Harloe Rae

BREAKER

Törés
Harloe Rae – Breaker – Törés
A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Harloe Rae – Breaker

Copyright © 2019 by Harloe Rae, LLC
All rights reserved.

Hungarian edition ©Book Dreams Kiadó 2021

Hungarian translation © Fazakas Emese
Minden jog fenntartva!

Szerkesztő: Masiko Fable

Borító: Fazakas Emese

Kép forrása: ©Harloe Rae
Fotó: Rafa G Catala
Borító modell: Adrian Pedraja

Book Dreams Kiadó

info@bookdreamskiado.hu * www.bookdreams.hu
facebook.com/bookdreamskiado
instagram.com/bookdreamskiado

ISBN: 9786156155405

BOOK DREAMS

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható
Ezt a könyvet Heathernek, Kate-nek és K.K.-nak
ajánlom.
Minden szeretetért, nevetésért, és a felejthetetlen
pillanatokért.
Köszönöm, hogy mellettem álltok és kitartóan
támogattok.
A szívem a csillagok közt van, elérhetetlenül
és értelmetlenül.

Ő soha nem lesz az enyém,

én pedig soha nem fogok
mást szeretni.

–
Sutton
Olsen –
 Prológus

Sutton

Boldog valami #8: Szeretem, ha a felhők extrán puffadtak és

hatalmasak a tiszta kék égen. Szórakoztató a véletlenszerű
formákban állatokra bukkanni.

Nedves fűszálak csiklandozzák a bokámat, miközben átosonok a

sötét udvaron. A papucsom csattogása az egyetlen hang, eltekintve
néhány tücsök szerenádjától. Megcsúszom a harmaton és kis híján a
földre esem. Bölcs dolog lenne lassítani, de nem engedhetem, hogy a
félelem eluralkodjon rajtam, már így is egy hajszál választ el attól,
hogy elveszítsem a fejem. A telihold minden mozdulatomat figyeli.
Leszegem az állam, hogy kerüljem az intő jeleket, de minden egyes
kísérlet, hogy elrejtőzzek a megvetés elől, hiábavaló. Az ápolt gyep
valamennyi apró érintése egy elsuttogott figyelmeztetés.
Hibát követsz el.
Fordulj vissza.
Nem akar téged.
Nem hallgatok rá. Ezúttal nem. Évek óta figyelmen kívül hagytam
az érzéseimet, talán ma este van az utolsó, és egyetlen lehetőségem. A
szívverésem fokozódik, együtt rezdül minden szapora léptemmel.
Tenyeremről letörlöm az izzadságot, és gyorsítok a tempón. Egyetlen
lámpa pislákol az ajtó felett, a gyenge fény megvilágítja a bejáratot.
Szinte rohanok, hogy mielőbb leküzdjem a távolságot.
A vendégházban koromsötét fogad amikor belépek. Nincs
szükségem világításra, az évek során megtanultam a szobájába vezető
utat. Ahogy odaérek, az ajtaja résnyire nyitva van, én pedig
szélesebbre tárom és belépek a hold fényében ragyogó kis helyiségbe.
Soha nem voltam még ennyire hálás a függönyök hiánya miatt. Grady
a hátán fekve alszik, tisztán látom a meztelen felsőtestét, izmai élesen
kirajzolódnak, mellkasától egészen a derekáig. Egyik karjával eltakarja
az arcát, kizár minden zavaró tényezőt, ezért bátran folytatom a
tanulmányozását. Csak egy vékony fehér lepedő takarja alsótestét.
Reszkető lélegzetet veszek, és rápillantok a csípője alatti fedett részre.
A képzeletem megvadul, miközben tekintetem a lepel alatt rejtőző
lehetőségeken lakmározik. A fal mellett ácsorgom és hallgatom
visszafogott horkolását. A csendes zajjal közelebb vonz magához.
A gyomromban fájdalom éled. Megremegek, de legyőzöm és
közelebb csoszogok. Hirtelen újabb figyelmeztető érzés fut rajtam
keresztül, de semmi nem tud megállítani. A padló megnyikordul a
talpam alatt, mire Grady hirtelen felriad. Felül és körbenéz a
szobában. A tekintete összeszűkül, amikor rám pillant. A visszatartott
levegő égeti a tüdőm, de képtelen vagyok mozdulni, ledermedve
állok.
– Mi a fasz, Sutton? – Morgó hangjától végigfut a hideg a
gerincemen.
– Én… Nem akartalak felébreszteni – teszem keresztbe ujjaimat a
hátam mögött, mert ez hazugság.
Összeszedettnek kell lennem ahhoz, hogy minden a reményeim
szerint alakuljon. Idegesen nagyot nyelek.
– Mit keresel a szobámban?
Megrémülök Grady intenzív tekintetétől. Zöld szemei ragyognak a
sötétben, elképzelem, ahogy smaragd színe törhetetlen varázslattal
elcsábít. Az íriszében parázsló aranyszínű pöttyök elmosódnak.
Megköszörülöm a torkom.
– Látni akartalak.
– A kibaszott éjszaka közepén? Ajánlom, hogy jó okod legyen rá.
Figyelmen kívül hagyom fenyegető hangját, és tovább fürkészem
szigorú arckifejezését. Minden pillanatot kihasználok, hogy
lehámozzam az ellenálló rétegeket.
Grady szemhéja az alvástól elnehezült, még nem ébredt fel teljesen.
Vastag borosta borítja erős állát, sötétszőke haja rendezetlen
csomóban lóg a homlokára. A gyűrött külseje teszi őt még vonzóbbá.
Arra vágyom, hogy érezzem érdes kezét minden egyes sima
bőrfelületemen. A gyengéd érintése biztosan lángra lobbantana.
Bizonytalanságom egyre nő, minél tovább állok. Ez a fiú megjárta a
poklot. Miért fontolgatom, hogy fölösleges drámával komplikáljam az
életét? A szívembe nyilalló fájdalom megadja a választ. A két
kezemen meg tudom számolni azokat a napokat, ahányszor nem
láttuk egymást. Holnap megváltozik minden, de még nem állok
készen a búcsúzásra.
Egy évtizeddel később is tisztán emlékszem arra, hogyan
találkoztunk először. Grady késő este betévedt a birtokunkra. Az
éjszakai égbolt alatt a házunkhoz rohant, hogy elbújjon az otthonában
történt borzalmak elől. Ha a lakókocsi beszélni tudna, biztos vagyok
benne, hogy sikoltozna. Gradyt megtörték, bántalmazták és magára
hagyták azok, akiket ő a legjobban szeretett. Én soha nem hagyom
cserben. Talán egy nap megtanul rám támaszkodni és bízni bennem.
Akárhogy is, ő a családunk tiszteletbeli tagja. Tárt karokkal fogadtuk,
és soha nem engedtük el. Grady és a bátyám kilencéves koruk óta a
legjobb barátok. Tudtán kívül egész idő alatt ő volt életem szerelme.
Bárcsak beismerné, hogy a töredékét érzi ő is, vagy lett volna elég
bátorságom bevallanom neki.
Grady megmozdul az ágyon, és a rugók nyikorgása visszaránt a
múltból. A jövőre kell összpontosítanom. Amikor felemelem a
tekintetem még mindig engem néz. A vágy, hogy meneküljek,
megremegteti a térdem. A bátorságom minden pillanatban egyre
csökken. Ez az egész leskelődés elvesztegetett idő lesz, ha nem viszem
véghez, amit elterveztem. A határ átlépése rajtam múlik.
Összeszorítom a szemem és kimondom, amit már oly rég akartam:
– Azt akarom, hogy vedd el a szüzességem.
Szinte érzem döbbenetét a megfagyott levegőben. Kinyitom a
szemem, és figyelem, ahogy a vállizmai megfeszülnek a kemény
lélegzetvétel alatt. A csomó a mellkasomban szorosabbra húzódik.
Csak felém kell nyúlnia és megragadni, de az ajka gúnyos mosolyra
húzódik.
– Te most kibaszottul viccelsz?
Magamban káromkodom a mocskos szája miatt. Grady nyelve
mindig is éles volt, az utóbbi időben különösen, velem.
– Nem – suttogom. – Nagyon komoly vagyok.
– Menj haza, Sutt. Ezt nem fogjuk megvitatni.
– Miért?
– Mert azt mondtam – csattan fel.
– Nem számít, hogy én mit akarok?
– Volt már rá példa?
A válasz nem. A dühös hangjával akar elrettenteni, de én nem
tágítok. Egész tinédzser éveim alatt, erre a pillanatra vártam. Nem
szalasztom el a lehetőséget.
– Csak egyszer. Senkinek nem kell megtudni.
– Milyen kurva jó. Én lehetek a szégyenletes titkod. Nem, kösz.
Keress valaki mást, akivel megteheted.
Majdnem homlokon csapom magam. Hogy lehetek ennyire hülye?
– Nem erre gondoltam, Gray.
Nem a terv szerint haladok. Benedvesítem az ajkam és próbálok
másképp közelíteni a célomhoz.
– Akarlak, mindig is akartalak. Neked tartogattam magam. Azt
akarom, hogy az első alkalom, veled történjen meg.
Grady levágódik az ágyra.
– Az emberek azzal vádolnak, hogy sok rossz dolgot csinálok, de
sosem voltam tolvaj. Nem lopom el a szüzességed, Sutton.
Rázom a fejem, mielőtt befejezné. A meleg felkúszik a mellkasomra
és a nyakamra, de már így is túl messzire mentem.
– De én veled akarom megtenni. Neked kell lenned az elsőnek.
A tenyerét végighúzza az arcán.
– Ne legyél ennyire kétségbeesett. Olyan embert válassz, aki
megérdemel.
– Éppen őt nézem.
Le kell döntenem a kettőnk között felépült falat.
Kilépek a nedves papucsomból, máris otthonosabban érzem
magam. Csak előre kellene nyúlnom, és lehúzhatnám róla a takarót.
Évek óta nem éreztem karjainak az ölelését. A lábujjaimat a szőnyegbe
mélyesztem a közelségétől.
Grady a mennyezetre emeli a tekintetét.
– Komolyan. Nem kellene ismételnem magam, de megteszem. Menj
haza, Sutt!
– Kérlek, Gray. – Ez a két szó csordul le remegő ajkaimról. Hangom
visszhangzik a szobában.
– A könyörgés messze nem méltó hozzád, Sutt. Tartsd azt az
ezüstkanalat a szádban.
– Ne legyél ekkora seggfej!
– Akkor ne erőltesd. Menj vissza a kerítés másik oldalára. Ez nem a
te bunkered.
Valami sötét éled fel bennem a törhetetlen visszautasítástól.
– Ez az én házam. Minden jogom megvan ahhoz, hogy itt legyek.
– Nem kell még egy figyelmeztetés, hogy ki uralkodik – morogja
ökölbe szorított kézzel.
Az erő, ami idehozott, kezd megtörni a nyomása alatt, de egy
parányi szikra lángra lobban, amikor rajtakapom, hogy engem bámul.
Grady ritkán vet rám egy alkalmi pillantásnál többet, de a hálószobája
magánya változást hoz. Nem rejti el, ahogy tekintete végigszalad
fedetlen bőrömön. Leleplezett éhség vár rám. Ez lökést ad az
önbizalmamnak, amire szükségem van.
Nem véletlen, hogy egy merészen rövid szabású felsőt viselek, a
szoknyám szegélye néhány centivel rövidebb a kelleténél. Valóban
kétségbeesetten viselkedem, ahogy állítja? Bizonyára így van. Érdekel-
e, hogy ezt teszem? A legcsekélyebb mértékben sem. Aggódom, hogy
elutasítanak? Jobban, mint azt bevallom, de ez a félelem nem
akadályoz meg.
– Tudsz róla, hogy holnap elmegyek?
Elkapok egy rövid megdöbbenést az arckifejezésén, a szemöldöke
megrándul és nagyot nyel. Elfordítja a fejét, hogy elrejtse az igazságot.
Ha nem állnék ilyen közel, és figyelném minden mozdulatát,
elszalasztottam volna az apró jeleket a reakciójában.
 – És akkor mi van? – kérdezi falra szegezett tekintettel.
– El fogok menni. Többé nem látjuk egymást.
Visszatartott lélegzettel várok, hogy végre ledőljön a fal közöttünk.
– Szóval egy búcsú dugásért jöttél? – szorítja össze a száját.
– Muszáj ilyen durván? – ráncolom az orrom.
– Ne tégy úgy, mintha ez újdonság lenne.
A hangja közömbös és kemény. A halántékomat dörzsölöm, talán
másképp kellett volna megközelítenem.
– Mindig azt akartam, hogy a dolgok máshogy legyenek közöttünk.
– Sajnálom, hogy csalódást okoztam.
A hangja mindent elárul, kivéve, hogy valóban sajnálná. Már így is
megszégyenültem. Miért nem gázol át rajtam még jobban?
– Még nem késő, Gray. Most már itt vagyok. Ez az, amire vártam.
– Várj tovább. Még mindig egy kibaszott gyerek vagy, Sutt.
– Tizennyolc éves vagyok. Csak két évvel fiatalabb nálad.
Átsiklik a szavaim felett.
– A kor csak egy szám. Még rohadtul nincs tapasztalatod. Menj és
fedezd fel a világot, ahelyett, hogy az erkölcstelen gondolatodba
vernéd magad. Kifelé innen, mielőtt Jace rájön, hogy eltűntél.
Ahelyett, hogy visszavonulnék, teszek egy lépést felé.
– Nem érdekel a bátyám.
– Ebben annyira biztos voltam, mint a szar. – Grady horkantása egy
bikáéhoz hasonlít.
Persze, hogy az.
A vereség két hatalmas sziklaként nyomja a vállam. Nem fog
megmozdulni, nem számít, milyen akaratos vagyok. Eszembe jut a
régi közös játékunk, és azon kapom magam, hogy egy utolsó
erőbedobással változtatok a taktikámon.
– Mondj egy boldog valamit, Gray.
– Nem! Túl öregek vagyunk már ahhoz a szarhoz. De szép
próbálkozás. Nincs több öröm, amit megoszthatnék.
Pislogok, a könnyek lassan eláztatják a szemem. Kiabálni akarok
vele, követelni, hogy egy pillanatra felejtse el a fájdalmat és a dühöt,
lássa, mi áll előtte. De elfojtom a tüzet.
 – Mondjak egyet én?
– Nem fogom meggondolni magam.
Elfordítom a fejem, hogy elrejtsem remegő ajkaimat és nedves
szempilláimat.
– Legalább átölelnél egy kicsit? Mint régen a viharok alatt.
– Sutt.
– Kérlek, Grady. Soha nem kérek tőled semmit.
Addig csúszok előre, amíg a lábaim bele nem ütköznek a matracba.
Egy beletörődő sóhaj után kinyújtja a karját.
– Jól van. Öt perc, aztán hazamész. Gyere ide.
Bólintok, és gyorsan az oldalához bújok. Motorolaj és friss széna
ismerős szagának keveréke csapja meg az orromat. Közelebb bújok,
miközben belélegzem álmaim illatát.
– Emlékszel az első boldog valamire, amit adtam neked?
Grady bólint, az álla a homlokomhoz ér. Nem tiltakozik, hogy
felelevenítsek néhány kellemes közös emléket. Feltöltöm a hideg
csendet meleg fecsegéssel. Grady nem tesz hozzá semmit a
mondatokhoz. Valószínűleg így lesz a legjobb. A következő öt
percben sokszor akadályba ütközöm. Leragadunk egy ponton és
bármilyen szomorú is, azon kapom magam, hogy lemondok róla.
– Hiányozni fogsz, Gray.
Egy morgás tör fel a mellkasából.
– Igen? Ha már itt tartunk, próbálj elfelejteni engem. Jobb lesz
neked.
Nem vagyok hajlandó válaszolni. Ezzel a végső csapással bezárul
az ajtó közöttünk. A fájdalmas üresség keresztül gyűrűzik rajtam,
megerősítve azt, amit tagadni próbáltam. Itt van a végünk. De ez
mindig is egy lány története volt, aki kétségbeesetten szerelmes egy
fiúba. Visszavonhatatlanul és viszonzatlanul.
Kész vagyok elengedni ezt a fejezetet.
 1.

Sutton

Boldog valami#54: Elérni és felülmúlni a kitűzött célt.

Négy évvel később

Bedobom a sapkám a dobozba, és összehajtogatom a hozzáillő

ruhát. A gesztenyebarna poliészteren finoman átsiklik az ujjam. Az
életem egyik fejezete a végéhez közeledik, új kalandokat,
lehetőségeket ismertem meg. Mindig ezt mondogatom magamnak az
egyetemről, de ha teljesen őszinte akarok lenni, az elmúlt négy év
zavaros homályban telt.
A makulátlan üveg csillogásán megakad a szemem. Felveszem a
bekeretezett oklevelet, és végigsimítom ujjamat a rávésett nevemen.
Ez a dombornyomott papír annyi mindent jelent. Az összes kredit és
kurzus, szilárd alapot adtak nekem. Értékes leckéket, amelyeket soha
nem lehet megismételni. Késő esti tanulások, elmulasztott alvás.
Talán, ami a legfontosabb, olyan tudást szereztem, ami előre visz a
versenyképes területeken. A karrierem erre a diplomára épül.
Komolyabban fogom venni, mert időt és energiát fektettem bele.
Elmélázva egy bizonyos zöld szemű fiú tekintete ragyog rám. Ő
nem hitt abban, hogy a tanulás szükséges a sikerhez. Ez a vélemény
nem rossz, csak nem az enyém.
Ifjúságom utolsó lapjai szétszóródtak az egyetemen. Nem mintha
huszonkét évesen túl öreg lennék, de a vakmerő és elhamarkodott
döntéseim nagy része már a múlté. Legalábbis ezt állítom. A vad
lobbanékonyságom viszont megmaradt. Soha nem leszek képes
alaposan megfontolni valamit, ha gyors döntést kell hozni. Még most
sem, amikor arra készülök, hogy profivá váljak, és komolyabb
szerepet vállaljak a társadalomban. Ez a makacs énem szunnyad a
felszín alatt, és erősen megbújva várja a megfelelő pillanatot, hogy
kiszabaduljon. Visszatérek a gyökereimhez, valószínűleg ez lehet a
probléma, ráadásul lakás nélkül, egy dobozzal, benne az összes
emlékemmel.
Megmozgatom a vállam, hogy enyhítsem a feszültséget. Minden
egyes mozdulatra, ijesztő borzongás fut végig rajtam. Olyan sok
változás következik, hogy úgy tűnik, nem tudom összeszedni az
érzelmeimet. Hazatérve megkezdem a felnőtt életemet és nem minden
lesz rózsás, könnyű és egyszerű. Egy hatalmas viharfelhő vár rám,
hogy lecsapjon, vagy talán továbbra is elkerüli az utamat. Tisztában
vagyok vele, hogy nem úszom meg, szembe kell néznem vele.
Ez elkeserítő, sőt mi több, egy kicsit felkavaró is.
– Mit csinálsz, Sutt?
A kérdés meggátol, hogy tovább kalandozzak gondolatban a jövőm
sötét útjain.
– Csomagolok, nehogy itt maradjon valami – mosolygok a
barátnőmre.
– Én már mindent bepakoltam. – Harlyn belekukucskál a
legközelebbi dobozba és visszanéz rám. Hunyorítva, alaposan
fürkészi az arcomat. Próbálok nem feszengeni, ahogy egyre mélyebbre
ás bennem. – Nem fogsz érzelgőssé válni, ugye? – hajtja vállamra a
fejét. – Mindketten tudjuk, hogy ez a munkám.
Ráncolom az orrom. A tisztítószerek kellemetlen szaga beszivárog
a tüdőmbe.
– Jól vagyok. Csak ez egy nagy lépés.
– És többé nem leszünk lakótársak – biggyeszti le a száját Harlyn.
Egy ismerős érzés éled bennem, mintha egy vontatóhajó feszesre
húzná a hasamat.
– Ne is emlékeztess rá. Legalább egy hónapig a szüleimnél leszek.
– Nem találtál kiadó lakást? – karolja át a vállam.
 – Semmi olyat, ami azonnal elérhető lett volna. A legkorábbi
júliusban költözhető, de a legtöbb inkább augusztusban vagy még
később.
– Belvárosban vagy a külvárosban?
Elnevetem magam.
– Nem biztos, hogy olyan hatalmas a különbség, ha Silo Springsről
van szó. Találtam néhányat a Fő úthoz közel. Tudod, hogy a központ
egy mérföldes körzetében is jók a lehetőségek. A város szívében nincs
sok hely.
– Addig is helyet spórolsz azoknak az imádnivaló kis üzleteknek.
És talán a jövőbeli irodádnak – vonogatja a szemöldökét.
– Egy lakás mindkét célra elegendő. Boldogan fogok dolgozni a
nappalimban – gúnyolódom.
– Annyira izgatott vagy, hogy a Sunny Monday Solutions beindul?
– fordul felém homályos tekintettel.
– Tényleg az vagyok. Még mindig őrültségnek tűnik. Soha nem
számítottam ekkora érdeklődésre, amikor a karrieremről döntöttem –
rágcsálom mosolyogva az ajkam.
Egy villámló bizsergés szalad végig a gerincemen, amikor arra
gondolok, hogy az ügyfelek már sorakoznak. Marketing
menedzsernek lenni nem felemelő, de ez egy álom számomra.
Másoknak fogok segíteni az értékesítés növelésében, miközben az én
portfolióm is gyarapszik. Ez az én kreatív tehetségem. Megkeresni a
megfelelő tartalmat, amely kiemeli a termékeket, csak a kezdet.
Figyelni arra, hogy az online jelenlét következetes és megbízható
legyen, kulcsfontosságú a sikeremhez. A végső cél, hogy a márkát
olyanná építsük, amire mindannyian büszkék leszünk.
Elmosolyodom, miközben az elméleti listát sorolom.
– Őszintén várom, hogy belevethessem magam – teszem hozzá.
– Azok a romantikus szerzők szerencsések, hogy itt vagy nekik te.
Lehet, hogy kapsz egy aláírt példányt a könyvükből, bónuszként –
csillannak fel a szemei az ebédlőlámpa fénye alatt.
– Néhány doboz már úton van. Szükségem van rájuk a képekhez.
K.K. Allen ismert az Instagramon, és beavat a tennivalókba. Küld egy
személyre szóló kötetet a Súlypont című könyvéből. Az a kedvencem
tőle. Már így is elkényeztettek – kacsintok rá.
– Jobb, ha osztozol velem a kényeztetésben.
– Biztos vagyok benne, hogy az életed már tele van szívekkel és
virágokkal. Foster az igazi szőke herceged. Az az ember egyenesen
egy tündérmeséből lépett ki.
– Tényleg így van. El sem hiszem, hogy csak pár hónapja járunk.
Sokkal hosszabbnak tűnik.
– Lelki társ.
Elkapom a tiszta örömöt, ami megjelenik az arcán.
– Nem hibáztathatjuk a sorsot. Örültek vagyunk – hajol az
asztalhoz és összezárja a karját.
– Szívesen, Miss Nem-Akarok-A-Tavaszi-Szünetben-Utazni.
Mindig örömmel bizonyítom be, hogy tévedsz – gúnyolódom.
Kuncogok, amikor kidugja a nyelvét, majd miután dob egy puszit, én
elkapom a levegőben. – Oké, elég ebből. Készen állsz arra, hogy a
nagyvárosban élj? – terelem rá a témát.
– Talán. Kicsit ijesztő egy vidéki lánynak, de alkalmazkodom a
környezethez. Nagyon izgatott vagyok az iskola miatt. A
legfontosabb, hogy változást teremtsek azoknak a gyerekeknek.
– És meg is fogod tenni. Te leszel a legjobb tanár a kerületben.
Egy pillanatra csendben marad, tekintete rám fókuszál.
– Meg akarsz vesztegetni?
– Mi? Nem! Miért tenném? – húzom el zihálva a szavakat.
– Mert a mai nap elég szomorkás – vonja meg a vállát. – És kerülöd
a nehezebb témákat.
– Nem tudom, mire gondolsz.
Valójában, tudom, de biztos vagyok benne, hogy az arckifejezésem
nem árul el. Vannak dolgok, amiket elrejtek, még a legjobb barátnőm
elől is.
– Jace örül, hogy hazamész? – fúj el néhány tincset a homlokából.
Meglepetten elkerekedik a szemem. Erre nem számítottam.
– Biztos vagyok benne, örülni fog, hogy kémkedési távolságban
leszek.
 A bátyám egy púp a hátamon. Még kétszáz mérföld sem tudott
megmenteni az ő beavatkozásától. Védelmezőnek nevezni, enyhe
kifejezés. Semmi sem tenné boldogabbá, minthogy életem végéig
szingli maradjak.
– A randizás hiányáról beszélünk? – ráncolja a homlokát.
– És minden másról, ahol az ellenkező nem szóba jöhet – tartom a
semleges arckifejezésemet.
– Jace-nek talán van néhány sikertelen kalandja, de van valaki, aki
többet érdemel – nevet.
– Ne merd – nyomom a szájára ujjamat. Értelmetlenül motyog, nem
tudom kivenni a szavait. – Mi volt ez? – veszem el a kezem.
– Az a Bowen fiú, még mindig ott van neked.
Ezúttal az egész tenyeremet a szájára tapasztom. Csípő érzés feszül
a tarkómon a nyakam mentén, át a mellkasomig. Amikor rá gondolok,
mindig bizsereg a testem.
– Nem. Egyáltalán nem.
Harlyn forgatja a szemét, de hallgat. Elhúzom a kezem. Mosolya
fülig ér.
– Meglátjuk, meddig maradsz Silo Springsben. Az a fickó, akit nem
nevezhetek meg, még mindig a szüleiddel él?
– Nagyon okos, Hae, de szerencsére nem. Beköltözött a saját házába
– kényszerítek ki egy durva sóhajt.
– Tehát csekély a veszélye annak, hogy összefutsz vele?
Beharapom az ajkam. A gondolatától is melegség fut át a
gyomromon.
– Ezt nem ígérhetem meg. Néha még mindig apámnak dolgozik.
– Nagyon sokat tudsz erről a fantomról – lép a hűtőhöz, és
megragad egy üveg vizet.
– Jace a legjobb barátja. Ha kiszabadulnék a csapdából, akkor is
visszakerülnék.
Csatlakozom hozzá a konyhában, és töltök egy pohár jeges teát.
– Minden rendben lesz veled? – tanulmányoz kortyolás közben.
– Nem számít, hogy látom-e vagy sem. Tudom, hogy a
történetünknek vége. Plusz, nagyon jó lesz távol tartani magam tőle,
amikor meglátogatlak. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz gond.
Nem mintha számítana. Nekem is vannak terveim, és az biztos,
hogy Grady Bowen nincs benne. Kacsintok, miközben a kemény
hazugság zörög a fejem felett. Bármennyire is próbálkozom, a
jövőmben mindig kijelölt helye lesz annak a bunkónak.
Rápillantok a szobatársamra. Harlyn arcán a vigyor mindent elárul.
Nem hiszi el egyetlen szavamat sem.
A fenébe is, nem hibáztatom.
– Nos, itt leszek egy gyors sms-re, ha segítségre van szükséged –
löki meg a csípőmet az övével.
– És több várossal távolabb – motyogok.
– Csak részletkérdés. Mindig itt leszek erkölcsi támogatásért –
legyint.
– Ez az egyik oka annak, hogy szeretlek – mosolygok.
– Ne felejtsd el a főzési és takarítási képességimet – emeli fel az
ujját.
– Fosternek nagyon sok haszna van. Biztos vad az ágyban, hogy
megtartson.
– Mintha még nem tudnád. És nem költözöm össze vele – pirul el.
– Még – teszem hozzá.
– Csak pár hónap telt el – rágja a hüvelykujját.
– A paradicsomból.
– Soha nem gondoltam volna, hogy te fogod ezt erőltetni – pillant
rám fél szemmel.
– Ha jó vele, miért várnál?
– Túl sok romantikus regényt olvastál – nevet fel.
– Valahogy rá kell vezesselek.
– Szeretném, ha találkoznál te is valakivel, aki különleges –
biggyeszti le ajkait.
A mellkasom összeszorul a szavaitól. Csak egy srác van, akivel
valaha is elképzeltem, hogy leélem az életem. Csillogó szemekkel
nőttem fel a közelében. A fájdalmas vége, egy lassú égés. A szerelmes
szívem végre kezdi bevallani, hogy soha nem látott engem többnek,
mint egy kisgyerek, aki üldözte őt. És most itt vagyok, hogy állandó
lakhelyem legyen az ellenséges területen. Tagadva az igazságot.
Visszamegyek az asztalhoz, és lezárom az utolsó dobozom. Miután
a többihez teszem az ajtó mellé, leporolom a kezem. Az apám és a
bátyám holnap jönnek, és segítenek levinni a nehéz dobozokat.
Megfordulok és homályos tekintettel körbenézek. A legtöbb holmink
már be van csomagolva, de a kanapé és a televízió még megmaradt.
– Mit csinálunk az utolsó este? – kérdezem még mindig az üres
helyiséget bámulva.
A fapadló ragyog az ablakon áthatoló szüretlen napfénytől. Nem
biztos, hogy ez a hely két éve is így ragyogott, mielőtt idejöttünk.
Harlyn mellém áll, csatlakozik a lakásunk figyeléséhez.
– Mit szólnál egy Netflix maratonhoz? Vacsorázhatnánk a
Tavernben.
A gyomrom felmordul a javaslatra.
– Hiányozni fog a csirkepörkölt és a sült burgonya. Ó, és a frissen
sült kenyér.
Megnyalja az ajkát és bólint.
– Csak néhány óra autóval.
– Tudom. – A válaszom suttogásként hallatszik.
Félrepillantok, amikor érzem, hogy a meleg könnyek elöntik a
szemem.
– Csodálatos lesz, Sutt. Annyira boldog leszel – néz rám.
– Csak megint túl érzelgős vagyok. Ne is törődj velem. – Nem
tudom elrejteni a szipogásomat.
– Egy hónap múlva, amikor új lakásba költözöl, ez régi emlék lesz –
fogja meg remegő ujjaimat.
– Gondolom, így lesz.
– Szeretet és család vesz majd körül. Biztosíthatlak, hogy Jace
különös figyelemmel fog kísérni – mosolyog aggodalmasan.
– Nem szeretném, ha egy szemernyi gyengeség tönkretenné a
célomat.
– Uh, kérlek ne. Bátorítás nélkül is éppen elég. Remélem,
valamelyik nő elvonja a figyelmét és békén hagy téged.
Természetesen igaza van, de a bátyám hajlamos arra, hogy kereket
oldjon, még mielőtt a lány második randit javasolna. Az elköteleződés
az ellensége.
Megrázom a fejem.
A francba!
A beszélgetéstől, Grady folyamatosan felbukkan a gondolataimban.
El kell raktároznom mélyen, olyan helyre, ahova tartozik. Így
tartottam épségben a szívemet az elmúlt négy évben. Ezzel a
módszerrel túlélhetem, miközben harcolok a közelsége hiányával.
Sokkal könnyebb mondani, mint megtenni.
 2.

Grady

Boldog valami #67: Nem kell minden átkozott nap, minden

másodpercében hátranéznem a vállam fölött.

Ledobom magam a székre, alattam a bőrpárna tiltakozásul felnyög.

Az elkopott falábak nehezen bírják a súlyomat. Isten ments, hogy ez a
szeméttelep új székeket szerezzen, vagy fizessen a felújításért. Egy
gyors körbepillantás a Howlersben, visszatekintés a születésem előtti
időre.
A bejárat közelében egy zenegép áll, az a fajta, amelyikben bakelit
lemez van. Kifakult plakátok díszelegnek a VHS-en megjelent
filmekhez, azok is ferde szögben lógnak a falakról. Van egy cigaretta-
automata a mosdók között. Minden alkalommal, amikor belépek, egy
kis ízelítőt kapok a múltból, ami pokolian furcsa.
A dohányzást már évtizedek óta nem engedélyezik bent, de a bűz
még mindig úgy kapaszkodik, mint maga a rossz szokás. A halvány
fények elrejtik az arcokat, de senki sem panaszkodik miatta. Ezt
értékelem ebben az elavult helyben. Mindenki, aki beteszi a lábát ide,
ugyanazon a szinten van.
Kibaszottul inni fogok egész nap.
Mintha Decker hallotta volna a gondolataimat, egy hideg sört
csúsztat elém. Biccentek, hogy megköszönjem, ő felém int és elindul,
hogy mást is kiszolgáljon. A számhoz emelem az üveget, és egy
hosszú kortyot iszom. A komló keserű ízétől, otthon érzem magam, a
feszültség enyhül az izmaimban. Pont erre volt szükségem. A
tüdőmbe beáramló parfüm illata megcsapja az orromat. Egy
pillanattal később, éles körmök mélyednek a vállamba.
– Szia, Gray.
Az illat már fojtogat, és Trista orrnyafogása miatt, vérzik a fülem.
Biztos vagyok benne, hogy rajongásával el akar csábítani, de a lihegő
hangja még inkább az idegeimre megy.
Megszabadítom magam a karmaitól.
– Grady vagyok – köpöm ki összeszorított fogaim között.
Nem kellene emlékeztetnem.
A kuncogása savként marja az ereimet.
– Olyan vicces vagy. Elég régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy a
beceneveden szólíthassalak.
Valami sötét és mocskos ébred fel bennem. Kibaszottul tisztában
van vele, hogy csak egy lány hív így, ő pedig régen elment.
– Nem, Trista. Grady vagyok. Akarsz valamit?
Udvariasságból teszem fel a kérdést, de nem érdemli meg.
– Nem vágysz társaságra? – pörgeti kifehérített szőke tincseit.
– Nem – rázom meg a fejem gyorsan.
– Talán egy kicsit jobban át kellene gondolkodnod.
Felhorkantok, ahogy duzzogva leereszti az orrát. Öt mérföldes
körzetben, minden férfi tisztában van a játékával. A legtöbb áldozatul
esik a csábító trükknek, de én biztos, hogy nem.
– Gyerünk, Grady. Csak egy italt. – Ujjai felsétálnak a karomon.
– Már indulok! Menj, keress más balekot!
A szék felnyikordul, amikor elhúzódom tőle.
– De Grady…
Egy hátba verés állít meg.
– Hé, testvér! Mi a helyzet? – Jace hunyorítva néz végig a lengén
öltözött nőn mellettem. – Zavarok?
– Nem! Épp menni készül – vigyorgok összeszorított szájjal.
Trista a barátomra bámul. Kínos pillanatok telnek el, ahogy hárman
egymást nézzük, majd a csaj szó nélkül, fújtatva eltrappol.
Jace leül mellém az üres székre. Nem túl okos lépés, figyelembe
véve, hogy az a szar valószínűleg bármikor eltörhet alatta.
Decker megáll annyi időre, hogy adjon neki egy sört. Nehezen
győzi a kiszolgálást.
Jace élvezettel meghúzza az üveget, és a pultra könyököl.
– Szóval, Trista? – füttyent. – Az a csaj már gimi óta a farkad után
lohol. Azt hinné az ember, hogy mostanra már vette az adást.
– A parfümje agysejteket öl. Attól lehet – horkantok fel.
– Nem, az a szag olyan, mint egy virágrobbanás. Nem szexi –
koccantja üvegét az enyémhez.
És ez az igazság. A legcsábítóbb illat a kókusz, az eper finom
aromájával. Ez a tiltott vágy illata. Már csak az emlékétől is megremeg
a farkam, ami viszont azt jelenti, hogy egy mocskos seggfejnek érzem
magam.
Megrántom a farmerom derékpántját és felnyögök. Ha a baloldali
fickó tudná, hogy a kishúgáról fantáziátok, valószínűleg a golyóimnál
fogva rángatna fel. Amikor ránézek, Jace közelebbről tanulmányoz,
mint ami még kényelmesnek mondható. Majdnem szólok, hogy
hagyja abba.
– Szóval, mi a helyzet? Meglep, hogy itt látlak, amikor a nap még le
sem ment – biccent.
– Kifogytam a festékből a Draft házban. Kineveztem „korán
végeztem” napnak – piszkálom a koszt a körmöm alatt.
– Ah, értem. Hogy halad a projekt?
– Simán, mint mindig. Ezek a munkák mind egyszerű felújítások.
Bólint.
– És a te lakásod?
– Az sokkal nagyobb kihívás – vigyorgok.
– Örülök, hogy valami mosolyt csal az arcodra. – A kijelentésétől
elkomorodok. – Nem kellett volna megemlítenem.
– Nem, féleszűnek érzem magam. Az csak egy ház.
– De a tiéd. Szabad és tiszta. Erre büszke lehetsz – fogja meg a
vállam.
– Egyelőre. Biztos vagyok benne, hogy valami hamarosan meg fog
változni – rázom le a kezét magamról.
Azonnal az anyám jut eszembe. Nagyobb pénznyelő, mint egy
jelzálog, az utolsó vasam is rámegy. A gondolattól felfordul a
gyomrom. A sör, amit eddig élveztem, kellemetlenül visszafordul.
Intek Deckernek, hogy végeztem.
Úgy látszik, ez egy ilyen délután és kész.
Felállok és a tárcámért nyúlok. Miután lerendezem a számlát,
megfordulok, hogy elmenjek.
– Már mész is? – szól utánam Jace.
– Sok dolgom van – pillantok vissza.
– Várj egy kicsit. Kimegyek veled – húzza le az italát.
Kinyitom az ajtót, Jace a sarkamban van. A motorom vár rám a
járda mellett.
– Még mindig nem hiszem el, hogy vettél egy motort. – Jace
kuncogása tele van hitetlenséggel.
– Haver, már hat hónap telt el. A sokknak már rég el kellett volna
múlni.
– Nekem nem. Ez amolyan egzotikus fantáziája egy férfinak.
– Az túlzás. Ez csak egy eszköz, hogy átjussak a városon. Ez a
szépség sokkal olcsóbb, mint a teherautóm fenntartása. A
karbantartása gyerekjáték. Sokkal szórakoztatóbb vezetni is. És
mindketten tudjuk, hogy csak féltékeny vagy.
– Bassza meg, igen, az vagyok. A szüleim eldobnák az agyukat, ha
beszereznék én is egyet. – A vigyora szinte már nevetséges.
– Még mindig annyira aggódsz, hogy mit gondol anyuci és apuci? –
ülök fel a motorra.
– Ne tégy úgy, mintha te nem. Anyámnak egyre több ősz haja van,
annak köszönhetően, hogy ezt választottad közlekedésre – kulcsolja
össze a karját.
A soha nem szűnő csomó a gyomromban szorosabb lesz.
Tekintetem a távolba mered.
– Nem kellene miattam aggódnia.
– De aggódik – emlékeztet lágy hangon.
– Nincs szükségem szánalomra – csúszik ki a számon.
– Törődik veled, ahogy mi is. Ennek semmi köze ahhoz, hogy
sajnálja a makacs seggedet. Hatalmas különbség.
Csikorgatom a fogam, hogy lenyugodjak.
 – Mindegy. Mennem kell.
– Igen, igen. Mindig lelépsz, ha a terep egy kicsit nehéz lesz – emeli
fel a hangját, és rázza a fejét.
Nem tudok mit válaszolni. Nincs semmi mondanivalóm, ami
helyrehozná. Tisztában vagyok a problémával, de amikor az élet
továbbra is lefelé taszít, megtalálni az erőt, hogy jobb útra térjek,
elveszíti az értelmét. Felveszem a sisakom és életre keltem a motort.
Az éles hang elfojtja Jace minden tiltakozását. Többször felbőgetem a
motort extra gázzal, erősen szorítom a markolatot, majd egy gyors
rúgással elindulok hazafelé.
A Fő út elmosódik. Elég erősen megcsavarom a gázt, hogy
felküldjem a motoromat egy kerékre. Vakmerő vagyok, de a bőröm a
sebességre vágyik, hogy elkerüljem a csapdába esett érzést. A
következő pillanatban visszaengedem a vasat az útra, és messze a
sebességhatár felett száguldok. Ez az egyetlen módja, hogy szabadnak
érezzem magam. A sárga felfestés vezeti az utam, csak arra
koncentrálok. Minden más, elmosódott fekete. A rezgések alattam
nyugtatóak, és minden megtett mérföld után a feszültségem csökken.
Szinte lehetetlen bármit is hallani a süvítő szél és az üvöltő kipufogón
kívül, de megpillantom a kék és piros fényeket a tükrömben.
Bassza meg!
Fokozatosan lelassítok, nem akarom még jobban felbosszantani a
mögöttem lévő zsarut. A kavicsos padkához kormányzom, és
leállítom a motort. Miután lerángatom a sisakom, hosszan kifújom a
levegőt.
Ez érdekes lesz.
A csizmák visszhangzó csattogása figyelmeztet a tiszt közeledésére.
Becsukom a szemem, és olyan türelmet keresek, ami nem is létezik.
– Grady. Tudod, miért állítottalak meg?
Bárkit, csak ezt a helyettes szarházit ne. A vállam fölött bámulok
Lance kibaszott Morrisra, más néven Silo Springs legnagyobb
szemétládájára. Hogy hogyan lett rendőr, az meghaladja a
képzeletem.
– Fogalmam sincs, ember.
 Lance egyre közelebb kerül, és rám néz a hegyes orra mentén.
Kurvára utálok alacsonyabb szinten lenni, és nem is érdemli meg,
hogy alsóbb rangúnak érezzem magam.
– Nem vagyok a haverod, Grady. Vigyázz, kit sértesz meg. A
törvény egyik tisztjével beszélsz, és ezt némi tisztelettel fogod
megtenni.
– Aha, felőlem – forgatom a szemem.
– Szállj le a motorról!
– Ó, kibaszottul viccelsz velem.
– Most! – csattan fel.
Zsebre vágom a motorom kulcsát, és leszállok. Beképzelt vigyor
görbül a számra, ahogy majdnem egy fejjel magasabb vagyok, mint ő.
– Probléma?
Lance hasonlít egy menyétre, amikor hunyorít.
– Fordulj meg, kezeket a hátad mögé.
Kitör belőlem a nevetés, de a helyzet nem éppen nevetséges.
– Tényleg? Ez csak valami vicc lehet
– Ellenállsz a letartóztatásnak? – veszi le a bilincset az övéről.
– Mi a fasszal vagyok vádolva?
– Ne nehezítsd meg a dolgot a szükségesnél jobban, Grady.
– Ez baromság – köpöm ki.
De a harc felesleges. Ennek a zsarnoknak jelvénye van, és
hosszútávon győzni fog. Keservesen lassan elfordulok, és felajánlom a
keresztbe tett csuklómat. Nem ez az első alkalom. Erősen kétlem,
hogy az utolsó.
A hideg fém összecsípi a bőröm, sokkal szorosabb, mint kellene.
– Ez tényleg kibaszottul szükséges? – vetek rá egy pillantást.
– Nem lehetek elég óvatos a munkámban – gúnyolódik.
– Célba vettél engem? – rángatom a szorosra zárt bilincset a
csuklómon.
– Nem nehéz megtenni. Az alma nem esik messze a fájától. Láttam,
hogy kijössz a Howlersből. Legközelebb kerüld el a kitérőt.
A düh szétfeszíti a gerincemet.
– Csak egy sört ittam.
 – Milyen könnyelmű. Nem csoda, hogy ilyen elbaszott vagy. Ennek
a városnak nincs szüksége arra, hogy bemocskolják a jó hírét.
– Egy nagy rohadék vagy, Morris. Rosszabb, mint az a punk-segg,
aki a gimiben voltál.
– Lehet, hogy ez a helyzet. A nagy különbség az, hogy a törvény
engem támogat – húz az autója felé.
– Hát nem kurva jó? Szégyent hozol a szakaszodra.
– Örömmel letartóztalak verbális támadásért és engedetlen
magatartásért – nyitja ki a hátsó ajtót, és meglök, hogy szálljak be.
Kényszerítem magam, hogy kövessem a parancsokat, és a hátsó
bőrülésére csapódom.
– Sok szerencsét! Ragaszkodj ehhez a szarhoz.
– Bármennyi ideig leszel bezárva, nekem az elég fizetség – mondja
vigyorogva.
– Mi lesz a motorommal? – Ebben a pillanatban nem ez a
legnagyobb gondom, de egy lehetőség, hogy esetleg jobb belátásra
bírjam.
– Nem az én dolgom. Majd az egyik cimborád összeszedi – billen a
sarkára, majd lendülettel rám csapja az ajtót.
Elképzelem, hogy a rácsok becsukódnak mögöttem, miután
betömnek egy szűk cellába. Az epe emelkedik a torkomban, a
nyelvemen érzem a keserű ízét. Legyőzöm a vágyat, hogy
öklendezzek.
– Hé, ember. Nem kell ezt csinálnod. Csak engedj ki, és külön
utakon folytathatjuk.
– Fogd be a pofád, Grady. Rengeteg esélyed volt – üt rá erősen a
közöttünk lévő golyóálló válaszfalra.
A faszt! A szerencsém már akkor elszállt, amikor még pelenkás
voltam.
Lance csendes az őrs felé vezető úton. Szinte hallom, hogy jár az
agya. Rám vigyorog a tükörben.
– Hallottad, hogy Sutton holnap hazajön?
A neve önmagában is egy lövés a mellkasomba. Bassza meg, ez
alkalommal majdnem megduplázódik, de a reakcióm rejtve van a
seggfej előtt. Számára az arckifejezésem egy kőszoborral vetekszik. A
durva megjelenésem miatt kaptam a hírnevem, hideg és érzéketlen.
Talán ez az igazság. Senkiben nem éreztem annyi bizalmat, hogy
közelebb engedjem magamhoz.
Kivéve őt. De akár ő is lehet egy ősrégi történet.
Elhagynám ezt a mocskos, ítélkező várost, ha nem lenne az anyám.
Ha rendszeresen nem látogatnám, sokkal gyorsabban elpocsékolná az
életét. Silo Springben rajta kívül senki nem tart rám igényt.
Gúnyolódom magamban, közben úgy érzem, hogy a hazugság
megfojt. Van egy másik ok, sokkal mélyebb és jelentősebb. Az az
igazság a felszín alatt portyázik. Nem az anyám az egyetlen oka, hogy
itt maradok. Bármennyire is próbálkozom, Sutton fogva tart. Soha
semmi nem lesz közöttünk, főleg ahogy viselkedek vele, de nem
tudom elengedni. A kibaszott közömbösség az egyetlen lehetőség,
hogy távol tartsam. Semmi más nem fog kialakulni közöttünk, de
akkor is hozzá vagyok kötve. Ő az egyetlen boldog valami az
életemben. Még a távolság ellenére is, amit mindig fenntartunk
magunk között.
Egy olyan városban maradtam, ahol ellenséges emberek vesznek
körül. Egy értéktelen punk vagyok, csavargó szülőktől.
A nevemnek nincs valódi értéke. Nem segít a dolgokon az sem,
hogy nem túl kellemes a viselkedésem. Ez is egy példa erre, hogy a
rossz felén ülök a rendőrautóban.
– Elaludtál? Az a sör biztos erős volt. – Lance rekedtes hangja
rángat vissza a jelenbe.
A mogorvaságom újra mélypontra zuhan.
– Teljesen józan vagyok, baszd meg. Csak nem érdekel a csevegés
veled.
– Ott ragadtál hátul. Hozd ki belőle a legtöbbet – morogja.
– Vettem – ereszkedem lejjebb az ülésen és kinyújtom a lábam.
– Randira fogom hívni.
– Kit? – csukom be a szemem.
Lance említette, hogy akár szundíthatok is egyet.
– Suttont. Nem figyeltél?
 A figyelmem visszazökken, a gerincem kiegyenesedik, mintha
karót nyeltem volna.
– Rá akarsz hajtani?
A szavaknak olyan íze van, mint a szennyvíz.
– Mi a fenéért ne tenném? Megérdemel egy becsületes embert. Jól
bánok majd vele, és mindent meg tudok adni, amire szüksége van.
Ökölbe szorítom megbilincselt kezemet. Természetesen igaza van.
Ez a tuskó a sínek megfelelő oldalán nőtt fel. Egy olyan családból
származik, ami történetesen rohadtul gazdag. Az állandó munka csak
egy bónusz. Nincs szüksége álmodozásra.
Egy gyors szisszenés hagyja el a számat.
– Sok sikert hozzá, haver. Biztos vagyok benne, hogy már
találkozott valakivel a főiskolán.
Lance gondolata önmagában egy éles tőr a fagyott szívembe. Sutton
sosem lesz az enyém, de nincs szüksége arra, hogy random seggfejek
rátapadjanak. Ha nem lehet az enyém, senki másé sem kellene lennie.
– Türelmes vagyok – villantja ki gyöngyházfehér fogsorát a
visszapillantó tükörben.
Szikrákat látok a szemem előtt A legtöbb dolgot leszarom. Az
emberek bármit megtehetnek velem, nem számít. Voltam már
rosszabb helyzetben is, de egyetlen fényes folt maradt a sötét
világomban, és most megpróbálja elvenni.
Sutton Olsen az egyedüli boldogságforrás, amit megengedtem
magamnak. Ő kivétel a legtöbb szabályom alól. De ezt a titkot örökre
megtartom, mert az olyan seggfejek, mint Lance, csak felhasználják a
kötődésemet ellenem Súlyos hiba volt bevonni ebbe a pisis versenybe.
Ha ez az undorító seggfej egy ujjal is hozzáér, összetörve találja
magát.
Lance kibaszott Morris távoltartása Suttontől kiemelten fontos lesz a
jövőben.
 3.

Sutton

Boldog valami #124: A frissen vágott fű illata, különösen reggel…

Kimegyek a tornácra, és belélegzem a tiszta levegőt. Ez a mennyei

aroma vetekszik a bögrémben gőzölgő mogyoró gazdag illatával. A
nap sugarai átszűrődnek a fák dús lombjai között. Anyám szeretett
kakasa a pajta tetején kukorékol. Nem lesz nehéz újra hozzászokni
ehhez az életmódhoz.
Miután újabb korty kávét iszom, tovább figyelem a mi kis
paradicsomunkat. Az elterülő föld és a tiszta levegő, megnyugtató a
léleknek. A stressz minden egyes pillanatban egyre jobban halványul.
Nagyot nyújtózom, érzem ahogy az utóbbi hetek feszültsége – a
diploma és a hazaköltözés – eltűnik.
Nincs jele szmognak vagy ködnek, ami beborítja az eget. A
legközelebbi jelzőlámpa mérföldekre van. Nem lehet hallani a
nyüzsgő forgalmat, nincsenek felhőkarcolók a horizonton. Idekint
csak a zöld fű és a természetes szépség van.
Lemegyek a kerti karosszékhez, ami látszólag már vár rám.
Megkönnyebbülve felsóhajtok. Előttem több hektárnyi mező terül el.
Az álmodozásaimban felbukkannak régi emlékek. Látom, ahogy Jace
baseball labdát dob a gumiabroncsba, ami még mindig a nagy tölgyre
van felfűzve. Anya vizes ruhákat tereget a szárítókötélre. Semmihez
sem hasonlítható az illatuk, ha a napsütésben száradtak. Hunyorítok,
és elképzelem, ahogy apám egy bálákkal teli pótkocsit vontat a pajta
felé. És persze Grady. Többször jelenik meg mindenkinél. Nem
meglepő. Olyan mélyen gyökerezik, akárcsak a talaj a ház alatt. Egy
emlékkép kiemelkedik a többi közül. A hintánk még mindig a
masszív juharágon lóg. Libabőrös leszek, amikor felidézem, hogy a
kezét rátette az enyémre. Senki sem lökött magasabbra, mint ő. Ez az
élet minden területére értendő.
– Jó reggelt, édesem!
A kellemes hang elüldözi a gondolataimat a felhők fölé. Anya felé
fordulok, amíg ő lefelé jön a lépcsőn.
– Szia, anya!
– Korán felkeltél.
– Már majdnem kilenc óra van – nevetek fel.
– Az én lányom a nyári szünetben délig aludt – mondja
meglepődve.
– Nos, az régen volt. Nyolc után alig tudok az ágyban maradni.
– Soha nem gondoltam volna. Jace volt mindig az ébresztőm. De
most korábban felkeltél és kijöttél, mint én. – ül le mellém a székbe.
– Örülök, hogy még mindig meg tudlak lepni – mosolygok.
Anya bólint és kortyol egyet a bögréjéből.
– Mit terveztél mára?
– Ó, lássuk csak… Befejezem a pakolást, megtervezem a jövő heti
időbeosztásomat, kapcsolatba lépek az ügyfeleimmel. Ilyesmiket –
tartok árnyékot a szemem előtt, amikor a napfény áttör a fák lombjai
között.
– Ne felejts el időt szakítani a pihenésre és a virágok illatára.
Helyezd magad kényelembe és élvezd, hogy itthon vagy – simítja ki a
hajszálaimat az arcomból.
Anya nem tudja, hogy pillanatokkal ezelőtt, elmerültem a szirupos
nosztalgiában. Teljesen ellazultam, a gondok nem találnak meg ezen a
nyugodt helyen. Legalábbis még nem.
– Ne aggódj, anya. Nagyon jól fogom magam érezni.
– Jó, ennek örülök – simogatja meg a kezem. – Tervezed, hogy
kapcsolatba lépsz a régi barátaiddal?
Rápillantok és felfedezek az ajkain egy rejtett mosolyt.
Valakire célozni akart.
– Lacie és Molly a városban vannak. Hamarosan megkeresem őket
– vonom meg a vállam közömbösen.
– És más valakit? – Körmével a kartámaszon játszik. Hangosan
fújok. Anyám tisztában van azzal, hogy korábban bele voltam zúgva
Gradybe.
– Miért nem mondod ki konkrétan?
– Elég gyakran van itt – mosolyog zavartalanul.
A pillangók repkedni kezdenek a gyomromban. Árulók.
– Valóban?
– Mhm-hmm. Nagy segítség az apádnak és a bátyádnak. Anélkül,
hogy tudná, újabb témát vet fel, amivel menekülést biztosít.
– Hol van apa? Már elment, mikor felébredtem.
– Az irodában.
– Szombaton?
– Egy nagy projekten dolgozik. Egy új, lenyűgöző eszközön,
aminek bonyolult neve van, de nagymértékben javítja a gazdálkodási
rendszert.
Az anyám nem sokat ért apám munkájához. Ahogy én sem,
meghaladja a képességeimet.
Apám gépészmérnök, mezőgazdasági gépekkel foglalkozik.
Régebben egy egész csapatot vezetett, akik számos fejlesztést végeztek
el a gépeken. A munkájukkal a növények betakarítása, és a széna
bálázás fele annyi időre csökkent. Ezért fizetik a nagy lóvét.
Előre nézek a pajta előtt álló kombájnokra és traktorokra.
Egyáltalán nem olyan, mint egy munkaterület. A házunk inkább
alkalmasabb a pihenésre és a szórakozásra. De az apám imádja a
játékait, és jó hasznát veszi azoknak. Húsz hektárnyi szénamezőnk
van. Biztos vagyok benne, hogy a vágás és a bálázás nem kötelező
nyűg a számára.
– Nem vagyok benne biztos, hogy apád valaha is nyugdíjba megy.
Minden feladatából a legjobbat hozza ki – bólint és feláll.
– Napközben a fényes, magas, sarki irodájában, éjszaka pedig egy
John Deere{1}-en ül kényelmesen. Mi mást akarhatna még?
– Pontosan. Soha nem fogom elszakítani ettől – nevet fel anyám.
– Szerintem, nem is akarod. – Tenyeremmel megtámasztom az
állam és gondtalan arcát figyelem. Mindketten előkelő világban élnek.
Nem is értem, miért hezitáltam, hogy hazaköltözzek. A felmerült
indokok lassan kezdenek elhalványodni.
– Nagyon örülünk, hogy újra itt vagy, kicsim. Tényleg. Ez a város
sok szikrát vesztett, amikor elmentél – fogja tenyerébe az arcomat,
hüvelykujjával megsimogatja puha bőrömet.
– Köszönöm, anya. Örülök, hogy a régi szobám még szabad –
pislogok ki néhány könnycseppet, ami elhomályosítja a látásomat.
– Ó, kérlek… Mindig szívesen látunk, és ezen soha nem változtat
semmi.
– Még akkor is, ha negyvenéves leszek?
– Ne butáskodj – sétál a tornác lépcsője felé. – El kell kezdenem
sütni a pitéket a bridzsklubba ma estére. Hozhatok valamit?
– Szükséged van segítségre?
– Dehogy, élvezd a szabadidődet – ráz le anyám.
– Ehhez biztosan hozzá tudok szokni – nézek körbe.
– Ez nagyszerű, drágám. Kiálts, ha szükséged van valamire.
– Úgy lesz, anya.
Kényelmesen elhelyezkedek a székben, hogy magamba szívjam a
reggeli meleget, mielőtt a páratartalom rákényszerít, hogy bemenjek.
Az utolsó korty kávémat lágy sóhajokkal ízesítem meg.
A feltöltődésre koncentrálok, amikor a perifériámon valami elvonja
a figyelmemet. Egy árnyékos alak töri meg a fák vonalát. A jelenléte a
nyugalmamba csapódó viharfelhő. Tudom ki ő, anélkül, hogy
közelebb jönne. Széles válla és a borostás álla megállítja a szívem
lüktetését. Egy Wyoming méretű csomó szökken a torkomba. Nem
mozdulok, nem biztos, hogy tudok. A légzés is elég nagy kihívás lett.
Csapdába estem az intenzív erőtérben, amit egyedül ő hozott létre.
Minden részem remeg, miközben kicsúszik a talaj alólam. Alig egy
napja vagyok Silo Springsben. Közel sem elég, hogy felkészüljek rá, de
ez nem állítja meg a folyamatosan közeledő lépteit. A meleg napfény
eltűnik, a hallásommal, szaglásommal és tapintásommal együtt. Az
érzékeimet felemészti az előttem lévő ember. Grady jelenléte mindent
birtokol anélkül, hogy észlelné a becsapódást.
 A léptei merevek, a nap megcsillan sötétszőke haján, tincsei
hosszabbak, mint amire emlékeztem. Összedörzsölöm az ujjaimat,
elképzelem a szálak selymes tapintását. Olyan átkozottul szexi. Nincs
értelme tagadni. A nyelvem ég, hogy megszólaljak. Nem hagyhatom,
hogy szó nélkül elmenjen. Már négy éve nem beszéltünk. Egy átható
görcs támadja meg a gyomromat. A hallgatásunknak most vége. A
pulzusom lüktet, ahogy szólásra nyílik a szám, de csak egy szánalmas
nyikkanásra vagyok képes.
Elkapom a pillanatot, amikor Grady meglát. Hirtelen megtorpan. A
markában reszket a csavarkulcs, de egyébként mozdulatlan. A
körülöttünk lévő tér – néhány lépés –, ami elválaszt minket, zümmög
a mágneses energiától. Szinte érzem, ahogy az elektromosság végigfut
a bőrömön.
Az ifjúság minden jele kitörlődött a vonásaiból. A fiú, akivel
felnőttem, biztonságban van az emlékeimben. Az előttem álló férfi
erős és tele van vibráló energiával. Grady teste tagadhatatlanul
férfiassá vált. Még akkor is, ha úgy tűnik, hogy a világ fájdalmát cipeli
a vállán. Magas és büszke. Ő a megtestesült férfi. De nem a kiállása,
ami megfogott.
A szemei ellopják a levegőt a tüdőmből. Reszketek a kísérteties
csillogástól. Az élénkzöld, amely egyszer majd’ fellobbant az
érdeklődéstől, most borzasztóan közömbös. Az élettelen smaragdzöld
elnyeli az apró arany foltokat. Nincs bennük csintalan fény. Az
érdeklődés hiánya nyilvánvaló. Grady nyugtalanítóan csendben
marad, miközben továbbra is bámul. Szeretném remélni, hogy
ugyanúgy mér végig ahogy én tettem vele percekkel korábban. De a
tekintete egyenesen áthatol rajtam, mintha nem emlékezne rám.
Kíváncsi vagyok, észreveszi-e egyáltalán a megingathatatlan
figyelmemet. A szempilláim fájdalmasan megrezzenek. Fagyos mély
tekintete alig egy másodperc alatt suhan át rajtam. Az üressége miatt
úgy érzem, nem létezem. Megszorongattak és otthagytak már, de soha
nem ilyen egyértelműen. A távollétem nem ugyanúgy hatott rá, mint
rám. Mint mindig, a feneketlen vágy a szívem mélyén, egyoldalú.
Talán elaludtam, és ez egy rémálom. Gyorsan pislogok néhányat
egymás után. Amikor újra koncentrálok, Grady még mindig ott van.
Mozdulatlanul áll a fehér kavicsos út szélén, ahol a kertünk végződik.
Soha nem voltam még ennyire tudatában, mennyire távol áll tőlem.
Sötét karikák terülnek el a szeme alatt, a bőre sápadt, üvölt róla a
kimerültség. Fáradtnak tűnik, de sosem panaszkodna. A fiú, akit
ismertem, nem tudott aludni. Kíváncsi vagyok, hogy ez még mindig
így van-e ezzel a férfival. Természetesen láttam Gradyt az évek során.
Azok a gyors pillantások soha nem voltak elég hosszúak ahhoz, hogy
egy tisztességes mentális képet alkothassak róla. Talán rosszul
értelmeztem a hazalátogatásaim során, hogy ő jól van. Jace
néhányszor szót ejtett róla, amiből azt vontam le, minden rendben van
vele. Elhittem, hogy Grady jól van. Ebben a pillanatban jövök rá,
mennyire tévesek voltak a feltételezéseim.
A szék megremeg alattam, amikor kicsúszok a szélére. Úgy tűnik,
az apró mozdulatom kizökkenti a transzból. Zöld szemei
összeszűkülnek, arca komorrá válik, készen a harcra. Arra számítok,
hogy villámok csapnak keresztül a tiszta kék égen. A sötét felhők
összegyűlnek és heves záport bocsátanak ki magukból.
Mióta megláttam, tátva maradt a szám. Megpróbálok rendesen
levegőt venni és kitisztítani a torkomat.
– Szia, Grady!
A köszönésem alig több egy suttogásnál, de meghallja. Morgás
hagyja el a torkát. Megkínzott hangjától, könnybe lábad a szemem.
Nem ad több esélyt, hogy megszólaljak, a következő pillanatban
irányt vált és a pajta felé indul.
Megfordul a fejemben, hogy utánamegyek és követelem, beszéljen
velem, de a lábaim biztosan cserbenhagynak, ha megpróbálok felállni.
A fenébe is, a térdem minden nyomás nélkül ingadozik.
Elfordítom a tekintetem távolodó alakjáról. Grady Bowen semmit
sem jelent nekem. De az összetört szívem vérzik az igazságtól. Ez az
ember biztos megint tönkretesz.
Már csak az a kérdés, hagyni fogom neki?
 4.

Grady

Boldog valami #82: Ha van egy inged, lyukak vagy szakadt varrás
nélkül.

Balra fordulok az elhanyagolt lakókocsiparkban, és lelassítom a

teherautómat a földúton. A túlcsorduló emésztőgödör szaga
megcsapja az orromat. Figyelmen kívül hagyom a megszokott bűzt,
de ettől még nem lesz kellemesebb az út. Feltekerem az ablakot, de
ebben az öreg vasban nincs légkondi. A forró fülkében megsülni, nem
a legkellemesebb időtöltés egész délután.
A kerekek tiltakoznak az egyenetlen terepen. Ezt az utat
valószínűleg nem javították ki az elmúlt évtizedben. A felújítás nem
szerepel a prioritási listán ezen a környéken. Bekanyarodom a
furgonommal az egyik parkolóhelyre és leállítom a motort.
A sóhaj, ami elhagyja a számat a vereség sikolya. Még öt óra sincs,
a testem könyörög egy kis szünetért. Nem vettem a fáradságot, hogy
hazamenjek átöltözni munka után, a ruhámra fröccsenő festék nem
zavarja ezeket az embereket.
A pokolba is, örülök, hogy az ingem és a farmerem nem lyukas.
Bámulom a körülöttem lévő elhanyagolt füvet. Biztos vagyok
benne, hogy senkit sem érdekel.
Gondolkodás nélkül felkapom az élelmiszert a hátsó ülésről. Amint
kilépek, az az átkozott gaz a térdemig ér. Az esély, hogy bárkinek van
fűnyírója, egyenlő a nullával. Átfut a gondolat a fejemen, hogy hozok
egyet és lenyírom.
Silo Springs többnyire egy virágzó város, de ez a része már rég
elfeledett, és ennek így is kell maradnia. Semmi jó nem történik
ezekben a leroskadt mobilházakban. A tudat, hogy itt kellene laknom,
felkavarja a gyomromat. Az anyámnak van valami beteges kötődése,
vagy élvezi, hogy szenvedek. Valószínűleg az utóbbi.
Kirántom a bejárat ajtaját, majdnem letépem azt az átkozott izét a
rozsdás zsanérjairól. Még egy darab, amit a szemétdombra kell dobni,
de anyám nem hagyja veszni. Ez a pótkocsi úgy rohad ahogy van.
Friss foltok vannak a szőnyegen, de nem törődöm vele. A lényeg,
hogy tudok venni levegőt anélkül, hogy köhögnék. Bármi is okozza az
avas szagot, köszönhetően a légfrissítőknek, amit korábban vettem,
nem annyira érzem. Emlékszem, amikor büszke voltam az
otthonunkra, de azok a napok már rég elmúltak. A lakókocsi, ahol
felnőttem, egy palota volt, ehhez a korrodálódott kupachoz képest.
Miután leteszem a szatyrokat a konyhában, megkeresem az
anyámat. Nem kell messzire néznem, petyhüdt teste a koszos kanapén
hever. Odamegyek, kikerülve a padlón lévő rothadó foltokat. Az
anyám nem ébred fel a zajtól, amit csapok. Ha tippelnem kellene, már
órák óta ki van ütve. Odahúzom az egyetlen szabad széket, és leülök.
– Anya – mozdítom meg finoman a vállát.
Nem mozdul. Egy pillanatig csendben nézem mellkasa lassú
emelkedését és süllyedését. A ketyegő bomba a gyomromban
bizsereg, látva az enyhe mozgást. Ránézek az ajtóra, és fontolgatom,
hogy könnyedén lelépek, de az átkozott bűntudatom nem engedi.
Nem mehetek el anélkül, hogy ne ébredne fel. Ami megmaradt a
lelkiismeretemből, az ezen a széken gyökerezik.
– Anya, hallasz engem? – rázom meg kicsit erősebben.
Anyám nyög, a hangja durva és száraz. Megmozdul és kinyitja a
szemét. A homály a tekintetében mindent elmond, amit tudnom kell.
Holnap már nem fog emlékezni erre a beszélgetésre. Biztos vagyok
benne, hogy valami erőset szerzett. Görbe mosollyal megmutatja
rothadó, megsárgult fogait.
– Szervusz, fiam!
A hangja rekedtes és nehéz. Nem próbál felülni, nem mintha
elvárnám tőle. Az epe azzal fenyeget, hogy feljön a torkomig, de
lenyelem a maró savat.
– Örülök, hogy jól vagy.
– Miért ne lennék?
A kérdése nevetséges. Pislogok rá, miközben próbálok higgadtan,
ordítás nélkül válaszolni. A többszöri mély légzés erőt ad, hogy
csendesen folytassam a beszélgetést.
– Soha nem lehetek biztos benne – préselem ki a választ.
– Nem kell aggódnod miattam – mozdítja meg vékony csuklóját.
Könnyű neki ezt mondani. Tizennégy évesen belöktek ebbe a
gondoskodó szerepbe. Miért hagynék fel vele most?
– Nos, te az én felelősségem vagy – dörzsölöm meg borostás
államat.
– Ez a te hülye hibád.
Valószínűleg bántani akar, de túl lágy a hangja az ostoba
szavakhoz.
– Soha nem mondtam, hogy nem – motyogom. – Szóval, mire van
szükséged? Hoztam egy kis kaját. Tudtam, hogy fogytán van. –
mutatok hátra a hüvelykujjammal.
Az anyám túl élesen vesz levegőt, és köhécselni kezd. A heves
köhögéstől megremegek. Ilyen ütemben eltöri a bordáját. Ahogy
megfékezi a rohamot, kifújom a tüdőmbe szorult levegőt.
Szánalmas pillantást vet rám.
– Ne pazarold a pénzed olyan dolgokra, amire nincs szükségem.
Ha segíteni akarsz, hagyj pénzt az asztalon.
Több pénzt adtam neki, mint amennyit bevallanék.
Azonnal megfordul, keres a bőrén egy tiszta pontot és belövi az
anyagot.
Ez a nő nem tud tiszta maradni, hogy megmentse az életét – a szó
szoros értelmében.
Az őrültség az, hogy ugyanazt csinálják újra és újra, az eredmény is
azonos, de mégis valami mást várnak. Soha nem tartottam magam
nagyon stabil embernek, de tudom, mikor kell abbahagyni. Nem
játszom vele ezt a játékot.
– Mi lenne, ha ennél valamit? Tudok paradicsomlevest csinálni.
 Azt könnyű megenni, mert nem kell rágni, de anyám homályos
szemei összeszűkülnek, és már tudom a választ.
– Nem vagyok éhes – rázza meg a fejét durván. A homlokára egy
rakás hajszál tapad. Fényes szőke haja régóta tompa szürkévé
halványult.
– Jól van, rendben. A te döntésed – emelem fel a kezem.
– A francba! Nem tudom, miért jössz mindig ide, és próbálsz szart
erőltetni rám.
– Nem kérek bocsánatot, amiért próbállak életben tartani – köpöm
cserébe a választ.
– Nos, sok szerencsét. Nyugodtan kísérd ki magad. Jobb, ha hagysz
megrohadni. – Lusta tekintete a lelógó mennyezet felé sodródik.
A hamburger, amit ebédre ettem, megdermed a gyomromban. Sok
mindenben egyetértek vele, de magára hagyjam, hogy meghaljon,
nem engedné a lelkiismeretem, még akkor sem, ha ezt próbálja elérni.
Az otromba elutasítása mérgező gondolatokat és mindennapos
fejfájást okoz. Olyan ez a gyászos tér, mint a fekete lyuk. A
másodpercek és a percek összetapadnak a melaszban. Lassan telik el
az egész, mintha az idő megfagyott volna.
Micsoda kibaszott rémálom. Ez vár rám is a jövőben? A jelenlegi
kilátásaim kurvára silányok. Az egésznapos lakásfelújítás tönkretesz.
A házon, amit vettem, késő estig dolgozom és még enyém az a
megtiszteltetés is, hogy anyám mocskát feltakarítsam, amikor
tivornyára megy. Nem hagyhatom, hogy rendszeresen hamisan
vádolják hülye szarságokkal. Ha szerencsém van, találok egy üres
széket a Howlersben, és kifújom magam. De ez kevés és messze van
attól, amit szeretnék. Egy üres házba megyek haza, ráadásul mindig
egyedül. Milyen átkozottul jó életvitel. Nem mintha panaszkodnék.
Bármi jobb annál, mint amikor az apám még itt volt. Megborzongok
az emléktől. Az az ember gonosz volt. Egy pillantás anyám elsorvadó
testére, elegendő bizonyíték.
Camilla Soulle-t régen sokan csinosnak tartották nőies külsője
miatt. Több potenciális udvarlója is volt, aztán apám a városba
költözött és elcsavarta a fejét. Elvette feleségül és tönkretette a nőt, aki
lehetett volna. A körülötte felsorakozó férfiak, nem segítettek.
A legnagyobb vigaszom most tért vissza a városba. Soha nem
vallottam be neki, de Sutton mindig is az én boldogságom volt. Az
egyetlen, aki számít. Gyerekkoromban szükségem volt azokra a lopott
pillanatokra vele. Egy csepp reményt adott, hogy nem lesz minden
szar.
Amint kiejtem a nevét, elárasztanak az emlékek. Az eltelt idő alatt,
még gyönyörűbb lett. Hogy lehet ennyire bámulatos? Kifinomult és
elegáns, minden, ami nekem soha nem lesz. Ahogy előttem ült azon a
széken, felélesztette a fantáziámat. Duzzadt ajkai elváltak a
meglepettségtől. Le akartam csókolni a sokkot róluk, ellopni előle az
összes levegőt. Kék szemei elmerültek az enyémbe, áttörve a fájdalom
rétegein, és olyan mélységeket értek el, amelyekhez csak ő férhet
hozzá. Félő volt, hogy a szívem kirobban a mellkasomból, és az ölében
landol. Az övé az az átkozott, akár át is adhatom, hiszen
használhatatlan vagyok nélküle. De nem tudtam beszélni vele. Mi a
faszt mondhatnék? Sutton elment főiskolára, és sokkal jobbá vált. Én
itt ragadtam ugyanazon a szaros helyen és forgatom a malomkereket.
Komolyan gondoltam, amit négy évvel ezelőtt mondtam. Jobban járt
volna, ha megfeledkezik rólam, de a gátlástalan vágy a babakék
tekintetében másról árulkodott. Bassza meg. Mit nem adnék, hogy az
enyém legyen. Karjaimba vegyem, birtokoljam, ahogy egyszer már
könyörgött miatta. De nem fogom tönkretenni az életét. Ha kötődne
hozzám, csak hátráltatnám.
Amikor Sutton elment, minden jó vele együtt távozott. Négy
kibaszott év a sötétségben, megváltoztatja az embert. Szinte
szégyellem a srácot, aki visszanéz rám a tükörben. Hosszú idő után
látni Suttont, felülmúlhatatlan ajándék.
A szememet hirtelen csípni kezdi a nem kívánt melegség. Köhögök
és elfojtom az érzelmek váratlan támadását. Általában áthatolhatatlan
és impozáns kőfalnak neveznek. Ebben a pillanatban az ellenkezőjét
érzem. Én vagyok az elveszett fiú, aki újra felfedezi az igazi luxus
egyetlen forrását. Eltakarom az arcom és felnyögök. Felesleges ez
miatt idegeskedni.
 Azóta kerülöm az Olsen farmot, mióta megláttam Suttont. Ez nem
gátolja meg a kísértést, hogy a bőröm alá másszon. Minden pillanat
próbára teszi az önuralmamat. Az eltelt egy hét kínzás volt. Tudva,
hogy elérhető közelségben van, és nem tehetek semmit, felér egy
halálos csapással. Nem tudom, meddig tarthat ez még.
Egy kipufogó hangos durranása zökkent ki a gondolataimból.
Szánalmasan a sekély pocsolyában fetrengek.
Megint.
Szegény kibaszott Grady.
Nincs értelme olyasmikről képzelődni, amiben Sutton is benne van.
Továbbra is mindent megteszek, hogy figyelmen kívül hagyjam őt.
Végül a fájdalom néma ordítássá válik.
Az anyám az oldalára fordul. A kanapé dohos penészszaga eláraszt
mindent.
– Ó, még mindig itt vagy? Azt hittem, már órákkal ezelőtt elmentél
– néz rám döbbenten.
Csak harminc perce vagyok itt. Veszek egy mély lélegzetet, és
belátom, valóban túl sokáig maradtam.
– Mennem kell, nem akarlak ennél tovább zavarni.
Ezzel kiérdemlek egy laza vigyort.
– Legyél jó fiú, és hozz nekem egy cigit – mutat remegő ujjakkal a
vállam fölé.
Mielőtt egyáltalán fontolóra venném, hogy teljesítem a kérést, a
szemhéja lecsukódik. Kurvára kivan. Mintha nem is tudott volna a
jelenlétemről. Talán soha nem is voltam az első helyen.
Ő „az év anyja” átkozott díjazottja.
Körbepillantok a lepusztult pótkocsin, kicsúszik a számon néhány
halk káromkodás. Ez az életem része, de nem ez határoz meg engem.
Egy pillanatig sem bírom tovább a látványt. A töredezett
padlódeszkák lesüllyednek a súlyom alatt, amikor felállok. Lehajolok
és megcsókolom anyám homlokát. Remélhetőleg enni fog valamit,
miután ez a bódulat elmúlik.
Amint kilépek az omladozó lakókocsiból, a telefonom
felmentésként megrezzen. A képernyőn Jace neve villog. Megnyitom
az üzenetet:

J: Vonszold a segged Bronco-ba. Erősítésre van szükségem.

Elhúzom a számat a bár neve miatt, de egyenesen a kocsimhoz

vonszolom a seggem.
Bármire is van szüksége, átkozottul fontos lehet.
 8.

Sutton

Boldog valami #91: A dokk végén ülni, és belógatni a lábam a tóba.

Lenyűgöző az emberek sokasága a hét közepén, ebben a bárban.

Mindenki egy kis megkönnyebbülést keres a hosszú munkanap után,
beleértve engem is. Az ablakon keresztül figyelem, ahogy a Nap kezd
lenyugodni, miközben megkeverem a rózsaszín italomat és kortyolok
belőle. Az eper és a vodka ízét érzem a nyelvemen. Boldogan
felsóhajtok és kényelmesen elhelyezkedem a bárszéken.
– Fantasztikus ötlet volt idejönni – pillantok a mellettem ülő
lányokra. – Hiányoztak ezek a koktélok.
– Nincs koktélbár az egyetem közelében? – ráncolja Molly a
homlokát.
– Nem olyan, mint ez – nyalom meg az ajkam, hogy újra érezzem
az ízletes italt. – Ezek különlegesen vannak keverve.
– Ki gondolta volna, hogy a Bronco Buck jobb gyümölcsös italokat
tud kínálni, mint az előkelő főiskolai bárok – tanulmányozza Lacie a
martinije tartalmát.
– Aligha nevezném őket előkelőnek – kezdek vihogni, és
körülnézek a bár halvány fényében. – Biztos vagyok benne, hogy itt
nem akasztanak melltartót a mennyezetre – horkantok a poharamba.
– Azok tennék előkelővé. A csipke és a szatén mindig jó választás.
Mindhárman felnevetünk.
– Ó, igen, az tényleg feldobná ezt a helyet az előkelő szintre. Azt
hiszem, a csajos estét is érdekesebbé tenné – vonogatja Lacie a
szemöldökét.
 – Szükségünk lenne valamire, amitől vissza akarunk jönni ide.
Például, ha egy dögös pasi veszi le a melltartódat. De lássuk be, nincs
elég felhozatal, hogy válogatni tudjunk – folytatja Molly.
– Több szempontból sem – pillantok körbe az ismerős arcokon.
Lehetetlen olyan srácot találni, akivel nem jártam egy gimibe.
– Ahogy mondod – koccintja Lacie az enyémhez a poharát.
– Meglátogathatjuk a régi szobatársamat, hogy változtassunk a
tempón. Harlyn a nagyvárosban él – mondom mosolyogva.
– Képzeld el a sok friss húst. Csináljuk! – nyílik tágra Molly szeme.
– Legközelebb – tartja fel Lacie a kezét.
– Oké, kiderítem, hogyan mennek ott a dolgok…– felkapom a
poharamat és kihörpintem az italt – addig érezzük jól magunkat Silo
Springsben.
– Csak mértékkel, amennyire a korlátaink engedik – vigyorog
Molly, miközben én morgolódok. Felemeli az állát és a sarok felé
biccent. – Látom, a testőröd szolgálatban van.
– Olyan, mint egy bulldog. – Megfeszül az állam.
– Azt meghiszem. Egy kicsit sem lazul el, ha rólad van szó – bólint
Molly.
Érzem a bátyám tekintetét a bár túloldaláról. Több mint egy órája
támasztja a falat. Ez már nevetséges, amiért azt gondolja, szükségem
van ekkora figyelemre. Jó lenne neki valami más hobbi. Sosem voltam
vakmerő vagy felelőtlen, ha férfiakról van szó. Jace az ellenkezőjét
hiszi. Isten ments, hogy egy fickó érdeklődjön és megpróbáljon
beszélni velem.
– Jó estét, hölgyeim – szól egy hang a hátunk mögött. Hátranézek a
vállam fölött, Lance túl közel áll. Nincs rajta egyenruha, amiben a
városban láttam parádézni. Ez a preppy{2} verzió arra a gyerekre
emlékeztet, akivel lediplomáztam. Mindannyiunkra vigyorog, de rám
szegezi a tekintetét. Próbálom elfojtani a borzongást.
– Helló, Lance. – Molly leheletfinom hangon, féktelen
vágyakozással üdvözli.
Érdekes.
– Szia, Molls – bólint Lance, közben leveszi rólam a tekintetét.
 – Ma este szolgálaton kívül? – pörgeti hajtincsét az ujjára.
– Még mindig járőrözőm, csak ez másfajta. – Egy pillanatra
megbámul minket, és túlságosan erkölcstelen módon nyalogatja az
ajkait.
Undorító.
– Hallottam, hogy bevitted Grady Bowent a minap – piszkálja Lacie
a körmeit.
A figyelmem egy pillanat alatt éled fel.
– Persze, ő akarta. Több vádpont megszegése miatt letartóztattam.
Öröm volt megbilincselni.
Lance túl büszke magára.
– Mit csináltál? – önti el tüzes forróság az ereimet.
Lance elsápad a felcsattanásomra.
– Megérdemelte.
– Ezt nagyon kétlem – fonom keresztbe a karomat
– Még mindig őt véded? – von kérdőre. A meglepődés leolvad az
arcáról, helyette egy heves éles fény suhan át a tekintetén, amivel meg
akar félemlíteni.
Lance kérdése pattogó ostor, amely átszeli a közöttünk lévő
távolságot. Sokan valószínűleg meghátrálnának az ellenséges
kijelentésétől, de én nem tartozom közéjük. Kihúzom magam és
hunyorítva nézem.
– Természetesen. Grady a barátom. – Majdnem megfulladok az
utolsó szótól.
– Milyen kibaszott pazarlás – motyogja.
– Ajjaj – suttogja Molly.
Tekintete megakad valamin a hátam mögött. A tarkómon a szőr
egyedül ettől a pillantástól áll fel. Borzongás hullámzik végig rajtam, a
balzsamos hőmérséklettől függetlenül. Amikor követem a tekintetét, a
gyomrom összerándul. Grady pár méterre van tőlem. Sötét felhők
ködösítik élénk szemeit. A szívem hatalmas ütemben dübörögni kezd.
Megsemmisül a haragom, mert minden koncentrációm rá
összpontosul. Senkinek sincs joga ilyen jól kinézni egy egyszerű
pólóban és farmerben. A haja nedves, a sötétszőke szálak rendetlenül
állnak a fején. A vastag borostától idősebbnek és keményebbnek
tűnik. Megfeszített izmai készen állnak elhárítani bármilyen
fenyegetést. Grady Bowen olyan, mint egy ízlésesen becsomagolt
küldemény, minden réteget le akarok tépni róla, ami elrejti őt. Már
több mint egy hete nem láttam a szüleimnél. Kezdtem azt hinni, hogy
csak kísértés, a képzeletem szüleménye. De itt áll, készen arra, hogy
kirobbanjon a düh belőle.
Megpróbálok nyelni, de a torkom túl száraz. Hogyan lehet még
mindig ilyen hatással rám?
– Beszélhetek veled kint, Sutton?
A hangja! Te szentséges ég! Egyszerre bársonyos és megnyugtató,
érdes és modortalan.
– Oké – csúszok le félig a székről, de Lance elzárja előlem az utat.
– Mi a faszt csinálsz itt, Bowen? – A hangja kemény és vádló.
Egy kicsit sem érdekel.
– A köztulajdonba lépés hirtelen bűncselekmény? – Grady válasza
csípős.
– Nem – mordul fel Lance.
– Akkor törődj a saját dolgoddal – dörren rá Grady.
– Én voltam itt előbb. – Lance viselkedése hasonlít egy sértődött
gyerekre, a megjelenése egyáltalán nem vonzó. A duzzogó
arckifejezésétől megdöbbenek. Molly és Lacie hozzám hasonló
reakciót mutatnak. Örülök, hogy a vörös hajú barátnőm észhez tért.
– Nem számít, Sutton velem jön! – jelenti ki Grady, és előre megy.
Amikor kimondja, a helyemre akarom ragasztani magam.
Ó, kit akarok átverni? Egy pillanat vele kettesben, megér egy apró
ütést a női büszkeségemen.
Elsuhanok Lance mellett, és követem Grady impozáns alakját a
tömegben. A bátyám vigyorog, amikor elmegyünk mellette. Küzdők a
vágy ellen, hogy lebuktassam. Teljesen világos, hogy köze van az
előző jelenethez.
Grady kicsapja a sikátorba vezető ajtót, szorosan követem, majd a
téglafalnak támaszkodom. A hőmérséklet lehűlt, a hideg levegő
jólesik felforrósodott bőrömnek. Velem szemben áll, a legnagyobb
helyet hagyva közöttünk. Figyelmen kívül hagyom a kínzó érzést,
amit a távolság okoz. Mit is vártam valójában?
Vonásai a közömbösség és kőkemény acél maszkját viselik, nem ad
semmit anélkül, hogy kérném. Nem tudom, miért hozott ide. A görcs
fájdalmasan összehúzódik a gyomromban. Miért olyan nehéz ez? A
feszültség egyre növekszik a levegőben, egy élő fenevad, aki távol tart
minket egymástól.
A csend kitágul és túlcsordul a szűk résen. A torkom összeszűkül,
és próbálom eltűntetni a duzzadó csomót. Végül Gradyre pillantok
szempilláim alól. Reszketeg sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor látom,
hogy bámul.
– Helló, Gray – köszönök ugyanúgy, mint amikor legutóbb hasonló
patthelyzetbe kerültünk. Megremeg a lába. Kíváncsi vagyok, hogy
megint elmenekül-e. De mozdulatlan marad a betonon.
– Helló, Sutton. – A hangja halk, mély és megtévesztően lágy.
Annyi mindent el akarok neki mondani. Az elmúlt négy év
legfontosabb eseményei halmozódnak az agyamban, eltorlaszolva a
fogaskerekeket, így csendben maradok. Egy érzés erősödik a sok
közül. Hiányzott. A szavak felkapaszkodnak a torkomon, akaratomon
kívül buggyan ki belőlem:
– Hiá…
– Örülök, hogy ki tudtalak hozni – szólal meg ugyanabban a
pillanatban, így félbeszakítja a mondandómat.
– Ezt, hogy érted? – ráncolom a homlokom.
– Biztos vagyok benne, hogy Lance durva mesékkel szórakoztatott.
Átkozott kígyó.
– Tényleg bevitt a fogdába?
– Nem ez volt az első alkalom – horkant fel.
– Milyen vádakkal?
– Baromsággal. Nem volt semmi ellenem. Wilson főnök egy órával
azután, hogy megérkezett az rendőrőrsre, elengedett
– Ezért nem kap figyelmeztetést vagy valami ilyesmi? – Érzem a
keserű ízt a nyelvemen. Jobban kellene törődnie Lance-nek azzal,
hogy jó rendőr legyen.
 – Aggódsz érte? – ejt csapdába mély smaragdzöld tekintetével.
– Egyáltalán nem – válaszolom határozottan.
– Át akarsz verni?
– Nem igazán számít. Van még valami, amit meg akartál beszélni?
– dörzsölöm meg lüktető halántékomat.
– Elég józan vagy ahhoz, hogy emlékezz erre a beszélgetésre? – löki
el magát a faltól.
– Csak egyet ittam, kösz – forgatom a szemem.
– Nem tudtam, hogy az a szarházi zsaru, mennyi italt vett neked.
– Várj, féltékeny vagy? – kérdezem mosolyogva.
– Teljes kibaszott mértékben. Flörtölt veled.
Tátva marad a szám, szavai átsuhannak a fülemen, nem vagyok
biztos benne, hogy jól hallottam.
– Mi-micsoda?
– Maradj távol Lance-től.
– Elárulod, hogy miért?
Egyáltalán nem érdekel, hogy azzal a dinkával lógjak. Sokkal
inkább érdekel, hogy többet tudjak meg Gradyről.
– Mert nem tetszik. Ahogy Jace-nek sem – vonja meg a vállát
– Miért?
– Mert azt mondtam!
– Már van egy védelmező bátyám. Nem keresek másikat – emelem
fel az állam. Nem volt szép, ilyet mondani.
Grady belép az aurámba, az állkapcsa lüktet, arany lángok és zöld
láva kavarog a szemében.
– Sokkal rosszabb vagyok, mint a bátyád.
– Mi-miért? – Ez egy túl népszerű szó a mai napon tőlem.
– Sokkal több vesztenivalóm van.
Szavai mélyen, egy titkos részembe hatolnak.
– Mondd el – suttogom.
Közelebb hajol, erősen fás illatú parfümje elárasztja a levegőt,
ismeretlen hatást vált ki a közelsége. Alig van némi távolság
közöttünk. Majdnem hozzáérek, de Grady pislog, és a varázslat
elillan. Tesz egy lépést hátra.
 – Mit akarsz, mit mondjak? Hogy sajnálom? Idióta vagyok? Mert
nem vagyok az. Az életem tele van megbánással, Sutton. A lista soha
nem ér véget. De van valami, ami miatt sohasem fogom rosszul érezni
magam.
Borzongás szalad végig a gerincemen. Nincs rá szükségem, hogy
megkérdezzem, mégis gondolkodás nélkül teszem fel a kérdést:
– Mi az?
– Visszautasítottalak, Sutt. Sokkal jobbat érdemelsz, mint egy olyan
csavargót, mint én. Remélem, megtaláltad.
Elfordítom a tekintetem, a lila és vörös foltokra koncentrálok a
horizonton.
– Igen, megtaláltam.
Az álmaimban, az ő emlékével.
Grady hallgatásba merül, és a csend elhúzódik. Rápillantok, és
olyan intenzitással bámul rám, amitől minden porcikám felizzik.
Mélyreható tekintete meggyógyítja a legnagyobb fájdalmat. Bárcsak
lennének emlékeim az ajkai érintéséről.
– Az jó – bólint. – Mondtam, hogy keress egy férfit. Nem akarok
rohadt nagy seggfej lenni. Még akkor sem, ha valószínűleg az
ellenkezője látszik annak, amit gondolsz. Ami fontos, az a
boldogságod.
A mélyen magamba temetett romantikus énem életre kel. Ajkaim
ostoba csábító vigyorra görbülnek a férfira, aki csak a homlokát
ráncolja velem szemben. Milyen bosszantó! De lehet, hogy rájöttem
valamire.
– Nos, ebben az esetben, mondj nekem egy saját boldog valamit –
harapok az alsó ajkamba.
– Ezt már befejeztük. Évek óta nem hallottam – rázza meg a fejét.
– Kinek a hibája ez? – kérdezem.
– Az enyém, természetesen. Nem kell ez a vádaskodó játszadozás. –
A fény kialszik a tekintetéből. Belefájdul a szívem, ahogy látom
eltűnni a közöny átkozott maszkja mögött. – Minden az én hibám.
– Ez nem igaz – lépek előre, de ő tovább hátrál.
– Nem számít, Sutt. Menj vissza a barátaidhoz. Ne törődj azzal a
szemétládával, ha valami szart akar – biccent az ajtó felé.
– Hova mész? – fűzöm össze az ujjaimat.
– Haza.
Tudni akarom, hol hajtja le éjszaka a fejét. Kétségbeesetten hallom,
ahogy újra elismeri a féltékenységét. Több igazságra van szükségem
tőle. A lehetőség adott, de szó nélkül elfordul.
– Hé, Gray? – Megáll, de nem fordul meg. – Ne legyél idegen, oké?
A vállai leeresztenek a kérésemre. Visszanéz rám apró vigyorral az
ajkán.
– Nem ígérek semmit.
Melegség csiklandozza a belsőmet, szavainak zümmögése
simogató. Ezt el kell fogadnom. Egyelőre.
A Grady-köd elhalványul, és újra tudomást veszek a környezetről.
Egy motort pillantok meg. A króm megcsillan a lámpája alatt. Grady
odalép, és átveti egyik lábát az ülésen, biztos vagyok benne, hogy a
szemeim tágra nyílnak.
– Meglepődtél? – fogja meg a fényes fekete sisakot.
– Igen, nagyon – bólintok.
– Veszélyes és kaotikus. Jól áll nekem – simogatja meg az
üzemanyagtartályra festett narancsszínű lángokat.
Esélyt sem ad, hogy válaszoljak. A motor dübörögve életre kel, és
kihajt vele a sikátorból. Némán állok, tátongva a nyomában maradt
porfelhőben.
Mi a fene történt, amíg távol voltam?
 6.

Grady

Boldog valami # 32: Házilag készített étel. Még jobb, ha mások is

ülnek az asztal körül, hogy együtt élvezzük az ízét.

A feszítővasat egy újabb korhadó padlódeszka alá dugom, a régi fa

könnyedén felszakad, majd ledobom a mellettem növekvő kupacra.
Már órák óta csinálom ezt, és alig haladtam valamit. Ha ez így megy
tovább, a körbefutó veranda soha nem lesz felújítva, mint a ház többi
része.
A gyomrom hangosan korog, de amíg nem vagyok készen, nem
hagyhatom abba. Két nappal vagyok lemaradva, szükség van egy kis
látszatra, hogy haladtam valamennyit. Jace legutóbbi ajánlata, hogy
segít, most sokkal vonzóbbnak tűnik.
A tőlem néhány lépésre fekvő Medve felugrik a puha zöld gyepről,
halk morgás tör fel a torkából, feje oldalra rándul, fülei élesen
radaroznak a magasban. Mielőtt pisloghatnék, már szalad az érkező
autó felé.
– A francba – dobom el a szerszámot. – A fenébe! Medve!
Üvöltő ugatása visszhangzik a fák között, rohanok, hogy utolérjem.
Mire a házhoz érek, Medve a piros kupé vezetőoldalán, az ajtóra
ágaskodva acsarkodik. A tükröződő szélvédő elrejti a látogatómat.
Közelebb megyek és hunyorítva fürkészem ki ül benne.
Ilyen kibaszottul nincs!
Szépsége összetéveszthetetlen.
Sutton mokka színű haja ragyog a lenyugvó nap fényében, sugarai
vékony csíkot húznak sötét tincseibe, elárasztva mellkasán és nyakán
kivillanó sima bőrét. A vérem nagy része egy helyre tódul a
látványtól. Nyelvemmel követni akarom a sugarak útját. A
rövidnadrágomban a rándulás egyetért a gondolataimmal.
A riadt ugatás visszaránt az erotikus fantáziámból.
Sutton mozdulatlanul a kutyám vicsorgását figyeli az ablakon
keresztül. Úgy tűnik, mintha lefagyott volna. Az ajkát figyelem,
hosszan kifújja a levegőt. Azok a nagy babakék szemei tágra nyílnak,
miközben feszülten veszi tudomásul, hogy megtámadták.
Megmarkolom Medve nyakörvét és lerángatom a kocsiról.
Bivalyerősen húzza a karomat. Összerándul az arcom a fájdalomtól,
mindent bevet, hogy szabaduljon a kezeim közül.
– Uh, helló – tekeri le az ablakot, és kidugja a fejét.
Medve a levegőbe mar a köszönésre, szorosabban fogom.
– Helló, Sutt. Nem számítottam rád.
– Igen, talán telefonálnom kellett volna.
– Jó ötlet lett volna.
– Nem fogod elengedni, ugye? – nézi a mérges kutyát az
oldalamon.
– Ez attól függ. Mit csinálsz itt? – rejtem el a mosolyomat.
– Gondoltam, behozhatnánk az elmaradásunkat. Régen barátok
voltunk.
Nem hangzik túl jól. Ez a kifejezés nem illik ahhoz, ahogyan én
elképzeltem az életemben. A plátói kifejezés sokkal jobb lenne.
– Azok voltunk?
– Szeretném azt hinni, hogy így volt.
– Akkor rendben.
– Hoztam neked vacsorát – emeli fel a táskát.
Az olvadt sajt és fokhagyma keverékének illatát habozás nélkül,
mélyen szívom magamba. Újabb korgás remegteti meg a gyomrom.
Medve szánalmas nyüszítő hangot ad ki.
A francba, mindkettőnket megbolondít!
– Mi van benne?
Hülye kérdés, úgy viselkedem, mintha nyitnék felé.
– Anya lasagne-ját készítettem – emeli magasabbra a táskát.
 – Te csináltad?
– Igen – bólint.
– Nekem?
Ez egyre édesebb lesz.
– Nos, igen – harapja be kívánatos alsó ajkát. – Régen ez volt a
kedvenced nálunk.
– Már nem is emlékszem, mikor ettem legutóbb. – Egy mélyen
összetört darab, fájdalmasan csavarodik bennem.
– Gondoltam, hogy régen.
– Miből? – bámulok rá.
– Úgy tűnik, mással voltál elfoglalva – int a ház felé.
Lágy tónusa nyugtatóan hat rám, nem tudok ellene érvelni. A tűz
az ereimben mérséklődött, de a vágy forróbb, mint korábban. Ez a
lány elemi szinten ér el.
Kihúzom magam, hogy elrejtsem a bizonyítékot.
– Igen, lefoglalom magam.
– Nem baj, hogy beugrottam? – pillant rám aggódva.
Nemet akarok mondani, de valójában szörnyű ötlet. Az, hogy itt
van nálam, egy invázió. Nincsen olyan verzió, amelyikben ez jól
végződik. Már a nyelvemen göndörödik a válasz, de végül lenyelem
egy vállrándítással.
– Azt hiszem.
– Kiszállhatok?
– Miért ne tehetnéd?
– A kutyád nem nagyon kedvel – mutat Medvére.
– Csak engem véd – borzolom fel a szőrét a fején.
– Nem jelentek fenyegetést.
Halk nevetése egy szirén énekeként hat rám, tehetetlen vagyok
ellene.
– Biztos vagy benne?
– Igen – remeg meg a hangja zavartan.
– Gyere – hívom, hogy jöjjön.
A mozdulatai merevek és robotikusak. Kinyitja a csikorgó ajtót,
olyan ütemben, hogy leszárad a festék róla. Még lassabban lép ki a
kocsiból.
– Nem kell aggódnod. Erősen fogom – kuncogok.
– Oké. Nem igazán félek, de elég eltökéltnek tűnt, hogy
megszabadul tőlem – enyhül kicsit a feszültsége.
– Leginkább csak a látszat miatt van. Nem biztos, hogy bárkit is
bántana. Teljesen szelíd velem – pillantok a megbízható társamra.
Sutton nem nyugszik meg teljesen.
– Mi a neve?
– Medve.
– Illik rá – mosolyog. – Megsimogathatom?
– Próbáld meg – fogom szorosabban Medve nyakörvét.
– Igazán jó házőrző lehet.
– Nem sok látogatóm jön, így ezt nem próbálták ki és tesztelték
gyakran. Az a dolga, hogy elrettentsen.
– Hogy biztonságban legyél. Mindig is akartál egy kutyát – tesz egy
lépést közelebb.
Ezek a séták az emlékek útján, a pajzsomat döngetik. Egy állandó
harc, hogy a helyén tartsam a képeket, amikor ő itt van. Kényszerítem
az arckifejezésemet, hogy rezzenéstelen maradjon.
– Az eddigi legjobb döntésem. Nagyszerű társaság.
– És nagyon helyes – harsogja Sutton, miközben közeledik.
– Ne simogasd rögtön, hagyd, hogy előbb megszaglásszon.
Medve csahol és húz Sutton felé.
Sutt, kinyújtja az ujjait Medve irányába, az állat megszagolja a
kezét, és a harciassága összeomlik. A következő pillanatba boldogan
csóválja a farkát és örömtáncba kezd. Vonakodásának utolsó szálai
pillanatokon belül a semmibe tűnnek. Az egész teste elkezd kígyózni
az örömtől, ami eddig csak akkor történt, ha megbízható
szövetségesre tett szert. A seggét rázza, hogy kitöltse a maradék
helyet közöttük. Erőfeszítése akkor válik sikeressé, amikor Sutt
letérdel előtte. Ha nem vigyáz, száz font németjuhász fog az ölébe
ülni.
Szerencsés, kibaszott korcs.
– Olyan jó fiú vagy – vakarja meg a füle tövét.
 Biztos vagyok benne, hogy Medve, cserébe szédítő mosollyal
ajándékozza meg. A bizalmába férkőztek, és fogalma sincs róla.
Sutton túl lefoglalt ahhoz, hogy elhárítsa a nyáladzó csókjait. A
kuncogása azt súgja, hogy nem nagyon bánja.
– Miért aggódtál, Gray?
– Mintha egy perce még segítségért sikítottál volna – fonom össze a
karomat. – Egyértelműen én vagyok az, aki túlreagálta.
Medve leveti magát a lábai előtt, és a hasát kínálja dörzsölésre.
Neki annyi. Jól ismerem az érzést.
Sutton nem habozik, megtalálja az érzékeny pontot, amitől a kutya
lába jólesően megremeg.
– Mindig ilyen könnyen megbarátkozik az idegenekkel?
– Azzal a néhánnyal, akivel találkozott? Egyáltalán nem. Jace-t még
mindig megmorogja, ha szórakozik velem.
– Nagyszerű emberismerő.
– Igen, az – bámulom a boldogságtól sugárzó mosolygós arcát.
– Köszönöm – pillant fel hosszú szempillái alól.
– Szóval, rám találtál. Most mi lesz? – fordítom el a fejem.
– Csak viszonzom a szívességet. Úgy gondolom, hogy ez így
igazságos, mivel legutóbb te is megkerestél – áll fel, és ismerős játékos
mozdulattal megbök.
– Az más volt – felelem.
A bátyja miatt tettem, nem mintha tudnia kellene róla.
– Nos, igen. Kicsit felesleges volt lenyomozni a bárban. De én
figyelmen kívül hagyom.
– Én pedig figyelmen kívül hagyom a birtokháborítást.
– Ez egy kicsit drámai.
– Sosem unatkozom – mutatok a körülöttünk lévő területre.
Sutton követi a mozdulatot, és kíváncsi fény csillan a tekintetében.
– Körülnézhetek?
Nem vagyok felkészülve a kérdésére. Magam előtt látom a rengeteg
hibát és javítanivalót a házon. Mi a jó abban, ha látja? Aztán
tekintetem a lelkes babakékre szegeződik. A csillogó szemei
bevonzanak, megnyugtatják a lélegzetem. Ő Sutton. Ő a motivációm,
az egész mögött. Miért ne mutatnám meg neki?
Mert túl mélyre fog ásni.
Elhessegetem a figyelmeztetést, de a kétségek béklyói
megmaradnak.
– Nem hűl ki az étel?
– Megmelegíthetjük, nem bánom – kapja fel a táskát.
– Rendben, menjünk.
Sarkon fordulok, és a hátsó udvar felé lépkedek. Sutton szandálja a
földhöz csapódik, ahogy sietve próbál utolérni. Medve előttünk megy,
örömmel mutatja az utat. Megállás nélkül elhaladunk a ház mellett.
Nem foglalkozom a szekrényből előkerülő csontvázakkal. Átvezetem
a gyepen, a nap utolsó sugarai megfestik a füvet. A zihálása
összeszorítja a zsigereimet. Bassza meg, ez a kapcsolat egy labirintus,
amit sosem fogok megfejteni. Egyetlen hangja megzavarja a normális
működésemet. Sértetlenül átvészelni az estét, nagy teljesítmény lesz.
– Ó, istenem! – A meglepettség több oktávra emeli Sutton
hangszínét.
Amikor ránézek, kezét a szájához szorítja és döbbenten bámulja az
elénk táruló élénkzöld és kék színben pompázó tájat. Csendben
maradok, és a tó csillogó felületére koncentrálok. Bizsergés szalad fel a
gerincemen, visszaemlékezem a pillanatra, amikor első alkalommal
láttam ezt a festői tájat. Harminc perccel később megvettem a helyet.
Csendben állunk egymás mellett, megnyugtató és könnyű elveszni
benne. Figyelem, ahogy Sutton mindent magába szív, a rozoga
dokktól, a hatalmas tölgyig, ami benyúl a partról a tó fölé. A
csodálkozástól a rózsaszín a legszebb árnyalatával színezi az arcát.
Minden részletet felzabál, mintha egy ízletes étel lenne. A büszkeség
azzal fenyeget, hogy szétszakítja a mellkasomat. Talán gyakrabban
akar majd meglátogatni. Lerázom az idióta gondolatot. Bármilyen
gyönyörű is a látvány, ő nem tartozik ide. Elég nevetséges elhinni,
hogy tényleg ezt akarná. Nem hagyhatom, hogy beleessek ebbe a
csapdába.
– Tehát – töröm meg a varázslatos buborékot. – Mit gondolsz?
– Ez a hely ismerős. Nem furcsa? Mint egy álomkép. Annyi
mindent szeretek benne – folytatja a bámulást.
A testem minden porcikája ellazul. Kifulladtam anélkül, hogy
megmozdítottam volna egyetlen izmomat. Nem álltam készen erre a
válaszra. A pokolba is, valószínűleg soha nem is fogok. Ha Sutton
alaposabban figyel, látni fogja az igazságot.
– Ez egy rejtett gyöngyszem. Szép találat, Gray.
Nem veszi észre, hogy a harc darabokra tép.
– Silo Springsben maradsz? – csúszik ki figyelmeztetés nélkül a
kérdés a számon.
Mi a francért foglalkoznom vele? De nem hagyom abba. Nincs
megállás.
Sutton rám villantja azokat a mélyreható babakékeket. Majdnem
összerogyok az erejüktől.
– Ez a tervem. Miért?
– Csak kíváncsi vagyok. Elmentél a suliba. Nem voltam benne
biztos, hogy hol horgonyzol le – köhögök zavartan az öklömbe.
– Ez az otthonom. Nem biztos, hogy képes lennék új életet kezdeni
egy másik városban. Legalább egy hónapig a szüleimnél leszek,
közben keresem a saját lakásomat a városban – ráncolja össze a
homlokát.
– Mit fogsz dolgozni?
– Saját vállalkozást indítottam médiamarketing területen.
Többségében online működik, így rugalmas, bárhonnan végezhetem.
Sok szervezéssel és tervezéssel jár. Márkák építése és termékek
értékesítése. A legtöbb ügyfelem író. Nagyon remélem, hogy találok
lakást a belvárosban, ahol van a közelben étterem vagy kávézó. De
nem vagyok túl válogatós – tart egy kis szünetet. – Uh, sajnálom, csak
fecsegek. Nem akarlak untatni.
Ez az utolsó dolog, amire képes. Egész éjjel hallgatnám, ahogy a
munkaköri teendőit sorolja. Egyértelműen rajong érte. Egyre forróbb
lesz a vérem, ahogy figyelem mennyire lelkes.
Megkeresem a leesett állam, hogy lazán beismerjem az igazságot,
de helyette összeszorítom a számat és elfordítom a fejem.
– Nem untatsz. Nem vagyok meglepve, hogy szárnyaló munkát
találtál. Én még mindig árkokat ások – emelem fel a hüvelykujjam a
hátam mögött.
– Szó szerint építed a jövődet, és örülök, hogy Silo Springsben
vagy. Ki akarna máshol élni?
– Rengeteg ember – horkantok fel.
– Mint például?
– Én!
– Hogy mi? El fogsz menni? – kérdezi elkerekedett szemekkel.
– Nos, nem holnap, de hamarosan készen állok az indulásra.
– Van egy darabod a paradicsomból. Hol találsz még egy ilyet? –
nyújtja ki a karját maga előtt.
– Úgy hallottam, Minnesotában sok tó van – fúrom a csizmám orrát
a földbe.
– És seggfagyasztó tél.
– Nem zavar.
Érzem, ahogy áthatóan bámul rám. Minden erőmre szükségem
van, hogy elkerüljem a tekintetét.
– Azt hittem, hogy életed végéig itt leszel – suttogja.
Belehalnék, ha itt maradnék, és az első sorból nézhetném végig,
ahogy családot alapít. Nem vagyok elég erős, hogy szembenézzek egy
ilyen kínzással.
Az epe égeti a torkom.
– Nem, semmi nincs, ami idekötne.
– Akkor találd meg az értelmét – hökken meg.
– Ne tegyünk úgy, mintha lenne okom maradni, Sutt.
– De mi van, ha mégis?
– Nem akarom megtudni – túrok bozontos hajamba.
– Talán találsz egyet.
Lágy szavai megpróbálják feléleszteni az idetartozás látszatát.
Könnyű lenne egyetérteni vele. Könyöröghetnék neki, hogy az enyém
legyen. Képes meggyógyítani a fájdalmat, ő az egyetlen boldog
valamim. Egy kis ideig teljesek lennénk, de végül neheztelni kezdene
rám.
Képtelen vagyok ránézni. Valószínűleg a remény tükröződik az
égszínkék tekintetében.
– Kétlem. Ebben a városban nincs hely számomra. Semmi sem
változott.
– Én az ellenkezőjét gondolom. Nyilvánvalóan különböző emberek
vagyunk – mutat a felhajtón parkoló motoromra.
– Igazad van, ez nem az én hibám. Gyakorlatilag idegenek vagyunk
– hunyorítok rá.
– Én nem mennék olyan messzire. A fiú, akivel felnőttem, ott
rejtőzik. Szeretném tudni, milyen ember lettél – fordul felém.
– Az a gyerek már rég elment. Mindent magával vitt – motyogom.
Egy pillanatig csendben marad.
Ezt elrontottam, többnyire szándékosan. Nincs értelme úgy tenni,
mintha bármit is megkaphatnánk együtt.
– Szeretném ezt én eldönteni – szegezi a tekintetét a partra.
Rosszalló morgást kap válaszul tőlem. – Nos – sóhajt hosszan –
nagyon szép ez a hely.
A dühöm csillapodik, ahogy biztonságosabb talajra vetődünk.
Törekszem nem engedni, hogy a testtartásom megereszkedjen.
Ezt meg tudom oldani.
– A ház nem szép? – Megfordul, hogy megnézze. Az ajkai elválnak,
de nem jön ki hang a torkán. Elkerekedett szemekkel és összefont
karokkal némán áll. Szinte hallom a lehetséges finom válaszokat, amit
próbál előkotorni. – Csak baszakodok. Tudom, hogy egy romhalmaz.
– Inkább úgy néz ki, mint, ami felújítás alatt van. És hogy
igazságosak legyünk, csak kívülről láttam – ráncolja a homlokát.
– Talán ennünk kellene – dörzsölöm meg a tarkóm. – Szeretnél
bejönni?
– Már azt hittem, sosem kérdezed meg – indul el visszafelé.
 7.

Sutton

Boldog valami #108: Érezni, ahogy a szél belekap a hajamba,

miközben a lovammal körbefutom a hordókat.

A csizmám alól porfelhő száll fel, amint a talpam megérinti a talajt.

A nyári meleg, a kevés esővel beton keménnyé változtatja a bolyhos
homokot. Meg kell öntöznöm a talajt a következő kör előtt. Nem
mintha szándékomban állna Daisyt gyorsabban hajtani, hogy úgy
vágtázzon, mint egy antilop. Az ügetés és a hordó kerülgetés utáni
vágyam meghalt, Pagoval együtt. Már csak szigorúan a lovaglás
élvezete miatt ülök nyeregbe.
Megfogom Daisy gyeplőjét, áthúzom a feje fölött, és elvezetem a
pihenőoszlophoz. Bársonyos orrával megböki a zsebemet, hogy nasit
kérjen magának. Nevetve leveszem a kantárját és adok neki egy kis
csemegét. A lovam megeszi az almás ostyát, míg én lazítok a
kötőféken. Kioldom a nyerget és lecsúsztatom Daisy hátáról.
Megragadom a nyeregalátétet és a közeli állványra teszem. A
mozdulatok automatikusan jönnek, nem számít, hogy mennyi ideje
nem csináltam már. A kora reggeli Nap erősödik, miközben
végighúzom a kefét fényes szőrén. A nyaka még mindig nedves, de
már lehűlt. Májust már hivatalosan is felváltotta a június, és az
elhaladó tavasz elvitte a fennmaradt hideget. A mai nap nagyszerű
lesz a tónál. Nem mintha máskor rossz lenne.
Felbukkannak az emlékeim a korábbi éjszakáról. Ha elég keményen
koncentrálok, még a lassú víz sodrását is hallom a fülemben. Nem
tudtam mire számítsak, amikor elmentem Gradyhez. Semmiképp sem
arra, hogy egy kutya megpróbálja a karmaival letépni az autó ajtaját.
Amikor túljutottam Medve által okozott sokkon és kiszálltam, az
összes levegő kiszorult a tüdőmből.
A háza… a ház.
Olyan, amit egyszer nagyon élénken boldog valaminek írtam le. Egy
csomó felújításra van szüksége, de az alapok mind ott vannak. Láttam
egy új, körbefutó verandát, két székkel a bejárat előtt. A
tartóoszlopokra ráfér a friss festés, de szilárdak. Kíváncsi vagyok,
hogy Grady tervez-e hintát tenni a tó melletti nagy tölgyre. Ha azt
hiszi, hogy nem vettem észre, akkor sokkal elveszettebb, mint
gondoltam.
Daisy meglöki a csípőmet és kizökkent a gondolataimból.
Összerezzenek a hidegtől, amikor újra megbök. Felhevült, izgatott
teste megnyugtató simogatást kér. Eloldom a nehéz kötelet és
elindulok a kapu felé.
– Készen állsz a csavargásra, csinos kislány?
A patái hangos kopogása az egyetlen válasz. Adok egy újabb
csemegét neki és szabadon engedem. Daisy nem habozik. Felrúgja a
hátsó lábait a levegőbe, és elüget, hogy megkeresse a másik lovunkat.
A lendülete lovaglás közben sem változik. Kuncogva sétálok az
istállóhoz.
– Mi olyan vicces?
Felemelem a kezem, hogy árnyékoljam a szemem. Jace a kerítésnek
támaszkodik, és arra vár, hogy közelebb érjek.
– Daisy jókedve – mosolygok.
– Nem sokat van kint. Biztos vagyok benne, hogy feldobta a
gyakorlás – bólogat Jace.
– Úgy tűnt, túlságosan vágyik a figyelemre. Mi történt a
gyerekekkel?
– Anya oktat még néhányszor vele, de a többségük inkább Bustert
választja – vonja meg a vállát.
A másik lovunk egy Appaloosa{3}, és a gyerekek kedvence.
– Szomorú hír Daisynek.
– Itt vagy neki te – fogja meg a vállam.
 – Jó volt újra nyeregbe ülni.
– Nem hiányzik a versenyzés? – Jace kék szeme az enyémbe
fúródik. Most rajtam a sor, hogy megvonjam a vállam.
– Ez attól függ.
– Ő csak egy…
Feltartom a kezem, hogy elhallgattassam.
– Ne is kezd azt a szart! Nem kötődsz az állatokhoz, úgy ahogy én.
Ne ítélkezz többé arról, hogy mit érzek. A lovak olyanok, mint a
kutyák, a család része.
– Neked.
A gúnyolódásával karót szúr a szívembe.
– És minden más gyereknek, akik érzik a kötődést.
Folytatom az utat az istálló felé, hogy azzal lezárjam a beszélgetést.
Jace kocog, hogy utolérjen.
– Ha már itt tartunk, szereznünk kellene egy másik kutyát.
– Úgy érted, anyának és apának?
Anélkül, hogy ránéznék, tudom, hogy a tekintete az üres kennelre
vándorol.
– Minden farmnak szüksége van legalább egyre.
– Nem vitatkozom. Talán egy nagy termetű, aki megvédi a földet.
– Biztos vagyok benne, hogy Maggie soha nem üldözött el senkit –
morogja.
Elmosolyodom, felidézve a régi sárga labradorunkat.
– Igazad van, ez nem az én hibám. Mindenkit szeretett.
– Hallottam, hogy az Allen klán boxereket tenyészt.
– Vagy megkérdezhetnénk Gradyt, hogy honnan szerezte Medvét.
– Találkoztál a kutyájával? – torpan meg hirtelen.
– Persze, a hét elején átmentem hozzá – fordulok vele szembe.
– Minek? – kér számon az arcomat fürkészve. Feszengek a nyomása
alatt. – Várj! Nem azt akarod mondani, hogy még mindig titokban
szerelmes vagy, ugye?
– Mi van? – köhögök, hogy elrejtsem a zihálásomat. – Ez butaság.
Szeretnék a barátja lenni.
Ha más nem is lehetek – teszem hozzá magamban.
 – Biztos vagyok benne, hogy nem érdekli a barátságod. – Jace
nyilvánvalóan túl jól értesült. Szavai pofonként csattantak az
arcomon.
– Közömbös vagyok neki?
– Csak az igazat mondom. Alig látom Gradyt. Mostanában
eltávolodott – fonja keresztbe a karját maga előtt.
– Említette, hogy elhagyja Silo Springst – mormolom.
– Ez nem lep meg – súrolja meg sima állát.
A gyomrom a kavicsos földre zuhan.
– Hogy-hogy nem?
– Grady sosem érezte magát otthon ebben a városban. – Az ajkai
vékony vonallá simulnak.
– Mindig van helye a családunkban.
– Nem biztos, hogy ez elég neki – vallja be lemondóan.
– Bárcsak az lenne – sóhajtok gyötrelmesen, tekintetem a száraz
környezetet kémleli.
– Jobb, ha az energiádat másra használod.
Ez nem tetszik nekem. Egyáltalán.
– De mi van a házzal, amit felújít? Miért foglalkozik vele annyit,
időt és energiát fordít rá, ha csak úgy elmegy?
– A profit miatt – vonja meg a vállát, mire a homlokomat ráncolom.
– Nagyon jó helyen van.
– És akkor mi van? Miért számít ez neked?
– Mert törődöm vele. – A tekintetétől meghátrálok. – Nem úgy!
Évek óta közel áll a családunkhoz.
– Nos, elmentél. A dolgok változnak. Hagyd békén.
Ez volt a kezdeti tervem. Grady Bowen már nem kellene, hogy
érdekeljen. Úgy kellett volna figyelmen kívül hagynom, ahogy ő
került engem. De nem lehet ellenállni az edzett külsejének, és az
acélos arckifejezésének. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy
megnyerem a lottót, és ugyanazon a délután villámcsapás ér,
minthogy sikerül valaha is elengednem.
– Mi történt Gradyvel? – fújom ki lassan a levegőt.
– Nem tudom, mire gondolsz – kapja felém a fejét.
 – Ő nem az a Grady, akit ismertem. Még csak a közelében sincs a
régi Gradynek. Persze, mindig is tartózkodó volt, de most teljesen
más. Kirívóan és drasztikusan más. Miért?
A bátyám nem hülye. Simán le tudja olvasni rólam a
gondolataimat, a homlokomra van írva. Biztos vagyok benne, hogy
hasonló aggályai vannak a barátunkkal kapcsolatban. Lehetetlen,
hogy nem így van. Eltemettem magamban a vágyakozást, hogy látni
akarom Gradyt. Négy hosszú évig harapdáltam a nyelvem, de a
hallgatás nem segített.
– Az emberek nem voltak kedvesek hozzá, Sutt. A többség nagyon
szemét volt, ha őszinték akarunk lenni. Mindig visszatértek a régi
dolgokhoz, az elcseszett életéhez. – Jace élesen fújja ki a levegőt.
A hőség a nyakamba kúszik, miközben próbálok bátorságot
gyűjteni.
– De megbirkózott vele az elmúlt húsz évben. Milyen szörnyűség
történt az utóbbi négy évben?
– Azt mondanám, hogy baromi szar. Bármi is adott neki egy
darabka boldogságot, hirtelen eltűnt. Már leszarja. Nem hibáztatom,
Sutt. Az élet nem volt kedves Gradyhez – fordítja el a fejét.
A csapás gyors és közvetlen. A bátyám többet tud, mint amennyit
elmond? Talán megérdemlem. Magam mögött hagytam Gradyt,
tudva, hogy nincs jó helyen. De teljesen egyértelművé tette, hogy
sosem leszek több Jace kishúgánál. Ennek ellenére a mérgező
bűntudat bekúszik a bőröm alá. Nedvesség tapad a szempilláimhoz
amikor pislogok. Jobban kellett volna próbálkoznom, Grady kedvéért.
Egy görcs összerántja a gyomromat, és élesen szívom be a levegőt. Ha
Jace még nem ismeri az igazi érzéseimet a legjobb barátja iránt, a
beszélgetés folytatása biztosan leleplez.
– Mióta gyárt Grady bútorokat? – Szinte öklendezek a torkomban
lévő szikladarabtól.
– Szép volt, Sutt – horkant fel a hirtelen témaváltásomra. – Az csak
egy hobbi.
– Nem árulja őket?
– Miért? – kérdezi kuncogva. – Venni akarsz pár széket?
 – Talán. Tetszik az ebédlőasztala.
– Grady beengedett a házába? – bámul rám döbbenten.
– Ö… igen – felelem bizonytalanul.
– Huh, soha nem enged be senkit oda.
– Miért? – ráncolom a homlokom.
– Bassza meg, ha tudnám. Grady tényleg elzárkózik.
– Oké, de az csak egy ház. – Ezt a hazugságot elég könnyű volt
kitalálni, még akkor is, ha az igazság a mellkasomban nyugszik.
– Nem neki. Van valami oka, hogy nem enged be senkit az ajtón –
vonja meg a vállát.
– Grady felfordulásnak nevezte. Talán szégyelli megmutatni az
embereknek – mélyesztem a csizmám orrát a földbe.
– Ébresztő! Tényleg azt hiszed, hogy ez az igazság? – néz rám.
– Nem, soha nem érdekelte, mások mit gondolnak – szedem össze
magam.
– Csak néhány kivétellel – mormolja.
A romantizált izgalom felcsap a hasamban.
– Ó, igazán?
– Ne ábrándozz! – forgatja a szemét.
Elég nehéz nem válaszolni, amikor bedobja a csalit, de
megharapom a nyelvem.
– Rendben, biztos vagyok benne, hogy van rá egyszerű
magyarázat. Valószínűleg még nem akarja, hogy bárki is belépjen a
személyes terébe.
– Nem, ez több annál.
Mert különleges számunkra.
Az édes suttogás felmelegíti az arcomat. Ez a valóság túl
erőltetettnek tűnik, mint régen. Elhessegetem a szédült gondolatot, de
muszáj tesztelnem az elméletemet.
– Te voltál bent?
– Egyszer megengedte, hogy használjam a klotyót, amikor ott
voltam segíteni. Nem hiszem, hogy apát vagy anyát meghívta volna.
Kényszerítem magam, hogy az arckifejezésem semleges maradjon.
Mit jelent ez velem kapcsolatban? A pulzusom hirtelen a vadlovak
gyorsaságával vetekszik, az üteme megnehezíti, hogy halljam a paták
dübörgését. Igyekszem, megakadályozni, hogy a gondolatom
kibontakozzon. De ez lehetetlen. Grady alig habozott, mielőtt
beengedett a házába. Ez nagy dolog. Olyan hatalmas. Óvatosan kell
haladnom, mert a helyzet ebben a pillanatban, bravúros.
– Nem kellene csodálkoznom. Gradynek mindenki egy hatalmas
tüske a szemében, kivéve téged. Soha nem volt képes megtagadni
tőled semmit.
Hagyom, hogy szétnyílt ajkaimon át kiáramoljon egy elfojtott sóhaj.
Nem kétséges, hogy az arcom egy érett paradicsom színére hasonlít.
Ennyit a vonzalom titokban tartásáról. Ha beszélni próbálok, felfedem
ezt a színjátékot. Hallgatok, amíg a káosz tovább tombol az
elmémben.
– Jól vagy, Sutt? Úgy nézel ki, mintha egy szellem megijesztette
volna a segged – dönti oldalra a fejét, miközben tanulmányoz.
– Valami olyasmi – motyogom, miután összekaptam magam, hogy
valamit válaszoljak.
 8.

Grady

Boldog valami #41: Gátlástalan nevetés. Soha nem hallhattam

eleget.

Bedobom a csavarkulcsot a szerszámosládámba, és hangos robajjal

lecsapom a traktor motorháztetejét. A délutáni nap könyörtelenül
éget, azonnal perzseli a bőröm, ha kilépek az árnyékból. A motorolaj
vastagon áll a kezemen és az ingemen, bizonyíték, hogy sok mocskos
munkát végeztem. Csak egy válasz létezik, amikor Barry Olsen
megkérdezi, hogy meg tudok-e javítani néhány szart a farmon. Sosem
utasítanám vissza azt az embert, aki gyakorlatilag felnevelt. A
felelőssége nagyobb lett, miután apámat lecsukták.
Az istálló melletti régi rönkpad szinte a nevemen szólít. Leteszem a
seggem az erős fadarabra és a zsebembe dugott rongyért nyúlok.
Legalább öt percig tart, míg kiszedem a körmöm alá szorult mocskot.
Nem tudom, miért zavar ennyire rohadtul. Felemelem a baseball
sapkámat és egy mozdulattal elfedem csapzott hajamat. Rohadt
hosszú a mosási listám otthon, de az egyetlen dolog, amit akarok, az
az alvás. Bár ennél vonzóbb lenne egy bizonyos kék szemű lánnyal
beszélgetni. Az alvásra valószínűleg nagyobb esélyem van, hogy
összejön.
Felmordulok a szaros gondolataimra.
A száraz torkom valami hűvösre vágyik, hogy elmulassza a kaparó
égést. Egy hideg sör még soha nem hangzott jobban. Szerencsémre
Barry tart egy hűtőt az egyik fészerben. Hangosan nyögve felállok és
elindulok arra. Frissen vágott széna és fűrészpor illata keveredik a
párás levegőben, a hőmérsékletet még kellemetlenebbé teszi.
A ház csendes. Egy farmhoz képest meglepően nyugodt és zajtalan.
Biztos vagyok benne, hogy mindenki élvezi a szombati sziesztát,
ahogyan az lenni szokott.
Megigazítom a fejemen a sapkát, a karimát lejjebb húzom, hogy
védjen az erős sugaraktól. Ez a nyár kibaszottul meleg. Hülye lennék
kihagyni, hogy otthon a tóba ugorjak a dokkról. Egyedül. Nem mintha
bárki is csatlakozna hozzám. Nem is akarnám.
A csizmám önszántából botlik meg valamiben.
Ilyen nincs! Ilyen kibaszottul nincs!
Megvonom a vállam és lerázom a csizmámról a szart.
Sutton fészkelte be magát újra a gondolataimba. Az a boldog valami,
amit csaknem egy évtizede suttogott nekem, már történelem.
Bekacsázok az épületbe, egyenesen a hátsó részhez. A nyitott ajtón
elegendő szél suhan át, hogy enyhítse a benti hőséget. Fogok egy sört,
lepattintom a tetejét és bevágódok az egyik kempingszékbe. A
fáradtság beszivárog a csontjaimba, minden porcikám elnehezül. Egy
rövid pihenés nem fog megölni. A számhoz emelem az üveget, és a
torkom élvezi a hideg ital cseppjeit.
Alighogy becsukom a szemem, lépések hangja ráz fel. Barry széles
vigyorral és viharvert arccal tart felém.
– Hé, fiam. Nem gondoltam, hogy még itt leszel.
– Most végeztem. Annak a narancssárga Fordnak jobban kellene
futnia, nem úgy, mint egy harmincéves veteránnak. Megjavítottam a
szivárgást a traktoron – húzom végig tenyerem erős borostámon.
– Megmented a bőrömet. Nem tudok lépést tartani mindennel – ül
le a mellettem lévő székbe, és kényelmesen elhelyezkedik.
– Nem probléma.
– Biztos lenne máshol is dolgod.
Ez nagyon is így van, de nem teher itt lenni.
– Nem számít. Este ráérek, hogy befejezzem otthon a dolgokat.
– Talán itt az ideje megfontolni, hogy felvegyünk valakit a farmra –
fonja keresztbe a karját.
– Valóban? Akár Jace is kaphatna több feladatot legközelebb.
 – Addig álljak fél lábon – horkant fel.
Én is, de ezt nem kell kimondanom. Jace sokat segít, de a gépek
nem az ő területe.
– Akkor még több feladat jut nekem. Nem bánom.
– Mindig is jó gyerek voltál, Grady. Hálás vagyok, hogy itt vagy.
– Ezt nagyra értékelem, uram – húzom lejjebb a sapkámat, hogy
eltakarjam a szemem.
– Semmi hivatalos szarság – játszik a kirojtosodott, szakadt
karimájú kalapjával.
– Csak megszokás.
A pokolba is, mindketten rengeteget tudunk erről.
– Hogy van az anyád? – nyomja szájához az ujját, lassan fújja ki a
levegőt.
Majdnem összerándulok a kérdésére. Nem szívesen beszélek róla,
még csak rágondolni sem akarok. Ha megtenném, egy csomó sötét
szar is előtörne. De Barrynek megvan rá az oka, hogy érdeklődik.
Együtt nőttek fel Silo Springsben. Végignézte a bukását, jóval a
születésem előtt.
– Életben van – nyögöm sóhajtva, felhúzott szemöldökkel. Cserébe
megvonja a vállát. Sok férfi nem beszél az érzésekről, én is közéjük
tartozom. Barry ennek az ellenkezője. Nem tudom megszámolni, hány
beszélgetést folytatott velem a témában, de nem fogok megnyílni, még
neki sem.
– Megértem, fiam. Sajnálom, hogy kíváncsiskodtam. Kérsz még
egyet? – mutat az üres sörösüvegre.
– Nem, egy elég volt. Hamarosan mennem kellene – dörzsölöm
meg a farmerem, próbálom eltűntetni a koszfoltot. Újabb bizonyíték
arra, hogy milyen mocskos vagyok.
Látszólag a semmiből, hirtelen feltűnik Sutton, és bemegy az
istállóba. A nyugalom elillan, a hőmérséklet pedig megemelkedik.
Rohadt dögös. Azonnal rabul ejt lágyan ringatózó csípője.
Rövidnadrágjából kilátszanak napbarnított lábai, kerek popsija. Sima,
bársonyos bőrének látványától megmozdul a farkam. Ezt az
intenzíven heves vágyat, csak ő tudja kiváltani. Lenyelem a számban
összegyűlt nyálat.
A kimerültség minden jele eltűnik Sutton gyöngyöző nevetésétől.
Feje hátrabillen felfedve karcsú nyakát. Sötét hullámos tincsek
keretezik arcát. Az izmaim feszülnek, meg kell erőltetnem magam,
hogy ülve maradjak. Könnyedén elkaphatnám és felvihetném a
szénapadlásra. A mellettem ülő férfinak, valószínűleg sok ellenvetése
lenne erre a mutatványra.
Megkésve veszem észre, hogy Sutton telefont tart a füléhez. Tudni
akarom, kivel beszél. Felszabadultan nevet, egyértelmű, hogy kedveli
a beszélgető partnerét. Dühös zöld szörny növekszik a zsigereimben.
Ha Lance szarhelyettes az, akkor napnyugta előtt meg fogja ismerni az
öklömet.
– Ne vesztegess több évet, fiam.
– Hogyan? – kapom a tekintetem Barryre.
– Nem vagyok vak. Ahogy ő sem. Ne ülj itt és várj a megfelelő
pillanatra, ami talán soha nem jön el. Ha többet akarsz tőle, állj fel és
tegyél érte – emeli az állát Sutton felé.
Ez az ember a példaképem. Az egyetlen apafigurám. A szívem
dübörög a közelgő vihartól. Nem mozdulhatok a lányára. Ennek a
kijelentésnek egyetlen része sem reális. Messziről csodálni is elég
rossz. Bármi több, szigorúan tilos, engedélyt ad vagy sem.
– Ott vagyok, ahol lennem kell – veszem le a sapkám, és szorosan
összecsavarom az anyagot.
És ez az igazság. Mindennek, ami számít, az ellentétes oldalán
állunk. Sutton a szoba túloldalán van, biztonságban és boldogan.
Olyasvalakivel beszél, aki örömet okoz neki. Én mindig csak
baromságot és fájdalmat okoztam. Soha nem érdemlem meg.
– Ne legyél bolond, kölyök – rázza a fejét.
– Jobb így – szorítom össze a fogamat.
Az összes ember közül, aki azért drukkol, hogy együtt legyünk,
pont neki nem kellene köztük lennie. Nem hiányzik az üres hitegetés.
– Ahogy gondolod. Kérhetek egy szívességet, ha még tudsz
maradni?
Hunyorítok rá, próbálom leolvasni az arcáról, mit szeretne. Mint
mindig, most is közömbösen néz, nem mutatja ki a szándékait.
– Persze.
– Van még fél órád?
Nincs, de nem utasítom vissza a kérését.
– Rendben, miről lenne szó?
– Próbáltam sietni ezzel a második vágással. A tény, hogy ebben a
szezonban hármat kapunk, egy csoda. De az egyik kocka bálázó leállt
a hátsó mezőn. Már évekkel ezelőtt le kellett volna cserélnem.
Megnéznéd? Fel kell hívnom néhány embert, és tudatnom velük, hogy
a szénaszállításuk késni fog – vakarja meg a borostát az állán.
Felállok, még mielőtt befejezné.
– Van valami ötlet, hogy mi okozhatja?
– Valószínűleg rossz szíj, vagy valami elzárta a motort.
– Megnézem.
– Biztos? – áll fel, megveregeti a vállam.
– Hogyne. Biztos vagyok benne, hogy nem fog sokáig tartani.
– Nyugodtan mehetsz a négykerekűvel. A kulcsok a gyújtásban
vannak.
– Értettem, főnök – bólintok.
– Bárcsak meg tudnálak győzni, hogy nekem dolgozz – horkant fel.
– Már így is sokkal tartozom.
– Nem beszélünk arról a badarságról – legyint.
– Rendben – motyogom.
– Nemsoká’ utánad megyek. Még egyszer köszönöm, Grady –
fordul sarkon és kisétál.
A fejemben összeállítom, hogy mire lesz szükségem. Kiveszek egy
tiszta rongyot a szekrényből, valószínűleg kelleni fog, hogy letöröljem
az izzadságot és a piszkot. A hátsó zsebembe dugom, míg felveszem a
szerszámokat.
A négykerekű a pajta előtt vár rám. Miután leszíjazom a
szerszámosládámat, a párnázott ülésbe helyezkedem. Hátrafordítom a
sapkám, és indítok. A motor életre kel és erősen vibrál alattam a
jármű. Beletaposok a gázba, és kicsapok a mezőre. A szél vadul
lengeti az ingem vékony anyagát. Néhány pillanatra minden
elhalványul, sokszínű semmivé válik. A színes forgatag közepén,
egyedül csak én vagyok.
Lehúzódom a bálázó mellé. Barry nem hazudott, tényleg le kell
cserélnie ezt a rakás szemetet. Az öreg gépen több a rozsda, mint a
fém. Meglep, hogy ezt a modellt nem dobták ki hamarabb. Biztos
vagyok benne, hogy még a dinoszaurusz korszak előttiről maradt.
Megragadok egy fogót, hosszabbítót és racsnit. Remélem, sikerül elég
jól megjavítanom ezt a szardarabot, hogy aztán befejezzem a hátsó
mezőt. Behajolok a felnyitott elejébe, hogy megtudjam, mi a baj.
Törmelék és valami trutyi folyt szét mindenhova. Mélyebbre nyúlok,
hogy kihúzzak néhány szénacsomót ekkor hangos durranással az
egyik rugó félbeszakad. Csak a bűzös szag figyelmeztet, hogy valami
nincs rendben. A másodperc töredéke alatt a bálázó szája
összezáródik. Két tüske erővel csapódik a karomba, mielőtt még
pislogni tudnék. Vakító kín hasítja át az egész testemet, tomboló
lángok csapnak fel minden porcikámban.
– Bassza meg! – Olyan hangosan fújom az átkot, hogy ég a tüdőm.
Ez az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt fekete foltokat látok.
 9.

Sutton

Boldog valami #131: Csodálatos ajándék, ha másokon is tudunk

segíteni, legyen az bármilyen kicsi.

Vérfagyasztó sikoly hasít fel a csendben. Elhúzom a telefont a

fülemtől, hogy jobban figyeljek. Harlyn továbbra is hadar, nem tudja,
hogy valami elvonta a figyelmemet. Elfordítom a fejem, és várom a
kiabálást. Egy pillanattal később, újabb gyötrelmes üvöltés száguld a
mellkasomba.
– Vissza kell, hogy hívjalak – szakítom meg a hívást és elteszem a
telefont a táskámba, azután a mezők felé rohanok.
A fájdalmas ordítástól a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Gyorsítok
a tempómon, minden levegővétel szinte felgyújtja a tüdőmet. A
kétségbeesés arra késztet, hogy olyan gyors legyek, amiről nem is
tudtam, hogy képes vagyok. Minden múló pillanatban a hang egyre
hangosabb és gyötrelmekkel telibb. Ahogy közeledem, szinte érzem a
rémület szagát.
Feljutok egy kis dombra a hátsó mezőn és feltűnik a régi bálázónk.
Észreveszek egy bakancsot, ahogy küzd a talpon maradásért. A
torkomat fojtogatja a közelgő sírás. Amikor megpillantom Gradyt, a
legrosszabbtól rettegek. Gyakorlatilag a gép elülső részén lóg. Úgy
tűnik, hogy az éles fogak közül, kettő átszúrta a karját. Ebből a
szögből lehetetlen megmondani, hogy a fémtüskék elérték-e a csontot
vagy az izmot. Grady csapdába esett és esélye sincs menekülni. Szinte
térdre rogyok a látványtól.
– A francba, a francba, a francba. Ó, istenem. Tarts ki, Gray!
 A könnyeim megállíthatatlanul mossák az arcomat ahogy egyre
közeledek. Már nem kiabál, ami végzetes figyelmeztetés lehet a bajra.
Megállok mellette és megpróbálom felmérni a sérülését. Az ilyen
balesetek a végtag elvesztéséhez vezetnek. Tisztában vagyok a
mezőgazdasági balesetekkel, ennek a foglalkozásnak ez az egyik
veszélye. Túl gyakoriak a hibás alkatrészek, ez az oka, hogy apám
keményen dolgozik az új alkatrészek tervezésével. Ezzel számolni
kell, de nem lehet rá felkészülni.
– Gray? – szorítom ökölbe a kezem. Mindennél jobban szeretném
megölelni, de az az utolsó, amire szüksége van. Mit tegyek? A
gondolataim messze vannak a valóságtól. Próbálom lerázni magamról
a ködfátyolt. – Tud… öö… Hallasz engem?
Egy izom megrándul az állán, de mozdulatlan marad. Kővé
dermedt, pontosan ahogy tanítják, az ilyen helyzetekről. A fájdalom
elleni küzdelem ronthat a jelenlegi állapoton. Zöld szemei tágra
nyílnak, üresen merednek a semmibe, az arca verejtékes, bőre sápadt
és kísérteties. Az elmém összezavarodik, nem tudom követni a
megfelelő lépéseket. Nem látok túl Grady tehetetlenségén. A
félelmetes lehetőségek, éles agyarkén süllyednek a nyakamba.
Hirtelen erős pofonként csapódik belém, hogy mit kell tennem.
Kapkodva előkotrom a telefont. A kijelző homályos, de nincs
szükségem rá. Remegő ujjakkal nyomom meg a piros gombot.
– 911 tessék! Mi a vészhelyzet?
Úgy érzem, a nyelvem legalább ötszörösére duzzadt.
– A ba… barátom be… beszorult egy széna b-b-bálázóba. Segítségre
van szüksége. Az… azonnal!
– Szeretném, ha nyugodt maradna. Mi a neve?
– Sutton.
– Oké, Sutton. Úton van a segítség. A barátja lélegzik?
Kapkodom a levegőt, próbálok nyugodtan levegőt venni, de nem
enyhíti a lángokat a mellkasomban.
– I-igen!
– Oké, ez jó jel. Képes kommunikálni?
Grady erőlködve nyel egyet, de nem beszél. Elharapom a nyelvem,
hogy visszafojtsak egy újabb zokogást. Friss könnyek gyűlnek össze a
szempilláimon, de nem tudom elpislogni.
– Nem vagyok benne biztos. Nem mond semmit.
– Semmi baj. Ne erőltesse, hogy beszéljen. Csak maradjon vele –
búgja halkan a diszpécser.
Mintha elmehetnék. Elképzelni is lehetetlen.
A szabad kezéért nyúlok, és megdöbbenek. Jéghideg, pedig a
hőmérséklet szinte elviselhetetlenül meleg.
– Maradj velem, Gray – ejtem ki reszketve ajkaimon.
Grady szorítása harmatgyenge. Közelebb húzódok, hogy
megnézzem a sérülését. A vére patakokban folyik, alatta pocsolya van
a fűben, és egyre csak nő. Össze akarok omlani a félelem súlya alatt,
ez nem velem történik meg. Csak elképzelni tudom, milyen
gyötrelmes állapotban van Grady.
– Sutton? Itt van még? – A hang csak egy távoli zümmögés.
– Igen! – Gradyre nézek, miközben válaszolok.
– Nyugodtan hangosítsa ki a készüléket, miközben a barátjával
foglalkozik.
Robotként követem a javaslatát, magam elé teszem a készüléket.
Rápillantok a kijelzőn pörgő másodpercmutatóra. Öt perc telt el.
Grady hamuszürkének és legyőzöttnek tűnik. Vastag, sűrű, fojtogató
felhő ereszkedik ránk. Képes vagyok megtenni bármit, amivel
megmenthetem.
Hol a pokolban vannak?
– A mentőcsapat körülbelül két percre van. Könnyen oda tudnak
jutni? – szakítja meg a diszpécser a növekvő pánikomat.
– A farm végében vagyunk. Van egy út, ami egyenesen idevezet.
Könnyen megközelíthető. Mondja meg a sofőrnek, hogy kövesse a
kavicsos utat. Vagy jöhetnek a privát lehajtón a Batron és Straller
között. Az egyenesen hozzánk vezet, és talán gyorsabb is lesz.
Akárhogy is, csak siessenek. Kérem! – nézek körbe a szabadban.
– Rendben, Sutton! Bármelyik pillanatban megérkezhetnek, csak
maradjon nyugodt.
A hangjának finomságától és mondanivalójától meg kellene
nyugodnom, de a lüktető pulzusomtól alig hallom a szavakat.
– Hallasz, Gray? Minden rendben lesz. Nemsokára itt vannak –
szorítom meg jéghideg ujjait.
Még a saját fülemben is megnyugtatásként visszhangzik.
Behunyom a szemem és némán mantrázom, hogy siessenek.
A visító szirénára kapom fel a fejem, a következő pillanatban
fényeket látok. Egy mentőautó jelenik meg a dombon és vág át a
mezőn, egyenesen felénk.
Könnyes szemmel nézem a kerekek alatt felpattanó köveket. Azt
akarom, hogy gyorsabban jöjjenek, de lehetetlen. Egy
örökkévalóságnak tűnik, míg a szirénázó autó megáll mellettünk.
Három férfi ugrik ki belőle, kék egyenruhában, kezükben a
felszereléssel. Az egyik egy éket cipel és beszúrja a bálázó roncsolt
elejébe. A másik kettő Gradyt vizsgálja. A pulzusát ellenőrzik és a
szemébe világítanak lámpával. Nem tudom mit fecskendeznek a
bőrébe, de bármi is az, erős kell, hogy legyen, mert Grady teste nagy
sóhajjal elernyed. Mindent megteszek, hogy tekintetemmel kövessem
gyors és hatékony mozgásukat. A mellkasomban lévő görcs minden
egyes feszült másodperccel növekszik. Az egyikük hirtelen a
hajtókarra teszi a kezét, készen arra, hogy kinyissa a tüskéket.
Megfulladok egy félrenyelt zihálástól.
– Várjanak! Ez biztonságos?
A magasabb férfi felhorkant.
– Minden tiszteletem az öné, de hagyja, hogy tegyük a dolgunkat.
Mély tónusú hangja nem oszlatja el az aggodalmamat. A
pillantásom Grady és az idegenek között pattog. Bárcsak olyan
állapotban lenne, hogy megmondja mi lenne a legjobb neki. Nem
tudom a látottakat feldolgozni, hiába zajlik a szemem előtt. Felesleges
erőlködnöm. A véleményem szart sem jelent, ők döntenek helyettem.
Az ellenszenves fém megcsikordul és elengedi Grady karját. Amint
a fém tüskék kihúzódnak, sebeiből bugyog a vér. A két mélyedés egy
mérges harapásra hasonlít. Remegés hullámzik végig a testén, de
csendben marad. A bálázó halálos karmairól csöpög a támadás
bűnjele. Az ebédem azzal fenyeget, hogy újra visszaköszön.
Megborzongok és elfordítom a tekintetem.
Grady teste elernyed, lábait elhagyja az erő és nekidől a mögötte
álló férfinak. A másik mentős egy hordágyat csúsztat az őt tartó férfi
mellé. Grady ledől a hordágyra és úgy tűnik, megkönnyebbül a fekvő
helyzettől. A szempillái lecsukódnak, miközben keservesen felnyög.
Leszíjazzák, amikor elveszíti az eszméletét. Vére folyóként
csordogál a karján. Az émelygés hullámai a gyomrom falába
ütköznek, soha nem voltam gyenge, de most Gradyről van szó.
Sérülése látványától összeomlik minden védekezési reflexem.
Tapasztalt mozdulatokkal beteszik a mentőautóba, látszik, hogy
rutinosak. Nyilvánvaló, hogy gyakran néznek szembe hasonló
helyzetekkel. Szomorú, de reális.
Olyan szófordultokat használnak, amit nem értek, de minden
második mondatból kiszűrt szó, tartalmaz egy pozitív megerősítést.
Elkerülte a csontot.
Nem kritikus.
Megmenthető a karja.
Maradandó károsodás nem valószínű.
– Szóval, rendbe fog jönni? – lépek hátra, hogy ne legyek az
útjukban.
– Igen, abszolút. Be kell vinnünk a kórházba, hogy összevarrják. De
ez az alapvető eljárás. Nagyon szerencsés. A barátja pár nap múlva
olyan lesz, mint új korában – mosolyog a zömök férfi. Az elhangzottak
megnyugtatnak. Nem javítom ki, hogy a beteg, nem a barátom.
– Ez igazán jó hír – simítok néhány tincset a fülem mögé.
– Egy ideig eszméletlen lesz. Ezt a sokk és az adrenalin okozza.
Nagyon gyakori reakció. Morfiumot kap a fájdalmaira.
– Tehát nincs miért aggódnom? De mégis, hogyan tegyem?
– Nincs. Az orvosok elvégeznek még néhány vizsgálatot, hogy
biztos legyen – vonja meg a vállát.
Üres tekintettel meredek rá. Az ördögbe is, mennyi ideig fog
tartani? Grady órákig eszméletlen lesz az ismeretlenben.
– Rendben – motyogom.
Szó nélkül elfordul és elindul a mentőautó felé.
 Ennyi?
Int, hogy kövessem, de dermedten állok.
– Velünk jön? – pillant hátra a válla felett.
Csak pislogok rá, miközben zúg a fejem.
– Ho… Hova?
– A kórházba! – Barátságos hangjából érzékelem, hogy ennek
egyértelműnek kellene lennie. – Utazhat hátul vele.
– Re… rendben – lépek előre.
Bólint, és elindul a sofőr oldali ajtóhoz. Remegő lábakkal mászok be
a mentőautóba. A térdeim összeütköznek, miközben a hideg
fémpadon ülök. A légkör olyan kórházias és steril, kivéve a középen
fekvő férfi. A bicepsze köré egy mandzsettát tettek fel, és ép alkarjára
egy csövet rögzítettek.
Fülsiketítő hangon csapódik be mögöttem az ajtó. Csak mi ketten
vagyunk, az egyikünk ébren van, a másik pedig eszméletlen.
Számtalan pozícióban képzeltem el magunkat. Ez soha nem volt a
listán.
Grady kezéért nyúlok, szorosan megfogom. Nincs tudatában azzal,
hogy mi van körülötte. Kétlem, hogy értékelné, itt vagyok mellette.
Zavart, nyugtalan és ideges vagyok. Valószínűleg íratlan szabályok
vonatkoznak az ágy mellett ülőkre. Talán meg kellene nyugtatnom.
De visszaránt a földre, még alvás közben is. A tenyeremre nehezedő
kisebb nyomás miatt lenézek. A szívem heves lüktetésbe kezd, amikor
rájövök, hogy megszorította a kezem.
 10.

Sutton

Boldog valami # 73: Időt töltök a bátyám legjobb barátjával,

más néven, életem szerelmével.

Becsukom a nehéz faajtót, hogy kizárjam a szemközti oldalról

átszűrődő zavaró hangokat. Az orvos utasításain töröm a fejem.
Stresszmentes környezetnek kell lenni. Szigorú parancsot kapott, hogy
pihenjen és legalább egy napig feküdnie kell. Egyhelyben tartani lesz
a legnagyobb kihívás. Nem tehet semmi olyat, ami kárt okozhat a
sérülésének. A folyamatos munka biztosítja a megélhetését, nem
marad sokáig nyugton. De azt tervezem, hogy a meggyőzés nem túl
finom művészetét használom majd.
Grady halk horkolása vonz a szobába. Leülök a matrac szélére és
nézem, ahogy alszik. Szerencsére nem kellett éjszakára a kórházban
maradnia. Amint magához tért, azonnal nyavalyogni kezdett, ahogy
várható volt. Akkor az újabb adag morfiumtól nem érezte a fájdalmat.
Ahogy most sem. Tetanusz injekciót kapott, összevarrták a karját, és
elküldték minket néhány recepttel, amit ki kellett váltanunk.
Akármilyen tablettát is kapott, az rendesen kiütötte, ezért most itt
fekszik.
Elsöpröm a homokszínű tincseit a homlokáról. Arca békésnek tűnik
a kőmaszk nélkül. Majdnem elhiszem, hogy nyugalomra lelt, de az
átütő lila foltok a szeme alatt rosszabbra figyelmeztetnek. Talán egy
ideig nyugodtan tud majd aludni. Alkarja erősen be van kötözve
csuklótól könyékig. Az alatta rejtőző döbbenetes látvány emléke azzal
fenyeget, hogy újra felfordul a gyomrom. Úgy döntök, hogy az
ámuldozó figyelmemet inkább vonzó látnivalókra összpontosítom. A
szögletes vonalú, hangsúlyos álla dicsőséges figyelemelterelés.
Fogadni merek, hogy a borostás álla, kínzó égetést hagy az érzékeny
bőrön. A nyakam és a vállam közötti puha terület bizsereg a
fantáziám játékától. Az egyszerű fehér pólója nem rejti el kidolgozott
mellizmait, egészen le a csípőjéig. Izmainak domborulatait lassú
ujjmozdulatokkal végig lehet követni.
Megmoccan, amitől a csípőjén a lepedő lejjebb vándorol. Ez a
fenséges boldog ösvény az extázis ígéretéhez vezet. Tudom, hogy csak
egy boxeralsót visel alatta. A bűnös gondolattól felforrósodik a vér az
ereimben. Erősen megszorítom a takarót. Bárcsak valami szilárdabb
lenne. Egy bársonyba burkolt vastag acélrúd éppen megfelelne.
Gyorsan elpislogom a fantáziámat. Hivatalosan is új szintet értem el a
leselkedésemmel.
Talán szüksége van egy kis magányra.
Grady hangja megállít, mielőtt felállnék az ágyról. Egyetlen zavaros
szó csöpög le az ajkairól, és majdnem megfulladok. Kizárt, hogy azt
mondta, amit gondolok.
– Sutton.
Nos, ez minden kétséget eloszlat. Szent szar!
Tekintetemmel az arcát fürkészem, és az éberség jeleit keresem.
Nem találok semmit. Elég nyilvánvaló, hogy nincs magánál, de a
nevemet mondta. Nagyon tisztán. A halk dallam inkább egy csábító
nyögés. Ahogy a két szótag lepergett a nyelvén, megdöbbentett. A
kellemes dorombolás elszédített. Tehetetlen vagyok a sors ellen. Azt
akarom, hogy suttogja, újra és újra, akár, mint egy kántálást.
Az ágy nyikorog az óvatos mozdulatomtól. Grady szempillái
megrezzennek, smaragdszemei zavarodottan nyílnak fel.
Bosszankodom, amiért felébresztettem. Álmos tekintete rám talál.
Talán indokolatlanul közel ülök. Ez önmagában is azt jelenti, hogy
átléptünk egy határt. A köztünk lévő néhány centiméter távolság
miatt, nem helyénvaló a baráti kifejezés.
De lehet, hogy ennél többre készülünk.
Grady emlékszik, hogy rólam álmodott? A zöld tűz, ami kitölti és
megvilágítja a tekintetét, ezt sugallja. Bágyadtan végigmér. Érzem
tekintete nyomát, mint egy izzó vas, kiterjed az egész testemre.
Akarom!
Keresztbe teszem a lábam, hogy enyhítsem a fájdalmat. Ez nem
működik. A vágy kezd forrni az ereimben, hamarosan beteríti az
egész testemet. Grady pillantásából arra következtetek, hogy neki is
hasonló problémája lehet. A papírvékony lepedő borzalmas, nem
alkalmas arra, hogy elrejtse reakcióját a közelségemre.
Megköszörülöm a torkomat. Véget kell vetni az első sorból való
mozizásnak. Lehet, hogy már ez is túl sok.
– Helló, Gray!
Grady izzó tekintetét rám emeli. A kéj csillogásán túl, füstös fátyol
lepi el az általában élénkzöld szemeit. Szemhéja nehéz, félig nyitott.
Lassan a combomra teszi a tenyerét, ujjait finoman belemélyeszti a
bőrömbe. A mozdulat váratlan, és ésszerűtlen.
– Helló, Sutt.
A hangja érdes, mintha órák helyett, napokig aludt volna.
– Hogy érzed magad?
– Baromi jól.
A kibaszott tüzes tekintete rajtam marad.
– Azoknak a fájdalomcsillapítóknak erősnek kell lenniük. Egy
bálázóban ragadtál. Több mint harminc öltés van a karodban –
jelentem ki szinte gúnyolódva.
– Be fog gyógyulni – válaszolja, de egy pillantást sem vet sérült
karjára.
– Nem ez a lényeg – húzom el a számat.
– Nem? Akkor mi?
– Súlyosan megsérültél. Láttalak a sokktól megdermedni.
A hangom remeg, felfedve a félelmet. Sikerült lenyomnom a
hisztériát, de az az őrült szuka a felszín alatt fortyog. A sebem minden
alkalommal felszakadt, amikor egy orvos vagy nővér lépett be a
szobába. Ésszerűtlen? Teljesen. Hogy ez megállítson? Kizárt dolog. A
heves, védelmező énem számomra is új volt, mégis halványan, mintha
már éreztem volna. Mindig is meg akartam óvni Gradyt a bajoktól.
Természetes volt, hogy akkoriban felajánlottunk neki egy biztonságos
helyet a házunkban. Addig maradok, amíg ki nem dob.
– De jól vagyok, Sutt – húzza össze lassan a szemöldökét.
– Mert szerencséd volt. Halálos is lehetett volna. A szart is
kiijesztetted belőlem, Gray.
– Ez csak egy karcolás. Nem kell aggódnod miattam.
– De aggódom, és mindig is fogok, Gray.
– Miért? – vet rám egy pillantást.
Biztonságosabb, ha elrejtem az igazságot. Ha kitárom a szívemet,
az biztos több sebhez vezet. De sosem voltam elég bölcs, ha róla volt
szó.
– Sokat jelentesz nekem.
– Ahogy te is nekem, Sutt – kezd apró köröket rajzolni a térdemen,
mozdulata szórakozottnak tűnik.
Ujjai gyengéd simogatása idegen, még soha nem tapasztaltam
korábban. A lágy mozdulatok mélyről jövő biztonságot nyújtanak.
Pontosan erre van szükségem a ma délutáni eszeveszett események
után. Vajon ő is érzi ezt? Ez a gyógyító balzsam közvetlenül a
csontjaimba ivódik, és minden porcikámra szétárad. Gyakorlatilag
zihálok az apró érintésétől.
Gradyt is melegséggel tölti el?
– Tetszik, hogy az ágyamban vagy. Veled ébredni olyasmi, amihez
hozzá tudnék szokni.
A szavai édes melegséggel töltenek el, mint a forró karamell
csokoládéba mártva. Perzselő hőség égeti az arcomat. Késztetést
érzek, hogy leessen az állam.
– Te vagy az első lány, aki a szobámban van.
A hangja hasonlít egy ragadozó mély morgására. Alig tudom
visszafogni a remegésem. Vetek egy pillantást a csupasz falra és a
kevés bútorra. Ha nem ismerném, azt gondolnám, most költözött be
vagy nem marad sokáig. Az utóbbi gondolat megállít. Lehet, hogy ez
a helyzet. Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy ne rontsa el a
pillanatot.
– Ezt vegyem megtiszteltetésnek?
 – Részemről megtiszteltetés – mosolyodik el.
Ajkaira lassan felgördülő mosolya az én vesztem. Olyan hangosan
kapkodom a levegőt, akár egy ködkürt. Próbálom elrejteni a
reakciómat, de teljesen értelmetlen. Elakad a levegő a tüdőmben, és a
tekintetem fátyolossá válik. Rajtakapom, hogy szélesen mosolyog, de
hirtelen elrejti. Megfürdeti a homályos szobát, vakító boldogságban.
Te jó ég, spontán orgazmusom lesz. Van ilyen? Úgy érzem, ez egy
jó alkalom, de be kell húzni a féket.
Ki ez az édes, bugyi-ledumáló?
Közelebbről megvizsgálom ezt az alélt sármőrt. Egy csepp álca
sincs az arckifejezésén. Nincs fagyos fuvallat, ami elzárná a smaragd
tekintetét. Vaspáncélja eltűnt. Nincsenek gátlások közöttünk. Minden
előttem van, hogy lássam. Nekem kellene ezt megállítanom.
Nyilvánvaló, hogy nincs tiszta tudatánál, tetemes mennyiségű
gyógyszer hatása alatt van.
Kit akarok átverni? A kivételes mosoly Gradytől egy olyan ajándék,
amit nem vehetek természetesnek. Igazi kihívás lesz biztonságos
távolságban maradni. Úgy tesztelem az akaraterőmet, hogy
megpróbálom figyelmen kívül hagyni a combomon lévő alattomos
ujjakat, de ha a bőrünk mágnesként húzódik egymáshoz, lehetetlen.
Az arany foltok a szemében, csillognak a sikertelen kísérletemre.
Igen, rám szegezi a tekintetét. Nekem annyi.
Mintha lenne más lehetőségem.
Bizsergés csiklandozza az ujjhegyemet, hogy beletúrjak bozontos
tincseibe. Belehajtaná az arcát a tenyerembe, ha megsimogatnám? A
legapróbb elhatározás megakadályozza, hogy az impulzusokra
reagáljak.
Kíváncsi vagyok, látta-e még valaki ezt az oldalát. A romantikus
énem próbálja elhinni, hogy én vagyok az egyetlen.
– Nos, úgy tűnik, sokkal jobban vagy – teszem félre a fantáziadús
gondolataimat.
Alsó ajkát a fogai közé szorítja. Szívesen beleharapnék. Mintha
hallotta volna a gondolataimat, közelebb csúszik.
– Abszolút kibaszottul. Miért ne lennék? Egy gyönyörű nő van
mellettem, hogy gondoskodjon rólam.
Ezúttal tényleg megfulladok a nyelvemtől.
– Ho… hogyan?
– Úgy tűnik, sokkolt, Sutt – csúsztatja feljebb combomon pihenő
tenyerét.
Hogyne sokkolt volna?
– Az enyhe kifejezés.
– Maradj velem – suttogja.
– Éjszakára?
– Örökre!
A tekintete parázslik.
Francba, őrjítően szexi! Ellenállhatatlan!
Hajlamos vagyok a karjaiba omlani, és mindent neki adni, de a
múltunk láncai túszul ejtenek. Ilyen könnyen nem eshetek áldozatul.
– Miért most, Gray?
Bármilyen fájdalomcsillapítót is kapott, hatékony
igazságszérumnak bizonyul. Akár az előnyömre is fordíthatnám.
– Hiányzik a békesség, Sutt! Egy kis nyugalom! – pislog laposan.
Lágy tónusa a leggyengébb pontjaimra hat. Azokra a területekre,
amelyek vágytak az ő szeretetére és most itt van, azzal fenyeget, hogy
gyengédséggel kényeztet. Olyan könnyű lenne megadni magam, és
elhinni, hogy ez igaz lehet. Felajánlotta az álmom. Szeretném újra
megtalálni a reményt és elmerülni a végtelen lehetőségekben. De mi
lesz holnap?
Grady biztosan érzi az aggodalmamat. Vagy csak azt akarja, hogy
megadjam magam.
– Mondj egy boldog valamit, Sutton!
Nem tudom visszafojtani a nyögést, ami feltépi a torkom. Már évek
óta, sőt, majdnem egy évtized telt el, mióta utoljára kérte. Könnyek
csípik a szemem, ahogy visszarepülök a múltba. Grady hüvelykujja
elkap egy kóbor cseppet. Valahogy úgy érzem, mintha sokkal többet
fogna fel.
– Azt hittem, ezen már túl vagyunk – húzom mosolyra a számat.
– Hazudtam – rázza határozottan a fejét.
 – Ez nem túl megnyugtató – veszek egy reszketeg lélegzetet.
– Mondd, Sutt!
A mennyezetre emelem a tekintetem és elképzelem ahogy melegen
süt a nap.
– A nagy tölgy alatt ülni, egy forró nyári napon.
Grady felnyög, gondolom velem együtt ő is elképzeli.
– Építek neked egy hintát a kertben. – Ez az én töréspontom.
Elfordítom a fejem, mielőtt zokogni kezdek. A kezem után nyúl,
összefűzi az ujjainkat. – Kérlek, ne menj el, Sutt.
– Mi lesz ezután, Gray? – pillantok rá a vállam fölött.
– Majd kitaláljuk. Bízz bennem.
Még mindig szokatlan fény csillog a tekintetében. Vajon emlékezni
fog erre a beszélgetésre? Talán mindkettőnknek jobb lenne, ha nem.
Most én vagyok a hazug.
Némán bámulok rá, annyi minden zajlik közöttünk szavak nélkül.
Ez a pillanat tele van intimitással. Félek, hogy elmúlik és minden
visszatér a régi feszült, normális helyzetbe. Nem hagyhatom, hogy ez
megtörténjen. De Grady megelőz.
– Gyere ide, gyönyörűm – emeli fel a karját, hogy bebújjak a régen
vágyott mennyei kuckóba.
Sírni akarok a lehetőségtől. Hogy merem-e? Tönkretesz, ha holnap
reggel megbánással ébred. De én mindig a pillanatnak élek. A
megérzéseim sohasem csaltak. A bosszantó hang hétéves korom óta
Gradynek szurkol. Miért utasítanám el most?
Nem fogom!
Amikor Grady újra int, nem habozok. Befészkelem magam az isteni
kis résbe, ami pont nekem való. Ez egy olyan döntés, amit mindig is
meg akartam hozni.
 11.

Grady

Boldog valami #17: A nyugodt valóság, nem mindig rémálom.

A szemhéjamat tompa nyögéssel nyitom ki. A szoba sötétben úszik,

ami tovább nehezíti a tisztánlátásomat. Halvány fény szűrődik be a
sötétített ablakon. Az egyetlen nyom, amihez tudok viszonyítani.
Nem segít az sem, hogy az agyam lassú, mintha a fogaskerekeket
ragacsos kátrányba mártották volna. Szorult helyzetem a szokásosnál
nagyobb erőfeszítést követel. A torkom csontszáraz, a homlokom
verejtékes, a nyirkos pólóm rám tapadt. A levegő dohos, de kókusz és
eper illat terjeng benne. A francba, jobb illata van, mint a
fantáziámban. Legalább van egy előnye ennek a szarviharnak.
Lepillantok és észreveszem a takaró alatt felállított sátrat. A farkam
megint zászlót vert, de ezúttal keményebb, mint egy átlagos reggeli
merevedés. A vágy, amit érzek, lázas szükséglettel van teli. A
felforrósodott vérem szédítő sebességgel halad dél felé. Lenyúlok a
farkamhoz és a gyötrelmes tekintetem megakad a fehér kötésen. A
francba! Bámulom a sérülésem. A sebemet több réteg géz fedi. Az égő
érzéstől, tisztában vagyok a sérülésem súlyosságával. Általában nem
szedek erős gyógyszereket, de ez a fájdalom átlépi a tűréshatáromat.
Az alkarom lángol, a farkam megkönnyebbülésért könyörög.
Mindenem kurvára fáj. Kivéve a finom teher, amit a jobb oldalamon
érzek.
Sutton.
Karcsú teste az enyémhez tapad, mintha össze lennénk ragasztva.
Humortalan nevetés rázza meg a mellkasom. Kibaszottul nem
szoktam ölelkezni. Sosem szerettem, ha hozzám érnek. Ennek
számtalan más oka is van. Egyik sem számít. Az, hogy Sutton keze
rajtam van, tiszta örömmel tölt el. Ez a nő bárhogy hozzám simulhat,
ahogy csak akar, soha nem fogok panaszkodni. Becsukom a szemem,
és elmerülök a melegségben. Kibaszottul kívánatos.
A testem túl sok átkozott dolgot követel egyszerre. Egy pohár víz
és valami fájdalomcsillapító a karomra, kezdetnek megtenné.
Megpróbálok kihúzódni Sutton öleléséből. Halkan felnyög és
szorosabban fészkeli be magát mellém. A torkom kapar. Nem jutok ki
észrevétlenül. Nem mintha jó döntés lett volna a szánalmas
állapotomban.
Érzem a pillanatot, amikor Sutton felébred. Szinte megmerevedik
mellettem, mintha azonnal rájönne mennyire kínos helyzetben
vagyunk.
A farkam megrándul, figyelmeztet, hogy készen áll a játékra.
Majdnem felhorkantok.
Szép próbálkozás, haver.
Nem tudom leplezni a fizikai reakciómat, ha mellettem van. Ha
még nem vette észre, már csak pillanatok kérdése. Azt fogja hinni,
hogy csak szexet akarok, és el fog menekülni, mielőtt még rendesen
köszönthetném reggel. Nem hibáztatnám érte.
Rohadék vagyok. Ő pedig makulátlan.
A tisztességes szándékokat félretéve, ennek nem lesz jó vége
köztünk. Mi nem lehetünk együtt hosszútávon. De nem fogom
kimondani és visszavonni a vallomásomat.
Mielőtt bármilyen magyarázat az eszembe jutna, Sutton felemeli a
fejét és rám néz. A babakék tekintetében megcsillan a szomorúság.
A francba!
– Reggelt, gyönyörűm – simítok egy tincset a füle mögé.
Megkönnyebbül a szavaimtól. A szomorúság a szeméből eltűnik
néhány pislogással, és újra tiszta fényében ragyog.
Az inge gyűrött, az arcán még látszik az alvás nyoma. Fényes
hajának vége csomókban lóg. Hogy őszinte legyek, soha nem nézett ki
ilyen lenyűgözőnek, vagy kívánatosnak. Ellentétben azzal, amit a
legtöbben hinnének, nem azért marasztaltam, hogy hajnaltól
alkonyatig dughassunk. Természetesen akarom, hogy selymes
combjai közé férkőzhessek. Bármelyik férfi élne a lehetőséggel, de
Sutton ennél sokkal többet jelent nekem. Ezt egyszer bevallom neki.
Talán. Egyelőre ki kell ásnom magunkat a feszült csendből.
– Hogy aludtál? – súrolom a halántékomat.
– Nagyon jól, és te? – harapja be alsó ajkát.
– Keményen, mint a kő – vigyorgok a kettős jelentésen.
Sutton végigvezeti rajtam a tekintetét egészen le a takaró alatti
dudorig. Felkapja a fejét, mire felnevetek a pirosló arcát látva.
– Nem menő, Gray. Ma reggel perverz vagy – löki meg a vállam.
Összerándulok, fájdalom hasít a karomba, mintha éles tűvel
szurkálnák. – Basszus. Nagyon sajnálom – kap ijedten az arcához.
– Jól vagyok – morgom és megpróbálom megvonni a vállam. Az
államban lüktető ideg felkelti a figyelmét.
– Nem kell színlelned előttem, láttam a tegnapi horrort.
– Felaprítod a büszkeségem. Nem kibaszott üvegből vagyok. Bízz
bennem.
– A kemény fiúnak meg kell simogatni az egoját? – kacsint rám.
Lassan kifújom a levegőt A farkam szinte áthasítja a lepedőt.
– Nem mondanék nemet.
Sutton finoman végighúzza körmeit a hasizmom mentén. Hosszú
szempilláin keresztül figyel.
– Annyira odavagyok érted, Gray. Fogadni merek, hogy lehengerlő
vagy az ágyban. Addig döngethetjük az ágytámlát, amíg nem sikítom
a neved – nyalja meg kívánatos ajkait.
A levegő megfagy a tüdőmben. A francba, ez most komoly?
– Az arcod! – nevet fel, és eldől az ágyon. – Ó, istenem, ez
megfizethetetlen.
Ha a karom nem lenne darabokra tépve, elverném a formás
fenekét, és a szart is kicsiklandoznám belőle. De a megtorlás nem
lehetséges. A bosszúnak várnia kell. Csak fekszem, és hagyom, hogy
csilingelő hangja körbeöleljen. Nevetése kellemes dallam elhanyagolt
füleimnek. Grammy-díjas koncertet játszik, csak nekem. Talán tovább
húzza az agyamat azzal, hogy meztelenre vetkőzik, és ellovagol az
eksztázis legmagasabb csúcsáig.
Lassan abbahagyja a nevetést. A humor elhalványul, kérdések
kezdenek felsorakozni a tekintetében. Kell, hogy legyen valami az
arckifejezésemben, ami pontosan megmondja neki, hogy mit képzelek
el. Légzése ütemesebb lesz. Mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed.
– Gray – motyogja.
Hipnotizál, amikor kiejti ajkain a nevem.
– Igen?
– Mire gondolsz?
– Semmire – leveszem róla a tekintetem.
– Biztos? – pislog rám, a csillogás elhalványul babakék
tekintetében.
– Biztos – morgom.
– Emlékszel, miről beszéltünk tegnap este? – ráncolja össze a
homlokát.
Megnyalom a száraz ajkaimat és bólogatok. Négy magányos év
után, az első alkalom, hogy könyörögtem neki, maradjon.
– Kérlek, ne mondd, hogy csak a tabletták hatása miatt volt – bámul
rám rendíthetetlenül.
– Az mind én voltam, Sutt!
De ha már a forgatókönyvnél tartunk, még mindig ég a karom.
Olyan érzés, mintha letépnék a bőrömet, miközben itt heverészem.
– Hova tetted a fájdalomcsillapítókat? Be kell vennem belőle és
innom kell egy kis vizet. Utána beszélünk.
– Szeretnéd, hogy idehozzam? – vonja fel a szemöldökét
– Meg tudom csinálni – sziszegem, miközben megpróbálok felülni.
– Majd én! Azért vagyok itt, hogy segítsek – teszi mellkasomra a
tenyerét és visszanyom az ágyba.
Mintha nem lennék már elég erős. Én csak ebből a látomásból
pattannék ki, akár fantázia, akár nem. Egyre mélyebbre süllyedek a
matracban. Ez emlékeztet milyenek voltunk, mielőtt az egész
elszaródott, és mindent elrontottam. Sötétség kúszik az ereimbe.
Mindig a legrosszabbat feltételezem, és erre minden okom megvan, de
mindenkinél jobban ismerem Suttont. Vagyis így volt. Mindig átlátott
a baromságaimon.
Sutton megjelenik egyik kezében egy nagy pohár vízzel, másikban
a gyógyszeres dobozzal. Óvatosan felemelem a felsőtestem olyan
pozícióba, ami nem okoz fájdalmat. Felém nyújt két tablettát,
kinyitom a számat és várok.
– Komolyan? – fújtat.
Felhúzom a szemöldököm válaszul. A fehér tablettákat a
nyelvemre teszi, és felém nyújtja a vizet. Nem mozdítom a kezem a
matracról, csak előre hajolok, amíg eljut az üzenetem Suttonig. A
hideg poharat az ajkaimhoz nyomja és megdönti. A szemeimet végig
rajta tartom, miközben nyelem a hűs folyadékot. A torkom
megkönnyebbülten sikoltozik, egyre többet iszom. A tekintetünket
nem vesszük le egymásról. A levegő vibrál közöttünk. Amikor kiürül
a pohár, elhúzza.
– Hozzak még?
– Egy kicsit – ülök fel teljesen, úgy érzem, mintha erőre kapnék.
Miután visszajön, keresztbe tett lábbakkal leül mellém.
– Ez új – pillantom meg a színes virág tetoválást a bokáján.
– Cancúnban csináltattam a tavaszi szünetben. A barátomnak van
egy hozzáillő.
– Ki ez a barát? – próbálom csitítani a féltékenységemet.
– Harlyn. Együtt laktunk a kollégiumban.
Emlékszem, hogy hallottam a nevét. A zöld szemű szörny
elhúzódik.
– Áh, a sötét napok, amelyekről semmit sem tudok.
– Örömmel beavatlak – dől hátra, remek belátást nyújtva a melleire.
Csak egy dolog érdekel nagyon.
– Sokat jártál ki? – kérdezem a tetoválásán tartva a tekintetem.
– Szórakozni?
– Randikra – morgom.
– Ez nagyon vicces. Találkoztál a bátyámmal, ugye? Valahogy
sikerült elijesztenie az összes srácot, mielőtt megpróbálhattam volna –
hajtja hátra nevetve a fejét.
 Önelégült vigyorra húzom a számat. Ezt meg kell köszönnöm neki.
– Jó! Ennek így kell lennie.
– Igen? És miért?
– Nem tartozol egyikükhöz sem.
– Ezt ki mondja? – hunyorít rám.
Senki, főleg nem én. Nem kényszeríthetem magam, hogy kiköpjem
ezeket a szavakat. Egy béna fasz vagyok, ha róla van szó. De ő az
egyetlen. El akarom mondani neki.
A várható katasztrófa előtt megharapom a nyelvem.
– Nem beszéltünk már erről tegnap este?
– Jól jönne az ismétlés.
Nincs bennem semmilyen megbánás, még mélyen legbelül sem.
Tudnia kell, mennyire akarom. Az ő érdekében tartottam a távolságot,
de csak még több szenvedést éltem át.
– Én akarok az lenni, aki megérdemel téged.
– Érzem, hogy van egy, de – bök meg a lábujjával.
– Ugyan, Sutt. Én nem vagyok neked való – tekerem a vékony
lepedőt az öklömbe. – Olyannal kellene lenned, mint Lance. – Ahogy
kimondom, lángra lobbannak a már benzinnel locsolt szavaim. Ha
csak rágondolok, szét akarom verni szarhelyettes önelégült arcát.
– Ezt nem gondolhatod komolyan – suttogja.
A zsigereim egyenesen ennek a kibaszott háznak az alapjába
süllyednek.
– Igazad van, nem hiszem, de ettől még nem leszel kevésbé tiltott.
– Ki mondja? – horkant fel.
– Én.
– Nos, nem értek veled egyet.
– Ezért nem beszéltünk erről eddig.
– És nem teszel valamit? – préseli vékony vonallá ajkait.
– Még ha elég idióta is vagyok ahhoz, hogy elhiggyem, ez
működhet, a bátyád meg fog ölni. Szeretném megtartani a farkam, és
nem összetűzésbe keveredni vele – húzom végig a tenyerem az
arcomon.
– Neki semmi köze hozzánk.
 – Neked könnyű ezt mondani. Az a fickó többször mentett meg,
mint meg tudnám számolni. Ez végső árulás lenne. Biztosnak kell
lennie, Sutt. Ha egyszer beleegyezik, hogy az enyém legyél, nincs
megállás. Nekem.
– Nem lesz gond. Mindenben benne vagyok – nyúl a kezemért.
– Igen? – fűzöm össze az ujjainkat.
– Igen, Gray. A fejemben mindig is az enyém voltál – hajol hozzám.
Éhes tekintete a számat kémleli. Érzem az ajkai között kissurranó
forró lélegzetét. Ha most megcsókolom, nincs visszaút, csak sorozatos
következmények.
– Nem feszegetem tovább a határokat, amíg nem beszélünk a
bátyáddal.
– Hogyan? – kérdezi döbbenten.
Lerázom a homályt, hogy visszatérjek a valóságba.
– Ez probléma?
– Miért kell elmondanunk neki? – húzza végig ujjait a hajában.
– Várj, titokban akarod tartani? – szorítom össze a fogaimat.
– Egyáltalán nem. De Jace-nek nincs beleszólása. A mi döntésünk –
rázza a fejét.
– Ez fontos nekem, Sutt.
Elhúzódik tőlem és kicsúszik az ágy szélére. Azzal, hogy nem
érzem magam mellett, olyan, mintha elvesztettem volna egy részemet.
De hagyom elmenni. Soha nem kényszeríteném, hogy csapdába essen
mellettem.
– Elég sokáig vártam rád, Grady Bowen. Megérdemlem, hogy egy
olyan férfival legyek, aki engem választ majd minden más helyett,
bármi is történjen.
Összerándulok, amikor a teljes nevemet használja. Ez egy biztos jel,
hogy szarban vagyok. Teljesen igaza van, ami számomra szomorú hír.
– Biztos akarok lenni abban, hogy semmi nem áll közénk.
– Az csak akkor fog megtörténni, ha engedjük.
– Nos, én már elcsesztem.
Nincs értelme tagadni a nyilvánvalót.
– Zsákutcába jutottunk. Én most elmegyek. Próbálj meg pihenni,
miközben a prioritási sorrendet felállítod. Átküldőm a drága Jace-t,
hogy megnézze, hogy vagy – biggyeszti le az ajkait
Mielőtt válaszolhatnék kiviharzik a szobából.
A katasztrófa bekövetkezett. Ideje tennem valamit.
 12.

Grady

Boldog valami # 93.: Megtalálni az embert, akiben valóban

megbízhatsz és támaszkodhatsz rá.

Az régi hintaszék nyikorog a mozgástól. Kint vagyok a hátsó

verandámon, a lábam feltettem a rozoga korlátra, finoman mozgatom
magam. A baseball sapkát mélyen a szemembe húztam, hogy védjen a
nap ellen, és egy hideg sör van a kezemben. Nincs hová mennem.
Minden zajtalan és nyugodt. Csak a madarak csiripelése, ami néha
megszakítja a békés csendet. Az örökzöldek törzséből árad a fenyő
ragacsos-édes illata. Hozzá tudnék szokni ehhez. A szabadnap nem
tűnik olyan rossz dolognak, azt leszámítva, hogy Sutton korábban
elviharzott. Remélem, hogy hamarosan helyrehozom ezt a helyzetet.
Ma délután rengeteg időm volt, hogy átgondoljam és kiterveljem, mit
tegyek. A fogaskerekek az agyamban egyre lassabbak. Egy
szunyókálás jót fog tenni. Sutton említette a pihenést. Én csak
parancsot teljesítek.
Senki nincs, aki megzavarna. Egy újabb lusta hullám még jobban
beborít. Belesüllyedek a székbe és az álom kezd elnyomni, amikor
Medve mély morgása megtöri a csendet. Kinyitom a szemem és
figyelem, ahogy elindul a felhajtó felé. Bárki is érkezik, ijedten fog
elszaladni, amint találkozik vele. Nem mozdulok meg.
Nem sokkal később Jace tűnik fel Medvével a sarkában.
Felkuncogok, amikor látom, hogy megpróbálja lefutni a kutyát.
A barátom évek óta próbál jóban lenni vele, de Sutton az egyetlen,
aki megnyerte magának Medve bizalmát. Nem meglepő.
 – Nagyon vicces, seggfej. Mi lenne, ha visszahívnád ezt a gyilkost?
– mutat a kutyára.
– Ártalmatlan – füttyentek és Medve rohanni kezd felém.
– Veled.
– Csak játszani akar.
– Úgy, hogy a lábamat használja rágójátéknak?
– Hagyd abba a nyavalygást – motyogom.
– Nem tudom, miért utál még mindig a kutyád. – Morogva
lehuppan a mellettem lévő székre.
– Fenyegető vagy a szemében. Vedd bóknak.
– Nem biztos, hogy ez előny – forgatja a szemét.
– Ne gondold túl. Sört? – nyitom ki a mellettem lévő hűtőtáskát.
– Kösz – vesz ki belőle egyet.
Az övéhez emelem az üvegem, a kötés meghúzódik a karomon,
amire összerezzenek.
– Hogy van a karod?
– Megvan még. – A lyuk a fekete szívemben nagyobb, mint valaha.
Sutton meggyógyítaná az összes törött részemet. Bárcsak hagynám.
Inkább iszom még egy kortyot.
– Látom, beszédes hangulatban vagy – nevet.
– Teadélutánt vártál? – fordítom hátra a baseball sapkámat.
– Nem, már tudtam mire számítsak. Csak meg akartam nézni, hogy
vagy.
– Még élek – hagyom abba a hintázást a székkel.
– Örülök, hogy Sutton rád talált. Az orvos azt mondta, hogy sok
vért vesztettél.
A húga említésétől a testem megfeszül, mint egy acélcsapda. Még
nem vagyok felkészülve erre a beszélgetésre. A kitálaláshoz sokkal
több piára vagy bátorságra lesz szükségem. Most nincs sok egyikből
sem. Nem kellemes a balesetről beszélni, de jobb, mintha satuban
zúzná össze a golyóimat.
– Uh, igen, azt hiszem, meredek helyzet volt – vakarom meg az
állam.
– Úgy látom, nem viselt meg annyira – húzza le a maradék sörét és
kinyit egy másikat.
Jó tudni, hogy még maradni akar.
– Átkozott mentővel kellett elvigyenek – ráncolom össze a
homlokom.
– Sokkal rosszabb is lehetett volna.
– Egyáltalán nem kellett volna megtörténnie. Figyelmetlen voltam.
Elterelte a figyelmemet egy barna szépség.
Egy pillanatig elmélyülten tanulmányoz.
– Mi ez a gúny?
– Szar hét volt.
– Segíthetek valamiben?
Adj engedélyt, hogy boldog legyek.
A kockázat meredek. Olyan törést okozhat, amit nem tudunk
helyrehozni. Hunyorítva nézek a felhőtlen kék égre és egy sötét
csillagtakarót képzelek el. A képzeletem visszarepít a régi időbe.
Amikor egy copfos kislány megfogta egy furcsa fiú kezét, aki
véletlenszerűen megjelent a házánál. Nem volt benne habozás vagy
félelem. Attól a pillanattól fogva velem van.
– Lesz olyan, aki elég jó lesz Suttonhoz? – kérdezem, és szoros
csomóba ugrik össze a gyomrom.
– Mi a fenének kérdezed ezt? – kapja felém a fejét olyan gyorsan,
hogy csodálkozom, hogy még nem esett le a nyakáról.
– Csak pusztán kíváncsiság – hintázom tovább a székkel.
– Baszakodik valakivel? – kérdezi ugrásra készen.
– Hűtsd le magad! Egy egyszerű kérdés volt.
– A húgommal kapcsolatban semmi sem egyszerű – néz rám
dühösen.
– Még mindig felfújod ezt a dolgot – sóhajtok hangosan.
– Te kezdted!
– Mi ez a dühkitörés? Korán megérkezett a menstruációd?
– Ne kend rám ezt a szart, te vagy az, akinek homokos vaginája
van.
– Akkora fasz vagy – nevetek majdnem.
– Kibírod. Mintha lenne valami, amiben reménykedsz. Vicsorgó
szörnyeteggé változol, ha valaki Sutton egy mérföldes körzetébe kerül
– csapja keresztbe a karját gúnyolódva.
– A legjobbtól tanultam – vonom meg a vállam.
– Biztos vagyok benne, hogy ez fordítva volt.
Az államat súrolom. Igaza van. Nem sok ember érdekel ezen a
világon, de Sutton vezeti azt a listát. Kibaszottul elveszítenék
mindent, ha, valami történne vele. Talán ez egy jó ok az eszelős
védelmemre.
– Szent szar, testvér. Mosolyogsz? – ledöbbent hangja ránt vissza.
Valóban? Az apró mosoly az ajkaimon még egy pillanatra
megmarad.
– Azt hiszem.
– Milyen erősek azok a tabletták, amiket szedsz? – kérdezi újabb
elfojtott vigyorral.
– Bivalyerősek, de órák óta nem vettem be.
– Biztos vagy benne?
– Igen, miért?
– Eszement vagy, mint egy hullámvasút – szegezi rám az ujját
Ha ez a helyzet, azt fogja hinni, hogy őrült vagyok, függetlenül
attól, hogy mi lesz a következő lépésem. Akár le is téphetem a
ragasztószalagot a számról. Rászorítok a hideg üvegre. Nincs több
nyavalygás.
– Szerelmes vagyok a húgodba.
– Mi a faszt mondtál az előbb? – kérdezi döbbent, elkerekedett
szemekkel.
– Szeretem Suttont. Mindig is szerettem.
– Jobban teszed, ha nem feszegeted a határaimat.
– Először meg kell találnom.
– Nem vagyok vicces hangulatban a rohadt bombád után. Ez most
komoly?
Jace arca a vörös színeiben lángol.
– Halálosan – nézek kitartóan a szemébe.
– Mi a faszért mondtad ezt el nekem? – kérdezi hunyorítva.
– Készen állok, hogy tovább lépjek.
 A jövőnk erősen rajta múlik. Kíváncsi vagyok, érzi-e a súlyát.
– Beleértve a legjobb barátod hátba szúrásával? – nevet fel üresen.
– Soha nem tennék veled olyat – válaszolom, és a gyomrom
felkavarodik, de visszanyelem az epét.
– Ez kurva jó, pompás, hogy erről beszélgetünk.
– Nyugodj le a fenébe. Még semmi nem történt.
– Nekem úgy hangzik, hogy ezen változtatni akarsz – válaszolja
feddőn.
– Nem mondtam volna semmit, ha nem így lenne – szorítom össze
a számat.
– Ajánlom, hogy ne csak dugni akarj vele – döfi mellkasomnak az
ujját.
– Ne degradáld – csapom le a kezét.
– Én? Te vagy, aki Suttonnal foglalkozik! – Az egész teste remegni
kezd az idegességtől.
– Befejeznéd? Randizni akarok vele. Jól akarom csinálni. Azt
akarom, hogy az enyém legyen.
– Milyen kurva édes. Egy tündérmesét írsz.
Gúnyos arca elárulja, hogy nem hisz nekem. A bennem dühöngő
bika életre kell, patájával a földet döngeti, és támadásra törekszik.
– Ne legyél fasz!
– Szórakozol velem? – ugrik fel ökölbe szorított kézzel. – Már így is
kikezdtél velem. Intézzük el most!
Ha nem ő lenne itt, már rég végig rugdostam volna a seggét a
gyepen.
– Ülj le a picsába. Nem veszekszünk ezen. Vagy jóváhagyod, vagy
nem.
– Mintha tényleg számítana.
– Az biztos, mint a szar, különösen nekem.
– Szóval, tényleg a beleegyezésemet várod, vagy mi a szar? – ül
vissza meglepetésemre a székbe.
– Jó lenne.
– Ezt kurvára nem hiszem el – húzza végig ujjait rövid haján.
– Mit gondol róla, Sutton? Megkérdezted egyáltalán?
 – Jelenleg rohadtul dühös – húzom le a maradék sörömet.
– Nem hibáztatom. Most én sem vagyok a legnagyobb rajongód.
Úgy tűnik, hogy van egy közös ügyünk.
– Köszönöm az erkölcsi támogatást, seggfej.
– Nem tudom, mit vártál – motyogja. – Ti ketten, mint pár, soha
nem voltatok a radaromon.
Eltűnődöm a szavain. Hogy lehetséges ez? Az apja úgy tett, mintha
pokolian nyilvánvaló lenne.
– Valóban?
– A kishúgom dugása nem olyan dolog, amivel foglalkozni
akartam – rázza a fejét mogorván.
– Befejeznéd? Nekem ő valóság.
Újabb láng lobban az ereimben.
– Én kérek elnézést. Kibaszottul szokatlan nekem.
Ez az egész vita nem vezetett sehová. Letámasztom a karfára a
fájdalomtól perzselő karomat. Bármilyen csekély esélyem volt
Suttonnel, szertefoszlik egy rothadó savtócsában. Micsoda egy
kibaszott vicc.
– Szóval, mivel dühítetted fel? – köszörüli meg a torkát.
– Mondtam neki, hogy bele kell egyezned, hogy együtt legyünk –
pillantok szánalmasan.
– Azt hittem, hogy csak etetsz ezzel a baromsággal – támad nekem.
– Igen, ez egy kibaszott trükk volt – hajtom le a fejem, majd rögtön
felemelem.
– Már ki is lépsz? Ez nem túl jó tulajdonság egy kapcsolatban –
veregeti meg a vállam.
– Te most tanácsot adsz nekem? – rázom le a kezét a vállamról.
– Zöld utat szeretnél, nem?
– Igen, valami olyasmi.
– Ez valójában igazán megtisztelő.
– Ne bámulj ilyen döbbenten, nem vagyok mindig seggfej – nézek
rá.
– Sutton meglágyít, ez átkozottul biztos – bólint.
– Leállhatnál a bókokkal, mielőtt kapok egy átkozott lelki gubancot.
– Mérgező tövisek szúrják a tarkómat.
– Próbálom helyrehozni ezt a szarságot, oké? – teszi a viharvert
korlátra a lábát.
– Hazudhatnál.
– Nem fogok hazudni, testvér. Ez kibaszott hátborzongató. Nem
tetszik, hogy a húgom kavar valakivel. Ha csak belegondolok, rá
akarom vetni magam. De ha valakivel lennie kell, az te vagy. Nem
kétséges, hogy imádni fogsz minden földdarabot, amin jár. A
szánalmas segged úgy fog bánni vele, mint egy elkényeztetett
hercegnővel, mint amilyen most is. Biztos vagyok benne, hogy jól
fogsz bánni vele.
A pulzusom vadul lüktet a szavaitól.
– Úgy érted, hogy… ? – tátongok rá.
– Milyen képet vágsz? – int az arcom felé. – Úgy nézel, mintha
valaki lelőtte volna a kutyádat. Nem leszek felelős az ilyen típusú
nyomorúságért.
– Ne egyezz bele bűntudatból.
– Bízz bennem, nem azért teszem. Jó ember vagy, Grady. Az egyik
legjobb, akit ismerek.
A francba, szúr a szemem. A torkomat kaparja valami. A pokolba!
Nem fogok sírni. Kibaszottul nem.
– Kösz, tesó!
– Szóval, mikor lesz az esküvő? – teszi karba a kezét és
kényelmesen hátradől.
A tüdőmbe szorul a levegő, ahogy magam előtt látom a csajomat
fehérben. Vészsípként visszafordítom a sapkámat és a szemembe
húzom.
– Hosszú az út még addig. Nem tudja mennyire gondolom
komolyan.
– Berezeltél?
– Úgy gondoltam, lassan haladunk, ha egyáltalán bármi is történik
majd.
– Azt gondoltad, sima ügy lesz?
– Van néhány dolog, amit meg kell tennem – kaparom a lyukat a
farmeremen.
– Jobb, ha mielőbb megteszed, mielőtt valaki megelőz – áll fel
nyújtózkodva.
– Baszd meg! – ütöm hasba.
– Örülök, hogy eltüntettem az aggályokat – néz vissza a veranda
lépcsőjéről.
– Nem hátrálok meg.
– Hm? – húzza össze a szemöldökét.
– Nem érdekes. Köszönöm az áldást, ember – vigyorgok.
– Még ne köszönd. Suttonnak is bele kell egyeznie – vonja meg a
vállát.
– Hé, – kiáltom, mielőtt lelépne.
– Igen? – Megáll és visszafordul.
– Csatlakozhatok egy fuvarra?
– Hova?
– A szüleid házába – hunyorgok a nap ellen.
– Siess, ugorj be – mutatja.
 13.

Grady

Boldog valami # 60: Sutton hangja egyszerű szavakkal is elvarázsol.

A szívem erősebb ütemben kezd el dobogni, amint odaérünk az

ismerős postaládáig. A kis piros pajtán felkapcsol a világítás, ahogy
közeledünk. Izgatottan végighúzom az ujjamat a sapkám rojtos
szélén, csakhogy valamivel elfoglaljam magam.
Talán várnom kellett volna reggelig. Telefonálhattam volna
Suttonnak, hogy találkozzunk holnap. Lehet, hogy a váratlan
megjelenésemmel túllépem a határokat, de régen szerette a
meglepetéseket. Egyre közelebb érünk a házhoz, már túl késő a
találgatáshoz.
Az apró kavicsok ropognak az autó kerekei alatt, mikor megállunk
a felhajtó előtt.
– Megérkeztünk – vigyorogva fogja át Jace a kormányt.
– Aha – pillantok ki az ablakon.
A sötétségben fényesen világító fehér kerítések és a burjánzó
bokrok is suttognak hozzám. Remek lehetőség a szökésre.
– Minden rendben?
– Kösz még egyszer, Ace.
– Ne akard, hogy megbánjam – emeli fel az állát.
– Nem – morgom halkan.
– Jó – rendezi magát a tükörben. – Randira kell mennem, szóval,
haladjunk.
– Ismerem? – kérdezem ürügyként, hogy húzzam az időt.
– Nem, nem Silo-i. Talán most szerencsém lesz.
 – Vagy csapdába esel.
Jace felnevet.
– Pontosan ezért, mindig rendkívül alaposan felkészülök. Tudod,
ha van rá mód, ne hagyd ki a lehetőséget. Ne irtózz a játéktól, hacsak
ellened nem fordul.
– Már nincs szükségem arra a szarra. – Borzongás fut rajtam végig.
– Szóval, szerelmes vagy – mondja.
– Jobb, mint összejönni egy idegennel.
– Senkinek sincs a végtelenségig olyan barátja extrákkal, aki
bármikor kész egy kis szórakozásra. Különösen egy kisvárosban.
Nem válaszolok. Évek óta nem kerestem üres, érzelmek nélküli
viszonyt. Az a szar nagyon gyorsan unalmassá válik. Próbáltam
rákényszeríteni magamra az érzést, hogy amit kapok az jó, de olcsó
utánzat volt. Néhány silány próbálkozás után, elvesztettem az
érdeklődésemet. Hülyeség volt egy röpke élvezetet keresni valaki
mással, még egy gyors kefélésre is. De sosem állítottam, hogy logikus
vagyok.
Minden megváltozik ma este.
Az egyetlen boldogságom elérhető közelségben van, bent
várakozik.
– Kell egy lökés? – koppint a műszerfalra.
– A fenébe, tényleg sietsz – nézek rá.
– Meglep, hogy te nem.
– Sok mindent át kell gondolnom. Van mit tisztáznunk –
masszírozom a halántékom.
– Undorító. Most jutott eszembe, hogy meztelenül akarod látni a
húgomat – öklendezik.
– Ne kezd megint – nyögök fel.
– Csak baszakodok – csap a mellkasomra. – Menj és valld be neki
az összes szirupos érzésedet.
– Ez nem segít – csípem össze az orrnyergemet.
– Mindegy! Menj és csinálj valamit – int, hogy húzzak el. – Sok
szerencsét, ember. Reméljük, nem vallasz kudarcot és égeted meg
magad.
 Kiszállok az autóból és újult reményekkel indulok el. Jace beindítja
a motort, majd gázt ad, mintha valaki üldözné. Hangosan
felhorkantva hajtom el a port az arcom elől. Biztos vagyok benne,
hogy a farka után megy. Addig figyelem, amíg a hátsó lámpái el nem
tűnnek a kanyarban. Szavai visszhangoznak a fejemben. A nap végére
jobban alakultak a dolgok, mint gondoltam, már csak néhány utolsó
simításra van szükség. Meg kell találnom a Suttonhoz vezető utat.
Csizmám sietős léptekkel dübörög a járdán. Azt tervezem, hogy
megalázkodom és könyörgök, megteszem, amit kell. Ha minden jól
megy, elfogadja a bocsánatkérésemet, ellovagolhatunk a
naplementébe, és boldogan élhetünk, míg meg nem halunk. Hirtelen
megtorpanok. Ezek a tabletták szórakoznak velem. Vagy ez, vagy
hivatalosan is megőrültem. Az utóbbi valószínűbb.
Kibaszott sóvárgás.
Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, de valamennyit elfújja
a hűvös esti szellő. Annyi mindent kell mondanom. Hol kezdjem? A
beszéd sosem volt az erősségem. Sutton eleget beszélt kettőnk helyett
is.
Régebben megállás nélkül zaklatott a történeteivel, soha nem volt
unalmas a társasága. Vigyorra húzom a számat. Soha nem fogom
megunni a gyönyörű hangját.
De ez most egy új kezdet, új kilátások. A francba, minden olyan
baromságnak hangzik. Valószínűleg, Sutton meglágyít. Vajon azt
akarja, olyan legyek? Lehet, hogy nem fog menni. A nadrágom enyhe
szorítása határozottan emlékeztet, hogy jobban örülne, ha bizonyos
részeim kemények maradnának. Talán erről is szó esik majd.
A bejárati ajtóhoz vezető ösvényre lépek. A hold beragyogja a sötét
eget, mint egy jelzőfény a tengeren. A tücskök halkan szerenádoznak
a háttérben, miközben fellépek a tornácra. Felemelem az öklömet és
kopogok a tömörfa ajtón.
Csoszogó lépteket hallok a másik oldalon, majd az ajtó kinyílik és
Sutton áll velem szemben. A korábban viselt sminkjét már lemosta,
minden apró vonása jól látható. Pont ahogy szeretem. Nem szólal
meg, csak néz rám a hatalmas babakék szemeivel, szinte érzem, ahogy
lehámozza a páncélomat. Megremeg a térdem a pillantásától.
Mereven bámul rám. Ezernyi fullánk szúrását érzem a fejbőrömön. Ki
fog először megtörni? Semmit nem nyújt, csak mélyen elmerül a
tekintetemben. Mindig kedvesen és mosolyogva fogad. De ma este
nem. Még nem érdemlem meg.
– Helló, Sutt. – Nehéz türtőztetnem magam, hogy érte nyúljak.
Talán most nem fogadná jól a közeledésem, ezért mélyen a zsebembe
dugom a kezem.
– Helló.
A komor hangja egy éles penge, irgalom nélkül tépi a húsomat.
– Gyönyörű vagy. De ez nem újdonság – nyelem le a keserű pirulát.
– Köszönöm, Grady – emeli fel az állát.
A gyomrom összerándul a reakciójától. Nem nyitott a bókokra,
egyértelműen jelezte. Kihúzom a fullánkokat és előre vetem magam a
lángokba.
– Ráérsz?
– Menetrendeket, posztokat készítek. Munkahelyi dolgok – dobol
az ujjúval a kemény fán.
– Beszélhetnénk?
– Az attól függ – halvány mosoly jelenik meg ajkain.
– Mitől? – támaszkodom egyik karommal a falra, közelebb húzódva
a személyes terébe.
– Attól, hogy mit akarsz mondani.
– Mindent – nyalom meg a számat. Izgatottság kúszik fel a
gerincemen, ahogy tekintetével követi a lassú mozdulatom.
– Mennyi titkot fogsz megtartani? – emeli fel a szemöldökét.
– Ha minden jól megy, semmit.
Nincs értelme számolni.
–Túl határozott.
– Jobban szeretem az optimizmust.
Sutton halk zihálása egy lövés erejével hatol át rajtam. Az elvált
ajkai hívják az enyémet. Meg akarom őt lepni, életünk végéig.
A gyomrom összerándul, amikor hátralép, de a halvány mosolyába
kapaszkodok.
 – Szeretnél bejönni? – tűr néhány tincset elvörösödött füle mögé.
A csizmám a földhöz ragadt. Nem számít mennyire kedvelem a
szüleit, kettesben kell maradnunk.
– Már túl késő van egy rendes randihoz, de akkor is el szeretnélek
vinni. Nem lenne gond? – Hagyom, hogy a vágyaim átvegyék az
irányítást és finoman hozzáérek selymes hajához. – Megengeded,
Sutt?
– Hova? – kérdezi döbbenten.
– Egy különleges helyre. Elsétálhatunk a rétre.
– Re-rendben – akad el a lélegzete.
– Mehetünk most vagy be kell fejezned…
– Kész vagyok – szól közbe.
Hosszan kifújom a levegőt. Hálás vagyok a fennvalónak, az apró
csodákért.
Sutton kilép a verandára és bezárja az ajtót. Most rajtam a sor, hogy
ledöbbenjek. A halvány fények megvilágítják barna bőrét,
ínycsiklandó látványt nyújtva nekem. Fehér felsője szorosan tapad
kerek melleire és lapos hasára. Rövid szoknyája elrejti formás
combjait, amit a derekam köré akarok fogni. Látványa nagy hatást
gyakorol a farkamra.
Folytatom a stírölést, mint egy szelíd szarvasra gerjedő oroszlán.
Suttont látszólag nem zavarja. Ismerős éhes csillogás van a
tekintetében. Villámcsapásként hasít belém, hogy átgázolok egy
határon, ami mindent megváltoztat. Meg akarom veregetni a
mellkasom, hogy ő az enyém. De ez nem igaz.
Egyikünk sem mozdul, a másodpercek az örökkévalóságba
vesznek. Addig tekergeti az ujjait, míg azok szorosan összefonódnak.
Felé nyújtom a karomat, lepillant rá. A szándékom egyértelmű.
Összehúzza a vállait, miközben fontolgatja az ajánlatomat.
A szél süvít a fülemben, ígéreteket suttog a közös jövőnkre. Csak
egyetlen boldog valami gyógyíthatja meg a fájdalmamat, de ezt neki
kell eldöntenie.
– Tarts velem, Sutty!
Felém kapja a tekintetét a régi beceneve hallatán. Gyerekkorunk óta
nem használom, de ártatlan múltunk egy darabja áthidalhatja azt a
tátongó lyukat, ami még mindig visszhangzik közöttünk. Ujjait lassan
a tenyerembe csúsztatja, gyengéd, puha érintése csillapítja a
gyötrelmet bennem. Az eddigi életem tele van szarságokkal. Bárki is a
főnök odafent, élvezi, hogy kihívás elé állít. De Sutton az én
ajándékom. Az egyetlen, ami mindig is jó volt. És végre az enyém.
Magamhoz rántom. Bármilyen apró rés közöttünk, rideg
emlékeztető.
– Jó döntés – nyomom ajkaimat a halántékához.
– Ez volt az egyetlen, amit választhattam – simul a mellkasomhoz.
– Mehetünk? – Szinte érzem, hogy kíváncsiskodó tekintetek
figyelnek minket az ablakon keresztül.
Sutton bólint. Lekísérem a veranda lépcsőjén a sötét ösvényre.
Egymás mellett sétálunk összefont ujjakkal.
– Hogy jöttél ide? – pásztázza végig az úttestet.
– Jace elhozott.
– Nos, még mindig egy darabban vagy. Biztos jól ment.
– Észhez tért – szorítom meg a kezét.
– Mi van, ha meggondolja magát? – Az istálló fényeiben kivehető a
feszültség az arcán.
– Megígérte, hogy nem fogja.
– Hány éves vagy, tizenkettő? Szakítanál velem, ha ő azt mondja?
– Ezt azt jelenti, hogy velem leszel? – A pulzusom fülsiketítően
lüktet.
– Azt hittem, ez nyilvánvaló, amikor leléptünk a verandáról. Nem
foglak elutasítani, Gray.
Finoman megrántom a karját és megállunk, mielőtt átmennénk a
rétre.
– De megteheted! A pokolba, meg is kellene tenned!
– Ahhoz képest, hogy úgy teszel, mintha ez nem lenne szar,
megpróbálsz elriasztani. Ne próbálj meggyőzni, hogy ez rossz ötlet,
Gray. Soha nem fogok egyetérteni veled – söpör el néhány tincset a
szeme elől. – Hát nem látod? Arra vártam, hogy elfogadj minket,
együtt.
 – Bassza meg. – Elénk színű tekintete majdnem elvakít. Egy kicsit
megremegek szikrázó pillantásától.
– Fel szabad kelned és mozognod? – fogja meg a vállam, és
összevont szemöldökkel néz rám.
– Jól vagyok – nevetem el magam. – A francba, kurva jól vagyok.
– Biztos vagy benne? – hajol közelebb és az arcomat
tanulmányozza.
– Még ha nem is lennék, ez sokkal fontosabb.
Elindulunk az úton.
– És ha összeesel?
Megtorpanok. Homlokomat az övéhez érintem. Szikrázik a bőrünk,
ahogy egymáshoz érünk.
– Te mindig vigyázol rám.
– A tegnapi után, sokkal jobban fogok – húzódik közelebb.
Sérült karommal átölelem, csípőjét az enyémhez vonom.
Nem titkolom, hogy szükségem van rá.
– A tudat, hogy törődsz velem, megőrjít. Nehéz kordában tartani
magam.
Zihálására, a vérem gyorsabban száguld dél irányába.
– Mi van, ha azt akarom, hogy elveszítsd az önuralmad?
– Sutton – morgom az arcába. – Nem tudod az mit jelent.
– Készen állok, hogy megtudjam – húzza végig körmeit a
bordáimon egészen a derekamig.
– Nagyon remélem. – A türelmem kezd elfogyni. – De nem ma este.
– Hogyan? Várni akarsz? – kutatja a tekintetem.
– Nem ezért hoztalak ide.
– Akkor miért? – csúsztatja kezét a farzsebembe.
A csillagokat nézni.
Megtalálni a csodát.
Szabadnak lenni.
Boldogan élni.
Ő minden, ami én nem vagyok.
– Jobbat is találsz nálam, Sutt. – Égeti a torkom az ajánlatom, hogy
az utolsó lehetőséget kínálom a visszavonulásra.
 – Már mondtam, hogy hagyd abba. Olyan nem létezik – rázza a
fejét.
– Oké, befejeztem a harcot – húzom végig hüvelykujjam alsó ajkán.
– Az a rohadt idő – suttogja.
– Büszke leszel rám. Büszke arra, hogy velem leszel.
– Ez könnyű lesz. Már az vagyok, Gray.
Nincs szükség több szóra. Tenyerembe veszem arcát, habozás
nélkül simul bele. Közelebb hajolok hozzá, forró lehelete keveredik az
enyémmel. Egy kis ízlelés nem fog ártani. Lassan végighúzom ajkamat
az övén, de csak fokozom a kínt. Ennyit terveztem, nem többet, de
ajkai kinyílnak, mint virág a nap alatt. Elmerülök a testemet átjáró
kéjben. Menta és citrus keveredik mézédes ajkain. Halk nyögése a
vesztem. Többet akarok.
Ujjaim végigsiklanak belső combján. Az égető vágy szétáramlik az
ereimben, amikor megremeg az érintésemtől. Ökölbe szorítom
szoknyája anyagát és magamhoz rántom. Zihálva esik a
mellkasomnak. Kihasználva meglepettségtől szétnyílt ajkait,
elmerülök, hogy mélyebben megízleljem. A nyelvünk lágyan simul
össze, a legfényesebb csillag szikrázik a szemem előtt.
Atya ég! Ez a nő lesz a vesztem.
A farmerem cipzárja szétrobban a nyomástól a varrás mentén.
Kényszerítem magam, hogy elhúzódjak.
– Mi-mi a baj? – kérdezi zihálva.
– Bassza meg, semmi. – Megragadom a csípőjét. – Csak abba kell
hagynunk.
Lábujjhegyre billen, szánk heves őrületbe forr össze. Selymes
hajába markolok, vad csókolózásba merülünk. Minden levegő
kiszorul a tüdőmből, csak Suttont lélegzem be.
Zamatos cseresznye illat.
A napfelkelte és a felhőtlen égbolt.
Frissen vágott fű és fahinták.
Bassza meg, elveszek mindenben, amiben ő is ott van.
– Ne itt – felnyögve szakítom meg a csókot.
Bársonyos bőre még mindig kipirult. Nehéz elhinni, hogy miattam.
 – Most mi lesz?
– Nem akarsz kocsikázni? – húzom végig hüvelyujjamat az állán.
– Szörnyen kalandos vagy ma este. Hova?
– Hamarosan rátérünk arra is. Addig is, azt akarom, hogy a
karjaimban aludj, az ágyamban, ahová tartozol. Ma este és mostantól
mindig – vigyorgok.
 14.

Sutton

Boldog valami #89: Új mérföldkövek és kalandok meghódítása.

Minél kockázatosabb, annál jobb.

A testem rándulására ébredek. A szoba sötét, és erős fenyőillatot

áraszt. Egyedül fekszem az ágyban, a másik oldala még meleg. A
fürdőszoba ajtajára pillantok. Zavaros tudatom gyorsan kitisztul. Két
ujjamat az ajkamhoz nyomom, szélesen mosolygok.
A gyűrött lepedő a nagyszerű éjszaka bizonyítéka. Elönti a forróság
az arcomat, ahogy elmerülök az emlékekben. Bőröm kipirult,
megborzongok a csupasz alsó felem látványától. De a selyemdarab
biztosan a lábaim között maradt. Legnagyobb döbbenetemre Grady az
első éjszakán nem akart semmi mást, csak csókolózni. A sokkal több
iránti igényem csak acélos elszántsággal teljesült. Találtam néhány
repedést a páncélján, nem tagadhatott meg mindent tőlem. Végül
sokkal tovább jutottunk, mint néhány ártatlan simogatás.
Az arcomon és a nyakamon még érzem Grady vad csókjait. Az
olyan csókokból születnek a legjobb fantáziák. Majdnem meztelen
volt, csak egy szűk fekete alsónadrággal rejtette el magát előlem. Le
akartam tépni a pamutot a fogaimmal.
A szekrényen túlról érkező fényre pillantok. A zuhany még mindig
teljes erőből csobog, Grady pedig ott van, anélkül, hogy bármilyen
ruha takarná. Merész terv formálódik meg előttem. Az ötlettől
bizsergő izgalom suhan át rajtam, előrébb csúszok az ágyon. Mióta
vagyok ilyen merész? Hallom a provokáló belső hangot a fejemben.
A vízcsobogás abbamarad, hirtelen alábbhagy a lendületem, a
csontjaiban érzem a rezgést. A következő lépést mielőbb meg kell
tennem. Kifordulok az ágy szélére, már majdnem felállok, amikor erős
fény villan fel a sarokból.
A fürdőszoba kinyílt ajtaján gomolygó gőzfelhő szökken ki, Grady
félmeztelenül, felfrissülve lép ki rajta. Kóbor vízcseppek borítják
barna bőrét. Néhány végigfolyik a hasizmai között a derekára tekert
törölközőig. A kopott anyag alatt sátrat vert férfiassága gyakorlatilag
integet nekem.
Édes Jézus!
Cselekednem kell, mielőtt a nyálamból kisebb medence lesz.
Nyelek kettőt, beharapom az alsó ajkam miközben elképzelem
mennyi mindent tehetnék. A lista végtelen, mégis három szó kavarog
a fejemben.
DOBD. EL. A. TÖRÖLKÖZŐT.
Nem kétséges, hogy azzal kell kezdenünk. Grady elindul felém.
Kár, hogy az a fehér anyag, szilárdan van a derekán. Az önbizalom
felnagyítja a már amúgy is széles vállait. Nincs jele fájdalomnak vagy
gyengeségnek. Úgy tűnik, a legjobb formában van, képes arra, hogy
egyetlen pillantással izgalomba hozzon. Megkapaszkodom a
lepedőbe, hogy hamis nyugalmat mutassak. Az anyag nem sokat segít
a stabil tartásomon. Készen állok kidolgozott mellkasához vetni
magam.
Kíváncsian fürkész a tekintetével, mintha képes lenne kiolvasni
bűnös gondolataimat.
Keresztbe teszem a lábam, hogy azzal is álcázzam magam. Túl sok
elfojtott vágy és izgalom van bennem. Jobb, ha nem gondolok arra,
hogy elvesztem a fejem. Ha egyszer visszanyerem az öntudatom,
felpörgetem a játékot.
– Jó reggel, gyönyörűm – lép közel, míg a térdeink össze nem
érnek.
– Helló, Grady! Csatlakoztam volna hozzád – simítom végig
lábujjammal a sípcsontját.
– Nem akartalak felébreszteni – igazít néhány hajszálat a fülem
mögé.
 – Nem bántam volna. Nem voltál ott magányos?
– Dehogynem.
– És most?
– Sajnálom, hogy hagytalak még öt percet aludni – morogja állatias
morajjal.
Elvonja a figyelmemet az előttem domborodó törölköző.
Hogy várja el tőlem, hogy a szavaira koncentráljak?
– Ö… ho-hogyan?
A teste remeg a nevetéstől. Gyengéden felemeli az állam. Pajkos
tekintetem lassan halad felfelé izmos mellkasán, vastag nyakán, végül
megállapodik parázsló tekintetében. A zöld mélységből áradó
szüretlen kéjbe kortyolok.
– Ha a tested tudna beszélni, a nevemet sikítaná – simítja végig
hüvelykujjával az arcom.
Beleolvadok az érintésébe. Nincs értelme szembe szegülni a
nyilvánvalóval.
– Teszteljük az elméletemet? – fűzi össze ujjainkat.
Szólásra nyitom a számat. Tényleg ilyen egyszerű lenne?
Letérdel előttem, tenyerének durva bőre nyugtalan lábamon pihen.
A szemeim majdnem keresztbe állnak az apró érintéstől. Keze lesiklik
a vádlimon a bokámig. A sebesség lassú kínzás egy távoli vágy felé.
Úgy érinti meg a térdem, hogy semmi jele a megállásnak. A füstölő
lángok egyre magasabbra csapnak, minden egyes megtett
milliméterrel.
– Amikor elveszett kisfiú voltam, meg akartam fogni a kezed. Mint
egy ostoba kölyök, a kedvességedre támaszkodtam, hogy túléljem a
kegyetlenséget. Mint egy kanos tini, a testem vágyott a tiédre. Most
már férfi vagyok, és mindent, amit hajlandó vagy megadni, akarok –
mondja határozott hangon.
A romantikus érzelmek elvesznek a párás ködben. Buja
vágyaimmal szemérmetlenül könyörgök.
– Ké-kérlek, vedd el. Mindent megkaphatsz. A tiéd vagyok –
dünnyögöm.
– Szeretem ezt hallani, Sutt. Ettől olyan kibaszottul nehéz nekem –
csókolja meg gyengéden belső combomat.
– Tegyél valamit ellene – zihálom.
– Türelem. – Husky tekintete az ellenkezőjét váltja ki. Előre
csúszok, de visszatart. – Dőlj hátra és lazíts.
Egy felesleges ruhadarab van közöttünk. A könyökömre
támaszkodom, hogy látótávolságban legyek. Alig lép be az intim
zónámba, máris eláll a lélegzetem.
– Ez szép. De jobban nézne ki a padlón – húzza végig ujjait a
bugyim csipkés anyaga mentén.
A tüdőm oxigénhiánnyal küzd. Hogyan reagáljak, miközben
elrugaszkodom a valóságtól? Biztosan álmodom.
Gradyt nem riasztja el a hallgatásom, elégedett vigyor ül az ajkára.
Megpattintja a csipke gumiját a fenekemen, megugróm a csípő
érzéstől. Rekedt nevetése libabőrössé tesz.
– Olyan érzékeny – zúgolódik felettem. Forró lehelete olyan, mint
egy kemence, nyers hővel robbant fel. A legintimebb részem szinte
fedetlen, csak egy vékony szaténréteg választ el tőle. Megmozdulok,
hogy lehúzza csípőmről a selymes anyagot. Felszisszenek a hűs
levegőtől, miután lekerül rólam a darab. Öklébe szorítja a bugyimat és
az orrához emeli. Hangosan, mélyen szívja magába az illatomat.
Halkan felnyögök.
A francba! Ez olyan mocskos! És imádom! Furcsa lenne
könyörögni, hogy ismételje meg a folyamatot? Valóban akarom?
Könyörgésre nyitom a számat, de Grady éhes morgása megállít.
– Tedd szét nekem a lábad, gyönyörűm – suttogja kéjsóvár hangon.
Végtagjaim engedelmeskednek a parancsának, mielőtt még
felfoghatnám a szavait. Úgy nézi a csupasz résemet, mintha
felbecsülhetetlen kincset tártak volna fel előtte. A vérem felpezsdül,
amit csak hamisítatlan szükségletnek tudok leírni. Tekintetéből
tükröződik a csodálat. A szemei továbbra is lakmároznak rajtam, míg
hüvelykujjai finoman vándorolnak. Kétségbeesetten többet akarok
belőle, mert ez a vizuális előjáték rengeteg mindent beindít.
Grady nem hagy sokáig lógva.
Feje a combjaim közé merül. Megpróbálom megfogni sima haját, a
körmeim átcsúsznak a nedves szálakon. Az első nyalintás dominó
hatást kelt, meggyújtja a csillagszórókat az ölemben.
Hosszú nyögéssel a matracra vetem magam.
– Szent szar – mormolom.
Jóleső morgásától megremeg a szívem, a lökéshullámokat a
lábujjaimban is érzem. Kiérdemel egy hangos sikítást. Sóvárogva
nézem, ahogy lassan, lentről felfelé haladva szeméremajkaimon
kalandozik a nyelvével. Olyan hangokat hallat, mintha a kedvenc
csemegéje lenne előtte. Zihálásom arra ösztönzi, hogy mélyebbre
temesse arcát. Gyengéd mozdulatiba beleszédülök. Mesterien veszi
célba a csiklómat, nyelvének minden csapásával közelebb kerülök az
édes megkönnyebbüléshez. Fékezhetetlen vágyat érzek, hogy
megérintsem magam, és véget vessek az orgazmus utáni
sóvárgásomnak. Megmarkolja a csípőmet és magához ránt. A fenekem
lelóg az ágyról, térdeim a vállára kerülnek, és hátra dönt. Ebben a
pozícióban jobban kinyílok előtte, nyelvével alattomos spirálban
köröz. Képes tornádót gerjeszteni ilyen képességekkel. Intenzív
szívása a sztratoszférába repít. Gondolatimból ostoba kusza halom
lesz.
– Ohh… oh – mantrázom a felismerhetetlenségig. Nyelvével vadul
masszírozza érzékeny pontomat. A látásom elhomályosodik. Az
egyetlen dolog, amire koncentrálni tudok, hogy Grady szája felfal
engem. – Ne állj meg. Már majdnem ott vagyok.
Pulzáló csiklómba harapása az utolsó lökés. A lábaim reszketni
kezdenek, amikor végigsöpör rajtam a remegés. Mint palackon a
dugó, egy megrázó robbanással tör ki. Felszállok a mennydörgő
felhőkre, száz darabra hasítva. A szemeim befordulnak, a szempilláim
irányíthatatlanná válnak.
Megállíthatatlanul rángatóznak izmaim, lebegek valahol a valóság
és a fantázia között. Soha nem dobogott ilyen erejű mámorító öröm az
ereimben. Bármi volt ez előtt, elenyésző.
Átkozottul, kibaszott forró.
Még mindig próbálok magamhoz térni, amikor Grady elhúzódik.
Az arcára kiült vigyor, a jól végzett munka beképzelt bizonyítéka.
Nem is érthetnék jobban egyet. A pokolba is, ez az ember
fizetésemelést érdemel. Szédülök és csillagokat látok, de a jóképű arca
fókuszba kerül.
Letörli kézfejével a száját, smaragd szemeiben kísértés csillog.
Össze kell szednem kimerült végtagjaimat.
– Kibaszottal isteni. Boldogan megkóstollak minden étkezésnél –
szívja be alsó ajkát.
– Jól hangzik – nézek rá.
– Reggeli az ágyban az új kedvencem – húzza végig ajkait a
combomon.
– Erkölcstelen vagy.
– Hála neked. Egész nap a nyelvemen érezlek.
– Ez még jobban hangzik. Én jövök – próbálom magamra rántani. –
Gyere, Gray! – Megváltozik a viselkedése, hiába húzom erősebben,
nem mozdul. – Miért? Hova kell menned?
– Dolgozni – feleli határozottan.
Ha a testem együttműködne, azonnal felpattannék.
– Micsoda? Nem maradsz tovább szabadságon? Súlyos baleseted
volt.
– Szükségem van a pénzre, Sutt. A seggemen ülve, nem tudom
fizetni a számlákat – ráncolja a homlokát.
– De meg kell gyógyulnod.
– Nem úgy emlékszem, hogy öt perce még a hogylétem miatt
panaszkodtál volna.
– Az teljesen más – pillantok félre, ahogy a tűz perzseli az arcomat.
– Igen, sokkal szórakoztatóbb veled lenni. Szeretnél tovább
kimaradni a munkából?
Egy pillanatra elgondolkodom. A bejegyzéseket ütemeznem kell,
biztos vagyok benne, hogy rengeteg email vár rám. Fogalmam sincs,
hol van a telefonom.
– Én is így gondoltam.
Leolvashatta az arcomról a bizonytalanságot.
A törölköző lecsúszik a derekáról, teljesen meztelenül lép odébb.
Kényszerítenem kell a tekintetem, hogy ne bámuljam. A látvány egy
vigaszdíj, a szó szoros értelmében.
Megáll a komódnál. A hátsója formás és feszes, tökéletesen férfias.
Bele akarok harapni azokba az izmos földgömbökbe.
Hátrapillant a válla felett, elkapja mélázó tekintetem, ahogy őt
mustrálom. Kiül a vigyor a szájára.
– Rossz kislány! Ha tovább bámulsz, soha nem engedlek ki innen. –
Fészkelődöm a kihívásra. – Tetszik az ötlet? – markolja meg a farkát,
végighúzza tenyerét kemény merevedésén.
Bólintok.
– Szükséged van segítségre?
– Meg tudom oldani, nagyon inspirál a látvány – rázza a fejét, ujjai
még mindig szorosan a farkára tekerednek.
– Mi lesz a csapatmunkával? – biggyesztem le csalódottan a számat.
– Ne legyél szomorú. Te is sorra kerülsz.
– Valóban? Mikor? – forrósodik fel a vérem.
– Később találkozunk.
– Ki mondta ezt?
– Én! Elviszlek randizni.
– Megmondod hol és mikor találkozunk? – Szédületes izgatott
dobogás éledezik a gyomromban.
Megrázza a fejét.
– Csak egy csomó udvarlásra kell felkészülnöd.
Minden vita a nyelvemen hal meg. A fenébe, nagyon tetszenek a
hallottak.
 15.

Grady

Boldog valami #103: Előre eltervezni a jobb napokat, nem számít

mennyire hülyeségnek tűnik.

Egy újabb deszkát csúsztatok a helyére, és odaillesztem a

szögbelövőt. A hidraulikus ütések távoli zümmögések lesznek.
Ugyanaz a monoton körforgás ment egész nyáron.
Mérés. Beállítás. Szögelés.
Órákkal ezelőtt befejezhettem volna a padlózást, ha csak erre
koncentrálok.
Nincs sok, amiben állíthatom, hogy jó vagyok és megbízható, de a
munkamorálom stabil. Büszke vagyok a jól végzett munkámra. Nem
lazítok vagy teszek béna erőfeszítéseket. A hírnevem eléggé
beszennyeződött. Nem hiányzik az újabb balhé, hogy betegyem a
seggem a munkanélküliek táborába. Abból nem lesznek kifizetve a
felhalmozódott számláim.
Nem nyúlok a következő tölgyért, egy levegővételnyi szünettől,
nem fogok kicsúszni az időből. A gumikalapács lepattan a mellettem
lévő fáról. Letörlöm a halántékomról lecsöpögő izzadságot. Melegebb
van a házban, mint a pokolban, akkor is, ha az összes ablak nyitva
van. A tulajdonos a felújítással szép profitot termel. A légkondicionáló
szóba sem jöhet, nem a kényelem a fontos, hanem a munka.
A másodpercek még sosem teltek ilyen rohadt lassan. Az idő
sokkal gyorsabban pörög, ha jól érzem magam, akkor észre sem
veszem és telnek az órák. Itt ezer gondolat jár a fejemben. Általában a
munkára összpontosítok, szorgalmasan kidolgozom a belemet, míg be
nem fejezem. De a gondolataimat nem tudom kordában tartani. Ma
nem.
Az elmém egy olyan ösvényen jár, amit túl sokáig hagytam
figyelmen kívül. A kapuk kinyíltak, és minden koncentrálási kísérlet
teljesen szarrá ment. Elveszett vagyok miatta. Mindig is az voltam.
Hatalmas kék szeme egy trópusi öböl színében pompázik. Sötét
haja, laza hullámokban omlik karcsú derekáig. Csókomtól duzzadó,
lágy lebiggyesztett ajkai. Formás combja, ahogy szorította a fejem,
miközben egyre mélyebben faltam édes punciját. Mit vár el egy
férfitól? Nem lehet figyelmen kívül hagyni őt, még a képzeletemben
sem.
– Hé, Bowen! – töri meg a fantáziámat egy hang. – Mi a helyzet?
Hátranézek a vállam fellett. Cane lazán az ajtófélfának dől, karba
tett kézzel. A testtartása ellentmond a mellkasomban növekvő
nyomásnak.
Nem sok ember van, akit órákig el tudok viselni a közelemben,
jobban szeretek egyedül lenni. Ugyanígy van a munkában is. Csak
néhány srác van, akiket elviselhetőnek találok, Cane az egyik közülük.
Ő egy rendes ács, és többnyire magánakvaló. Ez a fickó jó abban, hogy
megadja a tiszteletet.
Belép a szobába, hogy újra felhívja a figyelmemet a kérdésére.
– Próbálok végezni a szobával – intek a körülöttem szétterülő
szerszámokra és anyagokra.
– Most fejeztem be a déli ablak beszerelését.
Miért érdekelne ez engem?
– És? Kérsz egy sütit? – húzom fel a szemöldököm.
Cane kuncog.
– Nekem mennem kell. Látni akartam hol tartasz.
– Láttad – morgom.
Nem kell egyeztessen velem, mielőtt lelép. Egyenlő feltételekkel
játszunk, felelősek vagyunk a magunk, és a ránk bízott feladatok
elvégzéséért. Nincs megbízott, aki felügyel minket, csak közvetlenül a
tulajdonos. Hetente egyszer jön, nem jár sűrűbben a nyakunkra. Ez
előnyös helyzet, nem kell naponta jelentenünk. Úgy végzem a
munkám, hogy közben senki nem áll felettem.
– Hamarosan befejezed? – veszi elő a telefonját.
Kinézek az ablakon, még mindig magasan fenn van a nap.
Körbetekintek a nappaliban, a tölgy gerendák halomban várnak a
lerakásra. A padló még messze nem készült el. Maradhatok még egy
órát, és még több deszkát tehetek le.
A fantáziám Suttonról kezd visszatérni, ez lökést ad.
Bassza meg, majd holnap a seggemen maradok.
– Kész vagyok, mára ennyi.
Cane egy pillanatra csendben marad, a tekintete lassan átfésüli a
helyet körülöttem.
– Minden rendben, ember?
Ránézek. Miért aggódik értem mindenki mostanában? A
homlokomra van írva, hogy segítségre van szükségem? Én nem így
gondolom. Felállok és szembenézek vele.
– Miért ne lenne?
– Nem tudom. Baj van otthon? – dörzsöli a tarkóját.
– Oh, ráhibáztál. – Lehet, hogy gyakran dolgozom ezzel a sráccal,
de attól még nem ismer. – Medve egy igazi ribanc volt, foglalkozni
kellett vele. Szép próbálkozás.
– Nem kell pöcsnek lenned, csak kérdeztem – olvad le arcáról a
lazaság.
– Nincs rá szükség. Jól vagyok!
– Nem úgy tűnik – motyogja az orra alatt.
Feszültség perzseli a bőrömet.
– Mit számít az neked? – nézek rá hunyorítva.
– Cseszd meg, csak próbáltam a barátod lenni.
– Abból már van elég – húzom el a számat.
Úgy tűnik békén hagy. Biztos, hogy rosszul ítéltem meg a
viselkedése alapján.
– Rendben, ahogy gondolod. Szép estét! – emeli fel a tenyerét.
– Neked is – biccentek felé.
– A Howlersbe megyek – közli mielőtt sarkon fordulna, majd az
autójához lépked.
 Felcsillanó szemmel nézek utána, feszülő izmaim nem nyugszanak.
Az erősen lüktető halántékom nem segít a lazulásban. A ma délután
csak rosszabbra fordult, a hangulatom zuhanó repülésben ereszkedik.
Kurva jó.
Az egyetlen dolog, ami megállítja a spirált, a ma esti tervem. A ma
este jobb lesz. Ez elég ahhoz, hogy itt hagyjam ezt a szar helyet.
Kegyetlenül süvít a huzat a fülembe, miközben bezárom az ablakokat
Minden anyag marad szétszórva a nappaliban, nincs sok értelme az
összetakarításnak ebben a szakaszban. Hangosan becsapom magam
mögött az ajtót miután kilépek, lerántom a szerszámosövemet és a
nehéz bőrt a vállamra teszem. A kavicsok ropognak a talpam alatt,
ahogy a teherautómhoz sétálok. Beteszem az övet a platóra, a fém
koppanása hangosan visszhangzik.
Soha nem voltam még ennyire hálás a rövid útért a házamig. A
hangszórók végig recsegnek a két lejátszott dal közben. Leállítom a
motort a ház előtt és kiugrok az autóból. Hallom a csendet átvágó
ugatást a házhoz közeledve. Medve a hátsó lábára állva vár, amikor
kinyitom az ajtót. Mielőtt megsimogatnám, kiugrik és rohan az
udvarra, az orrával a földet szaglássza. Hagyom, hogy a
legcsekélyebb mosoly megbillentse az ajkaimat.
Ez a kutya jót tesz a savanyú léleknek.
Lehiggadva felmegyek az emeletre, elhaladok a félbehagyott
munkák mellett, de nem zavar egyik sem. Van egy új célom. Meg kell
nyomnom a reset gombot, és le kell mosnom magamról ezt a napot.
Kevesebb, mint tíz percig tart lezuhanyozni és tiszta ruhát felvenni.
Könnyebbnek érzem magam miközben kilépek az udvarra. Medve
szorosan a nyomomban van, ügyel arra, hogy minden fát megjelöljön,
ami mellett elhaladunk. A páratartalom nem csökkent, friss verejték
jelenik meg a homlokomon.
A különálló garázs kissé hűvösebb, és enyhén szellős. Reszkető
kézzel a sarokba lépek. Még mindig ott van a sisak. Fényes, pink és a
vágyam egyik szimbóluma. Kiderült, hogy a reményem nem volt
hiábavaló, jól jön a ma reggel történt utalás után. A komor napok arra
kényszerítettek, hogy többet akarjak az élettől. Ez az egyik, ami arra
ösztönzött, hogy haladjak előre. A rakás szart könnyebb feladni,
anyám erre is reális példa, de a kis suttogó hang soha nem hagyta
abba a jobb napok édes ígéretét. Sutton észrevétlenül végigvezetett a
legsötétebb pontokon, de az is lehet, mindvégig tisztában volt vele. A
kapcsolatunk bizsereg minden porcikámban. Nincs több időhúzás.
Feltépem a csomagolást, és a motor oldalára szíjazom a sisakját. Az
ostoba terveim kezdenek kifizetődni. Senki sem ült még mögöttem, ő
lesz az első, és az egyetlen.
Medve feltesszi mancsait a lábamra, oldalra dönti a fejét, és ártatlan
kiskutya szemekkel néz rám. Letérdelek előtte, megvakarom a
bundáját.
– Ne legyél szomorú, haver. Felveszem Suttont, és hamarosan
visszajövünk. – Megemeli a füleit és halkan, beleegyezően nyüszít.
Átfésülöm az oldalán vastag bundáját, leveti magát és a hasát kínálja.
Kényeztetem néhány percig, megvakarom azt a pontot, amitől rázza a
lábát. Tapsolva felállok és kitámasztóm az ajtót, hogy szabadon
fusson. – Menj! Élvezd a szabadságot, amíg távol vagyok.
Abbahagyja a fülelést. A kerítés mentén mókust vagy képzeletbeli
nyulat üldöz. Nem vagyok biztos benne pontosan melyiket. Dübörgés
gördül le a mellkasomról, és elengedem a maradék feszültséget.
Átkozottul jó este lesz.
Anélkül, hogy bármi másra gondolnék, elhelyezkedem a bőrülésen
és a motorral a felhajtóra sétálok. Előveszem a telefonomat, a
képernyőn sima háttér villan fel.
Talán itt az idő, hogy lecseréljem.
Belépek a névjegyekhez. Sutton száma az egyetlen a kedvencek
között, mindig is az volt.

G: Hol vagy?

A három pont azonnal megjelenik. Vigyorgok. Örülök, hogy nem

én vagyok az egyetlen, aki vágyakozik a másikra.

S: Steppedben
 G: A First és Hill sarkán?

S: Itt találkozunk?

G: Várj meg ott.

Elteszem a telefonom mielőtt még válaszolna. Itt az ideje, hogy

felvegyem a csajomat.
 16.

Sutton

Boldog valami #57: Kívánságok a pitypangos mezőn.

A motor hangos dübörgése darabokra töri a gondolataimat és az

üres fecsegést a kávézóban. A bizsergés a lábujjaimtól rakétaként
indul felfelé a testemen, amitől nyomban libabőrös leszek.
Megborzongok és a hatalmas ablakra emelem a tekintetem. Egyetlen
fényszóró ragyog rám, egyre fényesebb, ahogy közeledik. Majdnem
leugrottam a székről, amikor sms-t küldött nekem. Lehetne akár
„hirtelen” a második nevem. Negyedóra telt el, és nem tudtam mit
jelent pontosan a hamarosan. A gondolat, hogy Gradyvel találkozom,
kiszámíthatatlan fordulatot váltott ki zökkenőmentes rutinomban. Ez
nagyrészt annak tudható be, hogy a telefonom néma maradt. Titokban
reggel óta arra vártam, hogy halljak felőle, de nem leszek olyan lány,
aki görcsösen kapaszkodik.
Már nem vagyok az a szerelmes beteg tinédzser, aki bármit megtett
volna azért, hogy együtt lehessen Grady Bowennel. Egy része még
mindig él és lélegzik bennem, de a nő, akivé váltam, hangosabb nála.
Stabilitást és némi elkötelezettséget követel, mielőtt oda adná
mindenét. Kell, hogy legyen egy boldog középút. Ez olyan hirtelen
történt, hogy egy pici apró darabom még mindig megerősítést igényel.
Ez butaság, ha figyelembe vesszük, hogy Gradyről van szó. Nem
csapna be.
Kibékültünk, de sok minden maradt még kimondatlanul. Talán a
ma este majd megoldja ezt. Hagyom, hogy a dolgok úgy alakuljanak,
ahogy kell. A magabiztosság átjárja a csontjaimat, míg Grady közelít a
Steepedhez. A lehetőségeink ígéretesek és káprázatosak egy hosszú
romantikus kapcsolathoz. Nehéz nyugodtnak maradni és lassan
haladni. Mindent akarok, amit hajlandó felajánlani vágytól lángoló
részemnek.
Grady is ezt fogja kapni tőlem cserébe. Én leszek a sziklája. A
boldogság tiszta forrása. A legmegbízhatóbb és leghűségesebb
bizalmasa. Mindig mellette maradok. Teljesen és visszavonhatatlanul
a közelébe akar majd engedni. A bizalmának a megszerzése nagy
bravúrnak tűnik, a falai már omladoznak. Meghajoltunk egymás előtt,
nem sokat harcoltunk. De ez mindig is így volt. Bármennyire is
próbáltam ellenállni, nem sikerült. Korábban nem tudtam kordában
tartani magam, ezért is jobb, hogy el kellett mennem. Az, hogy
szándékosan került engem, keserűséggel és méreggel töltött el. Azt
hiszem, ezzel ellentétesen haladunk.
Lerázom a bizonytalanság parazsát. Ez most komoly. Beismerte,
hogy örökké együtt voltunk, de meg kell várnom, amíg hivatalosan is
felfedjük ezt az egészet. Ez megállít. Már megint vad ötletek rohannak
meg. Ez az ember olyan őrültséget vált ki belőlem, amiről nem hittem,
hogy bennem él. Egyik tenyerem a homlokomra teszem.
Maradj nyugton. Lassíts.
Valószínűleg ez a legjobb hely a kezdéshez, már túl sok
elszalasztott lehetőség csúszott ki az ujjaim közül. Nem vesztegetek el
többet. Igazából csak arra van szükségem, hogy vele legyek,
bármilyen minőségben. A boldogság az, hogy együtt legyünk. A
hazaköltözésem Silo Springsbe újjáélesztette kötelékünket.
Nézem, ahogy Grady lelassítja a motort, hogy megálljon a járda
mentén a főbejárat előtt. Bejön? Vagy én menjek ki? Lerántja a sisakját,
és felém fordítja azokat a zöld szemeket. Pislogok rá. Lát engem?
Számít ez? Sietve összeszedem a dolgaimat és a járdán találkozom
vele.
Egy vékony fehér pólót visel, ami megmutatja izmos felsőtestét.
Sötétszőke haja kócos és rendetlen, vastag borosta borítja az állát.
Azok a csábító smaragdszemek könyörögnek, hogy merüljek el
bennük.
 Enyém – szorítom össze a fogam, és remélem, nem veszi észre.
– Helló, Sutt – villant rám egy széles mosolyt.
– Helló, Gray.
Lélegzetvisszafojtva teszem meg a néhány lépés távolságot
közöttünk. Az előbbi pillanatok és vágyak újra a felszínre törnek.
Bámulom az őszinte zöld szemeit, és a szavak azzal fenyegetnek, hogy
kibuknak belőlem. Valahogy sikerül lenyelnem őket.
Nos, a legtöbbjük elfojtása elengedhetetlen a büszkeségem
megtartásához.
– Nagyon vonzódom hozzád – bukik ki belőlem. – Mint a mágnes.
– szorítom ökölbe a kezem.
Komolyan ezt kellett mondanom? Ez csusszant ki a több tucat
gondolatomból? – Majdnem homlokon csapom magam.
Grady nevetése kettétöri a megalázó érzést.
– Bassza meg, szexi vagy.
Perzselő láng égeti az arcomat. Eltakarom az államat, de nem
szakítom meg a szemkontaktust.
Megcsókoljam? Megfogjam a kezét?
Grady eldönti helyettem, megragadja az övemet és magához húz.
Két erős karja kitöröl minden helyet közöttünk. Válaszul belesimulok
az ölelésébe, dorombolok a mellkasán. A bőröm bizsereg a korábbi
együttlétünk élményétől. Az, hogy ilyen közel állok hozzá ismét,
tízszeresére növeli az érzést. Szinte meglepő, hogy a lábaim nem
remegnek a várakozástól.
– Ne szégyelld magad előttem. – Ajkai csiklandozzák a fülemet. –
Hiányoztál.
– Te is nagyon hiányoztál. – Egy kicsit hátrébb állok, hogy elkapjam
a tekintetét. – Milyen volt a munka?
– Elment. Nem haladtam szart se – vonja meg a vállát.
– Nem?
– Sok minden járt a fejemben – forgatja sérült karját, majd rám
kacsint.
– Jól vagy? – harapok az ajkamba.
– Most már sokkal jobban.
 A gyomrom lüktetni kezd, amire elmosolyodok.
– Szóval, hova viszel?
– Elviszlek egy körre – simítja ki ajkával a homlokomra ült
ráncokat.
– Hova? – süppedek bele az érintésébe.
– Valahová, ami egy különleges hely számomra.
– Kérlek, ne a Howlers legyen – teszem keresztbe az ujjaimat a
hátam mögött.
– Ah, ugyan már. Az a hely nem is olyan rossz – hullámzik a
felsőteste a nevetéstől.
– Neked. Az összes régi motoros a negyven éven aluli lányokat
vadássza, amikor belépnek – gúnyolódom.
– Hibáztatod őket? – szorítja meg a fenekem.
– Nem akarok sznob lenni. De ugyan már, Gray. Az a nyavalyás
lebuj nem lehet randi hely – lépek közelebb hozzá. Hallható nyögése a
legjobb jutalom.
– Igazad van, ezért nem megyünk oda. De az a bár megmentett
valami sötét szarságtól. Egyike a kevés menedékemnek.
Ledöbbenek. Vissza akarom szívni az összes negatív dolgot.
– Tényleg?
– Nem fogok hazudni, ez a város szívás, rohadt szar nélküled. Azt
hittem, örökre elmentél. Úgy gondoltam, hamarosan én is elmegyek. –
Tekintete az enyémbe fúródott.
– És most? – nyelem le a torkomba szorult csomót.
– A dolgok változnak.
– Igen.
– Segíteni fogsz, hogy a legjobban éljem az életem, Sutt. Annyi
mindent szeretnék megosztani veled, kezdve ezzel a hellyel ma este –
bújik a nyakam és a vállam közé.
– Akkor induljunk. Menjek utánad? – vetem fel.
– Nem, motorral megyünk.
Lepillantok a rövidnadrágomra és a szandálomra. Nem éppen
motoros felszerelés.
– Uh, biztonságos?
 – Gondolnom kellett volna a ruhádra – ráncolja a szemöldökét. A
feszültség elillan róla. – Felszereltem neked egy lábtartót, elég magas,
hogy ne érj hozzá a kipufogóhoz. Nem lesz semmi baj, ne aggódj.
Óvatosak leszünk.
– Soha nem ültem még Harley-n – nézek a keskeny hajszálvékony
csíkokra a sárvédőn.
– Mindig mindenben első. Hozzászoksz majd. Legközelebb farmert
és csizmát fogsz viselni – fordít a motor felé.
Biztos vagyok benne, hogy tágra nyílt a szemem. Legközelebb?
Úgy tűnik, Gradynek saját tervei vannak. Nem mintha panaszkodnék.
Oldalról hangosan visító nevetést hallok, azonnal arra kapom a
fejem. Molly és Lance lassan sétálva közelednek. Molly arca sugárzik
a vidámságtól, Lance-nek üres és komor a tekintete, mintha valakit ki
akarna hallgatni. Jobb, ha nem próbálkozik semmivel Gradynél, még
nem tettem túl magam azon, hogy ok nélkül letartóztatta.
– Szent Isten! – Molly hangja inkább nyikorgó. – Ti ketten együtt?
Gradyre pillantok, hogy válaszoljon helyettem.
– Igen! – vágja rá hezitálás nélkül és összefűzi ujjainkat.
Széles mosolyt villantok. Néhány kósza gondolat kavarog a
fejemben. Kínos lenne, ha most megcsókolnám? Szeme az ajkamra
összpontosul, én pedig majdnem hozzá hajolok.
– Felszállt a köd – ugrál lábujjhegyen Molly. – Tudtam, hogy ez
lesz. Nem ezt mondtam, bébi?
– Igen, többször is – forgatja a szemét Lance.
– Várj! Ti együtt vagytok? – mutatok rájuk.
– Igen. Ez a harmadik randink – pislog Molly a férfira.
Érdekes. Gondolom, nem hajtotta el legutóbb a bárban.
Őszinte mosoly ül ki az arcomra.
– Ez tényleg nagyszerű. Sejtettem, hogy érdeklődtök egymás iránt.
– A szívem gyorsan felfedi az érzéseimet – válaszolja csillogó
szemekkel Molly. Lance felmordul és átkarolja, Molly pedig
hozzábújik.
Milyen romantikus.
– Megnézünk egy filmet. Nem akartok csatlakozni?
 Grady kővé dermed mellettem. Nem kell látnom az arckifejezését,
hogy tudjam, mit szeretne.
– Talán legközelebb. Elmegyünk motorozni.
– Ez nagyon menő – tátja el a száját Molly.
– Mindegy – motyogja Lance. – El fogunk késni, bébi.
– Oké, mehetünk. Annyira jó lenne egy dupla randi! Hozzuk össze
valamikor.
Válasz helyett integetek. Grady csendben marad, de akár ki is
kiabálhatná, hogy mennyire nem érdekli.
– Viszlát, szerelmes madárkáim – szól vissza Molly. Lance
gyakorlatilag szó nélkül elvonszolja.
– Ha már itt tartunk, mehetünk? – fordulok a motor felé.
– Húzzunk – hajol le, és elővesz egy sisakot. – Tessék!
Fenntartásokkal veszem el tőle. A pink színe miatt sikít róla, hogy női.
Nem úgy tűnik, mintha hagyná, hogy a haverjai hordják. Már csak
más nők jöhetnek számításba.
– Köszönöm, hogy kölcsönadod. – Alig tudom elrejteni a
megbántottságomat.
– Ez a tiéd – ráncolja össze a homlokát.
A gyomromban a csomó kienged, veszek egy mély levegőt.
– Nekem vetted?
– Igen – bólint.
– Ma? – húzom a fejemre és becsatolom az állam alatt.
– Uh, valami olyasmi – vakarja meg a tarkóját és félénken rám
pillant. Ráül a motorra és megveregeti mögötte az ülést. – Ugorj fel.
Úgy teszek, mintha egy ultraelegáns motoros csaj lennék, de biztos
vagyok benne, hogy kívülről a mozdulataim ügyetlenek. Mindegy.
Lesz még időm bőven gyakorolni.
Megfogja a karomat és maga köré fonja.
– Kapaszkodj. Készen állsz?
Ujjaimmal minden elérhető izmát szorítom.
– Igen – bólintok, hogy indulhatunk.
A motor fülsiketítő morgással felbőg. A könnyed mozdulatra
féltékeny vagyok, ahogy Grady meghúzza a gázt, és repülünk. Az
adrenalin azonnal szétárad bennem. Szorosan hozzásimulok az úton.
Körülöttünk nincs semmi, csak a járda és a gördülő mezők. A szél
átjárja a sisakomat, csak a tompa morajlást hallom a motorból. A
tenyeremet Grady hasizmára nyomom. Mély lélegzetétől a kezem
lejjebb csúszik. Ezt engedélynek veszem a felsőtestének
felfedezéséhez, persze az ésszerűség határain belül.
Grady válaszul megérinti csupasz térdemet. Az egyszerű mozdulat
forró vágyat ébreszt az alhasamban. A motor rezeg alattam, az
idegszálaim örvénybe kerülnek. Alig látok tisztán. Vakmerőnek érzem
magam tőle.
A combom közé szorítom a fémet, elengedem Grady derekát.
Hátradőlök, és kitárom oldalra a karjaimat.
– Én vagyok az utak királynője – kiáltom. A szavak lepattannak a
napellenzőmről, és eltűnnek az éterben.
Grady lehúzódik az útról, és egy üres telekre kormányoz. Keveset
látok, kivéve a széles területet. Leállítja a motort, és minden
nyugalmas lesz. Átlendítem a lábam, hogy leszálljak.
Grady követi a példámat. Egy gyors kattanással, eltávolítja a
hevedert az állam alatt, és a sisakomat a kormányra akasztja az övé
mellé. Mintha már százszor csináltuk volna.
– Milyen volt? – teszi lazán zsebre a kezét.
– Szerelmes vagyok. Olyan felszabadító. Mintha tízszer gyorsabban
lovagolnál – fésülöm át kócos hajtincseimet az ujjaimmal.
– Pontosan így érzem én is – nevet.
– Az acélparipád. Talán megengeded, hogy elvigyelek egy körre
Daisyvel.
– Jobban szeretem a kerekeket.
– Jó voltam hátul?
Grady a hajába túr, sötétszőke hajszálait szexin összekócolja.
– Született tehetség vagy. A kanyarokban úgy hajoltál velem, mint
egy profi. A lovaglás természetes egyensúlyt adott neked. A tested
erre született.
– Ó, – A francba, ez szemtelenül hangzik.
A tűz felégeti a nyakam, miközben átgondolom, milyen rejtett
tehetségeket fog még feltárni belőlem. A beszélgetésünk elhalkul, és a
csend újra körülvesz minket. Nincs semmi, csak a tücskök távoli
hangja.
– Olyan csend van – suttogom.
– Majdnem ijesztő, mi?
– Nem, ha itt vagy – bököm meg a bakancsát.
– Mindig megvédelek – lép közelebb.
– Jó – nézek fel, és Grady egymáshoz érinti az ajkunkat. A csók
tiszta, édes és vége lesz, mielőtt megpróbálhatnám előrébb vinni a
dolgokat.
Megfordul, felemeli az ülést, és egy kis hűtőtáskát vesz elő.
– Hoztam vacsorát.
Jól hallottam? A fantáziám kopogtat. Ez az ember kivégez.
– Olyan figyelmes vagy – merengek.
– Te hozod ki belőlem – fűzi össze az ujjainkat.
Elindulunk, de nem tudom hová. Hagyom, hogy átvegye az
irányítást és vezessen. Miért állnék meg most?
Érzem a puha pihéket, mielőtt bármit is látnék. Egy pillantás lefelé
igazolja a gyanúmat. Nem a jó irányba néztem az úti célunk felé.
Körülöttünk van.
Másnak ez egy elhagyott udvar lenne, tele benőtt gyomokkal, de
nekünk egy boldog valami.
A számtalan pitypangsort pásztázom.
– Mi ez a hely?
– Egy menedék. – A torka összeszorul. – Emlékeztető.
– Ez gyönyörű – karolok belé és megállunk.
– Bíztam benne, hogy így gondolod. Különben ez csak egy mező,
ami senkit sem érdekel – rándulnak meg ajkai.
– Köszönöm, hogy elhoztál.
Sűrű pitypangágyra ülünk, a puffadt pillék körbevesznek minket.
Legalább tíz éve csináltunk hasonlót.
Emlékekre gondolva, hosszú sóhaj hagyja el az ajkam.
Grady kinyitja a hűtő táskát és elővesz néhány edényt. Leveszi a
fedőt és elrendezi közöttünk.
 Sajt és pestos tortellini, cézár saláta, eper és görögdinnye,
cukormentes jegestea és csupa finomságok. Könnybe lábad a szemem,
sűrűn pislogok homályos tekintettel. Egy tányért tesz a kezembe.
– Jól néznek ki – makogom.
– Minden rendben? – fürkészi a tekintetem.
Túl gyorsan bólogatok. Fogadd el a múltat, élj a jelenben, és tekints
a jövőbe. Azt terveztem, hogy lenyugszom, de az impulzív adrenalin
még mindig átjárja az ereimet.
– Szóval – vetem fel a témát, ami összezavart – Tényleg együtt
vagyunk? Mindenhogy?
– Miért gondolod másként? Kételkedsz bennem? – A kezében lévő
villa megfagy a levegőben.
– Nem – vágom rá azonnal.
– Akkor miért? – fordul felém.
Bámulom őt, azt az embert, aki már mindent nekem ad. Nem
tudom levenni róla a szemem.
– Csak hagyom, hogy az agyam utolérje azt, amit a szívem mindig
is tudott.
– Hmm – zúgolódik szinte az ajkaimon. – Ez egy nagyszerű válasz.
– Gondoltam.
Egy pillanat múlva elhúzódik, és a kezemért nyúl.
– Előre rohantunk anélkül, hogy többet beszéltünk volna, de
rájöttem, hogy erre nincs szükség. Egy esélyt sem érdemes
elszalasztani, őrültek lennénk, ha kihagynánk. Nincs igaz szerelem
egy kis szívfájdalom nélkül. Ezen már túl vagyunk. Nincs több
fájdalom.
Wyoming méretű csomó szorul a torkomba. Mély levegőt veszek és
tovább bámulom a csodát.
Grady letörli a magányosan lecsorduló könnycseppet az arcomon.
– Sutt, te vagy minden, amim soha nem volt, de kétségbeesetten
akartam. Boldogság, béke, kényelem és minden jó. Te vagy az
egyetlen, akit valaha választanék. Ha nem akarnál engem, egy
átkozottul magányos életet élnék. Szerencsémre nem ez a helyzet.
– Én vagyok a szerencsés, hogy az enyém vagy. Tényleg és igazán.
 – Mindig is az voltam. Soha nem volt választás, igaz?
– Az első naptól fogva nem.
Ajkai mosolyra húzódnak, és kitép egy pitypangot a halomból. Egy
gyors lélegzettel elfújja a bolyhos magokat, a pelyhek kavarogva
szállnak a levegőben. Még egy fehér puffancsot tép ki, és a szám elé
tartja.
– Kívánj valamit.
Lehunyom a szemem, és lassan kifújom a levegőt. Csendben azt
kívánom, hogy vegye el azt, amit mindig is neki akartam adni.
 17.

Grady

Boldog valami #18: Lopott pillantások a babakék szempárra.

Leállítom a motort, a hangos dübörgés visszhangzik a garázs falai

között. Kipufogógáz és benzin bűze keveredik a levegőben. A csípős
szag mellett kókusz és eper illat lebeg felém. A számon is érzem az
ízét. Már így is kemény vagyok, a cipzáram fájdalmasan nyom.
Tomboló vágyam folyamatosan teszteli az higgadtságomat.
Már így is pengeélen táncolok. Az önuralmamat egy kötél fékezi
meg, a mögöttem lévő lánynál van az olló, hogy kiszabaduljak.
Egyikünk sem mozdul, a szívem rohamos tempóban dübörög, a
hátamon érzem, ahogy mellkasa emelkedik és süllyed.
Egy finom tenyér vándorol a mellizmaimtól egészen az övem
csatjáig. Ami elérhetetlen volt eddig, az ölembe hullik. Szinte érzem,
hogy ott van. Ez elég ahhoz, hogy megmozduljak.
Miután leszálltam a motorról, segítek Suttonnek. Félénk mosolyra
húzódnak ajkai. Látni akarom az arcát, ahogy a kontrolállhatatlan
extázisban fürdik. Kicsatolom a hevedert és leveszem róla a sisakot.
Csokoládébarna tincsei lassan a vállára omlanak. Újabb adag kókusz
illat csapja meg az orromat. Visszafojtom a morgásomat. Tudnia kell
az önuralmamról.
Medve nyüszítve tör be a buborékunkba. Azért nyöszörög, hogy
kényeztessék. Együtt tudok érezni vele.
Sutton lábujjhegyre billen és kikukucskál az ablakon.
– Beengedjem?
– Talán jobb lenne, vagy tönkreteszi az ajtót.
 Mosolyogva elfordítja a gombot, és mielőtt egyet pislogna, száz
font németjuhász zuhan neki. Medve mindent megtesz, hogy
feldöntse. Sutton megbillen, de visszanyeri az egyensúlyát.
Medve nem nyugszik, csöpögő nyállal nyalja össze Suttont.
Szerencsés korcs.
Sutton kuncog és gügyög neki, elhalmozza édes szavakkal, Medve
pedig mindet bezsebeli, majd visszamegy.
Most én jövök.
Fütyülök, és Medve a lábam mellé szalad. Az engedelmességért
kap egy állvakarást. Nem hagynám el, hacsak nem kényszerítenek rá.
Sutton rám néz, én pedig a ház felé biccentek.
– Menjünk be.
– Jól hangzik.
Tenyeremet a hátára csúsztatom, nyomban közelebb húzódik és az
ingem szegélyénél babrál ujjaival.
Felváltva feszegetjük a határainkat a végsőkig, hogy ki bírja tovább.
Ő nyer. Kész vagyok meglengetni a fehér zászlót.
Megállunk a konyha mellett.
– Nem akarsz inni valamit? – kérdezem rekedtes hangon. Sutton
rázza a fejét. – Nasi? – húzom fel a szemöldököm.
– Desszert – motyogja. Két ujja felfelé kúszik a mellkasomon.
Megfogom a kezét és gyengéd csókot lehelek a csuklójára. Közelebb
lép hozzám és rám emeli a tekintetét. – Az ágyban. – teszi hozzá.
Ezek a szavak vágják el az utolsó képzeletbeli kötelet az
önuralmam fogságáról. Gondolkodás nélkül rúgom le a csizmám,
hangosan koppan mögöttem. Sutton kibújik a szandáljából.
Megmarkolom a fenekét és felkapom az ölembe. A lábát a derekam
köré fonja, és szorosan megölel. A körmei finoman a vállamba
fúródnak, keményebbé tesz, mint a titán.
Kibaszottul akarom őt. Ez a heves szükség lüktet bennem,
miközben friss eper virágzik az ízlelőbimbómon.
Egy rohadt narkós vagyok, ez a lány az én drogom.
Ha nem hajlandó várni még egy pillanatot, összetöröm
mindkettőnk száját.
 Sutton zihál és elválnak ajkai. A legédesebb forróság találkozik
velem, menta, gyümölcs és a szenvedély keveréke. Felnyög, amikor a
nyelvem végighúzom az övén.
A vészcsengő a fejemben a vesztemet jelzi.
A legközelebbi falhoz tántorgok és nekiszorítom a szilárd
felülethez. Az új szög miatt túlságosan tudatában vagyok annak, hogy
testünk a megfelelő helyeken olvad össze. A bizsergés már azzal
fenyeget, hogy kitör az ágyékomban. Soha nem fogok ilyen ütemben
kitartani. Mintha tudná, hogy próbára teszi a határaimat, a fogai közé
szívja az alsó ajkamat. A gyengéd harapás egy kapcsolót nyom be, és
izzó láva zubog a bőröm alá. Minden részem ég. Erősen kemény
farkamhoz szorítom, hogy megmutassam mit csinál velem.
– Többre van szükségem, Gray – suttogja a számba.
– Mindjárt – vigyorgok.
Sutton keresztezi a lábait a derekamon, ahogy haladok fel a
lépcsőn. A szobám sötét és csendes, de nem sokáig.
Figyelmeztetés nélkül ledobom az ágyra. Hajlékony alakja egy
macska kecsességével pattog. Nyikkan egyet és játékos pillantással
néz rám. Felvonom a szemöldököm és várakozom.
A csajom sosem okoz csalódást.
Feltérdel és ujjait finoman végighúzza rajtam.
– Mire van szükséged, szépségem?
– Rád. Meztelenül. Az ágyban. Ebben a sorrendben – mutat a
matracra.
– Valóban? Átveszed az irányítást?
– Csak az első menetre – nehezül el szemhéja.
– Legyen, amit a hölgy akar – nyúlok az pólóm nyakához, és egy
mozdulattal leveszem.
Felül a matracra és hátracsúszik, majd megveregeti maga mellett a
helyet.
– Gyere, Gray.
Parancsát olyan sebességgel követem, amire büszke vagyok.
Keresztbe tett karokkal a párnára telepedek.
Sutton végigmér, tekintete tele van elismeréssel, amitől a farkam
rángatózik. Átmászik rajtam, és az ölembe ül. Még mindig nem
mozdulok alatta. Soha senkinek nem adtam át az irányítást, de Sutton
más. Minden elképzelhető módon.
Előrehajol, hosszú haja lombkoronát képez körülöttünk. Ajkait
gyengéden nyomja az enyémhez. Pajkosan többet akarok, de
tiltakozva rám mosolyog.
– Legyél türelmes – suttogja.
Most meg lassítani akar? Jól van, tudok játszani.
Visszafogom magam, és hagyom, hogy ő vezessen.
– Mit szeretsz, Gray?
– Azt, ha hozzám érsz. Bármit, amit csinálsz.
A nyelve megpöccinti a mellbimbómat, és ettől majdnem elélvezek.
A felizgult állapotom titkolása, a határaimat feszegeti. Nyelve
izgatóan siklik végig az izmaimon, gonoszul halad egyre lejjebb. Egy
tenyér barangol lefelé és masszírozza a golyóimat, a másik kezének
ujjai körbefogják a farkamat.
Még nem használta a száját, és máris szivárgok.
– Meg akarlak ízlelni – izzik babakék tekintete.
Szüksége van engedélyre? Nem kell kérnie, némán beleegyezően
bólintok. A következő pillanatban a makkomat nyalogatja.
– Krisztus – motyogom. – Te vagy a fantáziám, Sutt.
Minden mozdulattal gyorsít a farkam körül. Nedves nyelve
bársonyos az acél farkamon. Feltámaszkodom a könyökömre és
nézem, ahogy felfal. A mosolyán kívül, ez a legforróbb látvány, amit
valaha láttam. Hivatalosan is boldogan halhatok meg. A szája az én
mennyországom. Próbálok fekve higgadt maradni, de ez lehetetlen, ő
egy égő gyufaszál és a benzin lángol a vágytól, ami eléget.
Gondoskodni akartam róla, de ez most fordítva van. A fejemben
minden gondolatot eláraszt mindaz, amit tesz velem. Szédülök és
zavart vagyok, mozdulatlanul. Lassít a ritmuson, végighúzza forró
nyelvét a farkamon.
A fenébe, ő jó, én meg azonnal rákattantam. Soha nem fogok betelni
ezzel.
A következő mozdulattal hatalmas cuppanással enged el.
 – Mutasd meg, mitől indulsz be, Gray. Tanulni akarok – néz rám
sóvárogva.
– Már azt csinálod – emelem fel a csípőmet.
– Taníts meg – csókolja meg a makkomat, de nem vesz a szájába.
Nem fogok vitatkozni. A farkam követeli a megkönnyebbülést, az
agyam képtelen uralkodni. Megmarkolom a haját és mélyebbre
vezetem magam forró ajkai közé. Érzem a közelgő orgazmust felfelé
ívelni a gerincemen. Összeszorítom a fogamat és kényszerítem, hogy
visszahúzódjon.
– Bassza meg – szakad ki a torkomból. – Csak így tovább,
gyönyörűm.
Válaszul dúdol, az ajkai teljes erővel szívnak körülöttem. A
rezgések a torkában egyenesen a golyóimra hatnak. Az árulkodó
forróság szétárad az alsó felemen.
– Bébi, el fogok menni – próbálom letolni magamról. Egy fojtott
nyögést hallat, de nem áll meg, helyette merészen mélyebbre enged.
Bassza meg. Igen.
A csajom nem szórakozik, bemutatja a garatreflexét. Megfeszítem a
csípőmet és a lehető legmélyebbre döföm a farkam. Nagyot nyel, ez
minden, amire szükségem van. Meleg spriccel ki belőlem, miközben
megpróbálok tudatomnál maradni. A látásom elhomályosul.
Bassza meg, kifektet egy szopás.
Pillanatokkal később észhez térek, a matrachoz simulva az öröm
szétárad a testemben. Sutton mosolya mindent elárul. Tapsolnék, ha a
kezem, engedelmeskedne. Ezzel még nincs vége, ha az iránta érzett
vágyamról van szó. Meg akarom kóstolni, minden apró millimétert
felfedezi a testén az éjszaka folyamán.
Nyalogatja duzzadt ajkait és dorombol. Már be van indulva.
Benyúlok a hóna alá és megfordítom, hogy alám kerüljön. Rám pislog,
a szája imádnivaló O-t formáz.
– Te jössz – vigyorgok kihívóan.
 18.

Sutton

Boldog valami #178: Két megtört fél egésszé válik.

Félreérthetetlen parázsló üvöltés kel életre bennem. Olyan

mennydörgés, amit nem lehet elhallgattatni. Ezek után nem!
Kétségbeesetten szükségem van erre az emberre. Az érzés második
bőrként tapad hozzám. Mindig is készen álltam rá. Végre itt van
fölöttem, a testünk tökéletesen illeszkedik.
Tenyerem felkúszik Grady terjedelmes karjain, egészen izmos
vállán át, és csak erős nyakán áll meg.
– Ez simán ment, Gray.
– Lenyűgözött? – dörzsöli össze az orrunkat.
– Nagyon. – Csípőm ösztönösen az övéhez simul.
– Olyan szexi vagy, Sutt. Azok a dolgok, amiket meg akarok tenni,
erkölcstelenek. – Szavait nem lehet vitatni. A vágya rám is hatással
van, felébreszti az ösztönömet. – Mondd, hogy hagyjam abba.
– Soha – söprőm félre a hajamat.
– Soha nem leszek méltó hozzád, de nem harcolhatunk tovább –
vesz egy reszketeg levegőt.
– Soha nem kellett volna egymás ellen küzdeni – érvelek egy
akadozó sóhajjal.
– Akkor mindketten az utcán nyomorognánk – csókol meg lágyan
és gyengéden. Hogy kételkedhetett valaha is a vágyaiban?
– Együtt vagyunk… – dörmögöm.
– Valóban.
Ajkai a fülem mögötti érzékeny pontra tévednek, és elindul lefelé
végig a torkom mentén. Olyan elbűvölő és figyelmes velem. Ennél
jobbat nem is kívánhatnék. Szabad szájú, mégis élvezetet nyújt
ajkaival. Talán majd később megkóstolom.
Lazán megrántja a melltartómat és arra ösztönöz, emeljem meg
magam, azért, hogy levehesse rólam. Habozás nélkül
engedelmeskedem. Alám nyúl és könnyedén kikapcsolja. A szatén és
csipke egy mozdulattal a padlóra kerül. Nem pocsékolja az időt
melleim lassú felfedezésére. Hangosan zihálok, amikor összecsípi
hegyesen álló mellbimbómat.
– Lenyűgöző vagy – nyögi a dekoltázsomba.
Az izzadság megjelenik a hajamon, a hőmérséklet hirtelen az
egekbe szökik. Lázban égek a vágytól, nyugtalanul forr a vérem. Ez a
csábító kísértés lesz a vesztem. A levegő hevesen áramlik ki-be a
tüdőmből. A szám kiszáradt, a nyelvem haszontalan, akadályozza a
beszédem. Végül sikerül benedvesítenem a számat, hogy feltegyem a
kérdést.
– Mit fogsz most velem csinálni?
Határozottan hozzám préseli a csípőjét. Keményen bánik velem,
pontosan ott, ahol szükségem van rá.
– Azt hiszem, kitalálod. De először – kezd lefelé csúszni hatalmas
teste – a nyelvemen akarlak érezni.
– Nem – mélyesztem körmeimet bicepszébe, hogy megállítsam.
– Miért is nem? Nem hallottam, hogy panaszkodtál volna legutóbb.
Sőt, épp ellenkezőleg – pislog villámló tekintettel.
– Az más volt – nyafogom.
– Hm – morog a vállam alatt. – Enyhült az éhséged?
Lángol az arcom. Mocorogni próbálok a fogságában, de nem
sikerül, mégis eléri, hogy kuncogjak.
– Azt akarom, hogy bennem legyél.
– Mi történt a türelemmel? – harap gyengéden az államba.
– Elég régóta várok, Gray. – Néhány mozdulattal lassan kezdem
letolni a bugyimat.
Veszi az adást és segít megszabadulni a selyemtől. Tenyere az
ágyékomra simul, érzem a nedvességem, ami fogadja. A
kulcsfontosságú részem a középpontba kerül. Grady halk morgására
lábaim a dereka köré fonódnak.
– Készen állok rád. Vedd el, ami a tiéd. – Az alkarját szorongatom,
hogy megkapaszkodjak.
Csintalan fény villan meg a tekintetében. Begörbítem a lábujjaimat
és keményen megfeszítem. Grady elvigyorodik és kihasználja.
– A nevemet fogod sikítani, Sutt. Hangosabban, mint valaha. –
Egyetlen ujj suhan át a résem hosszán. – Megmutatok mindent, amire
eddig vágytál. Amit elég bolond voltam, hogy megtagadtam
magunktól. – A legkisebb nyomással megszorítja a csiklómat. Még
többért mozdulok felé. – Gondoskodom róla, hogy mindig az enyém
legyél.
Azt hiszem, a mocskos oldalának bátorításra volt szüksége.
Örömmel segítek.
– Mutasd meg. – Lassú kört ír le ujja hegyével a nyílásomon. Az
érintésére hozzányomom a csípőmet, de visszahúzódik. – Kérlek,
Gray. – Szánalmas nyafogás hagyja el a torkom.
A lassú kínzás folytatódik.
– Szeretem hallani, ahogy könyörögsz nekem. Nagyon beindít.
– Kérlek, kérlek, kérlek – kántálom.
– Biztos? Be foglak mocskolni, Sutt.
– Miért hangzik ez olyan izgatóan? – koppan a fejem az
ágytámlának, miközben bólogatok
– Fogalmad sincs róla.
A hangja megerősíti mindazt, amit hallani akarok. Érzem, ahogy az
eddig érintetlen bejáratomhoz préselődik. Szólni akarok, hogy
csiklandozza az ajkaimat. Kidugom a nyelvem, hogy megszólaljak. Az
érzelmek lavinája azzal fenyeget, hogy maga alá temet. Épphogy csak
megremegek, de Grady észreveszi. Egy mély barázda szeli ketté a
szemöldökét.
– Fájni fog? – szorítom össze a szemem, mert nem akarom, hogy
nyugtalanságának árnyéka rám vetődjön.
Még mindig fölöttem van, amikor kinyitom a szemem.
Smaragdzöld szeme összeakad az enyémmel. Vihar készülődik.
 – Kérlek mondd, hogy ezt nem a farkam mérete miatt kérdezed.
– Nagyon hatalmas vagy – nyelek a torkomat elzáró tüskéktől. –
Mindenhol. – fogom meg izmos vállát.
– Sutt, kérlek mondd, hogy nem nekem tartogattad magad.
Pislogok a hangjában érezhető aggodalomra.
– De, igen.
Grady gyengéd csókot lehel előbb az alsó ajkamra, majd a felsőre,
végül birtokolva mélyen megcsókol.
– Túl jó vagy hozzám. Soha nem foglak megérdemelni.
Egy hatalmas emberhegy, és még mindig olyan bizonytalan.
Életcélom lesz bebizonyítani neki, hogy mennyire értékes, és
magabiztosságot pumpáljak bele, de először át kell lépnünk ezt az
utolsó határt.
– Ezt én döntöm el – keresztezem a bokámat a feneke mögött, és
magamba sürgetem. Grady dermedt tekintettel óvatosan
tanulmányoz, elrejtve gondolatait. Gyengéden simogatom széles
hátát. A feszítő feszültség leolvad a testéről. A zavaros káosz kitisztul
a tekintetéből, helyét nyers kiszolgáltatottság váltja fel. Homlokát az
enyémhez nyomja.
– Szeretlek, Sutt. Olyan rohadtul – mormolja ajkaim közé.
– Szeretlek, Gray. Mindig. – A forró nedvesség elhomályosítja a
látásomat.
– Mindkettőnket tönkreteszem. – Tenyere a fenekemhez siklik, és
belém nyomul. – De túl messzire mentem, hogy érdekeljen.
Szája az enyémre tapad, a nyelvünk együtt táncol, és örök
fogadalmat tesznek. Átlépi a végső akadályt, ami elválaszt minket.
Összeszorított fogaim között kisurran a levegő. Grady nem áll meg,
amiért hálás vagyok. A testem enyhén ég a behatolástól, megemelem
a csípőmet, hogy enyhítsek a fájdalmon. A nagy teste megremeg az
enyémen. Amint teljes hosszában elmerül bennem,
visszavonhatatlanul az övé vagyok.
– Az enyém. Végre kibaszottul az enyém vagy – mormolja a
halántékomnál.
– Igen – felelem a nyakába lihegve.
 – Jól vagy? – áll meg.
– Ne hagyd abba – lendülök bele. – Nagyon is jól vagyok.
Az intimitás, amiben kiteljesedünk, a gyötrelem minden szeletét
kárpótolja.
– Visszavonom a korábbi gondolataimat – csókol végig az
arccsontom mentén.
– Mi volt az? – ráncolom a homlokom.
– Amikor az ajkaid körülöttem voltak, azt hittem, nem lehet jobb,
boldogan halnék meg közöttük. De tévedtem. Mert ez, Sutt – húzódik
ki, majd újra megmártózik bennem. – Lemaradtam volna a
mennyországról.
– Egymásnak vagyunk teremtve.
Mindig is tudtam, de ez igazolja az elméletemet.
– Tökéletes vagy – teszi hozzá.
– Neked – húzom fel a térdeimet, hogy mélyebbre engedjem
magamban.
Grady óvatosan, lassan ki-be mozog bennem, a kellemetlen szúrás
néhány lökés után elmúlik. Fűszeres fenyő és só keverékét lélegzem
be. Bizsergető boldogságszérum zubog az ereimben. Határozottan
hozzá tudnék szokni. A szobát elárasztja a heves lélegzetünk. Csípőjét
az enyémhez nyomja és felemel. Nyugtató forróság borít be tetőtől-
talpig. A bőröm túl érzékeny, minden lökésével gyönyör áramlik. Ezt
túl sokszor képzeltem már el, de a valóság felülmúlja minden
képzeletemet. Az idegszálaim csontig hatoló kétségbeeséssel
kapaszkodnak.
– Soha nem hittem volna, hogy van valami, ami ilyen jó –
szippantja ajkai közé a fülcimpámat, ziháló lélegzete eláraszt.
– Mindig ilyen lesz – túrom ujjaimat nedves puha hajába.
– Olyan átkozottul elképesztő – harapja gyengéden az államat.
Az ágy nyikorog alattunk, ahogy Grady felgyorsul. Az extázis
szélére sodor. Egy újabb kirobbanó érzéstől elveszítem a látásomat. A
szívverésem felgyorsul, erősebben szorítom magamhoz. Hangosan
felnyög, ritmusos mozgása egyre szaggatottabb.
– Nem bírom már sokáig, Sutt. – Az erek kiduzzadnak a nyakán.
 Már én is közel vagyok, nem fog sokáig tartani. Lecsúsztatom a
tenyeremet közénk. A csiklóm túl érzékeny, vágyik a figyelemre.
Amint megérintem magam, megrándul a testem, az elektromos töltés
egyenesen a lábujjamig szikrázik. Néhány mozdulat és elélvezek. A
robbanás gyors és elsöprő. Minden részünk ragacsosan fonódik össze.
A legpuhább bársonytakaró ölel át. Valahol a fejemben morajló
hülyeségeket hallok.
Az utolsó pillanatban Grady kihúzódik belőlem. Melegség ömlik a
hasamra és a mellkasomra. Nem tehetek ellene, megbélyegzett,
megjelölt. Megdöbbent, hogy ez a gondolat zsong a fejemben.
Kimerült nyögéssel végigterül rajtam. A szétfröccsenő foltok most már
mindkettőnk problémája. Átsimítom izzadt haját, és elsöprőm a
nedves szálakat. Tenyerem az arcára vándorol, sóhajtva válaszol az
érintésemre.
– Hé, Gray!
– Nagyon szeretlek, Sutt. – A nevetésétől megrezdül a matrac
alattunk.
– Szeretlek – lehelek egy csókot az orrára.
Grady legördül rólam és kimerült testemet közelebb húzza az
övéhez. Felhevült és elégedett vagyok, akárcsak egy romantikus
regényben. Pillanatokon belül azon kapom magam, hogy egy
féltudatos állapotba sodródom.
– Nem akarsz segíteni valamiben? – csúsztatja ujjait az enyémbe.
– Bármiben – bólogatok erőtlenül.
– Mindig is kíváncsi voltam, hogy a zuhanyzóm elég nagy-e
kettőnknek.
– Azt hittem, soha nem kérdezed meg – nyomok egy csókot a
nyakára.
 19.

Grady

Boldog valami #6: Az összetartozás érzése. Mi az egyébként?

Talán lesz rá lehetőségem, hogy kiderítsem.

Lerántom a sisakot és megragadom az ülés alá rejtett kalapomat.

Miután feltettem, átvetem a lábam a motoron és ráülök. A kilátások
ijesztők, amik azon a falon túl várnak. A bujkálás az én hűséges
jóbarátom. A bőrülésre süppedek, miközben megannyi forgatókönyv
játszódik le a fejemben.
Folyamatos láz tombol az ereimben. Már egy hete, hogy elraboltam
Sutton szüzességét, a sokk továbbra sem múlt el. Még mindig
megremegek, amikor arra gondolok, hogy alattam van. Azóta már
több pozíciót kipróbáltunk. Megesküdtem magamnak, hogy sokkal
jobbat érdemel. Úgy tűnik, hogy ő ragaszkodik ahhoz, hogy
egymásnak vagyunk teremtve. Nem vesztette el a hitét bennem,
bármennyire is szerettem volna meggyőzni az ellenkezőjéről. Itt az
idő, hogy a tettek mezejére lépjek. Az elmúlt hónapot, vagyis inkább
az elmúlt tizenöt évet azzal töltöttem, hogy megköszönjem valami
magasabb erőnek, hogy vigyáz rám. Az a megtiszteltetés, hogy Sutton
az enyém, nem olyan boldog valami, amit valaha is természetesnek
fogok venni.
A csizmám továbbra is, mintha a betonra lenne ragadva.
Miért vagyok ennyire puhapöcs?
Ez a piros redőnyös, bézs színű ház, egyike azoknak, amit kedvelek
ezen a világon. Számtalan alkalommal voltam már odabenn. Nincs
okom az idegességre, azon kívül, hogy a kapcsolatunk az eddigiektől
teljesen más irányba fordult. Barry úgy beszélt rólunk, mintha egy pár
lennénk Suttonnel. Vajon most is így gondolja? Tényleg elfogadnak
engem? Csak át kell lépnem azt a küszöböt, és választ kapok a
kérdéseimre. A kapcsolatunk fejlődését nehéz féken tartani. Szinte
érzem, hogy szembe megy a jóindulatukkal. Könnyen hivatkozhatnék
a sok késedelmes munkára, és a könnyű utat választom, mint egy
gyáva csirkeszar. De elég férfi vagyok ahhoz, hogy beismerjem az
elutasítástól való félelmemet. Nem csak a családtól, aki felnevelt,
hanem a lánytól is, akié a szívem és minden boldog valami birtokosa.
Nem vagyok hajlandó titkos kapcsolatba kényszeríteni Suttont, ha
Alice és Barry méltatlannak tartanak a lányukhoz. Próbálom magam
meggyőzni, hogy nem érdekel az elutasítás. Ez nem túl nehéz,
megszoktam már az életem más területén, de ezekkel az emberekkel
szemben, nem tehetem, mert ők érdekelnek. Véleményük és
jóváhagyásuk mindent jelent számomra. Elég jó voltam ahhoz, hogy
Jace barátja legyek, és becsületesen dolgoztam a farmon, de ez messze
van attól, hogy randizzak a lányukkal.
A szerelmünknek elég erősnek kell lennie. A föld fölött lebegek a
boldogságtól, ha csak ketten vagyunk Suttonnel. A csajom képes
feltölteni, amíg mások megpróbálnak lehúzni. Ebben mindig is jó volt.
Hét nap után, míg magamban tartottam, hogy együtt vagyunk, itt az
ideje, hogy tisztességes ember legyek, és szembenézzek a családjával.
Meggyőzött, hogy jöjjek át családi vacsorára, mint a régi szép időkben.
Így találom magam a szülei háza előtt.
A bejárati ajtó kinyílik és Sutton mosolyog rám. Sötét haja csillog a
lámpafény alatt.
A francba, gyönyörű.
– Úgy hallottam, megérkeztél. Mit csinálsz idekint?
– Csak gondolkodom – szállok le a motorról.
– Miről? – lép előre és a korlátnak támaszkodik.
– Arról, hogy itt vagyok – törlöm meg a nyirkos tenyeremet és
hosszan kifújom a levegőt.
Sutton sóhaja az udvar másik végéig is elhallatszik.
– Gray, ölelj meg.
 A lábaim azelőtt megmozdulnak, mielőtt befejezné a mondatot.
Soha nem utasítom vissza.
Öt gyors lépés és a karomba zárom, arcomat illatos hajába temetem,
és bőségesen lakmározom a kókuszdió és eper illatából.
– Hiányoztál, Sutt.
– Te is nagyon hiányoztál. – Szorosan ökölbe szorítja az ingemet, és
az orrához húzza a szövetet. – Hogy lehet mindig ilyen finom illatod?
– Elfogult vagy, de tetszik.
– Dehogy – szippant ismét hosszan az illatomból. – Bármelyik
rámenős nő egyetértene.
– Csak egy van, akit le akarok nyűgözni – csókolom meg a
homlokát.
– Küldetés teljesítve – pislog rám babakék tekintettel. – Mondd el,
miért nem jöttél be.
– Csak aggódom, hogy túl jól mennek a dolgok. Eddig – ölelem
magamhoz szorosabban.
Sutton a mellkasomon pihenteti az állát, és arra késztet, hogy
bámuljam.
– Kételkedsz bennem?
– Soha! – Majdnem megremegek.
– Kételkedsz a szüleimben? – Ez a kérdés több gondolkodást
igényel, mielőtt valami olyat mondanék, amivel megbántom. – Szóval,
mi a probléma?
– A sok szar a lelkembe mélyedt, Sutt.
– Higgy bennünk és bennük. Rég elfogadtak. Te már a családunk
tagja vagy. – Tenyerét lüktető szívemre teszi.
Sutton mögött az ajtó szélesre tárul. Jace kidugja a fejét, és
egymásba gabalyodva talál minket. Váratlanul öklendező hang tör elő
a torkából.
– Kerüljük az intimitást. Hányni fogok.
– Ó, kérlek, pont te beszélsz.
Jace gúnyosan mutogat ránk.
– Az teljesen más.
– Ne legyél pöcs – motyogom.
 – Ne akard, hogy megbánjam a döntésemet – morogja.
Rám tör a kétség. Annyira nagy erővel szorítom össze a fogamat,
hogy hallom a csikorgását.
– Mekkora rohadék vagy.
– Anya és apa azon tűnődnek, mi a gond. Hagyjátok abba az
ölelkezést és vonszoljátok be magatokat.
Nem vesződik azzal, hogy becsukja maga mögött az ajtót, abban a
tudatban van, hogy követjük őt. A nyomást a nyakamon érzem. Jace
figyelmeztetése rámutat, hogy miért is hezitáltam. Talán tapintatlanul
nyers a fogadtatása, amilyen az este hátralevő része is lesz, de elegem
van abból, hogy távol maradok a boldogságomtól.
– Készen állsz? – húz Sutton a ház felé.
– Jobban, mint valaha – nézek az összekulcsolt kezünkre.
A borsos sültcsirke illata meleg fogadtatást sugall, ahogy belépünk
az előtérbe. A gyomrom felmordul az egyik kedvenc ennivalóm
illatára. Szorosan a második helyen van Alice lasagne-ja után.
Kihúzom magam, óvatosan elindulok, miközben a tekintetem a
konyhára szegezem. Sutton pezsgő nevetése hoz vissza az
ételtranszból.
– Örülsz, hogy eljöttél?
– Köszönöm, hogy megszervezted – suttogom a füléhez hajolva.
– Szeretném learatni a babérokat, de a szüleim végezték a nehezét –
hajtja fejét a mellkasomra.
Egy nyilallás görcsbe rántja a gyomromat. A legkevésbé sem
vagyok meglepve. Barry és Alice mindig mindent megtettek, hogy én
is a család tagjának érezzem magam. Ez itt egy újabb bizonyíték,
amire már nincs szükség. Soha nem fognak elhanyagolni, nem úgy,
mint a város többi része. Hirtelen, mintha egy vödör hideg vízzel
öntenének le. Egy segg voltam, amiért figyelmen kívül hagytam a
korábbi meghívásaikat.
Alice észrevesz, amint belépünk a konyhába. Világos szemei
üvegesek lesznek, ahogy végigmér. Szélesre tárja a karjait.
– Tisztában vagyok vele, hogy nem vagy ölelkezős, de megtennéd?
Ez egy különleges alkalom.
 Így lenne? Nem mintha vitatkoznék vele.
Előre lépek és hagyom, hogy megöleljen. Csak a mellkasomig ér,
hasonlóan Suttonhoz. Tíz másodperc telik el, mire Alice reszkető
mosollyal elhúzódik és megtörli nedves arcát.
– Nagyon boldog vagyok, hogy itt vagy, Grady. Hiányoltunk az
asztalunknál.
– Köszönöm, hogy itt lehetek – szorítom össze a számat.
– Mindig szívesen látunk az otthonunkban. Remélem, ezt soha nem
felejted el – veregeti meg finoman az állam.
Nagyra értékelem, hogy nem hibáztat, amiért eltávolodtam tőlük.
Már négy éve, hogy utoljára az Olsen családnál ettem. Nem azért,
mert nem ajánlották fel. Igen, szinte szüntelenül hívtak. De Sutton
nélkül semmi sem volt ugyanaz. Nem lehettem körülöttük jéggé
dermedt szívvel. Az a szakadék szélére sodort volna.
– Foglaljatok helyet. A vacsora mindjárt kész. – Alice a tűzhely felé
fordul.
– Szükséged van segítségre?
– Dehogy – hesseget el. – Üljetek le és pihenjetek.
– Biztos?
– Igen, nagyon is. Legközelebb te főzhetsz.
– Megegyeztünk – emelem fel megadóan a kezem és hátrálok.
– Kérsz egy sört? – lép Sutton a hűtőhöz.
– Jól hangzik – bólintok.
Elém ugrik, leveszi a kalapomat és a kezembe nyom egy hideg
üveget. Lenyelek pár kortyot, a hűtött folyadék megnyugtatja a
kiszáradt torkomat. Alig bírom visszatartani a jóleső nyögést. A hideg
sör mindig igényli.
– Hova ülünk? – lök meg Sutton a csípőjével.
– Te döntesz.
Kiválasztja a fal melletti széket és megérinti a mellette lévőt.
– Gyere ide.
Megkerülöm az asztalt és leülök mellé. Sutton összefűzi ujjainkat
Ez az egész új, de hogy őszinte legyek, megváltozott a helyem ebben a
családban. Új kilátások, ez az, amire szükségem van. Túl rég
vesztettem el az összetartozás érzését, de már nem passzolok
hozzájuk. Sutton mosolya nélkül nem. Most egymás mellett ülünk, a
tenyerünk szorosan összekulcsolva. Az ajkaimhoz emelem a kezét, és
egy csókot lehelek rá. Visszahozott.
A felcsendülő beszélgetés eltereli a figyelmemet. Barry és Jace két
adag grillezett kukoricával közelednek. Egy újabb gyomorgörcstől
látványosan megfeszülnek az izmaim, ami nevetést vált ki az idősebb
férfiból.
– Nos, ez egy bók a séfnek. Örülök, hogy látlak, Grady.
– Hasonlóképpen, uram.
Megrázza a fejét, de nem kommentálja a megszólítást, amit nem
tudok elhagyni. Nehéz egy szokást megtörni. Ez az ember tiszteletet
érdemel. Minden lehetséges módon meg akarom adni neki.
Barry átkarolja a vállam, majd megveregeti a hátamat. Sutton
mosolyogva emeli fel a fejét.
– Rohadt sokáig tartott gyerekek, míg kitaláltátok a dolgokat –
bólint összekulcsolt kezünkre pillantva.
Szólásra nyitom a számat, hogy valami kifogást találjak.
– Ne akarj magyarázatot adni, már beleegyeztem, nem mintha
szükséged lenne rá – emeli fel az ujját.
A szívem azzal fenyeget, hogy túlcsordul a kedves gesztustól.
Suttonra mosolygok, ő pedig vissza rám.
– Ez sokat jelent nekem, nekünk. Köszönöm.
– Bármit, ami boldoggá teszi a gyerekeimet. Ez a szülő álma – fogja
meg a vállam.
A mellkasomban lévő nyomás enyhül egy intenzív kilégzéssel. Ezt
nagyon hallanom kellett.
Jace nem osztozik az apja lelkesedésében, de nem is gúnyolódik
tovább rajtunk. Győzelemnek veszem.
A gyors sípolás félbeszakít minket, és megmenekültem a további
inkvizícióktól.
Remek időzítés.
Alice leteszi a hatalmas adag krumplisalátát és egy tál csirkét.
A francba, jót eszünk ma este.
 Nem vesztegetjük az időt, kiszolgáljuk magunkat, miközben
folyamatosan beszélgetünk.
Gond nélkül visszatértem közéjük.
– Hogy megy a munka, Grady? – kérdezi Alice mosolyogva.
Befejezem a rágást és leöblítem az ételt egy korty sörrel, mielőtt
válaszolnék.
– Nyári csúcs van. A Defender ház után már van egy másik
felújításom.
– Ó, ezt örömmel hallom. Itt az ideje, hogy az emberek
felfigyeljenek a képességeidre. Az biztos, hogy nehéz becsületes és
megbízható vállalkozót találni.
– Határozottan hosszú utat tettél meg attól, hogy görbe szögeket
vertél a lóistállókba – ért egyet Barry.
Elakadt lélegzettel fogadom a dicséretet. Nagyszerű emlékek azok
az idők.
– Valahogy meg kellett tanulnom. Köszönöm, Uram.
– A te érdemed. Egyelőre hagyom, de egy nap majd a nevemen
fogsz szólítani – kuncog, majd a mellettem ülő Suttonra néz. – Vagy
valami személyesebb, sokkal kevésbé formális megszólítást használsz.
Egy nyomás nehezedik a mellkasomra.
Komolyan előjön ez a téma?
– Találtál egy igazi hivatást – szakítja félbe Alice. – Nem
mindenkinek van türelme megtanulni egy szakmát.
– Voltaképpen senki sem akar itt maradni alkalmi munkákért. El
voltam kényeztetve ezzel a kettővel – emeli fel a villát Barry, Jace-re és
rám mutatva. – A precíz kivitelezés és az üzlet iránti elkötelezettség
haldoklik.
– Még mindig számíthatsz ránk, apa. Amire csak szükséged van.
Igaz, Bowen? – bólint felém a barátom.
Örülök, hogy nem haragszik, és a jéghegy felolvadt. Azon kapom
magam, hogy vigyorgok.
– Természetesen. Élvezem a mechanikai munkát. Nem sok ilyen
van a megbízásaimban. Megtiszteltetésnek tartom, hogy a farm körül
dolgozhatok. Csak tudassa velünk.
 – Azt megtartom nektek – emeli meg a homlokát.
– Nagyon remélem – válaszolja Jace. – Egy időre kiszakít az
íróasztal mögül.
– Ez van, ha nagy céghez mész – viccelek.
– Igen, de a csajok imádják az öltönyömet – morogja.
– De nem az olyanok, mint én – ráncolja az orrát Sutton.
– Nem számítasz célszemélynek – pillant rá Jace.
– Számomra te vagy az egyetlen célszemély – suttogom Sutton
halántékához.
Az arca gyönyörű rózsaszín árnyalatot ölt. Beharapja az alsó ajkát
és sóhajt.
– Elmegy az étvágyam – motyogja Jace.
– Légy kedves. Csak féltékeny vagy – érinti meg Alice a karját.
– Persze, nevezzük így – forgatja a szemét Jace.
– Hallottál mostanában az anyádról? – Barry egy szalvétával
megtörli a száját és rám néz.
A levegő megfagy a tüdőmben. A válaszom nem. Az utóbbi időben
nem volt otthon, akárhányszor meglátogattam. Csak letettem egy
adag ételt és eljöttem. Nehéz visszaemlékeznem, talán több mint egy
évtizede nem foglalkozom a hollétével. Hetekig tivornyázik anélkül,
hogy bármi is érdekelné, kivéve, hogy a mérget pumpálja a vénájába.
Meg kellett szakítanom a kötődést, hogy megmaradjon a józan eszem.
Csak ennyit tudok tenni érte, de ez nem tartja távol a bűntudatot.
A hallgatásom mindent elárul, amit tudni akart.
– Remélem, hamarosan jelentkezik – sóhajt. – Nos, nekem elég volt.
– tolja el maga elől az üres tányért.
– Desszertet?
Ez legalább nem sokkoló kérdés Suttontól.
– Megvan minden hozzávaló a s'more{4}-hoz. Ki rak tüzet? –
dörzsöli össze a kezét Alice.
Kórusban értünk egyet.
Otthon érzem magam.
 20.

Sutton

Boldog valami #66: Szellemtörténeteket olvasni a sötétben, egy

zseblámpával a takaró alatt.

Hagyom, hogy a szemem egy pillanatra becsukódjon, miközben

hűvös szellő érinti az arcomat. Egy nehéz sóhaj hallatszik mögöttem.
A nyomasztó hőség végre enyhült a felkelő holddal. Ez a nyár eddig
rekordot döntött és még csak a felénél tartunk. A fülledt páratartalom
elviselhetetlen magasságokba emeli a hőmérsékletet. A hűvös
érintése, finoman cirógatja a bőrömet, a tűz körül ülni, enélkül
elviselhetetlen lenne.
Egy élénk narancs és citromsárga lángkitörés pattog előttem. A
teljes nyugalom épp a türelmem határán lóg a levegőben. Kerülöm a
szemem sarkában megjelenő árnyékot. Persze könnyebb elhatározni,
mint betartani. Ez a sajátos púp, mindent megtesz, hogy lyukakat
fúrjon a hátamba a figyelmével.
A szüleim már fél órája elmentek aludni, egyedül hagytak
Gradyvel és Jace-szel. Minden rendben volt, amíg a barátom nem
rángatott az ölébe. A bátyám azóta villámló tekintettel lövöldözik
ránk. Ez nem akadályoz meg abban, hogy büszkén üljek Grady
combján. Jace-nek túl kell lépnie rajta.
A bátyám újabb kellemetlen nyögést hallat. Felteszem a kezem,
megadva magam a nyavalygásának.
– Mi van veled? Azt hittem, az, hogy együtt vagyunk, rendben van
neked!
– Miből gondolod, hogy nem? Mondtam valamit, amivel
megbántottalak? – vigyorog.
– Nem kell mondanod semmit. Ez a mogorva kifejezés bőven elég.
– Bocsánat, hogy törődöm veled. Azóta teszem, mióta megszülettél.
Nézd el nekem – rántja lejjebb a kalapja karimáját.
– Komolyan, ember? – Grady mogorván szól mögöttem.
– Még mindig pokolian furcsa – keresztezi karját a mellkasa előtt
Jace.
– Nos, ez van. Szokj hozzá – villantom ki mosolyogva a fogaimat.
– Megteszek minden tőlem telhetőt, köszönöm a kérdést – súrolja
az arcát.
– Próbálkozz jobban, Ace. – Grady közelebb húz az ölébe, ezzel
kifejezve vágyait. A bátyám vak lenne, ha nem venné észre.
– Lépjünk tovább – motyogja Jace.
– Remek terv – bújok Grady mellkasához.
Mozdulatommal arra célzok, hogy keressen egy privátabb helyet,
és lépjünk le egy órácskára. Lehet egy része neki is erre vágyik. Az
emberem egy varázsló, legalábbis a lepedők között.
A telepatikus üzenetem nem ér célba. Ülve maradunk, szemben a
kivégzőosztaggal.
– Milyen volt a legutóbbi fogás? – köszörüli meg Grady a torkát. A
feszültség egy része felenged Jace-ből.
– Eh, tűrhető.
– Találkoztok még?
– Kétlem.
– Nem ment el a randira?
– Nem az volt a kérdés – kuncog Jace.
– Ah, francba – horkan fel Grady.
– Egyszeri. Semmi több – vonja meg a vállát.
A figyelmem ugrál közöttük. A bátyám utolsó megjegyzése
kiakaszt.
– Olyan bunkó vagy – ráncolom az orrom.
– Ne gyűlöld a játékost, Sutt. Én csak egy bábu vagyok a játékban.
– Mondogasd ezt magadnak – forgatom a szemem.
– Nem mindenki olyan szerencsés, hogy megtalálja azt a különleges
valakit, különösen ilyen fiatalon – löki meg a lábamat.
– Huszonkét éves vagyok. – Ösztönösen ki akarom nyújtani a
nyelvem, de visszafogom magam, hogy érettnek tűnjek.
– És hétéves korod óta szíveket firkálsz Grady nevéhez – húzza fel
a szemöldökét.
Az arcom lángol, mint a júliusi nap délben.
Francba!
– Nem kell elpirulnod, bébi. Pontosan olyan régóta szeretlek, plusz
egy nap – simítja végig ujját az arcomon.
– Az nem lehet.
– Mindig is itt voltál – kopogtatja meg a halántékát.
Jace füttyent, gyakorlatilag szétdúlja a pillanatot.
– Bassza meg, ez olyan édes, hogy belefájdul a fogam. Nem
gondoltam, hogy romantikus lélek vagy, Bowen.
– Találd meg a megfelelő lányt, és érteni fogod – válaszolja
morogva.
– Túl elfoglalt vagyok azzal, hogy szemmel tartsam Sutton seggét,
nincs időm megállapodni – néz rám a bátyám.
– Már nem a te gondod, Ace. Elkaptam – szorítja meg Grady a
derekam.
Jace egy pillanatra elkomolyodik, majd hirtelen egy vigyor szeli
ketté az arcát.
– Annyira vicces vagy.
A bátyám hangulata megőrjít. A homlokomra teszem a kezem.
Talán kap egy üzenetet az este folyamán és elmegy.
– Minden rendben, Sutt? – morogja Grady gyengéden a fülembe
harapva.
– A cukor iránti éhségem kezd újra feléledni – kuncogok.
– Csak két s’more-t ettél. Kérsz még egyet?
Annyira okos. Ki vagyok én, hogy ellenálljak?
A nyársaló botért nyúlok és felszúrok rá két pillecukrot. Összefut a
nyál a számban, amikor előrehajolok a tűzhöz. A fehér puffadt cukrot
a parázs fölé tartom.
– Nagyon koncentrálsz erre – dörzsöli meg Grady a vállam.
 – Egy rossz mozdulat és megégetem őket. Ez egy titkos művészeti
módszer.
– Az égett részek megadják az ízét – nevet.
– Nem azt, amit én szeretek.
– Pontosan tisztában vagyok azzal, mi izgatja az ízlelőbimbóidat.
Szerencsémre úgy tűnik, hogy rabja vagy a saját márkámnak és az
általam kínált erotikus választékoknak.
Borzongás fut végig rajtam, amikor megérint a nyakamon egy
érzékeny pontot. Nyögéssel válaszolok.
– Tényleg az lettem, azonnal.
– Én is így gondolom. Ne rontsd el az étvágyad az étellel – csípi
meg a fenekemet, mire felkiáltok.
Bosszúsan pillantok rá, de valódi harag nélkül. Nincs időm a
megtorlásra. Kihúzom a nyársat a tűzből, és megvizsgálom a sült
édesség tetejét.
– Látod? Meg kell pirítani aranyszínűre, és a közepének tökéletesen
ragacsosnak kell maradnia. Ez az optimális ropogóspuha kombináció.
Átad egy csokit és két Graham kekszet. Összeállítjuk a hármas
szendvicset anélkül, hogy kihagynánk bármelyik hozzávalót is. Addig
nyomom össze, amíg a fehér pelyhek ki nem szivárognak.
– Úgy néz ki, mint a sperma – röhögök a saját hülyeségemen.
Senki nem figyel rám. Feltartom az alkotásomat és Grady felé
mutatom.
– Azt mondtad, sperma? – húz vissza az ölébe, és felém hajol.
– Persze – vigyorgok.
– Honnan szedted ezt az undorító szót?
– Gyakori szófordulat.
– Ezt nagyon kétlem.
– Vannak sikeres könyvek, amikben gyakran használják.
– Kizárt, hogy bárki is megvenné azokat – döbben meg a
szavaimtól.
– Ez egyre jobb – szól közbe Jace.
– Csitt, – orrolom le és visszafordulok Gradyhez. – Ez egy vicces
kifejezés.
 – A sperma? Dehogy. Nem hiszem el.
– Mióta figyelsz a könyvkiadásra? Az egyik szerző kliensem az új
könyvében használta. A Pour Judment meghódítja a sikerlistákat. Van
egy személyre szóló példányom. Ha kedves leszel, felolvasok neked
egy részletet. Heather nevetségesen eredeti. Gondoltam, kipróbálom –
bököm meg a mellkasát.
– Kurva szexi vagy, Sutt. Az irántad érzett szerelmem végtelen.
Majdnem mindenért megbocsátok neked, de kérlek, soha többet ne
ejtsd ki ezt a szót – morog és rázza a fejét.
– Nincs humorérzéked – biggyesztem le duzzogva az ajkamat.
– Később megbánod ezeket a szavakat. – Grady szemei
hasonlítanak a ragyogó smaragdokra.
– Megígéred?
– Kérés nélkül – morogja.
Elkapom a tekintetem, mielőtt elvarázsolna. Figyelemelterelésként
bekapok egy tűzforró falatot a s'more-ból, de egy illetlen nyögéssel
kiesik a számból.
– Megölsz, Sutt – bámulja Grady a sötét égboltot.
– Páratlan ajánlat – nyalogatom le az ujjaimat kihívóan.
– Talán mennünk kellene – javasolja.
Érzem alattam a keménységét. A nyilvánvaló reakciója lázas
bizsergést vált ki a bőröm alatt. Ez az ember rendkívüli csomaggal
rendelkezik. Fészkelődni kezdek az ölében, hogy mindkettőnket
kínozzam.
– Sutt – szólal meg Jace.
Hangos zihálás szökik ki a torkomon. Majdnem megfeledkeztem
róla. Ez Grady varázsa. Kihúzom magam, és félretolok minden
mocskos gondolatot.
– Uh, igen?
– Milyen együtt élni apával és anyával?
Egy vödör jeges vízként szakad rám a kérdése. Lapos pillantást
vetek rá. Az igazság az, hogy nem aludtam itthon az utóbbi két
hétben, de a bátyám ezt nem tudja. Hirtelen érdeklődése szinte
riasztó. Mire célozhat? Figyelmen kívül hagyom a lúdbőrt a karomon.
 – Jó. Miért kérdezed? Visszaköltözöl?
– Persze…– nevet hátravetett fejjel. – Van saját lakásom.
– Ahogy nekem is. Csak ideiglenesen vagyok itt. – Ez emlékeztet a
tegnapi beszélgetésemre Harlynnal. – Még mindig kíváncsi vagy a
főiskolás éveimre? – nézek Gradyre. – Arra gondoltam, hogy
találkozhatnánk Harlynnal és a barátjával a hétvégén. Ha érdekel.
– Nos, ismernem kell őket, ha a barátaid.
– Fantasztikusak. Bárcsak gyakrabban láttuk volna egymást.
Harlynnal élni nagy durranás volt. Rengeteg mocsok ragadt rám.
– A mellkasára nyomom a kezem, és a határozott ritmus találkozik
az érintésemmel.
– Ha már a csodás éveidnél tartunk, milyen a lakásvadászat, Sutt? –
Jace előrehajol, könyökét a térdére támasztja.
Grady fuldokol egy korty sörtől mögöttem.
– Jól vagy? – pillantok hátra a vállam felett.
– Az attól függ, hogy mit válaszolsz a kérdésére – bök a bátyám
felé, és letörli az álláról a cseppeket.
– Még keresgélek – nézek Jace-re, mielőtt visszapillantanék
Gradyre.
Üres kibúvó a válaszom.
– A pokolba. Van egy üres hely az ágyamban.
– De az a te házad. Saját térre van szükségem – ráncolom a
homlokom.
– Ez most komoly? – kérdezi Jace.
– Nem a te dolgod, Ace. – Grady teste megfeszül alattam.
– Nem fogod elmondani neki.
– A fenét nem fogom. – Grady fel-le simogatja a combomat. – Csak
a megfelelő pillanatra várok.
– Most épp itt az idő – vág vissza a bátyám.
Mi van velük?
– Ó, istenem, srácok. Ne beszéljetek körvonalakban.
Jace és Grady egymásra merednek, és néma párbeszédet folytatnak.
Ha így haladunk, egész éjszaka itt leszünk.
– Nos, az én feladatom itt véget ért – áll fel hirtelen Jace és leporolja
a kezét.
– Most elmész? – tátogok.
– Nagyon késő van – vonja meg a vállát – Broncos-ban leszek, ha
szükséged van rám.
Miután elmegy, a titokzatos barátom felé fordulok.
– Miről beszélt, Gray?
Lélegzete elfújja a kóbor szálakat az arcomról.
– Ugyan már, Sutt. Nem ismerős a házam?
Az első látogatásom emléke beszűrődik az elmémbe. Emlékszem
minden hasonlóságra egy bizonyos „boldog valami”-hez.
Tagadhatatlan a hasonlóság.
A hangom alig suttog, amikor megszólalok.
– De igen.
– És mit gondolsz, miért van ez? – szegezi rám zöld szemeit.
– Tetszettek az ötleteim? – A szívverésem rohamosan felélénkül.
Lassan rázza a fejét, kitartóan figyelem.
– Azt az álmot neked, nekünk szerettem volna felépíteni.
– Mi-micsoda? – nyelek nagyot.
– Hallottad, Sutt – érinti meg az államat.
– Miért vagy a legédesebb férfi a világon? – szorítom tenyeremet az
állára, ő pedig az ajkát nyomja az enyémhez.
– A legjobbat érdemled. Soha nem adom fel, hogy megpróbáljak az
lenni neked.
– Máris tökéletes vagy, Grady Bowen. Ha jobban az leszel,
rendkívül alkalmatlannak fogom magam érezni – szipogok, és
pislogok nedves pilláimmal.
– Az lehetetlen – nevet.
– Lehetetlen? Mi van, ha nem értek egyet – vonom fel a
szemöldököm.
– Akkor órákat töltök majd azzal, hogy bebizonyítsam, tévedsz. –
Egy párduc lopakodó mozdulatával cserkész be, majd hirtelen felkap
az ölébe és talpra áll. Egyik erős karja a térdem alatt, másik a vállam
körül van. Védekezésként sikítanom kellene, de tökéletes
biztonságban vagyok, nem tiltakozom.
 – Ígéretes kompromisszumnak tűnik – helyezkedek el.
– Hazajössz velem a házunkba. Oda tartozol – feszül meg a
szorítása.
Remegés rázza meg végtagjaimat. Grady a legjobb gombot nyomja
meg. Pimasz mosolyával, feltüzeli a szívemben lévő lángot.
– Mi lesz, ha nem maradunk együtt? – jut eszembe a gondolat,
ahogy áthaladunk az udvaron.
– Nem akarom, hogy az számításba kerüljön – rázza a fejét
határozottan.
– Néhány héttel ezelőtt, a pokolba kívántál, távol magadtól.
– Egy seggfej voltam – horkant fel.
Ezzel nem vitatkozom, újra támadok.
– Nos, a dolgok minden bizonnyal megváltoztak. Nem
hibáztathatlak. Negatívan szólva, mi volt az alternatíva?
– Talán eladtam volna a házat és tovább állok. – Az orrlyukai
kitágulnak.
– Tényleg elmennél? Odaadnád az otthonunkat másnak?
– Ez volt a terv. Nem biztos, hogy nélküled valaha is ott maradtam
volna. – Egy izom rándul meg az arcán.
Az arcomat az ingébe temetem, füstöt és friss fenyőt lélegzek be, és
egy férfit, aki mindig az enyém akart lenni.
Ujjaim erősebben kapaszkodnak a szövetbe, követelve az extra
biztonságot.
– Nos, bármi is lett volna, soha nem kell megtudnunk.
 21.

Grady

Boldog valami #27: Társasjátékok. Soha nem volt hagyomány

nálunk, mivel nekem sohasem volt egy sem.

A következő szombaton hetven mérföldet utazunk, hogy

találkozzunk Sutton barátaival. Azzal, hogy a csajom kapaszkodik
belém, miközben száguldunk az autópályán, nem olyan rossz eltölteni
egy órát. Ez lesz a kedvenc fuvarom. Az ereimben érzem a bizsergést
attól, hogy szorosan hozzám simul. De nincs idő lehúzódni egy
félreeső területre.
Miután megérkezünk, tenyeremet becsúsztatom Sutton hátához,
érzem az apró mélyedést a gerince tövénél. A mosolya, amivel a válla
felett rám pillant, cukormáz az átkozott tortán. A csajom imádja a
birtokló énemet. Átsétálunk a sörfőzde parkolóján a ragyogó nappal
mögöttünk. Az időjárás megköveteli, hogy az egész napot a
szabadban töltsük. A Bottom Up Sörház remek helynek tűnik a
környéken.
– Honnan hallottál erről a helyről? – húzom közelebb magamhoz,
hogy a szűk bejáraton együtt tudjunk belépni.
– Harlyn a közelben lakik, ezért ez az új törzshelye – ütközik az
oldalamnak.
– Ez nem az egyik hely a sok közül, ahol régen megfordultál?
– Nagyon vicces. Nem, azok a klubok a kampusznál vannak. Ezen a
nyáron vagyok itt először, mióta megnyitott a Bottom Up.
– Talán egy nap majd megmutatod a kedvenc törzshelyedet.
– A Bronco Buckon kívül? – pillant rám.
 – Be kell pótolnom a hiányosságokat. Négy évnyi emlék hiányzik –
emelem fel a hangomat a körülöttünk lévő zajban.
Délutánra egyre nagyobb tömeg gyűlik össze. Egy pickup
teherautó áll oldalt, ahonnan sült sajt és fűszeres borsos hús illata árad
a levegőben. Piknik pad, vas asztalok, és magányosan álló székek
díszítik a beton teraszt. Az ülőhelyek nagyrésze már foglalt, de sikerül
egy szabad asztalt szereznünk négy székkel és egy kis árnyékkal.
– Népszerű hely – szólalok meg.
– Közel van a központhoz, de a külvárosnak sok előnye van – bólint
Sutton.
– Látom a vonzerejét. Ez az ipari napellenző egy jó húzás. – A
felettünk lévő, rácsos faszerkezetre intek.
– Remek szakember vagy – követi Sutton a pillantásomat.
– Köszönöm.
– Akarod, hogy készítsek neked egy weboldalt?
– Kedves, hogy felajánlottad, de nincs szükségem rá. Sokkal
egyszerűbb nekem anélkül munkát találni.
– Te állsz a legtávolabb ezektől a dolgoktól, Gray – húzza végig
hüvelykujját a számon.
– A legtöbben alig adnak egy második lehetőséget, vagy vállalják a
legrosszabbat. Te vagy az egyetlen, aki úgy tekint rám, mint bárki
másra.
– Mindenkinek szívás. Nekem a legjobb veled az életem – sóhajt
egy nagyot.
– Engem csak ez érdekel – teszem hozzá. Az alsó ajkát rágcsálja,
megrántom a kívánatos húst és túszul ejtem. – Mi jár a fejedben, Sutt?
– Az anyukád hazajött már? – kukucskál rám.
Sutton tisztában van anyám eltűnésével. Ő egy angyal, aki képes
elterelni a figyelmemet az anyám problémáiról.
– A szomszédja hívott reggel. Hajnalban hazament. Azt hiszem,
még a szokásosnál is rosszabbul néz ki. Talán az lenne a legjobb, ha
holnap megnézném – ingatom a fejemet.
– Akarod, hogy veled menjek?
– Megtennéd?
 – Persze, Gray. Mindig támogatni foglak mindenben. – A kezemért
nyúl.
– Biztos vagy benne? – Szaggatottan veszem a levegőt és a távolba
pillantok.
– Biztos – szorítja meg a kezem.
– Rendben, de figyelmeztetlek, nem lesz szép látvány. Kemény
valóság a legkegyetlenebb formában.
– Megbirkózom vele. Ne aggódj miattam. Szeretlek, Gray. Hadd
legyek melletted – mosolyog félénken.
– Nagyon szeretlek, Sutt. Az, hogy velem vagy, mindent
megváltoztat. Meg akarok osztani veled mindent. Nincs több bujkálás
– hajolok felé.
– Örülök, hogy ezt megbeszéltük – zárja be a köztünk lévő maradék
távolságot egy csókkal.
– Én is, bébi. Meghökkentő vagy.
– Nézd, megtaláltam őket – szólal meg egy női hang előttünk.
Felpillantok, egy párt látok közeledni felénk. A nő magával
rángatja a pasiját kikerülve az útjukban állókat. Élénk rózsaszín haja
kitűnik a tömegből. Hatalmas vigyort küld Sutton felé.
Feltételezem, hogy ő Harlyn.
– Ó, istenem, végül megcsináltad. – A csajom hevesen fogadja.
– Mit gondolsz? Túl őrült? – dobál néhány neon tincset.
– Lenyűgöző vagy, mint mindig. A színe is tökéletes. A vibráló
személyiséged most igazán ragyoghat.
– Rájöttem, mi a fenéért ne tenném meg, nem? Ha rózsaszínt
szeretnék, annak még a sulikezdés előtt meg kell történnie.
Szeptemberben már komolyabbnak kell lennem.
– Biztos vagyok benne, hogy a gyerekek menőnek gondolnának.
– Talán, de szükségem van egy kis hivatalos formára, mielőtt
kockázatot vállalnék – nevet a saját szavain.
– Tök mindegy. Az igazgató már félig szerelmes beléd – teszi
keresztbe a karját Sutton.
– Remélem, nem nagyon – morogja mellette a férfi.
– Van felesége, cowboy. És szuper a házassága. Nincs miért
aggódni – fogja meg a férfi állát Harlyn.
– Jó látni, hogy a szikrázó boldogság nem múlt el – mormolja
Sutton.
– A legcsekélyebb mértékben sem – válaszolja Harlyn. A tekintete
rám siklik. – Ha már itt tartunk, ki van itt?
– Upsz, sajnálom. Olyan érzés, mintha már rég ismernénk egymást.
Gray, ő itt Foster – fordul felém Sutton.
– Helló – lép ki Harlyn mögül.
– Örülök, hogy megismerhetlek – bólintok.
– És ő az egyetemi szobatársam, Harlyn – mutat Sutton a nőre.
Harlyn hosszú ideig némán méreget. Felhúzott szemöldökkel
várom az ítéletét. Megérinti az állát és hunyorítva közelebb hajol.
Ez érdekes lesz.
– Szóval te vagy az álomkép, Bowen.
– Grady – helyesbítek.
– Okééé – nyújtja el a választ, míg el nem fogy a levegője. Várom,
hogy tovább vizslasson, de helyette elmosolyodik – Örülök, hogy
végre arcot is kapok a névhez.
– Hasonlóképpen – válaszolom. Harlyn szemei felcsillannak. –
Sutton beszélt rólam?
– Ne legyél már ilyen dinka – löki meg Sutton a barátnőjét. –
Persze, hogy hallott rólad.
– Tud a sok szarságról is, amit csináltunk? – teszi hozzá Harlyn.
Pattanásig feszülök.
– Olyan rossz vagy, Har. Hagyd abba – szidja őt Sutton, majd
babakék tekintetével rám néz. – Ártalmatlanok voltunk. Csak viccel.
Többnyire.
– Nem hiszek neked, Sutt. Biztos vagyok benne, hogy folyton
megkörnyékeztek a srácok. A pokolba is, még mindig így van.
– Ó, az mindennapos volt. Bottal kellett elüldözni őket – szól közbe
Harlyn.
– Ne túlozzunk. Ez egyáltalán nem igaz – fújtat Sutton.
– Ez úgy hangzik, mint egy rémálom – szorítom ökölbe a kezemet.
– Még össze is vesztem Suttonnel egy pasi miatt – nevet Harlyn.
 – Kezdem bánni ezt az utat – meredek a felhőtlen kék égboltra.
– Kérlek, állj le. Megijeszted Gradyt – szorítja meg barátnője
könyökét Sutton.
– Ja, igen – horkant fel Harlyn. – Kétlem, hogy ez megtörténhet.
Csak nézd meg, hogyan bámul téged. A védelmező testtartása
megerősíti az álláspontomat.
Felkapom a fejem, meleg fut végig a nyakamon.
– Ö… Ö, mi van?
– Ne legyél zavarban – csap játékosan a csuklómra. – Sutt, soha
nem nézett kétszer egyetlen srácra sem. Ez a lány nem volt hajlandó
beismerni, de mindig is teljesen a megszállottad volt.
Megkönnyebbültem, hogy végre megismerhettem azt, akiért a legjobb
barátnőm szíve dobog. Áldásom rátok – hajol előre suttogva.
– Nem azt mondtam, hogy áruld el az összes titkomat – temeti arcát
tenyerébe Sutton.
– Nem ez ennek az összejövetelnek a lényege? – vonja fel
szemöldökét Harlyn.
– Tudni akartál az egyetemi éveimről. Ez a lány elengedhetetlen
része volt. Nem sokat tudott rólad, de egyértelműen olvasott a sorok
között – vonja meg a vállát rám pillantva.
– Szeretem, hogy nem felejtettél el. Még akkor sem, amikor önző
seggfej voltam. Én sem tudtalak elengedni, Sutt. – lehelek csókot a
homlokára.
– Egy pillanatra sem – bújik közelebb az ingembe kapaszkodva.
– Ó, srácok, ti ketten olyan édesek vagytok. Jó látni a
boldogságotokat. – Harlyn hangja halk, de megtöri buborékunkat.
– Én is mindig így érzek irántad és Foss iránt – kacsint rá Sutton.
– Az álmunk valóra vált – kulcsolja össze ujjait Harlyn.
– Mintha megterveztük volna – kuncog Sutton.
– Emlékszel arra az estére, amikor elsősök voltunk? – kezdi
felidézni az egyik eseményt Harlyn.
– Nem vagy szomjas? – köszörüli meg a torkát Foster.
– De rohadtul, ember.
– Igyunk meg egy sört. A lányok addig meg lesznek itt.
 – Olvasol a gondolataimban.
Elindulunk a hordóhoz, amit egy távoli sarokban állítottak fel.
Átvágva a tömegen elvegyülünk az emberek között. Végre láthatóvá
válik a bárpult, mert eddig sokkal jobban beléptek a személyes
szférámba, mint azt elviselem.
Foster mellett állok, hosszú sor alakul ki mögöttünk. Csak akkor jut
eszembe, hogy nem tudom, Sutton mit iszik. Nem tudom milyen
alkoholt szeret. A pániktól összerándul a gyomrom.
A fenébe!
A választékot nézve tanácstalanul dörzsölöm a számat.
– Minden rendben, ember? – Foster észrevehette a pánikot az
arcomon.
– Igén, csak gondolkodom. Mit javasolsz?
– Gyilkos IPA{5}-t főznek. Harlyn szereti az áfonyás ízesítésűt.
Szerintem Sutton is azt inna.
– Rendben.
Amint sorra kerülök, megrendelem az italokat. A csapos kiméri a
két sört, megfordulok és újra szembenézek a tömeggel. Foster megint
átveszi az irányítást, azonban amint elindul, az emberek
nekiütköznek. Végül nagy nehezen, visszaérünk a lányokhoz. Valami
csoda folytán nem öntöttem ki a sörök felét.
– Jól ismersz. Ez pont az egyik kedvencem – fogja meg Sutton az
egyik poharat.
– Foster javasolta. Gondoltam, a gyümölcsös szar mindig jó
választás.
– Jól gondoltad – csókol meg.
A mellette lévő széken telepedek le, Harlynnal és Fosterrel
szemben. Mindannyian felemeljük a poharunkat, és összekoccintjuk.
– Egészségetekre! – mondjuk egyszerre.
– Játszunk valamit? Rengeteg féle van itt. A monopoly jó móka
lenne – emelkedik fel Harlyn a székből, hogy körbenézzen.
– Még egyszer nem. – Foster arca szürke árnyalatú lesz.
– Ó, ne már! Jó móka lesz.
– Nem, nem. Túl versengő vagy. Nem bírok veled ezen a szinten –
rázza a fejét.
– Tényleg. Mindig olyan vagy, mint egy savanyú uborka, amíg a
hotelek el nem kezdenek felépülni. Egyetértek Fosterrel.
– Ez nem igaz – roskad le Harlyn a székbe.
– Komolyan? – Azon kapom magam, hogy megkérdezem. Három
szempár szegeződik rám.
– Benne vagy?
– Mindig izgalmasnak tűnt. Kiválasztasz egy utat, és figyeled mi
történik. Még sosem játszottam – vonom meg a vállam és lesütöm a
szemem.
Sutton megfogja a kezem az asztal alatt és gyengéden megszorítja.
– Akkor játszani fogunk. – Mosolyogva csábít békességet árasztó
babakék tekintetével. Örömmel vele tartok.
Kiderült, hogy a társasjátékok nagyon szórakoztatóak. Ki a fene
tudta? Én biztosan nem. Egy órával később hivatalosan is én vagyok a
győztes. Mivel az imádott lány is mellettem ül, így már sokkal többet
nyertem.
 22.

Grady

Boldog valami #63: Találni egy menekülő utat, ami segít, hogy felejtsek.
Még ha néhány pillanatra is.

A rothadó élet bűze beáramlik a nyitott ablakon. Mindent

megteszek, hogy leplezzem a szégyenem. Semmi sem állíthatja meg a
csontig hatoló feszültséget az izmaimban. Erősebben szorítom a
kormányt, amíg az öklöm fehér nem lesz. Ez hiba volt. A szétszórt
bizonyítékok mindenhol szemétkupacokban hevernek a
lakókocsipark kivájt járművei között. Ezt a helyet a legrosszabb
emlékek kísértik, köztük van az enyém is.
A kopott gumik a gazos terepen küzdenek. Sokkal rosszabb a
helyzet, mint egy hónappal ezelőtt. Lehajtok az első szabad helyre és
leállítom a kocsit. Néhány varjú hangos károgása mellett, szinte
hallom a motor sóhaját. Nem mintha annyira figyelnék rá. Semmi sem
tud felülkerekedni az elmémet sújtó gonosz gondolatokról. Sutton
nem tartozik ide, ez az undorító közeg soha nem érintheti meg.
Kimerült és gyenge vagyok. Mit tudok nyújtani neki?
A szélvédőn keresztül bámulom a rozsdás kukát, és nem akarom
látni Sutton arcán a megvető igazságot. Nem kétséges, hogy a
bűntudata magasabbra emelkedik, mint az elhagyott szemeteszsákok
kupaca.
– El kellene mennünk – morgom.
– Mi? Miért? – Látom a szemem sarkában, hogy felém fordul.
– Nem akarom, hogy lásd ezt a borzalmat.
– Gray, nézz rám – érinti meg a karomat.
 Dühös csomó nő a torkomba. A maradék erőmmel lenyelem a
fájdalmas gondolatot, és hagyom, hogy a tekintetem találkozzon
Suttonnal. Amit az arckifejezésén látok, attól elakad a lélegzetem.
Nincs szánalom vagy szégyen, nem látom, hogy a megaláztatás
csillogna babakék tekintetében. Eltökélt szerelmével, boldog
pillantásával a szakadék szélére sodor. Állom a tekintetét és erőt
merítek belőle. Csak a legtisztább epret és kókuszdiót érzem. Ez a nő
visszahúz attól, hogy egy roncs legyek, megment attól, hogy előtörjön
a legrosszabb énem.
– Köszönöm, Sutt.
– Egy csapat vagyunk, Gray. Soha nem ijedek meg semmitől, amíg
mellettem vagy. Ennek mindkét irányba működnie kell.
– Igen – bólintok.
– Jó. Menjünk, látogassuk meg édesanyádat. – Ölébe húzza az
egyik zacskó élelmiszert. A gyors mozdulat alátámasztja a hangjában
rejlő erőt.
A csajom nem akar lelépni, csak be akar menni a lakókocsiba.
Fogom a többi szatyrot és kipattanok a furgonból. Sutton a
csomagtartónál bevár. Kockás nyári ruhája megegyezik szemének
trópusi óceán színével. Sötét tincsei hullámoznak az enyhe szellőben.
Nem meglepő, hogy lenyűgöző, vakító fényes folt a rozsdás
törmelékek között.
– Szeretlek, Sutt – hajolok le, és egy csókot nyomok a halántékára.
– Én is szeretlek, Gray.
Ezek a szavak kellő önbizalommal töltenek el, hogy szembenézzek
az előttem álló küzdelemmel.
Anyám otthonát biztosító lakókocsi kerekei laposak a beköltözése
óta. Nem koncentrálok a többi lesújtó körülményre, miközben a gazos
ösvényen sétálunk. Néhány hosszú lépés, és a bejárati ajtónál
vagyunk. Az új zsanérok, amiket felszereltem, csillognak a
napfényben. Mosolyogva kopogtatom a fém keretet.
– Nem kellene megvárnunk, hogy beengedjen? – fogja meg Sutton a
karomat, amikor fellépek az egyetlen lépcsőre.
– Nem – rázom a fejem. – Csak jelezni akartam, mielőtt bemegyünk.
 Egy ránc szeli ketté homlokát, de nem fűz hozzá semmit. Csendben
lépünk be a félhomályos helyiségbe, figyelmen kívül hagyom a
rothadt záptojás kellemetlen szagát. A léptem meginog, amikor
megpillantom széles mosollyal az arcán anyámat, a kanapén
üldögélni. Ritka pillanatok egyike. Becsaphatnám magam, hogy ez az
ember idegen. A groteszk módon rothadó fogainak kivillanása
ellentmondó bizonyíték.
– Anya? – köszörülöm meg a torkom.
– Szia, fiam – dől neki a párnának.
– Minden rendben?
– Persze, mit keresel itt? – fordul felénk, arckifejezésére furcsa
melegség ül ki. Rápillantok még egyszer, hogy biztos legyek benne, a
látvány valódi. Még mindig ott van, ébren és vigyorogva. Tisztán
látom. Kérdések férkőznek az elmémbe.
– Hoztam egy kis kaját. – A táskák a kezemben hirtelen száz fontot
nyomnak. Megemelem őket, és beviszem a konyhájába. Sutton követi
ingatag járásomat.
– Minden rendben?
– Uh, igen. Általában nem ez a látvány fogad – vonom meg a
vállam.
– De jól van?
– Azt hiszem – nézek át Sutton válla felett.
Anyám gyanakvóan bámul minket. A megszokott homály
hiányzik, így makulátlanul kitűnik a zöld szeme. Jól ismerem, tudom
hogyan kezeljem azt a nőt, aki ebben a lakókocsiban él, de ez a
látszólag felhőtlen változata, idegen számomra.
– Mit suttogtok ott? Gyere, ülj le, fiam. Hozd a barátodat is – emeli
fel az állát.
Megfogom Sutton kezét és összefűzöm az ujjainkat. Tétova
léptekkel jutunk el a kanapéig, pár méterre megállunk onnan, ahol ül.
Anyám lekicsinylően fintorog, közben elfúj néhány kósza tincset az
arcáról.
– Nem harapok, kölyök. Ne legyél már ilyen beszari.
Ez ismerősen hangzik. Visszafojtom a lélegzetem. Szavai,
bármennyire is kemények, csillapítják a hirtelen szétáradó
nyugtalanságomat.
– Hogy érzed magad? – Egy pillanatig tanulmányozom és
megpróbálok a felszín alá látni.
– Mint akin átment egy kamion. Nem mintha ez a te gondod lenne.
Ki ez? – Tekintete Suttonra vándorol.
– A barátnőm – húzom magamhoz ösztönösen.
– Te Barry lánya vagy? – néz rá újra anyám.
– Igen, asszonyom.
– Hagyd ezt a hivatalos szart – rázza anyám az ujját.
– Sa-sajnálom – remeg meg Sutton hangja.
– Nem kell bocsánatot kérned. Errefelé nem vagyunk túl puccosak.
Nem így van, Grady?
A mögöttes jelentése olyan, mint egy mocskos film, ami befedi a
bőrömet. Veszett ügy kitörni ebből a kígyóveremből. Nincs értelme
válaszolni az éles megjegyzésére, tudnia kellene, hogy már nem
süllyedek le odáig. Ettől függetlenül gőgös gúnyt tesz.
– Egy ilyen, punci… – kezd anyám vádaskodni. – Nem tudom, mit
lát benned.
Sutton zihál és megszorítja az ingemet. Megfeszített állal
csikorgatom a fogaimat.
– Ez nem tartozik rád. Ne felejts el enni valamit. Jó étvágyat.
– Na, ne legyél már ilyen ideges. Nem kell úgy sietni. Viselkedni
fogok.
Rideg mosoly jelenik meg az arcán. Kedvesnek és illedelmesnek
lenni, számára sosem volt természetes. Majdnem megcáfolom a
szavait. Ez a nő sohasem kért meg, hogy tovább maradjak a
szükségesnél. Valószínűleg most felpörög, hogy egy kis pénzt
kunyeráljon tőlem. Kár, hogy kifogytam.
Összefonom a karom, és kihúzom magam.
– Miért? Beszélgetni akarsz?
Anyám figyelmen kívül hagy, Sutton felé fordul.
– Gyere, ülj le mellém – veregeti meg a kanapét, amiből porfelhő
szökken. – Légy jó fiú, és hozz nekünk teát. – vet rám egy éles
pillantást.
Megfulladok az állott levegőtől.
Tea? Mióta iszik ez a nő mást az alkoholon kívül?
Ennek a helyzetnek rosszabb szaga van, mint egy szennyezett
mocsárnak. A zsigereim tiltakoznak, hogy Suttont egyedül hagyjam
vele, még pár percre is. A védelmező ösztönöm kiéleződik, a lábaim
továbbra is a földbe gyökereznek.
– Süket vagy, Grady? – Éles hangja hasítja át a csendet, megvetően
néz rám. Rohadtul jól tudja, hogy nem vagyok az. Nem ér el vele
semmit. Felhúzom a szemöldököm és várok. – Miért állsz még mindig
ott? Szomjasak vagyunk. – hesseget el.
– Bármit is akarsz mondani, azt én is hallhatom. Nincsenek titkaink
egymás előtt – mutatok kettőnkre.
– Hagyd ezt. Úgy fogunk beszélgetni, mint két nő. Pasik nélkül.
Ránézek Suttonre, ő csak megvonja a vállát. Az ajka formál néhány
szót, biztosan megnyugtatásnak szánja.
– Ott leszek, ha szükséged van rám – mutatok át hüvelykujjammal
a vállam fölött.
– Nem lesz – szól utánam anyám.
A csajommal marad kettesben, amitől lefagyok. És ezzel
hivatalosan is elzavart. Alig hallom a csendes sugdolózásukat a szoba
túloldalán. Ahelyett, hogy elszántan hallgatóznék, elfoglalom magam,
hogy találjak két bögrét és vízforralót. Megdöbbentő, hogy anyámnak
van teáskannája. Mentás szagú, de van egy mögöttes illat, amiben
nem bízom. Nem hagyom, hogy Sutton megigya ezt a kétséges
szarságot. Ha az anyám akar egy adagot ebből, az az ő döntése.
Egy halk kuncogásra a kanapé felé nézek. Az anyám megveregeti
Sutton arcát. Csak bámulni tudom. Huszonnégy éve nem kaptam tőle
ilyen nyílt érzelmet. Nem mintha meg lennék lepve, Sutton
mindenkiből a jót hozza elő, még egy kimosott narkósból is. A
fortyogó víz hangja figyelmeztet, mielőtt az éles, hang süvíteni kezd.
Megtöltöm a bögréket gőzölgő vízzel, és egy leveles teafiltert dobok
bele, majd gyors léptekkel visszamegyek hozzájuk, és leteszem eléjük.
– Köszönöm, Gray – mosolyog édesen Sutton.
 – Szívesen – szorítom össze a számat.
– Igen-igen, köszönöm, fiam. – Az anyám nem mozdul, hogy
megfogja a bögrét.
– Jót beszélgettetek? – kérdezem mindkettőjüktől.
– Nagyszerű lány, Grady. Ne baszd el – mosolyog anyám Suttonre.
Felhorkantok bölcs szavaira.
Kiváló tanács az év édesanyjától.
– Azt tervezem, hogy mindig a közelében maradok.
– Én is hasonlóképpen – pirul el Sutton.
Anyám némán ül, tekintete egyre távolodik. Mielőtt
hozzászólhatnék pislog, és a ködösség eltűnik.
– Örültem a találkozásnak, Sutton. Élvezd a napot. Te is, kölyök.
– Nos, azt hiszem, szabadon távozhatunk – viccelek.
Anyám a cigiért nyúl. Sutton úgy pattan fel a megviselt kanapéról,
mintha valami megharapta volna. Ez nagyon is lehetséges ebben a
lyukban. Átkarolom a derekát, és az ajtóhoz vezetem. Anyám felénk
int, miközben az öngyújtó lángja pislákol a kezében.
Szinte köhögök a friss levegőtől, amikor kilépünk. Jóleső csend
borít be bennünket, az utolsó óra egy gyors spirálon kavarog az
agyamban. Nem tudom, mit kezdjek azzal, ami a lakókocsiban történt.
Amikor visszaülünk a teherautóba, mélyen felsóhajtok.
– Ez nagyon furcsa volt – dőlök hátra.
– Igen? Nekem úgy tűnt, jó hangulatban van. – Sutton becsatolja
magát és felém fordul.
– Pontosan. Soha nem volt ilyen.
– Ha így van, nem tudom, mit mondjak. Azt hiszem, ez furcsa.
A szemem sarkából nézek rá. Egy szomorú mosoly görbül ajkaira,
ahogy válaszol.
– Jól vagy, gyönyörűm?
– Igen. Egy kicsit szomorú volt, de egyben édes is.
– Édesnek nevezted az anyámat? – rándul meg a kormány a kezem
között.
– Igen. Az volt – kuncog.
– Mi a fenét mondott neked?
 – Semmi felháborítót. Azt hiszem, kicsit szimatolt utánam. Meg
akart győződni, hogy tisztességes szándékaim vannak.
– Ez vicces, Sutt. Kétlem, hogy az anyámat érdekelné a szaros
életem. – Nem tudom megállítani kirobbanó nevetésem.
– Azt mondta, vigyázzak rád – simogatja meg az arcomat.
– Ez megnyugtató, tekintve, hogy ő soha nem tette.
– Nem szégyellte beismerni a hibáit – mormolja Sutton.
– Csak több évtizedbe telt – teszem hozzá savanyúan.
– Azt hiszem, a legjobbat akarja neked, a maga bonyolult módján.
– Miért nem mondta el nekem?
– Ezt csak ő tudja. Talán szégyelli magát, az évekig tartó
elhanyagolást és a bántalmazást. Néha könnyebb megosztani mindezt
egy idegennel – néz ki az ablakon.
– Mindegy. Remélem, nem volt túl sok neked – veszek egy mély
levegőt.
– Örülök, hogy eljöttünk. Jó volt – fogja meg a szabad kezem.
– Talán szükséged lenne egy kis felfrissülésre – emelem fel
összekulcsolt kezünket, és megcsókolom a csuklóját.
– Mit javasolsz?
– Egy új boldog valamit. Bármit, amit csak akarsz – kacsintok rá.
– A lehetőségek végtelenek. Kezdjük az úszással. – Csípőjével szexi
hullámzó mozdulatot tesz.
– A végtelenből ezt akarod? – Halk kuncogást vált ki belőlem.
– Ugorjunk a vízbe nálad a dokkról – simítja végig ujjait a karomon.
A mellkasom felmelegszik egy beszélgetésre emlékezve, ami
nagyon régen volt. Soha nem ugrottunk be együtt a tóba. A javaslata a
legjobb, ami történhet.
Sutton áthajol a minket elválasztó téren.
– Ó, és mellesleg! Elvesztettem a bikinimet. Remélhetőleg a
meztelen fürdőzés nem akadályozza a tervünket.
 23.

Grady

Boldog valami #37: Újra erőre kapni a reményvesztettség után.

Hétfőn reggel a nap azzal fenyeget, hogy hólyagok lesznek a

bőrömön, és még kilenc óra sincs. Hiányolom a benti munkavégzést a
fülledt levegőben. Felpillantok a fal mentén húzódó nagy, árnyékos
részre, ami a hatalmas tölgynek köszönhető. Még kitartok, de
hamarosan igénybe veszem. Mit nem adnék azért, hogy Suttonnel újra
elmerüljünk a tóban! Ahogy csúszós teste az enyémhez simult,
minden mocskos fantáziámat felülmúlta. Tenyeremmel letörlöm az
arcomról az átkozott verejtéket. Így is elég meleg van, nem kell még
jobban feltüzelnem magam.
Miután visszarántom magam, megragadok még egy műanyagot. A
héten befejezem a zsaluzást, utána a villanyszerelés és a
szerelvényezés következik, majd kijavítom a burkolást. Maradt
néhány utolsó simítás a fürdőszobában, de már látom a végét a
felújításnak.
Egy újabb deszkát szögelek, amikor megszólal a telefonom.
Ismeretlen szám villog a képernyőn. Rövid ideig csak bámulom a
készüléket, végül mégis egy lemondó sóhajjal fogadom a hívást.
– Halló?
– Halló, Grady Bowen?
– Igen – készülök bontani a hívást.
– A nevem, Patricia. Nővér vagyok a Silo Springs kórházban.
– Mi történt? Sutton megsérült? – Minden lefagy körülöttem, csak a
hangra összpontosítok.
 – Ön Camilla Bowen vészhelyzeti kapcsolattartója – köszörüli meg
a nő a torkát.
– Ő az anyám. – Nem ez az első eset, hogy hívást kapok miatta.
Valószínűleg nem is az utolsó.
– Camillát néhány órával ezelőtt kórházba szállították. – A hangja
lapos, mintha egy bevásárlólistát olvasna. Ez a közöny a munkájával
járhat.
– Túladagolta magát? – dörzsölöm meg a szemem. Elképzelhető,
hogy előásta valahonnan az anyagot abban a lyukban, miután
eljöttünk tőle. Soha nem lesz tiszta. A pillanatnyi szikra időleges volt.
– A toxikológiai eredmények még nem érkeztek meg.
– Mikor mehetek érte?
El akarom mondani, hogy felesleges megvárni. A városban másnak
nagyobb szüksége lehet az ő helyére, hacsak nincs komolyabb
probléma. Általában egy napig tartják bent megfigyelésre.
– Ez most komolyabb, Mr. Bowen. A kezelőorvos most végzett a
kivizsgálással. Javasolja, hogy azonnal jöjjön ide.
– Mi történt vele?
– Ezt az információt csak személyesen közölhetjük. Annyit
mondhatok, hogy az állapota kritikus.
– Beszélhetek vele?
– Nem lehetséges. Eszméletlen, uram. Ismétlem, sürgős a helyzet.
– Ö… Ö… máris indulok. – A számban lévő zsálya sárrá változik.
– Rendben, Mr. Bowen. A harmadik emeleten van. Érkezéskor
jelentkezzen be a recepción.
– Oké.
Minden további utasítás nélkül befejezi a hívást. Rápillantok az
üres képernyőre, miközben kérdések halmozódnak a fejemben. Soha
nem mondták, hogy rohanjak. Ez határozottan új. A szúrós
nyugtalanság marja a nyakamat, megvakarom a furcsa érzéstől.
Valószínűleg semmiség, de a zsigereim pattanásig feszülnek.
A mozgásom robotikus, ahogy belépek a házba, a nővér szavai
duruzsolnak a fejemben.
Súlyosabb, mint a túladagolás. Eszméletlen. Csak személyesen adhatnak
információt. Siessek.
Cane a hátsó lépcső előtt guggol. Feje egyenletes ütemben mozdul,
mintha zenét hallgatna, de én csak azt hallom, hogy a nővér ismétli
anyám kritikus állapotát.
– Hé, el kell mennem.
– Mi a fene történt veled? – pillant hátra a válla felett. Bármit is lát
az arcomon, visszahőköl.
– Az anyám – mormolom.
– Vigyázz magadra, ember. Itt mindent elrendezek – bólint.
Eleget tud a múltamról, hogy ne kérdezzen tovább.
– Köszönöm. – Levertnek tűnik a hangom, még a saját fülemben is.
A csata az anyámmal kimerítő és hátborzongató. Alig tudom
előkotorni az akaraterőmet, hogy kivonszoljam a seggem.
A kórházba vezető út homályos előttem, csoda, hogy nem
valamelyik árokban kötöttem ki. Nem tudom, hogyan parkoltam le. A
ragyogó kék eget sötét felhők váltották fel.
Milyen kibaszottul jellemző.
Ragaszkodom ezekhez a jelentéktelen részletekhez, rájuk
támaszkodom, hogy tovább lendítsenek. A csizmám csikorgása
visszhangzik a kopott linóleumon, ahogy belépek a sürgősségire. Egy
biztonsági őr int a lift irányába.
A harmadik emeleten újabb előcsarnokba lépek. Egy nő mosolyog a
rendezetlen pult mögött.
– Miben segíthetek?
– Camilla Bowent keresem. Nemrég hozták be – fújom ki a
nyomasztó feszültséget.
– Igen, 313-as szoba. Az utolsó ajtó balra. – Elkerekedett szemekkel
mutat az irányába.
– Köszönöm – követem tekintetemmel.
A lépteim összehasonlíthatók egy csiga gyorsaságával, amikor
végigmegyek a hosszú folyosón. Figyelem a számokat, miközben a
hányinger egyre jobban remeg a hasamban. Néhány perccel később a
helyiség előtt állok. A három számjegy mondhatni gúnyolódik velem
szemben.
 Mi vár rám az ajtó másik oldalán?
Ennek csak egy módja van, hogy megtudjam.
Óvatosan kinyitom az ajtót. A szoba sötétbe van burkolózva,
halvány fények nyújtanak félhomályt. Az erős fertőtlenítő szaga
fojtogató. Gondolom, ez a steril bűz jobb, mint a halál szaga. A lábaim
maguktól lendülnek előre, a többi részem próbálja feldolgozni, amit
lát. Az ágy felé tartva félúton megállok. Az anyám olyan békésnek
tűnik, mintha épp csak aludna. Mellkasa lassú felemelkedése és
süllyedése figyelmeztet, hogy még életben van. A lassú ritmus
katartikus. A megkönnyebbülés zuhatagként áraszt el, a térdeim azzal
fenyegetnek, hogy összecsuklanak. A közeli székhez lépek, és az ágy
mellé húzom.
Több gép sípol és zümmög körülötte. A jobb karjára csöveket
ragasztottak, a ruhája alól színes drótok lógnak ki. Olyan sok minden
történik, mégis semmi. Megfogom a bal kezét, és élesen beszívom a
levegőt. Bőre jéghideg. Dermedt tenyerét a markomba szorítom.
Korábban már voltunk ilyen a helyzetben. Hasonló emlékek törnek
elő, de a különbségek hangosabbak, mint egy sziréna. Alig mozog. Az
arcán a szürke árnyalat sokkal hangsúlyosabb. Az arccsontja durván
kiemelkedik, lila zúzódások alakultak ki az állkapcsa mentén.
Hátborzongató hideg kúszik át a fejbőrömön. A szemeimet nem
tudom levenni róla, várva az élet legapróbb jelét.
Valaki kopogtat mögöttem az ajtón. Megfordulok, és egy kék
köpenyes férfi dugja be a fejét. Legalább tíz évvel idősebb nálam.
Mozdulatai tekintélyt sugároznak, ahogy belép a szobába.
– Mr. Bowen?
Hunyorgok rá. Nem tetszik a megszólítása, de ez még nem jelenti
azt, hogy kijavítom.
– Én vagyok.
– A nevem, Dr. Potter. Szólítson Milesnak. Én vagyok a felelős az
édesanyja ellátásáért, amíg velünk van.
– Ön végezte el a vizsgálatokat?
– Igen – lép az ágy végéhez.
Várom, hogy folytassa, de nem szólal meg.
 – És?
– Lehetek őszinte?
– Kérem – motyogom.
Rápillant anyámra, mielőtt felém nézne.
– Az édesanyja egészségi állapota nagyon rossz.
– Ne szarozzon, doktor. Tisztában vagyok a függőségeivel.
Mondjon valami újat.
– Többről van szó, mint az ártalmas szokásai.
– Mint például? – Görcsösen rándul össze minden izmom.
Miles nekidől a matracnak, és merev tekintettel néz rám.
– Súlyos agyvérzést kapott. Ahogy én látom, visszafordíthatatlan
károsodás érte a szívét és a tüdejét is. A vizsgálatok és a
röntgenfelvétel eredménye nagyon kedvezőtlen. Szinte nincs agyi
aktivitás. Hogy a legegyszerűbben megértse, az édesanyja teste feladta
a harcot.
Hallom a magyarázatát, de nem igazán fogom fel, mintha a füleim
pamuttal lennének tele. Enyhe lüktetés nyilall a halántékomba, avas
epe kúszik fel a torkomon. Összeszorítom a szemem, és visszanyelem.
– De felébred, igaz? Holnap hazavihetem?
– Attól tartok, nem, Mr. Bowen. Mindent megteszünk annak
érdekében, hogy stabil maradjon, de nem reagál a kezelésekre. A
felvétele óta nem tért magához. A teste kikapcsolt állapotban van. A
gépek tartják életben – sóhajt mélyet.
– Szóval haldoklik? – A szemeim könnybe lábadnak, de nem rejtem
el.
– Igen, Mr. Bowen. Nagyon sajnálom.
Nem nézek a szemébe, hogy lássam az együttérzést. A halálos ítélet
egy kemény ütés, érzem a késztetést, hogy karomat a megrepedt
bordáimra szorítsam.
– Mi történik ezután?
– Ez teljesen önön múlik. Nincsenek fájdalmai. Szükség szerint
tovább mérjük az életjeleit. Általában azt javasoljuk, hogy töltsön vele
időt, búcsúzzon el, és találja meg a békéjét. Van egy kápolnánk a
helyszínen, ha szeretne imádkozni, vagy beszélni az atyával. Van
néhány helyi gyászcsoport, akik rendszeresen találkoznak – Miles
kihúzza magát, és leemeli a kórlapot
– Erre nem lesz szükség. – A javaslatai lepattannak az általam
felépített golyóálló falról.
A csend egy mérföld hosszú. Készen állok, hogy felugorjak, amikor
az orvos egy lépést tesz felém.
– Ha készen áll, lekapcsolhatjuk a gépeket.
Készen áll erre valaki? Micsoda elbaszott vezérlőrendszer.
– Csak ennyi? – csípem meg az orrnyergemet.
– Ismétlem, sajnálom, hogy nem tehetünk többet. Az édesanyja
nagyon beteg volt, Mr. Bowen.
VOLT. Már múlt időben beszél róla. Bassza meg.
Nyomás üvölt az összeszorított szemhéjam mögött. Ez az egész
nem érhetne meglepetésként. Soha nem törődött magával. Hogy
őszinte legyek, mindent megtett, hogy idő előtt véget vessen az
életének. Az összes drog és pia utolérte.
– Gondolja, hogy tudta?
– Beszélt valaha az egészségéről, hogy nem érzi jól magát? – Miles
ráharap a kérdésemre.
– Nem voltunk olyan kapcsolatban – sóhajtok.
– Büszke nő – bólint, a megértés csillog a vonásain.
– Több, mint közveszélyes – dörzsölöm meg az arcomat. A valóság
kezd rám szakadni.
– Nos, a kórlapok nem tesznek említést a rendszeres vizsgálatokról
vagy az általános ellenőrzésekről. Figyelembe véve a szervei állapotát,
és a betegség súlyosságát, azt mondanám, hogy vagy figyelmen kívül
hagyta a problémákat, vagy eléggé öngyógyított ahhoz, hogy ne
vegye észre.
Ez volt a lényege az életének. A fenébe.
Lehajtom a fejem és lassan leülök a székre.
Mit kellene még mondanom?
– Kérem, maradjon, ameddig csak akar. Nincs okunk sietni. Van
más rokon, akivel kapcsolatba szeretne lépni?
Megrántom a vállamat. Ha bármi mást kellene mondanom,
megtörne.
– Rendben – motyogom.
– Nagyon sajnálom, hogy kifutott az időből. Vigasztalja a tudat,
hogy már nem szenved – veregeti meg a hátam.
De ez tényleg igaz?
Az ajtó egy puha kattanással zárul be mögötte. Egyedül vagyunk a
végtelen csendben. A monitorból származó folyamatos csipogástól a
pulzusom felgyorsul. Késztetést érzek, hogy elfussak, és soha ne térjek
vissza. Ezt kibaszottul nem tudom kezelni. A szívem a nyugalomért
kiált, amelyet csak egy ember adhat. A telefon majdnem kicsúszik a
nyirkos tenyeremből. Annyira szorítom a műanyagot, hogy az szinte
megreped. A szavak sohasem voltak az erősségeim. Remegő ujjakkal
írom az üzenetet:

G: Szükségem van rád, Sutt. Most. Az anyám haldoklik. A Silo

Springs-i kórházban van. Ide kell jönnöd.
 24.

Sutton

Boldog valami #51: Megtalálni a szabadságot az elengedésben.

Leírhatatlan fájdalom hasít belém, amikor átjön Grady üzenete.

Mintha összekötne minket az a pittyenés. Minden, amit érezhet, a
lelkembe áramlik. A gyásza és szenvedése az enyém lesz. Mintha
minden végtagom ólomból lenne, nehéz megmozdulnom. Halk
nyögés szökken ki reszkető ajkaimból. Küzdök, hogy újra
egyenletesen vegyem a levegőt, a könnyek végigfolynak az arcomon.
Nem válaszolok neki, hamarosan együtt leszünk. Teszek két kört a
tengelyem körül, hogy észhez térjek. A többi vendég az étteremben
engem bámul. Értetlen arcot vágnak.
Bámuljanak. Nem érdekel, hogy felbolygatom a helyiséget.
Miután összepakoltam a cuccaimat az autóhoz vonszolom magam.
A motor éles dübörgése az élet, a kormányt szorító kezem a hajtókar.
Beírom a címet a GPS-be, és a gázra taposok. Negyedóra alatt a
kórházhoz érek.
Gondolataim kavarognak, miközben átsuhanok a bejáraton. Az
előcsarnokban kapkodva nézek körbe. A fülemben morajlás
visszhangzik, mintha egy eszeveszett bivaly üldözne. A csempézett
padló fodrozódik alattam.
Francba, talán lassítanom kellene.
De az idő pereg, minden másodperc erős csapás az idegeimen. Ha
én ennyire megijedtem, Grady biztos sokkal rosszabb állapotban van.
Beletúrok a hajamba és kétségbeesve nekiindulok. A nő a
recepcióspultnál talán megsajnál.
 – Kisasszony? Jól van?
– Nem! – Biztos vagyok benne, hogy a szemem hasonlít egy
teliholdra.
– Kit keres? – int, hogy menjek oda.
– Camilla Bowen. – A lábaim remegnek minden lépésemnél.
Koppint néhányat a billentyűzeten, és összevonja a szemöldökét.
– Ó, értem.
– Mit? – kérdezem éles hangon.
– A harmadik emeleten van a 313-as szobában. – Nem hajlandó rám
nézni.
– O-oké. Elárulná a prognózist?
A nő rázza a fejét, mielőtt befejezem a kérdést.
– Nem, ez nem az én feladatom. Az orvos tájékoztatni fogja.
– Értem. Útba tudna igazítani? – ráncolom a homlokom.
Elhadarja merre kell mennem, amit zavaros elmém alig fog fel.
Bólintok, mintha érteném, de amikor nem mozdulok, hogy elinduljak,
felhúzott szemöldökkel néz rám.
– Valami gond van, kedvesem?
Összekapom magam. A gondok egyre csak gyűlnek a fejemben.
Nem pazarolom az időt, hogy megosszam vele.
Egy félénk intés után elindulok, és a legjobb tudásom szerint
követem a nő utasításait. A harmadik emelet homályosan
megvilágított folyosója egy horrorfilmhez hasonlít. A felső lámpák
villognak, mindenhol sivár falak. A szandálom lépésenként
megnyikordul. Ez a túra pokolian baljóslatú. Mintha a kórházaknak
ijesztőnek kellene lenni. A 313-as szám végül megjelenik előttem, és
egy zokogás csiklandozza a nyelvem. Az ajtó kissé nyitva van.
Szélesebbre tárom és benézek.
– Gray?
Fojtott csend és sötétség fogad. A négyzet alakú helyiség szinte
koromsötét, csak a nap egyetlen sugara tör át a sötétítőn. A lábaim
megállás nélkül szelik át a szobát. Van egy karcsú alak az ágyban,
nyugodtan fekszik. Hófehér lepedő borítja Camilla testének
nagyrészét. Ha nem tudnám mi a helyzet, azt gondolnám, csak a
délutáni pihenését élvezi.
Grady görnyedten, mozdulatlanul várakozik a matracon. Zöld
szeméből a bánat áradása, kemény ütés a mellkasomon. Nyers
arckifejezése az érzelmek felhőszakadásával áraszt el. Képtelen
vagyok állva maradni, lerogyok az előtte lévő üres székre.
– Nagyon sajnálom, Gray – nyomom homlokomat az övéhez.
– Köszönöm, hogy eljöttél. Nem tudom ezt egyedül megtenni.
Többé már nem – rázza meg a testét egy remegés.
– Persze, bébi. Soha többé nem kell egyedül lenned. Mindig
melletted leszek.
– Nem tudom, mit tegyek, Sutt. – Karjai könyörtelenül
kapaszkodnak belém, mintha bármelyik pillanatban eltűnnék.
– Vannak lehetőségek? – simítok végig a hátán.
– Csak egy. Még csak ki sem tudom mondani – rázza meg a fejét.
– Semmit sem kell azonnal eldönteni.
– Miért késleltessem az elkerülhetetlent? – Kísérteties hangjától
megremeg még a csontom is.
– Ki találta meg? – nézek előttünk Camillára. – Mi történt?
– A főbérlő ugrott be hozzá valamiért. Már eszméletlen volt, alig
lélegzett. Az orvos felsorolt mindenféle károsodást a testében. Szerinte
a stroke okozta a legtöbbet az agyában, de egész életében egy örökös
zuhanásban volt. Azt hiszem, végül lezuhant – leheli a nyakamba.
– Ez olyan szomorú. Nem tudom elhinni. Amikor ott voltunk
látszólag olyan jól volt – ziháltam.
– Tudtad, hogy beteg? – egyenesedik fel, zöld szemei rám
szegeződnek.
– Honnan tudtam volna? – kérdeztem meglepődve.
– Gondoltam, mondott valamit, amikor beszélgettetek – súrolja
végig tenyerét az arcán.
– Csak rólad beszélt, Gray. A munkádról kérdezett. Mi a hobbid,
mióta járunk, hol laksz… Az álmaid, a céljaid és a kívánságaid
érdekelték. Tudni akarta, mi a szenvedélyed. Mi motivál téged. Húsz
kérdésből álló egyoldalú játékot játszottunk. Szivacsként szívott be
minden információt rólad. Azt is mondta, hogy tartsam titokban a
beszélgetésünket – húztam remegő ajkakkal halvány mosolyra a
számat.
– A fenébe. Szinte elhiszem, hogy jót akart – sóhajtja, szempillái
benedvesednek, amikor pislog. – Nem említette, hogy nem érzi jól
magát?
– Nem válaszolt semmire magáról. Próbáltam, de nem.
– Ez számomra nagyon szürreális. Egyáltalán nem ismerem.
Megszült, életet adott nekem. De mi más? Egy csomó rossz, mérgező
emléket. – Feszült tartása meglazul.
– Mindig az édesanyád lesz – hajtom vállára a fejem.
– Tudom – remeg meg a hangja.
– Nem sok pillanatot tudok megosztani az édesanyádról. Tegnapig
nem láttam gimis korunk óta. Nem tudtam, mire számítsak, amikor
beállítottunk hozzá. Az a lakókocsipark sok kivetnivalót hagy maga
után. A megtört álmok temetője, de az anyukád kedves volt hozzám a
maga módján.
– Nagyon örülök, hogy találkoztál vele.
– Ahogy én is. Ez olyasmi, amit magammal vihetek. Nem árt tudni,
hogy helyesli a kapcsolatunkat.
– Mintha bármiben is visszatartana, ha nem így lenne. Eddig sem
volt számottevő – gúnyolódik.
– Ó, istenem. – Ha nem ülök, a térdem feladta volna. A friss
könnyek elhomályosítják a látásomat. – Nem is tudom. Olyan baromi
édes vagy velem, Gray.
– Nélküled üres lennék, Sutt. Ez a helyzet a szakadék szélére
sodort. Miattad képes vagyok túllépni a veszteségen. Nem lesz semmi
bajom – törli le hüvelykujjával nedves arcomat.
– Mindent átvészelünk, Gray. Őszintén hiszem. A mai nap szinte
abszurd lesz. Mondd meg, mit tegyek. Bármit, amire szükséged van –
hajolok az érintésébe.
– Csak téged, bébi. Az, hogy velem vagy, mindent jelent. Boldog
valamit a bánat gödrében.
– Soha nem lennék máshol.
Az ajkai megtalálják az enyémet, és egy intim csókba forrunk össze.
Átölelem, és közelebb férkőzöm hozzá. Belefeledkezünk egymásba, a
fájdalom egyre kevésbé érezhető.
Halk kopogás szakítja meg gyengéd pillanatunkat. Egyhangúan
sóhajtunk, és a hang irányába pillantunk, Az ajtó kinyílik, és egy
nővér jelenik meg.
– Alkalmas az idő?
– Miért?
– Nyugalom, Gray. – Megijedek a hangjában bujkáló durvaságtól.
Grady tekintete követi a nő tétova lépteit, mintha egy ellenség
lenne, aki le akar csapni.
– Nem akartam zavarni. Bianca vagyok, a nővér, aki ma este
Camillát felügyeli – magyarázkodik. – Csak ellenőrzöm az életjeleit.
Nem fog sokáig tartani.
– Mi változhatott volna? – Grady továbbra is összeszűkült
szemekkel figyeli.
– Hagyd abba. Csak a munkáját végzi – jelzem apró lökéssel a
bordáin.
Bianca elfoglalja magát a gépek ellenőrzésével. Grady leveszi róla a
tekintetét és rám összpontosít mély zöld szemeivel. Összeszorul a
gyomrom a tükröződő gyötrelmétől.
– Én vagyok az egyetlen – vesz egy mély levegőt –, aki megmondja,
mikor öljék meg.
Felszisszenek a morbid kifejezésre. Egy gyermeknek sem kellene
meghoznia ezt a döntést a szülője, vagy bárki más számára. Milyen
szörnyűség ilyen helyzetben lenni.
– Most? – kérdezem.
Bianca leejti a táblagépet és hosszas keresgélés után talál rá. Grady
követi tekintetével, ahogy szinte kirohan a szobából.
– Nem feltétlenül. Amikor készen állok – forgatja a szemeit. – Mivel
ez így humánus. Addig működtetik a szívét és kényszerítenek levegőt
a tüdejébe, amíg hajlandó vagyok kihúzni a dugót. Mintha ez
megkönnyítené az elengedést.
– Ez lesz a legnehezebb döntés, amit valaha meghozol, de meg kell
tenned. Gondolj rá úgy, mintha felszabadítanád. Együtt csináljuk. Itt
leszek veled.
– Nem vagyok elég erős ehhez a szarhoz – gördül le egy
könnycsepp az arcán.
Megfogom a kezét, szorosan összefűzöm ujjainkat. A szemeim
égnek és nedvesek a felgyülemlett könnytől. Nem vesződöm azzal,
hogy letöröljem.
– Te egy átkozott harcos vagy, Grady Bowen. Az életed csaták sora,
de harcolsz és soha nem adod fel. Anyukád jobb helyre megy, Gray.
Bíznod kell ebben.
– Igen, tudom. Nem volt boldog itt. Remélhetőleg a következő
megállója jobb lesz – bólint.
– Az lesz. – Alig ismerem fel eltorzult hangomat.
Sötét és nehéz csend telepszik a szobára. A döntés nyomasztó
súlya, vastag függönyként lebeg körülöttünk. Duzzadt szemekkel
pislogok, Camilla nyugalomban lévő teste fehér fényben ragyog.
Olyan békés és éteri. Remélhetőleg Grady is látja ezt.
Előrehajolok, hogy a fülébe suttogjak.
– Elfogyott az időnk. Bárcsak több lenne. Találj békét. Nézz le ránk,
mi pedig keresni fogunk ott fenn. – Tenyeremet a számra szorítom,
hogy visszafojtsam a zokogásomat. – Megígérem, hogy vigyázok rá
helyetted. Nagyon szeretve lesz.
Nem tudok többet beszélni, anélkül, hogy ne fulladoznék a
szavaimtól. A szék hangosan nyikorog amikor visszadőlök.
– Szeretlek, anya. – Grady megcsókolja a homlokát, könnyei
Camilla sápadt bőrére hullanak.
Szaggatottan veszem a levegőt a torkomat elszorító csomó miatt. A
mellkasomba rekedt levegő, orkán erejű pusztítást okoz. Grady
feladta, hogy továbbra is elrejtse a bánatát, könnyei szabadon
zúdulnak le az arcán.
A másodpercek percekbe torkollnak a nyomorúságos
szenvedésben. Szorosan kéz a kézben maradunk, amíg a könnyeink
fel nem száradnak, és a felhők el nem oszlanak. Grady felemeli a jelzőt
és megnyomja a piros gombot.
Elképesztő gyorsasággal jelenik meg három nővér, a nyomukban
egy orvossal.
– Mr. Bowen? – bólint, és Camilla ágya mellé lép.
– Elbúcsúztunk – néz könnyes tekintettel az orvosra Grady.
– Nagyon sajnálom. – Arckifejezése szomorú.
Van egy olyan érzésem, hogy Grady a közeljövőben még sokszor
fogja hallani ezt. Nem válaszol. Továbbra is rezzenéstelen az arca.
Fájdalmas szorítását az ujjaimon érzem, de nem teszem szóvá.
Arcomat a nyakába temetem és belélegzem az illatát.
Egy nővér lekapcsolja Camilla életben tartásáért felelős gépeket. A
képernyők egymás után sötétednek el.
Minden figyelmeztető hang leáll.
Minden mozgás abbamarad.
Csak… semmi.
Képtelen vagyok koncentrálni Camilla mellkasának emelkedésére
és süllyedésére. Nincs értelme nézni, ahogy az élet elhagyja a testét. A
tekintetemet a mennyezetre szegezem.
Anélkül, hogy egyetlen levegőt is venne, elmegy.
És sírunk egy olyan élet miatt, ami túl korán veszett el.
 25.

Sutton

Boldog valami #47: Spontán ölelést kapni, különösen Gradytől.

A temetés csendes dolog.

Kis tömeg gyűlik össze a Silo Ridge csúcsán. A pletykák szerint,
Camilla tinédzser korában szeretett túrázni. Úgy tűnik, ez a
legmegfelelőbb hely, hogy szabad legyen. A kilátás lenyűgöző. Spring
Falls a lábunk előtt hever. A Wheaton Forest buja fái díszítik a tájat a
bal oldalon, és több mérföldnyi vadvirágos rét terül el a másik
oldalon. Szégyellem bevallani, hogy először vagyok itt. Vetek egy
pillantást Gradyre, és tudom, hogy hamarosan újra felmászunk ide.
Majdnem alkonyat van, a lenyugvó nap meleg színekben pompázva
csókolja meg a horizontot.
A tucatnyi jelenlévő ember a szikla pereméről figyeli a
naplementét. A szüleim szorosan kéz a kézben, csillogó szemekkel
nézik a vibráló hátteret. Jace elzárkózva mindenkitől, a közelből
figyel. Egy hullámzó érzés söpör át rajtam, a fájdalomba derű
kavarog. Még egy könnycseppet letörlök érzékeny arcomról. A
bőrömön minden érintés felér egy dörzsöléssel. Semmilyen
mennyiségű uborkaszelet vagy arcmaszk nem enyhíti az égést. Grady
arcvonásai hasonló bánatot mutatnak. Kétlem, hogy bárki más
túllátna a vad külsején, csak elhanyagolt borostája és a homlokán
megjelenő barázdák adnak némi sejtelmet. Arca érzelmektől mentes.
Fájdalmát a lelke mélyén viseli.
Camilla Bowen nem volt szent. Valójában pont az ellenkezője volt.
A döntései gyakran becstelenné tették. Nem úgy bánt a fiával, ahogy
egy anyának kellene. Alig volt alkalmam megismerni, de egyik sem
számít, miután a hamva elszáll. A halála megváltoztatott minket.
Emlékeztet arra, hogy milyen értékes az élet. Mintha olyan könnyen el
tudnánk felejteni.
Grady nyugtalanul áll mellettem, a lesütött pillantása ellenére is
kihúzza magát. Az urna remeg a kezében. Camillát elhamvasztották.
Egyszer említette, hogy a teste nem a földbe való. Az a végzete, hogy
az örökkévalóságot a felhők között szárnyalva töltse. Grady szerint,
nem csak a friss levegőtől volt betépve Camilla, amikor ezt mondta,
mégis teljesíti a kívánságát.
A kék kerámia illik a szeméhez, legalábbis apám szerint. Ő egy
másik oldalát ismeri Camillának, csupa örömöt és boldogságot.
Bárcsak Gradynek is több hasonló emléke lenne, Silo Springs számos
részével együtt.
Vetek egy gyors pillantást a szikla szélén álló emberekre. A
városban nem sokan voltak hajlandók tiszteletüket tenni. Többeknek
nem volt szimpatikus Camilla. Előre tudtuk, hogy így lesz, és nem
hibáztatunk senkit. Néhány távoli barát és ismerős jött csak el.
Grady némasága a szokásosnál is hosszabb. Az édesanyja miatt van
rajta nyomás. Minden izma mereven megfeszül, ritkán lazul el.
Folyamatos háború zajlik a fejében, mégsem taszít el. Nem tudom, mi
történne, ha megtenné. Soha nem távolodtam el tőle, egymásra
támaszkodtunk, hogy osztozzunk a terheken.
– Hé, Gray – fogom meg alkarját.
– Szia, Sutt – remeg meg az ajka. A szívem hevesebben dobog az
enyhe reakciótól.
– Itt az idő?
– Azt hiszem – néz hosszan maga elé.
Nincs tervben gyászbeszéd, apám korábban szólt néhány szót,
mielőtt csendesen megemlékeztünk. További szavakra nincs szükség.
A kabócák melankolikus altatódalban, kísérő szerenádot adnak.
Grady hosszan kifújja a mellkasába rekedt feszültséget, meglazítja az
urna tetejét és előre lép. A hamu lassan megindul, majd a szél
spirálban kapja fel. Minden irányba szétszóródik, erdőre, rétre,
vízesésre. Végső nyughelye az ég.
Lelépünk a szikláról, amint az utolsó porszemet is magával vitte a
kavargó szél. Grady átkarolja a derekamat, amitől megremegek.
Olyan ösztönös, ha rólam van szó. Soha nem kell aggódnom semmi
miatt, ha elérhető közelségben van.
A kapcsolatunk szembenézett egy hatalmas kihívással az anyja
halálával. Erősebbek vagyunk miatta, de az utunk tele van kövekkel.
A múlt héten kedélytelen volt és visszahúzódott. Felismerem az acélos
páncélt, ami mögé bújik, hasonlít arra az emberre, akit
hazaköltözésem után találtam. Nem mintha bárki is hibáztathatná. Ha
kettesben vagyunk, lekerül róla a golyóálló páncél. Vágyom már a
figyelmére a megemlékezés után.
A csípőmet visszafogott kacér mosoly kíséretében lököm az
övének. Az orrát a hajamba temeti, és mélyet lélegzik. A szívem
gyorsabb ütemre vált, megremegteti a csontjaimat.
– Hiányoztál, Sutt.
– Itt vagyok, Gray. Mindig itt voltam – mormolom.
– Tudod, hogy értem – csókolja meg a halántékomat.
Igen, tudom. Azok a dédelgetett romantikus pillanatok, amiket
nem szennyez be a sötétség.
– Fiatal az éjszaka.
– Egyedül akarok lenni veled. Nem érdekel szart sem, mennyire
érzéketlen vagy önző – pillant a szüleimre és Jace-re. A többi vendég
már elment a ceremónia után.
– Van rá mentséged. Biztos vagyok benne, hogy megtalálod rá a
módot – rágcsálom az ajkamat, Grady smaragdzöld tekintete a számra
tapad.
– Akkor itt az ideje, hogy találjunk egyet – hajol közelebb a
fülemhez.
– Menjünk haza – rántom meg az ingét.
A szemében fellobban a tűz. Ott van az én Gradym.
– A csajom tudja, mit akarok hallani.
Szinte felsikítok, amikor apám hirtelen megjelenik előttünk.
Kuncogása azt sugallja, hogy hallotta a beszélgetésünket.
 Igyekszem természetesen viselkedni, a gyomrom csomóba ugrik.
Basszus.
– Rendben vagy, fiam? – veregeti hátba Gradyt.
– Megteszek minden tőlem telhetőt. Sutton segít – bólint felém.
– Azt látom.
A hőmérséklet legalább száz fokot emelkedik.
– Apa – reklamálok.
– Szükségetek van egymásra. Nem akarok zavarni. Felnőttek
vagytok. Legyél felnőtt és élj boldogan – kacsint rám.
– Köszönöm, Barry. – Grady ajkai enyhe mosolyra húzódnak.
– Seggrészegre iszom magam. Érdekel? – böki meg Jace Gradyt.
– Ez csábító, de nem. Valami másra van most szükségem. Majd
máskor átszínezzük az éjszakát – súrolja meg az állát.
– Ne felejtsd el – lép hátra Jace.
– Nem akartok nálunk vacsorázni? – kérdezi anyám még mindig
apám karjaiba simulva. Ők a boldog házasság megtestesítői, még
harminc év után is.
Vetek egy pillantást Grady komor arckifejezésére és már tudom a
választ.
– Kettesben töltjük a ma estét.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb – mosolyog ránk kedvesen anya.
Egy ölelés után elválunk. A kezem biztonságban pihen Grady
markában. Az én autómmal jöttünk, de hagyom Gradyt vezetni.
Hátradől az alacsony ülésen, bal karja lazán lóg a kormány tetején.
Büszkeség csillog a szemében.
Belső izmaim összeszorulnak a semmiben. A hiányzó darab
mellettem ül. Át akarok mászni az ölébe és megmutatni mennyire
beindít. Nem biztos, hogy betartaná a közlekedési szabályokat, ezért
elnyomom a vad fantáziámat és a helyemen maradok.
A hazautat némán töltjük, a csendben találunk vigaszt. Túl sok
szenvedés volt, érzem a változást a hűvös esti levegőben.
Elengedjük az indulatokat, és magunk mögött hagyjuk a fájdalmat.
Minden, ami maradt, az jó és boldog.
A köztük lévő szikra, mintha nagyfeszültségű elektromos
vezetéken lenne. Nem csillapodik a vágyunk. Amint lefordulunk a
műútra, hirtelen erőre kapok, készen állok az estére.
Grady forró tenyere végig a hátamon van, míg befelé tartunk.
Belesimulok és arra készülök, hogy letépem a ruháit.
– Kimerültem, Sutt.
Reszkető tónusa fagyos a forró bőrömön. Elengedem és
felpillantok. Azok a feneketlen zöld szemei ragyognak.
– Tudom, Gray. Mit tehetnék?
– Szükségem van egy tucat boldog valamire, hogy újra töltsem a
készletemet – csókolja meg a homlokom.
– Fürödjünk meg? Vettem fürdőbombákat – bújok az érintésébe.
– Majd utána.
– Mi lesz előtte?
– Remélem, mi ketten.
A remegés fentről lefelé gyűrűzik át a testemen.
– Ó!
– Add nekem magad.
Úgy mondja, mintha még nem adtam volna át a szívemet, minden
mással együtt.
– Mindig – dorombolom.
– Szükségem van rád, Sutt – szorítja ki az összes levegőt közöttünk,
és a falnak dönt.
Nem tiltakozom. A menekülés, amit egymásban találunk, jobb,
mint egy álom. Örömmel bolyongok vele, amíg felkel a nap.
– Tegyél velem bármit. A tiéd vagyok.
– Nagyon szeretlek, Sutt. Oxigén vagy a tüdőmben. A pulzusom
állandó üteme. Táplálék, hogy erős maradjak. Nélküled nem élném túl
– temeti nyakamba az arcát és érzékeny bőrömet kényezteti. –
Szeretlek a csillagokig, bébi.
– Ma este az édes Gradyt kapom – csókolom meg az állát.
– Csak te kapod.
– Jó. Ettől különlegesnek érzem magam.
– Az vagy, Sutt. Olyan baromi különleges. Soha nem hagyom abba,
hogy megmutassam mennyire. Minden másodpercünkben, amennyi
maradt ezen a világon, királynőként foglak kezelni. – Felkap az ölébe,
mintha friss házasként lépnénk át a küszöböt. Kettesével szedi a
lépcsőfokokat, érzem gyors mozdulatait.
A hálószobánk menedék lett, minden milliméteren közösen
osztozunk. A helyiségben keveredik a friss fenyő és a sós kókusz
illata. Közös emlékek díszítenek minden felületet, hamarosan
mindenhol zsúfoltság lesz.
Grady a legnagyobb gondossággal vetkőztet le. Visszatérek az
odaadásához, minden ruhadarabot apró csókok és simogatások
kíséretében hámozunk le egymásról. A korábbi apró foltok és sebek
tökéletlenül gyönyörűen olvasztják össze a testünket. Meztelenül
vagyok előtte, ahogy ő is előttem.
Kétségbeesetten el akarjuk törölni a köztünk lévő teret. Lefektet az
ágyunk közepére. A lelkem az örök boldogság ígéretével énekel.
Belemélyesztem körmeimet a hátába, és magamra sürgetem.
Amikor a teste egy lesz az enyémmel, már nem vagyunk egyedül.
Semmi sem tört el. A bánata leolvad az összefonódó végtagjainkról.
Együtt teljessé válunk.
 26.

Grady

Boldog valami #33: Elképzelek egy olyan életet, ahol elfogadnak.

Mindenki.

Az idő nem áll meg, ha valami rossz történik. Már majdnem egy
hónapja, hogy anyám meghalt, azóta a számtalan elvarratlan szálat
takarítom fel. Minden káosz, amit hátrahagyott, hirtelen az enyém lett.
Az ilyen örökséget el kell temetni. Porig akartam égetni, hogy vége
legyen. Ez nem volt opció, a valóság soha nem ilyen egyszerű.
A számlák nem tűntek el. Naponta újabb és újabb kifizetetlen
tartozásról kapok értesítés a postaládámba. A hátrahagyott adósságok
gyomorgörcsöt okoznak. Sutton végig mellettem van. Az ő
megingathatatlan elkötelezettsége az én kiváltságom. Zokszó nélkül
segít átlátni a szarkupacon. Nem tudom, mit tettem, hogy
kiérdemeltem a rendíthetetlen hűségét, de ezt soha nem fogom
magától értetődőnek venni.
Esténként elmerülök a melegségében, olyan szabadon adja át magát
habozás nélkül. Nyilván túl sokat veszek el, de a kétségbeesés belém
ivódott. Minden részem határtalan heves éhséggel vágyik rá. A
kisugárzása feltölt. Csak remélni tudom, hogy ennek a lendületnek
legalább a töredékét viszonzom.
Egy kényelmes széken ülök a Bronco Buckban. A csajom táncolni
akart. Soha nem utasítom vissza egyetlen kívánságát sem. Már ráfért
egy szabad este, hogy szórakozzon.
Iszom még egy kortyot a sörömből, anélkül, hogy levenném a
tekintetem Suttonról. Mollyval és Lacie-vel kavar a tánctéren. Csak
néhány lány táncol még rajtuk kívül, miközben férfiak hada félkörben
pásztázza őket. A többi lány a bárban, nem mer táncolni.
A zene szétszakítja a hangszórókat, az ereimben érzem az ütemet.
Sutton kihívóan ringatja szexi csípőjét. Morgás hagyja el a torkomat.
Mi a szart akar bizonytani? Különösen abban a ruhának nem
nevezhető végzetes cuccban. Az apró sortja alig több, mint egy
háromszög. Az ilyen nadrágokon több a szakadt lyuk, mint a varrt
anyag. Csoda, hogy a tangája nem látszik ki. Ha megtörténne a
vállamra kapnám és itt fenekelném el, mielőtt kivonszolom. A
gondolattól bizsereg a tenyerem. Tegnap éjszaka is tetszett neki az
elfenekelés.
Nyögés vibrál a mellkasomon át, amikor Sutton megpördül, hogy
szembenézzen velem. Babakék tekintete csillog a színes
villanófényben, amelyek kaotikus szivárvánnyá változtatják a helyet.
Tenyeremet feszülő farkamra teszem és megszorítom. A farmerem
akadályozza a véráramlást, kényelmetlenül feszül, fojtogatja a
farkamat. Talán ezért szédülök, ha csak ránézek.
Rohadt csoportosulás kezd kialakulni. Néhány srác halálvágyat
nem ismerve, Sutton felé közeledik. Tétlen testem azonnal magához
tér, a bőröm alatt érzem az olthatatlan tettvágyat. Sutton mosolyából
úgy ítélem, hogy szórakoztatja őt a műsor. Megmarkolom a sortja övét
és keményen magamhoz rántom.
– Szándékosan akarsz az őrületbe kergetni? – temetem arcomat a
nyakába.
– Talán – dörgöli farkamhoz a fenekét.
– Átkozottul jól csinálod. A szart is ki akarom verni minden
srácból, aki téged bámul.
Körbenéz a zsúfolt térben. Nem túl jók a látási viszonyok a füstös
homályban, de nem nehéz észrevenni az osztatlan figyelmüket.
– Ártalmatlanok.
– Igen? Ha nem lennék itt, sorba állnának egy menetért – teszem
torkára a tenyerem.
– Szeretném látni, ahogy megpróbálják.
– Eltörném a kezüket, mielőtt megpróbálnák – követem
mozdulatait tánc közben.
– Egy férfi sem tolhatja hozzám így a csípőjét – dörzsöli hozzám
újra a fenekét. – Rossz vagy.
– Te pedig az enyém, Sutt.
– Tudom.
– Hallani akarom.
– A tiéd vagyok, Gray. Csak a tiéd – pillant felém a válla fölött.
– Gyere haza velem.
– Rendben – húzódnak ajkai széles mosolyra.
– Most – emelem fel a hangomat a zajban.
– Most? – zihál.
– Talán dadogtam?
– De jól érzem magam – süti le a szempilláit. – Fél óra múlva?
Túl gyenge vagyok ehhez a nőhöz. Vitathatatlan tény, hogy
valószínűleg tisztában van vele.
– Jól van. Kimegyek a mosdóba és szívok egy kis friss levegőt.
Jobban megsebeztél, mint egy ököl. Öt perc és itt vagyok. Ne rabold el
senki szívét a távollétemben – nyomok egy csókot a szájára.
– Csak összetöröm – kacsint rám.
– Ez az én csajom – csókolom meg újra.
Rám mosolyog, és belemarkolok formás fenekébe. Elakad a
lélegzetem, amint elengedem.
A fenébe!
Átvágok a tömegen, de a szememet rajta tartom, amíg lehet. A
mosdó bűzlik, mint egy istálló. A csizmám alatt ragad a mocsok. Nem
akarok egy percnél tovább ebben az undorító helyiségben lenni.
Miután könnyítek magamon felhúzom a cipzárt, és leöblítem a kezem.
A szappan és a papírtörlő hiánya nem lep meg.
Kilököm a hátsó ajtót, a fém hangosan csattan a poros téglákon. A
hang emlékeztet arra, amikor Suttont idehoztam, hogy
megszabaduljak Szarhelyettestől.
Elmosolyodom az emlékekre.
Mennyi minden változott azóta.
Egy gyors pillantást vetek mindkét irányba. Egyedül vagyok.
Javasolhatnék egy gyors menetet Suttonnak, az apró szűk ruhái
alkalmasak lennének rá. Az esti levegő ropogós. A normális működés
visszatér az agyamba. Fél óra. Addig tudok várni. A tűz az ereimben
kissé lehűl. Épp bemenni készülök, amikor egy alak jelenik meg a
sikátor bejáratánál.
Lance kibaszott Morris.
A korábbi gondolataim megidézték?
Bent már láttam, hogy a bár másik oldalán ejtőzik. Itt van Mollyval,
de elég okos volt ahhoz, hogy távolságot tartson. Eddig. A
nyugalmam nyilvánvalóan véget ért. A levegő összesűrűsödik, és
rohadt aljas villámokat szór körülöttünk. Lance nincs egyenruhában.
Szolgálaton kívül van, így könnyebb megbirkózni a helyzettel, ha
erről a seggfejről van szó. Kihúzom magam egyenesen őt bámulva.
Rám mosolyog, de átlátok rajta.
– Helló, Grady. Nem számítottam rá, hogy itt talállak.
– Nem? Keresel valakit? – mordulok a hülye dumájára.
– Egy kis nyugalmat. Túl hangos odabent.
– Nos, én hagylak – teszek egy lépést az ajtó felé.
– Hogy van, Sutton? – A kérdése megállít.
– Remekül, mint mindig – hunyorgok rá.
– Nem vagy elég jó hozzá.
– Az biztos.
Tüskék kúsznak a nyakamon. Későn veszem észre, hogy már nem
mosolyog. Egy ponton a beszélgetésünk gúnyolódóvá vált, ahogy
általában.
– Jól vagy, Morris?
– Nem, Grady. Kurvára nem vagyok jól – vicsorog rám.
Egyáltalán nem érdekel. Valami rossz előérzet motoszkál a
fejemben. Ki kellene jutnom ebből a hátborzongató sikátorból, de ez a
fickó nyilvánvalóan okkal keresett meg.
– Tehetek valamit érted?
– Takarodj az utamból!
– Mi van? – pillantok át a vállam felett.
Ez nem normális.
 – Azt gondoltam, hogy lelépsz a városból, amint az a söpredék,
lakókocsis hulladék elpusztul. De nem. Sutton mellett maradtál –
ropogtatja a nyakát.
– Az anyám nem volt egy szent, de ne beszélj így róla. – Halálosan
vékony résnyire szűkül a szemem.
– Kit érdekel! Elloptad a barátnőmet! Vissza akarom kapni! – csap a
levegőbe.
– Soha nem volt a tiéd!
– Az volt!
A gyerekes viselkedés az egyik bolondériája.
– Azt hiszem, tévedsz.
– Csak még nem tud rólunk, de ez hamarosan megváltozik.
Lance úgy beszél Suttonról, mintha a sajátja lenne.
Hogy lehet ez a bohóc a törvény embere?
– Nem Mollyval jársz?
– Mi köze van neki ehhez – vonja meg a vállát.
– A barátnőd. Hagyd békén Suttont és foglalkozz Mollyval.
– Ugyan már. Mintha az az irányító, nagyszájú pótolhatná az igaz
szerelmet. Molly csak egy gyenge helyettesítő, amíg ez a Sutton-ügy
elrendeződik. Ő az, akit igazán akarok. – Szipogása visszhangzik a
falakon.
Micsoda őrült.
– Kurva nagy kár, hogy ez soha nem fog megtörténni.
– Meg fog történni.
– Tébolyult vagy.
– Hívtak már rosszabbnak is.
Olyan a nevetése, mint egy őrültnek.
– Mi bajod van? – Izmaim megfeszülnek, minden porcikám
zsibogva vár a verekedésre.
– Te vagy az. Te vagy az én rohadt problémám – bök felém.
– Nem csináltam veled semmit. Ha valakinek mocskos a keze, az te
vagy – tárom szét a karomat.
– Sutton az enyém kell legyen.
– Tévedsz, haver. Próbáld újra – zárom ökölbe a kezem.
 – Ideges lettél? Meg akarsz ütni? – figyeli minden mozdulatomat.
A válasz rohadtul igen, de visszafogom magam mielőtt vér folyna.
Kifújom a levegőt megfeszített testemből, kényszerítem magam, hogy
ellazuljak. Sutton jut eszembe, és majdnem elmosolyodom. Akkor is
hatással van rám, ha külön vagyunk.
Csend telepszik közénk, és készen állok, hogy véget vessek ennek a
beszélgetésnek. Mielőtt lelépnék, szirénák csendülnek fel a távolban.
Talán Lance-t behívják, és békén hagy. De nem mozdul, némán
küzd ellenem. Van egy furcsa csillogás a szemében. Kíváncsi vagyok,
hogy be van-e tépve.
Akkor nem lenne ekkora tapló?
Egy elvetemült vigyor terül szét az arcán, majd hirtelen a
semmiből, orrba üti magát. A repedés émelyítő. A vörös folyóként
zúduló vére azonnal elönti az arcát.
– Mi a fasz, ember? Te pszichopata vagy? – szorul görcsbe a
gyomrom.
– Majdnem, de a helyes kifejezés a szociopata. Az orvosok büszkén
hallanák, hogy végre beismerem. De ez nem fontos. Épp most
támadtál meg egy tisztet, Grady.
– Kibaszottul nem értem hozzád egy ujjal sem!
– Meglátjuk, kinek hisznek – ver ököllel az arcába még egyszer.
A szirénák egyre közelednek. Csak bámulok. A megdöbbentő
valóság az arcomba vág.
Szent szar, ez csapda.
A szívem őrült ütemre vált. Hátrabodok, de már tudom mi fog
történni.
– Most megijedtél? Nyugodtan fuss el. Attól még jobb lesz nekem. –
A szemében valami őrült izgalom csillog.
Amikor a rendőrautó lehúzódik a sikátorhoz, Lance személyisége
teljesen megváltozik, elkezd nyöszörögni és összecsuklik. Rettegve
távolodik tőlem.
Az ő szava az enyém ellen. Bassza meg, elcsesztem. Mindig én
leszek a csavargó, aki könnyű célponttá válik. Nincs menekvés a
megbélyegzés elől.
 Két tiszt egyenesen felém tart. Felemelt kezekkel megadom magam.
Ez csak egy módon végződhet. A mocskos földre tepernek, egyikük a
gerincemre térdel. Nagy erővel landolok, a fájdalom átsugárzik az
egész testemen és csillagokat látok. Hideg fém szorul a csuklómra,
szorosabban, mint kellene. Érzem, ahogy kikapják a tárcámat a
zsebemből. Egy kéz megmarkol és felránt a járdáról.
– Grady Bowen, őrizetbe vesszük. Jogában áll hallgatni… – A
jogaimat az ártalmatlanítás után kezdik sorolni. A tiszt hangja
erőteljes, de nem hallok belőle semmit.
Hogy a francba történt ez?
Felnézek, és látom, hogy egy másik rendőr Lance sérüléseit
vizsgálja. Az anyaszomorító saját magát sebesítette meg. Üvölteni és
harcolni akarok, de nem segítene rajtam. Tudom, hogyan megy ez. A
káprázat néhány másodpercig tart. Rettegek attól, ami jön, a jövő
súlya a vállamra telepszik.
Elhaladunk Lance mellett, aki zokog, mint egy kis kurva.
Arckifejezése gonosz.
– Ne aggódj, majd én gondoskodom Suttonról.
– Kibaszottul ne merj hozzáérni vagy megöllek. – Állatias üvöltés
szakad ki a torkomból.
– Ezzel csak engem erősítesz, Bowen – kacag.
A forró düh kitölti az ereimet, és küzdök a bilincsek ellen. A tisztek,
akik a karjaimat szorítják, szorosabban fognak.
– Hagyd abba, kölyök. Csak rontasz a helyzeten.
Hogy a faszba lehetne ez még rosszabb?
Egy álomkép jelenik meg előttem Sutton gyönyörű arcáról.
Mi a fenét fogunk csinálni?
Próbálom megőrizni a képet róla, de az árnyékok elhomályosítják a
látásomat. Betuszkolnak a rendőrautó hátuljába, amint rám csukják az
ajtót, Lance megjelenik.
– Köszönj apádnak helyettem is – suttogja, hogy csak én halljam.
 27.

Sutton

Boldog valami #126: Minden esélytelenség ellenére bizakodva.

Iszom még egy korty vizet, miközben tekintetemet a mosdó

folyosóján tartom. Grady nem jelenik meg, hiába bámulok kitartóan.
Legalább tizenöt perce eltűnt. Lehet paranoiás vagyok? Aligha.
Abszolút kizárt, hogy egyedül hagyna sokáig. A köztünk lévő kapocs
megfeszíti a mellkasomat, érzem, hogy valami nincs rendben. A
zsigereim azt kiabálják, hogy mozduljak.
Összeroppantom a jégkockát a fogaim között és az órámra
pillantok. Hamarosan indulnunk kellene. A harsogó zene elcsendesül,
mintha suttogás lenne. A gondolataim sötétben tapogatóznak.
Hol van? Írnom kellene neki egy üzenetet.
– Mi a baj, Sutt? – dörzsöli meg Lacie a karomat.
– Grady még nem jött vissza – kopogok körmeimmel idegesen az
asztalon.
– Hova ment? – követi ő is tekintetével az enyémet.
– A mosdóba. Utána levegőzni.
– Biztos hosszabb ideig levegőzik. Nem nagy ügy. Ez a hely túl
pörgős. Biztos vagyok benne, hogy sokan kimennek egy kis szünetre –
próbál megnyugtatni egy simogatással.
Grady erős karjára van szükségem, hogy megnyugodjak.
– Nem, ez nem vall Gradyre.
– Talán nem csak pisilnie kellett.
– Eh, nem. Kizárt, hogy itt a bárban… – húzom fel az orrom.
– Ok nélkül kiborulsz. Bármelyik pillanatban beléphet az ajtón –
forgatja a szemét.
– Erre várok.
Minden pillanat egyre nehezebb, a feszültség kemény csomót húz a
gyomromba. A korábbi megérzésem miatt írok neki egy üzenetet:

S: Eltévedtél? Kezdek aggódni. Mondd, hogy összefutottál egy

régi baráttal, hogy megnyugodjak.

A három kis pötty nem jelenik meg. Semmi jele, hogy elolvasta az
üzenetem. Lenyelem a megduplázódott csomót a torkomban. Biztos
jól van, csak túlreagálom. Minden rendben van. Nincs okom arra,
hogy elveszítsem a fejem néhány bosszantó perc miatt. Próbálom
kisimítani az aggódó barázdákat a homlokomon.
Amikor felnézek, Lacie tekintetével találom szemben magam. Első
sorból figyeli a miniösszeomlásomat.
– Keressük meg? – vonja fel a szemöldökét.
Nem tévesztek meg senkit az arckifejezésemmel.
– Azt hiszem.
Épp felállok a székről, amikor Molly jelenik meg.
– Nem láttad Lance-t?
Csak megrázom a fejem.
– Eltűnt? Úgy tűnik közös ügy lehet – töpreng Lacie.
– Ne mondd ezt. Már így is aggódom – vetek rá egy pillantást.
– Sajnálom. Nem akartam érzéketlen lenni. A te oldaladon állok.
– Igen, köszönöm – enyhül a feszültség a válaszomban.
– Mi történt? Grady elment? – kérdezi Molly még mindig elzárva a
kilátást előlem.
Kérdésével megtöri a pillanatnyi nyugalmamat. Rákukkantok a
telefonomra, az átkozott még mindig néma. Semmi nem ébreszti fel a
sötét kijelzőt.
– Nem hiszem, hogy itt hagyott. Itt kell lennie valahol.
– Gondolod, hogy együtt vannak? – találgat Molly.
– Erősen kétlem. – Hidegség fut át rajtam.
– Miért ne? – játszik tökéletesen göndörített tincseivel.
 – Nem igazán jönnek ki egymással – válaszolok gondolkodás
nélkül. Csak a zihálására figyelek fel. – Mi van?
– Úgy tűnik, valami történik – mutat ki az ablakon.
A piros és kék fények felkeltik a figyelmemet. Legalább három
rendőrautó sorakozik a járda mellett. A gyomrom még jobban
összeszorul és futólépésben indulok a kijárat felé.
Lance az első, akibe belebotlok. Egy járőrkocsi csomagtartóján ül,
jeget tart a fél arca elé.
– Nem láttad Gradyt? – torpanok meg.
Leemeli arcáról a jeges tasakot. Elborzadok a törött orra
látványától.
– Nagyon sajnálom, Sutton. Próbáltam megállítani.
– Mi történt? – zihálok kétségbeesetten.
– Megtámadott.
– Az nem lehet – döbbenek meg.
Gyors bólogatásától az orrából szivárogni kezd a vér.
– Pedig ez történt. A sikátorban volt. Sok megalázó dolgot mondott
rólad.
– Várj egy percet – emelem fel a kezem. – Grady rólam mondott
megalázó dolgokat?
– Igen, ezt próbálom elmagyarázni. Mégis ütött – csikorgatja a
fogát.
– Nem hiszek neked. Hol van? – kérdezem unottan.
– Micsoda? Miért nem? – hagyja figyelmen kívül a kérdésemet.
Ez az idióta mindenféle magyarázatot vagy indítékot adhatott
volna arra, hogy Grady miért ütötte meg. Talán elhittem volna
néhányat. De megvádolni, hogy szarságokat beszél rólam? Igen, ez
egy nagy rakás lószar.
– Hazudsz! – teszem keresztbe a karomat.
– Csak megvédtelek – törli meg a véres orrát.
Milyen bájos.
– Gradytől? Kizárt, arra semmi szükség.
Már csak a gondolatától is majdnem megfulladok.
Lance felemeli a kezét, mintha meg akarná simogatni az arcomat,
de gyorsan kitérek előle.
– Mit csinálsz?
– Megvigasztallak. Biztos vagyok benne, hogy ez hatalmas sokk
számodra.
A halántékomat dörzsölöm. Ez valami rémálom?
– Jobban leszek, ha láthatom végre Gradyt. Hol van? Ne kelljen
magamat ismételnem.
Úgy bámul rám, mintha egy kisgyerek lennék.
– Most már biztonságban vagy, Sutton. Megértem, hogy nehéz
elfogadni, de a barátod egy szörnyeteg. Hadd öleljelek meg – nyújtja
felém a karját.
– Nem, hagyd abba – térek ki előle ismét. – Csak Gradyre van
szükségem. Nem tehette ezt. Kizárt, hogy ez igaz legyen. Kérlek,
mondd meg, hol van.
– Még őt véded?
– Persze, és mindig is fogom.
– Hamarosan meglátod az igazságot – hervad le az együttérzés az
arcáról.
– Mi lenne, ha elmondanád? – remegek meg a fagyos hangnemétől.
– Az a seggfej megpróbált megölni, de téged csak ő érdekel? Ez
aztán a nagy empátia, Sutton. A megyeibe viszik, ahová tartozik –
gúnyolódik.
– Miért tennének ilyet? – fagy meg a vér az ereimben.
– Vak vagy? Nézd meg mit művelt velem – mutat a sérüléseire.
– Nem, Grady nem tenne ilyet – szorítom össze a számat.
– Én voltam ott, Sutton – mutat magára.
– Igen, és még ki? Másik tanúra is szükség van.
– Kár, hogy senki más nem volt a közelben. Csak ő és én. – Újabb
csepp vér csöpög ki az orrából.
– Látnom kell őt – kavarodik fel a gyomrom.
– Sok szerencsét – horkant fel győzedelmesen. – A francba, ez fájt.
Legszívesebben a képébe vágnám, hogy megérdemli. Ismerem
Gradyt, ok nélkül nem támadna.
– Mi az eljárás letartóztatás után?
 – Nem segítek abban, hogy meglátogass egy bűnözőt.
Ha tekintetével ölni tudna, már rég másfél méter mélyen lennék.
– Ne legyél már bunkó, Lance.
– Az, hogy így nevezel, nem segít. Menj és kérdezz meg valaki
mást.
– Rendben. Köszönöm a semmit – szorítom ökölbe a kezem.
Egy ismerős arc tűnik fel az autók mellett. Jobban ismerem azt a
tisztet, mint a többieket. Kyler, Jace-szel és Gradyvel focizott a
középiskolában. Rendesnek tűnik, talán hajlandó válaszolni nekem.
Próbálom megfékezni a kétségbeesésemet.
– Helló. Te ugye Kyler vagy?
Felemeli a fejét és rám mosolyog.
– Helló, Sutton. Emlékszem, hogy a lelátón ültél a meccseinken.
Gradyre vagy kíváncsi? – néz a szemembe.
Megkönnyebbülök, hogy emlékszik rám.
– Igen. Meg tudnád mondani, mi történt?
– Ezt nem szabad megosztanom, amíg nem ismerjük a részleteket –
súrolja a tarkóját.
– Kérlek – kezdek könyörögni.
Körülnéz és hangosan sóhajt.
– Verekedés volt a sikátorban. A jelentés szerint, Grady dühös lett,
és kétszer megütötte Lance-t.
– Mi van, ha ez nem igaz? – nyomom tenyerem a homlokomra.
– Uh, nos, az ügyet nagyjából megállapították – hunyorít rám.
– Hogyan? Grady nem tenne ilyet.
– Mennyit ivott? Az alkohol szélsőséges reakciókat okozhat.
– Csak egy sört ivott. Legfeljebb kettőt – húzom végig nedves
arcomon a tenyerem.
– Az nem sok. Biztos valami más indok mozgatta – súrolja az állát.
– Ártatlan, kérlek higgy nekem. – Egy sikoly csiklandozza a
nyelvem.
– Sutton. – Kyler hangja lágy, és próbál nyugtatni. – Biztos vagyok
benne, hogy szeretnéd ezt hinni, de nincs más bizonyítékunk, ami
alátámasztaná az ellenkezőjét.
 Összezavarodtam, nem tudom felfogni, hogy ez lenne a valóság.
– Mi-mi történik vele ezután?
– A protokoll szerint, előzetesen vádat emelnek, különösen ilyen
mértékű testisértésért – vonja meg a vállát.
– Testisértés? – A hangom üresen cseng.
– Nos, igen. Az ütések miatt. Nem láttad Lance arcát? – Kylert
ledöbbenti a reakcióm.
– Ez nem történhet meg. – A gyorsan áradó könnyek
elhomályosítják a látásomat.
– Én is meglepődtem. Sosem gondoltam, hogy Grady ennyire
brutális.
– Mert nem az – suttogom. – Hinned kell benne.
– Az ellene szóló bizonyíték eléggé terhelő. Nem sok minden
változtathatja meg a sorsát.
– Hallottad Grady szempontját? Az nem számít semmit?
– Nem mondott túl sokat – súrolja az állát.
Ez még rosszabbá teszi ezt az egész szarvihart. A szívverésem
felerősödik, és kiszámíthatatlanul dübörög.
– Kell, hogy legyen valami, amit tehetünk. Hova viszik?
– Egy-két hétig a megyeiben lesz, talán még annál is tovább. Nem
tudni mennyi idő, mire megkezdődik a tárgyalás – fordítja el a
tekintetét.
– Ki tudjuk hozni óvadék ellenében?
– Azt már nem lehet. A némaságával bűnösnek vallotta magát,
egyelőre ott ragad – nevet.
A fülemre szorítom a tenyerem, nem vagyok hajlandó tovább
hallgatni a hazugságokat. A térdem megremeg és majdnem a járda
mellett lévő növényekre vágódom.
– Miért történik ez vele?
– Lance azt mondta, hogy ez egy szerelemféltés miatti veszekedés
volt. Bármit is jelentsen ez – néz át Kyler a vállam felett.
– Nem miattam veszekedtek. – Kényszerítem magam, hogy
normális hangnemben válaszoljak a bennem lévő hisztéria ellenére.
– A hivatalos vallomás mást sugall.
 A döbbenettől leesik az állam. Elég a hazugságokból. A fortyogó
düh életre kel a testemben, az izmaim megfeszülnek, és késztetést
érzek, hogy rátámadjak Lance-re.
– Te tetted ezt! – mutatok rá. A saját hangomat sem ismerem fel. –
Te rendezted meg ezt az egészet!
– Fogalmad sincs, mivel vádolsz – vet rám egy szúrós pillantást.
Megindulnék felé, de egy kar megakadályoz.
– Sutton, hagyd abba. Nem teszel jót ezzel Gradynek a rácsok
mögött.
A meleg hang átvág a sivár sötétségen.
– Nélküle nem tudom megcsinálni – nézek rá a barátnőmre.
– De igen – tűr hátra néhány tincset a füle mögé Lacie. – Nincs más
választásod. Szüksége van rád, Sutt. Legyél erős és emelkedj felül a jó
érdekében.
Nyugtató szavai féken tartják az ereimben harsogó küzdelmet.
Megadom magam a barátnőmnek.
– Igazad van. Meg kell tervezni, hogy mi legyen.
– Igen, pontosan. Ezt fogjuk tenni – mosolyog.
Körbepillantok.
– Menjünk innen. El tudnál vinni? Okosan kell gondolkodnom és ki
kell találnom valamit.
– Szeretnél nálam aludni?
– Haza kell mennem.
– A szüleid házába? – Lacie a parkoló irányába vezet.
– Nem, a közös otthonunkba, Gradyhez.
Kivéve, hogy ő nem lesz ott. Az ágy hideg lesz. El sem tudom
képzelni, hol hajtja le a fejét ma este. A nyomás az ereim
szétrepedésével fenyeget, és a könnyeim megállíthatatlanok.
A tennivalók listája a fejemben sorakozik. Fel kellene hívnom a
bátyámat és a szüleimet, de az még várhat. Egyelőre szükségem van
Gradyre. Szükségem van egy ölelésre. Szükségem van a fás fenyőre,
tábortűzre és a fűszeres kölnire, hogy megnyugtasson. Szükségem van
a kényelemre egy nagyon sajátos, testemet átölelő, terjedelmes karra.
Kár, hogy messze van, csak az Isten tudja hol. A kudarc a sarkamba
liheg. Lehet, hogy megnyerték ezt a fordulót, de a háború csak most
kezdődik.
– Kérlek, csak vigyél haza – hajtom le a fejem.
 28.

Grady

Boldog valami #79: Egy sírkőn virágzó vadvirág a temetőben.

A csizma kopogása a betonon az egyetlen hang ebben a kietlen

pokolban. Óráról órára, oda-vissza vánszorgó léptek. Próbálom
kizárni az egyhangú zajt, de nincs más, ebben a sivárságban, minden
figyelmemet elvonja. Még egy elkorhadt csap csöpögését sem lehet
hallani. Ez is egy mód, hogy megtörjenek.
Mindig azt hittem, hogy a dokumentumfilmek tele vannak
szarságokkal. A valóságnak ez a dózisa bizonyítja, hogy tévedtem.
Szándékosan játszanak. Bármit megtesznek, ami megfoszt a
méltóságtól és az emberségtől. Már érzem a fondorlatos tetteik
hatását, ahogy szórakoznak az elmémmel.
A léptek közelebb érnek, és megállnak a cellám előtt. Egy görcs
húzódik a gyomromban. Az elmúlt héten megtanultam, hogy ezek a
látogatások soha nem kellemesek.
Halk zümmögés és kinyílik az ajtó.
– Bowen! – szólít az őr.
Felemelem a fejemet a penészes párnáról, hogy jobban lássam.
Karba tett kézzel áll a küszöbön. Nem ismerem fel ezt a fickót. Az arca
majdnem kedves, ez valami trükk lehet. Itt, a négy fal között nincs
finomkodás. A jóakarat bármilyen látszata, csak álca. Ki kell irtanom
magamból a legcsekélyebb reményt is a jó dolgok iránt.
Továbbra sem szólalok meg. Nem vagyok hajlandó semmilyen
ürügyet adni számukra, hogy felhasználják ellenem.
– Egy lány van itt, hogy beszéljen a makacs seggeddel. Talán vele
hajlandó leszel társalogni.
Sutton?
Ennyi elég, hogy megmozduljak, felpattanok a göröngyös
matracról. Hét hosszú napja vagyok ebben a lyukban. Bármilyen
indok, hogy elhúzzak, akár csak egy pillanatra is, olyan áldás, amit
nem utasítok vissza. Az, hogy láthatom Suttont, szinte már túl jó.
Megbilincseli a csuklómat és maga elé mutat.
– Csak utánad.
Az őr végigkísér a nyirkos, dohos folyosón. A látogatószoba
egyenesen előttünk van, jelzőlámpája fény a sötétségben.
Odabent lesz?
Próbálok belesni. Az őr felhorkant, amíg felzárkózik. Amikor
kinyitja az ajtót, a legnagyobb boldogságomat pillantom meg.
Sutton látványa felforrósítja a vérem. Elénk színű folt a szürke
falakon. Az, hogy plexi választja el tőlem, már bűncselekménynek
számít. Egyáltalán nem kellene itt lennie.
Ez a förtelmes helyzet rosszabb, mint bármi, amivel
szembenéztünk a lakókocsiparkban. A mosolya képes eltemetni
akármilyen sötét hangulatot.
Sietve birtokba veszem a műanyag széket. Hangosan nyikorog a
súlyom alatt
Sutton megremeg, amikor felveszem a telefont.
– Gray – teszi apró tenyerét az elválasztó üvegre. Felemelem a
kezem és egymáshoz igazítom az ujjainkat.
– A fenébe, szép látvány vagy.
– Nagyon hiányzol – reszket alsó ajka, a szemei megtelnek könnyel.
Majdnem becsukom a szemem, hogy elképzeljem ahogy a virágos
réten ülünk. Sokkal vonzóbb látvány lenne, de nem kockáztatom meg,
hogy levegyem róla a tekintetem.
– Ne sírj, kicsim.
– Hogy ne tenném? Itt ragadtál – szipog.
Meg akarom vigasztalni, féligazságokkal elhalmozni, amelyek
hamis reményt adnak. A pokolba, hinnem kell valamiben, hogy
túléljem ezt a gyötrődést. Ez az egész helyzet kegyetlen hazugságból
alakult ki. Az, hogy a közelemben van, megtisztít minden gyűlölettől,
amelyeket halálosan belém mélyesztettek.
Mély sóhajjal eperről és szabadságról álmodom. Mit nem adnék,
hogy magamba szívjam varázslatos illatát, de csak állott bűzös füst
szagát, izzadságot és omladozó épelméjűséget kapok. A gyomrom
felkavarodik a valóságtól.
– Beteg vagy? Mi a baj? – hajol előre.
Válaszolni akarom, hogy minden, de mégsem teszem.
– Megteszem, amit tudok.
– Fel sem tudom fogni, min mész keresztül. Nagyon sajnálom.
– Miért kérsz bocsánatot? – hőkölök hátra a széken.
– Eddig nem engedték, hogy lássalak. Próbáltam, Gray.
Kényszerítettek, hogy várjak, amíg a látogatók elmennek. Bármit is
jelentsen ez. – A légzése szaggatott.
– Ezt a jó magaviselettel értem el. Mindent megtesznek ellenem –
vigyorgok.
– Borzalmasan hangzik.
– Ez egy szabály. Az új fegyencek megfigyelés alatt állnak. Meg kell
győződniük, hogy nem vagyok veszélyes és hajlandó vagyok
betartani a szabályokat. Azt hiszem, akkor szabadabban mozoghatok.
– Rosszul bánnak veled? – A hangja megtörik és még több könny
csordul végig az arcán.
Összeszorítom az ujjaimat, nem akarok mást, csak érezni bőre
melegét.
– Alkalmazkodom a gyötrelmekhez. Ne aggódj miattam, Sutt.
– Ez lehetetlen, különösen, ha távol tartanak minket egymástól.
Remélhetőleg túl vagyunk az akadályokon. Ha mégsem, én leszek a
legrosszabb rémálmuk. A telefonjuk csak akkor hagyja abba a
csörgést, amikor engedélyt adnak a látogatásra. Ha kell, akkor sátrat
verek a parkolóban.
– Hűha, gyönyörűm! Ki fognak dobni – vigyorgok a kitartásán.
– Merjék megpróbálni. – Zihálása átszúrja a dobhártyámat.
– Olyan harcias vagy – morgom.
– Meg akarlak csókolni – vet rám egy hosszú pillantást.
 – Én annál sokkal többet akarok.
– Furcsa, hogy most nevetségesen vonzónak talállak? Olyan dögös
vagy, Gray.
– Tetszik a fegyenc szerelésem? Nem voltam biztos benne, hogy a
narancs az én színem – dörzsölöm meg a sűrű borostámat.
– Hagyd abba. – Homloka ráncba szalad a kacér flörtöléstől.
– Ez a valóság, Sutt. Nekem most már ez a normális.
– Ezt nem fogadom el. Beszéltél az ügyvéddel? A szüleim azt
mondták, a legjobbat bérelték fel neked. Velem akartak jönni, de csak
egy látogatót engedélyeztek.
– Igen, találkoztam vele, amikor behoztak. Jövő héten jön ismét –
túrok a bozontos hajamba.
– Tudsz valamit a tárgyalás időpontjáról?
– Az ügyvéd azt mondja, legjobb, ha minél tovább elhúzzuk ezt a
bizonytalan időszakot. Felépíthetjük az ügyet egy erős vádalkura.
Hála Lance-nek és a meggyőző érveinek, nincs esélyem óvadékra.
Veszélyt jelentek a társadalomra – húzom el a számat. – Csapdába
estem a tárgyalásig.
– Nem érdekli őket a vallomásod?
– Az ő szava az enyém ellen. Kinek fognak hinni? – vonom meg a
vállam.
– Hogy lehetne az az igazság?
– Hibás rendszer, Sutt.
– Mi lesz veled a tárgyalás után? – pillant a foltos mennyezetre.
– A megyei börtönben maradok, amíg át nem szállítanak az
államiba – szorítom össze az államat, az ijesztő kilátás miatt.
– Nem küldhetnek oda – csattan fel.
– Valószínűleg megteszik, Sutt. Erről beszélnünk kell. Nem várom
el, hogy várj rám.
– Jobb, ha most azonnal abbahagyod ezt, Grady Bowen. Harcolni
fogunk. Pár nap múlva szabadon távozhatsz. Ki fogsz jutni innen.
Kiviszünk, Gray – ismétli.
Nem szabad, hogy megpróbálja. Senkinek sem szabadna. Miért
pazarolna rám pénzt és energiát? De tudom, hogy Sutton nem adja fel.
És valahol mélyen legbelül én sem akarom, hogy feladja, de ez nem
jelenti azt, hogy magamhoz láncolom.
– Mit gondolsz, mi a fenét tudok felajánlani ezek után? Nincs
szabad akaratom. Kevesebb, mint ezer dollár van a bankszámlámon.
Adósságcsapdában élek. Milyen életünk lesz így? Zsákutca, Sutt.
Szabadságot adok neked. Legyél okos és élj a lehetőséggel.
– Nem!
– Nincs választásod, bébi.
– Nem is akarok. Soha nem is akartam. Soha nem volt rá
szükségem. Most biztosan nem.
– Neked kell elsétálnod, Sutt. Én nem vagyok hozzá elég erős.
– Nem megyek sehová! – jelenti ki határozottan. Babakék
tekintetéből minden bánat nyoma eltűnt.
– Rendben, gyönyörűm. Hosszú ideig kell várnod – Csüggedten és
szégyenkezve ejtem le a vállam.
– Azt tervezem.
Egy pillanatra némán nézünk egymás szemébe. Érzem, ahogy
lassan letelik az időm.
– Mondj egy boldog valamit, Sutt.
– Ez most így nagyon nehéz – rebbennek meg a szempillái.
– Kérlek, próbáld meg a kedvemért – mormolom a telefonba.
– Meteorzápor volt tegnap este. Kívántam valamit a hullócsillagnál
– gördül le egy kövér könnycsepp az arcán. A melegség átjárja az
ereimet.
– Fogadok, hogy valami jót. Mondj valami mást.
– Medve nagyon ragaszkodik hozzám. Hagytam, hogy a te
oldaladon aludjon. De nyáladzik.
– Szerencsés dög – kuncogok. – Még egyet. – sürgetem.
– Írtam neked egy levelet. Nem engedték, hogy közvetlenül neked
adjam oda. Győződj meg róla, hogy az őr átadja. Rengeteg boldog
valami van benne – hadarja izgatottan.
– Úgy lesz, bébi. – Kimondott szavai egy kis fényt hoznak a
sötétségbe.
– Nem telik el úgy pillanat, hogy ne gondolnék rád. Örökké
szeretni foglak, plusz a végtelen. – Az ujjaival egy végtelen jelet rajzol
az üvegre.
– Annak ellenére, hogy bűnöző vagyok? – szívom be mélyen a
levegőt.
– Nem vagy az, Gray. Ez az egész egy hatalmas hiba – böki meg az
üveget.
– Mitől vagy olyan biztos benne?
– Mert tudom, mi van a lelkedben. Lance egy kígyó, de alapos
indok nélkül nem bántanád. Mint például, ha nekem támadna, de én
biztonságban voltam odabent.
– Igen, ez a kurva nagy bökkenő – dörzsölöm a szememet.
– Lance testisértéssel vádol, Gray. El tudod mondani, mi történt? –
kérdezi suttogva a kagylóba.
– Nem, így nem biztonságos – rázom meg a fejem. – De megígérsz
nekem valamit?
– Bármit.
Sötét árny kúszik fölém.
– Maradj távol Morristól. Megőrülök, hogy tudom, szabadlábon
van, és nem vagyok ott, hogy megvédjelek. Legyél okos és maradj
biztonságban, oké?
– Ezt mondanod sem kell.
– Komolyan mondom, Sutt. Ne tedd ki magad veszélynek, hogy
megvédd a becsületem. Lance-nél nincsenek határok. Ne tedd próbára
azzal, hogy önbíráskodsz.
Mindent el akarok mondani neki, de nem itt. Túl sokan fülelnek,
szúró tekintettel figyelnek.
– Túl jól ismersz. De nem tudok csak úgy ülni és semmit sem
csinálni. Nem várhatod el tőlem, Gray – biggyeszti le imádnivaló
ajkait duzzogva.
Válaszolni készülök, amikor egy őr közeledik. Ezt a fickót
próbálom elkerülni. Az a küldetése, hogy mindenképpen kordában
tartson. Specialitása az etikátlan büntetés.
– Lejárt az idő, Bowen. Gyerünk, indulás! – ordít rám.
– Szeretlek, gyönyörűm. Miattam ne aggódj. Minden rendben lesz –
pillantok rá, hogy ellopjak még egy cseppnyi boldogságot.
– Én is szeretlek.
– Végeztél fegyenc! – Megmarkolja az ingemet és felránt a székről.
A telefon kicsúszik a markomból.
Sutton dörömböl az üvegen, és a szívem megreped a csapástól.
Amikor felé fordítom a tekintetemet, minden homályos. Friss könnyek
áradnak az arcán. A küszöbén áll, hogy ordítson a minket elszakító
emberrel.
– Hagyják békén! Ártatlan!
– Micsoda méregzsák. Fogadok, hogy egy vadmacska az ágyban.
Talán elviszem egy körre, mivel nem vagy szolgálatban. – vigyorogja
a fülembe.
Minden porcikám ordít a mocskolódásától. Be akarom törni az
orrát a könyökömmel. Ahelyett, hogy válaszolnék, a csajomra
koncentrálok. Egyedül van és zokog, jónak kell lennem hozzá.
Kimondom a három szót, amire szüksége van. Sutton könnyes
mosollyal válaszol az érzéseimre. X-eket és O-kat ír az üvegre.
– Milyen kibaszott aranyos – köpi az őr. – Tartsd meg ezt a képet
későbbre. – Kihúzom magam a szorításából és elindulok a cellám felé.
–Jobb, ha odafigyelsz magadra, fegyenc. Sokkal rosszabbá tudom
tenni az ittlétedet. – Nevetése lepattan az omladozó falakról.
Semmi kétségem afelől, hogy megteszi, de ez nem jelenti azt, hogy
behódolok és kinyalom a seggét. Megállok az ajtóban és odatartom a
csuklómat.
– Talán bilincsben kellene hagynom téged. Rengeteg okom van rá a
produkciód után. Elővigyázatosság, ugye érted?
Amit igazán akarok, az az, hogy követelem Sutton levelét, de ez a
seggfej csak gyengeségként fogja felhasználni ellenem. Csöndben
maradok, vékony résre szűkítem a szemem.
– Talán az az engedékeny ribanc Matthews, túl gyengéd volt veled.
Jó móka lesz eltiporni téged, fegyenc. Holnap kezdünk, úgyhogy
pihenj egy kicsit – vicsorít rám villámló tekintettel. A rothadt lehelete
égeti az orrlyukamat. – Takarodj a szemem elől.
Hátralök és becsukja az ajtó. A nehéz acél porfelhőt kavar. Nincs
hangos fémcsörgés vagy csapódó ajtó, a technológia nem ugyanazt
adja vissza, mint a filmekben. Talán ez nekem kedvez.
A zárrendszer csendes zümmögése szög a koporsómban. Bezártak
megbilincselt kézzel.
Úgy tűnik, megint nincs szerencsém.
 29.

Sutton

Boldog valami #187: Egy váll, amin kisírhatod magad.

A veranda hintája nyikorogva billen előre, amint Jace kiegyenesíti a

térdét. Mozdulatlanul lebegtünk, mielőtt felemelte volna a lábát. A
testünk ring a fa ülőkén. A gyerekkorunkra emlékeztet, de most nincs
meg az az öröm. Az általában megnyugtató lengés, most fásult és
unalmas. Akárcsak a hangulatom. Már nem számolom, hány monoton
mozdulatot teszünk meg. A rozsdás csavarok nyikorgásán kívül, a
környezetünk nesztelen. Más körülmények között valószínűleg el
tudnék aludni. A szüleim farmján komor a csend, mióta eltűnt egy
fontos személy. Még a végtelenül gördülő hold vagy a lenyűgöző
felhőtlen ég sem vonzó.
Újabb fémcsikorgás szakítja meg a csendet. Egyikünk sem törődik
azzal, hogy érdektelenül töltjük az időt. Anya és apa egy órája
elmentek vacsorázni. Próbáltak rávenni minket, hogy tartsunk velük,
de mi inkább ki akartunk szabadulni a házból. Jace és én úgy tettünk,
mintha beérnénk egy hideg pulykás szendviccsel. Az igazság az, hogy
az sem kellett. Magunkba fordultunk, amiből nincs kiút, csak egyre
mélyebbre süllyedünk.
A nyirkos levegő megrekedt. A lábaimat magam alá húzom, hogy
megakadályozzam a beáramló hideget. Így legalább nem hatol a
csontomig. Jobb, ha megszokom a hűvös levegőt. Remegő sóhaj rázza
meg a mellkasomat, mintha egy meredek szikla peremén állnék. Egy
rossz mozdulat és lezuhanok.
Képtelen vagyok arra koncentrálni, hogy stabilan tartsam magam.
Gondolataimban mérföldekre, a megyei börtönben vagyok. Lehetetlen
megfeledkezni erről a horrorról.
Tegnap bátornak és erősnek akartam mutatkozni Grady előtt, de
belül gyorsabban foszladoztam, mint egy szövet az esőben. Olyan
legyőzöttnek tűnt. A sötétség árnyai a zöld szemeiben
megborzongatott. Nem hagyhatom, hogy azon az undorító helyen
rohadjon meg. A lehetőségek hiánya, napról napra betegebbé tesz. A
fogaskerekeim meghibásodásig ezen pörögnek.
– Mit fogunk tenni, Ace?
Nem bírom tovább elviselni a csendet.
– Nem tudom, Sutt. – A bátyám visszahúzza a lábát, hogy
megállítsa a végtelen egyhangú mozgásunkat. Ugyanezt a kérdést,
számtalan formában tettem már fel az elmúlt nyolc napban. Jace
mindig ugyanazt a választ adja. Még egy dolog, amiben beragadtunk.
– Már most megváltozott attól a borzalmas helytől. Segítenünk kell
neki – nyomom ujjaimat duzzadt szememre.
– Tisztában vagyok vele. Kár, hogy a kezünk többnyire meg van
kötve.
– Keményebben kell próbálkoznunk.
A bátyám felnyög és fejét az üléstámlának nyomja.
– Azt hiszed, nem tudom? Ezt már megbeszéltük.
– Kell, hogy legyen valami, amit nem vettünk észre. Nincs
semmilyen egyértelmű bizonyíték, amivel megmenthetjük? Grady
körmei alatt nem volt vérnyom, vagy bármilyen más dulakodásra
utaló jel. Hogyan tudják bizonyítani, hogy megütötte?
– Voltaképpen nem tudják, de senki nem volt a környéken. Csak
Grady szava áll Lance-vel szemben. Minden jel arra utal, hogy Grady
a bűnös – vonja meg a vállát.
– Ez baromság. Alaposabb nyomozást kellene folytatniuk, mielőtt
valakit börtönbe zárnak – nyögök fel.
– Egyetértek veled, Sutt, de gondolj bele, hogy néz ki külső
szemmel. Lance egy feddhetetlen rendőr, aki próbálja fenntartani a
rendet. Ez egy újabb kocsmai verekedés, ami a végsőkig elfajult.
Grady az elvetemült, aki brutálisan megtámadta.
 – Akik így látják, mind idióták és félreismerik. Grady a
legnagyszerűbb ember.
– Valóban az. Kár, hogy ezt nem látják mások is – bólint és meglöki
a karomat. – Tartozom egy bocsánatkéréssel. – köszörüli meg a torkát
és kerüli a szemkontaktust.
A gondolataim kavarognak, értetlenül tátogok. A bátyám ritkán
ismeri be, ha hibázik.
– Miért?
– Sok szarságot kaptál tőlem, amiért Grady-vel randizol. Ez nem
volt igazságos. Jobban kellett volna támogatnom. Egyértelmű, hogy
egymásnak vagytok teremtve. Szóval, sajnálom a szaros
hozzáállásomat.
– O-oké – pislogok rá döbbenten. Nem találom hirtelen a szavakat.
– Köszönetet is kell mondanom – rándul meg az ajka.
– Miért? – ráncolom a homlokom.
– Visszakaptam a legjobb barátomat. Elveszett volt nélküled. Erre
csak akkor jöttem rá, amikor hazajöttél. A haverom mindig felvidul,
ha a közelében vagy – húzza széles mosolyra a száját. – Grady
valóban szeret téged, Sutt.
Érzem, hogy az állam megremeg, könnyek gyűlnek a szemembe
majd végigzúdulnak az arcomon. Tenyeremet a mellkasomra
szorítom.
– Ah, a pokolba is. Nem akartalak megríkatni – kerekedik el Jace
szeme.
– Ez olyan édes. Köszönöm, Jace. Ezt hallanom kellett – ölelem át és
a vállához bújok.
– Mintha nem tudnád – dörmögi a hajamba.
– Olyan nehéz tőle távol lenni – zokogom. – Minden olyan
reménytelennek tűnik. Annyira hiányzik.
– Garantálom, hogy te jobban hiányzol neki.
– Boldog valamiket kellene teljesítenünk, és újakat kitalálni. De nincs
itt – rebegem sírva.
– Boldog valamiket? – ölel szorosabban.
– Ez valami különleges közöttünk. Boldog pillanatok
 – Még mindig csináljátok? Emlékszem, hallottam néhányat
gyerekkorunkban.
– Soha nem hagytuk abba.
Addig folytatjuk, amíg a szívünk dobog.
– A fenébe! Ti ketten tökéletesek vagytok – kuncog.
– Köszönöm – suttogom.
– Minden rendben lesz, Sutt. Az élet nem lehet ilyen igazságtalan.
– Biztos vagy ebben? – húzódom el tőle, hogy a szemébe nézzek.
– Nem, de van hitem. Valamit adni fog – sóhajt hosszan.
– Előástál valami új infót Lance-ről?
– Nem. A fickó határozottan vitatott, de jól eltűnteti a nyomait.
Néhány barátom azt mondja, hogy rigolyás, nehéz vele
együttműködni. Senki sem akar vele járőrözni.
– Ez nem bizonyíték?
– Kevés. Emlékszel még valamire, amikor suliba jártatok?
– Nehezen, és nem tudom, kit kérdezzek. Csak abban vagyok
biztos, hogy elsőéves volt, amikor Silo Springsbe költöztek. Nem tűnt
ki a tömegből. Soha nem vettem észre – temetem tenyerembe az
arcomat.
– Talán ez is a probléma része – motyogja.
– Ezt, hogy érted?
– Azt hallottam, hogy eléggé a megszállottad, Sutt.
– Ezt már többen mondták – pillantok hosszan előre.
– Igen, pontosan. Valószínűleg nem segített a téveszméin, hogy
nem foglalkoztál vele. Ki a fene tudja, lehet egy őrült feltételezés –
morogja.
– Ez valószínűleg az én hibám. Grady miattam került a
célkeresztjébe – hibáztatom magam.
– Nem, ez nem igaz. Lance akkor is piszkálta Gradyt, amikor a
főiskolán voltál – rázza a fejét.
– Igen, miután figyelmen kívül hagytam őt négy éven keresztül a
gimiben. Most, mit tudok tenni ellene?
– Beszéltél Mollyval? Talán valamiben hasznát vehetnénk. –
kérdezi Jace.
 – Szakítottak. Azt hiszem, ő kezdeményezte. Nem tűnt
zárkózottnak, de nem is akar beszélni róla. – Megrántom a blúzom
gallérját, furcsa érzés kerít hatalmába.
– A fenébe. Kell, hogy legyen ott valami – fújja ki a levegőt.
– Meg kellene próbálnom beszélni Lance-szel?
– Nem! Egyáltalán nem. Túl veszélyes – kapja felém a tekintetét.
– De mi van, ha elmondja az igazat? Megmenthetem Gradyt.
– Milyen áron, Sutt? Nem hagyhatom, hogy fejest ugorj ebbe a
szarfesztiválba. Majd kitalálunk valami mást. Legyél okos és maradj
biztonságban.
Grady figyelmeztetése rögtön feltűnik. Újra érzem a nyomást a
mellkasomon és összeszorítom a szemem.
A bátyám észreveszi.
– Mi a baj?
– Grady ugyanezt mondta – törlőm meg az arcomat és a térdemre
hajtom a fejem.
– Mert vigyáz rád. Egy kicsit sem vagyok meglepve. Még bezárva is
törődik veled – vigyorog.
– Viszonozni akarom a szívességet.
– Akkor kerüld a bajt. Mindannyiunk érdekében.
– Könnyebb mondani, mint megtenni, Ace. – Az üres gyomrom
felmordul, ég a savtól, és az álmaim töredeznek.
– Komolyan mondom, kishúgom. Mindannyian azt akarjuk, hogy
Grady szabad legyen, de ne tegyél semmit, amivel veszélybe
sodorhatod magad – jelenti ki határozottan.
– Rendben, csak tétlenül ülök, és megvárom, amíg a barátomat
varázslatokkal szabadon engedik – süppedek az ülésbe szememet
forgatva.
– És majdnem hiszek neked – horkant fel. – Figyelj, a saját
hazugságával fogom csapdába csalni azt a rohadékot. Előbb-utóbb
beszélni fog, nem?
– Ki tudja, meddig tarthat. Gradyt addig elítélhetik, több hónapra
is.
– Sokkal könnyebb lenne kitekerni Lance nyakát, amíg ki nem
fecsegi az igazságot. De tudjuk, mi lenne a vége.
– Sajnos. De kérlek, ne tartóztattasd le magad. Nélküled nem tudok
harcolni.
– Én is így gondolom, Sutt. Hagyjuk ki a fizikai erőszakot az
egyenletből – borzolja meg a hajamat. – Mikor látogathatod meg újra
Gradyt? Meg kell szereznünk a teljes történetét.
– Jövő vasárnap.
– A fenébe, ez durva. Hetente csak egyszer láthat? – füttyent.
– Ne is emlékeztess.
Összetörten ülünk, a csend takaróként borít be. Elmerülünk a
pillanatban, de nem tart tovább néhány másodpercnél. Szerencsére
elvonja a figyelmemet az előttünk lévő mozgás.
Medve rohan át az udvaron. Valószínűleg egy kóbor macskát
üldöz. Jó látni, hogy szaladgál, ahelyett, hogy az üres felhajtót
bámulná, és várná a legjobb barátja hazatérését. Elhoztam, hogy ne
legyen egyedül. Úgy érzem magam, mintha Grady egy darabja velünk
lenne.
– Remek kutya – hajol előre Jace és magához hívja.
Medve csörgő nyállal az állán érkezik. Keresztbe teszem a karomat
magam előtt, hogy távol tartsam. A bátyámat nem érdekli, a fülét és
az állát vakargatja. Medve közelebb férkőzik, gyakorlatilag az ölébe
mászik.
– Nem Grady az egyetlen, akit megváltoztatsz – kuncog Jace.
– Hogy érted?
– Ez a kutya eddig ellenséges volt velem. Soha nem volt a
legnagyobb rajongóm, de meglágyítottad.
– Ez jó érzés. Biztos csak magányos – csiklandozza a nevetés a
gyomromat.
– Nem, szeretővé tetted, akárcsak a gazdáját.
– A francba, Jace. Ne legyél már ennyire édes – legyezem a
szemem, nem akarok harmadszor is sírni.
– Ne legyél olyan érzelmes – vág vissza.
– Van rá mentségem.
– Igen, megmenekültél. Zokogd el. Kölcsönadom a vállamat –
folytatja Medve kényeztetését, aki leveti magát és a hasát mutatja,
hogy Jace dörzsölje. A bátyám nem habozik, és elhalmozza a kutyát
figyelemmel. Mindannyian puhányok vagyunk, egy rakás
szerencsétlenség.
Az asztalon fekvő kedvenc romantikámért nyúlok. LK Farlow – A
legjobban lefektetett tervek könyvétől mindig jobban érzem magam. Még
a nyomorúságos napokon is számíthatok a szavaira, amelyek
visszahoznak a felszínre. Talán, ha elveszek a sorok között, segít
kitalálni egy saját tervet.
Boldog valami #97: Napsütésre ébredni, amely felmelegíti az
Az Isten tudja, milyen csodára van szükségünk, hogy Grady
kimásszon ebből a szarból.
 30.

Grady

Boldog valami #97: Napsütésre ébredni, amely felmelegíti az arcom.

Türelmetlenül lépkedek a szűk cellámban, mint egy ketrecbe zárt,

támadásra készülő oroszlán. A másodpercek percekbe véreznek el a
cipőm dübörgésével. Csak a csend van mindenütt, még a kinti léptek
sem zavarnak meg. Az ajtók szilárdan zárva vannak, senki sem jön be,
vagy megy ki ebből a szárnyból. Az őrök szándékosan kerülnek
engem. Az új játékuk az, hogy várakoztatnak, kivárják amíg a
feszültségtől bekattanok. Az a törékeny tartás, amit az irányításom
alatt tartok, kezd kiborulni.
A kényszerű elszigeteltségtől kezdem elveszíteni a józan eszem.
Nem tudom kezelni a gyötrés ezen formáját. Több mint tizenkét órán
keresztül a csuklómon volt a bilincs. A bőröm még napokkal később is
fel van horzsolva, de alig veszem észre. Nem hagyják abba a
kegyetlenkedést, amíg nem vagyok hajlandó behódolni. Nem vagyok
engedelmes rab, akinek parancsolhatnak, de ez semmiben nem gátolja
őket, hogy tovább próbálkozzanak.
Az életemnek nem kellett volna elérnie a mélypontot, miután
Sutton visszatért a főiskoláról. Mindent jól csináltunk, és végül együtt
kezdtük az örökkévalóságot, de szándékosan tartják távol tőlem. Nem
izgatna, hogy szarul bánnak velem, képes vagyok kezelni a
gyűlöletüket, de Suttont a pokol mélyére rángatni, az megtöri a
darabokból összerakott szívemet.
Soha nem volt szükségem ennél jobban a boldog valamire, mint
ebben a pillanatban. Sutton jóakarattal írt nekem levelet, de ezek a
szemetek visszatartják váltságdíjként cserébe a lelkemért. Az őrök
tanfolyamot tarthatnának a kínzások leggonoszabb formáiról.
Ma reggel már rajtam élcelődtek. Grousse – a legrosszabb közülük
– gúnyosan felfirkálta a nevemet a retkes ablaküvegre, amikor elsétált
előttem. Csak arra tudok gondolni, hogy a zsíros ujjaival megvalósítja
a korábbi mocskos szándékát Suttonnal szemben. Érzem a változást
magamban. Elloptak még egy darabot a lelkemből. A lelkem romlott.
Az egom kopott. Megkorbácsoltak és megvertek, de nem törtem meg,
még mindig maradt bennem büszkeség. A sötét szakadék tárt
karokkal vár. A biztonságom tovább repedezik minden fenyegetéssel.
Három átkozott nap telt el, vagyis hetvenkét órája tagadják meg
tőlem a szavait. Megpróbáltak rákényszeríteni a megadásra. A levél
olyan jutalom, amit csak egy megtört rab kaphat. De azok a megírt
oldalak az enyémek. Sutton az enyém, a fenébe is.
Biztos vagyok benne, hogy a fülem megvezet, amikor megszólal a
halk sípszó. Hamarosan acélbetétes csizma léptei hallatszanak, és a
következő pillanatban már az ajtónál vagyok, tenyeremet a lapos
fémhez szorítom.
Kétségbeesésem szánalmas, de leszarom. Hadd nevessenek a
követelésemen. Ez persze nem változtat az eredményen, de nem is
akadályoz meg abban, hogy megpróbáljam.
Amikor Matthews a képbe kerül, majdnem térdre rogyok. Ő a
legjobb esélyem.
– Hé, Lush!
Megtorpan és villámló tekintettel néz rám.
– Tudod, hogy nem ezt a nevemet használom.
Lenyelem a vereséget és megpróbálom újra.
– Sajnálom, C.O. Az én hibám.
– Ez már jobban tetszik. Hogy telik a délután? – fordul felém.
Jó tudni, hogy már elmúlt az ebédidő. Nem kaptam szart sem enni,
a penészes kifli óta.
– Szarul. Több mint egy hete nem láttam a napot.
– Át kellett volna gondolnod a dolgokat, mielőtt megszegted a
törvényt – néz rám unottan.
 – Csakhogy, szívás itt lenni, mert ártatlan vagyok – csettintek az
ujjaimmal.
– Igen, mintha ezt már hallottam volna egyszer-kétszer. Oh… várj!
Megvan! Te és a többiek is ugyanezt a baromságot fecsegik ebben a
szárnyban. Kímélj meg tőle, Bowen – kapja fel a fejét és megigazítja az
övét.
– Kibaszottul nem tartozom ide – köpöm a köztünk lévő mocskos
ablakra.
– Azt hiszed, hogy rossz a megyeiben? Csak várd ki, amíg
elszállítanak az államiba. Akkor azt fogod kívánni, bárcsak másképp
lennének a dolgok.
Vajon most igazat mond? Hamisan vádolnak.
– Nincs bizonyítékuk – érvelek.
– Hajtogasd ezt magadnak. Nem vitatjuk meg az ügyedet. Tegyél
vallomást, üld le a rád szabott időt és szabad emberként távozol –
szalutál.
Mintha ilyen egyszerű lenne. Morogva befejezem az értelmetlen
beszélgetést.
– Van valami nekem?
– Nincs – ütögeti meg üres zsebeit. – Grousse még mindig be van
rágva a csajod mocskos szája miatt. A csaj egy igazi védelmező,
Bowen.
Egy fogolynak nincs magánélete. Nincs olyan, hogy a jogaim
megsértése, mert nekem az nincs. Még a legalapvetőbb lehetőségeket
is elvették tőlem. Nem csináltam semmi rosszat, legalábbis nem az én
kezem által. Nem követtem el bűncselekményt, amiért idehoztak.
Könnyű lenne elveszíteni a fejem és őrjöngeni, de ez nem változtatna a
sorsomon. Nem süllyedek le a szintjükre.
Addig szorítom össze a fogamat, míg az majd’ megreped.
– Kérem a rohadt levelem!
– Hogy mondtad? – kérdezi visszafojtott nevetéssel.
– Jól hallottad!
– Magánzárkában akarsz tölteni egy éjszakát, fegyenc?
A fenyegetésével nem ijeszt meg. Bárki, aki a szájára veszi Suttont,
elég, hogy vadállattá válljak, de ha kitépem a torkát, azzal nem leszek
előrébb. Úgy határozok, inkább csendben maradok.
– Jó választás. Ha szemét vagy az őrökkel ebben a kócerájban, nem
tesznek neked szívességet – vonja fel a szemöldökét.
– Mi a faszt számít? Már bűnösnek tartanak, mielőtt ítélet születne
– gúnyolódom.
– Szeretnél hosszabb ideig bezárva lenni? Hát rajta, de kétlem, hogy
valóban akarod azt a poklot.
Segíteni akar, vagy valami csapda ez is? Már nem lehetek biztos
benne. Összezavarodtam, mióta Lance sarokba szorított azzal, hogy
megütötte magát. A legelviselhetőbb hangon csattanok fel, amennyire
képes vagyok.
A nyikorgó fém hangja általában a kajaidőt jelzi. Egyáltalán nem
érdekel az ennivaló. Nem nyáladzom rá, mint Pavlov kutyája.
– Ez a szerencsenapod, fegyenc. Kiderült, hogy valaki odakint
mozgatja a szálakat a seggedért. Az igazgató szigorú utasításokat
adott, hogy ne cseszegessünk – csúsztatja át a résen a levelet.
Elkapom a borítékot, mielőtt a mocskos padlóra esik. A
ragasztásnál feltépték, de ezen nem lepődöm meg. Kétlem, hogy itt
bármi átjutna alapos vizsgálat nélkül.
– Szívesen – motyogja.
Csak intek a sérült csuklómmal, már nem érdekel a haragja. Nem
megsajnált, és úgy döntött, hogy dob egy csontot nekem, ezért
elhúzhat.
Néhány cifrábbnál cifrább átkozódás után, magamra hagy.
A nevem látványa Sutton betűivel, felmelegíti minden porcikámat.
Remegő ujjakkal hajtom szét a papírt, hogy mielőbb olvashassam. Kis
híján eltépem a sietségben. Édes nyári virág és a kedvenc
gyümölcseim illata árad a lapokból. Jóformán felnyögök, amikor
orrommal belemélyedek.
A francba, hiányzik.
Nyilallást érzek a bordáimon a levegő kapkodásától. Nevetségesen
mókás stílusban, dőlt, hurkos betűkkel firkálta a nevemet a lap
tetejére. A látványtól vigyorgok. A csajom tett némi erőfeszítést a levél
megírásához. Mélyet szippantok az áradó illatokból és hagyom, hogy
a hangja belemásszon a fejembe.
 Szia Grady
Bárcsak az első hivatalosan küldött szerelmes levelem más körülmények
között érkezne. Eddig legalább száz firkált vallomást írtam már a halhatatlan
rajongásomról. Azt hiszem, mindegyik egy dobozban van a szüleimnél, ha
érdekel. Mostanáig túl gyáva voltam, hogy ezt beismerjem. Nincs több titok.
Mindig is őrülten szerelmes voltam beléd, Grady Bowen.
De elkalandozom.
Emlékszel, amikor először találkozunk? Soha nem felejtem el annak az
éjszakának egyetlen másodpercét sem. Olyan elveszettnek és szomorúnak
tűntél. Csak azt akartam, hogy megölelhesselek. Most is ennyit akarok, Gray.
Át akarlak ölelni, és azt mondani, hogy minden rendben lesz. Így kell lennie.
Nem vagyok hajlandó elhinni az ellenkezőjét. Szívesen meglengetnék egy
varázspálcát, és mindezt eltüntetném. Soha nem követnéd el azt, amivel
vádolnak. Igazságtalan, hogy a semmiért kell megfizetned. Azt hiszen, az élet
nem méltányos. Minden nehézség amivel szembenézel ezt bizonyítja.
Mindent megtennék érted. Talán ez az egyik legnagyobb kívánságom. Egy
csepp szenvedés nélkül élhetnél, virágokkal, szivárványokkal és békével teli
életet. El tudod képzelni ezt a tökéletességet? Talán, ha nincs az a
szívbemarkoló éjszaka, akkor nem is találkoztunk volna. Nem lett volna
szükséged rám, vagy a családomra. Az hiszen, akkor nem lett volna ilyen
egyszerű a megismerkedésünk.
Csak remélni tudom, hogy nem bánnak rosszul veled, de az egy börtön.
Mennyire várhatom el, hogy jó legyen? A legrosszabbat kellene
feltételeznem? Ez fáj a lelkemnek. Nem tudlak elképzelni a rácsok mögött.
Tegyünk úgy, mintha mellettem feküdnél, oké? Csukd be a szemed, és nyúlj
felém a matracon keresztül.
Érzel engem?
Bárcsak igaz lenne.
Őrülten hiányzol.
Ó, Gray. Annyiszor megmentettél már. Nekem is ezt kell tennem érted.
Gondolj a boldog valamikre. Az elsőre, sok évvel ezelőtt. Addig akartuk
számolni a csillagokat, amíg el nem alszunk, és arról álmodoztunk, hogy
repülünk. Mindig szárnyalsz Grady. És ez még nem minden. Rengeteg
magot szétszórtam a pitypangmezőn a kívánságainknak. Már nem is
számolom, mennyit. Az apám nagyon dühös lesz jövőre, amikor a friss gazok
kibújnak. És még messze nem vagyok készen, mert tudod mit? Még csak most
kezdődik. Reményünk és szerelmünk minden eddiginél jobban be fogja
borítani a mezőt. Próbálok pozitív maradni. Még mindig próbálok rájönni,
hogyan történhetett. Úgy érezheted, hogy elárultak. Nehéz elképzelni, hogy
valaki ennyire bosszúszomjas. Talán jobb, ha én nem teszem. Ez nem fog
legyőzni, Gray. Ne hagyd, hogy lenyomjon. Fel a fejjel. A szívedben és az
elmédben vagyok, bébi. Ne veszítsd el a fényt. A legsötétebb napok sem
tudnak minket szétválasztani. Emlékezz a szeretetre, amit teremtünk.
Fogódzkodj a bizalomba. Soha ne veszítsd szem elől azt, ami elérhetetlen.
Úgy érzem, elkalandoztam a sorok között, mindenféle elrendezés nélkül. De ez
az új normális. Kószálok össze-vissza, anélkül, hogy tudnám merre menjek.
Te vagy az iránytűm, egy világítótorony a sötét tengerben, az egyetlen helyes
kanyar, miközben az ellenkező irányba száguldok. Tényleg elveszett vagyok
nélküled.
Gyere vissza hozzám, jó? Egy nap, két hét vagy három hónap múlva. Csak
kérlek, gyere vissza. Nem tudok mosolyogni nélküled. A légzés is fárasztó.
Aludni sem tudok. Egy roncs vagyok.
De erős leszek miattad. Megígérem.
Szeretlek, Grady Bowen.
Szeretlek.
Régen, most és a jövőben. Minden másodpercben.
Amíg az álmaimban látlak.
XOXOXOXO
Sutt
Utóirat: Ez csak egy kis valami. Használd a fantáziádat.

A csókja élénk piros pecsét az alsó sarokban. A lenyomat, ragadós

tapintású. Tisztán látom az ajkait az enyémen. Ahogy szavai
suttognak a fülembe. A második olvasat jobb, mint az első, de a
harmadikra, negyedikre sötétség kúszik az elmémbe. Mikor látom
megint? Hónapok telnek el, mire megfoghatom a kezét. A gondolat
elég ahhoz, hogy Sutton üzenete addigra a csatornába kössön ki.
A koszos padlóra rogyok, hátamat a falnak csapom. Könnyezem.
Nem tudok elég erőt meríteni, hogy abbahagyjam. A börtönben sírni,
halálos ítélet, de én már haldoklom.
 31.

Sutton

Boldog valami #139: Táncolni, mintha senki sem figyelne.

Távol kell lennem Silo Springstől néhány órára vagy ma éjszakára.

Harlyn beleegyezett, hogy találkozzunk egy sportkocsmában az
autópálya mellett. Foster azt mondta, remek hamburgerük van.
Egyáltalán nem érdekel a kaja. Le kell lépnem otthonról egy kis időre.
Így kerülök csütörtök este a Mad Jax-be. A parkoló többnyire tele
van, de találok egy helyet a középső sorban. Kikászálódok az alacsony
ülésből. A nyakam elzsibbadt a hosszú úton, ezért kicsit
megmozgatom a vállaimmal együtt.
A nap éppen lemenőben van, lila és rózsaszín árnyalatokkal
árasztja el az eget. A kedvenc könnyű szandálomban átsuhanok a
járdán. Az egyszerű pólóm és a nadrágom bármilyen háttérbe
beleolvad. Egy új arc leszek a tömegben, nem az a szomorú lány,
akinek a barátját lecsukták. Ma este úgy teszek, mintha minden
visszatérne a normális kerékvágásba, különösen a legjobb barátnőm
társaságában.
Felemelt fejjel lépek a bejárathoz. Ez egy szórakoztató éjszaka lesz
házon kívül. Ha ezt folyamatosan ismételgetem, akkor talán valóra
válik. Egy helyet keresek, ahova leülhetek, amikor meghallom az
ismerős, tompa hangot. Felé kapom a fejem.
Lance kibaszott Morris.
Mi a fenét keres itt? Mekkora ennek az esélye, hogy pont itt van?
Meglehetően kevés. Ez biztos csak az ő szerencséjének köszönhető.
Lassú lélegzetet veszek, pattogatott kukorica és sült hús szaga
keveredik a levegőben.
Jace és Grady egyszerre szidalmaznak a fejemben.
Legyél okos és maradj biztonságban.
Előkapom a telefonom, és másik bárt keresek a környéken. Egy
gyors nyomozás után a legközelebbire kattintok. Elég tisztességesnek
tűnik. Kinyitom az üzeneteimet, és írok Harlynnak.

S: Utolsó másodpercben változott a terv. Találkozzunk a

Hal’s-ban, az 54-es kijáratnál.

A ragacsos padlón toporgok és várom, hogy megjelenjen a három

kis pont. Harminc másodperccel később még semmi. Akkor jövök rá,
hogy valószínűleg már úton van, ezért az lesz a legjobb, ha felhívom
az autóból.
Arra készülök, hogy megforduljak és elmenjek, amikor Lance
becsmérlő szavai rólam, megállítanak. A látványától felfordul a
gyomrom. Egy sarokszéken ülve támaszkodik a pultra és hétrét gyűrt
papírpénzt lobogtat. Senki nem ül a közelében. Még az idegenek is
észreveszik a báránybőrbe bújt farkast.
– Suttont nekem szánták. Az a lány akár a vezetéknevemet is a
seggére tetováltathatná. – Felemeli az üveget, és széles ívben lengeti a
sört. – Nem lenne szép látvány? Kíváncsi lennék a barátja képére.
Megérdemelné, hogy lássa. – A nevetéstől rázkódik a válla.
Gondolataim pusztító hurrikánná változnak, hogy bosszút álljak.
Oda akarok rohanni és az összes haragomat rázúdítani, de úgy tűnik,
hogy nélkülem is nevetségessé teszi magát.
Hunyorít vagy valamire erősen próbál koncentrálni.
– Annak a seggfejnek el kellett volna hagynia a várost, miután az
anyja meghalt. Utálja Silo Springst és az összes benne élő embert.
Vagyis, majdnem mindenkit. Biztos voltam benne, hogy rég elmegy,
mielőtt Sutton hazaköltözik. Elkerülhette volna a börtönt, de nem.
Hihetetlen, hogy ezt mondja. Ki a fenével beszél?
A közelében lévő üléshez húzódom. Nem vesz észre ittas
állapotában. Megbújok, és tovább hallgatom a műsort.
 – Már egy hónapja terveztem, csak a megfelelő időre volt
szükségem. A lehetőség az ölembe hullott – hajtja fel az italának a
felét, nem mintha nem lenne benne már így is elég.
Szent szar, kérkedik. Valóban ez történik? Lehet, hogy értéktelen,
de nem kockáztatok.
Előkapom a telefonomat, kinyitom a kamerát és elindítom a
felvételt, amint a részeg feje megjelenik a képernyőn.
– Ez volt az egyik legjobb ötletem. Egész éjjel figyeltem. A
gazember alig akarta ott hagyni Suttont, de végül megtette, én pedig
követtem a sikátorba.
Istenem, szegény Grady. Nem tudhatta, hogy Lance miatta volt ott.
Egyikünk sem gondolta, hogy ez a részeg dög ekkora gazember.
Kimeredt szemekkel nézek körül a zajos bárban, de még most sem
gyanakszik senki.
Lecsapja az üres üveget, és jelzi, hogy kér egy másikat. A csapos
megrázza a fejét.
– Mi a gond? Az ő pártján állsz? Mindenki szereti azt a beképzelt
seggfejet. Ő mondta, hogy nem adhatsz többet? – tárja szét a karját. –
Kizárt! Ahova küldtem, ott nem tud hátba támadni. – Hanyagul
ingatja az ujját újdonsült közönsége előtt.
Egy másik fickó a szemét forgatva elsétál. Okos ember.
Szinte lehetetlen tétlenül végighallgatni a borzalmas tettét. A
bőröm viszket, a torkomat csiklandozza a hányás, de próbálok
megbirkózni az émelygéssel.
Miért pakolja ki Lance ezt az egészet? Az az alternatíva, hogy
bűntudata van, őrültebb, mint maga az ember. Vallomása pusztán
önző dicsekvés. Valószínűleg felderíti a következő áldozatát.
Kísérteties hideg csíp meg. Ezzel mindennek vége.
– Mitől olyan átkozottul különleges? A lakókocsipark söpredéke, az
egész élete egy rakás katasztrófa. Valaki olyannal kellene lennie, aki
az ő szintjén van. Mindig is így kellett volna lennie. De Sutton úgy néz
rá, mintha az univerzum összes csillagát lehozta volna neki.
Fejbe akarom csapni, hogy „Térj már észhez, Lance. Lásd a valóságot”.
De soha nem fogja megérteni, a látását elhomályosítja a saját egoja.
Grady milliószor jobb bárkinél, akit valaha is elképzeltem.
– Tehát mennie kellett. És végre megvan az esélyem, hogy
megvalósítsam az elképzelésemet. – Ujjaival sétáló mozdulatot tesz a
pulton.
Ha nem tudnám, hogyan végződik a történet, ő egy nagy rakás szar
lenne. Talán ez az oka, hogy senki sem hallgatja végig a durva
vallomását, és ez valószínűleg hamis biztonságérzetet ad neki.
Ennyire hülye? Felhorkantok. A válasz közvetlenül előttem van,
imbolyogva ül a széken. Gondolom, nehéz volt ezt a bolondbiztos
tervet megtartania magának. Mennyire idióta.
Milyen kár Lance, hogy ugyanabba a bárba botlottam.
– Eleinte békésen elbeszélgettem vele. Nem akartam rögtön gyanús
lenni, tudod? De aztán provokáltam. A Suttonról szóló beszélgetés
nagyon feldühítette, de továbbra is kitartott. Nagylelkű a srác, nem
harapott rá a csalimra, de erre is felkészültem – folytatja tovább a
kitárulkozást.
Lance úgy tesz, mintha orrba vágná magát. A tenyeremet a számra
szorítom, hogy elfojtsam a sikítást. Ez a fickó teljesen őrült.
Öklendezek, amikor egy hangos böfögés hagyja el a torkát.
– Szegény ördög, nem látta előre. Csak állt ott, és az élete eltűnt
előle. Legalább egy évet elloptam tőle. Vagy többet. Kétszer ütöttem
meg magam, csakhogy borzalmasabbnak látszódjon. Ez majdnem
garancia, hogy hosszabb időre fogják lecsukni. Egy lány miatt
tűntettem el, aki szóba sem áll velem. De majd észhez tér. Szeretem őt.
Nem számít, hogy nem akar boldog lenni velem. Össze fogunk
házasodni.
A holttestemen keresztül.
Az öklömbe köhögök, amikor a könnyeim elerednek. Grady be van
zárva, míg ez az ember szabadon barangol, és arról beszél, hogy
kihasználja a rendszer gyengeségeit. De az igazság hamarosan
kiderül.
Remegő kézzel kikapcsolom a kamerát. Eleget láttam ahhoz, hogy
lecsukják, és tisztázzam Grady nevét. Óvatosan kicsúszok a székből,
nem kockáztathatom, hogy ez az őrült elkapjon.
 Amint kint vagyok, ráébredek, hogy ez mit is jelent valójában. A
térdeim összeütköznek, és megbotlok a járdaszegélyen. Grady be
tudja bizonyítani az ártatlanságát, és szabadon fogják engedni.
Megváltása lesz a legédesebb jutalom.
Majdnem leejtem a telefonomat a kapkodásban, miközben keresem
a rendőrség számát. A vonal kétszer kicsöng, mielőtt felveszik.
– Wilson őrmester vagyok. Miben segíthetek?
– Jó napot…uh…uram. Sutton Olsen vagyok – hadarom remegő
hangon. – Van valamim, amit látnia kell. Azonnal.
 32.

Grady

Boldog valami #60: Megmagyarázhatatlan csodák.

A zár elektromos zümmögésére ébredek fel. Végre sikerült

elaludnom, de ez a hang, hatékonyabb bármilyen ébresztőnél. Az
éberségem úgy tér vissza, mintha egy vödör hideg vízzel nyakon
öntenének. Valószínűleg egy váratlan cellaellenőrzés. Nem
foglalkozom azzal, hogy felemeljem a fejem a bomladozó párnáról.
– Kelj fel, fegyenc – lép be Matthews és az ágykeretbe rúg. Biztos
vagyok benne, hogy még nem lehet reggel. Ez valamiféle protokollt
sérthet.
– Alszom – maradok a matracon.
– Tévedsz. Elmész – válaszolja károgó hangon.
– Mi a fenét jelent ez? A tárgyalásom csak két hét múlva lesz – ülök
fel hirtelen, a fejemet majdnem beverem a felső ágy keretébe.
– Szabad vagy, barom. Emeld meg a segged és húzzál el. Süttesd
magad a napon – int maga mögé a hüvelykujjával.
– Ez valami durva tréfa? – nézek rá.
– Még mi sem süllyedünk ilyen mélyre, Bowen. Az új bizonyíték
tisztázta a neved. Szabad ember vagy.
Ordítani, ujjongani akarok a boldogságtól, megköszönni a
szerencsének, de a legjobban egy ölelésre vágyom a csajomtól. A
lábaim bizonytalanok, amikor talpra állok. A megkönnyebbülést a
csontjaimban is érzem.
– Vidd a szarjaidat is.
– Nincs semmim. – Kivéve Sutton levele, de azt, biztonságosan
elrejtettem a nadrágom derekában.
Ezek a seggfejek soha többé nem fogják rátenni a mancsukat arra,
ami az enyém.
– Még jobb – áll félre az ajtóból és előre lök. Soha nem sprinteltem
még olyan gyorsan, mint most. – Átkozott bolond! – morogja
mögöttem. – Sétálj, ne fuss!
Visszaintek és tovább megyek az első ellenőrző ponthoz.
A megyei börtönből kijutni nem egy sima ügy. Egyik állomásról a
másikra megyek, ahol az őrök átvizsgálnak és tovább küldenek.
Átadják a letartóztatáskor viselt ruháimat. A kifakult farmer és a fehér
póló még soha nem nézett ki ilyen vonzónak. Leveszem a
narancssárga kezeslábast, és vele együtt az undorító fegyenc arcomat,
ami soha többé nem lesz látható. Vetek egy pillantást a maszatos
tükörben az ismerős férfira. Talán ez a verzió jobb lesz, mint az utolsó.
Toporogva várom, hogy átjussak a biztonsági szkenneren. A
bejáratnál az őr átadja a zacskóba halmozott személyes holmimat.
Előveszem a telefonom és bekapcsolom. Sikerélmény számomra,
amikor a kijelző életre kel.
– Valaki jön érted?
– Nem biztos. Nem volt tervben – nézek az őrre.
– Volt már ilyen? – gúnyolódik.
– Jó vicc. – Megnézem az időt. Elmúlt hét óra. – Van valaki, akit
felhívhatok.
Tárcsázom Sutton számát. Öt csörgés után, a hangpostája
jelentkezik. Újra próbálom, de ugyanaz az eredmény, ezért üzenetet
írok.

G: Ezt nem fogod elhinni, Sutt. Kiengedtek. Szabad vagyok.

Velem vagy még?

Türelmetlenül várok a telefonnal a kezemben, de semmi nem

történik.
– Nem válaszol? – kérdezi az őr.
Valószínűleg észrevette a csüggedt arcomat.
 – Nem, de tovább próbálkozom.
– Bármikor találsz Uber-t.
A zsigereim összehúzódnak. Milyen mélyre süllyedtem? Ez
szánalmasan hangzik, de lehet, hogy ez a leggyorsabb lehetőségem.
– Adok neki még pár percet.
– Ahogy gondolod. A kijárat előtted van. Ne hagyd ki a lehetőséget
– mutat előre. – Tegyél róla, hogy többet ne találkozzunk.
– Semmiképpen sem.
Egy láthatatlan akadály jelenik meg előttem, kevesebb, mint ötven
méter van a kijáratig. Meg kell csípnem magam, még alig tudom
elhinni, hogy ez az egész valóság. Körbepillantok és várom, hogy
valaki megállítson. Csak néhány látogató van a helyiségben.
– Mire vársz még? Menj – motyogja az őr.
Senki nem kísér ki, nincsenek dübörgő léptek mögöttem. Az
izmaimat feszítő görcsösség megszűnik, tiszta lelkiismerettel lépek ki
a kapun.
A kegyetlen reggeli nap vakítóan csípi a szemem, élvezem az égető
meleget. Szemem sarkából látom a vibráló színeket, melyet hangos
sikítás kísér. Épp időben fordulok oldalra, hogy lássam Suttont felém
rohanni. A következő pillanatban egyenesen rám veti magát.
Könnyen elkapom, szorosan magamhoz ölelem. Ahogy erősen
szorít, minden hiányzó darabom a helyére csúszik. Mélyen magamba
szívom az illatát, megtöltöm a tüdőmet új adag minden jóval.
Reszkető sóhaj hagyja el a számat, felkapom és körbeforgatom. Sutton,
egy világbajnok birkózó erejével kapaszkodik belém. Hangosan
zihálok, ő a karjaimban szinte haldoklik, de továbbra is magamhoz
szorítom. A melegség szétárad a mellkasomban, hatalmas csomó
növekszik a torkomban. Vörösre csókolja az arcomat, végül perzselő
szenvedéllyel forrnak össze ajkaink. Újra összeköt minket az élet.
Zokogni kezd, remeg a karjaimban. Könnyei eláztatják a pólómat, én
pedig felszívom a nedvességet az elhagyatott lelkemmel.
– Hé, hé, most mát minden rendben. – Ujjaimat selymes hajába
túrom.
– Ó, istenem, Gray. Ezt nem hiszem el. Szabad vagy. Együtt
vagyunk – rázza a fejét.
– Honnan tudtad? – emelem meg az állát, hogy rám nézzen.
– Lance bevallotta. Nem szándékosan, vagy önként, de ez nem
számít. Felvettem kamerán a hazug seggét.
– Mikor? – szorítom erősebben.
– Tegnap este. Felvettem az egészet.
– Ez veszélyesnek és vakmerőnek hangzik, Sutt.
– De nem volt az.
– Sutton Rose, hogy voltál egyszerre okos és maradtál
biztonságban? – kérdezem lüktető halántékkal.
– Nem volt szándékos. Nem követtem oda, vagy ilyesmi. Bár
megvádolt vele, miután minden kiderült – fúj bosszúsan. – Nem ez a
lényeg. – forgatja babakék szemeit.
– Sokkal konkrétabbnak kell lenned.
– Ne aggódj, jó? Nagyon óvatos voltam. Lance egy bárban volt
Acklynban.
– Mit kerestél ott?
– Csitt, hadd fejezzem be – nyomja ajkaimra egyik ujját – Ki kellett
mennem Silo Springsből. Ez egy kis eldugott hely, teljesen véletlen
volt, hogy Lance-be botlottam. Ő volt az utolsó ember, akit látni
akartam. Egy elképesztő véletlen egybeesés. Az egész ördögi tervét az
elejétől a végéig elmesélte. Hallottam az egészet.
– Mindent tudni akarok, szépségem. Beszélj hozzám. A hangod az
éneklő angyalok kórusa. Ez olyan, mintha a mennyek kapuján
sétálnék – nyelem le végül a mérgemet.
– Azt hiszem, hallucinálsz – kuncog.
– Nem lepne meg – simogatom hüvelykujjammal nedves arcát. –
Mondd el az egészet.
És megteszi. Elmeséli az apró részletekig bezáróan. Minden
dühömet próbálom visszafojtani, miközben felidézi, hogyan tisztázta
a nevemet. Miután befejezi, hatalmasat sóhajt a megkönnyebbüléstől.
Jól ismerem az érzést.
– A fenébe. Hol van most? – nyomom homlokához a számat.
– Remélem, a pokolban – vonja meg a vállát. – Wilson őrmester
biztosított, hogy többet nem kell Lance miatt aggódni. Később fel fog
hívni téged.
– Engem?
– Igen, tisztázni a helyzetet.
– Hűha – súrolom a nyakam.
– Tévesen vádoltak meg, Gray. A városnak van miért bocsánatot
kérnie – simul hozzám.
– Nem az ő hibájuk, hogy Lance őrült.
– Igen, de ők alkalmazták.
– Ha már itt tartunk, kirúgták a rendőrségtől?
– Kiderült, hogy Lance szülei már több mint egy évtizede rejtegetik
a betegségét. Mentálisan nagyon instabil. A vizsgálati eredményeket
gondosan elrejtették, ezért nem volt probléma, hogy rendőr legyen.
Patyolatnak tűnt.
– Micsoda patkány – lobban lángra bennem újra a düh.
– A legrosszabb fajta – bólint.
– Nagyon hálás vagyok neked, Sutt – higgadok le gyorsan.
– Szóval, nem vagy ideges? – pislog rám.
– Hogy lehetnék? – kérdezem felhúzott szemöldökkel.
– Lehet, hogy kissé átléptem a határt.
– Nagyon szeretlek, Sutt – kuncogok, két hét után végre szívből.
– Szeretlek, Gray. El sem tudom mondani, mennyire. Az ésszerűség
határán is túl. – A sóhaja mindent elárul.
– Gyere hozzám – bököm ki. Már egy ideje tervezem, hogy
megkérem, bár nem ilyen körülmények között akartam. Talán a
történtek, a szabadulásom oldotta fel a gátlásaimat, hogy
megkérdezzem. Soha nem éreztem még így… minket.
– Mi-micsoda? – nyílik hatalmasra kéken vibráló tekintete.
– Túléltem tíz napot a pokol gyomrában. Az a hely arra való, hogy
megtörje az embert. Alig vártam, hogy végre együtt legyünk és
minden mást, amit közösen átélhetünk. Csak jó dolgok történhetnek,
amíg egyek vagyunk – csókolom a döbbenettől szétnyílt ajkait.
A szempillái az arcomhoz érnek. A legapróbb érintésére is
felnyögök.
 – Legyél a feleségem. Fogadd el, hogy én leszek az egyetlen boldog
valami örökre, plusz egy nap. Az élet megtanított néhány kibaszott
kemény leckére, Sutt. A valóság kiszámíthatatlan, ingatag és
kegyetlen. Azt akarom, hogy csodálatos életünk legyen. Te vagy az
álmom. Legyél az én fantáziám örökre. Nem vállalok több kockázatot.
Azt akarom, hogy hozzám tartozz, visszavonhatatlanul. Ígérd meg,
hogy életem végéig az enyém leszel. Kérlek, tegyél engem a
legboldogabb emberré a földön.
– I-igen. Persze, hogy hozzád megyek. – Friss könnycseppek
zúdulnak le az arcán.
– Nincs nálam a gyűrűd – dörzsölöm át csupasz harmadik ujját a
bal kezén. Hiányzik a leglényegesebb szimbólum.
– Vettél nekem gyűrűt? – tátja el a száját.
– Természetesen, bébi. Emlékszel a napra, amikor arra ébredtem,
hogy mellettem fekszel?
– Hogyan felejthetném el?
– Most már nem is fogod – dörzsölöm össze az orrunkat.
– Menjünk haza – bólint az autója felé.
– Valaki hirtelen nagyon siet – nevetek. – Égsz a vágytól?
– Igen, nagyon. Te nem? – billenti csípőjét az enyémhez.
– Dehogynem, le kell zuhanyoznom és szeretkeznem a
menyasszonyommal. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.
– Nos – harapja be az ajkát. – Jó, hogy már rájöttünk, mindkettő
lehetséges egyszerre.
Újra megcsókolom, ezúttal hosszan. Nyelvemet végighúzom ajkain,
míg meg nem nyílik nekem. Mindketten felnyögünk, belemarkolunk
egymás ruhájába.
Elhúzódom, mielőtt a dolgok elfajulnának a börtön parkolójában.
– A fenébe, hiányoztál – suttogom.
Gondolatban már a hálószobában jár, szemeiben tükröződik a
vágy, ami engem is éget.
– Mutasd meg, mennyire.
– Örömmel megteszem. Minden nap, életem végéig.
 33.

Grady

Boldog valami #2: Sutton Rose Olsen.

Átdörzsölöm a vizes hajamat a törölközővel és Sutton felé fordulok.

A babakék szemeiben színtiszta tűz ég. Hiányzott ez a heves vágy az
elmúlt tíz napban, de itthon vagyok és együtt vagyunk. Soha többé
nem leszünk távol egymástól.
Nagyon csinos szerelésben ül az ágyunkon. Egy feszes fehér ruha
fedi el karcsú alakját, de nagyon is tisztában vagyok az alatta elrejtett
csábító domborulatokkal. Lassan megnyalogatom a számat, még
mindig érzem rajta édes ízét.
– Miért öltöztél fel? – húzódom közelebb fekete bokszeralsómban.
Sutton nem rejtegeti a tekintetét, látom a szemében, hogy fel akar
falni. Buja pillantásokat csalogat ki belőle kidolgozott felsőtestem,
amit a megyei börtönben kemény munkával szedtem össze. Ott csak
néhány lehetőség van kikapcsolódásra. Előnyére vált a befektetett
energiám, legalább ez jobban felizgatja, forróbbá teszi a csajomat, ha
egyáltalán azt még lehet fokozni.
Amikor már elég közel vagyok hozzá, lábujjaival végigsimít a
combomon.
– Mit csinálunk ma? – kérdezi rekedtes hangon.
– Számos ötletem van. Mindegyikben benne vagy te, és ez az ágy –
fogom meg a bokáját és gyengéden megcsókolom az érzékeny ponton.
– Oh… Csak itt a szobában? – húzódik közelebb a matrac széléhez.
– Kezdetben. – Ajkaimmal átsiklok formás vádlijára.
– Ami azt illet, gondoltam valamire.
 – Bármi is az, várhat. – Elérem az érzékeny bőrt a térde hajlatában.
– Ez egy meglepetés.
– Sutt, elegem van a váratlan dolgokból – feszül meg a testem.
– Ez jó lesz. Ígérem. Gondolj rá úgy, mint egy ünneplésre – emeli fel
a bal kezét. Az eljegyzési gyűrűjén megcsillanó fény majdnem elvakít.
Elmosolyodom. Mindenki számára jól látható lesz. Ahogy integető
mozdulatot tesz, ujján a zafír és a gyémánt fénye pompázik.
– A fenébe, szexi menyasszony vagy.
– És teljesen a tiéd – csattintja meg a bokszerem gumiját a
derekamon.
– Emlékeztess, miért nem vagyunk meztelenek? – tornyosulok fölé.
– Kezdem megbánni a többi tervemet. – Egy sóhaj szökken ki
duzzadtra csókolt ajkain.
– Átütemezhetjük?
Lassan félresöpri a haját. Nem, esélytelen.
– Néhány órán belül pontosan innen folytatjuk.
– Meztelenül?
– Nagyon is – kacag.
– Rendben – morgom. – Azt hiszem, megegyeztünk.
– Ezt élvezni fogod. Lehet, hogy eltereli a gondolataidat a
meztelenségről.
– Ezt erősen kétlem, de ha te mondod – lépek a szekrényemhez, és
felveszem az első farmert és pólót, ami a polcomon van.
Követem Suttont a lépcsőn és imádom, ahogy feneke ringatózik
előttem a vékony nadrágjában. Lekapcsolja a villanyt, bezárja
mögöttünk az ajtót és Medvét a külső kennelbe tereli.
– Milyen rutinos lettél, amíg nem voltam itthon.
– Muszáj volt. – Mosolyog rám szomorúan, és mérgelődöm, amiért
felhoztam a témát.
– Sajnálom, bébi – fűzöm össze az ujjainkat és megcsókolom a
kézfejét.
– Nincs miért bocsánatot kérned. És most már minden rendben.
Soha ne legyünk újra külön.
– Nem is érthetnék jobban egyet. – A garázs felé vezetem, hogy
előhozzam a motoromat. Sutton az ellenkező irányba rángat. – Mi az,
Sutt? Mit csinálsz?
– A kocsimhoz sétálok. És te?
– Gondoltam, a Harley-val megyünk.
– De nem lesz meglepetés, ha tudod merre megyünk – ráncolja a
homlokát.
Beleegyeztem, szóval már mindegy. Elkerülhetetlen, hogy ne
engedjek neki. A kis kupéhoz megyünk és bepréselem magam az
ülésbe. A térdem beverem a műszerfalba, és elharapok egy átkot.
– Sajnálom. Legközelebb motorral megyünk oda, ahova te
szeretnéd – néz rám bocsánatkérőn.
– Korlátlan szabadság az utakon – kacsintok rá.
– És ez pont az ellenkezője. Valószínűleg most szükséged van arra
az érzésre, hogy nincsenek akadályok.
– Megéri, bébi. Nem bánom, ha egy szűk helyre vagyok
összezsúfolva veled.
– Mindig a tökéletes dolgot mondod, Gray. – Sóhajával
pillanatokon belül az ujja köré csavar.
– Csak a legjobbat a csajomnak. Nincs határ a szerelmünkben, bébi.
– Elájulok. Mintha egy romantikus regényből idéztél volna –
legyezi magát az arca előtt.
– De ez sokkal jobb, nem?
– Nagyon is.
Tíz perccel később Silo Springs főútján haladunk. Előre
koncentrálok és figyelem az elsuhanó házakat mellettünk.
Feltételezem, hogy a város egyik éttermében vacsorázunk, de Sutton
lehúzódik az utolsó helyre, amire valaha is gondoltam.
Kétszer is elolvasom a feliratot, hogy biztos legyek. Az épület előtt
motorkerékpárok sorakoznak. Pislogok a kék, sárga Howlers
neonfényére. A szemem sarkából figyelem Suttont. Az arca sugárzik,
majd szétrobban az örömtől.
– Ez a meglepetésem? – mutatok a régi törzshelyemre.
– Igen, ez az. Menjünk be – bólint.
Amint belépünk, éljenzés és taps tör ki. Majdnem seggre ülök. Úgy
tűnik, Silo Springs több mint fele ezen a kopott helyen gyűlt össze.
– Mit keres itt mindenki? – kérdezem lüktető pulzussal.
– Természetesen ünnepelnek – billenti nekem a csípőjét.
– Honnan tudnak az eljegyzésünkről? – zavartan súrolom a
homlokomat.
– Miattad vannak itt, butus. Téged ünneplünk.
– Mind… miattam? – nyögöm elszorult torokkal.
– Igen, bébi. Mindenki látni akart – karol át, fejét a vállamra hajtja.
Barry, Alice és Jace az elsők, akik közelebb jönnek hozzánk. Nem
vesződnek a kérdezősködéssel, csoportos ölelésbe zárnak. Habozás
nélkül viszonzom a szeretetet. Ők az én embereim. Mindig itt vannak
nekem.
Találunk szabad helyet a bárban és elhelyezkedünk. A szék most
sokkal kényelmetlenebbnek tűnik, mint korábban. A kopott bőrből
ismerős nyögések párosulnak a rozsdásodó fém nyikorgásaival.
– Úgy örülök, hogy elkaptuk Lance-t. Annak az embernek meg kell
fizetnie, amiért bemártott – ölel át újra Alice.
Egy fekete árnyék suhan át a szemem előtt, amikor Lance-re
gondolok, és arra, hogy tönkretette az életemet. Megropogtatom a
nyakamat és minden nyomasztó pillantásomat a foltos padlóba
temetem.
– Úgy tűnik, meg is fog – motyogom.
– Anya – szól közbe Sutton, és Alice orra elé emeli a kezét.
– Ez az, amire gondolok? – zihál az anyja.
– Igen! Össze fogunk házasodni. Koncentráljunk erre a
boldogságra, és hagyjuk a múltban eltemetve a dühöt.
– Ó, édesem – hebegi Alice. – Ez csodálatos hír. Abszolút a legjobb.
– Rám emeli könnyes tekintetét. – Alig várom, hogy hivatalosan is a
családunk tagja legyél.
– Már így is az. Mindig is az volt – lép az anyja mellé Jace.
– Tudod, hogy értem – válaszolja.
– Átkozottul büszke vagyok rád, fiam. Nem is kívánhatnék jobb
férfit, hogy becsületes nőt csináljon a lányomból – veregeti meg a
hátamat Barry.
 – Apa – szól rá Sutton.
– Csak vicceltem, édesem. Mindig is jó fogás voltál – kuncog.
– Ühüm, igen – fonja össze a karját.
– Nekem. Ez az, ami számít – hajolok hozzá.
– Mikor lesz az esküvő? – kérdezi Alice.
– Ó, anya. Ne siess annyira. Még csak ma reggel jegyeztük el
egymást – pillant rám büszkén. – Talán megtervezzük a következő…
– Hónapban – fejezem be a mondatot. Majdnem megfullad a kis
bombától, amit bedobtam. – Gond lenne?
– Nem, nem, az nagyszerű. Tökéletes, tényleg – rázza a fejét.
– Én is így gondoltam, szépségem – csókolom meg a halántékát.
– Szeretlek, vőlegényem – bújik hozzám.
– A fenébe, nagyon tetszik a hangzása. Szívesen foglak a
feleségemnek szólítani.
A szülei egyszerre sóhajtanak fel.
– Jobb, ha mielőbb hozzákezdünk a szervezéshez. – Alice
gyakorlatilag ragyog az örömtől.
– Még nem. Szeretném kihasználni, hogy itthon van a vőlegényem.
Mi lenne, ha a mai napot azzal töltenénk, hogy élvezzük egymás
társaságát? Holnap megbeszélhetjük a jövőt – emeli fel a bal kezét a
gyűrűt mutogatva, én pedig csak nevetek.
– Olvasol a gondolataimban – húzom közelebb a fenekét.
– Mert egyek vagyunk. – Izgalom hallatszik a hangjában.
Rendelünk egy kör italt, és iszunk erre a boldog valamire. Családi
kötelék. Nincs is ehhez fogható.
Sorban jönnek hozzám az emberek és megveregetik a hátam, vagy
meghívnak egy sörre. Mindenkinek van egy kedves szava, illetve egy
mosolya számomra. A szívem csordultig megtelt melegséggel, még
soha nem éreztem, hogy elfogadnak. Szinte hihetetlen, de a szemem
nem csal.
Egy órából kettő lesz, de a harmadikban már viszket a bőröm. A
csajomra pillantok, babakék tekintetét rám szegezi. Apró mozdulatot
tesz az ujjaival, én pedig bólintok a kijárat felé, mire beleegyezően
megrándul a szemöldöke.
Hát, a fenébe is. Úgy tűnik, ma minden téren szerencsém van.
 34.

Sutton

Boldog valami #199: Annyira belemerülni valamibe vagy valakibe,

hogy elfelejtek levegőt venni.

Hosszas nyújtózkodással ébredek. Minden izmom, különösen az

alsófelem, édesen fáj, de élvezem az elhúzódó lángolást. Apró
remegések rázzák meg a testem. Az utolsó orgazmus könyvekbe illő.
Grady megmozdul mellettem, és álmosan átölel.
– Jó reggelt, bébi.
– Jó reggelt – fordulok meg, és ráhajtom a fejem csupasz
mellkasára.
– Jól aludtál?
– Nagyon jól.
Ajka megtalálja a homlokomat, és megborzongok. Gradynek
teljesült a vágya, meztelen lehetett. Egyetlen ruhadarab sem fedte a
testemet, csaknem hetvenkét órán keresztül.
Alig vettünk levegőt egymás nélkül mióta kiengedték. Biztosan
állíthatjuk, hogy a társfüggőségünk rekordmagasságba ért. Nem
mintha panaszkodnék vagy bárkit is zavarna.
– Kávé? – suttogja a halántékomon.
– Talán egy kicsit később. – Ajkaimat áthúzom a mellbimbóján.
– Ez az én csajom. – Ujjai a gerincem tövén barangolnak, és lejjebb
sodródnak. Nem hagytuk el a hálószobát az alapvető szükségleteink
kivételével. Örülök, hogy túléltem Grady tökéletes, hatalmas testét, de
sajnos a gyomron néha morog, különböző igényekre vágyakozik.
Ebben a pillanatban az alsó felem irányítja a vágyaimat a mellettem
fekvő férfira. Úgy tűnik ő is ugyanolyan éhes, mint én. Grady a
nyakamhoz szorítja az orrát.
– Olyan az illatod, mint egy frissen zuhanyozott férfinak.
– Elfogyott a tusfürdőm. A tiedet használtam – kuncogom.
– Inkább a régi módszerrel tesztelném le – szippant még egyet.
– Csak tessék – dorombolom.
Grady egy mozdulattal a hátamra fordít, fölém magasodik és rám
nehezedik. Meztelen végtagjaink pillanatokon belül összesimulnak.
Hirtelen egy ötlet jut eszembe, mielőtt belém csusszan.
– Várj – tolom el a mellkasát.
– Megismételnéd? Biztos csak félreértettem – támaszkodik a
könyökére.
– Van egy ötletem.
– Van benne orgazmus?
– Igen.
– Akkor rendben. – Farka megrándul a bejáratomnál.
– Várj – kuncogok.
– Megölsz, Sutt. Már nem ismerem ezt a szót, ha rólad és a szexről
van szó.
– A szüleim elmentek a városból. Megígértem, hogy megetetem a
lovakat.
– Ez pont most jutott eszedbe?
– Szeretnél velem jönni? – söprök ki néhány tincset a szeméből.
– Nem félsz egy nagy, gonosz farkastól?
– Lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre. – Lábujjaimmal a
vádliján játszom.
– Ez azt jelenti, fel kell öltöznünk. – Mohón ragaszkodik acélos
keménysége a bársonyos lágyságom ellen. – Maradjunk itt, ez sokkal
ígéretesebb.
– Van más ötletem, amíg ott leszünk – kászálódom ki a karjaiból.
– Újabb meglepetés?
Bólintok.
– Igen. A legutóbbi is jól sikerült, igaz?
– Igen.
 – Ezt már régóta szerettem volna.
– Tönkretesznek a szavaid, Sutt. – Egy reszketés szalad át a
testemen.
– Ez, igent jelent?
Grady lassan, mélyen megcsókol. Átölelem, miközben nyelvünk
érzékien összefonódik. Majdnem megsajnálom, amiért megnyomtam
a stop gombot.
– Soha nem leszek képes nemet mondani neked – húzódik el.
Nem tudok elég hálás lenni, hogy Grady öt mérföldre a szüleim
farmjától vett egy házat. Megállunk a pajta előtt, mielőtt a vágy
lecsendesedik az ereimben. Az ajtó felé húzom, kezei a combomon
vándorolnak. Szándékosan viselek szoknyát.
A fűrészpor és bőr illata keveredik a levegőben. A létra felé
vezetem, hogy világossá tegyem a szándékom.
– Évek óta nem voltunk ott – húzza mosolyra ajkait.
– Imádtam azokat az éjszakákat – pillantok rá, és elindulok felfelé.
– Nincs rajtad bugyi? – vándorol tekintete a csupasz ágyékomra.
– Így izgalmasabb.
– Titkos randi a szerelmeddel? – kérdezi, miután felértünk.
– Soha nem voltál titkolni való.
– Nem hibáztattalak volna – hajol a fülemhez.
– De ezt soha nem tudtam megtenni. Mindig te voltál az egyetlen
számomra, Grady Bowen.
Az eljegyzési gyűrűmön megcsillan a kora reggeli nap egyetlen
sugara.
– Szóval – csúsztatja első zsebébe a kezét. – Felhoztál ide. Most mit
teszel velem?
– Ülj le, Gray – mutatok egy kisebb bálára.
Ellenvetés nélkül követi a parancsomat. Elhelyezkedik a
legközelebbi négyzeten és rádől a mögötte lévő kazalra.
Szandálom a földön szétszórt szénával keveredik, amikor széttárt
lábai közé lépek és a fapadlóra térdelek.
– Mit csinálsz, Sutt? – kérdezi kíváncsisággal a hangjában.
– Majd meglátod – simítok végig farmerral borított combján,
megfogom merev, hosszú férfiasságát. Kirántom az övét, a gomb
magától nyílik szét. Grady felnyög, miközben derekán a nadrágja
szabadon szétterül. Lassú ütemben kezdem lehúzni a cipzárját, a kis
fogak lépésről-lépésre engedik el egymást. Megemeli a csípőjét, hogy
segítsen. Lehúzom az anyagot, amíg létfontosságú része szabad nem
lesz. Amint abbahagyom a vetkőztetést, felvont szemöldökkel néz
rám.
– Nem akarod levenni az összeset?
– Nem, kisebb a kockázat, ha lebukunk.
– Ó, tehát így játszunk – dörmögi.
– Ühüm. – Tekintetem merev péniszére szegeződik.
– Nos, jobb, ha sietünk. Bárki bármelyik percben hazatérhet –
szorítja ökölbe a kezét sietősen. Izomtól duzzadó alkarja beindítja a
nyáltermelésemet. Lenyűgöző a határozott kitartása.
– Igen, ühüm – ismétlem.
– Lovagolj meg, bébi.
– Mindig így képzeltem el magunkat – kapaszkodom fel az ölébe.
– Elterülve a szénában? – Keze fel alá jár a szoknyám alatt, egy
mozdulattal fellendíti az anyagot. A hűvös levegő megérinti meztelen
ágyékomat, de a reszketésemnek semmi köze a hideghez.
Elhelyezkedem az ölében, figyelmen kívül hagyva, hogy a széna
karcolja a bőrömet.
– Igen, Gray. Pontosan így.
– Mocskos a fantáziád – markolja meg a fenekem.
– Ha rólad van szó, pozitívan mocskos vagyok – suttogom a
füléhez hajolva.
A sötét hullámos hajam függönyt alkot körülöttünk, vagy talán egy
fátylat. Grady férfiassága fölött lebegek, makkja megcsókolja a
bejáratomat.
Erősen megmarkol, szorításának biztos nyomai maradnak. Semmi
sem izgat fel gyorsabban, mint a szenvedélyünk bizonyítéka, amely
újabb adag löket az izgalomtól lüktető vérembe. Már csak ettől a
pozíciótól is boldogabb vagyok.
Figyelmeztetés nélkül nyomul belém. A kíméletlen lökésétől
felsőtestem elválik mellkasától. Az erőteljes behatolás lángra gyújtja a
testem, elképesztő mámorban lebegek. A tűz életre kelti a
végtagjaimat, vakon hadonászok valami szilárd kapaszkodó után,
végül kezeim megállapodnak erős vállain.
– Annyira összeillünk, Sutt. A fenébe. Mint az első alkalommal.
Soha nem fogom megszokni, hogy így vagy.
– Ez a minden, Gray. Olyan jól érzem magam – csúsztatom
tenyerem izmos mellkasára.
Teljes hosszában elmerül bennem. A testem meleg sóhajjal üdvözli,
és még többért suttog. Hamarosan ezek a lágy könyörgések,
fülsiketítő sikolyok lesznek.
Grady megragadja a csípőmet és erősebben ránt magára. Semmi
nem látszik kívülről, csak a kivillanó bőröm. Hossza, mélyen feszül a
gyönyörpontomnak. Hátravetem a fejem, a hajtincsem vége
csiklandozza a derekamat. Megismétli a mozdulatot, én pedig
megsemmisülök. Minden gyanútlan bámészkodónak úgy tűnne, csak
ölelkezünk, de több, mint egy egyszerű ölelés.
– Ez sokkal jobb, mint a tinédzser álmaimban.
Megfogja a tarkómat és akkorát lök, hogy a talpamig végigcikázik a
kellemes bizsergés.
– Életre kelteni a képzeletet, mindig sokkal jobb.
És megtesszük.
Heves ritmusra váltuk. Erősebben kapaszkodom a vállaiba és
minden porcikánk együtt mozdul. Irgalmatlan lökéseivel gyorsabban
haladunk a sztratoszféra felé. A beteljesülés utáni vágy, észbontó
tempóba hajszol minket. Sietnünk kell, mielőtt lebukunk. Egyszerre
sóhajtunk és zuhanunk az önfeledt eksztázisba. A pezsgő kéj elborít,
forróságba burkol és a paradicsomba repít.
Összeszorítom a fogam és elengedem az elfojtott vágyat, amely
lendületes spirálban növekszik.
Miközben kifulladva ráborulok, tündöklő csillagokat látok, ragyogó
fények villognak a szemem előtt.
– Wow, ez… csak wow – lihegem. – Köszönöm, Gray.
Mellkasa vadul emelkedik és süllyed.
 – Az orgazmust? – fordítja felém a fejét.
– Nos, igen. De leginkább azt, hogy minden fantáziám valóra vált –
forgatom a szemem.
– Boldog valamit adtam életem értelmének.
Az oldalához bújok. Átmeneteiig jóllakott és teljesen elégedett.
– Mindig is tudtam, hogy megteszed.
 Epilógus

Grady

Boldog valami #300: Táncolni a feleségemmel.

– Wyoming állam által rám ruházott hatalmamnál fogva, büszkén

nyilvánítalak benneteket férjnek és feleségnek. Grady – bámul rám a
legjobb barátom vigyorogva –, akkor talán most megcsókolhatod.
Jace hivatalos szónoklatának utolsó része robbanásként hat.
Ujjaimat Sutton tökéletesen formázott tincsei közé túrom, és
összeérintem az ajkunk. Derekát átölelő karommal közel húzom
magamhoz. Ajkainak íze, mint a kertből szedett legszaftosabb eperé.
Ravaszul fogaim közé szívom a zamatos, duzzadt húst. Lakkozott
körmei belemélyednek a zakómba, és boldogan felszisszen. Rohadtul
megcsináltuk.
– Mit gondolsz, kihagyhatjuk a fogadást? – mosolygok fényes
ajkaira.
– A saját esküvőnkön? – kuncog.
– Végigcsináltam az egész ceremóniát – vonom meg a vállam.
– És jutalmat akarsz?
– Mindig, amíg te vagy a nyeremény.
– Megfogadtuk, örökkön-örökké – mutat kettőnkre.
– Nincs szükség ígéretekre ahhoz, hogy ezt bizonyítsuk, Sutt.
– Istenem, tényleg házasok vagyunk – suttogja. Szemei megtelnek
könnyel, amikor rám pislog.
– Szeretlek, feleségem – nyomok még egy csókot rúzsozott ajkaira.
– Én is szeretlek, férjem – fűzi össze bal kezünk ujjait.
– Hé, szerelmes madárkák – vág közbe Jace. – Még nem végeztünk.
 – Sajnálom, testvérem. Tedd a dolgod – kuncogok. Megköszörüli a
torkát és az előttünk gyülekező vendégekhez fordul:
– Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek, Mr és Mrs Bowent!
A meghívottak hatalmas éljenzésbe törnek ki, mi pedig felemeljük
összekulcsolt kezünket. A kis rétünket átalakítottuk az eseményre. Két
szerény ülősor van az általam épített lugas közelében. A pitypangok
még mindig beterítik a füvet, pedig már vége a szezonnak. Mindenki
egy szálat tart a kezében. Amikor áthaladunk a sor közepén, felváltva
fújják ránk a puffadt magokat. A kívánságok, örökké tett ígéretünkkel
együtt kavarognak a levegőben.
Felkapom Suttont a karomba.
– Tudok járni – sikítja.
– Én leszek a hintód – morgom a nyakába.
– Máris elkényeztetsz – fogja tenyerébe arcomat.
– Soha nem fogom abbahagyni.
Az elburjánzott gaz súrolja a fekete nadrágom szárát, ahogy
haladok a sátor felé. Sutton és én azt akartuk, hogy ott mondjuk ki az
igent, ahol megosztottuk az első boldog valamit. Garantálom, hogy ez a
nap lesz az első a boldog valami listánkon. Az elejétől a végéig értékes
pillanatok fogják körülvenni az esküvőnket.
Az asztalnál leteszem Suttont a bársonyszékre. Kihúzza a mellette
levő széket és végigsimít rajta. Miután adok egy puszit a homlokára,
letelepedek a feleségem mellé. A családunk és a barátaink lassan
sétálnak utánunk.
A naplemente természetes csodát teremt a háttérben. Kék és
narancsszín együttes csobbanása áraszt el mindent a vacsora
felszolgálása közben. Sült csirkével és lasagne-val etetjük egymást,
Alice receptjeinek jóvoltából. Letörlöm a marinara szószt{6} Sutton alsó
ajkától, ő pedig lesöpri a morzsát a nyakkendőmről. A poharak
hangosan összekoccannak, mi pedig nem okozunk csalódást a
vendégeinknek, minden alkalommal egyre merésszebben csókoljuk
meg egymást.
Amikor majdnem minden tányér üres, Jace és Harlyn felállnak. A
barátom udvariasan odanyújtja a mikrofont Harlynnak. Sutton
koszorúslánya rám mosolyog, mielőtt a tömeg felé fordulna.
– Helló, mindenki! Harlyn vagyok, Sutton legjobb barátnője és
kollégiumi szobatársa. Az első évünk, első napján ismerkedtünk meg
egymással. Tágra nyílt szemekkel néztünk a jövő felé. Kaland volt az
egész, és mi kihasználtuk. Nos, nagyon is – kacsint a feleségemre.
Sutton láthatóan meredten figyeli. – Soha nem mesélt a suli előtti
időről nekem, valami mindig visszatartotta. Kiderült, hogy nem
valami, hanem egy bizonyos valaki. Amikor Sutton bemutatott
Gradynek ezen a nyáron, végre rájöttem, miért nem foglalkozott soha
a randizással. Mert senki más nem számított. Mindannyian láttátok,
ugye? Lehetetlen, hogy ők ne legyenek együtt. Kicsit sokáig tartott,
hogy eljussanak idáig, de végül elég őrültek lettek hozzá. Megtisztelő
és hálás vagyok, hogy tanúja lehetek egy ilyen szerelemnek. Szóval,
emeljük poharunkat és igyunk az ifjú párra. – folytatja hezitálás
nélkül.
Mindannyian felemeljük a poharunkat. Sutton szipogva megtörli a
szemét és szorosan megöleli Harlynt. Váltanak néhány szót, amit csak
ők ketten értenek. Mosolygok rajtuk, közben érzem a fájdalmat a
szívemben, az elvesztegetett évek miatt. De sajnálkozásnak nincs
helye, főleg nem itt, ezen a helyen.
Jace elveszi a mikrofont és megköszörüli a torkát.
– Nem titok, hogy mindig is óvtam Suttont. – Beszédének kezdete
mindannyiunkból nevetést vált ki. – Soha senki sem lenne elég jó a
kishúgomnak, igaz? Ez a nagy testvér szerepe. Azt kellene
mondanom, hogy mennyire megdöbbentett, amikor Grady elmondta,
hogyan érez iránta. Valójában a legmegdöbbentőbb mégis az volt,
mennyi időbe telt, mire beismerte. Ők ketten, új boldogság mércét
állítottak fel a házasságban. Bocs’ anya és apa. Leköröztek titeket. – A
szülei könnyedén legyintenek. – Nos, nem volt értelme távol tartani
őket egymástól, Suttonnek és Gradynek különleges mágneses erejük
van. Ha megpróbálnék közéjük állni, kiszorítanának a térből, de ez
nem akadályozott meg abban, hogy az útjukba álljak. Ideiglenesen,
természetesen. Nem tudom, miért. A legjobb barátom a
legnagyszerűbb ember, akivel valaha találkoztam. Itt vagyunk az
esküvőjükön, és nem is lehetnék boldogabb. Hatalmas öröm, amikor
két ember megtalálja ezt a fajta elsöprő boldogságot. És ha már itt
tartunk, igyunk! – Jace felemeli a poharát, és mindannyian éljeneznek.
– Köszönöm, ember. Mindent – veregetem meg a vállát és
hátradőlök.
– Minden szót komolyan gondoltam, Grady. Gratulálok. Ti ketten
tökéletesek vagytok egymásnak. Mindig is azok voltatok.
– Ne legyél már ennyire puhány – nevetve kényszerítem vissza a
csomót a torkomban. – A lányok a kemény fiúkat szeretik.
– Nos – billeg a sarkán. – Szerencsémre ma este nincs sok
lehetőségem. Mellőzöm a bájos herceg énemet.
Harlyn mellett Molly és Lacie az egyetlen negyven év alatti nő. Az
előbbi még mindig nyalogatja a sebeit a szarvihar miatt Lance-szel.
Nem tudom milyen más kifogása lehetne. Nem biztos, hogy Jace-t
egyébként is érdekli.
Ez lesz az első táncunk pillanata, mint férj és feleség. Kinyújtom a
kezem és a táncparkettre vezetem a feleségemet. A The Pretenders – I’ll
stand by you című dala csendül fel a sarokba helyezett hangszórókból.
– Az elengedhetetlen klasszikus – hajtja vállamra a fejét.
– A szerelmünk soha nem fog elhalványulni, ezért illik hozzánk –
húzom szorosabban a mellkasomhoz.
– Boldog vagy, férjem?
– Komolyan kétségbe vonod, feleségem?
– Nem, a legcsekélyebb mértékben sem. Csak élvezem, hogy
bosszantalak. Szexi ahogy morgolódsz – emeli rám mosolyogva a
tekintetét.
– Ebben a ruhában, Sutt? Jó ég. Alig tudom visszatartani magam.
Amikor az oltár felé lépkedtél, meg kellett vizsgálnom a pulzusomat,
hogy meggyőződjek arról, ez a valóság.
– Nem álom – szorítja meg a karomat.
– Te vagy a legszebb menyasszony, bébi. Nem hiszem el, hogy a
sors nekem adott. Mit tettem, hogy kiérdemeltem a tökéletességet? –
simítom végig hüvelykujjamat az arcán.
– Elfogult vagy – hajol az érintésembe.
 – Szerencsés vagyok a szerelemben, gyönyörűm – forgatom meg a
dal végén, magamhoz húzom és mélyen megcsókolom.
– Talán most már el tudunk osonni – javasolja. Az izgatott
hangneme egy szempillantás alatt félkeménnyé tesz.
– Nem gondolod, hogy az emberek…
– Nem baj, ha most már én jövök? – Alice széles mosollyal, libbenő
kék ruhájában lép hirtelen a táncparkettre. Azóta sírdogál, mióta
Suttont meglátta az oltárnál. Még mindig az ujjai között szorongatja a
zsebkendőt.
– Azt hiszem, nem anya – enged el sóhajtva Sutt. – Ne maradj el
sokáig, Gray. – rántja meg a kabáthajtókámat. Lehajolok és egymáshoz
szorítom az ajkainkat egy perzselő csókért.
– Megpróbálom – vigyorgok a csókunkba.
– Szinte bűncselekmény szétválasztani titeket, még három percre is
– lép elém Alice, egyik kezét a tenyerembe csúsztatja, a másikat a
vállamra.
– Még mindig érzem őt – teszem a kezem a szívemre.
– Ó, Grady. Olyan boldog vagyok, hogy az életünk része vagy –
remeg meg az alsó ajka.
– Az érzés nagyon kölcsönös, Alice.
– Túl korai még, hogy fiamnak szólítsalak?
Egy sérült részem, amit mélyen eltemettem magamban,
megkönnyebbül. A szavai enyhítik az összezúzott emlékeimet.
– Egyáltalán nem – sóhajtva hunyom be a szemem.
– Oké, jó. Nem akarom tovább kísérteni a szerencsémet, de túl korai
lenne, hogy a lehető leghamarabb nagymama legyek? – vigyorog rám
könnyes tekintettel.
– Ah, talán? – Tekintetem Suttonra siklik. Rám kacsint és dob egy
csókot. – Vagy nem.
– Az a lány, kicsi kora óta, szerelmes beléd – követi a tekintetem és
a lányára mosolyog.
– Végre elhiszem. Sok időbe telt, de rájöttem, hogy mindig
ugyanúgy érzett, mint én – szorul össze a mellkasom.
– Megérdemlitek egymást – ölel meg ahogy a zene elhalkul. –
Köszönöm a nagyszerű táncot.
– Enyém a megtiszteltetés – pillantok félre, mielőtt hozzátenném: –
anya.
– Ó, ez a legédesebb ajándék. Köszönöm – remeg a hangja és
legyezi magát. – Oké, hűha. Egy romhalmaz vagyok. Menj, kérd fel a
feleségedet, amíg én összeszedem magam.
– Örömmel – pillantok Suttonre.
Néhány pillanattal később a feleségemmel a karjaimban táncolunk.
Szorosan magamhoz húzom az új dallamra.
– Mit mondott anyám?
– Fiamnak akar nevezni.
– Ez nagyon édes. Mit válaszoltál? – pislog rám Sutton.
– Persze, hogy igent. Mindig is az anyám volt – csókolom meg a
halántékát.
– Ezzel teljesen boldoggá tetted az életét. Mi történt még?
– Készen áll az unokákra.
– Ó, Istenem. Baba? Máris? – köhögi.
– Nem kell sietnünk. Várjunk még, tegyük azt, amit akarunk. Egy
utazás szórakoztató lehet – mosolygok nyaka hajlatába.
– Az nagyon jó lenne. Hova mennénk?
– Talán Minnesotába. Úgy hallottam, sok szép tó van ott – emelem
a karomba és megforgatom.
– Oké, de télen nem. Nagyon hideg van – veti hátra a fejét nevetve.
– Ne aggódj, Sutt. Én mindig itt leszek, hogy felmelegítselek.
 Epilógus

Sutton

Boldog valami #74: Napsütés, szivárvány és cukorka.

Grady a bérelt autót a Maple Street szélén, a járdaszegély mellett

állítja le. Élénk színű épületek és dús levelű fák sora szegélyezi az út
ezen oldalát. A szálloda recepciósa határozottan javasolta, hogy
töltsünk egy délutánt ezen a bájos részen. Itt kaphatjuk a legjobb
fagylaltkelyhet forró csokoládé öntettel, karamellt, nachost, egyedi
ajándékokat és mindent, amit Minnesota kínál. Nincs azzal semmi baj,
ha több órán keresztül kényeztetjük magunkat a város ezen
szegletében. Végül is, ez az értelme minden vakációnak.
– Gondolod, hogy ez az a hely? – markolja meg a kormányt.
Kipillantok a szélvédőn, egy hatalmas kivilágított nyalóka néz
vissza rám. A neon felirat nélkülözhetetlen jellemző az üzlet
megtalálásához.
– Úgy tűnik, megfelel a leírásnak.
– A Bozótos, érdekes megnevezés, kíváncsi vagyok, mit rejt a név.
– Azt hiszem, hamarosan megtudjuk.
Kinyitom az ajtót, és a járdára lépek. Grady is kiszáll, mellém sétál
és összefűzi az ujjainkat. Lassú léptekkel ballagunk a bejárathoz.
Majdnem kiesek a papucsomból, amikor meglátom a helyiséget. Az
üzlet minden centiméterét a szivárvány különböző árnyalataival
fröccsentették össze. A színek megannyi kavalkádja és a kreatív
dekoráció elvonja minden másról a figyelmemet.
Nem tudom, mit nézzek meg először.
Az édességek vannak az első részben. Úgy tűnik, ez az üzlet
fókuszpontja és a tekintetem is leginkább ide összpontosít. Dobozok,
állványok és tálcák sorakoznak egymásra rakva. Az édes csemegék
választéka minden irányba halomban áll, de nem zsúfolt. Pont
ellenkezőleg. Pontosan a kijelölt területre van minden elhelyezve.
– Mi ez a hely?
Nem veszem észre, hogy hangosan tettem fel a kérdést, amíg egy
nő szembe nem fordul.
– Nos, köszöntelek a Bozótosban. – Meleg mosollyal invitál beljebb
az üzletbe. – Ez a mi kis paradicsomunk. Nyugodtan nézzetek körül,
mélyedjetek el a kínálatban.
Pislogok rá. Úgy néz ki, mint egy szőke szépségkirálynő, de mégis
teljesen természetes. Semmi smink nem fedi az arcát. Annyira meg
akarom ölelni, ami furcsa, hiszen teljesen idegen. Kétségkívül
elmerülök ebben a békés csendben. Mielőtt még átgondolnám a bizarr
reakciómat, egy cikk-cakkban guruló labda áll meg előttem. Amikor
magamhoz térek, egy kisfiú áll előttem. Széles vigyoránál feltűnik,
hogy több foga hiányzik. Cipői összeütődnek, ahogy fel-le ugrál.
Körülbelül hét-nyolc éves lehet, még elég kicsi ahhoz, hogy szeresse
az ingére varrt kutyát. A legkedvesebb kék szeme van, amit valaha
láttam.
– Sziasztok! Oliver vagyok, de szólítsatok Ollie-nak. Ez a világ
legjobb helye. Imádni fogjátok. Igaz, anya? – emeli fel a tenyerét, én
pedig pacsit adok neki.
A szőke nő kilép a pult mögül és csatlakozik hozzánk.
– Ő a legjobb eladóm. Az üzlet virágzik, hála neked, Ollie – borzolja
fel a fiú haját.
– Köszönöm – emeli rá a tekintetét Ollie.
– Remélhetőleg nem a hagyományos vásárlási élményre
számítottatok. Első látogatáskor káosznak tűnik.
– Ez csodálatos. Fogalmam sem volt, mire számítsak, amikor
megálltunk – vigyorgok.
– Ah, legjobb, ha vakon repülsz.
Grady karja a derekam köré fonódik, de továbbra is csendben áll
mellettem.
 – Ez mindig jól működik nekünk – simulok az ölelésébe, miközben
a nőre nézek.
– Akkor jó helyre jöttetek. Braelyn vagyok – teszi tenyerét a
mellkasára. – És ez a barátságos pillangó, az én kisfiam.
– Sutton vagyok. Ő a férjem, Grady – intek.
Grady bólint, Ollie ajkai pedig felívelnek.
– Csodálatos pár vagytok. Ragyogtok a boldogságtól – sóhajt,
mintha valami meseszerű dolog történne.
– Azok vagyunk – szorítja meg Grady a csípőmet.
A folyosó végén hirtelen megjelenik egy rendkívül jóképű férfi,
természetesen Gradynél azért nem jobb. Ismerős védelmező ösztön
sugárzik belőle. Szúrós kék szemekkel mér végig mielőtt Braelyn
mellé lépne. A fagyos pillanat hirtelen elillan, sűrű szerelem tölti meg
a levegőt. Gradyhez simulok. Egy leheletvékony kuncogásra figyelek
fel. A férfi vállán egy kislány ül ragyogó szemekkel.
– Édesem! Hova tetted a gyümölcsleves dobozokat?
Braelyn felé fordul, és tanúja lehetek a köztük lévő
összetartozásnak, amit csak a sors tud így összekovácsolni. Ragyogó
energia parázslik a levegőben, vakító tűz lobban. Elektromosság izzik
fel a levegőben, a fények pedig megvillannak. Szinte látható a szoros
kötelék.
– Wow, ez történik, amikor ránézek Gradyre?
– Pontosan – mormolja a nyakamba.
A francba, ma minden gondolatomat kimondom hangosan.
– Ez nagyon durva.
– Mit gondolsz, miért olyan nehéz levennem rólad a tekintetem? –
harap a bőrömbe.
Braelyn köhint és ránk tekint.
– Ő a férjem, Brance és az apróság ott fent, Oaklee – emeli a
kislányra a tekintetét.
– Álomba csöppentünk? – viccelek.
– A legtöbb nap így érezzük. – Nevetése szelíd dallam.
– Igen. Mulatságos itt lenni, számos móka van. Ez a kedvenc
helyem az egész világon. Remélem, mindig megálltok majd, ha erre
jártok, örülünk, hogy új barátokat szerezhetünk. És igazán csinos
vagy. – Ollie újra elvigyorodik.
Ez a gyerek egy nap nagy nőcsábász lesz.
– Ez a bolt egyértelműen varázslatos. Örülünk, hogy itt lehetünk,
de Wyomingban élünk. Nem tudom, mikor jövünk vissza –
válaszolom, amint magamhoz tértem az ámulatból.
– Öö, az nagyon messze van – mered rám.
– Valóban. Sokat kellett vezetni – kuncogok.
– Wow, ez nagyon klassz! – A szüleihez fordul. – Megnézzük
Wyomingot? Utazzunk oda! Kérlek, kérlek!
– Meglátjuk, kölyök. Nagyon hosszú utazás lenne – nevet Brance.
– Majd én gondoskodom Lee-ről. Ülhet velem a hátsó ülésen –
kulcsolja össze feltartva a kezeit.
– Nem a húgod a probléma, kisember. Majd később megbeszéljük –
sóhajt az apja.
– Így szoktál nemet mondani – biggyeszti le a száját Ollie.
– Oké, lépjünk tovább – tapsol Braelyn és ránk koncentrál.
– Van valami különleges, amiért benéztetek hozzánk?
– Nem is tudom hol kezdjem – pillantok körbe.
– Ó, – ugrál Ollie. – Karamella! Olyan sok féle van. Mind a
kedvencem. Meg kell kóstolnod őket. – Szemei csillognak a
neonfényben.
– Látod ezt? Erőlködés nélkül reklámozza a terméket – nevet
Braelyn.
– Szereted a csokit? Van… Cseresznye, áfonya, tejkaramella,
vanília, alma, banán, gyömbérsör, szülinapi torta, karamell ízű –
szalad Ollie a polcokhoz.
– Édesem, el fogod árasztani őket. Válasszunk egyet – lép hozzá
Braelyn.
– Micsoda? Nem. Lehetetlen. Akkor hogyan tudnának dönteni? –
kérdezi csodálkozva.
– Ez az egyik legnépszerűbb. – Braelyn egy becsomagolt cukorkát
vesz ki az tálból és átadja nekem.
Bedobom a számba a rózsaszín cukordarabot. Görögdinnye ízét
érzem a nyelvemen. Szinte azonnal hányinger tör rám, a gyomrom
felfordul. Öklendezni kezdek és kiköpöm a tenyerembe.
– Nem jó? – döbben meg Braelyn.
– Egy másodpercig nagyon finom volt, aztán undorítónak éreztem.
– Ah, már értem. Mennyi idős vagy? – mosolyog.
– Tessék?
Más miatt kavargott a gyomrom.
– Sajnálom. Nem vagy terhes? – mutat a lapos hasamra. Nem
hallott ez a nő a csajkódexről? Ez az egyik téma, amit soha nem
kérdezünk, kivéve, ha a bizonyítékok tagadhatatlanok. A pulzusom
az egekbe szökik. Erőltetetten felnevetek, közben mély levegőt veszek,
ettől a hányinger többnyire elhalványul.
– Nem, nem vagyok terhes.
– Ó, istenem, szörnyen érzem magam. Amikor Oaklee-val terhes
voltam, nagyon érzékenyen reagáltam a gyümölcsízekre. Sok vásárló
hölgynek hasonló a reakciója – érinti tenyerét kipirult arcához.
– Van valami, amit el akarsz mondani, Sutt? – csúsztatja tenyerét
Grady a hasamra.
– Nem hiszem – válaszolom, de aztán gyorsan elkezdek számolni.
Sosem voltam figyelmes. Két hete késik. Lehet, hogy mégis? –
Lehetséges ez? Csak most kezdtünk el próbálkozni. – dörzsölöm a
homlokomat.
– Elég egyszer is, hogy megtörténjen, bébi.
Baba. Egy kisbaba? Tényleg lehet? Megrázom a fejem, túl messzire
szaladok.
– Nem akarom erőltetni, de van terhességi tesztem – mutat Braelyn
balra, a polcra.
– Terhességi tesztet is árulsz? – döbbenek le.
– Meglepődnél, milyen gyakran van rá szükség. Alig tudom
késedelem nélkül feltölteni a készletet. – Mosolya minden kérdésemre
válaszol, amit feltennék.
– Kell nekünk? – pillantok fel Gradyre.
– Tudni akarom, Sutt – bólint, majd hirtelen elmosolyodik.
– Van hátul mosdó – szólal meg Braelyn.
 – Nagyon felkészültél az ilyen helyzetekre – nevetek fel.
– Nem mondtam még? Itt nem a tipikus vásárlási élményt kapod –
dobja át szőke tincseit a válla felett.
– Ez kétségkívül, határozottan hasznos.
Ez a hely és ezek az emberek, mindenképpen szilárd helyet kapnak
a jóság-könyvünkben.
Grady lekap egy dobozt a polcról és elkísér a helyiségbe, amerre
Braelyn mutat. Megcsinálom a tesztet, közben minden végtagom
remeg. Életem leghosszabb három perce következik, de az időzítő
végül jelez. Amikor megjelenik a két rózsaszín vonal, a legnagyobb
boldog valami a szívünkbe költözik
A jövőnk, soha nem volt káprázatosabb.
 Lejátszási lista

“Let Me Love the Lonely” by James Arthur

“More Hearts Than Mine” by Ingrid Andreas
“Love Runs Out” by OneRepublic
“Fearless” by Kat Perkins
“The Kill” by Thirty Seconds to Mars
“Till the Sun Comes Up” by Gavin James
“Can I Be Him” by James Arthur
“If We Never Met” by John.K
“Secret Love Song” by Little Mix
“If You’re Over Me” by Years & Years
“Let It Be” by Imaginary Future
“Better” by Parachute
“You & Me” by James TW
“Stand By You” by the Pretenders
 {1}
Traktor márka.

{2}
Kényelmes, természetes anyagok, klasszikusak, visszafogottak, az iskolai egyenruhákra
emlékeztető, sportos, de ugyanakkor rendezett és a minőségi alapanyagoknak köszönhetően
elegáns összhatás.
{3}
Az Appaloosa egy félvér ló, nevét a Palouse folyó nevéről kapta. Olaszországból
spanyol közvetítéssel került Amerikába. Tulajdonságai közül a legjellemzőbb és a tenyésztés
szempontjából a legfontosabb a különleges színe.
{4}
A s'more egy népszerű tábortűzi élvezet az Egyesült Államokban és Kanadában. Egy
vagy több pirított mályvacukrot és egy réteg csokoládét helyeznek el két darab Graham
cracker keksz között.
{5}
Az India Pale Ale, röviden IPA egy brit eredetű felső erjesztésű sörfajta.
{6}
Egy fokhagymás, bazsalikomos paradicsomszósz, amely tökéletes alapja lehet
különböző tésztáknak, legyen az spagetti vagy pizza.