Copyright © P. C.

Harris, 2017
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó 2017
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Komor Kata
Korrektor: Bardi Erzsébet
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2017

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

ISBN: 978-615-5763-00-7
 A könyvet az öcsémnek ajánlom.
Kívánom, hogy minden álmod váljon valóra!
„Veled különleges volt minden egyes pillanat,
Tévedtem, mert azt hittem, hogy ez örökre így marad,
Veled most lezártuk, de a szerelmünk el nem múlt,
Nélküled nem megy, mert Veled még lesz egy út.”

Children of Distance
 Köszönetnyilvánítás

Az írás számomra nemcsak betűkből és mondatokból áll,

hanem egy másik világból. Rengeteg élménnyel
gazdagodhatunk a könyvek által mind írás, mind olvasás
közben. Azt, hogy ez a kis világ megteremhetett bennem,
legfőképp az öcsémnek, Tominak köszönhetem. Ha ő nem
szeret bele gyermekfejjel a jégkorong csodás játékába,
talán ez a könyv sem születik meg. Hatalmas köszönet jár
a családom többi tagjának is, akik mindig elnézik nekem,
amikor egy papírfecnivel rohangálok a lakásban, vagy
amikor magamra zárom az ajtót, és napokig nem lehet
velem kommunikálni.
Köszönöm a csajoknak a facebookos csoportokban:
Cristine A. L.-nek, hogy az előelőolvasóm volt, és a
szerzőtársaimnak, Vikinek és Siennának, hogy végig
mellettem voltak és bátorítottak.
Köszönöm a fantasztikus szerkesztőmnek, Katának a
munkáját, aki keményen megdolgozott abban, hogy
közösen csillogó gyémánttá varázsoljuk Zack és Mel
történetét. Köszönöm Ádámnak a csodaszép borítót,
valamint köszönöm a Kiadó minden tagjának, aki részt
vett a legújabb álmom megvalósításában.
Köszönöm a bloggereknek, az olvasóimnak és a
véleményt posztolóknak. Hihetetlenül feldob a
lelkesedésetek, és nagyon jólesik látni, hogy mennyien
vártátok ezt a könyvemet. Csak remélni tudom, hogy a
következőket is hasonló örömmel fogadjátok majd.
 1. fejezet

Z ack
Sebesen száguldok a kapu felé, közben a légzésemre
figyelek. A vér fémes ízét érzem a számban, de nem
érdekel, csak az ütésre összpontosítok. Nincs időm azon
gondolkodni, hova lőjem a korongot, a hátvédek
pillanatokon belül utolérnek, így egy mozdulattal
beküldöm a kapu bal felső sarkába.
A jégkorong alapvetően gyors játék, ahol
századmásodperceken múlik a siker. Most sincs ez
másképp. Az előbb még kiabálásoktól zengett a
jégcsarnok, most pedig csönd telepszik a lelátóra; hallani
vélem a korcsolyák sercegését a jégen, még a szurkolók is
bent tartják a levegőt, csendben figyelve reménykednek.
Aztán a háló megremeg, a góljelző lámpa felvillan, és a
tömeg egyszerre ugrik fel éljenezve. A kijelzőre pillantok,
és mosolyra húzom a számat: már csak két másodperc
van hátra a játékból, és mi állunk nyerésre. Még nincsen
vége, de innen már egyenes út vezet a győzelemig. Míg
bambulom a kijelzőt, a csapattársaim örömükben
megrohamoznak, és a nyakamba ugorva ünnepelnek.
Egészen kicsi voltam még, amikor apám a lábamra
húzta az első korcsolyámat. Kivitt a jégpályára, hogy
megtanítsa a siklás technikáját, de arra nem számított,
hogy én ezt már a génjeimmel hoztam magammal.
Nemsokára megkaptam életem első hokiütőjét, amivel egy
edzésen egyből kiütöttem az első tejfogamat. Anyám azóta
is csóválja a fejét, mikor a fogatlan mosolyomra pillant a
hűtőre rögzített fényképen. Emlékszem, nagyon büszke
voltam erre a hokis sérülésemre úgy fél évig, míg ki nem
nőtt a rendes fogam. Azt játszottam, hogy igazi NHL-
játékos vagyok, és engem ünnepel a világ – merthogy a
foghíj az menő, akár egy háborúból hazatérő hősnek.
Akkor még nem is gondoltam, hogy hosszú út áll előttem,
ami majd egészen a profi ligáig vezet.
Végignézek a társaim boldogságtól ragyogó arcán, és
velük együtt nevetek én is. A nagy összeborulásunkat a
bíró sípja szakítja félbe, mire szétválunk, hogy
középkezdéshez készülődjünk, de előtte a büntetőpad
előtt elkorcsolyázva alaposan végignézek a lelátón. Ez a
meccs volt a belépőm a profi ligába, a férfi, akit most épp
nem látok, pedig a kulcsa mindennek.
Alig kezdjük el a játékot, a bíró hosszan fúj bele a
sípjába, véget vetve a meccsnek.
– Szép volt! – kiáltja Mark vigyorogva.
Visszamosolygok és összeütjük a kesztyűs öklünket.
– Szép, bizony! Kösz a jó passzokat.
Lepacsizunk a többiekkel, majd az ellenféllel is kezet
fogunk. Hálás vagyok Marknak, mert nemcsak ma,
hanem az egész szezonban jó passzokkal segített hozzá a
szenzációs formámhoz. Ő a legjobb védő a csapatban, aki
a legjobb barátom is egyben. Már ötéves korunktól
elválaszthatatlanok vagyunk, hokira is egyszerre
kezdtünk el járni. Kibaszottul jók vagyunk mind a ketten,
és ezt az edző is tudja. Ezért is szólt nekünk, hogy ma egy
ügynök fogja figyelni a játékunkat. Szerencsére a szezon
eleje óta kirobbanó formában van a csapat, és ezt más
sem bizonyítja jobban, minthogy ez a tizennegyedik
győzelmünk egyhuzamban. Ha a következő meccset is
megnyerjük, akkor behozhatatlanra tornázzuk fel az
előnyünket a többi csapattal szemben, ez pedig azt jelenti,
hogy miénk a bajnoki cím.
Lesiklunk a pályáról, az edző int, ezért kilépek a sorból,
és hagyom, hogy a többiek tovább haladjanak az öltöző
felé.
– Ügyes voltál, fiam – csapkodja meg a sisakomat a férfi.
– Köszönöm, edző bá.
– Szólt a pasas, hogy veled akar beszélni, úgyhogy
mozgasd a segged.
A hírre képtelen vagyok letörölni az idióta vigyort a
képemről.
– Értettem, uram.
Az öltözőben sorra kapkodom le magamról az átizzadt
cuccaimat, hogy minél hamarabb beállhassak a hideg víz
alá. Rövid ideig élvezem a zuhanyt, nem akarom sokáig
várakoztatni az ügynököt. Elzárom a csapot, kilépek a
zuhany alól, majd a többieket kikerülve magamhoz
veszem a törülközőt. Gyorsan belebújok a ruháimba, ami
azonnal felissza a bőrömön maradt vízcseppeket.
Elköszönök a srácoktól, majd kezemben a törülközővel
kilépek az öltözőből. Utoljára még áttörlöm vele a vizes
hajamat, majd rádobom az ajtó melletti székre. Bal
vállamat a sporttáska szíja húzza, a jobb vállam pedig
még mindig sajog egy rosszul sikerült ütközéstől. De
amikor megpillantom az ügynököt, azonnal elfelejtek
minden fájdalmat. Akaratlanul is végigsimítok jobb
kezemmel a borostámon, ami eszembe juttatja, hogy ideje
lenne megborotválkoznom.
– Jó estét! Ön, biztos Zack Morrison – nyújtja felém a
kezét az öltönyös fickó, mikor megállok előtte.
Valamivel magasabbnak gondoltam messziről, most
viszont, hogy közvetlenül szemben állok vele, látom, hogy
alacsonyabb nálam. Eleganciája azonban olyan
kisugárzást kölcsönöz a pasasnak, ami kompenzálja ezt a
hátrányosságát.
– Üdv! Igen, én vagyok – rázok vele kezet.
– Nagyszerű. Én Rob Steel vagyok, a Vancouver Canucks
csapatától jöttem. Remekül játszott ma.
Meglepődve húzom fel a szemöldökömet, mert ha a
nyugati partról egészen idáig repült, akkor tényleg
felkeltettem a figyelmüket.
– Örülök, hogy tetszett a játékom. Milyen ajánlata van
számomra? – kérdem udvariasan.
Drága óráját megvillantva kihúz a zakója belső
zsebéből egy névjegykártyát, majd felém nyújtja.
– Ha nem haragszik, ma még nem mondanék semmi
komolyat a szerződés részleteiről, holnap azonban
leülhetnénk megtárgyalni az ajánlatot. A kártyán ott van
a számom, hívjon fel a holnapi nap folyamán és
egyeztetünk.
– Úgy lesz! Köszönöm – felelem vigyorogva.
Megbízható embernek tűnik, de ki tudja, hogy megy ez
a nagyok között. Sok rosszat hallottam az edzőtől a profi
liga világáról. Például azt, hogyan próbálják átverni a
kezdő játékosokat. Talán mégsem olyan hülyeség az edző
tanácsa, hogy fogadjak fel egy menedzsert, aki a hivatalos
dolgokkal foglalkozik. És akkor nekem csak az élvezet
marad: játék, nők és persze a pénz.
Kezet rázunk a másnapi találkozóra, majd a férfi kisiet
a jégcsarnokból.
– Szia, Zack! – szólal meg egy ismerős, bizonytalan női
hang a hátam mögött.
Mint minden meccsen, Mel most is megvárt, hogy
gratulálhasson, és részesülhessen a szexi mosolyomból. Ő
a női hokicsapat kapitánya, szintén jó játékos, csak hát…
nőből van. Nincsenek hímsoviniszta nézeteim, de a hoki
kemény játék, amit kemény férfiak játszanak. Mondjuk ez
a csaj pokoli jól játszik, de ahogy belepillantok a
mézbarna szemeibe, mégis csak a nőt látom benne. Eddig
nem volt rá alkalmam, hogy tüzetesebben is
megvizsgálhassam, most azonban gyorsan végigmérem, és
elismerően húzom el a számat. Ajkai enyhén szétnyílnak
és remegve szívja be a résen a levegőt. Átfut az agyamon
egy gondolat, hogy vajon milyen lehet vele smárolni, de
mikor Chris, a kapusunk megveregeti a vállam, hirtelen
észhez térek. Halkan elkáromkodom magam, amiért
olyan csaj csókjára éhezem, aki nem is a barátnőm.
Rávillantok egy olyan mosolyt, amivel leplezni próbálom a
zavarom, mire ő elpirul.
– Láttad a meccset? – kérdem, de azonnal rájövök, hogy
hülye kérdés volt.
– Ühüm. Jól játszottál. Gratulálok a mesterhármasodhoz
– mondja a szavakkal küszködve.
– Kösz. Te is jól játszottál tegnap.
Válaszul a szeme azonnal felragyog, és ez az a pont,
mikor feladom a küzdelmet önmagam ellen.
Mel a csapat melegítőnadrágját viseli, és egy fehér,
testhez tapadó felsőt, ami izgatóan emeli ki formás
melleit. Tényleg átkozom magam, amiért úgy bámulok rá,
mintha életemben még soha nem láttam volna nőt.
Akárhányszor találkozunk, vagy a bő iskolai
egyenruhájában van, vagy hokicuccban. És valljuk be,
egyik viseletet sem lehet szexinek nevezni. Az arca egyre
vörösebb, ahogy találkozik a tekintetünk. Szeretem a
reakcióját, annyira… őszinte. Jelenleg még a helyes kis
szemüvege is tetszik, ami eddig sikeresen elvonta a
figyelmem azokról az egzotikus vágású szemeiről. Mel
arcának tanulmányozása miatt későn veszem észre, hogy
a bejáratnál már vár egy másik nő. Az, aki a legprofibb
módon el tudja feledtetni velem minden fájdalmamat.
Vagy az is lehet, hogy átváltoztatja gyönyörré… a lényeg,
hogy most rá van szükségem. Melt lerázom egy gyors
köszönéssel, és a miniszoknyába bújtatott lábak felé
veszem az irányt.
– Szervusz, édes! – csókolok bele Raisa nyakába.
– Szia! – öleli át a nyakamat. − Nyertetek?
A kérdéséből egyből levágom, hogy megint nem jött el a
meccsre. Abban bíztam, hogy ma este valamiért kivételt
tesz, hiszen a mai eddigi életem legfontosabb mérkőzése
volt.
– Igen. Mesterhármast lőttem – felelem lehangoltan.
– Ügyes vagy! – simít végig ujjaival a hajamon. – Akkor
elviszel abba a buliba, amit mondtam neked a múlt
héten?
Uh… Buli? Most? Nem vagyok olyan formában, hogy
kibírjak egy részegektől nyüzsgő bulit, ahol mindenki
ismer engem, de én senkit. Titkos vágyaim között
szerepelt, hogy innen egyenesen hazamegyünk, hogy
végre megkapjam a csajom testét, és utána álomba
zuhanjak. Na, ennek most annyi.
– Muszáj? – kérdezem, és belemarkolok a fenekébe,
mintegy jelzésként, hogy mire vágyom.
– Utána… jó? – csiklandozza meg az ajkam a hosszú
körmeivel.
Utána? Konkrétan már most összecsuklanak a lábaim,
de ahogy rám emeli az igéző kék szemeit, képtelen vagyok
ellentmondani neki. Csak legyünk már túl azon a bulin…
Határozottan magamhoz húzom, és sokat sejtetőn
búgok a fülébe. Meggondolatlan mozdulat volt a
részemről, mert a parfümje azonnal irritálni kezdi az
orrom. Ellépek tőle, és magam se értem, miért,
visszapillantok a pálya felé. Veszek egy mély lélegzetet, és
csalódottan állapítom meg, hogy már nincs ott, akit
keresek.
A csapattársaim boldog kurjantásaitól visszhangzik a
sötét parkoló. A sietség ellenére is hallottam az öltözőben,
hogy ők is buliba tartanak, talán ugyanabba, mint amibe
mi. Ha tényleg így van, akkor meg van mentve az estém.
Ahogy kilépünk a lámpafénybe, hangos kiabálásokkal
köszöntenek. Úgy sejtem, ők már elkezdték az alapozást.
– Menj a kocsihoz, máris megyek én is – szólok oda
Raisának.
Sóhajt, de szót fogad. Ledobom a sporttáskám az út
szélére, és odasétálok a fiúkhoz.
– Zacky fiú! – üdvözölnek egyszerre.
– Mi a pálya?
– Ígérd meg, haver, ha egyszer az NHL-ben fogsz
játszani, nem mész a Pittsburghbe – röhög Mark.
– Mit mondott a faszi? – kérdezi Jax.
– Még semmit, holnap már többet fogok tudni.
– Akkor gyere, erre innunk kell! – emeli fel Jax az
egyliteres üveget.
Jax, a másik támadó abbahagyja a hokit a szezon után,
mert a szülei nem támogatják tovább, ami rohadt egy
helyzet. Ő is jó haverom, ezért sajnálom, hogy a szülei
ráerőltetik a saját akaratukat, mert szerintük Jaxnek az
apja nyomdokaiba kell lépnie. Ő pedig, egyetlen fiukként,
kötelességének érzi, hogy a majdnem kilencszáz
mérföldre lévő ottawai egyetemre menjen továbbtanulni,
hogy jogot hallgathasson. De ki tudja, talán még
szükségem lesz egy ügyvédre a későbbiekben, úgyhogy
nem is baj, hogy a haveromból jogász lesz. Amióta
megtudtuk, hogy felvették, azóta mindenki ezzel szekálja.
Nem véletlenül, hiszen közülünk ő tudja meginni a
legtöbb sört úgy, hogy másnap kutya baja sincs. Mark
szerint Jax született alkoholista.
A fiúk egymásnak adogatják az üveget, és sorra
meghúzzák, majd engem is megkínálnak.
– Te nem kérsz? – kérdi Chris.
– Nem vagyok oda a rye-ért. Meg Raisa se díjazná, ha
részegen szállítanám a buliba.
– Puha pöcs! – közli a véleményét Mark.
Biztos vicces lehetek, mert a többiek hangos röhögésbe
kezdenek, mire én elkérem tőlük az üveget, amit döbbent
arckifejezés kíséretében ide is adnak. Nagy levegőt
veszek, és a számhoz emelem. A levegőbe hasító
dudaszóra hirtelen félrenyelek, köhögni kezdek, a srácok
pedig újra kiröhögnek.
– Ez az asszony volt… − mondja Jax, párzó mozdulatot
imitálva a csípőjével.
– Te hülye vagy, bazdmeg! – röhög Mark belebokszolva
Jaxbe, mire az elém tartja a kezét, hogy lepacsizzak vele.
Bírom ezeket a srácokat, annak ellenére, hogy ilyen
retardáltak tudnak lenni. Amikor együtt megyünk piálni,
csajok nélkül, én is valahogy így nézhetek ki, mint most
ők. Viszont míg holnap reggel én egy formás női test
mellett fogok ébredni, addig ők borzasztó másnaposan
térnek majd magukhoz valamelyikük kanapéján, vagy a
mellett.
– Jól van, menjetek előre, majd követlek titeket.
Találkozunk a buliban – köszönök el, majd visszasétálok a
táskámhoz.
Beteszem a csomagtartóba, és bevágódok a kormány
mögé.
– Azt hittem, azokkal a barmokkal maradsz – förmed
rám Raisa.
Nagy türelem kell hozzá, hogy ne reagáljak, mert ha én
képes voltam elviselni a múltkori csacsogós, nyávogós
barátnőit, akkor ő is elnézhetné, hogy szót váltok a
haverjaimmal. Fáradt vagyok és nyűgös. Nem akarom a
rosszkedvemet azzal tetőzni, hogy összeveszünk. Az út
alatt nem is próbálunk meg beszélgetni; ő a telefonját
nyomkodja, én pedig a vezetésre koncentrálok.
Hamar megérkezünk a címre, ahol a feldíszített ház és
a csoportokba verődő bulizni vágyók árulkodnak arról,
hogy jó helyre jöttünk. Nem ismerem fel a házigazdát, ami
nem meglepő, mert az arcmemóriám olyan, akár egy
búgócsigáé. Voltam már olyan buliban is, ahol háromszor
mutatkoztam be valakinek, mire leesett, hogy előtte már
együtt ittunk egy-két kört az illetővel.
A fogadtatás meglep, egy ideig a nappaliba se tudunk
bejutni a sok gratuláló ember miatt. Moccanni se bírok.
Valaki ekkor tűzijátékot lő ki a kertben, mire az emberek
egymást taposva szaladnak ki a házból.
 – Én megyek, megkeresem a csajokat – hajol közelebb
Raisa, és egy gyors csók után felszalad a lépcsőn.
A fiúk is szétszóródnak a házban. Valamelyik csajt
próbál szerezni, a többiek meg piát. Ami engem illet, én az
utóbbiak csapatába tartozom. Mark, Jax és én egyszerre
indulunk meg a konyha felé, ahol általában ilyenkor a
söröshordók lenni szoktak.
– Hol vannak a poharak? – nézünk szét mind a hárman.
– Ki a fasz csinál bulit poharak nélkül? – háborog Jax.
– Nyugi van! Kitaláljuk, miből igyunk – nyugtatja le
Mark.
Az emberek közben kezdenek visszaszivárogni a házba,
amitől egyre nagyobb lesz a zsúfoltság.
– Beszarok! Nézzétek már! – mutat Jax a nappaliba. − Ez
nem annak a bolond nőnek a lánya?
Mel?
Felkapom a fejem, már nem is izgat annyira a sör.
Feltűnésmentesen keresni kezdem a táncoló emberek
között, mikor megpillantom. Ugyanabban a cuccban van,
amiben a pálya mellett is láttam, amit a legnagyobb
jóindulattal sem lehet bulizós ruhának nevezni. De
legalább a melegítőnadrág szépen kiemeli a feneke
formáját. A szexi fehér felsőjét most egy cipzáros pulcsival
takarja el, de én továbbra is kíváncsian méregetem.
Mintha megérezné, hogy figyelem, felém kapja a fejét,
rám mosolyog és zavartan megigazítja a szemüvegét.
– Hé, ember! Ez téged néz – bök oldalba Mark.
– Azért egyszer megdöngetném – neveti el magát Jax.
 A lány észreveszi, hogy a fiúk folyamatos nevetésének ő
a tárgya, mire szomorúan elfordul. Szívem szerint
odamennék hozzá, de Jax kiabálása visszahúz a
konyhába.
– Megvannak a poharak!
Lekap három üvegpoharat a szekrény tetejéről, és
felénk nyújtja.
– Te hülye! Ezek pezsgőspoharak – förmed rá Mark.
– Ráadásul kristály − forgatom meg a talpas poharat a
kezemben. – Ebből akarsz sört inni?
– Mit finnyáskodtok? – mondja és elkezdi csapolni bele a
sört a hordóból.
Nincs mit tenni, mi is követjük Jax példáját.
Mel még mindig a nappaliban álldogál, de már nincs
egyedül. Az a gitáros srác áll mellette, akit a fiúk ki nem
állhatnak. A lány arcán felragyogó mosoly lebénítja az
agyamat, de eközben nem kerülik el figyelmemet a Mel
vállát simogató gitáros ujjai sem.
– Te! Mióta is dugod Raisát? – érdeklődik Mark a maga
sajátos stílusában.
– Úgy érted, mióta vagyunk együtt?
– Ja. Úgy is lehet mondani.
– Lassan egy éve.
– Ne szívass! És szereted? – kapcsolódik be Jax is a
magánéletem kitárgyalásába.
– Gondolom. Nem tudom.
– Nemrég olvastam, hogy öt dologból tudod
megállapítani, hogy szerelmes vagy-e – mondja Mark, és
egy húzásra kiissza a sörét.
– Te tudsz olvasni? – kontráz rá Jax.
– Hahaha… Vicces vagy! Szóval… – folytatja. − Van ez az
öt hülye kérdés, ami… – mondja, majd tapogatni kezdi a
farmerdzsekije zsebét. – Hova tettem a cigimet?
Benyúl a belső zsebébe, kivesz egy cigarettásdobozt,
aztán szokásához híven megkínál vele, amit én, mint
mindig, most is visszautasítok.
– Nem zavar, hogy valakinek a konyhájában állunk? –
kérdi Jax a dohányzásra utalva, mire Mark vállat von.
Szájába tol egy szálat, közben rám néz és folytatja.
– Szóval… Ha igennel válaszolsz mind az öt kérdésre,
akkor valószínű, hogy szerelmes vagy – mondja, s rágyújt
a cigire.
– Legalább használj egy kistányért hamutartónak! –
próbálkozik újra Jax.
– Ne zavarj bele! – zárja le a témát Mark. − Az első, ha
úgy érzed, hogy legszívesebben világgá kürtölnéd az illető
nevét.
– Most szórakozol? – nézek rá hitetlenkedve.
Jax is mosolyog, látszik rajta, hogy alig bírja
visszatartani a nevetést.
Azt gondoltam, hogy ennél komolyabb kérdésekkel
lehet kideríteni a szerelem valódiságát, de Marktól nem is
vártam mást.
– Várd ki a végét, és később gondolkodj el rajta – utasít
rendre. − Utána feleségül is veheted, bánom is én.
Felmutatja két ujját és folytatja:
 – A második, ha féltékenységet érzel, amikor mással
dumál. A harmadik, ha naponta többször is mosolyt csal
az arcodra.
– Szerintem ebben volt valami – vizsgálja meg Jax a
poharában maradt néhány korty sört.
– Pszt! A negyedik, ha úgy alakítja az idejét, hogy minél
többet lehessen veled. Az ötödik… az…
– Mi az ötödik? – kérdezi türelmetlenül az egyik védő,
aki észrevétlenül mellénk keveredett.
– Az most nem jut az eszembe… − dörzsöli meg a
homlokát a fiú.
– Hé, Mark! – szólal meg mellette egy szőke bombázó,
aki az előbb riszált be hozzánk. – Akkor én szerelmes
vagyok beléd!
A lány kacagva belekarol a haveromba, majd maga felé
húzza és lesmárolja. Persze Jax ezt sem tudja szó nélkül
hagyni.
– Az ötödik lehetne az is, hogy tudod-e a nevét… −
vigyorog.
Feltartom az öklöm egy pacsira, Jax pedig azonnal
mozdul. Mindketten ismerjük Markot, aki néha egy
bunkó paraszt, de ez csak egy álarc, ami mögé kevés
embert enged bepillantani. Sokan azt hiszik, hogy a hokin
kívül semmi nem érdekli. Pedig ez nem igaz. A pokolba
is… sokkal komolyabban veszi az életet, mint bárki más.
Az apja már kiskorában elkezdte az életre nevelni, amit
elég sajátos módszerekkel tett. Számára a testi fenyítés
csak egy kis megdorgálásnak számított. Azzal, hogy Mark
most többet jár el bulizni, és rendszeresen leissza magát,
csak a fáradt gőzt engedi ki. Nekem nem kellenek az ilyen
partik, mert a gőz kiengedésére ott van a hoki. Ha túl sok
az energiám, akkor kirobbanóan játszok, ha mérges
vagyok, akkor belemegyek meccs közben a bunyóba;
nekem egy mérkőzés többet ér, mint bármelyik buli.
A távolból Raisa hangos nevetése ránt vissza a
valóságba, és magam sem értem, miért, de elgondolkodom
azokon a dolgokon, amiket Mark hordott össze itt az előbb
a szerelemről.
– Honnan vetted ezt a „szerelmes” marhaságot? –
kérdezem, félbeszakítva ezzel a turbékolását az előbbi
szőkével.
– A múltkor beleolvastam a… egy nőknek szóló újságba.
– Mi van? – nyekken fel Jax. − Te nőknek szóló
magazinokat olvasol?
– Ja! És a „Mit tegyek, ha a pasimnak túl nagy a
szerszáma?” című rovatot – folytatom röhögve.
Mark arcszíne kezd megegyezni a szőke csaj piros
felsőjének színével, aki az ölében ül.
– Jól van, kussoljatok már! Sokan voltak a
sportorvosnál, a telefonom meg lemerült. Csak úgy
belelapoztam, és az a cikk érdekesnek tűnt. Én legalább
olvasok, nem úgy, mint ti!
Még mindig mosolygok magamban, mikor érzem, hogy a
sör megtette a hatását. Otthagyom a társaságot, és a
mosdót keresve elindulok az emeletre. A nappaliban
nehéz műveletbe kezdek, mikor megpróbálom
átpasszírozni magam a tömegen a lépcsőig, de mivel
majdnem mindenkinél magasabb vagyok és egy vállal
szélesebb, így könnyebb a dolgom. Raisa és a barátnői
már a reflektorokkal megvilágított kertben viháncolnak,
és a kerti slaggal játszanak. Ugyan már tavasz van, de a
vízzel való játszadozáshoz még közel sincs elég meleg, ami
az alkoholtól túlfűtött lányokat cseppet sem érdekli. A
körülöttük álló srácok egyre bátrabban locsolják vízzel a
vihorászó lányokat, ők pedig tettetett felháborodással
viszonozzák azt a poharaikban lévő sörrel, vagy a
vodkával kevert gyümölcslével visszalocsolva. Az egyik
srác közelebb megy a csajomhoz, és hátulról átölelve
lenyomja a földre, hogy alattomos módon, minél jobban
hozzáérhessen. Ezt mind a lépcsőfordulóban lévő
ablakból nézem végig. Raisa visítva felnevet, én pedig
elfordulok az ablaktól és továbbindulok a lépcsőn. Az
emeleten meglepően kevesen vannak, és a mosdót is
könnyen megtalálom. Kéztörlés közben rájövök, hogy
egyáltalán nem érdekel, hogy a szemem láttára
taperolták le az imént a csajomat. Már magában ez a tény
is sokat elárul a kapcsolatunkról, de most nincs kedvem
ezen rágódni. Leoltom a lámpát, és kilépve a mosdóból, a
folyosó végén egy félig nyitott szobából kiszűrődő
gitárhang üti meg a fülemet, majd egy kellemes női hang
kezd éneklésbe. Nem akarok leskelődni, de a
kíváncsiságom mégis az ajtóhoz vonz. Az ágyon két női láb
hever, a lábak tulajdonosának arcát nem látom. Az ágy
melletti székben a már korábban látott gitáros srác
pengeti a húrokat. Hangtalanul ellépnék az ajtótól, de
hirtelen felismerem a női hangot, mire belököm az ajtót. A
női lábak tulajdonosa nem más, mint Mel. Mozdulatlanul
bámul rám, mire a srác védelmezően felpattan, és a
gitárját leengedve az ágy elé lép.
– A mosdó nem itt van! – szól hozzám Tim.
– Tudom – vágom rá meggondolatlanul.
– Akkor mit keresel itt?
Mit is keresek itt?
– Zack? – szólal meg Mel. − Ha Raisát keresed, ő már
lement.
– Kösz – válaszolom.
Önkéntelenül is elmosolyodok, ahogy a lány elpirul,
mikor a szemembe néz.
Elkapom a tekintetem róla, majd kihátrálok az ajtón, és
leszaladok a lépcsőn. A lendületemből kicsit sem veszítve
kiviharzok a bejárati ajtón, és meg sem állok a veranda
lépcsőjéig. A házon kívül is hallani a hangos zenét, de
legalább itt kint nincs annyi ember, ami pont jól jön, hogy
összeszedhessem a gondolataimat. Összehúzom magamon
a vékony ingem és leülök a veranda kemény fapadlójára.
Fejemet nekitámasztom a korlátnak, és azon kezdek
filózni, hogy mi történik velem. Egyszerűbb lenne, ha
itthagynám az egész kócerájt, és hazaindulnék. Ez
mondjuk nem lenne hozzám méltó, hiszen az anyám nem
úgy nevelt, hogy magára hagyjam a csajomat, akire már
többeknek is fáj a foga.
 Melanie
– Megpróbáljuk még egyszer elénekelni? – kérdezi Tim.
– Nem tudom. Azt hiszem, már késő van. Mennem
kellene – válaszolom.
– Miért van az, hogy amint megjelenik ez a pöcsfej, te
megváltozol? – vágja hozzám a kérdést mérgesen Tim.
– Nem tudom, miről beszélsz…
– Ó, dehogynem tudod. Totál bele vagy zúgva, nem igaz?
– ragadja meg a gitárját, én pedig mérges pillantást vetek
rá.
– Tim!
– Csak azt akartam mondani…
– Semmi gond. Tudom, hogy értetted.
Magamhoz veszem a papírt, amire a legújabb
Nickelback-szám dalszövegét írtam fel. Tim erősködik,
hogy tanuljuk meg, mert ezzel akar fellépni a végzős
bálon, bár erről engem elfelejtett megkérdezni. Mindegy,
úgyis követem minden hülyeségben, pont, mint egy jó
barát.
– Utánanézek a földszinten, hogy mit csinálnak ezek a
barmok. Egyiküket se hívtam meg a bulimra – mondja
Tim, majd felállunk és elhagyjuk a szobát.
– Miért olyan nagy gond, hogy eljött a bulidra pár
hokis? – kérdem a lépcső felé közeledve.
– Mel, hallod te, amit mondasz? Nem vagyok hajlandó az
izomagyúakkal egy levegőt szívni! Nekik mindig minden
jár, hát innen most elhúznak!
A lépcsőn leérve Tim elfordul a nappali felé, ahol
azonnal eltűnik a tömegben. Az este folyamán észre se
vettem, milyen sokan gyűltek össze, s ez kezd
nyomasztóan hatni rám. Tim valamennyivel alacsonyabb
Zacknél, de még így is látom felbukkanni a tömegben egy-
egy pillanatra. Visszanéz rám, mire mosolyra húzom a
számat, hogy lássa: minden rendben. Ő is visszamosolyog,
majd furakodni kezd az emberek között. Előkapom a
telefonom, és írok neki egy üzenetet, hogy holnap
folytathatjuk a gyakorlást, és jó éjt kívánok. Elteszem a
mobilom, és mikor felnézek, elképedve látom, hogy egy
nagyobb csoport nyomul kifelé a nappaliból. Ijedten
fordulok az ajtó felé, és még éppen sikerül kilépnem a
házból, mielőtt utolérnének. A verandán azonban
nemcsak a hűvös levegő állít meg, hanem Zack látványa
is. Vagyis a hátának a látványa. Egy pillanatra a szívem is
kihagy, amint büntetlenül végigmérem a széles vállait.
Ilyen szexi háta senkinek nincs rajta kívül…
Mi van? Ráizgultam egy hátra?
Megrázom a fejem, és elsétálok mellette.
– Szervusz, Júlia! – fordul felém, mikor észrevesz. –
Rómeót fent hagytad a szobában?
Egy pillanatra reménykedem, hátha telefonon beszél,
de nincs ilyen szerencsém, hozzám címezte az előbbi
mondatokat. Sietősen rápillantok, majd némán
továbbhaladok. Valamit morog az orra alatt, de nem
értem, így nem is foglalkozom vele. Néhány lépéssel
mellettem terem.
– Itt hagyod a bulit?
– Eltaláltad, Sherlock – jegyzem meg.
Az agyamat újra elönti a düh, és hiába vagyok oda ezért
a pasiért, most jól seggbe rúgnám. Eszembe jut, hogy csak
úgy lerázott a jégcsarnokban.
– Rómeó nem visz haza?
– Nem. És ne hívd így! Tim a neve. És én sem vagyok
Júlia – sziszegem a fogaim között.
– Együtt vagytok? – jön az újabb idegesítő kérdés.
A pulzusom azonnal felgyorsul, és harapdálni kezdem
belülről a számat. Felháborodhatnék a magánjellegű
kérdésén, de ezek szerint ő is érdeklődik irántam. A szám
sarka önkéntelenül is mosolyra húzódik.
– Szóval nem vagytok együtt – állapítja meg pimasz
mosollyal az arcán.
– Nem is válaszoltam!
– Ó, dehogynem – mosolyog még mindig.
Nem fejtem ki a véleményemet az arcátlanságáról,
inkább elindulok lefelé a lépcsőn.
– Elvihetlek? – szólal meg újra.
Visszafordulok és hitetlenkedve meredek a
mogyoróbarna szemekbe, majd elpirulok, s veszek egy
nagy levegőt. Pontosan tudom, hogy mik a szándékai,
végül is… ő is férfiból van. Beletúrok a hosszú,
kezelhetetlen hajamba, amit általában akkor teszek, ha
ideges vagyok. Észreveszi a hezitálásomat, mire még
jobban elmosolyodik.
 – Hé! Nem azt kérdeztem, hogy szobára vihetlek-e,
hanem csak azt, hogy haza – nevet.
A pofátlan megjegyzésére ráncba szalad a homlokom.
– Kösz, inkább passzolom.
Meglepődik a válaszomon, én pedig egy pacsit adok
magamnak képzeletben. A nagyfiú nem igen szokott
hozzá a kikosarazáshoz.
– Ne ellenkezz állandóan. Hazaviszlek és kész! – emeli
fel a hangját. − Nem tudnál végre egyszer normálisan
viselkedni, mint a többi lány?
– Hogy? Tegyem szét a lábam neked? Nem, kösz…
Inkább egyedül megyek haza.
Nem tudom nem észrevenni az apró ráncokat a
homlokán, miközben mérgesen lehunyja a szemét.
– Jól van! – csattanok fel végül. − Nem bánom! Mennyit
ittál?
– Egy kristálypohárnyi sört. Attól még tudok vezetni –
húzza újra mosolyra a száját.
Már épp megkérdezném, hogy milyen kristálypohárról
hadovál, de elfordul, majd futva eltűnik a ház oldalánál.
Nem sokkal később mosolyogva gurul elém a kocsijával, és
az anyósülésen áthajolva kitárja előttem az ajtót.
Az úton egyszer sem szólunk egymáshoz, ami nekem
teljesen megfelel. Azonban titokban többször is a
sebváltón pihentetett kezére téved a pillantásom, amitől a
rohadt pillangók egyre hevesebben kelnek életre a
hasamban. Kifújom az eddig bent tartott levegőt, és titkon
az ablak felé fordulva gyönyörködöm az üvegről
visszatükröződő arcában.
– Mi a fene volt az? – kérdem hirtelen az ablakra
tapadva, mikor egy kupac mellett haladunk el az úton.
– Mi?
– Nem láttad? Menj vissza!
Zack készségesen megáll, majd visszatolat.
– Tényleg nem láttad? Olyan volt, mint egy zsák, és
mintha mozgott is volna.
– Talán egy róka – vonja meg a vállát.
Megáll a kocsi, én pedig gyorsan kiugrok, hogy óvatosan
megközelítsem azt a valamit. Lépteim közeledtére halk
vonyítás szűrődik ki a zsákszerű csomagból.
– Talán tényleg róka – nézek Zackre.
Ő a kis csomag mellé lép, lehajol hozzá és megérinti.
– Hiszen ez egy kiskutya – mondja elképedve.
– Mi? De hogy kerül ide?
– Nem tudom, de eléggé ki lehet merülve – mondja ölbe
véve a jószágot.
A lámpafény alatt előbukkan egy sötét fej és egy hozzá
tartozó rózsaszín nyelvecske.
A kiskutya vonyító ugatásba kezd, én pedig egy
másodperc alatt elolvadok tőle.
– Jaj, szegény pára! Nem jól fogod, vigyázz!
– Nem fognád meg inkább te? – kérdezi Zack
kétségbeesett hangon.
Óvatosan átveszem tőle a kiskutyát, mire Zack nagyot
sóhajtva lesöpri magáról a rátapadt kutyaszőrt. A kis állat
nagyon sovány, és a szaga sem valami bizalomgerjesztő.
 – Nem kellene szólni valakinek? – motyogja Zack.
– Mégis kinek? – nézek körbe a kihalt úton. – Nem
egyszerűen csak kiszökött. Valaki ráunt a kis vakarcsra és
kitette egy zsákban. Nem hiszem, hogy keresné a
gazdája…
– Ha így van, akkor tennünk kell valamit. Már napok
óta kint lehet az utcán. Nézz csak rá, hogy reszket
szegény.
Végigsimítok az állaton, mire ő válaszul csóválni kezdi a
kis farkát. Zack is elbűvölve nézi az imádni való
szőrmókot, de azért tartja a két lépés távolságot.
– Jól van, akkor vigyük haza – mondja, és kinyitja a
kocsija ajtaját. – Holnap azért készítek néhány plakátot és
kiragasztom.
Mosolyogva állok meg Zack előtt, látom az aggodalmat a
szemében. Eddig csak a külseje és a játéka fogott meg, de
most a lelkébe is szerelmes lettem.
– Köszönöm – suttogom.
Meglep, hogy nem kell navigálnom az út hátralevő
részében, magától fékez le a házunk előtt. Bámulatos,
hogy képes újra és újra meglepni.
– Köszönöm a fuvart – mondom ásítva.
– Igazán szívesen. Látod, hogy nem ettelek meg, és még
lett egy kutyád is.
– Igen, de sajnos nem vihetem be.
– Miért? Nem engedi anyukád?
Idegesen rávillantok egy kamu mosolyt, majd lenyelve a
gombócot a torkomban, válaszolok.
 – Valami ilyesmi… Ideje mennem. Gratulálok még
egyszer a győzelemhez!
– Köszi… még egyszer. A kutya pedig addig velem
marad, míg nem találunk neki gazdát – válaszolja. Hangja
megremeg, de egy mély lélegzet után újra önmaga. Ez azt
bizonyítja, hogy ő is ideges.
Zavaromban kaparni kezdem a melegítőnadrágomra
hímzett címert, és arra próbálok rájönni, hogy mit
keresek még mindig a kocsijában.
– Amúgy… mióta jégkorongozol? – kérdezi
bizonytalanul, mintha ezzel akarná hosszabbra nyújtani
a búcsút.
Mit akarhat még tőlem?
A testem megfeszül a jól érzékelhető szikráktól, amik
ide-oda cikáznak köztünk.
– Kislánykorom óta – válaszolom remegő hangon.
Lassan bólint, és az utcai lámpák fénye alatt is tisztán
látom, hogy feszült az arca.
– Miért nem beszélgettünk még ezelőtt?
– Mondjuk azért, mert általában pöcsfej szoktál lenni
velem. És mert főleg a kis csapatoddal lógsz – felelem
őszintén.
– Te meg a Rómeóddal…
– Tim a neve, és mi csak barátok vagyunk.
– És ezt ő is tudja?
– Mit? Hogy Timnek hívják, vagy hogy a barátom?
Zavaromban elnevetem magam a válaszomon, de a
sötét szemekbe pillantva azonnal abbahagyom.
 – Meg akarlak csókolni, Mel – közli reszelős hangon.
– Én… én… engem? – hebegem a szavakat keresve.
Az este folyamán már többször is ki akart ugrani a
szívem, de most félek, tényleg megteszi. Kénytelen vagyok
összeszorítani a combjaimat, hogy csillapíthassam az
egyre erősödő kellemes érzést az alhasamban. Hihetetlen,
hogy kíván, pedig én teljesen elütök attól a típustól,
amilyenek az eddigi barátnői voltak. Nem húzom ki
mindennap a szemem, nem tömök szivacsot a
melltartómba és… fura is vagyok. Legalábbis az emberek
ezt mondják. Őt ez mégsem érdekli.
Veszélyesen mosolyra húzza a száját, a következő
pillanatban pedig már a számon érzem a puha ajkait.
Belélegzem férfias illatát, és megfeszül a testem, mikor
nyelvével felfedezőútra indul a számban. Elfordítom a
fejem, hogy csak egy pillanatot nyerjek, de mikor ismét
belepillantok a vágytól perzselő tekintetébe, akaratlanul
is egy mélyről jövő sóhaj szakad fel belőlem.
A pokolba… Mit csinálunk mi itt?
A felismeréstől ledermedek, egyszerűen képtelen
vagyok mozdulni. Azonnal észreveszi a zavaromat.
– Mel…
– Ne haragudj! – vágok a szavába.
– Nem. Te ne haragudj!
– Ezt nem lett volna szabad…
Megvillantja féloldalas mosolyát és újra közelíteni kezd.
Gyengéd csókot lehel az ajkamra, én pedig már megint
nem tiltakozom.
 – Szép álmokat, Melanie.
– Neked is…
Remegő lábakkal kiszállok a kocsiból, és átkozom
magam, amiért még elköszönni se tudok tőle normálisan.
Zavaromban biccentek neki, mire Zack is bólint, majd egy
szexi kacsintás után elhajt a hátsó ülésen alvó kutyussal.

Délutánra a szél felélénkül, mialatt a parkolóban

várakozunk. Kellemetlenül fészkelődök az ülésben,
közben le-föl húzogatom a pulcsim cipzárját. Újabban ez
lett az egyik idegesítő szokásom, amivel őrületbe kergetem
a körülöttem lévőket. Továbbra is az épület bejáratát
lesem fáradhatatlanul, arra várva, hogy felbukkanjon
anyám vékony alakja. Lopva Dwayne-re pillantok, ő
újságot olvas, a napi hírekkel idegesítve magát, és
ismeretlen ütemeket dobolva vezeti le a feszültségét a
kormányon.
Aztán meglátom a nőt, aki ma már csak árnyéka az
anyámnak. Szomorú látvány, amint az ápoló kigurítja a
tolókocsiban. Sokat fogyott az elmúlt hónapokban, de
mint mindig, most is mosolyog. Felemeli egyik karját, azzal
védve a szemét az erős nap bántó sugaraitól. Tekintete
hamar megtalál minket a parkolóban, én kiugrom a
kocsiból és elé szaladok.
– Hogy vagy? – kérdem, mikor leguggolok mellé.
Elmosolyodik, de nem válaszol. Óvatosan átölelem, de
folyton attól félek, hogy elmozdul a tarkóján lévő kötés,
ami a már eltávolított anyajegy helyét védi. Egy puszit
nyomok az arcára, és ő pedig megpróbál magához ölelni,
de a mai kezelés után nincs jó állapotban. Azonnal
sírhatnékom támad a gyenge karok érintésétől.
– Összeroppantod szegény anyádat! – szól rám Dwayne
a hátam mögül.
Igaza van. Úgy kapaszkodom anyámba, mint egy
újszülött, aki soha nem akar elszakadni a biztonságot adó
öleléstől. Könnyeimet visszatartva felegyenesedek, de
szorosan anyám mellett maradok.
Dwayne is átöleli üdvözlésképp, én meg csak állok
mellettük, és nézem őket. Csodálom anyám fáradt arcát,
amit egykor az enyémhez hasonló, kezelhetetlen barna
lobonc keretezett. Most a gézzel bekötött fejét egy sárga
kendő takarja. Dwayne sem nyaggatja a hogyléte felől,
úgyis mindig ugyanazt feleli: „nagyszerűen vagyok”, mi
pedig tudjuk, hogy hazudik.
– Gyere, menjünk haza! – csapja össze a kezét a
nagybátyám, majd átveszi a tolókocsit az ápolónőtől.
– Miss Wright? Egy percre! – fordul hozzám a nő.
– Igen?
– A doktor úr szeretne önnel beszélni. Ha gondolja,
szólok neki, még tudja fogadni.
– Rendben – egyezek bele.
Az ápolónő rám mosolyog, én viszont képtelen vagyok
viszonozni a mosolyát. Egyenesen az orvos irodájába
vezet, ahová kopogás nélkül belépünk. Az orvos felpattan,
majd hellyel kínál az asztala előtti széken. Tényleg várt
engem.
– Örülök, hogy tudunk beszélni.
Türelmetlen vagyok, így csak bólintok.
– Nos, Miss Wright, bele is vágok a közepébe. Szörnyen
sajnálom, de csupa rossz hírem van. Megjöttek a múltkori
lumbálás eredményei: pozitív lett. Sajnos a betegség
átterjedt az édesanyja további szerveire is. Itt már áttétről
beszélünk, mégpedig egy elég agresszív fajtáról. Már csak
napok kérdése, hogy mikor terjed tovább az áttét a tüdőre
és más fontos szervekre. Tudom, hogy ez milyen nehéz
lehet önnek, de higgye el, a legjobb szakemberek ültek
össze, hogy megvitassák az édesanyja további kezelését.
Arra jutottunk, hogy sajnos nem sok mindent tehetünk.
Ebben a helyzetben már csak a tünetek kezelésére és a
fájdalom enyhítésére van módunk.
Nem hiszem el… Ez egy hülyeség!
Várok, hátha tovább mondja, hogy van még egy
aprócska remény, amibe kapaszkodhatunk, de nem
folytatja. Szemlesütve játszadozik a rohadt tollával.
Ennyi? Akkor most feladják?
Nem tudtam, hogy egy szakadék szélén állunk,
ahonnan már csak egy út van: mégpedig lefelé. Azt, hogy
sikerül-e túlélnünk a zuhanást, csak később derül ki.
Elképzelni sem tudom, hogy anya hogy fogadja majd ezt a
hírt, és azt sem tudom, hogy én képes leszek-e ezt
végigcsinálni vele. Már most minden egyes
levegővételemért küzdenem kell, és szinte pillanatok alatt
omlok össze a két vadidegen ember előtt az orvos
irodájában.
– Nagyon sajnálom! Elmondtuk az anyjának is, és
felajánlottuk a segítségünket. Be tudjuk ajánlani több
hospice házba is, ahol a végső stádiumos betegeket
kezelik. Kérem, gondolkodjanak rajta.
Hospice ház? Feladták a harcot… Kifújom az orrom,
majd fájdalommal teli tekintettel az orvos felé fordulok.
– Biztos, hogy már nincs esély? Alig pár hónapja derült
ki, hogy rákos. Most pedig már temethetjük is?
Temetés.
Ahogy gondolatban újra kimondom ezt a szót, ismét
eltörik bennem a mécses.
– Megértem az érzéseit. Elmondtuk az édesanyjának
még a kezelések előtt, hogy nagy a kockázata az
áttéteknek, mivel későn került hozzánk. Sajnos úgy is lett,
ahogy előre megjósoltuk, mert nem sikerült
megakadályozni az áttétek kialakulását. Az anyajegy
valószínűleg már hónapok óta elrákosodhatott, ezért
hiába műtöttük meg azonnal, sajnos addigra már más
területeket is elért a betegség. Ahogy mondtam, beszéljék
át ezt a dolgot. És kérem, ne habozzanak hívni, ha
döntöttek – fejezi be az orvos a tényszerű monológját.
Döbbenten ülök, és azon gondolkodom, hogy mit lehet
még ezen eldönteni? A rák már döntött helyettünk. Mi
csak az első sorból nézhetjük végig, ahogy leperegnek az
utolsó percek. Bárcsak visszamehetnék néhány hónappal
vagy évvel az időben, hogy visszafordíthassuk azt, amit
most már nem lehet! Miért szemelte ki magának a sors az
anyámat? Nem értem, hogy miért nem elég neki az a sok
szenvedés, amit eddig kaptunk az élettől. Ő volt végig az
én példaképem, ő mutatta meg, hogy olyan gyengén is
lehet erősnek maradni, hogy mikor már azt hisszük,
összeroppanunk, akkor tudjuk meghozni életünk
legnagyobb döntéseit. Hogy felelősséget vállaljunk
minden iránt, aminek köze van hozzánk, és mindig a
legtöbbet hozzuk ki magunkból. Eddig bírta. Tudom, hogy
elfáradt, és számára eljött a nagy döntés lehetősége. Nem,
mégsem az övé. Ő úgy döntött, hogy életét Istenre bízza.
Először harag fut át rajtam, mert rájöttem, hogy anya
feladta a harcot. De aztán ahogy a kórház folyosóján
lépkedek, rájövök, hogy valószínűleg ő már rég tudta,
hogy nem sok van neki hátra. De nekünk miért nem
mondta el? Eddig soha nem fordultam Istenhez, most
azonban némán könyörgök hozzá, miközben szellemként
haladok a parkoló felé, és könnyeimet törölgetve
közeledek az autóhoz.
Dwayne fürkésző tekintettel mér végig, míg beszállok a
hátsó ülésre, és megszorítom anya kezét.
– Mit akart az orvos? – kérdezi kíváncsian Dwayne,
miközben kigurulunk az útra.
Érzem, hogy a visszapillantóba tekintve próbálja
elkapni a tekintetemet, de én igyekszem kerülni az övét,
mert egy pillanat alatt összetörnék. Megrándítom a
vállam, és még erősebben szorítom anya törékeny kezét
az ölemben. Ez nem az én feladatom, meghagyom
anyának, hogy elmondja a bátyjának, hogy mennyire
nem fest rózsásan a helyzete.
– Alig várom, hogy megigyak egy bögre teát – terel anya.
Nem értem, miért nem akarta, hogy megtudjuk az
igazat a betegségével kapcsolatban: hogy már nem lesz
több ilyen reménykedő várakozás, mint a mai. Hogy már
megpecsételődött a sorsa.
Nézem a ráncokat az arcán, amik a mosolytól egyre
mélyülnek. A szeme körül sötét karikák terülnek el, de
tekintete még mindig erőt sugall. A barna szemét tőle
örököltem, ahogy a főbb arcvonásait is. Mennyire fog
hiányozni nekem…! Felsóhajtok, és hogy ne lássák a
könnybe lábadt szememet, elfordítom a fejem, és a
mellettünk elsuhanó várost nézem. Vagyis az összefolyt
alakzatokat, amit a könnyeimen keresztül látok.
Elhaladva az iskolám előtt, eszembe jut az egyetem.
– Megkaptam ma a felvételi papírokat és az ösztöndíjat
a L. I. U.-ról – közlöm megtörve a csendet.
– Ez remek hír! – kiált fel Dwayne a kormánynál.
– Ó, drága kincsem! Gratulálok! – paskolja meg anya a
kezem. – Nem ez van New Yorkban?
– De – felelem.
Reggel még madarat lehetett volna velem fogatni,
annyira boldog voltam a hírtől. De most, hogy tudom,
anyának nem sok van már hátra, biztos vagyok abban,
hogy nem akarok elmenni innen. Itt szeretnék vele
maradni az utolsó percig, hogy kapaszkodhasson belém,
én pedig őbelé. Már a vízumot is elintéztem, de nem
számít, akkor is maradok. Halasztok egy vagy két évet,
amíg… anya él. Utálom magam, amiért erre gondolok,
hiszen tanulmányi átlagommal közelebbi egyetemre is
felvennének, például a Dalhousie-ba. Ha felvesznek a
nővérképzőbe, akkor mindössze csak félórányi autóútra
leszek Cole Harbourtől. Ez azt jelenti, hogy bármikor
hazalátogathatok, ha valami baj történik. Igaz, ez a suli
nem orvosi egyetem, de nem számít. Most nem ez a fontos.
Van egy hónapom visszajelezni az iskolának, így most még
nem foglalkozom vele, ráérek, ha megkapom a többi
helyről is a felvételi eredményeket.
– És van már partnered a végzős bálra? – kérdezi a
nagybátyám a visszapillantó-tükörben keresve a
tekintetem.
– Nem igazán.
Timmel a múltkori buliján beszélgettünk róla,
miközben elpróbáltuk az új számot, de ő konkrétan nem
hívott el. Akkor rontott be Zack a szobába. Libabőr fut
végig a karomon, már csak attól is, ha csak Zackre
gondolok.
– Nem igazán? Ezt hogy érted? – kérdezi anyám.
Mit hogy értek? Ja, a bál…
– Mindegy… Nem vagyok biztos benne, hogy van
kedvem elmenni.
Ki is akarna elhívni a bálba? Nem vagyok egy tipikus
tizennyolc éves lány, még a fésülködőasztalomat sem lepik
el a sminkes tégelyek. És nekem nem Brian Adams képe
lóg a falamon, hanem egy teljes életnagyságú Eric
Lindros-poszter, a többi hokis kép mellett. Azért sem
kedvelnek a fiúk, mert az idén több pontot értem el a
bajnokságon, mint ők, amit nyilvánvalóan az egójuk nem
bír feldolgozni. Egyedül Zack az, aki szóba áll velem, de
lehet, hogy ma hajnalban ezt is elcsesztem.
Rezegni kezd a telefonom, üzenetet kaptam Viviantől.
Megnyitom, és látom, hogy a tegnapi buliról faggat. Vivian
a hokis csapattársam, aki igazából nem is a barátnőm, de
ő annak képzeli magát. Amúgy egy idegesítő, nagyszájú
csaj, aki valamilyen véletlen folytán nincs belezúgva
Zackbe. Általában vagy vele lógok, vagy Timmel, aki
igazán különleges számomra. Tim a legjobb barátom, és a
lelki társam is egyben. Őt nem érdekli ugyan a hoki,
helyette teniszezik és énekel. Meg kell hogy jegyezzem,
rettentő jól bánik a gitárral. Imádom hallgatni akár
órákon keresztül, és a fellépéseire is rendszeresen
elkísérem. A mi kapcsolatunk elég furcsa. Ő is a
népszerűek csoportjába tartozik, ahol én a szürke kisegér
vagyok, a „felesleges utánfutó” − ahogy emlegetni szoktak
a többiek. De néha „bolond lányának” is hívnak. Az igaz,
hogy anyának voltak régebben mentális problémái,
amiket bizonyos gyógyszerek okoztak, de az igazi okát
senki nem tudta rajtunk kívül. Ez elég volt ahhoz, hogy
megbélyegezzenek minket.
Olyan hosszúnak tűnik az alig negyedórás út, hogy a
kocsiban fáradtan anya vállára hajtom a fejem. Rájövök,
hogy a múló idő szemét módon rabol el egyre nagyobb
darabokat az életünkből. Magamba szívom anya bőrének
illatát, és továbbra is kifelé nézek az ablakon. Kit érdekel,
hogy minek hívnak, vagy hogy ki mit gondol rólunk?
Senki nem lát bele az életünkbe, nem tudhatják, milyen
nehéz volt anyámnak, amikor elhagyta az apám. Vagy
hogy milyen nehéz volt neki egyedül felnevelnie engem.
Tim azt mondta régen, mikor kicsik voltunk, hogy majd az
ő apukája feleségül veszi az anyukámat, és akkor
testvérek leszünk. Akkor nagyon jó tervnek tűnt, de az
őseink az istenért sem akartak randizni egymással. A
törvényes apámat nem ismerem, de anyától sokszor
hallottam, hogy jó ember, akivel nem jó időben
találkoztak. Ezerszer elmondta, hogy végtelenül kedves és
segítőkész volt, de az elmúlt tizennyolc évben magasról
tojt a fejünkre. Haha, még hogy segítőkész…! Régebben
hiányoltam, és minden szülinapomra azt kértem, hogy
egyszer jöjjön haza, pedig nem is ismertem. Magas,
alacsony, sovány, dundi, kopasz, bajuszos, szakállas,
fogatlan? Nem érdekelt… Csak az ölelését akartam.
Emlékszem az első hokimeccsemre, amikor hétéves
voltam, a többi gyereknek ott tapsolt az apukája, míg
nekem csak anya integetett. Akkor rettenetesen
hiányzott, de ma már nem. Felőlem fel is fordulhat,
akárhol is van. Még képem sincs róla…
Közelebb bújok anyához, és nem foglalkozom
elérhetetlen dolgokkal, csak hallgatom a motor monoton
zúgását, és élvezem anya közelségét, amíg lehet.
 2. fejezet

Ma végre kézhez kaptam a Dalhousie-i Egyetemről a

levelet, amiben örömmel értesítenek, hogy felvettek. Most
aztán végképp örülnöm kellene, hiszen ez volt a B terv.
Dwayne sajnálja, hogy nem jelentkeztem az Acadia
Egyetemre is, ahol a sport lett volna a fő szakom.
Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy tényleg imádom
a hokit, de csak mint hobbi. Hogy ebből is éljek, azt már
nem szeretném. A segíteni akarás nálam ösztönből jön,
ami sokkal erősebb érzés, mint a pénzkérdés.
Elhivatottságot érzek az orvosi pálya iránt, amit a
nagybátyám szerencsémre megértett és elfogadott. Azt
ugyan még nem tudom, hogy merre fogok szakosodni, de
van még néhány évem, hogy kitaláljam. A lényeg, hogy Új-
Skóciában maradok, közel az otthonomhoz.
Elmélkedés közben a szekrénynek támasztott hokiboton
akad meg a tekintetem, a szívem pedig azonnal kihagy
egy ütemet.
Basszus! Lekésem az edzést!
Sietve magamra kapom a melegítőnadrágomat, majd
leszaladok a földszintre. Anya már nem használja a
kocsit, így bármikor elvihetem, ha szükségem van rá.
Kirakok egy cetlit a hűtő ajtajára, hogy ne aggódjon, majd
a garázsba sietek. Feltépem a kocsi ajtaját, majd gyorsan
bedobálom a cuccaimat a hátsó ülésre. Még friss a jogsim,
és nem szeretek egyedül vezetni, de komoly büntetés jár
azoknak, akik nem tartják tiszteletben az edző szabályait,
úgyhogy nincs más választásom. A késés az egyik
legnagyobb vétség a csapatunkban.
Megérkezve látom, hogy nincs szerencsém. A többiek
már a jégen vannak és rég a bemelegítő köröket róják,
amikor én még mindig a szerelésemet igazgatva futok a
gumiszőnyegen. A lehető legkisebbre húzom össze magam
a pályán, de sikertelen a próbálkozásom.
– Wright! – ordít felém az edző.
Nem félek a szigorú nézésétől, a hangja azonban elég
ijesztő.
– Mi a francot képzel magáról?! Takarodjon futni! Majd
szólok, ha megállhat.
Behúzott fejjel bólintok, majd kisiklok a jégről.
Ledobom magamról a védőfelszerelést, visszabújok a
cipőmbe, és készen állok az izzasztó körök lefutására.
Néhány lépés után hiányérzetem támad, majd ijedten
kapok a mellemhez. A mellszorítóm! Kétségbeesve
húzogatom lejjebb a pólómat, hogy azzal próbáljam
megzabolázni a föl-le ugráló melleimet, de hasztalan.
Soha nem futok a szorító nélkül, mert nemcsak
kényelmetlen, ahogy ugrálnak a melleim, hanem
orbitálisan ciki is. Valami oknál fogva Pamela Anderson
jut eszembe róla…
A fiúk mindig előttünk edzenek, és általában ilyenkor
végeznek az öltözőben, ami további idegességre ad okot.
Ahhoz, hogy ki tudjanak menni a csarnokból, meg kell
kerülniük a pályát pont ott, ahol én futok. Jelen
pillanatban azért imádkozom – ezen a héten már
másodszor −, hogy ki ne jöjjenek, amíg elhaladok az ajtók
mellett. Sajnos a Mindenható túl elfoglalt, hogy az én
fohászkodásomra is odafigyeljen, ezért az öltözőből
elkezdenek kiözönleni a fiúk. Köztük Zack is. Először
komoran biccent, majd észreveszi a melleimet. A testem
megfeszül, és szinte érzem, ahogy a kíváncsi tekintete a
bőrömet égeti. Szigorúan lehajtott fejjel haladok el
mellette, a röhögő haverjaival nem foglalkozva. Végig
rajtam tartja a szemét, és mikor látom, hogy mondani
akar valamit, felkészülök a porig alázó beszólására.
– Daisy jól van.
Milyen Daisy?
Visszafordulok felé és értetlenül nézem.
– A kutya – teszi hozzá.
Ja! A kutya…
Tehát Daisynek nevezte el.
Feltartom a hüvelykujjam, jelezve, hogy „ok”, majd
mosolyogva továbbhaladok.
Továbbra is magamon érzem a tekintetét, amitől csak a
következő kanyarban szabadulok meg.
Fél óra körözés után már nem érzem a remegő
lábaimat.
– Vége az edzésnek, hölgyeim, mehetnek a zuhany alá!
– kiabálja az edző.
 Végre!

– Miért késtél? – ér utol Vivian a kocsinál.

Annyira rémült képet vág, hogy képtelen vagyok nem
tudomást venni róla. Viviant sok lány nem szereti a
suliban, mert míg Zackkel tartja a két lépés távolságot,
addig a többi fiút úgy csavarja az ujja köré, hogy öröm
nézni, hogyan csinálnak bolondot magukból a kedvéért.
– Kiment a fejemből az edzés – vallom be.
– Azt mondta az edző, hogy nekem kell felmennem az
első sorba a helyedre. Szerintem beszélj vele.
– Mindegy, megérdemlem. De ugye nem kell kihagynom
a következő meccset?
– Gőzöm sincs. Amúgy minden rendben?
– Persze. Miért?
– Mert valaki nem válaszolt az üzenetemre. És mert
fura, hogy bulizni voltál. Nem jellemző rád.
– Jaj, bocsi. Elfelejtettem – válaszolom mosolyogva.
– Gondolom, miért… – vágja rá szintén mosolyogva,
majd folytatja. – Hé! Nincs kedved a hétvégén velem is
elmenni egy buliba?
– Igazság szerint sok a dolgom, és…
– Ó, rendben – vág közbe. − Értem én. Buliba csak
Timmel mész.
– Jól van. Oké, elmegyek veled is – egyezek bele.
– Rendben, akkor ezt később még megdumáljuk. Holnap
találkozunk, légy jó!
– Oké, te is! – köszönök el.
Bedobom a táskám a kocsiba, aztán beindítom a motort.
Kikanyarodok a csarnok elől, majd felcsavarom a rádión
a hangerőt, és együtt éneklem a kedvenc bandámmal, az
Allsee-vel a Sick and tired című számukat.

Reggel három gyerek iszonyatos kiabálására ébredek. A

lábaimban iszonyú izomlázat érzek a tegnapi megerőltető
futásnak köszönhetően. Nagy nehezen kitornászom
magam a fürdőszobáig, ahol elkövetem azt a nagy hibát,
hogy belenézek a tükörbe. Megragadom a fésűt,
kifésülöm, majd gyors mozdulatokkal befonom a hajam.
Időközben elkalandoznak a gondolataim és egy markáns
arc jelenik meg a szemeim előtt. A telt ajkainak és a
hihetetlenül férfias kisugárzásának köszönhetően a
kémia azonnal működésbe lép a testemben. Imádom,
amikor Zack haja hosszabb, olyankor visszakunkorodik a
füle mögé.
– Jó reggelt!
– Jesszus! – sikítok fel ijedtemben, mikor Tim arca
jelenik meg mellettem a tükörben.
– Miért vagy még pizsamában?
– Máris elkészülök, csak menj ki innen – lökdösöm kifelé
a szobámból.
– De mikor?
 – Máris! Menj ki! Hallod? Még nem vagyok kész!
– Kevesebb, mint tíz perced van elkészülni. Különben
már csak a holtestemet fogod megtalálni a nappaliban,
miután az unokatesóid legyilkoltak.
Behúzza maga után az ajtót, én pedig mosolyogva
lekapom magamról a kinyúlt Kill me feliratos pólómat −
ami pizsamaként funkcionál. Seperc alatt felkapkodom
magamra a ruháimat, és újra a tükör elé állva
megállapítom, hogy ma se lettem szebb az alvástól.
Kihúzom a legfelső fiókot, majd előveszem az egyetlen
sminkcuccomat, a szempillaspirálomat. Letekerem a
tetejét, és közelebb hajolok a tükörhöz.
Na, jó. Ez nem is volt olyan nehéz. Elkezdhetném
sminkelni magam.
Leszaladok a lépcsőn, anya pedig már a konyhában
forgolódik, hol a lakáskulcsát keresve, hol a reggelimet
pakolászva, hol pedig az unokatesóim után szaladgálva.
Ma meglepően jól néz ki, aminek köszönhetően az én
napom is jól indul.
– Hát ők? – bökök a srácokra.
– Dwayne hozta át őket az előbb. Dolgozni megy, Paula
meg a barátnőivel találkozik. Gondoltam, felmentem az
anyaszerepből mára. Ne aggódj, minden rendben lesz –
mondja, mikor felhúzom a szemöldököm. Elhiszem neki,
hogy minden rendben lesz, hiszen ő a legjobb anya a
világon, de inkább az állapota aggaszt, és hogy a gyerekek
hogyan tudnának segíteni neki, ha elájul. Az iker
unokaöcséim alig nyolcévesek, az egyetlen unokahúgom,
Ashley pedig még tíz sincs. Nem vagyok biztos abban, hogy
ez jó ötlet volt Dwayne-től.
– Na, menjetek, mert lekésitek az iskolabuszt!
Aggódva nyomok egy gyors puszit anya arcára, majd
megragadom Tim karját és húzni kezdem kifelé magam
után.
Alig haladunk néhány métert, amikor Tim megszólal.
– Ma olyan más vagy… − mondja. − Olyan, mintha
behúztak volna…
– Mi?
Nem erre a válaszra vártam. Eszembe jut a smink, és
óvatlanul a szememhez kapok.
– A francba!
Fájdalom hasít az izmaimba, ahogy lehajolok az
előttünk álló autó visszapillantó-tükréhez. Belenézek, és a
tükörképemet látva sírhatnékom támad. Máris elkentem
a szemfestékem. Megpróbálom helyrehozni a kárt egy
félig használt zsebkendővel, majd diadalittasan Timre
nézek.
– Így már jobb?
– Ühüm. De neked nem kellene ilyet használnod, festék
nélkül is szép vagy.
– Komolyan? – lepődök meg.
Idegesen forgatja a szemét, majd elindul a megállóba.
Remegő lábakkal próbálom felvenni a tempóját, és újra
felteszem a kérdést, hogy rendben van-e már a festék,
mire egy kurta bólintás a válasz. A fájdalomtól
felszisszenek, ami feltűnik neki, és nem is hagyja szó
nélkül.
– Az edző művelte ezt veled? – mutat a lábamra.
– Az izomlázat? Igen.
– Miért nem jársz inkább gitárszakkörre? Velem. Akkor
nem kellene minden héten pingvinként sétálnod.
– Pingvinként?
– Igen. Csak próbáld ki egyszer! Mármint a szakkört…
Mire válaszolhatnék, megérkezik a busz, így nem kell
újra feleslegesen magyarázkodnom neki.
A kövérkés sofőr nagy mosollyal nyitja ki előttünk az
ajtót, mi pedig hasonló mosollyal az arcunkon tudjuk le a
szokásos „hogy vagy, jól vagyok, kösz” párbeszédünket.
A buszra felszállva hirtelen megtorpanok, és a légzésem
is kihagy. A busz végében egy tekintet figyel, amire
egyáltalán nem számítottam. Tim meglök hátulról, ami
kellően észhez térít, és továbbhaladva leülünk a szokásos
helyünkre. Végig magamon érzem Zack pillantását, de
nem merek hátrafordulni. Nincs egyedül, Raisa szorosan
hozzátapadva simogatja a karját. Ha tudná, hogy a
pasijával csókolóztam alig harminchat órája, biztos
kikaparná a szemem. Idegesen hátradőlök az ülésben, és
előveszem az egyik tankönyvet, hogy eltereljem a
gondolataimat. A főleg hokisokból álló csapat folyamatos
szurkálódásai és gúnyolódásai azonban rendre
kizökkentenek az olvasásból, képtelen vagyok a könyvre
fókuszálni. Tim is hallja őket és mocorogni kezd, mire
nyugtatóan ráteszem a kezem a karjára, még mielőtt
valami hülyeséget csinálna. Előveszem az Ipodomat és
lenyomom a lejátszást jelző kis háromszöget. Az élet
ironikus humorát nem tudom értékelni, amikor
elkezdődik Justin Timberlake Cry me a river című száma.
Imádom ezt a számot és Timberlake-et is, de most szívesen
kitekerném a nyakát, amiért pont a szerelemről énekel.
Hiába próbálok ellenállni, mégis együtt mozog a szám a
szöveggel, közben teljesen átérzem szegény Justin
fájdalmát, amit Britney okozott neki a folyamatos
hűtlenkedésével.
A mellettünk elsuhanó házakat bámulva akaratlanul is
visszacikáznak a gondolataim a tegnapelőtti
eseményekhez, és hitetlenkedve állapítom meg, hogy
csupán az emlékképek is képesek azonnal feltüzelni a
testemet. A beszélgetés Zackkel ugyanolyan hatással volt
rám, mint a forró csókjai. Az, hogy képes voltam
megnyílni, nem jelenti azt, hogy mindent elmondtam
neki, mert anyáról nem sokat meséltem, csak amennyit
szükségesnek tartottam. Nem azért, mert szégyellem, szó
sincs róla. Befordulunk az iskola elé, aminek a falán egy
tábla köszönti a diákokat. A parkolóba érve nem várom
meg, amíg Tim feltápászkodik a helyéről, gyorsan
felpattanok, hogy minél hamarabb megszabaduljak a
figyelő tekintetektől. A lépcsőn lefelé haladva hatalmas
ütés éri a bokámat, a következő pillanatban pedig
tehetetlenül zuhanok le a kemény járdára. Tim azonnal
mellettem terem, ahogy Zack is.
– Hagyjatok! – csattanok fel.
A dühös hangom még engem is meglep, őket meg pláne.
Egyenesen hátrahőkölnek. Nem foglalkozom velük, mert
az izomláz és a térdembe hasító fájdalom jobban leköti a
figyelmemet. Tudom, hogy ez Raisa műve, és ő is tudja,
hogy tudom. Vigyorogva hajol felém.
– Szállj le a pasimról! – suttogja nyájasan, hogy csak én
halljam.
A szívem kihagy egy ütemet, és rettegve állom a
tekintetét. Megtudta, hogy csókolóztunk? Az nem lehet,
hiszen akkor nem ölelgette volna az előbb Zacket, és nem
úsztam volna meg ennyivel. Vagy talán Zack a kutyus
miatt mesélt rólam? A fiúk ugrásra készen állnak
mellettem, Zack is aggódva nézi Raisát, majd elkínzott
arccal rám pillant. Nem kérek a szánalmából, elvégre
jégkorongozok, és már megszoktam, hogy ehhez hasonló
kis sérüléseket szerzek. Bátran nézek vissza a liba
szemébe, mert ha le is buktunk, akkor sem fogom
szégyenkezve eltűrni a bosszúját. A röhögő emberekkel
nem törődve felegyenesedek, és megigazítom a ruhámat.
Ekkor Raisa újra megszólal.
– Anyukád jól van? Vagy még mindig bolond?
Hahotázik, mikor én már érzem, hogy nem vagyok ura
önmagamnak, és nem tudok parancsolni a kezemnek.
Összeszorítom az öklömet, és hatalmas erővel lendítem
meg a lány arca felé.
Fáj. Éles nyilallás kúszik fel a karomon, és minden olyan
gyorsan történik.
– Te büdös kurva! – ordítja, mire hátulról erős karok
fognak le.
 Zack az.
– Hé, vegyél vissza! – suttogja a fülembe.
– Ez a hülye picsa közveszélyes! – sikítozik még mindig
Raisa. − Valaki hívja fel az apámat most azonnal!
Az egyik pillanatban még Raisa mellett állok, aki a véres
orrát törölgeti, a másikban pedig már egy íróasztallal és
székekkel berendezett teremben találom magamat. Az
ajtón kifelé bámulva a szemben lévő szobában Raisa síró
hangjára leszek figyelmes. Az apjával együtt feldúltan
magyaráznak valakinek, vélhetően az iskolaigazgatónak.
Raisa apja tehetős nyomdász, akinek olyan befolyása van
a város életére, mintha ő maga lenne a polgármester. Ha
ő úgy dönt, hogy kicsinál, akkor nekem végem.
Viszlát, felvételi!
Befordul az ajtón egy magas, szakállas férfi, majd
behúzza maga mögött az ajtót. Rám se néz, úgy sétál
beljebb és támaszkodik meg az asztal szélén keresztbe tett
lábakkal.
– Üdvözlöm, Melanie!
Bólintok az idegen férfinak, majd a bezárt ajtóra nézek.
A férfi két lépéssel előttem megáll, én pedig elrántom a
kezem, mikor megpróbálja megérinteni a tenyerem.
– Elnézést, Melanie, megnézhetném a kezét?
– Miért?
Nem válaszol. A tenyerét felfelé fordítva várja, hogy a
kezébe tegyem a sérült kezem. Fiatal az arca, amit első
pillantásra a szakáll miatt nem vettem észre. Szemei
szürkéskékek, a haja oldalra fésült. Farkasszemet nézünk
egy ideig, ami megnyugtat, és végül eleget teszek a
kérésének. Meleg és puha a tenyere, ami meglep. Zavarba
jövök, és elkapom a kezem.
– Elég csúnyán megsérült. Elmesélné, mi történt?
– Mire lenne az jó?
Lenézek a lábamra, a térdemnél már átvérzett a
nadrágomon.
– Ez be fog lilulni – mondja. − Miért nem akarja
elmondani?
– Miért? Ki maga? – kérdem, közben a tenyeremen lévő
sebet piszkálom.
– Dr. Blackwell vagyok, az új iskolaorvos. Kezet fognék
magával, Melanie, de attól tartok, ezt el kell napolnunk.
– Miért mosolyog?
– Nem mosolygok, csak a szakállam miatt tűnik úgy –
válaszolja egyértelműen mosolyogva.
Nem tudom, hogy viccnek szánta-e, mindenesetre én is
elmosolyodom, pedig a helyzetem egyáltalán nem ilyen
rózsás. A férfi kellemes érzést áraszt, ami rám is hatással
van, de csak pár másodpercig, míg be nem nyit az
igazgató.
– Jó reggelt!
Szuszogva köszön, majd felém se nézve kezet fog az
iskolaorvossal. Megragadja az asztal mögötti széket, majd
a közelembe húzza és kimérten ráül.
– Szóval, Ms. Wright, most beszéltem Miss Williamsszel
és az édesapjával.
Képzelem mit mondhattak, de csöndben várom, hogy
folytassa.
– Feljelentést fognak tenni ön ellen – közli.
– Ellenem? – pattanok fel a székből. – De hát…
– Nyugodjon meg, Melanie! Mivel az esetnek több
szemtanúja is volt, először kihallgatjuk őket. Engedje meg
a doktor úrnak, hogy kitisztítsa a sebét, utána hazamehet.
Már értesítettük a nagybátyját.
– Engem meg sem hallgatnak? – fakadok ki.
– Dehogynem, most is azt teszem.
– Nem, nem azt teszi! Maga végig asszisztál abban, hogy
tönkretegyenek. Priusszal a nyakamba nem fognak
felvenni az egyetemre! – kiabálom a könnyeimmel
küszködve.
Elfelejtkezve a sminkemről, a szememhez kapok és
idegesen törlöm ki belőle a csalódás könnyeit. Már csak
akkor veszem észre a figyelmetlenségem, amikor
megpillantom a fekete csíkokat a kézfejemen. Az igazgató
nem szól semmit, nem is érdeklem. Ránéz az órájára,
majd a doktorra, mormol egy köszönésfélét, és eltűnik az
ajtó mögött.
Mindketten az ajtót bámuljuk, ami lassan csukódik be.
Közelebb lép a doki, majd elhelyezkedik azon a széken,
amin az előbb az igazgató ült.
– Be kell látnia, elég meggondolatlan dolgot tett.
– Belátom, már sokkal előbb meg kellett volna tennem –
válaszolom azonnal.
Lezártnak tekintve a beszélgetést kinyújtom felé a
kezem, ő pedig elkezdi kitisztítani a sebemet.
– Anyának ne mondd el! – kérem meg Dwayne-t nem
sokkal később, mikor beszállunk a terepjáróba.
– Nem fogom – válaszolja dörmögve. – De mi történt? A
munkából kellett eljönnöm érted.
– Ne haragudj! Nem tudom… Elszakadt a cérna és
megütöttem Raisát.
– Ej, te lány! Most tekintettel lehetnél anyádra.
Nem hiszem el, hogy pont ezzel jön. Még ő sem ért meg.
Ezért is engem okol, pedig tudja, hogy nem szoktam ilyen
balhékba keveredni. Keserű érzés szorongatja a torkom,
az igazságtalanságot képtelen vagyok lenyelni. Pláne, ha
az egyik családtagomtól kapom.
– Most voltam először tekintettel rá. Meguntam, hogy
folyamatosan a szájukra veszik ezek a mocskok – felelem
újra felemelve a hangom.
– Akkor sem ez a megoldás. Ennél lehetnél okosabb is.
Gondolkodás nélkül nyúlok az ajtó felé, és kiugrom a
még álló kocsiból. A sajgó térdemmel nem törődve kezdek
el futni, hogy merre, az most nem számít, csak el innen.
Minél hamarabb el akarok tűnni innen.

A hét hátralévő napjain messzire elkerülöm Zacket és a

csapatát, még az ebédlőbe sem megyek be, nehogy
összefussak valamelyikükkel. Emiatt viszont kénytelen
vagyok a női öltözőben elmajszolni a teljes kiőrlésű,
fűrészpor ízű szendvicsemet. A kutyusra egyre többször
gondolok, de sajnos csak akkor láthatnám, ha szóba
állnék Zackkel. Az pedig nem fog megtörténni. De nem
ám! Valami más módot kell találnom rá.
Már napokkal ezelőtt megírtuk az utolsó évzárókat, így
most végre van időm anyával lenni. Bárcsak egészséges
lenne, hogy bemutathassam Daisynek! Naphosszat a
kertben ugrálnánk, az esőben szaladgálnánk, és
örömünkben nagyokat sikoltanánk. Igen, pont ilyennek
képzeltem el egy velünk párhuzamos univerzumot. Ott
talán ismerném az apámat, és Zack se lenne ilyen
elérhetetlen álom számomra. Tim valószínűleg alapítana
egy rockbandát, amit aztán az egész világon ismernének,
én pedig a koncerteken az első sorban csápolnék a
legjobb barátom gitárszólója közben.
Mosolyognom kell a pillanatnyi agymenésemen, ami
továbbra is a szemem előtt pereg, pont, mintha egy filmet
néznék. Egy film, amiben mindegy, mi történik a másik
életemben, mert én nem érzem a boldogságot, a
fájdalmat, a haragot.
– Mel? – suhan el az arcom előtt egy integető kéz.
Magamhoz térve veszem csak észre, hogy időközben
megtelt a folyosó diákokkal, Zack pedig mellettem áll és
engem bámul.
Hogy kerültem ide?
– Hahó! Csak nem rólam ábrándoztál? – kérdezi a
földkerekség legbosszantóbb és legédesebb pasija.
– Soha – felelem szemlesütve, nehogy meglássa a
tekintetemben még ott maradt szomorúságot.
Annyira közel állunk egymáshoz, hogy biztos vagyok
benne, ő is hozzám akar érni. A gond csak az, hogy én is.
– Nem szép dolog a hazudozás.
Megrántom a vállam, és igyekszem nem az ajkaira
összpontosítani.
– Mit csinálsz? – meredek rá, mikor komorrá váló
tekintetének kíséretében megérinti a kezemet.
Bőrömet égeti a meleg tenyere, miközben határozottan
rámarkol a csuklómra, aztán meglepően gyengéden
megvizsgálja a kötést rajta. Néhány helyen
kikandikálnak a kötés alól a lehorzsolt ujjaim, ő is azokat
nézi. Hüvelykujjával tesz néhány simogató mozdulatot,
mire a testemet elönti a forróság.
A helyzet még kínosabb, mikor felpillantva a kezemről
észreveszem, hogy pont úgy néz rám, mint a kocsiban.
– Jól van, elég legyen a taperolásból.
– Nagyon fáj?
– Már nem.
– Van egy jó kenőcsöm otthon az ilyen sérülésekre. Ha
gondolod, hazakísérhetsz, és legalább találkozhatsz
Daisyvel is.
– Nem! És hagyjál! Nem akarok tőled semmit…
– Nekem nem úgy tűnt pár napja.
– Mit számít az? Mi két külön világban élünk.
– Mindegy! Akkor a hülye kutyád miatt gyere el! – a
hangja baljósan szól, de nem tudom nem kihallani belőle
a reménykedést.
– Nem adod fel, igaz? – sóhajtok.
– Bizony nem, picinyem. Amit akarok, azt meg is kapom.
A hokisok a legkitartóbbak, nem tudtad?
Nagyot sóhajtok.
– És valószínű, hogy a legönteltebbek, a legbunkóbbak,
a legarrogánsabbak, a leg…
– Leghelyesebbek? A legszexisebbek?
Na jó, ezzel nem tudok vitába szállni.
– Szóval most, hogy megbeszéltük, mennyire jóképű
vagyok, kérdeznék még valamit – mondja.
– A válaszom bizonyára nem lesz. De ha gondolod, tedd
fel nyugodtan a kérdésed, hátha addigra meggondolom
magam.
Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek az arckifejezése
láttán. Már majdnem megszánom, mikor felteszi a
kérdését.
– Eljönnél velem a záróünnepségre?
A levegő beszorul a tüdőmbe, az agyam pedig újra és
újra lejátssza a kérdését. Nem tudom pár másodpercnél
tovább állni a tekintetét, az arcom már így is valósággal
tüzel.
– Jól hallottam? Te most elhívtál a végzős bálba?
A válasza csupán egy kurta biccentés.
– Ez megint egy szívatás?
– Nem.
– Miért? Úgy értem, miért pont engem hívsz?
 – Azért, mert veled csókolóztam utoljára, és mert szabad
vagyok, mint a madár.
– De… így… − hiába keresem a szavakat, egyszerűen
csődöt mondott az agyam. − Szállj ki az arcomból, így nem
tudok gondolkodni!
A szavak úgy röpködnek köztünk, mintha teniszmeccset
játszanánk. A fejemben egy hang azt súgja, hogy ebből
még baj lehet, ha beleegyezek. Viszont képtelen vagyok
ellentmondani, és ahogy ismerem, nem is fogadná el a
nemleges válaszom. Ha kell, akkor a vállán cipel be a
táncparkettre, mert ő úgy akarja. Megigazítom a hajam, a
tekintetünk közben egy pillanatra se szakad el egymástól.
– Nem vagy valami letört ahhoz képest, hogy most vagy
túl egy szakításon – jegyzem meg.
– Most ne a volt kapcsolatomat elemezgessük! Ha nem
vetted volna észre, még mindig a válaszodat várom –
mondja dörmögve.
Jól megrágom a választ, mert tudom, nem alaptalan az
a feltételezésem, hogy ez az egész csak átverés. Ő ugyan
eddig soha nem volt benne az ellenem elkövetet
hadjáratokban, az csak Mark és Raisa reszortja volt.
Idegesen tördelni kezdi az ujjait, amitől hirtelen
nevethetnékem támad.
– Most mi van? Mi olyan vicces? – csattan fel.
– Nem… csak… Semmi. Ne haragudj!
Már felelni sincs időm, indulatosan elfordul és
magamra hagy a hosszú folyosón. Még azt sem veszi észre,
hogy életemben most mondtam ki neki először azt, amivel
nem sok embert ajándékozok meg. Sajnálom, hogy
megbántottam, de magamban még mindig jót mulatok az
ideges tekintetű Zacken, aki úgy viselkedik, mintha élete
első randiját várná.
Morogva felkészülök a legszánalmasabb dologra, amit
tehetek: futni kezdek egy srác után. Hogy utolérjem,
felgyorsítom a lépteimet, de míg ő egy lépést tesz, addig én
hármat. Hatalmas léptei előnyét képtelen vagyok
behozni. Se elé, se mellé kerülni nem tudok, így egyetlen
lehetőségként hátulról lökök rajta egyet, hogy megálljon
végre.
Magamban már döntöttem, de a szigorú arckifejezését
látva egy hang se jön ki a torkomon.
– Nos? Kiszórakoztad magad? Vagy mondanál még
valami poénosat? – kérdi villámokat szórva a tekintetével.
– Jól van. Veled megyek.
Vonallá keskenyednek ajkai, bólint, és alig egy
másodperc elteltével újra a régi Zack mosolyog rám.
– Hétre érted megyek – közli.
– Inkább a suli előtt találkozzunk!
– Melanie, az isten szerelmére! Azt mondtam, hogy
hétre érted megyek és kész! Miért kell neked állandóan
vitatkoznod?
– És neked miért kell állandóan seggarcnak lenned? –
vágok vissza indulatosan, pedig most az egyszer talán
tényleg befoghatnám.
– Rendben. Gyere hétre – gondolom meg magam.
Közvetlen előttem áll, eddig sem volt túl nagy távolság
köztünk, de most még közelebb hajol hozzám. Felhúzom
az egyik szemöldököm, és kíváncsi pillangókkal a
hasamban várom, hogy megtudjam, mi lesz a következő
lépése.
– Ott leszek! – suttogja egész közel a fülemhez hajolva, s
majdnem sokkot kapok, amikor megérzem gyengéd
csókját a nyakamon.
Mindez alig egy pillanat alatt történik, mert már el is
lép mellőlem, és elindul az ellenkező irányba.
Még mindig remegő lábbakkal, lefagyva állok a
szekrények előtt, ahol többen is megálltak körülöttem az
előbbi események láttán. Álmodtam, vagy valóban
megtörtént ez a kínos szituáció köztünk? Tényleg most
egyeztem bele életem legfurcsább randijába?
Az osztályteremben én vagyok az utolsó, aki elfoglalja a
helyét. Tim áthajol a padtársam fölött, és mogorva
kifejezéssel mormol egy köszönésfélét.
– Hallottam valamit… − mondja, mire elkezd forogni
velem a világ.
Az nem lehet, hogy máris pletykáljanak Zackről és
rólam.
Az ajtóban megjelenik Mr. Kandel, a biológiatanárunk.
Ijedten nézek Tim acélkék szemébe, arra várva, hogy
gyorsan kinyögje, mit hallott, de ő makacsul összeszorítja
a száját és visszaül a helyére.
Nagyszerű!
Most várnom kell, míg vége lesz az órának, hogy
kifaggathassam.
 A tanárra egyáltalán nem tudok odafigyelni az óra
hátralevő részében, hiába beszél számomra is érdekes
témáról − a középkor politikai fejlődéséről −, a szavai nem
jutnak el az agyamig. A falon lévő órát lesem, na meg
Timet. Mi járhat vajon a fejében? Az egy dolog, hogy nem
szimpatizál Zackkel, de képes lenne ennyire megorrolni
rám, amiért Zackkel megyek a bálba? De várjunk csak!
Lehet, nem is erről van szó… Csak az agyam gyártja a
rémképeket, amiktől kezdek még idegesebb lenni. Remegő
ujjakkal lapozom a könyvet, de a témára egyáltalán nem
tudok odafigyelni.
Végre kicsengetnek, és épp hogy kiürül a terem, Tim
elém lép.
– Vele mentél haza?
Megkönnyebbülve nézek rá, ezek szerint ő még csak
most hallotta a másik pletykát, miszerint Zackel együtt
léptem le a bulijáról. Természetesen a pletykaáradatban
már olyat is hallottam, hogy Zack lefektetett, és emiatt
kaptunk össze Raisával. Ez végül is nem állt messze a
valóságtól, de azt senki nem tudja, hogy valójában csak a
csókig jutottunk. Csak? Jézusom, miért érzek enyhe
csalódást, mikor arra gondolok, hogy csak… Timre
pillantok, és a goromba arckifejezése egyáltalán nem
tetszik nekem. Azt nem vártam, hogy örülni fog, hiszen ki
nem állhatja Zacket, de ez az ellenséges hang még engem
is megrémít. Megmakacsolom magam és nem válaszolok,
rosszulesik a felelősségre vonása. Nem vagyok már
kislány, és ő nem az apám. Az, hogy a legjobb barátom,
még nem jogosítja fel, hogy számonkérjen.
– Válaszolnál? – kérdezi harmadszorra is.
– Igen, és a bálba is vele megyek! – csattanok fel.
Ellépek előle, és gyors tempóban elhagyom a tantermet.
Ő azonban hosszú lábaival egykettőre utolér a női mosdó
előtt.
– Biztos vele akarsz menni? – kérdi hitetlenkedve.
– Igen, biztos.
A szeme egy pillanatra zavartan néz vissza rám, a
mosolya pedig most annyira mű, mint Raisa szempillái.
– Figyelj, Tim… − kezdek bele, de hála istennek
félbeszakítja a mondatomat.
– Hogy sikerültek a felvételik?
Egy pillanatig furcsán méregetem, de válaszolok.
– Felvettek mindenhova. És téged?
– Engem is – mondja nem túl nagy lelkesedéssel.
– Gyerünk, mondd ki! Mi a bajod? A bál? Zack?
– Minden! Meg New York…
Így már mindent értek. Azt hiszi, még mindig a L. I. U.-ra
megyek az Államokba.
– A Dalhousie-re megyek, hogy anyával maradhassak.
És… veled – folytatom, majd megölelem békejobbot
nyújtva.
A fejem ráhajtom a mellkasára, ő pedig szintén átkarol.
Bele se gondoltam, mekkora port kavarhat az iskolában,
hogy egy órán belül a suli két leghelyesebb pasijával
flörtölök és ölelkezek. Tim is észreveszi a körülöttünk
lévők kíváncsi tekinteteket, mire gyengéden eltol magától,
és a fülembe suttogja:
– Máskor is megharagszom majd, ha ilyen ölelgetést
kapok.
Barátságosan belebokszolok a vállába, és mielőtt
válaszolhatnék, Zack tűnik fel nem messze tőlünk. A
szemem megakad a zavart tekintetén, de a következő
pillanatban el is tűnik. Szinte hallom magamban, ahogy
Rómeónak hívja Timet, és elmosolyodom.
– Akkor közel leszünk egymáshoz – sóhajtja Tim, újra
magára vonva a figyelmem.
– Miért, te melyik egyetemet választod? – igazítom meg a
lecsúszott szemüvegemet.
– Az Acadiát. Művészet szakra fogok járni.
– Komolyan? Dwayne örülne neki, ha tudná. Rá akart
venni, hogy én is oda jelentkezzek, csak a sporttagozatra.
– Nem hibáztatom. És amúgy a suli mellett lesz időd a
jégkorongra?
– Persze. Jó, nem annyi, mint most, de megoldom.
– Megoldod? Úgy, mint Morrisont?
– Fogd be! – förmedek rá.
Nevetni kezd, mire néhány lány olvadozva pillant felé.
Kifelé menet a suliból elköszönünk egymástól, én pedig
gyalog indulok haza. A jól ismert kereszteződésnél lassítok
és balra nézek, amerre Zack házához lyukadnék ki. Ám
hiába nyújtogatom a nyakam, hatalmas fák védik az
egész portát, a házat sem látni az utcáról. Daisy biztos
éppen Zack valamelyik cipőjét rágcsálja jóízűen az egyik
szobában. Talán megkérhetném, hogy hozza el valamikor,
de az úgy hathatna, mintha találkoznánk. Inkább,
mégse… Tovább nézelődve a ház irányába eszembe jut,
amit nemrég hallottam, hogy állítólag még saját tavuk is
van, amin télen korcsolyáznak, nyáron pedig horgásznak.
Ha jól tudom, akkor még egy házibulit se szervezett, ami
sok évfolyamtársamnál beszédtéma. A lányok, de még a
fiúk is harcolnak azért, hogy Zack elmenjen a bulijukra,
Timnek azonban esze ágában sem volt meghívni, mégis
odament. Milyen vicces is a sors! A hokiszezonban amúgy
sem sok bulira mennek a fiúk, az alkoholfogyasztás pedig
egyenesen tilos nekik. Zack, ahogy hallottam, ezt jobban
betartja, mint a többi társa, ami elismerésre méltó. Amióta
az eszemet tudom, a srác a jégkorong megszállottja. Sokan
álmodoznak már óvodás koruktól kezdve a profi ligáról,
de legtöbbjüknek ez álom is marad. A női csapattal
minden hazai meccsükön ott vagyunk, már csak azért is,
mert az edző kötelezővé tette. Mindig ámulva lesem,
ahogy könnyedén siklik a jégen, és irigykedve nézem az
erős ütéseit, a blokkolásait.
A házunkhoz érve összeszedem magam, és megpróbálok
minden gondolatot kitörölni a fejemből, aminek Zackhez
van köze.
– Szia, anyu! – kiabálok be.
– Szervusz, kicsim! – siet ki a konyhából anyu, hogy
puszit nyomjon az arcomra. – Lekésted a buszt?
– Nem, csak sétálni volt kedvem – felelem.
Az igazság viszont az, hogy nem szerettem volna a
fiúcsapattal szembetalálkozni a buszon, pláne azután,
hogy Zack szakított Raisával. Ki tudja… Mark vagy
valamelyikük milyen szemétséget követne el ismét
ellenem? Talán Jax az egyetlen jó fej hokis Zack mellett,
aki nem gúnyolódik velem.
– De mosolygós hangulatban vagy! – jegyzi meg anya. −
Ennyire tetszettek a témazárók?
– A témazárókkal nem volt gond, ne aggódj, anya! De
nem, nem csak ezért vagyok ilyen boldog.
Megtörli mindkét kezét a szoknyájában, amiből rájövök,
hogy éppen befejezte a mosogatást.
– Anyu! Ugye tudod, hogy nem szabad megerőltetned
magad?
– Ugyan már! A mosogatás mióta megerőltető?
Nem szeretnék vitába szállni vele, hogy számára mi a
megerőltető, hiszen egy lassú séta közben is többször meg
kell állnia, hogy szusszanjon egyet.
– Elhívott Zack Morrison a bálba – hadarom gyorsan.
– Nahát! A kis Zack?
– Anya! Magasabb, mint Dwayne. És segíts, mert ötletem
sincs, hogy mit vegyek fel.
Mintha csak erre várt volna, felhúzza a szemöldökét,
majd megragadja a kezem és a nappali felé kezd el húzni.
Meglepődve tapasztalom, hogy milyen jó erőben van.
Mosolyogva belépek utána az ajtón, és az ott lógó
ruhakölteménytől a lélegzetem is elakad.
– Nahát, anyu!
– Tudom! – mondja mosolygó arccal az összekulcsolt
kezei fölött.
 Egyszerűen felfoghatatlan, hogy a sok fekete flitter és
anyag hogyan alkothat ilyen szépséget. Ebben biztos
mindenki engem fog nézni a bálon, Zack pedig egyenesen
el lesz ragadtatva. A fekete koktélruha egyik oldala fel
van sliccelve, a dekoltázsa pedig csillog a sok flittertől.
Odamegyek, megtapogatom az anyagot. Az alja nem
hosszú, talán csak a térdemig fog érni, közben az jut az
eszembe, hogy még soha nem viseltem ilyen nőies
darabot. A dekoltázsát kissé mélynek találom…
Mindenképp elő kell keresnem az egyetlen selyemsálam,
ami a színét tekintve passzol majd ehhez a
ruhakölteményhez. Azzal kellően el tudom majd vonni a
nem kívánt tekinteteket a mellemről. Magamhoz mérem a
ruhát, és esztelen pörgésbe kezdek vele a nappali
közepén.

Z ack
Fáradtan száguldunk hazafelé egy újabb győztes
meccsről. Hajnalban indultunk útnak, így lassan már Cole
Harbourba kell hogy érjünk. Végigpörgetem a mai
teendőket a fejemben, és rájövök, hogy estére még le kell
mosnom a kocsit is. Nem jelenhetek meg Mel háza előtt
egy koszos autóval, hogy azzal vigyem a bálba. Vajon
milyen ruhát fog felvenni? A lány nem kifejezetten az
ideálom, mégis annyira vonzódom hozzá, hogy elég a
csókunkra és a feszes melleire gondolnom, máris
mocorogni kezd a nadrágomban a farkam. Tudom, hogy
évek óta jégkorongozik, mivel elég sokszor futottunk már
össze az edzéseken, de eddig soha nem gondoltam rá úgy,
mint nőre. Nem a legcsinosabb lány a suliban, mégis elég,
ha rám emeli azokat az ártatlan szemeit, és kész vagyok
tőlük. Elmosolyodom, mikor eszembe jut, milyen könnyen
elpirul. Hirtelen fészkelődni kezd mellettem Mark, én
pedig előkapok egy csomag M&M’s-t a táskámból, és a
színes drazsékat rágcsálva nézek körbe a sötét buszon. A
sofőrön és rajtam kívül a csapat többi tagja mélyen alszik.
Az előző éjszaka se aludtam sokat, alig pár órát, mégsem
jön most álom a szememre. Túl izgatott vagyok a rengeteg
változástól. Először a szerződés Vancouverbe, majd ez a
lány, aztán az az átkozott kutya… aki néha rettentően fel
tud húzni, például mikor a Bauer botomat rágta szét,
vagy a vadi új Adidas cipőmet. Mégse lenne már szívem
menhelyre beadni. A tulajdonosa persze nem került elő,
hiszen nem véletlenül került az útra egy zsákba. Ha
akkor Mel nem veszi észre, talán már nem is élne a jószág.
Megint Melanie-ra gondolok, ez nem lehet igaz…!
Idegesen megrázom a fejem, mintha ezzel
elkerülhetném, hogy a megszállottja legyek. Nem tudom,
hogy mi ez, de minden egyes alkalommal megfeszül a
mellkasom, ha rá gondolok. Egyértelműen nem lehet
semmi komoly kettőnk között, hiszen a következő
szezonra a nyugati oldalra kell költöznöm. Ez még ugyan
nem az NHL, de innen már csak egy köpésre van a profi
liga, s ennek elérésében még a szerelem sem gátolhat
meg.

Bedobom a szivacsot a koszos vízbe, és megtörlöm az

izzadt homlokom. A kocsi kész, már csak magamat kell
rendbe hoznom a bálra.
– Nem vagy éhes, kisfiam? – szól ki az ablakon az
anyám.
Mosolyogva tartom fel a hüvelykujjam, jelezve, hogy
jöhet valamilyen kaja.
– Köszi, anya! – kiabálom még utána, mielőtt eltűnne az
ablakban.
Rámfér egy kései ebéd, meg egy hideg zuhany is.
Májushoz képest elég meleg van ma, a nap erősen süt.
Nincs bajom se a meleggel, se a napsütéssel, de az én
vérem a hideghez szokott, na meg a hóhoz és jéghez.
Remélem, estére lehűl a levegő, s nem izzadok bele az
egyetlen szmokingomba.
– Megvetted a kitűzőt és a csuklódíszt Raisának? – kérdi
anyám már a konyhában, miközben átnyújt egy étellel
alaposan megpakolt tányért.
– Nem vele megyek.
Felhúzza a szemceruzával precízen kihúzott
szemöldökét, és kíváncsian méreget a konyhapultra
támaszkodva. Mindig is csodáltam anyámat, aki
számomra kivételes asszony. Képes egyedül rendet
teremteni itthon a férfiak közt, és egyedüli nőként nem
hagyja magát soha, ha apámmal csipkelődni kezdünk
vele. Ami azt illeti, szerintem lelkileg erősebb az apámnál
is. Anyám csak fél fejjel alacsonyabb nálunk, de
tűsarkakkal azt a kis hátrányt is behozza. És mivel
ügyvéd, elég sokszor kosztümben van itthon, a szőke haja
pedig mindig szép és illatos. Korához képest sokkal
fiatalabbnak néz ki. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ő az
anyám, még akkor is, ha néha az agyamra megy, amikor
az ügyvédi tapasztalatait vegyíti az anyai szigorral.
A szemei most is engem vizslatnak abban reménykedve,
hátha beavatom a nőügyeimbe. Mivel ez még nem olyan
komoly a hokis csajjal, nem hiszem, hogy titkolnom
kellene bármit is előle.
– Mellel megyek – felelem.
Változatlan arckifejezéséből azt gondolom, nem tudja,
ki az a Mel, ezért hozzáteszem:
– A bolond lányával.
Résnyire nyitja a száját, majd bólint egyet.
– Tudom, ki ő! Kérlek, ne hívd így még egyszer. Van
annak az asszonynak elég problémája, nem szép
gúnynevet aggatni rá.
– Sajnálom. Csak mindenki így hívja.
– Te ne válj olyanná, mint ők! – rázza meg a fejét.
Bekanalazok egy nagy adag tésztát a számba, majd
kíváncsian követem anyámat a tekintetemmel az
előszobába, ahol elővesz egy ajándéktasakot.
– Tessék, fogd meg! A csuklódísz.
 Elveszem a kis dobozkát és kinyitom.
– Fehér rózsa?
– Miért? Tudod milyen színű ruhában lesz a lány?
– Nem tudom. Elfelejtettem megkérdezni.
Rosszallóan rázza a fejét, közben elveszi előlem az üres
tányért és beteszi a mosogatógépbe.
– Mi a kedvenc színe? – kérdezi háttal nekem.
– Nem tudom, melyik a kedvenc színe – rázom meg a
fejem.
– Fiam! – fordul meg hirtelen anyám. − Ha udvarolsz
valakinek, akkor ne légy lusta megfigyelni minden kis
apróságot, hogy később tudj meglepetést szerezni neki. Ez
a kulcsa egy kapcsolatnak – mondja, majd közelebb lép és
megigazítja a fülemnél hosszúra nőtt hajamat.
– De ez nem e…
– Á-á-á! Hadd fejezzem be! – szakít azonnal félbe. − Attól
férfi a férfi, ha boldoggá teszi a hozzá tartozó nőt. A nő
cserébe otthont ad, szerelmet és gyermekeket. Így egészíti
ki egymást a két nem. Ne légy… pöcs, aki csak kihasználja
őket!
– Anya! – szólok közbe.
Megfogom a vékony csuklóját, és úri fiú módon kezet
csókolok neki.
– Jól van. Ne haragudj, kicsit elragadtattam magam.
A mellettem heverő dobozkára pillant, majd felkapja és
elém tartja.
– A fehér mindenhez megy.
Megköszönöm neki a fáradságot, hogy elment helyettem
megvenni a kiegészítőt, majd a virágot rejtő dobozzal a
zsebemben elindulok felfelé az emeletre.
– Zack? – kiabál még utánam anyám.
– Tessék, anya?
– Borotválkozz meg! Úgy nézel ki, mint egy ősember.
Széles mosolyra húzódik a szám, és automatikusan
végigsimítok a szakállamon.
– Jól van – felem, majd még mindig mosolyogva
magamra zárom a fürdőszoba ajtaját.

Kicsit izgulok, mikor leállítom a kocsi motorját Melanie-ék

háza előtt. Belenézek utoljára a visszapillantó-tükörbe, a
frissen borotvált arcomat fürkészem, remélem, nem
vágtam meg magam sehol. Tanácstalanul nézek fel a ház
irányába, nem tudom, mit várjak ettől az estétől. Azt
tudom, hogy nem bírom majd ki, hogy ne érjek hozzá,
hihetetlenül akarom ezt a lányt!
– Itt van Zack! – hallom bentről a kiabálást, mielőtt
bekopognék.
A következő pillanatban kitárul előttem az ajtó, és egy
kedves arcú nő áll előttem.
– Üdvözlöm, Mrs. Wright − hajolok meg színpadiasan,
majd átnyújtom a szál virágot, amit szintén anyámnak
köszönhetek.
– Ó, jaj de szép! Köszönöm! Gyere beljebb, Melanie
nemsokára készen lesz. Egyébként szólíts csak Rose-nak.
 – Köszönöm, asszonyom… Rose.
Belépek az előtérbe, és meglepődve látom, hogy a lakás
nagyon otthonosan van berendezve. Kissé fakók a falak,
rájuk férne már egy festés, de a rend és a tisztaság
azonnal észrevehető. A falakat több fénykép is díszíti, de
általában csak Mel van rajtuk az anyjával, az apját nem
látom sehol. Az egyiken felfedezek egy férfit, de az csak
Dwayne. Ő festette ki múltkor a házunkat, onnan
ismerem.
– Ülj le a nappaliban, máris hozok valami frissítőt, aztán
szólok Melanie-nak is, hogy iparkodjon.
Megfogja az asszony a karomat, majd bevezet a
nappaliba. Leülök egy kényelmesnek tűnő fotelbe, míg
Mrs. Wright eltűnik a lépcső irányába. Idegesen a
kezemben lévő dobozt kezdem kapargatni, majd
mozgolódást hallok fentről, mire odakapom a fejem.
Először a formás lábakat pillantom meg, majd egyre több
részlet mutatkozik meg Melből, ahogy lefelé lépked a
lépcsőn. A tenyerem nyirkos, ahogy megáll előttem.
– Szia! – köszön szégyenlősen.
Az ajkai azonnal elvonják a figyelmemet, és csak nagy
erőfeszítés árán tudok visszaköszönni. Hiába próbálom
elszakítani a tekintetem az alakjáról, képtelen vagyok
máshova nézni. Hirtelen mindenféle piszkos gondolatok
cikáznak a fejemben. Ő a fogas elé lép, leakaszt egy fekete
selyemsálat, és a vállára borítja. Megkönnyebbülök,
mikor eltakarja vele a mély dekoltázsát, így talán képes
leszek gondolkodni is az est hátralevő részében. Az anyja
megköszörüli a torkát, mire észbe kapok és én is elindulok
kifelé.
– Ez a tiéd – mondom Melnek, felé nyújtva a dobozt.
A kezünk összeér, ahogy átveszi tőlem a dobozt, és a
mély sóhajtása elárulja, hogy neki ugyanolyan jólesik
hozzám érnie, mint nekem hozzá. Kinyitja a dobozka
fedelét, majd rám mosolyog. Jó ötletei vannak
édesanyámnak, ezt meg kell hagyni. Mikor a tekintetünk
találkozik, felfedezheti a szememben az erős vágyat, amit
minden igyekezetemmel próbálok leplezni, mert a szája is
kinyílik a döbbenettől. Nem ijedt meg, sőt, mintha tetszene
is neki. Kinyújtja a karját, és arra vár, hogy én adjam fel
rá a fehér virágokból fűzött csokrot. Az anyja időközben
eltűnik mellőlünk, én pedig felhúzom a csuklójára a
csokrot, majd végigsimítok az alkarján. Érintésem
nyomán libabőrös lesz a karja, ami mosolygásra késztet.
– Szép a házatok – jegyzem meg.
– Hát igen, szép az előszobánk – mondja a falról lemálló
tapétasarkokat bámulva.
Hallom a hangjában megbújt szarkazmust, és
akaratlanul is elmosolyodom.
– Hé, hol a szemüveged? – nézek a gyönyörű szemébe.
– Kontaktlencse…
– Jól áll.
Idegesen felsegítem rá vékony kabátját, majd indulásra
készen toporgunk az ajtóban.
– Szia, anyu! – kiabál vissza az anyjának, mire az
asszony egyből mellettünk terem.
 – Viszlát, Mrs. Wright! – köszönök el én is.
– Érezzétek jól magatokat! Zack, figyelj rá, kérlek!
– Persze, asszonyom.
– Biztos jól vagy, anyu? Nem kérsz valamit, mielőtt
elmegyünk? – kérdi Mel az ajtóban állva.
– Jól vagyok, ne aggódj! Megyek, lefekszem. Ti csak
érezzétek jól magatokat! – mondja, majd lassan behúzza
mögöttünk az ajtót.
Kínos csöndben lépkedünk a Mazdámig, majd
kötelességtudóan nyitom ki neki az ajtót, ő pedig egy
hálás mosollyal az arcán helyet foglal az ülésben. Egy
pillantást vetek a lábaira, miközben behajtogatja a
szoknyája széleit, és véletlenül sikerül elcsípnem belső
combja látványát. Megkerülöm a kocsit, közben mélyeket
lélegzek, lassan fújom ki a levegőt, hogy lecsillapítsam
magam. Mennyire beleharapnék azokba a bársonyos
combokba, később pedig közéjük furakodnék…! Mel
kíváncsian néz körbe a kocsiban, mintha menekülőutat
keresne. Megértem, ebben a pillanatban én is
elmenekülnék magam elől. Amióta Raisával szétmentünk,
nem voltam nővel, ez a lány pedig annyira vonzó ebben a
ruhában, hogy már kezd lüktetni az ágyékom. A
tenyerem is izzad, a szívem pedig majd kiugrik a
mellkasomból. Megmarkolom a kormányt, erősen
megszorítom.
Az út felénél rájövök, hogy így nem fogom tudni
végigcsinálni az estét. Elhagyom az iskolát és a város széle
felé hajtok a kocsival. Mel érdeklődve figyeli, hogy merre
megyünk, talán már ő is kezd rájönni, hogy nem a bálra
tartunk. Az öngyilkosok sziklájához hajtok, amit ilyenkor
senki nem látogat. A fiatalok csak két okból jönnek ide fel:
vagy megunták az életüket és levetik magukat a mélybe,
vagy az élvezetek miatt. Egyetlenegyszer jöttem ide, még
az első barátnőmmel, azóta minden lánynak megadtam
azt a tiszteletet, és rendes körülmények között tettem őket
magamévá. Leállítom a kocsi motorját, majd a vágytól
fűtve ránézek Melre.
– Most szexelni fogunk? – kérdezi kétségbeesetten.
– Csak ha szeretnéd.
A döbbent arckifejezése mosolyra késztet, de egy
pillanatra se veszem le róla a szemem. Zavartan piszkálja
a virágdíszt a csuklóján, én pedig árgus szemekkel
követem minden mozdulatát. Csend húzódik kettőnk
közzé, amitől én is kezdek nyugtalanná válni.
Végigsimítok a karján, majd ujjaimmal a selymes
tapintású haját kezdem tekergetni. Nem tudom, mi ez a
hajfétis nálam, de megőrülök a hosszú női hajért. Azonnal
készen állok már a puszta érintésétől is.
– Gyönyörű vagy.
– Megcsókolsz még ma? – csattan fel hirtelen Melanie.
Látva a türelmetlen követelőzését, képtelen vagyok
visszafogni a feltörő nevetésemet, ez volt az utolsó csepp a
pohárban.
– Kész örömmel!
Megfogom az állát, és rányomok egy lágynak nem
mondható csókot a puha ajkaira.
 Még több kell!
Fogalmam sincs, mennyi ideje csókolom és harapdálom
az ajkait, de azt tudom, hogy képes lennék ezt csinálni
vele egész éjszaka. A szájfénye íze megédesíti a csókunkat,
amitől még jobban elborul az agyam.
Hmm… Eper…
Kezeim feljebb vándorolnak, és rámarkolnak a feszes
melleire. Egy hirtelen mozdulattal az ölembe húzom, mire
ijedten felsikít.
– Hm… hangos típus vagy?
Játékosan belebokszol a mellizmomba, mire újra
mosolyra húzom a számat. Több mint kívánatos ez a nő,
már az öltönynadrágom slicctájéka is domborodni kezd. Ő
is megérzi a vágyamat, és kacagva belecsókol a
nyakamba. Meglep a vehemenciája, amitől egy percig sem
hezitálok, még szorosabban ölelem át az egyik kezemmel,
míg a másikkal a hajába túrva megtámasztom a fejét a
tarkójánál. Magamba szívom az édes illatát, és mivel
szétvetett lábakkal ül az ölemben, csak egy
mozdulatomba kerül hozzádörgölnöm magamat. Kezeim
felfedezőútnak indulnak a testén, és a formás fenekénél
állnak meg, majd belemarkolva felmordulok. Egy
pillanatra elhúzom a fejem, és felteszem a mindent
eldöntő kérdést.
– Ne menjünk hátra?
Gondolkodás nélkül nyúl a kilincsért, majd átvetve
rajtam a lábát, kiszáll a kocsiból. Követem a példáját, és a
hűvös levegő ugyan magamhoz térít egy kicsit, de nem sok
értelmes gondolat jut az eszembe, csak az autóhoz préselt
testét látom, amint fölé hajolok.
– Olyan szép vagy – dörmögöm hozzányomva az autó
oldalához.
Rá kell jönnöm, hogy ez a lány nemcsak pokoli jó
hokijátékos, hanem pokoli jó nő is, amit eddig rettentően
jól titkolt.
Kinyitom a kocsi hátsó ajtaját, és szinte beesünk rajta az
ülésre. Ő érkezik alulra, mire felkacag, de a nevetését
azonnal beléfojtom egy vad csókkal.
– Nagyon kívánlak – motyogom, majd megharapom a
fülcimpáját.
A teste csupa tűz, a szája pedig újra csókra éhes.
Kigombolja a nadrágom, én pedig a feje mellett
megtámaszkodva felnyomom magam, hogy a lábaival
könnyebben húzhassa le rólam azt. Félúton járok, hogy
kihámozzam őt is a ruhájából, mikor megpillantom dús
kebleit. A vetkőzést egyedül fejezi be, én pedig készen
állok meghalni a gyönyörű mellei között. Azonnal
kiszabadítom őket a fogságukból, majd megkövülve
gyönyörködöm a látványukban.
Furcsa, vibráló hő fut át a testemen, ami egészen
kellemes bizsergést vált ki az ágyékomban. Képtelen
vagyok tovább húzni az előjátékot.
A levetett nadrágom zsebében kotorászva megtalálom
az óvszert, a fogaim közé kapva felbontom a
csomagolását. Mel felemeli a csípőjét, hogy
megszabaduljon a felesleges fehérneműtől, én közben
átkozom a sötétet, mivel alig látok. Leküzdöm magamról
az alsógatyát, felhúzom magamra a gumit és a széttárt
lábak közé furakszom. Benyúlok Mell combjai közé, és a
lélegzetem is elakad. A kezemmel együtt ösztönösen
mozdul a csípőm is.
A rohadt….
Halkan elkáromkodom magam, ahogy kényeztetés
közben rám emeli a tekintetét és felsóhajt. Már előre
félek, hogy hamar el fogok sülni, ha továbbra is így néz
rám. Soha nem kérkedtem a nők számával, akiket eddig
megdugtam, azonban állítom, ilyen tekintettel még nem
találkoztam. Egyszerre áll meg tőle a szívem és hoz lázba.
És áll fel tőle a farkam, természetesen.
Hagyom, hogy a keze végigsimítson a hátamon, majd
egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megfogom a kezét és
odairányítom a farkamhoz. Óvatosan köré fonja az ujjait,
a csípőm pedig önkéntelenül újra mozogni kezd. Tétován
végigsimít rajtam, én pedig jólesően felnyögök.
– Nagyon jól csinálod.
Végig őt nézem, ő pedig engem.
Halkan felszisszen, az izgató hangra pedig
megrándulok a kezében. Felnézek és belekapaszkodok a
kárpit látványába, nehogy idő előtt elsüljek a kezében.
Idejét érzem, hogy búcsút mondjak a keze játékának, és
egy csók kíséretében átveszem az irányítást. Szeretem
látni, hogy magabiztos, pimasz nőből olyan gyorsan
változik át szégyenlős kislánnyá. Türelmetlenül keresem
a hezitálás vagy az ellenállás okát a tekintetében, a
pillantása azonban olyan ártatlan, hogy egy ma született
bárány is megirigyelné. Elhelyezkedek a lábai között, és
egy gyengéd mozdulattal belényomulok. Oly régóta
álmodozom erről a pillanatról, hogy az eszemet vesztem
az élménytől.
Valami nem stimmel.
A hirtelen jött érzéstől kitisztul a fejem és kipattannak a
szemeim. Rátámaszkodok a könyökömre, így az arcunk
még közelebb kerül egymáshoz. Érzem a szaggatott
levegővételeit, és a kővé merevedett testét alattam.
– Jól vagy?
– Azt hiszem.
Vadul megcsókol, én pedig csillagokat látva szívom be a
levegőt, és erősen koncentrálok arra az átkozott kárpitra.
Megmozdulok, de hagyom, hogy úgy helyezze a csípőjét,
ahogy neki kényelmesebb. Bár attól tartok, ez sehogy sem
lesz kellemes neki, mivel egyre inkább nő bennem a
gyanú, hogy én vagyok neki az első. Egyszerre érzem
magam megtisztelve és letörve. Behunyja a szemét, és
megrándul az arca, mikor újra kihúzom magam belőle.
– Ne! Ne hagyd abba.
– Szó sincs róla.
Rálehelek egy csókot a nedves ajkára, majd fürgén
lemászom az ülésről, hogy a széttárt lábak közzé vessem
magam. Félig a kocsin kívül térdepelek, míg a felsőtestem
az ülésen, Mel lábai között. Hamar feltárul előttem a
szeméremdombja. Először tiltakozni próbál, de az első
ízlelgetések után elengedi magát és hangos sóhajtozásba
kezd.
– Jólesik?
– Ó, nagyon… − nyögi gyengéden.
Mosolyogva folytatom a nyelvemmel a játszadozást.
Keze a hajamba túr, enyhén meg-meghúzza, amivel az
őrületbe kerget. Először a hasa, majd a lábai remegnek
meg, majd az egész teste megfeszül, ahogy az orgazmusa
közeleg. Lassú, kínzó ütemben kényeztetem tovább, hogy
olyan hosszúra nyújtsam az élvezetét, amennyire csak
tudom.
Újra elhelyezkedek a lábai között a testemmel, ő pedig
lassan magába von. Tekintetünk azonnal
összekapcsolódik, és ekkor valami olyat érzek, amit eddig
még soha: erős késztetést a birtoklására.
Szerencsére nem sokáig van időm ilyen gondolatokra,
az ütemes mozgásunkkal egyre közelebb sodródunk a
csúcspont felé. Akárhogy próbálom lassítani a tempót,
megérzem az első lökéshullámokat, ahonnan általában
már nincs visszaút. Kivéve most. Mel is szaporábban kezdi
venni a levegőt, szinte már zihál.
Le kell állnom, basszus!
Apró változtatással megpróbálok úgy mozogni, hogy
minél kevésbé dörzsölődjek hozzá, de a testem már a
kielégülés után könyörög. Egyszerre kapkodjuk a levegőt,
és a mai este már másodszor átkozom a sötétséget, mert
nem láthatom Mel angyali arcát, miközben lassan csúcsra
jut alattam.
– Zack… Jézusom!
 Az utolsó pillanatban kiált fel és rázkódik meg az egész
teste, mielőtt nem bírnám tovább tartani magam. Kéjes
sikolyát hallgatva hatalmasat robbanok a testébe. Hallom
az észveszejtő hörgésemet, a csípőm még mindig mozog, de
egyre lassabban, kényelmesebben. Lassan csitulni kezd a
fejemben a zsivaj, az orgazmus utolsó hullámai is
elmúlnak, a levegőt azonban még most is kapkodva
veszem. Hihetetlen, hogy életem egyik legjobb kielégülését
ezzel a lánnyal éltem át, akit évekig még csak észre sem
vettem. Mel a kezével beletúr a hajamba, cirógatni kezd,
én pedig a számhoz húzva a kezét belecsókolok a
tenyerébe. Ekkor a másik kezével hirtelen felém nyúl,
megragadja a tarkómat és magához húz egy hosszúra
nyúló csókra. Örömmel megyek elébe, és minden
pillanatát kiélvezem az utójátéknak. Tetszik, hogy nem
zavarja, mikor megérzi rajtam az illatát, csak tovább
csókol.
Nem sokkal később a nadrágomat igazgatva feltűnik,
hogy ő még mindig nem öltözködik. Belesek a hátsó ülésre,
mire azonnal maga elé kapja a kezét.
– Mi a fenét csinálsz?
– Miért?
– Ne takargasd magad! – vonom magam mellé és
elhúzom a kezeit a mellei elől.
– Szégyenlős vagyok, mert nem vagyok egy modell alkat.
Pillanatok alatt önt el a méreg. A szájára nyomom az
ujjam, hogy elcsitítsam, de most meg ijedten néz rám.
– Jól van, bocs. A filmekben mindig ezt csinálják, ha…
mindegy. Inkább hagyjuk. Szép vagy – felelem valami
hülye érzéssel a gyomromban.
Istenem!
Elmosolyodik és oldalra dönti a fejét, engem pedig elönt
a vágy, hogy azonnal a karjaimba kapjam. Egyszerre
összezavarodok, meglepődök és… Te jó ég! Csak nem
belezúgtam? Nem, az teljességgel lehetetlen.
Átnyújtom neki a kocsiban szanaszéjjel dobált
fehérneműit, majd miután felvette a ruháját is, felhúzom
rajta a cipzárt. A ruha ugyan nem kifogástalan
állapotban tündököl rajta, de Mel még így is pazar
látványt nyújt. Tetszenek a gömbölyded formái, a
dekoltázsa, a csípője, az isteni feneke, aminek az érintését
még mindig a tenyeremben érzem. Imádok a húsába
markolni, érezni a puhaságát, nőies teltségét.
Az iskolához érve többen felénk tartanak, akik közül
felismerek egy-két arcot a jégcsarnokból. Még elég messze
vannak, ezért megengedem magamnak, hogy mint egy
figyelmes pasi, közelebb bújva Melhez megkérdezzem,
minden rendben van-e.
– Hogyne lenne? – kérdez vissza.
Nagy hibát vétettem, pusztán azzal, hogy levegőt
vettem. Az illata azonnal megrészegít, és felidézi az alig
néhány perce történt események emlékeit.
Az önelégült vigyoromat látva csóválni kezdi a fejét.
– Mit esznek vajon rajtad a nők?
– Nem tudom, mondd meg te! Te mit eszel rajtam?
– Ó, fogd be!
 – Értem már… Megint a nagyszájú énedhez van
szerencsém. Nem tudom, miért, de jobban tetszettél,
amikor a nevemet kiáltoztad a hátsó ülésen…
– Abbahagynád? – kérdezi dühösen.
– Nem szándékozom. Tetszik, mikor ilyen villámokat
szór a huncut kis szemed. És azt tudtad, hogy mozog az
orrcimpád, amikor mérges vagy? Na jó, ez nem szexi, de
aranyos.
– Ah! Fejezd már be, vagy hozzád vágom a cipőmet!
– Az agresszív oldalad is tetszik – nevetek fel a mérges
tekintetét látva.
Elégedetten hátradőlök és egy bólintással tudomásul
veszem, hogy bizony bajban vagyok. Akarom ezt a lányt!
Ő viszont erről mit sem sejtve megszólal.
– Ez… ez többé nem fog megtörténni, rendben? Csak
egyszeri… alkalom volt.
Mi van?
A szemeim kipattannak, és észreveszem tekintetében a
szomorúságot.
– Őszintén nem értem, hogy miről beszélsz. Mégis mi a
fenét jelent ez, Mel? Máris dobni akarsz?
– De hiszen nem is jártunk!
– De járhatnánk.
Szerencsére elég sötét van ahhoz, hogy ne vegye észre
rajtam a kétségbeesés jeleit, reménykedem, hogy elég
erősnek mutatom magam ahhoz, hogy megpuhítsam.
Mi van? Minek akarnám megpuhítani? Épp most
másztam ki egy kapcsolatból, nem hiszem, hogy ez lenne a
legjobb megoldás a továbblépésre.
Az aggályaimon gondolkodva arra leszek figyelmes,
hogy Mel az ajkát harapdálva fészkelődik mellettem.
Elmélyülten figyel, és egy percre se veszi le a tekintetét
rólam.
– Ez… − ráncolja össze a szemöldökét. – Most… komolyan
beszéltél?
Nem!
– Miért ne?
Tudom, hogy nem ezt kellett volna válaszolnom, de
akárhányszor ránézek Melre, melegség kúszik a
mellkasomba, és ott van az a hülye érzés is a
gyomromban. Vagy lehet, hogy csak elcsaptam valamivel?
Akárhogy is, némán várom, hogy Mel válaszoljon, de nem
teszi. Ehelyett ki akar pattanni a kocsiból, én pedig őt
megelőzve kiugrok és odaszaladok az ajtajához, hogy
úriemberként kisegítsem az autóból.
Az ismerősöket hamar lerázom, miután egyenként
mindenkinek bemutatom Melt, így hamar bejutunk az
épületbe. Már messziről látom, hogy a következő utunkba
kerülő ember az edzőm lesz.
– Megyek, megkeresem az italpultot – ajánlja fel Mel.
– Maradj! Ne hagyj magamra, kérlek!
Válaszul rám mosolyog, és mellettem marad. Hálásan
megszorítom a kezét, és a hüvelykujjammal végigsimítok
a tenyerén. Hihetetlen, de már a bőrének érintésétől is
lázba jövök. Sürgősen le kell csillapítanom magam,
különben álló zászlórúddal folytathatom az estét.
 Elénk lép az edzőm, és nem titkolja meglepettségét,
amint a Melanie-val összekulcsolt kezünkre esik a
tekintete. Végighallgatjuk a szokásos sztorijait és a
jókívánságait, majd fogadom őszinte gratulációját az
átigazolásomhoz. Mel teste megfeszül, ahogy erre a
témára terelődik a szó.
Az edző után a hozzánk hasonlóan kiöltözött tömegbe
vetjük magunkat. A rögtönzött színpadon Rómeó gitározik
egy piros hajú lány énekét kísérve. Mel is észreveszi, mire
először elmosolyodik, majd mikor a srác is felénk néz,
megváltozik a testtartása. Rómeó ezután engem bámul
szúrós tekintettel, és egy pillanatig azt hiszem, hogy rám is
veti magát. Már azon gondolkozom, honnan szerezzek
kardot, ha párbajra kerül sor, de szerencsére megfontolja
a támadás lehetőségét, és mégis a színpadon marad. A
kezem Mel derekán pihen, ezzel jelezve neki és a többi
bámuló hímnek, hogy a lány hozzám tartozik. Mel
testének merevsége azonban bátortalanná tesz. Nem
tudom, hogy a miatt a barom miatt ilyen, vagy még mindig
az elhallgatott csapatváltásom híre bántja. Nem
hibáztatom, hogy így viselkedik. Csak napokkal később
szerettem volna elmondani neki a leigazolást, mikor már
a repülőjegy is a zsebemben van.
– Nézz rám… − fogom meg a karját, de még mindig a
színpadot bámulja. − Mi a baj?
– Nem lenne szabad.
– De mit?
Úgy érzem, egy örökkévalóság óta várom a válaszát, és
kezdem elveszíteni a türelmemet.
– Ez… az egész… nekem még új. Nem szeretem, ahogy az
emberek megbámulnak – feleli.
– Ó! – könnyebbülök meg. − Tehát csak ennyi a baj?
Ezen máris segíthetünk. Gyere, mutatok egy csendesebb
helyet.
Mosolyogva megragadom a kezét, az egyik függöny
mögötti kiugró felé húzom, de bosszankodva látom, hogy
egy szőke hajú hokis lány felénk tart.
– Szia, Vivian! – köszön elsőnek Mel.
– Helló, skacok! Ne haragudj, Zack, elrabolhatom
Melanie-t egy percre?
Nem örülök neki, de bólintok.
– Most komolyan, Mel! Mi van köztetek? – hallom még a
lány kérdését, miközben elsétálnak.
Vigyorogva arrébb lépek, és a tömeget pásztázom a
tekintetemmel, a csapattársaimat keresve. Elhaladva a
bárpultnál beszerzek két pohár italt is, borzasztó tömény
alkoholszaguk van. Elhúzom a számat, majd lerakom az
italokat a legközelebbi tálcára és otthagyom. Nem hiszem,
hogy Mel ezt meginná.
A hokisokat könnyű kiszúrni a tömegben, hiszen majd
egy fejjel magasabbak a többieknél. Átjutni hozzájuk
azonban már más kérdés. Araszolva érek a fiúk mellé,
akik nagy lelkesedéssel üdvözölnek.
Jó érzés egy ilyen csapathoz tartozni, mintha testvérek
lennénk. A kedvem viszont hamar lelohad, ahogy
eszembe jut, hogy még nekik sem szóltam a váltásról.
Fogalmam sincs, hogy fogják majd fogadni a hírt.
– Mi újság? – méreget fürkésző tekintettel Mark.
Megrántom a vállam, és előveszem az unott
arckifejezésem.
– Zack, ez komoly? – kérdi hirtelen Chris, mire
ledermedek.
Fogalmam sincs, mire gondol, de félek megkérdezni.
– Te nagyon komolyan nyomod ám! – folytatja Jax.
Még mindig nem tudom, hogy miről van szó, és ez kezd
idegesíteni.
– Miről beszéltek? – kérdem óvatosan.
A fiúk összeröhögnek, én pedig hiába mondogatom,
hogy kapják be, annál jobban röhögnek.
– Arról beszél mindenki, hogy a múltkori buli után
dugtatok Melanie-val – mondja mosolyogva Mark. − Most
pedig megjelensz vele. Szóval, tényleg meghúztad?
Vetek egy megsemmisítő pillantást a fiúkra, amitől
azonnal abbahagyják a mosolygást.
– Ezzel megnyerted a fogadást.
Mereven bámulom őket, és forgatni kezdem a
kerekeket az agyamban.
– A picsába… − nyögöm ki, mikor eszembe jut a két éve
tett fogadásunk, miszerint az összes hokis lányt
felpróbálom.
A szívem dupla olyan gyorsan ver, mint eddig.
Megpróbálom átverekedni magam a tömegen, hogy minél
hamarabb visszaérjek Melhez, mert amint megtudja,
hogy mit beszélnek rólunk az emberek, nekem végem
van.
– Szia, Zack! – ugrik hirtelen elém Raisa.
Arrébb tolom, és nem foglalkozom a körülöttünk
lévőkkel sem. A közelben megpillantom Mel alakját, és egy
másodperc alatt felismerem, hogy elkéstem.
Lassan emeli rám a könnyes szemét, a tekintetéből
áradó szomorúság hirtelen összefacsarja a szívemet.
– Sajnálom… – sóhajtok fel fájdalomteli hangon.
Nem ismerem eléggé ezt a lányt, de a tekintete mindent
elárul, hogy mit érezhet. Szeme dühös villámokat szór
felém, a bizonytalanság kiült az arcára.
Megtörten elfordul, és kifelé igyekszik a teremből.
Utánasietek, és elhatározom, hogy ha törik, ha szakad,
elmagyarázom neki ezt a félreértést.
– Igaz, hogy én csak egy fogadás vagyok? – fordul meg,
mikor utolérve megérintem a vállát.
– Ez annál komplikáltabb…
– Ó, ne mondd!
– Nagyon régen történt az a fogadás, már el is
felejtettem! Esküszöm…
Hatalmasat csattan az arcomon a pofon, amire
egyáltalán nem számítottam. Az emberek kőbálvánnyá
válva állnak körülöttünk, és egyre csak minket
bámulnak.
– Hadd magyarázzam meg! – fogom könyörgőre.
Nem érdekel, mit gondolnak rólam a többiek, csak egyet
szeretnék: megmagyarázni ezt az ordenáré marhaságot
Melnek.
 – Nem érdekel! Fogd be! – kiabálja sírva a lány.
Többször is belebokszol a mellkasomba, én pedig nem
teszek mást, csak lehajtott fejjel tűröm a dühkitöréseit. Az
édes kezei most nem simogatnak, nem szeretnek. Minden
erejét összeszedve ellök magától, majd utolsó csapásként
végigmér.
– Tudhattam volna… Számomra te halott ember vagy,
Zack Morrison! – mondja dühösen, sírástól elcsukló
hangon.
A mellkasomba egy eddig ismeretlen fájdalom hasít,
mintha görcs rántaná össze, aminek szorítása nem
enyhül. A lábam földbe gyökerezik, és hagyom, hogy Mel
elsiessen. Fekete selyemsálját hátrahagyva szalad ki az
épületből, én pedig meredten állva nézem végig, hogy
tűnik el az életemből.
A következő pillanatban erősen megránt valaki, majd
Rómeó dühös arca villan fel előttem, pillanatokkal később
pedig az ökle csapódik bele az arcomba. Nem ütök vissza,
nem is emelem fel a kezem, de nem azért, mert nem
akarom, csak egyszerűen nem megy. Melanie szavai
megbénítottak, még a légzés is fáj.
– Állj le, öreg! – hallom Mark hangját a háttérből,
miközben leszedik rólam a srácot.
Megtörlöm az arcom, aztán szótlanul bambulok a véres
kezemre. Nem számoltam, hányszor húzott be a srác. Azt
tudom, hogy nem elégszer… Még mindig nem fáj annyira,
hogy elnyomja a mellkasomban kínzó hasogatást.
 Melanie
Futólépésben hagyom magam mögött az egész
ünnepséget. Kibújok a magas sarkú cipőmből, és nem
foglalkozva a hűvös levegővel, gyors sprintbe kezdek. Pár
mérfölddel később a lábaim már reszketnek, a lábfejem
görcsöl, a sarkam hasogat, de akkor sem állok meg. A
tudatomba toluló gondolataim még mindig gyötörnek,
amit csak az izmaim sajgó fájdalma oszlathat el. Arra
futok, amerre nem oly rég még ketten érkeztünk Zackkel.
Most egyedül állok a magaslat peremén, és a letaposott
fűre esik a tekintetem. Itt a kocsija nyoma. Itt lettünk
egymáséi. Itt dőlt el a sorsom vele kapcsolatban. Még a
csókja ízét is érzem a számban, ahogy az érintését is a
testem minden egyes négyzetcentiméterén. A mellem még
mindig érzékeny a heves csókjaitól, a lábam is remeg még,
ha visszagondolok arra, miként tett magáévá.
Néhány óra múlva mezítláb és teljesen elkenődött
sminkkel lépek be a házunk ajtaján, ahol a szokásos
csönd fogad.
– Anyu?
Lassan fordulok be a konyhába, s az elém táruló
látványtól földbe gyökerezik a lábam. Lélegzet-
visszafojtva pillantok a földön fekvő anyámra, majd újra
előtör belőlem a zokogás.
– Anyuuuu! – kiáltom artikulálatlanul.
Nagyokat nyelve a kétségbeesés bénító érzésével
harcolok, nem engedhetem, hogy felülkerekedjen rajtam.
Térdre rogyok anyám mellett, reszkető kezemet a
mellkasára teszem; még lélegzik. Megrázom törékeny
testét, de nem reagál. A pánik egyre jobban elborítja a
tudatomat, és hevesen rázkódni kezdek, mikor ismét rám
tör a sírás. Könnyeimen keresztül ránézek anyám arcára,
békés alvást színlel a teste.
Hol a telefonom?
Gyorsan a mobilom után nyúlok, és bepötyögöm a
számokat. Dwayne egyszerre érkezik meg a mentősökkel,
akik összeszedetten és határozottan mozognak
körülöttünk, miközben én végig tehetetlennek érzem
magam. Mindenki tudja, mi a dolga, nem állnak egymás
útjába, pedig alig férnek be a konyhába. Nem tudom,
mikor lépett mellém Dwayne, de most magához szorítva
ölel, míg én végig anyán tartom a szemem.
– Még van pulzusa, de nagyon gyenge. Azonnal
kórházba kell vinnünk – mondja a mentőorvos.
Nem sokat tétováznak, hamar a hordágyra teszik
anyámat, majd a város egyetlen kórházába szállítják.
Oda, ahol a kezeléseket is kapta. Tudtam, hogy egyszer
eljön ez a pillanat is, de még nem vagyok felkészülve rá.
Még nem! Nem is fogok soha! Erre nem lehet…
Ökölbe szorított kézzel didergek a kórház folyosóján.
Kicsit később kétségbeesetten szorítom Dwayne kezét, az
út alatt visszafojtott zokogás pedig újra előtör belőlem.
Hosszú órákig váratnak minket a folyosón, mire az egyik
nővér végre észrevesz bennünket, és néhány szót intéz
hozzánk.
– Dr. Eisenburg nemsokára befejezi a vizsgálatokat.
Utána beszélhetnek vele.
– Köszönjük – szólal meg Paula, Dwayne felesége, aki
szintén csatlakozott hozzánk.
A szemközt lévő ablaküvegbe bámulok, ahonnan a
szomorú tükörképem néz vissza rám. Siralmasan elfolyt a
sminkem, a ruhám néhol elszakadt, a cipőmet pedig még
futás közben elhagytam valahol.
Hajnalban végre kijön egy fehér köpenyes fiatal férfi,
akinek az arckifejezése semmit sem árul el.
– Miss Wright?
– Igen, én vagyok – felelem halkan.
– Üdvözlöm, én dr. Eisenburg vagyok. Az édesanyja
keringése összeomlott, és a szíve is leállt kétszer. De
sikerült újraélesztenünk és stabilizáltuk az állapotát.
Most jól van.
– Leállt a szíve? – ismétlem meg az orvos szavait,
torkomban a fojtogató sírással küzdve.
– Igen. Nem tudom, meddig sikerül életben tartani, de
fogy az ideje. Régóta van a rák végső stádiumában, és
most rohamosan kezdett el romlani az állapota, ami azt
jelenti, hogy napok, hetek, esetleg egy-két hónapja van
hátra.
A hír hallatára térdre esem a kórház hideg kőpadlóján.
A világ forogni kezd, a tüdőm szúr, a szívverésem a
fülemben zakatol. Az orvos és néhány nővér azonnal
körbevesznek, felsegítenek és belém fecskendeznek
valamit.

A következő napokban zombiként létezem. Nem eszek és

nem érdekel az iskola sem. Dwayne és Paula mindent
megtesznek, hogy sikerüljön túlélnem ezt a néhány
napot, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok nekik.
– Kislányom? – ébredek fel egyik reggel anyám
hangjára.
Felkapom a fejem, és megpróbálom kitörölni az álmot a
szememből, de még mindig képtelen vagyok elhinni, amit
látok. Anyám itt áll mellettem a kórház folyosóján, és rám
mosolyog.
– Anya? Jobban vagy?
Elképedve nézem, majd felpattanok, hogy átöleljem.
Óvatosan szorítom magamhoz, és keserves sírásba kezdek.
– Azt hittem, hogy meghaltál… Annyira szeretlek, anya!
– Pszt… tudom. Most már minden rendben van. Otthon
van víz a teafőzőben, rád férne egy csészével…
– Hogy mi?
– Doktor úr! Siessen! – szól egy másik hang a fejemben.
– Anya?
Idegesítő sípolás hangja riaszt fel, mire rájövök, hogy
csak álmodtam az előbbi találkozást anyámmal. Az
orvosok le-föl szaladgálnak a folyosón. A mellettem lévő
kórteremben nagy a sürgés-forgás. Azonnal kipattannak
a szemeim, felkelek és beszaladok a szomszéd szoba
ajtaján. Dwayne az ágy végében állva zokog, Paula pedig
könnyes szemmel öleli az összetört nagybátyámat.
Odalépek melléjük és megérintem a nagybátyám vállát,
mire könnyes szemével rám pillant. Kétségbeesve nézek
anyám testére, amit az orvosok hiába próbálnak
újraéleszteni. Azonnal megértem az álmomat – anya
elköszönt tőlem.
Az életem végérvényesen darabokra tört. Mintha egy
fekete árny magával vitte volna a lelkemet, és emiatt
meghaltam volna legbelül.

– Holnapután lesz a temetés – közli velem és Paulával

Dwayne, mikor beszáll az autóba.
Elmondhatatlanul hálás vagyok, amiért mindent ők
intéznek. Nem lett volna erőm bemenni a temetkezési
irodába. A nagybátyám felé fordítom a fejem, hogy
válaszoljak, de a könnyekkel teli szememen át csak egy
homályos foltnak látom őt.
– Rendben.
– A lány az iskoládból… − kezd bele Paula −
visszamondta a feljelentést. Gondolom, hallották a…
– Nem érdekel! – vágok a szavába. – Úgyis elmegyek.
Néhány napja folyamatosan harcolok önmagammal,
hogy elmondjam-e nekik: döntöttem. Most már tudom,
hogy képtelen lennék továbbra is ebben a városban
maradni.
 A kijelentésemet néma csend fogadja, egyikőnk se szólal
meg, míg haza nem érünk.
– A jövő héten New Yorkba repülök – töröm meg a
csendet, mikor a nagybátyám leparkol a ház előtt.
– New Yorkba? – kérdezi hitetlenkedve Paula.
– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kontráz rá Dwayne.
Némán bólintok.
– Felvettek az orvosi egyetemre, és úgy érzem, jót fog
tenni ez a kis idő, míg távol leszek. Újra meg kell találnom
önmagam. Dwayne nem kezd vitába, látom a szemében,
hogy teljesen megért.
Kiszállok a kocsiból, átmegyek a nagybátyám oldalára,
és nyomok egy puszit az arcára a lehúzott ablakon
keresztül.
Szívesebben alszom a nagybátyámék házában, mint a
miénkben, mert akárhányszor elhaladok a konyha
mellett, félve pillantok a kőre, mintha minden percben
újra ott teremne az anyám némán könyörögve. Nem
tudom, képes leszek-e azzal a tudattal élni, hogy magára
hagytam a bál estéjén. Na igen, a bál és… Zack. Ez a másik
oka a távozásomnak. Újra sírás fojtogatja a torkom, ha
csak rá gondolok. Egy kis időre elhittem, hogy kellhetek
neki, de hamar ráébresztett a fájó valóság, hogy egy olyan
lány, mint én, nem kellhet egy Zack-félének. Leroskadok
az útpadkára és kiszipogom magam, majd Timet veszem
észre az út túloldalán a házuk előtt. Engem néz, de nem
mozdul. Nagy levegőt veszek, felpattanok, kitörlöm
szememből a könnyeket és elindulok felé. Zsebre dugott
kézzel állok meg előtte.
– Jól vagy? – kérdezi.
– Egy pillanat és rendbe hozom magam – hüppögöm.
Tudom, hogy neki is el kell mondanom, hogy
hamarosan itthagyom a várost, de nagyon nehéz. Ezek
után még nehezebb.
– Most már minden rendben lesz – szólal meg ő elsőnek.
– Zack hamarosan elmegy a városból.
Mi?
A szívem épen maradt darabkái is összetörnek. Nem
tudom, miért reagálok ilyen rosszul a hírre, hiszen már a
bálon is hallottam a jégkorongedzőtől, hogy leigazolták,
de most minden sokkal valóságosabbnak tűnik. Nem
kellene ennyire rosszul érintenie, hiszen hamarosan én
még az országot is elhagyom. A különbség kettőnk között
mégis az, hogy ő boldog, és tudja, mi a célja.
– Valamit el kell mondanom – emelem a tekintetem
Timre.
Szürke szemei csillogva néznek, egészen lágyak most az
arcvonásai. Tudom, hogy itt az idő a vallomásnak, mégis
olyan nehezen jönnek a szavak a nyelvemre. Nem tudok
kertelni, se szépíteni, ezért a nyers igazság elmondását
választom.
– Én is elmegyek, Tim.
Szemöldökét összevonja, és zavarodottan néz rám.
– El? De hová és mikor?
– Jövő héten indulok New Yorkba.
– Ne már, Melanie! – párásodik el a tekintete.
 Közelebb hajol és meglepetésemre rányomja puha ajkát
a számra. Megdermedek, mozdulni sem tudok, nemhogy
megszólalni. A csók csak egy pillanatig tart, és nem is
dobogtatja meg úgy a szívem, mintha Zack csókolt volna
meg. Tim végigsimít hüvelykujjával az ajkaimon, majd
magához vonva szorosan átölel.
– Szia, Tim! – köszönök el végül tőle egyszerűen.
Várom, hogy ő is elköszönjön. De nem teszi. Elenged,
vékony ujjaival végigsimít még egyszer utoljára az
arcomon, majd ellép mellőlem. Hátrálva megtesz néhány
métert, majd megfordul és futásnak ered. Szememmel
végigkövetem az utcán, majd a kanyarban eltűnik előlem.
Viszlát, Tim!
 3. fejezet

– Tiffany? – szólok bele a telefonba.

– Na, végre hogy felvetted! Már kétszer hívtalak.
– Műtétem volt – mondom, majd ellépek a
szekrényemtől. – Miért hívtál?
– És jól ment?
– Fogjuk rá. Hallgatlak, hogy mi az a fontos, ami nem
várhat reggelig.
– Hát, csak meg akartam kérdezni, hogy este ráérsz-e?
A helyettes munkatársam megáll az ajtóban, és
megköszörüli a torkát.
– A főorvos úr hívatja. Sürgős! – közli.
Ha dr. Bourne hívat, akkor az tényleg sürgős lehet. A
kötelező formaságokon kívül nem hajlandó pazarolni az
idejét a kezdő orvosokra, főleg nem rám.
– Ö… igen. Azt hiszem – szólok bele a telefonba. − Majd
otthon megbeszéljük. Most szaladnom kell.
– Rendben, szia! – köszön el Tiff.
Lenyomom a mobilt, aztán magamra kapom a fehér,
gyűrött köpenyemet. Lassan huszonnégy órája vagyok
műszakban, és alig hiszem el, hogy egy óra múlva végzek.
Különféle gondolatok cikáznak a fejemben az ágyamról,
mikor benyitok a főorvos úr ajtaján.
– Dr. Bourne? Mi szél fújta önt ide a sürgősségire hajnali
fél ötkor? – kezdem barátságosan.
 A férfi felpillant a dossziéból. Szemeit résnyire tartja
nyitva, mintha csak az imént keltették volna ki az
ágyából.
– Foglaljon helyet, Ms. Wright!
Odasétálok a vendégeknek fenntartott bőrfotelhoz,
elhelyezkedem benne, és türelmesen várom, hogy a
főorvos újra rám emelje táskás szemeit.
Egykor biztos jóképű férfi lehetett, ez az asztalán lévő
fényképből is kiderül. Mára azonban mély ráncokat
rajzolt az élet az arcára.
– Khm… Minden rendben van, dr. Bourne?
– Nem igazán… Egy pillanat! Máris elmondom, hogy
miért hívattam, de előtte engedje meg, hogy befejezem ezt
itt – mutat az előtte lévő papírhalomra.
Mivel nekem teljesen mindegy, hogy hol üldögélek a
hátralévő ötvennégy percemben, bólintok.
Végignézek a szobán, és rájövök, hogy nincs semmi, ami
leköthetné a tekintetem. Se egy kép a falon, se egy
növény, se egy érdekes bútor. Az íróasztalon és a rajta
lévő képen, valamint a két fotelon kívül csak egy zárkódos
fémszekrény kapott helyet benne.
Egy pillanatra megakad a szemem egy dosszién, egyből
felismerem a lap tetején álló nevet: Andrew Tyler az egyik
betegem volt. Néhány napja engedtem haza. Rosszat
sejtve türelmetlenül méregetem a doktor urat. Az orvosi
egyetem elvégzése után szinte egyből megkaptam ezt a
pozíciót, amit a főorvos úrnak köszönhetek. Nem osztott
be ugyan komolyabb műtétekre, de az évek alatt sokkal
többször asszisztálhattam, mint a többi kezdő orvos.
– Ms. Wright – szólal meg végre a főorvos, letéve kezéből
a papírokat.
– Igen?
– Sajnos rossz hírem van az ön számára. Ezt a levelet
most küldte az ön jogi képviselője, a vízumkérelmét
elutasították. Alig egy hónapja maradt, hogy rendezze ezt
a dolgot.
Jaj, ne!
Mikor néhány hónappal ezelőtt kitöltöttem a papírokat,
meg sem fordult a fejemben, hogy kiutasíthatnak az
Államokból, hiszen minden kritériumnak megfeleltem.
Mégis hogy történhetett mindez?
– Nehezemre esik elengedni magát, de sajnos nem
hiszem, hogy egy hónap alatt sikerülne újra elbírálásra
vinni az ügyet.
– Nem lehet valami tenni?
– Keressen magának férjet!
– Hogy mit csináljak?
– Csak vicceltem, Ms. Wright. Őszintén nem tudom, mit
lehet ilyenkor tenni, de amint lesz érvényes vízuma, újra
jelentkezhet munkára nálunk.
Hiába adnám be most azonnal az igénylést, biztos
vagyok benne, hogy hetekbe telne, mire választ kapnék.
És mi van, ha megint elutasítják?
– Holnapra megírom magának az ajánlólevelet. És ha
megengedi, ajánlanék egy állást is Kanadában, persze ha
nem veszi zokon. Épp a minap beszéltem egy volt
kollégámmal, aki Cole Harbourben él, és azt mondta, hogy
sebészhiány van az ottani kórházban.
– Cole Harbourben? – nézek rá döbbent arccal.
– Igen. Ismeri a várost?
– A szülővárosom…
– Pompás! – feleli.
Dr. Bourne elfordul tőlem, és újra beleássa magát a
papírkötegbe. Szó nélkül állok fel a fotelból, még most sem
akarom elhinni, hogy ez velem megtörténhet. Várok, a
főorvos hátha rám néz és bevallja, hogy csak viccelt.
Valóban felemeli a fejét, de csak ennyit szól:
– Elmehet!
Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy itt már nincs
keresnivalóm.
Kilépek a silány berendezésű helyiségből, becsukom
magam mögött az ajtót, és mély levegőt veszek.

A hideg téli szél erősen tép a kabátomba, amikor kilépek a

kórház ajtaján. Alig két hónap van hátra karácsonyig,
most mégis mit csináljak egyedül a határon túl? Cole
Harbour kizárva, oda soha nem megyek vissza, még akkor
sem, ha piros hó esik. Valami más megoldást kell
találnom. Annyira leköti minden figyelmemet a
problémákon való gondolkodás, hogy sikerül
megcsúsznom egy félig befagyott pocsolyán, és egy halk
sikoly is elhagyja a számat. Az emberek ügyet sem vetnek
a kínos incidensre, így én is továbblépek, és
visszatemetkezem a gondjaimba. A szívem is összeszorul,
mikor eszembe jut a lakótársam. Tiffanyval már annyira
megszoktuk egymást, hogy nehéz szívvel költöznék el tőle.
Évek óta nem volt olyan jó barátom, mint ő. Hogy fogom
neki tálalni a rossz hírt? Ha muszáj visszamennem
Kanadába, ki tudja, mikor találkozunk újra…
A metróra várva kezdem érezni az ismerős,
kényelmetlen, szorongató érzés közeledtét. Csak
imádkozni tudok, hogy hazaérjek, mielőtt itt az utcán tör
rám az újabb pánikroham. Az évek alatt megtanultam
kezelni, azonban ha az utcán jön rám, az mindig sokkal
rosszabb. Ilyenkor attól félek, hogy az emberek azt
gondolják, drogoztam vagy részeg vagyok, ami cseppet
sem ritka látvány errefelé. Körülnézek, mikor elérek a
metróállomásra, szerencsére csak távolabb várakozik egy
pár, és ők se engem néznek. Térdemre támaszkodom a
kezemmel és veszek egy nagy levegőt, de a tüdőm egyre
csak zsugorodik, a torkomon keresztül pedig lázasan
nyelem a levegőt. A roham kezd eluralkodni rajtam, ezért
összekuporodom a peron koszos és hideg padján.
Anya! Hallasz?
Csönd. Nem válaszol. Persze hogy nem válaszol… Mikor
válaszolt? Soha. Mégis tudom, hogy itt van, és azt is tudom,
hogy sokszor befolyásolja az életemet. Ilyen véletlenek
nincsenek, mint ez a mostani is. Amikor tizennyolc évesen
leléptem otthonról, az első busz defektet kapott. Csupán
félórányira távolodtunk el a várostól, mikor rejtélyes
módon kilyukadt a kereke. A pótbusz is lerobbant, de
szerencsémre a reptér előtt. Mintha anyám szelleme két
kézzel tartott volna vissza, és mindent elkövetett volna,
amit csak lehet, hogy maradásra bírjon. Tuti, hogy a
vízumkérelmemet is ő hiúsította meg! Nem fogom azt
csinálni, amit ő akar! Hiányzik, hogy nem tudom
megölelni, hogy nem tudom előtte becsapni az ajtót, és
hogy nem érzem már az illatát. Idegesen dobbantok a
lábammal és próbálok küzdeni a kétségbeesés ellen.
Muszáj kitalálnom valamit, amivel megnyugtathatom őt
is, és magamat is, mert addig nem fog békén hagyni.
Holnap elmegyek a kanadai külügyminisztériumba…
Várom, hogy enyhüljön a fojtogató érzés, de hiába.
Jól van, akkor a következő lépés: holnap beadom az
önéletrajzomat Québec megye összes kórházába.
Még mindig semmi javulás. Nagyokat szippantok a
levegőből, de a rosszullét csak nem akar múlni. Hiába
nyugtatom magam, hiába szövök terveket, titkon én is
tudom, hogy egyiket sem fogom megtenni.
Rendben van! Hazamegyek Cole Harbourbe, és
jelentkezem arra a munkára! Most örülsz?
A mázsás súly azonnal eltűnik a mellkasomról, és a
levegő is könnyebben talál utat magának a tüdőmbe. A
sálamat duplán körbetekerem a nyakamon, mert az
arcom fázni kezd a bőrömön lévő hideg verítéktől. A
peronhoz lépek a közeledő metró hangját hallva, és
rájövök, hogy a kezeim is reszketnek.
Jó lenne, ha legközelebb másképp vennél rá dolgokra… −
jegyzem meg gondolatban.
Ramatyul érzem magam, de legalább képes vagyok
felszállni a metróra és hazamenni.
– Hali! – kiáltom el magam, amikor benyitok a lakásba.
– Szia! – üdvözöl Tiffany.
Karamellszínű bőre miatt csak úgy világítanak a
hófehér fogai, miközben mosolyog. Jókedve azonnal
eltűnik, amint végignéz rajtam.
– Mi a baj, Lin? – ölel át a lakótársam, miközben
simogatni kezdi a hátam.
Nagyot sóhajtok, majd mikor elenged, besétálok a
nappaliba, és ledobom magam a kanapéra. Errefelé csak
Lin vagyok az embereknek, és ez így van jól. Nem vagyok
többé Melanie. Lin lett a nevem azon a napon, amikor
megérkeztem Brooklynba. Új élethez új név dukál.
– Ilyen szarul nézek ki?
– Hát, mint aki szellemet látott.
Legszívesebben elnevetném magam a feltételezésén,
mert hát nem is áll távol a valóságtól.
– Rosszul voltam hazafelé – vallom be neki a
féligazságot.
– Jézusom! És most hogy érzed magad? – huppan le
mellém a kanapéra.
– Cefetül. És még ki is rúgtak… − válaszolom lesütött
szemmel.
– Ó, ne már! Komolyan?
Hátradőlök, és néhány vigasztaló szó után elmesélem
neki részletesen, hogy mi történt a kórházban, majd a
lehetséges terveimről beszélek.
– Akkor visszamész Kanadába? – kérdezi.
– Nem tudom. Talán. Vagyis igen. Azt hiszem.
Nem merek ellenkezni anyámmal… Ma már nem.
Tiff szótlansága egyértelműen feltűnik. Talán anyám az
ő fejébe is tud olyan kisüléseket okozni, mint az
enyémben? Igazán szeretnék gondolatolvasó lenni, hogy
utánajárjak ennek.
Néhány másodpercnyi hallgatás után én töröm meg a
csendet.
– Veled szívesebben mennék oda vissza.
Ez igaz. Nagyobb biztonságban érezném magam, ha
nem kellene egyedül visszatérnem. Tiff mindig képes
elhitetni velem, hogy erős vagyok, és talán most lenne a
legnagyobb szükségem rá. Furcsa ezt gondolni, mert amíg
az orvosi egyetemet be nem fejeztem, addig mindig
egyedül voltam. Havonta költöztem újabb és újabb bérelt
lakásokba, ahol a többi lakó még a nevemre sem volt
kíváncsi, amíg időben kifizettem a bérleti díjat. Ha jól
emlékszem, Tiff Chicagóból jött New Yorkba. Nem sokat
beszélünk a múltunkról, de régóta sejtem, hogy neki is
vannak sötét foltok a chicagói életében.
– Mikor költöznénk? – kérdezi felém fordítva a fejét.
Nem pont ezt a választ vártam tőle. Meglepetten
bámulok rá, és a mosolyom egyre szélesebb.
– Amilyen hamar csak lehet! – vágom rá.
– Akkor még jó, hogy szakítottam Carllal – mondja, és
hátradobja a válláról a sötét hullámos haját.
 – Carl? Róla még nem is hallottam.
– Friss volt még… Ma lett volna a második randink, de
reggel megismerkedtem a feleségével.
– Bakker…
– Vicces volt – neveti el magát.
Hirtelen felpattan, majd az előszobába siet, és egy
borítékkal a kezében tér vissza. Mosolyogva felém nyújtja,
én pedig automatikusan elveszem.
– Mi ez? – kérdezem.
– Ide megyünk randizni… − feleli jókedvűen.
Megigazítja a hullámos fürtjeit, és kíváncsian néz rám,
miközben kihúzok két piros-fekete színű jegyet a
borítékból.
– Ne! – kapom hirtelen a szám elé a kezem. − Ezek most
tényleg azok, amire gondolok?!
Ő sokat sejtetően mosolyog, én pedig újra a New Jersey
Devils jégkorongmeccs jegyeire pillantok.
– Harmadik sor? Az nagyon közel lesz a pályához!
Zack is ott játszik!, fut át a gondolat az agyamon.
Megdermedek, a levegőt is bent tartom, és hagyom,
hogy újra kitisztuljon az agyam. Ez anya újabb cseles
húzása lenne? Ma valahogy minden a feje tetejére állt, és
két kézzel húz vissza a múltam. Ilyen véletlen márpedig
nincs!
Anyaaa!
Idegesen felpattanok és bemenekülök az öt
négyzetméteres konyhába. Éppen hideg víz után kutatok,
amikor összerezzenek Tiff érintésére.
 – Ne haragudj! Azt hittem, örülni fogsz neki. Nem kell
mennünk, ha nem akarsz.
– De! Menjünk! – vágom rá gondolkodás nélkül.
– Mi?
Mi?
– Komolyan? – kérdezi újra vigyorogva.
Nem engedem, hogy beinduljanak a kis kerekek az
agyamban, hevesen bólogatok.
– Voltál már ilyen meccsen? Mit vegyek fel? Lesznek ott
szexi pasik? – vált át Tiff lelkes szurkolóba.
Kiszalad a konyhából és a szobája felé veszi az irányt.
Én pedig kihasználva a pillanatnyi magányt, magamhoz
ölelem a közben megtalált vizespalackot, és kifújom az
eddig bent tartott levegőt.
Úgy érzem, itt az ideje, hogy meséljek Tiffanynak
Zackről.
A kanapén ülve nézem végig lakótársam összes
ruhakombinációját, mire kiválaszt egy piros kabátot meg
egy fehér farmert. Bátran magára húzhatna egy
szemeteszsákot is, az is pompásan mutatna rajta, míg
nekem órákig kell kutatnom egy megfelelő nadrág után.
Mert hol combban szűk és csípőben nagy, hol pedig
fordítva. Öltözködés közben rájövök, hogy több mint tíz
éve nem láttam Zacket, kivéve a kórházban a tévé
sportcsatornáján, amikor a hokimeccsek összefoglalója
ment.
– Ebben nem fogok fázni? – ugrik elém Tiff a már
bemutatott dzsekijében.
 – De, viszont megy a csapat színéhez.
Magához méri többször, majd forogni kezd a szobában.
Bolond ez a lány, de bírom! Színt visz az életembe. Szó
szerint… Megismerkedésünk után kiderült, hogy
fodrásznak tanul, így hát rendes lakótársként
megengedtem neki, hogy hozzányúljon a hosszú,
kezelhetetlen hajamhoz. Amit akkor tett velem, az
varázslat volt. Mára a derékig érő hajam épphogy az
államig ér, a sötétbarnát pedig hamvasszőkére cseréltem.
A sminkelés még mindig nem az erősségem, de a
szempillaspirál az életem része lett. Amikor azt mondom,
hogy feldobok egy kis sminket, akkor az azt jelenti, hogy
befestem a szempilláimat. Tudom, hogy majd
harmincéves létemre el kellett volna sajátítanom néhány
női praktikát, de a kórházi betegeket ez nem érdekli,
ahogy engem sem. Most azonban nem is tudom, miért, de
szükségét érzem, hogy a szempillafestéknél többet tegyek
magamra.
Tetszeni akarsz Zacknek?
A hirtelen hangra megfordulok a szobában, de Tiff
sehol. Ijedten nézek körbe, majd nagy levegőt véve
próbálom csillapítani a heves szívdobogásomat.
– Útközben bekapunk valamit?
– Jézusom! – kiáltok fel ijedtemben.
Hátrapillantok és látom, hogy Tiff most már itt áll az
ajtóban, miközben a kezét a korgó hasán tartja.
– Az előbb is te szóltál?
– Mi? Nem. Most jöttem szólni, mert farkaséhes vagyok.
Nem volt időm enni. A szalonban nagy volt a hajtás,
mindenki most akar új frizurát karácsonyra, hogy
másnap megint ugyanolyan csúnyák legyenek, mint
előtte.
– Hogy mondhatsz ilyet? – rázom meg a fejem. − Hiszen
ők a vendégeid, tőlük kapod a fizetésed.
– A fizetés is csúnya – dörmögi az orra alatt.

Mivel egyáltalán nem tudtam pihenni a műszakom után,

így most fáradtan zötyögünk a rozoga metrón.
Nekitámasztom a fejemet az ablaknak, úgy hallgatom a
szurkolók ütemes skandálását a járművön. Nem vagyok
oda a tömegért, a légszomj folyamatosan kerülget.
Szédülök is, de próbálom nyugtatni magam, és nem
foglalkozni a túlfűtött szurkolókkal.
– Mennyi ideig tart az út? – érdeklődik Tiffany.
– Úgy félóra, ha addig le nem robban ez a rozsdás
vacak.
– Jézusom, mibe vágtunk…!
– Nehogy azt mondd, hogy meggondoltad magad, mert
most azonnal kilöklek a metróból.
– Nyugi, szerelmes Júlia!
Tágra nyílt szemekkel meredek Tiffre, hiszen jól
emlékszem… még Zack hívott így.
– Mi az? Rosszat mondtam?
– Nem. Semmi – rázom meg a fejem, mintha ezzel az
emléket is sikerülne kitörölnöm. − Felejtsük el!
Nem tudom, fel vagyok-e készülve arra, hogy újra
lássam őt. Múltkor, amikor a tévében hallottam, hogy idén
nyáron írta alá Zack az átigazolási szerződést az új
csapathoz, megremegtek a lábaim. Büszke vagyok rá,
hogy elérte az álmait, és hiába történt minden olyan
katasztrofálisan köztünk, akkor is hiányzik.
A metró kijelzőjén látjuk, hogy a következő állomás
Newark megállóhely, ahol a többi szurkolóval együtt
próbálunk épségben leszállni. Nem kell térképet
bogarásznunk a jégcsarnokig, elég, ha sodródunk a
tömeggel.
– Lenne egy gyakorlati kérdésem… Lesznek szexi pasik?
– kérdezi Tiff.
– Ööö… lesznek, igen. Gondolom… − válaszolom
elpirulva.
Megpróbálok lenyugodni, hiszen a kérdésére Zack arca
lebeg előttem, amitől a lélegzetem is eláll egy pillanatra. A
fáradtságnak tudom be a különös látomást, pedig lehetne
a vágyé is, amit oly sok ideje fojtok el magamban.
– Vajon a hokis pasid fel fog ismerni?
– Nem hagynád abba a kérdezősködést?
– Ha nem válaszolsz, akkor kénytelen vagyok
kérdezősködni, nem?
Tudomást sem veszek róla, hogy mit motyog az orra
alatt. Általában nem szoktam feszült lenni, ahogy ideges is
csak akkor, ha rám tör a honvágy érzése. A mai nap
viszont minden a feje tetejére állt. Először a
vízumkérelmem elutasítása, majd a munkám elvesztése,
és a hazautazás lehetősége… erről a meccsről pedig ne is
beszéljünk. Egy régi sebet készülök feltépni, amihez nem
tudom, elég erős vagyok-e.
Nyúzott arccal megyek előre a tömegben, és azzal
próbálom nyugtatni magam, hogy nem lesz semmi baj.
Ugyan már, hogyan venne észre egy több mint tízezer
férőhelyes csarnokban Zack? Elegen lesznek körülöttünk,
hogy elvegyüljünk az arénában, biztos nem fog
felismerni. És mi van, ha mégis?
Basszus! Inkább haza kéne mennem!
Zavaromban matatni kezdek a kezemmel, először
kihúzom a hajgumit a rövid szőke hajamból, majd újra
összefogom. Hála istennek a hosszú barna bozontos
fürtjeim már a múlté, ahogy a szemüvegem is. Tiffany
gondos kezének munkája alaposan meglátszik rajtam,
amiért hálás is vagyok, még akkor is, ha véletlenül rossz
helyre ikszelt a kontaktlencse megrendelőlapján. Így a
barna szemem most kéken világít, amitől még most is
beparázok, ha a tükörbe nézek. Tiff szerint nem annyira
gáz, mert elmondása alapján a szőke hajamhoz is sokkal
jobban illik a kék szín. Vajon Zack is változott az évek
alatt, vagy csak én nem hasonlítok egykori önmagamhoz?
Valószínűleg az idő múlásától csak még markánsabbá
váltak az arcvonásai. Az izmai meg… Jézusom, mi lelt
engem?
Egyre közeledve az arénához szomorúan állapítom meg,
hogy a bejáratnál millióan sorakoznak. Tíz perc
álldogálás után se jutunk közelebb, így idegesen az
órámat lesem.
– Van még harminc perc a kezdésig. Nem hiszem, hogy
bejutunk addig.
– Dehogynem, pont beérünk majd. Fő az optimizmus! Ó,
cukorkák! – kiált fel Tiff gyermeki örömmel, azzal eltűnik
az árusok közt.
Aggódva forgatom a fejem a göndör hajzuhataga után
kutatva a tömegben, de kis termete miatt szinte
képtelenség megtalálni. Nem szeretném, ha elsodornának
minket egymástól, nem bírnám egyedül elviselni a
körülöttem nyomuló tömeget. Újabb tíz perc telik el, és a
sor körülbelül huszonnégy és fél centimétert haladt.
Tudom, mert harmincnyolcas a lábam, és pont egy
lépéssel vagyok előrébb, mint az előbb.
– Mi lenne, ha… − szólal meg hirtelen mellettem Tiff,
majd köhögni kezd a félrenyelt cukorkától.
Megütögetem a hátát, de nem hagyja abba a köhögést.
Megragadom a kezét, és sűrű elnézések közepette előrébb
furakszunk. A biztonsági őrök csúnyán néznek, amikor
megállunk közvetlenül a bejáratnál, de felvillantom a
jegyeinket, és Tiffre mutatva kiabálom, hogy fuldoklik.
Azonnal rájönnek, hogy segítségre van szükségünk, így
hát továbbengednek minket.
– Ez ügyes volt! Megspóroltunk legalább egy óra
fagyoskodást odakint – jegyzem meg a lépcsőn felfelé.
Ahogy beérünk a mosdóba, Tiffany ráveti magát az
ivóvízcsapra.
 – Az a szar… tényleg beragadt a mandulám alá…
Majdnem megfulladtam!
– Komolyan? Azt hittem, csak színészkedtél.
– Igazán köszi szépen! Edd meg most már te! – forgatja a
szemét, majd hozzám vágja a zsebéből előhúzott
papírzacskót, benne a cukorkákkal. – Ez a sors! Nem
akarja, hogy elhízzak tőle.
Hát, ami azt illeti, nekem is többet árt, mint használ,
ezért kifelé menet a mosdóból az egyik gyerek kezébe
nyomom a drazsékat.
– Elnézést, hölgyem!
Visszafordulok a hang irányába, de egyáltalán nem
vagyok biztos benne, hogy hozzám beszélnek.
– Miért adott a fiamnak cukorkát?
Ránézek a fiú kezében szorongatott zacskóra, és
értetlenül hallgatok. Felháborodottan mellénk lép egy
férfi, és dühtől vöröslő fejjel fújtat.
– Nemrég olvastam, hogy így mérgezik ciánnal a
gyerekeket. Ismeretlen emberek csak úgy megkínálják a
mit sem sejtő gyermeket, az meg pár nap múlva belehal.
– Agyrém – motyogom, és közben megpróbálom
értelmezni a hallottakat.
– Hogy mondta? – rikácsol bele a nő újra az arcomba.
– Tudja mit? Csak jó fej akartam lenni a fiával, miután a
barátnőm majdnem megfulladt a cukorkától, gondoltam,
a fiának adom.
– Mondtam, hogy ciános! Hívni kellene a rendőröket!
– Nem hívunk senkit! – bök meg a karjával Tiff. – Kérem
vissza a ciánjaimat! Ööö… a cukorkáimat.
A kisfiú megsemmisülve nyújtja át a zacskót, mire a
barátnőm megragadja és felvonja a szemöldökét.
– Mi van? – kérdezem.
– Sajnálom elvenni tőle.
– De hát ciános!
Kitör belőlünk a nevetés, a nő pedig jeges pillantással
végigmér bennünket.
Ilyen az én formám! Amikor segíteni akarok, akkor is
gyerekgyilkosnak néznek.
A nő már nem is figyel ránk, ezért a fiú kezébe nyomok
pár centet, hogy vehessen magának méregmentes
édességet.
Percekig csak kóválygunk az épületben, egyikőnk se
tudja, hogy merre kell menni, végül segítséget kérve
eljutunk a megfelelő épületszárnyba. Felmutatjuk még
egyszer a jegyeinket, majd végre a helyes irányba
terelnek bennünket.
A fülsüketítő sikítás és a bömbölő zene jelzi, hogy
nemsokára kezdődik a meccs.
– Nem itt van a helyünk, menj lejjebb! – kiabálom túl a
közönséget, hogy Tiffany meghallja. – Gyere, a harmadik
sor kell nekünk. Nahát, ott van lent. Tényleg ilyen közel
leszünk a pályához? – képedek el.
Lefelé lépkedek, közben fél szememet a pályán tartom.
– Ó, ne már! Pont a sor közepére szól a jegyünk? Hogy
fogok így pisilni menni? – bosszankodik Tiff a táskájával
egyensúlyozva a sorok között.
 Nincs fent a pályán. Hol lehet?
Lázasan kinyitom a programfüzetet és átfutom a
játékosok nevét.
„Zack Morrison #38”
Újra végigpásztázom a jégen korcsolyázó játékosok
mezszámát, a sisak alatti arcokat, de még mindig nem
látom őt. Az öltöző felől megjelenik még egy piros mezes
játékos, fellép a jégre és egyenesen felénk siklik.
– Szóval melyik a lovagod? – hajol közelebb Tiff.
– Ő, itt. A harmincnyolcas.
Tiff előrehajol, és még jobban szemügyre veszi a
játékosokat.
– Atyaúristen!
A szemem képtelen vagyok levenni a jégen köröző
Zackről. Sokkal vonzóbb, mint ahogy emlékeztem rá.
A pálya feletti kijelzőn megkezdődik a visszaszámolás,
majd felhangzik a dudaszó. A játékosok lekorcsolyáznak a
jégről, hogy a jégfelújító gép vehesse kezelésbe a pályát.
– Most mi van? Miért mennek le?
– Elsimítják a jeget – magyarázom a rolbára mutatva.
– Akkor jó, addig elrohanok pisilni.
Kétségbeesve nézek Tiff után, a meccs azonnal
kezdődik, és nem szeretnék ennyi idegen ember között
egyedül maradni. Nagy levegőt veszek, és tudatosítom
magamban, hogy most nem szabad elájulnom.
A hangszórók hangos dübörgésével kezdődik el a játék,
ami szerencsére azonnal elvonja a figyelmem a
rosszullétemről.
 – Hölgyeim és uraim! Készen állnak a ma esti ütközetre?
– kiáltja a mély férfihang a hangszórókból, mire őrjítő
hangzavarral válaszolnak a szurkolók. – Ha igen, akkor
fogadják sok szeretettel a korcsolyába bújt ördögöket, a
New Jersey Devilst! – kiabálja a kommentátor az utolsó
hangokat elnyújtva.
A közönség állva éljenezi a csapatot, amikor egyesével
becsúsznak a jégre a játékosok.
A fiúk már a dudaszó előtt elkezdik egymást lökdösni,
amit a nézők hangos füttykoncerttel jutalmaznak.
Tiff jóval a korong bedobása után érkezik, és az
embertömegen keresztül nem könnyen jut vissza mellém.
– Na, lemaradtam valamiről? – kérdezi lehuppanva a
székre.
– Még semmiről. Nem tudom, Zack melyik sorban
játszik.
– Miért? Több is van?
– Persze! Ez az első sor. Úgy látom, összesen négy soruk
van, közben szépen cserélnek a következő sorral. Látod?
Most lejött az a szakállas és helyette Zack megy fel –
magyarázom azonnal elmélyülve a játékba.
A jég látványa, a meccs hangulata, a szurkolás együttes
hatása felidézi bennem mindazt, amit régen magam
mögött hagytam. Az eltelt több mint tíz év alatt próbáltam
kerülni mindent, ami a hokihoz kapcsolódott, vagy
Zackhez, de most rájövök, hogy hiába. Pont ugyanúgy
élvezem a játékát, mint régen. Néha sikerül
megpillantanom az arcát, amitől a régi, jól ismert
bizsergés újra felerősödik a hasamban. A tekintetét
szigorúan a pályán tartja, látszik, hogy nagyon elszánt;
cseppet sem foglalkozik a közönséggel vagy a zajjal, csak a
játékra koncentrál.
– Az első harmad utolsó perce következik! – ordítja a
hangosbemondóból a kommentátor.
Hitetlenkedve nézek a kijelzőre, máris eltelt húsz perc.
Az első harmadban egyik csapat sem lőtt gólt, a nézők
csalódottak.
Tekintetemmel szinte lyukat égetek Zack mezébe, amin
piros betűkkel virít a harmincnyolcas szám, felette pedig
a Morrison felirat. Addig kapaszkodom szememmel a
látványába, míg el nem tűnnek az öltöző felé vezető
folyosón a játékosok − egy ember azonban a kispadon
marad, és egyenesen felénk néz. Egy ideig nem
foglalkozom vele, mert jól tudom, hogy képes vagyok
mindent túlreagálni az üldözési mániámmal. Azonban
feltűnik egy érdekes dolog: amikor felnéz ránk a
telefonjából, Tiff mobilja azzal egy időben rezegni kezd.
Egyre gyanúsabbá válik a barátnőm viselkedése, én pedig
egyre kitartóbban keresem a jeleket. Tiff észre se veszi,
hogy őt és az idegen öltönyös pasast bámulom. Mikor Tiff
elteszi a telefonját, a fickó a zsebébe nyúl és kihúzza a
készülékét.
– Nem mondod? – kiáltok fel meglepetten.
Újra megrezzen a telefon a kezében, és velem nem
foglalkozva olvasni kezdi az üzenetet.
– Mit írt? – kérdem.
 – Ki?
– Az a férfi a kispadról – fúrom bele a tekintetem
Tiffébe.
– Honnan tudsz Carlról?
– Mi? Ő az a Carl, akinek felesége van, és akinek
felhasználtuk a randijegyeit?
Tiff beszívja a szája szélét, majd bólint.
– De mit akar még azok után, hogy szakítottál vele?
– Találkozni.
– De hiszen felesége van!
– Mármint most akar találkozni…
– Most is van felesége – nézek rá értetlenül.
Tiff félmosollyal az arcán bólint, majd újra előkapja a
telefonját.
– Igazad van, elküldöm a fenébe.
– Miért nem megy a többiekkel az öltözőbe?
– Ő a csapat menedzsere, gondolom, nincs rá szükség az
öltözőben.
A szám is tátva marad a meglepetéstől, nem először a
mai nap folyamán.
– Te egy NHL-csapat menedzserével kamatyoltál? Hol
szedted fel? – kérdezem.
– Nem fogod elhinni! Bejött a szalonba, hogy nyírjam le
a haját. A sztorinak vége.
– Ennyi?
Továbbra is hunyorogva méregetem Tiffanyt és
képtelen vagyok eldönteni, hogy higgyek-e neki.
– Igen. Elkérte a számom, én megadtam, aztán este már
el is vitt egy puccos étterembe.
Képtelen vagyok elrejteni az arcomra kiülő
hitetlenkedést, amit Tiff meséje váltott ki belőlem.
Valószínű soha nem lennék jó pókerjátékos –
gondolkodom el.
Nem feszegetem tovább ezt a témát, és úgy látom, hogy
a talpig öltönyös menedzser is felhagyott az üzenetek
írásával.
Az emberek popcornnal a kezükben indulnak vissza a
második harmad kezdetére.
Zack újra szenzációs formában robban be a pályára, és
teljes sebességgel indul meg az ellenfél kapuja felé.
Ügyesen kibújik az egyik hátvéd mögül, meg is kapja a
korongot, és egyenesen a hálóba röpíti.
– Úristen! Úristen! Igen! − kiabálom.
Ugrálva tapsolok Tiff mellett, aki döbbent arccal mered
rám. Kinyújtom rá a nyelvem, mire elmosolyodik. A
közönség is rázendít az éljenzésre, és állva ünnepeljük a
csapatot. A dudaszó még mindig hallatszik, és a tömeg
addig abba se hagyja a tapsolást, míg be nem mondják
Zack nevét. Erre aztán újra megbolondul a nép, én pedig
idióta vigyorral az arcomon nézek körbe. Mindenki őt
ünnepli.
A meccs hátralevő részében kezdenek elszabadulni az
indulatok, amit a sokasodó testre menő ütközések száma
is bizonyít, amiből persze Zack is kiveszi a részét. Mikor az
ellenfél támad, mindenki egy emberként fütyül a lelátón.
Az ellenfél játékosa hibát vét, és becsúszik a kékkel
felfestett vonalon, mielőtt megkapná a korongot, de a bíró
nem fújja le a játékot.
– Ez les! – kiabálják néhányan, de hiába a tömeg
füttyögése, a bíró már nem fújja le a meccset.
– Vak vagy? Szemüveget a bírónak!
– Mocskos csaló! – ordítják mellőlünk.
Az ellenfél csapatának támadója egy csellel máris
keresztbe húzza a korongot a kapu előtt, rálövi, a tömör
gumi pedig a kapus karja alatt érkezik be a hálóba.
– A francba! – csúszik ki a számon.
– Mi az a les? – értetlenkedik Tiffany.
Na, jó. Sejtettem, hogy Tiffnek fogalma sincs a
szabályokról, nem tudom, miért gondoltam azt, hogy ha a
csapat menedzserével kavar, akkor magához a játékhoz is
konyít valamennyit. Beavatom néhány fontosabb
játékszabályba, és mikor megérti, hogy mi az a túlütés
vagy tilos felszabadítás, mosoly jelenik meg az arcán, így
már érti az iménti helyzetet.
Hangos csattanás szakítja félbe a beszélgetésünket,
mindketten a jégre pillantunk. A pályán lévő játékosok
gyülekezni kezdenek a hozzánk legközelebbi sarokban,
mi is felállunk a helyünkről, hogy jobban lássuk az
eseményeket. Viszont az előttünk ülők pont ugyanolyan
kíváncsian nyújtogatják a nyakukat, mint mi, így
egyáltalán nem látunk semmit. Biztos vagyok benne, hogy
a kivetítőn lassítva lejátsszák majd, mi történt az imént,
mert a nézők egyre türelmetlenebbül szeretnék tudni,
hogy ki és mennyire sérült meg a pályán. Az biztos, hogy
egy kék és egy piros játékos fekszik a jégen, amitől rossz
előérzetem támad… Végigszalad a szemem a játékosokon,
közben a hideg futkos a hátamon, mert sehol sem látom
Zacket. A képernyőn végre megjelenik a lassított felvétel,
majd újra és újra lejátsszák azt a pár másodpercet, ahogy
Zack megindul a koronggal, de az ellenfél kapujához
közeledve elgáncsolják, ő elveszíti az egyensúlyát és egy
hatalmasat zuhan, teljes sebességgel neki a palánknak. A
kijelző annyiszor ismétli a horrorisztikus balesetet, hogy
felfordul a gyomrom az idegességtől. Akárhogy
nyújtogatom a nyakam, nem látom a pályára zúdult
embertömegtől, hogy Zackkal mi van.
– Te látod? – kérdezem Tiffanyt.
– Jézusom, nem! – feleli döbbent hangon. – Azt nem
mondtad, hogy ennyire brutális ez a játék.
Bátorítóan megszorítja a kezemet, de ez sem enyhíti az
idegességemet. Jól tudom, hogy egy ilyen ütközés mit
okozhat a testben, pláne, ha ilyen pózban csapódik a
falnak az illető. Hiába a sok védőfelszerelés, ilyen
sebességnél az sem számít.
A zene folyamatosan bömböl a hangszórókból, az
emberek pedig türelmetlenül várják, hogy folytatódjon a
játék.
Végre oszlani kezd a tömeg a pályán, majd meglátom
Zacket, amint az egyik játékostársára támaszkodva
levonul a jégről. Megkönnyebbülve roskadok le a székbe,
és felpillantok a kijelzőre, ahol nagyításban mutatják a
szexi mosolyát és a felvillanó tökéletes fogsorát.
Hüvelykujját felmutatva jelzi, hogy jól van, majd lesiklik a
jégről.
Mögöttünk néhány sorral feljebb egy-két lány ugrálni
és sikítozni kezd. Piros mezükön fehéren virít a Morrison
név, egyértelműen a világ tudtára adva, hogy ki a
kedvencük. A kamera hamar megtalálja őket, így a pálya
felett lévő kijelzőn csábosan villantanak egy mosolyt, mire
Zack is szélesebben mosolyog. Hála istennek nem történt
nagyobb baja, attól eltekintve, hogy még mindig egy
seggfej, a lányok bálványa. A meccset végül megnyerték,
de ő már nem jött fel többet a pályára.
A hangulat kellően felpörgette Tiffet, hazafelé nyíltan
flörtölget a metrón minden hokimezt viselő pasival, aki
véletlenül elénk téved. Én csöndben ülök mellette, és
hadakozom az emlékeimmel. Az elmúlt két és fél órában
mást sem csináltam, csak ábrándoztam és emlékeztem. Az
pedig nem jó.
Az emlékeken merengve az is eszembe jut, hogy
Kanadában vár rám egy ház, ami elvileg az enyém, így
nem kellene albérletet se fizetnem, ha visszaköltözöm.
Ugyan nem tudom, hogy áll-e még egyáltalán az a ház, de
ezt pár nap múlva megtudom, mikor hazaérünk.
Eltöprengek, hogy Tiff komolyan örül-e ennek a
költözésnek, és tényleg velem akar-e jönni, hiszen én már
az utazás puszta gondolatától is rosszul vagyok. Hiába egy
ismert helyre készülök visszatérni, mégis úgy érzem, hogy
számomra idegen lesz ott minden. Ez pedig megőrjít. Csak
Tiff lesz ott velem ebből az életemből.
 – Tiff…− kezdek bele. − Tényleg komolyan gondoltad,
hogy velem tartasz Kanadába?
– Persze! Már telefonáltam is a nagykövetségre, mielőtt
elindultunk a meccsre. Kaptam egy időpontot, majd
szépen beszerzem a szükséges papírokat, és mehetünk is.
– Jól van, csak…
– Ne aggódj! Ha azt mondom, hogy megyek, akkor
megyek! Árt a szépségednek ez a sok idegeskedés. Néztél
ma már tükörbe? Anyám! Akkora táskák vannak a
szemeid alatt, ezt még a csajok se tudnák helyrehozni a
szalonban. Máris beírlak a kolléganőmhöz egy regeneráló
arcpakolásra, míg New Yorkban vagyunk.
– Nem kell pakolás az én arcomra. Majd alszom egy jót,
és eltűnnek azok a táskák.
Megfogom a barátnőm kezét, amit eddig még soha nem
tettem. Ezen ő maga is meglepődik.
Ez egy néma köszi a részemről, mert tényleg sokat segít
pusztán a jelenlétével.
– És lesz hol laknunk? A páfrányomat is vihetem?
– Van egy házam Kanadában, oda beköltözhetünk.
– Na és merre van ez a ház? Messze?
– Eléggé. Bérlünk majd egy autót, úgy könnyebben el
tudjuk vinni a cuccainkat is. És ha megállás nélkül
vezetünk, akkor tizenöt óra alatt ott vagyunk.
– Mikor indulunk?
– Amint lehet – felelem sóhajtva.
Nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom mondani.
Viszont, ahogy erről beszélünk, lassan tudatosul bennem,
hogy tényleg nem álmodom.
– Jól vagy? – kérdezi Tiff.
Bólintok, majd enyhe mosolyra húzom a szám, és
kimondom az első dolgot, ami az eszembe jut.
– Aggódom Zackért. Félek, hogy komolyan megsérült.
Miután láttam mosolyogva lekorcsolyázni a pályáról,
kicsit megnyugodtam, de még mindig a fülemben
visszhangzik a hangos csattanás, ahogy nekiütközött a
palánknak. Emlékszem, amikor az iskolában Zack egyik
játékostársának eltört a csuklója a pályán, sokkot kapott.
Mint kiderült, csak a kórházban tért magához, és egyből
tombolni kezdett, ezért leszíjazták. Lehet, hogy Zacket is
éppen most kötözik le a sürgősségin? Zsebembe nyúlok a
telefonom után kutatva, és abban bízok, hogy találok róla
friss híreket a neten.
– Mit csinálsz? – kukucskál Tiff a telefonom kijelzőjére.
– Csak a sporthíreket böngészem, hátha megtudok
valamit Zackről.
– És?
– Semmi. Nem írnak róla egyelőre. Talán még vizsgálják.
– Szerintem egy csonttörésnél nem adja alább. Erős pasi,
kibírja! – kiabál felénk egy lány a metrón, ő az, aki
fölöttünk ült a lelátón, és Zack mezét viselte.
Minden erejével azon van, hogy össze ne essen,
imbolyogva egyensúlyoz a székek közt az elfogyasztott
alkohol miatt. Egyszer csak a mellette lévő srác karjaiba
veti magát és felkiált.
– Jé! Te kiköpött Zack Morrison vagy!
 – Megértem a csajt. Ennyi alkohol után én is Brad
Pittnek nézném ezt a kapaszkodót – mutat elénk Tiff.
Hangosan felnevetek, mire az ittas lány összehúzott
szemekkel kezd el méregetni minket.
– Mi van? Nem tetszik valami? – kérdezi vészesen
közeledve.
Hirtelen nagyot rándul a metró fékezés közben, a lány
pedig teljes hosszában elterül a földön. Egy pillanatig
mindenki a lányt nézi, hogy jól van-e, és mikor jajgatások
közepette négykézlábra tornázza magát, Tiff legyintve
megszólal.
– Erős lány, kibírja.
Néhány perc elteltével a rekeszizmaimat fogva szállunk
le a metróról, és sétálunk el az ikertornyok emlékművei
mellett.
– Szóval komolyan mondod, hogy van egy házad? –
kérdi a barátnőm, a nevetéstől elkenődött sminkjét
törölgetve a szeme alatt.
– Aha. Miért, nem hiszed?
– Hát nehezen hihető. Miért szívsz itt egy kis lyukban,
ha van egy házad Kanadában? És miért nem meséltél
eddig róla?
– Nem tudom – válaszolom őszintén. – Cserbenhagytam
ott néhány embert, és félek a fogadtatástól.
Tiff megértően bólint, majd összehúzza magán a
kabátot és tovább ballagunk a New York-i hideg estében.
 Z ack
A szálló hópelyhek lassú mozgását bámulom a kocsi
oldalának dőlve, amiket Daisy hihetetlen gyorsasággal
próbál bekapdosni. Húsz perc várakozás után megunom a
tétlenkedést, ezért fogom a pórázt és intek a kutyának,
hogy indulhatunk. Nagy pech, hogy Markkal mindketten
ugyanazon szakaszában sérültünk le a szezonnak,
ráadásul egyszerre. Így viszont itthon tölthetjük a
karácsonyt a családunkkal, ami nem sűrűn fordul elő,
hiszen a profi ligában nincsenek ünnepek, a hoki az
életünk. Mérhetetlenül dühös vagyok, hogy Mark soha
nem tud időben ideérni, pedig mára közös edzést
beszéltünk meg. Bemegyek a házba, és nekiállok
átöltözni.
Öltözködés közben érzem, hogy a vállam még mindig
érzékeny, pedig már öt hét telt el a sérülés óta. Nekiállok
bemelegíteni. Itt az ideje, hogy újra edzeni kezdjek. Nem
akarok kimaradni a teljes szezonból, úgyhogy össze kell
kapnom magam.
– Zack! – kiabál ki anyám a szomszéd házból, mire Daisy
hangos ugatásba kezd mellettem. Kisietek.
– Nyugodj már le, kislány! – paskolom meg a
fehérségben jól rikító fekete bundáját.
– Meg vagy húzatva, fiam? Ugye nem azt tervezted, hogy
futni mész?
– Már jól vagyok! – kiáltom vissza mosolyogva.
 – És a fejed?
– Minden rendben van, anya – nyugtatom meg
anyámat.
Szerencsére a vártnál hamarabb gyógyulok, ezért az
orvosoknak semmi kifogásuk nincs az ellen, hogy újra
edzeni kezdjek. Persze még nem tervezem, hogy lefutom a
maratont, vagy ilyesmi, de a lassú kocogás, és a kisebb
súlyok emelése is jólesik a több hete tartó kényszerpihenő
után. Az izmaim szinte kiabálnak az edzésért.
Egy ideig hezitálok az úton, hogy a kutyafuttató vagy a
város határáig fussak, de végül az iskola felé kanyarodok.
Míg a csapattársaim az Allstaron virítanak, addig nekem
marad a szigorú pihenés és a gyógyulás. Soha nem jön jól
egy sérülés, de ha már így történt, akkor megpróbálom
minimalizálni a felépülés idejét.
Ahogy ezen kattogok, az agyam néhány méter futás
után kikapcsol, és hagyom, hogy a lábaim − és a kutyám −
arra vigyenek, amerre akarnak. Az utak tiszták, már
hajnalban eltakarították a tegnap leesett havat, és a
hőmérséklet is baráti, jóval fagypont fölött van. Hamar
elkapom a tempót, így csak akkor veszem észre, hogy
melyik utcába kanyarodtunk be, amikor megpillantom az
ismerős házat. Kapásból fordulnék vissza a másik
irányba, de a ház előtt parkoló piros Jeep felkelti az
érdeklődésemet.
Marknak pont ilyen kocsija van.
Megállok néhány méterrel feljebb, és a rendszámtáblát
bámulom, ami szintén megegyezik Markéval.
 A ház ajtaja kinyílik, majd egy álmos arcú, rövid, szőke
hajú nő lép ki a hidegbe. Összehúzza magán a kabátot, és
lassan halad a hóban, majd megáll a postaládával
szemben.
Ki a franc ez a nő?
Képtelen vagyok egy helyben maradni, erős késztetést
érzek arra, hogy utánajárjak, ki ez a kócos hajú nő, és mit
csinál pont ebben a házban.
Néhány lépést haladok előre, amire a nő ijedten kapja
fel a fejét, az eb mellettem pedig boldogan vakkant egyet.
A szőke, kócos haj tulajdonosának csodálkozással telik
meg a tekintete. Nem könnyű kiolvasnom, mire
gondolhat, de az ábrázatát elnézve nem loptam be
magam a szívébe.
– Zack…? – többnyire csak tátogja a nevem, mert hang
nem jön ki a torkán.
– Igen! Ki maga? – kérdem némi habozással a
hangomban.
Azt már megszoktam, hogy ismeretlen emberek
ismernek fel az utcán, de eddig még senki nem nézett még
rám ilyen tekintettel.
A kérdésemre a lány kinyitja a száját, majd némán újra
becsukja, és csak bámuljuk egymást.
– L… Lin vagyok. Örvendek! – feleli egy kényszeredett
mosollyal a száján.
Felém nyújtja a kezét, de a mozdulattól elveszíti az
egyensúlyát a jeges járdán, és egyenesen a hóba huppan.
Daisy-nek más sem kell, azonnal a nőre ugrik.
 – Daisy! Azonnal gyere ide! – rántom vissza a pórázt. −
Jól van?
Kinyújtom a kezem, a nő ujjai pedig rákulcsolódnak az
enyéimre. Egy könnyed mozdulattal felhúzom magamhoz,
amitől valami leírhatatlan bizsergés fut végig a
gerincemen.
A teste hozzám simul egy pillanatra, mire zavartan
arrébb lép.
– Helló! − feleli vékony hangon.
– Máskor vigyázzon, hova lép! – mordulok rá szigorúan,
magam se értve, miért.
Képtelen vagyok levenni a szememet róla. A kissé pisze
orra, a rózsaszín ajkai, és azok a gyönyörű szemek…
Általában olyan nőkkel szoktam mutatkozni, akik
mindig úgy néznek ki, mintha címlapfotózáson vettek
volna részt, viszont ez a lány pont úgy fest, mint aki most
kelt ki az ágyból. A kócos hajával, a gyűrött ingében és a
kis papucsával a lábán mégis felkeltette az
érdeklődésemet.
– Ööö… most költöztem be. Örvendek!
– Igen, ezt már mondta egyszer.
– Jaj, tényleg. Ne haragudj. Haragudjon… – javítja ki
magát.
Érdekes. Semmilyen akcentust nem hallok ki a
beszédéből, de az biztos, hogy nem idevalósi, különben
nem ebben a vékony ruhában és papucsban jött volna ki
a hidegbe.
Tekintete köztem és a kutyám közt cikázik, mintha attól
tartana, hogy valamelyikünk ráveti magát a következő
pillanatban.
– Elnézést, azt hiszem, mennem kell… − mondja és a két
tenyerét egymáshoz dörzsöli a fázás félreismerhetetlen
jeleként.
Magához veszi a postaládában felhalmozott leveleket,
én pedig mozdulatlanul hagyom, hogy ellépjen mellőlem.
Az ajtóban még visszafordul, majd egy gyors
köszönésféle után eltűnik mögötte.
Tisztában vagyok vele, hogy csak azért érdekel jobban,
hogy ki ez a nő, mert egy pillanatig azt hittem, Melanie
jött haza.
A tudat viszont lelomboz, hogy valószínűleg Mark már
ezt a lányt is megfektette. Mi másért állna itt a kocsija
ilyen korán? Így már azt is értem, miért feledkezett meg a
közös edzésről.
Csesződj meg, Mark! Meg ez a nő is!
 4. fejezet

Z ack
A zene dübörög, a sült kolbász illata már messziről
hívogatja a város népét a téli fesztiválra. Amióta az
eszemet tudom, minden évben megrendezik ezt a
fesztivált. Ilyenkor az egész város összegyűlik, hogy
napokon keresztül együtt ünnepeljünk, és lelkesen
szurkoljunk az amatőr bajnokságon játszó
hokicsapatoknak. Most nagyon kitett magáért a város,
még nekem is új ez a pazar díszítés. A hatalmas fenyőfa is
a szokott helyén magasodik az emberek fölé, a kivilágítás
és a jégszobrok is ügyes turistacsalogatók.
Egyedül lépdelek végig a palánk mentén, kezemben két
adag Tim Horton kávéval, ami ugyanannyira hiányzott,
mint ez a fesztivál. Sajnos az ilyen hangos ünneplés nem a
legjobb hely egy kutya számára, de megígértem Daisynek,
hogy amint lehet, futok vele egy kört a városban.
Közelebb érve a pályához észreveszem Markot.
Átnyújtom a kávéját, amit legszívesebben a fejére
öntenék. Még mindig dühít a reggeli incidens.
Megpróbálok nem foglalkozni vele, és inkább a pályát
figyelem; mindenhol kacarászó, boldogan korcsolyázó
embereket látni, akik mosolyognak és integetnek, amint
észrevesznek. Évek óta nem jártam itthon ebben az
időben, mert a hokiszezon alatt képtelen vagyok
hazalátogatni. Ha most nem jött volna ez a sérülés, akkor
valószínű, hogy a többiekkel együtt a Winter-Classicra és
az Allstarra készülnék. Sajnálom, hogy ki kell hagynom a
szabad ég alatti játékot, de remélem, az itteni rögtönzött
amatőr bajnokságban kiélhetem magam valamennyire. A
korcsolyázók között hamar megakad a szemem egy
ismerős arcon.
Basszus… megint ő?
A reggel megismert lány mozgását figyelem, aki
meglepő ügyességgel siklik a jégen. Mosolyogva nézem,
hogyan vált hirtelen irányt, mikor bevágnak elé, és
miként mosolyodik el, mikor mellette egy sötétebb bőrű
lány felsikolt.
– Szóljak az érdekedben? – mutat a lány felé Mark,
ahogy mellém lép.
– Azt hiszed, szükségem van rá? – válaszolok
ingerültebben, mint akartam. − Hol voltál délelőtt?
Felhúzza a szemöldökét, és a homlokára csap.
– Tudtam, hogy valamit elfelejtettem! Bocs, haver!
Hajnalban felszedtem azt a szőkét meg a feketét.
Lerobbantak a főúton, utána meg elment az idő.
– És mivel ment el az idő? – kérdezem arrogánsan.
– Nem dugtam meg egyiket sem, ha erre célzol.
– Erre.
– Hé, haver! Neked mi bajod? – kérdi értetlen
arckifejezéssel Mark.
Keresztbe teszem a kezem, és újra a korcsolyázókat
kezdem nézni.
– Bocs, én sem tudom. Ma reggel találkoztam a szőkével.
Szerinted miért költöztek Mel házába?
– Milyen Mel?
Dühösen ránézek, mire elkerekedik a szeme.
– Ó! Az a Mel? Fingom sincs, haver. De a szöszi elég
furán viselkedett. Ha engem kérdezel, szerintem
lezboszik.
– De nem kérdeztelek – morgom félhangosan. −
Mindjárt jövök – mondom kezébe nyomva a saját kávémat
is, és elindulok vissza a kocsimhoz, hogy magamhoz
vegyem a korcsolyámat.
Mikor visszatérek, a lábamra csatolom és besiklok a
jégre, átvágok az emberek közt, akik a telefonjukat
előkapva próbálnak lefotózni. Nem foglalkozom velük,
igyekszem utolérni a lányt anélkül, hogy valaki nekem
ütközne.
– Szia!
Ijedten felém kapja a fejét, majd az egyensúlyát
elveszítve nekiszáguld a palánknak. Utánakapok, de még
a kabátja ujját sem sikerül megragadnom. Leplezetlen
mosollyal csúszok közelebb hozzá, ő pedig dühösen
méreget a jégen ülve. Nem törődök a villámokat szóró
tekintetével, felkínálom a kezem, amit ő egy legyintéssel
elutasít.
– Ez a hobbija, hogy a frászt hozza az emberekre? –
förmed rám.
– És magának a fenékre esés a hobbija, akárhányszor
meglát?
– Seggfej! – kiáltja.
– Igen, szokták mondani… – nevetek fel és egyenesen a
gyönyörű szemébe nézve kérdezem tegezésre váltva. – Jól
vagy?
Az idegen nő meglepetten pislog, majd arckifejezése
meglágyul, és az ajkába harap.
– Rendben vagyok – feleli, és végül elfogadja a felé
nyújtott kezemet.
– Fel tudsz állni? – hajolok közelebb hozzá.
– Szerintem igen.
– Gyere! Segítek.
– De nem kell… − csuklik el a hanga, mikor felkapom az
ölembe.
Összesen egy pillantást váltunk, miközben a
karjaimban kisiklok vele a jégről, közben édeskés illat
leng minket körbe. Az egyik karom a hátánál, a másik a
térhajlatánál, a csípőjét pedig a hasamnak támasztva
tartom, ami elég kényelmes póz lenne, ha…
Jézusom!
Megrázom a fejem, és azonnal rájövök, hogy milyen
meggondolatlan hülyeség volt a részemről, hogy ölbe
vettem. A piszkos gondolataim sorozatos támadást
indítanak a józan eszem ellen, amit egy hangos sóhaj
kíséretében szakítok félbe. Hiába van a lányon kabát,
akkor is érzem a teste melegét, és ez elég. Ha igaza van
Marknak, hogy ő a másik oldalon játszik, akkor kár a
gőzért.
Kiérünk a pálya széléhez, ahol kilépek a
gumiszőnyegre, és az egyetlen szabad pad felé veszem az
irányt.
– Maradj itt, szólok egy orvosnak! – mondom, ahogy
leteszem az ölemből.
– Nem kell, én is orvos vagyok.
– Akkor… mindegy, ezt nem tudtam – állok mellette
csípőre tett kézzel.
Lehúzza a korcsolyáját, majd feltűri a nadrágját
egészen a térdéig, amit megbabonázva bámulok.
Térj már magadhoz Zack! Ez csak egy kibaszott láb, nem
pedig a puncija!
– Nem bánod, ha leülök melléd? – kérdem rekedten.
Megrándítja a vállát, nekem pedig más sem kell, a
látványra újra hasogatni kezd a vállam. Eddig nem
foglalkoztam az egyre erősebben pulzáló fájdalommal,
amit valószínűleg az előbbi cipekedés okozott. Kinyújtja a
lábát, mire a homlokomat kezdem ráncolni. Továbbra se
értem magam, hogy miért bámulom a meztelen lábát.
Eddig nem tudtam magamról, hogy bokafétisem lenne.
A pokolba is velem!
Kifújom a mellkasomba rekedt levegőt, és a döbbent
szemébe pillantok.
– És te jól vagy? – kérdezi a vállamra pillantva.
– Túlélem. Néhány hete megsérültem, de ez gyakran
előfordul ennél a sportnál.
 – Nagyon megsérültél?
– Ááá, keményfából faragtak.
– Tudom – sóhajtja maga elé, mire meglepődve kapom
fel a fejem.
Rám néz, majd ujjaival hátrasimítja szőke haját.
– Tényleg tudod, ki vagyok?
– Talán… − mondja zavartan, és újra a haját babrálja.
Összehúzza magán a kabátot, és minden energiájával
azon van, ne kelljen rám néznie. Lehet, mégsem volt igaza
Marknak…
– Linnek hívnak, ugye?
– Igen.
– Fázol?
– Egy kicsit. Itt hidegebb van, mint New Yorkban – feleli,
miközben szétnéz, mintha keresne valakit.
Olyat teszek, amit eddig még soha. Leveszem a sálam, és
betakarom vele a csupasz nyakát.
– Köszönöm − feleli veszélyesen közel fordítva az arcát a
kezemhez.
– Azt hallottam, hogy nem egyedül érkeztél.
– Igen, a barátnőmmel jöttünk.
– Szóval… ti együtt… − nézek rá szerencsétlenül.
– Hogy mi? – kapkod levegő után. – Úgy érted, hogy…
– Felejtsd el! Vedd úgy, hogy meg sem kérdeztem – dőlök
hátra.
Az előbbi döbbent arckifejezését most a jókedv váltja fel,
majd hangosan kinevet.
– Jól van, nevess csak ki! Megérdemlem – húzom el a
számat.
Hirtelen feláll, kezében a levetett korcsolyával.
– Én… – kezd bele és megérinti a térdem. − A férfiakat
szeretem.
Az ajkát nézem, ahogy a szavakat formálja, majd a
gyönyörű szeme ejt rabul. Egyből tudom, mit kell tennem.
– Kérdezhetek valamit?
Bólint.
– Kivennéd a telefonomat a jobb farzsebemből? Fáj a
vállam és tudod… a másikkal nem érem el – magyarázom,
miközben felállok.
– Persze.
Megfordulok, ő pedig matatni kezd a zsebemnél, majd
elém nyújtja a készüléket.
– Köszi, még annyit kellene tenned, hogy beleírod a
számodat.
– Hogy mi? Jézusom, te most… ezért vettem ki? – neveti
el magát.
A csilingelő nevetése dallamként kúszik be a fülembe, és
én is vigyorogni kezdek.
Bepötyögi a számát, majd visszaadja a mobilt. Ellép
mellőlem, és elindul a kölcsönző felé, én pedig gyorsan
lekapom magamról a korcsolyát, és cipő hiányában egy
szál zokniban fordulok utána. A tömeg már magába
szippantotta a nő alakját, nem látom.
A francba!
– Figyelsz rám, Zack? – kocogtatja meg a baseballsapkám
siltjét Angela, a menedzserem. – Hogy intézzem így a
fotózást, ha rám se bagózol?
– Milyen fotózást?
– Egy energiaital reklámfotózásáról van szó. Múlt héten
aláírtad a szerződést. Atyám, te tényleg ennyire figyelsz
rám? – zsörtölődik fennhangon a nő.
Az igazat megvallva tényleg nem emlékszem, miről van
szó, de ez nem is az én dolgom. Ezért van mellettem a
menedzserem, aki remekül intézi körülöttem a dolgokat.
– Három nap múlva iderepül az egész stáb, hogy
elkészítsék a fotókat. Jó lenne, ha ráérnél! Nagy pénzt
kaszálhatunk ezzel.
Fáradtan dörzsölöm meg a homlokom, nem tudok most
erre koncentrálni. Gondolataim az újonnan ide költözött
nő körül forognak. Nem hívtam fel azóta, és nem is láttam.
Ma kétszer is elfutottam a házuk előtt, de senkit sem
láttam bent mozgolódni. Tisztára úgy viselkedem, mint
egy pszichopata.
Angéla megunja, hogy nem figyelek rá, és kihúzza a
hajgumiját a hosszú barna hajából, a tincsei szabadon
terülnek szét a vállán. Összecsukja a noteszét, majd
helyére teszi az ezüsttollát, amit tőlem kapott a
születésnapjára. Erre Daisy is hegyezni kezdi a fülét,
miközben a nyakát vakargatom.
– Ne haragudj! Mit mondtál, mikor lesz ez a fotózás?
– Pénteken! Te is, és Mark is kelletek – mondja
kidomborítva a mellét. – A kutyát majd hagyd itthon, mert
nem tudom, meddig fog tartani.
Figyelmen kívül hagyom az utolsó mondatát, csak egy
kérdés foglalkoztat.
– Akkor ezek szerint Mark menedzsere is te lettél?
Bólint, majd zavartan forgatni kezdi a tollat a kezében.
Nem gondoltam, hogy ezek ketten egyszer összejönnek.
Ezt a kis „balesetet” Markkal leszámítva, Angela az eddigi
legjobb szervezőm. Az elején még voltak kétségeim a
tudását illetően, de mára már nyugodt szívvel dőlök
hátra, ha ő a kezébe veszi a dolgokat. Nőként sem utolsó,
de tartom magam a szigorú elveimhez. És figyelembe
véve, hogy lényegében én az ő főnöke vagyok, jobban
teszem, ha nem is gondolok rá nőként. Nem mintha képes
lennék megbirkózni a temperamentumával.
– Idén is rendeztek újévi köszöntőt? – kérdezi.
– Azt hiszem, igen.
– Jól van. Akkor rám itt már nincs szükség. Vagy kellek
még valamihez?
– Nem, köszönöm a segítségedet.
Feláll, megigazítja magán az extra rövid szoknyát,
amiben biztosan nagyon fázhat a kinti mínuszokban.
– Kitalálsz egyedül?
Mérgesen összehúzza a szemöldökét, majd eltipeg az
ajtóig, de ott visszafordul.
– Úgy látom, látogatód van.
Megigazítom a baseballsapkát a fejemen, és kíváncsian
az ajtóhoz lépek. Az ujjatlan trikómban azonnal kiráz a
hideg. Összeszorítom a fogamat, és még szélesebbre tárom
az ajtót. A kellemes meglepetés láttán mosolyra húzódik a
szám.
– Szia! – köszön Lin halkan.
– Akkor… Szia, édes! – szól közbe Angela nyájas
hangján. − Ne feledd a randinkat pénteken!
– Jól van, Angela, csak menj már! – sürgetem.
Megvárom, míg eltipeg a kocsijáig, majd beszáll a BMW-
jébe.
– Szia! – mosolygok újra az előttem ácsorgó lányra. – Ne
haragudj, ő csak a menedzserem.
– Értem. Bemehetek?
Észbe kapok, elállok az útból és beljebb invitálom.
– Hoztam neked valamit – mondja megtorpanva az
előszobában. – Hű! Te ekkora palotában laksz?
Valamit válaszolok, de igazából én magam sem értem,
mit. Földbe gyökerezett lábbakkal nézem őt. A kabátját
hanyagul a karjára akasztja, és a ház látványától
elragadtatva sétál el előttem. Már éppen figyelmeztetném
a kutyámra, de a lány nagyszerűen bánik a nappaliból
kirohanó ebbel. A majd negyvenkilós kislány
farokcsóválva tűri Lin vakargatását és simogatását.
Uh, de lennék a kutya helyében…!
Mi van?
Gyorsan megdörzsölöm a szemem, és újra megigazítom
a sapkám, majd megköszörülöm a torkomat.
– Szereted a kutyákat?
– Azt hiszem – feleli beharapva az alsó ajkát.
– Jól van, elég a kényeztetésből. Gyere, kislány, a
helyedre! – fogom meg Daisy nyakörvét és a mellettünk
lévő szobába vezetem.
Visszaérve kíváncsian pillantok a lányra, amint a
parányi válltáskájában kotorászik.
– Ez a tiéd – mondja, és előhúzza a sálamat.
Megállok a nappali közepén, elveszem a felém nyújtott
sálat, és ledobom a kanapéra. Szótlanul lép a szoba
egyetlen nagy ablakához, ami szinte az egész falat
elfoglalja.
– Szóval… itt élsz? – fordul szembe velem.
– Amikor a szülővárosomban vagyok, igen.
Csendben bólint, majd újra elfordul, és az ablakban
állva a holdfénynél megcsillanó befagyott tavat kezdi
csodálni.
– A kutyádat is magaddal szoktad vinni, amikor távol
vagy?
Lassan felé indulok, de a kérdése megállít. Miért
érdekli?
– Többnyire őt is magammal viszem, igen. De van, hogy
a szüleim vigyáznak rá, ők odaát laknak a szomszédban.
A nő megfordul, és mintha fájdalmat vélnék felfedezni
az arckifejezésében. Szeme azonban fényesebben csillog,
mint a jég felszíne, az ajka pedig édesebbnek tűnik, mint
méz.
– Iszol valamit?
Megrázza a fejét, és zavartan lesüti a szempilláit.
– Nem kellene itt lennem… − sóhajt maga elé tekintve.
Értetlenül nézek rá, nem tudom, mi okból gondolja ezt.
 – Máskor még biztos összefutunk. Jó éjt! – hadarja, majd
szó szerint elszalad mellettem, és a kijárat felé tart.
Hivatalosan is belátom, hogy nem vagyok csajozós
formámban. Az pedig még inkább megnehezíti a
dolgomat, ha a kiszemelt áldozat nem hajlandó öt percnél
több időt velem tölteni.
Utánaballagok az ajtóhoz, és nagyot szippantok a hűvös
levegőből, miközben végignézem, hogyan tűnik el az
alakja a sötétben.
Visszasétálok a nappaliba, és a levágódom a kanapéra.
Daisy azonnal felugrik mellém, a fejét az ölembe helyezi,
én pedig végigsimítok a puha, fekete szőrén. Hiába
próbálom megérteni a nőket, egyszerűen zsákutcába
futok minden egyes alkalommal. Azt a kifejezést, amit a
lány arcán láttam átsuhanni, már vehettem volna jó
jelnek is. De aztán meg elrohan… Kíváncsivá tett ez a nő,
mindenképpen meg akarom ismerni. Most azonban
másra van szükségem… Támad egy hülye ötletem, amit
később tuti meg fogok bánni, de ez most még nem érdekel.
A telefonom után nyúlok, majd egy kis keresgélés után
rányomok az ismerős számra. Néhány csengés után
azonban imádkozni kezdek, hogy mégse vegye fel.
– Szia, Mókuskám!
Utálom, mikor így hív…
– Szia, Raisa. Ráérsz?
– Úgy érted, most?
– Igen, most – válaszolom nyugtalanul.
– Repülök, drága.
 Melanie
Nagy levegő!
Gondolhattam volna, hogy ha eljövök, akkor nem csak
egy szívélyes köszönést kapok majd tőle, hiszen már a
jégpályán is éreztem a kölcsönös szikrát. Tényleg tetszem
neki? Valóban flörtölt velem az imént? És Daisy?
Megtartotta! Végig vele volt az elmúlt években. Minden
olyan zavaros, mintha csak álmodtam volna az egészet.
Badarság! Miért is akarna engem? Pont engem? Nálam
szebb és csinosabb nőt bármikor talál. Régen is csak a
fogadás miatt volt velem. Viszont most nincs fogadás.
Akkor miért flörtöl velem? Jézusom! Nem számítottam rá,
hogy ennyire elgyengülök a látványától. Még a
postaládához sem tudok úgy kimenni, hogy szét ne
nézzek, nincs-e a közelben. Nem mintha nem lett volna
elég bajom, még a pletykás szomszédjaim is rajtam
csámcsogtak. Számukra nem Melanie jött haza, ahogy
várták, hanem egy idegen nő. Lin. Akárhányszor
hallótávolságon belül voltam, kínosan ügyeltek rá,
nehogy meghalljak valamit a fontos beszélgetésükből. Tiff
szerint azt találgatták, ki is lehetek. Talán bemondták a
helyi híradóban, hogy ciános cukorkát akartam rásózni
egy gyerekre? Vagy mi? Bár régen sem volt ez másképp…
Kislánykoromban is úgy viselkedtek velünk, mintha
ebolásak lennénk. Soha senki nem kérdezte meg anya
halála után, hogy szükségem van-e valamire, hogy képes
vagyok-e megbirkózni a veszteséggel. Még mindig
hajlamos vagyok elfelejteni, hogy az emberek milyen
keserűek és szívtelenek tudnak lenni azzal, aki egy kicsit
is kilóg a sorból.
A ház elé érve a közvetlen szomszédba botlok, aki
szokásához híven egy másik nővel diskurál, hólapáttal a
kezében.
– Ön az új lakó? – szólít meg váratlanul köszönés nélkül
a szomszédasszony.
– Üdv! Igen.
– Egy ideig azt hittük, hogy az előző tulaj jött vissza.
Menjetek a pokolba!
Előveszem a kamumosolyomat, és vöröslő arccal
elnézést mormolok, majd tovább megyek. Remegő
lábakkal teszem meg a maradék távolságot az ajtóig, és
alig várom, hogy beérjek a házba. Minél hamarabb ki
akarom zárni azt a világot, ahol az ilyen rosszindulatú
némberek élnek.

Szeretném hinni, hogy ez a néhány nap elég volt arra,

hogy összeszedjem magam, és újra a rokonaim szeme elé
merjek állni. A házuk előtt azonban rájövök, hogy
tévedtem. Mégsem állok készen a találkozásra, rettentően
izgulok.
Tiff megszorítja a kezem, és egy bátorító mosolyt küld
felém.
 – Minden rendben lesz – suttogja.
Mosolyra húzom a szám, ami inkább hasonlít egy
döglött ponty utolsó idegrángására, mint egy magabiztos
nő mosolyára.
Izzadt kézzel megmarkolom Tiffany kezét, és
elindulunk együtt befelé. Néhány bátortalan lépés
megtétele közben érzem, hogy a torkomat szorongató
óriási gombócok miatt nehezen kapok levegőt, de
természetesen tudom, hogy ez csak a pánikroham első
tünete.
A ház felé haladva többször is átfut a fejemen, hogy
fogom magam és elszaladok, de az nem lenne illő egy
felnőtt nőhöz, úgyhogy görnyedt háttal vonszolom tovább
magam befelé.
Dwayne és Paula szinte semmit sem változtak az évek
alatt. A nagybátyám ugyanúgy magasodik a felesége fölé,
mint egy felhőkarcoló, Paula pedig még mindig olyan
kontyba fogja a haját, mint azelőtt. Egyre közeledve
hozzájuk elbizonytalanodom, mert a várt öröm helyett
zavarodottság ül ki az arcukra.
Nem hibáztatom őket. Több mint tíz év telt el, és se Tiff,
se én nem hasonlítunk arra a képre, ami az
unokahúgukról él bennük.
– Sziasztok! – állok meg közvetlenül előttük.
Dermedten néznek egymásra, majd újra rám.
– Szia… − köszön bátortalanul Dwayne.
– Mel? – vág Paula a szavába.
Alig láthatóan bólintok, és lassan könnybe lábad a
szemem, amit hasztalanul próbálok pislogással eltüntetni.
– Ó, édes istenem! – kiáltja Paula, és szorosan átölel. –
Annyira hiányoztál nekünk!
– Ne haragudjatok… − mormolom elhadarva a szavakat.
– Mel? – kérdi újra még mindig bambán álldogálva a
nagybátyám.
Paula öleléséből ránézek, majd őszinte mosolyra húzom
a számat.
– Szervusz, Dwayne!
A nagybátyám szeme összeszűkül, én pedig attól félek,
most azonnal számonkéri rajtam az elmúlt éveket.
Megdörzsöli a homlokát, majd ő is mellénk lép, és átölel
bennünket. A könnyeimnek nem tudok parancsolni,
azonnal kicsordulnak, ahogy magamba szívom a rég
elfeledett illatukat. Az arcuk, a hangjuk mind-mind a régi
életemre emlékeztetnek, amit egykor magam mögött
hagytam. Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy
nehogy kudarcot valljak saját magam és a rokonaim előtt.
– Jó végre itthon látni… − szakítja meg a kínos csöndet a
nagybátyám, de képtelen folytatni a mondatot a túl sok
érzelemtől.
– Alig ismerek rád, te lány! Ez a haj, nagyon furcsa –
érinti meg Paula a szemembe hulló tincset.
– Te viszont szebb vagy, mint valaha – mosolygok vissza
rá.
– Ó, hát ez nagyon kedves tőled, Melanie! De mondd
csak, merre jártál? És miért nem válaszoltál a
leveleinkre?
 Ezt nehéz lenne elmagyaráznom nekik, és bár
számítottam az efféle kérdésekre, mégsem tudok
válaszolni rá. Az évek alatt rengetegszer költöztem, s egy
idő után már nem adtam meg Pauláéknak a címemet. Azt
hiszem, hogy ne érjen több fájdalom, inkább csak
magamra gondoltam, és kizártam minden olyan
információt, amiről azt hittem, hogy kárt tehetne
bennem. Ilyenek voltak az itthonról kapott levelek és
telefonhívások is. Folyamatosan harcoltam magammal,
végül belenyugodtam abba, hogy talán jobb is, ha
eltemetem a múltamat. Nagyon önző tett volt, most már
tudom.
– Nem is tudom – felelem.
– Ó… mindegy is – szól közbe Dwayne. − Az a lényeg,
hogy hazajöttél.
– És kit hoztál magaddal? A barátnőd? – mosolyog
kedvesen Paula a néhány lépésnyire álldogáló Tiffra.
– Igen. Ő itt Tiffany.
Tiff rám mosolyog, majd mellénk lép, hogy
bemutatkozzon.
– Üdvözlöm, Tiffany! – nyújt kezet először Dwayne.
Hamar összebarátkoznak, ami Tiffnél nem meglepő,
hiszen kivételes ember, mindenkivel gyorsan megtalálja a
közös hangot.
Épphogy belépünk a házba, a lépcső felől hangos
dübörgésre leszek figyelmes.
– Csá! Adna valaki ötszáz dollárt? − bújik elő egy
vörösesbarna hajú srác az ajtóból.
 – Nem, Alex! – feleli szigorúan Paula.
Idegesen torpanok meg a fiú látványára. Széles válla
legörnyed, ahogy az anyjához beszél, rólam tudomást sem
vesz. Nem tudja, ki vagyok, de nem is várom el tőle, hiszen
alig volt nyolcéves, amikor elmentem. Nem az ő hibája,
hogy egyszer csak kiléptem a családom életéből.
Magasságát az apjától örökölte, csakúgy, mint az
arcformáját. Vékony, csontos termete egyből elárulja,
hogy nem a sportok szerelmese. Kezében egy konzolt tart,
és idegesen lóbálja, miközben valami gyilkolós játékról
magyaráz.
– Alex? – motyogom a nevét.
A fiú abbahagyja egy pillanatra a veszekedést, mire
Dwayne veszi át a szót.
– Fiam! Emlékszel Melanie-ra?
– A bolondra?
A szívembe hatalmas késként vágódik a kérdése, amitől
lefagyok.
– Vigyázz a szádra, Alex! – pirít rá Paula.
Tiff is nagy levegőt vesz, és szinte érzem, hogyan
próbálja visszatartani a véleményét, amit egy felé küldött
mosollyal meg is köszönök neki.
– Ne! Hagyjátok, semmi baj – mondom, majd az
unokaöcsém felé fordulok, és egy szuszra közlöm vele a
tényállásokat. − Szia, Alex. Igen, én vagyok az
unokanővéred, és ha legközelebb is bolondnak fogsz
hívni, akkor viselned kell a következményeket.
A fiú ajka szétnyílik, látszik rajta, hogy megfontolja a
figyelmeztetésem minden egyes szavát. Paula vigyorogva
pillant a férjére, pedig a mondatom közben igyekeztem a
legszigorúbb arckifejezésemet elővenni, úgy látszik,
sikertelen próbálkozás volt. Alex is észreveszi a szülei
pusmogását, ezért ő is mosolyra húzza a száját.
– Ááá, te lány vagy. Ugyan mit tudnál tenni velem?
– Mondjuk, kihívlak arra a lövöldözős játékra, és jól
megverlek benne.
– Na, arra befizetek! – válaszolja nevetve, és már
nyújtja is át a konzolt.
– Ez gyors volt… jó látni, hogy máris megkedveltétek
egymást – mosolyog Dwayne.
– És a többiek merre vannak? – nézek szét az étkező felé
lépve.
– Nail az egyik barátjánál, Ash pedig az Államokban –
válaszolja az unokaöcsém, mielőtt felszalad az emeletre.
– Hogy mi? Miért? – kérdezem, visszanézve a többiekre.
Már átkozom magam, amiért nem kerestem föl a
családomat hamarabb, akkor talán összefuthattam volna
Ashley-vel is.
– Gyere, előbb mutatok valamit! – szól Paula, majd
leültet minket az étkezőben lévő nagy asztalhoz.
Fényképeket rak elém különféle dobozkákból, én pedig
gyanakvó pillantást vetek rájuk.
A fotókon egy fiatal, csinos lány pózol jégtáncos
kosztümben, a lábán fehér korcsolyával.
– Ugye milyen hihetetlen? – örvendezik Paula.
– Az istenért sem tudtam Ashley-t a hoki felé terelni –
mondja Dwayne a homlokát ráncolva.
Egymás után pörgetem a képeket, és még mindig
hitetlenkedve bámulok a gyönyörű unokahúgomra.
– Az olimpiára készül, de tegnap mondta skype-on, hogy
karácsony után hazarepül, mert csak februárban
kezdődnek a versenyek – közli Paula a világ
legtermészetesebb módján.
– Hogy mi? Az olimpiára? – hüledezek.
– Azt az eget! – ámuldozik a barátnőm is.
Újra a kezembe veszem a képeket, majd átadom őket
Tiffnek.
– Én már a jégkoronghoz sem értettem, szerintem a
jégtánccal sem vagyok másképp – mondja mosolyogva Tiff.
– Nekünk nem is kell érteni hozzá, csak gyönyörködni
benne. Azok a ruhák is bámulatosak! − csapja össze a
kezét a büszke Paula.
– Meg drágák…
– Na, de Dwayne!
Mosolyogva nézem a civódásukat. Egy idő után azon
veszem észre magam, hogy Zackre gondolok.
Semmiféleképp nem tudhatja meg, hogy én Melanie
vagyok, így már késő. Ha most elmondom, akkor biztos
hülyének tartana, hogy miért nem egyből ezzel kezdtem,
amikor a ház előtt leszólított. Ezt mondjuk magam sem
értem. Annyira meglepett ott a postaládánál, hogy
igazából fel sem fogtam, hogy ő az. Tudtam, láttam, hogy ő
az, de olyan volt az egész, mintha nem is én lettem volna
akkor ott. A markáns arca, az erős, férfias kisugárzása, az
izmos termete, na meg az ismerős hangja, ami még mindig
itt cseng a fülemben. Nem lett volna szabad visszavinnem
a sálat, odaadhattam volna Marknak is. Nem… Látni
akartam, és a sál nagyszerű ok volt rá. Istenem…!
Imádtam a kezének minden egyes érintését, a csókjait, a
szeme pajkos csillogását.
Kétórányi élménybeszámolón és fényképnézegetésen
túlesve Paula végre leül velünk szembe.
– És hogyan tovább?
A kérdése azonnal visszazökkent a jelenbe.
– Egy ideig biztos maradunk – feleli helyettem Tiff, látva
a zavaromat.
– És mivel foglalkozik, Tiff? – kérdezi Paula a fényképek
elpakolása közben.
– Fodrász vagyok.
– Ó, van egy nagyszerű szalon a belvárosban. Pont ma
láttam, hogy keresnek valakit.
Sajnos nem tudok együtt örülni Tiff-fel, mert a
rosszullét meglepő gyorsasággal tör rám. Nagyokat
lélegezve próbálom a hányingerem az agyam
legeldugottabb részébe száműzni a szédüléssel együtt, de
sikertelen a próbálkozásom. A barátnőm már ismer
annyira, hogy észrevegye, ha bajban vagyok.
– Igazán nem szeretnék ünneprontó lenni, de akár el is
indulhatnánk. Te is be akartál még menni a kórházba,
meg ilyenek, ugye, Mel…?
– Kórházba? Minek akarnál odamenni? – kérdezi
meghökkenve Paula.
 – Munka miatt – felelem visszanyelve a hányingert. −
Sebész vagyok.
Most ők vágnak olyan arcot, mint én az érkezésünk
után, mikor megláttam Ash képeit. Hol engem bámulnak,
hol pedig egymást. Erre nem számítottak. Egyértelműen
nem. Úgy látszik, szeretünk egymásnak meglepetéseket
okozni.
– Akkor, mi megyünk is – áll fel a székről Tiff.
– Igen, majd később még benézünk. Addig is puszilom a
másik két unokatesómat.
– Átadjuk – mosolyog Paula.
– Jó újra látni, Melanie – ölel át Dwayne úgy, hogy a
szuszt is kinyomja belőlem.
– Nekem is jó érzés, de nem kapok levegőt.
– Na, engedd már el! – paskolja meg Paula a férje vállát.
– Megfojtod szegény lányt.
– Megpuhult a nagyvárosban. Meg vékonyka is.
– Hé! Nem vagyok vékonyka! – háborodom fel. – Csak
odafigyelek magamra és egészségesen étkezem.
– Ugye nem lettél vegetáriánus? – kérdezi megtorpanva
a nagybátyám.
– Nem.
– Helyes! Az nem ember, aki nem eszik húst!
– Dwayne! – szól rá Paula.
– Akkor én mutáns vagyok, vagy mi? – kérdezi a
szemöldökét felvonva Tiff.
Kétségbeesésemben a tenyerembe hajtom a fejem, és
hangosan felsóhajtok.
A hirtelen beállt változás nem nagy örömmel töltött el, és
a tudat, hogy Cole Harbourban vagyok, vegyes érzelmek
sokaságát zúdította rám. Az egyik pillanatban örültem a
rokonaim viszontlátásának, a másikban viszont gyűlöltem
magam, amiért nem vagyok képes elszakadni a
múltamtól.
Átfordulok az ágyban a másik oldalamra, de álom már
nem jön a szememre. Fáradtnak érzem még magam a
komoly gondolatokhoz, mégis átfut az agyamon az az
aprócska tény, hogy amit régebben börtönnek éreztem,
most a lehetőségek birodalma. Van lehetőségem egy új
élet megalapozásához. Itt mindenem meglenne, amikre az
elmúlt években vágytam: család, barátok, és egy jó
munka. És az emlékek…
Izgatott vagyok az új munkám miatt is. Tudom, hogy
ugyanabban a kórházban halt meg a lelkemnek egy
része, ahol most dolgozni fogok. A munkám során sokszor
szembesültem már a halállal, ami természetesen minden
egyes alkalommal megviselt. Azonban anyám emléke
nemcsak puszta fájdalommal jár együtt, hanem rengeteg
önmarcangolással is. Nem telik el nap, hogy ne az járna a
fejemben, hogy mi lett volna, ha nem megyek el a bálba,
ha hamarabb érkezem haza, ha komolyabban veszem a
rosszullétét. Bár tudom, hogy ez mind nem számít, hiszen
ha nem akkor, akkor később hagyott volna magamra.
Mégis az, hogy nem volt időm elköszönni tőle, kiszakított
belőlem egy darabot, amit még azóta sem kaptam vissza.
Régebben, amikor a New York-i lakásban agonizáltam a
tévét bámulva, akkor hallottam életem legigazibb
mondatait a Tara alteregói című sorozatban.
„Születésünktől fogva azon munkálkodunk, hogy
megtudjuk, kik vagyunk. Ám ha trauma ér minket, csakis
a túlélésre koncentrálunk. Gyakran darabokra hullunk
és elrejtjük személyiségünk védtelen darabkáit,
összeszedjük őket és gondosan elcsomagoljuk. Későbbi
életünk során ezeket a darabokat keressük, és azt a
személyt, aki segíthet megtalálni a személyiségünk
elvesztett darabkáit.”
Vajon nekem ki segít majd megtalálni az én elveszett
darabkáimat és kirakni a puzzle-t?

A belvárosban a hivatalokat járjuk Tiff-fel, közben

odaköszönünk egy-egy már ismerős arcnak a városból.
Nem egy hálás feladat, de ezt is el kell végeznünk, hogy
elkezdhessük az új életünket.
A szükséges festékeket és ecseteket is megvettük már,
semmi nem áll az utunkba, hogy helyrepofozzuk a házat,
és azzal együtt rendbe tegyem a lelkemet is.
Délutánra mindketten fáradtan rogyunk le otthon a
műanyag fóliával letakart kanapéra. A telefonom egyből
csipogni kezd, amitől még komorabbá válok.
– Vissza kell vinnünk ma a kocsit. Lejárt a kölcsönzés
határideje – olvasom fel az üzenetet.
– Azt hittem, hogy azt már elintézted.
Megrázom a fejem.
– Majd megkérem Dwayne-t, hogy segítsen. Anyám
autójába is új életet kellene lehelni, mert biztos nem indul
már be az öreg tragacs.
– Miért nem szólsz Marknak?
– Mert nem! – vágom rá azonnal.
Tiff enyhén összevonja a szemöldökét, majd egy cseppet
sem barátságos hangon megkérdezi.
– Megmondanád, hogy mi a bajod vele? Azt látom, hogy
nem kedveled, de attól még jó srácnak tűnik. Hiszen ő
segített rajtunk a múltkor is!
– Bízol bennem? – érintem meg a barátnőm vállát.
– Persze.
– Akkor hidd el nekem, Mark nem jó ember!
Tudom, hogy a múltamnak ezt a részét is el kellene
mesélnem Tiffnek, hogy megértse, miért vagyok Markkal
távolságtartó, de nem biztos, hogy képes vagyok rá. Most
még nem.
Mikor megláttam, hogy az úton segítségünkre siető
kocsi sofőrje nem más, mint Mark, bepánikoltam. Egészen
hazáig hozott minket, de nem láttam rajta, hogy felismert
volna. Ezért persze megint anyát okoltam, mert kötve
hiszem, hogy a város huszonötezer lakója közül pont
Marknak kellett akkor megállnia mellettünk.
Szerencsémre eddig senki sem ismert fel, és ezt ki is fogom
használni, amíg tudom.
 A nappaliban előkészítem az ecseteket, hogy holnap
első dolgunk legyen kifesteni a konyhát. Nagy munkába
fogtunk Tiff-fel, de szeretnénk az alsó résszel még idén
végezni, hogy legalább idelent lakhatóra varázsoljuk a
házat.
A mai napon találkoznom kell a főorvossal is, aki Paula
elmondása szerint a legkedvesebb doki a környéken.
Örülök, hogy normális kollégáim lesznek, ez a brooklyni
kórházban nem adatott meg. Szerencsére Tiffany is
megkapta a fodrászmelót, bár egyelőre részmunkaidős
pozícióról van szó, de mi már ennek is tudunk örülni. Ezt
leszámítva, úgy néz ki, sínen van az életünk. Van hol
laknunk, van munkánk, amivel pénzt tudunk keresni a
házfelújításra. Csípőre teszem a kezem, és fáradtan
mérem fel a károkat, amit a tizenkét évnyi elhanyagolás
okozott a házon. Kicsit magamat vélem felfedezni ebben a
házban. A sorsunk legalábbis hasonló. Tizenkét év
magány és hidegség. Remélem, egy idő után az én
testembe is beköltözik újra a melegség.
Azon a hajnalon, amikor megérkeztünk, először
kiborultam. Tiffany és Mark ebből semmit nem vettek
észre, de belül zokogtam. Már a várostáblánál éreztem a
szédülést, a hányinger pedig akkor jelentkezett, amikor
leparkoltunk a sötét, kietlen ház előtt. Érdekes módon,
mikor beléptünk a házba, azt éreztem, hogy a
kórházaktól nem viszolygom annyira, mint a saját
konyhánk látványától. Most is arra az estére emlékeztet
minden, mikor belépek a helyiségbe és megtalálom
anyámat a földön fekve.
Gondolataimat a telefonom csöngése szakítja meg.
– Halló?
– Szia, Mel, itt Dwayne beszél. Igazán elmenthetted
volna már a számomat.
– Ööö… szia! Ne haragudj, még nem volt időm.
– Jól van, de ne felejtsd el! Azért hívlak, mert holnap
ebédelni megyünk Henryhez, és arra gondoltunk
Paulával, hogy velünk tarthatnál.
– Még megvan Henry vendéglője? – lepődöm meg a név
hallatán.
– Meg, de már nem sokáig, valakinek fáj a foga az öreg
éttermére.
– Nehogy már! Nem tehetünk érte semmit?
– De, mégpedig azzal, hogy mi is oda megyünk ebédelni.
Ha fellendítjük a forgalmat, talán nem engedi majd az
önkormányzat, hogy egy jól menő üzletet átvegyen egy
jöttment.
– Értem, akkor számíthatsz rám.
– Remek!
– Dwayne? – szólok bele gyorsan, mielőtt letenné.
– Igen?
– Segítenél visszajuttatni a bérelt kocsit a reptérre? Még
mindig az út mellett rostokol lerobbanva.
– Jól van, majd megnézem, mit tehetek. Az anyádé
működik?
– Nem hiszem.
– Rendben, akkor majd holnap megnézem – feleli és
köszönés nélkül bontja a vonalat.
Leteszem a telefont és folytatom a pakolást. Egyszer
csak mintha megérezném, hogy Tiff mögöttem áll.
– Minden rendben? – kérdem megfordulva.
Tiff keresztbe teszi a karját, és csípőjével a
konyhaszekrénynek dől.
– Nem tudom, mondd meg te! Zack házában jártál,
ugye?
– Honnan tudsz erről? Mark mondta?
– És ha ő mondta?
– Remek! Már elfelejtettem, milyen is a kisvárosi élet,
ahol mindenki mindenkiről tud mindent.
– Miért? Ez titok?
– Egyáltalán nem – tiltakozom. De mégis, honnan tudsz
róla?
– Mark látta, hogy kiszaladtál Zack házából. Mi történt?
Miért szaladtál el?
– Nem történt semmi komoly. Visszavittem neki a sálat,
mert…
– Mert látni akartad?
– Igen – vallom be töredelmesen. – De ez nem nagy
dolog…
– Nekem nem az. De neked igenis az! Ismerlek, Lin…
Nem akarom, hogy bajba kerülj. Szerintem mondd el neki
az igazat!
Egy pillanatra összeszorítom az állkapcsom, és a
körmöm is belevájom a tenyerembe, olyan erősen
szorítom ökölbe a kezem. Tudom, hogy mit kellene
tennem, de még nem tehetem. Félek, akkor ugyanonnan
folytatnám az itteni életemet, ahol régen abba hagytam.
Nem aggódom, hogy az évekkel ezelőtti hibát újra
elkövetném Zackkel, csak látni akartam.
– Nyugodj meg, nem vagyok belé szerelmes. Azt hiszem,
régen se voltam.
– Ó, nem versz át engem, Lin! Te már attól szerelembe
esel, ha egy férfi rád mosolyog kedvesen.
– Menj a francba! – nevetem el magam Tiff humoros
megjegyzésén.

Z ack
Keserű érzés egyedül felkelni, pláne ha a kocsimban ér a
reggel. Álmosan dörzsölöm meg az arcomat, majd ásítva
nézek körül. Nem érzem a lábfejem, az egész testem
kihűlt a hidegben. Eredetileg nem szándékoztam kint
éjszakázni, de miután sikerült beszürcsölnöm egy üveg
whiskyt, teljesen kiütöttem magam, és kénytelen voltam
kiszellőztetni a fejem, mielőtt útnak indulok.
Nehezen kihajtogatom magam a terepjáróból, majd
nagy levegőt véve próbálom elnyomni a feltörő
hányingeremet, de sikertelen a próbálkozásom. Gyors
lépésben közelítek meg egy fát, hogy mellé roskadva
kiadjam magamból a gyomrom tartalmát. Mikor már
üresnek érzem, megvárom, míg a szédülés is alábbhagy,
aztán felegyenesedem.
A kocsi eleje behorpadt. Ezt egyből észreveszem, de
egyéb károkat nem látok rajta. Elindulok a nyomokat
vizsgálva, és hamar meglátom, hogy néhány méterrel
arrébb elkaptam egy fát, aminek köszönhetően itt álltam
meg. A másik irányban, ahol az út véget ér, egy óriási
szakadék tátong. A hideg végigfut a hátamon, a fájdalom
már csak másodlagos. Sikerült majdnem megölnöm
magam részegen, ehhez csak gratulálni tudok
magamnak.
– Mekkora barom vagyok! – morgom bosszúsan.
Mérges vagyok magamra, mert kezdek úgy viselkedni,
mint a legtöbb felkapott sztár, akik jó dolgukban nem
tudnak mit csinálni magukkal, ezért önpusztításba
kezdenek. Mióta engedem meg magamnak, hogy ennyit
igyak? Pláne, hogy az okát sem értem, miért. Eddig
minden problémámra ott volt a hoki. Most nem értem,
mitől lett más minden. Azt tudom, hogy Raisával
összegabalyodni nagy hiba volt, jobban
megválogathatnám, hogy kit engedek az ágyamba.
Visszasétálok a kocsihoz, megpróbálom beindítani, de
csak zakatoló hangokat ad a motor. A motorháztetőt
felnyitva, azonnal látom, hogy az egyik akkumulátorsaru
levált. Hátrakaptatok a szerszámos dobozhoz, közben már
nem érzem a lefagyott lábujjaimat. A térdig érő hó meg se
kottyan már. Kiveszem a szükséges szerszámokat és
pillanatok alatt helyrehozom a hibát, így már az első
próbálkozásra beindul a járgány.
 Egészen hazáig bosszankodok, amin Mark jelenléte sem
enyhít, amikor megpillantom a ház előtt.
– Haver, mi történt veled? – siet elém, amint leállítom a
motort.
– Kicsit túlzásba vittem a lazulást, ennyi – morgom.
– Akkor hozd magad rendbe, mert holnap fotózás van.
Hiába erőltetem az agyam, hogy rájöjjek, mégis mi a
francról beszél, semmi nem ugrik be.
– Ne nézz így rám! Angela azt mondta, hogy mindent
lebeszélt veled reklámügyben.
– Tényleg! – kapok a fejemhez, mire fájdalom hasít a
koponyámba.
– A drága menedzsernőnk azt is mondta, hogy a modell
eltörte a lábát, és most sürgősen keresni kell melléd egy
csajt. Rád bízta a döntést.
– Mi? Hogy rám? – kerekedik el a szemem sokadszorra.
Valami nem stimmel velem, olyan érzésem van, mintha
még mindig részeg lennék, de nagyon is tudatában
vagyok annak, hogy mi történik körülöttem. Például ezt a
fotózást most a hátam közepére se kívánom. Leülnék egy
percre, hogy összeszedjem magam, mert az
egyensúlyommal még mindig probléma van. A fejem is
majd felrobban…
– Figyelj már, Zack! Jól vagy? Szerintem be kéne
menned a kórházba.
– Semmi bajom, csak ki kell aludnom magam!
Azóta se cseréltem le az ágyneműt, mióta Raisa feküdt
benne. Leszarom… A gyomrom azonban nem így gondolja,
és újra háborogni kezd erre a gondolatra, majd
öklendezve csuklom össze.
– Azonnal hívok valakit! Maradj itt! – adja ki az
utasítást Mark.
Arrébb megy, előkapja a telefonját, és nyomogatni kezdi
rajta a gombokat. Elfordul, míg felhív valakit, majd mikor
már kiterülve fekszem a hóban, megszólal.
– Azonnal jön a segítség, addig menjünk be valahogy.
– Kulcs a kocsiban – nyögöm.
Feltápászkodom, majd lassú léptekkel közelítünk a
bejárat felé.
– Mark?
– Igen, haver?
– Angelának és az edzőnek egy szót sem szólhatsz erről!
Szigorú tekintettel néz rám, tudja, hogy nagy dologra
kérem, hiszen az edzőnek kötelessége tudni a csapat
minden tagjáról még azt is, hogy mikor dugott utoljára.
Viszont, ha most megint ki kell hagynom pár hetet e miatt
a baleset miatt, akkor búcsút inthetek ennek a
szezonnak.
Végre bevágódom az ágyba. Hűséges kutyám az ágy
végében bámulja a barom gazdáját, közben egy-egy
nyüszítő ugatással kapom tőle is az agymosást. Nemhiába,
ő is nőből van. Lerúgom magamról a bakancsot, és nagy
nehezen kivánszorgok a fürdőbe, majd beállok a zuhany
alá, mert már a saját szagomtól is hányingerem van.
– Hol van? – csapódik ki a fürdőszobaajtó Lin előtt.
Már csak ez kellett…
 A nő nem törődik vele, hogy meztelen vagyok, beront a
zuhanykabin elé, és a kezébe veszi a törülközőt.
– Mark! Letépem a tökeidet! – kiáltom el magam. −
Minek hívtad ide?
– Ő is orvos. És gondoltam, egyből jobban leszel, ha egy
ilyen szép doktornő vizsgál meg – neveti el magát az
ajtóban állva Mark.
– Fiúk, elég! – szólal meg Lin határozottan. – Én is itt
vagyok, és hallok mindent.
– Tényleg? – kérdem ironikusan.
Nem akarom, hogy ő vizsgáljon meg, és azt sem akarom,
hogy így lásson. Hiába próbálok tudomást sem venni róla,
ő továbbra is kitartóan tartja maga előtt azt az átkozott
törülközőt. Mérgelődve kiöblítem a számat, majd óvatosan
kilépek a járólapra − nem hiányzik, hogy elvágódjak
meztelenül előtte. Kiveszem a kezéből a felém nyújtott
törülközőt, azzal magamra terítem, de csak a fél testemet
fedi be. Bizonytalan mozdulatokkal végigtörlöm magam,
majd csukott szemmel elindulok az ágy irányába.
– Láttam a kocsit – mondja a lány aggódó hangon.
Nem kell kinyitnom a szemem, így is magam elé tudom
képzelni a csókolni való száját és az enyhén összeráncolt
homlokát.
– Mark?
– Nem kell kiabálnod öreg, itt állok melletted.
– Ne haragudj. Hoznál egy pohár vizet?
– Persze!
– És vidd magaddal a kutyát is!
 – Gyere, Daisy! Hagyjuk a gazdát csajozni.
Megpróbálom feljebb tornászni magam az ágyon, nem
akarom, hogy Lin ilyen pocsék formámban lásson. A puha
női kéz egyszer csak megérinti az arcom, majd végigsimít
az ujjaival a nyakamon, majd a tarkómnál fogva felemeli
a fejem, hogy elegyengesse a párnát alatta. Kérdés nélkül
mellém fészkeli magát az ágyon, hogy kényelmesebben
megvizsgálhasson. Végig követem a szememmel a
mozdulatait. Megérinti a fejem búbját, és mikor az ujjai
alatt egy ponton iszonyúan belehasít, a karjáért nyúlok és
elkapom. Nem szól egy szót sem, csak rám mereszti a kék
szemeit, amitől érthetetlen módon lódul meg a pulzusom.
Lassan visszateszi a kezét az érzékeny részre, és
körbetapogatja. Közben egyszer sem kerüli el a
figyelmemet, hogy akárhányszor hozzám ér véletlenül, a
teste megfeszül, akár a gitárhúr.
– Itt szépen beverted – szólal meg halkan. − Megnézném
a pupilládat is, de nincs nálam orvosi lámpa.
– Itt a mobilom – ajánlom fel az üres nadrágzsebemhez
nyúlva. − Már nincs. Biztos kieshetett az előbb.
Mind a ketten tapogatni kezdjük a takarót, majd Lin
keze beleakad Raisa bugyijába, amitől menten
elsüllyedek szégyenemben.
– Ez most… kínos – vallom be.
– Egy kicsit… De nézd csak! Itt a telefonod – emeli fel a
kezét, benne a készülékkel.
Vonakodva átveszem, majd bekapcsolom rajta a vakut.
Gyorsan kikapja a kezemből, és többé már nem is ér
hozzám. Belevilágít a szemembe, majd sóhajt egy nagyot,
én pedig ugyanazt a levegőt szívom be a tüdőmbe, mire
újfent erotikus dolgok jutnak az eszembe. Jólesik a
közelsége, mégis idegesít a jelenléte. Az ő szemében is ott
bujkál a kétségbeesés, de mikor észreveszi, hogy őt
bámulom, megköszörüli a torkát.
– Azt gyanítom, hogy enyhe agyrázkódásod van. Jó
lenne, ha bemennél a kórházba.
– Kizárt! Semmi esetre sem mehetek. Ott elkérik az
adataimat, és máris nyoma van a látogatásomnak, ami
újabb pár hét kényszerpihenőt eredményezne. Vissza kell
kerülnöm a csapatba minél hamarabb. Valami mást
mondj, vagy hagyj magamra!
Ajkait beszívja a fogai közé, és gondolkodik. Nem
mutatja a megbántottság jeleit, mintha nem is
foglalkozna az előbb kiejtett szavaimmal. Majd rám néz,
mélyen a szemembe, felpattan, és kiviharzik a szobából.
Kihasználva az egyedüllétet, megragadom az apró
csipkés ruhadarabot, és kiszédelgek a fürdőszobába, hogy
mérgesen a kukába vágjam.
Most untam meg Raisa a játszadozásaidat! Többet nem
akarlak látni!
Még éppen időben fekszem vissza az ágyba, mielőtt Lin
újra beviharzik az ágyam mellé, és átnyújt egy érdekes
illatú, forró folyadékkal teli bögrét.
– Mi ez? Afrodiziákum? – kérdem kíváncsiskodva.
Szája felfelé kunkorodik, nekem pedig melegség tölti
meg a mellkasomat az enyhe mosoly láttán. Tudom, hogy
eddig nem igen viselkedtem valami barátságosan vele, ő
mégis itt maradt, és tovább ápol.
– Valami olyasmi. Detox tea – válaszolja.
– Mi? Minek? Nem vagyok részeg!
– Csak másnapos… Idd meg, és pihenj, amennyit tudsz –
adja a kezembe a bögrét. − A konyhában megtalálod a
gyógyszereidet – mondja kisimítva a ráncokat a ruháján.
– Meg sem kérded, hogy mi történt velem?
– Miért? Elmondanád?
Igaza van, nem mondanám el.
Kíváncsian nézem a nő arcát, ami eszembe juttat egy
másik nőt. Badarság! Megrázom a fejem és beleszürcsölök
a teába. Az íze ugyanolyan rossz, mint a szaga, viszont alig
pár perc múlva határozottan kezdem jobban érezni
magam. A gyomrom sem liftezik már, és a nyomás is
csökken a fejemben.
– Ne haragudj azért az iménti… − bugyijelenetért, teszem
hozzá gondolatban.
– Ugyan… semmi nem történt – simítja ki a haját a
szeméből.
– Más vagy, mint a többi nő – mondom az ajkait
tanulmányozva.
Összehúzza a szemét, és némi habozással visszakérdez:
– Hogy érted, hogy más?
Ezt hogy is magyarázzam el neki? Miben is más?
Ugyanúgy két szeme van, két keze és lába, mint mindenki
másnak, mégis valamiben különbözik a többiektől.
Valahogy másként érzem magam, amikor vele vagyok.
 – Kedvellek – dörmögöm. − Jobban, mint kellene.
A lány leszegett fejjel piszkálja a körmeit, a mellkasa
pedig oly sebesesen emelkedik le és föl, mintha az imént
futotta volna le a maratoni távot.
– Én is téged.
Mélyen a szemébe fúrom a tekintetem, és
legszívesebben megcsókolnám, de félek, azonnal
kiszaladna a házamból. Vagy a világból. Még nem áll rá
készen.
– Jobban érzed már magad? – kérdezi halvány mosollyal
a száján.
– Jobban, hála neked – motyogom még mindig a
tekintetébe kapaszkodva.
Elveszi a bögrét a kezemből, leteszi a szekrényre, majd
felém hajol, és egy puszit nyom a homlokomra.
Mozdulata eszembe juttatta a gyermekkoromat: anyám
köszönt így el, ha itt volt az idő a lefekvéshez, vagy mikor
munkába indult. Hálásan pillantok a lány szemébe,
amiért felidézte bennem a rég elfeledett biztonságérzetet.
Azt az érzést, amikor tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül,
akkor is vigyáznak ránk, amikor egyedül érezzük
magunkat.
– Eljönnél velem vacsorázni? – szalad ki a számon.
Nem is próbálja meg leplezni a csodálkozását. Amíg a
válaszára várok, erős lüktetést érzek az ágyékom táján,
ami szép lassan kiterjed az egész testemre. Kívánom ezt a
nőt.
– Ennek randiszaga van – feleli.
 – Igen, mert az is.
Mosolyra húzza a száját, és én is vele együtt mosolygok.
– Erről még beszélünk. Egyelőre helyre kell jönnöd.
Bólintok, anélkül hogy megszólalnék. Őszintén szólva
nem ilyen válaszra vártam. A nők repesve kapnának egy
ilyen alkalmon. De ő nem. Mi a fene baja van ennek a
nőnek?
– Most mennem kell, majd később még benézek.
Persze… csak, ha akarod.
– Akarom – vágom rá gondolkodás nélkül.
– Rendben… akkor, szia!
– Szia!
Úgy megy ki a szobából, hogy hátra sem néz, egyszerűen
kisétál. Miért is hittem azt, hogy majd Raisa képes lesz
helyettesíteni Lint? Ugyanúgy vágyom erre a nőre, ha
nem még jobban.
– Bejöhetek? – dugja be Mark a fejét az ajtón.
– Gyere, ha már itt vagy.
– Itt a víz, amit kértél – emeli fel ügyetlenül a poharat.
Talán Mark nem a legjobb ápoló a maga százkilencven
centijével, de most neki is hálás vagyok, amiért itt van
velem, mint egy jó testvér.
– Holnapra hozd magad helyre, különben Angela
kiherél mindkettőnket – mondja közelebb lépve.
– Már most is jobban vagyok az iménti csodateától –
vallom be.
– Te azt tényleg megittad? – képed el Mark. – Pfuj!
Szerintem a csaj rendesen felültetett.
 – Te hívtad őt ide! Akkor most miért kételkedsz benne?
– Nem tudom, de eléggé fancsali pofát vágott odakint,
mikor azt a szart csinálta neked. Tiffany azt mondta, hogy
ennyire még nem látta fehérnek a kiscsajt.
– Ezt most feltétlen meg kellett velem osztanod? És ki a
tököm az a Tiffany?
– A dokinővel vannak együtt. Mármint… nem úgy
együtt. Bár én azt hittem… El tudnám őket képzelni. A
fehér popsi a barna combokon, én meg köztük. Istenem,
add, hogy így haljak meg!
– Álmodozz csak, de Lint hagyd békén!
– Nocsak! Zacky fiú farkát elkapta a dokinő?
Elmosolygom magam, Mark elképedt arcát látva pedig
fel is nevetek, amitől a fejem újra szét akar robbanni.
Legurítom a maradék teát, majd lehajtom a fejem a
párnára és várom az iménti jóleső zsibbadást.
– Ja, jut eszembe! Volt egy tányér leves a frigódban.
Megettem, ha nem baj.
– Még mindig bunkó vagy…
Mark elröhögi magát, aztán elindul kifelé a szobából,
magamra hagyva a gondolataimmal. Szinte azonnal
belezuhanok az álom végtelen sötét világába.

Az édes álmomból a menedzserem rikácsoló hangja

ébreszt fel. Rohamtempóban térek vissza a valóságba, és
pislogva próbálok rájönni, hogy mennyi lehet az idő.
 – Mi az, hogy még alszik?! Mark, ne gyere nekem ilyen
kifogásokkal! A szponzor gépe nemsokára landol,
úgyhogy azonnal kapja össze magát! És mi van a nőkkel?
Sikerült szereznetek utánpótlást?
A telefonom után nyúlok, de képtelen vagyok leolvasni
a képernyőről az időt.
– Te csak egyet mondtál!
– Nem baj. Lehet, mégsem kellenek. De azért jöjjön csak
el az az egy a biztonság kedvéért. Miért alszik ilyen sokáig
Zack? Csak nem hancúrpartit szervezett az éjjel?
Az agyamra megy a menedzserem pattogó hangja,
rosszabb, mintha egy óráig hallgatnám a fúró dübörgését.
Sejtem, hogy Mark nem sokáig tudja már Angelát
feltartóztatni a nappaliban, ezért kénytelen vagyok
felkelni. Frissebbnek érzem magam valamivel, mint
amikor a kocsiban ébredtem, bár azt sem tudom, hogy
sötét vagy világos van-e odakint. Végre kioldom a
billentyűzárat a telefonomon, a szemöldököm a
homlokom közepéig szalad. Reggel kilenc? Az nem létezik,
hogy majd huszonnégy órát aludtam egyhuzamban! Nem
foglalkozom most a huszonkilenc nem fogadott hívással,
lefogadom, hogy annak a fele Angelától jött, a másik fele
pedig anyámtól. Lassan felülök, a fejem már nem lüktet,
és a szédülés is elmúlt. Felkelek az ágyból, és egyenesesen
a fürdőszobába indulok. Megnyitom a forró vizes csapot,
közben alig várom, hogy újra a régi legyek.
– Zack? – kiabál a szobám előtt Angela.
– A fürdőben vagyok, egy perc és elkészülök –
válaszolom elhúzva a zuhanykabin ajtaját.
– Az sok! – lép be a fürdőszobába.
– Az istenért, Angie…
– Miért nem szellőztetsz ki? Alkohol- és izzadságszagtól
bűzlik ez a hely.
– Kimennél? – kérdem, míg a kezemmel eltakarom a
legbecsesebb testrészemet.
– Láttam én már olyat. Jobban teszed, ha sietsz. És
jézusom… A hajaddal is kezdj valamit!
A nő irányába fröcskölök egy kis vizet, hogy rábírjam a
távozásra. Bejön a tervem, sikítva ugrik félre. Mi van
mostanság a nőkkel, hogy mindannyian erőszakosan
törnek rám zuhanyzás közben?
Alig tíz perc alatt elkészülök, a ruhával nem törődöm, a
modellügynökség úgyis megoldja az öltözékem.
Angela navigálásával hamar megérkezünk a régi
iskolám jégcsarnokához.
– Az öltözőben van a cuccotok. Öt perc múlva a pályán
akarlak látni titeket! – veszi elő a kemény menedzserénjét
Angela, miközben a bejárat felé haladunk.
– Legalább nem kisgatyában leszünk – szólal meg Mark.
Még emlékszem a legutóbbi reklámfotózásra,
valamilyen fehérneműmárkát népszerűsítettem. Marha
kellemetlen volt.
– Várd ki a végét – préselem ki magamból a szavakat.
Cipőkopogás hangja erősödik mögöttünk.
– Tiffany! – köszön oda a lánynak Mark.
– Ő lenne a beszervezett csaj? – kérdi Angela
halkabban.
Nagyon remélem, hogy Lin nem tartott vele, nem
szeretném, ha itt mutogatná magát…
– Köszönjük, hogy eljöttél, bár lehet, hogy feleslegesen
fáradtál ide – nyávogja Angela, amikor a barna bőrű lány
mellénk ér.
– Elnézést a késésért! Hellóka mindenkinek! Nahát,
veled még nem találkoztam, Zack – mondja felém
fordulva. − Örülök, hogy megismertelek, Tiffany vagyok! –
továbbra is mosolyog, nem is reagál Angela szavaira.
– Úgyszintén. Már sokat hallottam rólad – vetek egy
pillantást Markra, mire az szokatlan módon vörösödik el.
– Na – szól közbe Angela −, elég legyen a pirulásból, nem
vagytok ti már elsőbálozók! Ha már itt vagy, gyere velem,
kérlek. Először egyeztetnünk kell az asszisztenssel.
Remélem, megfelelsz a kívánt paramétereknek…
Mark lecövekelve nézi Lin barátnőjét, míg Angelával
eltipegnek a már beállított lámpák felé. Ha nem
ismerném a barátomat, könnyen azt hinném, hogy
eltalálta Ámor nyila. Nem várom meg, míg újra
működésbe lép az agya, otthagyom a pálya mellett és
becammogok az ismerős öltözőbe. Hitetlenkedve nézek az
előre kikészített néhány kellékből álló felszerelésünkre.
Egyenként veszem le a fogasról azokat, majd beletörődve
a sorsomba, veszek egy nagy levegőt. Kikeresem a Lintől
kapott gyógyszereket a táskámból, majd bekapkodom
őket egymás után, abban bízva, hogy képes leszek
végigcsinálni ezt az őrültséget. Felkapjuk magunkra a
védőfelszereléseket, majd meztelen felsőtesttel kilépünk
az ajtón. Még jól emlékszem az épületre, az illatokra, a
jégfelújító gép hangjára. A pálya túlsó felén már állnak a
díszletek. Tiffanyt percek alatt alakították át a Victoria
Secret angyalává. Valamiért pont ilyennek képzeltem el,
mikor Mark mesélt róla az úton idefelé. Hosszú barna
lábai olajtól fénylenek, hullámos haja a vállára omlik,
hogy azzal takarja a falatnyi anyagba csomagolt mellét. A
pólónak nevezett textildarabot egy energiaital logója
díszíti, amiből hamar rájövök, hogy az egyik legnagyobb
szponzorunknak készítjük a reklámot. Belépünk a jégre,
és a végiggurított szőnyeg mellett besiklunk a pályára.
Közelebb érve jobban végigmérem a kapucsínólányt, és
látom, hogy a keskeny, mandula formájú szeme teszi
igazán egzotikussá, amit a barna bőre csak felerősít. Az a
sanda gyanúm, hogy valamilyen egzotikus országból
származik. Elkapja a tekintetem, mire gyorsan a
korcsolyámat kezdem el bámulni. Nem szeretném, ha
félreértené a szituációt, egyszerűen csak férfiból vagyok,
és szeretem megnézni a formás, szép dolgokat. Lehajolok
bekötni újra a fűzőmet, majd megigazítom a madzagot a
derekamnál. Az erőtől ugyan nem csattanok ki, de sokkal
jobban érzem magam, mint egy nappal ezelőtt. Ezt is
Linnek köszönhetem.
Nem hiszem el, már megint ő jár a fejemben…
– Zack! Mark! – siet elénk egy kis kopasz ember. –
Örülök, hogy személyesen is találkozhatunk. Steve
vagyok, a szponzorigazgató.
 – Üdv! – rázok kezet az ürgével.
– Tudom, milyen elfoglaltak, nem is fogom sokáig
rabolni az idejüket. Ha mindenki készen áll, akkor
kezdhetjük is a fotózást – csapja össze a két kezét.
– Én készen állok – rántja meg a vállát mellettem Mark.
A kis kopasz ember megkezdi a feladatok kiosztását,
felgyulladnak a fények, minket pedig beállítanak egy zöld
ponyva elé.
– Először a hölgy! Mutatna nekünk pár olyan pózt,
amivel elhiteti velem, hogy szereti önt a kamera?
– Hogy… hogy szeret a kamera? – kérdez vissza
értetlenül.
Sajnálom szegény lányt, látszik rajta, hogy már
megbánta, hogy elvállalta a beugró modell szerepét.
– Hát jó! – mosolyodik el hirtelen.
Megrázza a hosszú, sötét, göndör haját, csípőre vágja a
kezét, a fenekét pedig kitolja. Engem elsőre megvett.
Marknak is tátva marad a szája a domborodó idomok
látványától.
– Nagyon jó – mondja mosolyogva Steve. – Most jöhetnek
a fiúk.
Közrefogjuk a lányt, közben engedelmesen teszem, amit
mondanak.
– Jó lesz, de Zack, próbáljon egy kicsit
szenvedélyesebbnek tűnni.
Résnyire húzom a szemem, igazán próbálok beleadni
anyait-apait, de mivel semmit nem szeretnék tenni ezzel a
nővel, nem vagyok túl hiteles.
 – Ne légy már olyan tutyimutyi! Markolj bele a
fenekébe! – vág közbe Angela.
– Igen, az kell! Vájjon bele az ujja a húsába! – ujjong
Steve.
Megmarkolom a kemény feneket, de ez még mindig
nem elég nekik. Tovább biztatnak, hogy még erősebben
markoljam.
Nem irigylem a pornószínészeket, akik parancsra
élveznek, sikítanak vagy hörögnek. Mondjuk a sikítástól
már én sem vagyok messze…
– Ne aggódj, ez csak munka – suttogja Tiffany hozzám
nyomva a combját. − Képzeld azt, hogy én ő vagyok!
Nem kell kimondania, hogy kire gondol, magamtól is
tudom.
Belemarkolok a fenekébe, ő pedig egyik kezét az én
mellkasomra, a másikat Mark vállára helyezi. Ránk
spriccelnek egy kis vizet, mintha izzadnánk a vágytól.
Ezek után úgy nézünk ki, mintha egy orgiából léptünk
volna ki az előbb, és csak az energiaital menthet meg
minket a pusztulástól.

A fotózás tényleg nem tartott tovább, mint egy óra. Utána

csendesen gördülünk be a házamhoz, azt hiszem, egyre
jobban kedvelem Mark környezetkímélő terepjáróját.
Több lóerő van benne, mint az én Mazdámban, de még
mindig vannak fenntartásaim vele szemben.
 – Nézd, ott áll a muterod! – mondja Mark, mintha én
nem látnék ki a szélvédőn.
– Na, akkor én megköszönöm a hölgyek szíves
együttműködését és búcsúzom is – fordulok hátra
Angelához és Tiffhez, mikor megáll a kocsi.
– Nekünk még dolgunk van! – néz a szemembe Angela. −
Alá kell írnod néhány papírt – mondja, és kipattan a
kocsiból.
Tiffany csöndben nyomogatja a telefonját, ügyet sem
vetve rám.
– Kölcsönadod azt az albumot, amiről a múltkor
beszéltem? – szólal meg Mark.
– Most? Akkor gyere be, mert meg kell keresnem.
– Én hazasétálok – szólal meg hirtelen Tiffany.
– Egy perc az egész, utána hazaviszlek – próbálkozik
Mark. – Addig gyere be te is.
A lány elgondolkodik, majd egy okéval jóváhagyja a
felajánlást.
– De nem nyílik az ajtó – néz ránk a lány az autó ajtaját
rángatva.
A haverom hiába nyomkodja összevissza a gombokat,
semmire nem reagál a hátsó zár. Nem esik kétségbe,
helyette előveszi a lovagias énjét, és hátraszalad
kisegíteni Tiffet, akit a kocsi hátsó ajtaja rabul ejtett.
Kintről próbálja rángatni az ajtót, de a zár továbbra sem
adja meg magát.
– Jó, hagyd csak! – adja fel Tiffany. – Kiszállok a másik
oldalon keresztül.
 – Szerintem véletlenül benyomtad a gyerekzárat –
szólalok meg halkan.
Tiff abbahagyja a mozgolódást egy pillanatra, és
hallom, ahogy kattan a zár.
– Na, már nyílik! – örvendezik Mark. – Megcsináltam!
Belenézek a visszapillantóba, Tiffany is akkor néz bele.
Tekintetünk némán összekapcsolódik, és ez alatt a
másodperc alatt titkos esküt teszünk egymásnak, hogy a
megmentőjének nem szólunk a gyerekzárról.
– Na, gyertek már! Mit ültök még mindig a hideg
autóban? – kiabál felénk anyám.
– Gyere te is! – szólok oda a kocsiból kiszabadult
lánynak. – Iszol egy teát, aztán Mark hazavisz. Én is
hazavittelek volna, de egy részeg hülye nekihajtott a
kocsimmal egy fának.
– Igen, hallottam róla – nevet fel Tiff. − Rendben van, de
csak egy teára maradok. Rengeteg elintéznivalónk van
még Linnel karácsony előtt. Ki akarjuk takarítani a házat,
és még a díszeket is fel kell raknunk.
Furcsa hallani, hogy arról a házról beszél, ahol
régebben Mel lakott. Kíváncsi vagyok, hogyan nézhet ki
most a ház belülről. Évekig nem lakták, talán még a
tulajdonosok holmijai is ott vannak… Bár nem hiszem,
hogy Dwayne hagyná, hogy az új lakók kidobják a
rokonok dolgait.
– Üdv, Lara! – köszön anyámnak Mark, amint az ajtó elé
érünk.
– Sziasztok! Mi tartott ilyen sokáig? Majdnem ide
fagytam az ajtóba.
– Szia, anya! – nyomok egy puszit az arcára. −
Bemutatom neked Tiffanyt. Tiffany, ő – mutatok anyámra
– Lara Morrison.
– Örvendek, Tiffany. Milyen szép név! Hova valósi? –
nyújt kezet anyám.
– Tiffanyék most költöztek ide a barátnőjével New
Yorkból – magyarázom.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Morrison – nyújt
kezet a lány anyámnak.
– Ugyan, hívjon csak Larának. Mrs. Morrison az
anyósom volt.
– Rendben – mosolyog Tiff. − Egyébként félig-meddig
chicagói vagyok, de az édesanyám egyiptomi születésű
volt.
– Tényleg? Nahát, ez elképesztő!
– Csak volt? – kérdez közbe Mark.
– Igen, meghalt.
– Nem lehetne bent tovább folytatni az ismerkedést?
Lefagynak az ujjaim – lóbálja meg Angela a kezében
tartott papírokat.
Kinyitom a ház ajtaját, majd letéve a kabátjainkat,
mindenki helyet foglal a nappaliban. Nagy
meglepetésemre Mark az egyszemélyes fotelt választja, a
karfáján pedig Tiffany helyezkedik el. Ez önmagában
feltűnő, amit anyám is észrevesz.
– Jó látni, Mark, hogy te is komolyodsz – szólal meg
anyám. − Szép pár vagytok.
 – Ők nem… − kezd bele Angela, majd Mark és Tiffany is
tiltakozni kezdenek.
– Mi nem… vagyunk együtt – pattan fel a fotel
karfájáról Tiffany.
– Bizony, nem. Nem, nem – helyesel Mark, mire
nevethetnékem támad a szenvedő arckifejezése láttán.
Anyám kínosan érezheti magát, mert elkezdi kisimítani
a láthatatlan ráncokat a kosztümjén. Megértem, soha
senki magánéletében nem szeretett vájkálni. Most pedig
sikerült beletenyerelnie egy olyan szituációba, amit még a
jelenet főszereplői se tudnak hová tenni.
– Bocsássatok meg, ha tolakodó voltam – kér elnézést. −
És… kipróbáltad már az új kávéfőzőt, Zack? – vált gyorsan
témát.
– Nem. Még mindig nem szeretem a kávét.
– Akkor miért van kávéfőződ? – kíváncsiskodik Tiffany.
– Ajándék volt az egyik szponzortól – válaszolja
helyettem Angela.
– Neked nem a papírokat kellene előkészítened? –
kérdem a menedzseremtől felhúzott szemöldökkel.
Durcásan elém löki a kezében tartogatott papírokat,
majd egy tollat is ad hozzá.
Anyám nem találja a helyét köztünk, amit
pakolgatással, sürgés-forgással fejez ki. Bemegy a
konyhába, majd kikiabál.
– Nos, akkor kinek készíthetek egy finom ír kávét?
– Az milyen? – kérdezi Tiffany.
– A legfinomabb kávé a világon. Whisky, kávé és
tejszínhab van benne – nyalja meg a szája szélét Angela. −
Én kérek!
– Én is kérek, de whisky nélkül, ha lehet – feleli Tiffany.
– Én kávé nélkül – dörmögi a fotelból Mark.
Anyám bizakodóan néz rám, én azonban megrázom a
fejem, elutasítva az ajánlatot.
 5. fejezet

Melanie
Dwayne kocsijában utazom, és a motor monoton
zúgásától álmosan pislogok ki az ablakon a tovatűnő tájat
kémlelve. A hó vakító lepelként borítja be a házakat.
Ilyenkor az élet is nyugodtabb, csendesebb; bár a
karácsonyi vásár eléggé fellendítette a kisvárosunk
népszerűségét.
Az udvaron hógolyózó gyerekeket látva eszembe jut,
hogy el kell lapátoljuk az éjszaka leesett havat, mielőtt
kitörnénk a nyakunkat Tiff-fel. Ha olyan bátor lennék,
mint amilyen nem vagyok, megkérhetnék egy férfit, hogy
segítsen a munkában. De nem fogom megtenni… Ezt is
megoldom, ahogy eddig mindent, nincs szükségem senki
segítségére. Pedig mennyire hiányzik egy ölelő kar…!
Gyötrelmes időket éltem át, mikor egyedül forgolódtam a
megvetetlen ágyamban, távol a családomtól. Őrülten
hiányoztak és a… szerelmem is. Igen, akkor jöttem rá,
hogy szerelmes voltam.
Néhány napja, amikor megpillantottam Zack
elkeseredett arcát, újra érezni kezdtem valamit egészen
mélyen. Hiányoztak az ölelései, a csókjai és azok a
vágyakozó pillantások, amiket még a bál estéje előtt
váltottunk egymással. Akkor még képtelen voltam elhinni,
hogy valóban engem akart, hiszen nem volt bennem
semmi olyan extra, ami a többi lányban ne lett volna meg.
Nem tartottam magam se szebbnek, se jobbnak a
többieknél. Azóta ugyan megkoptak a szép emlékek, de
Zack csillogó tekintetére mindig emlékezni fogok, míg
forog a Föld. Talán… lehetséges, hogy ahhoz a csillogáshoz
hasonlót láttam nem is oly rég a tekintetében? Hiszen ez
képtelenség! Nem tudja, hogy én vagyok Melanie. Linről
pedig szinte semmit nem tud, amit pedig meg fog tudni, az
mind hazugság lesz… Hacsak el nem árulom neki az
igazságot. És mi van, ha többé szóba se áll velem? Akkor
másodszorra is beletaszít abba a sötétségbe, mely
egészben nyeli el az embert, hogy utána darabokra tört
szívvel indulhasson útnak. Kicsit irigylem Daisyt. Ők végig
ott voltak egymásnak, nem éltek olyan magányosan, mint
én. Nagyon gyűlöltem magam, amiért beleszerettem egy
olyan férfiba, aki soha nem lehet az enyém.
Az utcánkba bekanyarodva azonnal visszaterelődnek a
gondolataim a jelenbe, és magam mögött hagyva a múlt
árnyékképeit, a házunkra pillantok. Azonnal kiszúrom
Mark piros autóját a felhajtónkon.
– Köszönöm a fuvart!
Hálás mosollyal az arcomon köszönök el Dwayne-től, és
lépek ki a ház felé vezető jeges járdára. Végignézem,
hogyan tűnik el a kanyarban a nagybátyám, majd
elsétálok Mark autója mellett. Nem örülök, hogy Tiffanyt
sikerült ilyen rövid idő alatt a bűvkörébe vonnia.
Az ajtó felé tartok és táskámban kotorászok a kulcsomat
keresve. A kulcscsomó helyett azonban elsőre a kórházi
belépőkártyám akad a kezembe, csak nagy nehezen
találom meg a ház kulcsát.
– Kopoghatnál, mielőtt benyitsz! – kiabál rám Tiff, ahogy
belépek az ajtón.
Felkap egy pokrócot és körbetekeri magán, elrejtve
meztelen testét.
A tekintetem azonnal összeakad Markéval, akit
ugyancsak meglepetésként ért a betoppanásom.
– Kopogjak a saját házam ajtaján? – illetődök meg. −
Egyébként, sziasztok!
Tekintetemet szigorúan a hozzám közelebbi sarokban
lévő páfrányra irányítom, hogy véletlenül se lássak olyat,
amivel még jobban zavarba hoznánk magunkat.
– Szia – dörmögi megkésve Mark, miközben átbújtatja
fejét a pulcsiján.
Az ajtó előtt álldogálva elkezdem kihámozni magam a
ruhákból, először a hótaposó bakancsot rúgom le a
lábamról.
– A konyhában leszek – szólok be a nappaliba. −
Kapjátok össze magatokat, Dwayne fél óra múlva jön
megszerelni a kazánt.
– Végre nem kell ezeket a vacak hősugárzókat
használnunk? – lelkesedik Tiffany. − De jó! Kezdtem
aggódni, hogy megfázik a páfrányom.
Furcsa szemmel méregetem a földön lévő zöld növényt,
de semmi jelét nem látom, hogy náthás lenne.
– Itt volt Zack…
– Mi? – kiáltok fel.
– Azt mondta, hogy meg kell szerelnie a kocsit a
garázsban, és eltűnt. Utána már nem találkoztam vele.
– Dwayne kérte meg – teszi hozzá Mark.
– Mi? – ül ki az értetlenség az arcomra.
Mark zavartan bólint, Tiff pedig egyértelmű
szemmozgatásokkal jelzi, hogy jobb lenne, ha most
eltűnnék.
Zombi módon kifordulok a nappaliból és a konyha felé
indulok.
Hogy mit tett Zack? Jól értettem, hogy megjavította a
kocsit? De miért? Ja, igen. Mert Dwayne megkérte rá… És
Dwayne miért őt kérte meg? Hát már az egész családom
azon munkálkodik, hogy megnyerjem a legcikibb nőnek
járó díjat? Holnap feltétlen össze kell hoznom egy családi
kupaktanácsot.
A konyhába lépve szokásommá vált kikerülni az első
négy járólapot. Anya miatt. Valamit változtatnom kell
ezen a konyhán, különben megőrülök tőle.
– Szóval mesélj! Milyen volt az első munkanapod? –
kérdezi Tiff mögöttem állva.
– Érdekes. Mark nem hall minket?
– Már elment.
Megnyitom a csapot, alátartok két poharat, majd az
egyiket Tiff kezébe nyomom, én pedig belekortyolok az
enyémbe.
 – Kivették az egyik kislány manduláját, én asszisztáltam
a műtétnél.
– Hűha! – tátja el a száját ironikusan Tiff.
– Gúnyolódj csak! Ez egy kisváros, nem pedig Brooklyn.
Itt nincsenek lövöldözések vagy óriási karambolok.
Belegondolva, ez a hely tiszta szellemváros a New York-i
nyüzsgéshez képest. Itt majdnem mindenki ismer
mindenkit, az emberek jóban vannak egymással,
nincsenek zavargások.
– Van még egy sebész rajtam kívül, neki asszisztáltam.
És találkoztam pár ismerőssel, de természetesen ők sem
ismertek fel. Mondd, tényleg ennyit változtam?
– A régi gimis fotóidat elnézve rengeteget. És hány év is
telt el, amióta elmentél? Tizenkettő?
– Igen, de…
A bejárati ajtó hangos csapódása belém fojtja a szót.
– Azt mondtad, hogy már elment!
– Én is azt hittem, de ne aggódj, nem hiszem, hogy
bármit is meghallott.
Idegesen kémlelek kifelé az ablakon, és megvárom, míg
elhajt a kocsi a ház előtt.
– Remélem, Mark nem hallott meg semmit.
– Nyugodj meg, biztos nem! – ölel át szorosan Tiff.
Még soha nem ölelt meg ezelőtt, ezért most furcsa, de jó
érzés. Talán Mark műve, hogy Tiff ilyen közvetlen lett?
– Jól van, elég lesz már… − mosolygok. – Mi van köztetek
Markkal? Összejöttetek?
– Jaj, nem tudom. Az egyik percben nagyon aranyos, és
úgy viselkedik, mint egy úriember, a következőben pedig
ki nem állhatom. Ne is beszéljünk róla. Képzeld, alig volt
vendégem ma. Nem tudom, elég lesz-e így a fizetés, amit a
szalonban kapok. Muszáj egy másodállást keresnem.
Tiff kijelentésére egyből Henry vendéglője jut eszembe.
– Lehet, hogy tudok neked egy másodállást. Dolgoznál
felszolgálóként?
– Lin, én nem akarok olyan kis egyenruhában kávét
töltögetni. Abból már kiöregedtem…
– De ez egy jó lehetőség! És a tulajdonosnak szüksége
van segítségre. El akarják venni tőle a vendéglőt, nem
tudja fizetni a kiadásokat. A forgalma gyér, te fel tudnád
pezsdíteni azt a helyet. Gondolj csak bele, mennyi
borravalót kapnál!
Tiff leteszi az üres poharat, majd előkap a táskájából
egy üveg bort, hogy azzal töltse újra.
– Még gondolkodom rajta, rendben? – válaszolja.
Kitölt nekem is a borból, nem ellenkezem, de a
harmadik pohárnál már érzem, hogy megálljt kellene
parancsolnom. Soha nem ittam túl sokat, mindig csak egy-
két pohárral. Jól tudom, milyen őrültségekre képesek az
emberek, ha részegek, volt épp elég bajom az intenzíven
velük. Ilyenkor az emberek bátrabbak, agresszívebbek
vagy… szerelmesebbek. Én az utóbbi kategóriába
tartozhatom.
– Szerinted Zack hűséges típus? – teszem fel hirtelen a
kérdést Tiffnek két korty között.
– Ezt miért kérded? A bugyi miatt, amit a múltkor
találtál az ágyában?
– Igen is, meg nem is. Csak tudod, ő profi jégkorongos.
Állandóan úton van, vagy edz.
– Nem hiszem, hogy ezért kérdezted. Az a te bajod, hogy
az a bugyi nem a tiéd volt.
– Inkább hagyjuk. Kár volt megkérdeznem.
Kitöltöm a maradék bort Tiff poharába, átnyújtom neki,
ő pedig egyből a szájához emeli. Iszik belőle két nagy
kortyot, majd ismét rám emeli barna szemét.
– Egy okos ember egyszer azt mondta, hogy a múltunk
döntései a jelenünk építőkövei. Tehát ha rám hallgatsz,
akkor továbblépsz.
– Ezt a New York-i lakásunk előtti buszmegállóban lévő
plakáton olvastad, és Dan Browntól származik.
– Na, ugye! Mondtam, hogy okos ember mondta!
Egyébként Zack nagyon aranyos volt a fotózáson – vált
témát hirtelen.
Megigazítom a felsőm pántját, majd kidobom a
szemetesbe az üres borosüveget.
– Gondolom, csorgatta rád a nyálát.
– Éppen ez az, hogy nem! Csodálkoztam is rajta, mert
általában csak a meleg férfiak nem vonzódnak hozzám.
Tiffany hatalmas egója azonnal mosolyt csal az
arcomra. Nem is értem, mi a francért hagytam, hogy Zack
ennyire a hatása alá vonjon. Nagyjából két hete, hogy
újra összefutottunk, mégis úgy érzem, mintha el sem
mentem volna.
− Szerintem próbálkozz be nála! – böki meg a vállam
Tiff. − Ha meg nem sikerül, akkor na bumm! Legalább volt
pár jó numerád.
– Ne már, Tiff! – húzódik mosolyra a szám ismét. Bele se
merek gondolni, hogy milyen érzés lenne újra magamhoz
ölelni Zacket, végigsimítani a széles izmain.
Belefeledkezni a csókjába… Már megint mit művelek? −
Tiff?
– Hm?
– Kérdezhetek valamit? Voltál már annyira szerelmes,
hogy az már fájt? Hogy az sem érdekelt, hányszor fog még
megbántani a másik, mert tudtad, hogy te ugyanúgy
fogod szeretni azután is?
– Ezt komolyan tőlem kérdezed? Tudod jól, hogy nem
hiszek a szerelemben. Orvos vagy, neked sem kellene túl
komolyan venned. Csak a hormonok játéka, ennyi.
– Igazad van, tényleg rossz embert kérdeztem.
Tiff kilibben a konyhából, egy pillanatig magamra
maradok a gondolataimmal. Zack több számomra, mint
holmi hormonok tánca az agyamban… Hiába hitegettem
magam az elmúlt években azzal, hogy már túl vagyok
rajta, mikor mindennap a nélküle töltött időt próbáltam
valahogy túlélni. Valószínűleg ő már rég elfelejtett, de én
megtartottam az emlékeinket kettőnk helyett is.
– Te hogy vagy ezzel a menedzser csajjal? – szakít ki Tiff
a mélázásomból.
– Angelával? Rendes nőnek tűnik.
Válaszul nagy levegőt vesz, majd lehúzza a maradék
bort.
 – Nekem tele van vele a hócipőm. Az az érzésem, hogy
mindenkit lenéz maga körül.
– Ne butáskodj! Miért nézne le?
Tiff megvonja a vállát, majd egy szó nélkül magamra
hagy. Néha tényleg nem értem, miért viselkedik ilyen
furcsán, de mivel a barátnőm, nem cseszegetem érte.
Mindkettőnknek megvannak a magunk rigolyái.
Odafordulok a mosogatóhoz, hogy elmossam az üres
poharainkat, ám egyre inkább azt érzem, hogy valami
nem stimmel velem. Berúgtam volna? Nem hiszem… Az
alkoholtól eltompult agyamon keresztül is érzem, hogy
egyre jobban fázok. Furcsa, mert az ablakra pillantva
látom, hogy az zárva van, és az ajtót sem hallottam
csapódni. Egy pillanat múlva fojtogató érzés kerít
hatalmába. Hamar felismerem, hogy egy újabb
pánikroham próbál maga alá gyűrni. A helyzet iróniája,
hogy pont ott állok a konyhában, ahol rátaláltam
anyámra. Nem akarom újra látni, érezni a halál
közelségét. Megpróbálom minél nagyobb adagokban
magamba szívni a levegőt. Küszködök a sötétség ellen, ami
egyre erősebben próbál magába szippantani. Lábaim
fokozatosan gyengülnek, a szívem kétszer olyan gyorsan
ver, mint normál állapotban. Leguggolok a
konyhaszekrény mellé, de a testem még tovább nehezül.
Szemem előtt cikáznak a múlt emlékei a jelen
képkockáival keveredve. Képtelen vagyok uralkodni a
rohamon, még kiáltani sem tudok. Hiába szeretnék
felállni, csak rángó mozdulatokra vagyok képes. Félek és
fázok. Éles fájdalom hasít a kezembe, ami azonnal el is
múlik, de ez elég ahhoz, hogy visszarántson a jelenbe.
Értetlenül pislogok a padlóra csöpögő vérem láttán.
Kezemben a szilánkokra tört poharat szorongatom, a
tenyerem felsebzett bőre alól azonnal ömleni kezd a vér.
Olyan gyorsan állok fel a földről, amilyen gyorsan csak
tudok. A roham utolsó hullámai még rángatják az
izmaimat, és a démonom is itt van még velem. Lefagyok
egy pillanatra, küzdök az emlékekkel. Hagyom, hogy a
pulóverem feligya a tenyeremből csordogáló vért.
– Te jó ég! Mi történt? – szalad be a konyhába Tiff. –
Hadd nézzelek!
Mellém siet, és óvatosan kiszedegeti az ujjaim közül az
üvegdarabokat. Megengedi a vizet a mosogatóba, majd a
még mindig erősen vérző kezemet a langyos vízsugár alá
tartja. Nem nagy a vágás, de elég mély ahhoz, hogy erősen
vérezzen.
– Jól van, most már tiszta a vágás, nincs benne szilánk.
Van gézünk? – kérdezem higgadtan.
– Nem tudom – válaszolja pánikolva Tiff.
Látva Tiff állapotát, tudom, hogy csak magamra
számíthatok.
– Rendben, semmi gond. Talán abban a fiókban, ha
kihúzod, találsz egy csomaggal – mutatok a mosogató
melletti legfelső fiókra.
Még hagyom a kezemet a csap alatt, hogy a hideg víz
lenyugtassa az égő bőrömet. Természetesen hozzá vagyok
szokva a vér látványához, de az teljesen más, amikor az
ember a saját vérét látja eltűnni a lefolyóban.
Tiff igazán szeretne segíteni, de az arckifejezése és a
sápadtsága elárulja, hogy valahol máshol lenne a
legszívesebben.
Megkapom a kért gézt, majd szakszerűen bejódozom és
bekötözöm a sebemet.
– Elárulod, hogy mi történt? – kérdezi Tiff, amikor
végzek a művelettel.
Ettől a kérdéstől féltem.
– Elcsúsztam – hazudom.
– Melanie? – suttogja gyengéden a nevem, így még soha
nem hívott.
– Tényleg csak baleset volt – mondom felemelve a
hangom, de ő elém áll.
– Ugyan, Lin! Tudod, hogy eddig nem érdekelt, honnan
jöttél és ki voltál, mielőtt találkoztunk. És azt is tudod,
hogy soha, semmilyen körülmények között nem adom
tovább, amit mondasz nekem.
– Tudom – sóhajtom. – Mégsem megy. Ne haragudj.
Bólint, mire lassan kisétálok a konyhából.

Dwayne, ahogy ígérte, fél óra múlva megjelenik, pont

mire lecserélem az összevérezett pulóveremet.
Nem sok időt töltött a pincében, mire a radiátorcső
zúgni, kattogni kezd, mi pedig hangos ujjongásban törünk
ki a nappaliban állva.
 – Jól van, készen vagyok – feleli feljebb ráncigálva
magán a farmernadrágot. − A radiátorok jó állapotban
vannak. Jót tett nekik, hogy telenként kifűtöttük a házat,
míg távol voltál, de egy alapos felülvizsgálat nem ártana.
A vezetékeket már átnézettem a nyáron, mintha
megéreztem volna, hogy hazajössz.
– Köszönjük, Dwayne!
– Igen, köszönjük, Mr. Wright – szólal meg Tiff is.
– Nyugodtan hívj Dwayne-nek. Itt nincs „miszterezés”,
vagy ilyesmi… − feleli a nagybátyám mosolyogva.
– Rendben, Dwayne.
A nagybátyám újra rám emeli az enyémhez
kísértetiesen hasonlító barna szemét.
– Örülök, hogy visszajöttél, Mel, tényleg – mondja
meghatódva.
Erősen magához szorít, de a kezemen lévő kötés miatt
képtelen vagyok rendesen átölelni őt. Nagyot szusszanok,
mikor elenged. Nem értem, hol ismerkedhetett meg Paula,
a törékeny nő ezzel a nagydarab, viking termetű férfival.
– Mi történt a kezeddel? – kérdezi Dwayne.
– Á, semmi különös, csak… mosogattam – hazudom.
– Jobban is vigyázhatnál magadra – szid meg szeretetteli
hangon. – Na, élvezzétek a meleget, nemsokára szauna
lesz itt.
– Remélem, most már a szobádban fogod élni a nemi
életed – fordulok Tiffanyhoz.
– Én meg azt remélem, hogy fogsz élni nemi életet – vág
vissza mosolyogva a barátnőm.
 Nevetve odébbállok, és elkezdem a lomtalanítást.
– Segítsek? – kérdezi Dwayne a kabátját felvéve.
– Köszi, de menni fog egyedül is. Sok itt a szemét meg a
régi holmi. Néhány nap alatt rendbe hozzuk a házat, de a
szemét elvitelében majd segíthetnél.
– Rendben. Ha valami nem kell anyád kacatjai közül,
szólj és elviszem én.
– Úgy lesz. Esetleg ezeket a dobozokat kivihetnéd a
garázsba, ha úgyis mész. Remélem, van ott annyi hely,
hogy elférjenek – mutatok rá a régi ruhákat rejtő
dobozokra.

Estére tényleg bemelegszik a ház, elég egy pólót

viselnünk, a folyamatos cipekedéstől így is megizzadunk.
A garázsból behozott hősugárzót is elpakoltuk, reméljük,
hogy már nem lesz rájuk szükségünk.
A földszinttel még az este folyamán végeztünk,
beleértve a lomtárat is, ami magába foglal több kilónyi
kinőtt babaruhát, és minden kacatot, amit csak el lehet
képzelni. Nem tudom, miért tartotta meg őket anyám.
Nekem nem jelentenek semmit, ezért mindent
becsomagolok egy szemeteszsákba, hogy holnap
egyenesen a használtruha-kereskedőhöz vihessem. A sok
összepakolt zsák miatt a garázsba már nem fért be a
kocsi, így a feljárón kell hagynom, s félő, hogy holnapra
befagynak az ajtók a nagy hidegben.
Mivel másnap korán reggel belefogok a takarításba, így
hamarabb kezdhetünk hozzá az emelet kipakolásához is.
Tiffanynak ugyan el kell szaladni valahová, de én addig
végzek a földszinttel. Nagy levegőt veszek a szobám ajtaja
előtt, majd lenyomom a kilincset. Odabent sötétség fogad,
ki tudja, mióta vannak behúzva a vastag függönyök, amik
évekig védték a szobámat az erős nyári napsütéstől. A
parketta fájdalmasan nyikordul meg a lábam alatt, ahogy
elhaladok az ablakig. Az utcán csend honol. A felnőttek
dolgoznak, a diákok pedig a téli szünet előtti utolsó
napjukat töltik az iskolában.
Mindig élveztem ezt az időszakot, míg gyerek voltam,
ilyenkor vagy a tó befagyott jegén koriztunk, vagy
curlingbajnokságot szerveztünk. Azóta sok minden
megváltozott. Például az, hogy diákból orvos lettem,
akinek a karácsonyi időszak kész katasztrófa a
kórházban. Ezt az ünnepet már csak a szilveszter éjjel és
a július negyedike tudta felülmúlni az Államokban.
Körültekintve semmi változást nem látok a szobámban,
minden úgy van, ahogy hagytam. Az ágy bevetve, a
lemezek és a könyvek az asztalon. Semmi nem változott –
a több réteg port leszámítva. Nekiállok lehúzni a porlepte
takarókat a bútorokról, és már a fele szobával készen
vagyok, amikor hazaérkezik Tiffany. Köszön, majd eltűnik
anyám régi szobájában. Megegyeztünk, hogy én maradok
itt, ő pedig megkapja anyám szobáját, így annak a
kitakarítása is rá várt.
– Lin? – robog be Tiff a szobába, kezében egy dobozt
tartva.
– Mit találtál?
– Úgy tűnik, ez anyukádé volt – nyújt felém egy régi
dobozt. − Az ágya alatt találtam.
Átveszem, majd belekukkantok. Levelek és fényképek
tömkelegét rejtette el anyám ide, amiket még életemben
nem láttam. Bekötött kezemmel ügyetlenül babrálok a
levelek között. A bejárati ajtó hangos csapódására
felnézek, bizonyára Dwayne érkezett meg.
– Itt vagyunk fent! – kiáltom le.
– Hogy haladtok?
Lezárom a dobozt, majd Dwayne elé sietek a lépcsőhöz.
– Elég jól. Ma szerintem végzek a szobámmal, Tiff pedig
anyáéval. Hoztál még festékeket?
– Egy egész halom festék van odakinn. De nem tudom…
Jó ötlet ilyen hidegben festeni? – kérdezi a nagybátyám
körbejárva a szobákat.
– Nem akarom megvárni, míg kitavaszodik. Az még
legalább négy hónap. Majd szobáról szobára haladunk.
– Hát, ti tudjátok.
Tényleg úgy érzem, hogy talán most sikerül olyan
nyugalomban élnem itthon, ahogy tizenkét évvel ezelőtt
nem sikerült. Anélkül kezdhetek itt új életet, hogy rám
húznának valamilyen jelzőt csak azért, mert kilógok a
normálisnak nevezettek világából. De ki tudja, hogy mi a
normális? Ez relatív. Az emberek szabályokat állítanak
fel, mert egy részük így tartja helyesnek, és vannak
mások, akik megszegik azokat a szabályokat. Akkor mi
értelme van az egész életnek, ha örökös harcban áll az
egyik oldal a másikkal? Talán mi, a „bolondok” tesszük
változatossá és izgalmassá a világot. Ki tudja? A
pszichológia soha nem tartozott az erősségeim közzé, és az
empátiát is régen kiölték belőlem a normálisnak nevezett
emberek.
– Az ott egy ütő? – mutat fel Tiffany a szekrényem
tetejére.
– Igen, az.
Felnyúl érte, majd leteszi az ágyra. Amint lehámozom
róla a védőzsákot, előbukkan az Easton felirat és Mario
Lemieux aláírása.
– Nézd, ott van a korcsolyád is! – emelkedik
lábujjhegyre Dwayne.
Átveszem tőle, és már a kemény műanyag érintése is
boldogsággal tölt el, pláne, amikor felhúzom a lábamra.
– Remélem, nem voltak benne pókok – jegyzem meg
ijedt arccal.
Ráhúzom az élvédőt, felállok a szőnyegen, és boldogan
vigyorogva nézegetem magam a tükörben.
– Miért nem próbálod fel a többi hokis felszerelésedet is?
– lelkendezik Tiff. − Úgy megnéznélek bennük!
– Azért ne essünk túlzásokba – nevetem el magam.
– Na, gyerünk, ne kéresd magad! – folytatja az unszolást
a barátnőm.
– Majd máskor – felelem megszédülve, és
megkapaszkodom a szekrény szélében.
– Jól vagy, Mel? Elsápadtál – érinti meg Dwayne a
kezem.
– Persze… csak adjatok pár percet.
– Ne haragudj! – hallom Tiff bűnbánó hangját.
– Semmi baj. Hoznál egy pohár hideg vizet, kérlek?
– Máris hozom!
Tiffany magunkra hagyva leszalad a földszintre, a
nagybátyám addig a homlokomra teszi a kezét.
– Már jobban vagyok.
A válaszomra szigorú szája mosolyra húzódik.
– Dwayne? Már akartam szólni, hogy kérlek, ne
avatkozz bele az életembe.
– Nem értem, miről beszélsz.
– Tegnap itt járt Zack – közlöm vele egyszerűen.
A szemén látom, hogy tudja, miről van szó, meg se
próbálja letagadni.
– Ne haragudj – simít végig a karomon. – Azt akartam,
hogy barátkozzatok össze, mint régen.
– De hiszen nem vagyunk már ötévesek, Dwayne!
Egyébként régen sem voltunk barátok. Csak egy iskolába
jártunk és néha találkoztunk az edzéseken. Semmi több –
csúszik ki a hazugság a számon.
– Biztos vagy ebben? Tudod, amikor elmentél, Zack
teljesen kifordult önmagából. A házam előtt tombolt. Azt
követelte, hogy mondjam el neki, merre vagy. Aztán rá
néhány hétre elköltözött. Csak egy év múlva jött haza, és
akkor már teljesen megváltozott. Évekig nem szóltunk
egymáshoz, még csak nem is köszöntünk, ha néha
összefutottunk valahol. Tudtam, hogy a hiányod és a
tehetetlen düh miatt viselkedik így, ezért hagytam, hogy
lecsillapodjon. Bántott, hogy nem tudtam neki segíteni.
Hogyan is tudtam volna, hiszen én sem tudtam, hogy
merre vagy.
– De tudtad, hogy vissza fogok jönni, igaz?
– Reméltem.
Dwayne elhallgat, ráncba szalad a homloka. A
lelkiismeret-furdalás már egy megszokott érzés az
életemben, de ennyire erősen és fájón még soha nem
marcangolta a testemet.
Zavaromban köhintek egyet, majd újra Dwayne felé
fordulok.
– Gondolod, hogy Paulával titokban tudnátok tartani,
hogy én jöttem vissza?
– Hogy mi… miről beszélsz?
– Az embereknek most Lin vagyok. Egy New Yorkból
ideköltözött sebész.
– Sajnálom, még mindig nem értelek.
– Nézz rám! Megváltoztam, és az emberek nem
ismernek fel. Érted már? Kaptam még egy lehetőséget.
Arra kérnélek titeket, hogy hívjatok Linnek, ahogy Tiff is
teszi. És ne áruljátok el senkinek, hogy rokonok vagyunk.
Menni fog?
– Ez felettébb furcsa kérés.
– Tudom, de csak így tudok új lappal indulni.
– Hm… rendben – feleli vállat vonva Dwayne.
 – Köszönöm! – ölelem át széles vállát.
– Mi ez a doboz? – kérdezi a mellette lévő kopott
fadobozra mutatva.
– Nem tudom, levelek vannak benne. Anyáé volt, majd
átnézem őket.
– Na, ennyi elég a búslakodásból. Víz helyett egy kis
alkoholt hoztam, kóstoljuk meg! – kiált fel Tiff a fenekét
rázva, amikor újra megjelenik az ajtóban.
– Ó, nem, lányok, én nem iszom alkoholt – áll fel az
ágyról a nagybátyám, és hadonászva hárítja el Tiff
próbálkozását, hogy a kezébe adjon egy félig teli poharat.
– Szerintem sem biztos, hogy ez jó ötlet – felelem.
– Gyerünk már, Lin! Voltál már részeg egyáltalán?
– Nem emlékszem rá. De nem most akarom elkezdeni,
mert sok munka vár még ránk.
– Arról nem is beszélve, hogy még csak dél van – kontráz
rá a nagybátyám.
Ez valamelyest hatott Tiffre, de órákkal később, ahogy
zuhanyzás után a kanapéra huppanunk, azonnal
előkapja az üveget, és lecsavarja a kupakját.
– Ezt az egész napos takarításra, és mert ilyen
kicseszettül szexik vagyunk! – kortyol egyet, lenyeli, majd
levegőért kapkodva átadja nekem az üveget.
– Mi ütött beléd? – kérdem jókedvűen magam alá húzva
a lábamat.
– Már reggel is el akartam mondani: megkaptam
álmaim munkáját! Felszolgáló leszek! – hadarja gyorsan.
– Hurrá! De jó! Nagyon örülök, hogy megkaptad az
állást. És találkoztál Henryvel?
– Igen, kedves ürge.
– Így máris eggyel több okom van ott reggelizni.
– Csak ne feledd majd a borravalót… − jegyzi meg
mosolyogva Tiff.
Engedelmesen a számhoz emelem az üveget, s egyből
megérzem az erős, fanyar illatot. Meghúzom, és erősen
koncentrálva próbálok nem megfulladni. A számat
gyorsan körbejárja a szesz erős íze, arra késztetve a
torkomat, hogy azonnal nyelje le. A szemem is könnybe
lábad, amint továbbhalad a korty alkohol a nyelőcsövem
felé. Összerázkódom a förtelmes íztől, és úgy érzem, lángol
az egész nyelőcsövem. Mély levegőt veszek, és visszaadom
az üveget Tiffnak, aki még jó párszor belekortyol az este
folyamán, míg mindkettőnket el nem nyom az álom.

Fájós fejjel ébredek, amit a másnaposságnak tudok be.

Azonban ez sem szegi kedvemet, hogy szétválogassam a
garázsba bepakolt kacatokat. A mai nap legfontosabb
állomása a szeméttelep lesz, ami elég röhejesen hangzik.
Dolgom végeztével már majdnem delet üt az óra, én pedig
még nem ettem egy falatot sem. Belépve a házba,
véletlenül megpillantom magam az előszobai tükörben,
aminek hatására azonnal a fürdőbe igyekszem. Egy
alapos tusolás után beszárítom a hajam, majd feldobok
egy kis sminket, aminek nem sok értelme van, hiszen a
sapkával és sállal azonnal eltakarom majd. A mínusz
húszfokos hideg nem engedi a trikó és farmer viselését,
ezért előkapom a régi jó kis kötött pulcsimat.
Nyílik az ajtó, Tiffany lép be rajta a kezét dörzsölve.
– Szia! – köszön nyűgösen. − Azt hittem, már nem vagy
itthon. Nincs a kocsi a ház előtt.
– Neked is, szia! Igen, mert a garázsban van. Kipakoltam
hajnalban.
Tiff lekapja magáról a meleg ruhadarabokat, majd
elsétálva mellettem elismerően füttyent egyet.
– Te aztán gyors vagy. Tim járt már itt?
Megállok a bakancsom felhúzása közben, és azon
gondolkodom, hogy jól hallottam-e, amit kérdezett.
– Honnan ismered Timet? – egyenesedek fel.
– Bent járt ma nálam a szalonban. Hallotta, hogy
visszajöttél, de Melnek hívott, úgyhogy lassan esett le,
hogy felőled érdeklődik.
– És mit mondtál neki?
– Hát az igazat. Hogy pár napja érkeztünk, és hogy
örömmel vennénk, ha meglátogatna minket. Vagy…
mégsem? – teszi hozzá a döbbent arckifejezésemet látva.
– De… persze… − dadogom.
– Akkor jól van – feleli lazán Tiff. − Amúgy jól áll ez a
szemfesték. Új?
Megrázom a fejem, már több mint egy éve vettem egy
leárazáson, de kit érdekel most a szemfesték… Tim eljön
hozzám, hogy meglátogasson, jézusom! De kitől hallhatta,
hogy én tértem haza? Csakis Dwayne mondhatta el neki,
ő és Paula ismeri a titkomat.
– Délután itthon leszel arra az esetre, ha nem érnék
vissza?
– Markkal leszek. Elmegyünk edzeni – feleli ásítozva
Tiff.
– Zack is megy?
– Nem tudom, azt hiszem. Nem kérdeztem.
– Oké, akkor sietek vissza − válaszolom, mielőtt
becsukom magam mögött az ajtót.
A garázsból kigurulva Tiffen jár az eszem. Félek, hogy
túl közel engedi magához Markot, és nagyot fog csalódni
benne. Mark egy arrogáns, pökhendi alak, akit semmi és
senki nem érdekel, csak a saját sikere. Régebben a lányok
fecsegtek ezt-azt, hogy milyen szívtelen dög, ha ráun az
aktuális játszópajtására. Nagyon remélem, Tiffanyval
nem ezt fogja eljátszani, különben megismeri a bennem
lakó Melt… Ő volt az egyik ember, aki megkeserítette az
itteni iskolás éveimet, és ezt soha nem fogom neki
megbocsátani. Ha ő és Raisa nem lettek volna, talán
minden másképp alakul… Féltem a barátnőmet, mert
Timet leszámítva, soha nem volt még olyan barátom, aki
ennyire közel állt volna hozzám. Mindig tudjuk, hogyan
érez a másik, mikor legyünk egymás segítségére, és mikor
jobb, ha csöndben maradunk. Ha kell, egymás vállán
sírunk, vagy csak leülünk a kanapéra, és kibeszéljük
magunkból az érzéseinket. Ő a csípős nyelvével és vagány
természetével teljes mértékben az ellentétem, és ez így
van jól, remekül kiegészítjük egymást.
 Gondolataimból visszatérve az utcákat nézem, milyen
kihaltak, latyakosak. Néha látni csak egy-két embert, de
ők sem sietnek sehová.
Mély levegőt veszek, amikor befordulok az egyik
mellékutcába, ahová a hókotró minden bizonnyal
elfelejtett betérni. Már nincs értelme visszafordulni, a
hótorlaszokon nem jutok át, ittragadtam.
A fene egye meg…!
Ennyit Zack autószerelő képességéről.
Minél hamarabb félre kell tennem egy új kocsira,
lehetőleg négykerék-meghajtásosra, különben egy centit
se haladok előre. Nem gondoltam volna, hogy valaha is
hiányozni fog a New York-i metró, amivel perceken belül
ott voltam, ahol csak akartam. A szeméttelep legfeljebb
tizenöt mérföldre van, és az ilyen nagy havazások után a
buszok se mindig járnak. Előkapom a telefonomat, ami
természetesen lemerült, kijelzőjében szomorúan
tükröződik vissza az arcom. Beletörődök a sorsomba és
egykedvűen dőlök hátra az ülésben. Előveszem a
zenelejátszómat, és abban reménykedem, benne még van
annyi szufla, hogy addig kitartson, míg valaki szó szerint
ki nem húz a csávából. Bedugom fülembe a fülhallgatót,
de abban a pillanatban dudaszó hasít a levegőbe.
Belenézek a visszapillantó-tükörbe, mögöttem egy fehér
autó várakozik. Lehúzom az ablakot, intek neki, hogy
kerüljön ki, de ahelyett, hogy elhajtana, kiszáll a kocsiból
egy férfi, és mellém sétál.
– ’Reggelt!
 – Önnek is! – üdvözlöm és az előbbi rosszkedvem
azonnal a múlté, amint megpillantom Tim édesapját.
Arca pirospozsgás a hidegtől, a haja megőszült a
szemöldökével együtt, de a tekintete ugyanolyan
barátságos, mint régen.
– Segíthetek valamiben? – kérdezi.
– Ami azt illeti, elakadtam – motyogom.
– Igen, azt látom. Hova tart?
– A szeméttelep… − kezdek bele, de közben
meggondolom magam. − Csak ide, a tizenharmadik
utcába. Tudja, hol lakik Dwayne Wright?
– Hogy a rossebbe ne tudnám! Jöjjön, elviszem! Ezért
meg jöjjön vissza, ha elolvadt a hó – ütögeti meg a kocsim
motorháztetejét.
– Nagyon vicces… méghogy, amikor elolvadt a hó –
motyogom magam elé.
Kicsusszanok az ülésből, és követem a férfit, aki szintén
nem ismert fel. Nem tudom, miért akadok ki ezen folyton,
hiszen ez csak nekem kedvez.
Beülünk a kocsiba, majd felém nyújtja a kezét.
– Jim vagyok.
Megmarkolom a hideg és erős férfikezet, és a fejemet
ingatom. Képtelen vagyok eldönteni, hogy bevalljam-e
neki, hogy én vagyok Mel, vagy verjem át őt is. Nem… őt
nem lennék képes félrevezetni, mert tudom, hogy később
nem tudnék a szemébe nézni.
– Melanie – közlöm egyszerűen a nevem.
– Nos, örülök, hogy megismerhettem, Melanie.
 – Már ismer…
– Parancsol?
Sebességbe teszi a kocsit, majd elhaladunk a lerobbant
kocsim mellett.
– Csak azt mondtam, hogy már ismer. Tim osztálytársa
voltam.
Felém fordítja a fejét, ami engem aggodalommal tölt el,
hiszen épp negyven mérföld per órával haladunk a
csúszós úton. Visszafordul, és csöndben folytatjuk az
utunkat.
Pár száz méterrel arrébb bekanyarodunk az ismerős
utcába, ahol először Timék hatalmas házán akad meg a
szemem, majd félrehúzódva megállunk a nagybátyám
háza előtt.
– Köszönöm, Jim! – mosolygok hálásan a férfira.
– Szívesen! Tim tud róla, hogy visszajöttél? – vált át
tegezésre, mint régen.
– Úgy tudom, igen.
– Értem, akkor minden jót! – köszön el azzal az ismerős
félmosollyal, ami Tim sajátja.
A hideg azonnal átjárja a testem, a ruha, amit
felvettem, egyáltalán nem megfelelő az utcai sétáláshoz,
na de nem is nagyon terveztem, hogy lerobbanok a
kocsimmal.
A feljárón ott áll Dwayne Range Rovere, de a másik,
amit munkába járásra használ, most hiányzik a ház elől.
Nem csengetek, egyenesen lenyomom a kilincset.
Hangtalanul lépek be a házba, amitől egy pillanatra
betörőnek érzem magam. Talán mégis kellett volna
kopognom, de már mindegy, bent vagyok. Néhány lépés
után összefolyik a nyál a számban a fahéjas sütemény
illatára.
– Hahó! Sziasztok, itthoniak! – kiabálom.
– Szia! Gyere beljebb! – dugja ki a fejét Paula a folyosó
végén a konyhából.
Levetem a latyakos csizmámat, majd ijedten rezzenek
össze, mikor óriási dübörgés hallatszik fel a garázsból.
– Mi ez a ricsaj? – hajolok közelebb Paulához a
konyhába érve.
– Nail gyakorol – húzza el a száját.
– Gyakorol? De mit? Hogyan keltsen sátáni zajokat
minél hangosabban?
Pillanatok múlva egy-két ütemet felismerek a
hangzavarból. Azt mondják, hogy a művészet a
lelkünkből kiadott érzelmen alapszik. Ha ez igaz, akkor az
unokaöcsémbe Marilyn Manson lelke költözött.
Jólesik újra melegben lenni, két kezemet a sütő felé
tartva hagyom, hogy kiengedjen.
Próbálok nem a ricsajra figyelni, és Paula mozdulatait
nézem, ahogy a tojásfehérjéket habbá veri. Egy hajtincse
előrehull az arcába, olyan nagy igyekezettel készíti a
karácsonyi süteményt.
– Segítsek valamiben? – kérdezem hangosan, s felkapok
egy konyharuhát.
– Hagyd csak, máris készen vagyok. Majdnem minden
készen áll holnapra.
 – Már holnap van karácsony? – tör rám a pánik.
– Dehogy! Az kéne, még a pulykát be sem tettem sülni.
Még van pár napunk addig. Átjöttök majd Tiffanyval?
– Persze, köszönjük a meghívást – kiabálom, s a
mondatom felénél végre beáll a csönd a garázsban is.
Amióta az eszemet tudom, mindig kedves volt hozzám
Paula. Most is csinos fehér kötényében, alatta kötött
pulóvert visel, ami hihetetlenül kihangsúlyozza dereka
vékonyságát. Irigykedve nézem karcsú alakját, rajtam
soha nem állnak jól a kötött holmik. Hátrafordul, hogy
felém nyújtson egy tálca frissen sült süteményt.
– Paula, ismersz edzőtermet a közelben? – kérdezem,
amint beleharapok az omlós süteménybe.
Leteszi a tálcát, majd gondolkodva beletörli kezét a
kötényébe.
– Most nem ugrik be egy sem. Szeretnél lazítani?
– Inkább futni, mint lazítani – válaszolom nevetve. A
semmittevés hátránya az úszógumi – csípem össze a
derekamon lévő felesleget.
– Ugyan! Mire készen lesztek a ház takarításával, úgy
fogod magad érezni, mintha maratont futottál volna.
– Jut eszembe, ezért jöttem át. Készen vagyunk!
– Ó! Igazán? Ez gyorsan ment.
– Igen. De lerobbantam félúton, és szükségem lenne
Dwayne-re, vagy a kocsijára. A szeméttelepre vinném ki a
kacatokat, amik biztosan nem kellenek már.
– A kulcs a garázsban van, vidd csak – ajánlja fel Paula,
miközben rám se nézve a sütiket szuggerálja.
 Nem hiszem, hogy a süteményekkel van problémája,
sokkal inkább velem lehet kapcsolatos.
– Mi a baj? – kérdezem tőle.
– Nem akarok beleszólni a dolgodba… – kezdi tördelni a
kezét −, de tényleg szükség van arra, hogy a szeméttelepre
vidd a régi emlékeidet?
– A fontosakat megtartom – hebegem, mert nem
számítottam erre a kérdésre.
Végszóra újra a dobok ütemes hangja tölti be a házat.
Magamhoz veszek még egy sütit, aztán búcsúzóul intek
Paulának.
A ház hátsó része semmit sem változott, leszámítva
néhány új képet a falon. Ashley mosolyogva néz le az
egyik fotóról, a mellette lévőn pedig a két öccsével
birkózik a hóban. Továbblépek, hogy a következő képet is
megvizsgáljam, amin már az egész család szerepel.
Boldognak tűnnek rajta. Ők olyan család, amiről én csak
egész életemben álmodoztam. Addig fel sem tűnt apám
hiánya, míg Dwayne besegített nálunk. Mi csak ketten
voltunk anyámmal, s ő soha nem randizott, legalábbis én
nem tudtam róla. Nem bántam volna, ha az után a férfi
után – akit nem tudok apámnak nevezni – találkozgatni
kezdett volna férfiakkal, talán akkor újra képes lett volna
hinni a szerelemben. Mosolyognom kell a felismeréstől,
hiszen én ugyanolyan szerencsétlen vagyok ezen a
területen, mint anyám volt. Mindketten olyat szerettünk,
akiről tudtuk, hogy fájdalmat fog okozni.
A családi kép felett egy kisebb kép kapott helyet; anya
van rajta, ahogy engem tart az ölében. Alig lehetek
kétéves. Szívemet melegség önti el anya arcának
látványától. Mostanában már csak álmomban látom őt
magam előtt. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy
kitöröljem az emlékét magamból, mert túlságosan fájt.
Mennyire önző is voltam…! Azt, hogy honnan jöttünk,
soha nem szabad elfelejtenünk. Furcsán hangzik, de anya
hiányát úgy érzem, már megszoktam, az itteni életemmel
azonban még vannak gondjaim. Továbblépve egy érdekes
képen akad meg a szemem. Egy fekete hajú fiú néz
komoran a fényképezőgép lencséjébe. A természetellenes
háttér és a kép alatti aranyozott betűvel írt név arra
enged következtetni, hogy ez csakis iskolai fotó lehet.
Nagyot pislogva olvasom újra a nevet: Neil Wright.
Képtelen vagyok elhinni, hogy a képen lévő kemény
tekintetű kissrác az unokaöcsém. Bátortalanul lépdelek
tovább a garázs irányába. Eddig meg voltam győződve
róla, hogy Neil ugyanolyan, mint Alex. Egy szégyenlős kis
mitugrász srácra számítottam, aki éppen a lázadó
korszakát éli. A garázs ajtaja előtt a szőnyeg már
megkopott, végre egy dolog, ami azt mutatja, hogy
mégsem ugyanolyan az élet itt, mint volt, amikor
elmentem.
Benyitok az ajtón, és összehúzom magamon a
kardigánomat, érezhetően hűvösebb van itt, mint a ház
fenti részében. A garázsban egy nagy méretű biliárdasztal
áll, számos mikrofon, gitár, továbbá egy dobfelszerelés is
található, valamint egy nagy szekrény. Az említett
hangszereken két fekete hajú srác próbálja elkapni az
ütemet kisebb-nagyobb sikerrel. A sarokban egy
ismeretlen srác püföli a dobokat, a másik srácot
felismerem a képről, ő épp egy gitárszóló közepén tart, a
húrokat tépi fürge ujjaival. El kell ismernem, ez a rész
tényleg jó volt, viszont a srácok együttes játéka már
csapnivaló. Nem akarom őket megzavarni, jobbnak
találom, ha csendben lelépek a kocsikulccsal. Úgy
gondolom, bemutatkozni ráérek később is. Az ajtó melletti
szekrényen kutatok, de a slusszkulcsot sehol sem találom.
A hangzavar hirtelen abbamarad, mire felkapom a fejem,
és Neil szúrós tekintetével találom szemben magam.
Testfelépítése, mint az apjáé, magas és erős. Az
öltözködése egyértelműen a mostani tinigeneráció
divatja: lecsúsztatott ülepű nadrág, ami alól kilátszik az
alsónadrág, és egy fekete póló.
– Ööö… helló! – köszönök bátortalanul.
– Helló! Kimennél, hogy tovább próbálhassunk?
Hogy mi? Szemtelensége arcul csap, egyáltalán nem
ilyen fogadtatásra számítottam. Eszembe jut Alex, az
öccse, aki hasonlóan szemtelen stílusban köszöntött
néhány nappal ezelőtt.
– Nem! – csattanok fel. − A Rover kulcsáért jöttem.
Meglepődve engedi le a gitárt, de továbbra is zavartan
bámulnak mindketten.
– Bocs, de ki vagy, hogy használod az apám kocsiját?
– Elfogadom a bocsánatkérésedet, de azt ajánlom,
azonnal vegyél vissza, kedves unokaöcsém, különben azt
a pengetőt perceken belül a szádba dugom!
A srác hátrahőköl indulatos fenyegetésemre, és
összenéznek az ismeretlen fiúval.
– Melanie vagyok, igen. Ezzel megelőztem a következő
kérdésedet is. Most pedig segítenél megkeresni azt a
fránya kulcsot?
– Melanie? – ismétli meg a nevemet. − Mel, a bolo…
– Esküszöm, ha tovább mondod, beváltom, amit az előbb
ígértem!
– Bocs! Hogyhogy visszajöttél?
– Na, látod ez egy jó kérdés. Majd később megbeszéljük,
de most kellene apád kocsijának a kulcsa.
Szótlanul mellém lép, majd egy fadobozkából előveszi a
kulcscsomót.
– Ó, köszi!
Felmarkolom a kulcsot, de mielőtt kilépnék a garázsból,
visszafordulok.
– Mióta gyakoroltok? – mutatok a hangszerekre.
– Már egy jó ideje – válaszol a másikuk a dobok mögül. –
Hé, haver! Akkor a spiné a rokonod?
– Jah – mosolyodik el az unokaöcsém.
– És te ki vagy? – lépek a dobokhoz.
– Thomas vagyok, üdv! – tiszteleg kezében a dobverővel.
– Szóval te csinálod ezt a rettenetes hangzavart –
állapítom meg.
– Hogy mondja? – húzza össze a szemét.
– Mindegy. Ne haragudj!
– Hiába mondom neki, hogy valami mást kellene
próbálnunk, ő ragaszkodik ehhez a szarhoz! – mondja a
körmét rágva Neil, a másik srác pedig azonnal
visszatámad.
Hangos veszekedés alakul ki a két srác között, én pedig
úgy érzem, muszáj tennem valamit. Beugrik az a
Nickelback-szám, amit még Timmel próbáltunk régen, és
támad egy ötletem, hogyan oldjam fel a feszültséget.
– Hé, fiúk! Van egy ötletem. Ismeritek a How You
Remind Me című számot?
Bólogatnak, én pedig mosolyra húzom a számat.
– És el is tudjátok játszani?
– Persze – feleli Neil, végighúzva ujjait a gitárja húrjain.
– Akkor vágjunk bele!
– Mi? Most? – kérdezi kétségbeesve Thomas.
– Van valami ellenvetésed? – néz rá komoly arccal az
unokaöcsém.
A srác azonnal abba hagyja a kérdezősködést, és
mindketten állítgatni kezdik a hangszereiket.
– Mehet? – kérdezi az elektromos gitár mögül Neil mély
hangon.
Bólintok, mire belekezd a húrok pengetésébe. Nem
tudom, ki lepődik meg jobban, ők vagy én. Timen kívül
soha senkivel nem énekeltem eddig, és most sem tudok
rájönni, hogy mi késztetett erre az ötletre. Megmarkolom
a mikrofont, és Tom is elkezdi püfölni a dobokat.
Basszusunk az nincs, de így is nagyon jól hangzik eddig a
dal. Az előző fülsüketítő, ritmustalan zenének már nyoma
sincs. Teljesen átszellemülten játszanak a hangszereken,
én pedig magamra se ismerek, úgy mosolygok. Az
unokaöcsém széttett lábakkal, teljes magabiztossággal
tépi a húrokat, Thomas pedig csukott szemmel éli bele
magát a dob ütlegelésébe. Amikor ismét az én részem
következik, megköszörülöm a torkom, és énekelni kezdek.
A dal közepe felé veszem észre, hogy közönségünk is
akadt. Paula és Zack a garázsajtóban állva élvezik a
produkciónkat. Egy pillanatra elcsuklik a hangom, de
nem hagyom abba, folytatom az éneklést. Még nincs vége
a számnak, mikor Paula és Zack vad tapsolásba kezdenek.
A két srác boldogan csap egymás tenyerébe, én pedig
leforrázva állok a mikrofon előtt. A rosszullét kerülget,
mikor eszembe jut, hogy most talán lebuktattam magam
Zack előtt.
– Ez fantasztikus volt! – olvadozik Paula.
– Ja! Ez fasza volt! – kiabálja Neil, mire az anyja
szigorúan összevonja a szemöldökét. – Bocs, anya!
Zack összepacsizik az unokaöcsémmel, majd kezet fog
Tommal is. Láthatóan jól ismerik egymást a srácok. Nem
kerüli el a figyelmemet, hogy egyedül csak engem nem
üdvözölt, ami lehet, hogy rossz jel.
– Nem is tudtam, hogy ilyen jó hangod van – lelkendezik
Neil.
– Nincs is, csak szeretem ezt a számot – vonom meg a
vállam.
– Mindenesetre ezzel felléphetnétek szilveszter napján –
mondja Zack, és mellém lép.
Megérinti a vállam, és összerezzenek a gyors csóktól,
amit az arcomra nyom.
– Tényleg, lépjünk fel ezzel! – kap az alkalmon az
unokaöcsém, és mindenki úgy tesz, mintha semmit nem
láttak volna az imént.
– Hát… felőlem oké. A saját szerzeményemből úgyse lesz
semmi, inkább játsszuk el ezt a csajjal.
– Hé! Még itt vagyok! – kapom fel a hangom a csaj
megszólításra.
– Nem mennétek fel a nappaliba ezt megbeszélni?
Kinyitnám az ajtót, hogy kiszellőzzön ez a bűzbarlang –
tesz legyező mozdulatokat Paula.
– Ez férfiszag, anyukám! A nők bolondulnak ezért! –
lelkendezik miniatűr szívtipró rokonom.
– Ezért maximum a legyek bomlanak – vág vissza az
anyja.
– Miért? Zackre is csak úgy tapadnak a csajok, mikor
lejön a pályáról, pedig biztos, hogy egy merő izzadság.
Zack fülig érő szájjal pacsizik újra Neillel, mire Paula
csak egy legyintéssel válaszol.
– Ebben nem kételkedem, de neked is van olyan izmod,
mint neki? – mutatok a mellettem álló Zack vastag
karjára.
Unokaöcsém elém tartja vékony karját, majd befeszíti.
– Na? Van akkora? – kérdezi nevetve.
Mellé áll Zack is, majd ugyanazokkal a mozdulatokkal
megmutatja a bicepszét. Nem tudom, kit nyűgöz le jobban
a látvány, az unokaöcsémet, engem vagy Paulát.
Neil megrántja a vállát, majd Thomasszal együtt az ajtó
felé indulnak.
– Felmentünk – közli.
Kirobognak az ajtón, aztán nem sokkal később már a
lépcsőn hallani dübögő léptüket.
– Mit keresel itt? – nézek Zackre kíváncsian.
– Szükségem van Dwayne kompresszorára. Lefújnám a
kocsit festékkel – válaszolja. − És te?
– Én… Dwayne kocsiját akartam elkérni.
– Kiadtuk a lányoknak a házat – szalad Paula a
segítségemre –, ők pedig rendbe teszik.
Zack döbbenten néz, de nem szól semmit, és én sem
teszek hozzá semmi mást.
Megköszönjük Paulának a kölcsönkapott holmikat,
aztán Zackkel együtt kisétálunk a ház elé.
A hidegtől keresztbe fonom a karom magam előtt, de ez
sem segít.
– Fázol?
– Egy kicsit.
– Majd idővel megtanulod, hogy itt rétegesebben kell
öltözni, mint New Yorkban.
Na, nézzenek oda! Kioktat a saját hazámban, hogyan
öltözködjek.
– Kösz a tippet! – válaszolom mogorván.
– Mi van a másik kocsival? – vakarja meg a tarkóját
Zack.
– Elakadtam vele. Ilyenkor télen képtelenség használni.
– Hát ezt én azonnal tudtam. De Dwayne nagyon
erősködött, hogy leheljek életet abba a roncsba.
 – Zack? – kiált utánunk Paula. – Nem tudsz valami
edzőtermet? Linnek szüksége lenne rá.
Zack a hüvelykujját felmutatva jelzi, hogy vette a
kérdést, én pedig azonnal elsüllyedek szégyenemben.
Nem várom meg Paula következő kínos kérdését,
gyorsabban kapkodom a lábam, hogy minél előbb elérjek
a felhajtón parkoló Roverhez, s gyorsan be is szállok.
– Szóval edzeni akarsz? – kérdezi behajolva a kocsi
ablakán Zack.
Elkövetem azt a hibát, hogy belenézek a szemébe. Újra
azt a bizonyos bizsergést érzem az ágyékomban, mint
régen. A vágy erősen kúszik fel a hasamban, én pedig
kétségbeesetten kapaszkodom a kormányba.
– Olyasmi – motyogom.
– Még mindig fázol?
Elkapom a pillantását, ahogy a dekoltázsomat bámulja,
már amennyi látszik belőle a ruháktól. Azonnal elpirulok.
– Tudok segíteni – mondja, mire a szemem is
elkerekedik. – Mármint az edzésben… – teszi hozzá
gyorsan.
Összehúzom magamon a kabátot, és még jobban
feszengek, mint azelőtt.
– Mutathatok egy helyet. A volt sulinkban van egy
edzőterem, én is ott szoktam gyúrni, mikor itthon vagyok –
szólal meg újra.
– Az nem lenne jó ötlet.
– Már miért nem?
A gond csak az, hogy én sem tudom. Már az is elég, hogy
elképzelem, hogyan feszülnek meg az izmai, vagy izzad az
erőlködéstől, mikor súlyokat emelget. Jaj, istenem, már
tényleg nem fázom annyira…
– Majd beszélünk még erről. Most mennem kell.
– Persze, menj csak.
Szótlanul sebességbe teszem a kocsit, majd mosolyogva
kigurulok az útra. Kell jó néhány mély levegővétel, mire
rendbe szedem a gondolataimat, és a vágy is csillapodni
kezd bennem. Belenézek a visszapillantóba, és
mosolyogva vetek Zackre még egy pillantást.
A lerobbant kocsim mellé érve előtör belőlem a
lelkiismeret-furdalás, mert nem mondtam igazat
Paulának. A kidobott holmik között vannak olyan dolgok
is, amik egykor nagyon kedvesek voltak számomra, de úgy
érzem, ahhoz, hogy le tudjam zárni a múltat, meg kell
szabaduljak ezektől. Átpakolom a zsákokat a Roverbe, és
gyorsan megteszem az utat a szeméttelepig. Otthon
további zsákok várnak rám, és a szívem újra gyorsabban
ver, amint megpillantom a ház előtt dekkoló ismerős
terepjárót. Az enyhén borostás férfiarc ismét magára
vonja a tekintetem. Beparkolok Zack autója mögé, mire
nyílik az ajtaja és kiugrik a kocsiból. Már a nagybátyám
házában is észrevettem, hogy mennyivel jobban fest most,
mint néhány nappal ezelőtt. Szerintem nem ismeri a
fájdalmat és a gyengeséget. Megfordul, és elindul felém,
én pedig úgy érzem, mintha kisütne a nap a lelkemben.
Mióta vagyok ilyen romantikus?
– Minek köszönhetem az újbóli látogatásodat?
 – Nem is örülsz? Egyébként még nem fejeztük be a
beszélgetésünket – feleli.
– Valóban?
– Miért próbálsz kerülni, Lin? – kérdezi határozottan
Zack.
– Én nem…
Elakad a szavam, amikor egy lépésnyire megáll előttem.
Képtelen vagyok mozdulni, igéző tekintete csapdába ejt.
Nekinyom a hideg kocsinak, felemeli a kezét, ujjait
végigsimítja az arcomon.
– Ne menekülj… − sóhajtja halkan.
Hiába tagadnám, valóban igaza van. Egyik pillanatban
magamhoz ölelném, a másikban pedig messzire elfutnék
tőle. Rossz, hogy hazudnom kell neki, viszont ez az új
életem másképp nem működhet.
Lélegzet-visszafojtva állok, és csak nézem. Elveszek a
szemében, a markáns, férfias arcában. Előrehajol, szája
gyengéden érinti az ajkam. Nem ad magából többet, csak
épp annyit, hogy felkorbácsolja a vágyat bennem. Egy
ideig élvezem érintésének megnyugtató bizsergését, de
aztán széles mosollyal az arcán elhúzódik tőlem.
– Ezeket kellene elvinni? – mutat a garázs előtti
kupacra.
– I… igen – szólalok meg nevetségesen magas hangon.
Megmozdul, körbejárja a zsákokat és elkezdi feldobálni
a kocsija platójára. Ami nekem többperces erőlködés lett
volna, az neki csak néhány mozdulat.
– Segítesz is, vagy csak engem fogsz bámulni? – kérdezi
csípőre tett kézzel.
Megakad a tüdőmben a levegő, köpni-nyelni nem tudok.
A póz pedig, ahogy visszapillantva méreget, egyenesen
kínzás a szememnek és a szívemnek.
Beállok mellé pakolni, és közben többször is rajtakapjuk
egymást, hogy lopva a másikat figyeljük.
– Mi van már? – nevetem el magam, mikor sokadszorra
akad össze a tekintetünk.
– Semmi – rántja meg mosolyogva a vállát. – Csak szép
vagy.
Egyből a számba harapok, mielőtt valami olyat
válaszolnék, amit később megbánhatok.
– Ez meg mi? – kérdezi, beletúrva az egyik zsákba.
– Micsoda? – átlépek az ő oldalára.
Kihúzza az ezeréves kékfoltos pulcsimat, és maga elé
emeli. Ezt a felsőt viseltem épp, amikor áldozatul estem az
egyik csínytevésüknek a suliban. A kék tintát már nem
lehetett kimosni az anyagból, így nem hordtam többet.
Takarítás közben találtam rá az ágyam alatt, és egy
percig sem gondolkodtam rajta, hogy megtartsam.
– Neked adom – ajánlom fel nevetve.
– Kösz – válaszolja hirtelen mogorván.
Megállok a zsákok felett, miközben ő gyorsabb tempóra
váltva dobálja fel a maradék cuccokat, aztán a
pulcsimmal a kezében otthagy.
– Zack! – kiáltok utána.
Rám se nézve beugrik a kormány mögé, nagy gázzal
kikerüli Dwayne kocsiját, és szinte azonnal eltűnik.
 – Ez meg mi volt? – kérdezi az éppen ekkor felbukkanó
Tiff a hátam mögött.
– Nem tudom. Mintha kiakadt volna egy régi pulóverem
láttán.
– Mindegy, legalább a szemetet is elvitte magával.
– Igen, de mi baja lehet?
– Valami eszébe juthatott azt a régi göncöt látva. Na és?
Van ennek valami jelentősége?
– Talán. Nem tudom.
– Szerintem meg semmi. Te akartál új életet, akkor
ehhez tartsd magad. Ő nem tudja, hogy az a Mel te vagy.
Szóval ne kergess hiú ábrándokat. Vagy mondd meg neki
az igazat.
– Megbolondultál? – nézek rá. − Egyből megutálna.
– Hé, csillapodj! Honnan tudod?
– Bocsi… Higgy nekem, tudom.
Hiába is magyaráznám Tiffnek, ő nem volt ott sok-sok
évvel ezelőtt, amikor a csodaszép báli ruhámban
álldogálva szembesültem azzal, hogy Zack átvert.
Őszintén bíztam abban, hogy ha visszajövök, nem kell vele
találkoznom, most viszont minden a feje tetejére állt, mert
lehet, hogy a külsőm megváltozott, de attól én még mindig
ugyanaz a lány vagyok. Sajnos az érzelmeim is a régiek.
Belépve az ajtón ínycsiklandó illatok fogadnak. Nem
tudtam, hogy Tiffany tud főzni, ezt a szuperképességét
eddig valamiért titokban tartotta.
– Minek van ilyen finom illata? – kérdezem az egyre
hangosabban korgó hasamat simogatva.
 – A raviolinak – válaszolja. – Ez az egyik új recept, amit
Stuarttól tanultam.
– Ki az a Stuart?
– Ő a chéf a vendéglőben. Mosogatni viszont majd neked
kell! Az előbb megengedtem a vizet, de meleg csak
mostanra lett. Így igazságos, ne nézz rám!
– Jól van, áll az alku.
Már az első falatnál feltör belőlem egy sóhaj a
gyönyörűségtől, mire Tiff elégedetten bólogat.
– Ugye? Mesterszakács vagyok. Mondtam én – néz rám
vigyorogva, majd ő is belapátol néhány villányi tésztát a
szájába.

Már több mint egy hete nem volt pánikrohamom, ami az

utóbbi időben nagy eredmény a részemről. Úgy érzem,
egyre jobban haladok előre az új életemben. A munka is
megfelelő, a főnököm is jó fej. Ugyan Zackkel már három
napja nem találkoztam, de a tévében mást sem mutatnak
a helyi csatornán, csak őt és Markot. Az újságírók
megneszelték, hogy itthon vakációznak az NHL-sztárok,
ami rengeteg témát szolgáltat a rajongóknak. A jégpálya
mellett szabályos kunyhókat építettek maguknak a
paparazzik, arra várva, hogy mikor jelennek meg Zackék.
A fiatal lányok is csak az alkalmat lesik, hogy mikor
készíthetnek közös fotót a két jégkorongossal, amit persze
a fiúk nagyon élveznek. Rossz érzés látni, hogy ismeretlen
nők gyűrűjében élvezi a népszerűséget Zack, engem pedig
fel sem hívott, annak ellenére, hogy azt mondta, majd fog.
A távirányítóért nyúlok, és kikapcsolom a tévét.
Továbbra is a kanapén ülök az alvós pólómban, és az üres
fekete képernyőt bámulom. Az itteni tizenkét órás műszak
jobban kifáraszt, mint amikor New Yorkban egyszerre
több műszakot is vállaltam, az egyetemi tandíj miatt. Az
ösztöndíjat ugyan megkaptam, de mivel a lakhatásomat
és az ételt is nekem kellett fizetnem a tandíjon felül, így ez
önmagában nem lett volna elég.
Felpattanok a kanapéról, gyorsan magamra kapom a
kabátomat meg a hótaposó bakancsomat, és úti célként
megrohamozom a benzinkutat. Ez az egyetlen nyitva lévő
hely a környéken, ahol csokoládéra és jégkrémre tehetek
szert ilyenkor. Szerelmi bánatra ez a két legális orvosság
létezik.
Húsz perc séta után a benzinkút shopjában
összepakolok egy kisebb túlélőcsomagot, ami néhány
doboz jégkrémet és több tábla csokoládét tartalmaz.
Újabb húsz perc múlva belépek a meleg házba, de már
nem vagyok egyedül. Tiff elmélyülten nyomkodja a
telefonját a kanapén ülve, és azt sem veszi észre, mikor
megállok mellette.
– Szia! Te hogyhogy itthon vagy?
– Jesszus! – sikít fel hangosan.
– Ne haragudj! Mi volt a randin?
– Semmi. Nem jött el, én pedig meguntam fél óra
várakozás után ott dekkolni.
 – Nem szeretném azt mondani, hogy én megmondtam,
de Mark…
– Szakadj már le Markról! Most mással randiztam
volna…
– Ó, értem.
Kérdőn nézek rá, várva a folytatást, de ő inkább kikapja
a kezemben lévő zacskóból a jégkrémet és ujjával
belekanalaz a dobozba.
– Abból még én is akartam enni.
– Ja, bocsi – néz rám bűnbánóan a doboz felett. –
Egyébként – tér vissza az előző témához − a múltkor
szerencsém volt egy itteni pasihoz. Hát meg kell mondjam,
olyan kicsi volt neki, hogy már-már pedofilnak éreztem
magam.
Lecsúszik a torkomon egy nagyobb jéghideg falat, mire
a fejembe éles, hasító fájdalom nyilall.
– Ne már! Most miattad majdnem lefagyott a fejem!
Nem akarom tudni, hogy mekkora van neki! Muszáj volt
megosztanod ezt az információt?
– Ne haragudj, csak elég kiábrándító volt a helyes arca
után azt a kis…
– Jól van! Inkább tömd magadba a jégkrémet –
mondom, s visszaadom neki a dobozt.
Szófogadóan kikanalaz egy újabb adagot, és hangosan
cuppogva eltünteti.
– Most már tényleg be kell iktatnom a futást az
életembe – mondom én is cuppogva, ahogy az utolsó
karamellás falatot nyalogatom le a kanalamról.
 Szeme pajkos csillogásából kiszűröm, hogy ő másféle
kardióval szándékozik lemozogni az előbb megevett
édességeket.
– Zacknek biztos nagy van – kezdi újra.
– Ne már! Ne kelljen már egy péniszre gondolnom, ha
vele beszélek legközelebb!
Komolynak próbálok tűnni, de saját magamon is
meglepődök, hogy ennyire nyíltan beszélgetek valakivel a
férfiakról, és még élvezem is.
– Láttad a kezét? – kérdezi.
– Hogy jön most ide a keze?
– Azt mondják, hogy amekkora a tenyere, akkora a
fegyvere.
Nem bírom tovább, kanállal a számban rám tör a
röhögés.
– Komolyan! Ez olyan, mint a nőknél, a Moulin Rouge.
Aki azt énekli, az egy megbízhatatlan ribi.
– Ez mekkora hülyeség! Azt a számot én is szoktam
énekelni – háborodok fel a nevetséges teóriáján.
– Jó. A kivétel erősíti a szabályt vagy… te is ribi vagy.
– Érdekes meglátás.
Átnyújtja az üres dobozt, amit célzó mozdulattal a
szemetes felé dobok.

Másnap reggel útnak indulok, hogy a téli szünet miatt

üres iskolaépület konditermében edzek egy kicsit. A
parkolóban sétálva észreveszek a bokor mögött egy
lesifotóst. Úgy teszek, mintha ott se lenne, igyekszem nem
törődni vele, hogy mindenhol vagy újságírót, vagy fotóst
látok. A fiúk miatt ellepték a várost, ami eddig senkit sem
érdekelt. Ha a hokicsapat egyik istencsászára vagy, akkor
evidens, hogy még a szomszéd kutya fenekéből is
paparazzi bújik elő. Nem tudom, hogy tud ezzel együttélni
Zack, engem már a ház előtt járőröző kocsijuktól is kiráz a
hideg.
A fotós legnagyobb szomorúságára a kabátom gallérja
mögé bújok, és elhagyva a parkolót, belépek az épületbe.
Birtokba veszem a bent lévő kis edzőtermet, és lassan
nyújtani kezdek. Megigazítom a sportmelltartóm pántját,
fellépek a futópadra, és beállítom a lejátszási listát az
MP3-on. Ma reggel szentül elhatároztam, hogy minimum
heti háromszor el kell jönnöm futni, amihez Zacknek
persze egy kicsit sincs köze. Na jó, talán egy icipicit.
Nyomasztóan hat rám, hogy másképp nem lennék képes
hozni azt a szintet, amit a modell exbarátnők nyújthattak
neki. Nekem az is elég, ha szürkületben már nem
látszódik a narancsbőröm, az erőnlétem pedig egy
hajszálnyival jobb, mint egy másnapos csigáé.
Tenni akarok azért, hogy jobb legyen a koncentrációm,
mert nem lehet, hogy állandóan olyasvalakire gondoljak,
aki annak idején összetörte a szívemet. Ebben ismét
csúfos kudarcot vallok. Egy friss emlék kúszik be a
fejembe, amikor a karjaiban vitt le a jégről, amikor a
pályán elestem a szeme láttára. Egy pillanatig tényleg azt
hittem, hogy akkor ki fog ugrani a szívem. Hányszor
kívántam az évek alatt, hogy bárcsak elfelejteném!
Bárcsak kitörlődne a fejemből, és csak egy üres semmi
tátongana az emléke helyén! Minden bizonnyal az lenne
a legszebb semmi, amit valaha átéltem.
A francba, hogy már megint rá gondolok!
Lépéseket hallok a folyosón. Úgy tudtam, hogy egyedül
leszek az iskolában. A portás, akivel telefonon beszéltem,
a lelkemre kötötte, hogy támasszam ki az ajtót, nehogy
becsapódjon, mert nem lesz ott senki más. Vajon tényleg
járkál valaki a folyosón, vagy csak a futástól zúg a fülem?
– Van ott valaki?
Nem jön válasz. Leállítom a gépet, és felkapok egy súlyt.
Az ajtó mellett, kezemben a tízkilós súlyzóval várakozok.
Talán egy firkász osont be utánam? Az ajtó kinyílik, és
elképesztő gyorsasággal lép be rajta Zack. Jézusom! Egy
szexi ujjatlan sporttrikót és egy bő, térdig érő nadrágot
visel, ami lazán áll meg a csípővonalánál. A tekintetünk
azonnal összetalálkozik, ő is meglepett arckifejezést vág.
– Félnem kellene? – kérdezi a súlyokra mutatva.
– Neked is, szia! Mit csinálsz itt? – teszem fel az ötmillió
dolláros kérdést, mert ugyan mit lehet csinálni egy
konditeremben?
A pokolba is, inkább befogom. A szememet is… Ugyanis
a trikója szinte semmit sem takar, s az izmos karjának
látványa a legerősebb mágnesként hat rám.
– Hol jöttél be? – kérdezi újra az arcára vonva a
figyelmem.
 – Az ajtón.
– Úgy értem, melyik ajtón? – mosolyodik el.
Gratulálok magamnak, a leghülyébb kérdés díja után
elnyertem a leghülyébb válasz díjat is. Az orvosi diplomám
bekeretezve csücsül valahol az egyik bőröndöm alján,
mégsem vagyok képes egy épkézláb beszélgetésre
Zackkel. Megköszörülöm a torkom és megpróbálom
összekapni magam.
– A parkoló felőlin…
Mindketten a csöndbe burkolózunk, ami már kezd
kínossá válni.
– Van nálad telefon? Az enyém lemerült – szólal meg
elsőnek ő.
– Aha, ez megint valamilyen trükk akar lenni? Mert
még egyszer nem dőlök be neki.
– Eszem ágában sincs átverni téged – tartja fel mindkét
kezét, és elneveti magát. – Már megvan a számod, szóval…
Esküszöm, hogy nincs hátsó szándékom.
Végignézek a csupa izomból álló férfin, és az arcán
megakad a szemem. Talán kicsit több ideig néztem, mint
kellett volna, mert az ő testtartása is megváltozik. A
pillantása elnehezül, és mintha a figyelmemért esdekelne
a tekintetével. Badarság! Miket nem látok bele holmi
tekintetbe? Megszakítom a szemkontaktust, és a
sporttáskámhoz lépek.
– Szerintem nincs itt, de megnézem. Ne lepődj meg, ha
még sincs nálam. Nem vagyok híve túlságosan ezeknek a
technológiai vívmányoknak.
 Nekidől a falnak, keresztbe fonja a karját maga előtt és
újra engem néz.
– Ne már! És mi van a gépekkel a kórházban?
– Az azért más. Egy telefonnal vagy laptoppal nem
szokás levezényelni egy műtétet. Vagy például az Ipoddal
sem tudok újraéleszteni egy embert.
Beletúrok a táskába, de sehol nem találom a készüléket.
– Úgy van, ahogy mondtam, nincs nálam.
Felegyenesedek és látom rajta, hogy valami nem
stimmel.
– Valami gond van?
– Csupán csak annyi, hogy itt ragadtunk egy időre.
Elfelejtettem kitámasztani az ajtót, és csak kívülről lehet
kinyitni. Portás pedig ilyenkor nincs bent. Kénytelenek
leszünk elütni valamivel az időt, amíg valaki nem jön
értünk.
Ellöki magát a faltól, közelebb sétál hozzám, majd leül a
fekvenyomó padra. Előredől, hogy rátámaszkodjon a
térdére, és gondolkodva megdörzsöli az arcát.
– Akkor… most be vagyunk zárva? – kérdezem.
Felkészülök a legrosszabbra. Mi a legrosszabb? Az, hogy
évek múlva jönnek rá, hogy eltűntünk, és addigra már
mumifikálódva fogunk itt feküdni a futópad mellett a
földön. Vagy az, hogy perceken belül elkap a rosszullét, de
csak órák múlva sietnek a segítségünkre. Vajon kinek
fogok először hiányozni? Nem hiszem, hogy miattam
fogják riadóztatni a várost, sokkal inkább Zacket fogják
keresni elsőnek. Nálam már Tiff és a családom
hozzászokott, ha napokra, évekre eltűnök az életükből…
– Csak egy kis időre. Valaki biztos észreveszi a
hiányunkat – motyogja maga elé Zack, majd beletúr a
félhosszú hajába. – Tudja valaki, hogy ide jöttél?
– Azt az egyetlen fotóst leszámítva, aki az érkezésemkor
kattintgatott, senki.
A pulzusom hirtelen az egekbe szökik, ahogy tudatosul
bennem, hogy csapdába estem. A légzésem is akadozóvá
válik, de megpróbálom tartani magam.
Néhány perc elteltével a helyzet mit sem változik, és a
levegőért vívott harcomat már képtelen vagyok elrejteni
Zack elől.
– Jól vagy?
Leülök a földre, megmarkolom a futópad szélét, és
rábízom magam Zack dörmögő hangjára. Ha erősen
koncentrálok, talán sikerül legyőznöm a pánikot.
Felnézek, és látom, hogy mellettem áll, mintha attól
tartana, bármikor elájulhatok. Na, ez az, amit
megpróbálok elkerülni. Egyszer csak a derekamon érzem
a kezét, amitől máris jobban leszek. Valójában soha senki
jelenlétét nem viseltem el, ha jött a rosszullét, most viszont
meglepően jólesik Zack tenyerének meleg érintése.
Borzongás fut végig rajtam egészen a lábujjaimig, a
bőröm extra érzékennyé válik az érintésére.
– Dőlj előre! Segítek – suttogja halkan a fülemhez
hajolva.
Kiráz a hideg a hirtelen közelségétől, de teszem, amit
mond, szó nélkül követem az utasítását. Előredőlök, és
összerezzenek a hirtelen érintésétől, miközben a hátam
mögé lép, és leül a földre. Hátamat a mellkasának
döntöm, a karja átölel, gyengéden tart az ölében. Még
mindig a légzésemre figyelek, de nem tudom kizárni a
tudatomból az érzést, amit az egymáshoz préselődő
testünk vált ki belőlem. Minden kilégzése
megcsiklandozza a halántékom, majd a fejét a vállamra
engedi, és mintha mélyen magába szívná az… illatom. Egy
pillanatig azt képzelem, hogy a száját érzem a nyakamon,
majd kiderül, hogy tényleg… Apró puszikat ad a bőrömre,
amitől a vágy hatalmas sebességgel hullámzik keresztül
rajtam.
Nem szabad közel kerülnöm hozzá! Nem szabad közel
kerülnöm hozzá! – skandálom magamban, miközben
elfordulok tőle.
– Jobban vagy? – mosolyog rám.
– Azt hiszem, igen. Köszönöm!
Megköszörüli a torkát, a szeme határozottan tartja
fogva a tekintetem. Túl sokáig nézzük egymást. A
pupillája kitágul, megnyalja a száját és egy centivel
közelebb húzódik. Azt hiszem, hogy megcsókolni készül, s
az utolsó pillanatban működésbe lép az agyam, és
kihátrálok a helyzetből. Nem engedhetem, hogy
belészeressek, hogy aztán újra fájdalmat okozva
kisétáljon az életemből. Nem! Ezt a hibát elég volt egyszer
elkövetnem, hogy egy életre megtanuljam, Zack Morrison
nem nekem való pasi. Arról nem is beszélve, hogy ez nem
tisztességes… Titkaim vannak előtte, amiket egyelőre
képtelen vagyok tisztázni. Bizonyára valamikor
elmondom neki, de nem most, és nem itt.
– Sajnálom – feleli zavartan, és feláll.
Lelombozódva követem minden mozdulatát, és rohadtul
nem értem, miért, de azt várom, hogy újra hozzám érjen
vagy átöleljen. Ha megtenné, még egyszer nem lenne
erőm kihátrálni a helyzetből. Többször visszapillant rám,
míg a terem végébe sétál a sporttáskájához; ő ugyanúgy
küzd magában, mint én.
Már a tekintetétől is jóleső borzongás fut végig a
testemen, egészen le a lábam közé. Eszembe jut, milyen is
volt vele régen, aminek köszönhetően a pír még jobban
befedi az arcomat. Veszek egy nagy levegőt, majd még
egyet. Szinte már lihegek…
– Lezuhanyozom – mondja kimérten.
Végigsimít a haján, majd eltűnik az ajtó mögötti
zuhanyzóban.
Néhány perc elteltével vízcsobogás hangja szűrődik ki a
helyiségből, és a tudatomba tóduló képek egy cseppet sem
segítenek lehűteni magam.
Nagy levegőt veszek, és magamat is meglepve belököm
az ajtót. Egy pillanatra nem foglalkozom a jólneveltséggel,
vagy az összetört szívemmel, újra érezni akarom a csókját
a számon. A meztelen izmos teste látványára és a párás
üvegen keresztül összeakadó tekintetünkre azonban
lefagyok. Némi habozás után eltolja az üvegkabin ajtaját,
és csillogó szemekkel várja a következő lépésemet.
– Csak egy egyszerű szex lesz. Rendben? – nyögöm ki.
 Az arca nem reagál, de a felajzott teste mindent elárul.
Kinyúl a zuhany alól, megragadja a karomat, és az
önuralmát elveszítve ruhástul nekinyom a hideg
csempének. Alkarját a fejem mellett a falnak támasztja,
az arcunk egész közel kerül egymáshoz, hallom, ahogy
remegve szívja be a levegőt. Érintésére az egész testem
bizsereg, a szívem pedig majd kiugrik a helyéről.
Végigsimít a vállamon, majd egy mozdulattal megszabadít
a felsőmtől, és tenyerébe veszi a melleimet. Élvezettel
kezdi el cirógatni a mellbimbóimat, és tudom, hogy innen
már nincs visszaút. Ajkát rányomja az enyémre, a csókja
gyengéd, de határozott. A bőröm gyengéd cirógatásnál
többet követelve bizsereg.
Kiszakítja magát a kezeim közül, lehajol és fogai közé
veszi az egyik mellbimbómat, mire én hangosan
felsóhajtok. Láthatóan ő ugyanúgy akar engem, ahogy én
őt, ez boldogsággal tölt el. Lehet, hogy holnapra
megbánom, az is lehet, hogy piszkosul fájni fog, de most
csak a jelenre összpontosítok. Merevedését végig a
hasamnál érzem, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy
nem erre vágytam, amióta megláttam a jégen Jersey-ben.
Egy pillanatra abbahagyja a testem kényeztetését, csak
hogy lecibálja rólam a rajtam maradt ruhákat. Majd a
fenekemhez nyúl, és erősen belemarkolva felemel.
Lábaim szétnyílnak, ő pedig közéjük préseli magát.
Belepillantok a mogyoróbarna szemeibe, és egy néma
igennel tudatom vele, hogy benne vagyok a dologban.
Pupillái azon nyomban még hatalmasabbra tágulnak, a
légzése szaporább lesz, szája pedig résnyire nyílva várja,
hogy újra megcsókoljam. Ebben a pillanatban jövök rá az
igazságra: nagyobb szükségem van Zackre, mint az éltető
levegőre.
Míg egyik kezével erősen tart, a másikkal lenyúl
közénk, hogy belém csússzon. Csípőm ösztönösen beindul
a közelségére és lágyan mozgatni kezdem.
– Ne ficánkolj – hörgi.
Abbahagyom a mozgást, ő pedig addig igazgatja a
csípőjét, míg jóleső feszítést nem kezdek érezni odalent. A
víz csobogása ellenére hallani a vad, vágytól terhes
zihálásom, mialatt lassan, de határozottan belém csúszik.
Zack bent tartja a levegőt, erősen koncentrál, irigylésre
méltóan kontrollálja magát. Lábaim megremegnek a
karjaiban, mikor teljesen belém nyomja férfiasságát, és
jóleső borzongás fut végig a gerincemen. Kihasználja a
közelséget, és egy újabb csókot nyom a számra. Hangosan
nyögök a szájába, mikor kihúzza magát belőlem, és
mielőtt újra visszatérne belém, egyenesen a szemembe
nézve felsóhajt. Nem bírom sokáig állni a tekintetét, a
beteljesülés már így is vészesen közeleg, ahogy az izmos
vállaiba kapaszkodva várom az újabb lökéseit.
Egyre vadabban és egyre mélyebbeket lök belém, az
élvezet már keveredik a fájdalommal, de még mindig
tetszik ez az érzés. Észreveszi a változást rajtam, és
gyengéden végigsimít az arcomon.
– Jól vagy?
– A legjobban… − sóhajtom komoly arccal.
 Mosolyra húzza a száját, mielőtt forrón megcsókolna,
aztán újra szaporábban veszi a levegőt, ahogy újra
belekezd az ütemes mozgásba.
Felfoghatatlan, hogy tudtam nélküle létezni, hogy
tudtam elhagyni. Az már egyértelmű, hogy ez nem csak
egy egyszerű szex, ahogy az elején mondtam. Elég erősen
jelen vannak az érzelmeink is, ami elől nehéz lesz
elbújnom.
– Imádlak – nyögi a számba, mire az összes előbbi
gondolatom egy másodperc alatt kitörlődik a fejemből.
Válaszul összerándulok, az orgazmus hullámai hirtelen
sodornak magukkal. Ő is megérzi a pulzáló hüvelyemen,
amiben továbbra is kitartóan mozog.
– A francba, Lin! – nyögi a nyakamat csókolgatva. –
Közel vagyok…
− Ó, istenem! – szakad ki belőlem.
Vallomására lihegve zuhanok a vállára, ő pedig
szorosan ölel magához. Karjai továbbra is erősen
tartanak, ahogy további lökésekkel ostromol. Nyögései
egyre hangosabbak, majd heves reszketés fut végig a
testén. Az utolsó mély döfésnél megfeszül, majd
hörgésszerű hangot adva elernyed. Fejét a vállgödrömbe
hajtja, és várja, hogy az utolsó rángások is elcsituljanak.
Magamhoz szorítva ölelgetem és cirógatom, míg mély
lélegzetvételekkel magához nem tér.
A fekvenyomó padnak dőlve várjuk, hogy valaki végre
ránk találjon. Eddig bele se gondoltam, hogy mi történt
volna, ha esetleg húsz perccel ezelőtt találnak meg
minket. Képzeletben már magam előtt látom az újság
főcímlapján a meztelen képünket, és az undorító címet is,
amit adnának a cikknek.
– Kérdezhetek tőled valamit? – szólal meg végül Zack.
Kíváncsian ránézek, majd bólintok.
– Mi volt az a roham az előbb?
Tudtam, hogy meg fogja kérdezni, de azt nem, hogy
ilyen hamar. Azt gondoltam, még van pár napom, mire elő
mer vele hozakodni. Most akkor mi legyen? Bevalljam,
hogy egy régi betegségem jött elő? Vagy hazudjak?
Úgysincs értelme hazudni, nem szeretek. Vagyis… túl
sokat hazudni nem szeretek.
– Pánikroham. Azt hittem, már kigyógyultam belőle,
mert egy jó ideig nem volt. Gondolom, az életmódváltás
hozta elő újra.
Csöndben hallgat, ujjaival eligazít egy nedves tincset az
arcomból, majd végigsimít a fülemnél. Azt hiszem,
imádom ezt a pillanatot. Talán jobb is lenne, ha
elfelejtkezne rólunk a világ, hogy aztán az idők végezetéig
itt maradhassak vele. Már nem is tűnnek olyan rossznak
a kilátásaink. Na és ha mégis kijutunk innen valahogy,
akkor utána hogyan tovább? Ugyanúgy kerülgetjük
egymást, hogy aztán néha megint egymásnak essünk?
Vagy talán már nem is akar többet tőlem?
– Én is kérdezhetek? – fogom meg a nyakamat cirógató
kezét.
– Persze.
– Szerinted ez… ami az előbb történt közöttünk, hiba
volt?
Megáll a simogatással. Nem nézek föl, de szinte látom
magam előtt, ahogy feszes vonalba húzza az ajkát.
– Szerintem, te is jól tudod, hogy nem volt hiba –
válaszolja. – Mi lenne, ha először körbejárnánk újra az
épületet nyitott ablakot keresve? Utána még beszélünk
erről a… rólunk – fejezi be.
Felpattanok az öléből, leporolom a fenekem, habár a
konditermet mindenhol szőnyeg borítja. Nem is tudom,
miért teszem, csak az idegességemet próbálom palástolni.
Visszanyújtom a kezem a még mindig földön ülő Zacknek,
aki egy irtó szexi félmosollyal ajándékoz meg.
Basszus!
Meg akarom őt csókolni. Vissza akarok menni vele a
zuhanykabinba! Nem tudok tovább harcolni a szívem
ellen. Elkapom a sötét pillantását, ami hasonló vágyakról
árulkodik.
– Nem tudnál egy kicsit visszafogni a szexre hívogató
nézésedből? – fakadok ki.
– Ne már, Lin! – nevet fel. – Csak néztelek. Egyébként te
ugyanígy néztél rám.
– És te közben mire gondoltál? Vagy inkább tudod mit?
Ne is válaszolj! Hogy van a vállad? – kérdezem sürgősen
témát váltva.
– Remekül. És mielőtt megkérdeznéd, a fejemmel sincs
semmi baj.
Felnevetek a válaszát hallva, mert nagyszerűen
beletrafált a következő kérdésembe. Kezdek hinni abban,
hogy ha két ember egymásnak van teremtve, akkor
teljesen mindegy, mikor és hányszor találkoznak, mert a
szívük azonnal egymásra hangolódik.
– Kezdelek kiismerni, doktornő – teszi hozzá játékosan
fenyegető hangsúllyal.
Mosolyra húzza a száját, ezért megpróbálok a szemére
összpontosítani, de rá kell jönnöm, ez sem jó ötlet.
Elkapom róla a tekintetem, és elindulok kifelé a kellemes
hőmérsékletű edzőteremből.
A folyosón hideg van, de ki lehet bírni. Az ablakok
viszont magasan vannak, képtelenség odáig felmászni.
Ennyit a tervünkről… Zack elindul, hogy megnézze, mi
van a másik irányban, de néhány perc elteltével újra
összefutunk.
– Sehol semmi.
– Talán megpróbálhatnánk az épület főbejáratánál –
vetem fel az ötletet.
Egymás mellett haladva mindketten magunkba
fordulunk, és csöndben lépünk be a központi szárnyba.
– Nem sajnálod, hogy lemaradtál az Allstarról? –
kérdezem, ahogy vizsgálni kezdjük az ajtókat és az
ablakokat.
Néhány pillanatig hallgat, keresi a szavakat.
– Persze hogy sajnálom – feleli. − A hoki már csak ilyen
sport. Bármikor közbejöhet egy sérülés. Ha bekövetkezik,
akkor nem tehetsz mást, mint hogy minden erőddel azon
vagy, hogy újra formába hozd magad, különben
leigazolnak valaki mást a posztodra. Jövőre a kezemben
akarom tartani a Stanley-kupát – mondja elszánt
magabiztossággal.
Lenyűgöz a határozottsága, a fanatikussága és a sport
iránti szeretete, amit a szemében látok megcsillanni,
ahányszor a jégkorongról beszél. Nemhiába ő a világ
egyik legjobb játékosa.
A szívem gyorsabban ver, mint általában, de nem a
rosszullét utóhatása miatt. Ezt Zack okozza. Minden
idegszálam azt súgja, hogy hagyjam a fenébe, és ne
foglalkozzam vele. Egyszeriben olyanná váltam, mint
amilyen tizenkét évvel ezelőtt voltam. Ugyanaz az
érzelemvilágom, ugyanazok a vele kapcsolatos
gondolataim, félelmeim. Beleszerettem ismét.
– Hé, ott van egy nyitott ajtó! – kiált fel Zack, és
könnyedén felkap a vállára.
Nevetve csapkodom a hátát, de meg sem kottyan neki.
Kilépünk az épület előtti parkolóba, és vacogó fogakkal
bámulok fel rá.
– Egy igazi hős lettél. Megmentettél a fogva tartó
iskolaépülettől, így már nem vagyunk rabok! Mivel
köszönhetném meg e nemes cselekedetedet?
Felhúzza a szemöldökét, megremeg az ajka, ami
elárulja, hogy épp a nevetést próbálja visszatartani.
– Ne hagyd abba! Tetszik a bolondozásod – neveti el
végül magát.
 Megtorpanok, ő pedig egy mozdulattal előttem terem.
– Van egy ötletem! Most a fesztiválra kell rohannom, de
találkozzunk este!
– Nem is tudom…
– Nem volt hiba! – vág közbe, az előbbi kérdésemre
adott válaszát ismételve. − Kurvára nem volt hiba, ami
pár perccel ezelőtt odabent történt. Talán életem egyik
legjobb döntése volt, hogy bezártam véletlenül magunkat
ide.
– De…
Kezébe fogja az arcomat, majd mint a pályán a
korongra, úgy csap le a szája a számra. Kiélvezem a puha
ajkainak érintését, minden pillanatot elraktározok
magamban. Mielőtt újraéledne a vágy a testemben, máris
elhúzódik, és mosolyogva várja a válaszomat.
– Rendben van.
– Ez az! Ajánlom, ezentúl tartsd magadnál a
telefonodat, hogy fel tudd venni, ha hívlak.
– És miből gondolod, hogy ha te hívsz, akkor fel is
veszem?
– Ezt meg sem hallottam – válaszolja játékosan, majd
egy utolsó csókkal elválnak az útjaink.
Kinyitom a kocsi ajtaját, majd a hátsó ülésre dobom a
táskámat és beszállok. Kattanást hallok az egyik fa mögül,
de hiába forgatom a fejem, senkit sem látok ott.
Valószínűnek tartom, hogy a pofátlan fotós egész végig
fagyoskodva várta, hogy újra felbukkanjunk. Szerencsére
nem merészkedett közelebb, de így is végigfut rajtam a
pánik, mert mi van, ha lebukok? Ezek semmi perc alatt
kinyomozzák, hogy ki vagyok valójában, mert a
szenzációra éhes patkányok a legkisebb információt is
képesek lennének kizsarolni a város lakóiból. Képesek
úgy rárepülni a pletykákra, mint a dögkeselyűk. A
legjobb, ha láthatatlanná válok, pont, mint régen. Egy
láthatatlan szürke kisegér leszek… Bár ez Zack Morrison
mellett teljes képtelenség.

Z ack
– A rohadt életbe!
Dühösen vágom a szerelőkulcsot a garázs másik
pontjába, mikor többszöri próbálkozásomra se sikerül
visszailleszteni a sarukat a helyükre.
– Megint tönkrement? – lép be apám a garázsba.
– Igen. Kérlek, csukd be magad mögött az ajtót,
befűtöttem!
Fáradtan megtörlöm a homlokom, és elsétálok a földön
heverő kulcsért.
– Öreg tragacs ez már, kiszolgálta az idejét.
– Ne viccelj, apa! Minden alkatrész új benne. De miért
jöttél?
– Ja, igen. Legfőképp a munkám miatt.
– Miért, mi van vele?
Felegyenesedek és kíváncsian várom, hogy válaszoljon.
 – Fiam… − kezd bele − a te dolgod, hogy kivel
találkozol…
– Apa, nem lehetne a tárgyra térni?
– Bocsáss meg. Tudom, az idő pénz. Szóval anyád látott
nálad a minap egy ismerős autót. Tudjuk, kinek az
autóját… – köszörüli meg a torkát apám.
Nem értem, mire akar kilyukadni, de hagyom, hogy
folytassa.
– Édesanyád most a megyei bíróságon segít be, én pedig
az egyik legnagyobb befektető tanácsadójaként dolgozom.
Ezt mind csak azért mondom el neked, mert az, hogy te az
ügyfelem feleségével hemperegsz, egyáltalán nem válik a
javunkra.
– Miről beszélsz?
Anyám soha nem kedvelte Raisát, amit megértek, de
egyáltalán nem tetszik, hogy bele akarnak szólni az
életembe. Nem fogom hagyni, hogy ők szabják meg, kivel
feküdhetek le. A gyomrom összeszorul, amikor rájövök,
hogy apámnak talán mégis igaza van. Tényleg nem
tehetem kockára a munkájukat a kalandjaimmal. Ki
tudja, mit tenne Raisa férje, ha megtudná, hogy a felesége
felszarvazta az üzleti tanácsadója fiával.
– Jól van, ezt megbeszéltük – válaszolom higgadtan.
– Remek! – feleli apám, de a szemén látom, hogy nem
hisz nekem.
Újra behajolok a kocsi motorházához, hogy ne is lássam
a rosszalló pillantását, de azonnal eszembe jut, mivel
tudnám meggyőzni.
 – Találkoztam egy lánnyal – mondom, miközben
meghúzom a csavarokat.
Abban bízom, hogy az őszinteségemmel
nyomatékosítani tudom az elhatározásomat.
– Hiszen sokszor találkozol lányokkal.
– Nem, apa. Ez most más.
A kendőért nyúlok, megtörlöm a kezem, majd újra
felegyenesedve felé fordulok.
– Lin a neve. És elképesztő egy nő.
A szája mosolyra húzódik, így a szarkalábak a szeme
körül még jobban kirajzolódnak.
– Örülök, fiam. Itt volt már az ideje – mondja
megpaskolva a vállam.
Hosszú ideje most sikerült a legőszintébben eltöltenünk
három percnél hosszabb időt egymással. Régebben jobb
volt a kapcsolatunk, de amióta évente csak egyszer vagy
kétszer látogatok haza, minden megváltozott. Továbbra is
apámként viselkedik, amit az előbbi tette is bizonyít,
mégis ott van egy láthatatlan szakadék kettőnk között,
amivel nem tudom, mit kellene kezdenem. Tudom és
érzem, hogy büszke rám. Örül, hogy híressé tettem a
Morrison nevet. Ennek viszont az az ára, hogy nagyon
ritkán vagyok idehaza.
Magamra maradva újra fejest ugrok a munkába.
Meghúzom a megfelelő csavarokat, majd újratöltöm az
elfolyt olajat, aztán az órámra pillantva látom, hogy nem
sok időm maradt lezuhanyozni. Este jelenésünk van a
fesztiválon, ahol hivatalosan ma veszi kezdetét az
ünnepség. Már alig várom, hogy újra lássam Lint. Ugyan
tegnap mégis lemondta a randinkat egy átlátszó indokkal,
de ma nem menekülhet. Mégis miért vonz ennyire ez a
nő? Ha valaki megkérdezné, hogy mi tetszik benne, akkor
nem tudnék csak egy dolgot kiemelni. Tetszik, hogy ilyen
játékos, mintha oda-vissza ütögetnénk egymásnak a
labdát. Végem van… úgy néz rám, mint aki már soha nem
akar más férfit. A fenébe is! Lehet, hogy én sem akarok
más nőt…
Motorzúgás hallatszik az út felől, majd Mark piros
jeepje parkol le a garázs előtt. Lecsapom a motorháztetőt,
és mosolyogva sétálok ki a garázs elé. Meglepetésemre
Mark nem egyedül jött. Angela az anyósülésen igazgatja a
haját, míg le nem áll a motor, akkor kipattan a kocsiból.
– Szia, Zack! Kávéra lenne szükségem. Jó sokra…
– Jól vagyok, köszönöm a kérdésedet – válaszolom
szarkasztikusan, mire kapok egy fenékbe rúgást. – Jól
van, bent megtalálod.
– Ó, remek! – válaszolja, majd a havas feljárón
keresztülgázolva eltűnik a szemünk elől.
Mark csöndben mellém sétál, minden figyelmét a
terepjárómnak szenteli.
– Azt hittem, már nem dugod – szólalok meg.
Nem válaszol, de a testtartása mindent elárul. Rosszul
érzi magát, de nem mond semmit.
– Hogy van a térded?
– Tűrhető.
– És mi van Tiffanyval?
 Keresztbe teszi a karját maga előtt, és csökönyös
némasággal még mindig csak bámul.
– Jól van, veled is jó beszélgetni.
Elfordulok a ház irányába, Mark is ezt teszi. Valami
nyomasztja, de nem mondja el.
– Megyek, lezuhanyozom. Utána indulhatunk a
fesztiválra – szólalok meg újra.
Igyekszem gyorsan átvágni az előkerten, amiből most
semmi nem látszik a hó takarásától. Az időjárás ma egész
kellemes volt, de így is alig érte el a hőmérséklet a mínusz
tíz fokot. A bejárat feletti jégcsapok is azt bizonyítják, hogy
messze még a tavasz.
Mark is belép mögöttem a házba, és végre megszólal.
– És te hogy állsz a szöszivel?
– Elég jól – mosolyodom el a tegnapi zuhanyzós
emlékképek hatására.
Nem szándékozom megosztani a részleteket, mégis,
ahogy sokadszorra is rágondolok, merevedésem lesz.
Furcsa érzéseim vannak Lin iránt, az tény. Tiszta hülye
vagyok…
– Nem gondolkodtál még el azon, hogy hogyan is
kerültek ők ketten ide?
– Miért érdekel ez téged? A szöszi orvos, és itt kapott
munkát. A másik csajt nem tudom. Talán neked kellene
tudni róla valamit, nem?
– Mindegy, csak azon gondolkodtam, hogy milyen
érdekes ez az egész. Mármint, hogy két ilyen dögös csaj
pont ide költözik, ebbe a kisvárosba.
 – Szerintem túl sokat agyalsz felesleges dolgokon –
mondom, azzal megmosom a kezem, majd elkezdem
levetni magamról a ruhadarabokat.
– Lehet… Felejtsd el! Amúgy többen jelentkeztek az idei
bajnokságra, mint tavaly – vált témát. − Azt hiszem, húsz
csapat lesz. Már kisorsoltam a csoportokat, csak le kell
játszaniuk még az idén.
– Rendben. Kösz, haver! – válaszolom, majd bevonulok a
fürdőbe.
A nőügyeinkben teljesen ellentétesek vagyunk
Markkal, de a szervezésben mindig egyetértünk.
Néhány perccel később egy szál törülközőben lépek be a
konyhába, ahol Mark és Angela még mindig a kávéjukat
szürcsölik.
– Te még itt vagy? – kérdezem Angelától, közben
felkapok egy palack vizet.
– Amint látod… − válaszolja.
Nem neheztelek a menedzseremre, de számomra nem
összekeverhető a magánügy a munkával. Az, hogy Mark
hány nővel kavar, és kiket dug meg, hidegen hagy.
Számomra a legfontosabb a precizitás és az állandó
készenlét. Remélem, ez a kis afférjuk nem borítja fel a
már megszokott életünket, különben kénytelen leszek új
menedzser után nézni.
– Készen vannak a képek a fotózásról – löki elém Angela
a dossziét.
Megfordítom, kiveszek egy képet. A fekete-fehér
felvételen hárman pózolunk. Mi Markkal erősen a lányra
koncentrálunk, míg ő titokzatosan elfordul tőlünk. Vonzó
lány, azt meg kell hagyni. A kezem is arról árulkodik,
ahogy a fenekébe markolok. Jól tudom, hogy az eszem
máshol járt, mégsem tetszik az összhatás, ez nem én
vagyok. Mark viszont úgy néz ki, mint egy pornósztár,
akinek szóltak, hogy „Felvétel!”.
– Te láttad már? – kérdezem Markot, felnézve a képről.
– Ja. Jók lettek.
– Rendben, akkor mehet.
– Szuper! Ez sok pénzt hoz, tisztességesen megfizettek
titeket – csacsogja Angela.
– És mikor kapjuk meg? – szegezem a kérdést a
menedzseremnek.
Kiveszi a kezemből a dossziét és belenyúl.
– Itt vannak a csekkek… Csak a neveteket kell ráírni, és
máris gyarapodott a bankszámlátok pár ezer dollárral.
Elveszem az egyik csekket és hosszasan nézem. Nincs
szükségem erre a pénzre, ezt már akkor tudtam, amikor
beleegyeztem a reklámba. Tollat keresek a konyhapulton,
majd mikor megtalálom, ráfirkantom a városi kórház
nevét a csekkre. Angela elképedve nézi, miként teszem le
a kezemből a tollat és adom vissza a csekket.
– A többit elintézed? – nézek rá.
– Hát hogyne, de biztos vagy benne? – kérdezi.
Mark csendes szemlélőként a háttérben kapkodja a
fejét, fogalma sincs, hogy miről van szó. De nem kérdez,
nem az a fajta ember.
– Soha nem voltam ilyen biztos semmiben – felelem.
 Válaszul megrántja a vállát, és szó nélkül odaadja
Marknak is, hogy kitöltse.
– Jól van, mi megyünk is tovább – rakja le Mark az üres
kávéscsészéjét, majd folytatja. – Hazaviszem Angelát,
aztán nemsokára találkozunk.
− Oké!
Megvárom, míg eltűnnek a ház elől, csak akkor veszem
kezembe a telefont. Mosolyogva kikeresem a nevet és
szokatlanul izgatottan rányomok a hívás gombra.
– Halló? – szól bele Lin.
– Szia, Zack vagyok!
– Ööö… szia – feleli, és szinte látom magam előtt, amint
elmosolyodik. – Valami baj van?
– Nem, nincs. Csak hallani akartam a hangodat.
– Ó… − neveti el magát.
– Találkozhatnánk valamikor? – kérdezem izgatottan.
A vonal másik végén sóhajtást hallok, majd egy hangos
koppanást. Megpróbálom visszafogni a jókedvem, és nem
elnevetni magam.
– Hé, jól vagy? – szólok bele kisvártatva.
– I… igen, jól vagyok, csak a telefon… mindegy!
Rendben, találkozzunk!
– Nagyszerű. Nemsokára el kell ugranom a fesztiválra,
ott találkozhatnánk. Aztán… majd kitaláljuk, hogy merre
tovább. Így jó?
– Tökéletes!
Széles mosoly terül el az arcomon, nem mintha egy
percig is azt gondoltam volna, hogy visszautasít.
 – Akkor viszlát, találkozunk nemsokára.
– Igen, szia! – köszön el Lin, és leteszi.
Visszasétálok a konyhába, és kinyitok egy üveg sört.
– Ezt magamra!

Furcsa érzéssel kanyarodok be a karácsonyi fesztivál

privát parkolójába. Mintha izgulnék… Az ablakon
kitekintve a rengeteg ember között egy szőke hajkorona
bukkan fel. Mosolyra húzódik a szám, és kellemes érzés
árad szét a testemben. Miatta érzem ezt a különös érzést,
ami egyszerre jó és őrjítő is egyben.
Leállítom a motort, és a vállamra kapom a
korcsolyámat. Az autóm körül kisebb tömeg alakul ki, de a
rendfenntartók hamar hátrébb terelik a kamerásokat.
Már megszoktam, hogy az emberek felismernek, és
autogramot kérve nyújtják felém éppen azt, ami a kezük
ügyébe akad.
– Nekem is aláírnád a mezem? – lép elém Lin.
– Neked mást is aláírnék – felelem, és nagy
meglepetésére magamhoz rántva megcsókolom.
A tömeg ujjongásban tör ki, mire rájövök, nem volt jó
ötlet a kamerák kereszttüzében ilyet tenni.
– Hogy hívják a hölgyet? – jön jobbról egy kérdés.
– Mióta tart a kapcsolatuk? – érkezik balról is egy.
– Hölgyeim és uraim! Amint az imént láthattuk, Zack
Morrison szívét elrabolták. De ki is ez a hölgy?
Bemutatkozna, kérem? – nyomja a riporternő a mikrofont
Lin szája elé.
– Ööö… Helló! Lin vagyok, és mi… − rám néz zavartan,
és látom rajta, hogy a legszívesebben elfutna.
A picsába! Ezt elcsesztem.
– Nem muszáj válaszolnod – mondom bátorítóan
megszorítva a kezét.
Felnéz rám, majd mosolyogva visszafordul a riporternő
felé.
– Egyelőre ismerkedési fázisban vagyunk.
– Azt hiszem, ennyi elég is lesz… − jelentem ki gyorsan,
hogy minél hamarabb helyrehozzam a hibámat.
A riporterek elé lépek, a testemmel védem Lint a
további faggatózástól.
– Zack Morrison, adnál egy autogramot? – jön a kérdés
egy fiatal lánytól.
Elengedem Lin kezét, majd átveszem a felém nyújtott
tollat. A lány felrántja a juharlevél mintás mezét, és elém
tolja a hetykén ágaskodó mellbimbóit. Meglepetten
húzom fel a szemöldököm, és mosolyogva nézek a lány
merész tekintetébe, a kamerák pedig a fedetlen keblekre
fókuszálnak. Előfordult már régebben is, hogy a rajongók
ilyen szélsőséges dolgokkal leptek meg, de a mostani
szituáció engem is zavarba hoz. Gyorsan ráfirkantom a
nevem a dekoltázsa fehér bőrére, utána írom a
mezszámomat, majd visszaadom a tollat a
tulajdonosának. Ezt követően a rendfenntartók szorosan
közrefogva vezetik ki az ismeretlen lányt a fesztivál
helyszínéről.
– Ez meredek volt… – szólal meg Lin, mielőtt a számmal
ráhajolok az ajkára, hogy beléfojtsam a szót.
– Ne is beszéljünk róla!
– De ez ugye nem sokszor fordul elő veled?
– Egyáltalán nem. Mark több ilyen esetről tudna
beszámolni.
– Miről tudnék beszámolni? – lép mellénk az emlegetett
személy.
Tiffany mellette nevetgél, amit igencsak furcsállok.
– A hibbant rajongókról beszéltünk – mondja
mosolyogva Lin.
– Ja, hát igen. Most is itt van egy mellettem… − neveti el
magát a haverom, mire nekem is mosolyognom kell.
– Hé! – hördül fel Tiffany.
– Csak vicceltem – emeli fel a kezét védekezően.
Nem tetszik ez a két kapura játszás, de ki vagyok én,
hogy megmondjam Marknak, mit tegyen? A pokolba is,
hiszen néhány napja még én is ezt tettem. Mi jogom lenne
bárki felett is ítélkezni?
Tiff nagyokat sóz oda Marknak, aki megragadja a
törékeny lányt és mindenki meglepetésére belevágja a
hóba. Mindannyian ledöbbenünk Mark tettén, egyedül
Tiffany csattan fel dühösen, és a kezével sikerül
elgáncsolnia a haveromat, aki az előbbihez hasonló
zuhanással érkezik a hóba.
– Nem csinálnál valamit, mielőtt ezek egymásnak
esnek? – szorongatja Lin a karomat.
 – Nem féltem a barátnődet. Úgy látom, Mark emberére
akadt benne.
Tényleg így gondolom, hiszen elég egy pillantást vetnem
Mark arcára, ugyanazt látom rajta, mint a jégen. Boldog.
Még akkor is, ha derékig ül a hóban.
– Állj már fel! Így is égő vagy, öregem – nyújtom felé a
szabad kezem. − Holnapra az összes újságban benne
leszel, hogy elbánt veled egy nálad két fejjel alacsonyabb
nő.
– Ciki! – kontráz rá röhögve Tiffany.
– Bírom a csajt! – nevetek fel pacsira nyújtva a kezem.
Lin is kedvet kap a bolondozáshoz, de erre csak akkor
jövök rá, amikor a vészesen közeledő hógolyó elől már
képtelen vagyok kitérni. Köpködve seprem ki a havat az
arcomból, majd felpillantok a mosolygó arcára. Nyelvét
kidugva gyúrja a következő adagot, de most gyorsabb
vagyok. Mellé ugrom, szorosan átkarolom a derekát, és
lerántom a friss hóba. Sikítva nevet fel, menekülni próbál,
de erősen tartom a karomban. Kezem végigszalad a
fenekén, mire felkacag. Most egyvalamiben biztos vagyok:
remekül érzem magam vele. Sőt! Átkozottul jól…
Pár perc múlva mindketten prüszkölve állunk fel, és
seperjük le magunkról a havat. Lin kipirulva bújik
közelebb hozzám, én pedig gyönyörködve nézek rá. Ujjait
keresztbe kulcsolja az ujjaimmal, és többször is végigsimít
a kézfejemen.
Ez tetszik.
Az orra hideg, de a csókja tüzes és édes.
 Az újságírók megállás nélkül kattintgatnak, akinél nem
volt fényképezőgép, az a telefonjával próbál felvételt
készíteni rólunk. Eddig mindig odafigyeltem, hogy a
magánéletemet távol tartsam a médiától, de most ennek
annyi. Szerencsére nem merészkednek közelebb, a
rendfenntartók amúgy sem engednék be őket a
fesztiválra, csak a parkolóig jöhettek be. A
polgármesternek szüksége van a tévére, hogy
megmutassa, milyen csinadrattát képes összehozni, és
nem utolsósorban mi is jó reklámot csinálunk a
fesztiválnak.
– Gyere, mutatok valamit! – ragadom meg Lin kezét, és
húzni kezdem magam után.
Megállunk az édességek előtt és kérek két pálcika
szirupot. Mosolyogva nézek vissza rá, ő kíváncsian lesi az
árust. A pirospozsgás nő megfogja az edényt, és az
előttünk lévő hóágyra önti a forró juharszirupot. A hideg
havon gyorsan megdermed a cukros szirup, amit aztán
felgöngyölök lassan, hogy Lin is láthassa a mozdulatot.
– Ilyet tuti nem ettél New Yorkban.
– Nem, tényleg nem – csodálkozik rá a kezében tartott
édességre.
– De vigyázz, nagyon forró!
Édes nyelvével óvatosan megérinti a rudat, én pedig
rájövök, hogy szívesen lennék az édesség helyében.
– Hogy lehetsz ilyen tuskó?
Hallom a háttérből Tiffany hangját.
– Miért lennék tuskó? Csak megkóstoltam − rázza meg a
fejét Mark.
– Mi történt már megint? – kérdezi az édességet
rágcsálva Lin.
– Vettem magamnak csokis mogyorót – magyarázza
Tiffany. − Erre ez a bunkó a szájába öntötte a felét.
Mark hangosan felnevet, mire Tiffany további
szidalmakkal illeti.
Eddig elképzelni sem tudtam, hogy milyen nő bírná
elviselni a haveromat. Most már talán tudom.
A szervezők a fülünkre szólnak, hogy nemsokára mi
jövünk, ezért elkezdhetjük a készülődést. Felkapjuk a
saját nevünkkel ellátott válogatott mezünket, majd
befűzzük a korcsolyánkat.
– Biztos, hogy menni fog a siklás? – kérdem Marktól,
mielőtt fellépünk a frissen elegyengetett jégre.
– Persze, mondtam már, hogy nem fáj – válaszolja a
mezét igazgatva.
Magukra hagyva a lányokat, becsúszunk a jégre. Végig
közel Mark mellett maradok, ha netalán megbicsaklana.
Hiába mutatja magát ilyen keménynek, a keresztszalag-
szakadás nem gyerekjáték.
A polgármester, Mr. Wilson felesége felkonferál
bennünket, majd a férje mellé lépve büszkén feszít a
pódiumon.
A polgármester megragadja a karomat és kezet rázunk,
majd megismétli a műveletet Markkal is. Néhány közös
fénykép készítése után a mikrofon felé fordul és üdvözli a
jelenlévőket.
 – Büszkék vagyunk rá, hogy a városunk lakói ilyen
magas eredményeket érnek el a sportban – folytatja Mr.
Wilson.
Ezután hosszú beszéd következik, amiben a város,
illetve a saját munkásságát dicséri a kamerák felé
fordulva. Mi addig hol a pálya szélén ácsorgó emberekre
mosolyogunk, hol Mr. Wilsont tapsoljuk meg egy-egy
monológja után. Lopva többször is Lin felé pillantok.
Mosolyogva integet, ami furcsamód megnyugtat.
– És továbbá – fordul felénk a polgármester − köszönetet
kell hogy mondjak magam és a város nevében is nektek,
fiúk, hogy megtartjátok ezt a jótékonysági amatőr
jégkorongbajnokságot. Most pedig átadom a szót az NHL
csillagjainak: Zack Morrisonnak és Mark Shepardnak.
A polgármester ellép a mikrofontól, hogy helyet adjon
nekünk. Az emberek közben kitartóan tapsolnak, és a
telefonjukkal képeket készítenek rólunk, amik perceken
belül fent lesznek a Twitteren.
Határozottan odalépek a mikrofonhoz, és beállítom a
megfelelő magasságba.
– Helló mindenki! – hallom visszhangozni magam. –
Nagy örömünkre szolgál, hogy ilyen sokan ellátogattak a
városunkba. Remélem, élvezik a fesztivált.
A tömeg egyöntetűen felzúdul, és további vakuk
villannak.
– Idén húsz csapat indul a nyereményekért. A
regisztrációs díjakból befolyó összeget csakúgy, mint
mindig, idén is a városi kórháznak ajánljuk fel. A többi
információt Mark ismerteti – fejezem be a monológomat.
Odaengedem Markot a mikrofonhoz, én pedig újra a
pálya szélét fürkészem, de Lint nem látom sehol. A
szemem a szüleimen akad meg. Anyám lelkes integetésbe
kezd, amikor észreveszi, hogy őket figyelem.
– Üdv mindenkinek! A húsz csapatot összesen négy
csoportra osztottuk – csendül fel Mark hangja a
hangszórókból. − Mindegyik csoportból az első kettő jut
tovább. Ezután jönnek a rájátszások és az év utolsó
napján lesz a döntő. A nyertes csapat a kupán kívül egy
teljes felszerelést tartalmazó sporttáskát is kap.
A gyerekek izgatott sikoltozásba kezdenek, a felnőttek
pedig elismerően tapsolnak. Mark tényleg kitett magáért,
hiszen az egész nyeremény az ő ötlete volt, én csak a
nevemet és a jelenlétemet adtam hozzá.
Hála istennek gyorsan lezavarjuk a kötelező programot.
A szemem körbeszalad a tömegen, de Lint sehol sem
látom. Kilépve a pályáról, az emberek megállítanak egy
közös fotóért vagy aláírásért, ami eddig jó szórakozás volt,
de most kezd idegesíteni. Előveszem a legmogorvább
arcom, de a női rajongóimat ez csak még jobban lázba
hozza.
– Csak nem engem kerestél? – ugrik elő a semmiből Lin.
Amint meglátom, megnyugszom és képes vagyok újra
mosolyogni.
A nők kezdenek kihívóan viselkedni, ahogy észreveszik
a kezem Lin csípőjén, és egyre inkább felbátorodnak.
– Szia, Zack! – kezd bele egy fekete hajú lány. − Csak
miattad jöttem idáig – nyávogja veszélyes mosollyal az
arcán.
– Ne haragudj, de nem zavar, hogy itt állok? – veszi fel a
kesztyűt Lin.
– Ó, bocsi! Kije is vagy Zacknek? – veti oda neki a
kérdést a fekete, ekkor úgy érzem, közbe kellene
avatkoznom.
Aztán mégsem teszem, mert a határozott hang, ami
Linből jön ki, megelőz.
– Valaki, akivel most együtt van.
Megfogja a kezemet, és győztes mosollyal az arcán
hozzám bújik.
Egy pillanatra a lány megdermed, nem tudja eldönteni,
hogy Lin igazat mond-e. Visszaigazolásként rám pillant,
majd közelebb hajolva a szabad kezembe nyom egy cetlit.
– Azért ha Torontó környékén jársz, hívj fel bátran!
– Khm… mindent hallok – veti oda Lin.
Rápillantok gyorsan a papírfecnire, amire a
telefonszámát és a nevét firkantotta.
– Köszönöm, Sally – felelem a cetlire pillantva újra −, de
ezt kihagyom – mondom, majd összegyűröm a
papírdarabot és kihajítom a legközelebbi kukába.
Egyáltalán nem tetszik a lánynak a viselkedésem, de
csöndben marad. Szigorúan nézek a feketére sminkelt
szemébe; egy idő után kezd kellemetlen lenni számára a
helyzet, ezért arrébb kullog.
– De szívtelen vagy! – kuncog mellettem Lin.
– Miért? Visszahívjam?
 – Ne merészeld!
Mosolyognom kell a durcás arcát látva. Megcsókolom és
magamhoz ölelem. Más nő már rég hisztit rendezett
volna, ő viszont higgadtan védte azt, ami az övé. Az övé
vagyok? Persze hogy az övé! Ha csak a múltkori
zuhanyzós esetre gondolok, a farkam azonnal kőkemény,
és a pulzusom is szaporább. Valami miatt nagyon
vonzódom hozzá, ami nem okos húzás a szezon közepén.
Erre nincs se felesleges időm, se energiám, hiszen folyton
meccsekre készülünk a csapattal. A hoki az életem! A
karrieremre kell gondolnom, és addig kell játszanom,
amíg megtehetem. Mindenesetre szerencsés pasas lesz,
aki kifogja ezt az aranyhalat. Mire végiggondolom ezt a
sok marhaságot, szúró érzés hasogatja a mellkasomat, az
öklöm pedig szorosan tartom magam mellett. A francba…!
Nehogy már féltékeny legyek egy nem létező pasira!
Ismeretlenül is utálom azt a rohadékot, aki egyszer a
pasija vagy férje lesz. Jézusom… megzakkantam! Túl
közel került hozzám ez a nő… És ami még borzasztóbb,
hogy egy cseppet sem bánom.
– Föld hívja Zacket!
A szemem előtt integető kéz visszaránt a
gondolataimból, és a vigyorgó angyali arc látványára
megremeg a gyomrom.
– A pokolba is, Lin!
– Mi van? – kérdezi aggódva.
– Menjünk innen! – nyögöm ki nehezen, majd
megragadom a kezét.
 – Hova megyünk? Hé, én még korcsolyázni akartam!
– Nem érdekel!
– Tessék? – kérdezi döbbent arccal.
Azonnal megbánom a goromba viselkedésem.
Visszafordulok, és egy hirtelen ötlettől vezérelve
magamhoz ölelem, és a fülébe suttogok.
– Őrülten kívánlak…
– Ó! – kerekedik el a szeme.
Gyorsított tempóba kapcsol, és ő ér először a kocsimhoz.
– Biztos nem akarsz korcsolyázni? – kérdezem
vigyorogva.
Hevesen megrázza a fejét, majd egy gyors csók után
beszállok a kormány mögé.
– Menjünk hozzám! – mondja Lin.
Bólintok és elfordítom a slusszkulcsot.
– Miért érzem magam feslett nőszemélynek? – motyogja
maga elé.
– Akkor én mi vagyok?
Kérdésemre döbbent arccal fordul felém, majd
mosolyra húzza a száját.
– Képzeljük azt, hogy te vagy a nagy és félelmetes
viking, aki hajó helyett most Range Roverrel közlekedik,
és azzal csábít el tisztességes nőket.
– És te lennél a tisztességes nő? – húzom fel a
szemöldökömet.
– Hát nem is a viking…
Elképedve nézek rá. Általában a nők elégedettek velem,
nem hasonlítgatnak senkihez, pláne nem egy vikinghez.
Bár, ha jobban meggondolom, most úgy vetném rá magam
Linre, mint egy harcos, aki tulajdonának tekinti az
asszonyát.
Mosolyogva tekerem a kormányt, közben kénytelen
vagyok a lábam közé nyúlni, hogy megigazítsam az egyre
kényelmetlenebbül feszülő férfiasságomat. A mozdulatom
persze nem marad figyelmen kívül, amitől most én jövök
zavarba.
Pár perc alatt a ház elé érünk. Szinte kiugrom a
kocsiból, hogy megkerülve azt, az ölembe kapjam Lint, és
addig csókoljam, amíg bírom. Annyira gyönyörű a
kipirosodott arcával, a csillogó szemével és az édes
zavarral az arcán! Az ajtó előtt leteszem, végigsimítok a
fenekén, a farkam pedig fájdalmasan feszül a
nadrágomban.
Lin remegő kézzel próbálkozik újra és újra a zárba
illeszteni a kulcsot, de a harmadik kísérleténél megunom,
és átveszem tőle. Elsőre beletalálok, és már nyílik is az
ajtó. Nem tudom, mire számítottam, de a benti látvány
maga alá temet. Semmi sem változott azóta, mióta
utoljára jártam ebben a házban. A nappaliban a kanapé,
a lépcső, a szakadozó, elsárgult tapéta, mind-mind ott
vannak.
Lin észreveszi a zavaromat és végigsimít a hátamon.
Csak egy pillanatig tétovázom, utána megfordulok és
ösztönösen magamhoz húzom. Szája mosolyra húzódik, de
beléfojtom a csókommal, és többet követelve, kezem a
tarkóján tartva préselem hozzá a testem. Képtelen vagyok
megszólalni a csodás érzéstől, amit Lin teste vált ki
belőlem, de ez így tökéletesen rendben is van, hiszen most
nem beszélgetni jöttünk ide. Érezni akarom újra, érinteni
olyan helyeken, ahol csak én tudom, hogy jólesik neki.
Száját elszakítja a számtól és hátrálni kezd. Ledobja
magáról a kabátját, és mosolyogva nyúl a következő
ruhadarabért. Mélyen belenézek a szemébe, tudom, hogy
ő is vágyik rám, ezért egy percet sem várok, azonnal
elkezdem leszaggatni magamról a ruhát. Az övem
csatjával bíbelődöm, hamar megszabadulok a
nadrágomtól is. Lin fekete melltartóban és valamilyen
állatfigurás bugyiban álldogál előttem, amin meglepődve
felhúzom a szemöldököm.
– Reggel még nem gondoltam, hogy látni fogod…
– Végül is tetszik – vonom meg a vállam mosolyogva. −
De legjobb lesz, ha megszabadítalak tőle.
A szeme mindent elmond, a szavak helyett is beszél. Alig
várja, hogy hozzáérjek, hogy kényeztessem.
– Csodálatos vagy, tudod?
Szorosan elé lépek, átkarolja a derekamat, én pedig
végigsimítok a bársonyos bőrén, le egészen a csípőjéig.
Teste megremeg, amint hátul keményen belemarkolok a
fenekébe. Lábujjhegyre áll és a szája rátapad az enyémre.
Csókja kizár mindent a külvilágból, nem érdekel, hogy ki
ez a nő, honnan jött, a lényeg, hogy most a legjobb helyen
van.
Felkapom az ölembe, és egészen a nappaliig viszem.
Ahogy leteszem a kanapéra, felül és csókolgatni kezdi a
kemény izmokat a hasamon. Lassan az eszemet vesztem a
keze érintésétől. Elkapom a csuklóját, és kezét bevezetem
az alsónadrágomba. Erőtejesen rám markol, én pedig
nagyot nyögve élvezem a női ujjakat a férfiasságomon.
Meglepetésemre a másik kezével egy pillanat alatt
lehúzza a bokszeralsóm és a szájába veszi a kemény
hímtagomat. Elképesztő érzések kavarognak bennem, az
biztos, hogy akarom ezt a nőt, minden porcikájával
együtt.
Nyelvével játszadozva végigsimít rajtam, majd csábosan
felpillant, amitől az agyam azonnal eldurran. Lenyúlok a
háta mögé, kikapcsolom a melltartóját, majd kihúzva
magam a szájából, hátrébb tolom a kanapén.
Egy pillanatig élvezem hosszú lábai látványát, amit
viszont köztük találok, az még jobban felizgat. Egy
mozdulattal lehúzom róla a bugyiját, azzal a szám
hevesen rá is tapad a szeméremdombjára. Testének
összehúzódásaiból ítélve közeledik a csúcspont felé, de
még nem akarom, hogy elmenjen, ezért megállok, és
felfelé indulok a hasán keresztül a melleinél meg-
megállva. Rátapadok a mellbimbóira, ő pedig sóhajtozva
dobálja a fejét jobbra-balra. Felpillantok az arcára, már
türelmetlenül várja, hogy a szájához érjek. Szeret
csókolózni, erre már rájöttem. Eleget teszek a vágyának,
elsöprő szenvedéllyel megcsókolom. Keresztbe fektetem
közben a kanapén, én pedig a lába közé furakodva
ránehezedek, mire ő a hátamba kapaszkodik. Egyetlen
lökéssel benne is vagyok, amit Lin egy sikollyal koronáz
meg. Figyelem a gyönyörű arcát, a remegő ajkait, az
ágaskodó mellét, a csábosan pislogó szemét, és az
ágyékom fájdalmasan feszül kielégülés után vágyakozva.
Csípőjét feljebb nyomja, hogy mélyebbre merülhessek a
testében, én pedig a feneke alá nyúlok, hogy még
erősebben élvezhessem. Nem engedem el, hiába forgatja
az élvezettől aléltan a fejét, én még nem végeztem.
Változtatok a pozíción és az ütemen, és tovább mozgok.
Hamar érezni kezdem én is a csúcs közeledtét, azonban
Lin keresztülhúzza a számításaimat, és feljebb csúszik a
kanapén.
– Mit csinálsz? – lihegem.
Elképedve nézek rá, és megpróbálom kitalálni, hogy mit
fog tenni.
– Feküdj a hátadra, kérlek!
Megragadja a karomat, és teszem, amit mond. A farkam
kőkeményen meredezik az ég felé, ami egy időre elvonja a
figyelmét, de a torokköszörülésemre újra felém kapja a
fejét. Átemeli rajtam a lábát, és lovagló pózban
helyezkedik el fölöttem. Hangos sóhaj szakad fel belőlem,
amint rám nehezedik. Lepillantok kettőnk közzé, és a
nyers erotika látványától szinte az eszemet vesztem, és
majdnem el is sülök, de Lin hirtelen belemar a hasamba.
Nincs időm rácsodálkozni a tettére, mert nyelvét átdugja
a számba, és az ütemes mozdulataival egyre közelebb
hozza az orgazmusomat. Megtámasztom a talpaimat a
kanapéban, majd teljes erőmből pumpálok felfelé a
csípőmmel, hogy minden cseppet belé ürítsek. Néhány
másodperc elteltével fáradtan engedem el a testét, ekkor
veszem észre, hogy piros foltok éktelenkednek rajta.
– Jól vagy? – kérdezem aggódva.
– Persze!
Mosolyra húzza a száját, én viszont lepillantok újra az
enyhén piros foltokra. Lelkiismeret-furdalásom támad,
amiért képtelen voltam kontrollálni magam, s fájdalmat
okoztam neki.
Kicsúszok belőle, ahogy előredől, csókra nyitja a száját,
de továbbra is képtelen vagyok kiverni a zúzódások
nyomait a fejemből.
– És te?
Egy perccel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy
fantasztikusan, de most, hogy kitisztult az agyam, lesújtó
megvetéssel marcangolom magam.
– Hé, ha ezek miatt aggódsz, akkor csak szólok, hogy
nem te okoztad.
Nem várt nyugalom vesz rajtam erőt. Mély levegőt
veszek és megkönnyebbülve engedem ki, de amint leesik
a mondat jelentése, újra feszültté válok.
– Ha nem én, akkor ki? – szegezem neki a kérdést.
– Nem ki, hanem mi… Beütöttem takarítás közben. De
aranyos vagy, amikor dühössé válsz – simít végig a
karomon, belemarkolva a bicepszembe.
– Szóval aranyos vagyok, mi?
– Igen! És tetszik… Úgy értem, imádom, ahogy
megfeszülnek az izmaid, miközben morgolódsz.
Ujjait összefontja az enyémekkel, én pedig kihasználom
az alkalmat és magamhoz húzom a karjánál fogva.
Elveszti az egyensúlyát, végignyúlik a mellkasomon, én
pedig egy puszit lehelek a homlokára.
– A fürdőbe kellene mennem… − szólal meg.
Elengedem, és mosolyogva nézem, hogyan riszálja a
fenekét a lépcsőn. Amint eltűnik a szemem elől, én is
felállok és magamra kapom a szanaszét dobált ruháimat.
A lábam még remeg, az étkezőasztalba kell
megkapaszkodnom, hogy összeszedjem magam. Mikor Lin
újra megjelenik a lépcső tetején, hirtelen déjà vu érzése
tölt el. Megrázom a fejem, és csodálattal nézem végig,
ahogy a formás mellei minden egyes lépésnél
megremegnek. Megbabonázva bámulom, és tudom, újra
meg kell kapnom, különben beledöglök a hiányába.
A következő pillanatban előtte termek és felkapom az
ölembe. Ő körbefonja a nyakamat a kezével, és hagyja,
hogy újra erősen megcsókoljam. A lépcső alján állva a
falhoz préselem, és az egyik kezemmel a sliccemnél
matatva kiszabadítom magamat. A többi ruhadarabbal
nem foglalkozom, csak a farmert tolom kissé lejjebb, hogy
kényelmesen odaférjek Lin combjai közé. A lábam még
mindig remeg, és attól félek, bármelyik pillanatban
összerogyok, de amint megérzem, hogy újra benne
vagyok, csak rá fókuszálok. Gyorsabban forog velem a
világ, amikor kéjes nyögéseit elfojtom a csókjaimmal. De
akárhogy is csókolom és figyelem a légzésemet, valami
nem olyan, mint az előbb. Mintha más jelenlétét is
érezném a házban. Mintha Mel mögöttem állva
ugyanolyan dühösen pislogna a könnyáztatta szemével,
mint sok-sok évvel ezelőtt… Tudom, hogy csak a ház hozta
elő belőlem ezt az érzést, de már képtelen vagyok
megszabadulni tőle. Lin kinyitja a szemét, és egyenesen
rám néz. A szám újra az ajkára csusszan, de hiába
simulok hozzá szorosabban, most nem megy.
– Ne menjünk fel? – kérdezi.
– De – felelem.
Az ölemből nem engedem le, még csak ki sem
csusszanok belőle, úgy cipelem fel az emeletre. A súlya
meg se kottyan, a dupláját szoktam emelni az
edzőteremben, de érzem, hogy a vállam még mindig nem
az igazi.
– Melyik ajtó? – kérdezem.
– Ez itt – sóhajtja hátravetve a fejét.
Benyitok a rendezett szobába, és az ajtót is elfelejtem
becsukni magunk mögött. Az ágyhoz lépve leülök a
szélére, Lin pedig végigsimít a tarkómon, beletúrva a
hajamba, majd szája követelődzően tapad a bőrömre.
Lassan újra mozogni kezd rajtam, kezét pedig a testem
különböző részein érzem. Csatlakozom hozzá, és én is
simogatom, ahol érem. Gömbölyű mellét a tenyerembe
fogom, és a nyelvemmel addig játszadozom vele, míg el
nem kezd sóhajtozni. Ujjammal a csiklójához nyúlok, és
dörzsölni kezdem, amitől elveszti a fejét, és a vállamra
támaszkodik.
– Jó érzés?
– Az nem kifejezés… − feleli nyögve.
 Megőrülök ettől a nőtől. Imádom, ahogy reagál, a
nyögéseit, a szuszogását, testének minden egyes
rezdülését.
Félig nyitott szememen keresztül lepillantok rá, de a
világ kezd összemosódni, csak a mérhetetlen szabadságot
és megkönnyebbülést érzem, ahogy a farpofáim
összeszorulnak, és teljes erővel semmisülök meg Lin alatt.

Melanie
A szuszogást egészen közelről hallom a fülem mellől.
Képtelen vagyok visszaaludni. Várok egy kicsit, míg
kitisztul a kép az agyamban, majd mosolyra húzom a
számat és végigsimítok a férfias arcon.
– Már fent vagy? – fordul felém Zack és magához húz.
– Még nem egészen.
Képtelen vagyok hosszabb mondatokat összerakni, de
neki ennyi is elég, hogy azonnali támadásba lendüljön.
– Hé! Nem hiszem el, hogy neked elég volt ennyi alvás –
húzom a takarót a fejemre.
– Aki sokat alszik, keveset él!
– Aki meg keveset alszik, az zombi napközben… −
felelem, mire egy hirtelen rántással megszabadít a meleg
takarótól.
– Zack! Aludni akarok!
– Én meg dugni!
 Hirtelen pattan ki a szemem, mert valahogy nem erre a
válaszra vártam.
Mosolyogva dörgöli hozzám a reggeli merevedését, hogy
nyomatékot adjon a mondandójának.
– Úgy viselkedsz, mint egy tinédzser, akiben túltengnek
a hormonok – mondom, de képtelen vagyok visszatartani
a felszakadó sóhajokat, amint hozzám simul.
Érzem a szapora szívverését, a kemény izmait, és a
varázslatos illata veszélyesen leng körbe minket.
– Meg fogsz ölni.
– Ez dicséret volt? – nevet fel rekedtes hangon.

Utálok kapkodva készülődni, pláne, ha az új

munkahelyemre sietek. De hogyan is mondhattam volna
ellent Zack pimasz mosolyának?
Szinte lihegve esek be az irodámba, ahol azonnal az
asztalon illatozó virágcsokorra esik a tekintetem.
– Mi a… − kezdem, de akkor megpillantom a szirmok
közül kikandikáló cetlit.
Kíváncsian közelítem meg, majd izgatottan fut végig a
szemem a szavakon: Örülök, hogy visszatértél!
Hiába forgatom a kis papírdarabot, nem látok rajta
aláírást. Egyértelműen szép kézírással rendelkezik a
titokzatos feladó, ami leszűkíti a kört pár millió pasasra.
De mi van, ha nő küldte?
Azonnal elhessegetem a gondolatot, bár még ezt sem
zárom ki.
– Á! Szóval maga kapta? – jön a kérdés az ajtóból.
Dr. Eisenburg áll az ajtófélfának dőlve, és az enyémhez
hasonló, kíváncsi arckifejezéssel nézi a csokrot.
– Nem látta, ki hozta?
– Nem én. Csak hallottam róla. De ha a recepciós
hölgyeket kérdezi, talán többet megtudunk.
– Tudunk? – nézek a férfira.
– Azt mondtam volna? Biztos csak véletlen volt.
Felpattanok a fotelomból, és kikerülve a doktor urat a
recepció felé veszem az irányt.
– Azért szóljon be, ha megtudott valamit! – kiabálja
utánam mosolyogva.
Hitetlenkedve lépkedek tovább a folyosón, majd a
pultra támaszkodva türelmetlenül dobolok az ujjaimmal,
míg Malvina, az új recepciós befejezi a mobilozást.
Idegesen nézek a falon lévő órára, alig van pár percem,
hogy átvegyem a műszakot. Muszáj megtudnom még
előtte, hogy ki küldte a virágokat, de Malvina még mindig
nem óhajt velem foglalkozni.
– Elnézést! – szólok barátságtalanul, mire a lány egyből
felkapja a fejét.
– Ó, jaj! Ne haragudjon, doktornő!
– Nem a betegekkel kellene foglalkoznia ahelyett, hogy
a telefonját nyomkodja?
Malvina értetlenül néz körbe az üres váróban, mire
rájövök, hogy valószínűleg már megint én reagáltam túl a
dolgot. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy nem egy
brooklyni kórházban vagyok.
– Jól van, mindegy – legyintek. – Meg tudja mondani, ki
hozta azt a csokor virágot, ami az irodámban van?
A lány lesüti a szemét, majd vigyorogva mutat a hátam
mögé.
Rosszat sejtve megfordulok, egy ismerős férfi áll
mögöttem. A meglepetéstől azonnal szoborrá dermedek.
– Tim! – kiáltok fel.
Először közömbösnek tűnik, de a felismerés gyorsan
átsuhan az arcán.
– Mel? – kérdi mély hangján.
– Igen… Én vagyok.
Széles vállán megfeszül a pulóver, ahogy kihúzza
magát, de az arca nem árul el semmilyen érzelmet,
szemében azonban pont olyan mosoly bujkál, mint régen.
– Hű! Azt a hétszázát, Mel… − mondja összeráncolva a
homlokát.
Bátortalanul elmosolyodom, majd heves szívdobogással
előtte termek és átölelem.
Szorosan ölel vissza, mintha soha többé nem akarna
elengedni. Magamba szívom ismerős illatát, és a
mellkasára hajtom a fejem. A szívdobogása elárulja,
mennyire izgatott. Pár perc múlva eltolom magamtól, és
az arcára nyomok két puszit.
– Nahát, ez aztán a köszönés! – mosolyog ő is.
– Annyira örülök neked! Tényleg te hoztad nekem a
virágokat?
– Igen. Tetszenek?
 – Nagyon! De neked jobban örülök! – ugrok újra a
nyakába.
– Gyönyörű vagy! És a hajad… − simít végig rajta.
Fülig pirosodok az acélkék szeme vizslatásától és a
hirtelen kialakult közelségtől. Ő is észreveszi a pillanatnyi
zavaromat, és elenged.
– De most akkor… doki lettél?
– Igen, sebész vagyok… – válaszolom végigmutatva a
fehér köpenyemen. – A csudába! Mindjárt kezdődik az
ügyelet, és csak holnap végzek.
– Találkozunk később?
– Persze, nagyszerű lenne!
Nehezen hagyom magára a folyosón, de a munka az
munka. A betegek nem várnak… Mosolyogva járom végig
a kórtermeket, és a jókedvem még néhány betegnek is
feltűnik. Ilyen az ember lánya, ha újra találkozik a régi
élete főszereplőivel.
– Doktornő?
– Mondja, kedves – mosolygok az ötvenhárom éves nőre,
akit több zúzódással hoztak be tegnapelőtt.
Rápillantok a kartonjára: Mrs. Reednek hívják, és
autóbalesetet szenvedett.
– Szóltak már a családomnak? – kérdezi szinte
könyörögve.
– Ami azt illeti, már jártak is önnél. Nem emlékszik?
– Valóban? Nem, nem emlékszem.
– A nevére emlékszik, hölgyem?
– Azt hiszem, igen. A nevem… na, nem jut eszembe.
 Érdekes. Az agyi CT nem mutatott semmi elváltozást, így
nem is értem, mi ez a memóriakiesés. Előkapom a tollam,
és további szükséges vizsgálatokat írok fel a kórlapjára,
biztos, ami biztos.
Az éjszaka nyugodtan telik egészen odáig, amíg Mrs.
Reed rá nem jön, hogy mire való az ágya melletti gomb.
– Már megint mi baja?! – csattan fel a hozzám beosztott
fiatal nővér, amikor az éjszaka közepén megszólal a
csengő.
– Menjen, nézzen rá! Hátha csak lejárt az infúziója –
javaslom neki.
A nevét még nem sikerült megjegyeznem, ezért a
beosztáson keresem ki, ha megszólítanám később.
– Doktornő, azonnal jöjjön! Rohama van a hatosnak –
kiabál be a szobámba a lány.
A hatosnak? Abban a kórteremben Mrs. Reed fekszik,
neki mitől lehet rohama? Futólépésben teszem meg a
távot, és azonnal a rángatózó test mellé lépek.
– Ne nyúljon hozzá! – állítom meg a nővért. – Epilepsziás
rohama van.
– Biztos benne? Ne adjunk neki nyugtatót?
– Az isten szerelmére! Hol szerezte maga a diplomáját? –
reagálom túl. – Szóljon Malvinának, hogy hívja fel Mrs.
Reed hozzátartozóit. Tudnom kell, hogy volt-e már
epilepsziás rohama a hölgynek.
– Azonnal!
Nagyon remélem, hogy csak valami elkerülte a
figyelmemet, nem szeretném, ha valami komoly dolog
húzódna a probléma mögött. Mindenesetre az MR-t is
felírom a kartonra, hogy teljes képet kapjunk a beteg
agyában lezajlott folyamatokról.
A hölgy rángása kezd alábbhagyni, ezért az oldalára
fordítom, és megvárom, míg teljesen lenyugszik.
– Mrs. Reed, jól van?
– I… igen. Persze.
– Eddig nem volt epilepsziája – esik be az ajtón Holly.
Rendben, akkor holnap felkeresem a főorvost, és
beszámolok neki erről az esetről, hátha ő tud valamit
javasolni.
Az éjszaka közepén éppen a papírok kitöltése közben
megrezzen az asztalon felejtett telefonom. A kijelzőre
pillantva Zack neve tűnik fel. Ugyan az én irodám a
folyosó végén van, csak egy csapóajtó választ el az
intenzívtől, de azért megkockáztatok egy hangos sóhajt.
Megnyitom az üzenetek mappát, és csodálkozva
olvasom, hogy találkozni akar velem, mégpedig ma éjjel.
Amióta itt vagyok, egyszer sem fordult meg a fejemben,
hogy haragudjak rá, pedig jobban tenném. Akkor távol
tudnám magam tartani tőle. Félek, hogy egyre közelebb
engedem magamhoz. Nagyon remélem, hogy nem egy
újabb fájdalmas szakításhoz vezet ez az egész, ami
köztünk van. Lehet, hogy azt már nem élném túl. Nem
tudom, hogy mik a tervei, de kötve hiszem, hogy én benne
lennék, hiszen néhány héten belül visszarepül New
Jersey-be, és ki tudja, mikor látom újra, és hogy ott majd
kikkel üti el az idejét, ha szórakozásra vágyik. Okosabb
lenne, ha nem engednék a szívemnek, de már a gondolat
is fájdalmasan szorítja össze a mellkasomat.
Hogy tudnálak nem szeretni?
A tollammal játszva próbálom elütni az időt, míg
megérkezik a főorvos.
A nyitott ajtón keresztül már messziről meghallom a
dallamos reggeli köszöntéseit, amit az osztályon dolgozó
hölgyek annyira díjaznak.
– Jó reggelt, doktornő!
– Önnek is!
– Nahát, ez már tényleg hallatlan! Még mindig nem
szerelték fel a névtábláját az ajtajára.
– Nem gond, anélkül is megtalálom a szobámat.
Felkapom a jelentésemet és a doktor úr kezébe
nyomom.
Egyből olvasni kezdi, közben összeráncolja a homlokát,
majd megvakarja az orrát.
– Ez elég különös. Máris tumorra gyanakszik? – néz rám
kételkedően.
– Nem, de jobb szeretném elsőnek kizárni.
– Értem. Akkor felhívok néhány kollégát, és sürgősen
elintézzük az MR-t.
– Az jó lesz. És figyeljenek rá, ha netalán további
rohama lenne.
A doktor úr felmutatja a hüvelykujját, hogy értette,
majd távozik. Nagy sóhaj kíséretében leveszem a
köpenyem, és a szék karfájára terítem. Előkapom a
telefonom, és válaszolok Zack üzenetére. Annyi minden
jár a fejemben, hogy magam sem tudom, mit tegyek.
Szeretem a csókjait, a simogatásait, de akárhányszor
belenéz a szemembe, attól tartok, hogy meglátja az
igazságot.
Elmondjam, vagy ne mondjam?
Nagyot sóhajtok, de a kín tovább gyötör. Talán már az
elején el kellett volna árulnom neki az igazat.
Fájdalom nyilall az ajkamba, ahogy a lelki őrlődésem
közben erősen a számba harapok.
Anya, hol vagy? Te mindig segítesz az ilyen
helyzetekben…
Röhejes vagyok, ahogy a kórház folyosóján lépkedve
magamban motyogok.
– Úgy hallottam, végeztél.
Azonnal felkapom a fejem, amint felismerem Tim
hangját. Reagálni sincs időm, mert felkap az ölébe.
– Na, jól van, tegyél le! – nevetek fel. − Mindenki minket
néz.
– Egy percig se aggódj – feleli kacagva, és egy csibészes
kacsintást dob Malvina felé.
– Tim, most már tegyél le! Nem akarom, hogy erről
beszéljen az egész osztály.
A két várakozó betegre nézek, akik mosolyogva
bámulnak minket, majd Timre pillantok, miközben a
lábam újra földet ér.
Kezét végighúzza a fenekemen, ami engem
megdöbbent, őt pedig tovább bátorítja. Az elmúlt évek
alatt nem sok kapcsolatom volt férfiakkal, hiszen az
egyetem és az ügyelet minden időmet és energiámat
felemésztette. Nem szeretem, ha hozzám érnek, ha
simogatnak. Most viszont libabőr fut végig a testemen,
ahogy Tim a kezét a hátamon pihenteti. Elszégyellem
magam, hiszen ő a legjobb barátom. Az, hogy Zack
érintéseire hasonlóan reagáltam, az evidens, de ez most
teljesen más.
Mi a franc ütött belém? Légy észnél, Melanie, légy észnél!
– Elkísérnél valahová? – kérdezem.
– Téged bárhová! – motyogja mögöttem lépkedve. − De
elmesélhetnéd közben, mi hozott haza.
Szívesen elmondanám neki, hogy a vízumkérelmem
visszautasítása miatt jöttem haza, de ez hülyeség, már én
is rájöttem. Annyi szép város van Kanadában, ahova
visszatérhettem volna, de nem, nekem ide kellett
visszatérnem. A pontos okát nem tudom, csak sejtem, de
ezt mégsem mondhatom el neki…
Kitárja előttem az ajtót, a hideg szinte arcon csap. A tél
még hónapokig tombolni fog, ezért a mai száraz időt ki
kell használni. Végre összetehetjük a kezünket, hogy az
éjszaka nem esett újabb ötven centi hó.
Tim tekintete érdeklődő, biztos nem nyugszik, míg ki
nem szedi belőlem az igazságot. Nem tudom, hogy a
Zackkel tartó viszonyomat elmeséljem-e neki, nem
hiszem, hogy örülne a történetnek.
Tim egyetlen percre se veszi le rólam a szemét, ami
rettentően zavarba hoz.
– Miért nézel így rám?
 – Hogy? – kérdez vissza azonnal.
A mosolya kemény, akár a szikla. Lesütöm a tekintetem,
képtelen vagyok tovább a szemébe nézni.
– Az enyémmel vagy a tieddel menjünk? Hol parkoltál?
– nézek szét a majdnem üres parkolóban.
– Nincs kocsim. Veled ellentétben én vigyázok a
bolygónkra.
– Komolyan? Miből gondolod, hogy én nem vigyázok rá?
Attól, hogy kocsim van, igen is védem a környezetet.
– Jól van, csak hülyültem! Le ne nyelj keresztbe,
kislány! Szervizben van…
Nem hiába, elszoktam Tim hülye poénjaitól, amitől
régen a falra másztam.
– Akkor az enyémmel megyünk – jelentem ki.
Végre leveszi rólam a tekintetét, és a kocsim mellé
lépünk. Nagy levegőt veszek, majd hosszasan kifújom,
ahogy kinyitom az ajtót, hogy beüljek a kormány mögé. Ez
után talán képes leszek újra értelmesen gondolkodni.
– Képzeld, Neil is zenél – evezek nyugodtabb vizekre.
– Dwayne sráca?
– Aha. És elég ügyes. Ő gitározik, a haverja pedig dobol.
A múltkor épp náluk jártam, és elpróbáltam velük a
Nickelback-számot. Emlékszel rá?
– Hogy a francba ne emlékeznék? Imádtam, ahogy
énekelted.
– Pedig te jobb voltál – felelem. – Fellépnek
szilveszterkor a srácok, és kellene nekik egy énekes. Arra
gondoltam, te esetleg ismersz valakit, aki beugorhatna
hozzájuk.
– Lány kell?
– Csakis. Eredetileg engem akartak, de nincs az a pénz,
hogy vállaljam.
Tim szája széles mosolyra húzódik. Egyből rájövök, hogy
mire gondolhat.
– Nem, ne is álmodj róla! Nem fogok kiállni a színpadra
az egész város elé. Elég volt a múltkori égés Zack előtt.
– Zack? – csattan fel.
– Igen… − már tudom, hogy nagy hibát követtem el
azzal, hogy kicsúszott a számon a neve. – Újra…
találkoztunk. De nem tudja, hogy én vagyok Mel. Kérlek,
te se mondd el neki!
– Mi az, hogy nem tudja, hogy te vagy Mel? Álljunk csak
meg! Te átvered…?
– Nem verem át, csak elhallgatom az igazságot. Most
Linként ismernek az itteniek. Egyedül a családom és te
tudsz róla. Kérlek, hogy tartsd titokban!
– Azt akarod, hogy hazudjak?
– Úgy kérded, mintha állandóan rólam beszélnél. Nem
mindegy, hogy Melnek vagy Linnek hívsz?
– Nem! Te Melanie vagy! – válaszolja dühösen.
Bosszúsan csóválom meg a fejem, majd beindítom a
kocsit. Óvatosan kormányzok, nehogy megint elakadjunk
egy hóbuckán, de az agyamat így sem tudom teljesen
lefoglalni.
– Szóval… te és Zack, akkor most…
– Nem tudom.
 – Értem – feleli szemét lehunyva.
Fáj látnom, hogy így reagál. Tim mindig is a legjobb
barát szerepét töltötte be az életemben, mintha a fogadott
testvérem lett volna.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve meglököm a karját, mire
először értetlenül rám néz, majd mikor elkezdem
énekelni a kedvenc Nickelback számát, egyre szélesebb
mosoly ül ki az arcára.
Pár perccel később, pont, amikor az utolsó dallamokat
dudorásszuk, leparkolok a kocsival.
– Ide jövünk? – kérdezi összeráncolva a homlokát.
– Tudom, hogy nem a legvidámabb hely, ahol
beszélgethetnénk, de még nem látogattam meg, mióta
visszajöttem. Ugye nem baj, hogy magammal hoztalak?
Acélszürke szeme most melegséggel telik meg, a mosoly
az arcán pedig már nem ugyanolyan, mint pár perccel
ezelőtt. Sokkal inkább hasonlít most arra a Timre, aki
régen vigasztalt.
– Persze hogy nem baj. Sőt, örülök, hogy eljöttünk ide.
Igaz, más helyet képzeltem el az első randinkhoz, de
ebben is meg lehet találni a szépet – mondja mosolyogva,
és végigsimít a kézfejemen.
– Randi? – nézek rá elvörösödve.
Elkapom a kezem, és kiugrok a kocsiból.
– Ja, igen… Zack – motyogja maga elé, mikor mellém ér.
– Figyelj, Tim! Én… − kezdek bele, de nehezebb a
dolgom, mint gondoltam. − Miért csókoltál meg akkor,
amikor évekkel ezelőtt elköszöntem tőled? – kérdem
végül.
Lassan ellép a kocsitól, látom rajta, hogy nem fog
válaszolni. Tudom, hogy az lenne a legokosabb, ha
közömbös maradnék iránta, de a viszontlátás egyáltalán
nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Régen ezzel nem volt
gond, hiszen csak Zack dobogtatta meg a szívem, most
azonban össze vagyok zavarodva.
Adok néhány napot magunknak, mielőtt újra felhozom
ezt a témát – határozom el magam.
Tim zsebre dugja a kezét és a temető kapuja felé veszi
az irányt.
– Gyere, látogassuk meg anyukádat! – szól hátra.
A temetőben eltöltött idő alatt nem érzem magam
rosszul, sőt, inkább feltöltődöm. Nem gondolom, hogy egy
ember porhüvelyének meglátogatása felér azzal, amikor
felidézem magamban az együtt átélt szép perceket. De
ezzel tartoztam magamnak.
A sírokat legalább egyméteres hótakaró fedi be, de még
így is könnyen megtaláljuk azt a helyet, ahol tizenkét éve
még egy üres gödör állt. Meglepetésemre a keményre
fagyott havon egy szintén megfagyott – de még frissnek
mondható – virágcsokor hever. Értetlenül pillantok Timre,
de ő megrázza a fejét. A virágért nyúlok, lerázom róla a
havat, majd visszarakom ugyanoda. Közben a csontig
hatoló hideg lassan átjárja a testemet, a fogaim össze-
összekoccannak a heves vacogástól. Tim nem reszket, nem
didereg, meg se moccan.
– És… népszerű énekes lett belőled? – próbálkozom.
 Tim szemöldöke alig láthatóan megrándul a
kérdésemre, aztán a fejét csóválva felém fordul.
– Tanár vagyok, Montrealban.
– Hogy mi vagy?
– Tanár. Ne menjünk vissza a kocsihoz, mielőtt
megfázol?
– De, az jó lenne.
Nem köszönök el anyától, hiszen képes volt New Yorkig
követni. Mi akkor a garancia, hogy most nem jön velem
haza? Ha másként nem is, csak lélekben.
A biztonsági öv bekapcsolása közben újra előveszem a
tanár témát, és döbbenten meredek Timre.
– Tényleg franciatanár vagyok.
– De hát mindig is utáltad a franciát.
– Valaki megszerettette velem… – motyogja.
Képtelen vagyok elrejteni előle a döbbent
arckifejezésemet. Ki gondolta volna, hogy a művészeti
iskola elvégzése után tanárként fog dolgozni?
– És milyen? Úgy értem, a tanítás.
– Nem rossz, bár néha egy nyugtató jól jönne. Többnyire
tizenöt-tizenhat éveseket tanítok. Elképzelheted, mi folyik
az óráimon.
Tim rám néz, én pedig egyből tudom, hogy ő is azokra az
évekre gondol, amikor mi voltunk ennyi idősek. Speciel
nekem csak egy húzásom volt a suliban, amiért szinte az
összes tanár feketelistájára felkerültem. De nem bántam
meg, újra beverném Raisa arcát. Vajon a városban lakik
még?
 – Meglátogathatnál majd Montrealban – mondja
mosolyogva. − Megmutatnám neked a várost. Biztos
nagyon tetszene.
– Igen, biztosan. De…
– De? – kérdez vissza.
– Anya egyszer azt mesélte, hogy az apám Montrealban
él.
– És? Több mint másfél millióan lakják a várost. Nem
hiszem, hogy összefutnál vele. A másik, hogy nincs is róla
fotód, fel se ismernéd. Honnan tudod, hogy néz ki most?
Vagy azóta felkerested?
– Dehogy kerestem.
És amúgy is igaza van. Tényleg nem ismerném fel.
– Jól van. Örömmel – mosolyodom el.

Az úton hazafelé mesélek Timnek a New Yorkban töltött

évekről, és a barátságunkról Tiff-fel. Mivel ők már
előzőleg találkoztak a fodrászszalonban, megspórolták
nekem a bemutatást.
– Merre voltatok? – kíváncsiskodik Tiffany, amikor
kinyitja előttünk az ajtót.
– Megnéztük anya sírját – felelem, és levetem a
kabátomat.
Tim is hasonlóan tesz, majd mindketten követni kezdjük
az ínycsiklandó illatokat, amik a konyhába vezetnek.
– És minden rendben? – kérdezi felém fordulva Tiff.
 Őszintén bólintok, majd felemelem a fazék tetejét, hogy
meglessem, minek van ilyen jó illata.
– Cukkinis gomba – mondja a mosogatóba dobva a
fakanalat. – És a legjobbkor jöttetek, mert most készült el.
Menj, teríts meg! Tim, te is maradsz ebédre? – kérdi
mosollyal az arcán.
– Ha nem gond…
Az ebéd alatt könnyű témákról beszélgetünk, egyszer
sem hozzuk föl Zacket. Ugyan Tiff motyog valamit
Markról, de mivel se én, se Tim nem reagálunk, hamar
továbbugrunk a következő témára: a zenére. Erre már
Tim is belelkesedik. Boldogan mesél a főiskolás éveiről és a
zenekaráról, ami még a mai napig összeáll egy-egy
koncertre. Kijózanító hallgatni a sok élményt, amit
nélkülem élt át. Ha jobban belegondolok, velem semmi
érdemleges nem történt. Ahogy felültem arra a buszra
tizenkét évvel ezelőtt, már csak egy szellem voltam. Nem,
dehogy onnantól… Már hamarabb, anya halálától
kezdve. Ha lett volna valaki mellettem… ha engedtem
volna nekik… talán én is másképp intéztem volna az
életemet, de ezen már kár rágódni. A legfontosabbat már
elértem, amiért annyit küszködtem: végre gyógyíthatok. A
hoki meg… Nos, a hoki hiánya miatt tudom
megkülönböztetni a régi énemet a mostanitól. Ez az egy
dolog van, amivel elhitetem magammal, hogy már nem
abban a világban élek. Hogy meddig sikerül ezt
fenntartanom − meddig vagyok képes hazudni −, azt nem
tudom.
 Hiába lendülünk bele egyre jobban a beszélgetésbe,
képtelen vagyok teljesen elengedni magam. Talán csak
időt kell adnom magamnak. Timmel hol felnevetünk, hol
mesélünk, de egyetlenegyszer sem nézünk egymás
szemébe, és ez zavar. Régen soha nem voltak ilyen
problémáink. Most attól is nyugtalanság tölt el, ha túl
közel teszi hozzám a kezét az asztalon, ha hangosabban
nevet, vagy ha a közös emlékeinkről beszél.
– Kimegyek elmosogatni – pattanok fel az asztaltól.
Az átkozott konyha most a menekülőhelyem, ahol végre
csak magam lehetek.
– Mi a baj? – hallom Tim hangját mögöttem, ahogy a
mosogató fölé hajolok.
– Semmi.
Tim keze végigsimít a hátamon, én pedig nagy levegőt
veszek.
– Ez a nők tipikus válasza, ami szabad fordításban azt
jelenti: kapd be! Gyerünk, mondd el! Akárhányszor
közelítettem feléd, szinte ledermedtél. Még egyszer
megkérdezem tehát, hogy mi a baj?
Fogalmam sincs, hogy mit válaszolhatnék anélkül, hogy
megbántanám.
– Melanie, velem van bajod?
– Nem, dehogy! Csak minden olyan furcsa. Te meg én
meg minden.
– Mi? Furcsák vagyunk? – kérdez vissza mosolyogva.
A plafonra emelem a tekintetem, és megpróbálom
összeszedni a gondolataimat.
 – Nem számít. Csak egy kis időre van szükségem, hogy
visszarázódjak a múltamba – dörzsölöm meg az arcom.
– Persze. A múltadba. Azért hívatod magad Linnek?
– Azt hittem, ezen már túlléptünk! Adj egy kis időt…
– Zacknek is ezt mondtad? – kérdezi flegmán.
A szemem tágra nyílik a döbbenettől.
– Most menj el, kérlek – suttogom.
– Ne haragudj! De képtelen vagyok elfogadni, hogy
megint ő van a középpontban.
– Ne! Kérlek, Tim…
– Jól van. Nem szóltam – válaszolja, azzal kifordul a
konyhából és egy gyors köszönésféle után hallom, ahogy
csapódik a bejárati ajtó.
Ó, Tim…
A pulzusom kétszer olyan gyorsan ver, mint kellene,
levegőt is alig kapok, a látásom pedig egyre jobban
elhomályosodik.
– Hát ezt mi lelte? – kérdezi maga elé motyogva Tiff,
miközben a tálakkal egyensúlyozva lép be a konyhába.
– Elküldtem. Még nem állunk készen a barátkozásra.
– Hogy mit csináltál?
Két másodpercnyire vagyok attól, hogy elbőgjem
magam. Nem tudom, hogy mit tegyek, hogy jól döntöttem-
e, hogy hazajöttem.
– Szerinted okos döntés, ha elmondom mindenkinek,
hogy én ki vagyok?
– Ez nyomaszt? Mert ha csak erről van szó, akkor
ismered az álláspontomat. Szerintem az a legjobb, ha
elmondod Zacknek az igazságot. Te is megkönnyebbülsz,
és neki is jár ennyi.
– És mi van, ha nem áll többé szóba velem?
– Hát, te lehet, hogy nem tudsz róla, de Mark szerint
teljesen levetted Zacket a lábáról. Szerintem
megbocsátaná ezt a kis füllentésedet.
– Mark mondta?

Z ack
– Gyere, gyere, fiam! Gyorsabban! – kiabálja a mester. –
Mi ez a lazsálás?
– Meghalok! – nyögöm ki.
– Na, ne röhögtess! Máskor ezt két percen belül
lefutottad. Na, ugorjunk neki még egyszer!
Fáradtan, sajgó izmokkal fekszem le újra a műfűre, és
várom a sípszót. A középiskolai hokiedzőnk még mindig
nagy szeretettel edz minket Markkal, de ma egyedül
csinálom végig a feladatokat. Kevésbé vagyok fürge, mint
a sérülésem előtt, és ezt a mester nem nézi jó szemmel.
Belefúj a sípba, én pedig azonnal a hasamra gördülök,
hogy aztán felpattanjak. Erős sprintbe kezdek, majd
átugorva az akadályokon, lefutom a három kört.
– Még mindig harmatgyenge vagy, fiam! – nézegeti a
stoppert a mester.
Lihegve megállok mellette, majd a térdemre
támaszkodva próbálok lassítani a légzésemen. Izzadság
gördül le a homlokomról az arcomra és csöppen le a
földre. Napok óta nem edzettem ilyen keményen, de
nagyon jólesik. Végre újra a sportra figyelhetek, egy
másodpercre se jutott eszembe se a sérülésem, se Lin.
– Végeztünk mára? – kérdezem óvatosan, nehogy még
egy körre kárhoztasson.
– Miért, még van erőd futkározni?
– Per pillanat levegőt venni sincs erőm – lihegem még
mindig.
– Akkor nyújtsál, és mára ennyi volt.
Az öltözőben kezembe akad a telefonom. Csalódottan
állapítom meg, hogy nem jött válasz. Zsebre teszem a
készüléket, majd becsukom az öltözőszekrényt. Az autó
mellé érve azonban nem bírok tovább várni, újra
előveszem a mobilt, és rányomok Lin nevére. A negyedik
kicsengésnél leteszek róla, hogy felveszi. Pár másodpercig
csak állok, és azon morfondírozok, hogy van-e értelme
elugorni hozzá. Csakhogy meggyőződjek róla, minden
rendben van vele… De mégis kit akarok becsapni? Látni
akarom! Csókolni és érezni akarom. Hiányzik.
Végül arra az elhatározásra jutok, hogy majd hív ő, ha
akar valamit. Nem szeretnék papucsnak tűnni, aki az első
szex alkalmával beleszeret egy nőbe. Ugyan közel sincs
szerelemről szó, de vonzódásról annál inkább. Ugyan, kit
akarok becsapni?
Rendben, hagyom, hogy ő hívjon…
Az elmúlt néhány órában már huszadszorra lesek a
telefonra.
– Még mindig semmi – motyogom magam elé.
A kijelzőt bámulva szomorúan bólogatok a fejemmel.
– Mit jelent, ha egy nő ezt csinálja?
– Mit? – kérdezi a fotelban hátradőlve Mark.
– Te mit tennél a helyemben? – próbálkozok újra.
– Fogalmam sincs, miről van szó…
Igyekszem nem felhúzni magam, egyszerűen ki nem
állhatom, hogy soha nem figyel rám.
– Nem ülnél le? Már kezd fájni a fejem.
– Leszarom! – vágom rá.
Az egyik kört teszem a másik után a szobában.
Rühellem bevallani, hogy Lin tartózkodó viselkedése a
lehető legrosszabb énemet hozza ki belőlem.
– Ne haragudj…
– A dokinő miatt vagy ilyen?
Megállok az ablak előtt, és bólintok. Csüggedten
figyelem a téli tájat, ami a lelkemmel ellentétben nyugodt
és csöndes.
– Miért nem hívod fel? – kérdezi.
– Már írtam neki reggel és arra sem válaszolt. Tegnap
nála aludtam.
– És most attól félsz, hogy talán sok voltál neki?
A néhány percnyi csend egyértelművé teszi a válaszom.
– Valamiért úgy viselkedik, mintha megharagudott
volna rám, még a telefonját sem veszi fel, amikor hívom. A
múltkor a feje fájt, utána dolgozott… Én sem most jöttem
le a falvédőről, tudom, hogy valami van.
– Jól van. Akkor én lépek, te meg hívd föl a csajt. Attól
nem leszel okosabb, ha kikoptatod a szőnyeget a fel-le
járkálással.
Idegesen kezembe veszem a telefont, és megvárom,
amíg Mark behúzza maga után az ajtót, majd elkezdem
írni az újabb üzenetet.
Hiányzol a vikingednek.
Küldés gomb.
Ekkora hülyeséget írni…! Mindegy, már elküldtem. Kész
vicc vagyok! A telefont bámulva várom a válaszát.
Ezelőtt nem érdekelt, hogy mit írtam egy nőnek, vagy
hogy milyen stílusban. Nem izgatott, hogy ki mit szól
hozzá, azonban most érdekel. Nagyon is. Túlzottan.
Majdnem kiejtem a kezemből a készüléket, amikor
csipogni kezd a válasszal.
Te is nekem.
Mosoly bújik meg a szám szegletében. Tehát még sincs
minden veszve.
Átjössz? – küldöm el a választ.
Pár perc elteltével még mindig nem válaszol, és kezdem
megbánni, hogy megint nyomultam. Képtelen vagyok
megülni egy helyben, tennem kell valamit, különben
szétfeszít az ideg. Nyomok néhány fekvőtámaszt a
szőnyegen, csakhogy levezessem a feszültséget, mert úgy
érzem, kezdek megőrülni e miatt a nő miatt. Mikor már
égnek a bicepszeim, abbahagyom és remegő kézzel
végiggörgetem az e-mailjeimet, majd készítek egy
proteinturmixot, de azonnal félrenyelem, amint újra
csipogni kezd a mobil.
Tíz perc – olvasom.
Basszus!
A szemem gyorsan végigszalad a nappalin, és elhúzom a
számat. Itt az ideje egy gyors takarításnak! A kanapén
lévő díszpárnákért nyúlok, hogy helyrepofozgassam,
miután Mark seggfej módjára rájuk ült. Még a felénél sem
tartok a rendrakásnak, mikor meghallom a kopogást.
– Szia! – köszönök Linnek, mikor kinyitom az ajtót.
– Szia! – feleli mély levegőt véve.
– Bocs a vikinges szövegért, nem tudom, mi ütött belém –
motyogom zavaromban.
Lin még mindig az ajtóban ácsorogva várja, hogy
beljebb engedjem, de annyira belefeledkezem a
látványába, hogy megszólalni is képtelen vagyok.
Megölelem a derekánál, majd lejjebb csúsztatva a kezem,
belemarkolok a kemény fenekébe. Egy részem azonnal
éledezni kezd, és mohón követel még többet belőle. Fél
kézzel behúzom mögötte az ajtót, majd szorosan
hozzásimulva végigcsókolom a nyakát, ő pedig
készségesen hajtja hátra a fejét.
– Zack? Mondanom kell valami fontosat…
– Pszt! Majd később!
Megragadom a kezét és beljebb tessékelem a hálóba.
Daisy ezt a pillanatot várta, közénk ugorva
körbenyalogatja Lint, aki ezt egy csöppet sem bánja.
A nevetéstől hangos házban Daisy nagyszerűen érzi
magát, legalábbis a szemében lévő izgatottságból és a
heves farokcsapkodásból erre következtetek. Bűntudatom
támad, amiért mostanság kevés időt szántam rá.
Régebben együtt futottunk, nyaraltunk, mindenhová
magammal vittem. Megvakargatom a füle tövét, mire egy
szeretetteljes nyelves puszit kapok az alkaromra.
– Imádom, hogy ennyire barátságos, nagyon jó helyen
van nálad ez a kutyus.
Tekintetem üres, amikor rá nézek.
– Pedig én csak befogadtam, nem én… mindegy.
Mondatomat Daisy ugatása fejezi be.
– Jól van, kiengedlek. Gyere!
Kinyitom az ajtót, az eb pedig boldogan gázol bele a
hóba.
– Most legalább fél órára nyugtunk van. Mit is akartál
mondani az előbb?
– Ja, igen… Én… − kezdi halkan Lin, mire azonnal
felismerem, hogy ennek nem lesz jó vége.
– Mi a baj?
Szusszan egyet, majd újra nekikezd.
– Nem tudom, hogy készen állok-e rá…
– De mire? A kettőnk közti dologra? – kérdezem, és
elszomorodom annak a lehetőségétől, hogy ki akar dobni.
Türelmet erőltetek magamra, nem akarom
harapófogóval kiszedni belőle a gondolatait, de ez a
másodpercnyi várakozás felőrli az idegeimet.
 – Itt vagyok neked, hogy segítsek.
– Nem mindig leszel mellettem, és nem is várhatom ezt
el tőled. Pláne, hogy…
– Miért mondod ezt?
Idegesen nézek körbe a szobában, próbálom elterelni az
olyan gondolatokat, amik egyre csak befészkelik magukat
a fejembe.
Lin szemében sem találok semmi biztatót.
Elszánom magam, és hirtelen megragadom a csípőjét,
mire egy halk sóhaj szakad föl belőle. Nagyon türtőztetni
kell magam, így csak lassan, érzékien csókolom a száját.
– Ne… − ellenkezése elhal, ahogy a falhoz nyomom.

Csikorgó kerekekkel áll meg mellettem Mark a kórház

parkolójában. Nem emlékszem, hogy Lin említette volna,
hogy Mark is csatlakozni fog hozzánk. Kiszállok a kocsiból,
Mark viszont szó szerint kiugrik, és felszakítva a hátsó
ajtót, óvatosan kiemel az autóból egy magatehetetlen női
testet.
– Mark?
Ijedten felém kapja a fejét, majd ölében a nővel szalad a
kórház bejárata felé.
– Annie?
Mikor utolérem őket, sajnos beigazolódik a gyanúm;
Mark a húgát tartja a karjában. Egyszerre kiabálunk
orvosért, és lépünk a recepción ülő nővérhez. Mark
összeszorított szájjal tartja a mozdulatlan lányt, látom,
hogy közbe kell lépnem.
Félig ráhajolok a pultra, úgy diktálom az adatokat.
– Kérem, segítsen! Stephanie Shepards, tizenkilenc éves.
Vérzik!
– Magánál van a hölgy? – kérdezi komótosan a nő.
– Most viccel velem? Nézzen már rá! – kiabálja Mark,
megtámasztva a lány fejét, mielőtt az hátrabillenne.
– Kérem, nyugodjanak meg! Máris hívok valakit.
Mondják el addig, mi történt a hölggyel!
– Mark! Mi történt? Lélegzik?
– Megölöm! Megölöm! – ismételgeti nyüszítve Mark,
mint egy megsebzett állat, mintha nem is hallotta volna a
kérdésem.
– Mark! – kiabálok rá erélyesebben.
Rám néz, majd a hátam mögé. Én is megfordulok, és
egyenesen Lin tekintetébe ütközöm. Egy kurta bólintással
köszön, majd Annie-t kezdi vizsgálni.
– Mi történt? – kérdezi azonnal.
Elmémben a képek egyre csak gyűlnek, és hirtelen
mintha egy másik világba csöppennék, amit egykor már
átéltem. Méghozzá tizenkét évvel ezelőtt… Az akkor átélt
érzelmek most kegyetlen módon csapnak újra arcon,
aztán megtörlik bennem a lábukat, mielőtt újra magamra
hagynának a sötétségben. Kénytelen vagyok
megkapaszkodni a mellettem álló pad támlájában, ahogy
akkor is tettem. A mellkasomban hevesen dobog a szívem
a futástól, pedig tisztán emlékszem, hogy autóval jöttem.
Viszont azon az estén, tizenkét évvel ezelőtt, futva és
véresen érkeztem a kórházba. Nem érdekelt a bordáimba
hasító fájdalom, a felszakadt bőr az arcomon, csak egyet
akartam: mellette lenni. Annyi bátorságom azonban
mégsem volt, hogy a vállamat felajánlva nyújtsak neki
vigaszt. A folyosó végén állva éltem át a szörnyű perceket,
ami alatt elvesztette azt az embert, aki a mindent
jelentette neki. Előtte még soha nem találkoztam akkora
fájdalommal, amit akkor éreztem. Üres tekintettel esett
össze a kórház folyosóján, és az egykor bájos arc
elgyötörten tartotta vissza a dühét és vele együtt a
könnyeit. A köré omló fekete ruhája, mint a halál selyme,
megtépázva ölelte körbe remegő testét.
Erőtlen sírás hangja szűrődik a fülembe, majd egy
mindent betöltő ordítás. Hátrafordulok a folyosó végén
lévő padhoz, de most nincs ott az a reményvesztett lány.
Újabb fájdalmas kiáltás hasít a levegőbe, de nem tudom
eldönteni, hogy az agyam játszik-e még mindig velem,
vagy esetleg Marktól származik a lelkembe maró
szomorúság hangja.
– Mark? Figyelj rám! – hallom újra Lin határozott
hangját. – Hallod, Mark? Stephanie jó kezekben van.
Engedd, hogy tegyem a dolgom!
Mark felemeli a fejét, arcát kétségbeesetten ráncolja.
Mélyen belenéz Lin szemébe, majd némán elengedi a
húgát.
– Nincs magánál – szólal meg azonnal az egyik nővér.
– Rendben, tegyék fel a hordágyra, és azonnal hívják be
dr. Overmant!
Lin szélsebesen kitölti Annie kórlapját, majd kiadja az
utasítást, hogy készítsék elő a műtőt.
Az ápolók elrohannak a hordágyon fekvő lánnyal, mire
Mark újra magába zuhan. Tudja, hogy tehetetlen, ez az,
amitől annyira kikészül. Lin szakszerűen végzi a
munkáját, és egy percig se látom benne azt a bizonytalan
nőt, akit a napokban megismerhettem. Ami azt illeti, most
döbbenek csak rá, hogy talán még nálam is erősebb.
A kórlappal a kezében leguggol Mark elé, és faggatni
kezdi.
– Mark? Mi történt? Balesetetek volt?
– Csak neki – válaszolja fájdalmas hangon Mark. – Az én
hibám!
– Folytasd! – szól rá Lin.
– Az ünnepségről vezettem hazafelé, amikor… felhívott.
Azt mondta, hogy apánk megint részegen tör-zúz otthon.
Én mondtam neki, hogy azonnal üljön kocsiba és jöjjön
hozzám. Bassza meg! Nekem kellett volna érte mennem!
– És mi történt? – kérdezem.
– Végig vonalban voltunk. Egyszer csak felsikoltott, majd
dudálást és csattanást hallottam. Gyorsan irányt
váltottam, és a szüleim háza felé kanyarodtam. Félúton
láttam meg a kocsiját az árokba borulva – meséli újra
tenyerébe hajtva a fejét Mark.
Fogalmam sincs, mit tehetnék, hogy megnyugtassam a
legjobb barátomat vagy saját magamat. Ez a baleset,
Mark ijedt tekintete és az előbukkanó emlékek együttes
erővel sújtanak le rám.
– Lin! – ragadom meg a lány karját, mielőtt magunkra
hagyna.
– Legyél mellette… − mondja határozottan. − Mást most
úgysem tehetsz. Nekem mennem kell előkészülni a
műtéthez.
Elengedem, ő pedig szótlanul elsiet. A folyosó végén
kicsapódnak a lengőajtók, és eltűnik mögöttük. Hosszú
percekig ülünk Markkal némán egymás mellett, egyikőnk
sem szólal meg. A jelenlétemmel is erősítem, szüksége van
rám, ha rossz hírt kapna. Sajnos Mark apja nem hagyta
abba a családja terrorizálását, még akkor sem, amikor a
legfőbb problémája – a saját fia − elköltözött otthonról.
Mark a város másik szélére költözött, hogy még véletlenül
se fusson össze az agresszív apjával. Az édesanyját nem
ismerem, bár egyszer, kiskoromban láttam. Utána soha
többé nem futottunk össze. Nem emlékszem már rá
tisztán, de úgy rémlik, Mark az anyjára hasonlít inkább.
De csak külsőleg. Lelkileg a barátom sokkal erősebb, ő
szembe mert szállni az apjával, amikor az újra és újra
részegen terrorizálta a családjukat.
– Ne hívjuk fel édesanyádat? – kérdezem óvatosan.
Mark felnéz a tenyeréből és elgondolkozik.
– Ne. Nem akarom őket itt látni. Olyat tennék, amit
megbánnék.
Egy bólintással tudomásul veszem, majd hátradőlök. Az
órámra pillantva látom, hogy már két órája várakozunk.
Mást terveztem erre az estére, amiben ugyanígy szerepelt
a kórház, de boldogabb végkifejlettel. Lin most is
csodálatos volt, ahogy kézbe vette a dolgok irányítását. A
fehér köpeny jól mutat az alakján, de fáj, hogy még csak
meg sem érinthettem úgy igazán.
– Végre ide értem! – száguld be mellettünk az ajtón
Tiffany. – Mi történt?
Mark felkapja a fejét, de nem szólal meg.
– Lin csak annyit írt üzenetben, hogy jöjjek, amilyen
gyorsan csak tudok. Mi a franc történt? – kérdezi a lány,
egyre csak Markot vizslatva.
Egyikőnk sem szólal meg, ezért Tiff lehuppan a
mellettünk lévő üres székre. Ezt a pillanatot jónak találom
arra, hogy elsétáljak az automaták felé. Veszek néhány
zacskó chipset, meg három üdítőt. Semmi szükségünk
nincs rá, de kettesben akartam őket hagyni. Bár nem
tudom, hogy a barátom mennyire avatja be a
magánéletébe a lányt, de eddig szemmel láthatóan jó
hatással volt rá. Csak reménykedni tudok, hogy Mark
most az egyszer hagyja, hogy gondoskodjanak róla.
Hiányzik neki egy társ, akinek kiönthetné azt a sok
fájdalmas érzést a lelkéből, ami az évek során összegyűlt
benne.
Mire visszaérek, két egyenruhás rendőr is megérkezik,
akik először a recepcióhoz sétálnak, majd ott a hölgy a
barátomra mutatva továbbküldi őket. A fiatalabb, úgy
velem egyidős rendőr engem is kikérdez, míg a
pocakosabb Markkal foglalkozik. Mikor minden
kérdésükre válaszoltunk, félrevonulnak és várják, hogy
egy orvossal is beszélhessenek. Fél óra múlva nyílik a
folyosó végén lévő lengőajtó, és Lin lép ki rajta zöld
műtősruhában. Lekapja magáról a műtőssapkát, majd a
rendőrökkel mit sem törődve ránk mosolyog, mikor
közelebb ér. Mark azonnal felpattan és türelmetlenül
várja a híreket.
– Egyelőre rendben van. Stabilizáltuk az állapotát, de
elég erős belső vérzése volt. Sok vért veszített.
– Magánál van? – kérdezi azonnal Mark.
– Nincs, még altatás alatt van. A fejét is csúnyán
beütötte, de jó hír, hogy a CT nem mutatott semmi
rendellenességet. Neked mi a vércsoportod?
– B pozitív – válaszolja Mark.
– Az nem jó. AB negatívra van szükségünk.
– Nekem AB pozitív. Az sem jó? – kérdezem
reménykedve.
– Nem, az sem – feleli és fáradtan behunyja a szemét. –
Tiff? Te tudod a vércsoportod?
– Azt hiszem 0 pozitív.
– Az sem jó – sóhajtja elgyötörten. − Jól van, akkor
elküldöm a kérelmet a központba, mert sajnos nálunk
vérhiány van.
– Láthatom? – kérdezi kétségbeesetten Mark.
– Még nem. Átviszik az intenzívre, utána szólok,
rendben? Addig próbálj megnyugodni.
– Elnézést, doktornő, beszélhetnénk? – jön közelebb a
markánsabb arcú egyenruhás rendőr.
– Hogyne – feleli Lin, és távozik a rendőrökkel.
 Még egy órát kell várnunk, mire Lin újra megjelenik,
hogy bekísérje Markot Annie-hez.
Tiffany az ujjait tördelve néz hol rám, hol az ajtóra,
ahol a fehér köpenyes emberek ki-be rohangálnak.
– Hogy tudnék segíteni neki? – kérdezi közel hajolva
hozzám.
– Markon? Nem tudom. Csak legyél mellette, és ne
engedd neki, hogy bármi hülyeséget csináljon.
– Mire gondolsz? – néz rám döbbenten.
– Ne engedd az apja közelébe!
– Ó! Értem – bólint.
Úgy látom, Tiff értette, miről van szó, mert amíg vissza
nem ér Mark, csöndben várakozik.
Aznap hajnalban beszállítottak még egy balesetes
sérültet, így Linnel már egyáltalán nem találkoztam.
Annie még akkor sem tért magához, amikor elköszöntem
Marktól és Tiffanytól.
A lány véres arca sokszor felrémlett előttem az úton,
míg hazafelé vezettem, ami az este további részére is
rányomta bélyegét. Többórányi ágyban forgolódás után
hirtelen ötlettől vezérelve magamra kapom a ruháimat,
és lesétálok a mólóhoz. Leülök a stég végében, és a
befagyott vizet bámulva hagyom, hogy az agyam
feldolgozza a történteket. A látvány, ahogy Lin olyan
szakszerűen tette a dolgát, teljesen elvarázsolt. Egy
pillanatra se felejtette el, hogy ő orvos, nem foglalkozott a
saját érzéseivel úgy, mint én. A kórház folyosóján állva
egyszerűen lefagytam. Most már be merem vallani
magamnak, hogy a régi emlékek még mindig kísértenek.
Szörnyű volt újra átélni azt a rémséget, amit sok évvel
ezelőtt láttam és éreztem. Akkor tisztes távolságból
néztem Melanie-t, ahogy az anyja kórterme előtt
imádkozott. Nem mertem közelebb menni hozzá. Még
akkor sem, amikor az orvosok feldühödött méhkasként
szaladgáltak ki-be az anyjához. Csendben nyeltem a
könnyeimet, miközben végignéztem, hogyan esik szét az a
lány, akit mindennél jobban szerettem volna
megvigasztalni. Tudtam, hogy erős, ahogy azt is tudtam,
hogy harcolni fog a boldogságáért. Én sajnos nem tudtam
neki megadni azt, amire vágyott. A szerelmemet. A szívem
még mindig fáj, ha visszagondolok a végtelenül csalódott
arcára, amikor azt hitte, hogy átvertem. A kezem
automatikusan ökölbe szorul és erősen beleütök a stég
fagyos deszkájába. Daisy, akit magammal hoztam éjszakai
sétámra, ijedten arrébb megy. Akárhányszor belenézek a
kutya barátságos, meleg szemébe, a mellkasomat majd
szétfeszíti a düh, és szinte napról napra nő bennem az
öngyűlölet. Szemrehányást teszek magamnak, amiért
akkor nem voltam erősebb. Ha akkor visszafogtam volna
magam a bál előtt, talán Mel nem menekült volna el a
városból. Talán ma is itt élne. Talán látnám mindennap…
– Gyere ide, kislány! – szólok oda hűséges társamnak,
mire az először megcsóválja a farkát, aztán
feltápászkodva ismét közelebb helyezkedik hozzám.
Azzal a sokatmondó nézésével bámul rám egy percig,
mintha azt mondaná közben, hogy minden rendben lesz.
 – Te nem is emlékszel már rá. Neked könnyű
nyugodtnak maradni.
Újra a szemébe nézek, mire az ölembe helyezi a fejét és
egyenletesen lélegezve várja, hogy lenyugodjak.
A gondolataim hirtelen visszakanyarodnak Markhoz és
a balesethez. Azt mindig is tudtam, hogy az apja egy
közveszélyes barom, aki ellen senki nem mer tenni
semmit. De erre soha nem gondoltam, hogy balesetbe
kergeti a saját lányát. Már csak abban reménykedem,
hogy Annie felépül, Tiffany pedig jó hatással lesz Markra,
és nem engedi, hogy kicsinálja az öreget.
Megvakargatom a szőrös fejet az ölemben, mire
válaszul néhány nyálas puszit kapok a kézfejemre.
– És mit szólsz Linhez?
Daisy, mintha megértette volna a kérdésemet, heves
farokcsóválásba kezd.
– Igen, én is ezt érzem, ha rá gondolok. Mondjuk, a
farkamat nem csóválom így, mint te.
Egyértelműen egyre többet érzek a nő iránt, mint azt
szabadna.
Alig pár hónapja írtam alá a szerződést a New Jersey
Devilsszel, így nem költözöm haza egyhamar, és találkozni
se tudnánk minden hónapban. Hacsak nem költözne
vissza az Államokba… velem. Baromság! Ilyet nem
kérhetek, hiszen ide is csak a munkája miatt jött, ami
éppen elég fontos neki, nem hagyhatja csak úgy itt.
Álmosan feltápászkodunk a hideg mólóról, és lassan
visszabaktatunk a házba Daisyvel.
– Már magához tért – közli a telefonban a jó hírt Mark. –
De még nem beszélhettem vele, az orvosok nem engedik.
Állítólag még zavart az altatás miatt.
– Hála istennek! Épp most álltam meg Lin háza előtt.
Nemsokára mi is bemegyünk a kórházba – mondom és
bontom a vonalat.
Remegő kézzel végigsimítok a homlokomon, elrendezem
a szemembe lógó tincseimet, majd a házhoz sétálok.
– Zack? – dörmögi mögöttem egy barátságtalan hang.
Lin ajtajából visszafordulva régi ismerősbe botlok.
– Mi a helyzet, Tim?
– Már csak te hiányoztál – nevet fel kényszeredetten,
amit nem tudok hová tenni.
– Parancsolsz?
– Figyelj, haver! Szerintem jobb, ha elhúzol! Nem
akarom, hogy megint tönkretedd! – sziszegi a fogai közül,
majd meglök.
Először értetlenül állok az események előtt, aztán
néhány másodperccel később nagy erőfeszítések árán
megállom, hogy ne mossak be neki egyet. Türelmet
erőltetek magamra, és megfordulok, hogy újra
bekopogjak Lin ajtaján. Tim abban a pillanatban elkapja
a karomat, majd fájdalmasan hátracsavarja.
– Azt mondtam, húzz el a picsába!
Az arcizmom megfeszül, majd egy hirtelen mozdulattal
kitépem magam az erős szorításból, és a könyökömmel az
arcába vágok.
– Ne! – kiáltja Lin az ajtóból.
Az öklöm Tim állkapcsához csapódik, mire az
megtántorodik, majd ismét felegyenesedik. Kézfejével
megtörli a száját, majd újra támad. Kezdem kapisgálni,
hogy miről beszél ez a seggfej, és a düh az egész testemet
átjárja. Elég volt egy percre elgondolkoznom, Tim máris
nekilök a ház falának. A kezemmel sikerül
megkapaszkodnom benne, így elvétjük az esést és
egyenesen a fagyott betonra érkezünk. Gyakorlott
mozdulattal ugrok fel a földről és felkészülök a következő
támadására. A saját zakatoló szívverésemen és
hörgésemen kívül semmi mást nem hallok, és egyre csak
azt figyelem, miként tör ki belőlem a vadállat. Újabb ütés
éri az arcomat, mire összeszorítom az állkapcsom és Timre
támadok. Beviszek egy jobbhorgot, majd még egyet.
Mielőtt újra megismételhetném, Lin megragadja a
karomat, és rázni kezdi.
– Zack, ne! − sírástól elcsukló hangja zökkent vissza a
valóságba.
Zavartan nézek Lin rémült és jeges tekintetébe, ami
annyira megijeszt, hogy megdermedek egy pillanatra.
Mit tettem?
Döbbenten nézem a kezemet: mindkét öklömet vér
borítja. Ekkor óriási rúgás érkezik a gyomromba, de
azonnal visszaütök, ettől Tim újra a földre esik. Ezek után
én sem bírok többé kiegyenesedve maradni, a gyomrom
folyamatosan lökné kifelé magából a tartalmát, de mivel
üres, csak a hiábavaló öklendezés marad. Gyengéd
simogatást érzek a hátamon, ami most fájdalmat okoz.
Elkapom a vékony csuklót, és eltolom magamtól. Addig
maradok a földön, míg el nem múlik a szörnyű hányinger,
aztán a térdemre támaszkodva felpillantok. Lin könnytől
nedves arccal néz vissza rám.
– Mi a szar volt ez? – préselem ki magamból
fájdalmasan a kérdést.
Nagyot nyel, majd visszafordul a vérző Timhez.
– Lin! Nézz rám, a kurva életbe! – ordítom.
Felém kapja a fejét, de utána egyből Tim felé fordul és a
véres arcát törölgeti a friss hóval.
Közelebb lépek hozzájuk, és látom, hogy Tim sérülései
tényleg elég csúnyán néznek ki.
– Hadd nézem!
– Hozzám ne merj érni! – sziszegi vért köpködve a srác.
Szótlanul Linre nézek, de hang nem jön ki a torkomon.
– Ezt akartam neked néhány nappal ezelőtt elmondani.
Nem Timtől kellett volna megtudnod, hanem tőlem –
mondja hüppögve.
Megtudnom? Hogy te… Melanie…?
Már sejtem, mi fog következni, mire a testem reszketni
kezd a néma fájdalom miatt.
– Én vagyok Melanie… – mondja könnyei közt a lány.
Egyre hevesebben ingatom a fejem, képtelen vagyok
felfogni az imént hallottakat. Pillanatok alatt próbálom
helyére tenni a darabkákat, akár egy rohadt kirakósban,
de ebben a játszmában nincs olyan, hogy nyertes.
Mindenképp veszíteni fogok.
– Te vagy Mel? – teszem fel a kérdést, amire már úgyis
tudom a választ.
– Igen.
Könnyes szememen át már csak egy elmosódott foltot
látok magam előtt. Dühösen törlöm ki a könnyeket a
szememből, s a tekintetünk összekapcsolódik. Azok az
ismerős szemek, az arcvonásai, a kisugárzása most mind
értelmet nyer számomra.
– Ne haragudj! – zokogja. − Már többször el akartam
mondani. De féltem, hogy… – elcsuklik a hangja, majd
folytatja. – Féltem, hogy akkor nem állsz többé velem
szóba.
– Ezt nem hiszem el! Te végig hazudtál nekem? –
kérdezem magamból kikelve. − Miért? Bosszúból?
– Micsoda? Dehogy!
Kinyújtja a karját, megérint, mire hátralépek, ő pedig
megsemmisül a mozdulatom láttán. Jelen pillanatban
kibaszottul nem érdekel, hogy mit érez. Mély undor tör
rám, akárhányszor csak ránézek. A bolondját járatta
velem! Ökölbe szorítom a kezem, és ráharapok a
nyelvemre, mielőtt valami meggondolatlan dolgot
mondanék. A vér azonnal kiserken a fogaim közt, amit
örömmel ízlelgetek. Fájjon csak! Ezzel legalább elhitetem
magammal, hogy nem egy pokoli rémálomba csöppentem.
Bizonytalanul megfordulok, majd elsétálok a kocsimhoz. A
jeges járdán hallom mögöttem a léptei kopogását, de csak
egy dolgot tartok szem előtt: menekülnöm kell innen!
 – Zack! Hadd magyarázzam meg, kérlek! Én csak…
– Kurvára nem érdekelnek a további hazugságaid! –
ordítom, és ellököm magamtól. − A pokolba veled és a
rohadt színjátékoddal!
Ijedt tekintettel hátrál egy lépést, majd még egyet.
Szemébe keserű kín okozta fájdalom költözött, ami hamar
észhez térít. Csendesen átkozom magam, hiszen a
kirohanásommal pont azt értem el, amit soha nem
szerettem volna: fél tőlem.
– Nem foglak bántani – mondom megtörten.
Kétségbeesetten ülök be a kormány mögé és elfordítom
a slusszkulcsot. A motor hangosan felbőg, elnyomja Mel
sírásának hangját, de a lelkemben kongó ürességet még
mindig nem sikerül betöltenie.
– Ne menj el, kérlek! Hallgass meg! – próbálkozik újra.
– Minek? Hogy tovább hazudozz, Mel? Vagy hívjalak
Linnek?
– Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz. Egy rohadt
esélyt kérek csak tőled, cseszd meg!
Elkapom a letekert ablakon át felém nyúló csuklóját és
határozottan eltolom magamtól, majd egy megsemmisítő
kérdés hagyja el a számat, amivel tudom, hogy végleg
elvágom a kettőnk közötti köteléket:
– Honnan veszed, hogy szeretlek?
Szeme elkerekedik, majd lehajtja a fejét és arrébb
megy. Érzem, ahogy lelkünket szurkálják a hazugság
kegyetlen pengéi, amik őrjöngve kaszabolják szét a már
halott szívemet is.
 Összeszorítom a számat, nehogy kicsússzon az igazság,
hogy mennyire nagyon szeretem. Mérgemben rácsapok a
kormányra, ami a felsebzett kezemnek egyáltalán nem
tesz jót. Eltorzul az arcom a fájdalomtól, de a
mellkasomba sugárzó fájdalom erőssége minden mást
elnyom. Még egy utolsó pillantást vetek a lányra, aztán
nagy gázzal kikanyarodom az útra. A visszapillantó-
tükörbe nézve egy fájdalmas nyögés szakad fel a
tüdőmből. A nő, akit egykor mindennél jobban szerettem,
most megsemmisülve zokog az út mellett, és kénytelen
végignézni, hogyan lépek ki az életéből. Pont, ahogy ő
tette velem tizenkét évvel ezelőtt.
Annyi éven keresztül bántott a bűntudat! A pokolba is!
Én is megérdemeltem volna egy esélyt akkor, hogy
tisztázni tudjam azt a rohadt félreértést! Naponta
többször is elsétáltam az utcájukba, hogy becsengessek, és
elmondjam neki, mennyire sajnálom, de soha nem nyitott
ajtót. Miután megtudtam, hogy titokban elment a
városból, napokig csak dühöngtem, mert tudtam,
elkéstem. Ha a visszatérésekor sejtettem volna, hogy ő az,
akkor talán már az elején másképp alakultak volna a
dolgaink. Magam sem vettem észre egy ideig, de minden
nőben, akikkel együtt voltam az elmúlt években, csak őt
kerestem.
Dühömet újra a kormányon vezetem le, többször
egymás után belevágok, a vérem pedig már a műszerfalat
is beteríti, de ez sem állít le.
Hát így állunk… Rómeó újra megkapja az ő Júliáját.
 A tudat, hogy a nő, akit szeretek, most valószínűleg egy
másik pasit ápol, újra kiveri nálam a biztosítékot.
Legalább jól bevertem néhányszor Tim képét, ezzel már
úgyis tartoztam neki. Jelenleg az sem érdekel, ha feljelent,
vagy esetleg eltiltanak a további meccsektől. Melnek
kegyetlen módon sikerült kitépnie a szívemet, amit én
hülye tálcán kínáltam neki. A mellkasom még mindig
fájdalmasan préseli ki magából a levegőt.
– A picsába! – csapok oda a kormánynak sokadjára.
Nem tudom, merre megyek, csak nyomom a gázt és
találomra tekerem a kormányt. Annyit tudok csupán,
hogy felejteni akarok, de azonnal.
Jó pár megtett mérföld után megcsörren a telefon a
zsebemben, de figyelmen kívül hagyom. A harmadik
csöngésre azonban előkotrom a zsebemből és kihajítom az
ablakon.
Szeretlek – ismétli a hang a fejemben.
– A francokat szeretsz te! – üvöltöm magamból kikelve.
A városból kiérve elhaladok a főúton egy nightklub
előtt. Azonnal rájövök, mire van szükségem: alkoholra.
A parkolót még nem tisztították meg a napokban
lehullott hótól, de a kocsik elenyésző számát tekintve nem
is lenne sok értelme. Odabent dohszag és sötétség fogad.
Egy nő a színpadot takarítja éppen. Bizonyára az előző
esti kupleráj maradványait tünteti el a kötényben
forgolódó barna hajú lány.
– Zárva vagyunk! – szól felpillantva a sepregetésből.
– Nem akarok táncot, csak whiskyt. Megoldható? –
kérdem barátságtalanul.
– Meglátom, mit tehetek – feleli, és a seprűt a falnak
támasztva, csábos pillantás kíséretében besétál a pult
mögé.
Csendben előveszi a poharat meg az üveget, majd
csörömpölve belepakolja a jeget és ráönti az aranyszínű
folyadékot. Az agyam erőteljes tiltakozásba kezd. Pont ez
az, amit el akarok nyomni magamban. Nem akarok
gondolkodni! Mosolyogva átnyújtja a poharat, végig rajta
tartja a kezét az üvegen, míg átveszem tőle.
– Én ismerlek téged! – szólal meg a lány.
– Nem hiszem – felem gyorsan, azzal felhajtom a pohár
tartalmát.
Nagyot fújtatva leteszem a lány elé a poharat, majd
kérem a következőt.
Szó nélkül újratölti. Rákönyököl a pultra és tovább
bámul.
– Szerintem a tévéből ismerlek…
– Ja, színész vagyok – dörmögöm.
– Ne butáskodj, tudom, hogy nem vagy az. Egy pillanat
és rájövök.
Nem érdekel a csacsogása, csak a kezét figyelem, amint
újra tölt.
– Te Zack Morrison vagy, ugye?
A kezem megáll a levegőben, és összehúzott szemmel
nézek a lányra.
– Nem.
– De! Te Zack vagy. Te vagy a kedvenc játékosom!
 Cinikus mosolyra húzom a számat, mert annak
ellenére, hogy a kedvence vagyok, az előbb még fel sem
ismert.
Bólintok, elismerve, hogy igen, én vagyok az, majd újra
elé tartom a poharat.
– Nem lesz ez egy kicsit gyors?
– Pont az… a lényeg… – válaszolom akadozó nyelvvel.
Az alkohol hirtelen kezdi kifejteni a hatását, amitől
egyre jobb a kedvem.
Ne csináld ezt, kérlek… − szólal meg a hang a fejemben.
Nem jó, még mindig nem ittam eleget.
– Töltenél még egyet? – fordulok a lány felé.
Ránézek az arcára. A ledolgozott hosszú órák a
fáradtság jeleit hagyták rajta, mégis, a mandulavágású
zöld szeme és a hosszú sötétbarna haja összességében
széppé teszi.
– Mi borított így ki, drágám? – kérdezi megsimogatva a
poharat tartó kezemet.
– Semmi. Csak felejteni akarok…
– Ó, hát én abban is jó vagyok – domborítja ki a melleit.
– Kösz, most inkább kihagynám. Nem baj, ha leülök az
egyik asztalhoz?
– Amíg takarítok, addig maradhatsz. Utána zárok.
Megvárom, míg sokadszorra is újratölti a poharamat,
majd lassan, de biztosan elvánszorogok a legközelebbi
asztalhoz. A testem zsibbadt, és végre a hangok is
megszűntek a fejemben.
A következő pillanatban mintha Mel állna mellettem, és
rettentően elszégyellem magam, amiért így lát.
Lerészegedve. Élvezem a kezének érintését, vágyom a
simogatására. Közelebb hajol és nedves szája rátapad az
enyémre. Átöleli a nyakam, én pedig az ölembe rántom. Jó
érzés újra beleszagolni a hajába, de a kellemes
vaníliaillat helyett most cigarettafüst és alkoholszag
érződik rajta. Kitisztul a homály az agyamból, és
döbbenten nézek az ölemben vonagló pultoslányra.
– Te nem Mel vagy…
– Nem – nevet fel. – Ev vagyok, de a kedvedért Mel
leszek, ha akarod – kacagja.
El kell innen mennem, hülyeség volt leinni magam. A
lány… Ev még mindig az ölemben ül, és nem úgy néz ki,
mint aki magától leszállna rólam. Erőtlen a tiltakozásom,
még a nyelvemet sem tudom irányítani beszéd közben.
– Möennemm… kell…
– Ilyen állapotban biztos nem mész sehová! Gyere,
felviszlek a szobámba.
A következő pillanatban érzem, hogy egy szál
alsógatyában fekszek egy ágyban, aminek már jobb illata
van, mint Ev hajának. Vékony test forgolódik körülöttem,
majd mellém fekszik. Sötét haja cirógatja a csupasz
mellkasom, majd nedves nyelve további köröket rajzol a
felsőtestemre.
Te nem Mel vagy! Hagyj békén! – mondanám, de a
követelőző nyelve behatol a számba, és úgy csókol, hogy a
világ egyre gyorsabban forog velem. Képtelen vagyok
ellenállni, a farkam éledezni kezd, és már csak a
kielégülés érdekel. Megmarkolom a domború feneket és
magamra húzom a lányt.

Iszonyúan erős fejfájásra ébredek, mintha a fejem

ezernyi darabra szakadt volna szét. Egy hirtelen jött
kellemes borzongás fut végig a gerincemen, ami az
álmomból is kitép egy pillanat alatt. Egyre tisztábban
érzékelem a külvilágot és az ágyékomat csókolgató szájat.
Lenyúlok az ölemhez, hogy megsimogassam a selymes
rövid szőke hajat, de az ujjamra hosszú tincsek
tekerednek. Az elmúlt hét óra emlékképei egyszerre
rohanják meg az agyamat, mire azonnal kipattan a
szemem. Lepillantok a takaró alá, az ismeretlen lány
mosolyog rám álmosan.
Ne, ne, ne!
Ellököm magamtól a lányt, és anyaszült meztelenül
pattanok ki az ágyból.
– A büdös kurva életbe! – kétségbeesve fogom két
kezemmel a lüktető fejemet.
– Mi van? – csattan fel a lány.
Egyre csak a fejem kapkodom, a ruháimat keresem. A
szemem azonban máson akad meg: az éjjeliszekrényen
három kibontott üres óvszeres tasak van.
– A picsába! Te megerőszakoltál engem? – kérdem
dühtől eltorzult arccal.
– Mi? Hogy én megerőszakoltalak volna? – nevet fel. −
Úgy dugtál, mint egy kétségbeesett nyúl.
– Ne! Nem vagyok rá kíváncsi!
Végre megtalálom a földre dobott ruháimat, gyorsan
magamra kapom.
– Nyolc whiskyt ittál meg – jelenti ki a lány.
A tárcám felé nyúlok, majd kiveszek pár papírpénzt és
átnyújtom.
– Ez most így elég vicces. Olyan, mintha kurva lennék.
Nem reagálok a lány megjegyzésére, gyorsan a kezébe
nyomom a pénzt, és már kint is vagyok az ajtón.
 6. fejezet

Melanie
– Ideadnád az égőket? – kérdezi tőlem másodszorra is Tiff.
Gépiesen nyúlok a karácsonyfadíszek feliratú dobozba,
majd előveszem, amit kért.
Szerencsére a családom nem zargat, tudják, hogy mi
történt alig egy héttel ezelőtt. Ami azt illeti, az egész város
tudja…
Visszatért a bolond lánya – súgnak össze a hátam
mögött az emberek. De ez mind nem érdekel. Az egész
lényemet Zack emléke tölti be. Képtelen vagyok kitörölni
a fejemből a hangját, az arcvonásait, a hirtelen távozását.
Csak azt a kérdést ne tette volna fel, amivel újra megölte
egy részemet.
Honnan veszed, hogy szeretlek?
Igaza volt… Egy szóval se mondta. Csak én képzeltem
olyan dolgokat az együtt töltött napjainkba, amik nem is
léteztek. Hah! Még hogy szerelem…
– Megint rá gondolsz? – ripakodik rám Tiff.
– Nem… − hazudom, de tiltakozásom gyenge, és ezt a
legjobb barátnőm is tudja.
Lemászik a létráról, majd mellém lépve magához ölel.
Megadom magam, és a törékeny vállára hajtom a fejem,
mire végigsimít a hátamon. A fülem cseng az elfojtott
hangoktól, a szemem ég a visszatartott érzelmeimtől, a
torkom pedig fáj a rengeteg ki nem mondott szótól.
– Úgy hallottam tegnap, hogy már nincs a városban.
Mark egyedül csinálja végig ezt a hülyeséget, ezt a… házi
bajnokságot.
Szomorúan felnézek Tiffre, a könnyeim pedig
végiggördülnek az arcomon.
Hagyd már abba! Hagyd abba!
– Akarod, hogy lemondjam a holnap reggeli
karácsonyozást? Akkor azonnal pizsamába bújhatnánk,
megihatnánk néhány üveg bort, és jót szórakozhatnánk a
Grincsen. Na? Szerintem jó programnak tűnik.
Hálás mosolyra húzom a számat, mire eszembe jut, hogy
valószínűleg ez az első mosolyom napok óta.
– Nem kell, de köszi. Ígérem, majd bepótoljuk később a
filmnézést.
– Rendben, de ha meggondolod magad, akkor tudod,
hogy bármikor szólhatsz. Nagyszerű program lenne
lerészegedni karácsony estére – nevet fel csilingelő
hangon Tiff, amivel kicsit engem is felvidít.
Ezután hamar feldíszítjük a Tim által vásárolt fenyőfát,
ami a nappali végében kapott helyet.
Aznap este még ő is beállít, de nem sok kedvem van
társalogni vele. Ezt meg is érti, és nem szorgalmazza a
továbbiakban az érdekfeszítő témák boncolgatását. Az
előtte lehúzott huszonnégy órás ügyelet kiszívta minden
erőmet, így az álom a nappali kanapéján ér. Furcsa
álmaim vannak, amitől hol felriadok, hol görcsösen
szorongatom a takarót. Minden egyes alkalommal, amikor
kinyitom a szemem, Timet találom magam mellett. Ő és
Tiffany mindent megtesznek azért, hogy minél hamarabb
visszarázódjak a szürke hétköznapokba. Nehéz volt
bevallanom az első ilyen együtt töltött éjszaka után, hogy
valójában jólesett Tim közelsége.
A karácsony szerencsére gyorsan eltelt, de a fesztiválra
csak akkor látogattam ki, amikor Neil és zenekara
fellépett. A műsor egészen élvezhető volt, találtak egy
énekeslányt, akinek szuper hangja van, és a fiúk
nagyszerű játéka elképesztő hangulatot teremtett a
városban. Csak a vak nem látta, hogyan izzik köztük a
levegő a színpadon. Ez a Brenda nevű lány és az
unokaöcsém láthatóan megtalálták a közös hangot.
Timnek köszönhetően már sokszor el is mosolyodtam
azokban a napokban. Tetszik, hogy ő megmaradt a régi
Timnek. Rájöttem, nem hibáztathatom amiatt, hogy a mi
dolgaink Zackkel így alakultak. A helyzet akkor sem volt
rózsás, amikor összefutottam Markkal, ugyanis minden
alkalommal görcsbe rándult a gyomrom. Hiába… a
felejtés soha nem volt az erősségem, pláne, hogy egész
Cole Harbour Zack és anyám hiányát jelenti számomra.
Tudom, hogy a családom most számít rám, ezért nem
engedhetem, hogy a démonjaim legyőzzenek.
Felülkerekedem rajtuk, és nem futamodom meg úgy, mint
tizenkét éve. Sokkal erősebb vagyok, mint akkor voltam.
Hálával tartozom nekik…

A következő hetekben a munkámba temetkezem, és

amikor csak lehet, túlórát is vállalok, amit iratok
rendezésével töltök, ezzel is besegítve az új adminisztrátor
lánynak. Mindegy mit csinálok, a lényeg, hogy elvonjam a
figyelmem a hiányról és a lelki fájdalomról.
Hosszú napok teltek el, majd hetek, hónapok követték
egymást. A hó már régen elolvadt, a fák teljes erejükkel
azon vannak, hogy minél több rügyet fakasszanak, a
virágok pedig színes szirmaikkal tündökölnek. Május
utolsó hetéhez képest rettentő meleg van. A kórház előtti
kis udvaron kihasználom a napsütést, mielőtt fogadnám
Annie-t, hogy elkísérjem a rehabilitációjára. Minden
alkalommal ezt teszem, mióta februárban Mark is
visszautazott a csapatához.
Hátrahajtom a fejem, és élvezem a nap forróságát.
Végigsimítok a lábamon, és felhajtom a fehér nadrágom
szárát. Elképesztő átalakuláson ment át a testem az
utóbbi néhány hétben, amióta mindennap lefutok három
mérföldet a környéken. Élvezem, ahogy közben
kiszellőztetem a fejem, mert ha pokolian kifárasztom
magam, nem törnek rám az emlékek, amik régen a
legváratlanabb pillanatokban voltak képesek rám találni.
Ölembe veszem a táskám, forgatni kezdem kezemben a
tegnap reggel elcsomagolt szendvicsemet. A torkom
összeszorul, a gyomrom pedig azonnali tiltakozásba kezd.
Hangos sóhaj hagyja el a számat, a szendvicset félretéve
nagyot kortyolok inkább a vizespalackból.
– Szia! Hát te? – köszön mellém lépve Tim.
Felnézek a fölém magasodó férfira, de a vakító naptól
csak a körvonalait látom.
– Szia! Szünetem van. És te? Nincs tanítás? – kérdezem,
és a fűre mutatok magam mellé, hogy üljön le.
Újra megkordul a gyomrom, amit kínos csönd követ.
– Valami olyasmi… − sóhajtja Tim. − Mindenki a Stanley-
kupadöntőt nézi.
Szerencsére már lenyeltem a korty vizet, így nem
nyelem félre a hír hallatán. A rám törő rossz érzéseimet
azonban nem vagyok képes palástolni.
– Ne haragudj! – morogja Tim, amint észreveszi a
reakciómat.
– Nem gond. Tényleg.
– Mel… Nem akarok beleszólni a dolgodba, de túl
vékony vagy. Biztos hogy minden rendben van? Mert ha
beszélgetni szeretnél, akkor tudod, hogy nekem…
– …hogy neked szólhatok bátran, tudom. Tényleg jól
vagyok, kösz.
Tim szeme hosszan nézi a táskámat, majd kikapja belőle
a szendvicsemet.
– Mit csinálsz? – kérdezem tőle megdöbbenve.
– Ezt eszed? Ebben semmi tápláló nincs, azt tudod, ugye?
– Már hogyne lenne! – mondom, közben megpróbálom
visszaszerezni a kezéből.
 De ő nem adja, kibontja, majd jóízűen beleharap.
Vicces, már-már félreérthető hangokat ad ki magából,
miközben rágja a falatot, majd a végén orgazmust
színlelve felnyög.
– Csendesebben! – nevetek fel. − Mások is téged néznek.
– Nincs ennek semmi baja! Gyerünk, edd meg! – utasít
és visszaadja a szendvicset.
Mivel nem adja fel, ezért beleharapok a kenyérbe, a
fűrészporíz azonnal kitölti a számat.
– Ez nem is jó! – mondom fintorogva.
– Nem, tényleg pocsék íze van. De legalább már egy
falatot megetettem veled.
– Szerencséd, hogy barátok vagyunk!
Tim jóízűen felnevet, én pedig mosolyogva hallgatom a
mély orgánumát. Hátradőlve a füvön, hosszasan nézem
az alakját, ahogy ő is feltűri a pólóját a karján, amitől
láthatóvá válnak domborodó izmai. Összehúzza a szemét,
s gúnyos mosolyt vélek felfedezni a szája szegletében.
Visszamosolygok, a szemem pedig megakad a szemöldöke
alatti apró sebhelyen, ami még a Zackkel történt
verekedés nyomaként maradt az arcán. Megérintem, ő
becsukja a szemét, és hagyja, hogy végigsimítsak a
hegeken.
– Tudtad, hogy bejutottak a rájátszásba? – kérdezi,
megragadva a kezem.
– Tudom – válaszolom alig hallhatóan. − Hallottam a
hírekben.
Nem okozott nagy meglepetést Zack, hiszen
nagyszerűen szerepel a meccseken, mint mindig. A
szülővárosában ennek hamar híre megy, sokat
foglalkoznak vele a helyi hírekben is.
– Mikor végzel? – kérdezi a tenyeremet simogatva Tim.
– Már végeztem, csak Stephanie-t várom, hogy
elkísérjem a rehabilitációs orvosához.
– Esetleg találkozhatunk később?
Körülnézek az üres udvarban, próbálom húzni az időt,
míg kitalálom, hogy mit is válaszoljak. Az igazság az, hogy
még mindig bennem van a Zack által okozott csalódás
fájdalma, de mégis nőből vagyok. Tisztában vagyok vele,
hogy Tim nem szűnt meg szeretni, ahogy én sem lettem
vak az évek alatt. A figyelmessége pedig még mindig képes
levenni a lábamról. Nem tudom, hogy mit felelhetnék.
Először úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna a
kérdését, aztán magam sem tudom, miért, bólintok.
– Még mindig nem hiszem el, hogy ilyen megértő vagy.
– Én pedig még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy –
válaszolja mosolyogva.
Egy ideig egymás tekintetébe veszünk, aztán érzem,
ahogy a keze egyre feljebb csúszik a derekamon. Egy
pillanatra kétségbeesem, de hagyom, nem teszek ellene
semmit. Az arckifejezése vágyról árulkodik, amitől
libabőrös leszek.
Talán most kellene felállnom és eltűnnöm.
Az izmai megfeszülnek, ahogy visszafogja magát, látom
rajta, hogy legszívesebben megcsókolna. A derekamról a
combomra tévednek az ujjai, nekem pedig csöndben
sírhatnékom támad a testemben keletkező szenvedélytől.
Tapasztalt férfiként hamar észreveszi rajtam a
végbemenő változásokat, elfelhősödik a tekintete és
közelebb hajol. Áramütésként ér, amikor szája hozzáér az
ajkamhoz, és olyan hévvel csókol, mintha az élete függne
tőle. Nyelvének érintésére még jobban hozzásimulok a
testéhez, már egyáltalán nem vagyok önmagam.
Engedem, hogy kigombolja a blúzom felső két gombját, és
az anyagot félrehúzva végigsimítsa a bőröm a melltartóm
csipkeszegélyét követve. Hirtelen kiszakítom magam az
öleléséből, mire Tim nagy levegőket véve eltávolodik, és
visszaül a helyére.
Ez mind nem történt volna meg, ha képes lennék uralni
az érzelmeimet, amik még mindig nagyon labilisak Zack
távozása óta. Igyekszem palástolni a feltörő szégyent,
amikor észreveszem, hogy Tim öklével idegesen
belebokszol a földbe.
– Ne haragudj… − lihegi feldúltan.
– Nem. Te ne haragudj! Nem lett volna szabad
hagynom, hogy elragadjon a pillanat.
Arra várunk, hogy valamelyikünk újra megszólaljon.
Ujjaimat összekulcsolva pihentetem a lábamon, és
kínosan ügyelek, hogy hozzá ne érjek Timhez. A francba
is! Nem akartam, hogy ennyire elromoljanak a dolgok
közöttünk, hiszen eddig minden olyan remekül működött.
Vagy mégsem? Azt tudtam, hogy Tim kicsit többet lát bele
kettőnk kapcsolatába, mint kellene, viszont elképzelésem
sem volt arról, hogy ennyire vonzódik hozzám. Ha ezt
előbb tudom, akkor… Akkor mi? Akkor sem tudtam volna,
mit tegyek.
– Egyszerűbb lenne, ha elfelejtenénk mindent, ami az
imént történt – hebegem.
– Igen, lehet. De én a bonyolult dolgokat szeretem. Attól
válik olyan izgalmassá a világ. Nem igaz?
– Nem… Sok múlik a megfelelő helyszínen, időzítésen, és
a személyeken is. Ezek nélkül nem biztos, hogy a
bonyolult helyzet jól végződik…
– Ahogy mondod – válaszolja nagyot sóhajtva. – Ahogy
mondod… Akkor összejön a mai találkozónk kicsit később?
– Találkoznom kell Ashsel, nem érek rá…
Látom az arcán, hogy fáj neki a visszautasításom, amitől
millió darabra hullok szét.
– De minden oké köztünk? Vagy elbaltáztam?
– Nem tudom, Tim. Most eléggé zavaros minden. Adj egy
kis időt, hogy összeszedjem magam.
Összevonja a szemöldökét és csendben bólint. Nagy
lendületet vesz, feláll, majd búcsúzásként közelebb hajol
hozzám, hogy az arcomra nyomjon két puszit. Mozdulata
közben másra számítok, ezért elhúzom a fejem.
Lemondóan megáll a levegőben, és mozdulatlanul mered
maga elé.
– Nézz rám! – kérem tőle. – Minden oké köztünk, addig,
amíg nem próbálsz meg újra megcsókolni.
Hallom, ahogy ingerülten kifújja a levegőt, és a
tekintetében türelmetlenséget látok.
– Semmi gond. Megvárom, míg készen állsz rá… −
elhallgat.
Hálás mosollyal veszem el a beszélgetésünk
komolyságának élét, de attól tartok, már ez sem segít.

– Kérlek, vedd rá anyát, hogy hozzátok költözhessek! –

kérlel az unokahúgom Henry vendéglőjének egyik
asztalánál ülve.
– De, Ash… Ez nem helyes. Miért akarsz elköltözni
otthonról?
– Már mondtam. Nem bírok anyával egy fedél alatt élni
– vágja magát hátra a széken durcásan.
A kérése teljesen meglep, hirtelen azt sem tudom, mit
feleljek. Ha neki mondok ellent, akkor ő fog rám
haragudni, ha viszont Paula háta mögött szövetkezek
Ashsel, és ez kiderül, akkor meg Paulánál vágom el
magam. Egyszerűen lehetetlen szituációba kever ez a
lány.
– Nem tudnál mégis vele beszélni?
– Nem lehet. Azt hiszed, nem próbáltam meg? De most
komolyan, Mel! Húsz elmúltam! A két dilinyós tesóm már
ezer éve randizhat lányokkal, akkor én miért nem
vihetek haza fiúkat?
– Szóval innen fúj a szél!
Ashley szégyenlősen elmosolyodik, én pedig időt nyerve
belekortyolok a limonádémba.
Henry vendéglője egyre felkapottabb helynek számít,
ami nemcsak a kedves öregúrnak, hanem nekünk,
városlakóknak is jó hír. Ugyan az emberek nagy része
most még munkában van, de öt óra után már képtelenség
asztalt foglalni. Szerencsénkre most nincsenek sokan
körülöttünk, de így is összébb húzom magam
zavaromban.
– Jól van, ma elmegyek hozzátok, és beszélek az
anyukáddal – ígérem meg.
– De jó! – sikít fel a lány olyan hangosan, hogy a
pincérfiú is felénk pillant rosszallóan, de nem szól,
helyette megvakarja rövid szakállát. − De félek, nem fogja
érdekelni, mit mondasz.
– Bízd csak ide! – mondom, és magamban előkészítem a
tervet. Először is Dwayne-t kell megpuhítanom, majd ő
ráébreszti a feleségét, hogy a kislányuk már nem is olyan
kicsi.
– És amúgy van barátod? – kérdezem mosolyogva.
– Akad.
– Akad? Milyen válasz ez?
– A múltkori edzőtáborban nemcsak mi edzettünk,
hanem az orosz válogatott hokicsapata is. És volt ott egy
srác, aki az elején egy seggarc volt, de aztán jobban
megismerkedtünk.
Észreveszem rajta a pillanatnyi zavarodottságot,
bátorítóan rámosolygok, és érdeklődve várom a folytatást.
– Először olyan szemét volt, meg minden. Főleg, mikor
felhívtam a figyelmét, hogy rosszul helyezi a súlypontját
ütés közben, de aztán egyre többször futottunk össze a
jégen, és összebarátkoztunk – mondja mosolyogva.
– Jól értem, hogy kioktattál egy válogatott játékost? –
kérdezem hitetlenkedve.
Mintha csak magamat látnám ebben a lányban…
– És ennek az orosz fiúnak neve is van?
– Ja, igen… Stan, vagyis Stanislav. Van egy közös képünk
is. Szeretnéd látni?
– Mi az hogy!
Ash előkapja a mobilját, majd feloldva a billentyűzárat
az arcomba tolja egy jóképű srác fotóját. Tüzetesebben is
megvizsgálom a képet. Behunyom egy pillanatra a
szemem, és rájövök, hogy bármilyen más srácnak jobban
örültem volna. Széles válla egyből elárulja, hogy igen
izmos a mez alatt, de mégsem ez vonja magára a
figyelmem, még csak nem is a keze, ami az unokahúgom
derekán pihen, hanem az arca. A szúrós sötét tekintete, a
szépen ívelt szája és a határozott állkapcsa. Pont olyan,
akitől védeni kellene az olyan kislányokat, mint Ashley.
Mégsem törhetek pálcát senki fölött… Ami a párválasztást
illeti, nem adhatok tanácsokat, hiszen én is egy Stanhez
hasonló férfit fogtam ki.
– Hány éves? – kérdezem.
– Huszonöt. És a legjobb hírt még el sem mondtam –
ujjong Ash. − A következő szezonban leigazolja a
Washington Capitals. Hát nem szuper?
Erre a hírre aztán tényleg nem számítottam.
– Jövőre? Akkor egy divízióban lesznek Zackkel?
– Igen, és egy csapatban Markkal – bólogat.
 A fejemben milliónyi gondolat támad, de inkább
kortyolok egy nagyot a limonádémból.
– Ezt… a hozzánk költözést még meg kell kérdeznem
Tiffanytól is – mondom letéve a poharat.
– Halihó! – lebben be mellénk fekete napszemüvegében
az emlegetett lakótársam. – Mit kell megkérdezni tőlem?
Odahajol az unokahúgomhoz, két puszit nyom az
arcára, majd én is kapok kettőt. A kellemes nyári illata
azonnal megcsapja az orrom, a világos nyári ruha pedig
eszméletlen jól mutat a karamellszínű testén.
– Nagyon jó a parfümöd, Tiff – dicséri meg Ash.
– Ugye? Marktól kaptam – mosolyog, majd leül mellénk.
– Tegnap este érkezett, és máris ajándékokkal halmoz
el? – teszi föl Ashley ugyanazt a kérdést, ami az én
fejemen is átfutott.
– Miért, baj? Biztos hiányoztam neki – tudja le ennyivel
Tiff. − Á, el se tudjátok képzelni, mennyire hiányzott már
ez a kellemes meleg. Eddig csak a hideg meg a hó jutott
nekem Kanadából, most végre eljött a miniszoknyák ideje
– kacag Tiff vidáman.
– Arról beszéltünk Mellel, hogy hozzátok költöznék egy
kis időre.
– Rendben, semmi akadálya.
– Tényleg? De jó! – visítozik Ash, mire a pincérfiú újra
összevonja a szemöldökét.
– Halkabban, te lány! – csitítom a viháncoló rokonomat.
Válaszul rám mosolyog, majd előkapja újra a telefonját,
és megmutatja Tiffnek is Stanislavot.
 – Ejha, Ashley! – tolja le az orrára a barátnőm a
napszemüvegét.
– Miatta akar hozzánk költözni – közlöm Tiffanyval a
tényállásokat.
– Ezt most nem teljesen értem – vonja össze a
szemöldökét Tiff is.
Ash pár szóban felvázolja neki a történetet, mire ő
egyre csak a fotót nézi.
– Ezt tényleg meg kellene beszélned édesanyáddal –
feleli felpillantva a mobilból.
– Jó, akkor először megpróbálok leülni vele beszélni. De
azért Mel, ugye te is segítesz?
– Persze, hiszen megígértem.
Tiff rendel magának egy kapucsínót, és amikor a
felszolgálófiú magunkra hagy, kikerekedett szemekkel
néz szét a vendéglőben.
– Mi ez a sok szakállas ember? Valami új divathullám
kapta el a férfiakat ebben a városban?
Ashsel összeakad a tekintetünk, és a beleegyezésemet
várja, hogy beszélhet-e a témáról. Bólintok és a
figyelmemet újra a limonádémnak szentelem.
– A férfiak addig nem borotválkoznak meg, míg ki nem
esik a kedvenc hokicsapatuk a ligából – magyarázza az
unokahúgom.
– És mit gondolsz, a városban kinek szurkolnak? –
teszem fel a kérdést, mire elcsodálkozva rám néz.
– Zack csapatának? – kérdez vissza.
– Pontosan! – feleli Ash.
 Tiff nem áll le a kérdezősködéssel, de a beszélgetés
további részéből kivonom magam.
Fél óra múlva úgy érzem, itt az idő, hogy hazainduljak,
így elköszönök a lányoktól. Az úton több ismerős arc is
mosolyogva halad el mellettem, ők csak annyit tudnak
rólam, hogy egy szerencsétlen új lány vagyok, akit dobott
a híres és jóképű hokisztár.
Anya kocsija még mindig a felhajtón várja, hogy
megmentsem az enyészettől. Lassan megszokom a félórás
sétákat, míg eljutok munkába vagy az üzletekbe. Viszont
az aggasztó gondolatok sokaságát a fejemben soha nem
fogom megszokni.
– Szia! – szalad felém a ház előtt Dwayne.
– Jaj, ne haragudj, amiért kiment a fejemből, hogy
találkozunk.
– Nem gond. Ez nem aggaszt annyira, mint amit a
kórház előtt láttam ma.
– Ezt hogy érted? Mire gondolsz? – a hangom remeg, de
határozottan állom a pillantását.
A szemében a megszokott melegség helyett most jeges
hideget látok.
– Te komolyan gondolod azzal a fiúval, Melanie? Mert
nem érdemli meg, hogy valaki mást pótolj vele.
– Hogy mi? Mégis kinek képzeled magad, Dwayne? Ne
akarj beleszólni az életembe!
Biztos vagyok benne, hogy most az egyszer sikerült
túllépnie a nagybácsi szerepkörét. Zavarodottan néz
maga elé, én pedig dühösen fonom keresztbe magam előtt
a karomat.
A szájával dörmög valamit, de nem értem, mit. Elindul a
bejárat felé, én pedig követem, és csak az ajtóhoz érve
veszem észre, hogy odabent várakoznak az
unokatestvéreim.
– Ti mit csináltok itt? – meredek a fekete trikós Neilre és
a sarokban álldogáló Alexra.
– Jöttünk, hogy elvigyük a tragacsodat. Apa mondta… −
kezdi Neil, de elhallgat, amint észreveszi a dühös
villámokat a szememben. – Vagy inkább nem…
A fiúk jelenléte segít lehűteni az indulataimat, de még
mindig nem nyugodtam le.
Kire is vagyok dühös? – teszem fel magamban a kérdést,
amire szinte azonnal tudom a választ. Csak magamat
hibáztathatom mindenért. Egyre jobban vágyom arra,
hogy végre kiadhassam magamból a felgyülemlett
dühömet, különben a végén mindenkit megőrjítek
magam körül.
– Rendben. Dwayne, ne haragudj az előbbiért… Igazad
volt Timmel kapcsolatban.
– Ugyan! De ezt neki is el kell mondanod, tudod?
Barna szemei újra megtelnek együttérzéssel, aminek
nagyon örülök azok után, ahogy az előbb ráförmedtem.
– Tudom. És el fogom mondani, de nem ma.
– Szóval… elvisszük még ma a roncsot? – szól óvatosan
közbe Alex. – Nekem dolgozni kell mennem, hogy
összeszedjem az ötszáz dollárt, Neilnek meg randija van.
A fiúk az ajtóban várakozva néznek hol rám, hol az
apjukra. Kész férfiak lettek, ami azért furcsa, mert én
egyáltalán nem érzem magam annyival öregebbnek, mint
amennyi a korkülönbség köztünk.
– Jó, persze, vigyétek – legyintek. − Fiúk?
– Mi van már megint? – morog Neil.
– Csak annyi, hogy utálom, hogy felnőttetek!
– Hát bocs! Nem tehetünk róla – szabadkozik széttárva
a karját Alex, majd mind a hárman kilépnek a házból.
A délután hátralevő részét arra használom, hogy
kipihenjem magam. Igyekszem semmire sem gondolni,
csak a nagy ürességre, ami már nem is olyan üres…
Timre, és a Dwayne-nek tett ígéretem jut eszembe.
Tudom, hogy hiába reagáltam oly hevesen Tim csókjára,
nem jelentett semmit. Ha őszinte akarok lenni magamhoz
– és miért ne lennék az −, akkor bevallanám, hogy ez a
csók még csak meg sem közelítette Zack csókját.
Elismerem, jó volt érezni az ajkait, de ennek nem szabad
még egyszer megtörténnie, különben a barátságunknak
annyi. Az is kétséges, hogy ezek után lehet-e még olyan a
kapcsolatunk, mint régen…

Élvezed, hogy bosszút álltál rajtam? Mondd, Mel, élvezed?

– Ne…! − kiáltom a párnámmal birkózva.
Heves szívverésre ébredek, de a jól ismert kérdések még
mindig velem vannak, ahogy a hozzájuk tartozó hang is a
fejemben.
 Átfordulok a másik oldalamra, és az ablakon át látom,
hogy kint még világos van. Ránézek az ágy melletti
szekrényen lévő órára: este fél nyolcat mutat. A fejemet
bedugom a párna alá, de hiába igyekszem, Zack hangja
visszapattan a falról, és újra beférkőzik a koponyámba.
Mikor végre elhallgat a hang, akkor Tim jut eszembe és a
csókunk.
Kihúzom a fejemet a párna alól, és vetek egy kósza
pillantás anya fényképére.
Kicsoszogok a fürdőbe, beállok a zuhany alá és nem kell
sok idő, hogy a vízzel együtt a könnyeim is megeredjenek.
Kiadok magamból mindent, ami az álom hatására
felgyülemlett bennem. Mikor elcsitulnak az érzelmek,
kiszállok a zuhany alól.
Megszárítkozom, majd magamra kapom a
sportmelltartómat és a jóganadrágomat, hogy futni
menjek.
Néhány mérföld megtétele után a tüdőm már ég, de a
lábaim még mindig nem állnak le, egyre erősebben
rugaszkodom el az aszfalttól, és úgy sprintelek, mint még
soha. Nemsokára a tengerparton kötök ki. A kavicsokon
lépkedve közelítek a víz felé. Ott, ahol az óceán véget ér, a
nap az utolsó sugarait szórja szét a narancssárga
különböző árnyalataiban, mielőtt végleg lebukna. Mélyet
szippantok a friss tengeri levegőből, majd lassan kifújom.
Régen nem sétáltam a parton. Érthetetlen számomra,
hogyan voltam képes itt élni úgy, hogy eddig alig jöttem ki
ide. Ez a szemet gyönyörködtető látvány felülmúlja a New
York-i panorámát is. Az este közeledtével megérkezik a
hűvös levegő is, ami a nem is oly rég elmúlt télre
emlékeztet. Felhúzom a kapucnimat a fejemre, úgy
keresek ülőhelyet a kavicsos parton. Néha jó egy kicsit
megállni, és egy ilyen helyen átértékelni az életünket. Én
már tudom, hogy mi az életcélom: a gyógyítás. De emellett
mit csináltam az utóbbi öt hónapban? És az előtte lévő
években? Talán nem arra születünk, hogy boldogok
legyünk? Vagy nekem csak az jelenti a boldogságot, ha
elvégzek egy sikeres műtétet?
Egy ideig úgy gondoltam, jó ez így. Jó a magány, jó a
csend, jó visszahúzódó életet élni. De én nem ez vagyok.
Hiányzik az a részem, aki a szeretett férfi mellett voltam.
A gondolatra ijedten nézek körbe, de a szürkületben csak
egyetlenegy futót látok, aki egyre gyorsabban közeledik a
kaviccsal felszórt sétányon. Önkéntelenül is felállok,
ahogy az alak egyre közeledik felém. Egy idő után az
alakban Markot ismerem fel.
– Szia! – lihegi messziről.
– Szia!
Mellém érve megtámaszkodik a térdén, majd néhány
hosszú lélegzetvétel után felegyenesedik.
Az izzadt csupasz felsőtestén megcsillan a lemenő nap
utolsó sugara, ami csodálatos látványt nyújt. Megértem
Tiffanyt, hogy teljesen rabul ejtette a szívét ez a férfitest.
– Hát, akkor igaz a hír, hogy itthon vagy – mosolygok rá.
– Úgy néz ki – válaszolja csípőre tett kézzel. − Minden
oké?
 Leül a rönkre, ahonnan az előbb még a lemenő napot
néztem, és kíváncsian pillant fel rám.
– Fogjuk rá. A húgod már remekül van. Egyre
ügyesebben végzi a rehabilitációs gyakorlatokat.
– Igen, tudom. Ma voltam nála – derül fel Mark arca. –
Köszönöm, amit érte és értem tettél.
– Hiszen tudod… Ez a munkám.
A vonásai elkomorodnak, és kék szemét az enyémbe
mélyeszti. Látom rajta, hogy épp olyan ideges, mint én.
Nem volt még ilyen négyszemközti beszélgetésünk, ezért
mind a ketten tanácstalanul nézzük hol a másikat, hol a
tengert.
Mark testfelépítésében ugyan hasonlít Zackre, de az
arca már kevésbé. Eddig még nem volt lehetőségem ilyen
közelről megnézni őt. A tekintete fájdalomról árulkodik.
Az erős állkapcsa és a járomcsontja elhelyezkedése
kemény vonásokat kölcsönöztek neki, ami miatt talán egy
kicsit félelmetes benyomást kelt. És ezt csak tetézi, amikor
azokkal a szúrós kék szemével úgy néz az emberre, ahogy
az ellenfelére szokott játék közben.
– Miért nézel így? – kérdezi.
– Ne haragudj – szégyellem el magam.
Felpattan a félig kidőlt fatörzsről és nagy léptekkel a
vízhez sétál, én pedig követem.
− Tudod, amennyire rohadék voltál régen, most annyira
normális vagy. Azt hiszem, kedvellek.
Hangosan felnevet, amit jólesik hallani.
– Hogy miért, azt nem tudom, de kedvellek – folytatom.
 – Én tudom. Az ellenállhatatlan vonzerőm az oka –
neveti el magát újra. – Ebben a városban mindenki utál.
Azt hiszik, hogy én vagyok a megtestesült gonosz, a két
lábon járó pénisz, ami mondjuk részben igaz is… De te
ezek ellenére is kedvelsz. Úgy érzem, valamit végre
elértem az életben.
– Viccelődj csak az érzelmeimmel nyugodtan –
motyogom leszegett fejjel.
Barátságosan belebokszol a karomba, mintha csak egy
jó haverjával hülyülne, én pedig viszonzom.
– És te? Te jól vagy? – kérdezi, amivel zavarba hoz.
– Próbálom túlélni a napokat… – szerencsére elcsuklik a
hangom, így nem tudom folytatni.
Mark letörli az izzadságot a homlokáról, majd újra a
tenger felé néz.
– Az izgalmas lehet.
– Az.
Kínosan hallgatunk mindketten. Hol a kavicsokat
piszkálom a lábammal, hol azt a láthatatlan pontot
bámulom, amire Mark annyira erősen koncentrál.
– Ő is szenved – szólal meg halkan.
– Ezt ne, kérlek…
– Ne haragudj, de azt még el kell mondanom, hogy ti
mindketten idióták vagytok. Szeretitek egymást, de csak
fájdalmat okoztok magatoknak…
– Mark! Fejezd be!
Egy ideig farkasszemet nézünk, aztán megtelik a
szemem könnyel, aminek köszönhetően csak egy sötét
foltot látok Markból. Tenyerembe hajtom a fejem és
visszafordíthatatlanul felszakad belőlem a zokogás. Nem
gondoltam volna, hogy a zuhanyzóban töltött percek után
még mindig vannak könnyeim. A vállam is rázkódik a
görcsös zokogástól. Mark megtört, szomorú pillantásokkal
méreget, de látom rajta, hogy nem mer közeledni.
Elszégyellem magam, amiért végig kell néznie, amint a
darabokra tört szívem fájdalmasan reped tovább még
kisebb darabokra.
– Jól van – mondja, majd vigasztalóan magához húz.
Átkarolom az izzadt nyakát, és a mellkasán folytatom
tovább a szipogást. Becsukom a szemem, és egy pillanatra
úgy érzem, Zack van itt velem, az ő testéhez bújok. Mark
illata és a szőrtelen mellkasa azonban hamar ráébreszt,
hogy a legjobb barátnőm pasiját ölelem kétségbeesve.
– Ne haragudj. Nem akartam… − mondom, és
megtörlöm a szememet.
– Te se haragudj. Viszont, ha máskor is szükséged van
egy izmos mellkasra, amin kisírhatod magad, csak szólj.
– Te soha nem javulsz meg – bokszolok bele a vállába.
– Hiszen te mondtad nem is olyan rég, hogy kedvelsz.
– Biztosan tévedtem, vagy nyelvbotlás volt.
Ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer majd
így fogok beszélgetni Markkal, s hogy ő lesz az, aki
megvigasztal.
Mark lehajol, befűzi a cipőjét és valami érthetetlen
szöveget mormol az orra alatt. Annyit értek belőle, hogy
Zack, meg hogy szerencsétlen idióta.
 Amikor felegyenesedik, együttérzést látok a szemében.
– Ne hagyd, hogy elűzzön maga mellől – szólal meg
háttal állva nekem. − Nem akarok beleszólni a
dolgaitokba, csak arra kérlek, hogy harcolj érte. Te sokkal
erősebb vagy nála, és ezt ő is jól tudja. Még attól a kutyától
se volt ereje megválni, pedig esküszöm, egyszer elvitte az
állatmenhelyre. Pár percig bírta. Utána Szupermenként
száguldott vissza érte. Szerintem valahányszor arra az
állatra néz, te jutsz az eszébe. Talán mert csak ennyi
maradt neki belőled. Érted már? Szeret téged!
Nehéz elhinnem, amit mond, de a remény azonnal utat
tör magának a szívemben.
– Jól van, elég legyen most már ebből a csöpögős
dumából.
– És íme, újra előtört az igazi Mark – nevetek fel.
– Ja. Ideje volt már.
– Egyébként mi történt a lábaddal néhány hónappal
ezelőtt? A hírekben hallottam róla.
Felkap egy kisebb követ, és behajítja a vízbe. Hosszú
percek múlva válaszol csak.
– Keresztszalag-szakadás. Az egész rohadt szezont ki
kellett hagynom miatta.
Teljesen ledöbbenek azon, amit mond. A lehető
legrosszabb fajta sérülés, ami egy hokissal megtörténhet.
– Sajnálom. De ezek szerint már jobban vagy.
– Mi az hogy! Akarsz versenyezni velem a házig?
– Melyikünk házáig?
– Természetesen a tiédig – válaszolja. − Nincs kedvem tíz
mérföldet futni a világ végéig.
Csípőre teszi a kezét és megajándékoz azzal a híresen
szexi féloldalas mosolyával, majd feltartja a hüvelykujját
pont úgy, mint Zack. Úgy látszik, ez a szokás ragadós.
– Király. Mit kap a nyertes? – kérdezi.
– Uh… inkább mit kap a vesztes?!
– Na, jó! Ha veszítesz, akkor el kell jönnöd velem edzeni.
– Mi? Én inkább egy szelet sütire gondoltam.
– Utána kapsz sütit is. Van egy régi benzinkút a
kétszázhetes úton.
– Azt hiszem, tudom, melyikre gondolsz.
– Akkor holnap ott találkozzunk este. Utána kapsz sütit.
– Hé! Még nem is futottunk! Mi van, ha én nyerek?
– Akkor előbb kapsz sütit, és csak utána megyünk
edzeni.
– Hát ez marha jó… Így is, úgy is mennem kell veled
emelgetni a súlyokat?
– Hadd gondolkodjam egy kicsit… Igen! – feleli
mosolyogva.
– Szuper! Akkor érj utol, ha tudsz!
Ettől kezdve Mark az egyik legjobb barátom lett Tiff és
Tim mellett. Amíg itthon volt, szinte mindennap
találkoztunk ugyanannál a kidőlt fatörzsnél, hogy
lefussuk a mi kis versenyünket.

Fáradtan, de elégedetten dobom a kukába a

gumikesztyűt, és tartom a kezem a forró víz alá műtét
után.
– Nagyszerű munka! – szólal meg mellettem dr.
Overmann.
– Köszönöm, doktor úr!
– Maga nagyszerű sebész, Melanie. Áruljon el nekem
valamit! Persze csak ha nem veszi tolakodásnak… Mit
keres maga itt, ebben a poros kisvárosban? Ne értsen
félre, örülök, hogy a kórházunkban dolgozik egy ilyen
tehetséges sebész, de nem értem magát. Én az ön
helyében a fővárosban keresnék egy jól fizető pozíciót.
– Itt vannak a barátaim, a családom. És már eleget
voltam távol tőlük.
– Ezt értem, de szerintem van más oka is, nemde?
– Elnézést, doktor úr, erről nem szeretnék beszélni.
– Persze, persze. És… elnézését kérem. Nem akartam
tolakodó lenni. Csak nem értem, hogy a maga
tehetségével… Szeretném, ha komolyabb műtéteket
végezne itt nálunk, mit szól hozzá?
– Az nagyszerű lenne! – válaszolom elragadtatva.
– Remek! Most menjen, írja meg a papírokat, utána
hazamehet. Majd én beszélek a beteg hozzátartozóival.
– Köszönöm, doktor úr!
A papírok kitöltése közben megcsörren az asztalon
hagyott telefonom, aminek a kijelzőjén Mark vicces fotója
jelenik meg.
– Mi a fene…? – motyogom, és szinte azonnal rájövök,
hogy ez csakis az unokaöcséim műve lehet.
 Az idióták mostanság azzal szórakoznak, hogy mindenki
telefonjába feltöltenek egy vicces képet, és hozzárendelik
a névhez, így mikor az illető hív, a vicces fotó megjelenik a
képernyőn. Elképzelni se merem, hogy rólam milyen
képet rakhattak be a többiek mobiljába.
– Halló! – szólok bele a készülékbe jókedvűen, miután
még egyszer ránézek a képre.
– Szia, Mel! Ugye nem felejtetted el, hogy este hétkor
találkozunk a benzinkútnál?
– Elfelejtettem eddig bármikor is?
– Király! Viszont a holnapit le kell mondanom. Közbejött
egy dolog, és el kell repüljek.
Nyelvemmel ciccegek, mire Mark hangos nevetésbe
kezd. Mindketten tudjuk, hogy a nők jelentik a dolgot.
– Előre szólok, hogy nem olyan dolog, amire te gondolsz.
Most nem – mondja és hallom a hangján, hogy még
mindig mosolyog.
– Jól van, nem az én dolgom – felelem, majd nevetve
elköszönünk és bontjuk a vonalat.
Magamhoz veszem a táskám és elindulok kifelé a
kórház folyosóján.
– Ez most nem úgy jött össze, ahogy akartuk – hallom az
ismerős, dörmögő hangot, mire földbe gyökeredzik a
lábam.
Egy pillanat múlva rájövök, hogy a nővérszobában lévő
tévéből szűrődik ki Zack hangja a folyosóra. Csöndben
közelebb lépek a szobához, de azonnal megbánom,
amikor megpillantom Zack arcát a képernyőn.
 – Végtelenül szomorú vagyok, hogy nem sikerült
megnyerni a kupát, de én és a csapatom mindent
megtettünk. A Los Angeles most erősebbnek bizonyult.
Gratulálok a győzelmükhöz! – fejezi be az interjút, mielőtt
remegő lábakkal kisietek a kórházból.

Z ack
Már három napja úgy járkálok, mint egy rohadt eszelős. A
kupa elvesztése miatt úgy érzem magam, hogy bármelyik
pillanatban felrobbanhatok, akár egy időzített bomba.
– Két rohadt gól! – ordítom a szállodai szobám falának.
Csupán két kibaszott gól kellett volna még az
összesítésben, hogy elhozhassuk a Stanley-kupát. Megőrjít
a tudat, hogy miattam történt így. Igen, én tehetek róla.
A pokolba!
A negyedik sor volt fenn. Vártam, mikor lendülhetek át
a palánkon, hogy azelőtt lőjek gólt, mielőtt Carter újra
feljönne a jégre. Akárhányszor megindult a kapunk felé a
százkilencvenhárom centijével és kilencvennyolc
kilójával, mindig gólközeli helyzetet teremtett. Mikor
intett az emberem, már ugrottam is a jégre. A kapura
törve megkaptam a korongot, megcsináltam a
védjegyemmé vált cselsorozatomat, és akkor ott
passzolnom kellett volna… Akkor nem csapódott volna
belém gyilkos sebességgel a hátvédjük, Doughty.
Szerencsére megúsztam néhány zúzódással, de így is fáj
még az oldalam. Rosszabbul is járhattam volna. Ha akkor
lepasszolom, Jamie biztosan belőtte volna, és akkor
jöhettek volna a büntetők. Ott már nyert ügyünk lett
volna, mert a rávezetéses pontszerzésben mi jobbak
vagyunk.
Napok óta emiatt a figyelmetlenségem miatt őrlődök,
amitől kezdek becsavarodni. Muszáj valamit tennem,
mielőtt hazautazok.
– Mégis, mi kell? Nő? – kérdezi türelmetlenül Angela, aki
kétségbeesve nézi gyötrődésemet.
– Nem! – sóhajtom. – Játék kell! Meg whisky…

A gépünk kora este landol a McCarran Nemzetközi

Reptéren, még épp időben ahhoz, hogy elkerüljük a
verekedést. Mark szokásához híven belekötött egy férfi
légiutas-kísérőbe, de ezúttal sikerült Angelának elterelnie
a figyelmét, így egy kisebb szóváltás után újra az estéé
volt a főszerep.
– Egészen biztos, hogy ehhez az eszeveszett
dorbézoláshoz van kedved? – kérdezi Angela.
– Persze hogy ehhez van kedvünk! Jönnek a srácok is,
oltári buli lesz.
– Pontosan kik is jönnek? – érdeklődöm kikapcsolva a
biztonsági övet.
– Jön néhány csapattársam meg a srácok – feleli
szórakozottan Mark. − Las Vegas, itt vagyunk! Itt az idő
bezsebelni az év legnagyobb nyereményét!
Nem fűzök hozzá semmit, mert jól tudom, pokolian nem
ért a szerencsejátékokhoz, ami a kedvét egy cseppet sem
lombozza le. Kitartóan tud pénzt veszíteni, az hétszentség.
Alig fél óra múlva már a szálloda halljában ácsorgunk,
arra várunk, hogy elfoglalhassuk a lakosztályunkat. Az
emberek kíváncsian néznek minket, azt találgatják, kik
lehetünk. Mark kinézi magának az egyik pultos lányt, aki
tényleg nem rossz bőr… A mellén feszülő szállodai
egyenruha kivételesen jól áll neki, és ezzel a recepciós
pult előtt elhaladó férfitársaim is egyetértenek.
Őzikeszemei csak pont az i-re. Ahogy látom, ő is engem
méreget, és még rám is mosolyog. Mark kinyír, ha
elhappolom előle a bigét, inkább elfordulok a másik
irányba, mielőtt reagálni tudna. Szerencsére a szálloda
menedzsere a megbeszélt időben fogad minket, majd
ahogy sejtettem, felkísér minket a puccos szobánkba.
Markkal nem sokáig maradunk ott, Angelát
hátrahagyva elindulunk megkeresni a bárt. A társalgót és
a bárt a kaszinó előcsarnokában alakították ki, hogy aki
csak egy italra tévedne be, az is elcsábuljon egy menetre a
játékasztaloknál. Egy ideig mi is a pazar dekorációban
gyönyörködünk, de aztán megjelenik Angela, és ruganyos
járásával több férfi figyelmét is felkelti. Jelzésként oldalba
bököm Markot, hogy kevésbé nyíltan csorgassa a nyálát,
de hasztalan.
– Fiúk! Nekem nem szereztek valami innivalót?
 Tanácstalanul nézünk egymásra, mert egyikőnk se
tudja, hogy mit szeretne inni. Cseppet sem nőiesen
felhorkant, majd duzzogva elsétál.
Gyakorlatilag már készen állunk Markkal, hogy
meghódítsuk a pókerasztalt.
Az egyik teremből hangzavar szűrődik ki, egy ismerős
hang üti meg a fülem. Mark is arra kapja a fejét, és
egyszerre pillantjuk meg Jaxt.
– Hát itt vagy! − emeli el a szájától a poharat Mark.
– Igen, ez ő! – mosolygok én is.
Ezt nem hiszem el…
Az ezer éve nem látott régi cimbora teljes
magabiztossággal lépked felénk.
– No, lám! Kiket fújt ide a szél a messzi otthonomból? –
villantja fel Jax a tökéletes vigyorát.
– Szevasz, haver! – csapkodom meg a hátát, amint
mellénk ér.
– És mi újság a hokisztárokkal? Láttam, haver, hogy
lecsúsztatok a Stanley-kupáról. Igazán sajnálom, cimbora.
– Ja. Ez van – préselem ki magamból a szavakat.
– Nem csak az a baja. Szerelmi bánata van Zacky
fiúnak.
Összevonom a szemöldökömet, és bosszúsan meredek
Markra, gondolatban pedig már teletömtem zsetonokkal
a száját.
– Ó, arra nem a kaszinó a megfelelő hely – veregeti meg
a vállam Jax. − Intézzek neked néhány gyönyörű lányt?
– Kösz, nem kell prosti.
 – Nekem tudnál szerezni? – csap le az ajánlatra Mark.
– Amit csak akarsz, öregem! Ünnepeljük meg, hogy újra
összefutottunk!
Most már kétségem sincs afelől, hogy az este folyamán
csúnyán berúgunk, de amellett még mindig kitartok, hogy
prostik nem kellenek.
Angela egy percig se habozik bemutatkozni Jaxnek,
ahogy visszaér.
Jax még nem is sejti, hogy Angela nem egy olyan nő,
ezért továbbra is pofátlan stílusban méregeti.
– Szia, cica! – csókol kezet neki.
– Na, ezért most le fogja tépni a tökeidet – kuncog Mark,
mire a menedzsernőnk gyilkos pillantásokat szór felé.
– Most jókedvemben vagyok – válaszolja Angela. –
Viszont, ha még egyszer cicának hívsz, akkor
megnézheted magad – koppint Jax elegáns
nyakkendőjére. − Angela vagyok, a fiúk menedzsere.
Jax egyértelműen zavarba jön a nem várt fordulattól,
mi pedig elegánsnak nem mondható vigyor mögé
próbáljuk rejteni a feltörő röhögésünket. Sajnálom a
barmot, de marha jót mulatunk rajta. Láthatóan
mindketten el vannak bűvölve egymástól. Mark ebből
semmit nem vesz észre, vagy csak nem foglalkozik vele.
Az est hátralévő részében biztos vagyok abban, hogy
sikerül leinnom magam annyira, hogy ne érdekeljen se a
vereség, se Mel emlékeimből előtörő tekintete, mosolya. Az
ölelésére pedig végképp nem gondolok, ahogy a csókjára
se… A pokolba is, pont, hogy rá gondolok állandóan.
Csessze meg! Lehúzom a maradék whiskymet, amikor az
üvegpoháron keresztül egy nő eltorzult alakját pillantom
meg.
– Csak módjával, fiatalember! – veszi ki hirtelen a
kezemből a poharat az ismeretlen nő.
Érdeklődve nézek a szinte fekete szemekbe.
– Elnézést hölgyem, de azt hiszem, ön elvette az
italomat.
A nő már a negyvenes évei derekán járhat, és ha az
erősen sminkelt arcát nem nézzük, a teste
bombaformában van.
– Hányadik ez a ma este folyamán? – húzza fel a
szemöldökét.
– Nem mindegy?
Teljes testével felém fordul, és kiegyenesedik. Ahogy
kihúzza magát, a mellét is kidomborítja, mintha ezzel
akarna kiváltani belőlem bármilyen hatást.
Hiába nézem a vállig érő barna hajat, én most inkább
egy szőkével lennék, lehetőleg az ágyamban. Ez a nő még
a fantáziámat se tudja megmozgatni, nem úgy, mint az,
akire már megint nem kellene gondolnom.
– Csak nem szerelmi bánat miatt italozik? – simít végig
az alkaromon. – Ó, milyen kemény és izmos…!
Mi az isten ütött belé?
– Visszaadná, hölgyem, a poharamat?
A nő mosolyogva beleiszik a piámba, majd közelebb
húzódva hozzám dörgöli magát. Lehajol, és az anyag, ami
az előbb még feszült a mellén, most elég belátást biztosít
egészen a köldökéig.
– A sportolók a gyengéim – suttogja a nyakamhoz
hajolva.
Döbbenten nézek szét a teremben, ahol az emberek
ügyet sem vetve ránk, folytatják a játékukat. Az egyik
asztalnál megpillantom a mosolygó Jaxt, nem messze tőle
pedig Markot, ahogy felém mutogatva beszél három
Washington Capitals játékosnak, akik nemrég
csatlakozhattak hozzá.
Máris eldurran az agyam.
– Elnézést! – mondom és elrántom a karom.
Pillanatok alatt Markék asztal mellé érek, és dühösen
rátámaszkodom.
– Mennyit fizettél neki?
– Kinek?
– Annak a nőnek!
– Semennyit. Nem is ismerem!
Adok neki még egy esélyt, hogy kitalálhasson egy jobb
mesét, de akadozva hajtogatja ugyanezt.
– Ne nézz így rám! Ha nem hiszel nekem, akkor kérdezd
meg Angelát, ő végig itt volt mellettem.
A mellette ülő Angelára nézek, és látom a szemén, hogy
nem érti, miről beszélek.
Pénzért kefélni a legundorítóbb dolog számomra. Egy
ilyen üzletben soha nem lehet tudni, hogy a másik fél
igazán élvezi-e, vagy csak olyan, mint egy zenegép, ami a
bedobott pénzérméknek köszönhetően működik.
– Szerintem az a nő akkor is megdugatná magát veled,
ha neki kellene érted fizetnie – mondja nevetve Jax.
– És nem csak ő… − veszi át a szót Angela. − Nézz csak
szét a teremben! Elhízott üzletemberek és leamortizált
gazdag szerencsétlenek verik el itt a pénzüket. Nagy öröm
lehetett a nőnek, hogy végre egy ilyen izmos, jóképű férfi
lépett a vadászterületére.
– Hé! – Jax felhúzza a szemöldökét. − Elég lesz, különben
elbízza magát. Én amúgy is helyesebb vagyok nála, nem
igaz? − érinti meg Angela kezét.
– Ti egyébként mit műveltek? – kérdem, hol az egyikre,
hol a másikra nézve.
Jax mosolyogva rám néz, majd Angelára, és még
szélesebb mosoly terül szét a képén.
Tiszta hülye vagyok; csak most esik le, hogy ezek
összejöttek.
Elegem van Las Vegasból!
– Mark merre van? – kérdem morogva.
– Az előbb még itt volt… Nézd meg a teraszon – feleli
Angela.
Bólintok, azzal otthagyom őket.
Markot tényleg a teraszon találom, két nő
társaságában.
– Mennünk kellene lassan – szólok oda neki.
– Te menjél, haver, ha akarsz, én még maradok.
Kellően részeg már, hogy ne érdekelje, mi lesz holnap.
– Azért jöttünk, hogy szórakozzunk. De te már
atomrészeg vagy. Gyere!
– Nem. Nem azért jöttünk. Azért jöttünk, mert te
füttyentettél egyet.
– Mi? Mi bajod van?
Kigombolja a kabátját, majd elnézést kérve a lányoktól
felém fordul.
– Igen, így szokott lenni. Akárhányszor te füttyentesz, én
ugrok. Még a kibaszott puncidat is én pátyolgatom
odahaza.
– Miről beszélsz? – kérdezem rosszat sejtve.
– Otthagytad életed legjobb nőjét abban a
porfészekben!
– Hagyd abba! – szólok rá erőtlenül.
– Szerinted örökké csak rád fog várni? Megérdemelnéd,
barátom, hogy már rég más tologassa. Tudod, mire értem,
ugye? Amilyen csinos, már biztos jól bezavarták neki a
lompost…
Nyugodj le, Zack! Nyugodj le!
– Nem foglak megütni, ha erre megy ki a játék – felelem
visszafogva magam. − Részeg vagy, Mark. Gyere!
– Ja… Micsoda mázlim van veled, mi? Veled mindenki
kibaszottul jól jár! De akkor hol voltál, amikor az apámtól
kellett volna megvédeni? Vagy amikor Annie-n kellett
volna segíteni? Hm? Ketten legyőzhettük volna…! – üvölti
az arcomba.
– Mi a fene ütött beléd? – nézek rá elképedve.
Részeg tekintete hol az ajtóra, hol a semmibe mered.
Nem óhajt válaszolni, már rám se figyel. Az alkohol
egyértelműen megtette a hatását, de ezért nem
hibáztathatom. Régen sem tettem, nem most fogom
elkezdeni. A szentbeszédet pedig meghagyom Angelának,
bár amilyen állapotban van ő is… Sajnos én még nem
ittam eleget, hogy ugyanúgy leszarjak mindent, mint ők.
– Nyomás! – jelentem ki újra határozottan.
Csalódottan, de beleegyezik.
– Rosszul vagyok – nyögi rám támaszkodva.
– Hányni fogsz?
– Már nem… − s azzal kidobja a taccsot a
márványpadlóra.
A hotelszobába érve azonnal bedugom az ágyába és
betakarom. Miután horkolva álomba zuhan, magamra
zárom a fürdő ajtaját, és a forró víz alatt újra lepörgetem
a fejemben Mark szavait. Sajnos akármennyire is
szerettem volna kizárni a szívemből Melanie-t, egyre
jobban befészkelte oda magát. A titokzatossága, a
kiszámíthatatlansága, a pimaszsága, a kedvessége, a
domborulatai… teljesen megveszek ettől a nőtől még
ennyi idő után is. Vajon annak a gitáros pöcsfejnek miért
mondta el az igazságot, és nekem miért nem? Ennyire
nem bízott bennem? Vagy ennyire nem szeretett?
Hát ez vicc…
Most már nemcsak az elcseszett kupagyőzelem jár a
fejemben szüntelenül, hanem Melanie is.

Már húsz perce futok teljes erőmből a futógépen, de még

mindig nem tudom kiűzni magamból a történtek
emlékeit. Mióta hazatértem a szülővárosomba, csak
rosszabb lett a helyzet. Gyorsabbra kapcsolom a
sebességet, csorog a homlokomról a veríték. A hátamra is
rátapad az ujjatlan felsőm, de a lábamat hajthatatlanul
kapkodom egymás után, mintha esélyem lenne egyszer is
utolérni azt, aki egykor voltam… amikor még nem volt
képes egy nő emléke és egy rohadt második helyezés így
kikészíteni.
A jóleső fáradtságon kívül a következő dolog, amit
érzékelek, a kellemes bizsergés, és az ezt kiváltó személy
felbukkanása az ajtóban. Nem kapok levegőt. Az
edzőterembe belépett Mel.
A hirtelen reagálásomra elvétem a ritmust és majdnem
leesek a gépről. A teremben – csakúgy, mint én –
mindenki a lányt figyeli, amiért egyáltalán nem
hibáztatom őket. Sajnos itt az idő, hogy magamnak is
bevalljam, minden kibaszott nappal egyre jobban
vágyódtam utána. Ezen a csalódás keserű emléke se
tudott változtatni.
Odaköszön néhány srácnak, mire az öklöm szorosan
összeszorul.
Gyönyörű! Nincs más szó rá. De mi a francot keres itt?
Szorosan mögötte feltűnik Mark is, aki feltűnően
jókedvűen masírozik be az ajtón. Legszívesebben
bevernék neki egyet, hogy letöröljem a magabiztos vigyort
a pofájáról. Hát már ő is ennyire semmibe veszi a
barátságunkat? Ez neki a pátyolgatás? És a pátyolgatáson
kívül mégis mi a faszt művelnek még együtt? Lehervaszt a
köztük lévő harmónia, a tekintetük, ahogy egymásra
nevetnek. Bassza meg! Hiszen ez mind miattam van! Ha
képes lettem volna megbocsátani, akkor most nem lennék
szemtanúja ennek a jelenetnek.
Szememet egy másodpercre sem veszem le róluk.
Lelassítom a gépet, és várom a pillanatot, hogy mind a
ketten észrevegyenek. Mark hamarabb megtalál a
tekintetével. Meg mertem volna esküdni rá, hogy nem
képes tovább látni az előtte mozgó formás fenéknél, de
felém biccent. Már csak néhány lépésre járnak tőlem,
amikor Mel kétségbeesett tekintete elárulja, hogy
észrevett engem. Azonnal elsápad, de egy perc múlva a
vonásai megkeményednek, és sietős léptekkel mind a
ketten elhagyják a termet.
A féltékenység lángja rohamos sebességben kúszik
végig a bőröm alatt. A dühömet palástolva összeszorítom a
fogam, és a mai napra tervezet távot feladva leállítom a
futógépet. Feltűnnek az üvegfal mögött, ahol a kinti
gyakorlatokat szoktuk végezni a fiúkkal, mire karba tett
kézzel várom kíváncsian, hogy mihez kezdenek odakinn.
Mel magára húzza a kampókkal teli mellényt, Mark pedig
szakszerűen rácsatolja a súlyokat. Ezt a feladatot
mindannyian el szoktuk végezni, de egy nő aligha fogja
elbírni ezeket a súlyokat. Noha a lány meglepő erővel
mozdítja magát előre, a lábait nehezen pakolja egymás
elé. Mark leakaszt róla pár kilót, de én még így is elég
nehéznek vélem a rá aggatott súlyokat. Melanie újra
nekifeszül, és ezúttal játszi könnyedséggel futja le a
kijelölt távot.
Megtámaszkodom a nyomópad mellett, és bámulva
követem a kinti edzés folyamatát, amit Mark lehetetlen
tempóban diktál. Titokban élvezem Melanie testének
látványát, ruganyosságát, feszességét. A lány erőlködve
nekilendül a szivacsokkal bélelt súlyoknak, és könnyedén
tolja odébb. Az izmos lába mágnesként vonzza a szemem,
és ismerős érzések kerítenek hatalmukba. Ez a bestia
csőbe húzott csak azért, hogy bosszút állhasson rajtam.
Mindent félretéve, belátom: megérdemeltem. Mikor
tizenhat évesen félrészeg állapotomban fogadtam a
többiekkel, nem gondoltam, hogy ez a fogadás
megkeserítheti a hátralevő életemet.
A következő pillanatban megfeszülnek az izmaim,
ahogy Mel felugrik Mark hátára, az pedig nevetve
összerogy alatta. Dühtől szétfeszítve elfordulok, és
berontok az öltözőbe, majd a falhoz csapom a kulacsomat
úgy, hogy az menten össze is törik. Leszarom! Leülök a
padra és megpróbálok lenyugodni, de abban a
pillanatban, ahogy berobog az ajtón Mark az öntelt
mosolyával, képtelen vagyok higgadt maradni.
– Rohadj meg! – üvöltöm magamból kikelve.
– Rendben. De miért is?
Ő volt az egyetlen ember, aki tudta, hogy min mentem
keresztül, hogy hogyan éreztem, amikor kiderült Mel
aljassága. A barátom volt, megbíztam benne…
– Szóval így állunk. Megdugtad?
Szemei elkerekednek a kérdésemre, én pedig
felkészülök a válaszára.
– Meghallgatsz? – kérdezi óvatosan.
– Mi a faszt kellene meghallgatnom? Ki tudja, mióta
dugod ezt a…
– Vigyázz a szádra, Zack! – emeli fel ő is a hangját.
– Miért? Mit teszel? Képes voltál hátba szúrni? Őmiatta?
És mi van azzal, hogy egymás levetett gönceit nem vesszük
fel?
– Kussolj már el egy percre, kérlek! – engedi ki újra a
hangját. – Nem nyúltam hozzá soha, és nem is fogok.
Kellett neki egy barát, egy támogató…
– Ugyan, kérlek! Erre ott van Tiffany, ezt te is jól tudod.
– Tanácstalan volt. Éppenséggel ő fordult hozzám
segítségért.
– És te miben tudtál neki segíteni? Hm?
– Nem tudom… − vakarja meg tanácstalanul a fejét. –
Egyszerűen csak úgy viselkedtem vele, mint veled. Jó
haverok lettünk, ami úgy néz ki, bejött. Ide figyelj, Zack!
Teljesen összezuhant, amikor itthagytad. Nem voltál itt,
nem láttad, hogyan nézett ki, milyen állapotban volt. Én
vakartam ki abból a szarból, amiben te otthagytad!
Ahelyett, hogy itt őrjöngsz, inkább menj és beszélj vele!
– Beszéljek vele? – szalad fel a szemöldököm.
– Igen! Én eddig foglalkoztam a csajjal, innen átadom
neked. De előre szólok, vigyázz rá, még törékeny!
Nem tudom, mi történt velünk: Markkal, Melanie-val,
velem. Tanácstalanul rogyok le a földre, és az a pillanat
ugrik be, amikor tizennyolc évesen megtudtam, hogy Mel
elment a városból. Hiába szaladtam Dwayne-hez, nem
akarta elmondani, hogy hová ment. Majd az eszemet
vesztettem tehetetlenségemben. Csak akkor jöttem rá,
hogy fontosabb lett az a lány számomra, mint akartam.
Erre elcsesztem mindent, így akkor sem voltam mellette,
mikor az édesanyját gyászolta. Nem engedte senkinek,
hogy bárki is közel kerüljön hozzá, nehogy újra
játékszernek tekintsék a szívét, amit ide-oda
ütögethetnek, csakúgy, mint a korongot a jégen. Ami azt
illeti, jelen pillanatban én vagyok a korong, ő pedig az ütő.
Akkorát suhintott rajtam, hogy még csak most jöttem rá,
megállíthatatlanul száguldok valami felé, amit
szerelemnek hívnak.
Már kezdem érteni, Mark miről beszélt az imént.
Megsemmisülve hajtom a fejem a tenyerembe, és már
tudom, először magamnak kell megbocsátanom, amiért
ezt tettem azzal az személlyel, akit a legjobban szeretek a
világon. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy szeretem,
hiszen már a zsigereimben is az ő érintéseit érzem.
Mintha belém kódolták volna az ujjlenyomatát a testem
minden négyzetcentiméterébe. Ezután hiába próbálok
úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne,
nem tudok már tovább úgy tenni.
– Köszönöm! – nyögöm a tenyerembe, mikor képes
vagyok újra megszólalni.
– Jó ember vagy, öreg. Csak kicsit balfasz.
– Tudom, Mark… tudom. Ne haragudj az előbbiért.
– Nincs gáz. Bár biztos voltam benne, hogy legalább az
egyik golyóm bánni fogja…
Szokásától eltérően csendben marad, tudja, nem kell
többet mondania. Feláll, sóhajt egy nagyot, majd
közvetlenül elém lép. A szemében bujkáló bölcsességgel
rám néz, megrázza a kezem, majd kisétál az öltözőből.
Néhány perc múlva én is magam mögött hagyom az
edzőtermet, és kilépek a langyos estébe. Azonnal
megtorpanok, mikor egy ismerős alak ütközik belém.
Megragadom a vékony testet, mielőtt földet érne esés
közben, és magamhoz szorítom. Melanie-t tartom a
karjaimban.
A rohadt életbe!
Eláll a lélegzetem a meglepetéstől, és a gyomromban
remegő feszültséget érzek.
– Mit keresel te itt? – hangom feszült, rekedtes.
Tágra nyílt szeme elárulja, ő sem számított rá, hogy szó
szerint belém botlik. Testének közelségétől olyan vágy
kerít hatalmába, amit jobbnak látok visszatartani, mire
megborzongok.
Tekintetem a telt ajkaira vándorol, kapkodva veszi a
levegőt, a mellkasa pedig csak úgy hullámzik le és föl. Még
mindig rezzenéstelenül tartom magam mellett,
mindaddig, míg lábra nem áll. Kezeit sietősen visszahúzza,
mintha hozzám se akarna érni. Fájdalmasan lehunyom a
szemem, és veszek egy nagy levegőt. Nem segít… még
mindig érzem a hozzám simuló feszes női testet.
Mennyire hiányzott már!
– Nem láttad Markot? – kérdezi alig hallhatóan, véget
vetve az ábrándozásaimnak.
Ahogy kinyitom a szemem, újra megpillantom a
szomorúan csillogó szemét. Összeráncolja a homlokát,
nem egészen érti, miért bámulom még mindig.
– Minden rendben van?
– Elment – válaszolom higgadtan, figyelmen kívül
hagyva az előző kérdését.
Kétségbeesés suhan át az arcán, és még valami… talán
düh.
– Ó, a francba! Itt hagyott… – dünnyögi szinte csak
magának.
Behunyja a szemét, én pedig még mindig képtelen
vagyok levenni róla a tekintetem. Tudom, hogy nem
helyes, amit mondani készülök, de képtelen vagyok
parancsolni magamnak.
– Elvihetlek?
Fejét hátraveti, majd félszegen bólint, és beszívja a szája
szélét, ami nem kerüli el a figyelmemet.
– Mi van?
– Semmi – mosolyog. – Csak eszembe jutott, hogy minden
ezzel a kérdéseddel kezdődött egykor. Emlékszel?
Hogyne emlékeznék. Már akkor is nehezen
türtőztettem magam, nehogy ott a helyszínen
megcsókoljam azt a gyönyörű száját.
Bólintok. Rámosolygok, majd a kocsim felé indulva
hátrapillantok, hogy meggyőződjek róla, jön-e utánam.
Melanie-nak fogalma sincs róla, hogy milyen hatással
van rám, és ezen nem is szeretnék változtatni. Addig
semmiképp, míg magamban helyre nem teszem a
dolgokat. Szeretnék rájönni, hogy mit kezdhetnék az
érzéseimmel. Beismerni még korai lenne, elnyomni meg
képtelen vagyok. Majd szétfeszíti testemet a vágy, hogy
hozzá érjek.
A kocsiban nem tudok másfelé nézni, lopva többször is
rajta nyugtatom a tekintetem.
– Ne engem bámulj, hanem az utat! – forgatja a szemét.
Úgy látom, nem tűnt el teljesen a harcias énje, amit
annyira szerettem. Megpróbálok szót fogadni és csak az
útra figyelni, miközben csendben hagyom, hogy
tekergesse a rádión az állomáskereső gombot. Néhányszor
ráharapok a nyelvemre, nehogy rászóljak, hogy hagyja
már azt a rohadt gombot, inkább engem érintsen meg.
– Ez jó szám! – kiált fel izgatottan, amitől a frászt hozza
rám, a kormányt is elrántom egy pillanatra. – Ne
haragudj, nem akartalak megijeszteni.
Halvány mosoly jelenik meg az arcomon a
bocsánatkérésére.
– Miért nem mondasz semmit? – kérdezi lejjebb véve a
szám végén a hangerőt. − Inkább sikíts, ordíts, kiabálj,
mondj el mindennek, aminek akarsz, csak szólalj már
meg!
– Minek?
– Figyelj! Úgy gondolom, ideje őszintének lennünk
egymáshoz.
A kérésére képtelen vagyok megálljt parancsolni az
elmémnek, és milliónyi kérdésem támad, de egyiket sem
teszem fel. Inkább érdeklődve felé fordulok.
– Sajnálom, hogy átvertelek. Tényleg csak új életet
akartam kezdeni. Amikor hazajöttem, meg sem fordult a
fejemben, hogy összefuthatok veled, arra pedig még
gondolni se mertem, hogy másodszor is beléd szeretek.
Hirtelen beletaposok a fékbe, mire a kocsi kifarol, majd
csikorgó kerekekkel megáll.
– Jézusom! Meg akarsz ölni? Ennyire utálsz? –
kapaszkodik mindkét kezével a biztonsági övbe.
– Ellenkezőleg. Én…
– Ne! Ne folytasd! Világosan a tudtomra adtad, hogy
nem szeretsz. Kérlek szépen, hagyd meg nekem az
emlékeinket. Kellenek nekem, hogy életben tudjak
maradni.
A vállam megfeszül, az ujjaim végei pedig már
elfehéredtek, ahogy tiszta erőmből markolom a kormányt.
Érzem, hogy elbuktam, képtelen vagyok magamban
tartani a valódi érzéseimet. Azonban nyugtalanít a
lehetősége annak, hogy megint fájdalmat okozok neki.
Nem akarom többé bántani.
– Mit kell tennem ahhoz, hogy megbocsáss? – kérdezem.
Hallom, hogy nagy levegőt vesz, kinyitja a kocsi ajtaját
és kiszáll.
Ráhajtom a fejem a kormányra, és magam maradok az
átkozott pillanattal, amikor mindent elrontottam. Újra.
Tudom, hogy várnom kellett volna még, de ez a kérdés
erősebb volt az összes többinél, annyira, hogy képtelen
voltam visszatartani.
 Mire feleszmélek, Mel már átsétált az én oldalamra és a
kocsi mellett állva várja, hogy észrevegyem. Óvatosan rám
pillant. Kiszállok. Arra számítok, hogy elsírja magát, de
ehelyett teljes erőből belebokszol a mellkasomba. Először
meglepetten pislogok, nem tudom, mit akar ez jelenteni.
Kezét újra ütésre lendíti, de ezúttal van időm megfeszíteni
az izmaimat.
– Miért, Zack? Miért jöttél vissza? – kérdezi újabb ütést
mérve a mellkasomra.
Jobban örült volna, ha soha többé nem jövök haza? Ha
soha többé nem láthat?
A kérdéstől megborzongok; talán nem jól tettem, amikor
visszatértem Cole Harbourba. Hiába tudtam, hogy egyszer
szembe kell néznem vele, most belátom, könnyebben
viselném el kétszer is egymás után a Stanley-kupa
elvesztését, minthogy őt még egyszer összetörten lássam.
– Miért kellett visszajönnöd?! – kiabálja.
– Itt lakom…
– Ez költői kérdés volt! – feleli elcsukló hangon. –
Utállak!
Egyszerűen hagyom, hogy élő bokszzsákként használva
kitöltse rajtam minden mérgét. Szeme megtelik könnyel,
az egész teste remeg, de még mindig nem adja fel, újra és
újra megcélozza a mellkasomat. A negyedik ütésnél nem
bírom tovább a szenvedését nézni, elkapom a kezét és
szorosan magamhoz húzom.
– Engedj el – kéri erőtlenül.
Kérését meghazudtolva egyre közelebb jön hozzám.
 – Azt kérdezed, miért jöttem haza? Azért, mert mi
egymásnak vagyunk teremtve. Érted már?
Válaszul meglepően gyors csókot nyom a számra, majd
arcomhoz nyomja az arcát. Megfordítom, majd
nekinyomom a kocsi oldalának, kezem pedig rátapad a
csípőjére. Nyelvem egyre gyorsabban mozog a szájában,
de még így sem sikerül lépést tartanom vele. Annyira
elbűvöl a lélegzetelállító csókja, hogy az agyam valósággal
katapultál. Egy pillanatra elszakadunk egymástól, és
mélyeket lélegzünk. Csak állunk és úgy néz rám, mintha a
gondolataimban akarna olvasni.
– Szeretlek, Zack.
Vallomására a szívem lüktetését a torkomban érzem, és
nagyot kell nyelnem, hogy válaszolni tudjak neki.
– Én jobban.
Képtelen vagyok tovább nézni a mosolyát anélkül, hogy
ne csókolnám meg ismét, vagy ne ölelném magamhoz.
– Talán ezúttal lassabban kellene haladnunk. Tudod,
mint egy normális pár.
– Miért, mi nem vagyunk normálisak? – súgom a
nyakába, miközben apró csókokkal illetem az érzékeny
bőrét.
– Én az vagyok, de rád nem fogadnék… Au!
Megharaptál?
– Meg. Most pedig nyomás haza, tusolnom kell, mielőtt
randizni fogok a normális barátnőmmel.
– A barátnődnek tartasz?
– Tudtommal az vagy. Hé, mit szólnál egy normális
randihoz az öngyilkosok sziklájánál? Tudod, a régi szép
emlékek… − kérdem kissé gúnyos mosollyal.
– Zack, te akkora…
– Szép vagy, amikor puffogsz, akár egy vipera – nevetek
fel.
– Akkora… egy… − keresi továbbra is a megfelelő szót.
– Igen? Mondd csak, mi vagyok?
– Egy arrogáns seggfej! – közli, majd csókra nyitja a
száját és átöleli a nyakamat. – De így kellesz, pont így!
– Akkor is, ha nem vagyok normális?
– Akkor még jobban!
– Akkor megnyugodtam. Te is így kellesz nekem!
 7. fejezet

Melanie
Jólesik a verandán ücsörögve élvezni az ébredező nap
sugarait. A lábam egy kicsit fázik, behúzom a pléd alá, és
óvatosan kezembe veszem a gőzölgő kávémat. Az utca
még csöndes, az emberek még csak most pislogják ki az
álmuk utolsó képkockáit a szemükből, és hunyorogva
nyomják le az ébresztőórájukat. A fejemben is csend van,
és anya sem háborgat egy ideje, amiért hálás vagyok.
– Jó reggelt! – szólal meg mögöttem álmos hangon
Tiffany.
– Neked is. Azt hittem, ma nem mész dolgozni.
– Nem is. Van még a kávéból?
Bólintok, ő pedig eltűnik a házban.
– Hú, de baromira forró! – mondja, miközben azon
iparkodik visszaérve a verandára, hogy helyet találjon a
bögréjének. − Egyenesen a vénámba is folyhatna ez után
az éjszaka után. Nem mondom, tényleg jó állóképessége
van a pasidnak.
– Ó! – sóhajtok fel piruló arccal. – Ne haragudj!
Hangosak voltunk?
– Á, semmi gond. Legalább ennyi szexuális élményem
hadd legyen.
Karját magasba tartva nyújtózkodik, majd ásítva
megölel.
– Örülök, hogy sikerült megbeszélned a dolgokat
Zackkel.
– Én is örülök. Azt hiszem, rád kellett volna hallgatnom
az elejétől kezdve. Ha egyből elmondom neki az igazságot,
akkor megspóroltunk volna egy csomó időt és könnyet.
– És belegondoltál már abba, hogy hány numerát
hagytatok ki?
– Amit most bepótolunk – válaszolom kuncogva. − De mi
baj van a te szexuális életeddel?
– Nos, azt hiszem, túlságosan kedvelek valakit. Emiatt
pedig nem bírom elviselni, ha valaki más ér hozzám. Nem
tudom… − mondja, és rám nézve suttogja −, talán beteg
vagyok…
– Ezt komolyan mondod?
– Halálosan − bólint.
Alig tudom visszatartani a nevetést, pedig nem akarom
megsérteni.
– És ki az, aki miatt… beteg lettél? – kérdezem
mosolyogva.
Összeráncolja a homlokát, és a szájához emeli a bögrét,
mielőtt válaszolna.
– Számít az?
– Nekem nem, de a kiszemeltednek talán – felelem, és
igyekszem komoly arcot vágni.
– Mindegy. Beszéljünk inkább a te szerelmi életedről. Ez
a kedvenc sztorim. Ha egyszer kedvet kapnál az íráshoz,
jelentesd meg könyvben. Lehetne az a címe, hogy Hogyan
csavard el két szívdöglesztő pasi fejét tíz lépésben, pusztán
a létezéseddel.
Hangosan felnevetek, de igyekszem csitítani magam,
nehogy meghalljanak a szomszédok.
– El kellene mondanom Timnek, hogy újra együtt
vagyunk Zackkel. Csak az a baj, hogy ismerem. Teljesen ki
lesz akadva.
– Akkor ezek szerint képben vagy…
– Mire célzol?
– Hát arra, hogy szerelmes beléd.
Arcom grimaszba rándul, és már szólnék, hogy
tiltakozzak, de sajnos Tiffnek igaza van. Ez akkor esett le
nekem, amikor elzavartam Timet a közös vacsora után.
Azóta egyikőnk se hozta fel ezt a témát, és igyekeztem
figyelmen kívül hagyni minden pillantását, amit hosszabb
ideig felejt rajtam.
Tiff összeráncolja a homlokát, valami nem tetszik neki.
Lelkiismeret-furdalásom támad a reakcióját látva, de
szerencsére a következő percben már újra mosolyog.
– Zack még alszik? – kérdezi a ház felé bökve.
– Nem. Futni ment.
– Ilyen eseménydús éjszaka után? Miből van ez a pasi?
Robotból?
– Saját bejáratott Duracell nyuszim van – mondom
röhögve, mire Tiff is hangosan felnevet.
Végszóra feltűnik Zack az út menti bokrok mögött.
Lihegve megáll előttünk, előrehajol, és a combjain
megtámaszkodva fújja ki a levegőt.
Két légvétel között felpillant, és rám kacsint.
– Minek köszönhetem ezt a fogadóbizottságot? – kérdezi,
és letörli arcáról a verejtéket.
– Más örülne, ha két ilyen istennő várná haza. Te meg?!
– méltatlankodik viccelődve Tiff. − Egyébként kibeszéltük
a szexuális szokásaidat.
– Mi? Tiffany! – kiáltok fel, majdnem leöntve magam a
kávéval.
Igaz, fel kellett volna készülnöm erre, hiszen ismerem a
barátnőmet. Mégsem gondoltam, hogy képes ilyen
helyzetbe hozni ezek után. Lebiggyeszti az ajkát, mintha
bánná az árulását, közben a bögréje mögé bújva jót mulat
a vöröslő arcomon. Ahogy az állítólagos barátnőmet
bámulom még mindig felháborodottan, észre se veszem,
hogy Zack támadásba lendül. Az erős, izmos karok
satuként záródnak körém, amiből semmi esélyem
kiszabadulni.
– Zack! Ne! Tiszta izzadság leszek – dünnyögöm.
– Így jár az, aki kibeszéli a pasiját!
– Én nem is…
– Már késő! Lebuktunk – neveti el magát Tiffany
kikapva kezemből a kávét.
– Most mehetek én is zuhanyozni – kiabálom Zack
ölében kapálózva.
– Csatlakozhatsz hozzám – mondja Zack a fülembe
suttogva, és már cipel is befelé a házba.
 – Menjetek csak – kiabálja utánunk Tiff. − Én addig
alszom egyet a verandán…

– Mit olvasol?
Megdörzsölöm a szememet, és felnézek a régi,
megsárgult levelekből. Az elém táruló falatnyi
törülközőbe csomagolt férfitest látványa még mindig
képes ámulatba ejteni.
– Anya leveleit. Még Tiffany találta őket tavaly.
– Jó, hogy legalább ennyi emléked van anyukádról.
Hiányzik?
– Igen, nagyon. És ezeket a leveleket olvasva most jöttem
rá, hogy mennyire nem ismerem a családomat. Nézd meg
ezt a fotót – mondom elé nyújtva egy régi fekete-fehér
képet. − Elvileg a nagyszüleim vannak rajta. Már a
születésem előtt meghaltak, így esélyem sem volt
megismerni őket, és mivel anya nemigen mesélt róluk,
szinte olyanok számomra, mint két idegen.
– Hm… hasonlítasz a nagymamádra.
– Gondolod? Képzeld, a levelekből tudtam meg azt is,
hogy nem kanadaiak voltak.
– Akkor honnan származik a családod?
– Nem vagyok biztos benne, de mintha Magyarországot
említenék az egyik levélben. Azt sem tudom, hol van ez az
ország.
Zack egy pillanatra megáll és elgondolkodik.
 – Európában.
− Akkor végleg nem értem ezt az egészet… Hogy
kerültek ide, és egyáltalán mikor?
– És ez a kép? – kérdezi, kezében egy másik fotót tartva,
amin Dwayne szorosan öleli anyát, és megcsókolja a
nyakát.
– Add csak ide! Itt valami nagyon fura. Miért csókolja
nyakon a nagybátyám anyámat?
Remegő kézzel megfordítom a képet, de csak a
hármunk nevét találom rajta, Mel, Rose, Dwayne,
valamint a születési évemet.
Ezt nem értem…
Az arckifejezésemet látva Zack újra kezébe veszi a
képet és reszelős hangján felteszi ugyanazt a kérdést, ami
engem is érdekelne.
− A nagybátyád és édesanyád között volt valami? –
kérdezi. − De ez… Hiszen, testvérek voltak, és…
– Ne folytasd, kérlek! Biztosan van rá magyarázat… −
nyugtatgatom magam. − Kár lenne egy ezeréves kép
alapján egyből ilyen feltevésekbe bocsátkozni. Meg fogom
kérdezni Dwayne-t erről a fotóról.
Az ágy besüpped, ahogy Zack leül mellém. Hátrasimítja
a hajam, majd egész közel hajolva rányom egy csókot a
nyakamra.
– Rendben, ahogy gondolod – mondja fojtott hangon.
– Zack?
– Igen, édes?
– Köszönöm, hogy itt vagy velem.
 Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a keze
becsússzon a trikóm alá, olyan területeket érintve, amitől
a testem azonnal hevesen reagál.
– Én farkaséhes vagyok, te nem? – kérdezi, mire
megrázom a fejem.
– Nem tudnék most enni. Először ki akarom deríteni,
hogy mi ez az egész fénykép-ügy. De ha gondolod,
elugorhatunk Henryhez reggelizni. Elviszel előtte Dwayne
házához?
– Persze! Én is ott akarok lenni veled, úgyhogy először
menjünk oda – válaszolja Zack felnyomva magát az
ágyról.
A lépcsőn leérve finom illatok csapják meg az orrunkat,
ami csakis a konyhában énekelő Tiff műve lehet.
– Kértek reggelit? – kiáltja.
– Kösz, nem. Henrynél reggelizünk, de előtte elintézünk
ezt-azt.
– Ó, és az ezt-azt szüneteltetni fogjátok az éjjel? Csak
mert ma este aludni szeretnék…
– Tiff! – morgom, mert kínosan érzem magam.
– Jól van, befogtam… Azt mondtad, Henryhez mentek? –
kérdezi kuncogva. – Akkor meg fogtok lepődni. Ne
mondjátok, hogy én nem szóltam – teszi hozzá nevetve.
Értetlenkedő arccal nézünk össze Zackkel, aki valami
oknál fogva tőlem várja a magyarázatot.
– Rám ne nézz! Nem tudom, miről beszél…
Jobbnak látjuk mindketten, ha nem törjük a fejünket
Tiff rejtjeles beszédjén, gyorsan magára hagyjuk a
konyhatündért. A ház előtt éppen leparkoló kocsiból
ítélve nem sokáig lesz egyedül.
– Szevasz, öreg – köszöntik egymást a fiúk, majd én is
nyomok egy puszit Mark arcára.
– Tiff már nagyon vár – mosolygok rá.
– Igazán? Pedig nem szóltam neki, hogy beugrom.
– Ez esetben valaki másnak készíti azt a finom illatú
reggelit.
Alig észrevehetően megfeszül Mark arca, de idejében
sikerül fegyelmeznie magát, mielőtt Zack is észrevehetné
a leplezett féltékenységét. Mikor elköszönünk egymástól,
már ugyanúgy viselkedik, mint előtte, a szemébe nézve
azonban kiolvasom a csalódottságát.
– Szerinted ezek ketten valaha összejönnek majd úgy
igazán? – kérdem már a kocsiban ülve.
– Markról és Tiffanyról beszélsz? Nem hiszem. Túl…
maguknak valóak. Hogy is mondjam? Mark eléggé
problémás, és nem tudok róla, hogy valaha is lett volna
normális barátnője. Egy nőt szeret nagyon, az is a húga.
– Aha. Hát akkor ez nem lesz egy romantikus történet
kettejük között.
Az úton többször görcsbe rándul a gyomrom, ha
kezemben lévő fényképre pillantok. A fejemben cikázó
gondolatok egyre idegesebbé tesznek, amitől a jól ismert
szorongás újra kezdi felütni a fejét. A tenyerem izzad.
Őrültség, mondogatom magamnak… Megérintem Zack
kezét a sebességváltón, amitől a várva várt nyugalom szép
lassan árad szét a testemben. Az elmém után a végtagjaim
is ellazulnak, ami még eddig csak egyszer fordult elő
velem: az iskola öltözőjében.
Pedig csak egyetlen kérdést kell feltennem Dwayne-
nek, ami könnyen lehet, hogy megváltoztatja az eddigi
életemről alkotott képet. Mégis mit fogok tenni, ha
beigazolódik, hogy ő… az apám? Nem tudom a választ.
Illetve csak sejtem.
Anya jelenlétét mindig is magam mellettem éreztem,
amivel eddig halálra idegesített. Talán most is ő ad erőt
ahhoz, hogy ép ésszel kibírjam az őrlődést, míg az ismerős
házhoz nem érünk.
– Sziasztok! – üdvözöl bennünket sietve Dwayne,
szélesre tárva előttünk az ajtót.
Az arcomat látva hamar rájön, hogy valami nincs
rendben. Visszanyelem a kérdést, ami pedig már a
nyelvem hegyén van, de rájövök, hogy nem vagyunk
egyedül. Neil összebújva sugdolódzik az új barátnőjével,
Alex pedig Dwayne mögött leguggolva köti be a cipőjét, és
egy furcsa jelmezt visel. Amint Zack észreveszi Alexet,
hangos nevetésben tör ki. Helytelenítően rácsapok a
vállára, majd újra a fiút lesem.
– Te miért öltöztél óriás vaginának?
– Kagyló! Ez egy rohadt kagylójelmez, hát senki nem
látja?
– Mondtam neki, hogy ő a nőgyógyászok álma – szúrja
közbe mosolyogva Ashley, ahogy lerohan a lépcsőn.
– Ha megbocsátasz, most dolgozni mennék – morogja az
unokaöcsém.
 A hangja gunyoros, az ábrázata pedig dühös. Képtelen
elrejteni az indulatait, amit gondolom a folyamatos cikizés
hozhatott ki belőle.
– Ebben a hacukában dolgozol? Hol? – kérdezem arrébb
lépve.
– Egy pornófesztiválon – vágja rá Neil, mire Alex gyilkos
pillantásokkal illeti.
Belőlünk még nagyobb nevetést vált ki a civódásuk,
amit már Dwayne sem bír megállni mosolygás nélkül.
– Fiúk! Elég legyen! – szól közbe Paula. – Indulj, kicsim,
mert Henry mérges lesz, ha elkésel.
Alex bólint, majd szégyenkezve az apja felé fordul.
– Elvinnél? Ebben a göncben nem tudok biciklivel
menni.
– Egy guruló punci… − röhög fel újra Neil.
Alex kivételével mindannyian jól szórakozunk a
jelmezén. Ha tudnák, hogy eredetileg milyen kérdéssel
indultam el hozzájuk…
– Dwayne? – szólalok meg, ahogy alábbhagy a
nevetésünk. – Lenne egy nagyon fontos kérdésem.
– Nem ér rá este? Most rohannom kellene, várják a
papírokat az egyik telephelyen. És fiam… – fordul Alex
felé. – Ne haragudj, de nem hiszem, hogy az építkezésen
díjaznák ezt a jelmezt. Kérdezd meg Melt, ő hátha el tud
vinni.
– Henryhez mész? – kérdezem. − Mi is oda tartunk.
– Nagyszerű! Előre látom, hogy fog szétszedni a média,
amint meglátják, ahogy kiszáll a kocsimból egy óriási…
 – Kagyló? – vágok Zack szavába.
– Igen, pont arra gondoltam – mosolyog rám.
– Esetleg indulhatunk? Már így is késésben vagyok –
toporog mellettünk barátságtalanul Alex.
– Rendben. Menjünk, mert én is farkaséhes vagyok.
Mikor nem sokkal később kihozzák Zack reggelijét, ami
három tükörtojásból, négy grillkolbászból, három szelet
szalonnából és egy halom zöldségből áll, rájövök, hogy
rosszul választottam. A fenébe. A nyálelválasztásom
automatikusan beindul, ahogy feltűzdeli a falatokat a
villájára és benyom a szájába egy jókora adagot.
– Kérsz belőle?
A zöldségkrémre nézek a tányéromon, amit lassan,
komótosan kenek a pirítósomra.
– Nem is vagyok éhes – teszem le a kést a kezemből. –
Egyfolytában Dwayne jár a fejemben, és az a közös
fotójuk anyával. Képtelenség, hogy ő legyen az apám…
– Hé, szerintem ne foglalkozz ezzel! Egyelőre semmit se
tudunk biztosan. Este találkoztok, és akkor tisztázhattok
mindent. Addig pedig reggelizz meg, mert később
szükséged lesz az energiádra – mondja az ujjaival
gyengéden végigcirógatva a kezemen.
Elmosolyodom, de közben össze vagyok zavarodva.
Éppen csak megtaláltam a lelki egyensúlyomat, erre jön a
következő próbatétel, ami talán a második legnagyobb,
amit az élettől kaphattam. Az első anya halála volt.
– Szerinted az unokaöcséd tényleg csak a munka miatt
viseli ezt a nevetséges jelmezt?
 Kinézek az üvegfalon, és a szememmel a maskarába
bújtatott rokonomat keresem. Hamar meg is találom az út
szélén, az akciós kagylólevest reklámozó táblával a
kezében ácsorog. Teljesen biztos vagyok benne, hogy Alex
igazat mond. Jól tudom, hogy a vele egykorúak mennyire
szeretnének önállósodni, és mindenféle kütyüt venni,
amit nyilvánvalóan Dwayne és Paula nem finanszíroznak
neki.
– Miért kérdezed?
– Hát tudod, én is sok hülyeséget csináltam fogadásból.
Döbbenten nézek rá, és amikor leesik neki is, hogy mit is
mondott az imént, tágra nyílt szemmel mered rám.
– Ne haragudj!
Hangtalanul megrázom a fejem és folytatom a pirítósom
majszolását.
Zack felemeli a kezét, és megfogja az államat.
– Tudod, hogy ezerszer megbántam már? Ha
visszafordítanám az időt, akkor… − a hangja elcsuklik.
– Tudom.
Sóhajtok, és felnézek rá. Annyira tökéletes! A kis
borosta, ami alig lehet egynapos, extra dögössé varázsolja.
– Adjak fényképet magamról, hogy azt nézegethesd,
mikor nem vagyok veled?
– Ó, de nagyképű valaki – nevetem el magam.
Még be sem fejezem a reggelimet, amikor Zack már a
második adag reggelijét rendeli.
A telefonja idegesítő csörgésbe kezd már harmadszor,
de látszólag nem is törődik vele.
 – Nem veszed fel?
Leteszi a poharat, és hátradől.
– Csak Angela az. Gondolom, valamilyen munka miatt
hívogat, amihez semmi kedvem.
– Na és ha valami fontos dologról van szó?
– Akkor megtalálja a módját, hogy utolérjen. Ne féltsd
őt.
Mire kimondja, az én telefonom is rezegni kezd a
zsebemben.
– Azt hiszem, már meg is találta – motyogom előszedve a
mobilt. – Halló? Neked is szép reggelt! Persze, máris adom.
Azzal átnyújtom a telefont az asztal fölött, majd
hátravetem a fejem, és hagyom, hogy a gondolataim
messze vigyenek. Egyszer csak Zack ingerült morgására
leszek figyelmes. Felkapom a fejem, és a haragos
tekintetével találom magam szemben.
– Mikor hozták le a hírt? – dörmögi ellentmondást nem
tűrő hangon. – Nem, Angela, nem néztem meg. Jól van,
tartsd!
Elemeli a telefonomat a fülétől, majd előveszi a sajátját.
Elkezdi nyomogatni, aztán döbbenet ül ki az arcára.
– Mi a baj, Zack?
– Még kérdezed? Bassza meg…
Ledermedek a durva válaszától.
– Ezt nem hiszem el – mondja és lehunyja a szemét.
– Mi történt? – kérdem élettelen, üres hangon.
Rányom a villódzó telefonra, majd kinyújtja a kezét, és
elém tolja.
 A gyomrom azonnal összezsugorodik az egyharmadára.
A milliárdos jégkorongost felültették? – olvasom a cikk
címét, az alatta lévő képre pillantva pedig összeszorul a
szívem is. Tim én én csókolózunk azon a fotón a kórház
udvarán.
– Ez…
– Lefeküdtél vele? – nyögi, én pedig fájón pillantok
vissza rá, mintha arcon ütött volna.
– Nem!
Láthatóan nem hisz nekem.
– Nem hagyom, hogy ez a félreértés újabb tizenkét
évünkbe kerüljön! Akkor te kértél engem, hogy
megmagyarázhass valamit, most én könyörgöm neked
ugyanezért.
Bízom benne, hogy a szívére hallgat, és hogy egyáltalán
fontolóra veszi a kérésemet.
– Most inkább elmegyek.
– De én nem szeretném.
– Pont leszarom, mit szeretnél! – üvölti vissza.
Bosszúsan nézek rá, aztán a többi vendégre, akik
érdeklődve figyelik a műsorunkat. Tisztában vagyok vele,
hogy le kell higgadnunk, ahogy azzal is, hogy jogosan lett
ennyire mérges.
– Jó, legyen! Menj el, de ne gyűlölj, Zack!
Feláll, és kihúzza magát, amitől még nagyobbnak,
elérhetetlennek tűnik. Kivesz a tárcájából néhány aprót,
és az asztalra dobja. Köszönés nélkül kiviharzik a
vendéglőből, és vissza se nézve elhajt a parkolóból.
 Egy paparazzi kifigyelhetett minket Timmel. Most mit
tegyek? Menjek Zack után és mondjam el neki, hogy miről
van szó? Valószínű, hogy meg sem hallgatna…
Adok neki néhány órát, hogy lehiggadjon, aztán
meglátjuk, mi lesz. Elveszíteni nem akarom még egyszer,
azt nem engedhetem. A szívem még most is sajog, ahogy
rágondolok, milyen gyűlölettel nézett föl a telefonjából.
Szellemként sétálok ki az épületből, és egyetlenegyszer
sem torpanok meg, hogy meggondolva magam a másik
irányba forduljak.
Hazaérve, a konyhában megadom magam a keserű
érzésnek. Kezembe veszem a régről megmaradt
borosüveget, nekitámasztom a hátamat a falnak, és
hagyom, hogy a testem lecsússzon a földre. Nem törődöm
a közeledő léptek kopogásával, se az üvegek
csörrenésével. Műanyag szatyrok zörögnek mellettem a
földön, de rohadtul nem érdekel az sem.
– Mit akarsz azzal az üveggel?
Felpillantok Tiffanyra, és könnyek szöknek a
szemembe.
– Na, jól van – enyhül meg, majd leül mellém.
– Nem a legjobb embert fogtad ki per pillanatban. Azt
sem tudom, hogy mit mondjak. Nyugodtan sírd csak ki
magad, vagy épp ellenkezőleg, ne sírj… Nem tudom,
melyik lenne a legjobb. Lehet, hogy Timre lenne
szükséged, ha már ekkora szart kavart körülötted.
– Szóval már te is tudod? – kerekedik el a szemem.
– Jaj, édesem! Már hamarabb tudtam, minthogy
megtörtént volna.
– Nagyszerű… úgy látom, a hírek itt gyorsabban
terjednek, mintha a New York Times írná meg – sziszegem
halkan. − Jól elrontottam ezt az egészet megint, igaz?
Felsóhajt, de szerencsére nem szólal meg. Megsimogatja
a hátamat, én pedig mosolyt erőltetek magamra. Azt
érzem, hogy magányra van szükségem. Egyedül akarok
lenni. Tiffet magára hagyva elindulok, hogy
kiszellőztessem a fejemet. Nincs konkrét úti célom, csak
akkor eszmélek fel érzéseim zűrzavarából, amikor
észreveszem, hogy a temetőnél kötöttem ki.
A temető egyik évszakban sem nyújt szívmelengető
látványt. Elsétálok anyám sírjához. A gyomrom egyre csak
bukfencezik, ahogy végigfut a szemem anyám nevén a kis
táblán. Leülök a fűbe, rá a sírra. Egyre jobban
elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy nem tartozom
sehová. Azt sem tudom, ki tartozik a családomhoz, és már
Zack sem akar megbocsátani. Talán senkinek sincs
szüksége rám. Törődésre lenne végre szükségem, hogy
valaki magához ölelve azt suttogja, nem lesz semmi baj,
hogy azt érezzem, valaki más leveszi a terhet a vállamról.
Összehúzom magam magzatpózba és hangosan mesélni
kezdek anyámnak. Nem mintha bárki is hallana, de ez
talán segít, hogy rájöjjek, ki vagyok. Kiadom magamból az
összes bánatomat, szenvedésemet, magányomat, míg azt
nem érzem, hogy teljesen kimerültem és üres vagyok. Egy
pillanatra becsukom a szemem, és már majdnem
elfelejtkezem róla, hogy hol is vagyok, de egy ág
reccsenése azonnal éberré tesz. Felülök és minden
idegszálammal fülelni kezdek.
– Szóval itt vagy.
– A francba… − kiáltok fel.
– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.
Dwayne bújik ki a közeli fa árnyékából.
– Te mit keresel itt?
Óvatosan mellém sétál és lehuppan ő is a fűbe.
− Téged… Gondolhattam volna már hamarabb is, hogy
ide jöttél. Alex nemrég hívott, hogy történt valami reggel
Henrynél.
– Te pedig eljöttél ellenőrizni, hogy nem futok-e el
megint?
– Hát, felnőtt nő vagy. Ha ahhoz lenne kedved, akkor
maximum segítenék neked a pakolásban.
Az előbb valami feszültségféleséget éreztem, amit a
hirtelen felbukkanása okozott, de egy pillanat alatt köddé
vált.
– Szóval, miről van szó? Zack van a dologban? – kérdezi.
Ugyan kicsit küszködök magammal, de aztán úgy
érzem, ideje anyámon kívül valaki mással is megosztani a
gondolataimat.
– Tim megcsókolt, és lehozták a hírekben. Ez azelőtt
történt, hogy Zack visszajött volna. Szerinted rossz ember
vagyok?
– Miért lennél rossz ember? Mert megcsókolt valaki?
Vagy nézzük egy másik oldalról: vegyük a munkádat.
Több ember életéért vagy felelős nap mint nap. A
lételemed a gyógyítás és a segítségnyújtás. És szerintem
Tim sem rossz ember, csak reménytelenül szerelmes.
Megcsóválja a fejét, én pedig mosolyogva letépek egy
fűszálat.
– Beszélj vele! – teszi hozzá.
– Kivel?
– Timmel.
A fenébe! Tudtam, hogy ezt fogja mondani, pedig a
legszívesebben addig halogatnám a vele való beszélgetést,
amíg csak tudom.
Dwayne szomorú arccal néz rám, és az agyamban egy
másik dolog furakszik előre.
– Lenne még valami, amit meg akartam kérdezni
reggel.
– Hallgatlak.
– Találtam egy képet anya levelei között… – kezdek bele.
– Hármasban vagyunk rajta, és te… anya nyakát
csókolod…
– Valóban? – csuklik el a hangja.
– Szerettétek egymást?
– Hát persze hogy szerettük egymást.
– De nem testvérként… Hanem szerelemmel.
A tekintete elsötétül.
A francba, talán nem jól vezettem fel ezt a beszélgetést.
Egy részem azt súgja, hogy még várjak, hátha megemészti
a kérdésem és egy idő után lenyugszik.
– Mit tudsz még? – kérdezi.
– Inkább, mit nem tudok… – jegyzem meg bátortalanul.
– Dwayne… te vagy az apám?
Az arckifejezése feszültebb, és érzékelhetően a minket
körülvevő légkör is megváltozik.
– Igen… – válaszolja nagy sokára.
Szomorúan lehajtom a fejem, és nem tudom, hogy a
feszültségtől vagy az imént átélt pillanattól, de kigördül
egy könnycsepp a szememből. A mai csodás nap után már
csak ez hiányzott, hogy kiderüljön, Dwayne az apám…
– Figyelj, Melanie! Semmivel sem vagyok rosszabb, mint
harminc évvel ezelőtt voltam, ezért ne ítélj el. Mindent
elmondok, amit tudni akarsz. Igen. Te az én lányom vagy.
– De miért most mondod el? És anya ezt miért nem
mondta soha? Miért tartottátok titokban?
– Anyád ötlete volt, sok-sok évvel ezelőtt.
Remegő kézzel beletúr a sötét hajába, majd folytatja.
– Egy idő után már féltem bevallani, mert akkorra már
én is új életet kezdtem. Nem tudom, talán gyáva lettem és
önző.
Zavartan ráncolja a homlokát, én pedig feszülten
figyelek.
– Mi az, hogy új életet kezdtél? – kérdezem, de a hangom
alig hallható.
– Édesanyádat gyerekkorunktól fogva ismertem. Ő nem
a testvérem. Barátok voltunk, csakúgy, mint te és Tim.
Azonban egyszer a kíváncsiság felülkerekedett rajtunk…
vagy a gyengeségünk, már nem tudom. Akkor foganhattál
meg te. Mikor kiderült, hogy Rose állapotos, fogta magát
és eltűnt. Hiába tettem tűvé érte mindent, nem találtam
rá. Időközben megismerkedtem egy fiatal lánnyal, aki
akkor nemrég költözött a városba.
– Ő lenne Paula?
Dwayne bólint.
– Anyád fél év után jött haza, nagy pocakkal… – a
hangja hűvös, nem érzek benne neheztelést. – Egy percig
sem fordult meg a fejemben, hogy magára hagyom, de
Paulának nem vallhattam be, hogy egy másik nő az én
gyermekemet várja. Annyira szerelmes voltam, és attól
rettegtem, elhagy, ha ez kiderül. Hosszú napokig titokban
találkozgattunk anyáddal, és azon tanakodtunk, hogyan
tovább. Azt már korábban beláttuk mindketten, hogy
minket rajtad kívül csak a baráti szeretet köt össze. Végül
ő találta ki azt a mesét, hogy testvérek vagyunk, így a
közeledben maradhattam mint nagybácsi, és láthattalak
felnőni. Paula sem volt féltékeny, ha veletek töltöttem egy
kis időt.
Gyengéden megérinti a karom. Nehezen, de
fegyelmezem magam és nem tolom el magamról a kezét.
Sajnos nem érzem azt a szeretetet, amit egy lánynak
kellene az apja iránt éreznie, és elnehezül a szívem, ha
arra gondolok, hogy az unokatestvéreim igazából a
féltestvéreim. Ők megkapták az apát, nekem viszont csak
egy nagybácsi jutott. Aki még jóéjtpuszit se adott, aki nem
olvasott fel esti mesét, aki egyszer sem mondta, mennyire
szeret…
Felhúzom a lábam, a karommal pedig átölelem a
térdemet. Az éveken át rejtegetett igazság megülte a
gyomromat. Anyámra és Dwayne-re gondolok, a két
kétségbeesett fiatalra, akik a lehető legjobb megoldást
akarták választani mind maguk, mind a környezetük
számára.
– Ezt elmondtad valaha Paulának?
– Igen. Még aznap, amikor sok éve elmentél. Majd
belepusztultam a döntésedbe, hogy New Yorkba költözöl,
de nem akartalak befolyásolni. Viszont akkor este valami
eltörött bennem, és nem bírtam tovább magamban
tartani a titkot. Mindent elmondtam neki. Ugyanazt, amit
az előbb neked.
Bánt és rosszul érintenek a tények. Paula tud róla…
Pedig nem éreztette velem egyszer sem, hogy valami
fontos, nehéz titok nyomja a lelkét. Okos és bölcs nő.
Igyekszem ugyanilyen bölcsességgel feldolgozni a
hallottakat, de nem hiszem, hogy menni fog. Egyszerre
érzek csalódottságot, keserűséget, fájdalmat, de mellette
ott az öröm és a remény is bennem. Mi ez, ha nem egy új
élet kezdetétől való félelem? Nem áll szándékomban
leplezni az érzéseimet, de anya sírkövére pillantva ismét
falakat emelek magam köré.
– Köszönöm, hogy elmondtad nekem az igazságot –
szólok Dwayne-hez érzelemmentes hangon.
Karját ráteszi a vállamra, és szégyenkezve lesüti a
szemét.
– Nem kérlek, hogy érts velünk egyet. Amit tettünk
anyáddal, az nem volt szép senkivel szemben sem.
– Nem gond, megértem – hazudom ismét.
 – Csak azt szeretném, hogy tudd, eddig is itt voltam
neked, ezután is melletted leszek, ha szükséged van rám.
És nehogy azt hidd, hogy nem éreztem hatalmas
büszkeséget, amikor kislány korodban gyorsabban
korcsolyáztál az összes fiúnál. Mikor egy-kettőre te lettél a
csapatkapitány, és sorra lőtted a gólokat. Anyád nem
támogatta a jégkorongot. Igazi királylányt akart belőled
faragni. Hála istennek rám ütöttél a sportban – mondja,
és mosolyra húzódik a szája.
– Hiányzik anya.
– Tudom – bólint. − Nekem is. A legjobb barátom volt.
Akaratlanul is Timre gondolok.
– Nagyon félelmetes…
– Mi? – néz rám értetlenül.
– A kettőnk története. Ami a szerelmi életemet illeti,
talán tényleg az apám lánya vagyok.
Hangosan felnevet, a hangja pedig betölti a kihalt
temetőt.
– Hát igen. Az a bizonyos alma nem esett messze a
fájától, nem igaz? – feleli kacsintva. − És mi a terved
Zackkel kapcsolatban?
– Nem tudom. Nagyon ki lehet bukva rám. Talán a
gyenge pontjait fogom megcélozni. De ahhoz ti is
kellenétek. Ráértek este?
– Mi az, hogy!
 Z ack
– Hé, haver! Figyelsz?
– Bocs… elgondolkodtam.
Jax hangja ránt vissza a valóságba, gondolataim megint
elkalandoztak. Az edzőteremben segítek Jaxnek
visszahelyezni a rudat, és bűnbánó arccal cserélek vele
helyet. Közben Mark szorgalmasan nyomja a felüléseket.
Végig magamon érzem a helytelenítő pillantását, de egy
vállrándítással elintézem. Elnyúlva a padon kiűzöm a
fejemből a nem ide illő gondolatokat, és csak a légzésemre
koncentrálok. Rámarkolok a hideg fémrúdra, Jax pedig
fölém magasodik, és segít leemelni a súlyokat.
– Beszéltél már vele?
Elfordítom a fejem és összeszorítom a számat. Jaxről
tudom, ha valamit el akar érni, akkor nem adja föl, még
akkor sem, ha ezzel magára haragít. Pedig vehetné az
adást, hogy nincs kedvem velük lelkizni, mint egy picsogó
kislány. Tekintetemet szigorúan a súlyokra irányítom, és
kinyomom mind a kilencven kilót. Érzem, hogy Mark is a
válaszomat várja.
– Nincs jobb dolgotok, mint az én magánéletemmel
foglalkozni? – mordulok rájuk.
Látom, hogy összenéznek fölöttem, de nem érdekel.
Melanie fotója, ahogy mást csókolt, minden érzést kiölt
belőlem két nappal ezelőtt. Annyira hihetetlen, hogy meg
sem próbálta tagadni, pedig ott volt a szeme előtt az a
rohadt cikk. Tudom, hogy szinte soha nem voltam Mel
mellett, amikor szüksége lett volna rám, azt is tudom,
hogy az a másik egyfolytában körülötte legyeskedett.
Értem én, hogy miért ragaszkodik még mindig hozzá, de
azt hittem… vagyis abban reménykedtem, hogy talán
kettőnk között erősebb kötelék van. Már tudom, hogy csak
hiú ábránd volt. És ez fáj… Mark kétségbeesett hanga jut
el hozzám dühvel fűszerezve.
– Mi a faszt művelsz? Ez mégis kinek jó? Mi? Majdnem
magadra ejtetted a súlyokat! Koncentrálj!
Izzadság folyik végig az arcomon, a szememet is csípi.
Megtörlöm az arcom, de továbbra se nézek Mark szemébe.
Helyette felülök, és a cipőmet bámulom.
– Kikészít már azzal is, ha máshoz ér! Abba pedig
belepusztulok, ha rajtam kívül valaki más csókolja.
Szeretem! Ez is kikészít…
– Akkor hagyd, hogy megmagyarázza. Tudod, haver,
hogy nem értek az ilyen lelki dolgokhoz, de szerintem ő is
szeret téged. Csak hallgasd meg.
Felemelem a fejem, és csodálkozva nézek rá.
– És te mióta bírod őt ennyire, hogy ilyen tanácsod adj?
– Rohadtul nem ezzel kellene foglalkoznod most! –
válaszolja, mikor hirtelen megcsörren a telefonja. –
Mindjárt visszajövök, addigra hozd rendbe magad!
Még hallom, amint beleszól a készülékbe, de hamar
távolabb siet tőlünk.
– Te, Zack – bokszol a vállamba Jax −, szerintem egy kis
pihenésre lenne szükséged. Az elmúlt hónapokban
nemcsak testileg fáradtál el, hanem lelkileg is. Ne felejtsd
el, hogy te nem isten vagy, hanem csak egy srác, innen a
porfészekből.
– Kösz, Jax! Már hiányoztál.
– Tudom. Ti is nekem. Csak azt nem értem, hogy ez a
lúzer hogy tudott felkerülni az NHL-be? – bök a fejével a
telefonálásból visszatérő Mark felé.
– A mester hívott – mondja, amint mellénk ér. – Áttette a
holnapi edzést mára.
– Ne mondjátok, hogy ti még mindig az öreghez jártok
edzeni! – ámul el Jax, átvetve a vállán egy törülközőt.
– De igen – válaszoljuk egyszerre Markkal.
– Mai napig szereti belőlünk kihajtani a szart is –
folytatja Mark.
– De miért ma lesz az edzés?
– Honnan tudjam? Viszont nekem most mennem kell.
Később találkozunk a jégen. Te jössz? – néz vissza Jaxre.
– Megőrültél? Ki nem hagynám! – válaszolja.
Megrázom a fejem, és egy halvány mosollyal az
arcomon térek vissza a súlyok emelgetéséhez.
– Ha már úgyis vége a szezonnak, nem innál meg velem
egy pohár sört? – próbálkozik Jax.
– Sajnos dolgom van. Be kell szereznem egy Play
Stationt Melanie unokaöccsének. Egy napig sem bírom
tovább nézni, ahogy szerencsétlen srác hülyét csinál
magából egy kagylójelmezben.
– Ja. Azt hiszem, láttam. A srác az óriás muffban, nem? –
kérdezi Jax a frissen borotvált arcát simogatva.
 – Ne is említsd, kérlek – felelem, és rámarkolok a rúdra.
– Hát jól van, amúgy is elég a traccspartiból, munkára
fel!

Hiába fárasztottam ki magam reggel az edzőteremben,

alig várom, hogy eljöjjön a hokiedzés ideje. Minden
alkalmat megragadok, amivel kifáraszthatom magam,
mert csak akkor érem el, hogy csillapodjon a vágyam és a
haragom. Furcsa kombináció ez, amit még én magam sem
értek. Tudom, hogy szerelmes vagyok, de… biztos, hogy
csak Mel lenne képes orvosolni a helyzetemet? Mi lenne,
ha időközben valaki mást is lefektetnék? Megrázom a
fejem, hiszen még kimondanom sem kell a kérdést,
ösztönösen jön a válasz: csak őt akarom! Dühít, hogy két
napja csak rá gondolok, holott annyi teendőm lenne. A
fiúk szép lassan visszaszivárognak a kisvárosba, és újra
együtt lesz a csapat, ami egyet jelent a piálással, a
szívatással és a hokizással. Jézusom, mi lesz még itt…
Megeresztek egy mosolyt, miközben megvakarom Daisy
füle tövét. Azonnal farokcsóválásba kezd, és izgatottan
kiugrik a járműből. Én is kiszállok, az autó mellett állva
azonban tanácstalanul nézek szét. Ahhoz képest, hogy
alig fél óra múlva edzés lesz, a jégcsarnok környéke
szokatlanul kihalt. Átvetem a táskám szíját a vállamon,
kezembe veszem az ütőmet, és a bejárat felé indulok.
– Morrison?
 Fejemet a hang irányába fordítom, és egy ideig
farkasszemet nézek azzal, akit most a hátam közepére
sem kívánok. Tim áll előttem.
– Mit akarsz?
Tim közelebb sétál, és alig egy karnyújtásnyira megáll
előttem, ami elég bátor húzás a részéről.
– Elnézésedet szeretném kérni. Melanie-t nem értem
utol az elmúlt napokban, gondolom, már tudja…
Nagyon helyes. Én sem szeretném, hogy ezzel a faszfejjel
találkozgasson.
Várjunk csak… mit kell tudnia?
– Mit tud?
Tim felvonja a szemöldökét, majd vesz egy nagy levegőt,
és elnéz a hátam mögé. Én is megfordulok, nincs ott
semmi. Egy darabig állok, és várom, hogy kibökje, mi a
francért rabolja az időmet, de hamar megunom.
– Kibököd végre, hogy mi a faszt akarsz? – mordulok fel.
Egy kicsit durvábbra sikerült a kérdésem, mint
akartam, de úgy látom, legalább hatásos.
– Szóval, az a cikk az újságban… Raisa ötlete volt.
– Hogy mi?
A düh egyre feljebb kúszik a fejemben, és utálom, hogy
nem tudok parancsolni magamnak.
– Raisa vett rá a csókra. Azt akarta, hogy csókoljam meg
Melt, hogy aztán lefotózhasson minket. Azt mondta, hogy
ezzel végleg sikerül lezárni azt, ami közöttetek van.
Időközben viszont rájöttem, hogy hiába lenne annyi a
kettőtök kapcsolatának, Mel engem akkor sem fog úgy
szeretni soha, ahogy téged. Úgy érzem, ezt feltétlenül el
kell mondanom.
Az öklöm akaratlanul is megfeszül. Daisy is megérzi a
levegőben a feszültséget, mert szorosan mellettem állva
morogni kezd.
– Tehát ti szövetkeztetek ellenünk?
Mielőtt válaszolhatna a kérdésemre, meglendül a
karom és ököllel az arcába ütök. Ő hátratántorodik, de
nem emeli fel a kezét védekezésképpen, igazából fel sem
néz. A kutya hangos ugatásba kezd, de mindvégig
mellettem marad. Megsimítom a fejét, és lenézek rá. A
feszült morgása alábbhagy, majd szép lassan visszatér a
farokcsóváláshoz.
– A francba! Miért ütsz ilyen kibaszottul erőset? – nyögi
Tim előredőlve, tőlem alig két méterre.
Az orrából azonnal dőlni kezd a vér. Előkapok egy
zsebkendőt a táskámból és átnyújtom neki.
– Igazán bocs, nem akartam ekkorát ütni.
– Nem gond, jogos volt. Valahol számítottam is rá. Csak
most már te magyarázd meg a csajodnak, hogy mi történt
az arcommal, mert azt nem fogja bevenni, hogy
nekimentem az ajtónak.
– Majd csak kitalálsz valami szép mesét. Elvileg a
szarkavaráshoz már nagyon értesz.
– Igen, ez is jogos volt – válaszolja szomorúan Tim.
Muszáj elfordulnom, hogy ne vágjak újra valami sértőt
a fejéhez.
– Menj be a mosdóba, és mosd meg a képed! Úgy nézel
ki, mint egy kicseszett zombi.
– Jelenleg úgy is érzem magam – mondja felém fordítva
véres arcát.
Elindulok, vissza se nézek a parkolóba, de mindvégig
magamon érzem Tim szomorú tekintetét. A francba…!
Bevallom, sajnálom a srácot. Én belebolondulnék, ha a nő,
akit annyira szeretek, egy másik férfiba lenne szerelmes.
A lelátón azonnal észreveszem Mark húgát, akivel most
nincs kedvem beszélgetni. Megmarkolom a táskám szíját,
és ekkor látom meg, hogy az én kezem is véres. Már egy
lépésre vagyok az öltöző ajtajától, amikor Anne kiszúr és
lelkesen integetni kezd.
– Szia, Anne! Hát te?
– Mark hívott, mert állítólag szükségetek van rám.
– Rád? – húzom össze a szemem. – Jó, mindegy. Ha
megérkezik, megmondanád neki, hogy elmentem
átöltözni? – rázom le gyorsan, mielőtt bármit mondhatna.
A lány mosolyogva bólint, Daisy pedig egy tapodtat se
hajlandó mozdulni mellőle, így egy sóhajjal tudomásul
veszem, hogy pont nem érdekli, hogy én vagyok a gazdája.
Belököm az öltöző ajtaját, és az elém táruló izgató fenék
látványától egyből megtorpanok.
Mi az isten?
Mel ijedten megfordul a félig magára vetett
védőszerelésben, és hanyagul rám emeli a tekintetét.
– Neked a másik öltözőt kellene használnod! – ripakodik
rám.
Hirtelen az egekbe szökik a pulzusom, és eltart pár
másodpercig, mire képes vagyok elszakítani a látványtól a
tekintetem. Egyenesen a szemébe nézek és egy enyhe
mosolyt villantva rákontrázok.
– Nem mindegy? Már láttalak meztelenül.
Nem óhajt válaszolni, helyette szemforgatva folytatja a
korcsolya befűzését.
– Azt azért elárulnád, hogy mit csinálsz itt? Nemsokára
kezdődik az edzés, és szerintem te nem akarsz részt venni
rajta…
– Miért? Úgy nézek ki, mint aki balettozni készül?
Elmosolyodom a csípős válaszán, de a jókedvemet
azonnal lerombolja a szigorú nézése.
– Kihívlak – közli, majd megfordul.
– Mire?
– Ugyan! Ne légy már ennyire értetlen! A te csapatod
játszik az enyém ellen. Ha nyerek, akkor pedig végig kell
hallgatnod. Ha te nyersz, akkor… nos, akkor azt teszel,
amit akarsz – mondja háttal állva nekem, így viszont
képtelen vagyok rá figyelni.
A gyönyörű, formás csípője és felette a két kis gödröcske,
amik olyanok, akár két gombbehúzás, minden
figyelmemet lekötik. Szeretem ezt a nőt úgy, ahogy van.
Legszívesebben most azonnal felkapnám és
hazaszaladnék vele, mint egy ősember. Vagy, mint egy
viking az asszonyával…
– Viccelsz? Te? Ellenem? – kérdezem ledobva a földre a
táskámat.
Melanie visszafordul, és legalább fél percig csak néz, de
nem szólal meg. Majd odalép, egészen közel hozzám.
– Ajánlom, hogy vegyél vissza, különben nem foglak
megvigasztalni, ha mi nyerünk.
Képtelen vagyok visszatartani a mosolygásom, a
fenyegetőzése pont ellentétes hatást ér el nálam.
– Hé, te megsérültél? – kérdezi, amint rápillant a véres
öklömre.
Ujjaival körbetapogatja a kézfejemet, közben egyre
hevesebben veszi a levegőt.
– Jól van, elég lesz doktornő! – fogom meg a törékeny
csuklóját. − Kik lesznek a csapatomban?
– Ezt meg kellene röntgenezni. Egyébként a kérdésedre
válaszolva, még nem tudom. Majd pénzfeldobással
eldöntjük.
Csöndben maradok. Pedig a belül mardosó feszültség
újra ki akar törni. Azonban a mostani idegesség a játékra
való felkészülés miatt járta át a testemet. Mert hiába, nem
egy liga- vagy kupameccsről van szó, csak egy
edzőmeccsről… de a nővel, akit mindennél jobban
szeretek. Azóta várok erre, amióta… nos, nem is tudom
pontosan, de elég régóta. És a legszebb az egészben, hogy
ő még nem is tudja, de mindkét esetben nyerni fogok.
Győzedelmes mosolyt villantok rá, mire ő még
értetlenebbül néz vissza.
– Biztos ki mersz állni ellenem? – kacsintok rá.
Szemöldökét kérdőn megemeli, unottan felsóhajt, majd
felemeli a vizeskulacsát, és egy hirtelen mozdulattal felém
spriccel. Nem tudom, hogy miért vagyok vele mindig ilyen
kíméletes, valószínűleg már az elején le kellett volna
fektetnem a szabályokat. Például azt, hogy nem szeretem,
ha lelocsolnak. Lekapom magamról az átázott pólómat,
mire Mel egy röpke pillanatra kibillen a magabiztos nő
szerepéből.
– Ez nagyon rossz válasz volt! – morgok, megszakítva a
hosszúra nyúlt csendet.
Egy cseppet sem látszik ijedtnek, sőt. Nevetve magára
húzza a mezét.
– Miért nem öltözöl? – kérdezi mézesmázos hangon.
– A helyemen ülsz.
Aki ismer, az jól tudja, mennyire babonás vagyok,
legyen szó sorsdöntő meccsről vagy csak egy szimpla
edzésről. A rituáléimat akkor is betartom, ha törik, ha
szakad.
Talán rosszul látom, de mintha szórakoztatná ez a
helyzet.
Felkapja a frissen pászkázott ütőjét, és elsétálva
mellettem a vállát szándékosan a karomnak üti.
Mondtam már, hogy imádom ezt a nőt?
Alig pár perc elteltével a srácok is beesnek az öltözőbe,
és sejtelmes mosollyal tudatják velem, hogy a nőm
korábban már őket is beavatta ebbe a játékba, ezért
érkeztek előbb haza. Néhányukkal lepacsizok, akikkel
régen találkoztam, például Chrissel és Taylorral, a másik
centerrel.
– Most akkor hadd tisztázzam a dolgokat – szólal meg
Jax.
 – Jól gondolom, Zacky fiú, hogy nagy szarban vagy?
– Nem tudom. Mire célzol?
– Ó, én tudom! – szól közbe Mark. – Kell a nő, vagy sem?
– Jézus! Muszáj nekünk erről beszélnünk? Szerintem
jegeljük ezt a témát, inkább menjünk, és melegítsünk be!
– Jól van, de ha nem haragszol, én inkább a csajoddal
lennék egy csapatban – jelenti be Jax.
A megjegyzésére eldurran az agyam, majd a következő
pillanatban nevethetnékem támad.
– Mit röhögsz? Dögösen játszott régen, szerintem most is
menni fog neki.
Készen állva felpattanok, kezembe veszem az ütőmet, és
vigyorgó arccal nézem a társaságot, akik mind Jaxhez
hasonlóan bólogatnak. Csalódottnak kellene lennem,
hiszen − nincs mit szépíteni a helyzeten − a fiúk egytől
egyig elárultak.
A pályához tartva megpróbálok rendet tenni a
fejemben, de a jégen elsuhanó alakok magukra vonják a
figyelmemet.
– Jól van, kislányok, kössék fel jól a korcsolyájukat! –
kiáltja az edző fekete-fehér csíkos mezben.
Úgy látszik, őrá a bírói posztot bízták, aminek láthatóan
örül. A többieket viszont nem értem. Mit keres itt Dwayne,
Neil és Alex? Jó… Dwayne tud hokizni, de a másik kettő?
És… most ez komoly? Tiffany? Szerencsétlen lány úgy
kapaszkodik a palánkba, mintha a jég helyett tengervíz
folyna a lábai alatt. Daisy vakkant kettőt, ahogy megérzi a
jelenlétemet, mire a pályán lévők is felém kapják a
fejüket. Mel tekintete találkozik az enyémmel, és rájövök,
nincs mit tenni, a meccset le fogjuk játszani. El sem
hiszem, hogy beadtam a derekamat.
Fellépünk a fiúkkal a jégre, és minden erőmmel azon
vagyok, hogy leplezzem a vigyorgásomat. Mivel még
mindig képtelen vagyok levenni a szemem Melről, Jax
figyelemelterelésként felém üti a korongot, ami
hatalmasat csattan a palánkon.
– Mehet a móka? – kérdezi a mester, mikor beáll
középre, és várja, hogy mi is elhelyezkedjünk a
középkezdéshez.

Melanie
A csapatsorsolásban Alexet, Tiffanyt, Jaxet és egy új fiút
kaptam magam mellé, akit csak látásból ismerek. Tiffanyt
félek beállítani a kapuba, így az új fiú legalább
megmutathatja, mennyire gyorsak a reflexei. Persze csak
ha képes lesz levenni a szemét Tiffanyról, és a játékra
koncentrálni.
Az edző a szájához emeli a sípot és belefúj. Becsúszok a
középkörbe, Zackkel szemben.
– Bárcsak ne állna rajtad ilyen jól a mez! – morogja a
fogai közt.
Örülök, mert azt érzem, hogy már nem haragszik
annyira Tim miatt. Talán belátta, hogy ami köztünk
történt, az erősebb holmi véletlen csóknál.
Hátrapillantok a csapatomra. Tiffany idegesen
harapdálja a száját, és egy perce se engedi el a palánkot,
Alex feszülten helyezkedik egyik lábáról a másikra. Az
ismeretlen fiú mozdulatlanul várja a kapuban a játék
kezdését, Jax pedig idióta vigyorral bólint, amint
észreveszi, hogy őt nézem. Hát jó, akkor kezdjük…
Az edző bedobja a korongot, Zackkel pedig ugyanabban
a pillanatban mozdulunk. Én még le se tettem az ütőmet,
amikor ő már száguld is a kapu felé a koronggal. Ez a
jelenet még többször megismétlődik. A hatodik kapott gól
után mosolyogva siklik velem szembe.
– Azt hittem, te is gólt lőni jöttél.
– Kapd be!
Azt kívánom, bárcsak ki se hívtam volna!
– Idő! – kiabál be az edző.
– De hát a bíró nem kérhet időt – néz rá értetlenül Mark
a másik térfélről.
– Csönd legyen, fiam! Most kérhet időt.
– Elnézést, mester. Fiúk, idő!
Otthagyja az edző a helyét, és mellém siklik a jégen.
– Figyeljen, Wright! Akárhányszor megkapja Morrison a
korongot, jobbra indul vele. Kényszerítse rá, hogy balra
induljon, akkor talán megzavarhatja.
– És ezzel elvehetném tőle a pakkot?
– Azt nem mondtam, de legalább nem kapna
percenként gólt
Ennyit az esélyeimről…
 Zack újra támad, és miután továbbadtam Jaxnek az
edző utasításait, elszántan elé áll. Azonban Zacket így sem
lehet megállítani, könnyedén lepasszolja Marknak a
korongot, Tiffany pedig ebben a pillanatban hasra
vágódik. Kihasználva Mark Tiffre irányuló figyelmét,
könnyedén lecsapok a korongra, és szélsebesen száguldok
vele a kapu felé. Amire egyáltalán nem számítottam, hogy
Zack azonnal utolér és átkarol. Még mielőtt elesnék,
sikerül átpasszolnom Jaxnek a korongot, aki azt
gyönyörűen a hálóba vágva megszerzi az első gólunkat.
– Igen! Ez az! – kiáltok fel boldogan Zacket ölelve.
– Morrison! Két perc! – ordít rá az edző.
Zack közelebb hajolva hozzám felsóhajt, amitől az
arcomon érzem a leheletét. Alig pár centi választja el a
száját az enyémtől, és nem tudom, mit ütött belém, de még
lélegezni is elfelejtek. Egy gyors csókot nyomok a szájára.
– Jézusom, Mel! Ha nem lennének itt a többiek, akkor
most az öltözőig rángatnálak, hogy… − suttogja Zack.
– …hogy mi? – szökik ki a kérdés a számon.
– Maguk most hokiznak vagy szerelmeskednek?
Mindketten a mellettünk álló edzőre nézünk, aztán a
körénk gyűlt emberekre.
– Ne haragudj, édes, de kiülök két percre, mielőtt a
mestertől eltiltást kapok, amiért szexuálisan zaklatok egy
játékost.
Természetesen olyan hangerővel mondja ezt, hogy a
többiek is hallják. Az arcom pillanatok alatt vált vörösre, a
fiúk pedig röhögnek körülöttünk. Tiffany akkor ér
mellém a térdét fájlalva.
– Utálom a hokit, utálom a jeget, és utálom ezt a sok
szart, amit fel kellett vennem! Ezek nem megvédenek,
hanem megakadályozzák, hogy levegőt vegyek. Hogy
mozogjak, ha még a kezemet sem tudom rendesen
felemelni?
– Nyugi, csak állj ott, ahol eddig is. Azt nagyon jól
csináltad.
– De meddig? Esküszöm, Mel, sokkal tartozol, amiért
rábeszéltél erre…
– Jól hallom, hogy máris feladjátok? – áll meg
mellettünk a jégen Mark.
– Hah! Csak szeretnéd – változik át azonnal harcias
amazonná a barátnőm.
– Csak nem verekedni akarsz, cica? – dobja le a botot a
kezéből Mark, majd beáll bokszolópózba.
– Csak szeretnéd – inti le Tiff.
Az mindenki számára kiderül, hogy a meccsnek vége,
amikor Mark elkapja Tiffany kezét, és őrült sebességre
gyorsulva keresztülhúzza a pályán. Dwayne és a többiek
mellém siklanak, és együtt nevetve figyeljük a sikoltozó
Tiffanyt. Erős karok szorítását érzem magamon, majd
hirtelen elnémulok, aztán halkan felsikoltok, amint a
jégen fekve találom magam. El sem hiszem, hogy alig pár
perce még amiatt idegeskedtem, hogy vajon Zack
Morrison belemegy-e a játékba, amit kiterveltem, most
meg mosolyogva fektet két vállra a jégen, hogy egy csókot
lopjon.
 – Hé! Neked nem a büntetőpadon kellene ülnöd?
– Nem bírtam ellenállni a vágynak, hogy ne csókoljalak
meg újra.
– Azért azt be kell látnod, hogy igazságtalan vagy…
Képes vagy egy olyan csók miatt kiakadni, ami még azelőtt
történt, hogy visszajöttél volna, s ki tudja, te hány libát
fektettél meg ez alatt a néhány hónap alatt.
– Mi? Ezt te sem gondolhatod komolyan, hogy bárkit is
megdugtam?! És kurvára nem érdekel, mikor történt az a
csók közted és Rómeó között, a lényeg, hogy engedted
neki, hogy hozzád érjen!
– De nem jelentett semmit! – rázom meg hevesen a
fejem. – Tudod miért nem, Zack? Mert másba vagyok
szerelmes! Igen… egy fafejű hokisba, aki még ezt sem
bírja felfogni – bökök a mellkasára. – Megmagyaráztam
volna ezt hamarabb is, de…
– Nincs mit megmagyaráznod, már mindent tudok.
Beszéltem Timmel.
– Mi? Mikor? Ugye nem azért volt sérült a kezed,
mert…? Bántottad…?
– Ezt majd később beszéljük meg, most csókolj meg és
gratulálj nekem, elvégre nyert a csapatom!
– Istenem, te annyira…
– …király vagyok. Tudom, Mel, már többször mondtad.
– Ó, fogd be! Szeretlek! – kuncogok és megcsókolom a
száját, majd egy rántással lehúzom magamról a kesztyűt,
és végigsimítok a többnapos borostáján. Alig látható
mosoly suhan át az arcán, ami megdobogtatja a szívem. A
szája újra az enyémre tapad, a nyelve pedig átkúszik a
számba, s heves mozdulatokkal kergeti az én nyelvemet, a
legerotikusabb élményt okozva, ami egy jégpályán fekve
megtörténhet. Mikor elválnak az ajkaink,
megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és a szükségesnél
hosszabb ideig nézek Zack szemébe.
– Én is szeretlek.
Meglepetésemben elakad a lélegzetem.
– Mi? – kérdezek vissza mosolyogva.
– Én is szeretlek, mit nem hallasz ezen? – kérdezi,
miközben ő is mosolyog.
Tiszta erőmből magamhoz ölelem, mire kicsúszik a
jégen támaszkodó keze, és egy pillanatra teljes
testsúlyával rám nehezedik.
– Jól vagy? – kérdezi felállva, s megragadja a karomat,
hogy talpra állítson.
– Persze, fantasztikusan vagyok. Sőt! Soha nem voltam
ilyen jól.
A jókedvem hamar visszatért, amit ennek az egyetlen
kis szócskának köszönhetek. Azt mondta, hogy szeret!
Jézusom! Zack Morrison szeret! Legszívesebben
cigánykerekeznék a jégen, de attól tartok, ez nem
mindenkinek tetszene rajtam és Tiffanyn kívül. Jut
eszembe Tiff…
– Mark mikor hagyja abba Tiffany kínzását? – bújok
közelebb Zackhez.
– Nem hiszem, hogy a barátnőd kínzásnak venné. Nézd
csak, mennyire élvezi.
 – Ó, valóban? Vajon melyik mondatából szűrted le ezt? A
„megöllek, te szemét, ha nem állsz meg” vagy az
„esküszöm, kinyírlak a húgod szeme láttára, te pöcsfej”
kezdetűből? Úgy viselkednek, mint a tinik.
– Mindkettőből – neveti el magát Zack, és egy újabb
puszit nyom a homlokomra.
– Akkor ennyi? Megyünk haza? – nézek föl rá.
– Hohó! Ne olyan gyorsan! Mivel én nyertem, most azt
teszek, amit jónak látok. Emlékszel? Ebben állapodtunk
meg.
Mire megszólalhatnék, már el is tűnik mellőlem.
Lekorcsolyázik a pályáról, majd Anne-től átvéve valamit,
visszatér mellém.
– Tessék – nyújtja felém Daisy pórázát. – Azt hiszem, itt
az ideje, hogy visszaadjam a kutyádat. Eleget vigyáztam
rá, sőt azt hiszem, túl is toltam jó pár évvel.
A többiekre nézek, és úgy tűnik, csak én vagyok
meglepve.
Nem érdekel többé, hogy mit gondolnak rólam a
városban, nem érdekel, hogy elvesztettem New Yorkban a
munkám, nem érdekel semmi, hiszen végre itthon vagyok,
és a pokolba is! Lett egy kutyám! Pityeregve átveszem
Zacktől a pórázt, majd magamhoz hívom Daisyt, aki
boldogan csúszkál a jégen a lábamhoz. Szó nélkül
lehajolok és átölelem.
– Ugye jól bánt veled ez a dromedár? – kérdem
elnevetve magam, majd megvakargatom a füle tövét.
Válaszul kapok egy nyelves puszit, amihez még hozzá
kell szoknom. Beletörlöm a kezem a mezembe, majd újra
Zack felé fordulok.
– De… nálad maradhatna még egy kicsit? Átalakítanám
neki előbb a házat.
– Igen, ezt már ismerem. Tizenkét évvel ezelőtt is
hasonló szöveggel passzoltad le nekem.
– Ugyan! Valld be, hogy nem bántad meg.
– Tulajdonképpen nem. Ő végig rád emlékeztetett. A
szeme egy kicsit még hasonlít is a tiédre, nem gondolod?
– Te hülye vagy! – közlöm felnevetve.
Belefúrom magam az ölelő karjaiba, majd
átkukucskálva az izmos vállak fölött, megpillantom
Dwayne-t, aki különböző jéghokitechnikákra tanítja
Alexéket. Az unokaöcséim, azaz a féltestvéreim nem olyan
lelkesek, mint az apjuk. Khm… az apánk. Ehhez még
hozzá kell szoknom… Dwayne észreveszi, hogy őt nézem,
mire felegyenesedik, és felénk siklik a jégen.
– Remek játék volt, srácok! Igazán büszke vagyok rád! –
mondja, nekem címezve.
Nem tette ugyan hozzá a lányom szót, de tudtam, nincs
rá semmi szükség. A szeretetteljes pillantásából érzem,
hogy ő is erre gondol. Hagyom, hogy egy atyai puszit
nyomjon a fejemre, és magához öleljen, mint egy apa a
lányát, amit Zack meghatódva néz végig.
Dwayne kienged az öleléséből és Zack felé fordul.
– Vigyázz rá! – mondja, mire az alig láthatóan bólint.
Végszóra Tim tűnik fel a palánk mellett.
– Nagyszerű… Itt van Rómeó is.
 – Ne hívd így! – kérem újra Zacket.
Hamar kiszúrom Tim vörös orrát, amitől rossz érzésem
támad. Vádlón Zackre nézek, aki egy vállrándítással
válaszol.
– Beszélni akar veled – mondja korcsolyájával a jeget
kaparászva.
Magára hagyom Zacket és bátortalanul
odakorcsolyázom Timhez.
– Mi történt az orroddal? – kérdezem.
Tekintetével egyből Zacket keresi.
– Nem mesélte el?
Komolyan a falnak megyek ezektől! Csípőre teszi a
kezét, és folytatja.
– Elmegyek. Felmondtam az iskolában, mert
lemezszerződést kaptunk a fiúkkal Vancouverben –
mondja egy szuszra, mire a fejemben kavarogni kezdenek
a szavak.
– Mi? De mégis, ezt mikor akartad elmondani?
Tim nem válaszol, csak szomorúan egy puszit nyom az
arcomra búcsúzóul, és elindul kifelé.
– Bocsáss meg, Mel, nagyon szeretlek… – fordul vissza, és
látom, hogy könnyek szöknek a szemébe. − Hallgass meg,
kérlek! Valami fontosat még el kell mondanom. Raisa
néhány héttel ezelőtt megkeresett. Eléggé fel volt dúlva
akkor délután. Esküszöm, nem akartam vele foglalkozni,
de akkor elhúzta előttem a mézesmadzagot, én marha
meg rábuktam. Mármint a tervére… Ő tervelte ki azt,
hogy lefényképez minket, amikor megcsókoltalak a
kórház udvarán, hogy aztán az apja újságjában
megjelenhessen a hír. Két legyet akart ütni egy csapásra.
Vissza akarta kapni Morrisont tőled, és jó sokat akart
kaszálni a hírrel a médiában.
– Nem. Nem… Ez nem igaz! Te nem…
– De, sajnos. És hidd el, Melanie, nagyon sajnálom.
Mindent megtettem volna, hogy egy kicsit is úgy szeress,
mint Morrisont.
Mintha gyomron rúgtak volna a szavai. Ő nem az a Tim,
akit ismertem, még akkor sem, ha a gesztusai, a nevetése,
a külseje ugyanaz. Elárult, amit egy barát soha nem
tenne, és ez fáj. Piszkosul fáj… Csak bámulok rá,
nincsenek kérdések, se válaszok a tettére. Nekidőlök a
plexinek, de a szédelgés egyre csak erősödik, mígnem
sötétség kúszik a szemem elé. Azt hiszem, el fogok ájulni.
Szüntelenül a szavai visszhangoznak a fejemben:
…hogy egy kicsit is úgy szeress, mint Morrisont.
Nem! Egyszerűen képtelen vagyok hinni a fülemnek…
Behunyom a szemem, és mély levegőt veszek, de az ájulás
már visszafordíthatatlanul közeleg.

Nem emlékszem pontosan, hogy mikor és hogyan

kerültem Zack kocsijába, de hirtelen a suhanó zöld fákra
meg bokrokra leszek figyelmes, és a halkan káromkodó
dörmögésre. Azt sem tudom, mennyi idő telt el pontosan,
csak a lemenő nap fénye árulkodik arról, hogy
valószínűleg nemrég óta feküdhetek Zack kocsijának
anyósülésén. A bűntudat iszonyú erővel mardossa a
lelkemet. Nem lett volna szabad hagynom, hogy idáig
fajuljon a helyzet Tim és köztem.
– Mel? – szólongat halkan Zack. − Jobban vagy már?
– Azt hiszem. Mi történt?
– Elájultál. Levettem rólad a felszerelésedet, most pedig
kórházba viszlek.
– Ne! Állj meg! Nem kell… El akarok köszönni Timtől.
– Ne aggódj, nem azonnal indul. Holnap lesz még rá
időd. Feltéve, ha nem gondolom meg magam és nem
fojtom meg mégis.
Megpillantva az úton a várostáblát, hirtelen belém csap
a felismerés. Pontosan ebben az irányban hagytam el a
várost lassan tizenhárom évvel ezelőtt.
– Húzódj le! – utasítom Zacket.
Megvárom, míg megáll a jármű, majd a lábamat átvetve
a sebességváltó felett az ölébe ülök.
A szeme tágra nyílik, kíváncsian várja a folytatást.
– Mit csinálsz? – kérdezi döbbent arccal. – Kicsit
óvatosabb is lehetnél, nem olyan rég még a földről
szedtelek össze ájultan.
– Fogd be és csókolj meg!
Ahogy egyre kitartóbban nézzük egymást, valami
megváltozik körülöttünk. A levegő sűrűvé válik, Zack
pupillája kitágul, és a szívem is gyorsabban kezd el verni.
– Szeretlek, Melanie – suttogja.
– Tudtad, hogy sok-sok évvel ezelőtt ugyanezen az úton
hagytam el a várost? Éppen ennél a várostáblánál jöttem
rá, hogy életem egyik legrosszabb döntését hoztam meg.
– Akkor miért nem fordultál vissza?
A fenébe is, miért is nem? Hiszen tudom.
– Azért, hogy egy napon visszajöhessek hozzád.
Szeretlek – sóhajtom vágytól remegő hangon.
– Tudom, édes. Én is szeretlek! Szeretek játszani veled a
jégen, szeretek veled beszélgetni, szeretek veled mindent.
És ezt is szeretem, amit most művelünk. Van egy ötletem!
Holnap lesz egy interjúm, jelentsük be hivatalosan, hogy
egymáshoz tartozunk!
Még fel sem fogtam, hogy mibe csöppentem bele, erre
még Zack is előáll ezzel az ötletével. Normális esetben
ujjongva borulnék az ölébe, de úgy érzem, most nem
kellene ennyire elsietnünk a dolgokat. Elvégre a randizás
is kimaradt az életünkből. Most nem rohanok, nem
kapálózok, nem hadakozok az árral. Inkább veszek egy
nagy levegőt és…
– Rendben van! De csak egy hónap múlva.
– Micsoda?
– Ne nézz így rám, Zack!
– A büdös életbe, még jó, hogy így nézek! Mégis mi a
francért várjunk egy hónapot? Minden reggel magam
mellett akarlak tudni, azt akarom, hogy reggel én legyek
az első, akit megpillantasz.
– Pont ettől tartok.
A hangjából szomorúságot és dühöt hallok ki. Ha már
képesek voltunk ennyi időt elpazarolni egymás nélkül,
igazán nem olyan nagy dolog várni még néhány hetet.
Fészkelődni kezdek az ölében, de még mielőtt bármit
tehetnék, felém hajol, és a száját követelőzően az ajkamra
nyomja. A kezem automatikusan túr bele a hajába, mire
egy mély sóhaj szakad fel belőle.
– Imádom, amikor ezt csinálod – sziszegi a fogai között.
– Mit?
– Azt, hogy mindig ellentmondasz nekem. Ígérd meg,
hogy többé nem hagysz el!
Eltolom magam tőle egy pillanatra.
– Ígérem.
– Akkor se, ha seggfej leszek! Üvöltsd le a fejem, törd el a
legdrágább hokiütőmet, vagy csinálj bármit, csak ne
hagyj el többé. Még egyszer nem élném túl…
– Nem hagylak el soha többé, Zack Morrison. Kivéve, ha
már nem szeretsz.
– Ez soha nem fog előfordulni. Egy hónap… És egy
nappal sem több – mondja azzal a féloldalas mosolyával,
amitől egy hokipálya jege is felolvadna.
Szerelmesen nézek vissza a férfiasan gyönyörű arcába,
majd megcsókolom a száját.
Visszaülök a helyemre, majd elindulunk. A kórház
helyett a családom háza felé vesszük az irányt. Útközben
a kocsi árnyékát figyelem az aszfalton, ami hol eltávolodik
tőlünk, hol magunk alá gyűrjük menet közben. Ekkor
döbbenek rá valamire. Az árnyék olyan, mint a sorsunk.
Ki lehet cselezni, le lehet hagyni, lehet, hogy nem látjuk,
amikor éppen magunk alá gyűrjük, de ezzel mindvégig
csak magunkat ámítjuk. Mindenképp utolér, hiszen mi
magunk irányítjuk a sorsunkat, hozzánk tartozik.