PÁRVÁLASZTÓ

TÖRTÉNETEK 2.
A KIRÁLYNÉ A KEDVENC

K I E R A C A S S

GABO
 A fordítás az alábbi kiadások alapján készült:
The Selection Stories: The Queen, 2014
The Selection Stories: The Favorite, 2015
HarperTeen, an imprint of HarperCollins Publishers,
New York, 2014,2015

Fordította: Gázsity Mila

A könyvet tervezte: Kühne Andrea

Copyright © 2014 by Kiera Cass

Copyright © 2015 by Kiera Cass

Hungarian translation © Gázsity Mila, 2016
Hungarian edition © GABO Kiadó, 2016

Kiadja a GABO Könyvkiadó
www.gabo.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
 Bevezető
A királynéhoz

Én magam is rettenetesen vágytam arra, hogy végre kibonthassam ezt

a történetet. Rajongok Amberlyért. Anyaként egyfajta ámuló tisztelettel
szemlélem őt. Bájos, okos, jól nevelt és szép – s bár bőven volt része
bánatban, igyekszik megőrizni jó kedélyét. Mégis hogyan szerethetett bele
ez a csodás nő egy olyan alakba, mint Clarkson Schreave?
Nagyon érdekes volt Amberlyt tizenéves lányként látni, Clarksonról
nem is beszélve. Amikor magamban végigvettem mindazt a durvaságot,
mindazt a szorongást, amiről a férfinak első kézből szerzett tapasztalatai
voltak, azonnal felfogtam, hogyan alakíthatta őt az idő és a félelem olyan
személlyé, aki – a legtöbb beszámoló alapján – kifejezetten gonosz.
Elképesztő volt látni, ahogy Amberly igyekszik valami pozitív vonást
találni benne és az anyjában is, pedig igazán nem sok kedvességet kapott
tőle. Azt hiszem, ez a lány őszintén hiszi, hogy senki sem szándékosan
rossz, hogy minden lélekben van valami jó, és állandóan fel is próbálja
kutatni a másokban bujkáló jóságot. Ez magyarázattal szolgálhat a saját
Párválasztójának több momentumára, és könnyebb megértenünk azt is,
miért üdvözli a fia választását, még akkor is, ha a lányt a férje (és az
ország nagy része) már rég leírta.
A kisregényt illetően az volt az egyik fő gondom, hogy esetleg
megfosztja valamitől Amberlyt. Aggódom, hogy együgyűnek tűnhet,
amikor nem vesz tudomást Clarkson szavairól, tetteiről, és még így is
akarja őt. Úgy érzem, itt az egyetlen alkalom, hogy kijelentsem a
következőt: ezzel a történettel sosem az volt a célom, hogy jelezzem,
elfogadhatónak találom az erőszakot a párkapcsolatokban. Azt reméltem –
ahogy mindenben, amit teszek –, hogy egyszerűen csak őszinte lehetek.
Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy Clarksonnak megvannak a
maga hibái. Ahogy Amberlynek is. Azon voltam, hogy a függönyt
félrevonva bepillantást engedjek két megtört ember lelkébe.

A KIRÁLYNÉ
 1. fejezet

Még csak két hete kezdődött meg a Párválasztó, de én már a negyedik

fejfájásomnál tartottam. Hogyan is magyarázhatnék meg a hercegnek
ilyesmit? Mintha bizony nem lenne elég rossz a helyzet már így is, hiszen
a versenyben maradt lányok közül szinte mindenki Kettes. Mintha a
komornáim nem ügyeskednének egyfolytában azon, hogy elfogadható
állapotba hozzák megviselt kezemet. Egyszer kénytelen leszek beszámolni
neki arról, hogyan zúdulnak rám minden előzetes figyelmeztetés nélkül a
rosszullét hullámai. Minderre persze csakis abban az esetben kerülne sor,
ha felfigyelne rám.
Abby királyné megjelent ugyan a Hölgyek Szalonjában, de a terem
túlsó végében üldögélt, azt a benyomást keltve, mintha szándékosan tartana
távolságot a lányoktól. Testtartása enyhén fagyos elutasítást sugárzott, s
ettől olyan érzésem támadt, mintha őt személy szerint nem feltétlenül tenné
boldoggá az ittlétünk.
Az egyik kezét egy komorna felé nyújtotta, aki azon volt, hogy
tökéletesre manikűrözze úrnője körmeit. A királyné azonban ingerültnek
tűnt, annak ellenére, hogy milyen kényeztetésben volt éppen része. Nem
igazán értettem, hogy miért érezhet így, de úgy véltem, nem kellene ennek
alapján megítélnem. Talán az én szívem is megkérgesedne valamennyire,
ha én is olyan fiatalon veszítettem volna el a férjemet. Micsoda szerencse,
hogy néhai férjének unokafivére, Porter Schreave hajlandó volt elvenni
feleségül, s ezáltal a királyné a koronáját is megtarthatta.
Végignéztem a teremben tartózkodó többi lányon. Gillian Négyes
volt, akárcsak én, de persze ő valódi Négyesnek számított. A szülei
mindketten szakácsmesterként dolgoztak, s abból ítélve, ahogy az
étkezéseinket kommentálta, úgy sejtettem, hogy ő maga is hasonló pályát
választana. Leigh és Madison állatorvosnak készültek, s ahányszor csak
engedélyt kaptak rá, már szaladtak is az istállóba.
Tudtam, hogy Nora színésznő, számtalan rajongóval, kiknek leghőbb
vágya az, hogy ő kerüljön a trónra. Uma tornász volt, apró termete akkor
is bájt és kecsességet sugárzott, ha meg sem mozdult. A Kettesek között jó
néhányan akadtak, akik egyelőre semmiféle hivatást sem választottak
maguknak. Azt hiszem, ezzel én magam sem törődtem volna, ha nekem is
van valakim, aki gondoskodik arról, hogy legyen mit ennem, legyen hol
laknom, és még a számláimat is kifizeti.
Megmasszíroztam nyilalló halántékomat, de amint megéreztem a
homlokomon repedezett, kérges bőrű ujjaim érintését, rögtön
abbahagytam, és rámeredtem szörnyen elhanyagolt benyomást keltő
kezemre.
A herceg sosem választana engem.
Lehunytam a szemem, és felidéztem magamban az alkalmat, amikor
először találkoztam Clarkson herceggel. Visszaemlékeztem, milyen érzés
volt, ahogy erős keze megszorította az enyémet. Hála az égnek, a
szobalányaim arra az alkalomra találtak számomra egy csipkekesztyűt,
mert különben talán ott, azonnal hazaküldtek volna. A herceg fegyelmezett
volt, udvarias, intelligens. Minden, ami csak elvárható egy trónörököstől.
Az elmúlt két hétben azonban rájöttem arra, hogy nem mosolyog
valami sokat. Mintha attól tartana, rossz fényt vet rá, ha bizonyos dolgokat
mulatságosnak talál. Ám ha mégis úgy alakult… istenem, hogy
felragyogott a szeme! Az a sötétszőke haj, a halványkék szempár, az erőt
sugárzó tartás… egyszerűen tökéletes volt.
Amit viszont rólam sajnálatos módon korántsem lehetett elmondani.
Muszáj megtalálnom a módját annak, hogy Clarkson herceg felfigyeljen
rám.

Kedves Adele,

Felemeltem a tollat a papírról, és egy darabig csak töprengtem.

Tudtam, hogy semmi értelme az egésznek… de akkor is…

Sikerült megtalálnom a helyem a palotában, ami nagyon szép. Persze

jóval hatalmasabb és pazarabb épület annál, hogy egyszerűen csak szépnek
nevezzem, de nem vagyok biztos abban, hogy képes lennék pontosan leírni.
Angelesben még a forróság is egészen más, mint otthon, de azt sem tudnám
rendesen elmesélni. Olyan csodás lenne, ha idejöhetnél, hogy saját magad
érezz és tapasztalj meg mindent, a látványt, a szagokat… Mert igen, bőven
akad szagolgatni való is.
Ami a Párválasztót illeti, eddig egyetlen másodpercet sem töltöttem
négyszemközt a herceggel.

A fejem lüktetett. Lehunytam a szemem, lassan, egyenletesen

lélegeztem. Magamra parancsoltam, hogy koncentráljak.

Biztos láttad a televízióban, hogy Clarkson herceg nyolc lányt

hazaküldött. Csupa Négyest, Ötöst, meg azt az egyetlen Hatost. Már csak
két másik Négyes maradt versenyben, meg jó néhány Hármas.
Felmerült bennem az is, esetleg elvárják tőle, hogy végül az egyik
Kettest válassza. Úgy látom, ez egyértelműen logikus lépés lenne, csak
közben annyira szívszaggató érzésnek találom.
Mondd csak, megtennél nekem egy szívességet? Megkérdeznéd mamát
és papát, nincs-e a családban holmi távoli unokatestvér vagy egyéb rokon,
aki az egyik felsőbb kasztba tartozik? Már az elutazásom előtt utána kellett
volna járnom. Azt hiszem, valami ilyen információ igazán hasznomra
válna.

Éreztem, ahogy egyre jobban eluralkodik rajtam az émelygés, amely

időnként a migrén kísérő tünete volt.
 Most mennem kell. Itt annyi minden történik. Hamarosan újra írok.

Mindig is szeretni foglak,

Amberly

Mintha elszivárgott volna belőlem minden erő. Összehajtogattam a

levelet, betettem az előre megcímzett borítékba, aztán leragasztottam.
Megdörzsöltem a halántékomat, abban reménykedve, hogy az enyhe
nyomás után megkönnyebbülést érzek majd, de persze ez sosem így
alakult.
– Minden rendben, Amberly? – fordult hozzám Danica.
– Ó, igen – vágtam rá azonnal a hazugságot. – Valószínűleg csak
elfáradtam. Talán elmegyek sétálni egyet, hogy felpezsdítsem a
vérkeringésemet, vagy valami ilyesmi.
Rámosolyogtam Danicára és Madeline-ra, kiléptem a Hölgyek
Szalonjából, és elindultam az egyik mosdó felé. Ha hideg vizet locsolok
az arcomra, az talán tönkreteszi a sminkemet, viszont akár enyhülést is
hozhat. Mielőtt azonban odaértem volna, újra erősen szédülni kezdtem.
Lerogytam a folyosó mentén felállított kis pamlagok egyikére, és fejemet
a falnak támasztottam, hátha ettől kissé rendbe jövök.
Persze nem volt semmi értelme. Mindenki tudott arról, hogy Illéa déli
vidékein mennyire szennyezett a levegő és a víz. Ott néha még a Kettesek
is egészségügyi problémákkal küszködtek. De vajon az állapotomnak nem
kellett volna sokat javulnia attól, hogy itt, a palotában tiszta a levegő, jó az
étel és mindenféle szempontból kifogástalanul gondunkat viselik?
Le fogok maradni az összes olyan lehetőségről, amellyel
felhívhatnám magamra Clarkson herceg figyelmét. Mi van, ha képtelen
leszek megjelenni a délutánra tervezett krokettpartin? Szinte éreztem,
ahogy az álmaim szövete szétfoszlik az ujjaim között. Talán ideje lenne
elkezdenem felkészülni a kudarcra.
Akkor később nem fájna annyira.
– Mit csinál itt?
 A hangra azonnal felkaptam a fejemet. Clarkson herceg állt előttem,
és merőn bámult rám.
– Semmit, felség.
– Rosszul van?
– Nem, dehogyis! – vágtam rá, és azonnal felpattantam. Ez hiba volt.
A lábamban ugyanis annyira nem maradt semmi erő, hogy megroggyant
alattam, és összeestem.
– Kisasszony? – szólított meg újra, majd közelebb lépett.
– Bocsánat – suttogtam. – Ez oly megalázó.
A karjába kapott, felemelt.
– Ha szédül, hunyja le a szemét. A kórházi szárnyba megyünk.
Micsoda mulatságos történet kerekedhetne ebből a gyerekeim
számára: a király egy ízben úgy vitt át a karjában az egész palotán, mintha
pehelysúlyú lettem volna. Olyan jólesett az ölelése. Mindig is kíváncsi
voltam, milyen lehet.
– Ó, istenem! – kiáltott fel valaki. Amikor kinyitottam a szemem, egy
ápolónőt pillantottam meg.
– Azt hiszem, rosszul lett, vagy valami hasonló – magyarázta
Clarkson. – De sérülés nyomát nem látom rajta.
– Felség, kérem, fektesse le ide.
Clarkson herceg letett a kórházi szárnyban található ágyak egyikére,
majd óvatosan visszahúzta a karját. Csak remélni tudtam, hogy látja a hálát
a szememben.
Azt hittem, azonnal távozik is, de kivárta, amíg az ápolónő megméri
a pulzusomat.
– Evett ma már, kedves? Ivott eleget? – tudakolta a nő.
– Épp most fejeztük be a reggelit – felelt helyettem a herceg.
– Rosszul érzi egyáltalán magát?
– Nem! Vagyis… igen… Úgy értem, semmiség az egész. – Abban
reménykedtem, hogy ha sikerül úgy tennem, mintha valami jelentéktelen
dologról lenne szó, akkor még mindig odaérhetek időben a krokettpartira.
Az ápolónő enyhe kis grimaszától az arca egyszerre tűnt szigorúnak
és jóindulatúnak.
 – Már megbocsásson, de úgy kellett idehozni.
– Gyakran megesik velem – böktem ki bosszankodva.
– Ezt meg hogy érti? – faggatott tovább az ápolónő.
Egyáltalán nem állt szándékomban bevallani, milyen állapotban
vagyok. Mélyet sóhajtottam, s megpróbáltam kiötölni, hogyan is
magyarázhatnám meg. Hiszen akkor már Clarkson is tisztában lesz azzal,
mennyire tönkretette a szervezetemet a honduraguai élet.
– Sokat fáj a fejem. És ilyenkor néha megszédülök. – Nagyot nyeltem,
mert szörnyen szorongtam, hogy mit gondol majd a herceg. – Otthon
általában korábban fekszem le, mint a testvéreim, és így jutok túl valahogy
a munkanapokon. Itt nem tudtam ennyit pihenni.
– Hmmm, értem. A fejfájás és kimerültség mellett van egyéb is?
– Nem, asszonyom.
Clarkson áthelyezte a testsúlyát az egyik lábáról a másikra. Nagyon
közel állt hozzám, de azért reméltem, nem hallja, mennyire kalapál a
szívem.
– Mióta szenved ezektől a tünetektől?
Vállat vontam.
– Néhány éve… talán valamivel régebb óta. Mostanra már egészen
hozzászoktam.
Az ápolónő arcán aggodalmat láttam.
– A családjában másnál is jelentkezett ez a probléma?
– Azt hiszem, nem – feleltem kis szünet után. – De a nővéremnek néha
vérzik az orra.
– A családjában ezek szerint általánosnak tekinthető a rossz egészségi
állapot? – kérdezte Clarkson, a hangjában árnyalatnyi viszolygással.
– Nem! – vágtam rá. Védekezni szerettem volna, de közben zavarba
jöttem attól, hogy magyarázkodni vagyok kénytelen. – Honduraguában
élek.
– Á! – Ahogy felvonta a szemöldökét, abból látszott, pontosan érti,
miről van szó.
Nem volt titok, hogy az ország déli vidékén milyen súlyos a helyzet.
Szennyezett volt a levegő. Szennyezett volt a víz. Számtalan gyerek
született deformált végtagokkal, sok nő lett meddő, rengetegen haltak meg
igen fiatalon. Ahányszor csak odavetődtek a lázadók, mindig falra festett
feliratokon követeltek választ arra, hogy a palota miért nem tesz valamit
mindezek ellen. Kész csodának számított, hogy nem a teljes családom volt
beteges, mindössze én. Sőt tulajdonképpen még az is, hogy nem voltam
ennél is rosszabb állapotban.
Mélyen beszívtam a levegőt. Mit is keresek én itt? A Párválasztót
megelőző heteket azzal töltöttem, hogy valamiféle tündérmesét
szövögettem magamban. Nincs azonban a világon elegendő fantázia vagy
álmodozás, amely méltóvá tehetne egy olyan férfi párjának, mint
Clarkson.
Elfordultam, mert nem akartam, hogy sírni lásson.
– Magamra hagyna, kérem?
Pár másodpercnyi csendet követően meghallottam távozó lépteit.
Mihelyt a zajuk teljesen elült, összeomlottam.
– Nyugodjon meg, kedves, nincs semmi baj – vigasztalgatott az
ápolónő. Boldogtalanságomban olyan erősen szorítottam magamhoz,
mintha az anyám vagy valamelyik testvérem lett volna. – Egy ilyen
verseny igazán megterhelő, de ezt Clarkson herceg megérti. Megkérem a
doktor urat, hogy írjon fel magának valamit a fejfájás ellen. Az segíteni
fog.
– Hétéves korom óta vagyok szerelmes belé. Nem telt el év, hogy ne
énekeltem volna bele a párnámba egy boldog születésnapot kívánó dalt
neki, de hangtalanul, nehogy kinevessen a nővérem, mert fejben tartom az
ilyesmit. Amikor elkezdtem írni tanulni, úgy gyakoroltam, hogy egymás
mellé leírtam kettőnk nevét… És az első alkalommal, amikor megszólít,
pont azt kell megtudakolnia, hogy mennyire pocsék az egészségi
állapotom. – Elhallgattam, aztán panaszosan kiszakadt belőlem:
– Nem vagyok elég jó hozzá.
A nő nem tiltakozott. Hagyta, hogy kisírjam magam, hogy a
sminkemmel teljesen összekenjem az egyenruháját.
Mélységesen zavarban voltam. Clarkson mostantól már mindig is
csak azt a lányt fogja látni bennem, aki elküldte maga mellől. Biztosra
vettem, hogy ezzel elpuskáztam minden lehetőséget arra, hogy
elnyerhessem a szívét. A továbbiakban már mi hasznomat is venné?
 2. fejezet

Kiderült, hogy a krokettet egyszerre legfeljebb hatan játszhatták, ami

ellen nem volt semmi kifogásom. Így csak ültem és figyeltem a többieket,
megpróbáltam kideríteni a szabályokat, arra az esetre, ha netán be kellene
szállnom, de volt egy olyan érzésem, hogy a társaság beleun a játékba, és
véget vet neki, mielőtt még mindenkire rákerülne a sor.
– Istenem, nézd a karját! – sóhajtotta Maureen. Ugyan nem hozzám
szólt, de azért odakaptam a tekintetem. Clarkson épp ledobta a zakóját, és
feltűrte az inge ujját. Annyira, de annyira csodásan festett.
– Vajon hogyan vehetném rá arra, hogy átöleljen? – tűnődött el
mókázva Keller. – A krokettben nem valami könnyű sérülést színlelni.
A körülötte álló lányok felnevettek, Clarkson feléjük pillantott, s az
ajkán halvány mosoly tűnt fel. Valahogy mindig csak ennyi: épp csak egy
mosoly árnyéka. Jobban belegondolva, kacagni sem hallottam soha. Talán
megesett, hogy váratlanul felkuncogott, halkan és kurtán, de tapasztalataim
szerint annyira sosem érezte jól magát, hogy kitörjön belőle a nevetés.
Az én testem azonban már abba is belezsibbadt, hogy a szája sarka
egyetlen másodpercre felfelé húzódott. Nem is bántam, hogy ennél többet
nem láthatok.
A csapatok mostanra távolabb jutottak a pályán, s ekkor hasított belém
hirtelen a felismerés, hogy a herceg ott áll mellettem. Amikor az egyik
játékos épp egy nagyon ügyeset ütött, Clarkson a fejét meg sem mozdítva,
a szeme sarkából felém pillantott. Mire odalestem, már újra a játékot
figyelte. Néhány lány hangosan szurkolt, ő pedig még közelebb lépett
hozzám.
– Van ott egy büféasztal – jegyezte meg, de továbbra sem nézett rám.
– Nem ártana innia egy kis vizet.
 – Nem vagyok szomjas.
– Bravó, Clementine! – kiáltotta oda egy lánynak, akinek épp sikerült
meghiúsítania egy másik próbálkozását. – Az nem számít. Ha kiszárad,
csak még jobban fog fájni a feje. Szerintem jót tenne magának.
A tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott, s a szemében megvillant
valami. Nem, nem érzelem volt, még csak nem is vonzalom, de talán egy-
két fokkal mégis több az általánosnak tekinthető figyelmességnél.
Tisztában voltam azzal, mennyire reménytelen eset vagyok, ha
ellenkeznem kellene vele, így hát felálltam, és átmentem az asztalhoz.
Fogtam a kacsót, hogy vizet töltsék magamnak, de az egyik szobalány
kivette a kezemből.
– Elnézést kérek – motyogtam. – Még nem szoktam hozzá…
– De hát semmi baj – mosolygott vissza rám. – Egyen egy kis
gyümölcsöt. Az jót tesz az ilyen hőségben.
Az asztal mellett állva szőlőt eszegettem egy aprócska villával. Ezt is
el kell mesélnem Adele-nek… hogy a gyümölcsöt is evőeszközzel
fogyasztjuk.
Clarkson néhányszor felém pillantott, mintha ellenőrizné, hogy
megfogadtam-e a tanácsát. Fogalmam sem volt, hogy az odafigyelése
vagy az étel tette, de jobb kedvre derültem.
Krokettezni azonban nem nyílt alkalmam.
Újabb három napba telt, mire Clarkson ismét megszólított.
A vacsora a vége felé közeledett. A király minden különösebb
indoklás nélkül bejelentette, hogy távozik az asztaltól, a királyné pedig
szinte teljesen egyedül elkortyolgatta az előtte álló palack bort. Voltak
lányok, akik bókoltak, és már indultak kifelé, mivel nem kívánták
végignézni, ahogy a királyné egyre hanyagabb tartással könyököl az
asztalon. Az asztaltársaim már elmentek, én azonban annyira szerettem
volna kiélvezni a csokitorta utolsó morzsáit is.
– Hogy érzi magát, Amberly?
Felkaptam a fejem. Észre sem vettem, hogy Clarkson odalépett
hozzám. Magamban hálát rebegtem, mert éppen nem rágtam, hanem már
lenyeltem a falatot.
 – Köszönöm, remekül. És ön?
– Nagyszerűen, köszönöm kérdését.
Csend támadt. Arra vártam, hogy majd mond valamit. Vagy nekem
kellett volna új témával előállnom? Vannak egyáltalán szabályok arról,
hogy kinek kell elsőként megszólalnia újra?
– Csak most tűnt fel, milyen hosszú a haja – jegyezte meg.
– Ó! – Halkan felnevettem, és lenéztem derékig érő tincseimre. Bár
volt velük munka bőven, de legalább többféle frizurát lehetett belőlük
csinálni. A farmon dolgozva muszáj volt feltűzve hordanom a hajam. –
Igen. Ezt már szépen be lehet fonni, amivel otthon szívesen elidőzünk.
– Nem gondolja, hogy talán túl hosszú?
– Ööö… nem is tudom, felséges uram. – Ujjaimat végighúztam a
fürtjeimen. A hajam tiszta volt, ápolt. Elképzelhető lenne, hogy bár nem
vagyok tudatában, valami módon mégis rendezetlen benyomást keltek? –
Ön hogy látja?
Oldalra billentette a fejét.
– A színe igen szép. De szerintem tetszetősebb lenne valamivel
kurtábbra vágva. – Vállat vont, és már indult is tovább. – Ez persze
mindössze egy javaslat – vetette hátra.
Egy darabig csak ültem ott, és törtem a fejem. Aztán otthagytam a
süteményt, és a szobámba mentem. A komornáim szokás szerint már ott
vártak.
– Martha, gond lenne, ha megkérném, hogy vágja le a hajam?
– Dehogy, kisasszony! Csak egészségesebb lesz attól, ha pár centit
lekapunk a végéből – felelte, és már indult is a fürdőszoba felé.
– Nem – szóltam utána. – Rövidre kellene.
Megtorpant.
– Mennyire rövidre gondolt?
– Hát… mindenesetre érjen a vállam alá… mondjuk a lapockámig?
– De kisasszony, az több mint harminc centi!
– Tudom. Azért le tudná vágni? És úgy, hogy mégis jól nézzen ki? –
A vállam felett áthúztam néhány tincset, és megpróbáltam elképzelni,
milyen lesz megkurtítva.
 – Természetesen, kisasszony. De miért tenne ilyet?
Elhaladtam mellette, ahogy határozott léptekkel a fürdőszoba felé
tartottam.
– Azt hiszem, ideje egy kicsit változtatni.
A szobalányaim segítettek kigombolni a ruhámat, majd egy
törölközőt terítettek a vállamra. Amikor Martha hozzákezdett, lehunytam a
szemem, mert nem voltam egészen biztos a dolgomban. Clarkson úgy
vélte, csinosabb lennék rövid hajjal, Martha pedig tesz arról, hogy elég
hosszú maradjon, és továbbra is össze tudjam fogni. Semmi
veszítenivalóm nincs.
De nem mertem odanézni, míg el nem készültünk, egyetlen pillanatra
sem. Csak hallgattam a fémes kis neszt, ahogy az olló bele-
belenyisszantott a hajamba. Éreztem, hogy Martha egyre körültekintőbben
csattogtatja az ollót, mintha már a végén tartana, ahol csak arról kell
gondoskodnia, hogy teljesen egyenletes legyen a vágás. Nem telt bele sok
idő, és el is készült.
– Mit gondol róla, kisasszony? – tudakolta habozva.
Kinyitottam a szemem. Először nem láttam semmi különbséget, de
aztán kissé elfordítottam a fejem, és egy fürt átbukott a vállamon.
Áthúztam a túloldalra, hogy mahagóniszínű keretbe foglalja az arcomat.
Igaza volt.
– Annyira tetszik, Martha! – szakadt ki belőlem, és tapogatni kezdtem
a hajam.
– Így érettebbnek tűnik – jegyezte meg Cindly.
– Igen, tényleg – biccentettem.
– Várjunk csak, egy pillanat! – sikkantott fel Emon, és az
ékszeresládikó felé szaladt. Kotorászni kezdett benne, látszott rajta, hogy
pontosan tudja, mit keres. Végül kiemelt a dobozból egy nyakláncot,
amelyen hatalmas, vörös ékkövek csillogtak. Eddig még sosem sikerült
összeszednem a bátorságomat ahhoz, hogy viseljem.
Elemeltem a hajat a nyakamról, arra gondolva, hogy szeretné, ha
felpróbálnám, de Emonnak szemmel láthatólag más elképzelései voltak.
Finom mozdulattal a fejem tetejére helyezte a láncot, ami oly díszes volt,
hogy már-már koronának is beillett.
A komornáim levegő után kapkodtak, én pedig lélegezni is
elfelejtettem.
Annyi éven át fantáziáltam arról, hogy Clarkson herceg lesz a férjem,
arra azonban egyetlen percig sem gondoltam, hogy ő az a férfi, aki mellett
belőlem hercegné lenne. Életemben most először döbbentem rá arra, hogy
voltaképpen erre is vágyom. Nem voltak jó társasági kapcsolataim, nem
voltam dúsgazdag, de valahogy megéreztem: én nem pusztán betölteném
ezt a szerepet… én ebben kiemelkedően jó tudnék lenni. Mindig is hittem,
hogy remek társa lennék Clarksonnak, de még kiderülhet, hogy a
királyság is jól járna velem.
Visszanéztem tükörképemre, s nemcsak a Schreave nevet képzeltem
oda saját nevem mellé, de a hercegné címet is. Abban a pillanatban úgy
akartam őt is, a koronát is, meg mindent, ami ezzel járt, mint még soha.
 3. fejezet

Reggel Marthával előkerestettem magamnak egy ékkövekkel kirakott

hajpántot, és a hajamat kibontva leengedtem. Még sosem éreztem ilyen
izgalmat a reggeli miatt. Kifejezetten szépnek láttam magam, és alig
vártam, hogy kiderüljön, így gondolja-e Clarkson is.
Ha ravaszabb lettem volna, akkor igyekeztem volna valamivel
korábban beérni az ebédlőbe, így azonban több másik lány társaságában
léptem be, s ezzel sikerült kihagynom az esélyt arra, hogy felhívhassam
magamra a herceg figyelmét. Pár másodpercenként a királyi asztal felé
pillantottam, de Clarksont mintha teljesen lekötötte volna a reggelije,
akkurátus módon felvágta a gofriját és a sonkáját, s időről időre belenézett
a tányérja mellé kitett iratokba. Az apja inkább csak kávét ivott, s
legfeljebb akkor kapott be egy-egy falatot, amikor éppen kis szünetet
tartott az előtte heverő dokumentum olvasásában. Feltételeztem, hogy
Clarksonnal ugyanabban az anyagban mélyednek el, s ha mindketten ilyen
korán kezdik a munkát; akkor nyilván igen zsúfoltnak ígérkezik a napi
programjuk. A királyné nem jelent meg az étkezésnél, s noha a másnapos
szót hangosan senki sem mondta ki, szinte hallottam, ahogy magában
mindenki ezt mormolja.
Mihelyt a reggeli véget ért, Clarkson a királlyal együtt távozott, hogy
elvégezzék mindazt, amitől az országunk tovább működik.
Nagyot sóhajtottam. Talán este.
A Hölgyek Szalonja ezen a napon eléggé csendes volt. Már
kimerítettünk minden olyan témát, amely az ismerkedő beszélgetésekben
előfordul, s hozzászoktunk ahhoz, hogy együtt töltjük a napjainkat.
Madeline és Bianca társaságában üldögéltem, ahogy általában szoktam.
Bianca egy Honduraguával szomszédos tartományból érkezett, és már a
repülőgépen összemelegedtünk. Madeline az enyém melletti szobát kapta,
és a komornája már az első napon bekopogott hozzánk, hogy valamiféle
cérnát kérjen a szobalányaimtól. Úgy fél óra múlva Madeline maga is
átjött megköszönni, s azóta is jóban voltunk.
A Hölgyek Szalonjában már a kezdetek kezdetén kialakultak a
különféle klikkek. Hozzá voltunk szokva ahhoz, hogy hétköznapi életünket
is elkülönülő csoportokban éljük – Hármasok ide, Ötösök oda –, és ez
természetesen így alakult a palotában is. S míg az igaz, hogy a klikkek
nem kizárólag a kasztok alapján álltak össze, azért én sokkal jobban
örültem volna annak, ha semmi ilyenre nem kerül sor.
Hát nem váltunk mindannyian egyenlővé azáltal; hogy idehívtak
bennünket, legalább arra az időre; amíg a versengés zajlik? Nem pontosan
ugyanabban van része mindnyájunknak?
Habár az is igaz, hogy akkor éppen nem úgy tűnt, mintha bármi
különösben lenne részünk. Azt kívántam, bár történne valami, pusztán csak
azért, hogy legyen miről társalognunk.
– Van valami híretek otthonról? – próbáltam beszélgetést
kezdeményezni.
Bianca felnézett.
– Tegnap levelet kaptam anyától, amiben megírta, hogy Hendlyt
eljegyezték. Hihetetlen, igaz? Mikor is ment el innen, egy hete?
A hírre Madeline is felélénkült.
– És a vőlegénye milyen kasztba tartozik? Hendly feljebb lép?
– Ó, igen! – Bianca teljesen felvillanyozódott. – Képzeljétek, Kettes!
Ez mégiscsak reményt ad az embernek, nem? Én ugyan Hármas voltam, de
szerintem sokkal vonzóbb a gondolat, hogy esetleg egy színészhez
mehetek feleségül valami unalmas öreg orvos helyett!
Madeline felkuncogott, majd egyetértőn bólogatni kezdett.
Én viszont ebben nem voltam ennyire biztos.
– Hendly ismerte már korábban is a fiút? Úgy értem, már a
Párválasztó előtt is?
Bianca úgy billentette oldalra a fejét, mintha ezzel jelezné, milyen
nevetséges dolgot sikerült kérdeznem.
 – Elég valószínűtlennek tűnik. Akkor még csak Ötös volt, a fiú meg
mégiscsak Kettes.
– Úgy emlékszem, Hendly azt mesélte, hogy a családjában zenészek
vannak, úgyhogy talán egyszer fellépett a fiatalember előtt – vetette fel
Madeline.
– Ez hihetően hangzik – bólogatott Bianca. – Úgyhogy talán nem is
számítottak vadidegennek egymás szemében.
– Hmmm – mormoltam.
– Savanyú a szőlő? – kérdezett rá Bianca.
Válaszképpen elmosolyodtam.
– Dehogy! Ha Hendly boldog, annak nagyon örülök. Csak egy kicsit
furcsának tartom, ha olyan valakihez megy férjhez, akit nem is ismer.
Kis csend támadt, aztán Madeline szólalt meg.
Mi tulajdonképpen valami nagyon hasonlót csinálunk, nem?
– Nem! – tört ki belőlem. – A herceg nem idegen.
– Tényleg? – jegyezte meg kétkedve Madeline. – Akkor kérlek
szépen, áruld már el nekem, mi mindent tudsz róla, mert én úgy érzem,
hogy a világon semmit.
– Hát… ami azt illeti, ezzel én is így vagyok – vallotta be Bianca.
Nagy levegőt vettem, hogy hosszan sorolni kezdjem a Clarksonnal
kapcsolatos tényeket… de valójában nem akadt sok mondanivalóm.
– Nem azt állítom, hogy ismerem minden kis titkát, no de Clarkson
mégsem egyszerűen csak egy fiú az utcáról. Gyakorlatilag vele nőttünk
fel, hallottuk nyilatkozni a Híradóban, több százszor láttuk az arcát. Talán
nem vagyunk tisztában minden apró részlettel, de nekem igen egyértelmű
benyomásaim vannak róla. Nektek nem?
Madeline elmosolyodott.
– Azt hiszem, igazad lehet. Hiszen tényleg nem úgy jöttünk ide, hogy
még a nevét sem tudtuk.
– Pontosan.
Egy szobalány lépett hozzánk, de olyan nesztelenül, hogy csak akkor
figyeltem fel rá, amikor már a fülembe súgta: – A kisasszonyt kéretik egy
percre.
 Értetlenül meredtem rá. Hiszen nem tettem semmi rosszat.
Visszanéztem a lányokra, vállat vontam, aztán felálltam, és követtem a
folyosóra.
Odakint a szobalány csak intett, s amikor megfordultam, Clarkson
herceget pillantottam meg. Az ajkán a szokásos majdnem-mosoly, a
kezében valamit tartott.
Egy csomagot vittem a postázóba, és a postamester mondta, hogy ez a
magáé – magyarázta, és felmutatta a két ujja közé csippentett borítékot. –
Úgy gondoltam, szeretné mielőbb megkapni.
Szapora léptekkel indultam felé, de igyekeztem, nehogy sietségem
illetlennek tűnjön. Amikor a levél után nyúltam, csibészesen elvigyorodott,
s a feje fölé nyújtotta a karját.
Felnevettem, majd felszökkentem, és megpróbáltam kikapni a
kezéből a borítékot.
– Ez nem igazságos!
– Ugyan már!
Általában elég magasra tudtam ugrani, de persze nem magas sarkú
cipőben – és még így is mennyivel alacsonyabb voltam nála. De nem
bántam, hogy sorozatosan kudarcot vallottam, mert ügyetlen
próbálkozásaim során egyszer csak megéreztem, ahogy karja a derekam
köré fonódik.
Végül csak átadta a levelet. Ahogy sejtettem is, Adele írta.
Ezen a napon oly sok boldog apróságban volt részem.
– Rövidebb a haja.
Felnéztem a borítékról.
– Igen. – Belemarkoltam, és pár fürtöt áthúztam a vállam felett. –
Tetszik?
Volt valami a tekintetében… nem igazán pajkos csillanás, és nem
teljesen titokzatos fény.
– Igen. Nagyon is. – Azzal hátat fordított, és vissza sem pillantva
elindult a folyosón.
Igaz volt minden, amit arról mondtam a többieknek, hogy tudom,
kicsoda is Clarkson. De amikor így láthattam, a mindennapi életben,
rögtön éreztem, hogy jóval több rejlik benne, mint amit a Híradó láttat.
Ennek tudata azonban korántsem riasztott meg.
Épp ellenkezőleg, olyan rejtélynek találtam, amit szívesen
megfejtettem volna.
Elmosolyodtam, és ott rögtön, a folyosón feltéptem a borítékot, majd
az ablakhoz léptem, hogy jobban lássak.

Édes, édes Amberly!

Annyira hiányzol, hogy az valósággal fáj. Majdnem annyira fáj, mint
amikor arra gondolok, micsoda szépséges ruhákban jársz és milyen
hihetetlen ételeket eszel. Azt meg el sem tudom képzelni, milyen lehet az
illatod! Pedig nagyon szeretném…
Mami szinte minden alkalommal elsírja magát, ha meglát a
televízióban. Úgy festesz, mintha Egyes lennél! Ha nem tudnám pontosan,
melyik lány milyen kasztba tartozik, sosem jönnék rá arra, hogy nem a
királyi család tagjai vagytok. Hát nem fura? Ha valakinek arra szottyanna
kedve, akár azt is elképzelhetné, hogy ezek a számok nem léteznek. És
számodra, kis Hármas kisasszony, bizonyos szempontból valóban semmi
jelentőségük.
Ha már szóba került, már csak a kedvedért is szörnyen örülnék, ha
akadna a családunkban holmi Kettes rokon, akiről megfeledkeztünk, de te
is tisztában vagy azzal, hogy ilyen egyszerűen nincs. Külön rákérdeztem, de
a kezdetektől fogva Négyesek voltunk, és kész. A figyelemreméltóbb
rokonaink pedig korántsem jó értelemben számítanak feltűnőnek. Semmi
kedvem elmesélni, és őszintén remélem, hogy rajtad kívül senki sem olvassa
ezt a levelet, de az a helyzet, hogy Romina unokatestvérünk terhes.
Állítólag abba a Hatosba szeretett bele, aki Rake-éknél dolgozik, a házhoz
szállítást intézi egy furgonnal. Hétvégén összeházasodnak, amitől mindenki
megkönnyebbült. Az apa (ó, de miért is vagyok képtelen felidézni a nevét?)
nem hajlandó megkockáztatni, hogy az ő gyereke Nyolcasként legyen
kénytelen élni. Biztosan tudom, akadnak nála idősebb férfiak, akiknek ez
nem jelentene lelkiismereti gondot Szóval sajnálom, az esküvőről
lemaradsz, de mindenki örül, hogy Romina végre révbe ér.
 Hát, jelenleg így fest a családod. Csupa gazdálkodó meg pár
törvényszegő. Te csak légy az a szép, melegszívű lány, amilyennek
mindannyian megismertünk, és a herceg minden bizonnyal beléd szeret a
kasztod ellenére is.
Nagyon szeretünk. Írj hamar. Hiányzik, hogy a hangodat halljam. Ha
itt vagy, minden jóval békésebben zajlik, de erre csak akkor figyeltem fel,
amikor már elutaztál.
Isten áldjon, Amberly hercegné. Kérlek, ne feledkezz meg rólunk,
kisemberekről, amikor a fejedre kerül a korona!
 4. fejezet

Martha kikefélte a hajamból a gubancokat, ami még most is embert

próbáló feladatnak számított, mert bár a fürtjeim kurtábbak lettek, közben
ugyanolyan dúsak maradtak, mint korábban. Titkon reméltem is, hogy
nem kapkodja el. Ez egyike volt azon kevés dolognak, amely az
otthonomra emlékeztetett. Ha lehunytam a szemem, és mélyen beszívtam a
levegőt, akár Adele is állhatott volna mögöttem a fésűvel.
Már éppen felidéztem magamban házunk szürkés árnyalatait, mami
dúdolását az áruszállító furgonok állandó zaja mellett, de ekkor kopogtak,
és ez visszarántott a jelenbe.
Cindly az ajtóhoz szaladt, ám mihelyt kinyitotta, szinte azonnal
tiszteletteljesen bókolt egyet.
– Felség!
Felálltam, s rögtön keresztbe fontam a karomat a mellemen.
Hihetetlenül sebezhetőnek éreztem magam. A hálóingeim olyan vékonyak
voltak.
– Martha – suttogtam sürgetőleg a komornám felé, aki pukedlizés
közben felém pillantott. – A köntösömet. Kérem.
Már iszkolt is, hogy hozza, én pedig Clarkson herceg felé fordultam.
– Felség! Milyen kedves is öntől, hogy meglátogat. – Fürgén
bókoltam, majd azonnal visszakaptam a mellem elé a karomat.
– Gondoltam, megérdeklődöm, nincs-e kedve velem tartani egy kis
késői desszert elfogyasztásában.
Ez randevú lenne? Azért jött, hogy elhívjon randira?
Én pedig ott álltam hálóingben, kifestetlen arccal, félig kifésült hajjal.
– Khm… esetleg ha… átöltöznék?
Martha felém nyújtotta a köntöst, én pedig kikaptam a kezéből.
 – Nem, szerintem teljesen jó, ahogy van – közölte Clarkson, és úgy
sétált be a szobámba, mintha az övé lenne. Ami tulajdonképpen igaz is
volt. A háta mögött Emon és Cindly azonnal kisurrantak. Martha rám
pillantott, s miután sietve biccentettem, ő is távozott.
– Elégedett a szobájával? – tudakolta Clarkson. – Mert kifejezetten
kicsinek tűnik.
Felnevettem.
– Talán valóban így láthatja olyan valaki, aki egy palotában nőtt fel.
De nekem tetszik.
Az ablakhoz lépett.
– Még a kilátás sem az igazi.
– De nagyon szeretem a szökőkút csobogását. És mindig hallom,
ahogy megcsikordulnak a kavicsok, amikor autó érkezik a felhajtóra. Erős
zajokhoz vagyok szokva.
– Miféle zajokhoz? – kérdezte, és elfintorodott.
– Hangosbeszélőn át harsogó zenéhez. Amíg ide nem érkeztem,
fogalmam sem volt arról, hogy ez más városokban nem szokás. És
teherautók meg motorok berregéséhez. Ó, igen, és a kutyák!
Hozzászoktam az ugatásukhoz.
– Micsoda altatódal! – jegyezte meg felém tartva. – Készen áll?
Diszkréten körülnéztem a papucsomat keresve, aztán láttam, hogy az
ágy alatt hever, úgyhogy odaléptem, és belebújtam. – Igen.
Clarkson az ajtóhoz ment, aztán visszanézett rám, és kinyújtotta a
karját. Elfojtottam egy mosolyt, és elindultam felé.
Úgy tűnt, nem igazán kedveli, ha hozzáérnek. Már korábban
felfigyeltem arra, hogy szinte mindig fürgén lépdel, kezét a háta mögött
összekulcsolva. Most sem állíthattam volna, hogy ráérősen ballagott,
amikor együtt sétáltunk végig a folyosókon.
De így is újra hatalmába kerített az izgalom attól, ahogy előző nap
tréfálkozott a levelem kapcsán, s hogy most megengedte, hogy a
közelében legyek.
– Hová megyünk?
– A harmadik emeleten van egy kivételesen szép szalon.
 Remek kilátás nyílik onnan a parkra.
– Ennyire szereti a parkot?
– Nézegetni szeretem.
Felkacagtam, ő azonban megőrizte komolyságát.
Odaértünk egy nyitva álló kétszárnyú ajtóhoz, s már a folyosón
megéreztem a friss levegő illatát. A helyiséget egyedül gyertyák
világították meg, s a látvány elég volt ahhoz, hogy a szívemet majd’
szétvesse a színtiszta öröm. Önkéntelenül is a mellemhez kaptam a kezem,
hogy meggyőződjek arról, minden rendben van-e.
A három hatalmas, nyitott ablak könnyű függönyeit
megmeglibbentette a szellő. A középső ablak elé asztalkát állítottak,
közepén gyönyörű virágdísz, mellette két szék és egy tálalókocsi,
megrakva vagy nyolc különbözőféle desszerttel.
– Hölgyeké az elsőbbség – jelentette ki Clarkson, és a kocsi felé intett.
Önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy közelebb léptem. Kettesben
voltunk. Mindezt csak értem tette. Mintha hirtelen valóra vált volna
mindaz, amiről kislányként álmodoztam.
Igyekeztem felmérni, mi minden van kitéve előttem. Láttam
bonbonokat, de mindegyiknek más és más alakja volt, és ebből nem
találhattam ki, milyen lehet a töltelékük. A tálca végében citromos illatú,
miniatűr piték halma, rajtuk tejszínhab. Közvetlenül előttem valami
levelestésztából készített sütemény, amire mintha szirupot csorgattak
volna.
– Fogalmam sincs, hogyan tudnék választani közülük – vallottam be.
– Akkor ne válasszon – közölte, fogott egy tányért, és szedett rá
mindenből. Letette a sok finomságot az asztalra, és udvariasan kihúzta az
egyik széket. Odaléptem, leültem, hagytam, hogy a széket visszaigazítsa az
asztal mellé, aztán megvártam, hogy magának is vegyen az édességből.
Amikor a tányérjára pillantottam, elfogott a nevethetnék.
– Biztosan elég lesz? – tudakoltam csipkelődve.
– Szeretem az epres tortácskákat – felelte védekezőn. Talán ezért
díszelgett belőle legalább öt a tányérján. – Nos, szóval maga Négyes. Mi is
a munkája? – Levágott egy falatot az egyik süteményből és majszolni
kezdte.
– Gazdálkodom – feleltem egy csokoládédesszertet tologatva a
villámmal.
– Úgy érti, hogy van egy gazdasága?
– Tulajdonképpen igen.
Letette a villát, és rám függesztette a tekintetét.
– A nagypapámnak volt egy kávéültetvénye, amit a nagybátyámra
hagyott, mert ő volt a legidősebb gyereke; apa, anya, én, meg a testvéreim
mind ott dolgozunk – vallottam be az igazat.
Egy darabig hallgatott.
– Na és… pontosan mit is csinál?
Visszaejtettem a csokoládét a tányéromra, majd az ölembe tettem a
kezem.
– Főleg kávébogyót szedek, és segítek kifejteni belőle a babot.
Erre sem szólt semmit.
– Régebben szinte teljesen megbújt a hegyek között… mármint az
ültetvény… de most már több út is vezet oda. Ami megkönnyíti a szállítást,
viszont közben hozzájárul a levegőszennyezéshez is. A családommal élünk
egy… – Várjon csak!
Felnéztem a kezemről. Arról nem tehettem, hogy ezzel keresem a
kenyerem.
– Maga Négyes, de egy Hetes munkáját végzi? – kérdezte halkan.
Bólintottam.
– Ezt említette másnak is?
Megpróbáltam felidézni magamban a többi lánnyal folytatott
társalgásaimat. Általában inkább hagytam, hogy ők beszéljenek. Én főleg a
testvéreimről meséltem, és persze szívesen megtárgyaltam velük a
tévéműsorokat, amiket olyan szívesen néztek. Nem tűnt valószínűnek, hogy
valaha is szóba került volna a munkám.
– Nem, nem hinném.
Clarkson a mennyezetre emelte a tekintetét, majd rám meredt.
– Sose árulja el senkinek, hogy mit dolgozik. Ha bárki rákérdezne,
mondjon annyit, hogy a családjának kávéültetvénye van, aminek a
vezetésébe maga is besegít. Kerülje az egyenes választ, és soha, de soha ne
említse, hogy kétkezi munkát végez.
Megértette?
– Igen, felség.
Még egy darabig merőn bámult rám, mintha ezzel szeretné
hangsúlyozni a dolog fontosságát. De nekem elég volt, hogy utasítást
adott. Sosem tennék olyat, amit megtiltott nekem.
Folytatta az evést, s valamivel erőszakosabban bökte bele a villát a
süteménybe, mint korábban. Én túl ideges voltam ahhoz, hogy az ételhez
nyúljak.
– Megbántottam valamivel, felség?
Kihúzta magát, és oldalra billentette a fejét.
– Ezt meg vajon miért képzeli?
– Mert olyan… zaklatottnak tűnik.
– A lányok olyan buták – mormolta maga elé. – Nem, semmivel sem
bántott meg. Kedvelem magát. Mit gondol, miért vagyunk itt?
– Hogy összevethessen a Kettesekkel és Hármasokkal, s így
igazolhassa maga előtt azt, miért is küld haza. – Mindez tulajdonképpen
csak úgy kiszaladt a számon, nem állt szándékomban erről beszélni.
Mintha a fejemben a legkomolyabb aggodalmaim vívtak volna csatát, s az
egyiknek valahogy sikerült elszabadulnia. Újra lehajtottam a fejem.
– Amberly – hallottam meg halk hangját. Lesütöttem a szemem, de a
pilláim alól felé lestem. Arcán halvány mosoly játszott, s felém nyúlt az
asztalon. A tenyerébe helyeztem a kezem, óvatosan, mintha attól félnék,
hogy a varázs azonnal elillan, mihelyt hozzáér megviselt bőrömhöz.
– Nem küldöm haza. Ma semmiképpen sem.
A szemem könnybe lábadt, de igyekeztem uralkodni magamon, és
pislogtam néhányat.
– Igen kivételes helyzetben vagyok – fejtegette. – Megpróbálom
megérteni, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár minden egyes előttem
álló lehetőség.
– És gondolom, az hátránynak számít, hogy egy Hetes munkáját
végzem, ugye?
 _ Egyértelműen – felelte, de a hangjában nem volt semmi
rosszindulat. – Így hát az én kedvemért ez kettőnk között marad. – Alig
láthatóan bólintottam. – Van egyéb titka is, amit megosztana velem?
Lassan elvonta a kezét, és újra a sütemény feldarabolására
koncentrált. Igyekeztem követni a példáját.
– Nos, már arról is tud, hogy időről időre rosszul vagyok.
Felnézett.
– Igen. Egészen pontosan miről is van szó?
– Magam sem tudom. Mindig is sokat fájt a fejem, és néha nagyon
kimerülök. Az életkörülmények Honduraguában nem a
legkifogástalanabbak.
Biccentett.
– Holnap reggeli után ne a Hölgyek Szalonjába menjen, hanem a
kórházi szárnyba. Azt akarom, hogy dr. Mission végezzen el egy teljes
egészségügyi kivizsgálást. Ha bármire szükség lenne, ő biztosan képes
lesz segíteni.
– Természetesen. – Végül valahogy sikerült beleharapnom a
levelestésztából készült süteménybe, s kikívánkozott belőlem egy sóhaj,
olyan finom volt. Otthon a desszert ritkaságszámba ment.
– Vannak testvérei?
– Igen, egy bátyám és két nővérem.
Elhúzta a száját.
– Ez eléggé… soknak hangzik.
Felnevettem.
– Hát, néha én is annak érzem. Otthon Adele-lel osztozunk egy ágyon.
Két évvel idősebb nálam. Itt olyan furcsa, hogy nem alszik velem. Néha
odahúzok néhány párnát, hogy ezzel csapjam be magam.
A fejét ingatta.
– Pedig most végre kényelmesen elférne.
– Igen, csakhogy nem vagyok hozzászokva. Ez az egész annyira
szokatlan. Az étel furcsa. A ruhák furcsák. Még a szagok is másak, habár
azt meg nem tudnám mondani, hogy miért.
Letette az asztalra az evőeszközöket.
 – Ezzel arra céloz, hogy az otthonom szaglik?
Egy másodpercre megriadtam, hogy sikerült megbántanom, de aztán
észrevettem az apró szikrát a szemében, ami azt jelezte, hogy tréfál.
– Egyáltalán nem! De attól még más. Mintha a régi könyvek szaga
keveredne benne a fűével, meg valami tisztítószerével, amit a szobalányok
használnak. Bárcsak sikerülne valahogy kis fiolába tölteni, hogy mindig
velem maradhasson ez az illat!
– Hallottam már sokféle szuvenírről, de mind közül ez a
legkülönösebb – jegyezte meg könnyed hangon.
– Szeretne valami emléktárgyat Honduraguából? Mert a
termőtalajunk egészen kiváló.
Újra elnyomott egy mosolyt, mintha még mindig tartana attól, hogy
egy nevetéssel elengedje magát.
– Igazán nagyvonalú ajándék – jegyezte meg. – Nagyon udvariatlan
vagyok, hogy mindezekre rákérdezek? Van esetleg valami, amit tudni
szeretne rólam?
A szemem elkerekedett meglepetésemben.
– Ó, mindent tudni szeretnék! Mi tetszik önnek a legjobban a
feladatában? Merre járt a világban? Valóban közreműködött bizonyos
törvények megalkotásában? Mi a kedvenc színe?
Csak a fejét ingatta, majd egy újabb szívfacsaró félmosoly suhant át
az arcán.
– A kék, a tengerészkék. És megnevezhetné a bolygó bármely
országát, egészen biztos, hogy jártam már ott. Apám kívánsága az, hogy
minél szélesebb körű kulturális műveltségre tegyek szert. Hiszen ha
mindent figyelembe veszünk, Illéa ugyan nagyszerű nemzet, de közben
igen fiatal is. Globális viszonylatban az lehet a következő lépés pozíciónk
megerősítése felé, ha szövetséget kötünk a régebben fennálló országokkal.
– Komoran felnevetett. – Néha azt hiszem, apám jobban örülne, ha lánynak
születtem volna, mert akkor előnyös házasság útján mindezt biztosíthatná.
– Gondolom, ahhoz már túl késő, hogy a szülei esetleg újabb
gyermekkel próbálkozzanak?
Keserű mosolya elhalványult.
 – Azt hiszem, erre már jó ideje semmi esély.
Kijelentésében mintha jóval több lett volna, de nem akartam
kíváncsiskodni.
– A munkámban azt szeretem a legjobban, hogy megvan a maga
belső szerkezete. Megvan a maga rendje. Valaki elém tesz egy problémát,
én pedig kitalálom, hogyan lehet megoldani. Nem szeretek befejezetlenül
vagy nyitva hagyni feladatokat, és ez általában nem is így alakul. Én
vagyok a herceg, s egy nap király leszek. A szavam maga a törvény.
Miközben beszélt, a szeme ragyogott az örömtől. Most fordult elő
először, hogy ennyire szenvedélyesnek láttam. Tökéletesen át is éreztem a
dolgot. Bár személy szerint nem vágytam a hatalomra, tisztában voltam
azzal, milyen vonzó lehet.
Továbbra sem vette le rólam a tekintetét, amitől valami melegség
áramlott végig az ereimben. Talán azért lehetett, mert kettesben voltunk,
vagy mert Clarkson annyira magabiztosnak tűnt, de hirtelen nagyon is
tudatában voltam annak, hogy ott van mellettem. Mintha testem minden
idegszála az övéhez kapcsolódott volna, s ahogy ott ültünk, különös
felvillanyozottság lett úrrá rajtunk. Clarkson ujjával lassan köröket rajzolt
az asztallapra, de továbbra is rám meredt. Egyre szaporábban vettem a
levegőt, s amikor tekintetem a mellkasára tévedt, úgy tűnt, mintha ezzel ő
is így lenne.
Az asztalra pillantottam. Ujjai mozgása egyszerre tűnt határozottnak,
kíváncsinak, érzékinek és nyugtalannak… a jelzők listája egyre bővült,
miközben azt figyeltem, milyen utakat jár be asztalon nyugvó keze.
Korábban természetesen már ábrándoztam arról, hogy megcsókol, de
általában nem pusztán egy csók szerepelt az álmomban. Hiszen biztosan
megfogná a kezem, a derekam, az állam. Felvillant bennem, milyen érdes
tapintásúak az ujjaim a sokéves nehéz munkától, s aggódtam, mit
gondolna a herceg, ha újra megérinteném. Amire ebben a pillanatban
mindennél jobban vágytam.
A varázst azonban Clarkson megtörte, amikor megköszörülte a
torkát, és elkapta rólam a tekintetét.
– Azt hiszem, ideje lenne visszakísérnem a szobájába. Későre jár.
 Összepréseltem az ajkam, és lesütöttem a szemem. Akár a napfelkeltét
is vele néztem volna, ha erre kér.
Felállt, s én is elindultam a folyosó felé. Nem igazán tudtam, mit
gondoljak erről a kései, kurta randevúról. Az igazat megvallva, inkább
kihallgatásnak éreztem a dolgot. Ettől a gondolattól rám tört a
kuncoghatnék, mire felém pillantott.
– Mit tart olyan mulatságosnak?
Felmerült bennem, hogy rávágom, semmit. De azt szerettem volna, ha
többet tud meg rólam, s tisztában voltam azzal, hogy emiatt most az
egyszer kénytelen leszek erőt venni az idegességemen.
– Nos… – De továbbra is haboztam. Így ismerhetitek meg egymást,
Amberly. Szólalj csak meg. – Azt mondta, hogy kedvel… de semmit sem
tud rólam. Általában így viselkedik azokkal a lányokkal, akik
megtetszenek önnek? Vallatóra fogja őket?
Válaszképpen csak a szemét forgatta, nem haragosan, inkább arra
utalva, hogy már igazán felfoghatnám a dolgot.
– Elfeledkezik arról, hogy egészen a legutóbbi időig én soha…
Összerezzentünk, és azonnal elnémultunk, amikor kivágódott egy
ajtó, s a rajta kiviharzó személyben a királynéra ismertem. Már kezdtem
volna bókolni, de Clarkson azonnal elrántott magával egy oldalfolyosóra.
– Ne merészeljen csak úgy itt hagyni! – A király indulatos hangja
betöltötte a folyosót.
– Nem vagyok hajlandó szóba állni önnel, amikor így viselkedik –
felelte a királyné, akinek enyhén akadozott a nyelve.
Clarkson körém fonta a karját, mintha még inkább óvni akarna
valamitől. De gyanítottam, neki nagyobb szüksége volt az ölelésre, mint
nekem.
– Botrányos, hogy csak ebben a hónapban mennyit költött! –
bömbölte a király. – Ez nem mehet így tovább! Pontosan az effajta
viselkedés miatt kerülhet az ország a lázadók kezére!
– Ó, dehogy, drága hitvesem – vágott vissza a királyné mesterkélten
édeskés hangon. – Legfeljebb önt juttatja a lázadók kezébe! Márpedig
higgye el, amennyiben ez bekövetkezne, igazán senki sem hiányolná!
 – Azonnal jöjjön vissza, maga sunyi cafka!
– Porter, eresszen el!
– Nagyot téved, ha azt hiszi, hogy a méregdrága rongyaival
megdöntheti az uralmamat!
Csattanást hallottam; egyikük megütötte a másikat. Clarkson abban a
pillanatban elengedett. A legközelebbi kilincs után kapott, de az ajtó
kulcsra volt zárva. Odalépett egy másikhoz, amely viszont kinyílt.
Megragadta a karomat, berántott magával, majd becsukta mögöttünk az
ajtót.
Szinte azonnal fel-alá kezdett rohangálni a helyiségben. Úgy markolt
bele a hajába, mintha arra készülne, hogy gyökerestől tépi ki. A
pamlaghoz vágtatott, felkapott róla egy párnát, és cafatokra szaggatta.
Amikor végzett, máris a kezében volt a következő.
Összetört egy asztalkát.
Több vázát is hozzávágott a kikövezett kandallóhoz.
Széttépte a függönyöket.
Én eközben a falhoz simultam az ajtó mellett, s igyekeztem láthatatlan
maradni. Talán el kellett volna menekülnöm, vagy esetleg segítséget
hívnom. De úgy éreztem, nem hagyhatom magára, amikor ilyen
állapotban van.
Amikor végre úgy tűnt, kiadta minden dühét, hirtelen eszébe jutott,
hogy én is ott vagyok. Átvágtatott a szobán, megtorpant előttem, s
mutatóujjával az arcom felé bökött.
– Ha bárkinek be mer számolni arról, amit hallott, vagy amit én
tettem, úgy éljek, hogy…
De még be sem fejezte a mondatot, én már tagadólag ráztam a fejem.
– Clarkson…
Szemében haragos könnyekkel folytatta; – Sosem beszélhet róla,
megértette?
Kezemet az arca felé emeltem, mire összerándult. Egy pillanatra
megdermedtem, aztán újra próbálkoztam, de ezúttal jóval lassabban
nyúltam felé. A bőre meleg volt, enyhén megizzadt.
– Nincs semmi, amiről szólhatnék bárkinek – ígértem. Még mindig
szaporán kapkodta a levegőt. – Kérem, üljön le – unszoltam. Tétovázott. –
Csak egyetlen percre.
Bólintott.
Egy székhez húztam, aztán lekuporodtam mellé a padlóra.
– Hajtsa a fejét a két térde közé, és próbáljon egyenletesen lélegezni.
Kérdőn pillantott rám, de azért engedelmeskedett. Tenyeremet a
fejére fektettem, s végigsimítottam a haján, a tarkóján.
– Gyűlölöm őket! – suttogta. – Gyűlölöm őket!
– Csitt! Próbáljon lehiggadni.
Felnézett rám.
– Komolyan gondoltam. Szívből gyűlölöm őket. Amikor király
leszek, elküldöm őket magamtól.
– De remélhetőleg nem ugyanoda küldi mindkettejüket – mormoltam.
Nagy levegőt vett… aztán felkacagott. Az a fajta mélyről jövő,
őszinte nevetés volt, amit az ember akkor sem tud abbahagyni, ha szeretné.
Ezek szerint képes nevetni, s mindössze arról volt szó, hogy a jókedve
meghúzódott az a rengeteg egyéb dolog takarásában, amit éreznie és
gondolnia kellett, amivel meg kellett birkóznia. Most már valamivel
jobban értettem, hogy milyen ember lehet, s tudtam, soha többé nem
veszem adottnak a halvány kis félmosolyait. Hiszen már ezek is hihetetlen
erőfeszítést követelhettek tőle.
Kész csoda, hogy nem rombolták még földig a palotát – sóhajtotta
végül, amikor már megnyugodott.
Éreztem, ezzel azt kockáztatom, hogy újra indulatba jön, de mégis
megkérdeztem: – Mindig is ilyen volt a helyzet?
Biccentett.
– Illetve… kisebb koromban talán nem ennyire. De az biztos, hogy ki
nem állhatják egymást. Sosem jöttem rá, mi húzódhat meg a viselkedésük
mögött. Mindketten hűségesek. Ha esetleg mégis megcsalnák egymást,
akkor nagyszerűen leplezik a dolgot. Megvan mindenük, amire csak
szükségük lehet, és a nagyanyám állítása szerint hajdan szerelmesek voltak
egymásba. Az egésznek valahogy semmi értelme.
– Nem lehet könnyű a helyzetük. Sem az övék, sem az öné. Az ennyire
kiemelt szerep gyakran kimeríti az embert – vetettem fel.
– Ezek szerint ilyen lenne a sors? Én olyan leszek, mint apám, a
feleségem pedig olyan, mint anyám, és egy idő után egyszerűen csak
szétvet bennünket az indulat?
Felemeltem a kezem, és az arcára fektettem. Ezúttal nem rándult
össze, inkább erősebben hozzásimult a tenyeremhez. Bár a szemében még
mindig láttam a nyugtalanságot, az érintésem mintha valóban
megnyugtatta volna.
– Nem, önnek semmiképpen sem kell olyan emberré válnia, amilyen
nem szeretne lenni. Szereti a rendet? Akkor tervezgessen, készülődjön.
Képzelje el, hogy milyen király, milyen férj, milyen apa kíván lenni, és
tegyen meg mindent, hogy valóban olyan személy váljon önből.
Amikor rám nézett, a szemében már-már sajnálkozást láttam.
– Imádnivaló, ahogy azt képzeli, hogy ennyi elég is a dologhoz.
 5. fejezet

Korábban sosem jártam egészségügyi felülvizsgálaton. Rádöbbentem

azonban, hogy ha én lennék a hercegné, akkor ez az életem részévé válna,
s ez megrémített.
Dr. Mission kedves volt és türelmes, mégis kellemetlennek éreztem,
hogy meztelenül kell mutatkoznom egy idegen előtt. Vért vett, több
röntgenfelvételt is készített, s úgy általában végigvizsgálta mindenemet,
azt keresve, mi nem lehet rendben rajtam.
Mire elengedett, már teljesen kimerült voltam. Előző éjjel
természetesen nem aludtam valami jól, ami cseppet sem segített. Clarkson
herceg a szobám ajtajáig kísért, ott kezet csókolt, és távozott. Érintése
izgalommal töltött el, de közben az is aggasztott, hogyan érezheti magát, s
így csak szörnyen sokára voltam képes álomba merülni.
Amikor beléptem a Hölgyek Szalonjába, kissé tartottam attól, hogy
Abby királyné szemébe nézzek. Szorongva elképzeltem, amint esetleg
megpillantom rajta az előző éjszaka valami szemmel látható nyomát. De
persze az is lehetséges, hogy ő ütötte meg a királyt. Nem igazán hittem,
hogy szeretném megtudni.
Abban azonban teljesen biztos voltam, hogy nem akarom, hogy bárki
más tudomást szerezzen a történtekről.
A királyné nem volt a teremben, így hát csatlakoztam Madeline-hez és
Biancához.
Szervusz, Amberly, te meg hol voltál egész reggel? – tudakolta
Bianca, amikor leültem mellé.
– Megint rosszul lettél? – faggatott Madeline.
– Igen, de már sokkal jobban érzem magam. – Fogalmam sem volt
arról, hogy titoknak számít-e a kivizsgálás, de úgy döntöttem, jelen
helyzetben talán a diszkréció lesz a leginkább célra vezető módszer.
– Akkor jó, mert annyi mindenről lemaradtál! – Madeline odahajolt
hozzám, úgy kezdett suttogva hadarni: – Az a hír járja, hogy Tia tegnap
éjjel lefeküdt Clarksonnal.
A szívem mintha megállt volna.
– Micsoda?
– Nézz csak rá. – Bianca a válla felett az ablak felé pillantott, ahol ott
üldögélt Tia Pesha és Marcy társaságában. – Nézd csak meg, milyen
önelégült képet vág!
– De ez szabályellenes – feleltem. – Sőt a törvény is tiltja.
– Nem hinném, hogy ez számítana – jegyezte meg fojtott hangon
Bianca. – Miért, te talán visszautasítanád a herceget?
Felidéztem magamban, ahogy Clarkson előző este rám nézett, ahogy
az ujjai az asztal lapján siklottak ide-oda… Biancának igaza volt. Én sem
mondtam volna nemet.
– De igaz lehet a hír? Vagy inkább csak valami kósza pletyka? –
Végtére is, a herceg az éjszaka egy részét velem töltötte. Az is igaz
azonban, hogy nem az egészet. Több óra is eltelt aközött, hogy tőlem
elment, és hogy aztán megjelent a reggelinél.
– Tia inkább csak célozgat, de egyébként elég tartózkodónak tűnik
ebben a témában – nyafogta Madeline.
– Hát, tulajdonképpen nem is tartozik ránk a dolog – jelentettem ki,
összeszedtem az asztalon szétszórt kártyákat, majd elkezdtem megkeverni
a paklit.
Bianca hátravetette a fejét, és hangosat sóhajtott, Madeline pedig a
kezemre fektette a kezét.
– Dehogynem tartozik ránk. Hiszen megváltoztatja a játékot.
– De ez nem játék – ellenkeztem. – Számomra nem az.
Madeline már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor felpattant a
szalon ajtaja, és belépett rajta a határozottan dühösnek tűnő Abby királyné.
Ha mutatkozott rajta valahol ütés nyoma, akkor azt jól elrejtette.
– Melyik maguk közül Tia? – harsogta. A helyiségben mindenki az
ablak felé nézett, ahol ott ült Tia dermedten, halálsápadtra válva.
 Tia lassan felemelte a kezét. A királyné gyilkos tekintettel indult felé.
Csak remélni tudtam, hogy bármilyen szidás vár is Tiára, a királyné előbb
kikíséri a szalonból, s csak azután áll neki a fejmosásnak. Neki azonban
sajnos nem ez volt a terve.
– Lefeküdt a fiammal? – esett neki a lánynak a diszkréció
leghalványabb jelét sem mutatva.
– Felség, az csak holmi pletyka. – Tia hangja egércincogásnál is
halkabb volt, de a terem annyira elcsitult, hogy még Madeline
lélegzetvételét is tisztán hallottam.
– Amit magának esze ágában sem volt tisztázni!
Tia hebegni kezdett, s vagy öt különböző mondatba is belekezdett,
mire egyet kinyögött valahogy: – Ha az ember nem foglalkozik a
szóbeszéddel, akkor az magától is elhal. Ha azonban vadul tagad, azt
mindenki a bűntudat jeleként értelmezi.
– Akkor maga ezt most tagadja vagy sem?
Ezzel Tia szépen belesétált a csapdába.
– Nem történt semmi, királyném.
Mondjon bár igazat, avagy hazudjon, nem hittem volna, hogy
számítana. Tia sorsa már korábban megpecsételődött.
Abby királyné belemarkolt Tia hajába, és elkezdte az ajtó felé
vonszolni.
– Most azonnal távozik a palotából!
Tia felsikoltott a fájdalomtól, és tiltakozni kezdett.
– De felség, ehhez csak Clarkson hercegnek van joga! Benne van a
szabályzatban!
– Csakúgy, mint az, hogy szajháknak itt semmi keresnivalója! –
visította válaszképpen a királyné. Tia közben elbotlott, és a padlóra zuhant
volna, de a királyné szó szerint a hajánál fogva tartotta talpon, az ajtóhoz
cibálta, majd kilökte a folyosóra. –
TAKARODJON… INNEN!
A nő bevágta az ajtót, és megperdült, hogy szembe nézzen velünk.
Tekintetét ráérősen végighordozta rajtunk, hadd tudjuk meg, kinek van itt
igazán hatalma.
 – Hadd tisztázzak valamit egyszer s mindenkorra – kezdett bele fojtott
hangon, miközben lassan elsuhant a székeken és pamlagokon ülő lányok
előtt. Egyszerre tűnt csodálatraméltónak és rettentően ijesztőnek. – Ha akad
maguk között akár csak egy olyan fruska is, aki azt hinné, hogy idejöhet a
házamba, és elveheti tőlem a koronámat, az jobban teszi, ha azonnal
meggondolja magát.
Megállt egy fal mellett üldögélő kisebb csoportnál.
– És amennyiben azt képzelik, hogy úgy viselkedhetnek, mint valami
útszéli ringyó, s ennek ellenére elnyerhetik a trónt, akkor nagyot tévednek.
– E szavaknál belemarkolt Piper arcába. – Mert ezt nem tűröm!
Aztán eltaszította magától a lányt, de Piper csak akkor merte a
fájdalom jeleit mutatni, amikor Abby királyné már továbbment.
– Én vagyok a királyné. És engem szeretnek. Ha feleségül akarnak
menni a fiamhoz, hogy aztán az otthonomban éljenek vele, akkor pontosan
úgy fognak viselkedni, ahogy azt én elvárom maguktól. Engedelmesen. A
jó ízlésnek megfelelő módon. És némán.
Áthaladt az asztalok között, aztán megállt Madeline, Bianca és
előttem.
– Mostantól fogva mindössze annyi a feladatuk, hogy megjelennek,
ahol meg kell jelenniük, úgy viselkednek, mint egy hölgy, ülnek szépen és
mosolyognak.
Amikor befejezte a beszédet, a tekintetünk összetalálkozott, és én
ostobán azt hittem, ez már utasítás volt. Így hát elmosolyodtam. A
királynénak azonban ez korántsem nyerte el a tetszését, úgyhogy
meglendítette a karját, és egy pofonnal törölte le a mosolyt az arcomról.
Felnyögtem, és rázuhantam az asztalra. Moccanni sem mertem.
– Tíz percük van arra, hogy eltakarodjanak innen. Ma az ebédet és
vacsorát a szobájukba küldetem fel. És egy mukkot sem akarok hallani
egyiküktől sem.
Hallottam ugyan, hogy bezárul az ajtó, de muszáj volt rákérdeznem: –
Elment?
– Igen. Hogy vagy? – kérdezte Madeline, és átült a másik oldalra,
hogy velem szemben legyen.
 – Olyan érzés, mintha felhasadt volna az arcom. – Felegyenesedtem,
de az addig csak az arcomban tapasztalt fájdalmas lüktetés ettől
végighullámzott az egész testemen.
– Ó, istenkém! – sikoltott fel Bianca. – Tisztán látszik a keze nyoma!
– Piper? – szólaltam meg hangosabban. – Hol van Piper?
– Itt vagyok – felelte könnyeivel küszködve. Mire felálltam, ő már
elindult felém.
– Hogy van az arcod? – tudakoltam.
– Kicsit sajog. – Végigsimított azon a részen, ahol a királyné
belemarkolt és ellökte, s bőrén megláttam a körmök félhold alakú nyomát.
– Megmaradt a helye, de egy kis sminkkel el lehet tüntetni.
A karomba hullott, átöleltük egymást.
– Vajon mi ütött belé? – morfondírozott Nova, aki ezzel hangot adott
mindannyiunk gondolatainak.
– Talán csak túlzottan védelmezni akarja a családját – állt elő egy
ötlettel Skye.
Cordaye azonban felhorkant.
– Ugyan már, mintha nem lettünk volna mindannyian tanúi annak,
mennyit iszik. Még a szagát is éreztem.
– A televízióban mindig olyan kedvesnek tűnik. – Kelsa kihúzta
magát, de látszott rajta, semmit sem ért az egészből.
– Figyeljetek rám – szólaltam meg. – Egyikünk meg fogja tapasztalni,
milyen királynénak lenni. A nyomás olyan hatalmas, hogy még kívülről
szemlélve is úgy tűnik, lehetetlen vele megbirkózni. – Elhallgattam, és
megdörzsöltem az arcomat. A bőröm mintha égett volna. – Egyelőre
szerintem mindnyájunknak kerülnie kellene a királynét, amennyire csak
tőlünk telik. És erről ne tegyünk említést Clarksonnak. Bármit tett is az
édesanyja, szerintem egyikünknek sem lenne hasznára, ha szemrehányóan
beszélnénk róla.
– Szóval tegyünk úgy, mintha minderre sor sem került volna?
– fortyant fel Neema.
Vállat vontam.
– Erre nem kényszeríthetlek. Én viszont így fogok eljárni.
 Újra szorosan magamhoz vontam Pipert, s csak álltunk ott
mindannyian, mozdulatlanul és némán. Korábban abban reménykedtem,
hogy az hoz majd bennünket közelebb egymáshoz, hogy ugyanazt a zenét
kedveljük, vagy együtt tanulunk sminkelni. Álmomban sem hittem volna,
hogy mindannyiunk közös félelme lesz az, amely testvérré kovácsol
bennünket.
 6. fejezet

Eltökéltem, hogy sosem kérdezek rá. Ha Clarkson herceg intim

viszonyba is került Tiával, én nem akartam tudni erről. Mert ha mégsem
történt semmi, én viszont kíváncsiskodom, akkor azzal már azelőtt
összetörnék minden bizalmat, még mielőtt az egyáltalán kialakulhatott
volna kettőnk között. Jóval valószínűbbnek tűnt, hogy mindössze holmi
pletykáról volt szó, amit maga Tia indíthatott útjára, hogy ezzel alaposan
ránk ijesszen, s lám, mit nyert vele!
Az ilyesmiről jobb volt tudomást sem venni.
Az arcomban lüktető fájdalomról azonban nem volt ilyen egyszerű
megfeledkezni. A bőröm vörös volt és sajgott még órákkal azok után is,
hogy a királyné megütött.
– Ideje újabb adag jeget tenni rá – nyújtotta felém a borogatást Emon.
– Köszönöm. – Visszaadtam neki a nedves kendőt, amely már
átmelegedett az arcomon.
Amikor visszajöttem a szobámba, s valósággal esedeztem, hogy
adjanak valamit, ami enyhíti a fájdalmat, a szobalányaim megkérdezték,
melyik lány ütött meg, s esküdöztek, hogy azonnal rohannak a herceg
tudomására hozni. Többször is el kellett ismételnem, hogy nem a lányok
voltak. Egy szolga ilyesmit nem merészelt volna tenni. A legjobb
tudomásuk szerint az egész délelőttöt a Hölgyek Szalonjában töltöttem…
így csak egyetlen lehetőség maradt.
Nem faggattak tovább. Tudták maguktól is.
– Mialatt jégért mentem, azt hallottam, hogy a királyné a jövő héten
kisebb utazást tesz egyedül – mesélte Martha, aki az ágyam mellett
kucorgott a padlón. Az ablak felé fordulva ültem, amelyen át a palota falát
és a nyílt égboltot láthattam, nagyjából fele-fele arányban.
 – Tényleg?
Elmosolyodott.
– Úgy tűnik, a rengeteg vendég megviselte az idegeit, ezért a király
arra kérte, menjen el pihenni egy időre.
Ennek hallatán csak a szememet forgattam. Szóval először ordít vele
a drága ruhák miatt, aztán viszont elküldi nyaralni. De eszem ágában sem
volt panaszkodni. Egy hét a királyné nélkül most olyannak tűnt, mint maga
a mennyország.
– Még mindig fáj? – tudakolta Martha.
Lesütöttem a szemem, és bólintottam.
– Ne aggódjon, kisasszony, mire a nap véget ér, ez is elmúlik teljesen.
Szerettem volna elmondani neki; hogy nem a fájdalom a legfőbb
gondom. Az valójában sokkal jobban aggasztott, hogy ez esetleg csak egy
újabb jele annak; hogy hercegnéként nem lenne valami problémamentes az
életem. Sőt elképzelhető, hogy kifejezetten iszonyú lenne.
Összerakosgattam a fejemben mindazt, amit tudtam. A király és
királyné egy ideig szerették egymást, most azonban már komoly
erőfeszítéseket kellett tenniük, hogy sikerüljön palástolniuk a
gyűlölködésüket. A királyné iszákos volt, és megszállottan ragaszkodott a
koronájához. A király mintha az idegösszeomlás szélén tántorgott volna…
és akkor finoman fogalmaztam. Clarkson pedig…
Clarkson mindent megtett azért, hogy higgadtnak és fegyelmezettnek
tűnjék, mint aki mindezt elfogadja. Mindezek mögött azonban valahol
meghúzódott az a gyermeki kacagás is. S ha szabadjára engedte indulatait,
utána kész csoda, hogy képes volt újra összerakni magát.
Számomra persze nem volt semmi újdonság a szenvedésben. Otthon
végkimerülésig dolgoztam. Elviseltem a fojtogató hőséget. Bár a Négyes
létnek együtt kellett volna járnia valamiféle biztonsággal, én állandóan a
szegénység peremén egyensúlyoztam.
Mindez tehát csak egy újabb nehézség lenne, amit el kell viselni. Már
amennyiben Clarkson herceg engem választana.
De ha engem választana, az egyben azt is jelentené, hogy szeret,
ugye? És akkor minden áldozat megérné… Nagyon is.
 – Mi jár a fejében, kisasszony? – kérdezte Martha.
Elmosolyodtam, és a keze után nyúltam.
– A jövő. De gondolom, semmi értelme ezen töprengenem. Hiszen
majd lesz, ami lesz.
– Maga olyan kedves teremtés, kisasszony. A herceg szerencsésnek
mondhatja magát, ha a kisasszonyt választja.
– És én milyen szerencsés lennék!
Ez igaz is volt. Clarkson volt minden, amire valaha is vágytam.
Inkább az riasztott meg, ami együtt járt a személyével.

Danica belebújt Bianca egy másik cipőjébe is.

– Tökéletesen illik rám! Rendben, akkor én elviszem ezt, cserébe
pedig a tied lehet a kék cipőm.
– Áll az alku. – Bianca fülig érő szájjal kezet rázott Danicával.
Ugyan senki sem szólt, hogy a hét hátralevő részére tartsuk távol
magunkat a Hölgyek Szalonjától, a lányok mégis így határoztak. Helyette
csapatokba verődve jártuk a számunkra kijelölt szobákat, felpróbálgattuk
egymás ruháit, és fecsegtünk, ahogy máskor is.
Leszámítva persze azt, hogy mostanra minden megváltozott. Mivel a
királyné távol maradt, a lányok úgy viselkedtek… hát, ahogy a lányok
szoktak. A hangulat jóval oldottabbá vált. Nem szorongtunk a protokoll
miatt, nem kellett tökéletes hölgyként viselkednünk, újra azok a lányok
lehettünk, akik azelőtt voltunk, hogy kihúzták volna a nevünket… olyanok
voltunk, mint otthon.
– Danica, szerintem ugyanaz lehet a méretünk. Biztosra veszem, hogy
van pár ruhám, ami remekül menne ehhez a cipőhöz – ajánlottam fel neki.
– Szavadon foglak. A te szobalányaid kifejezetten tehetségesek. És
Cordaye-é is. Láttad, miket varrnak neki a komornái?
Válaszképpen csak sóhajtottam egyet. Fogalmam sem volt, hogyan
csinálják, mindenesetre Cordaye szobalányai olyan csodákat tudtak tenni a
ruhaanyagokkal, amire más nem volt képes. Nova ruhái is sokkal
csinosabbak voltak másokénál. Eltűnődtem azon, hogy vajon a Párválasztó
nyertese megválaszthatja-e a komornáit. Annyira sok mindenben
támaszkodtam Marthára, Cindlyre és Emonra, hogy el sem tudtam
képzelni nélkülük a palotabeli életet.
– Tudjátok, van valami, amire még rágondolni is különös – szólaltam
meg.
– Micsoda? – tudakolta Madeline Bianca ékszeresdobozkájában
keresgélve.
– Egy nap minden másképpen lesz. Eljön az idő, amikor csak az
egyikünk marad a palotában.
Danica letelepedett mellém Bianca asztalához. – Tudom. Szerinted a
királyné részben emiatt olyan dühös? Mert túl sok időt kell egyedül
töltenie?
Madeline a fejét rázta.
– Azt hiszem, ez az ő döntése. Hiszen ha akarná, bárkit meghívhatna
magához vendégeskedni. Ha úgy kívánná, egy egész családot
beköltöztethetne a palotába.
– Nem, ha ezzel a királyt zavarná – vetette ellen Danica.
– Ez igaz. – Madeline figyelme újra az ékszeresládikóra terelődött. –
Nem tudok kiigazodni a királyon. Mintha a világon semmi sem érdekelné
különösebben. Szerintetek Clarkson is ilyen lesz?
– Nem – válaszoltam, és elnyomtam egy halvány mosolyt magamban.
– Clarkson teljesen más egyéniség.
Senki sem felelt, s amikor felpillantottam, láttam, ahogy Danica ajka
csibész mosolyra húzódik.
– Mi van?
– Súlyos a helyzet – mondta, mintha szánalmat érezne irántam.
– Ezt meg hogy érted?
– Fülig szerelmes vagy belé. Ha, mondjuk, holnap kiderülne, hogy
szórakozásból kiskutyákat rugdos, akkor is ábrándos pillantással
méregetnéd.
Ültömben is kihúztam magam egy kissé.
– Talán ő lesz a férjem. Miért ne szeretném?
 Madeline kuncogni kezdett, Danica viszont megadta a választ.
– Hát igen, de itt arról van szó, ahogy viselkedsz… mintha már örök
időktől fogva szerelmes lennél belé.
Elpirultam, s igyekeztem nem gondolni arra az időre, amikor mami
pénztárcájából elemeltem pár érmét, hogy olyan bélyeget vehessek, amire
Clarkson arcát nyomtatták. Még mindig megvolt, a bélyeget
ráragasztottam egy darab csomagolópapírra és könyvjelzőnek használtam.
– Nagyon tisztelem – jegyeztem meg védekező hangon. – Hiszen ő a
herceg.
– Nálad ennél többről van szó. Te az életedet adnád érte, ha úgy hozná
a sors.
Nem feleltem.
– Szóval tényleg! Úristen!
Felálltam.
– Elmegyek azokért a ruhákért, jó? Azonnal visszajövök.
Azon voltam, hogy ne rémítsenek meg a fejemben kavargó
gondolatok. Mert ha választanom kellett volna Clarkson és magam között,
nem hittem volna, hogy lenne erőm a saját életemet előnyben részesíteni.
Ő volt a herceg, az ő léte felbecsülhetetlen értékkel bírt az ország számára.
De ami ennél is fontosabb… felbecsülhetetlen értékkel bírt az én
szememben.
Igyekeztem kiverni a fejemből az egészet.
Egyébként is, ilyen helyzetbe úgysem kerülnénk.
 7. fejezet

Mindig beletelt némi időbe, mire hozzászoktam a stúdió vakító

reflektorainak fényéhez. Most azonban a szobalányaim ragaszkodtak
ahhoz, hogy súlyos, ékkövekkel kivarrt ruhát vegyek magamra, amitől az
egy órán át tartó Híradót már-már elviselhetetlenül hosszúnak találtam.
Az új riporter épp a lányokat kérdezgette. Még mindig maradtunk
annyian, hogy ne tűnjön fel, ha valakire nem kerül sor, s nekem pontosan
ez is volt a célom. De ha már muszáj válaszolnom valami kérdésre, az
tulajdonképpen nem baj, hiszen Gavril Fadaye fogja feltenni.
Az előző királyi riporter, Barton Allory azon az estén vonult
nyugalomba, amikor bejelentették a Párválasztóban részt vevő lányok
nevét, s azt a közvetítést már együtt csinálta végig a fiatalemberrel, akit
saját maga választott ki a feladatra. Gavril huszonkét éves volt, tiszteletre
méltó Kettes családból származott, s sziporkázó egyénisége miatt nem volt
nehéz megkedvelni. Szomorú voltam ugyan, hogy Barton nem lesz ott
többé… de annyira azért mégsem.
– Lady Piper, mit gondol, mi a hercegné elsődleges szerepe? – tette
fel a kérdést Gavril. Amikor fehér fogsora megvillant, Madeline a
könyökével a karomba bökött.
Piper sugárzó mosollyal készült válaszolni, csak előbb nagy levegőt
vett. Majd még egyet. Ezután a csend már kifejezetten kínossá vált.
Csak ekkor döbbentem rá arra, hogy ettől a kérdéstől
mindnyájunknak oka van tartani. A királyné felé lestem, akiről tudtuk,
hogy mihelyt a reflektorokat kikapcsolják, ő már indul is a repülőtérre.
Piperre meredt, mintha fel akarná mérni, meg mere szólalni a lány azután,
hogy ő hallgatást parancsolt ránk.
A monitorra néztem, s valósággal belém hasított a fájdalom attól,
hogy Piper arca mennyi félelmet tükrözött.
– Piper? – suttogta mellette Pesha.
A lány végül csak megrázta a fejét.
Gavril szeméből ki lehetett olvasni, milyen vadul töri a fejét azon,
hogyan mentse a helyzetet, hogy valami módon kihúzza a csávából Pipert.
Biztosra vettem, Barton tudta volna, mit kell tennie, Gavril azonban még
nagyon kezdő volt ebben a dologban.
Felemeltem a kezem, mire a fiatalember hálásan fordult felém.
– Erről valamelyik nap igen hosszasan beszélgettünk, úgyhogy
szerintem Piper egyszerűen csak azt sem tudja, hol fogjon bele. –
Felnevettem, és néhány lány követte a példámat. – Mindannyian
egyetértünk abban, hogy az elsődleges kötelességünk a herceghez fűz
bennünket. Ha őt szolgáljuk, azzal Illéát szolgáljuk… ami talán különösen
hangzik, de ha mi megtesszük a magunkét, akkor a herceg is képes lesz
zavartalanul teljesíteni a maga feladatait.
– Milyen szépen fogalmazta meg, Lady Amberly – mosolygott rám
Gavril, majd áttért egy újabb témára.
Nem néztem a királyné felé. Helyette arra koncentráltam, hogy
ültömben kihúzzam magam. Ekkor nyilallt bele a fejembe újra a fájdalom.
Talán a stressz okozhatta a migrént? No de ha valóban így van, akkor
máskor miért tör rám minden ok nélkül is?
A monitorok felé lestem, és észrevettem, hogy a kamerák nem felém
fordulnak, sőt még csak nem is azt a sort veszik, amelyben ültem,
úgyhogy megengedhettem magamnak annyit, hogy bizonytalanul
végigsimítsak a homlokomon. Ekkor tűnt fel, hogy a kezem bőre
mennyivel finomabbá vált. Oly boldogan lekönyököltem volna, hogy a
tenyerembe támasszam a fejem, de erről szó sem lehetett. Még ha az
illetlenséget el is nézték volna, abban a ruhában képtelenség volt oldalra
dőlni.
Így hát újra kihúztam magam és a légzésre összpontosítottam. A fájás
folyamatosan súlyosbodott, de összeszedtem minden akaraterőmet, s
továbbra is egyenesen ültem. Sikerült már máskor is felülkerekednem a
rosszulléten, méghozzá sokkal pocsékabb körülmények között is. Semmi
az egész, biztattam magam. Hiszen csak ülnöm kell.
Az interjú mintha egy örökkévalóság óta tartott volna, pedig úgy
sejtettem, Gavril még csak nem is szólított meg minden lányt. Egy idő után
a kamerák végre leálltak. Ekkor döbbentem csak rá arra, hogy ezzel a
napomnak még messze nincs vége. Előttem állt a vacsora, ami általában
egy órán át tartott, s csak utána térhettem vissza a szobámba.
– Jól vagy? – kérdezte Madeline.
Bólintottam.
– Valószínűleg csak elfáradtam.
Nevetést hallottunk, s mindketten arra fordultunk. Clarkson herceg az
első sorban ülő lányokkal társalgott.
– Tetszik a haja ma este – jelentette ki Madeline.
Clarkson egyik ujját felemelve kis türelmet kért a hölgyektől, akikkel
beszélgetett, majd tekintetét le nem véve rólam megkerülte a tömeget,
amely elválasztott bennünket. Amikor odalépett hozzám, futólag bókoltam,
s mihelyt felegyenesedtem, éreztem, hogy a kezét a hátamra teszi, s kissé
oldalt fordít. Így az arcunkat nem láthatták mások, mintha kettesben lettünk
volna.
– Rosszul van?
Nagyot sóhajtottam.
– Megpróbáltam leplezni. Lüktet a fejem. Egyszerűen csak le kell
feküdnöm egy időre.
– Kapaszkodjon a karomba. – Elém tartotta a könyökét, én pedig
megmarkoltam. – Mosolyogjon.
A szám sarka feljebb húzódott. Bármilyen pocsékul is éreztem
magam, valahogy könnyebben ment, attól, hogy Clarkson ott volt.
– Igazán kedves öntől, hogy megörvendeztet a jelenlétével – mondta
fennhangon, hogy a közelünkben álló lányok meghallhassák. – Igyekszem
visszaemlékezni arra, hogy melyik desszert is a kedvence.
Nem feleltem, de miközben elhagytuk a stúdiót, megpróbáltam
boldog arckifejezést erőltetni magamra. Mihelyt kiléptünk az ajtón, a
mosoly azonnal lehervadt az arcomról, s amikor a folyosó végéhez
értünk, Clarkson a karjába kapott.
 – Elviszem az orvoshoz.
Erősen lehunytam a szemem. Újra émelyegni kezdtem, s egész
testemet hideg verejték lepte be. A herceg karjában azonban sokkal jobban
éreztem magam, mintha egy karosszékben vagy ágyon pihentem volna
meg. Bár az ide-oda hintázás nem tett jót a szédülésemnek, a világ
legcsodásabb dolgának tartottam, hogy fejemet a vállán nyugtathattam.
A kórházi szárnyban új ápolónő várt bennünket, de éppoly kedves
volt, mint az előző. Segített Clarksonnak abban, hogy az ágyra fektessen, s
lábamat feltette egy párnára.
– A doktor úr alszik – mondta. – Egész éjjel fent volt, és a nap jó
részét is két szobalánnyal töltötte, akik most szültek. Egymás után két
fiúcska született, negyedóra is alig telt el köztük.
Én is elmosolyodtam az örömteli hír hallatán.
– Nem kell zavarnia – nyugtattam meg. – Csak egy fejfájás, és el fog
múlni magától.
– Ostobaság – vágta rá Clarkson. – Kérem, küldesse ide egy
szobalánnyal a vacsoránkat. Dr. Missiont pedig várjuk.
Az ápolónő biccentett, és már indult is.
– Erre nem volt semmi szükség – suttogtam. – A doktor úrnak
fárasztó éjszakája volt, én pedig hamarosan jobban leszek.
– Hanyagság lenne tőlem, ha nem tennék arról, hogy rendesen
gondját viseljék.
Megpróbáltam úgy forgatni a szavait a fejemben, hogy valami
romantikus dolog kerekedjen ki belőlük, de inkább az volt az érzésem,
hogy mindezt kötelességének érzi. No persze, ha úgy kívánta volna, akkor
elmehetett volna, hogy a többiekkel vacsorázzon. Ehelyett azonban úgy
döntött, hogy velem marad.
Nem akartam udvariatlannak mutatkozni, ezért megpróbáltam
eszegetni az ételből, de a fejfájástól még mindig émelyegtem. Az ápolónő
hozott valami gyógyszert, s mire a zuhanyozásból nedves hajjal érkező dr.
Mission feltűnt, már sokat javult az állapotom. A fejemben legalább nem
harsány csengők kolompoltak, inkább csak enyhén lüktetett valami.
– Felség, elnézését kérem a késedelemért – hajolt meg Clarkson előtt.
 – Semmi gond – felelte a herceg. – A távollétében kellemesen
megvacsoráztunk.
– Hogy van a feje, kisasszony? – Dr. Mission megfogta a csuklómat,
hogy megmérje a pulzusomat.
– Sokkal jobban. Az ápolónőtől kaptam valami orvosságot, ami
csodát tett.
Elővett egy kis ceruzalámpát, és a szemembe világított vele.
– Talán érdemes lenne rendszeresen szednie valamit. Tudom, hogy
amikor elkezdődik a migrénje, igyekszik javítani a helyzeten, de talán
elejét vehetnénk annak, hogy egyáltalán megfájduljon a feje. Nem
ígérhetek biztosan semmit, de megnézem, mit tehetek.
– Köszönöm – feleltem, és ölemben összefontam a két karomat. – És
hogy vannak a kisbabák?
A doktor arcán sugárzó mosoly ömlött el.
– Egyszerűen remekül. Egészségesek és dundik.
Engem is megörvendeztetett a gondolat, hogy aznap két új élet is
kezdetét vette a palotában. Lehet, hogy a két kicsi jó barátként nő majd fel?
S közben mindenkinek elmesélik a történetet arról, hogy kis híján egy
időben születtek?
– Ha már kisbabákról esett szó, meg szeretném beszélni magával a
kivizsgálás néhány eredményét.
Az arcomról azonnal lehervadt a mosoly, s minden öröm mintha
pillanatok alatt elhagyott volna. Kihúztam magam, felkészültem a hírekre.
Az orvos vonásairól leolvastam, hogy komoly dologról van szó. Mintha
ítéletet készülne mondani fölöttem.
– A vizsgálat több különféle toxint talált a vérében. Mivel még azután
is ilyen kritikus szintet mérhetünk, hogy már hetekkel korábban eljött a
tartományából, ezért arra következtetek, hogy eredetileg sokkal rosszabb
eredményeket produkált volna. Vannak emberek, akiknek az ilyesmitől
nem lesz semmi baja. A test reagál, alkalmazkodik, s képes minden
különösebb mellékhatás nélkül tovább működni. Abból ítélve, amit a
családjáról elmondott, azt gondolom, hogy ez a helyzet a két testvére
esetében is. Az egyik nővérének szokott vérezni az orra, igaz? –
Bólintottam. – Magának meg állandóan fáj a feje? – Újra csak
biccentettem. – Gyanítom, hogy a szervezete nem birkózik meg
egykönnyen ezekkel a mérgekkel. A vizsgálati eredményeket alapul véve,
no meg mindazt a személyes jellegű információt, amit megosztott velem,
azt kell mondjam, hogy a kimerültségrohamok, az émelygés és fejfájás
valószínűleg végigkísérik majd az egész életét.
Mélyet sóhajtottam. Hát, legalább annál nem volt rosszabb, mint amit
eddig megtapasztaltam. És mintha Clarksont sem zavarta volna
különösebben a hír az egészségi állapotomról.
– Emellett okom van azt hinni, hogy a gyerekszülés problémát
jelenthet majd.
Elkerekedett szemmel bámultam rá. Érzékeltem, hogy Clarkson is
megmozdul a széken mellettem.
– De hát… de miért? Anyámnak négy gyereke van. Ő is, meg
édesapám is nagy családból származnak. Egyszerűen csak könnyen
elfáradok, ennyi az egész.
Dr. Mission továbbra is türelmesen, s olyan tárgyilagossággal
fejtegette érveit, mintha nem életem legszemélyesebb területéről beszélne.
– Igen, de míg az öröklött gének segíthetnek, a tesztek közben azt
mutatják, hogy a maga teste… nem lenne megfelelő hely egy magzat
számára. Ha mégis szülne… – Itt elhallgatott, a hercegre kapta a tekintetét,
majd visszanézett rám. – A gyermek bizonyos feladatokat talán képtelen
lenne ellátni.
Bizonyos feladatokat. Vagyis nem lenne elég okos, elég egészséges,
elég jó ahhoz, hogy herceg legyen.
A gyomrom felkavarodott.
– Ez egészen biztos? – tudakoltam erőtlenül.
Clarkson tekintete is az orvosét kereste. Úgy sejtettem, a megerősítés
számára is lényegi fontosságú lehetett.
– Ez még a jobbik eset. Mert elképzelhető, hogy már a fogantatással
problémák adódhatnak.
– Elnézést kérek! – Leugrottam az ágyról, s a kórházi szárny bejárata
melletti mosdóba rohantam, beestem egy vécéfülkébe, s végre kihánytam
mindent, ami csak bennem volt.
 8. fejezet

Eltelt egy hét. Clarkson még csak rám sem nézett. A szívem majd’
megszakadt. Ostoba módon abba a hitbe ringattam magam, hogy talán van
esélyem. Mihelyt túljutottunk suta első beszélgetésünkön, úgy láttam,
mintha kifejezetten kereste volna a társaságomat, mintha igyekezett volna
vigyázni rám.
Nos, ez az időszak már egyértelműen a múlté volt.
Biztosra vettem, hogy hamarosan eljön a nap, amikor Clarkson
hazaküld. Valamivel ezután a szívem is gyógyulni kezd majd. Ha
szerencsém lesz, megismerek valakit… no de mit is mondhatnék neki?
Oly papírízűen hangzott, oly kivételesen távoli lehetőségként merült csak
fel, hogy nem tudnék méltó trónörököst szülni. De hogy még egy Négyest
sem? Ez szinte már elviselhetetlen.
Csak akkor ettem, ha úgy véltem, hogy valaki figyelme épp rám
irányul. Csak akkor aludtam, ha már túl kimerült voltam ahhoz, hogy
ébren maradjak. Hiszen a testem oly közömbös volt az én problémáim
iránt, miért is mutattam volna én bármi érdeklődést az ő szükségleteit
illetően?
A királyné visszatért az utazásából, folytatódtak a Híradók, s a napok
oly automatikusan simultak egymásba, mint a Matrjoskababák. Mindez
teljesen hidegen hagyott.
Az ablaknál üldögéltem, a Hölgyek Szalonjában. A napfény az
emlékezetembe idézte Honduraguát, habár ezen a vidéken szárazabb
időjárás uralkodott. Egyfolytában azért fohászkodtam Istenhez, hogy
küldessen haza Clarksonnal. Túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy
megírjam a családomnak a szörnyű híreket, ugyanakkor nagyon rosszul
éltem meg, hogy itt kell időznöm a lányok körében, akiknek társasági
felemelkedésre vonatkozó vágyai csak tovább rontottak a dolgon. Hiszen
nekem megvoltak a magam korlátai. Én nem álmodozhattam ilyesmiről.
Talán ha otthon lennék, akkor gondolnom sem kellene többet rá.
Madeline odalépett mögém, és megmasszírozta a hátamat.
– Jól vagy?
Sikerült halvány mosolyt erőltetnem az arcomra.
– Csak fáradtnak érzem magam. Semmi különös.
– Biztos? – Leülésre készülve lesimította a ruhát maga alatt, aztán
letelepedett mellém. – Mert valahogy… olyan más vagy.
– Madeline, mik a céljaid az életben?
– Ezt hogy érted?
– Egyszerűen csak így, ahogy kérdeztem. Mik az álmaid? Mit
szeretnél megkapni ahhoz, hogy az életeddel a leginkább elégedett légy?
Szomorú, sóvár mosoly jelent meg az arcán.
– Nos, természetesen én szeretnék lenni az új hercegné. Ezernyi
rajongóval, minden hétvégén mulatságokkal, és a tetejében ott lenne
Clarkson is. Te nem erre vágysz?
– Ez egy nagyon szép álom. Na és mi lenne a kívánságod akkor, ha
azt kellene megnevezned, amihez feltétlenül ragaszkodsz? Hogy mi a
legkevesebb, amit elvársz az életedtől?
– A legkevesebb? Már miért kérné bárki is a legkevesebbet az
életében? – Szélesen vigyorogva kérdezett vissza, tréfálkozott, pedig nem
tudta, miről van szó.
– De hát miért olyan elképzelhetetlen? Hát nem ragaszkodnál valami
minimumhoz, amit a sorstól muszáj megkapnod? Túl nagy kérés azt várni,
hogy olyan munkád legyen, amit nem gyűlölsz, vagy hogy legyen valakid,
akivel együtt élsz? Túlzás talán, ha az ember szeretne legalább egy
gyereket? Még ha ezt a gyereket néhányan nem tartanák egészségesnek?
Hát már ennyit sem kérhetek? – Elcsuklott a hangom, s ujjaimat a szám elé
kaptam, mintha a vékonyka csontok bennük megakadályozhatnák, hogy
fájdalmat érezzék.
– Amberly, mi a baj? – suttogta Madeline.
Válaszképpen csak a fejemet ingattam.
 – Semmi, csak egy kis pihenésre van szükségem.
– Akkor nem is lenne szabad itt lenned. Hadd kísérjelek vissza a
szobádba.
– De a királyné haragos lesz.
Kurtán felnevetett.
– Ugyan, hát mikor nem haragos?
– Amikor iszik – feleltem nagyot sóhajtva.
Madeline ezúttal önfeledtebben kacagott fel, s látszott rajta, ezt
tényleg mulatságosnak találja, de gyorsan eltakarta a száját, nehogy
felhívja ránk a figyelmet. Kicsit jobb lett a kedvem attól, hogy ilyennek
láttam, s amikor felállt, nem esett annyira nehezemre követni.
Nem kérdezett ugyan semmi mást, de magamban arra gondoltam,
mielőtt távozom a palotából, neki talán még elmesélem, mi van velem.
Jólesne, ha valaki tudna róla.
Amikor a szobámhoz értünk, felé fordultam, és megöleltem. Nem
engedtem el azonnal, ő pedig nem sürgetett. Legalább erre a pillanatra
részem lehetett abban a kevésben, ami az élethez elengedhetetlenül
szükséges.
Az ágyamhoz ballagtam, de mielőtt bemásztam volna a takaró alá,
térdre estem, és imára kulcsoltam össze a két kezem.
– Túl sokat kérek?

Eltelt egy újabb hét. Clarkson hazaküldött két lányt. Minden erőmmel
azt kívántam, hogy bár én lettem volna a helyükben.
Miért nem engem küldött el?
Tisztában voltam azzal, hogy Clarksonban van némi nyersesség, de
nem hittem volna, hogy szándékosan kegyetlen lenne. El sem tudtam
képzelni, hogy egy olyan szerep lehetőségével gyötörne, amit sosem
nyerhetek el.
Mintha alvajáró lettem volna; úgy csináltam végig a Párválasztó
újabb szakaszait, mint valami kísértet, amely állandóan visszatér élete
utolsó helyszínére, s újra meg újra automatikusan megismétli legutolsó
cselekedeteit. Maga a világ is mintha csak az árnyéka lett volna magának, s
én elcsigázottan és dideregve bolyongtam benne.
Nem telt bele sok idő, és a lányok felhagytak a kérdezősködéssel.
Időről időre megéreztem magamon a tekintetük súlyát, de már annyira
eltávolodtam tőlük, hogy mintha ők is megérezték volna, jobb, ha nem
vesződnek azzal, hogy erőfeszítéseket tegyenek. A királyné már rég fel
sem figyelt rám… Sőt tulajdonképpen senki, és nem is bántam nagyon,
hogy magamra maradtam a szorongásaimmal.
Akár egy örökkévalóságon át is el lehetett volna létezni így. Egy nap
azonban – ugyanolyan kietlen és közönyös nap volt, mint a többi – teljesen
magamba feledkeztem, s észre sem vettem, hogy az ebédlő kiürült.
Egyszer csak feltűnt, hogy az asztal túloldalán egy öltöny kerül be a
látóterembe.
– Maga beteg.
Felpillantottam Clarksonra, de azonnal lesütöttem a szemem.
– Nem, mindössze az utóbbi időben kissé fáradtabb vagyok a
megszokottnál.
– Lefogyott.
– Mint már említettem, mostanában fáradt voltam.
Öklével az asztalra csapott, én összerezzentem, s annyira
megriadtam, hogy újra felnéztem rá. Zsibbadt szívem nem igazán tudta,
mihez kezdjen.
– Maga nem fáradt. Maga duzzog – jelentette ki határozott hangon. –
Megértem, hogy miért, de túl kell rajta tennie magát.
Túltenni magam? Hogy tegyem rajta túl magam?
Könnyek szöktek a szemembe.
– Hiszen mindent tud rólam, de akkor meg hogy lehet velem ennyire
undok?
– Undok? – csattant fel, s szinte odaköpte a szót. – Nem undok
vagyok, hanem kedves, amikor megpróbálom visszarángatni a szakadék
széléről! Így meg fogja ölni magát. És azzal mit bizonyít? Azzal mit fog
elérni, Amberly?
 A szavai kíméletlenek voltak, de a hangja simogatóvá vált, amikor
kimondta a nevem.
– Aggódik, hogy nem lehet gyereke? Na és akkor? Ha meghal, akkor
még ennél is kevesebb lesz rá az esélye. – Megfogta az előttem álló,
rántottával, sonkával és gyümölccsel megrakott tányért és felém lökte. –
Egyen!
Letöröltem a könnyeket az arcomról, és az ennivalóra meredtem. A
gyomrom már a látványától is felfordult. – Ez túl nehéz étel. Nem fogadja
be a gyomrom.
Közelebb hajolt hozzám, és halkabban kérdezte: – És mi az, amit
képes lenne megenni?
Vállat vontam.
– Talán egy kis kenyeret.
Clarkson felegyenesedett, s csettintett az ujjával, hogy odahívja a
komornyikot.
– Felség – hajolt az meg mélyen előtte.
– Menjen le a konyhába, és hozzon Lady Amberlynek kenyeret.
Többfélét.
– Máris, felséges úr. – A komornyik sarkon fordult, és szinte futva
távozott.
– És hozzon egy kis vajat is, az ég szerelmére! – kiáltotta utána
Clarkson.
Újra elborított a szégyen egy hulláma. Nem elég, hogy elrontom
minden esélyemet olyan dolgokkal, amelyek felett nincs hatalmam, az még
megalázóbb, hogy olyasmivel is rossz benyomást kelthetek, ami viszont
csak rajtam áll.
– Figyeljen most rám – kérte Clarkson fojtott hangon. Valahogy
sikerült újra rá emelnem a tekintetem. – Ilyet soha többé ne tegyen. Ne
hagyjon cserben.
– Igen, felség – motyogtam.
Megrázta a fejét.
– Magának inkább Clarkson.
Bár némi erőfeszítésbe került mosolyognom, de ez a pillanat mégis
mindent megért!
– Magának makulátlannak kell lennie, megértette? Magának példás
versenyzőnek kell lennie. Egészen az utóbbi időkig nem hittem volna,
hogy erre egyszer külön fel kell hívnom a figyelmét, most azonban
határozottan úgy tűnik, hogy meg kell tennem. Tehát: ne adjon senkinek
okot arra, hogy kételkedni kezdhessen a maga rátermettségében.
Csak ültem ott teljesen elhűlve. Ezt meg hogy érti? Ha teljesen
magamnál lettem volna, biztosan rá is kérdezek.
A komornyik szinte azonnal visszatért egy tálcával, amit telepakoltak
zsemlével, veknikkel és kenyérfonatokkal, s Clarkson azonnal hátrább
lépett.
– Akkor majd legközelebb. – Meghajolt, és kezét a háta mögött
összefonva távozott.
– Ez megfelel, hölgyem? – tudakolta a komornyik, mire fáradt
tekintetemet a felhalmozott ételre emeltem.
Biccentettem, egy zsemléért nyúltam, és beleharaptam.

Különös dolog ráébredni arra, mennyit jelentünk olyan embereknek,

akikről ezt fel sem tételeztük volna. Vagy arra, hogy a saját lassú
szétesésünk valami hasonlót idézhet elő másokban, még ha jóval
csekélyebb mértékben is.
Amikor megkértem Marthát, hogy hozzon nekem egy tálka epret, a
szeme könnybe lábadt. Amikor felnevettem valami tréfán, amit Bianca
mesélt, hallottam, hogy Madeline-ből megkönnyebbült kis hang tör fel,
majd ő is elkacagja magát. Ami pedig Clarksont illette…
Őt egyedül azon az éjszakán láttam őszintén felindultnak, amikor a
szüleit marakodáson kaptuk, s az ezt követő őrjöngését úgy magyaráztam,
hogy ezzel fejezi ki, milyen sokat jelentenek neki. Hogy ennyire törődött
velem… Bár nem igazán ilyen módon szerettem volna tudomást szerezni
arról, hogy számítok neki, de ha ő így élte meg, hát az is érthető volt.
Azon az éjjelen, amikor lefeküdtem, két dolgot ígértem meg
magamnak. Egy: ha Clarkson törődik velem annyira, hogy rám dörrenjen,
akkor nem leszek hajlandó a továbbiakban áldozatnak tekinteni magam.
Mostantól fogva versenyben vagyok a koronáért. Kettő: soha többé nem
adok okot Clarkson Schreavenek arra, hogy ennyire felzaklassa magát
miattam.
Az ő világát tornádónak láttam.
Amelynek én leszek a nyugodt középpontja.
 9. fejezet

– Piros legyen – makacskodott Eden. – Mindig lélegzetelállítóan

festesz pirosban.
– De ne túl élénk. Inkább valami mélyvörös, mondjuk borszínű. –
Cindly ezzel előhúzott egy másik, jóval sötétebb árnyalatú ruhát.
Örömömben elégedett kis sóhaj hagyta el az ajkam.
– Ez lesz az!
Nem volt meg bennem az a tűz, ami több más lányban, és nem voltam
Kettes sem, de kezdtem elhinni, hogy akadhat más módja is annak, hogy
kiragyogjak a tömegből. Elhatároztam, felhagyok azzal, hogy úgy
öltözzek, mint egy hercegné. Helyette olyan ruhákat veszek magamra,
amelyek királynéhoz illenek.
Nem kellett túl éles szem ahhoz, hogy lássam, a kettő nem ugyanaz. A
Párválasztóban részt vevő lányokra mindig virágos holmikat adtak, vagy
áttetsző, habos anyagból varrt ruhákat. A királyné ruhái viszont
jelképeztek valamit, méghozzá merész és impozáns módon. Ha már a
személyiségem távol áll az ilyesmitől, legalább a ruháim igyekezhettek
helyt állni e téren.
Azon is sokat dolgoztam, hogy változtassak a tartásomon. Ha annak
idején Honduraguában megkérdezték volna, mi nehezebb, egész nap a
földeken dolgozni, vagy kemény tíz órán át megtartani egy elfogadható
testtartást, valószínűleg az elsőre szavaztam volna. Mostanra már nem
voltam ennyire biztos a dolgomban.
De legfőképp a finom árnyalatokat kívántam elsajátítani, azokat a
megnevezhetetlen vonásokat, amelyek az Egyeseket jellemezték. A ma esti
Híradóban úgy akartam kinézni, mintha én lehetnék a legkézenfekvőbb
jelölt. Talán ha a külsőm megfelel ennek az elvárásnak, akkor képes leszek
én is úgy érezni magam.
Ahányszor csak belém hasított a kétely, mindig Clarksonra
gondoltam. Nem került sor kettőnk között semmiféle nagy, meghatározó
pillanatra, de amikor hatalmába kerített a bizonytalanság, hogy mégsem
leszek elég jó, olyankor mindig azokba az apró dolgokba kapaszkodtam.
Hiszen azt állította, hogy kedvel. Azt kérte, ne hagyjam cserben. Talán
valóban elhagyott egy időre, de aztán visszatért hozzám. Ez elég volt
ahhoz, hogy új reménnyel töltsön el. Így hát belebújtam a borvörös
ruhába, bevettem egy tablettát, hogy elejét vegyem a fejfájásnak, s
felkészültem arra, hogy a tőlem telhető legkiválóbb módon fogok
viselkedni.

Nem igazán készítettek fel bennünket arra, hogy a műsor során mikor
tesznek fel nekünk kérdéseket és mikor nem, vagy esetleg közösen kell
majd megtárgyalnunk valamit. Feltételeztem, hogy ez a kiválasztást segíti:
olyan jelöltet kerestek, aki képes rögtönözni, ha kell. Így hát enyhén
csalódott voltam, amikor a Híradó úgy ért véget, hogy egyikünk sem
kapott esélyt a megszólalásra. De igyekeztem azzal nyugtatgatni magam,
hogy adódik majd más alkalom. Miközben azonban körülöttem mindenki
megkönnyebbülten sóhajtott, én kissé el voltam szontyolodva.
Amikor Clarkson megindult felénk, azonnal felélénkültem.
Erre tart! Randevúra hív! Tudtam! Tudtam!
Csakhogy a herceg Madeline előtt állt meg. Valamit a fülébe súgott,
mire a lány kuncogni kezdett, és lelkesen bólintott. Clarkson felé nyújtotta
a kezét, majd előreengedte Madeline-t, de mielőtt maga is követte volna,
hátralépett, az arcomhoz hajolt, és ennyit súgott: – Várjon rám este.
Majd hátra sem pillantva távozott. De nem is volt arra szükségem,
hogy rám nézzen.

– Egészen biztos, hogy a kisasszonynak nincs szüksége semmi

másra?
– Nem, Martha, köszönöm. Minden teljesen rendben van.
A szobám világítását ugyan sejtelmesebbre vettem, de nem öltöztem
át hálóingbe. A szobalányomat kis híján elküldtem desszertért, de aztán
mégis arra gondoltam, hogy Clarkson már biztosan evett.
Magam sem tudtam, miért, de egész testemet melegség öntötte el,
mintha a bőröm így jelezné, hogy a ma este jelentős állomásnak számít.
Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen.
– De ugye, hívatni fog? Nehogy egyedül legyen éjjel.
Martha keze után nyúltam, ő pedig habozás nélkül megfogta az
enyémet.
– Mihelyt elmegy a herceg, azonnal csengetek magáért.
Biccentett, még utoljára megszorította a kezem, majd magamra
hagyott.
A fürdőszobába szaladtam, megnéztem, rendben van-e a hajam, fogat
mostam, és megigazítottam a ruhám. Tudtam, hogy le kell higgadnom.
Bőröm minden centimétere éberen várta a herceget.
Letelepedtem az asztalomhoz, és elkezdtem koncentrálni: ujjbegy,
tenyér, csukló. Könyök, váll, nyak. Testrészről testrészre haladva
próbáltam megnyugtatni, ellazítani magam. Mindez természetesen csak
addig vált be, míg Clarkson be nem kopogtatott az ajtón.
Nem várta meg, hogy behívjam, azonnal belépett. Felálltam, hogy
üdvözöljem, s szándékomban állt bókolni, de láttam valamit a tekintetében,
ami megzavart. Csak néztem, ahogy átható pillantással felém lépked.
A kezemet a gyomromhoz emeltem, hátha ettől felhagy a remegéssel.
De reménytelen próbálkozás volt.
A herceg szótlanul az arcom felé nyúlt, hátrasimította a hajamat, majd
keze az állam alatt állapodott meg. Arcán mintha halvány mosoly jelent
volna meg, s már hajolt is felém.
Gyerekkorom óta vagy százszor elképzeltem, milyen lehet az első
csók Clarksonnal. Most nyilvánvalóvá vált, hogy a fantáziám túl szegényes
volt.
Magához húzott, s megtartott, amikor azt hittem, megbicsaklik a
bokám s elbotlok. Aztán a kezem rátalált a fürtjeire, s már ugyanolyan
erősen szorítottam magamhoz, mint ő engem. Ő lehajolt, az én testem felé
ívelt, s amikor teljesen összesimultunk, boldogan figyeltem fel arra,
mennyire összeillünk.
Micsoda öröm! Ez volt hát a szerelem! Annyi mindent hallottam meg
olvastam róla, és most… most már én is átéreztem ezeket a szavakat.
Amikor Clarkson végül elhúzódott, már nem remegett a gyomrom, s
idegességnek nyoma sem maradt bennem. Bőröm alatt egy vadonatúj
érzés lüktetett.
Mindketten szaporán kapkodtunk levegő után, de ez nem akadályozta
meg a beszédben.
– Ma este káprázatosan festett. Úgy véltem, ezt tudnia kell. – Ujjai
végigsiklottak a karomon, fel, a kulcscsontomhoz, majd belevesztek a
hajamba. – Lélegzetelállítóan káprázatos.
Még egyszer megcsókolt, aztán már ment is. Az ajtóból még
visszanézett egyszer.
Az ágyhoz botorkáltam, és végignyúltam rajta. Eszembe jutott, hogy
hívom Marthát, s megkérem, segítse le rólam a ruhát, de annyira szépnek
éreztem benne magam, hogy végül inkább hagytam az egészet.
 10. fejezet

Másnap reggel a bőröm minden különösebb ok nélkül

felfelbizsergett. Minden mozdulat, minden enyhe érintés, még a szellő is
az előző esti melegség érzetét keltette bennem, s ahányszor csak így
történt, a gondolataim azonnal Clarkson felé tévedtek.
Reggeli közben kétszer is elkaptam a tekintetét, s mindkét alkalommal
ugyanaz az elégedett kifejezés ült ki az arcára. Mintha valahol ott lebegett
volna kettőnk feje fölött valami édes kis titok.
Habár a lányokkal nem lehettünk biztosak abban, hogy igazak-e a
Tiáról szóló mendemondák, én úgy döntöttem, hogy intő példaként fogom
fel a dolgot, s megtartom magamnak mindazt, ami az előző éjszakán
történt. A tény, hogy senki sem sejtette, csak még izgalmasabbá tette az
egészet… valahogy még szentebb emlékké lett tőle, amit kincsként
őriztem.
Egyetlen hátránya azonban volt Clarkson csókjának, mégpedig az,
hogy elviselhetetlennek éreztem minden percet, amit tőle távol kellett
töltenem. Ha bárki megkérdezte volna, mi mindent csináltam aznap,
bizony képtelen lettem volna felelni. Minden lélegzetvételem róla szólt, s
semmi sem számított, mihelyt a szobámban elkezdhettem a vacsorához
öltözni, mert csak annak ígérete tartott egyben, hogy viszontláthatom.
A szobalányaim teljesen magukévá tették új megjelenésemről alkotott
fogalmaimat, mert az estére kiszemelt ruha még pazarabb volt. Mézszínű,
magasított derékkal, uszályszerűen fodrozódó hátsó résszel. Vacsorához
talán kissé feltűnő, de azért mégis nagyon tetszett.
Helyet foglaltam az ebédlőben, s elpirultam, mert Clarkson rám
kacsintott. Úgy szerettem volna, ha valamivel világosabb van, hogy tisztán
lássam az arcát. Kifejezetten féltékeny lettem a terem túloldalán ülő
lányokra, akiknek a válla felett valamennyire még besütött az ablakon át a
lemenő nap fénye.
– Már megint mogorva képet vág – mormolta felém Kelsa.
– Kicsoda?
– A királyné. Nézd csak meg!
A királyi asztal felé lestem. Kelsának igaza volt. A királyné arca arról
árulkodott, mintha a világon minden, de minden felingerelné. Villájára
tűzött egy szál sült krumplit, alaposan szemügyre vette, majd lecsapta a
tányérjára.
Láttam, hogy a csattanásra jó néhány lány összerezzen.
– Kíváncsi vagyok, vajon mi történhetett – suttogtam vissza.
– Szerintem a világon semmi. Ő egyszerűen csak az a fajta személy,
aki képtelen bárminek is örülni. Ha a király minden áldott héten nyaralni
küldené, az sem lenne elég neki. Nem nyugszik, amíg mindannyian el nem
hagyjuk a palotát. – Kelsa hangján érezni lehetett, mennyire megveti a
királynét, meg az ő bosszantó hangulatváltozásait. Én természetesen
megértettem az érzéseit, Clarkson miatt azonban képtelen voltam gyűlölni
a királynét.
– Vajon mihez kezd, mihelyt Clarkson kiválasztja a jövendőbelijét? –
tettem fel hangosabban a kérdést.
– Erre gondolni sem szeretnék. – Kelsa belekortyolt pezsgő
almaborral teli poharába. – Pontosan őmiatta nem vágyom tiszta
szívemből a hercegre.
– Azért nem kell túlzásba vinned az aggódást – fogtam tréfára a
dolgot. – A palota elég nagy ahhoz, hogy ha akarod, a legtöbb napon nem
kell az útjába sem kerülnöd.
– Remek megfigyelés! – Körülnézett, mintha azt ellenőrizné, hogy
figyel-e valaki. – Szerinted akkor van valami várbörtön is, ahová
elrekkenthetnénk?
Önkéntelenül is felnevettem. Ha ketrecbe zárandó sárkányok nem is
akadtak, a királyné tulajdonképpen megtette helyettük is.
Ami ezek után történt, az villámgyorsan ment végbe. Gondolom, így
is volt eltervezve. Láttam, ahogy az ebédlő összes ablaka szinte
egyidejűleg törik apró darabokra a rajtuk behajított tárgyak miatt. Az
alattuk ülő lányok éles hangon sikoltoztak, miközben üvegszilánkok
záporoztak rájuk, s Novát mintha egyenesen fejbe találta volna az a
valami, ami besüvített az ablaktáblán keresztül. Az asztalra hanyatlott,
karjával védve magát, de voltak, akik igyekeztek felnézni, hogy
meglássák, honnan jön mindez.
Szemügyre vettem az ebédlő közepére hullott különös tárgyakat.
Mintha jókora leveskonzerves-dobozok lettek volna. Hunyorogva
próbáltam kivenni, mi van a hozzám legközelebb eső oldalára firkálva, de
ekkor egy ajtóhoz gurult doboz szétpattant, s a helyiséget füst árasztotta el.
– Futás! – ordította Clarkson, miközben egy újabb doboz is
felrobbant. – Kifelé!
Bármi bajuk volt is egymással egyébként, a király most megragadta a
királyné karját, és kicibálta a teremből. Láttam, ahogy két lány az ebédlő
közepére rohan, s Clarkson az ajtó felé tereli őket.
A helyiség másodperceken belül megtelt fekete füsttel. Emiatt is
nehezen tudtam koncentrálni, de ráadásul közben mindenki sikongatott.
Megperdültem, és tekintetem azokat a lányokat kereste, akikkel egy
asztalnál ültem. Eltűntek.
Nyilván kimenekültek. Újra megfordultam, de semmit sem láttam a
füstben. Merre lehet a kijárat? Nagy levegőt vettem, hogy valamennyire
lehiggadjak, de azonnal fuldokolni kezdtem. Éreztem, hogy ez nem valami
hétköznapi füst. Korábban előfordult már, hogy a kelleténél közelebb
kerültem egy tűzrakáshoz, de ez… ez teljesen más volt. A testem mintha
moccanni sem akart volna. Tudtam, hogy ez nincs rendben. Akarnom
kellene küzdeni, elmenekülni.
Eluralkodott rajtam a pánik. Muszáj rájönnöm, pontosan hol lehetek.
Az asztal! Ha sikerülne visszatalálnom az asztalhoz, akkor utána már csak
annyi dolgom lenne, hogy jobbra forduljak. Karomat kinyújtottam, és
nagy ívben körbetapogatóztam. Köhögésre ingerelt, hogy túl szaporán
kapkodtam a levegőt és belélegeztem a gázt. Felbuktam, de aztán
egyenesen beleszaladtam az asztalba, ami egyáltalán nem ott volt, ahol
képzeltem. De nem számított, ennyi elég kell legyen! Beletenyereltem egy
tányérba, amely még mindig tele volt étellel, majd kezemet az asztalon
végigcsúsztatva elindultam. Poharakat vertem le, meg-megbotlottam a
székekben.
Nem fog sikerülni.
Nem kaptam levegőt, és nagyon elfáradtam.
– Amberly!
Felemeltem a fejem, de nem láttam semmit.
– Amberly!
Kezemet az asztallapra csaptam, de az erőfeszítéstől köhögőroham
tört rám. Nem hallottam újra a hangját, és csak füstöt láttam.
Újra verni kezdtem az asztalt. Semmi.
Még egyszer próbát tettem, és amikor lecsaptam, kezem egy másik
kezet ért.
Egymás felé nyúltunk, s Clarkson sietve maga felé rántott.
– Jöjjön – sikerült kinyögnie, és cibálni kezdett előre. Úgy éreztem,
mintha a terem fala a végtelenbe nyúlna, de aztán a vállammal
beleütköztem az ajtófélfába. Clarkson szorosan fogta a kezemet, és húzott
volna tovább, de én csak pihenni akartam. – Nem! Jöjjön!
Tovább botorkáltunk a folyosón, s ekkor láttam meg néhány másik
lányt, akik a padlón hevertek. Volt, aki zihálva levegő után kapkodott, s
ketten is akadtak, akik a gáztól hányni kezdtek.
Clarkson addig vonszolt magával, míg elléptünk az utolsó lány
mellett is, s a friss levegőt hatalmas kortyokban beszívva mi magunk is
összeeshettünk. Tudtam, teljesen kizárt, hogy a támadás – mert azzal
tisztában voltam, hogy ez történt – kéthárom percnél tovább tartott volna,
mégis úgy éreztem magam, mintha lefutottam volna egy maratont.
Kényelmetlen pózban, a karomon feküdtem, de képtelen lettem volna
átfordulni. Clarkson sem mozdult, csak a mellkasa járt fel-le minden
lélegzetvételnél. Egy másodperc múlva rám nézett.
– Jól van?
Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy válaszolni tudjak.
– Megmentette az életemet – nyögtem ki, majd zihálva hozzátettem: –
Szeretem magát.
 Korábbi álmodozásaim során annyiszor kimondtam e szavakat, de
ilyen helyzetet sosem képzeltem el. Most azonban ez cseppet sem zavart, s
miközben a világ sötétbe borult körülöttem, fülemben ott visszhangzottak
a támadásba induló palotaőrök léptei.

Amikor felébredtem, éreztem, hogy valami az arcomhoz tapad.

Odanyúltam, s kitapogattam egy oxigénmaszkot. Ilyesmit láttam annak
idején Samantha Railen is azután, hogy kihozták abból a tűzből.
Jobbra fordítottam a fejem, s észrevettem, hogy ott van közvetlenül
mellettem az íróasztal, amely mellett az ápolónő ülni szokott, meg az ajtó
is. Amikor a másik irányba néztem, azt láttam, hogy a kórházi szárny
szinte minden ágya foglalt. Nem tudtam megbecsülni, hány lány lehet ott,
amitől szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy vajon hányan lehetnek
azok, akik nem sérültek meg egyáltalán… és hogy akadt-e, aki nem jutott
ki az ebédlőből.
Megpróbáltam felülni, hogy jobban lássak. Mihelyt sikerült
valamennyire felegyenesednem, Clarkson azonnal észrevett, és elindult
felém. Nem szédültem, és rendesen kaptam levegőt is, úgyhogy levettem a
maszkot. A herceg maga is lassan lépkedett, nyilván a gáz utóhatásaival
küszködött még mindig. Amikor végre odaért hozzám, leült az ágyam
szélére, és halkan megkérdezte: – Hogy érzi magát? – A hangja rekedtesen
csengett.
– Már hogyan is… – Köszörülni kezdtem a torkomat. A saját
hangomat is idegennek találtam. – Már hogyan is számíthatna, hogy
vagyok? El sem hiszem, hogy visszajött értem. Hiszen az ebédlőben a
hozzám hasonlókból voltak még vagy húszan.
Önből azonban csak egyetlenegy van a világon.
Clarkson felém nyújtotta a kezét.

– Nem állítanám, Amberly, hogy magát bárki képes lenne pótolni.
Összeszorítottam az ajkam, mert nem akartam elsírni magam. A
trónörökös a kedvemért a veszéllyel is szembenézett. Ezzel a tudattal
együtt járt valami olyan érzés, amely túl szép volt ahhoz, hogy igaz
legyen.
– Lady Amberly – bukkant fel mellettünk dr. Mission. – Örülök, hogy
végre magához tért.
– A többiek jól vannak? – tudakoltam, újra meglepődve azon, milyen
szokatlan a hangom.
Clarksonra pillantott.
– Már a gyógyulás útjára léptek. – Érzékeltem, hogy valamit nem
mondanak el nekem, de úgy gondoltam, ezzel majd később foglalkozom.
– De maga nagyon szerencsés. Őfelsége magával együtt összesen öt lányt
hozott ki az ebédlőből.
– Clarkson herceg nagyon bátor. Ezzel egyetértek. S én nagyon
szerencsés vagyok. – A kezem még mindig az övében pihent, s e szavaknál
gyorsan megszorítottam.
– Igen – bólintott dr. Mission –, de bocsássa meg, ha megkérdem,
hogy valóban szükség volt-e erre a vakmerő tettre?
Mindketten felé fordultunk, de Clarkson volt az, aki meg is szólalt.
– Ezt hogy érti?
– Felséges uram, ön bizonyára tisztában van vele, édesapja
helytelenítené, hogy ennyi időt szán egy olyan lányra, aki nem érdemes a
kezére – válaszolta halk hangon az orvos.
Az sem fájt volna jobban, ha megüt.
– A legjobb esetben is erősen kétséges, hogy örökössel tudná önt
megajándékozni. S ön kis híján az életét vesztette, amikor a megmentésére
indult! Még nem jelentettem a kisasszony egészségi állapotát a királynak,
mivel biztosra vettem, hogy mihelyt ön tudomást szerez a tényekről,
magától is hazaküldi. Ha azonban ez így folytatódik, kénytelen leszek
jelentést tenni.
Hosszú csend támadt, majd Clarkson így felelt: – Úgy rémlik, mintha
több lány is említést tett volna arról, hogy maga a mai vizsgálat során a
szükségesnél tovább fogdosta őket – vetette oda hűvösen.
Az orvos szeme összeszűkült.
– Ezzel mire…
 – És melyikük is volt az, aki azt állította, hogy maga valami
kifejezetten illetlen dolgot súgott a fülébe? De gondolom, nem is számít…
– De én soha…
– Nem erről van szó. Hanem arról, hogy én vagyok a herceg. Az én
szavamnak mindenki hisz. És ha netán akár csak halványan céloznék arra,
hogy maga nem szakszerű módon nyúlt az én hölgyeimhez, akkor igen
hamar a kivégzőosztag előtt találhatná magát.
A szívem vadul kalapált. Szerettem volna elhallgattatni, elmondani
neki, hogy emiatt ugyan senki életét sem kellene fenyegetnie. Biztosan
vannak más módszerek a probléma megoldására. De tudtam, hogy nem
szabad megszólalnom.
Dr. Mission nagyot nyelt, Clarkson pedig folytatta.
– Ha kedves az élete, akkor javasolnám, ne avatkozzon bele az
enyémbe. Értjük egymást?
– Igen, felséges uram – nyögte ki dr. Mission, és még gyorsan meg is
hajolt.
– Nagyszerű! És elárulná, hogy Lady Amberly immár jó egészségi
állapotnak örvend-e? Visszatérhet a szobájába, ahol jóval kényelmesebben
pihenhet?
Azonnal ideküldöm az ápolónőt, hogy megvizsgálja.
Clarkson intett, az orvos pedig távozott.
– Micsoda merészség! – mormolta. – Jobb lenne, ha mindenképpen
megszabadulnék tőle.
Kezemet Clarkson mellére fektettem.
– Ne! Kérem, ne bántsa!
Elmosolyodott.
– Ezzel arra céloztam, hogy elküldeném az udvarból, s valahol másutt
keresnék számára megfelelő állást. A kormányzók között többen is
vannak, akik szeretnének maguknak saját orvost. És valószínűleg dr.
Mission is jól boldogulna egy ilyen helyzetben.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ha senki élete nem kerül
veszélybe, akkor nincs baj.
– Amberly – suttogta Clarkson. – Mielőtt Mission szólt volna, maga
tudott arról, hogy esetleg nem lehet gyereke?
A fejemet ráztam.
– Nem, de azért nyomasztott a gondolat. Ahol én élek, ott sokakkal
megesett már ilyesmi. De az idősebb testvéreim mind megházasodtak; s
mindegyiküknek van gyereke. Reméltem, hogy nekem is lehet.
A hangom elcsuklott, mire csendet parancsolt rám.
– Emiatt most ne izgassa magát. Később átjövök, hogy megnézzem,
hogy van. Beszélnünk kell.
Csókot nyomott a homlokomra… ott, a kórházi szárnyban, ahol bárki
megláthatta. Ha csak egy pillanatra is, de minden aggodalmam
szertefoszlott.
 11. fejezet

– Van ám egy titkom.

Arra ébredtem, hogy Clarkson e szavakat súgja a fülembe. A testem
mintha pontosan tudta volna, hogyan reagáljon rá, mert még csak meg
sem riadtam. Ehelyett a hangja inkább finoman felkavarta minden
érzékemet, s ennél szebb ébredést elképzelni sem tudtam.
– Tényleg? – kérdeztem a szememet dörgölve, majd felpillantva
láttam, milyen csibészesen mosolyog.
Válaszképpen csak biccentett.
– Elmeséljem magának? – Erre csak halkan felnevettem, mire a
fülemhez hajolt. – Maga lesz Illéa következő királynéja.
Hátradőltem, hogy jobban lássam az arcát, mutatkozik-e rajta bármi
jele annak, hogy ezt tréfának szánja. De voltaképpen sosem láttam még
kiegyensúlyozottabbnak.
– És szeretné, ha elmondanám, honnan tudom?
Meglepetésem mintha óriási elégedettséggel töltötte volna el.
– Kérem – leheltem, mert még mindig képtelen voltam elhinni.
– Remélem, hogy megbocsátja nekem azokat a kis próbatételeket, de
én már régóta tisztában vagyok azzal, mit is akarok. – Fészkelődött kicsit
az ágyon, én pedig felültem, hogy szembenézzek vele. – Annyira tetszett a
haja.
Ösztönösen fürtjeimhez kaptam a kezem.
– Ezt hogy érti?
Addig sem volt vele semmi baj, amíg hosszú volt. Több lányt is
megkértem, hogy vágassa le a haját, de maga volt az egyetlen, aki nem
pusztán pár centivel kurtította meg.
Értetlenül bámultam rá. Ez meg mit jelentsen?
 – És azon az estén, amikor eljöttem, hogy az első randevúnkra
kísérjem… emlékszik még? Már hogyne emlékeztem volna! – Későn
érkeztem, amikor már biztosra vettem, hogy lefekvéshez készülődik. Meg
is kérdezte, hogy átöltözhetne-e, de amikor nemet mondtam, egy percig
sem ellenkezett. Csak eljött velem, úgy, ahogy volt. A többiek kilökdöstek
a folyosóra, és gyorsan felkaptak magukra valami ruhát. Az igaz, hogy
fürgék voltak, de akkor is.
Alaposan végiggondoltam mindkét alkalmat, majd bevallottam: –
Még mindig nem értem.
A kezem után nyúlt.
– Hiszen látta a szüleimet. Ahogy minden ostobaságon marakodnak.
És mindennél többet adnak a látszatra. Ez valóban fontos az ország
szempontjából, ők azonban hagyják, hogy még azt a kevés békét is
feldúlja, ami kettejük viszonyában néha létrejön, a boldogságra pedig így
esélyük sincs. Ha magától kérek valamit, azonnal megadja nekem. Nem
hiú teremtés. Eléggé biztos magában ahhoz, hogy én többet jelentsek a
megjelenésénél és minden másnál is. Ezt abból tudom, ahogy az összes
kívánságomat fogadta. De persze ennél is többről van szó…
Mély levegőt vett, s úgy meredt összefont kezünkre, mintha magában
azt mérlegelné, megossza-e velem a mondanivalóját.
– Maga eddig mindig megtartotta a titkaimat, és biztosíthatom, erre
még sokszor szükség lesz, ha hozzám jön. Maga nem ítélkezik, és nem
tűnik könnyen megriaszthatónak. Olyan megnyugtató a jelenléte. –
Tekintete feljebb siklott, majd a szememnél megállapodott. – Annyira
vágyom a békére. Azt hiszem, maga az egyetlen esélyem arra, hogy ebben
részem is lehessen.
– Legyek egy tornádó nyugodt középpontja? – mosolyodtam el.
Megkönnyebbülten kifújta a levegőt.
– Igen.
– Boldogan lennék az ön számára, de van egy kis gond.
– A kasztja? – tudakolta a homlokát ráncolva.
Erről meg is feledkeztem.
– Nem. A gyerekek.
 – Ó, hogy az! – mondta már-már olyan hangon, mintha azt képzelné,
hogy csak tréfálok. – Ez engem nem különösebben érdekel.
– De muszáj, hogy legyen örököse.
– Minek? Hogy továbbvigye a vérvonalat? Maga fiúörökösről beszél.
De mi van, ha sikerülne gyereket szülnie, csak éppen lány lenne? Semmi
esélye nem lenne arra, hogy megörökölje a koronát. Csak nem hitte, hogy
nincsenek vészforgatókönyvek?
– De én szeretnék gyerekeket – motyogtam.
Vállat vont.
– Ez akár valóra is válhat. Én személy szerint nem kedvelem a
gyerekeket. De gondolom, erre valók a dadusok.
– És a palota olyan hatalmas, hogy soha egy hangos szavukat sem
hallaná.
Clarkson felnevetett.
– Ez igaz. Mindegy, számomra az egész nem jelent problémát.
Olyan nyugodt volt, olyan magabiztos, hogy hittem neki, és ekkor
mintha lehullott volna a szívemről az aggodalmak malomköve. Könnybe
lábadt a szemem, de uralkodtam

 magamon, és nem sírtam. Azt későbbre tartogattam, amikor már újra
magam leszek.
– A kasztja azonban valóban gondot jelent – vallotta be. – Illetve hát
nem is nekem, inkább az apámnak. Időre van szükségem ahhoz, hogy
kitaláljam, hogyan tudnám a legmegfelelőbb módon tálalni, ami azzal jár,
hogy a Párválasztó még jó ideig eltarthat. De ne csüggedjen – biztatott
közelebb hajolva. – Maga lesz a feleségem.
Az ajkamba haraptam. Túl boldog voltam ahhoz, hogy elhiggyem,
mindez igaz.
Egy hajtincset a fülem mögé simított.
– Maga lesz az egész világon az egyetlen dolog, ami csakis az enyém.
És én olyan magas piedesztálra állítom, hogy nem akad majd senki, aki ne
rajongana magáért.
Az örömbe beleszédülve ingatni kezdtem a fejem.
– Nem is tudom, mit mondjak.
Gyorsan megcsókolt.
– Gyakorolja esetleg az igent. Azt akarom, hogy készen álljon,
amikor eljön az idő.
Összetámasztottuk homlokunkat, s egy darabig csak hallgattunk.
Képtelen voltam elhinni, hogy ez valóban velem történik. Clarkson
szájából elhangzott az összes szó, amit hallani vágytam: királyné, feleség,
rajongás. A szívemben dédelgetett álmok tényleg megvalósulnak!
– Aludnia kellene még egy kicsit. Ritkán kerül sor olyan kíméletlenül
kegyetlen támadásra, mint amilyen a mai volt. Azt akarom, hogy teljesen
felépüljön.
– Ahogy kívánja – feleltem.
Ujjával végigsimított az arcomon. Elégedett volt a válaszommal.
– Jó éjt, Amberly.
– Jó éjt, Clarkson.
Miután elment, ágyba bújtam, de pontosan tudtam, ezek után ki van
zárva, hogy képes legyek pihenni. Már hogy is alhattam volna, amikor a
szívem lázasan vert, s a fejemben a jövőnk különféle lehetőségei
kavarogtak?
 Lassan kikeltem az ágyból, és az íróasztalomhoz mentem. Csak
egyetlen módszert ismertem arra, hogy mindezt kiadjam magamból.

Drága Adele!
Tudsz titkot tartani?

 Bevezető
A kedvenchez

Marlee történetéről muszáj elmondanom, hogy rettentő sokáig tartott,

mire rátaláltam a címre. Csak álltunk, és vadul kerestünk valamit, ami
pontosan leírja ezt a szuper-csoda legjobb barátnőt, aki mindig optimista,
és aki szerelmes lett… ó, a mindenit, de kedvelem is!
Szóval sokáig tartott.
Amikor végül felmerült a Kedvenc, annyira egyértelmű volt, hogy
ennek van csak igazán értelme. Mert Marlee-t kedvelik az emberek, ahogy
Americát is. Ami az olvasókat illeti, róla szerettek volna a legtöbbet
megtudni.
Szerencsésnek érzem magam, hogy elmesélhetem a történetét, mivel
íróként egészen egyedi lehetőséghez jutottam általa. Így születhetett meg
egy jelenet a könyveimben – egy gyötrelmek árán megírt jelenet –,
amelyet három különböző szemszögből is megismerhetünk. Emellett
alkalmam nyílt egy kicsit másképp elmondani a történetét, ami mesélőként
mindig szuper dolog.
Bizonyos szempontból üdítő tapasztalatot jelentett. America szerelmi
története telis-tele volt választási lehetőségekkel, így csak nehezen sikerült
elérnem, hogy előbbre lépjen. Marlee története egyszerű és kedves, de
megtestesít valamit, amit én is csak akkor éreztem át, amikor elkezdtem
megírni a Koronahercegnőt: ha egyszer ez a lány elhatározza magát, SOSE
állj az útjába!

A KEDVENC
 I. rész

Ruhám fodrai közül a legfelsőt kissé jobban összehúztam a vállamon.

Carter elhallgatott, és inkább némaságától borzongtam, mint attól, hogy a
palota celláit nem fűtötték. Borzalmas volt hallani fájdalmas nyögéseit,
miközben a palotaőrök a lelket is kiverték belőle, de legalább tudtam,
hogy még lélegzik.
Dideregve felhúztam a térdem a mellkasomhoz. Újabb könnycsepp
gördült le arcomon, de hálás voltam érte, hiszen legalább egy kicsit
melengette a bőrömet. Tudtuk. Tudtuk, hogy ez lehet belőle. és mégis
találkozgattunk. Hogyan is hagyhattunk volna fel vele?
Elgondolkodtam azon, milyen halál vár ránk. Kötél? Golyó? Valami
jóval bonyolultabb és fájdalmasabb?
Önkéntelenül is azt kívántam, bárcsak azt jelentse Carter hallgatása,
hogy már eltávozott az élők sorából. Ha még nem, akkor ő haljon meg
előbb. Inkább legyen a halála az én utolsó emlékképem, mintsem azon
gyötrődjek, hogy neki kell végignéznie az enyémet. Még most is, még
magamra hagyottan, ebben a cellában is csak azt akartam, hogy szűnjön
meg a fájdalma.
Valami zajt hallottam a folyosón, amitől a szívem vadul feldobogott.
Mi ez? Ez már a vég? Gyorsan lehunytam a szemem, igyekeztem
visszatartani a könnyeket. Hogyan történhetett meg ez az egész? Hogy
váltam a Párválasztó egyik rajongott szereplőjéből árulónak nevezett
személlyé, aki arra vár, hogy beteljesedjen a sorsa? Ó, Carter.,. Carter, mit
is tettünk?

Sosem hittem magamról, hogy különösebben hiú lennék. Mégis,

reggeli után szinte minden reggel azt éreztem, muszáj visszamennem a
szobámba, hogy megigazítsam a sminkemet, mielőtt a Hölgyek
Szalonjába indulnék. Tudatában voltam annak, hogy ez butaság – hiszen
Maxonnal estig biztosan nem találkozunk. Addigra pedig egyébként is újra
ki kell festenem magam, sőt másik ruhába kell bújnom.
Nem mintha erőfeszítéseimnek lett volna bármiféle eredménye. A
herceg udvarias volt és barátságos, de nem éreztem, hogy kialakult volna
köztünk egy olyan mélyebb kapcsolat, mint néhány más lánnyal. Valami
baj lenne velem?
Annyi szent, hogy remek dolgom volt a palotában, valahogy mégis
állandósult bennem az érzés, hogy a többiek – na jó, inkább csak néhányan
– megértettek valamit, amit én nem. Mielőtt kiválasztottak volna, azt
képzeltem magamról, hogy vicces vagyok, csinos és értelmes. Most
azonban egy sereg olyan lány vett körül, aki mintha minden áldott nap azt
a célt tűzte volna ki maga elé, hogy mély benyomást tegyen egy bizonyos
fiatalemberre – ettől ostobának, unalmasnak és valahogy kevesebbnek
éreztem magam. Rájöttem, hogy sokkal jobban oda kellett volna
figyelnem az otthoni barátnőimre, akik rettentően összekapták magukat, ha
arról volt szó, hogy férjet találjanak maguknak és megállapodjanak.
Idejük jó részét azzal töltötték, hogy ruhákról, sminkről és fiúkról
csevegtek – miközben engem inkább az foglalkoztatott, amit a tanáraimtól
tanulhatok. Úgy éreztem, lemaradtam valami fontos leckéről, és mostanra
szánalmasan kullogok leghátul.
Nem. Mindössze arról van szó, hogy nem szabad feladnom. Silvia e
heti történelem-előadásából mindent megjegyeztem. Egy részét még le is
írtam, hogy kéznél legyen, ha valami kiröppenne a fejemből. Azt akartam,
hogy Maxon lássa, milyen okos és sokoldalú lány vagyok. És azt is
szerettem volna, ha szépnek tart… így hát mégiscsak szükségesek voltak
ezek a kis kiruccanások a szobámba.
Így csinálta Amberly királyné is? Rajta sosem látszott, hogy akár
csak a legcsekélyebb erőfeszítésébe is kerülne gyönyörűnek lenni.
Megtorpantam a lépcsőn, hogy lepillantsak a cipőmre. Az egyik sarka
mintha beleakadt volna a szőnyegbe. De nem vettem észre rajta semmi
különöset, így továbbsiettem, mert már nagyon szerettem volna leérni a
Hölgyek Szalonjába.
Az első emelet felé menet hátravetettem a vállam felett a hajam, és
megpróbáltam arra koncentrálni, hogy mi egyebet tehetnék a
boldogulásom érdekében. Tényleg szerettem volna nyerni. Nem töltöttem
ugyan túl sok időt Maxonnal, de olyan kedvesnek és szellemesnek tűnt,
és…
– Ahhh! – A sarkam megakadt a lépcső szélében, és nagy huppanással
elvágódtam a márványpadlón. – Aú! – motyogtam magam elé.
– Kisasszony! – Amikor felnéztem, egy palotaőrt láttam magam felé
vágtatni. – Jól van?
– Igen. A büszkeségemen kívül semmim sem sérült meg – feleltem
elpirulva.
– Nem is értem, hogyan képesek egyáltalán járni ezekben a
cipellőkben. Kész csoda, hogy nem törik ki állandóan a bokájukat.
Elkuncogtam magam, ő pedig felém nyújtotta a kezét.
– Köszönöm. – Hátrasimítottam a hajam, és megigazgattam a
ruhámat.
– Szívesen, bármikor. Biztos, hogy nincs semmi baja? – Aggódó
tekintettel végigmért, azt nézte, lát-e rajtam bármiféle horzsolást vagy
sebet.
– A csípőm kicsit sajog, ahol bevertem, de egyébként remekül
vagyok. – Ami igaz is volt.
– A biztonság kedvéért talán mégis el kellene vinnem a kórházi
szárnyba.
– Ugyan, dehogy – tartottam ki. – Minden rendben van velem.
A palotaőr nagyot sóhajtott.
– Azért… megtenné, hogy a kedvemért mégis beugrik oda? Mert
szörnyen érezném magam, ha kiderülne, hogy megsérült, én pedig nem
segítettem magának. – Kék szeme pillantása hihetetlenül meggyőző volt. –
Fogadnék, hogy a herceg is azt akarná, hogy megnézesse magát.
Ebben igaza lehet.
– Rendben – egyeztem bele. – Akkor odamegyek.
 Szája kissé ferde mosolyra húzódott.
– Remek! – Ezzel már fel is kapott, én pedig meglepetésemben levegő
után kapkodtam.
– Erre a világon semmi szükség! – tiltakoztam.
– Nem baj. – Aztán el is indult velem, így nem ugorhattam ki a
karjából. – Javítson ki, ha tévedek, de maga Miss Marlee, ugye? – Igen.
Továbbra is rendületlenül mosolygott, én pedig önkéntelenül
visszanevettem rá.
– Annyira igyekeztem, hogy mindenkit megjegyezzek. Őszintén
szólva, a kiképzésen nem tartoztam a legjobbak közé, úgyhogy fogalmam
sincs, hogyan köthettem ki a palotában. De tenni szeretnék arról, hogy ne
bánják meg a döntésüket, ezért mindenképpen megpróbálom megtanulni
az összes nevet. Így ha valakinek szüksége van valamire, akkor legalább
tudni fogom, kiről van szó.
Tetszett, ahogy hozzám beszélt. Mintha valami történetet mesélt
volna, pedig csak magáról árult el egy egyszerű tényt. Az arca lelkes volt,
a hangja élénk.
– Hát, ezzel máris messze többet tett, mint amit bárki elvárna –
biztattam. – Nem kéne ennyire szigorúnak lennie magával. Nyilván
nagyszerű kadét volt, ha egyszer ide helyezték. A parancsnokai minden
bizonnyal láttak magában valamit.
– De kedves! Mondja csak, emlékeztetne arra, hogy honnan is jött?
– Kentből.
– Ó, én meg Allensbe való vagyok!
– Tényleg? – Allens Kenttől keletre feküdt, Caroline felett.
Bizonyos szempontból szomszédok voltunk.
Bólintott, de nem állt meg, csak vitt tovább.
– Igen, kisasszony. Ez az első alkalom, hogy elhagytam a
tartományomat. Mármint másodszor… amennyiben a kiképzést is
beleszámítjuk.
– Velem ugyanez a helyzet. Kicsit nehéz hozzászokni az itteni
időjáráshoz.
– Pontosan! Egyfolytában várom, hogy elkezdődjön az ősz, pedig
abban sem vagyok biztos, hogy van-e errefelé ilyen évszak. – Értem ám,
hogy mire céloz. Mert szép, szép a nyár… de nem minden nap.
– Ahogy mondja – szögezte le határozott hangon. – El tudja képzelni,
milyen képtelenül nézhet itt ki a karácsony?
Mélyet sóhajtottam.
– Hó nélkül egyáltalán nem lehet jó. – Ez szívből jött. Egész évben a
télről álmodoztam. Az volt a kedvenc évszakom.
– Messze nem olyan jó – értett egyet.
Fogalmam sem volt, miért mosolygok annyit. Talán mert minden
gond nélkül tudtam beszélgetni vele, pedig sosem ment könnyen, hogy
fiúkhoz szóljak. Az is igaz, hogy nem volt benne valami nagy
gyakorlatom, de biztatónak találtam a gondolatot, hogy talán nem is kell
ezen annyit dolgoznom, mint hittem volna.
A kórház bejárata felé közeledve lassított egy kicsit.
– Most már letenne? – kértem meg. – Nem szeretném, ha azt hinnék,
hogy eltörtem a lábam, vagy valami ilyesmi.
– Hát persze! – nevetett fel halkan.
Talpra állított, és kinyitotta előttem az ajtót. Odabent egy íróasztal
mellett ápolónő üldögélt.
A palotaőr szólalt meg helyettem.
– Lady Marlee megbotlott, és elesett a folyosón. Valószínűleg nincs
semmi baja, de szerettünk volna biztosra menni.
Az ápolónő azonnal felpattant. Úgy tűnt, örül, hogy végre van valami
dolga.
– Ó, Lady Marlee, remélem, nem fáj nagyon!
– Nem, csak itt sajog egy kicsit – érintettem meg a csípőmet.
– Azonnal megvizsgálom. Nagyon köszönöm, palotaőr! Most már
visszamehet a posztjára.
A palotaőr fejet hajtott, és már indult is. Mielőtt azonban az ajtó
becsukódott volna mögötte, még rám kacsintott, és szája újra arra a ferde
kis mosolyra húzódott. Én meg csak álltam ott, és vigyorogtam, mint
valami félnótás.
 A folyosón a zaj felerősödött, amitől visszazökkentem a jelenbe.
Hallottam, ahogy az őrök sorra köszönnek, és bár hangjuk kissé
egybefolyt, azt az egyetlen szót így is világosan ki tudtam venni: felség.
Maxon jött el.
Odarohantam az apró, berácsozott ablakhoz. Láttam, hogy kinyílik az
enyémmel szemközti cella ajtaja – ott tartották fogva Cartert – és bekísérik
rajta Maxont. Izgatottan füleltem, hogy megtudjam, miről beszélnek, és a
herceg hangjára rá is ismertem, a szavait azonban nem értettem. De
meghallottam a válaszképpen érkező halk mormolást, és tudtam, hogy
Carter felel a kérdésekre. Magánál volt. Életben volt.
Borzongva sóhajtottam, és visszahúztam vállamra a tüllfodrot.
Pár perc múlva újra kinyitották Carter ajtaját, és láttam, hogy Maxon
az én cellám felé indul. Az őrök beengedték, majd becsukták mögötte az
ajtót. A herceg egyetlen pillantást vetett rám, és halkan felhördült.
– Az ég szerelmére, mit műveltek magával? – Miközben felém lépett,
már gombolta is ki az öltönyét.
– Maxon, annyira sajnálom! – kiáltottam.
Kibújt a zakójából, és rám terítette.
– Az őrök tépték el a jelmezét? Bántalmazták?
– Sosem akartam hűtlen lenni önhöz. Sosem bántottam volna meg.
Kezét az arcomhoz emelte.
– Marlee, most figyeljen rám. Megütötték az őrök?
Megráztam a fejem.
– Az egyik letépte a szárnyamat, amikor betuszkolt az ajtón, de
semmi mást nem tettek.
Hangos sóhaj szakadt ki belőle, szemmel láthatólag megnyugodott.
Micsoda jó ember is! Annak ellenére is törődött velem, hogy tudomást
szerzett Carterről és rólam.
– Annyira sajnálom – ismételtem el suttogva.
Maxon a vállamra ejtette a kezét.
– Én is csak most kezdek rájönni, mennyire értelmetlen a szerelem
ellen küzdeni. Személy szerint egyáltalán nem hibáztatom.
Belenéztem kedves pillantású szemébe.
 – Mi megpróbáltunk ellenállni. Esküszöm, így volt. De szeretem
Cartert… akár holnap feleségül mennék hozzá… ha akkorra nem lennék
már halott… – Lecsüggesztettem a fejem, és kitört belőlem a zokogás.
Szerettem volna hölgyként viselkedni, méltósággal viselni a rám mért
büntetést, de annyira igazságtalannak éreztem… mintha megfosztottak
volna mindentől, ami tulajdonképpen sosem volt igazán az enyém.
Maxon gyengéden paskolgatni kezdte a hátamat.
– Nem fog meghalni.
Hitetlenkedve meredtem rá.
– Micsoda?!
– Nem ítélték halálra.
Egy csapásra kiszaladt a tüdőmből az összes beszívott levegő.
– Köszönöm! – öleltem magamhoz a herceget. – Köszönöm, nagyon
köszönöm! Ennyit nem is érdemeltünk!
– Elég, elég már – szabadkozott, és igyekezett kibújni a két karomból.
Hátraugrottam, mert rettentően zavarba jöttem, hogy mindennek a
tetejében még a protokollt is sikerült megszegnem.
– Nem ítélték halálra – ismételte el –, de attól még meg fogják
büntetni. – A padlóra pillantott, és a fejét csóválta. – Nagyon sajnálom,
Marlee, de reggel mindkettejüket nyilvánosan meg fogják pálcázni.
Úgy tűnt, képtelen a szemembe nézni. Ha nem lett volna teljes
képtelenség, azt hihettem volna, hogy tisztában van azzal, miféle fájdalom
vár ránk.
– Sajnálom – mondta újra. – Megpróbáltam megakadályozni, de
apám kitart amellett, hogy a palota nem szenvedhet el ilyen
presztízsveszteséget, és mivel a magukról készült fotók már
nyilvánosságra kerültek, a világon semmit sem tehetek, amivel a döntését
megváltoztathatnám.
Megköszörültem a torkom.
– Hány ütést kell kiállnunk?
– Tizenötöt. Azt hiszem, a terv az, hogy Cartert jobban megkínozzák,
mint magát, de mindkettejük számára hihetetlenül gyötrelmes
megpróbáltatás lesz. Előfordult már, hogy a megbotozott személy
eszméletét vesztette. Annyira, de annyira sajnálom, Marlee. – Mintha
csalódott volna saját magában. Nekem azonban más sem járt a fejemben,
csak az, hogy milyen jó ember is.
Kihúztam magam, hogy megmutassam neki, ki fogom bírni.
– Elnézést kér, miközben ön volt az, aki idejött, és felkínálta az életet
nekem és a szerelmemnek? Maxon, én még soha, semmiért nem voltam
ennyire hálás!
Leminősítik magukat Nyolcassá – folytatta. – Mindenki a tanúja lesz a
megaláztatásuknak.
– De együtt leszünk Carterrel, ugye?
Bólintott.
– Akkor pedig mi egyebet kérhetnék? Ezért a pálcázást is elviselem.
Ha lehetne, az ő büntetését is átvállalnám.
Maxon ajkán szomorú mosoly jelent meg.
– Carter szó szerint rimánkodott, hogy maga helyett őrá mérjék a
csapásokat.
Visszamosolyogtam rá, és szemembe könnyek szöktek… csakhogy
ezek már nem a bánat könnyei voltak.
– Cseppet sem lep meg.
A herceg újra a fejét ingatta.
– Állandóan azt képzelem, hogy már kezdem felfogni, mit is jelent
szerelmesnek lenni, aztán hallom magukat, ahogy minden erejükkel
egymást kímélnék, és eltűnődöm, hogy vajon értek-e bármit is az
egészből.
Szorosabban összehúztam magamon a zakóját.
– Pontosan érti. Ebben biztos vagyok. – Rá emeltem a tekintetem. – Ő
azonban… ő olyan lány, akinek talán még szüksége van egy kis időre.
Halkan felnevetett.
– Nagyon fog hiányozni neki, Marlee. Régebben mindig arra
biztatott, hogy magát hívjam randevúra.
– Csak egy igaz barát próbálna rábeszélni valakit arra, hogy inkább
belőle legyen hercegné… Ám nem én vagyok a megfelelő személy, sem
az ön, sem pedig a királyság számára. Én már megtaláltam az igazit.
 Egyszer mondott nekem valamit, amit sosem felejtek el – jegyezte
meg vontatottan Maxon. – Úgy fogalmazott, hogy „az igazi szerelem
felforgatja az ember életét”.
Tekintetem végigpásztázott cellámon.
– Igaza volt.
Egy rövid ideig hallgattunk, aztán megszólaltam.
– Félek.
Átölelt.
– Elég gyorsan véget ér majd. A pálcázást megelőző rész lesz a
legrosszabb, de próbáljon meg valami másra gondolni, mialatt kihirdetik
az egészet. Én pedig igyekszem megszerezni a legjobb gyógyszereket,
amiket nekem tartogatnak, hogy minél hamarabb meggyógyuljanak. –
Kitört belőlem a sírás. Ijedt voltam és hálás, és még vagy ezer más dolgot
is éreztem. – Egyelőre fontos lenne, hogy aludjon, amennyit csak tud.
Carternek is megmondtam, hogy pihenjen. Az segít. – Belebólintottam a
vállába, mire szorosabban magához húzott.
– Mit mondott? Jól van?
– Megverték, de most éppen rendben van. Azt kérte, adjam át
magának, hogy szereti, és hogy tegyen meg mindent, amit kérek.
Mélyet sóhajtottam. A szavai megnyugtattak.
– Egy életen át az adósa leszek.
Maxon nem válaszolt, csak addig tartott a karjában, míg el nem lazult
a testem. Végül csókot nyomott a homlokomra, és már el is fordult, hogy
távozzon.
– Viszontlátásra – súgtam utána.
Rám mosolygott, kettőt kopogott az ajtón, majd egy őr kikísérte.
Visszamentem korábbi helyemhez a fal mellé, térdemet felhúztam a
mellkasomhoz a ruhám alatt, Maxon zakóját pedig takarónak használtam.
Aztán hagytam, hogy újra magukkal ragadjanak az emlékek.
Jada testápolót masszírozott a bőrömbe. Ezt a kis szertartást nagyon
megkedveltem. Épphogy feljöttem a vacsoráról, és még egyáltalán nem
éreztem álmosnak magam, de ügyes ujjai érintése a karomon azt jelentette,
hogy a munkanap véget ért, és lazíthatok.
 Ez a nap különösen megerőltető volt. Nemcsak a csípőmön sajgott a
véraláfutás, amit jegelnem kellett volna, de a Híradóban szereplés is
komoly stresszt jelentett. Valójában ebben az adásban mutattak be
bennünket a közönségnek, és Gavril mindenkit arról faggatott, hogy mit
gondolunk a hercegről, mit hiányolunk otthonról a leginkább, és hogyan
jövünk ki egymással. Úgy csiviteltem, mint valami kismadár. Bármennyire
igyekeztem is megnyugtatni magam, a hangom minden egyes válasz előtt
újabb oktávval feljebb csúszott, annyira izgultam. Biztos voltam abban,
hogy ehhez Silviának lesz pár szava.
Természetesen nem tudtam megállni, hogy össze ne hasonlítsam a
teljesítményemet a többiekével. Mininek nem ment valami jól a
bemutatkozás – így legalább nem én voltam a legcsapnivalóbb. Azt viszont
nem lett volna ennyire könnyű megítélni, hogy ki volt a legsikeresebb.
Bariel fesztelenül viselkedett a kamerák előtt, ahogy Kriss is. Nem lepne
meg, ha bekerülnének az Elitbe.
America is csodálatos volt. Igazán nem kellett volna meghökkennem,
amikor rájöttem arra, hogy sosem volt még alacsonyabb kasztba tartozó
barátnőm. Emiatt most szörnyen sznobnak éreztem magam. Amióta csak
megérkeztünk a palotába, America volt a legközelibb bizalmasom – és
még ha én nem is lettem egyike a legesélyesebbeknek, az feldobott, hogy
őt viszont ezek között tartották számon.
Azzal persze tisztában voltam, hogy Celeste-nél bárki megfelelőbb
lenne Maxon számára. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy tényleg
eltépte America ruháját. És hogy még meg is úszta az ügyet! Ez annyira
elkeserítő volt. Elképzelni sem tudtam, hogy valaki közölni merné
Maxonnal, mit művelt Celeste, vagyis a lány zavartalanul folytathatta
mindannyiunk gyötrését. Azt megértettem, hogy nyerni akar – az ég
szerelmére, ezzel mindannyian így voltunk! –, de túl messzire ment. Ki
nem állhattam.
Szerencsére Jada fürge ujjai minden feszültséget kimasszíroztak a
nyakamból, és Celeste kezdett a feledés homályába merülni, csakúgy, mint
madárszerűen rikoltozó hangom, meg a fájdalmasan feszes tartás és
szorongásaim listája… ezek mind együtt jártak azzal, ha valaki hercegné
szeretett volna lenni.
Amikor bekopogtak az ajtón, abban reménykedtem, hogy Maxon lesz
az, pedig tudtam, hogy erre nem sok az esély. Talán America, és akkor
teázhatunk az erkélyen, vagy tehetünk egy sétát a kertben.
De amikor Nina ajtót nyitott, a küszöbön a korábban megismert
palotaőr állt. Nem sokat törődve a protokollal, átkukucskált szobalányom
válla felett.
– Miss Marlee! Azért jöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-
e. – Annyira izgatottnak tűnt a látogatástól, hogy önkéntelenül is
elnevettem magam.
Jöjjön be, kérem! – Felálltam a fésülködőasztalom mellől, és az ajtó
felé indultam. – Foglaljon helyet. Megkérem a komornáimat, hogy
hozzanak nekünk teát.
– Nem szeretném olyan sokáig feltartani – rázta meg a fejét. – Csak a
saját szememmel akartam meggyőződni arról, hogy nem lett komolyabb
baja az eséstől.
Azt hittem, azért tartja a háta mögött a karját, hogy kissé hivatalosabb
benyomást keltsen, de aztán kiderült, hogy egy virágcsokrot rejteget, amit
egyszer csak széles mozdulattal felém nyújtott.
– Óóó! – Az arcomhoz emeltem a virágokat. – Köszönöm!
– Semmiség az egész. Jóban vagyok az egyik kertésszel, tőle
szereztem.
Nina nesztelenül mellettem termett.
– Hozzak egy vázát, kisasszony?
– Kérem szépen – feleltem, és átadtam neki a csokrot. – Hát, akkor
elmondhatom – fordultam vissza a palotaőrhöz –, hogy remekül vagyok.
Egy kis véraláfutás az egész, nem vészes. Viszont megtanultam valami
igen fontosat a magas sarkú cipőkről.
– Hogy a bakancs minden szempontból hasznosabb lábbelinek
bizonyul?
Újra felkacagtam.
– Hát persze! Tervezem is, hogy ezentúl jóval nagyobb szerephez
juttatom a ruhatáramban.
 – A palota divatja teljesen új irányt vesz, és az egész a maga műve
lesz! Én pedig elmondhatom majd, hogy már akkor ismertem… –
Elnevette magát a saját viccén, úgyhogy egy darabig csak álltunk ott, és
szélesen mosolyogtunk egymásra. Volt egy olyan érzésem, hogy nem
igazán akar elmenni… és rájöttem arra, hogy ezt én sem szeretném. A
mosolya olyan szívmelengető volt, és már rég nem éreztem magam senki
társaságában ennyire felszabadultnak.
Sajnálatos módon hamar ráeszmélt arra, hogy furcsa lenne, ha
továbbra is a szobámban időzne, úgyhogy gyorsan meghajtotta a fejét.
– Azt hiszem, ideje mennem. Holnap hosszú szolgálatba vagyok
beosztva.
– Bizonyos szempontból én is – sóhajtottam fel.
Mosolyra húzta az ajkát.
– Remélem, hamarosan már sokkal jobban lesz, úgyhogy biztosan
találkozunk.
– Szerintem is. Köszönöm, hogy ma olyan segítőkész volt… –
gyorsan a kitűzőjére pillantottam – Woodwork palotaőr.
– Szívesen, máskor is, Miss Marlee. – Újra meghajolt, és már ki is
lépett a folyosóra.
Shea halkan becsukta mögötte az ajtót.
– Micsoda úriember, eljött, hogy meggyőződjön arról, minden
rendben van a kisasszonnyal – jegyezte meg.
– Bizony! – bólogatott Jada. – Mert szerencse kell ám ahhoz, hogy
rendes palotaőröket fogjunk ki, de ez a mostani társaság helyesnek tűnik.
– Ő egyértelműen nagyon rendes – szögeztem le. – Talán meg is
említhetném Maxon hercegnek. Akkor Woodwork palotaőr esetleg valami
elismerésben is részesülhetne a kedvességéért.
Egyáltalán nem voltam fáradt, de azért inkább mégis ágyba bújtam. A
lefekvés azt jelentette, hogy három szobalány helyett csak egy maradt
mellettem – ez volt a legtöbb, ennél jobban nem maradhattam egyedül.
Nina lépett be egy kék vázával, amiben csodásan festettek a sárga virágok.
Kérem, ide tegye őket – szóltam oda neki, mire közvetlenül az ágyam
mellett talált helyet a vázának.
 Ajkamon mosoly játszott, miközben a csokrot nézegettem. Bár az
imént én magam hoztam szóba, egészen biztos voltam abban, hogy sosem
beszélnék Woodwork palotaőrről a hercegnek. Nem tudtam volna
megindokolni, hogy miért nem, csak az járt a fejemben, hogy magamnak
szeretném megtartani ezt az emléket.

Összerezzentem az ajtónyikorgásra, azonnal felriadtam, és Maxon

zakóját összébb húzva magamon rögtön talpra is ugrottam.
Egy palotaőr lépett be. Rám sem pillantva odavetette: – Nyújtsa ki a
kezét.
Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy ha megszólítanak, mindig
„kisasszony”-nak neveznek, hogy csak kissé megkésve
engedelmeskedtem. Szerencsére az őr mintha nem akart volna
megleckéztetni a lassúságom miatt. Magam elé emeltem a karomat, mire
nehéz bilincset erősített a csuklómra. Amikor elengedte a láncot, a súlyától
kis híján felbuktam.
– Induljon – parancsolta, én pedig követtem a folyosóra.
Carter már ott állt. Iszonyúan nézett ki. A ruhája még az enyémnél is
mocskosabb volt, és mintha szörnyen nehezére esett volna kiegyenesedni.
Mihelyt megpillantott, az arcán úgy nyílt ki a mosoly, mint valami
tűzijátékvirág – ettől azonban újra felhasadt egy vágás az ajkán, és vérezni
kezdett. Halványan visszamosolyogtam rá, de az őrök már kezdtek is
vezetni bennünket a folyosó vége felé.
Jártam néhányszor különféle óvóhelyeken, így tisztában voltam azzal,
hogy a palotában jóval több átjáró található, mint bárki képzelné. Előző
éjjel egy olyan ajtón át tereltek minket a celláinkba, amiről mindig is azt
hittem, hogy valami ágyneműszekrény lehet. Most ugyanezen az útvonalon
tartottunk az első emelet felé.
Amikor leértünk a földszintre, a bennünket vezető őr felénk fordult,
és odavakkantott egyetlen szót: – Állj!
Egy félig nyitva álló ajtó mögött vártuk Carterrel, hogy elindítsanak
bennünket megalázó és fájdalmas büntetésünk felé.
– Sajnálom – súgta oda. Ránéztem, és bár a haja kócos volt, a szája
pedig felhasadt, én csakis azt a fiút láttam benne, aki ragaszkodott ahhoz,
hogy elvigyen a kórházi szárnyba… a fiút, aki virágot hozott nekem.
– Én nem – feleltem olyan határozott hangon, amennyire csak tőlem
kitelt.
Egy szempillantás alatt átvillant az agyamon az összes együtt töltött,
lopott percünk. Megjelent előttem minden alkalom, amikor a tekintetünk
összetalálkozott, majd gyorsan tovább is siklott; amikor szándékosan
olyan helyre álltam vagy ültem egy helyiségben, ahol tudtam, hogy a
közelemben lesz; amikor beléptem az ebédlőbe, minden kacsintása;
amikor elhaladtam mellette a folyosón, minden elfojtott kuncogásom.
Palotabeli kötelezettségeink köré építettük fel a kapcsolatunkat, és ha
most éppen a halálom felé lépdeltem volna, akkor is megtettem volna
mindent azért, hogy olyannak lássam az eltelt hónapot, amilyen az
valójában volt… és még így is elégedett legyek a helyzetemmel.
Rátaláltam a lelki társamra. Ebben biztos voltam. Túl sok volt a szívemben
a szerelem ahhoz, hogy helye legyen benne a megbánásnak is.
– Minden rendben lesz, Marlee – ígérte Carter. – Bármi történjen is a
mai nap után, én vigyázni fogok rád.
Én pedig rád.
Lehajolt, hogy megcsókoljon, de az őrök nem hagyták.
– Elég! – mordult ránk az egyik.
Végül az ajtó teljesen kinyílt előttünk, és Cartert előttem taszigálták át
rajta. A palota kapuján beáramlott a reggeli fény. Csak úgy tudtam
elviselni, ha lesütöm a szemem. De bármilyen zavarónak is találtam ezt a
nagy világosságot, a látványosságra összesereglett, odakint várakozó
embertömeg fülsértő üvöltözése még rosszabb volt. Amikor kiértünk,
hunyorogva felnéztem, és észrevettem az elkülönített nézőtéri részt. Majd’
megszakadt a szívem, amikor a legelső sorban megláttam Americát és
Mayt. Az engem kísérő őr cibálni kezdett, amitől elvesztettem az
egyensúlyom, és amikor újra felpillantottam, tekintetem a szüleimet
kereste – azért fohászkodtam, abban reménykedtem, hogy mostanra már
elutaztak.
Imáim nem leltek meghallgatásra.
Tudtam, Maxon túlságosan kedves ember ahhoz, hogy ezt tegye. Ha
egyszer megpróbálkozott azzal is, hogy teljességgel megúszhassuk a
büntetést, akkor egészen biztosan nem az ő ötlete lehetett, hogy
anyukámnak és apukámnak végig kelljen néznie az egészet. Nem akartam,
hogy a szívemben a haragnak is helyet kelljen szorítani, de tisztában
voltam azzal, ki tehet erről, és a király iránt érzett gyűlölet egy kis parazsa
azért fellángolt bennem.
Ekkor Maxon zakóját váratlanul letépték rólam, és egy farönk előtt
térdre löktek. Levették rólam a fémbilincset, csuklómat bőrszíjakkal
kötözték meg.
– Vétkük büntetése halál! – kiáltotta valaki. – Maxon herceg azonban
kegyelmet gyakorolt, és megkíméli a két áruló életét!
Éljen Maxon herceg!
A csuklómra feszülő szíjtól valahogy minden annyira valóságossá
vált. Áthullámzott rajtam a rettegés, elkezdtem sírni. Sima bőrű kezemre
pillantottam, meg akartam jegyezni, hogy milyen, és azt kívántam, bár
felemelhetném, hogy letöröljem a könnyeimet. Aztán Carter felé
fordultam.
Bár kettőnk között állt az a valami, amihez hozzákötözték, kinyújtotta
a nyakát, hogy láthasson engem. A szemébe néztem. Nem vagyok egyedül.
Itt vagyunk egymásnak, mi ketten. Egy darabig fájni fog, de amikor
túljutottam az egészen, ott lesz nekem Carter mindörökre. Az én örök
szerelmem.
Bár éreztem, hogy egész testemben reszketek a félelemtől, ettől
különös módon büszkeség fogott el. Nem mintha valaha is azzal készülnék
eldicsekedni, hogy megpálcáztak, mert beleszerettem valakibe, de ekkor
eszméltem rá arra, vannak olyan emberek is, akik sosem élik át a kivételes
érzést, amikor van valakink. Én viszont tudtam. Nekem volt lelki társam.
Akiért bármire képes voltam.
– Szeretlek, Marlee. Minden rendben lesz! – esküdözött Carter
túlkiabálva a tömeg moraját. – Minden rendben lesz, megígérem.
 A torkom kiszáradt. Képtelen voltam válaszolni, csak bólintottam,
hogy lássa, hallottam a szavait. Csalódtam magamban, mert nem voltam
képes elmondani, hogy én is szeretem.
– Marlee Tames és Carter Woodwork! – Nevünk hallatára felkaptam a
fejem. – Ezennel megfosztatnak korábbi kasztjuktól.
Mostantól a nép söpredékének, Nyolcasnak számítanak!
Az emberek felujjongtak. Élvezték a megalázásunkat.
– És hogy átérezzék szégyenteljes tettüket, s hogy milyen fájdalmat
okoztak Őfelségének, mindkettejüknek tizenöt pálcacsapást kell
nyilvánosan elszenvednie! Emlékeztessék őket sebhelyeik mindörökké a
bűneikre!
A férfi oldalra húzódott, felemelt karral egy utolsó éljenzésre
buzdítva a tömeget. Néztem, ahogy az álarcos férfiak, akik Cartert is
megkötözték, benyúlnak egy nagy vödörbe, és hosszú, vízbe áztatott
pálcákat húznak elő. A beszédek véget értek, ideje volt elkezdeni a műsort.
Annyi minden juthatott volna akkor és ott eszembe, de én egy évekkel
korábbi iskolai órára gondoltam, amin a tanárunk megemlítette, hogy a
„hüvelykujjnyi” kifejezés eredete talán arra a szokásra vezethető vissza,
hogy egy férjnek szabadságában állt megverni a feleségét, de az ehhez
használt bot nem lehetett vastagabb a hüvelykujjánál.
A ránk váró pálcát ezek szerint nem használhatta volna.
Elfordítottam a tekintetem, miközben a férfiak bemelegítésképpen
megsuhogtatták a pálcákat. Carter néhányszor nagy levegőt vett, nyelt
egyet, majd újra rám nézett. A szívemet csordultig megtöltötte az iránta
érzett szerelem. Rá sokkal nagyobb megpróbáltatás várt – utána talán még
járni sem lesz képes –, de egyedül miattam aggódott.
– Egy!
Egyáltalán nem voltam felkészülve az ütésre, ami úgy csípett, hogy
felsikoltottam. Aztán egyetlen másodpercre mintha alábbhagyott volna, és
már azt képzeltem, talán nem is lesz annyira szörnyű. De ekkor a bőröm
elkezdett égni. A parázsló érzés egyre csak fokozódott, míg… – Kettő!
Tökéletesen időzítették a csapásokat. Amikor a fájdalom épp elérte a
tetőpontját, akkor érkezett a következő hulláma.
 Szánalmasan nyüszítettem, tekintetemet gyötrelemtől remegő
kezemre szegeztem.
– Minden jó lesz! – biztatott Carter, akinek a saját kínját is ki kellett
állnia, miközben az enyémet igyekezett enyhíteni.
– Három!
Ez a csapás után követtem el azt a hibát, hogy ökölbe szorítottam
mindkét kezem, abban reménykedve, hogy talán így nem fáj majd annyira.
A nyomástól azonban csak még rosszabb lett. Különös, rekedt hang
szakadt fel a torkomból.
– Négy!
Az ott vér lehet?
– Öt!
Egyértelműen vér.
– Mindjárt vége lesz – nyögte Carter. Annyira gyenge volt a hangja.
Jobban szerettem volna, ha tartalékolja az erejét.
– Hat!
Nem megy. Nem megy tovább. Lehetetlen még több fájdalmat
elviselni. Ami ennél is több, az már maga a halál.
– Szeretlek…
Vártam, hogy újra lesújt a pálca, de mintha valami fennakadás
következett volna be az események menetében.
Hallottam, hogy a nevemet sikoltják. Már-már úgy hangzott, mintha
valaki a segítségemre sietne. Megpróbáltam körülnézni. Hiba volt.
– Hét!
Üvöltés tört ki belőlem. Hiszen már az is majdnem elviselhetetlen
volt, amikor felkészültem az ütésekre, de az utolsó teljesen váratlanul ért,
és így még jobban meggyötört. Tönkrement, feldagadt kezem bőre
teljesen felhasadt; a pálca pedig újra meg újra lesújtott, de aztán a testem
nem bírta tovább.
Hála az égnek, a világ elsötétedett előttem, és én visszatérhettem
múltbéli álmaimhoz…
 A folyosókat borzasztóan üresnek láttam. Most, hogy már csak hatan
maradtunk, a palotát elkezdtem szükségtelenül nagynak érezni. Közben
persze túl kicsi is volt. Hogyan képes így élni Amberly királyné? Annyira
elszigeteltnek érezheti magát. Néha elfogott a vágy, hogy felsikítsak, és
így legalább halljak valamit.
Ekkor fülemet dallamos kacagás hangja ütötte meg. Amikor
megfordultam, a kertben megpillantottam Americát és Maxont. A herceg a
háta mögött fonta össze karját, America pedig hátrafelé lépkedett vele
szemben, úgy gesztikulálva, mintha valami történetet mesélne. Éppen
eljuthatott valami lényeges részhez, mert kezével a levegőbe csapott,
Maxon pedig előrehajolt, és hunyorogva kacagásban tört ki. Úgy tűnt,
csakis azért tartja maga mögött a kezét, mert ha nem figyelne, tán ott
rögtön felkapná, és magához szorítaná a lányt. De mintha tudatában lett
volna annak, hogy ez elhamarkodott lépés lenne, amitől America esetleg
megriadhat. Csodáltam a türelmét, és örömmel láttam, hogy a legjobb
úton van a létező legnagyszerűbb döntés felé.
Talán nem kellett volna ennyire örülnöm a tudatnak, hogy veszíteni
fogok, de nem tehettem róla. Ők ketten túlságosan is csodálatosak voltak
így együtt. Maxon rendet hozott a lányt körülvevő káoszba, America pedig
enyhítette a fiatalember komolyságát.
Csak néztem őket, és az járt a fejemben, hogy nem is olyan régen
ugyanott sétálgattunk Americával, és kévésén múlt, hogy nem vallottam be
neki a titkomat. De mégis tartottam a számat.
Tudtam, jobban teszem, ha hallgatok, amennyire összezavarodott
állapotban vagyok éppen.
– Gyönyörű napunk van.
Összerezzenteni; de mihelyt tudatosodott bennem, kinek a hangját is
hallom, meglepetésemet azon nyomban tucatnyi egyéb reakció követte:
elpirultam, a szívem feldobogott, és annyira szamárnak éreztem magam
attól, hogy így megörvendeztet a találkozásunk.
Ajka egyik sarka felfelé húzódott, s ettől valósággal elolvadtam.
– De mennyire! – feleltem. – Hogy van?
– Jól – vágta rá. De a mosolya kissé elhalványult, és a szemöldökét is
összevonta.
– Mi a baj? – tudakoltam halkan.
Nagyot nyelt, miközben alaposan megfontolta, hogyan válaszol.
Aztán körülnézett, hogy egyedül vagyunk-e, és közelebb hajolt hozzám.
– Lesz a mai nap során olyan alkalom, amikor nincsenek magával a
szobalányai? – súgta fojtott hangon. – Amikor esetleg eljöhetnék, hogy
elmondjak valamit?
A szívem zavarba ejtően hangosan kalapált a gondolattól, hogy
négyszemközt maradjak vele.
– Igen. Egy körül együtt szoktak elmenni ebédelni.
– Akkor valamivel egy után találkozunk. – Mosolyát még akkor is
szomorúnak láttam, amikor már továbbment. Talán foglalkoznom kellett
volna ezzel, talán jobban kellett volna aggódnom amiatt, amin éppen
átmehet. Én azonban egyedül arra tudtam gondolni, hogy hamarosan
viszontlátom.
Kibámultam az ablakon át a párra a kertben. Most már egymás mellett
lépkedtek, America ujjai között egy virágot lóbált, Maxon tétován
kiszabadította egyik karját, és már majdnem a lány válla köré fonta,
amikor mozdulat közben megdermedt, és inkább mégis visszahúzta.
Mélyet sóhajtottam. Előbb vagy utóbb rá fognak ébredni. Nem igazán
tudtam, hogy ezt valóban kívánom-e vagy sem. Nem álltam készen arra,
hogy elhagyjam a palotát. Még nem.

Alig tudtam pár falatot legyűrni az ebédemből. Túl nyugtalan voltam.

És bár ezúttal nem vittem annyira túlzásba, mint néhány hete, amikor még
Maxon ürügyén szorongtam a megjelenésem miatt, azért folyton azon
kaptam magam, hogy rápillantok minden tükröződő felületre, ami mellett
csak elmegyek, és ellenőrzöm, hogy még mindig magamat látom-e benne.
Pedig nem is én voltam az. Ennek a Marlee-nak hatalmas szeme volt
és a bőre rózsásan ragyogott. Másképpen tartotta magát. Másmilyen volt.
Én voltam másmilyen.
 Azt hittem, ha a komornáim távoznak, attól sikerül majd
lehiggadnom, de csak még inkább tudatosodott bennem, hány óra van. Mi
az, amit el kell mondania? Miért velem kell beszélnie róla? Talán hozzám
van köze a dolognak?
Míg vártam, tárva-nyitva hagytam az ajtót, ami butaság volt, mivel
így biztos jó ideig figyelhette, ahogy fel-alá járkálok. Aztán
megköszörülte a torkát.
– Woodwork palotaőr! – köszöntöttem túlságosan is élénk hangon,
megint madárként csivitelve.
– Üdvözlöm, Miss Marlee. Ez most alkalmas időpont? – tudakolta, és
bizonytalanul beljebb lépett.
– Igen. A szobalányaim épp elmentek, és vagy egy órán át nem jönnek
vissza. Kérem, üljön le – intettem az asztalom felé.
– Inkább nem, kisasszony. Szeretném gyorsan elmondani, amiért itt
vagyok, aztán mennék is.
– Ó! – Amikor megbeszéltük ezt a találkozót, valami törékeny
reményféle kerített a hatalmába, bármilyen ostobaság legyen is, és most…
Nos, most már fogalmam sem volt, mire számítsak.
Láttam rajta, mennyire kellemetlenül érzi magát, és annyira
gyűlöltem ezt. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy valami módon
közöm lehet a feszengéséhez.
– Woodwork palotaőr – szólaltam meg halkan –, nekem elmondhat
bármit. Igazán semmi szükség arra, hogy ennyire szorongjon.
Nagyot sóhajtott.
– Hát látja, pontosan erről van szó.
– Elnézést, de nem értem…
A fejét csóválva újra nekifutott.
– Ez annyira igazságtalan. De én egyáltalán semmiért sem hibáztatom
magát. Sőt azért jöttem ide, hogy vállaljam a felelősség egy részét, és
megbocsátásért könyörögjek.
A homlokomat kezdtem ráncolni.
– Még mindig nem világos.
Az ajkába harapott, a tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam.
 – Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom. Amióta megismerkedtünk,
egyfolytában azon voltam… abban reménykedtem, hogy összetalálkozunk
valahol az egyik folyosón, vagy hogy alkalmam lesz köszönni.
Igyekeztem leplezni a mosolyomat. Hiszen én ugyanezt csináltam.
– A palotában töltött legremekebb perceim azok voltak, ha sikerült
beszélgetnünk egy kicsit. Ha hallhattam a nevetését, ha elmesélte nekem a
napját, vagy olyasmi került szóba, amit talán egyikünk sem ért egészen
pontosan… de… szóval nekem ez csupa öröm volt!
Ajka a jól ismert ferde mosolyra húzódott, és nekem is kuncogni
támadt kedvem, amikor a beszélgetéseinkre gondoltam. Ezek mindig
túlságosan kurtára sikerültek, vagy túl halkan kellett suttognunk. Senki
más társasága nem jelentett akkora élvezetet, mint az övé.
– Nekem is – vallottam be.
A mosoly lehervadt az arcáról.
– Azt hiszem, pontosan ezért nem folytathatjuk.
Valaki iszonyúan gyomron vágott, vagy csak úgy képzeltem?
– Attól tartok, átléptem egy határt. Én mindig csak még jobban meg
szerettem volna ismerni, de minél többet látom, annál erősebb bennem az
érzés, hogy titokban kellene tartanom a dolgot. Márpedig ha titkolnom
kell, akkor valószínűleg túlságosan is közel kerültem magához.
Igyekeztem visszanyelni feltörő könnyeimet. Én is ugyanezt csináltam
a legelejétől fogva – egyre azt hajtogattam magamban, hogy semmiség az
egész, pedig tudtam, hogy ez nem igaz.
– Maga a herceghez tartozik – folytatta a padlóra szegezve tekintetét.
– Tudom, hogy az emberek kedvence. Hát persze hogy az! A királyi család
ezt nyilván figyelembe veszi, mielőtt a herceg meghozná a végső döntését.
Ezek szerint akkor árulást követek el, amikor a folyosón sugdolózok
magával? Nyilván így van.
Újra a fejét rázta, megpróbált kiigazodni az érzésein.
– Igaza van – suttogtam. – A herceg miatt vagyok itt, és ígéretet
tettem, hogy hűséges leszek. Ha maga meg énközöttem lenne bármi is a
plátói vonzalmon túl, annak véget kell vetni.
Csak álltunk ott lesütött szemmel. Alig kaptam levegőt. Ebből
világossá vált számomra, hogy abban reménykedtem, beszélgetésünk
pontosan az ellenkező irányba tart majd. Ám ez már csak későn tudatosult
bennem.
– Nem lenne szabad, hogy ennyire fájjon – mormoltam.
– Igen, tényleg nem lenne szabad – értett egyet.
Lehajtottam a fejem, csuklómmal egy sajgó pontot dörzsölgettem a
mellkasomon. Amikor felnéztem, láttam, hogy Carter pontosan ugyanezt
csinálja.
Abban a pillanatban már tudtam. Tudtam, hogy ugyanazt érzi, amit én.
Talán valóban nem így kellett volna történnie, de most már hogyan is
tagadhatnánk meg magunktól? Mi lenne, ha Maxon engem választana?
Kötelező lenne igent mondanom? És mi lenne, ha itt ragadnék a palotában
a feleségeként, s egyfolytában a szemem előtt lenne az a személy, akihez
minden áldott nap haza szeretnék menni?
Nem.
Sosem tennék ilyet magammal.
Magamban búcsút mondtam az illedelmes viselkedésnek, az ajtóhoz
iramodtam, és becsuktam. Aztán visszaszaladtam Carterhez, karomat a
nyaka köré fontam, és megcsókoltam.
Csak a másodperc törtrészéig habozott, aztán átölelt, és úgy szorított
magához, mintha valami olyasmi lennék, ami nélkül lehetetlen élnie.
Amikor szétváltunk, a fejét csóválva megrótta magát.
– Ezt a háborút elvesztettem. Remény sincs a visszavonulásra. – Bár
szavai bűntudatosan csengtek, elégedett kis mosolya arról árulkodott,
hogy épp olyan boldog, mint én.
– Nem bírnám ki nélküled, Carter – szólaltam meg. Csak az utóbbi
időben osztotta meg velem a keresztnevét, amit most boldogan használtam.
– Ez veszélyes. Ugye, érted? Mindketten belehalhatunk.
Lehunyt szemmel bólintottam, arcomon könnyek gördültek le. Carter
szerelmével vagy anélkül – így is, úgy is halál lenne a vége.
 Nyöszörgésre ébredtem. Egy pillanatra azt sem tudtam, hol vagyok.
Aztán hirtelen ráébredtem a valóságra. A halloweenparti. A pálcázás.
Carter…
Körülnéztem a rosszul megvilágított helyiségben, ami mindössze
akkora volt, hogy elférjen benne a két priccs, amin feküdtünk.
Megpróbáltam felülni, és azonnal elsikoltottam magam. Aztán riadtan arra
gondoltam, hogy vajon mennyi időn át nem veszem semmi hasznát a
kezemnek.
– Marlee?
A könyökömre támaszkodva Carter felé fordultam.
– Itt vagyok. Jól vagyok, csak véletlenül használni akartam a kezemet.
– Ó, édesem, annyira sajnálom! – A hangja rekedt volt, erőlködve
beszélt.
– És te hogy vagy?
– Életben – tréfálkozott. Hason feküdt, de azért láttam a mosolyt az
arcán. – De már az is fáj, ha csak megmoccanok.
– Tudok valamiben segíteni? – Lassan talpra álltam, és átnéztem rá. A
testét derékig lepedő fedte. Fogalmam sem volt, tudnék-e bármit is tenni a
fájdalma enyhítésére. Megláttam a sarokban egy asztalt, rajta kötés,
különféle tégelyek, meg egy papír. Odabicegtem.
A lapon nem szerepelt aláírás, de megismertem Maxon betűit.

Amikor felébrednek, cseréljék ki a kötéseket. Használják a tégelyben

található kenőcsöt, amit a tamponnal vigyenek fel a sebre, ha lehet, hogy
ne fertőződjön el. Ne húzzák túl szorosra a gézpólyát. A gyógyszerek is
segíteni fognak. Aztán pihenjenek. Eszükbe se jusson elhagyni ezt a szobát.

– Carter, van itt egy kis gyógyszer számunkra. – A tégelyt ujjaim

begyével tartva óvatosan lecsavartam a tetejét. A sűrűnek tűnő kence szaga
enyhén emlékeztetett az aloéra.
– Micsoda? – fordította felém az arcát.
– Kaptunk kötést és utasításokat is.
 Bekötözött kezemre pillantottam, és azon töprengtem, hogyan fogom
ezt megoldani.
– Majd én segítek – olvasott Carter a gondolataimban.
– Nem lesz könnyű – mosolyodtam el.
– Egyáltalán nem – mormolta. – Nem igazán így képzeltem el az első
alkalmat, amikor meztelenül látsz.
Önkéntelenül is nevetésben törtem ki. És újra beleszerettem. Egy nap
sem telt el azóta, hogy megpálcáztak és lefokoztak Nyolcassá, s épp arra
vártam, hogy valami ismeretlen helyre száműzzenek. És én mégis
felkacagtam.
Miféle hercegné kívánhatott volna ennél többet?

Nem tudtuk megítélni, mennyi idő telhetett el, de igyekeztünk nem

kiabálni, nem kopogni az ajtón.
Gondolkoztál már azon, hová küldhetnek bennünket? – kérdezte
Carter. A földön hevertem mellette, ujjaim hegyével rövid haját
cirógattam.
– Ha választhatnék, inkább valami forró vidéket szeretnék, nem
hideget.
– Én is gyanítom, hogy szélsőséges éghajlatú helyre kerülünk.
Mélyet sóhajtottam.
– Megijeszt, hogy nem lesz otthonunk.
– Ne félj. Jelenleg talán kicsit hasznavehetetlen vagyok, de képes
leszek gondoskodni magunkról. Még azt is tudom, hogyan kell jégkunyhót
építeni, ha esetleg valami hideg helyen kötnénk ki.
– Tényleg? – mosolyogtam rá.
Biccentett.
– Nálam szebb iglut nem épít senki, Marlee. Mindenki irigyelni fogja.
Csókokkal hintettem be a fejét.
– Egyébként pedig nem is vagy hasznavehetetlen. Nem mintha…
Az ajtó megnyikordult, majd feltárult. Három barna csuklyát viselő
alak lépett be rajta. Áthullámzott rajtam a félelem.
Aztán az élen haladó személy hátradobta a csuklyáját, és felfedte
arcvonásait. A lélegzetem is elállt, de talpra ugrottam, hogy átöleljem
Maxont. Megfeledkeztem sajgó kezemről, úgyhogy felszisszentem a
fájdalomtól.
– Rendbe fog jönni – ígérte a herceg, amikor visszarántottam a
kezem. – Beletelik néhány napba, mire a kenőcs begyógyítja a sebeket, de
Carter, még maga is hamarosan lábra fog állni. És gyorsabban gyógyul
majd, mint a legtöbb ember.
Maxon a két csuklyás alak felé fordult.
Ők itt Juan Diego és Abril. A mai napig a palotában dolgoztak. Most
viszont helyet fognak cserélni magukkal. Marlee, ha behúzódna Abrillal a
sarokba, akkor mi az urakkal elfordulunk, amíg ruhát cserélnek. Tessék –
nyújtott felém egy köpönyeget. Olyan volt, mint amit ők viseltek. – Ez
talán segíthet abban, hogy eltakarják magukat.
Abril félénk arcára pillantottam.
– Máris.
A sarokba mentünk, ahol a lány levetette a szoknyáját, és segített
belebújnom. Én is megszabadultam a ruhámtól, és átnyújtottam neki.
– Carter, most muszáj lesz magára adnunk egy nadrágot. De segítünk
felállni.
Elfordítottam az arcom, és uralkodtam magamon, hogy ne
nyugtalanítsanak túlságosan a Carter torkából feltörő hangok.
– Köszönöm – súgtam oda Abrilnak.
– A herceg gondolta ki az egészet – magyarázta halkan. –
Valószínűleg az egész napot azzal töltötte, hogy végignézte az iratokat.
Panamába való embereket keresett, mert megtudta, hogy magukat oda
küldik. Annak idején eladtuk magunkat szolgának, hogy ezzel támogassuk
a családunkat. Ma pedig hazatérhetünk hozzájuk.
– Panama… Kíváncsiak voltunk, hogy hol fogunk kikötni.
– Kegyetlen dolog volt a királytól, hogy mindennek a tetejében még
oda akarta küldeni magukat – suttogta a lány.
– Ezt hogy érti?
 Abril a válla felett hátrapillantott a hercegre, hogy meggyőződjön
arról, nem hallhatja, amit mond.
Ott nőttem fel Hatosként, és már a mi sorsunk sem volt rózsás. De
Nyolcasnak lenni ott… Néha pusztán szórakozásból is megölik őket.
Hitetlenkedve meredtem rá.
– Micsoda?
– Pár havonta megesett, hogy holtan találtunk az út közepén egy-egy
embert, aki már régóta ott kéregetett az utca sarkán. Senki sem tudja, ki
tehette. Talán más Nyolcasok? Vagy a gazdag Kettesek és Hármasok? A
lázadók? Mindenesetre annyi biztos, hogy rendszeresen megtörténik. Elég
jó esély van arra, hogy maguk is így végezték volna.
– Most pedig kapaszkodjon a karomba – kérte rábeszélő hangon
Maxon, és amikor megfordultam, Carter már a hercegre támaszkodva állt,
fejét csuklya fedte.
– Rendben. Abril, Juan Diego, az őrök bejönnek majd ebbe a
helyiségbe. Tekerjék magukra a kötéseket, és járjanak úgy, mintha
fájdalmaik lennének. Azt hiszem, a terv az, hogy felrakják magukat egy
buszra, és indulás. Húzzák meg magukat. Senki sem fogja alaposabban
szemügyre venni magukat, hiszen elvileg Nyolcasok. Senki sem törődik
majd magukkal.
– Köszönjük, felség – mondta Juan Diego. – Nem hittem volna, hogy
valaha viszontlátjuk az anyánkat.
– Én köszönöm maguknak – felelte Maxon. – Marlee és Carter életét
mentik meg azzal, hogy hajlandók elhagyni a palotát. Nem fogom
elfelejteni, hogy mit tettek értük.
Utoljára Abrilra pillantottam.
– Rendben. – Maxon felhúzta a csuklyáját. – Induljunk.
Aztán a sántikáló Cartert támogatva kivezetett bennünket a folyosóra.
– De nem fogunk gyanút kelteni? – kérdeztem súgva.
Nem – válaszolta a herceg, de azért minden sarkon éberen figyelt. –
Az alacsonyabb beosztású személyzetnek, például a konyhai dolgozóknak
vagy takarítóknak, nem szabad az emeleteken mutatkozniuk. Ha
elkerülhetetlen, hogy feljöjjenek, akkor ilyen csuklyát viselnek.
Amennyiben valaki meglátna bennünket, azt fogja hinni, hogy valami
dolgunk akadt, és épp útban vagyunk vissza, a szobánkba.
Maxon egy hosszú lépcsőn vezetett lefelé bennünket, amely egy szűk
folyosóba torkollt. Szinte egymást érték rajta az ajtók.
– Erre, ide be!
Követtük egy apró szobába. A sarkába egy ágyat toltak, mellette
keskeny asztalka állt. Úgy láttam, egy kancsó tej és kenyér vár rajta, és a
gyomrom már attól megkordult, hogy étel került a szemem elé. A padló
közepére vékony szőnyeget terítettek, az ajtó melletti falra néhány polcot
szereltek.
– Tudom, hogy nem sok, de itt biztonságban lesznek.
Sajnálom, hogy nem tehetek ennél többet.
Carter a fejét rázta.
– Hogyan is mentegetőzhet egyáltalán? Az életünk már órák óta véget
ért volna, ehelyett élünk, együtt vagyunk, és még otthonunk is lett. –
Egymásra néztek a herceggel. – Tisztában vagyok azzal, hogy amit tettem,
tulajdonképpen árulásnak minősül, de nem azért történt, mert nem
tisztelem önt.
– Tudom.
– Akkor jó. Így azt remélem, hisz nekem, amikor kijelentem, hogy
soha nem lesz az egész királyságban nálam hűségesebb alattvalója. –
Carter arca megrándult a szavai végén, és nekitántorodott a hercegnek.
– Ágyban a helyed. – Átvetettem a másik karját a vállamon, és
Maxonnal közösen hasra fektettük az ágyon. Szinte az egészet
elfoglalta, ezért tudtam, hogy én a szőnyegen töltöm majd ezt az éjszakát.
– Reggel jön egy ápolónő, hogy megnézze, hogy vannak –
magyarázta a herceg. – Pár napot pihenhetnek, ez idő alatt inkább
tartózkodjanak idebent, ha lehet. Három-négy nap múlva elintézem, hogy
hivatalosan beosszák magukat dolgozni. Valaki a konyhából majd keres
valami feladatot. Nem tudom, hogy pontosan mi lesz a munkájuk…
egyszerűen csak tegyék a legjobb képességeik szerint azt, amivel
megbízzák magukat. Be fogok nézni, amilyen gyakran csak lehet. Jelenleg
senki sem tud arról, hogy itt vannak. Sem a palotaőrség, sem az Elit tagjai,
de még a saját családjuk sem. A palota személyzetéből viszonylag kevés
emberrel fognak érintkezni, úgyhogy elég csekély az esélye annak, hogy
felismerjék magukat. Mindenesetre mostantól a nevük Mallory és Carson.
Egyedül így tudom megvédeni magukat.
Amikor felnéztem rá, csak arra tudtam gondolni, hogy ha én
választhatnék férjet a legjobb barátnőm számára, akkor az biztosan a
herceg lenne.
– Olyan sokat tett értünk. Köszönjük.
– Bárcsak többre is képes lennék. Igyekszem összeszedni a személyes
holmijukból amennyit csak lehet. Van-e ezen kívül valami, amiben
segíthetek? Mert ígérem, amennyiben az ésszerűség határain belül van,
úgy megpróbálom teljesíteni a kívánságukat.
– Egyetlen dolog… – szólalt meg kimerültén Carter. – Ha akad egy
kis ideje, keresne nekünk egy lelkipásztort?
Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, miért is kéri ezt, de mihelyt
felfogtam, a szemem megtelt örömkönnyekkel.
– Bocsánat – fordult felém Carter. – Tudom, hogy nem ez a
legromantikusabb leánykérés.
– Igen, de azért… – motyogtam.
Láttam, hogy megnedvesedik a szeme, így teljesen megfeledkeztem
Maxonról, és csak akkor eszméltem arra, hogy még ott van, amikor
megszólalt.
– Nagyon szívesen. Nem tudom, mennyi időt vesz igénybe a dolog,
de elintézem. – Kivette zsebéből a fenti szobából magával hozott
gyógyszereket, és az asztalra tette, az ennivaló mellé. – Ma este újra
használják a kenőcsöt, és pihenjenek, amennyit csak tudnak. Az ápolónő
holnap minden másról gondoskodik.
– Majd én vigyázok mindkettőnkre – bólintottam. Maxon mosolyogva
kihátrált a szobából.
– Ennél-e pár falatot, jegyesem? – tettem fel a kérdést. Carter
elvigyorodott.
– Ó, köszönöm, jegyesem, de eléggé fáradt vagyok.
– Hát jó, jegyesem. Akkor miért nem alszol egy kicsit?
 – Szebbeket álmodnék, ha a jegyesem is mellettem lenne.
Így aztán megfeledkeztem az éhségről, és nagy üggyel-bajjal én is
bebújtam a keskeny ágyba – félig Carter alatt, félig az ágy peremén
találtam magamnak helyet. Meglepő, milyen hamar elnyomott az álom.
 II. rész

Újra meg újra ökölbe szorítottam, aztán kiegyenesítettem az ujjaimat.

A kezem végre teljesen meggyógyult, bár egy-egy hosszabb napon
megesett, hogy a tenyerem megdagadt és lüktetett. Ezen az estén még a
gyűrűmet is túl szorosnak éreztem. Azt is láttam, hogy az egyik oldalon
már foszladozik – holnap nem szabad elfelejtenem megkérni Cartert, hogy
csináljon egy újat. Már számát sem tudtam, annyi cérnagyűrűt használtam
el, de olyan sokat jelentett nekem, hogy a kezemen hordhattam ezt a
jelképet.
A spatula után nyúltam, letisztítottam az asztalról a szétszóródott
lisztet, és a szemetesbe dobtam. A konyhai személyzet néhány más tagjai is
ott voltak, a padlót súrolták vagy a hozzávalókat pakolták el éppen.
Mindent előkészítettünk már a reggelihez, hamarosan mehetünk lefeküdni.
Levegő után kaptam, amikor váratlanul két kéz fonódott a derekam
köré.
– Szervusz, oldalborda – nyomott csókot az arcomra Carter. – Még
mindig dolgozol? – Megéreztem rajta a munkája szagát: lekaszált fű és
napsütés. Annyira biztosra vettem, hogy valahol az istállóban dugják majd
el, ahol nem kerül a király szeme elé… ahogy nekem is a konyhában
találtak feladatot. Ehelyett azonban a több tucat másik kerti munkás
társaságában odakint dolgozott – mindenki számára láthatóan, és mégis
láthatatlanul. Amikor késő este megjött, mindig magával hozta a kinti,
friss illatokat, és ilyenkor egy pillanatra úgy éreztem, mintha én is
kiszabadultam volna.
Nagyot sóhajtottam.
– Majdnem kész vagyok. Csak összetakarítok, és már jövök is
lefeküdni.
 – Ne erőltesd túl magad – fúrta az orrát a nyakamba. – Ha akarod,
megmasszírozhatom a kezedet.
– Az csodás lenne – duruzsoltam. Még mindig jólesett egy-egy
masszázs a nap végén, sőt most, hogy Carter dörzsölgette végig az
ujjaimat még csodásabb volt… de ha a munkanapom késő éjszakába nyúlt,
általában le kellett tennem erről a fényűzésről.
Gondolataimban néha-néha felbukkant az időszak, amit előkelő
hölgyként töltöttem. Milyen kellemes is volt, hogy rajongtak értem,
milyen büszke volt rám a családom, milyen szépnek éreztem magam. Nem
volt könnyű az átmenet a két állapot között – minden szempontból
kiszolgált hölgyből kiszolgálással foglalkozó cseléd lettem –, ugyanakkor
tudatában voltam annak, hogy mennyivel, de mennyivel rosszabbul is
végződhetett volna az egész.
Igyekeztem mosolyogni, de Carter keresztüllátott rajtam.
– Mi a baj, Marlee? Az utóbbi időben olyan csüggedtnek tűntél –
súgta a fülembe, és továbbra is átölelve tartott.
– Annyira hiányoznak a szüleim, különösen most, hogy közeleg a
karácsony! Folyton az jár a fejemben, hogyan érezhetik magukat. Ha én
ilyen szomorú vagyok nélkülük, akkor vajon ők mennyire lehetnek
elkeseredettek, hogy nem vagyok ott velük? – Összepréseltem az ajkam,
mintha ezzel kiszoríthatnám magamból az aggodalmat. – Azt is tudom,
hogy valószínűleg butaság emiatt búslakodni, de… nem fogunk
egymásnak ajándékot adni. Mivel is lepnélek meg? Egy kenyércipóval?
– Egy cipónak nagyon örülnék!
Lelkesedése láttán elkuncogtam magam.
– De még csak nem is a saját lisztemet használnám hozzá.
Lopás lenne…
Megcsókolta az arcomat.
– Igaz. És persze az is, hogy amikor utoljára eloroztam valamit a
palotából, az elég értékes holmi volt, és jóval többet nyertem, mint amit
érdemeltem… Elég boldog vagyok azzal, amim van.
– Engem ugyan nem loptál el. Nem vagyok én teáskanna.
– Hmmm – hümmögött. – Akkor talán te voltál az, aki engem rabolt
el. Mert határozottan emlékszem arra, hogy volt idő, amikor csakis a
magam ura voltam… most pedig minden ízemben a tied vagyok.
– Szeretlek – mosolyogtam rá.
– Én is szeretlek. Ne gyötörd magad. Tudom, hogy nem könnyű az
évnek ebben az időszakában, de nem tart örökké. És idén elég sok
mindenért lehetünk hálásak.
– Így van. Sajnálom, hogy ilyen kedvetlen vagyok ma. Csak úgy
érzem…
– Mallory! – Új nevem hallatán megperdültem. Merre van Mallory? –
tudakolta egy palotaőr, aki beljebb lépett a konyhába.
Egy lány volt vele, akit eddig sosem láttam.
Nagyot nyeltem, mielőtt válaszoltam volna.
– Itt vagyok.
– Jöjjön velem, kérem.
A hangja sürgető volt, de mivel udvariasan kért, nem ijedtem meg
annyira, mint más alkalommal tettem volna. Minden áldott nap egyre
jobban aggasztott, hogy valaki esetleg elárulja a királynak: Carterrel
együtt titokban a fedele alatt élünk még mindig. Tudtam, ha ez
megtörténne, új büntetésünkhöz képest a pálcázás jutalomnak tűnne.
Megcsókoltam Carter arcát.
– Mindjárt visszajövök.
Amikor elhaladtam a lány mellett, a kezem után kapott és
megszorította.
– Köszönöm. Itt fogok várni.
Értetlenül ráncoltam a homlokom.
– Rendben.
– Számítunk a teljes titoktartásukra – kötötte a lelkemre a palotaőr,
miközben végigkísért a folyosón.
– Ez természetes – feleltem, pedig még mindig nem értettem semmit.
Befordultunk a szárnyba, ahol a palotaőrök kvártélya volt, és ettől
még jobban összezavarodtam. Olyan alacsony rangú személy, mint én, be
sem tehette a lábát a palotának ebbe a részébe. Minden ajtó zárva volt, egy
kivételével. Az előtt palotaőr posztolt. Az arca higgadtnak tűnt, de a
tekintete aggodalomról árulkodott.
– Csak tegye, amit kell – mondta valaki odabent a szobában. Ezt a
hangot jól ismertem.
Átléptem a küszöböt, és körülnéztem. America az ágyon hevert, egyik
karjából vérpatak csordogált, rangidős szobalánya épp a sebét
vizsgálgatta, a herceg meg két palotaőr pedig őket figyelte.
Anne tekintetét le sem véve a sebről utasításokat kezdett osztogatni a
palotaőröknek.
– Valakinek forró vizet kellene szereznie
Az elsősegélydobozban valószínűleg lesz fertőtlenítőszer, de vízre is
szükségem lesz.
– Majd én hozom – ajánlottam fel.
America felélénkült, amikor a tekintete rám talált.
– Marlee. – Sírni kezdett. Láttam, hogy el fogja veszteni a
fájdalommal folytatott csatát.
– Mindjárt visszajövök, America. Tarts ki! – A konyhába rohantam,
törölközőket rángattam ki a szekrényből. Hála az égnek, egy fazékban épp
víz forrt, úgyhogy öntöttem belőle egy kancsóba. – Cimmy, majd töltsd fel
a fazekat – vetettem oda, és már szaladtam is tovább, hogy ideje sem volt
tiltakozni.
Aztán a szeszes italoknál álltam meg. A legjobb minőségű italok felett
a király rendelkezett, nekünk azonban néha szükségünk volt egy kis
brandyre bizonyos ételekhez. Már én is elsajátítottam a brandys
sertésszelet, a brandys szószban sült csirke és a brandyvel ízesített
tejszíndesszert fortélyait.
Felkaptam egy üveggel, erősen remélve, hogy hasznát vesszük.
A fájdalomról ugyanis tudtam egyet s mást.
Amikor visszaértem, Anne épp cérnát fűzött egy tűbe, America pedig
azon volt, hogy szabályosan lélegezzen. A vizet és a törölközőket letettem
a szobalány mögé, majd az ágyhoz léptem a brandyspalackkal.
– A fájdalom ellen – magyaráztam, és felemeltem America fejét,
hogy segítsek neki belekortyolni. Megpróbálta lenyelni, de többet
köhögött ki belőle, mint ami lement a torkán. – Próbáld csak meg újra.
 Leültem mellé, és sérült karjára nagyon vigyázva az ajkához
tartottam az üveget. Ezúttal valamivel többet sikerült innia.
Utána rám nézett.
– Annyira örülök, hogy itt vagy.
A szívem majd’ megszakadt, hogy ilyen rémültnek kell látnom, pedig
már biztonságban volt. Nem tudtam, min mehetett át, de eltökéltem
magamban, mindent megteszek, hogy segítsek rajta.
– Én mindig itt leszek neked, America. És te ezt pontosan tudod. –
Rámosolyogtam, és kisimítottam egy fürtöt a homlokából. – Mi az
ördögöt műveltél?
Láttam a szemén, hogy fontolóra veszi, mielőtt válaszolna.
– Pedig jó ötletnek tűnt. – Mindössze ennyit mondott.
Oldalra billentettem a fejem.
– De America, neked főként szörnyű ötleteid vannak – jelentettem ki
uralkodva magamon, nehogy felnevessek. – Csodálatosak a szándékaid, de
az ötleteidről inkább ne is beszéljünk.
Kicsit elbiggyesztette a száját, mintha jelezné, hogy pontosan tudja,
mire célzok.
– Mennyire vékonyak ezek a falak? – tudakolta Anne a palotaőröktől.
Ezek szerint az ő szobájukban voltunk.
– A zajjal nem lesz gond – felelte az egyikük. – Annyira mélyen bent
vagyunk a palota belsejében, hogy semmi sem hallatszik ki innen.
Anne biccentett.
– Rendben. Akkor most azt szeretném, ha mindenki kimenne a
folyosóra. Miss Marlee – nézett rám. Olyan régen fordult elő, hogy
Carteren kívül más is a nevemen szólított, hogy sírni tudtam volna. –
Szükségem lesz ugyan egy kis helyre, de maga maradhat.
– Nem leszek útban, Anne – fogadkoztam.
A fiatalemberek kihátráltak a folyosóra, a komorna pedig kezébe
vette az irányítást. Mély benyomást tett rám higgadtsága, ahogy
Americához beszélt, ahogy arra készült, hogy összevarrja a sebet. Mindig
is kedveltem America szobalányait, különösképpen Lucyt, mert ő annyira,
de annyira édes volt. Most azonban Anne egészen más színben tűnt fel
előttem. Olyan szomorú, hogy valaki, aki válsághelyzetben ennyire
rátermettnek bizonyul, mindössze komornaságig vitte.
Végül elkezdte kitisztítani a sebet, amit én még mindig nem láttam
elég jól. America sikolyait elfojtotta a szájába tömött törölköző, én pedig
– bár gyűlöltem ezt tenni vele – lefogtam, hogy ne tudjon mocorogni.
Gyakorlatilag rá kellett feküdnöm, és minden erőfeszítésem arra irányult,
hogy a sérült karját egyenesen tartsam.
– Köszönöm – mormolta Anne, és csipesszel kiemelt valami apró,
fekete szennyeződést. Föld lehetett. Vagy betondarabka? Hála az égnek, a
szobalány igen alaposan végezte a feladatát. Hiszen a seb már pusztán a
levegőtől is elfertőződhetett… Világos volt azonban, hogy Anne ezt nem
fogja hagyni.
America újra felsikoltott, én pedig csitítgatni kezdtem.
– Mindjárt kész leszünk, America – biztattam, és megpróbáltam
felidézni mindazt, amit Maxontól hallottam a pálcázás előtt, és amit Carter
hajtogatott közben. – Gondolj valami szépre. Gondolj a családodra.
Láttam, mennyire igyekszik, ahogy azt is, hogy egyáltalán nem válik
be a dolog. A fájdalom erősebb volt. Így aztán megitattam még egy kis
brandyvel, és azután is kortyoltattam vele az üvegből, hogy Anne már
végzett.
Amikor az egész lezajlott, eltűnődtem azon, hogy vajon mennyire fog
emlékezni mindezekből. Anne kötést tett a sebre, aztán mindketten
hátraléptünk, és csak bámultuk Americát, aki valami karácsonyi gyerekdalt
kornyikálva ujjával képzeletbeli képeket rajzolt a falra.
Mindketten elvigyorodtunk, olyan bizonytalanul mozgott.
– És tudja azt egyáltalán valaki, hogy hol vannak a kutyusok? –
tudakolta America. – Miért vannak olyan messze?
Eltakartuk a szánkat, és úgy kacagtunk, hogy a könnyünk is
kicsordult. A veszély elmúlt. Americáról gondoskodtunk, és gondolatait
mostanra leginkább valami kiskutyavészhelyzet kötötte le.
– Ezt talán nem kellene továbbadnunk – javasolta Anne.
– Igen, szerintem se. – Mélyet sóhajtottam. – Mi történhetett vele?
A szobalány teste megfeszült.
 – Elképzelni sem tudom, mit művelhettek, de abban egészen biztos
vagyok, hogy a sebet golyó ütötte.
– Golyó? – visszhangoztam.
Anne bólintott.
– Ha néhány centivel balra találja el, akkor meghalt volna.
Lepillantottam Americára, aki épp az arcát bökdöste az ujjával – úgy
tűnt, főleg az izgatja, hogy milyen érzés.
– Hála az égnek, minden rendben van vele.
– Akkor is őt szeretném hercegnéként látni, ha nem az én hölgyem
lenne. Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna, ha elveszítjük. – Anne most
nem egyszerűen mint szolgáló, hanem mint alattvaló beszélt. Én pedig
tökéletesen átéreztem, amit mond.
Bólintottam.
– Örülök, hogy ma este itt volt mellette. Szólok a fiatalembereknek,
hogy vigyék vissza a szobájába. – Leguggoltam America mellé. – Hahó,
nekem most mennem kell.
Igyekezz ne összetörni magad megint, jó?
Kábán biccentett.
– Igenis, asszonyom.
Na, erre egyértelműen nem fog emlékezni.
Az értem küldött palotaőr a folyosó végén strázsált. A másik a szoba
előtt ült a padlón, az ujjait ropogtatta, Maxon egyfolytában fel-alá járkált.
– Igen? Mi van? – akarta tudni a herceg.
– Már jobban van. Anne gondoskodott mindenről, America pedig…
nos hát, elég sok brandyt töltöttünk bele, úgyhogy egy kissé… nincs
magánál… – A fejemben felcsilingelt a karácsonyi dal, amit énekelt, és
önkéntelenül elkuncogtam magam. – Most már bemehetnek.
A padlón ülő palotaőr egy szempillantás alatt felpattant, és Maxon is
ott volt, közvetlenül mögötte. Szerettem volna megállítani őket, hogy
feltegyek pár kérdést, de valószínűleg nem ez volt rá a megfelelő idő.
Kimerülten ballagtam vissza a szobánkba, minden erő elhagyott most,
hogy az adrenalin kiürült a szervezetemből. Ahogy egyre közelebb értem,
megláttam Cartert, aki a folyosón üldögélt, a szobánk előtt.
 – Ó, igazán nem kellett volna fennmaradnod miattam – mondtam
halkan, mert nem akartam felébreszteni senki mást.
– Az ágyunkat adtam neki, hogy lefekhessen – felelte –, ezért
döntöttem úgy, hogy idekint várlak meg.
– Kinek adtad az ágyunkat?
– A lánynak, a konyhából. Aki a palotaőrrel jött.
– Ó, persze! – Letelepedtem mellé. – És mi dolgom is vele?
– Nagyon úgy fest, hogy te fogod betanítani. Paige-nek hívják, és
mindazok alapján, amit elmesélt, igazán izgalmas éjszaka áll mögöttük.
– Ezt meg hogy érted?
Carter még jobban lehalkította a hangját.
– Prostituált volt. Azt mondja, America rátalált, és idehozta. Ezek
szerint a herceg és America éjszaka elhagyták a palotát. Van bármi ötleted,
hogy miért?
A fejemet ráztam csak.
– Mindössze annyit tudok, hogy épp most segítettem Annenek
összevarrni egy golyó ütötte sebet America karján.
Carter arcára ugyanaz a döbbenet ült ki, mint az enyémre.
– De mi lehetett az, amiért ekkora veszélynek tették ki magukat?
Nagyot ásítottam.
– Fogalmam sincs. De van egy olyan érzésem, hogy jót akartak vele.
Mert bár a prostituáltakkal való találkozás és a lövöldözés nem
valami egészséges szokás, ha volt dolog, amit Maxonról biztosan tudtam,
hát az annyi volt, hogy mindig a helyes cselekedetekre törekszik.
– Na, gyere – szólalt meg Carter. – Te leheverhetsz Paige mellé, én
meg majd a padlón alszom.
– Szó sem lehet róla. Ott van a helyem, ahol te vagy – feleltem.
Annyira szükségem volt arra, hogy ezen az éjszakán mellette legyek.
Rengeteg minden kavargott a fejemben, és tudtam, számomra az egyetlen
biztonságos hely az ő oldalán van.
Visszaemlékeztem arra, amikor még butaságnak találtam, hogy
America annyira megharagudott Maxonra a megpálcázásom miatt, de
most már én is átéreztem a helyzetet. Bár minden tiszteletem és
megbecsülésem a hercegé volt, önkéntelenül is megharagudtam rá egy
kicsit azért, mert hagyta, hogy a barátnőm megsebesüljön. Most először
sikerült az én büntetésemet America szemén át látnom. És mindebből
nemcsak arra eszméltem rá, hogy mennyire szeretem, de arra is, hogy ő
mennyire szerethet engem. Ha csak feleannyira aggódott, mint én ezen az
estén, már az is bőven elég volt.

Eltelt másfél hét, és mintha még mindig semmi sem tért volna vissza
a megszokott kerékvágásba. Bárhová mentem, mindenki a támadásról
beszélt. Én egyike voltam a szerencsés keveseknek. Miközben másokat
könyörtelenül lemészároltak a palotában, mi Carterrel a szobánk
biztonságában húztuk meg magunkat. Odakint volt éppen, a parkban
dolgozott, amikor meghallotta a puskaropogást, abban a pillanatban rájött,
hogy miről lehet szó, bevágtatott a konyhába, megragadott, és már
rohantunk is a szobánk felé. Segítettem neki odatolni az ágyunkat az ajtó
elé, aztán még rá is feküdtünk, hogy annál nagyobb súly torlaszolja el a
bejáratot.
Ott reszkettem végig a karjában a rá következő órákat, rettegve, hogy
a lázadók ránk találnak, és azon töprengve, van-e arra bármi esély, hogy
könyörületesek lesznek velünk. Egyfolytában Cartert kérdezgettem, hogy
nem kellett volna inkább elhagynunk a palotát és környékét, de ő mindig
azt felelte, hogy nagyobb biztonságot jelent maradni.
– Te nem láttad, amit én, Marlee. Szerintem nem jutottunk volna ki.
Így hát vártunk, fülelve, hogy mikor halljuk meg az ellenség
lármáját. Hihetetlenül megkönnyebbültünk, amikor végül barátok jelentek
meg a folyosón, és bekopogtak minden ajtón. Furcsa rágondolni, de
amikor berohantunk abba a szobába, még Clarkson volt a király, amikor
pedig kijöttünk, már Maxoné volt a korona.
Én még meg sem születtem, amikor utoljára új király került a trónra.
Most viszont annyira természetesnek éreztem a változást a birodalomban.
Talán azért, mert egyébként is boldogan követtem volna Maxont
mindenben. Természetesen egy percre sem állt meg a munka, amit
Carterrel végeztünk a palotában, így nem sok idő maradt arra, hogy az új
uralkodóról morfondírozzunk.
Épp az ebédet készítettem, amikor egy palotaőr lépett be a konyhába,
és elkiáltotta az új nevemet. Ez utoljára akkor történt velem, amikor
America megsebesült, így azonnal rettenetes nyugtalanság fogott el.
Emellett azt sem igazán értettem, miért áll ott a palotaőr mellett a kertben
végzett munkájától még mindig verejtékben úszó Carter.
– Te tudod, miről van szó? – kérdeztem tőle súgva, amikor a palotaőr
elkezdett felfelé kísérni bennünket.
– Nem. Egyáltalán nem hinném, hogy bajban vagyunk, de azért ha
egy palotaőr kísér fel minket… hát az kicsit aggasztó.
Összekulcsoltuk kezünket. A „jegygyűrűm” ettől kissé elcsavarodott,
és a csomója összefonódott ujjaink közé szorult.
Az őr a trónterembe vezetett bennünket, amit általában akkor
használtak, ha vendégeket kellett üdvözölni, vagy valamiféle királyi
ceremónia zajlott. A terem túlsó végében ott ült Maxon, a koronával a
fején. Annyira bölcsnek nézett ki! Keblemet büszkeség dagasztotta, amikor
megláttam a jobbján Americát egy kisebb trónszéken. Kezét összefonva az
ölében nyugtatta. Még nem volt koronája – azt majd csak az esküvője
napján teszik a fejére –, de a hajába napot formázó fésűt tűztek, így máris
királynői volt a megjelenése.
Oldalt egy csapatnyi tanácsadó ült egy asztalnál, papírpaksamétákat
böngészve, lendületesen jegyzetelve.
Követtük a palotaőrt végig a kék szőnyegen. Megállt Maxon király
előtt, meghajolt, majd oldalra lépett, így Carterrel pont a trónnal szemben
találtuk magunkat.
Carter azonnal fejet hajtott.
– Felség.
Bokolva követtem a példáját.
– Carter és Marlee Woodwork – szólalt meg mosolyogva a király. A
szívem majd’ meghasadt, hogy meghallhattam teljes, férjezett nevemet. –
A koronának tett szolgálataik fényében nekem, a királynak,
szabadságomban áll semmissé tenni a múltban elszenvedett büntetéseiket.
Carterrel egymásra pillantottunk. Nem igazán értettük, miről is van
szó.
– Fizikai büntetésükön természetesen már nem változtathatunk, de a
többi megkötésen igen. Jól tudom-e, hogy mindkettejüket arra ítélték,
hogy Nyolcasok legyenek?
Elég szokatlan volt hallani, hogy így szónokol, de úgy sejtettem,
vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartania.
Carter mindkettőnk nevében válaszolt.
– Igen, felség.
– És helytálló-e azon értesülés, miszerint az eltelt két hónapban a
palotában éltek és a Hatosok munkáját végezték?
– Igen, felség.
– Igaz-e, Mrs. Woodwork, hogy szolgálatára volt a jövendő
királynénak, amikor fizikailag gyenge állapotba került?
Rámosolyogtam Americára.
– Igen, felség.
– Igaz-e, Mr. Woodwork, hogy szereti és tiszteli Mrs. Woodworköt,
az Elit hajdani tagját, aki ennek megfelelően Illéa egyik becsben tartott
leánya, és a körülményekhez képest megadott neki mindent?
Carter a padlóra meredt. Szinte láttam, ahogy azon rágódik, hogy
eleget kaptam-e tőle.
Úgyhogy újra felkiáltottam: – Igen, felség!
Néztem, ahogy a férjem a könnyeivel küszködik. Ő volt az, aki azt
mondogatta, hogy a jelenlegi körülményeink nem örökre szólnak… aki
mindig biztatott, amikor túl hosszúra nyúlt a munkanapom. Hogy is
képzelhette, hogy ez nekem ne lenne elég?
– Szolgálataik elismeréseként én, I. Maxon Schreave király,
felmentem magukat a kasztjukkal járó feladatok végzése alól. Immár nem
Nyolcasok, hanem Carter és Marlee Woodwork, Illéa legelső kaszt nélküli
polgárai.
– Kaszt nélküli, felség? – néztem rá hunyorogva. Megkockáztattam
egy pillantást America felé, és láttam, hogy könnyek csillognak a
szemében, amikor rám mosolyog.
– Pontosan. Szabadságukban áll két döntést meghozni. Először is
arról kell határozniuk, hogy a továbbiakban is az otthonuknak tartják-e a
palotát. Másodszor pedig, el kell árulniuk nekem, hogy milyen hivatást
kívánnak űzni. Bárhogy döntsenek is, jegyesemmel együtt boldogan
gondoskodunk a szállásukról, és megadunk mindenféle segítséget. Ám
mindezeket követően sem lesz kasztjuk. Egyszerűen csak saját maguk
lesznek.
A döbbenettől szótlanul fordultam Carter felé.
– Mit gondolsz? – kérdezte.
– Mindent neki köszönhetünk.
– Egyetértek. – Carter kihúzta magát és Maxon felé fordult. –
Felség, a feleségemmel együtt boldogan maradnánk a palotában,
hogy önöket szolgáljuk. Az ő nevében ugyan nem beszélhetek, én azonban
nagyon elégedett vagyok a jelenlegi munkámmal a palota kertjében.
Szívesen dolgozom a friss levegőn, és ezt szeretném csinálni, amíg csak
képes vagyok rá. Amennyiben lehetőség nyílik előbbre lépni ezen a téren,
úgy jelentkezni fogok a feladatra, és remélem, kedvező elbírálásban
részesülök, de egyébként szívesen végzem ezt a munkát is.
Maxon biccentett.
– Rendben van. És Mrs. Woodwork?
Americára emeltem a tekintetem.
– Amennyiben a jövendő királyné elfogad, én boldogan lennék az
egyik udvarhölgye.
America mintha ugrált volna ültében, és a szívére szorította mindkét
kezét.
Maxon úgy bámulta, mintha nála imádni valóbb teremtés nem lenne
az egész bolygón.
– Talán látják, hogy ő maga is ebben reménykedett.
Megköszörülte a torkát, kihúzta magát, és odaszólt az asztal mellett
ülő tanácsadóknak. – Jegyeztessék fel, hogy Carter és Marlee Woodwork
múltbeli bűnei megbocsátást nyertek, és személyük a palota védelmét
élvezi. Álljon a feljegyzésben az is, hogy nincsenek kasztba sorolva, és
felette állnak minden ilyen megkülönböztetésnek.
– Feljegyeztetett! – kiáltotta vissza az egyik férfi.
Mihelyt végzett a mondandójával, Maxon felállt, és levette a
koronáját. America szó szerint kirobbant a székéből, levágtatott hozzám,
és átölelt.
– Annyira reméltem, hogy itt maradtok! – trillázta dallamos hangon.
– Nélküled képtelen leszek ezt végigcsinálni!
– Tréfálsz? Kinek van még akkora szerencséje, hogy a királynét
szolgálhatja?
Maxon is odalépett hozzánk, és erősen megszorította Carter kezét.
– Biztos abban, amit a kerti munkáról mondott? Mert visszamehetne
palotaőrnek, vagy tanácsadó is lehetne, ha ahhoz van kedve.
– Egészen biztos vagyok. Sosem voltam igazán alkalmas erre a fajta
feladatra. Viszont mindig is ügyes kezem volt, és ez a munka boldoggá
tesz.
– Rendben – bólintott Maxon. – De tudassa velem, ha meggondolná
magát.
Carter biccentett, és egyik karját a vállam köré fonta.
– Ó! – America visszarohant a trónszékéhez. – Majdnem
megfeledkeztem róla! – Felkapott agy aprócska dobozt, és nevetve tért
vissza hozzánk.
– Ez meg mi? – tudakoltam.
Rámosolyogott Maxonra.
– Megígértem, hogy ott leszek az esküvődön, de nem voltam. És bár
kissé elkéstem vele, arra gondoltam, hogy ezzel a kis ajándékkal próbálok
szépíteni.
Felénk nyújtotta a dobozkát. Izgalmamban az ajkamba haraptam. Az
esküvőmön semmi sem volt mindabból, amit korábban elképzeltem: nem
volt szép ruhám, nem volt fantasztikus parti, nem volt virágokkal teli
terem. Amit viszont megkaptam azon a bizonyos napon, az a tökéletes
vőlegény volt, aki olyan boldoggá tett, hogy nem is érdekelt, mennyi
mindenről kellett lemondanom.
De azért nászajándékot kapni mégis jó. Ettől minden valódibbnak
tűnik.
Résnyire nyitottam a dobozkát. Két egyszerű, de gyönyörű arany
karikagyűrű pihent benne.
A számhoz kaptam a kezem.
– America!
– Igyekeztünk helyesen megtippelni a méretet – vette át a szót Maxon.
– És ha másik fémre vágynának, nagyon szívesen kicseréljük.
– Szerintem annyira édes a cérnából készült jegygyűrű – mondta
America. – Remélem, el is teszitek valahová azt, amit most hordotok, és
mindörökre megtartjátok. De úgy gondoltuk, érdemelnétek valami
időtállóbbat is.
Csak bámultam a gyűrűket. El sem tudtam hinni, hogy valódiak. De
fura is! Ilyen apró holmik, és mégis, micsoda felbecsülhetetlen értékkel
bírnak. Közel álltam ahhoz, hogy boldogságomban elsírjam magam.
Carter átvette tőlem a gyűrűket, Maxon felé nyújtotta, de a kisebbiket
kivette a dobozból.
– Lássuk, hogy fest. – Lassan lehúzta a régi cérnagyűrűmet, és az
ujjamra csúsztatta az aranykarikát.
– Egy kicsit lötyög – jegyeztem meg az ékszert babrálva. – De
tökéletes.
Izgatottan Carter jegygyűrűje után nyúltam, ő pedig lerángatta az
ujjáról a cérnakarikát, és a markába fogta, az enyém mellé. Rá pont jó volt
a gyűrű. Ujjaimat széttárva a kezén nyugtattam a kezemet.
– Ez már túlságosan is sok! – mormoltam. – Túl sok jó dolog ez
egyetlen napra.
America mögém lépett, és átkarolt.
– Úgy érzem, mostantól rengeteg jó dolog történik majd.
Megöleltem, Carter pedig újra megrázta Maxon kezét.
– Annyira örülök, hogy újra velem vagy – súgtam oda a
barátnőmnek.
– Én is.
– Kell valaki, aki nem hagyja, hogy túlzásokba ess – csipkelődtem.
– Most viccelsz? Egész hadseregre lesz szükség, ha ebben meg
akarnak akadályozni.
Elkuncogtam magam.
– Sosem leszek képes elégszer megköszönni. Ezt tudod, ugye?
Mindig itt leszek neked…
– Ennél több köszönetre nincs is szükségem.

CELESTE JELENETEI
 A megérkezés

– Már csak pár perc, kisasszony – kiáltotta hátra a sofőr.

Az autózás mintha egy örökkévalóság óta tartott volna. A kocsi
persze jó volt, meg minden, igazán nem lehetett ellene kifogásom, de ezt a
várakozást komolyan ki nem állhattam. Mostanra az összes nyugati partról
érkező lány már vagy a palotában van, vagy közel jár hozzá. Én pedig
eközben értékes perceket vesztegetek azzal, hogy megpróbálok eljutni a
carolinai repülőtérre. Miért nem indulhattam el egyszerűen Clermontból?
A palota tán csak megengedhette volna magának, hogy külön járatokkal
utazzunk.
Amikor ráfordultunk a repülőtérhez vezető felhajtóra, elkezdtem
összekapkodni a holmimat, mentolos cukorkáimat és hajkefémet
besöpörtem a táskámba. Még utoljára belepillantottam a tükörbe, aztán az
autó már meg is állt. Ujjammal finoman megbökdöstem a bőrt a szemem
mellett. Csak nem egy ránc? De nem, a fény esett oda kicsit furán. No de ha
egy árnyék ennyire meglátszik, képzeljük csak el, mire lesznek képesek az
elszálló évek?
– Kisasszony? – fordult felém a sofőr.
Ránéztem, és még mindig azon tűnődtem, vajon tényleg olyan
fáradtnak nézek-e ki, mint a tükörképein sugallja.
– Megtenné? – tudakolta, és felemelt egy magazint, ami annál a
bikinihirdetésnél volt kinyitva, amit nemrég csináltam.
Igyekeztem nem kimutatni, mennyire undorítónak tartom, hogy egy
idősebb, kövérkés férfi akkor legeltette a testemen a tekintetét, amikor azt
gyakorlatilag mindössze fehérnemű fedte. A mosolygás azonban fontos
velejárója volt a munkámnak, és ha hercegné lesz belőlem, akkor
szükségem lesz arra, hogy mindenki rajongjon értem. Így hát udvarias
arcot vágva az újságért nyúltam.
– Köszönöm! A lányom nagy rajongója.
– Ó! – szaladt ki a számon. Megkönnyebbültem, hogy nem neki lesz
az autogram.
– Igen, csinos kislány, és többet lapozgatja ezeket a reklámfotókat,
mint a matekháziját. Annyira szeretne modell lenni.
Összehúztam a szemem.
– De ha maga sofőr, akkor nyilván a lánya is Hatos, nem?
– Igen – felelte fojtott hangon, mintha bizony titok lenne. Pedig senki
pozíciója nem volt az. – De abban reménykedünk, hogy talán sikerül jó
házasságot kötnie… bár azt nem hinném, hogy lenne esélye egy Kettesre.
Ő persze nagyon drukkol, és szörnyen igyekszik is, hátha mégis.
Nem kérdeztem ezekről a tervekről. Az ilyesmik néha olyan
férfiakról szóltak, akik egyszerűen csak tetszetős külsejű nőkre vadásztak.
Néha jelentős összegek is gazdát cseréltek bennük – habár annál azért így
is kevesebbet kellett fizetni, mint ha teljesen új kasztot akartak volna
vásárolni maguknak. És néha, nagyon ritkán, valódi szerelem volt a
dologban. De nem hittem volna, hogy a lánya esetében erről lenne szó, és
tulajdonképpen nem is érdekelt.
– Nos, akkor hadd írjak rá egy neki szóló rövid üzenetet. – Aztán a
lapra firkantottam: „Ragaszkodj az álmaidhoz!” Vigyáztam, hogy ne
tintázzam össze magam, és lendületesen a lap aljára kanyarítottam a
nevem. – Tessék. Mondja meg neki, hogy sok sikert kívánok.
– Feltétlenül! És magának is a legjobbakat! – szólt utánam, miközben
kiszálltam a kocsiból.
Szép dolog a szerencse, csakhogy én nem szorultam rá. Nekem volt
egy tervem.
Lehúztam a fejem tetejére tolt napszemüveget, és megigazítottam a
hajamba tűzött százszorszépet. Számomra itt veszi kezdetét az egész – itt a
legelső alkalom, hogy megmutassam a többi lánynak, a jövendő királyné
áll előttük.
Tudtam, milyen lesz a verseny, és én voltam az egyetlen Kettes, aki
már eleve bírt valamiféle befolyással. A többiek között talán akadtak
jómódú lányok, nekem azonban máris megvolt a rajongótáborom…
amiről a királyság kénytelen lesz tudomást venni. Ami pedig a Kettes alatti
kasztokat illeti? Hát, ők csak a saját idejüket vesztegetik, meg mindenki
másét.
Kinyitottam az ajtót, és belejtettem a repülőtérre. Könnyű volt
kiszúrni a sötét nadrágot és fehér blúzt viselő lányokat, úgyhogy
elindultam egyenesen feléjük. Napszemüvegem sötét lencséje mögül jól
láttam, hogy hatásos belépőm tökéletesen bevált. Ashley, a Hármas, már a
jelenlétemtől teljesen összetört, Marlee, a Négyes, pedig kifejezetten
kábának tűnt. Ó, és ott az Ötös! America. Tudtam, hogy a csoportomban
lesz, mivel Carolinába kellett jönnünk, de azért meglepett. Ugyanis eléggé
kifinomult benyomást keltett.
Biztosra vettem, hogy szórakoztató lesz megfigyelnem. Kisminkelik
vagy sem, ki van zárva, hogy egy ilyen bugris megalázás nélkül jusson túl
akár csak az első napon is.
– Helló! – üdvözölt Marlee, bár köszönése inkább kérdésnek
hangzott.
Lekaptam a napszemüvegem, és végigmértem. Csinos, csinos, de a
haja mintha nem lenne elég dús. És ha mindig ilyen szorongva bámul,
akkor egy héten belül ki is esik a versenyből.
– Mikor indulunk?
– Nem tudjuk – felelte America. A hangja meglepően kritikusan
csengett, pedig magasabb rangú személyhez beszélt. – Eddig rád vártunk.
Őt is végigmértem tetőtől talpig. Jólesett volna, ha csúnyácska, de az
életben még szebb volt, mint a fényképén. És korántsem neveztem volna
penészvirágnak… ami az adott helyzetben még javára is válhat. Talán
mégsem lesz olyan jó mulatság, mint képzeltem.
– Bocs, de elég sokan akartak elköszönni tőlem – vetettem oda.
Kétségtelenül épp arra próbált visszaemlékezni, hol láthatta korábban az
arcomat. Talán segíthet, ha emlékeztetem a rajongóimra. – Nem tehetek
róla.
De mintha így sem ismert volna fel. Hát jó.
Előkerült a pilóta, akit sikerült azonnal meghódítanom. Semmi
szükségem ezeknek a szánalmas lányoknak az elismerésére, azonban
szándékomban állt megszerezni mindenki másét.
Amikor felszálltunk a gépre, eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy
America még sosem repült. Erősen kételkedtem abban is, hogy lenne
autója. Figyeltem, ahogy Ashley levélpapírt fog, és elkezdi megörökíteni
az élményt, és ahogy Marlee szinte azonnal barátkozni kezd Americával.
Az én életemből ugyan nem hiányzott a fényűzés, a királyi magángéppel
azonban nem versenyezhettünk – nekem is nagy kedvem lett volna
áradozni valakinek a bőrülésekről és a remek pezsgőről. Az ülésem
mellett volt egy telefon, így felhívhattam bárkit. De mégis kit? A butácska
anyámat? Az ügynökömet? A manikűrösömet, aki csak törve beszélte a
nyelvünket?
Nem volt senkim.
A szememre húztam az alvómaszkot, és úgy tettem, mintha elnyomott
volna az álom. Emellett tényleg kissé fáradtnak tűntem, úgyhogy azt
gondoltam, talán jót tesz a pihenés.
Ahogy ott hevertem, a palotabeli életről fantáziáltam. Valami
kivételesen látványos hercegné lesz belőlem. Hiszen ha valaki egymás
mellé teszi Maxont és engem, gyakorlatilag a szülei tükörképét kapja.
Istenien festünk majd a fotókon!
Szinte láttam, ahogy minden a helyére kerül. Gondolatban már a
szempilláimat rebegtettem, és játékosan kandikáltam ki egy legyező
mögül a hercegre, aki ettől minden egyes nappal egyre jobban belém
szeretett.
– Celeste viszont… – ütötte meg a fülemet valaki suttogása.
Meg sem mozdultam, de fülelni kezdtem.
– Pontosan. Még egy órája sem vagyunk együtt, de már azt várom,
hogy mikor megy haza.
Ráismertem America hangjára. Ezek szerint Marlee lehetett az, aki ezt
hallva felnevetett.
– Igazán nem szeretnék senkire csúnyákat mondani, de olyan
erőszakos. – Igen, az vagyok. Kösz, hogy felfigyeltél rá. – Pedig Maxon
még színre se lépett. Egy kicsit tartok tőle.
 Lepleztem mosolyomat, de igen elégedett voltam magammal.
Sajnáltam ugyan a többi lányt, de kénytelenek lesznek eltűnni.
Én erre születtem. Nekem ez kellett.
– Nehogy megijedj Celeste-től – nyugtatgatta higgadtan America. –
Az olyan lányok, mint ő, magukat szokták kiejteni a versenyekből.
A mosoly azonnal lehervadt az arcomról. Ezt meg hogy érti? Hiszen
én leszek a legígéretesebb versenyző. Aki szép, híres, gazdag… Nagyon
meglepne, ha Maxon nem engem hívna randevúra elsőként.
Többször elmondtam magamban, hogy lepereg rólam, amit ezek a
lányok fecsegnek. Az volt a szándékom, hogy hűvös és távolságtartó
leszek velük, és minden energiámmal a hercegre összpontosítok. Most
azonban azon is elkezdtem töprengeni, hogy nem lesz-e szükségem másik
tervre… valamire, amivel tudatosíthatom a többiekben, mennyire
jelentéktelenek. Szememet továbbra is eltakarva elkezdtem körvonalazni a
teendőimet.
 A csók

Ajkam végigsiklott Maxon nyakán. Azt kívántam, bár ne érezném

feladatnak a dolgot. Hiszen elég jóképű volt, néha még vicces is. Az ég
szerelmére, ő volt a herceg! Nem kellene már pusztán ettől a ténytől
minden pillanatot izgatónak találnom?
Én azonban főleg csak fáradtnak éreztem magam. Képtelenség volt
szinten tartani ezt a fajta viselkedést egész nap… minden nap. Abban
reménykedtem, hogy mihelyt nyerek, már mindig önmagam lehetek majd.
Én ennél lágyabb vagyok, csendesebb. Úgy éreztem azonban, ha most
kiengedek, akkor mindennek vége.
Maxon jelenlétében muszáj volt mindig előadnom magam. Bájosnak
kellett lennem, szórakoztatónak, szexinek, elegánsnak és még vagy ezer
másnak, amit minden lánytól elvárnak. És bár tudtam, hogy én képes
vagyok megtestesíteni mindezen vonásokat, azért jólesett váltani,
kikapcsolni a humort egy időre, és szomorúnak lenni, vagy hagyni a
duzzogó képet és helyette inkább aranyosan viselkedni.
Amikor nem Maxonnal voltam, akkor viszont állandóan figyelnem
kellett a többi lányra. A helyzet kicsit javult, amióta Marlee kirúgatta
magát, Natalie pedig túl öntelt volt ahhoz, hogy komoly veszélyt jelentsen.
Elértem, hogy Elise-re olyan nyomás nehezedjen, ami alatt most már
hamar össze fog roppanni, America szellemét pedig az törte meg, hogy az
emberek elfordultak tőle. Tisztában voltam azzal, hogy vagy Kriss nyer,
vagy én. Ő volt az egyetlen, aki ott állt az örök hírnév és én közöttem.
Belemarkoltam Maxon hajába, és megborzongtam, amikor az ujjai
végigsimították meztelen hátamat. Nem volt szörnyű érzés, de ha mélyen
magamba pillantottam, akkor be kellett vallanom, hogy valami hiányzik.
A testem automatikusan tette a dolgát, a mellkasát kezdtem simogatni,
pajkosan ingereltem ajkammal, az agyam pedig vadul dolgozott.
Maxon úriember… de attól még férfi. Vajon hány édes szóra lenne
szükség, hogy elrángassam erről a folyosóról egyenesen a szobámba? Ha
jól időzítettem – és ebben egészen biztos voltam –, akkor ez az éjszaka a
sikert jelentheti, méghozzá úgy, hogy többet már nem is kell tennem érte.
Egy házasságot megelőző terhességgel elérhetném, hogy a Párválasztót
azonnal lefújják, és rögtön utána következne az esküvő. Tudtam, hogy a
herceg szeretne gyerekeket. Hiszen állandóan erről beszélt. Valószínűleg
nem is bánná nagyon a dolgot…
Sóhajtozva köré fontam a lábam. Maxon már így is rettentően
elégedettnek tűnt, amikor a fülemhez hajolt.
– Még sosem csókoltam senkit így.
– Pedig olyan jól csinálod! – kacérkodtam vele, és hozzásimultam.
Fel tudom csábítani az emeletre, ebben egészen biztos voltam.
Annyira vágyott erre a fajta figyelemre, annyira kétségbeesetten akart
érezni valamit. Én ezt megadhatom neki.
Ajkam elindult lefelé a nyakán. Félrebillentette a fejét, hogy
megkönnyítse a dolgom. Kuncogva újra megcsókoltam, és hallottam,
ahogy felsóhajt.
Olyan jól csináltam volna mindent, hogy tényleg belém szeretett?
Hiszen boldognak tűnt, és olyan hálás volt a csókjaimért… úgyhogy
biztosan így lehetett. A másik lehetőség az volt, hogy ugyanolyan
magányos, mint én, és ezért bárki megteszi. No de közben úriember is
volt.
Ekkor megéreztem, hogy a teste megdermed, mintha váratlanul
elvesztette volna minden érdeklődését irántam.
Nem, nem, nem!
Felemeltem a fejem, és beleharaptam a fülébe… ezt korábban mintha
élvezte volna. Kéjesen nyöszörögve megcsókoltam az állát. Tenyerem
lesiklott a karján, megpróbáltam ujjaimat az ujjai közé fűzni…
De semmi sem vált be.
Hátrahajoltam és gyengéden a szemébe néztem.
– Valami baj van, édes?
 A sötétségbe meredt mögöttem, mire megfordultam, hogy
megnézzem, mire bámul. Amennyire azt meg tudtam ítélni, a folyosó
néptelen volt.
– Mennem kell – jelentette ki.
– Mi? Ne, várj! – könyörögtem, amikor kibontakozott a karomból. –
Csodálatos estét terveztem el magunknak. Még olyan sok mindent meg
szeretnék mutatni.
Maxon megállt, és értetlenül felém fordult.
– Mutatni?
– Igen. – Újra hozzásimultam, orrom végigsiklott az arcán. – A
szobámban.
Hátradőltem, hogy a szemébe nézhessek. Bárcsak láthattam volna, mi
jár a fejében, de nem úgy tűnt, mintha az ajánlatom előnyeit latolgatná.
Mintha inkább a szavakat kereste volna, hogy tapintatosan szabaduljon
meg tőlem.
– Elnézést kérek. A ma esti viselkedésem igen távol állt az
elfogadhatótól, és megtévesztettelek. Nagyon szép lány vagy. –
Elmosolyodott. – Kétségtelen, hogy ennek tudatában is vagy. De nekem
mégsem kellett volna… Sajnálom. Jó éjszakát.
És kettesével véve a fokokat már szaladt is felfelé a lépcsőn, időm
sem maradt, hogy kitaláljam, mivel csábíthatnám vissza.
Ez… meg… mi… volt?
Kibújtam magas sarkú cipőmből, és utánafutottam. A bocsánatkérés
nem magyarázat, márpedig én valami ilyet elvártam volna. Hallottam
sietős lépteit, miközben mögötte szaporáztam, és arra készültem, hogy jól
megmondom neki a magamét. A második emeleten meghúztam magam az
egyik sarokban, onnan figyeltem, hogy az épületszárny végéhez érve
befordul egy folyosóra. Arrafelé már csak egyetlen valaki lakott.
Mindazok után, ami köztünk történt, ő America Singerhez rohan?
Beviharzottam a szobámba, és bevágtam magam mögött az ajtót.
– Asszonyom? – nézett rám Veda. Hozzávágtam az egyik cipőmet,
aztán a másikat is.
– KIFELÉ! – üvöltöttem. – Mindenki! Ki innen!
 Szobalányaim kendőt kaptak a fejükre, és már iszkoltak is. Igyekeztek
elmenekülni, mielőtt valami eltalálná őket.
Lapokat szaggattam ki könyvekből, illatosított hintőporos dobozokat
vágtam a falhoz. A hajamat téptem, lerántottam az ágyról a lepedőt.
Körülnéztem, tekintetemmel kerestem, hogy még mit tehetnék tönkre. A
szobában tulajdonképpen semmi sem volt az enyém… kivéve a ruhákat.
Lehuppantam hát a gardróbom padlójára, és cafatokká szabdaltam a
sifonból, csipkéből és szaténból varrt holmikat. Jóleső érzés volt
megsemmisíteni valamit.
Ollóra van szükségem! Azzal még sokkal jobb lesz!
A fésülködőasztalomhoz ugrottam, beletúrtam a fiókokba az ollót
keresve, amivel Veda a hajam törött végét szokta rendbe tenni.
Ekkor pillantottam meg magam a tükörben.
Úsztam a verejtékben, szájfényem elkenődött attól, hogy a sötétben
egy olyan fiúval csókolóztam, akit nem szeretek. A hajam égnek állt, a
szemem őrült fénnyel csillogott.
Még sosem néztem ki ennyire csúnyának.
– Mit művelsz? – kérdeztem a felismerhetetlen lányt. A fejemet
ingattam, egyedül sajnálatot éreztem e csodaszép lény iránt, aki
szörnyeteggé változott.
A kezemben tartott holmikat visszapottyantottam a fiókba, aztán a
tusolóhoz mentem. Lefeszegettem magamról testre tapadó ruhámat,
bemásztam, lekuporodtam a porcelán zuhanytálcára, és hagytam, hogy a
víz rám záporozzon.
A herceg Americához ment. Felhevült az én társaságomban, aztán
hozzá rohant. Vajon most őt szorítja a falhoz éppen? Vagy már az ágyban
vannak?
Ezt a gondolatot elvetettem. Mindegy, hogy Maxon mit akar, az a lány
túl tiszta ahhoz, hogy meginogjon.
Nem voltam féltékeny. Még csak bosszús sem. Leginkább
mocskosnak éreztem magam.
Hát megéri ezt?
Annyi időt töltöttem reflektorfényben… egész életemben rajongtak
értem… nem vagyok hajlandó beleolvadni a háttérbe.
Hercegnéként, királynéként örökre megőrizne az emlékezet.
Erre szükségem volt…
De megérné lefeküdni valakivel, akit nem is igazán szeretek? Szülni
egy gyereket, akit nem is akarok?
Felültem, fejemet felemeltem a vízsugár alatt, mintegy leöblítve a
gondolatot. Talán tartozom valamivel Americának azért, hogy ma este
megmentett saját magamtól. Na, nem mintha ezt valaha elárulnám neki.
Megtörölköztem, visszaballagtam a szobába, és megdöbbentem a
pusztításon, amit véghezvittem. Aztán bekentem magam testápolóval, és
kerestem egy rendes pongyolát.
Kicsit később megnyomtam a csengőt, és hívtam Vedát. Kíváncsi
voltam, milyen hamar bukkan fel azután, hogy a fejéhez vágtam egy cipőt.
Körülhordoztam tekintetem a szobán, és észrevettem, hogy jó néhány
dologról egyedül is képes vagyok gondoskodni. Megvetettem az ágyat, és
rendet raktam a fésülködőasztalomon. Már megtettem mindent, amit
tehettem, mire belépett Veda, aki szorongva a mellére szorította a kezét.
– Szüksége lesz egy seprűre – közöltem vele, amikor szeme
elkerekedett a rendetlenség láttán. – És… hozzon egyet nekem is.
Nem hittem volna, hogy ilyen fürgén teljesíti az utasításomat. Én a
papírdarabokat gyűjtögettem össze, ő pedig a hintőport. Összehajtogattam
a tönkretett ruhákat, ő meg közben felkapkodta a foszlányokat a padlóról.
– Sajnálom – suttogtam.
Nagyot nézett. Eddig még sosem kértem elnézést semmiért.
– Ne aggódjon, kisasszony! Akad még jó néhány félretett holmi, amit
eddig nem használt.
Amikor a szobám megint normálisan festett, bemásztam az ágyba.
Ilyen fáradtnak még sosem éreztem magam. De nem ez az egyetlen nap
nyomasztott – hanem a több tucat másik.
Nem adhattam fel. Csakhogy közben az is világossá vált, hogy
képtelen vagyok folytatni. Így nem.
A szerelem kérdése fel sem merült. Ezzel együtt tudtam élni. De
hogyan válhatnék értékesebbé Maxon szemében, mint egy olyan valaki,
akibe szerelmes? Rengeteg nagy becsben tartott tulajdonságom volt. Csak
észre kell vele vetetnem ezeket. Meg kell mutatnom, hogy képes lennék
királyné lenni.
 A távozás

– Gondolod, hogy visszatér? – töprengett fennhangon Elise, és

belebújt egy újabb pár cipőbe. Azt hittem ugyan, hogy azt a darabot én
kaptam korábban, de mivel rengeteg ajándék volt, nem igazán lehetett
követni a dolgot. Még arra sem vettük a fáradságot, hogy bármit
kivigyünk a szalonból, amit Maxon kifejezetten a számunkra foglaltatott le
– hogy ott ünnepeljük a karácsonyt, csak ő, meg az Elit tagjai. Hogy a cipő
Elise-é volt vagy az enyém, nekem ezen semmi kedvem sem volt
civakodni.
Ezen már túl voltunk.
– Vissza fog jönni – tartottam ki. – Nem az a fajta, aki feladja.
Kriss összehúzta vállán a szőrmekeppet. Meglátásom szerint ez biztos
jele volt annak, hogy távoznia kell. Vajon mi az ördögnek ajándékozna
neki Maxon prémet, ha azt tervezné, hogy itt tartja Angelesben?
– Nem hinném, hogy a visszatérése lenne a valódi kérdés – mélázott.
– Inkább az, hogy mennyire törte össze a dolog. Ti is láttátok, milyen volt
Marlee távozása után, és most az édesapjáról van szó. Én biztosan szörnyű
állapotban lennék.
– Én is – vallotta be Elise.
– Dettó. – A nagy kupac ajándékot néztem, azon gondolkodva, hogy
kaphatok-e Maxontól valami bőröndöt, amiben mindent hazavihetek.
Hiszen ez most már bármelyik nap bekövetkezhet. Ha valaki egymás mellé
ültetne Elise-t, Krisst, Americát és engem, elképzelhető, hogy leginkább
még mindig engem tartanának a nyilvánvaló hercegnéjelöltnek. Be kellett
ismernem, hogy egy részem még mindig reménykedett abban, hogy
valami módon sikerrel járok…
De a szívem mélyén tudtam, hogy America lesz az – talán már azelőtt
beláttam, hogy maga Maxon rájött volna.
A hiúságom maradéka is azt kívánta, hogy ő legyen a kiválasztott.
Megőrültem volna, ha bárki más győz le. Ő volt az egyetlen méltó
vetélytársam.
És talán ő volt az egyetlen barátnőm is…
Nem gondoltam, hogy ő is így nevezne, hiszen neki ott voltak a
lánytestvérei, és még mindig úgy emlegette Marlee-t, mintha velünk lenne.
De ezzel nem volt semmi baj. Egyelőre nem arra volt szükségem, hogy
valaki a barátjának hívjon. Elég volt az, hogy van valaki, akit én annak
tarthatok.
Ezen talán dolgozhatnék kicsit, amikor hazaértem. Esetleg
megvesztegethetnék valakit ezekkel az ékszerekkel.
– Fogadjunk meg valamit – szólalt meg Kriss. – Mindegy, hogy hol
talál bennünket a jövő karácsony, de küldjünk egymásnak képeslapot.
Elmosolyodtam. Jövő karácsonykor képeslapokat fogok kapni!
– Szerintem ez Americának is tetszene – jegyezte meg Elise. –
Legalább lenne valami, ami kicsit eltereli a figyelmét a szomorúságról,
amit ezentúl az ünnep jelent neki.
– Nagyon jól látod, Elise. Akkor én is megígérem. – Egymásra
néztünk. Nem valószínű, hogy valaha igazán megbocsátana nekem, de már
az is hatalmas lépés volt előre, hogy barátságosan szólhattam hozzá. Több
mint amit érdemeltem.
– Küldjünk kosarakért? – tette fel a kérdést Kriss. – Mert fogalmam
sincs, hogy cipelhetném ezt mind el a szobámig.

 Túl bőkezű – böktem ki. A szívem mélyén azt értettem rajta, hogy
Maxon Schreave túlságosan is jó volt hozzám.
– Kicsoda túl bőkezű?
Maxon hangjára mindannyian megfordultunk és azonnal fel is
álltunk.
– Hát természetesen te – áradozott Kriss. – Még mindig nem jutottunk
el az ajándékkupac aljáig.
A herceg vállat vont.
– Akkor örülök, hogy örömet okozhattam.
– Mindegyiket nagy gonddal választották ki. – Elise hangja Maxon
jelenlétében mindig sokkal halkabb volt.
A fiatalember rámosolygott mindannyiunkra, külön-külön mindenki
szemébe nézett, aztán megköszörülte a torkát.
– Elise, Kriss, visszamennétek a szobátokba? Négyszemközt
szeretnék beszélni Celeste-tel. Aztán hamarosan benézek hozzátok.
Jeges hidegség áradt el a testemben. Hát ez van! Minden véget ér, a
herceg most közli velem. Átvillant a fejemen, hogy így érzi-e magát az
ember közvetlenül az előtt, hogy elájulna.
– Hát persze. – Kriss bókolt, és már indult is az ajtó felé, a szorongó
Elise szorosan mögötte.
Maxonnal együtt figyeltük, ahogy az új-ázsiai lány fürge léptékkel
távozik, fényes, fekete haja az arcába hullik, mintha azt hinné, hogy ha
nem néz a szemünkbe, akkor észre sem vesszük, hogy ott van. Mihelyt
eltűnt, elkuncogtam magam, a herceg pedig a fejét csóválta.
– Azt hiszem, kifejezetten nyugtalanító hatással vagyok rá.
Erre csak a szememet forgattam.
– A világon annyi minden nyugtalanítja, de annyi szent, hogy te vagy
az összes közül a legrosszabb.
Összeszűkült szemmel mért végig.
– De te sosem szorongtál miattam. Már a legelején sem.
Elvigyorodtam.
– Nem az a fajta ember vagyok, akit könnyű megfélemlíteni.
– Tudom. – Megkerülte a pamlagot, amin korábban ültem. – Foglalj
helyet, kérlek. – Kisimítottam a ruhámat, és leültem mellé. – Voltaképpen
ez egyike azoknak a dolgoknak, amik annyira tetszenek benned. Csodálom
a kitartásodat, a mohóságot, amivel élni akarsz. Azt hiszem, ezeknek majd
jó hasznát látod.
– Úgy érted, amikor elhagyom a palotát?
A mosoly lassan eltűnt az arcáról.
– Igen. Miután elhagyod a palotát. – A fejét ingatta. – Előled aztán
nem lehet semmit eltitkolni, igaz?
Összeszorítottam az ajkam, azon voltam, hogy el ne sírjam magam.
Egyrészt megkönnyebbülést is jelentett a dolog, de inkább teljesen
lesújtott.
Vesztettem.
– Az volt a szándékom, hogy elmagyarázok mindent, mielőtt ezt
elmondanám. Ha gondolod, még mindig megtehetem.
Hogy hangosan felolvastassam magamnak hiányosságaim listáját?
Köszönöm, de inkább nem.
– Semmi baj – feleltem a tőlem kitelő legvidámabb hangon. – Várj
csak… ezek szerint Kriss lesz az? Mármint most, hogy America elment, és
annyira nyilvánvaló, hogy Elise milyen törékeny lelkiállapotban van…
Maxon kihúzta magát.
– Nem áll szabadságomban a lehetséges győztesről beszélni.
America azonban útban van vissza, a palotába.
Igen? – leheltem izgatottan. Teljesen fellelkesedtem! Tudtam, hogy a
visszatérése azt jelenti, ő nyerte meg a Párválasztót. A herceg nem lenne
olyan kegyetlen, hogy visszarángassa ide pusztán azért, hogy aztán
elutasítsa, ha eleve nem őt választotta volna.
– Igen, elvileg holnap már itt lesz.
– És nekem… azonnal el kell mennem, vagy itt maradhatok, hogy
még találkozzam vele?
Láttam, ahogy szemében megvillan valami bizonytalanság. Elise-zel
nyíltabban bántam el, Americát illetőleg azonban az volt a módszerem,
hogy finom kis megjegyzésekkel próbáltam Maxon előtt leszólni. Na jó,
talán nem mindig voltam annyira finom. Világos volt, mennyire meglepi a
herceget örömöm, hogy viszontláthatjuk egymást.
Áthajolt a pamlagon, és tenyerét a térdemre fektette.
– Még nem mész el. Visszahívtam mindenkit egy utolsó mulatságra.
A szám elé kaptam a kezem, egyszerre éreztem örömöt és döbbenetet.
Annyi lánynak tartoztam bocsánatkéréssel, és nem hittem volna, hogy
alkalmam lesz ezt meg is tenni. Maxon nem sejthette, hogy még utoljára is
milyen jót tett velem.
– A Párválasztóban szereplő összes lány összegyűlik egy utolsó
személyes találkozóra velem, aztán lesz egy hivatalos bankett, és
megtörténik a végső bejelentés is.
Kezemet az övére simítottam. Könnyek szöktek a szemembe.
– Most szívesen elmondanám, hogy nagyszerű választás lettem volna
számodra. Ahogy azt is, hogy annyira hűséges lettem volna, és olyan
büszke… – Megvontam a vállam. – De az igazság az, hogy csak
magammal tettem volna jót. Fogalmam sincs, hogy tudnék-e szeretni
bárkit is… legalábbis nem úgy, ahogy te szereted őt.
Bár nem mondtam ki America nevét, láttam, hogy már attól is fény
villan a szemében, ha rá gondolt.
– Azt hiszem, tudnál. Bár talán tényleg nem ma – ismerte el célzatos
pillantással.
Elnevettem magam.
– De ez most talán nem is olyan fontos. Szeresd magadat egy ideig,
egészen addig, míg úgy nem érzed, hogy már nem bírod ki, ha nem
szerethetsz valaki mást is.
Biccentettem.
– Köszönöm.
– Nagyon szívesen.
Megtöröltem a szemem, igyekeztem rendbe tenni a sminkemet.
– Figyelj csak… amikor Elise-zel beszélsz, légy hozzá gyengédebb,
mint amilyen eredetileg lenni szándékoztál. Mert ő… nem igazán tudom,
mire lehet képes.
Maxon összevonta a szemöldökét.
– Hozzá készülök először. Krisszel jó hangulatú lesz a
beszélgetésünk, abban pedig biztos voltam, hogy te túl kemény vagy
ahhoz, hogy elkeserítsen a dolog. Elise miatt azonban én is aggódom.
– És ha vinnél magaddal valami innivalót?
Felkacagott.
– Még az is megeshet. – A szemembe nézett. – Teljesen jól vagy?
– Meglepő módon… igen. Tulajdonképpen jó, hogy véget ért az
egész. És nagyon örülök… valaki más boldogságának.
– Úgy vélem, rád még nagy dolgok várnak.
Talán. Figyelj csak, ne húzzuk ezt tovább. Tényleg minden rendben
van velem. Neked pedig még más lányokkal is beszélned kell.
– Igen – sóhajtott fel. Odahajolt hozzám, és utoljára arcon csókolt. –
Sosem felejtem el, milyen tűz lobogott benned. Alig várom, hogy
kiderüljön, mihez kezdesz vele.
Aztán elhúzódott, még egyetlen utolsó pillantást vetett rám, és
elhagyta a termet.
Hátradőltem a pamlagon, egyszerre éreztem magam csalódottnak és
hálásnak. America egyszer megmondta, hogy nem azért van szükségem
egy férfira, hogy megszerezze nekem azt, amire vágyom, és ebben igaza
volt. Maxon pedig azt kötötte a lelkemre, hogy egy darabig még
szeressem magamat, ami jó tanács volt.
Erősen és méltóságteljesen kerülök ki ebből a helyzetből. Benne
voltam a négy tagra leszűkített Elitben. Ez nem csekély teljesítmény. Még
mindig fiatal vagyok, még mindig csinos, még mindig vannak ambícióim.
Sok minden vár még rám.
Felültem, és körülnéztem a szalonban. Elise annyira igyekezett
mielőbb eliszkolni, hogy ott hagyta az aranyszínű cipőt a padlón.
Átnyúltam érte és felpróbáltam.
Úgy illett a lábamra, mintha ráöntötték volna. Bármit képzelt is Elise,
én határozottan emlékeztem arra, hogy benne volt a nekem szánt
ajándékos dobozban, úgyhogy egyértelműen az enyém. Felálltam, és az új
cipővel a lábamon visszasétáltam a szobámba.
Tökéletes holmi volt ahhoz, hogy megtegyem benne az első lépéseket
új életem felé… ami akkor kezdődik, amikor America Maxon
menyasszonya lesz, én pedig elhagyom a palotát.
Talán most először fordult elő velem, hogy nem érdekelt, szépnek
tűnök vagy sem. Ugyanis annak éreztem magam.


 A SZOBALÁNY

 – Miért nem mondtad meg? – súgtam oda Aspennek. A repülőgép
zaján túl alig lehetett meghallani a szavaimat. Hirtelen újra olyan
elérhetetlennek láttam. Pedig fel tudtam sorolni minden testvére életkorát
és szeszélyeit, tudtam, hogyan szerezte a hosszú sebhelyet a karján, és azt
is elmondhattam volna, mennyire szörnyen hiányzik neki az apja. Most
azonban, hogy már tisztában voltam az igazsággal, az egészet hamisnak
éreztem. Három heti maratoni beszélgetést és lopott csókjainkat követően
váratlanul olyan volt, mintha egyáltalán nem ismerném.
Az egyik ruhámra varrt foltot babráltam. Ujjaim durvának érezték az
anyagát azok a csinos holmik után, amiket Singeréknél hordtam… még ha
a kisasszonyom régi ruhái voltak is. Amit most viseltem, az bezzeg ki volt
keményítve, merevre vasalva, nem lehetett volna benne játszani, táncolni,
de még megölelni sem valakit. Mint egy újabb ketrec, ami rabul ejt.
– Féltem, hogy kínos helyzetbe hozlak. – Szavaiból kihallottam, hogy
ennél többet is szeretne mondani. Aspen mindig olyan magabiztos volt.
Többek között ez vonzott hozzá annyira – és ez volt az egyik
legszembetűnőbb különbség kettőnk között. Ezenkívül mindig is nagyon
hasonlónak hittem magunkat. Mindketten a végsőkig hűségesek voltunk, az
a fajta, akit mások talán alábecsülnek, mert időbe telik, mire
végiggondolunk valamit… az a fajta, aki lénye egy részét mindig rejtegeti.
De Aspennek volt önbizalma. Merész volt. Kockázatot vállalt. Én is épp
olyan bátor akartam lenni, mint ő.
Olyan bátor, mint Lady America.
Aki Aspen első szerelme volt?
Odasandítottam Aspenre, és arcáról leolvashattam a csalódottságot.
– Egyáltalán nem számítottam arra, hogy beléd szeretek – mondta. –
Egyszer már elvesztettem valakit, aki nagyon fontos volt számomra.
Tekintetem előresuhant a repülőgép utasterében. A kisasszonyomból
a haját láttam csak, egyetlen fürtöt, amit az ujja újra meg újra nyolcas
formájúra csavart.
Nagyon fontos volt számomra.
Visszafordultam Aspen felé.
– Úgy gondoltam, nem maradnál velem, ha tudnád, hogy az utolsó
lány, akit szerettem, ugyanaz, mint akinek reggelente te segítesz
öltözködni – folytatta.
Könnyek szöktek a szemembe, de igyekeztem nem elsírni magam
Az utóbbi időben már annyiszor sikerült ezt elkerülnöm. Amiért
Aspennek tartozom köszönettel.
– Én mindent elmeséltem – leheltem továbbra is a sírással küszködve.
– Riasztó volt megosztanom veled, hogy korábban mennyire közel
kerültem a boldogsághoz, hogy milyen összetörten éreztem magam a
palotában, hogy tönkretette az Anne-nel és Maryvel való kapcsolatomat az,
ami kettőnk között kialakult.
– Nekik semmi közük hozzánk – szólt közbe gyorsan Aspen.
– Nekik elég sok közük van hozzánk. Ahogy neki is – intettem
fejemmel Lady America felé. – És a családodnak, a hercegnek, meg
édesapámnak is. Mert az életünk összefonódott az övékkel, Aspen. Egy
kapcsolat nem létezhet egyfajta burokban. Nem élne meg.
Aspen pislogott párat, mintha ezzel a megjegyzéssel eltaláltam volna
lelke valami eldugott zugába. Aztán megrázta a fejét.

 Igazad van. Pontosan ezért kell tudnod: nem számít, mennyire
szerettem volna akkoriban, hogy működjön a kapcsolatunk Americával,
nem lett volna hosszú életű. Sosem vállaltuk mások előtt.
– Ahogy a miénket sem – sóhajtottam fel, de nem voltam hajlandó
elkapni a tekintetem. Mindkettőnknek vállalnia kellett, hogy kik vagyunk,
és mindazt, amit közösen felépítettünk… ami éppen ijesztő tempóban
omlott össze.
– Ezt tartottam a legjobb megoldásnak. Legalábbis eleinte. De már
nem akarom, hogy így maradjon minden.
Belefáradtam a kifogásokba. Mintha mindenfelől ezek záporoztak
volna rám. A kasztod miatt nem lehetsz szerelmes. Nem maradhatsz az
anyád mellett, mert beteg. Nem érezheted magad biztonságban, mert még a
palota is kevés ahhoz, hogy megvédjen. Egyik ostoba érv követte a másikat,
és falat emelt egy örömteli élet és én közém.
– Mit tehetek, Lucy? – esdekelt halkan Aspen. – Mondd meg, hogy mit
akarsz.
Felé fordultam.
– Az igazságot.
Egyenesebben felült, kihúzta magát. Fogalmam sem volt, hogy van-e
olyan kérdés, amitől tart, mindenesetre azzal kezdtem, amitől a legjobban
féltem: – Még mindig szereted?
Szinte azonnal elkezdte a fejét rázni, de megállítottam.
– Ne azt mondd, amit szerinted hallanom kellene. Ne próbálj
megóvni. Mondj el mindent…
Előttünk pár sorral felemelkedett egy palotaőr feje, mire elharaptam
a mondatot, Aspenre néztem és vártam.
Nagyot nyelt.
Azt hiszem, egy részem mindig is szeretni fogja. Képtelen vagyok
szabadulni a késztetéstől, hogy harcoljak érte, hogy megvédjem. Nem
hinném, hogy igazi, romantikus szerelem lenne, de tudom, hogy megvan
bennem ez az érzés. Ahogy azt is, hogy nem viselem majd jól, amikor a
herceg elveszi feleségül… amiben most már egészen biztos vagyok. Mert
nem könnyű végignézni, ahogy szétfoszlik előttünk valami, amit annyira
akartunk.
Lehajtottam a fejem. Hát persze.
– De azt is tudom – folytatta –, hogy ha America újra engem
választana, akkor minden áldott nap erre a pillanatra tekintenék vissza, és
rólad folyton az jutna eszembe, „mi lett volna, ha?” Évekbe telt, mire
Americának ilyen hatása lett rám. Nálad mindössze hetek kellettek hozzá.
Éreztem, ahogy arcom kipirul. Annyira szerettem volna azt hinni,
hogy egyformán erős szálak fűznek bennünket egymáshoz.
– Megpróbálná? Visszahívna magához? – Otthon Lady America azt
kiabálta, hogy a kapcsolata Aspennel már a múlté.
De ha ez igaz, akkor miért olyan idegesek tőle mindketten?
Aspen alaposan megfontolta a választ.
– Nem. A herceghez fog feleségül menni.
Odahajoltam hozzá.
– Ez őfelsége választása, nem az övé. Te feltételezed, hogy Maxon
herceg meg fogja kérni. És ha mégsem? Akkor újra téged akarna? Oka
van azt képzelni, hogy továbbra is vársz rá?
Láttam a szemén, hogy nem szeretne válaszolni. Végül bólintott.
Elhúzódtam tőle, amennyire csak lehetett az ülésbe simultam.
Anne-nek igaza volt. Túl magasra törtem.
Lucy – könyörgött Aspen. – Lucy, nézz rám.
A hangja gyengéd volt, tele titkokkal. Esdekelt, hogy ne hagyjam el.
Én pedig újra átéreztem mindent: ahogy megnevettetett, ahogy ujjai az
arcomat csiklandozták, hangja édes-reszelős csengését a fülemben, a
villámgyors kacsintást, amit lopva felém küldött, ha a folyosón
találkoztunk.
Összeszedtem minden maradék erőmet, és rá emeltem a tekintetem.
– Kérem, uram, ne beszéljen velem ilyen meghitt modorban. Nem
szeretnék olyan férfival kapcsolatot létesíteni, akinek a szíve már foglalt.
Szabálytalanul kapkodva levegő után azon voltam, hogy uralkodni
tudjak magamon. Az ablakra meredtem, figyeltem, ahogy a nappali
világosság nyomában repülünk hazafelé. Nem akartam arra gondolni,
mennyire bonyolult lesz az életünk, hiszen mindketten továbbra is a
palotában leszünk majd. Kizárólag erre a pillanatra koncentráltam, arra,
ami itt és most van. Ha sikerül megragadnom minden egyes percet, akkor
talán le is győzhetem őket.
– Lucy – rimánkodott. – Ígérem, rendbe hozok mindent. Most rögtön
elintézem.
Hallottam, hogy feláll, és tágra nyílt szemmel bámultam, ahogy
elindul a kisasszonyom felé. Most? De hát mit is mondhatna neki most?
Beszámolna neki kettőnkről? Lehet, hogy Lady America meggyűlöl?
Nem, az lehetetlen. Már hónapok óta vele voltam. Én gondoskodtam
róla, amikor kellemetlen helyzetekbe került, meg amikor elvesztette a
legközelebbi barátnőjét. Áldozatot hoztam érte, ahogy ő is értem. Az Elit
egyetlen más tagjának sem jutott volna eszébe magával rángatni a
szobalányait a királyi család számára fenntartott menedékhelyre. Lady
America azonban nem fontolgatott semmi ilyesmit. A vállára hajtottam a
fejem azon az éjszakán, amikor a prezentációját tartotta. A ruháiba
öltöztetett, mintha a testvére lennék. Megvédett.
Szívemben felrebbent egy képtelen remény. Az én kisasszonyom talán
örülne a boldogságomnak…
Egyetlen gyönyörű pillanatra valami csodás, sugárzó várakozás
kerített hatalmába. Hiszen talán semmi okom sem volt ilyen
boldogtalannak érezni magam!
Ekkor meghallottam, hogy valaki leül a közelemben. Aspen volt az,
egy sorral mögöttem, a folyosó túloldalán keresett helyet magának. Nem
nézett rám. Nem csinált semmit.
Ezek szerint nem szabad ember. És én sem voltam az.

A palotában a kisasszonyom mögött álldogáltam, és örültem, hogy

valaki más nyúlt a kabátjáért. Féltem, mit olvashatna ki a tekintetemből, ha
túl közel kerülnék hozzá.
Aspen kicsit távolabb a rangidős palotaőrrel váltott pár szót, Lady
Americát pedig már kísérték is az üdvözlésére szervezett fogadásra.
 Senkinek sem tűnt fel, amikor besurrantam a Díszterembe. Innen egy
oldalajtón át kijuthattam a folyosóra, ahol újra láthatatlanná váltam.
Igyekeztem meggyőzni magam, hogy ne érezzek túl nagy csalódást.
Legalább volt otthonom. Édesapám még mindig velem volt. Kétszer is
megtapasztaltam életemben a szerelmet. Nem tartott ugyan egyik sem
sokáig, de még mindig több, mint ami Marynek és Anne-nek jutott.
Hálásnak kellene lennem.
Én azonban már annyira belefáradtam, hogy egy félig megélt életért
kelljen hálát éreznem.
Elindultam lefelé, és csak amikor a lépcső aljára értem, akkor vettem
észre, hogy a személyzeti társalgó teljesen néptelen. Végre egyedül
lehettem. Belezöttyentem az egyik rozoga, kopott kárpitú, régi székbe, és
szabad folyást engedtem a könnyeknek. Kezembe temettem az arcom,
egyszerre próbáltam meg mindent kiengedni magamból, és közben gátat
is vetni neki. Istenem, de fájdalmas volt! Fájt Aspen ajkára gondolni,
ahogy a számra simul, fájt az összes lehetőség, amikről azokban az
elsötétített szobákban suttogott a fülembe. Annyira valódinak tűnt minden,
olyan lehetségesnek.
Csakhogy becsaptam magam. Túl egyszerű volt a bánatos évek után
belekapaszkodnom, mintha ő lett volna a Sarkcsillag fel-felvillanó fénye
egy sötét éjjelen.
Egyszerűen nem így volt elrendelve. Vagy nem számomra.
Nem számít.
Ideje volt megszabadulni a reménytől, amihez eddig kétségbeesetten
ragaszkodtam, és megbékélni a rám váró jövővel. Szobalányként fogok
dolgozni mindaddig, míg már nem tartanak elég tetszetősnek és
egészségesnek ahhoz, hogy a palotában mutatkozzam. Amikor ez
bekövetkezik, akkor átkerülök a mosodai személyzethez. Papának gondját
viselem, míg el nem távozik az élők soraiból, életemet a korona
szolgálatának szentelem. Nekem mindössze ennyi jut.
– Lucy.
Felkaptam a tenyeremből a fejem. Aspen nesztelenül lépett oda
mellém. A könnyeimet törölgetve felálltam, és elindultam a szobalányok
kvártélya felé.
– Kérlek, hagyj békén. Ettől minden csak rosszabb lesz.
– Megpróbáltam beszélni Americával, de túlságosan fél attól, hogy
elmondja az igazat Maxonnak. Még nem áll készen arra, hogy
meghallgasson. Reggel teszek arról, hogy megtudja, én már továbbléptem.
– Ha jelentek neked bármit is, akkor ne csináld ezt velem. Tudod,
hogy már mi mindenen mentem át. Semmi szükségem egy újabb
hazugságra.
Már a helyiség közepén jártam, amikor Aspen megragadta a karomat,
és arra kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
– Lucy, ez nem hazugság.
Annyira szerettem volna hinni neki, igazságként elfogadni azt, amit a
tekintetéből kiolvasok. De hogy is tehettem, ha egyszer annyi időn át
megőrizte ezt a titkot… ha megígérte, hogy mindent rendbe hoz, és
kudarcot vallott?
– Egész életemben gyűlölni foglak azért, mert összetörted a szívemet
– szakadt ki belőlem. – És tudod, hogy mi lesz még ennél is rosszabb?
A fejét rázta.
– Hogy mindörökre szeretni is foglak. Megmentetted az életemet.
Már kezdtem összeomlani, de te visszahúztál. Hát ez a legrosszabb.
Meghökkenve meredt rám. – Hogyan? Hogyan mentettelek meg?
Vállat vontam.
– Egyszerűen csak azzal, hogy voltál. Mindketten vesztettünk el
szülőt, mindkettőnknek szinte a semmiből kellett elboldogulnia. Láttunk
közvetlen közelről lázadót. Rákényszerültünk, hogy sok titkot tartsunk
meg magunknak. Te azonban nem hagytad, hogy mindez agyonnyomjon.
Úgy gondoltam, ha te erős tudtál maradni, akkor nekem is menni fog.
Felpillantottam rá, és megharagudtam magamra, hogy ennyire
vágyom látni az arcát. Döbbenten vettem észre, hogy a szeme könnyben
úszik.
– Anyu Négyes volt – vallotta be. – Mindent feladott, hogy apámmal
élhessen. Néha meséltek arról, hogyan kezdődött a házasságuk:
hajléktalanul, de nevetve. – A fejét ingatta, ajka sarka már-már felfelé
húzódott, mintha megmosolyogtatná a dolog. – Apám annyi mindent
feladott érte. Inkább lyukas cipőt hordott, de fogta magát, és anyunak
vásárolt egy narancsot. Annyira szereti a narancsot. Amikor anyunak
dolgoznia kellett volna menni betegen, akkor apám elvégezte
mindkettőjük munkáját, még ha emiatt nem is jutott napokon át alváshoz.
Ami pedig anyut illeti… A családja nem törődött vele. Hátrahagyott egy
biztonságos, tiszta életet azért, hogy olyan lakásban éljen, amiben el sem
férnek a gyerekei. Aztán apám meghalt, anyu pedig egyre újabb és újabb
áldozatot hozott értünk.
Aspen elhallgatott. Talán elszomorította; hogy édesanyjára vagy
édesapjára gondolt. Talán saját magát sajnálta meg.
De engem már az is megviselt, hogy megremegni láttam az ajkát.
Újra elsírtam magam.
– Hát ez az egyetlen fajta szerelem, amit ismerek. Ha szeretsz valakit,
akkor áldozatot hozol érte. Márpedig én nem vagyok hajlandó ezt senkitől
elfogadni – jelentette ki és ujjával a mellkasára bökött. – Én hős akartam
lenni. Americával állandóan ezen veszekedtünk. Ő akár azt is vállalta
volna, hogy rosszabb kasztba kerül, én azonban nem hagyhattam. Én
akartam az lenni, aki ad, aki gondoskodik, aki védelmez. És aztán rájöttem
arra, hogy ezt valami módon el is értem, méghozzá azáltal, hogy nem
csináltam semmit. – Felemelte a karját, majd hagyta lehullani maga
mellett. Mintha teljesen kimerült volna. – Arról valószínűleg fogalmad
sincs – mormolta –, hogy te ugyanezt tetted értem.
Könnyeim fátyolán át csak a körvonalait láttam.
– Ezt hogy érted?
Ujjaim közé fűzte az ujjait.
– Minden áldott nap mondasz vagy csinálsz valamit, ami megváltoztat
engem, ami kihívást jelent számomra. Lucy, te tényleg azt képzeled, hogy
a földön jársz? Mert szerintem repülsz. Egyenruhában látod
magad? Mert szerintem köpönyeget viselsz. Hős vagy, a
legcsendesebb, de legvalódibb fajta hős.
Lesütöttem a szemem. Senki sem szólt még hozzám így. Hiszen én
csak egy szobalány voltam. Egy Hatos. Nem számítottam.
 Éreztem, hogy elengedi a kezemet, és ujjai az állam alá siklanak, azt
kérve – nem erőltetve –, hogy nézzek rá.
Engedelmeskedtem.
– Hát ezért nem adhatod fel. A hősök sosem adják fel.
Belülről az arcomba harapva próbáltam leplezni kivirágzó
mosolyomat.
– Jobb emberré tettél. Miattad jobb akarok lenni. Veled akarok jobb
lenni.
Lábujjhegyre álltam, és homlokomat az övéhez szorítottam.
– De hát te már épp elég jó vagy, Aspen. Pontosan így, ahogy vagy.
Elakadt a lélegzete.
– Ez azt jelenti, hogy megbocsátottál?
– A tied akarok lenni – feleltem habozva. – Ezt jól tudod. Már a
kezdetektől fogva tudtad.
Elvigyorodott, arca pajkos kifejezést öltött.
– Igaz. Ezt sosem felejtem el. – Én sem.

Pár órával azután, hogy Lady America bejelentette, a palotában

marad, és tovább harcol, én magam is elhatároztam, hogy tovább küzdök.
Amikor este megkerestem a járőröző Aspent, valahogy kiböktem, hogy
szeretném, ha velem vacsorázna. Olyan döbbenten meredt rám, hogy kis
híján sarkon fordultam, és elmenekültem… de aztán igent mondott. Azóta
minden téren őszinte voltam. A szorongásaimat, a reményeimet, az
érzéseimet illetőleg is.
Aspen azonban…
Elhúzódtam, és mélyen a szemébe néztem.
– Szeretlek, Aspen. Nincs semmi, amit olyan rendíthetetlen
szilárdsággal tudnék magamról, mint ezt. De nem lehetünk együtt, ha te
még mindig Lady Americához kötődsz.
Bólintott.
– Tudom, azt mondtam neked, hogy mindig is kötődni fogok hozzá,
és ezt komolyan is gondoltam. Túlságosan közel álltunk egymáshoz, hogy
másképpen legyen. De a tied minden, ami én vagyok. És megígérem, ha
leszakad az ég is, holnap reggelre tiszta helyzetet teremtek.
Nem vontam kétségbe a szavait. Megbocsáthattam a hibáit, ő
elnézhettem nekem a haragomat, és másnap mindketten újrakezdhettük.
Mert valójában még annyi időnk volt.
– Kérlek, ne okozz csalódást – suttogtam.
– Soha! – fogadkozott, és ajka az enyémet kereste.
Annyira szerettem volna ott maradni egész éjjel. Csak ölelni őt, és
érezni, ahogy az ígéretét elkezdem elhinni. Aspen magához szorított, az
egész világ gyönyörű és biztonságos helynek tűnt.
Halk füttyentés ütötte meg a fülünket.
– Ó, Avery palotaőr, üdvözlöm – hebegtem, elhúzódtam Aspentől, és
lesimítottam a ruhámat. – Leger palotaőr és én… ööö… mi… ööö…
Aspenre sandítottam, aki rendületlenül vigyorgott.
– Nézze, én ezzel már hetekkel ezelőtt tisztában voltam, úgyhogy
nekem ugyan nem kell magyarázkodniuk – vetette oda vígan Avery
palotaőr, miközben átvágott a személyzeti helyiségen.
– Mész lefeküdni? – kérdezte Aspen.
A másik fiatalember körbemutatott a néptelen szobán.
– Hát nem látod? Mindannyian szolgálatban vagyunk. Csak
elfeledkeztem az övemről, úgyhogy most elfutok érte, és már megyek is
vissza a posztomra. Reggel lesz a bejelentés, úgyhogy mindenki nagy
munkában van.
A szám elé kaptam a kezem. Egyszerre éreztem döbbentnek,
izgatottnak és riadtnak magam. Szóval holnapra új hercegnénk lesz!
– Tudom, hogy most érkeztél vissza, de te is szolgálatban vagy,
méghozzá Lady Americát őrzöd. – Avery együttérzőn megveregette Aspen
vállát, aztán már el is hagyta a helyiséget, és ezzel hallótávolságon kívülre
került.
– Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy az egészről már jó korán
gondoskodhatok – nézett rám Aspen.
Felnevettem. Mintha felszabadultam volna, mintha semmi sem
tarthatott volna vissza, sem a palota falai, sem durva tapintású ruhám
varrásai.
– Szeretlek, Lucy. Te vigyázol rám és én vigyázok rád?
Nem ígéret volt, inkább kérés. Biccentve jeleztem, hogy így lesz, és
ezzel átléptem egy olyan jövőbe, amely nagyszerűbb volt annál, mint
amiben bármelyikünk reménykedhetett volna.

 AZ IGAZI UTÁN...
(extra epilógus)

 Félálomban rácsaptam a vállamra, mert valami megcsiklandozta.
Amikor újra megtörtént, ösztönösen odébb gurultam. A csiklandós érzés
azonban kitartott, sőt egyre lejjebb haladt a hátamon. Ó! Nem a betévedő
szellő volt, és nem is a párnámból szabadult ki egy tollpihe.
Bőrömet csókok csiklandozták.
Még mindig lehunyt szemmel magam elé mosolyogtam, Maxon
pedig elhúzott egy hajfürtöt, hogy újabb helyet szabadítson fel a
csókjainak. Testemet legyezgető lehelete felidézte bennem azt, hogy előző
este hogyan is kötöttünk ki a csomókba gyűrődött ágynemű között.
Elnevettem magam, amikor a nyakamon különösen csiklandós pontra
talált.
– Jó reggelt, kedvesem – suttogta.
– Jó reggelt.
– Csak azon tűnődtem… – fogott hozzá, és mivel átfordultam, már az
arcomba súgta a szavakat –, hogy mivel ez mégiscsak a születésnapom,
nem úszhatnánk meg ez egyszer a felkelést? Ami helyett az egész napot
ágyban tölthetnénk…
Elmosolyodtam, és sikerült valahogy kinyitnom a szemem.
– És ki fogja az országot irányítani?
– Senki. Hagyjuk, hadd hulljon darabokra. Csak az én Americámat a
karomban tarthassam.
A haja teljesen összekócolódott, és a teste olyan meleg volt, hogy
minden porcikám csak arra vágyott, hadd maradhassak ott mellette.
Teljességgel megbűvölt, ahogy a szerelmünk egyre elmélyült. Folyton azt
hittem, hogy már megtaláltam a módját annak, hogyan adhatok meg neki
mindent, ami csak hatalmamban áll, de aztán megismertem egy új
szeszélyét, meghallgattam egy új történetét, valami új tapasztalatban lett
részem, és a szívem újra megtelt szerelemmel.
 – No de mi lesz a partival? Heteken át tervezgettük – panaszoltam fel.
Állát a tenyerébe támasztotta.
– Hmmm. Na jó, akkor tartunk egy tízperces szünetet, benézünk a
partira, és már jövünk is vissza. – Körém fonta a karját, én pedig
felkacagtam, amikor csókokkal hintette be a testemet.
Ezzel annyira elterelte mindkettőnk figyelmét, hogy nem is hallottuk,
amikor a komornyik benyitott. – Felség, keresi a…
A mondatot viszont már nem tudta befejezni, mert Maxon
hozzávágott egy párnát. A komornyik visszavonult a folyosóra, és az ajtót
becsukta maga mögött. Kis szünet után ennyit hallottunk beszűrődni: –
Elnézést kérek, uram.
Amióta beköltöztem a palotába, hozzászokhattam ahhoz, hogy nincs
magánéletem, és az összes kínos pillanaton végigtekintve ez még a jobbak
közé tartozott. Arcom elé kaptam a kezem, hogy ne tűnjön fel fülig érő
szám, de Maxon meglátta, és ő is elvigyorodott.
– Nos, azt hiszem, ez megválaszolja a kérdésemet.
Gyorsan akartam felülni, hogy csókot nyomjak az arcára, de
váratlanul megszédültem.
– Ó!
– Jól vagy?
– Ühüm – motyogtam eltakarva a számat. – Csak túl hirtelen ültem fel.
Végigsimított a hátamon, én pedig nekitámaszkodtam.
– Mikor is kezdődik a parti?
– Hatkor. És mindenki itt lesz, még édesanyám is.
– Ó, hát akkor ez tényleg nagy mulatságnak ígérkezik!
Játékosan rácsaptam.
– Ezt már sosem felejted el? Hiszen csak egyetlenegyszer történt meg.
– A szökőkútban táncolt szilveszterkor, America – jegyezte meg
szemében gyermeki örömmel. – Elképesztő volt, és sosem fogom
elfelejteni.
Nagyot sóhajtottam.
– Na mindegy, ne késs el. Megyek öltözni. Találkozunk a reggelinél.
– Rendben.
 Miközben felálltam, lehúztam egy lepedőt az ágyról és magam köré
csavartam.
Maxon hátradőlt, úgy figyelte, ahogy elmegyek.
– Az összes ruhád közül ez a legnagyobb kedvencem.
Az ajkamba harapva hátranéztem rá, aztán már le is nyomtam a saját
lakosztályomba vezető ajtó kilincsét. Ki van zárva, hogy valaha is beteljek
vele.
Mary természetesen már várt rám. Hozzászokott ahhoz, hogy vagy
engem lát visszasétálni Maxon szobájából, vagy ő vágtat ki az enyémből,
de cinkos pillantásától mindig zavarba jöttem.
– Jó reggelt, felség! – bókolt köszönés közben. – Ezek szerint remek
éjszakája volt?
– Azt a somolygást látni sem akarom – válaszoltam tréfálkozva,
odadobtam neki a lepedőt, és már szaladtam is a fürdőszobába.

Korábban kicsit aggódtam a ruhám szabása miatt, de az a helyzet,

hogy remekül állt. Minden fej felém fordult, amikor megjelentem a partin,
én pedig igyekeztem udvariasan fogadni a rám irányuló figyelmet. Még
két év házasság után sem találtam könnyűnek, hogy reflektorfénybe
kerüljek.
May máris hozzám futott.
– Ames, te ragyogsz!
– Köszönöm. De te is nagyon csinos vagy. – Megérintettem egyik
tökéletesen a helyén lévő tincsét, és elámultam azon, hogy a húgom
milyen nagyszerűen alkalmazkodott új életéhez, mint a királyi család tagja.
Mindig bájos és eleven volt, és mihelyt a családom Angelesbe költözött, ő
lett a média kedvence. Rólam rengeteg kép jelenik majd meg holnap a
sajtóban, May-ről azonban kétszer annyi lesz.
– Jól érzed magad? – tudakolta.
– Csak egy kicsit szétszórt vagyok. Menj és mulass jól. Nekem
gondoskodnom kell arról, hogy minden simán menjen.
 – Mulassak jól? Azon leszek! – Már szaladt is tovább sugárzó
mosollyal, olyan embereknek integetve, akikről biztosan tudtam, hogy
még csak nem is ismeri őket. A hangulat mostanra a tetőfokára hágott, és
úgy láttam, a vendégek nagyszerűen szórakoznak. A termet nem díszítették
túl, a világítás kellemes volt, a zenészek remek munkát végeztek.
Reméltem, hogy Maxon elégedett lesz.
Elkezdtem átvágni a termen, útközben megkóstolva az előételeket. De
valahogy nem tűnt semmi szörnyen étvágygerjesztőnek. Maxon kedvenc
falatjai nem feltétlenül estek egybe az enyémekkel – így egyszerűen csak
bizakodtam, hogy mindenkinek elnyerik majd a tetszését.
Lábujjhegyre álltam, és tekintetem végigpásztázott a termen. Ha
Maxon figyelt rám, akkor mostanra itt kellene lennie valahol. Nem láttam
sehol, megpillantottam azonban Marlee-t. Mihelyt észrevett, azonnal
hozzám sietett, Cartert pedig ott hagyta, hadd beszélgessen tovább néhány
palotaőrrel.
– America, ez a parti egészen elképesztő! – áradozott, és arcon
csókolt.
– Köszönöm. Maxont keresem. Nem találkoztál vele?
Megfordult, hogy velem együtt vegye szemügyre a tömeget.
– Láttam bejönni, de fogalmam sincs, hol lehet mostanra.
– Hmmm. Akkor kénytelen leszek körbejárni. Hogy van Kile?
Marlee mosolya kissé aggodalmasnak tűnt.
– Jól. Megpróbálok hozzászokni ahhoz, hogy a dadusa fekteti le.
Kile épp elmúlt egyéves, és Marlee egyszerűen imádta. Ahogy én is.
Ő volt az egyetlen hímnemű, aki rendszeresen megfordult a Hölgyek
Szalonjában anélkül, hogy ehhez külön engedélyt kért volna.
– Marlee, biztosra veszem, hogy minden rendben van vele. Neked
pedig jót tesz, ha Carterrel töltesz egy kis időt.
– Igazad van – biccentett. – Mindketten remekül érezzük magunkat. De
majd te is meglátod. Annyira nehéz elengedni őket, még ilyen rövid időre
is.
Visszamosolyogtam rá.
– El tudom képzelni. Menj, egyél pár falatot. Később még beszélünk.
 – Rendben. – Újra megcsókolt, aztán indult vissza Carterhez.
A férjemet keresve körülnéztem a teremben. Amikor végre
megpillantottam, a szívem nagyot dobbant. Nemcsak azért, mert annyira
örültem, hogy meglett, hanem azért is, mert éppen Aspennel beszélt.
Aspen mostanra bot nélkül járt, de néha azért még bicegett, különösen
akkor, ha fáradt volt. Már azt egyfajta csodának tartottuk, hogy ilyen
szépen gyógyult, de persze ha akadt ember, aki pusztán az akaratereje által
képes a felépülése, az csakis ő lehetett.
Teljesen elmerültek a beszélgetésben, én pedig egyre közelebb
kerültem hozzájuk, míg végül ott álltam mögöttük.
– Az első év nehéz volt? Mert sokak szerint az, de önök ketten mintha
remekül elboldogultak volna – mondta éppen Aspen.
Úgy tervezték, hogy nem sokkal a mi esküvőnk után ők is
összeházasodnak, de amikor Lucy apja megbetegedett, mindent félre
kellett tenniük. Miután jobban lett, Aspen húzta kicsit az időt. Gyanítottam,
attól tartott, hogy Lucy meggondolja magát, és ezért saját magamat
okoltam. Annyira egymásnak voltak teremtve, sosem lett volna szabad
kételkednie. Amikor végül meglett az esküvő, olyan boldog voltam, mint a
sajátomon.
Maxon sóhajtott egyet.
– Nem könnyű erre válaszolni. Nem a házasság része nehéz a
dolognak, inkább a kötelességek. Nagyon sokat kértem Americától,
amikor elvártam tőle, hogy helyezkedjen bele a királyné szerepébe, mikor
pedig ahhoz sem volt elég ideje, hogy hozzászokjon a hercegné
státusához.
– Veszekedtek?
– Tréfál? Abban vagyunk messze a legjobbak! – Mindketten
elnevették magukat. Szívesen megsértődtem volna, de hát ez volt az
igazság: mi ketten remekül tudtunk vitatkozni. Habár ez már sokat
mérséklődött.
– Nem tudom, miért tűnik olyan jelentős dolognak – folytatta Aspen,
és mosolya elhalványult. – Régóta össze akartunk már házasodni. De
akkor most, hogy ezen is túljutottunk, miért érzem annyira nyomasztónak?
 – A cím miatt. – Maxon belekortyolt a pezsgőjébe. – Férjnek lenni
ijesztő. Olyan, mintha sokkal több lenne a vesztenivalónk.
Valószínűleg többet szorongok ez a címem, mint a királyi miatt.
– Tényleg?
– Tényleg.
Aspen elhallgatott, megrágta a hallottakat.
– Figyeljen csak… – fogott bele Maxon. – Tudnia kell, hogy eszem
ágában sincs elküldeni magukat. Itt mindig szívesen látjuk mindkettejüket.
De talán Lucynak meg magának arra lenne szüksége, hogy legyen egy
saját helyük.
– Micsoda? Egy ház?
– Nézzen körül. Vigye magával Lucyt, aztán ügyeljen, hogy találnak-e
olyan helyet, ami megtetszik, aminél úgy érzik, hogy közösen tudnának
rajta dolgozni. Talán könnyebb úgy közös életet kovácsolni, ha van egy
otthonuk, ami valóban a maguké.
– De Marlee meg Carter remekül elvan itt.
– Ők mások.
Aspen a padlót bámulta. Láttam rajtam, úgy érzi, ebben az egészben
valami módon kudarcot vallott.
Maxon hátba veregette.
– Nem sok emberben bízom annyira, mint
magában.
Rengeteget tett értem és Americáért. Egyszerűen csak menjen és
nézzen körül. Hátha akad valami olyan ház, amibe mind a ketten
beleszeretnek, és ha talál ilyet, akkor vegye úgy, hogy ez a mi ajándékunk.
– Önnek van születésnapja. Önnek kellene ajándékokat kapnia –
tiltakozott Aspen, de most már mosoly ült az arcán.
– Nekem mindenem megvan. Az ország helyzete javul, a házasságom
boldog, jó barátaim vannak. Egészségére, uram.
Aspen mosolyogva emelte fel a poharát, ittak egymás egészségére.
Örömkönnyek homályosították el a szemem, úgyhogy pislogtam párat, de
aztán odaléptem hozzájuk, és megkopogtattam Maxon vállát.
Megfordult és az arcán sugárzó mosoly jelent meg.
 – Hát itt vagy, kedvesem!
– Boldog születésnapot!
– Köszönöm. Tényleg ez életem legjobb partija.
– Ügyes voltál, Mer – bólogatott Aspen is.
– Köszönöm mindkettőtöknek. – Maxonra néztem. – Egy kis időre el
kell raboljalak.
– Hát persze. Később folytatjuk a beszélgetést – ígérte Aspennek,
aztán már indult is utánam, kifelé a teremből.
– Erre! – utasítottam, a karjánál fogva húzva magam után.
– Tökéletes! – jelentette ki, amikor beléptünk a kertbe. – Kicsit
elszabadulhatunk az őrültek házából.
Elnevettem magam, és fejemet a vállán nyugtattam. Minden további
nélkül a kedvenc padunkhoz vezetett, aztán leültünk: ő az erdő, én pedig a
palota felé néztem.
– Pezsgőt? – ajánlotta fel, mert magával hozta a poharát.
– Köszönöm, nem.
Maxon viszont ivott egy kortyot, majd elégedetten felsóhajtott.
– Csodás ötlet volt. Komolyan mondom, America, ennél jobb
születésnapot nem is remélhettem volna. Illetve hát… legfeljebb egyet.
Még mindig jobban tetszik a reggeli javaslatom.
– Talán majd jövőre – mosolyogtam rá.
– Szavadon foglak.
Nagy levegőt vettem, hogy megnyugodjak.
– Figyelj csak, tudom, hogy még előttünk az egész éjszaka, de én már
most szeretném átadni a születésnapi ajándékodat.
– Ó, kedvesem, igazán nem vártam tőled semmit. Minden veled töltött
nap önmagában is nagy ajándék. – Hozzám hajolt, hogy megcsókoljon.
– Nos, nem is terveztem, hogy bármit is adjak, de aztán úgy alakult,
hogy mégis… és hát ez van.
– Rendben – bólintott, és letette a poharát a fűre. – Készen állok. Hol
az ajándékom?
– Épp ez az egyetlen gond – fogtam bele. Éreztem, hogy kezem
remegni kezd. – Csak olyan hét-nyolc hónap múlva érkezik meg.
 Hunyorogva elnevette magát.
– Nyolc hónap? Mi a csoda tarthat ennyi…
A hangja elhalkult, a tekintete az arcomról a hasamra siklott. Mintha
arra számított volna, hogy másképpen nézek ki, hogy máris akkora
vagyok, mint egy ház. Csakhogy én igyekeztem mindent elleplezni: a
kimerültséget, a hányingert, hirtelen támadt viszolygásomat mindenféle
ételtől.
Csak bámult és bámult, én meg egyre azt vártam, hogy elmosolyodik,
felkacag vagy ugrándozni kezd. Maxon azonban csak ült, mintha gyökeret
vert volna, és ez már kezdett megriasztani.
– Maxon? – Kinyújtottam a kezem, és megérintettem a lábát. – Maxon,
jól vagy?
Bólintott, de a tekintetét le nem vette volna a hasamról. A szemébe
könnyek gyűltek.
– Hát nem elképesztő? Hirtelen százszorosra nőtt a szeretetem –
szólalt meg halk, ámuló hangon. – Pedig azt hittem, nem találhatok
magamban érzéseket olyan személy iránt, akit nem is ismerek. – Ekkor
végre rám nézett. – Tényleg kisbabánk lesz?
– Tényleg – leheltem meghatottan.
– És fiú vagy lány? – tudakolta felragyogó szemmel.
– Ehhez még túl korán van – motyogtam örömkönnyeimmel
küszködve. – Az orvos egyelőre semmi mást nem tudott mondani, csak
azt, hogy valaki egyértelműen van odabent.
Maxon gyengéden a hasamra simított a tenyerét.
– Természetesen azonnal alaposan megkurtítjuk a
munkanapjaidat, ha kell, teljesen abbahagyod a munkát. És még több
szobalány állhat szolgálatba.
– Ugyan, ne légy szamár! Mary meg Paige bőven elég nekem.
Egyébként pedig te is tudod, hogy édesanyám itt akar majd lenni, ahogy
Marlee és May is. Kész embertömegek fognak gondoskodni rólam.
– Ahogy annak lennie is kell!
Hátravetettem a fejem, és elnevettem magam, de aztán újra a férjemre
pillantottam, és láttam, hogy a tekintete elborul.
 – De America, mi van, ha olyan leszek, mint ő? Mi van, ha borzalmas
apa leszek?
– Maxon Schreave, ez egyszerűen képtelenség! Ha valami lehetséges,
hát inkább az, hogy talán túlságosan el fogod kényeztetni. Kénytelenek
leszünk felvenni a világ legszigorúbb dadusát, hogy egyensúlyt
teremtsünk.
Elvigyorodott.
– Szigorú dadusról szó sem lehet. Csakis vidám dadus jöhet.
– Óhaja parancs, őkirályi férjsége.
Maxon megköszörülte a torkát, majd megtörölte a szemét.
– Jól sejtem, hogy ez a mi titkunk?
– Egyelőre igen.
Arcán lelkes mosoly terült szét
– Nekem most akkor is egyértelműen kedvem támadt ünnepelni.
Felkapott, és rohanva elindult velem befelé. Képtelen voltam
abbahagyni a nevetést. Felpillantottam rá, és reményteli, izgatott
arckifejezéséből kiolvashattam, életünk legjobb része még csak most veszi
kezdetét.

MI VAN VELÜK?
 Kriss Ambers

Miután a Párválasztón alulmaradt, Kriss visszatért Columbiába, hogy
újrakezdje az életét. Amikor elhagyta a palotát, eléggé zaklatott volt
amiatt, hogy másodikként végzett, de voltaképpen csak Maxon és America
esküvőjén érezte át teljes mélységében a dolgot. Egész nap komoly képet
vágott, beállt a fényképezésekhez és táncolt a vendégekkel, ám rendkívül
letörve tért haza.
Több mint egy hónapon át nem hagyta el a házat, egyre a különböző
cselekedeteit elemezgette, arra próbált rájönni, hogy mit kellett volna
másképpen csinálnia. Megbánta, hogy Maxonnak adta az első csókját, és
egyfolytában az járt a fejében, hogy valójában neki kellett volna
királynénak lennie. Csak a szülei unszolására tért vissza a társasági életbe,
és kezdett el apja mellett dolgozni a helyi egyetemen, mint a
kommunikációs iroda titkárnője.
Eleinte gyűlölte a beosztását. Gyakran léptek ugyanis oda hozzá
emberek, akik szerettek volna közös fényképet „azzal a lánnyal a
Párválasztóból”, mert fogalmuk sem volt, mennyire kellemetlenül érinti
ez a megszólítás. Már a legelején többször is betegszabadságra ment,
annyira rosszul viselte a nyilvánosságot. A leggyakrabban a könyvtárban
ült, és munkáját az épület legelhagyatottabb zugaiban végezte. Félt attól,
hogy már az egész élete így telik majd, és abban sem volt biztos, hogy
valaha is másként tekintenek rá, mint arra a lányra, aki majdnem
hozzáment Maxon herceghez.
Fél évvel azután, hogy elkezdett az egyetemen dolgozni, a kollégái
mulatságot szerveztek egy épp hazatérő tanár tiszteletére, aki több mint
egy éven át Honduragua dzsungelében gyűjtött növénymintákat. Elliot
Piaria professzort, a lelkes botanikust mindenki dicsérte szakértelméért és
lendületéért, pedig még kifejezetten fiatal volt. Kriss egyáltalán nem akart
elmenni a buliba, de aztán mégsem bánta meg, amikor rájött, hogy aznap
nem ő áll a figyelem középpontjában. És szívesen ismerkedett meg a
férfival is, különösképpen azután, hogy az a bemutatkozásukkor ezzel a
kérdéssel fordult hozzá: – És maga mit tanít? – Mivel Elliot a teljes
Párválasztó alatt olyan helyen tartózkodott, ahol a technika szinte összes
vívmánya ismeretlen volt, fogalma sem volt az egészről, Kriss
természetéből következően érett viselkedéséből pedig nem jöhetett rá arra,
hogy a lány hét évvel fiatalabb nála.
Ezután jó párszor összefutottak. Elliot állandóan arról faggatta Krisst,
hogy miért nem tanít. Meggyőződése volt, hogy a lánynak intellektusa
alapján inkább egy tanteremben lenne a helye, mint valami irodában. Kriss
valósággal kivirágzott a férfi rá irányuló figyelmétől, és jobban
megszívlelte megjegyzéseit, mint az képzelte volna.
Elliot vonzódott Krisshez, akinek pedig nagyon tetszett az, hogy
végre nem hajdani Párválasztó-versenyzőként, hanem emberként
tekintenek rá. Az önbizalma nőttön-nőtt, és fokozatosan újra előtérbe
került kiegyensúlyozott, jó kedélyű egyénisége. El is kezdtek randevúzni,
nem sokkal azután, hogy Kriss matematikatanári álláshoz jutott – bár ez az
állás nem nyerte el a tetszését, a tanítást élvezte.
Annyira félt attól, hogy újra fájdalmat okoznak neki, hogy
bátortalanul engedte csak át magát az új érzéseknek. Elliot azonban
annyira el volt tőle ragadtatva, hogy amikor egyszer épp nagyon jó
kedvében kapta a lányt, azon mód meg is kérte a kezét. Szerette volna
mielőtt megtartani az esküvőt, attól tartva, hogy ha várnak, Kriss esetleg
meggondolja magát. A lánykéréshez képest egy hónap múlva már házasok
voltak, és az esküvő után Kriss végre elhitte, hogy Elliot saját magáért
szereti, és nem áll szándékában elhagyni őt.
Columbiában telepedtek le, bár Elliot kíváncsi természete miatt
eljutottak Illéa peremvidékeire is, ahol újabb és újabb tanulmányozni való
dolgok után kutattak. Gyermekük nem született, volt viszont rengeteg
háziállatuk – közülük nem egy egzotikus jószág, amelyek szokásait és
viselkedését szintén tanulmányozták.
 Natalie Luca

Miután a Párválasztóból távoznia kellett, Natalie hazament, hogy a
kishúga, Lacey elvesztését gyászoló családjának vigaszt próbáljon
nyújtani. Korábban sosem kellett megtapasztalniuk semmiféle nehézséget,
és ez a megpróbáltatás túlságosan is megviselte a családot. A szülei Lacey
halálát követően kis híján elváltak, mert képtelenek voltak feldolgozni
szörnyű veszteségüket. Natalie szavai azonban megnyugvást jelentettek,
amikor arra emlékeztette őket, milyen vidám lány volt a húga, és hogy
mennyire nem szeretné, ha éppen miatta válnának el. Ebben rengeteg
igazság volt. Natalie-nak és Lacey-nek több barátja is csonka családban élt,
és mindketten tartottak attól, hogy esetleg hasonló sorsra jutnak, pedig a
szüleik egyáltalán nem marakodtak.
Natalie nagy diadalként értékelte, hogy a szülei házasságát ő mentette
meg, és tudta, hogy Lacey is büszke lenne rá. Csak eztán döbbent rá arra,
hogy neki magának sem ártana egy kis boldogság. Régebben többen is
bírálták, mivel nem volt valami jó tanuló, Lacey azonban mindig arra
emlékeztette, hogy úgy egyedi és szép, ahogy van.
Mire Maxon és America esküvőjére sor került, a lány már újra a régi
volt – sőt talán az esküvői fogadás egyik fénypontját jelentette azzal, hogy
vadul ropta az összes táncot (amire America buzdította is). Natalie cseppet
sem volt elkeseredve, hogy nem ő lett az új hercegné. Miután látta, hogyan
kell Americának szálegyenes tartással, összekulcsolt kézzel hercegnét
játszania, rájött, mennyire nem kedveli a kötöttségeket, amik ezzel az
élettel együtt járnak. Ő mindenáron saját maga szeretett volna lenni.
Miután a Párválasztó körüli felhajtás elült, Natalie elkezdett a családi
ékszerüzletben dolgozni: a tervezésről tanult egyre többet. Sziporkázó
kreativitása alkalmassá tette arra, hogy egészen új formákkal álljon elő, és
apja mellett szorgos munkával elsajátította az alkotó folyamat minden
lépését is.
Nagyjából két évvel a Párválasztót követően bemutatta saját
ékszerkollekcióját, és a hajdani versengésből kifolyólag a neve elég
ismerősen csengett ahhoz, hogy rengeteg híresség felfigyeljen rá. Az
általa készített darabokat gyakran viselték színésznők és zenészek, kedves
barátnőjéről, Illéa királynéjáról nem is szólva. A gyönyörű és élénk
természetű Natalie egy színészhez ment feleségül, így Kettessé vált még a
kasztrendszer felszámolása előtt. Hamarosan azonban elváltak, mert a
gondtalan természetű lány nem viselte jól a házasságot, és egyedül sokkal
jobban elboldogult. Megviselő időszak volt ez számára, hiszen korábban
vadul ellenezte a válást, ugyanakkor képtelen volt beletörődni a
párkapcsolat kötöttségeibe. Végül sikerült megbékélnie a saját döntésével.
Mivel már Kettes volt, néhány filmben kipróbálta tehetségét –
vígjátékokban kapott mellékszerepeket. Vita tárgyát képezte, hogy
alakításában mennyi volt a színészkedés, és mennyi a saját egyénisége.
Natalie időnként még beszélgetett Americával, de a Párválasztó
időszakából Elise maradt az a lány, akivel a legszorosabb kapcsolatot
ápolta. Bár életük hátralevő részében nagy távolság választotta el őket,
nagyon is különböző személyiségük mégis jól összeillett, és életük
jelentős alkalmain mindig összejöttek.
 Elise Whisks

Elise úgy viselte a Párválasztóból való kiesését, mintha nyilvánosan
megszégyenítették volna, és az eljegyzés bejelentésének napján történt
brutális támadás után képtelen volt újra betenni a lábát a palotába, még
Maxon és America esküvőjén sem jelent meg.
Azt persze Elise nem tudta, hogy az Új-Ázsiával folytatott háború
csak színjáték volt. Valami jelentéktelen kereskedelmi ügyből nőtt ki,
Clarkson király pedig tett arról, hogy ne oldódjon meg. Azért
szorgalmazta a hadakozást, mert ezzel elterelhette a nyilvánosság
figyelmét az ország belügyeiről, a sorozást pedig úgy manipulálta, hogy
azzal sakkban tarthassa az alacsonyabb kasztokat és a potenciális
lázadókat. Maxon valamivel a Párválasztó kezdete előtt megsejtette, hogy
valami nincs rendben, Új-Ázsiába tett látogatása pedig csak megerősítette
a gyanúját. Új-Ázsia elnöke tartott attól, hogy Clarkson elpusztíthatná a
nagyobb és fontosabb városokat, ezért főként ezeket kívánta védeni, így a
csatákra a szegényebb, néptelenebb vidékeken került sor. Ezrek haltak meg
mindkét oldalon a semmit védve, a semmiért harcolva.
A valós helyzetet nem ismerő Elise azt hitte, hogy a korona fontosnak
találja a vele kialakított kapcsolatot, és feltételezte, hogy a Maxonnal kötött
házasság elhozza azt a békét, amit Clarkson királynak eleve nem állt
szándékában megkötni. Mihelyt azonban Maxon hazatért a sorsszerű útról,
csendben elkezdte kitervelni, hogyan vethet véget a konfliktusnak, és
miután trónra lépett, kidolgozta a békeszerződés feltételeit a két ország
között. Elise-t szemelte ki a feladatra, hogy nagykövetként közvetítsen. A
lány megtiszteltetésnek tartotta, hogy így szolgálhatja a hazáját és a
családját, és vállalta a megbízást.
Több hivatalos útja közül az egyiken nyilvános találkozót szerveztek
neki egy olyan vállalatvezetővel, aki cége hasznának egy részét arra
fordította, hogy a háború által leginkább tönkretett területeket új életre
keltse. A vezérigazgató fiát elbűvölte Elise szakértelme az etikett, nyelvek
és könyvek terén, hogy a szépségét ne is említsük. Kapcsolatban maradt
vele, és egy idő után megkérte a családjától a kezét. A szülők lelkesen
beleegyeztek, mivel tudták, hogy a fiatalember hatalmas vagyont örököl
majd, és hogy már eleve előkelő társadalmi pozíciót tölt be Új-Ázsiában.
Elise boldogan tett a családja kedvére, nem törődve afelett érzett
aggályaival, hogy mégiscsak olyan valakihez készült hozzámenni, akivel
alig néhányszor találkozott. Bízott a szülei ítélőképességében. Új-Ázsiába
költözött és eltökélte magában, hogy nem számít, boldog lesz-e a férjével
vagy sem. Aztán óriási meglepetésére rátalált a boldogságra. A férje
elképesztően bőkezű férfi volt, aki türelmesen kivárta, hogy a lány
megkedvelje, és amikor terhes lett, kifejezetten elkényeztette.
Elise a saját családja körében továbbra is távolságtartó
udvariassággal viselkedett, azonban ha Natalie-val beszélt, valósággal
áradozott kedves és jóképű férjéről. Két fiút szült neki, akik férje és
családja szeme fénye lettek. Elise szerelmes volt és boldog – nem is
remélte, hogy ennyi mindenben lehet része, és sosem gyászolta a
lehetőséget, amikor hercegnévé válhatott volna.
 Table of Contents
A KIRÁLYNÉ
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
A KEDVENC
I. rész
II. rész
CELESTE JELENETEI
A megérkezés
A csók
A távozás
A SZOBALÁNY
Kriss Ambers
Natalie Luca
Elise Whisks