már fogytam másfél kilót.
– Vagy csak kipisilted a tegnapi üdítőt – fintorogtam.
– Akadj le rólam!
– Bálint, most nézz a szemembe! – mondtam. – Maximum nyolc
kilóval van több rajtad, mint kellene. Ez nem elhízás, ez csak
túlsúly. Jó pasi vagy, és egy kis gyúrással vagy mozgással simán
kordában tarthatod ezt a pár kilót.
 Csillogó szemmel hallgato , mert tudta, hogy nem szoktam
hazudni, szóval komolyan gondoltam minden szavamat. Azért is
zavarta a külseje, mert nincs és nem is volt sosem barátnője.
– A lányoknak nem a külsőddel van gondja, hanem az agyaddal
– közöltem kíméletlenül. – Az re ent el mindenkit.
– Most miért? – kérdeze vissza vigyorogva.
– Egyetlen lány sem vágyik egy olyan fiúra, akinél ennyire
egyértelmű, hogy a fejében naphosszat lövöldözős játékok, fikás
viccek és vad pornójelenetek keverednek. Érted, ugye?
– Nem nézek pornót, csak animét.
– Anime pornót nézel, ami gáz, mert szerintem egy valódi
lánytól kellene megkapnod azokat a válaszokat, amiket a ól a
szartól remélsz.
– Mintha te szakértővé váltál volna a hétvégén.
– Nem le em.
E ől függetlenül mindent tudni akart a buliról, lévén, hogy már
húsz perce ezt hallga a mindenkitől. Azonban nem tudtam
belekezdeni, mert Anna odavetődö Bálint mellé, és összekócolta
a haját. E ől persze Bálint idegbajt kapo , mert kicsit hepciás az
ilyesmire.
– Na, helló! – kezdte Anna vidáman kérődzve a rágóján. – Én is
hallani akarom ám. Nagyon szívszorító volt a jelenet, amikor
meglá átok egymást Bencével, de te elrohantál. Állati jó vagy
ebben a szerepben, biztos, hogy azért tűzöd újra és újra műsorra,
mint annak idején Maxszal.
Hiába néztem őt meg aprólékosan, nem találtam benne az
egykori barátnőmet. Már csak egy rózsaszín szemhéjú, kifejező
tekintetű, gumicukor-illatú szőke lány ült velem szemben, aki
azért jö ide, hogy a káromon szórakozhasson.
– Ne már! Mi volt? – kérdezte lelkesen.
Nem válaszoltam, és Bálintra is úgy pillanto am, hogy eszébe
se jusson elköpni a sztorit.
– Hát, jó. Egyszer úgyis megtudom – mondta vigyorogva Anna,
aztán felpa ant, és ment az útjára.
– Ez meg mi volt? Kibékültetek?
– Úgy néze ki?
– Nálatok sose lehet tudni. Az unokatesóm őrült, te meg
kiismerhetetlen vagy. Újra szóba álltok egymással, és Anna ezek
szerint egy szívszorító jelenetről is tud.
Próbáltam elmagyarázni Bálintnak, hogy néha olyan dolgot is
megteszünk, amit nem akarunk, és Anna ezért tud részleteket.
Azonban továbbra is szeretném minimalizálni, amit az orrára
kötök.
– Vagyis nem mondhatok neki semmit – mondta Bálint.
– Pontosan.
Ezután nagyvonalakban elmeséltem neki, mi történt, de
továbbra sem nézte jó szemmel, hogy Bencével kavarok. Mintha
haragudo volna, egész nap odavete piszkálódásokat kaptam
tőle, amivel igyekeztem nem foglalkozni. Az igazság az, hogy
Bence dobta fel a napomat, amikor két töritétel tanulása közben
rám írt. Sokat gondolkodtam Annán is, aki valamiért megint
bekúszo az életembe, pedig az év nagy részében le se tojtuk
egymást. Vajon mi változo ?
Mivel baromira ráértem, néha figyeltem őt, és délutánra
szomorúnak éreztem magam. Hiába volt annyi emberrel
körbevéve, mintha mégis egyedül le volna. Ebédszünetben csak
ült a suliudvarra kivezető betonlépcső szélén, felemelte a fejét a
telefonjából, és körülnéze az udvaron. Mintha kerese volna
valakit, a tekintete dolgozó méhecske módjára repkede egyik
társaságtól a másikig, mégsem mozdult meg senkinek a lá ára.
Szobor módjára ült, és végtelen nyugalommal tűrte, hogy a
feltámadó szél a haját babrálja.
Az az Anna, akivel összehaverkodtunk kilencedikben, egészen
másképp számíto különcnek, mint most, és sosem le volna
képes arra, amivel vádoltam. De a haragom futótűzként tombolt,
kíméletlenül felemésztve a barátságunk legszebb pillanatait, és
ezekben a lángokban a bizalmam úgy hamvadt el, mint egy
origamipillangó.
Amikor úgy éreztem, Anna felém fog nézni, egyetlen pillana al
hamarabb elfordultam. Mindke en ismertük ezt a magányt, amit
lá am rajta. Talán pont azért kerültek közel hozzánk a
cserediákok, mert a közvetlenségük ellenére ők is kívülállónak
számíto ak. Nem mintha Jonas és Max nem barátkoztak volna
mással. Az osztályból mindenkivel jó viszonyt ápoltak, sőt az
egész gimivel haverkodtak, de iskola után leginkább velünk
szere ek lógni. Mindig tőlünk kértek idegenvezetést, nálunk
szere ek tanulni, és végeredményben minket akartak a
barátnőjüknek.
Amikor Jonas és Anna egyre több időt töltö ek ke esben, akkor
én és Max há érbe vonultunk. Örültem Anna szerelmének, hiszen
akkor először én is együ lehe em egy olyan fiúval, akinek a
mosolyától időnként a lábujjamig bizseregtem meg. Azt hi em,
hogy ami Max és köztem alakul, azt mindke őnk részéről
ugyanaz az érzés hajtja, hiszen Max félreérthetetlenül közölte,
mennyire tetszem neki. És amikor nyelvi nehézségeink támadtak,
akkor főleg csókolóztunk.
Aztán a búcsúbulijukon minden elromlo . Sose kaptam választ
rá, vajon az elejétől Anna kelle neki, én csak a szamár voltam a ló
helye , vagy neki minden lány kelle volna, mert olyan típus.
Már mindenben kételkedtem.
Most, hogy újra beszélge ünk Annával, felte em magamnak a
kérdést, mi történne, ha kiderülne, hogy igazat mondo . Hogyan
néznék tükörbe azután, hogy bebizonyosodna, tényleg ártatlan
ebben az egész történetben? Mit lehet tenni egy olyan tévedés
után, ami mia egy éve őröl a harag?
Még akkor is ez járt a fejemben, amikor suli után Bencéhez
indultam a buszmegállóba, hogy találkozzunk. Azt terveztük,
hogy bemegyünk Pestre. Amikor odaértem, elmélyülten, komoly
arccal olvaso valamit, fel sem néze a mobiljából. Mintha nem
érte volna egyet azzal, amit láto , helytelenítően elfintorodo .
Közelebb értem, és minden egyes lépésnél nagyot dobbant a
szívem, vártam, mikor vesz észre. A tarkóm felforrt a hajam ala ,
mert baromira sütö a nap, és Bence jelenléte csak tovább forralta
a véremet.
Amikor elég közel értem, hogy meghallja a cipőm súrlódását a
kavicsos földön, felkapta a fejét, és egy boldog mosollyal üdvözölt.
Sietve elém jö , és szó nélkül odahajolt, hogy megcsókoljon. A
derekamnál fogva húzo magához, és a csók közben meggyűrte a
pólómat, annyira beleélte magát.
Ahogy összeért az ajkunk, kis híján elolvadtam. Percekig,
órákig el tudtam volna viselni az ölelését. A mosolyát szere em
volna lefotózni, és csak nézegetni, mert biztosan bármikor jobb
kedvre derítene a jövőben.
– Milyen napod volt? – kérdezte. – Kínoznak még a tanárok,
vagy végre békén hagytak titeket?
– Hatos tanárnő bete nekünk valami filmet, de ne kérdezd,
hogy mit, mert nyito szemmel aludtam – meséltem.
– Én is mindig úgy csináltam.
Aztán csak meséltem és meséltem, majd felszálltunk a buszra,
hogy együ töltsük a délutánt. Én is kikérdeztem, hogy halad a
felkészüléssel, és kaptam egy sor panaszt az apjával kapcsolatban,
hiszen pár nap múlva mennie kell emelt ére ségire, és mivel Péter
nem igazán díjazta a randink ötletét, elég csúnyán összevesztek.
 – Ki tudom várni, amíg leére ségizel – javasoltam. – Emia ne
veszekedj az apukáddal.
– Tudom, meg ez király, hogy ilyen megértő vagy, de… – Nem
fejezte be a mondatot, és úgy éreztem, valami rossz következik.
Ökölbe szoríto kézzel hallga am.
– Egyetlen közeli egyetemre sem adtam be a jelentkezésemet.
Mind messze vannak innen, pont azért, mert nem is akarok apám
közelében lenni.
Ezt korábban nem említe e.
– Okés.
– Nem apám mia tanulok ennyit, hanem mert azt remélem,
hogy felvesznek valahova. És totál szarul érzem magam, hogy
közben meg járunk.
– Miért, járunk?
– Nem? – kérdeze vissza döbbenten. Ezek szerint neki ez
egyértelmű, és csak én szeretem szavakkal is tisztázni a dolgokat.
– Úgy csókolsz, hogy igen, de azt hi em, ki is mondjuk –
feleltem.
– Ennyire jól csókolok?
– Simán jól csókolsz. Ennyire nélkül.
Bence halványan elmosolyodo , aztán egy pillanat ala ez az
apró jókedv is tovatűnt.
– Szerintem nem igazán érted. Azért nem akartam kimondani,
mert… pont emia a bonyolult szitu mia , hogy a jövőben a
lehető legkevesebb időt akarok i hon tölteni.
– Mármint hogy érted? Haza se akarsz jönni?
– Valahogy úgy.
– De… ez komoly? Apukád mia úgy elmenekülnél, hogy
vissza se jönnél?
– Sose szere em a Velencei-tavat, nem tudom, miért. Bárhol
máshol jobban érzem magam.
Vagyis végeredményben azt közölte, hogy úgy akar innen
elmenni, hogy hátra se fordul. Baszki, nem hi em, hogy ekkora a
baj.
Re entő szűknek éreztem a buszt, ahogy be voltam szorítva az
ablak mellé, és tudtam, hogy ezú al nem szaladhatok el sehová a
bennem kavargó érzelmi zűrzavar elől.
Bence hiába kedvel, nem fog hazajárni. Ha elköltözik innen,
nagyjából borítékolhatom, hogy ha látni akarom, akkor nekem kell
elmennem hozzá. Ez pedig gond. Még ha bele is vágnék egy
távkapcsolatba, hogyan oldanám meg, hogy egy idegen városba
utazgassak? Mikor? Hétvégén? Egész biztos, hogy a néném nem
engedné.
Miközben az értelmét kerestem ennek az egésznek, a ketrecünk
tempósan haladt az autópályán. Mintha neki le volna egyedül
fontos, hogy elvigyen minket a randihelyre, mert én annyira már
nem kívánkoztam sehová.
– Mostanában nem is csajoztam – vallo a be, és féltem, hogy
pár lapá al még rá fog tenni a nyomoromra.
Csajozo . Fura szóval ille e azt, ami köztünk van.
– Akkor miért hívtál el randira?
– Mert… – A szavak cserben hagyták, a tekintete szégyenkezve
elkerülte az enyémet, mint aki nem akarja vállalni a szembesítést.
– Miért, Bence? Unatkoztál o hon a haverjaid nélkül? –
kérdeztem színtelenül, mert hirtelen ez juto eszembe. Ha egyszer
mindent maga mögö akart hagyni, mégis miért húzza az
agyamat erre a kis időre?
Na jó, még egy középkategóriás pszichológus is a képembe
vágta volna, hogy az önbizalmam zuhanórepülésben halad a mély
semmi felé, és ez Bencével rendszeresen bekövetkezik.
Aki mellesleg úgy néze rám, mint aki felháborítónak találja a
feltételezésemet.
– Általában azért hívok el lányokat randizni, mert tetszenek.
Mint te. Ne magadból indulj ki, hogy unalomból randizgatsz.
– Ezt meg ki mondta? – kérdeztem vissza.
– Senki. De feltételezem, magadból indultál ki, és te így
szoktad.
Oké, Emma, elcseszted a hangulatát, és ha ilyen morcos marad,
akkor nem sok értelme lesz annak, hogy bevonszoljuk magunkat
Pestre. Még a kezét is leve e a combomról, ahol eddig pihente e.
– Nem így szoktam, csak nem értem, hogy ha tudod, hogy
halálra van ítélve bármi, akkor miért kezdtél bele? – kérdeztem
rányíltan.
– Azon kívül, hogy tetsze él, mit akarsz hallani?
Hát, jó kérdés. Talán azt, hogy ha tényleg a suli a legfontosabb,
akkor távol kelle volna tartania magát tőlem. Ha meg bele akar
kezdeni valamibe, akkor meg ne titkolja a részleteket.
Már csak az a kérdés, hogy ezt el tudom-e fogadni, és képes
vagyok-e így hozzáállni. Végül is, én sem azért ültem a nyamvadt
buszon, mert egy életre el akartam kötelezni magam, inkább az
zavart, hogy ezt az elején szere em volna eldönteni.
– Szóval, ha felvesznek az egyetemre, akkor egynyári kaland
leszünk?
– Nem tudom, fogalmam sincs, mit mondjak. Semmit nem
akarok ígérni.
Ezt megérte em.
– Haza akarsz menni? – kérdezte lehajto fejjel, és újra
megfogta a kezemet.
Jókor kérdezte. A fiúkra nem jellemző, hogy előbb
gondolkodnak, aztán cselekednek? Megspórolt volna magának
egy buszjegyet.
– Mit terveztél?
– Mozit.
– Lehet, hogy azt most kihagyom. Nem biztos, hogy figyelni
tudnék egy filmre.
– Akkor sétáljunk valahol?
– De az nem unalmas?
– Nem. – Ezt már mosolyogva mondta, és a hangszíne kicsit
javíto az én hangulatomon is.
Aztán amikor a rengeteg fagyi mia nyolcszázezer kalóriától
felpörögve sétáltunk a Margitsziget felé, már csak a
továbbtanulásáról beszéltünk. Nem kerülge ük a témát, úgy
te ünk, mintha csak barátok lennénk, akik talán pár hónap múlva
két különböző városban folytatják az életüket. Abban a
pillanatban ez megfelelt, csak egy icipicit sajdíto a meg a
szívemet.
– Hogyan lehet ennyire eleged az apádból? – kérdeztem
sokadjára, mert továbbra sem érte em. Abból, amit elmesélt,
igazából nem az jö le, hogy az apukája annyira szemét lenne
vagy ilyesmi, hanem az, hogy nagyon szorosan fogja. Szerintem az
ő érdekében te e.
– Azt hiszi, rászorulok a segítségére. Szerinte a helyes úton kell
tartani engem, különben eltévelyednék.
– Miért, szerinted nem o van a helyünk?
Őszintén kíváncsi voltam a véleményére, mert anyám életvitele
abszolút negatív példaként ége belém, és a magam részéről nem
akartam arrafelé menni, mint ő. Hazugságok kísérték az útját, míg
végül olyan hálót sző maga köré, ami mindenkit távolt tarto .
– Nem tudom, Emma, néha azt érzem, hogy a helyes út nem éri
meg.
Közben elértünk a szökőkúthoz, ahol a vízsugarak játékosan
lő ek ki újra és újra, mintha tényleg élvezték volna a délutáni
előadást. Mi már kevésbé, mert hangosan szólt a Micimackó
zenéje, amire Bence csak fejrázással és egy atyaég megjegyzéssel
tudo reagálni. Édes volt, ahogy a szemét forga a.
– Mire gondolsz? – kérdeztem, és kézen fogva elhúztam egy
másik irányba. Ahogy távolodtunk a szökőkú ól, egyre
halkabban szűrődö utánunk, hogy szegény Micimackó mennyire
fázik-zik-zik.
– O a suli például. Az egyik legjobb tanuló, Emese mindig
puskázo , és mindig ötöst kapo mindenből, ráadásul úgy nyalt a
tanároknak, hogy még imádták is. Ez hol igazságos?
– Ezért úgy érzed, neked is puskáznod kell?
– Nem, de hányok már e ől a sulitól. Aztán meg o a sok
haverom, de egy kicsesze házibulit nem tartha am. Azt hiszed,
csak egyszer is lehete ?
– Apád nem engedte?
– Nem is mertem megkérdezni. Kétlem, hogy díjazná, hogy a
haverok cuccoznak meg felpróbálják a csajokat a kanapéján.
Eszembe juto ak Konrád szavai. Nem ismered a teljes igazságot az
öcsémről. Bence jó gyerek, de könnyen befolyásolható. Hajlamos rossz
emberekkel barátkozni és rossz példaképeket választani.
Kezde megijeszteni, amerre ez a beszélgetés haladt, de ha már
elkezdtük, akkor nem fogok kihátrálni.
– Neked ez bejön?
– Nem. Nem tudom… Igen, kicsit. Baszki, én hiába próbálok
normálisan élni, előbb-utóbb kiröhögtek, amikor a tanulás mia
lemondtam valami csapatást, a csajok meg lepa into ak, amikor
kiderült, hogy még csak el se jöhetnek hozzám. Mármint nem
azért hívtam volna el őket, hogy meghúzzam őket… Jesszus, el se
hiszem, hogy ilyesmiről pofázok neked.
Most már egyértelműen úgy beszélt, mintha a potenciális
barátnőből átkerültem volna a haverlány státuszba. Ez elég gyors
váltás azért.
– Inkább nekem mondd el, mint másnak – vontam vállat.
– Nem is az jön be, hogy ezt csinálják, hanem az, hogy
megtehetik. Hogy kábé mindent megtehetnek. E ől most szar alak
vagyok?
– Én nem ítélhetlek meg.
Oké, nagy szavakat használtam, de erre mit mondha am
volna? Mindenki azt szeretné, hogy bármit megtehessen, amihez
csak kedve van, és mindene meglegyen a világon. Én is szeretnék
cse intésre normális családot, ahol van jövőképem, de ez nem így
működik.
 – Érdekel a véleményed – mondta, és hirtelen elém állt, és
elzárta az utamat. Helyes arcán enyhe dac látszódo , amitől még
fiatalabbnak néze ki. Valószínűleg még nem csalódo akkorát,
hogy tudja, ez a tekintet az életben semmit se változtat meg.
– Valahol megértelek – mondtam.
– Valahol? Ez meg mi a fenét jelent?
– Ismerem, milyen az, amikor már a lehetőséget is kiveszik a
kezedből – feleltem, és kérdőn rámuta am egy beülős helyre.
Bólinto , hogy mehetünk.
Folyta am:
– Gusztustalan, amikor még arról se dönthetsz, hogy akarod-e
azt a dolgot, mert a szüleid vagy a gyámjaid eleve megtiltják.
Szóval megértem.
Elgondolkodva néze rám, de nem kérdeze semmit, csak
leültete egy asztalhoz. A gyomrom korgo , mert kihagytam az
ebédet, de nem tudtam eldönteni, milyen kajához lenne kedvem.
Finnyás vagyok, és kész.
Végül egy üdítő és egy sajtos roló melle döntö em, és Bence
egészen a rendelés leadásáig tudta türtőztetni a kíváncsiságát.
– Mintha lenne a véleményedben egy „de”.
A sötét asztallapon kaparga am az egyik repedést, és
megpróbáltam fejben összeszedni, mit is mondhatnék, amivel nem
sértem meg.
– Tudod, én eléggé anyás voltam. Nem mintha esélyem le
volna apásnak lenni, mivel apu nagyon kicsi koromban meghalt,
nem is ismertem. De anyával nagyon szere ük egymást.
Nyolcévesen már tudtam bejglit sütni, mert megtaníto egyik
karácsonykor. Segíte em neki a házimunkában, amikor megkért
rá, pedig nem volt könnyű. Az egyik putri helyen, ahol laktunk,
nem volt automata mosógép, hanem egy ócska forgótárcsás
géppel kelle boldogulnom, és tökre fárasztó ám azzal mosni, de
anyu kedvéért vállaltam. Mert megdicsért és megköszönte.
Mégsem akarok olyan lenni, mint ő. Mert az, hogy megtaníto
sütni, csak ötletszerűen jö neki. A segítség pedig azért kelle ,
mert sűrűn volt részegen szétcsúszva. Mindig belekapo
valamibe, aztán ráhagyta, mert megunta. Egyszer engem is
megunt. Azóta igyekszem úgy élni, hogy tudom, milyen nem
akarok lenni.
– Baszki, ezt rohadtul sajnálom. Nem gondoltam volna.
– Hát igen.
– És én? Bocs, csak hozzám hogy kapcsolódik?
 Az emlékek okozta szomorúság ellenére erőtlenül elneve em
magam.
– Fogalmam sincs – mondtam. – Vagyis azt hiszem, azt akartam
mondani, hogy neked kell érezni, milyen akarsz vagy milyen nem
akarsz lenni. Én tízévesen tudtam, hová visz a piálás, úgyhogy
engem azért nem érdekelnek annyira ezek a csapatások. De én
nem te vagyok, neked más utad van. Nem azt kell nézned, hogy
apád mit akar, vagy én milyennek látlak, hanem hogy magaddal
el tudsz-e számolni, amikor őszintén bevallod, mit akarsz kezdeni
az életeddel.
– Ööö… aha. Nem baj, ha erre alszom egyet? Kicsit tömény.
Megint neve em, bár továbbra sem teljesen jókedvemből. Még
nekem is megfeküdte a gyomromat, amit mondtam, szinte az
étvágyam is elment.
– Nyugodtan. Ke őt is alhatsz rá.
Bence a hallo akon gondolkodhato , mert olyan elmélyült fejjel
néze maga elé, mintha a molekuláris fizikán agyalna, én pedig
gyorsan legyűrtem a sütit, hogy minél hamarabb indulhassunk.
Neki se volt sok kedve maradni, de abba még belement, hogy
végigsétáljunk a Margitszigeten, ami sokkal hosszabb volt, mint
azt képzeltem volna. Fotózkodtunk a japánkertben, mert
megtetsze ek a vízfelszínen nyújtózkodó, sárga és rózsaszín
tavirózsák. Jobb kedvem le a látványuktól, ahogy enyhe
megnyugvást hoztak a víz fölé nyúló fügefák és a járóút melle i
mesterséges csermely csobogása is. Mégis úgy döntö ünk, hogy
visszafelé busszal megyünk, mert mire a sziget végére értünk,
kisétáltuk magunkat. Bence még mindig lovagiasan állta a
buszjegyköltségemet.
Mire kezde lemenni a nap, Bence még egyszer megkérdezte,
akarok-e moziba menni, de másodjára is nemmel feleltem.
Hazaindultunk, és bágyadtan ültünk egymás melle a buszon.
Próbáltam magamban elrendezni ezt a délutánt, kezdve azzal,
hogy randinak épp nem nevezhe em. Ráadásul a puszi, amivel
elváltunk, inkább le baráti, mint másféle.
 14.

EGY SZEMPILLANTÁS ALATT PÉNTEK LETT, a senkit sem érdeklő

drogprevenciós előadás napja. Úgy döntö em, nem foglalkozom
az előadó személyével, de aztán megpillanto am őt az aulában.
Egyenruhában. Ingben és váll-lapokkal meg derékszíjjal, amire
mindenfélét felagga ak. Azt hi em, engem nem vonz az
egyenruha, de Konrádon klasszul állt. Valahogy tekintélyt
parancsoló le a megjelenése.
Bence mindig szépfiús marad, valószínűleg idősebb korára is,
mert a marconaságot egyértelműen az idősebb testvér kapta.
Egy kicsit kimelegedtem, de amint elkezdtem volna foglalkozni
azzal, hogy miért le ek hőhullámaim, amikor még olyan messze
vagyok a változókortól, valaki hátulról meglökö .
– Ez de cuki – mondta Anna, mire rápillanto am. – Csukd be a
szád, Emma, mielő nyáladzani kezdenél.
– Miről beszélsz? – kérdeztem, de közben a Konrád elé siető
Hatos tanárnőt figyeltem. Re enetesen megörültek egymásnak, a
tanárnő arcán boldog, kacér mosoly trónolt, legalábbis kacérnak
szánha a. Szerintem úgy néze ki, mint egy debil.
A legdurvább, hogy Konrád is mosolygo . A könyvekben a
helyes srácoknak mindig jól áll a mosoly, de Konrádnak valahogy
nem vált az előnyére, amikor nevete . Az egész arcszerkezetéről
eltűnt a… magabiztosság. Egy picit gyerekes le . Vagy azért
lá am ilyennek, mert csak egy kisfiú találna vonzónak egy olyan
nőt, mint a magyartanárunk.
– Hajjaj, az arcod olyan regényes, mint a Júlia, magazin legújabb
száma – folyta a Anna.
– A nagyid még mindig olvassa azt a szemetet?
– De még hogy! – nevete , és kicsit olyan volt, mint régen.
A nagyija egy csomó romantikus könyvet is összegyűjtö , és az
egyik, amihez szerencsém volt, csöpögö a testnedvektől meg a
háromdimenziós leírásoktól férfiak farkáról. Néha egész
szinesztéziákat hoztak össze az ízek és színek
összekapcsolódásáról, és még ma is beleborzongtam az emlékbe,
amikor Annával hangosan olvasga uk egymásnak kilencedikben
ezeket a részeket. Rég röhögtem annyit, mint akkoriban.
Közben a tanárnő elveze e az őrmester urat az aula túlsó
feléről nyíló folyosón, és miután eltűntek, Anna felém fordult.
Kicsit félrefordíto a a fejét, ami mia úgy néze ki, mint az
énekesmadarak, amik belekapaszkodtak a cinkegolyókba, és
közben figyelik a környezetüket. Csak Anna nem volt aranyos,
mint a kis pelyhesek.
– Mitől vagy így ledöbbenve?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – tagadtam azonnal, és
elindultam a tanterem felé. Ez körülbelül tizenhat lépés, de a
csacsogó, kíváncsi Annával a nyakamban úgy két kilométernek
tűnt.
– Furán és sokáig bámultad a tanárnőt meg a rendőr hapsit.
Nekem csak egy pillanatnak tűnt.
– Az a hapsi Bence bátyja.
– Tényleg? Csak fotón lá am, de élőben teljesen más. Sokkal
helyesebb. Ha ezt tudom, akkor tuti Bencénél lógok mindig.
– Nem olyan nagy szám, amúgy meg totál unalmas – mondtam,
magamat is meglepve. Mintha le akartam volna beszélni Annát
róla.
– Honnan ismered? Csak nem az idősebb Barabással is
kavartál?
– Nem kavarok egyikkel se – fakadtam ki.
– Hogyhogy?
Egy éles pillantással figyelmezte em, hogy mindjárt némasági
fogadalmat teszek.
– Ne már! A régi szép idők emlékére – kérlelt.
– Neked azok szépek voltak?
Anna másfelé néze , és a nyafogó kislány egyetlen pillanat ala
eltűnt. A tekintete elmerült valamibe, amit talán fájdalomként
tudtam volna azonosítani.
– Nem voltak azok – mondta hirtelen, dacosan rám emelve a
tekintetét. – A legjobb barátnőm nem bízo meg bennem eléggé,
és ezzel örökre elveszíte . Mostanra csak halvány árnyéka
maradt.
Fájtak a szavai. Nem azért, mert bánto velük, hanem mert a
gondolat újra befészkelte magát a fejembe, hogy talán én köve em
el hibát. Előbb-utóbb szembe kell néznem ezzel is.
Elgyengültem, és ennek egy újabb titkom ese áldozatául.
– Bencével inkább barátok vagyunk, a bátyjával meg nincs
köztünk semmi – mondtam.
– Hát, Bencével nem veszíte él, csak mondom. Jó fej, meg
minden, de többnyire nem vágja, mit kellene csinálni, mintha
értetlen lenne.
– Gondolom, saját tapasztalat – jegyeztem meg némiképp
féltékenyen.
Sejte em, hogy Anna kétségek közö hagy, és nem fogja
elmondani, hogy volt-e közük egymáshoz. Sőt, direkt elkezde
másról beszélni.
– Mi van az egyenruhással? Az a „semmi” biztos, hogy valami.
Erre megesküdnék.
– Arra esküszöl, amire akarsz.
– Nem kell félned, nem akarom felszedni. Most szakíto am.
Kíváncsiság ébredt bennem, és amilyen a formám,
csodálkozóan bamba képet vágha am. Végiggondoltam, hogy
emlékszem-e valakire, akivel együ járt volna, de úgy tűnt,
mintha senkije se lenne.
– Kivel szakíto ál?
– Szerinted? – néze rám nagy bociszemekkel. Már az ajtónál
álltunk, de nem mentünk be. – Jonasszal természetesen.
– De hát ő egy éve hazament Németországba! – buko ki a
számon.
– Távkapcsolatról még sosem hallo ál? Azóta is együ voltunk.
Nála karácsonyoztam, mert apámék befize ek egy ünnepi
wellness utazásra, én meg inkább leléptem Münchenbe.
Elképesztő volt az a pár nap.
Szóhoz se tudtam jutni. Komolyan távkapcsolatot tarto fent
Jonasszal már egy éve? Úristen. Tényleg ennyire szere ék
egymást? Lehet, hogy mégsem kavartak hármasban? Elképzelni
sem tudtam, hogy ha valakivel ennyire komolyan együ vagyok,
akkor buliból hármasban csináljuk.
– Látnád a fejed… – mondta Anna. – Atyaég, hogy feszítheti az
a rengeteg kérdés a csöppnyi agyadat!
– Kapd be!
– Kérdezhetsz, ha akarsz.
– Hogy lehet, hogy ti azután is együ maradtatok?
– Miért olyan nehéz elhinni? Csak jobban összehozo minket,
hogy Max ilyen barom módon viselkede . Totál kiakadtam, hogy
haragszol rám, Jonas meg berágo Maxra. O maradtunk
egymásnak, és egy ideig minden jól alakult ke őnk közö .
Még mindig alig hi em el. Jonas megkerese az eset után, de
vele se akartam szóba állni, mert eleve úgy gondoltam, hogy
összejátszik a barátjával.
– De egyszer csak Jonas szerelmes le – folyta a Anna
szomorúan. – Amikor elment, nem fogadtunk örök hűséget, és
úgy egyeztünk meg, hogy ha valakit találunk helyben, akkor nem
állunk a másik útjába. Azt mondta, nagyon hiányzom neki, de
közben nagyon kedveli ezt a lányt, és… el kell ismerni, tényleg
normálisnak tűnt, amikor beszéltem vele.
– Beszéltél az utódoddal? Ez elég meredek.
– Igen, megkerese . Telebőgtem ugyan egy százas zsepit, de így
volt jó. A távkapcsolatok nem igazi kapcsolatok.
Ezt én már akkor sejte em, amikor Bencével erről dumáltunk,
de Anna most megerősíte benne. Tudom, más a szitu, hiszen
Bence az országban maradna, de akkor is elképesztően távol
lenne.
– Sajnálom.
– Nem kell, nem bánto meg vagy ilyesmi. Csak szar.
Fel akartam tenni a kérdést Maxról, de nem éreztem magam
elég erősnek, hogy megtegyem. Inkább bementünk a terembe.
Anna ezután egész nap próbálta belőlem kihúzni, hogy
Konráddal mi a helyzet, de makacsul tarto am magam, és nem
viszonoztam az őszinteségi rohamát. Amúgy sem tudtam volna
mit mondani a rendőr bácsiról, maximum annyit, hogy a negyedik
órát nálunk tölti.
Ami meglepően gyorsan el is érkeze . Ki i barátnői csípték,
hogy i egy szemtelenül fiatal rendőr, aki véletlenül jól néz ki az
egyenruhában. Hankó köpni tudo volna a látványára, és ahogy
lá am, Konrádnak ez egyértelműen szemet szúrt.
Furcsa módon pont irodalomórán jö előadást tartani, úgyhogy
Hatos tanárnő az első sorból olvadozhato . Ahogy Bálint is te e,
mert le se ve e a szemét Konrádról.
Anna az óra elején odaült Bálint mellé, és üdvözlésképp
belekönyökölt az oldalába. Nem csak úgy felszínesen, hanem
alaposan megböködte szegénynek a belső szerveit, és közben
remekül szórakozo .
– Állítsd le magad! – mondta Bálint komoran. Kicsit kényesen
viszonyult a nem kívánatos testi érintésekhez.
– Te is szerelmes vagy belé? – súgta neki Anna úgy, hogy én is
halljam. – Fess fiúcska.
– Mi van? Te hülye vagy? Beszívtál vagy mi?
– Úgy bámulod, mintha gerjednél rá.
 – Hagyd abba! – csitíto a a fiú.
– Nyugi, nem mondom el senkinek, hogy tetszik – olto a
tovább Anna.
– Fogd már fel, hogy nem tetszik!
– Akkor kiért vagy oda?
Fejcsóválva hátrafordultam Bálinthoz, hogy el ne árulja, hogy
mindig Ki it bálványozza, mert hiába rokonok, ez sosem tarto a
vissza Annát, hogy cikizze.
– Dakota Johnson. Ő tetszik neki – feleltem.
– Fúj! Nincs több kérdésem.
Persze azért nem firta a tovább, mert rájö , hogy ma úgysem
fogja megtudni. Ismeri a makacsságomat, tudta, hogy nem fogom
hagyni Bálintnak, hogy beszéljen.
Sajnos azonban így én kerültem a célkeresztbe. Abból, ahogy
Anna szeme csillant, és az ajka gúnyos mosolyra húzódo , azt
gondoltam, már épp belefogo volna, de Konrád mély, karcos
hangja betöltö e a tantermet.
– Elkezdeném, ha Váradi és Szirtes kisasszonyok befejeznék a
trécselést.
Mindenki nevete , de Anna felháborodo an a saját mellkasára
bökö .
– Bemutatkoztam volna?
– Nem kell, én a rendőrség vagyok – közölte Konrád
magabiztosan. Többen is halványan mosolyogtak a beszólásán.
– Ejha! Ez nem személyes adatokkal való visszaélés? – kérdezte
Anna.
Feszülten vártam Konrád válaszát, de nem tűnt valami
elvesze nek. Nekitámaszkodo a fenekével a tanári asztalnak, és
Annára irányíto a a teljes figyelmét.
– Ha megjelölöd az öcsémet Facebookon, engedélyezve, hogy
az ismerősei is lássák, akkor nyilván nem sértem a személyes
adataidat. De akár erről is beszélhetünk, ha ez jobban érdekel
titeket.
Annát érdekelte, így innen indult a téma, és Konrád egy órán át
mindenféléről beszélgete velünk. Nem előadást tarto , hanem
beszélgete !
Bevallom, az óra végén kicsit megilletődtem. El se hi em, hogy
ennyit tud dumálni. A hangja nagyjából tíz perc után hipnotizálta
a többséget, még rám is úgy hato , mint egy varázslat. Nem
lepődnék meg, hogy ha hirtelen a mi sulinkból is egyre többen
akarnák az ötven órát a felügyelete ala letudni. Mert egy dolog,
hogy Hankóék utálták, meg hogy az átlagnak eddig körülbelül
annyit jelente a rendőrség, mint egy darab kutyakaki a
cipőjükön. Most azonban egy csomó osztálytársam gondolkodóba
ese .
Talán tényleg Konrád a legalkalmasabb arra, hogy megtalálja a
családomat. Napok óta ezen agyaltam, hiszen zsákutcába
juto am, és ezú al ötletem se volt, mi legyen a következő lépés.
Elhatároztam, hogy beszélek vele a nap végén, de Hatos
tanárnő piócaként csüngö rajta. Óra végén csak ültem a padban,
és figyeltem ezeket a gyengeelméjűeket. A tanárnő segíte neki
összeszedni a cuccait, és közben véletlenül hozzáért párszor.
Konrád nem muta a jelét, hogy észreve e volna, pedig egy zsaru
csak érzékeli, ha tapizzák! Tényleg ez imponált neki?
Nem várha am meg, hogy édeske esben lelépjenek, mert
akkor sosem tudom megkérdezni, amit akarok. Ugyanakkor a
tanteremben sem szere em volna felhozni, úgyhogy köve em
őket az auláig. O kiereszte em a hangom.
Konrád azonnal megfordult a keresztneve hallatán. Az arcán
érzelemmentes maszkot viselt, és ez még mindig bánto azok
után, hogy a tanárnőre egyfolytában mosolygo .
Odaléptem hozzá.
– Beszélhetnénk valamikor?
Konrád a tanárnőre néze , aztán rám. Jesszus, csak nem volt
programjuk? Belerondíto am volna a péntek esti romantikázásba?
Hatos tanárnő idegesen nyelt egyet, de legalább most nem
akarta elnyelni a vörös lepra.
– Persze. Fontos? – kérdezte Konrád. – Ma szeretnél?
– Eléggé fontos. A családomról lenne szó.
Konrád mérlegelt, és végül lassan bólinto . Ránéze a
tanárnőre, és bocsánatkérően elmosolyodo . Hogy képes ennyit
mosolyogni anélkül, hogy leszakadna az arca?
– Nem baj, ha később válaszolok a kérdéseidre? – kérdezte a
tanárnőtől.
Felfordult a gyomrom. Ha jól tudtam, a tanárnőnek volt pasija.
Legalábbis Ki i szerint, akivel ismerősök Facebookon, mert én
aztán nem jelöltem be egy tanárt se.
– Nem, persze – felelte a tanárnő, és régi cimborája, a vörös
ragály is bejelentkeze . Megint a nyakáig elpirult, ilyet én még
nem lá am. Lehet, valami zombi ez a nő.
Konrád elégede en felém fordult, hogy megbeszéljük, mikor
végzek. Amint megegyeztünk egy időpontban, ők továbbmentek.
Együ . Többet néztem ki Konrádból, mint hogy egy semmilyen,
újgazdag, megmentési kényszeres liba kelljen neki.
Viszonylag gyorsan délután le , és Konrád autójában találtam
magam. Ragaszkodo hozzá, hogy hazavigyen, pedig igyekeztem
ellenállni. Elmagyaráztam neki, hogy remek képességeim egyike,
hogy hazatalálok rendőri kíséret nélkül is, de papagáj módjára
hajtoga a, hogy ő akkor is hazavisz.
– De nem kell – erősködtem, és hiába ismételtem el harmadjára,
nem sikerült felfognia, hogy nem kérek belőle. Felőlem i , a
parkolóban is megbeszélhe ük volna. Nem a hely a lényeg.
– Dolgom van Velencén, te meg o laksz, és útközben
beszélhetünk. Tökéletes logisztika. Csatold be az övet, légy szíves!
Lassan szikrák pa ogtak körülö ünk, és nem akartam az egész
délutánomat vitatkozással tölteni. Feladtam, és behódolásom
jeléül leszíjaztam magam.
– Mi van a családoddal? – kérdezte rögtön.
– Semmi, pont ez az. Egyszer felajánlo ad a segítségedet, hogy
megkeresed a rokonaimat – kezdtem neki, és már amia
feszengeni kezdtem, hogy előhoztam Konrádnak a témát.
– Mi a kérdés?
– Áll még az ajánlat?
– Áll – közölte azonnal, és egy pillanatra rám néze , aztán
gyorsan visszafordíto a a fejét. – De ára lesz. És nem azért, mert
egy rohadt szemét vagyok, hanem azért, mert úgy érzem, nekem
van igazam.
Szerintem mindig úgy érzi, hogy neki van igaza, de mint oly
sok mindent, ezt is megtarto am magamnak.
– Mesélj még! – mondtam, és biztosan vegyült egy kis irónia a
hangomba. Hallani akartam, hogy Barabás Konrád szerint hogyan
kellene megoldanom az életem.
Előre féltem, hogy rohadtul fel fogom húzni magam.
– Beszélned kell a nénéddel és a bácsikáddal – javasolta.
– Miről beszéljek velük?
– Az életedről. A terveidről. A szükségleteidről.
Ez beszede valamit, és merészelt így kocsiba ülni!
– Ez az ára, hogy segíts? Az, hogy meséljek a nagynénémnek az
életemről? Olyasmikről, hogy randizom az öcséddel meg a
rendőrségnek önkénteskedem? Mert ezekről tud, és nem érdekli.
– A jövődet és a lehetőségeidet kell vele megvitatnod. Mesélj
arról, hogy nem az é eremben van a helyed, hanem a tankönyveid
fele . Arról, hogy szeretnéd, ha lenne esélyed az egyetemre, még
ha nem is azt választod.
Igen, az jó lenne, de lehetetlennek tűnt. Ez csak Konrád
számára látszo olyan egyszerűnek, de az élet sosem egyszerű.
Hatos tanárnőtől meg Mexitől is mindig azt hallgatom, hogy
döntés kérdése az egész, mert a saját életednek te vagy a kulcsa.
Oké, kösz. Ez marketingszövegnek tényleg mutatós, de nekem
szar és még szarabb választás juto , és ebből sehogy se tudtam
valami jót kihozni. Ha anya nem hal meg, valószínűleg akkor is
alkoholista marad, aki sose szokik le.
Nem feleltem Konrádnak, mert a szavak elszöktek előlem. A
fejemben sorjáztak a kérdések, de a szívem belefájdult, hogy
bizonyára sosem lesz esélyem egy olyan életre, amit szeretnék,
mert plusz teherrel indultam.
– Mondd el, hogy hálás vagy azért, mert segíte ek, de nem
neked kell törleszteni az édesanyád adósságát – mondta Konrád,
és az utolsó szavakat egész halkan, szinte lágyan, vigasztalva
ejte e ki a száján.
Pedig számomra nem léteze vigasz, ehhez egy ember
kedvessége nem elég. Sokat számít, hogy Konrád próbál stabilan a
földön tartani, de sajnos ez kevés.
Kis híján könnyek szöktek a szemembe, de ezú al nem sírtam
el magam. Erős maradtam, harcoltam a kétségbeeséssel és a
szürkeséggel.
Konrád felé fordultam, és próbáltam értékelni, amit értem tesz.
– Tudom, hogy jót akarsz, de értelmetlen, amire kérsz.
– Nem izgat, hogy értelmetlen. Szeretném, ha megtennéd.
– Nem ismered őket.
– Az emberek nem feketék vagy fehérek. Sarkosan
gondolkodsz.
– Mi az, hogy sarkosan gondolkodom?
Megint felém pislanto , és egy félmosoly költözö az arcára,
ami végre-valahára nekem szólt.
– Egy-egy helyzet lehetséges végkimeneteléből csak a
legszélsőségesebb változatot látod meg. Kétlem, hogy a
nénikédnek meg a bácsikádnak csak negatív tulajdonságai
vannak. Ha így lenne, nem ve ek volna a szárnyaik alá.
– És ha a ól féltek, hogy a város megveti őket, ha hagynak
megrohadni egy árvaházban?
– Ez is egy lehetőség, de ha nem beszélsz velük, sosem fog
kiderülni. Szerintem csak érzelmi analfabéták.
Innentől némán vezete , nem győzködö tovább.
Tulajdonképp nem is kelle , hiszen kértem tőle valamit, és ő
megszabta az árat. Nekem kell eldönteni, hogy áll-e az alku.
Tudtam, mi a fontosabb, ezért rábólinto am, hogy játszhatunk
az ő szabályai szerint, mert úgyis tudtam, hogy nekem lesz
igazam.
Viszont nem hazafelé vi , hanem lekanyarodo egy korábbi
utcában.
– Te sportot űzöl belőle, hogy sose viszel haza?
– Nyugi, csak beugrom egy címre.
Olyasfajta környéken parkoltunk le, mint ahol Bálint
nagymamája lako , leszámítva, hogy a kiszemelt házat, ahova
jö ünk, hagyták lepukkanni. Egyszer szép lehete , de most a
vakolat darabokban mállo le a falról, és valami seszínű,
narancssárgás sötétítőfüggöny tarto a távol a napfényt.
A ház elő i placc is rendezetlenül várta az odatévedőket. A
füves kapubeálló teljesen elgazosodo , ahogy a kockakövek közül
is elszántan törtek felfelé mindenféle igénytelen gyomnövények,
némelyik már virágzo is. Csoda, hogy a látványra nem jö elő
vagy ötvenféle allergiám.
Konrád utasíto , hogy maradjak a kocsiban, de mára
megelégeltem, hogy feltételeket szab. Nyíltan ugyan nem
tiltakoztam, de a fene se fog neki engedelmeskedni.
Amint egy pólóruhás, középkorú nő beengedte Konrádot a
kiszemelt ház kapuján, kiszálltam az autóból. Még jó, hogy nem
zárta rám, mert ki is nyírtam volna.
A benti, hűtö klíma után az arcomba mászo a kinti meleg, de
nekem megfelelt így is. Kinyújtóztam, noha nem az autóban
üléstől gémberedtem el, hanem az egész napot éreztem az
izmaimban. Kész jógaleckét vágtam le az árokparton, tekeregtem,
hajolga am, nyújto am, hogy ellazuljak. Sajnáltam, hogy a
suliban nincs jóga, bár szerintem csak én örültem volna neki, mert
hajlékonynak szüle em.
Épp azon kihívást próbáltam teljesíteni, hogy a homlokomat a
térdemhez érintem, amikor hirtelen valaki felránto egy
kapubejárót. Az ajtó nem szimplán csikorgo a durva
bánásmódtól, hanem mintha sikíto volna, majd tompa, puffanó
léptek közeledtek felém.
Ahogy felnéztem, egy ismerős arc került a látóterembe. A srác
felém futo , közben zaklato an zihált, és pár pillanat ala olyan
közel került hozzám, hogy vegyifegyverként támadt rám a
szájszaga, és egy másik, belőle áradó, jellegzetes illat.
 Másképp érzékeltem az idő múlását. Valószínűleg pár pillanat
ala történt minden, de én perceknek éreztem, amíg az agyam
felismerte a srácot. Ruszó volt az. Az illatot azonban nem tudtam
beazonosítani, pedig biztosra ve em, hogy tudom, mi ez.
– Húzz innen! – kiabált Ruszó, és én ledermedtem.
Félrelökö , és a fenekemre huppantam. Azon túl, hogy nem
valami elegáns, még piszkosul fájt is.
Ruszó megkerülte a kocsit, és bevágódo a vezetőülésre. A
földről való feltápászkodás közben akaratlanul is átfuto rajtam a
gondolat, hogy mégis mit gondolt, majd benne lesz a slusszkulcs?
Majdnem felneve em, de aztán a motor felmordult.
Ez meg hogy történhete ?
Megint lelassult az idő. Lá am, hogy a kapun kivágódik egy
nagyon dühös Konrád, ami megzavarta a sofőrt, és ezt
kihasználva már szaladtam is a kocsi elé, hogy feltartsam a
menekülőt.
Nem tudom, mi ütö belém, amikor megálltam az út közepén.
Talán én néztem túl sok filmet, nem is Bálint, és azt hi em, hogy ez
valami haláljó technika arra, hogy zavarodo fiúk menekülését
megakadályozzam.
De Ruszót nem hato a meg, hogy felemelt kézzel
megpróbálom visszatartani. Simán a gázra taposo .
A kocsi olyan sebességgel lendült felém, hogy nem tudtam
időben félreugrani előle. Még éreztem, ahogy a karosszéria súrolja
a lábamat, elesem, majd valamibe beverem a fejem.
Aztán minden elsötétült.
 15.

ZAVAROSAN ÉRZÉKELTEM A KÜLVILÁGOT. Másodpercekkel vagy talán

percekkel később egy forró tenyér nehezede a vállamra, és valaki
a fejemet tapoga a. A homlokomon ismeretlen, puha ujjak
kószáltak, de nem bántam. Szavakat is hallo am, de az értelmük
nem állt össze, így motyogásnak tűntek.
Ezernyi kellemetlen inger próbált utat vágni magának az
idegpályáimon, de túlságosan kiütve éreztem magam ahhoz, hogy
leltárba vegyem őket. Azt se tudtam, hol vagyok, és ez
megijeszte . Nagyon szere em volna tudni a választ, hogy mi
történt, és hol lehetek, de még csak támolyogtam az ébrenlét felé.
– Emma…. nyisd ki… – mondta valaki szaggato an, de
lemaradt a mondat vége. Nagyon koncentráltam, és másodjára
rájö em, hogy az illető azt szeretné, ha kinyitnám a szemem.
A saját hangomat is mormogásnak éreztem, ahogy válaszoltam,
de azért kezdtem kicsit észhez térni, mert a közérzetem
bejelentkeze , hogy eléggé ramaty állapotban vagyok.
– Emma… lehet, hogy… szenvedtél.
Nem lehet, hanem biztos, hogy szenvedtem, de valami megint
nem stimmelt. Úgy halkult el a beszélő hangja, mintha egy
gombot csavartak volna el a hangfalon.
Pedig felismertem a hangot, csak kelle némi idő, mire
hozzáraktam a nevet is. Konrád! Ő beszélt hozzám. A pasi, aki
tetszik, de ezt nem vallhatom be neki.
Jesszusom, ezeket a hülye gondolatokat ugye nem mondtam ki
hangosan?
Hirtelen éles fájdalom nyilallt a csuklómba vagy a kezembe,
valaki azt is megérinte e.
– Ne nyúlj hozzám! – mondtam, és kipa ant a szemem.
– Úristen, de megijeszte él! – Konrád hangjában
megkönnyebbülést hallatszódo , miközben a hajamat simoga a. –
Emma, lehet, hogy agyrázkódást szenvedtél.
Összeszedtem magam annyira, hogy felmérjem a helyzetem. A
földön feküdtem, lehúztak az út szélére, az egyik szomszéd háza
elé. Gondolom, a férfi, aki távolabbról figyelt, a ház tulajdonosa
lehete . Reméltem, hogy azért nem le em turistalátványosság.
– El kell vinnünk Fehérvárra, a kórházba. Segítek felállni –
közölte Konrád kíméletlenül. A földről felkelés gondolatára is
megszédültem.
– Ne, ne! Nem akarom – könyörögtem.
– Tudom, de muszáj. A lábad vérzik egy óriási sebtől, a fejedet
pedig csúnyán beverted. A csuklódra is ráestél, szóval azt meg
kell röntgenezni.
Nem maradt választásom, felálltam. Konrád a kezét nyújto a,
de látni akarta, hogy megy-e egyedül is. Hát, megbillentem
egyszer, mert rohadtul szédültem. Nekiestem a mellkasának, bár
jelen pillanatban semmi romantikusat nem éreztem abban, ahogy
esetlenségemben átölelem a testét, hogy megtartsam magam.
A kocsija o állt nem messzire tőlünk, de a táv igazi
maratonnak tűnt ezen a salakos úton.
– Azt hi em, meglépe a kocsival – mondtam, amikor meglá a
a hátsó ülés vendégét.
– Spéci lopásgátló van benne, ami mia lefullad a motor.
– Annyira azért nem jó kocsi – morogtam, mire csak nevete
azon a mély, bűvös hangján.
– Az nem számít.
– Mi lesz Ruszóval? Jön velünk a kórházba?
– Mindjárt i vannak a kollégák érte.
Amint engem behajtogato az első ülésre, a hátsóról
kitessékelte Ruszót és a nőt, aki ajtót nyito , majd a kocsi mellé
hasalta a őket. Kis híján elhánytam magam, bár gyanítom, nem a
látványtól.
Kóvályogva néztem Ruszó szintén zavart arcát, és eszembe
juto , minek az illatát éreztem korábban. Fű. Amennyire most le
volt épülve, nehezen hi em, hogy csak füvezik. Bár nem kímélt
minket a nyár, de indokolatlanul izzadt, és az arca beese volt.
Már semmilyen szinten nem ellenkeze , úgy feküdt a kavicson,
mint aki nagyon megfáradt, és szunyókálni készül.
Azért persze áthajto volna rajtam a szemét.
A térdemen akkora sebhely éktelenkede , hogy ránézni se
akartam. Húzódo a bőr, meg fájt is az egész terület. A véres
sebbe bekerült piszoknak már a gondolatától is elkapo a
hányinger, és minden kaja ki akart jönni belőlem.
Ekkor az utca végén felbukkant egy rendőrautó, és bágyadtan
néztem, ahogy Konrád átadja egy egyenruhás nőnek a gázolómat
és a társát. Néha mintha kimaradt volna egy-egy pillanat, de lehet,
hogy csak képzeltem.
Aztán Konrád bevágódo a volán mögé, és indultunk. Pokoli
gyorsan száguldo unk, és nagyjából i keletkeze egy újabb lyuk
az emlékezetemben. Konrád folyamatosan beszélt hozzám, hogy
ébren tartson, és most már kíváncsi voltam, mi a fene történt,
amiért ennyire megijedt. Megérinte em a fejemet a sebnél, és
felszisszentem. Nedvességbe nyúltam, talán még mindig vérze .
– Ne piszkáld! Majd, ha jobban leszel, megbeszéljük a
hülyeségedet.
Alig vártam.
Hamar beértünk a kórházba, ahol mindenemet megnézték. A
fejemmel kezdték, meg bizarr kérdésekkel jö ek, mint például,
hogy milyen nap van ma. Mondom, „IÓ”. Az öreg doki nem
érte e. Mondom, jövő héten vakáció, kihangsúlyozva az utolsó két
szótagot, mire elmosolyodo .
– Látom, nem lesz i baj – mondta jóságosan.
Pár vizsgálatot még elvégze , aztán közölte Konráddal, hogy
ágynyugalom, pihenés kell nekem. Semmi buli vagy alkohol. Azt
is mondta, hogy ha felnő lennék, a fizikai munkától is el kellene
tiltani.
Csak összenéztünk Konráddal. Mintha számítana.
– Hol vannak? – kérdeztem, miközben a következő dokihoz
igyekeztünk.
– A bácsikád érted jön. Majd tolmácsolom neki a doki szavait.
– Oké – motyogtam.
Erre hamarosan sor is kerülhete , mert Karcsi bácsi rövid időn
belül befuto . Miközben én a sebet piszkáltam a térdemen, ami
mia egy ideig ki van lőve a szoknya és a rövidnadrág is, ők a
folyosó távolabbi részébe húzódtak. Konrád neki is felmuta a az
igazolványát, aztán beszélgetni kezdtek. Ha nem tudtam volna
eleve, hogy rólam van szó, akkor is egyértelmű le volna, hiszen
folyamatosan rám pillanto ak.
Mintha Karcsi bácsi arca egyre vörösebb le volna, gyanítom,
felhúzta magát. Gesztikulálni kezde , és szerintem a hangját is
megemelte, mert páran, akik a folyosón ücsörögtek, odafordultak
feléjük. A beszélgetésük alapzaja durva basszusként dübörgö a
falakon. A bácsikám valamit beszólhato Konrádnak, mert utóbbi
hosszasan hallgato , és veszélyesnek tűnt, ahogy Karcsi bácsit
vizsgálga a. Szerintem az egész folyosó lefagyo tőlük.
Aztán Konrád gúnyosan elvigyorodo , és kicsit lehajolt a
bácsikámhoz, jelezve, hogy magasabb, fiatalabb és erősebb nála.
Legalábbis én így gondoltam, de nem értek a pasik
testbeszédéhez. Konrád odavete pár rövid mondatot, ami után
meg Karcsi bácsi hallgato el.
Utáltam ezt a némafilmet, mert semmit se érte em belőle. Egy
biztos, Karcsi bácsi szó nélkül o hagyta Konrádot, és felém indult.
Nem igazán készültem fel erre a beszélgetésre. Legalábbis a
gyomrom semmiképp. Megkapaszkodtam a műanyag szék
szélében, és reménykedtem a legjobbakban.
A bácsikám még mindig pulykavörös fejjel állt meg elő em,
engem meg kis híján levert a víz. A kockás ingéből szokás szerint
enyhe cigiszag áradt az egyik láncdohányos vendége mia , akivel
sokat szoko beszélgetni. Vártam a haragját és a nemtetszését, de
a szokásos, érzelemmentes maszkot kaptam. Felmérte az
állapotomat, főleg a térdemen lévő sebet bámulta.
– Egy örökkévalóság i leparkolni – mondta kezdésnek karcos,
nyugodt hangon.
Másfajta első mondatra számíto am, de kinek mi a fontos,
ugye. Neki a parkolási nehézségek. Bár, lehet, hogy csak
mentegetőzö , amiért lassan ért ide.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Jól. Enyhe agyrázkódást szenvedtem.
– A térded?
– Horzsolás, valószínűleg van benne pár darab a kövesútból.
Mindjárt ellátják.
– Az jó. Van még valami?
– A csuklómat megröntgenezik.
– Helyes. Ha nincs nagyobb gond, akkor i hagylak, mert a
nénikédet kell hazavinnem, tudod, ő is pont orvosnál van. Az a
rendőr azt mondta, hazahoz.
Arra egyszer már ráfaragtam, de ezerszer inkább Konráddal
akartam hazamenni, mint Karcsi bácsival. Ha messzire megyünk,
általában görcsben van a gyomrom a társaságától.
Bólinto am, hogy nekem rendben van így a fuvar.
– Ő kevert bele? – kérdezte Karcsi bácsi halkan.
– Nem. Megmondta, hogy maradjak a kocsiban, de én
kiszálltam. Aztán pedig meg akartam állítani a srácot, és akkor
történt a baleset.
– Értem.
Ennél többet nem mondo , és már ezzel is túlszárnyalta magát.
Még velem maradt, amíg behívtak, aztán hazament. I már
kevésbé kedves személyze el futo am össze, mert a nővér
morgolódo , hogy túlóráznia kell mia am, hiszen épp lejárt volna
a műszakja. Isteni, amikor olyasvalaki vájkál az ember húsában,
akit szétvet az ideg.
Kárpótolt, hogy mire végeztünk, Bence már odakint várt a
folyosón. A szívem a torkomban dobogo , ahogy meglá am az
aggódó tekintetét. Nem kelle megkérdeznem, hogy juto el
Fehérvárra, mert rögtön észreve em a falnak támaszkodó
apukájukat is, aki bizonyára elhozta.
– Szia – mondtam boldogan, és odaléptem hozzá, hogy
átöleljem. A nyaka köré fontam a karom, és egyszerre pusziltuk
meg egymást.
A keze a derekamon állt meg, ám Bencéből áradt a feszültség,
és valahogy most nem hiányzo , hogy engem is körülfonjon vele.
– Mi a baj? – kérdeztem tőle lágyan, de nem nekem felelt,
hanem a bátyjához fordult, és vádlón rámordult.
– Normális vagy, hogy magaddal vi ed Emmát? Egy bűnözőt
kerestél, te állat! Fel sem merült benned, hogy megsérülhet?
– Biztos, hogy ez zavar, nem pedig azért vagy mérges, mert
lecsuktam a haverodat? – kérdezte Konrád rezzenéstelenül.
Bence nekilendült, talán meg akarta ütni a testvérét, de nem
derült ki, mert az apukája visszaránto a, és a falnál tarto a a
kisebbik fiát.
– Nem kell megvédened, apa – mondta Konrád, mire Bence újra
hevesen nekilendült. Másodjára sem sikerült, amit akart, mert az
apja keményen fogta, és mennydörgésszerű hangon
figyelmezte e:
– Ha nem nyugszol meg, te fogsz kapni egyet.
– De az eszement bátyám mia Emma kórházba került!
– Baleset történt, és talán nem a bátyáddal kellene
foglalkoznod, hanem Emmával. Lehet, hogy nem hiányzik ez
most neki.
Bence elkeserede arccal rám pillanto , mintha bűntudat
gyötörné. Nem viselt meg, amit lá am, de tényleg nem akartam
most a kakaskodásukkal foglalkozni.
– Emma, ne haragudj! – kérte. – Mit segítsek? Szeretnél valamit?
– Hoznál nekem egy kólát? Lá am odébb egy automatát.
Bence bólinto , és elment automatavadászatra.
– Jól vagy, kölyök? – kérdezte az apukája. Úgy méregete , mint
Karcsi bácsi, és kezde elegem lenni ebből a sajnálkozó, kíváncsi
tekintetből, mintha én lennék a legfőbb látványosság a katasztrófa
turisták szemében.
– Igen, persze. Fura a közérzetem, de szerintem majd kialszom,
és jobb lesz.
Inkább bevonultam a közeli mosdóba, hogy eltűnhessek szem
elől, és ne kelljen több kérdésre felelnem. Az ajtó nyikorgása az
idegeimen futkoso , ezért nem is csuktam be rendesen.
A tükörbe néztem, hogy szembesüljek a katasztrófával, de csak
egyetlen pillanatig gyötörtem magam a kinézetemmel, mert
meghallo am Konrád apjának hangját odakintről.
– Ne vádold magad! – mondta.
– Ne? Egy kezdő követ el ilyen hibát.
– Szinte még kezdőnek számítasz.
Ahogy ezt mondta, elképzeltem ahogy bátorítón a fia vállára
teszi a kezét, és bölcsen, megbocsátón néz rá.
– Ugyan már – felelte Konrád pökhendien.
– Az éveid alapján még annak számítasz, csak mindenki
hajlamos elfelejteni.
– A kapitány tombolt?
– Nem, annyira nem. Persze majd be kell menned, de rám bízta,
hogy magyarázzam el neked az eset tanulságát.
Konrád felhördült.
– Nem küldheti ide az apámat, mint az iskolában, és ezt meg is
mondom neki.
– Mint nyugdíj elő álló rendőrt küldö ide. Emmát is hozzám
oszto a be a közösségi szolgálat idejére.
– Mi van? Nem meri rám bízni? A jó édes anyját!
– A mai malőr után várható volt.
– Akkor is rohadjon meg!
– Te maradsz a mentora, csak egy-két alkalomról lesz szó, ha
engem kérdezel.
Feltűnt, hogy alig ve em levegőt, olyan izgato an hallga am a
beszélgetést. Egyelőre nem agyaltam azon a meglepő híren, hogy
Konrád apja melle leszek szolgálatban. Furcsa lesz, az tuti.
– Mi van ezzel a lánnyal? – te e fel a következő kérdést az
apukája.
– Miről beszélsz? Bence barátnője.
– Mégsem ő kötődik hozzá jobban, ahogy látom.
– Rosszul látod, apa. Téma lezárva.
Most már biztos, hogy nem ve em levegőt, mert nagyon
fülelnem kelle . A tüdőm keservesen összeszorult, jelezve, hogy
elég lesz a hallgatózásból. Több levegő, kevesebb titok.
 Amúgy is elhallga ak odakint, így lehúztam a vécét, hogy úgy
tűnjön, mintha tényleg pisilni mentem volna, aztán kezet mostam,
és kimentem közéjük, mintha semmi se történt volna.
Mire kiléptem, megérkeze a kólám, és hálásan kortyoltam
bele. Bencével kaptunk pár percet, mielő behívtak röntgenre. Az
alagsorban hűvös volt, szinte libabőröztem.
– Írd meg, mit mond a doki a csuklódra!
– Miért, elmész?
– Muszáj, a nagyiékkal le van beszélve. Sajnálom, ha
felzakla alak az előbb. – A hangja olyan bűnbánóan csenge ,
hogy nem tudtam neki ellenállni.
– Nem zakla ál fel, csak nem volt rá semmi szükség.
– Kiborultam – mondta. – Már a ól majd megőrültem, hogy
nem voltam a közelben, amikor megsérültél, de hogy pont Konrád
mia kerülj ide! Nem is le volna szabad magával vinnie, de ha
már megte e, legalább meg kelle volna védenie. Kétszeresen is
felelős.
– Ha felelőst keresel, csak és kizárólag Ruszót veheted elő.
Ez mintha nem tetsze volna neki, mert elfintorodo .
– Fontos vagy nekem, Emma – mondta, mintha ez olyan
egyértelmű lenne, mint az, hogy az éjszaka után nappal
következik.
– Ennek nagyon örülök, de ezt akkor sem csinálhatod
magaddal. Nemsokára elköltözöl innen, és nem leszel majd
melle em. Ideje hozzászoknod ehhez. A ól semmi se változik, ha
péppé akarod verni a bátyádat.
– Amennyire várom, annyira félek is elhagyni a várost –
komolyodo el, és hirtelen kikerültem a fókuszból, és Bence le a
történet hőse. A tekintete az ablakra tévedt, majd fel is állt
mellőlem, és odasétált. Nem azért te e, mert annyira sok mindent
lehete látni innen lentről, hanem mert elrejthe e az arcvonásait.
Jó le volna elkerülni ezt a témát, mert úgyis mindke en egy
rövid távú viszonyra rendezkedtünk be. Minek erről beszélni?
Bence megölelt, majd megcsókolta az orrom hegyét, aztán
mindkét arcomat. Mire kijö em a röntgenről, már el is ment.
Ahogy Konrád is, és az apukájuk várt rám. Mint kiderült,
cseréltek, hogy Konrád le tudjon jelentkezni a kapitánynál.
– Nem lesz ebből baja, ugye?
– Valószínűleg kap egy dorgálást, és ennyi.
– Dorgálást?
– A kapitány kedveli őt.
 – Megértem – csúszo ki a számon, de rögtön meg is bántam.
– Miért, te is kedveled?
A röntgenorvoshoz imádkoztam, hogy jöjjön már ki, mert csak
a leletre vártunk, de a fránya nő bent kuksolt, és várato .
– Igen, kedvelem.
– Remélem, nem haragszol rá nagyon.
Mivel nem válaszoltam azonnal, gyanakodva visszakérdeze :
– Vagy félreérte em az egészet? Őt hibáztatod?
– Dehogy. Egyáltalán nem ezért haragszom rá.
– Megtudhatom, hogy miért?
– Nem igazán – feleltem.
Nagyon szerethe e a fiát, ha ennyire a szívén viselte még azt is,
ha valaki haragszik rá. Pedig szerintem ezzel nem neki kelle
volna törődnie.
Szerencsére az eredményem megérkeze , és ez megszakíto a
ezt a beszélgetést. Konrád apja visszakísért a kezelőorvoshoz, de
úgy, hogy felajánlo a a karját, mintha minimum sánta lennék,
pedig csak lehorzsoltam a lábam. Vagy azért ajánlo a fel, mert
szédültem, nem tudom. Mindenesetre az ép bal kezemmel
belekapaszkodtam, és úgy mentünk a kezelőorvoshoz. Halál
idegen helyzet volt, amiben feszengtem, de nem akartam bunkó
lenni. Kicsit régimódi a pasas, én viszont igyekeztem nem
kiröhögni ezért. Lehet, hogy húsz év múlva már értékelni fogom
ezt a gesztust, ki tudja.
A röntgen szerint a csuklóm nem tört el, úgyhogy kaptam egy
receptet, amit ki kell váltanom, és kenegetni vele. A doki azt
javasolta, hogy hordjak csuklórögzítőt, ha olyasmit csinálok,
amivel terhelném. Elláto tanácsokkal a fejem mia , majd
megkaptam a papírjaimat, és kidobtak a kórházból.
Konrád apukájával alig beszélge ünk útközben. Nem hozta elő
a közösségi szolgálatot, de én se tehe em fel a kérdéseimet,
különben lebukom, hogy hallgatóztam.
Mire becsoszogtam a házba, a nénikém már o hon volt, és
rosszallóan néze rám, amikor összetalálkoztunk a kakukkos
óránál. Most is valami elfuserált, bő ingblúzban flangált a
lakásban, ami, akárcsak a múltkori sze je, egy húszéves, vékony
lányon tökéletesen állt volna.
Neki támaszkodtam a hűvös falnak, és próbáltam felkészülni a
mondanivalójára.
– Ezt jól összehoztad, te gyerek. Mit mondtak az orvosok?
– A csuklómat kenegetni meg pihentetni kell. A térdem magától
meggyógyul, nem varrták össze, mert nem kelle . A fejem viszont
furcsa dolgokat fog csinálni.
– Szerintem az eddig is furcsa dolgokat csinált.
Leforrázva álltam a ka ogó óra melle , és próbáltam rájönni,
vajon ez valami humorszikra akart-e lenni. Az előzményeket
ismerve nem, mégis iróniát éreztem ki a szavaiból. Ajjaj, nagy
ütést kapha am, ha már hallucinálok is!
– Mit jelent ez orvosilag? – kérdezte.
– Lehet, hogy sokat fogok aludni, émelyegni fogok, és ha nincs
szerencsém, hetekig is eltarthat.
Kicsit eltúloztam, de a doki az unszolásomra a legrosszabb
eshetőséget is elmondta. Lá am a nénikémen, hogy
felbosszanto a, amit mondtam, de nem nyögte ki, mi zavarja
annyira.
– Értem. Akkor menj és pihenj. Van ránto hús a hűtőben.
Ami azt illeti, ha agyonvertek volna, se kívánom a ránto húst,
de azért megköszöntem, és a szobámba sompolyogtam.
Aznapra befejeze nek tekinte em a napot.
 16.

VALAMI NEM STIMMELT EZZEL a szombat délelő el. Azon túl, hogy
körülbelül tizennégy órát aludtam, nem találtam a helyem az én
rózsaszín-fekete világomban, ami körülve .
Felöltöztem, megreggeliztem, aztán semmi se történt, csak
üresség és csend ve körül. A házban senki se motoszkált, én meg
úgy kóvályogtam, mintha először járnék a hideg járólapon.
A konyha úgy ragyogo , mintha most szerelték volna össze,
erre a néném nagyon ügyelt. Még a kávéfőző gépet is mindig
letörölte, sehol egy porszemnyi kávézacc vagy egy elmosódo
barna paca. Pont a mérhetetlen precizitása és a minimalizmus
iránti szenvedélye mia ve em észre azonnal a hűtőn hagyo ,
rikító rózsaszín jegyze ömblapot, ami nekem szólt. A hétvégén
nincs műszakod.
Hűha! Hát ezért éreztem, hogy nem stimmel valami, csak én
rosszra számíto am, nem jóra.
Szabad volt a hétvégém. El se hi em. Úristen, de régen történt
olyan, hogy a nagynéném önként elengede ! Ironikus, hogy pont
most nem tudtam, mihez kellene kezdenem. Szívesen találkoztam
volna Bencével, de tegnap este arra panaszkodo , hogy még egy
szóbelin át kell küzdenie magát, és nem akartam elvonni a
figyelmét.
Egy hét múlva vége a sulinak, és én i álltam tétlenül.
Elneve em magam, és elfoglaltság után néztem.
A szobámban egy szürke, fono kosárban várakoztak a
dekorációs kellékek, például a háromdimenziós csillaghoz ve
kartonok, amiket hetek óta meg akartam hajtogatni. Amikor
azonban elkezdtem, az olló kifordult a kezemből, és kis híján a
lábamba állíto am. Sebaj, megpróbáltam még egyszer, de
másodjára sem éreztem rá az ízére.
Megpróbálkoztam a rendrakással, mert a felsőim lassan úgy
álltak össze, hogy egy ruhaszörnyet alko ak, de csak
felidegesíte em magam, mert nem tudtam szépen hajtogatni.
Végül szétfolytak az órák, felváltva nézegete em hajtogatós,
szobadekorációs meg frizurás YouTube-csatornákat, közben a
Facebookot meg az Instát pörge em, elküldtem Bálintnak pár
mémet, mire visszaküldö ezret. Töltö em le filmet, kisminkeltem
magam, mert régen volt rá időm, aztán csináltam pár szelfit.
Rendeltem pizzát ebédre, aztán játszo am, majd estefelé úgy
éreztem, elfelejte em valamit.
Majdnem hat óra volt, mire rájö em, hogy Konrádot akartam
kifaggatni. Na de elakadtam, hogy mit írjak neki. Mégsem
kérdezhe em meg tőle, hogy lecseszte-e a kapitány. Szívem
szerint megkérdeztem volna Annát, mit tanácsol, de már nem
voltunk olyan viszonyban.
Kénytelen-kelletlen megint a szívességes kártyát kelle
elővennem, pedig biztosra ve em, hogy Konrád majd faggatni
kezd, hogy megbeszéltem-e már a problémáimat a nénikémmel.
Márpedig erre egy darabig nem fog sor kerülni. A fejsérülésem
mia kaptam pár nap vagy pár hét nyugalmat, és nem akartam
elrontani azzal, hogy most felkavarom az állóvizet.
Meglepő módon Konrád azonnal válaszolt a bátortalan
üzenetemre, hogy zavarom-e. Épp nem volt szolgálatban, csak a
boltban állt sorban. Egy kicsit húztam, hogy milyen házias, amiért
vásárolgat, de azt mondta, ne becsüljem túl, mert gumicukrot meg
kólát tankol be, hogy este betespedhessen a gép elé játszani.
Leírtam, hogy szeretnék vele beszélni, mire megegyeztünk, hogy
eljön erre, és sétálunk kicsit a parton.
A hajókikötőhöz beszéltem meg a találkát, a ha yúk és a kacsák
birodalmába. Még épp elcsíptem őket, békésen úszkáltak a lemenő
nap elő , de tudtam, hogy ez a béke addig tart, amíg nem látnak
kaját, mert onnantól felélénkülnek, és a ha yúk konkrétan a
hátsójukat is rázzák izgato ságukban. Nagyon imádtam, amikor
ezt csinálják. Ezú al csak néztem őket, ők meg szemrehányóan
bámultak, hogy ma sem lesz vacsora.
Nem félte em egyik dagadt pelyhest se, nem tűnt úgy, hogy
éheznek.
Épp elrévedtem, és azon agyaltam, milyen jó lenne csinálni egy
képet, amikor megérkeze Konrád. Két nagy csomag gumicukrot
szorongato a kezében, a nadrágja oldalzsebeiből pedig egy-egy
fél literes kóla kandikált ki. Nem mosolyodo el, amikor
megláto , és hülyének éreztem magam, hogy egy olyan pasi
felbukkanásának örülök, aki mindig morcosan néz rám.
– Helló! – mondta, és elég távol állt meg tőlem. Nyúzo nak
látszo , és a tartása sem volt olyan délceg, mint általában.
 – Mi az, nem aludtál?
– Nem sokat.
– Baj van? Kirúgtak?
Erre elhúzta a száját, mintha mosolyogni akarna, de az arcizmai
megtagadha ák az agya parancsát, mert nem akarták megtörni a
morcos tekintetet.
– A kapitány lecsesze a lábamról, de annyira azért nem, hogy
kirúgjon.
– Az jó. Asszem. Mármint a lecseszés sosem jó.
– Megbirkózom vele. Te hogy vagy? – kérdezte, és leült mellém
a padra. Az egyik zacskó gumicukrot a kezembe nyomta, majd a
másikkal zörögni kezde , ahogy felbonto a.
– Ha nekem adod, akkor mit eszel este? – kérdeztem.
– Van még o bőven, ahonnan ez jö – felelte vigyorogva.
Aranyos volt ez a számító, gonoszan mosolygó Konrád. Nagy
gumicukorfüggő lehet, talán egy kosárnyi hever a
csomagtartójában, ki tudja. Az egyik citromos kólát is nekem adta.
– Szóval mi újság? A fejed hogy bírja?
– Horrorisztikusan sokat aludtam.
– De nem vagy rosszul, ugye?
– Ma egy kicsit émelyegtem, de nem folyamatosan, szóval
szerintem jól vagyok.
– Azért pihenj, és ne terheld túl magad.
Ezt terveztem. Én is felbonto am a gumicukromat, és az egyik
ha yú jö volna kunyizni, de hát sajna ilyet nem kaphato .
– Ismered? – mutato Konrád a madárra, aki felágaskodo ,
hogy vegyük már észre az ő kínzó éhségét.
– Szerintem minden i eni ha yúval találkoztam már – feleltem
büszkén. – Rengeteget járok ide.
– Ez az egy eléggé nyomul.
– Mert egy zabagép. Egyszer a haverjaival mege ék két XXL-es
Forne imet is.
Nem bírtam ki mosolygás nélkül, ahogy ez a hatalmas példány
így produkálta magát. Konrád is jókedvűen figyelte a műsort, és
mintha le le volna nyűgözve.
– Szimpi gyerek. Azokban a tárolókban szoko lenni kaja? –
mutato a kék bádogetetők felé, amiket ezen a partszakaszon
viszonylag sűrűn lehete találni.
– Ez lutri. Volt már, hogy elnyelte a pénzt, és nem ado ki
semmit, de időnként feltöltik.
– Akkor megpróbáljuk – mondta. A cukrot elrejte e a
terepszínű nadrág üressé váló zsebébe, majd aprót szede elő.
Mázlija volt, mert az etető ado neki egy adag kaját, ami elfért a
tenyerében. Ahogy visszaindultunk, a vezérha yú elénk jö az
öbölbe, és ahogy úszo , koncentrikus köröket rajzolt a
vízfelszínre. Konrád megtorpant, hogy felmérje, hány éhes
csőrnek kell i enni adnia. A kis barátja ismét az első sorban
riszálta magát.
– Ez normális? – néze rám értetlenül.
– Hogy a kis bolyhos faroktollait rázza? Igen, normális.
A hatalmas madár ezután beszélni is elkezde , vagy legalábbis
valami olyasmit csinált. Nem indulhato volna a madaraknak
gyárto X-faktorban, de nagyon hevesen kommunikált nekünk,
ami ilyesmit jelenthete : adjál már enni, hahó!
– Nagyon csípem ezt a jószágot – mondta Konrád természetes
hangon, és dobálni kezdte neki a kajadarabokat. Persze jö ek a
kacsák is meg a többi ha yú, én pedig megállás nélkül
vigyorogtam. Konrád felajánlo a, hogy én is etethetem őket, de
inkább ve em magamnak madáreledelt. Mivel többször is
fordultunk az etetőnél, a tollas barátaink jó napot zártak.
– Nem százas ez a ha yú – mondta Konrád a távolodó csapatot
figyelve. Amikor a pelyhesek rájö ek, hogy nincs több kaja,
o hagytak minket.
Mi is távolabb sétáltunk, az út egy játszótér felé vi , de csak
félútig mentünk, és leültünk egy félkörben kialakíto
pihenőhelynél. A tavat i eltakarta a nádas, a másik irányban egy
hotel magasodo , de épp kellő távolságban ahhoz, hogy ne
zavarjon minket.
– Haragszol azért, ami történt? – kérdeztem meg kerek perec.
– Nem volt a legokosabb ötlet tőled, hogy kivetődtél a kocsi elé,
mint valami Wonder Woman.
– Sajnálom.
– Nem haragszom. Rád nem. Én voltam figyelmetlen.
– Szerintem a saját döntésem mia kerültem be a balesetire.
Az eddig magabiztos Konrád hirtelen megváltozo . Ahogy o
ült melle em a padon, kissé összeroskadt. A háta meggörnyedt, a
két kezét összefűzte, mintha az ujjai vigaszt keresnének egymás
társaságában.
A hangja is megtörtnek tűnt, és halkabban, érzelmesebben
folyta a:
– El se merem képzelni, mi történhete volna. Az a gyerek a
világát nem tudta, úgy betépe .
 – Tulajdonképp miért mentél oda? Azt mondtad,
feltételezhetően díler, aki a Zrínyiben is tevékenykede . Volt
ellene bizonyíték?
– Nem, az nem bizonyosodo be, és azóta úgy gondolom, hogy
nem ő az emberünk. Ruszó kemény függő, az ilyen nem üzletel. A
betöréses ügy mia akartam vele beszélni.
– Ejha! Köze volt hozzá? Nagyon kis szorgalmas.
– Az. Ami azt illeti, Bálint egyedül göngyölíte e fel az ügyet. A
nyomozók eddig is tudták, hogy a kirabolt nénihez csak a szociális
segítő szolgálat munkatársa járt ki, de azt a nőt leellenőrizték, és
nem találtak semmit. Viszont Bálint egyszer a nagymamájához
menet lá a a szolgálat céges autójában ezt a Ruszó gyereket, és
elgondolkodtam, hogy kerülhete oda. Így le egy új gyanúsíto ,
akinek a múltját az elmúlt héten megkapirgáltam. Dióhéjban a nő
bennfentes infókat tudo a gondozo akról, például az értékeikről,
és mivel Ruszó nem csak füveze , hanem mással is mérgezte
magát, amikor elfogyo a pénze, betöréshez folyamodo .
– Az durva. Ruszó honnan ismerte ezt a nőt?
– Az exe.
– Exbarátnő? Fúj! Mennyivel idősebb már nála az a banya! –
fortyantam fel.
Konrád elhallgato , és rejtélyes tekinte el néze rám.
– Az anyja lehete volna. Először azt hi em, hogy az –
magyaráztam meg az undoromat.
– A drogosoknak nem számít az ilyesmi. Ruszó nem a szex
mia volt együ vele.
– Ne folytasd, jó? Nem akarok ilyesmiről tudni – tiltakoztam.
Sem az életformájukba nem akartam belegondolni, sem azt nem
akartam elképzelni, hogy utána miket művelnek ke esben. –
Tereld el a figyelmem, jó?
– Látom, nagyon felzaklato . Ezért lenne jó tisztáznod a
dolgokat a nénéddel, hogy távol maradhass az ilyen emberektől.
Abban a kocsmában is mindenféle alak megfordul, nem csak
piások.
– Akkor tőled is távol kellene tartanom magam, mert vonzod
őket – közöltem, pedig nem gondoltam komolyan.
– Igen, ez így van – felelte szomorúan, és odanyúlt az
arcomhoz, hogy kézhá al megsimogassa. – Nem kellene többé
találkoznunk.
– És az miért lenne jó?
– Nem mondtam, hogy jó lenne.
 A baráti gesztusból aztán valami más le . Valami, amitől a
szívem vadul vágtázni kezde . Konrád először az ujjbegyével
körberajzolta a szám vonalát, aztán hozzám hajolt.
A pulzusom az egekbe szaladt, összerándultam a vágytól, ami
végigrobogo rajtam. Tudtam, hogy meg fog csókolni. A szemem
magától csukódo le, amikor megéreztem az ajkát az enyémen.
Bár imádtam a gyönyörű szemébe nézni, de a látvány nélkül
minden kiélesede . A szája finoman, kérlelőn ve birtokba, és
miután viszonoztam a csókját, akkor is ugyanilyen lágyan
birkózo a nyelvünk.
Kis híján a nyakába csimpaszkodtam, hogy még közelebb
húzzam magamhoz. Arra vágytam, hogy ne csak az ajkunk,
hanem az egész testünk érintkezzen, és rájö em, hogy ez a vágy
nem abban a pillanatban fogant meg bennem, hanem már jó ideje
ére .
A bőrének illata csak még jobban felizgato , és az is, hogy
hallo am ziháló légzését, ahogy egy-egy pillanatra elszakíto a
tőlem az ajkát. Éreztem az ujjaim ala enyhén szúrós borostáját, és
végre megízlelhe em, milyen édes minden egyes csókja az idősebb
Barabás fiúnak.
Ez az utolsó gondolat teljesen letaglózo , szétestem tőle
agyilag. Kétségbeesve kerestem valamiféle kontrollt, ami
visszatartana, vagy bűntudatot, mert a majdnem-barátom
bátyjával kavartam.
Nem találtam magamban az önfegyelmet, és semmiért se
hagytam volna abba.
Azonban Konrád elengede . Az arcán derenge valami
felismerésféle, másodpercek ala átválto távolságtartóvá.
– Ezt nem kelle volna – közölte hidegen, miközben elhúzódo
tőlem. Villámgyorsan felpa ant, és körülnéze , ki látha a, ami
történt. Egy lélek se járt erre, leszámítva két korombeli srácot, aki
a játszóteret használta, bár egyértelműen nem ők voltak a
célcsoport.
A gondolat, hogy Konrád a lebukástól fél, fájt, méghozzá olyan
helyen a bensőmben, amit nem is tudtam megnevezni. Azután,
ahogy az előbb engem csókolt, árulásnak éreztem a viselkedését.
Talán az ijedség te e vele, de abban a percben, nagyon fiatalnak
és elvesze nek látszo . Ahogy megszólalt, hadarni kezde :
– Tényleg az lesz a legjobb, ha távol maradsz tőlem.
– Ennyit tudsz mondani?
– Ha az egészséged már engedi, kérlek, hívd fel apámat, ő lesz
az új mentorod a rendőrségen.
– Miért? Arról volt szó, hogy melle ed töltöm le az ötven órát.
– A kapitány javasolta, hogy így legyen, és egyetértek vele.
Hogy a fenében juto unk el a csóktól odáig, hogy egyetért a
kapitány döntésével, és le akar ő is passzolni?
– Miért? – kérdeztem újra, de kikerülte a válaszadást.
– Mennem kell, Emma.
– Konrád!
– Ami i történt, kérlek, felejtsd el. És nagyon vigyázz magadra.
– Konrád! – mondtam újra, de hiába próbáltam kizökkenteni,
egyszerűen elfordult, és elment. Mintha élete legnagyobb hibája
elől menekülne, miközben én szinte még éreztem az ajkamon az
övét, és a szívem olyan nagyon tiltakozo , hogy azt hi em, ki fog
szakadni a mellkasomból.
Mi a bánatos gyász van ennek az agyában? Vagy én voltam
rosszul bekötve, vagy ő. Ma este elképesztően jól éreztem magam
a társaságában, együ neve ünk, aztán életem legfantasztikusabb
csókját élhe em át. Normális embereknél ilyenkor az jön, hogy
folytatást akarnak! Éppen csak kiderült, hogy nem egyoldalúak az
érzéseim, mire Konrád arra kért, hogy felejtsük el a másikat, és
innentől menjünk, amerre látunk.
Ez az egész húzás egy rohadt nagy átverés. Nincs semmi
értelme.
Teljesen összezavarodva indultam haza.
 17.

A TÓPARTON TÖRTÉNTEK UTÁN hetek teltek el úgy, mintha nem is én

irányítanám az életemet, és az szakíto ki ebből az állapotból,
hogy július elején nekikezdtem a közösségi szolgálat letöltésének.
Épp a rendőrkapitányság homlokzatán lévő Szent György-
domborművel szemeztem. Az idegességemet semmilyen skálán
nem tudtam volna elhelyezni, mert arra már nem léteztek értékek.
Ami azt illeti, el se akartam jönni. Az utolsó héten a suliban kis
híján bementem Szaszkó igazgatónőhöz, hogy közöljem, nem
óhajtom a rendőrségen letölteni az ötven órámat, ajánljon mást.
Aztán teltek a napok, de nem mentem be hozzá. Tehetetlennek és
céltalannak éreztem magam, és abban sem lehe em biztos, hogy
képes vagyok-e összete mondatokban beszélni, ha meg kell
indokolnom a döntésemet.
Miután Konrád o hagyo a parton, szörnyű napok
következtek. Éjszakánként a harag tarto ébren, nappal pedig
zombi üzemmódban járkáltam. Egyre frusztráltabb le em, és ez
felkorbácsolta a dühömet, amit végképp nem tudtam irányítani.
Sokszor elsírtam magam, és erősebb fájdalom tépte a bensőmet,
mint akkor, amikor Maximilian végérvényesen megbánto a
szavaival.
Bencével alig beszéltem, mert mardoso a lelkiismeret-furdalás.
Egy rohadt szemétnek éreztem magam, amiért a bátyja mia
szomorkodom, miközben ő az ére ségire és a jövőjére koncentrál.
A lelkemben ez is feloldhatatlan ellentétet hozo létre. Arra
juto am, hogy a legjobb, ha senki se tud a Konrád és köztem lévő
akármiről. Mert hiába éreztem magam pocsékul, senkivel se
tudtam megbeszélni.
Szerencsére a nénikém a bizonyítványosztás után is békén
hagyo , mert az életkedvem teljes hiányát betudták az
agyrázkódásnak, és mivel nem voltunk olyan viszonyban, hogy a
magánéletemről beszéljek velük, meghagytam őket abban a
hitben, hogy a baleset mia viselkedem így.
Nehezemre ese felhívni Bence apukáját, és időpontot
egyeztetni vele. Júniusban még nem kezdődö el a program,
úgyhogy most egy csoportos megbeszélésre kelle mennem. Azért
ragaszkodtam a gyakorlathoz, mert a mindennapok elviselésében
is az segíte , hogy gépiesen te em a dolgom. Bár a vendéglőben
nem kelle dolgoznom, o hon mindig rendbe raktam a lakást, és
addig nem hagytam abba a pakolást és a takarítást, amíg nem le
minden makulátlan.
Kivételesen nem azért te em, mert a nagynéném elvárta,
hanem mert… nem is tudom. Csinálnom kelle valamit, és a suli
vége után igazi kihívás volt, hogy mihez kezdjek. Nem nagyon
akadtak barátaim, akikkel együ lógtam volna, és egy idő után az
olvasást meg a filmezést is untam. Ebből le az, hogy mindennap
takaríto am, és a végére már a bőröm alá is bee e magát a
vegyszerszag, amit az esti fürdéskor se tudtam lemosni magamról.
Összesen kétszer írtam Konrádnak. Egyszer közvetlenül
azután, hogy o hagyo , de akkor csak ismételte magát, hogy
felejtsek el mindent, ami történt. Egyszer pedig tárgyiasan
rákérdeztem, hogy áll a rokonságom utáni nyomozással. Erre csak
annyit felelt, hogy információt gyűjt.
Az emlékeimből egy bosszantó hang szakíto ki, miközben
még mindig a szobrot bámultam.
– Imádkozol, vagy mi?
Ó, ne! Ezt muszáj most, amikor a padlón vagyok?
A hang irányába fordultam, és Anna az idegesítő flip-flopjában
odaklaffogo hozzám. Vigyorogva nézte, ahogy a nyakamban
lévő medált szorítom, és egy védőszent szobránál álltam, szóval
akár imádkozha am is volna. A lila köves virágot formázó medált
anyától kaptam, az adósságon túli kevés örökség egyike volt.
– Mit keresel te i ? – kérdeztem. – Elkaptak valamivel?
– Szeretnéd, mi? Sajnos nem nyert. A jóképű zsarut látva úgy
gondoltam, kellemesen is eltölthetem azt az ötven órát.
Belém mart a féltékenység, mint mindig, mikor Anna egy olyan
pasiról beszélt, aki tetsze nekem.
– Nem akarlak elkeseríteni, de lepasszolta a mentorkodást.
Helye e rámozdulhatsz az apjára. Sok szerencsét – feleltem
mosolyogva. Ha belém köt, hát nem fogom kímélni én se.
– Francba! Akkor lehet, hogy kiszállok.
– Csak nyugodtan – mondtam, mert jobban szere em volna
visszavonulni a csigaházamba, egyedül.
– Az a baj, hogy nem akarok se kölyköket, se kórházat. Lehet,
hogy mégis maradok.
 A fenébe.
Így ese , hogy végignéztem, ahogy betipeg az épületbe, és
csatlakozik a többi diákhoz, akik az előtérben várakoztak. Ahogy
az igazgatónő is mondta, csak Bálint, én és most már Anna
képviseltük a sulinkat. Direkt távolabb álltam meg, és csak
Bálin al együ mentünk oda a tízfős társasághoz.
Bálint mintha leado volna pár kilót, amióta vége le a sulinak,
biztos nagyon szigorúan tarto a a diétáját. Alig tudtunk beszélni,
mert az egyik egyenruhás felkísért minket egy emeleti irodába, és
az utasítására körben leültünk a hatalmas tárgyalóasztalhoz. A
rövid farmernadrágot meg trikót viselő Anna dideregni kezde a
mélyhűtővé klimatizált helyiségben. Én is fáztam, de áldo am az
eszem, hogy ennyire nem öltöztem alul.
Aztán befuto Konrád apukája, és leado egy rövid, ám annál
unalmasabb monológot a biztonságunkról meg a jövendőbeli
munkánk lényegéről. Szerencsére nem húzta sokáig, hanem
kioszto a a feladatokat. Ekkor csatlakozo hozzá még pár rendőr,
gondolom, az ő felügyeletükre lesznek bízva a diákok. Minket
Annával magához rendelt.
– Úgy gondoltam, hogy titeket nem a strandra osztalak be,
hanem a rendőrségi hajóra, ha szeretnétek – mondta, és egyenesen
rám mosolygo .
– Tessék? Ilyet lehet? Mehetünk a hajón?
– Egy sor biztonsági előírás betartása melle – közölte
szigorúan. – Csak azért, mert kész úszóbajnokok vagytok, és
mindke en megcsináltátok az elsősegélyvizsgát. Ha jól
emlékszem, az igazgatónő szerint valami büntetés volt a
dologban, de most hasznos lehet.
Anna rám néze , az arcára gyermeki öröm költözö , régen
lá am rajta ilyen ártatlan, tiszta izgato ságot.
– Ez nem szívatás, ugye? Mert ez kurva jó – ujjongo .
– A fedélzeten nincs csúnya beszéd – közölte vele Konrád
apukája szigorúan.
– Érte em, uram – szalutált Anna.
– Mikor kezdünk? – kérdeztem.
– Bármikor.
Ebben maradtuk, és automatikusan a hétvégét beszéltük meg.
Hazafelé juto eszembe, hogy talán rossz időpontot választo am.
 18.

AZ ELMÚLT HETEK NYUGIJA UTÁN azt hi em, könnyű lesz beadni a

nénéméknek, hogy innentől elsősorban az ötven óra
ledolgozásával kell foglalkoznom, de tévedtem. Amikor
hazaértem, és a vacsoránál előhoztam a témát, Karcsi bácsi meg se
szólalt, Marika néni pedig azt mondta, hogy később szeretné ezt
megbeszélni. Hurrá! Ezek után elég nehezen ment le az a három
falat, ami még a tányéromon maradt, mert a torkom úgy
összeszorult, mintha begyulladt volna.
Amikor Karcsi bácsi végze , egyetlen hang nélkül felállt, és
odavi e a mosogatóhoz a tányérját. Lassan mozgo , mint mindig,
de most különösképp idegesíte ez a lomhaság. Arra vártam,
hogy ke esben maradjunk a nagynénémmel, mert nyilvánvalóan
rá le osztva, hogy beszéljen velem. Gondoltam, majd elmondja,
milyen korlátozások lesznek érvényben az életemben, vagy mit
tudom én. Annyit megjósoltam, hogy nekem nem lesz jó.
Karcsi bácsi ránk néze , a tekintete egy pillanatra elidőzö az
idegességtől kis híján remegő kezemen.
– Akkor megyek – mondta.
Oké. A gyomrom bukfencet vete , aztán úgy ültem az
asztalnál, mintha egy iskolai bizo ság elé kerültem volna.
A nagynéném hátat fordíto nekem, és bepakolta a mosatlan
edényeket a mosogatógépbe. A hangja száraz volt, mintha felte
szándéka le volna az idegrendszeremet smirglizni.
– Mitől le olyan fontos ez a rendőrségi munka? – kérdezte.
– Mert kötelező.
– Ennyi? Elég lelkesnek tűntél.
Nem érte em, mire megy ki a faggatózás. A nénikém sosem
faggatózo , nem az a típus volt.
– A lelkesedés miért baj? Nem értem, mire akarsz kilyukadni.
– Hetekig gubbaszto ál, mintha beteg lennél, most meg
kivirultál, hogy elmehetsz erre a rendőrségi valamire.
– Azért gubbaszto am, mert valaki, aki fontos nekem,
megbánto – buko ki belőlem. A nénikém nem felelt, ezért
dühösen folyta am. – Gondolom, ez nem igazán érdekel, ahogy
eddig sem érdekelt semmi se a magánéletemmel kapcsolatban.
A kirohanásommal mintha megleptem volna. Marika néni arca
elnyúlt, mintha csak egy filtert raktam volna rá a képszerkesztő
programban.
– Én… – kezdte volna, de annyira új volt neki a helyzet, hogy
láthatóan elakadt a szava.
– Nem kell mondanod semmit, már megszoktam, hogy le se
tojtok.
– Ez nem igaz.
– Tényleg? – kérdeztem vissza gúnyosan. Nem tudom, mi ütö
belém, csak dőlt belőlem a szó. – Sose azt vártam, hogy a
szüleimet helye esítsétek, de néha jólesne, ha azt látnám, hogy
egy kicsit fontos vagyok. Hogy néha olyasmi is érdekel, ami nem
az é eremről szól, meg arról, hogy hullafáradtra dolgozom
magam, hogy megtűrjetek.
Konrád. büszke le volna rám, hogy végre beszéltem az
érzéseimről. Persze rögtön meg is bántam, mivel a nénikém
elhallgato , és olyan értetlenül néze rám, amitől megijedtem. A
fenébe, amikor legutóbb kinyito am a szám, Karcsi bácsi ki akart
dobni a házból!
A szókimondásom ellenére az esetek zömében pontosan
tudtam, mikor kell hallgatni. Ez egy ilyen pillanat volt. Befogtam a
szám, és azt vártam, hogy a nénikém szólaljon meg hamarabb.
– Nem azért dolgozol nálunk, hogy megtűrjünk – felelte
csendben.
– Én másképp érzem – mondtam színtelenül.
Mindke en meglepődtünk, hogy tényleg az érzéseimről
beszélek. A ól pedig egyre furább le a szitu, hogy Marika néném
arcán is érzelmeket lá am. Mintha a szavakat kereste volna egy
olyan témához, ami tőle re enetesen idegen. Magam elő lá am,
ahogy a kommunikációért felelős agysejtjei keservesen
nyöszörögnek, hogy szólaljon már meg végre.
– Olyan sok mindenben hasonlítasz az anyádra – mondta
sokára. – Nem is hinnéd, mennyire.
– Hogy jön ez ide?
– Karesszal mi nem akartunk gyereket. Már a házasságunk elő
eldöntö ük, hogy bizonyos okok mia nem szeretnénk szülők
lenni, és sose bántuk meg. Aztán jö él te, és minden megváltozo .
Az öcsém gyerekeként kötelességemnek éreztem, hogy magamhoz
vegyelek, az anyukád azonban… – I megakadt, és elfordíto a a
fejét.
Tudtam, hogy olyasmi fog következni, ami bántó lesz az
anyámra.
– Az édesanyád, isten nyugosztalja, olyan életet élt, ami távol
állt a ól, ami belefér az értékrendünkbe, és el tudnánk fogadni. És
még csak nem is arra gondolok, hogy ivo , hanem arra, hogy
adósságokat halmozo fel, felelőtlenül viselkede , és
veszélyeztete téged, még ha ezt gyerekként nem is így élted meg.
És mivel ő nevelt, nyilvánvaló, hogy azt tartod normálisnak, amit
tőle lá ál.
– Ezzel mit akarsz mondani? – kérdeztem felháborodva, mert
már sejte em, mire akar kilyukadni, de még magamnak is féltem
kimondani.
– Az ember azt a mintát követi, amit lát. Karcsival úgy éreztük,
hogy keményen kell téged fogni, ha nem akarjuk, hogy…
– …olyan legyek, mint az anyám? – fejeztem be a mondatot
keserűen.
– Azt akartam mondani, hogy ne kövesd el azokat a hibákat.
– Milyen hibákat?
– Tudod te azt.
Nem volt igazságos, hogy így leírja az anyámat, mert nem volt
valami földöntúli gonosz, épp csak… nem is tudom… talán
gyenge volt az akarata ahhoz, hogy ebben a világban éljen. És ha
valakinek joga van haragudni rá, az én vagyok, de nem a néném.
Néhanap szinte felemészte a harag, a csalódo ság és az iránta
érze szeretetem különös egyvelege. Gyűlöltem, hogy cserben
hagyo , de ha csak felidéztem, hogyan ölelt meg, és mennyire
szerete , a szívem akart meghasadni.
A néném nagyot sóhajto , majd visszafogo an megszólalt.
– Azért fogtunk be a vendéglőbe, hogy megtanuld, mindenért
meg kell dolgozni.
– Meg hogy törlesszem az anyám adósságát, amit nektek kelle
kifizetni – vágtam oda. – Cserébe csicskáztatha ok.
Úgy tűnt, annyi év után elértem, hogy megbántsam. Az arcán
fájdalom suhant át, és mivel többnyire közömbös a tekintete,
azonnal felismertem rajta minden érzelmet.
– Ekkora szörnyeteg még én sem vagyok – felelte hidegen.
Felállt az asztaltól, a homlokánál megigazíto a rövidre nyírt
tincseit, majd méltóságteljesen elsétált melle em. A cipője
kopogása összevegyült az óra idegesítő zakatolásával, és minden
lépésnél összerezzentem.
 A nénikém a hálószobájába ment, de csak szép csendben
becsukta maga mögö az ajtót, mintha semmi se történt volna.
Borzasztóan éreztem magam. Először beszélge em vele az
érzéseimről, de el sem juto am odáig, hogy a jövő vagy bármi más
szóba kerüljön. A rendőrségi munkát se sikerült tisztázni vele,
úgyhogy fogalmam se volt, hogy akkor hogyan álljak hozzá.
Tanácstalanul és zavartan ácsorogtam a konyhában. A szám
kiszáradt, nyeltem egyet, de nem le jobb. Mintha földbe
gyökereze volna a lábam, féltem elmenni onnan.
A mobil csörgése zavart meg, kiragado a pillanatból, és végre
megmozdíto am a karomat.
Bence kerese . Remegő ujjakkal nyomtam meg a hívás
fogadása gombot.
– Szia, mizu? – kérdezte a szoko vidámsággal.
Miután felve em a telefont, már könnyedén elindultam a
szobám felé, hogy a nagynéném ne hallja a beszélgetést. Közben
elmeséltem Bencének, hogy nincs semmi különös, meg azt, hogy
holnapután kezdek az apja melle .
– Sajnállak. Kitartást – mondta.
– Fura, de én nem utálom a gondolatot. Sem a munkát, sem azt,
hogy apukáddal kell dolgoznom.
– Te nem éltél le vele tizennyolc évet. Ha így lenne, nem várnád
annyira. Tuti két perc ala felidegesítene.
– Nem hiszem el, hogy ennyire szerencsés vagy, de te fel sem
fogod, és csak utálatot tudsz érezni.
– Szerencsés?
– Én nem ismerhe em az apámat, mint te. Senkinek se kívánom
az érzést – mondtam zaklato an, és éreztem, hogy a könnyeim
elerednek.
Túl sok volt ez a mai napra. Fájt, ahogy a nagynéném az
anyámat bírálta, hiába volt igaza bizonyos dolgokban. Most meg
Bence szidta az apját, mert neki probléma, hogy törődnek vele.
Nem hagytam, hogy a sírás elragadjon, igyekeztem észnél
maradni. Ezért is tűnt fel olyan hamar, hogy a vonal túlsó végén
mély csend támadt. Ritkán van rá példa, hogy Bence egy szót se
szóljon.
Fogalmam se volt, hogy most mi baja van, ezért kivártam.
– Szerencsés vagyok, mi? – kérdezte gúnyosan, és továbbra se
érte em, mi van. – Király, hogy várod meg minden. Végül is az a
lényeg, hogy téged érdekel az ilyesmi.
– Te mit csinálsz majd?
 – Remélem, albérleteket nézhetek. Még nem döntö em el, hogy
koleszba mennék szívesebben vagy albérletbe. Van egy haverom
Debrecenben, aztán gondolkodunk, hogy ha felvesznek, akkor
közösen mennénk albiba.
– Mikor derül ki, hogy felve ek-e?
– Huszonnegyedikén hirdetik ki a ponthatárokat.
– Szorítok nagyon – mondtam, és nagyjából ebben maradtunk.
Elbúcsúztunk, és leraktuk.
A nap hátralévő részében nem találtam a helyem, de régi
ismerősként üdvözöltem az érzést, és hangos zenével csitíto am el
a lelkemben dúló vihart.
 19.

SOSEM HITTEM, HOGY ILYEN FANTASZTIKUS érzés lesz a tó közepén

száguldani egy kishajóval. Még a rendőrség felirat sem zavart, és
ahogy Annára pillanto am, tudtam, hogy hasonlóan gondolja,
mint én. Ahogy a hajótest a vizet szelte, és a szél az arcomba
csapo , a boldogság és az izgalom eláraszto a a testemet. A motor
zaja elnyomo mindent, ezért nem is beszélge ünk, csak a fehér
fodrokat figyeltem a vízen, Anna pedig a hajával küzdö , mert a
szél folyton ki akarta cibálni a tincseit a lófarokból.
A hajót Bence apukája veze e, a társa pedig minket figyelt,
talán azért, hogy az első napunkon ne zuhanjunk be a vízbe.
Középkorú, nagyon magabiztos pasas volt, aki úgy áraszto a
magából a tesztoszteront, hogy kis híján belefulladtam. Mármint
Konrád is figyelemre méltóan pasis megjelenéssel bírt, de sokkal
szimpatikusabb módon. Ez a fickó a macsóságával, a
napszemcsijével meg a flegma stílusával túl ijesztő benyomást
kelte bennem, ami mia ösztönösen felhúztam pár falat.
Annának bezzeg nem okozo ez problémát, ő bájosan és
természetesen elbeszélgete vele a bemutatkozáskor, amit kis
híján flörtölésnek is nevezhe em volna.
Amikor kellő távolságba értünk, Bence apja leállíto a a hajót, és
a hirtelen támadt csendben a pillanat mintha megállt volna.
Imádtam az egészet.
A hajó lágyan ringatózni kezde , a nap a bőrömet melegíte e,
én pedig szívem szerint kifeküdtem volna napozni, hogy ez az
érzés órákra belém költözzön, és megnyugtassa a lelkemet.
– Ez mindig ilyen? Annyi év után is? – kérdeztem Bence
apukáját lelkesen, akit addigra Péternek kelle szólítanom.
– Már akinek. Nekem igen – felelte, majd a másik rendőrre
néze , aki még azt is megengedte, hogy tegezzük.
– Nekem nem – mondta Roland kiábrándítóan.
– Nem szereted ezt csinálni?
– De igen, csak nem vagyok olyan szentimentális, mint a vén
csókák meg a fiatal lányok. Én leginkább a földön járok, ezért ez a
csónak nem a legjobb hely számomra.
– Akkor miért i dolgozol?
– Csak ideiglenesen átirányíto ak ide.
Így azért érthető.
– Na, és valamelyikőtöket érdekli ez a munka? – kérdezte
Roland, főleg Annát vizslatva. Egészen úgy néze Annára, mint
egy felnő nőre. Ez nem nagyon tetsze .
– Apám azt akarja, hogy fogorvos legyek – közölte Anna
fanyalogva.
– Nos ez… nem is tudom… – Roland nem tűnt elragadtato nak
Anna jövőképétől. – És te mit akarsz?
– Mivel annyira hülye vagyok a biológiához, hogy valószínűleg
az orvosi egyetem kertjéből is kitiltanának, semmi ilyesmi nem
játszik. Még nem tudom, mi akarok lenni. Talán újságíró, fodrász,
autóversenyző vagy bármi. Az fix, hogy nem büdös szájakban
fogok turkálni.
Ezt elképzeltem, és egy pillanatra elfintorodtam. Én jó voltam
biológiából, de akkor sem csinálnám.
– És te? – kérdezte Péter.
– Mit én?
– Tudod már, mihez akarsz kezdeni?
– Tizenhét éves vagyok, honnan kellene tudnom?
Anna rám villanto a a szemét, és lá am, hogy az eddigi béke
után most számíthatok a gonoszkodására.
– Ha a nénikéjén múlik, pincérnő lesz – közölte szemét módon.
Néha nem érte em, hogyan lehe ünk barátnők annak idején.
– Miért lennél pincérnő? – kérdezte Roland. Még a szemüvegét
is leve e, így még idegesítőbb le az, ahogy a fürkésző tekintete
az enyémbe fúródo . Megborzongtam tőle.
– Halálra dolgoztatják hétvégente – magyarázta Anna.
– Ezt meg honnan veszed? – förmedtem rá. – Egyszer lá ál
hétvégén dolgozni és már mindent tudsz rólam?
– Minden hétfőn táskás szemmel estél be a suliba, és a padon
aludtál Hatos tanárnő óráján. Tudod, lehet ám azt mondani a
nénikédnek, hogy nem csinálod.
– Miért, te mondtad már az apádnak, hogy nem akarsz
fogorvos lenni?
– Képzeld, jó párszor témán volt, és azóta rendszeresen
veszekszünk rajta.
Ó, hát erre nem tudtam mit felelni. Basszus, ezek szerint ez csak
nekem ilyen nehéz?
 – Ez igaz? – kérdezte Péter.
Furcsa, de Konrádon kívül senkivel nem akartam erről beszélni.
Mármint mostanában épp Konráddal sem, de az apjának vagy egy
ismeretlen zsarunak nem fogom kiönteni a szívemet, az egyszer
biztos.
Szerencsére a munkájuk közbeszólt, mert Roland közben
távcsöveze , és észreve néhány evezőst, akik túl messzire
merészkedtek a par ól. Ez mente meg a ól, hogy válaszolni
kelljen, és reméltem, hogy később se kerül elő újra a kérdés.
A közelükbe mentünk, az evezősök azonban nem érte ék, mi a
probléma, ami mia két marcona egyenruhás meg két diáklány
csúnya szemmel néz rájuk.
– Anna, mondod nekik? – kérdezte Roland, és Miss Eminens
elmagyarázta a huszonéves, látványos felsőtestű szószólónak a
tavon közlekedés szabályait, amiknek a létezéséről mi is csak
nemrég szereztünk tudomást.
Roland kellemes pihenést kívánt nekik, és visszafordíto a őket
a part felé.
Hatórányi munkában állapodtunk meg, és az idő hol gyorsan,
hol lassabban telt. Nagyrészt Anna és Roland beszélgetése töltö e
ki a csendet, se Péter, se én nemigen szóltunk hozzá a
trécselésükhöz. Amikor már csak egy óránk maradt hátra, ismét
bejelentés érkeze , hogy egy strandoló társaság túl régóta nem
hallo a barátairól, és félnek, hogy valami bajuk történt.
Mi pedig nekiindultunk. A feszültség megugro a hajón, de
valahogy nem le em tőle nyugtalan, mert bíztam benne, hogy ez a
két rendőr kézben tartja a dolgokat. Ezerrel kapaszkodtam a
felmelegede vascsőbe, ami boltozatként futo végig a fejünk
fele , és a motorcsónak másik oldalához csatlakozo . Anna a
túloldalon lógo rajta, két kézzel szoríto a, de azért élvezte a
tempót.
Hamarosan észreve ünk egy kapálózó embert a vízben, akinek
eléggé furcsa formája volt. A hangját ugyan nem hallo am a
motortól, de gyaníto am, hogy kiabál. Amint kellő távolságba
értünk, Roland a vízbe ugro , és villámgyorsan odaúszo a
nőhöz. Ekkor észreve em, hogy nincs egyedül, hanem egy jókora
férfitestet próbál a vízfelszínen tartani. A szakállas pasas arca az
ég felé fordult, de mintha nem mozgo volna, csak tehetetlenül
lebege a vízen. Valószínűleg elájult.
Annára néztem, aki már kevésbé tűnt magabiztosnak, szó
szerint elfehérede , amiért belecsöppentünk az események
közepébe. I bizony nem segíte a lecke felmondása.
Péter még mindig a hajót próbálta úgy beigazítani, hogy a
lehető legközelebb mehessen, amikor odaléptem mellé. Persze
megtilto ák, hogy aktívan mentsünk, vagyis, hogy a vízbe
ugorjunk, de úgy éreztem, i most el kell felejteni ezt.
– Hadd menjek, meg tudom csinálni – mondtam.
Péter habozo , de én már fordultam is, és ugro am a vízbe.
Nem mondom, meglepe a hőmérséklete, egy pillanatra le is
fagyo az agyam tőle. Odakint a parton a sekély víz kellemesen
fel tud melegedni, de most dermesztő hideg simult körém, ahogy
a fejesugrást követően elmerültem a víz ala .
Ez is szoko balesetet okozni, de mi folyamatosan vizeztük
magunkat, hogy ne forrjunk fel a melegben. Valószínűleg emia
sikerült visszanyernem az irányítást a testem fele , és
felbukkantam a víz alól. A tüdőm hálásan fogadta a beáramló
levegőt, ami kitisztíto a fejem, és feltérképeztem a környezetemet.
Mikor odaúsztam a többiekhez, Roland épp átve e a férfit a
nőtől, de az asszony ekkor szabály szerint elmerült. Épp, hogy a
korábbi súly mia kelle volna elmerülnie, nem most, amikor az
lekerült róla, de analizálgatás helye utánanyúltam. Szégyen vagy
sem, de először a hajánál fogva húztam ki a víz fölé, aztán
beúsztam mögé, hogy fel tudjam fektetni a mellkasomra és a
vállamra.
A nő nem veszíte e el az eszméletét, csak nyelt egy kis vizet,
amitől köhögö párat.
– Nyugalom, rendben lesz minden – mondtam, és ezért a pár
szóért igen keményen meg kelle dolgoznom.
Persze a sikerben nem voltam annyira biztos, mint muta am,
mert amennyire az oktatófilmen egyszerűnek tűnik egy másik
embert kimenteni a vízből, a valóságban sokkal keményebb meló.
A tehetetlen testnek úgy is jókora tömege volt, hogy a víz a
segítségemre siete , és átvállalt belőle egy részt. Magyarul: el sem
tudtam indulni.
Második próbálkozásra sikerült elkezdenem húzni a hajó felé,
de re enetesen gyötrelmesen ment. Elgondolkodtam, mi a
fenének ugro am be egyáltalán, aztán nem maradt erőm arra sem,
hogy magamat korholjam, csak úsztam a nő testével, és ügyeltem,
hogy ne én legyek a következő, aki bugyborékolva szemügyre
veszi a tó alját.
Az utolsó métereken Péter siete a segítségemre, átve e tőlem
a nőt, majd csak akkor adta vissza, amikor felugro a hajóra, hogy
kisegítse.
Egy pillanatra megálltam a motorcsónak hátsó lépcsőjén
pihegni, aztán mint egy darab paca, a fedélzetre roskadtam.
Roland ekkor épp újraéleszte e a férfit. Anna o térdelt melle e
készenlétben, már kevésbé tűnt riadtnak, de igazából ebben a
folyamatban nem segíthete . A nő megfogta a kezemet, és egy
hang nélkül nézte, ahogy egy rendőr küzd a párja vagy a férje
életéért.
A szívmasszázs ritmusa a fejemben dobolt, de egy ideig semmi
se történt.
Aztán végre szikla méretű kő ese le a szívemről, mert a fickó
magához tért, és rögtön felköhögte a lenyelt vizet. A nő szorítása
erősebbé vált, és könnyekben tört ki. Letérdelt a férfi mellé, és a
vállán sírt tovább.
Megható volt, hogy ennyire része lehe em az eseményeknek,
főleg, hogy ilyen jól végződö . Valami felemelő érzés keríte
hatalmába, hasonló volt ahhoz, amit akkor éreztem, amikor
egyszer a kocsmában is tudtam valakinek elsősegélyt nyújtani.
Mosolyogtam, mintha muszáj lenne. Ugyan nem ismertem
ezeket az embereket, mégis az örömük és a megkönnyebbülésük
átragadt rám.
A férfi fáradtan felült, és Roland megkérdezte, mi történt. A nő
összevissza beszélt, így nehezen hámoztuk ki a nagyon egyszerű
lényeget, hogy túl messzire úsztak be. Annyi magyaráza al tudtak
szolgálni, hogy nyár van, szórakoztak, söröztek ezerrel, melegük
le , csak épp a férfi elájult idebent, és a nő a végén már sírva
próbálta meg a vízfelszínen tartani. Mire ideértünk, már neki is
elfogyo az ereje, és kis híján feladta.
Anna ekkor szólalt meg, mert Miss Eminensnek a
leckefelmondás jobban ment, mint az empátia.
– Óvatosan kell ennyire melegben alkoholt inni, mert nagyon
könnyen rosszulléthez vezethet.
Döbbenten néztünk rá, de Roland szólalt meg leghamarabb.
– Látom, Konrád kiselőadása azért beége . – És csúnyán
röhögni kezde . – Lesz mivel cukkolnom.
Erre belőlem is kitört egy kacaj, aztán már Anna is érzékelte,
mennyire kínosan rossz helyre időzíte e a szónoklatot, és ő is
nevetni kezde . Egyedül Péter maradt komoly, aki kivi minket a
partra, ahol végre átadha uk a párocskát a mentősöknek.
Odakint a parton előszedtem a frissen vásárolt, bolyhos
törülközőmet, mert a hajamból csöpögö a víz. Roland és Anna
távolabb mentek, és pusmogni kezdtek, de Péter szúrós szemmel
fölém magasodo .
– Ajjaj, bajban vagyok?
– Kicsit, de nem azért jö em. Úgy döntö ünk, hogy mára vége
a műszakotoknak, így Roland Anna munkáját értékeli, én meg
téged.
– Oh! Azt nem bánom, hogy hazamehetek, de muszáj ez az
értékelősdi?
– Miért ugro ál a vízbe? – kérdezte komolyan.
A pólója és a nadrágja is nedvesen tapadt rá, az őszes haját is
összeborzolta a víz, és kuszán állt szerteszét. Valószínűleg nemrég
beletúrt, és szere em volna elmondani neki, hogy tiszta punkos a
megjelenése.
– Maga kormányzo , és két bajban lévő strandoló juto egy
rendőrre. Sima matek.
– Mi is tudunk számolni, kis hölgy. Máskor is megoldo uk
diákok nélkül a hasonló matematikai feladványokat.
Jesszus, úgy mondta, mintha haragudna rám. Összehúztam
magam, és éreztem, hogy elvékonyodik a hangom.
– Hibáztam?
– Amíg nem válaszolsz, addig nem tudom. Egész pontosan mi
járt a fejedben, amikor beugro ál?
– Az, hogy mi van, ha a nőnek is kell segítség. Akármilyen
hiperszuper vízirendőr a társa, egyszerre csak egy embert tud
menteni, magának meg le kelle állítania a hajót. Biztosan odaért
volna időben, de én még annál is hamarabb odaértem.
Néhány pillanatig emésztge e a szavaimat, ami közben
igyekeztem lenyugtatni a zakatoló, ijedt szívemet, hogy nem lesz
baj.
– Amennyire lá am, az asszony elmerült volna nélküled –
mondta továbbra is elég komoly hangon. – Jó döntést hoztál, de
legközelebb várd meg, amíg engedélyt adok! Ha rosszul alakult
volna, mindke en nagy bajban lennénk.
– Érte em.
– Így csak én leszek bajban.
– Sajnálom.
– Legalább tudom, miért nem bírt veled a fiam.
Elmosolyodtam, mert két Barabást kikészíteni igazi
teljesítmény, főleg, hogy mindke en rendőrök. Azonban nem
akartam túlfeszíteni a húrt, ezért csendben maradtam.
– Egyébként nagyon bátor voltál – közölte, és megverege e a
törülközőbe bugyolált vállamat. – Büszke vagyok rád. Holnap
találkozunk, addig pihend ki magad.
– Oké.
A szavai nagyon sokat jelente ek. Még o csengtek a fülemben,
amikor elfordult, és visszament a hajóra. Roland is o hagyta
Annát, és nagyon kíváncsi le em volna az egykori legjobb
barátnőm értékelésére is, mert Anna mintha lóga a volna egy
kicsit az orrát.
Miközben o álltam, és próbáltam feldolgozni ezt a helyzetet,
hogy vége a műszakomnak, és most haza kell mennem, Péter
visszafordult hozzánk.
– Szereztem fuvart, aki hazavisz titeket – mondta mosolyogva,
és valahová a vállam mögé néze .
Ó, a fenébe! Naná, hogy a kedvenc fiát hívta ide.
– Köszönöm, de inkább gyalog megyek – kiabáltam vissza,
majd nyílegyenesen elmentem a szokásos szerelésében érkező
Konrád melle . Ezú al ő is napszemüveget viselt, és ezzel a fehér
inggel meg a borostájával olyan jól néze ki, hogy… ó a fenébe,
kapja be.
Meggyőztem magam, hogy nem is néz ki olyan tökéletesen,
mint ahogy elsőre tűnik. Az orra például elrontja az összképet,
mert kimondo an lapos, meg ha nevet, akkor tiszta bárgyú feje
lesz, amit lehetetlen komolyan venni. Szóval nem volt helyes arca,
egy cseppet sem. Az alakjáról egy focista juto eszembe, és utálom
a focistákat, a teste pedig talán tiszta ragya az ing ala , vagy csupa
sebhely, vagy mit tudom én.
– Hé, Emma, hová mész? – kérdezte meglepe en, amikor nem
is köszöntem neki.
– Haza – morogtam, és vissza se fordultam, csak szedtem a
lábam a homokos talajon, hogy minél gyorsabban eltávolodjak a
gyenge pontomtól.
Persze mielő hazafelé ve em volna az irányt, előbb a mosdóba
rongyoltam be. Bármennyire is ellenkeztem, hogy i öltözzek át,
száraz ruhát kelle húznom. A táskámat felakaszto am az ajtóra,
mert a padlón állt a víz, és amilyen bűz terjenge , lehet, hogy pisi
is keverede a tócsába, amiben nem akartam meghempergetni a
rózsaszín edzőtáskámat.
Kicsit nehezen, de sikerült trikót, száraz bugyit és
rövidnadrágot húzni. A papucsom talpát lemostam a csapnál,
majd kimenekültem ebből a horror strandklotyóból.
Csakhogy ezt a nyüves zsarut nem bírtam levakarni magamról,
mert a vakító mosolya az utamat állta. Biztosan beszívo , anélkül
nem mosolyogna rám.
Vicces, hogy most én válto am át rosszkedvűbe, mintha
szerepet cseréltünk volna.
– Nem kell hazavinned, ha még emlékszel, i lakom tíz percre.
Vidd el Annát! – mordultam.
– Eljö érte az apja.
– Hurrá, akkor szabad vagy.
– Ne gyerekeskedj már! Gyere, hazadoblak.
– Nem akarlak látni, Konrád – mordultam rá, hátha ebből érteni
fog.
Megránto a a vállát, és könnyed hangon folyta a:
– A ól még hazavihetlek.
Semmi kedvem nem volt egy értelmetlen vitához, ezért hazafelé
ve em az irányt. Konrád bizonyára az ellenkező irányban hagyta
az autóját, mert nem indult utánam, és emia megkönnyebbültem.
– Pápá, Konrád! – Még intege em is neki.
– Jaj, gyere már!
– Melyik részét nem érte ed annak, hogy nem akarlak látni? –
kérdeztem dühösen.
– Érte em minden szót, és szerintem ez így jó. Csak azért
vinnélek haza, hogy biztonságban legyél.
– Szóval szerinted ez jó? – hördültem fel. – Miért lenne jó?
Ekkor o az utcán, a turistaáradat kellős közepén olyan közel
lépe hozzám, hogy akár meg is csókolhato volna. A
napszemüveg mia nem lá am a szemét, pedig engem bámult.
– Mert így helyes – felelte lágyabban, amitől megugro a
pulzusom. – Olyan alak vagyok, akitől távol kell tartanod magad.
Most és mindörökké.
A mondanivalójával szembemenve megsimoga a az arcom. Az
ujjbegyét végighúzta az orcámon, egészen le az államig.
Zokon ve em. Ne zavarjon össze.
Durván ellöktem a kezét, és o hagytam, de azért se akart
leszakadni rólam.
– Valami dolgod van erre? – kérdeztem ahelye , hogy
magyarázatot követeljek tőle az előbb elhangzo baromság mia .
– Talán megvacsorázok a vendéglőtökben. Beszéltél már a
nénikéddel a jövődről?
– És ha igen?
– Akár el is mesélhetnéd.
– Miért tenném?
 – Mert érdekel.
Érdekli. De jó! Tartsam tőle távol magam, de érdekli az életem
alakulása. Ez az alak úgy körülbelül mennyire ka ant? Amúgy
miért érdekli ennyire a sorsom? Talán azt hiszi, a gondjaim
olyanok, mint valami tini szappanopera, amivel ő kitölti az
unalmas óráit?
Majd felrobbantam az idegességtől. Ma volt egy pillanat,
amikor úgy éreztem, te em valami jót, és ügyes lehe em, és erre
Barabás Konrád odapofátlankodik, és elveszi a lehetőséget, hogy
ezt az érzést még dédelgessem egy kicsit. Helye e rám borítja az
összes szarságát.
Hozzá se akartam szólni, aztán néhány perc után hülyén
éreztem magam, amiért dühösen vágtatok az utcán, mégsem
bírom lehagyni, mert simán felve e a tempómat. Valószínűleg le is
hagyo volna.
– Na jó, szóval érdekel, mi? Szeretnél szórakozni? Hát legyen.
Elmeséltem neki, hogy semmit se értem el azzal, hogy
beszéltem a nénémmel, és próbáltam visszaidézni, miket
mondtunk egymásnak. Mire a végére értem, megálltunk a
parkban, és leült egy padra. Inte , hogy foglaljak helyet melle e,
de inkább álltam, és dühösen fújta am.
– Ez kezdésnek nem rossz, csak ne hagyd annyiban – mondta. –
Menj tovább, áss mélyebbre. Ha idáig eljuto ál, ne fordulj vissza.
– Nem rossz? Miről beszélsz? Megsértődö , mint állat.
– Abban jó vagy, hogy megsérts másokat – mondta vigyorogva.
– Miért, szerinted kit bánto am meg?
– Mintha nem tudnád. Az öcsémet nemrég.
Ez az információ kissé meglepe . Oké, kicsit nyersen
fogalmaztam, de annyira csak nem patyolat a lelke, hogy ezen így
megsértődjön?
– Mivel bánto am meg? – kérdeztem értetlenül.
– Honnan tudjam? Te beszéltél vele, nekünk nem mondta el.
– Akkor miből gondolod, hogy megbánto am?
– Mert lá uk a fejét, miután lete e a telefont, aztán meg
csapkodta az ajtót.
Elmeséltem ezt a beszélgetést is, bár az agyam tiltakozo ,
amiért lassan minden apró részletet elmondok Konrádnak az
életemből. Miután felidéztem a fontosabb pontokat, az öccséhez
hasonlóan ő is mély csendbe burkolózo .
– Most mi van? Mi rosszat mondtam?
Konrád leve e a napszemüveget, és fájdalmas arccal néze fel
rám. Nem haragosan, inkább szomorúan.
– Ezek szerint nem mesélte el.
– Mit?
– Az anyánk történetét – felelte, és elcsuklo a hangja. – Anyu
Bence születésekor halt meg.
Baszki. Hogy lehe em ekkora tapló?
Nem hiszem el, hogy ennyire szerencsés vagy, de te fel sem fogod, és
csak utálatot tudsz érezni. Én nem ismerhe em az apámat, mint te.
Senkinek se kívánom az érzést.
A bűntudat hirtelen bukkant fel, és teljesen letaglózo . Pont
ugyanazt élte át, mint én, csak éppen nem tudtam róla. Hogyan
lehe em ilyen szerencsétlen, hogy pont azzal bánto am, ami
nekem is fájt minden áldo nap?
A fenébe! Ekkora hülyét, mint én. Tudtam, hogy valami
történhete az anyukájával, mégsem gondoltam át, amikor
beszóltam neki. Ilyenkor miért nem tudok gondolkodni?
– Basszus, nem tudtam.
– Nem szokta reklámozni. Általában én sem, de neked több
mindent elmondok, mint bárki másnak.
Egy pillanatra félrevert a szívem, de félrete em ezt az
információt, mert nem volt i az ideje, hogy foglalkozzak vele.
– Mi történt az anyukátokkal?
– Komplikáció merült fel a szülés közben. Nem jö ki a
szülőszobáról.
Ó, szegények. Összefacsarodo a szívem.
Konrád a cipőjét nézte, kerülte velem a szemkontaktust.
– Bence sosem ismerte anyát. Van néhány fényképem róla,
amiket egy régi dobozban tartok, és időnként előveszem. A képek
enyhén dohosak, mert nedvesség érhe e valamikor azt a kupacot.
Konrád hangja el-elhalt, nehezére ese a beszéd. Olyan
fájdalom marha a a lelkét, mint az enyémet, amikor anyát
elveszíte em. Mindegy, hogy Konrád alig ismerte az anyukáját,
vagy az, hogy az enyém elhagyo engem, a hiányérzet nem
kategorizálja a miérteket. A hiányérzet csak bejelentkezik hosszú
távra, és fájdalmat okoz mindenkinek, akit az útjába sodort az élet.
– Szinte semmi emlékem nem maradt róla. Mármint i –
kocogta a meg a homlokát, és végre rám néze . Az arcán azt
lá am, mintha befelé sírt volna.
– Úgy sajnálom.
– Régen történt. Apa azt mondta, hogy nála türelmesebb,
bájosabb nőt nem ismert még soha. Tökéletesnek lá a.
 – Biztosan az is volt.
– De az élet elve e tőlünk.
Ennyi szomorúságtól és szerete ől megtelt a szemem könnyel
és elhomályosíto a a látásomat, ostromolta a szívemet. Különös
dolog, mennyire lehet szeretni valakit, akit alig ismertünk.
Vagy valakit, aki elárult minket.
– Tényleg nagyon sajnálom – mondtam, mert erre semmi mást
nem lehet mondani.
– Én tudom, de Bencével beszélned kell.
Ahogy felállt, és odalépe elém, olyan távolinak éreztem,
mintha egy szakadék két szélén állnánk, közö ünk pedig a
végtelen mélység feszülne. I nem volt átjárás.
Szere em volna megölelni, magamhoz szorítani, hogy
elmondjam, amit szavakkal nem tudok. Egy apró lépést te em
felé, de elhátrált előlem. Nem igényelte a vigasztalást, csak azt,
hogy elmehessen.
Tengernyi lelkiismeret-furdalással hagyo magamra.
 20.

NAGYON MEGBÁNTHATTAM BENCÉT, mert nem kerese . Persze nem

igazán vártam el tőle, hogy felhívjon, de az üzeneteimre is
érzelemmentesen, kurtán válaszolt, mintha egyfolytában le akarna
rázni. Márpedig nem Messengeren akartam bocsánatot kérni.
Általában nem vagyok elég bátor, hogy odaálljak valaki elé, és a
szemébe mondjam, hogy hibáztam. Ez persze csúnya galibákat
szoko okozni, és féltem, hogy a késleltetéssel most is csak a saját
dolgomat nehezítem meg.
Még kétszer mentünk Annával dolgozni, így nagyjából
letudtuk az ötven óra egyharmadát. Egész nyáron el bírtam volna
viselni, hogy időnként kihajózunk, és feltöltődöm a minket
körülölelő víz nyugalmával. Egyedül a bűntudatom nyomta rá
mindkét alkalomra a bélyegét, és nem tudtam lerázni magamról.
Többnyire Anna kapta a feladatot, hogy tájékoztassa a kihágáson
ért embereket, velem Péter foglalkozo . Sokat kérdezgete , és
ahogy észreve em, szívesen segíte volna kitalálni, mihez kezdjek
az életemmel.
Talán azt hi e, nem látok át rajta, és nem veszem észre, mire
megy ki a játék. Mégsem szóltam neki, mert jólese , hogy valakit
ennyire érdekel a jövőm. Mármint Konrádon kívül. Kicsit el is
keseredtem, hogy Bencét érdekelte mindig is a legkevésbé, mi lesz
velem. Megtehe em volna, hogy én sem törődöm vele, de
szere ein volna tudni, hogy áll a felvételije.
Pont a harmadik szolgálat után le aktuális a téma, így munka
után, amikor Annával még a parton tébláboltunk, úgy bűvöltem a
telómat, mintha a ól jönne is az üzenet. Hiába kezde el
ereszkedni a nap, még javában áradtak a vasútállomás felől az
emberek, hogy csobbanjanak egyet.
A zaj ezen a környéken állandósul a nyáron, ennyi év után már
nem is zavart. A közelből lángos és sült hal émelyítő, olajos illata
szállt felénk, és Annának olyan hangosan kordult meg a gyomra,
hogy még én is hallo am.
Nekem csak felfordult a szagoktól a gyomrom. A hajón kevésbé
érzékeltem, mennyire meleg van, mert o a víz valamelyest
hűtö e a levegőt, de ahogy partot értünk, letarolt a forróság.
Gyöngyözö a homlokom, a szám kiszáradt, és a bőröm ala
szinte felforrtak a sejtjeim. A tenyerem szabály szerint odaizzadt a
telefonhoz.
– Miért nézegeted folyamatosan a Messengert?
– Mert kihirde ék a felvételi ponthatárokat.
– És? Melyik egyetemre mész jövőre? – röhögö .
– Semelyikre. Szeretném tudni, hogy Bencét felve ék-e, mert
nem szólt róla. A neten azt írták, hogy nemrég kiküldték az
értesítő üzeneteket.
Anna döbbenten néze rám, és lerángato egy székbe. Egy
ideje nem ültek rajta, és rásütö a nap, szóval az is ége e a
fenekemet.
– Lemaradtam valamiről? Még mindig együ vagytok? Kajak
azt hi em, hogy a bátyus tetszik, és dobod mia a az éretlen
öcsikét.
Annyira furán ve e ki magát, ahogy Anna Bencéről beszél. A
suliban sokszor egy társaságban lógtak, és a közös fotók alapján
úgy tűnt, hogy minimum bizalmas viszonyban vannak. Most
azonban nem neki szurkolt.
– Bencével mindig is inkább barátok voltunk – vallo am színt. –
Hiába randiztunk az elején, úgy viselkede , mint egy haver, nem
mint a pasim.
– Mert a tesójáról ábrándozol.
– Jaj, hagyd már abba! Konráddal más jellegű és nagyon
bonyolult a viszonyunk.
– Az mit jelent? Szexeltetek?
Anna annyira vadakat feltételeze , hogy hallani se bírtam.
– Csak megcsókolt! – buko ki belőlem hevesen. – Egy csók,
ennyi történt.
Egykori legjobb barátnőm elégede en elmosolyodo . Annyira
idegesíte a vigyorgása, hogy elmondani se tudtam, néha
egyszerűen csak lecsaptam volna.
– Hűha! – felelte lustán. – Őt akarod? A bátyót?
– Nem számít, mit akarok, mert neki valami baja van velem.
Szerintem túl fiatalnak tart.
– Vagy nem akar bekavarni az öccsének. Amúgy Bence is tudja,
hogy csak barátok vagytok, vagy szemrebbenés nélkül hülyíted?
– Nem kell mindjárt védőügyvédet játszani, mert Bence kezdte
az én hülyítésemet. Tudta jól, hogy le akar lépni a városból, és
lehetőleg vissza se akar jönni az apja közelébe, mégis randizni
hívo . Azóta meg a húzd meg, ereszd meg játékot játssza. Egyszer
smárolunk, legközelebb meg úgy csinál, mintha a kishúga lennék.
Anna hátradőlt, és pukkasztgatni kezdte a gyümölcsillatú
rágót, amit nemrég kapo be ahelye , hogy eve volna. A szeme
pajkosan csillogo , éreztem, hogy megint be fog találni.
Hatásvadász szünetet tarto , valószínűleg szándékosan
feszíte e a húrt.
Megmozga am a vállamat, mert a nap még erősen sütö e a
trikóban, és ma meg is ége kicsit, szóval fájdalmasan húzódo a
bőröm.
– Melyikük csókol jobban? – bökte ki Anna hirtelen.
Legszívesebben megtagadtam volna a választ, de a kérdésére
Konrád csókja ugro be. A karomon libabőr fut végig, amit
ráfogha am volna a napégésre, de nem az te e, hanem az emlék.
Ráadásul ez a bizsergető érzés nem állt meg a karomban, hanem
lejjebb és lejjebb haladt, én meg elpirultam.
– Atyaég, melyikre gondoltál? Úgy sóhajtozol, mint valami
pornókirálynő.
A szégyentől nem tudtam beszélni, még csak el sem küldtem
Annát a pokolba. Próbáltam arra koncentrálni, hogy egy rakás
ember vesz körül, a tó felől gyerekek játékos sikolyai szöktek
hozzánk, szemben pedig a korzó kávézójának vendégei bámultak
az arcunkba.
Nem érezhetek ilyesmit ilyen helyen! Meg amúgy sem.
Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak, és megtaláljam a
hangom.
– Egyetlen srác sem válto ki belőlem ilyet korábban –
mondtam halkan.
– Mármint hogy ráizgultál? Mert a fejeden tökre ezt lá am.
Most már kis híján elsüllyedtem.
– Ezt nem látha ad – közöltem szigorúan.
– Feltételeztem. Szóval rámásztál?
– Te csak erre tudsz gondolni? Nem mindenki szexel megállás
nélkül.
– A hírekkel ellentétben csak Jonasszal feküdtem le, bár most
tetszik valaki. De hess, nem rólam van szó. Tehát? Melyik Barabás
forgato ki a szűzkisasszonyos szemérmességedből?
Két srác épp arra sétált, és rám bámult a szűzkisasszonyos
jelzőnél. Anna rájuk mosolygo , pukkanto egyet a rágóval, és
szavak nélkül közölte, hogy lehet továbbmenni.
 – Konrád – nyögtem ki, és szégyenkezve ve em tudomásul,
hogy némi áhíta al ejte em ki a nevét.
– És Bence?
– Ő is jól csókol, de… nem is tudom, hogy magyarázzam el.
– Ő csak tábortűz, míg a bátyja futótűz?
Nézhe ük éppen így is.
– Ha rám hallgatsz, nem hagyod ezt az érzést veszni – mondta.
– Mert állati jó, és ilyet nem érzel mindenkivel. Ilyenkor az ember
folyamatosan vágyakozik, a vére felpezsdül, aztán már le se
szarod, hogy ki mit gondol.
Anna nagyon elvarázsoltnak tűnt, és szerintem az én kis
futótüzemhez hasonló jelenség lángolt az ő agyában is.
– Ki az, aki ennyire elve e az eszed? – kérdeztem, nehogy már
kimaradjon a faggatózásból. – Nemrég még Jonas mia bánkódtál.
– Válaszolok, de nem mondhatod el senkinek, hallod?
– Még nem is mondtál semmit, amit elmondhatnék valakinek.
– Most érte em meg ezt az idősebb pasikhoz való
vonzódásodat. Ez olyan más. Ők nem kisfiúk, hanem valami
egészen más szinten léteznek. De tényleg, egyetlen léleknek sem
mondhatod el, hogy közünk van egymáshoz. Ez hétpecsétes titok.
Vagyis Anna egy idősebb pasival kavart, és az agyam ka ogni
kezde , mert valamit a tudtomra akart adni. De mit?
A felismerés tornádóként érkeze .
– Csak nem Roland?
– De – mondta büszkén és boldogan.
Felhördültem, és egy sor dolog áraszto a el az agyam, ami
tiltakozo ez ellen. Szinte hessegetni kelle a szeme elől a
rózsaszín ködöt, és biztosra ve em, hogy nem látja reálisan a
helyzetét.
– De hiszen házas. Lá am, hogy jegygyűrűt visel.
– Válófélben vannak a feleségével, csak a papírokat kell
aláírniuk. A neje totál kikészíte e, úgyhogy esélytelen, hogy
visszamegy ahhoz a banyához.
– Amikor az idősebb pasik iránti vonzalmamat ecsetelted, azt
ugye tudtad, hogy Konrád öt évvel idősebb nálam, nem
tizennéggyel? Roland van vagy harmincéves.
– Harminchét, de nem érdekel a korkülönbség. Nem a második
felesége akarok lenni.
– És ha csak egy numera kell neki?
– Nem akar kihasználni, mint a legtöbben tennék.
– Erről írásban nyilatkozo , vagy csak úgy mondta? Mert
mondani bármit lehet.
– Most miért vagy ilyen negatív? Nem azért meséltem el, hogy
lebeszélj róla. Nem az anyám vagy!
– Én csak… Anna, ez elég meredek. Értem, hogy tetszel neki, és
te is teljesen odavagy érte, de szerinted komolyan gondolja, amit
mond? Maximilian engem is folyamatosan hülyíte , aztán mit
értek a szavai? Semmit. Nem ért a szava semmit!
Annát mintha arcul csaptam volna. Láthatóan bánto a, hogy
nem hi em a kapcsolatukban. Pedig engem nem kelle volna
zavarnia. Végül is nem az én szerelmi életembe furakodo be egy
húsz évvel idősebb hapsi, és ha rossz vége lesz, Anna fog
szenvedni, nem én. A véleményem ellenére éppenséggel
támogathatnám is.
Valahogy nem találtam az utat, amin lavíroznom kelle volna.
Alapvetően az a barátok dolga, hogy támogassák egymást, de az
is, hogy ha a másik hülyeséget akar csinálni, akkor ne engedjék.
Annával nem tudtam, hol van ez a vonal.
– Csak irigy vagy, mert téged le se szar a zsarud.
Ez, mondjuk, betalált. Igen, talán irigykedtem. Konrádot már az
is zavarja, hogy én mennyire gyerek vagyok, pedig csupán néhány
évvel előzö be a szülőszobán.
Annára néztem, és úgy éreztem, az élet ismétli magát. Abban jó
vagyok, hogy megbántsak embereket, ugyebár.
– Sajnálom – mondtam, és szinte már viccesnek éreztem, hány
embertől kell bocsánatot kérnem. A fenébe, de utáltam ezt!
– Mit sajnálsz? – kérdezte Anna megvetően.
– Nem akartam elvenni a kedved e ől a románctól. Neked kell
eldöntened, mibe vágsz bele. Ne haragudj!
Anna bólinto .
– Oké – mondta, aztán meg se szólalt. Kicsit ijesztően bámult
rám, para volt.
– Oké? Ez mit jelent? Hogy haragszol vagy hogy nem
haragszol?
– Annyit jelent, hogy jövő héten is jövök veled dolgozni. És
szerintem tisztázd Konráddal, hogy mit érzel, mert totálisan
belezúgtál, és ez ki fog nyírni. Na, csá!
 21.

ELÉG KÖNNYEN ODATALÁLTAM Bencéék házához, pedig nem

jegyeztem meg a házszámot a múltkor. Rövid utcákon
kanyarogtam, de végül megle a kopo kerítés mögö búslakodó
házikó. A keskeny járdát a villanyoszlopok fehér fénye világíto a
meg, de a meleg nem távozo a naplementével, hanem megállt az
utcán, úgy kelle átvágni magamat rajta. A környékbeli házakban
mocorogtak a lakók, aminek következtében tányérok csörögtek,
mert vacsorához készültek. Az erkélyeken törülközők és
fürdőruhák száradtak, az udvaron a legtöbb helyen gyerekjátékok
és strandfelszerelések hevertek.
Bencééktől ellenben veszekedés hangja szűrődö ki. Az
ablakok fényárban úsztak, és mivel tárva-nyitva álltak,
kristálytisztán hallo am, ahogy Bence és az apukája odabent
szócsatázik. Elég vehemensen estek egymásnak, és hamar kiderült
az oka: Bence elköltözik Debrecenbe. Ezek szerint felve ék.
Péter mély, dörgő hangja arra panaszkodo , hogy a fia
hazudo a terveiről, és emia csalódo benne, míg Bence a
döntéseit próbálta magyarázni, sokkal higgadtabban és
felnő esebb érvekkel, mint amit kinéztem belőle.
A hír nem töltö el boldogsággal, hiába számíto am rá, hogy
bekövetkezik. Valamiért elszomoríto a gondolat, hogy Bence
néhány hét múlva összecsomagol és elköltözik. Olyan kevés
barátom akadt, és most eggyel kevesebb lesz.
Belekapaszkodtam a kerítésbe, és éreztem a kezem ala a
lepa ogo festéket. Valószínűleg tiszta rozsda lesz a bőröm, de
így is tovább figyeltem. Nem ez lesz a megfelelő alkalom, hogy
bocsánatot kérjek, így akár odébb is állha am volna, de a
kíváncsiság o tarto .
Olyan nagyon örültem, hogy meglépte ezt, és kiállt az
apukájával szemben! Mindegy, hogy a magam részéről kedveltem
Pétert, Bencének ez nagy dolog volt, és pont.
Bár én is így ki tudnék állni magamért… Vajon Konrádnak van
igaza, és folytatnom kellene azt a megkezde beszélgetést a
nagynénémmel?
Amíg ezen merengtem, odabent elfajult a helyzet. Bencének
elege le , és kivágódo a házból, majd nagy sebességgel a kapu
felé viharzo . Akkor húzta be a kéziféket, amikor észreve .
– Emma, mit keresel i ?
Rangsorolnom kelle , miért jö em el hozzá, végül a
nyilvánvalóval magyaráztam az i létemet:
– Szere em volna tudni, hogy alakult a felvételid, csak nem
mertem becsengetni. – A ház felé mutoga am, és reméltem, hogy
érti, mit akarok.
Bence gyors mozdula al kinyito a a kaput, majd kilépe
mellém az utcára. Sötétszürke pólója a testére feszült, fekete
farmert viselt. A haját belő e, és parfümöt is fújt magára, mert a
kellemes, fűszeres illat elért hozzám.
Ezek szerint nem csak úgy elrohant o honról, hanem eleve
készült valahová.
– Igen, felve ek – mondta mosolyogva. Az öröme igazinak tűnt,
pedig a tekintete szomorúságról és kimerültségről árulkodo .
Gondolom, az apjával való összecsapás viselte meg ennyire.
– Szere em volna bocsánatot kérni – mondtam hirtelen.
– Miért? – Bence értetlenül néze rám, szóval muszáj volt újabb
és újabb szavakat kipréselnem magamból a témában.
– Amikor megvádoltalak, hogy nem tudod, milyen érzés szülő
nélkül felnőni, még nem tudtam, mi történt anyukáddal.
A vallomás hallatán gorombán néze rám.
– Ki mesélt anyáról?
– Konrád.
– Rólam dumáltatok? – vágta oda, és már kimondo an
ellenségesnek tűnt. – Sűrűn szoktatok?
– Az egyik műszakom után hazavi , és felmerült témaként.
– Aha.
Egyértelműen nem örült neki, és el sem akarta fogadni a
bocsánatkérésemet. Kicsit bántam, hogy idejö em, mert hülyén
éreztem magam, ahogy o toporgok a kockakövön. A Bence felől
áradó harag mia nem bírtam megmozdulni. Mások érzelmei úgy
szokták átvenni fele em az irányítást, mintha egy erős vihar
rántaná ki a kezemből a hajó kormánykerekét. Időnként fizikailag
is lefagyok. Szerencsére éles helyzetben gyorsan reagálok, de ha
érzelmekkel támadnak rám, akkor nagyon gyorsan legyőznek.
– Készülsz valahová? – kérdeztem bátortalanul.
– Igen – bólinto . – Le kell lazulnom, különben szétrobbanok.
 Ez szemmel látható volt. Ha megpróbáltam volna hozzáérni,
tuti megráz az áram, vagy valami kisülés felgyújt a halálba.
– Apám az utolsó idegsejtemet is szétcseszte, és most nagyon
kell valami, ami lenyugtat – magyarázta Bence.
– Mit értesz lelazulás ala ?
– Minek hangzik? – kérdezte vigyorogva.
– Nem tudom, azért kérdeztem.
– Akkor a legjobb, ha nem is foglalkozol vele – kacsinto rám,
lerázva magáról a válaszadás kényszerét. Helye e elkezde
szabadkozni, hogy mennyire sajnálja, amiért el kell mennie, de
megbeszélte a haverjával, hogy találkoznak, és oda akar érni
időben.
Nem tarto am vissza. Figyeltem a távolodó alakját, és minden
lépéssel, amivel messzebb került tőlem, egyre nő bennem a
szomorúság. Arra sem méltato , hogy megkérdezze, egyfelé
megyünk-e, csak lelépe , és kész.
Nagyjából három házzal odébb váratlanul megtorpant, és
visszajö hozzám, hogy szórakozo an magyarázni kezdjen a
búcsúbulijáról, és elhívjon engem is.
– Nálatok lesz?
– A helyszín még kialakulóban van.
– Tényleg szeretnéd, ha elmennék? – kérdeztem vissza, mert
azért annyira nem volt egyértelmű a viselkedéséből.
– Persze – vágta rá, és megsimoga a a vállamat.
Az előbb simán hátat fordíto , most meg kedveskedve
megérinte . Ez már túl zavaros volt. Szerintem Bence ugyanúgy
nem tudta hova tenni a kapcsolatunkat, mint én.
Megígértem neki, hogy elmegyek, mert valószínűleg jó ideig
nem fogom látni. Ekkor a ház felé néztem. Az egyik ablakban már
sötétség honolt, és amennyire az utcai lámpa fénye megvilágíto a
a házfalat, úgy tűnt, mintha mozdulna a függöny. Vagyis
miközben Bencével dumáltam, valamelyik Barabás rajtam tarto a
a szemét, és akadt egy erős sejtésem, hogy melyikük jelleméhez áll
közelebb az ablakból leskelődés.
Bencével elbúcsúztunk egymástól, és hazamentem. Ha már
sikerült egy bocsánatkérést összehoznom ma, megpróbáltam a
lehetetlent, hátha másodjára is sikerül. Egész hazaúton erre a
beszélgetésre gyúrtam. Talán a nagynénémmel is haladunk
valamerre. Az elmúlt hetekben, vagyis amióta Konrádot ismertem,
kevesebbet gondoltam a másik családomra. Korábban azért
hajto am a felkutatásukat, hátha ezek az emberek kíváncsiak rám,
de a megszállo ságom mintha enyhült volna. Pillanatnyilag nem
ábrándoztam egy másik életről, csak úgy elvoltam a jelenlegiben.
A nagynénémet a vendéglő irodájában találtam meg, bár nekem
egy magánzárka juto róla eszembe, ahol még az ablak is olyan
magasan van, hogy az ember ne tudjon nézelődni. A fehérre
meszelt falon két különböző méretű parafatábla lógo , amire
ezernyi papírt és cetlit szögeltek fel színes gombostűkkel. Az
asztal faltól falig húzódo , rajta számítógép állt, aminek a
ventilátora zajosan zúgo , hogy ne melegedjenek túl az
alkatrészek.
Csodáltam, hogy a nagynéném, aki a házban mindent kínos
rendben tart, tud létezni ebben a Karcsi bácsi által létrehozo
káoszban. Amikor beléptem, épp egy számlát nézegete olyan
fejjel, mintha a kezében valami különösen gusztustalan
csúszómászót tartana. Kihasználta, hogy o vagyok, és a kezembe
nyomta a papírt.
– Te ezt el bírod olvasni? Nem értem Kareszt, ezerszer kértem
már, hogy normális számlát hozzon, ne ilyen szede -vede et.
Elve em a kék színű, nyomtatványtömbös papírt, és próbáltam
elolvasni a kiállító adatait. Csak az orvosok tudnak ilyen
ocsmányul írni, komolyan.
– A gyógyszertárosok lehet, el tudnák olvasni – motyogtam, de
a nagynéném nem értékelte a próbálkozást. – Új szállító?
– Igen. Az ilyen véletlenszerű beszerzésektől kapok agybajt.
Végül együ megszültük, mi lehet a papírra körmölve, aztán
persze ki tudja, talán tévedtünk. A néném gyorsan lepötyögte a
számítógépbe az adatokat, majd ismét visszafordult felém.
– Nem tudom, hogy állsz a rendőrségi munkával, de két húzós
hetünk lesz. Mexi gyereke beteg, úgyhogy alig fog jönni, és kell
valaki helye e.
– Oké – feleltem. – Majd úgy igazítom a rendőrséget, hogy jó
legyen.
– Remek.
Megint úgy éreztem magam, mintha a főnökömhöz jö em
volna, nem a családomhoz. Marika néni ala nyikorgo a fekete
műbőr szék, ahogy fészkelődö , míg én csak álltam o kukán.
Amikor megunta az ácsorgásomat, csak annyit kérdeze , hogy
van-e még valami, amit szeretnék.
Nyilván van, mert én jö em hozzá magamtól. Nyeltem egyet, a
nadrágomba töröltem az izzadó tenyeremet.
– A múltkor nem akartam tiszteletlen lenni.
 Éreztem, hogy ez nem a megfelelő szó, de ilyen gyomorgörccsel
csak ezt találtam a Váradi Bocsánatkérő Szótárban. A nagynéném
érzelmi világát ismerve feleslegesnek tarto am belemélyedni,
hogy most megbánto am-e az érzéseit vagy sem, így maradtam a
tiszteletlenség témakörnél.
– Mégis sikerült – felelte hidegen.
– Elnézést – motyogtam. – Én csak…
– Szerintem mindent megbeszéltünk. Elfogadom a
bocsánatkérésedet.
– Figyelj… – erőlködtem tovább, de ismét félbeszakíto .
– Nem érek most rá, Emma. Elúsztunk a könyveléssel, és
nyakunkon a bérszámfejtés. Erre kell koncentrálnom, mert ez nem
játék. Biztos van barátnőd, akivel tudsz csacsogni, de nekem
dolgoznom kell.
Hidegzuhanyként értek a szavai. Egyrészt a mondatok
hosszúsága is meglepe , de maga a mondanivaló fájt igazán.
Lerázo . Mert a munka fontosabb. Mert a munka mindig
fontosabb.
A néném ugyan szerződtete egy könyvelőt, de mivel ő is ezt
tanulta, szere e kézben tartani a dolgokat. Mindent ellenőrzö ,
még magát a könyvelőt is.
Érte em a szóból, úgyhogy elköszöntem, és átkullogtam a
házba. Marika néni eszembe ju a a, miért akartam másik
családot.
Mert ez nem volt az.
 22.

A HÉTVÉGÉT VÉGIGDOLGOZTAM, és Anna nem bánta, hogy tarthat egy

kis szünetet a közösségi munkával. Ami azt illeti, nekem is jól jö .
A hétköznapokon is bőven akadt dolguk a rendőreinknek, de a
hétvége le igazán húzós, és a kétszer tízórányi pincérkedés után
nem tudtam volna összpontosítani a hajón.
Már augusztust írtunk, és a vendéglő teli volt foglalással az első
héten. Mexit nélkülöznöm kelle , mert a törpén kijö valami
bőrbetegség. Reméltem, hamar meggyógyul. Mostanában nem
jártam náluk, és idebent is alig dumáltunk, úgyhogy már
hiányzo Mexi társasága.
A következő héten se úgy alakultak a dolgok, ahogy vártam,
mert Péterék nem vállaltak minket, helye e a parton kelle a
strandolókat pesztrálnunk. A jó része az volt, hogy talizha am
Bálin al is, aki köztudo an kevés életjelet ad magáról nyaranta.
Augusztus ide vagy oda, már napok óta hűvösebb volt. A
levegőben már reggel eső illata érződö , és még délre sem akart
odébbállni. Amikor útnak indultam, az égen haragosan üldözték
egymást a sötétszürke felhők. Legalább nem ma fognak hőgutát
kapni a nyaralók.
Az agárdi strandon a rendőrség kialakíto egy kis pavilont,
ahol Bálint már o honosan érezte magát, hiszen őt az elejétől ide
oszto ák be. A pihenőhelyiség két lépés volt hosszában, három
keresztben, de Bálint persze főhadiszállásnak tarto a. A nyakamat
rá, hogy már kinevezte magát parancsnoknak.
Titkon reménykedtem, hogy esetleg egy bizonyos ismerős
teljesít szolgálatot, de egy fiatal, szőke hajú rendőrnő várt, aki
ránézésre elég szigorúnak tűnt. Az arcbőre szinte húzódo a
szoros copf mia , és minden rosszindulat nélkül, de szerintem egy
számmal nagyobb teniszpólót is választhato volna.
Bemutatkoztam neki, mire biccente , és közölte, hogy
megvárjuk a másik lányt, addig nem mond semmit. Hát jó. Amíg
Annát vártuk, legalább válto am pár szót Bálin al. Mármint, ha
nem akadt volna el azonnal a szavam a hawaii mintás
bermudájától. Ez ütö . Nagyot. Ráadásul a csodás nadrágja mellé
közösségi szolgálat feliratú pólót viselt, ami csak tovább ronto a a
helyzetet, és ő mintha mindebből semmit se érzékelt volna.
Egy röpke pillanat ala nehéz helyzetbe hozo . Mondjam? Ne
mondjam?
Nos, a diplomáciát többre becsültem az ado pillanatban, mint
az őszinteséget, magyarul, nem szóltam be neki.
– Mi újság? – kérdeztem helye e vidáman, de a szemem
minduntalan visszavándorolt a riasztó nacihoz. Pár hétig nem
találkozunk, és su yó lesz!
– Király, hogy jö él – mondta lelkesen. – Elmondom, mit kell
csinálni!
– Nyugalom, kapitány, nem bontunk még vitorlát. Elő e
ebédelhetnél – ajánlo am, és a kezébe nyomtam egy
papírzacskónyi fahéjas csigát. Bálint belekukucskált, de amint
megérezte az édes, fahéjas illatot, visszacsukta.
– Tudod, hogy nem eszem ilyesmit. Minimális szénhidrát és
cukor.
Pedig ez kisebb bűn le volna, mint a nadrágja! Azt mégis
szóvá te em, hogy mennyire beese az arca. Így, hogy nem lá am
hetekig, feltűnt, hogy megint fogyo , és nem az látszo rajta,
mintha ez jót tenne az egészségének.
– Azzal nem leszel előrébb, ha éhezteted magad, mert egyszer
elszakad a cérna, és addig eszel, amíg a többszöröse visszajön –
mondtam halkan.
A nagynéném is próbálta így éheztetni magát, mint Bálint,
aztán nagyon rácsesze . Úgy visszapa ant rá egy csomó kiló,
hogy a saját szavaival élve, masszív úszógumivá vált, ami évekig
ragaszkodo hozzá.
– Ne avatkozz bele!
– Oké, én csak szóltam.
– Felfogtam, ismerem a jojóeffektust. Engem nem fenyeget,
úgyhogy nem kérem a rohadt fahéjas csigádat! – mondta
ingerülten.
– Én szívesen megeszem – közölte az akkor érkező Anna, és
természetesen nyújto a a kezét a zacskó felé.
Aztán ő is meglá a A NACIT. Az arca nagyon viccesen
megnyúlt, és a szeme is elkerekede .
– Te szerencsétlen, mi ez rajtad? – kérdezte felháborodva. –
Megbuggyantál a napon, és lábon hordtad ki az agyhalált? Ki adta
ezt rád?
 Próbáltam magamban tartani a röhögést, mert ugyan nem
szere em, ha Anna Bálintot szekálta, de erre most rászolgált.
– Mi közöd hozzá, hogy mit veszek fel?
– Nekem semmi, de anyukádnak rád kelle volna szólnia, ha
már kipréselt téged a vagi…
– Hagyd abba! – szólt közbe Bálint hirtelen, így befejezetlenül
maradt a szülőcsatorna felemlegetése. – Fúj, de undorító vagy!
– Azért vagyok undorító, mert nem kezelem tabuként a vagina
szót?
– Az anyámat kellene tabuként kezelned! – kiabált Bálint.
A rendőrnő odafordult felé, és egyetlen pillantás elegendőnek
tűnt, hogy Bálint elszégyellje magát.
– Elnézést.
A rendőrnő bólinto , majd visszafordult a a strand felé, és
ennyivel elintéze nek tekinte e a dolgot. Némi csend telepede
ránk, senki se akart megszólalni.
– Én lépek – motyogta Bálint, és elkezde pakolni. Nem
akartam, hogy ilyen zaklato an menjen haza, és mivel a rendőrnőt
épp telefonon hívták, így amikor elindult, utánamentem, és
hallótávolságon kívül megállíto am.
– Minden oké amúgy?
– Ja, király i a parton.
– És jól vagy?
– Miért ne lennék jól?
Tovább kérdezge em a munkáról, azt kellőképp semleges
témának gondoltam. Reméltem, hogy megenyhül, mert még
mindig dühösnek tűnt. Elmesélte, hogy eddig ugyanazzal a
sráccal oszto ák be, aki Kápolnásnyéken tanul, és elképesztően jó
fej, nem úgy, mint a saját unokatestvére.
– Ő hol van?
– Hazament, mert már végeztünk, csak azért maradtam, hogy
megvárjalak. Ti együ dolgoztatok eddig is Annával? – kérdezte.
– Minden olyan, mint régen?
– Ez bonyolult – feleltem, mert mi mást mondha am volna?
Őszintén kedveltem Bálintot, de akkor is fiú. Sosem lesz olyan,
mint egy barátnő. Egy rakás témáról nem lehet vele beszélgetni,
mint annak idején Annával, akivel mindent elmondha unk
egymásnak, Sőt, még mostanában is egész jókat dumáltunk,
amikor ki akarta csikarni belőlem a részleteket a Konrád-üggyel
kapcsolatban. Igazságtalan Bálin al szemben, de Annát most egy
kicsit közelebb éreztem magamhoz. Egyre inkább úgy éreztem,
hogy túlreagáltam a Maxszal történteket.
Megpróbáltam Bálintnak megmagyarázni ebből az egészből
valamit, de csak összevissza makogtam.
– Tényleg bonyolultan hangzik, de nem gond, hogy vele lógsz –
mondta Bálint durcásan. – Végül is a legjobb barátnőd volt.
Érte em ugyan a sérte séget a hangjában, de azért zavart is,
hogy úgy tesz, mintha amúgy vele együ lehete volna lógni.
Időnként előre megterveze en elmentünk valamerre, de ezt még
erős túlzás le volna együ lógásnak nevezni.
– Ricsi szeptembertől hozzánk fog járni, mert átjelentkezik a
sulinkba.
– Ricsi? Az meg ki?
– A kápolnásnyéki fiú, akiről az előbb meséltem!
Így mindent érte em. Zavarja, hogy újra Annával töltöm az
időt, de előre közli, hogy talált magának egy barátot. Oké, ezt rá
kelle hagynom. Elköszöntünk, Bálint hazaindult, én meg
visszamentem a rendőrnőhöz. Röviden elmondta, mi lesz a
dolgunk, és innentől a parton flangáltunk az emberek közö .
Unalmasabb volt, mint gondoltam, mert tényleg csak
mászkáltunk, és egyikünk se szereti túlzo an az embereket.
Délutánra megtelt a strand fürdőzőkkel, folyamatosan
kerülgetnünk kelle őket, de ezen kívül nyugalom volt. Ezú al
csak négy óráig tarto a munka, és utána rögtön a gyrososhoz
mentünk kajálni.
– Lehet, hogy az uncsim meleg – jelente e be Anna a semmiből.
Nem mondom, hogy néhanap nem juto eszembe, de aztán
mindig elhajto am a gondolatot.
– És ha így van?
– Engem aztán nem zavar, azt csinál, amit akar. Előlem nem fog
elhalászni egy pasit sem.
– Amúgy miből gondolod?
– Nem a nadrágjából vontam le a következtetést, mert az csak
súlyos igénytelenséget jelent. És jó, ha tudod, hogy ezzel az
elgondolással nem vagyok egyedül. Hankóék eléggé rá vannak
állva, és egy hajszál választja el a ól, hogy a céltáblájuk legyen. Ha
ma meglá ák volna ebben a naciban, akkor Bálintnak csúnya
végzős éve lenne.
– Mit csináljunk?
– Megpróbálok beszélni vele, aztán meglátjuk.
Le ek volna kérdéseim, de ekkor meglá am Hatos tanárnőt.
Errefelé kellemetlenül kicsi a világ.
 – A francba! A Teréz anya komplexusos! – morogta Anna. Még
sosem hallo am, hogy így hívná a tanárnőt, de nyilvánvalóan rá
gondolt, mivel pár pillanatig mereven bámulta.
Hatos Emília a közeli, csupa üveg é eremből jö ki fehér, nyári
ruhában egy elegáns, fiatal férfi oldalán. A pasi világosszürke
vasalt nadrágban meg fehér ingben vonult az utcán, olyan módon,
mintha legalábbis az egész város az övé lenne. Elég határozo an
fogta a tanárnő karját, mintha őt is birtokolni akarná.
Mögö ük mentünk, és Anna begyorsíto , hogy kövesse őket, és
motyogo valami olyasmit, hogy erre kíváncsi lesz. Szerencsére ma
hanyagolta a flip-flopot, mert strandszörnyként kevésbé
hatékonyan tudo volna kémkedni. Természetesen köve em, mert
a végtelen kíváncsiságra, ami bennem is tombolt, nincs mentsége
az emberiségnek.
Kicsit felgyorsíto unk a járdán, és a melle ünk elhaladó autók
ugyan elég nagy zajjal jártak, de Anna annyira szemtelenül közel
ment hozzájuk, hogy érte ük, miről beszélnek.
– Nem fogsz velem szakítani, hallod? – A férfi hangja
fölényesen és erőszakosan zenge , és még az én gerincemen is
kellemetlen borzongás futo végig tőle. Hatos tanárnő, gondolom,
belefulladni készült a tesztoszteronfelhőbe, ami a férfiból áradt.
– Ezt nem te döntöd el – mondta csendesen, de ez körülbelül
annyit ért, mint vízipisztoly az erdőtűz ellen. – Az én életemről én
döntök.
– De ke őnkről nem dönthetsz egyedül, anélkül, hogy
megbeszélnéd velem. Már egy éve tűröm, hogy játszadozz ebben
az iskolában, ideje felnőnöd.
– Ne kezelj úgy, mint egy gyereket!
– Az vagy.
Te meg egy bunkó vagy, haver – mondtam volna, de Hatos tanárnő
meg se nyikkant. Teljesen úgy viselkede , mintha behódolt volna
a barátjának, aki ezek szerint játéknak tartja a munkáját.
– A szeszélyeid irányítanak, de a szenvedélyesség csak
látszólag erény. Valójában gyengeség, mert nem a józan eszedet
használod a döntéseid során, hanem az érzelmeidet.
– Így, hogy nem juto am be az egyetemre, visszamegyek jövőre
tanítani.
– Majd meglátjuk, apád mit szól hozzá.
A hallgatózásnak az vete véget, hogy egy parkolóba értünk, és
a pasi az egyik fehér autóhoz ment. Próbáltunk úgy fordulni, hogy
ne vegyenek észre, de csak a szerencse te minket láthatatlanná:
Hatos tanárnő nem figyelte a környezetét, csupán átnéze rajtunk.
Gyorsan hátat fordíto unk nekik, és elindultunk vissza a
gyrososhoz.
– Baszki, most komolyan vissza akar jönni a suliba? – kérdezte
Anna kétségbeese en.
– Ezek szerint.
Anna cifrát káromkodo , és nem igazán érte em, miért zavarja
ennyire.
– Miért utálod? Rád szállt vagy ilyesmi?
– Ilyesmi – felelte kurtán.
– Elmondhatod, egyáltalán nem vagyok jóban vele.
A derekára te e a kezét, és úgy néze rám, mint aki nem hisz
nekem.
– Na, persze, te vagy a kedvenc tanulója. Mindig kivételez
veled. Simán elnézi, hogy alszol az óráján, és nem szoko
feleltetni sem.
– Mert segíteni akar a nyomorult életemen, de én e ől csak
kiakadok.
– Azt, mondjuk, elhiszem. Nem irigyellek érte.
Kikerülte a válaszadást, hiába néztem rá számonkérőn, hogy
bökje már ki, mi ez az egész. Közben a mobilja vesze ül jelezni
kezde , mert újabb és újabb üzenetek érkeztek rá.
Anna megnézte őket, és hiába kapaszkodtam volna az előző
témába, mással terelte el a figyelmemet.
– Bence elhívo egy buliba – dobta be.
– Nem meglepő, barátok vagytok. Elmész?
– Te jössz?
– Aha, el akarok menni, mivel elköltözik, és ezentúl nem sűrűn
fogom látni.
– Mert egy hülye, de mindegy. Ez a buli tele lesz seggfejekkel,
ugye tudod?
Eddig nem igazán gondolkodtam rajta, mert tizenegyedikben
egyetlen buliba se mentem, így némileg kiestem a gyakorlatból.
Eddig csak azzal foglalkoztam, hogy Bence szervezi.
– Úgy nagyjából kivel kell számolni? – kérdeztem bátortalanul.
– Hankó ocsmány pofájára vagy Ki i seggriszáló műsorára
biztosan számíthatunk. O lesznek az unikornislányok, ahogy
hívod őket, meg Gábor is, és ők még úgy-ahogy elmennek, de
szerintem a teljes focicsapat is bejelentkezik barátnőstől, és köztük
már van egy-két olyan, akik jelentősen csökkenteni fogják az IQ-
szintet. Mivel Ruszót lekapcsolták, ő meg a haverjai távol
maradnak, ami jó hír. Végül velem is számolnod kell, mert
mégiscsak én vagyok Szirtes Anna, a haverlány, akit mindenki
kedvel.
Tiszta bizarr volt, ahogy előadta, hiszen a legutóbb ő csődíte e
össze ugyanezt a társaságot, ahová engem, ugye, nem hívo meg.
Szerintem amúgy nem tudta, hogy o voltam, amikor Ruszót
lekapcsolták, én legalábbis nem meséltem el neki. Még jó is, hogy
az a banda távol marad, mert tarto am tőlük. Hankóval, Ki ivel,
az unikornislányokkal és a focicsapa al még elbírok.
– Jól látom, hogy nem igazán vagy feldobva a névsortól? –
kérdeztem. Konkrétan úgy tűnt, mintha nem kedvelné őket.
– Nem is. Idióták gyülekezete. Mármint… – Szinte szenvede ,
ahogy próbálta megmagyarázni, pedig annyira azért nem lehete
nehéz elmondani a véleményét pár emberről. – Egyesekkel nincs
nagy baj, például Ki ivel, csak nem bírom túl sokáig se őt, se
Ritukát, se Vikikét hallgatni, mert az agysejtjeim inkább egymást
kezdik irtani. Hankónak a hírek szerint rohadtul nem áll a cerkája,
ami mia állandóan paraszt. A legjobb barátja, az az izomagyú
Ádám nagyjából csoda, hogy a nevét le bírja írni. Esküszöm,
egyszer egy szülinapi üdvözlőlapot X-szel írt alá. És még
sorolhatnám.
– Akkor miért lógtál velük állandóan?
– Mert nem szeretek egyedül lenni – felelte halál flegmán egy
vállrándítással.
Ezért nem hibázta am. Én antiszociálissá váltam az ominózus
maxos eset után, és csak dolgoztam. Anna ehelye haverlány le ,
aki mindenhol o volt, és mindenki ismerte, de ezek szerint senki
nem le közeli barátja.
Tizedikben egészen másként éltük meg a gimit és a
barátságunkat. Mások voltunk. Gondtalanabbak, őrültebbek,
kedvesebbek. Együ jártunk mindenfelé, és Annának nem
számíto a hírnév, engem meg nem kerültek el, mint egy leprást.
Úgy éreztem, még mindig közénk áll az a maximilianos eset,
valahogy mégis hasonlíto minden a régi időkre.
– Mehetünk együ is – ajánlo am fel.
– Oké – egyeze bele azonnal. – És mit veszel fel, ami mia
Barabás Bence megbánja, hogy több száz kilométerre költözik?
Remélem van o hon egy rohadt dögös, cicivillantós kis feketéd.
– Nem akarok mia a kiöltözni.
– Pedig kellene, mert az ilyen húgyagyú srácokat nem árt néha
megleckéztetni.
 – És ha nem akarom?
– Én akarom – közölte önzőn, és ekkora arcátlanságra
elneve em magam.
– Neked az miért lesz jó?
Várnom kelle a válaszra, mert közben odaértünk a kajás
bódéhoz, és megrendeltük a vacsoránkat. Anna nem kért
paradicsomot, én meg a srác által ajánlgato csípős szószt
utasíto am vissza, mert malom, ha lángol a szám. A srác
villámgyors mozdulatokkal hajigálta össze a pitánk tartalmát, és
végre mehe ünk tovább.
A vasútállomás felé ve ük az irányt, úgyis vona al mentünk
haza. A váró épületét elkerültük, inkább egy távolabbi padra
huppantunk le. A szél csúnyán ránga a a melle ünk
nyújtózkodó, fiatal fa vékony ágait, de időnként belekapaszkodo
a hajunkba és a ruhánkba is. Inkább összegumiztam a hajamat,
mert nem bírtam enni tőle.
Az első falat után emlékezte em Annát a kérdésre, amire nem
válaszolt.
– Azért akarom, hogy kiállj magadért az ilyen pasikkal
szemben, mert amikor a legutóbb egy srác paraszt volt veled,
akkor velem nem álltál szóba egy évig.
Nem néze a szemembe, hanem próbálta visszatuszkolni a
zöldségeket a szendvicsébe. Biztosan nem a kajában való turkálás
kötö e le annyira, hogy kerülje a tekintetemet. Valószínűleg utált
emlékezni rá, mert kínos és feszült helyzetet teremte vele.
Annának mostanában érzéketlen a stílusa, de tudom, hogy jó
barát tud lenni. Régen teljesen másképp viselkede , mint most.
Egy csupaszív lánynak ismertem meg, aki sokkal többet nevete
és viccelődö , mint bárki a környezetemben. Mára a humora
bántóvá vált, nevetni nagyon ritkán szoko , és utoljára jutna
eszembe róla, hogy óriási állatbarát vagy rendkívül segítőkész az
idősekkel.
– Sajnálom – mondtam elfúló hangon. Ezú al így is gondoltam,
de éreztem, hogy ez így túl kevés lesz. Meg kelle indokolnom. –
Azt hiszem, el akartam hinni, hogy te vagy a hibás, mert
elcsábíto ad Maxot. Egyszerűbb volt, mint szembenézni vele,
hogy nem kelle em eléggé. Az hihetetlenül szar érzés.
Anna abbahagyta az evést, és a keménység semmivé foszlo az
arcáról, csak egy szőke, porcelánbőrű, madárcsontú lány ült
melle em, aki kis híján elsírta magát.
– Nagyon sajnálom – mondtam még egyszer. – Az
összeveszésünk után hetekig gyászos volt a hangulatom, mert
elveszíte em azt az egy embert, akit jobban a családomnak
tarto am, mint bárkit. – A földet néztem, mert ezú al én nem
tudtam tartani a szemkontaktust. A gyomrom összeszorult, ahogy
folyta am. – Aztán jö a harag… az a rengeteg harag… Azt se
tudtam, mit kezdjek vele. Mindenkire dühös voltam. Néha úgy
érzem, hálásnak kéne lennem az érzelmi analfabéta nénémnek,
hogy már akkoriban is állandóan melóztam, mert annál kevesebb
időm maradt az önsajnálatra. Egy kicsit olyan le em, mint anya,
tudod?
Egy pillanatra a legjobb barátnőmre néztem, és lá am, hogy
lecsordul egy könnycsepp az arcán.
– Miért, anyukád milyen volt?
– Anya semmiről se ve tudomást. Ha elronto valamit, úgy
csinált, mintha meg se történt volna.
– Ismerős.
– De én nem akarom többé elkövetni ezt a hibát.
Anna arcának fehér bőrét egy újabb könnycsepp szelte át. Ez a
sírás hamarosan egy különös hüppögésbe csapo át, majd
váratlanul átválto nevetésbe, mert ez a hang még neki is furcsán
csenge .
Elmosolyodtam rajta.
Én nem sírtam, már régen elfogytak a könnyeim. A
bocsánatkérés után kiüresedtem belül, mintha eddig nehéz
csomagot cipeltem volna, amit most végre lepakolha am.
Rádöbbentem, hogy nekem is szükségem volt rá, hogy ezt
elmondhassam.
Annára néztem, figyeltem őt, várva, hogy eldöntse, hogyan
tovább. Mert barátok voltunk, és barátok vagyunk most is.
– Rendben – mondta komolyan, aztán lenéze a kezében lévő
pitára, és újra enni kezde .
– Rendben? Ez mit jelent?
– Annyit, hogy elfogadom a bocsánatkérésedet.
Valahogy ennél azért többet vártam. Vagy csak mást.
– És?
– Azt gondoltad, hogy majd a nyakadba borulok, és hirtelen
előveszek egy sze Best Friends Forever karkötőt, amit
mindke en hordhatunk, mint a tízévesek?
Ezt ugyan kihagytam volna, de másféle reakciót reméltem. Még
az is jobb le volna, ha lecsesz, hogy hülye voltam, vagy csak
szavak nélkül elmosolyodik.
 – Szerinted minden olyan lesz mint, régen? – kérdezte.
– Végül is ez rajtunk múlik, nem?
Erről mintha nem le volna száz százalékig meggyőződve,
vagy inkább arról volt szó, hogy még nem igazán megy neki a
megbocsátás. Ha tényleg nem akarja, hogy újra barátnők legyünk,
akkor nem tudok mit kezdeni. Időt kelle hagynom, hogy mindez
kiderüljön.
Igyekeztem elrejteni a csalódo ságot az arcomról, ami talán
sikerült is, de az étvágyam teljesen elment. Visszacsomagoltam a
kajámat, elmentünk előre az állomás boltívei ala álló
jegyautomatához, és felszálltunk a következő vonatra.
Anna úgy szállt le Gárdonyban, hogy alig hallo am elköszönni.
Ahhoz képest, hogy pár hónapja még a vendéglőben cikize , és
Mexitől kértem segítséget, most lógó orral bakta am haza.
Este azonban fénysugár érkeze , mert rám írt, és bejelente e,
hogy másnap hová megyünk ruhát venni a bulira, mert nem
mutatkozhat velem úgy, hogy valami tré, kinyúlt rongyban
jelenek meg.
Szóval a jég megtört, csak még nem olvadt el.
 23.

– TUDOM, HOGY A BOLTBAN IS MONDTAM már, de ez a ruha, anyám…

kibaszo jól áll! – Anna elégede arccal nézte, ahogy ez a csodás,
fekete-fehér ruha rásimul az alakomra.
Pár nappal ezelő átmentünk Fehérvárra, és magamhoz képest
sokat hisztiztem a plázában, annyiszor kelle levetkőznöm és
felöltöznöm. Félnapos shoppingolás szükségeltete hozzá, hogy
ráakadjunk erre a kincsre, mert igazi kihívás az alul-felül
domborműves alakomra való rucit találni. A végeredményt látva
azonban bánta a fene. Szinte olvadoztunk a szűk próbafülkébe
zsúfolódva, amikor először felve em. Nem volt kérdés, hogy kell
nekem.
I hon nem is raktam el, hanem három napig a ruhásszekrény
ajtaján lógo egy vállfán, hogy gyönyörködhessek benne, és
bármikor felpróbálhassam. Ez megtörtént párszor.
A buli estéjén áthívtam Annát, aki több mint egy éve járt nálam
utoljára. Szétnéze a szobámban, és o felejte e a tekintetét a
polcomon egy képkereten, amiben egy ke őnket ábrázoló fotó
lapult. Igazából el se raktam a veszekedésünk után, csak
lecsaptam a képes felére, hogy ne is lássam.
Anna gyorsabban felöltözö , mint én a szuperszexi
koktélruhájába. Pánt nélküli, szív alakú dekoltázsa odavonzo a a
tekintetet, ahogy a felső részen lévő finom csipke is. Az
ezüstszínű, csillogó öv ala a ruha alja fodros szoknyarészbe ment
át. Nagyon passzolt hozzá ez a stílus, és még az sem zavart, hogy
ebben a ruhában bármelyik pasit az ujja köré tudná csavarni.
Azért ma én se panaszkodha am. Az egész alakos, fehér
keretes tükör felé fordultam, és megpördültem. Az A vonalú,
fehér szoknya visszafogo an köve e a mozgásomat a kissé merev
anyag mia . A szoknya alsó néhány centiméterére fekete csipkét
varrtak, hogy színben passzoljon a fekete felső részhez. Az övet
ugyanilyen selymes anyagból alko ák, és csupán egy szalagnak
tűnt a derekamon, amiből masnit formáztak.
– Kivételesen nekem való ez a dekoltázs – jelente em ki
elégede en.
Általában nem túl mély, V-kivágásban vagy U alakú
dekoltázsban gondolkodtam, mert ezek a legelőnyösebbek. A
kerek nyakú ruhákban úgy nézek ki, mint aki lenyelt egy lufit, ami
a mellkasomnál elakadt, és várható, hogy repülőstar al fel is
szállok mia a.
Ennek a ruhának azonban szögletes kivágást találtak ki, amit
egyszerűen imádtam.
– Tizedikben még nem ve él volna fel egy ilyen ruhát – mondta
Anna vigyorogva, aztán nekiláto a hajamnak.
– Te már akkor is – vágtam rá nevetve.
Anna gyors, precíz mozdulatokkal dolgozo , és romantikus,
laza lófarokba kötö e a tincseimet. A legtöbb időbe a csillogó,
díszes hullámcsatok helyükre igazítása került. A saját haját
leengedve hagyta, szerintem vasalt rajta, hogy minél egyenesebb
legyen. Csak ámultam, milyen gyorsan kisminkelte magát,
mondjuk a suliban mindennap volt rajta valami. Én is
megcsináltam magamnak, és a végén mintha valaki mást lá am
volna a tükörben.
Anna turkálni kezde a pö öm táskájában, és némi morgás
után megtalálta, amit kerese . Csodálkozva figyeltem, ahogy a
kezembe nyom három óvszert.
– Gondolom, ez nincs nálad – közölte természetesen.
– Mégis mi a bús fenéből gondolod?
– Tizedikben még tuti nem feküdtél le senkivel, azóta meg csak
következtetek, de szerintem nem volt senki komoly.
– Mi van, ha volt valaki nem komoly?
– Ugyan, te nem vagy az a fűvel-fával típus – néze rám
ingerülten. – Tedd csak el, majd egyszer jól jön.
– És mindjárt háromra lesz szükségem?
– Ki tudja – felelte, aztán rácsapo a kezemre, hogy tegyem már
el.
Kínos mosollyal az arcomon a táskámba csúszta am az
ajándékát, de ismerve a formámat, nem hi em, hogy mostanában
akár egyet is elhasználnék, nemhogy hármat. Max le volna az
első, de utána valahogy elkerültek a fiúk is meg az alkalmak is.
Anna ekkor a homlokára csapo , mintha valami fontos
dologról feledkeze volna el.
– Ugye nem valami mamabugyit ve él fel a ruha alá? –
kérdezte, és meg se várta a választ, már emelte volna fel a
szoknyámat, hogy benézzen alá.
 Ellöktem a kezét.
– Mit művelsz?
– Nyugi, nem vagyok rád izgulva, csak olyan nagyon elbújtál a
szekrényajtó mögö öltözködés közben, mintha az agyonmoso ,
szanaszét szakadt pamutbugyidat rejtegetnéd.
Nos… nem. Viszont nem akartam beszámolni a fehérnemű
ízlésemről, és ezt meg is mondtam neki.
– Ne már, mitől vagy ilyen kis szemérmes? – néze rám
értetlenül. – Az előbb i flangáltam elő ed egy szál bugyiban.
Valóban ezt te e, még a cicijét is látha am, csak mondjuk nem
érdekelt. Örültem volna, ha Anna tiszteletben tartja, hogy nem
mindenki annyira közvetlen, mint ő. Igenis, van, aki nem szeret
mások elő levetkőzni akár tesióra elő sem.
– Tájékoztatlak, hogy normális bugyikat hordok, és mára egy
csipkés aljú franciabugyit választo am. Téma lezárva.
– Helyes.
A fejemet csóválva elfordultam, és elpakoltam a
halásznadrágomat, egy trikót meg egy lapos talpú szandált, hogy
ha esetleg hazafelé valamiért túl kényelmetlen lenne ez a cipő,
legyen nálam váltás.
Mielő elindultunk, Anna ezernyi fotót csinált rólam, aztán
nekem kelle őt mindenféle pózban lefényképeznem. Egy rakás
közös szelfi is készült, de azt sajnáltam, hogy egész alakos fotót
nem tudtunk ke őnkről csinálni. A problémát Anna oldo a meg,
amikor felfigyelt a házból jövő zajokra, mert kézen fogva kihúzo
a konyhába.
A bácsikámba botlo unk, aki épp kávét főzö , vagyis hosszú
esti műszakra készült.
– Karcsi bácsi – mondta Anna negédesen, és egész közel lépe
hozzá. Odasimult a karjához, mint egy macska. – Csinálna pár
képet rólunk?
Ezzel a kezébe nyomta a telefonját, mint aki csak egyféle választ
fogad el.
Karcsi bácsi végignéze rajtunk, Annát kicsit tovább fürkészte.
Nem felejte e el a múltkori panaszt, amit az anyukája te , mégis
lá am, melyik pillanatban enyhült meg. Karcsi bácsi kedvelte őt,
mert Anna mindig kislányos érdeklődéssel kérdezge e a
munkájáról meg a szakértelméről. Valahol nagyon jól adta elő az
ártatlant, holo olyan mocskos szája volt, amit a nagynéném
szappannal mosod volna ki.
– Melyiket kell nyomni, hogy képet csináljon? – kérdezte a
bácsikám.
Anna megmuta a, mi pedig beálltunk a folyosóra egy olyan
részhez, ahol nincs a hátunk mögö valamelyik Szinyei Merse Pál-
festmény másolata, és lehetőleg a kakukkos óra se lóg bele a
képbe.
Viszonylag gyorsan ment, Karesz bácsi csinált fekvő és álló
képet is, Anna ösztönözte, hogy csak ka intgasson, mert minél
többet készít, annál jobb lesz válogatni. Amikor visszakapta a
telefont, és végignézte a fotókat, elmosolyodo . Elégede volt a
bácsikám munkájával.
A nyakamat rá, hogy mindegyiken be vagyok feszülve, mert
Karcsi bácsi kifürkészhetetlen tekinte el néze rám, és ilyenkor
nem tudom eldönteni, hogy haragszik, vagy mi a fene van. A
ráncosodó arca és az őszülő szakálla ala a minimális mimikája
abszolút értelmezhetetlen. Szinte soha nem árulkodik a
gondolatairól.
– Csinos vagy ebben a ruhában – mondta, aztán elfordult, és
visszament a konyhába.
Anna nézte, mitől fagytam le, és amikor nem reagáltam,
elkezde kivezetni a házból. Az utcán valamennyire magamhoz
tértem.
– Te is hallo ad, hogy megdicsért? – kérdeztem.
– Persze.
– De miért?
– Mert hat éve ő nevel, és nem csak koloncnak gondol, hanem
kedvel?
El akartam kezdeni a szokásos mondanivalómat, hogy ők nem
ilyenek, de Anna közbevágo .
– Figyelj, akkor most megoldom a hat éve tartó családkereső
drámádat. A nénikéd és a bácsikád olyanok, mint azok a
nagyszüleim, akik kint élnek az isten háta mögö két sarokkal egy
tanyán, és alig látnak a világból valamit ezen kívül. Apu néha
beviszi őket a dokihoz, de ennyi. Szeretnek távol élni a városoktól,
és talán pont ezért egy csomó nyavalya elkerüli őket. Lehet, hogy
ők nem olyan szupernagyszülők, mint anyu szülei, akik egyik
állatkertből a másik játszóházba ránga ak kiskoromban, mert
Szirtes nagyiéknál „csak” kint ülök a teraszon és a macskákkal
játszom egy szál fürdőruhában, de náluk mindig is jobb volt, hidd
el! Többször hagytak egyedül, hogy találjam fel magam, és sose
mondták, hogy szeretnek, de e ől még szeretnek. Tudom. Pont.
Ezért megyek mindig, ha segítség kell nekik. Kérdés nélkül. Mert
ők a nagyszüleim.
– Ez tök jó.
– Ne szólj közbe! Évek óta nézem, hogy Karcsi bácsi meg
Marika néni olyan életet biztosít neked, ami rengeteg gyereknek
nem adatik meg, és te nyavalyogsz, hogy nem szeretnek. Értelek is
meg nem is. Csak mondom, hogy te például rohadtul nem
hagyod, hogy téged szeressenek. Hiába csacsogsz el az
emberekkel, ha szeretni akar valaki, úgy pa an le rólad, mint a
gumilabda a falról. Karcsi bácsi olyan, mint a nagyapám, ő nem
fogja kimutatni, hogy mit érez. Te meg totálisan zársz. Elég
ránézni a fotókra, mintha egy karót dugtak volna a hátsódba.
Mindegyik kép szar rólad, csak mondom. Nem bántásból.
Na, jó, ez most leforrázo . Kelle volna egy kis idő, hogy
mindent átgondoljak, amit rám boríto . A lényeget azonban
érte em.
– Szerinted az én hibám, hogy nem szeretnek?
– Nem ezt mondtam.
– Akkor fejtsd ki, légy szíves, a magamfajta értetlenek kedvéért.
Anna mérgesen fújt egyet.
– Látod, most megsértődtél, pedig szóltam, hogy nem bántásból
mondom.
– Jó, ugorjuk át ezt! Az én hibám, hogy nem szeretnek?
– A te hibád, hogy úgy érzed, nem szeretnek. Olyan vagy, mint
egy sündisznó, kívül ijesztő, belül cuki, de a tüskéket senki se
szemű. Az emberek a rózsaszín hasú, cuki kis malackáért vannak
oda, de ahhoz a süngombócnak le kell ereszteni a pajzsát, és
megmutatni a gyengeségeit.
Nagyokat pislogtam, mert ez új megvilágításba helyezte a
dolgot. Végtére is, senki se neveze még sündisznónak.
 24.

HATÁSOS LETT AZ ANNÁVAL KÖZÖS, filmbe illő bevonulásunk,

mindenki alaposan megnéze minket. Anna jóslata bevált, mert a
jelen lévő társaság szinte egy az egyben megegyeze azokkal,
akiket felsorolt.
Bencének biztosan segíte valaki feldíszíteni a lakásukat, mert
nagyon király le a ház világítása és dekorációja. Kétlem, hogy ő
ve e a színes izzókból álló égősorokat, és valószínűleg nem ő
küzdö e fel a falra azt a zászlós girlandot se, aminek minden
darabján egy-egy betű díszelge , és a végére a gratulálunk felirat
állt össze. A diszkófényekről, az alkoholról, a zenéről és a
mértéktelen chipsről azonban egész biztosan ő gondoskodo .
A házban üzemelt a légkondi, ami annyit segíte , hogy nem
kelle huszonvalahány ember izzadt testszagát elviselni. Ellenben
a piaszagon és a tömény parfümök illatán nem javíto , és megint
az orromba szivárgo az a jellegzetes szag. Hihetetlen, hogy
folyamatosan füveznek, de tényleg! Egy rendőr házában. Vagyis
két rendőr o honában. Nem igazán érte em, Bence miért hagyja
ezt.
Ekkor juto eszembe, amit a múltkor mondo , amikor az
apjával összevesze , és a ház elő dekkoltam.
Le kell lazulnom.
Csak nem? Bence is füvezik? Tényleg ennyi esze van?
Lehetséges éppen, hogy más lazulási formára gondolt, most
pedig csak a vendégei szívták azt a szart, de ennyire nem voltam
naiv. Talán még nem feküdtem le senkivel, és nem érdekeltek a
drogok semmilyen formában, de azért két lábbal a földön jártam.
A kezdeti jókedvem és a lelkesedésem a ruha meg Anna mia
azonnal bukórepülésbe kezde . Még az sem segíte , hogy Ki i
odajö hozzánk, és kissé sápadt arccal, de azért kipréselte
magából, hogy mennyire csinosak vagyunk. Tizedikben még csak
őrült, különc barátnők voltunk, most azonban még Ki i is
felfigyelt rám. Ahogy az elballago tizenke edikes lányok is.
A többség odainte Annának, de ahogy bementünk az
étkezőbe, Annát egy srác feltarto a. Igazából Bencét kerestem,
mert a kapun Unikornis Rita engede be, és eddig idebent sem
futo am vele össze.
Ekkor, mintha a gondolataimból bukkant volna elő, egyszer
csak o terme elő em, ragyogó mosollyal az arcán. A jókedve
kicsit erőltete nek tűnt, és kábának lá am. Ahogy kis híján felfalt
a tekintetével, a kocsmatöltelékek juto ak eszembe, akik, ha túl
sokat i ak, mindjárt illetlenül nézegetni kezdtek.
Már nem dobbant meg a szívem. Nem futo végig rajtam az
izgalom, ahogy három gyors lépéssel letudta köztünk a
távolságot. Már nem akartam, hogy puszit adjon a számra, aztán a
nyelvét a számba dugja, amit ő biztosan élvezetesnek szánt.
Finoman elhúzódtam tőle.
– Elképesztően szerencsés vagyok – büszkélkede mosolyogva.
Jobbnak ítéltem, ha nem avatom be a gondolataimba, mert
esetleg megsértődne. Újra gratuláltam neki, beszéltünk pár szót,
de amikor valamelyik lány elhívta egy fotóra, akkor én magam
küldtem, hogy menjen csak.
A konyhában töltö em magamnak egy jó hideg limonádét, de
aztán lete em. Nem szeretek idegen helyen ismeretlen italból inni,
úgyhogy inkább egy üveges gyümölcslé után nyúltam, és
lehuppantam az egyik székre. Csak úgy nézelődtem, miközben a
há érből egy Jonas Brothers-szám szólt. Anna remekül mulato ,
végül is ismert mindenkit, sokakkal dumált is, és a sráccal, aki
megállíto a, egy idő után táncolt. Nagyjából fél óráig bírtam így,
majd megkérdeztem magamtól, mit keresek én i ?
Kimentem a levegőre, és a hátsó udvar sarkába menekültem. Ez
kellőképpen távolinak tűnt mindentől, hogy csillapodjon egy
kicsit a pulzálás a fejemben. A drótkerítésnek támaszkodtam, és
csak bámultam magam elé.
– Ne ijedj meg! – mondta egy hang mögö em, és persze
megijedtem, mert Konrád igazi kommandós stílusban a semmiből
bukkant elő.
– Jézusom! Megtennéd, hogy nem se enkedsz i a sötétben?
Amúgy a kerítés túlsó oldalán sétafikált, és elképzelni sem
tudtam, mit keres o . Ráadásul egy dobozos sört kortyolgato a
sötétben. Á, nem durva.
– Mit keresel a szomszédnál?
– Átjö em velük dumálni, és i ragadtam.
– Aha! Még véletlenül sem bébiszi erkedsz, mi? Leskelődsz is?
– Még nem volt kedvem hazamenni.
 Haza? Ezt most nem érte em. I lakik, nem?
Látha a az arcomon az értetlenkedést, mert magyarázkodni
kezde :
– Úgy döntö em, elköltözöm a kis házba. Az egerekhez – te e
hozzá emlékeztetve az első találkozásunkra.
– Váo!
– Már elkezdtem a felújítást. Nemrég kifeste ünk, meg rendbe
(e ük a vízvezetékeket. A hátsó teraszt be akarom épí etni egy
plusz szobának, így talán nem lesz olyan kicsi az alapterület.
Ve em pár cuccot a régiek helye . Ágyat, asztalt, ilyesmit.
– Jól hangzik. Majd megnézném, ha készen lesz.
– Azt hiszem, ma este más akarja megmutatni neked a szobáját
– mondta keserűen, miközben kortyolt egyet az italából.
– Tessék?
– Hagyjuk! – legyinte csüggedten. – Vagy mégse! Szereted őt,
vagy mi van? Mert én már nem tudom, hogy akkor együ
vagytok-e, vagy sem.
Kezde ijesztő érzésem támadni Konráddal kapcsolatban.
Sokféle viselkedést lá am már tőle, de ez a szétcsúszo verzió
meg tudo lepni.
– Te részeg vagy?
– Én most nem számítok. Szóval, szereted őt?
– Nem hiszem, hogy erre felelnem kellene.
Konrád úgy méregete , mintha kötelességem lenne válaszolni
neki. Csalódo ságot és sérte séget éreztem.
– Nem értesz – magyarázta Konrád. – Ne nekem, hanem
magadnak felelj rá, mert Bence ma olyat fog kérni tőled, amihez
tudnod kell a választ.
– Mégis mi a fenéről beszélsz? – mordultam.
– Van valamid, amit csak egyszer adhatsz oda egy férfinak.
Immár nagyon nem tetsze ez a beszélgetés. Persze, érte em az
utalásait, csakhogy nem volt hozzá szemernyi köze sem. Megint
elvörösödtem. Mégis hogyan hozha a elő ezt a témát? Annak
idején véletlenül árultam el, hogy szűz vagyok, és most van képe
ezzel jönni? Amúgy is, honnan tudja, hogy nem feküdtem már le
az öccsével?
– Szállj le rólam!
– Ahogy akarod – felelte. Megfordult, hogy elmenjen, aztán
mégis visszanéze rám.
– Valamit azért még elmondok. Ugye felfogtad, hogy Bence
elmegy innen öt teljes évre? Vagyis csak akkor öt, ha nem kell
halasztania valamilyen bukás mia , mert akkor lehet belőle több
is. Még ha időnként haza is fog jönni, az élete megváltozik.
Debrecenben sok szép egyetemista lány van ám!
Komolyan nem tűnt fel neki, hogy már régen nem Bencéért
vagyok oda? Ennyire nem látja rajtam, hogy mia a ver
hevesebben a szívem, és mia a nem alszom éjszakánként? Nem
volt o , amikor csókolóztunk, és alig bírtuk abbahagyni?
Neki semmit sem jelentek? Ennyire nem?
– Meg fog bántani – mondta halkan.
– Nem jobban, mint te most.
– Miért?
– Majd egyszer rájössz – mondtam, és elfordultam.
– Akkor kívánjak nektek sok boldogságot? – kérdezte
csúfondárosan, és közben valószínűleg beleütö a drótkerítésbe,
mert elég jellegzetes hangon tud hullámozni, ha erőhatás éri.
Akkor sem fordultam hátra. Visszamentem a házba, hogy
elköszönjek Annától, mert kicsit sok le egy napra ennyi érzelem,
de egyenesen Bence karjába futo am. Elég idegenül éreztem o
magam, ezért hátrébb léptein.
– Mi történt? – néze rám aggodalmasan.
– Egy kis nyugalomra vágyom.
– Figyelj, ha valaki beszólt valamit…
Megráztam a fejem, mert nem akartam magyarázkodni.
– Csak zsong a fejem.
– Oké, gyere a szobámba, nem engedtem be senkit.
Az agyam jelezni kezde Konrád célozgatása mia . Közben
valahogy mintha nem is én irányíto am volna a testemet,
hagytam, hogy Bence átkarolja a derekamat, és a szobájába
vezessen. Nagyon figyelmesen viselkede , a mozdulatai
gyengédek le ek.
Aztán ka ant a zár a szoba ajtaján, és ez kijózaníto . Az elmúlt
másodpercek kételye alapos gyanúvá hízo . Bence engem akar
búcsúajándéknak. Illetve azt, hogy lefeküdjek vele.
Sírni támadt kedvem, amiért nem érzek úgy Bence iránt, ahogy
egy normális, korombeli lány érze volna. Akármennyire
kedveltem, nem akartam lefeküdni vele, és még csak nem is a
temérdek hiba mia , amit elkövete , hiszen többnyire beismerte,
ha tévede .
Bence simogatni kezde , majd megpuszilta a nyakamat, ami
egyáltalán nem ese jól.
– Reméltem, hogy különleges lesz ez az este – su ogta.
 I szakadt el a cérna, és eltoltam magamtól.
– Nem lehet különleges az este.
– Miért?
– Mert beszívtál, és utálom, ha valaki füvezik.
– Te is kevésbé lennél merev… – morogta, és már a derekamon
lévő szaténszalagot próbálta kibogozni. Meg akartam mondani
neki, hogy oda van varrva a masni, de inkább elütö em a kezét.
Meglepe en néze rám.
– Te verekedni szeretsz közben?
– Állj le! Nem fog történni semmi. Nem akartál barátnőt, ezt
megérte em, ezért a barátom le él, de most felrúgni készülsz ezt
is. Nem hiszek a barátság extrákkal dologban, úgyhogy hagyjuk
most ezt.
– Te halál komolyan gondolod most magad? – kérdezte, és
dühösen kifújta a levegőt.
– Elmondjam, mi fog történni néhány hónap ala az
egyetemen? Előbb-utóbb megismersz majd dögös lányokat, és
egyet ki is szemelsz magadnak. Eleinte csak együ lógtok,
randizni jártok, aztán a tanulószoba után majd vele is nagyon
különleges estéket tervezel.
– Szemét vagy – morogta. – Hát semmit se érzel irántam?
El akartam mondani neki, milyen sokat jelent nekem, hogy
kirángato egy pillanatnyi mélypontról, és ha pasinak nem is, de
barátnak egyébként kedvelem. De ennél sokkal-sokkal több kell,
hogy szerelmes legyek, épp ezért nem mondtam semmit.
– Értem – mondta hidegen. – Gondolom, most haza akarsz
menni. Szerintem még elcsíphetsz egy vonatot.
Ez mélyre ment. Szinte belém mart a keserűség, hogy kidobo ,
de emelt fővel, büszkén távoztam. Nagyjából a hatodik házig
bírtam, aztán sírni kezdtem. A könnyeimet törölgetve írtam
Annának, hogy ne haragudjon, de el kelle jönnöm. Megkérdezte,
hogy utánam jöjjön-e, mert neki annyira nem fontos, hogy o
legyen, de akkor lefékeze melle em a bordó, jól ismert, városi
terepjáró, aminek a volánja mögö Konrád ült. Idegesnek tűnt.
Már besötétede és feltámadt a szél, fáztam egy kicsit.
Valószínűnek látszo , hogy éjszaka ideér egy vihar, és nem volt
kedvem elázni, írtam Annának, hogy maradjon csak, nem lesz
semmi baj.
Konrád inte , hogy szálljak be a kocsiba, és amint
bekapcsoltam a biztonsági övet, indíto . Haragudni se maradt
erőm.
 – Nincs kedvem hazamenni – mondtam csendben, mire
bólinto , de lá am, hogy kegyetlenül dühös. Ezú al nem én
voltam a célpont.
– Kocsikázunk egy kicsit, oké? – kérdezte, majd Fehérvár felé
indultunk el. Kelle néhány perc, mire újra megszólalt. – Minden
rendben?
– Igazad le Bencével kapcsolatban. Rendhagyó módon akart
búcsúzkodni.
– Hidd el, nem akartam, hogy igazam legyen.
– Tudom.
Ekkor juto át a zsibbadáson az információ, hogy talán nem
kellene kocsikáznunk.
– Vezethetsz egyáltalán? I ál, nem?
– Csak alkohol menteset.
– Oksa.
Elfordíto am a fejem, és bámultam ki az ablakon. Hamar
Fehérvárra értünk, ahol rögtön az első utcán befordult jobbra. Az
én oldalamon sötétbe burkolózó, parlagon hagyo terület futo ,
Konrád felől kicsit megkopo családi házak sorakoztak.
Innentől nem tudtam követni, merre kanyarog, mert nem
ismertem a környéket. Egyik utcából a másikba hajto unk, aztán
elkezdtünk felfelé kapaszkodni. Errefelé annyira keskeny utakon
lehete haladni, amik már-már veszélyesnek tűntek, egyszer félre
is kelle állnunk, hogy a szembejövő autó elférjen.
A kitérő után Konrád továbbhaladt felfelé, majd, amikor már
elértük az i eni legmagasabb csúcsot, leparkolt egy olyan kavicsos
részen, ami talán parkoló lehete . Rutinosan kive e a rádiót, és
eltünte e.
A magas sarkú cipő törte a sarkam, valószínűleg már
kisebesede , ezért még a kocsiban kicseréltem a lapos talpú
szandálra.
– Hová megyünk? – kíváncsiskodtam, amikor gyalog indultunk
tovább.
– Azt a kis időt már kibírod, amíg megtudod – felelte
mosolyogva.
Nem mentünk messzire. Egy hatalmas, háromágú építményhez
érkeztünk, ami az ég felé mutato , mint egy antenna. Megtudtam
róla, hogy helyi nevezetesség, de nem is annyira a műemléket
jö ünk megnézni, hanem a kilátást.
Innen fentről a kivilágíto város olyan aprónak tűnt, mint egy
kezemben tarto térkép. Ezernyi apró pö y vibrált odalent, és ez
mindenkor el tudo bűvölni. Néhány másodpercnyi szépséget és
békét jelente a lelkemnek.
– Nagyon szép – mondtam áhíta al.
– Anya halála után apa egy időre ideköltözö velünk a
nagyszüleimhez. Tina a szomszédban lako , akkoriban mentek
szét az éle ársával, épp próbált talpra állni, és jóban volt a
nagyiékkal. Sokat vigyázo ránk.
– Meddig laktatok i ?
– Pár évet. Akkor költöztünk vissza, amikor Bence elkezdte az
általános iskolát. Onnantól én is Gárdonyba jártam suliba, de a
gimivel megszívtam. A magam részéről utáltam a Zrínyit, így az
első év után átjelentkeztem Fehérvárra, az Árpádba.
– Ez jobb suli volt?
– Annyiból igen, hogy ha nem volt kedvem hazamenni, akkor a
nagyszüleimnél lógha am, és akkoriban jobb arcoknak tarto am
őket, mint apát.
Megborzongtam, mert süvíte a szél idefent, és már-már
kellemetlen hideget hozo a nyárba. Konrád a hátam mögé állt, és
lassan, óvatosan dörzsölge e a karomat, hogy ne fázzak annyira.
Elérte, amit akart, mert a testemen hirtelen forróság söpört
végig, de igyekeztem titkolni, mennyire felkavar az érintése.
– A nagyszüleid i élnek még?
– Igen. Anya halálát sose dolgozták fel, de azt hiszem, nem
adták fel, és küzdö ek. Értünk. Hogy az unokáikról
gondoskodhassanak.
Egyszerre voltam szomorú az elmesélt történet mia , és boldog,
hogy i lehetek vele. Elmosolyodtam, és hátradőltem az ölelésébe.
Nem érdekelt, mennyire intim és bensőséges ez a póz, szükségem
volt rá, hogy a fellegek fele érezhessem magam.
Egyikünk se szólalt meg egy ideig, csak álltunk, és néztük a
fénylő pontocskákat.
Először megijedtem, amikor Konrád megmozdult, mert
szere em volna elnyújtani ezeket a perceket úgy a végtelenségig,
de csak a fülemhez hajolt.
– Elképesztően nézel ki ma.
A su ogás szexivé te e a hangját. A bőröm merő libabőrré
változo , és vágytam a csókjára, a közelségére, és még ennél is
többre. Arra, hogy meztelenül öleljem magamhoz, és
kibogozhatatlanul összegabalyodjunk.
Erősebben szoríto am Konrád bal karját, amit teljes
természetességgel kulcsolt elém, hogy minél jobban védjen. Úgy
éreztem magam, mintha egy puha felhőn utaznék.
Egy garázda vízcsepp szakíto ki ebből a lebegő, elvarázsolt
állapotból. Amikor a karomon landolt, még nem akartam
komolyan venni, de sajnos az esőcseppek társaságban érzik jól
magukat, úgyhogy hozta a haverjait is, akik sokkal szaporábbnak
bizonyultak.
Konrád is azt gondolha a, hogy ebből komolyabb eső lesz,
ezért tempósan visszaindultunk a kocsihoz. Azonban hiába
parkoltunk olyan közel, már vizes volt a ruhánk, mire be tudtunk
szállni.
– A fenébe – morogtam, mert nem terveztem, hogy megáztatom
a vadonatúj ruhámat. Gyorsan megtapoga am a hajamat is, hogy
mennyire le nedves.
– Minden oké? Nagyon eláztál? – kérdezte.
Megnyugta am, hogy csak pufogok a hirtelen jö zuhé mia ,
de nem történt tragédia.
Gyorsan útnak indultunk, de ahhoz, hogy Konrád lásson is
valamit, az ablaktörlőnek kapkodó tempóban kelle fel-alá járnia.
A vihar kitartónak bizonyult, csak valahol Agárd elő hagytuk le
a felhőket, és maradt abba a kopogás az üvegen. Sejte ük, hogy
majd jön utánunk a maga lassú tempójában, hogy a Velencei-tó
környékét is eláztassa. A viharjelzők legalábbis erre készültek,
mert elég izgato an villogtak.
Amikor Konrád lekanyarodo a főútról, és megpillanto am a
vendéglőt, összeugro a gyomrom. Azt akartam, hogy ez az este
ne érjen véget, és ez a varázslatos hangulat sose illanjon el.
– Továbbra sincs kedvem egyedül lenni – panaszoltam, amikor
el kelle volna válnunk.
– Pedig inkább nem ajánlom fel, hogy végigkocsikázzuk az
országot, mert fáradtnak tűnsz, és én se tudok már sokáig figyelni.
Szomorúan néztem rá, mert reméltem, hogy ismét kitalál
valamit, amivel megment a magánytól.
– Most totál úgy nézel rám, hogy bűntudatom van, amiért i
akarlak hagyni – mondta mosolyogva.
– Bocs.
– Nem tehetsz róla, csak nem tudom, mihez kezdjünk. Ha van
kedved, még eljöhetsz megnézni a nyaralót. Annyi belefér.
Bólinto am, mert majd kiugro am a bőrömből. Nemsokára a
kis ház elő állíto a le az autót, nekem pedig eszembe juto a
találkozásunk. Látva az arcomat, Konrád szája felfelé
kunkorodo .
 – Íme a tökéletes tankönyvi példa, amikor a bűnös visszatér a
bűnte helyszínére – közölte vidáman.
Kiröhögö , méghozzá csúnyán. Mégsem haragudtam rá, sőt, el
is mosolyodtam egy rövid időre. Persze az erkölcseimről volt szó,
így heves tiltakozásba kelle kezdenem.
– A bűnösségem nem le kimondva.
– Mert nem tartózta alak le, de igény esetén pótolható.
– Mit gondoltál rólam akkor? – kérdeztem hirtelen, mert azóta
sem mertem felhozni a témát. Valahogy most megfelelőnek
éreztem hozzá a légkört.
– Problémának lá alak – mondta színtelenül, ám mielő
megbánto volna, folyta a: – Egy csinos problémának.
– De hát tiszta szakadt voltam.
– Nem érted a csinosság lényegét – rázta a fejét.
Bátorság ide vagy oda, azt már nem mertem megkérdezni,
hogy most mit gondol rólam. Konrád pedig magától csak ennyit
árult el, és inkább beinvitált. Szinte még érződö , hogy nemrég
le kifestve, mert minden olyan tisztának és világosnak látszo . A
puritán hálószoba után bekukucskáltam a konyhába, ahová egy
acélszínű hűtő és egy elektromos kávéfőző költözö .
Konrád kinyito a a hűtőt, és ámultam, hogy pár dolog már
csücsült benne, és végül két pohár bolti tejberizst ve elő. Az
egyik csokis, a másik málnás ízesítésű volt, de felajánlo a, hogy
választhatok. A málnásra szavaztam.
Az elhasználódo konyhaszekrényt nem toloncolta ki, és az
egyik fiókban csörömpölve kereste a kiskanalakat a vacsoránkhoz,
ahogy ő hívta. Csak egyet talált, mert a másik mokkáskanál volt,
de én megelégedtem ezzel az aprócskával.
Visszamentünk a hálóba, ami egyelőre a nappali funkcióját is
betöltö e, és leültünk az ágyra. A földön egy dobozban
felfedeztem egy tabletet meg a tartozékait.
– Nemet mondtál Bencének? – kérdezte kerülve a tekintetemet.
– Szerinted? Ha az öcséd nem hírhedten gyorstüzelő, akkor az
ala a pár perc ala el se kezdtük volna.
– Erről az oldaláról szerencsére nem hallo am. Nem is akarok.
– Akkor az én szerelmi életem miért érdekel ennyire?
– Szerinted miért?
Nem akartam kérdezz-feleleket játszani azzal, akinek ez a
szakmája, és úgyis jobb benne, mint én. Némán mege em a
tejberizst, aztán néztem, ahogy Konrád kisétál a szemé el a
konyhába.
 Miután visszajö , a kezét nyújto a felém. Hagytam, hogy
felsegítsen, majd megálltunk egymással szemben. Közelebb, mint
a barátok, de ahhoz távol, hogy megöleljem.
– I aludhatsz, ha nem akarsz hazamenni – ajánlo a fel. – Én
majd kint elcsövezek.
– De…
– Nyugi, még megvan a vendégmatrac. Azelő is aludtam i ,
hogy megérkeze volna az ágy.
Felnéztem rá, a szeme majdnem elnyelt, mert megtelt
melegséggel és vággyal. E ől a tekinte ől még a jéghegyek is
elolvadtak volna. Szerencsére csak odabent olvadoztam, különben
tócsaként végzem egy felmosóvödörben, és most mégsem
csúszha am szét Konrád elő .
– És ha te is i aludnál velem? – kérdeztem, magamat is
meglepve.
– Szeretnéd?
Bólinto am, mire Konrád odahajolt hozzám, és ugyan nem
sie e el a csókot, de beleadta, amit kell. Ezt is úgy űzte, mint
minden más tevékenységet. A mozdulatait céltudatosság
vezérelte, bár ezú al vadabban csókolt, mint először. Alig akartam
elhinni, hogy ennyire akar engem. Még sosem éreztem ehhez
hasonló feldobo ságot, csak úgy zsongtam a boldog energiától.
Finoman megtaszíto , mire hátrálni kezdtem. Amikor a vádlim
beleütközö az ágykeret kemény anyagába, Konrád óvatosan a
matracra döntö . A nyakába temetkeztem, és az orrom a bőréhez
ért, az illata pedig kimosta az agyamból a gondolatokat, akár egy
csodaszer. Azt hiszem, ke őnk közül én voltam az izgato abb,
mert ennél a pontnál magamhoz ragadtam a kezdeményezést.
Nagyon izgultam, még a hangom is remege , amikor
megkérdeztem, hogy van-e nála óvszer. Mint kiderült, ez ügyben
én voltam felkészültebb, hála Annának. Konrád végig gyöngéd
érintésekkel nyúlt hozzám, és lágy szavakkal súgta a fülembe,
mire számítsak elsőre. Mintha megérezte volna a belső
feszültségemet, és próbálta volna enyhíteni, amire nagy
szükségem volt.
Folyamatosan úgy érinte , mintha különlegesen fontos lennék
a számára. Egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy csak a csipkés
bugyim vagy a hirtelen jö kezdeményezőkészségem tetszene
neki. Még akkor is rám figyelt, amikor állítása szerint minden
energiáját elve em, és mozdulatlanul feküdt a hátán. A kezem
után nyúlt, és a mellkasára húzta, hogy a szíve a tenyerem ala
dobogjon.
Minden megváltozo köztünk, mert melle e nem éreztem
magam egyedül. Hozzá tudtam volna szokni a
boldogságkoktélhoz, amiben úgy ringatóztam, mint egy pihe-
puha takaróban.
A magam részéről lusta mosollyal, fáradtan, mégis furcsán
felpörögve aludtam el Konrád karjában a nyári takaró ala . Akkor
azt hi em, ennél szebben nem is alakulhato volna a napom,
aztán eljö a másnap reggel.
Amikor felébredtem, Konrád az ágyon ült, há al nekem. A
derekát becsavarta a sötétkék ágyneműbe, és az egész tes artása
feszültnek tűnt.
Nem fordult felém, rám sem akart nézni.
Fogalmam sincs, mióta ülhete o . Odakint már sütö a nap,
lehete akár reggel hét, de délelő kilenc is. Az utóbbira
tippeltem.
– Ne haragudj, Emma, nem tudom, mi a szart gondoltam
tegnap. – Egyszer sem hallo am ilyennek a hangját, mióta
ismerem. Teljesen idegenként csenge a hanglejtése. – Az öcsém
barátnője vagy.
– Voltam – szóltam közbe. – De leginkább még az sem.
Ekkor rám sandíto , és színtiszta, nyers dühöt lá am az arcán,
amitől görcsbe ugro minden izmom.
– Ez most kurvára mindegy. Nem kelle volna lefeküdnöm
veled. Ez senki helyzetén nem segíte .
– Kinek a helyzetéről beszélsz? Nekem nem le rosszabb a
helyzetem.
Újabb dühös grimaszt kaptam.
– De nekem igen, mert vannak dolgok, amikről nem tudsz.
Amiket nem értesz. Még gimis vagy egy évig, én meg tudod, hol
dolgozom. Fogalmam sincs, mihez kezdjek… – mondta
kétségbeese en. – Nem vetne rám jó fényt, ha kiderülne, hogy egy
iskolás lánnyal kavarok.
Máskor is piszkált vele, hogy túl fiatal vagyok, de nem hi em,
hogy az éjjel történtek után ennyire zavarja. Utáltam, hogy
csalódo ságot érzek, amikor ezt mondja, és a könnyeim is
elerednek. Felálltam, és megkerestem az ágy mellé dobo
melltartómat.
– Aha, én ezt nem érthetem meg – morogtam öltözködés
közben. – Végül is még gyerek vagyok… Gondolom, tegnap,
amikor a mellemet csókolga ad, akkor ez nem számíto .
 – Emma, ne gondold azt, hogy nem akartam, vagy nem
élveztem, egyszerűen csak… nem most kelle volna megtörténnie
– mondta zavartan.
– Mert így, hogy tizenhét vagyok, netalán megszólnának, hogy
ejnye, ez mégsem járja. Te pedig nem akarod vállalni a
következményeket, igaz? De azért én vagyok a gyerek. Ez rohadt
jó.
Talán Mexinek igaza van, a világ tényleg egyensúlyra törekszik,
és most a rohadt egyensúly mia kerültem ebbe a helyzetbe.
Bence nekem nem kelle eléggé, most pedig engem építenek le. Ez
a karma lehet, vagy mi.
– Emma, fegyveres szervnél dolgozom, és o nem egyszerű az
élet. Mindennap meg kell küzdenem, hogy ne tartsanak
zöldfülűnek vagy forrófejű fiatalnak, és nehezen megy, mert nem
vagyok mindenkinek szimpatikus. Kemény meccseket vívunk. Ha
kiderül a kapcsolatunk, óriási támadási felületet adnék, és nem
biztos, hogy annak jó vége lesz, ha mia ad betalálnak azok,
akikkel most nem csípjük egymást.
Miközben magamra ránga am a váltóruhámat, próbáltam
észérveket keresni Konrád igaza melle . De hát nem én lennék az
első tizenhét éves lány, aki idősebb pasival jár. Tudnék többet is
mondani az osztályból vagy az évfolyamból. De Konrádnak ciki,
mert fegyveres szervnél van. Hogy mi ebben a ciki, azt felfogni
nem tudom, de inkább lepa int, mint hogy belevágjon.
– Ha jól értem, az a baj, hogy komolytalanná tennélek a
munkahelyeden?
– Nem te tennéd ezt, csak így csapódna le.
Erre nem lehete mit mondani. Csak elmenni tudtam.
Összeszedtem a maradék cuccomat, és utoljára ránéztem.
– Felejtsük el, Konrád! Tényleg nem segítünk senki helyzetén,
ha bárkinek is elmondjuk.
Még én is érzékeltem, hogy semennyi érzelem nem vegyült a
hangomba. Hideg le em, mint a befagyo tó, ami lehet látványos,
de csupa jég.
Talán Annának is igaza van, hogy folyton lepa annak rólam.
Elképesztően könnyen jö ez a fal, amelyikkel meg akartam óvni a
lelkemet a sérüléstől. Valójában ez nem én voltam, csak egy
Jégkirálynő, akit az önvédelem hívo elő, és egy apró, biztonságos
dobozba zárta Váradi Emma szívét és a valódi érzéseit.
– Megnyugodhatsz, mert a ke őnk titka marad – te em még
hozzá. – Viszlát.
 Mielő bármit mondo volna, hátat fordíto am, és kisétáltam a
házból.
A pajzsom hazáig kitarto , de o hon szilánkosra roppant szét,
és úgy fájt, hogy fogalmam se volt, mit kezdhetnék ezzel az
érzéssel. A csalódo ság, a szomorúság, a harag úgy izzo
bennem, hogy azt hi em, feléget.
Megfogadtam, hogy ha ezt most túlélem, sose engedek senkit
ennyire közel magamhoz.
 25.

MÁSNAP MEGINT ÖNKÉNT VÁLLALTAM BE a pincérkedést, mert jót te ,

hogy elfoglaltam magam, különben a szobámban vergődtem
volna, és minden gondolatom a körül a szemét körül forog.
Árulásnak éreztem, amit te . Reménykedtem, hogy nem azért
kerülge ük egymást hónapokon át, mert csupán egyéjszakás
kalandnak láto , akit eldobhat, miután végze vele. Persze ez is
megfordult a fejemben, és bizonyos időközönként gyilkoltam
magam ezzel a variációval, de aztán mindig elvete em.
Túlságosan is odafigyelt és vigyázo rám, ahhoz, hogy egyszer
használatos lánynak tartson. Ha pedig érze irántam valamit,
akkor hogyan tehe e meg, hogy mindent a kukába dobo a
munkája mia ?
Nem kaptam választ. Egyvalamit tudtam biztosan, mégpedig
azt, hogy nem akarok egy újabb Barabással dolgozni a nyár
hátralévő részében. Mivel még négy szolgálatot kelle Annával
teljesítenünk, és a nyakunkon lévő huszadikai csúcsra is be le ünk
osztva, sürgős megoldást kelle találnom. Amikor megkérdeztem
Anna véleményét, azt javasolta, hogy kérjem át magam máshoz.
Rohadtul nem örülne neki, de benyelt valami hasmenéses cuccot,
ami mia ő úgyis el fog csúszni az ötven óra teljesítésével.
Személy szerint nekem maga Szaszkó igazgatónő le a
konzultációs tanárom, ezért őt hívtam fel, hogy innentől a parton
szeretnék dolgozni.
Ezú al nem az agárdi strandra, hanem Velencére vezényeltek,
és én örültem az ismerős terepnek. Egy apró hátitáskával és egy
baseballsapkával a fejemen sétáltam Bálint melle , aki az aktuális
bikinidivatot mustrálta. Egy sárga fürdőrucis, szőke
strandhercegnőt sokáig bámult, ami mia eszembe juto , mit
gondol róla Anna. Óvatosan figyeltem, hogy Bálint titokban lesi-e
a srácokat, de nem. A lányok érdekelték.
Akadtak szép számmal külföldi turisták, akikkel Bálint angolul,
én németül dumáltam, de őszintén szólva elég eseménytelenül telt
az egész nap. Fura úgy kint lenni a strandon, hogy nem
strandolsz, bár ekkora tömegben nem biztos, hogy épp arra
vágytam, hogy megmártózzam a vízben.
Kicsit hiányzo a tó közepe, mert a zaj nem hallatszódo el
odáig, csak a nyílt terepen süvítő hűvös szél szegődö a
társunknak. Fájó szívvel gondoltam arra, mennyire szere em
odakint lenni.
Bálint közben segíte egy fiatal lánynak, aki rosszul le , és az
ájulás határán táncolt. Még a családjával együ el is kísérte az
elsősegélynyújtó helyre, majd egy ideig o is maradt vele. Ennek
bizonyára semmi köze nem volt a rózsaszín, falatnyi bikinihez,
ami a lány tökéletes testére tapadt.
Nekem egy kisfiú juto , akire bömbölve találtam rá a
homokban, de hiába forgolódtam, nem lá am, kihez tartozik.
Elképesztő érzés volt, amikor sikerült megnyugtatnom azzal,
hogy beszélek hozzá, és mire pár mondatot elmondtam, az
anyukája már integete a távolból, és próbált felénk szaladni.
Nagyon hálás volt nekem, és ez jó érzéssel töltö el. Mint kiderült,
a manócskának dackorszaka van, és rohangál összevissza, meg
hisztizik, és kijátszo a az alig tizenegy éves nővérét. Megkértem a
nőt, hogy ne haragudjon a lányára, hiszen még ő is gyerek.
Két óra után nyűgössé váltam. A partot borító forró homok
belemászo a sportcipőmbe, a hátam bemelegede a táska ala ,
hiába olyan kicsi, mint egy regény, és annyira belesült a fejem a
sapiba, hogy már viszkete a fejbőröm. A huszonnégy órásként
hirdete izzadásgátlóm egyelőre kitarto , szerencsére még
éreztem a púder illatát, de kételkedtem benne, hogy egész nap
frissen tartana.
– Tetvességgel nem kéne dolgozni jönni – közölte Bálint
blazírtan, mikor sokadjára megvakartam a tarkóm. Alig
beszéltünk, valahogy a múltkori annás ügy óta visszafogo abban
viselkede . Az elejétől többet beszélgete a turistákkal, mint
velem.
– Ígérem, ha felbukkannak a kis nyűvek, akkor o hon
maradok.
Az ásványvizem annyira felmelegede , hogy kis híján
kiköptem, ezért javasoltam, hogy menjünk be a boltba egy
hűtö ért. Amúgy is pisilnem kelle .
Az üzletsoron ment a klíma, úgyhogy lehűlhe em egy kicsit, és
nem sie ünk vissza a melegbe. Bálint megállt nézelődni a
bizbaszosnál, ahogy én hívtam, ami amúgy strandfelszerelést
árult.
 – Anna nélkül jobb fej vagy – mondta ugyanazzal a faarccal,
mint korábban.
– Figyelj, Anna a barátom. Te is az vagy. Ha nem jö ök ki, arról
én nem tehetek, de utálok két tűz közö lenni.
– Állandóan szemétkedik.
– Te meg ugrasz rá.
– Te is ugyanezt csináltad, miután összevesztetek!
Furcsállo am, hogy nekem panaszkodik Annára, amikor
pelenkás koruk óta ismerik egymást, és régen olyanok voltak,
mint az édestestvérek.
– Oké, én se szartam le, de most kijátszom a rokonok vagytok
kártyát.
– Mit számít a rokonság, ha nyolcadik óta letagadja, mert ciki
vagyok neki?
Annyira egyszerű le volna azt felelnem, hogy Anna ilyen
sekélyes, és ez van, törődjön bele, de amikor rákérdeztem Annánál
az esetre, lá am rajta, hogy másról van szó. Mintha egy mélyebb
családi probléma húzódo volna mögö e, nem pedig a ciki-nem
ciki problémakör.
– Próbáltad megkérdezni, mit gondol? Ki akartál vele békülni?
– Neki van baja, nem futok utána.
– Persze – motyogtam, de a magam példáján tanultam meg,
hogy nem mindig annak van igaza, aki erről meg van győződve.
Bálint a családom felkutatása felé terelte a szót, mert szerinte
régóta nem foglalkozom vele, én meg mondtam, hogy zsákutcába
futo am.
– Akkor ráhagyod? – kérdezte.
– Miért, mit csináljak?
– Eddig olyan fontosnak tűnt.
Most is fontos, de akármennyire is sajgo a szívem a témától,
akkor se tudtam megoldani.
– Igen, mert nem akartam pincérnőként megrohadni a gimi
után.
– Az se jobb, ha a szüleid mindenért piszkálnak.
A komor hangszíne mia felütö e a fejét bennem a kíváncsiság.
Azt tudtam, hogy az anyukája kicsit erőszakos, és talán az apja is
ezért vált el tőle, de ez úgy hangzo , mintha rászálltak volna.
– Mi történt?
– Semmi komoly – vágta rá keserűen.
– Történt valami? – kérdeztem újra, de nem akart válaszolni.
Mondjuk, nem is tudo , mert ijedt arccal a hátam mögé néze ,
jobban mondva a fejem fölé, mintha társaságunk érkeze volna.
Hamarabb meghallo am Barabás Péter hangját, mint hogy
megforduljak.
– Szervusz, Emma! – köszönt morogván, és az egész pasasból
áradt felém a harag. Egyenruhában volt, gondolom szolgálatban
lehete . Nem igazán tudtam hosszan a szemébe nézni, ezért
inkább a rendőrség feliratot fixíroztam a pólója elülső részén.
– Jó napot!
– Beszélhetünk? Kijönnél velem?
Nem szere em volna, de hiába tűnt kérésnek, valójában egy
udvarias felszólítást intéze hozzám.
Feszengtem a bőrömben, és kész. Messziről elintézni, hogy ne
kelljen kimennem vele a hajóra, sokkal könnyebb volt, mint
szemtől szemben állni a legidősebb és legveszélyesebb Barabással.
Az égető napsütés hamar elérte, hogy melegem legyen, bár a
tenyerem inkább a kínlódástól izzadt. Próbáltam erőt meríteni a
sok boldog, nevetgélő emberből körülö em, mert a hangulatom
mintha beszorult volna egy tonnás szikla alá.
– Meglepe en értesültem a döntésedről, kiváltképp, hogy
nekem nem szóltál.
– Elnézést.
– Megmagyaráznád?
Továbbra is próbált rendkívül udvarias lenni, de a kezét a
csípőjére te e, és marcona fejet vágo . Ha ehhez hozzátesszük az
egyenruhát meg a rengeteg kiegészítőt, ami nagyon hivatalossá
te e a megjelenését, tuti senkinek nem az juto róla eszébe, hogy
milyen udvarias, hanem az, hogy ez most egy kihallgatás, szóval ne
beszélj mellé, mert a dutyiban végzed.
– Egyedül téged meg Annát engedtünk fel a hajóra, de most
egy fiú jö , és erről engem senki sem kérdeze meg. Sem te, sem a
hárpia igazgatónő. Mi folyik i , kölyök?
– Azt hi em, szólnak magának – mondtam, mintha ezzel
elintézhetnék mindent. Mert miért is az én dolgom le volna
tájékoztatni a mentoromat, amikor az iskola legfőbb
koordinátorához nyújto am be az úgymond áthelyezési
kérelmemet?
– Szóltak is. Ma reggel. Amikor egy pelyhes állú kölyök jö
helye ed.
Elmosolyodtam a jellemzés mia .
– Sajnálom – mondtam.
– Ennyi nem lesz elég. Ez az egész arról szól, hogy már
sulisként találkozzatok a felelősséggel járó munkával.
– És? Most is csinálom, akkor miről beszél?
– Ha jól emlékszem, nem akartál a parton dolgozni. Mi
változo ?
– Nem mindegy?
A fejét rázta.
– Nem. Felrúgtad, amit megbeszéltünk, és azt látom, hogy
valami bajod van, de azonnal meg is hátráltál mia a.
– Okom volt rá – böktem ki.
– Éspedig?
– Maga volt, ha ennyire tudni akarja.
Erre megnyúlt az arca, rajtam pedig fura elégede ségérzés
futo át. Nagyjából öt másodpercig ese jól, hogy kimondtam ezt,
aztán bejelentkeze a bűntudat. Nem Péteren kelle volna leverni
azt, ami nem is az ő sara volt.
– Ez fejtsd ki!
– Nem úgy gondoltam, nem magával van bajom.
– Van egy halovány sejtésem, kivel van bajod, de leszarom,
kölyök. Ez i a nagybetűs élet, akkor is tenni kell a dolgod, ha
valami nem tetszik.
Gombóc nő a torkomban, ráadásul egyre több tekintet tapadt
ránk, mert az emberek imádták a látványosságokat, még akkor is,
ha katasztrófához vagy más emberek szenvedéséhez kapcsolódo .
I most az én nyomorom le a látványosság, mert ha nem is
hallo ák, miről beszélünk, a testbeszédemből valószínűleg
látha ák, hogy Péter épp leordítja a fejem. Nem bírtam daliásan
kihúzni magam, hanem a begörbülő hátammal nevezhe em volna
a Ki legyen a Velencei-tó Quasimodója? címre. Hiába próbáltam meg
változtatni a tes artásomon, valahogy kicsinek és kevésnek
éreztem magam egy magas, vállas rendőr melle .
– Csalódtam benned – mondta Péter halkan.
A szavai úgy csapódtak nekem, mint a dióméretű jégdarabok a
terasznak egy nyári vihar közben. Ezek mindig hirtelen érkeznek,
és szétvernek bármit, ami az útjukba kerül, fájdalmas sebhelyeket
hagyva maguk után.
Utáltam, hogy csalódást okozok, mert valahogy úgy éreztem,
elbuktam egy fontos vizsgán. És nemcsak szakmailag, hanem egy
olyan ember elő is, amilyen talán az apám lenne.
– Konrád nekiese az öccsének, mert a házibulin tönkrete ék
valami kütyüjét, de ebből egy szót se hiszek. Ugyan nem említe e
a neved, de szerintem inkább neked van közöd a történtekhez.
 – Miért lenne?
– Le lehet szűkíteni a kört, amiért egy férfi ennyire kibukik egy
másikra. Lá am már ilyet, általában egy nő van a dologban.
Holnap elköltöztetem Bencét Debrecenbe, de Konrád haza se jön,
inkább a félkész házában húzza meg magát, és szóba se áll az
öccsével. Te pedig hirtelen lemondtad a soron következő
szolgálatot.
– Maga szerint ez összefügg?
– Tudom, hogy igen. De akármennyire nem akarom, hogy
valaki szétverje a családomat, a fiaim életéhez semmi közöm. Majd
megbeszélik, és rendeződik. I viszont a mentorod vagyok, ezért
mondom, hogy a magánéletednek a munkádra nem lehet hatása.
Világos? Ha szar napod van, akkor is teszed a dolgod.
Oké, olyan hangnemet használt, amitől sírás kaparta a
torkomat. Talán lá a rajtam, hogy megviselt a mondanivalója,
mert nem sorolta tovább, mekkora családromboló céda vagyok.
– Nem vagy egyszerű helyzetben, értem én, kölyök. Az egyik
fiam életébe túl későn, a másikéba túl hamar csöppentél. De ezt
neked kell rendezni velük, amihez a munkának az égvilágon
semmi köze. Te döntesz.
Végül is megérte em a lényeget. Vagy i maradok, és
megfutamodom, vagy visszamegyek mellé dolgozni.
Gyorsan mérlegeltem, és úgy döntö em, hogy jobban utálom
azt, ha meg kell futamodnom, így nem volt kérdés, hogyan
döntök. A maradék három napomat a hajón fogom letudni, és a
nyárból hátralévő napokat mégiscsak egy Barabással együ fogom
tölteni.
Átkozo , levakarhatatlan család ez.
 26.

– TUDTAM, HOGY KAMUZOL – mondta Anna az évnyitó napján vádló

hangon, némi kárörömmel a hangjában. Nem nekem szólt, hanem
ismételten Bálint vérét szívta.
A nyár egyik napról a másikra ért véget, és a sulikezdésre
pocsék idő kopogtato be hozzánk. A Velencei-tó vize zaklato
hullámokat vete , amikor reggel a távolból figyeltem. A szél
szé ilálta a hajamat, mire beértem, és úgy néztem ki, mint aki
életében nem láto fésűt.
– Nem kamuztam – mordult melle em Bálint. Közéjük ültem,
mint semleges terület, de végül én jártam a legrosszabbul a
szócsatájuk keresz üzében.
– Akkor hol van a láthatatlan barátod? Hetek óta mást se
hallunk, csak hogy Ricsi így, Ricsi úgy, és megesküdtél, hogy
átjelentkeze ide, még sincs i .
– Honnan kéne tudnom, hol van?
– Hogyhogy nem tudod? A kitalált barátok kitalált
elfoglaltságait te szoktad megtervezni, nem? Legalább hazudnál
valami hihetőt.
– Nem én találtam ki – mordult Bálint hangosan, és az elő ünk
lévő sorból pár alsóbb éves hátrafordult a vadállati hörgés mia . –
Szállj már le rólam, te elmebeteg!
Ha a lányok nem néztek volna ijedten, talán felveszem a frissen
megtalált, na, mit akartok a végzősöktől? arcomat, de így inkább
bocsánatkérőn megvontam a vállamat.
Tényleg furcsán hato , hogy ez a Ricsi nem jelent meg az
évnyitón új diák létére, de nem kételkedtem a létezésében, ahogy
Anna sem, csak a körmeit élezte az uncsitesóján. Péter és Roland is
meséltek Ricsiről, és mint kiderült, Bence apukája őt jellemezte
pelyhes állú kölyökként. A magam részéről kíváncsi voltam rá,
mert egész nyáron elkerültük.
Sejtésem szerint Anna nem hi e el, hogy Bálint igenis a lányok
után fut, és azért piszkálta, hogy ez kibukjon. De én lá am, amit
lá am. Bálint simán full gátlásos, piperkőc típus, csak ezt
mindenki félreérti.
Nem is foglalkoztam tovább a vitájukkal, majd családon belül
megoldják. Engem a megszeppent kilencedikesek érdekeltek.
Nem öltöztem ugyan ki, legalábbis a lezser fehér felsőrészem most
mindent takart, de a harisnya, na, az úgy tapadt rám, mint egy
második bőr, aminek mintha felte szándéka le volna, hogy soha
többé ne tudjam leszedni magamról. Nem mertem elindulni
nélküle, mert fáztam az éjszaka is, de most megbosszulta magát.
Persze ilyenkor a többség feszeng a fekete-fehér ünneplőjében,
meg előkerülnek a rövid szoknyák és a blúzok is.
Amint Ki i felbukkant, a veszekedésben beállt egy pillanatnyi
csend, és Bálint olvadozni kezde .
– Nem értem, mi tetszik ebben a tehénben – mondta Anna.
– Ki i nem olyan, mint egy tehén – hördült fel Bálint
vehemensen védve az osztály két lábon járó sztereotípiáját.
Elvégre Ki i a tipikus jó kislány, aki a rosszfiúkra bukik. Ha
Hankó után még összeszedne egy kétes hírű alakot, akár könyvet
is írhatnának az életéről. Bár félek, az nem young adult lenne,
hanem valami horror, ahol az első öt percben elkaszálják,
miközben tátja a száját.
– Igazad van, ne haragudj! – helyeselt Anna rögtön. – A tehenek
nem ostobák. Ki i az.
– Mert a ól úgy van, hogy te azt mondod, igaz? Mert te vagy i
a kicsesze atyaúristen.
– Csak akkor, ha Isten nő – szúrtam közbe, de ilyenkor nem
léteztem.
– Az ítéletemet arról, hogy ostoba, két szóval alá tudom
támasztani – hajolt előre Anna, hogy jobban lássa Bálintot. – Most
jól figyelj, hátha leesik, mi a probléma a hercegnővel. Úgy hívják
Hankó A ila.
– Egyszer úgyis szakítanak – vonoga a a vállát Bálint.
– Ennyire naiv nem lehetsz. Igen, szakítanak, aztán majd jön
egy ugyanilyen. Ezért nincs csajod, mert nem ugyanabban a
ligában keresgélsz, ahova te is tartozol. Nem vagytok egy szinten
agyilag, és ez most nem sértés. Ennél okosabb vagy.
Anna pártján álltam, mert kilencedikben, és tulajdonképp most
is, hogy egész nyáron sanyarga a magát, Bálint tényleg jól néze
ki. Régen még Ki inek is tetsze , legalábbis külsőre. Valószínűleg
a stílusa nem jö be neki, mert Bálint olyan, amilyen, őt tolerálni
kell.
Elgondolkodtam, vajon én kivel vagyok egy ligában. Talán
Bencével?
Utóbb kiderült, hogy Anna csinált rólunk titokban egy fotót a
bulin, és sokat nézege em mostanában, hogy összeille ünk-e,
vagy sem. Persze csak külsőre. Szerintem nem. Bence valahogy
nem örökölte a másik két Barabás robusztusabb testalkatát, nála
talán az anyai vagy a nagyszülői vérvonal ütközö ki a szépfiús,
kölyökképű arcvonásokkal, vékony alka al. Mivel én sem vagyok
olyan madárcsontú, szerintem jobban mutatok az olyan fiúk
melle , akik nem annyira vékonyak. Hanem mondjuk olyanok,
mint Konrád. Vele azonban nem volt közös képem, és néha
bántam, hogy azon az estén, mielő minden elromlo , nem
csináltunk egy közös fotót. Elég le volna ránézem, ha épp
kínozni akartam volna magamat, és biztos nyúlhatok a következő
százas zsepiért.
Az önmarcangolás ellen mindig a legjobb mód az volt, ha
lefoglaltam magam. Megtanultam magamba zárni a fájdalmat, és
akár elbohóckodni másokkal ilyenkor is. Egyedül a néma percek
szoktak elárulni. Olykor annyira elkomorulok a gondolataim
mia , hogy csak ülök, és le se tudom vakarni a fejemről a
világfájdalmat. Mostanában talált már rám ilyen katatón
állapotban Karcsi bácsi, Marika néném, Anna, Péter és még
Roland is.
Nyilván Konráddal sem voltam egy súlycsoportban, hiszen ő
már felnő életet élt, szemben az én gyerekes, pisis gimis
életemmel. Mert hát biztos szörnyű lenne neki bejárni dolgozni, ha
kiderülne, hogy rendőr létére egy iskolás lánnyal jár.
Konrád azóta se írt egy sort se, én pedig nem megyek oda, ahol
nem látnak szívesen. Még ha belepusztulok, akkor se. Még ha
esténként szomorú zenéket hallgatok vagy olyanokat, amiket
csúnya káröröm hívo elő a dalszerző lelkéből.
Bence se írt, amit ugyan megérte em, de legalább a
Facebookról nem törölt le, hiába váltunk el olyan csúnyán. Az
Instagram is mindennap feldobta a nevét, és örültem, hogy
rendben van. Mire elkezdődö a suli, már megfordult két buliban,
barátokat szerze , képeket posztolt a városról, a beiratkozásról, a
reggeli kávéjáról, akármiről.
Mivel továbbra is láthatatlan voltam Anna és Bálint számára, az
évnyitó ala az önsajnálatban fetrengtem. Tudtam, hogy nem
kellene, mert naponta ezernyi szöveg jö velem szembe a Fészen
arról, hogyan legyek boldog, és hogyan engedjem el a fájdalmat,
de ez rohadtul nem így működik.
 Bencét elengedtem, mert nem voltam bele szerelmes, de
Konrád engem engede el, mert valószínűleg nem voltam elég
fontos neki.
Továbbra is a rohadt karmára gyanakodtam, és simán
megállítanám az összes agyturkászt meg ezo-izé-spiri-tudort,
hogy akkor ezt mégis, hogy a fenében kéne feldolgoznom?
Arra le em figyelmes, hogy az amúgy értelmetlen évnyitó
ünnepségnek vége szakadt, és a barátaim lökdösni kezdenek,
akiket pedig a tömeg lökdösö , hogy hagyjuk már el végre ezt a
hülye tornatermet.
Lá am Hatos tanárnőt a tanári kar közepén feszíteni csinos kis
ejte vállú, fekete ruhájában, és nem is tudtam, hogy örüljek-e
vagy sem a visszatérésének. Reméltem, hogy leszáll rólam, és nem
akar majd megmenteni, mert akkor nagyon szemét évnek nézek
elébe.
Kicsit kábának éreztem magam, csak a rutin segíte a
lábaimnak eltalálni a tanteremhez. Anna valamivel hamarabb
lépe oda a padomhoz, kétséget kizáróan jelezve, hogy ő lesz az új
padtársam. Úgy néze rám, mint aki úgy gondolja, érezzem
magam kitüntetve, mert a melle em lévő széket stoppolta le.
Mégiscsak azt akarja, hogy minden a régi legyen. Vagy valami
hasonló.
Örömmel zu yantam le mellé.
– Akkor ezt megbeszéltük – mondtam, mire mindke en
felneve ünk.
Ezzel egy időben mindenki félbehagyta a mozdulatot, amit
csinált, emia a zörgések, csörgések zaja is eltompult.
Az egész osztály a teremajtóra bámult, ahol egy srác állt, és a
termet pásztázta a fekete baseballsapkája alól. Fehér inget és laza,
oldalzsebes, fekete nadrágot viselt, a táskáját a kezében tarto a.
Úgy néze végig a tantermen, mintha az övé lenne az egész az
utolsó zöld filctollig, ami a táblánál árválkodo .
Senkire se vesztege e sokáig a figyelmét, de mindenkit felmért.
Ekkor ve em észre, hogy Bálint felismerte őt. Legalábbis a
furcsa sóhajtásból arra következte em, hogy megvan a
fantombarát. Így első ránézésre az iskolai állatkertemben kapna
mondjuk egy leopárd minősítést, de majd elválik.
A srác a mi padsorunk irányába néze , észreve e Annát, aztán
engem, és furcsán ismerősnek tűntek a vonásai. Hosszúkás,
vékony arc, szögletes orr, hegyes állcsúcs. Vajon lá am már?
Köve em a tekintete irányát, ami a mögö ünk lévő padra
vándorolt, ahol Bálint ült.
Ejha, egész izgato le em, mert az iskolai evolúció egy ritka
pillanatához érkeztünk. Az újonnan érkező menő, más néven
látványos és érdekes új srác vajon egy társadalmi öngyilkosság
elkövetésével indít-e azért, hogy egy Bálint-féle srác társaságát
válassza. Mert a ól függetlenül, hogy még nem ismerheti az
osztály hierarchiáját, Bálintot megismerhe e a közösségi munka
ala .
Elhatároztam, hogy az alapján fogok hozzáállni a sráchoz, hogy
ő miként viselkedik Bálin al. Ha úgy, mint aki nem ismeri, akkor
bunkó leszek vele.
A srác lassan elmosolyodo , és e ől még több magabiztosság
áradt szét az arcán. Ezt a gyereket biztosan körberajongták a régi
sulijában. Igazából nem tetsze vagy ilyesmi, de a kiállása azért
nem volt semmi. Megbabonázo még engem is.
A fiú elindult, és néhány hosszú lépéssel letudta a távolságot az
ajtó és Bálint padja közö . Anna leese állal figyelte, hogy a srác
vigyorogva a kezét nyújtja Bálintnak.
– Helló, haver! – mondta. – Mi a pálya?
A fene essen ezekbe a népszerűekbe, még a hangja is
kellemesen csenge .
– Semmi különös. Idetaláltál?
– Ja, ja, kicsit késve, de i vagyok. Baszki, anyámnak pont ma
tolato neki egy retek útközben, amikor megálltunk kaját venni,
és a liba azt se tudta, mit kell ilyenkor csinálni. Képzelheted,
mennyi ideig tarto , mire berajzolga a a kék-sárga lapra, hogyan
történt a baleset. Azt hi em, az ofőórára se érek be.
– De jól vagytok? – kérdezte Bálint.
– Ja, csak a verda sérült, mi nem. Majd ki kell kalapáltatni a
karosszériát, meg le kell polírozni.
Anna megigazíto a a haját, végigsimíto a rózsaszínre feste
hajvégeken, és hátrafordult. Úgy figyelte a srácot, mint egy
ragadozó a legújabb áldozatát. Csak úgy i a a szavait.
Az állatvilággal az a baj, hogy két ragadozó aligha tudja
levadászni egymást anélkül, hogy abból ne lenne sérülés, vagy az
egyik ne halna meg. Márpedig i egyértelműen két ragadozó
találkozo .
– Nicsak, a pelyhes állú – mondta Anna, és esküszöm, tanítania
kelle volna a flörtölést a magamfajta ügyetlenebb lányoknak.
Megváltozo a hangja, az arca, a tartása, mintha kicserélték volna.
A legfontosabb pedig, hogy elérte, amit akart. A srác odafigyelt
rá.
– Mi van?
– Az egyik rendőr ragaszto a rád az elnevezést.
– Aha, szóval te is o gályáztál a marcona öreg melle .
– Igen, a hajón. Anna vagyok.
A srác bólinto .
– Meséltek rólad meg egy másikról. Te vagy a sellőlány, aki
életeket ment?
Sellőlány? Kis híján elvigyorodtam az elnevezés hallatán.
– Az nem én vagyok – morogta Anna egy kicsit morcosan, mert
elterelődö róla a figyelem. Ez is ritka, amikor ke őnk közül én
vagyok az érdekesebb. A srác megereszte egy félmosolyt, de
aztán elfordíto a a fejét, és onnantól nem figyelt Annára. A
násztánc rosszul alakult, a barátnőmet ejte ék.
Anna se hi a szemének, és értetlenül néze maga elé, mert
nem tudo vele mit kezdeni. Csúnya dolog, mert a barátnőm, de
halkan elneve em magam. Egy icipicit tetsze a lelkemnek, hogy
nincs oda mindenki érte, és a srác látatlanban jobban kíváncsi rám.
Előrefordultam a padomban, és előve em a cuki baglyos
borítójú, mindenes füzetemet és a cicás tollamat. Aztán a kutyás
tolltartómat. Kis híján a személyimet is, hogy igazolni tudjam, már
elmúltam tízéves.
– Ez ki? – kérdezte az új fiú Bálin ól, és nyilván rám mutato
közben.
– Emma.
– Emma?
A hátamban éreztem a tekintetét, szinte égete . Engem
fixírozo , csak nem tudtam, miért.
Viszont nem fordultam hátra. Nem és nem. Pont ke ővel több
pasi van az életemben, mint amire igényt tartok, még csak
barátkozni se akarok holmi sellővadászokkal.
– Mindig ilyen visszafogo ? – kérdezte Ricsi, és leszarta,
mennyire paraszt, hogy rólam beszél, miközben a hátam mögö
ül.
– Aha. Ne erőltesd! Csak akkor beszél, ha van mondanivalója.
– Ez egy lánytól merőben meglepő.
– Ő nem olyan lány.
– Hát kösz! – mordult Anna. – Mert én olyan vagyok, mi?
– Aki mindig dumál és mindenbe beleszól? Naná, hogy olyan
vagy.
Választ senki sem kapo , mert becsenge ek, én meg hálásan
váriam a tanárnő érkezésére és a négy osztályfőnöki órára, ami
betáblázta a következő hónapokat az életemben.
 27.

HATOS TANÁRNŐ A MÁSODIK HÉTEN TALÁLT MEG, akárhogy

reménykedtem, hogy megúszom a gondviselését. Reggel kicsit
elbambultam a folyosón, és ez le a vesztem. A tanárnő akkor
érhete be, még a kezében szoronga a az autója slusszkulcsát.
– Szia Emma! – lépe oda hozzám mosolyogva.
– Jó reggelt, tanárnő!
– Még nem is kérdeztelek róla, hogy telt a nyarad? Olvastam a
mentorod értékelését a közösségi szolgálatról. Izgalmas lehete .
– Tényleg? Kaptam értékelést?
– Az igazgatónő kérésére készült.
A szememet forga am. Ezt már igazán nem hi em el! Szaszkó
sose fog már leszállni rólam?
– Mindenkiére kíváncsi volt – te e hozzá a tanárnő, mintha
tudná, mire gondoltam.
– De tuti, hogy engem kiemelten kezel, pedig ekkora huligán
azért nem vagyok.
– Minden évben nagyon sok az igazolatlan hiányzásod, de
szerintem a cserediákos szerződés mia haragszik. Másodjára is
elúszo .
– A tanárnő miről beszél?
– Amikor idejö em, az a pletyka járta a tanárok közt, hogy a
cserediákjaink egyike nem kelte e jó hírét az iskolánknak, és
ebben részed volt neked is.
Oké, ezt most így nem tudtam hová tenni. Az igazgatónő nem
kérdeze erről sohasem, ezért nem is tudtam, hogy haragszik
mia a. A tanárnő folyta a:
– Gondolom, feltűnt, hogy sem tavaly, sem idén nem jö ek
cserediákok. Teljesen megszakadt a program a müncheni
iskolával.
És úgy gondolják, hogy erről én tehetek? Azt hi em, az
igazgató csak azért pikkel rám, mert balhéztunk Maxszal, de
eszembe se juto , hogy ilyen következményei le ek. Kétségem se
volt, hogy Max keze van a dologban, mert Jonas nem ment el
innen rossz szájízzel. Mégis hogy képzelte az a szemét?! Totál
szétcseszte a barátnőmmel a viszonyomat, ráadásul úgy állíto a
be a Zrínyit, hogy utána nem akart idejönni senki tanulni?
– Elmondod, mi történt? – néze rám a tanárnő, és a vállamra
te e a kezét. – Biztosan nem te vagy a hibás.
Valószínűleg csak bátorítani akart, de zavart, hogy hozzám ért.
Hátrébb léptem, hogy vegye le rólam a kezét, mire értetlenül
húzta vissza.
– Nem akarom elmondani, és nem hiszem, hogy én tehetek róla
– mordultam. Egyébként se a legjobb formámban talált meg,
úgyhogy nem igazán tudtam higgadtan reagálni.
– Persze hogy nem. Szerintem többre vagy képes, és nem ez
alapján kell téged megítélni.
Vajon hallo a, hogy magának mond ellent? Egyszer azt állítja,
hogy nem én vagyok a hibás, aztán meg azzal jön, hogy többre
vagyok képes.
– Minél többre? – kérdeztem. – Hogy rossz hírbe hozzam az
iskolát?
– Dehogy. Csak azt gondoltam, hogy ha jobban részt vennél a
gimnázium életében, és esetleg öregbítenéd a hírnevét a
tudásoddal, talán jobb véleménnyel lennének rólad. Akár az
igazgatónő is megbocsátana.
– Ezért akarta, hogy a helyesírási versenyre menjek?
Hatos tanárnő nem válaszolt, csak szánakozva néze rám.
– Nem fogok egyetlen versenyre se elmenni! – közöltem
mérgesen. – Nem érdekel az iskola hírneve.
– Magadnak is segítenél vele, hidd el!
– Végeztünk? – kérdeztem, mire bólinto , hogy menjek
nyugodtam.
Mintha mindennek egyszerre kellene a nyakamba ömlenie!
Elegem volt Hatos tanárnőből és az igazgatónőből is. Örökre le
akartam zárni magamban a maxos esetet. A fiúk csak bajt hoznak
az ember fejére.
Pont ezért tarto am magam távol Izékétől is. Anna, a cikizés és
a vérszívás nagykövete szerint nem szép dolog Izékének hívni, de
az érkezése óta mást sem hallo am az egész osztálytól, csak hogy
Ricsi így meg Ricsi úgy, és elhatároztam, hogy nem állok be a
sorba. Már nyáron is hallga am Bálin ól ezt az állandó ricsizést,
és minden hajszálam égnek meredt, annyira irritált.
Nem akartam én szánt szándékkal megközelíthetetlen, frigid
libaként viselkedni vele, de tényleg nem izgato semmilyen
szinten sem a személyisége, sem a béna humora, sem a mosolya,
sem a magasba törő népszerűsége. Ilyen magaslatokba utoljára
Barabás Bence juto el a Zrínyiben, és képtelen voltam nem
észrevenni a hasonlóságot ke ejük közö . Mintha Bence távozása
után megüresede volna egy pozíció az iskolában, és furcsamód
jö valaki, aki betöltö e.
Igyekeztem keveset gondolni Bencére, mert az agyam
csatolmányként mindig letöltö e a Konrád.avi elnevezésű fájlt, ami
az együ töltö éjszakánk képkockáit vetíte e nekem nagyítva és
lassítva, a végtelenségig újrajátszva. Néha meg csak a konrádos
képfájlok közö tallóztam a fejemben, és időnként
visszaemlékeztem a beszélgetéseinkre is.
Amikor rágondoltam, jö ek újra a néma percek, amik ragacsos
mázként tarto ak fogva, és még mindig alig tudtam
megszabadulni tőlük. A sulinak ugyanazért örültem, mint a
pincérkedésnek, mert kiszede ebből a ragacsból. Amikor tudtam,
hogy el kell indulnom a gimibe, az agyam há érbe lökte a nyári
emlékeket. Sokáig feketében jártam vagy szürkében, mert csak
ahhoz volt kedvem, majd szép lassan felve em egy-egy türkiz
vagy rózsaszín ruhadarabot.
Izéke sose felejte e el megjegyezni, hogy jól állnak a színek, de
valamiért szájzárat kaptam. Eleinte dacból, később inkább játékból
nem válaszoltam neki, csak néztem rá nagy bociszemekkel. Pár
hét ala egyfajta fura rituálévá vált ez köztünk. Minden reggel
várta, hogy a köszönésen kívül bármit hajlandó vagyok-e
mondani neki.
Leginkább a barátaim, az iskolai feladatok, a tanulás és az
osztálytársaim drámája mia tompult az az érzés, hogy nem
kelle em eléggé Konrádnak. Eljuto am arra a szintre, hogy már
nem is akartam elemezgetni magamat és a miérteket. Olyan le
volna a téma közelébe merészkedni, mint kard nélkül nekivágni a
Csipkerózsika kastélyát benő vadrózsasövénynek.
Még a továbbtanulással kapcsolatban is körvonalazódo
bennem egy tervféle, amit jól tudtam, hogy hamarosan elő kell
venni, de azért nem sie em el. Élveztem a napokat a suliban, talán
egyedüliként az osztályból nem kínszenvedésnek fogtam fel a
végzős évet.
Mindennap próbáltam hűvösen reagálni Ricsi jelenlétére, akit
Hankó kivételével az összes fiú isteníte , Hankó pedig igyekeze
jó viszonyt fenntartani vele, lévén, hogy túlságosan szere ék a
srácot, és annyira azért nem volt ostoba, hogy maga ala vágja a
fát.
Már szeptember végén jártunk, amikor először direktben
hozzászóltam Ricsihez, és az első komoly mondat, ami kiese a
számon, így hangzo :
– Te egy mélyen beteg állat vagy.
– Ariel! Nahát, mondatokban is tudsz beszélni? – kérdeze
vissza vidáman.
– Ki hi e volna, ugye? És sellőfarkam sincs.
– Nekem sincs, csak hagyományos – mondta, és összeröhögö
Bálin al.
Pont az említe téma mia akadtam ki, mert vibrátorokat
rajzolgato egy lapra, és Bálin al folyamatosan röhögtek,
miközben bősz ceruzahersegés és radírozás melle készült a
kollekció. Mi tagadás, meglepően különleges modellekkel
kísérleteze . Nem igazán vagyok o hon a témában, így a piaci
kínálatot sem ismerem, de ahogy elnéztem a mindenféle rücskös,
hullámos, sokágú kreálmányt, amit rajzolgato , lehet, hogy simán
szerződtetnék a szexkellékiparban.
Miközben a töritanárt vártuk, szám szerint a tizenegyedik
készült, ráadásul el is nevezte őket Rücsinek. Ennél a pontnál
fordultam hátra, hogy közöljem vele, milyen mélyen beteg.
– Nem neked készül, miért pa ogsz rajta? – kérdezte Bálint.
– Tudom, hogy Barbinak lesz, hallo am, hogy megsérte .
– Nem sérte meg – mondta Ricsi a rajzába temetkezve, de
sokkal komorabbnak látszo , mint egy perccel ezelő . Épp Rücsi
11.2 készült.
– Az egy hülye liba, nem kell vele törődni – mondtam, mire
megrándult a szája.
– Aggódsz értem?
Amikor meglá am, hogy vigyorog, mert végre kihúzo
belőlem valami reakciót, visszahátráltam, és újra némaságba
borultam. Ez nem tetsze neki, ezért húzgálni kezdte a copfomat.
– Tiszta óvoda – mondta Anna fel sem nézve a mobiljából.
Nekem még mindig nem sikerült olyan gyorsan zongorázni a
képernyőn, mint neki.
– Én mindig állatkertként gondolok rá – sóhajto am
ábrándosan, figyelmen kívül hagyva a hajamat húzgáló srácot.
– Szerinted magáról nevezte el őket? – te e fel a kérdést Anna,
továbbra is lazán, mintha csak félvállról dumálna.
– Mármint Rücsit, a csodás találmányát?
– Aha. Ricsi Rücsi. Végül is az egyik is farok meg a másik is –
mondta, majd csúnyán felnevete .
– Na, jó, le lehet szállni a farkamról – szólt közbe felháborodva
Izéke.
Anna lenézően hátrafordult, és egy újabb gúnyos mosollyal
ajándékozta meg a srácot.
– Nem szálltam rá, nyugi.
– De valamiért foglalkozol vele.
– Azt hiszed, kéne?
– Azt hiszed, adnám? – hangzo a kihívó felelet.
Izzani kezde köztük a levegő, szinte a bőrömön éreztem a
kisüléseket. Ez a srác mindenkivel flörtölt, csak velem nem, mert
engem nem érdekelt.
– Ha nem mondtam volna – közölte Ricsi mélyen a barátnőm
szemébe nézve, mintha hipnotizálni akarná –, van csajom.
– Nyugi, én is összejárok valakivel, és hidd el, utána nem
szorulok rá egyetlen Rücsire sem.
Történetesen tudtam, kivel jár össze, bár azóta is csak futólag
került elő közö ünk az idősebb pasi téma. Anna megtarto a
magának a részleteket, és szerintem rajtam kívül senkinek se
mesélt Rolandról.
Izékének nem maradt ideje a szellemes visszavágásra, mert
végre jö a tanár, de úgy sejte em, hogy később bepótolják. Én
pedig így tudtam kikapcsolni, hogy furcsamód engedtem a
zárkózo ságomból, és több időt töltö em az osztálytársaimmal. A
négyesünk, akármilyen abszurdnak tűnt is, elkezde tök jól
funkcionálni. Bálint és Ricsi elröhögcséltek, ahogy Anna és én is
elvoltunk. Mint régen, eljártunk vásárolni vagy időnként
beugro unk mozizni meg körmöshöz. Ami azonban az abszurd
része volt, hogy ez a négyes keresztbe-kasul is működö , mert
Ricsit mindke en olto uk Annával, Bálintot csak Anna a születési
előjogán, Annát főleg Ricsi, engem meg nagyjából békén hagytak.
Izéke sokszor és áthatóan méregete , mintha mondani akarna
valamit, de végül sosem kezde bele.
Anna sok időt töltö Rolanddal, néha a közös programunknak
azzal le vége, hogy a rendőr felve e kocsival, és olyankor nehéz
szívvel néztem utánuk. Biztosan nem bánt vele rosszul, de nem
akartam, hogy ugyanazt élje át, mint én. Roland még csak azt sem
csinálta, mint Konrád, hogy csírájában elfojto a egy kapcsolat
lehetőségét, inkább titkolta Annát.
Sajnos senkit se lehet megvédeni saját magától, így Annának
egyedül kell eldöntenie, hogy ezt akarja-e.
 Bálint a sulikezdés óta eléggé megváltozo , mert hasonlítani
akart az újdonsült példaképére. Ez még oké le volna, de a külseje
mia már aggódtam. Minden reggel azt figyeltem, vajon megint
vékonyabb le -e. Úgy tűnt, mintha folyamatosan fogyna, és egyre
rosszabb érzésem támadt ezzel kapcsolatban. Nem szóltam bele,
mit eszik, de megunta, hogy csekkolom a kajáját, és a végére
szinte már rejtege e előlem. Késztetést éreztem, hogy becipeljem
egy KFC-be, és megtömjem egy kis csípős csirkével, de ez persze
megmaradt ötlet szintjén.
Sajnos ez rányomta a bélyegét a táncórákra is, mert ő le a
párom, de a bizalmatlanság közénk férkőzö . Néha megkaptam
Ricsit, mert elvileg ők Annával fognak keringőzni, csakhogy
Ricsinek, szegénynek nem feküdt a táncolás, és Annát ez nagyon
idegesíte e. Legalább Ricsi valamiben bénának születe . Igazán
kedvelhetővé te e a szememben, hogy nem olyan tökéletes, ezért
hagytam, hogy Anna elkérje az uncsitesóját egy-egy próbára.
Hatos tanárnőt a szeptemberi beszélgetésünk óta igyekeztem
kerülni. Még egyszer-kétszer próbálkozo meggyőzni az óra
közben is, hogy menjek versenyre, de mindig lepa into am. A
folyosón kerülni kezdtem, és alig vártam, hogy október közepe
legyen, és végre lejárjon a nevezési határidő. Miután nem tudo
beszervezni, lá am rajta, hogy nagyon rosszulese neki, amiért
cserben hagytam. Ezek után ő is távolságtartóvá vált. Egyik nap,
amikor a szalagavató bál délutáni táncpróbájára tarto unk
bénázni, kíváncsiságból ismét megkérdeztem Annát, mi baja van
vele.
– Az a nő egy vírus, egy parazita. Utálom.
– Oké. – A heves reakciójából ítélve nagyon durva lehete . – De
mit csinált?
– Tökre etikátlanul viselkede . Emberileg egy csúszómászó.
– Kicsit érthetetlen ez így.
Anna távolabb húzo a tornaterembe vezető ajtótól, és szinte
felsimult a lambériára. Odaálltam mellé a fűtőtesthez, ami pár
napja már onto a a meleget.
– Jonas meglátogato a születésnapomon márciusban. Ez pár
hé el azelő történt, hogy szakíto unk, szóval akkor még jól
éreztük magunkat együ , és lefeküdtem vele. Az eset után sokáig
nem jö meg, és okkal gyanakodtam, hogy terhes vagyok, mert
egyikünknél se volt gumi.
– Csináltál gyorstesztet? – kérdeztem, hiszen bármelyik
drogériában hozzá lehet jutni.
 – Csináltam, és negatív le , viszont utána se jö meg, úgyhogy
tipliztem a nődokihoz, hogy mondjon már valamit.
Rámarkoltam a régi radiátorra, és befeszültek az ujjaim, úgy
hallga am a történet végét. Anna szinte pulzált az idegességtől és
a feltépe sebektől abban a vörös felsőjében.
– A rendelőben hárman vártak elő em, így közben az
interneten böngésztem a témában, és észre se ve em, hogy bejö
valaki. Épp az abortuszról olvastam egy cikket, mert tutira nem
tarto am volna meg, ha kiderül, hogy mégis terhes vagyok,
amikor Hatos tanárnő odalépe hozzám. Konkrétan beleolvaso a
telómba, és akkor megvilágosodása támadt, mert szerinte, ha a
nőgyógyásznál abortuszról olvasgatok, akkor biztosan
felkoppinto ak. Nyilván nem mondtam neki semmit, de utána a
suliban szabály szerint rám szállt, és amikor lá a, hogy szarul
vagyok, akkor telibe nyomatni kezdte, hogy majd ő segít, és
beszéljek róla. Amúgy a nő abortuszellenes, méghozzá elég
szélsőségesen, és én le em a közellenség. De nem voltam terhes.
– Mondtad neki?
– Naná, de azt hajtoga a, hogy szerinte hazudok, és titkolom.
Amia le em letargiás, hogy addigra Jonas közölte, hogy beleese
ebbe a másik lányba.
Ez a zaklatásos dolog akörül történhete , amikor elszöktem
o honról. Akkoriban a tanárnő engem is meg akart menteni, és
erőszakosan próbálta a jövőmet rendbe tenni.
– De i nem ért véget a hadjárata, ugye? Az a nő nem bír leállni.
– Hát nem. Mivel ismerte az anyámat, elmondta neki, hogy
terhes vagyok.
– Mi van? Ne már! Ilyet nem mondhat el, akkor sem, ha világi
barátnők. Ez nem normális!
– Szerintem se, úgyhogy jó nagy galiba kerekede belőle. Apám
és anyám összevesztek ezen, és végre megint egymásnak
mehe ek. Őrület.
A tánctanár már a folyosó végén járt, úgyhogy lassan be kelle
volna mennünk. Annában azonban őrült harag lángolt, és még
láthatóan nem ért a végére a sztorinak.
– Elmentem Szaszkóhoz, és kitálaltam neki.
Az igen, nagyon kész lehete .
– Miután megtudta, hogy a tanárnő mennyire beleavatkozo az
életembe, ki akarta ám rúgatni Emíliácskát, csak valamelyik
szülővel biztos jóban van, és balhé le belőle, úgyhogy
maradhato . De ki fogom csinálni, az tuti.
 Az utolsó mondatot már az ajtón befelé suhanva mondta, és
határozo an úgy tűnt, mint aki komolyan is gondolja.
 28.

NOVEMBER ELSŐ HÉTVÉGÉJÉN Marika néném befogo főzni. Halo ak

napja környékén mindig visszafogo abban viselkedtek, és
ilyenkor mindig békén hagytak. A ritka alkalmak egyike, amikor
hármasban elmentünk valahová, és egyben a legszomorúbb is,
hiszen a temetőbe látoga unk el. Sosem beszéltünk arról, hogyan
gyászolunk, csak szótlanul emlékeztünk azokra, akiket
elveszíte ünk. Amióta velük vagyok, már hozzászoktam, hogy
nem beszélek a fájdalmamról.
Ezért lepődtem meg, amikor másnap Marika néni megkért,
hogy kezdjem el pucolni a krumplit, amit az asztalra halmozo , ő
pedig leült a leveszöldséget megnyúzni. Kicsit parának éreztem a
szituációt. Reméltem, hogy ő akarja előhozni a témát, mert nem
tudtam volna mit mondani neki.
Óvatosan leereszkedtem a székre, és felve em a hámozót.
Imádom a friss petrezselyem és a zeller illatát, órákig tudnám
szaglászni őket. Ahogy elnéztem, húsleves, burgonyapüré és hal
készült. Ez utóbbit szintén csak abból tudtam, hogy a citrom és
nyers hal szaga enyhén érződö a konyhában, valószínűleg
Marika néni még reggel pácolta be.
Tudtam, hogy a néném a kedvemért csinál gyakrabban
csirkemelles, halas és olykor csak vega kaját, mert tudta, hogy
utálom a többi húst. Vagyis nem utálom, csak nem kívánom. A
csirkeaprólék-levest régóta nem eszem meg, az most nem nekem
készült, de kicsit sem zavart.
Próbáltam visszaemlékezni, mióta főz másként, de nem
találtam az idővonalon azt a pillanatot, amikor a nénémnek
direktben elmondtam volna, hogy egy csomó kaját utálok.
Csak észreve e, és kész. Ke őnk közül nekem nem tűnt fel a
gondoskodása.
– Köszönöm – mondtam hirtelen a semmiből.
– Mit? – néze rám kérdőn.
Ma nem próbált meg húszévesnek látszani, csak egy fekete-
fehér pö yös felsőt viselt, és az ékszerei is valamelyik
cseréptálkában pihentek. Jól állt neki a természetesség.
– Azt köszönöm, hogy úgy főzöl, amit én is szeretek.
– Oh, nem gond. Nincs értelme úgy főznöm, hogy csak
turkálod az ételt, utána meg kidobjuk.
Ez tipikus Marika néni-féle válasz. Beértem volna annyival,
hogy szívesen, de ezen nem kell fennakadni.
Nekiálltam lehántani a kezembe kerülő krumpli héját, és némán
dolgoztunk. A répa hangosan hersege a néném zöld nyelű,
tapasztalatom szerint rohadt éles kiskése ala , mert ő így szerete
pucolni. Nem zavartatva magát, hogy szanaszét permetezte a
nedvességet, és még a nyakából is narancssárga zöldségpacákat
fog szedegetni. Ezú al én se bántam.
Az óra kakukkolt, de még csak délelő kilencet ütö . Nagyon
furán éreztem magam így ke esben a nagynénémmel. Az elmúlt
hat évben ritkán dolgoztunk direktben együ , és úgy éreztem,
valami oka van.
– Délután kell mennem a vendéglőbe?
– Nem, erről is akartam beszélni veled. Felve ünk két új
dolgozót, Mexi a héten már elkezdte őket betanítani.
– És? Jók?
– Ügyesek.
– Miért ve étek fel őket?
A nagynéném arca fagyos le , és nem akartam volna a kezében
lévő zöldség lenni, mert azt a darabot hevesebben gyilkolta, mint
a korábbiakat. Szabály szerint felállt a szőr a hátamon, ahogy
nyúzta, mélyen belevájva a kést. A leveszöldség-bíróság biztosan
életfogytiglanra ítélte volna ezért.
– Kátyát kirúgtam a héten – robbanto a a bombát.
Alig hi em a fülemnek. Hiszen a múlt hétvégén még együ
dolgoztunk Ostobália kisasszonnyal, és el sem hi em, hogy nem
jön többé. Ekkor ugro be, hogy egy ideje gyanakodtak, hogy
valaki lopja a piakészletet, és időnként a kassza sincs rendben.
Rákérdeztem, hogy Kátya te e-e.
– Igen – felelte a néném. – Kareszt meg tudta vezetni, de engem
nem. Kelle némi idő, de rábizonyíto am.
– Jól te ed, hogy kipateroltad. Azonkívül bunkó volt.
– Igen, ezt is visszahallo am sokszor. A vendégeink szeretik a
kedves kiszolgálást, sok pozitív visszajelzést kapunk mia ad és
Mexi mia , de mondtam Karcsinak, hogy túl későn jársz haza, és
ez így nem mehet tovább.
Erre kicsit bepánikoltam. Hogy jön ez a meló közbeni
kedvességemhez? Egy csomó tanóra utáni programmal és
felada al foglalkozom, ami mia sokszor hét órára esek haza.
Persze nem csak ezért, hanem Annával is sokat császkálunk, de
erről igyekeztem nem beszámolni.
– Táncpróba, könyvtár – soroltam.
– Meg barátnő és pasi.
– Nincs pasim – tagadtam azonnal, és erre hitetlenül néze rám,
mintha kamuznék. A feltételezés is bánto . – Megmondanám, ha
lenne – motyogtam. – Arról is tudnál, ha egy hétfejű sárkánnyal
lennek terhes tizenhét évesen.
Nem értékelhe e a humoromat, mert arcizma se rezdült, de ez
mostanában nem zavart, hogy beszólogassak ilyen hülyeségeket.
– Tényleg nincs barátom – bizonyga am –, és tudom, hogy
mást lá ál meg mást csicseregtek a kis kémeid, de az elmúlt.
– Nem szólok bele – közölte, és úgy tűnt, így is gondolja.
Néha, mondjuk, jólese volna, ha megkérdezik, hogy amúgy
nincs-e szerelmi bánatod, de ezen sem akadtam fenn. Vártam, és
gyorsan visszatértünk a főcsapáshoz.
– Értem, hogy elfoglaltságaid vannak, de le kell ére ségizned.
– Hidd el, szeretnék.
– Tudom, de ha túl sokat vagy a vendéglőben, az a tanulás
rovására fog menni.
Na, ez meglepe , mert eddig nem érdekelte semmi a
tanulmányaimmal kapcsolatban. Ráadásul eljuto odáig, hogy
rájöjjön, a pincérkedés mia rosszabbul teljesíthetek.
– Vagyis?
– Vagyis felve em két új embert. Egyet Kátya helyére, egyet
pedig a te helyedre.
– Hogy többet tudjak tanulni?
– Pontosan.
Ez így nagyon gondoskodó hozzáállásnak tűnt, mégsem
tetsze valami. Talán csak zsigerből gyanakodtam, hogy nem
álmában lapozgato egy hogyan legyünk jó szülők témájú
könyvet, ami mia megszállta az ihlet. Valamilyen segítséget
kelle kapnia, mert elég csak visszatekinteni az eddig
módszereire, amik kimerültek abban, hogy dolgozz, és ne legyél
olyan, mint az anyád.
Kerestem valamit a há érben, de nem tudtam rájönni, mi ütö
belé, hiába szuggeráltam. Nem ment a gondolatolvasás.
Látszólag tökéletesnek tűnt az időpont, hogy elővezessem a
továbbtanulásról sző terveimet, de az agyam egy láthatatlan
lasszóval visszafogo . Egyelőre megtarto am magamnak, és
próbáltam az elmondo akat konzerválni, hogy ne csak most
gondolja így, hanem a jövőben is.
Főleg, hogy már nem kelle a munkával elterelni a
figyelmemet. Már nem sírtam, csak az olyan ritka pillanatokban,
amikor azt fontolga am, hogy írjak-e Konrádnak. De nyilván nem
te em.
– És beszélnünk kell még valamiről! – folyta a. – Valószínűleg
nem tudunk elmenni a szalagavató bálra.
A fenébe, rossz hír is juto mára! Szere em volna, ha eljönnek,
nem akartam egyedül ácsorogni, és nézni, ahogy nyolcmillió fotó
készül minden királylányról a báli ruhájában. Legalább ne a
szokásos hidegséggel közölte volna, hogy nem jönnek! Aztán még
hozzáte e, hogy köszönik a meghívást, mintha valami hivatalos
intézmény programját mondanák le.
– Miért?
– A panzióban céges összejövetelt tartanak, és egész nap
csapatépítő foglalkozások lesznek, ide pedig van egy zárt körű
foglalásunk.
– Feltétlenül kell a jelenlétetek ehhez?
– Tudod, hogy a bácsikád milyen – mondta komoran.
– És mindig igaza van? Kátyát se jól ítélte meg.
A nagynéném felvont szemöldökkel, érdeklődve nézte, ahogy
pufogok. Utáltam a gondolatot, hogy senki se lesz o a
szalagavatómon. Hogy nekik ez csak egy kötelező valami, amin át
kell esnem, és a valódi jelentése nem is számít. Akárcsak a
karácsony vagy a születésnap. Nem arról van szó, hogy nincs
ünnepelve, hanem hogy a szívük nincs benne.
Némán pucoltam tovább a krumplikat, de a nénémet sosem
zavarta a csend, talán mert Karcsi bácsi és közte is olyan mély
csend szoko ülni, ami ala bárki végigmeditálja az életét.
Eszembe juto , amit Anna mondo a nagyszüleiről, hogy nem
mutatják ki, de biztosan szeretik őt. Sajnos én nem éreztem
ugyanezt.
Három répával később a nagynéném lete e a kést. Még nem
végze , de félbehagyta, és a száját ritkán hallo , fáradt sóhajtás
hagyta el.
Befeszült há al ültem, képtelen voltam ellazítani az izmaimat.
– Aznap a polgármester lányának eljegyzési partija lesz, és
Karesz nem akarja másra bízni – magyarázta.
– Hurrá!
 Nem te em hozzá, hogy leszarom, hogy kinek a valagát nyalja,
ha az illető fontosabb, mint én. Amikor ilyenek történnek, mindig
jó döntésnek érzem, hogy megpróbáltam felkutatni a családom
többi részét.
– El akart menni – magyarázkodo tovább Marika néni tőle
szokatlan módon.
– Nem érdekel – közöltem flegmán, hogy leszálljon végre a
témáról.
Gyorsan végeztem a munkámmal, majd feldaraboltam a
krumplit, és felraktam a gáztűzhely tetejére. Azt hi em,
elszabadulok, de megkérdezte, hogy van-e kedvem sütit csinálni.
– Nem nagyon, de megcsinálom, ha kell – feleltem őszintén.
– Nem, akkor majd Karcsi hoz olyan apró linzert, amit te is
szeretsz.
– Oké. Segítsek még valamit?
– Nem kell, köszönöm.
Azzal köszönt el, hogy majd ebédnél találkozunk, és reméltem,
hogy addigra megnyugszom kicsit.
 29.

EGÉSZEN MÁS ÉRZÉS VOLT úgy járni suliba, hogy nem kelle melle e
dolgoznom. Olyan hétköznapi életet éltem, hogy néha
hiányérzetem támadt a szabad hétvégék ala . Szerencsére Anna
kitöltö e a szabadidőmet azzal, hogy átjö hozzánk vagy én
mentem át hozzá. Néha másfelé is elkanyarodtam, pontosabban
egy elég komoly kitérőt te em a nyaraló felé, ahol annak idején
meghúztam magam. Sose lá am arra Konrádot, de e ől még nem
vert kevésbé hevesen a szívem annak a helynek a látványa mia .
Hatos tanárnővel nem javult a viszonyom, bár erről én is
tehe em. Nem igazán készültem az óráira, egyszerűen nem úgy
figyeltem, ahogy korábban. Képtelen voltam megbékélni vele,
hogy azt éreztem, a tanárnő is engem hibáztat. Szaszkó legalább
nem titkolja az utálatát, de Hatos tanárnő a mézesmázos „kedvenc
diákom” szövege mögö ugyanúgy felelősnek tart a csereprogram
törlése mia . I se volt, amikor történt. Anna szerint azért akart
rávenni a helyesírási versenyre, hogy jó tanárnak tartsák. Ezt nem
tudha am, én csak annyit akartam, hogy ne legyen közöm hozzá.
Egy szerdai napon mégsem engede elmenni az utolsó óráról,
mert beszélni akart velem. Megkérdezte, miért vagyok ennyire
passzív az óráin, és miért nem veszem komolyabban a tanulást.
– Azért, amiért tavaly is – feleltem neki, és nem éreztem
bűntudatot, amiért nem az igazság hagyta el a számat.
– Ez nem állapot, Emma. Szerencséd, hogy az előző két
irodalom-röpdolgozatot nem osztályoztam le, mert mindke őre
egyest kaptál volna.
Úgy mondta, mintha mia am nem írta volna be azokat a
jegyeket.
– Akkor végre nem én vagyok a legjobb tanítványa.
– Hát nem. Helye e te le él a legszemtelenebb –
figyelmeztete . – Jövő héten feleltetni foglak az egész éves
tananyagból, úgy készülj! Egyszer még hálás leszel érte, és örülj,
hogy szóltam.
Úgy masírozo el, mintha az iskola királynője lenne. Tényleg
azt hi e, hogy erre van szükségem? Ha igen, akkor bizony
csodálkozhato a kedd reggeli irodalomórán, mert úgy ellógtam,
mint a pinty. Hosszú idő után nem azért, mert elaludtam, hanem
mert így akartam. Persze legközelebb bepótolta a feleltetést, nem
is vártam mást, de egyértelműen érezte em, hogy kiástuk a
csatabárdot.
Igyekeztem a táncpróbákra koncentrálni, mert azok legalább
egész jó hangulatban teltek, és december elejére már bizakodtunk,
hogy talán rendesen elő fogjuk tudni adni a koreográfiát. Ricsi
velem nyugodtabban táncolt, és nem téveszte annyit, mint
Annával, akinek mostanra már szé aposta a cipőjét. A barátnőm
ilyenkor annyira mélyeket lélegze , hogy lassan lekörözte az
igazgyöngyhalászok tüdőkapacitását.
– Baszki, ez annyira nem nekem való – panaszkodo Ricsi az
egyik próba után, amikor együ indultunk el hazafelé. Fájtak a
lábujjaim, és a talppárnácskáim is örültek volna egy jó meleg
fürdőnek, mert a tánccipő megnyúzo . Azonkívül farkaséhes
voltam, és nagyon rápályáztam a ránto sajtra, ami o hon várt.
Legalábbis Marika néni üzenete szerint. Ez le a legújabb szokása,
hogy megírta, mi a vacsora.
– Nem lehet mindenki mindenben szupermenő – nyugta am
meg Ricsit.
– Dehogynem.
– Ennyire nem tűntél sekélyesnek, hogy erre hajts.
A nyakam köré tekertem a sálamat, mert megjö a hideg, és a
szél is sokat fújt az elmúlt napokban. A szám totálisan
kicserepesede , nem győztem krémezni.
– Miért lennék sekélyes? Nem vagyok akkora seggarc, hogy a
menőséget velem születe tulajdonságnak tartsam. Tudom, hogy
a halmaz összetétele mia kerültem oda, ahol vagyok.
– Szóval gázosak vagyunk, ezért kiemelkedsz közülünk? Jó,
hogy ezt tisztáztuk – motyogtam, mire grimaszolt egyet.
– A közösségben betöltö pozíció részben szerencse, részben
külsőség, és csak részben én vagyok. Tudod, az anyám menő
ügyvéd, ráadásul tényleg szeretik, mert segítőkész, meg odafigyel
az ügyfeleire, és talán emia sose voltak gondjaim az
önbizalmammal. Kivéve, amikor én csinálom o hon a ránto át
reggelire, mert akkor meghasonlok.
Nem tudtam nem észrevenni a hasonlóságot Bencével. Ő is
ügyesen mozgo a konyhában, csak nem fenyegete meg, bezzeg
Ricsi így folyta a:
 – Ha elmondod bárkinek, hogy főzök, akkor…
– …megölsz?
– Nem, de elterjesztem, hogy nimfomániás vagy.
Felneve em.
– Ezzel eléggé mellélőnél, csak szólok.
– Én meg csak mondom, hogy ismerlek ám. Nem a suliban
lá alak először.
Mivel egyáltalán nem emlékeztem rá, görcsbe rándult a
gyomrom. Megszoríto am az oldaltáskám pántját, és vártam,
hogy kiderüljön az igazság.
– Akkor régen, amikor először lá alak, idősebbnek gondoltalak
– mondta.
– Mikor történt ez?
– A nővérem eljegyzési partiján a részeg bátyám és a csinos,
kedves pincérnő kicsit összemelegedtek.
Jaj, ne! Megint kihúzták a nevem odafent egy kit szívassunk meg
játékban?
– Nem rémlesz az összejövetelről – háríto am.
– Nem csodálom. A bátyámmal való etyepetye nagyon
elvonha a a figyelmedet.
Ez betalált, mint amikor Ki i véletlenül a hasamba dobta a
korsárlabdát. Ricsi nem pusztán jelen volt azon a vacsorán, de
nyilván ki is beszélte, milyen készséges kis pincérnők dolgoznak
nálunk.
Annyira próbáltam leszarni mindenkinek a véleményét a
suliban, de ez a funkcióm most meghibásodo .
I vagyok, mennykő, kérlek, csapj belém!
– Egy csók, ennyi történt, a bátyád a többit beleképzelte.
– De milyen csók lehete , ha full másnaposan is emlékeze rá!
– Ricsi úgy vigyorgo , hogy majdnem szétrepedt az arca. Azt
kívántam, bár így is történne.
El sem hi em, hogy ez a nyomorult hónapok óta tudja ezt, és
kibírta, hogy nem beszél róla. Ezért néze rám sokszor olyan
kifejezőn, mintha mondani akarna valamit, majd mindig
visszahátrált. Biztos hónapokig röhögö a markába.
– Sose jö vissza utána. Legalábbis akkor nem, amikor
dolgoztam.
– Mert a nővérem esküvője elő szakíto vele a barátnője, és
totál zombivá vált utána.
– Az kemény – közöltem fintorogva. – Nem gondoltam, hogy
barátnője volt, mert rendszeresen flörtölt velem.
 – Minden csajjal ilyen, de amúgy egyetlen lány érdekelte csak –
közölte Ricsi, és az iménti könnyed hangszín megváltozo ,
komolyabb le . – A nővérem eljegyzési bulijára nem akart másik
kísérővel jönni, így egyedül maradt. Ha nem le volna kapcsolata
elő e, és úgy találkoztok, talán a vendéglő lenne az új kedvenc
helye.
– Azt hi em, csak elfelejtődtem.
– Biztos, hogy visszament volna. A bátyám nem rossz gyerek.
– Nem mondtam. Amúgy nem akartam én tőle semmit.
Egy ideje egy helyben toporogtunk, mert Ricsi megállt, én
pedig nem sie em haza. Kicsit fázo az arcom a szél mia , de ez a
téma megért egy kis szenvedést.
Kedveltem Ricsit. A suliban eddig a népszerű, jó fej srácot
játszo a, most azonban megmuta a, hogy bízhatok benne. Ha
nem le volna ennyire összetörve a szívem Konrád mia , akkor
valószínűleg úgy néznék rá, mint egy potenciális pasira, nem úgy,
mint egy sima barátra.
Mégis helyesnek éreztem ezt így, mert nekem bőven elég volt a
barátsága. Senkit nem akartam a szívem közelébe engedni.
– Amúgy miért jö él át ide? Tudom, Bálintak mondtad, de nem
emlékszem.
– Anya nem érte egyet sok mindenben a régi sulim
vezetésével, és inkább átírato ide. Luca, a barátnőm totálisan
kiakadt rajta. Kölyökkorunk óta ismerjük egymást, sülve-főve
együ voltunk, és mivel ő is végzős, tudta, hogy alig fogjuk
egymást látni.
– Úgy jö etek össze, hogy egész életetekben ismertétek
egymást?
– Ja. Barátságból szerelem, tudod.
Mosolygo , ahogy mesélt róla, szóval biztosan szere e Lucát,
ám egy csipet szomorúság vegyült az egészbe. Nem több, mint
amikor egy kevés fűszerrel szórják meg az ételt, ám az egészet
képes elrontani, ha nem megfelelően adagolják.
– Elképzelni sem tudom, milyen lehet együ lenni valakivel,
akit ennyire jól ismersz.
– Az elején, amikor összejö ünk, hú, akkor minden perc
rohadtul izgalmas volt. Aztán ellaposodo , unalmassá vált.
Visszaválto unk olyanokká, mint általánosban, és inkább barátok
le ünk. Aztán ezt megfejeltem a gimiváltással, és totál kiborult.
Egy napon lesz a szalagavatónk.
– Basszus! Az kemény.
 – Nem is bánom annyira, mert a tököm kivan a hisztiktől. A
kezdetektől faggatózik, hogy kivel táncolok, meg hogy kedvelem-
e a lányt, meg ilyenek.
Beleképzeltem magam a barátnője helyébe, és valahogy
megsajnáltam. A fiú, akivel szinte összenőve élte az életét, egyszer
csak nem tölt vele annyi időt, sőt, csupán töredékét a
megszoko nak, hiszen reggel eljön suliba, aztán este hatkor még
mindig nem ért haza. Például ma sem. Már besötétede , de Ricsi
még a saját o hona küszöbét se lépte át, nemhogy, mondjuk,
összefusson vele.
Figyeltem, hogy elréved, a tekintete az üzletek közö cikázo ,
és hallo am, ahogy megkordul a gyomra. Megkérdeztem, hogy
beugorjunk-e valahová kaját venni, de nemet inte a fejével.
A buszmegálló felé ve em az irányt.
– Mit válaszoltál neki? – kérdeztem, amikor újra elindultunk.
– Mire?
– Arra, hogy kivel táncolsz.
– Bírom Annát, és Lucának se hazudtam róla.
– Hogy viselte?
Erre a vállát vonoga a, és a frusztráció csak úgy áradt belőle.
Mintha eldobta volna az iskolában viselt arcát, akár egy maszkot.
– Rosszul. Kiakadt. Luca mondta, hogy próbáljuk kibírni a
végzős évet így együ , de én már szakíto am volna. Tudom,
szemét dolog.
– Pokoli érzés, ha dobnak, az tuti.
– Az is pokoli, hogy nem akarok vele lenni, hanem meg akarok
csókolni más lányokat, mondjuk azt, akivel együ táncolok.
Úgy bámult rám, amitől zavarba jö em. Valami reagált bennem
a pillantására, és emlékeztete , hogy talán éreznem kellene
valamit. Egy ilyen sráctól egy ilyen tekintet régen biztosan
felforrósíto volna, de most halovány pislákolás után kihunyt a
tűz.
Reméltem, hogy Annára gondol, ő az, akit meg akar csókolni,
mert hiába hízelge a feltételezés, hogy esetleg tetszem neki, nem
akartam, hogy így legyen. Eszem ágában sem volt a falat
leengedni, ami engem véde .
A mobilom többszöri rezgése zavart meg minket, és amikor
inkább a telómat választo am a szívdöglesztő pillantású srác
helye , Ricsi elfintorodo .
Nem számíto am rá, hogy Bence nevét látom a kijelzőn. Egy
pillanatra megállt az idő, mintha burokba kerültem volna,
ahonnan kizárták a külvilágot, és mereven bámultam a mobilt.
Rájö em, hogy pislognom kellene, mert kezde égni a szemem.
– Nagyon fontos lehet – morogta Ricsi, és egyértelműen
kihallo am a hangjából, mennyire zavarja, amiért nem rá figyelek.
– Az exem írt – motyogtam. – Megkérdezte, hogy vagyok.
– Nagyon izgi – fanyalgo .
Bence a nyári búcsúbuli óta nem jelentkeze , azóta csak
fotókon lá am viszont. Mintha egy másik ember le volna, és
valamiért aggodalommal töltö el ez a változás. Nem mosolygo
úgy, mint a régi képeken, inkább leharcoltnak tűnt. Most meg rám
ír, és a hogylétem felől érdeklődik. Annyira megzavart, hogy
majdnem túlmentem a buszmegállón. Ricsi fogta meg a vállam, és
húzo vissza, de olyan erősen, hogy visszapa antam a
mellkasáról. A kabátjáról egész pontosan, aminek a cipzárja
megkarcolta az orromat.
– Baszki, ez fájt – simíto am végig az orrnyergemen.
– Mert mész, mint egy vaksi. A ól varázsolódtál el, hogy a
csövesbánat exed rád írt? Miért, ki ő? Még mindig bele vagy
zúgva, és most lecsúszo rólad a bugyi?
– Dehogy, te gyökér! Valami baj lehet, hogy rám írt. Nagy baj.
– Te már gyanakvás nélkül egy üzenetet se tudsz elolvasni?
Figyelmen kívül hagytam a kérdést, és gyorsan visszaírtam
Bencének, hogy megvagyok. Rövid tanácstalanság után
megkérdeztem, jól van-e.
Ricsi még mindig bántóan szúrós szemmel méregete , így
elmeséltem neki a történetet nagyjából olyan részletességgel, mint
ahogy ő elmesélte a sajátját.
– Ne haragudj, de nem én vagyok a gyökér, hanem ő –
összegezte a végén Ricsi. – Annyi helyen el van baszva az a
gyerek, hogy nem is értem, mit akarsz tőle. Hogy jöhe él össze
vele? És mit foglalkozol még mindig vele? Mármint értem, hogy
bírod az apját, én is bírtam az öreg Barabást, de a ól a fia egy
csövesbánat.
Lehajto am a fejem, és sóhajto am. Egy fontos részletet
kihagytam a történetből, és ez nem kerülhe e el a figyelmét.
– Sunnyogsz, Ariel. Miről nem beszélsz?
– Péternek van egy másik fia, Konrád. Igazából vele találkoztam
először, és azt hiszem, mindig is ő tetsze , csak a rossz testvér
hívo el randizni. Aztán összekuszálódo minden, és Konráddal
nem alakult jól a dolog.
Ezen őszintén megdöbbent.
 – Már értem, miért hívnak fekete özvegynek a suliban. Te aztán
falod a pasikat! Bassza meg, és még nekem is tetsze él az elején.
– Tetsze em?
– Mindegy is. Már akkor lá am, hogy agyilag komoly
károsodás ért, ezért nem hajto am rád. Jól is te em.
Ez kicsit rosszul is ese , meg nem is. Fogalmam se volt, hogy
miért ez a ke ősség bennem, de félreraktam későbbre, hogy majd
akkor vizsgálom meg. Pillanatnyilag valami mással kelle
foglalkoznom.
– A fekete özvegy párosodás után megeszi a hímet, de én nem
végeztem egyikkel sem.
– Ja, csak a fiatalabb nem szólt hozzád hónapokig, a másikkal
meg mi is van?
– Ő rendőr. Idősebb, mint én, és nem akart együ lenni egy
gimnazistával.
Ricsi kicsit mélázo , ráncolta a homlokát, aztán felismerés gyúlt
az agyában. Pontos személyleírást ado Konrádról, hogy
beazonosítsa, találkoztak-e már korábban.
Megerősíte em a gyanúját.
– Ne már, neked tényleg az a pöffeszkedő majom tetszik?
– Miből veszed, hogy pöffeszkedő?
– Egyszer eljö az apjáért, amikor a szolgálat végéig maradtam.
Nem sikerült kifaggatnom, mert jö egy válasz Bencétől, hogy
mi újság vele.
– Mit felelt? – kérdezte Ricsi, akit, úgy tűnik, beszippanto ez a
történet.
– Hogy nagyjából minden rendben. Ez azt jelenti, hogy gáz van.
– Nem bírja a vad bulizást az egyetemen, vagy mi?
Elmosolyodtam, mert olyan abszurdnak hato az egész helyzet
o abban a buszmegállóban, hogy a Bencével való
üzenetváltásomat elemezgeti. És mindig, amikor Bence írt valamit
az egyetemi életről felte kérdésemre, neki volt egy gonosz
megjegyzése.
Közben megérkeze a busz, amire felugro unk, és
végigvonszoltuk magunkat a szűk folyosón a leghátsó ülések
egyikére. Ricsi azért ült belülre, mert messzebb ment. Mire
ledobtam magam a székbe, az üzenetjelző narancssárga ledje
megint világíto .
Karácsonyig nem jövök haza, de i leszek még szilveszterkor is.
Tudom, messze van, de összefuthatnánk valamikor.
Annyira leese az állam, hogy már nem is ismételtem meg az
üzenet, csak simán Ricsi képébe toltam a telefont.
– Elmész? – kérdezte mogorván.
– Megy a halál.
– Miért nem?
Például azért, mert karácsonykor összefuthatok akár Konráddal
is? Szerencsére ezt nem kelle kimondanom, mert leszállni
készültem. Amikor jeleztem, Ricsi kihasználta a pillanatot. Elve e
a mobilomat, és hiába emeltem meg a hangomat és kaptam utána,
úgy fordult a szűk helyen, hogy nem bírtam tőle visszavenni.
Választ írt. Helye em.
– Hogy helyre tudd hozni a dolgokat – magyarázta, és amikor a
sofőr bekormányozta a buszt a megállóba, Ricsi a kezembe
nyomta a telót, majd inte , hogy húzzak már leszállni, különben
fent maradok.
Odalent sikerült csak megnéztem az üzenetet, amiben elfogadta
Bence meghívását.
A büdös életbe, hogy tehe e ezt? Majd felrobbantam a
méregtől.
A busz még o pöfögö melle em, de nem érdekelt, hogy
letüdőzöm a kipufogógázt. Meg se moccantam, mert Ricsi az én
oldalamon ült, és kifejezéstelen fejjel néze rám. Szívem szerint
üvöltö em volna vele, de inkább írtam neki, és közben
mutogatással próbáltam a tudtára hozni, hogy épp neki üzenek, és
korántsem valami szívhez szólót.
Mit kellene helyrehoznom??? Szakíto am Bencével, és nem is akarom
újrakezdeni!
Legszívesebben csupa nagybetűvel írtam volna, hátha feltűnik
neki, hogy ordítani tudnék.
Ricsi elolvasta, és már fordult ki a busz, amikor még beírt
valamit. Az arcát már nem látha am, mire a szavai megérkeztek
hozzám.
Nem vele. Konráddal.
E ől megnémultam egy időre. Mármint Konráddal hozzam
helyre?
Értetlenül néztem a busz hátulja után, nem tudtam, erre mit
mondhatnék.
 30.

EGY HÉTIG ALIG SZÓLTAM RICSIHEZ a suliban. Nem is titkoltam, hogy

haragszom rá, ami abban nyilvánult meg, hogy előszerete el
csapkodtam a füzetemet a közelében, vagy csak simán nem
válaszoltam a kérdéseire. Bálint egyszer megjegyezte, hogy a
jelenlétében az arcom olyan vörös, mint egy nagy tányér
ribizlizselé. Nem tudom, milyen árnyalatú, a ribizlizselé, de az
biztos, hogy az arcom lángolt a haragtól, amikor Ricsire ránéztem.
Persze elmeséltem Annának és Bálintnak is, ami történt, de
egyikük se érezte akkora problémának ezt az egészet. Mintha nem
szedte volna el a telómat, és avatkozo volna bele a
magánéletembe!
– Nem mindegy, hogy elmész-e meglátogatni, mint barát? –
kérdezte Anna. – O hon a nénikéddel meg a bácsikáddal lennél,
akik az ünnepek ala vagy a tévé elő ülnek vagy dolgoznak.
Minden évben ez volt, nem?
– De.
– Akkor meg? Elmész, meglátogatod a családot, és ha akarsz,
beszélsz Konráddal is.
– Tulajdonképp lehet, hogy o se lesz, mert elköltözö a
nyaralóba.
– Nyáron átköltözni egy nyaralóba egészen más, mint télen.
Nemrég o jártál! Mit lá ál, o lakik?
Szere em volna úgy tenni, mint aki nem tud semmiről, szóval
bután néztem.
– A múltkor tuti, hogy nem hazafelé indultál a táncpróba után.
Apa eljö értem, és lá alak a kocsiból – magyarázta Anna.
Basszus, hogy szúrhato ki éppen akkor, amikor egy gyenge
pillanatomban abba a tetves utcába tévedtem, ahol Konrád új
életet akar kezdeni? Mintha radaroznák minden lépésemet.
Reménykedtem, hogy a decemberi szeles, hűvös este elriasztja az
embereket az utcáról, és a csillagtalan, sötét égbolt megóvja az
inkognitómat. Ezek szerint tévedtem, mert lebuktam.
– Mire juto ál? – kérdezte Anna teli szájjal, egy almát
ropogtatva. Épp az irodalomórára vártunk a folyosón ácsorogva,
mert a kinti radiátorra le tudtunk csapni. Anna a legfázósabb
ember, akit csak ismerek.
– A spale ákat rácsukták az ablakokra, fény nem szűrődö ki,
mintha az egész ház le le volna zárva télire.
– Akkor még nincs fűtés, szóval o hon lesz. Lehet, hogy Péter
mia nem akart még elköltözni o honról. Szívás, ha mindjárt két
gyereked lelép, és talán úgy gondolta, hogy o hon marad még pár
hónapig az apjával.
Ezt, mondjuk, kinéztem belőle, mert annak ellenére, hogy a
nagyszüleit jobb fejnek tartja, kedveli az apját, és odafigyel rá.
– Elképzelhető. Te szoktál beszélni Bencével?
– Néha ráírok. Szűkszavúan válaszol, de magától nem keres.
– Szerintem valami gáz van vele.
– Nézőpont kérdése – magyarázta Anna nyugodtan, miközben
odébb mentünk kidobni az almacsutkát. – Ha engem kérdezel,
keményen piálni kezde , és totálisan ráállt a fűre. Le van fogyva,
és az arca tisztára beese a fotókon.
Hördültem egyet, holo hasonló gondolatok futo ak át az
agyamon nekem is az elmúlt hetekben. Kimondva azonban
ítélkezésnek tűntek.
– Bocs, de ez a véleményem – mentegetőzö Anna.
– Nem gond – feleltem, aztán valami eszembe juto .
– Na, és Bálin al mi a helyzet? Lassan azon gondolkodom,
hogy valami betegsége van, azért fogyo le.
– Amennyire én tudom, fizikailag rendben van. Nem vagyok
szívesen láto vendég náluk, amióta az anyáink összevesztek,
szóval csak tippelgetek.
– Meghallgatnám azt is.
– Bálintnak előjö valami hülye megfelelési kényszere, ami
mia drasztikus fogyókúrába kezde . Mindenféle
gyógykészítménnyel meg étrend-kiegészítővel tömi magát, és nem
eszik, de a klasszikus értelemben se nem anorexiás, se nem
bulimiás.
– Tippelgetésnek elég konkrét.
– El akart jönni velem a nagyiékhoz az aranylakodalmukon –
mesélte. – Ez ugye azért fura, mert Bálint anyja nincs jóban a
nagyiékkal, és emia tök sokáig Bálint is leszarta őket. A nagyi
akkor lá a utoljára, amikor még jó súlyban volt, ezért kérdezgetni
kezdte, hogy miért ilyen sovány, én meg füleltem, és kizártam pár
lehetőséget.
 Hi em neki, mert az állandósult szurkapiszkák melle Anna
igenis foglalkozo az emberekkel.
– Pszichológusnak kellene menned.
– Ugyan már, mintha nem tudnád, hogy o az egyik
legmagasabb a ponthatár! Tavaly még gondolkodtam rajta, hogy
pár tantárgyra rágyúrok, de semmiből se állok túl jól. Magyarból
kizárt, hogy javítani tudnék, mert Hatos tanárnő úgyse segítene.
– Szívesen cserélnék veled.
– Nem kell. Megkapja, ami jár neki.
Ijesztően kimérten beszélt, és olyan kegyetlen él volt a
hangjában, ami elgondolkodtato . Már másodjára hallom tőle ezt,
és biztos voltam benne, hogy valamin jár az esze, de nem tudtam,
mivel (ehet keresztbe a tanárnőnek.
– Ne csinálj hülyeséget! – kértem.
– Nem hülyeség, én csak visszaadom neki a kölcsönt.
– Anna, egyik hülye tanár se ér annyit, hogy a haragod mia
rátámadj.
– Meglátjuk.
Úgy vonult be a terembe, mint egy megtestesült bosszúálló
angyal, és pokoli rossz előérzetem támadt. Főleg, hogy a későn
érkező Hatos tanárnő rám is úgy néze , mint akivel baja van.
Aztán ez a téma előkerült később is, és Ricsinek persze millió
tanárbosszantó terve volt, ám szerencsére Anna elvete e őket.
Nem szóltam hozzá, mint szeptemberben, és lá am, hogy Ricsit
egyre jobban zavarja a hűvös, távolságtartó viselkedés. Mire
elérkeze a karácsonyi szünet elő i utolsó hét, már ő is lazán
levegőnek néze .
Helyes. Az sosem baj, ha valaki olyan néz át rajtad, aki bajt
hozhat a fejedre. Kicsit elő is segíte em, hogy karácsony elő már
ne kelljen hozzászólnom, mert régi jó szokásomhoz híven minden
szabadidőmben bekuckóztam a kézikönyvtárba. Az utolsó tanítási
napon a kényelmes kis fotelban töltö em az ebédszünetet a két
szekrénysor közö i szűk folyosón. A rengeteg könyv illata
megnyugtato , ám a rendetlenség némiképp bezavart ebbe.
Negyedórája a Magyar–angol kisszótárt szuggeráltam, mert csak
bevágták a könyvek tetejére, és félig ki is lógo onnan, azon
gondolkodva, hogy levesse-e magát a mélybe. Betudtam a
lustaságom tetőzésének, hogy nem álltam fel megigazítani.
Fel sem néztem, amikor kinyílt az ajtó, mert szünet ala
folyamatosan jö ek-mentek a diákok, a fülemet már nem is
bánto a a rendszeres csapódás.
 Épp az oldal aljára értem a borzongatóan különleges hangulatú
könyvben, amit olvastam, és áthajto am a vastag papírlapot,
amikor egy vonzó, de tömény és pasis illat csapta meg az orromat.
Ricsi talált meg, a parfümje egy lépéssel elő e járt. Az ellenséges
arckifejezéséből úgy következte em, nem barátként jö , közben
meg hozo valamit, amivel összezavart. Egy kisebb méretű
ajándéktáskát nyújto felém, amin egy rénszarvas hatalmas orra
vöröslö . Továbbra is megbántva éreztem magam, de közelíte a
karácsony, és e ől meglágyult a szívem.
Elve em a rudolfos tatyót, amiben egy újabb állatkát találtam.
Ez a valami ezerféle színben csillogo , és hatalmas, tág
pupillákkal néze rám, mintha betépe volna. Biológiából mindig
ötös le em év végén, de elhasaltam volna, ha rendszertanilag be
kell sorolnom ezt a dögöt.
Mégsem az állatkán volt a lényeg, hanem a kis fecnin, amit a
nyakába akaszto ak. Bizonyára nem gyári tartozék lehete , mert
csúnya kézírással az állt rajta: Sorry.
– Sajnálom, hogy segíteni akartam – mondta Ricsi. – Nem
szoktam beleavatkozni más dolgába, és ehhez általában tartom is
magam. Boldog karácsonyt, Ariel!
– Neked is – feleltem, mert hirtelen ennyi telt tőlem.
Megszoríto am a mutáns jószágot, és figyeltem, hogy Ricsi
maradni vagy menni akar-e. – Nem haragszom – te em végül
hozzá, remélve, hogy feltartóztathatom egy kicsit.
– Igen? Király.
– Rendes, hogy segíteni akartál, de nem kell.
– Szerintem még mindig kell.
Dühösen fújtam egyet.
– Miért olyan fontos neked?
– Csak.
– Ez nem válasz.
– Tudom. Majd egyszer megköszönöd.
A hangsúlyából ítélve i lezártnak tekinte e a beszélgetést, és
eltűnt a beáradó diákok közö .
A csillámló mutánsjáték társamul szegődö , és a karácsonyi
osztálybulin is azt szoronga am. Még Annának sem árultam el,
hogy kitől kaptam, mert élveztem a tippelgetését. Tulajdonképp
nem bántam, hogy végül elmegyek meglátogatni Bencét, de akkor
is úgy éreztem, hogy ennek az eldöntésébe nem avatkozhato
volna bele senki. Kiváltképp, mert így az ünnepek egésze arról
szólt, hogy feszengek, hiszen egyszerre vártam és izgultam a
találkozás mia .
Napokig mardoso a bűntudat, hogy valójában nem a Bencével
való találkozást várom ennyire, hanem abban reménykedem, hogy
o lesz Konrád is. Bence lehete volna a fiúm, de fontosabb volt
neki, hogy el akart menni innen. Lehete volna a barátom, de
fontosabb volt, hogy megkaphasson. Lehete volna egy egykori,
kedves iskolatárs, de fontosabb volt, hogy élje az életét, mint hogy
emlékezzen. Elégszer csalódtam benne, hogy ne töltsön el
várakozással a vele való találkozás.
Nem mintha Konrádban ne csalódtam volna sokkal nagyobbat.
A különbség az, hogy iránta egészen mást éreztem, és ezen
egyáltalán nem juto am még túl.
Huszonkilencedikét választo am a látogatásra, magam se
tudtam, miért. Már a fülemen jö ki a filmezés, és olvasni se
akartam egész nap, mert nem tudtam már, hogy üljek, hogy ne
fájjon vagy a hátam vagy a karom a ól, ahogy próbálok
kényelmes pózt felvenni a könyvet tartva.
Kreatívkodtam is szilveszterre, mert idén sehová sem akartam
menni, épp elég lesz, hogy a vendéglőben bulit tartanak. A
szobámban színes lampionok, zászlók és függődíszek hevertek
arra várva, hogy végre felfűzzem őket.
Elő e azonban ellátoga am a Barabás-házba. Bence egy szál
pólóban jö ki a hideg udvarra kinyitni a kaput, és rögtön
kiszúrtam, mennyire lefogyo . Amúgy is vékony testfelépítésű,
pont ezért látszo meg annyira az a néhány kilogramm is, amit
ledobo magáról.
Megölelt, mintha semmi se történt volna, és én bátortalanul
hozzábújtam. Jólese , de csak úgy éreztem, mintha egy rég láto ,
kedves ismerőssel futo am volna össze.
– Helló, Em, gyere be! Jókor jö él, i van mindenki.
– Ki mindenki? – kérdeztem befelé menet.
– Tina is. De majd elmondja, nem lőhetem le a poént.
Ahogy beléptem a meleg előszobába, máris meghallo am a
kedves nő hangját, mert éppen nevete . Leve em a kabátomat, a
sálamat beleszuszakoltam a kapucniba, majd kibogoztam a
szorosra kötö bokacsizmámat is. Sokáig babráltam az
indokolatlanul hosszú fűzővel, hogy húzzam az időt.
Ekkor meghallo am Konrád hangját is, amibe beleborzongtam.
Ez az érzés úgy futo végig a gerincemen, mint egy forró
energiahullám, ami defibrillátor módjára dobbanto a meg újra a
régen leállt szívemet.
 Nagy levegőt ve em, és beléptem a nappaliba. Forralt bor és
friss sütemény illata töltö e be a szobát, fahéjillatúvá varázsolva a
levegőt. A kivilágíto karácsonyfa úgy nyújtózkodo a plafon
felé, mintha el akarná érni, de néhány centi híján nem sikerült
neki, így meg kelle elégednie a díszekkel és fényekkel, amivel
kicsinosíto ák.
Tina a fotel melle állt, és mosolyogva üdvözölt. A piros, ejte
vállú felsőjében és a cicanadrágban igazán csinosnak lá am, még
a fát is túlragyogta a boldogsága. Péter a fotelban mérgelődö az
egyik izzósort csavargatva, ami hol teljesen világíto , hol az
érintkezési hibái mia csak a kis színes gömböcskék fele villant
fel.
Konrád ekkor állt fel, és találkozo a tekintetünk. Nem
mosolygo , de kizártnak tarto am, hogy az ezernyi szikra, ami
közö ünk feszült, számára nem jelent semmit.
A pillanat biztosan lelassult, és mi csak néztünk egymásra, mint
az idióták.
– Emma, kérsz valamit? – törte meg a csendet Tina, és végre
elszakíto am a tekintetem Konrád borostás arcától. – Most
készíte em forralt bort, bár a fiúk szerint nem is maradt benne
bor, mert mindet kifőztem belőle.
– Oh, köszönöm, megkóstolnám.
Ezzel el is hívo a konyhába, ahová Bence nem jö utánam.
Mielő beléptem volna az ajtón, elcsíptem a pillantását.
Gyanakodva méregete hol engem, hol a bátyját.
Tina feltépte az egyik szekrényajtót, és tologatni kezdte a
bögréket, amíg meg nem találta a számomra megfelelőt.
– Nem számíto am mindenkire – mondtam.
– I töltö em az ünnepeket, Konrádnál pedig nincs fűtés,
szóval még nem tudo átköltözni.
Tina végre lete egy átlátszó üvegbögrét a pultra, és leve e a
fedelét a forralt boros lábasnak, amiből felcsapo a gőz.
– Nem is mentél haza? – kérdeztem.
– Tulajdonképp már i lakom – mondta, miközben töltö
nekem. Ekkor kiszúrtam ennek a ragyogásnak az okát. Az ujján
egy ezüstgyűrű csillogo , a benne lévő apró kő nem hivalkodo ,
mégis nagyon elegánsnak tűnt.
– Csak nem? – muta am rá, mire Tina olyan szélesen
mosolygo , hogy kis híján szétszakadt az arca.
– De – mondta boldogan.
– Gratulálok – feleltem, és átöleltem. Még abba se hagytam a
friss menyasszony szorongatását, már a legidősebb Barabás is o
állt melle em, és feltűnően jó kedvvel figyelt minket.
Kérésemre elmesélték a teljes sztorit, és a végére Bencének már
úgy kelle kiharcolnia, hogy vele is foglalkozzak, ha már egyszer
hozzá jö em látogatóba. Így hát félrevonultunk a szobájába, és
kezemben a még mindig meleg bögrével lehuppantam az ágy
sarkára.
– Mi a helyzet? – kérdeztem. – Milyen az egyetem?
– Kurva jó. Elmondani sem tudom, mennyire. Persze hajtani
kell, meg tanulni, de az a szabadság megfizethetetlen.
Gondolom, amia fogyo ennyit.
– Biztos, minden rendben? Kicsit sápadtabb vagy, mint szoktál.
– Lehet, de nem teheted meg, hogy nem pörögsz. Mármint
megteheted persze, de annyi mindenről lemaradsz! Neked is ki
kell próbálnod.
Ezt nem ígérhe em meg neki.
Bence kive a táskájából egy dobozos sört, kibonto a, ivo egy
kortyot, és hátradőlt az ágyon. A feje a combom melle pihent, de
nem ért hozzám, csupán néhány hajszála súrolta a farmeromat.
Fentről néztem rá, és próbáltam mosolyogni.
– Bebocsá atást nyertél a mennyországba. Ezt akartad, igaz?
– Néha nincsen kedvem semmihez, de ez kis ár azért, amit
kapok.
A nyelvemen volt, hogy valószínűleg a füvezés utáni általános
levertség mia nincs kedve semmihez, de nem az én tisztem
kioktatni.
– Apád mit szólt a boldogságodhoz?
– Jaj, hagyd apámat! Egy pöcs.
– Miért?
– Mert azt hiszi, ismer, és tudja, hogyan élem az életem.
Én ugyan nem voltam rendőr, de még én is tudtam, méghozzá
az olyan nyalánkságokból, mint hogy természetesnek veszi, hogy
a sörszag lassan elnyomja a forralt bor fűszeres illatát.
– Mire gondolsz? – kérdeztem vissza.
– Jaj, tudod, jö azzal, hogy kicsapongó vagyok, meg majd
elválik az első vizsgaidőszak ala , hogy tényleg szoktam-e
tanulni. Persze fogalma sincs, hogy már csak azért is teperni
fogok, mert nem akarok kibukni, hogy aztán vissza kelljen ide
kullognom.
– Ahhoz tisztának kellene lenni – buko ki a számon.
– Oh, a kis erkölcscsősz! Már hiányzo . Van egy lány a
csoportban, aki nagyon emlékeztet rád. Csípem is, de nem jön
velünk sehova, és nem hajlandó egy korty alkoholt se inni.
Szimpi lány.
– Ez a normális.
– Azt ne hidd, hogy csupa szé uhant hülye jár oda. Csak meg
kell találni az egyensúlyt a tanulás és a bulizás közö .
Hiába mosolygo rám, nem lágyultam el tőle.
– Neked megy az egyensúly?
– Talán.
– Volt már vizsgád?
– Nem ve em fel karácsony elő , mert ha véletlenül
megbukom, apa végig pa ogo volna, az meg kinek kell?
Hibátlan érvelés, nem is akartam nagyon belemenni. Eléggé
eltávolodtunk egymástól, és azt hiszem, ha Konrádot nem
akartam volna látni, akkor el sem jövök.
Próbáltam témát váltani, hogy mégse rohanjak ki a szobájából
öt perc után, de sokáig agyalnom kelle , milyen felszínes
csevegést tudnék most folytatni vele.
– Milyen i hon?
– Semmi extra. Most az esküvő van témán, szóval készülj, mert
szerintem el akarnak hívni.
– Engem? Miért?
– A család barátja le él, vagy ilyesmi. Jóban vagy mindenkivel.
Ez utóbbira faragtam rá, de nagyon.
– Meg szerintem nálatok lesz a lagzi – te e hozzá.
– Nálunk?
– Már, ha vállaljátok. Ezért is akarta Tina, hogy elgyere. Szere e
volna, ha közbenjársz az érdekében.
– Azt mondtad, nem lövöd le a poént – csaptam fejbe játékosan.
Na, igen, lagzit nem szoktunk ilyen közeli határidővel vállalni,
kivéve, ha közbenjárok. Utáltam a gondolatot, hogy szívességet
kell kérnem Karcsi bácsitól, méghozzá ekkorát. Mondjuk Tina
még nem hozta fel, de nem kételkedtem Bence igazában.
Hirtelen szakmai kérdések egész sora juto eszembe, mert
igazából érdekelt az esküvőszervezés. Karcsi bácsi elő titokban
tarto am, de szere em az esküvői vacsorákat, mindaddig, amíg
nem utaztunk el Nótafalvára. Persze iszonyú hülyék az emberek,
szóval nem magát a vacsoráztatást kedveltem, csak az
előkészületeket, hogy minden tökéletesen nézzen ki a
vendéglőben. Nekünk egy csajszi csinálta a dekort megbízással, és
mindig o lógtam a nyakán, hogy tanulhassak tőle.
 – Mondjuk, ha nem lesz pasid, én meg nem csajozok be,
mehetünk együ – közölte Bence pofátlanul.
– Kapd be!
Mielő ebbe a ki kapjon be mit témakörbe mélyebben
belementünk volna, csörgö a mobilja. Bocsánatkérő mosollyal
fogadta a hívást, és felállt, kezében a sörrel. Úgy körözö a
szobában, mint egy bezárt állat, na, nem mintha annyira rosszul
érezte volna magát.
Két perc után kiosontam a szobából, és a folyosón Tina megint
elkapo . Már mosolyogtam, amikor előadta a kérését, és belül
ugyan kapartam az arcomat, hogy nem, nem akarom megkérdezni
a bácsikámat erről, mégis bólinto am, hogy természetesen
megpróbálok közbenjárni az esküvői vacsora ügyében. Azt a pár
kérdést még felte em neki, amit tudnom kell, de még utána sem
engede utamra.
– Az van, hogy ilyen vénlány maradtam, aki sosem házasodo .
– Ugyan, nem vagy vénlány!
– Annak érzem magam, mert negyven fele rohadt ciki ilyen
esküvős témáknak nekiállni.
– Dehogy ciki – ellenkeztem, de mintha meg se hallo volna,
tovább sorolta a kételyeit.
– Nincs gyerekem és barátnőm se nagyon, akivel ezt
megbeszélhetnénk. Nem akarok habos-fodros esküvői ruhát, mert
szerintem nem illik. Érted, ugye?
Annyira aranyos volt, ahogy a magabiztos Tina i a szemem
lá ára kezde el a kétségbeesés határán táncolni. Elvisz egy
vállalkozást, elboldogul három Barabással, de egy ruha kifog rajta.
– Fogalmam sincs a szokásokról, de a gugliban villámgyorsan
megnézheted, mi illik. Vagy ne. Csak csináld úgy, ahogy
szeretnéd.
Lehajto a a fejét, mahagónivörös haja az arcába hullo . Abban
a kis bódéban egyáltalán nem lá am, milyen csinos.
– Nincs, akivel elmenjek ruhát próbálni.
– Oh!
– Olyan korú lányomnak kellene lenni, mint te, de nem úgy
alakult.
Határozo an úgy éreztem, engem akar rávenni, hogy
kísérgessem a ruhaboltokba és az esküvői szalonokba. Sőt, féltem,
hogy még tovább akar menni, és majd mehetek vele frizurát
próbálni és esküvői meghívókat nyomtatni.
– Sajnálom – mondtam.
 Ekkor felkapta a fejét, és hipnotizáló tekinte el, pislogás nélkül
bámult, mint egy jobbféle thrillerben.
– Tudom, hogy készülnöd kell az ére ségire, és van elég
dolgod, de nem segítenél néha? Nem kell mindenhova jönnöd,
csak időnként kísérd el ezt a vén csontot, hogy ne kelljen egyedül
mennie.
Annyira, de annyira szere em volna nemet mondani neki, de
nem bírtam! Borzasztó szörnyűnek érezhe e a helyzetét, ha tőlem
kért segítséget. Szabály szerint kiskutyapillantásokkal néze rám,
ráadásul Péter is figyelt minket a távolból, méghozzá összefono
kézzel, mint aki csalódo lenne, ha nemet mondanék.
– Oké, majd megadom a mobilszámomat.
– De jó! – És már húzta is elő a sajátját, hogy beírjon.
Nem menekülhe em, bekerültem Tina ismerősei közé, és meg
is csörgete . Kicsit kényszerű mosollyal közöltem, hogy
elmente em a számát.
Kértem még egy bögre forralt bort, és mivel úgy hallo am,
hogy Bence továbbra is telefonál, kimenekültem kicsit a levegőre.
Amúgy is kimelegedtem.
A kert végébe sétáltam, ami ma egész más arcát muta a, mint
azon a nyári délutánon, amikor utoljára i jártam. A fák
lemeztelenedtek, és a csupasz, vékony ágakat zúzmara feste e
fehérre. A tüdőmbe is beáramlo a hideg levegő, és úgy éreztem,
o is jégkristályokat csinált. Néhány lépés után azonban
hozzászoktam a hőfokhoz, és már nem szúrt minden lélegzetvétel.
Amikor megálltam, rákulcsoltam a kezem a langyos bögrére, és
vártam. Tudtam, hogy Konrád utánam jö , hallo am ropogni a
talpa ala a tavalyi, elszáradt aljnövényzetet. Még ha ugyanolyan
némán érkeze volna, mint először, amikor találkoztunk, akkor is
megéreztem volna a jelenlétét. Valahogy ráhangolódtam.
Már bent is észreve em, hogy a sötétszürke, kapucnis pulóver
mennyire jól áll neki, és erre húzo most egy fekete softshellt. A
normál helyeken kívül fent, a mellkasa vonalába is raktak
zsebeket, és Konrád o rejte e el a kezét.
– Boldog karácsonyt! – mondta nagyjából barátságosan.
– Neked is – feleltem megfeledkezve a hetekig gondosan
dédelgete haragomról. Nyilván kezde a fejembe szállni a bor
kevéske alkoholtartalma, különben nem akart volna elgyengülni a
lábam a ól, hogy Konrád i áll testközelben.
– Hogy telt a karácsony? Milyen o hon? A nénikéd jól
viselkedik? – záporoztak rám egymás után a kérdései.
 – Mint mindig. Amikor nem dolgoznak, csendes tévézéssel
múlatják az időt.
– És hogy haladsz velük?
– Valami elkezdődö . Kiderült, hogy a nénikémnek vannak
érzései, és nem teljesen közömbös a helyzetem iránt. Persze
először megsértődö , amiért egyáltalán dumálni kezdtünk, és
akkor azt hi em, mindent elcsesztem.
– Nem értem, miért gondoltad ezt. Oké, hogy belefásultak a
házasságukba, de azért te egy gyerek vagy a szemükben.
Elmeséltem, hogy pont ez volt a baj, mármint, hogy nem
akartak gyereket, az élet mégis kicsesze velük. Arról is
beszámoltam, hogy idén elnézőbbek velem, mert nem kell annyit
dolgozni, meg néha Marika néni elmesél olyan dolgokat is a
vendéglő vezetésével kapcsolatban, amit korábban biztosan nem
oszto volna meg velem. Például, hogy a vendégek azért
szere ek, mert kedves vagyok, meg azt is elmondta, amikor
kirúgo valakit, aki lopo .
– Ez nagyon jó irány – összegezte Konrád, és talán egy kicsi
mosolyra is futo a.
– Azért világmegváltó eredménynek nem nevezném.
– Csodát nem is kell várni.
– Azt se tudom, hogy továbbtanulhatok-e.
– Nem kell az engedélyük. Felnő leszel.
– Épp ez az. Eddig eltarto ak, de mi lesz ezután? A gimi után
nagykorúnak fogok számítani a szemükben, ami egyet jelent
azzal, hogy eltarthatom magam. Egyetemre csak úgy járhatok, ha
ingázok vagy elköltözöm, de közben annyit kellene dolgoznom,
hogy legyen pénzem mindenre. Mikor? Hétvégén? Az még nem
gond, ha néha az ember beugrik melózni, de nekem álladó munka
kellene.
Ahogy grimaszolt, kész domborzat keletkeze a homlokán.
– Ha jól veszem ki a szavaidból, ezt a témát nem érinte étek,
csak feltételezel valamit.
– Nem mertem előhozni.
– Vágom. Nem azért, de szerintem rohadtul megengedhetik
maguknak, hogy eltartsanak, amíg tanulsz.
Az eget néztem, hogy ne válaszoljak zsigerből, mert esetleg
bántó lenne a hanghordozásom. Persze, megtehetnék, hogy
finanszírozzák az egyetemi éveimet, mint ahogy a Barabás Péter-
félék. Kérdés, hogy a ól még meg is teszik-e.
Nem hi em benne.
 – Megjósolod a jövődet, eleve eldöntöd, hogy neked szar lesz –
vádolt meg Konrád.
– Nem a hasamra csaptam, csak mondom. Van logika is a
világon. Sokszor bejön. Próbáld ki!
Erre elvigyorodo , amin őszintén meglepődtem, és kérdőn
néztem rá, hogy most honnan jö ez a hirtelen jókedve.
– A logika szart sem ér sokszor. Például az le volna a logikus,
hogy szóba se állsz velem.
Gusztustalan húzásnak éreztem pont ezt mondani, de
szemléltetésnek működö . Úgy döntö em, erre nem fogok
reagálni, és Konrád is észreve e, hogy le kell zárnia a témát.
– Hidd el, megértem. Nagyon gondolkodom a tisztképzőn,
hogy nyomozó lehessek, csak ahhoz be kéne ülnöm a
Közszolgálatira, és eddig se nagyon vágytam a többéves
seggelésre. Plusz kilóg a hátsóm is a gatyából, annyira nincs most
zsetonom.
– Nálunk mindig keresnek pincéreket, talán tudok szólni az
érdekedben – feleltem piszkálódva.
– Kösz. Kedvességed határtalan.
Önelégülten sütkéreztem a szavaiban, és élveztem a mosolygó
fejét. Ha tudnám, hogy Konrád Pesten fog tanulni, talán én se
félnék nekivágni egy o ani egyetemnek.
– Apám szerint neked is valami hasonló meló kellene, mint a
miénk. Azóta is odavan, milyen bátran viselkedtél az egyik
szolgálat ala .
– Igazán? Odavan?
– Aha. Nagyon. Nem mintha zsarunak csábítanálak. Sőt, inkább
lebeszélek mindenkit, akit csak tudok.
– De hát te is rendőr vagy.
Bólogato , de nem igazi átéléssel.
– Mi rendőrdinasztia vagyunk. Apámon kívül a nagyapám is az
volt, szóval nálam eléggé könnyen jö az ötlet. Úgy gondoltam,
valahonnan el kell indulni, de bármikor váltok, ha kell.
Egyetérte em, szerintem kezdésnek ez nem rossz, és ahogy
lá am, Konrádot érdekli, amit csinál. De ha már előkerültek a
nyomozói ambíciói, nem tudtam magamban tartani, amit már
hónapok óta meg akartam kérdezni.
– Haladtál valamit a rokonaim felkutatásával?
– Nem. Volt egy szál, amin elindultam, de megmondom neked
őszintén, egy ideje nem arra koncentráltam.
Ez úgy hangzo , mint ha egyszerűn félbehagyta volna.
Bizonyára az arcomra is kiült a csalódo ság, mert Konrád
bocsánatot kért.
– El kelle volna utaznom pár helyre, és mocskosul be voltam
táblázva. Jóváteszem.
– Szerintem nem volt elég fontos, hogy foglalkozz vele – buko
ki belőlem gorombán.
– Emma, hidd el, csak így alakult, hogy nem tudtam ide-oda
kocsikázni – magyarázta.
– Nem vártam, hogy mia am utazgass fel-alá az országban a
saját költségeden. Ha megkérdeztél volna, beleszállok-e a
benzinbe, nyilván megoldom.
– Ne hülyéskedj, nem a pénzről van szó.
– Hanem? Az idődről? Nem érek annyit?
– Ezt sem mondtam, szóval vegyél vissza egy kicsit. Az öcsém
elköltözö az ország túlsó végére, és amúgy sem túl megbízható
mostanában. Cseszegetnek a munkahelyemen, amit rühellek.
Apám elveszi Tinát, ami mia egy rakás dolgot intézni kell, és
segítek neki, ha nem gond, mert mégiscsak a mostohaanyám lesz.
Ezen felül épp felújítom a nyaralót, hogy legyen hol laknom, és
akkor még o van… – I hirtelen elhallgato , és befejezetlenül
hagyta a mondatot. Valamiért úgy lógo a levegőben az a hiányzó
szó, mint valami lesújtani készülő csapás.
– Mi van még o ?
– Nem számít. Utánajárok neked, és megtudom, amit szeretnél.
– Ha eddig nem érezted fontosnak, akkor most higgyem el,
hogy az?
Fújt egyet, és visszadugta a kezét a kabátja zsebébe. A tekintete
körbejárt, majd elidőzö egy varjúnál a szomszédban, ami valami
kincsével babrált, miközben néhány társa károgo felé.
A madarak tanulmányozása nem menthe e meg a
válaszadástól, ezért újra felém fordult.
– Továbbra is az a véleményem, hogy rossz nyomon jársz ez
ügyben. Nem azzal, hogy a rokonaidat keresed, hanem azzal,
hogy megoldást vársz valamire, amihez o van kézközelben
minden eszközöd.
– A gyámjaimra gondolsz?
– Igen.
– Mert te aztán tudod.
– Félek, ha megtalálod, amit akarsz, csak csalódni fogsz.
Kis híján felneve em, ahogy ezt előadta. Még hogy a ól fél,
hogy csalódni fogok? Olyan keserűséget éreztem, ami szinte marta
a torkomat. A legnagyobb csalódást ő okozta nekem mostanában,
és mintha ebből semmit sem észlelt volna.
– Nem hiszem, hogy neked kellene arról papolnod, hogy valaki
csalódást okoz nekem.
– Miért?
– Tudod, hogy miért.
– Azért, ami köztünk történt?
– Persze hogy azért.
– Ha átgondolnád, rájönnél, hogy felfújod ezt az egészet.
Tágra nyílt szemmel néztem, ahogy még megvádol, hogy a
semmin bántódtam meg.
– Hogy mi van?
– Emma, én csak együ töltö em az estét egy csinos, okos,
zaklato lánnyal. Nem ígértem semmit. Nem hazudtam neked
azért, hogy együ legyél velem. Olyasmi mia vagy csalódo , ami
csak a fejedben létezik.
– Szóval szerinted, ha együ töltesz egy romantikus estét egy
lánnyal, utána együ alszotok, akkor nem is kell arra gondolni, mi
lesz azután. Hurrá! Éljünk a mának, szédítsük el a másikat csak
úgy, mert nekünk az a jó abban a pillanatban?
– Neked is jó volt. Azt reméltem, megérted, miért nem
gondoltam soha az azutánra – mondta szemlesütve.
– Persze, a munkád. Az érzelmek már nem számítanak. Csak én
vagyok ilyen hülye, hogy azért keresem a rokonaimat, hátha
normálisak, meg azért fekszem le egy fiúval, mert tényleg tetszik,
és nem igazán érzem szép emléknek azután, hogy le se szar
hónapok óta. Én kérek elnézést.
– Sajnálom, ha érzéketlennek tűnök. Nem mindig hallgathat az
ember a szívére.
– Te, gondolom, sose szoktál – vágtam oda neki, és már nem
érdekelt, mennyire bántóan viselkedem én is.
O , abban a pillanatban elképesztően fájt az érdektelensége, és
az a hideg racionalitás, amivel az érzések elfojtásáról beszélt.
Annyira szúrt a szemem a kibuggyanni készülő könnyektől, hogy
be kelle fejeznem vele ezt a csevejt.
– A rokonaim kapcsán ne zavarjon, akármit is találsz, nem
neked kell vele megbirkózni. Semmi közöd az érzéseimhez, azt a
jogodat már eljátszo ad.
– Akkor eljátszo am.
Továbbra is annyira érzelemmentesen beszélt, hogy i
lezártnak tekinte em a beszélgetést. Sarkon fordultam, és
visszamentem a házhoz. Bence azóta is telefonált, Tina és Péter
pedig nézni kezdtek egy filmet, úgyhogy elköszöntem tőlük.
Megígértem Tinának, hogy majd találkozunk, és viharral a
lelkemben hazamentem.
 31.

A VENDÉGLŐ SZILVESZTERKOR RETRO BULIT tarto , még az udvaron is

hallo am a régi, fos zenéket. Visszamentünk a hetvenes évekbe,
néha a hatvanasba, és maradjunk annyiban, hogy abból sem
kimondo an a jóféle dalok kerültek elő. Füldugóról álmodoztam,
és a reggelről, amikor talán abbamarad a parti, a dudák fújása és a
petárdázás.
Kicsinek éreztem a szobámat, és kis híján elaludtam még éjfél
elő , ezért magamra kaptam a télikabátot, a pihe-puha sálamat a
nyakam köré csavartam, és kimentem az udvarra. A házunkat és a
vendéglő hátsó, személyzeti udvarát egy drótkerítés választo a el,
mert Karcsi bácsinak hiába az a hely az élete, nem bízik annyira
egyetlen o dolgozóban sem, hogy a házunk közelébe engedje
őket.
A hidegben próbáltam beletalálni a zárba, közben a közelben
öngyújtó ka anása hallatszo . Odakaptam a fejem a sötétben
megbúvó alak felé, aki úgy állt, hogy sem a vendéglő világítása,
sem az utcai lámpa fénye nem szűrődö oda.
Az öngyújtó fényében Mexi arcát lá am kirajzolódni, mire
megnyugodtam.
– Mióta cigizel? – kérdeztem meglepe en.
– És te mióta nem találsz bele a zárba?
– Még a kezem is vacog.
– Segítsek, kicsi lány?
– Megoldom – feleltem, és mire kimondtam, már átjuto am a
kiskapun.
Odasétáltam Mexihez, aki csak magára kapta a nagykabátját, és
élvezte a szünetet. Nézni se bírtam, én inkább a nyakamig
felcipzároztam a saját kabátomat, hogy ne hűljek ki. Pedig annyira
még nem is mondha am hidegnek a levegőt, csak a túlfűtö szoba
után még nem szoktam hozzá.
– Kocabagós vagyok. A törpe melle nem szoktam cigizni, csak
néha elszívok egy szálat a melóban.
– Jól van?
 – Igen. Ismerkedik a nagyszüleivel – közölte grimaszolva. Ha
nem lá am volna a tekintetét, akkor is tudom, mi a véleménye
erről. Még a hangján is hallatszo a nemtetszése. Persze érthető.
Mexi szülei eddig keresztülnéztek rajta és a kismanón is, nyilván
valami történt, ami mia ez változo .
– Megvilágosodtak?
– Azt nem, de lete em a jogsit, és ve em egy kocsit.
– Ezért kerestek meg?
– Kíváncsiak voltak, miből van pénzem. Jó, mi?
– Sajnálom.
– Nem kell. Úgy hozta a sors, hogy csomó mindent kimondtam
végre nekik. Jólese . Feltételeket szabtam a kapcsola artáshoz.
Csak akkor engedem őket az unokájuk közelébe, ha nem lépnek
le.
Elfintorodtam, mert anyám ígéretei juto ak eszembe, amiből
soha semmit nem tarto meg. Például, hogy bejár rendesen
dolgozni, vagy az, hogy elmegyünk a veszprémi állatkertbe.
– Tudom, mit gondolsz, rá van írva az arcodra.
– Ne haragudj!
– Én is ugyanezt gondolom, de már nem érdekel. Nem ők a
családom. Hallod, még a nagybátyád is többet törődik velem, mint
a szüleim! Elmondtam nekik, hogy olyan fizetést kapok, amiből
tudok autót is venni, pedig gyereket nevelek.
Elmosolyodtam, hogy valaki így érez Karcsi bácsi iránt.
Elmesélte, hogy talán üzletvezető is lehet belőle, de ez még nem
biztos. Ez nagyobb felelősség ugyan, de több pénzt és több
tapasztalatot jelent. Gratuláltam neki, de sajnos nem éreztem át,
engem nem izgato még a karrier. Erről azonban eszembe juto
valami.
– Mint leendő üzletvezető, mit gondolsz egy esküvői vacsoráról
lagzival júniusban? Egy nagyon kedves ismerősömnek kellene.
– Ne hülyéskedj, ha az is leszek, még sokat kell tanulnom
hozzá.
– Menni fog.
– Köszi – látszo rajta, hogy örül a dicséretnek, pedig az én
szavam aztán nem sokat számíto . – Az esküvő kicsit húzós, de
szerintem még belefér. Mindenképp beszélj Karesszal, akár most
is, mert ma nem dolgozik, ezért koccinto pár vendéggel, és biztos
engedékenyebb. Egyszer így kértem tőle előleget, mert nem
tudtam, hogy anélkül is adna.
Megfogadtam a bölcs tanácsot, és együ mentünk be. A
kabátomat a fogasra akaszto am, köszöntem a két szakács
srácnak, akik közül az egyik épp szentségelt, majd beléptem a
lebujba.
Annyira nem hiányzo ez a tömény kaja-pia kombináció meg a
fülledt levegő. Nem nekem való semmilyen módon. A társaságot
javarészt ismertem, és volt, aki emlékeze rá, hogy szoktam i
dolgozni, és rendelést akart leadni, de udvariasan
továbbirányíto am. A nénikémet sehol se lá am, gondolom, ő
felügyelt mindent bentről, de a bácsikám a pultnál ült, és egy idős
faszival beszélgete .
Odamentem köszönni, és nem igazán érdekelt, mennyire nem
helyénvaló a kérdés, belecsaptam az esküvő témába. Röviden
felvázoltam az igényeket, és kiemeltem, hogy ez nekem mennyire
fontos lenne. Karcsi bácsi erősen koncentrált, hogy tartani tudja a
szemkontaktust. Ki tudja, mennyit fogo fel a mondandómból.
– Majd megbeszéljük – felelte, hogy lerázza a témát.
– Nagyon fontos lenne.
– Jaj, Karesz, segíts neki! – mondta az öreg, akit én ugyan nem
kedveltem, de ő engem igen, ezért úgy gondolta, támogat kicsit.
Ránéztem, de nem mosolyodtam el, mert viszolyogtam tőle. Ha
túl kedves voltam, akkor rám akaszkodo . Nem is érte em, a
bácsikám miért tölt vele annyi időt.
– Ezt majd én szabályozom – felelte neki a bácsikám gorombán.
– Hő, ne legyél már ilyen zsémbes, nem akartam én beleszólni.
Egészen biztosan tudtam, hogy életem hátralévő részében csak
akkor szeretnék hozzászólni az ilyen emberekhez, ha nagyon
muszáj. Időnként eszembe juto , vajon az anyám is i kötö volna
ki? És vajon a bácsikám meg a nénikém azért rako ide dolgozni,
hogy lássam, milyen mély is a nyúl ürege?
Figyeltem, ahogy az öregek elvitatkoznak a témán, de közben
Ricsi hívo . Nem tudtam felvenni, mert még nem végeztek a
szájkaratéval, hogy melyikük mibe illetékes beleszólni.
Aztán üzenet jö , szintén Ricsitől: SOS, vedd fel!
A nagybátyámra néztem, és kis híján úgy döntö em, hogy
elengedem Tina esküvői vacsorájának témáját, mert az üzenet
komolynak hangzo , de Karcsi bácsi végre rámondta az igent.
Persze feltételeket szabo , és meg kell beszélnünk a részleteket, de
az időpontra áldását adta.
Megint csörgö a mobilom, mire villámgyorsan elköszöntem,
és boldog új évet kívántam. Még ki sem értem az é eremből,
amikor felve em, mert a csengőhangnak választo Morcheeba-dal
egyre hangosabban szólt.
– Figyi, o hon vagy? – kérdezte Ricsi rögtön.
– Igen, miért?
– Tíz perc múlva gyere a házatok elé, gáz van. Vendéget viszek.
Ezzel lete e, én meg hiába néztem a telefont, nem kaptam
magyarázatot. Felve em a kabátot, és nem is mentem vissza a
házba, hanem rögtön a megbeszélt helyen várakoztam.
Hat perc múlva egy autó kanyarodo be az utca végén, a
lámpája kutakodva pásztázta maga elő az utat. Ricsi vezete , de
az utasa mia ugro görcsbe a gyomrom. Bencét csak a biztonsági
öv tarto a meg, amúgy úgy ült az anyósülésen, mint egy
rongybaba. Esetleg elhasználódo bokszzsák, mert mintha félig
agyonverték volna.
Viszonylag lassan reagáltam, a lefagyo végtagjaimhoz
csigatempóban ért el a parancs, hogy mozdulj, Emma! Ricsi addigra
kiszállt, én pedig nagy sokára elindultam megvizsgálni, mi a
helyzet az utassal. Bence arcát vörösre színezték a szemöldökén és
a száján lévő sebek, és úgy nyöszörgö , mint akinek komoly
fájdalmai vannak.
– Így találtam rá – mesélte Ricsi. – Üvöltö , amikor
bekapcsoltam a biztonsági övet. Segíts kiszedni, és ne bombázz
addig értelmetlen kérdésekkel, amíg el nem tüntetjük szem elől.
Szó nélkül te em, amit mond, mert a vezényszavak
megnyugta ak annyira, hogy gondolkodni is sikerült. I van
Bence, aki megsérült, valószínűleg megverték, és Ricsi hozzám
hozta. A kérdések ugyan záporoztak a fejemben, de félreraktam,
mert csak később fogok rájuk választ kapni.
Benyúltam, hogy kicsatoljam a biztonsági övet, és közben
halkan magyarázni kezdtem Bencének, hogy ne ijedjen meg,
ismerjük egymást. Annyi hülyeséget hordtam össze, hogy Ricsi
eltolt az útból, és szinte kiemelte az ülésből.
Bence valamennyire magánál volt, mert a hasát fogta, és a saját
lábán lépkede , de az egyik szemét nem tudta kinyitni, és a
nyöszörgésen kívül nem igazán tudo értelmes szavakat alkotni.
Mielő beléptünk a kapun, végignéztem az utcán, hogy láto -e
valaki, de üres volt minden. A lehető leggyorsabban beju a uk
Bencét a szobámba, és leteríte em egy törülközőt az ágyra, majd
arra fekte ük le. Az arcán kívül máshol nem lá am nyílt sebet, de
a mellkasi, hasi tájékon nagy fájdalmai lehe ek.
Elborzadtam a gondolatra, hogy mi történhete . Valamiért az
első pillana ól nem balesetre gyanakodtam, pedig akár az is
lehete volna. Mondjuk cserbenhagyásos gázolás.
Ránéztem Ricsire, akinek úgy remege a keze, mintha
megerőlte e volna. Az arcát grimaszba torzíto a a zaklato ság, és
a feszültség betöltö e a szobát.
– Mi történt?
– Elég alaposan megverték. Valószínűleg ki is rabolták, mert se
lóvé, se mobil nem volt nála. Tudom, hogy az apja meg a bátyja is
rendőr, de a telója híján nem tudtam kikeresni a számukat,
úgyhogy csak téged tudtalak hívni.
– Miért nem hívtad a mentőket?
– Mert ők hivatalból kihívták volna a rendőröket, ugyanis fű is
volt nála.
– Az most hol van?
– Egy kukában, de tök mindegy, mert bűzlik tőle, és szerintem
a vérében is kimutatják. Nem igazán akartam magyarázkodni a
rendőröknek, hogy mit keresek egy olyan gyerek közelében,
akinél drog van.
Amíg ezt nem közölte, azt hi em, hogy Bencével akar rendes
lenni, de ezek szerint magát védte.
– Hívj fel valakit, aki eljön érte, hogy döntsék el, mit akarnak,
mert tuti, hogy kórházban a helye.
– Ne! – nyöszörögte Bence, és úgy feküdt az ágyon, mint egy
odavete pokróc.
Akármennyire is szere e volna elkerülni a családjával való
találkozást, Ricsinek igaza volt. Ide kelle hívni valakit, és inkább
Konrádot választo am, aki a második csörgésre ve e fel.
– El kell jönnöd hozzám, az öcséd nagy bajban van. Apádnak
csak végszükség esetén szólj!
Kellően gyakorlatias ember lévén nem firta a a miérteket, sőt,
nem kérdeze semmit. Azt ígérte, hamarosan ideér, úgyhogy elé
is kimentem, amikor rám csörgö .
Szinte hangtalanul parkolt le a sötétkék autó elé, amivel Ricsi
jö . Vete egy pillantást rá, aztán felém fordult. A szokásos
arcával tekinte rám, nem lá am rajta az aggodalmat, de
sejte em, hogy ez csupán egy álarc.
Nem nyugtato meg a jelenléte. Kicsit sem.
– Hol van? – kérdezte, de amikor meglá a a szobában az
összevert testvérét, cifrán káromkodni kezde . Rögtön odaült
mellé, és a matrac nyikorogva besüllyedt a súlya ala .
Konrád előbb az öccse vállához nyúlt oda, majd óvatosan
hozzáért az arcához is. Bence felszisszent, és ahogy a bátyjára
néze , szégyenkezést lá am rajta.
– Bassza meg, Bence, mi a picsa történt? – kérdezte Konrád,
majd, amikor nem kapo választ, felém fordult.
Ekkor ve e észre a falnak támaszkodó Ricsit, aki összekulcsolt
kézzel állt, és látszólag még mindig nem nyugodo meg. Konrád
általában nem szoko figyelmetlen lenni, de most meglepték, és
e ől még rosszabb kedve le . Holo ő maga a megtestesült
rosszkedv.
– Te meg ki a franc vagy? – támadt neki Ricsinek.
– Aki összeszedte az öcsédet, miután két kis barátja összeverte.
– Értem. És ki a franc vagy?
Gyorsan megmagyaráztam, kicsoda Ricsi, mielő egymásnak
mennek. Konrád fenyegetően közelebb lépe a másik fiúhoz,
pedig jobban örültem volna, ha a testvérével törődik, nem a
kakaskodással.
– Lényegtelen, ki vagyok, csak nem akartam az öcséd mia a
rendőrségen tölteni a szilveszter éjszakát.
– Miről beszélsz?
– Tudtál róla, hogy cuccozik, és valószínűleg nagy összegű
tartozása is volt?
– Ezek komoly vádak.
– Lehet, de ismerem a támadóit, és azt is tudom, mivel
üzletelnek.
– Szerintem i fejezd be!
Persze Ricsi nem maradt csendben, hanem belementek egy
gúnyos, bántó szócsatába. Ahogy növelték a hangerőt, Bence is
egyre hangosabban kezde nyöszörögni. Odamentem mellé, és
megfogtam a kezét, hogy ne idegeskedjen. Gyengén megszoríto a
az ujjaimat, és tágra nyílt szemmel bámult rám.
– Mondd el az igazat! – su ogtam neki.
Bence ijedten rázta a fejét, és nem érte em, miért hazudik. I
feküdt megtörten a szobámban egy bűncselekmény áldozataként
és talán egy másik elkövetőjeként, és még mindig tagado .
Mindennél jobban ismertem ezt a hozzáállást, de kívülről
belecsöppenve ebbe a helyzetbe, totálisan értelmetlennek találtam.
Orvosi ellátásra volt szüksége, mert a makacsság nem gyógyítja a
felrepedt szemöldököt.
Anyunál se érte em soha, miért hazudik. A tagadás nem teszi
meg nem történ é a dolgokat. Bence a leginkább magának
hazudo ezzel, csak ezután akarta megvezetni a bátyját vagy
bárkit, aki még hi az ártatlanságában.
 Megsimoga am a homlokánál egy sötét hajtincset, ezzel talán
nem okoztam neki fájdalmat. Halkan odasúgtam neki, hogy
sajnálom, aztán Konrádhoz fordultam.
– Az öcséd már régóta füvezik – erősíte em meg Ricsi szavait.
– És? Szerinted én teljesen hülye vagyok, hogy nem tűnt fel?
– Tudtál róla?
– Persze hogy tudtam.
Bence felhördült, és a testvére felé fordult. Talán még nálam is
meglepe ebb képet vágo .
– Tudtál róla, és nem te él semmit? – kértem számon Konrádot.
– Oh, ez ám a dráma! – szúrta közbe Ricsi kárörvendően. – A
makulátlan hírű rendőrdinasztia titkolja, hogy a család legi abb
tagja drogfüggő.
– Mondtam már, hogy fogd be! – kiabált rá Konrád.
– Miért avatkozol bele? – nyögte Bence is.
Ricsi hitetlenkedve felnevete , és kemény tekinte el pásztázta
végig a Barabás testvéreket.
– Azta, de rendesek vagytok mindke en! Ti úgy intézitek a
dolgaitokat, hogy belerúgtok abba, aki segít nektek? – kérdezte, de
közben csalódo an néze rám. – És neked ez kell? Gratulálok.
– Félreismered őket.
– Esetleg te, de mindegy is, ne akarj meggyőzni! Én lépek –
mondta, majd ellökte magát a faltól. A hangjából kicsengő
rosszallás pengeként sebze meg.
Kihallo am az igazságot abból, amit mondo , mégsem hi em,
hogy joga lenne vádaskodni. A Barabás testvérek valóban nem a
legjobb arcukat muta ák, de ennél mindke en bonyolultabb
személyiségek. Mást nem tehe em, mint hogy csendben
maradtam, és hagytam elmenni.
Konrád azonban határozo an elkapta a karjánál fogva, és a
mozdulat nem le ugyan ellenséges, Ricsi mégis úgy meredt a
rendőrre, mintha be tudna neki mosni egy jó nagyot.
– Lá ad, ki te e? – kérdezte Konrád.
– Tudom, ki te e. A Hankó testvérek verték meg, de a nővérük,
Vivi is asszisztált hozzá. Ismered őket?
Konrád bólinto .
Baszki! Hankó verte meg Bencét? Az a Hankó A ila, aki a
szomszéd padsorban ül? Sose tarto am sokra, sőt, kifejeze en
utáltam, de Bencével barátok voltak. Mi történt a ballagás óta,
hogy ilyen csúnyán elbánt vele?
– Nem kell megköszönni, hogy megmente em a tesódat, és
nem márto am be – vete e még oda Ricsi.
– Majd küldök köszönőlapot – felelte Konrád, és ezt sem
éreztem túl elegánsnak.
Kikísértem Ricsit, hogy kiengedjem a kapun, de célirányosan az
autó felé tarto , mint aki el szeretné kerülni, hogy beszéljünk
egymással. Valahogy mégsem tudtam így elengedni.
– Köszönöm, hogy segíte él – mondtam bátortalanul, mert a
haragjával nem tudtam, mit kezdeni. – Konrád is meg fogja
köszönni normálisan, csak le kell nyugodnia.
– Leszarom. Nem a gyökér mia segíte em, mondtam már.
Magamat védtem.
– Tudom, de akkor is hálás vagyok.
Vállat vont, és közömbösen néze rám. A távolból durrogás
hangja hallatszo , mert mások már javában ünnepeltek, és várták
az újévet. Az emberek ilyenkor azt remélik, hogy az új esztendő új
lehetőségeket hoz, mintha nem ugyanaz a borzalom menne
tovább, amikor éjfélt üt az óra.
Én nem hi em ebben. Csak folytatjuk tovább o , ahol az
óévben abbahagytuk.
– Menj be, megfázol – mondta Ricsi halkan.
– Még nem tudok visszamenni.
– Ezzel nem neked kell megbirkózni.
– Biztos, hogy Hankó A ila te e?
– Igen, a testvérével együ csinálta. O laknak a környékükön,
piti dílerek. A nővérük valami pékségben dekkol, a bátyja meg
raktáros, de mindhárman sárosak. Nem véletlenül kerül el
Ateszka a gimiben. A családom teli van bírókkal meg
ügyvédekkel, és inkább nem bőszít fel.
– Az igazgatónő már régóta vadászik egy suliban tevékenykedő
dílerre. El kell mondanod neki, amit tudsz.
– Én aztán nem fogom, majd te elmondod, ha akarod. Nem
folyok bele zsaruk, dirik meg drogosok ügyébe.
– Ricsi… – sóhajto am, de belém fojto a a szót.
– Nem vagyok spicli, fogd már fel. Akkor sem, ha nem értek
egyet az egész füvezős bandával. Engedd el, Ariel!
– Sajnálom, ha így döntesz.
– Én nem. Boldog új évet! – mondta, aztán o hagyo az
éjszakában.
Szomorúan ballagtam vissza a szobámba. Bence éberebbnek
látszo , kicsit felült, és pár papír zsebkendővel próbálta felitatni a
vért az arcáról. A másik kezével továbbra is a hasát fogta.
 Konrád dühödten sétált fel-alá az ágy elő , és mintha egyikük
se örült volna a jelenlétemnek, amit azért tarto am felháborítónak,
mert én aztán nem hívtam meg őket magamhoz.
– Ki ez a kis takony? – kérdezte Konrád. – Az új pasid?
– Semmi közöd hozzá.
– Együ vagytok?
Bence úgy pislogo , mintha nehezen tudná követni az
eseményeket.
– Ti ke en… – kezdte, de befejezetlenül hagyta a mondatot.
– Nincs jogod számonkérni azután, hogy mindent elszúrtál –
mondtam Konrádnak.
– Aha. Mindenért én vagyok a hibás, ugye? Mert te mindig
mindent jól csinálsz.
– Ezt nem mondtam.
– Ó, dehogynem. Az én hibám minden, az én hozzáállásom a
szar, tehát logikus, hogy benned nincs is hiba.
– Mikor mondtam ilyet? – kérdeztem magasabb hangszínen,
mint szere em volna.
– Az a gond, hogy kétkulacsos vagy. Az öccsémmel randiztál,
miközben nálam kerestél vigaszt, de rohadjak meg, mert nem
tartalak elég ére nek ez után a viselkedés után. Értem,
megrohadok. Mert te mindig áldozat vagy, akit sajnálni kell.
Váradi Emma, a szegény árva lány, akit nem szeret senki. Az nem
jut eszedbe, hogy néha ki kellene nyitni a szemedet, és a
körülö ed lévőkön szétnézni az ujjal mutogatás helye ? Mártírt
játszani és sajnálni magad sokkal érdekesebb tizenhét évesen, mint
felnőni, ugye?
Oké, ez ütö .
Gyűlöltem minden szavát.
Gyűlöltem őt magát is.
A harag, amit valaha is éreztem iránta, most
megszázszorozódo . A szavai savként ége ek.
Bence hangja most veszélyesen halkan csendült.
– Ti ke en kavartatok a hátam mögö ?
Egyikünk se válaszolt, nekem már nem maradt erőm
magyarázkodni.
– Gratulálok – mondta Bence gúnyosan, és i betelt a pohár.
Akadt volna még mondanivalója, de egyszerűen nem bírtam
többet elviselni.
– Tudod, Bence, én is gratulálok neked. Azért nem jö él össze
velem, hogy elutazhass Debrecenbe szétfüvezni az agyad, meg
hogy büntetlenül piálhass.
– Vagy mondjuk azért, mert nem érzel semmit a világon –
vágo vissza, és úgy éreztem, hogy csak sót szór a sebbe, amit a
bátyja ejte rajtam.
Még hogy én nem érzek semmit! A fejemben gúnyosan
visszhangzo a saját hangom, ami hisztérikusan nevete fel erre a
kijelentésre.
Még hogy én nem érzek semmit! Hogy képzelte, hogy ilyet
mond? Fogalma sincs, hányszor könyörögtem éjszakánként, hogy
bár ne éreznék semmit, mert minden érzelem hurrikánként söpört
át rajtam, hogy aztán kifacsarva o hagyjon egy kukában. És a
legrosszabb az, hogy ebből a külvilág annyit lát, hogy nem érzek
semmit.
Ráadásul most mindke en jól megmondták nekem, mennyire
selejtes vagyok.
Nem volt tovább miről beszélgetni.
– Vidd az öcsédet orvoshoz, és induljatok! – mondtam
Konrádnak. Még annyi ideig erőt ve em magamon, hogy
kimenjek utánuk bezárni a kaput, de elköszönni már nem voltam
hajlandó.
A dühös pillantásuk és a fájdalmas szavaik elkísértek az új
évben is.
 32.

A TÉLI SZÜNET UTÁNI ELSŐ NAPON minden életkedv nélkül indultam

a suliba. Anna megkérdezte, milyen bánatos bogár rág belülről, és
egész nap próbáltam megfogalmazni. Ricsi elkerült, talán
haragudo rám, de már nem érdekelt. Hárommal több hisztis pasi
keseríte e az életemet, mint amire igényem volt.
Bálint értelemszerűen az új barátja pártjára állt, és engem ejte .
Ez se zavart túlságosan. De ahogy ránéztem Hankóra, mintha
tudta volna, hogy tudom, és ez már kellőképp felzaklato .
Érdekes, mert Ricsit például nem figyelte olyan gyilkos tekinte el,
amitől libabőrözö a karja, ezt csak nekem tartoga a.
Nem tudtam, mi lehet Bencével, mert csak annyit válaszolt az
üzenetemre, hogy jól van. Ez bármit jelenthete , és nem akartam
nagyon faggatózni Messengeren.
Még Hatos tanárnő is úgy néze rám, mintha a szünetben
stigmát kaptam volna a homlokomra. Lehet, hogy nem igazán
voltunk jóban mostanában, de csak akkor szívato , ha
szemtelenkedtem vele, ellógtam az óráját vagy nem készültem.
Most egyik se állt fenn.
Szünetekben zenét hallga am, és elmerültem a Felvi honlapján.
Beszélnem kelle erről a nagynénémmel, de először Tina esküvői
vacsoráját akartam lefixálni velük.
Némiképp rápörögtem erre a továbbtanulás témára. Annát is
fagga am, hogy kitalálta-e már, mi lesz, ha nem akar fogorvosnak
tanulni. Bálint és Ricsi is dumáltak róla néha, míg néhány
osztálytársam már a konkrét tervvel rendelkeze a jövőjét illetően,
mint annak idején Bence.
Fogalmam se volt, mi lenne a jó döntés a jövőmet illetően.
Folyamatosan azokon a dolgokon agyaltam, amiket Konrád
mesélt, például, hogy az apukája mennyire büszke volt rám.
Megtehetném, hogy fogom magam és beírom, hogy zsaru leszek,
de igazából valami hiányzo belőlem ehhez a szakmához.
Izgalmasnak találtam ugyan, és úgy gondoltam, jól tűröm a
stresszes, feszült helyzeteket, de nem biztos, hogy azonnal
bűnüldöző szeretnék lenni. Ezen kívül pedig nem tudtam, mire
hasznosíthatnám ezt a képességet.
A másik, ami érdekelt, az az esküvőszervezés. Ez sem könnyű
terep, mert addig oké, hogy elvégzek egy tanfolyamot, de ha
egyszer saját céget akarnék alapítani, mint Deniz, aki a vendéglőt
dekorálja, akkor azt kellene megtanulnom, hogyan menedzseljem
azt. Karácsony óta sokat bújtam a netet, mert azzal a gondola al
játszo am, hogy mi lenne, ha nekem kellene megszerveznem Tina
esküvőjét. Egy csomó képet gyűjtö em különféle stílusú
esküvőkről, meg elmente em számos linket, ahonnan király
kellékeket és kiegészítőket lehet rendelni.
De akárhogy kínlódtam, a nap végére se kerültem közelebb a
megoldáshoz, és Anna kérésével se haladtam, aki kijelente e,
hogy másnapra szüljem meg, mi bánt, mert unja, hogy unalmas
vagyok.
Ebbe az önmarcangoló estébe kopogo be Karcsi bácsi, hogy
megbeszélje velem a foglalás részleteit. Újra elmondtam Tina
igényeit, és megadtam a telefonszámát is, hogy egyeztethessenek.
Meglehetősen könnyen ment, így kis híján előhoztam neki a
továbbtanulást, de nem jö ek a szavak. Nem tudom, miért, de
egyszerűen szájzárat kapok, ha kérnem kell tőlük valamit.
Mire lefeküdtem, körülbelül ezredjére énekeltem együ Selena
Gomezzel az egyik számát, amiben épp azt taglalta, mennyire
szé épi az a szerelem, ahol a másik távozása után darabokban
hever az ember, és térdre esve kapkod levegő után.
Mire elmerültem a kádban az édes, virágillatú habfürdőben,
eszembe juto , hogy elhelyezkedhetnék a popszakmában is,
hiszen a dalszerzők egy-egy ilyen érzelmes dalba ölik bele azt,
amit mindannyian érzünk szakítás után. Király, hogy szabadon
elmondhatják a világnak, milyen az, amikor valaki végigsöpör az
életünkön, és letarolja a falainkat.
A többfelé hasadt személyiségem egyik része kinevete , egy
másik pedig helyeselt, hisz logikailag ez egy remek életcélnak
tűnt. Külön dalt kapna a gyerekkorom, az anyukám, Bence,
Konrád és még Maximilian is. Az hiszem, Konrád több dalt is
érdemelne, amik közül néhánynak biztosan az lenne a fő
mondanivalója, hogy elmehet a búsba.
A legrosszabb az, hogy újra és újra visszacsengtek a szavai, és
ezeket a dolgokat nem igazán tudtam kivel megbeszélni. A
nagynéném érzelmi élete teljes zárlat ala állt, Anna pedig
különösen lá a a világot, mégis egyedül ők szerepeltek a listán.
 Másnap délelő összeszedtem a gondolataimat, hogy
audienciára vonulhassak a királynőhöz. Kihasználtam, hogy van
egy lyukasóránk, mert az angoltanárunk mandulaműtét mia
o hon volt, és elkéredzkedtünk a könyvtárba.
Kezdésnek elmeséltem Annának, miket vágtak Konrádék a
fejemhez, és reméltem, hogy megmagyarázza ennek az egésznek
az értelmét.
– És mi is a kérdés? – néze rám zavarodo tekinte el.
– Tényleg úgy állok az emberekhez, mintha semmit sem
éreznék?
– Hát, mennyire vagy készen az őszinte válaszra?
Ez rosszul hangzo . Nagyon rosszul.
– Nem vagyok rá készen, de azért jö em hozzád, mert te
elmondod.
– Ha nem ismernélek, valószínűleg egy hideg dögnek
tartanálak – mondta így első pofonként. – Egyszerűen hiába
mosolyogsz, néha olyan, mintha nem lenne mögö e semmi.
Amikor meg haragszol, a közeledbe se akar menni senki, mert
olyan kisugárzásod van, mint egy felrobbanni készülő reaktornak.
Nagyon durva.
– De ez… Nem értem. Szerintem olyan távol állok a ól, hogy ne
legyenek érzéseim, mint ide a szecsuáni pandarezervátum. Sőt,
néha azt szeretném, ha tényleg nem lennének.
– Figyelj, elhiszem, hogy vannak, de az arcodig nem jutnak el –
közölte kíméletlenül. – Sem a hangszálaidhoz, mert még mondani
sem mondasz ki semmit. Mármint elcsevegsz egy csomó dologról,
de ha igazán bajod van, akkor megnémulsz. Hetekre, hónapokra.
O van például a maximilianos eset. Sokáig azt hi em, hogy
túlléptél azon a görényen, de aztán hónapokkal később is lá alak
könnyezni németórán, amikor valami hülyeségről eszedbe juto .
Mintha még mindig totál szerelmes le él volna bele. Nyilván ez
ve e el az eszedet, és ezért neki hi él, nem pedig nekem. Nagyon
bánto , hogy egy évig játszo ad a durcást, és végül egy másik
pasi kelle hozzá, hogy szóba állj velem.
– Drámahercegnőnek tartasz?
– Természetesen, de most nem erről van szó. Ó, a francba, hát
fogalmazásból sose voltam erős. Megsokszorozva éled meg a
dolgokat, nem úgy, mint a többség. Amúgy a jót is. Szinte
ragyogsz, amikor jó kedved van, de ez rohadt ritka.
Csak pislogtam, és emlékezte em magam, hogy normális
ritmusban lélegezzek. Állítólag ezt magától csinálja a szervezet, én
mégis úgy éreztem, hogy kell neki a segítség.
Hogy magyarázzam el Annának, hogy ezeket nem szándékosan
csinálom? Hogy időnként nehezemre esik akár az érintés, akár az
érzelmes szavak. E ől még nem leszek droid.
Azt mondjuk jól lá a, hogy hiába viselkedem nyito an, belül
tényleg olyan vagyok, mint egy bunker, amire, ha rázáródik az
ajtó, akkor az nem nyílik fel egykönnyen. De ezt sem direkt
csináltam. Ki akarná, hogy mások érzelmi zombinak tartsák,
akinek, ha rossz kedve van, a közelébe se jönnek?
Anna nem bírta a hallgatásomat, kézbe ve egy ősrégi
csillagászati atlaszt, és a lapok hersegve lendültek át az ujjai
közö . Valószínűleg évek óta nem nyito a ki senki.
– Azt hiszem, akkor nem ért meg a világ – mondtam
szomorúan.
– Senkit se. Az élet kegyetlen.
– És akkor meg kell változnom, hogy másoknak megfeleljek?
– Mások mia nem változnék meg, de mondjuk, ha tudod,
hogy ilyen vagy, és nem akarod, hogy félreértsenek, talán néha
kinyithatnád a szádat, és közölhetnéd, hogy vannak érzéseid.
Lehetőleg még azelő , hogy a csávó kifut a világból.
Mindezt úgy mondta, hogy fel sem néze az albumból.
– Elég, ha közlöm?
– Kezdetnek. Aztán talán az ajtót is kinyitod az illetőnek.
– Neked se nyito am ki, baszki! Te berúgtad.
Erre felnevete .
– Tudom, ez vagyok én. Szeretem a kihívásokat és a lehetetlen
eseteket.
– Hát, kösz.
– Ne rinyálj, bírlak. Egyetlen csajt sem bírtam sose rajtad kívül,
ahogy ők se engem. Kivételes vagy.
– Mert lenyúltad a pasijaikat – ugra am.
– Persze – mordult te ete haraggal. – Többnyire egyszerre
csináltam minddel, aztán kipipáltam őket a titkos füzetemben.
– És azóta úgy szól a legenda, hogy az már nem is füzet, hanem
lexikon – olto am tovább, és már mindke en neve ünk.
A legjobb barátomnak tarto am, minden múltbéli dolog
ellenére. Annyiszor szívózo velem, amíg haragban voltunk, hogy
nem kelle volna szóba állnom vele, de nem bántam meg, hogy
megte em. Neki se kelle volna megbocsátania a
bizalmatlanságomat, mégis ő jö utánam a társaságomat keresve.
Ezért éreztem erősebbnek ezt bárminél. Reméltem, hogy egyszer
majd tényleg megbocsátja nekem azt az egy évet, mert nem
szere em volna, hogy a jövőben újra eltávolodjunk egymástól.
A hátralévő időt végigdumáltuk, főleg a szalagavatót
tárgyaltuk ki, de mesélt róla, hogy mennyit veszekszik az apjával a
továbbtanulás mia . Egyelőre nem juto ak egyezségre.
Hamar eljö a délutáni táncpróba, ahová Ki i kisírt szemmel
érkeze . Az unikornislányok körberajzo ák és vigasztalták, mi
meg álltunk o értetlenül.
– Hankót kirúgták a suliból – mesélte Bálint.
– Végre – kommentálta Anna.
– Egy tizedikes lá a, ahogy Hankó kirobban az igazgatóiból, és
kiabálva elrohan. Még a szüleit se várta meg.
Ezt Ki i is említe e, de sokat elárult róla, hogy Hankó kirúgása
azért rázta meg igazán, mert így nem lesz kivel táncolnia. Kinek
mi a fontos, ugye.
Azt persze senki se tudta, miről van szó, mert elég hirtelen
történt, de sejte em, hogy van köztünk valaki, aki jobban
informált, mint mi. Erre az órára elkértem Ricsit Annától, aminek
Ricsi nem örült, közölte, hogy körülbelül ilyenek lehe ek a
lóvásárok is. Amikor hozzám ért, még éreztem a benne vibráló
haragot.
– Te voltál? – kérdeztem rá. – Szóltál az igazgatónőnek?
– Nem.
– Oh! – nyögtem, és csalódo an néztem rá.
Ricsi gúnyosan elvigyorodo .
– Mondtam, hogy leszarom, ez nem az én dolgom.
– Persze, mert téged békén hagynak, de mást nem biztos.
– Lehet, hogy most én sem úszom meg, mert lá ak aznap este.
A cirkusz viszont a zsaru barátodnak köszönhető.
– Hogyhogy?
Vajon most sem látszo rajtam, hogy Konrád említésére milyen
hurrikánná változo az érzelmi világom?
– Felkerese , hogy az összes részletet megtudja, és még az
anyámmal is beszélt. Először Hankó bátyját meg a nővérét
szoronga a meg, de A ilának is rálépe a tökére. Nem csukta le
őket, de gyanítom csak a „kis hal, nagy hal”-effektus mia , hátha
elvezetik őt a nagyobb elosztóhoz. Szintén ő beszélt a dirivel is,
mert félte e a diákokat. Kiváltképp egyet, és az nem én vagyok.
Hirtelen abbahagytam a mozgást, ezért megkaptam a tánctanár
lecseszését, úgyhogy innentől igyekeztem koncentrálni.
– Konrád mondta, hogy félt engem? – kérdeztem erőtlenül.
 – Kíváncsi vagy, mi?
Ricsi továbbra is csúnyán vigyorgo , mert tudta, hogy majd
meghalok a válaszért. Totál idiótán viselkedtem, hiszen Konrád
megbánto , mégis meg tudtam volna csapkodni Ricsit, hogy
hamarabb feleljen.
– Ó, nem, kínozni foglak.
– Ne csináld már!
– Dehogynem – mondta, aztán odalökö Bálinthoz, és átve e
tőle Annát.
Ez megint nem tetsze a tánctanárnak, de úgy tűnt, a nőci csak
rám haragszik, a helyesebb fiúkkal elnéző. Kapja be, ez
diszkrimináció!
Hamar abbahagytam a mérgelődést, mert az új táncpartnerem
elvonta a figyelmemet. Bálint szeme ala pandamackós karikák
húzódtak, és bizonytalanok voltak a mozdulatai, mintha szédült
volna.
– Jól vagy?
– Persze, csak kicsit… tudod, nem aludtam.
– Szerintem elég ügyes vagy, kihagyhatod az óra hátralévő
részét.
– Hagyjál, jól vagyok! – mondta durvábban, mint ami indokolt
le volna.
– Hé, én csak te em egy javaslatot.
– Inkább ne tegyél! – mordult.
– Baszki, azért hallod magad? Teljesen megváltoztál, ingerült
vagy, és beszólogatsz másoknak. Talán nem kellene sanyargatnod
magad, hogy lefogyjál, mert egyszer elájulsz valahol.
Bálint ellökö magától, és úgy néze rám, mintha minimum
beége em volna az egész suli elő .
Utált engem, lá am rajta. Meg is ijeszte , mert ha az emberre a
barátja így néz, o nagyon komoly gondok vannak.
– Már elegem van abból, hogy nem akadsz le rólam! – fröcsögte.
– Nem én vagyok az ellenség – su ogtam, de a szavaim nem
tudták á örni a láthatatlan pajzsot, amit az agya köré húzo .
– Tanárnő, másik párt szeretnék! – jelente e ki annyira
hangosan, hogy mindenki hallja.
– Tessék?! – Erre azért nem számíto am, kiváltképp, hogy
Bálint rám se néze , csak a felé tartó tánctanárt szuggerálta.
Gyáva nyúl.
– Mi a probléma? – kérdezte a nő békítő szándékkel.
– Nem táncolok Emmával, nem megy. Kibírhatatlan.
 – Neked mi a véleményed erről, Emma?
Mit mondha am volna? Ége az arcom a rám irányuló
tekintetek mia , és nem igazán érte em, miért megint én vagyok a
szemét.
Semmit se feleltem, ezért pár másodpercre befagyo a
szituáció. Az igazi cápák pont ilyen vizekben vadásznak, de nem
várt helyről érkeze a támadás. A padon mobilozó Ki i hirtelen
felpa ant, és odajö hozzánk. Úgy mozgo , mintha kifutón
próbálna érvényesülni, de engem nem bűvölt el, ahogy a
virgácsait szedte. Bálintot azonban igen. A buja rózsaparfümtől
meg az ártatlan, szeplős arctól szinte csorgo a nyála.
– Én szívesen táncolok vele – közölte aljasul.
– Felejtsd el! – mondtam, de Ki i sajnálkozva néze rám, és úgy
beszélt, mint aki igyekszik tompítani a helyzet élét.
– Ne haragudj, Emma, de nem. Mindenki látja, hogy nem jö ök
ki jól, nekem meg nagy álmom táncolni. Az egész családom o
lesz, rengetegen eljönnek.
Bálint úgy bámult rá, mint kutya a csontra, és abban a
pillanatban nagyjából annyi esze is volt. Vagy még kevesebb. Nem
bántanám meg a kutyákat.
Ennyi elég is volt, hogy Ki i elragadja tőlem a zsákmányt, és
rögtön úgy fordultak, hogy hátrébb kelljen lépnem.
Mi a fene folyik i ? Oké, hogy Ki i népszerű és mindenkivel
kedves, míg én nem vagyok nagy csapatjátékos, de ennyire nem
számítok senkinek? Simán feláldozható vagyok?
– Most ez komoly? – kérdezte Anna, és hálás voltam, hogy kiáll
értem. – Ki i, ne csináld már!
– Pont, hogy nem én csináltam – fordult oda Ki i védekezőn. –
Tényleg nem akartam kiszúrni Emmával, de ez most így alakult.
A többiek tanácstalannak tűntek, és kerülték a pillantásomat.
Eltelt néhány feszült másodperc, de senki sem ellenkeze az új
felállás mia . Egyedül Anna kapaszkodo kétségbeese en a
tekintetembe, de ő se tehete ennél többet.
És mindezt miért? Mert elmondtam Bálintnak, hogy aggódom
érte.
Végül is, egyszer azért hagynak cserben, mert titkolom az
érzéseimet, egyszer meg azért, mert kimondom őket. Csesszék
meg! Ez így nem igazság!
Mostanában annyit sírtam, hogy még a haragom is
csendesebben pusztíto , mint szoko , úgyhogy csak hátat
fordíto am, és elhagytam a termet.
Eldöntö em, hogy nem megyek a szalagavatóra.
 33.

AZ OSZTÁLYTÁRSAIM NEM KIMONDOTTAN lájkolták az Instagramra

felte báli fotót az összetört szívű, gót ruhás lányról, akit szörnyek
ve ek körül. Pedig véletlenül jö szembe ez a kép a neten, és
kimondo an jól eltalálta a hasonlóságot az osztályommal.
Kiváltképp fájdíto a a szívem, hogy Tina is most cipelt el két
esküvőiruha-szalonba, mondván, a szalagavató mia úgyis van
tapasztalatom a ruhaválasztás terén. Nem árultam el neki, hogy
nem megyek el a bálra, kiváltképp, hogy megkért, adjak
táncórákat neki meg Péternek, mert nem is emlékszik rá, hogyan
kell keringőzni. Amikor a második fehérvári szalonban
váloga unk, majdnem sírva fakadtam, és csak amia tarto am
magam, hogy ne rontsam el Tina örömét.
Anna egész héten próbált meggyőzni, hogy úgy is menjek el, ha
nem táncolok. Ricsi felajánlo a, hogy társkeresőn felad egy
hirdetést, hogy táncpartnert szerezzen nekem, és ezt az ötletet
mondjuk leszavaztuk, de betudtam kedves gesztusnak. Az viszont
nagyon meghato , hogy együ elmentek beszélni a tánctanárral,
hogy tud-e valakit ajánlani partnernek így az utolsó pillanatban.
Egyelőre nem kaptak választ.
Bálint átült a másik padsorba, mert Anna addig cikizte, hogy
már nem bírta elviselni a szurkálódását. Ricsi rászólt ugyan
Annára, hogy ez nem fogja megoldani a problémát, de szerintem
Anna még nálam is jobban haragudo Bálintra. Pénteken suli után
aztán kifakadt. A buszmegállóig hármasban mentünk, és
reméltem, hogy hamar hazaérek, mert lefagyo az orrom. A
beszélgetésünket dühösen pufogó párafelhők kísérték.
– Azért utálom, mert időnként pont úgy viselkedik, mint az
anyja, de közben utálja őt, amiért érdekember, és mindenkin
átgázol – magyarázta Anna.
– Bálint csak a farka után ment – szólt közbe Ricsi higgadtan. –
Nem védem, de hol i az érdekember?
– Mindig is Ki it akarta.
– Nem szándékosan vesze össze Emmával. Ennek a
szerencsétlennek fogalma se volt, hogy úgy alakul a délutánja,
ahogy.
– Mármint, hogy Ki i mellét bámulhatja és fogdoshatja, mint
egy perverz?
– Nem fogdosta, hidd el, lá am. Úgy be volt szarva, amikor
hozzáért, hogy szinte remege .
Annát lecsitíto ák a józan szavak, és elgondolkodo . Pár
másodperc múlva a vörös köd némiképp oszlo , és a hangja is
jóval higgadtabbnak tűnt.
– Jó, ezt értem, de ahelye , hogy kiállt volna Emma melle , aki
a legnyomorékabb időszakában is barátkozo vele, mindent
eldobo , hogy megkapja azt az ostoba libát.
– A nővérem erre mindig azt mondja, hogy vigyázz, mit
kívánsz, mert megkapod.
– Ezt most lefordítanád? – kérdeze vissza Anna.
Én érte em, a saját keserű példámon tanultam meg. Amíg
anyával éltem, biztonságos o hont akartam, egy helyet, ahol nem
kell éhesnek lennem, ahova mindig hazamehetek, hogy ne
váltogassuk a lakásokat, amit büdös szájú, gusztustalan hapsik
vagy káráló nénikék adnak ki nekünk.
Megkaptam. Egytől egyig teljesült minden, amit kívántam. Kár,
hogy lehagytam a listáról hogy legyen ebben az o honban némi
szeretet is.
– Elmagyarázom. Magabiztos, okos lányként pontosan tudod,
mit akarsz, ugye?
– Naná.
– De nem biztos, hogy valóban arra van szükséged, amit akarsz.
Anna megint elgondolkodo , és vicces látvány volt, ahogy
kicsit kinyito a a száját, mint a butuska lányok, holo nem volt
az.
– Értem. Mármint nem értem, de értem – közölte, mire Ricsi is
felnevete . Biztos ő is érte e.
Ahogy Ricsi ránéze a telójára, még jobban elvigyorodo . Rám
bámult, mint egy idióta, akinek majd szétrepeszti az arcát a
mosoly.
– Mi van? – kérdeztem aggódva.
– Semmi. Jó hírt kaptam – mondta, de nem kötö e az orrunkra.
Még a buszon is hiába fagga am, azt mondta, semmi közöm
hozzá, csak elhessegete , mint egy madarat. Úgy is éreztem
magam, mintha tollas lenne a hátam.
Mindenesetre másnap, a szalagavató bál napján ki se másztam
az ágyból. Pizsiben néztem újra a Szexoktatás első évadát, vagyis
négy részig bírtam, aztán telítődö az agyam az ezerféle
szexnyavalya taglalásától. A Vaják kardos-harcos jellege jobban
passzolt a lelkivilágomhoz. Ezt is másodjára néztem meg. Már a
könyvet is kinéztem magamnak, de még nem tudtam eldönteni,
hogy elolvassam-e.
Alig vártam, hogy Yennefer besétáljon az új, szépséges
külsejével a bálterembe, hogy elvegye, amit akar. Eleinte ugyan
nem volt szimpatikus a karakter, de a történet vége felől nézve a
jellemét, egészen megkedveltem.
Sajna nem juto am el az imádo jelenetig, mert Anna kitartóan
hívogatni kezde . Pontosan tudtam, hogy miért, ezért fel se
akartam venni a telefont, de annyira idegesíte , hogy végül mégis
megte em.
– Na, gondoltam, megpróbállak rábeszélni a bálra – kezdte.
– Nem megyek – feleltem határozo an.
– Ne csináld, tudom, hogy el szeretnél jönni. Ricsi
meglepetésnek szánta, de ha nem mondom el, akkor o hon fogsz
gubbasztani.
– Amúgy is i hon fogok gubbasztani.
– Szerze neked táncpartnert.
Azt a mindenit! Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. A
szívem nagyot dobbant, de hiába. Ez az egész nemcsak a
táncpartner körül forgo , hanem arról kelle volna szólnia, hogy
összetartunk az osztállyal, és együ csinálunk valamit.
– Visszavi em a ruhát a szalonba – hazudtam, mert nagyon
kedvesek voltak, hogy próbáltak melle em állni, de két ember
még nem az osztály.
– Mármint a táncruhát?
– Nem, a Batman-jelmezemet. Naná, hogy a ruhát.
– Az nem lehet… – Olyan csalódo hangot hallato , hogy
megsajnáltam.
A szekrényemre néztem, mert tudtam, hogy a csuko ajtó
mögö még o lóg a táncruha, de így legalább nem kell tovább
vitatkoznom vele.
– Ne aggódj mia am, nekem ez így tényleg oké – nyugta am
meg. – Jó szórakozást nektek!
Nem hagytam időt neki, hogy bármit is mondjon, lete em a
telefont.
Aztán egyedül maradtam.
Szűknek éreztem a szobámat, vagy csak simán a mellkasomat,
mert a tüdőm kevesellte a levegőt. Talán nem a legjobb dolog, ha
most egyedül maradok. Felöltöztem, és lementem a vendéglőbe
Mexihez, aki épp az irodában próbált boldogulni a jelenléti ívvel.
– Szia, Em, mizu? – kérdezte te ete jókedvvel, de rendkívüli
módon haragudhato arra a papírra. Ahogy kapkodta a fejét az
iratok közö , a lófarokba kötö haja ideges táncot járt a tarkóján.
Rámuta am az egyik új fiú nevére és a hozzá tartozó számra a
melle e lévő firkapapíron.
– Annyi órát nem dolgozhat a héten.
– Fenébe – néze rám ijedten, mintha rossz fát te volna a
tűzre. – De kifizetjük.
– Tudom, de ennek szigorú szabályozása van.
– Akkor azért csesztete mindig a nagynénéd minket!
– Igen. Gondolom, azért adta ki neked, hogy átérezd a súlyát,
így szokta.
– Erre már én is rájö em.
Újabb fejtörést okoztam neki, de sebaj, valami majd alakul
belőle. Mexi nem buta lány, meg fog vele birkózni.
– Most van a szalagavató bál – nyögtem be hirtelen.
– Akkor miért nem o vagy, te pupák? – fordult felém, félretéve
a munkát.
– Nincs párom a tánchoz, és Karcsi bácsiék amúgy sem érnek rá
a panziós banzáj mia eljönni, szóval senkim se lenne o .
– Hát ez így szívás együ .
Az. Egyedül Anna és Ricsi mia mentem volna el, de majd
megnézem őket a videón.
– Gyere, meghívlak egy forró csokira, és elmeséled részletesen.
Így ese , hogy Mexi le a csapos, akinek kiönthe em a
lelkemet. Egészen jól éreztem magam vendégként ülve a magas
bárszéken, és Mexi megértő tekintetével vigasztalódtam.
– Nem dacból nem megyek el. Egy kicsit az is, meg egy kicsit
önsajnálat is, de tényleg sosem éreztem az osztályközösségünket.
Csak pár emberrel voltam jóban, a többiek teljesen kiszorultak az
életemből.
– A társaságot tényleg nem lehet megválogatni, de egy este
erejéig csak el tudnád viselni őket, nem? Miért mondtad le rögtön?
– Összevesztem egy barátommal, mert hülye korszaka van, és
szerinte túllő em a célon.
Ezt is részletesen elmeséltem neki, miközben a forró csoki
melegíte e a kezem, és úgy könyököltem a pulton, mint a pasik.
Közben észreve em a sarokban egy széken dülöngélő hapsit, akit
csak a fal támaszto meg. Szánalmas látványt nyújto .
– Nagyon ro yon van.
– Napok óta i eszi a fene, mert a korábbi helyéről kitilto ák.
– És te beengedted?
– Tudod a szabályt. Amíg i nem balhézik, addig maradhat, és
nálunk normálisan viselkedik. Szerencsétlen csak el van
keseredve, néha magában beszél. Az idősebb fia kis híján börtönbe
került, a kisebb fiát kirúgták a suliból, a lányával meg
összevesze .
– Szorgalmasak – jelente em ki, aztán rácsodálkoztam a
hallo akra. Ez a történet ijesztően ismerősnek hangzo .
– Tudod a nevét is? – kérdeztem.
– Igen, Hankó papának hívjuk.
– Baszki, a fia, akit kirúgtak, az osztálytársam volt.
Mexi elkomolyodo , és agyalni kezde . A ráncok elmélyültek a
homlokán, és egészen zord tekintetet varázsoltak neki.
– Hát, talán jobb is, hogy nem mész a szalagavatóra. Nemrégen
bejö a srác az apjához. Ha engem kérdezel, nagyon agresszív
gyerek, és úgy tűnt, balhéra készül, mert zagyvált valamit a
barátnőjéről, hogy a lotyó elhagyta, meg hogy most megmutatja
neki.
A torkom elszorult, mert ez eléggé bosszúszomjasan hangzo .
Az a lotyó pont Bálin al készül a nagy belépőjükre az iskolai
bálon.
– Mikor volt i a srác?
– Úgy fél órája.
– A bácsikám átment már a panzióba?
– Igen, de azt ígérte, hogy még jön vissza. Szerintem pár perc
múlva i van.
Gyorsan felhívtam, és kiderült, hogy Mexi jól gondolta, Karcsi
bácsi már a közelben járt. Megkértem, hogy nagyon sürgősen
vigyen el a suliba, mert lehet, hogy az egyik barátom bajban van.
Amíg ideért, összepakoltam a kis hátitáskám, majd kimentem
az utcára, hogy azonnal indulhassunk is.
– Mi a fene történt? – kérdezte Karcsi bácsi, miközben besorolt
az autóútra, ami kivisz minket Velencéből.
– Elvileg még semmi – feleltem, majd megcsörge em Annát, de
nem ve e fel a telefont. Rögtön utána hívtam Ricsit is, de vele se
jártam sikerrel. Az órára néztem. Fenébe, már elkezdődö a bál, és
Hankó készül valamire, hogy tönkretegye!
Mivel Karcsi bácsi tovább kérdezősködö , elmondtam neki,
amit Mexitől megtudtam. Nagyon gyorsan odaértünk a sulihoz,
csak épp parkolóhelyet nem találtunk, mert aki csak tehe e,
kocsival jö ., Nem akartam kivárni, amíg a bácsikám valamelyik
szomszéd utcában megáll, inkább kiszálltam az autóból.
A giminek különös hangulata volt így sötétben, üres aulával, de
ahogy egyre közelebb értem a tornateremhez, úgy egyre
hangosabb le az összejövetel zaja. Magamra néztem, és
elborzadtam, milyen ruhában akarok bevonulni a bálterembe,
mert a lengedező kabátszárnyak ala farmerkék sztreccsnacit és
Harry Po er-es, fekete pólót viseltem. A hajam meg valószínűleg
csapzo an állt szerteszét.
Nem fontos, emlékezte em magamat.
Benyito am az öltözőbe, amin keresztül bejuthatok a
tornaterembe. A szülők az egyébként használaton kívüli középső
bejárton át mentek be, amit erre az alkalomra megnyito ak. Ezen
az oldalon a lányok öltözője kapo helye , a fiúkéhoz a hosszabb
folyosón kelle volna mennem.
Egy lélek se járt erre. A szülők, bálozók és mindenki más bent
ámuldozo a teremben, hiszen felcsendült a keringőhöz választo
dal, én meg az öltözőben belebotlo am a leskelődő Hankó
A ilába.
Nagyon csendben mozogha am, mert nem ve észre. Úgy
kiöltözö , mintha a szalagtűzőre jö volna, még arra is figyelt,
hogy valami erős parfümmel befújja magát. Basszus, milyen
mélyen van valaki, ha kirúgják a suliból, de úgy csinál, mintha
nem történt volna meg?
Az egyik kezében észreve em egy rakás petárdát, a másikban
pedig valamit, ami egy sokkolónak látszo . Jeges rémület kúszo
végig az ereimen. Tudtam, hogy használná is, hiszen ez a fiú verte
össze Bencét.
Nagy levegő, és kifúj. Levegő, aztán kifúj. Azt mondják, az
ijesztő helyzetek kezelésénél nagy szükség van arra, hogy az
ember higgadt maradjon, és a légzés a kulcsa az egésznek.
Köszi a jó tanácsot! Épp csak egy piti díler akart beszórni pár
petárdát a tömegbe, hogy aztán lesokkolja Ki it vagy Bálintot.
Persze műélvező, és elő e még végignézi az osztálytáncot… A
fenébe!
A ila annyira belemerült a keringő figyelésébe, hogy ha nem
szólalok meg, akkor észre sem veszi, hogy mögé osontam.
Igyekeztem nagyon határozo hangot megütni, de mivel
egyértelműen nem voltak kiegyenlíte ek az erőviszonyok,
némiképp nehezen tudtam eljátszani a kemény csajt.
– Mire készülsz, Atesz?
Olyan ijedten és hirtelen fordult hátra, hogy a ól én is
megugro am. A szívverésem úgy dobolt a fejemben, mint egy
feldühödö ménes, és koncentrálnom kelle arra, amit mond, és
hogy a szédülés mia ne ájuljak el.
– Mit keresel i , Fekete Özvegy?
Ilyenkor az embernek tényleg lepörögnek a múltbéli dolgok a
szeme elő . Például az, amikor beszóltam Atesznak, hogy menjen
a nemibeteg-gondozóba. Azt biztosan megjegyezte magának.
Ellépe az ajtótól, gondosan a háta mögö tartva a kezét.
Tetőtől talpig végigmért, és elfintorodo a látvány mia .
– Elég szakadt vagy a keringőhöz.
– Úgy döntö em, kihagyom a bált – közöltem természetesen.
– De hát i vagy! – mondta gyanakodva.
A logikai bukfencet nem tudtam volna kimagyarázni, ezért
hazudnom kelle . Épp csak semmi nem juto az eszembe. Baszki,
még abban is béna vagyok, hogy kitaláljak egy jól csengő
hazugságot, ezért direkt nem a kérdésre válaszoltam.
– Nem volt kivel táncolnom.
– Megkérdezném, hogy miért, csak így udvariasságból, de
inkább nem. Lá am, hogy az a csicska lepa into , és most az én
nőmet taperolja. Nem is értem, miért barátkoztál vele.
Legszívesebben azt feleltem volna, hogy Ki i bezzeg tudja, ha
lecsapo rá, de féltem, hogy ezzel még jobban felbőszíteném.
– Te miért vagy i ? – kérdeztem rá óvatosan. – Mármint jól áll
az elegáns ruha, nem azért mondom.
– Ne erőlködj, mert amúgy is szarul csinálod. Azért vagyok i ,
mert két kurva is ellenem fordult, és mindke őnek ez a kibaszo
bál a mindene.
– Ha te mondod…
– Az egyik lecserélt egy kisfiúra, a másik meg kirúgo ebből a
lepra suliból. Ki i azóta sem hívo fel, mert az anyja nem engedi.
Szerinted?
– Honnan tudhatnám?
– Mit gondolsz?
Most kelle észnél lennem, de bekapcsolt a robotpilótám, és
onto am magamból a szavakat.
– Oké, akkor hagyjuk a színészkedést, Atesz. Te jártál Ki ivel,
ismered őt. Izgalmas voltál neki, mert van egy rosszfiús beütésed,
de azzal már nem tudo mit kezdeni, hogy az is vagy. Valószínű,
hogy az anyja mögé bújik, ami gáz, és nem védem, de azért
érthető. A bátyáddal bajba kerültetek, mert megvertetek valakit.
– Ezt honnan tudod?
– Az apád épp részegre issza magát a bácsikám kocsmájában, és
a gyerekeiről mesélget. Tényleg ezt akarod? Bemenni oda,
petárdát dobálni felnő ek és gyerekek közé, akiknek semmi köze
az egészhez, aztán kiütni azokat, akire haragszol?
– Téged hányszor basztato a diri? Ahelye , hogy segítenél, i
szónokolsz nekem.
Így, ahogy beszélge em Atesszal, értelmesebbnek tűnt, mint az
elmúlt években bármikor. Teljesen logikusan érvelt, leszámítva,
hogy egy bosszúhadjáratról beszéltünk, ami sehova se vezete .
– Értem, amit mondasz, de ezzel csak magadat kevered
nagyobb bajba. Kell ez neked?
– Megtehetem – közölte vállat vonva. – Akkor meg miért ne?
– Bencének is azért estél neki, mert megtehe ed?
– Tudod te, mennyi pénzzel tartozo ?
A fejemet ráztam, mire egy több mint kétszázezres tételt lökö
be. Elképzelni se tudtam, hogy ez a füvezéssel hogy jöhete össze.
– Sokszor kért kölcsön erre-arra, mert időnként annyira
szétszívta az eszét, hogy szétbaszta a dolgait. Egyszer beleejte e a
mobilját a tóba, kár, hogy a kedves papa egy hónapja ve e neki.
Azt hiszed, oda mert állni elé, hogy bevallja, mennyire elbaszta?
Nem. Régebben az egész családunk kedvelte őt, és mindig
segíte ünk neki, de egy rohadt hazudozó le , aki mindig
kicsúszo a kezemből. Kivéve szilveszterkor.
– Amiért most megfizetsz – hallatszo egy hang a hátunk
mögül, mire Atesz eldobta a petárdákat, és gyorsan előránto egy
kést a zsebéből. A rugó egy ka anással kilő e a pengét a
markolatból.
Jesszusom, ennél egy egész arzenál van?
Fogalmam sincs, hogy került ide Konrád, és ráadásul
tökéletesen időzítve, mintha így tervezte volna meg az estét. A
jelenléte mindenesetre felszabadíto a a tüdőmet a ránehezedő
nyomás alól. Szerintem utoljára akkor hato ilyen elemi erővel
rám az oxigén, amikor felsírtam a szülőszobán.
Persze a kés lá án Konrád kapha a meg az engem gyötrő
nyomást, mert velem egy vonalban megtorpant. Ugyanolyan
fekete öltönyt viselt, mint amit a táncosok is, de hiába feszíte
talpig elegánsban, szörnyen veszélyesnek tűnt.
– Hajrá, csináld csak! – szólalt meg mély, gúnyos hangon, ami
kellemetlen vibrálásként futo végig a gerincemen. – Rendőr
vagyok. Az öcsémet már megverted, szóval, ha rám támadsz,
biztos a börtön.
– Idehívtad a zsarut? – néze rám Atesz, és amennyire lá am,
azért felmérte a helyzet súlyosságát.
– Én aztán nem beszéltem vele – tagadtam, méghozzá teljesen
őszintén.
Hi e is, meg nem is, de lényegtelen volt. Akárhogy is dönt, a
jövőjét tartja a kezében. Odabent hiába szólt hangosan a zene, és
táncoltak gondtalanul a csodás ruhába bújt hercegnők és hercegek,
Ateszt egyetlen lépés választo a el a ól, hogy örökre magán
viselje a bűnözők billogát.
– Na, mit csinálsz? – kérdezte Konrád, és te egy lépést A ila
felé.
Hankó nem te e el a kést, merev tes artása mintha belefagyo
volna ugyanabba a pozícióba. Szerintem fogalma se volt róla, mit
csináljon.
Konrád még egy lépést te felé, ezzel provokálva a támadóját,
hogy kibillentse a szituációból. Egyre az járt a fejemben, hogy
Hankó és a testvére mennyire megverték Bencét, és függetlenül
a ól, mi az előzmény, Bence ezt nem érdemelte meg. Épp ezért
engem aztán nem érdekelt, mihez kezd a lehetőséggel, amit az élet
a kezébe ado .
Ez járhato Konrád fejében is, mert megte e a következő lépést
Hankó felé, aki végül csapdában érezte magát, és támadásba
lendült.
Konrád oldalra lépe , ezzel félreállt a penge útjából, majd egy
gyors mozdula al ráfogo Atesz csuklójára, hogy az eldobja a
kést. Durván megroppantha a a kezét, mert Atesz felordíto , amit
talán még bent is hallo ak. Hankónak esélye se maradt
visszatámadni, mert Konrád szakszerűen a földre hasalta a, és
meg is bilincselte. Vajon hol dugdosta a bilincset? A
zakózsebében?
Nem kérdeztem semmit, csak fellélegeztem, hogy Konrád nem
sérült meg. Néhány másodpercig elve e az eszemet a
megkönnyebbülés, de ahogy o térdelt Hankó melle , az agyam
elkezde emlékezni rá, hogy miket vágo a fejemhez.
– Még jó, hogy eljö em – közölte le sem véve rólam a tekintetét.
– Micsoda szerencse! Gondolom, előre lá ad, hogy ez fog
történni, azért vagy i .
– Nem, ennél egyszerűbb – felelte, aztán egy lélegzetvételnyi
szünetet tarto . A tekintete mintha ellágyult volna, amit nem
érte em addig, amíg nem szólalt meg újra. – Én le em volna a
táncpartnered, akit a tanárnő szerze .
Leese az állam, de a választ belém fojto a az öltözőbe beáradó
embertömeg. A folyosó felől Karcsi bácsi rohant be, kicsit
kapkodva ve e a levegőt, és amikor megállt, hörgö is.
Elfacsarodo a szívem, hogy mia am futo , pedig nem igazán
volt jó kondiban.
A terem felől az igazgatónő érkeze egy elegáns fehér
kosztümben, utána pedig Hatos tanárnő egy éjszakai égbolt színű,
strasszköves estélyi ruhában. A többiek, gondolom, a bálteremből
kirohanó igazgatónőt köve ék, és teljesen megtöltö ék az öltözőt.
– Mi történt? – kérdezte az igazgatónő Konrádtól.
– A kibuko diákja látogatást akart tenni a rendezvényen, és
Emma próbálta megakadályozni ebben.
Minden szem rám szegeződö , de én leginkább Karcsi bácsit
figyeltem.
– Jól vagy? – kérdezte csendesen.
– Igen, minden rendben.
Konrád odafordult a bácsikámhoz, aki nem örült annyira a
viszontlátásnak. Amikor utoljára találkoztak, akkor kórházba
kerültem, és most se sokkal jobb a helyzet.
– Az unokahúga nagyon bátran viselkede , megakadályozta a
rendzavarást. Valószínűleg személyi sérülés is le volna, tekintve,
hogy Hankó A ila petárdát akart szétszórni a tömegben, és egy
sokkolót is elve em tőle.
– Maga, fiam, mindig o van, ahol az unokahúgomat baj érheti
– mondta a bácsikám vádlón.
– Ez puszta véletlen.
– Persze, én meg hülye vagyok.
– Annyira nem ismerjük egymást, hogy ez ügyben
nyilatkozzak, uram – felelte Konrád szemtelenül.
Köpni-nyelni nem tudtam. Karcsi bácsi kimondo an nem
kedvelte Konrádot, de ez most többről szólt, mint az ellenszenvük.
A bácsikám értem aggódo .
– Emma nem félt o segíteni, ahol kell – folyta a Konrád, és
őszintén meglepe ez a nagy dicsőítés. – Ha a továbbtanulást
fontolgatják, ajánlom a rendvédelmi szerveket, valószínűleg tárt
karokkal várják.
– Még mit nem! – vágta rá Karcsi bácsi.
Anna közben á örte magát a tömegen, és ehhez eléggé
lökdösődnie kelle , ami mondjuk nem tarto a vissza. Felmérte a
helyzetet, leginkább az A ila csuklóján díszelgő bilincset, aztán
rám néze . Valószínűleg hallha a Konrád ajánlatának a végét,
mert odalépe hozzám, és a nyakamba borulva ölelt át.
– Baszki, mi történt? – kérdezte, mire mindenki egyszerre
kezde beszélni.
Karcsi bácsi odajö hozzám, és némán biztosíto a
támogatásáról, majd Ricsi is feltűnt, és meglepe en kapkodta a
tekintetét ide-oda. Konrád megkérte az igazgatónőt, hogy hívja ki
a rendőrséget, akik majd beviszik Hankót. Ki i sírt, de Atesz
egyetlen pillantásra se mélta a őt. Hiába szólonga a, Hankó nem
fordíto a felé a fejét, Ki i pedig, gondolom, nem mert közelíteni
hozzá.
Bálintot is észreve em az embermassza közepén, döbbenten
néze rám, tágra nyílt szemmel, pislogás nélkül. Kíváncsi le em
volna, mi jár épp a fejében.
Az igazgatónő eddig bírta, hogy úgy állják körbe Hankót, mint
valami cirkuszi látványosságot, ezért a többséget visszaterelte a
tornacsarnokba, a többieket pedig átirányíto a a közeli
kémiaterembe. Ricsi és Anna velem tarto , ahogy Karcsi bácsi is.
Konrád maga elő veze e a rabot, és a teremben leülte e a tanári
asztalhoz, hogy jól rálásson.
– Honnan tudtad, hogy Hankó az öltözőben lesz? – kérdeztem,
és erre már Atesz is felnéze .
– A körzeti megbízo felhívo , mert kapo egy fülest egy
pincérnőtől. A véletlennek köszönhető, hogy ennyire közel
voltam.
Mexi ezek szerint megijedt, miután elrohantam, és felhívta a
rendőrséget. Mint kiderült, az igazgatónőnek pedig Karcsi bácsi
üzent, miután leparkolt. Így már összeállt a kép.
Már épp elkezdtem volna mesélni Ricsiéknek, mi hogyan
történt, amikor Hatos tanárnő beviharzo , és egyenesen
Konrádhoz ment. Gyengéden megszoríto a a karját, és halkan
megkérdezte tőle, hogy megsérült-e.
Konrád a fejét rázta.
Döbbenten figyeltem, ahogy a tanárnő végigsimít Konrádon,
mielő ellép tőle, és közben vágyakozó, büszke tekinte el
méregeti. Válaszul Konrád bágyadtan ugyan, de elmosolyodo , és
biztosíto a a tanárnőt, hogy jól érzi magát. Igazán intim pillanat
le , még úgyis, hogy a belső hangom, amivel kommentáltam,
csöpögö a gúnytól. Tudtam, hogy ilyen intimitás egyik napról a
másikra nem alakul ki, vagyis egy ideje együ járnak.
– Mióta? – su ogtam kábán Konrád felé, aki lesütö e a szemét.
Ezt csak úgy tudtam dekódolni, hogy elég régóta ahhoz, hogy
szégyellje.
Az undor kiült az arcomra, és reméltem, hogy látja is rajtam,
mennyire hányingerem van.
Mikor jöhe ek össze? Amikor karácsonykor veszekedtünk, már
együ jártak, csak a kedves barátnője nem tudo eljönni Péter
összejövetelére? Konrád vele töltö e a szilvesztert? Egyenesen a
tanárnő ágyából ránga am ki azon az éjszakán?
Keserűen jö em rá, hogy a tanárnőnél volt „azután” fejezet, ezt
csak én nem érdemeltem ki.
– Valami gond van? – kérdezte a tanárnő, és már sehol se lá am
benne a korábbi megmentési kényszeres, fiatal nőt. Hatos Emília
vetélytársnak láto , és aszerint is viselkede velem.
– Nincs.
– Akkor? – kérdeze vissza agresszívan, és erre már Anna is
ugro .
– Nem tehet fel egy kérdést? – állt elém védelmezőn. Ugyan
imádtam érte, de nem akartam, hogy bajba sodorja magát
mia am.
– A magánéletemet érintő kérdést te fel.
– Csupán egy kérdőszót ejte ki a száján, egész pontosan
annyit, hogy „mióta”. A kérdőszavak a magánéletének a részei?
Esetleg romantikus viszonyban van más mondatrészekkel is?
– Ne pimaszkodj, Anna!
– Különben mi lesz, tanárnő? – Anna szinte köpte a szavakat, és
már Ricsinek kelle hátrébb húznia, hogy ne fajuljon el a helyzet.
Sajnos esélyes, hogy elkéstünk, mert Hatos tanárnő döbbent
tekinte el meredt Annára. Ezt látva örök életre eltiltanám a
diákok közeléből, csak kár, hogy ezt én nem tehetem meg.
Karcsi bácsi nem szólt bele, ahogy Konrád sem, mintha csak
valami tyúkviadal zajlana a szemük elő .
Anna azonban nem állt le, hanem Konrádot is számonkérte.
– Nem teljesen tiszta azért, hogy te most vendégként jö él vagy
azért, hogy táncolj Emmával.
– Szerencsére a közös táncolásra nem került sor – válaszolta
Konrád helye a tanárnő. Továbbra is flegmán beszélt Annával.
Konrád megfogta a tanárnő karját, és távolabb húzta tőlünk.
Olyan csendben beszélt hozzá, hogy Anna talán nem is hallo a jól,
de én minden szót érte em.
 – Emília, nyugodj meg, légy szíves! Megígértem nekik, hogy
segítek.
– Különös, hogy Emma mindig rászorul a segítségedre, legyen
szó egy félresikerült szilveszteri buliról vagy arról, hogy legyen
kivel táncolnia a szalagavatón. Te meg rohansz segíteni.
– Eltúlzod – morogta Konrád.
Ezek szerint a tanárnő tudta, hogy szilveszterkor én hívtam fel,
de a teljes igazságot biztosan nem ismerte, hiszen o Bence szorult
segítségre, nem én.
Kezde annyira kínos lenni ez a szitu, hogy Konrád egészen a
terem hátuljába húzódo a tanárnővel. Innentől nem hallo am,
hogy miről beszélgetnek.
Az volt a legrosszabb, hogy nem mehe em haza, mert a
vallomástétel mia meg kelle várnunk a kiérkező rendőröket.
Igyekeztem elterelni a figyelmemet Konrádról, és csak Anna
vigasztaló ölelése mia tarto am magam.
Miután elmeséltem a rendőröknek, mi történt, végre
beülhe em a nagybátyám autójába, amit soha nem éreztem még
ennyire biztonságosnak. A visszapillantón himbálózó illatosító
még a karácsonyt idézte a fahéjas-szegfűszeges illatvilágával, és ez
is o honosan hato .
Karcsi bácsi sosem beszélt feleslegesen, így némán fuldokoltam
a haragomban. A szívem valamikor az este folyamán
összeroppant, és szilánkosra tört. Ezer sebből vérze a lelkem, az
érzés, hogy kevés vagyok, a torkomat szoronga a.
Amikor velem töltö e az éjszakát, nem éreztem semmi ilyesmit.
Vagy elő e a kilátónál, amikor olyan csodás feszültség járta át a
testem, amit azelő nem is ismertem. Hihetetlen, hogy mindez
azért nem számíto , mert törvényesen még nem vehe em cigit!
Ha Konrádnak egy olyan nő kell, mint Hatos tanárnő, akkor
sosem volt igaz, ami ke őnk közt történt. Akkor sosem érze még
csak hasonlóan se, mint én.
Most le elegem belőle, hogy életem során túl sokszor nem
voltam elég. Az anyám eldobo , Maxmiliannak nem én kelle em,
a nagynénémék igazából nem akartak, Bencének pedig az egyetem
volt a fontosabb. A lényeg, hogy soha nem éreztem, hogy valaki
számára én lennék a legkülönlegesebb személy.
Nem tudtam feldolgozni, hogy mindig csak másodhegedűs
lehetek, de azt biztosan tudtam, hogy nem vagyok hajlandó sírni,
sajnálni magamat és befordulni. Pont elégszer te em meg.
A harag mindig a segítségemre siete , és ugyan azt mondják,
hogy elpusztít, most mégis gyógyírként érkeze , és én hagytam
magam ringatózni vele.
Ebből is felállok, ahogy mindig mindenből felálltam. Folytatom
az életem, mert a döntés ezú al az enyém. Egyszer minden
fájdalom elmúlik, és emlékké szelídül, ami sokkal kevésbé
intenzív.
Legszívesebben bete em volna a fülesemet, hogy zenével
vigasztalódjak, de Karcsi bácsi mia nem akartam. Sűrűn felém
pillanto , és amikor köszörülgetni kezdte a torkát, akkor már
tudtam, hogy ritka pillanat következik. A nagybátyám beszélgetni
akar.
– Igen? – kérdeztem rá, mert mire magától nekikezd,
megöregszünk.
– Hogy lehet, hogy mindig keresed a bajt?
– A baj keres engem, és inkább szembeszállok vele, mint
elfutok. Ez baj?
– Végül is nem – felelte elgondolkodva. – Talán csak érdemes
megválogatni a csatákat, amiket megvívsz.
– Mintha le volna választásom.
– Az mindig van.
Persze, le volna, de egyik eshetőség rosszabbul végződö
volna, mint a másik. Néha mintha nem lenne jó döntés, csak
döntés lenne.
– Hankó egy barátomat ve e célba. Az illető talán most kicsit
zakkant, de azért nem akartam, hogy baja essen.
Karcsi bácsi leparkolt a ház elő , de nem engedte el a
kormányt. Biztos ment volna a dolgára, és mia am nem lehet o a
szuperfontos eljegyzési bulin.
– Sajnálom, hogy nem tudtál o lenni a panzióban.
– Tekintve, hogy nem kelle megint kórházba vinni téged,
annyira nem zavar – mondta, mire egy picit elmosolyodtam.
Magam se tudtam, hogyan voltam rá képes, ha keserűen is, de
mosolyogtam.
Már mentem volna, de Karcsi bácsi olyan elmélyülten bámult ki
a fejéből, mintha akadt volna még mondanivalója.
– Az a rendőr azt mondta, hogy szerinte neked is annak kellene
lenned. Mit szólsz ehhez?
– A családja próbál beszervezni, de a továbbtanulás bonyolult.
– Szerinted nap mint nap megdolgozni a fizetésedért nem az?
Dehogynem. Kristálytisztán lá am, hogy mennyire nehéz.
Ránézésre jó körülmények közö éltek, de azért tudtam, mennyire
megviselte őket, amikor a panzióban csőtörés vagy tűzeset történt,
amibe bele kelle nyomni a pénzüket, vagy egyszerűen nem úgy
alakult a bevétel, ahogy várták, mert gyengébb szezont tudtak
maguk mögö , és kicentiztek minden forintot.
Én mégis mindig kaptam márkás cipőt, jó telefont, laptopot.
Persze megdolgoztam érte, de akkor se felejthe em el, hogy nekik
köszönhetem.
– Az egyetemhez el kell költöznöm vagy ingáznom kell. Nem
tudom, hogy ezek melle hogyan tudnék teljes állásban dolgozni,
anélkül pedig nem élek meg. Maximum részmunkaidőben tudnék
elhelyezkedni, de lehet, hogy az is a tanulás rovására menne.
– Meg sem kérdezed, hogy támogatnánk-e?
– Nem mertem – feleltem a műszerfalat bámulva, annyira
halkan, hogy ha nem hallja, az se baj.
– Ez ostobaság. Ha el akarsz érni valamit, o nincs helye
érzelmeknek.
Bambán néztem rá, mert ezzel a monda al Karcsi bácsi
hatévnyi viselkedését magyarázta meg. Szöget ütö a fejembe, és
mivel velem sem nagyon hagyták elragadtatni magukat az
érzelmektől, felmerült bennem a jogos kérdés:
– Velem is el akartatok érni valamit?
– Persze – felelte csendesen. – Hogy ne kelljen még valakinek
koporsót venni a családból.
Nem is hi em, hogy van bennem annyi fájdalom, amennyi
felszakadt a szavai hallatán. A sírás ezernyi arcát megéltem már,
de most úgy zokogtam, mintha pánikrohamom lenne. Csak
kapkodtam a levegőt zaklato an, és közben hisztérikusan sírtam.
Biztosra ve em, hogy nincs semmi baja a testemnek, mégis majd
kiszakadt a mellkasom a helyéből.
– Jól van, na! – csitíto Karcsi bácsi, de már nem volt megállás.
– Nyugodj meg, ne sírj!
A kezét a vállamra te e, amitől még rosszabb le minden. Az
istenért nem tudtam elzárni ezt a vízesést, ami a szememből
fakadt.
– Nem akartalak ennyire felzaklatni – mondta Karcsi bácsi.
– Annyira hiányzik anya – nyögtem. – Annyira nagyon.
– Elhiszem.
– I le volna a helye melle em. Vigyáznia kelle volna rám.
Megóvnia. Felnevelnie. Nem egyedül hagyni és meghalni! –
Üvöltésnek hallo am a hangom, de Karcsi bácsi arcán nem lá am,
hogy zavarná.
 – Tudom.
Tengernyi haragot éreztem az anyám iránt, és ez úgy szabadult
el, mint egy dzsinn, aki kiszökö a palackból, és a sokévnyi rabság
mia most bosszút akarna állni.
Mégis hiányzo . Mégis szere em. Még mindig.
Gyűlöltem ezt a káoszt, amit érzelmeknek hívunk.
– Hiányzik… – ismételtem, de a bácsikám erre már csak
bólinto .
Lassan csendesede a hüppögés, kifújtam párszor az orrom, és
letöröltem az arcomat összemaszatoló könnyeket. A nedves papír
zsebkendőket egy ideig a kezemben szoronga am, aztán a
kabátom zsebébe gyűrtem.
– Miért nem voltam elég neki? – kérdeztem tompán, pedig a
bácsikám nem tudha a erre a választ.
– Én nem ismertem az igazi szüleimet – mondta váratlanul. – A
nénikéd rajongo az öccséért, de el kelle temetnie. Mindke en
némán cipeltük ezeket a tragédiákat. El kelle bírnunk, de nem
vágytunk újakra, ezért nem le gyerekünk. Ezért nem akartuk,
hogy az életünk része legyél.
– Sajnálom – mondtam automatikusan.
– Elviszlek valahová, de nem lesz könnyű. Készen állsz?
Mintha nem is várt volna választ, már be is indíto a a kocsit. A
mai nap után úgy éreztem, csak legyek túl minden fájdalmas
dolgon, hogy a végén majd fel tudjak állni belőle, úgyhogy
mehe ünk.
Nem kérdeztem semmit, mert nem mertem.
Annyira kimerültem érzelmileg, hogy kis híján elaludtam
útközben, csak azért nem te em, mert a Balaton felé mentünk,
legalábbis a GPS-útvonal egy Siófokhoz közeli településre vi . A
főútról letérve lassíto unk, és ahogy lá am, csak egy falu lehete ,
ahol jártunk.
Karcsi bácsi a temető elő parkolt le.
– Megérkeztünk.
Szuszogva kiszállt az autóból, én pedig némán köve em.
Olyan csend honolt, amit békésnek is nevezhe em volna, ha
nem érzek ilyen mély félelmet. A temető nem lehete nagyobb,
mint egy hobbitelek, és a sírok közö akadtak régiek és újabbak is.
A többségüket gondozták, amiről virágok, mécsesek árulkodtak.
Nyeltem egyet. Mégsem álltam készen.
Anya és apa után vajon kinek a nevét fogom i megtalálni?
Karcsi bácsi inte , hogy lépjek beljebb, de a lábam alig akart
mozdulni. A körbekeríte temető még nyitva volt, pedig már
majdnem kilenc óra lehete . Csontig hatolt a hideg, bár ezt az
idegállapotom mia érezhe em így.
Lassan, szótlanul sétáltunk, a bácsikám csak az irányt mutatva
kalauzolt, míg megálltunk az egyik sírkőnél. Csak a vezetéknevet
ismertem fel. Ugyanaz volt, mint az anyámé, és hirtelen mindent
megérte em.
Gáti József tavalyelő októberben hunyt el. A sírkövön az állt,
hogy szerete apa.
– Tudtuk, hogy keresed a nagyapádat.
– Honnan?
– Régebb óta vagyok jóban azokkal az emberekkel, akiket
fagga ál, mint te.
– Erről mégsem szóltál egy szót se… – Már nem csendült harag
a hangomban, elhasználtam a készleteimet. Fásultság költözö a
helyére.
– Amikor felkerese minket, nem mi tilto uk el tőled. Ő maga
döntö úgy, hogy elmegy.
– Miért?
– Rákos volt. Konkrétan haldoklo , amikor találkoztunk vele.
Valamiért tele volt a családom halálesetekkel. Másnak egy se
jut, mire tizenhét lesz, nekem három is.
Mintha Karcsi bácsi lá a volna a gondolataimat, folyta a:
– Elmondtuk neki, hogy már így is túl sok halo at cipelsz, és
gondolja át, hogy saját maga mia be akar-e lépni az életedbe,
hogy aztán őt is elveszítsd.
– Hogy érted, hogy saját maga mia ?
– Tudod te.
– Nem, nem tudom. Magyarázd el, és ne gyere a halo ról vagy
jót, vagy semmit baromsággal. Elég volt a hazugságokból.
– Félt a haláltól, mert egyedül maradt. Ahogy elmesélte az
életét, minden kapcsolatot felégete maga körül, és csak azt
akarta, hogy legyen melle e valaki.
– Feltételezed?
Erre csak a fejét rázta. Tehát a nagyapám még csak nem is
titkolta a szándékait.
– Segíte ünk neki a nénéddel, és amit tudtunk, megte ünk érte,
de két hónap múlva elment.
Mondanám, hogy összetörtem, de nem ismertem ezt a férfit.
Sajnáltam annyira, mint bárkit, aki ezzel a szörnyű betegséggel
harcolt, de többet nem éreztem. Néhány génemet biztos ő
örökíte e rám, de más nem kötö hozzá.
Éreztem, hogy ezt még el kell rendeznem magamban, de nem
ma. Amúgy is elegem volt belőle, hogy olyan embereket siratok,
akiknek nem kelle em eléggé.
Vete em egy utolsó pillantást a sírra, aztán hátrébb léptem.
– Köszönöm, hogy elhoztál, de most hazamennék.
– Rendben.
– Úgy látszik, ez egy ilyen család – mormoltam kifelé menet.
– Te nem le él ilyen.
Hálás voltam ezekért a szavakért, jobban, mint bármiért.
Büszkeséget ugyan nem éreztem a hangjában, de helyeslést igen,
ami nála körülbelül ugyanazt jelente e. Amikor hazaértünk,
szótlanul megöleltem a nagynénémet, aki semmit nem érte a
kirohanásomból, majd a szobámba vonultam.
Úgy zuhantam mély álomba, mintha sosem aludtam volna még
ezelő .
 34.

VASÁRNAP FEKETÉRE VÁLTOTTAM a Facebookon a borítóképemet.

Előző este még úgy éreztem, nem akarom gyászolni azokat,
akiknek nem voltam fontos, most mégis megte em. Lá am, mit
te ek Karcsi bácsival és Marika nénivel a saját tragédiáik, és nem
akartam én is bezárkózni, nem akartam olyan lenni, mint egy
sündisznó, aki nem hagyja, hogy megérintsék.
Az aranyos süni akartam lenni, bár még jobb le volna, ha
önmagam leszek.
Írtam Konrádnak is, hogy nem kell megkeresnie a nagyapámat,
nem mintha azt feltételeztem volna, hogy pont ma jut eszébe ezzel
foglalkozni. Szándékosan fogalmaztam szűkszavúan, kerülve a
magyarázkodást.
Miért? Történt valami? Baj van?
Ejha, mindjárt három kérdést is felte , úgyhogy háromszorosan
is letojhatom.
Egyedül Annának írtam meg, mi történt, aki rögtön átjö , és
velem töltö e a délutánt. Belekezdtük a Legacies első évadába egy
kancsó forró eperteával meg illatos vajas popcornnal, aztán
mindenkinek a báli képei alá kommenteltünk valamit. Na, jó,
trollkodtunk, ahol csak tudtunk, főleg Ki i fotóinál. Bilincseket és
börtöntöltelékeket emlege ünk. Néha én is lehetek szemét.
Anna természetesen végigmutoga a a saját képeit is, aztán
szemlesütve, nehézkesen kinyögte, hogy el szeretne mondani
valamit.
– Akkor mondd!
– Összejö ünk Ricsivel.
Erre úgy vigyorogtam, mint a vadalma. Nem árultam el neki,
de a netre kikerült képek egyikén felfedeztem őket, ahogy a
há érben csókolóznak. Meg akartam hagyni neki az örömet, hogy
ő mondhassa el.
– Örülök nektek.
– Nem zavar?
– Már miért zavarna? – kérdeztem meglepe en.
 – Tudom, hogy kerülge étek egymást az elején. Tetsze él neki.
– Te is tetsze él neki. Tipikus pasi. Felmért mindke őnket,
ennyi.
Annát láthatóan rosszul érinte e, hogy nem kizárólag ő
egyedül tetsze Ricsinek, és még csak nem is hibáztatha am érte.
Én egy évig haragudtam rá, mert Max őt választo a.
Nem akartam megismételni a múltat, ezért igyekeztem elterelni
a beszélgetést rólam.
– Ráadásul eközben Ricsinek még barátnője is volt.
– Na, igen. Még ki sem mertük tenni a Fészre, hogy együ
vagyunk.
– Hogyhogy?
Anna mesélni kezde a lányról. Ez a Luca eléggé féltékeny
típus, de ezt már Ricsi is említe e, így tudtam, hogy nem lesz
egyszerű a szakítás.
– Ha később teszitek ki, az exét akkor is zavarni fogja –
mondtam. – Úgyis szembe kell néznetek vele.
– Nekem aztán nem, csak Ricsinek.
– És ő mikor tervez beszélni vele, hogy ország-világ elé tárhasd
a szerelmed?
– Nem csak Luca mia tartjuk titokban. Én se szeretném, ha
mások látnák.
– Ki elő titkolod még? A fél suli plusz a családjaitok látha ak
már a szalagavatón smárolni titeket.
Mintha sunyíto volna, bűntudatos fejet vágo , és az ezüst
csíkos, fekete-rózsaszín műkörmét piszkálta. Aztán leese végre.
– Fogadjunk, nem is a csajszitól tartasz, hanem Rolandtól.
– Bingó. – Anna nem is tagadta, csak tovább piszkálta a
strasszokat a minta mentén.
– Mi történt? – fagga am. – Sose meséltél róla.
– Mit mondha am volna azon kívül, hogy irtó jó vele a szex?
Nem nagyon volt közös témánk, mert még nem juto túl a
feleségén. Én szakíto am vele, de nem fogadta jól.
– Ha elszállna az agya, csak szólj! Konrád biztosan segít nektek.
– Tudom, bár inkább Péternek szólnék.
Nekem ez is megfelelt.
Anna este randira készült, de mielő lelépe , még rákérdeze ,
mi a helyzet velem és Konráddal. Válaszként csak annyit
mondtam, hogy nyolc olvasatlan üzenetem van tőle, és ebből
mindent érte .
Éppen fürdeni készültem a Vaják könyvvel a kezemben, de a
nénikém elcsípe a folyosón. Karcsi bácsi mögö e állt, és mintha
nem örült volna valaminek. Végiggondoltam, csináltam-e valamit,
de abszolút ártatlannak éreztem magam.
– Mi történt?
– Az a rendőr lent van a bárban – morogta a bácsikám.
– És?
– Utánad kérdezősködik – te e hozzá a nénikém.
– Nem tudom, mit kezdhetnék ezzel az információval –
mondtam tétován, és ez mintha meglepte volna Marika nénit.
– Nem akarsz beszélni vele? – kérdezte.
– Annyira nem. Felőlem o iszogathat záróráig, legalább lesz
bevételetek.
– Ő viszont nagyon szeretne látni – felelte, és mintha
mosolygo volna. – Szinte körbeudvarolt, hogy szóljak neked.
– Érdekes. Megvan neki a telefonszámom, és azt is tudja, hol a
csengő. Egyikkel se próbálkozo .
– Kidobjam? – kérdezte a bácsikám halálos komolysággal.
Nemrég bármit megadtam volna azért, hogy valaki a
családomból úgy viselkedjen, mintha az apám lenne, és úgy tűnik,
most végre megkaptam. Nem mintha rászorultam volna a
segítségére, ha le akartam valakit koptatni, de jólese a felajánlás.
Megnyugtato , hogy számíthatok a segítségére.
Mégis azt mondtam, hogy ne hajítsa ki, amivel Karcsi bácsi
megelégede , és továbbállt. A nénikém azonban nem adta fel,
tovább boncolga a a témát.
– Mostanában többször beszéltem vele, és úgy tűnt, Konrád
nem rossz fiú.
– Rá akarsz dumálni?
– Ugyan, dehogy. Annyit mondtam, hogy nem rossz fiú, és
mia ad már többször is segíte nekünk.
– Remek.
Annyira szere em volna fürdeni menni, de továbbra se
engede el.
– Boldogtalan vagy, és részben mia a.
– Ez így van.
– Akkor miért nem tisztázod vele?
Atyaég, a nagynénémnek nagyon nem megy a lelkizés, de
értékeltem a próbálkozást, hogy törődni akar velem meg a
boldogságommal. Kicsit elkése az aggódással, de hazudnék, ha
azt mondanám, hogy titokban nem repestem az örömtől.
Beleegyeztem, hogy beszélek Konráddal, így együ mentünk
vissza a vendéglőbe. Azonnal kiszúrtam őt, de amíg nem ve
észre, lopva figyeltem, ahogy Mexivel beszélget. Tőle szokatlanul
csak lökte a lánynak a szöveget, vagy egy percig összefüggően
járta a a száját. Régóta dumálhato , mert Mexi szeme mintha
tikkelt volna, és általában a különösen idegesítő vendégekre
reagált így.
Úgy döntö em, hős leszek, és megszabadítom.
Odaléptem a pulthoz, és felkúsztam a magas bárszékre Konrád
mellé. Elfészkelődtem az ülésen, majd kértem egy pohár
narancslevet, hogy ne csak úgy üljek o kukán.
Konrád nem alhato túl sokat az elmúlt éjszaka, mert ritka
szarul néze ki. Lehet, hogy reggel még csak táskák húzódtak a
szeme ala , de így estére már jó kövér pu onnyá alakultak.
Görnyedten ült, és a borosta úgy ellepte az arcát, mint erdőt az
aljnövényzet.
– Mi történt, amiért így nézel ki?
– Hosszúra nyúlt az éjszaka a Hankó gyerek mia . Még
beszéltem az apjával is, és csak reggel mentem haza.
– Mit akarsz annyira, hogy a személyzetet zaklatod mia am?
– Nem válaszoltál arra, amit írtam.
– Ha válaszolok, leszállsz rólam?
– Igen.
– Oké. Hármat kérdezhetsz.
Elhúzta a száját, de nem tudtam megállapítani, hogy
mosolyogni akart, vagy fintorogni. Ahhoz túl nyúzo volt.
– Mi vagy te, valami dzsinn?
– Méghozzá a gonoszabbik fajtából.
– Miért fekete a Facebook-profilképed? Gondolom, összefügg
azzal, hogy nem kell megkeresnem a nagyapádat.
Cselesen csinálta, mert a második részt nem kérdésként te e
fel, úgyhogy ez csak egynek számíto .
Elmeséltem, hogy a nagyapám már meghalt, ezért nyilván nem
kérek a magánnyomozói munkájából. Amúgy is megbuko belőle.
A sajnálkozását se igényeltem, inkább ösztönöztem, hogy minél
hamarabb bökje ki a második kérdést.
– Amikor megpróbáltad megállítani a Hankó gyereket, mondo
valamit az öcsémről?
– Azt, hogy komoly tartozásai voltak, és nemcsak a fű mia ,
hanem ado kölcsön neki pénzt is, amikor az öcséd szétbarmolt
dolgokat. Szerintem barátfélék lehe ek, és A ilánál elszakadt a
cérna.
 Erre úgy felháborodo , hogy egész vicces arcot vágo .
– Azért, mert felidegesít egy barátom, még nem verem péppé!
– Ez jogos – feleltem, mert én is elkomorodtam, ahogy eszembe
juto Bence vérző arca, és a görnyedt tes artása. – Nem védem
Hankót, ezek a tények. Az alapján, amiket elmesélt, volt idő,
amikor segíte az öcsédnek. Bence hogy van amúgy? Velem nem
beszél.
– Fizikailag már jól, úgyhogy visszament az egyetemre. Mintha
helyreko yant volna az agya, de lá unk már ilyet apával. Lehet,
hogy mindig figyelnünk kell rá.
– Apukád mindent tud?
– Nem. Néha elhallgatunk a másik elől dolgokat, talán azért,
hogy egyikünk se csalódjon túl nagyot – mondta az arcát a
tenyerébe temetve. – Jobb, ha apa nem tudja, miket mond róla a
háta mögö .
– Sajnálom. Apukád nem tűnik rossz embernek.
– Mert nem az, de szigorú és nyakas. Jobb, ha tudod, azért
kedvelt meg olyan hamar, mert jó hatással voltál Bencére. Később
már a saját érdemeiddel vívtad ki a szimpátiáját.
Ez utóbbi jólese , de én nem igazán lá am, hogy jó hatással
le em volna Bencére, és ezt el is mondtam Konrádnak.
– Olyan barátja le él, aki nem ért egyet azzal, ahogy pusztítja
magát, és még el is mondja a véleményét.
– Aha. És apád ezt az első alkalommal már tudta, mi? Ne
hülyíts!
– Nem, ezt csak sejte ük.
– Ezért löktél oda a tesódnak már az első nap is? Mert ha igen,
akkor ironikus, hogy később felháborodo an vágtad a fejemhez,
hogy randiztam vele.
Konrád elfordíto a a tekintetét a meggyes sörtől, amit eddig
szuggerált, és a szemembe néze . Mintha megrángato volna egy
láthatatlan fonalat, ami összekötö minket. A hangja érzelemmel
telt meg, a rekedtes, balzsamos hangszín bekúszo a bőröm alá.
– Amikor szökni készültél tőlünk, és utána beszélge ünk,
egyszerűen belemásztál a fejembe, és nem tudtalak elfelejteni. De
nem volt helyes, mert… azt hiszem, megbeszéltük, miért.
Persze, a gyerekességem mia , érte em én.
Konrád folyta a a különös vallomást:
– Szabadulni akartam tőled, és ezért mindent el is köve em, de
folyton egymásba botlo unk. Néha véletlenül, néha szándékosan
találkoztunk. Miután a kapitány megharagudo rám a baleseted
mia , egy ideig tomboltam, de aztán rájö em, hogy így a legjobb,
hogy nem vagyok a mentorod.
Ejha! Nagyon elcsesze en gondolkodo a jóról és rosszról,
helyesről és helytelenről. Tippem se volt, mi alapján kategorizálja
a helyzeteket, de az biztos, hogy hülyeségeket beszélt be magának.
– Hatos Emília is annak a hadjáratnak az eszköze, hogy
elszabadulhass tőlem? – szúrtam oda.
– Mondjuk, de megbántam. Nem igazán volt jó ötlet.
– Pedig igazán szépek vagytok együ – mondtam gúnyosan. A
fájdalmamat elzártam egy ládikóba, hogy ne legyen jelen ennél a
résznél.
– Nem akarok tőle semmit – felelte érzelemmentesen. – Spontán
hozta az élet.
– Ne magyarázkodj, engem már nem érint.
A ládikó rázkódni kezde , csak úgy csörögtek a képzeletbeli
láncok, amivel lelakatoltam. Valahol örültem neki, hogy Konrád
nem akar semmit Hatostól, de e ől még ő a párja.
A tanárnő biztosan többet érez iránta, különben nem ragasztja
rá az egész iskola elő a birtokosi billogjelet, ahogy a szalagavatón
te e. Kimondatlanul is azt közölte, hogy nézzétek, milyen szép, erős
csődört találtam. Gusztustalan volt az egész.
– Azért kelle em neki, mert szakíto a pasijával – mondta
Konrád színtelen hangon.
– Vannak szavak az ilyen nőkre, de nem akarok bunkónak
tűnni.
Erre nem felelt, nyilván nem akarta hallani a lesújtó
véleményemet a nőről, ha egyszer ágyba bújt vele. Erre a
gondolatra viszont felkavarodo a gyomrom, és a narancslé
citrusos ízéhez fordultam segítségért, hátha visszafogja a
hányingeremet. Mexi messziről figyelt, hogy kell-e segítség.
Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy innentől el fogok bírni
Barabás Konráddal. A szívemet talán összetörheti, a lelkemet
megbánthatja, de nem fog úgy kisétálni azon az ajtón, hogy
legyőzö . Annál többet érek.
– Következő kérdés?
– Szerintem még nem végeztünk a ke őnket érintő kérdéssel se.
– Rohadtul elkéstél ezzel a beszélgetéssel. Hosszú idő után
melle ed végre azt éreztem, hogy fontos vagyok, és valaki úgy
törődik velem, ahogy szeretném. Aztán mire beléd zúgtam,
elve ed tőlem ezt az érzést, és egy másik nő ágyáig szaladtál. Tök
mindegy, hogy a tanárnő nem jelent neked semmit, akkor is
engem ejte él, és őt felvállaltad.
– Hogy mit mondtál? Belém zúgtál? – kérdezte döbbenten, és el
kelle fordítanom a fejem.
– Nem számít, mert már nem voltam neked fontos – su ogtam.
– Emma! – A hangja lágyan csenge , mintha azzal akarna
megsimogatni, de közben kihallo am egy kis figyelmeztetést is
belőle. Az ujjait az állam alá te e, hogy felemelje a fejem, és
elveszhessek abban a varázslatos tekintetben. – Sosem tudtam túl
távol menni tőled. Most sem megy.
Habogtam, de azok a szavak nem jö ek a számra, amiket a
szívem ki akart volna mondani. Mit érek vele, hogy a közelemben
akar lenni, nem pedig velem? Már tudtam, mire vágyom, és
Konrád még mindig másról beszélt.
– Az a te problémád – közöltem érzelemmentesen. Hallo am
magamat, és tudtam, mennyire érzéketlennek tűnök. Anna azt
mondta, hogy ilyenkor nem szeretnek közel jönni hozzám, és úgy
lá am, igaza lehet.
Konrád elhúzta a kezét, és kicsit hátradőlt.
Úgy döntö em, végre arra használom a hangszálaimat, hogy
kimondjam, miről mit gondolok. Igaz, már elkéstem ezzel, de
akkor is ki kelle adnom magamból.
– Majd megtanulod kezelni, és ha szerencséd van, jövőre már
nem leszek ennyire közel – kezdtem bele. – Bizonyos dolgokban
igazad volt. Nekem i a suli, le kell ére ségiznem meg ki kell
találnom, mi legyen a jövőmmel. Nincs szükségem egy olyan
srácra, aki képes még a tanárnőmmel is összejönni, hogy
elfelejtsen engem. Sajnálom, ha ilyen boszorkányos képességeim
vannak, mint a sziréneknek, és megzavartam a fejedet. Nem
tudtam róla, hogy ilyen szörnyeteg lennék.
– Ne hülyéskedj! Nagyszerű lány vagy.
– Ezt kétlem. A nagyszerű lányoknak nem fordítanak hátat,
hanem felvállalják őket, és te nem ezt te ed.
– Sajnálom.
– Oké.
A poharam peremét piszkáltam, bár nem szakíto am el a
tekintetemet Konrádról. Erős voltam, és tarto am a
szemkontaktust.
– Ennyi? Oké? – kérdezte zavartan.
– Nagyjából semmi jelentősége, hogy bocsánatot kérsz, mert
a ól nem változik semmi.
– Ezt meg hogy érted? Hogyhogy nem változik semmi?
 – Csak a te ektől változnak meg a dolgok, a szavaktól nem.
Mondani bármit lehet, és már nem érdekelnek az ígéretek, a
vallomások, a nagy szavak.
Hagytam egy kicsit, hogy megeméssze, mit jelent ez. Reméltem,
hogy ért a szóból, mert így is túlcifráztuk már. Emlékezte em,
hogy még egyet kérdezhet, mert ennél jobban nem tudtam benne
nyomatékosítani, hogy zárjuk le a témát.
Sokáig fontolga a, mit kérdezzen, talán szelektált a fejében,
aztán egyszer csak döntö .
– Beszéltél már a nagynénéddel meg a bácsikáddal arról, hogy
tovább akarsz tanulni?
– Igen, beszéltem velük.
Konrád majdnem felte e az ebből következő újabb kérdést, de
tudta, hogy kifuto a keretből. Néztük egymást, de nem akartam
többé beavatni őt a magánéletembe, ő pedig nem faggato tovább.
Ke őnk közül Konrád bírta jobban a prédára várakozást, ezért én
szólaltam meg hamarabb.
– Kikísérlek – közöltem. Megvártam, amíg fizet, aztán
kisétáltam vele a vendéglő elé.
– Add át a jókívánságaimat az öcsédnek!
– Írj rá nyugodtan. Szerintem már lehiggadt annyira, hogy
válaszoljon.
Ezzel a végszóval hagyo magamra, és még napokkal később is
ebben a fura, érzelemmentes állapotban tengődtem végig a
napokat.
 35.

HATOS TANÁRNŐ EGYRE KISZÁMÍTHATATLANABBUL viselkede a

suliban, és már mindenki észlelte, mennyire megzuhant. Többször
lá uk kisírt szemmel bejönni, de ez még senkit se hato volna
meg, ha nem le volna olyan paraszt az órákon, mint egy hárpia.
Engem különösen szerete célba venni, de még Ki ivel is
bunkózo , aki általában úgy viselkede , hogy minden tanár
kedvelte. Komolyan azt vártuk, hogy mikor lesz hisztirohama.
Nem tudtam pontosan, mi áll mögö e, de valamiért úgy
sejte em, Konrádnak vagy Hatos exének lehet hozzá köze.
Igyekeztem leszarni, mert februárban amúgy se érdekelt semmi a
Felvi oldalán kívül.
Anna és Ricsi a rózsaszín ködben úsztak, mint két szerelmes
delfin, és egész nap csacsogtak a fülembe. Anti-Valentin-napi
ajándékot akartak venni egymásnak, amit nem nagyon érte em,
mert ha nem érdekli őket a Valentin-nap, akkor minek egyáltalán
ajándék, de aztán elengedtem a témát.
Bálint a szalagavató óta megfejthetetlen tekinte el méregete ,
és hiába jö ek össze Ki ivel, tarto am tőle, hogy a lánynak csak
azért kelle , hogy valaki vállán kisírhassa magát. No, de ki voltam
én, hogy ez ügyben véleményt mondjak? Eddig is csak annyit
értem el az őszinteséggel, hogy ellenségesen viselkede velem.
A továbbtanulás kapcsán még Bencét is megkérdeztem, és jó fej
módjára válaszolt a kérdéseimre. Végül több egyetemet is
bejelöltem, de a Közszolgálati nem volt közte. Nem akartam
rendőr lenni, akármennyire imádtam a vízen dolgozni, és hiába
mondoga ák, mennyire alkalmas lennék. Az utolsó pillanatban a
nagynéném meggyőzö , hogy gazdasági vonalon továbbtanulni
sosem rossz ötlet. Ez annyiban lenne jó, hogy ha később mégis
esküvőszervezéssel akarnék foglalkozni, akkor lenne egy biztos
szakma a kezemben. Furamód Marika néni ezt is támoga a volna,
mert láto benne potenciált.
Az esküvői szalonokban te látogatás után Tina még küldö jó
pár ruhafotót, mert nem tudo dönteni. Szerintem mindegyik
csodálatosan néze ki, és egy-két kivétellel, ami nem passzolt
hozzá, bármelyiket el tudtam volna rajta képzelni. Neki
mindegyikkel akadt valami apró baja, és mire elérkeze a
Valentin-nap, változo a terv. Úgy döntö , inkább varrat
magának egy tökéletes ruhát, így minden egyedi igénye
megvalósulhat. Az egyik délután szabaddá te em magam, hogy
bemenjek vele Pestre, mert o lako a varrónője.
Épp csak Konrádra nem számíto am, aki vállalta, hogy
befuvaroz minket, mert Péter éppen szolgálatban volt. Hetek óta
nem lá am Konrádot, és nem is beszéltünk, de még mindig
befagyasztva tarto am az érzelmeimet. Valószínűleg ezért nem
láto rajtam túl sok lelkesedést a kiruccanással kapcsolatban sem.
Mondjuk, ő sem volt kicsa anó jókedvében, de mintha nem is
búslakodo volna.
Odafelé egészen jó hangulatban telt az idő, mindenféléről
dumáltunk, szólt a rádió, mint egy kiránduláson. A bajok akkor
kezdődtek, amikor megérkeztünk a varrónő panellakásába, és
kiderült, hogy a műhellyé avanzsált szobába ennyien nem férünk
be. Tina természetesen maradt, és csacsogo a varrónővel,
miközben méretet ve ek róla, én és Konrád pedig kiszorultunk a
nappaliba. Elfoglaltam magam a telómmal, mert a játékkertemben
a vakondhelyzetet optimalizálni kelle , Konrád pedig az ablakban
lógo . Az erkély a Dunára néze , ami elő egy forgalmas autóút
és a vasúti sínek is futo ak. Egész romantikus környezetben
bámulha a volna a naplementét, ami rózsaszínre feste e a
horizontot, egyedül a túlparton nyújtózkodó gyárépületek és
kémények ronto ák el az összképet.
– Túl vagy a felvételi beadásán? – szakíto ki a kedvenc
játékomból. A melle em lévő, macskaszőrös takaróra te em a
mobilt, és megpróbáltam nem arra gondolni, hogyan fogom
levakarni a ruhámról a szőrszálakat.
– Nem unod még, hogy folyton kihallgatsz?
– Annak érzed?
– Még nem döntö em el.
Igazából nem akartam vele ellenséges lenni, csak igyekeztem
távolságot tartani. Körülbelül egy órán át még i leszünk, és
reménykedtem benne, hogy Tina néha áthív a műhelybe, és nem
pusztán statisztának kelle em.
A békejobb jeléül úgy döntö em, válaszolok Konrádnak:
– A nagynénémék azt mondták, támogatnak, ezért igen, több
helyre is beadtam a jelentkezésemet. Egészen rendeződö a
viszonyunk, és mostanában sok mindenről lehet velük dumálni is.
– Az jó. Mondtam én.
– Nem mia ad csináltam – ellenkeztem makacsul.
– Szerencsére. Pont az volt a lényeg, hogy a saját sorsodat vedd
a kezedbe.
– Örülhetsz, mert elismerem, hogy igazad volt.
– Nem ezért örülök.
Visszafordult az ablak felé, és odébb húzta az elegáns,
krémszínű függönyt. Csak úgy félvállról megkérdezte, hogy miket
jelöltem be.
– A pénzügyi-számviteli képzést Fehérváron. Közel lenne, csak
felülök a vonatra, és negyedóra ala o is vagyok. Közben
valamikor szeretném megcsinálni a jogsit, hátha lenne valami
csotrogány kocsim, amivel átjárnék.
– Jól hangzik. Pestre nem is pályáztál? – néze rám, és mintha
reménykedést lá am volna a tekintetében.
– Ezt szeretném – tértem ki a válasz elől.
– Értem. Akkor sok sikert – felelte elcsendesedve.
Nem tudtam, lesz-e egyáltalán esélyem rá, hogy bekerüljek,
mert tuti erős a mezőny, és én nem közgazdasági suliból
jelentkeztem. Marika néni azt mondta, megpróbálhatom, azzal
nem veszítek.
Pestre is pályáztam, de arról nem akartam beszélni Konrádnak.
Többé semmi olyanról nem akartam neki beszélni, ami igazán
fontos nekem.
– Bence mia gondolkodtam Debrecenen is. Legalább lenne o
egy ismerősöm.
– Neked aztán hülyeség lenne annyira messzire menni. Főleg,
hogy rendeződni látszik a viszonyod a rokonaiddal.
– Pedig Bence mennyire örülne neki.
– Megint ilyen jóban vagytok? – kérdezte, és a meglepetésen
kívül mintha rosszallást is kihallo am volna a hangjából.
Féltékeny lenne?
Elmeséltem neki, hogy sokat írogatunk egymásnak, mert
megint jókat lehet Bencével beszélgetni. Persze, semmi komoly
nem történt, csak nyomtuk egymásnak a hülyeséget, de Konrád
ezt nem tudta, és jólese húzni az agyát.
– Elmennél innen az ország másik végébe, hogy az öcsémmel
legyél? Az már elsőre se működö .
– Miért, neked is bevált a tanárnő, nem? Mi van, ha nekem is
segítene egy ilyen átgondolt és megfontolt módszer? – közöltem
kíméletlenül.
Erre már o hagyta a festményre illő színeket a Duna fele , és
felém fordult. Az arcán átvillant ezernyi gondolat, de valószínűleg
sosem ismerem meg őket.
– Kár, hogy még te sem hiszed el, amit mondasz.
– Miért, te elhi ed, hogy összeilletek a tanárnővel?
Meggyőződésed volt, hogy ez a nő kell neked?
Konrád odasétált hozzám, és leült a fotelba. Kár, hogy a plédet
összeszőröző jószág már a sajátjának gondolta a területet, és
eléggé méltatlankodo azon, hogy Konrád kis híján ráte e a
hátsóját. A vörös macsek morcosan hagyta el a helyszínt, úgy
vonult el izmos kis macskatestével, mint egy birkózó.
– Ez örök téma marad köztünk? – néze rám Konrád.
– Aha, mert ha nem tudnád, az a nő nem normális. Szinte
zakla a az egyik osztálytársamat, velem meg állandóan paraszt.
– Hogy érted, hogy paraszt?
– Ó, hát folyton olyasmiről kérdezget, ami nincs a tananyagban.
Meg beszólogat, amikor csak lehet. Régen meg akart menteni,
most azonban meg tudna fojtani egy pohár vízben.
– Nekem még azt mesélte, hogy többször ellógtál az órájáról. Ez
se a megfelelő hozzáállás.
– Pont azért te em, ahogy viselkedik.
– Azon nem gondolkodtál, hogy tényleg ilyen szélsőséges
érzéseket váltasz ki az emberekből?
– Gondolom, magadról beszélsz – közöltem flegmán. – Nem
biztos, hogy más így érez velem kapcsolatban.
– Szerintem de.
– Na és te hol tartasz? Most éppen megmenteni vagy megfojtani
akarsz?
– Nekem ennél speciálisabb a fantáziám – közölte
magabiztosan, és valami önelégült mosoly ült ki az arcára.
Utáltam érte, mert a lábujjamig megbizseregtem tőle. Eddig
olyan jól működö ez az érzelmi távolságtartás, erre tessék!
Megenged magának egy tök egyszerű megjegyzést, amit igazán
csak akkor veszel utalásnak, ha akarod, és én megint szétesek.
Szégyelltem a gyengeségemet.
– Megtarthatod magadnak a fantáziádat.
– Te kérdeztél.
– Te meg ismerhetnéd a viselkedési normákat, és tudhatnád,
hogy a titkos fantáziálás azért titkos, hogy még a létezését se oszd
meg mással.
 – Ha ezt szeretnéd… – sóhajto , aztán visszakanyarodo a
tanárnőre, és megkért, hogy meséljek bővebben arról, mi van a
suliban.
Elmondtam, hogy rendszeresen ad rossz jegyet, és megaláz az
egész osztály elő a lekicsinylő beszólásaival. Egyébként sem
voltam népszerű, mint mondjuk Ki i, akit mindenki kedvelt, de
mintha ellenem akarná fordítani a többieket.
– Miért nem vagy népszerű? – kérdeze közbe.
– Az egy másik történet, nem akarlak vele összezavarni.
Erre felnevete , és egy pillanatra majdnem minden olyan volt,
mint régen. Újra tudtunk beszélgetni és csipkelődni.
– Azért, mert kék egyenruhát hordok, még nem vagyok hülye.
– De, csak más mia vagy sügér. Szóval a múltkor, amikor nem
tudtam valamit a nem létező tanagyagból, akkor mindenkivel
dogát írato . Szinte csak a táblára nem írta fel nagy betűkkel, hogy
ez mia am van.
– Miért csinálja ezt?
Kis híján azt feleltem, hogy mert egy lotyó, hiszen nincs más
magyarázat. Ötször annyi jegyem volt a csomó feleltetésnek és
dogának köszönhetően, mint másoknak. Oké, valószínűleg így
aztán nem lenne baj az emelt szintű ére ségivel, csak kár, hogy
nem olyan irányban akarok továbbtanulni, ahol szükségem lesz
rá.
– Remélem, nem azért túráztat, mert szakíto unk – mondta
Konrád idegesen.
– Arra már mindenki rájö , hogy szerelmi bánata van, nyugi –
feleltem higgadtan. – Úgy mászkált a suliban, mint egy sírós
tinilány, akit dobo a falu bikája.
– Ez lennék én?
– Ez csak egy hasonlat, ne gondold túl. A szakítás önmagában
még nem indokolja, hogy rám pikkel és engem néze ki
céltáblának. Hacsak…
Felvont szemöldökkel meredt rám, kíváncsian várta, milyen
következtetést vonok le. Elég meredek le , de azért a logika
határán belül maradtam.
– Hacsak nem hiszi, hogy van valami közö ünk.
A macska ekkor tért vissza a szobába, még elcsíptem a
Konrádra vete , utálkozó pillantását. Bájos jószág. Konrád
szemmel tarto a, és a tekintetével köve e az útvonalát. A kandúr
felkapaszkodo a macskabútorra, és o heves bundaápolásba
kezde , mert biztos összepiszkolta magát a panellakásban.
 Vártam, hogy Konrád tagadja vagy megerősítse a feltevésemet,
de egyiket se te e.
– Megnézed Tinát? – kérdezte. – Egy ideje mintha nem
nevetgélnének, és ez gyanús nekem.
– Persze – feleltem, pedig szere em volna i maradni, és
kicsikarni belőle valamiféle választ.
Átsétáltam a másik helyiségbe, ahol semmi kifogásolnivalót
nem lá am, pusztán azért nem nevetgéltek, mert épp nem vidám
témákról beszélge ek. Egy ideig próbáltam érdeklődni aziránt,
hogyan zajlik egy ruha tervezése, hogy tudjam, hány ilyen
alkalomra számítsak még, de közben folyton azon járt az agyam,
hogy Konrád kikerülte a válaszadást.
A szalagavatón hallo ak alapján szoktam téma lenni náluk, és a
tanárnő veszekede is mia am. Vajon ezért szakíto ak?
Nem tűnt elég életszerűnek.
Hátrafordultam, hogy ellenőrizzem, nincs-e a környéken, és
su ogva megkérdeztem a legjobb informátort a témáról.
– Tina, te mit tudsz Konrád barátnőjéről?
– Az exbarátnője – javíto ki azonnal. – Szerencsére nemrég
dobta a lányt. Nekem aztán birkatürelmem van, de hozzá sose
volt.
– Miért?
– Lekezelő és öntelt, mintha az egész világnak a lábnyomát
kellene csókolgatni.
Vigyorogtam, mert tudtam én, hogy kedvelem Tinát, csak azt
nem, hogy ennyire.
– Nem vagyok egy utálkozós típus – magyarázta, és a ráncos,
mosolygós varrónő is megerősíte e ezt –, de örülök, hogy nem le
égig érő szerelem ezzel a lánnyal, mert akkor úgy érezném, hogy
félreismertem a fogado fiamat.
– Végül is melyikük mia mentek szét?
– Konrád vete véget a kapcsolatnak, mert nem gondolta ő
komolyan. Egyáltalán nem ille ek össze.
– Miért, milyen lány illik hozzá szerinted? – kérdeztem, mert
nem bírtam magam kikapcsolni.
A varrónő megállt a mozdulat közepén, Tina pedig ravaszul
rám vigyorgo .
– Azt Konrádnak kell tudnia.
– Jó, ezt értem, de most úgy kérdezlek, mint fogado anyját.
– Nekem az a lényeg, hogy a lány, aki majd kiköt melle e,
szeresse és ne bántsa. Ennyi.
 Ezzel nem segíte ki nagyon, de nem akartam tovább
kérdezősködni, mert túl feltűnő le volna. A varrónő amúgy is
végze mára, szóval indultunk haza, és csak annyi időre álltunk
meg útközben, hogy egy könnyű vacsorát vegyünk magunkhoz.
 36.

MIUTÁN A PÉNTEKI RUHAPRÓBÁN Konrád bogarat te a fülembe,

rossz érzéssel léptem be az iskolába. Vonzo a gondolat, hogy a
világoskék téli kendőmet a nyakam helye az arcom elé tegyem,
és úgy kommandózzak be a terembe, mint a legnagyobbak.
Ha belegondoltam, hogy a magyartanárnőm engem okol a
szerelmi csalódásáért, pokoli hosszúnak tűnt az a két és fél hónap,
ami még hátra volt az ére ségiig.
Szerencsére arra a hétre megúsztam a terrort, mert állítólag
valami baci leteperte, és ágynyugalmat írtak elő neki. Ez nekem
most kapóra jö , így nyugodtan tudtam készülni a nyakamon lévő
nyelvvizsgára is. Ha le volna eszem, még tizedik végén lerakom,
de akkor elcsesztem és nem foglalkoztam vele. Szerencsére egész
héten nem történt semmi azon kívül, hogy szétuntam bent az
agyam, és vártam, hogy elteljenek a napok.
Hétvégen se mozdultam ki o honról, pedig hihetetlen erővel
csalogato a napsütés a szabadba, mintha nem is február le
volna. Még a madarak is csicseregtek, de azért elkelt a télikabát.
Jólese egy kicsit o hon lustálkodni, még mindig nem szoktam
meg, hogy ebből is állhatnak a hétvégék. Este Annával pörögtünk
a kedvenc YouTube-csatornáján, és megoszto velem egy rakás
érdekes dolgot, amit mind-mind Valentin-napon talált, és én
lemaradtam róluk.
Ilyen például az okosgatya, ami akkor kell, ha a párod nem
figyel rád, mert egy applikációval megrezegtetheted a naciját. A
legjobban mégis a szerelemnövény applikáció tetsze , ami arra
figyel, hogy a kedveseddel zajló csevegésed megteljen érzelemmel.
Anna beszélgetéseivel tuti nem volt baj, sőt, az már inkább soft
pornóba ment át, de eléggé kiábrándultam, amikor visszanéztem,
mit íroga unk egymásnak Konráddal. Anna azt mondta, hogy egy
szótárban több érzelem van, és igazat adtam neki, mert o
legalább címszó szintjén szerepel a „szeretlek” kifejezés.
Hétfőn már minden a régi volt, leszámítva, hogy az utolsó órán
annyi házit kaptunk, hogy másnap késő estig csináltam. A kedd
reggel azonban nem úgy alakult, ahogy szere em volna, mert
sikeresen elaludtam. A telóm nem ébreszte , gondolom, régóta
nem kapcsoltam ki, és bezizzent. Mindenesetre negyven perc
késéssel, az óra végén toppantam be irodalomra.
Mindenki engem néze , mint a dedóban, hogy hűha, késtem a
suliból, most mi lesz?
Hatos tanárnő az asztalnál ült, a halványkék ingblúz felső két
gombja épp csak nem pa ant le a melléről. Vagány lófarokba
kötö e a haját, és keresztbe vete e a lábbát, mint egy királynő.
– Épp időben – közölte gúnyosan.
– Elnézést, elaludtam.
– Szóval elaludtál. Rendben, Emma – felelte mosolyogva,
miközben o álltam zavartan, mert ha elkésel, de mosolyognak
rád, az nem jelent jót. Szere em volna Anna felé fordulni
bátorításért, de nem mertem levenni a szemem erről a hüllőről.
A tanárnő csak néze rám, ezért lassan elindultam a padom
felé, de épp csak egy tyúklépést tudtam haladni, amikor csa ant a
hangja.
– Ne tovább! Azt gondoltad, hogy ennyivel megúszod? Ó, nem.
Indulhatsz az igazgatónőhöz magyarázkodni.
– Egy késés mia ?
– Nagyjából három perc múlva kicsengetnek. Ez már nem
késés, hanem igazolatlan óra. Tudod, hánynál tartasz idén?
A francba, persze hogy számontarto am, csak nem hi em,
hogy ez a mai is annak fog számítani. A házirend szerint tíz
igazolatlannál igazgatói figyelmeztetés jár, és egyben értesítik a
szülőket. Ezt szívesen elkerültem volna, tekintve, hogy
rendeződö a viszonyom a nénikémmel és a bácsikámmal.
– Kilenc – válaszoltam.
– Pontosan annyi volt. Eddig. Az igazgatónő külön kérte, hogy
küldjelek hozzá, ha elérted a tízet. Indulhatsz is.
Ezt a rohadt egy libát! Kezde betelni a pohár, de tényleg. Én
aztán jó ideig eltűröm, ha valaki rám szállt, végül is szó nélkül
dolgoztam a nagynénémnek évekig, de éreztem, hogy hamarosan
robbanni fogok. Ez a nő kimeríte e a diákra pikkelés fogalmát.
Az, hogy megutáltat a többiekkel, az egy dolog. De hogy
megalázzon? Elegem le .
Mexi azt tanácsolta, hogy mindenképp jelentsem az
igazgatónőnek, és ha azzal nem jutok sehova, akkor beszéljek a
nénikémmel, hogy ő jöjjön be az iskolába beszélni a dirivel. Persze
megköszöntem a tanácsát, de nem éltem vele, mert az igazgatónő
nem igazán szimpatizált sem velem, sem a rokonságommal.
Ahogy felfelé bakta am hozzá, semmi se juto eszembe,
mintha meghibásodo volna a beszédközpontom. Még az
irodájában, a hosszú szálú, bordó szőnyegen állva se tudtam,
hogyan kezdjek neki. Szerencsére annyira belefeledkeze a
munkájába, hogy még nem tudo velem foglalkozni, így kaptam
néhány másodperc haladékot.
Érthetetlen módon a függönyök majdnem teljesen be voltak
húzva, mintha direkt a sötétben érezné jól magát. A hosszú tél
után én imádtam, hogy végre normálisan elkezde sütni a nap, és
semmi pénzért nem választo am volna ezt a vámpíréletformát.
Amikor az igazgatónő felém fordult, egyik lábamról a másikra
te em át a súlypontom, és a tenyeremet a farmeromba töröltem,
annyira izzadt.
– Mit tehetek érted? – kérdezte Szaszkó.
– Hatos tanárnő küldö , mert igazolatlan órát írt be irodalomra.
Az igazgatónő felnéze az ajtó fele i szürke hátlapos faliórára,
ami egy kicsit késhete , mert épp akkor csenge ek ki.
– Ezzel összegyűlt a tíz.
– Úgy tűnik – feleltem ijedten.
– A tanárnő nemrég felkerese , és elmesélte, hogy rendszeresen
hiányzol nála. Az a furcsa, hogy csak nála volt idén igazolatlan
hiányzásod.
Végül is így történt, és mivel egyelőre nem kérdeze semmit,
nem éreztem szükségét, hogy válaszoljak.
– Megtudhatnám az okát?
– Ma csak simán elaludtam.
– És máskor mi történt? A többire mi a mentséged?
– Nem hiszem, hogy számítana – feleltem.
– A korábbi években nem te él különbséget tanár és tanár közt,
amikor iskolát kerültél.
Most jö em rá, hogy a vállig érő, Kleopátra-frizurájával
hasonlíto a fogorvosomra, akitől konkrétan re egek. Az
igazgatónőtől csak tarto am, de hasonló karakter mindke ő, és
egy filmsorozatban nem a csupa szív, romantikus idős nő szerepét
kapná meg.
Az igazság melle döntö em, még úgy is, hogy talán nem
fogok vele jól járni.
– Régebben a családomat próbáltam felkutatni. Mármint anyám
rokonait.
– És sikerült?
 – Mondhatjuk.
Az igazgatónő visszanéze egy pillanatra a monitorra, majd
újra felém fordult.
– Ezt még el is hiszem, sőt, mondhatni, tudtam róla, mert
egyszer leültem beszélgetni a nénikéddel pár dologról. Akkor
próbáltam meggyőzni arról is, hogy most a tanulásra kell
koncentrálnod, nem az é eremre.
Azta! Azóta se tudtam, honnan jö ez a gondolat Marika
néninek, de azért a legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy
az igazgatónőnek valamiképp köze lehete az ügyhöz.
– De térjünk vissza az idei évhez és Hatos Emília tanárnőhöz!
Mi történt közö etek? Az ellenszenvetek inkább személyesnek
tűnik, nem pedig az iskolához kötődik, és nem szeretném, ha
eldurvulna.
Erre most mit kellene mondanom? Meséljek neki a
hányingerkeltő megmentési vágyáról? Vagy arról, hogy átlépte a
határt Annával? Mondjam el neki, hogy Konrád mia féltékeny
rám?
– Nézd, Emma, nem azért kérdezem, mert érdekelnek az
érzelmek, csak a tényekre vagyok kíváncsi, kizárólag azért, hogy
kezelhessük a problémát. Ez mégiscsak egy iskola – mondta. – A
Maximilian Kunst-féle botrány elég volt a gimnáziumnak, nem
szeretnék még egyszer szégyenkezni.
Ekkor kiborultam, és elmeséltem neki mindent. A maximilianos
esetből kiemeltem, hogy milyen undorító módon viselkede az a
szemét, majd eljuto am Hatos tanárnőig, Konrádig meg a
szakításig. Az igazgatónő jó ideig nem mondo semmit, aztán
hátradőlt, és agyalt valamin. Szerintem mindent tudo , amit kell,
hogy megőrizhesse a kicsesze iskolája jó hírét.
– Rendben, Emma, köszönöm. Bizonyos dolgokat csak
feltételeztem a cserediákügy kapcsán. Egyelőre elmehetsz, de ha
történik valami, akkor szólj, kérlek.
– És akkor mi lesz most? Bajban vagyok?
– A véleményem a rendőrrel való viszonyodról nem lényeg. Ha
így történt, ahogy elmondtad, akkor semmi olyat nem köve él el,
ami kifogásolható. Az igazolatlanokról pedig annyit, hogy
követjük a házirendet. Ha nem a teljes óráról hiányoztál, akkor az
csak késés, és amíg nem gyűlik ki az egy tanórányi idő a
késésekkel, addig nem írjuk be az igazolatlan órát. Vagyis
nagyjából öt percen múlt, hogy most nem kaptál figyelmeztetést.
Valamiért úgy éreztem, nem igazán hisz nekem, vagy csak
fenntartásokkal kezeli a történetemet. Még ebédszünetben is ezen
ka ogtam, amikor a kézikönyvtárban kushadtam a kedvenc
fotelomban, és egy barackos túrórudit majszoltam.
Anna három sorral távolabb sétálgato , és a könyvek gerincét
olvasga a.
– Annyira fura volt, mert úgy tűnt, segíteni akar, de közben
mintha gyanakodo volna – mondtam neki.
– Szerintem senki se érti, hogy Szaszkó mit miért tesz. Ha
szerencséd van, komolyan veszi az egészet, márpedig szemet
hunyt a késések fele , szóval szerintem jó vagy nála.
– És miért ment el a nagynénémhez? Ezen aztán végképp
kiakadtam.
– Erre valószínűleg sosem kapsz választ.
Már alig hallo am a hangját, mintha lehajolt volna az alsó
polchoz búvárkodni.
– Te mit művelsz? O nem találsz neked való olvasmányt, mert
mesekönyvszekció nincs a könyvtárban.
– Te mekkora genyó tudsz lenni! – mondta, de közben nevete .
– Különben illemtankönyvet kerestem neked.
Aztán bennem az ütő is megállt a ól a hangtól, hogy valaki
feltépte a külső ajtót. Az ideges, kopogó léptek hallatán
bukfenceze egyet a gyomrom, mert ilyen lendüle el körülbelül
egy dinoszaurusz közeledik.
Nem tévedtem. A fotellal szemben felbukkanó Hatos tanárnő
mintha egy kicsi, vérengző, sunyi raptor le volna.
Úgy döntö em, nem pa anok fel, mert mozgásképtelennek
éreztem a lábam, másrészt annyira azért nem voltunk jóban
mostanában, hogy megtiszteljem vele.
– Hogy képzelted, hogy hazudsz rólam az igazgatónőnek? –
támadt nekem piruló arccal. Ó, hát régi barátom, a vörös ragály
újra támadásba lendült.
– Nem csináltam semmit – feleltem az igazsághoz híven.
– Dehogynem. Valótlanságokat állíto ál, vagyis hazudtál.
– Semmi olyasmit nem mondtam, ami ne lenne igaz. – Rohadtul
nem kelle magyarázkodnom, de ennyit szükségesnek éreztem
közölni. Hatos tanárnő közelebb trappolt hozzám, és már nem
éreztem biztonságban magam a fotelban ülve, túlságosan fölém
magasodo . Felálltam, hogy szembenézhessek az acsarkodó
ábrázatával.
Felemelt fejjel és zakatoló szívvel álltam a sarat.
– Semmi közöd a magánéletemhez és a páromhoz – bökö
felém.
– Szerintem magának sincs az enyémhez. Vagy bárki máséhoz a
suliban, mégis folyamatosan beleszól.
– Miről beszélsz?
– Megte e Annával is meg velem is. És történetesen kicsit
régebb óta ismerem az exbarátját, mint maga, csak gondolom, nem
tudta elviselni, hogy barátok vagyunk Konráddal. Erről nem én
tehetek.
– Azt nem tudtam elviselni, hogy egy manipulatív kis lotyó
vagy.
Kemény szavak ezek, és mivel pedagógus létére engedte meg
magának őket, nálam lejára a magát. Innentől nem tekinte em a
tanáromnak.
Befogtam a számat, és semmit se mondtam, hogy
kibontakozhasson. O tarto , hogy egy lotyó vagyok.
– Ezt bizonyítja, hogy bemocskolod a nevem az igazgatónőnél –
folyta a fúriásan, szinte már habzó szájjal. – Ne hidd, hogy
hagyni fogom!
– Hajrá, azt csinál, amit akar. A ól még Konrád nem fogja
magát szeretni.
– Mit merészelsz!
– Pont ezt.
– Szerintem jobb lenne, ha befognád a szádat!
– Miért? Ennyire fáj hallani, hogy dobták? Tudja, mit mondo
magáról? Hogy nem volt jó ötlet összejönniük.
Ekkor arcul csapo . A keze olyan gyorsan mozdult, mint egy
vízből előugró krokodil, aki egy pillanat ala berántja az áldozatát
a folyóba. Túl váratlanul érkeze ahhoz, hogy félre tudjak lépni
előle.
A tenyere lenyomata égete , ahogy o álltam döbbenten, hogy
volt képe megütni. Szörnyen éreztem magam.
Nemcsak én ijedtem meg, hanem Anna is, mert a pofon
csa anása után azonnal felszisszent. A tanárnő oldalra kapta a
fejét, és meglá a, hogy Anna szemtanúja volt az egész
beszélgetésnek.
Még mindig próbáltam felfogni a velem történteket, de mielő
bármelyikünk megszólalhato volna, Hatos tanárnő elrohant.
– Ez a nő egy pszichopata – nyögte Anna, akinek hamarabb
sikerült észhez térnie, mert én továbbra is úgy éreztem magam,
mintha egy mocsárban ragadtam volna.
– Az – feleltem, és az arcomat simoga am, mintha a ól eltűnne
az égő érzés. A szoba hirtelen idegennek tűnt, a kedvesség
egyszerűen kiszállt innen. Egyre nehezebben ve em a levegőt a
szűk szekrények közö . – Ki kell innen jutnom – mondtam
határozo an.
– Várj, ezért feljelentheted! Tanúskodom.
– Hogy mi? Jelentsem fel?
– Igen, a rendőrségen. Baszki, megütö , ezt nem hagyhatod
annyiban.
– I voltam, köszi. Tudom, mi történt.
Kicsit meredeknek éreztem a rendőrségre menni ezzel.
Mármint ez egy pofon, amihez nincs joga, és felháborító, de most
jelentsem fel? Menjek el azzal a rendőrök elé, hogy pofon vágtak?
Nincs ennél jobb dolguk?
Anna látha a a habozásomat, mert úgy csa ant a hangja, mint
egy újabb pofon, és nem örömömben rezzentem össze.
– Ugye nem akarod annyiban hagyni?
– Nem… vagyis nem tudom – habogtam. Elhadartam neki,
hogy túlzásnak érzem a rendőrségi feljelentést, végül is életben
maradtam, és nem fogja visszavetni a lelki fejlődésemet ez az eset.
Tényleg csak ki akartam jutni a könyvtárból, de Anna nem
hagyta, hogy félreállítsam az útból.
– Nem veszed elég komolyan – vádolt meg.
– Te meg túl komolyan veszed. Egy hülye picsa, hát nem érted?
Elég szar lehet neki együ élni magával, nem akarok ezzel
foglalkozni. Van elég megoldásra váró probléma az életemben,
amire figyelnem kell ezen kívül is.
– Mi az, hogy nem akarsz ezzel foglalkozni?
– Lehet, hogy neked megvan a nyelvvizsgád, de nekem jövő
héten lesz. Kivagyok, mint állat, nincs se időm, se energiám
feljelentgetni embereket.
– Nem hiszem el, hogy nem akarsz tenni semmit!
Kezde felmenni a pumpa, és emlékezte em magam, hogy
Anna csak jót akar. Persze nem tud pártatlan maradni, mert utálja
a tanárnőt, és valahol igazat is adtam neki, mert ha rágondoltam,
hogy az a nő mit te , utána tudtam volna rohanni, hogy én is
megpofozzam. Viszont nem volt kedvem mindezt elmondani a
rendőröknek, hogy aztán csesztessenek vele. Tuti rákérdeznének a
részletekre, és arról se volt kedvem beszélni.
– Legalább az igazgatónak mondd el! Vagy a rendőr pasinak,
úgyis mia a van az egész.
Eszembe juto a beszélgetés a varrónőnél. Konrád külön kért,
hogy tájékoztassam, ha valami történik. Ez most pont egy ilyen
eset, mégsem akartam neki beszélni róla. A gyomrom liftezni
kezde a gondolatra, hogy elmeséljem, épp róla vitatkoztunk.
– Ére ségi után úgyis megszabadulok e ől a hárpiától, addig
meg kibírom.
– Nem értelek. Hogy tudod ezt ennyivel elintézni? Hogy lehet,
hogy nem érdekel, hogy megaláztak?
– Inkább csak elfelejteni akarom – mondtam. Hogyan
magyarázhatnám el neki, mennyire szere em volna elmenni végre
onnan, ahol rám támadtak? Mintha csak egy bűnte helyén
lennék, ahol én vagyok az áldozat.
Valami nem stimmelt azzal a könyvtárszobával, és pár perc
ala változo meg az egész. Nem volt o többé maradásom.
Kikerültem Annát, majd kirohantam a teremből, és úgy
döntö em, elkéredzkedem az utolsó óráról az osztályfőnöktől.
Tényleg nem éreztem jól magam. Biztonságra vágytam, és
annyi év után ez egyetlen helyet jelente . Az o honomat.
 37.

ANNA MÉG ESTE IS PISZKÁLT, hogy ne hagyjam annyiban az esetet.

Csak úgy záporoztak az üzenetek a jogaimról, és addig
ötletbörzéze , amíg le nem ve em a hangot a telóról. Hiába.
Nemsokára már a zümmögés is idegesíte , úgyhogy végül a
rezgést is kikapcsoltam. Egyszerűen nem érte e meg, hogy nem
vagyok más véleményen, mint ő, csak nem bírok el több
feszültséget. Márpedig annak csúnya következményei le ek
volna, ha szembeszállok a tanárnővel.
Aznap még küszködtem a szégyenérze el a pofon mia , de ez
másnapra sokat enyhült. Nagyon igyekeztem úgy bemenni a
suliba, mintha mi sem történt volna. Reggel gondosan ügyeltem,
hogy minden a napi rutinom szerint alakuljon, és már az is
megnyugtato , hogy belekapaszkodha am a szokásaimba. Nagy
gonddal kerestem ki a megfelelő fekete felsőt és farmerszoknyát,
majd a hajamat magas lófarokba kötö em, és egy közepes
nagyságú karikafülbevalót választo am hozzá.
Semmi extra, csak egy átlagos hétköznap reggel. Ami pont
addig tarto , amíg beértem a suliba, és próbáltam végigmenni a
folyosón. Két alsóbb éves lány látványosan elnémult, amikor
elsétáltam melle ük, és szerintem utánam is fordultak, bár ebben
nem voltam biztos.
Aztán a teremajtótól nem messze három másik lány az
évfolyamból is rám csodálkozo . Kezde elővenni az üldözési
mánia, ami akkor vált masszívvá, amikor beléptem a terembe,
ahol Ki i és az unikornislányok fürkésző tekintete fogado . Se
Anna, se Ricsi nem ért még be, ezért odasétáltam a padhoz,
ledobtam az oldaltáskámat, majd visszamentem a mosdóba, hogy
megnézzem, mi olyasmi lehet rajtam, ami mia ennyire meg kell
bámulni.
A szoknyám hossza mini, de totál rendben van, a harisnyám
nem szaladhato fel, mert vastagabb fajta, a sminkem pedig
érintetlen volt.
Értetlenkedve mentem vissza a terembe, és félig a pad alá
csúszva próbáltam nem észrevenni a rám szegeződő tekinteteket.
Néhány perccel később felbukkant a matektanárnő a
piszkosfehér kardigánjában, egy pillanatra szúrós szemmel
végignéze az osztályon, aztán kérte, hogy menjek vele. Ez semmi
jót nem jelente , de te em, amire utasíto . Idegesen sétáltam
mögö e, és hiába kérdeztem, hogy miért kell vele mennem, kitérő
választ ado , és arról zagyvált, hogy majd megtudom az
igazgatónőtől.
Ekkor azért megugro a pulzusom. Mit köve em el, hogy az
igazgatónő elé kell citálni? Hisz most nem csináltam semmit, így
csak a tegnapi incidens maradhato , de megrémíte a gondolat,
hogy folytatása következhet.
A matematika-tanárnő csak az igazgató ajtajáig kísért, onnan
egyedül kelle továbbmennem. Annyira meg voltam illetődve,
hogy alig ve em észre az ismerős rendőröket a szobában, pedig
hát elég nehéz figyelmen kívül hagyni két Barabást. Merthogy
Péter és Konrád is o feszíte talpig egyenruhában, és az
igazgatónővel beszélge ek, aki feltűnően bámulta a monitort
eközben.
Egyszerre fordultak felém, én pedig nagyot sóhajto am. Ez egy
ilyen nap, minden szem rám szegeződik.
Konrád együ érző tekinte el pillanto rám, ami nem
nélkülözte a sajnálatot. Minek szól ez a tekintet? Vajon bajban
vagyok?
Péter inkább dühösnek tűnt, de tőlem nem sajnált egy hangos
köszöntést, amiből úgy tűnt, mintha nem rám haragudna.
– Mi történt, igazgatónő? Miért vagyok i ?
– Nem tudod?
– Nem igazán – feleltem őszintén.
– Tehát semmi közöd nincs a videóhoz, amit ma reggel hat
körül oszto ak meg az iskola tanulóival, és én is megkaptam e-
mailen, valamint a rendőrség egy-két tagjához is elju a ák.
– Videó? – kérdeztem vissza döbbenten, mert nem érte em
semmit.
Konrád odalépe hozzám, a válla a vállamhoz ért, majd
előve e a telefonját, és odatarto a elém. A videó, amit elindíto
rendkívül ismerős helyszínen játszódo , és a két szereplő is
ijesztőn hasonlíto rám és Hatos tanárnőre. Pár másodpercnél
nem kelle több, hogy rájöjjek, Anna felve e a pofont, miközben
két sorral odébb kushadt a könyvek közö .
– Rohadt életbe! – nyögtem megfeledkezve magamról. Az
igazgatónő kikérte magának, de nem érdekelt. Mire megkértem
volna Konrádot, hogy állítsa meg a videót, mert nem akartam újra
átélni ezt a borzalmat, már véget is ért.
Még mindig nem szólt egy szót se, ugyanakkor o maradt
melle em, mondhatni testközelben, mert még mindig összeért a
karunk.
– Nem tudtam, hogy le le videózva.
– Ki készíte e?
– Nyilvánvalóan nem én voltam, tekintve a helyzetemet.
– Kicsit jobban is félhetnétek a következményektől, te és az
operatőr is – fenyegete meg Szaszkó.
Konrád ekkor megfeszült, oldalról néztem az arcélét, ami
egészen eltorzult a haragtól.
– Szerintem foglalkozhatnánk azzal is, ami a videón történik –
mondta figyelmeztető éllel.
– Az iskola ügyeinek intézését nyugodtan rám bízhatja.
– Rendben. És mit óhajt tenni az ügyben, hogy bántalmazták
egy diákját?
– Először Emmának kell eldöntenie, hogy tesz-e feljelentést –
mondta az igazgatónő.
Anna ezért csinálta az egészet, hogy ne maradjon más
választásom, mint feljelenteni a tanárnőt. Még a rendőrségnek is
elküldte, gondolom, annak a pár embernek, akit ismert a
közösségi munkából.
Aztán elküldte a suliban mindenkinek. Kíváncsi le em volna,
hogy hamis profilt használt-e, de nyilvánvalóan igen.
– Feljelented? – kérdezte Konrád.
Az arcát fürkésztem, hogy erre vajon mit feleljek, hiszen
mégiscsak a volt barátnőjéről van szó, azonban az érzelemmentes
tekintet csak elbizonytalaníto .
Segélykérően Péterhez fordultam, hátha elmondja, mit tegyek.
– Talán érdemes lenne – javasolta. – Az iskola anélkül is
elbocsáthatja a fegyelmi eljárás után, amit remélhetőleg az
igazgatónő meg is tesz, de a te részed befejezetlen marad.
– Tudom – feleltem, és jólese , hogy Péter engem támogat.
Viszont Anna nem a teljes videót küldte el, hiszen az elejét
levágta, így nem tudha ák, hogy Konrád neve is felmerült a
vitatkozás során.
– Mi a baj? – kérdezte Konrád, és megsimoga a a vállamat.
Szívem szerint odabújtam volna hozzá egy ölelésre.
El kelle mondanom, hogy korábban konkrétan elhangzo a
neve. Utáltam, hogy az igazgatónő elő kell részleteznem a
magánéletünket, de őszintén szólva később se szere em volna
felemlegetni egy esetleges eljárás ala .
– Személyes ellentét mia pofozo meg – böktem ki.
– Hallo uk, de az nem számít – közölte Péter.
– De… – habogtam, és kétségbeese en kerestem a megfelelő
szavakat. – Szeretném az illetőt, akit még érint, kihagyni ebből.
Konrád fáradtan elmosolyodo , kicsit elnéző le a hangja,
amikor megszólalt.
– Lá am a teljes videót – közölte. – Nekem nem gond.
– Lá ad?
– Igen.
Most már tényleg elsüllyedhetek. Azt hi em, hogy a tanárnővel
való beszélgetésünk ke őnk, illetve hármunk közö maradhat, de
most is másképp alakultak a dolgok, mint szere em volna. Kicsit
szégyelltem magam, mert úgy éreztem, hogy a háta mögö
beszéltem ki Konrádot, és ez nem valami jó dolog. Simán
haragudhatna rám emia .
– Tényleg nem zavarna, ha kiderülne?
– Nem – bólinto .
– Haragszol?
– Kicsit, de majd megbeszéljük – felelte, és bátorításképp
tovább simoga a a karomat.
– Szóval a rendőrség megkapta a teljes felvételt? – kérdezte az
igazgatónő. – Kíváncsivá te .
– Nem a rendőrség, csak én, mert történetesen én vagyok az
érinte ebben a személyes ügyben. Az édesapámhoz ugyanaz a
vágo változat érkeze , mint önhöz.
Szaszkó úgy vigyorgo , mint egy kárörvendő macska, már
amennyiben egy macska képes egyáltalán ilyen érzelemre.
– Nahát. – Ennyit mondo csak, de több nem is kelle , magáért
beszélt. Úgy döntö em, gyorsan elfeledtetem vele ezt az új
információt.
– Mindenképp kivizsgálják az ügyet? – kérdeztem.
– Igen, Emma, nálunk nem maradhat el a felelősségre vonás.
Egyik oldalról sem.
Szóval valahogy még engem is meg fog szívatni. Hurrá!
– Mennyire bizonyos, hogy elbocsátják? – kérdezte Péter.
– Majdnem biztos. Az iskolánk eddig is kínosan ügyelt arra,
hogy testi fenyítés ne üthesse fel a fejét, és én nem tűröm az
ilyesmit.
 – Akkor nem teszek feljelentést – feleltem határozo an. – Már
tegnap végiggondoltam, és nem fogom megmásítani a
döntésemet. Ha elbocsátják innen, nekem az elég.
Ezú al egyik felnő se vitatkozo , ők nem próbáltak
győzködni, mint Anna.
Konrád kikísért, míg Péter válto pár szót az igazgatónővel.
Úgy hallo am, arról magyarázo Szaszkónak, hogy nem szeretné,
ha bajom esne a jövőben, vagy bárki gyerekét a ól kelljen félteni,
hogy felképelik. Nem tudtam ezzel foglalkozni, mert másvalaki
került az előtérbe.
O álltunk egymással szemben Konráddal, és még a titkárnő
sem zavart, aki majd’ kiese az asztala mögül, úgy bámult.
Elvesztem a tekintetében, és elolvadtam az arca lá án, ami
komoran volt igazán jóképű. Furamód nekem nem a vigyorgó
pasik tetsze ek, hanem ez az egy mogorva.
– Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak – mondtam. –
Nem akartalak belekeverni.
– Ugyan már, egyáltalán nem te kevertél bele. Nem a te hibád,
hogy Emília ilyen hülyén reagált, sokkal inkább az enyém –
mondta szégyenkezve.
– Az ember többet várna egy tanárnőtől, mi? – feleltem, hátha
oldódik a feszültség.
– Nem igazán ille ünk össze. Tudom, hogy az emberek zöme
képmutató, de én ezt nem bírom.
Elhallgato , és lehajto a a fejét. Odaléptem hozzá, és bátorítóan
megfogtam a kezét, majd óvatos, gyengéd mozdulatokkal
megsimoga am a bütykeit és az ujjait.
Talán erre várt, mert újra beszélni kezde .
– A nagylelkűsége és a segítő készsége, ami tetsze benne,
mind-mind felve tulajdonság volt. Nem számíto neki igazán
senki. Én sosem akartam megjátszani, mennyire nagylelkű
vagyok, amikor kimegyek az utcára veszélynek kitenni magam,
hogy mások biztonságban legyenek. Egyszerűen csak teszem a
dolgom, mert ezt választo am hivatásnak. Mert valakinek ezt is
tennie kell.
– Szerintem jól csinálod, amit csinálsz – biztosíto am róla.
– Tudom, hogy csak kedveskedsz, de jólesik – nevete .
– Nem csak kedveskedésből mondtam. Senki nem segíte
nekem annyit, mint te. Lényegében potenciális bűnözőként
találkoztál velem, mégsem úgy kezeltél, hanem próbáltál
megmenteni. És talán sikerült is – mondtam halkan. – Fura
módszert alkalmaztál, de jó irányba lökdöstél. Sok dologban
bogarat ülte él a fülembe, ami végül elérte a célját, és ezt
köszönöm.
– Te küzdö él meg a változásért.
– De te voltál a szikra a puskaporon.
Elgondolkodo a hasonlaton, és elvigyorodo .
– Hm. Ez tetszik.
Abban a pillanatban nyomo puszit a homlokomra, amikor az
apja és az igazgatónő kilépe a szobából. Mindenki lá a. Tanárok,
szülők, a titkárnő és néhány tanuló is, akik épp a tanári szoba
közelében lézengtek.
Konrád büszkén néze a szemükbe, mint aki semmit se bánt
meg, és ezzel a fellegekbe küldö . Puha boldogságfelhőkre, ahol
rendkívül jól éreztem magam.
– Ó, egek! – fintorgo az igazgatónő, de több szó nem ese róla,
hála istennek, mert se Konrád, se én nem tudtuk volna
magunkban tartani a kirobbanni készülő nevetésünket.
 38.

– MOST TÉNYLEG HARAGUDNI FOGSZ RÁM, amíg elballagunk? –

kérdezte Anna, amikor délután együ indultunk haza. Egész nap
alig volt kedvem hozzászólni, és ez az érzés valahogy nem
csillapodo bennem.
Ricsi mögö ünk bandukolt, és mint egy tízéves, a porban
heverő kavicsokat rugdosta. A kövek néha megelőztek minket,
bevárták Ricsit, hogy újra elrúgja azokat.
– Nem tudom félvállról venni, amit te él.
– Azért te em, mert az a nő megérdemli, hogy szenvedjen –
buko ki belőle haragosan. – Igazságot akartam neked.
Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen napközben, és így
legalább nem azzal törődtem, hogy most jobban figyelnek rám a
suliban, mint eddig.
– Ez az egész inkább rólad szólt, mint rólam – mondtam ki,
amire juto am. – Te akartad megszívatni, és ez jó lehetőségek tűnt,
de mivel én nem jelente em fel, ezért a hátam mögö kezdtél el
intézkedni. Csakhogy ezzel elárultál.
A szavaimat csend köve e, csak Ricsi rugdosta tovább a poros
földet.
– Nem mondasz semmit? – kérdezte Anna a barátját.
– Most Ariellel értek egyet. Ezt nem volt jogod megcsinálni,
erről Emmának kelle volna döntenie.
Felvillant az emlékezetembe a szilveszteri eset, amikor elvártam
Ricsitől, hogy avatkozzon bele Bence dolgába, de nem akart.
Jogosan. Ezt mostanra már megérte em.
– Emma már megtanulta, hogy ami nem a te dolgod, abba nem
ütöd bele az orrodat – te e hozzá Ricsi is.
– Most akkor te is haragszol rám? – kérdeze vissza Anna
zavartan.
Nagyon sóhajto am, ebbe már nem akartam belefolyni,
úgyhogy csendben haladtam tovább.
– Nem haragszom, csak nem értünk egyet – magyarázta Ricsi.
– Vagyis?
 – Ne értetlenkedj már, asszony! Ahogy mondtam, nem értünk
egyet. Nem haragszom rád, mert nem engem bánto ál meg,
hanem Emmát.
– Most akkor vele vagy? – kérdezte Anna, és hallo am, hogy
felhúzza magát. Jesszusom, nagyon nem bírja a kritikát!
E ől függetlenül csak hagytam, hogy lehiggadjon. Tudtam,
hogy a maga módján nekem akart jót, még ha magának is szerete
volna igazságot szolgáltatni, és igyekeztem erre koncentrálni,
hogy meg tudjak neki bocsátani.
A gerlepár egészen a buszig vitatkozo , aztán Anna mérgesen
lekopo tőlünk. Ke esben maradtunk Ricsivel, legalábbis arra a
kis időre, amíg átértünk Velencére. Legnagyobb döbbenetemre
Ricsi nem ment tovább hazafelé, hanem leszállt velem együ .
– Na, mi történt? – kérdeztem tőle a megállóban. – Ha rá akarsz
venni, hogy béküljek ki Annával, akkor megnyugtatlak, hogy nem
fogok rá haragudni a ballagásig.
– Tudom, hogy majd megoldjátok.
– Akkor mi a baj?
– Semmi, csak még nem mesélted el, mi volt Szaszkónál. Mert
ha jogi segítség kell, szólok anyának.
Ez nagyon rendes tőle, de nem volt rá szükségem. Gyorsan
elmeséltem Barabásék felbukkanását meg az igazgatónő ígéretét a
tanárnővel kapcsolatban. Ricsi nem kérdeze közbe, lelkesen
hallga a, ahogy hevesen gesztikulálva előadom a történetet.
– Na, az király – mondta a végén. – Mármint nem az, hogy ki
kell vágni egy tanárt, de az ilyen inkább kint legyen, mint a suli
falai közö .
– Engem egyedül az érdekel, hogy hagyjon békén.
– Elhiszem.
Úgy tűnt, tényleg csak ennyit akart, mert az órájára néze ,
aztán a vasútállomásra pillanto .
– Elmegyek vona al – mondta.
– Elő e kérdezhetek valamit?
– Persze, de gyorsan.
– Nálatok, pasiknál mit jelent, ha homlokon pusziltok valakit?
Sosem gondolkodtam ezen azelő , de ma szöget ütö a fejembe
a dolog. Mert rendes puszit nem ado , és meg se ölelt. Akkor azt
gondoltam, hogy ez afféle atyai gesztus, de most már kíváncsi
voltam egy fiú véleményére is.
– A nagyfiú homlokon csókolt?
– Naná, különben miért kérdezném.
 – Mi történt elő e? Miről dumáltatok?
– Arról, hogy megbánta a rossz döntéseit, én meg mondtam,
hogy nekem viszont egy csomót segíte , és ezért hálás vagyok.
– Szóval épp az egóját simoga ad.
– Elhiheted, hogy nem ez vezérelt. Pocsékul érezte magát, én
meg próbáltam megvigasztalni. Ezen most miért röhögsz? –
Meglöktem a vállát, de továbbra is hiénamód vihogo , és ez már
bánto . – Tehát? Mi olyan vicces?
– Magamból tudok kiindulni, de az van, hogy ha nem vagy
rokon gyerek, akkor csak egyvalakit csókolgatok homlokon.
– Az anyádat?
– A tiédet! – felelte visszakézből egy vigyorral az arcán. – De
nem, nem anyukámat, hanem a szerelmemet.
– Oh!
– Oh, bizony. Ne mondd, hogy meglepe !
Konrád többször elmondta, hogy a közelemben akar lenni, meg
hogy mindig én járok a fejében, szóval nyilván többet is érez
irántam, de az egy másik szint, hogy a szerelmének tekint-e
ország-világ elő .
– Bárki látha a… – mormoltam.
– És? Már ezelő odaállt Szaszkó elé, és bevállalta, hogy
közötök van egymáshoz.
– Oh! – feleltem újra, mert többre nem telt.
– Na, jó, én lelépek, mert úgy látom, hogy lenullázódo a
szókincsed, és így nem lehet dumálni.
Miután Ricsi egyedül hagyo , felpörgö az agyam. Valaminek
változnia kelle . Régebben annyira zavarta Konrádot az a pár év
korkülönbség, hogy mindjárt egy idősebb nőhöz rohant, most meg
simán megpuszilt az igazgatónő elő .
Végül is azt akartam, hogy felvállaljon. Nem azt mondom, hogy
mindenkinek elújságolta az érzéseit, de ez igenis nagy dolognak
számíto tőle.
Vigyorral az arcomon mentem haza, és a szombati nyelvvizsga
sem tudta elvenni a jókedvemet.
 39.

A BALLAGÁSIG HÁTRALÉVŐ HETEK elég gyorsan teltek. Az ére ségin

kívül immár a nyelvvizsgám mia is aggódha am, mert nagyon
nem azt éreztem, hogy jól teljesíte em volna.
Hatos tanárnő meghallgatásáig Konrád sokszor eljö értem suli
után, hogy hazavigyen. Ez mindig a ól függö , hogy épp
szolgálatban volt-e. Hazafelé csak dumáltunk, mint régen, és néha
elmentünk kajálni is vagy kocsikáztunk egyet. Minden
alkalommal szere em volna felhozni a témát, hogy adjunk végre
címkét annak, ami köztünk van, de aztán lete em a tervemről. A
sulira koncentráltam, és csendben epekedtem utána. Minden apró
érintést és kedves gesztust elraktároztam magamnak.
Igyekeztem Tinának is segíteni, de nagyjából kéthetente egyszer
beszéltem vele. Szerencsére megérte e, hogy most a tanulás az
elsődleges.
Bencének mindent elmeséltem magamról, Konrádról meg a
tanárnőről, és úgy döntö , nem veszi zokon. Viszonylag óvatosan
jártam körül a témát, és igyekeztem nem sokat beszélni róla, és ez
a taktika úgy tűnt, hogy beválik.
Hatos tanárnőt a ballagás elő i héten bocsáto ák el az
iskolából, és utána napokig ment a pletyka megint. Továbbra is
kirekeszte nek éreztem magam, de már nem érdekelt. Ezt a pár
napot már kibírtam.
Annára amúgy sem haragudtam sokáig, szóval a hármasunk is
újra harmóniába került. A ballagás reggelén egyvalami zavart
csak: Bálint. Amikor szépen felöltözve, a teremben gyülekeztünk,
és vártuk a családtagokat, Bálint ölelése nagyon hiányzo . Annyi
ideig voltunk i egymásnak csak mi ke en, most pedig úgy néze
rám, mintha én zavartam volna el, nem pedig ő küldö volna el a
fenébe.
– Sajnálja ám az egészet – mondta Anna, miközben kis híján
belefulladt a csokraiba, és kivonszolt a folyosóra. Annának
kimondo an jól állt az egyszerű matrózblúz, amit a lányok a
ballagásra választo ak. Engem ugyan nem kérdeztek meg, de
nekem is megfelelt.
– Beszéltetek? – kérdeztem.
– Igen. Képzeld, miután Ki i lapátra te e, megtalálta a
telefonszámomat.
– Mert rajtam kívül te vagy az egyetlen barátja.
Elfordultam a teremajtótól, és kinéztem az udvarra. Ezer ágra
sütö a nap, az egész udvar vakíto . Olyan meleg volt, hogy a
kosztümkabátot nem voltunk hajlandóak felvenni, csak egy szál
blúzban terveztünk végigvonulni az iskolán.
Nagyon szép nap volt, olyan madárcsicsergős-kirándulós, ami
sehogy se ille egy ballagáshoz.
– Ha sajnálja, idejöhet ám hozzám, és elmondhatja nekem.
– Nem fogja, ahhoz ő túl makacs.
– Én viszont nem megyek utána, hogy bocsásson meg.
– Tudom, és jogos, de nagyon kivan.
Felidéztem Bálint külsejét, és csak a fejemet csóváltam. Sose
volt még ilyen vékony, amióta ismerem. Ricsi szerint már régen el
kelle volna kezdenie izmot építeni, sportolni, mert ez így simán
csak önsanyargatás, de úgy tűnik, Bálint ebben a témában nem
hallgato senkire.
– Meglátom – mondtam Annának, mert mást nem tudtam
volna tiszta szívvel mondani.
– Ejha! – felelte Anna, én meg elfordultam az ablaktól, hogy
megkérdezzem, most mire mondta ezt.
És akkor meglá am Konrádot. A fekete szövetnadrágban és a
ropogós, fehér ingben olyan ünnepélyesnek tűnt, hogy akár
végigvonulhato volna velünk együ a sulin. Simán beolvadt
volna a ballagó diákok sorába. A kezében egy kisebb, öt szálból
összeállíto rózsacsokrot tarto . A virágok szárát rövidre vágták,
és a csokrot tűzpiros, gyűrt papírba csavarták.
Konrád boldog mosollyal nyomta a kezembe.
– Nem tudtam, hogy eljössz – mondtam csodálkozva.
– Lassan felnő é nyilvánítanak az oktatási intézmények, naná,
hogy eljö em – ugrato .
Elbűvölve éreztem magam a virágcsokor lá án, a szívem is
extrán beledobogo .
– Köszönöm.
– Azt a mindenit, vörös rózsa! – szólt közbe Anna a szokásos
tapintatosságával. – Valaki mondani akar valamit?
Konrád finoman jelezte neki, hogy kopjon le. Legalábbis eleinte
finoman bólintgato a teremajtó felé, de hát Annáról volt szó, nála
nem létezik olyan, hogy venné a lapot, hogyha o akar lenni
valahol. Így csak egymás szemébe nézve párbajoztak.
– Biztos vagyok benne, hogy valamelyik rokonod látni akar –
mondta végül Konrád.
– Jól van, jól van, nem állok a romantika útjába – felelt Anna,
azzal méltóságteljesen elvonult, mi pedig ke esben maradha unk.
– Csak egy percünk van – néze rám Konrád. – Lá am a
nagybátyádat meg a nénikédet, ahogy a termeteket keresik.
– És nem segíte él nekik?
– Küzdjenek meg érte, hogy lássanak – felelte gonosz vigyorral.
– Megígérték, hogy eljönnek – magyaráztam, és egyetlen
pillanatra úgy éreztem, annyira rendben van az életem, mint még
soha.
– Mosolyogsz – mondta.
– Ez olyan meglepő?
– Boldognak tűnsz, és ez nem mindennapi.
– Azért ezt nem merném így kijelenteni. Félek, ha ennyire
konkrétan megnevezném, akkor azonnal elillanna az érzés –
su ogtam. Pedig azt hiszem, Konrád megtalálta a boldogság
definícióját: a nagynéném épp idetart, Konrád rózsát hozo , és a
barátaim is hellyel-közzel rendben vannak. Ez lehet a boldogság.
Egy éve még nem hi em, hogy eljuthatok idáig.
– Megértem – felelte Konrád, és a kezébe ve e az arcomat.
Hirtelen úgy kalapált a szívem, hogy még a fejem is zúgni
kezde . Nagyon reméltem, hogy meg fog csókolni, mert nem
tudtam volna tovább várni. Annyira szere em volna újra átélni az
ölelését, az ajkát az ajkamon, hogy észrevétlenül felé hajoltam.
Egy mély, öblös köhintés zavarta meg a pillanatot. Konrád
annyira nem lepődö meg, csak hátrébb lépe , és odafordult a
nagybátyám felé. Udvariasan üdvözölte, de nem kapo hasonlóan
kedves választ.
Karcsi bácsi kikerülte, és hozzám lépe , ahogy Marika néni is.
Egy gerberacsokrot kaptam tőlük, amiben sötét és világos
rózsaszín virágokat kevertek össze, nagyon ízlésesen.
– Gratulálunk – mondta egy kicsit esetlenül a nagynéném, majd
mindke en megöleltek. Szigorúan csak röviden, nem túlozták el,
és amíg a nénikém a nyakamba borult, lá am, ahogy Konrád a
falnak támaszkova mosolyog.
Innentől nem maradt időnk beszélgetni, mert hamarosan indult
a menet. Pont Bálint került elém, és ahogy rám néze , nem tudtam
nem észrevenni, mennyire pocsékul fest. Úgy tűnt, nehéz
időszakon ment át, amiről semmit se tudtam. Egy halovány
mosolyt küldö felém, aztán előrefordult a sorban.
Furcsa érzés volt a vállára tenni a kezem. Utoljára akkor értem
hozzá, amikor a szalagavató táncra készültünk, amin végül azért
nem vehe em részt, mert lepa into .
Mintha hallo a volna a gondolataimat, hátrafordult, és
bocsánatkérőn néze .
– Sajnálom, Emma. Re enetesen sajnálom.
– Mit?
– A szalagavatót.
Nagyokat pislogtam, mert az időzítés nem le a legjobb. Az
osztályfőnök már elindíto a a sort, és egy pillanat múlva meg
kelle mozdulnom, de közben reagálnom kelle volna.
– Ö… oké.
– Haragszol? – kérdezte, és már mindenki pisszege nekünk,
hogy haladjunk már.
Bálint azonban megingo , lá am a szemén, hogy elveszíte e a
kontrollt, és nem tud fókuszálni. Egyetlen pillanat műve volt,
hogy összecsuklo .
Utánakaptam, de ránto magával, és csak azért nem estünk el,
mert Unikornis Rita is érzékelte, hogy Bálint összeesni készül, és
ke en már meg tudtuk annyira tartani, hogy ne koppanjon a
földön, és mi is talpon maradjunk.
Fogalmam sincs, hogy tudo Konrád olyan villámgyorsan o
teremni, de sikerült neki. Mint mindig, most is hatékonyan és
gyorsan járt el. Megvizsgálta Bálintot, és utasításokat ado , és
ezzel stabil pon á vált a káoszban.
A ballagás némiképp elromlo ezáltal. Pár percen belül
mindenki az ajtónk elő tobzódo , és figyelték, miért csúszunk.
Bálint anyukája nagyjelenetet rendezve érkeze , folyamatosan
jajveszékelt, mint valami szánalmas szappanoperában.
Nem avatkoztam bele, hagytam, hogy mindenki tegye a dolgát.
Az igazgatónő idegesen lépe oda hozzájuk, de Bálint addigra
már ébredezni kezde . Kapo vizet, csokit meg pár bátorító szót.
Ez utóbbit nem az igazgatónőtől, mert Szaszkó azon morgo ,
hogy ebben az iskolában mindig történnie kell valaminek.
– Jól vagyok – mondta Bálint. Később azt ismételge e, hogy
nem kell kihívni hozzá a mentőt, mert csak elszédült a melegtől.
– Vagy mondjuk a ól, hogy éhezteted magad – szólt közbe
Anna villámokat szóró szemmel.
Ricsivel egymásra néztünk, és szinkronban forga uk a
szemünket. Már megint ugyanazt csinálja. Mindig bele kell
avatkoznia más dolgába. Hihetetlen ez a nő.
– A fiam eszik rendesen – mondta Bálint anyja, de Anna nem
ijedt meg a saját nagynénjétől.
– Éhezteted. Rákényszeríted egy olyan étrendre, amiben annyi
szénhidrát sincs, ami az agyának kell – vádolta meg.
– Miről beszélsz?
– Csoda, hogy még nem agyalágyult, olyan keveset eszik.
Akkor is főleg salátát. Nem igaz, hogy a dietetikusod ezt javasolta
egy ére ségi elő álló fiúnak!
Ha valaki engem kérdezne meg, mennyi szénhidrát kell az
agyamnak, nem tudnék válaszolni. Anna bizonyára beleásta
magát, hogy ennyire topon volt.
Most már Szaszkó is a szemét forga a, és Bálint anyukájához
fordult.
– Be kellene vinni a fiát egy kivizsgálásra. Annyira még nincs
meleg, hogy a hőség mia elájuljon valaki.
– Nincs szüksége orvosra.
– De van – mondta Konrád határozo an. – Elviszem önt a
kórházba, ahol megvizsgálják Bálintot.
I azért le egy kis zavar, lévén, hogy Bálint anyukája nem
akart volna kórházba menni, de hát Konrád mégiscsak rendőr
volt, szóval nem nagyon mert vele sokáig szívózni. Végül Konrád
akarata győzö , és mielő elment, megsimíto a a vállamat, és
elnézést kért. Egyáltalán nem bántam, a nemes ügy fontosabb,
mint a ballagásunk.
Az igazgatónő természetesen köteleze minket, hogy
folytassuk, úgyhogy Bálint nélkül ballagtunk el. Igazság szerint
nem sokra emlékeztünk az egészből, Anna és én kicsit
bezizzentünk, Ricsi meg próbált minket nyugtatni, hogy Bálintnak
valószínűleg semmi baja nincs.
Az ünnepség után, amikor hazafelé mentem volna, Konrád
küldö egy üzenetet, hogy Bálint végze a dokinál, és elindultak
haza. Komoly baja nem volt, csak kiszáradt, mert nem ivo
rendesen.
Úgy döntö ünk, még a családi ebédek elő gyorsan
meglátogatjuk. Mondjuk, arra nem számíto unk, hogy az
anyukája nem akar minket beengedni, de mivel Anna rokonnak
számíto , még ha nem is kedvelték ebben a házban, akkor is
bement. Az eset után tuti, hogy én is elkaszáltam magam Bálint
családjánál, de nem érdekelt különösebben. Már rutinosan vágtam
el a szociális kapcsolatokat az arra érdemtelenekkel.
Bálint a székében ült egy takaróval a nyakában, háta mögö a
gép monitorján egy YouTube-videó futo . Még mindig sápadtnak
és betegnek látszo .
– Mit mondo az orvos? – kérdeztem, holo már tudtam, de
tőle akartam hallani.
– Azt mondta, nem jó ennyire felkészületlenül belevágni az
étrendváltozásba. Szerinte vissza fognak jönni a leado kilóim.
– Már azt se értem, hogy tudtál lefogyni, mert ha éhezel, a
szervezeted csak raktároz – mondta Anna.
– Menj el dietetikusnak! – vágo vissza Bálint.
– Ha hiszed, ha nem, érdekel, csak mondom. Talán az is leszek.
Aranyos volt a civódásuk, majdnem olyan, mint régen. Bálint
megkérdezte tőlünk, milyen volt a ballagás, bár főleg hozzám
beszélt. Ricsi ekkor elindíto a neki a videót, amit készíte az
eseményen, csak hogy ne maradjon ki a jóból, és Bálint akárhogy
ellenkeze , Ricsi ezerrel nyoma a az iskolai beszédet meg a
ballagózenéket. Aztán már birkóztak a telefonért, de Ricsi jobb
kondiban volt, szóval nem volt kérdéses a győzelem.
Ricsi és Anna egy óra múlva elmentek, mert nem késhe ek el
az ebédről, de én nem akartam semmi hasonló csinnadra át,
úgyhogy nem sie em.
– Figyi, van kedved majd együ tanulni a szóbelire? – kérdezte
Bálint óvatosan. Olyan kutyaszemekkel méregete , mint aki éhes,
simogatásra vágyik, és egy órája ázik az esőben.
Fogalmam se volt, hogy mihez lesz kedvem az írásbelik után,
de nem akartam letörni a lelkesedését. Már lá am, hogy az se
vezete sehova, amikor Annával haragot tarto am. Amúgy meg
annyi kikötésem volt Bálin al kapcsolatban, hogy ha seggfejként
viselkede , akkor ő kérjen bocsánatot, és ez végül is megtörtént.
Még nem enyhültem meg teljesen, de kezdésnek jó lesz.
– Meglátjuk, nem ígérek semmit. Nekem most hajtanom kell, be
akarok jutni az egyetemre.
– Oké. Lá am a nagynénédet, hogy eljö . Meg Konrád is. Ezek
szerint minden rendben?
– Most éppen igen. Reméljük, kitart.
– Igen, reméljük – felelte, és még egyszer bocsánatot kért a
szalagavató mia . – Tök hülye voltam. Ki i teljesen elve e az
eszemet.
– Igen, hülye voltál.
– Elronto am a táncodat.
 Azt tényleg sajnáltam, még néha mardoso a fájdalom mia a.
A vibráló képernyőre szegeztem a tekintetemet, és inkább nem
válaszoltam. A videoklipben pulzáló színek, mint egy örvény
beránto ák a figyelmemet néhány másodpercre.
– Mégis megvédtél minket Atesztől – folyta a Bálint
bűntudatosan.
– Akkor meg én voltam hülye – vicceltem el.
– Szerintem rohadt bátor voltál. Nem hiszem, hogy sokan
megte ék volna.
Elképesztően jólese , hogy bárki elismerte ezt, merthogy
Konrádon kívül senki nem érezte át, mennyire ijesztő és komoly
helyzetbe másztam bele. Még Annáék sem.
Nagyjából ilyen lehet az álruhás szuperhősök élete is, akikről
senki nem tudja, hogy mit tesznek, miközben a gonosztól óvják a
szerete városukat. Nem vártam ugyan elismerést, de azt sem,
hogy ki legyek közösítve. Talán rajtam is múlo kicsit, nem
tudom. Nem igazán nyito am senki felé, de hát, ami elmúlt, azon
nem kell rágódni.
Elindultam, hogy hagyjam Bálintot pihenni vagy tanulni,
elvégre a gyűrö szélű spirálfüzeteit már feltornyozta az asztal
sarkába. Nagyon unha a magát, mert az egyik füzet szélét
szanaszét gyilkolta és teljesen eldeformálta.
– Igazad volt anyuval kapcsolatban is – mondta.
– Én…
– Ne mondj semmit! Konrád jól lecsesze helye ed is, amikor
ke esben maradtunk. Elmondta, hogy ezt így nem lehet csinálni,
meg felajánlo a, hogy szívesen edz velem, ha szeretném. Megint
állati jó fej volt.
Elmosolyodtam, mert végigfuto rajtam egy apró
boldogsághullám, és libabőrössé vált a kezem. Büszke voltam
Konrádra azért, amilyen. Hogy segít, akinek kell, és nem nézi, ki
az.
Velem is ezt te e, akármennyire is bánto azzal, hogy mindig
távolra akart lökni.
– Hallgass rá! Többnyire tudja, mit csinál.
Ezzel búcsúztunk el egymástól, hogy hazamenjek a nagynéném
sütö e ballagási diós kosárkát felkajálni.
 40.

KONRÁD HAGYOTT TANULNI, mert tiszteletben tarto a, mennyire

fontos nekem az ére ségi. Egy-két találka belecsúszo , de nem
nagyon erőlte ük.
Egy elvarázsolt, átmeneti időszakban teltek a napok, és utólag
mindenre emlékszem, de akkor úgy éreztem, mintha a szóbelikig
egy búra ala éltem volna az életem, ami megszűrte a külvilágból
érkező zajt.
A vizsgákra azonban nem akartam emlékezni. Megkínlódtam
az emelt matekkal, borzasztó nehezen ment, szinte vért pisiltem.
Már csak a banke en oldódo ki belőlem a feszültség. Az
osztályunk megszavazta a nagybátyám vendéglőjét, bár én nem
szóltam bele. A mesének ez a része nem ért szép véget, mert nem
igazán változo a helyzet köztem és a többiek közö . Nem
éreztem, hogy jó le volna az osztályközösségünk. Végül
beleegyeztem, hogy nálunk legyen az utolsó közös buli, de
megmondtam, hogy nem intézek semmit.
Alig vártam, hogy kifújjam magam, és végleges búcsút vegyek
a középiskolától. Fura volt azért kiöltözni, hogy átmenjek a
szomszéd épületbe, szinte pazarlónak éreztem azt a sötéten
csillámló, méregzöld ruhát, amit Tina jövő héten esedékes
esküvőjére álmodo meg nekem a varrónő. Valójában ajándékba
kaptam, mert Tina szerint sokat segíte em neki. Igazából
mindenhez csak asszisztáltam, de egy csodálatos ruhára nem
fogok nemet mondani.
Szép lassan minden rendeződö a lelkemben, hiszen a
négyesünk újra üzemelt, méghozzá hibátlanul. A banke en
némiképp elhatárolódtunk a többiektől, ráadásul Mexi is sokszor
megállt nálunk, és Bálin al folyamatosan hülyültek. Nagyon
egymásra talált a humorérzékük, nem is gondoltam, hogy Mexi
ennyire beteg poénokat ismer.
Annáék sok időt töltö ek összebújva, csókolózva, szerelmesen
röhögcsélve vagy egymás vérét szívva. Cukormázasan édesek
voltak, amit csak azért hagytam szó nélkül, mert az én látásom is
némiképp rózsaszínbe válto . Úgy vártam ezt a napot, mint az
összes karácsonyt együ véve, mert tudtam, holnaptól új fejezetet
nyitok az életemben, aminek Konrád remélhetőleg nagyon is
meghatározó szereplője lesz. Folyamatosan üzenge ünk
egymásnak az este ala , én tudósíto am neki az általános
hangulatról, az osztálytársaim i assági fokáról, és arról, mennyire
unatkozom.
Gyere ki a kerthelyiségbe, írta egyszer.
Az üzenet lá án szaporán ve em a levegőt, és felpa antam.
Olyan zajjal rúgtam ki magam alól a széket, hogy többen felém
fordultak, és nem győztem bocsánatkérőn mosolyogni.
Átvágtam az asztalok közö , és nagy sietve feltéptem az ajtót.
Konrád a kerthelyiség egyik asztala melle álldogált, és a
félmosolytól az arcán kis híján elolvadtam. Képtelen voltam
betelni azzal, hogy újabban mindig mosolyogva fogado .
Lassan sétáltam oda hozzá, kiélveztem a látványt, és azt, hogy
végre i van velem szabadon. Mire odaértem, elgyengültem az
izgalomtól.
Ahogy megálltunk egymással szemben, a kezem önkéntelenül
át akarta karolni, de még nem te em meg, húztam kicsit a
pillanatot. Persze alig bírtam magamat visszafogni, és e ől az
értelmetlen önuralomtól nevetni támadt kedvem.
– Szóval vége a középiskolás éveknek – állapíto a meg
ünnepélyesen.
– Igen. Ére é nyilváníto ak.
– Azt majd idővel meglátjuk – cukkolt, és a tenyerébe zárta az
arcomat. Szere e ezt csinálni. A hüvelykujjával simogato , és e ől
a világ tetején éreztem magam.
– Megcsókolsz végre? – buko ki belőlem a kérdés
türelmetlenül.
– Hova sietsz? Gondoltam, elő e még táncolunk.
– Hogyan?
– Tartozom egy tánccal a szalagavatóról.
Elengedte az arcom, és a csípőmre te e mindkét kezét.
Közelebb húzo magához, amitől félig eldobtam az agyam, és a
maradék józanságommal próbáltam arra koncentrálni, hogy
kövessem a mozdulataimmal. Lassan ringatózni kezde , és pokoli
vágy tombolt bennem.
– Nincs kifogásom a tánc ellen, de nyugodtan megcsókolhatsz
elő e – ajánlo am.
– Olyan türelmetlen vagy…
 – Naná! Hát mennyit vártam rád! – mordultam, mire csúnyán
kinevete .
– Hidd el, én is vártam.
– De hát mia ad nem jö ünk össze!
Erre megint csak nevete , mintha nem is venne komolyan.
Közben bevi egy hátradöntést a különös táncunkba, és ahogy a
keze a hátamon pihent, megborzongtam. Stabilan tarto ebben a
kiszolgáltato pózban, és lágy csókot lehelt a nyakamra.
Szere em, hogy ennyire biztonságban érzem magam az erős
karjában, és közben olyan gyengéden bánik velem. Hihetetlen
érzékkel teremte varázslatos pillanatokat ke őnknek, amik
közben elfelejte em még azt is, amiről korábban beszélge ünk.
Nem utolsósorban azért is csodáltam, hogy ő még nem veszíte e
el a beszélgetés fonalát.
– Azért nem jö ünk össze, mert olyan voltál, mint egy
sárkányokkal őrzö vár, alig bírtam betörni a falat – mondta.
– Jaj, hagyjuk már! Titokban epekedtem utánad.
– Ez a gond, hogy titokban. Én se tudtam róla.
Kétlem, hogy ezt el lehet rejteni az ember arcáról, de Konrád
még győzködö egy ideig, hogy igenis nekem sikerült. Az érvelés
végén megkocogta a a homlokom, és közölte, hogy más van
belül, mint kívül. Amikor a „kívül” részt illusztrálta, akkor
végigsimoga a az arcomat, az ujjaival finoman belekapo az alsó
ajkamba, aztán lecsapo a számra, és megcsókolt. Hevesen, mégis
élveze el játszo a nyelve, és én belementem a játékba. Bármeddig
tudtam volna csókolni, mindig újrakezdve az egészet.
– Amúgy meg én sem tudtam, mihez kezdjek az életemmel.
Apám már jó ideje rugdoso , hogy költözzek el a kisházba, de
annyira nem akartam.
– És mi segíte ?
– Hát te. Addig magyaráztam neked, hogy a sorsod a te
kezedben van, hogy végül én magam is meghallo am.
– Ciki, mi? – kérdeztem nevetve.
– Az – mordult kissé fancsali képpel, és az arckifejezése mia
még jobban nevetnem kelle , amit nem hagyo szó nélkül. – Szólj,
ha végeztél a vigyorgással!
– Ne haragudj, csak annyira rám koncentráltál, hogy rendbe
hozd az életem, hogy a sajátod mintha elcsúszo volna.
– Miről beszélsz? – kért számon, miközben megcsiklandozta az
oldalam. A szívverésem megugro , mert a marcona Konrád végre
játszo velem. Már nem csak egy lány voltam neki, aki betört
hozzá, nem egy gimnazista, akinek utat kell mutatnia. Hihetetlen,
de a barátnője voltam.
– Tudod te, miről beszélek – feleltem. – A kétségeidről.
– Most már nincsenek. Csak te vagy meg én.
– És ezért vagyok én őrülten beléd esve – vallo am be lesütö
szemmel. A mellkasához bújtam, az arcomat a bőréhez fúrtam a
kigombolt ing nyakánál. Az illata megrészegíte , egyszerre
pezsdíte fel és nyugtato meg. Ez a hatás annyira Konrádhoz
tartozo , hogy most már el se tudtam képzelni nélküle az életem.
Bármikor rábízha am magam, de egyetlen mondatával meg tudta
rengetni a világomat, és arra ösztönzö , hogy vegyem a kezembe
a sorsom.
– Én is szeretlek – su ogta a fülembe mély, érzelmes hangon. A
homlokát az enyémhez támaszto a, és csak örültünk egymásnak
hosszú percekig.
– Hogyan tovább? – törtem meg a csendet.
– Lehet, hogy Pesten fogok tanulni szeptembertől. Egyelőre
nem tervezem, hogy felköltözöm, ahhoz túl közel lakom, pláne,
hogy most újíto am fel a házat.
– Komoly? Belevágtál a suliba?
– Bizony.
Akkor ezért kérdezge e a varrónőnél, hogy merre képzelem el
a jövőmet! Talán már akkor is próbálta összehangolni az életünket,
pedig én még nem hi em el, hogy ez a mostani pillanat el fog
jönni.
– Alapvetően szeretek új dolgokat tanulni – magyarázta. –
Maximum leszokom a kajáról, ha nem lesz lóvém.
– Lehet, hogy együ éhezünk majd egyetem melle Pesten.
– Na, hogyhogy?
– Pestre is jelentkeztem gazdasági vonalon.
Ha lehet, még jobban magához húzo , szinte már kiszoríto a
belőlem a levegőt. Egyáltalán nem bántam, hogy ennyire
egymásba gabalyodtunk.
– Ezt is eltitkoltad, te kis sumák – mondta számonkérőn, amitől
egy icipicit rosszul éreztem magam. Szerencsére nem haragot
lá am rajta, inkább csodálat csillogo a szemében.
– Ne haragudj, de épp próbáltalak elfelejteni.
– És a ól változo valami, hogy megveze él? Elfelejte él?
– Gondolod, i ölelgetnélek, ha el lehetne téged felejteni? –
kérdeztem nevetve.
Konrád önelégülten bólinto , és annyira beképzelten
vigyorgo , amit nem tűrhe em. Kiválaszto am egy pontot a
nyakánál, és gyengéden megharaptam. Természetesen tiltakozo ,
és mivel tudta, hogy csikis vagyok, azonnal visszatámadt.
– Nem hagyom, hogy elfelejts – ígérte, majd ismét megcsókolt.
– Soha, érted?
Reméltem is. Bár még csak most kezdődö , de terveim voltak
vele.
Rengeteg tervem.
 Borítószöveg

Szeress azért, aki vagyok!

Váradi Emma tizenhét éves, és úgy érzi, nincs sem o hona, sem
igazi családja. Rideg nagynénje és nagybátyja koloncként tekint rá,
ráadásul az iskola melle kénytelen dolgozni az é ermükben,
nehogy kitegyék a házukból.
Bármit megtenne azért, hogy megtalálja távoli rokonait, akik
végre szerete el fordulnának felé. Egy kis lógás az iskolából és
némi betörés cseppet sem tűnik nagy árnak. Csak éppen azzal
nem számol, hogy Barabás Konrád, az eszméletlenül helyes,
huszonkét éves rendőr te en éri.
A fiú alkut ajánl Emmának: nem tartóztatja le, de más módszert
kell választania, hogy rendbe tegye az életét.
Az út, amit Konrád javasol, sokkal ijesztőbb, mint betörni
valahová, sőt, még Emma egykori legjobb barátnőjének
bosszújánál is ijesztőbb. Ez az út elvezeti Emmát önmaga
megismeréséhez. Ez az út randik és vonzalmak közö vezet. Ez az
út megmutatja, hogy a szeretetnek mennyi arca van. És ráébreszti
Emmát, hogy ő sem tévedhetetlen. Ez az út segít Emmának
megnyílni és felvállalni az érzéseit. Te mit tennél meg azért, hogy
megtaláld a helyed a világban?
Tarts Emmával ezen a különleges úton a boldogság felé!