JESSICA SORENSEN

the destiny of

Violet & Luke

Violet, Luke és a sors

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019
 Írta: Jessica Sorensen
A mű eredeti címe: The Destiny of Violet and Luke
(Coincidence Book 3.)

A művet eredetileg kiadta:

Forever, an imprint of Grand Central Publishing

Copyright © 2014 by Jessica Sorensen

Excerpt from The Coincidence of Callie & Kayden
copyright © 2012 by Jessica Sorensen
All rights reserved.

Fordította: Komáromy Zsófia

A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta
A borítót tervezte: Rácz Tibor

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 407 1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektor: Deák Dóri
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye
nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és
bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Mindenkinek,
aki kilóg a sorból
 Prológus

LUKE
(Nyolcévesen)

UTÁLOK FUTNI, MÉGIS MINTHA FOLYTON CSAK AZT

CSINÁLNÁM. Mindig futok. Mindig próbálok elbújni.
Ugyanannyit bujkálok, amennyit futok, de ha egyiket se
csinálom, akkor rossz dolgok történnek. Akkor ő megtalál.
És olyan dolgokra kényszerít, amiktől rosszul vagyok. Arra
kényszerít, hogy segítsek neki.
– A-aki bújt, aki nem, me-megyek! – kiáltja anyukám,
miközben kiszaladok a házunk bejárati ajtaján. Akadozik a
nyelve, ami azt jelenti, hogy már megint bevette valamelyik
gyógyszerét. Sokszor szed be fura gyógyszereket, pedig
nem értem, minek. Nekem is kell orvosságot szednem, de
csak azért, hogy ne legyek beteg. Anyu viszont olyan
szereket szokott bevenni, amiktől sose lesz jobban, hanem
éppen hogy mindig rosszabbul.
Régen nem volt ilyen, legalábbis nem ennyire vészes.
Kábé egy évvel ezelőtt, amikor apukám még velünk volt,
anyu normálisan viselkedett, és nem kellett neki semmilyen
bogyó. Most viszont egy csomófélét szed, és szerintem
lehetséges, hogy kezd megőrülni.
 Legalábbis mindenki más anyukájához képest nagyon
úgy érzem. Látom őket, amikor eljönnek a haverjaimért a
suliba, és mindig vidámnak tűnnek, mindig rendesen
néznek ki. A barátaim mindig örülnek az anyukájuknak, és
sosem futnak meg bujkálnak előlük, mint én folyton.
Futva megkerülöm a házat, rohanok anyu hangja elől,
ahogy engem keres, üldözőbe vesz. Állandóan engem
hajkurászik, és ezt nagyon utálom – néha őt magát is
utálom, amiért mindig futnom meg bujkálnom kell miatta.
És azt is utálom, hogy mindig megtalál. Általában az ágy
alatt bújok el, vagy a gardróbban vagy másvalahol a házban,
de mostanában anyu egyre hamarabb szokott megtalálni,
úgyhogy ma úgy döntöttem, inkább odakint keresek
rejtekhelyet.
A ház mögé, a tornác lépcsőjéhez érve lefékezek, zihálva
kapkodok levegő után. A rothadó deszkák alatt éppen elég
hely van, hogy bebújhassak a lépcső alá, és ülve
meghúzhassam ott magam. Felhúzom a lábamat, és
térdemre hajtom a fejemet. A napfény átsüt a fa repedésein,
és elér hozzám. Aggódom, mert ha a napfény rám talál itt,
akkor talán ő is.
Hátrébb csúszok, közelebb a lépcső tetejéhez, hogy ne
érhessen el a napfény, aztán visszatartom a lélegzetem,
amikor meghallom a hátsó ajtó nyikorgását.
– Luke! – kiáltja anyu, a tornácra kilépve. Papucsban
csoszogva a lépcsőhöz megy, és a szúnyoghálós ajtó
becsapódik mögötte. – Luke, idekint vagy?
Lehajtom a fejemet, visszafojtom a könnyeimet, pedig
alig bírom megállni a sírást – de anyu meghallana, ha
elbőgném magam. Talán meg is akarna ölelni, hogy
vigasztaljon, és azt nagyon nem bírom. Egy csomó mindent
nem bírok, amit csinál, és utálom, hogy milyen rossznak
érzem miatta az életemet.
– Luke Price! – hív szigorúbban, és megáll a lépcső
tetején. Fölnézek a deszkák résein keresztül, és meglátom a
rózsaszín mamuszát. A cigarettája füstjétől felfordul a
gyomrom. – Ha idekint vagy, de a füled botját se mozdítod,
nagy bajban leszel! – Ezt már szinte vidáman mondja,
mintha egyszerűen csak bújócskát játszanánk. Néha azt
hiszem, hogy ez neki tényleg csak játék. Bújócska, amiben
mindig én veszítek.
Megnyikordul a lépcső, ahogy anyu lassan lemegy a
legalsó fokig. A cigarettájáról a deszkára hullik a hamu, a
réseken át a fejemre potyog. Néhány szemcse a számban
landol, de nem kezdek köpködni. Igyekszem meg sem
moccanni, próbálok csakis arra gondolni, hogy a szívem ne
dobogjon ilyen hangosan, a tenyerem ne izzadjon ennyire.
Mintha száz év telne el, mire anyu végre megfordul, és
fölfelé indul a lépcsőn, hogy visszamenjen a házba.
– Hát, jó, legyen, ahogy akarod – mondja.
Sosincs úgy, ahogy én akarom, de több eszem van, mint
hogy ezt ki is mondjam. Épp ezért még azután sem
mozdulok, hogy a tornác szúnyoghálós ajtaja becsukódik.
Még levegőt is alig veszek, miközben feltámad a szél, a
napfény pedig egyre halványul. A réseken át leselkedve
megvárom, hogy az ég szinte teljesen elszürküljön. Ha úgy
lehetne, ahogy akarom, akkor örökre itt maradnék, a lépcső
alatt bujkálva, de most már nagyon fáradt és éhes vagyok.
Már régóta nem láttam vagy hallottam anyut idekint,
úgyhogy kidugom a fejemet a lépcső alól. Amennyire
látszik, tiszta a terep, ezért lerakom a kezem a földre, és
kimászok a fűre. Talpra állok, és leporolom a piszkot meg a
kavicsokat elszakadt farmeromról. Aztán mély levegőt
veszek, az udvarunk széléhez futok, és a kerítés mentén
kiszaladok a ház elé.
Nem igazán bírom a környéket, ahol lakunk. Minden
udvarban el van sárgulva a fű, és az összes házat újra kéne
festeni. Anyu azt mondja, azért kell ilyen helyen élnünk,
mert mióta apu elhagyott minket, szegények vagyunk, és
nem engedhetünk meg magunknak jobbat. Azt mondja,
hogy apu már nem törődik velünk, és ezért nem jön el soha
meglátogatni engem. Nem tudom, hihetek-e neki, mert anyu
folyton hazudik. Mint amikor újra és újra megígéri, hogy
soha többé nem fog olyan dolgokra kényszeríteni, amiket
nem akarok megtenni.
Egy darabig az udvaron álldogálok a ház előtt, próbálom
eldönteni, mit csináljak. Bemászhatnék a nővérem
szobájának ablakán, hogy ott bújjak el, amíg ő haza nem ér,
mert akkor talán segíthetne nekem. De mostanában tök
furcsán viselkedik, és ideges lesz, ha szólok hozzá.
Szerencsés, mert anyu őt néha mintha észre se venné, engem
bezzeg mindig. Nem tudom, miért. Én igyekszem kerülni a
feltűnést, amennyire csak tudom. Sose csinálok felfordulást,
szép tisztán és rendben tartom a házat, ahogy anyu szereti.
Sose zajongok. Meg szoktam húzni magam a szobámban, és
mindig gondosan elrendezem a játékaimat, külön-külön
csoportosítva, hogy megfeleljen anyunak, mégis állandóan
engem hív segíteni. Amyről meg szinte tudomást sem vesz,
mintha láthatatlan lenne.
Iszonyúan irigylem a nővéremet. Bárcsak én is láthatatlan
lehetnék!
Úgy döntök, hogy elmegyek a sarkon lévő benzinkúthoz,
ahol vehetek egy szelet csokit vagy valamit, mert már fáj a
hasam az éhségtől. De amint ráteszem a lábam a járdára,
hallom, ahogy kivágódik a bejárati ajtónk.
– Luke, befelé, azonnal gyere ide! – kiáltja anyu
hisztérikusan, és csettintget, aztán a lába elé mutogat. –
Szükségem van rád!
Megdermedek, és azt kívánom, bárcsak elég bátor lennék
ahhoz, hogy elszaladjak a járdán. Hogy egyszerűen elfussak.
És soha ne jöjjek vissza. Alhatnék egy kartondobozban, mert
még az is sokkal kellemesebbnek tűnik, mint a patikatiszta
házunk. De nem vagyok bátor, úgyhogy sarkon fordulok, és
anyura nézek, pontosan azt teszem, amit akar. A kitárt
ajtóban áll, a haját ziláltan összefogta a feje tetején, és
ugyanaz a lila ujjatlan trikó meg kockás rövidnadrág van
rajta, mint mindig. Szinte olyan neki ez a szerelés, mint az
egyenruhája, kivéve, hogy nincs is állása. Legalábbis rendes
állása, ahol egyenruhát kéne hordania. Ehelyett a fura
gyógyszerét árulja fura fickóknak, akik mindig ijesztően
bámulják őt – vagy Amyt, ha kijön a szobájából.
Anyu begörbíti a mutatóujját.
– Gyere már be!
Nagyot sóhajtok, ahogy a bejárati ajtónk felé indulok.
Tótágast áll a gyomrom, úgy érzem, menten elhányom
magam. Mindig ez történik, ha anyunak szüksége van rám.
Már a gondolatától is rosszul leszek annak, hogy mire fog
kényszeríteni.
Amikor a lépcsőhöz érek, anyu behátrál a házba. Nem
látszik vidámnak, de szomorúnak se. Nyitva tartja nekem az
ajtót, és rám szegezi barna szemét, amiről mindig az a kis
zacskónyi üveggolyó jut eszembe, amiket kidobatott velem,
mert szerinte nem stimmelt a színük. Miután átlépem a
küszöböt, becsukja az ajtót, és bezárja. Aztán elfordítja a
reteszt, és beakasztja a kis láncot, mielőtt felém fordul.
A nappaliban be van húzva a függöny, a
dohányzóasztalon egy meggyújtott cigaretta füstölög a
zöldeskék üveg hamutartóban, bebüdösítve az egész szobát.
A kisasztal mögötti kanapé műanyag huzattal van letakarva,
anyu azt mondja, azért, „hogy a szennyezett levegő tönkre
ne tegye az anyagot”. Állandóan attól retteg, hogy a
levegőben lévő szennyeződések ártani fognak a háznak
vagy neki, ezért egy ideje már szinte ki se teszi a lábát
itthonról.
– Miért futottál el? – kérdezi, miközben odamegy a
kanapéhoz, és lehuppan rá. Fogja a cigijét, lepöcköli róla a
hamut, mielőtt beveszi a szájába. Nagyot szív belőle, és
másodpercekkel később már füstfelhő lebeg az arca előtt,
ami tele van kis, kivakart sebekkel. – Játszottál valamit, vagy
mi?
Bólintok, mert sokkal jobb, ha azt mondom neki, csak
játszottam, mint ha bevallanám, hogy előle bujkáltam.
– Igen.
Megint szippant a cigijéből, aztán a macskás
üvegfigurákra bámul, amik a nappali egyik szekrényének
polcain sorakoznak. A figurák minden egyes polcon
kategorizálva vannak, a macskák fajtái szerint. Anyu a
legutóbbi bepörgésekor rendezte így el őket, amikor túl
sokat vett be az egyik gyógyszeréből – abból, amitől nem bír
aludni, nem pedig abból, amitől totál ki szokott dőlni. Az
éjszaka közepén az üvegcsörömpölésre ébredtem fel, meg
anyu kivehetetlen motyogására, miközben a figurákat
rakosgatta ide-oda. Amikor bementem a nappaliba,
eszeveszetten próbálta tökéletesen rendszerezni a
macskákat, „nehogy valami rossz történjen”. Azt
magyarázta, hogy muszáj átrendeznie a figurákat, különben
biztosan baj lesz… a csontjaiban érzi. De szerintem máris
sokféle rossz történt velünk. Igazából egy csomó bajunk van
már így is.
– Luke, figyelj már! – szól rám anyu. Elfordítom a fejem a
macskáktól, de azt kívánom, bárcsak én is az egyik
üvegfigurája lehetnék: bárcsak közöttük volnék azon a
polcon, és onnan figyelhetném, ami történni fog, ahelyett,
hogy részt kéne vennem benne. Anyu a másik kezébe fogja a
cigarettáját, aztán oldalra hajol, és előhúzza a kis, fa
„gyógyszeres dobozát”. Az ölébe rakja, még egyszer a
szájába dugja a cigit, hogy egy utolsót szívjon belőle, aztán a
hamutartóba pottyantja, így már fel tudja kapcsolni a
lámpát. – Na, most már elég a játszadozásból! Gyere ide
szépen!
 Egész testem megfeszül. A vállam fölött a bejárati ajtóra
pillantok, mert abban reménykedem, hátha Amy hazaér, és
elég időre megzavar minket ahhoz, hogy találhassak
magamnak másik búvóhelyet. De a nővérem nem toppan be,
úgyhogy nem menekülhetek innen. Nem menekülhetek
anyutól.
– Muszáj nekem csinálni? – motyogom halkan.
Bólint, a szemén látszik, hogy máris teljesen be van
pörögve.
– Muszáj segítened.
Remegve fordulok felé, és odacsoszogok a kanapéhoz.
Leülök anyu mellé, mire megpaskolja néhányszor a fejemet,
mintha az ölebe lennék. Egy csomószor csinálja ezt, és ettől
mindig olyan érzésem támad, hogy talán tényleg az ölebének
lát engem: kisállatként kezel, nem pedig úgy, mint a
gyerekét.
– Nagyon rossz kisfiú voltál ma – mondja, miközben ujjai
a tincseimmel játszadoznak. Utálom, ha ezt csinálja, és
legszívesebben leborotválnám a hajamat, hogy ne tudjon
hozzám érni. – Első szóra jönnöd kellett volna, amikor
hívtalak.
– Sajnálom – hazudom, mert egyedül azt sajnálom, hogy
végül megtalált. Muszáj lesz jobb búvóhelyeket keresnem,
ahol elég hosszan meghúzhatom magam, hogy anyu ráunjon
a keresésemre. Akkor talán én is láthatatlanná válhatnék,
mint Amy.
– Semmi baj. – Megsimogatja az arcomat, aztán a
nyakamat is, mielőtt végre elenged. Ezután viszont
megpuszil, mire lehunyom a szememet, és visszafojtom a
lélegzetem, meg se mukkanok, pedig legszívesebben azt
ordítanám: Ne érj hozzám! – Tudom, hogy a szíved mélyén jó
kisfiú vagy.
Nem, nem vagyok az. Borzalmas vagyok, mert gyűlöllek téged.
Teljes szívemből. Annyira gyűlöllek, hogy azt kívánom, bárcsak ne is
lennél!
Anyu dúdolni kezd egy dallamot, amit ő talált ki,
miközben leemeli a doboz fedelét, és óvatosan félreteszi.
Bele sem kell néznem a dobozába, anélkül is pontosan
tudom, mi van ott. Kanál, öngyújtó, egy pici nejlontasak –
benne valami olyan anyaggal, mint a barna cukor –, egy kis
darab vatta, fél üveg víz, egy gumiszalag meg egy injekciós
tű, amit nyilván az én készletemből lopott: ilyennel szoktam
beadni magamnak az inzulint.
– Na, emlékszel, mit kell csinálnod? – kérdezi anyu, aztán
folytatja a dúdolgatást.
Bólintok, de könnyek csípik a szememet, mert nem
akarom megtenni… semmit sem akarok megtenni, amire
anyu utasít.
– Igen.
– Akkor jó. – Újból megpaskolja a fejemet, de most egy
kicsit nagyobb erővel.
Oda se nézek, miközben kinyitja a tasakot, a fémkanálra
szór valamennyit a barna, cukorszerű anyagból, és hozzáad
egy kicsit a vízből, de szinte pontosan el tudom képzelni a
mozdulatait, mivel rengetegszer láttam őt ezt csinálni, néha
akár naponta kétszer is. Alapvetően attól függ, mennyit
beszél magában. Ha sokat, akkor többször veszi elő a tűt. De
van olyan is, hogy csöndesebb, és akkor nem annyira vészes.
A csöndesebb napjait bírom, olyankor vagy a takarítással
foglalkozik, vagy elmerül az agyalásban. Én még azokat a
napokat se bánom, amikor beájulva hever.
A kanál alá tartja az öngyújtót, hogy felforrósítsa a fémet
a lánggal, miközben valami dalszöveget motyog. A hangja
igazából tök szép, de mindig félelmetes szavakat énekel.
Miután a kanál már elég forró ahhoz, hogy az anyag
elkezdjen beleolvadni a vízbe, anyu a karjára tekeri a
gumiszalagot. Ahogy mellette ülök a kanapén, a lábamon
dobolok az ujjaimmal, és úgy teszek, mintha itt se lennék. A
világon bárhol jobb lenne, mint ezen a helyen.
Gyűlölöm őt.
– Jól van, Luke, segíts nekem szépen, rendben? – mondja
anyu, miután teljesen felolvasztotta a gyógyszerét, és
felszívta a fecskendőbe.
Feléje fordulok, remegek az idegességtől. Örökké
remegek. Örökké ideges vagyok, állandóan csak aggódom.
Most is amiatt aggódok, hogy el fogom szúrni a dolgot.
Hogy rosszul fogom csinálni. Amint teleszívta a fecskendőt,
anyu odaadja nekem, aztán az ölembe nyújtja a karját. Olyan
sokszor szúrta már meg tű, hogy a felkarja csupa lila és
vörös pötty. A vénái nagyon sötéten rajzolódnak ki a bőre
alatt. Én pont ugyanannyira utálom látni, ahogy az injekciós
tű belefúródik, amennyire ő imádja. Szokás szerint a
karjához tartom a tűt, oda, ahol az a rengeteg pötty van rajta.
Bizonytalanul remeg a kezem.
– Kérlek, hadd ne kelljen ezt csinálnom! – suttogom. –
Kérlek, anyu… – De nem is tudom, egyáltalán minek
próbálok könyörögni. Bármit megtenne, hogy a
gyógyszeréhez jusson. Komolyan, bármit. Csúnya dolgokat,
amiket rendes emberek nem csinálnak.
– Lélegezz szépen mélyeket, jó? – Meg se hall, miközben
a szabad kezét a tarkómra nyomja. – Tudod, muszáj
eltalálnod a vénát. Ha nem vagy elég óvatos, akkor kárt
tehetsz a karomban, vagy akár meg is ölhetsz, emlékszel? –
Ezt olyan édelegve mondja, mintha kedvesen beszélne
hozzám, megnyugtató szavakkal.
Pedig ettől csak még rosszabb lesz az egész, pláne azért,
mert a lelkem mélyén azt kívánom, bár elvéteném a vénáját.
Jó néhány mély levegőt kell vennem, mire le tudok
nyugodni egy kicsit, és el bírom téríteni a gondolataimat
attól a sötét iránytól, amerre mindig menni akarnak.
Emlékeztetem magam, hogy nem akarok ártani anyunak.
Nem akarok.
 Amikor sikerül úrrá lennem az idegességemen,
amennyire csak lehetséges, beszúrom a tűt a vénájába, mint
már vagy százszor. Ez minden egyes alkalommal olyan
rossz, mintha saját magamba döfném az injekciós tűt, szinte
érzem a bőrömön a szúrást. Grimaszt vágok, ahogy anyu
izmai megfeszülnek egy kicsit a tű körül. Benyomom a
fecskendő dugattyúját, a gyógyszer a vénába áramlik, és
másodpercekkel később anyu furcsa hangot ad ki, aztán
hátrarogy a kanapén, engem is magával húzva. Gyorsan
kihúzom a karjából a tűt, épp sikerül, mielőtt teljesen eldől,
velem együtt.
– Köszönöm, Luke! – mondja álmosan, és újra
megpaskolja a fejemet, miközben a hátán elterülve magához
szorít. A torka furán vibrál, mintha megint dúdolni
próbálna, de a hang ugyanúgy csapdába esett, nem tud
szabadulni tőle, ahogy én sem.
Összeszorítom a számat, a szemközti falat bámulom,
levegőt is alig veszek. Egy idő után anyunak lecsukódik a
szeme, a karja ernyedten csúszik le a kanapéról, ujjai a
padlóhoz koccannak, így egy kis időre kiszabadulok a
karmai közül.
Felülök, a könnyeimet nyeldeklem. Utálom őt, amiért
erre kényszerít, és magamat is utálom, amiért megteszem
neki ezt, meg amiért titokban örülök, hogy kidőlt. Ledobom
az injekciós tűt az asztalra, aztán felállok a kanapéról.
Összeszedem minden erőmet, és nagy nehezen az oldalára
fordítom anyut, mert néha elhányja magát. Végre csöndes az
egész ház, pont, ahogy szeretem. Ugyanakkor gyűlölöm is a
csöndet, mert ez az üresség kikészít. Igazából arra vágyom,
ami az összes többi gyereknek megvan. Azoknak, akiket a
parkban látok hintázni, miközben a szüleik jó magasra lökik
őket. Akik mindig nevetnek és mosolyognak. Mintha
mindenki másnak csupa móka és kacagás lenne az élete,
engem kivéve. Valahányszor kedvem támadna mosolyogni,
mindig eszembe jut ez a szörnyű érzés, ami most is eltölt, ez
az iszonyat és undor, ez a gyűlölet és szomorúság, amitől
állandóan rosszul vagyok. Ettől azonnal el szokott menni a
kedvem a mosolygástól, úgyhogy most már inkább nem is
próbálkozom vele. A boldogság valójában nem létezik. Csak
kitaláció.
Bedobom a fecskendőt meg a kanalat a dobozba, és azon
agyalok, hogy most már mindig ilyen lesz-e az életem. Hogy
most már mindig így tele leszek-e szomorúsággal és
gyűlölettel. Mire mindent visszarakok a dobozba, remegek,
és úgy érzem, muszáj megint futnom… muszáj
elmenekülnöm innen. Nem bírom ezt tovább. Nem bírok itt
élni. Nem bírom ki anyuval.
– Nem bírom! – üvöltöm teli tüdőből, aztán teljes erőből
rávágok az öklömmel a dohányzóasztalra. A kezem nagyot
reccsen, és annyira fáj, hogy megint könnyek lepik el a
szememet. Felkiáltok kínomban, és lerogyok a padlóra, de
persze senki sem hall meg.
Engem soha senki sem hall meg.

VIOLET
(Tizenhárom évesen)

Utálok költözni. Nemcsak egyik házból a másikba, hanem

egyik családtól a másikhoz. Utálok egyik helyről a másikra
menni, utálok előrelépni, mert ez általában azt jelenti, hogy
megint máshol kell új életet kezdenem. Ha úgy lehetne,
ahogy én akarom, akkor meg sem moccannék, egy lépést
sem tennék, nem mennék sehova. De mindig muszáj, mert
nincs választási lehetőségem, ráadásul sosem tudom, hol
fogok kikötni, kikkel leszek összezárva. Néha olyan
nevelőszülőkhöz kerülök, akik tűrhetőek, máskor
olyanokhoz, akik nem. Akadtak már köztük részegesek,
vallási fanatikusok, gyűlölködők és tapizósok is.
Azok a nevelőszülők, akiknél most lakom, állandóan azt
hajtogatják, hogy mindent rosszul csinálok, és folyton azzal
nyaggatnak, hogy vegyek példát a lányukról, Jenniferről.
Nem egészen értem, hogy egyáltalán miért fogadtak be.
Láthatóan tökéletesen elégedettek a saját gyerekükkel, én
meg legfeljebb csak dísznek kellek nekik: csilivili trófeának,
amivel dicsekedhetnek a barátaiknak, hogy azok
áradozzanak, milyen nagylelkűek, hiszen befogadtak egy
ilyen problémás gyereket. Én vagyok a hontalan árva,
akinek ők otthont adtak, remélve, hogy helyre tudnak
pofozni, így a családjuk még csodásabbnak tűnhet.
– Annyira rendes tőletek, hogy magatokhoz vettétek
szegény kislányt – mondja egy tűzvörös hajú nő Ameliának,
a jelenlegi nevelőanyámnak, aki éppen összejövetelt tart a
szomszédoknak. Sokszor rendez ilyen partikat, pedig utólag
mindig csak panaszkodik róluk a férjének. – Ezek a
szerencsétlen gyerekek csakis a hozzátok hasonló jótét
lelkeknek köszönhetik, hogy fedél van a fejük felett.
Amelia felém pillant. A konyhaasztalnál ülök, mivel rám
parancsolt, hogy a parti alatt fel se merészeljek állni onnan.
– Igen, de tudod, azért nem könnyű. – Sárga blúzt visel,
ami engem az egyik korábbi nevelőszülőm kanárijára
emlékeztet. Az a madár egész álló nap csiripelt. Amelia
elrendezi a sós kekszet meg a felszeletelt sajtot egy nagy,
virágmintás tálon, aztán a hűtőhöz megy. – Violet elég
nehéz eset. – Kinyitja a hűtő ajtaját, és elővesz egy nagy
kancsó limonádét. Megint rám sandít, aztán közelebb hajol a
vörös hajú szomszédasszonyához, és halkabbra fogja a
hangját. – Állandóan csak dühöng. A minap is eltört egy
vázát, csak azért, mert nem találta a cipőjét… De igyekszünk
megnevelni, amennyire lehet.
Állandóan csak dühöngök. Mintha mindenki ugyanezt
mondaná rólam. Iszonyúan haragszom a világra, és ez
érthető is, azok után, amin keresztülmentem; mégsem akar
megbirkózni senki velem meg a haragommal. Senki sem
akar szembenézni azzal, hogy valószínűleg túl sok bennem
a düh. Hogy menthetetlenül megtörtem. Hogy nemcsak vad
vagyok, hanem talán még veszélyes is. Egyetlen felnőtt sem
akar ilyen gyerekkel küszködni. A felnőttek mosolygós meg
nevető gyerekeket akarnak, akiktől ők maguk is csak
mosolyognak meg nevetnek. Én a gyerekkor sötét, morbid
oldalát testesítem meg. Esküszöm, a nevelőszüleim arra
várnak, hogy csináljak végre valami olyat, amire hivatkozva
megszabadulhatnak tőlem. Akkor aztán panaszkodhatnának
mindenkinek, hogy ők igazán mindent megtettek értem, de
egy ennyire sérült gyereket egyszerűen nem lehet
helyrehozni.
– És ennyi idős létére még mindig nem bír megbirkózni a
rémálmaival – folytatja Amelia. – Minden éjjel sikoltozva
riad fel, és nemrég még be is pisilt. Aztán beszaladt a
hálószobánkba, és siránkozott, hogy fél egyedül aludni. –
Tekintete az elrongyolódott, lila plüssmackóra siklik, amit
magamhoz ölelek. – Borzasztóan éretlen, mindenhová
magával hurcolja azt a plüssállatot… Ez nem normális.
Utálom őt. Fogalma sincs, milyen lehet olyan
szörnyűségeket látni, amiknek a legtöbb ember még a
puszta létezésével sem bír szembenézni. Az iszonyatos,
vörösben tocsogó igazságot, olyan emlékképeket, amiktől
nem bírok szabadulni. A halált. A kegyetlenséget. A
borzalmat. Azt, hogy egyes emberek úgy veszik el mások
életét, mintha az jelentéktelen semmiség volna. Csak én
maradtam, és magammal kell cipelnem a rettenetes, rusnya
igazságot. Egyedül, elárvultan. Miért hagytak magamra? Nem
maradt meg nekem más abból az időből, amikor az életem
még nem volt merő rusnyaság, csak ez a plüssmackó.
Elfordítom a fejemet, elengedem a fülem mellett a
nevelőanyám hangját. Kibámulok az ablakon a kertre, a
tulipánt formázó díszre a gyepen, amin megcsillan a
napfény. A mellkasomhoz szorítom a plüssmackót, amit az
apukámtól kaptam korai szülinapi ajándékként, egy nappal
azelőtt, hogy meghalt. A tulipánon kis, piros, szívecske
alakú gyöngyök vannak, amik szikráznak a napsütésben, és
fénypettyeket vetítenek a tornác betonjára. A szép, csillogó
pöttyöket figyelem, azokra koncentrálok, miközben
magamba fojtom a dühömet, jó mélyre eltemetem.
Igyekszem uralkodni az indulataimon, különben felszínre
törne bennem minden érzelem, amit elnyomtam magamban.
És akkor nem lenne más választásom, mint megtalálni a
módját, hogyan űzzem el őket: adrenalinlökethez kéne
jutnom.
Egyébként is, Ameliának szükségtelen elismételnie azt,
amit magam is jól tudok. Tisztában vagyok vele, mit
csinálok minden éjjel, ahogy azzal is tökéletesen tisztában
vagyok, mit jelentek nekik. Ugyanígy tudom, hogy néhány
hónapon belül elegük lesz belőlem, és tovább fognak
küldeni egy másik otthonba, ahol szintén idegesíteni fog
mindenkit minden, amit teszek, így végül azok az emberek
is le fognak passzolni. Ez óraműpontossággal ismétlődik
újra meg újra, és én már nem is számítok semmi többre. Ha
bármi jóra számítanék, az csak csalódáshoz vezetne. Amikor
kicsi voltam, számítottam bizonyos dolgokra – arra, hogy
anyu és apu fog fölnevelni, arra, hogy az életem továbbra is
csupa móka és kacagás lesz –, de ez az álom szertefoszlott
azon a napon, amikor a szüleim meghaltak.
– Violet! – csattan fel Amelia, és gyorsan feléje kapom a
fejemet.
Ő meg a vörös hajú barátnője rám merednek, a
szemükből aggodalom és némi félelem süt. Kíváncsi
vagyok, mennyit tud rólam a szomszédasszony. Tudja, mi
történt azon az éjszakán? Tudja, mit láttam? Tudja, mitől
menekültem meg? Tudja, mitől nem? Fél tőlem emiatt? –
Figyeltél te rám? – kérdezi a nevelőanyám.
Megcsóválom a fejem.
– Nem – vallom be.
A szemöldökét felvonva méreget, miközben kinyitja az
egyik konyhaszekrényt.
– És mit kell ilyenkor mondani?
Lerakom a plüssmackót az ölembe, és emlékeztetem
magam, hogy muszáj elfojtanom a haragomat, mert amikor a
legutóbb hagytam, hogy eluralkodjon rajtam, egy csomó
mindent eltörtem, aztán ideküldtek.
– Bocsánatot kérek, Amelia néni, nem figyeltem.
Leengedi a szemöldökét, miközben levesz az egyik felső
polcról néhány babkonzervet.
– Na, jó, most már csak az kéne, hogy elsőre is szíveskedj
figyelni, és akkor rendben lennénk.
– Most már figyelek – mondom, mire elkomorul az arca. –
Mármint, bocsánatot kérek, Amelia néni, most már figyelek.
Hűvösen mered rám, miközben lerakja a babot a pultra,
és elővesz a fiókból egy konzervnyitót.
– Azt mondtam, menj be a garázsba, és hozd be a tartalék
mélyhűtőből a lefagyasztott húspogácsákat.
Biccentek, és felugrom a székről, a plüssmackót
magammal viszem. Megkönnyebbülök, amiért
kiszabadulhatok a levegőtlen konyhából, és itt hagyhatom a
szomszédasszonyt, aki úgy bámul rám, mintha attól tartana,
hogy mindjárt ledöföm. Épp kilépek a garázsba vezető
ajtón, amikor hallom, hogy Amelia azt mondja neki:
– Attól tartok, kénytelenek leszünk szólni a gyámügynek,
hogy vegyék vissza… Egyszerűen nem számítottunk rá,
hogy ilyen nehéz lesz vele.
Sosem szabad számítani semmire.
Legszívesebben sarkon fordulnék, hogy közöljem ezt a
nevelőanyámmal, de továbbmegyek, lecaplatok a garázs
lépcsőjén. Ég odalent a lámpa. Megkerülöm a családi autót,
és a sarokban álló mélyhűtő felé indulok. De megtorpanok,
amikor észreveszem Jennifert a garázs sarkánál, egy fiúval
meg két lánnyal együtt, akik a bicajokkal szórakoznak.
– Nézzétek már, ki dugta ide a képét! – mondja gúnyosan
vigyorogva, miközben eltolja a biciklijét a faltól. A bicaja
rózsaszín, akárcsak a ruhája. Egyszer régen nekem is volt
egy bringám, csak épp lila, mert a rózsaszínt utálom. De
soha nem tanultam meg biciklizni, úgyhogy az is odalett a
régi életemmel együtt, bedobozolták és eladták, mint a
gyerekkorom minden egyéb részletét. – Violet… meg a
hülye medvéje. – A barátaira pillant. – Mindenhová magával
hurcolja ezt a gagyi játékot, mint valami dedós.
Magamhoz szorítom a plüssállatot, és igyekszem ügyet
se vetni Jenniferre, mert mást nem tehetek. Ez itt nem az én
házam, nem az én családom, és senki sem fog az én
pártomra állni. Egyedül maradtam a világban. Ezt már rég
megtanultam, és az elmúlt néhány évben egy kicsit
könnyebbé vált elviselnem az életemet, miután sikerült
hozzászoktatnom magam ahhoz a tudathoz, miszerint
mindig is egyedül maradok.
Elsietek mind a négyük mellett. Jennifer azt motyogja,
hogy olyan szagom van, mint egy hajléktalannak, mire a
haverjai kiröhögnek.
Felnyitom a mélyhűtőt, és kiveszem a húspogácsás
zacskót, aztán lecsapom a fedelet, és visszafordulok az ajtó
felé. Jennifer azonban otthagyta a biciklijét, és most elállja a
lépcsőhöz vezető utat.
– Légy szíves, menj egy kicsit arrébb! – kérem
udvariasan, a fagyasztott húst az egyik oldalamhoz, a
plüssmackót a másikhoz szorítva. Próbálom kikerülni
Jennifert, de fölemelt karral elém ugrik, nem enged ki a
garázsból.
– Eleven sorompó – röhög a fiú, és a többiek hangosan
felkacagnak.
– Ez az én házam, nem a tiéd – közli Jennifer gúnyos
vigyorral. – Úgyhogy nem mondhatod meg nekem, mit
csináljak.
Feltartom a húspogácsás zacskót, igyekszem megőrizni a
hidegvéremet.
– Igen, de anyukád megkért, hogy vigyem ezt be neki.
Csípőre teszi a kezét, és gőgösen kijelenti:
– Azért, mert anyám cselédnek tekint téged. Ami azt illeti,
a minap hallottam, ahogy apuval arról beszéltek, csakis
ezért fogadtak be téged: mert kellett valaki, aki takarítja a
házat.
Ne hagyd, hogy felhúzzon! Nem számít, mit magyaráz. Semmi se
számít.
– Eredj az utamból! – mondom a fogamat csikorgatva.
A fejét csóválja.
– Majd ha fagy! Nekem egy ilyen lúzer, büdös, őrült
kiscsaj nem dirigálhat.
A többiek nevetnek, és óriási erőfeszítés kell ahhoz, hogy
ne vágjam pofán Jennifert. A szüleim nem úgy neveltek, hogy
bántsak másokat. Anyu és apu azt akarná, hogy jobb ember legyek
ennél. A másik oldalról próbálom megkerülni őt, ám újból
előttem terem, és még sípcsonton is rúg. Lüktető fájdalom
hasít a lábamba, de nem vagyok hajlandó kiakadni, ahogy
Jennifer szeretné. Csak azért is nyugodt maradok.
– Nem csoda, hogy már nincsenek szüleid. Ugyan ki
akarna téged? – vihog gonoszul. – Ja, persze, várjunk!
Hiszen a szüleid meghaltak… Ki tudja, talán te magad
nyírtad ki őket.
– Fogd be! – figyelmeztetem, és remegek, ahogy közelebb
lépek hozzá. Érzem, hogy forr bennem a düh, menten
kirobban.
– Vagy mi lesz? – kérdezi, nem hajlandó meghátrálni. A
fiú kihúzza magát, és elindul felénk, olyan arckifejezéssel,
amitől legszívesebben futásnak erednék. De nem teszem,
mert akkor biztos, hogy üldözőbe vennének, és a végén
úgyis mindenki engem hibáztatna mindenért.
– Miről beszélsz, hogyhogy kinyírta a szüleit? – kérdezi a
srác, és a hüvelykujjával letöröl valami maszatot a
homlokáról.
Jennifer ördögien vigyorog, aztán feléje fordul.
– Még nem hallottad róla a sztorit?
– Pofa be! – fojtom belé a szót, és olyan közel lépek
hozzá, hogy majdnem fellököm. Aztán fölemelem a
kezemet, mintha hátra akarnám taszítani. – Nem mondom
még egyszer.
Tovább dumál, tudomást se vesz rólam.
– A szüleit meggyilkolták. – Rám pillant, gyűlölet és
kegyetlenség ül a szemében. – Hallottam anyámat, amikor
azt mesélte valakinek, hogy Violet találta meg a
holttestüket. De lefogadom, hogy ő maga nyírta ki az őseit,
mert totál zakkant.
Látom magam előtt anyut meg aput a hálószobájukban,
azzal a rengeteg vérrel körülvéve, és elborul az agyam.
Gyorsan elhessegetem a képet, de már nem látok mást, csak
a vörösséget. Csupa vörös. Csupa vér. Vörös. Vér. Halál.
Meg egy ostoba kislány, aki nem bír elszakadni ezektől az
emlékektől.
Elhajítom a húspogácsás zacskót, már nem érdekel, mi
lesz velem, Jennifer szőke hajába markolok, és erősen
meghúzom.
– Vond vissza! – kiabálom, és még erősebben húzom a
haját, miközben megkerülöm az autót, magammal rángatva
őt, el a fiútól.
Jennifer elbőgi magát, hátrahajtott fejjel potyognak a
szeméből a könnyek.
– Te gyilkos picsa!
– Ereszd el! – kiabálja a srác, és utánunk rohan. – Neked
tényleg elmentek otthonról! – A másik két lányhoz fordul, és
azt mondja, szólniuk kell valakinek, úgyhogy elszaladnak.
Mielőtt eltűnnek, a lányok is úgy merednek rám, mintha
őrült lennék.
Tudom, hogy Amelia pillanatokon belül itt lesz, aztán
felhívja majd a gyámügyet, és elvitet innen.
Remegek a dühtől és a gyűlölettől, amit mind Jenniferre
vetítek ki, mivel ő áll itt előttem. Nincsen más, senki se.
Zavaros a látásom, akárcsak a gondolataim meg a
szívverésem, és úgy érzem, mintha megint a gyermekkori
otthonomban lennék, mintha újra belépnék abba a szobába,
meglátnám azt a sok vért… meghallanám azokat a
hangokat…
Annyira reszketek, hogy az ujjaim már nem bírják fogni
Jennifer haját, így elengedem őt. Előredől, nekitántorodik a
kocsi orrának. Miután visszanyeri az egyensúlyát, felém
perdül, és akkora erővel lök meg, hogy a földre huppanok,
beverem a fejemet a falba.
– Te eszelős! – ordítja. Céklavörös a képe, patakzik a
könnye. – A szüleim most aztán úgy ki fognak vágni innen,
hogy nyekkensz!
A földre bámulok a lába előtt, görcsösen szorítom
magamhoz a mackómat, meg se mozdulok.
Jennifer bosszúsan toporzékolva felmordul, aztán kirohan
a garázsból.
Pillanatokkal később beront Amelia, és még le sem ért a
lépcsőn, már kiabál velem.
– Szedheted a sátorfádat! Megértetted?
– Igen. – Teljesen kimerültem érzelmileg, a hangom
színtelenül szól.
– Hogy mondtad? – Az eddigi nevelőanyám karba tett
kézzel várja, hogy szép udvariasan bocsánatot kérjek.
Nem válaszolok, mert már nem kell. Végeztem ebben a
házban. Sehogy sem tudnám jóvátenni azt, ami az előbb
történt. Nem változtathatok a múltamon, ugyanúgy, ahogy a
jövőmbe sincs beleszólásom.
Amelia majd szétrobban a dühtől, az arcába szökik a vér,
miközben próbál uralkodni magán. A képembe vágja, hogy
egy kis senki vagyok. Hogy megnézhetem magam, mert
úgysem fogok kelleni senkinek. Hogy most rögtön kidob a
házából. Semmi olyat nem mond, amit ne tudnék magamtól
is.
– Figyelsz te rám egyáltalán? – kiabálja, én pedig
megrázom a fejemet. Erre dühöngve kitépi a kezemből a
plüssmedvét.
Ez magamhoz térít a dermedt kábulatból.
– Hé, az az enyém! – kiáltom, és talpra ugorva a
mackómért kapok. Amelia a karomra csap, és a másik
kezével a háta mögé dugja a játékot, miközben ellép tőlem.
– Vedd büntetésnek, amiért bántottad a lányomat – közli.
– Megérdemelte, amit kapott! – Bepánikolok. Ha kárt tesz
a mackómban, azt nem bírom ki. Szükségem van a macimra,
nélküle nem élem túl… nélküle nem is akarok élni. Miért
maradtam életben?
– Hát, majd ha szépen bocsánatot kérsz Jennifertől, akkor
visszakaphatod. – A konyhába vezető ajtó felé indul. A
lánya mosolyogva ácsorog az ajtóban, a bocsánatkérésemre
várva.
– Bocsánatot kérek. – Szinte morgok, de annyira vissza
akarom kapni azt a szerencsétlen plüssmackót, hogy jelen
pillanatban bármire hajlandó lennék, amit megkövetelnek
tőlem. – Kérlek, add vissza! – Kétségbeesés árad a
hangomból. – Nincs semmi másom a szüleimtől… csak ez
maradt nekem belőlük. – Könyörgök, gyenge és szánalmas
vagyok. Utálom ezt. Utálom érte magam. De szükségem van
arra a macira.
Jennifer rám vigyorog, miközben karba teszi a kezét, és az
ajtófélfának dől. Még mindig vörös a képe a sírástól.
 – Anyu, szerintem ez a bocsánatkérés nem szívből jött.
Amelia végigmér.
– Szerintem sem. – Csalódottan ráncolja a homlokát,
mintha végre belátná, hogy úgysem tud segíteni rajtam,
aztán az ajtó felé fordul, kezében a plüssmackómmal. –
Majd visszakaphatod, ha képes vagy rendesen, őszintén
bocsánatot kérni. És ajánlom, hogy csipkedd magad, mert
már nem leszel itt sokáig.
– Már bocsánatot kértem! – kiabálom, ökölbe szorítva a
kezemet az oldalamnál. – Mi a francot akartok még hallani
tőlem?
Amelia nem válaszol, csak visszamegy a házba a
plüssállatommal. Jennifer még egy gúnyos vigyort vet rám,
mielőtt szintén sarkon fordul. Lekapcsolja a villanyt a
garázsban, és becsapja maga mögött az ajtót.
A garázs sötétbe borul körülöttem, úgy érzem, fojtogat a
feketeség. De ez semmiség, meg tudok birkózni vele.
Rémségeket látni sokkal rosszabb, mint nem látni semmit,
csak a sötétséget. Bírom a sötétet.
Lecsúszom a földre, a falnak dőlök, a mellkasomhoz
szorítom a térdemet, nem viaskodom a rám boruló
sötétséggel. Kicsordul a szememből néhány könnycsepp, és
legördül az arcomon. A sírás ellen sem hadakozom, mert a
sötétben rendben van: azzal nyugtatgatom magam, hogy a
sötétben úgysem láthat meg senki.
De egy idő után már nem is bírom megfékezni a
könnyeket, és egyfolytában csak az jár a fejemben, amit
Jennifer meg a haverjai mondtak rólam. A szüleimre
gondolok, arra, amikor legutoljára láttam őket, a
koporsójukban fekve, meg arra, hogyan kerültek oda. Arra a
rengeteg vérre. Soha nem fogom elfelejteni azt a rengeteg
vért. A padlón. Rajtam.
Egyfolytában csak potyog a könnyem, patakzik az
arcomon. Kalapál a szívem, és a hajamba markolok,
összeszorított foggal sikoltok, a padlót rugdosom.
Láthatatlan pengék és tűk szurkálják-döfködik a bőrömet
belülről. Nem bírom elnyomni az érzelmeket. Nem bírok
gondolkodni. A tüdőmnek levegő kell. Mindenem sajog.
Mindenem fáj. Nem bírom ezt tovább. Meg kell
szabadulnom ezektől az érzésektől. Muszáj levegőhöz
jutnom.
Talpra vergődöm, és a sötétben botladozom, amíg meg
nem találom a felhajtóra vezető ajtót. Feltépem, és kirohanok
a napfényre, el a felhajtón parkoló autók mellett, a járda felé.
Le sem lassítok, amíg a ház közelében lévő főúthoz nem
érek, ahol kocsik süvítenek ide-oda. Habozás nélkül az út
közepére megyek, és megállok a szaggatott, sárga vonalon,
kitárt karral. Még mindig könnyes a szemem, miközben
pislogok a napfényben. Minél tovább állok itt, annál jobban
felpörög a pulzusom, és megrohan, eluralkodik rajtam az
energialöket, ami az egyetlen állandó tényezővé vált az
életemben.
Olyan érzés, mintha repülnék, fejjel előre vetném bele
magam valamibe, ahelyett, hogy taszigálnának,
lepasszolnának, félrelöknének, elfelejtenének. Az ismeretlen
tátong előttem, és fogalmam sincs, mi fog történni.
Elképesztően felszabadító érzés. Úgyhogy egy helyben
maradok, még akkor is, amikor meghallom az egyenesen
felém közeledő autó motorjának dübörgését. Várok, amíg
meg nem hallom a gumik csikorgását. Amíg tisztán nem
látom magam előtt a kocsit. Amíg már olyan közel nem ér,
hogy a sofőr rám dudál. Amíg teljesen el nem tölt a bennem
buzgó adrenalin, elmosva testemből-elmémből a
szomorúságot és a pánikot. Amíg az érzelmeim el nem
tompulnak, és nem marad utánuk más, csak a feldobottság.
Ekkor végre oldalra vetem magam, az út menti fűbe,
miközben a sofőr félrerántja a kormányt, hogy kikerüljön.
Más autók is csikorogva fékeznek. Többen dudálnak. Valaki
kiabál.
Mozdulatlanul fekszem a füvön, ezerszer jobban érzem
magam, mint a garázsban. Nyugodtan heverek a
zsibbadtság mély gödrében; ebben a sötét veremben meg
tudok békélni azzal, hogy olyan gyerek vagyok, aki
senkinek sem kell. Olyan gyerek, aki valószínűleg jobban
járt volna, ha meghal a szüleivel együtt, ahelyett, hogy
életben marad, egyedül.
 1. fejezet

VIOLET
(Az egyetem első évében)

MŰMOSOLY VIRÍT A KÉPEMEN, de az engem körülvevő

tömegben senki sem tudná megállapítani, hogy a vigyorom
nem őszinte. Habár nem igazán érdekel itt senkit, tényleg
jókedvem van-e vagy sem – ahogy én is magasról teszek
mindegyikükre. Csakis azért vagyok itt, és teszek úgy,
mintha magam lennék a megtestesült vidámság, mert 1)
rengeteggel tartozom Prestonnak, a legutolsó
nevelőapámnak, aki, mielőtt betöltöttem volna a
tizennyolcat, befogadott engem, amikor már senki másnak
nem kellettem, 2) ezenkívül szükségem van a pénzre, 3)
ráadásul iszonyúan imádom azt a tudatot, hogy bármelyik
pillanatban lebukhatok… Annyira imádom, hogy totálisan a
rabja lettem, mint egy alkesz a piának.
– Kérsz egy felest? – kérdezi a srác a konyhában,
túlkiabálva a nappali hangfalaiból üvöltő gagyi számot. Azt
hiszem, a neve Jason vagy Jessie vagy valami ilyesmi.
Annyiban biztos vagyok, hogy J-vel kezdődik. Meglóbál egy
üres kupicát az orrom előtt, szürke szeme elhomályosul a
részegségtől meg a hülyeségtől, ami alapvetően egy és
ugyanaz.
A fejemet csóválom, műmosolyom csak úgy sugárzik. Ha
emberek közé megyek, szinte úgy szoktam felölteni, mint
egy nyakláncot: szépen tündököl rajtam, és csinosabbnak
mutat, aztán hazaérve megszabadulok tőle, félreteszem,
amíg újból szükség nem lesz rá.
– Nem, köszi.
– Bizti? – kérdezi, aztán a szájához emeli a sörét, és
benyakalja a maradékot. Egy kicsi lecsorog a szájából a
tengerészkék galléros pólójára.
Már épp azt felelném, hogy Igen, bizti, de észbe kapok, és
inkább vállat vonok, mert tudom, sosem árt beolvadni. Úgy
kevésbé tűnhetek gyanúsnak, és az emberek sokkal jobban
megbíznak bennem, ha nem feszültek.
– Jó, miért is ne? – Igyekszem könnyedén mondani ezt,
pedig utálom a tömény szesz maró ízét. Ritkán iszok ilyet,
de nem csak az íz miatt. Hanem azért sem, ahogyan akkor
szoktam viselkedni, ha keményen bepiálok: ahogy előtör
belőlem a dühös, szeszélyes, önpusztító énem. Emiatt
muszáj józannak maradnom. Ha józan vagyok, akkor
legalább valamennyire uralni tudom a meggondolatlan
húzásaimat, részegen viszont egészen mások a
játékszabályok, és nekem ma este nincs kedvem ilyen
veszélyesen játszani. Már így is szorongatok a kezemben
egy üveg sört, amiből alig ittam, és amit eszem ágában sincs
felhajtani.
Jessie vagy Jason képére széles, lüke, egyáltalán nem
helyes vigyor ül ki.
– Ez az, király! – Szinte kiabál, mintha ünnepelnénk, és
legszívesebben grimaszt vágnék. Pacsira emeli a kezét, én
pedig belecsapok a tenyerébe, magamba fojtva a bosszús
sóhajomat, mert tudom, hogy ez valójában jó jel. Azt
mutatja, hogy a csávó jó úton van a szinte öntudatlan,
segghülye részegség felé.
 Mindig ugyanaz a menet. Lerészegítem őket, hogy még
több pénzhez juthassak. Preston erre tanított, és mostanra
szinte minden hétvégén ezt csinálom, a közeli városokban
tartott bulikat kihasználva. Abban a városban viszont soha
nem adom elő ezt a műsort, ahol egyetemre járok. Az túl
kockázatos lenne: Preston szerint úgy nagyon, de nagyon
könnyen felhívhatnám magamra a figyelmet.
Szűk, fekete ruci van rajtam, ami hangsúlyozza (már
amennyire lehet) a szinte lapos domborulataimat, hozzá
bőrdzsekit meg combig érő, fűzős csizmát viselek. Vörössel
melírozott, göndör, fekete hajam a hátamra lóg, eltakarva a
tarkómon a sárkányos tetoválásomat, mellette két csillaggal.
A csillagok azt a két embert jelképezik, akik valaha szerettek
engem. Általában kiengedve hagyom a hajamat, mert úgy
tapasztaltam, a pasik szeretnek beletúrni, mintha nagyon
bejönne nekik a tincseim selymessége. Személy szerint
hidegen hagy, mit gondolnak a srácok a sérómról, habár egy
csomó lányt hallottam már lelkesedni, amiért a pasiknak
bejön, ha a hajukkal játszadozhatnak. Felőlem annyit
tapizhatják a tincseimet a lúzerek, amennyit csak akarják,
egyedül az a lényeg, hogy a színjáték végén megkapjam a
pénzemet.
J – ahogy hívni fogom, mert sehogy se jut eszembe a neve
– kitölt nekünk két kupica tequilát, egy kicsit kilögybölve a
konyhapultra. Amint kezembe nyomja a poharat, azonnal
felhajtom, meg se rezzenek, miközben az undorító ital
betölti a számat. Aztán gyorsan az ajkamhoz emelem a
sörömet, úgy teszek, mintha innék belőle egy jó nagy
kortyot a töményre, pedig valójában beleköpöm a tequilát
az üvegbe. Mosolyogva engedem le az üveget, és lerakom a
pultra az üres poharat. Preston most irtó büszke lenne rám,
mivel ő tanította meg nekem ezt a kis trükköt, hogy józan
maradhassak, miközben mindenki más bepiál. Így
elkerülhetem, hogy valami hibát kövessek el. És ennek
nagyon örülök, mert Preston sosem nézi jó szemmel a
hibákat.
– Még egyet? – kérdezi J, a pohárra mutatva.
Úgy döntök, most már ideje befejezni a piálást, és
belevágni az üzletbe. A legsugárzóbb művigyorommal
kápráztatom el a srácot, miközben lerakom a sörömet a
pultra. Mielőtt elindultam ide, élénkvörös rúzst kentem a
számra, a ruhám pedig elég mélyen kivágott ahhoz, hogy a
push-up melltartómnak köszönhetően villantani tudok egy
kis dekoltázst. Mindez csak figyelemelterelésként szolgál:
csupán jelmez, hogy a fiúk rám összpontosítsanak, ne pedig
az üzletre. Minél kevésbé figyelnek oda, annál könnyebben
meg tudom vezetni őket.
Megragadom a pólója szegélyét, és a szempillámat
rebegtetve odahajolok hozzá. Igyekszem nem grimaszt
vágni, ahogy megcsap alkoholtól bűzlő lehelete.
– Mi lenne, ha inkább felvinnél a szobádba? – suttogom a
fülébe. – Hogy nyélbe üthessük az üzletet.
J kék szeme részegen csillog, miközben meglepetten
pislog, nem számított tőlem ilyen rámenősségre. A
legtöbben ugyanígy meg szoktak hökkenni ettől. És én épp
ezt szeretem. Jól összezavarni az embereket. Soha nem
kimutatni, hogy valójában mi rejtőzik bennem. Soha nem
megnyílni mások előtt, mert igazából úgysem akar közel
kerülni hozzám senki, legalábbis rendes okból nem.
– O-oké – feleli akadozva, és visszaejti a tequilásüveget a
konyhapultra, aztán rövidre nyírt, szőke hajába túr.
Rendületlenül mosolygok, miközben felkapok egy szelet
zöldcitromot, és ráharapok. Kiszívom belőle a levet, hogy
végre megszabaduljak a tequila undorító ízétől. A gyümölcs
savanykásan édes, de még ez is jobb, mint a maró alkohol
utóíze. Miután végeztem vele, ledobom a héját a pultra, és
magamhoz veszem a tequilásüveget.
– Mehetünk, követlek – mondom J-nek, aki újra rám
villantja részeg, lüke vigyorát. Valószínűleg azt hiszi, hogy
gerincre vághat, miután nyélbe ütöttük az üzletet. A legtöbb
srác ezt szokta hinni. Preston pontosan ezért szereti rám
bízni ezt a feladatot. Te vagy a csali – mondja nekem mindig.
A gyönyörű, csábító csalétek.
A lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy ha
akarnám, meg tudnám tenni. Lefekhetnék J-vel, és utána
valószínűleg rendben lennék. Minden érzésemet el bírom
nyomni, amikor csak akarom, szépen félre tudok tenni
magamban bármit, és csakis akkor veszem elő, ha
szükségem van rá. Így könnyebb megtennem az olyan
dolgokat is, amiket nem feltétlenül akarok, mert közben
nem érzek belőlük a világon semmit. Ráadásul J viszonylag
jól néz ki, habár nekem egy kicsit túlzottan kisportolt és
zsúrpubis. Magas, széles vállú és szálkás izmú, az egész
testéről üvölt, hogy mániákusan sok időt tölt az
edzőteremben. Kíváncsi vagyok, tényleg komoly sportoló-e,
de eszem ágában sincs megkérdezni ezt tőle. Ahogy eszem
ágában sincs lefeküdni vele.
J megfogja a kezemet – nyirkos a tenyere –, és a konyhát
otthagyva átvezet a kétszintes ház nappaliján, ami tele van
egyetemista korú fiatalokkal. Egy csapat éppen
sörpingpongot játszik. Néhány lány csúnyán néz rám,
mintha semmi keresnivalóm nem lenne egy olyan jóravaló
fiú mellett, mint J, aki galléros pólót visel, meg olyan
karórát, ami valószínűleg többe került, mint amennyi pénzt
én egész életemben összesen elköltöttem. És én még csak
nem is bánom, hadd bámuljanak. Nem érzek semmi mást,
csakis annak izgalmát, amit éppen csinálok… amire
készülök. Kell nekem ez a veszély. A bizonytalanság. Az
adrenalin.
Amikor a lépcsőhöz érünk, kikerülünk az ítélkező
tekintetek kereszttüzéből. Mázlim van: J láthatóan nem
igazán bírja az alkoholt. Már alig áll a lábán, miközben az
emeleten a folyosó végén lévő ajtó leié botladozik, maga
után rángatva engem.
– Hoppá! – A szobája ajtajánál megtorpanva úgy vihog,
mint egy kislány, majd lenyomja a kilincset. – Bocsi!
Lövésem sincs, miért kér bocsánatot, de csak mosolygok.
– Semmi gond.
Megint vigyorog, és kikapja a kezemből a tequilásüveget.
Az ajkához emeli, és a fejét hátrahajtva jókorát húz belőle.
Amikor leengedi, nagyot böffent, aztán felém löki az üveget.
Mivel már nincs a kezemben a sörösüveg, amibe
beleköphetném a piát, elveszem tőle a tequilát, és az ajtón
belépve lerakom egy kis könyvespolcra a sarokban.
– Lassítsunk le egy kicsit a piálással, oké?
– Persze – vágja rá, és próbál elbűvölni a díjnyertes
mosolyával. – Inkább célozzuk meg az ágyat, hogy
lehámozhassam rólad ezt a dögös rucit. – Tekintete
végigsiklik rajtam, és egy pillanatra komolyan fontolóra
veszem, hogy pofán vágom. Nagyon is jól ismerem ezt a
tekintetet, és pontosan tudom, mit akar tőlem a srác.
Meglököm egy kicsit, így hátratántorodik a sötét, üres
hálószobában. Rajta tartom a szemem, ahogy botladozva
nekimegy az ágynak, és lehuppan a matracra. Becsukom
mögöttünk az ajtót, és ráfordítom a zárat, közben továbbra is
J-t figyelem, aki eldől az ágyon, lelóg róla a lába. Halovány
holdfény dereng be az ablakon, és megvilágítja a fiú kába
arcát.
– Gyere… ide… – Az alkarjára támaszkodik, alig bírja
fölemelve tartani a fejét.
Feléje vonulok, miközben szétnézek az összeillő, drága
bútorokkal berendezett, méretes szobában. Az extranagy
franciaágy körül ruhák vannak szanaszéjjel szórva a földön.
– Térjünk rá az üzletre! – mondom, és megállok J előtt.
Elszántan megcsóválja a fejét, aztán a nadrágjába fűzött
bőrövhöz nyúl. Egy darabig figyelem, ahogy a csattal
vesződik, aztán elunom, és végül én magam csatolom ki az
övét, majd egy mozdulattal kirántom azt a nadrágjából.
– Tudtam én, hogy durván szereted – nevet J, és félig
felülve át akarja fogni a derekamat.
Én viszont a mellkasára nyomom a kezem, és finoman
visszatolom az ágyra, hogy megint hanyatt feküdjön. Az
éjjeliszekrényre dobom az övet.
– Nem szórakozni jöttem – közlöm vele.
– Preston megígérte, hogy előbb… előbb… – Pislogva
néz körül a szobában, mint aki hirtelen azt se tudja, hol van.
– Hogy előbb lerendezel engem.
A szememet forgatom. Cseszd meg, Preston! Utálom,
amikor mindenfélét ígérget a nevemben. Ha egyszerűen
csak homályosan fogalmazna arról, hogy mi fog történni,
akkor nem kerülnék akkora bajba, valahányszor nem
teljesítem az ígérgetését. Bár az is igaz, hogy a srácok
többsége amúgy sem igazán szokott emlékezni a
történtekre.
– Majd az is meglesz, bébi – hazudom, habár a becézés
alig jön a számra, de megteszem, amit kell, hogy elsimítsam
az ügyet. Benyúlok a dzsekim zsebébe, és előhúzok egy kis
zacskó tablettát. Ha szerencsém van, a csávó rögtön be is
vesz egyet, és pillanatok alatt kidől. – De először muszáj
lesz fizetned.
J az oldalára fordul, és kikapja a kezemből a zacskót,
aztán hátrébb húzódik az ágyon, és nagy nehezen felül.
Kicsit dülöngél, de miután sikerül kihúznia magát, kinyitja
a zacskót. Belenéz, mintha ellenőrizné, nem próbálom-e
átverni, pedig túl sötét van ahhoz, hogy megszámolhassa a
tablettákat.
– Nálad van a lóvé? – Megint körülnézek a szobában: hifi
a komódon, a nyitott gardróbból szinte kidől a ruha, a
sarokban plafonig érő, csukott szekrény. Sehol sem látom a
srác tárcáját, úgyhogy arra tippelek, a farzsebében rejtőzhet.
Eléggé megbonyolódik a szitu, ha úgy dönt, hogy nem
hajlandó szépen kifizetni az árut.
– A pénzt majd azután kapod meg, ha elszórakoztunk
egy kicsit – mondja, de én a fejemet csóválom, most már
tényleg le akarom zárni a dolgot. Már éppen közölném vele,
hogy köhögje ki a lóvét, amikor váratlanul új erőre kap.
Félredobja a tablettászacskót, és gyors mozdulattal
megragadja a derekamat. Magához ránt, mire az
egyensúlyomat elveszítve ráesek, ahogy visszahanyatlik az
ágyra.
A nyakamat szívogatja-nyalogatja, nyálas csókokkal
borítja be a bőrömet, a keze pedig a combomon siklik
fölfelé, hogy beférkőzzön a ruhám alá. A lehelete tequilától
és cigarettától bűzlik.
– Basszus, de fincsi az illatod… – Ujjai a bőrömbe vájnak,
úgy, hogy az már szinte fáj. – Fogadok, hogy pont olyan vad
vagy az ágyban, amilyennek tűnsz.
A szememet forgatom. Ha csak egy centet kaptam volna
minden pasitól, aki ugyanezt mondta nekem, már rég nem
kéne dílerkednem.
Elfordítom a fejemet, és oldalra hajolok, hogy
kievickéljek J szorításából. A fogása meglazul rajtam, de
továbbra is a nyakamat csókolgatja, a keze meg a fenekemet
taperolja, aztán becsúszik a lábam közé. Annyira untat a
dolog, hogy elkalandozom: a házira gondolok, a vizsgákra
meg arra, hogy néhány héten belül visszaköltözöm
Prestonhoz.
– Totál begerjesztesz, bébi – nyögi a számba J, miközben
a hajamba túr, és a lábamhoz dörgöli annak bizonyítékát,
mennyire beindult tőlem.
Egy kicsit bosszant a becézgetése meg az, hogy el kell
viselnem, amint a zászlója nemcsak áll, hanem a combomat
dörzsölgeti. Már éppen azt fontolgatom, hogy finoman a
tökére térdelek, megszabadítva őt a merevedésétől és
lezárva ezt a fárasztó szitut, amikor a srác végre abbahagyja
a nyalifalit, aztán hátradől az ágyon. Miközben a feje a
matracra puffan, arról motyog, hogy milyen szenya vagyok,
amiért csak játszadoztam vele. Lecsukódik a szeme, és
másodpercekkel később már nincs is magánál. A mellkasa
egyenletesen emelkedik-süllyed, ahogy hangosan szuszog.
– Hála istennek! – Kisiklom a karjából, és lemászom róla.
Habár a szitu ettől csak még komplikáltabb lett, örülök,
hogy a csávó beájult. Jó sokáig agyalok, hogy mit csináljak,
de végül úgy döntök, legjobb, ha Prestonra bízom, mi
legyen. Előveszem a mobilomat, és tárcsázom a volt
nevelőapám számát. A telefon háromszor csöng ki, mielőtt
fölveszi.
– Mi a helyzet, szépségem? – kérdezi.
Lemászom az ágyról, és fel-alá járkálok előtte.
– Dilemmám akadt.
– Ezúttal miféle rosszaságot csináltál? – kérdi a maga
sajátos, flörtölő hangnemében. Mindenkivel így szokott
beszélni. Még más pasikkal is. Ő egyszerűen ilyen, és
őszintén nem gondolja komolyan a dolgot. Egyébként is,
nyolc évvel idősebb nálam.
– Nem csináltam semmit. – J-re pillantok. – Vagyis, hát,
semmi rosszat… Az a srác, akinek kiszállítottam az árudat,
beájult.
– És? – kérdezi nevetve.
– És tudni szeretném, mit akarsz, mit csináljak. –
Megállok, és lenézek az ágyon elterülő J-re. – Azt akarod,
hogy szimplán csak markoljam fel a pénzt, vagy igazán
csesszek ki vele, és vigyem magammal a pirulákat is?
Eltart egy darabig, mire Preston reagál. Hangokat hallok
a háttérből, úgy veszem ki, buliban lehet éppen.
– Szerinted mit kéne tenned? – kérdezi végül.
– Tudom, hogy legszívesebben mit tennék – válaszolom,
a körmömet rágva. Ettől a rossz szokásomtól, úgy tűnik,
nem bírok szabadulni. – De ez akkor is a te ügyed, és kész.
Én csak szívességként segítek be neked, és tudod jól, hogy
ha kifizettem az egyetemi tandíjat, nem csinálom tovább.
– Csak szívességként, mi? – cukkol. – Hát, ezt szörnyen
csalódottan hallom. Én egészen mostanáig azt hittem, hogy
azért szálltál be az üzletbe, mert titokban szerelmes vagy
belém.
A fejemet csóválom a bizarr humora hallatán.
– Dehogyis hitted azt!
– Dehogynem!
– Dehogyis!
– Dehogy…
– Hagyd már abba! – vágok közbe, mert egy
örökkévalóságig képes lenne így folytatni, J viszont kezd
mocorogni. – Figyu, sürgősen el akarom húzni innen a
csíkot. Készülnöm kell a vizsgámra. Nem érek én rá erre,
megvan a saját életem. – Ez utóbbi ugyan hazugság, de
elméletben jó érvnek hangzik. – Szóval, vigyem a bogyókat
is, vagy csak a pénzt?
Preston habozik.
– Mennyi van nála?
Felsóhajtok, és megpaskolom J nadrágjának elülső
zsebeit, de mindkettő üres. A vállammal szorítom a
fülemhez a telefont, miközben két kézzel az oldalára
fordítom a srácot, hogy belenyúljak a farzsebébe, ahol végre
megtalálom a pénztárcáját. Kiveszem, és ellépek az ágytól.
Kinyitom a tárcát, és megszámolom benne a lóvét.
– Csak egy százas van nála. – A homlokomat ráncolom,
tudom, mit jelent ez.
– Nahát, ez nagyon érdekes, mivel megmondtam neki,
hogy az anyag zacsinként kétszáz dolcsi – válaszolja Preston
nyugodt hangon.
– Vagyis azt akarod, hogy a tablettákat is vigyem –
mondom szenvtelenül. Néha, amikor olyasmit kell
csinálnom, amivel nem vagyok teljesen kibékülve, például
meg kell lopnom egy ájult ficsúrt, a lelkiismeretem felébred,
és megpróbál kibabrálni velem.
– Szerintem így igazságos – feleli magától értetődően. –
Pláne, mert a csávó nyilvánvalóan át akart cseszni téged.
– Talán csak máshol hagyta a pénzt – vetem föl, de én
magam is hallom a kételyt a hangomban.
– Vagy talán tényleg csak baszakodni akart veled –
mondja Preston. – Szó szerint.
Sóhajtok, és kiveszem a pénzt a tárcából, amitől icipicikét
bűntudatom támad. Aztán ledobom a tárcát az ágyra,
áthajolok J fölött, és felkapom a pirulás zacskót. Bedugom a
lóvét meg a zacsit a dzsekim zsebébe, és az ajtó felé indulok.
– Fél óra múlva ott vagyok nálad – ígérem Prestonnak,
miközben kilépek a hálóból.
– Jól hangzik – feleli, ahogy megcsap a folyosón a
földszintről áradó zene. – És Violet, ne feledd, hogy rendes
pasi vagyok, meg minden, de jobb, ha nem próbálsz meg
kicseszni velem. – Folyton ezt a figyelmeztetést hajtogatja,
hogy emlékeztessen, az üzlet fontosabb, mint a
barátságunk… a nevelő-nevelt kötelékünk… vagy akármi is
a francos kapcsolatunk pontosan. Régebben, amikor még
fiatalabb voltam, Preston nem szokott így keménykedni,
manapság viszont egészen durva dolgokat tud mondani.
Ettől mindig ideges leszek és feszengek, de soha nem
panaszkodok miatta, mert félek, hogy elveszítem őt is, az
egyetlen embert, aki a családot jelenti nekem.
– Tudom, Preston, tiszta sor. – Elindulok a folyosón, de
megtorpanok, amikor a túlsó végén észreveszek egy csapat
srácot, akiket szinte biztos, hogy valamikor már csúnyán
átvertem. – Figyelj, most mennem kell! – Kinyomom a
hívást, és zsebre teszem a mobilomat.
Az egyik srác, akinek irtó vastag a nyaka, rám mutat, és
mond valamit a többieknek, mire mind rám merednek.
 – Hé, téged ismerlek, nem? – kurjant a legmagasabb, és
felém csörtet a folyosón. – Te vagy az a csaj, akitől a múlt
hónapban anyagot vettem azon a bulin, nem? Az, aki totál
átbaszott. – Egyszerre tudatosul bennem a szeméből
sugárzó düh és a karja vastagsága. Könnyedén kárt tehetne
bennem. Pár pillanatig csak állok ott, hagyom, hogy a
csürhéjük közelebb kerüljön hozzám; érzem, ahogy felpörög
a szívem, élénken és izgatottan kalapál… végre feléledt.
De amikor már csak karnyújtásnyira vannak, sarkon
fordulok, és visszarohanok a szobába, ahol J durmol.
Bezárom magam után az ajtót, és megoldást keresgélek a
sötétben.
– Nyisd ki az ajtót, te rohadt ribanc! – Az egyikük
bedörömböl az ajtón, mind ordítoznak, hogy túlharsogják a
zenét. J hangosan felhorkant.
Nem először találom magam efféle helyzetben, és azt is
kétlem, hogy utoljára fordulna elő. Vajon mit gondolnának
rólam a szüleim, ha most itt lennének? Úgy éreznék, hogy
szégyent hoztam rájuk? De nincsenek itt, és a világon senkit
sem érdekel, hogy mi a szart művelek az életemmel. Nem
ácsoroghatok itt, arra várva, hogy magától megoldódjon a
helyzet… vagy hogy felbukkanjon valaki, és csodálatos
módon kihúzzon a csávából. Magamra vagyok utalva,
amihez már rég hozzászoktam, hiszen az egész életemre
igaz.
Az ablakhoz sietek, kinyitom, letépem róla a
szúnyoghálót, és a padlóra hajítom. Kihajolok, és lenézek az
első emeletről a ház előtt húzódó fakerítésre. Nem olyan
magasról kéne leugranom, de tudom, hogy ha a kerítésen
landolok, annak csúnya vége lehet, például a törött fa
beleállhat a testembe, vagy akár ki is törhetem a nyakamat,
bezúzhatom a koponyámat. Tisztában vagyok vele, milyen
morbid gondolatok ezek, de az agyam mindig ezen a sötét
területen köt ki. Állandóan a halál kiszámíthatatlan
lehetőségei foglalkoztatnak. Azok a véletlenszerű esetek,
amik ellen senki sem tehet semmit. Az egész életemet egy
ilyen véletlenszerű haláleset határozta meg.
Tudom, hogy ha kiugrom, akkor vagy sikerül épségben
landolnom a füvön, vagy elvétem, és megsérülök, sőt akár
meg is halhatok, ha a véletlen ezúttal nem szegődik mellém.
Akárhogy is, nem érdekel, mi a franc lesz velem, ezért
felmászom a párkányra, és a sorsra bízom magam,
miközben kilógatom a lábamat az ablakon. Hallom, hogy a
hátam mögött kattan a zár, és nyílik az ajtó. Lejárt az időm
ezen a helyen.
Eszeveszetten zakatol a szívem, és elönt annak izgalma,
hogy valami tragikus történhet velem. Ettől érzem azt, hogy
élek. Habozás nélkül kiugrom.
LUKE
(Az egyetem első évében)

Egész este egyik felest hajtom föl a másik után. Sorra ürítem
ki a kupicákat. Amint megiszok egyet, máris nyúlok a
következőért, miközben a zene a mellkasomban lüktet.
Valahányszor lenyelek egy korty maró Bacardit, tequilát
vagy Jägert, egyre jobban ellazulok, lassan sikerül
megfeledkeznem minden aggodalmamról, még arról a
tényről is, hogy nem ellenőriztem a cukromat. Elzsibbadt a
nyelvem. A szám. A testem. A szívem. Az agyam.
Kibaszottul csodálatos ez a kábulat, és azt kívánom, bár
soha ne kéne magamhoz térnem belőle… általában mindent
meg szoktam tenni, hogy ne is kelljen.
Amikor már meg sem tudom számolni, hány felest
hajtottam fel, és hány csaj nyomult rám, lelépek a diszkóból
azzal a nővel, akivel a legutóbbi két számot áttáncoltam.
Próbálom kitalálni, mit csináljak most: dugjak, csak úgy
mászkáljak, vagy inkább szerencsejátékozzak? A
mellkasomat ismerősen mardossa a tengernyi alkohol,
jóleső érzés, ahogy elmerülök a részegség mámorában, mert
így semmi sem nyomaszthat. Ellazulok, és beszívom a
hűvös éjszakai levegőt, egyszerűen csak létezem, nem húz
le a múlt iszonyatos súlya. Mostanában egyre többet iszom,
pláne, mióta a múltam megint elkezdett befurakodni az
életembe. Kérdések merültek fel a nővérem, Amy ügyében,
egész pontosan a nyolc évvel ezelőtti öngyilkosságával
kapcsolatban. Azt hittem, ezt már rég lezárták a hatóságok,
de úgy egy hónapja megint faggatózni kezdtek róla,
leginkább azt akarják tudni, vajon miért vetette le magát
Amy a tetőről azon az éjszakán. Mindennek a tetejébe apám
úgy döntött, hogy megint az életem jelentős része akar lenni,
pedig ötéves korom óta alapvetően eltűnt belőle. Lószar az
egész, és gondolni sem akarok rá, nemhogy megbirkózni
vele. Nem akarok semmi mást, csakis lerészegedni, a lehető
legtöbb csajt gerincre vágni, és úgy élni az életemet, ahogy
nekem tetszik.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, mióta eljöttem a
diszkóból, de valamikor megálltam egy fánál, és most
éppen annak vetem a hátamat. Nem sok mindent fogok fel
abból, ami jelenleg történik, de három dologban biztos
vagyok: a) még mindig éjszaka van, mivel látom a
csillagokat, b) totál lazán és nyeregben érzem magam,
ezenkívül c) egy szőke csaj térdel előttem, a cerkámmal a
szájában.
A hajába markolok, mialatt leszop, és időről időre
motyog valamit, de egy szót se lehet kivenni belőle.
Miközben mozog rajtam a szája, érzem, ahogy egyre
közelebb kerülök a csúcshoz, és nem is próbálom elnyújtani
a dolgot, inkább kiélvezem az elszállást, mert így minden
másról megfeledkezhetek. Nekem csak ez a néhány
pillanatnyi béke jut, amikor nem kell se a múltra, se a jövőre
gondolnom, amikor egyedül a francos jelen létezik a
számomra. De aztán kénytelen vagyok újból leszállni a
földre, az éjszaka csöndje a szívembe mar, és többé már nem
tudok gátat szabni a gondolatoknak. Megint kísért az, ami
történt velem, megint nyomaszt az, aki vagyok. Egyedül
azért tudom elviselni ezt, mert a testemet kellőképpen
elzsibbasztja a véremben szétáradó rengeteg alkohol.
Felhúzom a sliccemet, a szöszi pedig talpra kecmereg.
Motyog valamit arról, hogy ez milyen szupcsi volt, aztán az
ajkába harapva végighúzza az ujjait a mellkasomon, és úgy
néz rám, mint aki arra vár, mit kap tőlem cserébe. Arra
ugyan várhat, mert nekem eszem ágában sincs viszonozni a
szolgáltatását. Én csakis magammal törődöm, senki más
nem érdekel. Gyerekként csupa korlátozás volt az életem,
soha nem foglalkozhattam a saját vágyaimmal, soha nem
élvezhettem ki semmit. Örökre leszámoltam ezzel, többé
nem vagyok hajlandó mások kénye-kedvét lesni.
Ellököm magamtól a csaj kezét, és elindulok a járdán,
remélem, hogy a szöszi a fánál marad. De sajna a nyomomba
ered, magas sarkúja kopog a betonon, ahogy igyekszik
lépést tartani velem.
– Juj, milyen szép esténk van! – szólal meg boldog
sóhajjal.
– Ha te mondod – vonok vállat. – Nem kéne
visszamenned a diszkóba, hogy találj valakit, aki hazavisz?
– De hát megígérted, hogy hazaviszel – emlékeztet, és
kapkodja a lábát, nehogy lemaradjon.
– Tényleg? – Megtántorodom, miközben kikerülök egy
bokrot, ami mintha a járda közepén terpeszkedne…
Várjunk, ez így tuti nem stimmel. A csípőm egy kerítéshez
ütődik, és visszabotladozom a gyepről a járdára.
– Ja, azt mondtad, alig várod, hogy elmehess velem. –
Majdnem elesik, úgyhogy a vállamba kapaszkodik, és
vihog. Atyám, utálom a vihogós csajokat. Muszáj lesz
mostantól sokkal jobban odafigyelnem, amikor felszedek
valakit, hogy ne folyton ilyen vihogós libákat fogjak ki.
 – Szerintem totál félreértetted, amit mondtam. – Kihúzom
a vállamat a keze alól, és visszahátrálok a fűre, így a csaj a
következő lépésénél megbotlik a saját lábában. Meglepetten
bámul rám, de továbbra is vigyorog, és a cicijét igazgatja a
ruhában: feljebb tolja, hogy még jobban kidülledjen a
dekoltázsából. Biztosan direkt csinálja, így próbál
emlékeztetni, mit kaphatnék tőle, ha hazavinném
magammal, de nem fogja fel, hogy én azt már megkaptam.
Rengetegszer. És amúgy sem érdekel, mi mindent adna
nekem, egyedül az a pár pillanatnyi önfeledtség számít,
amit az előbb sikerült nyernem tőle annál a fánál.
Az egyik közeli házban éppen buli van, úgy bömböl
odabent a zene, hogy vibrál tőle a lábam alatt a talaj. A város
puccosabb részén járunk, az utcában többszintes házak
sorakoznak, a kertek egyformán takarosak, mindenütt fákkal
meg kerítéssel. Még abban sem vagyok biztos, hogyan
kerültem ide, arról meg végképp lövésem sincs, miként
juthatnék vissza a koleszba. Néha fel nem foghatom, hogyan
keveredek ilyen zűrökbe.
Tényleg le kéne szoknom a piálásról.
Röhögök a saját abszurd gondolatomon, és megállok,
hogy elővegyem a cigimet a zsebemből. Egyedül akkor
tudok megbirkózni a zűrzavaros életemmel, ha épp részeg
vagyok, különben bepánikolok, és valamiféle
rendezettségre szorulok. Gyerekként semmi rendszer nem
akadt az életemben. Az őrült anyám őrült dolgokat művelt,
és belerángatott engem az őrült világába, amitől én is
őrültnek éreztem magamat. A mai napig gyötörnek
rémálmok bizonyos dolgokról, amiket tőle láttam vagy
hallottam, ezért szükségem van a rendre, különben maga alá
temet mindaz az iszonyat és undor, amit gyerekként éltem
át.
Bedugok a számba egy szál cigit, aztán előhalászom az
öngyújtómat a farmerom farzsebéből. Rágyújtok, és mélyen
letüdőzöm a cigit, mielőtt kifújom a füstöt. Botladozva
továbbindulok, a járda meg az azt határoló fű között
dülöngélek, neki-nekimegyek a kerítéseknek.
– Hová megyünk? – kérdezi a szöszi, miközben lejjebb
rángatja a ruháját, és akármennyire szedi a lábát, le-lemarad
tőlem.
Kiveszem a számból a cigit, és a hüvelykujjammal a
végét megpöccintve a fűre hamuzok.
– Én hazamegyek.
– Okés, az kircsi – feleli a csaj kicsit elmosódott
szavakkal, nem veszi a nem éppen finom célzást. – Úgy is jó,
ha sétálunk, nekem tök mindegy.
Nem tűnik vészesen részegnek, és a diszkóban csak
lányos, pancsolt szarokat ivott, a beszéde mégis másról
árulkodik. Ahhoz képest, hogy vadidegenek vagyunk, totál
rám bízza magát, azt várja, hogy eljuttatom oda, ahová
menni akar, és megadom neki azt, amire vágyik. Talán
szexre utazik. Élete legjobb orgazmusára. Egy kis
kikapcsolódásra, arra, hogy néhány röpke órára
elszökhessen a valóság elől. Vagy talán szerelmet keres,
valakit, akivel kapcsolatot teremthet. A szeméből sütő
esdeklő, bármit-megteszek-amit-akarsz tekintet arról
árulkodik, hogy az utóbbiról van szó. Ha tényleg így áll a
helyzet, tőlem aztán hiába reménykedik ilyesmiben.
Fontolóra veszem a két választási lehetőségemet. Megint
bevihetem a szöszit egy fa mögé, és jól megdöngethetem,
amíg a nevemet nem sikoltozza, hogy ismét nyerjek néhány
pillanatnyi nyugtot a bennem kavargó, fullasztó
tehetetlenségtől… hogy ismét nyeregben érezhessem
magam. Vagy felhívhatnám a haveromat és szobatársamat,
Kaydent, hogy jöjjön el értem, mert nemcsak tajtrészeg
vagyok, hanem egyre kimerültebb is.
Még mindig döntésre próbálok jutni, amikor fura, susogó
hangot hallok a magasból. Felnézek, és még épp látom,
ahogy a zenétől dübörgő ház egyik emeleti ablakából – ami
alatt épp elhaladunk – kiesik valaki.
Visszabotladozom a fűre, és kinyújtom a karomat, hogy
hátralökjem a szöszit. Egy vastag talpú csizma homlokon
rúg, és megtántorodom, miközben az alak a gyepre zuhan
előttem, a ház kerítésén kívül, és a járda felé gurul az
enyhén lejtő földön.
– Mi a franc?! – hördül fel a szöszi, és olyan esetlenül
tipeg arrébb, hogy a lába kicsúszik a cipőjéből. A
frizurájával van elfoglalva, gyorsan megigazgatja a haját.
Levegő után kapok, és a fejemet csóválom, ami holnap
reggel iszonyúan fog fájni a macskajajtól. Általában, ha ilyen
részeg vagyok, a szívem már semmitől sem szokott
bepörögni, de ezúttal nem tudja visszafogni zakatoló
pulzusomat az a rengeteg feles, amit benyomtam, és
egyszeriben egész józannak érzem magam.
Nagyot fújok a feszültségtől, és az ablakból kizuhant
alakra bámulok, miközben némán közlöm a szívemmel,
hogy nyugodjon már le a picsába. Elsőre azt hiszem, hogy
talán csak káprázik a szemem, de hiába pislogok jó
néhányszor, továbbra is egy csajt látok a földön… egy
korombeli lányt, aki a hátán fekszik, és nyöszörögve
szorongatja a jobb bokáját.
– A rohadt életbe… Ez fájt – nyögi, és az oldalára fordul.
Még mindig kalapál a szívem, és a számhoz emelem a
kezemet, hogy slukkoljak egy nagyot, hátha a nikotin
lenyugtat, de rádöbbenek, hogy elvesztettem a cigimet.
– Basszus, jól vagy? – Rövidre nyírt, barna hajamba túrok,
miközben felnézek az ablakra, amiből kiesett, aztán vissza a
lányra. Azon gondolkodom, nem kéne-e fölsegítenem, vagy
valami.
A csaj újabb nagy nyögéssel négykézlábra kecmereg,
aztán talpra küzdi magát. Bizonytalanul áll a lábán, és
bicegve indul el, igyekszik kímélni a láthatóan sajgó
bokáját.
– Ja, semmi bajom. – Éles a hangja, és általában
visszavonulót fújnék az ilyen „jobb lesz, ha békén hagysz,
cseszd meg” attitűd láttán, de ez a kiscsaj épp most esett ki
egy kurva ablakon, nekem pedig fájdalmasan elszorítja a
szívemet a déjà vu, mert arra gondolok, hogy talán Amy is
ugyanígy zuhant le a tetőről.
– Nem sérült meg nagyon a lábad? – indulok el a
nyomában, ahogy a járdán biceg. Szöszi utánam kiabál, hogy
nem találja a cipőjét, de ügyet sem vetek rá, makacsul
követem az ismeretlen lányt.
Nem is igazán tudom, miért, azt leszámítva, hogy
aggódom, nem esett-e komoly baja, vagy nem direkt
próbált-e kárt tenni magában, mint a nővérem, Amy… aki
nem úszta meg egy szimpla bokasérüléssel.
– Mondtam, hogy semmi bajom – közli, aztán felgyorsít,
amikor egy srác utánakiabál valamit abból az ablakból,
ahonnan az előbb lezuhant. – És most már kopj le!
Lenézek a bokájára, amit elrejt a magas sarkú csizma.
Nyilvánvalóan még mindig fáj neki, mert bármennyire
igyekszik sietni, továbbra sem nehezedik rá rendesen.
– Nem kéne erőltetned a lábad, ha fáj – figyelmeztetem. –
Azzal csak tovább rontasz a helyzeten.
A sarokra érve balra fordul, és az utcai lámpák fényében
végre jobban láthatom az arcát. Rádöbbenek, hogy ismerős
nekem valahonnan. Hosszú, fekete haja van, benne
ugyanolyan élénkvörös tincsekkel, mint amilyen színűre telt
ajkát pingálta. Bőrdzseki van rajta, alatta szűk fekete rucival,
a csizmája pedig – aminek az orrától mostanra dudor nőtt a
homlokomon – egészen combig ér hosszú lábán.
– Ácsi, mi ismerjük egymást – mondom, ahogy lelép a
járdáról, hogy átmenjen a túloldalra. – Nem?
– Mégis honnan kéne ismernem téged? – Hátrapillant rám
a válla fölött, és végigmér. Látom rajta, hogy igenis tudja, ki
vagyok: kiül az arcára a felismerés. Ugyanúgy, ahogy én is
szinte biztos, hogy ismerem őt.
A padkánál parkoló autók sora felé biceg, én pedig vele
tartok.
– Várjunk… Az egyetemen szoktalak látni… Együtt
járunk kémiára! – ugrik be végre. A lány közben benyúl a
bőrdzsekije zsebébe. – És azt hiszem… te vagy Callie
Lawrence szobatársa, nem? – mutatok rá. – Asszem…
Violetnek hívnak, igaz?
Nagyot sóhajt, és előhúzza a slusszkulcsát.
– Ja, te pedig Luke Price vagy. A sztoikusan
távolságtartó, ugyanakkor eléggé heves szoknyapecér és
focista, aki Kayden Owens szobatársa. – Megáll egy
viharvert Cadillacnél. – Jó, ismerjük egymást. És akkor mi
van? – Kezében a kulccsal a kocsiajtó zárja felé nyúl, de a
karja után kapok, hogy megállítsam.
– Hogyhogy „sztoikusan távolságtartó”? – kérdezem,
kissé sértetten. – Ez meg mi a szart akar jelenteni? – Már jó
néhányszor összefutottam a csajjal, de most beszélek vele
először. Callie többször említette, hogy a csaj eléggé heves,
amit most meg is tapasztalok. De rólam is ezt szokták
mondani az emberek, és bizony megvan az oka, hogy miért
vagyok ilyen. Egy sötét ok, amiről nem szeretek beszélni.
Kíváncsi vagyok, vajon Violet viselkedésének is megvan-e a
maga oka, vagy a csaj csak szimplán hülye picsa, és kész.
– Felőlem azt jelenti, amit akarsz. – Bedugja a kulcsot a
zárba, és kinyitja a kocsiajtót, aztán hátrasandít, majd rám
mered. – Most pedig volnál szíves elengedni a karomat?
Totál el is felejtettem, hogy megragadtam őt. Azonnal
eleresztem, és hátranézek, követem a tekintetét a szemközti
járdára. Egy srácot látok meg a túloldalon, aki felénk tart.
Amikor ismét Violetre pillantok, pánikot veszek észre a
szemében. De amint meglátja, hogy figyelem, elillan a
tekintetéből a félelem, és közöny veszi át a helyét.
 – Az a srác talán nem akar leszállni rólad? – kérdezem. –
Mert csak egy szavadba kerül, és szétrúghatom a seggét, ha
kell. – Grimaszt vágok, miközben felajánlom ezt, mert
általában, ha verekedni kezdek valakivel, nem igazán bírom
abbahagyni.
Egy igencsak feszült pillanatra Violet döbbentnek látszik,
de aztán ismét közömbös arckifejezésre vált.
– Tudok vigyázni magamra. – A fél lábára nehezedve
próbál beülni a kocsiba, esetlenül huppan le a volán mögé.
Megfogja a kormányt, és mély levegőt vesz, mielőtt felnéz
rám. – Figyu, bocs, hogy képen rúgtalak az előbb, amikor
rád zuhantam. – Óvatosan behúzza sérült lábát a kocsiba, és
felszisszen a fájdalomtól. – Nem volt szándékos.
A homlokomhoz emelem a kezem, érzem a növekvő
puklit.
– Nem nagy ügy – felelem. – De azért azt igencsak
szeretném tudni, hogyan… estél ki azon az ablakon. – Nem
vagyok biztos benne, hogy csak úgy kiesett. Lehetséges,
hogy magától ugrott ki. Meggondolatlanul vagy
szántszándékkal, ki tudja. Számtalan oka lehet az
ilyesminek.
– Nem kiestem… Kiugrottam. – Felbámul rám a kocsiból,
hűvös a tekintete. Ködös agyamat erőltetve próbálok
rájönni, pontosan hogyan néz rám, de végre sikerül
rájönnöm: teljesen szenvtelenül. Mintha semmit sem érezne,
és semmi sem érdekelné. Egy röpke másodpercre irigylem a
csajt.
Mielőtt bármi mást mondhatnék, a srácra pillant, aki már
az úttest felénél jár, és becsapja a kocsiajtót. Felbőg a motor,
és Violet padlógázzal hajt el. Úgy száguld, mint aki az életét
félti, én meg egyre csak azon agyalok, vajon mi a jó ég elől
menekülhet.
 2. fejezet

VIOLET

MÁR RÉG ALUDNOM KELLENE, de túlságosan izgatott vagyok az

elalváshoz. Holnap lesz a hatodik születésnapom, és alig várom, hogy
láthassam a sok-sok ajándékomat. Aputól már kaptam egyet, egy
nagyon aranyos, lila mackót, amin szép masni van. Apu azt
mondta, olyan különleges vagyok, hogy megkaphatom előre az egyik
ajándékomat, de a többire türelmesen várnom kell holnapig.
Késő éjszaka van, látom a holdat az ablakom előtt, úgy néz ki,
mint egy félig megevett süti. A csillagok úgy szikráznak, mint a
flitter a pizsamámon, és a szobám sarkában halványan dereng az
éjjeli lámpa. Ma ünnepeltük július negyedikét, és még mindig hallom
a petárdákat, amiket a szomszédok durrogtatnak.
Hanyatt fekszem az ágyon, és a sötétben világítás matricákat
bámulom a mennyezeten: van köztük szívecske formájú meg csillag
alakú is. Hiába hunyom le a szemem, így sem tudok elaludni. Végül
aztán úgy döntök, hogy inkább fölkelek, és lemegyek az alagsori
játszószobámba. Talán ha játszok egy kicsit, akkor nem fogok
egyfolytában arra gondolni, hogy milyen játékokat kapok holnap.
Fogom az új plüssmackómat, és kiveszem az éjjeliszekrényem
fiókjából a zseblámpámat. Lábujjhegyen osonok le a lépcsőn. A
földszintre érve megállok, kibámulok a nappali ablakán, amin át
látom az égen a tündöklő, piros és ezüst szikrák zuhatagát. Annyira
szép látvány, hogy le sem bírom venni róla a szemem, mozdulatlanul
állok a lépcső aljában. Miután a színes szikraeső véget ér, az alagsor
ajtaja felé fordulok, és kinyitom. Egy csomó gyerek fél az alagsortól,
de a miénk egyáltalán nem vészes. Apu még azt is megengedte, hogy
ráfessem a falra a kedvenc virágaimat, és idelent tarthatom minden
játékomat.
Nem gyújtom fel a villanyt, hanem a zseblámpával világítok, mert
ilyen későn már nem lenne szabad fölkelnem. A hold és a petárdák
amúgy is beragyognak az ablakokon. Miután bekapcsolom a
zseblámpámat, leszökdécselek a lépcsőn az alagsorba, ahol a falak
mentén feltornyozva állnak a játékaimmal teli dobozok. A sarokban
egy kényelmes szék is van, a könyvespolc mellett, amin alig fér el a
rengeteg sok mesekönyvem. Mindenféléről imádok olvasni:
hercegnőkről, szörnyekről, varázslatos királyságokról… Egyszer
megkérdeztem aput, hogy a valóságban is léteznek-e olyan dolgok,
mint a mesében, és azt válaszolta, még szép: azt mondta, gondoljak
csak bele, milyen unalmas lenne az élet, ha a tündérmesék nem
volnának titokban igazak.
Odamegyek a könyvespolchoz, úgy döntök, hogy olvasok egy
kicsit, mert az talán segít majd elaludnom. De sehol sem találom a
polcon a kedvenc mesémet, úgyhogy bemegyek a szomszédos kis
raktárba, ahol halomban áll még egy csomó könyv. Apu is imád
olvasni, és olyan sok könyvünk van, hogy már nem férünk el tőlük a
házban. Legalábbis anyu mindig ezt mondja.
Lerakom a plüssmackómat a padlóra, és rávilágítok a
zseblámpával az első halom kötetre, amit meglátok. De azok mind
apu könyvei, úgyhogy a következő halomhoz megyek, letérdelek
mellette, és a címeket olvasgatom. Végre megtalálom a kedvencemet,
de épp, ahogy kihúzom a halomból, zajt hallok a játszószobámból.
Mintha kaparászás vagy karmolászás lenne, és rögtön arra
gondolok, hogy talán egy szörnyeteg az, vagy egy sárkány, vagy
valami más, aminek nagy karma van. Kicsit remeg a kezem, ahogy
felállok, és visszafordulok az ajtó felé. Amikor újra belépek a
játszószobámba, megcsapja az arcomat a szél. Körbevilágítok a
zseblámpával, és észreveszem, hogy nyitva van az egyik ablak. Nem
értem, miért. Én nem nyitottam ki, és nem hinném, hogy már nyitva
lett volna, amikor lejöttem ide. Mi van, ha tényleg egy szörny jött
be?
Megint bevilágítom a zseblámpával a játékaimat, miközben a
könyvespolc felé indulok. Aztán a fény egyszer csak valami furcsára
siklik… egy magas alakra. Hangokat hallok. Nem úgy hangzik,
mintha egy szörnyeteg morgása lenne, hanem csak szimpla emberi
beszéd. De végül kiderül, hogy mégis szörnyetegek vannak a
házunkban.
Iszonyatos, borzalmas szörnyek.

Levegő után kapkodva riadok fel, görcsösen markolom a

takarómat, kalapál a szívem, a tüdőm kétségbeesetten
próbál oxigénhez jutni, miközben magamhoz szorítom a
plüssmackómat. Úgy érzem, mintha fulladoznék, és egy
pillanatra tényleg azt hiszem, hogy víz alá kerültem.
Minden reggel így ébredek, már tizenhárom hosszú éve.
Régebben hangosan ziháltam-hörögtem ilyenkor, de
hozzá kellett szoknom, hogy halkabb legyek, mivel most
már szobatársam van. Kinyitom a szemem, hunyorgok a
napfényben, még mindig akadozik a lélegzetem. Gyorsan
hasra fordulok, és a párnába temetem a fejem, elnyomom
magamban a félelmet meg a pánikot. Mindkét kezemmel a
takarót szorongatom, nyugtatgatom magam, hogy nem
fulladozom, csak olyan érzés. Hogy szörnyek nem léteznek.
Hogy azok csak emberek voltak. Borzalmas, rossz emberek,
akik iszonyatos rémséget műveltek, és azóta sem kapták el
őket. Soha nem kellett megfizetniük a tetteikért. Egyszerűen
élhették tovább az életüket, leplezve ördögi agyarukat és
karmukat, én viszont magamra maradtam a világban.
Reszketegen lélegzem ki-be, amíg az arcomba nem
szökik a vér, és már nem érzek mást, csak az öblítő illatát a
párnán. Az oldalamra fordulok, a fal felé, és félrelököm a
medvémet. Érzem, hogy Callie, a szobatársam is ébren van,
és nem akarom látni, ahogy engem bámul. Bekapcsolja a
rádiót, valami csaj éppen egy lírai számot nyomat nagy
drámaian. Ez nem igazán az én ízlésemhez passzoló zene.
Én a durvább fajtát szeretem, ami túlharsogja a
gondolataimat, és kitölti a szívem ürességét. De
tulajdonképpen ennek is egész megnyugtató a lágy ritmusa,
az igaz.
Csak fekszem ott, fejemet a párnára ejtve, a falat bámulva,
és próbálom eldönteni, érdemes-e egyáltalán
megmozdulnom ma, vagy sem. Úgy érzem magam, mint
akin áthajtott egy teherautó: mintha minden végtagom ki
lenne ficamodva, és minden egyes szervem szét volna
zúzódva. De valójában szinte biztos vagyok benne, hogy
nincs komoly bajom, csak a bokám sérült meg. Múlt éjjel
annyira meg volt dagadva, hogy alig tudtam levenni a
csizmámat. Nagyon bénán landoltam, amikor kiugrottam az
ablakon, és megesküdnék, hogy hallottam, amint
megreccsent a lábam. De ez van, nem tehetek semmit. Eszem
ágában sincs elmenni az egyetemi diákközpont klinikájára,
és valami béna segédasszisztensre bízni magam, rendes
doktorhoz meg végképp nem fordulhatok. Nincs rá pénzem,
és nem akarom még nagyobb adósságba verni magam, mint
amekkorában már így is vagyok a tandíj miatt. Utálok
bármivel is tartozni másoknak. Attól függővé válok tőlük, és
az ilyen függésnek csakis rossz vége lehet. Viszont nagy
szívás lesz, hogy így kell majd dolgozni mennem:
részmunkaidőben felszolgálok a Holdfény étteremben.
Egy kicsivel később Callie kikapcsolja a zenét, majd
hallom, ahogy járkál a szobában, a papírjai között válogat,
fiókokat nyit ki és csuk be. Aztán csend lesz.
– Violet… – szólal meg, engem pedig elönt a feszültség.
Amikor beköltöztünk a szobánkba, amolyan kimondatlan
egyezséget kötöttünk, miszerint nem szólunk egymáshoz,
hacsak nem feltétlenül muszáj, ezért fura, hogy most
hozzám beszél. Amúgy szerintem Callie prostinak hisz
engem, vagy legalábbis ordas nagy ribancnak, mivel
kitaláltam azt a szabályt, hogy olyankor, ha piros sálat kötök
a kilincsre, nem jöhet be a szobába. Igazából nem szexelni
szoktam idebent, hanem dílerkedni, de ezt Callie-nek nem
kell tudnia. Jobb, ha egyszerűen ribancnak hisz, pedig
valójában még a szüzességemet sem veszítettem el.
Meg se moccanok, még akkor sem, amikor hallom, hogy
odalép az ágyamhoz. Remélem, hogy feladja, és lelép. Nem
mintha utálnám őt, vagy ilyesmi. Ami azt illeti, Callie
kevésbé megy az agyamra, mint a legtöbb ember, de csak
azért, mert nagyon keveset beszél. És kérni se igazán szokott
tőlem semmit, még azt sem, hogy engedjem át neki a szobát,
habár azt néha magamtól megteszem, mert nem akarom
újból rajtakapni őt a focista pasijával. Ezek ketten túlzottan
odavannak egymásért.
Végre elmegy, és becsukja maga mögött az ajtót, én pedig
olyan hangosan szuszogva lélegezhetek, ahogy csak akarok.
A másik oldalamra fordulok, felszisszenek, ahogy fájdalom
hasít a bokámba. Basszus, ez szar, de túlélem. Sokkal
rosszabb is lehetett volna… és szinte sajnálom, hogy nem
volt az. Majdhogynem azt kívánom, bárcsak egy kicsit
veszélyesebb lett volna a szitu, például, ha közelebb
landolok a kerítéshez, ahelyett, hogy homlokon rúgom azt a
focistát. Remélem, hogy nem tettem komoly kárt a fejében.
Elég erősen rúgtam bele, bár nem szándékosan. Általában,
ha megrúgok egy pasit, jó okom van rá, de ezúttal a csávó
egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen. Vagy ez talán
inkább rám vonatkozik.
 Az asztalon álló vekkerre nézek, és rádöbbenek, hogy
későbbre jár, mint gondoltam. Hamarosan kezdődik a
kémia-előadásom. Muszáj felkelnem, csipkednem kell
magam. Lassan, óvatosan felülök, minden izmom sajogva
tiltakozik. Még mindig az a ruha van rajtam, amit tegnap
este vettem fel, mert mire visszaértem a koleszba, már ahhoz
sem maradt erőm, hogy átöltözzek pizsamába. Az anyagból
árad a cigi és a pia szaga, mint mindig, ha buliba megyek,
akárhol tartják is. A partizás bűze minden egyes alkalommal
beeszi magát a ruhámba, a pórusaimba. Le kéne
zuhanyoznom, de nincs rá időm.
Lecsúsztatom a lábamat az ágyról, és grimaszolok, mert a
bokám gyötrelmesen lüktet. Az egész lábfejem rémesen néz
ki, mostanra kétszer olyan duzzadt lett, mint tegnap éjjel
volt, és kékeslila árnyalatot öltött. De tudom, hogy
kénytelen leszek kibírni. Lehunyom a szemem, és felállok az
ágyról, a lehető legkevésbé terhelve a jobb lábamat.
– Azt a kurva… – szentségelek, ahogy az egész lábamat
átjárja a fájdalom, és visszarogyok az ágyra. Néhányszor
beszívom-kifújom a levegőt, azután teszek még egy próbát,
de a kín egyszerűen elviselhetetlen. Igyekszem nem
kiakadni, de nem hagyhatom ki ezt az előadást. Most az
egyszer megpróbálok elérni valamit: a lehető legjobban
akarok teljesíteni az egyetemen, hogy előbb-utóbb
kezdhessek végre valamit az életemmel, ahelyett, hogy csak
csellengek összevissza, és a határaimat feszegetem. Egész
félévben sikerült bejárnom az összes órámra, márpedig
valószínűleg ez a leghosszabb időtartam, amit kisgyerek
korom óta egy helyen töltöttem, leszámítva azt, amikor
Prestonnál laktam. Ez számomra csúcsteljesítmény, és
bizony olyanból nem sokat sikerült összehoznom eddigi
életemben – már ha nem számítjuk a rekordmennyiségű
verekedést, amibe belekeveredtem, vagy nevelőszülőt, aki
lepasszolt.
 Összeszedem minden erőmet, és rákényszeríteni magam,
hogy újból próbálkozzak. Az ágyra támaszkodva feltolom
magam, nagy nehezen talpra állok, és kinyújtom a lábam. A
fogam között szűröm a levegőt, ahogy a fájdalmat legyűrve
megőrzöm az egyensúlyomat, és a szekrényhez bicegek.
Csak szép lassan, egyik lábamat a másik után téve. Menni
fog ez.
Már épp nyúlnék a bakancsomért, de meggondolom
magam, és inkább az egyik félcipőm mellett döntök.
Bedugom az ép lábamat a balba, aztán a szekrénynek
támaszkodva megpróbálom beleügyeskedni a cipőbe a
sérült jobbomat, bármennyire fáj is. De hiába, a lábfejem
annyira feldagadt, hogy egyszerűen nem megy bele.
Hagyom a cipőt, felkapom a könyveimet az asztalról, és
befújom magam dezodorral. Az ujjaimat fésűként használva
kibogozom a tincseimet, és kontyba fogom a hajamat a
tarkómnál. Néztem már ki sokkal rosszabbul is annál, mint
hogy az előző napi szerkómban meg fél pár cipőben legyek
– egyszer például a pólómat egy konzervre meg egy
bicskára cseréltem, amikor egy rövid ideig átmenetileg az
utcán éltem: egy darabig kénytelen voltam egy szál fura
csőtop melltartóban császkálni.
Az ajtóhoz bicegek, és kinyitom, megkönnyebbülök,
amikor sikerül kijutnom a folyosóra. Most már csak a liftig
kéne elvergődnöm valahogy, és minden rendben is lenne. A
lehető leginkább az ép lábamra nehezedek, lassan araszolok
a folyosón a lift felé, ügyet sem vetek az engem bámuló,
sutyorgó emberekre, akik mellett elmegyek. Ujjongok
magamban, amikor sikerül elérnem, és lemegyek vele a
földszintre.
Nagy küszködve és a falnak támaszkodva végre sikerül
kijutnom a McIntyre koleszból, ami a Wyomingi Egyetem
elsőéveseinek ad otthont. A karórámra nézek, miközben
fájdalmasan húzom magam után a jobb lábamat a járdán, és
látom, hogy most már biztos el fogok késni.
Igyekszem nem kiakadni, és jobban megerőltetem a
sérült bokámat, hogy gyorsíthassak. Azt hajtogatom
magamnak, hogy simán kibírom ezt, hiszen kemény csaj
vagyok. De aztán belelépek egy kis lyukba a gyepen, és a
bokám megbicsaklik.
Oldalra tántorodom, és elejtem a könyveimet.
– A francba! – kiáltom, és egy közeli fának támaszkodom,
miközben a fájdalom szétsugárzik a lábamban.
A környező járdákon fel-alá siető emberek úgy bámulnak
rám, mint egy elmebajosra, és egy pillanatra mintha megint
Amelia garázsában lennék, Jennifer és a haverjai között.
Utálom, hogy már a puszta emléke is így hat rám. Élesen
belém mar. Senkinek érzem magam tőle. Már nem vagyok
az a kislány. Erős vagyok, meg tudom védeni magam,
megtörhetetlen lettem. Az emlékek azonban nem hagynak
nyugtot nekem, áttörik a védelmemet. Legszívesebben
rohannék az egyetlen dologért, ami segít elnyomni ezt a
szörnyű érzést: lehetővé teszi, hogy jó mélyen magamba
fojtsam, elnémítsam és elzárjam az érzelmeimet. Ám ahhoz,
hogy hozzájuthassak ehhez, előbb meg kéne mozdulnom.
Picsába!
– Elég már ebből, Violet! – motyogom magamnak, és
kiver a víz a megerőltetéstől. – Ne hagyd magad! Kitartás!
Ellököm magamat a fától, de csak egy pillanatra, mert
azonnal neki kell támaszkodnom újra. A fejemet csóválom,
és a fának rogyok. Bosszús vagyok, leginkább saját
magamra. Nem fogok eljutni az előadásra, és fojtogat a
pánik, ahogy megrohan a csalódottság önmagammal
szemben. Muszáj valahogy megoldást találnom… Muszáj
megszabadulnom az érzelmek rám zúduló árjától. Most
azonnal.
Körülnézek a fák által beárnyékolt gyepen, hátha találok
valamit, ami elterelheti a figyelmemet a bennem háborgó
érzésekről. Egy csapat srác velem szemben éppen frizbizik.
Beszólhatnék nekik, hogy verekedést kezdeményezzek:
meglátjuk, ki tudom-e provokálni, hogy megüssenek egy
csajt. Habár a bunyózás messze nem a legjobb megoldás,
mert manapság már alig vált ki belőlem adrenalint. Vagy
esetleg összeverekedhetnék azzal a suttyóval az egyik
közeli fánál, aki lesifotósnak képzeli magát: lelkesen
kattintgatja rám a fényképezőgépét, az éles vakuja még
ilyen távolságból is vakító.
Előrehajolok, hunyorgok, hogy jobban megnézzem
magamnak. Legutóbb akkor fotózgattak így engem, miután
meghaltak a szüleim, és az ország minden rohadt riportere
le akarta kapni a kislányt, aki túlélte a családja
lemészárlását. De annak már sok-sok éve, és mintha rég nem
érdekelne senkit az ügy.
Minél tovább bámulom a csávót, annál távolabb hátrál
tőlem a fák között, de továbbra is sorra lövi a képeket,
úgyhogy elkezdek felé araszolni, fenyegető képet vágva.
– Hát, te aztán jó szarul nézel ki – szólal meg valaki
mellettem, mire megdermedek. – Látom, nem fogadtad meg
a tanácsomat, hogy ne erőltesd a szerencsétlen bokádat.
Luke Price bukkan fel a támasztékomul szolgáló fa
árnyékában. Sokszor láttam már őt itt, az egyetemen – arról
nem is beszélve, hogy tegnap este ugyebár pofán rúgtam –,
de nem igazán ismerem. Csak annyit tudok róla, amennyit a
múlt éjjel közöltem vele, meg azt, hogy tényleg irtó
hevesnek tűnik mindig. Fekete póló van rajta, az alján kis
lyukkal, ahogy a farmerján is jó néhány apró szakadás
látszik. Rövidre nyírt, barna haja van, és szintén barna szeme
olyan tüzes tekintetű, hogy rögtön elképzelem őt bunyó
közben vagy bokszolóként, vagy ilyesmi. De amennyire
tudom, szimplán focista, csak egy újabb sportoló díszpinty,
aki valószínűleg apuci nyomdokaiban jár.
Fölemeli a kezét, és megdörgöli a homlokán a puklit,
amit a csizmám hagyott rajta. Észreveszem, hogy bőrpánt
van a csuklóján, rajta a „megváltás” szóval. Kíváncsi
vagyok, vajon mit jelenthet ez a számára. Talán
megmenekült valamitől?
– Nézzenek oda, csak nem Mr. Sztoikusan Távolságtartó,
személyesen? – Igyekszem közönyösen megszólalni, de a
lábamat hasogató fájdalom és a szorongás feszültté teszi a
hangomat. Megint az önjelölt lesifotós felé pillantok, ám az a
kis suttyó mostanra eltűnt. A fejemet csóválom, aztán
megint Luke-ra nézek, igyekszem előadni a normális,
szenvtelen Violetet, aki mindig lenni szeretnék. – Bakker, te
aztán tudod, hogyan vegyél le egy lányt a lábáról –
ironizálok csípősen.
Megfejthetetlen arckifejezéssel méreget.
– Ki mondta, hogy le akarlak venni a lábadról?
Nem tudom, hogy a srác nyomulós baromarc vagy csak
szimplán baromarc – de akárhogy is, nem óhajtok tovább
csevegni vele. Amúgy is muszáj lehiggadnom. Mély levegőt
veszek, és lassan kifújom, miközben csoszogni kezdek előre,
ám szinte rögtön meg is dermedek, mert iszonyatos
fájdalom árad szét a bokámból, és kis híján orra bukom.
– Baszki! – Luke elém ugrik, és a karját nyújtja. – Hadd
segítsek!
Ellököm a kezét, és tántorogva visszahátrálok a fához.
– Boldogulok. Nem kell a segítséged.
Leereszkedő kétkedéssel mered rám.
– Ja, azt látom.
– Csak pihenek pár percet, és totál rendbe jövök –
makacskodom, olyan magabiztosságot színlelve, amit
egyáltalán nem érzek. Alapvetően feladtam a reményt, hogy
el tudjak menni a mai előadásra, és a szorongásom csak
egyre erősödik. Most az lenne az ideális, ha
visszavánszorognék a koleszba, és megoldanám a
problémát az egyetlen hatékony módon, amit ismerek.
 Luke karba teszi a kezét, szálkás izmai megfeszülnek, és
összeszorítja a száját, ezzel vagy a bosszúságát akarja
leplezni, vagy a derültségét. Őszintén nem tudom
megállapítani, milyen reakciót váltok ki belőle, csak annyi
biztos, hogy az heves.
– Hová próbálsz elkecmeregni?
– Én nem próbálok elkecmeregni sehova. – A durva fakéregre
nyomom a tenyeremet. – Órára megyek.
Felvonja a szemöldökét.
– A kémia-előadásunkra?
– Talált, süllyedt – válaszolom. – Arra, amin kötelező a
megjelenés, és ha jól tudom, ez alól te sem vagy kivétel.
– Ja, pont oda indultam, már így is késésben vagyok. – A
járdára pillant, aztán megint rám szegezi a tekintetét. – És
most temiattad még jobban el fogok késni.
– Senki se mondta, hogy le kell állnod dumálni velem. –
Kihúzom magam, és felkészülök rá, hogy emelt fővel
vonuljak át az udvaron, megmutatva, hogy igenis maradt
még bennem méltóság, habár tudom, hogy nem fogok
messzire jutni. De nem is kell, hiszen elég lesz csak addig
tettetnem, amíg Luke el nem megy.
Öt csodás, méltóságteljes lépést sikerül megtennem,
mielőtt összecsuklik a lábam. Ekkor pedig Luke megfoszt
minden maradék méltóságomtól azzal, hogy odarohan
hozzám, és izmos karjával elkap. Habár ez sokkal jobb,
mintha elvágódtam volna a gyepen, további kárt téve
magamban, én mégis inkább azt választanám, mint hogy a
büszkeségem ilyen csorbát szenvedjen.
– Mit művelsz? – A cipőm meg-megcsúszik a füvön,
ahogy próbálok lábra állni. – Mondtam, hogy boldogulok!
– Bocs, de ez nyilvánvalóan nem igaz – válaszolja
egyszerűen, és átfog, hogy segítsen fölegyenesednem.
Amikor az egyik keze végigsiklik az oldalamon, és a
derekamnál megáll, legszívesebben ellökném magamtól, de
aztán rájövök, hogy csak meg akar támasztani. Nem is
tudom, mit tegyek. Sose szoktam segítséget kérni – már rég
nem vagyok olyan gyenge –, de tulajdonképpen most nem
is kértem Luke segítségét. Önként, csak úgy magától segít
nekem, ami egészen más. Legalábbis erről igyekszem
győzködni magam, hogy elviselhetőbbé tegyem ezt a
helyzetet. Egyébként is, a srác egész jó figyelemelterelésként
szolgál az érzelmekkel szemben, amik kavarogtak bennem,
mielőtt ő felbukkant. Most már kezdek lehiggadni, lassan
elcsitul bennem a háborgás. Senki más nem hatott még így
rám, kivéve talán Prestont és a volt feleségét, azaz a volt
nevelőanyámat, Kelley-t, de az ő esetükben is csak nagyon
ritkán fordult elő ilyen.
– Na, akkor hagyod, hogy visszakísérjelek a koleszba,
vagy sem? – Ujjai határozottan, de finoman fogják az
oldalamat.
Némi hezitálás után a vállára teszem a kezemet, hogy
még kevésbé kelljen a sérült lábamra nehezednem.
– Nem, viszont azt hagyom, hogy elkísérj az előadásra. –
Megérzem az illatát: kölni, szappan és némi tequila.
Tátott szájjal mered rám.
– De hát fel kell polcolnod a lábadat!
– Nem, órára kell mennem – vitatkozom, és igyekszem
visszafojtani a lélegzetem, mert a kölnijének isteni az illata.
– Nagyon fontos.
– Miért? Egyetlen előadást simán kihagyhatsz.
– Én soha nem hagyok ki egyetlenegy órát sem.
Semmilyet, semmiért.
Luke a tekintetemet fürkészi, a jó ég tudja, mit keres
benne, talán az épelméjűség leghalványabb jelét, de végül
feladja, és bólint.
– Hát jó, Miss Violet… – Várja, hogy megmondjam a
vezetéknevem, de én némán csóválom a fejemet. Nem
szeretem kimondani az igazi családnevemet, mert arra
emlékeztet, hogy én vagyok az utolsó élő személy, aki
viseli. Közölhetném vele a felvett vezetéknevemet, viszont
azt sem igazán szeretem megadni, mert azzal mintha
felkínálnám valakinek a lehetőséget, hogy megismerjen. –
Oké, Miss Violet Anonim, irány az előadás!
Így hát most, tizenhárom hosszú év után először, valaki
tényleg segít nekem. És az a legfurább, hogy önként teszi.

LUKE

Elkísérem Violetet az előadásra, hadd nehezedjen rám,

amennyire hajlandó – habár láthatóan totálisan
megmakacsolta magát, hogy csak a lehető legkevesebb
segítséget fogadja el tőlem. Inkább továbbra is erőlteti a
lábát, pedig nagyon nem kéne. Iszonyúan néz ki a bokája,
tiszta lila meg kék, és úgy meg van dagadva az egész
lábfeje, hogy a csaj még cipőt se bírt húzni rá. Komolyan
mondom, legszívesebben felkapnám őt, hogy egyáltalán ne
terhelje a bokáját, ráadásul akkor haladhatnánk az én
tempómban, nem kéne így vánszorognunk. De látom
Violeten, hogy esze ágában sem lenne beleegyezni
ilyesmibe, és őszintén szólva, azért nem vagyok én annyira
lovagias. Ha a szokásos formámat hoznám, akkor
egyszerűen otthagytam volna őt annál a fánál.
Tök véletlen volt, hogy egyáltalán összefutottam vele. Ma
reggel a kelleténél több kupica tequilát hajtottam fel, ezért
nem volt elég tiszta a fejem ahhoz, hogy kocsiba üljek.
Szóval gyalog indultam az előadásra, és úgy alakult, hogy
pont annál a fánál haladtam el, aminek Violet támaszkodott.
Láthatóan nem volt jól, és hirtelen nem bírtam másra
gondolni, csak az ablakon kizuhanó alakra… a tetőről
leugró nővéremre… Mire észbe kaptam, már oda is léptem
hozzá.
Késve érkezünk az előadásra, amitől Violet ki van
akadva. Pedig nem tűnik olyan embernek, akit
különösebben érdekelne a pontosság vagy a jó átlag, bár az
is igaz, hogy rólam se hinné ezt senki. Mégis muszáj
gondosan kézben tartanom az egész életemet, beleértve a
jegyeimet is. Ez a mániákus irányítási kényszer már jó korán
kialakult bennem, mert csak így tudtam szembeszállni a
kontroll teljes hiányával, amit odahaza kellett megélnem.
Kíváncsi vagyok, Violetnél mi lehet a dolog oka.
Nem mellé ülök le a teremben, nemcsak azért, mert nem
akarok a megszállottjának tűnni, vagy ilyesmi, hanem azért
se, mivel nincs körülötte egyetlen üres hely sem. Jó néhány
sorral mögötte foglalok helyet, és igyekszem az előadásra
összpontosítani, nem pedig Violetre… de nem könnyű.
Tegnap éjjel sokat gondoltam rá, még a részegség
kábulatában is – amitől teljesen értelmetlenné vált az egész
lerészegedésem. De a csaj nem adott rá semmiféle
magyarázatot, hogy miért ugrott ki az ablakon. Szeretném
azt hinni, hogy nem próbált véget vetni az életének, ám
tudva, amit tudok – tudva, mi történt Amyvel –, egyszerűen
nem bírok nem azon agyalni, vajon miért ugrott.
Úgyhogy egyre csak figyelem őt, és próbálom megérteni.
Elképesztően makacs – ennyit már biztosan tudok róla –,
például még most sem hajlandó egy kicsit kényelmesebben
elhelyezkedni, netán megtámasztani a bokáját. De nem ám,
inkább szép egyenesen ül a széken, mindkét lábával a pad
alatt, mintha nem lenne semmi baja. Azt hiszem, végre
találtam valakit, aki talán felveheti velem a versenyt
fafejűségben. Pedig ezen a téren verhetetlen vagyok tizenhat
éves korom óta, amikor is eldöntöttem, hogy többé nem
bízom az emberekben, és csakis azt teszem, amit én akarok.
Egész gyerekkoromban mindenkinek megadtam mindent,
amit csak akart tőlem, de amikor végre betöltöttem a
tizenhatot, és megszereztem a jogsit, egyszeriben szabadon
oda mehettem, ahová akartam, amikor csak akartam. Egyik
pillanatról a másikra már nem számított, van-e velem valaki.
Egyedül is boldogulhattam, és csak ez érdekelt. Többé senki
sem parancsolgathatott nekem vagy irányítgathatott engem,
és persze gondosan ügyelek rá, hogy ez így is maradjon.
Violetről is igencsak hasonló a benyomásom. Nem
ismerek még egy embert, aki ennyire elszánt lenne, hogy
mindent egyedül csináljon. De persze eszem ágában sincs
megkérdezni tőle, miért van ez így. Már azért is csúnyán
nézett rám, mert a vezetékneve felől mertem érdeklődni, és
valószínűleg szétrúgná a seggemet, ha bármilyen személyes
jellegű kérdést tennék föl neki. Habár egész izgisnek
találom a lehetőséget, hogy megpróbálja szétrúgni a
seggemet. Pedig általában nem jön be nekem az ilyesmi. A
könnyű, szimpla szitukat szeretem, mert gyerekként bőven
elég bonyolult volt az életem. De valamiért egyre jobban
tetszik a gondolat, hogy Violet egy igazi kihívás. És az is
igaz, hogy engem még soha senki nem tett igazán próbára:
mindenkit elriaszt a hevesség látszata, amit direkt keltek
magamról.
Látom, hogy Violet is próbál keménynek tűnni, de hiába
hangsúlyozza ezt az orrában csillogó piercinggel, a vörösre
csíkozott hajával meg a nyaka hátuljára tetovált sárkánnyal,
akkor is kibaszottul gyönyörű a csaj, úgy, ahogy van – pedig
még mindig a tegnap esti ruciját viseli, nem sminkelte ki
magát, és a frizurája szedett-vedett. Ráadásul amúgy sem
elég izmos ahhoz, hogy komoly kárt tehessen bennem:
hosszú és vékony karjával meg lábával jobban tenné, ha
belém csimpaszkodna, mint ha el akarná látni a bajomat.
Megnyalom az ajkam, ahogy elképzelem őt, amint
átkulcsol a karjával-lábával, miközben ráfekszem, és mélyen
beléhatolok. Fölkeltette a kíváncsiságomat, kedvem volna
tényleg kipróbálni, milyen lehet egy efféle lánnyal, és
komolyan fontolgatom, hogy egy időre távol tartom magam
az olyan felszínes ribiktől, akiket tizenhat éves korom óta
döngetek.
Épp ezen jár az agyam, amikor Violet egyszer csak lazán
hátrapillant a válla fölött. Nyilvánvaló, hogy engem próbál
diszkréten meglesni, de mivel én eleve őt nézem, azonnal
találkozik a pillantásunk. Egy kicsit hunyorít, mintha
morcos képet készülne vágni, ám végül inkább öntelten
mered rám, mintha tudná, hogy egész addig őt figyeltem.
Nem igazán tudom, hogyan reagáljak erre, mivel általában
én vagyok az öntelt fél. Bepipulok magamra, úgy döntök,
most már legfőbb ideje lekattannom a csajról, hiszen szinte
semmit sem tudok róla, azon kívül, hogy szeret ablakokon
kiugrálni, és utálja, ha valaki segíteni próbál neki.
Elkezdek jegyzetelni, és közben rendezni próbálom
zavaros gondolataimat is. Részegen el tudom viselni a
káoszt, mivel az alkohol mámorán át nem érzékelem, jelen
pillanatban viszont túlságosan józan vagyok ahhoz, hogy
megbirkózzak egy lánnyal, aki szó szerint az égből pottyant
az életembe.
Az óra hátralévő részében az előadásra koncentrálok, és
amikor véget ér, komolyan fontolgatom, hogy egyszerűen itt
hagyom Violetet, hadd boldoguljon egyedül. De mikor
elmegyek mellette, észreveszem, hogy a bokáját bámulja, a
könyveit szorongatva és a homlokát ráncolva. Igaz, már
évek óta csak magammal törődöm, azonban újra felvillan
előttem az ablakból kizuhanó alak – akár esett, akár ugrott,
az most mindegy –, és azon kapom magam, hogy
megtorpanok a lány padja mellett. Behajlítom a karomat, és
odatartom neki a könyökömet, rábízom, hogy
belekapaszkodik-e, vagy sem. Felnéz rám, és most először
láthatom zöld szemét rendesen, nappali fényben. Őrületesen
nagy és gyönyörű szempár, hosszú, fekete pillák keretezik,
de valami hiányzik ebből a tekintetből. Az érzelem.
Általában, ha belenézek valaki szemébe, egész jó képet
tudok kapni az illető érzéseiről, de Violet tekintete semmit
sem árul el, mintha napszemüveg mögé rejtőzne.
Megfogja a karomat, és rám támaszkodva talpra
kecmereg. Miután sikerül megállnia a lábán, és a vállamba
kapaszkodik, átfogom a derekát, ujjaimat a derekára
simítom. Érzem, ahogy megfeszülnek az izmai, az
arckifejezése viszont szenvtelen marad. Nekem dől, haja az
arcomat súrolja, és szép lassan elhagyjuk az előadótermet.
Nem szólunk egymáshoz, miközben elindulunk a zsúfolt
folyosón, óvatosan kerülgetve az embereket. Eleinte azt
hiszem, hogy azért hallgatunk, mert egyikünknek se jut
eszébe semmi, amit mondhatna a másiknak, de aztán a
némaságunkból valamiféle kihívás, makacssági verseny
lesz, legalábbis a részemről. Ha én szólalok meg elsőnek,
veszítek. Ha Violet töri meg a csendet, akkor nyerek.
Kilépünk az épület kapuján, és átvágunk az udvaron.
Április vége van, süt a nap, és egy kicsit hűvös ugyan az
idő, de még dzseki nélkül is tűrhető. Még néhány hét, és
véget ér a félév. Akkor aztán mindenki hazamegy. Én
viszont megpróbálom valahogy megúszni a dolgot. Annak
még a puszta gondolata is kibaszottul elviselhetetlen, hogy
haza kelljen mennem anyámhoz. Ami meg apámat illeti…
Ő jelenleg más dolgokkal van elfoglalva, például az
esküvőjét szervezi. Egyébként is, összvissz kábé nyolcszor
találkoztam vele, mióta elhagyott minket anyámmal,
ráadásul annak a fele idén volt. Feldühít az ötlet, hogy meg
kelljen kérnem, hadd lakjak nála a nyáron, mert nem akarok
a segítségére szorulni. Itt akarok maradni Laramie-ben,
egyedül. Vállalhatnék valami állást, most, hogy véget ért a
fociszezon, de baromira nem szoktam jól kijönni az
emberekkel, mert áItalában a frászt hozom rájuk, márpedig
így rohadt nehéz melót szerezni. Ráadásul szobát is kéne
bérelnem valahol a kolesz helyett, hacsak nem iratkozom be
pár nyári kurzusra az egyetemen. Nagyon rám férne a
szünet, viszont ahhoz, hogy bárhol is kéglit vehessek ki,
mindenképpen lakótársra lenne szükségem, de Kayden
egész nyáron Callie-vel lesz. Rajtuk kívül nem igazán
vannak barátaim, legfeljebb a srácok a focicsapatból,
csakhogy őszintén szólva közülük egy sincs, akivel szívesen
laknék együtt. Még Kaydennel is alig bírom ki összezárva,
pedig gyerekkorunk óta ő a legjobb haverom. Esetleg
szerencsejátékozhatnék egy kicsit, vállalhatnék némi
komolyabb kockázatot, hátha jó nagyot nyerek rajta; de
mióta márciusban csúnyán veszítettem egy kártyapartin,
nincs elég lóvém, hogy beszálljak egy igazán kecsegtető
menetbe. Legfeljebb akkor, ha minden maradék pénzemet
fölteszem, és szívem szerint akár meg is lépném ezt, mert
annyira hiányzik a diadal íze: az, ahogy addig csalok-
ügyeskedek, amíg mindenkit le nem győzök. Ebben nagyon
jó vagyok, legalábbis általában, hacsak el nem ejtem az
eldugott kártyámat, mint a márciusi partin.
Az út hátralévő része Violettel érdekesen telik. Hol
lekezelően, hol kíváncsian pillant rám. Úgy érzem, mondani
akar valamit, mégse szólal meg, és minél tovább hallgat,
annál jobban megőrjít vele. Miután beszállunk a liftbe a
koleszában, és becsukódik az ajtó, Violet megköszörüli a
torkát, mintha végre meg akarna szólalni. A szeme sarkából
rám sandít, én pedig oldalra biccentem a fejem, várom, hogy
kibökje az első szót. Ehelyett azonban újabb pökhendi
pillantást vet rám, és már megint nem tudom, mit kezdjek
ezzel az öntelt viselkedésével. Kis híján feladom, már a
nyelvem hegyén van, hogy megkérdezzem, mégis miért
bámul így. Pedig ezzel elveszíteném a néma
versengésünket. Hagynám, hogy győzzön. Hagynám, hogy
ő diktáljon. Totál kiakasztott, és átkozom magam, amiért
nem nyomtam be több felest ma reggel, mielőtt kitettem
volna a lábam a szobámból.
 Egy röpke másodpercre komolyan fontolóra veszem,
hogy a vészjelzőt megnyomva leállítom a liftet, aztán a
falhoz nyomom a csajt, vadul megcsókolom, majd amint a
felvonó továbbindul, és megáll az emeletén, elengedem őt,
kiszállok, szó nélkül itt hagyom. Akkor némileg
visszanyerném az irányítást, és újra nyeregben érezhetném
magam.
De meg sem moccanok, a lift fennakadás nélkül halad
fölfelé. Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy nem
bírnám ezt tenni Violettel, de halvány fogalmam sincs,
miért. Teljesen összezavart, és nem tudom, mit tehetnék, így
hát a tükörképemet bámulom a fényes acélajtón, amíg föl
nem érünk az emeletére. Amikor kinyílik az ajtó,
fellélegzem, irtóra megkönnyebbülök, amiért fura, néma
utazásunk a végéhez közeledik.
Ahogy a folyosón araszolva már majdnem Violet
szobájához érünk, észreveszem Kaydent meg Callie-t, akik
az ajtó előtt állnak. Mosolyogva dumálnak egymással, és
őket elnézve olyan könnyűnek, olyan természetesnek, olyan
egyszerűnek tűnik az, ami kettőjük között van, akár a
lélegzés. De számomra néha még a lélegzés is nehéz.
Callie mond valamit, Kayden pedig nevet, de mikor
meglát engem a folyosón Violettel, egy kicsit elkerekedik a
szeme, és kíváncsiság ül ki a képére.
– Mi a helyzet? – kérdezi, ahogy odaérünk hozzájuk.
Előbb a sántikáló csajra néz, aztán rám, és felvonja a
szemöldökét.
Violet otthagy engem, és az ajtóhoz csoszog.
– Jól vagy? – kérdezi tőle Callie. Félreáll az útból, és lenéz
a szobatársnője bokájára, ami nyilvánvalóan nincs jól.
– Ja – válaszolja Violet közönyösen, miközben beüti az
ajtó számkódját. A zár sípolva kinyílik, a lány pedig belöki
az ajtót, átvergődik a küszöbön, és ledobja a könyveit.
Ahogy elkezdi becsukni maga mögött a szoba ajtaját, már
épp döntetlennek könyvelném el a makacssági
versenyünket, amikor az utolsó pillanatban, csupán az
aprócska résen keresztül, Violet rám néz, és a szeme most
először elevenen megcsillan. – Köszi, Sztoikusan
Távolságtartó uraság – mondja.
– Szívesen, Anonim Violet kisasszony – felelem, azzal
becsukja az ajtót.
Callie és Kayden azonnal rám merednek, én pedig alig
bírom megállni a vigyorgást.
– Ez meg mi volt? – kérdezi a srác, és átkarolja a barátnője
vállát. Callie egészen pöttöm, úgyhogy a haveromnak egy
kicsit le kell hajolnia hozzá.
Vállat vonok, nem akarok belemenni a dologba.
– Megsérült a lába, úgyhogy segítettem neki visszajönni a
koleszba.
Callie gyanakodva néz rám.
– Hogy sérült meg?
Megint vállat vonok.
– Nemtom.
Többek között azt is nagyon bírom mindkettőjükben,
hogy tiszteletben tartják mások magánéletét, úgyhogy nem
faggatnak tovább az ügyről.
– És most hova mész? – kérdezi tőlem Kayden, majd
magához húzza Callie-t, és puszit nyom a feje búbjára. –
Vissza a koliba?
A lift felé hátrálok, és zsebre dugom a kezem.
– Arra gondoltam, benézek az edzőterembe. Rám férne
már a gyúrás. Nincs kedved jönni?
Kayden bólint.
– De, benne vagyok. – Callie-re pillant. – Nem akarsz
csatlakozni hozzánk? Tarthatnék neked egy kis kick-box
edzést. – A lányra kacsint, aki mosolyogva csóválja a fejét.
– Álmodik a nyomor! A múltkor is totál szétrúgtam a
sejhajodat – feleli, aztán az órájára néz. – Amúgy sem érek
rá. Magolnom kell a bioszvizsgámra.
Kayden csalódottnak tűnik, és elfordítom a fejem,
miközben lehajol, hogy megcsókolja Callie-t. Bármennyire
örülök is a boldogságuknak, néha azért hiányzik az, amikor
a legjobb haveromat még nem csavarta a kisujja köré egy
csaj. A lifthez indulok, hogy ott várjam meg Kaydent. Már a
folyosó vége felé járok, amikor Callie utánam szól:
– Várj egy percet, Luke!
Lassan visszafordulok. A lány felém tart, pasijával a
sarkában. Amikor odaér hozzám, megfogja a karomat, és
elhúz a lifttől, miközben Kayden kissé hátramaradva
várakozik, mintha tudná, hogy a csaja négyszemközt akar
beszélni velem.
– Hogy viseled? – Callie a karomat elengedve a füle
mögé simítja néhány barna hajtincsét, láthatóan szorong egy
kicsit. – Mármint, ezt az egészet a nővéreddel kapcsolatban.
Nagyot nyelek.
– Megvagyok.
Mindig is iszonyú nehéz volt megbirkóznom azzal a
ténnyel, hogy a nővérem tizenhat évesen megölte magát.
Ráadásul egy hónapja megtudtam, hogy Caleb Miller,
valami rohadék, aki egy iskolába járt Amyvel, és régebben
Callie bátyjának a haverja volt, megerőszakolta a nővéremet
egy bulin, néhány hónappal azelőtt, hogy a testvérem
levetette magát egy társasház tetejéről. Mint kiderült, a
rendőrség megtalálta Caleb naplóját arról, amit tett, de én
Callie-től tudtam meg a dolgot. Habár a lány nem mondta ki
kereken, de szerintem Caleb vele is ugyanezt művelte.
Miután elmondta nekem, eltartott egy darabig, hogy
felfogjam, ez mit is jelent: Amy talán emiatt ölte meg magát.
Valahányszor erre gondolok, alig bírok uralkodni az
iszonyatos dühön, ami elfog. Calebnek az a nagy mázlija,
hogy nyomtalanul eltűnt, különben tuti levadászom, és a
szart is kiverem belőle, ahogy Kayden tette. Vagy talán ez az
én nagy mázlim, mert néha úgy bele tudok lendülni a
bunyózásba, annyira eltölt a feszültség és a hév, hogy nem is
igazán tudom abbahagyni az ütlegelést.
– Biztos? – Callie újra megérinti a karomat, aztán gyorsan
elhúzza a kezét. Aranyos lány, de néha kicsit ideges. – Mert
ha esetleg szeretnél beszélgetni, én bármikor benne vagyok.
Tudom, milyen nehéz ez, főleg, mert Calebet azóta se
kapták el… Egyszerűen csak éli valahol az életét… –
Ellepik a szemét a könnyek, de sűrűn pislogva megfékezi
őket.
Mosolyt erőltetek a képemre.
– Nem vagyok valami nagy dumás, de azért kösz az
ajánlatot. – Már nagyon fiatalon megtanultam, hogy semmi
értelme, ha megpróbálok a bajaimról beszélni. Egyszer
megmondtam anyámnak, mennyire utálom, hogy drogozik,
erre csak még többet csinálta. Apám évenként csak
egyetlenegyszer hívott fel, és amikor az egyik ilyen
beszélgetésünkkor közöltem vele, hogy utálom az életemet,
azt válaszolta, hogy ezzel nem vagyok egyedül, egy csomó
ember ugyanígy érez.
Miután értesültem Amy haláláról, egy hétig meg sem
szólaltam, mert addigra úgy tűnt, bárkinek próbálom is
elpanaszolni a bánatomat, csak közli, hogy ne nyavalyogjak
már annyit. A csendben békére leltem, és komolyan azt
kívánom, bár soha többé ne szólaltam volna meg, legalábbis
semmi komoly témáról, de anyám még a gyászban sem
hagyott nekem nyugtot, mert beszélni akart. Amyről.
– Én sem – feleli Callie. – Viszont néha tényleg segít, ha
kidumálja magát az ember.
– Kösz, de most igazán nem kell.
Elmosolyodik, méghozzá őszintén, nem olyan erőltetett
műmosollyal, mint én.
– Anyukád hogy viseli ezt az egészet?
Alig sikerül megállnom, hogy grimaszt vágjak. Anyám
szinte nem is reagált, amikor megtudta a nemrég napvilágra
került tényeket, és ez engem csöppet sem lepett meg.
Hiszen alig figyelt oda Amyre, amíg a nővérem még élt, a
halála után pedig úgy tett, mintha a lánya soha nem is
létezett volna. Amy öngyilkossága után napokkal anyánk
kihajította minden holmiját, és borzalmas dolgokat mondott
róla, teljesen monoton hangon azzal vádolta, hogy
ugyanúgy elhagyott minket, mint apám. Amy temetésén
énekelt egy dalt, de a szövegből áradt az őrület. Bár nem
sokan hallották, mert alig néhányan jöttek el a temetésre, és
ők is mind csak anyám gyászának rótták fel az elmebajt.
Amikor az éves telefonhívásakor elmondtam apámnak,
mi történt Amyvel, elsírta magát. Ettől nagyon dühös lettem.
Még volt képe sírni, mikor nem volt velünk, hogy segítsen?
Pedig ha nem lép le, akkor talán mindez nem történik meg.
Magunkra hagyott minket Amyvel abban a házban,
anyámmal meg az őrületével: hagyta, hogy a két gyerekét
beszippantsa ez a téboly.
– Ő is egész jól megvan – hazudom Callie-nek, és oldalra
araszolok, hogy megkerülhessem, mert most már szeretnék
visszamenni a lifthez. Rendes a csajtól, hogy így törődik
velem, de ettől még nem könnyű anyámról beszélnem.
Callie-t láthatóan nem győzte meg a kitérő válaszom, de
ejti a témát, és félreáll, hogy elférjek mellette a folyosón.
Kayden a liftnél vár, és amikor odaérek mellé, benyomja
a gombot.
– Majd hívlak! – mondja Callie-nek, és megcsókolja.
Megint elfordítom a fejem, kezd elegem lenni ebből az
érzelmeskedő műsorból, amit ezek ketten már hónapok óta
nyomatnak. Az érzelmeskedést túlértékelik. Én soha nem
vágytam rá, hogy bárki ennyire odalegyen értem, és soha, de
soha nem is fogok erre hajtani. Az egyetlen ember, akihez
valaha közel érezhettem volna magam, annyira kiábrándított
a dologból, hogy elvette a kedvem az egésztől. Ez az egyik
ok, amiért senkihez sem akarok közel kerülni, még
Kaydenhez sem. Ja, tudunk egymásról bizonyos dolgokat,
de soha nem öntöttük ki egymásnak a szívünket. Én még
senkinek sem öntöttem ki a szívem, és nem is áll
szándékomban soha, mert eszem ágában sincs feltárni bárki
előtt a múltamat meg az iszonyúan elcseszett
gondolataimat.
 3. fejezet

VIOLET

KÖZVETLENÜL AZUTÁN, HOGY A SZÜLEIMET MEGGYILKOLTÁK,

mindenféle okokat kitaláltam arra, hogy vajon miért
végeztek velük. A rendőrség teóriája szerint csúnyán
félresikerült betörésről volt szó: a rablók valamilyen oknál
fogva azt hitték, hogy aznap éjjel senki sincs nálunk otthon.
A szüleim felriadtak a zajra, és meglátták a betörőket, akik
bepánikoltak. Aztán eldördültek a lövések. A tetteseket soha
nem kapták el, és amennyire tudom, azok a rohadékok még
mindig vígan élik világukat, miközben anyám meg apám
rég semmivé lettek.
Egészen beleőrülök, valahányszor erre gondolok, de az
agyam néha teljesen önállósítja magát, és csakis a gyilkos
behatolókon rágódik. Sosem tudhatom, nem az egyikük
mellett megyek-e el éppen az utcán, hiszen bárki lehet az, és
aggódom, hogy az illető talán felismer. Nem vagyok biztos
benne, hogy bármelyikük is emlékszik-e rám arról az
éjszakáról, hiszen egyenesen rám néztek, de egy szót sem
szóltak. Ez a kérdés a mai napig nem hagy nekem nyugtot.
Sokat agyalok azon, vajon mit tennék, ha a gyilkosok
mégiscsak kézre kerülnének. Kiakadnék. Ünnepelnék.
Eltöltene irántuk a határtalan gyűlölet, mert végre arcokat és
neveket társíthatnék a szörnyűséghez. Megrémülnék. Nem
vagyok biztos benne, hogyan reagálnék, és valahányszor túl
sokat boncolgatom ezt a kérdést, elhatalmasodik rajtam a
kényszer, hogy abban az egyetlen dologban keressek
megnyugvást, ami segíthet: az életveszélyben. Halálmánia.
Önpusztítás. Adrenalinfüggőség. Elmebaj. Sok mindennek
lehetne ezt nevezni, és őszintén szólva, én magam sem
vagyok biztos benne, melyik az igazán pontos. Csak azt
tudom, mit kell tennem – mire van szükségem – ahhoz,
hogy kibírjam az életemet.
Az elmúlt néhány napban viszont egyáltalán nem volt rá
lehetőségem, mert sántikálni is alig bírok, nemhogy járni. Ez
egyre kellemetlenebb, és gyengének érzem magam tőle. De
a bokám sehogy sem javul, úgyhogy nincs más választásom,
kénytelen vagyok kínok között bicegni. Az egészben a meló
a legrosszabb. Sose voltam a pincérnők gyöngye, mivel nem
igazán értek az emberek elbájolásához. Mivel az alapból
sem épp elragadó stílusomat a fájdalom még tovább rontja,
mostanában annyira harapós vagyok a vendégekkel, hogy
Johnny, a főpincér megfenyegetett, felhívja a főnököt, és
bepanaszol nála. Szerencsére le tudtam kenyerezni egy kis
zacskó fűvel, és úgy tűnik, ez szépen elsimította a helyzetet.
A legközelebbi McDonald’sba tartok, hogy hódoljak a
gyorskaja-függőségemnek. Rövid farmerban vagyok, hozzá
a From Autumn to Ashes banda pólójával, amit olyan sokat
hordtam már, hogy kezdenek elhalványulni rajta a betűk. A
hajam ma reggel kezelhetetlen volt, úgyhogy sapkát húztam
rá, és papucsban vánszorgok, mert az legalább feljön a
lábamra. Nem épp a legtrendibb szerkó, az biztos, de én
aztán sosem állítottam magamról, hogy bármiféle
divatdiktátor lennék.
Meleg van, a bokám még mindig duzzadt a
megerőltetéstől, de éhen halok, és most nincs nálam Preston
kocsija – mert egyedül akkor adja kölcsön, ha az áruját
szállítom ki –, úgyhogy csakis gyalog tudok közlekedni.
Számolom a fejemben, hány tömb lehet még hátra… Öt,
vagy talán hat…
Megcsörren a mobilom, és előkapom, mert a
csengőhangból rögtön tudom, hogy Preston az. Szívem
szerint nem venném föl, mert sejtem, hogy olyasmit akar
kérni tőlem, amihez valószínűleg semmi kedvem, de nem
mondhatok rá nemet, hiszen sokkal tartozom a volt
nevelőapámnak: befogadott, amikor már senki másnak nem
kellettem.
Mielőtt Prestonhoz kerültem, egy McGellon nevű
házaspárnál éltem, akik bezártak az alagsorba, valahányszor
visszabeszéltem vagy rosszat csináltam. Önmagában nem
zavart volna, hogy a sötétben kell ülnöm, a csöpögő
csöveket hallgatva, de hatéves korom óta gyűlölöm az
alagsorokat. Egyszer, amikor Mr. McGellon megint be akart
zárni oda, dühömben meglöktem, mire Mrs. McGellon azzal
fenyegetett, hogy kihívja a rendőrséget, ezért inkább
elszöktem. Kábé két hétig az utcán éltem, de aztán elkaptak,
mikor kaját loptam egy ábécéből, úgyhogy végül mégiscsak
a javítóban kötöttem ki. Mintán kikerültem onnan, már senki
sem akart befogadni. Ekkor került a képbe Preston meg a
felesége. Habár fiatalok voltak, szerintem a gyámügyesek
azon a ponton már csak meg akartak szabadulni tőlem,
bármi áron, úgyhogy fenntartás nélkül rábíztak ezekre a
zöldfülű nevelőszülőkre. De akkor is, ők ketten legalább
otthont adtak nekem, mikor már végképp nem volt hová
mennem.
Habozok egy kicsit, de végül fogadom a hívást, mielőtt
hangpostára kapcsolna, és a jobb fülemhez nyomom a
telefont.
– Mi a helyzet? – kérdezem.
– Kelley újra férjhez megy – közli velem Preston
bosszúsan.
– Hogyhogy újra férjhez megy? – Csigalassan csoszogok a
járdán. – Azt hittem, épp azért hagyott el téged, mert
csapdában érezte magát feleségként, vagy mi.
– Hű, kösz, hogy ilyen fájdalmasan emlékeztetsz rá, miért
hagyott itt a volt nejem a picsába – feleli Preston, gúnytól
csöpögő hangon. – Jesszusom, Violet, néha annyira
szókimondó vagy, hogy az már fáj!
– Szókimondó? – Megtorpanok az utca végén. – Te
mindig is azt hajtogattad nekem, milyen hazudós vagyok.
– Ha rólad van szó, akkor hazudsz, mint a vízfolyás –
válaszolja. – Mindenki mással kapcsolatban viszont ami a
szíveden, az a szádon. Esküszöm, élvezed nézni, ahogy
mások szenvednek.
Átkelek az úttesten, és felvonszolom a lábamat a padkára.
– Lehet. Vagy talán csak soha nem tanítottak arra, hogy
lakatot tegyek a számra.
– Jaj, persze, hogy oda ne rohanjak! Pontosan tudod, mit
művelsz, úgyhogy ne is próbáld előadni itt nekem a naiv
ártatlant. – A hangja egy oktávval elmélyül. – És ha már az
ártatlanságnál tartunk… Sikerült végre elvesztened a tiédet?
Kínosan feszengek, lejjebb húzom a pólóm szegélyét;
örülök, hogy a férfi most nem láthat.
– Ne legyél már ilyen perverz vén kujon!
– Nem vagyok én olyan vén, Violet – vágja rá. –
Egyébként is, csak ügyelni szeretnék rá, hogy jól vagy, és
nem baszott át egyetlen srác sem. Kelley dolga lett volna,
hogy a szerelmi életeddel foglalkozzon, de mivel faképnél
hagyott minket, rám hárult ez a feladat.
A fejemet csóválom.
– Most komolyan a nevelőanyám akarsz lenni?
– Ja, naná. Miért is ne lehetnék az?
– Te tényleg tökre perverz vagy.
– Mondja az a lány, aki miután hozzám került, két álló
hétig semmi mást nem akart enni, csak virslis babot.
Nagy nehezen kikerülök egy párt, akik kézen fogva
sétálgatnak, szinte az egész járdát elfoglalva.
– Jól van, na, hiányzott nekem a börtönkoszt.
– Nem is börtönben voltál – helyesbít Preston. – Csak
javítóban. Ne próbálj nekem keménykedni, túl jól ismerlek
én ahhoz!
– Hé, igenis tök kemény csaj vagyok – tiltakozom, és még
csak meg se próbálom kikerülni a vizet, ami az egyik kert
öntözőrendszeréből spriccel ki a járdára. – Simán szét
tudnám rúgni a seggedet.
Felhorkantva nevet, és ez irritál.
– Oké, akkor mondok én valamit: ha legközelebb eljössz
hozzám, és elég időnk van, beviszlek a hálószobámba, hogy
megmutathasd, milyen kemény vagy.
Letörlöm a karomról a vízcseppeket.
– Miért kéne ahhoz bemennünk a hálószobába?
Mély, öblös nevetést hallat.
– Tedd félre egy kicsit azt a naiv ártatlanságodat, Violet,
és akkor talán rájössz!
– Nem vagyok se naiv, se ártatlan, csak egy kicsit lassan
kapcsolok – válaszolom, felfogva, hogy mire célzott. – És
ilyesmiről ne is álmodj, te undorító perverz. – Nem
szeretem, amikor így beszél velem, de ha komolyan
tiltakoznék ellene, valószínűleg kiakadna. Jó néhányszor a
tanúja voltam, amikor Kelley magára haragította őt, és ha
Preston kiakad, akkor erőszakossá válik.
– Na, majd meglátjuk. Ne is próbálj úgy tenni, mintha
nem indultál volna be! – mondja.
Pedig tényleg nem indultam be. A legkevésbé sem. Ami
azt illeti, én még soha életemben nem indultam be,
legalábbis nem emlékszem semmi efféle érzésre, márpedig
az ember az ilyesmit valószínűleg nem felejti el. Amikor
még Prestonnál laktam, nem flörtölt velem ennyit, de
amikor betöltöttem a tizennyolcat, és kikerültem a gyámság
alól, megváltozott a kapcsolatunk, pláne, miután Kelley
elhagyta őt. Igazán komolyan soha nem próbálkozott be
nálam, csak a szája nagy, és én sosem kérem ki magamnak.
Nem akarom elveszíteni őt: igazi család híján rajta kívül
senkim sincs. Még Kelley sem áll többé szóba velem.
– Mennem kell – hazudom. Még legalább három-négy
utcányira vagyok a Mekitől, de véget akarok vetni ennek a
kínos beszélgetésnek. – Majd később hívlak!
– Azt ajánlom is. – A flörtölő hangneme elillan. – El kell
passzolnod némi árut. Még mindig tartozol azért a zacsiért,
amit a minap megelőlegeztem neked, és tudod, hogy tőled
nem fogadok el cserébe pénzt, csak munkát.
Elönt a feszültség, aggódom, hogy felidegesítettem, hogy
meg fog haragudni rám, és elveszítem őt is, mint mindenki
mást az életemben. És akkor aztán teljesen egyedül
maradok.
– Tudom. És vissza foglak hívni. Megígérem.
– Jó kislány – mondja, azzal elköszönünk, és letesszük.
Annyira feszült vagyok, hogy legszívesebben kivetném
magam az útra, egy szembejövő kocsi elé, hátha azzal
sikerülne jól felpörgetnem a pulzusomat, és
megszabadulnom a szorongástól. Már a puszta gondolat is
elég, hogy az aggodalmam átcsapjon rémületbe és
izgalomba. Lassan a padka felé oldalazok, és épp azt
találgatom, vajon azonnal meghalnék-e, ha elcsapna egy
verda, amikor a szemközti sávból lehúzódik mellém egy
platós kisteherautó. A kipufogója nagyot durran, ahogy
lassít a padkánál.
Esetlenül sántikálok tovább, semmi kedvem ma még egy
perverzzel megbirkózni, ám ekkor ismerős hangot hallok:
– Még mindig erőlteted azt a szerencsétlen bokádat, mi?
Igyekszem gyorsítani, nagyobbakat lépni, ám a lábamban
szétsugárzó fájdalom miatt kénytelen vagyok visszavenni a
tempóból.
– Én már csak ilyen vagyok – szólok hátra a vállam fölött.
– Igazi lázadó. Szeretek a tilosban járni.
Luke lépésben halad mellettem a viharvert
kisteherautójával, ráadásul az út rossz oldalán, a
menetiránnyal szemben, de szerencsére ebben a sávban épp
nem jön senki. Letekerte az ablakot, és az ajtóra támasztja a
könyökét.
– Hát, most csak önmagad ellen lázadsz, mert a saját
bokáddal cseszel ki – válaszolja.
A fejemet csóválom, de nem bírom megállni a
mosolygást, és végre feloldódik bennem a feszültség, amit
az iménti telefonbeszélgetés okozott. Muszáj lesz csírájában
elfojtanom ezt a dolgot, ami Luke és köztem alakulgat.
Élvezem vele az évődést, kissé túlságosan is, és ugyanolyan
szórakoztató volt, amikor mély csöndben visszakísért a
koliba, főleg, mert nem tört meg a néma nyomásom alatt,
mint a helyében sokan tették volna. Ráadásul Luke segített
nekem, pedig Prestonon és Kelley-n kívül még nem igazán
tett ilyet értem senki, legfeljebb csak pár olyan ember, akik
amilyen hirtelen felbukkantak az életemben, olyan hamar el
is tűntek belőle.
Megállok a járda szélén, mire Luke is fékez a
kisteherautójával.
– Mit akarsz? – fordulok felé, a kezemmel védve a
szememet a tűző naptól.
Átható tekintete rezzenéstelenül szegeződik rám.
– Megtudni, nem jönne-e jól neked egy fuvar.
Felvonom a szemöldökömet, és előrehajolok, az ajtóra
támaszkodom, csupán centikre Luke karjától.
– Tényleg ez volt a mai programod? Fel-alá furikáztál a
városban, engem keresve, abban reménykedve, hátha
elvihetsz valahová?
Összeszorítja a száját, mintha alig bírná megállni a
vigyorgást, olyan jót derülne azon, amit mondtam.
– Nem, épp az edzőterembe indultam, de aztán
megláttalak, ahogy itt sántikálsz, mint egy öreg nyanya, és
azt gondoltam: Nocsak, talán elkélne a csajnak a segítség, hogy
esetleg még ma odaérhessen, ahová vánszorog.
Nem tudom, mit mondjak erre. Nem sok emberről
mondható el, hogy valaha is mosolyt csalt az arcomra, és a
többségük halott. Luke egész ügyesnek bizonyul ezen a
téren, márpedig ez nekem csöppet sem tetszik: nincs
ínyemre, hogy mennyire nem tudok uralkodni a
reakciómon. Ha így folytatja a srác, kénytelen leszek elkötni
a tragacsát, és százhatvannal döngetni az autópályán, csak
hogy megszabaduljak az érzésektől, amiket ez a hülye
vigyorgás vált ki belőlem.
– És mégis honnan tudod, hogy nem élvezem ezt az öreg
nyanyás tempót? – Olyan közel hajolok hozzá, hogy érzem a
lélegzete melegét, és észreveszem, milyen hosszú a
szempillája. De persze csak azért csinálom, hogy
szórakozzak a csávóval.
Luke nem húzódik el, és a tekintete csak még hevesebb
lesz. Az arcán olyan kifejezés villan fel, amit nem tudok
megfejteni, márpedig ez nyugtalanító.
– Hát, jó, akkor nem is zavarlak, sántikálj csak tovább
nyugodtan! – Elhúzódik tőlem, és visszafordul a volánhoz.
Ezzel most csavart labdát dobott nekem. Nem tudom,
hogyan reagáljak, ezért nem vágok vissza azonnal. Ilyen
nem túl gyakran fordul elő velem, és talán ezért teszem
ekkor azt, amivel saját magamat is meglepem.
– Várj! – A karja után kapok, ahogy a kisteherautó
megindul. Mindketten döbbenten bámuljuk a kezemet, amit
gyorsan el is húzok Luke-tól. – A McDonald’sba megyek.
Csak néhány utcányira van. Ha akarod, elvihetsz.
Megint úgy néz rám, mint aki mindjárt elröhögi magát.
– Oké, pattanj be, és mehetünk!
 Átkozom a hülyeségemet, amiért egész belelkesülök,
csak azért, mert a srác újra segít nekem. Megkerülöm a
kisteherautó orrát, és beszállok az anyósülésre.
Az ajtó nyikorog, amikor becsukom, és Luke bosszúsan
csóválja a fejét.
– Bocs, a tragacsom egy rozsdás szar. – Egy csomag
cigiért nyúl a műszerfalon.
– Nem is szar. – Letekerem az ablakot, hogy beengedjem
a meleg, tavaszi szellőt. – Csak rusztikus.
Összevonja a szemöldökét.
– Neked aztán érdekes szókincsed van. – A szájába dug
egy szálat.
– Ezt bóknak szánta, Sztoikusan Távolságtartó úr? –
dőlök hátra az ülésen.
Fogja az öngyújtót, és a cigije végéhez tartja a lángot.
– Na jó, ezt muszáj lesz elmagyaráznod, mert nem értem
– mormogja közben.
Még a félév elején, az irodalom-előadáson, amire közösen
járunk Luke-kal, az oktató azt a feladatot adta nekünk, hogy
nézzünk körül a teremben, és találjunk leírást valamire,
aminek a jellemzését nagyon nehéz szavakba önteni.
Valamilyen oknál fogva én rögtön Luke-ra gondoltam, a
titokzatos srácra, aki mindig leghátul ül le, karba tett kézzel
és „magasról teszek mindenre” arckifejezéssel. Szinte
megközelíthetetlennek tűnt, vagy talán csak tartózkodónak,
vagy mint akinek baja van az emberekkel. De tudtam, hogy
vannak barátai, ezért nem igazán értettem a dolgot. Hosszas
elemezgetés után azzal a jellemzéssel rukkoltam elő, hogy
„sztoikusan távolságtartó”; és habár ez talán nem a
legpontosabb leírás a srácról, mégis mindig eszembe jut,
valahányszor csak összefutok vele. Ám ezt eszem ágában
sincs Luke orrára kötni.
– Pont az benne a legjobb, hogy nem magyarázom meg –
közlöm vele, ahogy visszapottyantja az öngyújtót a
műszerfalra.
Nagyot slukkol a cigiből, aztán kifújja a füstöt.
– Szóval soha nem is fogod elárulni? – Fél kézzel fogja a
volánt, visszavált a megfelelő sávba, és végighajt az utcán.
Vállat vonok.
– Ki tudja, talán majd egyszer, de most biztos nem.
A fejét csóválja, ám halvány mosoly játszik az ajkán.
– Hát, jó, viszont ha így állunk, akkor szerintem én is
kitalálhatok neked egy becenevet.
Felé fordulok az ülésen, fölhúzom a térdemet, úrrá lesz
rajtam a kíváncsiság.
– Juj, csupa fül vagyok. Hadd találjam ki! Őrült Ribanc.
Pszichopata Zuhanó. Öreg Nyanya.
A szája sarka fölfelé görbül.
– El kell ismernem, egyik javaslatod jobb, mint a másik,
de nem akarom elkapkodni a dolgot. Várok, amíg eszembe
nem jut az a becenév, ami a lehető legtökéletesebben illik
a… bűbájos személyiségedhez.
Grimaszt vágok, és a szememet forgatom.
– Haha, nagyon vicces. – Csakhogy a srác tényleg tök
humoros, úgyhogy komoly erőfeszítésembe kerül magamba
fojtanom a mosolyt.
A vigyora most már fülig ér, és ellágyulva úgy érzem, a
szívem kihagy egy ütemet. Ám a boldogságom hamar
elillan, amint Luke kidugja a karját az ablakon, hogy
lepöccintse a hamut a cigijéről.
– Basszus, elfelejtettem megkérdezni, hogy okés-e, ha
rágyújtok.
– Ez a te verdád – felelem, azzal elfordulok tőle, és
visszarakom a lábamat a padlóra. – Azt csinálhatsz, amit
csak akarsz.
– Hm, amit csak akarok? – Ahogy megállunk egy
stoptáblánál, felém fordítja a fejét, és az arcomat fürkészi.
Lassan kiérünk a lakóövezetből, benzinkutak meg kis boltok
sorakoznak az út mentén. – És mi lenne, ha azt mondanám,
hogy százhatvannal akarok tépni a menetiránnyal szemben?
– Akkor azt felelném, hogy csak rajta. – Szinte már azt
kívánom, bár tényleg így tenne, mert akkor nemcsak
hozzájuthatnék végre az áhított adrenalinlöketemhez,
hanem meg is szabadulhatnék ezektől a bimbózó
érzelmektől, amiket Luke vált ki belőlem, amikhez foghatót
nem éreztem már nagyon rég… vagy talán soha. Még abban
sem vagyok egészen biztos, hogy tulajdonképpen mik ezek
az érzések pontosan; hogy vonzónak találom-e őt, vagy
inkább bosszantónak, esetleg megnyugtatónak. De akárhogy
is, semmit sem akarok érezni iránta, ezért muszáj
leszámolnom magamban minden ilyesmivel.
Luke továbbra is kitartja a cigijét az ablakon, ám egy kis
hamu visszaszáll a kocsiba, és szürke felsőjén landol,
aminek feltűrte az ujját. Láthatóan elmélyülten gondolkodik
valamin, miközben engem néz, talán azon, hogy tényleg
megteszi, amit az imént fölvetett.
Reménykedve várok. Már attól is egy kicsit jobban érzem
magam, hogy az életem talán, esetleg veszélybe kerülhet.
Továbbhajtunk, de normál sebességben, a megfelelő
sávban, amit kissé csalódottan veszek tudomásul.
– Hová valósi vagy? – kérdezi. – Ide, Laramie-be? Vagy
máshonnan jöttél, az egyetem miatt? – A könnyed kérdések
nem illenek heves tekintetéhez.
– Te hová valósi vagy? – kérdezek vissza válasz helyett,
remélve, hogy sikerül elterelnem magamról a figyelmét.
– Máshová – feleli csillogó szemmel.
Oké, ez keményebb dió, mint gondoltam.
– Szóval, az már kiderült, hogy szeretsz szőke ribikkel
mászkálni a sötétben, és beleavatkozni mások életébe. De
ezen kívül mit szeretsz még csinálni?
Tekintete az útról rám siklik.
– Azt hittem, tudod, mivel szoktam elfoglalni magam:
focizok, bajba jutott hölgyeket mentek meg, és sztoikusan
távolságtartó vagyok.
Szenvtelenül meredek rá, pedig kacagás csiklandozza a
torkomat. Már jó ideje nem tapasztalhattam meg a nevetés
legenyhébb ízét sem.
– Ott a pont, Luke Price.
Drámaian a szívéhez kap.
– Csak nem nyertem?
– Ezt most úgy mondod, mintha nem beszélgetnénk,
hanem versenyeznénk.
– Miért, a kettő talán kizárja egymást? – Barna szemében
kihívás villan, és érzem, amint feléled bennem valami. Nem
hinném, hogy ezt a bizonyos valamit egészen mostanáig
valaha is igazán élénknek éreztem volna magamban.
– Hát, talán nem. – Feszélyezetten fészkelődöm, nehezen
birkózom meg azzal a ténnyel, hogy kivételesen érzek
valamit a zsibbadtságon kívül, viszont fogalmam sincs,
pontosan mi is az. – De akkor én a helyedben még nem
venném olyan biztosra a győzelmet.
Luke megint slukkol a cigarettájából, aztán kifújja a
füstöt. Halovány mosoly játszik az ajkán, ám a tekintetében
bujkáló komorságot nem tudom megfejteni, így Luke Price
rejtély marad, éppen az, ami én magam is igyekszem lenni.
Tovább faggathatnám az életéről, hogy honnan jött, miért
ilyen, de úgy sejtem, jó okkal bujkál komorság a szemében.
És ha vájkálni próbálok az életében, talán ő is megpróbál
vájkálni az enyémben. Márpedig én nem akarom, hogy
megismerjen – se ő, se senki más –, mert csak időpazarlás
lenne. Végül úgyis el fog tűnni az életemből. Ahogy eddig
mindenki.

LUKE
Nem igazán vagyok oda a hamburgerért – vallom be. A
Meki egyik asztalánál ülünk, egymással szemben, köztünk
egy tálcányi kajával. A könnyed csevegésnél akarok
maradni, mert idefelé jövet kezdett egész komolyra fordulni
a beszélgetésünk. Violet totál megkavarta a fejemet. Nem
elég, hogy a csaj simán kiugrik egy ablakon, de túlságosan
is izgatott lett, amikor azt mondtam, talán százhatvannal
akarok tépni menetiránnyal szemben. Tisztára úgy tűnt,
mintha azt akarta volna, hogy tegyem meg, ezért már megint
azon agyalok akaratlanul is, vajon mi járhat a fejében. Ez
szinte már kezd a mániámmá válni: úgy érzem, muszáj
tudnom, mit gondol. És amint rádöbbenek erre, azonnal
visszavonulót fújok.
– Csak nem vagy vega? – kérdezi Violet, miközben
kicsomagolja a hamburgerét.
– Nem, csak nem túlzottan jön be nekem a burger. –
Fogok egy marék sült krumplit, és a számba tömöm.
A csaj felvonja a szemöldökét, és nagyot harap a
szendvicséből.
– Hát, szerintem ez tök fura.
Nem is igazán tudom, hogy kötöttem ki itt, Violettel. A
boltba indultam, mert kifogytam tequilából meg Jack
Daniel’sből is, pedig jobban kellett nekem a pia, mint a
levegő. Ma délelőtt kaptam meg apámtól az esküvői
meghívóját, ráadásul még fel is hívott, és megkért, hogy
legyek a tanúja.
– Ez most valami vicc? – kérdeztem, mert nem akartam
elhinni, hogy komolyan gondolja. Úgy tudtam, hogy az
ember olyasvalakit kér fel esküvői tanújának, aki jó barátja,
akit bír, akivel ismerik egymást.
– Tudom, hogy elég későn szólok, hiszen az esküvő pár
hónap múlva lesz – mondta. – De nagyon szeretném, ha te
állnál ott mellettem.
A fejemet csóváltam, és gombóccá gyűrtem a meghívót az
öklömben.
– Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán el
tudok-e menni az esküvőre – közöltem vele.
– Ó, értem. – Irtó csalódottnak hangzott, de eszem ágában
sem volt ilyen könnyen beadni a derekamat. – Hát, azért
megtennéd a kedvemért, hogy elgondolkozol a dolgon?
Behajítottam a meghívót a szemétbe.
– Ja, lehet róla szó.
– Köszönöm szépen, Luke! – Tök őszintének hangzott. –
És ha valaha szükséged lenne bármire, vagy csak
beszélgetni szeretnél, hívj fel!
Ekkor a fejéhez kellett volna vágnom mindent, rá kellett
volna zúdítanom mindazt, amiről beszélni akartam. Hogy
elhagyott minket, és én kis híján belepusztultam abba, ami
abban a házban történt. Végre el kellett volna mondanom
neki, mit lőcsölt a nyakamba, mi mindenre kényszerített
anyám. De nem böktem ki semmit, mert túlságosan féltem,
mit mondana, vagy nem mondana, csak elköszöntem, és
letettem.
Miközben a legközelebbi bolt felé hajtottam, ahol rendes
piát lehet kapni, megláttam Violetet, amint az utcán
sántikált, maga után húzva azt a szerencsétlen lábát,
teljességgel fittyet hányva a tanácsomra, hogy ne erőltesse.
Egyszerűen csak el kellett volna hajtanom mellette, hadd
bicegjen csak, ha akar, ahogy a minap is szimplán ott kellett
volna hagynom annál a fánál, és kész. Folyton összefutunk,
bár ez nem valami nagy város vagy egyetem, szóval ez
önmagában még nem olyan meglepő. Valószínűleg eddig is
sokszor összefutottunk, csak eddig nem igazán figyeltem
oda Violetre. Most viszont egyik pillanatról a másikra
állandóan vele vagyok elfoglalva. Egyrészt még mindig
kíváncsi vagyok, mi a franc történhetett vele azon az
éjszakán, amikor kivetette magát az emeletről, másrészt
pedig tagadhatatlan tény – mivel a nőkkel meg az
irányítással kapcsolatban eléggé el vagyok cseszve –, hogy
megszállottan gerincre akarom vágni.
Így hát egy kupica whisky helyett beérem
csirkeburgerrel, sült krumplival meg kólával. Nem valami
jó kárpótlás, de az is igaz, hogy hazafelé még simán
elugorhatok a boltba piáért.
Violet még egyet harap a hamburgeréből, aztán lerakja a
tálcára. Kicsit lejjebb húzza a sapkáját, hogy még jobban
eltakarja a haját.
Megint nincs kisminkelve, és egy kopott póló van rajta,
ami kábé tízévesnek tűnik. Arra gondolok, hogy ő talán
egyszerűen ilyen, szereti lazára venni. De az is igaz, hogy
amikor rám zuhant az ablakból, totál puccba volt vágva.
Nem is tudom, miért analizálgatom a dolgot… őt. Violet
korántsem az esetem. Általában a kurvás, kihívóan
öltözködő csajokra hajtok, akik szeretik kicicomázni
magukat. Igazából nem tudnám megmondani, miért ez a
stílus jön be nekem a legjobban, de az biztos, hogy az olyan
lányok, mint Violet, sokkal hevesebbnek tűnnek; és ha csak
egy kicsit is hasonlítanak hozzám, akkor túl sok mindennel
vívódnak, márpedig az aztán a hátam közepére se hiányzik.
Én csakis futó kalandokat akarok, semmi többet. Egyedül
olyan nőkre vágyom, akik önként, mosolyogva leszopnak,
és nem várnak tőlem ennél többet. És nem vihognak
idegesítően.
– Mi az? – kérdezi Violet, és megtörölgeti a száját egy
szalvétával. – Csak nincs valami a képemen?
Elkapom róla a tekintetemet, és kicsomagolom a
szendvicsemet.
– Nem, semmi, csak elkalandoztam. – Beleharapok a
csirkeburgerbe. – Bocsi!
A sült krumpliért nyúl, és kissé hezitáló arckifejezéssel
azt mondja:
– Szóval, lenne egy kérdésem…
 – Miről?
– Rólad.
Lassan rágom a kajámat.
– Nem túl biztos, hogy most hallani akarom a kérdésedet.
Kipiszkálja az uborkát a szendvicséből, undorodó képet
vágva.
– Hát, attól én még igenis fölteszem.
Megint belemarkolok a kettőnk közti tálcán lévő
krumpliba.
– Rajta, kérdezz csak, de ez még nem jelenti, hogy
válaszolni is fogok.
Az asztalra könyököl, kezében a hamburgerrel.
– Eddig miért nem álltál szóba velem? Mármint, vagy
százszor összefuthattunk már a campuson, de még csak
tudomást sem vettünk egymásról, erre most hirtelen
mindenhová követsz.
Fogom a kólámat, és belekortyolok.
– Először is, nem követlek én sehová. Csak hát úgy tűnik,
sehogy sem bírok szabadulni tőled.
– Nem lett volna muszáj megállnod, hogy fölvegyél.
– De, igenis muszáj volt.
– Miért? Alig ismersz engem… Semmi se kötelez arra,
hogy segíts nekem.
– Tudom, de akkor is segíteni akartam.
– Miért?
Vállat vonok, és lerakom az italomat.
– Miért ne?
Furcsán néz rám, mintha a legeslegérthetetlenebb alak
lennék az egész világon, pedig valójában a saját tükörképére
kéne így néznie.
– Én ezt nem vágom – csóválja a fejét. – Miért akarna egy
olyan srác, mint te, segíteni egy olyan lánynak, mint én?
Kiszedem a szendvicsemből a paradicsomot.
– Ezt meg hogy érted? Hogyhogy egy „olyan srác”, mint
én, meg egy „olyan lány”, mint te?
– Úgy értem, hogy te – mutat rám – focista vagy, egy
csomó haverral. Én pedig – teszi a mellkasára a kezét –
olyan magának való csaj vagyok, aki valószínűleg szét
tudná rúgni a seggedet.
Ezen annyira röhögnöm kell, hogy kis híján cigányútra
megy a falat.
– Nem bírnád szétrúgni a seggem – felelem köhögve, és
nagyot kortyolok az italomból.
Végigmér, miközben felcsipeget néhány sült krumplit.
– Erre nem vennék mérget. Szerintem nem vagy te olyan
kemény legény, mint amilyennek látszol.
– Tényleg? – Fogalma sincs róla, mi rejtőzik bennem. –
Mert a legtöbben hisznek a látszatnak, méghozzá jó okkal.
– Szerintem meg csak tetteted magad – válaszolja lazán,
és fogalmam sincs, hogy komolyan beszél-e vagy sem. –
Lefogadom, hogy a kemény külsőd valójában vajszívet
takar.
– Te most ki akarsz hozni a sodromból? – Lerakom a
burgert a tálcára, és megropogtatom az ujjaimat. – Mert nem
fogok verekedni egy csajjal.
– Ez annyira tipikus válasz egy pasitól. – Gyorsan kortyol
az italából, de észreveszem, hogy a szája mosolyra
kunkorodik, mielőtt bekapja a szívószálat.
– Tudod, hogy én mit gondolok terólad? – Karba teszem
a kezemet az asztalon, és felé hajolok. Oldalra biccentett
fejjel fürkészem az arcát. – Szerintem szeretsz vitatkozni
velem, és ezért direkt provokálsz.
Vállat von, és harap a hamburgeréből.
– Talán, de az is lehet, hogy teljesen komolyan
gondoltam, amit rólad mondtam.
– Ugye tudod, hogy focistaként muszáj keménynek
lennem? Ehhez a sporthoz erő kell.
– Lehet, hogy szimplán gyors vagy – vág vissza. – Talán
csak nagyon gyorsan tudsz futni.
Ezzel a beszólással rögtön a múltamat juttatja eszembe,
és olyan érzés, mintha hasba rúgtak volna.
– Nem olyan biztos az. Talán szar futó vagyok. – Fojtott a
hangom, és úgy döntök, legfőbb ideje véget vetni ennek a
beszélgetésnek.
Az agyam a whisky, a tequila és a nikotin ütős elegyére
vágyik. A karórámra pillantok, úgy teszek, mintha csak most
venném észre, hogy elszaladt az idő. – Tökre kiment a
fejemből, de kábé fél óra múlva találkoznom kéne
Kaydennel, úgyhogy most már vissza kell, hogy vigyelek.
Gombóccá gyűri a hamburgere papírját, és igyekszik
közömbösséget színlelni, de a tartása megfeszül.
– Nekem megfelel. Amúgy is pont végeztem. –
Bosszúsnak tűnik, de fogalmam sincs, miért. Legfeljebb az
lehet az oka, hogy átlát rajtam, minden kamuzásomon, és
szándékosan kóstolgat, amire mások nem képesek, sőt, a
legtöbben meg sem próbálkoznak vele. Csukott könyvnek
kéne lennem. Rejtélynek. Hogy senki se láthassa, ki vagyok
igazából. Évek óta így élek, és már hozzászoktam. Nem
ideális, de hát semmi sem lehet az.
Nem szólunk egymáshoz, miközben kidobom a
szemetünket, aztán lassan lépkedek Violet mellett, ahogy
kibiceg a Mekiből. A karomat nyújtom neki, meg az ajtót is
kinyitnám előtte, de nem hajlandó rám támaszkodni, és csak
azért is a másik ajtón megy ki.
Ahogy az egyetem felé hajtunk, a csaj alig szól hozzám
pár szót. Ennek örülnöm kéne, hiszen így nem merülhetnek
föl hirtelen kérdések és megjegyzések, amik
kiboríthatnának. Mégis azon kapom magam, hogy hiányzik
a korábbi évődésünk, sőt még az is, ahogy Violet provokált.
Mire kirakom őt a kolinál, legszívesebben arra kérném, hogy
maradjon velem, dumáljunk még, hadd ismerjem meg
jobban. De nem értem, miért. Én még soha nem akartam
megismerni senkit. Még soha nem voltam randin. Eddig
minden nőcivel csak egyetlenegyszer voltam együtt. Csakis
szexre kellettek. Ennél többről sosem volt szó. És én soha
nem is vágytam ennél többre.
Egészen mostanáig.
 4. fejezet

VIOLET

AZON AZ ÉJSZAKÁN, AMIKOR A SZÜLEIMET MEGGYILKOLTÁK,

több behatoló is volt a házunkban, de én legélesebben egy
nőre emlékszem közülük. Magas volt, hosszú hajú, és a
szeme csillogott a holdfényben. Élénksárga cipőt viselt, rajta
rózsaszín virágokkal, ami olyan volt, akár egy mesebeli
tündér topánkája. De a nő hiába tűnhetett volna jó
tündérnek a mesekönyvben, a valóságban megátalkodott
gonosztevőnek bizonyult. Amikor még épphogy csak
bejutottak a házunkba, egészen csöndes volt, kifelé menet
viszont hangos és hisztérikus lett, nem bírt uralkodni
magán.
– Miért, miért, miért?! – hajtogatta, aztán időnként
hozzátette: – Nem érzem a kezemet.
A pasas ráripakodott:
– Kussolj már, és szedd össze magad! Nem kell ez a
cirkusz. – Ezt újra meg újra a fejéhez vágta, aztán végül fel is
pofozta.
A nő viszont csak nevetett, mint egy őrült, aztán
énekelgetni kezdett:
– Bújj hozzám, bújj hozzám, ölelj át! Segíts, segíts, nem
értek semmit már! Nélküled nem megy semmi. Nekem nem
kell más, csak ennyi.
A pasas újból megpofozta, ezúttal erősebben, és az
eszement nő erre egy pillanatra elhallgatott. Közben pedig
esküszöm, pont rám nézett, ahogy a sarokban bujkáltam,
egy doboznyi játékom mögött, de mégsem szólt egy szót
sem a pasinak. Igazából csak ennyit láttam belőle rendesen –
a szemét –, minden más homályba borult. Soha nem fogom
elfelejteni a dalt, amit énekelt, a szöveg jobban beleégett az
agyamba, mint a betűk és a dátumok a szüleim sírkövén.
Bármilyen számot hallgatok is éppen, mindig erre az egy
dalra gondolok, örökké azt remélem, hogy egyszer csak
rátalálok. Annak a nőnek a hangja annyira…
hátborzongatóan gyönyörű volt. Beszéltem a rendőröknek a
dalról meg a cipőről, mire együttérző tekintettel néztek rám,
és azt mondták, megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy
megtalálják a tetteseket. Hatéves voltam, teljesen
összezavarodott, és tényleg elhittem, hogy kézre fogják
keríteni a rosszfiúkat. És néha, ha a képzeletemmel elszaladt
a ló, titokban arról győzködjem magam, hogy amint a
gonoszok rács mögé kerülnek, visszakaphatom a szüleimet.
De persze egyik sem következett be, és végül az ügyet
ugyanúgy lezárták, mint a szüleim koporsóját.

Beteget jelentettem mára a melóból, és árut teríteni sem

megyek, pedig szombat este van, ilyenkor lehet a bulikon a
legjobb üzleteket kötni. Preston nem mindig várja el, hogy
verjem át a kuncsaftjait, néha egyszerűen csak el kell adnom
az anyagot, és erre a hétvégére is ezt kérte tőlem, amikor a
múlt vasárnap visszavittem a kocsiját.
Rábólintottam, de az még azelőtt volt, hogy tudatosult
bennem: közelednek a vizsgák, és muszáj tanulnom. Amúgy
is, egy kicsit még mindig kék meg lila a bokám, ami nem
éppen ideális ahhoz, hogy vastag talpú vagy magas sarkú
cipőben mászkáljak, pedig ha buliba megyek dílerkedni,
akkor nem vehetek föl akármit – ez is Preston szabálya.
Nem beszéltem Luke-kal, mióta elvitt a Mekibe, bár
néhányszor összefutottunk a campuson. Előadás közben
párszor rajtakaptam, hogy engem bámul, de mindig
elfordítja a fejét, amint észreveszi, hogy észrevettem. Azt
hiszem, kiakasztottam valamivel, amit a McDonald’sban
mondtam neki. Mivel leginkább arról vagyok híres, hogy
akaratlanul – és néha nagyon is akarva – inzultálom az
embereket, nem igazán lep meg a dolog. Az viszont meglep,
milyen sokszor gondoltam Luke-ra az elmúlt néhány
napban, és ha egészen őszinte akarok lenni magammal,
tulajdonképpen azt szeretném, hogy megint dumáljon
velem. Néhányszor majdnem elment a maradék józan eszem
is, és kis híján én szólítottam meg őt.
Nem tetszik ez nekem. Egyáltalán nem. Nem szoktam
sokat agyalni a fiúkon – ahogy általában senkin sem –, azon
meg végképp nem szokásom görcsölni, hogy beszéljek-e
valakivel. Ez csak idő- és energiapazarlás. De Luke egy
kicsit másnak tűnik, mint azok az emberek, akiket eddig az
utamba sodort az élet – leginkább azért, mert többször is
segített nekem, ráadásul semmit sem kért cserébe. Eddig
még nem bírtam rájönni, mi van emögött, ám előbb-utóbb
úgyis ki fog derülni; mert kell, hogy akarjon valamit tőlem a
srác. Ha egyszerűen csak azért segített nekem, mert rendes
akart lenni, akkor azzal hazavágja az elméletemet, miszerint
az emberek egyedül akkor hajlandóak segíteni másoknak,
ha abból nekik maguknak is származik valami hasznuk.
És talán pont ezért nem tudom kiverni Luke-ot a
fejemből, mert egy kicsit más, mint a többiek. Talán mert a
maga különös módján tényleg rendesnek tűnik. És utálom
elismerni, de azt hiszem, talán a szeme is megbabonázott
egy kicsit, ám ezt annak a ténynek rovom fel, hogy nőnemű
vagyok, és szerintem ennek az átható, tüzes szempárnak
egyetlen csaj sem bírna ellenállni.
Hason fekszem az ágyon, és nemcsak a filozófia-
tankönyvem van nyitva előttem, hanem a matek is, így
váltogathatok a két tárgy között. Green Dayt tettem fel, jó
hangosan szól, mivel Callie nincs itthon. Egy-egy nagy
zacskó gumicukor meg chips van a kezem ügyéhen,
valamint egy egész liter Dr Pepper. A cukor, a koffein meg a
hangos zene összhatásának hála annyira bepörögtem, hogy a
magolás olyan könnyen megy, akár a lélegzés. A szemem
viszont szinte már kifolyik, és a fejem is kezd fájni, de jó
érzés tudni, hogy ilyen keményen tanulok, nem kímélve
magamat.
Rám férne már egy kis pihenés, mégsem akarok szünetet
tartani. A suli mindig is jól ment nekem, talán azért, mert az
volt az egyetlen menedékem, bármilyen helyen laktam
éppen. Amíg az utcán éltem és javítóban voltam, majdnem
elcsesztem az esélyemet az érettségire, de miután
összeszedtem magam, megfogadtam, hogy soha többé nem
hanyagolom a tanulást.
A Green Daybe hirtelen egy kis Rise Against keveredik,
ahogy megszólal a telefonom. Nagyot fújok, aztán az
iPodomhoz hajolok, és leállítom a zenét, majd felkapom a
mobilomat, és fogadom a hívást.
– Ma este nem mehetek – közlöm Prestonnal, miközben
felülök az ágyon, és a szememet dörgölöm. – Tanulnom
kell.
– Ki mondta, hogy emiatt hívlak, baszki? – háborog. –
Jesszusom, még azt se hagytad, hogy köszönjek!
– Bocs, de pontosan tudom, miért hívsz, és ma nem megy.
Muszáj a vizsgáimra készülnöm.
– Csakhogy a múlt héten még azt mondtad, menni fog.
 – Tudom – sóhajtok nagyot. – Mert elfelejtettem, milyen
közel a félév vége.
Preston néhány pillanatig nem szól. Öngyújtó kattanását
hallom, aztán nagyot szív a cigijéből.
– Violet, igazán nem akarlak erőltetni, de muszáj, hogy
ma este eladd az árut. – A hangja higgadt, de határozott.
Kezd berágni, és láttam, mi történhet, ha nagyon kiborul. –
Segítettem rajtad, amikor óriási szükséged volt rá. Otthont
adtam neked, befogadtalak, amikor már senki más nem volt
hajlandó erre. És hagytam, hogy úgy élhesd az életed, ahogy
csak akartad.
– Preston… én… – Hezitálok. Itthon akarok maradni
tanulni, de nagyon nem szeretném, hogy megharagudjon
rám. Ráadásul igaza van. Tényleg mellettem állt, amikor
már senki másra nem számíthattam… amikor már senki
másnak nem kellettem. – Rendben, megteszem – mondom
végül, és homlokráncolva pillantok le az ágyon heverő
tankönyvekre.
– Jó kislány – feleli, a hangneme fenyegetőből simán
átvált flörtölőbe. – Pattanj buszra, és gyere el hozzám az
anyagért! Utána elviheted a kocsimat.
– Oké – válaszolom, és igyekszem leplezni a
csalódottságomat. – Ma csak árulnom kell, vagy át is verjem
a csórikáimat?
– Csak add el az árut, és kész! – utasít. – Azok után, ami a
múlt hétvégén történt, szerintem jobb lesz, ha tartasz egy kis
szünetet.
– Sajnálom, hogy elcsesztem.
– Semmi baj. Csak ne forduljon elő még egyszer! –
Leteszi, én pedig újra sóhajtok, aztán fölkelek, és nekilátok
az öltözködésnek.
A fekete, hát nélküli, földig érő ruhámra esik a
választásom, ami el tudja takarni, hogy papucsban leszek.
Aztán a hajamba túrok, és oldalra fésülöm hullámos
tincseimet. Szájfényt kenek az ajkamra, és kihúzom a
szememet tussal. Néztem már ki jobban is, de ma este csak
szimplán terítenem kell az árut, nem pedig lépre csalnom
néhány palimadarat, és őszintén szólva túlságosan kimerült
vagyok ahhoz, hogy ennél nagyobb erőfeszítést fektessek a
készülődésbe. De remélhetőleg így is meg fogok felelni
Prestonnak, különben egy darabig tuti nem leszünk jóban.

Nem sokkal nyolc után érkezem meg a volt nevelőapám

házához, ami három éven át adott nekem otthont, mielőtt
egyetemre mentem. Preston valószínűleg korábbra várt, de a
busz egy csomót késett. Fölmegyek a pár lépcsőfokon, és
bekopogok a bejárati ajtón. Semmi sem változott: se a
rozsdás lépcső, se a zöld zsalugáterek, se a rusnya, barnás
fal, ami egykor fehér volt. Az udvar viszont egész takaros.
Még virágok is díszelegnek a kis kertben, és a zöldellő
csemetékről a gyermekkori otthonomat körülvevő fák jutnak
eszembe.
– Gyere be, nyitva van! – szól ki Preston, miután újból
kopogtatok.
Lenyomom a kilincset, aztán fölemelem a ruhám alját,
hogy ne tapossak rá, amikor átlépek a küszöbön. Ebben a
házban mindig szúrós szag van, szerintem azért, mert itt
állandóan füstöl valami. Preston most is cigit tart a kezében,
az ajka közül füst kígyózik elő, és már az ajtóból látom,
hogy szemközt, a konyapulton ég egy gyertya.
– Nézzenek oda, de csinos valaki! – mondja a férfi, ahogy
végigmér, én pedig megkönnyebbülten szusszanok fel.
Eddig a pillanatig nem is érzékeltem, hogy visszafojtom a
lélegzetem.
– Köszi, igyekeztem kitenni magamért. – Egy kicsit
meglibbentem a szoknyarészt, miközben átvágok a
nappalin, és bemegyek a konyhába. Kihúzok egy bárszéket,
és leülök, felhúzva a lábamat az alsó rúdra.
Preston kockás inget visel, ami nincs begombolva, így
kilátszanak a mellkasát és oldalát borító, nonfiguratív
tetoválások. Piszkosszőke haja kicsit lenőtt, már az álláig ér,
és szokás szerint borostás. A farmerjáról hiányzik egy gomb,
úgyhogy látom csíkos bokszerje derekát. Amikor hátralép a
pulttól, észreveszem, hogy nincs rajta cipő.
– Hű, te aztán kiöltöztél – poénkodok, és karba teszem a
kezem a pulton. – Ma nem bulizol, vagy valami? Hétvégente
azt szoktál.
Rám pillant, ahogy ismét a szájába dugja a cigit.
– Ma este nincs kedvem – feleli, miután kifújja a füstöt. –
Egy kicsit kezd elegem lenni a sok partiarcból.
– Öreg vagy már azokhoz az őrült bulikhoz, mi? –
cukkolom, de rögtön lakatot teszek a számra, amikor
bosszúsan rám mered.
Egy bögre fölé tartja a cigarettát, és megpöccinti a végét,
hogy lehamuzza.
– Alig valamivel vagyok idősebb, mint te, Violet.
– Tíz év van köztünk – vitatkozom pajkos hangnemben. –
Vagyis már kész aggastyánnak számítasz.
– Csak nyolc évvel vagy fiatalabb nálam – helyesbít. –
Alig töltöttem be a huszonhetet. Ne öregíts itt engem!
Cinkos vigyort villantok rá.
– Ha már úgyis ilyen vén vagy, mit számít még egy-két
év?
Erőltetett bosszúsággal csóválja meg a fejét, miközben
átnyúl a pult fölött, és elveszi a hamutartót a könyököm
mellől. Elnyomja benne a cigijét, aztán benyúl az inge
szivarzsebébe.
– Na jó, azt akarom, hogy ma este maradj a fűnél! –
mondja az üzletre térve. Előhúz a zsebéből egy kis zacskó
mariskát, és ledobja elém a pultra. – És úgy hallom, hogy
ma éjjel a szokottnál több zsernyák fog szaglászni a
városban, szóval légy óvatos!
– Kitől hallottad ezt? – kérdezem. – Megint Glen haverod
adta le a drótot? A kis spiclid a fakabátoknál?
– Honnan veszel te olyanokat, hogy „leadta a drótot” meg
„spicli” meg „fakabát”? – kuncog Preston a bajsza alatt. –
Szerintem túl sok zsarusorozatot nézel, Violet. A valóságban
senki sem beszél így.
– Nem is szoktam zsarusorozatokat nézni – hazudom,
végighúzva az ujjamat a pult sok-sok repedésének egyikén.
– Egy könyvben olvastam ilyeneket.
– És mégis mikor játszódik a sztori? Talán a harmincas
években?
– Nem, mostanában.
– Hazudsz, mint a vízfolyás – csóválja a fejét, és a kezét
karba téve a pultnak dől. – Komolyan nem ismerek nálad
nagyobb kamugépet, és egy nap még bajba fogsz kerülni az
örökös hantázásod miatt.
– Nem is hantázok örökösen. – Felkapom a zacskó füvet.
– Csak kiszínezem egy kicsit a szürke valóságot.
– Te vagy a legszórakoztatóbb csaj, akit ismerek, Violet
Ha… – Elharapja a szót, valószínűleg eszébe jut az
egyetlenegy olyan alkalom, amikor kiabáltam vele: mikor a
vezetéknevemen hívott.
Gyorsan témát váltok, mielőtt felzaklatna a dolog.
– Szóval, megengeded majd, hogy itt töltsem a nyarat,
vagy mi lesz?
Ismét flörtölő vigyor ül ki a képére.
– Tudod, hogy mindig szívesen látlak. Még az ágyamat is
boldogan megosztom veled.
A szememet forgatom.
– Köszi, de asszem, inkább maradok a régi szobámnál.
– Micsoda? Talán nem felel meg az ágyam a kényes
ízlésednek?
– Ugyan, biztos tökéletesen megfelelne nekem, de tudod,
hogy én senkivel sem osztom meg az ágyamat.
Áthajol a pulton.
– Tudom, és azt is nagyon szeretném tudni, vajon miért.
Vállat vonok.
– Ugyanazért, amiért máson sem szeretek osztozni. Nem
bírom a közösködést. Én nem nyúlok más cuccához, más se
nyúljon az enyémhez. – Ez így nem egészen igaz. Régebben
utáltam egyedül aludni… meg úgy általában egyedül lenni.
Miután holtan találtam a szüleimet, egy teljes napon át
velük maradtam a házban. Az volt életem leghosszabb
huszonnégy órája. Minél tovább virrasztottam a holttestük
mellett, annál jobban tudatosult bennem, hogy teljesen
egyedül, magamra maradtam a világban. Egyre csak
hajtogattam magamnak, hogy meg kell végre mozdulnom,
de tudtam, hogy amint megteszem, véget ér a gyerekkorom.
Tudtam, hogy akkor végleg búcsút kell vennem a
szüleimtől. Ám a csönd végül mégiscsak megtört, és
otthagytam őket.
Egy darabig nem sírtam, még a temetésen vagy
közvetlenül azután sem. Csak néhány nappal később tört ki
belőlem a zokogás, és akkor aztán abba sem bírtam hagyni.
Éjjel-nappal csak sírtam, és egyedül azt akartam, hogy
valaki megvigasztaljon. És utáltam egyedül aludni,
állandóan magánnyal teli rémálmok gyötörtek. Mindennél
jobban szerettem volna, hogy valaki átöleljen, magához
szorítson, segítsen elűzni a magányomat, de hiába kértem
ezt bárkitől, senki sem akart ilyen nyűgöt vállalni értem.
Ezért végül úgy döntöttem, nem leszek ilyen gyenge.
Elszántam magam, hogy erős leszek. Hogy nem bánom az
egyedüllétet. Nem bánom, hogy csak magamra számíthatok.
– Föld hívja Violetet! – lengeti meg a kezét az orrom előtt
Preston. – Totál elbambultál itt nekem.
 – Bocsi! – Bedugnám a füveszacsit a zsebembe, ám csak
most jövök rá, hogy otthon hagytam a dzsekimet. – Basszus,
ezen a hülye ruhán nincs zseb.
A férfi oldalra billenti a fejét, szőke tincsei élénkkék
szemébe hullanak.
– Személy szerint nekem semmi bajom ezzel a rucival,
de… – Végigmér, és igyekszem nem hagyni, hogy fürkész
tekintete zavarjon, de azért eléggé felhúz. – Van egy ötletem.
– Megdörgöli borostás állát, miközben megkerüli a pultot,
én pedig felé fordulok a bárszéken. A kezét nyújtja. – Add
ide a zacsit!
A markába pottyantom a füvet, és begörbíti körülötte az
ujjait, miközben a másik kezével a mellkasomhoz nyúl.
Összerezzenek, de nem szólok semmit, inkább arra
koncentrálok, hogy továbbra is szép egyenletesen
lélegezzek, miközben Preston a ruhám legfelső részéhez ér.
– Nincs rajtad melltartó. – Az ajkába harap, keze pár
pillanatig még a mellkasomon nyugszik, aztán a csípőm felé
siklik. Hátranyúl a derekamhoz, ahol a ruha nyitott, és
kilátszik a bőröm. Finoman becsúsztatja az ujjait az anyag
alá, és bedugja a kis zacskót a tangám derékpántjába. Az
érintése szinte perzseli a bőrömet. Nem mintha szende,
ártatlan leányka lennék. A pasik folyton letapiznak, én meg
hagyom, hadd kalandozzon rajtam a kezük oda, ahová akar,
de szigorúan csak akkor, ha szimplán az üzletről van szó.
Olyankor könnyű figyelmen kívül hagyni minden mást,
hiszen azok a fazonok sosem jelentenek többet egy-egy
arcnál. Közben mindig valami másra gondolok, mondjuk
arra, hogy mennyi mosnivalóm van. Ám ha az érzelemnek a
legkisebb szikrája is felvillanna bennem, azonnal ellökném
magamtól az illetőt.
Soha nem vonzott az a gondolat, hogy szeretetteljes,
meghitt kapcsolatba kerüljek bárkivel is. A gyengéd
érzelmek úgy általában nem jönnek be nekem. Semmi
értelmük sincs, és legfeljebb csak csalódáshoz vezetnek, ha
az ember rádöbben, hogy olyasvalakiért van oda, aki nem
viszonozza az érzéseit. Preston pontosan tudja ezt rólam,
így nem egészen értem, miért nyúl így hozzám. Annyit
viccelődhet velem, amennyit akar, az érintés viszont
szigorúan tilos olyasvalakinek, akivel bármiféle
kapcsolatban állok, legyen a nevelőapám vagy a barátom
vagy akármi is ő nekem… Néha eléggé zavarosnak érzem a
viszonyunkat.
Igyekszem oxigént juttatni a tüdőmbe, anélkül, hogy
hörögni kezdenék, miközben az agyam összezavarodva
háborog, és legszívesebben bemosnék egyet a pasinak.
– Csak vigyázz, hogy ne rázd magad túl hevesen a
táncparketten! – int humorosan, ahogy elhúzza tőlem a
kezét, és rám kacsint. Aztán újra megkerüli a konyhapultot.
– Fairtownban nagy buli lesz – mondja, úgy folytatva a
beszélgetést, mintha mi sem történt volna, miközben
keresgél valamit az egyik konyhaszekrényében. – Ott
biztosan el tudod passzolni az árut. Az a város tele van
füvesekkel.
Magamba fojtom a haragomat, és óriási erőfeszítés árán
olyan lelkesen válaszolok, mint egy betépett pomponlány:
– Okés, szupin hangzik! – Azzal hátat fordítok neki,
szorosan lehunyom a szemem, és emlékeztetem magam,
hogy lélegezzek mélyeket. Emlékeztetem magam, hogy
Prestonon kívül nincs senkim, és ha a totális egyedüllét meg
eközött kell választanom, akkor én ezt választom.
 5. fejezet

LUKE

EGY ÜVEG SÖR VAN A KEZEMBEN, és már felhajtottam néhány

felest, hogy legyen védőhálóm ma estére. A pia nélkül úgy
érezném, hogy lehetetlenül zuhanok a semmibe. Tudom,
hogy veszélyes lejtőn indultam el lefelé, pláne, mert
cukorbeteg vagyok. Volt már néhány alkalom, amikor
túlfeszítettem a húrt, és az orvosok közölték velem, hogy ha
nem állok le a piálással, holtan végezhetem. Az a gond,
hogy én nem bírom ki az életet alkohol nélkül.
Szombat este van, a gépnél ülök, és a netet böngészem:
kiadó lakásokat keresek a városban. Szokás szerint nem
találok semmit, legalábbis olyan kéglit nem, amit
megengedhetnék magamnak. Nagyon rossz az időpont,
hiszen közeledik a nyári szünet, és minden koleszos
egyetemista, aki itt akar maradni a következő félévig,
ugyanúgy albérletet keres, mint én, szóval hamar betelnek a
helyek. Ha több pénzt tettem volna félre, akkor könnyebb
dolgom lenne, de le vagyok égve. Kezdem azt fontolgatni,
hogy a szükséghelyzet miatt talán kivételesen el kéne
tekintenem attól, mennyire neheztelek apámra, és
megkérdezhetném tőle, nem lakhatnék-e nála szeptemberig,
vagy legalább meghúzhatnám-e magam a tengerparti kis
nyaralóban. Ám attól a gondolattól, hogy tőle kérjek
segítséget, mikor gyerekként szinte egyáltalán nem
támogatott, kiver a frász. Meg akarom dolgoztatni őt azért,
hogy megint az életem része lehessen. Nem tudom biztosan,
mennyire van tisztában mindazzal, ami abban a házban
történt, de azt tudom, hány éven át nem tartotta velem még
annyira sem a kapcsolatot, hogy elmondhassam neki, mit
művel anyám. Nincs más választásom, mint hagyni, hogy az
emlékek kísértsenek, amint azt szinte minden éjjel teszik,
valahányszor csak lehunyom a szemem – kivéve, ha részeg
vagyok. Ha részeg vagyok, semmi sem jár a fejemben.
Épp kikapcsolom a gépet, amikor SMS-em jön. Felkapom
a mobilomat az asztalról, és megnézem az üzenetet. Seth
küldte, Callie legjobb barátja. Néha együtt szoktam lógni
vele meg a pasijával, Greysonnal, mivel mindketten
ugyanúgy szeretnek bulizni, mint én.

Seth: Mész ma bulizni?

Én: Naná, még szép.
Seth: Hova?
Én: Asszem a Vörös Tintába. Miért? Nektek mi a tervetek?
Seth: Még semmi. A Vörös Tintába, mi? Ezek szerint ma egy
jó kikapós ribit keresel.
Én: Ja, mint mindig, ismersz, nem?
Seth: Tudod, azt csiripelik a madarak, hogy mostanában a
campus legnagyobb ribancával lógsz együtt.
Én: Mi van? Kivel?
Seth: Egy bizonyos Violet nevű harapós és kikapós
szobatárssal, akinek sárkányos tetkó van a nyakán.

A fejemet vakarom, fogalmam sincs, hogy mégis honnan

hallhatott erről, de aztán beugrik a megoldás.
 Én: Ezt Callie-től tudod?
Seth: Hát, ő nem nevezte se ribinek, se kikapósnak, mert
senkiről nem beszélne így, de azt mondta, látott téged
Violetnek segíteni a campuson… Mi ez az egész?
Én: Semmi. Csak rendes akartam lenni.
Seth: Mióta vagy te rendes srác?
Ebben igaza van. Általában nem rendes srácként szoktam
viselkedni, de valamilyen oknál fogva Violet átmenetileg
ezt váltotta ki belőlem. Momentán nem érzem magam
rendes srácnak. Nem érzek mást, csak dühöt amiatt, hogy ha
nem megyek haza, hamarosan nem lesz hol laknom. Az
egyetlen célom most az, hogy tajtrészegre igyam magam, és
találjak egy csajt, akit megdughatok, hátha úgy meg tudok
szabadulni ettől az érzéstől, ami olyan, mintha egy
feneketlen verembe zuhannék.

Én: Gondoltam, kipróbálok valami újat.

Seth: És hogy tetszik?
Én: Asszem, hagyom a francba, mielőtt még rossz szokássá
válik.
Seth: Jó neked. Rendességi rehabra mész?

A fejemet csóválom. Seth képes lenne órákon át ezzel

húzni az agyamat.

Én: Most már indulok. Akkor te meg Greyson jöttök vagy

sem?
Seth: Ja, megyünk, ha sikerül taxit fognunk. Egyikünk sem
akar ma vezetni, ha jól sejtem, te sem vállalod a
sofőrködést, mert sose ajánlod fel.
Én: Nekem jó a taxi. Callie és Kayden is jön?
Seth: Elmentek valahova édes kettesben… Szerintem ahhoz
a sziklához. Ugyanúgy bele vannak zúgva, mint egymásba
LOL.
 Én: OK. Tali a koleszom előtt 10 perc múlva?
Seth: Jól hangzik. :)

Ellenőrzöm a vércukorszintemet, és felmarkolok néhány

szem szőlőcukrot, biztos, ami biztos. Zsebre vágom őket a
mobilommal együtt, aztán magamhoz veszem a
kulcskártyámat meg a pénztárcámat. Kidobom az üres
sörösüveget, és kikapok egy másikat a minihűtőből. Alig
várom, hogy a diszkóba érjünk, és végre bekeményíthessek
az ivással. Ezt szeretem a tavaszban meg a nyárban: amint
véget ér a futballszezon, szabadon szétpiálhatom az
agyamat, ahányszor csak akarom, és nem kell az edzés miatt
aggódnom. Így kicsit elviselhetőbb az a sok zaj meg emlék a
fejemben. Így kicsit elviselhetőbb a lélegzés. Így kicsit
elviselhetőbb az élet.
Tizenhárom évesen kezdtem inni. Nem haverokkal
voltam, vagy ilyesmi, csak otthon ücsörögtem, miután
anyám beájult a kanapén, nem herointól, szimplán a piától.
Végig ott kellett ülnöm mellette, miközben kortyonként
kiitta a fél üveget: kényszerített, hogy fogjam a kezét és
babusgassam, mintha súlyos beteg lett volna, aki a
fájdalmait enyhítő gyógyszert veszi be. Amikor kezdett
elbóbiskolni, átkarolt, és magához szorított, azt hajtogatta,
hogy örökké az ő kicsi fia leszek, aztán egy dalt is
énekelgetett erről. Gyűlöltem, ha ezt csinálta, pláne, mert
soha nem éreztem magam a kicsi fiának, még hétévesen
sem. Olyan idősen már tudtam, hogy az egész kapcsolatunk
nem stimmel, és nem helyes mindaz, amire kényszerít – nem
normális, hogy nekem kell összezúzni a tablettáit, meg hogy
folyton rám akaszkodik –, de szörnyen szégyelltem magam
az egész miatt, így nem szóltam senkinek. Egyébként is,
őszintén szólva, már akkor tudtam, hogy úgysem fog
megváltozni semmi, amíg felnőve végre ki nem
szabadulhatok abból a rohadt házból.
 Miután, mintha már egy örökkévalóság óta szorongatott
volna, anyámat végül mélyen elnyomta a buzgóság, így
kikecmereghettem a karjai közül, és egy kis időre szabad
lehettem. A dohányzóasztalon hagyta az üveg whiskyt, és
emlékszem, ahogy ott ültem, azon gondolkodva, vajon
milyen íze lehet, vajon miért kell anyámnak folyton ezt
innia. Úgyhogy fölemeltem az üveget, és belekortyoltam. Az
alkohol perzselte a torkomat, és amikor leért, mintha lángolt
volna tőle a hasam. Elkápráztatott az érzés, ahogy a forróság
elnyomott bennem minden rosszat, ezért újra és újra
kortyoltam az üvegből, amíg el nem ájultam, így teljesen
elcsitult a fejemben a zaj. Ezután mindig ittam pár kortyot,
miután anyám kidőlt, és minél többet piáltam, annál
könnyebb volt elviselnem az engem eltöltő dühöt meg
tehetetlenséget. És mostanra már alig bírok létezni alkohol
nélkül.
Már éppen kilépnék az ajtón, amikor megcsörren a
telefonom: apám hív. A mobilomat bámulom, miközben
egyre csak csöng, nem bírom eldönteni, hogy fogadjam a
hívást, vagy inkább egyszerűen elnémítsam a telót. Végül az
előbbinél maradok, és igyekszem kedélyesebb hangnemet
megütni, mint ahogy valójában érzem magam.
– Helló! – mondom, a vállammal szorítva a fülemhez a
készüléket, hogy közben kinyithassam a sörömet.
– Szia! – feleli apám kissé meglepetten, miközben a
háttérben zene szól. – Nahát, most az egyszer fölvetted!
– Ja, de épp indulok valahova, szóval nem érek rá sokáig
csevegni.
Hátradöntöm a fejemet, nyelek egy nagy kortyot a sörből,
és máris jobban érzem magam, ahogy lecsorog a torkomon.
– Á, oké. – Csalódottnak hangzik. – Csak azért hívlak,
hogy megtudjam, minden rendben van-e.
– Miért kérded?
– Mert a fiam vagy, és aggódom érted.
 – Minek? Gyerekkoromban nem tetted. Miért pont most
jutna eszedbe, mikor már felnőtt lettem?
Apám hallgat, és a zaj egyre halkabb lesz. Aztán hallom,
ahogy becsukódik egy ajtó, és néhány pillanatig csak csönd
jön a vonal túlsó végéről.
– Luke, tudom, hogy nem voltam nagyon jó édesapa, de
most megpróbálom ezt jóvátenni.
A fogamat csikorgatom.
– Húszéves vagyok. Egy kicsit későn van már ahhoz,
hogy úgy dönts, mégiscsak az apám akarsz lenni.
– Mindig is az apád akartam lenni – válaszolja, és
nyugtalanság süt a hangjából. – Csak épp nagyon sok
mindennel kellett megbirkóznom, és nem voltam
felkészülve arra, hogy jó apa legyek.
– Hát, én meg nem voltam felkészülve arra, hogy apa
nélkül kelljen élnem. – Az ajtó felé indulok, most már
szeretnék véget vetni ennek a beszélgetésnek, mert úgy
érzem, közel járunk ahhoz, hogy kiöntsük egymásnak a
szívünket, márpedig ahhoz semmi kedvem.
– Luke, bocsáss meg! – Úgy hangzik, mint aki mindjárt
sírni kezd, amitől egy kicsit megsajnálom, aztán bosszús
leszek magamra, amiért megsajnáltam. – Megadnék neked
akármit, amivel jóvátehetem a történteket, bármit szeretnél
is.
Kezemet a kilincsre téve megtorpanok, és összeszorítom
a számat, viaskodom magammal, hogy vajon mennyit ér
valójában a büszkeségem. Aztán arra gondolok, milyen
lenne hazamenni Star Grove-ba, a műanyag huzattal
beborított házba, anyámhoz, aki folyton könyörögne, hogy
segítsek neki. Már a puszta gondolattól is hányingerem
támad.
– Egyvalamit esetleg megtehetnél értem – felelem végül.
– Csak mondd meg, mi az, és vedd úgy, hogy el van
intézve!
 Mély levegőt veszek.
– Megengedhetnéd, hogy őszig a tengerparti
nyaralótokban lakjak. Tudom, hogy te meg Trevor is ott
lesztek, de gondoltam, alhatnék a kis szobában, vagy
valami. – Trevor apám vőlegénye. Mint kiderült, apu többek
között azért is hagyta el anyámat, mert nagyon nehezen
birkózott meg azzal a ténnyel, hogy meleg. Hosszú éveken
át piált, mire képes volt megbékélni saját magával, és
felvállalni a másságát a világ előtt. Ezután bukkant fel
megint az életemben, de akkor már egy kicsit késő volt.
Amy addigra már meghalt, én pedig magamra maradtam
anyámmal, így nem éreztem apu iránt mást, csak gyűlöletet,
amiért otthagyott vele. Őszintén szólva, nem is igazán
tudom, hogyan viszonyulok most a kapcsolatunkhoz. Azt
hiszem, leginkább össze vagyok zavarodva. Mármint, ő és
Trevor mindketten rendes pasiknak tűnnek, de attól még
iszonyúan dühös vagyok, amiért apu magamra hagyott a
drogos anyámmal, akit sokszor nekem kellett belőnöm.
Olyan sokáig hallgat, hogy tudom: nemet fog mondani.
Legszívesebben belevágnám az öklömet az ajtóba, mert
előre sejtettem, hogy nem lesz jó vége, ha szívességet kérek
tőle.
– Luke… Szörnyen sajnálom, de Trevor és én eladjuk a
nyaralót. Kinéztünk magunknak egy házat, közelebb a
munkahelyemhez, és kellett a pénz, hogy letehessük rá a
foglalót.
– Akkor nem lakhatnék a nyáron veletek? – Ez már
majdnem úgy hangzik, mintha könyörögnék. Dühömben
még erősebben markolom a kilincset.
Apám megint túl hosszan habozik a válasszal.
– Jelenleg csak egy kis lakásunk van, és Trevor alkotásai
szinte az egészet elfoglalják. De amint pár hónapon belül
beköltözünk az új házba, természetesen boldogan látunk
vendégül. Velünk maradhatsz, ameddig csak szeretnél,
örülnénk neki.
A fejemet csóválom, dübörögve lüktet a fülemben a vér.
Muszáj kijutnom innen. Muszáj innom. Muszáj elhallgattatnom a
fejemben a zajt.
– Hagyjuk, tök mindegy! – mondom, és leteszem a
telefont. Elengedem a kilincset, hátralépek, és belerúgok az
ajtóba, olyan erővel, hogy a bakancsom egy kicsit
behorpasztja. – Bassza meg! – A halántékomra nyomom a
kezem, reszketegen kapkodok levegő után. Most aztán
mindennek a tetejébe el kell majd magyaráznom
Kaydennek, miért néz úgy ki a rohadt ajtó, mintha be
akartam volna törni. Habár ő maga is tönkretett már
dühében néhány bútort.
Nem bírom ezt tovább. Tudtam, hogy nem lett volna
szabad bármit is kérnem apámtól. Azt kívánom, bárcsak
képes lennék utálni őt, mert akkor talán könnyebb volna
ilyen iszonyatos haragot érezni iránta.

Kilencig vagy talán tízig partizok Sethszel meg Greysonnal a

Vörös Tintában, egyik felest a másik után hajtom fel, így
egyre kevésbé nyomaszt apám meg a közelgő
hajléktalanságom ügye. Már mindhárman csontrészegek
vagyunk, amikor taxiba ülünk, hogy elmenjünk egy
házibuliba valamelyik közeli kis porfészekbe – asszem,
talán Fairtownba –, mert Seth azt hallotta, hogy a parti
„őrületesen nagy hepaj” lesz. Mire odaérünk, már annyian
vannak a házban, hogy alig bírunk átvágni a tömegen.
Hamar szem elől tévesztem Sethet meg Greysont a bulizok
csürhéjében, de ahelyett, hogy őket keresgélném, egyenesen
a konyhába megyek, hogy piát kerítsek magamnak.
Miután benyomok kábé öt kupica Bacardit, a nappali felé
indulok. A kanapékat a falhoz tolták, a hifiből valami
popszám bömböl. Nem vagyok oda az ilyen zenéért, de
legalább lehet rá táncolni. Akad itt néhány kurvás kinézetű
csaj, akiken alig van ruha, látszik rajtuk, hogy bármire
kaphatóak, simán hagyják magukat gerincre vágni –
legalábbis én úgy látom, habár jelenleg kicsit homályos a
látásom. De nekem úgyse kell több, csak valaki, aki egy kis
időre eltereli a figyelmemet, hogy kibírjam az éjszakát, és
nyugton alhassak, ami ritkán fordul elő.
A nappali közepére tántorgok. Egy alacsony, barna hajú,
bögyös csaj rögtön odajön hozzám, és a lábamhoz
dörgölőzik. Pislogok, amíg valamennyire ki nem tudom
venni az arcát, és úgy döntök: megteszi.
Mögé lépek, mire hozzám nyomja a seggét, és
ringatózunk a szám lassú, buja ütemére. Hátrahajtja a fejét,
én pedig oldalra söpröm a haját, és végigcsúsztatom a
kezem az oldalán, miközben ő igyekszik a lehető
legcsábosabb pillantását rám vetni. Nem tudhatja, hogy
szükségtelen megerőltetnie magát, máris nyert ügye van
nálam. Azt fogom tenni vele, amiben reménykedik:
hazaviszem magammal, és jól megdöngetem. Így ő is
megkapja, amit akar, én pedig cserébe nyerek néhány
pillanatnyi csöndet, kiszabadulhatok egy kicsit az életem
keserű valóságából, és nem leszek ilyen rosszul a bennem
kavargó zavarodottságtól.
– Nagyon bejön az illatod – mondja a fejét a
mellkasomnak döntve, a szempilláját rebegtetve rám.
– Legfeljebb a cigi meg a Bacardi szagát érezheted rajtam
– hűtöm le, mert nem vagyok kíváncsi a kamuzására. Az
egész helyiséget betölti az izzadság- és sörszag.
– Honnan tudod, hogy nekem nem pont az jön be? –
Megint a szempilláját rebegteti, majd a háta mögé nyúl, és a
farkamat dörzsölgeti.
Már épp kezdem egész jól érezni magam, amikor a csaj
valami fura mozdulatot ad elő a csípőjével, aztán
megpördül, és begörbített ujjakkal fölemeli a kezét, mintha
karmolásra kész macskát akarna imitálni, vagy mittomén.
– Régebben sztriptíztáncosnő voltam – közli, a csípőjét
riszálva.
– Itt, Fairtownban? – Meg sem próbálom leplezni a
grimaszomat. Hiszen ez a város alig több egy
lakókocsiparknál a semmi közepén, ugyan miféle
sztriptízbár lehet itt? Igencsak aggódom, hogy
részegségemben talán sokkal vonzóbbnak látom a csajt, mint
amilyen valójában.
Bólint, aztán újra megperdül, és a haja képen csap.
– Ja, kábé egy évig. – A seggét rázva hátrál felém, aztán
megfordul, és a csöcsét dobálja, ami elég nagy ahhoz, hogy
föl-le ugráljon. Aztán a karját széttárva jobbra-balra lendíti a
fejét, hogy a sörénye csak úgy lobogjon.
Ettől a röhejes látványtól végleg elszáll az esély arra,
hogy felálljon nálam a zászló. Már épp mondanám a csajnak,
hogy elmegyek inni egy felest – csak hogy
megszabadulhassak ettől a szánalmas sztriptízshow-tól,
amit itt lenyom –, amikor nevetést hallok a hátam mögül.
Hátrapillantok a vállam fölött, és egy kicsit felgyorsul a
szívverésem. Violet áll mögöttem, a száját összeszorítva
igyekszik magába fojtani a röhögést, lassan elkékül az ajka a
nagy erőfeszítéstől. Nem beszéltem vele, mióta elmentünk
együtt a Mekibe, ahol úgy ültünk le együtt ebédelni, mint
egy kibaszott párocska, vagy valami, pedig rohadtul nem
vagyunk azok, mert én ugyan nem keveredek
párkapcsolatba… nem kerülök közel senkihez. De azért jó
néhányszor láttam őt a campuson. Direkt elkerülöm a csajt,
amennyire csak tudom, igyekszem figyelmen kívül hagyni,
mert különben beszippantana az a tudom is én, miféle
pokol, ami valamiért így vonz hozzá. Csakhogy ez irtó
nehéznek bizonyult, és párszor azon kaptam magam, hogy
öntudatlanul is megközelítem őt.
Most viszont ő közelített meg engem, és örülök, hogy itt
van. Ugyanakkor utálom, hogy ilyen erős hatással van rám,
hogy mindenfélét érzek vele kapcsolatban… olyan
dolgokat, amiket még mindig próbálok megfejteni.
Már előre a homlokomat ráncolom, amikor kinyitja a
száját. Biztos vagyok benne, hogy valami csípős megjegyzés
van a nyelve hegyén. Ám ekkor mellém lép, és közli a
bögyös barnával:
– Lekérném a pasit, jó?
– Szórakozol, anyukám? – kérdez vissza a volt
sztriptíztáncosnő, aztán rám pillant, a reakciómra várva.
– Majd később talán megkereslek, ha úgy alakul –
mondom neki, direkt bizonytalanul fogalmazva, így még
véletlenül sem állíthatja majd, hogy bármit is ígértem volna.
Bosszúsan mered rám, és feltartja mindkét kezét.
– Abból én nem kérek. Van itt bőven elég pasi, akik alig
várják, hogy megkaphassák ezt – rázza meg az idomait, és
megint a csöcsét ugráltatja. Violet a kezét a szájára szorítva
igyekszik uralkodni a nevetésén, miközben a maca sarkon
fordul, és sértődötten elviharzik.
Amint az ex-sztripper eltűnik a tömegben, gyorsan
végigmérem Violetet. Vörös-fekete haját oldalra söpörte, ez
valamiért még jobban kiemeli szexis hullámait. Zöld szemét
feketével húzta ki, ajka még a tompa fényben is csillog.
Hosszú, fekete ruhát visel, ami egészen a földig ér. Máshogy
van felöltözve, mint a többi itteni csaj, abban az értelemben,
hogy nem látszik ki mindene. Viszont nincs rajta melltartó,
és habár a dudája nem akkora, mint a bögyös barnáé, mégis
sokkal vonzóbb, ahogy a mellbimbója átsejlik a vékony
anyagon, így a dákóm egyszeriben újult erőre kap.
– Szóval, egész éjjel csak bámulni fogsz? – kérdezi, és a
hüvelykujja körmét harapdálva a tömeget figyeli, nem
engem. – Vagy tényleg táncolsz is velem?
 Nagy nehezen elszakítom a pillantásomat a csöcsétől, és
az arcára nézek.
– Azt hittem, csak szórakozol. – Újra végigmérem, szép
lassan, ráérősen legeltetem a szememet karcsú alakján. –
Nem tűnsz táncos típusnak, és egyébként se kéne táncolnod
azzal a bokával.
– Tudok én táncolni, feldagadt boka ide vagy oda – közli
színtelen hangon, és végre rám néz. Ismét meghökkent,
mennyire szenvtelen a tekintete. – De nem muszáj táncolnod
velem. Csak segítettem neked lekoptatni Miss Riszálom-
úgyis-úgyist, hálából, amiért nem hagytad, hogy egyedül
kelljen fel-alá sántikálnom.
– Ki mondta, hogy le akartam koptatni a csajt? –
kérdezem, és aggaszt a tény, hogy rádöbbenek, mennyire
hiányzott az évődés Violettel. – Nem tudhatod, lehet, hogy
Miss Riszálom-úgyis-úgyis nagyon is bejött nekem.
Feltartja a kezét, és elhátrál tőlem.
– Jól van, na, akkor nem is zavarlak tovább. Én csak
rendes próbáltam lenni, pedig az nem szokásom.
Hagyom, hogy még két lépést tegyen hátra, aztán
utánakapok, és megragadom a karját. Próbál úgy tenni,
mintha nem érdekelném, de szerintem ez nem egészen igaz.
– Egyáltalán nem zavarsz – mondom, és magam felé
húzom őt. Bízom benne, hogy ha táncolok vele, az is jó
figyelemelterelés lesz egy-két percig.
– Hű, de jó nekem! Luke Price velem akar táncolni.
Menten elalélok! – mímel ábrándos képet, aztán gúnyos
grimaszt vág.
– Ácsi, te kértél fel engem táncolni – emlékeztetem, ahogy
megáll közvetlenül előttem. Az oldalára simítom a kezem,
aztán a hátára csúsztatom. Még közelebb húzom magamhoz,
és mintha mindkettőnkből forróság áradna. Azt a kurva… –
nyögök fel majdnem, amikor rádöbbenek, hogy a ruhájának
nincs háta, vagy legalábbis jó mélyen ki van vágva.
 Finoman lecsúsztatom a tenyeremet a hátán, hogy
kiderítsem, hol kezdődik az anyag. Komolyan eldobom az
agyam, amikor csak a lágy bőrét érzem egészen a derekáig,
ahol végre megint a ruhát tapintom. Violet egy kicsit
megborzong, az arca viszont kifejezéstelen marad, ahogy
rám szegezi a tekintetét, és a vállamra teszi a kezét.
Mozogni kezdünk együtt a zenére, és kiderül, hogy nem
kamuzott, tényleg tud táncolni. Csípője lágyan ring a kezem
alatt, felém forduló teste újra meg újra hozzám simul.
Valahányszor összeér a mellkasunk, halk sóhaj szakad ki
belőle, ez pokoli szexi, és úgy beindít, hogy kőkemény a
farkam. Jesszus, el fogok sülni, ha nem higgadok le.
Miután lemegy a fél szám, Violet a fülemhez hajol, és azt
suttogja:
– Szóval, miért vagy itt, Luke Price?
– Luke Price? – Szorosabban fogom a csípőjét, és a
szemébe nézek. – Mi lett a Sztoikusan Távolságtartó
urasággal?
Vállat von, megnyalja az ajkát, miközben ujjai a tarkómat
cirógatják. Nem vagyok biztos benne, hogy tudatában van-e
egyáltalán annak, amit csinál – én viszont nagyon is
tudatában vagyok. Túlságosan is.
– Gondoltam, ma estére pihentetem a becenevet –
mondja.
Az arcunk csupán centikre van egymástól, lélegzetünk
melege elegyedik, még fülledtebbé téve a már így is épp
elég fülledt levegőt.
– És te miért vagy itt, Anonim Violet? – A tekintetünk
továbbra is összefonódik, miközben egy kicsit hátrébb
hajolok, hogy jobban megnézhessem őt magamnak.
Az arckifejezése az enyémet tükrözi, és már nem is
tudom, mibe keveredtem szimplán azzal, hogy táncolok
vele. Ez a lány kihívást jelent, ugyanolyan titokzatos, mint
én, és ettől csak még kíváncsibbá tesz. Meg akarom ismerni
őt. A titkait. A gondolatait. Emiatt csak még nagyobb
hatalma lesz fölöttem, mert mindent tudni akarok róla, míg
ő semmit sem hajlandó elárulni magáról. Pedig általában
egyáltalán nem vagyok kíváncsi az emberekre.
– A király társaság miatt, mi másért? – viccelődik, és a
szája sarka egy icipicit fölfelé görbül, mintha mosolyogni
készülne.
– Ja, dettó. – Kezd feszélyezni, hogy a szívem fel-
felpörög, valahányszor a csaj elmosolyodik, és komolyan azt
fontolgatom, talán le kéne lépnem. Ugyanakkor totál be
vagyok indulva attól, ahogy a csípője a markomba simul,
így nem akarok mást, csak itt maradni vele, és továbbra is a
két kezem között tartani őt. Végül az iránta érzett
vonzalmam nyer, teljesen eluralkodik rajtam. Kezem a
csípőjéről a hátára vándorol, a derekára nyomom a
tenyeremet, még közelebb húzom magamhoz, míg a
mellkasa az enyémhez nem ér. – Hogy van a bokád?
Az alsó ajkába harap, és lepillant a lábára. Csak most
veszem észre, hogy nincs is rajta cipő.
– Azt hiszem, már jól – válaszolja.
– Oké, akkor miért vagy mezítláb?
Vállat von, és megint rám néz.
– Papucsban jöttem, de idegesített, úgyhogy lerúgtam
valahol.
Alkoholtól elködösült elmém ekkor valamiért úgy
gondolja, hogy okés föltennem a következő kérdést:
– A múltkor, azon az éjszakán, amikor te… tudod,
amikor kiugrottál az ablakon… Az meg mi volt?
Egész teste megfeszül, ám az arckifejezése higgadt
marad.
– Hogyhogy mi volt?
Elfordítom a fejemet, és a tömegbe bámulok.
– Miért csináltad?
– Az hosszú történet – feleli higgadtan, és érzem, hogy
engem néz. – Miért kérdezed?
Ismét a szemébe nézek, miközben a zene egy pörgősebb
számra vált. Szeretném elárulni neki az igazat: hogy
aggódom érte. Hogy tudom, mi lehet a legsötétebb oka
annak, ha valaki kiveti magát egy ablakon. Hogy ugyan alig
ismerjük egymást, mégis egyfolytában őrá gondolok. Hogy
sokkal erősebb hatással van rám, mint szeretném. Ám
ehelyett csak azt válaszolom:
– Csak kíváncsi vagyok. Nem mindennap zuhan rám egy
csinos lány az égből.
Nem reagál, mintha észre se vette volna, hogy tökre
bókoltam neki, legalábbis az én fogalmaim szerint.
– Egy kis zűrbe kerültem azon a bulin. Egyedül úgy
tudtam elszabadulni, hogy kiugrottam az ablakon – feleli
végül közönyösen.
Ezernyi kérdés kavarog a fejemben.
– Miféle zűrbe? – kérdezem.
Idegesen harapdálja az ajkát, aztán bosszúsan sóhajt.
– Miért érdekel ez téged ennyire?
A fejemet csóválom, és vállat vonok.
– Azért, mert… aggódom, hogy… hogy talán direkt
akartál… kárt tenni magadban. – Az utolsó részt már szinte
csak motyogom, és abban sem vagyok biztos, hogy Violet
egyáltalán meghallotta-e.
– Aggódsz értem? Tényleg? – Láthatóan igencsak
kétkedve fogadja ezt az állítást.
– Az emberek folyton aggódnak egymásért – vonok
vállat.
– Nem, ez nem igaz – makacskodik, és egy pillanatra düh
villan a szemében. – Egyébként is, még csak nem is ismersz
engem.
– Hát, épp most próbállak megismerni. – Mi a franc ütött
ma este abba a részeg, lepcses számba? Mintha önálló életre
kelt volna. – Figyelj, lehet…
 A számra tapasztja a tenyerét, és a fejét csóválja.
– Elég a kérdésekből, oké? – Időt sem hagyva, hogy
válaszoljak, megperdül, hátat fordít nekem. Attól tartok,
hogy le fog lépni, ehelyett azonban hozzám simul, a
mellkasomhoz nyomja a hátát.
Aztán folytatja a táncot, de úgy, mintha csak most jönne
bele igazán. A bal lábára nehezedik, hogy kímélje a bokáját,
és delejesen ringatózik a ritmusra. Az ütemmel tökéletesen
egyszerre riszálja a csípőjét. A mozdulattól a feneke újra
meg újra a dákomat súrolja, én pedig fölveszem a ritmust,
egy ütemre mozgok vele. Ismét megmarkolom a csípőjét,
ujjaim a bőrébe mélyednek, mire homorít. Ahogy a szám
elnyúlik, egyre jobban belelendülünk. Mindkettőnk bőrén
izzadság gyöngyözik, és a testünk annyira összesimul-
dörzsölődik, hogy komolyan úgy érzem, egyenesen a szex
felé tartunk. Aztán Violet elkezd lassan, kecsesen
leguggolni. A teste fokozatosan siklik végig az enyémen,
míg végül a tarkója a kőkemény dákomhoz ér. Amikor
megint kiegyenesedik, alakja ismét végigcsúszik rajiam.
Mire újból megáll előttem, már legszívesebben
megragadnám, hogy berángassam őt a legközelebbi
szobába, és addig döngessem, amíg a nevemet nem sikoltja.
Muszáj visszanyernem az irányítást a helyzet fölött.
Viszont elterelődik a figyelmem, mivel Violet oldalra
hajtja a fejét, és fölemeli a karját, átkulcsolva a nyakamat. A
mozdulatai rabjává válok. Ahogy a tincsei félrehullanak,
megpillantom a nyakára tetovált sárkányt és két csillagot.
Eddig nem sok tetovált csajt szedtem föl, de basszus, ideje
ráhajtanom az ilyenekre, mert ez őrjítően szexi. Violet hasára
simítom a kezemet, és egymáshoz szorítom a testünket.
Átjár a forróság, ahogy a csaj illata elegyedik a testemet
eltöltő alkohollal, és úgy érzem, a mohó vágy minden mást
felülír bennem.
A haja a vállára borul, a nyaka pedig csupán centikre van
az ajkamtól. Részegítő az inger, hogy a bőrét szívogassam-
harapdáljam. Végig sem gondolva, mit művelek, vagy mit
jelent ez, kidugom a nyelvem, és megízlelem a bőrét. Persze
még szép, hogy nem először nyalom meg egy csaj nyakát.
Már egy csomószor csináltam ilyet, ahogy már rengetegszer
csókolóztam és dugtam is csajokkal. Ez általában elnémítja a
zajt a fejemben, most viszont továbbra is hallom, sőt talán
még jobban. Hangosabb lett. Élesebb. Erősebb. Félek, hogy
elveszítem az önuralmamat, elveszítem saját magam. Ám a
szám mintha Violet bőrére tapadt volna, a nyakát
szopogatom, finoman harapdálom és dörgölöm a fogammal.
Úgy megfeszülnek az izmai, hogy félig-meddig arra
számítok, menten felém fordul, és pofán vág. A lelkem
mélyén azt kívánom, bár megtenné, mert akkor itt
hagyhatnám… Legalábbis azt hiszem, hogy itt hagynám…
De az is lehet, hogy akkor csak még inkább itt akarnék
maradni vele. Ám ehelyett Violet oldalra hajtja a fejét,
hagyja, hogy még jobban hozzáférjek, és szabadon
ízlelgethessem.
A kezem fölfelé vándorol az oldalán, míg el nem érek a
melléig. Hüvelykujjammal megcirógatom kemény
mellbimbóját a vékony anyagon át, aztán továbbcsúsztatom
a tenyeremet, egészen a kulcscsontjáig. Violet felnyög,
ahogy ujjaimat gyengéden a csontra nyomom, és a
mellkasomhoz préselődik, minden súlyával rám nehezedik.
A valóság kezd elhomályosulni, miközben visszairányítom
a kezemet a combjára, és elkezdem fölhúzni a ruhája
anyagát, mindenáron belé akarok hatolni az ujjaimmal, hogy
még hangosabban nyögjön.
– Istenem, olyan gyönyörű vagy… – lehelem a nyakára,
miközben már majdnem a combjáig sikerült fölrángatnom a
ruhát. – Bemehetnénk az egyik hálószobába…
Felém fordítja a fejét, az ajkunk egy röpke pillanatra
összeér, és ettől a szikrától az egész testemet lángra
lobbantja a vágy. Megmarkolom a ruha anyagát, és már épp
kinyitom a számat, hogy mohón lesmároljam őt, amikor
egyszer csak ellöki magától a kezemet, majd arrébb lép.
Hátranéz rám a válla fölött, egy kissé kipirult, ám az arca
már megint kifejezéstelen.
– Kösz a táncot – közli, aztán a kezét fölemelve átvág a
tömegen, és egyketőrre belevész az izzadt, részeg testek
forgatagába.
Csak állok a táncosok között, a fejemet csóválom,
elképeszt a saját idiótaságom. „Istenem, olyan gyönyörű
vagy”? „Bemehetnénk az egyik hálószobába”? Hát, igen,
nem ez volt életem legjobb csajozós dumája, de jesszusom,
ez a lány már így is többször hagyott faképnél, mint bárki
más, akit ismerek.
Miután túlságosan sokat agyalok ezen, úgy döntök, hogy
nem az én kibaszott bajom, mi elől menekül folyton…
Semmi közöm ehhez a csajhoz. Muszáj továbblépnem,
elvágnom ezt a bizarr szálat, ami valamilyen érthetetlen
okból Violethez fűz, véget vetnem az egyre fokozódó
megszállottságomnak ezzel a titokzatos lánnyal, aki simán
kiugrik az ablakon, és folyton felbukkan ott, ahol épp
vagyok. Sikerül elhessegetnem a legtöbb vele kapcsolatos
gondolatomat, átfurakodom a tömegen, és benyomulok a
konyhába, ahol a pultokat teljesen elborítják a piásüvegek.
Annyi a választási lehetőség, hogy a bőség zavarában elsőre
nem is tudom, mihez kapjak. Végül egy üveg Crown Royal
whiskyért nyúlok, és húzok belőle egy jó nagy kortyot…
aztán még egyet… vagy kettőt… vagy hármat… Míg már
meg sem tudnám mondani, mennyit ittam, és gondolkodni
sem bírok.
Amikor a részegségtől már szinte öntudatlan vagyok,
leszólítom az első helyes csajt, aki szembejön, és addig
flörtölök vele, amíg be nem támolygunk az egyik hálóba.
Alig csukódik be mögöttünk az ajtó, már le is tépjük
egymásról a ruhát, hogy belehatolhassak. Az ágy kerete a
falnak csapódik, miközben a csuklóját a feje két oldalán
leszorítva döngetem a nőt, aki sikoltozik a gyönyörűségtől,
habár nem a nevemet, mert a bemutatkozásig nem jutottunk
el. Hátraveti a fejét, a nyaka ívbe hajlik, a bőrén
verítékcseppek csillognak. Miközben lebámulok rá, a
csípőnket egy ritmusra lökdösve, egyedül arra tudok
gondolni, hogy jelenleg bármit tehetnék vele. Egy
másodpercre jól érzem magam. Mintha nem lennék teljesen
tehetetlen és elcseszett. Mintha nem volnék a körülményeim
meg a múltam áldozata. Megrészegít és elkábít ez a csaj, aki
hajlandó megadni nekem bármit, amit csak akarok. Egy
röpke pillanatra abszolút nyeregben érzem magam. Nem
harsog bennem a zaj, állandóan emlékeztetve a múltam
rémségeire és mocskára. Egy pillanatra nyugalom és béke
tölt el. Aztán elhúzódom a csajtól, és elillan mindaz, ami az
imént még eltöltött, így megint csak ürességet érzek. A
névtelen numera az oldalára fordul, és pillanatokon belül
beájul. Egyre kevésbé érzem nyeregben magam, mintha
ismét tehetetlen kiskölyök lennék, pedig ez tisztára beteges.
Feltápászkodom az ágyról, és felöltözöm, aztán otthagyom a
nőt a szobában, és remélem, hogy soha többé nem akad az
utamba. Mikor kilépek a hálóból, egy pillanatra mintha
megint nyeregben volnék, de amint elmerülök a nappali
tömegében, az irányítás érzése újra semmivé foszlik. Így
megint menekülnöm kell a múlt, a zaj, az üresség elől.

VIOLET

Miután otthagyom Luke-ot a táncosok között, a ház hátsó

ajtaja felé sietek. Igyekszem nem futni, de nem bírom
lelassítani a lépteimet. A pasi, akivel épp azelőtt készültem
üzletet kötni, hogy megláttam Luke-ot, és odamentem
hozzá, elkapja a karomat, miközben átvágok a konyhán.
– Hé, hova lettél? – kérdezi, miközben a söréért nyúl a
pulton. – Azt hittem, elmegyünk valahova dumálni.
– Mindjárt, csak előbb még el kell intéznem valamit. –
Mielőtt válaszolhatna, kirántom a karomat a fogásából, és
faképnél hagyom, hadd bámuljon utánam tátott szájjal.
Kirontok a hátsó ajtón, és a kis tavat bámulom, ami a jókora
udvar túlsó végében terül el. Egy móló nyúlik ki fölé,
úgyhogy oda indulok, átnyomakodom a ház körüli
tömegen, míg el nem jutok a gyepig. A parti fénye és zaja
elhalványul mögöttem, ahogy a vízhez közeledem. Minél
messzebbre jutok a háztól, annál gyorsabban haladok, nem
törődve a bokámat hasogató fájdalommal. Amikor csupasz
talpam a deszkához ér, végigrohanok a mólón. Kalapál a
szívem, vadul pumpálva a véremet. A szervezetemet
túlpörgeti az adrenalin, küzd a lökete ellen, én viszont
örülök neki, kiélvezem, ahogy folyékony tűzként árad szét
bennem, felperzselve minden mást, amit ebben a pillanatban
érzek: a vágyat, a sóvárgást, annak emlékét, amint nem
küzdöttem se Luke érintése, se az ellen, amilyen reakciót
kiváltott belőlem, mikor megérintett. Nem csak úgy
letapizott. A testem nagyon is mohón reagált rá. Túlságosan
mohón. Annyira mohón, hogy egy pillanatra komolyan
fontolóra vettem, amikor Luke azt ajánlotta, menjünk
szobára, és talán tényleg hagytam volna, hadd tegyen velem,
amit csak akar, mert én magam is erre vágytam.
Amikor a móló végébe érek, összeszedem minden
maradék csepp energiámat, és leugrom, kieresztve a
tüdőmből az utolsó korty levegőt is, hogy még lélegzet se
töltsön el. Hogy ne érezzek mást, csak ürességet.
Másodpercekkel később belecsobbanok a vízbe, és a
dermesztően hideg víz ellepi a testem, eláztatja a ruhámat, a
bőrömet, a hajamat. Elnehezít, lehúz, és én nem küzdök
ellene. Hagyom, hogy elborítson.
Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor végre
felfogtam, hogy a szüleim nem jönnek vissza. Hogy
nemcsak képzeltem az őket elborító, rengeteg vért, hanem
tényleg meghaltak. Hogy nem a tudatalattimból előtörő
rémálom volt, amint a padlón hevertek, élettelenül dermedt
testtel és üvegesen nyitott szemmel. Hanem maga a valóság.
Akkor kezdtem megérteni, hogy magamra maradtam, és
már hatévesen is tudtam, hogy többé már semmi sem lesz
ugyanaz.
Hogy többé már én sem leszek ugyanaz.
Nehéz volt megbirkózni azzal a kegyetlen igazsággal,
hogy többé már nincsenek szüleim. Ez a tudat iszonyatos
fájdalommal járt. Mintha ezernyi borotva hasogatott volna
belülről. Mintha ezernyi tű döfködött volna. Mintha egyre
nagyobb lyuk tátongott volna a szívemen. Nem éreztem
mást, csak ezt a fájdalmat… éjjel-nappal. Néha arra
ébredtem az éjszaka közepén, hogy a bőrömet kaparom,
megpróbáltam puszta kézzel kitépni magamból ezt az
érzést, de nem jutottam vele semmire, csak összevissza
karmoltam-vágtam a testem.
Az első házaspár, aki befogadott, azt hitte, őrült vagyok.
Egyszer hallottam, amikor arról beszéltek, hogy attól
tartanak, bántani fogom őket. És mégis hogy ne tartottak
volna ettől, azok után, amit láttam? Halált. Erőszakot.
Gyilkosságot. Tanúja lettem az élet legmorbidabb
oldalának: beleégett a fejembe, ami azt jelentette, hogy én
magam is morbid lettem. Teljesen összezavart a dolog, és
azt hiszem, őszintén kezdtem úgy gondolni, hogy talán
tényleg megtörténhet, amitől a nevelőszüleim féltek: hogy
az erőszak hatására belőlem is erőszakos ember válik. Mivel
egyfelől rettegtem, hogy bántani fogok valakit, másfelől meg
állandóan kínzott a fájdalom, úgy döntöttem, jobb lesz, ha
inkább nem érzek semmit. Ha leszámolok az érzelmekkel,
egyszer és mindenkorra. Ha szándékosan érzéketlen
maradok, mindennel kapcsolatban.
Eleinte nehéz volt, főleg éjjelente, mivel az agyam
makacsul emlékezni akart minderre. De egy éjszaka, amikor
újabb rémálomból riadtam föl, bepánikolva és kicsit
összezavarodva, nem tisztult ki teljesen a fejem, és azt
hittem, a régi házunkban vagyok. Kirohantam a szobából,
elvétettem, hol kezdődik a lépcső, és lebucskáztam rajta. Kis
híján szívrohamot kaptam, ahogy legurultam a fokokon, a
padlószőnyeg a hátamat meg a lábamat csiszatolta, és
lepergett előttem az életem. Amikor végre lezuhantam a
lépcső aljába, csak feküdtem hanyatt, felbámultam a
mennyezetre, a testemet átjárta az adrenalin, és mindaz a
fájdalom meg félelem, amit álmomban éreztem, kirobbanó
energiának adta át a helyét. Egy pillanatra nem éreztem se a
borotvapengéket, se a tűhegyeket, se a szívemben tátongó
űrt. A testem és az elmém is elcsitult. Hosszú ideje először
éreztem egy pillanatnyi békét, ami kimondhatatlanul és
fájdalmasan csodaszép volt.
Ezután a szokásommá vált a dolog. Valahányszor
pánikolva ébredtem, kirohantam a szobámból, és
lezuhantam a lépcsőn. Szándékosan csináltam, és tudtam,
hogy őrültség, de jobban éreztem magam tőle. A
nevelőszüleim mély alvók voltak, és eleinte nem is vették
észre a dolgot, de néha azért felriasztotta őket a zaj. Az első
pár alkalommal próbáltam az álmosságomra meg az
összezavarodottságomra fogni a történteket, de a hatodik-
hetedik incidensnél már gyanút fogtak, és faggatni kezdtek.
Úgyhogy elmondtam nekik az igazat, azt remélve, hátha
megértik. Rettegve néztek rám, és két héttel később másik
nevelőszülőkhöz kerültem. Ezután többé nem mondtam el
az igazat senkinek, és más módokat találtam arra, hogy
átélhessem, amint megrohan az adrenalin. Kirohantam a
kocsik elé az úttestre, kiálltam épületek tetejének a szélére,
mélyen a víz alá süllyedtem, amíg úgy nem éreztem, hogy a
tüdőm szétrobban.
Tudom jól, hogy amit csinálok, veszélyes, de nem
érdekel. Jobb, mint a bőrömet hasogató borotvákat, az
ereimet szurkáló tűket, a szívemen tátongó űrt érezni.
A víz hideg, de nem valami mély, és hamar leérek az
aljára. Hagyom, hogy lesüllyedjek egészen a mederig, a
térdem az iszapba süpped. A karom kitárva, a hajam az
arcom előtt lebeg. A fejem fölött eltorzulva lebeg a hold,
gyönyörűen néz ki a fodrozódó vízen át. Minden néma. A
víz, az éjszaka, az érzelmeim. Nem küzdök a fulladás ellen.
Igyekszem mozdulatlan maradni, amíg a tüdőmet már
szinte szétveti a sajgó oxigénhiány. Amíg teljesen elkábulok.
Amíg úgy nem érzem, hogy kezdem elhagyni a valóságot.
Amíg el nem jutok arra a pontra, amikor már majdnem
megszűnök létezni. Csak ekkor lököm végre el magam a tó
aljától. Buborékok bugyognak ki a számból, ahogy fölfelé
suhanok a vízben, a lábammal tempózva. A fejem fölé
nyújtom a karomat, és pillanatokkal később áttöröm a
felszínt, levegő után kapkodva. A testemen eluralkodik az
adrenalin, miközben a tüdőm küszködve igyekszik
lélegezni – küszködve igyekszik életben maradni. Víz
csöpög a hajamról az arcomba, miközben hanyatt lebegek a
felszínen, a holdra bámulva. A mellkasom emelkedik-
süllyed, fel és le, a testem félig kiemelkedik a vízből, félig
elmerül benne.
 6. fejezet

LUKE

HÉTÉVES VOLTAM, AMIKOR VÉGRE RÁJÖTTEM, hogy valami

nagy baj van az otthoni életkörülményeimmel. Nem szép
lassan fogtam ezt föl. Egyszeriben a nyakamba szakadt ez a
tudat, amikor anyám egyszer éjszaka jött haza, miután
órákig távol volt. Totálisan kiakadva arról magyarázott,
hogy sajnálja, ő nem akarta, nem tehet róla. Szerintem
annyira be volt állva, hogy alig tudott magáról, és mintha
vér lett volna a kezén meg a ruháján, de hiába kérdeztem, mi
történt vele – pedig halálra voltam rémülve a választól –, ő
csak órákig ölelgetett, ringatott, mint egy kisbabát, és azt
hajtogatta, hogy minden rendben lesz. Csakhogy onnantól
kezdve soha többé semmi nem volt rendben. Még mindig
nincs rendben semmi, de egész tűrhető, ha elég alkoholt
vedelek ahhoz, hogy az életem elbaszott részeit ne érezzem
igazinak. Ameddig kontrollálni tudom bizonyos részeit,
minden rendben. A baj az, hogy mostanában a kontroll,
amiért olyan keményen megdolgoztam, kezd kicsúszni a
kezeim közül.
A félévnek egy héten belül vége, közeleg a nap, amikor
haza kéne indulnom, vissza abba a pokolba, ahol semmi
sincs rendben, és ahol megint francos kiskölyöknek érzem
magam. Kayden már össze is pakolta a holmiját, az ő felén
leragasztott dobozokkal van tele a szoba. Most éppen Callie
koleszában van, segít neki is összecsomagolni, én viszont
még neki se láttam a pakolásnak, minden ruhám a
komódban van, ma még az ágyamat sem vetettem be.
Komolyan fontolgatom, hogy felgyújtom minden cuccomat,
és a kocsimban húzom meg magam. A legutóbbi
beszélgetésünk óta nem állok szóba apámmal. Párszor
hívott, de nem vettem föl, ő pedig egyetlen üzenetet sem
hagyott.
– Figyelj, bocs, ha összetöröm a szíved, vagy mittomén –
közlöm épp anyámmal telefonon, mialatt fel-alá járkálok a
kis koleszszobában a két ágy között, és a fejemet csóválom
szinte minden szó hallatán, amit a vonal túlsó végéről hallok
–, de elintéztem, hogy itt maradhassak a nyárra. – Ez tiszta
kamu. Amint ki kell költöznünk a koliból, nem lesz hol
laknom. A még egyáltalán szabad albérletek túl sokba
kerülnek. Még szobatársat is próbáltam keresni, de senkit
sem találtam. Egyszerűen csak szar az időzítés, vagy valami,
én pedig gyűlölöm ezt az egészet, mert semmiképpen sem
akarok hazamenni anyámhoz Star Grove-ba.
– De Lukey… – nyavalyog anyám. Utálom, amikor így
szólít, és még ilyen idősen is elfog tőle a hányinger. – Haza
kell jönnöd, hogy gondoskodj rólam! Megint szednem kell
az orvosságomat, és szükségem van a segítségedre.
– Mire kattantál rá megint? – kérdezem megvetően, és
belerúgok az ágyam lábába. Úgy lobban föl bennem a vágy,
hogy porrá zúzzak valamit, akár a benzintócsára hajított
gyufától a láng. – A heroinra? A fájdalomcsillapítókra? A
kokainra? A whiskyre? Pontosan melyikről beszélünk,
muter?
– Úgy csinálsz, mintha nem lenne rá szükségem – mondja
megbántottan. – Pedig igenis van. Nagy szükségem van rá,
Lukey. Jobban kell nekem, mint bármi más, mert különben
túl sokat gondolkozom, és olyankor mindig rossz dolgok
történnek. Ezt te is tudod.
– Mindenképpen rossz dolgok történnek, tök mindegy,
mit tolsz éppen. – Újra meg újra belerúgok az ágy lábába, a
keret a falhoz csapódik, és megfájdul a lábam. Bassza meg! –
És tudod, hogy már nem bírsz átverni ezzel a hülyeséggel,
mint gyerekkoromban, muter. Tisztában vagyok vele, hogy
szimplán drogozol, és csakis azért, amiért a világon
mindenki más: mert el akarsz menekülni valami elől. Nem
gyógyszert szedsz, ahogy arról hatéves koromban próbáltál
meggyőzni.
– De ez nekem igenis gyógyszer, édesem. – Olyan
gyermeteg hangon beszél hozzám, mintha még mindig
kiskölyök lennék. – Csak az orvosok még nem értették meg,
hogy erre van szükségem a bajaim ellen.
Gyűlölöm őt. Gyűlölöm magam, amiért ennyire
gyűlölöm őt. Gyűlölöm, mennyire eltölt a gyűlölet, és
mennyire eluralkodik fölöttem. Gyűlölöm, hogy
valahányszor egy kicsit is közel kerülök valakihez, eszembe
jut az a sok szörnyűség, amire anyám kényszerített… a
pokol, amit miatta éltem át.
– Tudod, mit gondolok? – kérdezem, és a falhoz
csörtetek. – Azt gondolom, hogy bármi is az, amire ezúttal
ráálltál, mostanra túl sokat nyomtál belőle, és már nem vagy
eszednél. – Elhallgatok, fogalmam sincs, hogy fog reagálni.
Általában nem vagyok vele ilyen nyers, inkább nem is
beszélek vele egyáltalán, hacsak nem feltétlenül muszáj. De
a gondolat, hogy talán haza kell költöznöm, teljesen
kiborított.
– Szerinted őrült vagyok? – kérdezi fojtott hangon.
Zörgést hallok a háttérből, és tudni sem akarom, mit
művelhet éppen. – Tényleg ezt gondolod? Az én kicsi fiam
azt hiszi, hogy az anyukájának elment az esze?
 A halántékomra szorítom az ujjaimat, a karom minden
izma megfeszül a bosszúságtól.
– Már azt se tudom, mit gondoljak.
– Biztos ugyanazt gondolod rólam, mint a többiek –
mondja panaszosan, és ekkor valami hangosan csattan a
háttérben.
– Miféle többiek? – kérdezem, a szememet forgatva.
– A szomszédok – suttogja, aztán habozás után folytatja: –
Szerintem figyelnek engem… És folyton egy kocsi áll a ház
előtt… Szerintem megint figyel engem a rendőrség.
– Dehogyis figyel téged megint a rendőrség… soha nem
is figyeltek meg. Csak kikérdeztek egyszer, a jó ég tudja,
milyen ügyben, amiről soha nem árultál el nekem semmit.
– Igenis figyelnek engem, Lukey. Megint el akarnak
kapni.
A fejemet csóválom, és az aktuális „gyógyszerei”
lehetséges listája igencsak leszűkül, mert csak néhány akad,
ami ilyen paranoiát szokott kiváltani belőle.
– Senki sem akar elkapni, és tudod, miért nem? Azért,
mert senkit sem érdekelsz.
– De téged igenis érdekellek, ugye? – Pánik árad a
hangjából. – Ugye, Lukey?
Lerogyok az ágyra, és a kezembe temetem az arcomat.
Istenem, bárcsak egyszerűen rá tudnám vágni, hogy nem!
Bárcsak képes lennék közölni vele, hogy utálom! Bárcsak
meg bírnék szabadulni tőle! De nem bírom rávenni magam,
hogy a fejéhez vágjam az igazságot, még mindig gúzsba köt
az a bennem élő, hülye kisgyerek, aki mindig segít az
anyjának: aki úgy érzi, muszáj segítenie rajta, mert különben
senki más nem fog.
– Ja, persze.
– Ez az én rendes kicsi fiacskám – gügyög anyám, és úgy
érzem, menten kitaccsolok. – Te mindig gondoskodsz rólam.
Alig várom, hogy hazagyere! Nagyon jól fogunk mulatni.
 Pontosan tudom, mit jelent nála a jó mulatság: hogy
kitakarítjuk együtt a házat, segítek neki bevenni a jelenlegi
kábítószerét, üldögélek mellette, hallgatom az
énekelgetését, eljátszom a legjobb barát szerepét, és
belemerülök a drogos tévképzeteinek őrült világába. Nem
mehetek vissza, hogy megint vele éljek abban a házban.
Abban az őrületben. Hogy hallgassam a nyavalygását,
mennyire szüksége van rám. Szüksége. Szüksége. Szüksége.
Épp elég volt nekem az, amikor hazamentem karácsonyra,
pedig az a látogatás nem is tartott olyan sokáig. Ha végül
tényleg megint Star Grove-ban kötök ki, anyámnál, akkor
valószínűleg szerezhetek valami állást, és partizhatok
annyit, amennyit csak bírok, hogy a lehető legkevesebbet
legyek otthon, de előbb-utóbb csak be kell majd tennem a
lábam abba a házba. Pedig oda soha nem akarok
visszamenni. Tizenhat évesen elmenekültem arról a helyről,
és nem kerülhetek megint vissza. Muszáj megúsznom, hogy
haza kelljen mennem, bármibe kerül is.
– Mennem kell. – Mielőtt anyám bármit is mondhatna,
leteszem.
Az ágyra hajítom a mobilt, és előre-hátra hintázom,
mélyeket lélegzetű, igyekszem magamba fojtani az
impulzust, hogy üvöltözni vagy törni-zúzni kezdjek.
Tudom, hogy ha bárki belépne, és meglátna ilyen
állapotban, azt hinné, elmentek nekem otthonról, de hiába,
nem bírom megfékezni a düh meg a pánik áradatát, ha
egyszer így rám zúdul. Csakis három módon tudom
csillapítani: szexszel, alkohollal vagy erőszakkal.
Egyre csak hintázom az ágyon ülve, ám a harag
folyamatosan nő bennem, és elkeveredik az undorral meg a
szégyennel, ami mindig eltölt. A düh óriási hulláma
visszafojthatatlanul duzzad-duzzad odabent, és érzem,
ahogy készül kitörni belőlem. Ha nem vezetem le valahogy,
hamarosan szét fogom rombolni az egész szobát. Végül már
nem bírom tovább. Felugrom az ágyról, és megint a falhoz
viharzok. Ezúttal nem csak megállok előtte. Behajlítom a
kezemet, és a falba vágom az öklömet, újra meg újra,
kieresztve a gőzt meg a dühömet. Miután már ötödszörre
csapok oda teljes erőből, tetőtől talpig remegek, a kezem
vérzik, a falban pedig egy öklömnyi lyuk tátong. Kayden
már így is aggódott az ajtó miatt, erre most még valamiben
kárt tettem. Mit mondjak, csúcsformában vagyok. Muszáj
kijutnom innen, mert még mindig úgy érzem, hogy meg kell
ütnöm valamit. Vagy szét kell rúgnom valamit. Vagy szarrá
kell vernem valakit. Muszáj kiengednem magamból ezt a
tomboló dühöt, mielőtt még teljesen eluralkodik rajtam.
Márpedig ezt nem érhetem el más módon, csak sok-sok
fizikai fájdalommal és alkohollal, de nem érdekel az ár. Ezt
akarom. Jobban, mint bármi mást.

VIOLET

Ma iszonyatosan szar hangulatban vagyok egész nap: a

láthatatlan borotvapengék meg tűhegyek, amik már hosszú
ideje nem gyötörtek, most megint nem hagynak békén, és a
bőrömet cincálják, miközben egyre bosszúsabb leszek.
Eleinte csak lassan fokozódó irritációt éreztem, úgy
általában az élettel kapcsolatban. Egyfolytában próbáltam
azt hajtogatni magamnak, hogy semmiség az egész… csak
rosszkedvem van. De azt hiszem, valójában valami
komolyabb dologról lehet szó, például arról a tényről, hogy
azon kapom magam, hiányzik nekem egy bizonyos illető.
Pedig nekem soha nem hiányzik senki. És nem akarok
mást, csak megszabadulni ettől az érzéstől, ugyanakkor meg
mégsem.
Ez totál összezavar, és egy kicsit idegesít.
 Miközben dobozokba pakolom a holmimat, és nógatom
magam, hogy ne gondoljak már a srácra, megcsörren a
telefonom, méghozzá úgy, ami azt jelzi, rejtett szám hív.
Amikor fölveszem, és beleszólok, nem hallok mást, csak
hangos szuszogást, aztán a vonal megszakad.
– Na, ne már! – mondom a telefonnak, azzal visszarakom
az ágyra. Az asztalhoz lépek, átnézem a halomban álló
papírokat, hogy akad-e köztük olyan, ami az enyém. Már a
halom aljánál járok, amikor a telóm megint megcsörren.
Ugyanúgy, titkosított számot jelezve.
Bosszúsan meredek a mobilra, de fogadom a hívást.
Ezúttal még a hallóig se jutok el, a hívó már le is teszi. Ez
újra meg újra megtörténik, így végül, a hetedik-nyolcadik
után már besokallok, és megfenyegetem a telefonbetyárt.
– Figyelj, ha nem állsz le a hívogatásommal – szólok bele
a mobilba –, megkereslek, és levágom a golyóidat.
– És ha lány vagyok? – kérdezi a hívó, nyilvánvalóan
férfihangon, amiben nevetés bujkál.
Leülök az ágyra, és átvetem egyik lábamat a másikon.
– Akkor meg kell mondjam, nem kéne ennyi
tesztoszteront szedned, anyukám, mert mélyebb a hangod,
mint egy pasié.
Elneveti magát, mintha remekül szórakozna mindazon,
amit hall tőlem, pedig véresen komolyan gondoltam az
iménti fenyegetést.
– Vicces vagy – kuncog.
– Nem poénnak szántam, amit a golyóidról mondtam.
– Pedig nagyon poénos volt.
A fejemet csóválom.
– Mi a szart akarsz tőlem? És mégis ki vagy?
– Violet Hayest keresem – közli.
Megdermedek. Nem ismerem föl ezt a hangot… Bárki is
ez, nem lenne szabad tudnia a vezetéknevemet.
– Ki a franc vagy te? – Megrohan az idegesség, ahogy
körülnézek az üres szobában. Már jó ideje nem
nyugtalanított az egyedüllét, de egyszeriben felszínre törnek
bennem a régi érzések. Szorongok, hogy valaki figyel, csak
az alkalmas pillanatra vár, és lecsap, mert végezni akar
velem, miután hosszú évekkel ezelőtt futni hagyott.
– Azt a Violet Hayest akarom megtalálni, akinek annak
idején köze volt a Hayes gyilkossági ügyhöz – folytatja.
Kinyomom a hívást, és áthajítom a mobilt a szobán. A
falhoz csapódik, aztán leesik valahová a sarokban, és attól
tartok, összetört; de aztán újból megcsörren. Megint rejtett
hívót jelez. Hagyom, hadd csörögjön. Amikor hangpostára
kapcsol, elhallgat. Ám nemsokára ismét csörögni kezd, és
végül már nem bírom tovább. Felállok, a hangot követve a
szoba sarkához megyek, és megtalálom a készüléket: az
asztal lába meg a fal közé szorult. Lehajolok, és addig
rángatom, amíg sikerül kihúznom.
– Mi a lószart akarsz, seggfej?! – kiabálom a telefonba, és
felállok.
– Violet Hayesszel beszélek?
– Tudod, kivel szórakozzál! Nem akarok beszélni veled,
bárki vagy is, úgyhogy ne hívogass többet, érted?
A férfi egy pillanatig hallgat, majd azt feleli:
– Stephner nyomozó vagyok. Violet Hayest keresem,
fontos ügyben.
Lassan visszamegyek az ágyhoz, és habozva kérdezem
meg:
– Maga hívott az előbb is?
– Nem… – válaszolja értetlenül, és megint hallgat néhány
pillanatig. – Azért telefonálok, hogy megkérdezzem, nem
tudna-e bejönni a rendőrségre, találkozni velem. A szülei
gyilkossági ügyéről szeretnék beszélni magával.
Pár másodpercig azt sem tudom, mit mondjak.
– Miért? – kérdezem végül óvatosan.
– Mert újraindítom a nyomozást – közli hivatalos
hangnemben. – És tudni szeretném, mire emlékszik arról az
éjszakáról.
– Miért foglalkoznak megint az üggyel? – kérdezem, és
már épp kezdenék reménykedni, arra gondolok, hogy
esetleg új nyomra akadtak. – Csak nem találtak valamit?
– Nem, de bízunk benne, hogy fogunk – feleli, és bennem
azon nyomban elhal a remény szikrája.
– Hát, emlékszem, mit mondtam a rendőröknek
tizenhárom évvel ezelőtt: nem sokat, mivel hatéves voltam,
és érzelmileg teljesen kikészültem – jelentem ki, és nem
akarom hagyni, hogy újjáéledjen bennem a remény. Ám az
érzelmeim máris felbolydulnak, megrohan a szüleim
elvesztése miatti fájdalom. – Szóval, nem látom értelmét,
hogy bemenjek a rendőrségre, és csak az időmet
vesztegessem, miközben maga már megint ugyanazokkal a
rohadt kérdésekkel faggat, ugyanazokat a rohadt rabosítási
fotókat dugva az orrom alá, pedig megmondtam, hogy alig
láttam a behatolókat, mert sötét volt.
– Megértem a bosszúságát, de ha meg tudná válaszolni
néhány kérdésemet, azzal talán segíthetne megtalálni a
szülei gyilkosait – hangsúlyozza, és hallom, ahogy papírok
között keresgél.
– Dehogy, már úgysem találják meg őket – válaszolom, és
ledőlök hanyatt az ágyra, a fülemhez szorítva a telefont.
Görcsbe rándulnak az izmaim már csak a puszta gondolattól
is, hogy bemenjek a rendőrségre, és dumáljak valamiről,
amit már rég magam mögött hagytam. Ügy lezárva. Ezt ők
maguk mondták, és habár egyáltalán nem tetszett nekem a
dolog, elfogadtam. Továbbléptem. Éltem azt az életet, ami
jutott nekem. – Tizenhárom évvel ezelőtt sem bírták
megoldani az ügyet, úgyhogy most sem fogják.
– Nagyra értékelném, ha eljönne beszélni velem – mondja
a nyomozó, és határozott hangjából kimondatlanul is átjön
az üzenet: Mindenképpen találkozni fogsz velem… nincs más
választásod.
– Jó, de most már Laramie-ben élek, nem Cheyenne-ben –
tudatom vele feszült hangon. – És épp a költözés közepén
vagyok, úgyhogy pár napig semmiképpen sem érek rá. –
Direkt keresem a kifogásokat.
– Mit szólna a jövő hétfőhöz? Hétkor, a laramie-i
rendőrkapitányságon, a belvárosban? – kérdezi erre habozás
nélkül. – Az megfelel?
A homlokomat ráncolom.
– Azt hiszem.
A nyomozó elköszön, én pedig leteszem a telefont, de
nem kelek föl az ágyról. A körmömet rágom, nem tetszik,
hogy a csöndben tovább gyötörnek a bennem kavargó
érzések. Már nagyon régen bezártam magamban ezt az ajtót,
erre most megint ki kéne nyitnom, csak azért, hogy
elmondjam ennek a pasasnak ugyanazt, amit tizenhárom
évvel ezelőtt már közöltem a rendőrökkel. Biztos, hogy
mindez szerepel az ügy aktáiban, akkor meg mit akarhatnak
most tőlem?
Lehallgatom a hangpostámat, hogy kiderüljön, hagyott-e
üzenetet a hátborzongató, mély hangú alak. Nincs új
üzenetem, és a nyugtalanságtól, a félelemtől görcsbe rándul
a gyomrom. A szüleim halálát követő első néhány hónapban
nem bírtam szabadulni a rettegéstől, hogy a gyilkosaik
vissza fognak jönni, és engem is megölnek. Állandó
üldözési mániában éltem: ha csak árnyat láttam éjjel a
szobámban, már azt hittem, hogy rám találtak a betörők. De
sikerült kivergődnöm abból az állapotból, és eljutnom oda,
ahol most tartok. Nagyon keményen megdolgoztam azért,
hogy ne féljek semmitől, és nem vagyok hajlandó megint
rettegésben élni.
Szinte meg se moccanok az ágyon, úgy érzem, átcsapnak
a fejem fölött az érzelmeim hullámai, és fontolgatni kezdem,
hogyan juthatnék hozzá a létszükségletű
adrenalinlöketemhez. Vannak bizonyos piruláim, amiket
már beszedtem párszor, mert a megfelelő adagban
lerántanak a sötétségbe, de még épp, hogy magamhoz tudok
térni belőle. Itt vannak a kezem ügyében: az íróasztal
fiókjába dugtam el őket, a vitaminos doboz mellett, amibe a
Prestontól eladásra kapott füvet szoktam rejteni. A
bogyókkal könnyen és gyorsan elszökhetek a világ elől.
Nem ez a kedvenc megoldásom, mert így bárki rám találhat,
aki benyit a szobába. Nem akarom, hogy megtaláljanak. El
akarok veszni, mert ez az egyetlen dolog az életemben, ami
megnyugtatóan és fájdalmasan ismerős marad, bármi
történjék is.
Ám ekkor bejön Callie és Kayden, a kezükben
dobozokkal, hogy összepakolják a szobatársnőm maradék
cuccát. Így hát erőt veszek magamon, elhessegetem az
ágyhoz szegező érzéseimet, és fölkelek.
Miután befejezik a csomagolást, Callie és Kayden
nekiállnak smárolni. Ezek ketten tényleg azt képzelik, hogy
szerelmesek, pedig számomra a szerelem puszta
koncepciója is nevetséges. Egy kicsit sajnálom őket, mert
egy nap úgyis szakítani fognak, és az mindkettőjüknek fáj
majd. Sírni fognak. Depisek lesznek. Egy csomó fagyit
zabálnak majd, vagy ilyesmi… Mit tudom én, mit szoktak
az emberek csinálni, ha egy kapcsolat vége miatt
szomorkodnak.
Erről eszembe jutnak azok a nevelőszülők, akikhez kábé
tizennégy éves koromban kerültem. Peircesonék egy takaros
kis kertvárosban éltek, egy olyan utcában, ahol a házak
kiköpött másai voltak egymásnak. Emlékszem, hogy amikor
megállt velem a kocsi az otthonuk előtt, rögtön arra
gondoltam, milyen csinos, és ez aggasztott, mivel én magam
egyáltalán nem voltam az. Sötét holmikban jártam, láncot
használtam övnek, és annyi szegecs volt a fülemben, hogy
két kezemen se tudtam volna megszámolni. Épp az „engem
senki sem ért meg” korszakomat éltem, és ezt világgá is
akartam kürtölni. Peircesonék egész rendesek voltak, de
úgy tűnt, a férjnek nem igazán hiányzott egy kamasz lány.
Eleinte azt hittem, unalmas lesz velük laknom, ám egy
napon épp kint voltam a tornácon, amikor a
szomszédasszony is kijött a háza mögé, miközben telefonált.
A két kertet magas kerítés választotta el egymástól, úgyhogy
a nő eleinte nem láthatott, de tisztán hallottam, milyen
mocskos dolgokat mondott a telefonba: nagyban arról
magyarázott valakinek, hogy jól el fogja fenekelni. Minél
hosszabbra nyúlt a csevej, annál inkább fölkeltette az
érdeklődésemet, és mire véget ért, már röhögtem, pedig erre
egy ideje nem volt példa.
A nő nyilván meghallott, mert miután letette a telefont,
lábujjhegyre állt, hogy átlessen a kerítés fölött. Elsőre kicsit
bosszúsnak tűnt, amiért a fültanúja lettem az intim
beszélgetésének, ám a bosszúsága kíváncsiságba csapott át,
amikor látta rajtam, hogy egyáltalán nem szégyellem a
hallgatózást.
Ettől kezdve mindennap vele lógtam suli után abban a
három órában, amíg Peircesonék haza nem jöttek a
munkából. Megtanított rá, hogyan gyújtsam meg a
cigarettáját, és minden téren felvilágosított a férfiakról, hiába
erősködtem neki, hogy én soha nem leszek szerelmes.
Starlának hívták, bár én soha nem hittem el, hogy ez lenne az
igazi neve, mindenesetre illett hozzá. Telefonszex-
operátorként dolgozott otthonról, ami azt jelentette, hogy
arról mesélt a hívóinak, miféle mocskos dolgokat művel épp
magával, kielégítve a fétiseiket, miközben a pasik kiverték a
lompost. Starla amúgy kettős életet élt, ugyanis
részmunkaidőben üzletkötőként is melózott egy
autókereskedésben. Amikor odahaza volt, engem mindig
egy 1940-es évekbeli színésznőcskére emlékeztetett: szőke
haját örökösen becsavarta, talpig selyemben járt, néha még
tollboát is vetett magára. Azt mondta nekem, azért öltözik
így, mert emiatt annak a szexis csábítónak érzi magát, akit a
telefonban alakít. Amikor megkérdeztem, miért élvezi, hogy
így beszél a szexvonalát hívó férfiakkal, azt felelte, azért,
mert ettől úgy érzi, uralja őket. Hogy túl sokszor törték már
össze a szívét, túl sok éjszakát sírt már át, fagyiba fojtva a
bánatát, és ez a munka megóvja az újabb csalódástól. A
dologban az volt a vicces, hogy Starla általában vacsorát
főzött vagy magazint olvasott, sőt akár még tévét is nézett,
miközben a válogatott disznóságait magyarázta a hívóinak.
Soha nem csinálta azt, amiről épp beszélt.
– Ez az, Nagyágyú, pont így szereted – mondta egyszer a
telefonba, miközben épp körbejárt a nappaliban,
összeszedte a szemetet, és rendet csinált. Szokás szerint
selyemköntöst viselt, a hozzáillő papuccsal. Én a kanapén
ücsörögtem, és amíg nem kellett hazamennem az uncsi
Peircesonékhoz, valami kilencvenes évekbeli gimis sorozat
ismétlését néztem. Még sosem hallottam róla, de irtó
szórakoztatónak találtam.
Kuncogtam, amikor Starla „nagyágyú’-nak nevezte a
kuncsaftját, mire a nő rám pillantott, és elmosolyodva
forgatta a szemét.
– Perverz – tátogta.
Megint röhögtem.
– Mind azok, nem? – tátogtam vissza. Aztán a számba
tömtem egy marék chipset az ölemben tartott zacskóból. Egy
csomó pasi azt szerette, ha Starla valami spéci becenéven
szólította, és úgy sejtettem, ez a fazon maga kérte, hogy
hívja Nagyágyúnak; valószínűleg pont azért, mert a kis
méretét akarta kompenzálni.
– Igen, ez az, ne hagyd abba – mondta Starla, miközben
fölvett néhány üres poharat a dohányzóasztalról. Aztán
kiment a szobából, és én újra a sorozatomra koncentráltam.
Néhány perccel később – gondolom, azután, hogy a
kuncsaftja elélvezett – Starla visszajött a nappaliba, és cigire
gyújtott.
– A férfiak kimerítőek – jelentette ki, és lehuppant
mellém a kanapéra.
Az egész házat aranyozással díszített antik bútorokkal
zsúfolta tele, amik a legkevésbé sem illettek össze, a
zöldeskék falakat pedig beborították az olyan zenekarok és
színésznők képei, akikkel találkozott. Imádtam Starla
otthonát, mert egészen egyedi volt. Az addigi helyek, ahol
éltem, nagyjából mind egyformának tűntek, és a többségük
végül szarnak bizonyult.
– Akkor miért melózol nekik? – kérdeztem kíváncsian, és
feltettem a lábamat a dohányzóasztalra.
Rám pillantott, miközben a hamutartóért nyúlt.
– Jaj, édes, ártatlan, kedves Violet! Ők melóznak nekem,
szívem.
Örökösen becézgetett, és ez bosszantott ugyan, de tőle
eltűrtem.
Megint chipset tömtem a számba.
– Tudod, komolyan azt kívánom, bárcsak te lennél a
nevelőanyám.
Szomorúan mosolygott, és megint előrehajolt, hogy
elnyomja a csikket.
– Belőlem nem lehetne nevelőanya, Violet. Még
magamról is alig tudok gondoskodni.
A chipset rágcsálva bámultam a tévé képernyőjét. Nem
igazán értettem, miről beszél Starla, mert én úgy láttam,
remekül tud gondoskodni magáról: senkihez se
köteleződött el, és azt csinált, amit csak akart. Nekem ez
csudajó életnek tűnt; de valójában talán amúgy is csak azért
válaszolta ezt, mert semmi kedve nem volt a
nevelőanyámnak lenni.
– Szóval, mi van ezzel a vörös hajú csajjal? – bökött a
sorozat főszereplőjére a képernyőn, hogy témát váltson, és a
chipsért nyúlt. – Úgy látom, megszállottja annak az
álomszemű pasinak.
– Nem hinném, hogy a megszállottja. – Némán
ráordítottam a bennem kavargó érzelmekre, hogy fogják be,
mert nem számít, van-e rendes nevelőanyám, vagy nincs, az
már úgysem hozna helyre semmit… engem végképp nem. –
Csak nem bír ellenállni neki, mint egy függő.
– Az talán még a megszállottságnál is rosszabb.
– Hogy érted?
– A függőség veszélyes – mondta, és megpaskolta a
fejemet, ahogy felállt a kanapéról. – Akkor pláne, ha férfiak
okozzák. – Visszament a konyhába, és pillanatokkal később
újra megcsörrent a mobilja.
Én a kanapén ücsörögve hallgattam, ahogy megint a
fenekelésről dumál egy pasinak, és azon tűnődtem, vajon
Starla nem tud ellenállni a férfiaknak, vagy pont fordítva,
azok nem bírnak ellenállni neki. Nem voltam biztos benne,
mi a különbség a kettő között.
Habár nem sok időt tölthettem Starla társaságában, mert
Peircesonék hamar belefáradtak a nevelőszülőségbe, sokat
tanultam tőle. Nemcsak a manipuláció terén, hanem a
mások feletti uralmat illetően is. Ráadásul soha nem
zavartatta magát amiatt, hogy mivel keresi a pénzét, pedig
sokan lenézték volna, ha megtudják, mit csinál mellékesben.
Az a nő simán kimondott olyan dolgokat is, amiket a
legtöbben nem mernének kiejteni a szájukon, és én
bálványoztam emiatt.
– Abbahagynátok végre? – kérdezem most Callie-éktől,
miközben a maradék néhány pólómat is bedobozolom.
Azok ketten az ágyon henteregnek, és esküszöm, kábé két
másodpercre vagyok attól, hogy élő szexshow szemtanúja
legyek.
Alig hallanak meg, miközben Kayden ráheveredik Callie-
re, és a nyakát szívogatja. Leteszek arról, hogy
megpróbáljam leállítani őket, és felkapom az utolsó
bepakolt dobozomat. Van még néhány cucc, amit el kéne
csomagolnom, de elegem van már a nagy nyalifalijukból,
úgyhogy inkább kimegyek a szobából, és lecipelem a
dobozt Preston kocsijához. Ma reggel hagyta, hogy
kölcsönvegyem, így egy kicsit könnyebben visszavihetem
hozzá a cuccaimat, és szerencsére a bokám is egész jól
helyrejött, végre nem úgy járok, mint akinek mankó kéne.
Május közepe van, és a hőmérséklet már eléri a harminc
fokot. Miután belököm a csomagtartóba az utolsó dobozt is,
laza lófarokba fogom a hajamat, aztán összecsomózom elöl a
pólóm alját, hogy ne lógjon rá a derekamra. Farmer
rövidnadrágot viselek, meg a bakancsomat, aminek eltört az
egyik csatja. Iszonyú meleg van, és őszintén nem bánnám,
ha törvényt hoznának arról, hogy ilyen forróságban szabad
meztelenül mászkálni.
Sajnos, ha most levetkőznék, és csupaszon parádéznék a
campuson, valószínűleg letartóztatnának. Bár az is igaz,
hogy amilyen a helyzet, és amilyen hangulatban vagyok,
talán még azt se bánnám: ültessenek csak megbilincselve
rendőrautóba, ennél már az se lehet rosszabb. Ráadásul
akkor talán megúsznám, hogy hétfőn be kelljen mennem a
rendőrségre.

Amikor késő délután megérkezem Preston lerobbant

házához, kiderül, hogy épp bulit tart, pedig még le se ment
a nap. Ez egy kicsit bosszant, hiszen szóltam neki, hogy ma
költözöm haza, és rohadt problémás lesz úgy becipelnem a
cuccaimat a házba, hogy közben egy csomó idegesítő, részeg
baromarc lóg a nappaliban.
A lehető legközelebb parkolok le a bejárati ajtóhoz, de
autók egész sora foglalja el a felhajtót. A ház előtt kész
tömeg van: az emberek az udvaron, a felhajtón, még az
ajtóhoz vezető lépcsőn is ácsorognak. A legtöbben
idősebbek, néhányan viszont kábé korombeliek.
Mindegyiküknek műanyag pohár meg cigi van a kezében.
Kilenc hónapja nem lakom itt, és úgy tűnik, ezalatt
megfeledkeztem róla, milyen is volt itt élni, miért döntöttem
inkább a kollégium mellett. Ezen a helyen lakni azt jelenti,
hogy állandóan el kell viselni a szűnni nem akaró bulikat.
Sóhajtva szállok ki a kocsiból, és szorosabbra kötöm a
lófarkamat, miközben belököm az ajtót a csípőmmel. Egy
bő, kapucnis pulcsit viselő srác füttyent, ahogy meglát, én
viszont csak a fejemet csóválom, szóra sem méltatom, és az
embereket kerülgetve a bejárati ajtó felé indulok.
– Mizu, bébi? Csak nem azért jöttél, hogy megint villants
nekem? – szólít le egy Trey nevű bunkó, ahogy elmegyek
előtte, és belépek az ajtón. A húszas évei közepén jár, és
amikor még itt laktam, folyton benyitott a szobámba; úgy
tett, mint aki véletlenül keverte össze az ajtókat, pedig
valójában rajta akart kapni öltözködés közben, ami egyszer
sikerült is neki. Bezárkóztam volna, ha tehetem, csakhogy
ebben a házban egyik ajtón sincs zár, kivéve a fürdőszobáét.
– Ja, mindjárt villantok neked, mint a legutóbb – mondom
sarkon fordulva, és becsapom a szúnyoghálós ajtót az orra
előtt. – Megint villantok neked a térdemmel egy jó nagy
tökön rúgást, ha nem hagysz békén, megértetted?
Ahogy az ajtó bevágódik köztünk, Trey kacsint, és csókot
dob nekem, aztán úgy röhög, mintha az előbb a világ
legjobb poénját sütötte volna el.
– Nekem te bármit villanthatsz, kislány!
Otthagyom, és átfurakodom a zsúfolt nappalin, amit
betölt a cigifüst meg a fű átható szaga. A hifiből a Kryptonite
szól a 3 Doors Downtól, és valami idióta benyomva
léggitározik a sarokban. Amikor Prestonékhoz kerültem,
még nem durvult el ennyire a helyzet, de az csakis Kelley-
nek volt köszönhető. Ja, már akkor is dílerkedtek
mindketten, és néha azt gondolom, talán részben ezért
fogadtak be, hogy a gimis bulikon árulhassam nekik az
anyagot. Nem voltam oda a dologért, de nem is fájt miatta a
fejem, úgyhogy megtettem, amit kértek tőlem, mert otthont
adtak nekem. Ám akkoriban soha nem üzleteltek idehaza,
soha nem hívták meg magukhoz a kuncsaftokat bulizni.
Kelley nem tűrte volna az ilyesmit.
Preston hálószobája felé indulok a folyosón, tudom, hogy
valószínűleg odabent van, és éppen valami súlyos
törvénytelenséget művel. Megállok a csukott ajtónál, és
bedörömbölök, csakhogy odabentről még hangosabb zene
árad, mint ami a nappaliban szól. A harmadik dörömbölés
után lenyomom a kilincset, és benyitok, nagyon remélem,
hogy a volt nevelőapám nem szexel éppen, vagy valami.
Valóban nem, de négy srác ül vele együtt az ágyon, és mind
egy kék, váza alakú vízipipa köré tömörülnek; a tévé
képernyőjén pedig egy pasit meg egy csajt pillantok meg,
ahogy épp kutyapózban nyomják. A csávó láthatóan belead
apait-anyait, a nőci meg jó hangosan, kéjesen nyögdécsel és
nyöszörög. Láttam már pornót itt-ott, de soha nem olyan
körülmények között, hogy oda is figyeltem volna rá. Most
viszont valamiért nem tudom levenni róla a szemem.
Mindketten úgy néznek ki, mint akik készségesen átélik a
helyzetet, a kellő hevességgel, ám egymás iránt nulla
érzelmet mutatnak. Egyszerűen csak jelen vannak az adott
pillanatban. Kíváncsi vagyok, vajon én is így szoktam-e
kinézni. Mintha alapvetően épp csak jelen volnék az
életemben, semmi több.
Végül pislogva elkapom a szemem a tévétől, és az ágyra
szegezem a tekintetem. Az egyik srác éppen a magas,
vékony vízipipa csövéhez hajol, hogy megszívja. De előbb
még mond valamit Prestonnak, aki erre a tévére néz,
eufórikus arckifejezéssel.
Éppen azt próbálom eldönteni, biztosan itt akarok-e
maradni, egy csapat sráccal együtt pornót nézve, és már
szimplán a gandzsa füstjétől beállni, amikor Preston
észrevesz, ahogy az ajtóban ácsorgok. Véreres szeme
felcsillan, miközben végigmér, aztán mond valamit, és a
szája bágyadt mosolyra húzódik, de a zene olyan hangos,
hogy nem tudom kivenni a szavait.
– Mi van? – kiabálom, a fülem mögé emelve a kezem.
Lehalkítja a vén hifiből bömbölő zenét, és még mindig
vigyor ül a képén, ahogy odaint magához. Egyszeriben
észrevesz engem a másik négy pasi is, bár a hátam közepére
sem hiányzik az osztatlan figyelmük. Tisztában vagyok vele,
mennyire nem stimmel ez a szituáció, de nehéz
megállapítani, pontosan melyik részlete a leggázabb, mert
én már annyiféle rosszat láttam, hogy egy része néha szinte
már jónak tűnik.
Nagyot sóhajtok, tudom, hogy meg fog gyűlni a bajom öt
beindult és beállt pasassal. Odamegyek az ágyhoz, és amint
Preston elé érek, átfogja a derekamat. Ujjai a bőrömbe
vájnak, ahogy magához húz, és leültet az ölébe. Még mindig
fel van kötve a pólóm, így keze a csupasz bőrömre simul, és
határozottan érzem a merevedését a fenekem alatt. Nem hoz
túlzottan lázba ez a helyzet, úgyhogy egy laza mozdulattal
megpróbálok felállni, ám a férfi erre csak még erősebben
fog, megtart egy helyben. Sajog a bőröm a szorításától, és
nem lepne meg, ha a marka vörös foltokat hagyna rajtam. A
gesztus egyáltalán nem érződik barátságosnak, sokkal
inkább birtoklónak. Mintha ezernyi tű szurkálná a bőrömet a
keze alatt, és teljesen összezavarnak a volt nevelőapámmal
kapcsolatos, megfejthetetlen érzéseim. Ő igenis jelent nekem
valamit… ez most igenis jelent valamit.
A combomon dobolok az ujjaimmal, próbálok rájönni,
mit csináljak. Ekkor Preston közelebb hajol, és a vállamra
támasztja borostás állát.
– Miért vagy ilyen feszült? – kérdezi. – A fű zavar
ennyire, vagy a pornó?
Felöltöm a jól bejáratott műmosolyomat, és felé billentem
a fejemet.
– Csak fáradt vagyok. Egész nap pakoltam, és még be is
kell cipelnem a dobozokat a kocsiból. – Egy szóval sem
említem a nyomozót, mert jelen pillanatban nem akarok
erről beszélni.
– Hát, akkor én majd segítek neked behozni a cuccokat –
ajánlja fel, és a keze a derekamról a combomra vándorol,
miközben a tévére pillant. – Úgy máris jobb lesz, nem?
Az egyik srác velem szemben, akin irtó szutykos sapka
van, oldalba könyököli a mellette ücsörgő, szőke haverját.
Lopva egymásra sandítanak, aztán a szöszi rám mered,
szinte felfal a tekintetével. Egy kissé ideges leszek, viszont
eltölt annak izgalma is, hogy vajon milyen veszélyes helyzet
sülhet ki ebből, és a két érzés fájdalmasan elegyedik
bennem. Egyre erősebben érzem a tűk döfködését, de már
fogalmam sincs, hogy Preston szorítása így most
megkönnyebbültséggel vagy rettegéssel tölt el.
Bólintok, de nem veszem le a szememet a szőke csávóról.
– Ja… az nagyon jó lenne, köszi. – Eláraszt az adrenalin,
elcsitítja egyes érzéseimet, míg a többit felpörgeti: belső harc
dúl az énemben. Tetszik ez a szitu? Vagy épp ki nem
állhatom? Fokozni akarom a veszélyt? Vagy pont, hogy
menekülni akarok előle? Gyenge vagy erős akarok lenni?
Hagyjam, hogy a félelem nyerjen, vagy küzdjek ellene?
Miután a fejemben egyre csak tart a vita, végül feladom,
és fészkelődöm Preston ölében, visszarakom a lábamat a
padlóra. Még mindig nem tudom, mit is érzek pontosan
ebben a pillanatban, de úgy gondolom, segíthet tisztázni a
gondolataimat, ha itt hagyom a füstöt, a házigazda tapogató
kezét, meg a pornófilmet.
 – Megyek, kiveszem a dobozokat a csomagtartóból –
mondom Prestonnak, miközben kibontakozom a fogásából.
Szerencsére ezúttal ellenállás nélkül hagy felállni, viszont
követ, ahogy kimegyek a szobából. Az egyik srác
utánakiabál, hogy ne legyen velem túl kemény. Semmit sem
mondok, csak átnyomakodok a nappalin, és kisietek a
házból, ügyet sem vetve Treyre, aki megint beszól, hogy
villantsak neki. Végigmasírozok a felhajtón, félrelökve az
embereket az utamból, nem lassítok, amíg a vén Cadillachez
nem érek. Benyúlok a műszerfalhoz, hogy felnyissam a
csomagtartót, aztán hátramegyek, és csípőre tett kézzel
bámulom a dobozokat. Azon tanakodom, melyiket vegyem
ki elsőnek, igyekszem nem gondolni arra, ami az előbb
történt, ahogyan Preston hozzám ért, és hogy ez mennyire
összezavart.
– Hékás, miért rohantál el így? – A férfi utolér az autónál,
a lába csikorog a talajon, ahogy mögém lép. – Úgy spuriztál
ki, mintha égne a ház.
– Nem, úgy spuriztam ki, mint akinek semmi kedve
pornót nézni egy rakás totál beállt csávóval. – Törekszem
arra, hogy könnyed hangnemet üssek meg, és leszegem a
fejem, nem nézek hátra rá.
Erre átkarolja a derekamat, és hozzám simul, a testünk
szinte teljes hosszában összeér.
– Majd később kipakolunk, jó? – mondja, azzal nekem
dörgölődzik, én pedig egész testemben megdermedek.
– Nem, én nem akarom halogatni – közlöm vele, és
behajolok a csomagtartóba, hogy kivegyek egy dobozt.
Preston ekkor elengedi a derekamat, és a keze az
enyémre tapad, durván lenyomja a karomat a felnyitott
csomagtartó peremére, így félig előrehajolva a kocsihoz
szegez. Elfog a szorongás, de akármennyire gyötör is az
ezernyi tű szurkálása, azért csak sikerül felkapnom a vizet.
Egy kis tapi, az egy dolog, viszont ez már tényleg túlzás.
 – Van egy kis problémám, amit meg kéne oldani –
suttogja a fülembe, miközben előrelöki a csípőjét, a
fenekemhez nyomva a merevedését.
– Akkor menj, verd ki magadnak a fürdőszobában! – A
hangom megremeg, ettől grimaszt vágok.
Az egyik keze felcsúszik a karomon, és a mellemre siklik.
– Basszus, Violet, bevettem egy ekit, és kibaszott csúcs…
Minden olyan csúcs… Te is kurvára csúcs vagy. – Úgy
markolássza a dudámat, mintha odaragadt volna a tenyere.
– Hát, ez elég hülye húzásnak tűnik, pláne, ha füvet is
szívtál. – Egy kicsit nyugtalan vagyok, de nem mutatom ki.
Láttam, milyen hatással lehet az emberekre, ha keverik a
különböző drogokat, és a reakciójuk általában
kiszámíthatatlan… ami azt jelenti, hogy jelen pillanatban
Preston is kiszámíthatatlan. És többször a tanúja voltam,
hogy ha ilyen állapotba kerül, könnyen erőszakossá válhat.
– Lehet, hogy hülyeség… De nem bírtam megállni… És
vazze, ez most annyira jó érzés! – nyögi, és olyan erősen
markolja meg a mellemet, hogy az már fáj.
A szabad kezemmel az oldalába könyökölök, hogy
ellökjem magamtól. Elengedi a mellem, és hátratántorodik,
én pedig a lehetőséget kihasználva megperdülök.
– Figyelj, sajnálom, hogy bevettél valami pirulát, amitől
most legszívesebben bármit megkúrnál, ami csak él és
mozog. De ez nem az én bajom. Hanem a tiéd. Oldd meg
magad! Nekem ehhez semmi közöm.
Karba teszi a kezét, a lemenő nap a háta mögül süt,
árnyékot vetve az arcára, ahogy a fogát csikorgatja.
– Mi lett volna, ha én is ugyanezt mondom neked négy
évvel ezelőtt, amikor a gyámügyesek megkértek minket
Kelley-vel, hogy fogadjunk be téged? – acsarog. – Mi lett
volna, ha elutasítunk, mert olyan rossz voltál? Mi lett volna,
ha nem segítünk rajtad? Irtó hálátlanul viselkedsz.
– Nem vagyok hálátlan. Nagyon is hálás vagyok, amiért
te meg Kelley otthont adtatok nekem, amikor már senki más
nem volt rá hajlandó, de… – Feszengve állok egyik
lábamról a másikra, és bizonytalanul nagyot fújok. – De
akkor sem feküdhetek le veled.
– Miért nem? Kurva jók lehetnénk együtt. – Felém nyúl,
én viszont tiltakozva hátralépek. Felsóhajt, és kisöpri a haját
a szeméből.
– Mi bajod van? És ne próbáld beadni nekem azt az
„engem soha nem szeretett senki, úgyhogy azt se bírom
elviselni, ha egyáltalán hozzám ér bárki, akit ismerek”
szarságot! Tudom, hogy össze akarsz jönni velem, csak nem
vagy hajlandó beismerni.
– Erről szó sincs, és ezt te is tudod – mordulok fel,
kalapáló szívvel. Már eleve semmi kedvem sem volt ma
emberek között lenni, miután felhívott az a nyomozó, erre
most meg kell birkóznom Preston beindult, bunkó énjével,
aki meg akar érinteni, meg akar kapni, meg akar éreztetni
velem olyan dolgokat, amikre én egyáltalán nem vágyom.
– Honnan tudhatnám? Semmit sem tudok rólad –
válaszolja, és a tökét markolássza, miközben grimaszt vág. –
Hazugság minden rohadt szó, ami kiesik a szádon.
Elhátrálok, hogy beülhessek a volán mögé.
– Cseszd meg magad, Preston! Igazi seggfejként
viselkedsz.
Felém veti magát, mintha le akarna teperni.
– Én csak úgy viselkedem, mint aki exet vett be, és most
döngetni akar. – Megint kinyújtja a kezét, és megragadja a
csípőmet. – Ne csináld már, Violet, hadd kúrjam szét az
agyad! Nem fog fájni, esküszöm, jó lesz. – Úgy néz rám,
mint aki menten elélvez, az arca merő eksztázis.
– Fel nem foghatom, mi lenne abban jó – válaszolom, a
szorításában vergődve, ahogy az ujjai egyre jobban a
bőrömbe vájnak. De sikerül kitépnem magam a fogásából, a
kocsiajtóért nyúlok, és kivágom. – Mindenesetre én most
lelépek.
A fejét csóválja, és felém hajol, a karját kitárva, mintha
meg akarna ölelni. Félreugrok, és beverem a csípőmet a
kocsiajtóba. Könny szökik a szemembe a fájdalomtól, de
legalább Preston elvét engem, és elveszíti az egyensúlyát.
Behuppan a kocsiba, a sofőrülésre, és a slusszkulcsért nyúl.
Halkan röhög, és rádöbbenek, hogy eleve nem is én voltam
a célpontja, hanem a kocsikulcs. Magához veszi, és az ujja
körül pörgeti a kulcskarikát, miközben talpra kecmereg.
– Jó kutyagolást, mert innen most már legfeljebb gyalog
léphetsz le. – Elhátrál a felhajtón, és bedugja a kezét mélyen
ülő farmere zsebébe. Önelégülten vigyorog. – Nézz szembe
a tényekkel, Violet: nincs hová menned, úgyhogy ilyen
erővel akár velem is jöhetsz, bébi.
Ökölbe szorítom a kezemet, aztán kinyújtom az ujjaimat,
próbálom rávenni magam, hogy ki se nyissam a számat, ám
Preston végleg túlfeszítette nálam a húrt, és megtörik az
önuralmam.
– Jó zsebhokizást, mert te most már legfeljebb saját
magadnak verheted ki – vágok vissza. – Nézz szembe a
tényekkel: nincs senki, aki együtt akarna lenni veled!
Nem lett volna szabad ilyet mondanom, de vagy annyira
dühös lettem, hogy már semmi sem érdekel, vagy
szándékosan fokozom a veszélyt, hogy az adrenalinnal
elnyomhassak magamban minden rossz érzést – nem tudom
pontosan, mi motivál. Amint Preston felém ront, azt
mérlegelem, mennyi erő kéne ahhoz, hogy padlóra küldjem,
és egyáltalán volna-e ehhez merszem. Jelenleg ugyan
vészesen be van pörögve a fűtől meg az extasytól meg a
kéjvágytól, ami nagyon rossz kombináció, és baromira
elment tőle az esze, de attól még nem biztos, hogy igazat fog
adni nekem, miután kijózanodik.
A keze a vállam felé indul, és már épp fölkapnám a
lábamat, hogy tökön rúgjam, amikor a karja hirtelen fölfelé
lendül, és az ökle másodpercekkel később az államba
csapódik. Az hangosan reccsen, és csöngeni kezd a fülem.
– Aú… Baszki! – nyögök, és az államhoz kapok.
Előrecsuklik a fejem, legörnyed a vállam.
– A kurva életbe, Violet, miért nem vagy képes megadni
nekem, amit akarok, csak most az egyszer?! – kiabálja
Preston, és elcsuklik a hangja. – Te mindent megkaptál
tőlem, amikor már senkire se számíthattál, mégse voltál
soha más, csak púp a hátamon!
Az egész arcomat hasogatja a fájdalom, és érzem, hogy
máris feldagad. Habár könnyek csípik a szemem, ijesztően
békésnek érzem magam, a szívem szép nyugodtan ver.
Fölemelem a fejem, és szenvtelen arckifejezéssel, lassan
leeresztem a kezemet. Preston sóvárogva bámul, majd felfal
a tekintetével, a mellkasa zihálva hullámzik. A szeme
elkerekedett, a pupillája kitágult, az arca vörös és
verítékben úszik. Nem mondok semmit, mert úgysem lenne
értelme. Egyszerűen csak megfordulok, és elindulok a
felhajtón. A férfi nem szól utánam, de amikor a járdához
érek, hátranézek, és látom, hogy még mindig a kocsi mellett
áll, engem figyel.
Balra fordulok, és kisétálok a főútra, a szélén ballagok,
csöppet sem zavartatom magam, miközben százzal húznak
el mellettem a kocsik. Épp ellenkezőleg, a sebességük meg a
közelségük végre csillapítja bennem a pánikot, ami már
azóta nem hagy nyugodni, hogy felhívott az a nyomozó.
Már a puszta lehetőség, miszerint bármelyik sofőr oldalra
ránthatná a kormányt, és elcsaphatna, kiolthatná az életemet,
elég ahhoz, hogy elterelje testem-elmém figyelmét az
érzéseimről meg a gondolataimról. Amikor megérkezem a
város peremére, ahol már csak tanyák sorakoznak,
előveszem a mobilomat a zsebemből. Kezd sötétedni, én
meg kezdek belefáradni a kutyagolásba, csakhogy a
névjegyzékemben nem szerepel más, csak Preston száma,
meg néhány olyan srácé, akiknek gyakran szoktam anyagot
árulni.
Már éppen visszadugnám a telefont a zsebembe, amikor
megcsörren, a csengőhang megint titkosított számot jelez.
Utálom, hogy kicsit csalódott vagyok, amiért nem Preston
az, így amikor fogadom a hívást, morcosabb a hangom, mint
szeretném:
– Halló!
Hosszú csönd.
– Most komolyan, már megint?! – A fejemet csóválom, és
már éppen letenném a telefont, amikor megszólal a
mostanra kissé ismerős, mély férfihang:
– Violet Hayes?
– Szerintem mostanra sikerült tisztáznunk, hogy az
vagyok. – Körülnézek: gyanakodva végigmérem a virágzó
fákat, a magas fűvel beborított földeket, az út menti árkot.
Bőven akad itt búvóhely egy perverznek.
– Hát, az igaz – kuncog halkan a pasi.
– Azt viszont még nem tisztáztuk, hogy te ki vagy –
folytatom, és gyorsabbra veszem a tempót.
Egy örökkévalóságig hallgat, mielőtt annyit mond:
– Egyelőre nem maradhatnánk szimplán abban, hogy egy
barátod?
– Az biztos nem lehetsz – vágom rá, és igyekszem
megszabadulni a helyzet okozta nyugtalanságomtól. –
Nekem nincsenek barátaim.
– Ezt sajnálattal hallom – válaszolja, és mintha tényleg
őszinteség sütne a hangjából. – Nem jó, ha az embernek
nincsenek barátai.
– Nagyjából ugyanolyan szívás, mint minden más. –
Letérek a fűbe, ahogy elsüvít mellettem egy kocsi, nem
tudok kellőképpen uralkodni az idegességemen.
– Úgy érted, szívás az egész életed? Semmit sem…
szeretsz benne?
 – Na jó, ez a beszélgetés kezd túlzottan személyes jellegű
lenni, és nekem ez nagyon nem jön be – közlöm. – Úgyhogy
most már légyszi, ne hívogass többet!
– Violet, beszélni akarok veled – mondja erre gyorsan. –
Muszáj, kérlek, nagyon fontos! Találkozhatnánk valahol?
Csak te meg én? Hogy beszéljünk, semmi több?
Gúnyosan röhögök.
– Komolyan azt képzeled, hogy hajlandó leszek
négyszemközt találkozni valami perverzzel, aki csak úgy
felhívott a semmiből, miután megtudta valahonnan a
vezetéknevemet?
– De nem félsz, ugye? – kérdezi, fojtottabb hangon. – Nem
tűnsz majrés típusnak. Olyan típusnak tűnsz, aki magasról
tesz mindenre, legalábbis én úgy figyeltem meg.
Megtorpanok, körülnézek, előre-hátra fordulok.
– Hogy mit mondtál?
– Csak azt, hogy kemény csajnak tűnsz.
– Nem, azt mondtad, hogy megfigyeltél… Ki vagy te?
Csönd támad, aztán a hívás megszakad.
– Bassza meg! – Zsebre vágom a telefont, és sietve
továbbindulok az úton. Már túl messzire eljöttem ahhoz,
hogy értelme legyen visszafordulnom Prestonhoz, viszont a
városig is jó sokat kell még mennem. Futásnak eredek, azt
sem tudom, miért. Ez csak valami random perverz volt…
valami random perverz, aki megfigyel engem.
Igyekszem nem gondolni arra, hogy a rendőrség megint
nyomoz a szüleim halálának ügyében, és a titokzatos
hívások is nagyjából ezzel egy időben kezdődtek. Nem lehet
kapcsolat a kettő között. Ahhoz ez túl véletlenszerű. Bár az
igaz, hogy az egész életemet ilyen véletlenszerű események
határozták meg.
Még gyorsabban futok, próbálok nem túl sokat agyalni,
tudom, hogy attól csak kiakadnék, és jelenleg úgysem
tehetek semmit ebben az egészben. Tudom, hogy ennek az
útnak a mentén kell lennie valahol egy bárnak, ahová
előszeretettel járnak a huszonegyet még nem betöltött
diákok, mert a tulaj nem szokott személyit kérni – de
fogalmam sincs, pontosan merre van. Egy óra múlva a kolim
még mindig úgy nyolc-kilenc kilométerre lehet, ráadásul
időközben teljesen besötétedett, ám én már csak
vánszorogni bírok. Teljesen kimerültem és kimelegedtem,
az arcom pedig nagyon fáj.
– Hülye barom – morgok magamban, az arcomra simítva
a kezemet. Nem is tudom, hogy Prestonra gondolok-e, vagy
a titokzatos hívóra. Egyre nehezebben rakom egyik lábamat
a másik után, és már nem dob fel annyira, hogy ilyen közel
vagyok a forgalomhoz. Végre visszaérkezem a civilizációba:
megpillantok egy lelakott bárt, rajta a Larry Csehója
felirattal. Ez az a hely, amiről az egyetemen hallottam.
Odabent biztos leülhetek egy percre, és kapok jeget,
ráadásul, ha a pletykák igazak, nem fogják a személyimet
kérni.
Amint belépek az ajtón, megcsap a sör és a mogyoró
áporodott szaga. A zenegépből hangosan szól egy szám, az
ablakokban neonreklámok villognak, és valami csaj, aki alig
lehet tizennyolc, egy rúd körül táncol a színpadon, egy szál
bikiniben, ami szinte semmit sem takar belőle. Látom, hogy
az asztaloknál csak pasik ülnek, és rádöbbenek, hogy ez
valójában egy sztriptízbár. Csüggedten sóhajtok. Úgy
döntök, a lehető leggyorsabban lejegelem a képemet, és már
itt sem vagyok. Egyenesen a bárhoz megyek, a pultos
egyike az itteni pár csajnak. Jobban fel van öltözve, mint a
táncoslány, habár fehér pólója egy kicsit azért szűkebb a
kelleténél.
– Kaphatnék egy kis jeget? – kérdezem udvariasan, karba
téve a kezemet a pulton.
A pultosnő feldagadt arcomat fürkészi.
– Mennyi idős vagy te?
 Lerogyok egy bárszékre, és a vállam fölött hátramutatok
a sztripperre.
– Valószínűleg idősebb, mint az a kiscsaj a rúdnál.
A nő elhúzza a száját, és benyúl a pult alá egy pohárért.
– Vizet is kérsz a jéghez?
Felöltöm a műmosolyomat.
– Nem, köszi, jó lesz csak úgy, magában.
Erre a szemét forgatja, aztán hátramegy, és egy vödörből
jeget mer a pohárba, amit aztán levág elém a pultra. Ezután
odalép az őszülő fickóhoz, aki épp most ült le a pult
végében.
Felkapom a poharat, és az arcomhoz nyomom, elsőre
felszisszenek a hidegtől, aztán megkönnyebbülten
felsóhajtok, ahogy csillapítani kezdi a fájdalmat. A pultra
könyökölök, és a tenyerembe támasztom a fejemet.
Hallgatom, ahogy néhány pasi lelkesen rikoltozik mögöttem
a táncoslánynak. A pult mögött van egy tükör, így tisztán
láthatom, milyen rémesen festek. A szemfestékem
elkenődött, lecsorog kipirult arcomon, zilált hajam pedig
pöndörödik a fülledt időtől. A képem annyira feldagadt,
hogy úgy festek, mint egy teletömött pofijú hörcsög, a
bőrömön pedig liláskék zúzódás virít.
A zenegép gyorsabb számra vált, és a hátam mögött a
pasik még hangosabban rikoltoznak a sztrippernek, már ha
ez egyáltalán lehetséges. Úgy döntök, legfőbb ideje
lelépnem innen a hűsítő jegemmel, mert még hosszú út vár
rám, és nem sokáig bírom már cérnával. Felpattanok a
bárszékről, hogy kiosonjak a pohárral, amíg a pultosnő a
vén fószerrel van elfoglalva.
Épp az ajtóhoz indulok, amikor feltűnik, hogy a lelkes
rikoltozás egyszeriben dühödt kiabálásba csapott át.
Hátrapillantok a vállam fölött, így pont meglátom, amint
egy szék átrepül a csehón, és a színpadnak csapódik. Seperc
alatt kitör a balhé, mindenki felpattan az asztalától, a
táncoslány pedig riadtan menekül a színpadról. Életemben
először látok kocsmai verekedést… vagyis inkább
sztriptízbáros verekedést, de nekilódul a pulzusom az
ötlettől, hogy belevethetném magam a sűrűjébe. És még
jobban felpörög a szívverésem, amikor megpillantom a
srácot, akit a helyiség közepén lefog két nagydarab fickó,
láthatóan a kidobók.
Luke Price. Szürke felső van rajta, aminek hosszú ujját
feltűrte, az anyagra csöpög a vér a srác felhasadt ajkáról. A
farmerja is véres, a bakancsa pedig nincs bekötve. A
kidobók hátracsavarják a karját, miközben egy nála
soványabb, viszont magasabb pasi megáll előtte, és feltűri
az inge ujját. Luke úgy fest, mint aki élvezi, hogy mindjárt
elverik. Valamennyire meg is tudom ezt érteni, habár én
általában igyekszem elkerülni magát a verést, csak addig
provokálom a helyzetet, míg már majdnem erőszakba
torkollik, aztán lelépek.
A sovány alak, aki szűk, fekete inget meg acélbetétes
bakancsot visel, mond valamit Luke-nak, ám ő erre csak
röhög. Aztán hirtelen hátracsapja a fejét, orrba vágva az
egyik kidobót, amelyik kicsit magasabb és pocakosabb a
társánál. A fickónak dől az orrából a vér, és Luke-ot
elengedve, szitkozódva szorítja rá a kezét. A vér lecsorog a
kézfején, a karján. A társa fölemeli a kezét, hogy megüsse
Luke-ot.
Megrohan valamilyen heves érzés, nem adrenalin, de
valami olyasmi. Mire észbe kapok, már átfurakodom a
csürhén, Luke felé sietek, annyira buzog bennem az energia,
hogy azt sem tudom, mit kezdjek vele. Én nem szoktam
segíteni másokon. Soha. Luke érdekében viszont úgy érzem,
muszáj közbelépnem, hiszen ő is segített nekem
nemegyszer.
Néhány srác úgy néz rám, mintha teljesen őrült lennék,
ahogy elnyomakodom mellettük, de annyira felpörget a
sokk és az adrenalin, hogy nem érdekel. Minden egyes
lépéssel egyre jobban lerázom magamról a ma este történtek
érzelmi terhét, azt az összezavarodottságot, amit Preston
ültetett belém. Azt, ahogy bántott, azt, amilyen kusza
érzelmeket váltottak ki belőlem a szavai meg a tapizása.
Mire elérek Luke-hoz meg a kidobókhoz, már annyira
letisztult bennem minden, hogy úgy érzem, bármire képes
vagyok.
Luke tekintete rám villan, amint átjutok az utolsó néhány
alakon, akik még köztünk ácsorognak, és odaugrok hozzá
meg a föléje tornyosuló, sovány pasihoz. A magasabb,
dagadtabb kidobó kétrét görnyedt, az orrából a padlóra
csöpög a vér, úgyhogy a társa most egyszerre próbálja
lefogni Luke-ot meg a fekete inges csávót is, amíg a másik
össze nem szedi magát. A fél karját a gizda alak nyaka köré
kulcsolja, akinek feldagadt az orra meg a szeme – ha jól
sejtem, Luke-nak ezért véres a keze.
A srác, akin éppen segíteni próbálok, kíváncsian néz rám,
pillantása elidőzik az arcomon, majd a szememre vándorol.
Látom rajta, hogy alig bír rám fókuszálni, sőt egyáltalán
állva maradni, valószínűleg azért, mert tajtrészeg lehet.
– Te meg ki a franc vagy? – mered rám a gizda, és vért
köp a padlóra. A kidobó elengedi, és a bakancsa talpa alatt
csikorognak az üvegszilánkok meg a mogyoróhéjak, ahogy
felém fordul.
A nagydarab fickókra pillantok, aztán a soványabbra, és
rádöbbenek, hogy jobb lett volna, ha kitalálok valami tervet,
mielőtt belevetem magam ebbe a felfordulásba. Szerencsére
az, hogy alkoholtól és tesztoszterontól begőzölt pasik közé
csöppentem, csak még jobban elnyomja bennem a korábbi
érzelmeket, amiket Preston – meg az egész rohadt nap –
váltott ki belőlem. Feldobva érzem magam, olyan ez, mintha
repülnék, és bármelyik pillanatban lezuhanhatnék. Kalapál
a szívem, a fülemben hangosan lüktet a vér.
Legyőzhetetlennek érzem magam, mintha semmi sem
állhatna az utamba. A kidobóra szegezem a szemem, akinek
szögesdrótot ábrázoló tetoválás virít a karján.
– Érte jöttem – bökök Luke-ra, és a tőlem telhető
legbájosabb mosolyt vetem a gizdára, de ezzel láthatóan
nem nyűgözöm le.
– A haverod megszegte a szabályt, és ezért most fizetnie
kell. – Egy táblára int a falon. – A táncosokat tapizni tilos! –
szajkózza szó szerint a feliratot.
Megint Luke-ra nézek, és alig bírom megállni, hogy
grimaszt ne vágjak.
– Ez most komoly? Nem bírtál volna szimplán
hazamenni, és zsebhokizni egyet?
A fejét csóválja, barna szeme elsötétül az alkoholtól,
aminek bűzét érzem a leheletén.
– Nem bírtam addig várni. – Gyagya, részeg, ártatlan
kifejezés ül ki az arcára, amitől a szívem kihagy egy ütemet,
és ez csöppet sincs az ínyemre.
Komolyan fontolgatom, hogy inkább hagynom kéne,
hadd boldoguljon egyedül, de eszembe jut, milyen
rendesen elkísért az előadásra, aztán vissza a koleszba, a
Mekiről nem is beszélve. Előregörnyed a vállam,
visszafordulok a gizda felé, és bevetem az egyetlen dolgot,
amiben jó vagyok. A kamuzást.
– Figyu… A barátom nagyon sajnálja, hogy nem tartotta
be a szabályt, de nem tudnátok szimplán elengedni? –
kérdezem behízelgő mosollyal.
A csávó szúrós szemmel néz rám.
– Én egyszerűen csak kidobtam volna innen, de a
rohadék megütött, amikor közöltem vele, hogy húzza el a
belét. Egy kis tapizást még elnéznék, viszont azt nem
úszhatja meg, hogy bemosott nekem.
A minket bámuló tömeget pásztázom, és töröm a fejem,
mit tehetnék.
 – Szóval, te is bemosol neki egyet, aztán elengeded?
A gizda vállat von.
– Nem hallottál még arról, hogy szemet szemért?
Megütött, úgyhogy én is megütöm, aztán mehet, amerre lát.
Nagyon nem tetszik, hogy néznem kelljen, amint ez a
fickó belevágja az öklét Luke egész helyes orrába. Muszáj
tennem valamit… Luke érdekében… és talán a sajátoméban
is. Szar estém volt, és sokkal jobb érzés lenne a határaimat
feszegetni, összeakasztani a bajuszt ezekkel a csávókkal,
mint érezni mindennek a szarságnak a súlyát. Ez legalább
elterelné a figyelmemet Prestonról, a nyomozóról meg arról
a tényről, hogy valószínűleg hajléktalan lettem. A szívem
zakatol az izgalomtól, ahogy fejest ugrok ebbe a zűrzavarba,
a jövővel mit sem törődve.
– Figyelj csak… – Várok, hogy a gizda megmondja a
nevét, ám ő nem kapcsol. Mély levegőt veszek, aztán
kifújom, és felkészülök, hogy előrukkoljak életem egyik
legjobb hazugságával. – Nem verheted meg a pasimat.
Tudod, néha elborul kicsit az agya. De pont most tudta meg,
hogy kisbabánk lesz. – Jól kidüllesztem a hasamat, és
megdörgölöm. – Pedig már így is egy csomót stresszel, mert
két állásban dolgozik, hogy kiköltözhessünk végre az
albérletünkből, és rendes házat vehessünk magunknak. –
Drámaian sóhajtok, és megnyitom a könnycsapot, amit csak
akkor szoktam, ha szerepet játszom. – Ráadásul nem bír
leállni az ivással, és már nem igazán tudom, mit csináljak,
de ő a gyerekem apja, és szükségem van rá, érted? –
Krokodilkönnyeket hullajtok, a gizda pedig egyik lábáról a
másikra áll, láthatóan zavarba jött. – Nem tehetsz kárt benne,
mert akkor nem tud melózni, és azt most egyszerűen nem
engedhetjük meg magunknak.
Nem vagyok biztos benne, hogy beveszi-e a dumámat, de
a sírásom tuti feszélyezi, az nem kérdés. A legtöbb pasi nem
tud mit kezdeni a sírással, ezért óriási szerencse, hogy
bármikor képes vagyok elbőgni magam, ha akarom. És úgy
semmi bajom vele, ha nincs mögötte valódi érzelem.
– Légyszi, csak engedjétek el! – Zárásként szívszaggató
zokogásban török ki, a hátam meggörnyed, és a tenyerembe
temetem az arcomat. – Könyörgök, én ezt most nem bírom
ki… Minden olyan nehéz!
Olyan csend borul az egész helyiségre, hogy a légy
zümmögését is meg lehetne hallani. Néhány pasi
visszaballag az asztalához, nyilván elegük lett a drámából.
Felnézek, és látom, hogy a sovány csávó úgy mered rám,
mintha azt gondolná, tuti most szöktem a diliházból. Aztán
megcsóválja a fejét, és bosszúsan legyint a kidobónak.
– Jól van, ereszd csak el, hadd menjen a francba! Nem
hiányzik nekem ez a cirkusz.
A nagydarab fickó meghökkenve mered rá.
– Mi van? Az előbb még szét akartad rúgni a seggét egy
kis tapiért, nehogy megint az legyen itt, mint amikor még
Ted volt a főnök.
– Á, tök mindegy, Ted amúgy is egy barom volt, aki
semmit sem értett ahhoz, hogyan kell vezetni egy
sztriptízbárt – feleli a gizda. Feldagadt orrához emeli a
kezét, és felszisszen.
A kidobó értetlenkedve csóválja a fejét, mindenesetre
elengedi Luke-ot, és hátralép. A srác felém tántorodik, és
nekem ütközve a karomba kapaszkodik, hogy talpon tudjon
maradni.
– Édes bébikém – suttogja, majd horkantva felröhög. Ujjai
a bőrömbe vájnak, miközben a fülembe nevet.
Megfogom a karját, segítek, hogy rendesen visszanyerje
az egyensúlyát. Aztán egymásba kapaszkodva elindulunk
kifelé, a felborított székeket kerülgetjük, a talpunk alatt
törött üveg ropog. Néhány pasi még mindig minket figyel,
de a többség már meg is feledkezett rólunk, és megint a
színpadot bámulja. Luke fél karral rám támaszkodik, a
másik kezével pedig az oldalát szorítja, úgyhogy arra
gondolok, talán csúnya ütést kaptak a bordái.
Amikor végre kiérünk, és behúzódunk a kisteherautók
sora mögé, ahol már senki nem láthat minket a csehó
ablakából, elengedem Luke-ot, és arrébb lépek. Az ég
koromfekete, a csillagok tündökölnek, és a bár neonfényei
egészen idáig elvilágítanak.
– Szóval, mi volt ez az egész? – kérdezem, miközben a
srác imbolyogva próbál egyedül megállni a lábán.
– Eléggé őrült vagy, Anonim Violet – mondja válasz
helyett, és egyre csak tántorog.
– Én vagyok őrült?! – mutatok magamra, és tátott szájjal
bámulok rá. – Nem én tapiztam le egy sztrippert egy
lerobbant csehóban a semmi közepén, ahol a kidobók a
szemet szemért elvet követik!
Vállat von, és a karját kitárva próbál egyensúlyozni, de
elbotlik a saját lábában.
– A csaj a képembe tolta a seggét. Hozzá se nyúltam –
erősködik. – Ő ért hozzám.
Gyanakodva vonom fel a szemöldökömet, és karba
teszem a kezem.
– Tényleg ez történt?
Meginog, üveges tekintettel pislog, és megtámaszkodik a
mellette lévő kisteherautó lökhárítójában.
– Jó, talán én is megérintettem őt – vallja be.
– Mégis miért csináltad? Miért nem kerítettél magadnak
szokás szerint egy ribit, hogy azt tapizd?
A homlokát ráncolja.
– Mert azt akartam, hogy a kidobók megüssenek.
– Micsoda? Miért? – Igazság szerint eszembe jut néhány
lehetséges indok, ám azok bármelyike azt jelentené, hogy
Luke olyan, mint én, és ezt nem igazán tudom elhinni.
– Hogy visszaüthessek – von vállat lazán.
Most már inkább kíváncsiságot érzek, mint aggodalmat.
 – De mi abban a jó, ha előbb megütnek?
Letörli a homlokáról a vért, ami egy kis vágásból
szivárog, és grimaszol, ahogy leengedi a kezét.
– Nem az a lényeg, hogy megüssenek – magyarázza, és
behajlítja-kinyújtja az ujjait. – Én csak bunyózni akartam.
Oké, most már egyszerűen csak össze vagyok zavarodva,
mert ez olyasminek hangzik, mint amit én akarnék, és még
soha életemben nem találkoztam senkivel, akinek ugyanúgy
a bizarr mániája lett volna a veszély, mint nekem.
Tudni szeretném, vajon tényleg ezért akarta-e Luke, hogy
megüssék. Azért, mert az adrenalinlöket izgalmára vágyott.
Hogy valamilyen oknál fogva tényleg olyan-e, mint én.
– De mégis miért akartál bunyózni? – faggatom. – Csak
úgy, poénból? Vagy talán szereted, ha elvernek?
Megmarkolja a felsője szegélyét, és a fejét csóválja.
– Te aztán jó sok kérdést teszel fel.
– Még hogy én teszek fel sok kérdést! Bagoly mondja
verébnek. – Figyelem, amint megpróbálja elég magasra
felhúzni a felsője anyagát, hogy letörölhesse a vért a
szájáról. A tompa megvilágítás épp elég ahhoz, hogy lássam
hasának kockás izmait meg azt, hogy tetkója van. Jesszusom!
Láttam már kigyúrt és tetovált pasikat, de még egyikük sem
keltette fel ennyire a kíváncsiságomat meg az
érdeklődésemet.
Luke eltúlzott gesztussal bólogat, miközben továbbra is a
felsőjével küszködik, hogy megtörölhesse az ajkát. Grimaszt
vág, mivel az anyag nem akar elég magasra felérni.
– Ja, igenis sokat kérdezel.
Pislogva elkapom a pillantásomat a muszklijaitól,
előrébb csoszogok, és elkapom a felsője szegélyét.
Fölemelem az anyagot az áliához, mire a srác képére lökött
vigyor ül ki.
– Úgy tu-tudtam! – Akadozik a nyelve, pia és cigi
szagától bűzlik a lehelete. Az útra mered a vállam fölött,
úgy hallom, épp egy kamion húz el a hátam mögött, a
fényszórója beragyogja Luke tekintetét.
– Tudtam én, hogy a-akarsz engem.
Horkantva felröhögök, és eléggé kinyújtom az anyagot
ahhoz, hogy a szájáról is letörölhessem a vért.
– Akarlak egy fenét! Álmodik a nyomor. – Ám miközben
ezt mondom, valójában elképzelem, milyen lenne, ha az
ajkamat a szájára nyomnám, a vérrel meg a vágásokkal mit
sem törődve. Ami azt illeti, a sebektől talán csak még jobb
lenne az egész, még hevesebb és helytelenebb volna… Luke
volna még hevesebb és helytelenebb. Melegséget és görcsöt
érzek a hasamban, már a puszta gondolattól is.
Felszisszen, ahogy az ajkát törölgetem, ám a tekintete
rendületlenül, mohón mered rám.
– Egy egészen kicsikét sem akarsz? – kérdezi, és ettől
hirtelen egy kicsit szomorúnak tűnik, amit mókásnak
találok.
Elengedem a pólóját, és elhátrálok tőle, a hasamat elfogó,
fura érzés némileg enyhül így, hogy eltávolodtam egy kicsit
a sráctól.
– Talán jobb lenne, ha elhallgatnál, mielőtt még valami
nagy hülyeséget mondasz. – Ám a belső reakcióm
egyáltalán nem passzol a szavaimhoz. A pulzusom
nekilódul, és a hasam már megint rákezd arra a melengető-
görcsölő érzésre.
– Én csak akkor mondom ki az igazat, ha részeg vagyok –
közli velem Luke, és tesz egy lépést előre. – És az igazság az
– hajol felém, szenvedélyt és Jack Daniels szagát árasztva –,
hogy kurvára megőrülök érted, és kurvára meg is őrjítesz. –
Óriásira tágult a pupillája, annak feketeségétől szinte már
alig látszik szemének barna színe. – Az egyik pillanatban
még a farkamhoz dörgölőztél, a másikban meg elrohantál,
csak azért, mert azt mondtam, hogy gyönyörű vagy, és
gerincre akarlak vágni.
 Magamba fojtom a nevetést, egyre jobban szórakoztat ez
az egész.
– Ha jól emlékszem, egész pontosan csak annyit mondtál,
hogy be kéne mennünk az egyik hálószobába. – Széttárom a
kezemet, úgy teszek, mintha ártatlan volnék, és igyekszem
nem kiröhögni őt, ahogy megrökönyödött képet vág. – Nem
tudhattam, hogy nem csak ölelkezni akarsz-e, vagy valami.
Vannak pasik, akik arra buknak.
Szúrós szemmel néz rám, miközben elhátrál, és megint a
lökhárítónak támaszkodik.
– Szerinted ez vicces. – Megpaskolja a farzsebét, és pánik
ül ki az arcára. Feszülten húzza ki magát, és a farmerja
elülső zsebéhez kap. Láthatóan azonnal megkönnyebbül,
majd előhúz egy igencsak összenyomott doboz Marlborót,
és nagy nehezen kinyitja. – Pedig nem az… – Kivesz egy
szálat, és megpróbálja bedugni a szájába, de elejti.
Szentségelve lehajol érte, és még csak le sem söpri róla a
koszt, mielőtt a fogai közé kapja, majd fölegyenesedik. –
Egyáltalán nem vicces. – Előszedi az öngyújtóját a
farzsebéből, aztán ledobja a dobozt a földre, és próbálja
meggyújtani a cigit. Újra meg újra kattint az öngyújtóval, ám
sehogy sem sikerül előcsiholnia a lángot. Morogva belerúg a
földbe a bakancsa orrával, és megint káromkodik.
Részeg hisztirohamnak vagyok a szemtanúja, és oltári
röhejes. Már jó ideje nem nevettem, de azon kapom magam,
hogy halkan kuncogok, miközben kiveszem a kezéből az
öngyújtót.
– Hagyd, majd én! – mondom. – Jobb lesz, ha segítek.
– Nekem nem kell segítség, se tőled, se mástól! –
erősködik bosszúsan, mégse próbál megállítani, ahogy a
szájából lógó cigi végéhez emelem az öngyújtóját, és
felvillantom a lángot. A papír már épp meggyulladna, ám
Luke ekkor fújni kezdi a levegőt, ahelyett, hogy megszívná
a szálat, így a cigi nem kap lángra most sem. Újra
próbálkozom, de ugyanaz lesz a vége.
– Megszívnád végre rendesen? – csattanok fel, ismét
fölemelve az öngyújtót.
– Ezt nem nekem kéne mondanom neked? – vág vissza
lazán, és a képemre szegezi zavaros tekintetét. – Hé, mi
történt az arcoddal?
A cigi végéhez tartom a lángot.
– Nekimentem egy falnak, és én húztam a rövidebbet.
Luke felvonja a szemöldökét, már megint nagyot fúj, és a
szál kihuny.
– Egy falnak?
– Ja, egy falnak. – Leteszek arról, hogy így próbáljam
meggyújtani a cigarettát, és inkább kikapom a szájából.
– Na! – tiltakozik, miközben a saját számba veszem a
szálat.
Majdnem öklendezek az erős Jack Daniel’s-íztől,
miközben meggyújtom a cigit, és jól megszívom. Gyorsan
kifújom a füstöt, aztán még néhányszor szívok rajta, amíg
szédelegni nem kezdek. Ekkor visszaadom a szálat Luke-
nak, a vége narancssárgán izzik a sötétben.
– Nesze, te nikotinfüggő! – mondom, ahogy elveszi az
égő cigit az ujjaim közül.
Bedugja a szájába, és mélyen letüdőzi. Mire kiereszt egy
kis füstfelhőt, higgadtabbnak és békésebbnek tűnik.
– Ezt irtó profin szívtad meg – mondja elismerően.
– Hát, nagyon értek hozzá, sokat gyakoroltam –
válaszolom, aztán elnevetem magam, mikor Luke hangosan
felröhög, és kétrét görnyed a hahotázástól, oldalra tartva a
cigit, ami a neonreklámok derengésében is élesen világít. –
Mármint… nem úgy értve. – A fejemet csóválom, és szinte
őszinte mosoly ül az arcomon. – Csak úgy értettem, hogy az
egyik nevelőanyám szeretett cigizni főzés közben, és néha,
ha tele volt a keze, engem kért meg, hogy gyújtsak meg neki
egy-egy szálat.
 Luke erre abbahagyja a röhögést, és rádöbbenek, hogy az
imént többet árultam el neki magamról, mint alapvetően
bárkinek azokon kívül, akik befogadtak. Elgondolkodva
visszadugja a szájába a cigit.
– Az egyik nevelőanyád? – szólal meg, miután kifújja a
füstöt. – Nevelőszülőknél nőttél fel? – Rövid hallgatás után
még hozzáteszi: – Milyen volt?
– Csupa móka és kacagás… Minden házban elhalmoztak
szeretettel. Ejthetnénk a témát?
– Fura volt, hogy folyton más-más szüleid lettek, vagy
inkább jó? – faggatózik tovább, láthatóan nem veszi a lapot,
hogy semmi kedvem erről beszélni.
Mintha óriási súly szakadna rám, a testem annyira
elnehezül, hogy lehúz a föld, alig bírok állva maradni.
– Na, hol parkol a tragacsod? – kérdezem gyorsan.
A sztriptízbár fényei megvillannak Luke szemében,
ahogy rám mered.
– Azt hiszem, valahol hátul áll… Miért?
Az épület mögé indulok, és intek, hogy kövessen.
– Azért, mert visszaviszlek a koliba.
Utánam tántorog, és igencsak meglep, amikor átdugja az
ujját a rövidnadrágom egyik hátsó övbújtatóján. Elsőre azt
hiszem, hogy vissza akar rántani magához, de nem tesz
mást, csak belém kapaszkodik. Én vagyok a támasza, hogy
meg tudja őrizni az egyensúlyát. Megbízik bennem, hogy
elvezetem oda, ahová mennie kell, ami irtó fura érzés.
– Hogy jutottál el ide? – motyogja a fülembe.
Befordulok vele a sarkon, igyekszem ügyet sem vetni a
bennem fellángoló forróságra, amikor a hátamhoz simul.
– Gyalog.
– Honnan? – kérdezi, és elhajítja a cigarettát. A
kavicsokon kis, narancssárga szikrák villannak.
– A közelből – hazudom, és gyorsítok, amikor
észreveszem a platós kisteherautóját, ami csálén parkol a
bár háta mögött, egy lámpaoszlop meg néhány fa tövében. –
Már akkor részeg voltál, mikor idejöttél? – vonom kérdőre.
Elengedi az övtartómat, és mellém lépve a karomba
kapaszkodik.
– Nem.
– Pedig úgy parkoltál le, mint aki beszívott. – Feszültség
árad szét bennem, nem tetszik, hogy belém csimpaszkodik,
rám támaszkodik. Mindenféle érzés lesz úrrá rajtam a
pániktól a vágyig, és visszatér az a nyavalyás, felhevült
gyomorgörcs is.
– Hát, pedig nem szívtam be. – Úgy bámulja a verdáját,
mintha alig ismerne rá. – Csak máshol járt az eszem.
Nem vagyok biztos benne, hogy igazat mond,
mindenesetre odatámogatom a kisteherautóhoz. Az ajtó
nincs bezárva, úgyhogy besegítem az anyósülésre, és
közben hagyom, hadd támaszkodjon a vállamra. Egek, ezek
után baromira tartozni fog nekem. Már a puszta gondolat is,
hogy az adósom lett, feldob, méghozzá túlságosan. Muszáj
lesz kivernem a fejemből Luke-ot, és megint csak saját
magamra koncentrálnom, egyes-egyedül önmagammal
foglalkoznom.
Miután végre sikerül beülnie, rácsukom az ajtót, és
megkerülöm a kocsi orrát. Próbálom eldönteni, hová
mehetnék, miután visszaviszem őt az egyetemre. Talán
gyalogoljak vissza a koleszomba? És aztán mi lesz? Szinte
semmi cuccom nem maradt a szobában, és alapvetően
hajléktalan lettem, vagy legalábbis pár napon belül az
leszek.
Mire kinyitom az ajtót a túloldalon, Luke már el is dőlt az
ülésen. Kicsit arrébb tolom, aztán beszállok a volán mögé, és
becsapom a kocsiajtót.
– Hol a slusszkulcs? – kérdezem.
A fiúnak csukva van a szeme, a karja ernyedten hever a
mellkasán, úgy fest, mint aki elaludt.
 – Asszem – szólal meg nagy nehezen –, hogy… asszem…
a zse-zsebemben.
A kormányon nyugtatom a kezem.
– Volnál szíves elővenni? – kérdezem, amilyen szépen
csak bírom, mert Luke tök részeg, és igazából fogalma sincs,
mit beszél. De akkor is fogytán a türelmem.
Lassan a zsebéhez nyúl, és megpaskolja.
– Hm… Ez fura… Nincs itt.
Ez a nap egyre gázabb fordulatot vesz, bár akkor sem
mondanám, hogy ez életem legrosszabbja.
– Akkor mégis hol van?
Vállat von, és az ajtónak támasztja a lábát.
– Gőzöm sincs.
Sóhajtok, aztán nekilátok én magam feltúrni a zsebeit,
miközben nevetve ficánkol a kezem alatt. Azonban nem
találok nála mást, csak egy kis mérőkészüléket, amiből
tesztcsík lóg ki, meg egy fura, toll-szerű valamit.
– De jó, megtaláltad… – motyogja Luke, és kiveszi a
kezemből a készüléket meg a furcsa tollat. Ám mindkettő
kieseik az ujjai közül, és a hasára pottyan. – A francba,
totál… totál kivagyok… – Óriásit sóhajt, majd azt kérdezi: –
Violet… megtennéd, hogy… megmérnéd a vércukromat?
Fogom a – mint kiderült – vércukorszintmérőt meg a
hozzá tartozó ujjszúrót, és felkapcsolom a világítást, hogy
jobban szemügyre vehessem őket.
– És azt mégis pontosan hogy csináljam?
Felém nyújtja a karját a feje fölött, és felmutatja az egyik
ujját.
– Csak tartsd a beszúrót az ujjhegyemhez, és nyomd meg
a gombot!
Egy kissé nyugtalanít, hogy még ebben is segítenem kell
neki, de azt teszem, amit mondott: az ujjához tartom a
szúrót, és lenyomom a gombját. A tű beledöf az ujjhegyébe,
amin megjelenik egy apró csepp vér.
 – Most nyomd a tesztcsíkot a vérre! – mondja Luke ásítva.
Ahogy kérte, az ujjához emelem a mérőkészüléket.
Rákeni a vért a tesztcsíkra, aztán lecsukódik a szeme, mintha
alig lenne tudatában annak, amit csinál. Elhúzza a kezét, és
hasra fordul, miközben a készülék sípol.
– Mit írt ki? – kérdezi bágyadtan.
Lenézek a csipogó kijelzőre.
– Ööö, három… egész… kettő… asszem – próbálom
értelmezni a számokat.
– Francba – motyogja, és nagy nehezen kinyitja a szemét.
– Kivennéd a szőlőcukrot a kesztyűtartóból?
Átnyúlok fölötte, kinyitom a kesztyűtartót, és papírok
meg egy zseblámpa között turkálok, amíg nem találok egy
tablettásdobozt.
– Ezen az áll, hogy „glükóz” – mondom.
Láthatóan nagy erőfeszítéssel bólogat.
– Igen, az… az kell… Abból adjál!
Lecsavarom a doboz tetejét.
– Hányat kérsz?
– Hármat.
Eléggé aggódom. Luke részeg, nekem meg halvány
fogalmam sincs a cukorbetegekről, se arról, mi történhet, ha
nem megfelelően adagolják maguknak a szereket. Mi van,
ha valami bajt csinálok?
– Biztos, hogy annyi kell? – kérdezem.
Bólint.
– Ja, biztos… Adjál hármat, és mindjárt nem lesz… kutya
bajom se.
Nagyot nyelek, és a tenyerembe szórok három szemet.
Aztán visszacsavarom a doboz tetejét, visszarakom a
kesztyűtartóba, és becsapom azt. Finoman megbököm a
srácot.
– Luke, tessék, vedd el!
Kinyitja véreres szemét, a tekintete mostanra teljesen
üres. Lassan fölemeli a kezét, hogy elvegye tőlem a
szőlőcukrot. Kinyitja a száját, bekapja mindhárom szemet,
elrágja őket, és nagyot nyel.
– Köszi – mormolja.
– Szívesen – motyogom, ugyanolyan szokatlan nekem a
hozzám intézett hálálkodás, mint az általam arra adott
válasz. Ez tőlem teljesen idegen.
Egy ideig csak bámulom Luke-ot, miután újból
lecsukódik a szeme, aztán lekapcsolom a világítást. Úgy
döntök, hátradőlök a volán mögött, én is lehunyom a
szemem, és alszom reggelig, hátha akkor már ki tudom
deríteni, hová tette a srác a kocsikulcsot. Ám még el se
szunyókáltam, amikor Luke egyszer csak megmozdul
mellettem, aztán megragad, és leránt magához, így én is
elnyúlok az ülésen.
– Azt a kurva… – hördülök fel riadtan, hiszen a srác
nemrég még alig volt magánál.
Már épp felülnék, ám ekkor Luke átfordít minket, és rám
fekszik. Megdermedek, ahogy lebámul rám, a kintről a
kocsiba alig beszűrődő fény gyér megvilágításában.
– Istenem, olyan gyönyörű vagy – motyogja, és az
arccsontomat cirógatja. – Megőrjít, hogy milyen gyönyörű
vagy.
Beletelik egy másodpercbe, mire rádöbbenek, hogy
életemben először fekszem egy pasi alatt. Vagy állni
szoktam, vagy felül lenni. Még soha nem heveredtem le egy
fiú mellé. Még soha nem érintettem meg egy srácot csak
azért, mert akartam. Soha nem csókolóztam úgy, hogy
közben bármit is éreztem volna. Kell még egy-két
másodperc, hogy rájöjjek, ez a pillanat ellentétes minden
eddigi tapasztalatommal. Hiszen egészen mostanáig
elszántan küzdöttem az ellen, hogy bárki is leszorítson,
megérintsen, érzelmeket váltson ki belőlem. Nem
hiányoznak nekem a normális érzelmek. Nincs semmi
értelmük. Abból, ha az ember közel enged magához valakit,
odaadja magát valaki másnak, nem sülhet ki semmi jó,
csakis szívfájdalom. Tudom, hogy most rögtön le kéne
löknöm magamról Luke-ot, és le kellene lépnem, mielőtt
még ő hagy faképnél engem.
Ám miközben erősen zihálva fölém hajol, egyre közelebb,
és az ajka már szinte hozzám ér, én továbbra sem bírok
moccanni. Sóbálvánnyá dermedek a félelemtől és a vágytól.
Amikor a szája megérint, a félelem meg a vágy csak
felerősödik bennem, annyira ütős eleggyé keveredik, hogy
elgyengülten remegni kezdek, és a falak, amiket borzasztó
kemény munkával építettem fel magamban,
megrepedeznek. Próbálom csukva tartani a számat,
miközben Luke makacsul igyekszik megcsókolni, nem
akarom megadni magam neki. Nem akarok föltárni előtte
magamból semmit, mert tudom, hogy előbb-utóbb úgyis
elege lesz majd belőlem. Ám a testem felhevül alatta, nem
bírok tovább ellenállni neki, és az ajkam mohón szétválik.
Pillanatokkal később a nyelve becsúszik a számba, és
felnyög. Ezt nemcsak a számon érzem, hanem szétáradva
minden porcikámban, és tetőtől talpig megborzongok.
– Jesszusom, ez még annál is sokkal jobb, mint
képzeltem… – nyögi, és a hajamba túr, a belegabalyodó
ujjai erősen húzzák a tincseimet, de még ez is csodás érzés. –
Pont erre van szükségem… istenem… – Ijesztően nagy
pánik süt a hangjából, és egyre erősebben zihál. Fülsiketítő
csönd borul ránk, és már épp mondanék valamit, amikor
visszadugja a nyelvét a számba, ezúttal még erőteljesebben,
a mozdulatai pedig szinte kétségbeesettek. Alig bírom ezt a
tempót, levegő után kapok, miközben a keze nyughatatlanul
járja be a testemet: a lábamat, a hasamat, a mellemet. Az
üléshez szegez, lenyom, nem szabadulhatok, de nem is
próbálok. És nem is akarok, mert egy röpke, szokatlan,
szenvedélyes, lehengerlő pillanatra biztonságban érzem
magam így, alatta fekve. Márpedig én már nagyon hosszú
ideje nem éreztem magam biztonságban.
Viszonzom a csókját, de a kezemmel nem érintem meg,
csak a nyelvemmel cirógatom, így tartva fenn kettőnk között
valamiféle gátat. Nem gondolok semmi másra, csak a
lehelete ízére, a testéből áradó forróságra. Meg az illatára:
tequila, kölni és némi cigarettafüst.
Aztán amilyen váratlanul rákezdett erre, ugyanolyan
hirtelen abba is hagyja. Arrébb csúszik, és kis híján leesik az
ülésről. Az oldalamra fordulok, és figyelem, ahogy a
mellkasa szép egyenletesen emelkedik-süllyed, miközben
mélyen szuszog. Beájult, én meg itt maradtam, teljesen
éberen. Egy örökkévalóságig fekszem ott, és figyelem,
ahogy alszik. Tudom, hogy amint felülök, valószínűleg
elönt a pánik az előbb történtek miatt. Végül vonakodva
feltápászkodom, hogy szembenézzek a döntéseim
következményeivel, hagyjam, hogy rám zúduljanak az
érzelmek.
Kinyitom az ajtót, hogy bekapcsoljon a világítás, aztán
nekilátok a slusszkulcsot keresgélni: a padlón, a
kesztyűtartóban, a napellenző mögött. Vissza akarok jutni a
kollégiumba, mielőtt Luke felébredne. Kiszállok a kocsiból,
őt odabent hagyva, és visszagyalogolok a bárhoz, a földet
pásztázva, hátha meglátom a kulcsot. Minél távolabb érek a
kisteherautótól, minél inkább körbeölel az éjszaka, annál
kevésbé érzem magam biztonságban, mégis továbbmegyek,
mert a veszélyérzet ismerős. Egyfolytában átkozom magam
azért, amit az imént tettem, miközben a kocsik mögött, a
kaviccsal felszórt földön keresem a kulcsot, a mobilommal
világítva a sötétben. Ez nem jelentéktelen, érzelemmentes
csók volt. Nagyon is jelentett valamit, és nekem egyre csak
az jár a fejemben, mikor ismételhetnénk meg, pedig Luke
valószínűleg egyáltalán nem fog emlékezni rá. A dolgok
ezen állása egyáltalán nincs az ínyemre, és a lehető
leghamarabb le akarom koptatni a srácot.
A földön nem találok mást, csak a doboz cigit, amit Luke
eldobott. Felkapom, és zsebre dugom. Már csak egyetlen
hely maradt, ahol még kereshetném a kulcsot: a sztriptízbár,
azonban nem hinném, hogy jó ötlet lenne visszamennem
oda.
Megdörgölöm az arcomat, próbálom eldönteni, itt
maradjak-e, hogy segítsek Luke-nak, vagy inkább hagyjam
magára, és stoppoljak vissza a campusra. Jó néhányszor
stoppoltam már, többször is előfordult, hogy elhagyatott
autópályák mentén őgyelegtem, és persze az utcán is
éjszakáztam. Valami mégis visszahúz ahhoz a
kisteherautóhoz, mintha bűntudatom volna, amiért itt
akarom hagyni Luke-ot. Fogalmam sincs, mégis mi táplálja
ezt az érzést. Már rég nem törődöm senkivel, bár az is igaz,
hogy azért, mert már rég nem adott okot erre senki. Már
nagyon rég nem éreztem magam biztonságban valakivel.
Nem vágyom biztonságra: nekem veszélyre van szükségem.
Azért, mert a veszély könnyebb.
Elzúg a közelben egy autó, és rádöbbenek, hogy
ugyanúgy, mint mindenki, aki eddig belépett az életembe,
Luke is el fog tűnni belőle seperc alatt: már holnap reggel,
amikor másnaposan felébred, és arra sem fog emlékezni, mi
történt köztünk. Így hát a hold meg a csillagok fényében
megállok az út szélén, kinyújtom a karomat, és feltartom a
hüvelykujjamat. Szokás szerint elárasztják az agyamat a
lehetőségek, hogy mi minden történhet velem. Elüthetnek.
Fölvehet egy perverz, esetleg az, aki telefonon zaklat.
Megverhetnek. Meggyilkolhatnak, mint a szüleimet. Vajon
halál vár rám ma éjszaka? Talán direkt ezzel kacérkodom?
Végül egy menő, piros autó lassít, és lehúzódik mellém.
A fényszóró beragyogja előttem a sötétséget, ahogy
kinyitom az ajtót, és beülök. A kocsit belengi a fenyőillat, és
szemét hever a padlón. A sofőr egy harmincas, kissé
túlsúlyos, kopasz pasas, aki rám mosolyog, majd továbbhajt
az úton. Élénk képzeletem azon agyal, vajon ő-e a titokzatos
hívóm.
– Hová tartasz, kislány? – kérdezi a pasas, miközben
erősebbre állítja a fényszórót, így az út még tisztábban
kivehetővé válik előttem, én mégis úgy érzem, egyre inkább
elnyel a sötétség.
A fickóra bámulok, érzékelem, hogy a hangja egyáltalán
nem olyan, mint a névtelen hívogatómé. Kíváncsi vagyok,
mit akar majd a fuvarért cserébe. Talán azt, hogy szopjam
le? Bántani fog, ha nem teszem meg? Vagy megpróbál majd
felszedni? Vagy lehet, hogy ez egyszerűen csak egy rendes
pasas, aki hajlandó ingyen és bérmentve elvinni egy lányt?
– Nem tudom biztosan – motyogom, ahogy gyorsít az
úton.
– Semmi vész, csinibaba – feleli. – Tudok egy jó kis
helyet, ha van kedved bulizni.
Nem válaszolok, elégedettség lesz úrrá rajtam, ahogy
átadom magam az ismeretlennek, mint hatéves korom óta
mindig.
 7. fejezet

LUKE

KINYITOM A SZEMEM, és a kisteherautóm koszos tetejét

pillantom meg. Úgy érzem magam, mint akin átment az
úthenger. Lüktet a fejem, a szemem alig bírja elviselni a
kocsiablakon beragyogó napfényt. Nem először ébredek
ilyen körülmények között, és tuti, hogy nem is utoljára.
Tudom, hogy nem ajánlatos gyorsan felülnöm, hacsak
nem akarom kiköhögni a tüdőmet, így hát szép lassan
tornászom fel magam ülő helyzetbe, aztán benyúlok a
zsebembe a cigimért, de nem találom a dobozt. Érzem,
ahogy feltámad bennem a függőség okozta szorongás,
miközben a kesztyűtartóért nyúlok, ahol mindig tartok egy
dobozzal, pontosan ilyen vészhelyzetekre. Amint rágyújtok,
és jól letüdőzöm a füstöt, egy kicsit máris jobban érzem
magam. Gyorsan ellenőrzöm a vércukorszintemet. Közben
eszembe villan valami emlék a tegnap estéről… ahogy
Violet segít nekem megmérni a cukromat… aztán ad nekem
pár szem szőlőcukrot. Ritkán szoktam elárulni bárkinek is,
hogy cukorbeteg vagyok, mert nem akarom reklámozni a
gyengeségemet. Ha néha-néha meg is tudja valaki, az
általában csak véletlenül alakul úgy. Ám ha jól emlékszem –
amit most tény, hogy igencsak nehéz biztosan
megállapítanom –, önként kértem segítséget Violettől, és ő
készségesen segített nekem.
Össze vagyok zavarodva, és nem akarok mást, csak
kijutni innen, aztán lezuhanyozni, hogy lemoshassam
magamról a múlt estét. Megpaskolom a zsebemet, de
csöppet sem lepődöm meg azon, hogy nem találom a
kocsikulcsomat: rossz szokásom elhagyni, ha részeg vagyok.
Viszont a mobilom is eltűnt, és ez feldühít, mert abból nincs
tartalékom. Magamra haragudva lassan kimászom a
kisteherautóból, és elindulok a tankolónyílás felé, mert
abban mindig tartok elrejtve egy pót slusszkulcsot, épp
efféle esetekre.
Kezdenek megrohanni a tegnapi emlékek. Azért jöttem
ide, mert úgy hallottam, ezen a helyen elég durva alakok is
vannak, és nagyon nem szokták díjazni, ha valaki a lányokat
taperolja, én pedig verekedni akartam, de anélkül, hogy
attól kelljen tartanom, megjelennek a zsaruk. Azzal viszont
nem számoltam, hogy betoppan Violet, és a
megmentésemre siet. Nem sokra emlékszem a történtekből,
csak annyira, hogy a csaj segített kitámolyognom a bárból,
aztán visszaterelt a kocsimhoz. Fogalmam sincs, utána hova
ment, vagy hogy tulajdonképpen mit keresett itt egyáltalán;
ráadásul még azt sem tudom, hogy köszönettel tartozom-e
neki, amiért kisegített, vagy épp pipa legyek rá, amiért nem
hagyott bunyózni egy jót.
Kinyitom a tankolónyílást, és kiveszem a pótkulcsot.
Közben nagyot szívok a cigarettámból, a nikotin édes íze
lecsillapít. A szememet dörgölve visszaülök a kocsiba, és
elhajtok az egyetem felé. Eleinte úgy tervezem, hogy
egyenesen visszamegyek a koliba, de egyre csak Violet jár a
fejemben, meg az, hogy fogalmam sincs, hová tűnhetett
tegnap éjjel. A sztriptízbár nem épp a város legjobb részén
található. Mi van, ha történt valami a csajjal? De miért
érdekel ez engem egyáltalán? Általában nem törődöm a
bigékkel, akik egy-egy kóbor numerára felbukkannak az
életemben, Violettel pedig még ennyi sem jött össze, szóval
végképp nem kéne, hogy érdekeljen. Én messziről
elkerülöm a párkapcsolatot. Ha bárkit ilyen közel engednék
magamhoz, akkor tényleg be kéne engednem őt az életembe,
hagyva, hogy a mindennapjaim részévé váljon, engedve az
óhajainak, megosztva vele az irányítást. Senkit sem akarok
beengedni az életembe, hogy aztán szép lassan
visszacsússzak abba a szituba, amiben gyerekként voltam:
olyan dolgokat kelljen tennem, amiket utálok, gyűlölve azt,
akivé lettem, és azt is, aki ilyenné tett.
Ám úgy tűnik, nem bírok józanul gondolkozni, és az
utolsó pillanatban Violet kollégiuma felé kanyarodom el a
sajátom helyett, aztán leparkolok az épület tövében. Ez a
legmagasabb koli a Wyomingi Egyetemen, és kitakarja a
hegyek felől tűző napfényt. Az előtte elterülő udvar szinte
teljesen üres, csak néhányan mászkálnak fel-alá, láthatóan a
maradék cuccokat pakolják ki a szobájukból. Az, épület
belülről még inkább kihaltnak tűnik. Néma csönd van
odabent. Ez könyörtelenül emlékeztet arra, hogy már nekem
is csak egy-két napom van kirámolni a holmimat a
koleszszobámból, és másik helyet keresni magamnak.
Amikor Violeték szobájához érek, arra számítok, hogy azt
is üresen találom, mivel szinte az összes többi úgy áll. Ám
az ajtón keresztül iszonyúan dühös zene hallatszik
odabentről, és igencsak kétlem, hogy ez Callie ízlésére
vallana, így hát bekopogok.
A zene elhallgat, és valóban Violet nyit ajtót. Nyirkos haja
hullámokban omlik csupasz vállára, és megint nincs rajta
smink. Vékony felsőjén átsejlik piros, csipkés melltartója, és
földig érő, fekete szoknyát visel. Az arca vörös és csúnyán
feldagadt. Nem tűnik se meglepettnek, se lelkesnek, amiért
lát. Csak közömbös képet vág, mint mindig. Én is szeretnék
ugyanilyen szenvtelennek tűnni, de az egész testem
felélénkül a láttán, és valamiért nagy kísértést érzek, hogy
megcsókoljam – ráadásul ez furcsamód olyan érzés, mintha
meg akarnék ismételni egy már megtapasztalt élményt.
– Nocsak, te élsz – poénkodik színtelen hangon, a
szemöldökét felvonva, ahogy megáll az ajtóban.
– Na, azért ne örülj nekem ennyire – viszonzom az
iróniát, és karba tett kézzel az ajtófélfának dőlök. Igyekszem
fesztelennek tűnni, de túlságosan másnapos vagyok ahhoz,
hogy ez rendesen összejöjjön. – Mi történt az arcoddal?
Finoman megérinti a zúzódást az ujjhegyeivel.
– Mondtam neked tegnap, hogy nekimentem egy falnak.
A homlokomat ráncolva próbálok visszaemlékezni erre.
– Ez egyáltalán nem rémlik… És amúgy sem igazán
hiszem, hogy tényleg ez történt volna veled. Ugye nem… –
Elharapom a mondat végét, feszengve állok egyik lábamról
a másikra, alig bírom elviselni Violet rám szegezett
tekintetét. – Ugye nem én ütöttelek meg? – bököm ki végül.
Még soha életemben nem ütöttem meg csajt, de basszus,
tegnap tényleg kibaszottul részeg és zaklatott voltam,
ráadásul szinte semmire sem emlékszem.
– Nem. – Nem tűnik se riadtnak, se feldúltnak, igazából
semmilyennek. Csak közönyösnek. Hátralép, és habár
nyitva hagyja az ajtót, nem tudom, azt akarja-e, hogy
bemenjek, vagy sem. – Végül hol találtad meg a
slusszkulcsot? – vált témát, miközben a sarokban álló
asztalhoz lép, amin már szinte semmi nincs. Ami azt illeti,
az egész szoba ki lett pakolva: az ágyakon már csak a
csupasz matrac van, még a posztereket is levették a falakról.
A lány nyilván hamarosan indul haza, vagy akárhová,
ahonnan idejött.
Nagyot nyelek, gombócot érzek a torkomban annak
gondolatára, hogy hamarosan nekem is vissza kell majd
térnem oda, ahonnan jöttem.
 – Tartok egy pótkulcsot a tankolónyílásban –
magyarázom.
Hátrapillant a válla fölött, a szemöldökét felvonva.
– És ezt nem közölhetted volna velem tegnap éjjel,
amikor hiába keresgéltem a kulcsodat?
Vállat vonok, és végre átlépem a küszöböt,
bemerészkedem Violet privát szférájába.
– Hát, esküdni mernék, hogy mondtam, de mire rendesen
magamhoz tértem, már egyedül hevertem a verdámban, rég
felkelt a nap, te pedig nem voltál sehol.
Kihúz egy fiókot, és belenyúl.
– Ja, nem szokásom kisteherautókban éjszakázni, olyan
srácokkal, akik kisajátítják az egész ülést.
Lehuppanok a matracra, már bánom, hogy nem dobtam
be egy-két felest, mielőtt idejöttem. Akkor legalább a
fejfájástól megszabadultam volna.
– Tudod, beültethettél volna a saját kocsidba, és
visszahozhattál volna magaddal a campusra. – Félig-meddig
csak viccelek, mert igazából nem érdekel, hogy otthagyott.
Hiszen már nem is tudom, hányszor éjszakáztam a
kisteherautómban, és ki tudja, még hányszor fogok.
Kivesz a fiókból egy vitaminosüveget, rámered, aztán
bedobja egy nyitva álló kartondobozba a padlón.
– Nem a kocsimmal jöttem el onnan. – Fölkapja az
asztalon lévő dokkolóról az iPodját: ez az egyik legutolsó
holmija a szobában. A dobozba ejti a lejátszót, aztán áthajol
az asztalon, hogy kihúzza a dokkolót.
– Akkor hogy jutottál vissza ide? – kérdezem, miközben a
fenekét bámulom. Egek, hogy mi mindent szeretnék csinálni
ezzel a fenékkel!
– Stoppoltam. – Föláll, a dobozba pottyantja a dokkolót,
aztán letérdel az ágya mellé. Lekap róla egy lila
plüssmackót, és hozzárakja a többi cuccához. Aztán a füle
mögé simítja a haját, és levesz az asztalról egy guriga
szigszalagot. Behajtja a doboz tetejét, és ráhúz egy csíkot a
szigszalagból, hogy leragassza.
– Hogyhogy stoppoltál? – kérdem, nem hiszek a
fülemnek. – Szórakozol?
A dobozra nyomkodja a szigszalagcsíkot, hogy biztosan
tartson.
– Nem olyan nagy ügy. – Félrehajítja a ragasztószalagot,
aztán feláll, és körülnéz, mint aki gondosan ellenőrzi, hogy
mindent bepakolt-e, de szerintem csak kerülni akarja velem
a szemkontaktust. – Látsz még valahol bármit?
Tátott szájjal meredek rá.
– Na, akkor tisztázzuk! Miután beültettél tegnap éjjel a
kocsimba, kisétáltál a főúthoz, és hagytad, hogy fölvegyen
valami pasi, aki elhozott ide.
Rám villan a tekintete.
– Ki mondta, hogy pasi volt?
Végigmérem. Olyan átkozottul szexis, hogy az nem igaz,
a bőre pedig hihetetlenül puha… Egyszer csak látom a lelki
szemeim előtt, ahogy megérintem őt a kocsimban. Ahogy
ráfekszem az ülésen. Ahogy a kezem bebarangolja a testét.
Ez vajon valóságos volt, vagy csak álom?
– Miért, talán tévedtem? – kérdezek vissza.
Résnyire húzza össze a szemét, mint aki készen áll a
vitára, de aztán nagyot fúj, és makacskodás helyett inkább
beismeri:
– Nem, tényleg egy pasi hozott el. Na és? Nem történt
semmi. – A combján dobol, és tekintete körbepásztázza a
padlót.
Felállok az ágyról.
– A kocsimban kellett volna maradnod. Van fogalmad
róla, milyen veszélyes stoppolni?
– Kábé ugyanannyira, mint verekedést provokálni egy
sztriptízbárban, amikor nincs veled senki, aki megvédhetne.
– Odalép a dobozhoz, lehajol, és fölemeli. – Jut eszembe,
lassan igazán megköszönhetnéd, hogy megmentettelek egy
alapos veréstől. – A csípőjének támasztja a dobozt, és úgy
néz rám, mint aki most rögtön várja a hálálkodásomat.
– Nem lett volna szabad stoppolnod – mondom köszönet
helyett, azzal kikapom a kezéből a dobozt. Az ajkát
bámulom, és újabb emlékkép tör felszínre bennem: ahogy
megcsókolom őt, és beleveszek az ízébe. Violet fölemeli a
kezét, mint aki mindjárt visszarántja magához a dobozt, de
mivel gyorsan elhátrálok, megadóan leengedi a karját. – És
tényleg köszi, hogy úgy tettél, mintha gyereket várnál tőlem,
sőt még bőgtél is az állítólagos szorult helyzetünk miatt,
meg minden – mondom, és erre egyszeriben tisztán
emlékszem minden másra is. Tegnap éjjel megcsókoltam
Violetet. A kocsimban. Megérintettem és megízleltem őt,
mert ezt akartam, mert erre volt szükségem. Ő pedig a
csókolózás előtt segített rajtam, nemcsak a bárban, hanem a
vércukorszintemmel is. Basszus… – És azt is köszi, hogy
segítettél, tudod, a szőlőcukorral meg az ujjszúrással. –
Ezért az utóbbiért sokkal nehezebb hálálkodni.
A szája sarka fölfelé görbül, és karba teszi a kezét.
– Meglep, hogy egyáltalán emlékszel, mi történt… –
Elhallgat, mintha arra várna, hogy mondjak valamit a
csókról.
Tovább hátrálok az ajtó felé, kezemben a dobozával.
– Ami azt illeti, egész jól meg tudom jegyezni, amit
részegen művelek. – Rákacsintok, megpróbálom lazán
elütni a dolgot, mert nekem ez nem megy. Még soha nem
maradtam egy csajjal az egyéjszakás kalandunk után, hogy
aztán másnap reggel el kelljen szenvednem a tök kínos
szitut. Igaz, hogy Violettel nem szexeltünk, de akkor is
megérintettem a mellét, és fölcsúsztattam a kezemet a
combján.
Halovány mosollyal néz rám.
– Azt meghiszem.
 Érzem, ahogy forróság árasztja el a mellkasomat a
mosolya láttán, és ez egyszerre jó is, meg rossz is. Még
életemben nem flörtöltem így egy lánnyal. Általában kábé
egy órát szánok egy bigére, és nagyon kevés erőfeszítést:
épp csak annyit, hogy megfűzzem, megkapjam, aztán
otthagyjam. Ha bármiféle kapcsolatot próbálnék kialakítani
egy nővel, az számomra pont, hogy ellentétes lenne azzal,
amit el akarok érni a szexszel: néhány pillanatra teljesen
nyeregben akarom érezni magam, hogy elfelejthessem az
összes olyan alkalmat, amikor egyáltalán nem voltam
nyeregben. Violet és én átléptük ezt a határt, pláne a tegnap
éjszaka után. Ha lefeküdnék vele, utána szinte tuti, hogy
nem lennék képes csak úgy lelépni, mert szarul érezném
magam tőle. Ez azt jelenti, hogy nem kaphatom meg ettől a
lánytól, amire vágyom, mert onnantól kezdve nem
szabadulnék. Csakhogy annyira, de annyira meg akarom
kapni őt, hogy komolyan alig bírok uralkodni magamon.
– Volna egy kérdésem – mondja, azzal felkap egy táskát
az ágyról, és a vállára akasztja a pántot.
A hangnemétől gyanút fogok.
– Igen?
– Úgy tudtam… – kezdi, de hezitál. – Szóval, én azt
hittem, hogy a cukorbetegeknek injekciót kell beadniuk
maguknak.
Egy kicsit nyugtalanná tesz, hogy két olyan témát vetett
fel, amit utálok: a betegségemet meg az injekciós tűket.
– Ja, és nem tesz nekem túl jót, ha piálok, azért kellett a
szőlőcukor – igyekszem rövidre zárni az ügyet.
– De általában tűt használsz, nem? – faggat tovább.
– Ja. – Elszorul a torkom.
– Fáj?
– Aha, néha – nyögöm ki. – Attól függ, milyen
hangulatban vagyok.
Néhány pillanatig az arcomat fürkészi, aztán ejti a témát.
 – Szóval, hová vigyem a cuccodat? – kérdezem,
megpaskolva a dobozt.
Karba teszi a kezét, aztán hátrapillant a válla fölött,
kisandít az ablakon.
– Hát, legelőször is, ki, gondolom.
Bólintok, és elindulok a folyosón. Violet követ, becsukva
maga után az ajtót.
Miközben a lifthez tartunk, igyekszem nem gondolni arra
a tényre, hogy miután itt végzünk, nekem vissza kell
mennem a saját kolimba, és kitalálnom, mit csináljak a
holmimmal: kitalálnom, mégis hová mehetnék. Amikor
kiérünk, körülnézek a parkolóban. Alig maradt már kocsi a
campuson.
– Szóval, melyik verdába rakjam? – kérdezem a lánytól.
Megáll a parkoló szélén, és az onnan kikanyarodó útra
néz.
– Tedd csak le itt!
Lerakom a dobozt a betonra, de nem igazán értem a
dolgot.
– Jönni fog érted valaki, vagy mi?
– Vagy mi – motyogja, és lehuppan a dobozra. A térdére
könyököl, a haja a szemébe hullik, eltakarva előlem a
tekintetét. Elengedi a táska pántját, így az lecsúszik
görnyedt válláról, és a földre puffan.
– Kösz a segítséget! Most már mehetsz.
Előrehajolok, próbálok a szemébe nézni, de elfordítja a
fejét, úgyhogy fogalmam sincs, mit gondolhat. Pedig nagyon
is tudni akarom, ami egyáltalán nem jó, mert így van
fölöttem némi hatalma.
Elhátrálok a járda felé, aztán sarkon fordulok, és
kényszerítem magam, hogy otthagyjam a csajt, mert vissza
akarok menni a Jack Daniel’semhez meg az olyan nőkhöz,
akik egyáltalán nem érdekelnek, akik nem vonzanak
mágnesként. Ám épp, mielőtt szem elől tévesztem, még
látom, ahogy csüggedten lehajtja a fejét a karjára. Hiába
indulok el, nem megy ki a fejemből, milyen levertnek tűnt,
és tudom, hogy nem hagyhatom itt, képtelen vagyok rá.
Megtorpanok, visszamegyek hozzá, és megállok mellette.
– Violet, hova mész most? – szegezem neki a kérdést.
A válla fölemelkedik, aztán lesüllyed, ahogy nagyot
sóhajt, továbbra is a karjába temetve az arcát.
– Dunsztom sincs – válaszolja halkan.
A pulzusom egy kissé nekilódul, miközben leguggolok
mellé, és a füle mögé simítom a haját.
– Elvigyelek valahova? Mert elvihetlek, ha kell, nem
gond. Hálaképpen a tegnap történtekért. – Mi a fészkes fenét
művelek?
Felém fordítja fejét, ám a szemét csukva tartja.
– Nem kell a hálád – közli. – Nekem csak egy fuvar
kell… valahova.
Minden fenntartásom ellenére az a legkevesebb, hogy
elfuvarozom őt valahova. Igenis köszönettel tartozom neki
azért, mert tegnap este eltámogatott a tragacsomig, nem
hagyta, hogy hülye módra szarrá veressem magam, és
segített felvinni a vércukromat.
– Oké, hová akarsz menni?
– Nem túl messze, csak ide, a város határába. – Kinyitja a
szemét, és a napfényben összeszűkül a pupillája, a
tekintetéből szinte azonnal eltűnik minden érzelem, amint
rám néz. Ám egyetlen futó pillanatra meglátok benne
valamit, ami nagyon is ismerős nekem: a tehetetlenség
érzését… Ugyanazt az érzést, ami tegnap abba a csehóba
hajszolt engem, egy jó kis verekedésre vágyva. – Arrafelé
van a hely, mint a sztriptízbár, csak egy kicsit tovább kell
menni a főúton, aztán lehajtani az egyik kis kültelki utcába –
magyarázza.
– Mit kerestél te azon az úton tegnap este, pláne gyalog,
egy szál magadban? És hogyhogy pont annál a
sztriptízbárnál álltál meg?
– Puszta véletlen, hogy épp arra jártam – jelenti ki, és a
szememet fürkészi, mintha ki akarna olvasni belőle valamit.
– Véletlenül pont arra jártál? – Megcirógatom az
arccsontját. Nem húzódik el, meg se rezzen, úgy bámul fel
rám, mint tegnap este. – Ezt nem veszem be.
– Oké, lebuktam. Téged követtelek, mert totál rád
kattantam – ironizál színtelen hangon, aztán szorosan
lehunyja a szemét. – Fáj a fejem – motyogja, és mély levegőt
vesz, aztán lassan kifújja.
Figyelem, ahogy egyre jobban magába zárkózik,
miközben mintha még a lélegzés is óriási erőfeszítésébe
kerülne. Olyan, mintha annak lennék a tanúja, amint
szétzuhan, és azt sem tudom, hogy mit kéne tennem:
próbáljam megakadályozni az összeroppanását, esetleg
legalább segítsek neki utána talpra állni, vagy inkább épp
ellenkezőleg: fújjak visszavonulót, és hagyjam őt magára,
minden bajával együtt? Kinyitja a szemét, de olyan
tekintettel néz rám, hogy attól megszakad a szívem. Muszáj
segítenem rajta, ez a vágy még annál az igényemnél is
erősebb, hogy visszanyerjem a teljes irányítást. Így hát felé
hajolok, hogy megcsókoljam, vagy talán megöleljem…
Muszáj megint hozzáérnem… Muszáj megvigasztalnom.
Meg se rezzen, az arckifejezése szenvtelen marad, a szemét
viszont tágra nyitja. Az ujjaim még mindig a tincsei közé
vannak gabalyodva, és most finoman belemarkolok a
hajába, mire szaporábban veszi a levegőt. Ahogy a mellkasa
egyre gyorsabban emelkedik-süllyed, elárasztják az
agyamat a képek, hogy mi mindent csinálhatnánk együtt;
olyasmiket, mint amit tegnap éjjel csináltunk a kocsimban.
Újra megérinthetném őt, méghozzá úgy, hogy utána
emlékezhessek rá tisztán… józanul. Ekkor rádöbbenek,
hogy arról fantáziálok, milyen lenne ez mindkettőnknek. Nem
csak a saját élvezetemmel foglalkozom. Azt akarom, hogy
Violet is élvezze az együttlétünket. Vagyis ez már nem csak
rólam szól. Gyorsan lehűtöm magamat, kihúzom a kezemet
a csaj hajából, és fölegyenesedem.
– Na, akkor berakjam a dobozodat a verdámba, vagy mi
legyen? – kérdezem, és megpróbálom összeszedni magam.
Nem vagyok hajlandó megint úgy élni, mint gyerekként,
amikor tehetetlenül kellett tűrnöm, hogy anyám irányítson
mindenben. Márpedig ha összeállnék valakivel, akkor
feladnám a teljes irányítást.
Violet a fejét még mindig a karjára hajtva figyel engem, a
tekintete felmér. Aztán kihúzza magát, a hajába túr, és talpra
áll.
– Nem kell, majd én viszem. – Lehajol, és fölemeli a
dobozt. Habár látom rajta, hogy az egy kicsit nehéz neki,
hagyom, hadd cipelje ő a kocsimhoz, ezzel meghúzom
kettőnk között a nagyon is szükséges határvonalat. Ezt a
vonalat húzom magam köré a legtöbb emberrel szemben,
aki ideig-óráig felbukkan az életemben, ezzel tartok
biztonságos távolságban mindenkit, gondosan ügyelve arra,
hogy semmiképpen ne kelljen megint úgy élnem, mint
ahogy azt olyan sok éven át elszenvedtem. Úgy, mint aki
elveszett és gyenge. Úgy, mint aki semmit sem irányíthat az
életében.

VIOLET

Azt hiszem, Luke az előbb majdnem megcsókolt. Éreztem a

kettőnk között pattogó szikrákat, és az ujjaiból lüktető
energiát. Örülök, hogy végül mégsem tette, különben
kénytelen lettem volna megbántani, és valamiért nagyon
nem akarom bántani őt. A franc se érti ezt! Túlságosan
zaklatott vagyok ma ahhoz, hogy uralkodjak a dühömön, és
fogalmam sincs, mi volt vele ez az egész tegnap éjjel. Azt se
tudom, hogy emlékszik-e egyáltalán a történtekre, arra a
felvillanyozó csókra, ami – legalábbis számomra – jelentett
valamit. Ha viszont elfelejtette, akkor én is el fogom.
A felejtés jó dolog. Azt kívánom, bárcsak el tudnék
felejteni mindent: azt, ami Prestonnal történt, meg azt, hogy
emiatt most nincs otthonom, illetve azt is, hogy hétfőn
kénytelen leszek elhúzni a belemet a rendőrségre, és
szembenézni a szüleim ügyét újból elővevő nyomozóval,
méghozzá egymagamban, ahogy mindig. Nem akarok mást
tenni, csak kiállni egy épület tetejére, és lassan a peremhez
araszolva érezni az adrenalint, annak tudatában, hogy
lezuhanhatnék, mindennek véget vethetnék.
Minél tovább ülök Luke mellett a kisteherautóban, annál
inkább vágyom az adrenalinlöketre, mert Preston házához
közeledve egyre erősödik bennem a nyugtalanság, mert
fogalmam sincs, mi vár majd ott rám. Mire megállunk a ház
előtt, azt fontolgatom, hogy talán csak fel kéne kapnom a
dobozaimat, és szó nélkül elpucolni. Egyszerűen lelépni,
mielőtt még Preston elzavarhatna. Lehet, hogy az lenne a
legjobb, ha meghúznám magam a közelben, az út menti
árokban.
– Kösz a fuvart! – motyogom, ahogy Luke megáll a
felhajtó tövében, Preston Cadillacje mögött.
A lerobbant házra mered, meg az udvar rozoga
nyugágyain kiterült, másnapos alakokra.
– Ez meg kinek a háza? – kérdezi, miközben kinyitom az
ajtót.
– Egy haveromé. – Kilendítem a lábamat a kocsiból, hogy
leugorjak.
Elkapja a könyökömet.
– Itt fogsz lakni egész nyáron?
Nem nézek rá, a házra szegezem a szemem, próbálom
eldönteni, mennyit áruljak el neki.
 – Még nem tudom, hol töltöm a nyarat – felelem végül.
– Komolyan mondod?
– Ja. – Addig húzkodom a karomat, míg el nem enged, és
közben gondosan ügyelek, hogy továbbra se nézzek rá.
Kiszállok az autóból, és becsapom az ajtót.
Magamhoz veszem a dobozomat a kisteherautó
platójáról, és elindulok a felhajtón, hosszú szoknyámat a
földön húzva magam után. Az egész udvart sörösüvegek és
cigarettacsikkek borítják. Itt-ott még hányás is van a füvön és
a kavicsokon. A bejárati ajtó tárva-nyitva áll.
Amikor a Cadillachez érek, kicsapódik a szúnyoghálós
ajtó is, és Preston jelenik meg a küszöbön, éppen cigarettára
gyújt. Miután nagyot szív belőle, kifújja a füstöt, és rám néz.
Egyáltalán nem tűnik meglepettnek, így fogadni mernék rá,
hogy már akkor figyelt odabentről, amikor kiszálltam a
kisteherautóból. Azt viszont nem tudom megállapítani,
hogy vajon még mindig dühös-e rám.
Nem szól semmit, miközben lejön a lépcsőn, mezítláb.
Félrerúg néhány üveget az útból, csikorognak a talpa alatt a
kavicsok, ahogy a felhajtó felé tart. Amikor a kocsija orrához
ér, az utcára pillant.
– Az meg ki? – kérdezi, Luke kisteherautójára biccentve.
– Senki – válaszolok anélkül, hogy hátranéznék. Megállok
a Cadillac csomagtartójánál, és lerakom a dobozt a földre.
Próbálom kitalálni, hogyan tovább. Nem akarom
egyszerűen elfelejteni a történteket. Meg akarom engedni
magamnak, hogy dühös lehessek rá, mert megérdemli, de
ugyanakkor azt a hülye, mardosó bűntudatot is érzem.
Tartozom Prestonnak, amiért befogadott.
– Ne picsáskodj már! – Lepöccinti a hamut a cigijéről, és
odalép hozzám. Nincs rajta póló, a bermudája pedig olyan
mélyen ül a csípőjén, hogy kilátszik a bokszerja dereka.
Táskás és véreres szeméről üvölt, hogy milyen bosszús és
másnapos.
 – Ezek szerint még mindig pipás vagy rám – mondom
hunyorogva. – Jó, mert én is az vagyok rád. – Balra lépek,
hogy hozzáférjek a sofőrülés ajtajához, és felnyithassam a
csomagtartót, ám Preston velem együtt mozdul, elállja az
utamat.
– Nem vagyok pipás – közli, sűrűn pislogva, majd
szabad kezével megdörgöli kivörösödött szemét. – Csak
nem értem, mi a franc történt… mi a szarért rohantál el úgy.
Karba teszem a kezem.
– Azért, mert begerjedt seggfejként viselkedtél.
– Be voltam állva – magyarázkodik, és széttárja a karját. –
Az ember olyankor mindenféle őrült hülyeséget csinál.
– Rá akartál venni, hogy feküdjek le veled.
– Extasyt szedtem be, Violet… Még szép, hogy dugni
akartam.
Tátott szájjal meredek rá, el sem hiszem, hogy azt
képzeli, ez mentség.
– Ez most komoly? Mindent meg kéne bocsátanom
neked, csak azért, mert be voltál állva?
– Én ugyan nem kérek bocsánatot semmiért. –
Megvakargatja a karját, és lenéz az utcára, ahonnan még
mindig hallom Luke kisteherautóját, ahogy járatott motorral
várakozik. Miért van még itt? – És te mit műveltél?
Elrohantál, és lefeküdtél az első szembejövő csávóval.
– Szerinted ez rám vallana? – kérdezem, és felvonom a
szemöldököm.
Slukkol a cigiből.
– Honnan a francból kéne tudnom? Te soha nem vagy
őszinte. Szinte semmi reakciót nem szoktál mutatni,
valahányszor csak azt kérem, hogy add elő a kurvát a
kuncsaftoknak. – Felém hajol, fölemeli a kezét, és
összerezzenek, attól tartok, hogy meg fog ütni. – Hagyod,
hogy hozzád érjek, ahol csak akarok, és még csak a szemed
se rebben. – Hirtelen a mellemre nyomja a kezét. – Még azt
sem tudom megállapítani, hogy tetszik-e neked, ha
megérintelek, vagy épp azt akarod, hogy hagyjam abba.
Ráadásul, ha esetleg mégis nemet mondasz bármire, még
csak nem is úgy hangzik, mintha tényleg komolyan
gondolnád.
Elhátrálok, így a keze lecsúszik rólam.
– Most azt mondom, hogy hagyj békén – csattanok fel és
nagyon is komolyan gondolom.
– Azt mondod, hogy hagyjam abba, de semmit se látok a
szemedben, ami illene a szavaidhoz. – Odamasírozik
hozzám, és újra megragadja a mellemet, ezúttal durvábban.
– Szerintem titokban nagyon is élvezed, csak nem akarod
bevallani.
A helyzet annyira feszült, hogy kezdek megnyugodni
tőle. Sőt, most már direkt túl akarom feszíteni a húrt
Prestonnál, hogy még több adrenalint érezhessek, így még
inkább eltompulhasson bennem minden más érzelem – még
azok után is, hogy megütött, és az imént már megint
letapizott. Nyilvánvaló, hogy csúnyán másnapos, és a nagy
bepörgés után most teljesen kivannak az idegei, amitől a
helyzet igazán veszélyessé válik. Pontosan ez kell nekem.
– Ez most azért van, mert Kelley új férjet talált magának?
– kérdezem. – Vagy csak szimplán beütött nálad az
életközepi válság?
Az arcába szökik a vér, ahogy fölém tornyosul, és lehajtja
hozzám a fejét, így közvetlen közelről néz velem
farkasszemet. A lehelete az arcomba csapódik, a homlokán
kidagad egy vastag ér.
– Alig valamivel vagyok idősebb nálad, cseszd meg! –
kiabálja, megfeszülnek a nyakán az izmok. – Felejtsd már el
ezt az öregítő szemétkedést, Violet!
Azonnal elönt egy energiahullám, mély levegőt veszek,
kitágul a tüdőm, a pulzusom hangosan lüktet a fülemben.
Ebben a pillanatban úgy érzem, bármire képes lennék, most
akár még arra is, hogy elmenjek a végsőkig: talán ma jött el a
napja, hogy megtegyem azt a bizonyos utolsó lépést,
megszabaduljak ettől az egésztől, egyszer és mindenkorra.
Miközben azon töröm a fejem, hogy mi lehetne a
legfelelőtlenebb, legveszélyesebb dolog, amit tehetnék,
Preston megragadja a karomat, és magával rángat, ahogy
sarkon fordulva a ház felé csörtet. Talán ki kéne tépnem a
kezemet a szorításából, és elfutni… Talán ha bemegyek
vele, utána összeszedhetem a cuccomat, és végleg
leléphetek… Vagy talán újra megüt, mielőtt itt hagyhatnám.
Ezúttal talán meg is ver. Vajon képes lenne megverni? Nem
tudom. Már semmit sem tudok.
– Violet, jól vagy? – Luke hangja lassan hatol át a
gondolataim kuszaságán, és az adrenalin elillan, úgyhogy
leeresztek, mint egy lufi.
– Minden oké – szólok hátra a fogamat csikorgatva,
miközben Preston szúrós szemmel mered a srácra a vállam
fölött.
– Ez meg ki? – A volt nevelőapám a bőrömbe vájja a
körmeit, miközben a tekintete Luke és köztem cikázik. Némi
bizonytalanság jelenik meg az arcán, mintha az idegen
jelenléte kissé nyugtalanítaná.
– A zaklatóm – hazudom, de a poén nem szórakoztat
annyira, mint szeretném. Kezdem felfogni a tényt, hogy
nincs hol élnem, nincs kire számítanom, senki nincs, aki
segíthetne rajtam.
– Micsoda? – mered rám Preston leesett állal, pislogva. –
Zaklat téged?
– Nem, dehogyis, rendben van a srác. – Nagyot fújok,
aztán fölemelt hangon hozzáteszem: – Csak nem száll le
rólam!
– Még hogy én nem szállok le rólad! Na, szép. – Luke
egyszeriben mellettem terem, váratlan közelsége ugyanúgy
megriaszt, mint a szeméből sugárzó düh. – Te követsz engem
mindenhová.
Állom a tekintetét.
– Nem is igaz, csak folyton az utamba kerülsz.
Lefogadom, hogy direkt engem keresel állandóan. –
Valójában persze nem hiszem ezt, mert nyilván nincs így, de
nem akarom, hogy Luke azt képzelje, bejön nekem, vagy
szükségem van rá.
– Egyetlenegyszer se kerestelek direkt, amikor
összefutottunk – tiltakozik, aztán Prestonra sandít. Karba
teszi a kezét, megfeszíti szálkás izmait. – És ma reggel se
azért kopogtattam be hozzád, hogy aztán egy vén perverz
házához kelljen elhoznom téged, az tuti.
Úgy érzem, mintha hőhullám rohanna meg, de nem
hinném, hogy az idő forrósodott fel ilyen hirtelen, hanem
inkább az engem eltöltő izgalom melenget ennyire.
Miközben engem elfog ez az érzés, Preston elenged, és a
tekintete rólam a házra vándorol, mintha azt fontolgatná,
hogy visszavonulót fúj, de aztán inkább Luke-ra szegezi a
szemét.
A mellettem álló srác mintha csöppet sem zavartatná
magát amiatt, hogy a volt nevelőapám némi habozás után
felé araszol. Nem tudom, hogy Luke csak engem akar
megvédeni, vagy direkt keresi a bajt, ám eléggé nyilvánvaló,
mennyire nyugtalanítja Prestont. Jó volna tudni, vajon a fiú
akkor is így a segítségemre sietne-e, ha belelátna a fejembe,
és tudná, milyen feldobott lettem attól, hogy ezek ketten
bármelyik pillanatban egymásnak eshetnek, én pedig két
tűz között találhatom magam.
– Úgy nézek én ki, mint aki betojik valami kis nyikhajtól?
– kérdezi Preston erőltetett kacajjal. – Az kéne még csak!
Luke megnyalja az alsó ajkát, ami még mindig dagadt a
tegnap esti bunyótól. Az öklére és a pólójára egyaránt
rászáradt a vér. A homlokán virító vágást úgy látom, nem
ártana bekötni. Már így is igencsak lestrapáltan néz ki a srác,
én pedig a másodperc törtrészére képes vagyok eléggé
aggódni érte ahhoz, hogy komolyan azt fontolgassam, karon
fogom és elrángatom innen, megvédem attól, hogy további
baja essen. Pedig még az sem biztos, hogy tényleg ilyen
vészes a helyzet. De aztán Luke tesz egy lépést előre, megáll
Prestonnal szemtől szemben, és ökölbe szorítja a kezét.
Magasabb a férfinál, és a mellkasa is szélesebb. Ráadásul
jóval nyersebbnek és durvábbak is tűnik nála, sokkal inkább
ki lehet nézni belőle, hogy nem fél az öklét használni, ha
kell.
– Úgy nézek én ki, mint aki betojik egy vén szivartól? –
vág vissza, a szeméből és a hangjából egyaránt süt az
indulat. – Pláne egy olyantól, aki kezet emel egy lányra?
Ezt elsőre nem egészen értem, hiszen Preston most nem
ütött meg, csak tegnap este; de aztán rádöbbenek, hogy
Luke nyilván az arcomon virító zúzódásról beszél, mert
magától is összeállt neki a kép.
Preston felém sandít, de nem fordítja el a fejét a sráctól.
– Elmondtad neki, hogy megütöttelek? – kérdi vádlón.
Vállat vonok, pedig nem is árultam be.
– Lehet.
Luke kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, a karján
kiduzzadnak az izmok. Preston összerezzen, mint aki azt
hiszi, hogy a másik menten megüti, majd hátrarántja a karját,
és villámgyors mozdulattal bemos egyet a fiúnak. Hallom,
ahogy Luke álla megreccsen, mire grimaszolva, botladozva
elhátrálok tőlük; emlékszem, mennyire fájt tegnap, amikor
én kaptam ugyanilyen ütést. Hozzám hasonlóan a srác sem
úgy reagál, mint aki megszeppent, láthatóan csak még
jobban feldühödik. Habozás nélkül Preston képébe vágja az
öklét. Mielőtt a férfi egyáltalán felfoghatná, mi történt, Luke
ismét meglendíti az öklét, és ezúttal a bordáin találja el.
Preston azonnal visszaüt: gyomorszájon vágja a fiút, aki
grimaszol a fájdalomtól, de nem hátrál meg. Mielőtt a díler
fölénybe kerekedhetne, Luke felhúzza a térdét, és hasba
rúgja, így a másiknak elakad a lélegzete. Nem tudom
eldönteni, hogy rohanjak oda Prestonhoz, és vessek véget a
bunyójuknak, vagy hagyjam csak, hadd tegyen kárt benne
Luke. Túlságosan eldurvult ez az egész, és én még mindig
tartozom Prestonnak, amiért otthont adott nekem, mikor már
nem volt hová mennem. Viszont Luke-nak is segíteni
akarok, mert sokkal több segítséget kaptam tőle, mint
amiben eddig általában részem volt.
Elszorul a szívem már annak puszta gondolatától is, hogy
bármelyiküknek komoly baja eshet. Másfelől viszont
szívesen ácsorognék itt tétlenül, azt figyelve, vajon meddig
fajulhat el a helyzet, mennyire válhat veszélyessé. Akkora
kibaszott káosz van az agyamban, hogy jelen pillanatban
egyszerűen képtelen vagyok döntést hozni, pedig úgy
érzem, muszáj. Ez a bunyó mintha már nem is rólam szólna,
csak arról, hogy ezek ketten megverjék egymást,
brutálisan… vagy akár halálosan. És mi lesz, ha tényleg
súlyosan megsérülnek? Vagy egyikük talán tényleg meghal?
Akkor mihez kezdek? Én lennék a felelős? Érdekel ez engem
egyáltalán? Akarom, hogy érdekeljen bármelyikük is?
Sóbálvánnyá dermedten állok, figyelem a mozdulataikat,
ahogy beragyogja őket a napfény, hallom a recsegést-
ropogást, ahogy a csontjaik összecsattannak. Hallom egyre
erősödő zihálásukat, akárcsak a saját szapora légzésemet,
ahogy levegő után kapkodok; a szívem minden egyes
kétségbeesett hörgéssel egyre gyorsabban zakatol. A
napfény villódzni kezd a szemem előtt, elhomályosul a
látásom, már csak kis pöttyöket tudok kivenni. Ez már
előfordult velem párszor, és tudom, hogy ha nem teszek
valamit gyorsan, el fogok ájulni.
Próbálom megmozdítani a lábamat, és tenni egy lépést
előre, ám egyetlen porcikám sem engedelmeskedik.
Teljesen elzsibbadt, elernyedt a lábam, a karom és a
nyelvem, a homlokomon pedig mintha szoros gumipánt
feszülne. Próbálom kinyitni a számat, hogy azt
mondhassam: „Állj!”, ám a szó némán bukik ki belőlem, és
én magam is előrebukom. Legalább a kezemet sikerül
kinyújtanom, mielőtt a földre zuhanok, de a kavicsok így is
csúnyán felsértik a térdemet, a tenyeremet. Meleg vér
csordul ki a horzsolásokból. Már hosszú ideje nem ütött így
ki az adrenalin, legalább jó néhány éve.
A legelső alkalommal nagyon nehéz volt megbirkóznom
vele. Közvetlenül azután történt, hogy rátaláltam a szüleim
holttestére. Nem igazán tudom, pontosan mit miért tettem,
amikor holtan találtam őket. Már elég idős voltam ahhoz,
hogy tudjam, mit kéne tennem: azonnal hívnom kellett
volna a rendőrséget. De emlékszem, hogy eleve is csak
hosszú-hosszú idő után leltem rájuk, mert előbb még egy
kész örökkévalóságig rejtőzködtem az alagsorban, jóval
azután is, hogy a behatolók az emeletről visszatérve
kimásztak az ablakon. Emlékszem a tündöklő teliholdra, és
emlékszem, hogy – habár nem igazán értettem, mi történik –
a házban honoló, fülsiketítő csendtől iszonyatos görcsbe
rándult a mellkasom. Azt hiszem, már felkelt a nap, mire
visszamerészkedtem a földszintre. Apukám ilyen tájban
szokott fölkelni, hogy reggelit készítsen, de a konyha üres
volt, ezért fölmentem az emeletre, a hálószobájukhoz. Egyre
csak azt hajtogattam magamnak, hogy nincsen semmi baj,
majd én szépen felébresztem őket.
Azonnal észrevettem, hogy a szobájuk ajtaja tárva-nyitva
áll, nem résnyire behúzva, ahogy ők szokták hagyni. Aztán
megláttam a vércsöppeket a padlószőnyegen.
Másodpercekkel később megláttam őket. Olyan érzés volt,
mintha valaki gyomorszájon rúgott volna. Elakadt a
lélegzetem, úgy éreztem, fojtogatnak. Nem kaptam levegőt.
Meg akartam halni. Nem tudom biztosan, hogy a légszomj
vagy az erőtlen lábam miatt maradtam ott olyan sokáig, a
földre rogyva, tehetetlenül nézve a szüleim vérbe fagyott
holttestét. Vagy talán az a tény szegezett a földhöz, hogy
tudtam, amint megmozdulok, az én életem megy tovább,
míg az övék megrekedt itt. Örökre.
Elhessegetem az emlékeket, amint tudatosul bennem,
hogy a verekedés zaja elcsitult. Csak nem meghalt az
egyikük? Vagy kinyírták egymást?
– Violet, jól vagy? – Luke hangja olyan közelről szól,
hogy megriaszt.
Nem emelem föl a fejem, halkan pihegek.
– Minden oké.
Az árnyéka a kavicsra hullik előttem, aztán a karja a
hónom alá nyúl. Talpra húz, és megtart a karjában, hogy
visszanyerhessem az egyensúlyomat. Ellökném magamtól,
de jelenleg még ahhoz sincs erőm, így ernyedten a
mellkasának dőlök. Átkarolja a derekamat, és egy röpke
pillanatra nem érzem magam teljesen egyedül. Preston
viszont úgy néz rám, hogy ez az érzés azonnal elmúlik.
Rideg arckifejezése ugyanúgy hasít belém, ahogy az imént a
kavicsok a bőrömbe.
– Fogd a kibaszott szarjaidat, és tűnj innét a picsába! –
mordul rám, majd vért köp a földre. Az ajka felhasadt, a
szeme bedagadt, az oldalán pedig jókora zúzódás húzódik.
– A legnagyobb örömmel – válaszolom higgadt hangon,
pedig valójában eszeveszetten bele akarok kapaszkodni,
hogy könyörögjek neki, ne hagyjon el, mert szükségem van
rá.
Megdörgöli az alkarjával a száját, letörölve róla a vért.
– És ha majd az utcán csövezel, mert nem lesz hová
menned – acsarog –, eszedbe ne jusson visszajönni ide,
térden állva könyörögni nekem, hogy bocsássak meg, mert
ebbe a házba ugyan be nem teszed többé a lábad!
– Eszem ágában se lesz visszajönni! – biztosítom dühödt
tekintettel, ám közben könnybe lábad az a rohadt, áruló
szemem. Na, ezt már nem, egyetlen kurva könnycseppet se
vagyok hajlandó ejteni. Jó mélyeket lélegzem, amennyire
csak bírok, és olyan elszántan fojtom magamba a könnyeket,
hogy a végén már beleszédülök.
– Gyere, Violet, menjünk! – szól Luke halkan. A hátam
mögött lüktető, egyenletes szívverése egyszerre
megnyugtató és rémisztő.
Preston a fejét csóválva visszatrappol a házba, belerúg az
ajtóba, mielőtt kinyitja, és eltűnik odabent. Luke fogása
meglazul rajtam, miközben a karomat továbbra is ernyedten
lógatva nekitámaszkodom. Képtelen vagyok megszólalni,
még levegőt venni is alig bírok. Tudom, hogy nem
maradhatok így örökké: előbb-utóbb szembe kell néznem
életem legújabb fordulatával, azzal a fájdalmas valósággal,
hogy nincs hová mennem. Nincs autóm, és minden
vagyonom kétszáz dolcsi, amiből legfeljebb néhány napig
lakhatok el valami olcsó szállodában. És azután mi lesz?
– Jól vagy? – Luke hangja halk és óvatos, ahogy a karja
már nem szorít magához olyan erősen.
– Folyton ezt kérdezed – motyogom, miközben a ház
csukott ajtaját bámulom. Csípik a szememet a könnyek,
amiknek csak azért sem engedtem szabad folyást, és
kiszáradt a torkom.
– Azért, mert még egyszer sem kaptam rá rendes választ.
– Lehelete a tarkómat cirógatja.
– Minden oké – makacskodom. – Úgyhogy többet nem
kell megkérdezned.
Hallgat, aztán elengedi a derekamat, és megkerül. Vérzik
az ajka, és elszakadt a pólója, de más új sérülést nem látok
rajta.
– Kérsz valamit? Mondjuk, egy kis vizet? – kérdezi, és az
arcomat fürkészi, aztán a szája sarka kissé fölkunkorodik. –
Vagy esetleg valami nyugtatót? – Megpaskolja a farmerja
zsebét. – Esetleg szívhatnál pár slukkot a cigimből… Talán
segítene csillapítani a szorongásodat.
– Én nem szorongok – tiltakozom. – Teljesen nyugodt
vagyok.
Hitetlenkedve ráncolja a homlokát, ahogy Preston kocsija
felé hátrál.
– Tudom, milyen egy pánikroham, Violet, és azt is
tudom, hogy most egyedül azért vagy nyugodt, mert
kimerültél tőle.
Nem akarom, hogy ennyire belém lásson, ám ahogy
hátrafelé lépked, egyre csak rám szegezve a szemét, úgy
érzem, mintha azt nézné, mi rejtőzik a páncélként magamra
öltött, kemény és rideg felszín alatt. A Cadillachez érve
lehajol, és felkapja az otthagyott dobozomat, majd a
kisteherautójához viszi. Miután berakja a dobozt a platóra,
lépésre kényszerítem a lábamat, mert tudom, hogy
bármeddig szobrozok is itt, előbb-utóbb muszáj lesz
szembenéznem a bizonytalan jövővel, amit magamnak
okoztam. Nagyot nyelek, hogy megszabaduljak a
torkomban érzett gombóctól, a Cadillac sofőroldali ajtajához
megyek, és felnyitom a csomagtartót, aztán hátrabaktatok.
Luke bakancsa csikorog a kavicsokon, ahogy visszajön
hozzám a felhajtón, közben cigarettára gyújt. Nekilátok
kipakolni a dobozokat a csomagtartóból, és halomba rakom
őket magam mellett. A fiú némán, egyesével fogja, és sorra a
kisteherautójához cipeli mindet. Mire kirámolom a
csomagtartót, a legtöbb dobozt már át is rakta magához.
Fölemelem az utolsót, lemegyek a kocsijához, és
becsúsztatom a többi mellé. Aztán beszállunk, és letekerem
az ablakot, mert Luke telefüstöli az utasteret.
A cigit tartó kezét a volánra teszi, a másikat a sebváltóra,
és rám néz.
– Na, akkor… Mit akarsz, hova vigyelek?
Vállat vonok, és az udvart szegélyező facsemetéket
bámulom.
 – Fogalmam sincs.
Pár másodpercig hallgat, aztán kitolat az utcából. Nem
mondja meg, hova megyünk, sem azt, mihez fogunk
kezdeni, ha odaértünk. Minden bizonytalan. Én pontosan
így szeretem, ugyanakkor meg is ijeszt a helyzet, mert
ezúttal nem egyedül vágok neki az ismeretlennek. Luke is
itt van velem, és fogalmam sincs, miért. Így még soha senki
nem segített nekem, nem állt ki mellettem. És ez megrémít,
mert akarom is, teljes szívemből, hogy Luke itt legyen
mellettem, hogy segítsen nekem.
 8. fejezet

LUKE

ÓRIÁSI ERŐFESZÍTÉSEMBE KERÜLT, hogy ne verjem szarrá a

pasast, aki eldurvult Violettel. Az viszont meglepett, hogy
bármilyen keménynek szokta is mutatni magát a csaj, ettől
az alaktól mintha nagyon is félt volna. Úgy festett, mintha
tényleg hagyta volna a rohadéknak, hogy berángassa a
házba, és azt tegyen vele, amit csak akar, ezért hát
közbeléptem, pedig eredetileg eszem ágában sem volt
belekeveredni ennek a fura lánynak a nyilvánvalóan zűrös
életébe. Nem avatkozom én közbe csak úgy, bárki
érdekében. Talán Kaydenében és Callie-ében igen, meg
esetleg Sethében, de valami őrült, szeszélyes bige
védelmében, akit csak néhány hete ismerek? Na, ne már!
Mégis megtettem, és most már tudom, hogy csak még
jobban bele fogok keveredni az ügyeibe, mert a csajnak
nincs hova mennie.
Az volt a legfurább az egészben, hogy Violet szinte
izgatottnak tűnt a helyzet miatt. Mintha örült volna, amikor
a vén fészer kiabálni kezdett vele, fogdosta és rángatta,
annak meg pláne, hogy összeverekedtem a fazonnal. Nem
vagyok benne biztos, végül is lehet, hogy csak képzeltem a
dolgot; de ha nem, akkor kíváncsi volnék, mi lehetett az oka.
Talán a csaj egyszerűen csak szeret bajt keverni? Vagy lehet
valami más magyarázat?
– Rakj csak ki a belvárosban! – szólal meg, miközben
kibámul az ablakon, ahogy a főúton Laramie központja felé
hajtok.
Indexelek, és sávot váltok, hogy megelőzzek egy
csigalassan vánszorgó autót.
– Jó, de pontosan hol? – kérdezem.
Vállat von, és az üvegnek támasztja a homlokát.
Kimerültnek látszik, valószínűleg az iménti pánikrohama
miatt, amiről erősködik, hogy nem is volt az. De én épp elég
pánikrohamot láttam már, és nekem magamnak is jó sok
volt, pláne gyerekkoromban.
Visszaváltok az előbbi sávunkba, és lehajtom a
napellenzőt, hogy ne tűzzön a szemembe a fény.
– Violet… – Ne csináld, maradj ki ebből! – Van hová
menned, vagy nincs senki, aki…
– Befogadna? – vág a szavamba, az ujja körül csavargatva
egy hajtincsét. – Hát, ott húztam volna ki a nyarat, ahonnan
az előbb jöttünk el, és nyilvánvalóan nem opció, hogy
visszamenjek. – Fáradtan sóhajt, fölemeli a fejét az ablaktól,
és felém fordul az ülésen. – De semmi gond, megoldom.
Csak tegyél ki a belvárosban, és majd meghúzom magam
valahol.
– Hol?
– Akárhol.
Lassítok, ahogy a város rendezettebb részéhez érünk,
ahol szinte teljesen egyforma házak sorakoznak az utcákban.
– Ez úgy hangzik, mintha nem lenne hová menned –
pillantok rá.
– Tudok vigyázni magamra – makacskodik.
– Egy szóval sem mondtam, hogy ne tudnál. – Váltok, a
motor pedig nagy ricsajjal tiltakozik, miközben készülök
rákanyarodni arra a mellékútra, ami a park mellett
elhaladva a belvárosba vezet. – Én csak azt kérdezem, van-e
hová menned.
Elsőre harag ül ki az arcára, és egy pillanatra komolyan
attól tartok, hogy megüt, de aztán úrrá lesz magán, ismét
közömbösen néz rám.
– Nem, nincsen – ismeri el, majd megint kibámul az
ablakon. – De mint mondtam, tudok vigyázni magamra.
Már éppen elkanyarodnék a városközpont felé, ahol
kitehetném a csajt, hogy végre megszabadulhassak tőle –
hiszen pontosan ezt kéne tennem. Kiszámíthatatlan és
szeszélyes; egy ilyen emberre aztán végképp semmi
szükségem az életemben, hiszen magamra is alig tudok
vigyázni. Ráadásul komoly befolyással van rám: még kérnie
sem kell, és hajlandó vagyok megtenni, amit akar. Utálom,
hogy ennyire nem bírok ellenállni neki, mégsem bírom
legyűrni magamban ezt a késztetést.
Nem tudok másra gondolni, csak magamra nyolcévesen,
ahogy levegő után kapkodtam, próbáltam lélegezni, de
borzasztó nehéznek tűnt. Igencsak úgy festhettem, mint
Violet, ahogy az előbb lerogyott a földre, és tegnap is így
éreztem magam, amikor elhajtottam abba a sztriptízbárba.
Mindketten ugyanabban a szorult helyzetben vagyunk,
nincs hová mennünk, és igazából semmi értelme, hogy miért
próbálok segíteni ennek a titokzatos lánynak, amikor még a
saját problémámra sem találok megoldást. Az utolsó
pillanatban mégsem fordítom el a kormányt, hanem
továbbhajtok egyenesen, a kollégium felé. Fogalmam sincs,
miért csinálom ezt, leszámítva, hogy a lelkem mélyén
mindenáron segíteni akarok Violetnek… meg akarom érteni
őt.
Nem kérdezi meg, hová megyünk, a szeme se rebben,
amikor befordulok a koleszom épületéhez, és leparkolok a
bejárat közelében. Már csak három autó áll a parkolóban, a
fák árnyékában pedig egy párocska üldögél.
Leállítom a motort, és várom, hogy Violet mondjon
valamit, de ő egyre csak bámul ki az ablakon. Megnehezíti a
dolgomat. Nem vagyok hozzászokva, hogy falakat kelljen
áttörnöm. Én csak építeni és gondosan megerősíteni
szoktam őket, magam körül.
– Hát, akkor, alhatsz ma a szobámban, mert csak holnap
költözöm ki – mondom neki, miközben kiveszem a
slusszkulcsot a gyújtásból, habár én magam is alig hiszem
el, hogy tényleg felajánlottam ezt. Elhallgatok, és igyekszem
kicsit összeszedni magam, mielőtt ránézek. – Szívesen.
Erre végre felém fordítja a fejét. Zöld szeme olyan
indulatosan lángol, hogy önkéntelenül is hátrébb húzódom.
– Nem fogok lefeküdni veled, ha ez jár a fejedben – közli
nyersen.
Zsebre dugom a kulcsot.
– Semmi ilyesmi nem jár a fejemben. – Hát, legalábbis
addig nem járt, amíg ő föl nem vetette.
– Akkor mégis mire megy ki ez az egész? – Az indulat
egy része láthatóan elpárolog belőle, miközben az arcomat
fürkészi.
– Fogalmam sincs róla, komolyan mondom. Totálisan
összezavartál, miattad már semmiben sem vagyok biztos –
vallom be.
Ez mintha elégedettséggel töltené el.
– Miért?
– Mert sejtelmem sincs soha, hogy mit gondolsz, és ez
számomra teljesen szokatlan.
– Miért, mi vagy te? Gondolatolvasó? – kérdezi iróniával
teli hangon.
– Nem, csak jó megfigyelő.
– Hát, talán azért nem tudod megállapítani, hogy mit
gondolok, mert nem sok minden jár a fejemben.
Kis híján elmosolyodom, ahogy az ajtónak dőlök, és a
letekert ablakra könyökölök.
– Szerintem ez egyáltalán nem igaz. Lefogadom, hogy
nagyon is sok minden jár a fejedben. Több, mint az emberek
nagy részének, ezért is kaptál pánikrohamot.
– Nem pánikroham volt – állítja még mindig, és az
ajtónak támasztja a lábát. – Csak magával ragadott az
izgalom.
Felszakadt ajkamhoz érintem az ujjaimat, és
felszisszenek, mert csíp.
– Szerinted izgalmas azt nézni, ahogy két pasi szarrá veri
egymást?
– Talán… – Kissé bűnbánó képet vág, miközben beismeri
ezt, és felhúzza a lábát az ülésre. – Emiatt most félsz tőlem?
Szeretném kiröhögni, de tényleg félek tőle egy kicsit.
Pontosabban attól félek, amit iránta érzek, ahogy nem bírok
ellenállni neki, ahogy őrá is gondolok, nem csupán
magamra, pedig már rég megfogadtam, hogy ezt soha nem
teszem, mert csali így tarthatom teljesen kézben az életemet.
Nem számít más, csak én, csakis egyedül én.
– Na, szóval, Kayden már kiköltözött – váltok gyorsan
témát, hogy eltereljem a figyelmem arról, mennyire
magához vonz ez a lány. Annyira meg akarom csókolni, meg
akarom érinteni, vele akarok lenni, hogy az már fáj. Túl
bonyolult, emlékeztetem magam. – Úgyhogy ma éjjel még a
tiéd lehet az ágya, de holnaptól már nem segíthetek.
Violet összekucorodik az ülésen: mellkasához húzza a
térdét, és szorosan átkarolja, miközben rátámasztja az állát.
Rém védtelennek és tehetetlennek tűnik, a páncélja leválik
róla. Nem bírok másra gondolni, csak arra, milyen könnyű
lenne befűzni őt, addig puhítani, míg megadja magát
nekem. Gerincre vágnám, és jól megdugnám, újra meg újra,
amíg végleg meg nem szabadulok ettől a hülye
megszállottságtól, amit kivált belőlem.
– Te hol töltöd a nyarat? – kérdezi egyszer csak,
kizökkentve engem a mocskos gondolataimból. – Itt
maradsz, vagy hazamész, vagy mi?
Válasz helyett az ajtó felé fordulok, és kinyitom, hogy
véget vessek ennek a beszélgetésnek. Sietve kiugrom a
kocsiból, és az épület felé indulva hallom, ahogy kinyílik
mögöttem az anyósülés ajtaja. Violet sietve megkerüli a
kisteherautó orrát, és a karját széttárva elém ugrik.
– Ez így nem ér! – mondja a homlokát ráncolva. – Én
megosztottam veled a tragikus történetemet, legalábbis egy
részét, szóval úgy igazságos, hogy te is áruld el nekem a
tiédet.
– Csak annyit tudok, hogy valami vén perverznél akartad
meghúzni magad, aki rád nyomult, és most nincs hol laknod
– helyesbítek, és megkerülöm őt, a kollégium bejárata felé
sietek.
Violet tartja velem a lépést, ahogy átvágunk a parkolón.
– Neked van hol laknod?
A hajamba túrok.
– Tényleg számít az?
– Talán.
– Neked mintha mindenre ez lenne a válaszod. – A
nyelvembe harapok, próbálom eldönteni, hogy vajon
küldjem-e el őt ordítva a picsába, vagy inkább meneküljek
előle fejvesztve. – Ne próbálj úgy tenni, mintha ez rólam
szólna!
– Miért? – kérdezi, majd megfordul, és hátrafelé lépked
előttem.
– Tudod, hogy hajléktalan vagyok, akkor miért nagy ügy,
hogy én is tudom rólad ugyanezt?
Megállok a parkoló szélén, érzem, hogy valami
kikívánkozik belőlem.
Még soha nem kérdeztek tőlem ilyet. Az emberek
általában félnek tőlem, és én pontosan így is szeretem. És ha
bármelyik más lányról lenne szó, azt hinném, hogy
egyszerűen csak az ágyamba akar bebújni, de kezdem egy
kicsit jobban kiismerni Violetet, így sejtem, ő valószínűleg
nagyon is élvezi, hogy az agyamra megy.
– Jó, igazad van! – tárom szét a karomat elkeseredetten. –
Tényleg nekem sincs hova mennem, kurvára hajléktalan
vagyok – zihálom. – Tessék, most örülsz?
A fejét csóválja, a meleg szellő a hajtincseit táncoltatja,
miközben a fák alatt nevetgélő párra néz.
– Nem, nem igazán.
– Én sem. – Körbepillantok a campuson, a tekintetem
megáll a fákon, az épület előtt parkoló néhány autón, a
bakancsomon… Bárhol, csak a lányon nem, mert különben
magához fog húzni, ahogy azóta teszi, mióta elég
érdeklődést ébresztett bennem ahhoz, hogy kövessem a
kocsijához, miután pofán rúgott.
– Akkor, most mit csináljunk? – kérdezi, és megrebben a
szemhéja a napfényben, ahogy felpillantok rá.
– Te most tőlem várod a megoldást? – Felvonom a
szemöldököm. – Komolyan?
Védtelenül néz körül, és azt kívánom, bár megint a
közömbös stílusát adná elő, hogy ne érezzem ennyire úgy,
mintha muszáj lenne segítenem neki.
– Nekem már nincs sok ötletem, de ha muszáj, alszom az
utcán – közli.
– Dehogyis, nem fogsz az utcán éjszakázni… Majd csak
kitalálunk valamit. – Lehunyom a szemem, amikor
rádöbbenek, hogy azt mondtam, „kitalálunk”, mintha egy
pár lennénk, pedig erről szó sincs. Nem vagyunk többek két
idegennél, akiknek az útja véletlenül összetalálkozott, és
valamiért azóta sem bírnak szabadulni egymástól. – Ha
nincs más, legfeljebb elalszunk a kocsimban.
– Na, szép, abból én köszönöm, nem kérek még egyszer.
Tegnap is elfoglaltad az egész ülést. – A hangjából most már
humor csendül.
 – Alhatunk ülve – felelem, és kinyitom a szemem. – Vagy
alhatsz hátul, a platón.
– Hű, ez aztán az úriemberhez illő ajánlat – poénkodik
kis mosollyal, és a kettőnk közti feszültség szertefoszlik.
– Nem próbáltam úriemberként viselkedni – válaszolom,
alig megállva a mosolygást. – És soha nem is próbálnék az
lenni.
– Akkor jó, mert nem is akarnám, hogy ezzel próbálkozz.
Azok a pasik, akik úriembernek adják ki magukat, mindig
rohadéknak bizonyulnak.
– Oké… – mondom. – Örülök, hogy nem vársz tőlem
úriemberi bánásmódot.
Elvigyorodik, és a szeméből is derű sugárzik. Olyan
szélesen mosolyog, hogy kisebbnek tűnik tőle az arcán a
duzzanat, de nyilván pokolian fáj neki.
– Asszem, most nálam a pont – jelenti ki.
Nem bírom magamba fojtani a mosolyt, bármilyen
furcsának és nemkívánatosnak érzem, azért kiül a képemre.
– Hogyhogy, versenyeztünk? – kérdezem.
– Mi ketten mindig versenyzünk, nem? – kérdez vissza,
és elhesseget a szájától néhány hajszálat, miután a szél az
arcába fújja a tincseit.
Már megint teljesen kizökkent a csaj, ám ahelyett, hogy
tovább veszítenék – bármilyen játék is ez, amiben
versenyzünk –, inkább feladom.
– El kéne mennünk kajálni valamit – mondom neki. –
Mert a szobámban nincs semmi más, csak egy üveg vodka
meg egy citrom. – Lepillantok a kezére, az alvadt vérrel
borított tenyerére. – És sebfertőtlenítő meg ragtapasz is kell.
Ökölbe szorítja a kezét, és az ajkát harapdálja.
– Feladod a versenyünket?
– Milyen versenyt? – Úgy teszek, mintha már meg is
feledkeztem volna az egészről. – Én csak éhes vagyok. Már
vagy egy óra, és ma még semmit sem ettem. A
sebfertőtlenítő meg neked lesz: irtó szarul néz ki a kezed.
Lepillant a tenyerére, amit olyan csúnyán felhorzsoltak a
kavicsok, hogy még mindig vérzik. Aztán megint felnéz
rám:
– Még nem kajáltál be a nagy macskajajra, mi?
– Ja, és éhen halok. Muszáj benyomnom néhány tacót.
– Tacót? Azt hittem, nem bírod a gyorskaját.
– Csak a hamburgert nem szeretem. A tacó teljesen más.
– Ez is marha, az is marha. Nincs sok különbség.
– Hogyne lenne! – tiltakozom, miközben megfordulok, és
elindulunk vissza, a kisteherautóm felé. – Össze se lehet
hasonlítani a kettőt, annyira mások.
– Lehet, hogy előbb meg kéne tisztálkodnod. – A szám
sarkához érinti a hüvelykujját, és a kontaktustól mindenféle
kéretlen érzelem árasztja el a testem. Muszáj ökölbe
szorítanom a kezem, különben megragadnám őt, és a szájára
tapasztanám az ajkamat. Leengedi a kezét, és beletörli a
hüvelykjét a többi ujjába. – Csupa vér az arcod meg a ruhád.
Vállat vonok, közben erőnek erejével leküzdöm a vágyat,
hogy elkapjam a kezét, letépjem a ruháját, és a verdám
motorháztetőjének lökve a magamévá tegyem őt.
– Nekem megfelel, hogy pontosan úgy nézek ki, mint aki
most vert szarrá valakit; de ha te szégyellsz így mutatkozni
velem, akkor megvárhatsz a kocsiban.
– Úgy, mint aki most vert szarrá valakit? – ismétli
eltűnődve, és megáll az anyósülés ajtajánál, félig fölemelt
kézzel. – Vagy talán úgy, mint akit most vertek szarrá, nem?
Nem tudom megállapítani, hogy szórakozik-e velem,
vagy sem, mindenesetre a csaj egyszerre bosszant és izgat,
méghozzá úgy, amit eddig nem is hittem volna
lehetségesnek. Az idő nagy részében rohadtul fogalmam
sincs, hogy komolyan beszél-e, vagy épp kurvára nem, és
irányításmániásként ennek el kéne riasztania. Violet
esetében ez valamiért mégis épp hogy az ellenkező hatást
gyakorolja rám.
Úgy döntök, megkóstoltatom vele a saját főztjét, egy
kicsit kizökkentem, hogy visszanyerhessem az irányítást, és
remélhetőleg elijeszthessem.
– Azt mondod, hogy nem látszom elég keménynek? –
Megállok előtte, próbálom rávenni, hogy egészen a kocsihoz
hátráljon, de meg sem moccan. – Vagy talán azt akarod
mondani, hogy nem látszom elég nagyfiúnak?
– Egy szóval se mondtam ilyet – válaszolja olyan heves
tekintettel, hogy kis híján megüt tőle a guta. Minél jobban
bepörgök, ő annál izgatottabb lesz, ettől pedig csak még
inkább fel akarok pörögni. – Bár ha jól sejtem, ennek dacára
te most igenis be fogod bizonyítani nekem, mennyire
kemény legény vagy.
– Ezt akarod? – A hangom fojtottan szól. Ez az egész nem
úgy alakult, ahogy akartam; a tervem, hogy elriasszam
magamtól a csajt, csúnyán visszaütött. Teszek felé egy
lépést, aztán még egyet, míg végül már majdnem a lábán
állok. Még mindig nem hátrál el, és ez még jobban felhúz. –
Hogy megmutassam neked, milyen kemény nagyfiú vagyok
valójában?
Elhúzza a száját, állja a tekintetemet, a szemhéja
megrebben.
– Semmit sem akarok tőled, Luke. Én egyszerűen csak
kimondom, ami eszembe jut. És minél több időt töltesz
velem, annál inkább megtapasztalod majd ezt a saját
bőrödön.
Minél több időt töltök vele? Baszki! Kinyújtom az egyik
karomat, és a kocsiajtónak támasztom mellette.
– Szóval, szerinted nem vagyok kemény? – kérdezem.
– Szerintem mit sem akarsz jobban, mint megmutatni
nekem, milyen kemény nagyfiú vagy – feleli.
A másik oldalán is a kocsinak támaszkodom, így a két
karom közé szorul. A legtöbb lány az ő helyében
nekihátrálna az ajtónak, ám Violet szobormereven áll, csak
azért sem hagyja, hogy irányítsam, bármilyen
kétségbeesetten vágyom erre.
– És mégis hogyan mutathatnám meg? – mordulok fojtott
hangon, ezúttal szándékosan.
– Fogadok, hogy kitalálsz valamit – válaszolja, és
pillantása a számra siklik, ahogy előrehajolok, így a testünk
egymáshoz simul.
Minden csepp erőmre szükségem van, hogy ne ragadjam
meg a csípőjét, és lökjem finoman hátra. Ehelyett csupán
közelebb hajolok hozzá, így az ajkunk majdnem összeér.
– Volna néhány ötletem… – Megnyalom az ajkam, és a
sebem megint csíp. Ez emlékeztet mindarra, ami történt,
vele és velem. Tudom, hogy ha megcsókolom, akkor
minden valószínűség szerint feltépem ezt az ajtót, behajítom
a csajt az ülésre, és rámászom, itt, a parkolóban, fényes
nappal. Nem érdekelne, ki lát minket. Sosem foglalkozom
ezzel. Nem akarnék mást, csak szabad utat engedni ennek az
átkozott vágynak, hogy visszanyerjem az irányítást, ami
Violet miatt nem hagy nyugodni. De mi történne azután,
hogy kielégítem minden vágyamat? Elmennénk tacózni,
aztán visszajönnénk a kolimba, és együtt lógnánk? Ja, ez
nem igazán tűnik lehetségesnek, viszont az sem, hogy
egyszerűen megdugjam a csajt, aztán lelépjek. Ahhoz már
túlságosan a hatalmába kerített, és nem tudom, hogyan
szabaduljak, vagy hogy ez egyáltalán lehetséges-e.
Ökölbe szorítom a kezem, küzdök a késztetéssel, hogy
lehunyjam a szemem, és addig csókoljam őt, míg már
levegőt is alig kap. Amikor lenyomom a kallantyút, és
kinyitom a kocsiajtót, gyengének érzem magam, mert
megint hagyom, hogy eltöltsenek a múltam undorító,
szánalmas emlékei: felidézem, mennyi dolgot tettem, amit
nem akartam, mennyire összezavart anyám, mennyire nem
irányíthattam a saját életemet. Tehetetlen báb voltam.
Gyenge voltam. Soha többé nem akarok olyan ember lenni.
Várom, hogy Violet elálljon az útból, és kinyithassam az
ajtót, de nem tágít, így végül én lépek hátra, megint vesztek.
Nyugtalanít, hogy ilyen hangulatba kerültem, és nem
tudom, mit kezdhetnék ezzel, azt leszámítva, hogy
seggrészegre iszom magam, aztán szétverek mindent, ami
az utamba kerül. Már szinte remegek, annyira vágyom az
alkohol maró, mennyei ízére.
– Na, és hová megyünk tacóért? – kérdezi Violet, majd a
kisteherautó felé fordul, és bepattan az anyósülésre.
Behúzza a lábát, lesimítja a szoknyáját.
– Döntsd el te! – válaszolom, azzal becsukom az ajtót.
– Nekem mindegy, nem számít – közli, amikor beülök
mellé, és halovány műmosolyt villant rám, még valódira se
méltat. Aztán felteszi a lábát a műszerfalra, és hátrahajtja a
fejét az ülésen, tökéletesen nyugodtnak látszik.
Kíváncsi vagyok, komolyan gondolja-e. Vajon neki
tényleg minden mindegy, semmi se számít? De akkor miért
érzem úgy, hogy ő igenis számít nekem?
 9. fejezet

VIOLET

TACÓT ESZÜNK, beugrunk egy drogériába sebfertőtlenítőért

és ragtapaszért, aztán elmegyünk egy műszaki boltba, hogy
Luke új telefont vehessen magának, mert mint kiderült,
tegnap este elvesztette a mobilját. Utána visszamegyünk a
kollégiumába. A létező legkönnyedebben elcsevegünk, ami
számomra komoly bonyodalmat jelent. Túlságosan kellemes
és egyszerű Luke társaságában lennem, márpedig senki
mellett nem lenne szabad így éreznem magam. Az
ilyesminek nehéznek kéne lennie, mert úgy könnyebb volna
fallal körülvennem magam és szenvtelennek maradnom,
hogy amikor majd Luke lelép az életemből, szinte észre se
vegyem a hiányát.
Ám érzem, hogy a falaim leomlanak, pláne azóta, hogy
Luke nem csókolt meg a koli parkolójában. Pedig
megtehette volna, és láttam rajta, hogy akarja. Valószínűleg
hagytam is volna, ha másért nem, hát azért, hogy
megízleljem azt a fincsi adrenalinlöketet, amit már a
nyelvem hegyén éreztem, abban a másodpercben, mikor a
srác felém hajolt. Szokatlanul tudatában voltam mind az ő
testéből, mind az enyémből áradó forróságnak, és ez
megrémített. Nem akartam mást, csak elnémítani a bennem
támadt félelmet, de minél közelebb hajolt hozzám Luke,
annál inkább elcsitult a bensőmben a zűrzavar. A fiú
jelentette a menekvést az érzelmeimtől, ugyanakkor épp ő
korbácsolta fel azokat. Még soha nem éreztem ennél
furábbat, és sehogy se bírtam eldönteni, mit tegyek. Így hát
csak álltam ott, és hagytam, hogy Luke döntsön, ő pedig
végül hátralépett, én meg ettől ugyanannyira voltam
megkönnyebbült, mint csalódott.
Még mindig hiába próbálok rájönni, miért. Egyelőre nem
lelek más magyarázatot, csak azt, hogy mivel óriási nyomás
alatt vagyok a hajléktalanságom meg a holnapi rendőrségi
találkozóm miatt, kikészültek az idegeim, és nem
gondolkodom józanul.
Mindössze percekkel azután, hogy visszaérünk a
kollégiumba, Luke magamra hagy a szobájában, mert
elmegy zuhanyozni. Feltűnik, hogy még alig látott neki a
csomagolásnak, így nem igazán tudom, mihez fog kezdeni
holnap reggel.
Átitatok egy vattapamacsot a fertőtlenítővel, aztán a
kezemre nyomom, igencsak csípi piszkos, felsértett
tenyeremet. A szer majdnem nyolc dolcsimba került, most
ennyivel is szegényebb vagyok, csak azért, mert Luke nem
akarta, hogy elfertőződjön a sebem. Engem nem zavart a
kockázat, de ő makacskodott, hogy nem biztonságos
elhanyagolni az ilyen sérülést. Kis híján a képébe röhögtem.
Ha tudná, mennyire nem biztonságos az életem!
Hanyatt dőlök azon az ágyon, amin már nincs semmi,
csak a matrac. Nyilván ez Kaydené. Felbámulok a plafonra,
körbe-körbe forgatom a vattapamacsot a kezemen. Csípi a
tenyeremet, sajog tőle a bőröm, de hagyom, hadd hasson a
sebfertőtlenítő, miközben próbálom kitalálni, hogyan
tovább.
Nekem még soha nem volt rendes haverom, már ha
egyáltalán tényleg a barátság az, ami felé Luke meg én
tartunk. Legfeljebb Prestonnal meg Kelley-vel volt majdnem
baráti a kapcsolatom, bár ők inkább az őrült
gyerekcsőszök/házigazdák szerepét töltötték be az
életemben. Egész mostanáig senki nem törődött velem
annyira, hogy arról győzködjön, vegyek sebtapaszt meg
fertőtlenítőt, tisztítsam ki és gondosan lássam el bármilyen
sebemet. Eddig még senkinek sem jutott volna eszébe
megverni miattam bárkit, pláne nem pusztán azért, mert az
illető letapizott. Luke viszont gondolkodás nélkül beverte
emiatt Preston képét.
Zakatolni kezd a szívem, ahogy felidézem azt, amint a fiú
a védelmemre kelt, egyetlen pillanatig sem hezitálva.
Ekkor kinyílik az ajtó, és belép Luke. Egy szál
törülközőben van, amit a derekára csavart, a bőre még
mindig nyirkos a zuhanytól. A hasán az izmok kockái
mellett egy csúnya zúzódás éktelenkedik, amit valószínűleg
a mai bunyó során szerzett. Egy csomó tetoválása van, a
többsége sötét és nonfiguratív, viszont egy halovány
szöveget is megpillantok rajta, de ilyen messziről nem
tudom elolvasni az aprócska írást. A fejem fölé nyújtom a
karomat, nem bírom levenni a szemem a srácról.
– Tetszenek a tetkóid – mondom.
Lerakja a koszos ruháit a komódra, aztán becsapja az ajtót
a lábával. Felvont szemöldökkel néz rám.
– Ezt most bóknak vegyem?
– Ha akarod.
Leül a szemközti ágyra, így eltűnik a látóteremből.
– Rajtad is van, igaz? – kérdezi. – A nyakadon, hátul,
ugye?
– Ja, van ott pár – felelem, ismét a plafonra szegezve a
szememet, és a vattapamacsot szorongatva. – De máshol is
akad.
– Hol?
 – Az titok.
Egy darabig hallgat, és nyiszorog alatta a matrac.
– Szóval, akarsz csak szimplán pihenni? – kérdezi aztán. –
Én eléggé kivagyok.
A fejemet csóválom, hallgatom, ahogy kalapál a szívem.
Bár én is fáradt vagyok, de ha egyszerűen csak lepihenek,
akkor kénytelen leszek a történtekre gondolni; márpedig
akkor kénytelen leszek szembenézni azzal, hogy mit érzek
most, mindezek után; ha pedig átadom magam az
érzelmeimnek, akkor nem akarok majd mást, csak felkelni,
és valami jó nagy meggondolatlanságot művelni. Utána
lehiggadok és fáradt leszek, lepihenek, aztán az egész
kezdődik elölről. Ez egy ördögi kör.
– Én egyáltalán nem vagyok fáradt – hazudom.
Nagyot sóhajt.
– Akkor, mit akarsz csinálni?
Az alkaromra támaszkodva ránézek, a szememet
gondosan a feldagadt állára szegezem, hogy még véletlenül
se pillantsak a kissé szétnyíló törülközőjére.
– Te általában mivel szoktad tölteni a szombat estét? –
kérdezek vissza.
Az üveg Jack Daniel’sért nyúl, ami az ágya melletti
asztalon áll.
– Piálással és szexeléssel. – A reakciómat figyeli, majd
hátrahajtja a fejét, és nagyot húz az üvegből.
– Nem kell vigyáznod az alkohollal… a betegséged
miatt?
Feszélyezetten fészkelődik, aztán kinéz az ablakon.
– Semmi gáz. Tudom, hol a határ.
Úgy látom, felhúztam, de nem értem, mivel.
Mindenesetre ejtem a témát, mert nekem aztán semmi jogom
bárkit is kioktatni arról, hogyan kéne vigyáznia magára.
Felülök, és az ágy szélére húzódom, lerakom a lábamat a
földre.
 – Hát, ha te csak lerészegedni meg a kamatyolni akarsz,
akkor kénytelen leszel nélkülem elszórakozni – mondom. –
Mivel én egyiket sem szoktam, soha nem is csináltam. Na jó,
iszok néha egy kicsit, de sose viszem túlzásba. – Elárulom
neki az igazat, de nem szándékosan. Az agyam
nyilvánvalóan teljesen ki van merülve.
Erre azonnal rám kapja a szemét. Félrenyel, kiköpi a piát,
beteríti vele a padlószőnyeget. Mégiscsak megérte a
vallomásom, már önmagában ezért a reakcióért.
– Mi? – hebeg, és lerakja az üveget.
– Miért nem iszom? Hát, az alkoholtól eléggé utálatos és
őrült leszek, úgyhogy igyekszem elkerülni, hacsak nem
akarok direkt bunkón és zakkantan viselkedni. – Persze
tudom, hogy nem ezért nyelt félre. Azért ment nála
cigányútra az ital, mert közöltem, hogy szűz vagyok.
– Úgy érted, még a szokottnál is durvábban? – kérdezi
óvatosan, és a kézfejével törli le a whiskyt a szájáról.
Átvetem egyik lábamat a másikon, és az oldalt felvágott
szoknyámból kivillan a combom. Észreveszem, hogy Luke
tekintete a kilátszó bőrömre vándorol, és olyasmit látok a
szemében, ahogy már sok pasi nézett rám. Nem bírom
elhessegetni a gondolatot, hogy talán maga Luke lehetne az
eszközöm valami meggondolatlanságra, ha úgy döntök,
mégis azt akarok művelni. Ahogy megütötte Prestont,
gondolkodás és habozás nélkül, ahogy a sztriptízbárban
verekedett… Mindettől eléggé veszélyesnek tűnik, amiből
azt gondolom, hogy ki tudná elégíteni az adrenalin iránti
szükségletemet. De vajon tényleg ennyire közel akarok
kerülni hozzá? Tényleg érezni akarom a kettőnk közötti
kapcsolatot? Mert amikor megcsókolt a kocsijában, mást is
éreztem, nem csak a szokásos zsibbadtságot. Szikrát
éreztem. Elevenséget. Vágyat.
– Ja, képzeld csak el, hogy az milyen durva lehet! –
bólogatok.
 Felhevült tekintete végigszalad rajtam, a lábamtól az
arcomig.
– Akkor talán tényleg jobb, ha kerülöd az ivást. – Megint
a Jack Daniel’sért nyúl, de a tekintete továbbra is rám
szegeződik. Ismét nagyot kortyol a whiskyből, közben rám
pislog az üveg szája fölött.
– Zavar téged? – kérdezem, a kezemre támaszkodva.
Szórakoztat, hogy ennyire begörcsölt a szüzességem tényén,
viszont csak nem akarja szóvá tenni. – Feszélyez, hogy ez a
helyzet?
Újra lerakja az üveget, és megnyalja felrepedt ajkát.
– Miért zavarna, hogy a piától még zakkantabb és
utálatosabb leszel? – adja az értetlent. – Józanul is épp
eléggé az vagy, és az se feszélyez.
– Ne játszd itt nekem a hülyét! – csóválom a fejem. –
Tudom, hogy csakis az jár a fejedben, amit a kamatyolásról
mondtam az előbb, vagyis hogy még szűz vagyok. Ezért
köpted ki a piát a padlóra… Szóval, feszélyez vagy sem,
hogy én még sose szexeltem?
– Az nem, a nyers stílusod viszont igen. – Megdörgöli a
szemét, de nyilvánvaló, hogy csak az arckifejezését akarja
elrejteni. – Én… én ezt egyszerűen nem értem. – Leengedi a
kezét az ölébe. – Hogy lehet az, hogy te sosem… – Tekintete
bebarangolja a testemet, előbb a lábamon időzik el, aztán
áttetsző felsőmön. – Hogy lehetsz te még mindig…
– Szűz? – Mintha már maga a szó is feszélyezné, és ettől
csak még inkább ismételgetni akarom. – Hogyhogy nem
érted? Nem mindenki akar szexelni.
– Jó, de… – Elharapja a mondatot, miközben barna
szemének heves tekintete szinte belém váj, és most kis híján
én kezdek feszélyezetten fészkelődni. – Ahogy öltözöl, és
ahogy viselkedsz… Ahogy a pasikkal nyomulsz… Ennek
így semmi értelme.
– Úgy öltözök, ahogy akarok – közlöm vele, és bedugom
a kezemet a combom alá, hogy megpróbáljak nyugton
maradni. – És úgy viselkedem, ahogy az adott pillanatban
jónak látom, de nem értem, mégis miért gondolnád ebből
azt, hogy ribanc vagyok… Talán Callie miatt? Sejtettem,
hogy azt hiszi rólam, kurva vagyok, mármint, szó szerint.
– Mégis miért hinne rólad ilyet?
Vállat vonok.
– Valószínűleg ugyanazért, amiért te is ribancnak hiszel.
– Nem hittelek annak – tiltakozik. – Én csak azt hittem…
– Elkerekedik a szeme, és megköszörüli a torkát. – Na,
mindegy, ha nem piálhatok vagy kamatyolhatok ma este,
akkor mégis mit csináljunk?
– Te azt csinálhatsz, amit csak akarsz. – Az ölembe rakom
a kezem. – Én csak annyit mondtam, hogy én nem iszom
vagy szexelek.
Megint fölemeli a whiskyt, és hátrahajtja a fejét, ledönti a
torkán az utolsó néhány csöppet. Feláll, és belöki az üveget
az ágy lábánál álló szemetesbe. Az ajkamba harapva
figyelem, ahogy az izmai ugyanúgy megfeszülnek, mint
amikor Prestonnal verekedett.
– Esetleg kártyázhatnánk – javasolja Luke, és kinyitja a
szekrénye ajtaját. Lehajol, hogy fölkapjon egy pólót az
aljáról, és a törülköző még lejjebb csúszik a csípőjén. Nem
vagyok biztos benne, hogy maga a teste nyűgöz le ennyire,
vagy inkább az, ahogyan a saját testem felel erre a látványra.
Fölélénkülök. Föllelkesülök. Életemben először hoz
izgalomba egy srác. Én egészen mostanáig csak közömbösen
vagy félelemmel reagáltam a pasikra. Meg úgy általában az
emberekre.
Ám akármi is ez az érzés, nem akarok ellenállni neki. El
akarok merülni benne.
– Felőlem kártyázhatunk – megyek bele.
A lapockáján is van egy tetoválás: egy sárkányt ábrázol.
Fölemelem a kezem, és megérintem a saját sárkányos
tetkómat a nyakamon. Luke ekkor feláll, és megfordul, egy
pakli kártya van a kezében.
– De az a helyzet, hogy nem játszhatunk pénzben – közli.
– Akkor jó, mert nincs annyi lóvém, hogy abban játsszak –
felelem őszintén, és továbbra is a testét sasolom, habár
diszkrétebben.
– Nekem sincs. – Leül az ágy szélére, a lábát gondosan
úgy helyezve, hogy ne villantson ki a törcsi alól semmit, és
az ölébe rakja a paklit. – Viszont én sosem pókerezem tét
nélkül.
– Miért nem?
Megköszörüli a torkát.
– Azért, mert úgy tanultam holdemezni.
– Kitől? – kíváncsiskodom. Engem is így tanítottak texas
holdemezni, tétre. Egy pár, akinél kábé fél évig laktam,
sokszor rendezett pókeresteket. Hagyták, hogy én is az
asztalhoz üljek, és Mr. Stronton elmagyarázta nekem a
holdem szabályait. Akkor egészen bele is jöttem a játékba,
de már rég nem kártyáztam.
Luke kettéveszi a paklit, és összepörgeti a lapokat.
– Apámtól. – Ezt olyan hangsúllyal mondja, hogy rögtön
azt gyanítom, lehet valami gond az apjával.
– Ő most hol van? – Fölállok, és megigazítom a
szoknyámat.
Lerakja a kártyákat maga elé, és felnéz rám.
– Kaliforniában él.
Átszelem a szobát, és leülök az ágyára. A tengerészkék
ágynemű összegyűrődik alattam, ahogy kényelmesen
elhelyezkedem.
– Akkor miért nem töltöd egyszerűen nála a nyarat?
Újból felkapja a paklit, szorosan markolja.
– Ez bonyolult.
– És mi van anyukáddal? – kérdezem.
– Az még bonyolultabb. – Olyan erősen fogja a kártyákat,
hogy elfehérednek az ujjai. – A te szüleiddel mi van? Mi
történt velük?
– Hat hónapos koromban a szomszédok ajtaja előtt
hagytak – hazudom könnyedén. Hosszú évek óta csinálom
ezt: mindenféle hazugságokkal rukkolok elő, csak hogy ne
kelljen elárulnom a fájdalmas igazságot, ha idegenek a
családomról faggatnak. – Gondolom, nem akartak engem,
vagy valami.
Ügyes mozdulattal megint kettéveszi a paklit.
– Tényleg ez az igazság? Vagy csak mese, amit most
találtál ki?
– Miért találnék ki erről mesét? – kérdem ártatlanul, és
felhúzom magam alá a lábam. Luke pillantása ismét a
combomra siklik, lassan fölfelé vándorol rajta. Aztán a
szemembe néz.
– Azért, hogy ne kelljen beszélned az igazságról. – Olyan
fürkész a tekintete, hogy forróság bizsergeti tőle a bőrömet,
és görcsbe rándul a gyomrom.
– Akkor most pókerezünk, vagy sem? – igyekszem témát
váltani.
– Igen… de van egy kikötésem – jelenti ki. – Minden kör
után, amit elveszítesz, el kell árulnod nekem valamit, ami
igaz rólad.
– Nem tetszik ez a szabály – közlöm vele. – És nem
szeretek bármit is elárulni magamról.
– Mi van? Ennyire félsz, hogy veszítesz? – provokál
dölyfösen.
– Én semmitől sem félek.
– Ez nem lehet igaz. Mindenki fél valamitől.
– Hát, jó – adom be a derekam. – De ha veszítesz, neked
kell elárulnod valamit magadról, ami igaz… és ami érdekes.
Végighúzza az ujját a pakli szélén, mintha a kártyákat
számolgatná.
– Mi van, ha semmi érdekeset nem tudok mondani
magamról?
– Valamit csak tudsz mondani, és majd én eldöntöm,
hogy elég érdekes-e. – Felé nyújtom a tenyerem. – Na, add
ide a paklit, hogy oszthassak! Én akarok osztani.
Vonakodva forgatja az ujjai között a pókerpaklit.
– Általában én szoktam osztani. – Sóhajtva a kezembe
nyomja a kártyákat, mintha valami borzasztóan értékesről
mondana le.
Az ujjaim közé szorítom a paklit.
– Sokszor játszol? – érdeklődöm.
– Nem olyan gyakran, leginkább akkor, ha szükségem
van pénzre.
Megkeverem a lapokat, habár ő már megtette. Engem arra
tanítottak, hogy soha ne bízzak senkiben, ha kártyajátékról
van szó. Én magam emelek, aztán osztok kettőnknek.
Meglesem a lapjaimat.
– Ha vetkőzős pókert játszanánk – jegyzem meg –, akkor
már az első vesztes menet után buknád az egész partit,
hiszen csak egy szál törcsi van rajtad.
Fölemeli a kártyáit, és magába fojt egy mosolyt.
– Ja, de egyetlen kört sem fogok veszíteni.
– Ez irtóra arrogáns hozzáállás. – Sorban lerakok három
lapot az ágyra, kettőnk közé.
Luke szája lassan mindentudó mosolyra húzódik.
– Tudom.
Fölfelé fordítom a saját kártyáimat, mire értetlenül néz
rám.
– Semmi értelme rejtegetnünk, amink van – magyarázom
–, hiszen úgysem licitálunk.
Erre elvigyorodik.
– Én akkor se mutatom meg az enyémeket, úgyhogy ossz
csak tovább!
Úgy teszek, és a következő közös lap egy ász. Nekem
már van egy, de egyelőre nem jövök izgalomba. Habár jónak
tűnnek az esélyeim, ez még nem jelenti, hogy tényleg velem
van a szerencse. Ez a kártyázás első szabálya. Akárcsak az
életé.
Luke arckifejezése a kíváncsiság és az unalom elegye,
aminek látszólag semmi értelme, hiszen a kettő nem igazán
passzol egymáshoz.
– Add az utolsó lapot! – mondja.
Lerakok még egy kártyát a többi mellé, és azt is
fölfordítom. Nincsenek köztük egyforma színek, nem
állíthatok össze belőlük se flöst, se sort. Az ászommal
viszont jó esélyem van nyerni, vagy legalábbis döntetlenre
kijönni, ha netán Luke-nak is van egy.
– Mit vigyorogsz? – kérdezi, és egyik kezéből a másikba
veszi a két kártyáját. – Talán nekem is van egy ászom.
– Nem is tudtam, hogy mosolygok – válaszolom, és az
ajkamba harapok, hogy uralkodjak magamon. – Na, neked
mid van?
Kiteríti a lapjait, és azonnal elillan a jókedvem.
– Mit mondhatnék? – dörgöli meg eltűnődve az állát. –
Rám mosolygott a szerencse.
Grimaszt vágva meredek a kártyáira.
– Hogy lehetett neked kapásból két ászod?
– Bármilyen leosztás lehetséges. – Az alkarjára
támaszkodva, lazán hátradől az ágyon, és a törülköző egy
kicsikét szétcsúszik rajta, épp csak annyira, hogy lássam a
combját. – Szóval, akkor most föltehetek neked egy kérdést
magadról.
– Csak rajta! – Kérdezz, amit akarsz, attól még nem muszáj
őszintén válaszolnom. – Lökjed!
Felül, de egy kicsit szétnyitja a két lábát, és esküszöm,
hogy látom a golyóit.
– Áruld el, miért ugrottál ki az ablakon azon az éjszakán!
– szegezi nekem a kérdését.
Habozás nélkül rávágom:
 – LSD-t vettem be, totál elszálltam, és ki akartam
próbálni, hogy tudok-e repülni.
Luke a fejét csóválja.
– Láttam én már LSD-től elszállt embereket, és tuti, hogy
te nem olyan állapotban voltál. – Összesöpri a lapokat, aztán
összekulcsolja a kezét az ölében. – Gyerünk, Violet, mondd
el az igazat!
A homlokomat ráncolom.
– De nagyon nem akarom.
– Hát, pedig kénytelen vagy. Ez is része a játéknak.
Hezitálok, a körmömet rágom. Luke elrontja a kedélyes
hangulatot, és nyomasztóvá teszi ezt az egészet.
– Elhinnéd, ha azt mondanám – kérdezem végül –, hogy
tényleg repülni próbáltam, csak úgy?
– Komolyan? – Felém hajol, az egész testét feszültség járja
át. – De ugye nem… direkt akartál kárt tenni önmagadban?
Az ölembe ejtem a kezemet.
– Azt hiszed, ki akartam nyírni magam?
– Azt sem tudom, mit higgyek – felel, és nagyot nyel. –
Ezért kérdezem tőled az igazat. – A hangja nyugtalanítóan
éles, és nem értem, miért.
– Nem akartam kárt tenni magamban, esküszöm… –
Elhallgatok, próbálom visszafojtani a feltörő érzelmeimet. –
És veled mi van? Te talán aznap éjjel is direkt kerested a
balhét?
A fejét csóválja.
– Te még nem nyertél egyetlen menetet sem, úgyhogy
nem kell válaszolnom.
Az ágyon heverő kártyákra nézek.
– Hogy a francba lett neked két ászod?
– Hát, úgy tűnik, mázlista vagyok.
– A mázli nem létezik.
Makacsul bámulunk egymásra, aztán vonakodva
feladom, ami talán életemben először fordul elő velem. De
továbbra is elszántan meg akarom nyerni a következő kört,
hogy kicsikarjam a srácból a választ, és ezzel kiegyenlítsem
az állást.
– Pár fickó elől menekültem – árulom el az igazat,
miközben összeszedem a lapokat az ágyról. Nem hiszem el,
hogy ilyen egyszerűen beadtam a derekam! – Ezért ugrottam ki az
ablakon.
– Miért menekültél előlük? – Már épp újrakeverném a
kártyákat, de Luke felém nyújtja a kezét, hogy ezúttal ő
osszon.
– Ez már a második kérdés lenne. – Kelletlenül felé tolom
a paklit az ágyon. – Te csak egy kört nyertél, nincs ráadás.
Öntelt vigyorral kapja fel a lapokat.
– Semmi gáz, akkor majd újra felteszem a kérdésemet,
amint megnyertem a következő menetet is. – Megkeveri a
paklit, és oszt. Láthatóan roppant elégedett önmagával.
A következő kört is elveszítem. Luke megismétli a
kérdést, amire az előbb nem voltam hajlandó felelni, aztán
türelmesen várja, hogy válaszoljak.
– Csináltam valamit – nyögöm ki bosszúsan. Hogy a
fenébe nyerhetett már megint? Ez tiszta gáz. Előbb két ászt
fogott ki, most meg két dámát.
– Micsodát? – A kezében tartja a paklit, és átpörgeti a
hüvelykujjával.
– Átvágtam valakit.
– Ez nem rendes válasz.
– Hát, pedig ennél jobbal nem szolgálhatok – közlöm, ám
Luke továbbra is csak bámul rám, a kártyákat pörgetve, újra
meg újra. Szexis barna szeme mintha a lelkembe látna. –
Oké, oké… – Valamilyen őrült oknál fogva megint beadom
a derekam, a korábbi feldobottságom egyre inkább elvész,
és tudom, hogy ha ez így megy tovább, akkor hamarosan
újabb adrenalinlöketre fogok szorulni. – Úgy egy hónappal
ezelőtt csúnyán átvertem néhány csávót egy partin a szer
árával.
Feldolgozza a hallottakat, aztán kihúzza magát, és
félrehajítja a kártyáit.
– Hogy mi van? A szer árával? Ezt úgy értsem, hogy te…
drogot árulsz?
Vállat vonok, és széttárom a karomat.
– Tényleg ennyire meg vagy lepve?
Végigmér.
– Ja… Nem is tudom. – A fejét vakarja. – Miért csinálod?
– Azért, mert ez is meló – válaszolom. – Emellett
pincérnőként is dolgozom, mert nem akarok adósságban
úszni, és a suli rohadt sokba kerül.
– De hát akár börtönbe is kerülhetsz! És még csak nem is
az a legrosszabb, ami történhet. – Nagyot nyel. – A drog
veszélyes, Violet.
– És?
– Ez téged nem zavar? Hogy mi történhet veled?
– Nem igazán. Az élet mindenhol ugyanolyan, akár az
utcára kerülök, akár rács mögé, akár koliba.
A homlokát ráncolva néz rám.
– Egy haverom egyszer megjárta a börtönt, és nem volt
éppen leányálom.
– Nekem aztán mindegy, elvégre így se, úgy se
leányálom az életem – csúszik ki a számon, ám Luke
döbbent arckifejezését látva legszívesebben visszaszívnám a
szavaimat. – Most már igazából amúgy sem számít az egész
– teszem hozzá gyorsan, hogy eltereljem a figyelmét az
előbb hallottakról. – Már nincs, akitől beszerezhetném az
anyagot, úgyhogy egy darabig biztosan nem fogok
dílerkedni. – Nagyot nyelek, ahogy én magam is
szembenézek az igazsággal.
Jókorát sóhajt, izmos, tetovált mellkasa kidagad a
levegőtől, aztán visszasüllyed.
– Honnan szerezted be eddig a drogot?
 Feltartom két ujjamat.
– Ez megint két kérdés, és én csak egy válasszal
tartoztam.
A fejét csóválja, felkapja a paklit, és gyorsan oszt egy
újabb körhöz. Megint ő nyer, engem pedig elfog a gyanú,
mert ezúttal egy ásza meg egy dámája van, márpedig
igencsak valószínűtlen, hogy zsinórban háromszor ilyen jó
lapok jussanak valakinek.
– Nem hinném, hogy te tisztességesen nyersz – jelentem
ki, és ledobom a lapjaimat. De nem igazán vagyok dühös,
ami furcsa. Inkább kíváncsiságot ébreszt bennem a helyzet,
hiszen általában én szoktam átverni másokat, vagyis ha
Luke tényleg csal… ha valóban baszakodik velem… akkor
ez igazi újdonság a számomra, amire már hosszú-hosszú
ideje nem volt példa. – Szerintem ön pofátlanul csal,
Sztoikusan Távolságtartó uraság.
– Bizonyítsd be! – görbül fölfelé a szája. – Most pedig
jöhet a következő kérdés… Tehát, kitől szoktad beszerezni a
drogot?
– Egy pandamacitól – vágom rá az első dolgot, ami az
eszembe jut. Még nem bírom elfogadni, hogy tényleg ő
nyerte ezt a leosztást is.
A homlokát ráncolja, aztán halkan kuncog.
– Atyaúristen, halál komolyan mondom, hogy te vagy a
legfurább ember, akivel életemben találkoztam!
– Kösz szépen. – A fejemet csóválom, és összehúzom
magam előtt a lapokat.
Luke a kezét az enyémre téve megakadályozza, hogy
keverjek.
– Na, azt már nem! Még nem válaszoltál a kérdésemre.
– Hogyhogy? A „pandamaci” talán nem felelt meg neked
válasznak?
– Kitől szoktad beszerezni a drogot? – ismétli meg a
kérdést, és elhúzza tőlem a kezét.
 Szépen tömbbe rendezem a kártyákat a matracon.
– Attól a pasastól, akit megvertél ma.
Tátva marad a szája a döbbenettől.
– Honnan ismersz te egyáltalán egy ilyen fazont?
– Ő a nevelőapám, vagy legalábbis az volt, tizenöttől
tizennyolc éves koromig.
– A nevelőapád? – mered rám elkerekedett szemmel. –
Baszki, te most szórakozol velem?
– Szerinted? – Igyekszem megőrizni a hidegvéremet,
szenvtelen képet vágok, hogy magától kelljen kitalálnia,
igazat mondok-e, vagy sem.
Kitartóan néz velem farkasszemet.
– Azt hiszem, komolyan beszélsz – szól végül.
– Okézsoké. Akkor megkaptad a választ.
– Okézsoké… – ismétli megrökönyödött arckifejezéssel,
aztán elveszi tőlem a paklit. – Akkor jöhet a következő
menet.
Ezúttal gondosan sasolom őt keverés és osztás közben,
árgus szemmel figyelem minden egyes mozdulatát. Egészen
addig úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben, amíg
a leosztott lapjaimért nem nyúlok. Ekkor észreveszem, hogy
Luke előrébb dől, és megvakarja a combját. És esküszöm,
úgy látom, mintha kihúzna valamit a feneke alól.
– Ácsi! – emelem föl a mutatóujjamat, és a kártyáimat
lerakva előrehajolok. – Te most elővettél egy lapot a segged
alól?
– Már hogy tettem volna ilyet? – tartja föl a két kártyáját, a
másik kezét pedig ártatlanul a mellkasára szorítja. –
Egyébként is, hová rejtettem volna el bármilyen más lapot?
– Honnan a francból tudhatnám? – háborgok. – Talán
földugtad a seggedbe.
Rezzenéstelen arccal néz rám, én pedig felállok az ágyról.
Aztán váratlanul meglököm, hogy benézhessek a hátsója alá.
Megint elröhögi magát, én pedig az emlékezetembe vésem a
tényt, miszerint az elmúlt néhány perc leforgása alatt már
kétszer sikerült megnevettetnem őt, ráadásul akaratlanul.
Fogalmam sincs, mit jelenthet ez – legfeljebb azt, hogy
szokatlanul humoros formámban lehetek, úgyhogy Luke
most irtó viccesnek talál, pedig ezzel eddig még nem igazán
volt így senki más.
Miközben oldalra billenve hagyja, hogy belássak a feneke
alá, egy pillanatra megleshetem magát a fenekét is, mivel a
törülköző lejjebb csúszik a csípőjén. Megérzem a leheletén a
pia bűzét.
Egy kártya rejtőzik alatta, épp, ahogy sejtettem.
Fölkapom, és vádlón tartom felé.
– Egész végig csaltál, mi?
Kiveszi a kezemből a lapot, az ajkán halovány mosoly
játszik.
– Én a kártyában mindig csalok. Így tanultam.
– Szóval tudtad, hogy úgyis elveszítek majd minden kört,
és szépen fölteheted nekem a kérdéseidet. –
Visszahuppanok az ágyra, keresztbe vetem a lábam, nem is
tudom, mit kezdjek ezzel. Még soha senki nem vert át így. –
Nem bírom eldönteni, hogy ezzel most felhúztál vagy
lenyűgöztél.
– Én inkább az utóbbit választanám – mondja, miközben
a mosolya egyre szélesebbre húzódik, és már a szeme is
derűsen csillog.
– Lehet róla szó… – Mi a franc bajom van nekem? Ki kéne
borulnom. A csávó túljárt az eszemen. Én pedig még
élvezem is, valami fura, mókás módon. – De szerintem ezek
után úgy igazságos, hogy te is válaszolj néhány kérdésemre.
– Miért lenne az fair? – kérdezi, és szorosabbra húzza
derekán a törülközőt. – Épp ellenkezőleg, nekem járna még
több kérdés, amiért elég okos voltam ahhoz, hogy kifogjak
rajtad, mert úgy sejtem, ez nem valami gyakran fordul elő
veled. Lefogadom, hogy te általában inkább rászedsz
másokat, nem pedig hagyod magadat rászedni.
– Három kérdést tehetek fel neked – közlöm
ellentmondást nem tűrően. – És a legelső dolog, amit tudni
akarok, az, hogy miért nincs hol laknod.
Nem fogadja lelkesen a faggatózásomat.
– Tényleg erre akarsz választ kapni? – kérdez vissza, és
én bólintok.
– Hát, jó, de ez korántsem olyan érdekes, mint a te
dílerkedésed. – Nagyot fúj, és hátradől az ágyon, az oldalára
fordulva néz rám. – Lenne hol laknom, de ahhoz vissza kéne
mennem a szülővárosomba, hogy anyámmal éljek, és azt
nem akarom.
– Miért nem? – kérdezem. – Nem bírod anyukádat?
– Nem igazán. – Föltartja két ujját. – Amúgy ez már két
kérdés volt, csak hogy tisztázzuk. Még egyet tehetsz föl, és
végeztünk. – Remeg a hangja, akárcsak a keze.
Megsajnálom, mert tudom, hogy többről van szó, mint
amit elárul. Bármennyire szerettem is édesanyámat, a
nevelőszülőknél töltött évek alatt megtanultam, hogy nem
minden anyuka olyan édes és szerető, mint ő volt. Anyukám
annak idején mesét olvasott nekem, szép dalokat énekelt,
még zongorázni is megtanított. De tudom, hogy vannak
olyan anyák, akik nem szeretik a gyerekeiket, bántják őket,
nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is. Én mindkét
bánásmódot megtapasztaltam a saját bőrömön.
A combomon dobolok, próbálom eldönteni, milyen
mélyen akarok Luke lelkében – meg a sajátomban – vájkálni.
– Akkor miért nem bérelsz lakást itt, Laramie-ben? –
teszem fel a harmadik kérdésemet.
Láthatóan nem ilyesmire számított, és meglepi, mennyire
könnyű felelnie erre.
– Azért, mert összvissz kábé kétszáz dolcsim van.
– Nahát, nekem is. – Az ágy fejlapjának dőlök, és
felhúzom a lábamat a matracra. – Micsoda véletlen, nem?
 – Nem olyan különös egybeesés ez – válaszolja. –
Figyelembe véve, hogy mindketten egyetemisták vagyunk,
akiknek rohadt sok pénzt kellett kiköhögniük a tandíjra. –
Megkeveri a kártyát, aztán emel. – Tudod, ezek szerint így
együtt kábé négyszáz dolcsink van. Ebből már bérelhetnénk
egy lakást a Tölgyfa közi lakótelepen. – Grimaszt vág,
miközben ezt mondja, és nem vagyok benne biztos, hogy
azért, mert az ajánlata értelmében velem kéne laknia, vagy
mert az a lakótelep a város legrosszabb részén található,
ahol nem élnek mások, csak drogosok meg prostik. Nem
véletlenül könnyű és olcsó ott lakáshoz jutni, hiszen senki
más nem akarna ott élni, csak drogosok meg prostik.
Nem tudom, mire véljem az ajánlatát. Az ösztönös
reakcióm az, hogy elutasítsam, mielőtt még
meggondolhatná magát, és ő utasítana el engem.
– Á, nem, én nem hiszem, hogy az működne.
Még mindig az oldalán fekve átkulcsolja a két bokáját.
– Miért nem?
– Hát, először is, a lóvénkból legfeljebb egyhavi lakbérre
futná, de akkor teljesen le lennénk égve, nem volna pénzünk
se kajára, se az összes többi költségre. Én még mindig
pincérnősködöm ugyan a Holdfény étteremben, de ott szart
se keresek, abból a rezsink se jönne ki… És még azt sem
tudom, hogy neked van-e egyáltalán állásod – mondom.
Erre elhúzza a száját, és már meg is kaptam a választ. –
Szóval, nincs melód, igaz?
A homlokát ráncolja.
– Egy percre próbálj elvonatkoztatni ettől! Vedd úgy,
mintha lenne rá mód, hogy keressek egy kis pluszpénzt.
Akkor mit szólnál?
– Alig ismerlek – felelem. – És te is alig ismersz engem.
És nekem elhiheted, nagyon nehéz együtt élni
olyasvalakivel, akit az ember alig ismer. Nekem már egy
csomó idegennel kellett egy fedél alatt laknom.
 – Azzal sem feltétlenül könnyebb együtt élni, akit ismer
az ember. – Az alkarjára támaszkodva az ágy lábánál álló
asztal felé fordul, nyújtózkodik, hogy lerakja a paklit. A
törülközője szétnyílik, és megpillantom a szerszámát.
Az ajkamba harapok, ezernyi gondolat rohanja meg az
agyamat, miközben a szívem kalapál, a bőröm pedig
bizsereg. Amikor Luke visszafordul, sietve úgy teszek,
mintha a körmömet vizsgálgatnám, ám még mindig
libabőrös vagyok.
– Szóval, nem lenne könnyű, de szerintem megoldanánk
– folytatja. – És jobb, mint az utcán csövezni, vagy a
kisteherautómban aludni… asszem. – Feszengve izeg-
mozog, és megigazítja magán a törülközőt. Úgy bámul le a
kezére, mintha az lenne a legérdekfeszítőbb dolog a világon,
és egy pillanatra nagyon védtelennek tűnik. Viszont amikor
ismét felnéz rám, elszánt, heves, kiéhezett tekintet ül a
szemében. – Elboldogulnánk.
– És mégis honnan tudnál pénzt szerezni? – kérdezem.
Nyers hangjától felszínre tör bennem az idegesség. – Már
megmondtam, hogy én többet nem dílerkedem.
– Ennek nagyon örülök – feleli. – Bízd csak rám, hogy
miként teszek szert a szükséges lóvéra!
A fejemet csóválom.
– Tudnom kell… tudnom kell, mibe megyek bele.
– Hát, jó. Kártyán fogom megnyerni a zsozsót.
– Itt nincs olyan hely, ahol szerencsejátékkal ennyi pénzt
lehetne keresni – csóválom a fejem. – Nyáron még
egyetemistabulik sincsenek.
– Olyan partik tényleg nincsenek, mint amikre te szoktál
járni, de másmilyenek egész évben akadnak.
– Veszélyesebb partik. – Az első szó íze mézédes a
számban, és máris elillan tőle az idegességem.
– Miért lettél ettől ilyen izgatott? – kérdi, őszinte
kíváncsisággal.
 – Nem is lettem az – hazudom, és kihúzom magam.
Valóban képes lennék rá? Együtt tudnék élni ezzel a sráccal?
Én most tényleg, komolyan ezt fontolgatom? Egyre
gyorsabban, hevesebben kalapál a szívem. Jesszus! – Szóval,
ha belevágunk ebbe, akkor tuti, hogy nyerni fogsz, igaz?
Nem veszíted el a lóvénkat, ugye?
Lepillant a kártyákra.
– Épp most mutattam meg, milyen könnyen tudok
nyerni.
A homlokomat ráncolom, nem igazán vagyok
meggyőzve.
– Igen, csakhogy tök hamar ki is szúrtam a kis trükködet.
– Jó, viszont a legtöbben nem olyan jó megfigyelők, mint
te.
– Az igaz.
– Na, akkor, mit mondasz? – kérdi a szemöldökét
felvonva. Igyekszik könnyednek és lazának tűnni, a
tekintetében azonban komorság bujkál. – Leszünk
lakótársak?
Szinte remegek, de csak a vakmerő, „utánam a vízözön”
jellegű izgatottságtól.
– Hát, jó, legyen, benne vagyok! – Felé nyújtom a
jobbomat, és kezet rázunk. Az érintésétől az egész karom
bizsereg, és a pulzusom még jobban felpörög, vadul lüktet a
csuklómban, az ujjhegyeimben, a nyakamban, sőt a lábam
között is. Kíváncsi vagyok, vajon Luke is érzi-e.
Elengedi a kezemet, és talpra áll, hátat fordít nekem.
Szétnyitja a törülközőjét, kíváncsi vagyok, vajon mit
csinálhat. Aztán újra betűri a törcsit, és a szekrényhez lép, a
nyitott ajtó eltakarja előlem.
– Jól van, Violet Akárhogyishívnak. Megegyeztünk! – szól
oda nekem.
Lassan fújom ki a levegőt, nyugtalan izgágaságom kissé
lecsillapodik. Mielőtt egyáltalán felfognám, mit csinálok,
kinyitom a számat, és azt mondom:
– Hayes. A vezetéknevem az, hogy Hayes.
Legszívesebben pofán vágnám magam, amiért elárultam
neki az igazi családnevemet. Általában azt szoktam hazudni,
hogy Violet Smithnek hívnak, mert ez egyszerű, könnyen
megjegyezhető, irtó gyakori név, és már gyerekként is
sokkal szívesebben használtam, mint hogy meg kelljen
mondanom a valódi vezetéknevemet. Ha időről időre mégis
ráuntam a Smithre, akkor azzal szórakoztattam magam,
hogy extrább neveket találtam ki helyette. Most mégis csak
úgy közöltem magamról az igazat Luke-kal. Úgy döntök, az
este hátralévő részére a lehető leginkább csöndben maradok,
nehogy még valami kicsússzon azon a hülye számon,
aminek nem kéne.
Hanyatt dőlök az ágyon, Luke párnájára hajtva a fejem.
Érzem rajta a cigifüst és a kölni elegyét: a fiú illatát. A
légzésre összpontosítok, igyekszem megőrizni a
nyugalmamat, miközben odakint lassan besötétedik.
Luke kilép a szekrényajtó mögül. Hosszú
pizsamanadrágot húzott, felsőt viszont nem vett, így
kénytelen vagyok továbbra is a muszklijait meg a tetkóit
bámulni. Kinyit egy újabb üveg whiskyt, és jó néhány
kortyot iszik belőle. Feltűnt, milyen sokat piál, és nem
értem, nem árt-e ezzel nagyon a szervezetének, hiszen
cukorbeteg. Meglep, hogy ennyire nem fogja vissza magát,
pláne azok után, ami a kocsijában történt. Eléggé ideges
leszek, ha arra a tényre gondolok, hogy egyik pillanatról a
másikra iszonyú rosszul lehet, vagy akár holtan eshet össze.
Ebbe az eshetőségbe szinte belesajdul a szívem. Azt a kurva!
Én most tényleg aggódom ezért a csávóért.
Megáll az ágy mellett, és a szemöldökét összevonva néz
le rám.
– Aha, szóval Hayes, mi? – kérdezi karba tett kézzel,
kizökkentve engem a gondolataimból.
 Vállat vonok, úgy teszek, mintha nem lenne nagy ügy,
pedig az.
– Ja. De ez csak egy szimpla vezetéknév, és kész.
– Mégis mintha nagyon vonakodva árultad volna el.
– Hát, talán – felelem, igyekszem könnyed, ironikus
hangnemet megütni. – Hiába, úgy tűnik, nem bírtam tovább
ellenállni neked.
Tekintete végigsiklik az egész testemen, és a térdem
magától szétnyílik, mintha felhívást intézne a sráchoz.
Hirtelen eszembe jut az a pornófilm, amit Prestonnál láttam,
és a csaj meg a pasi arckifejezése, miközben nagyban
nyomták. Láthatóan teljesen belefeledkeztek a pillanatba, az
élvezetbe, ki-ki a saját gyönyörébe. Szinte már kísértést
érzek, hogy átadjam magam Luke-nak, hadd tegyen velem,
amit akar, hátha képes eljuttatni engem is ugyanebbe az
állapotba.
– Mi jár a fejedben? – kérdezi, ahogy leül az ágy szélére.
Az ajkamba harapok, zavarba jövök, de igyekszem nem
kimutatni, hátha játékosan el tudom hárítani a faggatózását.
– Semmi fontos.
Láthatóan nagyon agyal valamin, miközben továbbra is
lebámul rám.
– Kölcsönadjam egy pólómat, hogy abban alhass? – kérdi
végül.
Kis híján felröhögök az ötleten, hogy az ő holmiját
viseljem, miközben a szobájában alszom. Az úgy már túl
meghitt lenne, bár az is igaz, hogy ez az egész szitu kezd túl
meghitt lenni. Felülök, hogy birtokba vegyem a másik ágyat.
– Jó nekem így is, de azért kösz.
Bólint, aztán habozva leheveredik mellém az ágyra, alig
hagyva helyet kettőnk között.
– Nyugodtan alhatsz az… én ágyamban, ha akarsz. Nincs
másik ágyneműm, még egy lepedőm vagy plédem se.
Megdermedek, a csupasz matracra pillantok a szoba
másik felén, aztán a szűk helyre köztem és Luke között.
– Nem gáz… – felelem. – Egy éjszakára kibírom a koszos
matracot.
Néhány pillanatig hallgat, láthatóan ugyanúgy feszeng,
mint én.
– Maradj ezen az ágyon, Violet! – erősködik. – Ha akarod,
majd én alszom Kayden ágyán, de nem hagyom, hogy
neked kelljen azon a mocskos szaron feküdnöd.
A homlokomat ráncolva mérlegelem a lehetőségeimet.
Utálom bárkivel is megosztani az ágyamat, így hát tudom,
hogy igenis nekem kéne a másik matracra feküdnöm, vagy
legalább elfogadnom Luke ajánlatát, és neki átengedni azt.
Ám valamilyen oknál fogva azon kapom magam, hogy
kíváncsi vagyok, milyen lenne egy ágyban aludni ezzel a
fiúval.
– Jól van, na, megosztozhatunk. – Visszafekszem, és a
falhoz kucorodom, amennyire csak bírok, hogy a lehető
legtávolabb legyünk egymástól. – Csak ne gyere túl közel!
– De te se! – vág vissza, mire a szememet forgatom. – És
ne aggódj, nem szoktam beszélni álmomban… habár
smárolni néha igen. – A szája sarka fölfelé görbül, és
rádöbbenek, milyen helyes a mosolya.
– Ne aggódj, már rég nem haraptam meg senkit
álmomban! – riposztozok. – Habár az is igaz, hogy jó ideje
nem is szolgált rá erre senki.
– Vettem az adást – feleli még mindig mosolyogva, azzal
az oldalára fordul, felém nézve, és a karjára fekteti a fejét.
Viszonzom a mosolyt, bár eléggé kényszeredettre sikerül.
Nem kimondottan műmosoly, inkább ideges grimasz, mert
nem hiszem el, hogy tényleg egy ágyban fogok aludni
valakivel. Ilyen legutóbb akkor fordult elő, amikor olyan
nevelőszülőknél éltem, akiknek a fia éjjelente beosont a
szobámba, hogy smároljon velem, és gyakran addig csókolt,
míg végül elaludtam. Tizennégy éves voltam, ő meg
tizenhat. Őszintén szólva, totál összezavart a dolog, mert
egyfelől jó érzés volt, ahogy csókolgatott, másrészt viszont
tudtam, hogy nem helyes, amit művelünk. De bármennyire
vegyes érzéseim voltak a szituról, azért továbbra is
hagytam, hogy a srác éjjelente bebújjon az ágyamba, és
hozzám érjen; pedig jó, ha tíz szót szóltunk egymáshoz
abban a két hónapban, amíg náluk laktam. Aztán egy
éjszaka betoppant hozzám az anyja, és rajtakapott minket.
És ezzel ennyi volt: pápá, Violet.
Már éppen felülnék, úgy döntve, hogy inkább a mocskos
matracot választom, mert azt hiszem, mégse bírom ki itt,
Luke mellett. Ám ekkor a fiú közelebb húzódik hozzám,
hiába kértem, hogy ne tegye. Olyan közel, hogy megérzem
testének melegét. Eszembe jut, milyen volt alatta feküdni a
kisteherautóban, mennyire kellemesen tapadt az ajka az
enyémre, és ezek az emlékek a matrachoz szegeznek, amíg a
szoba vaksötétbe nem borul, a szemem pedig annyira
elnehezül, hogy már nem bírom nyitva tartani.

Sötét van. Iszonyú sötét. Miért kell ilyen sötétnek lennie? Majdnem
ugyanúgy remeg a lábam, mint amíg odalent voltam, az alagsorban,
pedig most már nem kéne reszketnem. Az ijesztő, rossz emberek
elmentek, és nekem nem lett semmi bajom. Az a néni úgy tett,
mintha meglátott volna, mégse szólt egy szót se. Megmenekültem.
Nem bántottak. Minden rendben lesz. De akkor miért érzem még
mindig úgy, hogy nagy baj van?
Egy örökkévalóságig toporgok a szüleim hálószobája előtt. Tárva-
nyitva áll az ajtó, így könnyen bemehetnék, mégis nagyon nehéznek
tűnik: mintha kísértetházba lépnék be, ahol bármelyik pillanatban
megragadhat egy szörnyeteg. Borzasztóan fáj a szívem, és sírni
akarok, mégsem tudok. Miért?
 Végül nagy nehezen átlépem a küszöböt, és bemegyek a szobába.
Idebent mintha még sötétebb lenne, pedig fény szűrődik be az
ablakon. A padlószőnyeg puha a talpam alatt, mégis kidörzsöli a
bőrömet. A plüssmackómat szorongatom, egyedül az vigasztal, de
úgy érzem, bármelyik pillanatban eltűnhet a kezeim közül. Aztán
meglátom anyukámat, aki a földön fekszik, és egy másodpercre azt
hiszem, minden rendbe jön. Anyukám itt van velem, nem vagyok
egyedül.
– Anyu! – Letérdelek mellé, a fejét simogatom. Remeg a kezem,
valami meleg folyadék lepi el a bőrömet. – Anyu, ébredj fel! – Nem
mozdul, a teste élettelenül hever az ágy mellett. Ez így nem stimmel.
A szobában nem kéne ilyen néma csöndnek lennie. Miért érzem
magam ennyire egyedül?
– Violet… – Összerezzenek a hang hallatán. Ez apukám hangja
volt! Talpra ugrok, és az ágy másik oldalára rohanok. Apu a hátát a
falnak vetve ül a földön, kezét a mellkasához szorítja. Vér csorog le a
karján, miközben túl hangosan kapkod levegő után, és hallom a
hörgésén a fájdalmat.
– Apu! – szaladok felé, még mindig a plüssmackómat
szorongatva. – Semmi baj… Nem lesz semmi baj… – Mielőtt
odaérhetnék hozzá, küszködő légzése elakad.
Es én megint magamra maradok.
 10. fejezet

LUKE

TÖNKRETESZEM AZ EGÉSZ SZISZTÉMÁMAT, azt, aminek a

felépítésén olyan sokat gürcöltem. Hosszú éveken át voltam
anyám tehetetlen bábja: takarítottam utána, hallgattam az
eszement kirohanásait, vele maradtam a házban,
valahányszor azt mondta, fél egyedül lenni. Lógtam a
suliból, ha azt kérte, órákon át hallgattam, ahogy gitározott
és énekelt, pedig semmi mást nem akartam, csak a
barátaimmal lazulni. Néhányszor megengedte, hogy
Kayden átjöjjön hozzánk, meg hogy én átmenjek hozzájuk,
de ez csak nagyon ritkán fordult elő, általában minden
szabadidőmet vele kellett töltenem. Hál’ istennek Kayden
soha nem látta őt a legrosszabb pillanataiban, de azért
sejtette, hogy valami nem stimmel nálunk, ahogy én is
tudtam arról, miszerint az apja gyakran üvöltözött vele, és
néha meg is ütötte őt. Mi ketten hallgatólagos egyezséget
kötöttünk: én megőrzöm a te titkodat, ha te is az enyémet.
És ez így folytatódott, amíg csak a szüleink házában
kellett élnünk. De amint szabadon oda mehettem, ahová
csak akartam, én végeztem ezzel az egésszel. Torkig voltam
már anyámmal. Állandóan csak buliztam és dugtam, alig
jártam haza, a legtöbb éjszakát a kisteherautómban
töltöttem. Imádtam a szabadság ízét, és gyakran meg is
találtam a korlátlan piálásban meg az érzelemmentes,
egyéjszakás kalandokban. Ez volt a szisztémám. Ittam és
szexeltem. Suliba jártam. Fociztam. Jó jegyeket szereztem.
Túlteljesítettem a fontos dolgokban, az életem problémás,
elcseszett oldalát pedig gondosan ellepleztem. Senki sem
láthatta a legrosszabb részeket, amiket elfojtottam, egyrészt
alkohollal, másrészt meg azzal, amiben a legjobb vagyok:
becserkészek egy csajt, úgy megkefélem, hogy végül már
bármit hajlandó volna megtenni értem, aztán otthagyom.
Minden ösztönöm azt diktálja, hogy Violettel is ugyanígy
tegyek: dugjam meg, aztán lépjek le. De az a helyzet, hogy
hiába is próbálkoznék nála ezzel, valószínűleg nem adná be
a derekát, és mivel engem még soha nem utasított el csaj,
fogalmam sincs, hogyan reagálnék. Attól tartok, hogy
továbbra is eltöltene az irányítási kényszer ocsmánysága.
Megint olyan gyenge volnék, mint gyerekkoromban. És én
gyerekként utáltam magam – utáltam az életem.
Ébren fekszem, a mennyezetet bámulom, és a zűrön
gondolkodom, amibe belekevertem magam, miközben
odakint lassan fölkel a nap. Violet mellettem alszik, a lába a
fejemnél van. Amikor tegnap este elaludtunk, még rendesen
feküdtünk egymás mellett, de nyilván megfordult álmában.
A szoknyája felcsúszott, hosszú lábának majdnem az egészét
látom, kiengedett haja szétterül körülötte, orrának piercingje
megcsillan a napfényben. Hallom halk szuszogását, és azon
kapom magam, hogy megnyugtat a közelsége, testének
melege. Nem értem én ezt. Már rég nem kéne, hogy
érdekeljen a csaj. Azt mondta nekem, hogy nem akarja
kinyírni magát, és én hiszek neki, szóval már rég nem is
kéne foglalkoznom vele. Viszont minél többet beszélek vele,
annál inkább az a benyomásom róla, hogy az élete
ugyanolyan elcseszett, mint az enyém, és ettől csak még
jobban érdekel ez a lány: most már nemcsak megdugni
akarom, hanem megismerni is. Meg akarom tudni, ki ő
igazából, miért művel ilyen őrült dolgokat. Miért tűnik
általában olyan közönyösnek, és vajon mi váltja ki azt a
néhány ritka pillanatot, amikor váratlanul mosoly ül ki az
arcára, vagy épp szomorú tekintet költözik a szemébe.
Egyre csak a plafonra meredek, mostanra már teljesen
kivilágosodott a reggel. Már épp kikelnék az ágyból, hogy
felöltözzek, és elmenjek kávéért, de még csak félig ültem föl,
amikor Violet egyszeriben mintha rohamot kapna. Levegő
után kap, mint aki fulladozik, aztán homorít, és kinyitja a
szemét. A mennyezetre pislog, és még mindig hörög, ahogy
magához tér a kábulatból. Észrevesz, ahogy mellette ülök,
és rámeredek. A szemében a szokásos szenvtelenség helyett
akkora pánik és félelem ül, hogy kis híján átkarolom őt, mert
legszívesebben magamhoz szorítanám. Ám ekkor gyorsan a
hasára fordult, megcsóválja a fejét, aztán rányomja a
matracomra. A válla liftezik, a kezét ökölbe szorítja, és arcát
a matracra préselve felsikolt. Fogalmam sincs, mit csináljak:
vajon nem kéne-e az oldalára fordítanom, mielőtt még
megfullad, vagy inkább hagyjam, hadd eressze ki magából,
bármiféle iszony kerítette is hatalmába.
Miután egy jó darabig mélyeket lélegzik, óvatosan a
hátára fordul, aztán felül. A képe egy kicsit puffadt, a
pupillája kitágult, a szeme üveges: úgy fest, mint aki be van
lőve, és semmiféle érzelem nem látszik az arckifejezésén.
Hogy lehetséges ez, mikor pár másodperccel ezelőtt még
mintha halálra lett volna rémülve?
– Jól vagy? – merészelem feltenni a kérdést, aztán a
térdére teszem a kezemet. Muszáj megérintenem őt, valami
különös oknál fogva, amit még mindig próbálok megfejteni.
Homlokráncolva néz le a térdén nyugvó kezemre.
– Semmi bajom. – Arrébb húzódik, így a kezem lecsúszik
a lábáról a matracra.
 Nem tudom, tovább erőltessem-e a dolgot, vagy sem.
Tudom, hogy én nem csípném, ha faggatnának, miután így
ébredek fel.
– Biztos? – kérdezem hezitálva.
Bólint, fölkel az ágyról, és a feje fölé emeli a kezét. Ásítva
nyújtózkodik, fekete-vörös haja összegubancolódva omlik a
hátára. Csak arra tudok gondolni, mennyire szeretnék
belemarkolni a tincseibe, hogy odahúzzam őt magamhoz, és
megcsókoljam – nem azért, hogy meghódítsam, hanem hogy
megvigasztaljam.
– Szóval, mikor indulunk a lakóte… – Violet elharapja a
kérdését, mivel valaki bekopogtat a szobába.
Összevonom a szemöldökömet, ahogy felállok, és az
ajtóhoz megyek. Arra gondolok, talán ki akarnak tenni a
koliból. Ám amint ajtót nyitok, Seth vonul be a szobába,
Greysonnal a sarkában. A srácok belépve meghökkenten
merednek a még mindig nyújtózkodó Violetre, aki nem tesz
mást, csak unott tekintettel néz rájuk.
– Na jó, én most semmit sem értek – közli Seth, és úgy
bámul a lányra, mintha valami különleges, veszélyeztetett
állatfaj egy példányát látná. – Ő meg mit keres itt? És miért
néztek ki úgy mindketten, mint akiknek csúnyán szétrúgták
a seggét?
Violet leengedi a karját, és felém fordul.
– Én most inkább lelépek… Majd később talán még
összefutunk, meglátjuk.
Kinyújtom elé a karomat, ahogy az ajtó felé indulna.
– Még ma reggel ki kell mennünk a lakótelepre. Így is
nagy mázli lesz, ha azonnal ki tudunk venni egy lakást.
– Álljon meg a menet! – kapja fel mindkét kezét Seth, és
tátott szájjal mered rám. – Te vele akarsz lakni? – Callie
legjobb haverja irtó szókimondó, és ez általában nem zavar
engem, mivel én is tudok ilyen lenni, ám jelen pillanatban
nem tűnik túl jó ötletnek, hogy Violetet vegye célba a nyers
beszólásaival.
– Ja, de nem nagy ügy. – A pasijára pillantok, aki kettőjük
közül a higgadtabb, hogy segítsen egy kicsit.
Greyson előrelép, és átkarolja Seth vállát. Egy kicsit
magasabb a másik fiúnál, és egy kissé visszafogottabban is
öltözködik nála: sötétebb, szürke meg fekete holmikban
szokott járni, míg Seth az élénkebb színeket preferálja,
szerintem azért, mert szeret kilógni a sorból.
– Nyugi! – mondja neki Greyson. – Minden oké.
– Nem igazán. – Seth végigméri Violetet. – Én semmi
mást nem tudok erről a csajról, csak annyit, hogy néha tök
szemét Callie-vel, és folyton kizárja őt a szobájukból,
valahányszor a kilincsre akasztja azt a hülye piros sálat,
hogy szerencsétlen, tehetetlen pasikat tehessen a magáévá.
– „Szerencsétlen, tehetetlen pasikat”? – ismétli Violet, és
karba teszi a kezét, viszont a szeme derűsen csillog. – Te
most a saját nemedet inzultálod?
– Nem, én azt mondom, hogy nemcsak ribanc vagy,
hanem hárpia is, aki mindig mindenkit ugráltatni akar – vág
vissza Seth, mire a pasija látványosan grimaszol.
Violet a fiúk felé lép, és oldalra billenti a fejét.
– És az miért baj, ha tényleg ribanc vagyok? Attól még
nincs jogod hárpiának is nevezni. – Futó pillantást vet rám,
amiből süt a figyelmeztetés, hogy tegyek lakatot a számra a
szüzességi titkát illetően. Amúgy egész éjjel igyekeztem nem
erre a titokra gondolni, ám ez lehetetlennek bizonyult.
– De, igenis minden jogom megvan hozzá – csattan fel
Seth. – Utálatos vagy, meg basáskodó, és nem törődsz senki
mással, csakis saját magaddal.
– Elég, Seth, szállj le róla! – szólok rá a fiúra, szúrós
szemmel.
Violet erre gyilkos tekintettel mered rám.
– Nem szorulok rá, hogy a védelmedbe vegyél!
– De igen, hidd el nekem! – biztosítom, ami
nyilvánvalóan rossz válasz. A lány tekintete elborul,
Greyson pedig láthatóan kezd aggódni: úgy hajol hátra,
mintha Violet menten nekünk támadna.
Maga Seth azonban sajnos nem érzékeli a baljós
hangulatot, és a pasija öleléséből kibontakozva még
közelebb lép Violethez, szinte a képébe nyomul.
– Ja, mert neked aztán nincs szükséged senkire, igaz?
Egyedül is tökéletesen elvagy, csak az a lényeg, hogy
parancsolgathass mindenkinek!
A lány leereszti a kezét, és előrébb húzódik, így már csak
centik választják el Sethtől. Szeretném azt remélni, hátha
nem fog bedurvulni, ám épp elég sok őrültséget láttam már
Violet Hayestől ahhoz, hogy semmit se merjek feltételezni
róla elhamarkodottan. Úgy döntök, jobb lesz, ha szó szerint
közbelépek, és gondolatban ismét átkozom magam, amiért
ennyire erős hatással van rám a csaj.
– Na, figyu! – furakodom be kettőjük közé, és Violetre
nézek. – Menjünk, vegyünk kávét, aztán irány a lakótelep!
– Neked kurvára elment az eszed, ha ezzel a csajjal akarsz
együtt lakni – mondja jó hangosan Seth, mire csattanást
hallok: valószínűleg Greyson csapott rá a karjára, vagy
valami.
Violet a száját összepréselve, pislogás nélkül bámul fel
rám. Hallom egyenetlen, fojtott pihegését, ahogy próbál
nesztelenül lélegezni.
– Eredj az utamból! – szól színtelen hangon.
– Miért? – kérdezem. – Azért, hogy Sethnek eshess, vagy
azért, hogy megpróbálj lelépni?
– Számít az?
– Igen.
Pislog, és néhány pillanatig mintha szóhoz se jutna, de
aztán megcsóválja a fejét.
– Le akarok lépni.
Én is nemet intek, és megvetem a lábam.
 – Akkor egy tapodtat sem mozdulok.
– Jó, akkor inkább mégis Sethnek akarok esni – válaszolja
gúnyosan, és egy kicsit oldalra húzódik. – Most pedig, légy
szíves, tűnj el az utamból! – Én is arrébb húzódom, a
mozdulatát tükrözve, mire bosszúsan mered rám sűrű
szempillája alól. – Luke, ne már…
Közelebb hajolok hozzá, és halkabbra fogom a hangom.
– Nem foglak kiengedni innen, mikor nyilvánvalóan
zaklatott és irracionális vagy.
– Nem is vagyok irracionális – vitatkozik, majd nagyot
nyel. – És ha mégis az lennék, mit számítana?
– Csak az elmúlt néhány hétben, mióta
megismerkedtünk, kiugrottál egy ablakon, beavatkoztál egy
kocsmai verekedésbe – kezdem számolni az ujjaimon azt a
sok felelőtlen dolgot, amit tudomásom szerint művelt –,
stoppoltál az éjszaka közepén, dílerkedtél, és hagytad, hogy
valami rohadék keménykedjen veled.
– Amikor ilyeneket csinálok, pont, hogy racionális
vagyok – motyogja.
– Micsoda? Ennek így nincs semmi értelme.
A vállam fölött Sethre és Greysonra pillant.
– De igen, van… És most már hagyj elmenni!
– Rémálmod volt? – suttogom. – Ezért riadtál fel úgy
bepánikolva?
– Semmi bajom – sziszegi, és lassan mély levegőt vesz. A
szeme könnybe lábad, engem pedig magával ragad a
felindultsága. Önkéntelenül az arcához emelem a kezemet,
hogy megcirógassam a bőrét. Összerezzen az érintéstől,
ahogy ujjaim az arcára simulnak. – Kérlek, csak hagyj
elmenni… ! – könyörög. – Kérlek, szükségem van egy kis
időre egyedül.
Bassza meg! Annyira, de annyira szeretném most azonnal
megcsókolni, a karomba zárni, és egyszerűen csak
magamhoz szorítani őt. Próbálom ezt arra a tényre fogni,
hogy borzasztóan védtelennek tűnik, én pedig a lehetőséget
kihasználva a két kezem közé akarom kaparintani, mivel
most valószínűleg nem állna ellen semminek – de tudom,
hogy valójában nem erről van szó. Jól tudom, már abban a
pillanatban, amint hátralépek, és az útjára engedem, csak
azért, mert azt mondta, most erre van szüksége. Semmi
másért.
Nem mond köszönetet, csak elviharzik mellettem, én
pedig nem fordulok meg, hogy lássam kimenni. Épp most
tettem valamit csakis egy másik ember kedvéért, a saját
igényeimet mind félretéve, és fogalmam sincs, mégis mit
kezdjek ezzel.
Hallva, ahogy az ajtó becsapódik Violet mögött,
összeszedem magam, mielőtt a srácok felé fordulok.
Igyekszem úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
Seth azonban a fejét csóválja, és elképedve mered rám.
– Ez meg mi a franc volt? – hüledezik.
– Semmi. – Az asztalomhoz megyek, hogy lepakoljak
róla. Ahogy elkezdem bedobozolni a holmimat, egyre
jobban megkönnyebbülök, hiszen hamarosan megint lesz
hol laknom, és nem kell hazamennem. – Csak kellett a
csajnak egy hely, ahol meghúzhatta magát éjszakára.
Seth odamasírozik hozzám, és felém hajol, hogy a
szemembe nézzen.
– Nem erre gondoltam, hanem arra a bizarr, meghitt kis
pillanatra, amit az imént előadtatok.
– Nekem nincsenek meghitt kis pillanataim senkivel. –
Kinézek az ablakon, az épület előtti udvart figyelem: várom,
hogy Violet kilépjen a kapun.
– Legalábbis te mindig ezt állítottad magadról – feleli a
srác. – És én soha nem is láttam semmit, ami rácáfolt volna
erre, egészen mostanáig.
– Seth, talán jobb lenne, ha most inkább békén hagynánk
Luke-ot – mondja Greyson, az ajtófélfának dőlve.
 Összeszedem a tollaimat és a füzeteimet az asztalról,
mindet berakom a dobozba, a bőrtokkal együtt, amiben az
inzulint meg a tűket tartom. Megnyugodok, amikor
megpillantok egy lányt, sötét hajában vörös tincsekkel,
ahogy átvág odalent a gyepen.
– Ja, légyszi, hagyjatok lógva! Még nincs bennem elég pia
az ilyesmihez. – Elhátrálok az asztaltól a minihűtőhöz. – Jut
eszembe… – Lehajolok, kinyitom a hűtőt, és előkapok egy
üveg vodkát. Remélem, hogy az ital majd szépen elnyomja
bennem azt, amit az imént műveltem.
Greyson leül az ágyra, és rosszallóan csóválja a fejét,
miközben a számhoz emelem a vodkát, hogy magamba
döntsek belőle egy nagy, éltető kortyot. Seth kikapja a
kezemből az üveget, és ő is jól meghúzza.
– Egyikőtök nagyobb alkesz, mint a másik – jelenti ki
Greyson. – Komolyan mondom, ez nem normális.
– A normálist túlértékelik – poénkodik a pasija, és
visszaadja nekem a vodkásüveget.
Berakom a piát a hűtőbe, és becsukom az ajtaját.
– Na, nem mintha nem lennék totál feldobva, amiért ti
ketten váratlanul beállítottatok hozzám, túlságosan is kora
reggel, de tulajdonképpen mit kerestek itt? Azt hittem,
nálad töltitek a nyarat – mondom Sethnek.
– Hát, eredetileg tényleg az volt a terv – válaszolja, és leül
Greyson mellé. – De aztán néhány nappal ezelőtt felhívott a
drága jó anyám, és közölte, hogy meggondolta magát,
mégse tetszene neki, ha a pasimat is hazavinném, úgyhogy
inkább mindketten itt töltjük a nyarat, a városban.
– Miért nem mentek szimplán Greyson szüleihez? –
kérdezem, és a szekrényhez lépek.
– Azért, mert ők Floridában élnek – magyarázza Seth –, és
nem akarunk olyan messzire elautózni. Egyébként is,
felajánlották nekem a klinikán, hogy nyáron ott
dolgozhatnék, és nagyon szeretném kihasználni a
lehetőséget, elvégre pszichológia szakos vagyok, ugyebár.
– Te pszichológia szakos vagy? – kérdezem meglepetten.
– Mióta?
– Azóta, hogy regisztráltam az őszi kurzusokra, és a
tanácsadóm nyomatékosan azt javasolta, válasszak végre
valami szakot – feleli vigyorogva. – És mivel annyira értek
az emberi pszichéhez, gondoltam, megpróbálkozom a
pszichológiával. Ráadásul Greysonnak is új melója van itt:
részmunkaidőben bárpultos lesz a Holdfény étteremben.
Néhány nap múlva kezd.
Fogom a pólóimat, és mindet bevágom a dobozba,
egyedül egy szürkét hagyok elöl, hogy fölvegyem. Nem
tetszik, amilyen rendezetlenül pakolok, de sietek a
lakótelepre, hogy végre nyugodt lehessek, amiért van nyárra
tető a fejem felett.
– Szóval, akkor most hol fogtok lakni? – kérdezem. – Mert
ebben a városban ilyen hirtelen kecót találni szinte
reménytelen.
– Pont tegnap sikerült kivennünk egy lakást a Szilfa
utcában – meséli Seth, és feláll az ágyról. – Ezért is
ugrottunk be… A kégli két hálószobás, és meg akartuk
kérdezni, nem szeretnéd-e az egyiket, mivel úgysincs hol
laknod.
Fölpillantok rá, miközben behajtom a doboz tetejét.
– Honnan tudtátok, hogy nincs hová mennem nyárra?
Seth felkapja a szigszalagot az asztalról, és odanyújtja
nekem.
– Te magad panaszoltad el valamelyik este, a Vörös
Tintában.
Én meg az a nagy, részeg, lepcses szám!
– Hát, most már van hol meghúznom magam. – Letépek
egy darabot a szigszalagból, és leragasztom a doboz fedelét.
– Úgy érted, Violettel közösen? – Hitetlenkedő pillantást
vált Greysonnal, aki nagyot sóhajt. – Ne már, komolyan
azzal a csajjal akarsz lakni?
– Talán. – Bármilyen lazának próbálom is tettetni magam,
nagyot dobban a szívem, mert tényleg ezt akarom. – Nem
hagyhatom őt magára, hiszen neki sincs hova mennie, meg
minden. Így mindketten jobban járunk, hiszen
megfelezhetjük a lakbért.
– Az a bige kereshetne magának saját helyet – puffog
Seth, miközben felhúzom a szürke pólót.
– Egyedül nem boldogul – magyarázom, és lesimítom az
ujjaimmal a hajamat. – Segítségre van szüksége.
– Ja, persze – forgatja a szemét Seth. – Pokoli ijesztő egy
spiné.
– Én is pokoli ijesztő csávó vagyok. – Felveszem a
kölnimet az asztalról, és egy kicsit magamra spriccelek
belőle, aztán berakom egy dobozba azt is. Eddig baromi
nehéznek tűnt a pakolás, most viszont, hogy tudom,
mégsem kell hazamennem, egyszeriben tök könnyű.
– Nem, csak ezt hiszed magadról. – Seth körbejár a
szobámban, összeszedi a szanaszét heverő cuccaimat:
karórát, napszemüveget, aprót. Mindet a kezembe nyomja,
én pedig berakom az ágy mellett nyitva álló dobozba. –
Ugyan már, sokkal jobb lesz, ha inkább velünk laksz.
Megosztozhatunk hárman a lakbéren, és mivel Greyson
ismeri a tulajt, a pasas tök olcsón adta ki nekünk az egyik
bútorozott kecót a házban.
– Milyen olcsón? – kérdezem, miközben a csuklómra
csatolok egy bőrpántot, rajta a megváltás felirattal.
– Összvissz hatszáz dolcsiért, és ha beszállsz, saját
szobád lehet.
A Tölgyfa közi lakótelepen is nagyjából ennyit kéne
kiköhögnünk egy kégliért, Sethék lakása viszont sokkal jobb
helyen van, ráadásul bútorozott. Basszus, csábító az ajánlat.
Túlságosan is csábító. És persze így hárman osztoznánk meg
minden költségen. Karba teszem a kezemet, a fogamat
csikorgatom, és előrángatom a régi énemet, aki már napok
óta bujkál, azt, akinek muszáj csakis a saját érdekeit szem
előtt tartania, mert más soha nem törődött vele.
– Oké, benne vagyok.
VIOLET

Próbálom összeszedni magam, és nem kirohanni a közeli

útra. Az autók amúgy is csigalassan vánszorognak, szóval
tulajdonképpen mindegy, mert hiába vetném magamat
bármelyik elé. De úgy érzem, agyonnyomnak a történtek:
nem elég, hogy egy idegen szobában ébredtem, és Luke a
tanúja volt annak, milyen idegbetegen riadok föl, még azzal
a ténnyel is szembe kell néznem, miszerint egy szál
magamra maradtam a világban. Már Prestonra sem
számíthatok. Az egyetlen személy, akit még a családom
valamiféle pótlékának tekinthettem, odalett.
Így hát most egyedül ácsorgok a kihalt campuson, közel s
távol senkit sem látok. Nem akarok mást, csak verekedést
provokálni, kiállni egy magas épület tetejének a szélére,
elmerülni a sötét, mély vízben. A halál torkába lökni
magamat, és ezúttal talán hagyni is, hogy elnyeljen. Lehet,
hogy ideje feladni. Lehet, hogy egyszerűen meg kéne
adnom magam. Mert már iszonyúan belefáradtam a
küszködésbe, hogy megpróbáljak az életbe kapaszkodni.
Gubancos hajamba túrok, és körülnézek a fákkal övezett
gyepen, valami veszélyforrást keresek, amitől talán
megkaphatom a kétségbeesetten áhított zsibbadtságot. A
fejemet hátrahajtva felnézek a kollégium magas épületének
tetejére. A nap kellemetlenül a szemembe süt, de nem
pislogok, miközben a tető kissé kilógó peremét sasolom.
Vajon hogyan juthatnék fel oda?
– Violet! – Luke hangja egy leheletnyit oldja bennem a
feszültséget, épp csak annyit, hogy ne agyaljak tovább a
tetőn.
 A kapu felé nézek, és ahogy látom, amint a fiú felém
gyalogol a gyepen, a maradék feszültségem is elillan. Fekete
sortot visel, tetkókkal teli mellkasát póló takarja el, a
csuklóján pedig szokás szerint ott a bőrpántja, rajta a
„megváltás” szóval. Kinyitom a számat, hogy beszóljak neki
valamit, hátha azzal véget vethetek ennek a kis kötődésnek,
amit egyre erősebben érzek iránta, de most az egyszer nem
jut eszembe semmi.
– Jól vagy? – kérdezi, amikor odaér hozzám, a fák tövébe.
– Ezt egyszer már kérdezted ma reggel. – Mosolyt
erőltetek a képemre, de szinte fáj.
Ő is elmosolyodik, de láthatóan szintén kényszeredetten.
– Hát, úgy tűnik, nem bírok leszokni róla.
– Úgy tűnik.
A kollégium kapuja kitárul, az üveg megcsillan a
napfényben. Seth jön ki a pasijával, akit asszem, Greysonnak
hívnak. Épp jót nevetnek valamin. Callie öribarija észrevesz,
és szúrós szemmel sandít rám.
Luke bedugja a kezét a rövidnadrágja zsebébe.
– Szóval… meg kéne dumálnunk valamit.
– Oké… – Igyekszem nem beijedni, mégis eléggé rám jön
a frász, amitől legszívesebben elszaladnék, de nem teszem,
mert Luke közelében akarok maradni.
– A lakásról van szó. – Előhúzza a kezét a zsebéből, és
erősen dörzsölgeti a tarkóját. – A srácok eredetileg
Sethékhez mentek volna a nyárra, de változott a terv, és
most inkább itt maradnának… És azt szeretnék, ha velük
laknék, mert találtak egy kiadó kéglit a Szilfa utcában. –
Leengedi a karját, és várja, hogy válaszoljak.
Ahogy leesik nekem a tantusz, elkomorulok, ám gyorsan
összeszedem magam, és ösztönösen felöltöm a
műmosolyomat, elrejtve elkeseredett csalódottságomat.
– Az tök jó környék.
– Ja, és Greyson ismeri a csávót, akié a ház, úgyhogy jó
olcsón vehetnek ki ott egy bútorozott lakást.
– Ez sirályul hangzik. – Még mindig mosolygok, pedig
legszívesebben üvölteni és/vagy sírni volna kedvem.
– Ja… – A parkoló felé pillant, ahol Seth és Greyson épp
beszáll a kapu közelében álló, elegáns, fekete kocsiba. –
Szóval, arra gondoltam – néz ismét rám –, hogy te is velünk
lakhatnál.
A szívem kihagy egy ütemet, csakhogy én nem hagyom
magam ilyen könnyen.
– Ez a legnevetségesebb ötlet, amit életemben hallottam,
bár azért kösz az ajánlatot.
– Még annál is nevetségesebb, mint hogy egy pandától
szerzed be a drogot? – viccelődik, ám aztán sóhajt. – Figyelj,
tudom, hogy Seth egy kicsit heves, de megkérdeztem tőle,
és részéről is rendben van a dolog.
– Nem érdekel, hogy részéről rendben van-e – közlöm
vele, és elhátrálok a gyepen. – Nem szorulok rá senki
könyöradományára. Tudok én magamnak lakást találni. –
Sarkon fordulok, és elvonulok, a vérnyomásom minden
egyes lépéssel egyre följebb szökik. Elég legyen! Elég már
ebből! Ez így nem stimmel. Nem lenne szabad ennyire
kibuknom, csak azért, mert faképnél hagyok valami pasit,
azért meg pláne nem, amiért épp most tette tönkre a
tervünket, hogy közös lakást béreljünk, édes kettesben.
Eleve sem akartam én ezt az egészet, a belső hangom most
mégis röhög rajtam, hangosan és élesen. Legszívesebben
futásnak erednék, de csak azért sem teszem. Higgadtan
lépkedek, szép lassan, mintha nem sietnék sehová.
– Violet, várj! – ered a nyomomba Luke. Elkapja a
karomat, és megállít. – Tudom, hogy ki vagy akadva, de…
– Nem vagyok kiakadva – nevetek, ám a hangom metsző
és torz. – Csak ki kell találnom, hol fogok lakni.
A fiú a karomnál fogva maga felé fordít.
– Lakj velünk, és kész!
 – Boldogulok egyedül is, kösz. – A karomat rángatom, de
nem elég erősen ahhoz, hogy kiszabaduljak. Ehelyett csak
egyre közelebb találom magam Luke-hoz. Barna szeme
parázsként izzik a napsütésben.
– Lakj velünk! – ismétli, és olyan közel van, hogy szinte
már hozzám simul.
Érzem a testéből áradó hőt, meg talán az enyémből
sugárzót is, és még jobban magához húz, míg a mellkasunk
egymáshoz nem ér. Atyaég, asszem, az érintésétől máris
meredezik a mellbimbóm. – Megoldjuk… Megosztozhatunk
ketten az egyik hálószobán, és én…
– Te osztozni akarsz velem egy szobán? Komolyan? –
csóválom a fejem. – Nem láttál eleget ma reggel?
– Miről beszélsz?
– Az őrült ébredési rituálémról. Én minden reggel így
riadok fel.
Az arcomat fürkészi, de bármit keres is rajtam, úgysem
fogja megtalálni.
– Elbírok veled, akármilyen morci vagy – jelenti ki. –
Elvégre már hetek óta tudlak kezelni.
– Jó, viszont nem kellett folyton velem lógnod –
válaszolom értetlenül. Fel nem foghatom, miért ilyen kedves
hozzám, miért próbál ennyire elszántan segíteni nekem.
Ennek az egésznek nincs semmi értelme, hacsak nem akar
tőlem valamit. – De ha összeköltöznénk, akkor sose lenne
tőlem nyugtod. Napi huszonnégy órában a nyakadon
lennék, miközben alszol, eszel, zuhanyozol, meg minden.
Láthatóan alig bír uralkodni a vigyorán, miközben a keze
felcsúszik a karomon a vállamig.
– Ha már nagyon elegem lenne belőled, majd lelépek egy
kis időre a kecóból – közli, és megérzem a leheletén a vodka
szagát.
– Te részeg vagy. – Most márt értem, miért akar segíteni
nekem. – Így már minden világos.
 – Először is, nem vagyok részeg. Alig ittam egy kortyot,
és én aztán kurva jól bírom az alkoholt – erősködik. –
Másodszor meg, mi világos?
– Hogy miért akarsz ennyire segíteni rajtam.
– Én nem segíteni akarok rajtad. Csak azt akarom, hogy
gyere, lakj velem… velünk. – Grimaszt vág a saját szavaitól,
de nem kapja el a pillantását, továbbra is a szemembe néz. –
Gyere, lakj velem!
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet – mondom, ahogy
tekintete a számra vándorol.
– Miért nem? – Összeharapja a száját, miközben fölemeli
a kezét a vállamról, és hüvelykujja az alsó ajkamhoz ér.
– Azért, mert én őrülten heves vagyok. – Gombócot érzek
a torkomban, a hasam tótágast áll. Nagyot nyelek. – Hamar
eleged lesz belőlem. Egész biztos.
– De hisz én is az vagyok. – Továbbra is az ajkamat
bámulja, újra meg újra végighúzza rajta a hüvelykujját. Ez
az érzés egyszerre furcsa és csodálatos és izgalmas. –
Jesszus… – leheli, láthatóan tépelődik, érzelmek egész
skálája villan fel az arcán, ám végül csak hódításvágyat és
zavarodottságot látok rajta, ami igen különös párosítás.
Mielőtt még újabb levegőt vehetnék, felém hajol, ajka az
enyémhez ér. Erre elakad a lélegzetem, hirtelenjében azt se
tudom, mi történik velem, a lábam azonnal elernyed. Már
csomószor csókoltak meg olyan emberek, akiket utáltam,
nem bírtam, vagy csak teljesen érdektelennek találtam. Ez
most egészen más… Még ahhoz sem fogható, amikor Luke a
kocsijában csókolt meg… Ez most… izgató. Lassú és
érzéki… Minden lelassul, még a szívverésem is. Tetőtől
talpig hatalmába kerít az érzés, hogy süllyedek, lebegek.
Fölcsúsztatom a kezemet a fiú szálkás karján, és
megmarkolom a vállát, hogy ne rogyjak össze. A karjába zár,
megtart, megint eléri, hogy biztonságban érezzem magam.
Kinyitom a számat, és hagyom, hogy a nyelve mélyen
belehatoljon, miközben a mellkasomat Luke-éhoz szorítom.
– Mennyivel jobb ez józanul… – motyogja, és
rádöbbenek, hogy ezek szerint igenis emlékszik az előző
csókunkra. Mély morgás tör fel a torkából, egyik keze
erősen markolja a vállamat, a másikkal a derekamat fogja át,
magához présel. A mellkasunk összetapad, testünk melege
egymást hevíti.
Elillan mindaz, amit éreztem, mikor kicsörtettem a
kapun, és nem marad utána más, csupán ez a lassan
fokozódó, egyre perzselőbb izzás. Az érzés csak még
erősebb lesz, ahogy Luke keze följebb kúszik a hátamon, és
a tincseimbe túr. Utálom, ha bárki is a hajamhoz nyúl, de
amikor ez a fiú megrántja a fürtjeimet, kis híján felkiáltok a
gyönyörűségtől. A tudat, hogy ebben a pillanatban bármit
tehetne velem, amit csak kíván, átkozottul felpezsdítő.
Addig csókolhatna így, ameddig csak akar. Itt helyben
megkaphat, a magáévá tehet. Fogalmam sincs, mire vágyik,
hiszen nem ismerem őt eléggé jól ahhoz, hogy kitaláljam. Ez
az érzés rémisztő és izgalmas, és nem bírok betelni vele. A
hátára nyomom a tenyerem, jó erősen, hogy még közelebb
vonjam őt magamhoz.
– Violet… – nyögi. Fogával az alsó ajkamat súrolja,
finoman harapdálja. – Azt hiszem… Azt hiszem… – Próbál
elhúzódni.
– Ne hagyd abba! – A hangom kissé esdeklőbben szól,
mint akartam, és ez úgy ledöbbent, hogy kezdek magamhoz
térni. Ám ekkor Luke mélyen felmordul, és a szája szó
szerint az enyémnek ütközik, olyan erővel, hogy esküdni
mernék rá, annak nyoma fog maradni.
Ahogy a fiú háttal egy fának nyom, és hozzám simul, a
testemet csodálatos, fantasztikus nyugalom járja át, amihez
foghatót még soha életemben nem tapasztaltam. Vadul
csókol, a hajamat húzza, úgy szorítja a derekamat, hogy az
már sajog. A keze egyre följebb kalandozik a törzsemen,
még a ruhámon keresztül is éget. Amikor a mellemhez ér,
finoman rátapasztja a tenyerét, lágyan simogatja, mielőtt
ujjai továbbvándorolnak a kulcscsontomhoz. Felhördülök,
amikor átfogja a nyakamat, nem olyan szorosan, ami fájna,
épp csak annyira, hogy érezzem a nyomást. Egyszeriben
eltölt az energia. Megdöbbent, ahogy a testem reagál: nem
sóvárogva, hanem elégedetten. Békés, érthetetlen nyugalom
száll meg. Sokkal inkább, mint akkor szokott, ha egy épület
peremén állok, vízbe süllyedek, vagy autók elé lépek.
Többet akarok. Többre vágyom. Luke-ba kapaszkodom,
körmömet a bőrébe vájom, mire ismét morgást hallat.
Váratlanul elhúzza a száját az enyémtől, és csókolgatni
kezdi az államat meg a nyakamat, miközben továbbra is
hozzám nyomja a testét. Felnyögök a közelségétől, az engem
elárasztó adrenalintól. Istenem, nem hiszem el, hogy
nyögtem! Én sosem szoktam nyögni.
– Azóta vágytam erre, hogy megismertelek – leheli a
nyakam tövébe, és a szemhéjam lecsukódik, ahogy
elsodródom a valóságtól. Azt kívánom, bár még messzebbre
lebeghetnék. Bárcsak mindenről megfeledkezhetnék! Úgy
érzem, már közel járok ehhez.
– Luke, indulás! – kiáltja egy férfihang, és a pillanat
varázsa ezzel egy csapásra megtörik.
Hirtelen megint a valóságban találom magam, az iménti
biztonságérzetem azonnal odavész. Az engem csókolgató
fiú azonban mintha csak még jobban elmélyedne a mi kis
álomvilágunkban: szorosabban fogja a nyakamat, a szája
rendületlenül a mellem felé tart.
– Luke… – lihegem, és körülnézek. – Szerintem valaki
épp most kiabált neked.
– Egy pillanat… – Erősen zihálva a mellkasomra hajtja a
fejét, ujjai a derekamra nyomódnak, a keze remeg. Nem
tudom biztosan, mi játszódhat le benne, de érzem, hogy
valami nem stimmel, mintha küszködve se bírna elengedni.
 Seth jelenik meg a gyepen, a fákat megkerülve,
cigarettázva tart felénk. Mézbarna szeméből bosszúság süt,
melírozott, szőke haja borzasan mered az égnek.
– Luke! – kiált megint. – Mennünk kell, ha még ma oda
akarunk érni, az összes cuccoddal együtt!
A fiú még mindig a nyakamba zihál, ujjai egyre
erősebben vájnak a bőrömbe. Kezdek attól tartani, hogy
talán kénytelen leszek nehézkesen lefejteni a testemről a
kezét – már ha egyáltalán bírom –, ám ekkor elereszt, ellöki
magát tőlem. Kába a tekintete, az ajkán mintha menten
megint felnyílna a kis seb.
– Mi? – pislog, és úgy néz körbe a fákra, a fűre meg a
kollégium épületére, mint aki elfelejtette, hol is vagyunk.
– Ti meg mit csináltok? – kérdezi Seth, megérkezve a
fához, ami alatt állunk. – Indulnunk kéne. Greyson azt ígérte
Douglasnek, hogy egy órán belül ott vagyunk, és aláírjuk a
bérleti szerződést.
Luke megdörgöli az arcát, még egy pillanatig rám bámul,
aztán eléggé összeszedi magát ahhoz, hogy megforduljon.
– Jövök már, nem kell úgy pattogni – mondja bosszúsan.
A másik srác a szemét forgatja, aztán rám sandít.
– Te is jössz?
Már nyitom a számat, hogy nemet mondjak, mivel
nyilvánvaló, mennyire nem kíván engem Seth a háta
közepére sem, ám Luke ekkor visszafordul felém, megfogja
a kezemet, és összekulcsolja az ujjainkat. Úgy rohan meg a
biztonságérzet, hogy kis híján összecsuklik a lábam. A fiú
vállába kapaszkodok, nagyon remélem, hogy nem veszi
észre, mennyire remegek.
– Igen, ő is velünk jön – válaszol helyettem Luke,
hüvelykujjával a csuklómat cirógatva.
Mielőtt válaszolhatnék vagy tiltakozhatnék, elindul az
udvaron, és magával húz. Egymás mellett indulunk el.
Együtt. És én teljesen elveszettnek érzem magam attól, hogy
nem érzem magam egyedül. Hosszú-hosszú évek óta
először boldog vagyok – pont ott, ahol és akivel vagyok.
 11. fejezet

LUKE

Az EGÉSZ VASÁRNAPOT AZZAL TÖLTJÜK, hogy mindenki

cuccát elhozzuk a lakásba, és kipakoljuk a dobozainkat. A
kégli takaros, bézsszínű padlószőnyeggel és falakkal, kis
konyhával, mellette még kisebb étkezővel és nappalival. Két
kicsi hálószoba meg egy apró fürdő van benne, de legalább
megengedhetjük magunknak. Egyikünknek sincs egy árva
tányérja vagy bármi ilyesmije, úgyhogy hiába bútorozott a
hely, még egy csomó cuccra szükségünk lesz. Egy kissé
aggaszt a tény, hogy csak nem egészen kétszáz dolcsi lapul
a tárcámban, így hát elhatározom, hogy amint lehet,
nekiállok kártyázni, és annyi lóvét nyerek, amennyit csak
bírok.
Violet meg én alig szólunk egymáshoz pár szót,
miközben kipakolunk, átrendezzük a bútorokat, és
beállítjuk a tévét. Nem azért, mert túl elfoglaltak vagyunk a
dumáláshoz, hanem mert nekem semmi sem jut eszembe,
amit mondhatnék, és úgy látom, ő is hasonló cipőben jár. A
szobánkat betölti a kínos csend, és ettől megkérdőjelezem,
vajon működni fog-e ez az egész együttélésesdi.
Amikor fölajánlottam, hogy együtt költözzünk be ide,
még remek ötletnek tűnt a dolog, viszont rögtön utána
alaposan meg is bonyolítottam mindent azzal a csókkal,
pedig én nem igazán tudok mit kezdeni a bonyolult
helyzetekkel. Az ilyen szituk nagyon megnehezítik az életet,
úgyhogy én mindig is megpróbáltam elkerülni bárminek a
megbonyolítását. Erre most be akarok engedni az életembe
egy nagyon bonyolult és problémás lányt, aki komoly hatást
gyakorol rám. El sem hiszem, hogy megcsókoltam őt.
Ráadásul még csak nem is azért, mert nyeregben akartam
érezni magam, hanem azért, mert zaklatottnak tűnt, én pedig
meg akartam vigasztalni, és ez volt az első megoldás, ami
eszembe jutott. Úgy csókoltam meg őt, ahogy még soha
senki mást. Őszinte, önzetlen vágyból. Ez iszonyatosan
megijeszt, legfőképp azért, mert Violetnek mintha
ugyanannyira szüksége lenne rám, amennyire én akarom őt.
Jelenleg nincs, amit jobban akarnék, mint elhúzni innen, és
bunyózni egyet valahol, vagy keresni egy csajt, akit gyorsan
megdughatok, aztán faképnél hagyhatok, mivel Violettel
nyilvánvalóan nem tehetem meg ezt. Alkoholba akarom
fojtani az érzéseimet. El akarok menekülni innen. Ám
valamiért mégis inkább a lakásban lógok egész nap. Hiába
ajánlottam fel Violetnek, hogy megosztozhatunk a
hálószobán, végül a nappaliban alszom el, a kanapén, azzal
a kifogással magyarázkodva, hogy én ma este csak lazulni
és tévét nézni akarok. Nem úgy tűnt, mintha neki ellenére
lenne a dolog. Ami azt illeti, egy kissé mintha meg is
könnyebbült volna.
Fél éjszaka csak forgolódom és hánykolódom a
bőrkanapén, míg végül szép, békés álomba merülök,
Violetről. Tágra nyílt szemmel fekszik alattam, leszorítom a
karját, miközben újra és újra beléhatolok. Nincs rémálmom
arról, ahogy tűt kell szúrnom anyám karjába, se arról, ahogy
látom őt véres kézzel és ruhával hazajönni, tudva, hogy
valószínűleg valami szörnyűséget művelt. Nem kell sem az
őrjítő dalait hallgatnom, sem azt, ahogy hajtogatja, mennyire
szüksége van rám. Nem dörömbölnek az ajtónkon zsaruk.
Nem üvölt a fülembe anyám jajgatása. Nincs más, csak én…
meg Violet… Nagy, zöld szemében izgalom gyúl, ahogy
megcsókolom, megérintem, meghúzom a haját…
Arra ébredek, hogy valaki a vállamat kocogtatja. Elsőre
azt hiszem, hogy Seth zavart meg, mert ez rá vallana, de
aztán megérzem az arcomat cirógató, selymes tincseket.
– Luke, ébredj fel! – suttogja Violet, lehelete melegen éri a
bőrömet.
Kinyitom a szememet, és meglátom, ahogy fölém hajol,
hullámos haja a vállára és az arcomba lóg. A szemét kihúzta
feketével, az ajka szájfénytől csillog, és nyaklánc van rajta.
Az illata szintén fantasztikus, nemcsak a szappant érzem
rajta, hanem valami gyümölcsös aromát is, ami olyan isteni,
hogy komolyan mondom, legszívesebben most rögtön
felfalnám.
– El kéne vinned valahova – mondja a lány, majd egy
kicsit arrébb húzódik, és leül a kanapé szélére. Furcsa
tekintet süt a szeméből, mintha utálna szívességet kérni
tőlem.
Lassan felülök, a takaró lecsúszik rólam, de gyorsan
visszahúzom a derekamig. Egy szál bokszerban aludtam el,
és a Violetről szóló álmomtól a farkam áll, mint a cövek.
– Hova? – kérdezem.
Az ajkába harap, kelletlen grimaszt vág.
– A rendőrkapitányságra, a belvárosban.
Kidörgölöm a szememből a fáradtságot.
– Miért?
– Csak.
– Most komolyan, megint titokzatoskodsz?
Igyekszik nem elmosolyodni, szorosan összeharapja az
ajkát, majd azzal vág vissza:
– Miért, talán azt hitted, hogy csak azért, mert
megcsókoltál, mostantól készségesen válaszolni fogok
minden kérdésedre?
– Tegnap eléggé készségesnek tűntél – mondom, és
gondolatban átkozom magam, amiért máris visszatértem a
korábbi évődésünkhöz.
Violet szórakozottan birizgálja a karórája bőrszíját, ám a
szeme felcsillan.
– Hát, ma talán egy kicsit máshogy érzem magam.
– Tényleg?
– Lehet.
A jó életbe, muszáj ennél többet megtudnom, viszont
semmiképpen sem kezdhetem el faggatni őt. Azzal
túlságosan is kiszolgáltatnám magam neki.
– Egy egészen picike kis infómorzsát se fogsz az orromra
kötni? – kérdezem.
– Nem.
Nagyot fújok, és a fejemet csóválom.
– Na jó, elviszlek a rendőrségre, de csak ha megígéred,
hogy előbb-utóbb elárulod majd, mit kerestél ott.
Biccent, és föláll mellőlem. Fekete rövidnaci van rajta,
ami tökéletesen simul kibaszottul formás hátsójára, hozzá
meg egy fekete-fehér cső top öleli körbe vékony alakját,
föltolva az idomait.
– Inkább utóbb, mint előbb – válaszolja.
Hogy a franc esne belé meg a sejtelmes válaszaiba! Az
agyam elszáll tőle, annyira bosszant. Félrelököm a takarót,
és fölkelek a kanapéról, a farkam még mindig kemény egy
kicsit, de úgy döntök, üsse kő. Violet tekintete előbb a
szerszámomra siklik, aztán a mellkasomra, ahogy a
fürdőszobába indulok. Jelen pillanatban egész jól érzem
magam, mintha megint én lennék nyeregben.
– Adj kábé tíz percet, és indulhatunk! – mondom, azzal
becsukom a fürdőszobaajtót. Megmosom a fogam, fekete
pólót veszek farmerral, és belocsolom magam kölnivel.
Hosszú ideje először nem jó néhány korty Jack Daniel’sszel
kezdem a napot, mivel a tény, hogy el kell vinnem valahová
Violetet, egyelőre kordában tartja a piálás iránti vágyamat.
Inkább megvárom, amíg hazaérek, és majd aztán merülök el
az alkohol édes békességében. Nagyon remélem, hogy úgy
sikerül egy időre kivernem a fejemből ezt a lányt.
Lesimítom a sérómat, aztán visszamegyek a nappaliba.
Violet a kanapén ülve vár rám, és lebámul a bakancsára.
Kimerültnek és feszültnek tűnik, amitől újra meg akarom
csókolni, hogy megpróbáljam elfeledtetni vele, bármi is az,
ami így nyomasztja. Ja, egyértelműen muszáj lesz benyomnom
néhány felest, vagy leszopatnom magam, vagy valami.
Fölkapom a slusszkulcsot meg a tárcámat a
konyhapultról, és megkerülöm a szobában álló, még
kipakolásra váró dobozokat.
– Mehetünk? – kérdezem.
Riadtan pillant föl rám, de gyorsan összeszedi magát, és
talpra ugrik.
– Ja. – A bejárati ajtóhoz csörtet, még csak hátra sem néz,
úgy horgasztja le a fejét, mint akinek most nyírták ki a
kutyáját.
– Biztos, hogy minden oké? – Követem őt ki az ajtón, és
ellenállok a heves késztetésnek, hogy a derekára simítsam a
kezem, miközben lemegyünk a lépcsőn.
– Ja, szuper tuti – legyint, és sietve elém vág, gondosan
megtartja köztünk a távolságot, amíg ki nem érünk a
napsütötte parkolóba, mintha pontosan tudná, mit szeretnék
tenni.
Egész úton alig szól hozzám, és utálom, hogy alapvetően
visszajutottunk a startmezőre. Fölteszek még néhány
kérdést, igyekszem beszélgetést kezdeményezni, ám Violet
továbbra is csak pár szavas, megfejthetetlen válaszokat ad.
Így hát feladom, és tíz perccel később meg is érkezünk
Laramie szívébe, a belvárosi rendőrkapitányság régi
téglaépületéhez, amit jelzőlámpák, parkolók meg üzletek
öveznek. A főbejárat előtt lefékezve várok egy pillanatot,
próbálom eldönteni, mit kéne tennem. Lazán köszönjek el
tőle? Mondjam, hogy majd hazaviszem? Csókoljam meg,
mielőtt kiszállna?
– Mikor jöjjek érted? – kérdezem végül, leállítva a motort.
Kinyitja az ajtót.
– Majd felhívlak.
Elkapom a könyökét, hogy ne ugorhasson ki csak úgy.
– Várj! Nem is tudod a számomat.
Habozik, aztán a zsebébe nyúl, és előveszi a mobilját.
– Mi az? – kérdi.
Megadom a számot, és beüti a telefonba. Remegnek az
ujjai, ahogy bepötyögi az adataimat, aztán megint zsebre
vágja a készüléket.
– Te is add meg nekem a tiédet, biztos, ami biztos! –
mondom, és hajlandó ugyan elárulni a számát, de közben
egyre nagyobb értetlenség ül ki az arcára.
– Majd hívlak, ha végeztem – veti oda gyorsan, aztán
kilendül, és becsapja maga után az ajtót. Megkerüli a
kisteherautóm orrát, de amikor elér a rendőrség előtti
járdához, megtorpan. Mintha egy örökkévalóságig állna ott,
a bejárat fölötti feliratra meredve. Végül tesz egy lépést
előre, aztán hátra, én pedig már épp letekerném az ablakot,
hogy megkérdezzem, mi a baj. Ám ekkor hirtelen
elhatározással felszalad az üvegajtóhoz vezető lépcsőn.
Most már pláne kíváncsi vagyok, miért kellett idejönnie.
Talán próbaidőn van a dílerkedésért? De nem hinném, hogy
amiatt ennyire zaklatottnak tűnne.
Még mindig az épület előtt állok a kocsival, amikor
valaki rám dudál hátulról. Elkapom a szememet a rendőrség
bejáratától, és sietve elhajtok, elszántan igyekszem elterelni
a gondolataimat a lányról. Az elmúlt néhány hétben messze
túl sokat járt rajta az agyam, és muszáj végre
kiszellőztetnem kicsit a fejem. Úgy döntök, leülök kicsit
pókerezni, és közben ledöntök néhány italt. Remélhetőleg
irányítani tudom a játékot, nyerek jó pár menetet, és keresek
egy keveset. El fog tartani egy darabig, mire nagyot
kaszálok, mivel nem szeretném mind a kétszáz dolcsimat
egyetlen menetre föltenni, viszont egyelőre nem is akarok
kapkodni. Minél tovább vagyok távol ettől a csajtól, akinek
ennyire átengedtem az irányítást magam fölött, annál jobb.

VIOLET

Tegnap este szó szerint rosszul lettem a tudattól, hogy most

tényleg találkoznom kell azzal a nyomozóval. Még ma
reggel is hánytam, mielőtt felöltöztem. Nem is érzékeltem,
mennyire ideges vagyok, amíg a napfény be nem ragyogott
az ablakon, és rádöbbentem, hogy hamarosan indulnom kell
a rendőrségre, ahol kénytelen leszek a szüleim haláláról
beszélni. Egyedül az a gondolat tartotta bennem a lelket,
hogy ezúttal talán megtalálják a gyilkosaikat.
Ám alig ülök le Stephner nyomozóval, a rettegésem
egykettőre bosszúsággá változik. Újra meg újra
ugyanazokat a rabosítási fotókat mutogatja nekem, amiket
már gyerekként is láttam, és ugyanazokat a kérdéseket teszi
fel, amikre már évekkel ezelőtt válaszoltam. Hogy mit
viseltek a behatolók, hogyan néztek ki, tettek-e bármi olyat,
amire élesen emlékszem. Ennek mind benne kell lennie a
feljegyzéseikben, ez a pasas most mégis rákényszerít, hogy
újra felidézzem azt a rohadt éjszakát, amire gyűlölök
visszagondolni, amiről minden éjjel rémálmaim vannak, ami
tönkretette az életemet, amitől ez az ember lett belőlem, aki
most itt ül, magába zuhanva. Nem is értem, tulajdonképpen
minek indít újra nyomozást a szüleim ügyében, és
nyilvánvaló, hogy a fickó még a gyilkosság aktáit sem
olvasta át, mivel a legszimplább részletekkel sincs tisztában.
– Gondold át alaposan, Violet! – mondja, már
sokadszorra. – Pontosan mire emlékszel arról az éjszakáról?
– Mármint, azon kívül, hogy megölték a szüleimet? –
csattanok fel, és görnyedten hátradőlök az összecsukható
fémszéken. Egy kicsi, téglafalú, kocka alakú szobában
ücsörgünk, aminek egyszerre van tisztítószer- és romlottsajt-
szaga.
A pasas iszik egy kortyot a kávéjából, és sikerül pár
csöppet a szmájlis nyakkendőjére meg a fehér ingére
pöttyentenie. Most komolyan, majd egy olyan fazon fogja
megoldani a szüleim tizenhárom évvel ezelőtti gyilkossági
ügyét, aki képes szmájlis nyakkendőt felvenni? Minden
reményem odalett, amint megláttam azt a nyakkendőt, és
átkozom magam, amiért egyáltalán eszembe jutott
reménykedni.
– Figyelj… – Lepillant az aktáimra, mintha még a
nevemet se lenne képes megjegyezni. – Violet, tudom, hogy
nehéz erről beszélned, de fontos lenne megpróbálnod
felidézni bármit, ami segíthet.
Előrehajolok, karba teszem a kezemet az asztalon.
– Azt hiszi, hogy nehéz erről beszélnem? Tizenhárom év
telt el, már szinte nem is emlékszem a szüleimre, nemhogy
arra az éjszakára, amikor meghaltak. – Basszus, hazudok,
mint a vízfolyás.
A nyomozó együttérzően néz rám.
– Őszintén sajnálom.
Ellököm magam az asztaltól, és talpra ugrok.
– Mit sajnál? Azt, hogy elárvultam? Hogy nincs
családom? Hogy egyik nevelőszülő a másik után passzolt
le? Hogy én magam találtam rá a szüleim holttestére? Vagy
inkább azt, hogy maguk képtelenek megtalálni azokat, akik
mindezt okozták? – Hátralépek, a szék lába csikorog a
koszos linóleumon. – Nincs szükségem a sajnálatára.
Egyedül arra van szükségem, hogy ne kelljen itt lennem,
olyan dolgokban vájkálva, amiket már rég magam mögött
hagytam.
– Violet, kérlek, ülj vissza szépen, és gondold át alaposan
azt az éjszakát! – mondja, talpra állva, és lesimítva szőke
haját. – Bármi segíthet, ami csak eszedbe jut.
Az ajtó felé hátrálok.
– „Bújj hozzám, bújj hozzám, ölelj át! Segíts, segíts, nem
értek semmit már. Nélküled nem megy semmi. Nekem nem
kell más, csak ennyi.”
A férfi összezavarodva néz le a papírokra, tehetetlenül
keresgél köztük.
– Sajnálom, Violet, de én ezt nem értem… Ez valami dal?
– Igen, egy dal, a rohadt életbe! – Feltépem az ajtót. – Ezt
énekelte azon az éjszakán az a nő, bár ezt már tudnia kellene
az aktákból, ha egyáltalán átolvasta volna őket. Na, most
már végeztünk?
Habozik, aztán biccent, én pedig fél lábbal már kint is
vagyok az ajtón.
– Várj egy kicsit, Violet, van még valami! – szól utánam,
mire megtorpanok, de nem fordulok vissza. – Csak szólni
akartam, hogy talán a hírekből is hallani fogsz az ügyről
meg az új nyomozásról.
Megperdülök.
– Miért?
Visszarakosgatja a papírokat egy mappába.
– Néha úgy gondoljuk, hasznos lehet közzétenni az
ilyesmit, abban a reményben, hátha valaki új információval
áll elő.
– Tizenhárom évvel ezelőtt se állt elő senki – felelem
dühödten. – Akkor most mégis miért jelentkezne bárki friss
infóval?
– Ahogy telik az idő, az emberek általában egyre kevésbé
félnek – magyarázza, és megfogja a mappát. – Csak tudatni
akartam veled a dolgot, hogy ne lepődj meg, ha látsz vagy
hallasz valamit.
– Hű, köszönöm, hogy ennyire törődik velem –
válaszolom gúnytól csöpögő hangon. Ezzel a végszóval
kivonulok, és becsapom magam mögött az ajtót.
Előhúzom a mobilomat a farzsebemből, miközben szinte
futva átvágok a rendőrségen. Amint kirohanok a kapun, a
vakító napsütésbe, Luke számát tárcsázom. Rajta kívül nem
is szerepel más a névjegyzékemben, csak Preston meg a
néhány törzsvásárlóm. Furcsa érzés őt hívni, ugyanakkor
kicsit meg is könnyebbülök, amiért van valaki, akire
számíthatok. Eléggé gáznak éreztem ma reggel, hogy alig
szóltam hozzá, de nem tehettem róla. Egyrészt küszködtem
a rosszulléttel meg az idegeskedéssel, amiért ide kellett
jönnöm, másrészt pedig még mindig zavarban vagyok a
kettőnk csókja miatt. És még sosem jöttem ennyire zavarba
egy pasitól – általában én vagyok az, aki másokat zavarba
hoz.
Hiába hívom Luke-ot, ki se csöng, egyenesen
hangpostára kapcsol.
– Tudhattam volna – motyogom, és kinyomom a hívást,
anélkül, hogy üzenetet hagynék. Kikapcsolom a mobilomat,
elvágva a kettőnk között alig hogy kialakult kapcsolatot.
Körülnézek a forgalmas járdán és úton, próbálom kitalálni,
mitévő legyek. Eltölt a nyugtalan energia, ahogy
megrohannak a múltam részletei.
Nem csupán a szüleim halálára koncentrálok, sok-sok
mindenre visszaemlékszem a közös életünkből is: arra,
ahogy a parkban játszottam velük, ahogy kinyitottam a
karácsonyi ajándékaimat, ahogy állatkertbe mentünk.
Tisztán látom sugárzó mosolyukat, hallom csengő
nevetésüket, aminél szebb az egész világon nincsen.
Emlékszem arra, mennyire szerettek engem. Istenem, utálok
erre emlékezni. Iszonyatosan fáj a tudat, hogy valaha részem
volt ebben. Jobb lett volna, ha soha nem tapasztalom meg,
milyen érzés tudni, hogy valaki teljes szívéből törődik
velem, hogy bárkitől és bármitől megóvna engem; mert
annak a hiánya, amiben sosem volt részem, nem fájna
ennyire.
A mellkasomra nyomom a kezemet, olyan erősen
dörgölöm, hogy belesajdul. Legszívesebben feltépném, és
kirántanám belőle a szívemet, hogy véget vessek ennek az
iszonyatos kínnak. Lehúz a mélység, muszáj valami
kapaszkodót találnom, hogy kijuthassak innen: muszáj
elszöknöm az emlékek elől, mert nem foglalkozhatok
továbbra is mindazzal, amim már nincs. Nem gyötrődhetek
tovább a szüleim hiányától és annak nyomorúságától,
hányan nem akartak engem, a szívfájdalomtól, az
elhagyatottságtól, a gyűlölettől azok iránt, akik ezt tették
velünk, a bőrömet belülről marcangoló tűktől meg
borotvapengéktől. Istenem, muszáj megszabadulnom ettől
az egésztől!
– Muszáj… – A bőrömet karmolászom, addig-addig és
olyan erővel vájkálom, míg véresre nem kaparom a karomat.
– Bassza meg! – Próbálom letörölni a vért, nem akarom,
hogy bárki is meglássa. Leszaladok a lépcsőn, és elindulok a
járdán a Szilfa utcai lakás felé.
Miközben elsietek a különféle üzletek előtt, egyfolytában
az a hülye dal ismétlődik a fejemben, újra meg újra. Nem
bírom elhessegetni a rémképet, ahogy a média vég nélkül
csámcsog a szüleim gyilkossági ügyének részletein. Hiába
próbálok bármi mással foglalkozni, csakis ez tölti ki az
agyamat, a saját gondolataimmal kínzom önmagamat. Egy
óráig tart, mire ebben a hőségben elkutyagolok a Szilfa
utcáig, úgyhogy mire megérkezem a bérházhoz, szomjas,
éhes és testileg-lelkileg teljesen kimerült vagyok. Ám hiába
a kánikula, a porzó torkom és a korgó gyomrom, még
mindig érzem a bőrömet marcangoló fájdalmat meg a
szűnni nem akaró nyomást, hogy végre megszabaduljak
tőle, az egyetlen általam ismert módon.
Felszaladok a lépcsőn a második emeletre, ahol a
lakásunk van. Furcsa a tudat, hogy egész nyáron itt fogok
lakni, három sráccal, akik közül az egyik ki nem állhat, a
másik látszólag fél tőlem, a harmadik pedig mintha azon
vívódna, most akkor tulajdonképpen meg akar-e dugni,
vagy sem. Ha Luke most rögtön beállítana, valószínűleg
még oda is dobnám magam neki önként, mivel úgy
tapasztaltam, hogy a mohó, perzselő érintése majdnem
ugyanolyan hatékonyan képes elnyomni az érzéseimet, mint
ha kiülnék az erkély korlátjára. De mivel nem számíthatok
arra, hogy a srác pillanatokon belül felbukkan, kénytelen
leszek az erkély korlátjával beérni.
Kinyitom az ajtót, be vagyok sózva, hogy átrohanjak a
nappalin az erkély üveg tolóajtajához, azonban földbe
gyökerezik a lábam, mikor megpillantom Greysont a
konyhában. Sütéshez kellő hozzávalók sorakoznak előtte a
pulton, mellettük egy vörös keverőtállal. Láthatóan épp
most lát neki valami édességet sütni, miközben az iPodjából
a Demons szól az Imagine Dragonstól. A jó magas, szőke hajú
és világoskék szemű srác szürke, szűk fazonú pólót visel,
fölötte fekete inggel, ami nincs begombolva.
Lehajtott fejjel, elmélyülten tanulmányoz egy nyitott
szakácskönyvet, ám amikor becsukom magam mögött a
bejárati ajtót, felnéz, és rám mosolyog.
– Szia!
Az egyetemen csak párszor futottunk össze, és
néhányszor Seth-szel együtt jött el Callie-hez a koleszba. De
még sosem beszéltünk, és egész mostanáig úgy tűnt, hogy
ez a srácnak tökéletesen meg is felel.
Műmosolyt erőltetek a képemre, és elsietek a nappali
közepén heverő dobozok meg a dohányzóasztal mellett,
hogy bemeneküljek a Luke-kal közös szobánkba, kitalálni
valami más megoldást, amivel visszanyerhetem az irányítást
a gondolataim meg a szívem fölött. Ám ahogy elhaladok a
konyhasziget előtt, Greyson tekintete a karomra siklik, és
meglátja a véresre karmolt, megduzzadt bőrömet.
– Jesszusom! – Megkerüli a pultot, és odasiet hozzám. –
Mi történt a karoddal?
– Megkarmolt egy macska – válaszolom, továbbra is a
hálószoba felé sietve. Muszáj egyedül maradnom, hogy
elszökhessek minden elől, bármilyen lehetőséget találok is
rá.
Greyson óvatosan megfogja a karomat, így kénytelen
vagyok megállni, mielőtt még elérnék a folyosóra, ahonnan
jobbra az ő hálójuk meg a fürdő nyílik, balra pedig az én
szobám, ahová be kell zárkóznom, méghozzá most rögtön.
– Kurva nagy macska lehetett, az tuti – jelenti ki, a
karmolásokat vizsgálgatva, miközben finoman végighúzza
az ujjait a bőrömön, a sérülések mentén. – Mindenképpen
tenned kéne a karodra valami sebfertőtlenítőt, különben
még csúnyán begyullad.
– Ja, máris – válaszolom, és óvatosan kihúzom a karomat
a fogásából, a másik kezemmel eltakarva rajta a sebeket. –
Ami azt illeti, éppen oda indultam.
Elmosolyodik, de mintha vívódna.
– Hát, azért csak szólj, ha bármire szükséged lenne! – A
konyha felé fordul, és visszamegy a sütőhöz, majd hirtelen
megszólal: – Te, nem volna kedved segíteni nekem a
sütésben?
Megtorpanok.
– Ez most komoly?
Fog egy kis kocka vajat, és nekilát kicsomagolni.
– Csak egy kis sütit csinálnánk, Violet. Nem kell
túldimenzionálni. – A szája sarka fölfelé görbül, ahogy
kíváncsian odalépek hozzá.
 – Oké, de mi van Sethszel? – kérdezem, és a pultra
könyökölök, miközben belepottyantja a vajat a tálba.
– Mi lenne?
– Nem hinném, hogy díjazná, ha együtt lógnál velem,
hiszen hárpia vagyok, meg minden.
– Hát, mivel nekem nem igazán jönnek be se a hárpiák, se
úgy általában a csajok, szinte biztosra veszem, hogy Sethet
egyáltalán nem fogja zavarni, ha együtt sütögetünk egy
kicsit. – Elvigyorodik, és talán ez a legboldogabb vigyor,
amit életemben láttam.
– Nem így értettem – válaszolom. – Hanem úgy, hogy a
pasid nyilvánvalóan nem bír engem.
– Á, Seth csak csípi a drámát – magyarázza, és felbont
még egy kocka vajat. – Majd megenyhül, amint rájön, hogy
nem akarod kitúrni a rivaldafényből.
– Hogyhogy kitúrni a rivaldafényből?
– Hát, mert olyan színes egyéniség vagy, hogy talán még
őt is lepipálod. – Olyan tekintettel néz rám, amitől
egyszeriben sokkal könnyedebbnek érzem magam, és szinte
már kedvem volna megölelni őt.
– De az okés, igaz? – kérdezem, és lehuppanok az egyik
bárszékre. – Minél színesebb, annál jobb, ugye?
– Naná! – Kanalat ragad, és szétnyomja a vajat a tálban. –
Egyébként is, te meg én mindenképpen együtt fogunk lógni,
amikor elkezdek a Holdfény étteremben dolgozni. Elvégre
munkatársak leszünk.
– Te is a Holdfényben fogsz melózni? – hökkenek meg.
Bólint.
– Ja. A bárpultnál. Kedden kezdek.
Én, ha csak tudok, igyekszem nem is gondolni arra a
tényre, miszerint már csupán egy pénzkereseti forrásom
maradt, viszont hirtelen sokkal több számlám lett. Ráadásul
nemcsak a pénz miatt árultam a drogot, hanem a
dílerkedéssel járó izgalomért is, ami így most szintén
odalett. Az egész életem megváltozott, és nem vagyok
biztos benne, hogy ez jó vagy rossz.
– Hát, előre szólok, hogy a legtöbb estén irtó gyér a
forgalom – figyelmeztetem –, szóval a jatt szinte mindig
szar.
– Ezt jó tudni. Akkor majd igyekszem elkápráztatni az
összes vendéget, ahány csak akad. Úgy bármilyen kevesen
is jattolnak, legalább jó sokat adnak majd. – Rám vigyorog. –
Az elkápráztatáshoz nagyon értek.
– Azt meghiszem – felelem derűsen. – Szerintem te meg
én egész jól ki tudnánk jönni egymással, Greyson.
– Nahát, tényleg úgy gondolod? – incselkedik velem
mosolyogva, és lerakja a kanalat. – Tudod, mi lenne a
tökéletes módja annak, hogy megünnepeljük az új, lakótársi
kötelékünket? Ha brownie-t sütnénk együtt.
– Igazság szerint én már hatéves korom óta nem sütöttem
se brownie-t, se semmi mást – vallom be.
Greyson drámaian a szívéhez kap, és a fejét csóválja.
– Hűha, akkor ezen sürgősen változtatnunk kell! Habár
tény, hogy a legjobb barátkozós süti a füves süti, de nincs
hozzá gandzsám.
– Füves süti? – kérdem kíváncsian.
– Aha, bizony. – Felkapja a tálat, és a konyha sarkába
indul. – A szüleim nagyon hippilelkűek voltak, és gyakran
sütöttek füves brownie-t.
– És hagyták, hogy te is egyél belőle?
– Nem, de úgy tizenöt éves koromtól kezdve sokszor
csentem belőle, amikor beütött nálam a kamaszkori lázadós
időszak. Nem tagadom, néha még most is csinálok, ha el
akarok lazulni.
– A tini lázongás jegyében sötét cuccokban jártál, és depis
verseket is írogattál?
– A sötét cuccok megvoltak, ja. – Kinyitja a mikrót, és
berakja a tálat. – Verseket viszont nem költöttem. Inkább
dalszövegeket írogattam, meg zenéltem.
– És még mindig írsz dalokat? – érdeklődöm. – Vagy
játszol valamin?
A fejét csóválja, és becsukja a mikro ajtaját.
– Nem, hiába élveztem a dolgot, nem voltam valami jó
benne. – Beállítja a mikrót, és elindítja. Aztán megfordul, és
a pultnak dől, karba tett kézzel néz szembe velem. – Na, és
neked milyen volt a lázadós korszakod, Violet?
Lepillantok a sötét cuccaimra, amik eltakarják a
tetkóimat.
– Azt hiszem, én még nem nőttem ki belőle.
– És ki ellen lázongsz? – kíváncsiskodik.
– Önmagam ellen.
Halkan nevet.
– És mi van a szüleiddel? Utálták a… vagyis utálják a
lázongásodat?
Elszorul a szívem, és görcsbe rándul a gyomrom, ahogy
hirtelen eszembe jut, hová is indultam, mielőtt ez a
beszélgetés elterelte a figyelmemet.
– Tudod – mondom olyan higgadtan, ahogy csak bírom,
és föl-állok a bárszékről –, ha tényleg szeretnél füves sütit
csinálni, abban segíthetek.
Fölvonja a szemöldökét, miközben csipog mögötte a
mikro.
– Ne már, komolyan?
Vállat vonok, a szobám felé hátrálok.
– Ahogy akarod. Én csak fölajánlottam.
Ellép a pulttól, és kinyitja a mikrót.
– Hát, egy ilyen ajánlatra nem mondhatok nemet.
A képemre erőltetem a legtündöklőbb, legcsinosabb
műmosolyomat, amit akkor szoktam ékszerként felölteni, ha
vidámnak kell tűnnöm.
– Mindjárt jövök! – Besietek a szobámba, és a bevetetlen
franciaágy lábánál halomban álló dobozokhoz megyek.
Feltúrom őket, amíg meg nem találom a vitaminosdobozt,
amiben a dugi készletemet tartom. Meglepett, hogy Preston
nem követelte vissza tőlem, de valószínűleg az ekitől
másnaposan, totálisan kiütve arra sem emlékezett, mennyi
anyag maradt nálam. De nem kétlem, hogy előbb-utóbb
eszébe fog jutni a dolog, és el fog jönni a tulajdonáért. Úgy
gondolom, aggódnom kéne emiatt, jelen pillanatban
mégsem törődöm vele.
Visszamegyek a konyhába, ahol Greyson megint a
szakácskönyv fölé hajol, és közben valami dalszöveget
motyog.
– Így most egy kicsit változtatnom kell a recepten –
mondja, ujját a lapra nyomva.
– Felőlem! Csak rajta. – Odadobom neki a
vitaminosdobozt, amit elkerekedő szemmel kap el.
– Azt a kurva! – mondja, ahogy lecsavarja a kupakot, és a
nem kevés fűre mered, amit a doboz rejt. – Honnan
szerezted ezt?
– Jó kapcsolataim vannak. – Még mindig olyan tündöklő-
sugárzó a mosolyom, akár a radioaktív gyémánt, miközben
elhátrálok a szobám felé.
– Várj! – állít meg. – Te nem kérsz?
– De, persze – bólogatok. – Csak előbb még gyorsan el
kell intéznem valamit.
Értetlenül pislog rám, ám sarkon fordulok, és otthagyom
a konyhában, hadd sütögesse a füves brownie-ját. Valójában
eszem ágában sincs visszamenni hozzá, és együtt sütizni
vele; nemcsak amiatt, mert a marihuánától ugyanolyan
utálatos és dilis leszek, mint az alkoholtól, hanem azért sem,
mivel egyszeriben már nincs kedvem társasághoz.
Amint beérek a szobámba, magamra zárom az ajtót. Az
ágy melletti ablakhoz sietek, és kinyitom. Leveszem a
szúnyoghálót, félrerakom az ágyra, aztán kiülök az ablakba.
A párkányon ücsörögve lelógatom a lábamat, és lebámulok
a betonra, a háromszintnyi mélységbe. Azt hiszem,
túlélném, ha levetném magam innen, de nem vagyok benne
biztos. Ha fejre esnék, akkor valószínűleg betörne a
koponyám, ha pedig talpra, attól szerintem összeroppanna a
gerincem. De ha más nem, biztos, hogy csontjaim törnének, a
vérem pedig úgy lepné be a járdát, ahogy a szüleim vére
belepte a hálószobájukban a padlószőnyeget, a falakat, a
takarót. Ha túl is élném a zuhanást, nagy fájdalom várna
rám, ám az esés közben egy röpke pillanatra békére
lelhetnék, annak tudatában, hogy talán most véget érhet ez
az egész.
 12. fejezet

LUKE

AMINT BEKAPCSOLOM A MOBILOMAT, RÁDÖBBENEK, hogy ezt

csúnyán elcsesztem. Violet próbált egyszer hívni, üzenetet
viszont nem hagyott. Visszahívom, ám egyenesen
hangpostára kapcsol. Általában nem izgatnám magam egy
nem fogadott hívás miatt, de a lány annyira döbbentnek
tűnt, amikor elkértem a számát… Van egy olyan érzésem,
nem szokott hozzá, hogy bárkire számítson.
Útban vissza a lakásba elhajtok a rendőrség előtt, csak
hogy meggyőződjek róla, biztos nem vár-e ott Violet – de
nem. Pedig most éppen tök jó hangulatban kéne lennem.
Sikerült megdupláznom a lóvémat. Istenien kéne éreznem
magam, ehelyett pocsékul vagyok. Egyre csak az jár a
fejemben, milyen meglepettnek tűnt Violet, amikor
megadtam neki a számomat, és folyamatosan azon
rágódom, vajon mit érezhetett, miután nem ért el.
Amikor végre belépek a lakásba, Seth a bőrkanapén ül, a
mellette felhalmozott takarókra támaszkodva, a lábát a
dohányzóasztalra réve. Greyson a padlón heverészik, a feje
alatt egy díszpárnával, körülötte jó néhány dobozzal, amiket
még ki kéne pakolni. Valami szitkomot néznek a tévében.
Violet a konyhában áll, épp narancslevet tölt magának. Nem
néz rám, miközben visszarakja a dobozt a hűtőbe, fogja a
poharát, és a szobánk felé indul.
Sietve átlépek Greyson fölött, és még épp sikerül
elállnom a lány útját, ahogy a szobánkra nyíló kis
folyosóhoz ér. Töröm a fejem, hogy mit mondhatnék, mi
volna a legjobb a történtek után.
– Szia! – Végül ennyire telik tőlem.
A szájához emeli a poharat.
– Szia! – Iszik egy kortyot, de továbbra is kerüli a
pillantásomat.
Az ujjaimat ropogtatom, valamiért ideges vagyok, bár
sehogy sem értem az okát, és ez az érzés csöppet sincs
ínyemre.
– Bocs, hogy elfelejtettem bekapcsolva hagyni a
mobilomat. Ha kártyázom, mindig ki szoktam kapcsolni,
úgyhogy most is ezt csináltam… Nem gondoltam át a
dolgot.
Közönyösen bámul rám, azzal a szenvtelen tekintettel,
amire eleinte kicsit irigykedtem, most már viszont csak
szeretném elűzni a szeméből. Azt akarom, hogy másképpen
nézzen rám: úgy, mint azután, amikor megcsókoltam. Azt
akarom, hogy megint élettel teli legyen a tekintete.
Leereszti a poharat a szájától.
– Mindegy, nem gáz. – Meg akar kerülni, hogy belépjen a
szobába, ám gyorsan az ajtófélfának támasztom a kezem,
nem engedem tovább.
– De, nagyon is gáz – erősködöm. – Megígértem, hogy
érted megyek, és szépen érted is kellett volna mennem…
Egyáltalán hogy jutottál haza?
Vállat von.
– Gyalogoltam.
– Ebben a kánikulában?
– Á, nincs is olyan meleg. És épségben hazaértem, szóval,
most már tényleg nincs miért rosszul érezned magad.
– Violet, bocsáss meg, nagyon sajnálom! – Iszonyú
szánalmasan hangzom, de nem érdekel. Csak az érdekel,
hogy mindent helyrehozzak… köztünk. És ez a felismerés
ugyanannyira felszabadító, amennyire kibaszottul rémisztő.
– Komolyan mondom, minden oké. – Totál kamu,
erőltetett műmosolyt villant rám, aztán átbújik a karom alatt,
és bemegy a szobába, magára csukva az ajtót.
– Ez meg mi volt? – kérdi Seth, miközben nekiáll a
csatornákat váltogatni.
A fejemet csóválom, és a hűtőhöz megyek, hogy kivegyek
egy sört.
– Elkúrtam – közlöm tömören.
Ennek hallatán a srác gúnyosan vigyorog.
– Hogyhogy, kivételesen nem megkúrtad? – poénkodik,
Greyson pedig horkantva felröhög.
Lepattintom a sör kupakját, és a szememet forgatom.
– Haha, kurvára viccesek vagytok mindketten. – A
fotelhoz megyek, lehuppanok rá, és lerúgom a bakancsomat.
– És mit tunyultok itt? Kész káosz van a kecóban!
– Rád vártunk, hogy szépen rendet rakjál – közli Seth,
mire a pasija még hangosabban röhög. – Te vagy a mi kis
szobalányunk.
– Hát, mit mondjak, ez igazán kedves tőletek –
bosszankodom. – Kihasználjátok ellenem azt a
gyöngeségemet, hogy szeretem, ha rend van körülöttem.
Seth lerakja a távirányítót, a tévében épp a híradó megy.
– Figyelj, nem muszáj rendet raknod. Nekünk megfelel a
káosz, ha neked is.
A szanaszét heverő dobozokra, összegyűrt újságpapírra
nézek, és kényelmetlenül fészkelődöm, mert annyira zavar
ez a kupi.
– Még ma este nekilátok összerámolni.
Erre mindketten jót nevetnek rajtam, aztán szép nyugisan
elvagyunk, a híradót nézzük, miközben én sört vedelek.
Seth egy kicsit később fölkel, és kimegy a konyába, valami
kaját keres, aztán egy brownie-val jön vissza. A sütit
majszolja, miközben én fél füllel hallgatom, ahogy a
bemondó lelkesen beszámol minden rosszról, ami százötven
kilométeres körzetben történt. Alig figyelek oda,
folyamatosan arra gondolok, hogy egyszerűen csak be kéne
mennem a szobába, és újra bocsánatot kérnem Violettől,
hogy helyrehozzam a dolgokat.
Már épp elárasztják az agyamat az ötletek, hogy mivel
engesztelhetném ki őt, amikor meghallom, amint a riporter
azt a nevet mondja: „Hayes”. Abban a pillanatban
kizökkenek a merengésből, és megint a tévére
összpontosítok. A riporter arról magyaráz, hogy a rendőrség
új nyomozást indított egy tizenhárom évvel ezelőtti,
cheyenne-i gyilkossági ügyben, és elhadarja a
telefonszámot, amit felhívhat bárki, ha kérdése vagy
információja lenne az esetről. A híradó ezzel véget ér, de én
továbbra is döbbenten bámulom a képernyőt, pedig már
reklámok mennek. Egy darabig egyikünk sem szól, én pedig
csak akkor fordítom el végre a fejemet a tévétől, amikor
Greyson föláll, és nyújtózkodik.
– Megyek, lezuhanyozom – jelenti be, azzal elhagyja a
szobát.
Seth fölkel a kanapéról, és felém fordul.
– Én meg kimegyek cigizni – mondja. – Jössz te is?
A fejemet csóválom, erre értetlenül mered rám, mert
ritkán mondok nemet a cigizésre.
– Oké – szól végül, és a szemöldökét felvonva otthagy,
hogy kimenjen az erkélyre.
Nem értem, hogyhogy egyikük sem reagál úgy, mint én,
habár az is igaz, ők nem tudhatják Violetről azt, amit nekem
elárult. Talán még a vezetéknevét sem ismerik, hiszen
nekem is csak irtó vonakodva árulta el.
 Jesszusom! Most mit csináljak? Elvégre nem biztos, hogy
ennek az ügynek tényleg köze van Violethez, viszont
mégiscsak pont ma ment el a rendőrségre, és azt mondta, a
gyerekkora nagy részében nevelőszülőknél élt, ám azt
egyszerűen nem volt hajlandó elárulni, tulajdonképpen mi
történt a családjával. Szóval, igazából én is alig tudok róla
valamit, ami jelen pillanatban szörnyen helytelennek tűnik,
pláne, ha tényleg ezt a titkot cipeli magával a lány: a
szerettei halálának terhét. A veszteség mázsás súlyként
nehezedik az emberre. Én már csak tudom.
Istenem, iszonyúan szenvedhet most! Fölállok, és a
hálószobánk ajtajához megyek. Be van zárva, úgyhogy
bekopogok. Még jó néhány kopogtatás kell hozzá, mire
Violet kinyitja az ajtót, ám az arckifejezése szinte mellbe
vág. Nem sír, nem vág bosszús vagy zaklatott képet.
Egyszerűen úgy fest, mint akit fojtogat az érzelmek teljes
hiánya. A sarokban álló asztalon be van kapcsolva a kis
tévénk, és ugyanaz a csatorna jön be rajta, amin az előbb
láttam a híradót.
Violet egyetlen pillantást vet az arcomra, és annyit mond:
– Ne kérdezz semmit! – Azzal hátralép az ajtótól,
lehuppan az ágyra, és hanyatt dől. Kétségbeesés süt át a
hangján. – Kérlek, ne faggass róla!
Mégis hogy a francba ne kérdezzem őt erről az egészről?
Ezek szerint tényleg meggyilkolták a szüleit? Rengeteg
kérdésem volna: meg akarom érteni az életét és őt magát. De
ami a legrosszabb, leginkább csak magamhoz akarom
szorítani őt, és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz,
mert azt kívánom, bár engem is így vigasztalt volna valaki
Amy halála után. Ám ez az, amire én vágytam annak idején,
és fogalmam sincs, vajon Violet is ugyanerre vágyna-e most.
Egyedül azt tudom, hogy megkért, ne faggassam az ügyről,
és ha ezt akarja, akkor tiszteletben fogom tartani a
kívánságát.
 – Elmegyek, eszem valamit – mondom neki, és az
ajtófélfába kapaszkodom, hogy ellenálljak a kísértésnek, ne
bombázzam kérdésekkel. – Nem akarsz velem jönni?
A fejét csóválja, és felbámul a plafonra, a karja ernyedten
hever a matracon.
– Nem, köszi.
– Hozzak neked valamit?
– Ha akarsz.
– Oké, akkor hozok – válaszolom, és elengedem az
ajtófélfát. – Vagy ha akarod, itt maradhatok, hogy együtt
lógjunk.
– Egyedül akarok lenni – suttogja. – Kérlek, menj el!
Muszáj most egyedül lennem. – Az ágyon heverő, lila
plüssmackójáért nyúl, és magához szorítja, ahogy a hasára
fordul. Óriási erőfeszítésre van szükségem ahhoz, hogy ne
feküdjek le mellé, és zárjam őt a karomba, de nem teszem,
mert Violet arra kért, hagyjam békén.
 13. fejezet

VIOLET

AZT HISZEM, A MAI NAP ÉLETEM LEGESLEGSZARABBIKA, pedig

az én szar életem aztán telis-tele volt szarabbnál szarabb
napokkal. Pedig nem indult rosszul. Ma reggel már
zsinórban tizenkettedszer ébredtem az új lakásomban, az új
ágyamban, de most először nem voltam totál
összezavarodva, hogy hol is vagyok. Jó kezdet. Aztán
olvasgattam egy könyvet, amitől tökre ellazultam, és közben
egyszer sem gondoltam a szüleimre vagy a halálukra.
Ráadásul egész délelőtt nem láttam Luke-ot. Azóta kerülöm
őt, hogy tudomást szerzett a szüleim ügyéről, mert nem
akarom, hogy szánakozva nézzen rám. Nem akarom, hogy
kérdéseket tegyen föl nekem. Nem akarom, hogy megtudja
az összes részletet, például azt, ahogyan rátaláltam a
szüleimre. A hírekből legalább ez kimaradt.
Arra koncentráltam, hogy továbblépjek, és megint abba
az állapotba kerüljek, amiben akkor voltam, mielőtt ez az
egész megtörtént, mielőtt a rendőrség új nyomozást indított,
mielőtt Luke betoppant az életembe – amikor még nem
kellett mással számolnom, csak saját magammal. Muszáj
megint csak önmagamra koncentrálnom, hogy ismét a régi,
független, szenvtelen Violet lehessek.
Luke még be se költözött a szobánkba, valószínűleg
azért, mert elijesztettem. Bepakolta néhány holmiját a
szekrénybe, de szerintem a ruhái nagy részét továbbra is egy
sporttáskában tartja, a nappaliban. Egyáltalán nem tette
szóvá a dolgot, ahogy én sem, és nem tudom biztosan, mire
véljem ezt az egészet. Egyfolytában azt hajtogatom
magamnak, hogy jó ez így – jó, hogy Luke tartja tőlem a
távolságot –, de hiába, újra és újra önkéntelenül is
megkérdőjelezem a valódi érzéseimet.
Miután a délután nagy részét olvasással töltöm,
elmegyek dolgozni. Még a szokottnál is kevesebb
vendégünk van az étteremben, mert egész álló nap esik, és
úgy tűnik, az emberek inkább nem mozdulnak ki.
Egy ideig tök szimplán megy minden. Aztán egyszer csak
mintha az egész város úgy döntene, hogy az eső dacára pont
a Holdfény étterembe akar beülni. Egy darabig teljes a
káosz, fel-alá rohangászok, hogy mindenkit leültessek, és a
tőlem telhető legjobban kiszolgáljak. Egyfolytában csilingel
az ajtó fölötti csengő, újabb és újabb vendégek érkeznek,
vízzel meg sárral trappolva össze az egész helyet. Az este
folyamán beállít egy pasas, egymagában: néha van ilyen,
hogy egy-egy ember egyedül jön vacsorázni. Piros pólót
meg cserszínű nadrágot visel, gyér bajszát én személy
szerint visszataszítónak találom, de nekem nyolc, ha neki
tetszik, hát, ízlések és pofonok.
– A bárnál szeretne leülni? – kérdezem reménykedve,
mert különben egy egész asztalt ki fog sajátítani.
Sajna a fejét csóválja, összecsukja az esernyőjét, és lerázza
a vizet a karjáról.
– Egy bokszot szeretnék – közli.
Megállom, hogy grimaszt vágjak, egy bokszhoz kísérem a
sarokban, aztán magára hagyom az étlappal. A bárpult
mögé megyek, hogy hozzak neki vizet. Azután még gyorsan
kiviszem valakinek a számlát, mielőtt visszatérek a pasas
asztalához. Nagyon remélem, hogy már tudja, mit akar
rendelni, és esze ágában sincs vesztegetni az időmet.
– Te vagy Violet Hayes, ugye? – kérdezi, ahogy a
noteszom lapjára nyomom a toliam hegyét, és egyszeriben
fölismerem a hangját. Fölpillantok rá, miközben így
folytatja: – Az a Violet Hayes, akinek tizenhárom évvel
ezelőtt, Cheyenne-ben meggyilkolták a szüleit, igaz?
Elönt az érzelmek áradata, alig kapok levegőt, és
görcsösen szorongatom a tollat meg a noteszt.
– Maga az a seggfej, aki mostanában hívogat? – vonom
kérdőre.
Észreveszi, hogy remeg a kezem.
– Igen, én. – Hülye vigyor ül ki a képére, és továbbra is
engem bámulva a vízért nyúl.
Megrohan a harag, valamint az izzó, nyomasztó pánik. A
kezem önálló életre kel, és a pasi fejéhez vágom a tollat.
Képen találom vele, és összerezzen, visszaejti a vizet az
asztalra, a jégkockák szanaszét csúsznak az abroszon.
– Mi a franc? – Úgy mered rám, mintha kettőnk közül én
lennék az őrült, aztán fölemeli a kezét maga elé. – Oké, oké,
higgadj le! A nevem Stan Walice. Riporter vagyok a TV8
csatorna híradójánál, és szeretnék feltenni neked néhány
kérdést arról, hogy mit láttál azon az éjszakán. Tudósítást
készítek az ügyről.
– Elmehet maga a jó büdös fenébe! Most komolyan, úgy
hívogatott engem, mint valami perverz. Tényleg azt képzeli,
hogy beszélni fogok magával? – Hozzávágom a noteszt is, a
kiömlött vízben landol, a jégkockák között, és azonnal
összeázik. Sarkon fordulok, és elcsörtetek az asztalok között,
jó néhány vendég megbámul. Tíz másodperc alatt sikerült
átmennem stresszes pincérnőből kiakadni készülő Violetbe.
Érzem a mellkasomban a düh tátongó űrjét, ahogy egyre
tágul, szinte szétfeszít.
 Hiába viharzom egészen a bárpultig, Stan felpattan és
követ.
– Szóval, tényleg láttad a tetteseket azon az éjszakán? –
faggat, amikor megtorpanok a pult előtt. – A betörőket, akik
megölték a szüleidet?
Nem válaszolok, lebámulok a bárpultra, némán
könyörgök önmagamnak, hogy őrizzem meg a
hidegvéremet. Győzködöm magamat, hogy muszáj
higgadtnak maradnom. Hogy egy vendégekkel teli
étteremben vagyok, vacsorázó családok között, és komoly
bajba fogok kerülni, ha jelenetet rendezek.
– Tényleg te találtad meg őket? – ostromol tovább a
kérdéseivel. – A szüleidet? Ha jól emlékszem, azt olvastam
valahol, hogy te találtál rájuk. És hogy huszonnégy órán át a
holttestek mellett maradtál, mielőtt hívtad volna a
rendőrséget. Miért csináltad?
Ekkor betelik nálam a pohár, és felé perdülök, miközben
a pult túloldalán Sherry, az ősz haját mindig kontyba fogó,
középkorú pincérnő éppen bankjegyeket számol.
Ráförmedek a riporterre:
– Menjen a picsába, Stan!
Pontosan abban a pillanatban, hogy ezt kimondom, a
főnököm, a Holdfény étterem tulajdonosa kilép a
konyhából.
– Violet! – ripakodik rám a férfi, aztán körülnéz a
zsúfolásig teli éttermében. Elvörösödik, és halkabbra fogja a
hangját. – Menj hátra, most rögtön!
Innen csak egyre rosszabb lesz a helyzet. A riporter
elhúzza a csíkot, magamra hagy a zűrben, amit nekem
okozott. Betrappolok a konyhába, Benny másodpercekkel
később követ. Ő a szakács is, kerek pocakját fehér kötény
takarja, rajta foltokkal. Nem bírom levenni a szemem a
foltokról, miközben a sütő előtt áll, és ledorongol. A foltok
vörösek, valószínűleg ketchuptól lehetnek, de nekem vér jut
eszembe róluk. Vér. Halál. Vér. Mindenfélét látok a lelki
szemeim előtt, nemcsak a szüleimről, hanem saját magamról
is. A halálomról. Arról, milyen véget fogok érni. Szörnyűt.
Tragikusat. Elképzelem magam, ahogy a földön heverve
haldoklom, akár a szüleim. Egy másodpercre jobban érzem
magam.
– Violet, azt hiszem, kénytelen leszek elbocsátani téged –
közli Benny, ám én még reagálni is képtelen vagyok, egyre
csak a kopasz fejét bámulom, ahogy a neonlámpák fényében
csillog.
Valószínűleg szimplán hagytam volna, hogy kirúgjon,
ám ekkor betoppan Greyson. A bárpultos-egyenruháját
viseli, fehér inget fekete nadrággal, és egy pohár van a
kezében.
– Ne már, főnök, ne legyen vele ilyen szigorú! Rossz
napja van.
– A legkevésbé sem érdekel, milyen napja van –
válaszolja Benny, és fölemeli a fedőt egy rozsdamentesacél
fazékról. – Fennhangon trágárkodott az éttermemben.
Gyerekek is ülnek odakint, az ég szerelmére!
– Jó, de a csávó megfogta Violet fenekét – hazudja
Greyson, és gyorsan rám pillant. – Ennek mégiscsak enyhítő
körülménynek kell minősülnie. Hiszen ez szexuális
zaklatás.
Benny felpillant a fazékról, miközben a rozsdamentesacél
polc felé nyúl, és levesz róla egy nagy kanalat.
– Tényleg ez történt, Violet?
Vállat vonok.
– Asszem. – Tudom, jóval nagyobb erőfeszítést kéne
tennem a meggyőzésére, ám a szívem annyira nehéz, hogy
már semmi sem tud érdekelni. Mintha nem bírnék
foglalkozni semmi mással, csak azokkal az átkozott
foltokkal Benny kötényén.
– Hogyhogy azt hiszed? Így történt, vagy sem?
 Greyson rám szegezi a szemét, a tekintetéből az süt: Mit
művelsz?! Épp most tettem lehetővé, hogy simán megúszd az
egészet!
Kimerülten sóhajtok, és kényszerítem magam, hogy
rendes erőfeszítést tegyek, hiszen nagy szükségem van erre
a melóra.
– Ja, tényleg letapizott a pasas… Bocsánat, hogy
káromkodtam.
Benny bosszúsan puffog, és rám mutat a csöpögő
kanállal.
– Legközelebb azonnal szólj nekem, ha ilyesmi történik,
ahelyett, hogy csúnya szavakat ordibálsz az éttermemben!
Megértetted?
– Rendben.
A férfi a homlokát ráncolja, de azért elenged, habár közli,
hogy a következő néhány napban ne jöjjek be dolgozni,
inkább szedjem össze magam. Mélyeket lélegzem,
miközben bólintok, aztán az öltözőbe sietek, lekapom a
ruhámat a polcomról, és kimegyek az étterem mögé, hogy
friss levegőt szívjak. El fogom veszíteni egy egész heti
fizetésemet. Majd szétvet a düh; nem magamra haragszom,
hanem a riporter csávóra. A hátsó ajtón kirontva átvágok az
épület mögötti parkolón, ahol az itt dolgozók autói állnak.
Az eget még mindig beborítják a szürke viharfelhők, de az
eső már csak szemerkél. A szomszédos épületek egytől
egyig kivilágítva árasztják a fényt.
A fogamat csikorgatva trappolok a sáros parkoló
közepén, a ruhámat szorongatva. Hirtelen megtorpanok,
ökölbe szorítom a kezemet, és összeszorított foggal,
hangosan felmordulok:
– Bassza meg az a rohadék! Bassza meg, a kurva anyját! –
Azt hittem, már rég megszabadultam a riporterektől. Ez
nyilván azért szaglászik utánam, mert a rendőrség újra
nyomozást indított az ügyben.
 Váratlanul a kavics csikorgását hallom magam mögül,
ahogy valaki utánam jön.
– Jól vagy? – kérdezi Greyson aggódva.
Nem fordulok felé, meg se moccanok.
– Semmi bajom. Benny csak egy hétre tiltott el a
munkától. Örülhetek, amiért nem rúgott ki. – Szeretnék
köszönetet mondani neki, amiért segített, de azt sem tudom,
hogyan és hol kezdjem.
– Nem arra gondoltam. – Megáll mögöttem, és hallom,
ahogy lélegzik. – Hanem arra, amit az a riporter mondott
neked.
Még jobban a tenyerembe vájom a körmömet. Kísértést
érzek, hogy megüssem őt. Meg kellett volna ütnöm azt a
riportert. Muszáj lenne megütnöm valamit. Meg kell
szabadulnom ettől a remegéstől, ettől a fájdalomtól, ezektől
a borotvaéles érzésektől.
– Nincsen… semmi… bajom – sziszegem.
Greyson mellém lép, és megfeszülnek az izmaim. Olyan
zűrbe ártja bele magát, amitől gondosan távol kéne
maradnia, mivel tényleg komolyan fontolgatom, hogy
megütöm, csak azért, hátha azzal végre el tudom űzni
magamból ezt a gyötrelmes, hasogató kínt.
– Ez majd segít lehiggadnod – mondja, és egy poharat
nyújt felém, teli valami vöröses löttyel.
Gyanakodva méregetem az italt, érzem, ahogy még
mindig fortyog bennem a düh.
– Mi van benne?
– Vörösáfonya-lé, egy kis vodkával.
– Én nem iszom alkoholt.
– Alig raktam bele vodkát. – Továbbra is felém tartja a
poharat, arcán együttérző mosollyal.
Kikapom a kezéből a poharat, olyan hevesen, hogy egy
kicsi a cipőmre loccsan az italból. Hörpölök néhány kortyot
a koktélból, és az alkohol ugyanúgy mardos belülről, mint
az érzelmeim. Jól tudom, hogy ezzel csak olajat öntök a
tűzre.
Az eszem azt súgja, inkább öntsem ki a maradékot a
földre, és hagyjam itt Greysont. Ehelyett felhajtom az
egészet, aztán a fiú felé nyújtom az üres poharat.
– Kösz.
– Szívesen. – Visszaveszi a poharat, és forgatja a kezében.
– Kábé félóra múlva végzek… Megvárhatnál… Leülhetnél a
bárpulthoz, és aztán hazamehetnénk együtt, busszal.
– Seth nem jön érted?
– Á, nem. Luke-kal bulit tartanak a lakásban, és mostanra
már biztosan mindketten túl részegek ahhoz, hogy kocsiba
üljenek.
Ránézek, az arcát fürkészem, kíváncsi vagyok, pontosan
minek lehetett fültanúja az imént. Vajon hallotta, hogy a
szüleimet meggyilkolták? És azt is, hogy én magam találtam
rájuk? Vajon most már még egy ember van az életemben, aki
tud az elcseszett múltamról?
– Mennyit hallottál az előbb? – vonom kérdőre.
– Egy keveset, de esküszöm, hogy egy szót se szólok róla
senkinek – vágja rá habozás nélkül.
Ez most komoly? Erre nem tudok mit felelni, próbálom
megérteni a srácot, azonban még önmagammal is alig jutok
dűlőre, nemhogy bárki mást meg bírnék fejteni.
– Oké, azt hiszem, maradhatok – mondom végül.
Greyson szélesen elmosolyodik.
– Szuper! Gyere, öltözz át, aztán csüccs le a bárhoz!
Valószínűleg vitatkoznom kellene vele, bevallani, hogy a
piálás a legrosszabbat hozza ki belőlem, és fölerősíti a
felelőtlen energiáimat. Ehelyett csak bólintok, és követem őt
vissza az étterembe. Pontosan tudom, hová vezethet ez, de
nem érdekel.
 14. fejezet

LUKE

SZERENCSÉS ROHADÉK VAGYOK, DE TÉNYLEG. Tisztában

vagyok a jó szerencsémmel, ám azzal is, hogy a mázlimat
csakis önmagamnak köszönhetem: én teremtettem meg, saját
kezűleg gondoskodtam róla, méghozzá csalással. Már
majdnem másfél hete szerencsejátékozom egyfolytában, és
eddig ezerkétszáz dolcsit sikerült keresnem. Talán épp ideje
volna leállnom, de ha egyszer nyerő sorozatba kerülök,
akkor nagyon nehéz kiszállni. Amikor leülök a
kártyaasztalhoz, szinte mindent én irányítok, és ilyenkor
rádöbbenek, mennyire hiányzott ez az érzés.
Violet alig szól hozzám, az ideje felét munkában tölti, a
másikat meg a szobájában. Igyekszem békén hagyni őt, mert
nyilvánvalóan ezt akarja, viszont kezdek attól tartani, hogy
amit akar, az egészen más, mint amire szüksége volna.
Megértem, ha valaki egyedül akar lenni, egy bizonyos
pontig, a lány azonban teljesen elzárkózik mindenkitől,
örökké kerüli a társaságot. Néhányszor próbáltam beszélni
vele, csak hogy megint hallhassam a hangját, és egy kicsit az
életem részének érezhessem, ám minden egyes alkalommal
a létező legszűkszavúbban válaszolt.
 Továbbra is a kanapén alszom, bár egyre
kényelmetlenebb, és még a dobozaimból sem pakoltam ki,
szimplán azért, mert mindig zárva tartja a szobánk ajtaját.
Legszívesebben rárontanék, hogy kiköveteljem az engem
megillető teret, de valahányszor csak elfogna az indulat,
felvillan a lelki szemeim előtt Violet arckifejezése, amikor
ajtót nyitott nekem, miután megtudtam, mi történt a
szüleivel, és ez megállásra késztet. Ilyenkor a haragomat
elhessegetve emlékeztetem magam, hogy nem csak én
számítok, meg az, amit akarok.
Már egy hete minden másnap kénytelen vagyok beszélni
anyámmal telefonon. Egy ideig eszem ágában sem volt
fogadni a hívásait, viszont miután már vagy harminchat
üzenettel nyomta tele a hangpostámat, végül egyszerűbbnek
találtam, ha fölveszem a telefont. Megint rájött az üldözési
mánia, biztos benne, hogy valaki a nyomában van:
valamelyik szomszéd, a postás, a rendőrség. Amikor
elkezdtem az egyetemet, sokszor csinálta ezt velem, egy
csomószor hívogatott, hogy haza kell mennem, muszáj
megvédenem őt. Az elmúlt néhány hónapban kicsit
lenyugodott, viszont amikor közöltem vele, hogy nem
megyek haza nyárra, megint rákezdett a dilire. Alig bírom
megállni, hogy ne verjek szét valamit, hajtogatom
magamnak, hogy nem kell hazamennem, van hol laknom, és
azt tehetek, amit csak akarok. Ám valahányszor meghallom
anyám hangját, a múltamra emlékeztet, így megint rám
törnek a rémálmok, és még inkább elfog a harag.
Péntek este Seth meg én úgy döntünk, bulit rendezünk,
hogy megünnepeljük az új otthonunkat, és ennek baromira
örülök, mert már igencsak szükségem van egy kis lazulásra
a sok stressz közepette. Violeték még munkában vannak, a
nappalink tele emberekkel, szól a zene, jut pia bőven
mindenkinek, sőt füves süti is akad, amit Greyson kábé egy
hete csinált, és azóta majszolgatják Sethszel. Megkérdeztem
Greysontól, honnan szerezte a füvet a sütögetéshez, és azt
mondta, egy haverjától kapta, de szerintem Violet adta neki,
és emiatt aggódom, hogy a csaj talán visszajár ahhoz a
rohadék ellátójához. Ám csak azért sem fogom kérdőre
vonni. Ha ilyen hülye, hát, az ő baja. Semmi közöm hozzá.
Semmi… közöm… hozzá. Legalábbis egyfolytában ezt
hajtogatom magamnak, de szokás szerint nem bírom kiverni
a fejemből a múltamat és azt, hogy mit tettek a drogok
anyámmal: hogy mivé változtatták őt.
A sört, a chipset meg a fura gyümölcstálat, amit Seth vett,
kirakom a nappaliba, hadd vegyen belőle bárki kedvére, a
tömény szeszt viszont bent hagyom a hűtőben, saját
magamnak tartogatom. Aztán nekiülök texas holdemezni az
asztalnál, hogy kihozzam a szerencsesorozatomból a
maximumot. A kelleténél néhány kupicával több vodkát
hajtottam föl, és kezdem összekeverni a királyokat a
dámákkal, de eszemben sincs leállni, se a játékkal, se az
ivással, mert végre kurvára ellazultam.
Öt srác ül az asztalnál, Sethszel együtt, aki elég béna a
kártyában, ám ennek dacára mindig remekül szórakozik
játék közben. Az egyik srácnak, valami Jonah-nak egy rikító
élénkpirosra pingált ajkú, szőke csaj ücsörög az ölében,
szűk bőrszoknyában és fehér topban, ami alatt nem visel
melltartót. Egyfolytában szemezik velem, én pedig
próbálom eldönteni, hogy ki akarok-e kezdeni vele. Jonah
azt mondta, nem járnak együtt, csak haverok, de akkor is
fura lenne, ha Violet épp akkor toppanna be, amikor
rányomulok egy másik csajra. Még abban sem vagyok
biztos, tényleg végig tudnám-e csinálni a dolgot, hogy
megkaphassam ettől a bigétől, amit akarok, amire már óriási
szükségem volna: egy jó kis dugást, egy olyan helyzetet,
ahol csakis én irányítok. Habár az is igaz, hogy egyáltalán
nem kéne most Violetre gondolnom. Elvégre nem jöttünk
össze. Csak csókolóztunk párszor. És akkor mi van, csessze
meg? Kurvára ideje volna már továbblépnem. Ki kell
vernem a fejemből ezt a lányt, akit amúgy is totál hidegen
hagyok… A lányt, aki már hetek óta uralja a gondolataimat.
Legalábbis erről győzködöm magam.
Miután a következő leosztást is megnyerem, a részegség
már eléggé elködösíti a gondolataimat, hogy végre bevetem
magam, és flörtölni kezdek a velem szemben ülő csajjal, aki
Kenzie néven mutatkozik be. A csábos mosolyommal meg
néhány jól irányzott bókkal sikerül elérnem, hogy felálljon
Jonah öléből, és átüljön az enyémbe.
– Csodaszép a szemed – suttogja a fülembe, de hál’
istennek nem vihog, miközben a hajamba túr.
– Nem ajánlom, hogy rosszul bánj Kenzie-vel, haver! –
mondja nekem Jonah röhögve, majd meghúzza a sörét, és a
kártyáit tanulmányozza.
Eszem ágában sincs rosszul bánni vele. Csak szépen
megdugom, és kész. Átkarolom a csajt, miközben ficánkol
egy kicsit az ölemben, hogy még jobban hozzám dörgölje a
fenekét, és ez kellemes érzés ugyan, de nem annyira, mint
általában.
– Dobd már be a tétet, seggfej! – sürget Jonah, miután ő
maga behajít egy marék kék zsetont az asztal közepére.
Szúrós szemmel sandítok rá, és a zsetonjaimért nyúlok,
de megdermed a kezem, amikor a srác tekintete az ajtóra
siklik.
– Nocsak, nocsak, ki van itt? – szól meglepetten. – Nem
más, mint a legkedvencebb csajom az egész kurva világon!
Te meg mit keresel itt, szépségem?
– Te meg még mindig a legnagyobb barom vagy az egész
világon, Jonah. Itt lakom, észlény – hatol át a zenén Violet
hangja, mire engem elönt a feszültség. Azt hittem, hogy még
legalább egy óra, mire a lány hazaér a melóból.
Úgy érzem, mintha öt órát várnék – pedig valószínűleg
maximum öt másodperc lehet –, mire Violet elhalad az
asztal mellett, és belép a nappaliból nyíló konyhába.
Hosszú, mélyen ülő csípőszoknyát visel, fekete-fehér felsője
csak a bordái aljáig ér. Látom lapos hasát, hamvas bőrét meg
a tetoválását, ami fekete tintával húzódik-kanyarog az
oldalán, egészen a csípőjéig beborítja, és eltűnik a szoknyája
alatt. Az íves minták virágokat formálnak, és a fél törzsét
beterítik. Esküszöm, még soha életemben nem láttam
szexisebbet ennél az átkozott tetoválásnál… Legszívesebben
itt helyben letépném Violetről a ruháit, hogy megnézzem,
pontosan hol kezdődnek és hol érnek véget a vonalak.
A hűtőhöz baktat, alig vesz tudomást a lakásban zajló
buliról, aztán Greyson jelenik meg az asztalnál. Vörös a
szeme, és cigifüst szaga érződik rajta. Lehuppan a Seth
melletti székre, fog egy marék chipset, és azt kérdezi a
pasijától:
– Miről maradtam le?
Seth hunyorogva hajol közelebb hozzá.
– Te csak nem… – szaglássza meg a leheletét. – Csak nem
részeg vagy?
A másik vállat von, és a szájába tömi a chipset.
– Na, és ha igen? Miért olyan nagy ügy?
Seth hátradől, behajlított könyökét a háttámlára rakja.
– Te szinte soha nem szoktál inni.
Greyson ügyet sem vet rá, csak majszolja a chipset. A
figyelmem újból Violetre terelődik, aki lehajtott fejjel
keresgél valamit a hűtőben. Hátrasöpri a haját a válláról, és
lopva rám pillant, tekintete előbb az ölemben ülő lányra,
aztán rám villan. A szokásos, közönyös nézésére
számítottam, amihez annyira ért, és azt hiszem, most is azzal
próbálkozik, ám a másodperc törtrészéig megbántottságot
látok a szemében.
– Szóval, mi újság, Barom Jonah? – kérdi a srácot,
elfordítva tőlem a fejét. – Mi jót csináltál az elmúlt néhány
hónapban?
 Barom Jonah hátradönti a székét, hogy jobban stírölhesse
Violet fenekét.
– Nem sokat. Még mindig kapható vagy a szokásosra?
Nem bírok uralkodni magamon, felkapok egy zsetont, és
a sráchoz vágom. Ilyen részegen persze nem tudok rendesen
célozni, úgyhogy a falat találom el, a zseton nagy
koppanással pattan le róla, ám Jonah észre sem veszi. Seth
viszont igen, akárcsak Kenzie, és mindketten értetlenül
bámulnak rám.
Violet elfordul a hűtőtől, és belöki az ajtót a csípőjével. A
félig teli üveg tequilámat tartja a kezében. Azonnal sejtem,
hogy valami nem stimmel. Azt mondta, nem szokott piálni,
és még nem is láttam őt alkoholhoz nyúlni. Attól tartok,
valami baj történhetett, talán a munkahelyén vagy esetleg a
szülei ügyében, de mégis hogy a picsába kellene
kiderítenem, mi a gond, mikor a csaj még csak szóba sem áll
velem?
– Újabban nem. – Lecsavarja a tequilásüveg tetejét, a
szemét továbbra is Jonah-ra szegezve, aki láthatóan azt hiszi,
hogy nyert ügye van nála. Violet mély levegőt vesz, aztán a
szájához emeli az üveget, hátraveti a fejét, és ledönt egy
nagy kortyot. A háta ívbe hajlik, a mellkasa kidülled, ahogy
mohón iszik a tequilából. Lefogadom, hogy az asztalnál
minden pasi, Sethet és Greysont kivéve, tátott szájjal
bámulja őt.
– Szégyentelen – motyogja Seth mellettem, gúnyosan
vigyorogva, miközben elmélyed a kártyáiban.
Violet leereszti az üveget, és könnybe lábad a szeme,
ahogy az ital a torkát marja. Gyorsan visszacsavarja a
kupakot, majd lenyalja az ajkáról a maradék tequilát.
– Jesszus, ez aztán éget, mint a szar – mondja.
– Így jár, aki nem elég tökös a tökilához – poénkodik Jonah,
úgy vigyorogva, mintha a világ legeslegjobb viccét sütötte
volna el.
 Violet megengedően mosolyog rá.
– Ja, úgy tűnik.
Jonah erre még szélesebben vigyorog, és lerakja a kártyáit
az asztalra.
– Figyu, kislány, tudom, hogy azt mondtad, nem vagy
kapható a szokásosra, de légyszi, légyszike, tegyél kivételt a
kedvemért! Hát nem én vagyok a legkedvencebb pasid az
egész világon? Iszonyúan szükségem van rá, bébi.
Violet továbbra is az üveget szorongatja, és zöld szeme
rám villan, mielőtt azt mondja Jonah-nak:
– Gyere velem!
A csávó olyan képet vág, mint aki megütötte a
főnyereményt, és hátralöki a székét az asztaltól.
– Bocsi, srácok, asszem, a következő kört kihagyom. –
Felkapja a sörét, és megkerüli az asztalt, Violet nyomába
szegődik, akár egy hűséges kiskutya, miközben a lány
elvonul mellettem. A folyosóhoz mennek, és eltűnnek a
hálószobában – a hálószobánkban. Az ajtót bámulom, égeti a
mellkasomat a vágy, hogy Violet után siessek. Ez a lány
nem az enyém. Nem is akarom, hogy az enyém legyen. Jobb,
ha békén hagyom. Elvégre nem szexel odabent, vagy ilyesmi.
– Micsoda ribanc! – jegyzi meg Seth, miközben a vodkás
narancslével teli pohara után nyúl.
– Nem ribanc – csattanok fel kicsit élesebben, mint
akartam, és lehajítom a kártyáimat az asztalra. – Semmit sem
tudsz róla.
A srác az ajkához emeli a piros, műanyag poharat.
– Te sem – emlékeztet. – Szóval, honnan tudod, hogy nem
az?
– Csak tudom, és kész. – De valójában tényleg nem tudok
róla semmit. Violet úgy hazudik, mint a vízfolyás, és nehéz
megállapítani, mi igaz abból, ami elhagyja a száját… már ha
igaz belőle bármi is. Lehet, hogy nem is szűz. Talán
ugyanolyan sokat kamatyol, mint én. Talán nemcsak drogot
árul a kuncsaftjainak, hanem le is fekszik velük, aztán
mindenféle őrültségeket művel, például kiugrik az ablakon.
– Az istenit neki! – szitkozódom, mert nem kéne, hogy ez
zavarjon, a legkevésbé is érdekeljen. Még egyetlen csaj miatt
sem zavartattam magam ennyire. Violet azonban nagyon is
érdekel, jobban, mint valaha bárki más. Lelököm Kenzie-t az
ölemből, és habár talpon landol, botladozik egy kicsit a
magas sarkújában. Alig sikerül megkapaszkodnia az
asztalban.
– Ezt a bunkóságot! – puffog, ahogy sikerül visszanyernie
az egyensúlyát.
Felugrom a székről, tombol bennem a düh. Fogalmam
sincs, mit kéne tennem, de úgy érzem, ha nem csinálok
valamit sürgősen, szét fogok robbanni.

VIOLET

Egyre jobban eluralkodik rajtam a részeg, undok énem, aki

ráadásul unatkozik. Ez nem jó kombináció. Ennek igencsak
valószínűleg az lesz a vége, hogy direkt keresem a bajt,
márpedig nálam az olyasmit jelent, mint kiugrani az emeleti
ablakon. Bármennyire imádom is megízlelni a halált, amikor
legutóbb ilyen zaklatott állapotban lerészegedtem, végül
elütött egy autó. Megúsztam egy lábtöréssel, de Preston
nem repesett az örömtől. Próbáltam a tőlem telhető
legérthetőbben elmagyarázni neki, hogy miért tettem, mire
azt mondta, ezek szerint én is olyan ember vagyok, aki nem
képes csak úgy, komoly következmények nélkül piálni.
Utálom, hogy Prestonra gondolok, és hogy talán, esetleg,
egy icike-picikét hiányzik nekem – nemcsak ő maga, hanem
az életem is, amit vele alakítottam ki, mert az egész tapizós
dráma előtt tulajdonképpen kellemes volt a helyzet. És
nekem abban már gyerekkorom óta nem volt részem.
– Nem bánod, ha itt helyben elszívom? – kérdezi Barom
Jonah, miközben törökülésben letelepedik az ágyra. A srác
az egyik törzsvásárlóm, aki egy kicsit idegesítő, és néha az
agyamra megy, de unatkozom, és kell valami, ami eltereli a
figyelmem. És látva, milyen féltékeny képet vágott Luke,
szinte biztos vagyok benne, hogy azt hiszi, kamatyolni
jöttem be ide a csávóval. Nem tetszik, mennyire örömömre
szolgál a gondolat, hogy Luke talán féltékeny rám. Pedig
nincs hozzá semmi joga, figyelembe véve, hogy épp egy
bögyös maca ül az ölében, akinek a falatnyi szoknyája meg
felsője szinte egyáltalán nem takarja az idomait.
– Azt csinálsz, amit akarsz – vonok vállat, a zenék között
válogatva a laptopomon. Azonban alig tudom elolvasni a
dalok címét, és minél tovább hunyorgok rájuk, annál jobban
eluralkodik rajtam az unalom meg a nyughatatlanság. Végül
véletlenszerűen rákattintok egy számra, mire megszólal a
Taking Back Sundaytól a Make Damn Sure. Aztán úgy
döntök, rákeresek Stan Walice-ra, hátha sikerül megtudnom
róla valami infót. Hogy megkereshessem, és szétrúghassam
a seggét. Attól jobban érezném magam. Beütöm a fickó
nevét, aztán azt is, hogy TV8, és a képernyőre meredek.
Nehéz megállapítani, melyik találat kell nekem…
Mindegyik összefolyik a szemem előtt.
– Basszus, de állat szaga van! – Jonah vigyorog, mint a
tejbetök, miközben előhúzza a zsebéből a füves pipáját.
Drogoshoz képest egész helyes, és nem gazdag, mint a
kuncsaftjaim többsége. Kötött sapka van a fején, a csuklóján
kopott bőrpántot visel, a farmerján jó néhány lyuk tátong.
Felkapcsoltam a lámpát, így látom, hogy ki van tágulva a
pupillája. Kiveszi a maradék füvet a vitaminosdobozból, és
bedugja a pipájába. Eléggé meglepett, amikor Greyson
visszaadta nekem a dobozt, amiből csak egy kicsit vett ki a
füves sütijéhez. A legtöbben egyszerűen lenyúlták volna az
egészet.
Jonah mond nekem valamit, miközben kiereszti a füstöt a
tüdejéből, én viszont csak még hangosabbra állítom a zenét,
és tovább keresgélem az infókat Stan Walice-ről. Ám egy idő
után feladom, mert a zavaros, vakító képernyő égeti a
szememet. Félretolom a laptopot, és az éjjeliszekrény
fiókjában turkálok, rágó után kutatva, de nem találok mást,
csak pár nyalókát. Kicsomagolok egyet, és bekapom, hogy
megszabaduljak az alkohol undorító ízétől, ami beette
magát a számba. Aztán hanyatt dőlök az ágyon, és a plafont
bámulom. Egyre csak a riporterre meg a faggatózására
gondolok. Mi lesz, ha megint felbukkan? Mi lesz, ha nem
fogok tudni megbirkózni vele? Vajon most egyáltalán
megbirkózom vele? A vihar előtti csend érzése fog el:
hánykolódnak bennem a hullámok, tajtékot vetnek, egyre
magasabbra emelkednek, menten elöntik a partot. A kérdés
az: hol van a part? Én magam volnék az? Vagy valaki más?
Muszáj tennem valamit. Túlságosan nyugtalan vagyok.
Felülök az ágyon, és lehalkítom a zenét. Jonah újra meg
újra nagyot slukkol a pipából, és a szobát lassan betölti a
füst. Felhúzott térddel, a nyalókát szopogatva figyelem a
srácot, ahogy a füvet szívja.
Nem szól semmit, ám egyre csak a nyalókát bámulja,
vagy talán inkább a számat – nem tudom biztosan
megállapítani. Azt sem bírom eldönteni, hogy ki akarom-e
rúgni a csávót, és egymagamban gondoskodni az áhított
adrenalinlöketről, vagy itt akarom tartani, hátha jó lenne
valamire. Amikor megcsókoltam Luke-ot, szuper érzés volt,
ráadásul minden másról elvonta a figyelmemet. Kíváncsi
vagyok, vajon Jonah-val is el tudnám-e érni ugyanezt a
hatást. Lehet, hogy megérne egy próbát, mert ma este
igencsak szükségem volna arra az érzésre. Muszáj
elfeledkeznem az életemről. A melómról. Meg Stan-ről, a
hülye riporterről.
 – Mi van? Miért nézel rám úgy, mintha meg akarnál
kapni? – kérdezi Jonah vigyorogva, és az ajkáról füstfelhő
száll fel.
– Nem is nézek rád úgy. – Feltérdelek az ágyon, és
oldalra húzom a hajamat, miközben egy picit közelebb
araszolok hozzá, kivéve a számból a nyalókát. A topom
szegélye még följebb csúszik, és a srác bágyadt mosollyal
legelteti a tekintetét csupasz bőrömön. Megcsókolhatnám,
hogy kiderítsem, ugyanolyan jó-e figyelemelterelésnek,
mint Luke. Soha nem voltam oda a csókolózásért, de talán
valami megváltozott, talán most már én is…
Ekkor valaki bedörömböl a szobába.
– Violet, nyisd ki ezt a kurva ajtót! – hallom Luke hangját,
amiből árad a düh.
Jonah szeme kidülled, és elakadó lélegzettel prüszköl.
– Basszus, Luke a pasid?
Gúnyosan nézek rá, miközben a dörömbölés folytatódik.
– Már majdnem egy éve veszed tőlem az anyagot; láttad
egyszer is úgy, hogy volna pasim?
Vállat von, és az öngyújtóját kattintgatja.
– Nem, de hát alig ismerlek… Rólad senki nem tud
semmit.
Kinyitom a számat, hogy igazat adjak neki, ám Luke még
erősebben veri az öklével az ajtót. A fejemet csóválva
fölkelek az ágyról, botladozom a szoknyám szegélyében,
mert folyton rálépek, mire nagy nehezen elérek a szoba
ajtajáig. Luke még mindig dörömböl, amikor feltépem az
ajtót, így egyszeriben nem választ el minket semmi, ahogy
az ökle jókora lendülettel felém száll. Nem moccanok, neki
pedig csak az utolsó pillanatban sikerül megfékeznie a
karját, épp, mielőtt pofán vágna. Leengedi az öklét, riadt
képet vágva lógatja le a karját, ám ez a kifejezés hamar
elillan az arcáról, ahogy félrelök, és becsörtet a szobába.
– Húzz innét a picsába! – mordul Jonah-ra higgadt,
nyugtalanító hangon, és az ajtó felé biccent.
A srác kiveszi a füves pipát a szájából.
– Neked meg mi a szar bajod van? Én csak egy kis
anyagot szívok itt, és kész. Hozzá se értem a csajhoz.
Luke odalép az ágyhoz, és kitépi a pipát a srác kezéből.
– Te vagy a bajom. Most pedig tiplizz innen, de kibaszott
gyorsan!
Jonah fölpattan az ágyról. Kettőjük közül ő az
alacsonyabb, viszont zömökebb. Mindenesetre nem
keménykedik, az ajtó felé indul, bár a küszöbön megtorpan.
– Legalább visszakaphatnám a pipámat?
Luke kilöki az ajtón, és utána hajítja a pipát. Jonah-nak
nem sikerül elkapnia azt, így a földre pottyan, a
megperzselődött gandzsa a padlószőnyegre szóródik. A
srác dühösen szentségel, Luke pedig becsapja az ajtót, és
elfordítja a zárat. Tetőtől talpig bizseregve várom, hogy
megforduljon, de nem teszi. Továbbra is háttal áll nekem, és
az ajtónak támasztja a fejét.
Fekete póló van rajta, meg épp elég szűk farmer, hogy
szépen hangsúlyozza formás fenekét. Eddig nem is vettem
észre, mennyire formás a feneke. Talán nem is a szűk farmerja
miatt tűnt most fel; lehetséges, hogy eddig egyszerűen csak
nem igazán figyeltem oda rá. Visszaveszem a számba a
nyalókát, és oldalra hajtott fejjel tanulmányozom a hercig
hátsót. Amikor Luke végre felém fordul, meg sem próbálom
leplezni, hogy épp őt stíröltem. Részeg vagyok, óvatlan, és
minden közönyös, felelőtlen személyiségjegyem
fölerősödik.
Lenyírt, barna hajába túr, izmai megfeszülnek.
– Kurvára megőrjítesz – mordul.
– Ezt jó sokszor mondod. – Megforgatom a számban a
nyalókát, és Luke tekintete az ajkamra szegeződik. Rám
bámul, tágra nyílt szeméből süt a vágy.
– Direkt csinálod ezt velem? – kérdi vad tekintettel, és a
cukorkára biccent.
A nyalóka megkoccan a fogamon.
– Nem, dehogy – felelem ártatlanul. – Csak meg akartam
szabadulni a tequila utóízétől, és nem találtam mást a
szobában, amivel elnyomhattam volna.
Az ajtónak rogy, kimerültnek tűnik.
– Lefogadom, hogy Jonah imádta ezt a látványt.
A szám mosolyra húzódik a nyalóka körül.
– Meghiszem azt.
A fejét csóválja, és szorosan lehunyja a szemét.
– Esküszöm, te szándékosan próbálsz kikészíteni – nyög
fel.
Kiveszem a számból a nyalókát, és a szemetesbe hajítom.
– Semmit sem próbálok tenni veled. Te rontottál be ide,
önként, magadtól.
Kipattan a szeme, olyan hűvös és éles tekintettel mered
rám, hogy hátrahőkölök. És izgalomba jövök. Az alkohollal
vegyes izgalomtól mindenről megfeledkezem. Arról, hogy
hol vagyok. Hogy ki vagyok. Hogy mit akarok.
Luke előrelép, és megáll az ágy fejénél, míg én a lábánál
ácsorgok.
– Azért dörömböltem az ajtón, mert féltem attól, vajon mit
művelsz idebent.
– Hogyhogy mit? Drogot adtam el. Ezt szoktam csinálni.
Megmondtam neked, Luke.
– Hát, nem kéne ezt csinálnod… De nem is erre
gondoltam. – Öles léptekkel elindul felém. – Azt hittem,
hogy szexelsz.
Szeretnék elhátrálni tőle, mert ugyanúgy árad belőle az
indulat és a szenvedély heve, akárcsak a tequila meg a
vodka szaga mindkettőnkből.
– Ha azt is tettem volna, akkor se lenne hozzá semmi
közöd – jelentem ki.
– De igen – vág vissza. – Mindenhez közöm van, amit
teszel.
Horkantva fölnevetek.
– Ezt meg honnan veszed?
Megáll előttem, és karba teszi a kezét.
– Onnan, hogy bevontál az életedbe, összeköltöztél
velem… – Elharapja a mondatot, tekintete megint a számra
siklik. – Megcsókoltál.
Felkacagok, ám ez a részeg nevetésem éles és szédült.
– Még, hogy én csókoltalak meg téged! – háborgok. – Ne
kamuzz itt nekem! Te támadtál le a száddal engem.
– Dehogyis támadtalak le! – tiltakozik hevesen, és
pislogva igyekszik rám fókuszálni, ahogy közelebb hajol. –
Megcsókoltuk egymást, és te élvezted. Ismerd el!
Makacsul csóválom a fejem.
– Eszem ágában sincs.
– Mondd ki!
– Szó se lehet róla!
– Édes istenem! – morog, és a bosszúságtól remegve
ökölbe szorítja a kezét. – Nálad én egyszerűen nem
nyerhetek. Egyre csak próbálkozom és próbálkozom és
próbálkozom, hogy kapjak tőled valamit… bármit… De te
semmit se vagy hajlandó adni nekem, és kész.
– Borzasztóan sajnálom, hogy nem hagylak simán nyerni,
mint az összes többi csaj, akivel lefekszel – mondja a részeg
szám. – Parancsolj, ott az ajtó! – mutatok rá. – Itt hagyhatsz,
amikor csak akarsz.
A fejét csóválja, és éles nevetést hallat.
– Ez a kettőnk szobája kéne, hogy legyen, de te
kisajátítottad.
– Nem sajátítottam ki, csak te nem vagy hajlandó bejönni
ide.
Pár pillanatig hallgat, és amikor újra megszólal, kicsit
higgadtabb a hangja.
– Valójában erre vártál? Hogy csak úgy bejöjjek ide? Mert
nekem inkább úgy tűnt, mintha azt akarnád, hogy hagyjalak
békén.
– Hát, pedig én pontosan azt akartam, hogy gyere be
magadtól. Igen, képzeld, tényleg erre vártam – hebegem.
Most komolyan, összevissza hebegek. Márpedig én soha, de
soha nem szoktam hebegni. A szinte kódban lefolytatott kis
párbeszédünk során valahogyan sikerült elveszítenem a
magabiztos hangnememet, ráadásul még azt is beismertem
neki, hogy tényleg arra vártam, mikor jön már be hozzám.
Luke erre némán, riadtan néz rám. Előbb elszörnyedt
képet vág, aztán nyugalom ül ki a vonásaira, a tekintete
elsötétül, ahogy félig leereszti a szemhéját.
– Mondd még egyszer! – szólal meg végül.
– Micsodát?
Felém csúsztatja a lábát, még közelebb húzódik hozzám,
a térde az enyémnek koccan.
– Azt, hogy rám vártál idebent.
A fejemet csóválom, a térdemet a térdének nyomom.
– Nem is igaz.
Tekintete lesiklik kettőnk összeérő lábára.
– Pont most mondtad, hogy így volt.
– Hát, tudod, milyen hazudós vagyok.
– Tudom, de az előbb nem hazudtál.
Erre nem válaszolok semmit. Arra gondolok, hogy
kivonulhatnék a szobából, elhagyhatnám a lakást,
kisétálhatnék az utcára, és stoppolhatnék, amíg el nem jutok
a város legmagasabb épületéhez. Ott aztán fölmehetnék a
tetőre, és levethetném magam, hogy elrepüljek a semmibe.
Ehelyett nem mozdulok, itt maradok, ahol vagyok, mert az
agyamra boruló köd lehetővé teszi a számomra, hogy ne
akarjak elmenekülni Luke elől. Sóvárogva várom, hogy
tegye végre, amit csak tenni akar. Kiabáljon velem. Hagyjon
faképnél. Csókoljon meg.
Fölemeli a karját, és felém nyúl, hogy átfogja a
derekamat. Óvatosan, alig résnyire nyitom ki a számat,
miközben ujjai a bőrömhöz érnek, és lassan átkarol, ám
egyszeriben elkap a mohóság, így felé hajolok, hogy
megcsókoljam. Abban a pillanatban, hogy az ajkunk
egymáshoz ér, úgy érzem, biztonságban vagyok, már nem
árthat nekem semmilyen szörnyűség az életemben.
Szeretném a tequilát hibáztatni ezért. Ám nagyon is biztos
vagyok benne, hogy amit a következő pillanatban teszek,
annak nem a tequila az oka, hanem csakis a rajtam
eluralkodó szenvedély. Miközben rendesen kinyitom a
számat – azt remélve, hogy Luke erre belecsúsztatja a
nyelvét –, teljesen hozzásimulok, így szemernyi tér sem
marad kettőnk között.
Fölemelem a lábam, és a csípőjéhez nyomom. Pillanatnyi
habozást érzek a részéről, aztán mély, öblös morgást hallat,
és hirtelen felgyorsulnak az események. Lecsúsztatja
perzselő tenyerét a csípőmre, majd a combomra, ujjai a
szoknyám anyagába vájnak, ahogy megragadja mindkét
lábamat, és fölemel. Miközben nyelve mélyen a számba
csúszik, a bokámat összekulcsolva átfogom őt a lábammal.
Hozzám préselődik, megint felnyög, és az ágy felé lép.
Másodpercekkel később a matracra zuhanunk. Együtt,
összefonódva. A matrac besüpped kettőnk súlya alatt.
Belegabalyodunk a takaróba-lepedőbe, lábunk
összekuszálódik, mindkettőnk keze a másikra tapad, a
testünk egy ritmusban lüktet. Egyfolytában olyan fura, halk
kis hangokat hallatok, mintha nyöszörögnék, de az nem
lehet. Én sosem nyöszörgök.
Luke a csókot megszakítva fölemeli a fejét, miután már
ötödszörre vagy tizenegyedszerre nyöszörgök. Az arcomat
fürkészi, miközben hangosan zihálok. A tenyeremet a
lapockájára szorítom, a pólóján át is érzem bőrének melegét.
– Miért hagytad abba? – kérdezem kifulladva. Ujjaim a
hátát cirógatják, aztán a hajába túrnak. Homorítok, hogy
még jobban hozzásimuljak, egész testemben remegek.
– Fogalmam sincs – motyogja, aztán ismét az ajkamra
tapasztja a száját, megragadja mindkét kezemet, és leszorítja
a karomat a matracra, a fejem fölött.
Felhördülök, eltölt a vágy, jóval erősebb, mint az
adrenalinlöket iránti igényem. Most már bőven elég
adrenalin buzog bennem. A testem legérzékenyebb pontjain
lüktet, a combomban dübörög. Luke szája mohón tapad az
enyémre, miközben fél kézzel összefogja a két csuklómat, és
lenyom az ágyra. Nagyobb szenvedéllyel viszonzom a
csókját, mint amit valaha is hagytam magamnak érezni bárki
iránt. Szabad keze bebarangolja a testemet, majd becsúszik a
szoknyám alá, fölfelé kúszik a combomon. Mentem már
ennél messzebbre mással, ám olyannal még soha, aki iránt
éreztem is valamit, és mindez az érzés meg érzelem így
együtt most kezd sok lenni nekem.
Már épp mondanám Luke-nak, hogy álljunk le, ám ekkor
az ujjai besiklanak a bugyimba, és a torkomra forr a szó a
döbbenetes, ugyanakkor csodálatos bizsergéstől, ami úrrá
lesz minden porcikámon. Úgy érzem, menten szétrobbanok,
és ez az érzés csak fokozódik, amikor a fiú belém csúsztatja
egy ujját, aztán még egyet. Felkiáltok a gyönyörtől, ahogy
mozgatni kezdi az ujjait, a csípőm magától fölemelkedik, a
testem még többre vágyik. Luke szenvedélyesen megcsókol,
majd a szája elindul lefelé, és elengedi a csuklómat,
felszabadítva a kezemet.
Én azonban a fejem fölött tartom a karomat, lehunyt
szemmel kapkodok levegő után, miközben a másik kezével
föltolja a topomat, és lerántja a melltartómat. Feltárul merev
mellbimbóm, és a srác szája másodpercekkel később
rátapad. Ennyi, kész vagyok. Elmerülök a vágy meg az
alkohol tengerében, fékezhetetlenül süllyedek a mélybe,
ahogy elveszítem az önuralmamat, és a testem lángra
lobban. Megint felkiáltok, ökölbe szorítom a kezemet, a
körmöm a tenyerembe mélyed, szabadulást keresek az
adrenalinlökettől, amire egész este vágytam. Érzem, ahogy
szétesem, abszolút tehetetlenné válok, végleg kicsúszik a
kezemből az irányítás, minden szertefoszlik bennem, az
elmém kábán sodródik. Amikor visszatérek a valóságba, ki
vagyok merülve, moccanni sincs erőm, ám eltölt a
kielégültség. Luke már nem a mellbimbómat szopogatja,
hanem mellettem fekszik, a matracra könyököl, fejét a
tenyerére támasztja. Egy szót sem szól, csak lebámul rám, a
tekintete üveges, az arcára kétség ül ki, mintha máris
bizonytalanság – vagy talán akár megbánás – fogta volna el
az imént történtektől.
– Bocsánat, hogy nem tudtál elérni, amikor hívtál –
mondja végül halkan. – Mindig kikapcsolom a mobilomat,
ha pókerezek.
Szeretném elárulni neki, miért voltam olyan zaklatott, de
még részegen sem tűnik jó ötletnek kinyitnom Pandóra
szelencéjét, benne a múltam szörnyűségeivel.
– Bocsánat, hogy kisajátítottam a szobát – válaszolom
bágyadt mosollyal.
Halovány mosoly játszik az ajkán.
– Semmi gond. Igazság szerint többé-kevésbé magamtól
is a kanapén aludtam volna, mert úgy éreztem, egyedül
akarsz lenni.
– Igen, én is azt hittem… Mert általában ezt akarom… –
Habozok, fáradtan pislogok. – De már nem vagyok olyan
biztos benne.
Luke egy pillanatig hallgat.
– Ha szükséged lenne rám… itt vagyok.
Mély levegőt veszek, ahogy átnyúl fölöttem, aztán
megcirógatja az oldalamat. Visszahúzza rám a felsőmet, és
betakar. Ez a legkedvesebb dolog, amit valaha is tettek
értem, és szeretném megölelni őt, de olyan elcsigázott
vagyok, hogy a karomat sem bírom fölemelni.
 Ásítok, leragad a szemem az alkoholtól.
– Azt hiszem, most már bedobom a szunyát – motyogom,
ahogy a hasamra fordulok, a párnámhoz kecmergek, és
leejtem rá a fejem. Luke kiül az ágy szélére, és az ajtóra
bámul. – Nyugodtan visszamehetsz a többiekhez, ha akarsz.
– Megint ásítok. – De nagyon szeretném, ha itt maradnál…
velem… – Alig fogom fel, mit beszélek; csak azt tudom,
hogy amikor Luke a karjába zár, úgy érzem, mintha
elillanna minden rossz.

LUKE

Még soha életemben nem csináltam ilyet. Soha nem adtam

meg mindent egy lánynak úgy, hogy semmit sem akartam
tőle cserébe. Mindig is önző voltam, és tulajdonképpen pont
ez volt a lényeg. Önző akartam lenni, ahelyett, hogy
kiszolgáltatnám magam más kénye-kedvének.
Mielőtt Violet elalszik, azt rebegi, hogy szeretné, ha itt
maradnék vele. Hiába alszik mélyen, én még mindig az ágy
szélén ülök, fejemet a kezembe hajtva, és próbálom
eldönteni, mit tegyek. Komolyan fontolgatom, hogy ledőlök
mellé, a karomba zárom, és én magam is elalszom, mert ki
vagyok merülve. Testileg-lelkileg. De nem bírom tisztázni a
gondolataimat, mert egyre az jár a fejemben, ahogy Violet
nyöszörgött alattam a gyönyörtől, és hogy nem akartam
mást, csak újabb nyögést kicsikarni belőle. Aztán elélvezett,
és a tekintete hihetetlenül kielégült, szexis, csodás volt.
Rengeteg érzelem sütött róla abban a pillanatban – gyönyör,
vágy, akarat, igény –, és ez lenyűgöző látvány volt, mivel
általában teljesen szenvtelennek mutatja magát. Ettől olyan
kőkemény merevedésem lett, mint még soha. A következő
lépés az lett volna, hogy megdugom őt, visszanyerem az
irányítást, megkapom tőle, amit akarok, de nem tehettem.
Részeg, akárcsak én. Nem lenne helyes, és nem akarom ezt
tenni vele… nem akarom, hogy így történjenek köztünk a
dolgok.
A fejemet csóválva fölkelek, és az ajtóhoz megyek.
Otthagyom a szobát és az ágyban alvó lányt, mert nem
vagyok biztos benne, hogy képes lennék uralkodni
magamon. Rosszul érzem magam, amiért nem maradok
vele, ugyanakkor túl nyughatatlan vagyok hozzá.
A nappaliban néhányan még mindig pókereznek, de a
legtöbben már leléptek a buliból.
– Jól elvagy? – kérdezi Seth kíváncsi tekintettel, ahogy
felpillant rám a kártyáiból. Greyson átkarolja, a lapjait
nézegeti. Mikor ő is felém sandít, aggodalom villan a
tekintetében, amiből azt gyanítom, tudhat valamit Violetről,
talán azt, hogy mi történt a szüleivel.
– Ja, mint mindig. – Megkerülöm az asztalt, látom, hogy
Jonah és Kenzie is elhúzta a csíkot. A hűtőhöz megyek, és
előkapom a tequilát. Újra és újra meghúzom az üveget, nagy
kortyokban nyelem a piát, hadd marja a torkomat. Azt
remélem, hátha így visszanyerhetem a régi énemet: azt, amit
olyan gondosan felépítettem, hogy soha többé ne uralhasson
és irányíthasson senki, mint anyám egész gyerekkoromban.
De hiába, már nem lelem azt a Luke-ot. Kezdek valaki
mássá válni, és azt hiszem, nem igazán bírom így magam;
kivéve, amikor Violetet csókolom. Mert akkor hirtelen úgy
érzem, jó ilyennek lenni, helyes lemondanom az irányításról
és megadnom neki, amit csak akar. Olyankor úgy érzem,
lehetek az a srác, aki nincs mindig nyeregben, aki nem
csakis saját magával foglalkozik, aki beenged másokat az
elcseszett életébe.
Jobban akarom Violetet, mint amennyire valaha is
akartam bárkit. Mindent akarok, amitől tizenhat éves korom
óta ódzkodom, és már nem érdekel, hogy nem csak
önmagammal törődöm. Annyira akarom ezt a lányt, hogy a
vágy jobban éget belülről, mint az alkohol, bármennyi
tequilát döntök is le a torkomon.
Mintha már egy örökkévalóság óta vedelnék, amikor
végre leeresztem az üveget… de még mindig érzem az
ellenállhatatlan késztetést, hogy visszamenjek a szobába –
Violethez. Így hát vissza is megyek oda, őhozzá. Bebújok
mellé az ágyba, és hozzásimulok, átkarolom, mellette
maradok, ahogy kérte. De még abban sem vagyok biztos,
melyikünk kedvéért teszem ezt.
Életemben először elalszom egy lány mellett, és az a
meglepő, hogy még élvezem is… egészen addig, amíg rám
nem tör az álom. Akkor viszont szokás szerint utolér a
múltam.

Sötét van odakint, nagyon későre jár, de hallom a petárdák

durrogását, ahogy szikrákat szórnak az égen. A szobámban
koromsötét van, mégsem tudok aludni, mert hallom, hogy anyukám
a konyhában csörömpöl.
Már éppen azon gondolkozom, hogy föl kéne kelnem, és
megnéznem, mit csinál, mert mostanában nagyon furán viselkedik,
mindenféle bogyókat szed, meg valami port szív fel az orrába. De
aztán meghallom, hogy nyikorogva kinyílik a szobám ajtaja, és bejön
anyu.
– Lukey, szükségem van rád! – A fejemet simogatja, én viszont
meg sem moccanok, úgy teszek, mintha mélyen aludnék. – Ébredj
föl!
Kinyitom a szemem, látom a szobámban derengő holdfényt,
hallom a távolból a robbanó petárdákat. Anyu az ágyam szélén ül.
– Mi az, mit akarsz? – kérdezem, és kidörgölöm a szememből az
álmot.
 Anyu feláll, és az ablakhoz megy, kibámul a hátsó udvarra, és azt
motyogja:
– Azt hiszem, figyelnek minket.
Felülök.
– Micsoda?
Megfordul, és felém nyújtja a kezét.
– Gyere velem, édesem!
A fejemet csóválom, és bosszúsan nagyot fújok, de végül fölkelek.
Anyu szokott néha ilyen furcsán viselkedni, és ez elég idegesítő, ma
éjjel viszont irtó feszültnek tűnik: hangosan zihál, túl görcsösen
szorongatja a kezemet, ahogy kicibál a szobámból. Berángat a
nappaliba, és lehuppanunk a műanyag huzattal bevont kanapéra.
Ijedten várom, hogy mit fog most csinálni, mert csak most veszem
észre, hogy véres a ruhája meg a keze is. Végül átkarol, és sírva
fakad.
– Valami rosszat csináltam – zokogja, és előre-hátra hintázik.
– Légyszi, engedj már el, anyu! – Szinte könyörgök, mert olyan
erősen szárít magához, hogy az fáj.
– Lukey, nem engedhetlek el. Szükségem van rád. – Még
szorosabban ölel, rám kenődik a ruhájáról a vér. Még meleg, és
iszonyú érzés, ahogy átjárja a pizsamámat.
– Anyu… – mondom remegő hangon. Borzasztó gyengének
érzem magam, mert nem akarom, hogy átöleljen, de nincs erőm
elszabadulni. Érzem, hogy rossz ez az egész. Ő. Én. A vér a
ruháján. – Miért véres a ruhád?
Hisztérikusan zokog, a fejem búbjára nyomja az arcát. Halkan
énekelgetni kezd, az egyik olyan dalt, amit apukámnak írt, hogy ne
hagyja el.
– Bújj hozzám, bújj hozzám, ölelj át! Segíts, segíts, nem értek
semmit már. Nélküled nem megy semmi. Nekem nem kell más, csak
ennyi. – Újra meg újra ezt énekli, egész éjszaka, nem hajlandó
elereszteni, és minden egyes szavától egyre kisebbnek érzem magam,
míg végül már olyan picike vagyok, hogy szinte már nem is létezem.
 15. fejezet

VIOLET

MÁSNAP REGGEL A VÁLTOZATOSSÁG KEDVÉÉRT nem rémülten,

zihálva riadok fel, de lüktet a fejem, és kiszáradt torkomat
köhögés marja. Már épp fölkelnék, hogy kimenjek a
fürdőszobába, de nem tudok, ugyanis legnagyobb
meglepetésemre lenyom egy kar. Az oldalamra fordulok, és
meglátom, hogy Luke alszik mellettem, a karját rajtam
átvetve. Hát, ez… érdekes.
Az emlékeim között kutatok, grimaszt vágok, ahogy az
erőfeszítéstől hasogat a fejem, és egyik éles kép villan fel
előttem a másik után. Az egyiktől különösen összerezzenek:
mikor eszembe jut az, ahogy Luke ujjai belém hatoltak. De
aztán felidézem, milyen érzés is volt ez, és cigánykereket
hány a hasam. Jól emlékszem a kielégültségemre.
Próbálhatnám az alkoholra kenni az egészet – elvégre nem
ez volna az első alkalom –, ám hiába is áltatnám magam,
hiszen minden porcikám kellemesen belebizsereg az
emlékbe.
Csak így szimplán feküdni Luke mellett szintén nem
rossz, és ezt még zavarbaejtőbb elfogadnom. Hosszú-hosszú
évek óta nem hagytam senkinek, hogy ilyen közel kerüljön
hozzám, hogy igazán komoly érzelmeket váltson ki belőlem.
Azt sem tudom, mit kezdjek ezzel. Megadjam-e magam
ennek az érzésnek, vagy inkább meneküljek tőle.
Óvatosan fölemelem magamról Luke karját, és kibújok
alóla. Azután átmászom az alvó srácon, és otthagyom a
szobában. Muszáj kiszellőztetnem a fejem. Friss levegőt
szívnom. Gondolkoznom azon, mit is jelent mindez, és
eldöntenem, mihez fogok kezdeni, amikor a fiú felébred.
Halkan kimegyek a konyhába, kávét csinálok, aztán
átosonok a nappalin, ami tele van szórva szeméttel,
zsetonokkal meg kártyákkal. Az erkélyre vezető, üveg
tolóajtóhoz sietek. Elhúzom, és kilépek a reggeli
napsütésbe, a szellő gyengéden cirógatja a bőrömet.
Kezemben a csésze kávéval fölmászom a vastag fakorlátra,
és leülök rá, lábamat lelógatva ellazulok a sugarak
melegében. Lebámulok a földre, most az egyszer
kivételesen nem az ugrásra gondolok, hanem a múltamra.
Emlékszem a legelső alkalomra, amikor nevelőszülőket
kellett váltanom. Hétéves voltam, és eleinte nem értettem,
miért történik ez. Jó, tudtam, hogy egy kicsit zakkantan
viselkedem, és sokat sírok, de a szülőknek nem lenne
szabad lemondaniuk a gyerekeikről, igaz? Nem akartam én
sokat, csak azt, hogy valaki segítsen biztonságban éreznem
magam a bennem rejtőző sötétségtől, a gyötrelmes
emlékektől, a kínzó magánytól.
Egy életre a memóriámba vésődött, milyen képet vágtak
az első nevelőszüleim, amikor összecsomagoltam a
holmimat, és értem jött a szociális munkás. Nem
szomorúnak tűntek, amiért elmegyek, hanem
megkönnyebbültnek. Nem akartak engem, nem szerettek
úgy, mint az igazi szüleim. Az élet fájdalmas, brutális,
könyörtelen igazsága azon a napon mellbe vágott, és kis
híján lebénított. Onnantól kezdve nem voltam hajlandó
bárkihez is közel kerülni, mert tudtam, hogy előbb-utóbb
mindenki meg akar majd szabadulni tőlem. Könnyebb volt
semmit sem érezni, mint ilyen sok rosszat. És azóta is
ugyanezt csinálom: semmit sem vagyok hajlandó érezni,
kivéve az egyetlen dolgot, amit kontrollálni tudok. Az
adrenalinlöketeimet. Azt annyira könnyű beindítani.
Annyira könnyű kibírni. Sokkal jobb, mint érezni a nehezebb
dolgokat, mint például a szívfájdalmat.
Lehunyom a szememet, és sütkérezem a bőrömet
melengető napfényben, miközben a kávémat kortyolgatom.
Tudom, hogy ami tegnap este történt Luke és köztem, az
nem csupán adrenalinlöket volt. Mindenfélét éreztem vele,
iránta. Még részegen is. Azóta érzek iránta bizonyos
dolgokat, hogy segített eljutnom az előadásra. Egy
csomószor kisegített már a bajban, és semmit sem kért
cserébe. Mellette biztonságban érzem magam, és néha,
amikor rám néz, hozzám ér, megcsókol, elfog az érzés, hogy
ő talán tényleg akar engem. Mindenestül. A mogorva,
szeszélyes Violetet, aki kiugrik az ablakon, és fejbe rúgja őt.
Aki egy kissé túlságosan is támaszkodik rá, ám Luke mintha
még ezt sem bánná. Ez szembemegy az emberekről alkotott
teóriámmal, és nagyon remélem, hogy nem tévedek a fiúval
kapcsolatban.
Hallom, ahogy kinyílik mögöttem a tolóajtó, de csukva
tartom a szemem. Visszafojtott lélegzettel lerakom a csészét
a korlátra.
– Violet, mit csinálsz idekint? – kérdi Luke.
Továbbra is szorosan lehunyom a szemem, nem tudom,
vajon emlékszik-e a tegnap estére, vagy túlságosan részeg
volt.
– Csak… gondolkodom.
– Miről? Talán a… tegnap estéről? – Idegesnek tűnik, és
hallom, ahogy becsukja maga mögött az ajtót, így hát
kettesben vagyunk, alattunk a mélységgel.
– Tényleg tudni akarod? – kérdezem halkan.
 – Igen… tényleg – feleli, de olyan feszült a hangja, hogy
kinyitom a szemem, megfordulok, és ránézek.
Kimerültnek tűnik: karikás a szeme, sápadt arca szinte
falfehér, a ruhái gyűröttek. A fejét oldalra hajtva aludt, így a
haja félig lelapul. Mindent egybevetve nem fest túl vonzón,
ám valamiért mégsem bírom levenni róla a szememet.
– Az életemen gondolkozom. – Levegő után kapok, mert
tényleg az igazat mondtam neki, és a nyers valóság
majdhogynem szó szerint fojtogat.
Végigmér, aztán odalép mellém a korláthoz, és ő is felül
rá, csak épp velem ellentétben az erkéllyel szemben, az
utcának háttal.
– Ja, mostanában én is sokat gondolkozom az enyémen.
– Hogyhogy?
– Azért, mert… te szembemész mindazzal… amit én
felépítettem… magamnak.
– Hát, ja, ezzel én is ugyanígy vagyok… veled
kapcsolatban.
Mintha egy örökkévalóságig bámulnánk egymást.
Ragyog ránk a nap, miközben farkasszemet nézünk, de nem
kihívóan, hanem mert mindketten megpróbálunk dűlőre
jutni a másikkal.
– Figyelj, ami a tegnap estét illeti… – szólal meg Luke
elsőnek, és felhúzza egyik lábát, csupasz talpát a korlátra
támasztva. – Azt hiszem, meg kéne magyaráznom… Nem
volt jogom úgy dörömbölni az ajtón, mint egy kibaszott
eszelős, féltékeny mániákus… Ez általában egyáltalán nem
jellemző rám.
– Ami azt illeti, szerintem annyira azért nem volt
szokatlan tőled – felelem, és megint az ajkamhoz emelem a
kávéscsészét. – Már akkor is hevesnek gondoltalak, mielőtt
hivatalosan megismerkedtünk, Mr. Sztoikusan
Távolságtartó.
– Azért adtad nekem ezt a hülye gúnynevet? – kérdezi, a
tarkóját dörgölve.
Vállat vonok.
– Lehet. – Lerakom a csészét.
A fejét csóválja, halovány mosoly játszik az ajkán.
– Mindig megtalálod a módját, hogy kibújj a rendes
válaszadás alól. Nagyon értesz hozzá.
– Nagyon értek ahhoz, hogy ne foglalkozzak mindazzal,
amivel nem akarok megbirkózni – válaszolom, az ujjaimmal
fésülgetve összegubancolódott hajamat, ami bűzlik a piától
meg a fűtől.
Luke leereszti a kezét az ölébe.
– Mi az, amivel nem akarsz megbirkózni?
– Minden… Az élet néha túl nehéznek és értelmetlennek
tűnik ahhoz, hogy meg tudjak birkózni vele.
Rémület sugárzik a szeméből, rögtön látom, hogy
félreértett.
– Violet, én…
Gyorsan odahajolok hozzá, és a szájára tapasztom a
kezem.
– Nyugi, nem akarom kinyírni magam. Már
megmondtam neked, hogy nem azért ugrottam ki azon az
ablakon… Én csak azt próbálom megértetni veled, hogy
mivel küszködöm, de nem könnyű szavakba öntenem…
Nem szokásom közelebbről megismerni az embereket, vagy
bárkit is beengedni az életembe. Egyébként is, Luke,
alapvetően te vagy az egyetlen az életemben, aki… –
Fogalmam sincs, hogyan fejezzem be ezt a mondatot, mert
még mindig nem sikerült tisztáznom magamban, mit is
jelent nekem ez a fiú.
– Láttad a híradóban… azt a dolgot a szüleimről. Tudod,
azután, hogy… miután meghaltak, nekem senkim sem
maradt. Egyedül voltam a világban, egyik nevelőszülőtől a
másikhoz kerültem, és ugyan lehetővé tették, hogy fedél
legyen a fejem fölött, de ennél többet nem igazán kaptam
egyiküktől sem. Úgyhogy megtanultam gondoskodni
magamról, és már hosszú ideje így élek. Csak saját
magammal foglalkozom.
– Egyedül önmagaddal törődsz – motyogja, mert még
mindig az ajkára nyomom a tenyeremet. Meglepően
megértőnek tűnik.
Elveszem a kezemet a szája elől, és előregörnyed a
vállam.
– Muszáj volt így élnem. Tudod, nehéz megbirkózni
mindezzel, pláne, ha senki sem marad az ember mellett
sokáig… – Nem tudom, van-e bármi értelme annak, amit
mondok, vagy hogy egyáltalán hova akarok kilyukadni.
Talán próbálom elijeszteni őt, vagy csak meg akarom
magyarázni, miért nem történhet köztünk semmi több.
– Ezt éppenséggel nagyon is meg tudom érteni – közli. –
Apám otthagyott minket, amikor még kicsi voltam, most
viszont megint az életem része akar lenni, és nem fogja fel,
milyen nehéz ez nekem.
– Hát, tudod, nekem egy csomó „apám” volt –
válaszolom, az ujjaimmal jelezve az idézőjelet. – És miután
sorra lepasszoltak, egyikük sem akart visszatérni az
életembe. Szerencsés vagy, hogy apád megint kapcsolatot
akar veled.
– Ja, talán. – Elfordítja a fejét, lebámul a parkolóra. –
Violet, ha bármikor dumálni szeretnél valamiről… Itt
vagyok. – Látom rajta, mekkora erőfeszítésébe került
fölajánlani ezt, amitől csak még többet jelent a gesztus.
– Nem vagyok oda a dumálásért – vágom rá. – De azért
köszi.
– Hát, jó, mindenesetre – fordítja megint felém a fejét –
tudd, hogy az ajánlat áll.
Bólintok, nem is tudom, hogyan reagáljak arra, amit
mond: hogy van valakim. Ő akar lenni a valakim.
– Oké.
 Felém nyújtja a kezét, és a fülem mögé simít egy tincset.
– Viszont egy kicsit eltértünk a tárgytól, kettőnk
kérdéséről, és én tényleg nagyon szeretnék választ kapni
néhány dologra velünk kapcsolatban, mielőtt még totál
elborul az agyam… Tegnap este majdnem csúnyán elborult.
– Tudom – felelem, habár kíváncsi vagyok, milyen lehet
Luke, amikor teljesen elborul az agya. – Viszont nem
egyszerű rávennem magam, hogy foglalkozzak a nehéz
kérdésekkel, márpedig szerintem a kettőnk ügye nagyon is
kemény dió.
Erre majdnem elmosolyodik, de aztán a homlokát
ráncolja, és idegesnek tűnik.
– Violet, nekem fogalmam sincs, hogy mit kezdjek
kettőnkkel… Mindazzal, ami köztünk történt… Bármivel,
ami történik.
Értetlenül hallgatom, összevonom a szemöldököm.
– Mégis miért kéne bármit is „kezdeni” vele? Miért nem
hagyhatjuk, hogy csak úgy történjenek a dolgok?
Sűrűn pislog, ahogy a szemembe néz, a tekintete még a
szokottnál is hevesebb.
– A tegnap este miatt. Én nem szoktam ilyet csinálni.
Nem vall rám, hogy összejöjjek egy csajjal, aztán egész
rohadt éjjel csak ölelkezzünk.
– Ja, persze, hiszi a piszi! – próbálom viccel elütni a ránk
telepedett komolyságot. – Szerintem világosan kiderült,
hogy nagyon is ölelkezős-összebújós típus vagy.
A szemét forgatja, de vigyorog.
– Csak miattad – feleli.
Elárnyékolom a szememet a kezemmel.
– Ezt meg hogy értsem?
– Úgy, hogy még soha életemben nem volt rám ilyen
hatással senki más, csak te. Az agyamra mész, ugyanakkor
mégis veled akarok lenni. – Fölkel a korlátról, és karját a feje
fölé emelve nyújtózkodik. A pólója felcsúszik, így ismét
megpillantom kockás hasát. Aztán leengedi a kezét, és felém
tartja. – Szerintem itt az ideje, hogy megtegyünk valamit,
amire már a megismerkedésünk napján sort kellett volna
kerítenünk.
– Arra a jeles alkalomra gondolsz, amikor pofán rúgtalak?
– Tótágast áll a gyomrom, ahogy eszembe jut az éjszaka,
amikor úgy igazából megismerkedtem Luke-kal. Rengeteg
minden változott azóta, jó és rossz értelemben egyaránt. –
Mit szeretnél csinálni?
Láthatóan alig bírja magába fojtani a nevetést, miközben
megfogom a kezét, összekulcsolom az ujjainkat, és hagyom,
hogy talpra húzzon.
– El akarlak vinni egy randira – jelenti ki.
Felröhögök, de a torkomra forr a nevetés, amint
rádöbbenek, hogy nem viccnek szánta.
– Úristen, te komolyan beszélsz! – hördülök fel.
– Még szép, hogy komolyan mondtam. – Kinyitja az
üvegajtót. – Én sosem viccelek.
Visszamegyünk a nappaliba, ami bűzlik a szanaszét
heverő szeméttől, és Luke betolja mögöttünk az ajtót.
Áporodott a levegő, biztos azért, mert annyian bagóztak
idebent, és úgy látom, valaki bort öntött ki a
padlószőnyegre.
– Randira? – hitetlenkedem, miközben Luke átterel a
nappalin, kártyákat meg üvegeket félrerúgva az utunkból. –
Tényleg? Ez egy kicsit formális, nem gondolod? Figyelembe
véve, hogy mi ketten mostanra már smároltunk, együtt
aludtunk, összeköltözünk… Arról nem is beszélve, amit
tegnap este csináltál velem, ugyebár.
Továbbra is a kezemet fogva a szívéhez kap, így én is a
mellkasához érek.
– Ácsi, nehogy már úgy tegyél, mintha nem élvezted
volna! – mímel felháborodást, a kezemet továbbra is a szíve
fölé szorítva. A másik kezével kinyitja a szobánk ajtaját. –
Egyébként is, határozottan úgy emlékszem, hogy a te ötleted
volt az egész.
– Nem is igaz! – tiltakozom. – Viszont az tény, hogy
élveztem, és ettől csak még nehezebb volna randizni. Most
komolyan, mégis mit kéne csinálnunk? Egymással szemben
ücsörögni, és szépen megvacsorázni, az életünkről
csevegve, miközben ilyen heves köztünk minden?
Bizonytalanul megtorpan, miután becsukja mögöttünk az
ajtót.
– Hát, nem tudunk egymásról valami sokat.
– Ja, tényleg nem – helyeselek. – De én általában pont így
szeretem: nem akarom kiadni magam másoknak.
Egyetértően bólogat.
– Tudom. Szóval, vagy ugyanígy folytatjuk, és addig
vitatkozunk, amíg újra ki nem akadunk mindketten, hogy
aztán lerészegedve essünk megint egymásnak… Vagy
inkább rendesen megismerjük egymást, és meglátjuk, hova
vezet ez. Attól függ, hogy te mit szeretnél.
– Hagyod, hogy én döntsek? – kérdem döbbenten.
Egy másodpercre elakad a lélegzete.
– Ja… asszem…
Nagyot nyelek, érzem a döntés súlyát.
– És mi lesz, ha nemet mondok? Az nagyon zavarna?
Leül az ágy szélére, engem is lehúz maga mellé.
– Erre csak akkor válaszolhatok, ha őszintén
megmondod, te mit éreznél, ha elutasítanálak. Ez kétirányú
utca – feleli, és gombócot érzek a torkomban, ahogy
bólintok. Most ő nyel nagyot. – Az igazság az, hogy… ja,
zavarna. Habár az agyamra mész, attól még szeretek a
társaságodban lenni, és szeretnék továbbra is sok időt tölteni
veled.
– Te is eléggé az agyamra mész – bököm meg a
vállammal, és mintha már nem nyomná mázsás súly a
mellkasomat. – De azért élveztem a társaságodat az elmúlt
néhány hétben.
Halk nevetést hallat, aztán megcsóválja a fejét.
– Azt a rohadt, ez kurva nehéz volt.
És is nevetek, és ez a hang irtóra furcsa, ismeretlen a
számomra. Luke velem nevet, és néhány percig csak
kacagunk. Ez különös és fura és… hát, normális.
Aztán hanyatt dőlünk az ágyon, egymás mellett,
összekulcsolt kezünket kettőnk közé beszorítva.
– Szóval, általában mit csinálnak az emberek, ha randira
mennek? – kérdezem, miközben Luke az ujjaival köröket
rajzolgat a csuklómra.
Felvonja a szemöldökét, és az ujjai megdermednek.
– Te még sose voltál randin?
A fejemet csóválom, és az oldalamra fordulok, hogy
szembenézzek vele.
– Nem. Még sosem. Már mondtam, hogy nekem még
soha nem volt senkim, és ahhoz, hogy randizgathassak, be
kellett volna engednem másokat az életembe.
A szája elégedett mosolyra húzódik, ami szokatlan ugyan
rajta, de irtó helyes.
– Jó tudni. Ezek szerint nem lesznek olyan nagy
elvárásaid.
A szememet forgatom, és játékosan belecsípek a karjába.
– Haha, hű de…
Ajka az enyémre simul, belém fojtva a szót. Minél tovább
maradunk így összeforrva, annál bizsergetőbb melegség jár
át. Luke meg sem próbálja lenyomni a nyelvét a torkomon,
szimplán csak fekszik mellettem, teljességgel megelégszik a
pillanat egyszerűségével; én pedig lehunyom a szememet,
könnyed béke lesz úrrá rajtam.
A fiú végül elhúzódik.
– Látod? Az egyszerű nem is olyan rossz, igaz? – kérdezi,
és a mutatóujjával megcirógatja az arccsontomat.
Bólintok, igazat adok neki, mert ez a pillanat tényleg nem
az adrenalinról szól. Sem arról, milyen veszélyesnek hittem
Luke-ot, vagy hogy mennyire hiszem őt még mindig annak.
Nem az a lényeg, hogy milyen heves. Vagy hogy milyen
figyelemelterelésül szolgálhat nekem. Azért vagyok vele,
mert ezt akarom. Itt akarok lenni. És megígérem magamnak,
hogy az egész randink alatt ebbe a gondolatba fogok
kapaszkodni.

LUKE

Azt sem tudom, miért vetettem föl a randi ötletét. Én nem

szoktam randizni, habár hajkurászni sem szoktam egyetlen
lányt se, pláne nem az ajtaján dörömbölni, csak mert amiatt
parázok, hogy talán egy másik sráccal kefél. Violet viszont
más. Vele én is más vagyok. Szóval, most vagy
megpróbálom helyreállítani a rendszert az életemben, a
normál, szimpla megoldást választva, azaz bepiálok,
megdugom a csajt, és lelépek – vagy beletörődöm, hogy egy
kicsit kicsússzon a kezemből az irányítás.
Miután megegyezünk Violettel abban, hogy este randira
megyünk, lezuhanyozom, tiszta pólót meg farmert veszek,
és fölcsatolom a csuklómra a bőrpántomat, rajta a
„megváltás” szóval. Aztán a nap nagy részében takarítok,
míg Violet a szobában marad, a holmijait rendezgeti.
Igyekszem visszafogni a piálást, három okból: 1) elég
józannak kell maradnom ahhoz, hogy vezethessek; 2)
tudatában akarok lenni mindennek, ami történik, hogy
érezhessem és megélhessem az összes pillanatot, mert ha
belevágok ebbe, ha együtt akarok lenni Violettel, akkor
ügyelnem kell rá, hogy megérje; 3) nem akarom, hogy
megint neki kelljen ellenőriznie a vércukorszintemet, és
kisegítenie engem egy kis szőlőcukorral, csak azért, mert
nem bírom ki egy estére Jack Daniel’s nélkül.
Habár azért nem állok le teljesen az ivással, szimplán
csak maradok a sörnél, és még csupán a második üvegnél
tartok, amikor Seth úgy délután három-négy körül
kitántorog a szobájából. Másnaposnak tűnik, ugyanakkor
derűsnek is.
– Jól mulattál tegnap este? – kérdi sokatmondó hangon,
miközben a hűtőhöz megy, és kivesz egy üveg narancslevet.
– Ja, mint mindig – válaszolom, és fölrakok a földről a
dohányzóasztalra egy doboz könyvet, amit még senkinek
sem jutott eszébe kipakolni.
– Aha, de te általában a könnyű nőcskékre buksz. –
Lecsavarja az üveg kupakját. – Tegnap este viszont a
hárpiára hajtottál rá.
Letépem a szigszalagot a doboz tetejéről.
– Nagyon örülnék, ha többet nem neveznéd így.
Nagyot kortyol a narancsléből, aztán megtörli a száját a
kézfejével.
– És most még véded is. – Visszateszi az üvegre a
kupakot, és kinyitja a hűtő ajtaját. – Ha nem ismernélek
ilyen jól, még azt hinném, hogy elcsavarta a fejedet az a
hárpia.
– Violetnek hívják – mondom bosszúsan, miközben
felhajtom a doboz fedelét. – Még nem tudom pontosan, mi is
ez az egész köztünk, de abban biztos vagyok, hogy Violet
nem hárpia, szóval soha többet nem akarom hallani, amint
annak nevezed.
Ez úgy megdöbbenti Sethet, hogy leesik az álla.
– Jesszusom, te komolyan beszélsz!
Ítélkező pillantása feszélyez, és idegesen fészkelődve
állok neki kirámolni a könyveket a dobozból.
– Inkább ejtsük a témát, jó? Már így is épp eléggé össze
vagyok zavarodva, és a hátam közepére se hiányzik, hogy
beszélnem kelljen a dologról.
 Visszateszi a narancslevet a hűtőbe, és becsukja az ajtót.
– Na, és mihez fogsz kezdeni ezzel? – faggat tovább.
Ledobok pár kötetet a dohányzóasztalra.
– Mivel?
– Ezzel az egésszel köztetek, amiről azt se tudod, hogy
mi.
A fejemet csóválom, nagyon nem bánnám, ha Seth végre
leszállna rólam.
– Elviszem ma Violetet valahová, egy randira.
Hallom, ahogy halkan kuncog.
– Hűha, ez tőled szokatlanul normális húzás.
– Ja, gondoltam, kipróbálom, milyen is az. Meglátom,
hogy tetszik.
– Biztosan élvezni fogod – incselkedik velem. Aztán a
hajába túr, és bejön hozzám a nappaliba. – Na, figyu, mivel
pontosan tudom, milyen hülye vagy a randizás meg a
párkapcsolatok terén, adok neked pár jó tanácsot. Vidd a
csajt valami rendes helyre, és ne próbáld megdugni a
tragacsodban!
– Nem vagyok komplett idióta – felelem. – Ennyit még
magamtól is tudok.
Karba tett kézzel a tévéállványnak dől.
– Tudom, hogy nem vagy idióta, de az elmúlt évben
tanúja lehettem, mennyire lelkesen vágsz gerincre bármilyen
csajt, aki csak az utadba kerül; és a legtöbb bige hajlandó is
megadni neked bármit, amit akarsz, nem igazán kell
megerőltetned magad. Viszont a randizás általában nem így
megy. Ahhoz muszáj rendes erőfeszítést tenni.
A tarkómat vakargatom.
– Mekkora erőfeszítést?
A hálószobám ajtajára bök a hüvelykujjával.
– Egy ilyen csaj esetében valószínűleg jó nagyot.
– Azt hittem, biztos vagy abban, hogy ribi –
emlékeztetem.
 – Jó, egy kissé talán túlzásba vittem a melodrámát. És
Greyson szólt tegnap este, hogy szálljak le a csajról, mert
szerinte most nagyon sebezhető. – Fölemelt kézzel elhátrál a
szobájuk felé. – Lövésem sincs, miért, és Greyson nem volt
hajlandó elárulni, de mint a rendes és megértő pasija,
teljesítem az óhaját. – Az ajtó előtt megáll. – Ezt meg kéne
jegyezned.
Grimaszt vágok.
– Kösz szépen.
– Nincs mit. – Azzal magamra hagy.
Kipakolom a többi dobozt is, és közben egyre
nyugodtabbnak érzem magam azzal kapcsolatban, hogy ma
este kimozdulok a normál komfortzónámból.
Kábé öt óráig takarítok és rendet rakok a lakásban. A
második sör után már nem iszom többet, így mire
bekopogok a szobánk ajtaján, hogy kiderüljön, Violet kész
van-e, ijesztően tiszta a fejem. A lelkem mélyén abban
reménykedem, hogy a lány az utolsó pillanatban mégiscsak
meggondolja magát, és lemondja a randinkat, mert ideges
vagyok, márpedig ezt utálom. Egyre csak az jár a fejemben,
amit Seth mondott, és úgy érzem magam, mint a sínről
letért, szakadék felé robogó vonat. Amire készülök, az
szembemegy mindennel, amit a párkapcsolatokról hiszek,
ráadásul egy olyan lánnyal akarok belevágni az
ismeretlenbe, akinek súlyos gondjai vannak. Láttam már a
nagyon sebezhető oldalát, amiről Seth beszélt, a
keménysége alatt megbújó tehetetlenséget, és ha összeállok
vele, akkor mindezzel meg kell birkóznom.
Képes vagyok én erre?
Ám amikor Violet ajtót nyit, azonnal elillan a fejemből
minden gondolat a megfutamodásról, rettegésről és
zavarodottságról.
– Azt akartam kérdezni, kész vagy-e már, de ahogy
elnézem, világos a válasz.
 – Gondoltam, kicsípem magam egy kicsit, hiszen ez az
első randim, meg minden – mosolyog Violet.
Vörösre pingált ajka ugyanolyan hihetetlenül szexis, mint
a csupasz vállára hulló, göndör fürtjei. Zöld szemét kihúzta
feketével, és rövid, vörös-fekete ruhája olyan szorosan tapad
a testére, hogy komolyan mondom, kis híján hanyatt döntöm
őt az ágyon, mert legszívesebben most rögtön rátérnék a
randi legvégére. De az ugyebár pont szembemenne azzal,
ami jelenleg a lényeg volna, vagyis hogy egyszerűsítsük a
dolgokat, ne pedig még jobban megbonyolítsuk őket.
Ezért inkább a behajlított karomat tartom felé, mire
elneveti magát.
– Nekem úgy rémlik, hogy azt mondtad, nem vagy
úriember – szól, ahogy belém karol.
– Ezzel most borzasztóan megsértetted az önérzetemet –
poénkodok, miközben kiterelem őt a folyosóra. Túlságosan
is virgoncnak találom mindkettőnket, bár a saját
vidámságomat a pillanatnyi józanságom számlájára írom. –
Vakmerően randevúra invitállak, erre te kinevetsz.
Ettől csak még hevesebben kacag.
– Ja, hogy te „randevúra invitáltál”? Tyű, de bátor valaki!
– Ez igenis elképesztő bátorságra vall a részemről, pláne
figyelembe véve, hogy minek és kinek teszem ki magam
ezzel. – Kinyitom a bejárati ajtót, és elhagyjuk a lakást,
együtt sétálunk le a lépcsőn.
Kellemesen meleg van, az ég halvány rózsaszínbe hajlik,
ahogy a nap lassan a hegyek mögé süllyed. Én viszont még
mindig izgulok, és ez furcsa. De nem tudom, mi mást
tehetnék, mint hogy továbbmegyek, ezért hát rendületlenül
haladok előre, Violettel az oldalamon.
Úgy döntök, folytatom az úriemberes műsort, ezért
kinyitom neki a kocsiajtót. Erre megint jót nevet rajtam,
miközben fölmászik a kisteherautó utasterébe. Mivel nem
vacakol azzal, hogy gondosan lehúzza a ruháját, egy röpke
másodpercre megpillantom a hátsóját, amit alig takar el
vékony, csipkés bugyija. Ökölbe szorítom a kezem,
becsapom az; ajtót, aztán bepattanok a volán mögé.
Hajtogatom magamnak, hogy higgadjak le. Hogy a ma este
nem a szexről szól. Beindítom a motort, és kitolatok a
parkolóból, Violet pedig elkezd az autómagnós kazettáim
között keresgélni, egész nyugodtan kotorászik a cuccaim
között. Totál összekavarja a gondosan kialakított
rendszeremet, de hagyom, hadd csinálja, és aggasztó, hogy
milyen könnyű ez.
– „Kefélős kazi” – olvassa fel az egyik címkét derűs
arckifejezéssel, aztán felpillant rám, és a szája elé kapja a
kezét, halkan nevetgél.
Kiragadom a kezéből a kazettát, és ledobom a padlóra az
ülésem alá.
– Azt hiszem, ettől most már jobb lenne megszabadulnom
– mondom.
– Miért? – dől az ajtónak. – Talán úgy tervezed, hogy soha
többé nem kefélsz?
A fogamat csikorgatom, a nagy elhatározásom, hogy nem
dugom meg itt helyben, igencsak meggyengül.
– Az attól függ.
– Mitől?
Ki ne mondd!
– Attól, hogy miként alakul a ma este.
– Szóval, azt mondod, hogy csak akkor dugsz meg, ha ma
jól alakulnak a dolgok? – kérdi, és igyekszik magába fojtani
a vigyorát. – Vagy azt, hogy ha a ma este nem jól alakul,
akkor visszatérsz a régi módidhoz, és gerincre vágsz
minden miniszoknyás ribit, akit csak meglátsz?
A fejemet csóválom, az egész testem bizsereg a
kísértéstől, hogy félreálljak a kocsival, lerántsam őt az
ülésre, és azt csináljam, amiben a legjobb vagyok.
– Tudod, pontosan az ilyen beszólásaidtól hittem azt,
hogy már nem vagy szűz.
Az ülés hátára könyököl, és a tenyerébe támasztja a fejét,
a hajával játszadozik, miközben az ajkát harapdálja.
– Talán csak azért mondok ilyeneket, hogy jól
felhúzzalak, és láthassam a tüzes tekintetedet.
Szorosabban markolom a volánt, és kikanyarodom a
bérházunk melletti forgalmas útra. Az utcalámpák
beragyogják a mellettünk elsuhanó járdákat, házakat és
fákat. Az alacsony hegyek csupán árnyak a távolban, a város
szívében sorra kigyúlnak a fények. A belváros felé hajtok,
fölhangosítom a zenét, nem bírok válasszal előrukkolni a
lány iménti nyílt kijelentésére.
– Ó, csak nem feladta, Sztoikusan Távolságtartó uraság? –
Az ujja körül csavargatja egy hajtincsét, az ajkán a
leggyönyörűbb mosollyal, amit életemben láttam. Már
önmagában ezért megéri, hogy hagyjam nyerni.
– De, asszem – válaszolom lemondóan. – Büszke lehetsz
magadra.
Lelohad a mosolya.
– Hát, mégse vagyok az.
Meghökkenek.
– Azt hittem, szeretsz nyerni. – Fékezek, hogy megálljak a
piros lámpánál.
– Általában igen – közli olyan csábos tekintettel, hogy
egyszeriben nem is értem, mégis miként maradhatott szingli
ilyen sokáig. Az egy dolog, hogy igyekszik senkihez se
közel kerülni, de szinte lehetetlen ellenállni a vonzásának,
távol maradni tőle. – De azért reméltem, hogy tovább
kitartasz, és előveszed azt a tüzes tekintetet.
Egyszeriben szűkebbnek érzem a farmeromat. Ez nagyon
nem az én terepem, ám legyen: igyekszem előrángatni a
berozsdásodott flörtölőtudásomat, amire már évek óta nem
volt szükségem ahhoz, hogy megkapjam a csajokat.
– Néhány incselkedő megjegyzésnél többre lesz szükség
ahhoz, hogy elővarázsold belőlem azt a tekintetet – közlöm
vele, és öntelt vigyort villantok rá. – Sokkal, de sokkal
többre.
Az alsó ajkát szívogatja, és magába fojtja a nevetést.
– Oké… – Úgy dobol a mutatóujjával az ajkán, mint aki
erősen töri a fejét, majd felcsillan a szeme, mintha remek
ötlete támadt volna. Felém húzódik az ülésen, és kíváncsian
várom, mit fog tenni, hogy megnyerje ezt az egészet, amit ő
indított el. Feltérdel, félrehúzza a haját, a mellkasa pont a
szemmagasságomban van. – Zöld a lámpa – figyelmeztet
kihívó mosollyal.
Továbbhajtok, igyekszem az útra koncentrálni, ám ahogy
Violet közelebb hajol hozzám, testének melege eltereli a
figyelmemet. Aztán lehajtja a fejét, a vállam felé, így a haja
az arcomat súrolja. Már önmagában ettől görcsösebben
szorítom a kormányt. Hallom, ahogy halkan veszi a levegőt,
miközben a nyakamhoz hajol, és leheletfinom csókot nyom a
bőrömre. Annyira könnyed, hogy még puszinak is alig lehet
nevezni, mégis az egész testemet elárasztja tőle a pokoli
forróság.
– Violet, én… – Elharapom a mondatot, ahogy szívogatni
kezdi a nyakamat, nyelve a bőrömet cirógatja, míg ujjait a
mellkasomra csúsztatja. Elszántan igyekszem nyitva tartani
a szememet, az útra és a környező forgalomra koncentrálni,
de aztán az ujjai egyre lejjebb kalandoznak, megérkeznek az
ölembe, én pedig egyszerűen nem bírok tovább magammal.
– A szentségit! – káromkodom, mire a lány elhúzódik.
Félrerántom a kormányt, Violet pedig az ülésnek dőlve,
tágra nyílt szemmel mered rám, ahogy lehúzódom az út
szélére; majd az utcában sorakozó házakra pillant.
– Mit csinálsz? – kérdezi, ismét engem figyelve. Haja a
hullámzó mellkasára omlik.
Leállítom a motort, behúzom a kéziféket, és a lány
derekáért nyúlok.
 – Jó, te nyertél. – Mindössze ennyit mondok, mielőtt
odahajolok hozzá, a másik kezemet a tarkójára simítom, és
megcsókolom. Ennyit arról, hogy szépen, türelmesen
kivárom a randink végét.
Nevet, ahogy az ajkunk összeforr, én pedig a fejemet
csóválom, egyszerűen képtelen vagyok elengedni őt. Egyre
csak csókolom, amíg az ég teljesen be nem sötétedik, amíg
Violet végül az ölemben köt ki.
Úgy csókolom, mintha ő lenne az első lány, akit
életemben megcsókolok; és ez bizonyos szempontból igaz
is, mert ő a legelső, akinek a csókja tényleg jelent valamit a
számomra. Nem hagyom, hogy a kezem bekússzon a ruhája
alá, a tenyerem szigorúan az anyag fölött marad, mert
tudom, ha átlépem ezt a határt, akkor a randinak végleg
lőttek. Többé nem bírnék megálljt parancsolni magamnak…
Jesszusom, nem akarok megálljt parancsolni magamnak. De
végül, miután az ajkam már elzsibbadt, és Violet testének
melege teljesen átjárt, elhúzódunk egymástól.
A lány még mindig átkarolja a nyakamat, és most mélyen
a szemembe néz. Furcsamód elevennek tűnik ebben a
pillanatban, én pedig furcsamód boldognak érzem magam,
amiért miattam fest így.
– Szóval, hová viszel a randinkra? – kérdezi olyan derűs
hangon, mintha a „randink” szónál viccesebb dolgot még
életében nem ejtett volna ki a száján.
– Az meglepetés. – Akaratlanul is elvigyorodom, amikor
ezt meghallva csalódottan ráncolja a homlokát.
– Hát, jó – mondja kelletlenül –, de azért a jövőre nézve
megjegyzem, hogy nem csípem a meglepetéseket. –
Lemászik az ölemből, és visszahuppan mellém a széles
ülésre.
Nekem dől, miközben visszahajtok az útra, és elszorul a
szívem. A gondolataimba merülve sorolok be megint a
forgalomba, egyre csak az jár a fejemben, hogy Violet az
imént a közös jövőnkre célzott, nekem pedig ez nagyon is
tetszett.

VIOLET

A város szélén vacsorát veszünk egy lepukkant kis

csehóban, ahol állítólag a legjobb gyorskaját kapni egész
Laramie-ben, aztán Luke fölhajt a hegyekbe, és leparkol egy
nagy sziklafal lábánál. Elsőre azt hiszem, csak azért hozott
ide, mert megint smacizni akar, amit személy szerint csodás
ötletnek tartok – pláne, mert a kocsijában pettingelni
izgalmasabb volt, mint kiállni egy szakadék peremére, és
azon agyalni, milyen könnyű lenne előredőlni, az éles
kősziklákkal teli mélybe zuhanni. De aztán a srác közli
velem, hogy innen gyalog akar továbbmenni, még egy kicsit
följebb a hegyoldalon; így hát követem a sötétbe, kezemben
a kajás zacskóval, míg ő a kesztyűtartóból kivett zseblámpát
hozza.
– Tudod, ha előre szólsz, hogy kirándulni viszel, akkor
nem így öltöztem volna – jegyzem meg, és örülök, hogy
magas sarkú helyett legalább a bakancsom mellett
döntöttem.
Luke bakancsa csikorog a földön, miközben az előttünk
kígyózó, kanyargó ösvényt pásztázza a zseblámpával, majd
hátrasandít rám a válla fölött.
– Meg kell mondjam, én nem bánom, hogy így öltöztél.
Bejön nekem ez a ruci.
– Ja, meghiszem azt – motyogom elmosolyodva.
Pontosan azért vettem föl ezt a ruhát, mert tudtam, hogy
tetszeni fog neki. Ha máshoz nem is, ahhoz legalább értek,
hogy kitaláljam, mi tetszik a pasiknak.
Viszonozza a mosolyomat, és hátranyúl, hogy megfogja a
kezem. Botladozom egy kicsit, ahogy fölhúz magához az
emelkedőn, aztán együtt kaptatunk fel az ösvényen.
Későre jár, a koromfekete égbolton tündökölnek a
csillagok. Telihold van, hűvös az este, már bánom, hogy
nem hoztam magammal dzsekit. Némán mászunk fel az
emelkedő tetejére, majd megfordulunk, és az elénk táruló
kilátást csodáljuk. Látom az autópályát és a várost, ám a
házak fényei olyan távolinak tűnnek, mintha repülnék.
Szinte olyan, mintha Luke direkt azért hozott volna ide, mert
tudja, hogy ilyen magasan, egy ekkora meredély szélén
engem nyugalom és béke száll meg. Pedig ez természetesen
lehetetlen, hiszen nem ismerhet ilyen jól.
Elengedi a kezemet, és leül a sziklára; úgy helyezi el a
zseblámpát a földön, hogy az égre világítson. Lehuppanok
mellé, lerakom kettőnk közé a gyorskajás zacskót, és
kinyújtóztatom a lábam, keresztezve a bokámat.
– Szóval, ilyen egy normál első randi? – kérdezem,
kinyitva a zacskót.
Luke a kezére támaszkodik, és lebámul a városra.
– Őszintén szólva, valószínűleg nem. A legtöbb pár
szerintem inkább moziba vagy étterembe megy a legelső
randin, de úgy gondoltam, hozzánk jobban illene ez a hely.
Kiveszek egy szem sült krumplit a zacskóból, és
bekapom.
– Miért? Mert mindketten különösek, komorak és
kívülállók vagyunk?
Felül, benyúl a zacsiba, és kihúz egy marék krumplit.
– Ja, valahogy úgy.
Előveszek egy hamburgert, és kicsomagolom.
– De mitől lettél te ennyire különös, komor és kívülálló,
Luke Price?
A bőrpántot tekergeti a csuklóján az ujjával.
– Sok mindentől.
Kiveszek a zacskóból egy kis dobozka mártogatós szószt
is, és lehúzom róla a fedőt.
– Miért van mindig rajtad az a pánt? – kíváncsiskodom, a
szószba mártva egy újabb szem krumplit.
Maga elé emeli a karját, a csuklójára bámul a
holdfényben.
– Azért, mert a nővéremtől kaptam, épp, mielőtt meghalt.
A szószos krumpli a torkomon akad, kis híján cigányútra
megy.
– Meghalt? – kérdem köhögve, és a mellkasomra
szorítom a kezemet.
Luke felém fordítja a fejét. Olyan sötét van, hogy nem
látok mást, csak az arca körvonalát, a szeme pedig egy-egy
fekete lyuknak tűnik, de így is el tudom képzelni, milyen
heves lehet a tekintete.
– Tizenkettő voltam, amikor levetette magát a tetőről.
Egyszeriben szívet tépően világossá válik előttem
minden.
– Ezért aggódtál miattam annyira, miután láttad, ahogy
kiugrom az ablakon.
Aprót biccent, alig észrevehetően.
– Egyrészt ezért, másrészt meg azért is, mert mindig
olyan közönyösnek tűntél – mondja, én pedig meglepetten
kapok levegő után, ahogy rádöbbenek, mennyire átlátott
rajtam, és felfogom, hogy ezek szerint még egy közös van
bennünk. Ő is elveszített valakit. Ekkor felém nyúl, ujjai
átfogják a csuklómat. – Violet, nagyon sajnálom, nem
akartam csak így rád zúdítani ezt… Már nem is tudom,
miért mondtam el.
– Semmi baj. – Nagyot fújok, hajtogatom magamnak,
hogy eszem ágában sincs ma este elindulni a múltam és az
érzelmeim lejtőjén. Megfogadom, hogy csak azért sem esek
szét, bármibe kerüljön is. – Bocsánat, szörnyen túlreagáltam.
– Egy szempillantás alatt megint sikerül higgadt hangot
megütnöm.
 Ujjai a csuklómba mélyednek, épp a zakatoló pulzusom
fölött.
– Nem, dehogyis. – Olyan, mintha pontosan értene, pedig
alig tud rólam valamit.
Bólintok.
– Hát, oké, de már tényleg túl vagyok rajta. Komolyan.
Pár pillanatig még fogja a karomat, aztán elenged. Én a
hamburgeremet eszegetem, ő meg a csirkés szendvicsét,
egyikünk sem szólal meg, és ez a legkellemesebb csönd,
amit valaha is megtapasztaltam. Miután megkajáltunk,
összegyűrjük a szemetünket, és visszarakjuk a zacskóba,
amit Luke átrak a másik oldalára, hogy közelebb
húzódhassunk egymáshoz. Olyan közel vagyunk, hogy
összeér a vállunk.
– Milyen volt az életed, mielőtt megismertél? – kérdezem,
ahogy ellazulva a tenyeremre támaszkodom.
Oldalra billentett fejjel figyel.
– Sokkal kevésbé komplikált – vallja be.
– És ez jó vagy rossz?
– Csak azt tudom, hogy ez… komplikált – feleli, aztán
nagyot sóhajt. – Mielőtt betoppantál az életembe, volt egy
rendszerem, ami tökéletesen megfelelt nekem, de most
odalett… Ha veled vagyok, én… Amikor veled vagyok, úgy
érzem, teljesen kicsúszik a kezemből az irányítás, mintha
egy totál kaotikus világba csöppennék.
Elhúzom a számat.
– Úgy beszélsz rólam, mint valami kész elmebajosról.
– Nem, nem így értettem. – A hajába túr, és nyögve
szuszog, ahogy felül. – Basszus, bármit próbálok mondani,
tök furán hangzik.
– Semmi gáz – nyugtatom meg. – Nekem megfelel a fura,
és nincs itt más, aki hallhatna minket.
A sötétben is érzem, ahogy mosolyog.
– Látod, pontosan az ilyen reakcióid miatt akarok
egyszerűen csak itt maradni veled. Mert bármit mondok is,
te sosem akadsz ki.
– Felőlem üldögélhetünk egyszerűen csak itt, a sötétben –
válaszolom, és igyekszem nem visszagondolni arra a sok-
sok alkalomra, amikor egyedül ücsörögtem a
koromsötétségben. – A sötét lehet megnyugtató.
– Ja, oké, lehet róla szó… – Elhúzza a mondatot, és
érzem, amint megemelkedik köztünk a hőmérséklet, ahogy
még közelebb hajol hozzám. – Neked volna kedved hozzá?
Csak így üldögélni itt, velem, a sötétben?
– Talán… – Elhallgatok, ahogy ajka az enyémhez ér.
Másmilyen az íze, mint általában: ezúttal nem a cigifüst és
az alkohol keserűségét érzem rajta, hanem az étel sósságát.
Érzem, milyen szenvedéllyel csókol, és a hasamban szétárad
a forróság. A vállába kapaszkodom, miközben teljes
súlyával nekem dől, és háttal lenyom a földre. A fejem a
talajra simul, a por a hajamba megy. A lábunk
összegabalyodik, és érzem, mekkora erőfeszítésébe került
Luke-nak, hogy ne rám feküdjön, hanem a karjára
támaszkodjon.
Ezúttal lassabban csókol meg, ráérősebben és
tudatosabban, mint eddig. Mintha gondosan kiszámítaná
minden egyes mozdulatát, minden érintését és minden
lélegzetét, miközben a keze a hajamba túr. Finoman
hátrabillenti a fejemet, hogy a nyelve még jobban, még
áthatóbban, még lassabban fölfedezhesse a számat.
Jesszusom, teljesen begerjeszti minden porcikámat. Nem
bírok tisztán gondolkozni, a körmeim a lapockájába, a
hátába és az oldalába vájnak, bárhová kapok, amit csak érek
rajta, mivel a testem egyre türelmetlenebbé válik.
Végül aztán elhúzódik egy kicsit, és megint az ujjával
cirógatja az arcomat, a másik keze a tincseimmel játszik.
– Ez nagyon jó volt – mosolyog le rám.
– Nahát, kezdem azt hinni, hogy tényleg vajszívű vagy –
felelem kifulladva.
– Nem te magad vádoltál már egyszer azzal, hogy
vajszívem van? – Továbbra is a hajammal játszadozik.
– De, csakhogy akkor valójában még nem gondoltam
komolyan.
– Hát, talán mégiscsak igazad volt.
– Nagyon úgy tűnik.
Még mindig fölém hajolva cirógatja a hajamat, és annyira
kényelmes ez így, hogy kis híján elalszom a karjában, itt,
helyben, a sziklán. Aztán Luke felül, és a hideg megrohanja
a testemet, úgyhogy azonnal elhagy az álmosság.
Összekulcsolja az ujjainkat, és talpra húz magával.
– És most, hova? – kérdezem, leporolva a földet a
lábamról.
Lehajol a szemétért.
– Mit szólnál ahhoz, ha hazamennénk? – kérdez vissza.
Haza. Milyen furcsa egy szó ez nekem, hiszen egészen
gyerekkorom óta semmilyen helyet nem éreztem igazán az
otthonomnak.
– Jó, rendben – bólintok –, menjünk… haza.

A hazaúton végig csak hétköznapi dolgokról beszélgetünk,

például arról, hogy mi a kedvenc kajánk: az övé a tacó –
amire tulajdonképpen már magamtól rájöttem, hiszen
mindig azt kíván, ha másnapos, márpedig nem veti meg az
ivást –, és én is elárulom neki, hogy az enyém a
csokidarabos keksz, az a fajta, amit anyukám szokott sütni
annak idején. Saját magamat is meglepem azzal, hogy
édesanyámról mesélek neki, és ő láthatóan ugyanígy
meglepődik ezen. Az egész beszélgetés unalmas és
normális, de az a furcsa, hogy igazság szerint élvezem.
Kezdek azon tűnődni, vajon nem tudnék-e mégiscsak
unalmas, normális, nem adrenalinfüggő életet élni.
Amikor megállunk a kisteherautóval a bérházunknál,
még nem jár nagyon későre, de Luke azt mondja,
folytathatjuk a randit odabent, a lakásban. Ám mielőtt még
egyáltalán kiszállhatnánk, újra megcsókol, ott helyben, a
kocsiban. A szánk és a kezünk egymás testére tapad, míg
túlságosan fel nem hevül odabent a hangulat, így végül
kiszállunk, hogy bemenjünk az épületbe. Ez az egész randi
maga a tökély, és már éppen komolyan fontolgatnám, hogy
talán felül kéne vizsgálnom az életről alkotott pesszimista
teóriámat, amikor megpillantom a bejárathoz vezető lépcső
aljában üldögélő pasast.
– Nem igaz, ezt nem hiszem el! – Elengedem Luke kezét,
amint rádöbbenek, ki ez a fickó. Hátrahagyom a döbbent
fiút, és a lépcsőhöz csörtetek.
Stan Walice fölnéz a jegyzetfüzetéből, idegesnek és
feszültnek tűnik.
– Légy szíves, higgadj le! – mondja, ahogy megállok
előtte. – Csak beszélni szeretnék veled pár percet.
– Talán kénytelen leszek távoltartási végzést kérni maga
ellen? – háborgok.
Fölkel a lépcsőről, bedugja a noteszát meg a tollát a
zsebébe. Piros, galléros póló, gyűrött, szürke nadrág,
kitaposott edzőcipő és szögletes keretű szemüveg van rajta.
– Nyugodj meg, csak néhány kérdést szeretnék föltenni
neked. – A szemüvege lecsúszik az orrán, gyorsan
megigazítja.
– Szerintem eléggé világossá tettem a múltkor, hogy arról
szó sem lehet – mondom, közben Luke mellém lép.
– Ez meg ki a franc? – kérdezi, a derekamra téve a kezét.
Az érintése egy kicsit megnyugtat, de még mindig dúl
bennem az indulat.
Stan tekintete Luke-ra villan, lefogadom, hogy összeveti a
maga puhány alakját a fiatalabb srác izmos, tetovált testével.
– Csak szeretnék föltenni neki pár kérdést a szüleiről –
magyarázkodik.
– Már közöltem magával, hogy menjen a picsába –
mondom, de mostanra nem is harag csendül a hangomból,
hanem inkább néma könyörgés. – Komolyan, miért mániája
a riportereknek, hogy mindenáron zaklassák az embert?
– Nagy szükségem van erre a sztorira – vallja be Stan, és a
hajába túr. – Az állásom múlik rajta.
– Már megmondta, hogy nem akar beszélni magával – lép
Luke elém. Közénk áll, a testével védelmez a riportertől. –
Úgyhogy fogja már fel, és húzzon el innen a picsába, mielőtt
szétrúgom a seggét! – fenyegeti meg a pasast, aztán
hátranyúl, és megfogja a kezem. Bármennyire szeretném is
látni, amint szarrá veri Stant, sajnos tisztában vagyok vele,
hogy azzal ellentétben, mikor a sztriptízbáros fickóknak
meg Prestonnak esett neki, ezúttal súlyos
következményekkel járna a tettlegessége, így hát
megszorítom a kezét, nem eresztem el.
Stan oldalra húzódik, hogy láthassam, és a fejét csóválja.
Pánik süt a szeméből.
– Figyelj, tudom, hogy valószínűleg rosszul fogtam hozzá
ehhez az egészhez, de muszáj megcsípnem a sztoridat, mert
különben kirúgnak a csatornától. Kell nekem valami nagyon
jó tudósítás.
– Akkor keressen hozzá egy olyan sztorit, amit könnyebb
megcsípni! – közlöm vele, és előrébb araszolok, így Luke
mellett állok. – Ne engem hajkurásszon, mikor eszem
ágában sincs a múltamról beszélni magával.
– A könnyebben megcsíphető sztorikra senki sem
kíváncsi – ellenkezik. – Viszont ha tudósíthatnék a
kislányról, aki rátalált a meggyilkolt szüleire az
otthonukban, és aztán még huszonnégy órán át a
holttestekkel maradt abban a házban… – Hevesen
gesztikulál, mintha nem bírna az izgatottságával, és máris a
kamera elé képzelné magát. – Na, ez aztán a szaftos sztori!
El sem tudom képzelni, milyen dolgok járhattak a
fejedben… hogy miket láthattál… És ha az emberek
megismernék a részleteket, az talán segítene, hogy a
rendőrség végre elkaphassa a gyilkosokat.
Luke sóbálvánnyá dermed, engem pedig mintha
lángnyelvek nyaldosnának. Ez az alak épp most árulta el a
legsötétebb titkomat, azt, amitől mindenki menekülni akar,
amint tudomást szerez róla. Váratlanul, minden előjel
nélkül Stanre vetem magam. Luke-ot elengedve, ökölbe
szorított kézzel lendülök a riporter felé, hogy beverjem a
képét. Már hosszú idő óta nem éreztem ilyen dühöt, és
általában más módot szoktam találni arra, hogy levezessem
a haragomat, de most nem akarok mást, csak szétverni ezt a
rohadékot. A pofájába vágni az öklömet. Betörni az orrát.
Ugyanolyan fájdalmat okozni neki, mint amit tudom, hogy
én fogok érezni perceken belül.
Luke-nak valahogy sikerül elkapnia a derekamat, és
visszatart, mielőtt még elérhetném a pasast.
– Eressz el! – tiltakozom ficánkolva. – Szét fogom rúgni a
seggét!
– Nem, nem fogod. – Még szorosabban ölel, én pedig
küszködve kapok levegő után. Muszáj kiszabadulnom…
muszáj lélegzethez jutnom. Muszáj futnom, muszáj
megütnöm Stant, muszáj tennem valamit, hogy ne érezzem
azt, ami feltörni készül bennem. A szüleim… Luke tudja… El
vagyok cseszve… Luke most már tudja, mi rejtőzik a keménységem
páncélja alatt… Többé nem akar majd velem lenni.
Próbálom ellökni őt magamtól, vergődöm a karjában, ám
erre csak még erősebben szorít a mellkasához.
– Lélegezz… csak lélegezz! – suttogja a fülembe, a
tarkómra simítva a kezét.
Esküszöm az égre, olyan, mintha pontosan tudná, mi
játszódik le bennem, mintha tökéletesen átérezné.
– Nem bírok – nyögöm. – Gyűlölöm…
– Csak próbáld meg szépen!
Lehunyom a szemem, és igyekszem nem foglalkozni
semmi mással, csakis azzal, hogy levegőt juttassak a
tüdőmbe. Hallom Luke szívének egyenletes lüktetését, és
egyedül erre a hangra koncentrálva próbálom a saját
pulzusomat is ilyen nyugodt ritmusra igazítani.
– Tűnjön el innen! – mordul a fiú Stanre, egész mellkasát
betölti a morajlás.
– Mindent megpróbáltam, hogy beszélhessek vele –
makacskodik a riporter. – Ha végre hajlandó volna szóba
állni velem, akkor letudhatnánk a dolgot.
– Ha nem húzza el a csíkot, elengedem a lányt, és saját
kezűleg verem magát szarrá – mondja Luke higgadtan. –
Szóval, ne kísértse a sorsot, hanem takarodjon innét, amíg
még lehet!
– Engem te nem fenyegethetsz – csattan föl Stan. – Ha így
folytatod, mindjárt kihívom a rendőrséget.
– Úgy nézek én ki, mint aki beszarik a zsaruktól? – vág
vissza Luke. – Utoljára mondom, hogy menjen Violet közeléből!
– Minden egyes szót nyomatékosan hangsúlyoz. Stan
meghunyászkodva motyog valamit arról, hogy legalább a
névjegyét hadd adja oda, mire a fiú hozzáteszi: – Ha még
egyszer megpróbál kapcsolatba lépni vele, nem ússza meg
szárazon.
Miután Stan lelép, eltelik néhány másodperc – habár
nekem minden egyes pillanat hosszú napoknak tűnik –,
mire bármelyikünk is megmozdul vagy megszólal. Én
húzódom el elsőnek, Luke pedig elereszt, mozgásteret hagy
nekem. Arrébb lépek, és körülnézek, keresek valamit,
amivel könnyebb lenne foglalkozni, mint azzal, ami az
imént történt, ám a tekintetem végül visszavándorol a fiúra.
– Hát, szóval, most már tudod – mondom, és hangosan,
leverten sóhajtok. Keresem a tekintetében az undort, hiszen
mindenki így szokott rám nézni, aki megtudja a titkomat,
ám Luke szeme nem tűnik másnak az éjszakában, csak
feketének, ahogy a háta mögül ráhull az épület világítása.
Minél hosszabbra nyúlik a csend, annál inkább úgy
érzem, hogy menten elsírom magam. Könnyek csípik a
szemem, és igyekszem magamba fojtani őket, megint az a
kemény csaj akarok lenni, aki magasról tesz mindenre.
Szükségem van arra a Violetre. Ő mindent kibír, semmivel
sem törődik, bármekkora legyen is a baj.
– Nem tudtam, hogy a riporterek ilyenek – mondja végül
Luke halkan, ahogy megfogja a karomat. – Ez a csávó
őrültnek tűnt, totálisan megszállottnak.
– Sajnos a legtöbbjük tényleg tök megszállott –
válaszolom a körmömet rágcsálva. Kétségbeesetten azt
kívánom, bár ki tudnám találni, vajon mit gondolhat. – De
még eggyel se találkoztam, aki ennyire mániákus lett
volna… A pasas hetek óta hívogat, még a munkahelyemen
is felbukkant.
Erre elkerekedik a szeme.
– Miért nem szóltál? – kérdi, ám ezt még válaszra sem
méltatom. – Szólnod kellett volna!
– Minek? Hogy el kelljen mesélnem neked az elcseszett
sztorimat, és úgy nézz rám, mint most?
– Nem is látod rendesen az arcomat, úgyhogy fogalmad
se lehet, hogyan nézek rád.
– De attól még nagyon is jól ismerem ezt a bizonyos
arckifejezést. Mindenki így néz rám, amint megtudja rólam
az igazat. Amikor kiderül, hogy kislányként holtan találtam
a szüleimet, aztán egy egész napon át a tetemük mellett
gubbasztottam a házunkban. Mindig mindenki totál
beszarik attól, hogy milyen elbaszott vagyok. – Ha Luke
eddig mégsem tervezte volna, hogy faképnél hagy, hát, most
már biztosan csak pillanatok kérdése.
 Az ujjai megszorítják a karomat, és egy kicsit elfordul,
engem is magával húzva, hogy jobban láthassam az arcát.
Semmi mást nem látok rajta, csak együttérzést, sőt talán még
megértést is.
– Mindenkinek megvan a maga sötét múltja. Nekem is, és
hidd el, kibaszottul képmutató lennék, ha elítélnélek téged
bármiért, amit tettél. Én magam is rengeteg elcseszett dolgot
csináltam, amit a legtöbben nem értenének meg.
Kihúzom a karomat a szorításából, és a hasamra szorítom
a kezemet, azt kívánom, bárcsak begubózhatnék
önmagamba, bárcsak elrejtőzhetnék az acélfalak mögött,
amik az elmúlt néhány hétben egyre jobban meggyengültek.
– Mint például, mit?
Őszintén nem számítok rá, hogy válaszolni fog, így
amikor mély levegőt vesz, és láthatóan megszólalni készül,
kis híján megáll bennem az ütő.
– Mint például, hogy nyolcévesen én adtam be anyámnak
a heroint, mert utálja a tűket, ezért mindig velem lövette be
magát – motyogja alig hallhatóan, és látom rajta, mennyire
nem akarja kimondani ezt, ám az ajka mintha magától
formálná a szavakat.
Fogalmam sincs, mit mondjak erre. Azt se tudom,
egyáltalán kéne-e bármit is mondanom. Vagy talán öleljem
meg? Vagy inkább szaladjak el? Mit csináljak? Szerencsére ő
helyettem is reagál, felém nyúl, és átfogja a derekamat.
– Most totál beszartál tőlem? – kérdezi, én pedig a fejemet
csóválom. – Na, látod. Én sem szarok be a te múltadtól –
jelenti ki. – Az tény, hogy te magad megijesztesz, nem is
kicsit, de annak egészen más az oka. Az sokkal inkább
miattam van, meg amiatt, amit irántad érzek.
Bólintok, már nem fojtogat a sírás. Luke felém hajol, és
gyengéden megcsókol. És ez különös érzés, de jó
értelemben, mert egy pillanatra olyan, mintha mindaz a
rossz, ami az imént történt, nem is létezne. Egyszeriben már
nem nehezedik mázsás súly a mellkasomra. Luke a legelső
személy az életemben, aki képes enyhíteni a rám nehezedő
terhen, és ettől bele akarok kapaszkodni, ameddig csak
bírok. Így amikor a karjába emel, és ölben visz be az
épületbe, hagyom. Ahogy azt is hagyom neki, hogy a
hálószobánkba érve levetkőztessen. Hagyom, hogy
kicipzározza a ruhámat, és lehúzza rólam, így már nem övez
más, csak az ő illata. Hagyom, hogy lefektessen az ágyra, és
bebújjon mellém. Aztán elalszunk. Együtt.
 16. fejezet

LUKE

A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY HÉTBEN VIOLET MEG ÉN különös

ritmust veszünk fel. Berendezkedünk a szobánkban, és
hagyom, hogy a legtöbb cuccot oda tegye, ahova ő akarja.
Ragaszkodott hozzá, hogy a plüssmackója a komódra
kerüljön, szem elé, pedig lila és kislányos. De mikor a
számat húzogatva rákérdeztem, miért kell ennyire
közszemlére tenni egy elnyűtt játékot, elárulta, hogy az
édesapjától kapta ajándékba, mire megöleltem, mert semmi
más nem jutott eszembe, amit tehettem volna. Mostanában
sokszor ölelem meg őt, részben azért, mert élvezem ezt az
érzést, de részben azért is, mert félek, hogy egyszer csak
eltűnik.
Félek, hogy előbb-utóbb rádöbben, minden szót
komolyan mondtam anyámmal kapcsolatban, nem az ő
vigasztalására túloztam el a dolgot, és akkor már nem lesz
hajlandó csak így elfogadni a múltamat. Már néhányszor
óvatosan rákérdezett anyámra, és eddig a lehető
legkevesebb részletet árultam el neki, mert mi kettőnk
között jelenleg minden rendben van, és ezt nem akarom
elrontani.
 Sokat csókolózunk, ráadásul Violet hagyja, hogy
megérintsem, ahol és amikor csak akarom. Én mégis
visszafogom magam, félek átlépni azt a bizonyos határt,
mert akkor teljesen el kéne fogadnom végre, hogy tényleg
megváltoztam. Hogy komolyan fontolgatom az igazi
párkapcsolatot ezzel a lánnyal, pedig tudom, hogy
bármelyik pillanatban elvehet tőlem mindent. De pokoli
nehéz ellenállnom az irányítási és birtoklási vágyamnak,
mert nem akarok mást, csak a magamévá tenni őt. Minden
egyes nap minden egyes pillanatában úgy érzem, belé
akarok hatolni, újra meg újra. Megint látni akarom a
tekintetét, ahogy elélvez, csakhogy ezúttal benne is akarok
lenni, amikor ez megtörténik.
– Mostanában jó sok sört iszol – jegyzi meg, miközben
éppen a mosogatóba rakja a piszkos edényeket, hogy
elöblítse őket. Seth és Greyson elment vacsorázni, azt
mondták, hogy a harmadik „hófordulójukat” ünnepük.
Habár tudomásom szerint már több mint három hónapja
járnak együtt, úgyhogy nem igazán értem, pontosan milyen
jeles alkalmat ünnepelnek, de nem kérdezősködtem. –
Azért, mert kerülöd a töményet? Igyekszel jobban vigyázni
magadra?
Grimaszt vágok, amiért finoman megemlíti a
betegségemet – a gyengeségemet –, de mivel róla van szó,
kicsit könnyebb ellazulnom. Lehuppanok a bőrkanapéra, és
hátrahajtom a fejem, hogy igyak egy jó nagy kortyot.
– Ja, úgy döntöttem, egy darabig szimplán a sörnél
maradok, és meglátom, hogy alakul… Megpróbálok egy
kicsit egészségesebben élni. Egyébként is, asszem, nem árt,
ha egy időre kissé visszaveszek a tempóból.
Rám pillant a mosogatótól.
Feltűzte a haját, így szabadon elém tárul a válla és nyaka,
hogy rendesen megcsodálhassam minden ívét. Vékony,
spagettipántos felsőt visel, melltartó nélkül, és szűk
rövidnadrágot. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy
uralkodjak magamon, és ne másszak rá, de nehéz, amikor
így van öltözve.
– Milyen tempóból? – kérdi.
Vállat vonok, és lerakom a sörösüveget a
dohányzóasztalra, majd a távirányítóért nyúlok.
– Abból a mániámból, hogy folyton olyasmit vedeljek,
ami… hogyan is fogalmaztál a múltkor… éget, mint a szar –
vigyorgok rá. Nem árulom el neki, mi az igazi oka, hogy
mostanában nem piálok annyi töményet. Valójában
próbálok kicsit változtatni az életemen, tisztább fejjel
létezni, hogy mindennek tudatában lehessek, ami köztünk
történik. De néha nehéz, és eléggé fájdalmas is tud lenni így,
hogy az idegeim jobban, élesebben érzékelnek mindent.
– Ezt én mondtam egyszer? – Oldalra hajtja a fejét, az
ajkához ütögeti a mutatóujját, úgy tesz, mintha nem
emlékezne. – Én nem szoktam ilyeneket mondani.
– Állandóan ilyeneket mondasz – válaszolom, és
csatornát váltok.
– Úgy csinálsz, mintha ismernél, vagy valami – cukkol
vigyorogva, ahogy elzárja a csapot.
– Talán azt akarod állítani, hogy nem ismerlek? – vágok
vissza. Megint felkapom a sörömet, és a dohányzóasztalra
rakom a lábam.
Habozik a válasszal, miközben megtörli a kezét.
– Nem, egyáltalán nem ezt állítom.
– Szóval, elismered, hogy ismerlek.
– Beismerem, hogy ismersz annyira, amennyire én
ismerlek téged.
– Nem hiszem, hogy teljesen kiismertelek – mondom
elkomolyodva, és lehúzom az üvegről a címkét. –
Legalábbis egyelőre.
Berak néhány tányért a mosogatógépbe.
– A fontos dolgok nagy részét már tudod rólam.
 Ledobom a nyirkos címkét a dohányzóasztalra.
– Igen, tudom.
– És mégis itt vagy velem, még mindig. – Lenéz, ahogy
ezt mondja, mintha totál hidegen hagyná a reakcióm, ám
ideges hangja elárulja.
– Még szép, hogy itt vagyok, eszem ágában sincs lelépni
ebből a jó kis kecóból – poénkodom. Igyekszem a lehető
legkönnyedebb hangnemet megütni, mert tudom, hogy
Violet ettől jobban fogja érezni magát. – Semmi kedvem
megint hajléktalannak lenni. Egyébként is, hol máshol
alhatnék egy ágyban egy olyan csajjal, aki éjjelente direkt a
farkamhoz nyomja a seggét?
Erre felkapja a fejét, és tettetett bosszúsággal mered rám.
– Azt csak egyetlenegyszer csináltam, és egyedül azért,
mert valami fura álmom volt.
– Valami fura álmod arról, hogy megduglak?
Grimaszol, de nem vitatkozik tovább.
– Meglep, hogy még mindig egy ágyban akarsz aludni
velem – mondja, miközben kiveszi a mosogatóból az
elöblített poharakat. – Azt hittem, mostanra már rég eleged
lesz az őrült felébredési rituálémból.
Hátrahajtom a fejem, megint nagyot kortyolok a sörből.
Violet minden reggel ugyanúgy ébred, mint ahogy annak a
kollégiumban tanúja voltam: zaklatottan, levegő után
kapkodva. A legelső héten még halálra rémített, de most
már csak tudni akarom, mi okozza. A lány csakis annyit
hajlandó elárulni, hogy rémálmai vannak. Ha jól sejtem, a
szüleiről, de nem akar beszélni róla.
– Mit mondhatnék – vonok vállat –, úgy tűnik, szeretem
kínozni magam.
– Úgy tűnik – mélázik, és fejjel lefelé beállítja a poharakat
a mosogatógépbe. – Tudod, meg kell mondjam, tisztára úgy
érzem itt magam, mintha én lennék a szobalány. Örökké rám
marad a mosogatás, meg szinte minden más is.
 – Ne már, én egy csomót takarítok, folyton rendet rakok –
tiltakozom, és lerakom az asztalra a sörösüveget. – Seth és
Greyson az, akik nem csinálnak semmit.
– Greyson legalább szokott főzni – csóválja a fejét. – Seth
viszont nem csinál mást, csak csokipapírokat meg
energiaitalos dobozokat hagy szanaszét.
– Ja, ezzel nem fogok vitatkozni – mondom, miközben a
sortból kilógó fenekét figyelem, ahogy lehajol, és berakja a
tányérokat a mosogatógép alsó polcára. – De tudod –
folytatom –, ha már úgyis szobalánynak érzed magad, akkor
be kéne szereznünk neked egy szexis egyenruhát a
munkához.
Föláll, és kihúzza magát.
– Minek húzzak szexis cselédrucit a melóhoz, ha
csinálhatom egyszerűen pucéran is?
A fejemet csóválom, és olyan erősen harapok az ajkamba,
hogy kis híján kiserken a vérem.
– Ha továbbra is folyton ilyeneket mondasz nekem, akkor
egy szép napon a szavadon foglak, és kényszerítelek, hogy
tedd is meg, amiről szövegelsz.
A pultnak dől, és karba teszi a kezét.
– Ó, már alig várom!
Az egész testem forrong az irányítási vágytól, hogy
megragadjam őt. Az elmúlt néhány héten rengetegszer
éreztem ezt, és jesszusom, Violet pontosan tudja, hogyan
provokáljon, miként nehezítse meg még jobban a dolgomat.
– Azt hiszed, viccelek – biggyeszti le az ajkát. Még
mindig engem nézve a mosogatóhoz lép, hogy elöblítsen
még néhány edényt. – Pedig nem.
Figyelem, ahogy megnyitja a vizet, és nekilát egy lábast
súrolni. Mosolyog magában, én pedig végre készen állok,
hogy fölkeljek, és odamenjek hozzá, átadva magamat az
igényeinek… vagy talán a saját igényeimnek. Ezen a ponton
már meg sem tudom állapítani a különbséget. Be akarom
vinni őt a hálószobába, hogy megadjam neki azt, amivel már
hetek óta ingerel. Ám ekkor megcsörren a telefonom.
– Na, tessék, az utolsó pillanatban megúsztad – mondja
gúnyosan vigyorogva.
– Ennek még nincs vége – biztosítom, és előhúzom
mobilomat a farmerom zsebéből. – Mindjárt folytatjuk… – A
homlokomat ráncolom, amikor meglátom apám nevét a
kijelzőn. Sokszor próbált elérni mostanában, nyilván azért,
mert közeleg az esküvő.
– Nem veszed föl? – kérdezi Violet. Berakja a lábast a
mosogatógépbe, aztán belöki a masina ajtaját.
– De, mindjárt – motyogom. Utálom, hogy egyeden
szimpla telefonhívás képes tönkretenni az egész este
hangulatát. Fogadom a hívást, és a fülemhez emelem a
készüléket. – Halló!
– Jaj, de jó, szia! – szól apám, szánalmasan erőltetett
vidámsággal. – Mostanáig sehogy sem tudtalak elérni.
– Azért, mert semmi kedvem nem volt beszélni veled –
közlöm őszintén, miközben a lakást betölti a mosogatógép
moraja. Violet elhagyja a konyhát, és bemegy a
fürdőszobába. Hallom, ahogy becsukódik mögötte az ajtó.
Nemcsak a csinos seggét vitte magával, hanem minden
jókedvemet és könnyedségemet is.
Apu néhány pillanatig hallgat, mintha nem találná a
szavakat.
– Figyelj, Luke, borzasztóan sajnálom, hogy olyan rosszul
reagáltam, amikor megkérdezted, nem költözhetnél-e be
hozzánk – mondja végül. – Néha nem tudom, hogyan is kell
apának lenni, és egyszerűen csak kimondok dolgokat, nem
gondolom előbb végig a helyzetet. De azt kellett volna
mondanom, hogy természetesen hozzánk költözhetsz. Még
az ágyamat is neked adom.
– Már megoldottam, nem kell a segítséged. – Fölkapom a
sört, szükségem van a pia ízére. Jól meghúzom az üveget,
de ez nem elég. Túl enyhe és gyenge. Így túlságosan józan
és bizonytalan maradok. Milyen pocsék ötlet volt sörre váltani!
– Luke, én igazán próbálkozom – mondja apám. –
Tudom, hogy egy darabig nem voltam az életed része, de
most az akarok lenni.
– Még hogy igazán próbálkozol! – nevetek élesen a
telefonba, és valami elpattan bennem. Rám nehezedik az
elmúlt tizennégy év összes terhe, és túlságosan józan
vagyok ahhoz, hogy ne érezzem a teljes súlyt. – Ha igazán
próbálkoznál, akkor nem csak tízszer hívtál volna összesen
ebben a majdnem másfél évtizedben. Ha igazán
próbálkoznál, akkor nem hagytál volna ott engem meg
Amyt, hogy nélküled kelljen megbirkóznunk anyuval és az
őrültségével.
– Anyád nem őrült – sóhajt fel. – Csak nehézségekkel
küszködik.
– Nem, kurvára őrült, és te is kurvára őrült vagy, ha azt
hiszed, hogy normális – csattanok fel. Tényleg elszakadt
nálam a cérna. Kiárad belőlem minden, amit hosszú évek
óta fojtok magamba, és teljesen elborít a düh.
– Luke, nem beszélhetsz így anyádról – makacskodik
apám. – Igen, vannak problémái, de ez mindegyikünkre
igaz.
– Nem hiszem el, hogy te még képes vagy őt védelmezni,
pedig semmit se értesz.
– Akkor magyarázd el, hogy megérthessem! Kérlek!
– Van fogalmad róla, milyen dolgokat tett… milyen
dolgokra kényszerített engem? Van fogalmad róla, min
mentem keresztül miatta? Tudod, nekem kellett… belőnöm
őt, érted?! Én adtam be neki a heroint – sziszegem, és ökölbe
szorítom a kezem. Mindennél jobban vágyom a torkomat
maró whisky vagy tequila tompító hatására… szükségem
van rá. Ám kénytelen vagyok beérni azzal, hogy az
öklömmel verem a dohányzóasztalt. Recsegnek-ropognak az
ujjaim, és a fa lehorzsolja a bőrömet. Fáj, de nem annyira,
mint a múltra gondolni. – Amikor nyolcéves voltam, nekem
kellett összezúznom anyunak a kokaint, aztán nekem kellett
ölelnem őt, amíg be nem ájult. Úgy láncolt magához, mintha
az ölebe lettem volna. Nem hagyott levegőhöz jutni. Amyvel
pedig egyáltalán nem törődött. – Dühödten zihálok,
küszködöm, hogy oxigénhez jussak. Áthajítom a szobán az
üres sörösüveget, ami a falhoz csapódva széttörik. – Még
arra is magasról szart, amikor Amy meghalt. Olyan
kibaszottul elcseszte az egész kurva életemet, hogy most
muszáj azt éreznem, én irányítok mindent, mert különben
megint úgy érzem magam, mint amikor ő irányított
engem… – Elhallgatok, amikor elém lép Violet, és megáll a
tévé meg a dohányzóasztal között. Néma csönd borul ránk,
ahogy körülnéz a szanaszét heverő üvegszilánkokra.
– Jaj, istenem, Luke, én nem… – hebegi apám.
Elkapom a fülemtől a telefont, és kinyomom a hívást.
Apu azonnal visszahív, úgyhogy kikapcsolom a mobilt, és
ledobom az asztalra. Egy pillanatra sem veszem le a
szememet Violetről. Szokás szerint nem tudom
megállapítani, mi járhat a fejében, ami azt jelenti, hogy
kénytelen leszek rákérdezni.
– Mennyit hallottál? – Remeg a kezem, a hangom azonban
higgadt. Tudom, hogy a tények egy részével már tisztában
volt, de most egyszerre tárult eléje az egész szomorú, hülye,
értéktelen életem. Most már pontosan tudja, milyen
szánalmas vagyok.
– Az egészet. – Megfejthetetlen a tekintete, és mély
levegőt vesz. Láthatóan fontolgat valamit, de nem bírom
elviselni a hallgatását. Úgy érzem, mindjárt szétrobbanok.
– Violet, mondj már valamit! – könyörgök, a hangomból
pánik és tehetetlenség süt. – Kérlek!
– Fel kéne takarítanunk az üveget, mielőtt Seth és
Greyson megjön – szól. – Habár most az egyszer rájuk is
hagyhatnánk a takarítást.
– Violet, én… – Elharapom a mondatot, amikor
lábujjhegyen átvág az üvegszilánkok között, és a
dohányzóasztalon átmászva megáll mellettem. Aztán
összekulcsolja az ujjainkat, fölemeli a kezemet, és lágy
csókot nyom véres bőrömre. Egyesével megpuszilja sajgó
ujjaimat, majd felnéz rám tágra nyílt, zöld szemével. Ismét
lábujjhegyre áll, és finoman megcsókol. Kiélvezem az ízét,
és átkarolom a derekát. Elsőre összezavar, miért nem akadt
ki mindattól, amit hallott, sem attól, hogy az
üvegszilánkokkal teli szobába jött vissza; de aztán eszembe
jut mindaz, amit már eddig is tudott rólam: hiszen ő lépett
közbe, amikor verekedtem a sztriptízbárban, és már
elmondtam neki, mire kényszerített gyerekként a drogos
anyám. Ez a lány többet tud rólam szinte bárki másnál, és
mégis itt van velem, még mindig; megcsókol, és hagyja,
hogy ilyen közel legyek hozzá.
Így hát viszonzom a csókját, hevesen és szenvedélyesen,
mert szükségem van arra, hogy vele lehessek, hogy
kiereszthessem a mellkasomban tomboló dühöt. Kiéhezve
csókolom, miközben felkapom őt a karomba, és beviszem a
hálószobába. A nagy sietségben nekimegyek a falaknak meg
az ajtónak, mire végre sikerül lefeküdnöm vele az ágyra.
Felnyög, ahogy ráheveredem, és a nyakát szívogatom, az
állát puszilgatom. Csupán annyi időre húzódom el, hogy
lehámozzam róla a felsőjét. A mellbimbója megmerevedik,
amint elém tárul. Mohón legeltetem rajta a szememet,
miközben segít levenni a pólómat, azután végighúzza az
ujjait az oldalamat meg a mellkasomat borító tetoválásokon,
és csak bámul rám, szinte megbabonázott tekintettel.
– Jelentenek valamit? – kérdezi, ahogy a mutatóujja
körberajzolja az egyik tetkót a bordáimon.
Vállat vonok, a hajába fúrom az ujjaimat.
– Volt egy olyan időszakom, amikor varrattam magamra
valamit, valahányszor csak szarul éreztem magam.
– Jó sok tetkód van.
– Jó sokszor éreztem szarul magam. – Pár pillanatig
hallgatok, egyik kezemmel a tarkóját és a nyakát cirógatom,
míg a másikat végighúzom az oldalán, a tetoválása sötét
vonalain. – És a tieid? Azok jelentenek valamit?
Felsandít rám a szempillái alól.
– A csillagok igen.
A bőrére simítom a tenyerem, oda, ahol tudom, hogy a
két csillag van rajta.
– Mit jelképeznek?
– Azért varrattam őket, hogy a szüleimre
emlékeztessenek. – Vállat von. – Egyszer azt olvastam
valahol, hogy a csillagok a halott őseinket szimbolizálják,
vagy valami ilyen furcsaság.
Felelnék valamit, ám a számra tapasztja a kezét.
– Csak csókolj meg!
Habár úgy érzem, mondanom kéne még valamit, inkább
megcsókolom, ráfekszem, és lenyomom a matracra.
Csókolgatom a homlokát, a kulcscsontját, a mellkasát a szíve
fölött. Aztán bekapom a számba a mellbimbóját,
szopogatom, és hagyom, hogy kiáradjon belőlem minden
szexuális vágy, amit eddig magamba fojtottam. Violet
felnyög, felhúzza a térdét a csípőmhöz, miközben a
lapockámra szorítja a tenyerét, és valami olyasmit motyog,
hogy még, erősebben. Édes istenem, én ebbe belehalok!
Azt teszem, amit kér, és a másik mellbimbójára szorítom
az ajkam, még erősebben szívogatom, míg végül már nem
bírom tovább. Elhúzódom, és lerántom a sortját, a
bugyijával együtt, aztán mindkettőt félrehajítom. Violet
ugyan szeret keménykedni, de ahogy itt fekszik alattam,
meztelenül, látom, mennyire ideges, habár igyekszik
leplezni. Emiatt hezitálok, pedig én ilyen helyzetben még
soha, de soha nem hezitáltam.
 Ám mielőtt bármit mondhatnék, a farmeromhoz nyúl, és
kigombolja. Aztán becsúsztatja a kezét a bokszerembe, és
ujjait széttárva átfogja a roppant lelkes, megduzzadt
szerszámomat.
– Asszem, hogy… most… – Elcsuklik a hangom, alig
bírok gondolkozni, ahogy Violet dörzsölgetni kezd.
Felnyögök, begörcsölt izmaim elernyednek. Mire észbe
kapok, már el is jutottam addig a pontig, hogy vagy
sürgősen le kell állítanom a lányt, vagy be kell érnem a
kézimunkával. Óriási erőfeszítéssel a kezéért nyúlok, és
elrángatom a cerkámtól, aztán lerúgom a farmeromat meg a
bokszeralsómat. Előkapok egy gumit a farzsebemből,
fölhúzom, aztán ledobom a nadrágomat a padlóra, és
megint ráfekszem Violetre. Izgatottság süt a szeméből, de
nem tudom pontosan, hogyan értelmezzem a tekintetét,
vagy hogy egyáltalán próbálkozzak-e a megértésével.
Kinyitom a számat, hogy megkérdezzem, jó-e ez neki így,
ám mielőtt egyetlen szót is kiejthetnék, fölemeli a fejét, és az
ajkamra nyomja a száját. Minden másról megfeledkezem, és
csak annak vagyok tudatában, hogy már belé is hatolok.
Feszültebb, mint amihez szokva vagyok, úgyhogy
óvatosabbnak kell lennem a szokottnál. A lepedőt
markolom, küszködve igyekszem visszafogni magam, hogy
szép lassan, fokozatosan nyomuljak befelé, ám ekkor Violet
széttárja a lábát, és homorít, átveszi az irányítást, gyorsít a
tempón. Egyszeriben teljesen benne találom magam, és
megdermedek, még mindig próbálom elnyomni azt a
késztetésemet, hogy leszorítsam őt, féktelenül eluralkodjak
rajta. Elillan az idő, miközben a kettőnk közötti kapcsolat
egyre csak erősödik, az engem elárasztó, lehengerlő
érzelmekkel együtt.
Nem én irányítok. De végül akkor is lassú ritmust veszek
fel, mert nem az a lényeg, hogy nyeregben érzem-e magam,
vagy sem. Itt most csakis Violet a lényeg. Egyedül ő számít.
Minden egyes mozdulatom, minden egyes lélegzetem,
minden egyes dübörgő szívdobbanásom csakis őróla, őneki
szól.
Teljesen átadtam magam Violetnek. Az övé lettem.

VIOLET

Még csak nem is vagyok száz százalékig biztos abban, miért

lépem át ezt a határt, de amint Luke belém hatol, már
végképp nem akarok visszakozni. Így hát széttárom a
lábam, és hagyom, hogy teljesen elmerüljön bennem, nem
törődöm azzal, mennyire fáj.
Igyekszem nem remegni attól az érzéstől, ahogy a fiú
eltölt, de nem könnyű. Totál természetellenesnek találom a
dolgot, ugyanakkor teljesen természetesnek is, mivel
biztonságban érzem magam, végre nem vagyok magányos.
Olyan érzés, mintha Luke-nak pontosan itt lenne a helye,
velem, bennem, ami irtó fura gondolat. Nem vagyok biztos
benne, hogy egyáltalán normális-e ilyet gondolnia annak,
aki életében először szexel.
Miután teljesen belém hatol, Luke egy örökkévalóságig
meg sem mozdul, miközben én feszes hátizmaira szorítom a
kezem. Lehajtja a fejét a nyakam mellett, és görcsösen
markolja a lepedőt. Érzem a lüktetését, a bőre melegét meg
az illatát, amiben a sör és a cigarettafüst szaga a kölnije
pézsmaaromájával elegyedik. Az elmúlt néhány hétben ez
az illat beférkőzött az életembe, ám azon a szokatlan,
kellemes módon, mint ő maga, mint a kettőnk együttlétének
gondolata.
Próbálom összeszedni magam, ám forr bennem a
késztetés, hogy lendüljek végre mozgásba. Minden
mozdulatlan. Túlságosan mozdulatlan. Aztán Luke
megmoccan, lassú ritmust vesz föl, és a lényem legmélyéből
belesajdulok minden egyes mozdulatába. A sajgás egyre
csak erősödik, ahogy fokozza a tempót, egyre mélyebbre
hatol, miközben a nyakamba zihál, és a bőrömet csókolgatja.
Végül a száját az enyémre nyomja, és azonnal belecsúsztatja
a nyelvét, erősebben csókol, mialatt erősebben dönget.
Elakad a lélegzetem, a sajgás pedig átváltozik valami más
érzéssé, valami egészen csodálatossá, amitől minden
gondolat elillan az agyamból. Hátravetem a fejem, a
mellkasomat Luke-éhoz préselem, miközben a keze lesiklik
homorító hátamon, még jobban magához szorít, míg levegő
után kapkodok.
A számba nyög, én pedig kiáltok valamit, amit én magam
is alig értek. Egyszerre zuhanok és repülök, ahogy mindig is
képzeltem, ahogy mindig is akartam. A fiúba kapaszkodom,
nem vagyok hajlandó elengedni őt, amíg magamhoz nem
térek. Akkora erővel robban szét bennem az adrenalin, hogy
alig bírom felfogni, mi történik. Luke nekilendül még egy
utolsó lökésnek, a csípőnk egy pillanatra összeér, aztán a
teste elernyed, remeg a kezem alatt. Nem moccan, még
mindig bennem van. Nyirkos a bőrünk, a szívünk egy
ritmusban kalapál, ahogy mellkasunk egymáshoz tapad.
Nem választ el minket semmi, de semmi; Luke magához
szorít, ahogy én is őt. Nem tudom, miért kapaszkodom belé
még mindig – azt leszámítva, hogy attól tartok, amint
elengedem, elillan ez a csodálatos érzés.
Végül, egy kis idő után, a fiú kicsusszan belőlem, és még
egyszer megcsókol, mielőtt hanyatt dől mellettem az ágyon.
Az egyik kezét a feje fölé fekteti, a másikkal pedig magához
húz, míg a mellkasán nem nyugtatom a fejemet. Hallom,
hogy a szíve nyugtalanul zakatol, a tüdeje mohón kap
levegő után.
– Jól vagy? – kérdi aztán nagy nehezen, kifulladva, mint
aki menten bepánikol.
 Bólintok, de magamba fojtom kielégült mosolyomat –
habár Luke úgysem láthatná azt a szobára leszállt sötétben
–, mert furcsa érzés ilyen boldognak lenni. Ráadásul a
mosoly őszinte, nem a kamu művigyorom, amit fel szoktam
ölteni mások előtt.
– Minden oké – felelem.
– Biztos? – kérdezi kissé nyugtalanul. – Minden rendben
van? Még azok után is, hogy… Szóval, mindezek után?
Fölpillantok rá, és a mellkasára támasztom az államat.
– Minden a legnagyobb rendben, Mr. Sztoikusan
Távolságtartó. Volnál szíves végre lehiggadni?
– Tök higgadt vagyok – erősködik. – Csak meg akartam
győződni róla, hogy te rendben vagy… mármint, rendben
vagy velem.
– Tökéletesen rendben vagyok veled és azzal, ami történt
– nyugtatom meg. És ez tényleg így igaz. Egy pillanatra
abszolút tökéletes minden.

– Kussolj már! – kiabál a fickó a nővel, aki újra meg újra a kis
dalocskáját énekli. – Ki kell jutnunk innen.
– Bújj hozzám, bújj hozzám, ölelj át! Segíts, segíts, nem értek
semmit már. Nélküled nem megy semmi. Nekem nem kell más, csak
ennyi – zokogja a nő, miközben a társa átfogja, hogy össze ne essen.
– Ne énekelgesd már ezt a kibaszott dalt! – ordítja a férfi
dühödten, és akkorát rúg az egyik játékomba, hogy az átrepül a
szobán. – Szedd össze magad, és húzzunk el innen!
– Nem megy, nem megy – mondja a nő hisztérikusan zokogva. –
Mi lesz, ha valaki meglátott minket?
– Nem láthatott senki, bazmeg – erősködik a pasas, és úgy
rázogatja őt, mint egy rongybabát. – Már átnéztem az egész kurva
házat.
 A nő körbepillant a játszószobámban, és esküszöm, hogy a
tekintete egyenesen rám szegeződik a sötét sarokban, ahol bujkálok.
Meglátott? Biztos vagyok benne, hogy igen. El fog árulni a
másiknak?
– Bújj hozzám, bújj hozzám, ölelj át! Segíts, segíts, nem értek
semmit már. Nélküled nem megy semmi. Nekem nem kell más, csak
ennyi. – Patakzik a szeméből a könny, és én is sírni kezdek, ahogy a
férfi újra meg újra pofon vágja.
A dal szövege meg a pofonok csattanása visszhangzik a fejemben,
miközben várom, hogy a szörnyek rám találjanak. Hogy bántsanak.
Mert a szörnyek ezt teszik.

Pánikolva ébredek, mint mindig, a karommal hadonászva

ülök fel, eltorzul a környezetem, miközben a dalocska
visszhangzik a fejemben. Zihálok, a nyakamhoz kapok,
hangosan nyeldeklem a levegőt, miközben a sötét szobát
fürkészem, valami ismerőset keresek benne, és végül
megpillantom a plüssmackómat a komód tetején.
Luke felül, egyik kezével a szemét dörzsölgeti, a másikat
a hátamra simítja. Már annyira hozzászokott ehhez az
egészhez, hogy meg se kottyan neki. A tenyere föl-le siklik a
hátamon, segít, hogy megint lélegzethez jussak. Csupasz
mellkasomhoz szorítom a takarót, és hajtogatom zakatoló
szívemnek, hogy nyugodjon már le. Más megoldást kell
találnom erre, mint amihez eddig szokva voltam: most már
nem adhatom át magam csak úgy az adrenalinnak, a
veszélyt hajkurászva. Tudom, hogy egyedül azért nem
rohanok az ablakhoz, és fontolgatom a kiugrást, mert Luke
itt van velem, hozzám ér. Lenyugtat. Most ő jelenti nekem a
megoldást.
Miután lehiggadok, Luke föladja rám a pólóját, aztán
fölhúzza a bokszerét, és visszadől velem az ágyra, a karjába
zár.
– Bárcsak elmondanád, miről szoktál álmodni! – suttogja,
és puszit nyom a homlokomra. – Talán segíthetnék.
– Hiába beszélek róla, az nem segít – felelem szintén
suttogva, és a mellkasára nyomom a kezem. – És hidd el
nekem, nem akarod hallani.
Az ujjaival cirógatja a hajamat, és érzem, ahogy
megmozdulnak a nyakizmai, miközben nagyot nyel.
– Nekem is vannak néha rémálmaim – vallja be. – Arról,
amikor… amikor be kellett lőnöm anyámat… Igazából
azóta is nagyon utálom a tűket, meg minden ilyesmit… Még
mindig nem bírok túljutni rajta.
– De hát te cukorbeteg vagy…
– Ja, irtó nagy szívás. – Erőltetett humor süt a hangjából.
Töröm a fejem, hogy mit mondhatnék, de semmi sem jut
az eszembe. Viccelődhetnék, kitalálhatnék valami bonyolult
történetet: az ilyesmi mindig is könnyen ment. Luke
azonban egyre több mindent árul el nekem magáról,
anélkül, hogy egyáltalán faggatnom kéne. Sötét és elcseszett
dolgokat, olyasmiket, mint mindaz, amit én tizenhárom éve
hurcolok magammal.
– Arról az éjszakáról vannak rémálmaim – mondom, és a
fiú izmai megfeszülnek, ám továbbra is a hajamat cirógatja.
– Láttam őket…
Megdermed a keze, és elakad a lélegzete.
– Láttad a gyilkosokat?
Bólintok, lebámulok az ágy lábára.
– Igen, vagyis valamennyire láttam őket, de nem
rendesen… Azt hiszem, igazából inkább csak hallottam
őket… Nagy zajt csaptak a rohadékok. – Könnyed hangot
ütök meg, pedig úgy érzem, egy tonnányi tégla zuhan rám,
betemet, összezúz. – Nem tudták, hogy én is ott vagyok,
szóval még csak meg sem próbáltak kussolni.
 – Elmondtad ezt a rendőrségnek? – kérdezi.
– Mindent elmondtam a rendőrségnek: az összes
részletet, amire csak emlékeztem. Pontosan leírtam nekik az
egyikük, a nő cipőjét… Sőt még a csaj hülye hangját is…
Azt, amin az elcseszett dalocskáját énekelgette.
– A nőci énekelt? – hitetlenkedik Luke. – Tényleg?
– Ja, és annak a dalnak kibaszottul agyament volt a
szövege – mondom, és mély levegőt veszek. – „Bújj hozzám,
bújj hozzám, ölelj át! Segíts, segíts, nem értek semmit már.
Nélküled nem megy semmi. Nekem nem kell más, csak
ennyi… – Elfúl a hangom. – Minden éjjel ezt hallom
álmomban.
Luke erre nem szól semmit. A szobában jó darabig nem
hallatszik más, csak az utcán elhajtó autók zaja. Eleinte azt
hiszem, a fiú azért hallgat, mert azt emésztgeti, amit
mondtam, de aztán rádöbbenek, hogy egész testében
megdermedt, és úgy tűnik, mintha még csak nem is
lélegezne. Felsandítok rá. Aggódom, hogy talán hiba volt
elárulnom neki mindezt.
– Luke, minden rendben?
– Mi a francot mondtál az előbb? – suttogja.
Most már biztos vagyok benne, hogy nem lett volna
szabad beszélnem neki erről.
– Ezt a dalt énekelgette a nő. – Eltolom magam a
mellkasától, próbálom eldönteni, hogy lelépjek-e, mielőtt
még kihajítana. – Még abban sem vagyok biztos, mi lehet ez
a szám, mert azóta sem találtam meg sehol.
Luke hallgatása mintha a végtelenbe nyúlna. Nem
moccan. Alig vesz levegőt. Én pedig egyre jobban
bepánikolok.
– Azért, mert ő találta ki. – Elcsuklik a hangja, és lelök
magáról.
Oldalra gördülök, a srác pedig felpattan az ágyról, és
kiviharzik a szobából. Dermedten heverek a matracon, azon
rágódom, amit mondott, és próbálom megérteni, mégis mit
jelenthet. Hogyhogy „ő találta ki”? Ezt úgy értsem, hogy
Luke tud valamit erről a dalról? Csak nem ismeri azt, aki…
Uramisten!
Felugrom, és utánarohanok, ám épp ekkor csapja be
maga mögött a fürdőszoba ajtaját. A kilincset rángatom, de
elfordította a zárat. Az öklömmel verem az ajtót.
– Mit jelentsen az, hogy „ő találta ki”? Luke… Kérlek,
válaszolj! – Addig dörömbölök, míg a kezem már
feldagadva lüktet. – A rohadt életbe, csak mondd még
egyszer! Tudnom kell… Muszáj tudnom, hogy jól
hallottalak-e.
Nem válaszol, és a hallgatása elég, hogy tudjam a
fájdalmas, perzselő, metsző, ocsmány igazságot. Lerogyok a
padlóra, miközben az ajtó túloldaláról csörömpölés
hallatszik. Törik odabent az üveg, a fal. Ahogy összetörik
minden belső falam is. Meg a szívem. Várom, hogy
feltáruljon előttem az igazság, ugyanúgy, mint azon az
éjszakán vártam, és remélem, nem az fog beigazolódni,
amitől tartok.
Reménykedem, hogy Luke talán mégsem ismeri azt a nőt,
aki ott volt a házunkban a szüleim meggyilkolásának
éjszakáján, és azt a borzalmas dalt énekelgette. Ám a lelkem
mélyén tudom, hogy hiába reménykedek.
A lelkem mélyén már tisztában vagyok az iszonyatos
igazsággal, ahogy a rám váró ürességgel is.

LUKE

Újra és újra belevágom az öklömet a fürdőszoba falába,

figyelem, ahogy porrá zúzódik, a földre hullik, halomba
gyűlik. Amikor már jókora lyuk tátong a falban, a tükröt
veszem célba. Széttörik az üveg. Felhasad a bőröm.
Összevérzem a padlót, így a csempét most már nemcsak
üvegszilánkok borítják be, hanem vörös cseppek is. Nem
hiszem el, hogy ez történik. Ez egyszerűen nem lehet igaz!
Bassza meg, én nem akarok mást, csak egy tisztességes kis
életet, anélkül, hogy az elcseszett múltam eluralkodna
rajtam. Anélkül, hogy anyám eluralkodna rajtam. Forró,
maró könnyek fojtogatnak, úgyhogy hátrahúzom a karomat,
és belevágom a legközelebbi tárgyba, ami még épen maradt
– az éppenséggel nem más, mint a fürdőkád. A porcelán
nem reped el, az ujjaim viszont úgy fájnak, mintha ripityára
törtek volna. De még ez sem elég. Többre van szükségem.
Nem akarom így érezni magam. Nem bírom… Nem tudom
elfogadni… Kibuggyannak a könnyeim, ahogy lerogyok a
földre. Úgy bőgök, mint egy kibaszott gyenge és szánalmas
lúzer, mint az a kiskölyök, aki megtett mindent, amire csak
utasították. Belefulladok a múltamba, belefulladok a
tudatba, hogy el fogom veszíteni Violetet.
Hagyom magam sírni, amíg el nem apadnak a könnyeim,
amíg tudom, hogy már nem tehetek semmi mást, mint hogy
megmozdulok. Izzadtan, véresen és sajogva lábra állok, az
üveg összevagdossa a talpamat, ahogy az ajtóhoz megyek.
Amikor kitárom az ajtót, kiderül, hogy Violet a földön ülve
nekidőlt odakint, így most a padlóra hanyatlik. A haja
szétterül a feje körül, ahogy az üvegcserepek meg a
faldarabkák között fekszik, és száraz szemmel bámul fel
rám.
– Mikor… mikor történt ez? – Több erő kell ahhoz, hogy
föltegyem ezt a kérdést, mint életemben bármihez. – Mikor
haltak meg a szüleid?
Lassan mély levegőt vesz.
– Tizenhárom évvel ezelőtt… Július negyedikének
éjszakáján… A születésnapom előestéjén. – A tekintete
üveges, szenvtelen, még annál is rosszabb, mint amikor
megismertem. És csakis én tehetek róla, hogy így néz. Ez az
egész az én hibám.
Emlékszem arra az éjszakára, mert akkor jött haza anyám
csupa vér ruhában. Azon az éjszakán változott meg minden
végleg. Attól az éjszakától kezdve mintha az egész életünket
a drogok és az őrület töltötte volna ki.
– Azt hiszem… – Törött kezemet szorongatom, testem-
lelkem reszket, mint a nyárfalevél. Még csak ki sem bírom
nyögni, pedig ez azt jelenti, hogy a világ leggyengébb alakja
vagyok, hiszen Violetnek joga van hallani, amit mondanom
kell. Megérdemli, hogy tudja az igazat. Ennél sokkal, de
kurvára sokkal többet is megérdemelne.
– Azt hiszem, tudom, mit fogsz mondani, úgyhogy
inkább ne mondd ki! – szól.
– Nem lehet… – Keresgélem a szavakat, amik egy kicsit
megkönnyítenék ezt, de nem léteznek. – Az a dal… Anyám
találta ki azt a dalt… – A hangom láthatatlan késként hasít a
tüdőmbe, a nyakamba, a szívembe.
– Ő volt az? Istenem… Anyád volt az a nő a házunkban?
– Elsírja magát, csak úgy patakzik a szeméből a könny.
Hisztérikusan zokog, miközben összevissza hadonászik:
csapkodja a levegőt, a földet, mindent, amit csak ér.
– Nem tudom… – Ám a lelkem mélyén igenis tudom,
mert emlékszem arra az éjszakára, amikor anyu véres
ruhában jött haza. Fogalmam sincs, mit kéne tennem.
Segíteni akarok Violetnek, de úgy érzem, többé már ahhoz
sincs jogom, hogy hozzáérjek. – Jóváteszem – suttogom, és
leguggolok mellé. – Majd… majd elmondom valakinek…
– Az nem számít. – A könnyek legördülnek az arcán, és a
padlóra hullnak. – Ezt már semmivel sem lehet jóvátenni.
Semmit se tehetünk. Mindennek vége. A szüleimnek…
Neked és nekem…
A kezemet hasogató fájdalom semmi ahhoz az
iszonyatos, gyötrelmes, kibírhatatlan kínhoz képest, ami a
szívemet marcangolja, ahogy felfogom a szavai jelentését.
Egyre csak potyognak a könnyei, én pedig nem bírok
uralkodni magamon, még nem bírom teljesen elfogadni a
valóságot. Tudom, hogy előbb-utóbb el kell majd engednem
őt, mert többé már nem lehet az enyém. Ezek után biztosan
nem. Mostantól semmi sem lehet a régi. Ám egyelőre még
nem vagyok képes elereszteni. Szükségem van még egy kis
időre, mielőtt lemondok minderről: arról, amit iránta érzek,
arról, akivé mellette váltam.
Lehajolok, és fölemelem őt, nem törődöm azzal,
mennyire fáj. Nem tiltakozik, csak még hevesebben zokog,
és úgy kapaszkodik belém, mintha én lennék az egyetlen
fogódzója ezen a világon.
Az ágyhoz viszem, lefektetem, és lehúz maga mellé.
Hagyom, hogy görcsösen szorongasson, hogy kisírja magát,
hogy eláztassa a könnyeivel a mellkasomat. És közben egyre
csak ölelem, de másként egy ujjal sem érek hozzá: hagyom,
hogy elvegye tőlem, amire szüksége van, míg én magam
semmit sem akarok tőle cserébe.
Végül elnyeli a karomban az álom. Kísértést érzek ugyan,
hogy fölkeljek, mégis mellette maradok, amíg az érzelmi
kimerültség teljesen el nem hatalmasodik rajtam. Így aztán
én is mély álomba zuhanok, még mindig őt ölelve. Olyan
érzésem van, mintha csupán néhány percre hunytam volna
le a szememet, de amikor felébredek, mégis üres az ágy.
Fölkelek, és körülnézek, rögtön észreveszem, hogy eltűnt
Violet plüssmackója. Amikor kihúzom a komód fiókjait,
látom, hogy minden más holmijának is hűlt helye.
Átkutatom a lakást, de nem találom sehol sem őt, sem
egyetlen tulajdonát. Odalett. Ahogy minden más is.
És ez fáj, még annál is jobban, mint a törött kezem, mint
az emlékezés, mint bármi, amit valaha el kellett szenvednem
életemben. Nem is fogtam fel, milyen sokat jelentett nekem
Violet, egészen mostanáig, amikor már nem érezhetek iránta
semmi mást, csak a hiánya kínját. Meg akarok szabadulni a
fájdalomtól. Meg akarok szabadulni mindentől. Nem bírom
tovább.
A hűtőhöz megyek, és kiveszek egy üveg tequilát. Nem
könnyű lecsavarnom a kupakot a sérült kezemmel, de végül
csak sikerül. Aztán a számhoz emelem az üveget,
hátravetem a fejemet, és visszatérek az egyetlen dologhoz,
amiről tudom, hogy segít mindenről megfeledkezni.
Ledöntöm a torkomon a maró italt, hagyom, hadd igya be
magát minden porcikámba, hadd nyeljen el, míg végül már
olyan mélyre süllyedek, hogy meg sem próbálok lélegezni.
 Epilógus

VIOLET

– SZÓVAL, MÉGSE JÖTT ÖSSZE A NAGY LAMÚR A FIÚKÁDDAL,

MI? – kérdezi Preston, miután ledobja a nappalija padlójára
az utolsó zacskónyi cuccomat is. Mindenemet
nejlonszatyrokba hajigáltam a lakásban, mert kapkodva
csomagoltam össze; muszáj volt eljönnöm onnan, mielőtt
még kivetettem volna magam az ablakon. Tényleg képes
lettem volna a mélybe ugrani az emeletről, mert az a
választás, hogy mindennek véget vessek, sokkal jobbnak
tűnt, mint lemondani az egyetlen egyszerű, jó dologról az
életemben. De ha Luke-kal maradok, ő állandóan csak arra
emlékeztetett volna, hogyan jutottam idáig, hogyan lett
belőlem olyan ember, aki komolyan képes az ablakon
kiugrást fontolgatni.
Az a legrosszabb, hogy a fiú fontos nekem, törődöm vele.
Azt kívánom, bárcsak ő lenne itt velem, pedig azt hiszem,
képtelen volnék úgy ránézni, hogy ne a szüleim halálára
gondoljak, meg arra, hogy az anyjának talán köze lehetett a
meggyilkolásukhoz. Hiába ölelt át Luke, miközben sírtam,
többé már nem éreztem magam biztonságban a karjában.
Nem éreztem mást, csak ürességet.
 – Ő nem a fiúkám, és szó se volt lamúrról… Nem
jelentett semmit – motyogom Prestonnak, és a szememet
dörgölve lehuppanok a kanapéra.
A szemem majdnem ugyanannyira sajog, mint a szívem.
Még soha életemben nem sírtam ennyit. Soha nem volt rá
okom. És még mindig próbálom tisztázni magamban, hogy
tulajdonképpen azért zokogtam-e így, amit Luke az
édesanyjáról mondott – aki ezek szerint a házunkban volt a
szüleim meggyilkolásának éjszakáján –, vagy inkább azért,
mert tudtam, hogy ezek után nem maradhatok ott vele,
hiszen többé semmi sem lehetett ugyanolyan, mint
pillanatokkal azelőtt volt: mielőtt eldúdoltam azt a dalt, és
mindent tönkretettem.
Miután Luke elaludt, fölkeltem. Elfogott az adrenalin
utáni őrült, kielégíthetetlen vágy, így hát megtettem az
egyetlen olyan dolgot, amiről úgy gondoltam, nem fog
csúnyán végződni, még egy halállal. Otthagytam a fiút, és
visszatértem az egyetlen helyre, amim még maradt.
Meglepett, hogy Preston egyáltalán hajlandó volt értem
jönni. Még most sem vagyok biztos benne, miért fordultam
megint hozzá, vagy hogy vele fogok-e maradni. Ám a jelen
pillanatban túlságosan levert és kimerült vagyok ahhoz,
hogy bármi mást tegyek. Még azt sem tudom biztosan,
vissza fogom-e kapni valaha azt az énemet, akivé
mostanában lettem, Luke mellett, vagy akár azt, aki a srác
előtt voltam: lehetek-e megint az a lány, aki bármivel képes
megbirkózni, csak el kell nyomnia hozzá magában az
érzelmeit. Akár még azután is, hogy elmondom a
rendőrségnek, amit megtudtam. Akár még akkor is, amikor
– vagy ha – a zsaruk végre-valahára le tudják tartóztatni a
tetteseket, hiszen történjék bármi, én végül ugyanúgy
egyedül leszek.
Miután Preston minden cuccomat halomba dobálja a
szobámban a folyosó végén, becsukja az ajtót, aztán
visszajön a nappaliba, és lehuppan mellém a kanapéra. Még
mindig a tegnap esti sortomban vagyok, és Luke pólóját
viselem. Nem is emlékszem, hogyan került rám a felsője, de
örülök, hogy ebben jöttem el onnan, mert érezni rajta a fiú
illatát.
Preston átkarolja a vállamat.
– Szóval, elárulod végre, miért nézel ki ilyen szarul?
Vagy talán kezdjek inkább találgatni?
Megdörgölöm fölpuffadt szemem.
– Mi lenne, ha szimplán úgy tennénk, mintha semmi se
történt volna?
– Ó, arról szó sem lehet – jelenti ki, és magához húz. – De
legalább mondd el szépen, miért sírsz!
– Azért, mert minden tönkrement.
– Miért, eddig se volt jobb, nem?
– De, mostanáig nagyon is jó volt.
Lövése sincs, miről beszélek, és ezt nem is bánom.
– Tudod – mondja –, még mindig nem bocsátottam meg,
ahogy akkor beszéltél velem, mielőtt leléptél.
– Megérdemelted – motyogom, mire erősen megszorítja a
karomat.
– És a nálad maradt árut sem adtad vissza – folytatja
határozott hangon. – Szóval, hacsak nincs még mindig nálad,
akkor tartozol nekem. Jó sokkal.
– Már nincs meg – közlöm színtelen hangon. – Odaadtam
valakinek.
Rosszallóan cicceg, és a mellkasához nyomja a fejemet,
olyan erősen, hogy belefájdul a nyakam.
– Látod, ez veled a baj, Violet. Sosem gondolsz a jövőre.
– Azért, mert leragadtam a múltban.
– Tudom, de muszáj végre abbahagynod a múlton való
rágódást, és inkább a továbblépéssel foglalkoznod; azzal
kezdve, hogy mégis miként fogod megtéríteni nekem az
adósságodat. – Ujjhegyei durván masszírozzák a vállamat,
miközben a másik keze fölfelé vándorol a combomon.
A legelső reakcióm az, hogy meg akarom ütni, ám jelen
pillanatban túlságosan bonyolultnak tűnik fölemelni az
öklömet. Minden túl bonyolultnak tűnik, és úgy érzem,
sokkal egyszerűbb megadnom magam neki, mint
hadakoznom ellene.
Egy foltot bámulok a padlón, egyedül arra koncentrálok.
– Vegyél csak el tőlem, amit akarsz – suttogom. – Már
úgysem maradt semmim, ami bármit is érne.
 Köszönetnyilvánítás

Hatalmas köszönet az ügynökömnek, Erica Silvermannek,

illetve a szerkesztőmnek, Amy Pierpontnak. Sosem győzök
eleget hálálkodni rengeteg segítségetekért és tanácsotokért.
Köszönöm a családomnak, hogy támogatnak engem és az
álmomat. Egyszerűen csodálatosak vagytok mind!
És mindenkinek, aki elolvassa ezt a könyvet:
kimondhatatlanul, végtelenül hálás vagyok nektek.
 Az íróról

Jessica Sorensen New York Times- és USA Today-

bestsellerlistás regényíró, aki férjével és három gyermekével
Wyoming havas hegyei között él. Amikor épp nem ír, idejét
olvasással és a családjával tölti.
Itt többet is megtudhatsz Jessicáról és a könyveiről:
jessicasorensen.com
Twitter: @jessFallenStar
Facebook: Jessica.Sorensen.Author