KINEK:

JoanMarie Ashernek, Isaiah Ashernek

és Christa Desirnek:
mert nektek köszönhetem ezt a karácsonyi történetet.

Dennis és Joni Hoppernek,

valamint fiaiknak, Russelnek és Ryannek:
az inspirációért.

KITŐL:

egy hálás fiútól.

 ELSŐ
FEJEZET

– Úgy utálom ezt az időszakot! – mondja Rachel. – Ne haragudj,

Sierra: tudom, hogy már sokszor mondtam, de ez az igazság.
A kora reggeli pára finom ködbe burkolja a pázsit túloldalán
magasodó iskola bejáratát. A betonjárdán maradunk, hogy
kikerüljük a nyirkos füvet, habár jól tudom, hogy Rachel nem az
időjárás miatt panaszkodik.
– Ne csináld ezt, kérlek! – szólalok meg. – A végén megint
bőgni fogok. Én tényleg csak azt szeretném, hogy végre elteljen ez
a hét anélkül, hogy…
– De hát már nincs is egy hetünk sem! – vág közbe. – Csak két
nap. Két nap, aztán kezdődik a hálaadási szünet, és te megint
eltűnsz egy teljes hónapra. Sőt, több mint egy hónapra!
Miközben a suli épülete felé tartunk, átkarolom a vállát. Bár én
vagyok az, akinek már megint el kell mennie itthonról az ünnepi
időszakban, Rachel úgy tesz, mintha az ő világa fordulna fel
fenekestül minden egyes évben. Jó, igazából tudom, hogy azért
vág durcás képet és azért lógatja így a vállát, hogy biztosan
felfogjam, mennyire hiányzom majd neki: és tulajdonképpen
hálás is vagyok a drámai műsorszámért. Az a helyzet, hogy hiába
szeretem azt a helyet, ahová ilyenkor menni szoktunk a
szüleimmel, akkor is nehéz búcsúzkodni. Egyedül az vigasztal,
hogy a legjobb barátom már most számolja itthon a napokat, hogy
mikor térek vissza.
A könnyező szememre mutatok.
– Látod, mit csináltál? Megint kezdődik.
Ma reggel, ahogy anyuval eljöttünk a fenyőfarmról, az ég még
viszonylag tiszta volt. A munkások kinn dolgoztak a földeken, az
idei fatermést gyűjtötték be éppen; a láncfűrészeik távoli zaja úgy
zümmögött, mint megannyi szúnyog szorgoskodása.
Ahogy haladtunk a kocsival a város felé, a köd mintha folyton a
nyomunkban járt volna. Elterült a kis farmok fölött, amelyek
egyik megyéből nyúlnak át a másikba, sőt a vastag, fehér függöny
bekúszott a városba is, magával hozva az illatot, ami annyira
jellemző az évnek erre a szakára. Ilyenkor ugyanis egész Oregon
megyét elárasztja a frissen vágott fenyő illata. Más évszakokban a
csemegekukorica és a cukorrépa illata ennyire domináns.
Rachel beljebb tolja a dupla üvegajtó egyikét, és követ a
szekrényemig.
Majd az orrom alá dugja a csillogó, piros karóráját.
– Van még tizenöt percünk – állapítja meg. – Nyűgös vagyok
és fázom, igyunk egy kávét az első óra előtt.
Az iskola színházi vezetője, Miss Livingston folyton arra
bátorítja a diákjait, hogy igyanak minél több koffeint, mert
véleménye szerint így tudják a legjobb teljesítményt nyújtani. A
színpad mögött mindig ott van egy nagy kanna kávé. Rachelnek
pedig, aki a társulat fő díszlettervezője, szabad bejárása van a
színházterembe.
Hétvégén ment le a szezon utolsó Rémségek kicsiny boltja
előadása. A díszletet majd csak a hálaadási szünet után szedik le,
szóval amikor Rachellel megjelenünk és felkapcsoljuk a villanyt,
még akkor is ott áll a színpadon. A virágárus pultja és a hatalmas,
zöld emberevő növény között pedig ott ül Elizabeth. Amikor
meglát bennünket, kihúzza magát, és lelkesen integet.
Rachel már siet is felé a vörös párnás, üres széksorok között, én
pedig megyek utána.
– Szeretnénk neked adni valamit, amit magaddal vihetsz
Kaliforniába.
Láthatóan nem zavarja őket, hogy az utolsó, suliban töltött
napjaimban folyamatosan be van dagadva a szemem a sírástól.
Fellépdelek a színpadra vezető lépcsőn: és mire felérek, Elizabeth
már fel is tápászkodott, és odatoppan elém, hogy megöleljen.
– Igazam volt! – súgja oda Rachel Elizabethnek a hátam
mögött.
– Mondtam, hogy bőgni fog.
– Utállak benneteket! – közlöm velük.
 Elizabeth átnyújt nekem két, ezüstszínű karácsonyi papírba
csomagolt ajándékot, de én már nagyjából tudom, mit kapok
tőlük. Múlt héten mind bent voltunk a város ajándékboltjában, és
láttam, hogy épp akkora képkeretet nézegetnek, mint amekkora
ez a két csomag. Leülök, hogy kibontsam őket, és a pultnak dőlök,
ami egy szép, régimódi pénztárgépet tart.
Rachel leül velem szembe, törökülésbe, a lábunk szinte összeér.
– Most megszegtétek a szabályt – szólalok meg. Az első
csomagról tépem le közben a cellux csíkot. – Csak akkor szoktunk
ajándékot adni, miután hazajövök.
– De most valami olyannal akartunk meglepni, amit magaddal
vihetsz, és ami mindennap emlékeztet majd ránk – magyarázza
Elizabeth.
– Nem is értjük, hogy miért nem így csináltuk az első
alkalomtól kezdve – teszi hozzá Rachel.
– Úgy érted, hogy már kisbabakorunk óta így kellett volna?
Életem első karácsonyát a farmon töltöttem anyuval, apu pedig
Kaliforniába ment, hogy vezesse a karácsonyfapiacunkat. Anyu
következő évben is szívesen itthon maradt volna még velem, de
apu nem akarta ismét nélkülünk tölteni az ünnepeket. Még azt is
felajánlotta, hogy inkább ő is kihagy egy évet, és elszállíttatja a
fákat különböző kereskedőknek, az ország több részére. Anyut
zavarta a tény, hogy így csalódást okozunk egy csomó családnak,
akiknél már hagyománynak számított, hogy tőlünk veszik meg a
karácsonyfájukat. És habár a piacozás részben üzlet is (apu volt a
második generáció a családban, aki ezzel foglalkozik), elsősorban
mindig is egy fontos tradíció volt a szemükben. Azt is a
fenyőárusításnak köszönhetik, hogy megismerkedtek: anyu és a
szülei ugyanis visszatérő vásárlók voltak. Így hát tulajdonképpen,
egyéves koromtól kezdve, minden téli szünetet Kaliforniában
töltöttem, hálaadástól karácsonyig.
Rachel hátratámasztja a karját, és úgy méreget engem.
– Na és a szüleid végül úgy döntöttek, hogy ez lesz az utolsó
karácsonyotok Kaliforniában?
Még mindig a ragasztószalaggal bajlódom.
– Ezt a boltban csomagolták?
Rachel épp elég hangosan súgja oda Elizabethnek, hogy én is
jól halljam:
 – Témát váltott.
– Ne haragudjatok! – fordulok feléjük. – De nem szívesen
gondolok arra, hogy ez az utolsó ilyen évünk. Nagyon szeretlek
benneteket, de hiányozna, ha nem mennénk többet Kaliforniába.
Egyébként meg nem tudok semmi konkrétumot; azt is csak
véletlenül csíptem el, hogy a pénzügyeinkről beszélnek aggódva.
Nekem még nem mondtak semmit. De mindegy is, mert amíg
nem döntenek, én nem akarom egyik lehetőségbe se beleélni
magam.
Már csak három év hiányzik ahhoz, hogy elmondhassa magáról
a családunk, hogy kereken harminc éve árusít karácsonyfát.
Amikor a nagyapám megvette a telket, a város épp fellendülőben
volt. Az oregoni farmunkhoz közel többen is vásároltak már akkor
árusítóhelyeket, ha nem is túl sokan. Manapság viszont már a
szupermarketektől kezdve a vaskereskedésekig mindenhol
árulnak karácsonyfát, sokan pedig jótékonysági szervezeteknek
adják el a termést.
Elizabeth a térdemre helyezi a kezét.
– Az egyik felem szurkol, hogy jövőre is visszamehess, mert
tudom, hogy szereted. De ha mégis maradnál, akkor életünkben
először együtt tölthetnénk a karácsonyt.
Ez a gondolat mosolyt csal az arcomra. Imádom ezeket a
lányokat, de Heather is a legjobb barátaim közé tartozik, és vele
évente csak egy hónapot tudok tölteni, amikor lenn vagyok délen.
– Amióta az eszemet tudom, így élünk – felelem. – El sem
tudom képzelni, milyen lenne, ha… ez megváltozna.
– Majd én megmondom neked, milyen lenne – vágja rá Rachel.
– Végzősök leszünk. Elmehetünk síelni. És jakuzzizhatunk. A
hóban! Csakhogy én imádom a hó nélküli, kaliforniai kisvárost is,
ami közvetlenül az óceán partján van, háromórányira San
Franciscótól délre. Szeretek fát árulni, és nagy öröm látni
ugyanazokat a családokat, évről évre. Nem tűnik helyes
döntésnek, hogy azért növesszük a fákat egész évben, hogy utána
más kereskedőknek küldjük el, és ők adják el.
– Ugye, hogy jól hangzik? – kérdezi Rachel. Közelebb hajol
hozzám, és csábítóan felvonja az egyik szemöldökét. – És akkor
még a fiúkat nem is említettem.
 Horkantva felnevetek, aztán gyorsan a számra szorítom a
kezem.
– De nélkülük is elleszünk – szól közbe Elizabeth, és hátrébb
húzza Rachel vállát. – Nem kellenek ahhoz fiúk, hogy mi jól
érezzük magunkat.
– Én is mindig fiú nélkül karácsonyozok, tudjátok jól –
jegyzem meg. – Tavaly is épp azelőtt dobott egy srác, hogy
hazaindultunk, emlékeztek.
– Jaj, az rémes volt – szörnyülködik Elizabeth, habár látom,
hogy félig mosolyog. – Aztán azt a nagy mellű magántanuló csajt
vitte magával a karácsonyi bálba és…
Rachel Elizabeth ajkára nyomja az ujját.
– Szerintem ő is nagyon jól emlékszik erre – szól rá.
Az első ajándékom felé fordulok: még mindig nem végeztem a
kicsomagolásával.
– Nem mintha hibáztatnám. Ki szeretne távkapcsolatban élni
az ünnepek idején? Én biztosan nem.
– Oké – szólal meg Rachel –, de azt mondtad, van egy csomó
helyes srác, akik ott dolgoznak a telken.
– Na jó, ne már! – ingatom a fejem. – Apu nem örülne, ha
velük flörtölnék.
– Hagyjuk ezt a témát! – ajánlja Elizabeth. – Koncentrálj
inkább az ajándékaidra!
Letépek egy újabb cellux darabot, de a gondolataim még
mindig Kalifornia körül járnak. Heatherrel azóta vagyunk
barátok, hogy az eszemet tudom. Anyu szülei Heatherék
szomszédjai voltak. Amikor a nagyszüleim meghaltak, Heather
családja mindennap vigyázott rám pár órára, hogy a szüleim kicsit
lazíthassanak. Ők pedig cserébe mindig kaptak egy gyönyörű
fenyőt meg néhány koszorút, és két-három munkásunk segített
nekik abban is, hogy fényfüzérekkel díszítsék fel a háztetőt.
Elizabeth nagyot sóhajt.
– Az ajándékaid! Hahó!
Letépem a papír egyik felét.
Igazuk van. Jó lenne legalább egy telet itthon tölteni velük,
mielőtt mindannyian leérettségizünk, és aztán ki tudja, merre
folytatjuk az életünket. Annyit álmodoztam már róla, hogy részt
veszek velük a jégszobrász-versenyen, és mindenféle olyat
csinálunk, amit az ünnepi időszakban itt szokás.
Csakhogy a karácsony az egyetlen olyan időszak az évben,
amikor láthatom a másik legjobb barátomat. Régebben a „téli
barátnőmnek” hívtam Heathert, de már rég nem így gondolok rá.
Ő az egyik legjobb barátom és kész. Amikor a nagyszüleim még
éltek, akkor nyaranta is találkoztunk, mert apuék levittek
hozzájuk, de amióta ők elmentek, már nem járunk le, csak télen.
És amiatt is aggódom, hogy nem fogom jól érezni magam idén
Heatherrel, mert másra sem fogok tudni gondolni egész idő alatt,
csak arra, hogy ez az utolsó ilyen karácsonyunk.
Rachel feláll, és a színpad túlsó végére megy.
– Kell egy kis kávé.
Elizabeth utána kiált:
– De hát most nyitja ki az ajándékokat!
– A te ajándékodat nyitja – helyesbít Rachel. – Az enyémen
piros szalag van.
A zöld szalagos csomagban egy bekeretezett selfie van,
Elizabethről. A képen kinyújtja a nyelvét oldalra, a szeme pedig az
ellenkező irányba néz. Pont olyan, mint az összes többi selfie-je:
de éppen ezért tetszik annyira.
A mellkasomhoz ölelem a képkeretet.
– Köszönöm.
Elizabeth elpirul.
– Nagyon szívesen.
– És most kibontom a tiédet is! – kiabálom a színpad túlsó
irányába.
Rachel három gőzölgő papírpohárral a kezében tart felénk,
óvatos léptekkel. Mindannyiunknak jut egy kávé. A sajátomat
leteszem magam mellé, Rachel pedig visszaül velem szembe, és
figyeli, hogyan bontogatom az ő csomagját. Csak egy hónapról van
szó, de már most hiányzik.
Ezen a képen Rachel gyönyörű arca oldalról látható, és a fél
fejét kitakarja, mintha nem akarná, hogy fotózzák.
– Olyan, mintha üldöznének a paparazzik, ugye? – csiripeli. –
Mintha egy nagyon menő színésznő lennék, aki épp most lépett ki
egy elegáns étteremből. A valóságban persze ott lenne körülöttem
egy csomó testőr is, de…
 – De nem vagy színésznő, mint tudjuk – szól közbe Elizabeth.
– Díszlettervező akarsz lenni, nem?
– Az is a terv része – pontosít Rachel. – Tudjátok, hány
színésznő él a világon? Több millió. És mindannyian arra
vágynak, hogy végre észrevegyék őket, ami totálisan kiábrándító.
Figyeljétek csak meg: egyszer, amikor épp egy menő producernek
készítem majd a díszletet, fel fog rám figyelni, és úgy dönt, hogy
nem szabad engem a háttérben tartani. Rájön majd, hogy a
kamerák előtt a helyem.
És abban a tudatban lesz egész életében, hogy ő fedezett fel
engem, miközben, ugye, én értem el, hogy felfedezzen.
– Engem csak az az egy dolog aggaszt – szólalok meg –, hogy
tudom jól, te ezt halálosan komolyan is gondolod.
Rachel belekortyol a kávéjába.
– Mert ez így fog történni, azért.
Becsöngetnek. Felkapom a színpadról az ezüstszínű papírt, és
labdába gyűröm. Rachel kikapja a kezemből és az üres poharakkal
együtt behajítja a színpad mögötti szemetesbe. Elizabeth egy
papírtasakba teszi a képeket, és ráhajtja a felső részét, mielőtt
átnyújtaná nekem.
– Már nem is tudunk együtt lógni, mielőtt elindultok, ugye? –
kérdi Elizabeth.
– Valószínűleg nem – válaszolom. Követem őket le a lépcsőn,
majd át a székek közti folyosón, a színházterem kijárata felé. – Ma
este korán lefekszem, mert holnap reggel suli előtt még
dolgoznom kell pár órát. Aztán szerda reggel már indulunk is.
– Hánykor? – kérdezi Rachel. – Talán tudnánk még…
– Hajnali háromkor – mondom nevetve. A farmunktól a
kaliforniai telekig tartó út nagyjából tizenhét órás, a
pisiszünetektől és az ünnepi forgalomtól függően. – Persze ha fel
szeretnétek kelni, akkor…
– Jó van – vág a szavamba Elizabeth. – Majd álmunkban
integetünk neked.
– Minden feladatodat leadtad? – jut eszébe Rachelnek.
– Azt hiszem, igen. – Két évvel ezelőtt több mint húsz diák
lépett le a karácsonyi szezonban, fát árulni. Idén már csak hárman
vagyunk. Az itteni tanárok szerencsére már hozzászoktak ahhoz,
hogy a különböző betakarítási időszakokban hiányoznak páran az
iskolából. – Monsieur Cappeau szeretne gondoskodni arról, hogy
távollétemben is pratique mon français,5 úgyhogy minden héten
felhív majd telefonon, hogy beszélgessünk.
Rachel rám kacsint.
– Hm, vajon tényleg csak ezért akar felhívni?
– Fúj, ne legyél undi! – forgatom a szemem.
– Ne felejtsd el – közli vele Elizabeth –, Sierrának nem jönnek
be az idősebb pasik.
Most már nevetnem kell.
– Most Paulra célzol, ugye? Csak egyszer randiztunk, de aztán
lebukott, amikor egy felbontott dobozos sörrel a kezében ült
kocsiba.
– Jól van, de nem ő vezetett – mutat rá Rachel védekezően. És
még mielőtt reagálhatnék, felemeli a kezét. – De értem. Te ebben
már az alkoholizmus előjelét láttad. Vagy úgy érezted, hogy sosem
tudna jó döntéseket hozni. Vagy… mit tudom én.
Elizabeth a fejét rázza.
– Olyan nagy elvárásaid vannak, Sierra! – sóhajtja.
Rachel és Elizabeth mindig piszkálnak amiatt, hogy milyen fiúk
tetszenek nekem. Válogatós vagyok, ez tény: de csak azért, mert
sokszor láttam már, hogyan képesek a srácok tönkretenni a
lányokat. Az elején talán még kedvesek, de aztán mindig fordul a
kocka. Miért pazarolnék éveket, hónapokat, vagy akár napokat
egy ilyen fiúra?
Még mielőtt odaérnénk a dupla ajtóhoz, ami az aulába vezet,
Elizabeth elénk pördül, és így szól:
– Angolról késni fogok, de találkozzunk ebédszünetben, oké?
Mosolyognom kell, hisz minden ebédszünetben találkozni
szoktunk.
Kimegyünk az aulába, és Elizabeth már el is tűnik a diákok
forgatagában.
– Már csak két ebéd – néz rám szomorú szemekkel Rachel.
Úgy tesz, mintha egy könnycseppet törölne le az arcáról. – Ennyi
jutott nekünk. Legszívesebben azt mondanám, hogy…
– Ne! – szólok közbe. – Ne mondd ki, légyszi!

5
Francia kifejezés: gyakoroljam a franciát.
 – Ó, miattam ne aggódj! – Rachel elutasítóan legyint. – Egy
csomó elfoglaltságom lesz, amíg te Kaliforniában bulizol. Lássuk
csak: jövő hét hétfőn lebontjuk a díszletet. Az eltart legalább egy
hétig. Aztán segítek a táncosoknak megtervezni az estélyijüket a
téli bálra. Tudom, ez nem színház, de szeretem kamatoztatni a
tehetségemet, ahol csak tudom.
– Idén is lesz valamilyen tematikája a bálnak? –
kíváncsiskodom.
– A Szerelem Hógömbje – árulja el. – Nyálasan hangzik,
tudom, de van egy csomó ötletem ezzel kapcsolatban. Úgy akarom
berendezni a tornatermet, hogy mindenkinek olyan érzése legyen,
mintha egy hógömbben táncolna. Szóval lesz bőven dolgom, míg
te odavagy.
– Látod? Nem is lesz rá időd, hogy hiányolj – incselkedem.
– Igazad van – vágja rá Rachel. Miközben megyünk tovább a
folyosón, oldalba bök. – De azért remélem, én hiányozni fogok
neked.
Hát persze. Nálam a karácsonyi hagyomány része, hogy
hiányolom a barátaimat.
 MÁSODIK
FEJEZET

A nap még alig bukkant elő a hegyek mögül, amikor leparkolok

apu teherautójával a sáros bekötőúton. Behúzom a kéziféket, és
gyönyörködöm az egyik kedvenc látványomban. A fenyőfák sora
néhány lépésre ettől az úttól indul, és elhúzódik egészen a
hullámzó hegyeken túlra, beterítve több mint százholdnyi
területet. Ha a másik irányba nézek, legalább ugyanekkora
fenyőfarmot látok: ez is mind a miénk. És ahol a földünk véget ér,
ott újabb és újabb fenyőfarmok terülnek el, szinte végtelenül.
Kikapcsolom a fűtést, és kilépek a szabadba; fel vagyok rá
készülve, hogy a hideg nagyon csípős lesz. A hajamat lófarokba
fogom, felkapom a vastag télikabátomat, a fejemre húzom a
kapucnit, és jó szorosan meghúzom a zsinórját.
A párás levegőt megtölti a gyanta erős illata, a csizmám pedig
beleragad a nedves földbe. Miközben a zsebembe nyúlok a
mobilomért, a kabátujjamat ágak karistolják. Bruce bácsi számát
keresem elő, majd a vállammal a fülemhez szorítom a készüléket,
és gyorsan felkapom a kesztyűmet.
Nevetve veszi fel a telefont.
– Te aztán egykettőre odaértél, Sierra!
– Nem vezettem olyan gyorsan – vágom rá. Igazság szerint
azokon a kanyargós utakon és sáros lejtőkön annyira jó móka
végigszáguldani, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek.
– Ne aggódj, szívem! Meg sem tudom mondani, én hányszor
törtem össze a teherkocsit azon a hegyen.
 – Igen, láttam: onnan tudom, hogy milyen jó buli – jegyzem
meg. – Na mindegy, nemsokára odaérek az első köteghez.
– Egy perc, és ott vagyok én is – válaszolja. Még le sem teszi,
már hallom is, hogy elindul a helikopter motorja.
A kabátom zsebéből előhalászok egy narancssárga láthatósági
mellényt, és belebújok. A Velcro tépőzár, ami a mellkasomon
halad keresztül, jó erősen rögzíti, így Bruce bácsi egész biztosan
észrevesz majd engem a magasból.
Nagyjából kétszáz méternyire tőlem a munkások
láncfűrészeinek zúgását hallom: az idei karácsonyfákat vágják ki
éppen. Két hónappal ezelőtt kezdtük megjelölni azokat a fákat,
amelyeket ki akarunk vágatni. A csúcshoz közel, valamelyik ágra
kötöttünk egy-egy színes műanyag szalagot: pirosat, sárgát vagy
épp kéket, a magasságuk szerint, hogy később, amikor
teherkocsira pakoljuk őket, könnyebb legyen majd őket
szortírozni. Amelyik fán nincs semmilyen szalag, az még marad,
hogy nőjön.
A távolban felbukkan a piros helikopter. Anyu és apu segítettek
neki megvenni, ő pedig cserébe minden évben részt vesz a
betakarításban. Azért jobb, ha helikopterrel szállítunk, mert így
nem kell utakat építeni feleslegesen, és frissebb állapotban
kerülnek szállításra a fák. Az év további részében pedig arra
használja a helikoptert, hogy turistákat reptet a hegyes partvidék
felett. Néha még hősködik is, amikor megtalál egy-egy elveszett
kirándulót.
Miután a munkások kivágtak négy vagy öt fenyőt, egymás
mellé helyezik őket, két hosszú sodronykötélre, mintha síneket
raknának ki. Aztán rájuk pakolnak még néhány fát, amíg össze
nem gyűlik egy rakáson nagyjából egy tucat. Ezután megkötözik
felül a kötelet, jó szorosan összefogva a fenyőket, majd mehet is a
következő rakás.
És ekkor jövök a képbe én.
Tavaly engedte meg először apu, hogy ezt a munkát végezzem.
Tudom, úgy van vele, hogy túl veszélyes ez a feladat egy tizenöt
éves lány számára, de nem merte kimondani. A legtöbb fiú, aki
fákat vág ki, az osztálytársam, és nekik azt is megengedi, hogy
használják a láncfűrészt.
 A helikopter propellerei egyre hangosabbak – vrumm-
vrummvrumm-vrumm –, miközben a fejem fölött hasítják a
levegőt. A szívem ritmusa együtt ver a hanggal: most fogom
rögzíteni az idei első kötegemet.
Az első halom mellé állok, és kinyújtóztatom a kesztyűs
ujjaimat. A kora reggeli napfény megcsillan a helikopter
ablaküvegén. Egy hosszú kötél ereszkedik le a gépből, a végén egy
súlyos, piros kampóval.
Ahogy egyre közelebb ér hozzám, a helikopter lelassít, én pedig
a sárba merítem a csizmám. Felettem csak úgy morajlanak a
propellerek. Vrumm-vrumm-vrumm-vrumm. A helikopter lassan
ereszkedik, a fémhurok már a fák csúcsának szintjénél tart. A
magasba emelem a két karom, és körözni kezdek, jelezve, hogy
még jöhet lejjebb. Amikor pár centit ereszkedik, megragadom a
kampót, beakasztom a kötél alá, majd teszek hátra két nagy
lépést.
Felnézek, és látom, hogy Bruce bácsi mosolyog rám a
magasból. Felé intek, ő pedig a hüvelykujját mutatja az ég felé,
aztán elindul fölfelé. A nehéz fenyőrakás a levegőbe emelkedik,
majd kecsesen tovaszáll.

A farmház fölött félhold ragyog. Kinézek az emeleti szobám

ablakán, és a sötét árnyékba vesző hegyeket nézem. Amikor kicsi
voltam, ugyanitt álltam, és azt képzeltem, hogy hajóskapitány
vagyok, aki az éjszakai óceánt látja maga előtt: a hegyek hullámai
ugyanis sokszor még a csillagos égnél is sötétebben derengtek a
láthatáron.
A látvány minden évben ugyanilyen, és a termést is mindig
ugyanakkor takarítjuk be. Arányaiban egy kivágott fára öt itt
maradó fa esik, és amint elszállítottunk egyet, máris ültetjük a
helyére a következőt. Hat év leforgása alatt minden egyes fa
elkerül a farmról, hogy az ország valamelyik részén az ünnepek
főszereplőjévé váljon valakinek az otthonában.
A mi szokásaink kicsit mások. Hálaadás előtt egy nappal anyu
meg én délre utazunk, hogy végre találkozzunk apuval. Aztán
együtt fogyasztjuk el a hálaadásnapi vacsorát Heatherrel és a
családjával. Másnap pedig fát árulunk reggeltől estig, és ezt
csináljuk minden egyes nap a szentestéig. Aznap este aztán
holtfáradtan hazamegyünk, és átadjuk egymásnak az ajándékokat.
Csak annyi ajándékot szoktunk kapni, amennyi elfér az ezüstszínű
Airstream lakókocsinkban, ami a távoli otthonunk.
A farmházunkat az 1930-as években építették. Mivel a padló és
a lépcső is öreg fából készült, lehetetlenség úgy felkelni az éj
közepén, hogy ne recsegjen-ropogjon minden, de én már ismerem
jól a lépcső legkevésbé nyikorgó részét, és ott slisszanok le. Már
csak három fok választ el a konyha padlójától, amikor meghallom
anyu hangját a nappali felől:
– Sierra, legalább egypár órácskát aludj!
Amikor apu nincs itthon, anyu a kanapén szokott elaludni,
miközben megy a tévé. A romantikus felem szereti azt képzelni,
hogy azért teszi ezt, mert magányos lenne egyedül a
hálószobában. A nem túl romantikus felem viszont úgy véli, hogy
a kanapén való elalvással anyu a lázadó hajlamait élvezi ki.
Megigazítom magamon a hálóköntöst, és belebújok a kanapé
melletti rongyos papucsba. Anyu ásítva keresgéli a távirányítót a
földön. Kikapcsolja a tévét, amitől teljesen sötét lesz a szobában.
Aztán benyomja az éjjeli lámpa gombját.
– Te meg hová mész?
– Az üvegházba – felelem. – Be akarom hozni a fát, hogy el ne
felejtsük.
Ahelyett, hogy minden táskát bepakolnánk a kocsiba az indulás
előtti este, ott hagyjuk őket a bejárat közelében, hogy reggel még
rájuk tudjunk nézni. Ha már az autópályán vagyunk, nem
szívesen fordulunk vissza, mert nagyon hosszú út vár ránk.
– Jó, de utána feküdj le szépen! – mondja anyu. Ő sem tud
elaludni olyankor, amikor aggódik valami miatt. – Különben nem
engedem holnap, hogy vezess.
Megígérem, hogy így lesz, majd becsukom a bejárati ajtót, és
szorosabbra húzom magamon a köntöst, mert nagyon lehűlt kinn
a levegő. A melegházban már meleg lesz, de ott csak annyi időt
töltök, amíg kihozom a kis fát, amit nemrég ültettem egy fekete
műanyag vödörbe. Ezt a fát is magunkkal visszük, és a hálaadási
vacsora után Heatherrel elültetjük majd. Ez lesz a hatodik fánk,
amit a farmról elviszünk egyenesen a Cardinals Peak csúcsáig.
Mindig is úgy tervezgettük, hogy jövőre kivágjuk majd az elsőt, és
azt Heather családjának adjuk.
Egy okkal több, hogy ne az idei legyen az utolsó utunk.
 HARMADIK
FEJEZET

Kívülről talán úgy festett az ezüstszínű lakókocsi, mint egy

oldalára borított termosz, belül azonban mindig is otthonosnak
éreztem.
Az egyik falához egy étkezőasztalt csatlakoztattak, az asztalhoz
tartozó egyik padot pedig ki lehetett hajtani: az volt az ágyam. A
konyhában akadt mosogató, hűtő, sütő és mikró is. A fürdőszoba
minden évben egyre kisebbnek tűnik, pedig a szüleim nemrég
cserélték le a zuhanyzóját egy nagyobbra. A korábbi fülke olyan
szűk volt, hogy csak úgy tudtam lehajolni, hogy megmossam a
lábujjaimat, ha előtte elvégeztem pár nyújtó gyakorlatot. A
lakókocsi másik végében egy ajtó választotta el anyu és apu
szobáját, amiben épphogy elfért egy ágy, egy kis ruhásszekrény és
egy zsámoly. Az ajtó most csukva van, de így is hallom, hogy anyu
horkol. Úgy tűnik, nagyon kifárasztotta a sok vezetés.
Az ágyam vége hozzáér a konyhaszekrényhez, a fejem fölött
pedig van egy tároló. Benyomok egy nagy fehér rajzszöget a
tárolóba. A mellettem lévő asztalra tettem ki Rachel és Elizabeth
bekeretezett képeit. Egy fényes, zöld szalaggal összekötöm őket,
hogy az egyik a másik alatt lógjon. A szalag végére kötök egy
hurkot, majd fellógatom a képeket a fehér rajzszögre. Most már
mindennap velem lehetnek a barátaim.
– Üdv Kaliforniában! – vetem oda nekik.
Az ágyam másik felébe iszkolok, és széthúzom a függönyt.
 Rémülten felsikoltok, mert az ablak előtt egy fenyőfa billeg. A
fenyőtűk úgy karcolják az üveget, mintha valaki azon
mesterkedne, hogy visszahúzza a fát a helyére.
Andrew átkukkant az ágak közt, valószínűleg azért, hogy
meggyőződjön róla, hogy nem üti be az ablakot. Amikor meglát,
elvörösödik, én pedig gyorsan lenézek, hogy csekkoljam,
felvettem-e a pólómat zuhanyzás után. Az elmúlt években gyakran
előfordult, hogy fürdés után egy szál törülközőben mászkáltam a
lakókocsiban, totálisan megfeledkezve arról, hogy odakinn
középiskolás fiúk dolgoznak.
Tavaly Andrew volt az első és utolsó fiú, aki elhívott itt
randizni. Konkrétan úgy csinálta, hogy egy Post-itre írt üzenetet
hagyott az ablakomon. Biztos aranyos gesztusnak gondolta, de én
elképzeltem, ahogy a sötétben, néhány centire az alvó testemtől
pipiskedik az ablakomhoz, és ettől frászt kaptam. Szerencsére volt
egy jó kifogásom: azt mondtam, hogy nem járhatok olyanokkal,
akik itt dolgoznak. Valójában nem létezik erre szabály, de a
szüleim már említették egyszer, hogy mennyire kellemetlen lenne
egy ilyen helyzet mindenki számára, hiszen ők is itt dolgoznak.
Anyu és apu épp annyi idősen ismerték meg egymást, amennyi
most én vagyok, és apu ugyanezen a telken dolgozott a szüleivel.
Anyu családja néhány tömbbel lejjebb lakott, és egyik télen
olyan szerelmesek lettek egymásba, hogy apu visszatért ide
nyáron is, egy baseballtáborba. Miután összeházasodtak, és
átvették a telek irányítását, elkezdtek felvenni olyan
baseballjátékosokat a helyi középiskolából, akiknek jól jött egy kis
zsebpénz a téli időszakban. Amíg kisebb voltam, ez nem okozott
problémát, de ahogy átléptem a kamaszkorba, a lakókocsiban új
és az előzőeknél vastagabb függönyöket vontak minden ablakra.
Nem hallom az ablak túloldalán álló Andrew-t, de le tudom
olvasni a szájáról a „bocs” szót. Végre rögzíti odafent a fát, majd
pár centivel feljebb tolja a talpazatot is, így az alsóbb ágak már
nem érnek hozzá a körülötte lévő fákhoz.
A tavalyi kínos szitu ellenére nincs semmi okunk arra, hogy
barátságtalanok legyünk egymással, úgyhogy elhúzom kicsit az
ablakot.
– Szóval idén is itt dolgozol – szólalok meg.
 Andrew körbenéz, majd rájön, hogy nincs senki a környéken
rajta kívül. Zsebre teszi a kezét, és felém fordul.
– Jó, hogy újra látlak – mondja.
Szuper dolog, amikor a munkások visszatérnek a következő
szezonban is, de nem akarok semmi olyasmit mondani, amit
félreérthet.
– Hallom, sokan visszajöttetek a tavalyi csapatból – jegyzem
meg végül.
Andrew a legközelebbi fát nézegeti, és letép néhány fenyőtűt.
– Ja – feleli. Sértődötten a földre hajítja a tűket, aztán elmegy.
Ahelyett, hogy rosszul érintene a dolog, még jobban elhúzom
az ablakot, és becsukom a szemem. A kinti levegő sosem lesz
olyan, mintha otthon lennénk, de azért egy kicsit hasonlít. A
látvány viszont egészen más. A fenyőfák például nem a hullámzó
hegyeken sorakoznak, hanem fémtalpakon állnak a poros telken.
És ahelyett, hogy több száz hold messzeségben nyújtózna a
farmunk a távolban, itt csak egyetlenegy holdunk van, ami az Oak
Boulevard-ig húzódik. Az utca túloldalán egy üres parkoló és egy
élelmiszerbolt áll. Mivel ma van hálaadás, McGregor boltja korán
bezárt.
McGregor még azelőtt árult itt, mint hogy a családom
megjelent volna a fenyőfapiacával. Ez a város egyetlen olyan
kisboltja, amelyik nem tartozik egyik nagy szupermarketlánchoz
sem. Tavaly a tulajdonos elmondta a szüleimnek, hogy mire idén
visszatérünk, lehet, hogy már nem fog itt dolgozni. Amikor pár
hete apu felhívott, hogy elmondja, biztonságban ideért, az első
kérdésem az volt, hogy McGregor ott van-e még.
Gyerekkoromban imádtam, amikor tartottunk egy rövid szünetet,
és anyuval meg apuval átmentünk a kisboltba vásárolni. Amikor
nagyobb lettem, akkor csak a kezembe nyomtak egy
bevásárlólistát, és átmehettem egyedül is. Az elmúlt években
pedig már nem csak a bevásárlás, hanem maga a listaírás is az én
feladatommá vált.
Azt látom, hogy egy fehér autó közeledik, és csak közvetlenül a
bolt bejárata előtt lassít. Valószínűleg abban reménykedik, hogy
még nyitva találja a helyet. Majd a gázba tapos, és visszafordul
arra, amerről jött.
A fák közül apu hangját hallom:
 – Biztos elfelejtett áfonyaszószt venni!
Apu minden évben a frusztrált autósokkal poénkodik, akik
hálaadás estéjén szeretnének bevásárolni: „nem túl vidám a
hálaadás sütőtök nélkül”, „azt hiszem, valaki elfelejtette
beszerezni a tölteléket”, és ehhez hasonló megjegyzésekkel rukkolt
elő. A fiúk mindig vele nevettek.
Nézem, ahogy két srác egy hatalmas fát visz el a lakókocsi
mögé. Egyikük a fenyő középső ágai köré fonja a karjait, a másik
pedig, aki a nyomában halad, a hatalmas talpat tartja. Mindketten
megállnak, hogy az, aki az ágakat fogja, megpróbálja megigazítani
a fát a vállán. A másik srác, aki várakozik, a lakókocsi felé néz,
majd megakad a szeme rajtam. Elmosolyodik, és odasúg valamit a
társának. Nem hallom, hogy mit, mindenesetre ő is azonnal felém
pillant.
Nagyon remélem, hogy a hajam nem áll épp szanaszét, habár
semmi okom arra, hogy jó benyomást akarjak kelteni (annak
ellenére sem, hogy mindketten helyesek). Udvariasan integetek,
majd továbbsétálok.
A lakókocsi túloldalán valaki a cipője talpáról kapargatja a
sarat az ajtó előtti fémlépcső szélével. Habár azóta nem esett,
hogy apu megérkezett és felépített mindent, itt-ott mégis akad
néhány pocsolya. A fenyőtartók naponta többször megtelnek
vízzel, és a tűk is nedvessé válnak a párától.
– Kopp-kopp!
Alig csuktam csak be az ajtót, amikor Heather feltépi, és nagyot
sikít. A nyakamba ugrik, és a sötét fürtjei eltakarják előlem az
egész világot. Nevetnem kell, olyan mókás, ahogy ujjong, aztán én
is követem az ágyra, ahová ledobja magát. A Rachelt és
Elizabethet ábrázoló fotókat nézegeti.
– Azelőtt kaptam tőlük, hogy elindultunk – árulom el.
Megérinti a fenti keretet.
– Ö Rachel, ugye? Csak nem a paparazzik elől bujkál?
– Ó, milyen boldog lenne, ha tudná, hogy azonnal kitaláltad! –
nevetek.
Heather az ablakhoz mászik, és kinéz. Az egyik ujját az üvegre
tapasztja, mire az egyik fiú felénk pillant. A srác egy „fagyöngy”
feliratú dobozt visz épp a zöld-fehér csíkos sátorba, amit mi csak
Nagy Sátornak hívunk. Ott van a kassza, ott lehet válogatni a
karácsonyi díszek és apróságok közül, és ott fújjuk be a fákat
műhóval, ha valaki ilyet szeretne.
Heather még mindig kifelé néz, amikor felteszi a kérdést:
– Feltűnt neked is, hogy idén milyen helyesek a srácok?
Naná, hogy feltűnt, habár sokkal könnyebb lenne a helyzetem,
ha nem néznének ki ilyen jól. Ha apu megsejtené, hogy
bármelyikükkel is flörtölök, tuti, hogy kitakaríttatná a sráccal a
budikat, abban a reményben, hogy a szag majd visszatartja őket;
és azt hiszem, ez a módszer be is válik mindig.
Nem mintha bárkivel is randizni szeretnék itt, Kaliforniában,
akár itt dolgozik, akár nem. Miért kockáztatnám azt, hogy
összetörik a szívem, amikor karácsony első napján úgyis haza kell
indulnunk?
 NEGYEDIK
FEJEZET

Miután mind jóllaktunk a hálaadási vacsorával, és Heather apja is

előadta a szokásos "vonuljunk el téli álmot aludni" poénját,
mindenki elfoglalja magát azzal, amivel ilyenkor szokta. Az apák
mosogatni mennek, aminek része az is, hogy még csipegetnek a
maradék pulykából. Az anyák a garázsba indulnak, hogy
behurcolják a karácsonyi díszekkel teli dobozokat. Heather
felrohan az emeletre a két lámpáért, én pedig a lépcső végén várok
rá. A bejárathoz közeli ruhásszekrényből kiveszem a fűzöld
kapucnis felsőt, amit régebben anyu hordott az esti sétákon. A
mellkas részen nagy, sárga betűkkel a FAVÁGÓK szó virít: ez volt
a főiskolai kabalájuk. Miközben belebújok a pulóverbe, hallom,
hogy nyílik a konyhába vezető hátsó ajtó, ami azt jelenti, hogy
anyuék megérkeztek. Felpillantok, de úgy látom, hogy Heather
még mindig nem tért vissza. Le kellene lépnünk még azelőtt, hogy
a felnőttek megkérnének bennünket, hogy segítsünk.
– Sierra? – szólít anyu.
Bedugom a hajam a kapucniba.
– Már indulunk! – kiáltom vissza.
Anyu kezében egy nagy, átlátszó műanyag doboz van, amit
megtöltenek az újságpapírba csomagolt díszek.
– Nem baj, ha kölcsönkérem a pulóvered? – kérdem. – Ha ti is
elmentek apuval, akkor felveheted majd az enyémet.
– Nem, a tiéd túl vékony – feleli.
 – Tudom, de ti úgysem lesztek kinn annyit, mint mi –
magyarázom.
– És amúgy nincs is annyira hideg.
– És amúgy – folytatja anyu gúnyos hangon – gondolhattál
volna arra, hogy hozz magaddal meleg pulcsit is.
Elkezdem levenni a pulcsit, de anyu legyint, hogy maradjon
csak rajtam.
– De jövőre nem lépsz le, hanem segítesz nekünk a... – Nem
fejezi be a mondatot.
A lépcső felé nézek. Anyu nem tud róla, hogy meghallottam,
amikor apuval arról beszéltek, hogy jövőre kétséges a nyitás.
Ahogy arról sem tud, hogy annak is fültanúja voltam, mikor
ugyanezt tárgyalták meg Bruce bácsival. Annak lett volna a
legtöbb értelme, ha még két évvel ezelőtt fogjuk a sátorfánkat és
lelépünk, de akkor még mindenki abban reménykedett, hogy
helyrejönnek majd a dolgok.
Anyu leteszi a dobozt a nappali szőnyegére, mire a legfelső dísz
a padlóra pottyan.
– Okés – válaszolom. – Jövőre!
Heather ekkor rohan le a lépcsőn a fakó, piros pulcsijában,
amit csak ebben az időszakban szokott viselni. Az ujja vége már
teljesen elrongyolódott, a nyaka pedig kinyúlt. Egy
diszkontáruházban kaptuk, a nagypapám temetése után, amikor
Heather anyukája elvitt bennünket vásárolni, hogy egy kicsit
felvidítson. Ez a pulcsi mindig keserédes emlékeket juttat
eszembe. Felidéződik bennem, mennyire hiányoznak a
nagyszüleim, de azt is eszembe juttatja, hogy menynyire szeretem
Heathert.
Megáll a lépcső alján, és megkérdi, melyik zseblámpát kérem: a
lilát vagy a kéket. A lilát választom, és el is rakom a zsebembe.
Anyu kicsomagol egy újságpapírba tekert hóemberes gyertyát.
Hacsak nem jut eszébe Heather mamájának, hogy a
világtörténelem során először megváltoztatja a dekorációs rendet,
akkor ez a dísz a nagyobbik fürdőszobába kerül majd. A kanóca
fekete, ugyanis tavaly Heather apja meg merészelte gyújtani.
Amikor a felesége megérezte az olvadó viasz illatát, a
fürdőszobába loholt, és azonnal elfújta a gyertyát. „Ez dísz!”,
kiabálta. „Nem gyújtjuk meg a díszeket!”
 Anyu a konyha felé néz, majd ránk.
– Ha le akartok lépni, most azonnal induljatok – sürget
minket.
– Úgy tűnik, anyád be szeretne nevezni az idei csúnyapulcsi-
versenyre.
Szerintem meg is nyeri.
– Mennyire gázos? – kérdezem.
Heather az orrát vakargatja.
– Hát figyelj: ha nem ő nyer, a zsűrinek semmi érzéke a ronda
dolgokhoz.
Amikor meghalljuk, hogy nyílik a hátsó ajtó, kislisszanunk a
bejáraton, és gyorsan be is csapjuk magunk után az ajtót.
A lábtörlő mellett ott áll a kis fa, amit otthonról hoztam. Még
korábban kiszedtem a műanyag vödörből, úgyhogy most egy
rongyos vászonzsákban van.
– Az út első felén én viszem – jelenti ki Heather, majd fel is
kapja a karjába a kosárlabda nagyságú zsákot. – Te meg hozhatod
azt a kis lapátot, vagy mi az.
Felkapom az ültetőkanalat, és már indulunk is.

Még félúton sem járunk a Cardinals Peak felé, amikor Heather

szól, hogy cseréljünk. A hátsó zsebembe süllyesztem a lámpát,
majd átveszem tőle a fenyőt.
– Elbírod? – kérdezi. Amikor bólintok, elveszi tőlem az ültetőr.
Megigazítom a karomban a fát, aztán folytatjuk utunkat fölfelé
a dombra, amit a helyiek kedvesen hegynek neveznek. A jól
kitaposott úton megyünk, ami három nagy kört tesz, mielőtt
felvezetne a csúcsra. A hold ma úgy néz ki, mint egy levágott
körömdarabka, és a dombnak ezt a felét nem igazán világítja meg.
Itt tényleg elkél a zseblámpa, amit egyébként leginkább arra
használunk, hogy elriasszuk a fényével az állatokat, amik a bokrok
közt osonnak.
– Oké, szóval azok a srácok, akikkel dolgoztok, tiltólistásak –
állapítja meg Heather, mintha a legutóbbi beszélgetésünk óta is
ezen gondolkodott volna. – Akkor szerinted kikkel lehetne ...
tudod ... együtt lógni?
 Előkapom a lámpát, és nevetve az arcába világítok.
– Ó, szóval komolyan gondoltad?
– Hát persze!
– Nem – rázom a fejem. – Szó sem lehet róla! Először is: egész
hónapban dolgozni fogok, nem lesz időm ilyesmire. A másik meg,
és ez a fő ok, hogy egy lakókocsiban élek egy fenyőpiacon!
Akármit csinálok vagy mondok, az apám mindenről tudni fog.
– Szerintem akkor is megéri próbálkozni – vágja rá.
Arrébb tolom a fát, hogy ne lógjanak az ágak az arcom elé.
– Na jó! Te például hogyan éreznéd magad, ha karácsony után
azonnal szakítanod kellene Devonnal? Ki sem bírnád.
Heather előveszi a hátsó zsebéből az ültető kanalat, és
miközben sétálunk, a lábához ütögeti.
– Ha már felhoztad: tényleg ez a tervem.
– Micsoda?
Megvonja a vállát.
– Figyelj, neked elég magasak a fiúkkal szemben támasztott
elvárásaid, úgyhogy biztos azt gondolod majd, hogy ...
– Miért gondolja azt mindenki, hogy magasak az elvárásaim?
Mi a fenét jelent ez egyáltalán?
– Ne húzd már fel magad – nevet Heather. – Pont a magas
elvárásaid miatt szeretlek annyira. Van egy... nem is tudom ...
szigorú erkölcsi alapod, ami tök jó. Ezzel szemben én azt
tervezgetem, hogy ünnepek után dobom a pasimat. Elég rosszul
érzem magam emiatt ...
– Ki az, aki egy hónappal előre meg tervezi a szakítást? –
csodálkozom.
– A hálaadás előtt nagy szemétség lett volna közölni vele a hírt
– mondja. – Mit mondott volna a családtagjainak a vacsorán:
„Hálás vagyok, amiért épp most törték össze a szívem”?
Némán lépdelünk tovább, én pedig a hallottakon
gondolkodom.
– Azt hiszem, sosem jó szakítani, de ja, vannak időszakok,
amikor még rosszabb. És mióta gondolkodsz ezen?
– Halloween előtt jöttem rá, hogy szakítanunk kell– árulja el. –
De akkor képtelen voltam rá, mert annyira jók voltak a
jelmezeink!
 Ismét a domb túloldalán vagyunk, ahol kevés holdfény ér
bennünket, úgyhogy a zseblámpákkal világítunk magunk előtt.
– Nem mintha szemét lenne, vagy ilyesmi – folytatja Heather.
– Akkor egyáltalán nem érdekelne, hogy ünnep van-e vagy
sem. Olyan okos, még akkor is, amikor nem látszik annak, és
nagyon gyengéd, cuki, .. Csak az a baj, hogy egy kicsit ... unalmas
is. Vagy nem hozzám való, érted. Nem tudom!
Sosem ítélkeznék amiatt, hogy ki miért akar szakítani a
párjával. Mindenkinek mások az igényei és a vágyai. Az első fiú,
akivel szakítottam, Mason volt: okos és vicces srác, csak kicsit túl
ragaszkodó. Azt hittem, hogy arra vágyom, hogy valaki ennyire
tapadjon rám, de igazság szerint nagyon kimerítő tud lenni a
dolog. Rájöttem, hogy sokkal jobb érzés, amikor vágyakoznak
utánam.
– Milyen értelemben unalmas? – kérdezem.
– Hát figyelj – válaszolja. – Ha elmondanám neked
részletesen, hogy mennyire unalmas, még a szavaim is
érdekesebbek lennének nála.
– Komolyan? – nevetek. – Hát, akkor már alig várom, hogy
megismerhessem!
– Látod? Ezért kellene itt bepasiznod – magyarázza. – Mert
akkor tarthatnánk dupla randikat. És nem unnám szét a fejem.
Belegondolok, milyen kínos lenne úgy járni valakivel, hogy
közben jól tudom, hogy nemsokára véget kell vetnünk a
kapcsolatnak. Ha erre vágynék, akkor simán igent mondtam
volna tavaly Andrew-nak.
– Ki kell hagynom a dupla randit, bocs – bököm ki végül. – De
azért köszi a lehetőséget.
– Még ne köszönd meg! – incselkedik. – Lehet, hogy felhozom
még a témát.
A következő fordulónál, ami az utunk utolsó nagy kanyarja, az
ösvény egyre szűkül, a bokrok pedig a térdünkig érnek. Heather
zseblámpájának fénye föl-le cikázik. Hallunk valamit: mintha egy
nyúl ugrándozna a közelben.
Még néhány lépés, és fenn is vagyunk egy tisztáson. Túl sötét
van ahhoz, hogy mind az öt fát jól lássuk, de amikor Heather
megvilágítja az elsőt, a szívem nagyot dobban. Aztán lassan
végigpásztázza a fénnyel mindet. Néhány méteres távolságra
ültettük őket, hogy ne árnyékolják egymást. A legmagasabb már
pár centivel magasabb nálam is, a legkisebb pedig most a
derekamig ér.
– Sziasztok – köszöntöm őket, ahogy köztük sétálunk. Az egyik
kezemmel még mindig fogom az új fenyőt, a másikkal pedig a
többi ágát simogatom.
– Múlt héten kijöttem ide – szólal meg Heather. –
Kigyomláltam kicsit, és fellazítottam a talajt, hogy könnyebb
dolgunk legyen ma.
Lerakom a zsákot a földre, és elismerően nézek Heatherre.
– Nahát, micsoda tanyasi lány lett belőled! – állapítom meg.
– Az, persze! – vágja rá. – Csak azért csináltam, mert tavaly
nagyon sokat szenvedtünk, mire el tudtuk ültetni a fát a sötétben,
úgyhogy ...
– Mindegy is, én úgy könyvelem el magamban, hogy jól érezted
magad – közlöm vele. – És bármi is volt az indítékod, azért
csináltad, mert nagyon jó barát vagy. Úgyhogy köszönöm.
Heather udvariasan bólint, majd átnyújt ja nekem az
ültetőkanalat.
Körbenézek, hol kellene munkához látni. Egy új fának
szerintem nagyon fontos, hogy szép kilátása legyen a lenti világra.
Letérdelek a puha földre (ami Heather fáradozásainak
köszönhetően ilyen klassz laza), és elkezdek ásni: olyan mély
gödörre lesz szükség, amiben elfér majd a fenyő gyökere.
Az elmúlt két évben magunk tettük meg a felfelé vezető utat:
gyalog cipeltük fel a fát. Azelőtt pedig Heatherék piros
teherautójával hoztuk ide. Ez lett az én saját kis fenyőfarmom, így
hagyok itt magamból minden évben egy kicsit, mielőtt
visszamennénk északra.
Megint az jut eszembe, vajon jövőre lesz-e alkalmam kivágni a
legidősebb fát.
Ennek az idei ittlétnek önfeledtnek és vidámnak kellene lennie,
de ezek a „vajon”-ok teljesen elveszik a kedvemet mindentől.
Mindenről az jut eszembe, hogy talán most csinálom utoljára.
Nem tudom, mivel terelhetném el a figyelmem, és mi segítene
abban, hogy jobban érezzem magam.
 Kibogozom a zsineget, amivel a zsákot a gyökerek köré
erősítettem. Amikor eltávolítom a vásznat, a gyökerek szinte
teljesen egy helyben maradnak: összetartja őket az oregoni föld.
– Hiányozni fognak ezek a kirándulások – sóhajt Heather.
A gödörbe helyezem a fenyőfát, és az ujjaimmal szétterítem a
gyökér szálait.
Heather mellém térdel, és segít visszatemetni a földet.
– De legalább lesz még egy évünk – teszi hozzá.
Képtelen vagyok ránézni: inkább arra figyelek, hogy még egy
marék földet szórjak a fa tövéhez. Aztán lerázom a kezemről a
koszt, és lehuppanok a földre. A térdemet a mellkasom elé húzom,
és a város fényeit nézem odalenn. Heather itt élre le a teljes életét.
Igaz, ha csak egy kicsivel több időt töltenék itt, nekem is az lenne
az érzésem, hogy itt telt a gyerekkorom. Nagyot sóhajtok.
– Mi a baj? – kérdezi Heather.
Ránézek.
– Lehet, hogy már jövőre se jövünk – mondom ki végre.
Összehúzott szemöldökkel fordul felém, de nem mond semmit.
– Még nem mondták el nekem – folytatom –, de
meghallottam, amikor a szüleim erről beszéltek nemrég. Úgy néz
ki, hogy nem lesz annyi pénzük, hogy jövőre is lejöjjenek ide.
Most Heather fordul a város felé.
Innen, a magasból könnyű kiszúrni a karácsonyfapiacunkat,
amikor elkezdődik a szezon. Mivel csak holnaptól indítjuk el a
vásárlást, a háromszög alakban kifeszített fehér izzók most nem
világítanak. A hely, ahol lakom, ma csak egy sötét paca, annak a
hosszú útnak a végén, amit bevilágítanak a kocsik fényszórói.
– Majd idén kiderül– teszem hozzá. – Tudom, hogy a szüleim
is ugyanannyira szeretnek itt lenni, mint én. Rachel és Elizabeth
viszont nagyon örülne, ha velük tölthetném a karácsonyt
Oregonban.
Heather mellém ül.
– Te vagy az egyik legjobb barátom, Sierra! Tudom, hogy
Rachel és Elizabeth is így van vele, úgyhogy, nem hibáztatom
őket, de ők veled lehetnek az év többi részében. El sem tudom
képzelni, hogy nélküled és a családod nélkül töltsem az
ünnepeket.
 Nem szeretném, ha ez lenne az utolsó itteni évem, de igazság
szerint beszéltünk már erről, többször is. Tudtuk jól, hogy a
végzős évünk után már semmi sem lesz olyan, mint előtte.
– Én is így érzek – mondom. – Mármint, oké, kíváncsi vagyok
arra, milyen lenne otthon karácsonyozni, nem kellene például
online végeznem a sulit, és végre megtudnám, mi mindent
csinálnak otthon a többiek decemberben.
Hearher hosszasan nézi a csillagokat.
– De borzasztóan hiányoznál– folytatom. – Meg ez az egész,
ami itt van. Nagyon rossz lenne nélküle.
Látom, hogy mosolyog.
– Lehet, hogy majd ezentúl én látogatlak meg téged, és ott
leszek nálatok pár napra.
A vállára hajtom a fejem, és a távolba meredek. Nem a
csillagokat nézem és nem is a várost: a tekintetem a semmibe
réved.
Heather a fejemhez dönti a fejét.
– Most ne aggódjunk emiatt, oké? – ajánlja, aztán sokáig
egyikünk sem szólal meg.
Pár perc múlva elfordulok, hogy lássam a legkisebb fánkat.
Szépen le van tapogatva körülötte a talaj, és van elég föld a
tövénél is.
– Akármi is lesz, ez az évünk legyen nagyon különleges, mit
szólsz? – vetem fel.
Heather feláll, és a várost nézi. Megfogom a kezét, ő pedig
felsegít.
Mellé állok, de nem eresztem a tenyerét.
– Tök jó lenne, ha feldíszítenénk ezeket a fákat világító
díszekkel, és akkor lentről mindenhonnan látszódnának – veti fel
az ötletet.
Ez nagyon tetszik nekem; megoszthatnánk a barátságunkat
mindenkivel. Elalvás előtt minden este felnézhetnék rájuk az
ablakomból.
– Van egy kis bibi, az úton idefelé direkt megfigyeltem – jegyzi
meg –, sajnos az egész dombon nincs sehol egy konnektor.
Felnevetek.
– Ebben a városban annyira maradi a természet!
 ÖTÖDIK
FEJEZET

A szemem még csukva van, amikor meghallom, hogy anyu és apu

becsukja a lakókocsi ajtaját. Csak pár percre vágyom még. Ha
kikelek az ágyból, attól kezdve a napok úgy fognak peregni
egymás után, mint a dominólapok.
A nyitás napján anyu mindig nagyon korán kel. Én inkább
apura hasonlítok ebben a tekintetben, aki (ahogy most is hallom)
lassan csoszog nehéz csizmájában a Nagy Sátor felé. Ahogy
odaért, bedugja a konnektorba a nagy, ezüstszínű kávétartály
vezetékét, majd a forró vizes tartályét is, azután elrendezgeti a
pulton a teafiltereket és a forrócsoki-porokat, a mikkel a
vásárlókat szoktuk megkínálni. Habár az első nagy adag kávét a
saját termoszába tölti ki.
Kihúzom a fejem alól a henger alakú párnát, és a mellkasomra
vonom. Minden évben, miután Heather anyukája részt vesz a
csúnyapulcsi-versenyen (amit az elmúlt hat évben kétszer is
megnyert), levágja a ruha két ujját, és párnát csinál belőlük. Az
egyik végét elvarrja, az ujjakat megtölti pamuttal, aztán elvarrja a
másik végét is. Két új párna készül el minden szezonban: az
egyiket megtartják, a másik pedig az enyém lesz.
A tegnap este kapott párnát karmagasságban magam fölé
emelem. Gyönyörű moha zöld anyag, sötétkék háromszögekkel az
egykori könyökrésznél. A háromszögekben egy-egy lila orrú
rénszarvas repül, és körülöttük hullik a hó.
 Szorosan magamhoz ölelem a párnát, és megint becsukom a
szemem. Hallom, hogy odakinn valaki a lakókocsi felé közeledik.
– Itt van Sierra? – kérdi Andrew.
– Nem, most nincs – válaszolja apu.
– Ó, értem – mondja erre Andrew. – Arra gondoltam, hogy
dolgozhatnánk együtt, hogy gyorsabban végezzünk a munkával.
Még erősebben magamhoz szorítom a párnát. Nem akarom,
hogy Andrew odakinn várjon rám.
– Szerintem még alszik – feleli apu. – De ha nagyon szeretnél
feladatot, akkor ellenőrizd, kérlek, hogy a vécébódékban van-e
még kézfertőtlenítő.
Na, erről beszéltem: ilyen az apám!

A Nagy Sátor előtt ácsorgok. Bár még mindig nem ébredtem fel
teljesen, de készen állok arra, hogy fogadjam az idei első
vásárlóinkat. Egy apuka és a hét év körüli kislánya száll ki az
autóból. Máris a fákat nézegetik, miközben a férfi a gyerek fejét
simogatja.
– Mindig is imádtam ezt az illatot – mondja az apuka.
A kislány lép egyet előre, ártatlan szemei csak úgy ragyognak.
– Karácsonyillat! – sóhajtja.
Karácsonyillat: nagyon sokan mondják ezt, amikor először
járnak nálunk. Mintha ezek a szavak ott lebegnének a bejárat
fölött, arra várva, hogy kimondják őket.
Két jegenyefenyő közt megjelenik apu, és a Nagy Sátor felé tart;
gondolom, kávéért jön. Először a családot üdvözli, és megkéri
őket, hogy szóljanak bármelyikünknek, amennyiben segítségre
lenne szükségük. Andrew egy elrongyolódott, „Bulldogs” feliratú
baseballsapkában sétál el mellettem, vállán egy locsolócsővel.
Közli a férfival, hogy nagyon szívesen segít majd nekik a kocsiig
vinni a fát, ha választottak. Apunak köszönhetően rám sem néz,
ami miatt nekem vigyorognom kell, de próbálom elnyomni.
– A kassza készen áll? – kérdi apu, miközben újratölti a
termoszát.
A pénztárospult mögé állok, amit fényes, piros girland és friss
magyal díszít.
 – Igen, várom az első vételt!
Apu átnyújtja nekem a kedvenc bögrémet, amit pasztellszínű
cirádák és csíkok díszítenek, mint egy húsvéti tojást (muszáj, hogy
legyen itt valami olyan is, ami nem karácsonyos). Öntök bele egy
kis kávét, majd kibontok egy tasak forrócsoki-port, és mind
beleszórom. Majd kicsomagolok egy mentolos nyalókát is, és azt
használom keverőkanálként.
Apu a kasszás pultnak dőlve figyeli a Nagy Sátorban összegyűlt
vásárlókat. A termoszával a hófehér fenyők felé mutat, amelyeket
ma reggel fújt le.
– Szerinted mára elég lesz belőlük ennyi?
Lenyalom a csokit az egyre vékonyodó nyalókámról, majd
visszarakom a bögrébe.
– Igen, elég sok van belőlük – állapítom meg, majd
belekortyolok végre a forró csokimba. Lehet, hogy olyan az íze,
mint egy olcsó mentás moccacinónak, de nekem bejön.
Végül odajön hozzánk az apuka a kislánnyal, és megállnak a
kassza előtt.
A kislány felé hajolok, és megkérdezem:
– Na, sikerült olyat találni, ami tetszik?
Lelkesen bólogat, én pedig kiszúrom, hogy milyen imádni való
a mosolya, ugyanis fentről hiányzik egy foga.
– Igen, egy jó nagyot! – vágja rá.
Ez az első idei eladásunk, és egyszerűen képtelen vagyok
elnyomni az izgatottságomat. Ezzel együtt felébred bennem a
remény is, hogy ha ennyire jól fog menni idén az üzlet, akkor
jövünk jövőre is.
Az apuka átnyújt ja nekem a fa céduláját. Mögötte pedig
Andrew-t látom, aki a fát törzsével előre behelyezi egy nagy,
műanyag tölcsérbe. A tölcsér másik végében egy piros-fehér háló
feszül. Apu megragadja a törzset, és áthúzza a hálón a teljes fát,
ami szépen rátekeredik az ágakra és alaposan leszorítja őket. Mire
végeznek, apu és Andrew megforgat ja a hálót a fán, és kötnek a
végére egy csomót. Heather anyukája szinte ugyanígy készíti a
pulcsiujjakból készülő párnáit, csak azok jóval rondábbak.
A pénztárgép vidáman csenget, én pedig boldog karácsonyt
kívánok az első vásárlóinknak.
Délre már nagyon elfáradnak és sajognak a lábaim a pakolástól,
meg a pult mögötti, ácsorgással töltött hosszú óráktól. Pár nap
alatt hozzászokok majd a strapához, de ma nagyon hálás vagyok,
amikor megjelenik Heather egy nagy csomag hálaadásnapi
maradékkal. Anyu beterel bennünket a lakókocsiba, de amint
leülünk az asztalhoz, Heather első dolga, hogy széthúzza a
függönyt.
A szemöldöke a magasba szalad.
– Csak hogy szép legyen a kilátás – magyarázza.
Mintha rendelésre érkeznének, elhalad az ablak alatt két fiú a
baseballcsapatból, a vállukon egy hatalmas fenyővel.
– Te aztán nem szégyelled magad – állapítom meg, miközben
kicsomagolom a pulykás-áfonyás szendvicset. – Ne felejtsd el,
hogy karácsonyig még Devonnal jársz.
Felhúzza a lábait a padra (ami egyébként az ágyam is egyben),
törökülésbe helyezi magát, és ő is kibontja a szendvicsét.
– Tegnap este felhívott, és húsz percig arról beszélt, hogy
elment a postára.
– Nem épp a legjobb beszélgetőpartner – jegyzem meg.
Beleharapok a szendvics be, és önkéntelenül felnyögök a
gyönyörűségtől, amikor beüt a klasszikus hálaadásnapi íz.
– Te ezt nem értheted. Múlt héten is elmesélte ugyanezt a
történetet, és már akkor sem volt semmi értelme. – Nevetni
kezdek, ő pedig a karját rázza a levegőben. – De most tök
komolyan mondom! Nem érdekel, hogy egy idős és morgós
nyanya állt előtte a sorban, aki egy doboz osztrigát akart feladni
Alaszkába. Szerinted normális?
– Osztrigát küldeni Alaszkába? – Előrehajolok, és meghúzom a
haját. – Kicsit gonosz vagy, nem?
– Csak őszinte. De ha gonoszságokról szeretnél beszélni –
folytatja –, akkor te sem voltál túl kedves, amikor csak azért
dobtál egy srácot, mert túlságosan bejöttél neki. Az ő szívét nem
én törtem össze...
– Masonról beszélsz? Csak azért csináltam, mert annyira
rámenős volt! – védem magam. – Azt mondta, hogy felül a
vonatra, hogy meglátogasson engem az ünnepek alatt. Pedig még
csak nyár eleje volt, és pár hete jártunk.
– Szerintem cuki, hogy így tervezgetett – vágja rá Heather, –
Már akkor tudta, hogy egy hónapot sem bír ki nélküled. Én simán
kibírnám annyi ideig Devon sztorijai nélkül.
Amikor randizni kezdtek, Heather még teljesen Devon
megszállottja volt, és azóta csak néhány hónap telt el.
Na, látod? – teszi hozzá. – Ezért kell dupla randikra járnunk,
amíg itt vagy. Csak lógunk, szórakozunk, nem is muszáj, hogy
szerelmes legyél.
– Hm, kösz, jó tudni! – bólogatok.
– De érted: legalább akkor veled tudnék beszélgetni közben ...
– Engem egyáltalán nem zavar, ha harmadik kerék vagyok,
miközben ti turbékoltok – felelem. – Sőt, ha felhozza az
osztrigákat, akkor még közbe is vágok szívesen. De idén annyira
kész vagyok, nem akarok még egy fiú miatt is drámázni.
Az ablakból látom, hogy pár fasorra tőlünk Andrew és egy
másik srác épp felénk néz. Beszélgetnek, röhögnek, és még akkor
sem hagyják abba, amikor látják, hogy észrevettük őket.
– Most azt nézik, hogy eszünk? – kérdezem. – Ez annyira
szánalmas!
Andrew körbenéz (valószínűleg arról akar meggyőződni, hogy
apám a közelben van-e), majd integetni kezd nekünk. Épp azon
gondolkodom, hogy visszaintsek-e, amikor hallom, hogy apu
rájuk pirit, hogy menjenek dolgozni. Gyorsan összehúzom a
függönyt.
Heather csodálkozva néz rám.
– Hm, úgy tűnik, hogy őt még mindig érdekled.
Megrázom a fejem.
– Figyelj, tök mindegy, melyik pasi ról van szó, úgyis csak gond
lenne belőle, mivel apám folyamatosan követne bennünket
mindenhová. Szerinted melyik srác miatt érdemes ennyit szívni?
Mert ha kinézek az ablakon, egy olyat sem látok.
Heather ünnepélyesen dobolni kezd az asztalon.
– Megvan! Akkor olyan fiú kell, aki nem itt dolgozik ... valaki,
akit apukád nem tud nonstop megfigyelni.
– Hahó! Nem tűnt fel, hogy azt mondtam, hogy nem akarok
randizni, amíg itt vagyok?
 – De, feltűnt – vágja rá Heather. – Csak nem érdekel.
Naná, hogy nem.
– Oké, csak feltételesen tegyük fel, hogy érdekelne engem
valaki, habár, ismétlem: egyáltalán nem érdekel senki momentán.
Szerinted milyen lenne az a pasi, akit nem zavar az, hogy egy
hónap múlva már nem is fogjuk látni egymást, hm?
– Jaj, ezt szerintem hagyjuk – jegyzi meg Heather. – Nem ez a
lényeg, és egy hónap amúgy is sokkal hosszabb idős zak, mint
amennyi ideig az átlagos kapcsolatok tartanak. Úgyhogy emiatt ne
aggódj. Fogd fel ünnepi kaland ként!
– Ünnepi kaland? Ezt most komolyan gondolod? – A
szememet forgatom. – Szerintem idén már ne nézz több
Hallmark–filmet.
– Gondolj csak bele! Semmi kényszer, semmi felelősség, hiszen
mindketten tudjátok, hogy meddig fog tartani. És aztán lesz egy
tök jó sztorid, amit elmesélhetsz majd otthon.
Már látom, hogy sosem fogom tudni meggyőzni Heathert. Ö
még Rachelnél is hajthatatlanabb, ami nagy szó. Az egyetlen mód,
hogy kiszabaduljak a szituból az az, ha elodázom a dolgot egészen
addig, amíg aktualitását nem veszti.
– Jó, majd átgondolom – füllentem.
Két ismerős nő nevetését hallom, elhúzom a függönyt, és
kikukkantok. Két középkorú nő tart a Nagy Sátor felé, kezükben
plakátokkal. Emlékszem, a városi egyesülethez tartoznak.
Visszacsomagolom a maradék szendvicset, hogy magammal
vigyem, és megölelem Heathert,
– Esküszöm, félig rajta tartom a szemem a potenciális
karácsonyi Rómeómon, de most vissza kell mennem dolgozni.
Heather is visszacsomagolja a maradék szendóját, és bedobja a
táskába. Kijövünk a lakókocsiból, és elindul az autója felé.
– Én is rajta tartom a szemem, ne aggódj! – kiáltja még felém.
A két egyesületi hölgy épp anyuval beszélget, amikor odaérek.
Az idősebbik, akinek hosszú ősz fonata van, egy plakátot mutat
fel: egy karácsonyi fényekkel díszített kukásautót ábrázol.
– Nagyon hálás lenne a város, ha pár ilyet kitennének. Az idei
ünnepi műsorunk nagyobb lesz, mint minden eddigi! Nem
szeretnénk, ha bárki is azért maradna le róla, mert nem értesült
időben.
 – Hát persze – válaszolja anyu, és átvesz a fonott hajú hölgytől
négy posztert. – Sierra kiteszi majd őket délután.
Leguggolok a pult mögé, hogy megkeressem a szögbelövőt.
Miközben hónom alatt a plakátokkal elhagyom a Nagy Sátrat,
igyekszem elnyomni a kitörni készülő nevetésem, és nem is nézek
feléjük. Nem hinném, hogy egy csillogó-villogó szemeteskocsi
bárkinek meghozza a kedvét a bulizáshoz, inkább pont azt jelzi,
mennyire egyszerű és gagyi lesz az egész rendezvény.
Amikor kicsi voltam, Heather szülei elvittek a karácsonyi
felvonulásra, és be kell vallanom, nyálas volt, de szórakoztató.
Mostanában csak a tévében látok ilyen ünnepi parádékat, New
Yorkban vagy Los Angelesben, és azokon nem szoktak felvonulni
olyanok, mint a Mopsz Gazdik Egylete, a Könyvtárbarátok Klubja
vagy a karácsonyi countryzenét bömböltető traktorok. Bár otthon,
Oregonban simán el tudom képzelni, hogy ilyen járművek járják
az utcákat a helyi felvonuláson.
Az utolsó plakátot a bejárat melletti faoszlopra teszem ki: lövök
egy-egy szöget mind a négy sarkába. Az utolsó két szögnél tartok,
amikor meghallom Andrew hangját a hátam mögött:
– Segítsek?
Megfeszül a vállam.
– Nem kell, kösz.
Beillesztem az utolsó két szöget is, majd teszek egy lépést
hátrafelé, és hosszasan nézem a végeredményt, arra várok, hogy
Andrew lelépjen. Amikor megfordulok, látom, hogy nem is
hozzám beszélt, hanem egy irtó helyes fiúhoz, aki nagyjából
korunkbeli lehet, és pár centivel magasabb Andrew-nál. A srác az
egyik kezében egy fát tart, a másikkal pedig kisimítja a szeméből a
sötét fürtjeit.
– Köszi, megvagyok – mondja, Andrew pedig megy is tovább.
A srác rám néz és elmosolyodik, mire a bal orcáján megjelenik
egy gyönyörű gödröcske. Érzem, hogy azonnal elvörösödik a
fejem, úgyhogy gyorsan elkapom a tekintetem, és a földet nézem.
A gyomrom mintha bukfencezett volna egyet, és önkéntelenül is
nagyot sóhajtok, de próbálom megnyugtatni magam, hogy egy
cuki mosoly még nem árul el semmit a másikról.
– Itt dolgozol?
 A hangja egészen lágy; azok a sanzonénekesek jutnak eszembe,
akiknek a dalait a nagyszüleim hallgatták ünnepekkor.
Felnézek, és próbálok a lehető legprofibb eladónak tűnni.
– Találtál bármit, ami tetszik?
Még mindig mosolyog, és a kis gödröcske sem akar eltűnni a
képéről. A fülem mögé igazítom a hajam, és koncentrálok, hogy
ne cikázzon a tekintetem zavaromban. Szabályosan vissza kell
fognom magam, hogy ne lépjek közelebb hozzá.
– Találtam, köszönöm – jegyzi meg.
Ahogy rám néz (mintha kielemezne magában), az teljesen
összezavar. Megköszörülöm a torkom és elfordulok, de mire
visszanézek, ő már el is indult, vállán a fenyővel, amit olyan
könnyedén visz, mintha nem is lenne súlya.
– Milyen szép piros most az arcod! – szólal meg Andrew, aki a
villanypóznának támaszkodva figyel bennünket. A fejét csóválja,
én pedig szeretnék reagálni valamit az élcre, de a nyelvem még
nem tért magához.
– Tudtad, hogy a gödröcske valójában egyfajta rendellenesség?
– folytatja. – Annak a jele, hogy az egyik izom túl rövidre nőtt az
arcában. Ha belegondolsz, tulajdonképpen tök gusztustalan.
A jobb lábamra helyezem a súlyom, és lesajnáló tekintettel
nézek rá. Befejezted végre?, üzenem neki a szememmel. Talán
kicsit gonoszabbul viselkedek, mint kéne, de ha továbbra is ilyen
béna féltékenységi jelenetekkel próbál elcsábítani, akkor be kell
keményítenem.
Visszaviszem a szögbelövőt a pulthoz, és várok.
Talán a gödröcskés srác visszajön még, hogy vegyen pár díszt
vagy egy extra hosszú csövű locsolót. De fényfüzér és magyal
egészen biztosan kell majd neki. Aztán rádöbbenek, milyen ostoba
vagyok. Épp pár perce magyaráztam el Heathernek, miért nincs
semmi értelme annak, hogy összejöjjek bárkivel: és nagyon is
ésszerűek voltak az érveim. Csak egy hónapot fogok itt tölteni.
Egy hónapot! Sem időm, sem szívem nincs belemenni bármilyen
kapcsolatba.
Most kicsit mégis meginogtam. Talán egy kis kaland mégis
csak jót tenne. Mindig azt mondják, hogy túl aggodalmaskodó és
válogatós vagyok. Talán ideje lenne megtanulnom elfogadni, hogy
nem lehet mindig minden tökéletes. És ha egy ilyen helyes
gödröcskés fiú mellett tanulnám meg ezt a leckét, az még plusz
pont is lenne!
Délután küldök is egy SMS-t Heathernek: „Szóval, hogy is néz
ki egy karácsonyi kaland?”
 HATODIK
FEJEZET

Épp csak felkelt a nap, de nekem már két SMS-em is jött.

Az első Racheltől, aki amiatt panaszkodik, hogy milyen kemény
meló a karácsonyi báli ruhák tervezése, amikor minden értelmes
ember a vizsgáira magol vagy vásárol. Ha ott lennék, tutira
rábeszélne, hogy segítsek neki, de kilencszáz mérföldről nem
igazán tudok mit tenni érte. Szerencsére a meló és a tanulás közt
nem ilyen nehéz megtalálni az egyensúlyt. A tanárok elküldik az
órai jegyzeteket és a szemléltető ábrákat, és amikor itt beáll kicsit
a pangás, akkor felmegyek a netre, és haladok szépen a
feladatokkal. Nem a világ legjobb bulija, hogy hetente egyszer
beszélgetnem kell telefonon Monsieur Cappeau-val, de legalább
szinten tartom a francia nyelvtudásomat is.
A második SMS-t Heathertől kaptam. Kényelmesen
elhelyezkedem az ágyban, úgy olvasom el: „Kérlek, mondd, hogy
komolyan gondoltad a karácsonyi bepasizást. Devon tegnap egész
éjszaka a képzeletbeli álomfocicsapatáról beszélt. Ments meg! Alig
bírom magam visszafogni, de legszívesebben megmondanám
neki, hogy szerezzen egy képzeletbeli álomcsajt is magának.”
Felállok, és az alábbi választ pötyögöm neki: „Tegnap egy
nagyon cuki srác vett fát nálunk.”
Már indulnék zuhanyozni, de érkezik is a válasz: "Részleteket!"
Mielőtt kibontanám a pizsamaalsóm madzagját, újabb SMS
jön:
„Hagyd! Inkább mondd, mikor vigyem az ebédet.”
 Tusolás után felkapok egy szürke melegítőfelsőt meg egy
farmert. Lófarokba fogom a hajam a fejem búbján, pár tincset
kihúzok, hogy lazán lógjanak az arcom kőrül, dobok egy könnyű
sminket, aztán elindulok a hűvös reggeli napsütésben. A Nagy
Sátor pultja mögött anyu áll, épp apróval tölti meg a kasszát.
Amikor meglát, a húsvéti mintás bögrémre mutat, amiből
borsmentás sétapálca-nyalóka lóg ki.
– Sokáig voltál fenn? – kérdezem tőle.
A saját italát fújja lágyan.
– Nem mindenki tud SMS-pittyegések közepette aludni –
jegyzi meg.
– Jaj, bocsánat!
Apu jelenik meg, és mindkettőnknek ad egy-egy puszit.
– Jó reggelt!
– Sierrával épp az SMS-eiről beszélgettünk – árulja el anyu. –
Gondolom, neki nincs szüksége szépítő alvásra, de ...
Apu szájon csókolja, mielőtt befejezhetné a mondatot.
– Neked sincs rá szükséged, szívem!
Anyu felnevet.
– Ki mondta, hogy magamról beszéltem?
Apu az álla körüli ősz borostát vakargatja.
– Megegyeztünk abban, hogy fontos, hogy Sierra tartsa a
kapcsolatot az otthoni barátaival.
Úgy döntök, nem árulom el nekik, hogy azok a bizonyos SMS-k
Hearhertől jöttek.
– Oké, ez igaz – feleli anyu, aztán morcosan rám néz. – De
akkor sem tudok visszaaludni az újabb és újabb pittyegés után.
Rachelre és Elizabethre gondolok: biztosan a hálaadásnapi
hosszú hétvégét tervezgetik, és közben mindketten a mobiljukon
lógnak.
– Ha már felhoztad az otthoni életünket – szólalok meg –, azt
hiszem, ideje, hogy eláruljátok, hogy visszajövünk-e még jövőre is.
Anyu nagyokat pislog és értetlen kedve rázza a fejét. Majd
apura néz.
Apu jól meghúzza a termoszát.
– Csak nem hallgatóztál, mikor beszélgettünk?
A hajtincsemet csavargatom.
 – Nem hallgatóztam, hanem meghallottam, hogy miről
beszélgettek – magyarázom. – Szóval, mennyire kell aggódnom?
Apu még egy kortyot iszik, mielőtt válaszolna.
– A farm miatt nem kell aggódnod – mondja végül. – Az
emberek mindig venni fognak karácsonyfát, legfeljebb a
szupermarketben.
Szóval lehet, hogy nem mi fogjuk árulni a jövőben.
Anyu megérinti a karom. Az arcán látom, hogy mennyire
kényelmetlenül érzi magát.
– Mindent megpróbálunk megtenni, hogy megtarthassuk a
piacunkat.
– Nem csak magam miatt aggódom – szólok közbe. – Persze
személyes okok miatt is örülnék, ha megtartanánk, de a másik az,
hogy ez a hely már azóta üzemel, hogy a nagypapi megnyitotta. Itt
ismerkedtetek meg. Ez az életetek.
Apu lassan bólint, de aztán megvonja a vállát.
– Igazából a farm az életünk. A kaliforniai telekre mindig úgy
tekintettem, mint egy ajándékra. A korai kelések, az éjszakába
nyúló munka, a vásárlók öröme és izgatottsága, hogy megtalálják-
e a tökéletes fát ... Hát ezt nem könnyű elengedni.
Jólesik hallani, hogy sosem jutottak el odáig, hogy csak a pénz
miatt csinálják.
– De a fáink végül eljutnak majd oda, ahová kell – folytatja
apu.
– Elszállíttatjuk őket, csak ...
Csak más fogja végignézni ezt az egészet.
Anyu elengedi a karomat, és mindketten apura nézünk. Neki is
ez lesz a legnehezebb.
– Az elmúlt években alig sikerült valami profitot hoznunk itt a
piacon – árulja el apu. – Tavaly, miután kiosztottam a bónuszt is
a munkásoknak, tulajdonképpen veszteséggel zártunk.
Megállapodtunk a nagykereskedésekkel, és igazából ez segített
rajtunk. Bruce bácsikád tárgyal velük most, hogy eljöttünk. –
Újabb nagy kortyot iszik a kávéból. – Nem tudom, meddig
csinálhatjuk még ezt, de lassan be kell látnunk, hogy ...
Nem fejezi be a mondatot: képtelen kimondani. Vagy nem
akarja.
 – Értem – szólalok meg. – Akkor valószínűleg ez az utolsó
kaliforniai telünk.
Anyu arcán mély sajnálat tükröződik.
– Még nem hoztuk meg a végleges döntést, Sierra! De
mindenesetre az nem rossz ötlet, ha az idei ittlétünket igazán
emlékezetessé szeretnéd tenni.

Heather délben megjelenik a lakókocsiban két újabb zacskó

maradékkal. A szemei csak úgy szikráznak az izgatottságtól:
tudom, hogy alig várja már, hogy mindent eláruljak a tegnapi cuki
srácról. Devon is vele jött: miközben belép az ajtón, a mobilja
képernyőjét vizslatja. Nem is kell felnéznie, így is meg tudom
állapítani, hogy nagyon helyes srác.
– Sierra, ő itt Devon. Devon, ő itt… Devon! Figyelsz?
A fiú mosolyogva felnéz. A gömb alakú arccsontja és a rövid
barna haja is tetszik, de igazából a jófiús tekintete az, ami miatt
egy pillanat alatt úgy érzem, hogy kedvelni fogom őt.
– Örülök, hogy megismerhetlek – közlöm vele.
– Én is – vágja rá. Olyan hosszasan néz a szemembe, hogy el
is hiszem, hogy őszintén mondja. A rövidke beszélgetésünk után
ismét elmerül a telefonjában.
Heather az egyik kajás szatyrot Devon kezébe nyomja.
– Szívem, légyszi, vidd ezt ki a többi srácnak! Aztán segíts
nekik pakolgatni a fákat vagy ilyesmi. Kösz.
Anélkül, hogy felnézne a mobiljából, fogja a szatyrot, és el is
tűnik. Heather lehuppan velem szembe az asztalhoz, én pedig a
hátam mögött pihenő párnára teszem a laptopom.
– Kitalálom: a szüleid nem voltak otthon, amikor Devon
beugrott érted – jegyzem meg. Úgy tűnik, nem érti, mire célzok,
úgyhogy a frizurájára mutatok. – Hátul kicsit kócosabb a
kelleténél.
Elpirul, és zavartan a hajába túr.
– Ja, hát izé ...
– Szóval minden rendbe jött közted és Mr. Egyhangú közt?
 – Milyen jó név! – nevet. – Hát figyelj: ha választani lehet,
hogy mire használja a száját, akkor inkább a csókolózást
választom, mint hogy dumáljon.
Kitör belőlem a röhögés.
– Tudom, tudom, borzasztóan gonosz vagyok – teszi hozzá. –
Inkább mesélj te arról a srácról!
– Fogalmam sincs, ki lehet. Nem tudok túl sokat mesélni róla.
– Hogy néz ki? – Heather kibontja az ételhordót, amiben diós
– zelleres pulykasalátát hozott. A családja még mindig igyekszik
megszabadulni a hálaadásról maradt többtonnányi kajától.
– Épp csak egy pillanatra láttam – vallom be. – Úgy tűnt, hogy
kábé annyi idős lehet, mint mi. És van egy gödröcskéje, ami…
Heather felém hajol, a szeme összeszűkül.
– És? Sötét haj? Gyilkos mosoly?
Ezt meg honnan tudja?
Heather előveszi a telefonját, láthatóan keres valamit, aztán
felém mutatja a tegnap látott fiú fotóját. – Ez ő? – Nem tűnik
lelkesnek.
– Honnan tudtad?
– A gödröcskéjét említetted elsőként. Nem volt nehéz
ráhibázni.
– Megrázza a fejét. – De sajnos rossz hírem van. Ne haragudj,
Sierra, de Caleb nem a megfelelő srác.
Szóval Calebnek hívják.
– Miért?
Hátradől, és az asztal szélét birizgálja.
– Egyszerűen nem való hozzád, oké? Találjunk valaki mást!
Ennél jóval több magyarázatra van szükségem, és ezt ő is
nagyon jól tudja.
– Pletykálnak róla – folytatja. – És azt hiszem, igazat is
mondanak. Mindegy, annyi a lényeg, hogy valami rossz dolog
történt.
– Milyen rossz dolog? – Még sosem hallottam, hogy ilyen
titokzatosan beszélne bárkiről. – Ne idegesíts, mondd már!
Megrázza a fejét.
– Nem akarok belekeveredni ebbe. Utálok pletykálni, legyen
elég annyi, hogy vele nem szívesen dupla randiznék.
– Mondd már el!
 – Nem hivatalos, oké? Csak hallottam. – A szemembe néz, én
pedig meg sem szólalok, várom, hogy folytassa már. – Azt
beszélik, hogy késsel támadt a húgára.
– Mi? – Mintha a gyomromba öklöztek volna. – És még... és
még él?
Hearher felnevet, de nem tudom, hogy azért-e, mert a lesokkolt
fejem annyira szórakoztató látványt nyújt, vagy mert csak hülyít.
A szívem még mindig össze van szorulva, de egy kis nevetést én
is kierőszakolok magamból.
– Nem, nem ölte meg – jelenti ki Heather. – Úgy tudom
legalábbis, hogy teljesen jól van.
Akkor mégsem viccelt.
– De már nem lakik itt – folytatja. – Nem tudom pontosan,
hogy a támadás miatt költözött-e el, de az emberek mindenesetre
ezt gondolják.
Az ágyra dőlök, és a homlokomra emelem a kezem.
– Hát ez durva.
Heather megrúgja a lábam az asztal alatt.
– Ne aggódj, találunk mást.
Szívesen megmondanám neki, hogy ne fáradjon.
Legszívesebben elárulnám neki, hogy már elment a kedvem a
karácsonyi pasizástól.
Főleg így, hogy a fiúradarom annyira pocsékul működik, hogy
képes vagyok kiszúrni épp egy olyan srácot, aki késsel támadt a
testvérére.
Miután végeztünk a pulykasalátával, kimegyünk megkeresni
Devont, aztán mehetek is vissza dolgozni. Devon a Nagy Sátorban
ücsörög a többi fiúval, mind Heatherék maradékát eszik. Látok
egy különösen csinos csajt is köztük, aki mintha kicsit túl közel
sündörögne Andrew-hoz.
– Nem hiszem, hogy találkoztunk volna már –lépek oda elé. –
Sierra vagyok.
– Ó, akkor a te szüleidé ez a hely! – Kinyújtja felém a
tökéletesen manikűrözött kezét, én pedig megrázom. – Az én
nevem Alyssa.
Csak beugrottam, hogy Andrew-val ebédeljünk.
Andrew-ra pillantok, akin most a vörösnek legalább három
árnyalatát is kiszúrom.
 Megvonja a vállát.
– Mi amúgy nem ... ööö, tudod ...
A lány nagyra tátja a száját. A két tenyerét a szíve elé kapja, és
Andrew-ra néz.
– Ti ketten ... ?
– Nem, dehogy! – vágom rá gyorsan.
Nem értem, Andrew mit akar ezzel. Ha ezzel a lánnyal jár,
akkor azt szeretné közölni velem, hogy nincs köztük semmi
komoly?
Mintha érdekelne! Na mindegy, remélem, hogy jól meglesznek.
Talán Alyssa segít majd neki túllépni rajtam, bármit is szeretett
volna tőlem.
Heather felé fordulok.
– Találkozunk később?
– Zárás után elugrunk érted Devonnal – mondja. – Lehet, hogy
bemegyünk a városba, és találkozunk pár emberrel. Bár téged
csak az egyikük érdekel, ugye?
Heather nem is erőszakos, de nem is kerülgeti a forró kását.
Felhúzza a szemöldökét, úgy folytatja:
– Egy hónap, Sierra! Rengeteg minden történhet egy hónap
leforgása alatt.
– Ma este ne – felelem. – Talán majd máskor.
De az elkövetkezendő napokban másra sem tudok gondolni,
csak Calebre.
 HETEDIK
FEJEZET

Hétköznaponként Heather általában itt lóg nálunk, miután

végzett a suliban. Néha itt van velem a pultban, és segít, amikor
kisgyerekes szülők jelennek meg. Miközben én a felnőtteket
szolgálom ki, ő lefoglalja a kicsiket.
– Tegnap megkérdeztem Devontól, mit szeretne karácsonyra –
meséli Heather, aki épp az italos pultnál válogat. Végül a mini
mályvacukrok mellett dönt: egyenként pakolgatja bele őket a
bögréjébe, amiben már ott gőzölög a forró csokija.
– És mit mondott?
– Várj, még számolok – közli. Miután belekanalazta a
tizennyolcadik pumpedlit is, belekóstol. – Csak a vállát vonogatta.
És nem is folytatta a beszélgetést. Mindegy, úgy vagyok vele, hogy
így lesz a legjobb. Mit csinálnék, ha valami drága dologra vágyna?
Na mindegy, ha ő is megkérdezi majd tőlem, én valami drágát
kérek.
– Tudod, ez csak azért baj, mert...
– Tudom! Mert nem költhetünk egy rakás pénzt az
ajándékokra, ha utána szakítani akarok vele ...
– Szerintem lepjétek meg egymást valami egyszerű és olcsó
dologgal, amit ti csináltatok – tanácsolom.
– Valami saját kezűleg készített, személyes cuccal? Ez még
rosszabb!
– Odasétál egy lefújt fenyőhöz, és leveri róla a műhót. – Hogy
tudnék szakítani egy olyan sráccal, aki napokig faragott nekem
valami fafigurát vagy ilyesmi?
 – Jaj, ez egyre bonyolultabb lesz – sóhajtok. Kiveszek a pult
alól egy dobozt, ami tele van masnival díszített magyalágakkal. –
Lehet, hogy jobb lenne, ha minél előbb túlesnél rajta. Úgyis meg
fogod bántani, nem?
– Nem. Az ünnepek alatt még meg akarom tartani. – Iszik egy
újabb korty forró csokit, majd átsasszézik a pult túlsó végéhez. –
Azzal viszont most már komolyan foglalkoznunk kellene, hogy
találjunk valakit neked. Nemsokára itt a felvonulás, és nagyon
szeretném, ha ott dupla randiznánk!
Átnyúlok a pulton, és elkezdem feltölteni a magyalos állványt.
– Szerintem ez a karácsonyi kaland nem fog működni,
Heather!
Bevallom, amikor megláttam Calebet, akkor másképp
gondoltam, de világos, hogy nem tudom jól értelmezni az első
benyomásokat.
Heather egyenesen a szemembe néz, és a parkoló felé int a
fejével.
– Jusson eszedbe, hogy ezt mondtad. Mert épp itt jön.
Érzem, hogy kikerekedik a szemem.
Hátrébb lép egyet, majd int, hogy menjek oda mellé.
Odahúzódom, és látom, hogy Heather egy lila kisteherautó felé
mutat. A vezetőülésen nincs senki.
Ha ez az ő kocsija, vajon mit csinál itt a környéken? Már
megvette a karácsonyfát. A kocsi lenyírható hátsó ajtaján egy
lökhárítómatricát látok: egy számomra tök ismeretlen iskola
címerét ábrázolja.
– Hol van a Sagebrush Középiskola? – kérdezem.
Heather megvonja a vállát, amitől egy hajtincs kiszabadul a
füle mögül.
Ebben a városban hat általános iskola van. Minden télen
ugyanabba jártam, ahová Heather is. Aztán következett a felső
tagozat, majd a város egyetlen középsulija. De én oda már nem
jártam, mert elkezdtem az online távsulit.
– Ó, ott van! Úristen, olyan cuki! – néz Heather a fák irányába.
– Tudom – suttogom. Próbálok nem nézni arra, amerre ő,
inkább a cipőm orrára koncentrálok, ami épp tiszta sár.
Heather hozzáér a könyökömhöz, és azt súgja a fülembe:
– Ide jön.
 Mielőtt bármit is válaszolhatnék, Heather, mint akit puskából
lőttek ki, eltűnik a sátor túlsó végében.
A szemem sarkából látom, hogy két fenyő közül valaki kilép, és
közeledik felém. Caleb megáll a pult előtt, és rám villantja
gödröcskés mosolyát.
– Sierra a neved, ugye?
Képtelen vagyok megszólalni, úgyhogy csak bólintok.
– Szóval akkor rólad beszélnek a munkások.
– Tessék?
Felnevet.
– Nem láttam, hogy más lány is dolgozna ma itt.
– Nem, csak én vagyok – válaszolom. – A szüleimé ez a hely.
Ők irányítják.
– Akkor már értem, miért beszélnek rólad olyan rettegve –
folytatja.
– Itt voltam a múltkor is. És azt kérdezted, hogy segíthetsz-e
valamiben.
Nem tudom, mit mondhatnék. Az egyik lábáról a másikra áll.
Még mindig nem felelek semmit, úgyhogy billeg tovább, ettől
majdnem elnevetem magam. Legalább nem csak én vagyok
zavarban.
Látom, hogy a háta mögött két baseballos srác a fák ágai közül
leskelődik.
Caleb mellém áll, feléjük néz, mire a fiúk azonnal eltűnnek.
– Az apád tényleg arra kényszeríti őket, hogy kipucolják a
budit, ha hozzád szólnak?
– Már akkor is, ha csak úgy sejti, hogy hozzám szóltak.
– Akkor biztos nagyon tiszták azok a vécék – állapítja meg. Azt
hiszem, még életemben nem hallottam ennél furcsább csajozós
szöveget, már ha annak szánta.
– Segíthetek valamiben? – kérdezem. – Tudom, hogy fád már
van ...
– Szóval emlékszel rám. – Túlságosan is örül ennek a ténynek.
– Én kezelem a készletet – közlöm vele, és igyekszem átváltani
komoly üzletasszony-üzemmódba. – És tudod, jól végzem a
munkám.
– Azt látom – bólint lassan. – És milyen fát vettem?
– Egy jegenyét. – Nem vagyok benne biztos, az az igazság.
 Most aztán tényleg lenyűgöztem.
A pult másik felébe lépek, így a kassza és a fagyöngyök is
közénk kerültek.
– És tudok még bármiben segíteni? – ismétlem.
Az egyik fa árcéduláját mutatja felém.
– Ez nagyobb, mint az előző volt, szóval elvinném. A fiúk épp
most pakolják fel a kocsimra.
Azon veszem magam észre, hogy túl sokáig bámulok a
szemébe, úgyhogy gyorsan elkapom a tekintetem, és a
legközelebbi polcot kezdem nézegetni.
– Szeretnél egy koszorút is mellé? Nagyon frissek. Vagy egy-két
díszt? – Az egyik felem arra vágyik, hogy fizesse már ki a fáját és
lépjen le, hogy véget érjen ez a kínos szitu, a másik felem azonban
nagyon is örülne annak, ha még maradna.
Egy jó ideig nem válaszol semmit, úgyhogy megint felé kell
fordulnom: azt látom, hogy mindent alaposan megnéz a Nagy
Sátorban. Talán mégiscsak szüksége van még valamire. Vagy csak
kifogást keres, hogy tovább maradhasson. Amikor végül
észreveszi, hogy italokat is árulunk, a mosolya még szélesebb lesz.
– Egy forró csokit szeretnék, köszönöm.
Az italadagoló mellé kipakolt, fejjel lefelé fordított
papírpoharak tornyáról leemeli a legfelsőt. Kiszúrom, hogy a srác
háta mögül, a fenyőfák takarásából kikukkant Heather, aki a saját
forró csokiját kortyolgatja. Amikor észreveszi, hogy ránézek,
nemet int a fejével, és azt tátogja: "rossz ötlet". Majd ismét eltűnik
a sűrű ágak mögé.
A szívem mintha kihagyna egy ütemet, amikor azt látom, hogy
Caleb kicsomagol egy borsmentás sétapálca-nyalókát, és azzal
kezdi elkeverni a forró vízbe öntött csokiport. Amikor elengedi a
cukorkakanalat, az továbbra is pörög körbe-körbe.
– Én is így szoktam inni – árulom el.
– Miért, máshogy is lehet? – mosolyog.
– Olyan, mint egy olcsó mentás moccacino.
Oldalra billenti a fejét, és egészen új szemmel vizsgálja az
italát.
– Hívhatod így, de ez egy kicsit sértő rá nézve, nem? – A másik
kezébe fogja a poharát, majd átnyúl a pult fölött, hogy kezet
rázzunk.
 – Örülök, hogy hivatalosan is megismerkedtünk, Sierra!
A kezét nézem, aztán őt, majd hezitálni kezdek. Látom, hogy
leereszti a vállát. Nem fogok bedőlni pár olyan pletykának,
aminek igazságtartalmával kapcsolatban még Heather is
bizonytalan.
– Te pedig Caleb vagy, ugye?
A mosolya mintha kicsit az arcára fagyott volna.
– Ó, szóval valaki mesélt neked rólam.
Lemerevedek. Még ha nem is ő lesz a karácsonyi kalandom,
nem érdemli, hogy rossz véleményt formáljon róla bárki, aki még
nem is ismeri.
– Azt hiszem, meghallottam a neved, amikor a fiúk segítettek
neked.
Továbbra is vigyorog, a gödröcskéje pedig nem akar eltűnni.
– Akkor mennyivel is tartozom?
Beütöm az összeget a kasszába, miközben ő előkapja a jól
megtömött tárcáját. Átnyújt két húszast és egy csomó
egydollárost.
– A múltkor nem volt nálam apró, és nem tudtam borravalót
adni – magyarázza enyhén elpirulva. A gödröcske még mélyebbé
válik az arcán.
Nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne kérdezzem meg,
hol dolgozik. Ha tudnám, akkor megjelenhetnék ott néha-néha,
persze teljesen véletlenül.
– Mindig örülünk az aprónak – mondom ehelyett.
Megszámolom az egyeseket, és visszaadok neki egy ötvencentest.
Elteszi a pénztárcáját, és ezzel együtt eltűnnek a vörös foltok is
az arcáról: ismét magabiztos.
– Talán találkozunk még karácsony előtt.
– Tudod, hol találsz – vágom rá. Nem tudom, mennyire
hangzott meghívásnak vagy egyszerű ténymegállapításnak. De
vajon tényleg szeretném, ha még találkoznánk? Nem az én
dolgom, hogy megfejtsem, mi történt a múltjában, de képtelen
vagyok kitörölni a fejemből azt a képet, ahogy leereszkedett a
válla, miután nem fogtam vele kezet azonnal.
Megigazítja a zsebében a tárcát, és szép lassan elsétál az autója
felé. Kicsit előrébb dőlök, hogy jobban lássam. Amikor a kocsihoz
ér, az egyik srácnak átnyújt pár dollárt.
 Heather megáll mellettem, és figyeljük, hogyan csukják fel a
kocsi hátsó oldalát az egyik munkásfiúval.
– Onnan úgy tűnt, hogy mindketten zavarban vagytok – jegyzi
meg. – Ne haragudj, Sierra, nem kellett volna mondanom
semmit.
– Nem, valami tényleg van vele – felelem. – Nem tudom,
menynyi igaz a pletykákból, de az tuti, hogy van a srácnak egy jó
nagy puttonya, tele problémákkal.
Sajnálkozva néz rám.
– Még mindig bejön, ugye? Sőt, már azon agyalsz, hogyan
kellene összejönnötök. ..
Felnevetek, és visszamegyek a helyemre, a pult mögé.
– Cuki. De ennyi. És ez nekem kevés ahhoz, hogy összejöjjek
bárkivel.
– Hát ez nagyon bölcsen hangzott – bólogat Heather. – De az a
helyzet, hogy amióta ismerlek, még sosem láttalak ennyire
zavarban senki miatt.
– Ő is zavarban volt!
– Oké, ő sem volt semmi – nevet –, de ezt a versenyt most
kettőtök közül te nyerted!

Miután elmeséltem telefonon franciául Monsieur Cappeau-nak,

hogyan telt a hetem, anyu megengedi, hogy ma korábban
befejezzem a munkát. Heather minden évben film-maratont tart
az aktuális kedvenc pasisztárja és egy hatalmas tál pattogatott
kukorica társaságában.
Apu felajánlja, hogy menjek a teherkocsijával, de inkább
sétálok. Oregonban biztos, hogy azonnal kikaptam volna a kezéből
a slusszkulcsot, hogy ne fagyjak halálra, de itt még november
végén is egész meleg van.
Séta közben elhaladok a város egyetlen másik olyan
fenyővására mellett, amit szintén egy család visz. A fák és a piros-
fehér csíkos sátraik az egyik szupermarket parkolójában foglalnak
el három sort. A Hopper család tagjai sem igazán hagyják el a
helyüket, miután elkezdődik a szezon.
 Mr. Hopper épp egy nagy fenyőt segít cipelni valakinek,
miközben útba igazítja egy másik vásárlójukat. Feléjük tartok a
parkoló kocsik közt, hogy idén először odaköszönjek nekik. Ekkor
látom meg, hogy ki fogja annak a bizonyos fenyőnek a másik
végét: egy srác, aki épp a lila teherkocsijához ér, és igyekszik
ráemelni a fát.
Caleb?
Mr. Hopper feltolja a fa másik felét is, majd felém fordul. Épp
le akartam lépni, de már késő.
– Sierra?
Nagy levegőt veszek és ránézek. A narancssárga-fekete kockás
dzsekit és hozzá illő fülmelegítőt viselő Mr. Hopper hozzám lép, és
jó erősen magához ölel. Én eközben Calebet figyelem. A
kocsijának dől, és mosolyogva bámul rám.
Mr. Hopperrel váltunk pár szót, és beleegyezek, hogy
karácsony előtt még átugrom majd hozzájuk. Visszamegy a
sátrukhoz, Caleb viszont marad. Továbbra is engem néz, és
közben belekortyol a papírpoharas italába.
– Áruld el, mire vagy ennyire rákattanva – szólalok meg. – A
karácsonyfákra vagy a forró csokira?
Mély gödröcske jelenik meg az arcán. Közelebb megyek hozzá.
A haja elöl összekócolódott, biztosan a facipelés közben, és
még nem igazította meg. Még mielőtt válaszolna, Mr. Hopper és
az egyik beosztottja egy újabb fát pakol fel Caleb kocsijára.
Caleb csak néz engem, és megvonja a vállát.
– Most komolyan: mi folyik itt? – kérdezem.
Hanyagul felhajtja a kocsi oldalát, mintha nem lenne semmi
furcsa abban, hogy rátaláltam egy másik fenyőárusnál.
– Engem inkább az érdekelne, hogy te mit keresel itt – jegyzi
meg. – Jöttél megfigyelni a konkurenciát?
– Karácsonykor nincs konkurencia – felelem. – De ha már
ilyen nagy szakértő vagy, mondd meg, melyik piac a jobb!
Újabb kortyot iszik, én pedig figyelem, hogyan mozdul meg
közben az ádámcsutkája.
– A tiétek – mondja. – Itt nincs borsmentás nyalóka.
Hitetlenkedést színlelek.
– Komolyan? Hogy képzelik ezt?
 – Ugye? – mosolyog továbbra is. – Azt hiszem, inkább
hozzátok járok majd.
Újabb kortyot iszik, majd hosszasan hallgat. Most arra célzott,
hogy még több fát fog venni? Ez azt jelenti, hogy lesz még
alkalmunk találkozni; nem igazán tudom eldönteni, hogy ennek
örüljek-e vagy sem.
– Ki vesz ennyi fát egy nap leforgása alatt? – faggatom. – Vagy
akár egy évben?
– Hogy az első kérdésedre válaszoljak: forrócsoki-függő vagyok
– jelenti ki. – De azt hiszem, másoknak sokkal durvább
függőségeik is vannak ennél. A második kérdésedre pedig az a
válaszom, hogy rengeteg dologra jó egy kisteherautó. Nyáron
például anyám három munkatársának is segítettem költözködni.
– Értem már. Szóval te egy ilyen srác vagy. – Odalépek az egyik
fájához, és finoman meghúzom az ágát. – Te vagy az, akire mindig
lehet számítani, ha segítségre van szükség.
A karját a kocsi platóján pihenteti.
– Miért, meglep? – kérdezi.
Nyilvánvaló, hogy tesztel. Tudja jól, hogy valaki mesélt nekem
róla. És teljesen megértem, hogy ezt csinálja: nem is tudom
hirtelen, mit válaszoljak.
– Meg kellene hogy lepjen?
A fák felé néz, és láthatóan csalódott, amiért kikerültem a
kérdését.
– Gondolom, nem a tiétek lesz az összes fa – folytatom.
Elmosolyodik.
Előrehajolok és bár nem vagyok benne biztos, hogy helyesen
cselekszem- e, nem tudok ellenállni a kísértésnek.
– Hm, nem tudom, tervezel-e még több fenyőt venni, de a
másik piac tulajdonosait elég jól ismerem, és azt hiszem, tudok
neked intézni egy kis kedvezményt.
Előveszi a pénztárcáját, amit megint egydollárosok töltenek
meg, és kivesz közülük néhányat.
– Igazából már kétszer is jártam ott, amióta kitetted azt a
plakátot, de egyszer sem láttalak.
Most bevallotta, hogy szeretett volna találkozni velem? Ezt
persze nem kérdezhetem meg, inkább a tárcájára mutatok.
 – Azt tudod amúgy, hogy a bankok szívesen beváltják az
egydollárosokat nagyobb címletekre?
Becsukja a tárcáját, és rám mosolyog.
– Most erre mit mondjak? Lusta vagyok én ahhoz, hogy
bankba menjek.
– De legalább tisztában vagy a hibáiddal – válaszolom. – Ez
nagyon egészséges.
Zsebre vágja a pénzét, és ennyit válaszol:
– Az egyik erősségem, hogy nagyon is tisztában vagyok a
hibáimmal.
Ha merészebb lány lennék, most rákérdeznék arra, mi történt a
húgával, de azt hiszem, akkor fogná magát és lelépne.
– A hibáiddal? – Egy lépéssel közelebb megyek hozzá. – Aki
ennyi fát vesz és olyan sok embernek segít, az tutira a Télapó
rosszgyerek-listájának élén szerepel.
– Jó, ha így nézzük, akkor annyira talán mégsem vagyok rossz.
Csettintek.
– Bizonyára azt is a rossz tulajdonságaid közé sorolod, hogy
édesszájú vagy.
– Nem rémlik, hogy a templomban azt tanították volna, hogy
ez bűn – folytatja. – A lustaságról viszont szó volt, arra
emlékszem.
Még mindig nem kerestem meg például a fésűt, amit
hónapokkal ezelőtt hánytam el valahol.
– És tessék, itt az eredménye – nézek a sérójára. – Ez, azt
hiszem, megbocsáthatatlan bűn. Lehet, hogy mégis máshonnan
kell majd akciós fákat kumulálnod.
– Kumulálnom? – nevet fel. – Nagyon jó szó, de szerintem én
még életemben nem használtam.
– Jaj, ne mondd már, hogy ez olyan különleges kifejezés.
Még hangosabban nevet, és annyira jól áll neki, hogy szívesen
mondanék még valamit, csak hogy tovább nézzem, ahogy kacag.
De ez az incselkedés nem egy jó dolog. Nagyon helyes fiú, és
könnyű vele poénkodni is, de nem felejthetem el, mire
figyelmeztetett Heather.
Mintha belelátna a fejembe, mert az arca hirtelen elkomorul.
Ismét a fák felé néz.
– Mi a baj? – kérdezi.
 Ha továbbra is találkozunk még, ez a téma (ez a pletyka) ott fog
lebegni a levegőben köztünk.
– Figyelj, nyilván arról van szó, hogy hallottam rólad valamit ...
– Teljesen kiszárad a szám. De miért is kéne tovább mondanom?
Inkább visszatérek a vásárló-eladó szerepünkhöz. És akkor nem is
kell felhoznom ilyen kínos dolgokat.
– Igazad van, értem... nyilvánvaló. – Az ő szájára is nehezen
jönnek a szavak. – Mindenki előtt nyilvánvaló.
– De én nem hiszek a pletykáknak, ha...
Előveszi a zsebéből a slusszkulcsot, és még mindig nem néz
rám.
– Ne aggódj! Ezentúl is lehetünk jó fejek egymással, hozzátok
járok majd fát venni, de ... – Megfeszül az állkapcsa. Látom, hogy
rám akar nézni, de képtelen rá.
Nem tudok mit mondani. Nem állította azt, hogy amit
hallottam, hazugság lenne. Neki kellene még mondania valamit.
Beszáll a kocsiba, és magára csapja az ajtót.
Hátrébb lépek a kocsitól.
Beindítja a motort, és miközben elhajt, röviden int felém egyet.
 NYOLCADIK
FEJEZET

Majd csak szombat délben megyek legközelebb dolgozni, úgyhogy

Heather értem jön, és megkérem, hogy menjünk el a Reggeliző
Expresszbe.
Csodálkozva néz rám, de aztán elindulunk.
– Na, tudod már, hogy el tudsz-e jönni velünk a felvonulásra?
– kérdezi.
– Nem lesz gond – felelem. – Az egész város ott lesz. Amíg tart
a felvonulás, úgyis alig jönnek hozzánk.
Eszembe jut Caleb szomorú integetése, és a súly, ami a vállait
húzta. Nem is nézett rám tegnap, amikor elhajtott. Még ha nem is
jövünk össze, nagyon örülnék, ha láthatnám, amint behajt felénk
a lila kocsijával.
– Devon szerint elhívhatnád magaddal Andrew-t is – folytatja
Heather. – Tudom, mit fogsz erre mondani, de ...
Nem lepődnék meg, ha a két kiguvadt szemem a műszerfalra
pottyanna.
– Ugye, közölted Devonnal, hogy ez rémes ötlet?
Heather felhúzza a vállát.
– Szerinte adnod kéne neki egy esélyt. Nem mondom, hogy
egyetértek vele, de Andrew nagyon bír téged.
– Klassz, én viszont egyáltalán nem bírom őt. – Lejjebb
húzódok az ülésben. – Upsz, ez elég gonoszul hangzott.
Heather felhajt a Reggeliző Expressz melletti parkolósávra. A
hely egy, 50-es évek stílusában berendezett vendéglő, amit két
nyugalmazott vasúti kocsiban alakítottak ki: az egyik kocsiban van
az étkező, a másikban a konyha. A két fülke acélkerekei pedig
igazi, szálkás fasíneken pihennek, persze gondosan rögzítve. És
ami a legjobb az egészben, hogy kizárólag reggelit szolgálnak fel,
de azt egész nap.
Mielőtt leállítja a kocsit, Heather kinéz a hátam mögötti
ablakon, végigméri a reggelizőt, majd így szól:
– Figyelj, csak azért nem mondtam, hogy ne jöjjünk ide, mert
tudom, hogy te mennyire szereted.
– Ja. – Nem igazán értem, mit akar ezzel mondani. – Ha
máshová szeretnél menni ...
– De mielőtt bemegyünk – folytatja –, tudnod kell, hogy Caleb
itt dolgozik.
Megvárja, hogy ülepedjen bennem a dolog. Olyan érzésem
támad, mintha egy hatalmas sziklát dobnának egy kis tócsába.
– Ööö ...
– Azt nem tudom, hogy ma is melózik-e, de lehet – teszi hozzá.
– Szóval találd ki előre, hogyan viselkedsz majd.
Ahogy a bejárat felé tartunk, egyre hevesebben ver a szívem.
Követem Heathert fel a lépcsőn, aki ebben a pillanatban belöki a
piros fémajtót.
A falat padlótól a plafonig bakelitlemezek és régi filmek,
tévésorozatok fotói borítják. Középen keskeny folyosó húzódik,
kétoldalt pedig négyes üléses bokszok, a műanyag székeken piros
párnák, ezüstszínű csillagokkal. Csak három asztalnál ülnek.
– Lehet, hogy ma nem dolgozik – szólalok meg. – Lehet, hogy
most ...
Mielőtt befejezhetném a mondatot, a konyha ajtaja kilibben, és
kilép Caleb. Hófehér inget, khaki-nadrágot és egy papírból készült
pincérsapit visel. Egy tálcán két reggelis tálat egyensúlyozva az
egyik asztal felé tart, majd leteszi a tányérokat a vendégek elé.
Ezután maga mellé lógatja a tálcáját, és elindul felénk. Pár lépés
után veszi csak észre, hogy én vagyok: zavartan pislog rám és
Heatherre. A mosolya kicsit kényszeredettnek tűnik, de legalább
igyekszik.
A dzsekim zsebébe süllyesztem a kezem.
– Caleb, nem tudtam, hogy itt dolgozol.
Előkap két étlapot Heather háta mögül, és még mindig nem
mosolyog.
 – Ha tudtad volna, akkor nem jössz?
Nem tudom, mit feleljek erre.
– Gyerekkorában ez volt a kedvenc helye – szól közbe Heather.
– Igen – vágom rá. – A minipalacsinta volt a kedvencem.
Caleb elindul a folyosón.
– Nem kell magyarázkodnod.
Heatherrel követjük, és leülünk a kocsi legtúlsó végébe.
Minden egyes boksznak van egy-egy négyzet alakú ablaka. A mi
helyünkről arra az utcára lehet látni, ahol parkoltunk.
– Ez a vonat legjobb boksza – állapítja meg Caleb.
Heatherrel leülünk egymással szembe.
– Mitől olyan jó? – teszem fel a kérdést.
– Ez van legközelebb a konyhához. – Ismét előtűnik a mosolya.
– Vagyis ti kapjátok meg elsőként a frissen főtt kávét. És
könnyebben ide tudok jönni, hogy beszélgessek az
ismerőseimmel.
Heather már az étlapot nézegeti. Anélkül, hogy rám nézne,
felém tolja a másik menülapot. Nem tudom, hogy ezt azért
csinálja-e, hogy éreztesse Calebbel, hogy zavar, de a fiú minden
bizonnyal így értelmezi.
– Ha unatkoznál, mi itt leszünk – fordulok felé.
Caleb épp Heathert méregeti, aki továbbra sem néz fel az
étlapból.
Senki nem szól semmit, majd fogja magát és visszamegy a
konyhába.
Kiveszem a menüt Heather kezéből.
– Mi volt ez az egész? – suttogom. – Tutira vágja, hogy tőled
hallottam a pletykát. De te sem tudod, hogy igaz-e.
– Nem tudom, hogy mennyi igaz belőle – pontosít Heather.–
Bocs, nem tudtam, mit mondjak. És aggódok érted.
– De miért? Azért, mert szerintem cuki? Ez az egyetlen dolog,
amit biztosan tudunk róla.
– Nagyon látszik, hogy bejössz neki, Sierra! Látom őt
mindennap a suliban, és sosem beszél ennyit. És ezzel nincs is
semmi baj, de nem kell azonnal belemenned a flörtbe, ha ...
– Hohó, na várjunk csak! – emelem fel a kezem. – Először is:
nem mentem bele semmibe. Másodsorban pedig nem is ismerjük,
úgyhogy nincs mi miatt aggódni.
 Heather ismét kézbe veszi az étlapját, de látom rajta, hogy nem
is olvassa.
– Megmondjam, mit tudok Calebről? – folytatom. – Azt, hogy
itt dolgozik, és hogy vett egy csomó fenyőfát. És ez rendben is van
így. Ha még találkozunk, mert valószínűleg összefutunk majd itt-
ott, akkor megtudok róla többet is. Nem akarok kinyomozni róla
semmit, és nem is akarom erőltetni a találkozókat. Érted?
– Okés – visszakozik Heather. – Bocs!
– Rendben – dőlök hátra. – Akkor talán megehetem a
minipalacsintámat anélkül, hogy gyomorgörcsöm lenne.
Heather ajka félmosolyra húzódik.
– Van más is, amitől gyomorgörcsöd lesz – jegyzi meg.
Felkapom a menülapot, és végignyálazom annak ellenére, hogy
tudom jól, mit kérek. Legalább addig is elfoglalom magam, míg
kitalálom, hogyan váltsak témát.
– Egyébként bármi is történt, az biztos, hogy bántja őt –
teszem hozzá.
Heather az asztalra csapja az étlapot.
– Beszéltetek róla?
– Még nem volt rá alkalmunk – felelem –, de a testbeszéde
elárulta, hogyan érez.
A konyha csukott ajtajára pillant. Amikor visszafordul hozzám,
a halántékára nyomja a két kezét.
– Miért ilyen bonyolultak az emberek?
Felnevetek.
– Ugye? Sokkal egyszerűbb lenne az élet, ha mindenki olyan
volna, mint mi.
– Na jó, mielőtt visszajön – komolyodik el Heather –, még
valamit mondanom kell róla. És ezt egészen biztosan tudom, ez
nem csak pletyka.
– Hm, mi az?
– Calebbel sosem voltunk barátok, de mindig kedves volt
hozzám. Lehet, hogy van egy másik oldala is (biztosan van), de én
azt sosem láttam.
A menüje felé intek.
– Akkor ne legyél vele ilyen hideg!
– Nem direkt csináltam. – Felém hajol, és megfogja a kezem. –
Azt akarom, hogy jól érezd magad, amíg itt vagy, de úgy nem fog
menni, ha a srác, akivel randizol, több terhet cipel, mint egy
Jumbo Jet.
Az ajtó nyílik, és megjelenik Caleb egy kis notesszel és
ceruzával a kezében. Megáll az asztalunk mellett.
– Van felvétel? – kérdezi Heather,
Caleb leereszti a cerkáját.
– Miért, állást keresel?
– Nem, de Devonnak kéne valami meló – feleli Heather. –
Magától soha nem indulna el keresni, de tudom jól, hogy szüksége
van rá, hogy kicsit izgalmasabb legyen az élete.
– Te vagy a barátnője – nevetek fel. – Nem a te dolgod lenne,
hogy izgalmasabbá tedd az életét?
Heather a lábamba rúg az asztal alatt.
– Vagy szeretnél megszabadulni tőle? – teszi fel a kérdést
Caleb.
– Nem ezt mondtam – vágja rá Heather kissé hadarva.
Caleb nevet.
– Minél kevesebbet tudok, annál jobb. De megkérdezem majd
a főnökömet, ha látom.
– Köszönöm – mondja Heather.
Caleb most felém fordul.
– Ha forró csokira vágynál, azt kell hogy mondjam, sajnos nem
tartunk borsmentás sétapálca nyalókát. Lehet, hogy nem ütjük
meg az elvárt szintet.
– Kávé is jó lesz – válaszolom. – De legyen benne rengeteg
tejszín és cukor.
– Én forró csokit szeretnék – szól közbe Heather. – Kérhetek
bele extra adag mályvacukrot?
Caleb bólint.
– Rögtön visszajövök.
Amint hallótávolságon kívül kerül, Heather felém hajol.
– Hallottad ezt? Szeretné megütni nálad a mércét .
Én viszont kényelmesen hátradőlök.
– Pincér – felelem. – Ez a munkája.
Amikor Caleb visszatér, magával hoz egy nagy bögre csokit,
amit hatalmas pumpedlihegy fed be. Ahogy leteszi az asztalunkra,
pár cukorka le is pottyan.
– Ne aggódj, a kávé is készül: épp őrli a gép – közli velem.
 Ekkor kinyílik a bejárati ajtó, a reggeliző túlsó végében. Amikor
Caleb felnéz és meglátja, ki érkezett, az arcán egyszerre
tükröződik öröm és meglepetés. Odanézek, és egy anyukát látok
meg egy ikerpárt (nagyjából hatévesek lehetnek): Calebnek
integetnek. Mindkét kislány nagyon vékony, a kapucnis pulcsijuk
túl nagy rájuk és kicsit rongyos is. Az egyikük a magasba emel egy
zsírkrétával készült rajzot, hogy Caleb is jól lássa: egy feldíszített
karácsonyfát ábrázol.
– Mindjárt jövök – súgja oda nekünk, és már siet is a gyerekek
felé, hogy átvegye az ajándékát. – Ez gyönyörű. Köszönöm szépen.
– Olyan szép, mint a fa, amit hoztál nekünk – mondja neki az
egyik kislány.
– Már fel is díszítettük – szól közbe a másik. – Pont így néz
most ki.
Caleb alaposan megnézi a rajzot.
– Nem is emlékeznek már arra, amikor legutóbb
karácsonyfánk volt – jegyzi meg az anyukájuk. Megigazítja a
vállán a táskája szíját. – De már én sem nagyon emlékszem, mikor
vettem fenyőt. És amikor hazajöttek az iskolából, olyan volt az
arcuk... egyszerűen ...
– Nagyon köszönöm – ismétli Caleb. A mellkasához öleli a
képet.
– De igazából nekem öröm, hogy adhattam.
Az anyuka nagyot sóhajt.
– A gyerekek szerették volna személyesen is megköszönni.
– Mondunk érted egy imát – szólal meg ismét az egyik lány.
Caleb enyhén meghajol a gyerek előtt.
– Ez nagyon sokat jelent nekem.
– Amikor felhívtuk az élelmiszerbankot, azt mondták, hogy ezt
magadtól csinálod – folytatja az anyuka. – Azt is elárulták, hogy
itt dolgozol, és hogy talán nem bánnád, ha beugranánk hozzád.
– Hát ... igazat mondtak. És ... – Caleb oldalra lép, és a
legközelebb álló asztal felé mutat. – Nem szeretnének egy kis
forró csokit?
A lányok ujjongani kezdenek, de az anyjuk a fejét rázza.
– Nem maradhatunk. Ideje ...
 – Akkor kihozom elvihető pohárban – szól közbe Caleb. Mivel
az anyuka nem ellenkezik, Caleb elindul felénk, én pedig
visszafordulok Heatherhöz.
Míg Caleb a konyhában tartózkodik, odasúgom a
barátnőmnek:
– Ezért vesz annyi fát? Hogy elvigye olyan családoknak, akiket
nem is ismer?
– Neked nem mondott semmit, amikor megvette őket?
Kinézek az ablakon, és az elhaladó kocsikat figyelem. Teljes
áron adtam el neki az első fenyőt, és biztos vagyok benne, hogy
Mr. Hopper is ugyanígy tett. Erre kiderül, hogy itt dolgozik, a
pénzéből pedig egyik fát veszi a másik után. Nem tudom, hová
tegyem ezt az új információt, és hogy mennyire illik ez ahhoz a
pletykához, ami terjed róla.
Caleb visszatér a konyhából. Az egyik kezében egy karton
pohártartót tart, benne három papírpohárral. A másikban pedig
egy nagy bögre kávét, amit letesz elém, mielőtt visszamenne a
családhoz.
Belekóstolok: eltalálta a tejszín és a cukor tökéletes arányát!
Miután elbúcsúzott az ikrekről és az anyukájuktól, Caleb
visszajön az asztalunkhoz.
– Jó a kávé? – kérdi. – Hátul kevertem össze, mert nem fért
volna el a kezemben a cukor és a tejszín a papírpoharakkal együtt.
– Tökéletes – ismerem el. Az asztal alatt belerúgok Heather
lábába.
Rám néz, én pedig oldalra biccentem a fejem, és a
tekintetemmel azt üzenem neki, hogy csússzon beljebb. Ha
megkérném Calebet, hogy üljön le mellém, azt biztosan úgy
értelmezné, hogy érdeklődöm iránta. Ha Heather kéri meg, azok
után, amiket Devonról mondott, akkor viszont sokkal barátibb
lesz a beszélgetés.
Heather beljebb csúszik.
– Ülj le közénk, fenyőfiú!
Caleb meglepettnek tűnik, de örül a kérésnek. Még gyorsan
végignéz a többi asztalon, aztán leül közénk.
– Tudod – szólal meg Heather –, én nagyon rég nem kaptam
már senkitől zsírkrétarajzot.
 – Nem is számítottam rá – mondja Caleb. Az asztal közepére
csúsztatja a képet, egyenesen felém. – Nagyon klassz, nem?
Megcsodálom a fát, aztán ránézek. Ő még mindig a rajzot
figyeli.
– Caleb, te egy nagyon enigmatikus személyiség vagy – közlöm
vele.
Anélkül, hogy levenné a szemét a rajzról, így szól:
– Muszáj felhívnom rá a figyelmed, hogy épp az előbb
használtad az enigmatikus szót.
Nem először használja – jegyzi meg Heather.
Caleb ránéz.
– Akkor, azt hiszem, ő az egyetlen ember ezen a helyen, aki
valaha használta ezt a szót.
– Jaj, olyan nevetségesek vagytok! – közlöm velük. – Heather,
mondd meg neki, hogy már te is használtad a kumulál szót
korábban. Csak három szótagból áll.
– Persze hogy használtam, amikor... – Calebre néz, és nem
fejezi be a mondatot. – Nem, igazából sosem használtam.
Caleb és Heather összepacsizik.
A fiú felé nyúlok, és lekapom a fejéről azt az idétlen
papírsapkát.
– Akkor használjon ennél érdekesebb szavakat, sir! És vegyen
magának egy fésűt!
Caleb kinyújtja a kezét.
– Visszaadnád a sapkám, légyszi? Különben legközelebb
kizárólag egydollárosokkal fogok fizetni a fáért, és mind más
irányba lesz fordítva.
– Tessék – felelem, de nem rakom közelebb a sapiját.
Caleb feláll, a sapka felé nyúl, én pedig odaadom neki. Aztán
visszateszi a fejére ezt a kifejezetten előnytelen izét.
– Ha legközelebb fáért jössz, ne számíts rá, hogy kapsz rajzot is
– közlöm vele. – Ma viszont déltől nyolcig dolgozom.
Heather rám bámul, és félmosolyra húzódik a szája. Amikor
Caleb lelép, hogy a többi vendéggel foglalkozzon, Heather
odasúgja nekem:
– Te most szabályosan megkérted, hogy ugorjon be hozzád.
– Tudom – emelem a magasba a bögrémet. – Na, ilyen az,
amikor flörtölök, látod?
Egy órával azelőtt visszaértem melóba, hogy anyu számított volna
rám, és jól is tettem. A telepen rengeteg a meló, és a farmról korán
megérkezett a nagy teherautó az újabb adag szállítmánnyal.
Felhúzom a kesztyűm, majd felkapaszkodom a kis létrán, ami a
kocsi hátsó részéből ereszkedik le.
Óvatosan a farakás tetejére lépek; a fenyők hálóba csavarva, az
oldalukra fektetve, katonás rendben sorakoznak, a nedves
fenyőtűk a nadrágszáram alját súrolják. Biztosan esett, miközben
hozták őket, ugyanis olyan erős illatot bocsátanak ki magukból a
fák, mintha Oregonban lennénk.
Két munkásfiú is jön segíteni, ők is vigyázva lépdelnek, hogy le
ne törjenek a faágak. Megragadom az egyik fenyő hálóját,
behajlítom a térdem, és a teherautó másik végébe csúsztatom a
fát, hogy az ott várakozó srác felkaphassa a vállára és odavigye a
Nagy Sátor mögötti, egyre nagyobb rakásra.
Andrew érkezik a kővetkező fenyőért, amit a plató szélére
csúsztatok, de ahelyett, hogy a helyére vinné, átengedi egy másik
munkásnak.
– Jól haladunk! – kiáltja oda nekem, és két nagyot tapsol.
Épp közölni akarom vele, hogy ez nem verseny, mire
megjelenik apu, és Andrew vállára teszi a kezét.
– Ki kellene pucolni a vécéket. Most azonnal – parancsolja. –
És kérlek, szólj, ha úgy érzed, hogy mélyebben is ki kell tisztítani.
Rád bízom a döntést.
Amikor az izmaim kezdenek elfáradni, megállok, hogy
kinyújtóztassam a derekam és szusszanjak egyet. Még kimerülten
is olyan könnyű mosolyogva dolgozni itt a vásárban. Innen fentről
is látom, hogy a vásárlók milyen izgatottan, boldogan nézelődnek
a sorok között.
Egész életemben ezt a látványt élvezhettem. De még sosem
jutott eszembe, hogy én csak azokat az embereket látom, akiknek
lesz fájuk. Azokat a családokat viszont nem, akik csak vágynak a
fenyőre, de nem engedhetik meg maguknak. Caleb viszont
gondolt rájuk, és visz nekik a fáinkból.
Csípőre tett kézzel nézelődöm. A telkünkön és a város utolsó
házán túl a Cardinals Peak nyújtózik magasan a felhőtlen,
halványkék ég felé. A csúcshoz közel pedig ott sorakoznak a fáim,
bár innen nem lehet megkülönböztetni őket a többitől.
 Apu felkapaszkodik a létrán, hogy segítsen odacsúsztatni a
fákat a munkásoknak. Miután párral végzett, megáll, és a térdére
támaszkodva a szemembe néz.
– Szerinted túl nyers voltam Andrew-val? – kérdezi.
– Ne aggódj miatta! – felelem. – Tudja jól, hogy nem érdekel
engem.
Apu egy újabb fát görget a plató szélére, és látom, hogy
elégedetten mosolyog.
– Azt hiszem, mindenki tudja itt rólam, hogy kicsit kemény
vagyok.
Feláll, és a farmerjébe törli a tenyerét.
– Szívem, ugye, nem érzed úgy, hogy túlságosan korlátozlak?
– Otthon nem. – Lecsúsztatok egy újabb fenyőt. – De itt? Azt
hiszem, nem örülnél annak, ha randizgatni kezdenék valakivel.
Megragad egy fát, de aztán megáll és rám néz.
– Azért, kicsikém, mert tudom, hogy milyen könnyen
szerelembe tud esni az ember, egészen rövid idő alatt. És aztán
nagyon rossz elszakadni a másiktól, hidd el!
Két másik fát is a plató szélére lökök, és ő még mindig engem
néz.
– Oké, értem – válaszolom végül.
Amikor végzünk a fenyőkkel, apu leveszi a kesztyűjét, és zsebre
vágja. A lakókocsi felé indul, hogy kicsit szunyókáljon, én pedig a
Nagy Sátor felé megyek, hogy beálljak a kassza mögé. Laza
balerinakontyba fognám épp a hajam, amikor egyszer csak
feltűnik, hogy a pultnál ott áll Caleb, az utcai ruhájában.
Mégiscsak leengedve hagyom a hajam, és pár tincset az arcom
elé húzok.
Amikor elhaladok mellette, odaszólok:
– Ismét itt vagy, hogy szebbé tedd valaki karácsonyát?
Mosolyog.
– Pontosan.
Intek neki, hogy jöjjön velem az italokhoz. A húsvéti bögrém
mellé helyezek egy papírpoharat, aztán felbontok egy zacskó forró
csokit.
– Áruld el, hogy jutott eszedbe, hogy elkezdesz jótékonykodni.
 – Hosszú történet – feleli, és mintha a mosolya kicsit
halványabbá válna. – Ha elég a rövid verzió is, akkor a válaszom
az, hogy a karácsony mindig is nagyon fontos volt a családomnak.
Azt biztosan tudom, hogy a húga már nem lakik velük; talán ez
is a rövid verzió része. Átadom neki a forró csokiját, a nyalókás
kavarókanállal együtt. Amikor meglátja a húsvéti mintás
poharam, ismét előbukkan a gödröcskéje, és miközben
belekortyolunk a finom italunkba, egymás szemébe nézünk.
– A szüleink megengedték, hogy a húgommal mi válasszunk fát
– meséli. – Aztán áthívták a barátaikat, és feldíszítettük az egész
házat. Főztünk egy hatalmas fazék chilit, majd elindultunk
karácsonyi dalokat énekelni, házról házra. Nagyon nyálasan
hangzik, mi?
A mellettünk álló, műhóval lefújt fák felé mutatok.
– Én és a családom a nyálas karácsonyi szokásoknak
köszönhetjük, hogy nem halunk éhen. De ez nem magyarázat
arra, hogy miért viszel másoknak fát.
Újabb nagy kortyot iszik.
– A templomban, ahová járunk, az ünnepek közeledtével
mindig tartanak egy gyűjtést – folytatja. – Ilyenkor olyan hasznos
dolgokat visz mindenki, mint kabátot, fogkrémet, ilyesmiket,
amire szüksége van a családoknak. És ez tök jó. De néha jólesik az
is, ha az ember olyan dolgot kap, amire vágyik, nem csak olyat,
amire szüksége van.
– Ez nagyon szép gondolat – jegyzem meg.
A forró csokiját fújja, és így folytatja:
– A család már nem ünnepli meg a karácsonyt úgy, mint
régebben.
Persze van fánk, de igazából ennyi.
Szívesen kérdezném az okokról, de biztos vagyok benne, hogy a
rövid verzióba az nem fér bele.
– Hogy rövidre zárjam: elvállaltam ezt a munkát a Reggeliző
Expresszben, és eszembe jutott, hogy a borravalókat fordíthatnám
arra, hogy karácsonyfát vegyek azoknak a családoknak, akik nem
engedhetik meg maguknak. – A sétapálca-nyalókával kavargatja a
csokiját. – Szóval minél több borravalóm lesz, annál többször
találkozhatunk.
 Belekóstolok a mályvacukros italba, és lenyalom az ajkamról a
maradékot.
– Lehet, hogy ki kellene tenned egy külön borravalós üveget –
ajánlom neki. – Rajzolj rá egy kis fenyőt, és írd rá, hogy milyen
célra gyűjtöd a pénzt.
– Ez nekem is eszembe jutott – mondja. – De szívesebben
használom a saját pénzemet. Rosszul érezném magam, ha egy
jótékonysági alapítvány, ami tényleg hasznos dolgokat szerez be a
rászorulóknak, amiatt nem kapna pénzt, mert nálam kötött ki az
összeg.
A pultra helyezem a bögrém, és Caleb sérójára mutatok.
– Ha már szóba került, hogy kinek mire van szüksége: ne
mozdulj!
– A pult mögé szaladok, és előhozok egy kis papírzacskót.
Odanyújtom Calebnek, akinek a magasba szalad a szemöldöke.
Elveszi tőlem a csomagot, belenéz, és amikor meglátja benne a
lila fésűt, amit a gyógyszertárban vettem neki, hangosan felnevet.
– Ideje foglalkozni a hibáiddal is – szólalok meg.
Becsúsztatja a fésűt a hátsó zsebébe, és megköszöni. Mielőtt
közölhetném vele, hogy elsősorban a kócos haja miatt kapta tőlem
a fésűt, megérkezik a Nagy Sátorba a Richardson család.
– Már vártam, mikor bukkannak fel végre! – Megölelem Mr. és
Mrs. Richardsont is. – Nem hálaadás másnapján szokták
megvenni a fát?
A Richardson család nyolc tagból áll, és azóta vásárolnak
tőlünk fenyőt, hogy megszületett a második gyerekük. Minden
egyes évben egy nagy doboz házi készítésű sütivel jelennek meg,
és míg a gyerekek kiválasztják a legtökéletesebb fát, a szülőkkel
beszélgetek.
Ahogy megjelennek, a kölykök odaköszönnek, és most is
azonnal rohannak a fák irányába.
– Bedöglött a kocsink az Új-Mexikóba tartó vonalon –
magyarázza Mr. Richardson. – Egy motelszobában töltöttük a
hálaadást, és vártuk, hogy megérkezzen az ékszíj.
– Hála istennek, volt medence, különben a gyerekek megölték
volna egymást – teszi hozzá Mrs. Richardson, és átnyújtja nekem
az idei dobozt, ami kék színű, és kis hópelyhek díszítik. – Idén
kipróbáltunk egy új receptet. Az interneten találtuk, és mindenki
azt állítja, hogy mennyei.
Kiemelek egy enyhén deformálódott, hóember alakú sütit, amit
vastagon beterít a máz és a cukordísz. Caleb is odahajol, úgyhogy
megkínálom: egy mutáns rénszarvast választ, aminek furcsa
nyúlfogai vannak.
– Idén a legkisebb gyerekek segítettek be – szólal meg Mr.
Richardson.
– De ez, azt hiszem, látszik is.
Az első harapás után önkéntelenül is felnyögök.
– Atyaég ... mmm! Ez isteni!
– Akkor élvezd ki alaposan – tanácsolja Mrs. Richardson –,
mert jövőre visszatérek a félkész Pillsbury-verzióra.
Caleb ajkáról lepottyan egy morzsa, de félúton elkapja.
– Ez valami elképesztően finom!
– Az egyik munkatársam szerint ki kellene próbálnunk a
borsmentakérget is – jegyzi meg Mr. Richardson. – Azt mondja,
azt még a gyerekek sem tudják elszúrni. – A keze elindul a
fémdoboz felé, de Mrs. Richardson megragadja a könyökét, és
visszarántja.
Caleb kivesz egy újabb sütit, én pedig szúrós pillantást vetek rá.
– Hé, már ne is haragudj, de megkaptad a mai jussodat.
Tudom, hogy szívesen szívatna amiatt, hogy a juss szót
használtam, és nagyon szórakoztató látványt nyújt, miközben
visszafojtja magában az ingert, de most inkább azzal van
elfoglalva, hogy befalja gyorsan a süteményt.
– Egyétek csak meg mind! – hagyja ránk Mrs. Richardson. –
Megadhatom a receptet neked és a fiúdnak, hogy ...
Mr. Richardson megérinti a felesége karját, amikor az kiejti a
fiúdnak szót. Mosolyogva jelzem nekik, hogy nincs semmi gond.
Azzal már annál inkább, hogy az egyik gyerekük hangosan üvölt
odakinn.
Mrs. Richardson nagyot sóhajt.
– Nagyon örülök, hogy láttalak, Sierra!
Mr. Richardson mindkettőnknek biccent, majd elindulnak. A
kijáraton túlról behallatszik, hogy azt kiáltja:
– A Mikulás látja, mit csinálsz, Nathan!
Caleb elcsór még egy süteményt, és gyorsan be is kapja.
 Ártatlanul a magasba emeli a kezét, majd az italok felé lép egy
szalvétáért, amivel jó alaposan megtörli a száját.
– Ma este elkísérhetnél, amikor házhoz viszem a fákat – ajánlja
fel.
A félig lenyelt süti majdnem megakad a torkomon.
Kidobja a szalvétát a zöld műanyag kukába.
– Nem muszáj, ha ...
– Szívesen mennék! – szólalok meg végre. – De sajnos
dolgoznom kell ma este.
A szemembe néz, a tekintete kicsit elkomorul.
– Nem kell kifogásokat keresned, Sierra! Nyugodtan őszinte
lehetsz velem.
Egy lépést teszek felé.
– Nyolcig dolgozom. Már mondtam korábban is, nem
emlékszel?
Vajon mindig ennyire védekezően áll hozzá?
A felső ajkába harap, és oldalra néz.
– Tudom, hogy van pár dolog, amiről beszélnünk kellene –
folytatja.
– De majd idővel, oké? Csak annyit kérnék, hogy ne higgy el
mindent, amit hallasz.
– Elmegyek majd veled, Caleb, de egy másik nap, rendben?
Hamarosan. – Várom, hogy felém forduljon. – Mármint, csak ha
te is akarod.
Elvesz még egy szalvétát, és ismét megtörli a száját.
– Szeretném. Szerintem jól fogod érezni magad.
– Szuper – felelem. – Mert nekem nagyon sokat jelent, hogy
meghívtál.
Próbál elfojtani egy mosolyt, de a gödröcskéje elárulja.
– Te nevelted ezeket a fákat. Megérdemled, hogy lásd, hová
kerülnek végül.
A fák felé bökök a nyalókámmal.
– Mindennap látom.
– De ez más – jegyzi meg.
Jól megkeverem az italom a pálcikával, és figyelem, hogy
alakul ki egy csoki spirál a poharam kellős közepén, Azt hiszem, ez
a közös kocsikázás több lesz, mint egy baráti lógás. Úgy érzem,
mintha randi felhangja lenne a meghívásának. És ha ez valóban
így van, a karácsonyfa-kiszállítást leszámítva is, igent mondana az
egyik felem. De most őszintén: mennyire ismerem ezt a srácot?
Sőt: ő még annyit sem tud rólam, mint én róla.
Előkapja a fésűjét, és szórakozottan csóválja a kezében.
– Ezt addig nem fogom használni, amíg azt nem mondod, hogy
eljössz velem randizni.
– Ó, most már nagyban játszol, mi? – mosolygok. – Hadd
gondoljam ezt át! A hétvége itt brutálisan sűrű lesz, és munka
után nagyon nyúzott leszek. Mit szólnál ahhoz, ha hétfőn
mennénk, miután végeztél a suliban?
Fölfelé néz, mintha gondolatban a naptárát csekkolná.
– Aznap nem dolgozom. Legyen hétfő! Elugrom érted vacsora
után.
Calebbel kisétálunk a Nagy Sátorból, és úgy döntök,
megmutatom neki a kedvenc fáimat itt a telken. Szeretném, ha a
legszebbeket választaná. Elindulok a balzsamfenyő felé, amit már
egyszer kiszúrtam, de Caleb a parkoló irányába megy.
Megtorpanok.
– Te meg hová mész?
Megfordul.
– Most nincs pénzem fára. – A mosolya egyszerre meleg és
csibészes. – Ma más miatt jöttem.
 KILENCEDIK
FEJEZET

Vasárnap estére csillapodik a hangulat a piacon, úgyhogy

elvonulok a lakókocsiba, hogy dumáljak egy kicsit Rachellel és
Elizabethtel.
Felnyitom a laptopom, és elhúzom a függönyt az asztalom
mellett, hogy lássam, mikor van rám szükség. Amikor megjelenik
az arcuk a képernyőn, összeszorul a szívem a gondolattól, hogy
milyen messze vagyunk egymástól. De pár perc múlva már
hangosan nevetek, mert Rachel részletesen elmeséli, hogyan
próbálta rávenni az osztályt a spanyoltanár, hogy empanadát6
csináljanak.
– Olyanok lettek, mint az odaégett hokikorong – magyarázza.
– Nem hazudok! Óra után hokiztunk is velük a folyosón.
– Jaj, csajok, annyira hiányoztok! – sóhajtom. A monitor felé
nyúlok, hogy megsimogassam az arcukat, és ők is ugyanezt
csinálják.
– Nálatok mizu? – kérdezi Elizabeth. – Nem akarok
türelmetlenkedni, de van már hír a jövő évvel kapcsolatban?
– Hát, már kérdeztem apáéktól – válaszolom. – A szüleim
nagyon szeretnék, ha továbbra is megmaradna itt a helyünk, de
nem tudom, hogy állunk most anyagilag. Tudom, hogy nagyon
boldogok lennétek, ha ...

6
Az argentinok nemzeti eledele, a spanyol és a portugál konyhában is rendkívül
népszerű: töltött baryu.
 – Nem – vág közbe Elizabeth. – Igazából mindegy, hogy
alakul, keserédes lesz a végeredmény.
– Nem szeretnénk, hogy becsődöljön a piacotok – szólal meg
Rachel. – Persze azért nagyon örülnénk, ha itt lennél velünk
minden karácsonykor.
Kinézek az ablakon. Összesen három vásárlót látok nézelődni.
– Nincs akkora forgalom, mint tavaly ilyenkor – árulom el
nekik.
– A szüleim minden este csinálnak költségvetést, de félek
rákérdezni.
– Akkor ne is tedd – ért egyet Elizabeth. – Minden úgy alakul
majd, ahogy kell.
Igaza van, de akármikor leülök házit írni vagy pihenni, mindig
azon kezdek agyalni, hogy tehetnék többet is a családi kasszáért.
Nagy trauma lesz, ha itt kell hagynunk ezt a helyet, főleg
apunak.
Rachel előrehajol.
– Oké, most már én jövök? Nem fogod elhinni, mennyire
röhejes a helyzet a karácsonyi bállal kapcsolatban. Egy rakás
amatőrrel kell együtt dolgoznom! – Elkezd mesélni egy történetet
arról, hogy elküldött a boltba két elsőst, hogy vegyenek pár
hozzávalót, amikből hópelyheket lehet majd készíteni, és végül
flitterekkel tértek vissza.
– Semmi mást nem hoztak?
– Csak flittereket! Az eszükbe sem jutott, hogy a flittert esetleg
rá kellene tenni valamire! Úgyhogy a levegőbe fogjuk dobálni.
Elképzelem, hogy részt veszek egyszer egy ilyen bálon: az
osztálytársaim mind estélyiben és szmokingban táncolnak, és
mindenkire rátapad a magasból hulló flitter. És miközben a
szemcsék szállnak a levegőben, a reflektorfény megvilágítja őket,
és csak úgy ragyognak.
Rachel és Elizabeth kéz a kézben pörögne-forogna, önfeledten
nevetgélve. És ott lenne Caleb is, aki tánc közben mosolyogva
hátravetné a fejét és becsukná a szemét.
– Hát, szóval... megismerkedtem valakivel– jelentem be. –
Vagy mi ...
A döbbent csend mintha egy örökkévalóságig tartana.
– Mármint egy... sráccal? – kérdezi Rachel.
 – Most még csak barátok vagyunk – folytatom. – Azt hiszem,
legalábbis.
– Nézd, hogy elpirult! – vigyorog Elizabeth.
A tenyerembe temetem az arcom.
– Jaj, nem is tudom. Lehet, hogy nem lesz belőle semmi.
Tudjátok, ez a fiú olyan ...
Rachel közbevág:
– Nem! Nem-nem-nem-nem-nem! Nem engedem, hogy amiatt
aggodalmaskodj, hogy mi a baj vele. Nem csinálhatod ezt, amikor
láthatóan teljesen odavagy érte!
– Most nem erről van szó. Komolyan! Nagyon aranyos srác.
Karácsonyfákat visz rászorulóknak, akiknek nincs pénzük fenyőt
venni.
Rachel hátradől, és keresztbe teszi a karjait.
– Oké, de ...
– Akkor mi miatt aggódsz? – kérdezi Elizabeth.
Rachelről Elizabethre nézek, külön-külön kis bokszokban
látszódnak a képernyőmön.
– Az van, hogy...ez a szupercuki srác állítólag egyszer késsel
támadt a húgára.
Mindkettőnek leesik az álla.
– De az is lehet, hogy épp csak elővette a kést, és
megfenyegette – folytatom. – Nem tudom, nem kérdeztem tőle.
Rachel a homloka felé közelít az öklével, majd szétnyitja az
ujjait, mintha az agya felrobbant volna.
– Késsel, Sierra?
– Lehet, hogy csak pletyka – teszem hozzá.
– Elég durva pletyka – állapítja meg Elizabeth. – És Heather
mit mond?
– Ő mesélte ezeket róla.
Rachel ismét közel hajol a kamerájához.
– Te vagy a lehető legválogatósabb lány, akit ismerek. Hogy
lehet, hogy ez a fiú mégis bejön?
– Tudja, hogy hallottam valamit – árulom el. – De akármikor
feljön a téma, elhallgat.
– Meg kell kérdezned tőle, mi történt – jelenti ki Elizabeth.
Rachel felém mutat az ujjával.
– De nyilvános helyen csináld!
 Igazuk van. Naná, hogy igazuk van. Muszáj, hogy megtudjam a
részleteket, mielőtt jobban belemerülünk valamibe.
– És még azelőtt kérdezd meg tőle, mielőtt elcsattanna az első
csók – figyelmeztet Rachel.
– De ahhoz kettesben kell lennünk, nem? – nevetek fel.
Nagyra tágul a szemem, amikor eszembe jut, hogy holnap
kettesben leszünk. Miután Caleb végez a suliban, eljön értem, és
együtt kiszállítunk néhány fát.
– Kérdezd meg tőle! – ismétli Rachel. – És ha csak
félreértésről van szó, akkor lesz egy jó sztorid, mire hazaérsz.
– Én nem azért ismerkedek fiúkkal, hogy utána legyen miről
beszélnem a színházas haverjaimmal – jegyzem meg.
– Bízz az ösztöneidben! – szólal meg Elizabeth. – Lehet, hogy
Heather ezt hallotta, de nem is igaz a sztori. Ha leszúrta volna a
testvérét, akkor most nem valami javítóintézetben kellene lennie?
– Nem hinném, hogy leszúrta. Bár nem tudom, mi történt
egész pontosan.
– Látod? – folytatja Elizabeth. – Máris tovább torzítottam a
pletykát.
– Holnap rákérdezek, ha lesz rá lehetőség – jelentem ki. –
Elmegyek vele házhoz szállítani néhány fát.
Rachel hátradől a székben.
– Neked aztán nagyon fura életed van, csajszi! – jegyzi meg.

Bár anyu és apu még mindig a lakókocsiban van, és a vacsorájukat

fejezik be épp, érzem, hogy szemmel tartanak minket. Caleb és én
a kocsija felé haladunk. Mivel a szemüket rajtunk tartják, a kezem
pedig mindössze pár centire van Caleb ujjaitól, úgy érzem, hogy
életemben nem tettem még meg ilyen hosszú utat.
Beülök az anyósülésre, Caleb pedig becsukja utánam az ajtót. A
hátam mögötti platón egy fenyőfa fekszik. Egy nagyon akciós árú
nemes jegenye egész pontosan (bocs, apu), amit most fogunk
elvinni a méltó helyére. Amióta az eszemet tudom, ezen a piacon
dolgozom, de még sosem követtem egyik fánk útját sem abba a
lakásba, ahol végül majd feldíszítik.
 – Meséltem a barátaimnak a kis faosztó hadműveletedről –
árulom el Calebnek. – Azt mondták, hogy nagyon aranyos dolog.
Felnevet, és beindítja a motort.
– Faosztó hadművelet? Én mindig úgy gondoltam rá, hogy
egyszerűen házhoz viszem őket.
– Ugyanazt jelenti a kettő! – vágom rá. – Még mindig a
szóhasználatom miatt cukkolsz? – Azt, mondjuk, nem árulom el
neki, hogy valójában szeretem, mikor ezt csinálja.
– Talán bővül majd egy kicsit a szókincsem, mire hazamész.
Közelebb hajolok, és a vállába bokszolok.
– Ugye, milyen szerencsés vagy? – kérdem.
– Azt hiszem, ez attól függ, milyen sűrűn látlak addig –
mosolyog rám, miközben sebességbe teszi az autót.
Ránézek, és miközben felfogom a szavai jelentését, átjár a
kellemes melegség.
Amikor kiérünk a főútra, felém fordul:
– És van tipped arra, milyen gyakran tudunk majd találkozni?
Bárcsak választ tudnék neki adni erre, de mielőtt ilyesmit
lefixálnánk, muszáj tudnom valamit. Sokkal könnyebb lenne
mondjuk a helyzet, ha ő hozná fel a témát, magától.
– Az attól függ – válaszolom. – Mit gondolsz, hány fát fogsz
még kiszállítani idén?
Kinéz az ablakon, a forgalmat figyeli, de a visszapillantó
tükörben látom, hogy még mindig mosolyog.
– Ünnepi szezon van, szóval arra tippelnék, hogy elég gyakran.
Habár a fa még akciósan is elég drága. Nem mintha
panaszkodnék.
– Ennél sajnos nem tudom jobban leárazni őket, szóval lehet,
hogy inkább azon kell dolgoznod, hogy a melóhelyeden viselkedj
pár fokkal sármosabban.
Az észak felé tartó autópályára hajtunk fel. A sötétlő égen a
Cardinals Peak piramisszerű sziluettjét nézem.
A domb teteje felé mutatok.
– Szerintem még nem tudod, de képzeld, azon a dombon hat
fenyőfát nevelek.
Gyorsan rám pillant, majd a sötétségben derengő domb felé
néz.
– Van egy karácsonyfafarmod a Cardinals Peaken? – kérdezi.
 – Nem éppen farm – felelem –, de minden egyes évben ültetek
egy új fát.
– Komolyan? És hogy kezdtél bele? – érdeklődik.
– Igazából ötéves voltam, amikor először csináltam.
Kiteszi az indexet, átnéz a válla fölött, majd átmegy a
mellettünk lévő sávba.
– Na, ne hagyd itt abba! Hallani akarom a teljes sztorit –
sürget.
A mellettünk elhaladó kocsik fénye megvilágítja kíváncsi
mosolyát.
– Hát jó. – Belekapaszkodom a mellkasom előtt húzódó
biztonsági övbe. – Amikor ötéves voltam, még otthon, Oregonban
ültettem az első fámat, anyával. Előtte is ültettem már több tucat
fát, de ezt külön nevelgettem. Körbekerítettük egy külön kis
sánccal meg minden. Hat évvel később aztán, tizenegy éves
koromban, kivágtuk és nekiajándékoztuk a kórházunk szülészeti
osztályának.
– De jó – szólal meg.
– De ez semmi ahhoz képest, amit te csinálsz, Mr. Jótékony! –
jegyzem meg. – A szüleim azért vittek nekik fát minden évben,
hogy megköszönjék, hogy segítettek nekem megszületni. Igazából
elég későn jöttem az életükbe.
– Anyám azt mesélte, hogy a tesóm is nehezen akart világra
jönni, mintha ő is túl válogatós lett volna – mondja Caleb.
Felnevetek.
– A barátaim nagyon röhögnének, ha megtudnák, hogy így
jellemeztél engem.
Kérdőn néz rám, de nincs az az isten, hogy elmagyarázzam
neki az okokat.
– Na mindegy. Abban az évben úgy döntöttünk, hogy olyan fát
adunk nekik, amit külön én ültettem. Akkor még tetszett is az
ötlet.
De aztán eltelt hat év, és mivel annyit foglalkoztam azzal a
fenyővel (tulajdonképpen a fél életemet vele töltöttem), nagyon
megsirattam, mikor ki kellett vágnunk. Anya azt meséli, hogy ott
térdeltem a rönk előtt, és teljes erőmből zokogtam egy órán át.
– Ó!
 – Ha szereted az érzelgős részleteket, akkor még várj: mert
kiderült, hogy a fa is sírt. Legalábbis valami olyasmit csinált –
teszem hozzá. – Amikor egy fa nő, a gyökerein keresztül szívja fel
a vizet, igaz? És amikor kivágják, néha a gyökér még továbbra is
továbbítja a nedvességet, és a kivágott csonkon kibuggyan a víz,
pici cseppekben.
– Mint a könnycseppek? – szólal meg Caleb. – Ez nagyon
szomorú!
– Ugye?
A fényszórók bevilágítják a vezetőfülkét, és látom, hogy az
arcán önelégült vigyor jelenik meg.
– Igazából ez egy egyszerre kedves és nedves sztori.
A szemeimet forgatom.
– Na tessék, és még én vagyok az, aki furcsán használja a
nyelvet!
Ismét indexel, és éles kanyart veszünk a kijárat felé. Meg kell
kapaszkodnom az ajtóba.
– Ezért vágjuk le a fák alját pár centivel, mielőtt hazavinnék a
vásárlók – magyarázom. – A friss vágástól javul a nedvszívó
képessége. Így amikor beleteszik egy vízzel teli tartóba, fel tudja
szívni a folyadékot.
Tulajdonképpen így tud majd inni, amikor megszomjazik.
– De komolyan tud ... ? – Nem fejezi be a mondatot. – Hm, bár
miért ne tudna? Okos lény.
– Na mindegy – folytatom. – Miután elvittük a fámat a
kórházba, apa nekem adta azt a pár centis szeletet, amit a törzsről
vágott le. A szobában tartottam, az egyik oldalára festettem egy
fenyőt, és a mai napig ott lóg a ruhásszekrényemen.
– Tetszik ez a sztori – szólal meg Caleb. – Nem is tudom,
nekem van-e ilyen szimbolikus cuccom. De hogy lett ebből a
dombtetőn minifarmod?
– Másnap indultunk el ide, kocsival– mesélem tovább. –
Ahogy elindultunk otthonról, belőlem ismét kitört a zokogás.
Ugyanis akkor jöttem rá, hogy ültetnem kellett volna a régi fám
helyére egy újat. De ekkor már nem volt erre időnk, arra viszont
rá tudtam venni anyut, hogy beugorjunk az üvegházba, és
elhozzak egy facsemetét, vödörben, és odarakjam magam mellé a
hátsó ülésre.
 – És aztán elültetted ide – fejezi be ő a sztorit.
– Igen, és azóta minden évben magammal hozok egy újabb fát.
Végig az volt a tervem, hogy az első itteni fenyőmet jövőre
vágom majd ki, és ajándékba adom Heather családjának. Minden
évben kapnak tőlünk egy karácsonyfát, de ez különleges lesz –
mesélem.
– Tök jó ötlet! – jegyzi meg.
– Köszi. – Kinézek az ablakon, ahogy elhaladunk néhány
kétszintes hotel mellett. Becsukom a szemem, azt fontolgatom,
kimondjam-e, ami ott van a nyelvemen, vagy ne. – De lehet, hogy
... nem tudom biztosan, de ... Mi lenne, ha inkább odaadnád azt a
fát valakinek, akinek szüksége van rá?
Néhány másodpercig némán utazunk tovább. Végül felé
fordulok, arra számítva, hogy őszinte mosolyt látok majd az arcán.
Épp most ajánlottam fel neki, hogy nekiadom az első fát, amit
Kaliforniában ültettem. De Caleb az utat figyeli, és láthatóan
elmerült a gondolataiban.
– Azt hittem, örülsz majd neki – szólalok meg.
Pislog, majd végre rám néz. Óvatos mosoly bujkál a szája
sarkában.
– Köszönöm – mondja.
Komolyan?, mondanám legszívesebben. Pedig nem tűnsz
boldognak.
Pár centire lehúzza az ablakot maga mellett, és a szellő játszani
kezd a hajával.
– Ne haragudj! – szólal meg újra. – Csak elképzeltem a fádat
egy idegen lakásában. Már kitaláltad, mit tervezel vele. És az egy
nagyon is jó terv. Ne változtasd meg miattam, kérlek!
– Jó, de lehet, hogy én is inkább így szeretném.
Caleb befordul egy négyemeletes tömbház parkolójába. A
házhoz közel meglát egy üres helyet, és odaparkol a kocsival.
– És mit szólnál ehhez: egész évben nyitva tartom majd a
szemem, hogy megtaláljam a tökéletes családot. És amikor
visszajössz, elvihetjük nekik együtt.
Nem szeretném, ha érezné, mennyire bizonytalan még, hogy
mi lesz jövőre.
– És mi van, ha jövőre már nem akarok veled lógni? –
kérdezem.
 Az arca lefagy: nem kellett volna ezt mondanom. Azt hittem,
majd csípőből beszól ő is valami gúnyosat, ehelyett most
találgathatom, hogy hozzam helyre a szituációt.
– Mert hát ki tudja? Lehet, hogy jövőre nem lesz már egy fogad
sem ... Amennyi nyalókát meg forró csokit zabálsz ...
Elmosolyodik, és kinyitja a kocsiajtót.
– Tudod mit? Mostantól kezdve extra hosszú ideig mosom
majd a fogam!
A nyomasztó hangulat el is illant.
Mosollyal az arcomon kászálódom ki a teherautóból, és
elindulok a kocsi vége felé. A legtöbb lakás ablaka teljesen sötét,
alig néhányban ég csak karácsonyi fény. Caleb lehajtja a kocsi
hátulját, amin a Sagebrush Középiskola matricája virít.
Megragadja a fa szárát, én pedig a csúcsát, és együtt leemeljük
a platóról.
– Most, hogy nekem köszönhetően a higiéniád és a szókincsed
is fejlődik – fordulok hozzá –, szólj csak nyugodtan, ha bármiben
segíthetek még.
Vigyor közben előbukkan a gödröcskéje. Az egyik lakás felé int
a fejével.
– Menj csak! Az hiszem, teljesen át kell majd szervezned a
napjaidat, mert sok területen segítségre szorulok.
Elindulok az épület bejárata felé, Caleb pedig jön a
nyomomban.
Lehunyom a szemem és felnevetek. Nem hiszem el, hogy kis
híján elszóltam magam. Hátrapillantok a vállam mögé, és végül
mégis csak kimondom:
– Vedd úgy, hogy át is szerveztem.
 TIZEDIK
FEJEZET

Alig férünk el a liftben a fával együtt. Caleb megnyomja a hármas

gombot, és elindulunk felfelé. Amikor az ajtó kinyílik, én
passzírozom ki magam elsőként, majd Caleb megdönti a fenyőt,
én pedig megragadom a facsúcsot. A folyosó legvégére visszük,
ahol Caleb jobb híján a térdével kopog. A kémlelőnyílás elé egy
színes papírból kivágott angyalkát rögzítettek rajzszöggel: a díszt
láthatóan egy kisgyerek kreálta. Az angyal egy táblát tart a
kezében, Feliz Navidad7 felirattal.
Egy erős testalkatú asszony nyit ajtót virágmintás ruhában.
Amikor meglátja a fát és minket, meglepetten lép hátra.
– Caleb!
– Boldog karácsonyt, Mrs. Trujillo! – köszönti Caleb, aki még
mindig a fa szárát fogja.
– Luis nem mondta, hogy beugrasz ma hozzánk. Ráadásul
fával!
– Szerette volna, ha meglepetés marad – magyarázza Caleb. –
Mrs. Trujillo, szeretném bemutatni önnek az egyik barátomat,
Sierrát.
Mrs. Trujillo láthatóan meg akar ölelni, de aztán látja, hogy
meglehetősen tele van a kezem.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – mondja végül ölelés
helyett. Miközben becipeljük a fenyőt, látom, hogy Calebre

7
Spanyol kifejezés: Boldog karácsonyt!
kacsint, és közben felém bök a fejével, de úgy teszek, mintha nem
venném észre.
– Az élelmiszerbankban mondták nekem, hogy örülne egy
fának – jegyzi meg Caleb. – Örülök, hogy én hozhattam ki.
A nő elpirul, és kinyújtja a kezét az ágak felé.
– Jaj, de aranyos vagy! Egyem a szíved. – Felkapja a papucsát,
és átsétál a nappaliként is szolgáló étkezőn. Miközben lehajol, a
hasa teljesen kitölti a virágos ruhát. A kanapé mögül előhúz egy
fenyőtalpat.
– Még fel sem állítottuk a műfenyőt, Luisnak olyan sok dolga
van az iskola miatt. És tessék: most hozol nekem egy igazi fát!
Calebbel megtartjuk a fát, míg az asszony elpakolja a sarokból
a magazinokat, és odaállítja a talpat. Közben arról beszél,
mennyire imádja ezt az illatot.
Calebre néz, aztán a szíve fölé teszi a tenyerét, és tapsikolni
kezd.
– Köszönöm, Caleb! Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
A másik szoba irányából meghallok egy fiúhangot.
– Szerintem felfogta, Anya!
A szűk folyosón megjelenik egy velünk egykorú fiú, aki
bizonyára Luis lehet.
– Csá, haver!
– Luis! Nézd, mit hozott nekünk Caleb.
Luis zavartan mosolyogva nézi a fát.
– Köszönöm, hogy áthoztad.
Mrs. Trujillo hozzáér a karomhoz.
– Egy suliba jársz a fiúkkal?
– Igazából fenn lakom Oregonban – felelem.
– A szüleinek van itt egy fenyőpiaca – magyarázza Caleb. –
Onnan hoztuk ezt is.
– Igen? – Az asszony alaposan megnéz magának. – És
betanítjátok Calebet kiszállítónak?
Luis felnevet, Mrs. Trujillo pedig nem érti, mi olyan vicces.
– Nem – válaszolja Caleb. Majd rám néz. – Nem erről van
szó. Mi... .
A szemébe nézek.
– Mondd csak! – bátorítom. Nagyon szeretném hallani,
hogyan beszél kettőnkről.
 Kajánul vigyorog.
– Mi az elmúlt napokban barátkoztunk csak össze – mondja
végül.
Mrs. Trujillo a magasba emeli a két kezét.
– Ó, értem! – bólogat. – Túl sokat kérdezősködök. Caleb,
küldenénk a szüleidnek egy kis turrónt8, elviszed nekik?
– Persze! – vágja rá Caleb. Úgy néz a nőre, mintha az egy
pohár vízzel kínálta volna a sivatag közepén. – Sierra, ezt neked is
meg kell kóstolnod!
Mrs. Trujillo összecsapja a két kezét.
– Igen, igen! Vigyél te is a családodnak! Rengeteget sütöttem.
A maradékot majd később átvisszük Luisszal a szomszédoknak.
Megkéri a fiát, hogy hozzon szalvétát, majd átnyújt
mindkettőnknek egy-egy sütit: olyan, mint egy mogyorós grillázs,
csak mandulával. Letörök belőle egy darabot és bekapom: isteni
finom!
Caleb már a fél adagját benyomta.
Mrs. Trujillo arca ragyog. Még pakol pár sütit a szendvicses
zacskónkba.
Megköszönjük a turrónt, majd a bejárati ajtó előtt Mrs. Trujillo
még egyszer megöleli Calebet. Hosszú, hosszú időn át szorongatja,
hogy kimutassa, mennyire hálás a fáért.
Míg várunk a liftre, kezünkben a rengeteg spanyol
süteménnyel, úgy döntök, kicsit kifaggatom.
– Szóval Luis a barátod?
– Reméltem, hogy nem lesz nagyon kínos a szitu – bólogat.
Nyílik a felvonó ajtaja, belépünk, és Caleb megnyomja a földszint
gombját. – Az élelmiszerbank vezet egy listát arról, melyik
családnak mire van szüksége. Meg szoktam kérdezni tőlük, hogy
kinek nincs karácsonyfája, így szoktam hozzájutni a címekhez.
Amikor megláttam őket is a listán, megkérdeztem Luist, hogy
nem lenne-e gond, de ...
– Nem tűnt úgy, hogy zavarja – szólok közbe. – Vagy szerinted
zavarban volt?

8
Jellegzetes spanyol édesség, amely mézből, cukorból, tojásfehérjéből apróra
vágott vagy darált pirított mandulából, esetleg egyéb diófélékből készül.
 – Túléli – vonja meg a vállát Caleb. – Tudta, hogy az anyukája
mennyire vágyik fára. És hidd el, megérdemli, nagyon kedves nő.
A lift ajtaja kinyílik, Caleb pedig int a kezével, hogy menjek
csak előre.
– Annyira hálás tud lenni mindenért – folytatja Caleb. – És
sosem ítélkezik senki felett. Az ilyen emberek megérdemlik, hogy
megkapják néha, amire vágynak.
Beszállunk a kocsiba, felhajtunk az autópályára, és elindulunk
vissza a fenyőpiacra.
– Szóval miért csinálod? – nézek rá kíváncsian. A fenyőfák
témája biztonságos terepnek tűnik, és talán ha innen indulunk,
elárul magáról végre pár személyes dolgot is.
Hosszú ideig nem válaszol, csak nézi az utat. Majd így szól:
– Azután, hogy meséltél a dombra ültetett fáidról, azt hiszem
...
– Pontosan: úgy fair, te is mesélsz most magadról! – szólok
közbe.
– Az ok ugyanaz, ami miatt Luis is túléli majd a mai napot –
feleli rejtélyesen. – Tudja, hogy őszinte a gesztusom. Miután a
szüleim elváltak, sokáig ugyanabban a csónakban eveztünk, mint
a Trujillo család. Anyám alig keresett annyit, hogy vegyen nekünk
pár apróságot. Fára már nem telt,
Egy újabb dolog, amit megtudtam Calebről. Gondolatban
feljegyzem a listámra, hogy később ki tudjam majd elemezni
magamban.
– És most már jobb a helyzet? – kérdezem.
– Jobb, igen. Most boltvezető, és végre tudunk venni
karácsonyfát is. A legelső fenyőt magunknak vettem nálatok –
árulja el, és mosolyogva felém pillant. – Még mindig nincsenek
normális díszeink, de a lényeg nem is az. Anya tudja jól, hogy
gyerekkorunkban csak a fára vágytunk igazából.
Eszembe jut, mennyi egydolláros volt Caleb tárcájában, amikor
először járt nálunk.
– De a fát végül te fizetted ki, nem? – kérdezem.
– Nem teljesen – nevet. – Én csak kipótoltam anya pénzét,
hogy nagy fenyőt tudjak venni.
Szívesen kérdezném a tesójáról is. De most olyan nyugodtnak
tűnik az arca. Heathernek igaza van: bármi is történt, nem számít,
úgysem leszünk tovább együtt, csak karácsonyig. Akkor meg
minek szúrjak el mindent erre a kis időre? Jól érzem magam vele,
és ha faggatózni kezdek, akkor Caleb megint kukán ül majd
mellettem.
Bár ha őszinte akarok lenni magammal, lehet, hogy inkább a
választól félek.
– Örülök, hogy eljöttem ma veled – mondom ehelyett. – Köszi.
Nagy vigyor terül el a képén, miközben indexel, és kihajt az
autópályáról.

Caleb azt mondta, hogy a héten még beugrik majd hozzám a

telepre. Amikor látom, hogy leparkol a lila kocsijával, nem
megyek ki elé, inkább megvárom itt, a Nagy Sátorban. Nem kell,
hogy tudja, mennyire vártam már rá. Azt a gondolatot dédelgetem
magamban, hogy talán azért nem jött ő sem rögtön másnap, mert
ő is attól tartott, hogy túl lelkesnek tűnik majd.
Ennyi idő alatt már ide kellett érnie a sátorhoz, úgyhogy
kikukkantok. Andrew állította meg: valamit nagyon magyaráz
neki, közben pedig lefelé mutogat az ujjával. Amikor Andrew
lendületes mozdulattal a lakókocsi felé int (ahol apu épp Bruce
bácsikámmal beszél telefonon), Caleb becsukja a szemét, a válla
pedig megereszkedik. Andrew aztán elindul a fák irányába. Arra
számítok, hogy meg is löki az egyiket, mert nagyon ingerültnek
tűnik.
Gyorsan visszamegyek a pult mögé. Egy kis idő múlva
megjelenik végre Caleb is. Nem tudja, hogy láttam, amint
Andrew-val beszélgetnek, és most úgy viselkedik, mintha minden
teljesen rendben lenne.
– Megyek dolgozni – közli, és én rájövök, hogy még a kamu
mosolyától is megjelenik az arcán a gödröcske. – De mindenképp
be akartam köszönni neked előtte.
Még egy perc sem telt el az érkezése óta, amikor felbukkan apu
is. Ledobja a pultra a munkáskesztyűjét, és lecsavarja a termosza
kupakját. Az italok felé megy, hogy megtöltse. Anélkül, hogy
felnézne, megkérdezi:
– Jöttél újabb fáért?
 – Nem, uram! – válaszol Caleb. – Most nem azért jöttem.
Hanem hogy beköszönjek Sierrának.
A termosz megtelik, apu pedig Caleb felé fordul. Miközben
erősen tartja a palackot, határozott mozdulatokkal rácsavarja a
kupakot.
– Persze, csak ne maradj soká, kérlek. Sierrának nagyon sok
a dolga, és még házit is kell írnia munka után.
Apu megveregeti Caleb vállát, majd lelép. Legszívesebben
elsüllyednék szégyenemben. Pár percig még dumálunk a Nagy
Sátorban, aztán elkísérem Calebet a kocsijához. Kinyitja az ajtót,
de mielőtt beszállna, a felvonulásos plakát felé bök a fejével, amit
még én szögeztem ki a találkozásunk első napján.
– Holnap este lesz – mondja. – Lent leszek pár haverommal.
Leugorhatnál te is.
Leugorhatnék? Legszívesebben cukkolnám, amiért nem elég
bátor ahhoz, hogy eljöjjön ide értem.
– Oké, majd átgondolom – válaszolom.
Miután elment, visszasétálok a Nagy Sátorba. A fejem föl sem
emelem, csak mosolygok magamban.
Mielőtt odaérnék a pulthoz, észreveszem, hogy apu ott áll
előttem.
– Sierra ... – Tudja jól, hogy semmi kedvem végighallgatni azt,
amire most készül, de akkor is el fogja mondani. – Biztosan
nagyon kedves srác, de légy óvatos, és ne kezdj bele most
semmibe! Egy csomó dolgod van, aztán meg elutazunk és...
– Nem kezdek bele semmibe – vágok a szavába. – Csak lett egy
új barátom, apu! Ne legyél már ilyen fura!
Erre hangosan felnevet, majd belekortyol a kávéjába.
– Miért nem foglalod le magad inkább azzal, hogy hercegnőset
játszol?
– Sosem játszottam hercegnőset, apu!
– Most viccelsz? – mosolyog apu. – Akárhányszor elvitt
Heather anyukája a felvonulásra, mindig te viselted a
legcsinosabb ruhát, és eljátszottad, hogy te vagy a Téli Királynő.
– Így van! Királynő, és semmi esetre sem hercegnő –
pontosítok.
– Ezen is látszik, milyen jó nevelést kaptam.
 Apu úgy hajol meg előttem, mintha valami királyi előkelőség
lenne. Aztán elindul a lakókocsi felé, én pedig visszamegyek a
Nagy Sátorba. Andrew ott vár rám benn, a pultnak támaszkodva.
A kassza mögé sietek, és félredobom apu munkáskesztyűjét.
– Miről beszélgettetek Calebbel? – kérdezek rá kertelés nélkül.
– Feltűnt, milyen gyakran jár ide – jegyzi meg Andrew.
Keresztbe fonom a karom.
– Na és?
Andrew a fejét ingatja.
– Azt hiszed, hogy jó srác, mert másoknak vesz fát. De nem
ismered őt, Sierra!
Legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy ő sem ismeri Calebet,
de igazság szerint valószínű leg többet tud róla, mint én. Lehet,
hogy teljesen hülyén viselkedem, és már rég rá kellett volna
kérdeznem Calebnél, mi az igazság a pletykával kapcsolatban?
– Ha az apád nem akarja, hogy velünk, munkásokkal randizz –
néz a szemembe mélyen Andrew –, akkor Calebbel még ennyire
sem egyezne ki.
– Hagyd abba! – szólok rá. – Neked ehhez semmi közöd.
Lesüti a szemét.
– Tavaly hülyén viselkedtem. Csak az idétlen üzenetet mertem
kiragasztani az ablakodra ahelyett, hogy eléd álltam volna, hogy
randira hívjalak.
– Andrew! – próbálok nagyon kedves hangon beszélni. – Az
apámat és Calebet hagyd ki ebből, kérlek. Ne hozz kínos helyzetbe
senki előtt, így nem lehet együtt dolgozni.
Rám néz, a tekintete kemény és dacos.
– Calebbel nagyon rosszul fogsz járni. Ne hidd azt, hogy a
barátja lehetsz. Ez röhejes. Nem az, akinek hiszed. Ne legyél, ..
– Mondd ki! – Most már nem tudok kedves lenni. És ha
hülyének nevez, apu azonnal kirúgja.
Andrew nem fejezi be a mondatot. Legyint és magamra hagy.
 TIZENEGYEDIK
FEJEZET

A felvonulás estéjén Heatherrel és Devonnal elindulunk a

belvárosba. Heather anyukája a felvonulás bizottságának tagja, és
azt kérte, hogy érkezzünk jó korán. Ahogy megérkezünk a kék,
Regisztráció feliratú sátorba, átnyújt nekünk egy-egy szatyrot,
amiben a résztvevőknek járó, kitűzhető szalagok vannak és egy-
egy lista a nevezőkről. A legtöbb csapat már megérkezett, de
minden évben csatlakozik a parádéhoz néhány új szervezet, akik
elfelejtenek regisztrálni. Heather mamája elmondja, hogy a mi
dolgunk lesz elcsípni őket.
Devon Heather felé fordul.
– Most komolyan ezt kell csinálnunk? – kérdezi.
– Igen, Devon! Ez az egyik előnye annak, hogy az én pasim
vagy. Ha nem tetszik... – A mellettünk elsétáló tömeg felé mutat.
A srác nem érzi a szavaiból áradó őszinteséget, úgyhogy egy
nagy puszit nyom Heather arcára, majd kijelenti:
– Megéri, szivi! – Majd rám néz, és olyan pofát vág, amiből
látom, hogy nagyon is tisztában van vele, mennyire a barátnőm
agyára megy néha.
– Mielőtt elindulnánk, tankoljunk fel kávéból – ajánlja
Heather.
– Kezd hideg lenni.
Átkelünk a cserkészfiúk zsibongó tömegén a felvonulás
útvonalát érintő legjobb kávézó felé. Heather beküldi Devont, mi
pedig kinn várakozunk.
– Meg kell mondanod neki – közlöm vele. – Neked sem jó,
hogy eddig húzod.
 Hátradönti a fejét és nagyot sóhajt.
– Tudom – mondja. – De nem romolhatnak le a jegyei ebben a
félévben. Nem szeretném, ha miattam teljesítene rosszabbul a
suliban.
– Heather. ..
– Tudom, én vagyok a legrosszabb ember a világon. Tudom! –
Elkeseredetten néz a szemembe, de aztán kiszúr valamit a
hátam mögött. – Ha már arról van szó, kinek kell megbeszélnie a
dolgokat: azt hiszem, az ott Caleb!
Megpördülök. Az utca túloldalán a buszmegálló padján Caleb
két másik sráccal üldögél. Az egyikük úgy néz ki, mint Luis. Úgy
döntök, várjuk meg, hogy visszajöjjön Devon a kávéinkkal, addig
összeszedem a bátorságom, hogy átmenjek hozzá.
Egy busz érkezik a megállóba. A fenébe, lehet, hogy ezt
elszúrtam! Amikor a jármű továbbhalad, megnyugszom, mert a
fiúk még mindig ott ülnek, beszélgetnek és nevetgélnek. Caleb
fázósan összedörzsöli a két tenyerét, majd zsebre dugja őket.
Devon megérkezik, és átnyújt ja nekem az egyik kávét, de én
megrázom a fejem.
– Mást kérek helyette, bocs – nézek rájuk. – Megkeresnétek az
embereket nélkülem? Később majd csatlakozom hozzátok.
– Naná! – vágja rá Heather, Devon nagyot sóhajt: nyilván
bosszantja, hogy én meg úsztam a melót, neki pedig maradnia
kell. De mielőtt panaszkodásba fogna, Heather ránéz, és így szól:
– Hogy miért? Csak!
Két forró itallal jövök ki a kávézóból. Lassan átkelek az út
túloldalára, vigyázva, hogy ne löttyintsem ki egyiket se. Caleb és a
srácok még pár méterre vannak tőlem, amikor észreveszem, hogy
az egyik kocsiból kiszáll egy magas fiú, fehér zenekari
egyenruhában. A kocsi másik oldalán pedig egy kicsit idősebb
lány lép ki az ajtón, szurkolólány-ruhában, aminek elején a
Bulldogs kabalája virít.
Feléjük rohan egy másik bandarag. kezében egy fuvolával.
– Jeremiah! – kiáltja.
Caleb elfordul a haverjaitól, és a zenészek felé pillant. Jeremiah
felnyitja a csomagtartót, és előhalász egy fényesen csillogó
pergődobot, ami hosszú pánton lóg. Lecsukja a csomagtartót, az
egyik karjára penderíti a dobot, majd a hátsó zsebébe süllyeszti a
két dobverőt.
Ahogy a pad felé érek, lassítok. Caleb még nem vett észre
engem, mert továbbra is a zenészeket és a szurkolólányt figyeli. A
kocsi továbbindul, és látom, hogy a nő, aki vezeti, előrehajol,
aztán Calebre pillant. Kicsit mintha hezitálna, aztán rámosolyog,
majd lesüti a szemét.
A kocsi eltűnik, a fuvolás fiú pedig arról kezd beszélni, hogy a
felvonulás után randizni fog egy csajjal. Odaérnek a
buszmegállóba, és Jeremiah Calebre néz. Furcsa, de mintha
mindkettejük arcán szomorúságot látnék.
A szurkolólány Jeremiah mellé röppen, belekarol, és a másik
irányba vonja. Caleb akkor vesz észre engem, amikor leveszi a
szemét a távolodó párról.
– Hát el tudtál jönni! – mondja.
Átnyújtom neki az egyik italt.
– Úgy tűnt, hogy fázol.
Belekortyol az italba, aztán a szájára szorítja a kezét, hogy ne
buggyanjon ki belőle a nevetés.
– Mentás moccacino! Mi más?
– És nem az olcsó fajta – teszem hozzá.
Luis és a másik fiú előredől, és valamit nagyon figyelnek a
hátam mögött. A kereszteződésnél megáll egy nyitott tetejű, pink-
fehér nyújtott limuzin. Kinyílik a hátsó ajtaja, és egy halványkék
szalaggal díszített, csillogó kék estélyit viselő gimis lányt segítenek
be a hátsó ülésre.
– Az ott Christy Wang? – kérdem. Amikor még itt jártam
általános iskolába, Christy volt az egyetlen ember, aki azt éreztette
velem, hogy nem csípi a fejem. Azt mondta, hogy nem vagyok
igazi kaliforniai. Biztos sokat változott azóta a személyisége, ha őt
választották meg idén a Téli Királynőnek. De lehet, hogy csak
arról van szó, hogy rajta áll legjobban ez a ruha.
– Nagyszerű nap ez a parádéra, hölgyeim és uraim! – jelenti be
Luis furcsa, tévébemondós hangon. – Gyönyörű idő van! És az
idei Téli Királynő valóban nagyon mutatós. Azt hiszem, a Mikulás
listájának is ő van az élén: tudják, azon, amin a nagyon, nagyon jó
csajszik sorakoznak.
A Luis mellett ülő srácból kitör a nevetés.
 Caleb vállal oldalba böki mindkettejüket.
– Haver! Több tiszteletet. Ö a mi királynőnk.
– És amúgy mit csináltok itt, fiúk? – nézek rájuk.
Az a srác válaszol, akit még nem ismerek:
– Mi vagyunk a felvonulás közvetítői. Tök fura, hogy sose
mutatja a tévé, micsoda műsor zajlik itt, szóval nekünk kell
beszámolni róla. Egyébként Brent vagyok.
– Sierra – nyújtom felé a kezem.
Caleb zavartan néz rám.
– Minden évben ezt csináljuk.
Brent rám mutat.
– Te vagy a karácsonyfaárus lány, ugye? Ó, hát már sokat
hallottam rólad.
Caleb nagyot kortyol, közben pedig megvonja a vállát, mintha
teljesen ártatlan lenne.
– Örülök, hogy újra látlak, Luis! – köszönök a másik srácnak
is.
– Én is – válaszolja. A hangja olyan kedves és lágy, hogy egyre
inkább úgy érzem, ő egy félénk fiú. Kiszúr a távolban egy fickót,
akinek kioldódott a cipőfűzője.
– Halljuk a Trenddiktátor Klub idei tippjeit! Nagyon divatosak
leszünk, ha az egyik cipőnkön szorosak, a másikon viszont
szabályosan szétfolyóak a fűzőink. Tehát ha igazán menők
akarunk lenni, felejtsük el a csomókat. Íme, egy jó példa erre az új
trendre.
– Csak fel ne bukjon, divatdiktátor úr! – szólal meg Brent. A
férfi ránk néz, Brent pedig mosolyogva integet neki.
Aztán egy ideig egyikünk sem szólal meg, csak nézzük az
elhaladó embereket. Caleb még egyet kortyol, én pedig teszek egy
lassú lépést a kávézó felé.
– Hová mész? – néz rám. – Maradj még!
– Semmi baj. Nem akarom megzavarni a szokásos
műsorotokat, tényleg.
Caleb a barátaira néz. Némán megdumálják egymással a szitut,
aztán Caleb ismét felém fordul.
– Nem zavarsz.
Brent hessegetni kezd bennünket két kézzel.
– Na, gyerekek! Ti menjetek szépen játszani valahová!
 Caleb ökölpacsizik velük, aztán elindul velem a felvonulás
irányába.
– Köszi még egyszer a csokit.
Elhaladunk pár üzlet mellett, amelyek a parádé miatt ma
hosszabb ideig tartanak nyitva. Calebre pillantok, abban a
reményben, hogy hamarosan könnyed csevegésbe fogunk. Rám
néz, mosolyog, de aztán mindketten csöndesen bámuljuk az utat
magunk előtt.
Furcsán érzem magam Caleb mellett: nem igazán találom a
közös hangot, és zavarban vagyok.
Aztán kimondom az egyetlen dolgot, ami eszembe jut:
– Ki volt az a másik fiú?
– Brent?
– Nem, hanem az a dobos.
Caleb belekortyol a moccacinójába, és csak pár másodperc
múlva ad választ.
– Jeremiah. Egy régi barátom.
– És ő inkább a felvonulókkal tart, mint hogy veletek
közvetítsen? – sajnálkozom. – Ez durva!
– Annyira nem – mosolyog. – De akkor sem lógna velünk, ha
lenne rá ideje.
Egy ideig még hezitálok, de aztán mégiscsak rákérdezek.
– Jó, de miért? Mi a sztori?
Most azonnal rávágja a választ.
– Ez egy hosszú történet, Sierra!
Most már egyértelműen faggatózom, de zavar, hogy így alakult.
Miért kell így beszélgetnünk? A barátok sem csinálnak
ilyesmit. Ráadásul annyira szimpla kérdést tettem fel neki, és nem
is légből kapottat, hiszen minden itt és most történt, a szemem
előtt. Ha már egy ilyen apróság miatt is kuksolni kezd, lehet, hogy
nem is kellene vele lógnom. Már kevesebb miatt is szakítottam
másokkal.
– Nyugodtan visszamehetsz a barátaidhoz, ha akarsz –
mondom végül. – Úgyis segítenem kell Heathernek.
– Én inkább veled lennék – szólal meg.
Megállok.
– Caleb, szerintem ma inkább a barátaiddal kellene lenned.
Becsukja a szemét, és a hajába túr.
 – Hadd próbáljam meg még egyszer!
Várakozóan nézek rá.
– Jeremiah a legjobb barátom volt. Aztán történt valami,
amiről gondolom, te is hallottál, és a szülei azóta nem szeretnék,
ha velem töltené az idejét. A nővére olyan, mint egy beépített
kamera (tiszta anyja), folyton Jeremiah körül legyeskedik, és
mindenről jelent otthon.
Eszembe jut, hogy nézett rá Jeremiah anyja a kocsiból, és
hogyan karolt bele a nővére, hogy siettesse. Szívesen kérdezném a
részletekről, de igazából az lenne a jó, ha úgy érezné, hogy el
akarja mondani nekem ezeket. Csak úgy kerülhetünk egymáshoz
közelebb, ha ő von be magától a dolgaiba.
– Ha tudni akarod, mi történt, elmondom majd – teszi hozzá.
– Csak nem most.
– Jó, majd máskor – bólintok.
– Nem akarom itt, a karácsonyi felvonuláson. Meg amúgy is ki
kell élveznünk a mentás moccacinónkat. – Valamit észrevesz a
hátam mögött, és elvigyorodik. – Amúgy mondtam valamit,
amiről valószínűleg lemaradtál a zenekar miatt.
És mintha hallgatóznának, a zenekar éppen ekkor fog bele
lendületesen a Kis dobos fiú dalába.
– Nagyon is hallottam! – kiabálom túl a zenét mosolyogva.
Megtaláljuk Heathert és Devont a felvonulás induló
állomásánál.
Devon úgy szorítja a mellkasához a csíptetőtáblát, mint egy
ölelős takarót, Heather pedig Calebet figyeli.
– Mizu? – lépek oda hozzájuk.
– A Téli Királynő elkérte a számát! – meséli Heather kiakadva.
– Miközben én itt álltam mellette!
Devon szája sarkában megjelenik egy apró mosoly, és én
majdnem visszamosolygok rá. Úgy tűnik, Christy Wang nem
változott semmit. És én egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy ez
a szakítás téma Heathernél. .. nem is jelent semmit. Biztosan érez
valamit Devon iránt. Ha mást nem is, féltékenységet biztos.
A járdaszegély felé megyünk, ahonnan a családok is figyelik a
felvonulást. Heather helyezkedik el elsőként, én meg szorosan
mellé ülök. Devon állva marad, Caleb pedig ad neki egy
ökölpacsit, mielőtt leülne mellém.
 – Komolyan elkérte a számát? – hitetlenkedek.
– Igen! – füstölög Heather. – És mondom: úgy, hogy itt álltam
mellette!
Devon felénk hajol.
– Jó, de nem adtam meg neki. Közöltem vele, hogy már van
barátnőm.
– Jobban mondva még van – teszi hozzá élesen Heather.
– Nagyon csinos az idei Téli Királynő, az biztos – szólal meg
Caleb.
Érzem a hangján, hogy csak ékelődik, de azért oldalba bököm.
– Nem vicces. ,
Mosolyog, és olyan képet vág, mintha ő lenne Mr. Ártatlan.
Mielőtt Heather bármit reagálhatna, vagy Devon ronthatna a
helyzetén, a sarkon befordul a Bulldogs menetelő csapata, a
szurkolólányok vezetésével. A tömeg éljenezni kezd, amikor
belekezdenek a
Jingle Bell Rock instrumentális verziójába.
Figyelem, ahogy elhalad előttünk Jeremiah, kezében a
dobverőkkel.
Mind tapsolunk a zene ütemére, de a szemem sarkából én nem
őket, hanem Calebet nézem. Bár már mindenki a másik, közeledő
csapatot lesi, ő még mindig nem vette le a szemét a Bulldogsról.
A dobok már alig hallhatóak, de ő még mindig a Jingle Bell
Rock ütemére veri az ujjait a térdén.

Caleb felhajt ja a kocsija hátulját, aminek platóján egy újabb

fenyőfa hever.
– Biztos, hogy van most erre időd? – kérdezi.
Igazából tényleg nincs rá időm. A parádé után az emberek
szabályosan meglepik a piacunkat minden évben, de anyu azt
mondta, menjek nyugodtan Calebbel egy kört. Félóra távollétet
engedélyezett.
– Tényleg nem gond – ismétlem. Két újabb autó jelenik meg a
parkolónkban, Caleb pedig kételkedve néz rám. – Oké, talán
tényleg nem a legalkalmasabb időzítés, de veled akarok menni.
 Úgy vigyorog, hogy a gödröcskéje is előbukkan. Elindul az ülés
felé, és annyit mond:
– Okés.
Egy kis, sötétbe burkolózó házhoz érkezünk, ami nem messze
van tőlünk. Caleb megragadja a fát a közepénél, én pedig
megfogom a végét. Egy rövid betonlépcsőn vezet fel az út az
ajtóig. A bejáratnál kicsit igazítok a fogáson, és miközben Caleb
megnyomja a csengőgombot, érzem, hogy járja át mindenem az
izgalom. Mindig is élveztem, hogy karácsonyfát adhatok el az
embereknek, de az, hogy meglepünk vele másokat, egészen más
érzés.
Az ajtót sebtiben tépi fel egy férfi. Idegesnek tűnik, ahogy
Calebre majd a fára pillant. A háta mögött egy nyúzott nő jelenik
meg, Ő engem méreget hasonló tekintettel.
– Az élelmiszerbankban azt mondták, hogy korábban
érkeznek– csattan fel a fickó. – Lemaradtunk a felvonulásról,
mert itthon várakoztunk magukra.
Caleb elkapja a pillantását róluk.
– Ne haragudjon! Direkt szóltam a központban, hogy csak a
parádé után tudom kihozni.
Az ajtóból látom, hogy egy pelenkás baba alszik a nappaliban
álló járókában.
– Nekünk nem ezt mondták. Akkor most hazudtak? –
rikácsolja a nő. Tágabbra nyitja az ajtót, és a lakás belseje felé bök
a fejével.
– Tegyék bele a tartóba!
Calebbel bevisszük a fát, amit most tízszer olyan nehéznek
érzek, és felállítjuk a szoba sötét sarkában, miközben ők ketten
figyelik minden mozdulatunkat. Miután beleigazgattuk a talpba,
hogy a lehető legegyenesebben álljon, hátrálunk pár lépést, és
megnézzük az eredményt. A férfi odaáll mellénk. Mivel egyikük
sem mond semmit, Caleb int nekem, hogy menjünk.
– Remélem, boldog karácsonyuk lesz – mondja Caleb
búcsúzóul.
– Hát, nem kezdődik valami jól – morogja az asszony. – Nem
láttuk a felvonulást emiatt.
Megfordulok, hogy a szemébe nézzek.
– Már az előbb is...
 Caleb megragadja a karom, és elindul velem az ajtó felé.
– Még egyszer bocsánatot kérünk.
A fejemet rázom, miközben elhagyjuk a lakást. A kocsiban
aztán kiadom a mérgem.
– Még csak meg sem köszönték! Egyszer sem!
Caleb elfordítja a kulcsot, és beindul a motor.
– Lemaradtak a felvonulásról, azért voltak mérgesek – jegyzi
meg, mintha nem tudnám.
– Ezt most komolyan mondod? – pislogok. – Hoztál nekik egy
ingyen fát.
Caleb rükvercbe teszi a kocsit, és kihajt az útra.
– Nem azért csinálom, hogy jó pontokat gyűjtsek – mondja. –
Van egy kisbabájuk. És biztos fáradtak is. És amúgy dühítő lehet
nekik az is, hogy nem tudtak részt venni a felvonuláson.
– De te a saját pénzedet és az idődet fordítottad rájuk. ..
Mosolyogva néz rám.
– És szerinted csak akkor van értelme csinálni, ha az emberek
elmondják cserébe, hogy mennyire jó fej vagy?
Legszívesebben ordítanék és hisztérikusan röhögnék amiatt,
mennyire nevetségesen viselkedtek ezek az emberek. Meg amiatt
is, amiket Caleb mond. De inkább hallgatok, Caleb pedig tudja jól,
mi jár a fejemben. Felnevet, és átpillant a válla fölött, mielőtt
sávot váltana.
Kedvelem Calebet. Minden találkozás után egyre jobban. És ez
csak egyet jelenthet: hogy a végeredmény katasztrofális lesz. Én a
hónap végén elmegyek, ő itt marad, és a ki nem mondott dolgok
súlya elviselhetetlenné fog válni.
A piachoz érve Caleb megáll, de a motort nem állítja le.
– Egyébként én is észrevettem, hogy milyen gonoszul
viselkedtek, miután kaptak egy ingyen fát. De mindenkinek lehet
rossz napja, én legalábbis szeretem ezt így felfogni.
A telep kivilágítása miatt Caleb kocsijára árnyék vetül. Engem
néz, és bár szinte semmit nem látok belőle a sötétben, a szeme
ragyog, és mintha azt várná, hogy egyetértsek vele.
– Igazad van – mondom.
 TIZENKETTEDIK
FEJEZET

Ez az idei legforgalmasabb nap. Arra is alig van időm, hogy el

menjek a mosdóba, az ebédről már nem is beszélve. Úgyhogy csak
egy sajtos tésztát dobok be, a rövid szünetek alatt, amikor épp
senki nem jön a kasszához. Monsieur Cappeau ráadásul küldött
egy e-mailt reggel, hogy holnap hívjam fel pour pratiquer9, de
arra aztán végképp nincs egy percem se, hogy felkészüljek.
A mai szállítmány is nagyon korán érkezett: nem elég, hogy
nyitás előtt, de még azelőtt, hogy megérkeztek volna a munkások.
Apu felhívta a legmegbízhatóbb munkatársakat a
baseballjátékosok közül, hogy jöjjenek ma hamarabb, így nem
egyedül kellett lepakolnunk a kocsiról azt a rengeteg fát.
Bár nagyon fárasztó volt a reggeli előtt máris ennyit melózni,
mégis örülök neki, hogy így beindult a munka. Láthatóan fel-
lendült az üzlet, ami talán azt jelenti, hogy jövőre is ki tudunk
nyitni.
Anyu mellett állok a kasszánál, és a Ramsey házaspár felé
bökök, akik messzebb válogatnak. Caleb barátai jutottak eszembe,
akik olyan viccesen kommentálták végig a felvonulást.
− Hölgyeim és uraim, úgy tűnik, hogy Mr. és Mrs. Ramsey
azon vitázik, kiadjanak-e kicsivel több pénzt, hogy ilyen mesés
simafenyő díszítse otthonukat idén.
Anyu úgy néz rám, mintha megbuggyant volna az agyam, de én
folytatom rendíthetetlenül:

9 Francia kifejezés: gyakorolni.

 − Láttunk már ilyen bonyodalmat kettejük közt, és azt hiszem,
nem spoiler, ha elárulom, hogy Mrs. Ramsey valószínűleg el fogja
érni a célját. Sosem rajongott a lucért, hiába erősködik Mr.
Ramsey.
Anyu felnevet, és int, hogy halkítsak a hangomon.
− Közeleg a döntés pillanata! – teszem hozzá.
Most már mindketten izgatottan figyeljük a fáink közt játszódó
jelenetet.
− Mrs. Ramsey a férjének integet épp – közvetítek –, és mintha
egyre türelmetlenebbé válna amiatt, hogy a férje képtelen
döntésre jutni. Mr. Ramsey összehasonlítja a két fa tűleveleit.
Vajon mi lesz ebből, emberek? Vajon mi lesz ebből? És... úgy
tűnik, hogy... a befutó... a simafenyő!
Anyuval magasba emelt karral éljenzünk, és pacsit adunk egy-
másnak.
− Ismét Mrs. Ramsey került ki győztesként – hirdetem ki az
eredményt.
A pár belép a Nagy Sátorba, anyu pedig az ajkába harap, hogy
elfojtsa a nevetését. Amikor Mr. Ramsey leszámolja a pultra a
húsz dollárt, Mrs. Ramsey-vel egymásra mosolygunk. Nem
szeretem, ha bárki elégedetlenül távozik tőlünk, úgyhogy közlöm
Mr. Ramsey- vel, hogy nagyon jól döntött. A simafenyő sokkal
tovább megtartja a tűit, mint a többi fa, úgyhogy nem kell
porszívózniuk, mielőtt megérkeznének az unokák.
Mielőtt eltenné a tárcáját, Mrs. Ramsey elveszi tőle, és átnyújt
nekem tíz dollárt a segítségemért. Mindketten boldogan távoznak,
habár Mrs. Ramsey kedvesen megveregeti a férje vállát, és azt
mondja neki, hogy nem kellene sajnálnia a pénzt saját magukra.
A tízdollárost nézem, és egy ötlet körvonalazódik bennem
homályosan. Sosem szoktam borravalót kapni, mindig azok a fiúk
kapnak, akik segítenek a hurcolásban.
Küldök egy SMS-t Heathernek: „Átmehetek ma hozzátok sütit
sütni?” A lakókocsi nagyon jó kis otthon, távol az igazi otthonunk-
tól, de arra nem alkalmas, hogy sütipartit tartsunk benne.
Heather azonnal válaszol: „Naná!”
Gyorsan írok Calebnek is: „Ha holnap is mennél szállítani,
megyek veled. És szeretnék én is hozzájárulni valamivel, az
impozáns személyiségemen túl. Lefogadom, hogy nem
használtad még soha életedben ezt a szót!”
Pár perccel később meg is érkezik a válasza: „Nem, soha. És
persze, bármikor!”
Mosolyogva elrakom a mobilom. A délután és az este hátralévő
részében a várakozás izgalma ad lendületet. De amikor a nap
végén lezárom a kasszát, arra az elhatározásra jutok, hogy a ma
este nem szólhat kizárólag a fenyőfákról meg a sütikről. Ha
ennyire boldoggá tesz a társasága, és máris azt érzem, hogy
kezdenek komolyra fordulni az érzéseim, akkor meg kell tudnom,
mi történt a testvérével. Azt beismerte, hogy valami történt, de az
eddigi ismeretségre hagyatkozva, el sem tudom képzelni róla,
hogy olyan rossz dolgot tett, mint amiről az emberek beszélnek.
Legalábbis nagyon szeretnék hinni ebben.

A másnap csigalassúsággal telik. Heatherrel késő estig fenn

voltunk, és sütiket készítettünk náluk. Beugrott Devon is, segített
kicsinosítani őket cukormázzal és apró cukorkadíszekkel, plusz
gondoskodott arról is, hogy legalább egy tucatot félretegyünk
magunknak, persze szigorúan azért, hogy megkóstoljuk, tényleg
jól sikerültek-e. Most, hogy már elég sok időt töltöttem vele én is,
belátom, hogy a történetei néha tényleg agyzsibbasztóak. Habár a
sütidíszítési képességei is majdnem ugyanennyire bámulatosak.
Épp most vezettem körbe egy vásárlót, hogy megmutogassam
neki, melyik színű szalag milyen árkategóriát jelöl a fákon.
Megértette, és el is indult válogatni, én pedig megállók az egyik
fenyő előtt, és egy pillanatra lehunyom a fáradt szemem. Amikor
kinyitom, Caleb teherkocsiját látom közeledni, és ettől egy
pillanat alatt felébredek.
Apu is kiszúrja az autót. Elindulok a Nagy Sátor felé, ő pedig
elém jön, hogy mondjon valamit. A haja tele van fenyőtűvel.
− Még mindig ezzel a fiúval töltőd az idődet? – kérdezi. A
hangján érzem, hogy milyen indulatokat igyekszik visszafojtani.
Lepöckölök néhány tűt a válláról.
− A fiú neve Caleb – válaszolom –, és nem dolgozik itt,
úgyhogy nem tudod elijeszteni a közelemből. És azt is be kell
látnod, hogy ő a legjobb vevőnk.
 − Sierra... – Nem fejezi be a mondatot, én pedig határozottan
nézek a szemébe. Szeretném, ha tudná, hogy tökéletesen tisztában
vagyok a helyzettel.
− Már csak egypár hetet leszünk itt. Tudom. Nem kell
mondanod semmit.
− Csak nem szeretném, ha nagyot csalódnál – böki ki. – És ő
sem. Ne feledd: nem tudjuk még biztosan, hogy jövőre vissza
tudunk-e jönni.
Nagyot nyelek, a torkomban megjelent egy hatalmas gombóc.
− Lehet, hogy semmi értelme nincs ennek – felelem. – És
tudom, hogy nem szoktam így viselkedni, apu, de... Nagyon
kedvelem Calebet.
Ha most valaki kívülről látna bennünket, azt gondolhatná,
hogy azt közöltem vele, hogy terhes vagyok. Apu döbbenten rázza
a fejét.
− Sierra, légy szíves...
− Legyek óvatos? Ezt a közhelyet kerested?
Elfordul. Az a legironikusabb ebben az egész helyzetben, hogy
ők ugyanígy ismerkedtek meg anyuval. Ráadásul ugyanitt, ezen a
telken.
Kisöprök még egy tűlevelet a hajából, és puszit nyomok az
arcára.
− Tudod, hogy mindig óvatos vagyok.
Caleb odaér a pulthoz, és leteszi a következő fája címkéjét.
− A mai család egy nagyon szép fát kap – árulja el. – A múltkor
szúrtam ki magamnak.
Apu elmosolyodik, és megveregeti Caleb vállát, majd elsétál
anélkül, hogy egy szót is szólna.
− Ez azt jelenti, hogy bevágódtál nála – magyarázom.
Kiveszem a pult alól a szán alakú sütis dobozt, mire Caleb
szemöldöke a magasba szalad. – Hiába folyik a nyálad. Ezt
magunkkal visszük oda, ahová a fát.
− Várj, ezt komolyan te sütötted? – Úgy mosolyog, hogy szinte
a teljes Nagy Sátrat beragyogja a fénye.
Miután kiszállítottuk a mai fát, a süteménnyel együtt, Caleb
megkérdezi, van-e kedvem kipróbálni a város legjobb
palacsintázóját. Igent mondok, ő pedig elvisz egy éjjel-nappal
nyitva álló étkezdébe, amit ránézésre a '70-es évek óta nem
újítottak fel. A bokszok hosszú sorát narancsszínű fény világítja
be, és mindegyiknek van egy-egy saját ablaka. Odabenn csak két
embert látok, az étkező két különböző végében.
− Nem kellett volna elmennünk előtte tetanuszoltásra? – nézek
Calebre kérdőn.
− Csak ezen a helyen árulnak akkora palacsintát, amekkora a
fejed – jelenti ki. – Ne mondd, hogy sosem álmodoztál ilyesmiről.
A pult mellé egy kézzel írt papírt ragasztottak ki, amelyen az
áll: „Kérjük, foglaljon helyet, kiszolgáljuk!” Követem Calebet az
egyik boksz felé. A fejünk fölött piros karácsonyi díszek
ragyognak, amiket láthatóan damillal rögzítettek a mennyezeti
csempékhez. Becsüccsenünk az egyik bokszba, aminek a
műanyag, zöld huzata szebb napokat is látott már, bár
valószínűleg nem ebben az évtizedben. Miután rendeltünk két
„világhírű” palacsintát, összekulcsolom az ujjaimat, és Calebre
emelem a tekintetem. A szalvéták mellett áll egy nagy szirupos
flakon, annak a kupakját piszkálja, ki-be nyitogatja.
− Most nincs a közelben egy zenekar sem – szólalok meg. –
Most tudunk beszélgetni anélkül, hogy más meghallaná.
Elengedi a szirupos flakont, és hátradől.
− Tényleg hallani akarod?
Ha őszinte akarok lenni, nem vagyok benne biztos. Tudja jól,
hogy hallottam a pletykát. De lehet, hogy amit Heathertől tudok,
annak köze sincs az igazsághoz. Ha az igazság jobban hangzik, ak-
kor nem kellene ennyit aggódnia amiatt, hogy elárulja-e nekem.
Most a körömágyát kezdi piszkálni.
− Mondjuk, kezdhetnéd azzal, hogy miért nem használod az új
fésűdet – kezdek neki én. Elég lapos poén, de azért remélem,
értékeli, hogy próbálom lazítani a hangulatot.
− Ma reggel használtam – közli. Beletúr a hajába. – Lehet,
hogy defektes fésűt választottál.
− Azt kétlem.
Iszik egy korty vizet. Majd hosszú, néma szünet után végre
megszólal:
− Kezdhetnénk azzal, hogy elmondod, mit hallottál rólam?
Az alsó ajkamba harapok, és azon kattogok, hogyan is
fogalmazzak.
− Pontosan? Nos, annyit hallottam, hogy késsel támadtál a
tesódra.
Becsukja a szemét. A teste, alig észrevehetően, előre-hátra kezd
dülöngélni.
− És még? – kérdezi.
− Annyit, hogy már nem lakik itt.
Most veszem csak észre, hogy a keze mellett ott egy vajazókés,
és hirtelen nem is tudom, merre nézzek zavaromban.
− Nevadában él, apánkkal – kezd bele a történetbe. – Most
lesz kilencedikes.
A konyha felé néz, bizonyára abban bízik, hogy elindul felénk a
pincér, és akkor nem kell folytatnia. Vagy szeretne gyorsan túl
lenni rajta, még mielőtt ideér.
− Te pedig az anyukáddal laksz – mondom.
− Igen. Persze ez nem volt mindig így.
A pincérnő letesz elénk két üres bögrét, majd mindkettőt
megtölti kávéval. Megpakoljuk cukorral és tejszínnel a
poharunkat, addig sem kell beszélni.
Kavargatás közben aztán folytatja:
− Anyut nagyon megviselte a válás. Egy csomót fogyott,
állandóan sírt. Azt hiszem, ez normálisnak számít. Abby meg én is
vele maradtunk, míg kitalálták, hogyan tovább.
Belekortyol a kávéba. Én is a szám elé emelem az enyémet, és
fújom, hogy hűljön.
− Abbynek és nekem külön ügyvédünk volt. Néha így intézik az
ilyesmit. – Megint iszik, aztán két kézzel átöleli a bögréjét, és fel
sem néz a kávéjából. – Akkor kezdődött minden. Én azt akartam,
hogy anyuval maradjunk. Próbáltam meggyőzni Abbyt, hogy
legyen így. Elmagyaráztam neki, hogy anyunak mekkora szüksége
van ránk, és hogy apu ellesz egyedül is.
Belekortyolok a forró kávémba; Caleb még mindig nem néz fel
a sajátjából.
− De nem volt jól apu sem – mesél tovább. – Azt hiszem, ezzel
én is tisztában voltam, de úgy voltam vele, hogy majd úgyis
összeszedi magát. Ha mindennap láttam volna, hogy mennyire
össze van törve és milyen szomorú, akkor az is lehet, hogy őt
választottam volna.
− De miért gondoltad azt, hogy jól viseli majd? – kérdezem.
A pincérnő leteszi elénk a tányérokat. A palacsinták tényleg
akkorák, mint a fejünk, de ezt most nem akarom megemlíteni,
mert valószínűleg nem azért hozott Caleb erre a helyre, hogy
felszínes dolgokról csevegjünk. Miközben a palacsintával vagyunk
elfoglalva, a beszélgetés zökkenőmentesen zajlik tovább. Szirupot
csurgatok az enyémre, majd ráteszek egy darab vajat, és
kettévágom a késsel meg a villával.
− A válás előtt az egész család imádta a karácsonyt – folytatja
Caleb. – Nagyon komolyan vettük: feldíszítettünk otthon min-
dent, sőt még a templombelsőt is. Volt, hogy Tom, a lelkész is ve-
lünk tartott, amikor énekelni indultunk házról házra. De miután
apu Nevadába költözött, ő abba is hagyta a karácsonyozást. A la-
kása nagyon sötét és lehangoló volt decemberben is. Nemcsak ka-
rácsonyi fények nem voltak, de még a rendes izzói közül is több
kiégett. A legtöbb dobozához hozzá sem nyúlt, pedig akkor már
hónapok óta ott lakott.
Anélkül, hogy felnézne a tányérjából, eszik pár falatot a
palacsintából. Legszívesebben megmondanám neki, hogy nem
kell többet mesélnie. Akármi is történt, én nagyon kedvelem azt a
Calebet, aki most itt ül előttem.
− Az első látogatásunk után Abby folyamatosan apuról beszélt,
ami engem nagyon bosszantott. Ő meg amiatt haragudott rám,
hogy olyan erőszakosan kampányoltam annak idején amellett,
hogy maradjunk mindketten anyuval. Egyszerűen nem tudta
túltenni magát ezen. „Nézd meg, mit csináltál vele”, állandóan ezt
vágta a fejemhez.
Szívesen elmondanám Calebnek, hogy nem ő felelős az apja
boldogtalanságáért, de ezt valószínűleg ő maga is jól tudja. És
gondolom, az anyukája is többször elmondta már neki. Legalábbis
remélem.
− Hány évesek voltatok? – kérdezem.
− Én nyolcadikos, ő meg hatodikos.
− Ó, emlékszem, milyen voltam hatodikban! – vágok közbe. –
A kamaszkor eleje, amikor az ember amúgy is azon van, hogy
megalapozza valahogy az új életét.
− És ő engem hibáztatott mindenért, szerinte miattam nem
volt teljes az élete. És én is magamat hibáztattam, mert volt abban
igazság, amit mondott. De hát csak nyolcadikos voltam! Honnan
tudhattam volna, mi lesz jó mindkettőnknek?
 − Talán nem is volt jó választási lehetőség – szólok közbe.
Az eltelt tíz perc alatt először néz fel. Próbál mosolyogni, és bár
elég kifürkészhetetlen a tekintete, azt hiszem, kezdi megérteni,
hogy mennyire szeretném átlátni, mi miért történt.
Iszik egy korty kávét, majd egészen előredől. Még sosem láttam
ennyire sérülékenynek, mint most.
− Jeremiah évekig a legjobb barátom volt, és ő is tudta jól,
hogy a tesóm mivel hibáztat engem. Ő csak Nyugati
Boszorkánynak becézte.
− Akkor nagyon jó barát lehetett – jegyzem meg. Vágok
magamnak egy újabb szelet palacsintát.
− Abby előtt is használta ezt a nevet, amivel persze mindig
sikerült jól felhúznia. – Halkan felnevet, de aztán abba is hagyja
rögtön, és kinéz az ablakon. A sötét üvegen visszatükröződő arca
hideg és távoli. – Aztán egyik nap bekattantam. Nem bírtam már
elviselni, hogy állandóan engem vádol. Egyszerűen bekattantam.
Belemártok egy darabka palacsintát a szirupba, de nem
emelem a számhoz.
− Ezt hogy érted?
Rám néz. A testtartása fájdalmat és szomorúságot áraszt magá-
ból, dühnek nyoma sincs benne.
− Nem bírtam tovább hallgatni. Nem tudom, hogy magyaráz-
zam el neked. Az egyik nap ugyanazt vágta a fejemhez, amit szo-
kott, ordítva: hogy tönkretettem apu életét, az ő életét és anyu
életét is. És mintha valahogy átkapcsolt volna bennem valami. – A
hangja elakad. – Kirohantam a konyhába, és elővettem a fiókból
egy kést.
− A villám dermedten megáll a tányérom fölött, a szemem
pedig le sem tudom venni Caleb arcáról.
− Amikor meghallotta a hangokat a konyhából, gyorsan a
szobájába rohant – folytatja. – Én pedig utánarohantam.
Az egyik kezével a bögréjét fogja, a másikkal pedig zsibbadtan
nyúl a szalvétája felé, amibe belecsavarja a vajazó kését. Nem
látom rajta, hogy tudatában lenne, mit is csinál éppen. De ha igen,
nem tudom, hogy miattam vagy maga miatt csinálja-e.
− Beszaladt a szobájába, magára csapta az ajtót, és... – Hátra-
dől, becsukja a szemét, és az ölébe ejti mindkét kezét. – Az ajtóba
vágtam a kést egymás után többször. Nem akartam bántani a
tesómat. Sosem bántanám. De annyira jólesett nekitámadni az
ajtónak. Hallottam, hogy sikít odabenn, és anyut hívja telefonon.
Aztán a földre hajítottam a kést, majd a padlóra vetettem magam
is.
Nem is tudom, hogy csak a fejemben hallom-e a saját hangom,
vagy tényleg kimondom ezt a szót:
− Úristen!
Caleb rám néz. A tekintete most szabályosan könyörgő. Arra
vágyik, hogy megértsem őt.
– Szóval tényleg ezt tetted – mondom.
− Sierra, esküszöm, korábban soha nem fordult elő ilyesmi. És
azóta sem. És biztos lehetsz benne, hogy sosem tudnám őt bánta-
ni. Még csak azt sem néztem meg, hogy bezárta-e az ajtót, mert
nem az volt a lényeg. Azt hiszem, csak azt akartam kimutatni,
hogy mennyire fáj nekem ez a sok vád. De soha életemben nem
bántottam senkit fizikailag.
− Még mindig nem értem, miért tetted – szólalok meg.
− Szerintem rá akartam ijeszteni – magyarázza. – De ennyi. És
tényleg ráijesztettem. Meg magamra is. És anyura is.
Egyikünk sem mond semmit. A két kezem szorosan tartom a
térdeim közt. Az egész testem meg van feszülve.
− Így hát Abby elköltözött apuhoz, én pedig itt maradtam, ki-
közösítve. És persze híre kelt a dolognak, már mindenfélét plety-
káltak azóta.
Alig kapok levegőt.
Nem tudom, hogyan egyeztessem össze magamban azt a
Calebet, akit megismertem, és akivel annyira szerettem együtt
lógni ezzel a megtört fiúval, aki most előttem ül.
− Szoktatok még találkozni? A testvéreddel?
− Igen, amikor elmegyek hozzájuk, vagy ha ő jön hozzánk. – A
tányéromra néz: valószínűleg feltűnt neki, hogy az elmúlt per-
cekben nem ettem egy falatot sem. – Két éven át, minden egyes
alkalommal, amikor hazajött hozzánk, családterápiára mentünk.
Abby azt állítja, hogy megérti az akkori viselkedésemet, és megbo-
csátott. És tudom, hogy őszintén mondta. Nagyon jó ember
egyébként, kedvelnéd őt.
Végre bekapok egy falatot. Nem mintha éhes lennék, csak nem
tudok mit mondani.
 − Az egyik felem azt kívánja, bárcsak meggondolná magát és
visz- szaköltözne, de sosem kérnék tőle ilyet ezek után – folytatja
Caleb.
− Az lenne az igazi, ha ő vágyna erre. De neki tetszik Nevada.
Új élete van, új barátokkal. Ha a jó oldalát nézzük, akkor örülök
annak is, hogy ott van neki apu.
− Nem kell mindig megtalálni a dolgok jó oldalát – szólalok
meg.
− De az szuper, hogy te látod azt is.
− Azért anya még ma is megszenvedi ezt az egészet – teszi
hozzá.
− Mert az tény, hogy az egyik gyerekét miattam vesztette el.
Nem látta, hogy nő fel a lánya, egy csomó év kimaradt az életéből,
és ez az én hibám. Örökké ezzel a tudattal kell élnem.
Az állkapcsa megfeszül, látom rajta, hogy már több százszor
sírt emiatt.
Próbálom feldolgozni mindazt, amit mondott. Nagyon nehéz
lehetett az anyukájának, a húgának és neki is. Lehet, hogy meg
kellett volna ijednem ettől a történettől, de cseppet sem félek
Calebtől: biztosan tudom, hogy soha nem bántana senkit.
Egyszerűen képtelen vagyok ezt elképzelni róla, minden jel épp az
ellenkezőjére mutat.
− Miért váltak el a szüleid? – kérdezem.
Megvonja a vállát.
− Szerintem még a felét sem tudom az igazságnak, de anyu
egyszer elmesélte, hogy mindig félt apu közelében, és azt várta,
hogy lehordja valamiért. Sosem volt vele elégedett. Azt hiszem,
míg együtt voltak, anyunak folyton bűntudata volt valami miatt.
− És a tesód? Vele is így bánik apukád?
− Nem, dehogyis! – feleli, és végre felnevet. – Abby nem
hagyná, az biztos! Ha például beszól neki amiatt, hogy hogyan
öltözködik, Abby rögtön felhozza, hogy milyen kettős mérce
vonatkozik a nőkre meg a férfiakra, apu pedig azonnal visszakozni
kezd és bocsánatot kér.
Én is felnevetek.
− Tetszik a csaj stílusa!
A pincérnő visszajön, hogy újratöltse a kávénkat, én pedig
kiszúrom, hogy Caleb homlokán ismét megjelennek az aggodalom
ráncai.
Felpillant a nőre.
− Köszönjük – mondja.
Amikor a pincér elmegy, Calebhez fordulok:
− És hogy jön a sztoriba Jeremiah?
− Szerencsétlenségére ott volt nálunk, amikor ez az egész
történt – árulja el. Ismét kinéz az ablakon. – És ő is ugyanúgy
kiakadt, mint mi. Hazament, és elmondott otthon mindent a
családjának, amivel igazából nem is volt bajom. De az anyja ekkor
megtiltotta neki, hogy barátok maradjunk.
− És azóta sem engedi, hogy találkozzatok?
Az ujjhegyével finoman megérinti az asztal szélét.
− Nem akarom hibáztatni ezért – válaszolja. – Én tudom ma-
gamról, hogy nem vagyok veszélyes, de megértem azt is, hogy ő
meg védeni akarja a fiát.
− Legalábbis azt hiszi, hogy ezzel meg tudja védeni – szúrom
közbe. – Az nem ugyanaz.
Az ablaktól ismét az asztalunk felé fordul, a szeme kissé
szigorúan összeszűkül.
− Azt viszont nem értem meg, hogy miért kellett a többi
szülőnek is elmondania, hogy mi történt – teszi hozzá. – Egy
szörnyetegnek állított be, akit mindenkinek kerülnie kell. A
családjának köszönheted, hogy te is hallottál a történetről.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáj, amiért ezt tette... fáj,
nagyon is.
− Lehet, hogy így történt, de én sosem vettem be, hogy rossz
ember lennél.
− És eltúlozta az egészet – mondja tovább. – Valószínűleg
azért, hogy meggyőzze a többi szülőt arról, hogy nem reagálta túl
a helyzetet. Az Andrew-hoz hasonlók számára ezért számítok még
mindig késes őrültnek.
Most látok először haragot az arcán.
Caleb becsukja a szemét, és felemeli az egyik kezét.
− Oké, ezt inkább visszavonom. Nem akarom, hogy hibáztasd
Jeremiah családját. Igazából nem tudom biztosan, hogy mennyire
túlzott az anyja, és mennyire nem. Az is lehet, hogy mások tettek
hozzá a pletykához, így terjedt el végül annyi verzió.
Eszembe jut, mennyire aggódott Heather, amikor
figyelmeztetett, és az is, hogy a hír hallatán Rachel és Elizabeth
milyen képet vágott. Mindenki olyan gyorsan reagált, azonnal
véleményt formáltak, még azelőtt, hogy hallották volna Caleb
verzióját.
− De ha ő is volt az, nem érdekel – jegyzi meg. – Megvolt rá az
oka, hogy ilyeneket mondjon. Senki sem cselekszik ok nélkül. És
hiába keresem az indítékokat, azon már úgysem tudok változtatni,
amit tettem.
− De ez akkor sem igazságos így – sóhajtom.
− Sokáig az történt, hogy amikor végigmentem a suli folyosó-
ján, vagy amikor a városban sétáltam, az ismerősök épp csak rám
néztek, de nem szóltak hozzám. Mintha a tekintetük nem lett vol-
na elég beszédes... Én pedig azon tipródtam, vajon mit hallhattak,
mit gondolnak.
Megrázom a fejem.
− Annyira sajnálom, Caleb!
− A legnagyobb hülyeség az egészben, hogy ismerem
Jeremiah–t, és tudom, hogy barátok maradhattunk volna. Ő ott
volt. Látott mindent. Biztos nagyon megijedt, de ismer engem, és
tudnia kell, hogy sosem bántanám Abbyt. De már túl sok idő telt
el azóta. Amikor az egész történt, fiatalabb voltam, mint most
Abby.
− De az képtelenség, hogy Jeremiah anyja még most is aggódik
amiatt, hogy a felnőtt fia veled lóg – jegyzem meg. – Ne sértődj
meg, de pár centivel még nálad is magasabb!
Megint felnevet.
− Ettől még aggódik. Ahogy a testvére is. Cassandra úgy
követi, mintha az árnyéka lenne. Jeremiah néha próbált
közeledni, és jó fej volt, de Cassandra ilyenkor mindig megjelent,
és elráncigálta.
− És téged nem zavar, hogy ez még mindig így van?
Üres tekintettel néz a szemembe.
– Az emberek úgyis azt fogják gondolni, ami jólesik nekik. És
nekem ezt el kell fogadnom – mondja. – Harcolhatok ellene, de
nincs értelme, és csak kimerülök. Megsértődhetek és
szenvedhetek, de az sem tesz jót. Vagy gondolhatok az egészre
úgy, hogy az ő bajuk, ha kizárnak az életükből.
Nem tudom, hogy ő melyik mellett tette le a voksát végül, de
azt biztosan látom, hogy kimerült és szenved.
− Az ő bajuk – szólalok meg, és a kezére teszem a kezem. – És
biztos arra számítottál, hogy ennél különlegesebb szavakat
használok majd, de azt kell hogy mondjam, nagyon vagány srác
vagy, Caleb!
Elmosolyodik.
− Te meg vagány csajszi, Sierra! Nem sok lány lenne ennyire
megértő.
Próbálom kicsit lazítani a hangulatot.
− Hány lány kell neked ahhoz, hogy jobban érezd magad?
− Ez a másik probléma. – Most megint elillan a mosolya. –
Nem csak a lányoknak kell elmesélnem, mi történt, bár már úgyis
hallottak róla, hanem a szüleiknek is. Bár ha itt lakik a család,
akkor valószínű, hogy már mind hallották híremet.
− És sok alkalommal kellett már magyarázkodnod?
− Nem – feleli. – Még sosem voltam együtt senkivel annyi
ideig, hogy érdemesnek találtam volna rá, hogy bevonjam ebbe.
Hirtelen elakad a lélegzetem. Akkor most engem érdemesnek
talált? Ezt akarta mondani?
Visszarántom a kezem.
− Nem lehet, hogy azért érdeklődsz csak irántam, mert én úgy-
is elmegyek?
Caleb válla megereszkedik.
− Az igazat akarod hallani? – kérdezi.
− Szerintem erről szól ez az este.
− Igen, az első gondolatom az volt, hogy melletted
kihagyhatom a drámát, és egyszerűen csak jól érezhetjük
magunkat együtt.
− De aztán én is hallottam a pletykát – szólok közbe. – És te
tudtad, de ennek ellenére megjelentél újra meg újra.
Látom, hogy igyekszik elfojtani egy mosolyt.
− Lehet, hogy az győzött meg, ahogy a kumulál szót
használtad. – Az asztalra teszi a két kezét, tenyérrel fölfelé.
− O, ebben biztos vagyok – vágom rá. A kezébe teszem a
kezem. Mindkettőnk válláról nagy súly gördült ma le.
– És ne felejtsd el azt sem – a vigyora most egészen kisfiús –,
hogy milyen sok akciót adtál nekem a fákra.
− Ó, hát ezért jöttél hozzánk annyiszor! És ha úgy döntöttem
volna, hogy egy idő után teljes áron kell mégis vásárolnod?
Hátradől, és látom, azt latolgatja, meddig élcelődjön még
velem.
− Azt hiszem, ideje, hogy teljes árat fizessek mostantól –
mondja végül.
Megemelem az egyik szemöldököm.
− Hogy bebizonyítsd, hogy miattam jössz?
Az ujjaival végigsimítja a csuklóm.
– Csak miattad, Sierra!
 TIZENHARMADIK
FEJEZET

Miután becsatoltam magam, Caleb elindul a kocsival. Kihajtunk

az étkezde parkolójából, majd így szól:
− Most te jössz! Szívesen hallanék én is egy sztorit, amiben te
vesztetted el a türelmed.
− Hogy én? – csodálkozom. – Ó, én mindig nagyon megfontolt
vagyok.
A mosolyán látom, hogy tudja, csak poénból mondtam.
Néma csöndben hajtunk fel az országútra. Elfordulok a
szembejövő kocsik fényétől, és a Cardinals Peak lenyűgöző
sziluettjét csodálom, ami itt emelkedik mellettünk, a városon túl.
Aztán Calebre nézek: a profilját először boldognak, majd
aggódónak látom. Vajon azon gondolkodik épp, hogy másképp
látom-e, mint eddig?
− Jó sok lőszerrel elláttalak most – szólal meg egy idő után.
− Amit szerinted ellened fogok használni? – kérdezem.
Nem válaszol, amiből arra következtetek, hogy el tudja
képzelni rólam, hogy ezt teszem. Ezen kicsit felhúzom magam.
Talán nem ismerjük még egymást elég hosszú ideje ahhoz, hogy
bármiben biztosak legyünk a másikkal kapcsolatban.
− Sosem tennék olyat – bököm ki. Hogy hisz–e nekem, az már
csak rajta múlik.
Nagyjából másfél kilométert haladunk, mire végre válaszol:
− Köszönöm.
− Van egy olyan érzésem, hogy páran már megtették ezt veled
– teszem hozzá.
 − Ezért hagytam fel azzal, hogy mindenkinek elmeséljem, mi
történt – árulja el. – Úgyis azt gondolnak majd, amit akarnak, én
meg már belefáradtam abba, hogy mentegetőzzek. Csak Abbynek
és anyunak tartozom magyarázattal egyébként is.
− Nekem sem kellett volna elmondanod – jegyzem meg. –
Dönthettél volna úgy, hogy...
− Tudom – szól közbe. – De neked el akartam mondani.
A telepre vezető út további részében egyikünk sem szólal meg.
Remélem, hogy kicsit megkönnyebbült ő is. Amikor őszintén
beszélgetek a barátaimmal, és kimondok fájó dolgokat, utána
mindig jobban érzem magam. De csak azért, mert bízom bennük.
És Caleb is bízhat bennem. Ha a húga azt mondja, hogy
megbocsátott neki, akkor nekem mi jogom van ahhoz, hogy
ellenérzéseket tápláljak iránta? Főleg így, hogy tudom, mennyire
megbánta már az egészet.
Megérkezünk a fenyőpiac parkolójába. A reklámtábla körüli
hópelyhek már nem világítanak, de a lámpaoszlopok még igen,
biztonsági okokból. A lakókocsiban is sötét van, és a függönyöket
behúzták.
− Mielőtt mennél – fordulok Caleb felé –, még van valami,
amit tudnom kell.
A motor továbbra is zúg, Caleb pedig kíváncsian méregeti az
arcom.
− Karácsony közeledtével el kell majd valamikor utaznod, hogy
meglátogasd Abbyt és az apukádat?
Lesüti a szemét, de közben mosolyra húzódik a szája. Tudja,
hogy azért kérdem, mert nem akarom, hogy elmenjen.
− Ez az év anyué – válaszolja. – Abby jön majd hozzánk.
Nem akarom teljesen eltitkolni a lelkesedésem, de azért igyek-
szem lazának tűnni.
− Örülök neki – jegyzem meg.
Rám néz.
− Apuval majd a tavaszi szünetben találkozom – teszi még
hozzá.
− És akkor egyedül lesz karácsonykor?
− Egy kicsit biztosan – feleli Caleb. – De Abbyben az a jó, hogy
mindig gondoskodik róla, hogy apu is ünnepi hangulatban legyen
ilyenkor. Most hétvégén mennek majd el fát venni például.
 − Akkor ő is imádja a karácsonyt? – kérdezem.
Caleb kinéz a szemben lévő ablakon.
− Az volt a tervem, hogy jövőre velük ünneplek majd – mondja
de nem vagyok még egészen biztos abban, hogy tényleg ezt
akarom-e. Legszívesebben csak karácsony legeslegutolsó
pillanatában lépnék le innen.
− Az anyukád miatt?
Minden egyes néma másodperccel úgy érzem, hogy egyre
súlytalanabb és súlytalanabb leszek. Most azt mondja, hogy
miattam akar itthon maradni jövőre? Szívesen megkérdezném
(meg is kellene), de félek. Ha nemet mond, akkor röhejesen jövök
ki a szituációból. Ha igent mond, akkor pedig el kell neki
árulnom, hogy a jövő évi karácsonyunk talán egyáltalán nem
olyan lesz, mint az idei.
Kikászálódik a kocsiból, és a hidegben az ajtómhoz sétál. Meg-
fogja a kezem, és kisegít a kocsiból. Egy ideig még fogjuk egymás
kezét, közben pedig egyre szorosabban simul hozzám. Még sosem
éreztem magam ilyen közel egyetlen sráchoz sem. Annak ellenére,
hogy tudom, nemsokára haza kell mennem, és ki tudja, mikor
térek vissza legközelebb.
Megkérem, hogy jöjjön el holnap is. Megígéri. Elengedem a ke-
zét, és elindulok a lakókocsi felé. Abban reménykedem, hogy a ko-
csi csöndje segít majd csillapítani a fejemben dúló kavargást.

Az elmúlt három évben a téli szünetig ugyanabba a suliba jártam,

mint Heather. Azzal kezdődött, hogy az egyik filmmaratonján
eszünkbe jutott, hogy meg kellene próbálni. Kíváncsiak voltunk,
vajon megengednék-e az iskolában. Anyu betelefonált, hogy
rákérdezzen, és mivel a középiskolai igazgatónő korábban az
általános iskolában tanított, ahová telente jártam, cseppet sem
bánta. „Sierra jó gyerek”, mondta az igazgató.
Heather kihúzza a szemét a tussal, majd csekkolja az
eredményt a szekrényében lógó kis tükörben.
− Palacsintázás közben faggattad ki? – kérdezi.
− Hatalmas palacsintákat szolgálnak fel – áradozok. – Rachel
azt tanácsolta, hogy nyilvános helyen hozzam fel a témát,
úgyhogy...
– És mit mondott?
A szomszédos szekrénynek vetem a hátam.
− Nem az én sztorim, úgyhogy nem mesélhetem el. Csak annyit
mondok: adj neki esélyt, légyszi!
– Megengedem, hogy találkozz vele gardedám nélkül. Azt
hiszem, ez is megteszi. – Összecsukja a tust. – Amikor először
hallottam róla, hogy együtt járjátok a várost, és karácsonyfákat
szállítotok házhoz, mint a Mikulás és Mikulásné, azt hittem, már
megint beindult a pletykafészkek fantáziája.
– Köszi – nevetek fel.
Becsapja a szekrénye ajtaját.
– Nos, most, hogy már hivatalosan is jártok, engedd meg,
hogy emlékeztesselek, ki bátorított arra, hogy pasizz be idén télen.
Mindketten Devon felé nézünk, akit a nyüzsgő folyosón
körbevesznek az emberek.
– És túl vagy már a Téli Királynős dolgon? – teszem fel a nagy
kérdést.
– Hidd el, megbüntettem miatta rendesen – jelenti ki. – Nem
is egyszer. És mégis, nézz csak rá! Itt kellene lennie velem. Ha
tényleg kedvelne engem, akkor...
– Ácsi! – szólok közbe. – Hallod önmagad? Először még
szakítani akarsz vele, de közlöd, hogy képtelen lennél rá az
ünnepek alatt, és amikor ő nem figyel oda rád, akkor meg
deprimált leszel.
– Nem értem, hogy... Az a szó azt jelenti, hogy el vagyok
keseredve?
– Igen.
– Értem. Hát el vagyok, ja.
Már minden világos. Nem is arról volt szó, hogy Heather
unalmasnak tartja Devont. Hanem arról, hogy szeretné jobban
érezni, hogy a srácnak szüksége van rá.
Elindulunk a terem felé, ahol a következő órája lesz. Egy csomó
diák és tanár bámul rám: vagy azért, mert fogalmuk sincs, ki
vagyok, vagy épp azért, mert felismernek, és eszükbe jut rólam,
hogy már megint közeleg a téli szünet.
– Egy csomót vagytok együtt Devonnal – mutatok rá. – És
tudom, hogy sokat csókolóztok meg minden, de egész biztosan
tudja, hogy kedveled őt?
– Tudja hát – vágja rá Heather. – De én nem tudom, hogy ő
mennyire bír engem. Mármint, gyakran mondja, meg felhív
minden este, de olyankor mindig az álom focicsapatáról beszél, és
semmi olyan fontos témát nem említ, mint például, hogy mit
szeretnék karácsonyra, érted.
Odaérünk a teremhez, ahol angolórája lesz. A tanár mosolyogva
bólint felém, és egy üres székre mutat, Heather padja mellett.
Amikor becsöngetnek, megjelenik Jeremiah is, és beül Heather
elé. A szívem elkezd gyorsabban kalimpálni. Eszembe jut, milyen
szomorúan nézett Calebre, amikor összefutottak a felvonuláson.
Míg a tanár bekapcsolja az interaktív táblát, Jeremiah felém
fordul.
– Szóval te vagy Caleb új barátnője – szólal meg mély hangon.
Érzem, hogy az arcom kipirul, és egy pillanatra le is bénulok.
– Ki mondta?
– Hát, nem olyan nagy ez a város – jegyzi meg. – És elég sok
srácot ismerek a baseballcsapatból. Az apád szabályairól is tud
mindenki.
Az arcom elé kapom a kezem.
–Jaj, istenem...
Felnevet.
– Semmi gond. Örülök, hogy vele lógsz. Ez így tökéletes!
Leeresztem a két kezem, és alaposan megnézem magamnak ezt
a fiút. A tanár a Szentivánéji álomról beszél, miközben a laptopját
üzemeli be, és a diákok is mind a számítógépükkel vannak
elfoglalva. Előrehajolok, és odasúgom neki:
– Miért mondod, hogy tökéletes?
– Hát a fenyőfák miatt – fordul felém. – Hogy ő is rájuk van
kattanva, meg te is. Tök jó!
– Ne keverj bele semmi zűrbe, légyszi! – sutyorogja felém
Heather.
– Én szeretnék még holnap is ide járni.
A tőlem telhető legdiszkrétebb hangon teszem fel a kérdést:
– Miért nem lógtok már együtt?
 Jeremiah lesüti a szemét, aztán a válla mögé rejti az állát, úgy
válaszolja:
– Elmondta neked, hogy barátok voltunk?
– Sok mindent elmondott – felelem. – Nagyon rendes srác,
Jeremiah!
– Ez egy kicsit bonyolultabb ennél – mondja, és visszafordul a
tábla felé.
– Igen? – folytatom. – Nem csak a családod tette bonyolulttá?
Alig észrevehetően megrándul a teste. Úgy néz rám, mintha az
járna a fejében, hogy „ki a fene ez a csaj?”
Azon töprengek, vajon az én szüleim mit szólnának ahhoz,
hogy Caleb kifordult magából; még ha évekkel ezelőtt is történt az
eset. A szüleim hisznek a megbocsátás fontosságában és abban,
hogy az emberek képesek megváltozni. De vajon akkor is így
állnának a témához, ha rólam van szó, vagy valaki olyanról, aki
közel áll hozzám? Ebben már nem vagyok annyira biztos.
Bocsánatkérően Heatherre nézek, és megvonom a vállam.
Máskor talán nem lesz alkalmam dumálni Jeremiah-val.
– Beszéltél vele azóta? – kérdezem.
– A szüleim nem szeretnék, ha problémákba keverednék – veti
oda.
Ettől egyszerre leszek szomorú és dühös. Miért gondolja azt
bárki, hogy Caleb problémát jelent?
– Ezt értem. De ha engednék, még ma is a barátja lennél?
Ismét a tábla irányába néz, a tanárt figyeli, aki a
számítógépével kínlódik. Aztán hátrafordul.
– Ott voltam. Láttam, mi történik. Caleb úgy viselkedett, mint
egy őrült, de nem hiszem, hogy képes lett volna bántani a tesóját
– mondja.
– Nem hiszed? Nem azt akartad mondani, hogy tudod jól, hogy
képtelen lenne rá?
Látom, hogy feszülten kapaszkodik a padja szélébe.
– Nem vagyok benne száz százalékig biztos – mondja végül. –
És neked sem kéne annak lenni.
Ez szíven üt. Hát nem csak Jeremiah családjáról van szó!
Hanem róla is, és abban teljesen igaza van, hogy én nem voltam
ott.
 – Azt gondolod, hogy egyikőtök sem változhat már meg? –
faggatom tovább.
Heather a karomra csap, én pedig hátradőlök a székben.
Jeremiah az üres lapot bámulja a laptopján az óra alatt; nem
jegyzetel egy szót sem.

Csak a nap végén találkozunk Calebbel. Luisszal és Brenttel most

jöttek ki a matekteremből. Nézem, ahogy egymás vállát
lapogatják, majd szétszélednek különböző irányokba. Amikor
meglát engem, elmosolyodik, és sietősre veszi a lépteit.
– Tudod, a legtöbben azt várják, hogy lelépjenek a suliból –
jegyzi meg. – Milyen volt a napod?
– Történt pár érdekes dolog. – A folyosó falának dőlök. –
Tudom, hogy te valószínűleg még nem használtad a dilemmatikus
szót egyetlen mondatban sem, de ez fejezi ki leginkább, hogy
milyen napom volt.
– Tényleg nem használtam még ezt a szót – jelenti ki. Mellém
dől a falhoz ő is, és előkapja a mobilját, majd elkezd rajta
pötyögni. – Később megnézem, hogy mit jelent.
Felnevetek, majd kiszúrom, hogy Heather közeledik felénk.
Több méterrel lemaradva Devon követi, de épp telefonon beszél
valakivel.
– Bemegyünk a városba vásárolni – mondja Heather. – Nem
jöttök ti is?
Caleb rám néz.
– Tőlem mehetünk. Én nem dolgozom.
– Oké – bököm ki. – De hadd vezessen Devon! – fordulok
Caleb felé. – Addig te meg tudod nézni, mit jelent a mai új szó.
– Szívassál csak, és a végén nem foglak meghívni mentás
mocca- cinóra – vigyorog. Majd, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga, kézen fog, és elindulunk a többiek után
az utcára.
 TIZENNEGYEDIK
FEJEZET

Caleb csak akkor engedi el a kezem, mikor odaérünk Devon

kocsijához, mert ott besegít az autó hátsó ülésére. Miután
behuppantam, becsukja az ajtót, és átmegy a másik oldalra.
Heather sokatmondóan rám kacsint az anyósülésről.
Én pedig úgy reagálok, ahogy ebben a helyzetben egyedül
elfogadható:
– Pofa be!
Amikor elkezdi fel-le mozgatni a szemöldökét, kis híján
elröhögöm magam. Igazság szerint nagyon örülök annak, hogy
végül elfogadta Calebet. Persze az is lehet, hogy csak annak örül
ennyire, hogy végre együtt lógunk négyesben.
Caleb behuppan mellém, és megkérdezi, mit fogunk venni.
– Karácsonyi ajándékokat – jelenti be Devon. Beindítja a
motort, közben Heatherre sandít. – Legalábbis úgy tudom. Jól
mondom?
Heather becsukja a szemét, és az ablaknak dönti a fejét.
Úgy érzem, el kell látnom Devont néhány párkapcsolati
tanáccsal.
– Jó, de kinek vesztek ajándékot, Devon?
– Valószínűleg a családtagjainknak – mondja. – És ti kinek?
Ez nehezebb lesz, mint gondoltam, úgyhogy taktikát váltok.
 – Heather, ha bármit megkaphatnál karácsonyra, te mit
választanál? Bármit mondhatsz!
Heathernek azonnal leesik, miben mesterkedem, mert ő nem
olyan nehéz felfogású, mint Devon.
– Ez nagyon jó kérdés, Sierra! Képzeld, még soha senki nem
tette fel nekem ezt a kérdést, de azt hiszem, hogy...
Devon a rádióval bajlódik vezetés közben. Vissza kell fogni
magam, hogy ne rúgjak bele az ülésébe. Caleb kinéz az ablakon,
látom rajta, hogy nem sok választja el a röhögéstől. Legalább ő
érti, miről van szó.
– Hogy? Mit? – faggatom tovább Heathert.
Egyenesen Devonra bámul.
– Valami jól megtervezett figyelmességnek örülnék legjobban,
mondjuk egy olyan napnak, amikor csupa olyasmit csinálunk,
amit élvezek: moziba mennénk meg kirándulni, vagy mondjuk
piknikezni a Cardinals Peakre. Valami egyszerű dologra, amit még
egy idióta is meg tud szervezni.
Devon ismét csatornát vált. Most már legszívesebben
beleverném a fejét a műszerfalba, de épp vezet, én pedig
túlságosan aggódom a többi utas épsége miatt.
Caleb előrehajol. Ráteszi a kezét Devon vállára, miközben
Heatherre néz.
– Ez nagyon izgalmasan hangzik, Heather! Talán valaki
meglep majd egy ilyen különleges nappal.
Devon Calebre néz a visszapillantó tükörben.
– Te most letapiztál?
Heather olyan közeire hajol a barátjához, hogy szinte
belemászik a képébe.
– Arról beszélgettünk, Devon, hogy mit szeretnék
karácsonyra! Devon rámosolyog.
– Ja, olyan illatosított gyertyát, nem? Imádod őket!
– Micsoda megfigyelő vagy! – dől hátra az ülésére Heather. –
Még jó, hogy tele van velük az asztalom meg a gardróbom.
Miközben az utat figyeli, Devon megsimogatja Heather térdét.
 Caleb meg én halkan kuncogunk hátul, de aztán nem tudjuk
tovább türtőztetni magunkat, és kirobban belőlünk a nevetés. A
vállára dőlök, és a könnyeimet törölgetem. Végül Heather is
csatlakozik hozzánk... bár visszafogottan. Aztán még Devon is
röhögni kezd, bár fogalmam sincs, hogy miért.

Van egy nyugdíjas pár, akik minden télen megnyitják a kis

szezonális boltjukat, a Gyertya Boxot. Szinte mindig máshol
bukkannak fel: egy-egy olyan üzlethelyiségben, ami egyébként
üresen állna az ünnepek alatt. Nagyjából ugyanabban az
időszakban üzemelnek, mint mi, azzal a különbséggel, hogy a
tulajdonosok egész évben itt laknak a városban. A bolt ünnepi
polcait megtöltik a tobozokkal, flitterekkel és más bigyókkal
kidekorált illatosított gyertyák. Ami leginkább idevonzza a
vásárlókat (még azokat is, akik egyébként csak simán elsétálnának
az üzlet előtt), az a kirakatban látható látványos gyertyaöntés.
A feleség ma épp egy zsámolyon ül, különböző színű olvasztott
viaszos tégelyek gyűrűjében. A kanócot egymás után többször
belemártja a viaszba, a gyertya pedig szép fokozatosan alakot ölt:
minden egyes viaszba mártással egyre vastagabb lesz, az egyik
csíkja piros, a másik fehér. Utolsóként a fehér színű viaszba
meríti, majd horgot köt a kanóc végére, és fellógatja a gyertyát egy
kampóra. A viasz még forró, amikor a hölgy egy késsel elkezdi
megfaragni a szélét. Hosszú, vékony csíkokat hasít le az oldalából,
hogy előtűnjön a csíkos mintázat. Az aljától néhány centire
abbahagyja a pucolást, és egy fodros szalagot teker köré szorosan,
amibe aztán belecsavarja a teljes gyertyát.
Órákig el tudnám nézni ezt a folyamatot.
Caleb azonban megzavar a bámulásban.
– Neked melyik tetszik? – Két gyertyát mutat felém. Először
egy kókuszillatút szagokat meg velem, majd egy vörös áfonyásat.
– Nem tudom. Már annyit végigszagoltam. Mostanra már
mind ugyanolyan nekem!
– Na ne már! A kókuszos és az áfonyás nem lehet ugyanolyan.
– Még egyszer az orrom alá nyomja mindkettőt.
 – Keress inkább valami fahéjasat! – mondom végül. –
Imádom a fahéjas gyertyákat.
Leesik az álla a döbbenettől.
– Sierra, a fahéjas gyertya alap. Mindenki szereti a fahéjas
gyertyát! Most az a cél, hogy valami különlegesebbet válasszunk.
– Komolyan? – húzom fel a szemöldököm önelégülten.
– Abszolút komolyan! Várj, hozok valami mást.
Nincs alkalmam ismét elmerülni a gyertyaöntés csodájában,
mert Caleb pillanatok alatt visszatér egy újabb üveges gyertyával.
A csomagolását eltakarja a kezével, csak annyit látok, hogy a viasz
mélyvörös.
– Csukd be a szemed! – kéri. – És koncentrálj!
Lehunyom a szemem.
– Na, milyen az illata?
– Mintha valaki most mosott volna fogat, és közelről rám
lehelne? – nevetek fel.
Oldalba bök, és továbbra sem veszi el a gyertyát az orrom alól.
Ismét mélyen belélegzem az illatot. Majd kinyitom a szemem, és
Caleb arcába nézek. Olyan közel érzem most magamhoz. A
hangom egészen halk, szinte már suttogok:
– Áruld el, mi ez. Tetszik.
Melegen mosolyog.
– Van benne egy kis menta meg egy kis fenyő is. És szerintem
egy kis csoki is. – Az üvegen az a felirat áll arany betűkkel, hogy
„Nagyon különleges karácsony". Visszateszi a kupakot a tetejére.
– Te jutsz róla eszembe.
Megnedvesítem az ajkam.
– Szeretnéd, ha megvenném neked?
– Elég durva a cucc – mormolja. Az arcunk csak pár centire
van egymástól. – Azt hiszem, teljesen bekattannék, ha ezt
szagolnám otthon a szobámban.
– Hé, srácok! – szólal meg Devon. – Heatherrel elmegyünk a
plázába, hogy lőjünk pár szelfit a Télapóval. Jöttök ti is?
Heather biztosan látta, mi alakul köztem és Caleb közt.
Megragadja Devon kezét, és maga után húzza.
– Minden oké. Majd később összefutunk velük.
– Nem, megyünk mi is! – mondja Caleb.
 A kezét nyújtja felém, én pedig megfogom. Legszívesebben
elrejtőznék vele valahová, ahol senki sem lát minket. De ehelyett
mi beleülünk egy vadidegen fickó ölébe, és fotózkodunk. Oké...
Amikor a plázába érünk, meglátjuk, hogy a Mikulás
mézeskalácsházától hosszú-hosszú sor kígyózik az udvaron
keresztül a kívánság-kútig, ahol egy bronzmedve nyúl a csobogó
víz felé.
Devon feldob egy egypennys érmét, ami a mackó mancsához
ér.
– Váó, ez három kívánságot jelent! – kiáltja.
Amíg Devon és Caleb beszélget, Heather odahajol hozzám.
– Pedig úgy tűnt, hogy nagyon jól éreznétek magatokat
kettesben...
– Hát, erről szól a karácsony öröme, vagy mi – mosolygok. –
Hogy mindig körülötted vannak a családtagjaid és a barátaid,
nem?
Amikor végre odaérünk a kunyhóhoz, egy manónak öltözött
duci srác odavezeti Devont és Heathert a Mikuláshoz, aki egy
túlméretezett, vörös bársony trónon ücsörög. Mindketten
beleülnek az ölébe. A fickónak ránézésre igazi ősz szakálla van, és
úgy karolja át mindkettejük hátát, mintha tényleg kisgyerekek
lennének. Egyszerre tűnnek idétlennek és aranyosnak. Caleb
vállára hajtom a fejem, ő pedig hátulról átölel.
– Régebben imádtam a Mikulással fotózkodni – árulja el. –
Anyuék beöltöztettek minket Abbyvel piros-zöld manóruhába, és
képzeld, a Mikulással közös képünket használtuk karácsonyi
képeslapként.
Az ilyen emlékek biztosan keserédesek számára.
A szemembe néz, és végigsimítja a homlokom az egyik ujjával.
– Látom, hogy pörögnek odabenn a kerekeid. Nyugi, tudok
beszélni a tesómról.
Mosolyogva a vállgödrébe hajtom a fejem.
– De azért koszi. Tetszik, hogy igyekszel megfejteni engem.
Devon és Heather a vendégkönyvbe ír éppen, amire egy másik
manó vigyáz. Amikor nekünk kell felcsüccsennünk a Mikulás
ölébe, Caleb előkapja a zsebéből a kis lila fésűjét, és párszor
végighúzza a séróján.
 A fényképező manó megköszörüli a torkát.
– Készen vagytok?
– Bocsánat – szabadkozom, és a szememet forgatva elfordulok
Calebtől.
A manó jó pár fotót lő rólunk. Az elsőkön még idétlenkedünk,
de aztán szépen hátradőlünk, és átkaroljuk a Mikulás vállát. A
fickó, aki beöltözött Télapónak, végig szerepében marad, és
láthatóan nagyon élvezi a játékot. Minden egyes fotó alatt
vidáman kiáltja, hogy „Ho, ho!”.
– Bocsánat, ha nehezek vagyunk – szólalok meg.
– Ugyan már! Mivel nem sírtatok és nem is pisiltetek be,
sokkal jobbak vagytok az átlagnál! – feleli.
Amikor végeztünk, lehuppanunk az öléből, ő pedig
mindkettőnknek átnyújt egy-egy becsomagolt sétapálca-nyalókát.
Követem Calebet a pulthoz, ahol megnézhetjük a fotóinkat a
képernyőn. Azt a képet választjuk, amelyen a Mikuláshoz bújunk,
és Caleb vesz belőle mindkettőnknek egyet-egyet. Sőt, amíg a
manó nyomtat, kér még egy kulcstartót is.
– Komolyan? Úgy fogsz furikázni a macsós kocsidban, hogy a
kulcsodról egy télapós kép lóg?
– Először is az nem télapós kép, hanem egy közös kép rólunk –
mondja. – Másodsorban pedig: észrevetted, hogy a kocsim lila?
Te vagy az első, aki szerint macsós.
Heather és Devon a kunyhó mellett vár ránk. Feltűnik, hogy a
srác átkarolja Heather vállát. Szeretnének enni valamit, úgyhogy
velük megyünk. Nekem kell vezetnem Calebet a karjánál fogva,
mert épp azzal van elfoglalva, hogy beleillessze a fotót a
kulcstartóba. Sikeresen megmentem egy ütközés elől is. Aztán
annyira elbűvöl az arcán felragyogó öröm, ahogy az elkészült
kulcscsomóját nézi (amit mindennap magánál tart majd!), hogy
nekimegyünk egy srácnak, aki a földre ejti a mobilját.
– Upsz, bocs, Caleb!
Caleb felkapja a telefont a földről, és átnyújtja neki.
– Semmi baj.
Amikor távolabb haladunk, Devon suttogva megjegyzi:
– A suliban ez a gyerek állandóan bele van bújva a telefonjába.
Néha igazán felnézhetne.
 – Viccelsz? – szólal meg Heather. – Te vagy az utolsó...
– Csak poénkodtam! – emeli maga elé pajzsként a két kezét
Devon.
– Danielle-lel csetelt – mondja Caleb. – Láttam a nevét a
kijelzőn.
– Még mindig? – vág közbe Heather. – Danielle Tennesseeben
lakik – folytatja felém fordulva. – A nyári szünetben ismerkedtek
meg, és totál szerelmesek lettek egymásba.
– Nem tart az olyan sokáig – bököm ki.
Caleb szeme összeszűkül, én pedig összerezzenek. Azonnal
megbánom, hogy ilyet mondtam. Erősebben kapaszkodom a
karjába, de ő még mindig zavartan néz maga elé. Pocsékul érzem
magam, de egyébként neki is be kell látnia, hogy a távkapcsolatok
nem működnek hosszú távon. Vagy ő máshogy gondolja?
Ennek csak egyféleképpen lehet vége: úgy, hogy Caleb és én is
sérülünk. És még azt is napra pontosan tudjuk, mikor fog ez
bekövetkezni. Minél tovább húzzuk a szakítást, annál nehezebb
lesz.
Mit csinálok itt tulajdonképpen?
Megállók.
– Figyeljetek, bocs, de vissza kell mennem dolgozni most már.
Heather elém áll. Látja rajtam, hogy mi bajom van.
– Sierra...
Mindenki megáll, és Caleb kivételével engem néznek.
– Nem segítettem ma még semmit a piacon – folytatom. –
Meg a hasam is fáj, úgyhogy...
– Szeretnéd, hogy elvigyünk kocsival? – kérdezi Devon.
– Majd én elkísérem – szólal meg Caleb. – Nekem is elment az
étvágyam.
A telkünkre vezető félórás út alatt egy szót sem szólunk. Tutira
tudja, hogy valójában nem fáj a hasam, mert egyszer sem kérdezi
meg, hogy vagyok. Amikor viszont feltűnik előttünk a Nagy Sátor,
tényleg görcsbe rándul a gyomrom. Nem kellett volna olyat
mondanom.
– Van egy olyan érzésem, hogy sokkal jobban zavar téged a
tesómmal kapcsolatos dolog, mint állítod – mondja.
 – Nem erről van szó – felelem. Megállók a járdán, és
megfogom a kezét. – Caleb, én sosem hibáztatnálak azért, amit a
múltban követtél el.
A hajába túr.
– Akkor miért mondtad azt a távkapcsolatokról?
Nagyot sóhajtok.
– Miért, szerinted működni fog köztük? Nem akarok cinikus
lenni, de két külön élet, más barátok, két különböző állam...
Minden körülmény ellenük szól kezdettől fogva.
– Úgy érted, ellenünk.
Elengedem a kezét, és elfordulok.
– Ismertem azt a srácot, mielőtt összejött volna Danielle-lel, és
én örülök, hogy vele van. Nem a legkényelmesebb felállás, mert
nem láthatják egymást mindennap, és nem járhatnak el táncolni,
de mindennap beszélgetnek. – Elhallgat, és egy pillanatra ráncba
szalad a szemöldöke. – Nem gondoltam, hogy ilyen pesszimista
vagy.
Pesszimista? Érzem, hogy kezd eluralkodni rajtam a düh.
– Ebből is látszik, milyen rövid ideje ismerjük egymást.
– Rövid ideje. De akkor is úgy érzem, hogy elég jól ismerlek.
– Valóban? – Nem tudom elrejteni a gúnyt a hangomból.
– Neki és Danielle-nek sok akadállyal kellett szembenézniük,
de sikerült nekik. Szerintem sokkal többet tudnak egymásról,
mint a legtöbb pár. Azt mondod, hogy szerinted az lenne a helyes,
ha a nehézségeikre koncentrálnának?
Sűrűn pislogok.
– Most komolyan kérdezed? – csattanok fel. – Épp te, aki
azért kerülöd a lányokat, mert nem akarsz nekik a múltadról
beszélni? Mintha épp te koncentrálnál folyton a nehézségekre.
Most már ő is elveszti a türelmét.
– Én nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy senki olyannal
nem jártam még, akiről azt gondoltam volna, hogy megérdemli.
De miattad megéri, ezt tudom.
Szédülni kezdek attól, amit mondott.
– Tényleg? Szerinted köztünk működne? – kérdezem
megszeppenve.
Határozottan a szemembe néz.
 – Igen. – Aztán a vonásai lágyabbá válnak, és mosollyá
alakulnak. – Sierra, miattad fésülködtem meg.
Lesütöm a szemem, felnevetek, aztán kisimítom a hajam az
arcomból.
Végigsimítja az arcom a hüvelykujjával. Magasra emelem az
állam, és visszatartom a lélegzetem.
– Hétvégén érkezik meg a tesóm – jelenti be. Kicsit mintha
ideges lenne a hangja. – Szeretnélek bemutatni neki. Meg
anyukámnak is. Eljössz hozzánk?
A szemébe veszik a tekintetem.
– Igen.
Úgy érzem, ezzel a kérdéssel több tucat olyan kérdését is
megválaszoltam, amit hangosan nem mondott ugyan ki, de már
nem is kell.
 TIZENÖTÖDIK
FEJEZET

Ahogy becsukom magam után az ajtót, azonnal az ágyra

vetem magam. A Mikulással közös fotónkat kiteszem az
asztalra, és míg a fejem a csúnya pulcsis párnán pihentetem,
oldalra nézve figyelem.
Aztán feltérdelek, és a képet az otthon kapott keretek
magasságába emelem. Először Elizabethnek mutatom meg.
Elizabeth hangján kérdezem:
– Miért csinálod ezt? Azért vagy ott, hogy fát árulj és
Heatherrel lógj.
A saját hangomon válaszolok:
– Igen, de...
Visszaváltok Elizabethre:
– Ez nem vezet sehová, Sierra! Hiába mondta azt, hogy
koncentráljatok a lehetőségekre.
Szorosan becsukom a szemem.
– Nem tudom, csajok! Lehet, hogy mégis jó lesz.
Aztán megmutatom a fotót Rachelnek is, aki először
elismerően füttyent, majd a gödröcskére mutat.
– Tudom! – folytatom a magam hangján. – Hidd el, az
sem könnyíti meg a dolgom.
– Mi a legrosszabb, ami történhet? – kérdezi. –
Összetörik a szíved. Na és? Valószínűleg így is, úgy is ez fog
történni.
 Az ágyra vetem magam, és a mellkasomhoz ölelem Caleb
fotóját.
– Tudom...
Kimegyek, hogy megnézzem, tudok-e segíteni valamit a
Nagy Sátorban. Nincs nagy pörgés, úgyhogy kutyulok
magamnak egy forró csokit a húsvéti bögrémbe, és
visszamegyek a kocsiba házit írni. Ahogy elhaladok a
legmagasabb Fraser-jegenyefenyő mellett, észreveszem,
hogy Andrew ott bóklászik a közelben, kezében egy kerti
locsolóval. A múltkor eléggé összekaptunk, úgyhogy az jut
eszembe, hogy mondanom kellene neki valami kedveset,
elvégre egy helyen dolgozunk.
– Köszi, hogy mindig megnézed, kell-e nekik víz. Jól
néznek ki!
Andrew rám se bagózik. Benyomja a slag gombját, és
elkezdi permetezni a fákat. Nézem egy ideig, aztán feladom.
A lakókocsiban előveszem a laptopom, és átolvasom a
tegnap késő este írt fogalmazásomat. Megnézem az e-
mailjeimet, látom, hogy Monsieur Cappeau dühös, amiért
lemondtam a legutóbbi beszélgetésünket, úgyhogy ajánlok
neki egy másik dátumot, aztán kikapcsolom a gépet.
Kikémlelek a függöny mögül: apu épp odaszól Andrew-
nak, hogy adja át neki a slagot. Megmutatja, hogy hogyan
kell locsolni szerinte, majd visszaadja neki a tömlőt. Andrew
bólint, apu pedig mosolyogva meglapogatja a hátát, aztán
eltűnik a fák sűrűjében. Andrew továbbra is ugyanúgy
locsol, mint eddig, és gyors pillantást vet a lakókocsi
irányába.
Visszarántom a fejem, aztán elhúzom a függönyt.
 Úgy döntök, készítek vacsorát a családnak: felszeletelem a
McGregornál vásárolt zöldségeket, és levest főzök belőlük
egy nagy fazékban. Miközben a kaja fő, látom, hogy
megjelenik egy újabb faszállító. Bruce bácsi ugrik ki a
vezetőfülkéből. Néhány munkásunk felkapaszkodik a
platóra, és elkezdik lepakolni a fákat, Bruce bácsi pedig a
lakókocsi felé kocog, és benyit.
– Mmm, micsoda illat! – jelenti ki elismerően, és
hatalmas maciölelést kapok tőle. – Kinn csak a gyantát meg
a kamasz fiúk szagát lehet érezni.
Elnézést kér, elmegy a mosdóba, én pedig megnézem,
minden rendben van-e a levessel. Ízesítem egy kis fűszerrel,
és megkavargatom a fakanállal. Bruce bácsi visszatér, és
belekóstol, mielőtt visszatérne a fákhoz. A pultnak
támaszkodom, és kinézek az ajtón. Néha biztosan érzem,
hogy egész életemben ezt fogom csinálni. Ha a szüleim már
idősek lesznek, rajtam áll majd, mit akarok kezdeni a
farmmal, és hogy akarok-e majd árulni.
Mikor az összes fát lepakolják, apu kinn marad, hogy
eligazítsa a munkásokat, anyu és Bruce bácsi viszont
csatlakozik hozzám. Teljesen odáig vannak a levestől, úgy
falják, mint az éhes farkasok, és nem is mondanak semmit
arról, hogy kimaradtam a kinti kemény melóból.
Miközben szed magának egy második nagy tányérral is,
Bruce bácsi elmeséli, hogy Penny néni az egész karácsonyfát
körbetekerte fényfüzérekkel anélkül, hogy előtte bedugta
volna a vezetéket a konnektorba.
– Ki csinál ilyet? – kérdi nevetve. Amikor végül
bekapcsolta az izzósort, kiderült, hogy az izzók fele nem
működik, így most a fájuk egyik fele fényes, a másik sötét.
 Bruce bácsi aztán kimegy segíteni apunak, anyu pedig úgy
dönt, lefekszik egy kicsit aludni az esti roham előtt. Apu
bekukkant, megkínálom egy tányér levessel. Láthatóan
tipródik valami miatt, mintha mondani szeretne nekem
valamit. De végül csak megrázza a fejét, és bevonul a
hálószobába.

Másnap délután, amikor alig van vásárló, visszahívom

Rachelt.
– Nem fogod elhinni, mi történt! – kezdi.
– Kiszúrta valamelyik színész a posztodat, amiben
megmutattad a karácsonyi bálra szánt ruhaterveidet, és
találkozni akar veled?
– Haha! Igenis megesik az ilyesmi, ezt hívják pozitív
sajtónak. Úgyhogy még reménykedem. De még ennél is
szuperebb dolog történt.
– Ne csigázz már!
– A Karácsonyi ének főszereplőjét alakító csajnak, tudod,
aki az elmúlt karácsonyok szellemét játssza,
mononukleózisa van! Mármint oké, szegény csaj meg
minden, de a lényeg, hogy én lépek a helyére!
Felnevetek.
– Legalább belátod, hogy a mono nem jó dolog, ez is
valami. Rachel is nevet.
– Tudom, tudom, de ez csak mono, nem rák. Na
mindegy, tudom, hogy későn szólok, de már csak vasárnapra
lehet jegyeket kapni.
– Vagyis... holnapra?
– Már utánanéztem: ha éjjel vonatra ülsz, akkor...
– Mármint ma éjjel?
– Egy csomó idő, mire ideérsz!
Bizonyára túl sok ideig gondolkodom, mert Rachel
megkérdi, itt vagyok-e még.
 – Megkérdezem. De nem ígérek semmit – mondom
végül.
– Oké, persze – feleli. – De egy próbát megér. Jó lenne
találkozni. És Elizabethnek is hiányzol. És alhatsz nálunk. A
szüléimet már megkérdeztem. És aztán elújságolhatsz
mindent Calebről. Alig meséltél még róla...
– Beszéltünk végre a tesójáról – árulom el. – Azt hiszem,
mindent elmondott.
– Akkor, gondolom, mégsem egy késes pszichopata.
– Még nem meséltem erről senkinek, mert egy kicsit
bonyolult a helyzet – folytatom. – Nem vagyok benne
biztos, hogyan érzek, és hogy hogyan szeretnék érezni.
– Hm, ez tényleg elég zavarosan hangzik – állapítja meg
Rachel. – Biztos nem lehet könnyű.
– Azt most már tudom, hogy vele nincs semmi gond. És
azzal sem, hogy bejön nekem. De már csak pár hetet leszünk
itt.
– Hmm... – Hallom, hogy Rachel a telefonja oldalát
ütögeti az ujjával. – Úgy hangzik, mintha nem akarnál véget
vetni mindennek, mielőtt visszajössz.
– Ott tartok, hogy épp a lehetőségeket latolgatom.
Beszélgetés után a Nagy Sátorban találom anyut, aki épp
vadiúj díszeket aggat fel. A munkásruháján egy kötény van,
rajta pedig egy felirat: „Kisült-e már a kalácsom?” Tavaly
leptük meg ezzel a köténnyel aput. Mindig kap tőlünk
valami nagyon giccses ajándékot, mielőtt hazamennénk,
ahol az igazi ajándékok várnak ránk.
Segítek neki felborzolni a faágakat a girlandok között.
Aztán kibököm végre:
– Anyu, hazaugorhatnék vonattal, hogy megnézzem
Rachel fellépését a Karácsonyi énekben? Vasárnap lesz az
előadás.
Anyu keze megáll a levegőben, mielőtt a helyére tenné a
következő díszt.
 – Mintha mondtak volna valamit Rachelről meg valami
színházi izéről, vagy rosszul...
– Tudom, rémes az időzítés! Tudom. Ezen a hétvégén
nagyon durva lesz a tömeg. Ha bárkinek kényelmetlenséget
okoznék, akkor inkább nem megyek. – Azt nem is mondom,
hogy egyáltalán nincs kedvem menni. Nem akarok
elpocsékolni két teljes napot, amit Calebbel is tölthetnék.
Anyu egy lezárt kartondobozhoz lép, majd elkezdi
leválasztani róla a vastag ragasztószalagot.
– Megbeszélem apáddal. Lehet, hogy ki tudunk találni
valamit.
– Ó...
Miután kinyitotta a dobozt, átnyújt nekem pár vékony
fehér dobozt, ami tele van apró, ezüstszínű díszekkel. A
polcra rakom őket, a girlandok alá, majd anyu ad még pár
dobozt.
– Néhány munkás már kérdezte, nem dolgozhatnának-e
pár órával többet – szólal meg ismét. – Meg tudjuk oldani a
helyettesítésed, míg te ott vagy pár napig. – A pult alá teszi
az üres dobozt, és megtörli a kezét a kötényébe. – Itt tudsz
maradni a kasszában egy kicsit?
Ez azt jelenti, hogy már megy is beszélni apuval.
– Igazából – szólok utána, és becsukom a szemem – nem
akarok menni, anyu!
Döbbenten néz rám, én pedig vigyorgok, mint a tök.
– Akkor meg minek kérdezted?
A tenyerembe temetem az arcom.
– Mert abban reménykedtem, hogy nemet mondasz. És
mert megígértem Rachelnek, hogy megkérdezem.
Anyu arcvonásai ellágyulnak.
– Szívem, miről van szó? Tudod, hogy apáddal nagyon
örülünk annak, hogy itt vagy és segítesz nekünk, de
semmiképp sem szeretnénk, ha mindent feladnál a családi
biznisz miatt.
 – De hát ez egy családi biznisz – vágom rá. – Egy nap
majd nekem kell vezetnem.
– Azt nagyon szeretnénk – mosolyog anyu. Szorosan
megölel, majd kissé eltol magától, hogy jól megnézzen. – De
ha jól értelek, akkor most nem csak a családi bizniszről meg
egy színházi előadásról van szó.
Elkapom a tekintetem.
– Rachel nagyon fontos nekem. Te is tudod. Bár az
elmúlt karácsonyok szellemének nincs szöveges szerepe, de
akkor is nagyon szívesen megnézném. De... hát, az van,
hogy... Caleb szeretne bemutatni a családjának hétvégén.
Anyu az arcomat vizsgálja.
– Apád helyében most azonnal megvenném neked a
vonatjegyet.
– Tudom. Hülyeség, amit csinálok?
– Az érzéseid diktálnak, azok pedig komoly dolgok. De
muszáj elmondanom valamit: apád szeretne komolyan
elbeszélgetni veled Calebről.
Összerezzenek.
– És mégis miről?
– Megmondtam neki, hogy bíznunk kell benned –
folytatja anyu.
– De nem állítom, hogy én sem aggódom.
– Csak egyet árulj el, anyu! – Keresem a tekintetét, de
valamiért nem akar rám nézni. – Andrew mondott nektek
valamit?
– Apáddal beszélt. És neked is beszélned kellene vele.

– De ez a Karácsonyi ének! – duzzog Rachel.

Az ágyon fekszem, egyik kezemben a telefonnal, a
másikat a homlokomon tartom. Fölöttem lóg a fotó,
amelyen Rachel úgy tesz, mintha üldöznék a paparazzik.
 – Nem arról van szó, hogy nem szeretném megnézni –
közlöm vele. Mondhatnám neki azt is, hogy anyáék nem
engedtek el, de mi mindig is őszinték voltunk egymáshoz.
– Akkor szállj fel a vonatra és gyere! De ha arról a
srácról van szó, esküszöm...
– A neve Caleb. És igen, Rachel, róla van szó: be akar
mutatni a családjának hétvégén. És utána már csak pár
napunk maradna, hogy együtt... – Kattanást hallok. –
Rachel, ott vagy?
Az asztalra dobom a mobilom, az arcomra szorítom a
csúnyapulcsis párnát, és belesikítok.
Adok magamnak egy percet, hogy kidühöngjem magam,
aztán elhatározom, hogy inkább arra fordítom az
energiámat, hogy megkérdezem aput, mit mondott neki
Andrew.
Apu épp az egyik kocsiból emel ki egy kisméretű fát.
– Nem érek most rá, Sierra, nagyon sok a feladatom ma!
– A tompa hangján azt érzem, hogy nem áll még készen a
beszélgetésre. – Anyáddal át kell néznünk a költségvetést
és... Nem, Sierra, ne haragudj!
Amikor Heather hív, hogy átmegyünk-e a srácokkal este
sütit sütni, nem is kéredzkedem el. Anyu azt mondta, nem
akarja, hogy a családi biznisz miatt lemondjak mindenről,
úgyhogy amikor Devon kocsija megjelenik a telek mellett,
beszállok és már itt sem vagyok.
A szupermarket parkolója felé tartunk. Caleb előrehajol,
és megkéri Devont, hogy ne a Hopper család
karácsonyfapiaca mellé álljon, hanem az ellenkező oldalra,
mert szeretné elkerülni a kínos beszélgetést velük arról,
hogy miért nem járt náluk mostanában.
– Tőlük is vásárolhatnál – nyugtatom meg. – Nagyon
szeretem őket. Mármint hatálytalanítanom kellene a
törzsvásárlói kedvezményedet, de...
Heather felnevet:
 – Sierra, szerintem nem vágja, mit jelent az a szó, hogy
hatálytalanít.
– Haha. Nagyon vicces – szólal meg Caleb. Tudom, mit
jelent... szövegkörnyezetben.
A mobilom pittyen egyet: SMS érkezett Elizabethtől.
Eltakarom a kijelzőt a többiek elől, hogy el tudjam olvasni.
Azt írja, gondoljam át, hogy az elkövetkezendő években mely
barátaim lesznek még mellettem. Rachel valószínűleg
azonnal felhívta, miután kinyomta a telefont. Elizabeth küld
egy második üzenetet is, ami pedig arról szól, hogy nagyot
csalódott bennem, hogy egy olyan fiú miatt nem megyek
haza hozzájuk, akit alig ismerek.
– Minden okés? – kérdi Caleb.
Kikapcsolom a mobilom, és zsebre vágom.
– Csak egy kis dráma van Oregonban.
Olyan agresszívnak érzem ezeket az SMS-eket: főleg
Elizabethtől, aki azért nem ilyen típus. Tényleg azt hiszik,
hogy olyan könnyű volt meghozni ezt a döntést? És hogy
Caleb nem jelent nekem semmit? Nem volt könnyű, és nem
vagyok az a fajta csaj, aki mindent eldob a felszínes
kapcsolatokért. Már olyan kevés ideig leszek itt, és nem
akarok egy napot sem elszalasztani abból, amit Calebbel
tölthetek.
Kiszállunk az autóból, Caleb felhajtja a gallérját, és
behúzza a nyakát, hogy Mr. Hopper észre ne vegye. Bár jó
messze vagyunk tőlük, és nem láthatnak el idáig, követem a
példáját, és így szaladunk el egészen a boltig.
Heather kihajtogatja a bevásárlólistát, és széttépi a
közepénél. Az egyik felét odanyújtja nekem meg Calebnek, a
másik felét pedig magánál tartja, aztán belekarol Devonba.
Megbeszéljük, hogy a nyolcas számú kasszánál találkozunk,
ahogy végeztünk. Calebbel elindulunk a tejtermékek felé,
ami a bolt túlsó végében van.
– Olyan zavartnak tűntél, amikor odaértünk hozzátok –
mondja Caleb. – Minden okés?
 Most mit mondjak? Megvonom a vállam. Semmi sem
okés: Rachel haragszik rám, amiért nem megyek el
megnézni a fellépését, apu pedig nagyon mérges lenne, ha
tudná, hol vagyok most.
– Ennyi választ kapok? Egy vállrándítást? Köszi. Ez aztán
csillagos ötös kommunikációból.
Nem akarok shoppingolás közben erről beszélni, ami
miatt Caleb meg is őrről rám. Szuper. Pár lépéssel le is hagy.
Amikor a hűtött tejekhez érünk, megáll, és megragadja a
kezem.
Követem a tekintetét, és meglátom Jeremiah-t, aki épp
egy flakon tejet rak a kosarába. Aztán megjelenik az anyja is,
aki elindul a bevásárlókocsival, és pont velünk szemben
találják magukat. Alaposan megnézem magamnak ezt a nőt.
Felismerem, ott volt nálunk a piacon is pár napja. Amikor
megkérdeztem tőle, hogy segíthetek-e, valamit mormolt az
orra alatt az árainkról, aztán elhaladt mellettem.
Jeremiah udvariasan mosolyog mindkettőnkre.
Az anyja elvonul mellettünk a kocsival.
– Caleb – mondja köszönés helyett. A hangja ráadásul
feszültségről árulkodik.
– Jó napot, Mrs. Moore! – köszön Caleb lágy hangon. És
még mielőtt a nő elhaladna mellettünk, hozzáteszi: – Ő a
barátom, Sierra.
Mrs. Moore rám néz, de közben megy is tovább.
– Örülök – préseli ki magából.
– A szüléimé a fenyőpiac – nézek a szemébe. Arra
fordulok, amerre mennek, úgyhogy kénytelen megállni. –
Azt hiszem, járt is nálunk nemrég.
A mosolya bizonytalan, és inkább Jeremiah felé fordul.
– Ó, erről jut eszembe, hogy még fát is kell vennünk.
Érzem a feszültséget Caleb kezén keresztül, de igyekszem
figyelmen kívül hagyni, és megteszek mindent, hogy
folytatódjon a beszélgetés. A kocsijuk felé lépek, magam
után vonva Calebet.
 – Akkor jöjjön vissza nyugodtan! A nagybátyám nemrég
hozott új szállítmányt. Nagyon szép, friss fákat.
Mrs. Moore Calebre pillant, a tekintete már nem olyan
hideg.
– Talán visszamegyünk – fordul vissza hozzám. –
Örülök, hogy találkoztunk, Sierra! – Megtolja a kocsiját,
Jeremiah pedig követi.
Caleb üveges tekintettel néz maga elé. Megszorítom a
karját, hogy felfogja, itt vagyok vele, meg azért is, hogy
bocsánatot kérjek, amiért erre a csevegésre kényszerítettem.
De meggyőződésem, hogy neki és Jeremiah-nak továbbra is
barátoknak kellene lenniük.
Mielőtt ezt közölhetném vele, egy dühös hang szólal meg
a hátunk mögött.
– A tesómnak semmi szüksége olyan gázos alakokra,
mint te, Caleb! Tök jól elvan.
Megpördülök. Jeremiah húga áll előttem, csípőre tett
kézzel. Arra vár, hogy Caleb reagáljon valamit, de ő nem szól
egy szót sem. Amikor Caleb lesüti a szemét, egy lépést teszek
a lány felé.
– Mi a neved? –kérdem. – Cassandra, ugye? Na, ide
figyelj, Cassandra: képzeld, Caleb is jól van. Jó, ha ezt
felfogod, te is meg a testvéred is.
Cassandra előbb végigmér engem, majd csodálkozva
Calebre néz. Láthatóan nem érti, miért nem áll ki saját maga
mellett. Oldalra biccentem a fejem, készen állva arra, hogy
feltegyem neki ugyanazt a kérdést, amit már Jeremiah-nak
is feltettem.
– Téged nem ismerlek – veti oda nekem. – Te pedig nem
ismered a bátyámat.
– Calebet viszont ismerem.
– Nem szeretnénk zűrös ügyekbe keveredni továbbra
sem – rázza meg a fejét, majd fogja magát, és elindul az
anyja után.
 Megszorítom Caleb kezét, miközben nézzük, hogyan
tűnik el a csaj a sarkon túl.
– Ne haragudj – suttogom. – Tudom, hogy te is ki tudsz
állni magadért, de képtelen voltam visszafogni magam.
– Engem nem érdekel, mit gondolnak az emberek –
válaszolja. Most, hogy vége a jelenetnek, látom, hogy tényleg
nyugodtabbak a vonásai. Az évek alatt biztosan megtanulta
már, hogyan pergesse le magáról az ilyesmit. Vigyorogva néz
rám. – És, kijött belőled minden feszkó?
– Pofán is nyomtam volna őket, ha arra kerül sor.
– Akkor most már érted, miért nem engedtem el a kezed.
Heather és Devon megérkezik. A fiú kezében egy kosár,
tele tojással, cukormázzal és szórócukorral.
– Na, megyünk végre sütit sütni? – kérdi Heather. Aztán
a kezünkre villan a tekintete. – Ti nem szereztetek be még
semmit? Olyan rövid volt a listátok!
Miután összeszedtük a többi cuccot is, elindulunk mind a
kasszák felé. Jeremiah, az anyja és Cassandra két sorral
mellettünk áll. Egyikük sem vesz rólunk tudomást, de ahogy
nézelődnek, és minden irányba pásztáz a tekintetük, kivéve
arra, ahol mi állunk, az elárul mindent.
– Nem zavar, hogy Jeremiah rád sem néz? – kérdezem
Calebtől.
– Dehogynem. De az én hibám, úgyhogy el kell
fogadnom.
– Most viccelsz? Nekik hármuknak kellene...
– Kérlek – sóhajtja. – Engedd el ezt!
Miközben Caleb, Heather és Devon felpakolja a szalagra a
cuccokat, én Jeremiah családját figyelem. Mrs. Moore
rajtunk felejti a tekintetét. Csak későn kapcsol, és látom
rajta, zavarba jön attól, hogy észrevettem, mit csinál.
– Jöjjenek holnap! – kiáltom oda neki. – A barátoknak
és családtagoknak kedvezményt adunk.
Cassandra szeme összeszűkül, de nem szól egy szót sem.
Caleb úgy tesz, mintha a rágógumis állvány foglalná le.
 Devon értetlenkedve néz.
– Akkor nekem is jár kedvezmény?

Másnap reggel meglepődve látom, hogy Jeremiah és

Cassandra tényleg felbukkan a fenyőpiacon. A srác úgy fest,
mint aki most kelt ki az ágyból és felkapott egy mackóalsót,
egy kapucnis felsőt meg egy baseballsapkát. A lány pedig
úgy néz ki, mint aki felhúzta az órát jó korán, megkávézott,
reggelizett, belőtte a séróját, kisminkelte magát, majd
felkeltette a tesóját.
Jeremiah elindul felmérni a fenyőválasztékot, Cassandra
pedig a Nagy Sátorba jön nézelődni.
– Gondolom, a kedvezmény miatt jöttetek – vetem oda
neki.
– Anyám ki nem hagyta volna – morogja, de én biztos
vagyok benne, hogy valójában Cassandra erősködött.
– Nagyon szívesen.
Kicsit lehajtja a fejét, de továbbra is a szemembe néz.
– És miért ajánlottál nekünk kedvezményt? – kérdi.
– Őszintén? Abban reménykedtem, hogy eljönnek majd a
szüleid, és beszélhetek velük.
Keresztbe fonja a karját a melle előtt.
– És mi újat tudnál még nekik mondani?
– Azt, hogy Caleb sosem tudna bántani senkit –
válaszolom. – Azt hiszem, ez újdonság lenne számukra.
– Komolyan így gondolod?
– A lehető legkomolyabban.
Cassandra felnevet.
– Biztos csak hülyítesz. Jeremiah a saját szemével látta,
hogy Caleb késsel kergette a tesóját.
– Tudom. És azt is tudom, hogy Caleb minden egyes nap
szenved emiatt, és bánja, amit tett. Ezzel kell együtt élnie.
Neki is, meg a családjának is.
 Cassandra lesüti a szemét és a fejét rázza.
– A szüleim sosem fogják elfogadni, hogy...
– Értem, de lehet, hogy egy kicsit túlzásba viszik ezt az
aggódást – szólok közbe. – Az apám minden fiúval
kipucoltatja a vécét, aki kicsit is furcsán néz rám.
– Pedig a flört az egész máshol kezdődik. Ezt ugye te is
tudod?
Megjelenik a háta mögött Jeremiah is. A kezében egy fa
céduláját fogja, de nem jön ide hozzánk egyelőre: hagyja,
hogy beszélgessünk.
– Nem hiszem, hogy ez csak a szüléidről szólna –
folytatom. – Jeremiah és Caleb korábban a legjobb barátok
voltak, és még ma is azok lehetnének. Még csak esélyük sem
volt arra, hogy megbeszéljék, mi történt, mert azonnal el
lettek tiltva egymástól.
Várom, mit válaszol, de nem mond semmit. A körmét
nézegeti. Már az is valami, hogy nem hagyott faképnél.
– Biztos találkoztok a suliban – teszem hozzá. – Látod,
hogy milyen. Tudtad, hogy minden karácsonykor fát visz
rászoruló családoknak? És tudod, miért? Mert örül, hogy
boldoggá teheti őket.
Végre rám néz.
– Vagy inkább azért, mert tönkretette a saját családját?
Pislogok.
Lefordítja a fejét, és összeszorítja a szemét.
– Bocs, nem kellett volna ezt mondanom.
Nem tudom hirtelen, mit is mondjak. Bizonyos
értelemben persze igaza is van. Caleb nem azért hordja ki a
fákat, hogy jó pontokat gyűjtsön. Hanem azért, hogy békére
leljen, és egyensúlyba hozza a jótetteit a hibákkal, amiket
elkövetett.
Jeremiah közelebb jön. A tesója vállára teszi a kezét.
– Minden oké?
Cassandra felé fordul.
 – Mi van, ha ismét megtörténik, Jeremiah? Mi van, ha
megint benyomja valaki a gombot benne, amikor épp vele
vagy, és megint kifordul magából? Szerinted el tudnád
kerülni a bajt?
– Hibát követett el, és meg is fizetett érte – szólalok meg.
– De már annyi idő eltelt, és kezd pusztítóvá válni ez a
bűnhődés. Ugye, nem szeretnétek felelősek lenni ezért?
A lány a bátyjára néz.
– Anya sose engedné.
Jeremiah a szemembe néz. Anélkül, hogy vádolna bárkit,
egyszerűen annyit mond:
– Azt hiszed, ismered őt.
– Igen. Tudom, hogy most milyen.
– Ne haragudj – szól közbe Cassandra. Megint felém
fordul. – Tudom, hogy te csak segíteni szeretnél, de nekem
mindig a tesóm lesz az első.
Azzal megfordul, és kisétál a sátorból.
 TIZENHATODIK
FEJEZET

Figyelem, ahogy Cassandra és Jeremiah beszáll a kocsiba,

aminek a tetején ott pompázik az akciós árú fenyőfa. Jeremiah
karja kilóg a letekert ablakon, és bizonytalanul integet, ahogy
elhaladnak.
Épp olyan megfáradtnak tűnik, ahogy én is érzem magam. De
azért nagyon remélem, hogy a beszélgetés még folytatódik majd.
Egy nap valamelyikük talán meghallja végre a lényeget.
– Miről beszélgettetek? – érdeklődik anyu.
– Bonyolult.
– Miről? Calebnek is köze van hozzá?
– Lehetne, hogy nem beszélünk most erről?
– Sierra, apáddal végre le kellene ülnötök – mondja anyu
komoly hangon. – Folyton mondogatom neki, hogy bízzon
benned, mert tudod, mit csinálsz, de ha nem tudsz őszinte lenni
velem, akkor nem foglak megvédeni ezentúl. Andrew azt mondta
neki, hogy...
– Nem érdekel, mit mondott Andrew – csattanok fel. – És
téged sem kellene hogy érdekeljen.
Keresztbe fonja a karjait.
–Aggódom miattad, Sierra! Miért véded ennyire? Felfogod
egyáltalán, mibe keveredtél itt bele?
Becsukom a szemem és nagyot sóhajtok.
– Anyu, szerinted mi a különbség a pletyka és a releváns
információk között?
Megfontolja a választ.
 – Szerintem, ha olyanok adják elő a sztorit, akiknek nincs
hozzá közvetlen közük, akkor az már pletyka.
Beleharapok az ajkamba.
– Azért szeretném neked elmondani, mert nem akarom, hogy
elítéld Calebet az alapján, amit Andrew mondott róla.
Garantálom, hogy nem a ti érdeketekben árulkodott. Hanem
azért, hogy fájdalmat okozzon Calebnek, vagy hogy ismét
nyeregben érezhesse magát és nyomulhasson nálam.
Azt hiszem, most már teljesen kiborítottam anyámat.
– Azt hiszem, ideje, hogy végre elmesélj mindent – jelenti ki.
Megkér, hogy keressem meg aput, ő pedig megnézi, ki tudna
beállni a kassza mögé helyettem.
Apu a parkolóban segít egy nő teherautójára pakolni egy fát;
nem mással, mint Andrew-val. A fa ágai eléggé kilógnak, úgyhogy
megkötözik zsineggel. A nő borravalót nyújt apu felé, de ő int,
hogy nem kéri, adja csak Andrew-nak. Andrew el is fogadja, majd
mindketten elindulnak vissza a telepre.
– Szia, szívem! – néz rám apu. Megáll előttem, Andrew pedig
követi a példáját. A srácra nézek, és a hüvelykujjammal a hátam
mögé mutatok.
– Te mehetsz vissza dolgozni – vetem oda neki.
Andrew önelégülten vigyorog, aztán lelép. Tudja jól, hogy
menynyire bekavart nekem. Azt hiszem, így viselkednek azok,
akiket nem szeretnek viszont.
– Sierra, erre semmi szükség nem volt – ráncolja apu a
homlokát.
Alig bírom türtőztetni magam, hogy ne kezdjem forgatni a
szemem.
– Na, épp ezért kell beszélnünk, apu!

Anyu, apu meg én az Oak Boulevardon sétálunk a város felé.

Mellettünk kocsik húznak el, és néha elhalad egy-egy bicikli is.
Nagy levegőt veszek, a karjaimat lóbálom, és igyekszem
összegyűjteni a bátorságom ahhoz, hogy belevágjak a dologba.
Ahogy belekezdek, már jön minden magától, a szüleim pedig
hagyják, hogy végigmondjam, egyszer sem szólnak közbe.
Elmesélek nekik mindent, amit Calebről, a családjáról meg
Jeremiah-ról tudok, ahogy azt is, mit csinál Caleb azzal a rengeteg
fenyővel. Valamiért sokkal hosszabbra nyúlik a történet, mint
ahogy Caleb adta elő nekem. Talán azért, mert úgy érzem, ki kell
egészítenem pár infoval, hogy lássák, milyen most Caleb.
Amikor befejezem, apu arca még gondterheltebb, mint az
elején.
– Amikor meghallottam, hogy Caleb rátámadt...
– Nem támadt rá! – szólok közbe. – Utánament, igen, de soha
nem lenne képes...
– És azt várod, hogy én ebbe beleegyezzek? – néz rám apu. –
Miután hallottam a sztorit a srácról, nagyon nehezemre esett
elengedni téged vele, de igyekeztem bízni benned. Azt hittem,
megvan a magadhoz való eszed, de most úgy látom, hogy nagyon
naiv vagy, és nem látod, hogy valójában...
– Őszinte vagyok veletek! – vágok közbe. – Ez nem számít
semmit?
– Drágaságom – szólal meg anyu. – Nem te mondtad el nekünk,
hanem Andrew.
Váltanak egy pillantást.
– A lányunk egy olyan fiúval randevúzik, aki rátámadt... –
Felemeli a kezét, hogy ne szóljak közbe. – .. .aki a húga után
rohant, késsel a kezében.
– Szóval nem lehet neki megbocsátani soha? – kérdezem. –
Koszi a leckét, apu! Ha egyszer hibát követsz el, akkor az egész
életed elcseszted.
Apu felém int a mutatóujjával.
– Nem ezt...
Anyu közbeszól:
– Sierra, még itt leszünk egy hétig. Akkor is találkozgatni
akarsz vele, ha apád rosszul érzi magát emiatt?
Megállók a járda közepén.
– Nem erről van szó! Nem ismertem Calebet akkor, amikor az
a dolog történt, ahogy ti sem. De tudom, milyen most, és
kedvelem őt. Nektek is meg kellene próbálni.
Ők is megállnak, de apu elfordul, és az utca túloldalát nézi, ke-
resztbe tett karral.
– Bocsánatot kérek, amiért nem támogatom, hogy a lányom
egy olyan fiúval randizgasson, akinek erőszakos múltja van.
– Ha nem tudnád, mi történt vele évekkel ezelőtt, és csak
most ismerted volna meg, akkor könyörögnél nekem, hogy
menjek hozzá feleségül.
Anyunak leesik az álla. Egy kicsit elszaladt velem a ló, oké, de
ez a beszélgetés teljesen kiborít.
– Ti is itt ismerkedtetek meg anyuval – folytatom. – Talán
attól féltek, hogy én is megismerek itt valakit?
Anyu a szívéhez kapja a kezét.
– Esküszöm, nekem ez eszembe se jutott.
Apu továbbra is a túloldal felé bámul, de a szemei
elkerekednek. Azt hiszem, nekem most állt meg a szívverésem –
mondja.
– Elegem van ebből – csattanok fel. – Mindenki megbélyeg- zi
őt... és ez megy már évek óta. És mindenki előbb hisz a gonosz
pletykáknak, mint hogy beszélne vele. Vagy egyszerűen meg is bo-
csáthatnának neki.
– Ha tényleg késsel ment utána – mondja rémülten anyu ak-
kor szó sem lehet róla, hogy...
– Tudom. Nekem is ez volt az első reakcióm – magyarázom.
Ahogy a kocsik elhaladnak mellettünk, úgy váltakoznak az ér-
zéseim is: néha úgy észlelem, hogy meggyőztem őket, aztán úgy,
hogy végleg elúszott minden esélyem.
– Viszont engem aszerint neveltek, hogy higgyek abban, hogy
az emberek képesek a változásra – teszem hozzá.
Apu még mindig nem néz rám.
– És ha változni akarnak, akkor nem szabad elutasítani őket –
mondja apu.
– Így van.
Anyu megfogja apu kezét, és egymásra néznek. Szavak nélkül
egyezkednek egymással. Majd felém fordulnak.
– Mi nem ismerjük őt úgy, mint te – szólal meg apu. – Biztos
vagyok benne, hogy érted, miért aggódunk anyáddal amiatt, amit
a testvérével tett. És szívesen adnék neki esélyt arra, hogy
bizonyítson, de nem értem, hogy mi értelme, hiszen már úgysem
leszünk itt két hét múlva...
Nem mondja ki, de azt akarja tudni, miért foglalkozom én
ennyit ezzel az egész dologgal. Miért okozok nekik is
kellemetlenségeket?
– Nincs okotok aggodalomra – felelem. – Te magad mondtad:
én ismerem őt. És tudod jól, hogy odafigyelek magamra. Nem azt
kérem, hogy bízz meg benne, csak azt, hogy ne ítéld el őt. És
közben bízz bennem.
Apu nagyot sóhajt.
– Muszáj ennyire belevonódnod az életébe?
– Nekem úgy tűnik, már késő erről beszélni – szólal meg anyu
halkan.
Apu lesüti a szemét, és anyu kezét nézi, ami az övét fogja.
Felpillant rám, de rögtön el is kapja a tekintetét. Elengedi anyu
kezét, és elindul vissza, a telek felé.
Nézzük, ahogyan távolodik.
– Szerintem most mindenki elmondta, hogyan érez –
állapítom meg. Anyu megszorítja a kezem, és azután sem engedi
el, amikor elindulunk vissza a telepre.
Akárhányszor merültek fel kétségeim Calebbel kapcsolatban,
mindig bebizonyosodott, hogy érdemes bíznom benne. Minden
alkalommal, mikor kiálltam mellette, biztosan éreztem, hogy
helyesen teszem. Millió okom lenne, hogy feladjam az egészet, de
amikor eszembe jut ez az eshetőség, még inkább elönt az érzés,
hogy akarom őt. Akarom, hogy működjön.

Aznap este rengeteg időt fordítok a készülődésre, annyira izgulok

Caleb családja miatt. Háromszor öltözők át, végül egy farmer és
egy krémszínű kasmírpulcsi mellett döntök, ami természetesen
ugyanaz, mint amit a legelején húztam magamra. Amikor
kopognak az ajtón, kifújom a hajam az arcomból, és megnézem
magam még egyszer utoljára a tükörben. Ajtót nyitok: Caleb áll
ott vigyorogva. Sötétkék farmert és fekete pulcsit visel, aminek
egy szürke csík húzódik a mellkasrészén.
Mintha mondani akarna valamit, de aztán mégsem teszi, és
inkább a lakókocsi berendezését kezdi vizslatni. Ha továbbra sem
néz rám, be fogok szólni neki, döntöm el, de ekkor azt suttogja:
– Gyönyörű vagy.
Érzem, hogy elpirulok.
 – Nem kell ezt mondanod.
– Akkor is ezt mondom. Akár elfogadod a dicséretet, akár
nem, gyönyörű vagy és kész.
Egymás szemébe nézünk, én pedig elmosolyodom.
– Szívesen – teszi még hozzá. A kezét nyújtja, hogy lesegítsen
a lépcsőn, aztán elindulunk a kocsija felé. Aput nem látom, csak
anyut, aki a vásárlóknak segít a fáknál. Felém néz, én pedig a
parkoló felé intek, hogy tudja, elmentem.
Andrew újratölti a csomagolótölcsért hálóval, és érzem, hogy
az autóig követ bennünket a tekintetével.
– Várj egy kicsit! – szólok Calebnek.
Andrew felé pillant, aki továbbra is nagyképűen bámul minket.
– Hagyd, gyere, menjünk! – mondja Caleb. – Ne foglalkozz
vele!
– De engem idegesít!
Caleb elengedi a kezem, és megy tovább a kocsi felé. Beül,
magára csukja az ajtót, és vár: láthatóan nem akar itt hagyni.
Türelmetlenül int, hogy csináljam, amit akarok, úgyhogy
megfordulok és odatrappolok Andrew-hoz.
Ö továbbra is a hálóval foglalatoskodik, és csak azért sem néz
rám.
– Randiztok?
– Beszéltem a szüleimmel Calebről – vetem oda neki. – Persze
nem akkor tisztáztam velük a szitut, amikor én szerettem volna,
hanem akkor, amikor már muszáj volt... és ezt neked
köszönhetem.
– És még így is elengednek, látod – jegyzi meg. – Milyen jó
szülők!
– Azért, mert jobban hisznek nekem, mint neked – csattanok
fel. – Ilyen egy jó szülő, igen.
A szemembe néz. Tele van gyűlölettel ez a srác.
– Joguk van tudni, hogy kivel randizik a lányuk. Egy... inkább
nem mondom, mivel.
Most már végképp felbosszantott.
– Ez nem tartozik rád! És szállj le végre rólam!
Caleb odalép mellém, és megfogja a kezem.
– Sierra, menjünk!
Andrew undorodva néz végig rajtunk.
 – Akárhová is mentek vacsizni, remélem, nem adnak kést a
kajához. Mindketten jobban jártok.
Caleb elengedi a kezem.
– Ahol nem adnak kést, igen? Hú, micsoda poén!
Látom, hogy apu két fa közül néz bennünket. Anyu elindul felé,
aggodalmas tekintettel, de apu legyint felé.
Caleb állkapcsa megfeszül, és elfordul, mintha attól tartana,
hogy bármelyik pillanatban kiborulhat és nekimehet Andrew-nak.
A dühösebbik felem alig várja, hogy ez bekövetkezzen, de nem
hallgathatok rá: le kell nyugtatnom Calebet. Tudnom kell, hogy
képes visszavenni, és azt akarom, hogy a szüleim is szemtanúi
legyenek ennek.
Kinyújtóztatja az ujjait, és a tarkóját kezdi dörzsölgetni.
Andrew szemébe néz, de egyikük sem szól egy szót sem. Andrew
elnéz másfelé, az egyik kezével a hálót szorongatja, mintha csak ez
tartaná vissza attól, hogy menekülőre fogja. Látva a rémületet
Andrew arcán, Caleb megenyhül, és mintha szánakozva nézne rá.
Ismét megfogja a kezem, szorosan összefonja ujjaival az
enyémeket, és a kocsihoz visz.
Pár másodpercig némán ülünk az autóban, hogy mindketten
lenyugodjunk. Úgy érzem, hogy mondanom kell valamit, de nem
tudom, hogyan kezdjek bele, és ha már itt tartunk, hogyan folytas-
sam. Végül elfordítja a slusszkulcsot.
A visszapillantóban egyre távolabb kerül a telek, és végre
megszólal Caleb: elmondja, hogy három órával ezelőtt már
kiment Abby elé a vasútállomásra. Mosolyogva néz rám.
– Alig várja, hogy megismerjen téged.
Eszembe jut, hogy Caleb nem is említette, hogy milyen most
köztük a kapcsolat. Jobban van azóta, hogy az apukájukkal lakik?
És amikor látogatóba jön, nincs köztük semmi feszültség?
– Anyám is alig várja, hogy megismerjen – folytatja. – Azóta
nyaggat, hogy mutassalak be, amióta először találkoztunk.
– Komolyan? – Nem tudom elfojtani a mosolyomat. – Amióta
először találkoztunk?
Megvonja a vállát, mintha nem lenne ebben semmi különös, de
a vigyora elárulja a zavarát.
– Igen, mert amikor hazavittem az első fát, meséltem neki
rólad.
 Azon gondolkodom, vajon mit mondhatott rólam, és hogy
közben vajon előbukkant-e a gödröcskéje.
Három percre laknak az országúttól. Amikor a környékre
érünk, látom rajta, hogy egyre jobban izgul. Nem tudom, hogy a
tesó- ja, az anyja vagy énmiattam-e, de mire leparkol, addigra már
kész idegroncs. A házuk kétszintes, de keskeny. Az ablakon át is
látszik a színes izzókkal kivilágított karácsonyfa és a sárga, csillag
alakú csúcsdísz.
– Az a helyzet – mondja hogy még sosem hoztam haza így
senkit.
– Mármint hogyan?
Lezárja a motort, a házra néz, aztán rám.
– Te mit mondanál, mi van köztünk? Randizunk, vagy...?
Imádni való az aggodalmaskodása.
– Lehet, hogy meglepő, amit mondok, de szerintem nem kell
mindig definiálni a dolgokat.
Lesüti a szemét. Remélem, nem hiszi azt, hogy most épp azt
mondtam, hogy visszakozni akarok.
– Ne aggódj amiatt, hogy nem tudod, minek nevezz kettőnket
– szólalok meg. – Mondd azt, hogy együtt vagyunk és kész.
– Együtt, ez jó – feleli, de a mosolya nagyon halovány. –
Leginkább amiatt aggódok, hogy mennyi időnk van még együtt.
A tegnap esti SMS jut eszembe, amit Rachelnek küldtem. Azt
írtam neki, hogy kéz- és lábtörést kívánok. Még mindig nem
válaszolt semmit. Hívtam Elizabethet, de ő meg nem vette fel.
Jogosan aggódik Caleb. Én is aggódom. Mennyi ideig lehet egy
ember egyszerre két helyen?
Az ajtó elé pattan.
– Hát, akkor kezdjük!
Amikor felérünk a lépcső tetejére, megfogja a kezem. A tenyere
izzad, az ujjai ficánkolnak. Ez nem az a laza, vagány srác, akivel az
első nap találkoztam. Elengedi a kezem, és megtörli a tenyerét a
nadrágjába. Aztán kinyitja az ajtót.
– Itt vannak! – hallatszik egy hang felülről.
Abby jön le ugrándozva a lépcsőről; sokkal magabiztosabb és
szebb, mint én voltam ennyi idős koromban. Ami pedig már-már
zavaróan cuki, hogy neki is ugyanolyan gödröcskés az arca, mint
 Calebnek. Az ajkamba harapok, hogy ki ne mondjam:
egyébként minden bizonnyal ők is észrevették már a
hasonlóságot. Leér a földszintre, és barátságosan felém nyújtja a
kezét. Abban a pillanatban, ahogy összeér a kezünk, váratlanul
emlékezetembe tolul mindaz, amit arról a bizonyos napról valaha
képzeltem.
– Úgy örülök, hogy végre találkoztunk – mondja. Az ő mosolya
is olyan kedves és őszinte, mint a bátyjáé. – Caleb egy csomót
mesélt már rólad. Olyan, mintha egy hírességgel találkoznék!
– Én... – Most erre mit kellene mondanom? – Hű, váó! Én is
nagyon örülök, hogy megismerhetlek. – A konyhából előbukkan
Caleb mamája. A mosolya hasonló, de gödröcskementes. Ahogy
ott áll, az jut eszembe, hogy jóval zárkózottabb lehet, mint a
gyerekei.
– Ne hagyd, hogy Caleb elállja az utad – int óva. – Gyere csak
be! Remélem, szereted a lasagnát.
Abby megpördül a lépcső oszlopán, és betoppan a konyhába.
– És azt is reméljük, hogy jó sokat tudsz enni – teszi hozzá.
Caleb anyukája Abby mozdulatait figyeli. Még akkor is az ő irá-
nyába néz, amikor a lánya már eltűnt. Aztán lehajtja a fejét egy
pillanatra, és felénk fordul. Egészen halkan így szól:
– Olyan jó, amikor itthon van.
Ahogy ezeket a szavakat kiejti a száján, rádöbbenek, hogy nem
kellene itt lennem. Az első közös estéjüket egymással kellene
tölteniük, nem egy idegennel, aki magára vonja a figyelmet.
Calebre pillantok, aki láthatóan érzi, hogy mondani akarok
valamit.
– Körbevezetem Sierrát vacsora előtt, jó? – fordul az anyjához.
– Nem baj?
Az anyukája már hesseget is bennünket.
– Menjetek csak, addig terítünk!
A konyhába megy, ahol Abby épp egy kis asztalt emel le a
falról, végigsimítja a lánya haját, miközben elhalad mellette,
nekem pétiig összeszorul a szívem.
Követem Calebet a nappaliba. A sötétbarna függönyök szét
vannak húzva, szép keretet nyújtva a karácsonyfának.
– Minden oké? – kérdezi Caleb.
– Anyukádnak olyan kevés ideje van kettőtökkel lenni.
 – Nem zavarsz minket! Légyszi, ne gondolj ilyesmire – próbál
nyugtatni. – Én akartam, hogy így együtt legyünk. És ez is nagyon
fontos.
Hallom, hogy Abby és a mamája a konyhában beszélget. Olyan
boldogok együtt! Amikor Calebre nézek, látom, hogy szomorúan J
méregeti a karácsonyfát.
Közelebb lépek a fához, és megnézegetem a díszeket.
Rengeteget elárul egy családról, milyen fenyődíszei vannak. Ez a
fa tele van olyan, kézzel készített apróságokkal, amiket Caleb és a
tesója valószínűleg még gyerekként csináltak. De sok gyönyörű
bolti dísz is van, amit láthatóan a világ különböző pontjairól
gyűjtöttek össze.
Megérintek egy csillogó Eiffel-tornyot.
– Anyukád az összes helyen volt?
Megbök egy mikulássapkás szfinxet.
– Tudod, hogy van ez. Az egyik barátja hozott neki egy ilyen
karácsonyfadíszt Egyiptomból, aztán egy másik barátja meglátta a
fánkon, és hozott ő is valamit a következő útjáról.
– Világjáró barátai lehetnek – állapítom meg. – ő is szokott
utazni?
– A válás óta nem járt sehol. Először azért nem ment, mert
nem volt pénzünk.
– És aztán?
A konyha irányába néz.
– Ha az egyik gyereked úgy dönt, hogy elhagy, akkor,
gondolom, nem olyan könnyű érzés otthon hagyni a másikat.
Megérintek egy másik díszt, ami, azt hiszem, a pisai ferde
tornyot ábrázolja, de momentán fejjel lefelé lóg a iáról.
– És te nem mehetsz vele?
– Na és ezzel a kérdéssel vissza is kanyarodtunk a
pénzproblémához – nevet fel.
Caleb felvisz megmutatni a szobáját. Előttem halad a szűk kis
folyosó végében nyitva álló ajtó felé, de én félúton megtorpanok
egy másik, fehérre festett ajtó előtt. Közelebb hajolok, és elakad a
lélegzetem. Szemmagasságban jól látható, hogy át lett festve
néhány szúrásnyom. Ösztönösen odanyúlok, hogy megérintsem a
helyet.
Caleb felsóhajt a hátam mögött. Most veszem csak észre, hogy
engem figyel.
– Azelőtt piros volt az ajtó – mondja. – Anya próbálta
lecsiszolni és festékkel befedni, hogy ne látszódjon semmi, de...
akkor is ott vannak a nyomok.
Most még valóságosabbnak tűnik, mi is történt azon a bizonyos
estén. És most már ismerem az útvonalat is a konyhától a fürdő-
szobaajtóig, ahol Caleb sietős léptekkel végighaladt. A húga ott
sírt az ajtó túloldalán, miközben Caleb itt állt, és az ajtóba döfte a
kést, egymás után többször. Ez a srác, akinél kedvesebb embert
nem ismerek a világon... késsel rohant a testvére után. Miközben
a legjobb barátja nézte őket. Mintha annak a régi Calebnek semmi
köze nem lenne a maihoz. Egyszerűen nem tudom őket egyeztetni
magamban. Ahogy ott áll a szobája ajtajában, egyszerre látok rajta
aggodalmat és szégyenkezést. Szeretném neki megmondani, hogy
egyáltalán nem borultam ki, szeretném megölelni és megnyugtat-
ni. De nem tudom, mert az anyukája épp ekkor kiált fel
odalentről:
– Na, jöttök enni?
A tekintetünk egymásba kapaszkodik. A szobája ajtaja nyitva
áll, de én nem teszem be a lábam. Most legalábbis. Most le kell
szépen nyugodnunk és vissza kell térnünk a családjához. Elmegy
mellettem, az ujjai végigsimítják a kézfejem, de nem húz maga
után. Még egy pillantást vetek a testvére ajtajára, aztán elindulok
utána, lefelé.
A konyha falát színes porcelántányérok díszítik. Középen egy
kis asztal, négy székkel. Bár a mi oregoni konyhánk jóval nagyobb
ennél, mégsem annyira otthonos, mint ez.
– Az asztalt nem szoktuk idehúzni középre – magyarázza az
anyukája a széke mögött ácsorogva –, mert általában kevesebben
Vagyunk.
– Ez a konyha jóval tágasabb, mint a lakókocsi, amiben
lakom. – Kinyújtom a két karom. – Ha ezt csinálom nálunk, az
egyik kezem a mikróba lóg, a másik a fürdőszobába.
Az anyukája felnevet, és a sütőhöz lép. Amikor kinyitja, a
helyiséget betölti az olvadt sajt, a paradicsomszósz és a
fokhagyma ínycsiklandó illata.
Caleb kihúzza nekem az egyik széket, én pedig megköszönöm
és helyet foglalok. Ő a jobb oldalamra ül, de aztán felpattan, és
kihúzza a széket a tesójának is. Abby felnevet, játékosan rácsap a
karjára, és ismét megbizonyosodom róla, hogy ez a lány már rég
megbocsátott neki, és túllépett azon, ami történt.
Caleb anyukája egy hatalmas tál lasagnát tesz az asztal
közepére, majd lecsüccsen a székére, és szalvétát helyez az ölébe.
– Nálunk az a szokás a családban, hogy mindenki magának
szed. Úgyhogy kezdd csak el, Sierra!
Caleb a kanál felé nyúl.
– Várj, majd én! – szól közbe Caleb, majd egy hatalmas adag
lasagnát pakol a tányéromra, jó sok olvadt sajttal. Aztán tálal
Abbynek és az anyukájának is.
– Magadat kihagytad – jegyzem meg.
Caleb mókás arccal az üres tányérjára néz, aztán szed magának
is. Abby megböki a könyökével, és miközben a bátyját nézi,
mosoly játszik a szája sarkában.
– Szóval most vagy kilencedikes? – fordulok hozzá. – Hogy
tét- szik a gimi?
– Nagyon jól megy neki – válaszol helyette Caleb. – Jól mon-
dom, ugye?
Caleb felé biccentek, és mélyen a szemébe nézek. Szerintem
úgy érzi, hogy az emeleten történtek miatt most bizonygatnia kell,
minden teljesen oké velük.
Abby a fejét ingatja.
– Igen, bátyókám, fantasztikusan megy. A suli tök jó, én
boldog vagyok.
Ránézek, és nem tudom elnyomni a mosolyom.
– Caleb mintha egy kicsit túl gondoskodó lenne – jegyzem
meg.
A lány a szemeit forgatja.
– Olyan, mint a boldogság-rendőrség, állandóan hívogat, és
megkérdezi, minden rendben van-e velem.
– Abby – szól rá kedvesen az anyja. – Együnk szépen, jó?
– Én azon vagyok – vágja rá vigyorogva Abby.
Caleb anyukája rám néz, mosolyog, de látom rajta, hogy
nyomasztja valami. Abbyhez fordul.
– Szerintem a vendég előtt nem kellene felhozni ilyesmit.
Megszorítom Caleb kezét, aztán a tesójára nézek. Abby lesütött
izemmel ül.
 Miután nagyjából egy teljes percig mind némán eszünk, az
anyukájuk megkérdi tőlem, milyen érzés egy fenyőfarmon élni.
Abby elképed, amikor elárulom, mekkora földünk van, és hogy
néz ki. Már majdnem felvetem, hogy látogasson el hozzánk, de
aztán eszembe jut, hogy valószínűleg kínos hallgatás lenne csak a
válasz. Az egész család megdöbbenve hallgat, amikor Bruce bácsi
helikopteréről mesélek, meg arról, hogyan akasztom rá a farakást
a hurokra, miközben a fejem felett lebeg a helikopter.
Caleb anyja a két gyerekére néz.
– Én biztosan nem engedném, hogy ilyesmit csináljatok.
Végre úgy tűnik, hogy Caleb ellazult. Elmeséljük, milyen
helyekre vittünk eddig fákat, aztán elmondja, hogy milyen
családoknál járt, amikor egyedül ment. Feltűnik, hogy az anyjuk
akkor is Abbyt nézi, amikor Caleb beszél. Vajon azon
gondolkodik, hogy milyen lenne az életük, ha egymás mellett
nőnek fel? Amikor megemlítem, hogy az én ötletem volt, hogy
vigyünk a családoknak saját készítésű süteményt is, észreveszem,
hogy az anyja Calebre kacsint, és ettől kicsit sebesebben kezd
verni a szívem. Még akkor sem akar senki felállni az asztaltól,
amikor befejeztük az evést.
Aztán Abby elmeséli, hogyan szereztek karácsonyfát az
apjukkal. Az anyjuk ekkor dönt úgy, hogy feláll és összeszedi a
tányérokat, így Abby egyenesen nekem mesél. A szemébe nézek,
miközben hozzám beszél, de a szemem sarkából látom, hogy
Caleb a tenyerét nézegeti az asztal alatt, az anyukája pedig a
mosogatógéppel van elfoglalva.
Az anyjuk addig nem is ül vissza hozzánk, míg Abby története
be nem fejeződik. Aztán kitesz az asztalra egy nagy tál rizses
puffancsot, aminek tetejét piros és zöld cukorkák díszítik. Abby
arról kérdez, nem nehéz-e, hogy minden évben egy teljes hónapig
vagyok távol otthontól és az ottani barátaimtól. Miközben mind
választunk magunknak egy-egy sütit, a választ fogalmazom ma-
gamban.
– A barátaim hiányoznak, igen – mondom végül. – De szinte
azóta így élek, hogy megszülettem. Szerintem, ha az ember egy
bizonyos rutinhoz szokik, akkor nem is tudja elképzelni, hogy
milyen lenne másképpen.
– Sajnos mi tudjuk, hogy milyen lenne másképp – szól közbe
Caleb. – Mármint Abby esetében.
Megérintem a karját.
– Nem így értettem.
Caleb leteszi a desszertjét.
– Én nagyon elfáradtam – jelenti ki, és rám néz. Úgy látom,
megsértettem. – A szüleid már biztos nagyon aggódnak.
Mintha leöntöttek volna egy vödör jéggel.
Caleb feláll, nem néz senkire, csak betolja a székét. Némán
felállók én is. Megköszönöm a kellemes vacsorát az anyjának és
Abbynek: az anyukája fel sem néz a tányérjából. Abby a fejét
ingatja, miközben a testvérét figyeli, de nem mond semmit. Caleb
az ajtóhoz lép, én pedig megyek utána.
Odakinn hűvös van. Félúton a kocsihoz menet megállók, és
elkapom Caleb karját.
– Jól éreztem magam velük.
– Láttam, merre kanyarodik a beszélgetés – válaszolja anélkül,
hogy rám nézne.
Csak áll ott, csukott szemmel, és feszülten beletúr a hajába.
Aztán fogja magát és beül a kocsiba. Beszállok mellé, és becsapom
az ajtót. Már betette a kulcsot a gyújtásba, de nem fordította el. A
kormányt bámulja meredten.
– Nekem úgy tűnt, hogy Abbyvel minden rendben van –
szólalok meg. – Az anyukádnak hiányzik, természetesen, de az
egyetlen ember, aki kényelmetlenül érezte magát az asztalnál, az
te voltál.
Elindítja a kocsit.
– Abby megbocsátott nekem, és ez sokat jelent. De én nem
tudok megbocsátani magamnak. Túl sok mindent vettem el
szegény anyutól. Miattam esett szét a család, és nehéz erről
megfeledkezni úgy, hogy ott ül velünk Abby, te meg arról beszélsz,
mit jelent az otthon.
A kocsi tesz egy kanyart, és egyikünk sem szól egy szót sem,
míg a telephez nem érünk. Amikor beállunk a parkolóba, látom,
hogy a piacunk még mindig nyitva van. Egy csomó ember
nézelődik, apu pedig egy műhóval frissen befújt fitt állít be a Nagy
Sátorba. Ha ez az este úgy alakult volna, mint ahogy reméltem,
akkor csak zárás után érkeztem volna haza. A lila kocsiban
ülnénk, és arról beszélgetnénk, milyen jól sikerült a
bemutatkozás, aztán pedig talán végre csókolóznánk is.
Ehelyett Caleb megáll a parkoló egyik rosszul megvilágított ré-
szén, én pedig kiszállok, ő marad a kocsiban, és még a kezét sem
veszi le a kormányról. Az ajtó előtt ácsorgók, ott, ahol kiszálltam,
és nézem az arcát.
Képtelen felém fordulni.
– Ne haragudj, Sierra! Nem ezt érdemied. Figyelj, itt van
neked Andrew. Láttad, milyen a lakásunk. Mi ketten még a boltba
se tudunk elmenni anélkül, hogy ne lenne dráma. Alig van már itt
pár napod, ennyi idő alatt nem fbg változni semmi.
Nem hiszek a fülemnek. És még csak rám sem néz, miközben
ezt a fejemhez vágja.
– És én mégis itt vagyok melletted – szólalok meg végül.
– Ez az egész túl sok. – Most a szemembe néz végre. – Nem
akarom, hogy végignézd, utálom ezt.
Érzem, hogy a testemet elhagyja az erő. Megkapaszkodom a
kocsi oldalában.
– De azt mondtad, hogy én érek annyit – préselem ki
magamból a szavakat. – Hittem neked.
Nem felel semmit.
– Az fáj a legjobban – folytatom –, hogy te is érsz annyit, csak
nem látod be. És amíg ezen fogsz problémázni, addig mindig úgy
fogod érezni, hogy ez túl sok.
A kormányt bámulja megint.
– Nem tudom ezt folytatni – mondja halkan.
Arra várok, hogy ezt most azonnal szívja vissza. Nem is tudja,
hányszor álltam már ki érte. Heatherrel szemben. A szüleimmel
és Jeremiah-val szemben. Még az otthoni barátaimmal is
összevesztem miatta. Jobb is, hogy ezt nem tudja, csak még
jobban fájna neki.
Otthagyom anélkül, hogy becsuknám a kocsiajtót,
elköszönnék, vagy bármit reagálnék. Bemegyek a lakókocsiba, a
villanyt lekapcsolva hagyom, és az ágyra vetem magam, ahol
azonnal kitör belőlem a zokogás. Megpróbálom elfojtani a
hangom a párnával. Olyan jólesne most beszélni valakivel, de
Heather épp Devonnal van. És most még Rachelt és Elizabethet
sem hívhatom fel.
Elhúzom a függönyt a fejem fölött, és kikémlelek. A kocsija
még mindig ott áll. Az ajtó, amin kiszálltam, továbbra is nyitva.
Bár alig van fény, azt jól látom, hogy a fejét lehoigasztja, a válla
pedig szomorúan lóg.
Kétségbeesésemben eszembe jut, hogy visszarohanok hozzá és
visszaülök mellé a kocsiba. De amióta ismerjük egymást, most
először nem bízom az ösztöneimben. Amikor meghallom, hogy
beindítja a motort és elmegy, visszajátszok magamban mindent,
ami eddig történt kettőnk közt.
Aztán összeszedem magam és feltápászkodom. Kimegyek a
telepre, hogy eltereljem a gondolataimat a munkával. Segítek egy
csomó embernek, és tudom, hogy a mosolyom kényszeredettnek
hat, de azért csak próbálkozom. Aztán amikor nem bírom tovább
a szerepjátszást, visszamegyek a lakókocsiba.
Két hangüzenet vár. Az első Heathertől.
– Devon egy tökéletes nappal lepett meg! – csiripeli olyan
vidáman és gondtalanul, hogy szinte alig bírom hallgatni. – Pedig
még nincs is karácsony! A Cardinals Peakre vitt vacsorázni! El
tudod ezt hinni? Mégiscsak figyelt!
Olyan jó lenne, ha képes lennék örülni az örömének.
Megérdemelné. Ehelyett féltékenységet érzek, amiért neki minden
ilyen könnyen megy.
– Amúgy – folytatja – nagyon helyesek fenn a fáid, megnéztük
őket!
Küldök neki egy SMS-t:
„Örülök, hogy egy kicsit hosszabb időt adtál neki.”
Már érkezik is a válasz:
„Megérdemli, hogy újévig kitartsak mellette. De ha nem hagyja abba
a fantáziálgatást az álom focicsapatáról, akkor a Super Bowl alatt már
nem én leszek a csaja. Milyen volt a vacsi?”
Nem tudom, mit feleljek neki.
Aztán elindítom a következő hangpostaüzenetet: hosszú csönd
után Caleb hangját hallom.
– Ne haragudj! – mondja. Ezt egy még hosszabb hallgatás
követi, és ez a némaság tele van szorongással és fájdalommal.
Olyan hosszú ideje él már együtt ezzel az állapottal. – Bocsáss
meg, kérlek. Nem gondoltam, hogy így el fogom cseszni az
egészet. Te abszolút megérdemled, hogy boldog legyél, Sierra!
Holnap templom előtt beugorhatok hozzád?”
 Szorosan a fülemhez nyomom a mobilt. Pár másodperccel
később még Caleb hozzáteszi:
– Reggel felhívlak.
A jövő hetünk nagyon durva lesz. Úgy érzem, ahogy közeleg a
karácsony (az elutazásunk napja), annál nehezebb lesz minden
nap.
Neki is SMS-t küldök:
– Nem kell felhívnod. Csak gyere!
 TIZENHETEDIK
FEJEZET

Másnap reggel kopog is. Ajtót nyitok, és látom, hogy ott áll a lakó-
kocsink előtt, kezében egy papírpoharas kávéval, amit felém
nyújt. Amilyen kedves ez a gesztus, olyan szomorú és törődött az
arckifejezése. Arról már nem is beszélve, hogy ismét nem
fésülködőtt meg.
Köszönés helyett így kezdi:
– Borzalmas voltam.
Lemegyek a kis lépcsőn, és elveszem tőle a poharat.
– Nem voltál borzalmas – felelem. – Na jó, talán egy kicsit
durva voltál anyukáddal meg Abbyvel...
– Tudom. És amikor hazaértem, Abbyvel egy csomót
beszélgettünk. Igazad volt. ő sokkal jobban túltette magát a
történteken, mint én. Meg beszéltünk anyuról is: hogy hogyan
tehetnénk könnyebbé az életét.
Belekortyolok a borsmentás moccacinóba.
– A beszélgetés után pedig egy csomó ideig még fenn voltam
és gondolkodtam – lép hozzám közelebb. – Rájöttem, hogy nem
anyával meg Abbyvel kell rendeznem a dolgaimat valójában.
– Hanem önmagaddal.
– Ezen gondolkodtam egész éjjel, és alig bírtam elaludni –
mondja.
– A hajad állapotát elnézve, hiszek neked – felelem.
– De legalább inget cseréltem.
Végignézek rajta. A farmerja gyűrött, de a barna, hosszú ujjú
inge nagyon bejön.
 – Nem érek rá sajnos egész délelőtt – mentegetőzöm –, de a
templomig el tudlak kísérni, ha jó úgy neked.
A templom nincs messze, de kissé fölfelé kell haladni. Minden
egyes kanyarral úgy érzem, hogy egyre könnyebb a vállunkon a
teher. Kézen fogva beszélgetünk, és végig szorosan egymás mellett
haladunk. Néha végigsimítja a kézfejem a hüvelykujjával, én
pedig viszonzom.
– Amikor kicsi voltam, mi is voltunk templomban párszor –
mondom. – Főleg a nagyszüleimmel, amikor eljöttünk hozzájuk
az ünnepek alatt. De anyu egészen felnőttkoráig járt.
– Én próbálok minden héten egyszer elmenni – árulja el. –
Lassan anyám is visszaszokik.
– Akkor legtöbbször egyedül mész? – kérdezem. –
Megsértődtél, amikor megtudtad, hogy én nem járok?
Felnevet.
– Nem, inkább akkor sértődtem volna meg, ha azt állítod,
hogy te is jársz, csak hogy jó embernek tűnj. Na, az sértő lenne.
A barátaimmal sosem beszélgettünk a vallásról. Az ember azt
hinné, hogy kényelmetlen ilyesmiről beszélni olyasvalakivel, aki
közel áll hozzá, pedig most egyértelműen érzem, hogy nem az.
– Szóval hívő vagy – folytatom. – Mindig az voltál?
– Azt hiszem, igen. Mindig tele voltam kérdésekkel.
Olyanokkal is, amilyenekkel az emberek nem szívesen
foglalkoznak. Sokszor éjszaka töprengek a válaszokon. Persze csak
olyankor, ha nem épp arra a lányra gondolok, akivel járok.
Rámosolygok.
– Ez egy nagyon őszinte válasz volt – jegyzem meg.
Egy mellékutcába érünk, ahol meg is látom a fehér tomyú
templomot. Mintha belelátnék Caleb lelkének egy rejtett zugába.
Ez a hú, akit csak pár hete ismerek, minden vasárnap eljön ide, és
most én is jövök vele, kézen fogva.
Megállunk, hogy el tudjon haladni előttünk egy autó, ami aztán
beáll a szinte már teljesen megtelt parkolóba. Néhány középkorú,
láthatósági mellényt viselő férfi terelgeti a kocsikat a szabad
helyek felé. Calebbel a karcmintás üvegajtók felé tartunk, ami
fölött egy nagy fakereszt lóg. A bejárat előtt férfiak és nők, fiatalok
és idősek ácsorognak, beszélgetnek, üdvözlik egymást, azután
szép lassan beszivárognak a hűvös templomba. Ott áll az ajtó
mellett Abby is és az anyja, akik valószínűleg Calebre várnak.
– Sierra! – ugrándozik Abby. – Jaj, úgy megnyugodtam, hogy
itt vagy. Attól tartottam, hogy a fafejű tesóm tegnap este végleg
elűzött maga mellől.
Caleb gúnyosan ingatja a fejét.
– Hozott nekem egy mentás moccacinót – felelem. – Nehéz így
nemet mondani.
Az egyik ácsorgó megnézi a mobilján az időt, aztán besorakozik
szép lassan mindenki.
– Úgy tűnik, indulnunk kell – mondja Caleb anyukája.
– Sierrának sajnos vissza kell mennie – tájékoztatja őket
Caleb.
– Szívesen maradnék pedig – jegyzem meg. – De a vasárnapok
nagyon forgalmasak, főleg egy héttel karácsony előtt.
Caleb anyukája ekkor a fiára mutat.
– Majdnem elfelejtettem valamit. El tudsz ma tűnni otthonról
délután?
Caleb zavartan néz először rám, majd az anyjára.
– Jön egy szállítmány, és nem szeretném, hogy meglásd. Idén
végre azt akarom, hogy tényleg meglepetés legyen az ajándékod. –
Felém fordul. – Amikor kicsi volt, be kellett vinnem az ajándékait
a munkahelyemre, mert átkutatta az egész lakást.
– Jaj, az borzasztó lehet! – nevetek. – Az én szüleim a
hálószobájukban dugják el mindig az ajándékomat, de eszembe
sem jutna keresgélni. Mi abban a jó, ha tudod előre, mit fogsz
kapni?
Caleb nem reagál a véleményemre, inkább az anyjával
ékelődik.
– És tényleg azt hiszed, hogy nem fogom tudni kinyomozni,
milyen csomag érkezett?
– Kicsikém... – Megveregeti a fia karját. – Épp ezért mondtam
Sierra előtt. Remélem, megtanulod majd tőle, miért fontos
türelmesnek lenni.
Hm, hát én már egy ideje nagyon türelmes vagyok ezzel a
fiúval...
– Figyelni foglak – figyelmeztetem Calebet.
– Találj ki valamit, amivel le tudod foglalni vacsoráig – kéri az
anyja.
 Caleb a tesójára pillant.
– Na jó, úgy tűnik, el kell húznom otthonról ma délután. Mit
csináljunk, Abby?
– Majd kitaláljátok, én most megyek – jelenti ki az anyukájuk.
– Nem akarok most is a karzaton ülni, mint múltkor. – Megölel,
aztán bemegy a templomba helyet keresni.
Abby odaszól Calebnek, hogy adjon nekem egy szórólapot a
gyertyagyújtó ceremóniáról.
– Velünk kell jönnöd – győzköd Abby. – Olyan szép szokott
lenni!
Caleb megkér, hogy várjak, aztán beszalad az üvegajtókon
túlra.
Abby egyenesen a szemembe néz.
– A tesóm nagyon kedvel téged – súgja gyorsan, hogy
kihasználjuk az időt. – Úgy értem: tényleg nagyon kedvel téged.
A testemen végigfut egy kellemes borzongás.
– Tudom, hogy már nem sokáig leszel itt – folytatja de szeret-
ném, ha tudnád: teljesen odáig van érted.
Nem tudom, mit mondhatnék erre, Abby pedig felnevet a ta-
nácstalanságomat látva.
Caleb visszatér, kezében egy piros szórólappal. Átnyújtja, de én
nem tudom levenni a szemem az arcáról. A lap nyomtatott felén
egy égő gyertya rajza látható, körülötte girland, alatta pedig infók
a szertartásról.
– Ideje mennünk – szólal meg Abby. Belekarol a bátyjába, és
eltűnnek mindketten.
Igen, szeretném utána kiáltani. Én is nagyon kedvelem a tesódat. Úgy
értem: tényleg nagyon kedvelem.
 TIZENNYOLCADIK
FEJEZET

Hétfő reggel felhívom Elizabethet, hogy megkérdezzem, milyen

volt Rachel fellépése.
– Nagyon ügyes volt – mondja Elizabeth. – De szerintem
kérdezd meg inkább tőle!
– Próbáltam! – ellenkezek. – Hívtam is, írtam is neki. Nem
voltatok túl jó fejek velem mostanában, csajok!
– Azért, mert egy fiút választottál helyette, Sierra! Értjük, hogy
bejön neked. Tök jó. De te is tudod jól, hogy úgyis haza kell
jönnöd és nem maradhattok együtt. Ja: Rachel haragszik rád. De
nem akarja azt sem, hogy szenvedj. Meg azt sem, hogy össze
legyen törve a szíved.
Csukott szemmel hallgatom. Még akkor is törődnek velem,
amikor meg vannak rám sértődve. Felnyögök, és megfordulok az
ágyban.
– Ez röhejes. De tényleg. Ebből a kapcsolatból nem lehet
semmi. Még csak nem is csókolóztunk.
– Sierra, karácsonyi szezon van! Tegyél magyalt a feje fölé és
csókold már meg végre!
– Megtennél nekem egy szívességet? – kérdezem. – Be tudnál
ugrani hozzánk? Az asztalom fiókjában van az a darabka, ami az
első karácsonyfámból maradt. El tudnád nekem postázni?
Elizabeth felsóhajt.
– Csak szeretném megmutatni neki – folytatom. – Annyira
odavan a hagyományokért, szerintem örülne neki, ha látná,
mielőtt...
 Nem tudom befejezni a mondatot. Ha kimondom, akkor egész
nap ezzel fogok foglalkozni.
– Mielőtt hazajössz – mondja ki helyettem Elizabeth. – Ez vár
rátok, Sierra!
– Tudom. Mondd csak ki nyugodtan, hogy hülye vagyok.
Csak egy idő után válaszol.
– Ezek a te érzéseid. Senki nem ítélhet el téged miattuk.
Bár úgy érzem, hogy ezek az érzések már nem is az enyémek,
mert nem tudok uralkodni felettük.
– De mielőtt komoly döntéseket hozol, szerintem előtte meg
kellene csókolnod – tanácsolja. – Ha kiderül, hogy pocsékul
csókol, akkor könnyebb lesz elfelejtened.
Felnevetek.
– Jaj, annyira hiányoztok!
– Te is nagyon hiányzol nekünk, Sierra! Mindkettőnknek.
Próbálom elsimítani a dolgokat Rachellel. De most még nagyon
mérges rád.
Elnyújtózom az ágyamon.
– Megszegtem a csajtörvényt – jelentem ki.
– Ne hibáztasd magad! – vágja rá Elizabeth. – Minden oké.
Csak nagyon önzőek vagyunk, és nem akarunk rajtad osztozkodni,
ennyi.

Mielőtt nekifognék dolgozni, előveszem a laptopom, és készítek

egy videófelvételt, amiben arról mesélek (franciául), hogy mi
minden történt azóta, hogy eljöttem otthonról, a Cardinals Peakre
ültetett fától kezdve egészen odáig, hogy elkísértem Calebet a
templomba.
Aztán elküldöm a kisfilmetMonsieur Cappeau-nak, hogy
bepótoljak ezzel minden elmulasztott telefonos beszélgetést.
Felkapok egy almát, és elindulok a Nagy Sátor felé, segíteni
anyunak. A legtöbb suliban már elkezdődött a téli szünet, és mivel
az emberek zöme halogatni szokta a favásárlást, a telken ma egész
nap nagy forgalom várható. Korábban napi tíz órát is dolgoztam
az utolsó héten, de anyu most azt mondta, vettek fel annyi
diákmunkást, hogy maradjon időm a tanulásra meg magamra.
 Anyu hol a készletet tölti fél, hol a vásárlóknak segít, én pedig
ugyanezt csinálom mellette. Apu megjelenik két újabb, műhóval
befújt fenyőfával. Amikor épp nincs egy vevőnk sem,
összegyűlünk mind az italos pultnál. Kavarok magamnak egy
olcsó mentás moccacinót, aztán elmesélem, hogy ma este is
sütiket fogok sütni, mert Calebnek van pár újabb címe, ahová fát
szállít.
– Ez nagyon jó, szivecském! – jegyzi meg apu, de közben nem
rám néz, hanem a sátron kívülre. – Na, megyek, megnézem a
munkásokat.
Nézzük anyuval, hogyan távolodik.
– Ez még mindig jobb, mintha ellenezné – sóhajtom. Apu úgy
van vele, hogy várjuk ki, mi alakul majd köztem és Caleb közt. És
ami még ennél is jobb hír: miután látta, hogy Andrew-val
összetűzésbe keveredtem, közölte vele, hogy kérjen tőlem
bocsánatot. Ő viszont inkább felmondott.
Anyu koccint velem.
– Talán arra is összespórol majd egy kis pénzt a borravalókból,
hogy meglepjen téged valamivel.
Amikor anyu belekortyol a kávéjába, elárulok neki valamit.
– Én arra gondoltam, hogy nekiadom azt a fenyődarabkát, ami
az első fámból maradt.
A némasága nagyon is beszédes; elkezdem kortyolgatni az
italomat, míg a válaszára várok. Ekkor szúrom ki Luist, aki egy fát
cipel egy kocsihoz. Miközben újat kortyolok, az jár a fejemben, va-
jon minek vesz fát, ha már van neki egy.
Anyu végül megszólal:
– Szerintem tökéletes ajándék egy olyan fiúnak, mint Caleb.
Leteszem a bögrém, és megölelem, ő pedig igyekszik úgy
egyensúlyozni a bögréjét, hogy ne öntse ránk az italt.
– Köszönöm, hogy megértesz, anyu!
– Bízom abban, hogy jó az ítélőképességed. – Leteszi a kávét,
a vállamra teszi a két kezét, és mélyen a szemembe néz. – És az
apád is, hidd el! Csak szerintem ő addig nem fog tudni
megnyugodni, míg haza nem megyünk.
A válla mögött látom, hogy Luis visszajön a telekre, és munkás-
kesztyűt visel.
– Az ott Luis – mutatom anyunak. – Ismerem.
 – Ő az egyik diákmunkás, akit felvettünk. Apád azt mondja,
nagyon rendes fiú.

A következő pihenőnk alatt egy kis kávéval melegítem fel a

moccacinómat. Meghallok egy hangot a hátam mögül.
– Csinálsz egyet nekem is?
– Az attól függ, mit kapok érte – fordulok Caleb felé.
A kabátzsebébe nyúl, és előkap egy zöld, kötött
karácsonyfasapkát, amin nemezből készült díszek virítanak, meg
egy élénksárga csillag. Felteszi a fejére.
– Ezt későbbre tartogattam, de ha mentás kávéról van szó,
akkor bevetem most.
– De miért? – kérdezem nevetve.
– Egy turkálóban vettem ma délelőtt. Idén karácsonykor igazi
fashioniszta leszek, úgy döntöttem.
Az állam leesik a döbbenettől.
– Nahát, még én sem tudom, mit jelent ez a szó.
A vigyorától előbukkan a gödröcskéje.
– A fashioniszta? Ó, meg vagyok lepődve! – húzza fel az egyik
szemöldökét. – Lehet, hogy érdemes lenne letöltened egy szótáras
applikációt, ami olyan okos, mint én. Mindennap tanulnál egy új
szót, és minden alkalommal pontot kapnál, amikor használod
őket.
– Oké, de helyesen is használtad? – ékelődöm.
– Szerintem igen. Ez egy főnév, és a divathoz van köze.
Megrázom a fejem: az idétlen sapkája felé nyúlok, hogy
levegyem, de közben alig tudok mozdulni a rám tört
nevetőgörcstől.
– Mister Fashioniszta, épp most nyert egy dupla mentás
moccacinót.

Caleb felajánlja, hogy segít sutit sütni a konyhájukban, de az anyja

azt mondja, menjünk csak, bízzuk rá. Hozzáteszi, hogy nem
kellene mindig engedélyt kérnem az apámtól, hogy elmegyek
szórakozni. Nagyon tetszik ez az anyai jó tanács, úgyhogy meg is
jegyzem magamnak.
– Abby azt mondja, ő is szívesen velünk tartana – szólal meg
később Caleb a kocsiban. – Te meg elhívhatnád Heathert.
– Heather, akár hiszed, akár nem, épp azzal van elfoglalva,
hogy elkészítse Devon ajándékát a saját két kezével – jelentem ki.
– Le merném fogadni, hogy karácsonyi pulcsit készít neki.
Caleb szörnyülködő arcot vág.
– Tényleg képes lenne így kitolni vele?
– Naná. Biztosan kap majd tőle normális ajándékot is, de
először a pulcsit adja majd oda neki, hogy lássa, hogyan reagál.
Miután beszereztük a hozzávalókat a boltban, egy-egy tele
szatyorral megrakodva elindulunk vissza Calebékhez. Abby a
kanapén ücsörög, és észvesztő tempóban pötyög a mobilján. Fel
sem néz, csak odaszól nekünk:
– Egy perc és megyek! Csak meg kell nyugtatnom a
barátaimat, hogy nem temetett maga alá a föld. És Caleb, vedd le
légyszi azt a förtelmes sapkát!
Caleb a konyhaasztalra teszi a fejfedőjét. Már kikészítette a
sütiformákat, az adagolókanalat, a csészéket és a kerámia
keverőtálat.
– Te is küldesz majd nekem ilyen üzeneteket Oregonból? –
fordul felém Caleb. – Hogy tudjam, hogy nem temetett maga alá a
föld.
A nevetésem kissé kényszeredetten hangzik; talán azért, mert
az is. Már csak alig egy hetem van arra, hogy kitaláljam, hogyan
búcsúzom el.
Kipakolom a cuccokat a szatyorból a konyhapultra. Megszólal a
csengő, Caleb pedig átkiált a nappaliba:
– Vársz valakit?
Abby nem felel, valószínűleg még mindig ír. Caleb a szemeit
forgatja, aztán elmegy megnézni, ki az. Hallom, hogy nyílik az
ajtó, de aztán néma csönd következik.
– Helló. Hát te mit keresel itt? – szólal meg végül Caleb.
Aztán a másik hang is elér hozzám: mély és nagyon ismerős.
– Hát így kell fogadni az egykori barátokat?
Majdnem kiejtem a kezemből a tojásos dobozt. Fogalmam
sincs, miért jött Jeremiah, de elfog a győzelmi mámor, és felemelt
karokkal ujjongani kezdek magamban.
Mindkét srác bejön, én pedig igyekszem rendezni a
vonásaimat, hogy iszonyú lazának tűnjek.
– Szia, Jeremiah!
– Fenyőárus lány – köszön a maga sajátos stílusában.
– Hm, hát tudod, mással is szoktam foglalkozni.
– Hidd el, tudom jól – mondja. – Ha például nem ütötted
volna bele az orrod ebbe az egészbe, és nem lettél volna olyan
erőszakos, akkor most tutira nem lennék itt.
Caleb elmosolyodik, és végignéz kettőnkön. Nem meséltem
neki arról, hogy Jeremiah és Cassandra ott járt a telkünkön.
– Figyeljetek! Még most sincs minden teljesen rendben, de
elmagyaráztam a tesómnak meg anyámnak, mi a helyzet, és
most... itt vagyok.
Caleb felém pillant, a tekintete tele van kérdésekkel és hálával.
Aztán a homlokát ráncolva kinéz a konyha ablakán.
Elkezdem visszapakolni a cuccokat a szatyorba. Ez most nem
rólam szól, legalábbis nem lenne szerencsés, ha így történne.
– Dumáljatok csak, fiúk! Átmegyek ezekkel Heatherhöz.
Anélkül, hogy elfordulna az ablaktól, Caleb azt mondja, nem
kell
elmennem, de közbeszólok.
– Beszélgessetek csak – erősködöm, és most már nem tudom
elfojtani a mosolyomat sem. – Rég nem volt már alkalmatok.
Amikor kezembe veszem a két szatyrot, és elindulok az ajtó
felé, Caleb őszinte szeretettel néz rám. Csak úgy ragyog az arca.
– Találkozzunk később – vetem fel.
– Mondjuk hétkor? – kérdi. – Mutatni szeretnék majd neked
valamit.
– Alig várom, hogy megtudjam, mit – vigyorgok.
A bejárati ajtónál tartok, amikor meghallom Jeremiah hangját:
– Hiányoztál, haver!
A szívem nagyot dobban. Nagy levegőt veszek, és magukra
hagyom őket végre.

Miután kivittünk egy újabb fát (egy nagy doboz süti

társaságában), Caleb elmeséli nekem a kocsiban, mi történt közte
és Jeremiah között.
– Nem tudom, mikor lógunk majd együtt legközelebb – mond-
ja –, mert most már neki is megvannak az új barátai meg nekem
is. De biztosan kerítünk majd rá alkalmat, ami tök szuper, vagy
mi. Azt hittem, hogy már soha nem fogunk kibékülni.
– Igen, szuper. Vagy mi nélkül – jegyzem meg mosolyogva.
Megállunk Calebék lakása előtt. Felém fordul.
– És ezt neked köszönhetem – sóhajtja. – Mert igazából te
vagy a szuper, Sierra!
Bárcsak örökké tartana ez a pillanat: itt, a kocsijában, amikor
ilyen boldogok és hálásak vagyunk. De ő kinyitja az ajtót, mire
friss levegő áramlik be.
– Na gyere! – sürget, és már indul is.
Megrázom a kezem, ami kicsit merev az idegességtől, aztán én
is ajtót nyitok. Amikor már én is ott vagyok a járdán, a
nadrágomba törlőm a tenyerem, aztán Caleb kézen fog, és
elindulunk sétálni.
Elhaladunk a szomszéd épület előtt, aztán bevesszük a kanyart,
és egy nagyon szűk utcában kötünk ki. A teret egy lámpaoszlop
világítja csak meg halványan, ami az utcácska végében áll. Az út
kövei egyenetlenül követik egymást, középütt pedig egy hosszú
betoncsík húzódik.
– Mi csak Garázssornak hívjuk ezt a helyet – árulja el.
Minél beljebb haladunk, annál kevésbé ér el hozzánk a lámpa
fénye. Mindkét oldalon rövidke kocsifeljárók sorakoznak. A
házakból áradó fényt a magas fakerítések zárják el előlünk. A
sötétben kis híján elvesztem az egyensúlyérzékem is, de Caleb
megragadja a karom, mielőtt elesnék.
– Hű, elég ijesztő hely – szólalok meg.
– Remélem, készen állsz – feleli –, mert most azt hiszem,
hatalmas csalódást fogok neked okozni. – Próbál iszonyú komor
képet vágni, de látom a szemtelenül vidám szemében, hogy csak a
fejét játssza.
Megállunk a Garázssor és az ő kocsifelhajtójuk találkozásánál,
aztán megfordít, hogy a garázsajtót lássam. A hatalmas fémajtót
alig lehet kivenni, mert a háztető árnyéka teljesen befedi.
Megfogja a kezem, és az épület felé vezet. Az ajtó feletti
mozgásérzékelő egy halk kattanó hang kíséretében fénybe borítja
a feljárót.
– Anya figyelmeztetett téged előre, hogy borzalmas vagyok, ha
meglepetésekről van szó, ugye?
– Jaj ne! Ugye nem találtad meg az ajándékod? – lököm meg a
vállát.
– Nem direkt csináltam – nevet fel. – Ezúttal tényleg nem.
Gumipókot kerestem a garázsban, és ott volt az ajándékom is.
– Akkor most elszúrtad az egészet megint?
– De hát az ő hibája volt! Miért rakja oda? Remélem, örülsz
neki, hogy rátaláltam, mert így legalább megoszthatom veled. De
ne mondd el neki, jó?
El sem hiszem. Teljesen úgy viselkedik, mint egy kisfiú, még
egyszer sem láttam ennyire cukinak.
– Na jó, essünk túl rajta, muti!
 TIZENKILENCEDIK
FEJEZET

Miközben továbbra is világít a mozgásérzékelő, Caleb egy

vezérlő– dobozhoz lép, ami közvetlenül a garázsajtó mögött
helyezkedik el. Felnyitja a műanyag fedelet, ami alatt ott rejlik a
számbillentyűzet.
– Amikor kicsik voltunk – meséli, az ujjával pedig az első
gomb felett köröz –, minden egyes karácsonykor ugyanazt kértem
a Mikulástól. Egy csomó barátomnak volt, de én sose kaptam.
Aztán egy idő után feladtam, nem is kértem többször, és mindenki
azt gondolta, hogy sebaj, legalább kinőttem ezt a vágyat. Pedig
egyáltalán nem.
Csak úgy ragyog a vigyora.
– Mutasd már! – sürgetem.
Caleb bepötyögi a négyjegyű kódot, aztán lecsukja a fedelet.
Hátrébb lép, és a garázs ajtaja szép lassan emelkedni kezd.
Nagyon bízom benne, hogy nem egy kabriót kért gyerekkorában,
bár akkor nagyon jól szórakoznánk ma este. Amikor már félig
megemelkedett az ajtó, bekukkantok. A gyenge fény is elég ahhoz,
hogy megpillantsam a... trambulint? Kétrét görnyedek a
nevetéstől.
– Mi olyan vicces? – kérdezi. – Az ugrálás tök jó!
A szemébe nézek, tudja nagyon jól, miért nevetek ennyire.
 – Te most tényleg azt mondtad, hogy „az ugrálás tök jó”? Hány
éves vagy te?
– Elég idős vagyok ahhoz, hogy már ne foglalkoztasson a
korom. – Amikor a garázsajtó teljesen felemelkedik, bemegy. –
Na gyere!
A mennyezet alacsony fagerendáit nézem.
– Itt nem lehet ugrálni – állapítom meg.
– Hát persze hogy nem. Hány éves vagy te? – Megragadja a
tram– bulin egyik felét, és behajlítja a térdét. – Segítesz?
Kihúzzuk a trambulint a kocsifeljáróra.
– Nem félsz, hogy anyukád meghall minket? – kérdem. Bár
amilyen önfeledten vidám most az arca, úgy vagyok vele, hogy
megéri. Ennyit arról, hogy megtanítom majd a várakozás
fontosságára.
– Céges karácsonyi buliban van – mondja. – Csak későn fog
hazaérni.
– Na és Abby?
– Ő meg moziba ment egy barátjával. – Gyorsan lekapja
magáról a cipőt, és felkapaszkodik az ugrálószőnyegre. Még az
első cipőmmel kínlódok csak, amikor ő már úgy ugrándozik, mint
egy megkergült gazella.
– Ne aggódj már annyit, gyere!
Leveszem a másik cipőmet is, és zoknis lábbal felmászom a
tram- bulinra. Aztán elkezdek én is ugrálni: csak pár másodperc
kell, és már fel is vesszük egymás ritmusát. Körbe-körbe
ugrándozunk és önfeledten nevetgélünk. Amikor egyikünk fenn
van, a másik lenn. Egyre magasabbra ugrik, hogy nekem is
nagyobb lendület jusson, és aztán már úgy belemelegedünk, hogy
Caleb megpróbálkozik egy hátraszaltóval.
Úgy örülök, hogy végre ilyen vidámnak és szabadnak látom.
Nem mintha mindig komoly lenne, de akkor is egészen más.
Mintha visz- szaszerzett volna valamit, amit nagyon rég elvesztett.
Bárhogy is könyörög, én nem szakozom. Végül aztán úgy
elfáradunk mindketten, hogy szünetet tartunk. Lehuppanunk a
fenekünkre, majd elnyúlunk a hátunkon. Az éjszakai égbolton
milliárd csillag ragyog. Mindketten zihálunk, azt nézem, ahogy a
mell- kásunk föl-le emelkedik: majd egyre lassabban vesszük a
levegőt, és szinte minden zaj megszűnik körülöttünk. Kikapcsol a
mozgás- érzékelő lámpa is.
– Nézd azokat a csillagokat! – sóhajtja Caleb.
A kocsifeljárót beborítja a teljes sötétség. Csak a légzésünket
hallom. A tücsköket a borostyánból. És egy madár távoli
neszezését. Aztán Caleb irányából azt hallom, hogy egy fémrugó
nyikordul.
Nem moccanok, nehogy bekapcsoljon az érzékelő, úgy
kérdezem:
– Te mit csinálsz?
– Nagyon, nagyon lassan mozgok, hogy megfogjam a kezed.
Én is nagyon apró mozdulatokkal nyújtózom felé, és nézem,
hogy a kezeink sziluettje majdnem olyan sötét, mint a trambulin.
Az ujjhegyei már elértek hozzám. A szívverésem egyre szaporább,
alig várom, hogy közelebb kerüljön hozzám a teste.
Aztán éles, kék fénycsík vetül ránk. Riadtan oldalra fordulok. –
Aú!
– Jaj, bocs! – nevet fel hangosan Caleb. – Miattam volt!
Bekapcsolt az érzékelő.
– Igen, miattad. És nem volt túl romantikus – jegyzem meg.
– Oké, cserébe te is rám ijeszthetsz majd – mondja. – így már
romantikusabb, nem?
Még mindig a hátamon fekve Caleb irányába tolom magam a
lábammal, aztán a fülébe fújok egy hatalmasat.
– Ááá! – Nevetve befogja a fülét. – Hé, ez fájt!
Feláll, lehúzza a zokniját, majd egy mozdulattal lehajítja a föld-
re. Felállók, és én is követem a példáját, közben pedig egymás sze-
mébe nézünk.
– Mi van, csak nem birkózásra készülsz? – kérdezem. – Na
gyere akkor!
– Megyek is! – Kihívóan felhúzza az egyik szemöldökét, majd
felém lendül.
Oldalra ugrok, és közben meglököm a vállát.
– Újabb pont nekem!
– Na jó, mostantól nem leszek ilyen jófiú! – fenyeget
mosolyogva.
A trambulin másik végébe bukdácsolok, de ő egy pillanat alatt
a hátam mögött terem, és már látom, hogy el akar kapni.
Figyelem, mikor kerül hozzám elég közel a lába, és akkor ugrom
egyet, hogy elveszítse az egyensúlyát a himbálózástól. Orral előre
esik, én pedig lehuppanok mellé, és leszorítom a nyakát.
A magasba emelem a karom, és azt kiáltom:
– Azt már nem!
Kigurul alólam, és gonoszul vigyorog rám. Nem tudok hová
menekülni. Térdelve ugrik egyet felém, aztán feláll, és elkap.
Ismét elesünk, Caleb pedig úgy ránt magával, hogy épp ráesek.
Nem kapok levegőt. A két karjával szorosan ölel, én pedig
megemelem az állam, hogy a szemébe nézzek. Dühösen kifújom a
hajam az arcomból, aztán mindketten felnevetünk. A nevetésünk
elhal, a légzésünk lelassul, de még mindig rajta fekszem, a
mellkasunk és hasunk pedig szorosan összetapad.
Megérinti az arcom, és maga felé húz. Az ajkai puhán simulnak
a számra, a csókja egyszerre édes és mentolos. Közelebb hajolok
felé, és belefeledkezem a mámorba. Majd mellégördülök, és
magam után húzom, így most ő fekszik rajtam. Végigsimítom a
hátát, és szorosan magamhoz húzom, ő pedig egyre vadabbul
csókol. Egy pillanatra elválnak az ajkaink, hevesen kapkodjuk a
levegőt, Caleb a tekintetem fürkészi.
Az agyam hátsó zugában még mindig ott egy csomó
aggodalmaskodó gondolat, próbálják elvonni a figyelmem ezekről
a pillanatokról. De nem foglalkozom velük, becsukom a szemem,
felé hajolok, és úgy döntök, hogy hinni fogok kettőnkben.

A telkünkre vezető úton nem sokat beszélünk. Engem szinte

hipnotikus állapotba hozott a rólunk készült közös mikulásos kép,
ami Caleb kulcscsomójáról lóg. Bárcsak soha nem érne véget ez a
hét!
Amikor beparkolunk a piac mellé, megfogja a kezem. A
lakókocsi felé pillantok: anyu és apu szobájában be van húzva a
függöny.
Caleb megszorítja a kezem.
– Köszönöm, Sierra!
– Mit?
Mosolyog.
– Azt, hogy trambulinoztál velem.
 – Ó, hát nagyon szívesen.
– És hogy pár hét alatt ennyi boldogságot adtál. Még soha
életemben nem éreztem magam ilyen jól.
Felém hajol és ismét megcsókol. Úgy érzem, elolvadok ennyi
érzéstől. A füléhez hajolok, és a fülébe súgom:
– Én sem voltam még ilyen boldog.
Miközben öleljük egymást, érzem, hogy dobog a szíve.
Egyikünk sem mozdul, jövő héttől kezdve már egészen más lesz az
életünk. Szeretném ezt a percet olyan mélyen a szívembe vésni,
hogy soha ne felejtsem el, milyen jó volt.
Aztán elbúcsúzunk, kiszállok, és nézem, hogyan tűnik el szép
lassan a lila kocái fénye a sötétben.
Apu lép oda hozzám.
– Véget kell vetned ennek, Sierra! Szeretném, ha nem
találkoznátok többet.
Megpördülök.
A fejét ingatja.
– Nem a testvére miatt. Nem csak amiatt. Tudod jól, miért.
Minden gyönyörű és finom, meleg érzés azonnal elillan
belőlem, a tagjaimban szétárad a fagyos rémület.
– Azt hittem, hogy megengeded.
– Nemsokára hazamegyünk, te is tudod. És biztos észrevetted
azt is, hogy sokkal közelebb kerültél hozzá, mint kellett volna.
Egyszerűen nem találom a szavakat, még a hangom is elakad,
pedig legszívesebben üvöltenék vele. Végre minden rendbe jött, és
most az utamba akar állni? Na nem. Ezt nem fogom engedni.
– Anyu mit mond? – kérdezem.
Lassan a lakókocsi felé fordul.
– Ő sem szeretné, hogy összetörjön a szíved.
Erre nem tudok mit felelni. Apu aztán fogja magát, és elindul a
kicsi, kényelmetlen lakókocsink felé, amit én korábban olyan
otthonosnak éreztem.
A fenyőfákat nézem. A hátam mögött hallom, hogy apu
csizmája alatt nyikorognak a fém lépcsőfokok, aztán nyílik, majd
csukódik az ajtó. Képtelen vagyok bemenni oda. Most biztosan
nem. Úgyhogy a fák felé indulok el. A fenyőágak mintha
simogatnák a kabátom ujját és a nadrágomat. Leülök a hideg
földre, olyan távol a kocsinktól, ahol már nem érnek el hozzám a
fények.
Elképzelem, milyen volt ezeknek a fáknak az élete otthon,
amikor még ott cseperedtek a farmon, és ugyanezek a csillagok
ragyogtak rájuk fentről.

Alig tudok elaludni a szűkös ágyban. Amikor először húzom el a

függönyt, a nap még fel sem jött. Fekszem a hátamon, és nézem,
hogyan tűnnek el fokozatosan a csillagok. Ahogy halványul a
fényük, úgy leszek én is egyre reményvesztettebb.
Végül úgy döntök, írok Rachelnek. Azóta nem beszéltünk, hogy
nem mentem el a fellépésére: de ő ismer a legjobban a világon, és
muszáj elmondanom neki, hogyan érzek. Bocsánatot kérek tőle,
és leírom, mennyire hiányzik. Meg azt is, hogy biztosan kedvelné
Calebet, de a szüleim szerint túl közel kerültem hozzá.
Végre válaszol: „Tudok segíteni?”
Hatalmasat sóhajtok, és becsukom a szemem. Annyira hálás
vagyok, hogy van nekem Rachel.
„Karácsonyi csodára van szükségem”, írom.
Hosszú ideig nem érkezik válasz: addig a napfelkeltét nézem.
Aztán ezt írja: „Adj két napot.”

Másnap Caleb hatalmas vigyorral az arcán és egy nagy csomaggal

a kezében toppan be. Az ajándékot újságpapírba csomagolta, és
rengeteg celluxot használt a ragasztáshoz. Látom, hogy a háta
mögött ott kószál anyu, és minket néz. Nem látom, hogy
kiakadna, és nem is jön ide, továbbra is a vevővel foglalkozik.
– Mizu? – kérdezem, és próbálom nem mutatni, mennyire
félek, hogy apu visszatér az ebédről, és kiszúr bennünket. – Azért
jöttél, hogy megtanítsalak csomagolni?
Átnyújtja nekem.
– Majd megtudod, ha kibontottad.
A csomagban valami puha dolog van, és amikor letépem róla
az újságokat, rá is jövök, hogy miért. Az idétlen kötött
karácsonyfasapi rejlik benne, amit a múltkor viselt.
 – Nem, szerintem ez a tiéd – jegyzem meg.
– Eddig az enyém volt, de láttam, milyen irigykedve nézed
folyton – válaszolja, és megjelenik az arcán egy vidám mosoly. –
És rájöttem arra is, hogy nálatok sokkal hidegebbek a telek,
szóval...
Lefogadom, hogy eszébe sem jutott, hogy tényleg hordanám,
úgyhogy gyorsan fel is biggyesztem a fejem tetejére.
Megigazítja a gumipántokat a fülem mellett, és ott felejti a két
kezét, aztán felém hajol, hogy megcsókoljon. Engedem neki, de az
ajkaimat nem nyitom szét. Nem húzza vissza magát, úgyhogy
megteszem helyette én.
– Bocsánat, nem kellene itt, ugye? – szabadkozik.
Valaki megköszörüli a torkát a háta mögött.
– Sierra, tudnál jönni segíteni? – szólal meg anyu.
Caleb, aki láthatóan zavarba jött, a távoli lak felé néz.
– Ajaj, azt hiszem, nekem pedig ki kell pucolnom a vécéket.
Senki nem nevet.
Caleb rám néz.
– Mi a baj?
Lesütöm a szemem, és látom, hogy anyu még közelebb lép
felénk.
– Caleb – fordul hozzá anyu –, Sierra nagyon szép dolgokat
mondott rólad.
Anyura nézek, a tekintetemmel könyörgök, hogy legyen vele
kedves.
– Tudom, hogy érez irántad – folytatja anyu. Rám pillant, de
nagyon távol áll attól, hogy mosolyogjon is. – De jövő héten
elutazunk, és több mint valószínű, hogy jövőre már nem is jövünk
vissza.
Nem veszem le a szemem anyuról, de így is érzem, hogy Caleb
rám néz, és összeszorul a szíve. Az én dolgom lett volna, hogy ezt
közöljem vele, ha már biztos a dolog, és mivel még nem dőlt el
semmi, felesleges lett volna kínozni vele.
– Sierra apja és én sem igazán örülünk annak, ami kialakult
köz– tetek, a helyzetre való tekintettel. – Anyu most rám néz. –
Apád mindjárt visszajön. Szedd le azt a fejedről!
Azzal otthagy bennünket. Caleb láthatóan úgy érzi, átvertem,
és mintha már el is döntötte volna, hogy feladja az egészet.
 – Apád nem akarja, hogy találkozz velem többet, ugye?
– Attól fél, hogy túl komolyra fordulnak köztünk a dolgok –
felelem. – De nem kell félned, egyszerűen arról van szó, hogy
túlságosan aggódik miattam.
– Aggódik? Azért, mert nem fogtok visszajönni?
– Ez még nem biztos. – Képtelen vagyok a szemébe nézni. – El
kellett volna mondanom.
– Oké, itt az alkalom. – Érzem, hogy a düh és az
elkeseredettség vetekszik benne. – Mit hallgattál még el előlem?
Egy könnycsepp gördül le az arcomról. Észre sem vettem, hogy
sírni kezdtem, de nem is érdekel.
– Andrew beszélt vele. De már minden oké.
A hangja ridegebb, mint eddig.
– Hogy érted, hogy minden oké?
– Úgy, hogy utána én is beszéltem apuékkai, és elmondtam
nekik, hogy...
– Mit mondtál el nekik? Mert nekem most nagyon úgy tűnik,
hogy egyáltalán nem oké semmi.
Letörlöm az arcomról a könnyeket, és ránézek végre.
– Caleb...
– Nem fog változni semmi, Sierra! Mindegy is, hogy mikor
mfentek el. De tényleg, minek foglalkozol akkor velem?
A keze felé nyúlok.
– Caleb...
Hátrál egy lépést.
– Ne csináld ezt! – suttogom.
– Azt mondtam, hogy te többet érsz, mint a többiek, Sierra! És
tényleg. De nem tudom, hogy ér-e ennyit ez az egész. Én nem
érdemellek meg, az világos...
– Dehogynem! Caleb, én...
Elfordul, és otthagy a Nagy Sátorban egyedül. Látom, hogy
beszáll a kocsijába, és már el is tűnik.

Másnap apu egy vastag expressz küldeményt hajít le elém a

pultra. Már huszonnégy órája nem állunk szóba egymással. Sosem
fordult még elő ilyen, de egyszerűen képtelen vagyok
megbocsátani neki. A dobozon egy rajzolt piros szív virít. A
feladónál pedig az a név áll, hogy Elizabeth Campbell. Miután
kiszolgáltam két vevőt, végre jut rá időm, hogy kibontsam a
küldeményt.
A csomagban egy nagy boríték lapul és egy csillogó piros
doboz, ami akkora, mint egy hokikorong.
Leemelem a doboz fedelét, kiveszem a vattát, és megpillantom
a körülbelül másfél centi vastagságú fadarabkát, ami az első
fenyőmből maradt. A szélén még mindig van egy kis darab kéreg.
A közepén pedig ott virít a karácsonyfa, amit tizenegy évesen fes-
tettem. Két nappal ezelőtt még izgultam, mit szól majd Caleb eh-
hez az ajándékhoz. Most viszont nem érzek semmit.
Egy vevő lép a pulthoz, úgyhogy visszacsukom a doboz fedelét.
Amikor elmegy, előveszem a levelet. Bár a fenyődarabot Elizabeth
küldte, a levélen Rachel kézírását fedezem fel: „Remélem, ez segít
majd abban, hogy megvalósuljon a karácsonyi csoda.”
Aztán meglátom a két belépőjegyet a boríték alján, ami a
karácsonyi bálba szól. A Szerelem Hógömbje – ez áll a jegyen csillogó
piros betűkkel. A bal oldalán egy pár táncol, hógömbbe zárva, mi-
közben ezüst hópelyhek hullanak rájuk.
Becsukom a szemem, és nagyot sóhajtok.
 HUSZADIK
FEJEZET

Ebédszünetben beugróm a lakókocsiba, és elrejtem a piros dobozt

a párnám alá. Kiveszem a Calebbel közös fotómat, amit az ablak-
szegélybe szúrtam, majd visszarakom úgy, hogy mögé csúsztatom
a két belépőt.
Még mielőtt elpárologna a maradék bátorságom, megkeresem
aput, és megkérem, hogy tegyen velem egy sétát. Eleget
gondolkodtam már a dolgon. Segítek az egyik vásárló kocsijára
kötözni a frissen vett fenyőfát, aztán elindulunk apuval a piacon
túlra, hogy beszélgessünk.
– Szeretném, ha még egyszer végiggondolnád ezt – mondom.
– Azt állítod, hogy a döntésednek semmi köze Caleb múltjához; és
én hiszek neked.
– Az jó, mert...
Közbeszólok:
– Azt is mondtad, hogy azért nem találkozhatok vele, mert már
alig vagyunk itt pár napot, és szerinted túlságosan megszerettem.
Mindkettőben igazad van. Tudom, hogy kényelmetlen neked
beismerni, de tudom jól, hogy nem lenne egy szavad sem, ha nem
használhatnád a múltját kifogásként.
– Nem tudom, lehet, hogy igazad van, de akkor is...
– És miközben mérges vagyok rád amiatt, hogy igazságtalanul
bánsz Calebbel, az a legnagyobb baj, hogy megfeledkezel arról,
akinek a legfontosabb ez az egész dolog.
– Sierra, csak miattad döntöttem így, hidd el! – feleli. – Igen,
nagyon nehéz elfogadni, hogy a kicsi lányom szerelmes lesz. És
igen, nehéz elfogadni a fiú múltját is. De ami a legfontosabb, az
az, kicsim, hogy nem nézhetem tétlenül, hogyan törik össze a
szíved.
– Nem nekem kellene eldönteni, hogy mit akarok? –
csattanok fel.
– De, neked kellene, ha oda tudnál figyelni mindenre. –
Megáll a járda közepén, és végignéz az utcán. – Anyáddal még
nem mondtuk ki, egymás előtt sem, de szinte száz százalék, hogy
jövőre már nem tudunk visszajönni.
Hozzáérek a karjához.
– Sajnálom, apu!
Még mindig az utcát pásztázza a tekintetével, de közben fél
karral átölel, én pedig a mellkasára döntöm a fejem.
– Én is – mondja.
– Akkor téged az aggaszt legjobban, hogyan dolgozom fel azt,
hogy nem találkozhatok többet Calebbel?
Rám néz, most tényleg érzem, hogy mindent csak az én
érdekemben tett úgy, ahogy.
– El sem tudod képzelni, milyen nehéz lesz majd.
– Akkor mondd el, milyen lesz – kérem. – Neked tudnod kell.
Te hogy érezted magad, amikor először találkoztatok anyuval, és
neked haza kellett menned?
– Borzalmas volt. Sokszor úgy éreztem, hogy vége, nem tudjuk
így tartani a kapcsolatot. Szakítottunk is, és egy ideig
megpróbáltunk másokkal randizni. Na, abba kis híján belehaltam.
A következő kérdésem kicsit önző.
– És megérte várni?
Rám mosolyog, aztán visszafordul a telek felé.
– Persze hogy megérte.
– Hát, akkor...
– Sierra, nekem és anyádnak is volt már előtte komoly
kapcsolata. De te most vagy szerelmes életedben először.
– Ki mondta, hogy szerelmes vagyok?
Felnevet.
– Nem kell mondanod, látszik.
A kocsik felé nézünk, és szorosabban odabújok a mellkasához.
Nagyot sóhajt, és azt mondja:
– Pár nap múlva össze fog törni a szíved. Ez elkerülhetetlen.
De nem teszem még rosszabbá azzal, hogy eltiltalak tőle, jó?
Mindkét karommal átölelem, és közlöm vele, mennyire
szeretem.
– Tudom – súgja a fülembe. – És ne felejtsd el, hogy anyáddal
itt leszünk, amikor össze kell majd szedned magad.
így, összeölelkezve sétálunk vissza a telepre.
– Csak egy dolgot gondolj végig nagyon alaposan – jegyzi még
meg. – Találd ki, hogyan búcsúztok el egymástól karácsony előtt.
Mert el kell majd búcsúznotok egymástól. Ez elkerülhetetlen.
A Nagy Sátorhoz érve apu csatlakozik anyuhoz, én pedig a
lakókocsiba rohanok, hogy felhívjam Calebet.
– Gyere át, és vegyél egy fenyőt! Tudom, hogy ma este is vinni
akarsz valakinek.
Caleb csak sötétedéskor érkezik meg. Luis segít nekem
elcipelni egy fát a kocsihoz.
– Remélem, ez jó lesz, bárkinek is viszed – jegyzi meg Luis.
Caleb kiszáll, és hátrajön, hogy leengedje a kocsi hátulját.
– Ez túl nagy fa, nincs most ilyenre pénzem – vakarja a fejét.
– Még akkor sem, ha akciós.
– De ez most ingyen van – szólalok meg.
– A szüleitől van, ajándékba – mondja Luis. – Most elmentek
szundítani egyet, úgyhogy...
– Hé, én is itt vagyok, Luis! – nevetek. – Én is meg tudom
neki mondani.
Luis elpirul, aztán elköszön, és magunkra hagy, hogy segítsen a
vevőknek behálózni a fákat. Caleb láthatóan teljesen össze van
zavarodva.
– Beszéltem az apámmal – közlöm vele.
– És?
– Azt mondta, bízik bennem. És nagyon tetszik neki, amit a
fákkal csinálsz, úgyhogy szeretnének ők is felajánlani egy fenyőt a
jó ügy érdekében.
A lakókocsi irányába néz, és halványan elmosolyodik.
– Ha visszajöttünk, gondolom, el kell majd nekik mondani,
hogy milyen sorsa lett az adományuknak.
Miután elajándékoztuk a fát (aminek hatalmas sikere lett: az
ötéves gyerek, aki kapta, magánkívül volt a boldogságtól), Caleb
elvisz a Cardinals Peakhez. Leparkol a vaskapu előtt, és készül,
hogy kiszálljon.
– Várj itt! Kinyitom a kaput, aztán felmegyünk a csúcsra.
Szeretném megnézni a fáidat, ha nem bánod.
– Inkább állítsd le a motort – kérem tőle. – Menjünk fel
gyalog!
Előrehajol, és megnézi magának a dombot.
– Mi van, megijedtél egy kis esti túrázástól? – húzom. – Biztos
van zseblámpád, nem? Ne mondd, hogy nincs a teherautódban
legalább egy lámpa.
– De van – mosolyog.
– Tökéletes!
Leparkol az út melletti fűre, aztán előkapja a zseblámpát a
kesztyűtartóból.
– Csak egy van – állapítja meg. – Remélem, nem bánod, ha
nagyon közel kell sétálnunk egymáshoz.
– Hát, ha muszáj...
Kiszáll, átjön az én oldalamra, és kinyitja nekem is az ajtót.
Mindketten felhúzzuk a dzsekink cipzárját, és közben a Cardinals
Peak csúcsát figyeljük.
– Szeretek itt lenni – mondom. – Minden alkalommal, amikor
megmászom a dombot, arra gondolok... azt érzem, hogy... a fáim
olyan fontos metaforák.
– Váó – mosolyog Caleb. – Azt hiszem, ez a legmélyebb dolog,
amit eddig hallottam tőled.
– Ó, fogd már be! – nevetek fel. – És add ide azt a lámpát!
Odaadja, és elindulunk fölfelé.
– Most komolyan. Használhatom majd ezt a fordulatot? Az
angoltanárom imádná.
Oldalba bököm.
– Na, ide figyelj! Egy fenyőfarmon nőttem fel. Szóval jogom
van érzelgősnek lenni, ha fákról van szó, akkor is, ha nem tudom
rendesen kifejezni magam.
Szeretem, hogy tudunk egymással ékelődni, és hogy ilyen
könnyedén megy. Igen, vannak nehézségeink (nem hagyhatjuk
figyelmen kívül például a naptárat), de megtaláltuk a módját,
hogyan fejezzük ki, mennyire fontosnak tartjuk a másikat.
Hidegebb van most, mint hálaadás napján, amikor Heatherrel
jöttünk fel ide. Calebbel nem sok szót váltunk útközben,
egyszerűen élvezzük a friss, hűs levegőt és az érintés melegségét.
Mielőtt befordulnánk az utolsó kanyarnál, letérek az útról, és
magam után húzom Calebet. A bokrok itt a térdünkig érnek, de
Caleb zokszó nélkül jön utánam.
A kifli alakú hold a domb másik oldalának ad csak fényt, így mi
teljes sötétségben botorkálunk, a zseblámpánk fényénél. Elérünk
egy szakaszra, ahol a csalitos egy kis rétbe torkollik. A fenyőim
felé fordítom a lámpát, és lassan végigpásztázok rajtuk.
Caleb mellém lép, átkarolja a vállam, és finoman magához húz.
Amikor felnézek az arcába, ő a fák felé fordul. Aztán elenged, és
elindul a kis farmom felé. Hol rám, hol a fákra pillant, és közben
fájdalmasan boldognak tűnik.
– Nagyon szépek – szólal meg. Közel hajol az egyikhez, és
mélyen beszívja az illatát. – Karácsonyillatuk van.
– És úgy is néznek ki, mint a karácsonyfa, mert Heather
minden nyáron feljön, és megmetszi őket – jegyzem meg.
– A vadonban nem ilyen az alakjuk?
– Nem mindnek – felelem. – Apu úgy szokta mondani, hogy
mindenkinek szüksége van egy kis segítségre ahhoz, hogy ünnepi
hangulatba kerüljön.
– A családod nagyon szereti a metaforákat – mondja
vigyorogva, aztán mögém lép, és jó szorosan átölel, az állát pedig
a vállamon pihenteti.
Pár percig csak állunk itt, és nézzük a fenyőimet.
– Tetszenek – jelenti ki. – Ők a te kis facsaládod.
Oldalra húzom a fejem, és felnézek a szemébe.
– Na, most melyikünk az érzelgős?
– Sosem jutott még eszedbe, hogy feldíszítsd őket? – kérdi.
– Heatherrel egyszer csináltuk, persze a lehető
legkörnyezetbará- tabb módon. Tobozokat, bogyókat és virágokat
használtunk, ja meg volt pár csillag is, amit madáreleségből meg
mézből készítettünk.
– Hoztatok ajándékot a madaraknak is? – mosolyog. – Hát ez
nagyon cuki.
Elindulunk visszafelé a csalitoson keresztül, de aztán
megfordulok, és megnézem a fókát még egyszer, valószínűleg
utoljára, mielőtt hazamegyünk. Közben fogom Caleb kezét, és arra
gondolok, hogy vajon lesznek-e még ehhez hasonló pillanatok az
életemben. Caleb ekkor megbök, és a fenyőpiacunk felé mutat.
Innen fentről úgy fest, mint egy kis, finoman megvilágított
téglalap. A fík közé kifeszített világító hópelyhek és a
lámpaoszlopok csak még jobban kiemelik a fók mélyzöld színét.
Látom a Nagy Sátrat és a lakókocsit is. Ott van egy csomó ember,
akik fel-alá mászkálnak: vásárlók, munkások és talán a szüleim is.
Caleb ismét mögém bújik, és magához ölel.
Ez az otthonom, villan át a fejemen a gondolat. Ott lenn... és itt fenn.
Végigsimítja a kezem, amivel a lámpát fogom, majd lassan a
fenyőim felé fordítja a fényt.
– Csak ötöt látok – mondja. – Úgy emlékeztem, hogy hat fát
említettél.
A szívverésem kihagy. Ismét végigpásztázok a fákon.
– Egy, kettő... – Szédülni kezdek, amikor rájövök, hogy igaza
van. Visszarohanok a magas bokrokon át, és rémülten világítok
jobbra-balra.
– Az első hiányzik! A legnagyobb – ejtem ki a szavakat
döbbenten.
Caleb is sietve elindul felém. Mielőtt ideérne, megbotlik valami
szilárdban. A lába elé világítok, majd a szám elé kapom a kezem.
A fatönk mellé térdelek, és hitetlenkedve nézem, mi maradt a
legöregebb fámból. A felszínén már megszáradt a fa kicsapódó
nedve.
Caleb mellém térdel. Kiveszi a kezemből a lámpát, aztán
megragadja mindkét tenyeremet.
– Valaki beleszeretett – mondja. – Valószínűleg hazavitte,
feldíszítette, és most ott ragyog gyönyörűen. Olyan, mint egy
ajándék, amit...
– Azt az ajándékot én akartam odaadni valakinek – szólok köz-
be. – Nem azért vigyáztam rá, hogy ellopják.
Felhúz a földről, és a vállához vonja a fejem. Pár másodperc
múlva aztán elindulunk lefelé a dombról. Lassan battyogunk, és
egyikünk sem szól egy szót sem. Amikor egy kő vagy gödör állja az
utunkat, Caleb figyelmesen arrébb húzza a kezem.
Aztán megáll: a hátralévő pár méteres úton néz valamit. Teszek
egy lépést, mert nem látom, mi keltette fel a figyelmét. Aztán a
lámpa fénye a fám zöld lombját világítja meg. A fenyőt
behajították a bokorba, és otthagyták kiszáradni.
 – Komolyan itt hagyták? – kiáltok fel.
– Azt hiszem, szegény fii feladta a harcot.
A térdeim összerogynak alattam, és kitör belőlem a zokogás.
– Hogy lehet valaki ennyire szemét?
Caleb a vállamra teszi a kezét. Nem mond semmit, sem azt,
hogy minden rendben lesz, sem azt, hogy nem kellene így
kiborulnom egy egyszerű fenyő miatt. Csak ott van velem,
együttérzően.
Végül feltápászkodom. Letörli a könnyeimet, és a tekintetem
keresi. Még mindig nem szólal meg, de tudom jól, hogy mellettem
áll.
– Nem tudom, miért viselkedek így, nem tudom
megmagyarázni – hüppögöm, mire Caleb becsukja a szemét.
Becsukom én is. Azt hiszem, tényleg nincs most szükség szavakra.
Ismét a fara pillantok. Bárki is vágta ki, biztosan gyönyörűnek
látta. És el akarták vinni, hogy feldíszítsék. Csak, gondolom,
rájöttek egy idő után, hogy túl nagy nekik.
Úgyhogy itt hagyták.
– Nem akarok itt lenni – préselem ki magamból a szavakat.
Caleb elindul utánam, és világítja előttem az utat.

Amikor Heather felhív, hogy átugorhat-e a telepre dumálni,

elmesélem neki, mi történt a Cardinals Peaken, és hozzáteszem,
hogy most talán nem vagyok a legjobb társaság. Mivel jól ismer,
azonnal átugrik. Azt mondja, idén „fenyőfúvarozó szellemmé”
változtam, és szomorú, hogy alig töltöttünk együtt időt.
Emlékeztetem rá, hogy amikor volt napi két, maximum négy
szabad órám, akkor ő mindig Devonnal lógott.
– Túl sok időt áldoztál a „Hogyan dobjam a pasim”
hadműveletre – teszem hozzá.
Heather segít nekem feltölteni az italos csapokat.
– Azt hiszem, igazából nem is akartam vele szakítani egyszer
sem. Inkább azt akartam, hogy jobb barát legyen. Az elején min-
den olyan klasszul alakult, de aztán... nem is tudom...
 – Túlságosan elbizakodottá vált?
A szemeit forgatja.
– Az biztos. Na, egy újabb szó, amit csak te használsz.
Elmondom neki, milyen dráma alakult ki Andrew meg apu
közt,
és hogyan vezetett ez ahhoz, hogy át kellett rágnom a
szüleimmel, miért nem opció az, hogy amíg itt vagyunk, én már
nem is találkozhatok Calebbel.
– Na tessék! Hogy kiáll végre magáért ez a kicsi lány! – néz
végig rajtam Heather elismerően. Megszorítja a kezem. – Én azért
még reménykedem abban, hogy visszajössz jövőre is, Sierra! De
ha nem, akkor is örülök, hogy így alakultak végül a dolgaid Caleb-
bel.
– Végül is én is – sóhajtom. – De hogy miért kellett ennyi
akadály közénk, azt nem értem.
– Ha belegondolsz, a nehézségektől csak még mélyebb lett a
kapcsolatotok – magyarázza. – Nézz meg minket Devonnal! Ő,
ugyebár, túlságosan nyeregben érezte magát. Emiatt minden
napunk tök egyforma és unalmas volt. Már a szakításon kezdtem
el gondolkodni, amikor történt az az incidens a Téli Királynővel.
Amiatt elég nagy feszkó alakult ki, de végül Devon meglepett egy
tuti nappal. Azt kapjuk végül, amit megérdemlünk, nem? Te és
Caleb is megérdemlitek, hogy a hátralevő pár napot alaposan
kihasználjátok.
– Sőt, szerintem nem csak a hátralevő napokat érdemeltük ki,
hanem még pár hosszú évet is – jegyzem meg. – Caleb pedig már
annyit szenvedett, hogy ő élete végéig kiérdemelte a boldogságot.
Egy óra múlva Heather lelép, hogy elkészítse Devon meglepe-
tésajándékát. A nap további része meglehetősen lassan telik,
vevők jönnek és mennek. A nap végén megszámolom a bevételt,
és mindent beteszek a széfbe, amit csak kell. Amikor a
kapcsolóhoz megyek, hogy kikapcsoljam a világító hópelyheket,
anyu odajön hozzám.
– Apáddal szeretnénk téged elvinni vacsorázni – közli.

A Reggeliző Expresszbe megyünk, és amikor belépünk a zsúfolt

vasúti kocsiba, Caleb épp egy férfi kávéját tölti újra pár asztallal
arrébb. Anélkül, hogy felnézne, odaszól nekünk:
– Egy pillanat és jövök.
– Csak nyugodtan – mosolyog apu.
Caleb bizonyára nagyon fáradt. Amikor felpillant, és meglát
bennünket, csak akkor esik le neki, kihez szólt az imént. Felnevet,
és már hozza is az étlapokat.
– Fáradtnak tűnsz – mondom.
– Az egyik munkatársam megbetegedett, úgyhogy már kora
reggel óta itt vagyok. De így legalább több lesz a borravalóm.
A konyha közelében álló egyik boksz felé terel bennünket. Míg
mi elhelyezkedünk, elénk rakja a szalvétát és az evőeszközöket.
– Holnap szerintem két fát is fogok tudni venni – folytatja. –
Az emberek még járnak fiit venni, ugye? Sokan az utolsó napokra
tartogatják, gondolom.
– Még nyitva vagyunk – nyugtatja meg apu. – De nálunk nincs
akkora pörgés, mint itt.
Caleb elmegy, hogy hozzon nekünk vizet. Figyelem, ahogy ide-
oda cikázik, mint egy gyagyás. Iszonyúan cuki ilyenkor is. Aztán a
szüleim felé nézek, és látom, hogy apu a fejét ingatja.
– Meg kell tanulnod, hogyan hagyd figyelmen kívül apádat –
szólal meg anyu. – Én is csak így bírom mellette.
Apu erre belecsíp anyu arcába. Húsz éve ismerik egymást, és
anyu ennyi idő után rájött, hogyan kell leállítania aput úgy, hogy
ne sértse meg.
– Anyu, vágytál valaha más munkára a farm meg a piac
helyett? – kérdezem.
Meglepetten néz rám.
– Hát, nem pont ezért jártam főiskolára, ha erre célzol.
Caleb megjelenik három pohár vízzel és három becsomagolt
szívószállal.
– Választottatok?
– Jaj, ne haragudj! Még bele sem néztünk a menübe –
szabadkozik anyu.
– Semmi baj, vissíajövök majd később – vágja rá Caleb. – Van
itt egy nagyon kedves pár (ezt most gúnyosan értettem), aki kicsit
több figyelmet igényel az átlagnál.
Aztán Caleb el is illan, a szüleim pedig kézbe veszik az étlapot.
 – De volt már, hogy elkezdtél ábrándozni másról? – faggatom
tovább anyut. – Milyen lenne az életed, ha nem a karácsony körül
forogna minden?
Anyu leteszi maga elé a menüt, és az arcomat vizsgálja.
– Bánod, hogy ilyen az életünk, Sierra?
– Nem, hiszen fogalmam sincs, milyen lehetne még. Nektek
legalább jutott néhány normális karácsony, mielőtt
összeházasodtatok. Van összehasonlítási alapotok.
– Sosem bántam meg, hogy ezt az életet választottam – jelenti
ki végül anyu. – Az én döntésem volt, és elégedett vagyok. Az én
döntésem volt, hogy így akarok élni apáddal.
– Izgalmas így az élet, az biztos – szól közbe apu.
– És már csak pár napot maradunk – jegyzi meg anyu. Amikor
elhúzom a szám, anyu szomorú pillantást vet apu felé.

Másnap délután megjelenik a piac parkolójában a lila kocsi; Caleb

mellett pedig ezúttal Jeremiah ül. Nevetgélve és beszélgetve
közelednek felénk. Olyan önfeledtek, mint két jó barát, akik közt
soha nem volt semmi konfliktus.
Luis megy elébük, és leveszi a munkáskesztyűt, hogy kezet
rázzon velük. Beszélgetnek egy kicsit, majd Caleb és Jeremiah
elindul a Nagy Sátor felé.
– Piacos csaj! – köszön Jeremiah, és pacsira nyújtja felém az
öklét. – A haverom azt mondja, elkél nektek az extra segítség, ha
le akarjátok bontani ezt a helyet karácsonykor. Hol lehet
jelentkezni?
– Nem a családoddal akarsz lenni inkább? – csodálkozom.
– Mi nem úgy szoktunk ünnepelni, mint a többi ember: már
szenteste előtt megkapjuk az ajándékokat. Aztán átalusszuk a fél
napot, és focit nézünk – meséli. – Amúgy meg jövök neked eggyel,
ugye tudod?
Egyik fiúról a másikra nézek.
– És minden oké veletek?
Jeremiah lesüti a szemét.
– A szüleim nem tudják, hogy kivel találkozgatok. De Cassand-
ra falaz nekem.
 – Igen, bár van egy feltétele – jegyzi meg Caleb. Rám néz. –
Szilveszterkor Jeremiah-nak kell fuvaroznia az összes
pomponlányt.
– Kemény meló, de azt hiszem, hogy menni fog – nevet fel
Jeremiah. Aztán már indul is. – Megkeresem apukádat, hogy
rákérdezzek a bontásra.
– És veled mi újság? – mosolygok Calebre. – Te is segíteni
akarsz szétszerelni a helyet?
– Nagyon szívesen itt lennék aznap, de nekünk karácsonykor
mindig megvannak a magunk hagyományai, és nem érezném jól
magam, ha ellógnék otthonról. Ugye, megérted?
– Persze. És örülök neki, hogy mind együtt lesztek – felelem.
És így is gondolom. Hú, nagyon rossz lesz az a karácsony reggel. –
Ha lesz egypár perced, hogy találkozzunk, akkor Heatheréknél
leszek, hogy megajándékozzuk egymást velük meg Devonnal.
Mosolyog, de ugyanolyan szomorú közben a tekintete, mint ne-
kem.
– Ott leszek.
Nem is tudunk mást mondani most egymásnak, csak várjuk,
hogy visszatérjen Jeremiah. Annyira valóságossá vált az elválás...
és közelivé. Pár héttel ezelőtt még viszonylag távolinak tűnt a
búcsú napja. Akkor még volt idő rá, hogy azon gondolkodjunk,
vajon mi alakul majd ki kettőnk között, és mennyire mélyül el a
kapcsolatunk. Most pedig azt érzem, hogy túl gyorsan elrepült az
idő.
Caleb megfogja a kezem, én pedig megyek utána. A lakókocsi
mögé vezet, ahol nem lát bennünket senki. Mielőtt
megkérdezhetném, mit szeretne, már meg is csókol. Úgy
csókolózunk, mintha ez lenne az utolsó alkalmunk rá. Nem tudom
kiverni a fejemből a gondolatot: mi van, ha tényleg ez az utolsó
alkalmunk?
Amikor elhúzódik, látom, hogy az ajkai sötétvörösek lettek és
egy kicsit meg is duzzadtak. Szerintem az én szám is így nézhet
most ki. Megérinti az arcom, és a homlokomhoz dönti a
homlokát.
– Ne haragudj, hogy nem tudok eljönni segíteni karácsonykor
– sóhajtja.
– Már csak pár napunk van – szólalok meg. – Nem tudom,
mit fogunk csinálni.
– Gyere el velem a gyertyagyújtásra! Tudod, amiről Abby
beszélt.
Hezitálok. Nagyon rég nem voltam templomban. Úgy illene,
hogy karácsony éjjel olyanok közt legyen a templomban, akik
ugyanabban hisznek, mint ő, és ugyanazt érzik, amit ő, vagy nem?
Előbukkan a gödröcskéje.
– Szeretném, ha ott lennél. Légyszi...
Visszamosolygok rá.
– Oké.
Már indulnak is vissza a telepre, de megfogom a kezét, és
visszahúzom. Megemelkedik az egyik szemöldöke.
– Mit szeretnél?
– A mai új szavamat – válaszolom. – Vagy már feladtad, hogy
minden alkalommal lenyűgözz a tudásoddal?
– El sem hiszem, hogy kételkedni kezdtél bennem! Igazából
nagyon rákattantam a furcsa szavakra. A mai például az, hogy
transzlucens.
Csak pislogok.
– Hm, ezt a szót nem ismerem – ismerem el.
– Ez az! – emeli magasba a két kezét.
– Jó, elhiszem, hogy van ilyen szó – folytatom, és felhúzom az
egyik szemöldökömet –, de mit jelent?
Ő is felvonja az egyik szemöldökét.
– Azt, hogy valami áttetsző, transzparens – mondja. – Várj, a
transzparens szót ismered?
Felnevetek, és kirángatom a kocsi mögül.
Luis integet, és elindul felénk kocogva.
– A srácokkal kiválasztottuk neked a tökéletes fát – közli
Calebbel. Jó látni, hogy ő is beilleszkedett a piacos családba. –
Már felpakoltuk a kocsidra is.
– Hú, kösz, haver! Akkor add a cédulát, megyek és kifizetem.
Luis a fejét rázza.
– Nem, ezt most mi álljuk.
Caleb rám néz, nem érti, miről van szó.
– A baseballos fiúkkal beszéltük, hogy nagyon vagány, amit
csinálsz – magyarázza Luis. – Meg szerintem is az. Összedobtuk a
borravalónk egy részét, és megvettük belőle ezt a fát.
 A vállammal meglököm Calebet. Úgy tűnik, ragályosak a jó
szokásai.
Luis aggódó szemmel néz rám.
– Nyugi, nem használtuk a dolgozói kedvezményt! – mondja.
– Ó, pedig nyugodtan használhattátok volna – hagyom rá.
 HUSZONEGYEDIK
FEJEZET

Szenteste előtt egy nappal Heather elugrik Abbyért, és elhozza a

telepre. Abby napok óta nyaggatja Calebet, hogy szeretne eljönni
segíteni, ugyanis kislány kora óta arról álmodozik, hogy egy
karácsonyfapiacon dolgozzon. Még ha túlzott is egy kicsit, örülök,
hogy a kedvében járhatok.
A Nagy Sátor túlsó végében felállítunk két fűrészbakot, és
ráhelyezünk egy ajtó nagyságú furnérlemezt. A rögtönzött
pultunkat aztán megpakoljuk fenyőágakkal, majd Abby, Heather
meg én kis csomagokat készítünk belőlük: két-három gallyat
csavarunk egy papírzacskóba, és a vásárlóknak ajándékozunk
belőlük egyet-egyet. Mindenki szereti feldíszíteni az asztalt és az
ablakokat, mielőtt megérkezik a család. Ahogy elkészül egy
csomag, már viszi is el valaki.
– Na és mi lesz a titkos ajándékod Devonnak? – kérdezem a
barátnőmet. – Fogadni mernék rá, hogy egy karácsonyi pulcsi.
– Arra is gondoltam – ismeri el Heather –, de aztán kitaláltam
valami jobbat. Várj, mindjárt jövök!
Visszaszalad a kasszapulthoz, ahová lepakolta a táskáját.
Abbyvel egymásra nézünk, és megvonjuk a vállunkat. Heather
aztán nagy büszkén elindul felénk egy nagyjából fél méter hosszú,
kissé gyűrött, piros-zöld csíkos... sállal?
– Anyukám megtanított kötni – dicsekszik.
Beharapom a szám, hogy ne kezdjek el nevetni.
– Két nap múlva karácsony, Heather!
Kétségbeesetten néz a sálra.
 – Nem gondoltam, hogy ilyen sok időbe fog telni. De azt
találtam ki, hogy miután itt végzek, bezárkózom a szobámba, és
aztán órákon át macskás videókat nézek, és befejezem a kötést.
– Ha más értelme nincs, legalább elucidálódik, hogy mennyire
szeret.
Abby keze megáll a levegőben.
– Mit is jelent az a szó, hogy elucidálódik?
Heatherből és belőlem kirobban a nevetés.
– Szerintem azt jelenti – magyarázza Heather, és közben
zsebre vágja a sálat –, hogy ha Devon tényleg szeret engem, akkor
úgy fogja hordani ezt a ronda sálat, mintha ez lenne a legszebb
dolog, amit valaha kapott.
– Pontosan ezt jelenti – erősítem meg. – Habár ez nem túl
fair.
– Ha neked adnám, te hordanád, nem? – kérdi. Végül is igaza
van. – Ha ő nem képes értem ekkora áldozatra, akkor nem is
érdemli meg a másik ajándékomat.
– Ami micsoda? – kíváncsiskodik Abby.
– Jegy a stand-up fesztiválra – árulja el Heather.
– Az már jobb – ismerem el.
Heather elmeséli Abbynek, milyen tökéletes nappal
ajándékozta meg Devon karácsony előtti meglepetésével. Abby azt
mondja, egyszer ő is szeretne egy olyan fiút, aki elviszi piknikezni
a Cardinals Peakre.
Heather mosolyogva készíti a következő csomagot.
– Nem mintha ő nem érezte volna jól magát odafenn – jegyzi
meg.
Egy marék fenyőágat hajítok felé. Örülnék, ha nem kezdené el
részletezni Caleb tesója előtt, hogy mit csináltak kettesben.
Miután Abbyért beugrik az anyukája és hazaviszi, ismét a
szerelmi életem a téma.
– Úgy érzem, hogy még egy csomó minden áll előttünk.
Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy nemsokára haza kell
mennünk.
– És a jövő év még mindig a levegőben lóg?
– Lóg, igen, de már nem sokáig – válaszolom. – Igazából egyre
valószínűbbnek tűnik, hogy nem jövünk. El sem tudom képzelni,
hogy élem túl, ha nem láthatlak jövőre, Heather!
 – Nem lesz egyáltalán karácsonyi hangulatom, az tuti –
sóhajtja.
– Egész életemben azon morfondíroztam, vajon milyen lehet
az ünnepi időszak otthon. Milyen az, amikor tényleg fehér a
karácsony, és milyen érzés lehet a többiekkel tölteni a téli
szünetet. De tudod, más dolog ezen morfondírozni, és más dolog
vágyni rá.
Abbahagyjuk a csomagok készítését.
– Beszéltél már Calebbel erről?
– Nem, de érzem, hogy mindkettőnket nyomasztja.
– És mi van a tavaszi szünettel? Nem kell várnod arra az
örökkévalóságig, hogy újra találkozzatok.
– Az apjánál lesz – mondom. A karácsonyi bálra szóló jegyekre
gondolok, amiket a fotónk mögé rejtettem. Mielőtt odaadom neki,
tudnom kell, hányadán is állunk. Tudnom kell, melyikünk hogy
képzeli a jövőt. Akkor azzal az érzéssel tudnék hazamenni, hogy
tett nekem egy ígéretet.
– Ha mi helyre tudtuk hozni Devonnal, akkor ti is ki fogtok
találni valamit – állapítja meg.
– Nem tudom. Ahhoz, hogy tényleg működjön a dolog, nem
ártana együtt lennünk.

Miután véget ért az utolsó piaci napunk is, a szüleimmel beülünk

a lakókocsiba az utolsó itteni vacsoránkra. Egész nap Totyogott a
marhasült az elektromos főzőedényben, úgyhogy a kocsit betölti a
finom kajaillat. Heather apja hozott nekünk házi készítésű kukori-
cakenyeret. Apu, aki a pici asztal túloldalán ül, megkérdi, mi a vé-
leményem arról, hogy nem jövünk vissza jövőre.
Kettétépem a szelet kenyeremet.
– Tehetetlennek érzem magam – válaszolom. – Minden évben,
zárás után itt ülünk és eszünk. Minden ugyanolyan, kivéve ezt a
kérdést.
– Lehet, hogy a te szemszögedből így fest – szól közbe anyu –,
de számunkra minden egyes év különböző volt.
Beleharapok a kenyerembe.
– Egy csomó ember van körülötted, Sierra, akik a legjobbat
akarják neked – mondja apu. – Itt is, ebben a városban és otthon
is...
Anyu átnyújtja a kezét az asztal fölött, és megfogja a kezem.
– Biztosan úgy érzed, mintha többen húznánk több irányba, de
ez csak azért van így, mert mind törődünk veled. Ha más
pozitívumot nem is látsz most ebben a szituációban, próbáld meg
észrevenni legalább ezt.
Apu persze nem hazudtolja meg magát, ugyanis hozzáteszi:
– Még akkor is, ha közben összetörik a szíved.
Anyu megböki aput a vállával.
– Amikor gimisek voltunk, Mr. Cinikus (vagyis az apád) az
egész nyarat itt töltötte, egy baseballtáborban, miután megismert
engem télen.
– Addigra már jól ismertelek – jegyzi meg apu.
– Na, ne mondd! Mennyire sikerült megismerned engem pár
hét alatt?
– Elég jól – feleli apu. – Elhiheted.
Apu anyu kezére teszi a tenyerét, ami alatt az enyém pihen.
– Büszkék vagyunk rád, kicsim! Bármilyen változás is áll majd
be a családi üzletben, azt együtt fogjuk átvészelni, családként. És
ha úgy döntesz, hogy szeretnél Calebbel... tudod... akkor mi...
– Támogatunk benne – egészíti ki anyu.
– Így van. – Apu hátradől, és átkarolja anyu vállát. – Mert
bízunk benned.
Odasietek az asztal túloldalára, és átölelem mindkettejüket.
Érzem, hogy apu oldalra fordítja a fejét, hogy anyu szemébe
nézzen.
Visszaülök a helyemre, anyu pedig elnézést kér, átmegy a
szobájukba, és egy pár apró ajándékkal tér vissza, amit még
otthonról hoztunk. Apu közülünk a legtürelmetlenebb (sokban
hasonlít Calebre), úgyhogy ő bontja ki az első csomagot. Aztán
fintorogva messzire eltartja magától a dobozt.
– Egy polcra ültethető karácsonymanó? Most komolyan?
Anyu meg én szakadunk a nevetéstől. Apu minden évben
elmondja, mennyire idegesíti ez a figura, és hogy soha nem fog
ilyet venni otthonra, mert frászt kapna attól, hogy egy olyan manó
figyel minket, aki állítólag jelenti a Mikulásnak, hogyan
viselkedtünk. Mivel a decembert minden évben egy lakókocsiban
töltjük, nem is tudtunk eddig karácsonymanót tartani.
– A terv az volt – meséli anyu, hogy Sierrával elrejtjük otthon,
mielőtt elindulunk Kaliforniába.
– És aztán – folytatom én, előredőlve, a még nagyobb hatás
érdekében – frászt kaptál volna, amikor észreveszed, hogy otthon
leskelődik valamelyik polcról.
– Megőrültem volna tőle – ingatja a fejét apu. Előveszi a
dobozból a manót, és a lábánál fogva, fejjel lefelé lógatja. – Idén
még önmagátokon is túltettetek.
– Ha minden rosszban van valami jó – szólalok meg –, akkor
örülhetsz, mert mostantól mindennap szemmel tarthatod a manót
otthon.
– Na, látjátok, ismét egy jó példa arra, miért nem kell, hogy
minden rosszban legyen valami jó – jegyzi meg apu.
– Na jó, én jövök – szól közbe anyu.
Minden évben azt szeretné, hogy egy különleges illatú
testápolóval lepjük meg. Bár nagyon szereti a fenyőillatot is, de
miután egy teljes hónapot tölt ebben az illatban, év közben valami
másra vágyik.
Kibontja a csomagját, és a címkéjét nézegeti.
– Uborkás medvecukor? Hol a csudában találtatok ilyet?
– Ez a két kedvenc illatod – emlékeztetem.
Kinyitja a kupakot, megszagolja a testápolót, majd egy cseppet
nyom a tenyerébe.
– Hát ez valami fantasztikus! – ámuldozik, és élvezettel keni
be vele a teljes karját.
Apu egy kis, ezüstszínű dobozt nyújt át nekem.
Felnyitom a tetejét, és kiveszem belőle a vattát. Alatta egy
slusszkulcs lapul, fényesen csillogva.
– Vettetek nekem egy autót? – hüledezem.
– Igazából Bruce bácsi teherkocsiját kapod – mondja anyu de
újrakárpitozzuk olyan színűre, amilyenre csak szeretnéd.
– Hosszú utakra nem biztos, hogy lehet majd használni –
magyarázza apu –, de a farmra szuper lesz, meg arra is, hogy a
városban közlekedj vele.
– Nem bánod, hogy az ő kocsiját kapod meg? – kérdezi
aggódva anyu. – Sajnos nem engedhettük meg magunknak...
 – Nagyon köszönöm! – szólok közbe. Megfordítom a dobozt,
hogy a kezembe pottyanjon a kulcs. Egy ideig még emelgetem a
tenyerem, hogy érezzem a súlyát, aztán odapattanok a
szüléimhez, és szorosan megölelem őket. – Ez elképesztő!
Mivel ez a hagyomány nálunk, miután bepakoltuk a szennyes
tányérokat a mosogatóba, a szüleim ágyára kuporodunk, és
megnézzük együtt A Grincset a laptopomon. Anyuék persze most is
elalszanak még azelőtt, hogy a Grincs szíve a háromszorosára
nőne egy nap alatt. Én viszont nagyon is ébren vagyok, és a
gyomrom görcsbe szorul, mert el kell indulnom lassan, hogy
elkísérjem Calebet a gyertyagyújtó ünnepségre.
Most nincs szükség arra, hogy felpróbáljak egy csomó
különböző szettet. Még mielőtt bemásztam volna a szüleim
ágyába, kikészítettem egy egyszerű fekete szoknyát meg egy fehér
blúzt. Kivasalom a hajam az aprócska fürdőszobában. Miközben
sminkelem magam, a tükörben látom, hogy anyu mosolyogva
figyel engem. Felém nyújt egy vadiúj, pink kasmírpulóvert.
– Ha fáznál – mondja.
– Ezt meg hol vettétek? – pördülök feléjük.
– Apád ötlete volt – ismeri el. – Szerette volna, hogy ma este
felvehess valami újat.
– Apu választotta? – tartom a magasba a pulóvert.
– Nem, dehogyis – nevet anyu. – És ennek örülhetsz is, mert
akkor valószínűleg olyat választott volna, ami mindent takar,
mondjuk, egy síoverállt. Akkor mentem el vásárolni, amikor ti a
faágakból készítettétek a csomagokat.
– Mondd meg apunak, hogy nagyon tetszik – nézegetem a
tükörben magam és az elém tartott új pulcsit.
– Hát, ha fel tudom kelteni, akkor csinálunk majd egy kis
pattogatott kukoricát, és megnézzük a Fehér karácsonyt – mosolyog
a tükörképünkre.
Minden évben megnézik, általában szorosan egymás mellett
csücsülve.
– Annyira bírom bennetek, hogy nem fáradtok bele apuval a
karácsonyba.
– Szívem, ha úgy éreznénk, akkor eladnánk a farmot, és valami
mást csinálnánk – teszi a vállamra a kezét. – Amit mi csinálunk,
az nagyon különleges. És jó tudni, hogy Caleb is értékeli ezt.
 Valaki finoman kopog az ajtón. Eszeveszetten kalimpál a
szívem, miközben anyu segít úgy rám adni a pulcsit, hogy ne
menjen tönkre a frizurám. Aztán még egyszer megölelem, ő pedig
bemegy a szobájukba, és magukra csukja az ajtót.
 HUSZONKETTEDIK
FEJEZET

Nagyra tárom az ajtót, abban a reményben, hogy ott áll majd az

én jóképű szentesti randipartnerem. Ehelyett Caleb egy több
számmal kisebb, szűk pulcsit visel, amin Rudolf, a rénszarvas
virít, alóla pedig egy lila ing gallérja kandikál ki. Mindehhez egy
khaki-nadrágot sikerült választania. A szám elé kapom a kezem,
és döbbenten ingatom a fejem.
– Na? – tárja szét a karját.
– Mondd, hogy ezt nem Heather anyukájától kérted kölcsön –
szólalok meg végül.
– Pedig de! – mosolyog elégedetten. – Komolyan. Nem sok
pulcsijának maradt ujja, de ennek van.
– Oké, nagyon bejön az ünnepi hangulata, de nem hiszem,
hogy képes leszek a szertartásra koncentrálni, ha ez lesz rajtad.
Széttárja a karját, és végignéz a pulóverén.
– Azt hiszem, nem tudod, Heatheréknek miért van annyi
karácsonyi pulcsijuk – jegyzem meg.
Nagyot sóhajt, majd beletörődőén elkezdi lehúzni magáról a
pulóvert, de a füle közben beleakad a gallérba, úgyhogy segítenem
kell neki. Na, most már úgy fest, mint a jóképű randipartnerem.
Hűvös téli este van. Utunkban szinte minden egyes ház
karácsonyi fényekben ragyog. Van, amelyiknek a tetejéről mintha
csillogó jégcsapok lógnának. Némelyik udvarban fehéren izzó
rénszarvas áll. A kedvenceim viszont azok a házak, amelyek színes
fényárban úsznak.
– Olyan gyönyörű vagy! – jegyzi meg Caleb. Megfogja a kezem
séta közben, majd a szájához emeli, és mindegyik ujjamra nyom
egy-egy puha puszit.
– Köszönöm, te is.
– Látod? Egyre jobban reagálsz a bókokra – mondja.
Felnézek az arcába, és elmosolyodok. Az arcán kék és fehér
fények tükröződnek vissza.
– Mesélj, mi lesz ma este? Gondolom, dugig lesz a templom.
– Két szertartás van karácsony éjjel – kezdi. – A korábbit a
családoknak tartják, nagy élő tablóval és körülbelül egymillió,
angyalnak öltözött négyévessel. Fel-alá rohangálnak a gyerekek,
zajonganak, szóval csúcs az egész. Az éjféli mise, amire mi
megyünk, ennél sokkal visszafogottabb. Kicsit olyan, mint Linus
beszéde a Snoopy és a karácsonyban.
– Jaj, imádom Linust – szólok közbe.
– Annak örülök, különben véget is kellene vetnünk a mai esté-
nek.
Néma csendben, kéz a kézben caplatunk fel a fokozatosan
emelkedő úton. Amikor megérkezünk a templomhoz, látom, hogy
a parkoló teljesen megtelt. Sokan a járdára, még többen a
szomszédos utcákban parkoltak le.
Az üvegajtó előtt Caleb megáll, és a szemembe néz.
– Annyira szeretném, ha itt maradnál – mondja.
Megszorítom a kezét, de nem tudom, mit válaszolhatnék.
Kinyitja előttem az ajtót, én pedig belépek. Minden pad
oldalára ráerősítettek egy-egy hosszú farudat, amelyeken gyertyák
pislákolnak: ezek adják az egyetlen fényt a templomban. A
falakon körbe vastag fagerendák húzódnak, függőlegesen, fel
egészen a vörös, sárga és kék ólomüveg ablakokig. A gerendák a
csúcsos mennyezet közepén találkoznak, amitől kicsit olyan a
hatás, mintha egy fejére fordított hajóban lennénk. A templom
végében, a színpad szélén piros mikulásvirágok sorakoznak. Az
oltár mögötti lépcsősoron már ott állnak a kórus tagjai, mind
fehér talárban. A fejük felett, a bronzszínű orgonasípok előtt egy
hatalmas ünnepi koszorú lóg.
A legtöbb pad már színültig telt, az emberek válla összeér. A
bejárathoz közeli sorba ülünk le. A folyosón át egy idős hölgy
közeledik felénk, és átnyújt nekünk egy-egy fehér gyertyát meg
egy fehér, kör alakú kartonlapot, ami akkora, mint a tenyerem. A
kör közepén van egy lyuk. Figyelem, Caleb hogy helyezi el a
gyertyáját. Áthúzza rajta, és most kicsit több mint a fele
kikandikál felül.
– Ezt később kell használnunk – magyarázza. – A papírra csö-
pög majd a viasz.
Átdugom a gyertyát a kartonon, aztán leteszem az ölembe.
– Anyukád és tesód is jön?
A kórus felé bök a fejével. Ott állnak mindketten középen, az
emelvényen, és bennünket néznek mosolyogva. Az anyukája csak
úgy ragyog a boldogságtól, hogy ott állhat a lánya mellett.
Calebbel egyszerre integetünk feléjük. Abby visszainteget, de az
anyukája a háta mögé rejti a kezét, mert időközben eléjük lépett a
kórusvezető.
– Abby egy született énektehetség – sutyorogja Caleb. – Csak
két próbán vett részt, de anyu szerint nagyon könnyen felvette a
ritmust.
Az első dal a Hark! the Herald Angels Sing.6
Miután elénekeltek pár dalt, a lelkész egy őszinte és
elgondolkodtató beszédet tart a karácsony történetéről és arról,
mit jelent ez az ünnep neki. Olyan hálásnak tűnik, a szavai pedig
olyan szépek és fennköltek, hogy teljesen elérzékenyülök. Caleb
karjába kapaszkodom, ő pedig szeretetteljes pillantást vet rám.
Miközben a kórus a We Three Kingeset7 énekli, Caleb felém
hajol, és azt súgja a fülembe:
– Gyere ki velem!
Felveszi a gyertyát az ölemből, én meg követem, kifelé a
templomból. Az üvegajtó becsukódik mögöttünk, mi pedig ismét
kinn vagyunk a hűs levegőn.
– Mit csinálunk? – nézek körül csodálkozva.
Felém hajol, és finoman megcsókol. Felé nyúlok, és
megérintem a hideg arcát, amitől még forróbbnak érzem az ajkait.
Az jut eszembe, hogy simán lehet, hogy Calebbel minden egyes
csókolózás ugyanilyen különleges és varázslatos lesz.
Oldalra biccenti a fejét, hallgatózik, majd kijelenti:
– Kezdődik.

6
Karácsonyi dal, írta Charles Wesley.
7
Karácsonyi dal, írta John Henry Hopkins Jr.
 A templom oldala felé igyekszünk. A templom tornya és falai
fölénk magasodnak. A keskeny ablakok kívülről sötétek, de
tudom, hogy csak azért, mert ólomüvegből vannak.
– Mi kezdődik? – kérdezem.
– Sötét van, mert a szertartásmesterek körbejártak, és elfújták
a gyertyákat – közvetít Caleb. – Most figyelj!
Becsukja a szemét, úgyhogy én is így teszek. Először csak halk
énekhangokat hallok. Nem csak a kórus énekel, hanem a teljes
gyülekezet.
„Csendes éj, drága szent éj.”
– Most két ember áll elöl, az oltárnál, és magasba emelik a
meggyújtott gyertyáikat. Csak ketten. A többiek kezében olyan
gyertya van, mint a miénk. – Átnyújtja az enyémet. Megfogom az
alját, a kartonkarika az összeszorított öklömön pihen. – A két
ember most elindul a középső sor felé: az egyik a pad bal oldali
végéhez lépdel, a másik a jobb oldalihoz.
„Várja, gyermeke alszik-e már.”
Caleb kivesz a zsebéből egy doboz gyufát, kivesz egy szálat,
visszatolja a dobozt, és meggyújtja a gyufát. Hozzáérinti a
kanóchoz, majd megrázza a gyufát.
– A két szertartásvezető most sorban meggyújtja az első
sorban ülők gyertyáit. Aztán mindenki hátrafordul, és a saját
gyertyájával meggyújtja a mögötte ülőjét.
„Halld az angyali alleluját. ”
Caleb a gyertyámhoz érinti a sajátját. Egy kicsit megdöntőm,
hogy a kanóc lángra kapjon.
– És így tovább, egyik gyertya után jön a másik. Az első sorok-
tól haladva a hátsók felé. A fény egyik embertől halad a másikig...
szép lassan... és mindenki irtó izgatott a várakozástól. Alig várják,
hogy elérjen hozzájuk is a fény.
Figyelem, hogyan lángol a gyertya a kezemben.
„Isten gyermeke áldva néz rád. ”
– Szép lassan továbbadják egymásnak a gyertyatüzet, míg a
fény be nem ragyogja a teljes teret.
„Jézus a Földre leszállt!”
– Nézz fel! – mondja Caleb finom, halk hangon.
 Az ólomüveg ablakok irányába pillantok. Most meleg fény
áramlik kifelé. Az üvegek vörösen, sárgán és kéken tündökölnek.
A dal folytatódik, nekem pedig eláll a lélegzetem.
„Csendes éj, drága szent éj. ”
A dalt eléneklik még egyszer, az elejétől. És végül bent és kint
is teljes csönd lesz.
Caleb felém hajol. Könnyedén elfújja a gyertyáját, én pedig az
enyémet.
– Örülök, hogy kijöttünk – jegyzem meg.
Közelebb húz magához és megcsókol. Hosszú másodpercekig
az ajkaimon érzem az övéit.
Miközben még mindig öleljük egymást, hátrébb dőlök, és azt
kérdem:
– De miért nem akartad, hogy belülről nézzem végig?
–Az elmúlt években mindig abban a pillanatban éreztem
magam a legbékésebbnek, amikor meggyulladt a gyertyám
szenteste. Akkor egy pillanat alatt valahogy minden a helyére
került bennem. – Közelebb von magához, az állát a vállamra
ereszti, és a fülembe súgja: – Idén ezt a pillanatot veled akartam
megosztani.
– Köszönöm – suttogom. – Tökéletes volt.
 HUSZONHARMADIK
FEJEZET

A szertartás véget ért, a templomajtó kinyílik, és elindulnak kifelé

az emberek. Biztosan nagyon fáradtak, elvégre már éjfél is elmúlt,
de mindegyikük arca békésnek és boldognak tűnik. Legtöbben
néma csöndben vonulnak az autójuk felé, csak páran köszönnek el
egymástól „Boldog karácsonyt” felkiáltással.
Karácsony van.
Az utolsó napom.
Jeremiah tartja az ajtót a gyülekezet tagjainak, aztán odajön ő
is hozzánk.
– Láttam, kiosontatok – jegyzi meg. – Lemaradtatok a legjobb
részről.
Calebre nézek.
– Tényleg lemaradtunk volna róla?
– Nem hinném – mosolyog.
– Nem, nem maradtunk le róla – közlöm vigyorogva
Jeremiah-val.
A fiúk kezet fognak, aztán Jeremiah magához rántja Calebet, és
megöleli.
– Boldog karácsonyt, haver!
Caleb nem felel semmit, csak becsukott szemmel öleli.
Jeremiah megveregeti a vállát, aztán megölel engem is.
– Boldog karácsonyt, Sierra!
– Boldog karácsonyt, Jeremiah!
– Reggel találkozunk – mondja, aztán elindul vissza, a
templomba.
 – Szerintem menjünk – szólal meg Caleb.
El sem tudom mondani, mennyit jelentett nekem ez a nap.
Legszívesebben elárulnám Calebnek, hogy szeretem. Most lenne
itt az ideje, mert ebben a pillanatban érzem először biztosan, hogy
így van.
Mégsem tudom kimondani. Nem lenne fair vele szemben, hogy
szerelmet vallók neki, aztán itt hagyom. És az én szívem is
meggyötörné az a bizonyos szó, másra sem tudnék gondolni
hazáig.
– Bárcsak megállíthatnám az időt – mondom helyette. Ennél
többre most képtelen vagyok.
– Az nagyon jó lenne – fogja meg a kezem. – És mi lesz most
velünk? Tudjuk?
Arra vágytam, hogy ő adja majd meg a választ erre a kérdésre.
Nem akarom azt mondani, hogy majd tartjuk a kapcsolatot, mert
ez olyan ostobán hangzana. Persze hogy fogjuk, de mi lesz utána?
– Nem tudom – rázom meg a fejem.
Amikor visszaérünk a telepre, Caleb megcsókol, aztán hátrál
egy lépést. Sajnos nincs olyan karácsonyi csoda, aminek
következtében itt maradhatnék, vagy ami legalább betekintést
nyújtana számunkra a jövőnkbe.
– Jó éjt, Sierra!
Alig tudom kipréselni magamból a szavakat.
– Holnap találkozunk – mondom végül.
Lehorgasztott fejjel sétál vissza a kocsijához, és látom, hogy a
közös képünket nézegeti a kulcscsomóján. Beül az autóba, és még
egyszer rám néz.
– Jó éjszakát! – ismétli.
– Holnap reggel találkozunk.

Csaponganak az érzéseim ébredéskor. Eszem reggelire egy kis

barna cukros zabkását, azután indulok is Heatherékhez. Ott ül
kinn a tornácon, rám vár.
– Megint itt hagysz engem – panaszolja, és csak ücsörög
továbbra is.
– Tudom.
 – És most még azt sem tudjuk, mikor jössz vissza – sóhajt
Heather, aztán felpattan, és szorosan, hosszasan átölel.
A kocsifeljáróra begurul Caleb autója, az anyósülésen ott ül
Devon.
Kiszállnak, és mindketten magukkal hoznak egy-egy csomagot.
Bár tegnap este, a búcsúzásnál Caleb nagyon szomorú volt, úgy
tűnik, mostanra jobb kedve kerekedett.
– Boldog karácsonyt! – lép oda hozzám.
– Boldog karácsonyt! – válaszoljuk Heatherrel egyszerre.
A fiúk puszit adnak nekünk, majd Heather beterel bennünket a
konyhába, ahol kávés süti és forró csoki vár ránk. Caleb visszauta-
sítja a sütit, mert reggelire már evett omlettet és bundás kenyeret
az anyukájával és Abbyvel.
– Nálunk ez a hagyomány – magyarázza, miközben a forró
csokijába belepottyant egy sétapálca alakú mentás nyalókát.
– És kipróbáltad ma is a trambulinod? – kérdezem.
– Naná! Abbyvel hátraszaltóversenyt tartottunk! – A hasára
teszi a kezét. – Ami annyira nem volt jó ötlet, rögtön reggeli után,
de azért jól szórakoztunk.
Heather és Devon leült az asztalhoz, és bennünket figyelnek.
Lehet, hogy ez életünk utolsó közös beszélgetése, és láthatóan
nem akarnak közbeszólni.
– És elárultad anyukádnak, hogy már megtaláltad az ajándé-
kot múltkor?
– Azzal fenyegetett meg, hogy jövőre csak
ajándékutalványokat kapok tőle – mosolyog, és belekortyol a
forró csokijába.
– Idén viszont tökéletes ajándékkal lepett meg – jegyzem meg,
majd felé hajolok és megcsókolom.
– Ha már itt tartunk – szólal meg Heather –, ideje, hogy átad-
juk az ajándékokat.
Alig bírok odanézni, amikor Devon bontogatni kezdi a puha kis
csomagját. Aztán kiemel a díszes papírok közül egy nem túl
szimmetrikus és nem is igazán hosszú, piros-zöld csíkos sálat. Ol-
dalra biccenti a fejét, majd a nyakába tekeri az új sálját. Aztán el-
mosolyodik. Még sosem láttam az arcán ilyen széles és vidám mo-
solyt.
– Ezt te csináltad, bébi?
 Heather is elmosolyodik, és megvonja a vállát.
– Nagyon tetszik! – Megigazítja a nyakában a sálat, de az így is
alig lóg le a kulcscsontjáig.
– Még soha senki nem kötött nekem sálat! El sem tudom kép-
zelni, mennyi idődbe telhetett.
Heather most felém néz, az arca csak úgy ragyog. Bólintok,
mire ő felpattan, Devon ölébe huppan, és szorosan megöleli.
– Annyira pocsék barátnő voltam – szipog. – Ne haragudj! Es-
küszöm, megjavulok!
Devon eltolja magától egy kicsit, és értetlenkedve néz rá.
– De hát mondtam, hogy tetszik!
Heather visszaül a helyére, majd átnyújt a barátjának egy borí-
tékot, amiben a stand-up fesztiválra szóló jegyek lapulnak. Annak
is nagyon örül, de láthatóan nem annyira, mint a sálnak, amit to-
vábbra is büszkén visel.
Heather aztán felém tol egy másik borítékot.
– Ezt nem mostanra kapod – jegyzi meg –, de remélem, hogy
örülsz majd neki.
Egy kinyomtatott lapot nyitok szét, amit szépen háromba
hajtogatott. Egy kis idő kell, mire rájövök, hogy ez egy Kalifornia-
Oregon útra szóló vonatjegy, amit a tavaszi szünetben lehet majd
felhasználni.
– Eljössz hozzánk tavasszal?
Heather egy rövidke táncmozdulattal reagál.
Odalépek hozzá, és szorosan megölelem. Szívesen megnézném
Caleb arcát, hogy lássam, hogyan reagál arra, hogy a barátnőm el-
jön meglátogatni, de tudom, hogy bármilyen képet is vágna, tutira
túlanalizálnám magamban. Úgyhogy inkább adok egy puszit
Heathernek, és még egyszer magamhoz szorítom.
Devon egy kis, henger alakú ajándékot tesz le Caleb elé, majd
egy ugyanilyet Heather elé is.
– Tudom, hogy nekünk már megvolt a tökéletes, romantikus
napunk, de azért kapsz még valamit. És Caleb is ugyanazt kapja.
Caleb a súlya alapján latolgatja, mi lehet az.
Devon rám néz.
– Mindkettőnek Sierrához van köze.
 Caleb és Heather egyszerre bontja ki a csomagot: mindketten
egy-egy „Nagyon különleges karácsony” feliratú illatosított
gyertyát kaptak.
Caleb mélyen beszívja az illatát, majd rám néz.
– Hát, ja. Ettől az illattól be fogok kattanni.
Elveszek egy sétapálca-nyalókát, és kevergetni kezdem vele az
italomat. Úgy érzem, hogy nagyon közel állok a síráshoz. Olyan
gyorsan telik ez a délelőtt, itt az ideje, hogy én is átadjam az
ajándékokat. Egy kicsi csomagot nyújtok Heather felé, aki rögtön
megjegyzi:
– A jó dolgok mindig kis csomagolásban érkeznek!
Letépi a csomagolópapírt, és meglátja a fekete, zsanérokkal
nyitható bársonydobozt. Felnyitja, és kiemel belőle egy ezüst
karkötőt, amit a belvárosban vettem. Az ékszerre egy szélességi és
egy hosszúsági fokot gravíroztattam: 45.5° É, 123.1 ° NY.
– A farmunk koordinátái – magyarázom. – Hogy mindig meg-
találj.
A szemembe néz, és suttogva ismétli:
– Mindig.
Aztán Caleb ajándékát is átadom. Nagyon óvatosan távolítja el
a csomagolást, lassan, egyenként szedegeti le a cellux-csíkokat is.
Az asztal alatt Heather megböki a lábam, de én most képtelen
vagyok levenni a szemem Calebről.
– Mielőtt belenéznél – szólok közbe –, készülj fel, hogy nem
olyan drága dolog.
A gödröcskéi előbukkannak a mosolytól, miközben kezébe
veszi a csillogó, piros dobozt.
– De nagy gonddal készült – folytatom. – És sok könny meg
emlék teszi igazán fontossá: olyan emlékek, amiket sosem akarok
elengedni.
A doboz fedelét nézegeti, még nem bontotta fel, de ahogy
eltűnnek a gödröcskéi, azt hiszem, rájön, mi van benne. Ha
tényleg tudja, mi az, akkor azt is tudnia kell, hogy mennyit jelent
nekem, hogy nekiadom. Óvatosan felemeli a fedelet, és előbukkan
a festett kis fenyődarab.
Heatherre nézek, aki a szája elé kapta a két kezét.
Devon engem néz.
– Én nem értem.
 – Majd elmondom – böki oldalba Heather.
Caleb döbbenten nézi az ajándékot.
– Azt hittem, ez Oregonban van.
– Ott volt – mondom. – De most már itt kell lennie. – A másik
ajándék, a bálra szóló belépőjegy, amit nem biztos, hogy fel fogok
használni, még mindig ott van a lakókocsiban, a mikulásos közös
fotónk mögött.
Kiemeli a dobozból a fát, és végigsimítja az ujjával a kérget.
– Ez egy pótolhatatlan darab – szólal meg végül.
– Igen, az – felelem. – És mostantól a tiéd.
Átad nekem egy csillogó zöld dobozt, amin nincs csomagolás,
csak egy nagy piros szalag. Kibontom a szalagot, majd leemelem a
doboz fedelét. A vékonyka vattabélésen egy másik fadarabka pi-
hen, éppen akkora, mint az, amelyiket én adtam neki. Egy kará-
csonyfa van a közepére festve, csúcsán egy angyalkával. Zavartan
nézek Calebre.
– Visszamentem a fádhoz a Cardinals Peakre – magyarázza. –
Ahhoz, amit valaki kivágott. Egy darabkát megmentettem belőle,
hogy haza tudd vinni.
Most már nem csak Heather kapja a szája elé a kezét, hanem
én is. Devon az ujjaival dobol az asztalon.
– Pár héttel ezelőtt valami mást vettem neked – folytatja
Caleb. Egy szinte teljesen átlátszó, aranyszínű szütyőt nyújt át. –
Bocs, ez egy nagyon transzculens zsákocska!
– Tényleg nagyon transzculens! – nevetek fel. A finom anyag
mögött felsejlik egy arany nyaklánc. Kilazítom a szütyő madzag-
ját, és a tenyerembe veszem a láncot, amiről egy repülő vadkacsa
medálja lóg.
– Szintén valaki, akinek minden télen várjuk az érkezését –
magyarázza lágy hangon.
Egymás szemébe nézünk, és úgy érzem, eltűnik körülöttünk a
teljes világ, még Heather és Devon is.
Heather kapcsol is.
– Szívem, gyere, keressünk valami jó karácsonyi zenét!
Továbbra is a szemébe nézve odabújok Calebhez, magamhoz
ölelem és megcsókolom. Aztán a vállára hajtom a fejem, és semmi
másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy nem akarom, hogy
véget érjen ez a perc.
 – Köszönöm az ajándékot – szólal meg.
– Én is köszönöm a tiédet.
A másik szobában egy lassú, instrumentális karácsonyi dallam
csendül fel. Calebbel nem mozdulunk, míg véget nem ér a harma-
dik szám is.
– Visszavihetlek? – kérdi aztán.
Felülök, és a hátam mögé igazítom a hajam.
– Rám adod előtte a nyakláncot?
Caleb a kulcscsontom elé helyezi a vadkacsát, majd összekap-
csolja a láncot a tarkómon. Koncentrálok, hogy minden érintését
jól elraktározzam a memóriámban. Felvesszük a kabátunkat,
majd elköszönünk Heathertől és Devontól, akik egymáshoz bújva
fekszenek a kanapén.
A telep felé vezető út alatt rám tör a magány, pedig Caleb ott ül
mellettem. Mintha már távolodnánk is, hogy visszatérjünk a
külön-külön világunkba. Többször is hozzáérek a nyakláncomhoz,
és ő minden alkalommal felém néz mosolyogva.
Kiszállok a kocsiból. Ahogy a lábam a földhöz ér, úgy érzem,
mintha idegyökereznék.
– Nem akarom, hogy így legyen vége – mondom.
– Már nem tudunk találkozni?
– Te anyukáddal meg Abbyvel vacsorázol, mi pedig késő estig
fogunk dolgozni, mire szétszedünk itt mindent – válaszolom. –
Anyuval holnap reggel indulunk.
– Tegyél meg nekem egy szívességet – kéri.
Várom, mit mond.
– Higgy bennünk!
Bólintok, és az ajkamba harapok. Hátralépek, becsukom az aj-
tót, és intek felé egy picit. Miközben a kocsi távolodik, elsuttogok
egy imát.
Kérlek! Annyira szeretnék még együtt lenni ezzel a fiúval!
 HUSZONNEGYEDIK
FEJEZET

A baseballjátékosokon kívül Luis és Jeremiah is segít nekünk a

Nagy Sátor szétszerelésében. Mások a hópelyhes világítást szedik
szét, és a kábelt göngyölik fel. Néhány vásárló is megjelenik, akik
a maradék fa iránt érdeklődnek. Pár dollárért elvihetik őket: ha
kiszárítják, jó lesz gyújtósnak. Itt van pár városvédő is, hatalmas
teherautókkal. Segítünk nekik felpakolni, hogy elvigyenek pár fát,
amit majd a közeli tóban zátonyépítéshez tudnak felhasználni.
Azon veszem észre magam, hogy délelőtt és délután is többször
a láncomhoz érek. Anyuékkal ebédre házhoz szállított kínai kaját
eszünk a lakókocsiban, a munkások legtöbbje pedig hazamegy,
hogy szintén a családjával ebédeljen. Mint minden évben, most is
rakunk egy hatalmas tábortüzet a szinte teljesen üres telken.
Fapadokon és összecsukható kempingszékeken ücsörgünk a tűz
körül, és mályvacukrot nyársalunk. Luis körbead egy doboz
zabkekszet, majd előkerül egy nagy tábla csoki is. Heather és
Devon is eljött, és épp azt tervezgetik, mit csináljanak majd
szilveszterkor. A fiú meccset szeretne nézni, Heather pedig
kirándulni menne.
Jeremiah lehuppan mellém.
– Ahhoz képest, hogy karácsony van, nagyon szomorúnak
tűnsz, Sierra! – jegyzi meg.
– Sosem szerettem karácsony másnapját – árulom el. – De
idén még rosszabb, mint szokott.
– Caleb miatt?
 – Caleb miatt is. Meg hogy itt kell hagynom a várost. Az egész
olyan nehéz. – A tűz körül ülő embereket figyelem. – Még sosem
voltam olyan szerelmes, mint most.
– Mit szólnál egy jó tanácshoz? – mosolyodik el.
Ránézek.
– Attól függ, hogy hangzik.
– Rengeteg idő telt el úgy, hogy nem lehettem együtt Calebbel,
és még mindig harcolnom kell, de csak azt tudom neked mondani,
hogy tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy a lehető legtöbbet
tudj vele lenni. Az van, hogy nagyon jó hatással vagy rá – teszi
hozzá –, meg ő is rád.
Bólintok, és próbálom lenyelni a torkomba nőtt hatalmas
gombócot.
– Igen, jó hatással van rám – mondom. – Tudom. De ha
reálisan belegondolok...
– Hagyd a racionalitást! – szól közbe. – Az eszed nem tudja,
mire van szükséged valójában.
– Tudom, de most nem csak arról van szó, hogy mire vágyom.
– A tűzbe bámulok. – Többről van szó.
– Akkor pedig nagyon szerencsés vagy – jelenti ki. – Mert
Caleb is ugyanígy érez irántad.
A vállamhoz ér, én pedig a szemébe nézek. A fejével a
Cardinals Peak sötét körvonala felé mutat. A csúcs közelében több
száz színes izzó ragyog.
A szívemhez kapom a kezem.
– Azok ott az én fáim?
– Most kapcsoltak be a fények – válaszolja.
A telefon megrezzen a zsebemben. Jeremiah-ra nézek, ő pedig
megvonja a vállát. Calebtől jött egy SMS: „A facsaládodnak és nekem
máris nagyon hiányzol.”
A talpamra állok.
– Ott van fenn! Oda akarok menni!
Anyu és apu a tábortűz túloldalán ül, egy hosszú sál melegíti
mindkettejüket.
– Nem baj, ha...? Muszáj... – A Cardinals Peak felé mutatok. –
Caleb...
Mindketten rám mosolyognak, aztán anyu szólal meg elsőként:
– Holnap reggel korán kelünk. Ne maradj sokáig!
 – És hozz helyes döntést – teszi hozzá apu, mire anyával
felnevetünk.
Heatherre és Devonra nézek. A srác átkarolja a barátnőmet, ő
pedig szorosan hozzábújik. Mielőtt elindulok, adok nekik egy
dupla ölelést.
Heather vigyáz, hogy a szüleim ne hallják, majd azt súgja a
fülembe:
– Melegítsétek át egymást!
Jeremiah-ra pillantok.
– El tudnál vinni, légyszi?
– Örömmel!
– Koszi! De még várj egy kicsit, valamit ki kell hoznom a
lakókocsiból.

Úgy érzem, hogy még sosem tartott ilyen hosszú ideig a Cardinals
Peak tövéhez vezető út.
Amikor Jeremiah beáll egy füves területre, felém fordul, és
bátorítólag így szól:
– Oké, innentől tiéd a pálya, kislány! Nem akarok harmadik
kerék lenni.
Mindketten a domb távoli csúcsa felé nézünk, ahol a fáim
tündökölnek. Jeremiah kinyitja a kesztyűtartót, és átnyújt nekem
egy zseblámpát.
– Köszönöm! – hajolok oda, hogy megöleljem.
Bekapcsolom a lámpát, kiszállok a kocsiból, becsukom az ajtót,
Jeremiah pedig elindul vissza a városba. Amikor eltűnik a
hátsó lámpa fénye is, már csak én vagyok itt, a kis
zseblámpámmal meg az előttem álló emelkedővel. A domb alsó
részét belepi az éjsötét, csak a csúcson ragyognak a szédítően szép
fények. Nagyot dobban a szívem, amikor az jut eszembe, hogy ott
vár fenn a fiú, aki mindennél többet jelent nekem.
Szinte másodpercek alatt az utolsó kanyarhoz érkezem, mintha
nem is érné a talpam a földet. Meglátom, hogy itt parkol Caleb
kocsija. Az utasülés felőli ablak lehúzva, bentről pedig egy hosszú
vezeték kanyarog a bokor felé, ahol Caleb áll, nekem háttal, a
város felé fordulva. A karácsonyi fények olyan erősek, hogy már
semmi szükségem a zseblámpára. Kikapcsolom, és óvatosan
elindulok Caleb felé. Épp a telefonjára pillant, biztosan a
válaszomat várja.
– Hát te elképesztő vagy – szólalok meg.
Megfordul, az arcán elbűvölt mosoly.
– Azt hittem, a családoddal vagy – jegyzem meg, és beállók én
is a bokor mögé.
– Velük voltam. De nagyon gondterheltnek tűnhettem, mert
Abby azt mondta, hagyjam abba az orrlógatást, és legyek veled.
Úgyhogy kitaláltam, hogy idecsallak ezzel a kis fénnyel.
– Te aztán beragyogtad az estémet.
Egy lépést tesz felém, az arcán visszatükröződnek a táncoló fé-
nyek. Megfogja a kezem, és közelebb húz magához. Megcsókol, és
ez a csók elsöpör belőlem minden maradék kételyt. Már tudom,
mit akarok: ezt.
Őt. Bennünket.
– Én is hoztam neked még egy kis ajándékot – súgom a fülébe.
– A hátsó zsebembe nyúlok, és előveszek egy meggyűrt borítékot.
Elveszi, én pedig a zseblámpámmal a kezére világítok. Az ujjai
remegnek, azt hiszem, nem csak a hidegtől, hanem az izgatottság-
tól is. Jó érzés tudni, hogy nem csak én izgulok kettőnk közül.
Előhúzza a karácsonyi bálra szóló jegyeket, amelyeken egy pár
táncol, hógömbbe zárva. Rám néz, és az jut eszembe, milyen
egyforma lehet most a vigyorunk.
– Caleb, lennél a partnerem a karácsonyi bálon? – kérdezem
ünnepélyesen. – Nem tudok mással elmenni.
– Leszek a partnered, amiben csak akarod – feleli.
Szorosan, forrón megölelem.
– Tényleg eljössz? – kérdem.
Oldalra biccenti a fejét, és rám mosolyog.
– Ugyan mi másra költhetném a maradék borravalóimat?
A szemébe nézek, és kijelentem végre:
– Ugye, tudod, mennyire szeretlek.
Fölém hajol, és a fülembe suttogja:
– És te is tudod, hogy én mennyire szeretlek.
Megcsókolja a nyakam, aztán elindulunk a kocsija felé. Benyúl
a nyitott ablakon, elfordítja a kulcsot, és bekapcsol a magnó. „It’s
The Most Wonderful Time of The Year”8, csendül fel a dal. Az
ajkamba harapok, hogy ne nevessek fel, Caleb pedig
elmosolyodik.
– Oké, valld csak be nyugodtan! – évődik. – Mondd ki: nyálas
vagyok.
– Mi az, már elfelejtetted? Az egész családom élete a karácsony
körül forog.
Lenézek, és látom, hogy ott pislákol lenn a tábortűz, ami körül
bizonyára ott ül anyu, apu, a barátaim és egy csomó fontos ember,
akiktől a világ olyan szép és szívmelengető hely. Talán ők is épp
felém néznek most. Ha igen, remélem, hogy mosolyognak is, mert
én visszamosolygok rájuk.
– Táncolsz velem? – kérdezi Caleb.
– Végül is gyakorolnunk kell – nyújtom felé a kezem.
Megfogja a kezem, megpördít a tengelyem körül, aztán hozzám
simulva mozogni kezd. A karácsonyi fények is velünk táncolnak a
lágy szellőben.

VÉGE

8
Ez az év legszebb időszaka
 A JÓK
LISTÁJA

Ben Schrank, kiadó és Laura Rennert, irodalmi ügynök:

amiért mellettem álltok az első könyvem óta,
és a terapeutáim vagytok, ha a szükség úgy hozza.

Jessica Almon, szerkesztő:

amikor én bizonytalan voltam, te hittél;
amikor elkészültem, jogosan azt kérted, hogy dolgozzak még rajta:
„Olyan lett, mint egy Taylor Swift-dal!"

Anyu, Apu és Nate

(plusz az unokatesóim, a nénikéim, a bácsikáim, a
nagyszüleim, a szomszédaim és a barátaim... ):
azért, hogy olyan varázslatossá tettétek a gyerekkoromat.

Luké Gies, Amy Kearley, Tom Morris, Aaron Porter,

Matt Warren, Mary Weber, Donnajo Woollen
az őrangyalaim.

Hopper Bros – Woodburn, Oregon

Heritage Plantations – Forest Grove, Oregon
Halloway s Christmas Trees – Nipomo, Kalifornia
Thorntons’s Treeland – Vancouver, Washington:
amiért körbevezettetek a fenyőfarmotokon, és megválaszoltatok
minden szakmai, személyes és idióta (de teljesen jogos!) kérdést.