A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

A csóktolvaj, 2020

A fordítás az alábbi mű alapján készült:

L. J. Shen: In The Unlikely Event, 2019
Copyright © 2019. IN THE UNLIKELY EVENT by L. J. Shen
The moral rights of the author have been asserted

Fordíto a
BOZAI ÁGOTA

© L. J. Shen, 2019
Hungarian translation © Bozai Ágota, 2020
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További gra kai munka: Németh Renáta
Szerkeszte e: Papp Diána
Korrektor: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

ISBN 978-615-6067-88-3

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink: +36304873552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado
 Kristina Lindsey-nek.
Ő volt a legkedvesebb lélek ezen a bolygón.
Idő elő hagyo i minket, miközben ezt a könyvet írtam.
Minden lehulló hópehelyről,
minden lámpavillanásról te jutsz eszünkbe.
 Nem hagyhatom, hogy megégessen,
ellenállni mégsem tudok…
Közönséges halandó nem állhatja a tüzet úgy,
hogy el ne égne benne.

A. S. BYATT
 NAPJAINKBAN

Rory

AZ ÉLETEM OLYAN, mintha egy szép, kerek hógömbben lenne.

Olyan hógömbben, amit évekig senki nem mert felemelni a
poros polcról. Felrázatlan. Csendes és mozdulatlan. Kívülről olyan,
mint egy gondosan rendben tarto , manikűrözö pázsitokkal ékes
svájci falu. Tökéletes. És az. Nagyjából.
Úgy tűnik, huszonhat évesen teljesen rendben van az életem.
Tökéletes munka.
Tökéletes lakás.
Tökéletes lakótárs.
Tökéletes barát.
Tökéletes hazugságok.
Illetve önmagukban nem hazugságok. Az eredményeim
valóságosak. Nagyon keményen megdolgoztam értük. A probléma
az, hogy nyolc évvel ezelő ígéretet te em, hogy egy szempillantás
ala félredobok mindent, ha még egyszer találkozom valakivel.
Akkor azonban nem ugyanaz a lány voltam, mint aki ma vagyok.
Akkor elveszte em a lábam alól a talajt. Gyászoltam.
Összetörtem. Összezavarodtam.
Nem mintha ez számítana, mert az akkor volt, ez pedig ma van,
és nem őt bámulom éppen. Nem. Az nem lehet. Semmiképpen.
Nem ő az.
…Akkor miért nem tudom elszakítani a tekintetemet a titokzatos
idegenről, aki könnyed léptekkel belép a Beerchman Hotel
báltermébe, és minden tekintet feléje fordul?
A kegyetlen téltől piros arc, arisztokratikusan négyszögletes
állkapocs, római orr… ajka a legsötétebb bűnökre és a
legmocskosabb gyönyörökre terme … és ezt az arcot zilált,
szénfekete haj veszi körül; fülénél úgy tekeredik, mint a borostyán,
fején ezerfelé áll. Félig leereszte szemhéja, merengő tekintete, széles
válla, keskeny csípője még vonzóbbá teszi. Tökéletes. Túl tökéletes.
És mint minden kegyetlen tündérmesebeli hercegnél, nála is
elszántan keresek valami jelet, ami halhatatlanságára utal, ami azt
jelzi, hogy nincs benne semmi emberi. Valamit, ami azt bizonyítaná,
hogy tökéletessége valójában lehetetlen.
Hegyes fül. Hosszú metszőfog. Nyúlfarok.
Istenem, kérlek, kérlek, mutass valamit, amiből kiindulhatok! Bármit.
Magas, de nem annyira magas, hogy az önmagában
gyelemfelkeltő lehetne. Nem. Malachy Dohertynek nincs szüksége
királyi termetre, különleges ruhákra és bankbetétmilliókra, ami
indokolná, milyen nagy csodála al néznek rá az emberek. Puszta
léte elég ahhoz, hogy a nők a lábai elő heverjenek. Lá am ezt
akkor. És most is ugyanezt látom.
Minden tekintet e felé a titokzatos fér felé fordult. Az enyém is.
Hagyd ezt abba, Rory! Nem ő az.
Bárcsak láthatnám a szemét! Akkor végleg lezárhatnám a
kérdést, akkor biztosan tudnám, hogy nem ő az. Senkinek nincs
olyan szeme, mint neki. Az ibolyakék ritka árnyalata. Mint valami
szép keménycukor nyalóka éles fényben.
– A melanin hiánya és a vörös véredényekről visszaverődő fény –
magyarázta Mal azon az éjszakán, amikor egyszerre rabolta el
ártatlanságomat, szívemet és a bugyimat.
Nézem, ahogy a fér szabályos, nyugodt léptekkel elhalad a
biztonsági kamerák melle , be a VIP-területre. Nem törődik a
kíváncsi pillantásokkal és az ajkukba harapó női rajongókkal.
Celebek is rávetik magukat, megszállo an követik laza lépteit,
próbálnak beszélgetést kezdeményezni vele, miközben a hatalmas
testű, kopasz biztonsági őr visszaakasztja a halandókat az
istenségektől elválasztó vörös bársonykötelet.
A fér , aki nem lehet Mal, a bár felé halad; tekintete egyetlen
pontra fókuszál. Valakire. Je Ryner lemezkiadó mogulra, akinek
ölében a szépreményű R&B tehetség, Alice Christensen, azaz
színpadi nevén Alicious terpeszkedik. Je negyven-akárhány éves
arca rózsaszínes árnyalatú a sok ivástól és a kokaintól. Ahogy a fér
közelebb ér, Ryner feláll, nem is gyel, hagyja, hogy Alicious
lecsússzon az öléből. Csinos kis segge a padlóra huppan. Átlép a nő
testén, futólépésben ér el a Titokzatos Fér hoz, színpadiasan térdre
borul elő e, zakója belső zsebébe nyúl, és egy nagy köteg készpénzt
tol az idegen arcába.
A fér , aki nem Mal, hűvös mosollyal válaszol, kiveszi a pénzt
Ryner virsliszerű ujjai közül, saját zakózsebébe gyömöszöli, és mond
valamit, amitől Ryner elvörösödve feláll.
Ez el is döntö e a kérdést.
Mal előbb halna meg, minthogy egy olyasvalakivel üzleteljen,
mint az én főnököm.
Előbb gyújtaná fel magát, mint fellépne egy ilyen puccos gálán.
Inkább rögtön az üvegből inná a ciánt, mintsem olyanokkal
közösködjön, mint Je Ryner.
Mal nem rideg, nem arrogáns, nem nagyképű. Maga vágja a
haját, idegenekkel is lekezel, és azt hiszi, hogy a barnamártás a világ
minden bajára gyógyír. Mal gyűlöli a gálákat, a luxusbulikat, a
szórakoztatóipari magazinokat, a vezető lemezgyártókat és az
elegáns ételeket. Szereti az anyját, szereti a szellemes ír
beszélgetéseket, szereti seggrészegre inni magát és dalokat írni a
hátsó udvarában, a felhőtlen csillagos ég ala . Tizenhatezres csekket
utasíto vissza, amikor egy popnőci meg akarta venni tőle az egyik
dalát csak azért, mert annyira szórakozta a, amikor a nő zavart
menedzsere és ügynöke a „nem” szót próbálták értelmezni.
De annak már nyolc éve, szólal meg bennem egy halk, belső hang.
És huszonnégy óráig tarto .
Mit tudok én a mai Malachy Dohertyről?
Mit tudtam róla egyáltalán?
– Hát i vagy.
Callum karja a derekamra simul. Meglepe en nézek fel; elegáns
angol akcentusától egy pillanatra összerezzenek.
– A bál szépe – súgja a fülembe.
Ajka még hideg a kinti levegőtől, érzem, ahogy fülemet simítja.
– Ó, hát sikerült ideérned. Megfordulok, karomat nyaka köré
fonom, gyors puszit nyomok ajkára, mintha jegyet lyukasztanék.
Még az irodai halványszürke öltönye van rajta.
– Hát nem sikerül mindig? – kérdi homlokát ráncolva.
De igen. Callum a legpontosabb, legmegbízhatóbb ember, akivel
valaha jártam. A távolságtartó, megbízhatatlan Mal teljes ellentéte.
Amikor újra ránézek, látom, hogy azt a nyakkendőjét ve e fel, amit a
legjobban szeretek. Söté öld, vékony arany csíkokkal. Körülbelül
két hete jártunk, amikor meglá uk az üzletben. Azt mondtam,
Írországra emlékeztet, és rögtön megve e.
Gyors mozdula al előkapom a Nikon D18-at, amit a
születésnapomra kaptam tőle, és megörökítem fanyar gazdag ú
mosolyát, ahogy néz, és a dicséretemet várja.
Négy éve kaptam meg vizuális művészi diplomámat; azóta
dolgozom szabadúszó fotósként, főként a Blue Hill Recordnak. A
zetés szinte semmi, de a szinte semmi is sokkal jobb, mint a
tényleges semmi, amit a megelőző három évben, gyakornoki időm
ala kaptam a cégtől. Részmunkaidőben pultosként dolgozom, hogy
ki tudjam zetni a Manha anben szokásos csillagászati összegű
lakásbérletemet.
Nem mintha a szegény manha ani lány klisében élnék. Apám
hagyo rám pénzt, de nem vagyok hajlandó ahhoz az összeghez
hozzányúlni. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy abból költsek.
Legszívesebben elégetném azt a pénzt, de akkor anyám infarktust
kapna és akkor az okozna bűntudatot.
Sosem akartam pénzt. Egész életemben csak az apámat akartam.
– Gyönyörű vagy, drágám – szól Callum, és hüvelykujjával
megsimítja az államat, felemeli a fejemet.
Igazán gyönyörű lennék? Pontosan az ellentéte vagyok azoknak a
nőknek, akikért Callum általában odavan. Nagyon, szinte betegesen
fehér a bőröm, nagy zöld szememet mindig jó vastagon kihúzom
szemceruzával, orrkarikám van és múlhatatlan szerelmem minden
iránt, ami punk rock, ami valószínűleg kicsit túlhalado már az én
ére , huszonhét éves koromban.
Hosszú hajam ezüst-ombre színűre van festve, de lenő töve
aranyvörös. Mint eper a hóban. Ezt szokta mondani Callum, amikor a
hajam természetes színe kilátszik. Kusza lófarokba fogtam hajamat,
és piros-fehér csíkos ruha van rajtam, amihez lapos talpú
vászoncipőt és szegecses nyakpántot viselek.
Egyszerűen szólva simán valami Viktória királynő korabeli
kísértetnek nézhetnének, aki elvesze a Marks & Spencer áruházban.
Néha gyanítom, hogy éppen ez az, amit Callum vonzónak talált
bennem. Ez az excentrikus, élénk, vibráló külső, ami jobban
növelheti státuszát, mint bármilyen implantátumokkal felturbózo
trófeafeleség.
„Nézzétek, milyen nyito gondolkodású és menő Callum ezzel a
művész, hipster, tényleg-megélhetésért-dolgozó barátnőjével! Nincs
plasztikázva a melle és nincs tegeződő viszonyban a Neiman Marcus
eladónőivel.”
– Úgy nézek ki, mintha a Kísértethistória stábjából szabadultam
volna – nevetek, és nyakon csókolom. Halk mordulása vibrál egész
testemben.
Callum tenyerével kisimít a nyakamból egy kiszabadult
hajtincset, és ajkát felszabadíto tarkómra nyomja.
– Szeretem a Kísértethistóriát.
Nem is nézte meg. Ezt az első randinkon mondta, de erre
gyelmeztetni feleslegesnek tűnik, sőt olyasminek, mintha felesleges
problémákat próbálnék találni a kapcsolatunkban.
– És tudod, hogy kit szeretek még? – Lehajol, újabb csókra. –
Téged, abban a Ti any nyakékben, amit tőlem kaptál.
Hm… Aha. És vele kaptam még egy rendes ruhát, mert klassz
vagyok, de nem mindig annyira klassz, hogy elég jól nézzek ki a
barátai melle .
– Csak óvatosan a bókokkal! Pár hónap és huszonhét éves leszek.
Szóval még ötleteket adsz nekem… – ingerlem. Üres szavak a
nyelvemen, de tudom, mennyire örül, ha ilyeneket hall tőlem.
– Apám azt mondta, ne fenyegessek kurvát hímvesszővel.
Tudod, mit jelent ez, Aurora Belle Jenkins?
Ilyen az én magas, Wall-Street-Farkasa pasim. Etoni és oxfordi
diák. Kifogástalan modorú és mocskos szájú.
A fér , akinek egyetlen hibája, hogy pontosan olyan, amilyent
anyám kívánt nekem.
Gazdag. Nagy hatalmú. Jó családból származik.
Kiszámítható. Kedves. Unalmas.
Amit anyám nem tud: Callumot nem mindezekért, hanem
mindezek ellenére szeretem. Hat hónapig tarto , amíg engedtem
Callum udvarlásának, mert tudtam, hogy anyámnak tetszene,
anyám pedig többnyire a mesterkélt és sekélyes dolgokat szereti.
Callum pedig hónapokig járt utánam. Végül megjelent a lakása
ala i bárban – történetesen o , ahol dolgozom – és tenyerével a
pultra csapo .
– Mondd, mi kell ahhoz, hogy a magamévá tegyelek? – mondta
kissé elmosódo hangon azon az éjszakán.
– Ne akarj összeszede nek tűnni – feleltem neki eléggé
érzéketlenül. – Minden eszembe jut rólad, amit anyám akar. Amit
pedig anyám akar, az nekem nem tetszik.
 – Ezért mondasz folyton nemet? – kérdezte zavart grimasszal. –
Lejövök ide minden este, könyörgök, hogy adj egy esélyt, te pedig
azért utasítasz el, mert anyádnak tetszenék?! Az ég szerelmére…
Laza vállvonással nyúltam a következő gőzölgőn forró pohár
után, letöröltem róla a rácsapódo párát.
– Kibaszo ul elbaszo ember vagyok, szivi. Oxfordban buktam
az első évemet. Szánalmasan. És nem azért, mert nem próbálkoztam.
Szemöldököm igazán? mosollyal rebbent. Több kelle ahhoz,
hogy egyáltalán foglalkozzak vele.
Callum nagyot sóhajto , karját, kezét rázta, mintha
maratonfutásra készülne.
– Rendben. Ököl nagyságú anyajegy van a seggemen. Még
mindig macis gabonapelyhet eszem reggelire. Minden. Egyes.
Napon. A személyi edzőm azt mondja, hogy olyan a karom, mint
Rhys Ifansnak, azaz Hugh Grant szobatársának a Sztárom a párom
lmben. Én… én… én nem tudok úszni!
Diadalmasan emelte fel a kezét, e ől egy pillanatra mindenki
abbahagyta az ivást, ránk néztek és mosolyogtak.
Fejemet rázva neve em. Lehet, hogy nem tökéletes, de messze
van azoktól a teljesen kaotikus pasiktól, akikhez vonzódni szoktam.
Debbie, azaz anya folyton panaszkodik, hogy én csak a selejtre
hajtok.
A leége , félreérte , zűrös pasikra, akiktől legfeljebb nemi
betegséget kaphatok, és összetörik a szívemet.
Nem mondhatnám, hogy ez nem igaz. Nem nagyon szoktam
pasizni, de amikor igen, akkor olyanokat találtam, akiknek több
komplexusuk volt, mint amennyit a Vogue össze tudna írni.
Callum ekkor előrehajolt, teljes testével a pultra simult, két
tenyerét szájához emelte, mintha a fülembe akarna súgni valamit.
– Elmondhatok egy titkot?
– Miért érzem úgy, hogy mindenképpen elmondod?
– Szerintem azért kerültél erre a bolygóra, hogy tönkretegyél
engem.
Felneve em, egy lépést hátráltam. Ekkor tudatom előterébe
lebege az a sok évvel ezelő i beszélgetés, és emlékeztete rá, hogy
Mal ugyanezt mondta. Amiket Mal és én egymásnak mondtunk,
mindig gondolataim mélyén lapult, előtörésre készen.
Mal azt mondta, hogy meg tudnám ölni.
Nem tudta, hogy bizonyos értelemben ő is megölt engem.
 Minden nap, amit nélküle töltö em, csigaként lassan haladt,
nyomában pedig nyálkás nyom maradt.
– Rendben, öreg harcos. Ideje, hogy taxit hívjak neked –
mondtam, és megpaskoltam Callum pultra simíto kezét.
Akkor még nem tudtam, hogy a bár épületében övé a penthouse.
– De én komolyan beszélek – mondta a ektált
ajakbiggyesztéssel.
Tudta, hogy nagyon jóképű, sőt vonzó. Ismerte a képességeit,
tisztában volt azzal, hogy milyen szexi az akcentusa, és hogyan kell
rábeszélni egy lányt arra, hogy megadja a telefonszámát. Sajnálatos
módon én minderre immunis voltam.
Félrete em egy másik poharat, vállamra csaptam a törlőruhát.
– Elmondhatok neked egy másik titkot is? – kérdezte,
hüvelykujját ajka elő elhúzva.
Ekkor ve em észre, hogy a szája még csücsörítve is
eszméletlenül csókolnivaló.
– Mindig engedélyt kérsz, mielő mondasz valamit? –
kérdeztem, fejemet oldalra hajtva.
Felnevete .
– Akár hiszed, akár nem, általában tőlem szoktak megszólalási
engedélyt kérni. Ami azt illeti, nem is vagyok részeg. Ez a sör? Ez az
első sör, amit kitöltö él nekem ma este, és még tele van a pohár.
Nem azért járok ide, hogy bebasszak, Aurora. Mia ad jövök.
Elhallga am. A poharára néztem. Igazat mondo . Tudtam, mert
minden este én szolgáltam ki. Feltűnt, hogy Mal és ő teljes ellentétek:
elegáns öltözködés, udvariasság, józanság. Talán ő az, akire
szükségem van ahhoz, hogy eltűnjön gondolataimból a régóta o
időző ír költő.
Ami azt jelenti, hogy Callum apámnak is teljes ellentéte.
Ami azt jelenti, hogy épelméjűségem megőrzése érdekében
legalább esélyt kéne adnom neki.
Ő az én rendbehozóm. A második esélyem, a megváltásom.
– Szóval? Adnál nekem egy randiesélyt? – könyörgö . –
Megígérem, hogy fantasztikusan instabil leszek, lesz bennem egy kis
alkalmatlanság és rengeteg kiszámíthatatlanságban részesülhetsz
tőlem.
– Rendben – feleltem kissé idétlen mosollyal.
– Nahát! – Diadalmasan a pultra csapo . – Az instabil volt a
nyerő, ugye? – Visszaül, eltolja magától a sörét, mintha undorodna
tőle. – Az mindig beválik a hölgyeknél.

Mély levegőt veszek, Callum szemébe nézek a bálterem szélén. –

Biztos vagyok benne, hogy most a kurvákról és farkakról fogsz
beszélni nekem.
Erekciója lüktet a lábam közö szűk nadrágjában; ruhámon át is
érzem.
Csak a pontosság mia : Callum hazudo azon az éjszakán a
bárban. Egy kicsi, egy cseppnyi rendetlenség, rendezetlenség,
kockázatosság és kiszámíthatatlanság sincs benne. És az anyajegy? A
bőre olyan tiszta és fehér, mint egy frissen előhúzo ív géppapír.
Callum Brooks nagyon vonzó a maga nantucketi-nyaraló, két-
három gyerek, „pólóing és golfverseny” módján; homokszőke haj,
fehér zokni, tetszetős testmagasság, futó-testalkat… Legjobb
barátnőm, Summer azzal szoko viccelni, hogy Callum úgy néz ki,
mint a fajvédő szélsőjobbos David Duke ideális amerikaija.
A szemembe néz.
– Megrögzö monogám vagyok, harminckét éves, és már
majdnem egy éve járunk. Az elköteleződés nem riaszt el engem,
Rory. Ha minden úgy megy, ahogy én szeretném, holnap reggel
hozzám költözöl.
Kigombolom a zakóját, meglazítom a nyakkendőjét, csak hogy
csináljak valamit a kezemmel. Kedvelem Callumot, de egy év túl
kevés a kapcsolatunkban. Huszonnégy órája ismerted Malt, neki annyi
idő után örökre odaígérted magad, szól egy belső hang.
Újdonság volt nekem a farok és az is, hogy úgy is lehet orgazmusom, ha
nem magamnak csinálom, szabadkozom tizennyolc éves önmagam
mia .
Callum az asztalunkhoz kísér. Egy csapat öltönyös alak mellé
ülünk. A könyvelésen és a marketingosztályon dolgoznak. Az első
fogást majszolják, ceviche-t, és kockázati alapokról meg nemrégiben
felkapo tengerparti városokról beszélnek, ahová az emberek
kiköltöznek a Hampton-vidékről. Callum könnyedén bekapcsolódik
a társalgásba, csak szódavizet iszik, még egy csepp alkoholt sem
fogyaszto . Kollégáimra gyelek, próbálok nem is gondolni a
mögö em, a VIP-páholyban levő fér ra.
Mint már mondtam, az a fér nem Mal… Oké. Tegyük fel, hogy
mégis tudatom legőrültebb részének van igaza, szóval mégis Mal. És
É
akkor mi van? Nem ve észre engem. Én pedig nem fogok
odamenni hozzá. Talán csak pár napig van a városban. Mal rajongva
ragaszkodik a családjához, a farmjához, a hazájához. Ezt akkor is
tudtam, amikor megismerkedtünk. Ez a fér nem költözne
Amerikába. Még egy lány mia sem.
Különösen nem egy lány mia .
Ezért a lányért pedig egyáltalán nem.
Pénzért esetleg? Nem. Nem érdekli a pénz. Sosem érdekelte.
Kenyérrudat harapdálok, már két pohár bor van bennem és
egyszer csak heves vitába keveredem. A beszélgetés már nem a
tengerparti házakról szól, hanem Manha an legjobb nyilvános
vécéiről (a Houston és Broadway sarkán levő Crate and Barrel
vezet), amikor Ryner borzasztó hárpia asszisztense, Whitney
sasszézik az asztalunkhoz. Csípője ring, mint valami inga. Rövid,
platinaszőke haja olyan pontosan van vágva, mintha a fodrásza
vonalzót használt volna. Bőrcsíkokból álló BDSM-stílusú cucc van
rajta, aminek felső része eltakarja a mellbimbóit, a rekeszizmát, de
mást nemigen. Oldalra hajtja a fejét, skarlátvörösre rúzsozo száját
csücsöríti.
Mindenki elhallgat, mert Whitney úgy ért ahhoz, hogyan kell
titkot tartani, ahogy én ahhoz, hogy távol tartsam magamat a
szénhidrátoktól. Szóval sehogy. Bizonyíték: kenyérrúd és bor.
– Aurora – dorombol, manikűrözö körmeit csuklóján parkolva.
Mindenki Rorynak hív, de Whitney következetesen használja
rám az Aurora nevet. Egy popsztár fotózásán, amin ő is o volt
Rynerrel, elköve em azt a hibát, hogy kifejeztem nemtetszésemet
hivatalos nevem kiejtésével szemben. Azóta csak Aurora vagyok
neki. Ha azt mondanám, hogy allergiás vagyok a pénzre, rögtön
átutalná a cég teljes költségvetését a bankszámlámra.
Nem is rossz ötlet.
– Whit…
Számba tolom a kenyérrúd maradékát; nem veszem a
fáradságot, hogy a szemébe nézzek.
– Mr. Ryner szeretne veled beszélni…
Szemöldökét felvonva pillant rám. Meg mernék esküdni, hogy
Whitney elélvez a gyönyörtől, ahogy köhécsel, aztán sokat sejtetően
hozzáteszi:
– …négyszemközt.
Lapockáimat összetolva felemelem a fejemet és felhajtom a
Ö
harmadik pohár bort. Önbizalmat öntök magamba. A VIP-terasz felé
pillantok. Ryner maga a két lábon járó százkilónyi szexuális zaklatás
és ez még fokozo abban így van akkor, ha be van állva és be van
szívva. Jelenleg pedig éppen ez a helyzet. Ruhám zsebébe
csúsztatom a szálloda logójával díszíte szalvétát. Hátranézve azt
látom, hogy Whitney felcsusszan a székemre, és vörösre lakkozo
körmeit Callum vállába mélyesztve szirupos mosolyt villant rá.
Whitney mindennél jobban szeretné bizonyítani, hogy jobb nálam.
És nyilvánvalóan jobb nálam, ha az a kritérium, hogy ki a legjobb
Születe feleségek-imposztor a poliészter Lila Akác közből.
Az utolsó jelenet, amit látok az, hogy bizalmasan súg valamit
egyenesen Callum fülébe. Callum elkomorul, fejét ingatja: Nem.
Akármit is mondo Whitney, úgy tűnik, Callum felháborodo a
javasla ól.
Kilépek a dupla ajtón, az erkély teljesen üres. Hidegebb van,
mint anyám szívében. Karomat dörzsölöm, átkozom magamat, hogy
bent hagytam a blézeremet. A korláthoz lépdelek, csodálom a
kilátást.
Nagyon hideg van, és én mindig fázom. Születésem óta, amióta
az eszemet tudom, mindig, mindenhol pulóver vagy pehelydzseki
van rajtam, és mintha láthatatlan jégréteg lenne a bőrömön.
Pislogva nézek fel a csillagokra; a hideg ellenére szépségüket
csodálom.
Közeledő lépteket hallok. Valami nehezet érzek a vállamon.
Vastag gyapjúkabát, még testmeleg. Fér - és drágaság-illata van:
föld, fenyő, füst és olyan kölni, ami túl drága ahhoz, hogy
nagykereskedelmi forgalomba kerüljön. Árnyék magasodik fölém.
Leteszi whiskyjét a széles márványkorlátra, könyöke a könyököm
melle , majdnem megérint, de mégsem.
Elfordítom a fejemet, arra számítok, hogy Ryner van mögö em,
és csak ekkor látom, hogy szemtől szembe áll velem… Mal.
Az én Malachym. Mégis ő az.
A lila szemű Malachy Doherty. A hipnotikus mosolyú. Kezében
a szalvétára írt szerződés.
Szívem egy darabjával, amit nem ado vissza nekem.
De már nem mosolyog. Mintha nem örülne a viszontlátásnak.
Azt mondta, ha újra találkozunk, akármi történjen, akárhogy
legyen, feleségül vesz. De annak majdnem egy egész évtizede… és
ezt az ígéretet alkohol, kéjvágy és atalság hatása ala te e. A
lehetőség hatása ala .
Mal ajka mozdul.
– Helló, drágám!
Nyers ír akcentusa hallatán megbicsaklik a térdem, önkéntelenül
a kőkorlátba kapaszkodom.
Az első hópelyhek hullnak. Orromra. Szempillámra. Vállamra.
Hógömbömben hóvihar készül.
 NYOLC ÉVE

Rory

HÁTAMAT APÁM SÍRKÖVÉNEK támasztom, kitépek pár szál füvet,

feldobom a levegőbe és nézem, ahogy koszos vászoncipőm orrára
hullik. A templomi harang szól, a nap a zöld hegyek mögé bukik.
– Tudod, megvárha ál volna. Félretehe ed volna az italt egy-két
hónapra, hogy találkozhassak veled – súgom, és kirántom fülemből
a fülhallgatómat. A U2 One című száma szól, amíg ki nem
kapcsolom a zenét a telefonomon. Magam mellé dobom. – Bocsáss
meg! Ez durva volt. Fáradtan elég mogorva tudok lenni, ami…
biztosan tudtad, megte ed volna, ha tényleg akartad volna, hogy
találkozzunk még. Jézusom, apa! Te aztán tudod, hogyan kell
kicseszni az emberrel.
Ahogy kimondom ezeket a szavakat, én sem hiszem. Nem akart
kicseszni velem. Talán ő volt a legjobb.
Fejemet a sírkőbe verem, és behunyom a szememet.
Nyár van, én mégis re enetesen fázom, mint mindig; és
kimerültem a hosszú repülőút ala Newarktól Dublinig. És a ól is,
hogy negyvenöt percig veszekedtem a hostel recepciósával, mert a
foglalásom valahogy elvesze a kibertérben és nem volt már szabad
szobájuk. Miután kipakoltam kis bőröndömet a Temple Bar Square
közelében lévő kis hotelben, lezuhanyoztam, és mege em egy fél
zacskónyi avas chipset a minibárból és kiakadtam a számla
összegétől. Váratlan kiadás, amit ki kell zetnem, és kétségtelenül
véget vet annak az álmomnak, hogy diplomaosztó elő vegyek egy
új fényképezőgépet.
Aztán felhívo anyám és a maga fele ébb hivatalos módján
közölte, hogy számára halo vagyok, amiért Írországba utaztam.
 – Mi értelme ennek az egésznek? – kérdezte szigorú hangon. –
Először is, apád már meghalt. Másodszor pedig sokkal jobb neked
nélküle. Hidd el, édesem! Ha valakinek, akkor nekem elhiheted.
– Ezt te mondod, anya. Sosem adtad meg nekem az esélyt, hogy
ezt én magam tapasztaljam.
– Lusta volt, részeges, és szörnyű szoknyabolond.
– És tehetséges, vidám és érdekes ember; minden karácsonyra és
minden születésnapomra ajándékot küldö nekem. Olyasmiket,
amik sokkal érdekesebbek voltak, mint a te Sephora
sminkutalványaid és szemöldök-kiemelő kencéid – jegyzem meg
halkan.
– Sajnálom, hogy azt akartam, legyen pár jó holmid.
Felhasználha ad volna arra, hogy jobb alapozókat vegyél és eltakard
az anyajegyedet. Könnyű klassz szülőnek lenni, ha a
mindennapokban nem te neveled a gyereket – szusszant bosszúsan.
– A féltestvéredet keresed? A mostohanővéred puccos házban lakik.
Valahová csak tenni kelle azt a sok pénzt.
Az ala , hogy valahová, azt érthe e, hogy valószínűleg nem rád
hagyta.
Meg akarom keresni a féltestvéremet, de nem tudom, hol
kezdjem. Az igazság az, hogy nem igazán terveztem meg ezt az
utazást. Csak azt a helyet akartam látni, ahol apám el van temetve.
Mire is számíto am? Valami varázslatos kapcsolatra egy hideg
kővel? Lehet. Nem mintha ezt valaha hangosan ki mertem volna
mondani.
– Akarsz még valamit mondani, anya?
– Ne viselkedj velem így, i ú hölgy! Hiszen én minden tőlem
telhetőt megte em, hogy felneveljelek, ő pedig nem te mást, mint
lassan eli a az örökségedet.
Önkéntelenül felmordultam.
Pénz, pénz, pénz. Mindig minden a pénzről szól.
– Nem tudom elhinni, hogy a templom közelébe teme ék –
tűnődö anyám. – Remélem, nem feketedik meg a fű a sírja körül,
nem lesz olyan sötét, mint a szíve volt.
Elereszte még egy sor sirámot arról, hogy túl feltűnőre sikerült
a melír a hajában, és megígérte e velem, hogy hazafelé a reptéren
veszek neki egy karton vámmentes Parliament cigare át.
Most pedig i vagyok, Dublin közepén egy temetőben, és
bámulom a szürke mókust, ami a hátizsákomból kilátszó csomag
chipset bámulja. Irigylem a bundáját. Minden okom megvan arra,
hogy megfontoljam, nem lenne-e célszerű egy közepesen vastag
állandó szőrréteg a testemen, ami megvéd az állandó hidegtől.
– Nem is olyan nom. Ki tesz ecetet a chipsre? Barbár szokás.
Kirántom a zacskót a hátizsákomból, a mókus felé szórom. Az
állat félelmében hátraugrik, de aztán óvatosan elindul az eleség felé.
Felkap egy darabot, apró mancsai közt szorítja, aztán felrohan a
legközelebbi fára.
– Nálunk gyilkosságban segédkezésért lecsuknák – reccsen egy
hang mögö em.
Riadtan pillantok hátra. Egy pap áll apám sírjától néhány
lépésnyire. Fekete reverenda, hatalmas kereszt, kárhozatra-ju ok-
mind-ti-bűnösök tekinte el néz rám. Hátizsákomat és telefonomat
felkapva talpra ugrok, felé fordulok, szembenézek vele.
Oké, nem tűnik szuperveszélyesnek, de egyedül vagyok egy
idegen országban és ez még jobban tudatosítja bennem, milyen
sebezhető vagyok.
– Ugyan már! Ne féljen!
A fér lassú léptekkel közeledik a lankás dombon, amin apám
sírja van. Keze a háta mögö . Úgy néz ki, mint aki átélte mindkét
világháborút, a reneszánszt… és azt is, hogy Hannibál észak felől
támadta meg Itáliát.
– Nem kell félnie! Úgy látom, egyáltalán nincsenek információi a
szürke mókusról és az állat rejte szándékairól.
Megáll apám sírköve mögö , és feltűnő anyajegyemet nézi a
halántékomon. Gyűlölöm, ha az emberek ezt csinálják… hogy ilyen
nyíltan bámulják. Különösen azért, mert úgy néz ki, mint egy
sebhely. Félhold alakú valami; az én alapból halo sápadt bőrömnél
is világosabb. Anya folyton arra biztat, hogy csináljak valamit vele.
Takarjam el sminkkel. Lézeres kezeléssel tüntessem el.
A pap tekintete villan, amikor meglátja az anyajegyemet. Puha,
sűrű ősz haja van, arcát nagyon megviselte az idő. Szeme nagyon
kicsi le , alig lát ki a petyhüdt ráncok közül, a szeme színét sem
látom.
– A szürke mókusok veszélyeztetik a vörös mókusokat;
kiszorítják őket az élőhelyükről. A vörösek voltak i előbb. De a
szürkék jobbak a problémamegoldásban. Utcai okosságokkal élnek.
És olyan betegséget terjesztenek, ami csak a vörös mókusokra hat.
Leveszi olvasószemüvegét, reverendájába törli.
 Feszengve pislogok, súlyomat egyik lábamról a másikra
helyezve toporgok. Visszateszi a szemüvegét.
– És persze a szürkék eleszik a vörösek elől az eleséget, és így
sikeresebben szaporodnak. A vörös mókusok stresszes körülmények
közö nem is párosodnak.
Csak bámulok; nem tudom eldönteni, hogy ez a pap harcos
környezetvédő, fura társalgó vagy egyszerűen agyament idióta.
Miért beszél nekem a mókusokról?
És ami ennél is fontosabb: Miért hallgatom egyáltalán?
– Ööö… köszönöm az információt – mondom, orrom élét
vakargatva.
Menj innen, Rory! Indulj el az ellenkező irányba, mielő a hangyákról
kezd prédikálni.
– Csak egy érdekes anekdota a mókusokról. És talán arról is,
hogy a nem szívesen láto vendég néha elfoglalja a területet, amire
érkezik, egyszerűen azért, mert jobb, mint a helyiek – mondja a pap
mosolyogva, fejét oldalra hajtva. – Ön pedig…?
Zavart és nagyon érzelmes.
– Rory – felelem köhécselve. – Rory Jenkins.
– Nem vagy idevalósi, Rory.
– Amerikából jö em – felelem, és odébb rúgok egy kis kavicsot.
Úgy érzem magamat, mint egy megbüntete gyerek, bár erre semmi
okom nincsen. – New Jersey-ből.
Bólint.
– Akkor ezért ete ed meg a mókust. Kitaláljam, miért vagy i ,
vagy beszélgetős hangulatodban találtalak?
Túlságosan zavarban vagyok ahhoz, hogy elmondjam neki, azért
jö em, hogy lezárjak valamit, mielő egyetemre megyek és
gyakorlatilag az Applebee’s gyorsé eremben két év ala kerese
összes spórolt pénzemet lehúzom a szaros vécén.
– Nem talált – mondom, és hátizsákomat a vállamra lendítem.
Ideje visszamenni a hotelbe. Semmit nem érek el ezzel az idióta
utazással. – De azért köszönöm, hogy érdekességeket mondo a
mókusokról.
Ezért totál megérte átjönni az óceán túlpartjáról.
Elindulok a temetőkapu felé, amikor meghallom a hangját.
– Glen O’Connell lánya vagy, igaz?
Megállok. Érzem, hogy vállam megfeszül. Egész testem kővé
válik.
 Lassan sarkon fordulok. Izmaim mintha átfagytak volna.
– Honnan tudja?
– Te vagy a harmadik gyereke, aki eljön a sírjához. Úgy tudtuk,
hogy az utolsó gyereke amerikai. Már vártunk téged.
– Kicsodák?
– Ami azt illeti, én.
– Hol van a másik ke ő? – kérdem, és körülnézek, mintha arra
számítanék, hogy a sírkövek közö bújtak meg.
– Az egyik lány nem messze lakik innen. Pólyás kora óta
ismerem. Minden vasárnap eljön a templomunkba az anyjával. Glen
igyekeze részt venni a lánya életében, annyit volt vele, amennyit
lehete … amennyit a korlátai engedtek.
Érthető nyelven: alkoholizmus. Furcsamód mégis irigylem ezt a
féltestvéremet.
– És a másik?
– Északon lako . Antrim megyében.
– Lako ?
– Néhány hete halt meg. Leukémiában. Szinte hihetetlen. Olyan
atal ú volt. Párszor találkozo az apjával, de nem igazán szere ék
meg egymást.
Szívem zuhan, mint horgony a vízbe; gyomrom mélyébe mar.
Volt egy bátyám, aki meghalt, és már nem ismerhetem meg.
Családom lehete volna i . Ez a ú… megölelhe em, vigasztalha am
volna utolsó napjaiban.
Szinte semmit nem tudok az apámról. Csak azt, hogy ötvenéves
korában halt meg, szívinfarktusban, ami nem érhe e váratlanul,
hiszen szere e a gyors autókat, a gyors nőket, a dohányzást, az ivást
és az artériaeltömítő, zsíros ételeket. Tolkában születe , egy hentes
és egy tanítónő gyermekeként és arról híres, hogy ő írta a Belle’s Bells
című karácsonyi dalt, ami valósággal felrobbanto a az ír, angol és
amerikai slágerlistákat, amitől Mariah Carey és George Michael
azóta is fut a pénze után. Apámnak ez a karácsonyi dal volt az első
és egyetlen próbálkozása a munkával és a karrierhez hasonló
előmenetellel, de ahhoz elég volt, hogy vegyen egy házat Dublinban
és legyen elég éves jövedelme ételre és szeszre.
Nagy nőbolond volt. Olyan röptében a legyet is típus.
Anyámmal egy párizsi kocsmában ismerkede meg, amikor anya a
barátaival hátizsákos turistáskodo és apám újra meg akarta találni a
múzsáját. Egyéjszakás kaland volt, és apám megadta a címét
Í
anyámnak, hogy írhasson neki, ha esetleg Írországban járna és egy
kicsit szórakozni szeretne. Amikor aztán anya írt neki és közölte,
hogy benne vagyok teste langyos kemencéjében, apám hívta, hogy
költözzön hozzá, éljenek együ . Anya nem ment. Apám minden
hónapban küldö pénzt neki. Gyerektartást. Ajándékokat küldö
nekem, leveleket írt… de anyám mindent gondosan ellenőrzö .
Gyűlöltem, hogy ellenőrzése ala tarto a az apámmal való
kapcsolatomat.
Ezért lázadtam. Nagyon kicsi koromtól.
Az évek folyamán én is kapcsolatba akartam lépni vele, egyedül.
Leveleket írtam apámnak úgy, hogy anya ne tudja meg…
képeket küldtem neki, e-maileket, verseket, amiket könyvtári
könyvekből másoltam ki. Könyörögtem anyának, hogy meséljen az
én titokzatos spermadonoromról. Soha nem jö hír apámról, és azt
hiszem, tudom, miért. Tudta, milyen bosszúálló boszorkány az
anyám, és a ól félt, ha anyám rájönne, hogy a háta mögö
kapcsolatba léptünk egymással, soha többé nem állna szóba velem.
Apa beleegyeze , hogy csak anyámon keresztül kommunikál
velem, és anyám iránti tiszteletből sosem beszélünk telefonon.
Egyszer azt írta nekem, hogy szégyelli a hangját, azt, hogy mi le
belőle. Azt írta, már akkor is elmosódo an beszél, ha nem részeg, és
folyton remeg a hangja.
Nem érdekelt, milyen a hangja. Csak hallani akartam.
Apát akartam.
Akkor is, ha nem különösebben jó apa.
De komolyan, bármilyen apa megte e volna.
Apám két hónappal az elő halt meg, hogy befejeztem a
középiskolát. A konyhába indultam egy pohár vízért, amikor anyát
felhívták. Hátamat a falnak támasztva vártam, hogy meg ne lásson.
Nem volt szomorú. Sem dühös. Sem megtört. Csak fogta a régi,
vonalas telefont, megigazíto a a zsinórt, cigare ára gyújto , és haját
hátravetve leült az ebédlőasztalhoz.
– Szóval végül feldobta a bakancsát, mi? – köhögö . – Az
egészben csak az a rossz, hogy nekem kell megmondanom Rorynak.
Nem jön jól neki ez a szívfájdalom most. Nem érdemli.
Nem tudtam, kivel beszél, de hányinger fogo el. Hiszen az
apám volt, személyiségem része, valószínűleg olyan része, amire
anyám nem volt annyira dühös.
Ha Glen csak egy kicsivel tovább vár, találkozha am volna vele.
Most a sírjával nézek szembe és egy paptól szerzek tudomást a
házasságon kívüli gyerekeiről.
Ez igazán jellemző rád, apa.
– Az atya…
A pap mellén lógó hatalmas keresztet nézem.
– Doherty atya – mutatkozik be.
– Doherty atya hallo apámtól valamit rólam?
Abban a kis időben, a kérdésem és a válaszom közö i
pillanatban úgy érzem, mintha a világ teljes súlya a vállamra
nehezedne, és maga alá akarna temetni.
– Hát persze, gyermekem. Folyton rólad beszélt. Te voltál a
szeme fénye. Dicsekede azzal, hogy milyen jól fotózol.
Valahányszor elhagyta a házat, a te fotódat mutoga a mindenkinek,
és azt mondoga a, hogy „Ő az én lányom”.
Valahányszor elhagyta a házat.
Szörnyű helyzetben volt. Anyám meg sem próbált segíteni neki.
Miért?
– Hogyan lehetséges, hogy apám sosem akart engem látni? Nem
is tudom, miért zúdítom ezeket a kérdéseket egy idegenre. Nem
ismerhe e elég jól az apámat. Nem mintha Glen gyakran járt volna
templomba… Legalábbis nem hiszem, hogy templomba járó típus
le volna.
– Minden hónapban küldö pénzt neked és távolról szerete ;
tudta, jobb neked, ha nem ismered személyesen – feleli Doherty atya,
a fájdalmas kérdést megkerülve. – Vannak, akik gyengék, de ők nem
feltétlenül rosszak. Apád depresszióval és alkoholizmussal küzdö ,
és nem volt abban a helyzetben, hogy gyermekről gondoskodhato
volna.
Lehet, hogy apám megmente engem saját magától. De az a
fontos, hogy beszélt rólam, ugye? Hogy a maga furcsa módján gondoskodo
rólam. Igen, ebben a tudatban szeretnék maradni. De képtelen vagyok
lerázni magamról azt az aggasztó gondolatot, miszerint anyám
műve az, hogy nem találkozha am apámmal.
Melegség tölti el szívemet.
– Találkozhatnék a nővéremmel? Tudja, hol lakik?
Szalmaszálakba kapaszkodom. Hallom a kétségbeese
elszántságot a saját hangomban, és e ől nagyon utálom magamat.
Szedd össze magad! Hiszen apád még levelet sem hagyo neked, mielő
meghalt.
– Szegény nagyon odavan. A ól tartok, senkivel nem akar
kapcsolatba lépni. Mindazonáltal… – Állát simogatja, erősen
gondolkodik valamin. – Ismerek valakit, aki segíthet neked. Gyere
velem!
Árnyékként követem Doherty atyát a templomba, a félhomályos
sekrestyébe, ahol hatalmas tölgyfa íróasztal mögé ülve egy darab
papírra címet ír. Írás közben beszél.
– Az unokám a Drury Streeten zenél. Elég jól ismerte apádat.
Glen taníto a gitározni. Egészen biztos vagyok benne, hogy Mal
nagyon sokat tud mesélni Glenről. Beülhetnétek valahova pár korsó
sörre és beszélgethetnétek. De ne igyatok túl sokat, ha nem akarod,
hogy a történet váratlan fordulatot vegyen – gyelmeztet nevetve, és
egy ötveneurós bankjeggyel együ átcsúsztatja nekem a cédulát.
– Köszönöm, de nem fogadhatom el a pénzét – mondom, azzal
elveszem a címet, és a cetlit kordbársony nadrágom zsebébe dugom.
A bankjegy érintetlenül hever az asztalon.
– Miért?
– Azért, mert Doherty atya nem tartozik nekem semmivel –
felelem vállat vonva. – És már így is nagyon sokat te értem.
Felnéz, és olyan gyengédség van a szemében, hogy őrült
gondolataim támadnak tőle… Például az, hogy bárcsak örökbe
fogadna. Bárcsak ő lenne a nagyapám. Semmi sem hasonlítható
ahhoz, mint amikor az ember úgy érzi, nem tartozik sehová. Mintha
csak gyökértelenül sodródna ezen a bolygón és nincs, aki harcolna
érte. Illetve o van anyám, de ő elég bizarr módon mutatja ki a
szeretetét.
– „És ne csak a míg én élek, és ne csak magammal cselekedjél az
Úrnak irgalmassága szerint, hogy meg ne haljak…” Sámuel próféta
könyve 20:14. Mindannyian tartozunk egymásnak egy kis szerete el,
Rory. És egy kis szeretet sokra vihet.
Foga olyan sárga, mint a templom színes üvegablakain
beszűrődő telíte napsugár. Feszengve állok, nem nyúlok a pénz
felé.
– Most menj, mielő az unokám befejezi a műsort. Malachy
ritkán marad egy helyben. Mindig van a közelben egy-két
nőismerőse, és mindig elvonszolják valahova, és isten tudja, mit
művelnek együ .
Erre vonatkozóan egészen pontos elképzeléseim vannak.
Mindenesetre az atya playboy unokájának szexuális életéről nem
szeretnék a templomban beszélni. Illetve talán azon kívül se. Soha.
– Miről ismerhetem fel? A Drury Streeten biztosan nem csak egy
zenész játszik ilyenkor.
– Ó, első látásra fel fogod ismerni.
Ujjai közé hajtja a bankjegyet, és a kezembe adja.
Tétovázva, de átveszem tőle.
– És ha mégsem ismerném meg? – kérdem homlokomat
ráncolva.
– Akkor csak kiáltsd a nevét. Rögtön eldob mindent, ami éppen a
keze ügyében van. Malachy szép lánynak és tömény italnak sosem
tud ellenállni.
Máris ellenérzéseim vannak a Malachy nevű sráccal
kapcsolatban, de ha apámról tud nekem mesélni, kész vagyok
túltenni magamat azon a kínos tényen, hogy pontosan olyannak
tűnik, mint az apám: szoknyabolond, részeges, és kerüli a
felelősséget, mint a pestist.
– Készíthetek néhány fotót apám sírjáról, mielő elindulok?
Bólint. Őszinte sajnála al nézz rám; olyan tekinte el, ami az
ember bőre alá fészkeli be magát és sokáig o marad. Az ember
részévé válik.
– Meglesz az akaratod, Aurora.
Aurora. Hiszen nem mondtam meg neki a nevemet. Rory. Így
mutatkoztam be.
– Aurora? – kérdem szemöldökömet ráncolva.
Mosolya eltűnik, köhécsel.
– Apád mondta. Nem emlékszel?
De. Persze. Akkor miért tűnik úgy, mintha… bűntudata lenne?
Két dolog jut eszembe abban a pillanatban, ahogy Doherty atyát
nézem:
1. Elbűvölő a szeme; az ibolyalila egy kékes árnyalata, ami
megmelengeti az ember lelkét.
2. Egyszer még találkozom vele.
És ha legközelebb találkozunk? Megváltoztatja az életemet.
Örökre.

Átnyomakodom az utcazenészt félhold alakban körülálló női testek

tömegén. A Drury Street színek, illatok, formák kavalkádja. A
csupasz vöröstégla-falú épületeket rikító gra tik borítják. Az egyik
sarkon ázsiai piac van, parkoló, buszmegálló és apró hipszter
üzletek. Olyan, mint egy festmény, és képtelen vagyok türtőztetni
magamat, minden látványosságnál megállok, régi
fényképezőgépemmel mindent megörökítek.
Busz halad el, elmosódo suhanás, ecsetvonásként hasít a színek
közö .
Klikk.
Két öltönyös fér gyalogol a falra írt „KURVA KAPITALIZMUS”
felirat elő .
Egyetlen sörösüveg a járdán, ócska gyorsé ermi étel és egy
részeg fér közö .
Klikk. Klikk. Klikk.
Amikor végre szemtől szembe kerülök a járda egyik oldalán álló
utcazenésszel, megállok az összetekert bankjegyekkel és aprópénzzel
teli nyito gitártokja elő , megértem, hogy a nagyapja miért állíto a
a hívők teljes bizonyosságával, hogy fel fogom ismerni.
Soha nem lá am hozzá hasonló embert.
Tény, hogy szép fér . De nekem nem e ől feltűnő. Valósággal
ragyog.
A puszta jelenléte is hipnotikus. Mintha elszívná a levegőt
közvetlen környezetéből; lehetetlen nem ránézni. Malachyt mintha
egyenesen szívtiprásra teremte ék volna. Minden, amit látni lehet
rajta – kopo farmernadrágja, piszkos csizmája, fehér inge,
évtizedekkel ezelő megrepedeze bőrdzsekije – mintha azt
üvöltené: ez az ember veszélyes, ezzel az emberrel csak a baj van.
Úgy néz ki, mint valami szívtipró a hetvenes évekből. Igazi ikon.
Terry Richardson-múzsa. Bruce Springsteen, mielő híres le .
Hangja, mint a méz és melengető, nom fűszerek. Tudatom
olyan helyeire ringat, ahol sosem jártam még, bár a széptől messze
van. Nyers, füstös torokhang. Amikor valaki a vállamnak ütközik,
hogy közelebb juthasson hozzá, kizökkenek révületemből, és csak
ekkor tűnik fel, mit hallgatok.
A One. A U2 száma.
Nagyon különös egybeesés. Próbálom meggyőzni magamat,
hogy ez nem jelent semmit, igazán nincs ebben semmi furcsa. Hiszen
Írországban vagyunk és a U2 nemzeti kincs.
Szemét szorosan becsukva énekel. Mintha semmi és senki más
nem létezne, csak ő, és kezében a gitár. Melegség simít a bőrömön,
mintha hőhullám ért volna el, megborzongok a gyönyörűségtől.
Melengető érzés.
Mindig is azt gondoltam, hogy az utcazenészekben van valami
nagyon szomorú. Ahogy az emberek elmennek melle ük; hogy
tudomást sem vesznek a zenéjükről, művészetükről,
szenvedélyükről. De ez a srác… i ő az, aki nem vesz tudomást a
környezetéről. Fordult a kocka. A tömeg a tenyeréből eszik. Minden
nő mintha édes varázslat hatása ala lenne. Olyan Harry Styles-
szerű fér , akit minden lány az ágyába akar rántani, az idősebb nők
pedig legszívesebben örökbe fogadnák. A fér ak türelmetlenek,
bosszúsak vagy féltékenyek rá. Látni ezt abból, ahogy topognak,
órájukat nézik; feleségüket, barátnőjüket noszogatják, hogy
mozduljon végre el. A dalnak vége, Malachy Doherty résnyire nyitja
a szemét, és egyenesen engem néz, mintha tudná, hogy o vagyok.
Mintha csuko szemhéján át gyelt volna engem, ahogy őt
bámulom. Zavarban vagyok – és valami okból úgy érzem, hogy
tennem kell valamit, bármit –, ezért egy bankjegyet dobok a
gitártokba, aztán odapillantok és rémülten döbbenek rá, hogy az 50
eurós bankjegy volt az, amit a nagyapja ado nekem. Körülö em
mindenki elismerően mormog vagy fütyül. Azt hiszik, szándékos
volt. Arcomon érzem, hogy mélyen elpirulok. Malachy Doherty
most biztosan azt hiszi, le akarok feküdni vele.
Le akarok feküdni vele? Valószínűleg. De muszáj ezt neki tudnia? A
fenébe! Dehogy!
De túl késő visszavenni a pénzt; már nem tehetem meg, ha nem
akarom, hogy idiótának nézzenek. És ha választani kell az idióta és a
könnyen megfektethető minősítés közül, inkább az utóbbi legyek.
Vöröslő arccal hátrálok. Malachy előrehajol, megfogja a
csuklómat és maga felé húz. Mintha áramütés vagy kígyómarás ért
volna, forróság lüktet ereimben. Alig kapok levegőt.
A cipőmet bámulom, de ő lehajol és egyenesen az arcomba néz;
nagyon vagány, féloldalas mosollyal.
– Van valami kívánságod, jószerencsét hozó Rothschild bárónő?
– kérdi lassú, vontato hangon.
Visszakaphatnám a pénzemet? Abból kell meghívnom téged pár italra,
hogy mesélj nekem az apámról, próbálom szavak nélkül elmondani
neki, de biztosra veszem, hogy a nézésem inkább kedves-de-komoly-
mentális-problémái-vannak jellegű.
 – Kívánságom? Hm… Most éppen semmi nem jut az eszembe –
mondom oldalra pillantva, a közönyöst játszva, de legszívesebben
o helyben meghalnék.
A dolog jó oldala: már nem a halo apámra gondolok. Minden
rosszban van valami jó, satöbbi.
– A Copacabana! – javasolja valaki.
– A Cavan Girl! – kiált egy másik hang.
– Dick in a Box!
Malachy körülnéz és nevet. Abban a pillanatban, hogy már nem
néz rám, a melegség hirtelen elmúlik rólam. Mégis, gyöngyöző
nevetése olyan, mintha langyos viasz csöpögne a gyomromba.
Felegyenesedik.
– Ki az az igazi tirpák, aki ezt javasolta?
Zöld sapkás, narancsszínű tweet zakós fér jelentkezik.
– Nem tirpák. Angol – feleli kaján mosollyal.
– Jézus, az sokkal rosszabb – jelenti ki Malachy rezzenéstelen
arccal, mire harsány össznépi nevetés a válasz.
Kihasználom a lehetőséget és visszafegyelmezem a pulzusomat
a normális ritmusba. Mosolyogva. Haha, tényleg jó poén.
Malachy elegáns mozdula al visszaáll a helyére, megigazítja
gitárszíját a vállán. Vékony, de izmos teste van; mint aki nem az
edzőteremben, hanem mezei munkával erősít. A gitár fejével
egyenesen rám mutat, és mindenki felém fordul, látni akarnak.
– Nem vagyok oda az olyan lányokért, akik nem tudják, mit
akarnak – mondja sötét szemöldökét felvonva. – De valahogy úgy
érzem, azért vagy i , hogy változtass ezen.
Játszani kezd, és én, talán azért, mert kicsinek, sérülékenynek és
megtörtnek érzem magam, megengedem sóvárgó énemnek, hogy a
hangjára vágyjak; behunyom a szemem és átengedem magam a
zenének. Sejtem, hogy ez eredeti dal, mert nem ismerem a szövegét.
Túl jó ahhoz, hogy ne legyen sláger. Teljesen másképpen énekli, mint
az előbb a One-t. Mintha minden egyes szó a húsába vágna. Seb, heg,
égető forró.

Gyengeség, vágy, bűn, gyűlölet,

Lángra lobbantanám lelkedet,
Szép romlo lányok és megtört rossz úk közt találsz majd
Meríts jégbe, nyomd el a fehér zajt
 Szeretni akarlak, a világot látni a te szemeddel,
De nagyon, nagyon, nagyon félek, hogy nem is létezel.
Mert akkor kiderül, hogy az én mesémben nincs is Szépség,
Csak szomorú, magányos Szörnyeteg

Ez a srác úgy hat rám, hogy nem érint meg, és úgy érint meg, hogy
egy ujjal sem ér hozzám. A nagyapjának igaza volt. Tényleg nehéz
eset.
Mindenki olyan csendben van, hogy kezdek kételkedni, valóság-
e ez a pillanat. Abbahagyom az enyhe ringatózást, kinyitom a
szememet. Nagy meglepetéssel látom, hogy az egész utca őt nézi.
Pincérnők állnak é ermek és kávéházak küszöbén, a hangját
csodálják.
És Malachy? Ő engem néz.
Előkapom a fényképezőgépemet és lefényképezem, ahogy
énekel.
Amikor a dal végére ér, enyhén meghajol, várja, hogy
elhallgasson a taps, az éltető kiáltás. Olyan homlokráncoló mosollyal
néz rám, amivel azt mondja, hogy ágyba bújna velem, ami
ostobaság, mert tizennyolc éves vagyok és nem az a fajta.
Egész eddigi életemben egy emberrel feküdtem le: Taylor
Kirshnerrel, nem sokkal az ére ségi elő , mert egy ideig jártunk
egymással és egyikünk sem akart a fura szüzesség terhével
egyetemre menni.
De elhiszem, amit Malachy mond. Együ leszünk az ágyban.
Hiszek neki, mert ő az a fér . Olyan, amilyen apám lehete .
Teljesen hibbant, tájfun-lelkű romlo Rómeó, aki összetöri az
ágyadat, a szívedet és a határozo szándékaidat is, ha hagyod.
Nem rossz szándékkal, nem. És nem azért, mert akarja.
Egyszerűen nem bír magával. Mindent tönkretesz, ami az útjába
kerül. Ez a meg nem érte , gyönyörű, intelligens ú, akit olyan
tehetség terhe nyom, amit sosem kért, mégis elfogadta. Tehetsége,
sármja, szépsége fegyver és éppen rám irányul.
Nézem, ahogy összeszedi a pénzt a gitártokból és zsebébe tömi.
A körülállók köre gyérül és végül majdnem mindenki továbbmegy.
Két kamasz lány közeledik hozzá, zavarukban hajukat fülük mögé
tűrik. Szégyentelenül örtöl velük; időnként rám pillant, mert látni
akarja, hogy még o vagyok-e.
 Csak az apám mia vagyok i , tisztáznám. Amint a lányokkal
befejezi, megmondom neki.
Malachynek nem okoz gondot, hogy várakoztasson, ezért semmi
bűntudatom nincs, amikor előveszem a fényképezőgépemet és
lefotózom a pillanatot, amikor a gitártokot vállára veszi és az egyik
lányt laza kézcsókkal jutalmazza.
– Nagyon kedves, köszönöm az ajánlatot, de tudod, az a helyzet,
hogy megígértem ennek a bőkezű, bár tapadós nőszemélynek, hogy
meghívhat egy pohár sörre.
Leengedem a fényképezőgépemet, homlokomat ráncolva,
kérdőn nézek rá. Széles mosollyal válaszol, a lányok elrebbennek
tőle és kuncogva, izgato an, egymás hátát paskolva elindulnak a
buszmegálló felé.
– Azt hiszem, mindent összevetve nyugodtan meghívhatnád ezt
a bőkezű, bár tapadós nőszemélyt egy pohár sörre – jegyzem meg,
miközben fényképezőgépemet visszateszem hátizsákomba és
fejemre húzom a kapucnimat.
– Csak akkor, ha küld nekem abból a fényképből – mondja a
hátizsákom felé biccentve, lassú mosollyal.
– Mi célból?
A gitár pántját fogja, és elindul felém. Amikor megáll elő em,
olyan közel van, hogy érezzük egymás leheletét.
– Azért, hogy megtudjam a címét.
– Na, és ki a tapadós? – kérdezem, kezemet karba fonva.
– Én. – Nagyon mosolyog. Mintha elbűvölő szemén át a világot
mályvaszínben látná. – Kétségtelenül én. Amerikai vagy?
Bólintok. Figyel.
Liláskék a szeme, mint a nagyapjáé. De valahogy más. Tisztább;
és olyan mély, hogyha nem vigyázol, magába szippant.
Megfordulok és elindulok. Tudom, hogy követni fog. És valóban
elindul utánam.
– Mi legyen? – kérdi, kezét zsebre téve.
– Beülhetünk valahova?
Mintha meg sem hallo am volna a kérdését. Körülnézek. Jót
tenne egy ital, és azt hiszem, ennék is valamit. Ha jól sejtem, minden
normális srácnak száz-egynéhány kérdése lenne arról, hogy mit
akarok tőle, de Mal mintha a normalitás spektrumnak a közelében
sem járna. Az ellenkező irányba biccent, megfordulunk. Most én
követem őt.
 Fordult a kocka. Ez az utcazenész ebben egészen jó.
– Van neved? – kérdi.
Sikerült tartanom vele a lépést. Bár nem könnyű.
– Aurora.
– Aurora! Aurora hercegnő! Honnan?
– New Jersey-ből.
– Princessa Aurora d’New jersey.
Zavarban vagyok. Micsoda udvarlás!
– Hát persze hogy New Jersey! Híres az o ani húsáru, az
aranysármány és Jon Bon Jovi, bár ez utóbbit nem rovom fel neked.
– Ó! Mily rendkívüli gyelmesség!
– Mit mondhatnék? Jótét lélek vagyok. Megjegyzem, mindent,
amit New Jersey-ről tudok, annak a Jersey Shore című valóságshow a
forrása. Anyám azért az alakért rajong, akinek annyi zselé van a
haján, hogy egy medencét meg lehetne tölteni vele.
– Pauly D. – bólintok mosolyogva.
Hirtelen nagyon melegem le . Le kell vetnem a katonai
dzsekimet. Talán még a kapucnis felsőmet is. Le kell hámozni
magamról a több réteg ruhát.
– Ő az. – Ujjaival cse int. – Bár egészen biztos vagyok abban,
hogyha te és a családod egyáltalán nem olyanok vagytok, mint ez az
alak és a többi lökö társa.
Hüvelykujjam körmének oldalát rágcsálom.
– Ami azt illeti, anyám ennek a típusnak a királynője lehetne.
Huszonöt százalék barnítókrém, huszonöt százalék hajlakk, negyven
százalék szűk, műszálas ruha és hajfesték. Szuper gyúlékony.
– Hol a maradék tíz százalék? – kérdi nevetve, olyan nézéssel,
aminek jelentését nem tudom megfejteni.
– Matekból sem igazán jó – mondom, és szemem sem rebben.
Malachy fejét hátravetve harsányan nevet, olyan féktelenül,
olyan hangosan, hogy hasamban vibrál a hangja. O hon,
Amerikában egy ilyen ú kihasználná valahogy a megjelenését;
színész lenne, modell, közösségimédia-személyiség, vagy valami
ilyesmi. Anyám rögtön szívinfarktust kapna, ha meghallaná
Malachy nevetését. Egész arca nevet, nevetése kifejeze en vonzza a
ráncokat. Minden arcizma, bőrének teljes felülete megfeszül.
– Mal vagyok – mutatkozik be.
Mivel éppen gyalogolunk, és menet közben nem tud kezet rázni
velem, vállával gyengéden meglöki a vállamat; a mozdula ól lejjebb
csúszik a kapucnim, jobban kilátszik az arcom.
– Na és te? Ledöntesz valami ír sztereotípiát? – kérdezem.
Mal hirtelen irányt vált, befordul a sarkon. Követem.
– A ól tartok, nem. Katolikus vagyok, anyuci pici a, és inkább
hivatásos alkoholista. A nagyapám… illetve a szó szokványos
értelmében nem is a nagyapám, Doherty atya katolikus pap. Anyám
apja, Doherty atya öccse nagyon atalon halt meg, ezért úgy
gondoskodo anyámról, mintha a saját gyermeke le volna. Szóval
Doherty atya, a nagybátyám taníto meg ragut főzni, és a mai napig
ez az egyetlen étel, amit el tudok készíteni. Egy farmon élek,
rengeteg két- és négylábú birkával; mindegyik seggfej. A testesebb
barna sört jobban szeretem, mint a világosat, inkább misszionárius
módra ku rcolok, mint kutyapózban, úgy hiszem, George Best
egészen jó volt, és szerintem a barnamártás a rákon kívül mindent
nyavalyát gyógyít, többek közö a másnaposságot, gyomorrontást,
és valószínűleg a hepatitis C-t is, hogy csak néhányat említsek.
– Ó… Úgy tűnik, származási helyeink hihetetlenül pontos
megtestesülései vagyunk.
Orrkarikámat forgatom, körbesiklik az ékszer a lyukban. Akkor
csinálom ezt, amikor ideges vagyok. Lefoglalom vele a kezemet.
– Sztereotípiák azért léteznek, mert van bennük valami igazság.
– Megáll, megfordul, megpaskolta egy rossz fog színű öreg Ford
tetejét. – Gyere! Dolgunk van. El kell mennünk pár helyre, meg kell
néznünk pár dolgot, és a ól tartok, neked kell vezetned.
– Tessék?
– Nem lá ál rendes romantikus lmeket, felséges Aurora d’New
Jersey hercegnő? A lmtörténet legjobb nagy találkozásaiban a nő
viszi autóval valahová a fér t. Lásd: Harry és Sally, Ének az esőben,
Thelma és Louise…
– Az utóbbi nem esik a nagy találkozások kategóriába. És Geena
Davis nem fér .
Képtelen vagyok türtőztetni magamat, felnevetek. Hogyan
merészel engem felolvasztani, amikor még nem állok készen rá?
– Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. – Kulcscsomót
dob felém, önkéntelenül elkapom. – A hintója előállt, Madame
Szemantika.
Ez a srác okos, szellemes, elbűvölő. A legrosszabb típusú
szívtipró… Nem elég könyörületes ahhoz, hogy seggfej-
viselkedéssel tudassa áldozatával, hogy tényleg seggfej. Fogadni
mernék, hogy mindenhol, amerre jár, vérző, megtört szíveket hagy
maga után… Mint Jancsi és Juliska, akik kenyérmorzsát hinte ek el a
sűrű erdő sötét ösvényén, hogy hazataláljanak. Én azonban tudom,
hogy az út, amin el akar indulni velem, hova vezet: a kárhozatba.
– Várj! Mielő elindulnánk, kérnem kell valamit.
Felemelem a kezemet. A legjobb, ha az elején tisztázzuk, mik az
elvárásaink.
– Rendben.
Kinyitja az utasoldali ajtót, laza mozdula al belül.
Még a járdán állok, amikor becsukja az ajtót. Lehúzza az ablakot,
bal kezét az ajtókereten pihenteti, jobbjával felteszi repülős
napszemüvegét.
– Jössz? – kérdezi.
– Nem kérdezed meg, mit akarok kérni, mielő beengedsz a
kocsidba?
Feljebb csúsztatja napszemüvegét, és olyan széles mosollyal néz
rám, hogy az egész világegyetem beleférne.
– Mi értelme lenne? Úgyis megadom. Kérj bármit! Pénzt, csókot,
egy kis ku rcolást, vesét, májat. Jézusom, remélem nem a májamat
akarod. Sajnálatos módon az enyém eléggé megviselt. Gyere,
Aurora!
– Rory.
– Rory – helyesbít, és szabályos felső fogsorát végighúzza alsó
ajkán. – Ez sokkal találóbb. Egyáltalán nem úgy nézel ki, mint egy
hercegnő.
Szemöldököm ráncba húzódik. Nem tudom, miért bosszant ez a
kijelentés. Pedig igaza van. Egyáltalán nem úgy nézek ki, mint a
hercegnő, amilyennek anyám akart engem. A legjobb barátnőm,
Summer azt mondja, olyan vagyok, mint egy öngyilkosságra
hajlamos, örökké búskomor kobold.
– Olyan vagy, mint a szép mostohanővér a Disney- lmben. A
szegény elnyomo lány, aki a végén meghódítja a herceget. Aki nem
beleszülete nemesi címébe, hanem kiérdemelte a rangját –
magyarázza.
Érzem, hogy mélyen elpirulok; valahogy egészen ironikusnak
találom a helyzetet. Hiszen én is csak alig egy órája tudtam meg,
hogy van mostoha nővérem.
– De hiszen elpirultál – jegyzi meg, és az ablak mögö elismerőn
felemeli ökölbe szoríto kezét. – Nincs minden veszve. Van még
esélyem.
– Ami azt illeti, semmi esélyed – öntök jeges vizet forró
lelkesedésére. E ől még harsányabban nevet, mert már tudja. Az
alávaló alak pontosan tudja, hogy kezd megnyerni engem magának.
– Nem akarok egyéjszakás valamit veled.
– Ó, persze hogy nem – fejezi ki egyetértését lazán.
Egy szavamat sem hiszi.
– Komolyan mondom – gyelmeztetem. – Csak a hol estemen
át.
Nagyot nevet, az ajtót csapkodja.
– Gyorsan, gyorsan, hercegnő! Siess!
Mal a maga sajátos módján magyarázza az utat, merre kell
elhagyni Dublin városát. („Fordulj balra. A másik balra. Mindegy, az
eredeti balra.”) És bár re enetesen féltem az út bal oldalán hajtani, és
nem volt nemzetközi jogosítványom, mégis a kormány mögé ültem.
Talán a helyszín ve e ki belőlem az észszerű logikát. Talán maga
Mal. Csak annyit tudok, hogy tizennyolc éves vagyok, félárva,
néhány napja teme ék el az apámat, akit nem ismertem. Úgy érzem
magam, mintha a levegőben lógnék, mintha marione báb lennék. Ég
és föld közö . Semmit nem veszíthetek, semmit nem nyerhetek.
Begurulunk egy kis faluba, zöld hegyek közé, Dublintől egy
kőhajításnyira. Fehérre meszelt deszkára írt falunév fogad. Tolka.
Wicklow megye. Jobbra folyó, fölö e régi kőhíd ível, a település
bejáratánál élénkvörösre feste ajtajú régi házak állnak. Nem is igazi
település, inkább csak egy főutca, körülö e szétszórtan álló épületek,
mint a kopasz fejen maradt néhány hajszál. Végighajtunk a főutcán,
elhaladunk egy élénkkék ház melle , a templom elő , és néhány
kocsma melle is. A kis mozinál Mal elmondja, hogy régi ülések
vannak, és az üzemeltető még hagyományos lmtekercseket
használ.
Kanyarog az út, dombra fel, dombról le. Furcsa nyugalmat, belső
békét érzek, amikor Mal utasítása szerint leparkolom a kocsit néhány
házzal a Vadkan fejéhez címze kocsma elő .
Amikor kiszállunk, egy kicsit megállok és előveszem a
fényképezőgépemet. A kocsma épülete vakító fehér, zöldre feste
ablakaiban több cserép sárga körömvirág és kék búzavirág virít. Az
ajtó melle zászlórúdon az ír lobogó. Mintha valami népmese
játszódo volna i , amit apám egy másik életben mesélhete volna
nekem.
 – Mi tart vissza, Rory? – kérdi Mal. Jó pár lépéssel elő em jár
már, megindult a kocsma felé. Visszafordulva azt látja, hogy fél
térdre ereszkedve hunyorgok, és az objektívet közvetlenül felé
fordítom.
– Szeresd a kamerát, szépségem! – mondom rekedtes, öreges
hangon, és arra számítok, hogy azt mondja, hagyjam abba.
Mal azonban elmosolyodik, úgy tesz, mintha fellebbent szoknyát
simítana le maga elő , és Marilyn Monroe-csókot dob felém. Csakis
sugárzó fér assága mia sikerült a kép száz százalékban humorosra
és nulla százalékban nőiesre.
Klikk. Klikk. Klikk.
Felállok, odamegyek hozzá. Karját nyújtja. Elfogadom. Hulla
fáradt vagyok ahhoz, hogy ellenálljak neki.
– I élsz? – mutatok körbe. – Ebben a faluban?
– O , a domb tövében – mondja, azzal kisimít néhány tincset az
arcomból, ujjait hajamba bújtatja. Gerincem váratlan örömmel
bizsereg.
Mosolyog, mert észreveszi.
– A seggfej birkákkal. Már említe em őket. Hamarosan
találkozol velük.
– Holnap indul a gépem – mondom, torkomat köszörülve.
Mindenféle érzelemre összeszorul.
– És?
– Nem maradhatok sokáig.
Csodálkozás és vidámság van a szemében, ahogy rám néz. Azt
hiszem, talán ez az első alkalom, hogy tulajdonképpen nemet
mondo neki valaki. Aztán megteszi a lehetetlent. Hüvelykujját
végighúzza az anyajegyemen. Tágra nyílt szemmel nézi.
– Hogyan történt? – kérdi alig hallható, egyre halkuló hangon.
Olyan melegem le , hogy szinte érzem a bőrömet csapkodó
napsugarakat, bár hideg és szürke az idő.
– Nem történt. Így szüle em.
– Igazán?
Hüvelykujja halántékomról a számra csusszan. Valami idétlen
történetre számíto ? Szörnyű autóbaleset vagy ilyesmi?
Elhúzódom.
– Szóval nem maradhatok. Szállodai szobám van Dublinban.
– Visszaviszlek, hogy kijelentkezhess – mondja, a furcsa
transzból kizökkenve. – Ma éjjel velem maradsz.
 – Nem fekszem le veled. Emlékszel, mit mondtam? Csak a
hol estemen át.
Két tenyere közé fogja arcomat. Érdes, magabiztos. Művészkéz.
Szívem mennydörgésrobajjal dobog és hirtelen teljesen új érzés fog
el: sajnálom anyámat. Már értem, miért feküdt le apámmal. Nem
minden Casanova nyálas és sikamlós. Mal biztosan nem.
– Ne hagyd, hogy az érzéseid a tények útjába álljanak!
– Ezt hogy érted? – kérdem elkomorulva.
– A ól, hogy nem tetszik neked a gondolat, hogy együ hálunk
ma éjszaka, még meg fog történni. – Hüvelykujjával végigsimítja
ajkamat. – És az, hogy csak most találkoztunk, nem jelenti azt, hogy
idegenek lennénk egymásnak. Idegennek érezzük egymást? – kérdi,
és hirtelen mozdula al magához ránt.
Nem. Nem, egyáltalán nem érzem idegennek. Mintha mindig is
együ le ünk volna, mintha egyetlen pillanatra sem váltunk volna
el egymástól. Mintha lényének egy darabját születésem óta
magamban hordoznám, és most, hogy i van, összeillesztgetjük ezt a
darabot a többivel, mintha kirakóst fejeznénk be.
Feszengve állok, de egy szót sem szólok.
– Bizony. És ezzel éppen el akarod cseszni a tökéletes nagy
találkozásunkat. Geena Davis forog a sírjában.
– Geena Davis nem forog a sírjában, mert életben van, Mal!
– Gyere, Madame Szemantika! Hadd etesselek meg!

Három marhahússzele el és egy húsos pitével később Mal felém

mutat félig kiivo Guinness-poharával. Ez a negyedik. Az én
kezemben még az első vodka-zéró-Cola van.
– Kérni akartál tőlem valamit – mondja egyik szemét behunyva,
mintha fegyver irányzékával célozna rám, és felső ajkáról lenyalja a
Guinness fehér habját.
– Tessék.
– A nagyapád tanácsára mentem a Drury Streetre. Tudta, hogy
Glen O’Connell lánya vagyok. Azt mondta, te többet tudsz róla.
Óvatosan nézem az arcát.
Megfogja a kezemet, megfordítja, mutatóujjával követi a
vonalakat. Tarkómon feláll minden apró piheszál.
 – Kölyökkoromban minden vasárnap o voltam nagyapa
templomában. Glen a templom mögö lako . Megengedte, hogy
hallgassam a lemezeit. Amikor dalokat kezdtem írni, megtaníto pár
akkordot és mondatot összefűzni. Megtaníto a, hogyan kell
kiöntenem a lelkemet egy ko alapra. És vért izzadni, hogy pontosan
fejezzem ki magam. Szóval, igen, elég jól ismertük egymást. Annyira
jól, hogy nyomatékosan gyelmeztetnie kelle : ha egy ujjal is
hozzáérek a lányához, megöl.
Hogy…
– A másikhoz. – Fejét ingatja, felnevet, amikor meglátja, hogyan
nézek magam elé. – Nem hozzád. Az ég szerelmére, Glen, mindent
az égvilágon megado volna, ha i találkozhato volna veled. Ha az
megtörténik, fogadok, egy egész hadsereget felbérelt volna erényed
védelmezésére.
– Tőled?
– És egész Európa összes fér jától – mondja kissé önelégült
mosollyal.
A maga furcsa módján így akarja Mal tudatni velem, hogy
szépnek tart?
– Nagyapám miért nem Glen lányához, Kathleenhez küldö
téged? Ebben az utcában lakik.
Kiissza a sörét.
Kathleen.
A nővérem neve Kathleen.
Ekkor leesik a tantusz és rájön, hogy nem tudtam a nővérem
nevét.
– De azt tudtad, hogy van egy nővéred, ugye?
Lassan bólintok.
– Anyám nem volt hajlandó elárulni a nevét. Azt mondta, nem
számít, hogy hívják, mert i senki sem igazán akar megismerni
engem. Hogyhogy az egész falu egy dublini templomba jár, ha mind
i éltek? Ez egy kicsit furcsa nekem.
Szívószálammal körözök a pohárban.
Mal hátradől.
– Nem az egész falu, csak mi. Anyám hétvégenként a Lidlben
dolgozik, ezért Kathleen anyja vi be bennünket a vasárnapi misére,
hogy így támogassuk nagyapám dublini hakniját. Szóval Kathleen
anyja gyakorlatilag a bébiszi erem volt. Mise után többnyire
nagyapával mentem haza, de néha, amikor Kathleen az apjához,
Glenhez ment, vele maradtam.
– Milyen apja volt Kathleennek?
– Jó – feleli, aztán elkomorul és helyesbít. – De neked nem le
volna jó.
– Kathleen mennyi idős? – kérdem, tudomást sem véve
igyekezetéről, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsen.
– Velem egykorú. – Mal úgy tanulmányozza a kezemet, mintha
az a világ legérdekesebb képződménye lenne. – Huszonke ő.
– Biztosan jól ismered.
– Együ nő ünk fel. – Poharát a ragadós faasztalra koccintja. –
Nem is tudom, miért hozzám küldö nagyapa és nem hozzá?
– Azt mondta, a nővéremnek problémái vannak, és senkivel nem
akar találkozni.
– Ostobaság. Kathleen olyan társasági lény, mint a pingvinek.
Micsoda furcsa kijelentés. Próbálok nem mosolyogni a
szóhasználatán. Mindenben annyira… más.
– Milyen a nővérem?
Úgy érzem magamat, mintha FBI-ügynök lennék, de nehéz
türtőztetnem magamat, amikor mindent meg akarok tudni az
apámról. És a nővéremről. Ráadásul, ha tovább tudok beszélni, nem
kell a csendben megvizsgálnom, hogy van-e egy árnyalatnyi irigység
a hangomban. Kathleen évekig apámmal lehete , vele nőhete fel.
És végig Mal melle volt.
– Kedves. Szép. Szentéletű. Majd meglátod. Menjünk el hozzá!
Biztosan nagyon sok fotója van apádról.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.
– De én igen. Nem fogsz innen üres kézzel távozni. Menjünk!
Kézen fog, talpra ránt. Néhány bankjegyet csap az asztalra, és
meg sem próbálom ki zetni a részemet, mert a szállodai költség
mia már így is nagyon mínuszos vagyok ezzel az utazással.
Mal a kezemet markolva úgy száguld a fő utcán, mintha
puskából lő ék volna ki. Elered az eső, fejemet behúzva próbálom
kerülni a zuhét.
Felnevet. Hangját elnyomja a mennydörgés robaja.
– El sem tudom hinni, hogy nyáron esik. Mintha a telet hoztad
volna el ide, Rory.
Különös, de mivel az eső mia szorosan egymás melle
megyünk, egyáltalán nem bánom.
– Miért nem kocsival megyünk?
 – Mert az ő házánál parkoltunk. Ráadásul, ha nyomorultul
elázva lát, megszán minket.
– Mintha azt mondtad volna, hogy szentéletű. Ez nem azt jelenti
egyben, hogy könyörületes?
– A szentéletűeknek is megvannak a maguk korlátai, különösen
mivel három hónapja egyfolytában kerülöm a társaságát – hördül fel.
– Mal! – kiáltom, de ő e ől még harsányabban nevet.
Megérkezünk a fehér téglás, fekete spale ás Viktória korabeli
házhoz. Mal dörömböl az ajtón és kezét végighúzza esővíztől
csöpögő haján, ami ezer irányba áll, és amitől még bosszantóbban
gyönyörű. Eltelik néhány pillanat, mire kinyílik az ajtó és megjelenik
a nővérem, aki úgy néz ki, mintha az én kissé teltebb, kevésbé
ingerlékeny változatom lenne. Haja élénkvörös, néhány árnyala al
világosabb az én világos narancsvörös eredeti hajszínemnél, de nagy
zöld szeme, csontos orra, lefelé biggyedő szája ugyanolyan, mint az
enyém. Szeplős, mint én, és felső ajkánál ugyanolyan anyajegy van,
mint rajtam.
Hasonlóságunk azonban a külső jegyeknél kimerül. Egyenes
szabású kék ruhát visel, fele e szolid fehér kardigánt. Harisnyája
makulátlan fehér, mint a csontok. Vászoncipőmben, kapucnis
felsőmben feszengve állok, kezemet zsebre teszem, nehogy orromat
vakargassam.
– Mal – kiált fel Kathleen, amikor meglátja. Hirtelen mozdula al
átöleli a nyakát, fejét vállára hajtja. – Mit keresel i ? Szentséges ég!
Hiszen bőrig áztál!
– Kath, szeretnék bemutatni neked valakit. Barátnőm, Aurora.
New Jersey-ből érkeze – mondja széles, kaján mosollyal és úgy
mutat rám, mintha ajándék lennék valami show-műsorban.
Még a küszöbön állunk, eső veri az arcunkat. Ez sem akadály
azonban Kathleennek; mély levegőt vesz, szeme tágra nyílik, amikor
végigmér. Mal nagyon el van foglalva éppen, bakancsáról próbálja
lerugdalni a vizet és úgy rázza a fejét, mint az ázo kutya; így fel
sem fogja, milyen helyzetet teremte .
– Mindig is azt mondtad, hogy szeretnél találkozni vele, ő pedig
azt mondta nekem, hogy egyetlen fényképe sincs Glenről. Dublinban
futo am össze vele, és úgy gondoltam, éppen ideje a
családegyesítésnek. Később ráérsz megköszönni.
Kacsint, vállával enyhén meglöki Kathleen vállát. Ökölbe
szoríto keze zsebre téve.
 Anyának egy dologban biztosan igaza volt. A fér akban annyi
az érzelmi intelligencia, mint a vályogtéglában.
Pislogok Kath nővéremre és nem vagyok hajlandó gyelembe
venni azt a tényt és ellentmondást, hogy Doherty atya szerint
senkivel sem akar találkozni, Mal pedig az imént kijelente e, hogy
nagyon szerete volna megismerni. A két állítás közül csak az egyik
lehet igaz és sejtésem van, hogy melyik az.
Kathleen végignéz rajtam, valósággal mustrál és felmér – nem
mintha felrónám ezt neki, hiszen derült égből robbantunk rá –, és
rögtön elfog a bűntudat, hogy Doherty atya intelme ellenére
idejö em. Fejét ingatja, kizökken a szemlélő csodálkozásból, azzal
átölel, nyakam köré fonja karját és kilép az esőbe. Hátrahőkölök egy
pillanatra, de viszonzom az ölelést.
– Ó, Istenem! Ó, Istenem! Ó, Istenem! – Csontjaimat ropogtatja,
olyan erősen ölel.
Belesimulok az ölelésébe, és sírva nevetek.
Igazi érzelgős szirupos szenvelgés minősíte esete ez, de nem
mindennap ismerkedik meg az ember a féltestvérével.
– Hiszen bőrig áztatok! Gyertek! Főzzek teát?
Elenged, de megfogja a kezemet és bevezet minket a házba. O a
mosdóba siet és két meleg fürdőlepedővel tér vissza. Hálásan
beburkolózunk.
– Tea! – kiált fel Mal, mintha soha életében nem hallo volna
jobb ötletet. – A bűvös szó. Rory, tudtad, hogy Kath igazi mestere a
teakészítésnek? Az egész megyében ő a legjobb. Nem viccelek.
Kath mellkason taszítja Malt, és a konyha felé menet úgy nevet,
mint az iskolás lányok. Kis folyosón haladunk, fogasokon kabátok és
sálak lógnak. Minden kicsi, tiszta és barátságos. A házon a hetvenes
évek stílusjegyei látszanak. Zöld tapéta, barna bútorok, sárgás
fények. Meghi ség árad belőle. Teljesen belakták a helyet; nem csak
egy bútorozo tér, mint anya háza New Jersey-ben.
– Illetve nem a megyében, hanem az országban – helyesbít Mal.
Kathleen megpaskolja Mal vállát és birtoklón rajta tartja a kezét.
Mal felsóhajt, mintha kötelesség lenne, elkapja Kath csuklóját, és
egyetlen gyors mozdula al megforgatja, a falhoz perdíti. Megállok,
nézem, ahogy kibontakozik a jelenet. Mal úgy fogja Kathleent, mint
gazda a borjút; erősen, szenvedély nélkül, de Kath erősen zihál.
Szeme félig lecsukva; szinte árad róluk a kéjvágy, kihívóan nézi,
hogy Mal lépjen, mozduljon végre. Aztán felsóhajt, összerezzen
a ól, hogy ennyire nem tud uralkodni magán és nagyon
elvörösödik. Mal úgy néz le rá, mint megrágcsált játékra. Az
ismerős, régi játékra, ami túl sok emléket ébreszt ahhoz, hogy
eldobják, de senki nem akar már játszani vele.
– Milyen az iskola, Kiki? – kérdi, és mintha szomorú vágyódást
éreznék hangjában. Mintha nem igazán szeretné Kathleen
társaságában tölteni az időt, csak addig marad vele, amíg muszáj.
Akkor miért csinálja?
Pontosan tudja, mit tesz vele, és ez nem tetszik nekem, mert
látom, mennyire árad belőle a kontroll. Kath beleragadt a pillanatba,
de Mal a meg gyelő, a kapu őrzője, valami ostoba álomban tartja, és
Kath nem érheti el a kulcsot.
– Nagyon jó – feleli Kath. – Én… én próbáltalak párszor hívni.
Vasárnap mise után becsenge em hozzátok. Anyád azt mondta, nem
érsz rá.
– Igazat mondo .
– Úgy tűnik, Aurorának mégis ráérsz – mondja, és megint
mélyen elpirul.
Nincs semmi rosszindulat a hangjában. Csak kétségbeesés.
Nem is tudom, kit pártoljak; a út, akit szeret, aki segíteni próbál
nekem, vagy a félnővéremet, aki e mia a ú mia esik szét.
– A Rory nevet szereti – mondja Mal, azzal kisimít egy hajtincset
Kathleen arcából, és füle mögé igazgatja.
Legszívesebben tökön rúgnám Kath nevében, az én nevemben
meg térden.
– Bocsáss meg, Rory – néz rám ideges mosollyal, aztán gyorsan
visszanéz Malre, mintha a ól tartana, hogy bármelyik pillanatban
eltűnhet. – Hiányoztál.
Kath hiányolta Malt.
Kath szereti Malt.
Nem tehetem ezt Kathleennel. Nem csókolhatom meg Malt, nem
fekhetek le vele, nem tehetek vele semmit, amit szeretnék. Mert én
elmegyek és ő i marad. Mert kedves lánynak tűnik, és ha nem lenne
kedves, akkor is a nővérem.
Lábujjhegyen haladok a konyha felé, nem akarom kimutatni,
hogy látszólag barátságos beszélgetésüktől valami tégláról téglára
omlik össze bennem.
– Maradj i ! – csa an Mal hangja a hátam mögül. Már egyáltalán
nem tűnik kedvesnek.
 Megtorpanok, de nem fordulok meg. Kathleen biztosan okozo
neki némi nehézséget; meg akarom mutatni neki, hogy nem jelentek
rá fenyegetést.
– Ti ke en… – szólalok meg.
– Semmi – tisztázza Mal. – Csak barátok vagyunk, ugye,
Kathleen?
Kathleen köhécsel, lesimítja a ruháját. Megsajnálom. Szegény
Kath!
– Persze.
Micsoda seggfej! A következő pillanatban Mal már melle em
van, tenyerét derekamra csúsztatja. A konyhába kísér, Kathleent
hátrahagyva. Megfordulok, ránézek, de Kath fáradt mosollyal néz
vissza rám és int, hogy menjünk csak.
– Csak megyek, megmosom az arcomat – hebegi. – Talán
lekapcsolom a fűtést. Egy kicsit le kell hűtenem magamat.
Leülök az ebédlőasztalhoz, mohó tekinte el nézem a falon lógó
családi képeket. De egyik képen sem látok senkit, aki Glen lehetne.
Csak Kathleen és az anyja, Kathleen és a család kutyái, a kis
Kathleen arcon csókolja a kis Malt, aki rémülten és mélységes
undorral fogadja ezt a gesztust, mint az olyan atal úk. A tipegő
kisgyerek Mal lá án is édes izgalom remeg gyomromban. Mi baj van
velem?
Úgy tűnik, minden. Mal pont olyan, mint az apád volt.
Mostohanővérem teát és teasüteményt szolgál fel nekünk és
beszélgetni próbál. Elmondja nekem, hogy állatorvosi egyetemre jár
és Mal őt fogja felvenni, amikor átveszi majd a családi gazdaságot.
– Ami azt illeti, éppen Mal volt az, aki azt mondta, hogy
állatorvosnak kéne tanulnom. Emlékszel, Mal? Akkor, amikor
megpróbáltam megmenteni azt a galambot. Ha jól emlékszem, azon
a karácsonyon volt, amikor tizenegy évesek le ünk.
Mal csak engem néz.
– Aha. Biztosan így volt.
Nem emlékszik. Kathleen lelkes mosolya nem lankad.
– Csak szerénykedik. Csak várd meg, amíg diplomát szerzek,
Mal! Rengeteg birkátok és tehenetek van. Csak foglalkozni kell
velük. Más gazdálkodóknak bérbe adni a területet rossz befektetés.
Én tudok segíteni a gazdaságban.
– Zenész vagyok. – Fél doboz tejet önt a teájába, csak csészéjébe
bámul, fel sem pillant. – Nem érdekel a gazdálkodás.
 – De időnként a Boyle családnak szoktál segíteni.
Mal vállat von.
– Amikor segítségre van szükségük, igen. Csatornát is pucolok,
ha kell. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy vízvezeték-szerelő
akarnék lenni.
Majdnem az asztalra köpöm a korty teámat. Majdnem.
– Hogyan lennél te zenész, Mal? Nem akarsz énekes lenni és
senkinek nem adod el a dalaidat, akkor sem, ha ajánlatot kapsz? –
kérdi Kath. Szempillája rezeg, arca már mély rózsaszín.
Erről váltanak még egy-két mondatot, aztán Mal megszakítja
Kathleen kérdés- és érvözönét és azt mondja:
– Azért jö ünk, hátha fel tudnál idézni Rorynak néhány emléket
Glenről. Mivel nem igazán találkoztak. Ugye nem gond?
– Ó, persze, hogy nem gond. Mondtam volna magamtól, de nem
akartam ajtóstól rontani a házba. – Mosolyog, felém fordul. – Persze,
Rory. Szívesen. Mit szeretnél tudni?
– Hmm… – Térdemet paskolom az asztal ala . – Milyen volt?
Szoko rólam beszélni?
Hiányoztam neki?
Szerete engem?
– Ő volt a legjobb. Rory. Nagyon jó apa-lánya kapcsolat.
Kegyetlen humora és hatalmas zenei tehetsége volt. Ami azt illeti,
egyetlen embert ismerek, aki apámnál nagyobb tehetség: Mal. Apa
mindig McNuggetnek becéze engem, mert kicsi voltam és egy
kicsit tömzsi. Emlékszel, Mal? Nagyon sokáig nehezteltem rá emia .
Kath keze mozdul, megszorítja Mal vállát. Mal még mindig
engem néz. Kathleen nagyon szórakozo an beszél, de ezt annak
tudom be, hogy neheztel, amiért Mal velem jelent meg nála.
– Sok szeplője volt, mint nekünk? – kérdezem; kimondva még
idétlenebbnek hangzik a kérdés, mint gondolatban.
Mert sosem lá am az apámat. Soha. Anya azt mondta, hogy
sötét haja volt, világos szeme és tripla tokája. Egy költő vesze el
ebben a nőben.
– Nem, nem – Kathleen nevet. – Apánk arcbőre világos volt és
sima. Én ebben anyámra hasonlítok.
Azt hiszem, én is.
– Van fényképed róla? – kérdem, ujjaimmal az asztal ala
matatva.
– Nem hiszem – feleli Kath, orrát vakargatva. – Nem találkoztál
vele?
Fejemet rázva tartom vissza a már torkomat is szorító
könnyeket.
Talán hiba volt idejönni és megismerni a hátrahagyo igazi
családját.
– Kiki, biztosan van egy-két képed Glenről – néz rá Mal
komoran.
Kathleen az ajkába harap.
– Nagyon sajnálom. Anya pár hete nagytakarítást tarto és
mindent felvi a padlásra. Azt hiszem, nála van a kulcs, de most
nincs i hon. Bárcsak tudtam volna, hogy jössz, Rory. Akkor
megkértem volna anyát, hogy hagyja a holmit idelent.
– Említe engem valaha? – kérdem teáscsészémbe nézve; nem
akarom a szánalmat látni az arcán, amikor válaszol.
Lefelé nézve, látásom perifériáján is feltűnik, hogy Kathleen
leteszi a teáscsészét, és felsóhajt. Szinte színpadiasan. Nem is tudom,
miért csinálom ezt magammal. Minden kérdés újabb szöget ver
önbecsülésem koporsójába.
– Ó, Rory, nagyon sajnálom!
Felemelem a csészét, ajkamhoz viszem. A perzselően forró
folyadék ösvényt éget nyelvemtől a torkomig, de szinte öntöm
magamba; érezni akarok valamit – akár fájdalmat is –, hogy
elvonjam a gyelmemet arról, ami a fejemben végbemegy. Mal végül
közbeavatkozik; lenyomja kezemet, a csésze az asztallapra ér.
– Biztosan említe i -o . Szerete volna – feleli Kathleen.
Kétségbeese próbálkozás. – Apa mindenkit szerete , igaz, Mal?
Még azt az idétlen Jaredet is, aki vasárnap délutánonként hamisíto
Burberry parfümöt árult az utcasarkon.
Mal nagyon furcsán néz rá, nem tudom kiolvasni az
arckifejezését. Aztán rám néz, úgy, hogy szinte meztelennek érzem
magam. Mintha a lelkembe látna, mintha késsel és villával boncolna.
Aztán kizökken a merev nézésből, mocorog a széken.
– Elnézést hölgyek, a természet hív. Három gallon vizeletet kell
lecsorgatnom a csövön.
Feláll, a mosdó felé botorkál. Nem kérdezi, merre van, hiszen
nagyon jól ismeri ezt a házat; talán vagy egy tucatszor lehete i .
Kathleennel hosszú történetük van, működik közö ük a kémia.
Örülnöm kéne, hogy Kathleen egy olyan pasi melle köt ki, mint
Mal, ha egyáltalán sikerül megszelídítenie. Érdekes fér ; kedves és
vonzó.
De valahogy nem tudok örülni.
Amint Mal hallótávolságon kívülre kerül, fejemet rázva
mosolygok.
– Kiismerhetetlen, igaz?
Kathleen bájos mosolya lehervad. Az asztalon heverő
retiküljéből előveszi a szájfényt és alaposan bekeni vele vonallá
feszíte ajkait.
– Az, hogy milyen, vagy milyen nem, téged ne érdekeljen. Mal
az enyém.
Kedves hangja jegecesen hideg le , éles pengeként siklik
torkomon.
– Tessék? – kérdezem döbbenten, fejemet hirtelen hátravetve.
Elkeni a szájfényt, felemeli teáscsészéjét – kisujját eltartja a
csészétől – és lassú kortyot iszik.
– Az a baj Malachyvel, hogy túl nagy szíve van és minden kóbor
jószágot megsajnál. Akármilyen mocskos, akármilyen vesze . –
Szemét összeszűkítve néz engem. – Akármilyen veszélyes.
Nézem, ahogy az arca undorral rándul, nézem a ntort, és
döbbenetemben tátva marad a szám.
Színlelt.
Ez az egész csak színlelés volt.
A nővérem nem kedves, nem félénk és nem zavart. Maga az
ördög.
Gyűlöl engem. Mindig is gyűlölt. Ezért akarta Doherty atya,
hogy tartsam magamat távol tőle. Ezért irányíto inkább a jólelkű
unokájához. Kath színlel, ha Mal közelében van. Álarcot vesz
magára.
– Tudod, amikor apa megjö Párizsból, azt mondta, hogy
szörnyű hibát követe el, és mindenki megtudta, hogy teherbe ejte
egy amerikai ribancot. Én azonban mindig is szere em volna
találkozni az én kis féltestvéremmel. Egészen addig, amíg meg nem
halt és világossá nem vált, hogy a pénzére hajtasz. Nem akartam
elhinni. Tényleg nem akartam elhinni. Még az is megfordult a
fejemben, hogy írjak neked.
– Mégsem írtál. – Fogcsikorgatva állom tekintetét. – Milyen
kellemes álláspont azt mondani, hogy kapcsolatba akartál lépni
velem, de nem te ed.
Megint fázom. Azt akarom, hogy jöjjön vissza Mal és
személyiségének sugárzó melegével töltse meg a helyiséget újra.
Kath gúnyos mosollyal néz.
– Érdekes i látni téged rögtön azután, hogy holtan ese össze.
Orrcimpám remeg, szívem erősen dobog. Akármire próbál
célozni, teljes baromság és nagyon messze van az igazságtól.
– Nem a pénzéért vagyok i – mordulok rá, homlokom ráncba
húzódik és remélem, hogy olyan félelmetesnek látszom, amilyen
haragot érzek. – Azért jö em, hogy elmenjek a sírjához és lássam,
hol élt, hol nő fel. Azért jö em, hogy készítsek néhány fotót, és ha
előveszem őket, arra gondoljak, hogy eljö em ide, a gyökereimhez.
Hiszen csak félig ismerem a családomat. Egy idegen génjeit
hordozom magamban.
– Akkor miért nem jö él korábban? – kérdi gúnyos mosollyal.
– Azért, mert nem voltam nagykorú, hogy egyedül dönthessék
az utazásról.
– Ezért küldö anyád levelet a nagyszüleimnek azzal, hogy látni
akarja a végrendeletet? Azért, hogy ne csak apád örökségével,
hanem egy szép kis Gucci táskával is kapcsolatba kerülj?
Meglepő, hogy az állam nem koppan a padlóra. Legszívesebben
megölném anyámat. Legalábbis meg kéne ölnöm ezért. Nem tudom,
mire vagyok jogosult és mire nem. Nem is érdekel. Nem fogom
használni a nyomorult pénzét. Ez az utazás nem arról szól.
– Figyelj, én… – szólalok meg, de belém fojtja a szót.
Előrehajol, az asztalon át megragadja a kezemet. Annyira
szorítja, hogy fáj; csontig hatoló a szorítás; műmosolya váratlanul
visszatér. Most már tudom, hogy amikor az ajtóban megölelt,
tényleg fájdalmat akart okozni nekem. Olyan lánynak tűnik, aki
megfojtaná a saját kutyáját, hogy a szüleivel új kiskutyát vetethessen
magának.
– Ide gyelj! Egy pennyt sem kapsz apa pénzéből. Mindent rám
hagyo , és jó oka volt rá. Én vagyok a törvényes gyereke. Te viszont
meg az a szerencsétlen pára, aki elpatkolt, csak szerencsétlen
balesetből szüle etek. Ezenkívül annyit baszhatsz Mallel, amennyit
csak akarsz, amíg i vagy, de én fogok feleségül menni hozzá. Ez
jusson eszedbe, amikor ala a vonaglasz és hagyod, hogy használjon.
Meg fog baszni, mert meg tud baszni, de örökké én fogom
melegíteni az ágyát. Ennyit rólad dióhéjban, Aurora. Te vagy az én
gyengébb verzióm. Apa életében. Mal életében.
Még szorosabban fogja a kezemet. Elhúznám, de nagyon erős és
túlságosan le vagyok döbbenve ahhoz, hogy mozdulni tudjak. Ajka
megrándul, széles grimaszra húzódik.
– És kérlek, ne hozd magadat kínos helyzetbe azzal, hogy
előveszed anyád trükkjét és felcsináltatod magadat. Biztosan tudod,
hogy nem fog utánad menni Amerikába. És ha arra számítasz, hogy
ha megellesz, az ajtóm elé rakhatod a kölyködet, akkor szörnyen
csalódnod kell majd.
Csak bámulok és arra gondolok, hogyan lehet genetikai
kapcsolat közö em és e közö a kardigános, tűzköpő, zöldszemű
szörny közö .
– Tévedsz.
Megint próbálom elhúzni a kezemet, de még erősebben fogja;
manikűrözö , színtelen lakkal áthúzo körmeit bőrömbe mélyeszti.
Nem szoktam megijedni a saját árnyékomtól, de most teljesen
ledermeszt a döbbenet, hogy idegen földön ezt hallom anyámon
kívül egyetlen élő rokonomtól. Kiderült, hogy sem harcolj, sem
menekülj típusú nem vagyok. Inkább ülj-i -mint-egy-darab-fa-és-
tudd-meg-mi-lesz-ebből típus vagyok.
– Tartsd magadat nagyon távol Maltól. Ő az enyém. A pénz is az
enyém. Minden, amit i látsz, mindenki, akivel találkozol, hozzám
tartozik. Tűnj el innen!
– Azt hiszed, a pénzed kell? Azt hiszed, kell nekem a pasid? –
mondom, az utolsó szót szinte fröcsögve.
Alig néhány pillana al ezelő előbb haltam volna meg,
minthogy akár egy ujjal is Malhez érjek. De most? Legszívesebben
Kath ebédlőasztalán dugnék vele, lehetőleg úgy, hogy közben
elő ünk vacsorázik.
– Szerintem ugyanolyan ócska kis pénzespasi-hajhász szajha
vagy, mint az anyád. Tönkrete e az apámat és mindent, amit
ismertem és szere em. Te vagy az oka, amiért egy időre
elveszte em.
Egy időre? Mit akar ezzel mondani? Felesleges megkérdezni,
mert egyáltalán nem tűnik együ működőnek velem.
– Te vagy kurva!
Nem a legékesszólóbb viszontválasz, de a szívemből szól.
Mosolyog.
– Nos, én vagyok az a kurva, akié minden, amit te akarsz, ezért
boldogan felvállalom ezt a nevet. Ugyan, ugyan! Ne húzd fel ennyire
magadat! Mal az életénél is jobban szeret engem. Ha elmondod neki,
hogy azt mondtam neked, amit mondtam, egyszerűen kirúg téged
az utcára.
Ekkor Mal jelenik meg a konyhaajtóban. Tökéletes időzítés.
Visszahuppan a székére. Észreveszi, hogy Kathleen a kezemet fogja.
Kathleen anyai gesztussal paskolja meg a kezem fejét, és
felegyenesedik.
– Családi kötődés. Ez tetszik – szólal meg Mal ásítva. – Miről
maradtam le?
– Semmi fontosról – dorombol Kathleen, és szirupos,
jelentőségteljes pislogással egyenesen engem néz. – Csak egy kicsit
képbe hoztam Roryt.
 NYOLC ÉVE

Rory

– TUDOD, MI A VICCES? Mi az, ami egészen ironikus…? – kérdi Mal,

amikor kilépünk Kathleen családi házának ajtaján.
Még nem múlt el a látogatás hatása; rosszul vagyok. Amikor
szóltam Malnek, hogy elég volt a baráti csevejből, Kathleen
önzetlenül felajánlo a, hogy visszavisz Dublinba. Igazi szent. Nem.
Mal, akibe annyi diplomáciai érzék szorult, mint egy használt
pelenkába, közölte, hogy az éjszakát együ kívánjuk eltölteni.
Ez volt az első – és remélhetőleg utolsó – alkalom az életemben,
hogy örömöm telt egy másik ember nyomorúságában. Kathleen
felőlem a pokolban serceghete volna, naptejet sem adtam volna a
kezébe.
Az ég mélykék és narancsoslila takaró. Friss földszag árad a
beton alól, az eső ázta a fákról.
Még szédülök Kathleen gyűlöle eljes szavaitól; verbális
kézigránát egyenesen az arcomba.
Pénzespasi-hajhász szajha.
Kóbor jószág.
Kurva.
– A Föld nevű bolygó hívja Roryt. – Mal villanyoszlopra markol,
lendületből megfordul körülö e, mint a lmekben, és pocsolyába
ugrik. Lefröcsköl. – Mi marcangol? Nem én, mert akkor sikongva
mosolyognál.
– Ez egyáltalán nem vicces – csa anok fel. Nem torpanok meg,
megyek egyenesen tovább.
Elkapja a csuklómat, maga felé fordít. A kocsija elő állunk.
Nincs kedvem vezetni. Beszélgetni sem. Lélegezni sem. Csak haza
akarok menni Amerikába, behúzo farokkal, sebeimet nyalogatva.
Jersey-ben anyámon kívül nincs senkim, és holtbiztos, hogy i sincs.
Summer barátnőm legalább melle em áll.
– Mi a gond? Kathleen mondo valamit, ami felzaklato ? – kérdi
Mal komoran, kezét vállamra téve.
Egy kis belső hang azt súgja, hogy fogjam be a számat, egy
szóval, egy gesztussal se utaljak arra a Don Corleone stílusú
beszédre, amit Kathleen tarto nekem; nem azért, mert a legjobbat
akarnám a féltestvéremnek, hanem mert a legjobbat akarom Malnek,
aki nem érdemli meg, hogy tőlem kelljen megtudnia: gyerekkori
barátnője igazi fúria. Huszonnégy órás szavatosságom van
Írországban. Apró festékfolt vagyok Mal életének hatalmas
festményén. Ha hinne is nekem… miért szakítanám szét a
kapcsolatukat? Ráadásul lá am, hogy Mal hogyan néze Kathleenre.
Nem volt semmi vonzalom a tekintetében. Élvezet igen, inkább
szórakozás, de sosem fogja feleségül venni.
És ekkor pillanatnyi elmezavaromban olyant teszek, amit még
nem te em soha. Kathleen házára pillantok, meggyőződöm arról,
hogy az ablakban van és minket néz.
Igen.
Kardigánjának felső gombjával játszik. Begombolja, kigombolja.
Begombolja, kigombolja. Szája feszes vonalba húzva, ragadozómadár-
tekinte el gyeli minden mozdulatomat.
Lassan lábujjhegyre állok.
„Minden az enyém. Semmi sem a tiéd.”
Majd meglátjuk, drága nővérem.
Mal ajkához érintem ajkamat. Tétován. Félénken. Bizonytalanul.
Még sosem csókoltam út. Mindig fordítva történt. De nem azért
vagyok i , hogy élvezzem a csókot. Azért vagyok i , hogy valamit
bizonyítsak.
Lágy, forró ajka azonnal az enyémre tapad. Nem számíto a
csókra. Mégis testem ívéhez tapad, teljes felületen érintkezünk.
Másodpercek múlnak. Nézem, hogy Kathleen gyeli csókunkat. Mal
szeme csukva, az enyém tágra nyílt. Hosszú pillanatokig iszom
Kathleen nyomorúságának kútjából, aztán sarkamat a járdára
eresztem és elhúzódom Maltól. Újra hátrapillantok a válla fele .
Kathleen rákvörös, szája olyan keskeny vonallá feszült, hogy alig
látszik.
– Nem – mordul fel Mal.
 Felnézek rá, és van valami az arcán, amitől elillan a levegő a
tüdőmből, mintha légüres térben lennék. Sötét felhő borult a
vonásaira, míg csókoltam. Már egyáltalán nem játékos és kedves.
Úgy néz ki, mint egy démon… mint egy vérszomjas démon. Sűrű
szemöldöke összevonva, tekintete villámokat szór, ajka jegeces
grimaszban.
– Nem? – kérdem súgva.
– Nem. Ez nem dugós-csók és egészen biztosan nem az első
csókunk.
Mielő felfoghatnám, mi történik, elkapja a csuklómat, a kocsi
oldalához perdít. Testem ível, felnyögök, ahogy keze megtalálja az
arcomat, nyakamat, hajamat; mindenü o van a tenyere, mindenü
o vannak az ujjai. Körém tekeredő polip; már nem simul, hanem
hódít, és őrület az egész, de hirtelen eláll az eső és a felhők közül
kisüt a nap.
A napsugarak áthatolnak hideg bőrömön és Mal adja a
testemben kavargó, gyomromban táncoló hőség többi részét.
Ajkunk nem érintkezik, hanem összeütközik. Hörögve dugja
számba a nyelvét. Nyelvünk egymás melle siklik, összefonódik,
beljebb furakodik, kutat, küzd. Érzéki ösztönét kiélő állat; fel akar
falni engem. Csókolózunk, csak csókolózunk és csókolózunk, és
szentséges ég, nagyon tudja, hogyan kell csókolni. Csodálatos az
illata, isteni az íze, és amikor fejét lehajtva nyakamat szívja, szemem
tágra nyílik, mert eszembe jut, hogy Kathleen még nézhet minket.
Az ablakban áll, könny csorog az arcán, tenyerét az üveghez
nyomja. Kísértetiesen fehér a bőre a nyomástól. Úgy érzem a
nyomást, mintha a bőröm lenne az üveg.
Mal és én már nem csókolózunk. Ez már az előjáték a nyílt
utcán. Felemeli a fejét, nyelvemet beszívja.
– Édes Krisztus – súgja, és ajkát vállam érzékeny bőrére tapasztja
és feljebb nyomul újra, államra, ajkamra. Még mindig nincs
tudatában annak, hogy mindezt közönség elő tesszük. – Hiszen te
lángolsz az ujjaim ala , Rory. Nem mondhatok le rólad.
Lángolok. Furcsa szóhasználat, hiszen én mindig fázom. De én is
érzem. Érzem a vonzást. A vágyat. Nem feltétlenül kellemes vagy
kívánt vonzalom. Karóhoz kötve lángolok, vörös hajú boszorkány,
gyelem, ahogy Mal tüze elemészt.
Elszakítom ajkamat tőle, alig hallhatóan súgom:
– Nem csinálhatjuk i .
Ú
 Újra a számat csókolja. Orromat. Homlokomat. Nem tudja
abbahagyni. Egyszerűen nem tudja türtőztetni magát.
– Csekkoljunk ki a szállodádból és menjünk haza. Minden éber
pillanatot veled akarok tölteni, egészen a reptérig.
– Tessék?
– Veled. Csak veled akarok lenni. Rossz az, aki rosszra gondol,
kislány.
– Te gondoltál rá, nem én – nevetek.
– Egyre megy. Miért vagyunk még i , miért csak beszélünk róla?
Bódultan csusszanok be Mal kocsijának utasülésére,
bekapcsolom a biztonsági övemet. Beül, indít. Pár órája elég sok
Guinnesst ivo ; furcsa, mégis teljesen józannak tűnik. Még egyszer
felnézek, Kathleen tekintetét látom. Szeme nedves, kivörösödö .
Nem természetem, hogy direkt kicsesszek valakivel, de az sem, hogy
ne vágjak vissza.
Mal nem néz hátra, úgy tűnik, nem veszi észre Kathleent, ahogy
sebességbe teszi a kocsit, megfordul és visszaindulunk Dublin felé.
Kezünk egymáshoz ér, és van egy pillanat, amit nem tudok
megmagyarázni. Olyan érzés, hogy ez az érintés sokkal több annál,
hogy a bőrünk összekapcsolódik. Azt próbálom elhitetni magammal
éppen, hogy ez semmi, hogy csak én érzem így, de aztán kezemet
visszacsúsztatom combjaim közé és egyszerre borzongunk meg;
elektromos hullám csap át rajtunk, mintha valaki kihúzo volna
minket a konnektorból.
Az ujjaid ala perzselődni, azt hiszem, azt jelenti: életre kelni.
Útközben tudatosul bennem, miről beszélt Doherty atya. Én vagyok
a szürke mókus, a nem kívánt kártevő, aki a helyiektől lop. A városi
utcákon kinevelődö ravasz, beteg, patkányszerű lény. A
gazemberek azonban meg nem érte hősök. Ezt azon a napon
tanultam meg, amikor rájö em, hogy anyám ősellensége, nemezise –
Glen – az a hős, akivel a legjobban szeretnék találkozni.
Hátradőlök, hagyom, hogy Mal a sebességváltón átnyúlva
megfogja a kezemet és ujjait ujjaim közé csúsztassa.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne csókold meg, akit szeretsz.

Dublin felé félúton eszembe jut valami.

– Mal?
– Hercegnő?
Természetesen válaszol, mintha összeszoko társalgó pár lennénk.
– Azt mondtad valamire, hogy ironikus. De nem mondtad meg,
mire gondolsz.
– Ezt mondtam volna? – kérdez vissza. Adja az ártatlant.
– Mondd meg!
– Akkor is, ha már nem igaz?
– Különösen akkor.
– Hát, a nevem. Malachy. Azt jelenti, hogy angyal. De
kamaszkorunkban Kath mindig azt mondta, én vagyok az ördög,
hogy egyszer majd én viszem a sírba. Biztos vagyok benne, hogy
nyolcvan százalékig viccelt. Mindig valami rosszaságon törtem a
fejemet. Fára másztam, házi gyártású fáklyát gyújto am, tehenegelni
akartam…
Megrándul a szája széle, és ebből tudom, hogy fegyelmezni
akarja arckifejezését, valahogy érzi, hogy baj lesz.
– Mégis úgy éreztem, hogy húsz százalékban nem tréfál, hanem
valóban ezt hiszi. Ezért mindig igyekeztem távolságot tartani tőle.
Tudat ala a ól féltem, hogy árthatok neki.
Megszorítom a karját.
– Ironikus, hogy az angyalból ördög lehet.
– A családnevem – Doherty – azt jelenti: akit elkerül a szerencse.
Anyám mégis azt mondja, hogy az írek szerencséje velem van.
– És ez a rész miért nem ironikus többé?
– Azért, mert most éppen egyáltalán nem érzem
szerencsétlennek magamat.
Elfordítja tekintetét az útról, egymásra nézünk.
A torkom elszorul e ől a vallomástól. Tetszel nekem, Malachy
Doherty. Jobban, mint kellene. Kifejeze en jobban annál, mint amit a
mostohanővérem megengedhetőnek tart.
Az ablak felé fordulok. Szívem a torkomban dobog.
– Szereted? Azért félsz, hogy fájdalmat okozol neki?
– Persze. Szeretem, de nem szerelem. Együ nő ünk fel.
– Játszol az érzéseivel.
– Élvezi.
– Élvezi, hogy összetöröd a szívét? – kérdem hitetlenkedőn
pislogva.
Aggaszt, hogy mit árul el róla az, hogy Kathleen vonzalmát
élvezi, hogy ilyen fura sportot űz egyoldalú kapcsolatukból. Akármit
is érzek a mostohanővérem iránt, nem ezt érdemli.
Előrefordul, az utat nézi, alsó ajkát harapdálja.
– A teljes semmibevétel és a játékszerszerep közül Kathleen az
utóbbit választaná, ezért jelenik meg hetente kétszer az ajtómnál.
Nézd, én próbáltam elmondani neki, hogy nem úgy lesz, ahogy
szeretné. Sírt. Tört-zúzo , amit ért. Egy téli éjszakán az ajtóm elő
aludt. Ezt akarja. Egy kis reménysugarat, amibe kapaszkodhat.
Szerintem Kath nagyszerű lány, de nem érzem, hogy elvarázsolna.
Nem ez a szerelem lényege? Hogy találj valakit, akiért ölni is képes
vagy? Valakit, akinek megvan a képessége arra, hogy tönkretegyen.
Csend terjed közö ünk. Én mindig kellemes, élvezetes érzésként
gondoltam a szerelemre, nem melankolikus, sötét és mindent
felemésztő érzelemként. Persze sosem gondoltam, hogy szerelmes
leszek.
– De te… – a kormányra csap. – Te a hét bármely napján
lemészárolhatsz engem.
– Jól értem, hogy te megölheted Kathleent és én megölhetlek
téged? – kérdem az elsuhanó tájat nézve. – Ez elég morbid szemlélet.
A mezők úgy terülnek el a sötétedő ég ala , mint lepedő az
ágyon. Holnap teljes nappali fényben látom majd ugyanezt, és aztán
soha többé. Nincs i keresnivalóm. Írország csábító, beteljesítetlen
ígéret maradt.
– Az élet morbid. Figyelem, tartalomleírás: a végén mind
meghalunk – mondja Malachy vállat vonva.
– Nos, én paci sta vagyok, szóval mia am ne aggódj. Sosem
ölnélek meg – mondom, azzal visszafordulok felé.
Szomorú mosollyal néz rám; még sosem lá am ilyennek.
Megfogja a kezemet, megcsókolja az ujjaimat, de az utat gyeli. Az a
furcsa energia, amit korábban éreztem, amikor a kezünk érintkeze ,
ugyanúgy jelentkezik. Nem tudom, minek nevezzem, de egészen
delejes erejű. Tapintható. Íze is van.
– Már megte ed.

Mal a kocsijához viszi a bőröndömet. A következő egy órát azzal

tölti, hogy a szálloda recepciósával vitatkozik. Próbálja lebeszélni,
hogy engedjék el az utolsó éjszaka szállásdíját, amit nem fogok a
szállodában tölteni. A recepciós az ötvenes éveiben jár; szeme táskás.
Türelmetlen. Érveiket dobálják egymásra. Szópingpong. Megfogom
Mal kezét, magam felé húzom, könyörgök neki, hogy hagyja abba.
Ki zetem. Nem érdekel a pénz. (Ami azt illeti, valójában nagyon is
érdekel, de jobban érdekel az, hogy ne azzal vesztegessem el azt a
néhány órát, amit még Írországban töltök, hogy a veszekedésüket
kelljen néznem.)
Mal lerázza a kezemet és tovább folytatja a vitát a nővel. Azt
mondja neki, hogy „az embernek valósággal bele kell bújnia a másik
bőrébe, amivel – isten bizony – a Ne bántsátok a feketerigót szövegét
idézi. Egyszerre szeretnék valami szikla alá rejtőzni és őrülten
csókolni Malt ezért.
– Ez a lány egyenesen New Jersey-ből jö gyászolni az apját,
akivel sosem találkozo – mutat rám. – A hostel foglalását
elcseszték, és csak azért csekkolt be ide, hogy letehesse valahol a
bőröndjét.
– Uram, én megértem, de a szabályok… az üzletpolitikánk…
Mal bosszúsan sóhajt fel, azzal hátsó zsebéből előveszi a
pénztárcáját. Egy halom bankjegyet dob a pultra.
– Nyert. Remélem, e ől boldog, és hozzájárult a főnöke ibizai
villájának költségeihez meg a titkárnőjétől való három törvénytelen
gyereke eltartásához.
A nő lenéz a közö ük heverő bankjegyekre.
– Uram, a szóba ára háromszáz euró egy éjszakára.
– Ó, szent sz… szaracén!
Felszisszen, újabb bankjegyeket dob a pultra, plusz néhány
rágógumipapírt, pár pénzérmét és egy kis cédulát, ami
szerencsesüti-papírnak tűnik. Megfordul, megragadja a kezemet.
Kirohanunk a csípős hidegbe. Szívem a torkomban dobog.
– Nem kelle volna ezt tenned. Vissza zetem neked.
– Persze, hogy vissza zeted.
Felém fordul, és legnagyobb csodálkozásomra mosolyog. Úgy
néz rám, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Teljesen
túlte e magát a történteken.
– Nem is vagy dühös – kérdem pislogva.
– Miért kéne dühösnek lennem?
– Hát… többek közö azért, mert az egész heti keresetedet
ki ze ed egy szobáért, amit nem használunk.
 Nevetve legyint.
– Az egy perccel ezelő volt. Ideje továbblépni. Ne hagyd, hogy
az élet apró dolgai felbosszantsanak!
Őrültségnek tűnik, de megértem, mit jelent. Az élet tényleg túl
rövid ahhoz, hogy az ember az ilyen kis dolgoknál leragadjon.
Magunkra csukjuk az autó ajtaját, elindulunk vissza a faluba.
Amikor Mal farmja felé menet elhaladunk Kathleen háza elő ,
önkéntelenül az ablakára pillantok. Már nincs o .
Elérünk Mal házához. Tudor stílusú, meszelt falú, fekete
gerendavázas, sötét tetejű épület. Nehéz régi tölgyfaajtó. Kicsinek,
de kellemesnek, érdekesnek tűnik, legalábbis a sötétben. Az ajtó felé
menet bokrok és hosszú fűszálak súrolják a bokánkat.
– Anyám nincs i hon, Kilkennybe ment, Desmond bátyámat
látogatja meg, így csak mi ke en vagyunk.
– Jó, hogy van bátyád.
Tarkóját nézem, ahogy vállal, erővel benyomja az ajtót.
Nyikorogva nyílik. A nappaliba érünk. Széles hajópadló,
kovácsoltvas lámpák, antik fa mindenü . Az egész környezet azt
sugallja, hogy már nem Amerikában vagyok. Ha nem lenne a
narancssárga kanapé és a lapos tévé, azt hihetnénk, hogy ez a hely
teljesen olyan maradt, amilyen az 1800-as évek elején volt.
– Hat – mondja, azzal kulcsát az ajtó melle i vázába dobja, aztán
felém fordul, és magához húz.
Elolvadok a karjában.
– Hat bátyád van? – kérdezem testének melegéhez bújva. Nem is
tudom, hogy meglepődjek vagy irigyeljem.
Vállat von.
– Hat testvérem. Öt bátyám és egy nővérem. Tudod, ez egy
katolikus család. Dez a legidősebb. Öt unokahúgom és négy
unokaöcsém is van már. A háziállatokat hadd ne kelljen felsorolnom.
– Khm. És az apád?
– Fiatalon feldobta a bakancsot. Negyvenévesen infarktust
kapo . Kicsi voltam, amikor meghalt. Nem emlékszem rá eléggé,
hogy hiányozzon.
– Részvétem – mondom mégis.
Kézen fog, a keskeny konyhába vezet. Sárga, régies reggelizőt
látok. Kinyit egy ajtót, a hátsó udvarba lépünk. A sötétben is látom,
hogy hatalmas. Karámokat látok, o tarthatják az állatokat. Nem
tudom elképzelni Malt farmerként. Nyilván ő sem, mert inkább
utcazenélésből él. Egy füves részre vezet, és azt mondja, hogy
tartsam a frontot, vagyis maradjak o , ahol vagyok, és várjam meg.
Eltűnik a házban. Nem sokkal később takarókat és egy palack
whiskey-t hoz és egy narancsszínű zacskót. Hobnobs. Ez van ráírva.
Zabkeksz. Egymás melle fekszünk a füvön, a felhők közt
elhalványodó csillagokat nézzük.
– Hiszel Istenben? – kérdezem, csokis kekszet majszolva. Sokkal
könnyebb fura kérdéseket feltenni, ha az embert sötétség burkolja
be. Szemem sarkából látom a gyönyörű Mal-mosolyt.
– Amikor nekem megfelel.
– És mikor felel meg neked?
– Amikor beszélnem kell vele, vagy Írországnak imára van
szüksége a világbajnokságon. Most én kérdezek.
Én, a médium előre látom, hogy milyen kérdés jöhet.
– Miért nem szereted a sebhelyedet?
Anyajegy, javítanám ki, de nem teszem.
– Honnan tudod, hogy nem szeretem?
– Nem akartál beszélni róla.
Felsóhajtok.
– Nincs mit szeretni rajta. Ronda. Kiemelkedik a bőrömből.
– Ez a legszebb rajtad. E ől vagy egy átlagos szép arcnál több.
Fejemet ingatom. Nem akarok erre gondolni.
– Most én jövök. Néha nincs olyan érzésed, hogy mindannyian
valójában egyedül vagyunk a világegyetemben?
– Folyton ez jár az eszemben – feleli mély műsóhajjal. – Bár ha
veled vagyok, azért nem annyira. Most én jövök. Volt már
orgazmusod fér től?
A süteménymorzsa megakad torkomon, fanyar grimasszal
fordulok feléje. A csillagos ég nyugalmát bámulja.
– Mi ütö beléd, Mal?
– Bocsáss meg! Ez bizalmasabb kérdés annál, hogy hiszek-e
Istenben? Ráadásul, ugye soha többé nem találkozunk. Kinek
mondanám el? A seggfej birkáimnak?
Igaza van. A mi kis meghi világunknak hamarosan lejár az
ideje.
– Nem. Szóval… Nem vagyok szűz. Én csak… szóval nem. Azt
hiszem, túlságosan magammal vagyok elfoglalva, ha pasival vagyok.
Most én jövök – zárom le a választ gyorsan. Gyűlölöm, hogy
mosolyog. Gyűlölöm, hogy a mosolyától minden idegszálam
megremeg. A legjobban azonban azt gyűlölöm, hogy minden
érzékemet felélénkíti, mintha valami drog lenne, és hogy nagyon
hamar meg kell válnom tőle.
– Tényleg gyűlölöd a pénzt?
– Utálom – erősíti meg. – Sosem lesz sok pénzem. Legalábbis
szándékoltan nem.
– Ezek szerint Kathleen igazat mondo ? Eladhatnád a dalaidat,
de nem teszed?
Közelebb húzódik hozzám, két tenyere közé veszi az arcomat.
Tűz lobban a gyomrom mélyén.
– Ha nincs szükséged pénzre, másképpen vagy gazdag, Rory. Az
a gazdagság jobb. Minél kevésbé függsz a pénztől, annál kevésbé
korlátoz. Most én jövök. Ha nagy leszel, valami forralt tökű gazdag
pasihoz mész feleségül?
– Forralt tökű? – kérdezek vissza nevetve.
Egy korty whiskey-t iszik, de egy pillanatra sem veszi le rólam a
tekintetét. Teljes komolysággal néz.
– Igen. A gazdagok szeretnek amatőrpilóta-képzéseken részt
venni. A ól összefő a tökük, aztán ha a spermiumszámuk a
bányászbéka segge ala i szinthez közelít, a feleségüket okolják, mert
nem képesek teherbe esni tőlük. A fogorvosnál fogtisztításra várva
olvastam erről.
– Köszönöm a történetet – mondom, és próbálok nem nevetni. –
Nem, egyáltalán nem tervezem, hogy gazdag pasihoz menjek
feleségül. Miért?
– Mert nem akarom, hogy ezt tedd és van benned valami, amitől
egészen megvadulok.
– Mi az?
Meredten bámulom.
– Eredeti vagy. Friss, fanyar, fesztelen.
– Voltál már szerelmes?
Zavaromban végighúzom nyelvemet ajkamon.
– Tedd fel nekem ez a kérdést holnap, mielő elmész. Én jövök.
Volt már orgazmusod csóktól?
– Hogy… hogy mi…?!
Szemöldököm hirtelen szinte a hajam tövéig csúszik.
Olyan évődő, kaján, olyan ragyogó mosoly jelenik meg az arcán,
hogy az egész hátsó udvart bevilágítja. Egyenesen belém világol,
melenget.
 – Hallo ad a kérdést.
– Nem – mordulok rá. Szemem összeszűkül. Nézem az arcát.
Viccel velem? Az előbb feleltem azt, hogy nem volt orgazmusom
fér val.
Mal lehajol, hüvelykujjával arcomat simogatja, ujjai a nyakamon.
Lehelet nom csókkal érinti ajkamat. Engedem. Szemem nyitva,
óvatos vagyok, várok. Váratlanul nyújtja ki a nyelvét, megérinti az
orrom hegyét.
Felnevetek, óvatosságom hirtelen lehullik rólam.
– Ez igazán semmit…
Mal ajka nagy erővel az ajkamra tapad, és mielő felfoghatnám,
hogy mi történik, már rajtam van; csuklómat a fejem fölö a nedves,
hideg fűhöz szorítja. Felsóhajtok, ahogy teste teljesen befedi a
testemet azokon a helyeken, ahol számít; mert az ő teste mindenü
kemény és forró, az én puha, hideg testemmel ellentétben. Mintha
nem ugyanabból az anyagból lennénk.
Nyelve a nyelvemre talál és valahogy – valahogyan – érzéki
táncba kezdenek, tökéletes harmóniában mozognak együ , mintha
gyakoroltuk volna. Tökéletesen csókol, a szenvedély olyan örvényébe
ránt, amiben nem látok, nem érzek mást, csak vágyat. Érzem, hogy
átnedvesedik, testemhez tapad a bugyim. Ez a csók, ez a csók
mindenü bennem van, talpam alá húzo lábujjaimban is, és amikor
már kezdek hinni ebben a ki nem mondo orgazmus-egyetlen-
csóktól ígéretben, elhúzódik tőlem és keze fejével megtörli a száját.
– Nem élveztem el – hebegem. Ajkam tehetetlen, duzzadt.
Ez nem vád, inkább kihívás. Majdnem könyörgő sóhaj.
– Együ töltjük ezt az éjszakát, Rory? – kérdi komolyan, de nem
néz rám.
– Most… most nem… nem te kérdezel.
Alig tudok beszélni.
Még nem találkoztam hozzá hasonló emberrel, aki ennyire
közvetlenül, mellébeszélés nélkül kérdez. És nem tudom, hogyan
viszonyuljak ehhez.
– Ke őt kérdezhetsz. De előbb válaszolj!
Ezú al felém fordul, rám néz, tekintetünk találkozik a sötétben.
A fű friss, harmatos, ropog a takaró ala . Hűvös van, de most
nem a hőmérséklet mia le em libabőrös. Torkomban akad a
lélegzetem. Jesszus!
– Akarom – mondom ki.
 Vallomás.
Nyakán megmoccannak az izmok, ádámcsutkája fel-le mozog.
– De nem lenne szabad, ugye? – kérdem súgva. – Nem lenne
szabad, mert már így is nagyon szeretjük egymást.
– Nem tudom – feleli rekedtes hangon. – De nem akarom életem
hátralévő részét azzal tölteni, hogy azon rágódom, milyen érzés
lehet veled lenni.
Kezét végighúzza a nyakamon, ujjai bőrömre simulnak, hozzám
hajol és olyan gyengéden csókol, hogy megborzongok érintésének
érzékenységétől. Nyelve a számba siklik, rám gördül, keze testem
minden felületét dédelgeti; kezemet, vállamat, derekamat,
hasamat… mellemet. Felgyűri a dzsekimet és a kapucnis felsőmet,
blúzomon át megérinti merev mellbimbómat. Sportmelltartó van
rajtam, de a pillanat izgalmától egész testem hihetetlenül feszült,
merev, vágytól duzzad.
Egyszerre nyögünk fel, ezért újra megérinti. Aztán felcsusszan,
megcsókol és egymás szájába mosolygunk. Nem tudom, hogyan
történt, de deréktól felfelé eltűnik ruházatom összes rétege – blézer,
kapucnis felső, top – az egész kis halmot melle ünk találom. Egyik
kezével kikapcsolja a melltartómat, a másikat kordbársony
nadrágomba csúsztatja.
– Megérinte már o valaki? – kérdezi, középső ujját gyengéden
a hasadékhoz érintve.
Megremegek a gyönyörűségtől, mindenem összeszorul.
– Igen.
Számban nedvesség gyűlik.
– És így?
Belém mélyeszti az ujját és mindke en halljuk, milyen nedves
vagyok. Mélyvörösre pirulok a karjában.
– Hmmm… A volt barátom, Taylor.
– És ez a bizonyos Taylor ezt is csinálta veled?
Nedves ujját lassan csiklómhoz vonja, lassan körözve
masszírozza.
Fejemet hátravetve, szememet behunyva élvezem. Nem mintha
Taylor nem tudta volna, hol érintsen meg. Csak mindig túlságosan
elvonatkozta am magamat a pillana ól, ezért nem tudtam teljesen
élvezni. Mintha szexet játszo unk volna. De ez? Ezt érzem.
Mindenhol. Ez maga a delírium; forró vagyok és nedves ala a. Mal a
szájába veszi bal mellem bimbóját, noman szopogatja. Csillagok
szikráznak csuko szemhéjam ala ; mintha tűzijáték lenne.
Mindenem összerándul az örömtől. Tetszik, hogy rám gondol
először. Tetszik, hogy még teljesen fel van öltözve. Tetszik, hogy
pontosan tudja, mit csinál…, akkor is, ha ezt más lányokon
gyakorolta. Kétségtelen, hogy sok lányon…
– Istenem – sóhajtom.
– Elfogult vagyok iránta, ugye tudod – tréfál Mal, és lassanként
felcsókolja magát mellemtől a vállamon át a nyakamig; harapdál és
nyalogat és én előretolom a csípőmet, a nadrágomba csúsztato keze
felé, és fekve lovaglok rajta. Egyre gyorsuló ritmusban dörzsöli
csiklómat, és felkészülök az érzékrobbanásra.
Két ujját dugja belém, felnyögök a gyönyörűségtől. Aztán
amikor engem az orgazmus lábam ujjaitól a fejem tetejéig a
gyönyörűség görcsébe ránt, másik kezével táskámba nyúl, előveszi a
fényképezőgépemet és lefényképezi az arcomat.
Sebezhetőségem olyan érzékeny pillanatában kap le, hogy
legszívesebben üvöltenék vele, de amikor leteszi a gépet mellénk a
plédre, és lenéz rám, elengedem. Mal egyáltalán nem tűnik
önelégültnek, sem fölényesnek. Nem örül. Inkább… gyötrődés van
az arcára írva.
– Rory?
– Hmmm?
– Elélveztél.
Pislogva nézek a majdnem térdemig letolt nadrágra.
– Most pedig én fogok elélvezni remélhetőleg, miután beléd
dugom a farkamat. A francba, Rory, nem tudom levenni rólad a
szememet. Gyönyörű vagy!
Kicsatolja az övét, letolja a nadrágját, kinyitja a tárcáját, óvszert
vesz elő és felhúzza magának. Lerúgom a nadrágot, nem akarom
továbbgondolni azt, hogy mindig van nála óvszer.
Nem nézem meg a hímvesszőjét; szándékosan kerülöm a pénisz-
szemkontaktust. A pénisz megrémiszt. Különösen a körülmetéletlen.
Úgy néz ki, mint a mosógépből kiszede pulóver befordult ujja.
Becsomagolta magát, lenéz rám, megtámaszkodik, két keze
közö a fejem.
Pirulva takarom el az arcomat.
– Ne nézz rám úgy!
– Hogyan?
– Olyan vigyorral, mint aki belepisilt a jacuzziba és megússza,
mert a társaság nem veszi észre. Orgazmust adtál nekem; nem a rák
gyógymódját találtad fel.
– Fiatal még az éjszaka – tréfál, mosolyog, megcsókolja fejem
tetejét. – Készen állsz? – kérdi, és elhelyezkedik combjaim közö .
Istenem! Igen!
Bólintok.
Belém nyomul, tekintetünk összefonódik, és amikor mozogni
kezd bennem, vigyázva, szinte félve – egyáltalán nem olyan sima és
tapasztalt mozdulatokkal, ahogy képzeltem – kiderül, hogy Taylor
nem te teljesen és alaposan eleget a feladatnak szüzességem
elvételekor.
Megvonaglok a fájdalomtól, Mal mély levegőt vesz, és olyan
szenvedéllyel csókol, hogy édes görcsben vonaglanak belső
szerveim.
Minden előjel nélkül bal mellemre szorítja tenyerét,
elgondolkodva néz az égre. Bennem maradt.
– Mi az…
Elhallgatok, mert közben rájö em, mit csinál.
Délután azt mondtam neki, hogy csak a hol estemen át
fekszünk le ma éjjel. Önkéntelenül felnevetek ala a.
– Még lélegzel – erősíti meg, és újabb mohó csókért csap le rám.
– És ó, milyen nagyon eleven vagy az ujjaim ala !
– Fáj – nyöszörgök nyito szájába. Vállát markolom.
– Ne aggódj, Aurora hercegnő! – sóhajt forró, bársonyos, élénk
csókkal bőrömre. – Akkor is megkerülöm a váradat, megremegtetem
azt a szűk alagutat, ha az lesz az utolsó cselekedetem ebben az
életben.

Hajnali 2:00

Mal ágyában ébredek. A szoba sötét – nincsenek utcai lámpafények,

nem világítanak be elhaladó autók, semmi különbség nincs, ha
nyitva vagy csukva van a szemem. Mohón tekergő forró, nedves
nyelvét érzem a combom közö .
– Mit csinálsz? – nyögök fel.
– Kóstolgatlak – feleli, azzal nyelve végigsiklik kisajkaim közö ,
és megvonaglok a gyönyörtől. – Jézusom, Rory… Mennyei íz!
– Mal, te most mit…
De ekkor nyelve a csiklómhoz ér, és a következő pillanatban
szája lecsap rá, szívni kezdi. Combommal szorítom a fejét, hajába
markolok, fejem a párnára szorul, testem felível a lepedőn és
felhördülök, ahogy az arca hozzám préselődik.
– Felébreszted Angliát is, drágám…
Egy ujját belém mélyeszti, és közben nyelvével a csiklómat
csapkodja.
– Mit érdekel az téged? Úgysem bírod őket.
Nevetve csókolja duzzadt csiklómat, ujjaival beljebb furakodva
kutatja G-pontomat és lábujjaim begörbülnek a gyönyörtől.
Újra, nevével ajkamon élvezek el.

Hajnali 3:00

– Ez inkább lelkesedés, mint technika kérdése – magyarázza Mal.

Pénisze néz szembe velem.
Hosszabb és vastagabb, mint Tayloré. Dühös kinézetű, lilás.
Végre találtam rajta valamit, ami nem egészen tökéletes, bár nagyon
jó érzés, ha bennem van.
– Csak próbálkozz, ahogy a legjobbnak érzed. Ami azt illeti,
húsz másodperc múlva amúgy is valószínűleg elélvezek. Külön
élvezet veled elmenni, Rory.
Majdnem teljes hosszában számba veszem és alig tizenöt
másodperc múlva beigazolódik, amit mondo , mert eltol magától, és
mellkasomra fröcsköl. Az ágyról a padlóra esünk, kezünk-lábunk
összegabalyodik és nevetünk.
– Rory – szól mennydörgő hangon. – Korai magömlésem volt.
Most meg kell ölnöm téged, csak így maradhat biztonságban a
titkom.
– Nyugalom. Senkinek nem árullak el. – Ásítva gördülök a
padlón, az ajtónak ütközök. – Még érzem bőrének sós ízét a
nyelvemen. Mintha még tele lenne vele a szám. – Ráadásul egy
óceán választ el minket. Elfelejte ed volna? Kinek mondanám el? Az
aranyhalamnak?
– Halad van?
Döbbenten néz, mintha fájna, hogy nem tud rólam mindent.
 – Szerzek, ha a ól jobban érzed magadat.
– Csak ismerd el, hogy én is megölhetlek téged – mondja már a
szoba másik végéből; a padlón fekszünk, a mennyezetet bámuljuk.
– Miért?
– Mert elállt tőled a lélegzetem; elloptad; szóval már félúton
vagy, hogy megölj.
Fejemet ingatva elhúzom ujjaimat a szám elő , mintha zipzárt
húznék be.
Felkap egy gitárpengetőt a padlóról és felém dobja.
– Megengedem, hogy a szívedet még egy kicsit megtartsd, Rory.
Csak ne ragaszkodj hozzá túlságosan.
Felnevetek, de ekkor elhallgat és rám néz, és meg mernék
esküdni, hogy megbánás van az arcán.
– Meg tudsz bocsátani nekem? – kérdi.
– Megbocsátani? Miért? – kérdezek vissza homlokomat ráncolva.
Elfordítja tekintetét, ádámcsutkája fel-le jár.
– Jó kérdés. Azt hiszem, azért, mert nem tudtam megadni neked
azt, amiért idejö él.

Hajnali 4:00

– Van, hogy te alkotsz zenét. És van, hogy a zene alkot téged –

magyarázza Mal.
Az ágyán ülünk, pehelycukrot eszünk, és dobozból isszuk a
tejet.
– És ha a zene alkot téged, akkor megváltoztat, és ha
megváltoztat, sosem tudhatod, hogyan kerülsz ki belőle.
– Ugyanez van a fotográ ával is – bólintok. – Úgy érzem
magamat, mintha rendező lennék; megmutatom neked, amit lá atni
akarok veled. A házad mögö i mezőt mutathatom pompásnak,
félelmetesnek, szomorúnak vagy örömtelinek. Minden a
látószögektől, a szűrőktől, a képkompozíciótól függ.
– Nem akarok énekelni. Nem a gyelemtől áll fel a farkam.
– Tudom – felelem mosolyogva. – Én is ezért rejtőzöm a kamera
mögé. Azt hiszem, én sem a gyelemtől… nedvesedek.
Elpirulok.
Megkönnyebbülten mosolyog.
– Szóval megérted. Nem adom el a dalaimat. A zeném az enyém.
 – Azt csinálod, amitől boldog vagy. A világ megérti. Ha nem
értené meg, akkor nem veled van a baj, hanem a világgal.
Csend.
– Gyere hozzám feleségül, Rory! – fordul felém. – Maradjunk i ,
keféljünk, zenéljünk, fényképezzünk!
Felnevetek, még egy cukrot tolok a számba. De komolyan néz
rám, választ vár.
– Mal…
Jézus! Még mindig engem néz, és még mindig várja a választ.
– Vár a felsőoktatás. Néhány hét múlva főiskolára megyek.
– I is vannak főiskolák.
– Már beiratkoztam. Ki ze em a tandíjat. Van kollégiumi
szobám. A legjobb barátnőm, Summer is velem jön.
– Van valamennyi megtakaríto pénzem – folytatja
rendületlenül. – Jól csinálom, amit csinálok. Fenn tudom tartani az
i eni életünket.
– Bolond vagy, Mal.
– Sosem állíto am ennek az ellenkezőjét – mordul, és
hangszínéből érzem, hogy nehezen tudja megőrizni nyugalmát. A
következő pillanatban már fejét ingatja, mosolyog, rám gördül és
forró, nedves csókokkal borítja arcomat.
Az éjjeliszekrényen tapogat, óvszert keres. Nincs több. Elfogyo .
Felemeli a fejét, szavak nélkül kér engedélyt. Testem minden
csontjában érzem a döntés súlyát. Különösen születésem
körülményeinek ismeretében. Ebben olyan le em, mint anyám.
Hagytam, hogy a kéjvágy felülkerekedjen a logikán.
Rövid mozdula al bólintok.
– De kérlek, húzd ki időben! Nehéz lenne gyerekkel menni a
vizsgákra.
– Baszd meg, Rory…
– Te bassz meg, Mal, kérlek!

Ragaszkodom hozzá, hogy én hívjam meg reggelire, mielő a

reptérre indulunk. Ki ze e a hotelszámlámat és amióta i vagyok,
minden ételre, italra ő hívo meg. Ez a legkevesebb, amit tehetek.
A Boar’s Head fogadó asztalánál kötünk ki. Úgy tűnik, ez az
egyetlen hely, ahol a helyiek esznek. A világ minden részéről jönnek
Tolkába turisták, kíváncsiak a falura, az ír életérzésre, pár napot
dolgoznak a földeken, és benéznek a helyi sörfőzdébe. Megtudtam,
hogy a falu a vajról is híres. A kocsmában nagy a zsúfoltság, amikor
belépünk, de egy szép, szőke pultoslány szerez nekünk asztalt,
amikor meglátja Malt.
– Hiányoztál, rossz ú – kacsint rá.
Elég könnyű észrevenni, hogy van közös történetük.
Mal tréfásan megpöcköli a lány fülét.
– Volt egy kis dolgom.
– Felhívsz hétvégén?
– Egy bizonyos bell függvénye.
Bell. Ez a szó karikagyűrűt, csengőt, a telefonon-zugszexelni-
hívást, egyéjszakás kalandot jelent. De Belle a középső nevem. Nem
mintha Mal ezt tudná.
Egész testem sajog. Ötször szeretkeztünk az éjszaka, Mal meg
én; az extra tevékenységeket nem számítva. Nem beszélünk az
óvszer nélküli egyetlen alkalomról, mert időben kihúzta. Azzal
biztatom magamat, hogy semmi rossz nem történik, de a biztonság
okáért a reptéri Boots gyógyszertárban veszek esemény utáni
table át.
Leadjuk a rendelésünket a pultnál, felszisszenve ülök le. Mal
megragadja a kezemet, ajkához emeli.
– Próbáljuk meg ugyanezt napfénynél – köhécsel. – Maradj i ,
kérlek!
Kibontok egy csomag chipset, egy darabot a számba veszek,
rágom, hogy időt nyerjek.
– Mint mondtam, két hét múlva kezdődik a tanítás.
– Baszd meg a főiskolát!
– És anyám?
– Őt ne. Annyira még én sem vagyok perverz. De hiszen
gyűlölöd anyádat, Rory. Ráadásul minden hónapban küldenénk
neki hajlakkot. És minden karácsonyra repülőjegyet. Húsvétra is, ha
ragaszkodsz hozzá. – A Guinness-pohárért nyúl… igen, reggel… és
nagy kortyot iszik. – Maradj i , Rory! Ezt akarja a sors. Mondd, hogy
nem ve ed észre, hogy elállt az eső, amikor tegnap az utcán
csókolóztunk!
Már mozdul a szám, azt akarom mondani, hogy ez nem jelent
semmit, de ekkor elmegy az áram. Nappal van, mégis félelmetesnek
találom, hogy a mennyezetről lelógó tévék elsötétülnek, a Lord of the
Dance zene elhallgat és az ipari hűtőszekrények zsongása is leáll.
Csend feszül közö ünk. Mintha mindenki elhallgato volna.
Biztosan hallo ák beszélgetésünk utolsó részét, miután elhallgato a
zene, és a válaszomat várják.
Tudják, hogy Mal megkérte a kezemet? Feszengve pislogok, az
asztalra te kezemet nézem.
– Rory?
– Nem hiszem, hogy ez lenne a sors – felelem halkan, és már a
zacskó chipset bámulom. – Huszonkét éves vagy, én tizennyolc.
Mindke en tudjuk, hogy nem tartana sokáig.
Saját sorsom ellen tennék?
Ekkor visszajön az áram. Ez a véletlenszerű felfedezés szinte
paranormális dolog. Ideges vagyok; az vigasztal, hogy a tévébeli
focimeccs és a zene elnyomja beszélgetésünket, és a helyiek
folytatják a csevegést.
Mal nem szólal meg. Elkomorul, mintha csak abban a
pillanatban lá a volna be, hogy igazam van. Orrkarikámat
csúsztatom előre-hátra.
– És mi lenne, ha távkapcsolatban maradnánk? Dolgozni akarok
a tanulás melle , szóval jövő nyáron valószínűleg meglátogathatlak.
Talán karácsonykor is, a ól függően, hogyan alakulnak a
repülőjegyárak.
Miközben ezt mondom, próbálom meggyőzni magamat, hogy ez
tényleg működhet. Csak a repülőjegyet kell zetnem. Malnek van
kocsija és háza.
De fejét ingatja, hátradől, a szék két hátsó lábán egyensúlyoz.
– Én mindent-vagy-semmit típus vagyok, Rory. Nincs olyan
szent pokol, hogy a távkapcsolat működjön nekem.
Ez a válasz egy kicsit dühít. Szóval akar engem, de csak a saját
feltételei szerint? Ez így nagyon nem oké. Ha valaki nem hajlandó
várni rád, akkor nem érdemel meg téged.
Nem mondhatom azt neki, hogy költözzön át az Államokba,
hagyjon i mindent és mindenkit: hat testvérét, az unokaöccseit és
unokahúgait, az anyját, egy idős pótnagyapát és egy gyászoló
gyerekkori barátnőt, aki érte epekedik és legszívesebben a bőrömbe
bújna… miután lenyúzta rólam.
És miután a távkapcsolat-javaslatomra olyan fölényesen
válaszolt, már nem is próbálkozom.
 – Maradhatunk barátok a Facebookon vagy a MySpace-en…
Szavamba vág.
– És nézzem, hogy továbblépsz, hogy más pasikkal jársz? Kösz,
nem. Igyekszem az öngyűlöletemet az öngyilkossági késztetésszint
ala tartani. És mindke en tudjuk, hogy ha azt nézzük, a másik
kikkel dug, az sistergő hülyeség.
Szúrós tekinte el nézek rá, kezemet karba fonom.
– Rendben. Akkor jegeljük, hagyjuk abba egyik percről a
másikra, ahogy a dohányosok leteszik a cigit.
– Nem jegelhetjük így – jelenti ki.
Szentséges ég! Nehéz eset.
– Nem hagysz esélyt semmi másra.
Csikorog a hangom.
– Ez nem igaz – vág vissza.
– Mit javasolsz?
– Szerződést.
Előredől, széklába a padlóra koppan.
– Ti jenkik szeretitek a kötelező érvényű megállapodásokat,
ugye?
Elveszi mellőlem a táskámat, kinyitja. Kiveszi a
fényképezőgépemet és egy tollat. Leveszi az evőeszközökről a rájuk
tekert szalvétát és a puha papírt kisimítja az asztalon.
– Egyetértek, hogy ez egyikünk életkorát tekintve sem a
megfelelő időszak arra, hogy együ legyünk. De ha bármilyen
körülmények közö bármikor újra találkozunk, akkor belevágunk,
Rory. És így lesz. Mindke en kötelesek vagyunk azonnal elválni
házastársunktól, elhagyni jegyesünket, barátunkat, barátnőnket. A
fenébe mindennel, az egész világgal. Ha bekövetkezik a sors, ha eljő
a végzet, hagyjuk, hogy megtörténjen. Akármi is lesz. Megérte ed?
Úgy nézek rá, mintha az égből hullo volna alá. Mit szív, és
hogyan óvjuk meg e ől a atalokat?
– Annak az esélye, hogy újra találkozunk, a nullánál is kevesebb.
– Megint tévedsz. Egy kicsit több, mint a nulla. Azt mondanám,
hogy nulla egész tizenöt százalék – mondja vidáman.
Nem tudom, hogyan foghatja ezt fel ilyen lazán, de azt hiszem,
nem lehet semmi kifogásom. Megkérte a kezemet, és szinte biztos
vagyok abban, hogy komolyan gondolta. Elutasíto am. Ráadásul
nyilvánosan.
– Mi van akkor, ha kereslek vagy te keresel engem? – kérdezem.
 Mal a fejét ingatja.
– Az csalás. Magától kell megtörténnie. Nem kereshetjük
egymást.
– De mi van akkor, ha egyikünk mégis megteszi?
Valahogy olyan érzésem van, hogy az a valaki én leszek.
– Akkor a szerződés hatályát veszti és nem kell feleségül jönnöd
hozzám.
– Ha újra találkozunk, feleségül kell mennem hozzád?
Szemem szinte szikrázik, de mosolygok.
Vállat von.
– Nagy tét, nagy sztori, Aurora d’New Jersey hercegnő.
– Ennyit arról, hogy hatalmamban áll megölni téged. A
telefonszámodat sem adtad meg – mondom morcosan, miután egy
korty Diet Coke lement a torkomon.
– Éppen azért nem adom meg a telefonszámomat neked, mert
nem akarom, hogy ebbe a viszonyba belehaljak – mordul
elkomorulva.
Próbálom nem gyűlölni most, mert tudom, hogy minden, amit
mond helyes és igaz. Nem lehetünk együ , és ha bármilyen
formában kapcsolatban maradnánk, a ól csak még jobban
vágyódnánk egymás után. Mal a szalvétára írja a szerződés
feltételeit. Aztán a maga részéről aláírja, és felém tolja.
– Amikor készen állsz.
Előbb elolvasom.

Szerződés, amely létrejött Malachy Isaac Doherty és Aurora nem tudom mi a

teljes neved (a továbbiakban Felek) között az alábbiak szerint: Felek
kötelezik magukat, hogy abban a valószínűtlen esetben, ha bármilyen
körülmények, szabályok és feltételek között újra véletlenül találkoznak,
jelen szerződésben vállalt kötelezettséget az esetleges károkra és
következményekre való tekintet nélkül teljesítik. Felek újabb találkozás
esetén házasságot kötnek egymással. Boldogan élünk, míg meg nem halunk,
(gyerekeink lesznek, kutyáink és seggfej birkáink.

A szabályok:
Nem kereshetjük egymást az interneten.
Nem kutathatunk a másik után.
 De ha találkozunk, a szerződés teljesítését vállaljuk.

Malachy Isaac Doherty Aurora McRemek O’Kéj

Abban a valószínűtlen esetben.

Tudja. Én is tudom. Mégis, az nem lehet, hogy valakit arra
kötelezünk, hogy vele legyen. Nem lehet senkit kényszeríteni arra,
hogy ilyen eleve bukásra ítélt dolgot kövessen el. Nem tervezem,
hogy a főiskola elvégzése után Írországba költözöm, de Malt minden
ide köti.
Kijavítom a nevemet Aurora Belle Jenkinsre, hogy tudja – mert
már ekkor is azt akarom, hogy csaljon – és aláírom. Csak egy
pillanatig gondolkodom el azon, hogy nem mondtam meg neki a
középső nevemet, mégis utalt rá. Lefényképezi a szalvétát és a
kezembe adja a gépet.
– A te példányod a szerződésből. Biztonsági megőrzésre.
Mal a hátsó zsebébe csúsztatja a szalvétát, és belekortyol a
sörébe. Guinness.
– Komolyan gondoltam – mondja, és vállat von. – Közjegyzővel
hitelesí etem ezt a szerződést.
– Tudom.
Újabb chipsdarabot tolok a számba, próbálok lezserül viselkedni.
– Reméljük, hogy addig nem szakad meg a szívem – mondja,
azzal kiissza a Guinness maradékát.
Kathleen tárt karjaira gondolok és a Malt mindenhová követő
lányseregletre.
– Ó, szerintem ez a veszély nem fenyeget. Életben maradsz.

A SZALVÉTA GONDOLATAI

Nézd, nincsenek nagy reményeim ezzel a hirtelen felindulásból

kötö szerződéssel kapcsolatban. Azt hiszed, ez volt az első
rodeóm? Újrahasznosíto kurva vagyok. Csináltam pár fordulót…
olyan sokat, hogy tudom, hogyan megy az ilyesmi. Pár hétig
betartják az ígéretüket. Egy hónapig talán, ha tényleg nagyon
odavoltak egymásért. Aztán ráncosodni kezdek, bűzlök, szétesek, az
anyja megtalál és kidob, közben válogato trágárságokat mormog az
ő mocskos áról, aki addigra persze valaki másba mélyeszti a farkát
és éppen nincs o hon.
Én csak az ő re exes döntésük áldozata vagyok. Méltósággal
kelle volna meghalnom, újrahasznosítós szemetesben, más
szalvétákkal, műanyag palackokkal kényelmesen összebújva,
köztünk egy kis maradék étel, amit a személyzet túl lusta volt a
másik kukába kotorni.
Ezenkívül részben idetartozó megjegyzés, hogy borsó méretű
ketchupfolt van rajtam a károk szónál, és pokolian viszket.
Az egész rám rkálás nagy idétlenség.

Megállunk a dublini reptérnél. Vállamra vetem hátizsákomat, kis

bőröndömet kiemelem Mal kocsijának csomagtartójából és
ragaszkodom ahhoz, hogy ne jöjjön be velem. Beáll a parkoló kocsik
mögé, futva kerüli meg az autót.
– Gyűlölöm a lmes reptéri jeleneteket. Re enetesen giccsesek.
Ennél mi sokkal jobbak vagyunk, Mal – mondom, és fülem mögé
simítom hajamat. Lehajto fejjel nevetek.
Az igazság az, hogy már így is nagyon megviselt a búcsúzás, és
ha még néhány meghi pillanatot eltöltünk együ , a repülőúton
végig bőgni fogok, ami nagyon kínos lenne.
Hüvelykujját végighúzza az ajkamon, és mosolyog.
– Jó utat!
– Köszönöm.
De nem lépek el, csak állok o , mint egy idióta. Várok… Mire is
pontosan?
Nem akarok elmenni innen. Nem akarlak elhagyni.
Ekkor eszembe jut valami fontos. Elhúzom a bőrönd zipzárját, a
Polaroid fényképezőgépemet keresem. Megtalálom. Készítek
magunkról egy képet, és odaadom neki.
– Az nem fair, hogy minden képünk nálam van, és nálad semmi.
– Nem semmi, ami nálam van – igazít ki mosolyogva. – Van
emlékezetem.
– És a szerződésünk – mondom, és megszorítom a vállát, de már
érzem, hogy testünk eltávolodik egymástól. Mintha megint idegenek
lennénk. – Az is nálad van.
 Felfelé nézve pislog.
– Reméljük, hogy nem maszturbálom halálra magamat fele e az
első tőled távol töltö héten.
Felnevetek, a szóban forgó szalvétára pillantok és
megkönnyebbülök a gondola ól, hogy éle elen tárgy.
Nevetésemben nincs vidámság.
Két tenyere közé veszi arcomat és olyan mélyen csókol, hogy
elveszítem az egyensúlyomat. Szíve erősen, hevesen ver, mintha fel
akarná tépni a mellkasát. Kétségbeesésemben arra gondolok, hogy
talán az lenne a legjobb. Ki akarom tépni a szívét és magammal vinni
olyan helyre, ahol Kathleen nem férhet hozzá.
Lassan válunk el egymástól, mintha ragasztó tartana össze
minket.
– Ne legyél Kathleennel! – súgom, és felnézek rá. – Ő nem öl
meg téged.
Hirtelen az a Bukowski idézet jut eszembe: „Találd meg, amit
szeretsz és hagyd, hogy megöljön.” Azt hiszem, éppen megtaláltam.
– Nem leszek vele. Te pedig ne legyél ostoba, kifent, forrótökű
pasikkal. Te nagyságra szüle él, hercegnő.
– Nem leszek olyan pasikkal.
Mosolygok.
Mutatóujjával felemeli államat, hogy egymás szemébe nézzünk.
– Most kérdezz újra!
Nem kell rákérdeznem, hogy mit. Tudom. Azért tudom, mert én
is azt érzem, és ez megtöri elhatározásomat. Tenyeremet mellkasára
szorítom, szívverését akarom érezni.
– Voltál már szerelmes?
Képtelen vagyok lenyelni a torkomba toluló érzelmeket.
Széles mosollyal néz le rám.
– Goodbye, Rory.
Szemem villan, de nevetek.
– Te szemét!
– Tessék?
Nevet.
Én is nevetek. Most igazi nevetéssel. Tudom, hogy erre
mindke őnknek szüksége volt. Ez megtörte a jeget.
– Miért kérted, hogy kérdezzelek meg, ha a válaszod: nem?
– Nem mondtam, hogy a válaszom nem. – Kezét végighúzza a
karomon. – De ha bevallo am volna neked, azzal magamnak is
bevallo am volna. Akkor kénytelen lennék megkeresni téged, és
azzal megsérteném a szerződést. Meg kell értened, Rory, hogy ha
legközelebb találkozunk, az enyém leszel. Nem érdekel, hogy van-e
barátod, férjed, vagy egy egész fér hárem könyörög vinnyogva a
szerelmedért. Az sem, ha gyerekeid vannak. Sajátomként fogom
felnevelni őket. Szóval azt hiszem, helyénvaló most egy
bocsánatkérés.
– Miért? – kérdezem csodálkozón pislogva.
Megfordul, indulni készül. Még nem vagyok kész elbúcsúzni
tőle, de tudom, hogy soha nem is leszek kész.
– Azért, mert ha legközelebb találkozunk, kétségtelenül
fenekestül felforgatom az életedet. Szerelemben és háborúban
mindent szabad, igaz?
Nem várja meg, hogy válaszoljak. Beül a kocsiba és elhajt.
O hagy. Csak állok; szívverésének ritmusát még érzem a
tenyeremen.
 JELEN

Mal

A TERASZON AURORA ÚGY NÉZ rám, mintha legyet dobtam volna a

levesébe.
Az őszinte helyzet az, hogy azok után, ami az elmúlt nyolc
évben történt, lehetőség esetén meg is te em volna. De nem te em
meg. Ezért rejtély, miért van rajta ilyen nagy meglepetés és rémület.
Az egymástól távol töltö évek azonban láthatóan jót te ek neki;
én ugyanezt nem mondhatom el magamról. Még mindig feltűnő a
haja, ami jól mutatna a kezemre tekerve; megvan az orrkarikája, amit
folyton piszkál; hosszú lábán neccharisnya; a ruhatára olyan, mint
egy kemény vonalas Yungblud és 5 Seconds of Summer-rajongó tizenöt
évesé. Felső ajka fölö Marilyn Monroe-szerű anyajegy, és megvan
rajta az a félhold alakú heg is. Fogadni mernék, még mindig nem
tudja, hogyan keletkeze . Szempillája olyan sűrű, hogy árnyékot vet
az arcára, ha lefelé néz.
Kifejeze en bájos. Ahogy sok más nő is.
Sok más nő, akikért nem dobtam el addigi életemet.
Nevethetnékem van a gondola ól, hogy bűntudat marcangolt
azért, amit nem mondtam el neki, amit nem mondha am el neki…
megígértem, hogy nem mondom el neki.
Igen, elhallga am bizonyos dolgokat Aurora elől.
De ő ve e a fáradságot és bizonyos dolgokra rákérdeze ,
kikényszeríte e a választ.
Megkérdezte, mi vonzo hozzá a Drury Streeten azon a
sorsszerű napon, de még mindig nem vagyok képes ezt pontosan
megmondani. Jó lány, de túlságosan beleszerete saját maga
ideájába, ahogy az gyakran megesik művészkedő szép lányokkal,
akik képesek fényképezőgépet és gazdag pasik farkát kezelni.
Egy kicsit szabadjára engedtem magamat. A tizenhat és
huszonkét éves korom közö i idő homályosan suhant el az
életemben; rengeteget i am, és időnként teljesen kiütö em
magamat. Egy olyan lány, mint Aurora, könnyen becsúszo az én
reménytelenül optimista szívembe.
Harmincévesen azonban az ember szíve fagyos, mint a téli kert.
Jó ideje nem viszek ártalmas nőket az ágyamba és nem ígérek nekik
örökké kitartást.
Megtanultam a leckét és Rory kitűnő tanár volt.
Aurora Belle Jenkins nem változo .
De én? Teljesen más ember vagyok.
Felém fordul, furcsa, tétova ölelésre készül. Én is felé fordulok,
de hátam mögö összekulcsolt kezem nem mozdul. Miután látom
rajta, hogy észreve e, az ölelés szintű meleg fogadtatás most nem
játszik, hüvelykujjammal megemelem az állát, hogy becsukódjon
tátva maradt szája.
– Hát eljö él – sóhajtja.
– Aurora, a gyors felfogású, mindig pontos meg gyelő – jegyzem
meg türelmetlen mosollyal. Kabátom a vállán, mert emlékszem,
mindig fázik. Sosem volt lehetőségem elmondani neki, hogy nekem
mindig kibírhatatlanul melegem van.
Nagyon jók voltunk együ . Legalábbis huszonnégy órán át.
Egy lépést hátrál, nyugtalannak tűnik; szeme tágra nyílt… riadt
állat, aki csak most hallo a meg a fegyver halálos ka anását. Nem
kéne félnie. Sosem bántanám. Testileg legalábbis. Hiszen nem én
voltam az egyetlen balfasz, illetve egészen jó fasz, aki rászánta az
időt, amíg Írországban volt? De igen. Igen, én voltam az.
Ez a nagy kérdés, amiről nem akar tudomást venni; mintha
elefánt lenne a szobában, de senki nem akarná észrevenni; és ha
Rory azt hiszi, hogy megkönyörülök rajta és előveszem az elefántot,
rá fog jönni, hogy az Új Mal egyáltalán nem hasonlít arra, akit
Írországban hagyo .
– Miért… hogyan… mit keresel i ? – kérdi pislogva.
Az, hogy így látom, hogy ennyire zavarban van, nem adja meg
nekem az azonnali örömöt, amiről annyi éven át álmodtam, amit
újbóli találkozásunk esetére képzeltem. Aurorát ismerve azonban ez
az összezavarodo ság nem fog sokáig tartani. Hamar magára talál.
Abban a szerencsésen különleges élvezetben lehete részem,
hogy ma este, amint beléptem az ajtón, észreve em. Nem kelle
külön ránéznem, hogy felismerjem. Hiszen fájdalmasan,
maradandóan tetoválódo emlékezetembe.
– Dolgozom. És te?
– Én is dolgozom. Khm. Khm. – Kihúzza magát. Visszanyeri
önuralmát. – Szóval énekes le él. Ez nagyszerű, Mal!
– Dalokat írok – igazítom ki, és iszom egy korty whiskey-t.
Látom rajta, mennyire meg van döbbenve és sértődve, hogy nem
vetem rá magamat szerelmi vallomások özönével. Ezzel már ke en
vagyunk így, ha a huszonkét éves Malt kérdeznék.
– És te? – kérdezem felé biccentve.
– A Blue Hill Records fotósa vagyok – feleli mosolyogva.
Igyekszik megtörni a jeget. – A francba, Mal! Sosem gondoltam
volna, hogy találkozunk még. De látom, ugyanolyan kiszámíthatóak
vagyunk, mint a helyek, ahonnan származunk.
– Ezt csak a magad nevében mondd, kérlek! – Tekintetemmel
pásztázom végig a testét, vigyázva, hogy egy pillana al se időzzön
többet bizonyos különösen érdekes helyeken. – Lehet, hogy te
kiszámítható vagy. Nekem van még néhány trükk a tarsolyomban.
Mosolya lehervad. Mozdul a szája, mondani akar valamit.
Érvelni talán. Aurora mindig is makacs volt, és kétlem, hogy ez
változo volna. Ekkor azonban hirtelen kinyílik a teraszajtó és Je
Ryner botlik ki a küszöbön.
Je Ryner akkor keletkezik, amikor a nagy könyv minden kliséje
találkozik egy zéró személyiségű, pénzes, és jelentős örökség fele
rendelkező emberrel. Mintha valami alacsony költségvetésű
hollywoodi lmstúdió alagsorában frankensteinesede volna ki a
kimosakodo , kitökösödö , nyálas lemezipari öltönyös gurává.
Pár éve az apjától örökölte a Blue Hill nevű kis lemezcéget, és
eltökélt szándéka volt, hogy tönkreteszi. Legújabb hódításai közé
tartozik Ashton Richards énekes szerződtetése, akibe nagyjából
annyi tehetség szorult, mint egy félig üres tubus síkosítóba. Richards
úgy néz ki, mintha egy fér modellt, egy hobót és a One Direction
úbanda egykori tagját szerencsétlenül keresztezték volna. Annyira
tud kitartani egy hangot, mint én egy kibaszo piramist a hátamon.
Hangterjedelme a palackorrú del nével vetekszik, minden számát az
auto-tune javítja fel akusztikusan, anélkül borzalmas lenne hallgatni,
és persze abban bízik, hogy a két szép babakék szeméért is szeretik.
Ezzel eljuto unk Je Ryner második hódításához –
csekélységemhez. Arra szerződtem, hogy dalokat írjak Richards
következő albumához szerény egymillió eurós honoráriumért. Azért
mondom, hogy szerény összeg, mert a méltóságomnak nincs ára.
Mégis i vagyok, és levetkőzöm művészi önbecsülésemet egy
nagyobb, jó cél érdekében.
Ezért is ő a felelős.
Hála néked, Aurora!
– Jenkins! Látom, összetalálkoztál az emberünkkel – mondja
Ryner, miközben lassan tapsolva, cikcakkban közeledik felénk. Szája
sarkában cigare a lóg. Úgy néz ki, mint Tojás Tóbiás egy színes
öltönyben; izzadt felső ajka csillog, mint a szennylé. – Bemutatom
Malachy Dohertyt. Mal, a hölgy Rory, a junior fotósunk. Mal,
tudnod kell, hogy Rory fotózta a Fiona in Wonderland új albumának
borítóját – mutat rá.
Az a borító egyszerűen fantasztikus volt. A pophercegnő
gázálarcban és földig érő menyasszonyi ruhában állt a nyílt mezőn.
Egy pillanatig elgondolkodom azon, hogy Aurora koncepciója
volt-e, aztán arra gondolok, hogy egyáltalán nem érdekel. Szóval az
áruló lány mégis elég jól ért ahhoz, amit csinál. Éljen! Hívjuk rá a
kibaszo sajtót!
– Rory, tudnod kell, hogy Mal korunk legnagyobb költője. A
slágerlista legjobb dalait adta. Olyan zenéket, mint a Finding you,
Losing Me, az On Drury Street, az Underneath the Stars és a Princess
from New Jersey.
Ha össze is köti a fájdalmasan nyilvánvaló pontokat, egyáltalán
nem mutatja ki, és ezért hálás vagyok. Buta vagy szívtelen? Annak
alapján, amit tudok róla, az utóbbira fogadnék.
– Élvezet… hallani is – jegyzi meg kissé gúnyosan, jelezve, hogy
örül a találkozásnak. Tekintetét a koponyámra szegezi, mintha
lyukat akarna ütni bele.
Jól alkalmazkodik a változó környezethez. Látom rajta, hogy
valójában egyetlen porcikája sem örül, hogy újra találkoztunk. Ezzel
nincs is semmi gond. Nem várom el, hogy készségesen vegyen részt
a játékban. Csak azt akarom, hogy részt vegyen benne. A ól minden
sokkal bonyolultabb lesz, a bonyodalom pedig élvezetes.
– Azért hívtalak ide, Rory, mert remek lehetőségem van a
számodra. Jake, a senior fotósunk a Cold Blaze együ essel van a
koncer urnéjuk utolsó állomásain. Amikor visszaér, rögtön indul
New Yorkba és o lesz egy ideig, mert a barátnője szülni fog és nem
akar elmozdulni a környékről. Ez azt jelenti, hogy fotósra van
szükségünk a következő projekthez.
– Én vagyok a te embered – mondja Ryner felé fordulva,
bólogatva Aurora.
Összeszorítom a számat, nem engedem, hogy az önelégült
mosoly megjelenjen az arcomon. Ryner bizonytalan lábakon közénk
lép, aztán megfordul, és az erkélykorlátnak dőlve, fejét jobbra-balra
mozdítva néz minket.
– Nagy munka, Jenkins.
Rory bólint, teljes gyelme Rynerre irányul.
Még mindig halálosan gyönyörű. Ez aggaszt a legjobban. De
nem kellene. Ez azt jelenti, hogy nem lesz szörnyen kellemetlen
megbaszni, mert ez az eltökélt szándékom, hogy alapos kúrás után
engedem vissza a szülőföldjére, de másodszorra már szenvedély
nélkül és nulla ígére el.
– Az ég szerelmére, Ryner. Add nekem!
Aurora az orrkarikájával kezd játszani.
Buta, kiszámítható lány.
– Két hónap egy faluban, Dublin melle . Tokió, ugye?
Ryner kérdőn pillant rám.
– Tolka. – Ökölbe szoríto kezemet zsebembe dugom.
– Majdnem eltaláltam.
Nevet.
Persze. Csak a helynevet, az országot, a kontinenst nem, te seggfej.
– Doherty dalokat ír, amiket Richards fel fog játszani Mal o honi
stúdiójában, legalábbis az akusztikus verziót. Mintha egy régimódi
művészműhelyben csinálná. Aztán Richards márciusban visszajön
New Yorkba és az egészet újra felveszi.
Ryner ez ala azt érti, hogy visszajön az Államokba és pro
hangmérnökök, hangtechnikusok torzítják el a hangját úgy, hogy ne
törjön tőle üveg, beton és emberi lélek. Nézem, ahogy Aurora
arckifejezése pillanatok ala változik bosszúsról rémültre. Ajka
csücsörítve marad.
– Igen, ez két hónap Írország, Jenkins; minden költséget a cég
visel. Szívesen – mondja, és kacsint.
Aurora felemeli a kezét.
– Egy pillanat. Miért kell Írországban maradnom? Lehetne
például az, hogy egy hétig fotózok, aztán nem zavarom őket tovább.
Ryner a fejét ingatja.
 – Ez a éle dokumentumsorozat. Többórányi anyagra van
szükségünk. Több száz kép kell. Hatalmas marketingkampányt
csinálunk. Úgy folyik a pénz, mint elbaszo vastagbéltükrözés után
seggből a vér. A lehető legtöbb képanyagra van szükségünk.
– Nem várhatod el tőlem, hogy a következő néhány hónapban
Írországban éljek – tiltakozik Aurora feszes mosollyal.
Tudom, mit te , hogy meggyűlöljem, de azt nem tudom, mit
te em én, hogy így viselkedik. Azon kívül, hogy most faszfej
vagyok. Ha jobban belegondolok, valószínűleg ez az oka.
És persze a pasija.
A gazdag, puccos pasi, amilyennel korábbi ígérete szerint sosem
járna, mégis ilyen alakkal lá am a bálteremben. Úgy kapaszkodo a
Brioni-öltönyös karjába, ahogy kibaszo alkoholistákhoz a rossz
szájszag.
Micsoda csalódást okoztunk egymásnak, hercegnő!
– Elrepülök Írországba meg vissza – javasolja, alsó ajkát
harapdálva. – Egyáltalán nem gond, és i biztosan nagyobb
szükséged van rám.
Ryner a fejét ingatja. Türelme fogytán, ahogy az enyém is.
– Richards naptára tele van, amióta a királyi család
másodunokahúgának udvarol Londonban. Nem tudom, mikor akar
jönni és menni. Végig odaát van szükség rád.
– Egy hotelben? – kérdi Rory reménykedve.
Ezú al az én arcomra kúszik mosoly. Mit mondhatnék? Még én
sem tudok szenvtelen lenni egy jó levezető 69-es pozitúra iránt,
amikor Aurora kénytelen megízlelni, hogy milyen keményen
megbasztam.
– Annak mi értelme lenne? O van szükségünk rád, velük egy
fedél ala . Valami gond van ezzel, Jenkins? – kérdi Ryner, és
végigpásztázza tekintetével. – Valaki másnak adjam a megbízást?
Tapasztaltabb fotósnak?
Aurora elkomorul, fejét ingatja. Nem, ő nem az a fajta, aki
meghátrál egy kihívás elől.
– Elvállalom a megbízást, bassza meg – leheli.
– Egy pillanatig sem volt kétségem, szívem.
Hányás, bemutatom a vödröt. Ryner nem arra kérte, hogy váltsa
meg a világot; csak pár képet kell készíteni arról az idióta pöcsfej
Richardsról, ahogy úgy tesz, mintha keményen dolgozna.
Aurora ekkor felém fordul. Készségesen gyelek, olyan
vigyorral, mint aki nemcsak hogy belepisált a jacuzzijába, hanem
ráadásul a pasiját is beleránga a.
– Mal.
Szemem rebben.
– Aurora.
– Csak hogy tudd: van barátom – jelenti ki teljesen tényszerűen,
azzal sötétkék szövetkabátomat lehámozza a válláról és felém dobja.
Elkapom és közben úgy emelem a bal kezemet a levegőbe,
tenyérrel magam felé, hogy gyűrűsujjamon lássa a gyűrűt.
– Örülök, édesem – mondom teljesen közönyös hangon, és
megfordítom a gyűrűt. – Eljuto atok már az első szakasz végére?
Fába véstétek nevetek kezdőbetűit? Szüzességfogadalmi gyűrűt is
adtatok egymásnak? – tűnődöm, fejemet ingatva. – Nem, ahhoz már
túl késő.
Bár nem hiszem, hogy hallo volna valamit a monológomból.
Csak a jegygyűrűre gyel, tekintetével követi bal kezem minden
mozdulatát. Látom a kérdést a szemében, és persze mivel olyan
könyörületes kura vagyok, önként megadom neki az információt.
– Kathleen – mondom, azzal zsebre teszem a kezemet és
megjegyzem magamban, hogy bár Rory arca elsápad és ujjai
elfehérednek az erkélykorláton, nem esik össze. – Nem sokkal
azután, hogy hazamentél. Szép szertartás volt, Doherty atya ado
össze minket. Bocsánatodat kérem, hogy nem küldtem neked
meghívót.
Aurora feszengve nyeldekel, torkán mozog a bőr és erről
eszembe jut, milyen nom érzés volt az ujjaim ala . Állát felfelé
mozdítja, felnéz, nem hajlandó megtörni.
Fiatal még az éjszaka, drágám!
– Eladod a dalaidat és feleségül ve ed Kathleent? – Arca mintha
kővé vált volna, minden érzést nélkülöz. – Igazad van, Mal. Már
tényleg halvány fogalmam sincs, ki vagy.
Ryner felváltva néz rá és rám; próbálja felmérni a helyzetet.
Tudja, hogy ismerjük egymást, mert ezt említe em neki, de azt a
látszatot kelte em, hogy régi barátok vagyunk, nem pedig bizalmas
barátok, ami közelebb jár az igazsághoz.
– Ó! Magatokra hagyjalak benneteket egy kicsit?
Horgas orrát felhúzva szipog, még egy utolsó slukkot szív, és
egy cserepes növény földjébe dugja a cigare át.
Jesszus, ebbe az alakba kár az oxigén! Az anyjának minden nap
el kell ültetnie egy fát, amíg él.
– Igen – feleli rögtön Aurora.
– Nem – csa an az én hangom ugyanakkor.
Pár másodperc csend áll be, aztán fél vállvonással fejezem ki
véleményemet Ryner felé, és látványosan visszafordulok a
korláthoz, rákönyökölök és Roryt feltűnően hanyagolom.
– Rendben, szerelmes gerlepár – szólal meg Ryner, állát
vakargatva.
Szemem sarkából látom, hogy moonwalk lépésekkel hátrál az
ajtó felé. Amilyen hülye, képes o hagyni minket.
Amint ke esben maradunk, Aurora halkan megszólal:
– A szerződésben azt írtad, nem érdekel, ha jelentős másik fél
vagy házastárs van az életünkben, amikor…
Rögtön a szavába vágok.
– Úgy érted, nyolc éve, amikor mindke őnk seggén rajta volt
még a tojáshéj, amikor alig nő ünk ki a pelenkából? Ugyan, Aurora!
Nem egymásba voltunk szerelmesek, hanem a szerelembe!
Miért hozakodik ezzel elő egyáltalán mindazok után, amiket te
és mondo ? Ez olyan, mint egy vérvizsgálat eredménye mia
aggódni, miután már levágták kezedet, lábadat, a fejedet is és a
Földközi-tengerben lebegsz.
Az a hajó már elment, édesem!
Nem is nézek rá. Inkább Manha an ocsmány, lelketlen
felhőkarcolóit bámulom, és arra emlékeztetem magamat, hogy ő ezt
a látványt milyen nagyon szereti. És mint minden buta széplány,
akit a lepedőimen hemperge em Rory elő és után, őt is Instagram-
inspirációk és Photoshopolt álmok izgatják. Pinterest-tökéletes életet
él, és nincs olyan szűrő, amin át nézve az én életem az ő valóságában
tökéletesnek tűnne.
– Oké… – mondja halkan, vontato an. Gondolkodik, mit
mondjon. – Csak szeretném közölni, hogy nem fogom betartani a
szerződésben írtakat.
– Bocsáss meg, egy pillanat… Mindjárt felitatom a könnyeimet
azzal az egymillió euróval, amiért i vagyok.
Egy hajtásra kiiszom az italomat; a poharat az erkély széles
márványkorlátjára teszem. Kellemes műmosollyal fordulok felé.
Nagyon nem szeretném, ha azt hinné, érdekel, hogy eljön vagy nem.
– Kathleennek nem lesz kifogása az ellen, hogy o legyek? –
kérdi, orrkarikájával játszva. – A közös történetünket tekintve meg
minden.
– Kathleennek nem lesz kifogása.
– Örülök, hogy az elmúlt közel egy évtized ala ke őtök közül
legalább az egyik felnő – mondja, és tovább forgatja az orrkarikát. –
Azt kérném, hogy Callum szabadon járhasson hozzám, amíg a
házadban vagyok. Természetesen jó vendégek leszünk, és
igyekszünk elkerülni a társaságodat.
– Rendben – vágom rá ingerülten.
Engem bámul, én pedig újra a városi tájat nézem. Nem
könnyítem meg a helyzetet. Miért tenném? Hiszen ő az, aki mindent
a vécébe dobo , és ezerszer lehúzta.
– Még mindig abban a házban laksz?
– Igen.
– Vannak gyerekeid?
– Nincsenek.
– Van…
– Úgy nézek ki, mint egy fogoly? – vágok a szavába újra.
Fejét ingatja, még zavartabban és nagyobb undorral néz rám,
mint addig.
– Akkor ne vallass! – mordulok. Hátrafordulok, ránézek.
Abból, ahogy arca összerándul a fájdalomtól, tudom, hogy az
juto eszébe, amikor az apjáról kérdeze engem. Nem lehete jó
élmény neki. Felidézem magamban, hogy Aurora mia miket kelle
kiállnom az elmúlt néhány évben és ezzel sikerül is elnyomnom a
bűntudatot magamban. Minden vele töltö percben ízekre
szagga am magamat azért, mert nem mondtam el neki az igazat.
Saját magáról.
Az apjáról.
Akármit tervezek tenni Aurorával, az csak rövid távú károsodást
okoz.
Talpra fog esni. Végül talpra áll. De én? Én a következő és talán
az az utáni életemben is viselem a kibaszo következményeit.
Felsóhajtok.
– Nézd… Ryner elhatározta, hogy átküld téged Írországba, és a
zetséget, valamint azt gyelembe véve, hogy nagyon keveset
jelentesz nekem, nem igazán tudom, miért kéne harcolnom vele ez
ellen. Eljössz, elvégzed a munkádat és elmész. Ha a puccos barátodat
magaddal akarod hozni, legyetek a vendégeim. Nem kell megint
„puszipajtásoknak” lennünk. – Két ujjal, obszcén mozdula al
mutatok idézőjelet, az inzultust nyafogós amerikai akcentussal
tetézem. – Nem kell gyorsan le- meg felkapni a bugyidat, vagy
ilyesmi.
– Miért vagy ilyen őrülten dühös? – kérdezi inkább döbbenten,
mint sérte en.
– Őrülten dühös? – kérdem pislogva, mintha én nézném
őrültnek. – Csak egyszerűen nem érdekel már, hogy ennél több
legyen. Ami köztünk volt, annak már nyolc éve vége, és azóta sok
minden történt.
De nem elég ahhoz, hogy kimondjam a szavakat, amiket hallani
akar: Foglalt vagyok. Te is foglalt vagy. Ez csak egy üzleti tranzakció.
Nem próbállak elrabolni.
Nem próbálom tönkretenni a kapcsolatodat.
Nem próbálok bosszút állni.
Ezeket mind nem mondom. Ezt mind kihagyom. Ezt kéne
követelnie pedig.
Aurora azonban szerencsére annyira zavarban van, hogy nem
olvassa el a beszélgetés apró betűs részét. Örökre forrófejű vörös
hajú nő marad.
– Értem. – Álla és válla megfeszül. – Ha ezt szeretnéd,
tiszteletben tartom az akaratodat.
Bólint, egy lépést távolodik tőlem.
Legszívesebben megfojtanám. Legszívesebben megmondanám
neki, hogy nem így akarom, de ő alakíto a így. Továbblépe , én
pedig o ragadtam. Most pedig dühös vagyok, bosszúszomjas és
kifejeze en olyan hangulatban, hogy kárt tegyek valamiben vagy
valakiben.
– Mikor kezdek? – kérdi kezét csípőre téve.
– Karácsony után, de még újév elő . Richards partit ad nálam, és
Ryner mondo valamit erről – felelem, kiütköző borostámat
vakarva. – Vele beszéld meg a részleteket!
– Van valami programod karácsonyra? – kérdi pislogva.
Szegény lány még mindig próbálkozik. Bipoláris zavarban
szenved? Amikor elbúcsúztunk egymástól, egészen egyértelművé
te e, hányadán állunk, szóval ennek így nem sok értelme van.
– Már megint azt csinálod – mutatok rá.
– Micsodát?
– Civilizált társalgást akarsz folytatni velem. Nincs a
programomban, hogy bájcsevegjek veled, Aurora.
Ú
 Sarkon fordul, elindul az ajtó felé. Úgy döntök, hogy még nem
fejeztem be a sértegetését.
– Kathleen – felelem a hátának. – A karácsonyt Kathleennel
töltöm.
Megáll, de egy szót sem szól, jól látszik kis kerek feneke.
– És te? A jövendőbeli anyóssal, apóssal Angliában?
Megfordul, derűs, nyugodt mosollyal néz rám.
– Nekem sincs a programomban, hogy bájcsevegjek veled,
Malachy Doherty. Hogy mi a különbség ke őnk közö ? Az, hogy én
állom a szavamat.
A teraszkorlátnak dőlök, és mosolyogva nézem, ahogy elmegy.
Szerelemben és háborúban mindent szabad, és én nagyon is
felkészültem a harcra.

JEFF RYNER GONDOLATAI

A história és a hisztéria nem csak pár betűben hasonlít egymáshoz.

Ezek ke en? Az biztos, hogy van közös múltjuk, és amit a teraszon
lá am, színtiszta hisztéria volt.
Sokszor lá am ilyet ebben az iparágban.
Exek dolgoznak együ ; azt hiszik, hogy felnő fejjel gondolkodnak,
és továbbléptek, és képesek csak barátok lenni.
B.A.R.O.M.S.Á.G.
Megmondha am volna nekik, hogy innentől kezdve ez az egész
csak még rosszabb lesz.
Figyelmeztethe em volna őket, hogy ne menjenek bele. Hogy
nincs az a pénz, ami megérné, és ha egy olyan seggfejet kell
babysi elni, mint Ashton Richards, az csak még nagyobb nyomás
alá helyezi őket, még több szabályt megszegnek, és a szakadék
szélére, a tűrőképesség határáig tolja őket.
Én tudnék…
De nézzünk szembe a száraz tényekkel! Negyvenes faszfej
vagyok, szexfüggő, és abszolút nulla kétségem van, hogy annak
tartanak, és tudom, mit gondolnak. Ezen a ponton már nem
fájdalmas végignézni, hogy emberek hogyan cseszik el az életüket.
Sőt… – Merjem kimondani?… Terápiás hatása van. Olyan ez, mint a
kötés.
 Katasztrófát hurkolgatok össze.
Ezért pletykálnak az emberek, igaz? Azért, hogy mások
nyomorúságát élvezzék. Legszebb öröm a káröröm. És ha másoknak
nincsenek olyan problémáik, amit ők végignéznének, amin
csámcsognának, amit megítélhetnének, akkor csinálnak nekik.
Minden lépésüket elemzik, így próbálják jobban érezni magukat.
Hát, erre az egészre rá van írva a katasztrófa. Hogyan
akadályozhatnám meg éppen én, hogy bekövetkezzen?
Ráadásul nagyon is érdekel, hogyan alakul a dolog. Malachy
Doherty történetét ismerve nem is értem, hogyan cseszhetné el még
jobban a nyomorult életét. Ez a ckó nyakig benne van a szarban, és
őszintén szólva bármi, még egy botrány is jól jönne neki.
Lenyelek két table a valamit, amit a dílerem ado , és
visszaindulok partizni. Tudom, hogy úgy nézek ki, mint egy
Eurovíziós díszlet, de baszok rá.
Kurvára nem érdekel.
Tényleg nem.
Hadd mondjanak rólam, amit csak akarnak. Nem sokkal jobbak
nálam. Csak az a különbség közö ünk, hogy én tudom, mit gondol
rólam Malachy és Rory. De ők nem tudják, hogy én mit gondolok
róluk.
 Rory

SUMMER A KANAPÉN fekszik; felemeli a fejét a puha párnáról.

– Korán hazaértél – jegyzi meg, azzal visszafordul a tévé felé, és
újabb kanál Chunky Monkey gabonapelyhet tol a szájába. A Micsoda
nőt nézi.
A tévé felé rázza kanalát és kiabál:
– Nagyon utálom az ilyen romantikus izéket. Nem vicces.
Beleszeretni egy milliárdosba és feleségül menni hozzá… baromság.
Nagybetűs Baromság. Különösen, ha dolgozó lány vagy. Ha egy
ilyennel megismerkedsz, valószínűbb, hogy meggyilkol. Mert ugye a
dolgozó lányok közö sokan vannak, akiknek nincsenek rokonaik.
Micsoda halo nő: Tanmese. Ez lenne a helyes cím.
– Azért ne várd, hogy felhív Hollywood!
Felakasztom a kabátomat az ajtó melle i fogasra, lerúgom a
vászoncipőmet, és megállok a konyhapult melle , ami a mi kis
nappalinkban van. Egy-egy pohár olcsó bort töltök magunknak.
Callum azt akarta, hogy maradjak nála, de holnap reggel korán
kell kelnem, és magunk közö maradjon: elismerem, hogy a Mal
Dohertyvel való találkozás nagyon megrázo .
– Kérsz fagyit?
A mosogatóba állítom az üres borospalackot. Summernek hátat
fordítva állok, legfőképpen azért, hogy meggyőzhessem magamat:
nincs katasztrofális idegösszeomlásom. Mert nincs. Biztosra veszem:
az, hogy a pulzusomat a szemhéjamon érzem dobogni, teljesen
normális, ugye.
– Csak életem szerelmére gondoltam – sóhajt fel Summer
bosszúsan.
– Nem kéne annak jó dolognak lennie? – kérdem kissé csípősen,
homlokomat ráncolva, azzal megfordulok, a kanapéhoz lépek, és
lehuppanok mellé. Egy pohár fehér bort adok a kezébe.
– Nem. Különös tekinte el arra, hogy még nem ismerkedtem
meg vele, és valószínű, hogy most, miközben beszélünk, életem
szerelme más nővel van ágyban. Szombat este van, az egész világ
részeg, céges karácsonyi ünnepségekről botorkálnak hazafelé.
Hogyan tehe e ezt velem? – szipog Summer. – Életem szerelme most
biztosan egy másik nőt fal. A dögös lányt a személyzeti osztályról. A
mocskos szemét!
Sikerül elnyomni mosolyomat; gondolatban visszakövetem a
kifacsart logikáját. Summer napfényszőke haja hatalmas, kusza
kontyba van kötve, és még mindig a tegnapi smink van rajta. Szürke
melegítőalsóban és fekete kapucnis felsőben ücsörög; nagyon nem a
megszoko vidám, jól öltözö o -Broadway színésznő perszóna
mutatkozik meg elő em. Summer most két előadás közö van, a
következő darabra próbál, a bemutató február közepén lesz. Addig
együ akartunk lenni, de most el kell mennem abba a nyomorult ír
faluba, és Mal közelében kell dolgoznom, akin az elmúlt közel egy
évtizedben személyiségátültetést hajtha ak végre, de a műtét nem
igazán sikerült, az igazi Mal meghalt a műtőasztalon; és aki
felébredt, az maga a Sátán.
Summer lehalkítja a tévét, mocorog a kanapén, felém fordul.
– Mi az, Ror? Úgy nézel ki, mint aki leszopta Lucifert, és hamu
és láva lenne tőle a szádban.
– Konkrétan nem ez történt, de valami hasonló – felelem, és
leteszem a poharamat.
Summer kisgyerekkorom óta a legjobb barátom. Együ jártunk
általánosba és főiskolára is. A lakótársam. Mindent tud rólam.
– Ma a partin találkoztam Mallel.
Csak pislog rám.
– Mal…?
– Az ír ú.
Summer szeme tágra nyílik, színpadias mozdula al a homlokára
csap. Barátnőmet könnyebb megbotránkoztatni, mint egy
tizenhetedik századi hercegnőt a bordélyházban.
– Mondd, hogy nem igaz!
Bólintok.
– Mondanám, de nem lenne igaz. Mert megtörtént. És rosszabb,
mint amilyennek képzelnéd.
– Nem tudom, hogyan lehetne rosszabb, hacsak nem úgy, hogy
Callum szeretője, és az ő seggére indul be, nem rád. Végre sikerült,
Rory. Nyolc éve vártál erre.
Ha van valami, amit megtanultam ebben az életben az, hogy
milyen fontos olyan barátokat találni, akik örülnek az ember
sikerének, és segítenek, ha veszítesz. Summer ilyen.
– Nős.
– Aúúú.
– A nővéremet, Kathleent ve e el.
– A rohadék! – Felugrik a kanapéra. Öklét rázza a plafon felé. A
takaró a padlóra csusszan. – Megölöm!
– Az egészben nem is az a legrosszabb, hogy minden, amit
Kathleen mondo , valóra vált… Hanem az, hogy Mal valami okból
ki nem állhat. Látni sem bír. Nagyon dühös rám, és nem mondja
meg, hogy miért.
Párnát ölelek magam elé.
– Kit érdekel, miért seggfej? Csak örülj, hogy ez a golyó elkerült!
Gondolj arra, hogyan bánt a mostohanővéreddel! Az a fasz
folyamatosan kicsesze vele, amíg o voltál. Hitege e meg minden.
Fogadni mernék, hogy a házasságuk nagyon elcsesze . Fél lábon
ugrálok egy hétig, ha nem így van.
Summer lehuppan, számhoz emeli boros poharamat, sürget,
hogy igyak egy kortyot. Mintha orvosság lenne.
– Ráadásul most i van neked Callum. Übermenő pasi és nem
utálja a pénzt, a jó pozíciót és… szóval az életet általában.
– Mal sem gyűlöli az életet. Sőt, imádja.
Éppen ezért az, aki. Mert olyan szenvedélyesen szereti az életet.
De én a atal Malre értem ezt. A jelenlegi változata olyan élvezetes,
mint egy Ku-Klux-Klan-gyűlés.
Summer bosszúsan szusszan.
– Egyébként is mit keres i ?
– Most Je Rynernek dolgozik. – Fejem mögé csúsztatom a
párnát, és hátradőlök. – Együ fogunk dolgozni. Írországban. Két
hónapig. Nála fogok lakni – mondom, és kínomban nyeldeklek. –
O , ahol a felesége is lakik.
Summer úgy néz rám, mintha azt jelente em volna be, hogy
csatlakozom egy vándorcirkusz társulatához, ahol egy szál
leopárdmintás ágyékkötőben fogok elefántháton gimnasztikázni.
Bekötö szemmel.
– Mi a büdös franc ütö beléd, hogy elfogadtad az ajánlatot?
 – A munkalehetőség. Ráadásul ez a Mal dolog nyolc éve történt,
és nyilvánvalóan semmit nem jelent.
– Semmit nem jelent – kiált fel Summer, és talpra ugrik. Kezét a
háta mögö összekulcsolva, fel-alá járkál szűk nappalinkban. –
Semmit nem jelent?! Úgy odavoltál ezért a seggfejért, mintha az egész
világegyetemben ő lenne az egyetlen hímnemű ember, akinek
működő farka van! Évekig… nem hetekig vagy hónapokig, hanem
évekig tarto , míg végre összejö él Callummal. Erről az írről
álmodtál. Sírva ébreszte él fel. Látni vélted utcasarkokon,
fesztiválokon, repülőtereken. Emlékszel, amikor egy szerencsétlen
ázsiai nő után rohantál, mert messziről azt hi ed, hogy Mal az?
Lehet azt elfelejteni? Az a nő a retiküljével ütö meg, úgy zavart
el.
– Magas volt és kékesfekete hajú – mormogom poharamba.
– A lényeg az, hogy az ír pasi kísérte téged. Amikor főiskolára
jártunk, felváltva kelle őriznünk téged, nehogy megszegd az idióta
szalvétaszerződésedet, és az interneten rákeress. Ez nem semmi,
Rory. Ez minden.
Szememet dörzsölöm, mélyet sóhajtok. Igaza van. Az idióta Mal
és az idióta Kathleen a végén összejö , és arra a kényelmes (és
ostoba) következtetésre juto ak, hogy minden problémájuk oka én
vagyok, és én egész idő ala Mal után sóvárogtam.
– Nem mehetsz el – közli Summer, azzal megáll, és hangosan
toppant. – Nem engedem.
– Már eldöntö em.
A tévét bámulom, hogy ne kelljen ránéznem. Julia Roberts és
Richard Gere éppen veszekszik. Eszembe jut, hogyan reagált
Callum, amikor visszamentem hozzá a teraszról, és mindent
megmagyaráztam. Azonnal lerázta Whitney-t, felállt, és a bárpulthoz
kísért. O azt mondta, hogy vállaljam el a munkát. Nem mondhatok
le egy kitűnő új lehetőségről egy régi fellángolás mia .
Azt is mondta, ki tudja meddig tarthatom meg az állásomat.
Amint megkéri a kezemet, szüksége lesz rám, mert segítenem kell az
esküvő megszervezésében, a társasági programjaink egyeztetésében.
Én azonban blokkoltam mindent a „szerezd meg, amit akarsz”
részen kívül. Nincs a terveim közö , hogy o hon ülő feleség legyek,
de nem ezt találtam a legmegfelelőbb pillanatnak arra, hogy
felvessem a témát.
– A sógoroddal fogsz dugni – jelenti ki Summer és szemem
sarkából látom, hogy kezét karba fonta. – Gondolkozz el egy kicsit
ezen, Lewdy McGrosson! Még mindig menni akarsz?
– Senkivel nem dugok o . Illetve talán Callummal. – Callummal
egészen biztosan. És egészen biztosan nagyon hangosan. – Mal
egyértelművé te e, hogy boldog házasságban él. És még valamit
világosan közölt velem: nem bírja elviselni a képemet.
– A szerelem és a gyűlölet közö egészen elmosódo a határ, és
ti ke en az első pillanatban ruhástól hemperegtetek egymáson,
aztán áthenteregtetek a szerelembe, és nagy ívben leszarjátok a
partnereteket. Jegyezd meg, amit most mondtam – gyelmeztet
Summer, az orrom elő rázza az ujját, és lehuppan mellém a
kanapéra. – Egyébként mit szól ehhez az egészhez Callum?
Summer már akkor #TeamCallum-tag volt, mielő beadtam
volna a derekamat, hogy járjunk. Van benne valami, ami nagyon
vonzóvá teszi: jól zető munkát végez és épelméjű. Úgy határozok,
nem említem meg, hogy abban a pillanatban, amikor Mal kijö a
teraszra, elkezde esni a hó. Summer még kinevetne.
– Ami azt illeti, Callum nagyon jól fogadta – felelem
felélénkülve.
Mondhatni. Pontosan azt mondta: „Nézd, fogd ezt fel úgy, mint egy
utolsó hajrámunkát. Sokkal komolyabb döntéseket kell hoznod annál, amit a
pult mögö és az egész napi fényképezgetéssel hozol. Nagyszerű alkalom
lenne ez az idő arra, hogy rendezd a gondolataidat, és előretekinthess közös
jövőnkre.”
– Valóban?
Megesküdnék rá, hogy úgy néz rám, mintha tollcsomót
felköhögni készülő macska lennék.
– Anglia igazán nincs messze repülővel. Callum a karácsonyt és
az újévet o tölti a szüleivel. Már nagyon várja. Ráadásul két hónap
igazán nem sok idő.
– Két hónap az egy hónappal és huszonnyolc nappal több annál,
amit Mallel töltö él, és ha az emlékezetem nem csal, aláírásoddal
hitelesítve azt ígérted neki, hogy dobod az esetleges barátodat,
családodat és konkrétan a bugyidat is, hogy vele lehess, ha
legközelebb találkoztok. Ez pedig megtörtént. Mármint a találkozás.
– Ha emlékezetem nem csal… – megiszom boromat, a poharat az
asztalra csapom – …tizennyolc éves voltam akkor, gyászoltam az
apámat, és az orgazmusban csak kicsivel kevésbé hi em, mint a
fogtündér létezésében. Felnő em.
 Summer kétkedőn néz rám.
– Nézd, előléptetést akarok – mondom, másik taktikával
próbálkozva. – Jól mennek a dolgaim. Ez a projekt sok ajtót
megnyithat elő em. Callum nem igazán hisz a karrieremben, és
ezzel bizonyíthatnám neki, hogy tudok pénzt keresni, képes vagyok
eltartani magamat. Segítened kell nekem ebben.
Mélyet sóhajt, szeme összeszűkül.
– Tényleg akarod az előléptetést, vagy csak azt hiszed, hogy
akarnod kellene?
– Mi a különbség?
– Hogy mi a különbség? A boldogságod.
– Akarom az előléptetést – csa an a hangom.
– Rory, csak ne cseszd el a kapcsolatodat Callummal!
– Nem fogom elcseszni. Sőt, valószínűleg úgy intézzük, hogy
Callum végig velem lehessen, és ne legyen annyira kínos az egész.
Annyira szeretném viszontlátni Kathleent, amennyire Hitlerrel,
Sztálinnak és Karóbahúzó Vladdal vacsoráznék.
– Hé, ne keverd Vladot abba a seggfej társaságba! Vlad te eit
csak félremagyarázták, ő abszolút hű volt a hazájához – mordul
Summer.
Vállammal meglököm a vállát.
– Az a helyzet, hogy re egek minden o töltö pillana ól.
Semmi nem fog történni a nős Mal és köztem.
– Hívj fel minden nap!
– Cserkész becsületszóra felhívlak. Minden nap.
– És valahányszor megfordul a fejedben a gondolat, hogy a
farkára nyársald magadat, jusson eszedbe, hogy a mostohanővéredet
is dugja, ez meg már túl Jerry Springeres nekem ahhoz, hogy azok
után még egyszer szóba álljak veled.
– Nem kockáztatnám a barátságunkat így – felelem teljesen
egyetértve vele.
– Megengedni neki, hogy a kolbászát megint a családi mustáros
bödönbe mártogassa, az… undorító lenne.
– Köszönöm a gasztronómiai analógiát – jegyzem meg kissé
pikírten. – Igazán szemléletes és így már teljesen érthető.
Szeme sem rebben.
– Ígérd meg nekem, Rory!
– Jesszus, Louise. Megígérem.
Hosszasan néz engem; állkapcsa előre-hátra járva moccan.
 A tévében Richard és Julia éppen a befejezésnél tar. Valami
olyasmi, hogy a szerelem mindent legyőz, blablabla. Soha nem
tetsze igazán a Micsoda nő.
Ekkor hirtelen eszembe jut az a nyolc éve folytato beszélgetés
Mallel… az, hogy a nőnek kell kocsival elvinnie a fér t valahová
ahhoz, hogy klasszikus romantikus sztori legyen. Julia Roberts
megte e. Fogadni mernék, hogy Mal szereti ezt a lmet.
Ne is gondolj Malre! Mal egy rohadék.
Summer a fagylaltba meríti a kanalat, kiszedi a felét, és felém
tolja a dobozt.
– Tolj magadba egy kis szénhidrátot! Ha ez nem jó indok, akkor
nem tudom, mi lehetne az.

EGY HÉTTEL KÉSŐBB

Rory

A taxisofőr megáll Mal háza elő . Callum és én kiszállunk. A taxi

helyből megfordul, sárcseppek fröcskölnek a nyomában.
Szürreális látvány újra o lenni, ennél a háznál, miután nyolc
évig rengetegszer gondoltam arra, hogy mi történt a falak közö .
Úgy tűnik, a házat nagyon elhanyagolták. A külseje bájosan ódonból
romos régire változo . A tető omladozik, a fű túlnő , sáros
pocsolyák mindenü . Nem is tudom, mire számíto am. Talán a
kardigánimádó, illedelmes beszédű Kathleen démon női
gondosságának nyomaira: Sajnálatos módon a hely úgy néz ki, mint
aminek jólesne egy alapos takarítás, fűnyírás és ölelés. Legalábbis
első pillantásra.
– A kénköves pokolba – mordul melle em Callum.
A szüleihez indultunk Angliába, először találkoztam volna
velük, de Callum úgy döntö , hogy egy napra eljön velem ide, és
segít berendezkedni a szobámban. Holnap reggel elrepül Angliába
és máris re egek a ól, hogy ő elmegy és én i maradok.
– Kivehetek magunknak egy szobát a fő utcai fogadóban –
javasolja. Ezzel udvariasan azt akarja jelezni, hogy szerinte ez a hely
emberi tartózkodás céljára alkalmatlan, legfeljebb a szellemirtók
lelnék kedvüket benne.
– Ryner azt mondta, hogy i kell maradnom – nyugtatom, és
elindulok a köveze gyalogos bejárón a megbarnult, régi ajtó felé.
Szívem olyan hevesen ver, hogy hányingerem van. Néhány
pillanat, és a Malachy-Kathleen házaspár néz szembe velem. A
szemem elő fognak enyelegni, és az ő fedelük ala kell dolgoznom.
Bekopogok.
– Tudják, hogy jövünk? – kérdezi Callum a hátam mögül.
Tudják. Whitney azt mondta, hogy küldö Malnek egy e-mailt,
és leírta, mikor érkezik a gépünk.
Nem mintha Malt ez érdekelné, gondolom. Gyomrom görcsbe
rándul. Vajon eltökélt célja, hogy pokollá tegye az életemet i ?
– Meg kéne írnod anyádnak, hogy megérkeztünk – jegyzi meg
Callum.
Nem fordulok hátra, nem nézek rá.
– Aha…
– Nagyon szomorú lehet, hogy nem ugro unk be hozzá
elbúcsúzni.
– Együ ünnepeltük a karácsonyt – jegyzem meg kissé pikírten.
Semmi kedvem nem volt megint azt hallgatni, hogy még több
sminkkel takarjam el az anyajegyemet, illetve a könyörgést, hogy ne
menjek Írországba (az egész világegyetemben ezt az országot gyűlöli
a legintenzívebben), és általában arra kényszerítsen, hogy pletykákat
hallgassak olyan emberekről, akiket nem ismerek.
Semmi válasz. Megint kopogok, ezú al erősebben. Elég hideg
van idekint. Callum toporog melle em. Sötétkék szövetkabátot és
púderrózsaszín öltönyinget visel.
Karját mögém csúsztatja, vállamat dörzsöli.
– Nyugalom, szerelmem. Minden rendben lesz. Nyolc éve már.
Azóta megnősült, te pedig őrülten szerelmes vagy.
Ezt viccként mondja, hallom is a kételyt a hangjában.
Mielő hivatalosan aláírtam a fotózási munka szerződését,
elmondtam Callumnak, mi történt köztem és Mal közö nyolc évvel
ezelő . Ezzel azt reméltem, hogy azt mondja, pokolian kényelmetlen
neki ez az egész, és ezzel megkönnyíti számomra a döntést. Nem
vagyok olyan Mary Sue típus, aki szereti, ha mások mondják meg,
mit csináljak, de nagy szükségem le volna arra, hogy a helyes
irányba mozduljon el a helyzet, ám ehhez az kelle volna, hogy
Callum ne legyen olyan önelégülten biztos.
Jó, jó… a helyzet az, hogy nem voltam száz százalékig őszinte
vele.
Kihagytam valamit. Egy nagyon apró dolgot. Olyan apró, hogy
elférne a hátsó zsebben. Konkrétabban a szalvétát. A szerződést. De
jó okom volt rá: nem számít. Mal biztosan nem tarto a meg. Hiszen
boldog házasságban él. Ráadásul ez az egész nagyon kínos.
Még néhányszor kopogok az ajtón, de teljesen egyértelmű, hogy
senki nincs bent. Milyen ravasz megoldás, hogy Mal éppen nincs
i hon, amikor megérkezünk, így nem bosszanthat. Kathleen persze
belement a játékba. Eldöntö em magamban, hogy ezt a játékot
ke en (illetve inkább hárman) játsszák majd. Nem fogok kint
ácsorogni és tüdőgyulladást kapni csak azért, mert valami teljesen
logikátlan vende át folytat ellenem. A fő utca olyan messze van,
hogy taxit kéne hívnunk, ha kocsmában vagy fogadóban, melegben
akarnánk megvárni, míg őfelsége megérkezik, és mire a taxi kiérne
értünk, szétfagyunk.
Vállammal az ajtónak feszülök, és mély levegőt veszek.
– Rory – szól Callum a hátam mögül aggodalmas hangon.
– Ígérd meg, hogy nem ítélsz el ezért, Cal…
– Megígérem.
Egyetlen erősebb lökéssel betolom az ajtót; nagyon jól tudom,
hogy nincs bezárva, mert legutóbb – nyolc éve – is nyitva volt.
Benyomulunk a házba, ami szintén ezerszer rosszabbul néz ki,
mint korábban. Callum homlokát ráncolva jár körbe; a régi, kopo
bútorokat nézi és a szanaszét szórt újságokat, CD-ket,
bakelitlemezeket. Versesköteteket is látunk és gyűrö noteszeket a
kanapén. A dohányzóasztalon és a reggelizősarok asztalán
halomban áll a szemét, minden poros és koszos.
Döbbenten nézek körül; próbálok egy talpalatnyi helyet találni a
padlón, ami nem gyanúsan ragacsos, és nincs rajta valami.
Hátrafordulok, Callumra nézek; zavartan toporog, de egy szót
sem szól.
– Sajnálom, hogy i kell aludnod ma éjjel – mondom, ajkamba
harapva.
Az egész ház egy szemé elep. Nem azért, mert kicsi vagy régi,
hanem mert rendetlen és mocskos. Úgy néz ki, mintha régóta nem
lakna i senki. A helyiség minden sarkában pókhálók díszelegnek.
Akármilyen hideg van odakint, résnyire nyitok egy ablakot, hogy
kiszellőzzön a házban valahol szétszórt ezer házhoz szállíto ételes
dobozba poshadt maradékok bűze.
– Semmi gond – feleli Callum. Hallom a hangján, hogy
nyugodtnak, higgadtnak akar tűnni, de tudom, hogy plusz pénzt
zet a takarítóknak, hogy manha ani penthouse lakásában
mindennap takarítsanak, és mindig minden makulátlan legyen. –
Elbűvölően szép. Ráadásul a tető az csak tető a fejünk fele . Az
számít, hogy kik vannak egy fedél ala . I vagy. Csak ez számít.
A következő húsz percet a ház bejárásával töltjük. A konyhában
kezdjük, ahol megtaláljuk a bűz forrását: a mosogató ala hever az
o felejte teli szemetes zsák. Legyek raja zsong fele e. Bár elvből
nincs szándékomban a két disznó után takarítani, hányni sem
akarok, ezért kidobom a szemetes zsákot.
Elindulok a keskeny folyosón. A fő hálószoba felé, ami Mal
anyjának szobája volt, mielő Kathleen beköltözhete . Teljesen üres,
csak egy dupla ágy van benne. Vetetlen. A párnák gyanúsan sárgás
árnyalatúak, a takaróra is ráférne egy alapos mosás. Belépek a
fürdőszobába, ami szintén láto már jobb napokat. Végül megállok
Mal egykori szobája elő . Ez a vendégszoba. Vete ágy.
Egyszemélyes. És egy kis szekrény. Callum felé fordulok, de ő csak
mosolyog.
– Kevesebb hely, több összebújás. Nem rossz vasárnap ez.
Szeretnem kéne ezt az embert.
Kéne.
És ebben a pillanatban rohadtul közel vagyok ehhez a tűnékeny
érzéshez.
– Ez egyáltalán nem a te hibád – teszi hozzá. – Ezért eszedbe se
jusson bocsánatot kérni.
A folyosó utolsó szobájához érünk. Az ajtó zárva. Valószínűleg
o van a stúdió, amiről Ryner beszélt. Ez magyarázatot adhat arra,
miért van komoly zár, lakat és a Belépni tilos! felirat az ajtón.
Callum rögtön a tárgyra tér. Bőröndömet a szobánkba gurítja.
Kinyitom a hátsó udvarba vezető rozsdás ajtót, kíváncsi vagyok a
birkákra, tehenekre.
Nincsenek birkák.
Nincsenek tehenek.
Nincs több… Igazából nincs is semmi.
Egy lépést teszek kifelé. Valami csikordul a talpam ala .
Lenézek, elkomorulok, és felveszem a fülbevalót. A párja nincs
melle e. Biztosan Kathleené. Csepp alakú rózsaszín gyémánt
fülbevaló. Hamisnak tűnik, de Kathleen is az. Talán anyagi gondjaik
vannak. Más oka nem lehet, hogy Mal elvállalta ezt a dalszerzői
munkát. Felnézek a zöldellő hegyekre.
Hangot hallok mögö em.
– A betörés és a magánlaksértés büntetendő Írország törvényei
szerint.
Összerezzenek, megfordulok. Mal fél vállal az ajtókeretnek
támaszkodva, kezét kopo farmernadrágja zsebébe dugva,
Blundstone bakancsos lábát keresztezve áll. Szépsége pontosan öt
másodpercig tart megigézve, aztán sikerül fegyelmezni
arcvonásaimat.
– Rendes kupleráj le .
Elrugaszkodik az ajtótól, lejön a hátsó udvarba vezető két
lépcsőn, lassan közelít.
– Csak neked zülleszte em így le a helyet.
– És gondolom Kathleen készséggel segíte . Nyilván mindent
megtesz, hogy rosszul érezzem magamat i .
Mal arcán élénk mosoly fut át, vörös csík képződik tőle
homlokán; mintha készülne valamire. A régi Mal jut róla eszembe, a
merész, ellenállhatatlan srác.
– Egyébként ő hol van? – kérdezem, és körülnézek.
Tompítani akarom azt az arculcsapás jellegű meglepetést, hogy
együ kell látnom őket.
– Dublinban.
– Mikor óhajt megtisztelni minket fényességes jelenlétével?
Mal fütyül, és nyers hangon felnevet. Persze, hogy Kathleen
kivonta magát ebből a szituációból. Bár nem tudom, miért
rejtőzködik. Hiszen pontosan olyan típus, aki úgy parádézik fess
férjével, mintha kutyakiállításon lenne. Mal nyilván nem válaszol a
kérdésemre.
A semmibe mutatok.
– Hol vannak az állatok?
– Eladtam őket.
– Doherty atya? Jól van?
Mal leül, sarat töröl le bakancsa orráról.
– Életben van.
– És anyád?
Keze megáll a mozdulatban, felnéz, és úgy pislog rám, mintha
érthetetlen nyelven beszélnék.
– Ne faggass, Aurora! – mordul rám.
– Ki kell nyitnod a stúdiót. Néhány fotót akarok készíteni,
mielő Richards megérkezik.
– Nincs stúdió – feleli, és nagyon gyeli, hogyan reagálok.
Akkor mi a franc van abban a lezárt szobában? Természetesen nem
teszem fel ezt a kérdést.
– Akkor hogyan veszitek fel a dalokat?
– Sehogy. Csak megírjuk.
– Ryner hazudo – jegyzem meg halkan.
Nem tudom, miért vagyok meglepve. Nem le volna szabad
megbíznom benne; ha egy órákkal teli teremben álltunk volna, akkor
sem bízha am volna benne, hogy időt ad nekem.
Mal vállat von.
– Igazán ki kéne takarítanod ezt a helyet. Richards a világ semmi
kincséért sem maradna ilyen környezetben. Szép dolgokhoz,
tisztasághoz szoko .
– Akkor már ke en vagytok, hercegnő.
Legszívesebben rákérdeznék, mi a fenét ért ez ala , de nekem
ezzel elvileg nem is kéne foglalkoznom. Semmi rosszat nem te em.
Betarto am a szerződésünket; évekig sóvárogtam utána, aztán
megpróbáltam továbblépni. Mit várt? Azt, hogy csak üljek és várjak,
hogy a sors átvegye az irányítást, miközben ő feleségül ve e a
nővéremet?
Komor nevetéssel rázza a fejét; hallgatásomat mintha
beleegyezésnek venné. Megfordul, elindul visszafelé. O hagy
engem a hátsó udvaron.
Őrület, hogy nyolc évvel ezelő , miután elbúcsúztunk
egymástól, még napokig, hetekig éreztem pulzusát a bőrömön.
Ebben a pillanatban azonban legszívesebben kitépném a szívét,
hogy lássam, dobog-e még.
És hogy van-e szíve egyáltalán.
És ha van, fekete-e, ahogy arra anyám gyelmeztete .

Mal
Amikor visszaérek a házba, Aurora előkelő barátja feláll a kanapéról,
kezét nyújtja felém, és nyálas bankármosollyal néz rám.
Egyszerűen kikerülöm, a szobámba megyek és becsapom
magam mögö az ajtót. Ledőlök a piszkos ágyra, a mennyezetet
bámulom, nem érdekel, hogy folyamatosan rezeg a telefonom.
Lehet, hogy valami teljesen szokványos hívás.
Talán az ügynököm.
Talán Richards.
Talán Ryner.
Nem tudom, de nem is érdekel.
Aurora. Aurora. Aurora. Mihez kezdjek, mit tegyek veled, Aurora?
Nem baszlak meg. Most nem. Még nem állsz készen, ráadásul
előbb meg kell oldani ezt a másik fér dolgot. A másik fér csak egy
éjszakát tölt i . Tudom, mert elolvastam az e-mailt, amit Ryner
alapfokú írástudó asszisztensnője küldö ; persze nem válaszoltam
rá.
Talán azzal kéne kezdenem, hogy megmutatom, milyen
átkozo ul elcseszted a dolgaimat.
Nem. Az is túl korai.
Magyaráza al tartozom, és talán el kéne mondanom neked,
hogy annyi éven át hogyan próbáltalak védeni azzal, hogy nem
mondtam el neked az igazat, és cserébe megölted a lelkemet és a
farkasok elé vete ed? Hm… Erre is van még bőven idő.
A házban hatalmas kupleráj van. Nem mindig ilyen, de
kifejeze en azt akartam, hogy Aurora rosszul érezze magát. Kanállal
akarok a lelkébe vájni, látni akarom, van-e még lelkiismerete.
Behunyom a szememet. Hagyom, hogy egy újabb bejövő hívás
menjen hangpostára.
– Szerelmem?
Az Amerikai Psycho angol változatát hallom. Aurorát hívja az ajtó
mögö .
– Mal lefeküdt egy kicsit. Szeretnéd, hogy taxit hívjak és
elmenjünk piperecikkeket venni? I nem látok semmi ilyesmit.
Először is: Mal. Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy a
becenevemen beszéljünk rólam. Nem vertük a farkunkat együ
Etonban, körben állva. Neked Malachy. Köszönöm.
Másodszor: Mire számíto ? A Ri re? Semmivel nem tartozom
neki.
Harmadszor… Nincs harmadszor, de egészen biztos vagyok
benne, hogy amíg i van, találok valamit, ami kiakaszt.
Látod, Kiki? Mindig is azt mondtad, hogy viszonyuljak pozitívabban a
dolgokhoz.
Pár perccel később halk kopogást hallok az ajtón. Nem akarom
felismerni ujjainak koppanását kemény felületen, kivéve, ha az a
kemény felület az ágyékom. Mégis tudom, hogy ő az.
– Mal – szól be.
– Menj el!
– Elmegyünk.
Nem válaszolok, mert pontosan ezt mondtam. Menj el.
– Hozhatunk neked valamit? Ételt? Tejet? Fertőtlenítőt? Jó
modort?
Kezem a fejem ala , a plafont bámulom, és önkéntelenül
elmosolyodom. Kezdődik. Aurora i van, dühös, van humora, és
egészen az enyém. Kedves, óvatos és eleven – a tökéletes
kombináció. Pipere-Pasi semmit nem tehet, csak hátradőlhet, és
nézheti, mi történik.
– Nem – mordulok fel.
– Mikor akarod kezdeni a munkát?
– Amikor homlokon csókol a múzsa. Bár a múzsa
megcsókolhatja a seggemet is.
– Hozzávetőleges időtartományt tudnál mondani? Csak hogy
mikor pakoljam ki az eszközeimet.
– Ihlet kell ahhoz, hogy dolgozni tudjak – mondom olyan
leereszkedő hangon, ami a semmiből jö rám. – Fényképezni bárki
tud. Egy-két ka intás, és kész. Én alkotok; szavakkal, mindennel.
Ahhoz egy kicsit több kell; nem lehet egy ujjal csinálni.
Ez övön aluli ütés, persze, de ő is övön alulra célzo , amikor
összetörte a szívemet és visszament Amerikába; nyomában szívem
szikkadt szirmait szórva el. Pillanatnyi csend az ajtó másik oldalán.
– Írhatok Ryner asszisztensének, Whitney-nek, hogy küldjön
takarítókat, mielő Richards…
– Mi vagy te? Lakberendezési tanácsadó? Miért nem törődsz a
saját dolgoddal ahelye , hogy mások házát kritizálnád?
Lényem egy része azért imádkozik, hogy Pipere-Pasija sértésnek
vegye, ahogy a használati mu jával beszélek, berohanjon és
behúzzon nekem egyet. Kedvem van egy jót verekedni. Sajnálatos
módon azonban az ajtón túli nyomasztó csendből ítélve Mr. Bankár
nem mostanában szánja rá magát, hogy tönkretegye a manikűrjét.
 – Honnan tudod, kicsoda Joanna Gaines? – kérdi Aurora kis idő
múltán. Mosoly van a hangjában.
Kathleen anyja, Elaine és a férje minden Joanna Gaines műsort
megnéznek. Elaine néha sírva fakad a tévé elő . Én is sírnék, ha egy
órát kéne eltöltenem azzal, hogy olyanokat nézzek, akik tapétát
válogatnak olyan házakhoz, ami nem is az övék.
– Oké. Mentünk! – csa an Aurora tenyere az ajtón.
Két perccel később hallom, hogy becsapódik a bejárati ajtó.
Behunyom a szememet. Megint csörög a telefonom. Résnyire nyitom
a szemem, csak azért, hogy meggyőződjek róla, nem Kathleen száma
az. Látom, hogy amerikai hívás. Lenémítom a készüléket, és
szundítok egyet.
Mire felébredek, tücskök ciripelnek. Nyugodtan fekszem,
hagyom, hogy a szemem alkalmazkodjon a sötéthez és
nyújtózkodom. Semmi nem vár, nincs dolgom. Felülök az ágyon,
tenyerem élével dörzsölöm a szememet.
Hirtelen tompa pu anás hallatszik a nappaliból. Aztán a bejárati
ajtó csikordul. Kézbe veszem a telefonomat, csak hogy lássam,
mennyi az idő. Éjfél. Nem csak tampont és sampont ve ek, az biztos.
Aurora kuncog, Pipere-Pasi felmordul, és mindke en su ogva
beszélnek.
Valaki bútornak ütközik. Aurora zihálva nevet.
Gyűlölöm a nevetését. Mély torokhang; és a kibaszo életbe,
melyik énem gondolta ezt jó ötletnek? A mazochista vagy a részeg?
Azzal bosszút állni rajta, hogy idehozatom és arra kényszerítem,
hogy velem töltse az idejét, nagyjából olyan, mint smirglibe
csomagolni a farkadat, daróc alsógatyát húzni rá és kolostorba
vonulni.
Nyálasan cuppanó csókokat hallok. Hördülést, nyögést,
nevetést, szitkozódást.
A hangokból ítélve a bábpasi úgy csókol, mint egy nyáladzó
agár. Túl. Sok. Nyelvezés. De Aurora élvezi. Tudom, mert úgy
nyöszörög, mint amikor én csináltam vele.
Fér nyögés.
Női sóhaj.
Fér hördülés.
Kuncogás.
Lerágo körmeim tenyerem húsába vájnak. Átgondolt, épeszű
megoldás arra, hogy ne fojtsam meg mindke őjüket.
É
 – És a vendéglátónk? – mormogja Pipere-Pasi.
Vendéglátója éppen erős késztetést érez arra, hogy a
padlódeszka alól elővegye a puskát és szétlője a vendég kibaszo
fejét. Ebben a tervben az egyetlen hiba az, hogy nincs puskám. És
padlószőnyeg van. Mindegy. Ez a terv nyilván nem működik.
– Valószínűleg alszik. Be van csukva az ajtaja – feleli Aurora.
Hallgatom, ahogy a szobájukba mennek. Nem muta am meg nekik,
melyik az. Útközben minden bútordarabba beleütköznek. A hangok
alapján úgy be vannak indulva, mint a bagzó macskák. Ka an az
ajtó. Becsukták maguk mögö , de csak egy vékony fal választ el
minket, minden áthallatszik.
A csókolózás abbamarad, de valami sokkal rosszabb kezdődik.
Aurora már nyögdécsel, és tudom, hogy nem színlel, mert ismerem,
milyen hangokat ad ki, amikor elélvez.
– Szerelmem – szólal meg Pipere-Pasi reszelős hangon.
Hallom, ahogy lehúzza sliccén a zipzárt. Körmeim olyan mélyen
a bőrömbe vájnak, hogy kiserken a vér. Mintha testem egész felületét
tövisek borítanák.
– Harapj a ruhádra! Különben meghall minket.
Már hall benneteket, te vadbarom, kár beléd a levegő!
Úgy ugrok talpra, mintha égne az ágyam. Feltépem szobám
ajtaját, megteszem a szobájuk ajtajáig vezető két lépést. Nem
kopogok, mint egy normális emberi lény; egyszerűen benyitok, mint
egy modortalan szajha, ez a szerep Aurorának egyre ismerősebb.
Kezemet karba fonva, laza tartásban állok az ajtóban, és nézem
őket. Aurora a falnak nyomva, Pipere-Pasi elő e térdelve a puncin
cuppog. Aurora meztelen, csak egy kis csipkemelltartó van rajta és a
bamba bankárpasi éppen csupasz – tökéletesen, szépen borotvált –
nagyajkait nyalogatja, amikor köhécselve, lazán az ajtófélfának dőlve
adom tudtukra jelenlétemet. Mindke őjük szeme tágra nyílik.
Aurora felkiált, de a pasi úgy marad, közvetlenül a punci elő ,
nője szemérmét takarja.
Rá se ránts, öregem! Olyan közelről lá am, és olyan alaposan
meg gyelhe em, hogy ezer közül is felismerném.
– Szereti, ha a csiklóját szopod és közben az ujjaidat is használod
– mondom ökölbe szoríto kezemet zsebre dugva, az álmosságot
kiásítva magamból. – És a csiklócsippentésért is egészen odavan!
Hajrá!
Ahelye , hogy segítőkész megjegyzéseimet értékelné, Aurora
lehajol, felkapja az egyik cipőjét, és igazi kelta hevüle el hajítja
felém. Elhúzódom a becsapódás elől, és az illendőség kedvéért még
egyet ásítok. Remélem, fotózni jobban tud, mint célozni, különben
Rynernek problémái lesznek.
– Jó éjszakátok volt? – kérdezem, és körülnézek.
Most már tényleg tennem kéne valamit ezzel a szobával. Talán
porig égetni, hogy ne legyen helyük ke esben lenni.
– Menj a francba! Kifelé! – sikoltja.
Annyira elvörösödik, hogy fehér sebhelye világít, mint a hold.
Gerinctelen pasija sietősen feltápászkodik, ruhát ad Aurora kezébe,
aztán megigazítja farkát a gatyában.
– Azt hiszem, jobb, ha kimész – szól a zseni pasi, és elindul
felém, de látom rajta, hogy olyanfajta, aki előbb perel be, mint
megütne.
Tudomást sem veszek a pasiról.
– Aurora – szólítom. Jegeces unalommal nézek rá.
Gyorsan magára kapja fekete ruháját, motyog valamit, kétes
értékű dicséret lehet eddigi vendéglátásomról.
– Tessék. Készen állok.
– Készen állsz, Malachy? Mire? Az élet kemény tényeire? Tessék,
az első: igazi seggfej vagy. A második: nincs benned semmi, de
semmi, amit akár egy kicsit is kedvelnék.
Mellizmom összerándul, de talán csak azért, mert New York óta
nem i am. És New York elő hónapokig nem. Évekig. Jelentősen
visszafogtam alkoholfogyasztásomat, amióta megtörtént minden,
ami történt Azon Az Éjszakán, Ami Mindent Tönkrete . Nem
akartam olyan lenni, mint Aurora apja, Glen.
– Készen állok dolgozni – felelem, azzal felveszem a padlóról a
cipőjét és a keze felé dobom. Elkapja. Zavartan ráncolja homlokát.
– Mal, éjfél van!
– Ó, Rory ismeri az órát; te meg felismered a társasági
helyzeteket – mondom, és hüvelykujjamat felfelé fordítva lelkes
„tetszik” jelet mutatok Pipere-Pasinak. – Együ az intelligencia és
tehetség különleges párosát alkotjátok.
– Komolyan mondom – mordul rám Aurora.
– Az ihlet nem jelenti be előre, hogy rám fog törni – felelem
vállat vonva.
– Nem törhetnék rád inkább én egy alapos fejbecsapással, hogy
elaludj? Csak holnap reggelig – javasolja elvörösödve.
 De már felveszi a cipőjét. Tudtam, hogy így lesz. Ilyenek az igazi
művészek; nem tudnak nemet mondani a művészetnek, akkor sem,
sőt különösen akkor, ha fáj.
Pipere-Pasi tekintete ke őnk közö cikázik; az emberi érzelmek
szivárványspektrumának teljessége számára nyilvánvalóan
ismeretlen. Mintha életében először lenne éles vitának tanúja. Egy
kicsit magasabb nálam és 1990-es évekbeli Brad Pi -jellege van: ez-a-
te-életed-és-percenként-fogy-el. Tyler Durdennel ellentétben
azonban én nagyítóval kereshetem, akkor sem találok egyetlen
alfahímcsontot sem ebben a testben. Valószínűleg csak feromonok
bale szoknyácskában.
Vesenyelőnyömmel eltelve Aurora felé fordulok és két ujjal
cse intek.
– Még ebben az életben, kérlek! És hozz kabátot. Odakint írok, te
pedig hírhedten fázós vagy; fagyosabb, mint a jéghegy, ami a tenger
fenekére küldte a Titanicot.
Aurora dühösen az ajtó felé lépdel.
– Ne a jéghegyet hibáztasd, hanem az ír munkásokat, akik
összetákolták a hajót… – mordul.
– Kibaszo ul jól működö , amikor innen elindult
Southamptonba. Minket nem lehet kontármunkával gyanúsítani.
Alig tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. El kell ismernem
magamban, hogy Aurora nem is unalmas lány.
– Ráadásul mi is vagy te pontosan? Legjobb tudomásom szerint
a te apád sem viking volt.
Aurora mondani akar valamit, kétségtelenül verbális
tökönrúgásra készül, amikor a báb közbelép.
– Szerelmem… – szólal meg Pipere-Pasi.
Kifejeze en utálom ezt a becenevet. Szerelmem. A ól, hogy ilyen
fölényes, ilyen nyegle módon ejti ki ezt a szót, nagy kedvem lenne a
fejét belenyomni egy vödör fertőtlenítőbe.
Aurora hátrafordul.
A pasi elveszi az éjjeliszekrényről a fényképezőgépet, és a
kezébe adja.
– Gondolom, ezt magaddal akarod vinni.
Kacsint.
Ha ez egyáltalán lehetséges, Aurora arcának vörössége tovább
sötétül. Döbbenten, remegő kézzel veszi át a gépet.
– Kösz.
Ó
 – Ó, és elejte ed a szalvétát, amit olyan nagyon el akartál hozni a
kocsmából. – Lehajol, felvesz egy Boar’s Head szalvétát, és Aurora
felé nyújtja.
Reagálok. Persze, hogy reagálok. Nagyon heves, kipirult szakíts-
a-pasiddal-mert-nagyon-unom-már reakció.
Hiszen én is ember vagyok, akkor is, ha az utóbbi időben nem
éreztem embernek magamat.
De uralkodom arcvonásaimon akkor is, amikor átveszi a
szalvétát, öklében galacsinná gyúrja és az éjjeliszekrény melle i
szemetesbe dobja.
– Furcsa dolog ilyesmit kocsmából elhozni – jegyzem meg, és
alsó ajkamat többször érintve jelzem, hogy felkelte e
érdeklődésemet az események ilyetén fordulata. – Megfáztál a
repülőn? Papír zsebkendőt és Advilt találsz a
fürdőszobaszekrényben.
– Nem, nem – nevetgél Pipere-Pasi, aki nyilvánvalóan élvezi
hangulatom változását, és ezzel a kezemre játszik. – Rory igazi
szalvétaszakértő. Gyűjti. Akárhová megy, mindenhonnan elvisz
egyet. Ami azt illeti, meglehetősen furcsa szokás.
– Meglehetősen – mondom a ancos akcentust imitálva.
Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy ezzel a pasival kefél,
aki azt hiszi, hogy szentimentális jelentésű dolgokat gyűjteni
ostobaság. Azt, hogy Aurora nem beszélt neki a szerződésünkről, azt
el tudom hinni. Mindig is hazudós volt.
– Akarod, hogy alaposabban elemezzem a szalvéta xációját?
Aurora elkapja a kezemet, és kifelé tol az ajtón.
– Hagyd abba a hülyéskedést! Legyünk túl rajta!
– A fenébe! Nem emlékszem, hogy ilyen tüzes le volna. Mivel
eteted?
Lerázom magamról Aurora kezét, Callumra mosolygok.
Felnevet. Azt hiszi, csak barátok vagyunk. Jézus az égben! Ennek
a pasinak egyetlen működő agysejtje sincs!
A folyosón megbicsaklik elhatározásom, hogy faszfej legyek.
Elcsusszanok melle e, a falhoz nyomom. Aurora nekem feszül,
eltolna magától, de nincs benne elszántság. Testünk egymáshoz
nyomódik, hőség árad, hormonok és közös történetünk, amit Aurora
hercegnő képtelen meg nem történ é tenni, akárhány békát csókol
meg.
Mellkasomat vállához szorítom, és a fülébe súgom:
 – Lebuktál.

Odakint a fűre ülök, noteszom nyitva elő em. Írást színlelek. Pedig
annak az esélye, hogy ma éjjel dalt írok, sokkal kisebb, mint annak,
hogy vak olasz apáca lesz belőlem. De ha Rory ez ala a tető ala
szexelni fog, akkor azt velem teszi. A másik opció: semmi szex.
A ól tartok, ebben nincs szürke zóna.
– Sötét van.
Bőrdzsekis karját dörzsöli, tekintetével a hátsó udvaromat
pásztázza.
– Egy nyomozó vesze el benned. Gondoltál már arra, hogy a
CIA-nek dolgozz? Egy ilyen éles elmét vétek lenne elvesztegetni.
Fülem mögé csúsztatom a tollat és nem nézek rá, csak az üres
lapot bámulom.
Az sem számít, ha csokornyakkendős faszt rajzolok a noteszbe.
Koromsötét van, sem ő, sem én nem látjuk.
– Suí síos le do thoil.
Ülj le. Keltául.
Nem vesz tudomást partiszétcsesző megjegyzésemről.
– Bocsáss meg, nem beszélek holt nyelveket. Kérlek, várj i !
Aurora berohan a házba. Nem sokkal később két nejlonzacskóval
tér vissza. Két elemlámpát vesz elő, sok-sok kis gyertyát és egy
doboz gyufát. Hűvös nyugalommal gyelem, ahogy gyertyák esnek
ki nom ujjai közül.
Zavarban van, alig tud uralkodni magán.
– Rég elveszte , nemlétező lelkedet akarod szeánsszal
megidézni? – tűnődöm hangosan.
Alig kap levegőt, úgy nevet.
– Csak eszembe juto , milyen sötét volt az éjszaka a hátsó
udvarodban, akkor, amikor…
Bekapcsolja a két elemlámpát. Az egyiket a háta mögé teszi, a
másikat mögém. Néz, aztán fejét ingatja.
Akkor, amikor akaratlanul elve em a szüzességedet, mert az exbarátod
nem végze elég alapos munkát és cserébe több orgazmust is adtam neked.
Igen. Én is emlékszem.
– Kihúzok pár bútordarabot is, hogy legyen mire tennem a
gyertyákat. Nem tudok rendes képet készíteni, ha nincs semmi fény.
– Éljen, éljen Evidens kapitány!
Az arcát nézem, érzelem nyomait keresem rajta.
Aurora nem válaszol. Amikor visszamegy a házba, utána
megyek. Akármennyire igyekszem faszfej lenni – és szerény
véleményem szerint erőfeszítéseim nem maradnak észrevétlenek –,
nem alacsonyodtam még le oda, hogy elnézzem, ahogy éjnek
évadján egyedül cipel nehéz bútorokat. Fogom a dohányzóasztalt,
amire rámutato , és kiviszem. Körberakja gyertyákkal, egyenként
meggyújtja a kanócokat. Visszamegyek az elemlámpák közö i
helyemre, kihúzom a tollat a fülem mögül. Megint a noteszt nézem.
Szemem sarkából látom, hogy Aurora objektívet cserél a gépén.
Fél térdre ereszkedik, és exponál. Összeszorítom a fogaimat,
eszembe jut, mit te az eredeti képekkel, amiket rólam készíte .
Kegyetlen vallomás. Aurora kis jégszíve.
De szalvétát gyűjt, és megkérdezi, hozzon-e valamit nekem a
boltból; anyámról és Doherty atyáról érdeklődik. Valami nem
stimmel.
– Szalvéta…
Tűnődve nézek fel. Egyetlen szó. Öt tonna közös történet van
belezsúfolva.
– Nem te voltál az, aki a benemavatkozás-szabályt elrendelte? –
kérdi szempilláját rezegtetve, ártatlanságot színlelve, miközben
újabb képet készít rólam.
Feláll, igazít egy kicsit az elemlámpákon; mindke ő az arcomra
irányul. Szemem sem rebben. Notesz melle ülni a kertben… az
eléggé elvonja a fér erőt.
– Ez megállapítás, nem a béke olajága.
– Ebben az esetben nem kívánok reagálni a megállapításra, és
minden ki nem nyújto olajágat megtaposok – csa an a hangja.
Különös élvezetemet lelem abban, hogy elevenére találtam. A
szerelemhez a legközelebb álló érzelem a gyűlölet, amit az
elérhetetlen személytől ki lehet csikarni.
Viszonoztam a sértést!
Felnézek, tekintetünk összefonódik, ahogy annyi évvel ezelő a
Drury Streeten. Már akkor sem volt semmi kétségem az iránt, hogy
ezt a lányt azért küldte nekem a sors, hogy megváltoztassa az
életemet. Azt azonban nem tudtam akkor, hogy a változás kisiklatást
jelent, azt, hogy összeütközésbe kerülök mindenkivel, akit szere em.
 – Előbb-utóbb normálisan kell viselkednünk egymással. Pipere-
Pasi holnap elmegy. Mármint elutazik – mordulok fel.
– Van neve.
Leengedi a fényképezőgépet, szeme összeszűkül.
Ken. Fogadni mernék, hogy Ken.
– Nem érdekel.
A toll hegyét a noteszlaphoz érintem, szivárog a tinta belőle.
Aurorát nézem.
– Callum. Úgy hívják, hogy Callum Brooks.
Félvállvonás.
– Én csak Pipere-Pasit hallo am.
Firkálok valamit a noteszbe.
Megtenned, hogy abbahagyod ezt? Megtennéd, hogy nem leszel olyan
gyönyörű és igazi és élénk a házamban, mintha a tiéd lenne az egész, vagy
valami ilyesmi?
Vajon képes rá?
Vajon képes kedvesen és kegyesen elmagyarázni, hogy mi járt a
fejemben, amikor kitaláltam ezt a tervet? Mit reméltem elérni azon
kívül, hogy magammal vonszolom azon a nyomorúságos úton,
amelyen már régóta járok?
Rory még néhány képet készít. A toll szárát rágom. Nem tudom,
az írók hogyan csinálják, hogyan izzadják, vérzik a szavakat a rideg
műanyag klaviatúrákba. Az egész olyan hidegnek és
személytelennek tűnik. Alig tudok papírra írni. Fogadni mernék,
hogy Rory jó író lenne. Fogadni mernék, hogy tudna MacBookon, a
ancos technológiai katasztrófák ősanyján írni. Én a gondolatától is
rosszul vagyok.
És hogyhogy nem Aurorának hívom gondolatban, mikor
válto am vissza Roryra?
– Van MacBookod? – kérdezem hirtelen indí atásból.
Fejét ingatja, de nem néz rám úgy, mintha valami elvarázsolt
fazon lennék. Ezt mindig imádtam benne.
– Miért kérdezed?
– Mindegy. Szóval szalvéta – ismétlem a szót.
Felsóhajt.
– Semmit nem jelent.
– Nincs olyan, hogy valami semmit nem jelent. Minden jelent
valamit, különben nem létezne.
– Vannak, akik poháralátéteket gyűjtenek, mások képeslapot,
É
bélyeget. Én szalvétát. Nem nagy ügy.
Csend.
Lenézek a noteszre. Aztán fel.
– Csak egészen különösnek találom, mivel úgy éreztem, hogy
gyűlölsz.
Felnéz. A képeket ellenőrizte éppen a gépén. Összerándul a
szemöldöke.
– Miért gyűlölnélek?
Tényleg, miért?
Miért?
Milliószor te em fel magamnak ugyanezt a kérdést, amikor azon
tűnődtem, vegyek-e magamnak repülőjegyet Amerikába vagy neki
küldjek jegyet, vagy tépjem ki a szívemet és dobjam a küszöbe elé.
– Akkor nem gyűlöltelek – súgja. – De most kezdelek gyűlölni.
Az arcomat nézi, és eszembe jut, miért nem tudtam elengedni
akkor sem, amikor egész világom összeomlo . Vannak, akik
felemelik az embert, és vannak, akik lehúzzák. Rory? Ő minden
lehetséges irányba húz, minden szögbe állít engem, és szanaszét
szakadok.
Eszembe jut Kathleen.
Az én családom, az ő családja.
Jelenlegi legfőbb kötelességem, ami nem lehet Rory.
Kitépem a lapot a noteszből, kezemet ökölbe szorítva
összegyűröm.
– Várj, hadd fotózzak…
Elindul felém, de késő. Számba veszem a papírt és lenyelem.
Megáll, szeme izzik; a gyertyák narancssárga lángjainak fényében
középkori boszorkánynak tűnik.
– Bolond vagy – súgja.
Tudom.
Még egy mondatot írok le.

Amerre nézel, mindenü élet van. A tárgyakban is.

De nemcsak élet van mindenben, hanem halál is.

– Gyere, ezt fényképezd le!

– A photoshopolt gondolataidat? – Fejét ingatja. – Kösz, nem.
Aurora Belle Jenkins gyűlöl engem.
„Gyűlölni.” Ige.
É
És be fogom bizonyítani, hogy én jobban gyűlölöm őt.
 NAPJAINKBAN

Rory

A NAP LILÁRA FESTI az eget; fénye Mal testére csöpög, kiemeli

arcának tökéletes íveit és felületeit.
Még egy képet készítek. Nem sokat írt, de nem azért vagyok i ,
hogy a munka haladását vagy a haladás hiányát vizsgáljam. Nem
tudom, hány képet fog Ryner felhasználni a weboldalon, a
lemezborítón vagy a dokumentum lmben, vagy akármiben a projekt
kapcsán, de alig várom, hogy ezeket feltöltsem a laptopomra és
elkezdjek velük dolgozni. Egyedül akarom nézni Mal arcát, úgy,
hogy ne lássa, milyen hatással van rám.
Felállok, elindulok az udvarán, a következő tökéletes képet
keresem. Mal már tíz perce igazi Mal stílusban az Ironic című dalról
beszél, amit Alanis Morisse e írt.
– …igazából egyetlen példája sem volt ironikus. Különösen az
nem, amelyikben Mr. Fő-A-Biztonság félt a repüléstől, és a végén
repülőszerencsétlenségben halt meg. Ez egyáltalán nem ironikus.
Akkor lenne ironikus, ha autóbalesetben halt volna meg. Mert pont
ez az irónia de níciója. Úgy fejezni ki magunkat, hogy az pont az
ellenkezőjét jelentse. Mintha egy sereg ember dolgozo volna ezen a
dalon és senki… egyetlen lélek sem… ve e volna a fáradságot, hogy
elmondja neki, ez a dal egyáltalán nem ironikus. Azon kívül persze,
hogy az iróniáról írt egyáltalán nem ironikus dalt. Ami szerintem
elég ironikus.
Mosolygok, de nem válaszolok neki. Van valami nagyon édes,
nagyon kellemes élmény, hogy elemében láthatom. Arra emlékeztet,
hogy a rákérgesede keserűség ala még megmaradt úsan játékos,
kalandvágyó, vad kreatív, szellemes embernek.
 Aki történetesen nagyon jó az ágyban.
– Szereted, amit csinálsz? – jelenti ki teljesen váratlanul.
Kisebb megszakításokkal egész éjjel beszélge ünk.
Udvariatlanul rövid, civilizáltnak nem igazán mondható beszélgetés
volt, de legalább haladás. Még korai optimistának lenni, és a
dinamika megváltozhat, amint Kathleen visszatér Dublinből, de azt
hiszem, az törte meg a jeget nála, hogy szalvétákat gyűjtök. Nem is
igazán tudom, miért akar Mal seggfejként viselkedni velem. Szörnyű
rosszul csinálja. Nem ismerek hozzá hasonló jó, izgalmas embert.
– Igen. És te?
A zoomgyűrűt tekergetem, a fényképezőgépet nézem.
– Szereted? – kérdi, az én kérdésemet gyelmen kívül hagyva.
Eláll a lélegzetem, ujjam megdermed a kamerán. Mély levegőt
veszek, elindulok felé, közeli képet készíteni. Annyira közel vagyunk
egymáshoz, hogy lélegzetét érzem a bőrömön. Lassú. Meleg. Vad.
– És te? Szereted? – kérdezem vissza súgva.
Halkan, vontato an válaszol:
– Szeretem… azt a gondolatot… hogy biztosan tudom,
nemsokára letérdelsz elő em, Aurora Jenkins.
Először azt hiszem, tréfál, de aztán meglátom a heves érzelmeket
a tekintetében, és megdermedek. Komolyan gondolja. Nem boldog
Kathleennel. Borzongás fut végig a gerincemen.
– Nem szereted – súgom, és ösztönösen lehunyom szememet.
Szerelem nélküli házasságban él.
Mozdul a szája, mondani akar valamit, amikor kopogást hallok
az ajtófélfáról.
Hirtelen a hang irányába fordulok és azt látom, hogy Callum áll
a küszöbön. Zuhanyozo , öltönyben van, haja hátrafésülve, útra
készen. Úgy néz ki, mint egy Armani-reklám.
Callum tekintete zavartan cikázik közö ünk. Amikor
észreveszem, hogy milyen közel vagyok Malhez, úgy húzódom el
tőle, mintha égetne. Barátom arckifejezése erre megenyhül.
– Indulok – közli, és mutatóujját behajlítva jelzi, hogy menjek
oda hozzá, búcsúzzunk el. A kis asztalra teszem a fényképezőgépet,
és elindulok felé. Valami azt súgja, meg kell győznöm arról, hogy
amit láto , az nem jelent semmit.
Nem mintha bármi kompromi álót láto volna. A vállra te kéz
klasszikus ugye-jól-vagy gesztus volt. Egyáltalán nem ordíto róla a
legszívesebben-letépném-a-ruháidat szándék.
 Visszakísérem Calt a házba, de nagyon jól tudom, hogy Mal nem
rajong azért, hogy mi nyilvánosan is kifejezzük, hogy viszonyunk
van. Vallomása után már megértem, miért. Boldogtalan a
házasságában, és ebben az állapotban szerelmes párral egy fedél
ala lenni maga a rémálom.
Becsukom magam mögö a szúnyoghálós ajtót, hátranézek,
mert meg akarok győződni arról, hogy Mal nem néz minket, aztán
átölelem Callum nyakát; nedves csókokkal árasztom el arcát.
– Gyere el az újévi partira! Kérlek! – mondom.
Orra hegyével simítja végig orromat.
– Termékeny éjszakád volt?
Semmi él nincs a hangjában.
Bólintok. Nem hazugság. Tényleg. Mal azonban…
– Úgy tűnik, rendeztétek a dolgaitokat. Minden a régi.
Hüvelykujjával végigsimítja arcomat.
– Nem igazán. – Állon csókolom. – De azt hiszem, már nem
akarjuk megölni egymást.
– Remek. Azt akarom, hogy életben és jó egészségben töltsd a
következő hét évtizedet.
– Még mindig nincs kifogásod az ellen, hogy ezt csinálom?
És nekem?
– Persze, hogy nincs. Nemcsak nős, hanem igazi elvarázsolt
balfék. Miért vonzódna bárki is olyan alakhoz, aki ilyen bizarrul
viselkedik – hördül fel, én pedig azt veszem észre, hogy az ajkamra
harapok, nehogy megszólaljak.
Körülnéz, vállat von.
– A kecóra is ráférne egy kis tatarozás. Igen, neked több eszed
van annál, mintsem egy ilyen alakkal legyél, szerelmem.
Callum kézen fogva húz a bejárati ajtó felé. Odakint járó
motorral várja a taxi. A sofőr kiszáll, Callum táskáját a
csomagtartóba teszi. Lábujjhegyre állok a búcsúcsókhoz. A szokásos
felületes puszira számítok, de meglepetésemre Callum a tarkóm
mögé csúsztatja kezét, lehajol és erővel csókol. Kinyitom számat a
nyelvének, belenyögök a minden pillana al egyre mélyebb csókba,
ami egyáltalán nem hasonlít szokásos csókjainkhoz. Nem tudom,
mennyi idő telhete el, amíg elhúzódunk egymástól, de a sofőr már
dudál és türelmetlenül integet ki a kocsiablakon.
Amikor Callum végül elhúzódik tőlem, nem rám néz. A vállam
fölö egy pontra néz, markáns arcán könnyed mosoly. Megfordulok,
és előre re egek a ól, amit látni fogok.
Mal.
A bejárati ajtónál áll, mint Kathleen annyi évvel ezelő , amikor
csókolóztunk, Mal és én. Csakhogy Mal egyáltalán nem tűnik
kétségbeese nek, sem csalódo nak. Nyugodt a tekintete, önelégült
és… mosolyog? Miért viszonozza Callum mosolyát?
Mintha az a vallomás nem történt volna meg.
Mintha nem együ éltük volna át azt a pillanatot.
Mintha tudna valamit, amit én nem.
Gyomrom összerándul, egyre kevésbé érzem magam
komfortosan.
Mal a zsebében kutat, kivesz valamit és int, hogy vegyem el.
– Tessék! Töröld meg a szádat.
Nem mozdulok. Ez valami trükk lesz. Nem sokkal ezelő még
nagyon undok volt.
– Rory – hízeleg. – Fegyverszünet?
Rory.
Megint jóban vagyunk? Még mindig nem tudom élvezni, hogy
dirigálni akar nekem. Néhány lépést teszek felé, átveszem, amit a
kezében tart. Szemem összeszűkül. Szája széle rebben, és erről
eszembe jut, hogy mielő faszfej le , egy szál gitárral a kezében egy
egész utcát el tudo bűvölni.
– Ó, örök kételkedő! Ahol élsz, a kedvesség törvénybe ütköző?
– Nem, de akár az is lehetne. New Yorkban élek.
Átveszem az átkozo valamit, megtörlöm fénylő számat, és
visszaadom.
Fejét ingatja.
– Tartsd meg! A tiéd.
Hátrapillantok, és ekkor látom, hogy Callum taxija elment. El
sem tudtam búcsúzni tőle. Legszívesebben arcon csapnám magamat,
mert tudom, hogy ennek a csörtének legalább egy részét lá a.
Lenézek és csak ekkor fogom fel, mi az, amit a kezemben tartok.
Illetve mi volt, mielő a szemétbe dobtam.
Barátom csókját a Boar’s Head kocsma szalvétájával töröltem le.

CALLUM BROOKS GONDOLATAI

Most azon gondolkodha ok, hogy miért.
Miért hagytam őket ke esben annak ellenére, hogy tudom, mi volt
ke őjük közö . A logikusan gondolkodó emberek kilencvennyolc
százaléka nem te e volna. Ez persze kitalált statisztika, szóval hiába
keresnétek rá az interneten, de akkor is…
Engedjétek meg, hogy felvilágosítsalak benneteket, miért
hagytam o őket.
Van egy kis történet, amit apám mesélt el egyszer, amikor a
Londonba vezető utakat elzárta a hóvihar és így nem tudtam
elmenni a megbeszélt randevúra egy-nem-mondhatom-meg-melyik-
angol-vidéki-terület hercegnőjével. Aztán a hercegnő, miközben
engem várt, megismerkede valakivel. Összeházasodtak.
Elszalaszto am az esélyt, hogy a királyi családba nősüljek.
A hó mia .
Úgy éreztem, ez életem legrosszabb napja.
A történet a következő: Egy ú könyörög az apjának, hogy
vegyen neki kutyát. Nincs különösebb igénye, bármilyen korcs
kutyát szívesen elfogadna. A ú csak arról álmodozik, hogy lesz
kutyája; ezzel a gondola al kel és fekszik. Telik-múlik az idő. Az apa
feltételeket szab. A ú mindent megtesz, amit az apja mond neki.
Kitűnően tanul, kiválóan teljesít a sportban, nem keveredik
semmilyen bajba. Rendes gyerekként él, minden tőle telhetőt
megtesz, csak hogy kutyája lehessen.
Egyik karácsonyra az apja végre vesz neki egy nyomorult
kutyát.
A ú rajong az állatért, amit találóan Kutyának nevez el. A kutya
az élete. A legjobb ételekkel eteti, nagyokat sétál vele a dús zöld
mezőkön. Gondozza a szőrét és rendszeresen állatorvoshoz viszi.
Egy nap séta közben vihar támad. A ú rájön, hogy nem juthatnak
haza, ezért menedéket keres. Az erdő közepén barlangra talál.
Behúzódnak. Zuhog az eső. A kutya fél, fázik, reszket. A ú nem
tudja elviselni a gondolatot, hogy elveszítse szerete kutyáját, amire
olyan nagyon vágyo , amiért mindent megte . Míg tombol a vihar,
szorosan magához ölelve tartja a kutyát. Amikor újra felbukkan a
nap, a ú rémülten látja, hogy olyan nagyon meg akarta menteni a
kutyát, úgy szoríto a, hogy megfojto a.
A történet tanulsága: akármilyen kétségbeese en szorítasz
magadhoz valamit, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy megtartod.
Lehet, hogy megölöd.
 Ráadásul nyugodtan nevezzetek önelégült rohadéknak, de nem
igazán látom az ellenfelet Malachy Dohertyban. Ápolatlannak tűnik,
a háza totál káosz, az élete pedig kaotikus. Az ilyesmit a nők nem
találják vonzónak.
Rory ugyan kicsit vad lélek, de nem ostoba. Nem gondolom,
hogy az lenne.
A taxiban a zsebembe nyúlok, előveszem a telefonomat és
elhessegetem a gondolatot, hogy Rory és Malachy együ lehet.
Meg tudom tartani.
Hiszen egészen mostanáig sikerült, ugye?
És ne tegyünk úgy, mintha mindig is akarta volna.
Még egy kis idő és megkötjük a szerződést, Rory és én. Az
Elvarázsolt Faszfej újra távoli emlék lesz megint.
 Mal

AKI AZ „AMIT NEM LÁTSZ, nem bánt” mondást kitalálta, annak

valószínűleg annyi memóriája volt, mint egy aranyhalnak. Az „akit
nem látsz, még nem megy ki a kibaszo gondolataidból” lenne a
helyes változat az én esetemben.
Hiányzik.
Úgy hiányzik, mint virágnak a napfény. Folyton rá gondolok, és
arra, hogy az a szerződés valószínűleg a legrosszabb ötlet volt, azon
kívül, hogy tizedikben húsos pitébe toltam a farkamat, csak arra nem
gondoltam elő e, hogy nem sokkal korábban szedték ki a sütőből.
Barátom, Daniel megveregeti a hátamat, ikertestvére, Sean egy pint
barna sört csúsztat felém a Boar’s Head kocsmaasztalán. Állukat
megemelve jelzik, hogy igyam fenékig a kriglit.
– Bassz a szerződésre! – mordul Daniel. – Fogd a telefont és hívd
fel azt a lányt!
A sűrű, kemény sörhabot bámulom. Az nem olyan egyszerű.
Nemcsak a szerződés dolog mia , hanem amia is, ami utána jön. A
csináljuk-úgy-hogy-működjön-a-dolog-ke őnk-közö rész.
– Mi van akkor, ha már továbblépe ? – teszem fel a kérdést az
italnak.
– Három hét ala ? Valószínűtlen – mordul nevetve Sean.
Sean és Daniel egyformák. Egypetéjű ikrek. Ugyanaz a rövidre
nyírt szőke haj, zöld szem és megbasztam-a-feleségedet jellegű öntelt
mosoly. Csak arról tudom őket megkülönböztetni, hogy Daniel
időnként értelmes dolgokat is mond, ha már kinyitja a száját, Sean
pedig egy idióta majom. Mindezt a legnagyobb tisztele el és
szerete el mondom. (Nem Sean, hanem a majmok iránt. Ők
szeretetre méltó, intelligens lények.)
– Képtelen vagyok távkapcsolatban élni.
 Ujjamat a Guinnessbe dugom, lenyalom a keserű habot. A
melle ünk lévő asztaltól mély sóhaj hallatszik át. Kathleen. A
barátnőivel van. Maeve és Heather ül az asztalnál vele. Kathleen
megigazítja egyenesre vasalt haját, félénken rám mosolyog, és
visszafordul Maeve felé.
– Pedig szerintem már abban élsz, mert képtelen vagy másról
beszélni, másra gondolni. Teljesen bezsongtál – jegyzi meg Daniel, és
egy adag chipset töm a szájába.
– Ha két ember elindul egymás felé, rövidebb az út – mondja
Sean, mutatóujjával halántékát ütögetve. – Erre gondolj!
– Nem találó a mondás, de az elgondolás igen, öcsém – nevet
Daniel.
– Tudom, azt mondtad, hogy nem akarsz még megállapodni
senki melle , pedig pontosan azt csinálod, ő pedig nincs i . Inkább
i gyötrődsz, mintsem esélyt adnál magadnak. Amióta elment, nem
is dugtál. Legalább próbáld meg. Ha magadnak nem, nekünk
tartozol ennyivel. Nem sokáig bírjuk már hallgatni az állandó
nyöszörgésedet.
– Mal – szólít Sean.
– Hmmm…
– Kathleen… még mindig szingli?
– Amennyire én tudom, igen.
– Nem gondolod, hogy…
Biztos vagyok benne, hogy befejezte a kérdését, de az én
tudatom már Rory-földön kalandozik. Fogom a telefonomat, és
beírom a nevét a keresőbe. Biztosan rengeteg Aurora Belle Jenkins él
a világon. Egy halom Disney-hercegnő-képet és hogyan készíts saját
Disney-ragacsot jellegű weblapot kell átnéznem, mielő eljuthatnék
a lényeghez.
Odakint villámok csa annak és hirtelen jégeső kopog.
Véletlen, vagy a sors keze? Néha úgy érzem magam, mintha a
világ szándékosan akarna kibaszni velem, ha Rory jut eszembe.
Egy New Jersey-i gimnázium weboldalán találom meg, kétéves a
cikk. Valami fotóversenyt nyert. A cikkhez csatolt képen o áll Rory,
kezében lm alakú olcsó kisplasztika, és egyenesen a fényképezőgép
objektívjébe néz. Kissé gúnyosan csücsöríti a száját. Fekete
szemkontúr, neccharisnya és makulátlan vászoncipő. A lány, aki i
hagyo engem.
Miért kelle tudomást szereznem arról, hogy létezel?
 – Az a helyzet… – fejemet rázom –, hogy még ha gyűrűt is
akarnék adni neki, nincs meg a száma. Semmi.
– Kár – mordul Sean az italába, és a szomszéd asztalnál ülő
lányokat bámulja.
Elég furcsának tűnik; mintha dühös lenne. Aztán eszembe jut,
hogy Kathleenről kérdeze valamit. Sean és Kathleen nem
ugyanazon az IQ-szinten vannak. Furcsa pár lennének, de azt
hiszem, ennél furcsább dolgok is történtek már a világon.
Daniel ekkor ujjaival cse int, szeme felragyog.
– Egy pillanat… A nagyapád nem ismeri a lány anyját?
De igen. Neki biztosan megvan az o honi számuk. Rory erről
nem tudhat… nem tudhatja, hogy az anyját ismerte Doherty atya,
hogy én minderről tudok, és elhallga am előle. Annyi esélyem van,
mint hintalónak a derbin, hogy nagyapám megadja a
telefonszámukat, de alkalomadtán belenézhetek a kis telefonos
noteszébe. Probléma megoldva.
Persze megvan az esélye annak, hogy Rory már a főiskolán tanul
és megismerkede élete szerelmével. De ha nem…
De ha nem, akkor vállalom a távkapcsolatot.
Az időnkénti találkozást.
Igazából bármit.
Felállok, egy hajtásra kiiszom a sörömet.
– Majd számolj be a fejleményekről – búcsúztat Daniel, és hátba
vereget.
Sean meglazítja inggallérját, köhécsel, és a lányok melle i székre
csusszan.
Kilépek a kocsmából, gyalog indulok nagyapám háza felé. A falu
másik végében lakik, nem túl messze, és szükségem van egy kis friss
levegőre, hogy kiszellőztessem a fejemet. Lépéseket hallok a hátam
mögül, de nem lassítok. Kiki jelenik meg melle em. Zihál.
– Te tényleg ezt akarod?
– Miért ne?
Bosszantania kellene, hogy Kath kihallga a a beszélgetésünket.
Amióta az eszemet tudom, folyton beleüti az orrát a dolgaimba. Ezt
mindig azzal intézem el, hogy Kath egyszerűen Kath; nem tud
kibújni a bőréből. Az embernek vannak jó és rossz tulajdonságai, ez
van, ezt kell elfogadni.
A jó: nagyszerű barát, védi az érdekeimet és soha nem terel rossz
irányba.
 A rossz: bolond, mint a vesze macska és szereti, ha kétértelmű
jelzéseket adok neki. Ha abbahagyom, összeomlik és depressziós
lesz.
– Ez őrültség. Nem is egy kontinensen éltek. Sosem hagyja el
Amerikát, nem költözik ide. Milyen jövőd lenne vele?
– Majd kitaláljuk.
Befordulok egy sarkon. A nyomomban van.
– Ezt szokták mondani azok, akik valójában képtelenek kitalálni,
mit csináljanak.
Kath szinte fut, hogy lépést tudjon tartani velem. Már nagyapám
házának ajtaja elő állunk. Kihalászom a kulcsot a zsebemből. Van
kulcsom a házhoz, mert néha vigyáznom kell Saoirse-ra, a
macskájára, amikor nagyapa hivatalos egyházi dolgokban egy-egy
hétig távol van.
Kath elkapja a karomat, visszaránt, az ajtó elé ugrik.
Megrázkódik.
– De… Ne hívd fel!
Lassan végignézek rajta. Jézus az égben, Kath őrülete ma sokkal
szembetűnőbb, mint máskor.
Mellkasomnak feszülve eltol nagyapám ajtajától, tekintete izzik.
– Ő nem hozzád való lány, Mal. Én vagyok hozzád való. Én
vagyok a jó O’Connell lány. – Mellkasomra csap, már zokog. – És
nem érdekel, hogy valószínűleg lefeküdtél a mostohahúgommal. És
az sem érdekel, hogy érzéseid vannak iránta. És az sem érdekel,
hogy azt mondta nekem, hogy te csak egyszeri numera voltál neki.
Így is akarlak és elegem van már a folytonos várakozásból.
Mindig is tudtam, hogy Kathleen odavan értem. Nem
bátoríto am egyáltalán, sőt igyekeztem kiszere etni magamból,
mindent megte em, hogy ne kedveljen. Nem utasíto am el nyíltan,
de elérhetetlenné te em magamat és a lehető legminimálisabbra
igyekeztem csökkenteni a vele való érintkezést. Mindig azt hi em
azonban, hogy ez a vonzalom olyan, mint amit Miss Flynn, a
negyedikes tanítónőnk iránt éreztem, amikor rájö em, hogy a
farkam nemcsak pisilésre való… olyan, amikor vonzalmat érzünk
egy másik ember iránt, de pontosan tudjuk, milyen mélységesen
őrült ötlet lenne a valóságban is vele élni.
Kathleen a legambiciózusabb, legmegfontoltabb,
legszorgalmasabb ember, akit ismerek. Én zenész vagyok,
semmi evő, és hétvégenként kibaszo ul lerészegedek. Abszolút
semmi közös nincsen bennünk azon kívül, hogy mindke en tüdővel
lélegzőnk. Bár Kathleen abban is jobb.
Egy pillanat.
Egyszeri numera?
– Mondd ezt még egyszer! Mit mondo neked? – kérdezem,
kezemet felemelve.
Személyiségem egy része elismeri, hogy szívtelen rohadék
vagyok, mert Rory után érdeklődöm éppen akkor, amikor Kath
kiöntö e a szívét elő em és megvallo a örök szerelmét, de arra egy
pillanat múlva visszatérünk. Rögtön az után, hogy kitárgyaltuk
vérző szívem gondját. (Látod, Kath? Önző is vagyok. Tényleg mit eszel
rajtam?)
Fejét lehajtva a cipőjét bámulja, ajkába harap.
– Emlékszel, amikor nálam voltatok, és kimentél a mosdóba?
Amikor visszajö él, azt lá ad, hogy Rory és én egymás kezét fogva
ültünk. Ez egy perccel az után volt, hogy azt mondta, le akar feküdni
veled. Bevallo am neki, mit érzek irántad, de ő azt mondta, nem
érdekli. Azt is mondta, hogy enyém a pénz és apa, és az örökség, ő
pedig megszerzi a pasit. Azt mondta, tönkretesz téged nekem,
mármint hogy ne lehess az enyém. Ezért nem akartam kapcsolatban
maradni vele, Mal. Vérig sérte .
Egy lépést hátrálok, próbálom értelmezni, amit mondo .
Rory egyáltalán nem ilyen. Nemcsak hogy nem ala omos tehén,
de annyira blazírt, hogy ilyesmit sosem mondana ki fennhangon. Ezt
mintha a Kegyetlen játékokban mondták volna, nem egy Disney-
hercegnő ajkáról hangozna el.
De Kath nem hazudik. Legalábbis én még sosem kaptam
hazugságon, pedig ismerem, amióta az eszemet tudom.
Átölelem Kathleent, magamhoz szorítom.
– Kath?
Összerezzen a karomban. Tudja. Az nem lehet, hogy nem tudja.
Megfarkaltam/megujjaztam/megnyaloga am majdnem minden
lányt a faluban, de mindig gondosan vigyáztam arra, hogy egy ujjal
se nyúljak hozzá. Nem azért, mert az apja elriaszto tőle.
– Figyelj, Kath… Gyönyörű vagy, okos vagy, vidám és szellemes;
jó lehet veled élni. De nekem olyan vagy, mintha a húgom lennél.
Túl sokat jelentesz nekem ahhoz, hogy a bugyidba akarjak nyúlni. És
nem hiszem, hogy ez valaha megváltozna. Inkább szétrúgnám a
seggét bárkinek, aki rosszul bánik veled, mintsem én legyek az a
É
seggfej, aki árt neked. Érted, amit mondok?
Érzem, hogy a teste megfeszül karomban. Csókot nyomok
frissen moso , samponillatú hajára; és közben arra gondolok,
mennyire hiányzik Rory tüskés, többszínű haja: világos hajtő, sötét
közép, szőkíte végek.
– Sajnálom, ha ezt mondta neked.
– Hogy érted azt, hogy „ha”? Ezt mondta – állítja Kath, fejét
hátravetve. Tekintetében megrezzen a fény, mint a haldokló
gyertyaláng világa. – Hiszel nekem, ugye? Tudod, hogy igazat
mondok.
Ingemet rángatja.
– Sean kedvel téged – váltok témát.
– Igazán?
Úgy duzzog, mintha azt javasoltam volna, randizzon egy vödör
síkosítóval.
– Hát, nekem nem tetszik Sean.
– Nem kell, hogy tetsszen, de szerintem ideje találnod valakit,
aki tetszik neked.
A ragtapaszletépő módszerrel próbálkozom. Gyors és égető
érzés, a lassú fájdalommal szemben. Ha egyszer összetöröm a szívét,
összeragasztja, és továbblép. Ha csak időnként ejtek rajta egy-egy
repedést, valami buta reménnyel fog élni, hogy egyszer majd együ
leszünk. Nem leszünk. Akár akar engem Rory, akár nem, sosem
fekszem le Katheleennel.
Oldalra lépek, bedugom a zárba a kulcsot és becsukom magam
mögö az ajtót. Kath kizárva. Aztán nagyapa sötétedő nappalijába
megyek, a dohányzóasztalról elveszem telefonos noteszét, leülök a
kanapéjára és Debbie Jenkins számát tárcsázom.
– Halló!
– Ms. Jenkins?
– Ki beszél?
– Mal vagyok. Malachy. Doherty atya unokája.
Arra számítok, hogy felismerést színlel. Tudom, hogy ismerte a
nagyapámat. De nem üdvözöl. Egy szót sem szól. A csend olyan,
mintha szeget húznának falitáblán. Szavakkal tömöm tele,
fogcsikorgatva próbálom kitölteni az akusztikus űrt.
– Azért hívom, mert… kíváncsi vagyok, hogy van Rory. Együ
töltö ünk egy kis időt, amikor i volt és nagyon elérzékenyült és…
Tegyél még több ést a mondatba, te nyomorult idióta.
 Mi a kibaszo bánat ütö belém? De Rory anyja még mindig
nem szól egy szót sem és már azt próbálom kideríteni, hogy mi a
kibaszo bánat ütö belé. Eszembe jut minden ostobaság, amit
mondtam és gondoltam, mintha ez valami állásinterjú lenne.
Krákogok.
– O van Rory?
– Nincs – vágja rá Debbie Jenkins.
Még nagyobb csend. Rory Jenkins gyűlöli az anyját, és kezdem
érteni, miért.
– Megkaphatnám a telefonszámát?
– Malachy… – sóhajt fel eltúlzo rosszallással. – Ide gyelj…
Tudom, hogy a lányom és közted volt… valami. Nem állunk olyan
távol egymástól, mint azt másokkal szeretné elhitetni. Rory
tapasztalatlan, érzékeny, befolyásolható és reménytelenül
romantikus lány. Biztos vagyok benne, hogy a fejetekbe ve étek,
mekkora nagy valami van köztetek, de ke őnk közö ismerjük el…
ennek az egésznek nincs jövője. Igaz?
Nem tudom, hogy elküldjem a búsba vagy könyörögjek neki. Ha
úgy gondolnám, hogy ami ke őnk közö van, annak nincs jövője,
akkor nem hívtam volna fel.
Folytatja.
– Elköltözö . Főiskolára jár. Van valakije…
– Van valakije – csa an a hangom.
– Hmmm… mmm.
Debbie a vonal másik végén cigare ára gyújt.
– Nagyon klassz srác. Ami azt illeti, Rory biztosan nem bánja, ha
elküldöm neked azokat a képeket, amiket rólad készíte . Valahol a
szobájában hevernek. Nem vi e magával őket. Szeretnéd? Csak
hogy biztonságban legyenek.
Érzem, hogy a szalvéta, rajta a szerződésünk, lyukat éget hátsó
farmerzsebemben. Mindenhová magammal viszem, mintha arra
számítanék, hogy váratlanul találkozom vele Tolkában vagy
Dublinban, és meglobogtathatom elő e.
Látod? Emlékszel? Együ kell lennünk.
Büszkeségem sürget, mondjam azt Debbie-nek, hogy eldobhatja
a rólam készült képeket oda, ahol nem süt a nap, de az ego olyan
luxus, amit az összetört szívek nem engedhetnek meg maguknak.
– Kérem, küldje el nekem! – hebegem.
Diktálnám a címemet, de azt mondja, hogy Doherty atyának
fogja megküldeni. Ami azt illeti, nekem jobb ez így, mert enyém a
legtávolabbi ház a faluban, és többször előfordult már, hogy postai
küldeményem vesze el.
– Hogy van Rory? – kérdem, mielő letenné.
Képtelen vagyok megállni, hogy ne kérdezzem meg; akkor is, ha
kezdek hinni Kathleennek abban az egyéjszakás numera dologban.
De hát Rory távkapcsolatot akart. Nyilván elragadta a pillanat heve.
A varázslat nála gyorsan eloszlo , az biztos.
– Mondtam már, Malachy. Aurora jól van.
– Felhívhatnám időnként, hogy érdeklődjek a hogylétéről? Tedd
már le a telefont, te szánalmas szarkupac!
– Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne – mondja Debbie szinte
bocsánatkérően. – Az lenne a legjobb, ha Rory maga mögö hagyná
Írországot.
– Hát, jó…
– Bye.

Ma megkaptam a fényképeket, amiket Debbie Jenkins ígért.

Telefonbeszélgetésünk óta minden nap benéztem nagyapámhoz,
vártam a küldeményt. Két hónapig tarto , mire ideért. Két teljes
hónapig éltem cölibátusban, ingadozó hangulatú idiótaként. Két
hónapig ostoba szerződésünk minden pontját megszegtem.
Roryt kerestem a közösségi médiában, de sehol nincs pro lja.
Vagy ha igen, akkor nem a saját neve ala .
Feliratkoztam a főiskolájának a hírlevelére, mert időnként
megemlítik diákjaik nevét és a neve örömmel tölt el. (Két
fotóversenyt nyert és segíte egy rövid diák lm elkészítésében.)
De semmi nem készíthete fel arra a pillanatra, amikor
megfordíto am (az amúgy nagyon jó minőségű) képeket és
meglá am a hátoldalra írt megjegyzéseket.
Első kép: énekelek/gitározok:
Szörnyű pasi volt, és nagyon giccses!
Második kép: a Boar’s Head kocsma küszöbén állok.
Túl sokat beszél, néha teljesen értelmetlenül.
Harmadik kép: ágyban vagyunk, az én ágyamban, miután
háromszáz orgazmust és a szívem egy részét adtam neki.
 Túltolja. Nagyon erőltete en próbálkozik az ágyban.
A legrosszabb az egészben az, hogy nem sokkal ez után a Boar’s
Head ivójában előve em a szalvétát és összehasonlíto am a
szerződésen levő írását a képek hátoldalán lévő kézírással. Sean,
Daniel és én arra a következtetésre juto unk, hogy ugyanaz a kéz
írta. Vagyis nem az anyja hamisíto a vagy ilyesmi.
Daniel az asztalon dobol.
– Hát, akkor most már azt hiszem, nyugodtan továbbléphetsz az
életedben. Nekem úgy tűnik, hogy ez a nő világklasszis ribanc.
– Az a helyzet, hogy nem az – hebegem.
Az ötödik… hatodik pohár sört hajtom fel. Kathleen megint
velünk szemben ül a barátnőivel. Sean őt bámulja… megint.
Kathleen ugyanazt teszi… velem. Bárcsak dugnának egy jót és békén
hagynának, hadd fulladjak bele a nyomorult életembe!
– Egyáltalán nem ribanc.
Ám minél több idő telik el, annál jobban halványodik a Rory-
nem-ribanc emlék. Már sokkal élénkebbek tudatomban a fotók
hátoldalára írt megjegyzések, mint ártatlan mosolya.
– Felhívom az anyját!
– Ez a leghülyébb ötlet, amivel mostanában előálltál – mondja
Daniel, hüvelykujját lefelé tartva. Fütyül és az asztalra csap. – Pedig
te sosem fogysz ki az idióta ötletekből.
– Az kész öngyilkosság – kapja fel fejét Sean, és végre elvonja
tekintetét Kathről.
A nagyapám ajtajánál folytato beszélgetésünk óta elég gyakran
jelent meg nálam… mindig szűk ruhában, ami elég furcsán állt rajta,
és mindig hozo valamit enni, meg egy palack bort vagy pár doboz
Guinnesst. Be szoktam hívni, és amíg eszem, mindenfélét mesél
nekem arról, hogy mi történik az életében, hogyan tölti a napjait.
Aztán elküldöm. A felszínen elégede nek tűnik azzal, hogy csak
barátok vagyunk. Bár ez abban a szerelésben elég furcsa.
– Nem. Roryval akarok beszélni.
Fejemet rázva állok fel. Természetesen megtartom a szalvétát;
óvatosan visszacsúsztatom a zsebembe, bár a szerződés minden
létező pontját megszegtem.
És most Debbie anyjának számát tárcsázom. Megint.
Harmadik csengetésre veszi fel. Az időeltolódást nem ve em
számításba; kora reggel van.
– Halló!
 – Debbie?
Részeg Mal nyilvánvalóan tegező viszonyban van Rory anyjával.
Józan Mal azonban aggódik, hogy milyen ökör tud lenni Részeg
Mal.
– Ki az?
A hangjából ítélve már eléggé ideges.
– Mal vagyok, Doherty atya unokája.
– Mit akarsz?
Nem mit, hanem kit. A lányodat. Hát nem szánalmasan egyértelmű?
– K..k..köszönöm a k… képeket – csuklok a telefonba. – Nagyon
tehetséges a mi Rorynk, igaz?
Tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha valami őrült rajongó
lennék. Az első hívás csak vaktában lövöldözés volt. A második
lábon talált. Nemkívánatos személy vagyok az életükben… ez
teljesen világos… mégis újra jelentkezem.
– Mondd. Meg. Mit. Akarsz – kérdi újra.
Nehéz eset. Hát, jó. Akkor egyenesen térjünk a tárgyra!
– Szeretnék levelet írni Rorynak, de nem akarnám az ön címére
küldeni. Egyenesen neki küldeném. Tudom, melyik főiskolára jár,
szóval nem mintha nem tudnám kideríteni. Szóval csak az a kérdés,
hogy megkönnyíti vagy megnehezíti a dolgomat. Valahogy úgy
érzem, Rory nem tervezte, hogy lássam azokat a megjegyzéseket, és
ha megadja a posta ókja számát, ez a mi kis titkunk marad.
Megvesztegetem a leendő anyósomat. Így eléggé bonyolult lesz
beváltanom a Rorynak te ígéretemet, hogy az anyját minden
karácsonyra meghívjuk magunkhoz.
Debbie mormog valamit, de meglepő módon megadja a címet.
Kezem fejére írom, onnan egy darab papírra másolom és jegyzetként
is beírom a telefonomba. Fő a biztonság.
– Nem érsz el vele semmit – jegyzi meg keserűen. – A lányom
nem akar téged, Malachy.
– Jövő karácsonykor találkozunk, Ms. Jenkins.
Csak hozom a formámat, hülyéskedem, de valahol mélyen
hiszem is, amit mondok. Ami persze nagyon sokat elárul arról,
mennyire be vagyok szívva. Karácsonykor találkozni… vele? Ugyan!
– Cheerio – kántálom.
Rám csapja a telefont.
Remélem, Debbie nem akar anya-kedvence húsos pitét jövő
karácsonykor.
Nem érdemli meg.
 NAPJAINKBAN

Rory

TEGNAP KI SEM TETTEM a lábamat a szobámból. Elhatároztam, hogy

kerülöm Malt.
Illetve ez nem igaz. Egyszer kinéztem, amikor azt hallo am, Mal
rozoga kocsijának kipufogója felbőg. Lá am, hogy füstöt okádva
száguld az úton. Mal elment. Fogalmam sincs, hogy hová. Ekkor
kimentem, felve em vászoncipőmet és végiggyalogoltam az eső
ázta a úton egészen a fő utcáig. Pocsolyákat kerülgetve,
szárnyasokat rebbentve fel az útról, birkák és tehenek közö .
Müzliszeletet és palackozo vizet ve em, és a helyi kávézóban
meghívtam magam egy csésze kávéra, egy csokis kekszre, ami
akkora volt, mint a fejem, és kérés nélkül kaptam mellé egy kisebb
idegösszeomlást.
Mire visszaértem a házhoz, Mal kocsija már a bejárat elő
parkolt. Lord Szemetes a szobájában volt. Su ogást hallo am az ajtó
mögül, ebből arra következte em, hogy nincs egyedül. Nővel van.
Nagyot dobbant a szívem. Kathleen. Lábujjhegyen az ajtóhoz
lopóztam, az ajtólaphoz tapaszto am fülemet. Néhány szót érte em
a beszélgetésből, és rájö em, hogy nem lehet Kathleen. Egyrészt
azért, mert egyáltalán nem olyan volt a hangja, mint a
mostohanővéremé. Másodszor: erős észak-angol akcentusa volt, nem
ír és harmadszor azért, mert ezt hallo am a beszélgetésükből:
MAL: „Csak néhány hónapig.”
NŐ: „És azután?”
MAL: „Azután elviszem. Elmegyünk. Szereti a tengerpartot,
szóval olyan helyre megyünk, ahol sokat süt a nap. Görögország
vagy Spanyolország. Esetleg Dél-Franciaország.
 NŐ: „Nem haragszik rád, hogy ezt a nőt i tartod?”
Nem kell zseninek lenni, hogy kitaláljam, „az a nő” én vagyok és
hogy olyan szívesen láto vendég vagyok, mint a gonorrhea.
MAL: „Fogalma sincs, hogy Rory létezik, és szeretném, ha ez így
is maradna. Így sokkal egyszerűbb. Szeretem az egyszerű dolgokat.”
NŐ: „Én elég egyszerű lehetek neked, Mal.”
MAL: „Igen. És az is vagy.”
Akárki volt az a nő odaát, nem érte e a sértést. Az egyszerű Mal
szóhasználatában primitívet jelent. Szégyen. Az orvos erre a
kórságra egy jó tökön rúgást írna fel.
Ekkor más hangok hallatszo ak. Nyelvek cuppantak, bőr
csa ant bőrön. Combjaim összerándultak, a lábam közti üresség fájt.
Arra gondoltam, hogy én is megzavarom akció közben – szemet
szemért, fogat fogért alapon –, de nem akartam megadni neki azt az
örömet, hogy megtudja, hallo am, mit csinál.
Hogy érdekel.
Nem.
A szobámba mentem, lehuppantam az ágyamra, bal karomat
szemem elé vonva fejemet inga am.
Nyugalom, Rory, nyugalom!
De ez így túl sok volt, én pedig túl gyengének bizonyultam.
Farmernadrágomba nyúltam és magammal játszo am, a hangok
ritmusára, ahogy Mal a szomszéd szobában egy másik nőt dugo .
Végig azt mondoga am magamban, hogy ez nem megcsalás. Egy
ujjal sem nyúlok hozzá. Soha nem is fogok hozzáérni. Egyszerűen
arról van szó, hogy Callum és én nem fejeztük be, amit előző éjjel
elkezdtünk.
Elhatároztam, hogy csak akkor hagyom el a szobámat, ha Mal
dolgozni hív. Ostoba voltam, amikor azt gondoltam, hogy
helyreállhat köztünk a barátság. Teljesen más ember le , nekem
pedig gondolatban sem kéne mentegetőznöm elő e.
Több üzenetet küldtem Callumnak, hogy mennyire hiányzik,
aztán bekapcsoltam a laptopomat és éjjelig dolgoztam. Anya párszor
hívo , de hangpostára küldtem a hívást. Mal és a nő a végén azt
csinálták, amit Cal és én előző éjjel, ráadásul extra hangosan, hogy
biztosan halljam.
Milyen kegyetlen, könyörtelen, erkölcstelen szörnyeteg csalja
meg a feleségét és titkolja el azt a tényt, hogy a felesége féltestvére,
egyben korábbi szerelme két hónapig vele fog élni.
 Az, hogy hallga am, amint egy másik nőbe nyomul, aki nem a
felesége, megpecsételte Mal megítélését nálam. Nem jó ember. És ez
nagyon jó hír.
Már nem vagyok féltékeny Kathleenre, és nem érdekel, hogy
kulturáltan viselkedjek a férjével.
Ez tegnap volt. Ma azonban halk zenére és erős ételszagra
ébredek: szalonna, tojás, friss kávé és banánkenyér.
Összefut a nyál a számban, nehezen nyelem a nyálamat. Ölni
tudnék egy csésze jó kávéért. Ráadásul mivel csak negatív
érzelmeim vannak Mal iránt, nem lehet nehéz szembenézni vele.
Résnyire nyitom az ajtómat, mezítláb lépek ki a nappaliba. Vörös
skót kockás pizsamám alig takarja a lábamat, hajam kusza bokorként
mered. Megállok a nappali és a folyosó közö i beugróban,
szívverésem lelassul.
Ashton Richards (igen, az a bizonyos Ashton Richards) ül Mal
nappalijában; füves cigit szív, aranyszínű köntösének zsebére a
monogramja van hímezve. És bent is napszemüveget visel. Kávét
szürcsöl és Mal noteszében olvas valamit, miközben a stábja a
há érben dolgozik. Takarítanak és főznek, mint az erdei állatok, akik
Hamupipőkének segítenek felkészülni a bálra.
Nem lehet nem észrevenni, hogy Richards számos szembeötlő
hibája ellenére (ha elhisszük, amit a média mond róla), kétségtelenül
szép pasi.
Mintha Jézus nagyon szexi változata lenne; rég elvesze nek hi ,
hosszú hajú Hemsworth testvér.
Mal vele szemben ül a fotelben; lába a kis asztalon. Szegfűszeges
cigi van a szájában, nincs meggyújtva, és rögbilabdát dobál a
plafonra. A hordozható rádióból a Cure száma, a Boys Don’t Cry szól,
és nem fogom hagyni, hogy meglágyítsa a szívemet iránta az a tény,
hogy megtarto a a kaze áit és a táskarádióját. Nem romantikus
típus.
A nyito konyhában, a reggelizősarokban, az asztalon
mindenü tányérok. Sütemény, gyümölcs, komple angol reggeli és
kokain.
Egy pillanat. Kokain?
Szemem tágra nyílik, amikor jobban megnézem az ezüst tálcán
futó fehér csíkokat. Richards felnéz a noteszből, és nagyjából felém
mutat.
– Valaki adjon a bigének egy titoktartási szerződést. Éppen
dolgozni próbálok.
Ryner személyi asszisztensére, Whitney-re nagyon hasonlító
szőke lány fut felém, kezében toll és vastag írómappa.
Mal tudomást sem vesz a létezésemről. Arca vörösesrózsaszín,
és azon gondolkodom, vajon a hidegtől kapta ezt a színt, vagy a
tegnapi orgazmusok utóhatása. Elvarázsolt Pán Péter kinézete van:
karizmatikus és szolid, mégis könnyen destruktívvá válik.
Bármennyire próbálom, nem tudom egészen gyűlölni.
– Ki ez a csinibaba? – kérdi Richards, és a kérdés
nyomatékosítása érdekében lábával gyengéden megrúgja Mal lábát,
és felém biccent.
– A szexrabszolgám – jelenti ki Mal rezzenéstelen arccal, azzal
elkapja a labdát és az ujján pörgeti, mint valami igazi pro , de csak a
plafont bámulja.
Van valami, amire ez az ember nem képes:
Igen. Hűségre. Arra nem.
– Tényleg?!
Ashton letépi szeméről a napszemüveget, előrehajol, alaposan
megnéz magának.
Karba fonom kezemet, mert tudom, érzem, hogy a mellbimbóim
merevek a hidegtől.
– Nincs egy kicsit… alulöltözve?
Felvonja sűrű szemöldökét, kristálykék, Karib-tenger-kék
szemével egyenesen rám néz.
Megölöm Malt.
Megfojtom. Még csak nem is álmában fojtom meg. Azt akarom,
hogy teljesen tudatánál legyen, amikor megteszem.
Mal követi Richards tekintetét, és megtalál engem. Még nem
szólaltam meg, mert azt várom, milyen messze tud menni ez a bizarr
történet.
– Hobofétises, ezért szemet hunyok a választása fele –
magyarázza Mal, és tovább forgatja a labdát. – Kedvelem, de az utcai
pisilésnél és a hirtelen felindulásból elkövete magamutogatásnál
meghúzom a határt.
Bólintok, szirupos mosollyal nézek Ashton Richardsra. A szőke
lány szerződést és tollat ad a kezembe, el sem olvasom, úgy írom alá.
Egy pillanatra sem veszem le tekintetemet a főnökéről.
– Mal csak szerénykedik – szólalok meg. – Neki vannak
hobofantáziái. Ami azt illeti, egyenesen imáááádja a szemetet. Csak
nézd meg ezt a helyet! – visszaadom a lánynak a tollat, és
körbemutatok. – Néha úgy érzem, nem áll le, amíg az egész házat
szemé eleppé nem változtatja. Egyszer rajtakaptam, hogy egy üres
sült babos konzervdobozzal… szeretkezik.
– Nem is igaz… paradicsomleveses doboz volt – igazít ki Mal.
Arca rezzenéstelen, de liláskék szemében pajkos mosoly villan. – És
annak a konzervdoboznak neve is volt. Laura.
Ashton tekintete közö ünk cikázik, és annyira nevet, hogy
könnyek csorognak az arcán. A Nagy Lebowski atal, szexis
változata.
– Fiatal szerelem. Kibaszo ul inspiráló. Mi a neved, cukorfalat?
Vigyorog rám.
– Rory.
Ugyanebben a pillanatban Mal a teljes nevemet közli:
– Aurora Belle Jenkins. Az anyja nyilvánvalóan Disney- lmeken
szocializálódo . Magánvéleményem szerint a Szörnyella de Frász
jobban illene hozzá.
– Magánvéleményem szerint azokat a fér akat, akik megcsalják
a feleségeiket és titkaik vannak elő ük, büntetésből egy sereg
baseball-dobójátékosnak kéne megköveznie – felelem, azzal a
konyha felé indulok, és a tegnap óta beszerelt géppel kávét készítek
magamnak. A reggelizősarokban elveszek egy péksütit a hatalmas
tálcáról és leharapom hegyes végét.
– Akkor Szaúd-Arábiába kéne költöznöd – javasolja Mal. – O a
házasságtörők büntetése halál. Persze ezzel magadat is veszélybe
sodornád.
Felmordulok.
– Én sosem csaltam meg a…
– Még nem – közli Mal hűvös nyugalommal.
Mekkora egy rohadék!
– Miért nem szóltál, hogy dolgoztok? – kérdem teli szájjal, Mal
kisiskolás szintű poénjáról tudomást sem véve.
Richards éppen az ujjain számol valamit, vagy az ujjait számolja,
és láthatóan teljesen kiese neki minden. Nyilvánvaló, hogy ő meg a
kokó egészen jó barátságban vannak, és számos más szer hatása ala
is áll. Illetve ül.
Isten legyen irgalmas hozzám, ha olyan házban kell laknom,
ahol Mal a felelős felnő .
– Azért, mert per pillanat annyi drog van i , hogy egész Kínát le
lehetne szedálni vele – adja meg a magyarázatot Mal, és
hitetlenkedve néz rám. – Szerintem bölcs dolog lenne ezt fotón nem
dokumentálni.
– Dolgoznom kell – jelentem ki fogcsikorgatva.
Mal szeme felcsillan.
– Igazán? Úgy érted, azon kívül, hogy fényképezőgéppel sétálsz,
mogorván, elgondolkodva nézel magad elé és ostobaságokat
csinálsz?
Mindke en lefelé nézünk, mintha nem tudnánk felemelni a
fejünket, és legszívesebben felüvöltenék.
Felüvöltenék, mert valakit megdugo a szomszéd szobában.
Mert saját leggonoszabb változata és még egy halom minden.
Mert megcsalja a feleségét, és faszfej és hazug.
De legfőképpen azért üvöltenék, mert tönkreteszi a
lehetőségemet azzal, hogy nem hagyja a munkámat végezni.
– Beszélnünk kell! – mondom, és sikerül türtőztetni magamat;
nem rontok rá, nem fojtom meg. De nem sokon múlik.
– Nagyon, nagyon sokszor akartam beszélni veled, és a válasz
mindig az volt, hogy nem akarsz beszélni velem. Most edd meg,
amit főztél, Rory! Olyan íze van, mint egy többéves használt
kotonnak, ugye?
Hogy mi van?! Próbált beszélni velem? Mikor? Hol? I voltam
egész idő ala . Észreve em volna, ha kopog az ajtómon. Teljesen
meghibbant. Lehet, hogy ő is szippanto párat a jó anyagból.
– Ember, a szexrabszolgádnak jól fel van vágva a nyelve – fejezi
ki véleményét Richard a kanapén elnyúlva. Hímvessző alakú
vízipipát tart a kezében, és rágyújt. Két szeme keresztbe áll,
bandzsítva nézi a szopókát. – Remélem, nem zeted – mondja füstöt
köhögve.
– Csak bókokkal – feleli Mal rezzenéstelen arccal.
– Így is túl van árazva ahhoz képest, hogy milyen szemtelen –
jegyzi meg Ashton, és rám pillant. – Mindenesetre farkalható.
Megosztod?
Mal vállat von, az öngyújtó alját harapdálja.
– Nem minden lukat.
– Köszönöm. Ezt feltétlenül a bűnlajstromodra írom, amikor
beperellek szexuális zaklatásért – mondom vidáman.
Erre Ashton köhög és előrehajol. Végre kijön a szer hatása alól.
– Ugyan, Szexrabszolga! Ne legyél már olyan merev – röhögcsél
magában. – illetve ne így legyél merev.
Ki kell jutnom innen.
Muszáj. Nem akarom életem hátralévő részét börtönben tölteni,
de ezek ke en a ke ős gyilkosságig hajszolnak. Túl sok tanú van.
Kösz, nem.
Visszaviharzok a szobámba, felöltözöm, fogom a hátizsákomat
és a fényképezőgépemet és elindulok kifelé, a késő december
hidegébe. Még o vannak, ahol hagytam őket; a kanapén és a
fotelben, amikor kilépek a mohos zöld tájba, a meztelen fák közé, és
a köveze bejárón elindulok Mal házától a főutca felé.
Fülembe dugom a fülhallgatómat és hagyom, hogy a Drunken
Lullabies szövege, a Flogging Molly zenéje hassa át tudatomat.
Útközben üres chipses zacskókat és üdítős dobozokat rugdalok
magam elő . Gyűlölöm ezt a helyet. Repülőjegyet kéne vennem és Cal
után menni Angliába.
E ől egy kicsit lazul a hurok a szívem körül.
Jó tudni, hogy van jobb lehetőség. Callum szüleinek házába
bármikor mehetek.
Surrey-ben laknak, a település neve Virginia Water. Lá am
képeket a birtokukról, és ahhoz képest a Buckingham Palace úgy néz
ki, mint egy williamsburgi műterem.
De ha o vagyok, az semmivel nem mozdítja előre a karrieremet.
Telefonon beszéltem az anyjával. És a húgával, Lo ie-val is.
Mind nagyon kedves, kellemes, vidám és épelméjű emberek.
Épelméjű. Erre gondolt Summer, amikor Callum karjaiba lökö .
Megjegyeztem, hogy fel kell hívnom. Megígértem neki, hogy
minden nap felhívom, de eddig csak párszor írtam rá. Máris
megszegem az ígéretemet.
Sokat megadnék azért, ha most beszélhetnék valakivel, de nem
akarom, hogy Callum a semmiért aggódjon. Le kell nyugodnom,
még több kávét kell magamba tölteni, aztán vissza kell mennem és
fotókat készíteni ezekről a bohócokról. (Photoshoppal eltüntetni
Richard droghasználatának minden bizonyítékát.)
Telefonom vibrál a zsebemben. Előveszem, anyám neve villog.
Felsóhajtok és visszateszem. Nincs semmi bajom. Jól vagyok. Ezt
már két e-mailben megírtam neki. Hibáztathat engem azért, mert
nem akarok beszélni vele? Hiszen szinte mást sem csinál, csak
folyton bűntudatot kelt bennem, amiért ide jö em.
A faluba érve az újságosnál veszek egy csomag rágógumit.
Ahogy a zsebembe nyúlok aprópénzért, csevegést hallok a hátam
mögül… két lány, körülbelül velem egykorúak, talán egy kicsit
idősebbek. Nem fordulok hátra, akkor sem, amikor meghallom,
hogy egyikük észak-angol akcentussal beszél. Liverpoolra tippelek,
bár nemigen tekinthetem magamat az angol nyelvjárások
szakértőjének.
– …ez nem lehet ő.
– Nézd a sebhelyet, Maeve! Ő az.
– Ugyan! Hiszen ő amerikai.
– Amerikai akcentust hallo am.
– Ne légy nevetséges! Miért lenne…
Gyorsan hátrapillantok… alig észrevehető pillantás; csak látni
akarom, hogy néznek ki.
Lehet, hogy Kathleen barátnői. Talán Mal révén ismernek, aki
beszélt nekik az anyajegyemről, bár pontosan tudja, hogy engem
mennyire zavar. Akárhogy is, az, hogy rólam beszélnek, rossz
modorra vall, mert legalább egyikük (a hosszú combú szőke, aki
olyan ismerős angol akcentussal beszél) nincs abban a helyzetben,
hogy megítéljen engem, mivel házas emberrel ku rcol.
Felkapok egy szalvétát a pultról, a zsebembe gyűröm,
megfordulok, mosolyt villantok rájuk.
– Hadd adjak első kézből választ a kérdésetekre: igen, én vagyok
ő. Mit hallo atok? Hogy Kathleen nővéremtől eloroztam Malt?
Hogy anyám egy szajha? Hogy az alkoholista apám nem volt jelen
az életemben? Ezt már hallo am, szóval hadd adjak ehhez az
egyveleghez még egy pletykát. Ez is igaz, szóval hallgassátok
gyelemmel: a következő két hónapban Malachy házában fogok
lakni. Egy fedél ala leszünk. De nem fogok dugni a barátnőtök
férjével. Egyikőjüktől sem akarok semmit, szóval nyugodtan
átadhatjátok az üzenetet Kathleennek.
És ahogy rám néznek, hozzáteszem magamban: és bárkinek a
faluban. Hivatalos. Én vagyok ebben az istenverte faluban a pária; az
én kedves vendéglátómnak köszönhetően. Már ha ez köszönhető.
Látszik, hogy megdöbbennek; szájuk tátva marad, szemük
komikusan tágra nyílik. A szőke szűk fehér farmernadrágot és
hatalmas rózsaszín műszőrme bundát visel. Barátnője ligrán lány,
haja göndör barna, ruházata farmercsizma és neonzöld
bomberdzseki. Kezükben egy-egy pohár kávé gőzölög.
– Hogy mersz így beszélni Kathleenről? – csa an fel a szőke
kissé színpadiasan, amikor sikerül kizökkennie a sokkból.
Az persze nem számít, hogy ő Kathleen férjével dug.
– Hadd találjam ki: apád örökségéért vagy i .
Hogy mi van?! Ugyan miért jö em volna ide az örökségért nyolc
évvel a halála után?
– Nem érdekel néhai apám pénze – mordulok rá.
Bárcsak nincstelen le volna! Akkor nem vádolnának i folyton
azzal, hogy a vagyonára ácsingózom. Nem csoda, hogy Mal annyira
utálja a pénzt. Az emberek csak arra gondolnak.
– Aha – szusszan gúnyosan a szőke. A barna a fejét ingatva
oldalba könyököli barátnőjét.
– Hagyd ezt abba, Maeve! Szerintem tényleg nem tudja. Heather
vagyok, ő pedig Maeve.
Vonakodva kezet rázok velük. Maeve még sértődö nek tűnik;
mintha puszta létem zavarná, és nagyon kell türtőztetnem magamat,
hogy barátnője elő ne olvassam a fejére azt, hogy mit te tegnap
éjjel.
– Rory vagyok.
– Tudjuk – mondják egyszerre.
– Nem gondoltam volna, hogy szép lány. Kath csak azt mondta,
hogy nem csúnya – mormog Maeve, és ajkára harap, mert csak ekkor
jö rá, hogy hangosan gondolkodo .
– Errefelé laktok? – kérdem hol Maeve-re, hol Heatherre nézve.
Próbálom oldani a furcsa helyzet feszültségét.
Heather bólint.
– I , az utcában. Christchurch Grove. Az egymással szemben
álló kék és vörös házban. Az O’Leary ikrek feleségei vagyunk.
Maeve férje Sean, az enyém Daniel.
Ez sokkal több információ, mint amit kértem. Mosolyogva lépek
az utca felé.
– Miért laksz Mal házában, ha nem vagytok együ ? – kérdi
Maeve. Szeme összeszűkült a kíváncsiságtól.
Arca merev ráncba rándult; annyira gyel, mintha az élete
múlna a válaszomon.
– Együ dolgozunk. Úgy tudtam, Kath és Mal összeházasodtak.
– Igen – sóhajt fel Heather, mintha mindenki tudná, mi le a
vége.
Hát, én nem tudom. És ölni tudnék a válaszért. Illetve ölni talán
nem tudnék, de képes lennék komoly sérülést okozni valakinek.
Lehetőleg magának Malnek.
– Elváltak?
Kezdem azt hinni, hogy megőrültem.
Vagy az van, hogy Mal és Kathleen szuper-nyito kapcsolatban
élnek, vagy elkerülte a gyelmemet valami.
– Mal? Válás? Soha – feleli Maeve, és nem kerüli el a
gyelmemet hangjának keserű tónusa. – Túlzo an hűséges típus.
Aha. Hűséges. Nagyon, nagyon hűséges.
– Ezek szerint Kath elhagyta?
Szemeik annyira tágra nyílnak, hogy a ól tartok, bármelyik
pillanatban kipo yanhatnak szemgödreikből. Rájö em, hogy ez a
beszélgetés sehová sem vezet, ezért hebegve búcsúzom, pár lépést
hátrálok, aztán megfordulok és elindulok visszafelé.
Beszélnem kell valakivel. Muszáj. Doherty atya. Igen, ő el tudja
mondani nekem, mi ez az egész örökségőrület, és talán a Mal-és-
Kathleen helyzetre is fényt derít. Mert Mal az istennek sem akar
segítségemre lenni ebben.
Tudom, hogy Doherty atya a faluban lakik, csak meg kell találni.
Ha kell, házról házra járok.
Mal háza felé a hosszabb úton megyek, árpa- és búzaföldek
közö . Csípős hideg van, a fagytól megbarnult búza ring a szélben,
mint a selyem. Mire a házhoz érek, pulzusom normális ritmusra
lassult.
Kinyitom az ajtót. Mal a hátsó udvarban ül, amit teljesen
berendeztek: kerti székek, étkezőasztal, két parázstartó és egy luxus
grill. Az egész ház teljesen másképpen néz ki. A rendetlenség
megszűnt, rengeteg új holmit pakoltak be. A nappali ablakából
látom, hogy Mal hátradől az asztalnál. Két amerikai lánnyal örtöl;
Richard stábjához tartoznak. Újra a vidám, kedves Malt látom. Akibe
beleszere em. Fejemet ingatva indulok a szobámba, átlépem a
küszöböt.
Pislogok.
Sarkon fordulok.
Vissza a folyosóra.
Kétszer is megnézem, hogy az én szobám ajtaja elő állok-e.
Igen. Aztán újra belépek és körülnézek.
Szentséges. Jézus. Az. Égben. Ez. Meg. Mi. A. Jószagú. Bánat?
Valaki kivi e az ágyat, amin aludtam. A helyén kárpitozo fehér
ágykereten hatalmas dupla matrac áll, a fejtámlán AR monogram.
Két éjjeliszekrény van, központi HIFI, tévé, minden elképzelhető
játékkonzol és ruhaállvány, rajta bő lebernyegek, divatkabátok és
színes zakók.
Kirohanok az udvarra. A lábam mintha a padló fölö lebegne.
Nem vagyok mérges. Nem. Egyenesen dühöngök. Egész testemben
érzem pulzusom lüktetését. A szemhéjamban és a lábujjaimban is.
Üvölteni akarok.
Felrántom a hátsó ajtót, amit a falhoz csap a lendület.
– Hogy merészeled…?! – hadonászok Mal felé.
Felnéz. Az amerikai lány mutato neki valamit a telefonján
éppen. A segge az asztal szélén, amin Mal lába van. Mind a hárman
engem bámulnak.
Mal csendes szórakozo sággal néz.
– Le tudnád írni pontosabban, mi a probléma forrása? A múlt
héten mondtam fel gondolatolvasói állásomat.
A lányok kuncogva egymásra néznek.
– A szobám! A holmim! Minden eltűnt!
Elég nehezen tudom türtőztetni magamat, hogy ne
toporzékoljak és ne hisztizzek. Ezt Mal is pontosan tudja, mert minél
idegesebb vagyok, ő annál nyugodtabb. Provokatívan ásít, és
hátradől a székében.
– Ó, hát arról van szó! Egy kicsit hely szűkébe kerültünk így,
hogy Richard is beköltözik, így kénytelen voltam a te holmidat
átvinni az én szobámba. Szia, szobatárs – kacsint; szeme csillan,
csupa csíny.
A lányok hallhatóan felsóhajtanak melle e. Vágyódó sóhaj.
Hányingerem van.
– Nem fogok veled egy szobában lakni – jelentem ki, kezemet
karba fonva.
– Pedig innen, ahol én ülök, úgy látszik, hogy szobatársak
leszünk. Persze te szörnyen alacsony vagy. Időnként nem látod a
teljes képet.
Nem, ő nem látja be.
– Illúziók trónján ringatod magadat, ha azt hiszed, hogy egy
ágyban alszom veled.
– Buta kislány! Senki nem mondta, hogy egy ágyban alszunk.
Hálózsákot teríte em neked a padlóra. A lovagiasság nem halt ki a
világból, Rory. Erre én vagyok az élő bizonyíték.
– Azt akarod, hogy a padlón aludjak?
 Vállat von.
– Felőlem virraszthatsz is a padlón. Ahhoz, hogy mit csinálsz a
szabadidődben… a padlón… ahhoz nincs közöm.
Újabb nevetés.
– Állj fel! – mordulok rá.
A két nő ez-a-kis-kurva-megőrült pillantást vált egymással. Nem
tévednek. Legalábbis ebben a pillanatban nem.
Mal sokatmondó látjátok-mit-kell-nekem-kiállnom tekinte el
néz rájuk. Feláll, és a lehető leglazább lassú léptekkel elindul felém.
Olyan lassan jár, hogy ha ennél lassabb lenne, már állna. Amikor
elérhető távolságba kerül, inggalléron ragadom, és berántom a
házba. Mindenki elment már, csak az udvaron ücsörgő lányok
maradtak, a házat előkészíte ék Richardsnak, de nem vállalom a
kockázatot, hogy meghalljanak. Richards valószínűleg a falut járja,
megkóstolja a helyi sört, vajat és a csajokat. A fürdőszobába tolom
Malt, és bezárom magunk mögö az ajtót. A mosdónak dőlve áll, és
úgy néz, mintha különösen elragadó lennék.
– Mal – szólalok meg mély sóhajjal. – Nem alhatunk egy
szobában. Nekem barátom van. Te pedig nős vagy. Fontos neked,
hogy mit gondol a feleséged. Tudom, hogy fontos. – Nem tudom, őt
akarom meggyőzni, vagy magamat. – Hallo am, ahogy tegnap azzal
az angol nővel beszéltél…
Mal erre önelégült mosollyal néz rám. Persze, hogy azért
dö ödte Maeve testét a matrachoz, a padlóhoz és a pokol alsó
bugyraihoz, hogy halljam. Azért csiholt benne négy orgazmust és
azért hangzo el Jézus, Isten, Szűz Mária és a Biblia minden
szentjének dicsőítése háromszor.
– Azt mondtad, hogy miután ennek az egésznek vége, Kath meg
te elmentek… elviszed valahová. Lehet, hogy nehéz időket éltek…
– Igen – vág a szavamba. – Borzasztó időket…
Bólintok, készen állok fő érvem kifejtésére.
– Igen. Ilyesmi minden házaspárral előfordul. Értem. Talán egy
kis szünetet tartotok, ezért voltál valaki mással. Nem ítéllek el ezért.
De ha mi ke en egy szobában alszunk, azt Kathleen soha, de soha
nem bocsátja meg neked és ezt mindke en pontosan tudjuk. És
akkor nekem már nem lesz esélyem helyrehozni a kapcsolatomat a
féltestvéremmel.
Nem mintha ezt kifejeze en akarnám… de mégis. Jó lenne, ha
lenne választási lehetőségem.
 Mutatóujjával alsó ajkát érinti és lefelé húzza; liláskék szemével
arcomat pásztázza. Olyan fájdalmasan, olyan igazságtalanul szép.
Legszívesebben azzal támadnék neki, hogy visszaél a szépségével,
azért viselkedik ilyen lehetetlenül. Megnyalja az ajkát, tekintete a
számra szegeződik. Tudom, mire gondol és az ereimben tomboló
haragba valami olyasmi vegyül, sőt egyre erősödik, ami halálosan
közel áll a vágyódó várakozáshoz. Az ismerős didergés helye
forróságot érzek, és tudom, hogy ő az oka. Egyetlen mozdula al
képes lángra lobbantani.
– Nincs más lehetőség – mondom.
– Nem mehetsz szállodába. Mindjárt újév, az összes szoba
foglalt.
– Nem. – Felnézek rá. – A folyosó végén van egy másik szoba.
Azt nem említem, hogy majd’ meghalok a kíváncsiságtól, miért
van zárva az a szoba. Csak nézem, ahogy arckifejezése átalakul. A
fesztelen nyugalom rémisztő, halo merevséggé változik. Vastag
szemöldöke összerándul, szeme elhomályosul, arcizmai
megfeszülnek. Meg sem kell szólalnom, hogy tudjam: hiba volt ezt
megemlíteni, de hogy semmi kétséget ne hagyjon tévedésem iránt,
elrugaszkodik a mosdótól, fölém magasodik, végtagjai lazák,
hosszúak és félelmetesek.
Feszengve toporgok, de nem hátrálok. Felemelem a fejemet,
egyenesen ránézek, szemem sem rebben; akkor sem, amikor keze a
nyakamra simul és oldalra hajtja a fejét, ahogy tekintete örvényt
perzsel a lelkembe és úgy kutat benne, mintha használt holmik
boltjában válogatna.
– Tisztázzunk egy dolgot! Arról a szobáról nem beszélhetsz, nem
is utalhatsz rá és nem is gondolhatsz rá. Ami azt illeti, te vagy az oka
annak, hogy az a szoba létezik. A szobámban alszol, a
hálózsákodban, vagy egyáltalán nem alszol. Alhatsz a kanapén, ha
tüdőgyulladást akarsz kapni. Nincs központi fűtés, és csak az én
szobámban meg Ashton szobájában van radiátor. Nem hiszem, hogy
a kis reggeli szóváltás után az ágyába akarna fogadni téged. És csak
hogy tökéletesen egyértelmű legyen: nem szívesen látnálak az
enyémben sem.
Szólni akarok, azt mondanám neki, hogy tegye a farkát inkább
formalinba, amikor dörömbölnek az ajtón. Meglepe en rezzenek
össze, Mal egy lépést hátrál, végigsimít tintafekete haján. Lenézek és
látom, hogy merevedése van. Kőkemény, áll, mint a cövek. És be van
indulva. Elpirulok, a kilincset keresem, mielőbb ki akarok jutni.
Mal megfogja a kezemet, megállít. Tekintetünk egybefonódik.
Basszus! És kész, már égek is.
– Mal! Elmentünk. Mindenképpen ébreszd fel Ashtont úgy
körülbelül harminc perc múlva, oké? A ti időtök szerint este hatkor
programja van, mármint Ryner akar vele beszélni telefonon. Viszlát
holnap. Vagy korábban, ha akarod. Megadtam a számomat – kuncog
az egyik lány. – Ciao, szép ú!
Becsapódik a bejárati ajtó. Mal mozdul először. Kinyitja az ajtót
és ke en két irányba osonunk el. Én Mal szobájába megyek és a
nappaliba viszem a holmimat – akár van fűtés, akár nincs, azt
választom –, Mal pedig az én korábbi szobámba megy, felébreszteni
Ashtont. Éppen lepedőt gyömöszölök a kanapé párnázata alá,
amikor Mal lép be. Sápadt. Rémült. Nem kérdezem, mi a gond, mert
igazából már nem is érdekel.
– Richards eltűnt – közli. – Nincs a szobájában.
Összenézünk, és egyszerre mondjuk:
– Basszus!

MAEVE GONDOLATAI

Hello! Én vagyok az, Maeve.

Csak egy apróság, mielő folytatod napi tevékenységedet. Legyen
teljesen egyértelmű a helyzet: amikor Mal több évi rádiócsend után
teljesen váratlanul felhívo , nagyon nem akartam tudomást venni
róla. Tényleg. Tudod, az utóbbi pár évben borzalmasan viselkede
velem.
Összetörte a szívemet, amikor minden ok nélkül szakíto velem.
Mégsem tudtam távol tartani magamat tőle. Lényem egy része –
egy kis, ostoba része – úgy gondolta, hogy Mal talán megváltozta a
a véleményét, talán megvilágosodo és rájö , hogy nem csak egy kis
kurva voltam. Hogy lelki társak vagyunk, ő meg én, vagy valami
ilyesmi.
Amint beléptem a hálószobájába, tudtam, hogy tévedtem.
Esküszöm, az volt a legfőbb szándéka, hogy minél jobban sikítsak és
minél hangosabban és ritmusosabban nyikorogjon az ágy.
Nyilvánvalóan bosszúbaszás volt, és amilyen szerencsém van, én
le em az alanya, miközben ő a szomszéd szobában hallgatózo .
Tudom, hogy hallgatózo , mert ő is zihált és nyögdécselt.
E ől Mal még erősebben és gyorsabban kefélt engem.
Úgy éreztem magamat, mintha kotongumi lennék, mintha csak
én választanám el őket egymástól. Igazából nem velem akart dugni.
Hanem vele. És ő is Malt képzelte el…
Erről eszembe juto , miért rohantam hozzá, miért csaltam meg a
férjemet, valahányszor Mal felhívo , bár nem vagyok ostoba lány.
Tudtam, tudom, miért kezde engem dugni Mal: fájdalmat akart
okozni a férjemnek. Azt is tudom, miért csinálta tegnap éjjel:
fájdalmat akart okozni Aurorának.
Az igazság az, hogy nagyon szemét dolog egy másik fér val
lefeküdni, ha férjed van és családod. De mi van velem? És az én
érzéseimmel? Az én életemmel?
Azt szenteljem a mosásnak, főzésnek, takarításnak,
családetetésnek?
Legyek szeretetlen, magányos, kölykök rabszolgája, akik nem
törődnek semmivel, és a férjem rabszolgája, aki rám sem néz?
Nem akartam fájdalmat okozni a családomnak.
Nem akartam kockáztatni mindazt, amim van.
Nem akartam viszonzatlan, elérhetetlen szerelembe esni.
Nem akartam közben annyi mindent tönkretenni.
Sean, a férjem tudja, de nem válunk el.
Nem. Ő annál jobb, hogy elváljon. Jobb nálam. Csak annyit
mondo , hogy ha még egyszer találkozunk ke esben, Mal meg én,
akkor elveszi tőlem a gyerekeket.
Tudom, hogy legszívesebben megölné Malt.
Én is legszívesebben megölném Malt.
De én teljesen más okból tenném. Lá am a lányt, akibe
beleszerete , és tudom, hogy melle e semmi esélyem sincsen.
Oka van annak, hogy a mesék véget érnek rögtön azután, hogy a
herceg megmenti a hercegnőt. Senki nem szeretne arról hallani, hogy
a hercegnő szülés utáni depresszióban szenved, egész álló nap
hajtogatja, vasalja és hajtogatja a moso ruhát, és megint részeg a
férje.
És Mal? Mal lóra pa ant és elvágtato az ellenkező irányba.
 NAPJAINKBAN

Mal

RORY RESZKET.
Mondtam neki, hogy ne jöjjön velem. Szót fogado ? Nem. Szót
fogad valaha? Szintén nemleges a válasz. Egyszerűen felkapta a
fényképezőgépét és kirohant az ajtón. Kihasználta a lehetőséget,
hogy dolgozhat.
Természetesen az, hogy jelenleg én vagyok a vendéglátója egy
éppen engedély nélküli eltávon lévő, bekokózo rocksztárnak,
akinek neve a felelőtlenség szinonimája, részben oka annak, hogy
legszívesebben kőbe verném a fejemet. Ashton Richards jó fej srác,
abban az értelemben, hogy talán jól fejben tudná tartani, mennyire
idegesítő faszkalap, de nem tudja. Olyan születe -idióta-faszfej
típus, aki azt gondolja magáról, hogy a világ tartozik neki valamivel
és hogy másoknak kell dolgozniuk neki. A kokófüggőség csak az
insta-rocksztárság mellékterméke. Ha Mick Jagger vagy Steven Tyler
elhatározná, hogy valamiféle tiltakozó megnyilvánulásként hetente
négy napig fél lábon ugrál, neki is felturbózo combizmai lennének
és mindenhonnan elkésne.
Telefonom percenként ezerszer csörög.

10 nem fogadott hívás, Idióta Nagyfaszfejtől.

Ezt a becenevet adtam Rynernek.
A ház melle i mezőkön vánszorgunk és nem jelzem, hogy
gyakorlatilag birtokháborítást követünk el. A mező már nem az
enyém. A ház telkén kívül minden földemet eladtam Azon Az
Éjszakán, Ami Mindent Tönkrete . Nem akartam a földdel járó
felelősséget, és szükségem volt a pénzre, hogy új házat vegyek
anyámnak, Doherty atyának és Kathleen anyjának, Elaine-nek. És ki
kelle zetni a sürgősségi sebészeti ellátást, amihez Amerikából
kelle orvosokat áthozatnunk. Az is elég sokba került.
Megállok a kunyhószerű építmény elő . Ez a ház van a
legközelebb az enyémhez. Ujjaimat behajlítva kopogok az ajtón. A
hely a Smith családé és a Smith család természetesen olyasmiket tud
rólam, amiket Rory nem, ezért tartok egy kicsit a találkozástól.
– Jó estét – szól ki Brenda, a ház hatvanas éveiben járó asszonya,
és kinyitja az ajtót. Meleg, sárgás fény és pite illata árad ki.
Hatalmas termetét körülölelő kötényének szélébe törli a kezét.
Abban a pillanatban, ahogy meglát, arckifejezése nyugodtból
szánakozóra vált.
– Ó, szentséges Isten! Malachy! Hogy vagy? Át akartam menni
hozzád…
– Nem láto errefelé véletlenül egy furcsa kinézetű idegen fér t?
– vágok a szavába. Nem ve em gyelembe azt a tényt, hogy az
egész falu úgy tekint rám, mintha én lennék a Nílus nádasába kite
Mózes: lehet, hogy életben maradok, de valószínűleg lassú,
magányos halállal múlok ki e világból.
Rory biztosan nemsokára megtudja szánalmas történetemet, ha
még nem értesült róla.
Brenda szemöldöke hirtelen lejjebb csúszik.
– Ezt hogy érted? Rosszban sántikáló kinézetű ember? Gyanús?
– Inkább bolond kinézetű. Aranyszínű köntös. Hosszú haj. Mint
Jézus Krisztus, de Kardashian változatban.
Brenda rosszallóan cse int.
– Sorry, szivi.
– Jól van, jól van – sarkon fordulok. – Viszlát!
– Várj! Gyere be! Egyél egy kis pitét!
Brenda utánam szól, szívesen segítene a szegény, kallódó únak,
de megrántom Rory kezét, mielő hallhatná a kérdéseket, a
könyörgést, hogy mégis egyek valamit, és a részvétnyilvánítást.
– Muszáj úgy viselkedned, mintha lápi koboldok neveltek volna
fel? – kérdi Rory, azzal kirántja a kezét kezemből, ökölbe szorítja és
zsebre dugja.
Vacog a foga. Meghal, ha ma éjjel a nappaliban próbál aludni.
Nem válaszolok neki.
– Ryner annyiszor hív, hogy meggyullad a telefonom – próbál
témát váltani.
– Téged is?
– Igen.
– Válaszoljunk neki?
– Mi nem. Én azt csinálom, amit én akarok, te pedig szintén
szabad ember lévén azt csinálsz, amit akarsz.
Ma, amikor Rory és én veszekedtünk a fürdőszobában, ami azt
eredményezte, hogy az összes vérem a farkamba tolult, már
majdnem azt mondtam neki, hogy aludjon az ágyamban, én majd
alszom a hálózsákban. Aztán megemlíte e azt a lezárt szobát, és
minden sötét emlékem előtört; ez pedig elnyomta minden lehetséges
jó szándékomat.
– Hova mehete ? Nem vi e el a kocsit – mondja, és
viselkedésemtől egyáltalán nem zavartatva magát ugrál, hogy
felmelegedjen.
A kocsi még mindig a házam elő parkol. Ráadásul erős
kételyem van azzal kapcsolatban, hogy akár egy villanykapcsolót
képes működtetni, nemhogy egy gépjárművet. Nem. Richard
egészen biztosan i van valahol. Megint csörög a telefonom. Ryner.
Nem igazán érdekel, hogy elmulaszto uk az egyeztete hívást.
Annyira sem érdekel ez a munka, mint a veszélyeztete
madagaszkári csótányfajok jólléte. Ez Richard baja.
És Roryé.
– Ryner nagyon dühös – sóhajt fel. – Ez a projekt tönkreteszi a
karrieremet.
– Megtaláljuk – nyugtatom.
– Aha. – Fura dolgokat csinál a testével. Hajladozik és ugrál,
hogy kimelegedjen. – Lehet. Ezen a házon kívül csak nyílt mező van.
Csodálkozom, hogy egyáltalán kijár ide a postás.
Tudhatnád.
Hiszen pokoli bántó levelet küldtél nekem.
Elhaladunk Smithék háza melle , le a völgybe. Egyre sötétedik
és tudom, hogy nagy gondban leszünk, ha fél órán belül nem
találjuk meg. Nem akarom hívni a rendőrséget vagy eltűntként
bejelenteni. Az egy dolog, hogy az ember elveszíti a pénztárcáját…
De hogyan veszíti el a világ legnagyobb rocksztárját?
Más szóval Rory küldetésének tekinti, hogy addig beszéljen
hozzám, míg leesik a fülem.
– Mintha hallanék valamit – balra mutat, az egyik pajta irányába.
Ö
Öt perc gyalog. – Menjünk, nézzük meg. Szóval tudom, hogy van ez.
A főiskola első két évében a kollégiumok tele voltak, ezért a
kampuszon kívül ve em ki házat, részben albérleti támogatásból.
Hatalmas ház, de egy farmon volt, távol a civilizációtól. Hetente
egyszer kaptunk postát. Folyton késedelembe estünk a számlák
zetésével. Ezért kénytelenek voltunk a kampuszon posta ókot
bérelni, de azt rendszeresen feltörték, mert a szülők pénzt és
értékeket szoktak a gyerekeiknek küldeni. Rémálom volt.
Fecseg és locsog. Nem érdekel a posta ókja.
Nem érdekel az egykori háza.
Nem érdekelnek a kollégiumok és ismeretlen emberek szülei
sem és cseszek arra is, hogy milyen számlákat zete be nyolc évvel
ezelő .
– Végül – folytatja, egyáltalán nem zavartatva magát – minden
küldeményemet anyám címére irányí a am át. Tudod, milyen
viszonyban vagyok vele, de egyszerűen nem kockáztatha am. Már
nyakig voltam az adósságban. Nem hiányzo , hogy ezt ki zetetlen
számlákkal is tetézzem. Ráadásul anyám felajánlo a, hogy minden
számlát áll és gyel arra, hogy minden határidőre ki legyen
csengetve, szóval ez volt a bónusz. Menjünk erre! – Megáll, a pajta
mögö i részre mutat. – Azt hiszem, onnan hallo am a zajt.
Elgondolkodva követem. Azt hiszem, megváltozo a
véleményem a szómenését illetően.
– Szóval New Jersey-be irányí a ad át a postádat? – kérdezem
óvatos hangon; szándékosan próbálom leplezni, mennyire érdekel a
téma.
– Aha. Ha az ember a semmi közepén él, nehezen jut a postai
küldeményeihez.
– Mikortól?
– Úgy három hónappal az utántól, hogy elköltöztem anyámtól.
– Hmm.
Adom az uno at, de gondolataim ezerrel sikítanak.
MI. A. BÜDÖS. FRANC!? Csupa nagybetűvel.
Kezdenek összeállni a kirakós darabjai, de a nagy kép gyenge, és
hamisnak tűnik. Más, mint amit gondoltam. Ebben nem Rory a
galád, én pedig a reménytelenül szenvedő hős.
– A ház a semmi közepén viszont egészen tiszta volt; nyolc
lánnyal laktam együ . Egyikük a legjobb barátnőm, Summer. Nem
emlékszem, hogy meséltem-e róla. Most o -Broadway színésznő,
és…
– Ez azt jelenti, hogy anyád kapta meg és bonto a fel a leveleidet
– vágok a szavába, és úgy érzem, mindjárt felrobbanok.
Rory még mindig reszketve ugrál. Megszüntethetném ezt a
nyomort, ha megérinteném – begerjeszteni és zavarba hozni sosem
volt gond –, de ha visszautasítana, az teljesen kikészítene.
– Igen. De olyan igazi levél leveleket nem kaptam. Csak…
számlákat és ilyesmiket. Akkor kezdtem a hitelelőéletemet építeni.
Nem engedhe em meg magamnak, hogy egy be zetéssel késsek.
A fényképezőgépével játszik, ami szíjon lóg a nyakában.
A gondosan fenntarto látszaton át ez az információ úgy csap
meg, mintha tonnányi tégla esne rám.
Az igazság nagy része el sem juto a tudatomba. A ki nem
mondo része. Az ő igazsága.
Nem ve em a fáradságot, hogy megkérdezzem, mi az ő verziója
arról, ami történt… illetve ami nem történt. Nem mintha le volna
esélyem megkérdezni. De akkor is. Akkor is…
Egy levelet Kathleen írt neki.
A másikat Kathleen anyja, Debbie.
És úgy tűnik, Rory egész idő ala semmiről nem tudo . A
postája New Jersey-be ment.
Persze van még néhány elvarratlan szál, de nyomasztó súllyal
nehezedik rám, hogy a zsigereim már érzik, a tudatom már felfogta:
minden, amit egészen eddig hi em… hazugság.
Minden, amit róla hi em. Rory sosem akart tönkretenni engem.
Rory nem tudta. Az anyja a hibás. Mindenért ő a hibás.
Rory nem utasíto vissza engem.
Nem árult el.
Nem gyűlölt azért, ami történt.
Ami valószínűleg soha nem is történt meg.
Még mindig beszél, semmit nem tud. Talán meg akar győzni.
Talán. Orrpiercingjével játszik. Ideges.
Istenem, Rory! Szent Isten!
Mozdul a föld a talpam ala . Bennem is megmozdul valami. Ez
mindent megváltoztat.
Rory még mindig tiszta lelkű és jó, és az a sorsa, hogy az enyém
legyen. És az enyém is lesz. Akkor is, ha meg kell küzdenem az
anyjával és Callummal és az egész faluval.
Küzdeni fogok.
 (Azt hiszem, újra be kell vezetnem a reggeli fekvőtámasz-
sorozatokat, ha totális háborút akarok vívni az egész világegyetem
ellen.)
Nyakát nyújtja, lábujjhegyre áll, Ashtont keresi. Fogalma sincs,
milyen sorsváltoztató csevegéssel vonta el a gyelmemet. Fogalma
sincs, hogy az elmúlt egy percben az egész életem megváltozo .
– …egy 450 négyzetméteres házból Manha anbe költöztünk,
egyszobás lakásba. Summer gyöngyfüggönnyel választo a el
rögtönzö szobáinkat. De mondhatom, elég furcsa, amikor pasikat
hoz fel…
Megállok.
Végül ő is megáll. Öt lépés kell, hogy rájöjjön, nem vagyok
melle e. Megfordul, szemben velem. Zavartan oldalra hajtja a fejét.
Ennyi időn át.
Ekkora düh, ennyi féktelen harag.
A semmiért.
Legszívesebben megölelném.
Legszívesebben térden állva kérnék tőle bocsánatot.
Sírva.
Legszívesebben elmondanám neki, mi történt.
Legszívesebben eltitkolnám elő e, hogy ne tudja meg, milyen
borzalmas volt.
Legszívesebben megcsókolnám. Hosszú, most éppen hófehér
hajába mélyeszteném ujjaimat. Ajkamat a két szeme közé és a
combjai közé érinteném és megcsókolnám szép, hibátlan szívét, ami
mindig egy kicsit gyorsabban ver a tenyerem ala . Melengetni
akarom. Örökre.
– Mi az? – kérdi Rory duzzogva, mint egy ok nélkül megszido
gyerek. – Miért nézel rám így?
– Hogyan? – kérdem mosolyogva, és örülök, hogy a sötétben
nem látja: felcsillan a szemem.
– Mint… Nem is tudom. Mintha megmente em volna az
életedet vagy valami ilyesmi. Zaklato nak, de boldognak tűnsz.
– Zaklato is vagyok és boldog is – ismerem el. – És tényleg… –
súgom, olyan halkan, hogy ne hallhassa meg.
– Kérlek, ne értsd félre, Mal, de te vagy a legkiismerhetetlenebb,
legbosszantóbb és legforrófejűbb ember, akit valaha…
Legszívesebben odalépnék hozzá és eszméletlenre csókolnám;
fenébe a Pipere-Pasiddal és a puccos családjával és a puccos
jegygyűrűvel, amit a szobájukban az éjjeliszekrény ókjában
találtam, amikor bementem, hogy visszaszerezzem a Boar’s Head-
szalvétát a szemetesből (hoppá).
Sosem fogja megtudni, hogy az elé térdelő barátja meg akarta
kérni a kezét, mert akkor beavatkoztam és munkára fogtam. Sosem
fogja megtudni, hogy a pasi o felejte e a jegygyűrűt, mégpedig
azért, mert annyi esze van, mint egy Benadrylos tubusnak. Allergia
ellen. Az.
Rory nem megy sehová. Velem marad.
Már nem beszél, de nem azért nem szólal meg, mert szívesen
fogadná majdnem-csókomat. Füléhez emeli a kezét, elfordul,
hallgatózik. A pajta mögül kiáltás hallatszik.
– Ne merj elmozdulni! Van fogalmad, ki vagyok én?
Tehén bőg. Rory és én egymásra pillantunk, a következő
pillanatban pedig rohanunk a pajta felé; a fű síkos, sár fröcsköl
talpunk alól.
Megkerüljük a nagy pajtát és megtaláljuk pöcsfej Ashton
Richardsot. Kékre fagyo , elég őrültnek néz ki és még mindig
aranyszínű köntöse van rajta. Felemeli a kezét. Tehén van elő e, de
az állat hátrál; nyilván tudja, hogy ke őjük közül ő az intelligens,
felelős lény.
Ashton a tehén után botorkál, jobb lábát felemelve próbál az állat
hátára ülni. A fenébe! Meg akarja ülni!
– Gyere ide! Tudod te, hogy hány nő hagyná o a családját, hogy
meghágjam őket? Tudod? – kérdi sírva-nevetve.
Feldúltnak látszik. Zaklato nak. Az összeomlás határán.
Rory felemeli a fényképezőgépét, megigazgatja a vakut, és szó
nélkül készít egy sorozat képet. Kemény nő. Nemcsak azért
gondolom ezt, mert a munkát fontosabbnak tartja, hanem azért, mert
olyan szenvtelen az arckifejezése. Miután sikerült megfelelő képeket
készítenie, átadja nekem a gépet és odamegy hozzájuk. Az
aranyszínű köntöst rángatja.
– Ashton!
Hirtelen megfordul, pislog, homlokára csap.
– Szexrabszolga! A barátod kibaszo ul duzzogo , miután
elmentél. Remélem, minden rendbejö köztetek!
Mellkasát tapogatja, pontosabban a szivarzsebét, elővesz egy
doboz Lucky Strike cigare át.
Hirtelen megint mosolyog. Van valami nagyon furcsa ebben a
 ckóban.
Bár ez az idióta igazat mond, Rory úgy dönt, hogy nem veszi
gyelembe a rólam szóló információt, és megragadja a köntöst
Ashton hátán. Nem tetszik, hogy megérinte e, de ha nem visszük be
a házba most azonnal, a következő hetet biztosan súlyos
tüdőgyulladással, kórházban tölti.
– Mondhatok valamit? – kérdi Rory.
Ashton vállat von, izmai Rory tenyere ala mozdulnak.
– Nem ülhetsz tehénhátra, Ash.
– Ez nem tehén – mutat a tehén felé, félig gyújto cigare áját
lengetve, mintha ezzel bizonyítana valamit. – Az egy ló, cukorfalat.
Ökölbe szoríto kezemet szám elé húzom, hogy ne lássák,
mennyire vigyorgok. Rory türelmesen bólogat.
Tenyerével köröket rajzol Ashton hátára, gyengéden igyekszik
meggyőzni, hogy induljon el felém.
– Miből gondolod, hogy ez egy ló? – kérdi könnyed, társalgó
hangon.
– Abból, hogy teljesen barna. A tehén fekete, fehér vagy fekete-
fehér.
– Hmmm… – Hümmög, mintha az érv igazságtartalmát
vizsgálgatná. – És még?
– Amikor elsétáltam erre, lá am, ahogy kivágtato a pajtából. A
tehén nem vágtat. A tehén lusta és kövér.
Ez nem igaz. Nagyon sok tehenet lá am futni. Persze furcsa
látvány, de lehetséges. Nehézkesen futnak, mint a buszhoz szaladó
idős asszonyok.
– Egyáltalán mit kerestél i , Ashton?
Rory beszélteti. Elérik a kavicsos ösvényt, ahol állok. Elindulunk
a házam felé. Nagyon is tudatában vagyunk annak, hogy Ashton
annyira be van lőve, hogy bármelyik pillanatban visszafordulhat a
tehénhez a „lovaglást” erőltetni. Le kell foglalnunk addig, amíg
bezárhatjuk mögö e az ajtót.
– Téged kerestelek – fordul Roryhoz, és cigare ájával megböki a
karját.
A cigi szerencsére nem ége , mert nem tudta rendesen
meggyújtani. Minden arcizmom megrezzen; közéjük csusszanok,
átnyúlok mögö e, Ashton vállát fogom és ezzel megszakítom a
ke őjük közö i kapcsolatot. Megkönnyebbülés védelmezni Roryt.
Kimerítő és hiábavaló volt, hogy gyűlölni próbáltam.
 Először is azért, mert nem ve e be a baromságaimat. Másrészt
azért, mert mindig nagyon szarul éreztem magamat azért, hogy
szomorúságot akartam neki.
– Miért kerestél engem? – kérdi Rory csodálkozva.
– Azért, mert a vendéglátónk duzzogó feszfej. Tudod, nem
hiszem, hogy csak szexet akar tőled, cukorfalat. Csak akkor lá am
mosolyogni, amikor a közelében voltál.
– A vendéglátónk nős ember – mondja Rory. Hármasban
haladunk az ösvényen a ház felé. – Nem én vagyok a felesége.
Semmi szükség nem volt arra, hogy engem keress.
– Nem nős – nevet fel Ashton hangosan és olyan idegesítően,
hogy azt már szinte biztosan törvény tiltja.
– Persze a tehenet is lónak nézted, Richards. Jelenleg nem vagy
abban a helyzetben, hogy bármiről véleményt mondj, legkevésbé a
családi állapotomról – hebegem.
Nem állok készen arra, hogy megtudja. Így nem. Jól akarom ezt
csinálni, hogy legyen esélyünk.
Ke esben kell lennünk. Valami csendes helyen. Melegben. Olyan
helyen, ahol el tudom neki magyarázni.
– Ez nem vélemény – dudorássza az úton cikcakkban lépdelve.
Erősebben szorítom a vállát. – Nem vagy nős, öreg ú. Ryner
elmondta nekem a történetet.
Mennyire van beállva ez a faszfej?
– Jegygyűrű van a kezén – mutat rá Rory.
– Ez azért van, mert felesége – csuklik Richards.
– Richards… – gyelmeztetem.
– Olyan szó, hogy felesége nincs – szól közbe Rory.
– Dehogy nincs. Feleséges, de múlt időben.
– Fogd már be! – mordulok rá, és erősen megszorítom a vállát,
de túlságosan be van állva ahhoz, hogy felfogja ezt a gyelmeztetést.
– Úgy érted, elvált? – kérdi Rory, kavicsot rugdalva. Azóta
rugdalja, hogy letértünk a kavicsos ösvényről.
– Nem. Úgy, hogy özvegy. A felesége meghalt meg ilyesmi.
Hogy lehet, hogy te nem tudsz erről a szarságról? A szexrabszolgája
vagy. Nem szoktatok ku rcolás után beszélgetni? Amíg a korbácsot
keresi vagy mellbimbócsipeszeket rak rád – cicceg, rosszallóan
ingatja fejét. – Ezek a mai atalok!
Rory megdermed, és ez azt jelenti, hogy mind a hárman
megállunk, mert összekapaszkodtunk, én közö ük állok. Lehajtom a
fejemet, bakancsomat nézem és látom, hogy Rory a fejét ingatja.
Erősen ajkába harap. Ugyanilyen erővel csukom be szememet;
szemhéjam összepréselődik. A kibaszo életbe, Richards!
A faszkalap kihúzza magát szorításomból, fejét jobbra-balra
fordítva minket néz, és próbálja újra meggyújtani a cigare áját. A
cigare a annyira távol van az öngyújtótól, mintha nem is ugyanazon
a féltekén lennének.
– Ó, értem már – mondja előrehajolva, kezével térdére
támaszkodva hisztérikus nevetéssel. – Pontosan értem, mi folyik i .
Mindke en hallgatunk. Azt akarom mondani Rorynak, hogy
nem hazudtam. Kathleen a feleségem volt. Meghalt. De valóban
házasok voltunk. És fájt. Az egész fájt.
A házasság része.
A halál része.
Az a rész, amikor Kathleen azt mondta, hogy eljön a nap, amikor
megölöm.
És a tény, hogy valóban megte em.
– Ti nem is szexrabszolga és ura vagytok – mondja, és végül
feladja, eldobja a cigare át. – Olyanok vagytok, mint… Nem is
tudom. Mintha elcsesződö régi szerelem lennétek egymásnak vagy
ilyesmi.
Még hosszabb csend.
– Te szerelmes vagy ebbe a lányba – mutat a mellkasomra. –
Öreg ú, az vagy. Te pedig… – fordul Rory felé. – Te… Nem is
tudom, mi vagy. Az biztos, hogy kibaszo ul össze vagy zavarodva.
– Nekem barátom van – hebegi, és olyan erősen rúgja meg a
kavicsot, hogy az a mező másik vége felé repül.
Nem tudom értelmezni a hangszínét és ez teljesen kicsinál, mert
Rory kicsinál.
A ma éjjel mindent megváltoztato ; de mi van akkor, ha minden
pontosan így marad? Mi van akkor, ha túl késő?
Mi van akkor, ha tényleg hozzámegy ahhoz a simatökű
idiótához?
– A pasid tudja, hogy úgy nézel erre a másik pasira, mintha a
farkából spriccelő lé az istenek nektárja lenne? – kérdezi Richards.
Egészen közel lépek hozzá, ujjaimat nyaka köré fonom és
szorítom.
– Vigyázz a szádra, ha róla beszélsz – gyelmeztetem –,
különben nem lesz fogad, hogy ezt újra megtehesd.
 Engedek szorításomon. Richards felnevet és továbbsétál, mintha
az előbb nem akartam volna összetörni a csontjait. Rory és én
néhány lépéssel mögö e haladunk, azonos ritmusban. Richard
dudorászik magában, mintha mi o sem lennénk. Nem tudom, mit
tolt magába, de remélem, volt benne cián is, mert minden évvel, amit
sikerül túlélnie, a generációnk egyre hülyébb lesz és egy (Victoria’s
Secret) angyal elveszíti a szárnyait.
Rory végre megszólal.
– Mal.
Szánakozó hang. Hát, i tartunk.
– Őszinte részvétem.
Legalább nem dühös a hazugság mia .
– És olyan dühös vagyok rád, hogy most meg tudnálak ölni.
Visszaszívom.
Tarkómra csúsztatom a kezemet, a hajamat húzogatom.
– Miért nem mondtál semmit erről? – kérdi súgva.
Ashton a karját lengeti elő ünk, valami dalt dúdol.
Madarakról, méhekről. Remélem, nem hisz a
megtermékenyítésnek ebben a formájában, mert ez azt jelentené,
hogy sok felügyelet nélküli baby Richards lesz bolygónk jövőjében.
– Nem jö él volna ide, ha tudtad volna az igazat.
– Ez igaz – feleli, orrkarikájával játszva.
– Ez igaz – felnézek, tekintetünk először találkozik azóta, hogy
rájö . – Megérdemled ezt a munkát. Miért kéne lemondanod egy
ilyen lehetőségről egy szalvétára írt szerződés mia ? Egy régi
fellángolás mia ?
– Azért, mert még mindig éget. A régi fellángolások ugyanúgy
tudnak fájni – mondja, és elfordítja a fejét.
Elered az eső, gyengén szemerkél.
Nem kérdezi, hogy megtarto am-e a szalvétát. Feltételezem,
annak alapján, ahogy eddig bántam vele, azt gondolja, hogy a ól a
szalvétától a lehető leghamarabb meg akartam szabadulni.
– Hogyan? – kérdi súgva.
Kathleenről kérdez, de én még nem állok készen erre a
beszélgetésre. Ahhoz előbb kell négy tömény ital és az, hogy
meztelenül feküdjön az ágyamban. Ez pedig nem ma este fog
megtörténni.
Sűrűn pislog. Elfordítja a fejét. Gyanítom, ebben a pillanatban tör
rá a felismerés, hogy már soha nem fog kibékülni a féltestvérével.
Ö
Hogy ez már örökre így marad. Örökre kisiklo .
– Amikor készen állsz – mondja, azzal megfogja és megszorítja a
kezemet. – És persze amikor nem vagy ilyen seggfej – teszi hozzá,
talán nem teljesen tréfálva.
Megérdemlem.
Tudom, hogy barátságos. Tudom, hogy vigasztalni akar. De
önkéntelenül nagy öröm és eltökéltség tör rám.
Ashton Richards cigánykereket hány az esőben és azt kiáltja:
– Egyszer mind meghalunk, de folyton csak magunkkal és
lényegtelen szarságokkal törődünk.
Nem is gyelünk rá.
– Mire vársz, Isten? – üvölt az égre, karját szé árva.
Rory és én egymásra nézünk.
– Szólok Rynernek, hogy amint ennek a projektnek vége, vágja
be a rehabra – mondja Rory.
– Jó ötlet.

A HALOTT KATHLEEN GONDOLATAI

Nézd, elismerem, nincs mit tagadni ezen. Ebben a történetben én

vagyok a negatív hős.
Hazudtam.
Csaltam.
Saját előnyömre manipuláltam a helyzetet.
Ezt akarod hallani és ezt mondom neked, de nem vagyok
felszínes, nem vagyok egysíkú és kifejeze en nem vagyok olyan
elvetemült, mint Glen.
Az elejétől fogva szere em Malt. Nem tizennégy, hanem már
kétéves koromtól. De már kamaszok voltunk, amikor a többi tolkai
lány észreve e, hogy a fura Doherty kölyök már nem is fura, hanem
izgalmas, laza, klassz srác, aki tud crossmotorozni és saját maga
piercingel az orrába, fülébe.
Azóta szeretem, amióta orvosost játszo unk és megengedte,
hogy én legyek a doktor, ő pedig engedelmesen eljátszo a a beteg
szerepét. Tréfálkozva arra kért, hogy érintsem meg olyan helyeken,
ahol semmi keresnivalóm nincs. Már akkor is tudo ezekről a
dolgokról.
 Azóta szeretem, amióta egyszer ő gitáron gyakorolt, én pedig a
szobámban varrtam és mind a ke en pocsékul csináltuk.
Nem bánok semmit. Mindent azért te em, mert azt hi em,
boldoggá tudom tenni.
Jusson eszedbe ez, amikor ezt olvasod.
Jusson eszedbe, hogy Rory i létének oka van.
És nem gyűlölöm annyira a féltestvéremet, amennyire a még a
Földön élő férjemet szeretem.
Nagyon, nagyon szeretem Malt.
Halálosan szeretem.

A TEHÉN GONDOLATAI

Szeretném megjegyezni, hogy a gazda, aki az istállóban gondoz,

folyton bekapcsolja a rádiót. Ezt nem azért mondom, hogy felrovom
neki. Szóval csak azt akartam mondani, hogy helyzetemből adódóan
ismerem Ashton Richards zenei munkásságát és bár nem
tekinthetem magamat szakértőnek ebben a témában, azt én is
tudom, hogy nem valami jó.
Nem jó előadóművész, nem jó énekes és valószínűleg nem jó
ember. Ez utóbbi megállapítást az alapján az első és utolsó órában
tapasztaltak alapján teszem, amit együ töltö ünk ezen a földön,
Ashton Richards meg én. Ashton Richards kevesebbet tesz hozzá az
emberiség céljainak eléréséhez, mint én. Én legalább tejet adok,
amiből ti kalciumot kaptok, ami a csontjaitok erejét adja.
Elszomorítóan nyilvánvaló, hogy egyes emberek, mint ő is,
nyilvánvalóan nem hajlandók velük születe felsőbbrendű
intelligenciájukat használni.
Képes két lábon járni. Idegen nyelvet tanulhat. Sudokut játszhat.
Mégis alig ismeri az állatokat.
Ezért nem, nem engedem meg, hogy rám üljön.
Nem vagyok ló, motor, se nő.
Tehén vagyok. Nem ülhet rám.
Csak.
 NAPJAINKBAN

Mal

BENT A HÁZBAN sem javult a helyzet. Richards még mindig úgy be

van állva, mint az Empire State Building betonalapja, és láthatóan
nagyon jó a hangulata. Valamint mindent megtapogat. Amikor a
tárgyaimat tapogatja, olyan érzés, mintha engem tapogatna és
mostanság valahogy nem igazán szeretem, ha megérintenek, kivéve,
ha Rory az.
– Öregem, maradj egy kicsit veszteg – sóhajtok fel.
Bekapcsolja a rádiót, táncolni kezd a nappaliban, bár semmi
vidámság nincsen abban, ahogy George Michael énekhangon közli,
hogy a szíve tavaly karácsonykor magszakadt. Az, hogy miért
játszanak karácsonyi dalokat karácsony után, számomra rejtély, és
úgy látom, mindenkin rajta van még az ünnep traumájának hatása,
ezért senki nem akarja ezt a talányt megfejteni.
Rory a fürdőszobában van. Fogat mos, lefekvéshez készülődik.
Richardsra nézek; már nem táncol, hanem martini koktélt készít
magának a reggelizősarokban; olívabogyó helye ecetes tojással
improvizál. Éppen a zuhanyzóba indulnék, és össze akarok hozni
valami tervet, hogy mit mondjak Rorynak. Nevetek magamban, mert
az a helyzet, hogy én hoztam ide, és most minden más és minden
izgalmasabb és új.
A dalnak vége, kezdődik a következő.
A Belle’s Belle. Írta és előadja Glen O’Connell.
Nem, nem, nem. Rory ezt nem hallhatja.
– Kapcsold ki! – mordulok rá, azzal elkapom a rögbilabdát, amit
Richard ma ve („Ember, ez a focicici cuki; meg kelle vennem!”) és
olyan erővel szorítom, hogy kimegy belőle a nyomás.
 – Miért? Imádom ezt a dalt! Ez az O’Connell gyerek egyslágeres
csoda, de öregem, ez tényleg csoda.
Mozogni kezd a lassú akusztikus zenére; szerintem csábítónak
tartja azt a fajta mozgást. A gyakorlatban azonban úgy néz ki, mint
amikor egy részeg hazafelé tántorog.
Rájö em, hogy nem fog eleget tenni a kérésemnek, ezért a labdát
hónom alá kapva elindulok a reggelizősarokban álló rádió felé, hogy
véget vessek a zenének, mielő Rory kijön a fürdőszobából.
– Azt mondtam, kapcsold ki! – szólok rá, és a rádió felé nyúlok,
de Richards félrelöki a kezemet.
„Akár esik, akár fúj, havazik vagy süt a nap, egyetlenem csak te
vagy…”
– Ne! E ől ihletet kapok!
– Milyen ihletet? Nem is te írod a zenéidet! Nyilván azért, mert
totál zenei analfabéta vagy. Sőt, talán nem csak zenei…
Az igazság az, hogy eleve dühös vagyok rá, amiért nem tudta
tartani a száját Kathleenről. És nem vagyok Instagram. Nincs
szűrőm, hogy csak Rory tudjon vagy ne tudjon rólam bizonyos
dolgokat. Ha valami az eszembe jut, kimondom – ez annak a
mellékterméke, hogy mostanság nincs mit vesztenem.
„Harang szól és karének zeng, karácsonynak napja lehet…”
– Ez igazán nem volt szép tőled – fanyalog Richards. – Szívd
vissza, öreg ú!
– Nem.
„Szép vagy, szép, de a búcsú le a vég, a szakadék szélétől ne lefele
lépj…”
Ugyanakkor érem el a rádiót, amikor megpróbálja elrántani
előlem. A rögbilabdával dobom pofán, és elkapom a rádiót. Richard
az orrát fogva hátrahőköl, a falnak ütődik és seggre esik. A
kikapcsoló gombot keresem, de véletlenül feljebb tekerem a
hangerőt. Nagyon. Glen hangja üvölt körülö ünk, a falakat áztatja a
szöveg.
A kibaszo , elbaszo , baszo életbe!
Hallom, hogy valami csa an a padlón. Felnézek. Rory áll
elő em, szeme csupa könny.
Végre lecsapok a kikapcsológombra, de már késő. Hallo a.
Nyilván hallo a. Ó, Istenem! Az a balfasz Richards. Mindent
tönkrete .
A bejárathoz rohan, feltépi az ajtót és eltűnik.
Ö
 Ösztönösen futok utána. Annyi időre sem állok meg, hogy
bezárjam az ajtót magam mögö .
Vannak, akik hajlamosak a drámai megnyilvánulásokra. Rory
nem. Tudom, milyen megrázó, milyen fájdalmas lehete az apja
zenéjét, az ő hangját hallani.
Ahogy rohanok utána, eszembe jut egy másik alkalom… amikor
nem sikerült.
Ez még egyszer nem fordulhat elő. Ezú al elkapom a lányt.
Szakad az eső. Roryn csak egy vékony pizsama van, mezítláb
rohan és biztosan re entően fázik. Nem tudom elviselni, hogy
bármilyen kellemetlenség érje.
Nem a tiéd. Valaki másé, emlékeztetem magamat.
De Pipere-Pasi most nincs i . A vállamon ülő ördög megpödri
Salvador Dali bajszát.
Ráadásul végig az volt a terv, hogy a tiéd lesz. Másik vállamon az
angyal lesimítja fehér köntösét és lábát lóbálja.
Egy pillanat! Az angyalomnak nem inkább le kellene beszélnie
engem a tedd-tönkre-a-kapcsolatát tervről?
Az angyalom vállat von. Ha összeházasodnak, Rory puccos
elővárosba költözik, lélektelen műkörnyezetbe, manikűrözö pázsit, ilyesmi,
és még negyvenéves sem lesz, amikor a pasi megcsalja… a friss diplomás
titkárnőjével. Lá am már ezt a lmet. Rorynak nem tetszik a vége.
Teljesen jó érvelés. Gyorsabban futok.
Bőrig áztam, a kavics csikorogva süpped a talpam ala .
A hajsza nemcsak azért hajsza, mert mozog a lábam, hanem
azért is, mert a gondolataim is ugyanabba az irányba száguldanak.
Rory az enyém.
Elemi és érzéki és ősemberi és ostoba gondolat, de sosem
képzeltem magamat különösebben okosnak.
Abban a pillanatban, amikor újra meglá am Roryt, amikor
megmoccant a csillárok fényében abban a New York-i bálteremben,
mint valami mítoszból kilépe tündér, tudtam, hogy tönkre fogom
tenni az életét, akár tetszik nekem, akár nem.
Az azonban, hogy több is lehetek neki, teljesen más kérdés. Nem
hi em, hogy lehetséges. De már tudom, hogy az.
Utolérem Roryt a fő utcára vezető úton, és eléje állok. Minden
mérföldekre van, de minden zárva, ráadásul a gondok elől elfutni
egy kicsit olyan, mint a gondokat hajszolni. Akárhová mész,
akármilyen gyorsan haladsz, mindig veled maradnak.
– Eressz el! – üvölt rám. Eső csöpög az orra hegyéről,
szempilláiról, gyönyörű, szomorú szája széléről. – Kérlek, hagyj
békén! Fáj! Minden nagyon fáj!
Sírva fakad, térdre esik, fejét legyőzö en hajtja le.
Fejére simítom tenyeremet. Valahogy tudom, hogy meg kell
érintenem. Nem tudom, hogyan. Roryval mindig úgy van, hogy
ösztönösen teszem, amit kell.
Amikor New Yorkban meglá am, az első gondolatom az volt,
hogy ráadjam a kabátomat, mert tudtam, hogy mindig fázik. Most
ugyanígy érzek. Lerántom magamról vízhatlan vadászdzsekimet,
vállára terítem, és kisimítom homlokából a haját, mert biztosan
zavarja.
– Hogyan ment minden így félre? – kérdi. Megtört a hangja. –
Özvegy vagy. A nővérem meghalt. Gyűlölt engem, és már örök
életemben ezzel a tuda al kell élnem. És az apám hangját sem
tudom hallgatni úgy, hogy ne legyen megrázó számomra.
Akármerre nézünk, mindenü halál. Még aznap, amikor
megismerkedtünk… akkor is temetőben voltam. Mintha a fájdalom
lenne a sorsunk. Minden pillanat, amit a házadban töltök, darabokra
szaggat és elegem van abból, hogy ilyen állapotban legyek.
Felemelem, karomba veszem, bár ellenáll, két lábbal akar állni a
földön. Eső veri arcunkat. Egy szál póló van rajtam, és tudom, hogy
holnap reggelre meg zetek ezért, de most egyáltalán nem érdekel.
– Ne mondd ezt… – ujjaimmal törlöm le forró könnyeit, mintha
számítana ez az esőben. De számít. Nekem igen.
– Miért ne?
Azért, mert te vagy az egyetlen, aki melle úgy érzem, élek.
– Akármerre nézel, mindenü halál van, igen. De élet is. Csak
észre kell venned.
– Hirtelen fontos le ez neked? Azt mondtad, Dublinban van –
vádol, próbál elhúzódni.
– Igen – mordulok fel, és érzem, hogy ég a fülem. – Abban a
temetőben, amit az imént említe él. Közvetlenül apád melle .
– Mal, Mal, Mal.
Most fogja fel mindazt, ami történt, és az nagyon sok.
Fuldoklik benne és nem tudom visszahúzni. Erre csak az idő
képes.
– Ne… Nyolc éve történt. Az élet megy tovább.
 – El kell mennem innen!
Ajkát harapdálva, kétségbeese en néz körül.
Felemelem az állát, hogy egyenesen rám nézzem.
– Kibírod, hercegnő! Végig tudod csinálni!
– Most már hercegnő vagyok? Mi történik i ? Ez… Ez az egész…
nincs rendben. Nem tisztességes Callummal szemben.
– Ha feladod, az magaddal szemben nem tisztességes.
– Ígérd meg, hogy rendesen viselkedsz! Ígérd meg, hogy nem
fogsz úgy viselkedni velem, mint aki szívből gyűlöl – mondja az
orrát dörzsölve. – De azt is ígérd meg, hogy nem fogsz úgy
viselkedni velem, mint aki szívből nem gyűlöl. Mondd, hogy rájö él,
az egész szalvétaszerződés csak atalkori tévedés volt, és ne akarj
engem. Callum nem ezt érdemli.
Fejemet ingatom.
– Sajnálom.
Azt nem teszem hozzá, hogy nem tudok… és nem fogok…
beleegyezni ebbe, és azt sem, hogy Callum egyszerűen nem úgy néz
ki, mintha ő lenne a megfelelő társ Rorynak. Mert Callum nem
tekinti őt tökéletesnek.
De ezt sosem mondanám Rory szemébe. És az a tökéletes, amit a
pasija annak tekint, nem jó értelemben az. Neki Barbie kell, akivel
papás-mamást játszhat. Rory ahhoz túl nehezen kezelhető.
– Most vissza kell mennünk a házba.
– De miért? – sírja, sikítja.
– Azért, mert még két hónapig bébiszi erek vagyunk Richards
melle és az összeomlás nem opció. Különösen akkor nem, ha a te
közepesen tehetséges, az életedtől távolmaradt néhai apád minden
ok nélkül megszólal a rádióban. Hacsak nem az volt az ok, hogy a
rádiónál nem ve ék észre, hogy elmúlt már karácsony.
Felnéz rám. Zöld szeméből a világ összes nyomorúsága
könnyezik.
– Miért vagyok i ? – kérdi. Halkan. Komoran. Mint egy igazi
úrinő.
Fenyegetés vegyül a hangjába; legszívesebben kiszívnám
szájából, kinyalogatnám maradék mérgét. De a csókkal még várni
kell. Ha most megteszem, sosem lesz vége és holnap reggel korán
kell kelnem. Megígértem valamit és be kell tartanom… Rory,
Ashton, Ryner és mindenki más semmit nem számít ebben.
– Ez milyen kérdés? – kérdem hüvelykujjammal szemzugából
szája széléig arcát simogatva.
Engedi. Bár fogalma sincs arról, hogy engedi.
Viszlát, Pipere-Pasi.
– Úgy értem, miért hagytad, hogy ez történjen? Amikor
meglá ál a bálteremben… miért gondoltad azt, hogy jó ötlet, ha
együ dolgozunk? És miért vagy annyira dühös rám? Mit akarsz
tőlem, Malachy?
Ököllel veri mellkasomat, eltol magától, pocsolyát rugdal
körülö ünk.
Még ömlik az eső, de egyikünket sem érdekel. Megint reszket,
ezú al azonban nem a hidegtől. Gerince ívbe hajlik, ajka ellazul és
minden porcikájából, minden mozdulatából harsányan árad: szex,
szex, szex! Csak állok és tűröm apró öklének csapásait.
– Engedj! – súgom. – Azt akarom, hogy engedjünk… adjuk át
magunkat ennek, Rory, ahogy oly sok éve megígérted. Mielő az
élet beszennyezte azt, amink volt.
– De a szerződés nincs meg. Eltűnt. Érvénytelen – vág vissza.
– Neked erre van szükséged? Egy darab papírra?
– A papír fontos. A házasság egy darab papír.
– Igen, de a házaspárok el is válnak.
Fejét ingatja.
– A szerződés nincs meg.
Talpra állítom, szó nélkül hazakísérem.

Rory

Éjszaka felébredek és kivételesen melegem van.

Feldagadt szememmel pislogok, körülnézek. Koromsötét van.
Ala am besüpped a fekvőfelület. Ágyban vagyok. Mal ágyában.
Jaj!
Pánik tör rám, kiszárad a szám és szakadni kezd rólam rólam a
verejték. Nem feküdtem le vele azután, hogy apám hangját hallo am
és idegrohamot kaptam. Az nem lehet.
Körbetapogatom a matracot. Az ágy üres. Hm.
Még mindig nem vagyok meggyőződve, hogy nincs melle em.
Az ágynak a nyito ajtó közelében levő részére gördülök,
kitapogatom az éjjeliszekrényre te telefonomat… Mal te e oda…,
tudtam, hogy oda teszi… és az ajtó felé irányítva bekapcsolom a
lámpáját.
Mal testének körvonalait látom a kanapén. Sima hátát. Íveket,
izmokat pólójának vékony anyaga ala .
Emlékszem, milyen illata volt az esőben: fér és bőr és
szegfűszeges cigare a és Mal.
És ekkor eszembe jut, mit mondo . Ez a mondata kísért.
Azt akarja, hogy engedjünk, hogy megadjuk magunkat.
Annak ellenére, hogy… Tudom, hogy küzdenem kell ez ellen.
Olyan nagyon sokáig tarto , míg minden erőmmel igyekeztem
őt elfelejteni.
A végjáték az, hogy lángra lobbant, begerjeszt, magába bolondít,
ahogy annyi éve te e.
Kikapcsolom a telefon lámpáját és visszateszem az
éjjeliszekrényre, de van rajta valami. Puha, mégis kissé merev. Újra
bekapcsolom a lámpát.
Szívem majdnem megáll, amikor meglátom, mi az.
Felek kötelezik magukat, hogy abban a valószínűtlen esetben, ha…
A szerződés.
A szalvéta.
I van. Sértetlenül.
Megtarto a.
Érvényes.

A SZALVÉTA GONDOLATAI

Tudom. Ennyi. Szóval tudom.

Én sem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig húzom… nem is szólva
arról, hogy még egy kicsit szabadon lehetek. De i tartunk. És az én
Mal barátom nagyon jól gondomat viselte. Ha tudni akarnád, a
ketchupfolt mélyebbre szívódo , és végül teljesen kifakult belőlem.
Ezenkívül egész jól vagyok. Egy kis ijedtség volt az életemben
két éve, amikor Mal anyja megtalált és a szemetesbe dobo (ahogy
előre megéreztem… aznap lo ót kelle volna vennem). Amikor Mal
hazajö , mindenü kerese . Hallo am, hogy zaklato an kutat, és
azt motyogja, hogy nem, ez nem, ez nem lehet, ez nem lehet, ez nem lehet.
Akkorra én már a szemetesedény legalján voltam. Felfordíto a és
kutato utánam. Alig hi em a szememnek. A szemem átvi
értelemben értendő, természetesen. Szó szerint beszennyezte magát,
hogy visszaszerezzen. És nem akármilyen szenny volt: ételmaradék,
ázo papír, éles csomagolóanyagok és szennylé. Folyamatosan azt
mondoga a, hogy nem, ez nem, ez nem lehet, ez nem lehet, ez nem lehet.
Azt hi em, sírva fakad.
Őszinte vallomás: addig sem volt valami jó szagom, de a
szemetes-incidens óta tényleg büdös-hónalj szagom van.
Malt ez mintha egyáltalán nem érdekelné.
Remélem, megszerzi a lányt.
Igazán remélem.
 NYOLC ÉVE

Mal

Drága Hercegnő, Aurora d’ New Jersey!

Hát, mit is mondjak. Ez így nagyon fura.

Leginkább azért, mert azt mondtam neked, hogy mindent bízzunk a sorsra,
én pedig most levelet írok neked, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy
feltarto középső ujjal mutatok be a sorsnak, miközben lassan elhúzok a
háza melle , amit éppen feldúltam.
Úgy döntö em, hogy nem akarom a ke őnk dolgát a sorsra hagyni.
Baszódjon meg a sors! Nem is ismerem személyesen. Miért bíznék meg
benne?
Szóval most nem a szerződésünk mia írok neked. Felejtsük el! Illetve
ne. Megtarto am. De próbálom a sorsot a helyes irányba noszogatni.
Az a helyzet, hogy gondolkodtam, és talán egy kicsit sarkos és
megfontolatlan döntést hoztam, amikor azt mondtam, hogy nem akarom
kipróbálni a távkapcsolatot. Mi kárt okozhatna?
Próbáljuk ki!
Arra is szeretnék rámutatni, hogy az utóbbi időben egyáltalán nem
bonyolódom könnyű kapcsolatokba.
Az egyáltalán nemről jut eszembe. Azt hiszem, elmúlt a varázslat, és
amúgy is, ami ke őnk közö volt, az nem elsősorban a szexről szólt,
remélem, ezt te is pontosan tudod. Inkább valamiféle megerősítés,
jóváhagyás jelleget éreztem. Remélem, te is hasonlóképpen… mert okos vagy
és fantasztikus és főiskolára mész és csodálatos a cicid.
Még mindig gondolsz apádra? Hülye kérdés. Persze, hogy gondolsz rá.
Én is sokat gondoltam apádra, miután elmentél. Nem fura, rossz értelemben
vagy ilyesmi. Anyám azt szokta mondani, hogy az elhunyt szere eink kövér
felhőkön ücsörögve gyelnek minket, ami borzasztóan pontatlan és
valószínűtlen megállapítás, mint azt te is tudod, hiszen repülővel jö él,
jártál a felhők fele . De szeretném azt hinni, különösen mia ad (és egy
kicsit mia am is, mert nem vagyok teljesen szívtelen, ha az én néhai
apámról van szó), hogy tényleg gyelnek minket.
De nem állandóan, mert szarni és rejszolni közönség nélkül szeretek és
nem hiszem, hogy ebben a közeljövőben változás állna be.
Az utcazenélés egészen jól megy. Két angol zenei producer akarta
megvenni a dalaimat, de van abban valami keserédes, ha az ember szegény,
tehetséges és küszködik az életben. Ha megérezném a pénz szagát, nekem
annyi lenne és még élvezni akarom, amit csinálok.
Nem akarom feleslegesen jártatni a számat, illetve a tollamat, szóval
csak ennyit akartam mondani. Hogy vagy? Hogy megy a főiskola? Mit
tervezel a szünidőre? Karácsony?
E él már igazi ír mandulás kalácsot? (Hét nyelven beszél.)

Küldök néhány válaszbélyeget, hogy írhass nekem. Tudom, a diákélet

anyagilag nagyon megterhelő meg minden.
Szerete el
Illetve
Szeretlek,
Mal

Kedves Rory,

Tudom, talán egy kicsit erősen fogalmaztam előző levelemben. Talán nem a
legjobb társalgási téma halo apáink szellemét emlegetni, akik talán azt is
látják, hogy rejszolok. Nem is tudom. Nekem egészen új ez a levelezősdi,
nem szoktam írásban kifejezni a gondolataimat, legalábbis prózában nem,
csak dalszövegekben.
Csak amióta elmentél, a dolgok valahogy kicsit félrementek. Próbálok
javítani a helyzeten.
A nővérem, Bridget elvetélt. Hét hónaposan. A családban mindenkit
megviselt ez a szerencsétlenség. Anya egy hónapra Dublinba költözö
hozzá, hogy segítsen neki. Én még mindig zenélek és vigyázok a házra.
Részmunkaidőben dolgozom a farmon, anyának is kell az anyagi segítség,
mert felmondo a munkahelyén. Azt mondta, Bridgetnek most nagyobb
szüksége van rá. Azt mondják, Bridge depressziós, gyógyszereket írtak fel
neki, de szerintem anyának is kéne valami.
Mindenki más jól van. Kathleen mostanában nagyon rövid
szoknyákban jár és főzni kezde . Szerintem Sean barátom fülig szerelmes
belé, szóval lehet, hogy hamarosan esküvői harangszót hallhatunk.
Írtam pár dalt, szeretném, ha meghallgatnád, de nem gond, ha
túlságosan elfoglalt vagy. Ha van időd, megadhatnád nekem a
telefonszámodat. Ha úgy könnyebb neked, válaszolhatsz e-mailben is. (Igen,
tudom, hogy ezzel megszegem a szalvétaszerződés szabályait.)
Malachydoherty1989@gmail.com
Persze írhatsz csigapostával is. Vagy válaszolhatsz a telepátia erejével.
(Viccelek. Ne bízz a telepátiában. Az nem megbízható kommunikációs
csatorna.)
Küldök még néhány válaszbélyeget, ha az előzőeket elveszte ed volna.
Sok-sok puszi és ölelés,
Mal

Kedves Rory!

Gratulálok a fotóverseny első díjához. Lá am a főiskola hírlevelében.

Nagyon büszke vagyok rád.
(És ugyanilyen mértékben szomorú.)
Mal

Kedves Rory!

Nem mondanál esetleg annyit, hogy életben vagy és hagyjalak békén?

Üdv,
Mal
Kedves Mal!

Jó hír: Életben vagyok.

Rossz hír: Néha azt kívánom, bárcsak ne lennék életben.
Nem akartam neked megírni ezt a levelet.
Nem akartalak úgy megbántani, ahogy most kénytelen vagyok megbántani
téged. Kérlek, ezt ne felejtsd el, ahogy levelemet továbbolvasod.
Kérlek, ne írj többet nekem! Fogalmad sincs, milyen fájdalmas a
nevedet látni. Nem lehetünk együ . Továbbléptem, és próbálom újra
felépíteni az életemet.
Miután Írországból hazajö em, rájö em, hogy terhes vagyok. Nagyon
féltem, egyedül voltam, főiskolán. Nem tudtam volna gondoskodni a
babáról. Senkihez nem fordulha am segítségért. Egyedülálló anyának lenni,
küszködni az anyagiak mia , olyan rémálomnak tűnt, ami eléggé ismerős
volt nekem. Szóba sem jöhete , hogy ugyanaz történjen velem, mint
anyámmal, hogy ugyanazt az életet éljem.
Sokszor gondolkodtam azon, hogy írok neked vagy felhívlak, de mit
mondha am volna?
Te o vagy, én pedig i és te sem tudtál volna gondoskodni rólam és a
gyerekről.
Abortuszom volt. Nem bántam meg, de szívem mélyén mindig
gyászolni fogom ezt a gyereket. Azon a napon minden évben úgy fogok
felkelni, hogy arra gondolok, vajon mennyi idős lenne. Milyen lenne a haja,
a szeme, az alakja. Mik lennének a tervei, vágyai.
Gyönyörű ballépés voltál, de ez nem jelenti azt, hogy nem bántam meg,
hogy veled voltam.
Valahányszor írsz nekem, arra emlékeztetsz, amit nem le volna szabad
megtennem.
Hagyd abba!
Ha szeretsz egyáltalán, tiszteletben tartod a kívánságomat és békén
hagysz.
Nem vagyok a tiéd
Visz-nem-lát,
Rory
A levél éles pengeként hasít belém; kihasítja belőlem zsigereimet,
amiket Rory még bennem hagyo , és a padlóra löki. Az egésztől
hányni tudnék.
A tartalom.
A vallomás.
Az abortusz.
A ballépés.
A tény, hogy nem kézírás, hanem géppel írt, nyomtato szöveg.
Én kézzel írtam minden neki szóló levelemet. A festék elmosódo ,
ebből gondolom, hogy sietve ve e ki a nyomtatóból, gyűrte
borítékba. Annyi időt sem ado neki, hogy megszáradjon. Ez is fáj.
Jéghidegnek, érzelmileg teljesen elhidegültnek tűnik. Ez nem az
a lány, aki Istenről kérdeze engem és az esőben futo velem.
Valami elpa an bennem. Beugrik egy gondolat.
Ártalmas faszfej vagyok.
Anya távol van, Bridget összeomlo , Rory elvete e a
gyerekünket, ballépésnek, hibának neveze és világosan megírta,
hogy köztünk nem lehet semmi.
Nincs miért élnem, nincs miért meghalnom, nincs mit várnom.
Kocsiba ülök, lemegyek a faluba. Az a tervem, hogy annyi
alkoholt veszek, amennyit csak tudok, ami nem sok, mert anya az
utóbbi időben nem dolgozo , én zetem a számlákat és én vásárolok
be. Két üveg vodkát csapok a pénztáros elé. Zsebemben kutatok, de
üres. Elég gyatra utcazenélő napom volt. Változékony idő, kevés
ember. Amit kerestem, egy hajléktalan fér befő es üvegébe
dobtam, mert úgy néze ki, hogy nagy szüksége van rá.
A pénztárcám is üres. A pénztáros szigorú tekintetétől sújtva
úgy teszek, mintha a többi zsebemben kutatnék, de közben azon
gondolkodom, hogy ellopom a két nyomorult üveg vodkát, amikor
egy nom kéz nyúl előre a hátam mögül és bankkártyát nyújt a
pénztárosnak.
Kathleen lép elő nagyon rövid, húsába vágóan szűk ruhában,
csábos mosollyal.
– Mal – dorombol.
Mostanában folyton úgy dorombol, mint egy macska.
Végignézem, ahogy ki zeti a két üveg szeszt, és amilyen
kibaszo úriember vagyok, meg sem próbálok vitatkozni vele. Egy
csomag chipset és mentás rágógumit dob az szalagra. Széles,
ragyogó mosolya nem rezzen.
 – Egészségedre – mondom, ahogy a két palack nyakát
megmarkolom. Gondolkodom azon, hogy megköszönöm, és azt
javaslom, igyunk együ , de nem akarom, hogy velem igyon. Inkább
majd bedobom a pénzt a postaládájába.
– Nem gond, ha csatlakozom hozzád? Most jólesne valami
erősebb, valami tömény.
Azt elhiszem, gondolom bosszúsan.
Jesszus, nem akarok úgy gondolkodni, mint valami utolsó
seggfej. Elég borzalmas azt látni, hogy a barátaim a barátnőik
meztelen fotóit mutogatják egymásnak. Feláll a hátamon a szőr a ól,
hogy részt vegyek ilyesmiben.
Kiki egy hajtincsét tekergeti az ujjára és – nagyon megdöbbentő
–, doromboló hangon szólal meg.
– Hosszú hetem volt. Sok vizsga, ilyesmi.
– Ne vedd sértésnek, de a ma éjjelt inkább egyedül szeretném
tölteni. Tudod mit? Vidd el az egyiket, és egyezzünk ki döntetlenben.
Amúgy is kibaszo rossz társaság lennék ma.
Meglehet, ez az évezred egyik legnagyobb tényenyhítő
kifejezése. Egy palackot markolok fel, és egyenesen a kocsim felé
tartok. Indítok, de a motor köhög. Már csak ez hiányzo ! A szerelés
költsége betesz az amúgy sem fényes anyagi helyzetemnek. Az
ablakon oldalra nézve látom, hogy Kath óvatosan, a második
palackot lengetve egyre közelebb jön a kocsimhoz. A gázpedálra
taposok, be akarom indítani a kocsit.
Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk már!
Kath már a kilincset fogja. Mint valami horror lm. Megteszi
vagy nem teszi meg? A slusszkulcsot forgatom jobbra-balra. Kath
kinyitja az ajtót és beül.
– Hahó! Megint én vagyok – mondja éneklő hangon, a palackot
meztelen combjai közé szorítva.
A kormánykerékre csapok, előrebámulok.
– Azt mondtam, hogy…
– Nem érdekel – csa an a hangja. – Tudom, hogy alávaló faszfej
leszel. De akkor is veled akarok lenni.
O hon kinyitom az első palackot. Egymásnak adjuk a
konyhaasztalomnál, csordultig töltjük teásbögréinket. Odakint
pocsék az idő, és hirtelen gyűlölöm Tolkát, Írországot és magamat.
Nem csoda, hogy Rory nem akarja, hogy bármilyen köze legyen
hozzánk. Senkivel nem akar érintkezni közülünk. Jobban is jár, ha
nem tudja, milyen ember volt az apja. Maradjunk annyiban, oka van
annak, hogy Kathleen nem volt különösebben lesújtva, nem járt
talpig gyászban, amikor Glen meghalt.
Ne találj kifogásokat Rorynak. Mert Rory egy kibaszo nyavalyás
picsa, aki arra sem volt képes, hogy szóljon neked, mielő elvete e a
gyereketeket.
Az ő teste, az ő döntése, emlékeztetem magamat. De jó le volna
egy kis biztatás. Érvelhe em volna az érdekemben. Mérlegelhe ük
volna a lehetőségeket. Feleségül kérhe em volna.
Hú, ideje letenni az italt.
– Úgy látszik, tényleg jót tenne neked még egy kicsi. Hadd
töltsek!
Kathleen megpaskolja a karomat, harmadszor is megtölti a
bögrét, a vodka túlcsordul.
Észreveszem, hogy ő nem i a ki az italát. Nem meglepő. Kiki
sosem ve részt nagy ivászatokban. Ezen elgondolkodom, ahogy
azon is, miért mondta egyáltalán, hogy jól jönne neki egy ital, de
aztán úgy ítélem meg, hogy túlságosan lefoglal az önsajnálat és az
alkohol mámora ahhoz, hogy dekódoljam a viselkedését.
– Nem kérdezed meg, mi történt? – mordulok már félig üres
bögrémbe. Az első két adagot úgy i am, mintha víz lenne.
Velem szemben ül az asztal túloldalán. Fejét ingatja.
– Azt hiszem, tudom. És ha többet tudnék meg, még jobban
fájna. Igyekszem uralkodni magamon.
– Örülök, hogy legalább egyikünknek sikerülhet – mondom, és
idétlen leveleim jutnak eszembe.
Sosem tudom jóvátenni. Most már tudom, hogy soha egyetlen
dalomat sem fogom eladni. Egyszerűen nem bírom elviselni a
kockázatot, hogy ismert legyek, és ő nyilvánosságra hozza a
leveleimet.
– Nem ezt érdemled – mondja Kiki, azzal előrehajol és
megsimogatja a vállamat.
– De igen. Nekem elhiheted. Megérdemlem – röhögök a
plafonra. – Hülyét csináltam magamból. Az én hibám.
– Te nem csinálhatsz hülyét magadból, Mal. Te vagy a
legokosabb, legtehetségesebb ember, akit valaha ismertem.
– Akkor változtatnia kellene a társasági körein, milady.
Számhoz emelem a bögrét, egy hajtásra magamba öntöm a
maradék italt.
 Minden forog körülö em; fehér, lassú, nehézkes. A levegő
fülledt, forró, fullasztó. Úgy érzem, mintha zavaros vizű medence
alján lennék.
Nem veszem rögtön észre, hogy Kath az ölembe csusszant. Csak
akkor érzem, hogy o van, amikor átöleli a nyakamat; ölelése nehéz,
mint a hurok. Pislogok, hátrarántom a fejemet, elhúzódom ajkától.
– Kiki – hördülök fel. – Kiki, nem.
– Cssss, Mal. Engedd el magad!
Tarkón ragad, melléhez húzza a fejemet, összeszorítja melleit. Jó
érzés. Nagy melle van. Nagyobb, mint Roryé. Puha és meleg az
orrom és szám ala . Virágillatú parfüm és egy kis izzadság.
Kath ujjai a hajamban siklanak. Fejem tetejét csókolja. A fülemet.
Arcomat.
– A húgod. Őt szeretem – nyögök fel.
Dekoltázsa nyitva elő em. Két melle közé nyalok, sós bőrét
ízlelem, tudom, nem jó, hogy ez az íz van a nyelvemen, és eszembe
jut, miért nem fekte em le senkit azóta, hogy Rory elment.
Kathleen egy szót sem szól. Kiemeli egyik mellét a
melltartókosárból, kavicskemény bimbóját végighúzza a nyakamon.
– Nem akarlak megfarkalni – mondom ki nyíltan, és
visszahúzom a fejemet.
Ez az igazság. De már lüktet a merevedésem. Mert i van, mert
puha és akarja… Aurora d’New Jersey hercegnővel ellentétben.
Kathleen minden porcikája forró, nem hideg, mint Rory. De könnyű
erről a tényről megfeledkezni, ha az ember tökeit simogatják.
Különösen azért, mert van Kathleenben valami, ami Roryban is
megvan: a DNS és a gének, amiket Rory nem tudo elvinni ebből a
faluból. Nem tudo elvinni tőlem. Kiki i van, Tolkában, és várja,
hogy eszméletlenre basszam. És kemény vagyok, kibaszo ul
kemény, szinte fájdalmasan feszül a farkam.
Ó, mennyire szeretnék olyan lenni, mint Daniel vagy Sean vagy
Jake vagy bármelyik barátom, aki simán dugna Kikivel csak azért,
mert kézzel fogható közelségben van.
– Szállj le rólam – mordulok rá, fejemet rázva. – Kérlek, drágám.
Ez nem illik hozzád. Te jobb vagy annál, amit most csinálsz.
De Kathleen kezét érzem mindenhol. A mellkasomon, a
vállamon, a hátamon, az arcomon. Két tenyere közé fogja arcomat,
lehajol, megcsókol. Mélyen, büntető-kegyetlenül. Nyelvvel,
gyűlöle el, zavartan. Úgy csókol, mintha valami szörnyűséget
köve em volna el ellene és most meg kell zetnem érte.
Forog a fejem, mint egy kiakadt körhinta. Alig érthetően
hebegek:
– Hagyd abba! Hagyd abba! Hagyd ezt abba!
Merevségemre feszíti tenyerét, megszorítja.
– Ha nem akarnád, nem állna ennyire keményen fel.
– Hagyd abba, ezt ne, ezt ne, ne…
Parancsomat semmibe véve kicsatolja nadrágszíjamat. Tudatom
szürke ködében gondolatok lebegnek, de még így is sikerül
összeraknom a dolgokat. Annak, hogy az utóbbi időben rá addig
nem jellemző módon miniszoknyát kezde hordani, része lehet a
könnyebb elérhetőségben. Ezt az egészet előre kitervelte. Ha átjön,
mindig hoz valami ennivalót és valami szeszes italt. Lehet ez véletlen
egybeesés? Szerintem nem.
Érzem, hogy meleg, nedves puncija lüktető farkamra ereszkedik.
– Kathleen, nem akarlak megdugni – ismétlem a tőlem telhető
legérthetőbb módon.
Rosszul vagyok a gondola ól, hogy ez történik velem. Mert Rory
sosem fogadna be, soha többé nem fogadna el, ha tudná, hogy a
nővérével lefeküdtem. Önző módon ez az első dolog, ami eszembe
jut; a második az, hogy nem akarom megbántani, sem becsapni
Kikit.
– Nagyon is meg fogsz dugni – súgja a nyakamat nyaldosva. – És
addig kefélsz, amíg el nem élvezel.
Fel-le csusszan, simító súrlódás jön létre, heréim
összerándulnak.
– Nem.
– De igen, Mal. Annyira nedves vagyok… neked…
Ez igaz. Olyan nedves, hogy azt hiszem, hasonlót még nem
éreztem.
Baszódj meg, Rory!
Baszódj meg, mert kibasztál velem, mert azt gondoltad, hogy
csak egy baszás volt közö ünk, semmi más.
Most a nővérét kúrom, és azt mondják, a bosszú édes, de az én
nyelvemen olyan keserűség robban, hogy hányingerem támad.
Kathleen pinája azonban egyáltalán nem keserű. Már teljesen
rajtam lovagol, lassan, érzéssel mozog kéjlécemen fel-le. Hallom,
ahogy combjaink egymáshoz csa annak. Érzem síkos nedvességét,
leve teljesen átnedvesíti fanszőrzetemet. Számba nyög, ajka édes és
éles. Ajkamba harap, vért fakaszt és alul rám szorul.
Behunyom a szememet, hátravetem a fejemet, olyan szögbe,
hogy ne nyomhassa száját a számhoz. A csókolózás rész nem a
kedvencem. A baszás rész azonban…
– Gyorsabban, Rory!
Ha Kathleen észre is veszi elszólásomat, elengedi a füle melle .
Gyorsítja a ritmust, golyóim összeszűkülnek, és tudom, hogy közel
vagyok.
Mindig próbáltam jó szerető lenni. Alaposan nekiállni a lánynak,
mélyre nyomulni, érezni, mit szeret és mit nem szeret. De most csak
arra a személyes elégtételre vágyom, hogy benne legyek Rory
nővérében, tudta nélkül bosszút álljak rajta.
Mégis erősen összeszorítom a szememet és elképzelem, hogy őt
dugom, baszom, kefélem, ahogy érem.
– Rory, Rory, Rory – kántálom szégyentelenül; annyira nem
vagyok benne, annyira nem jön össze, hogy tisztességes legyek vele,
annyira nem vagyok jelen. – Mindjárt… elélvezek.
– Élvezz el! – súgja Kathleen.
És meg mernék esküdni rá, hogy abban a pillanatban Kathleen
olyan mély torokhangon szólt, mint Rory. Belelövellem teljes
töltetemet, felhördülök a csalódo ságtól és a gyönyörtől.
Érzem, hogy az ondó lüktetve spriccel belé, és ekkor döbbenek
rá, hogy nincs rajtam gumi.
És ekkor arra is rájövök, hogy nem is igazán érdekel.
Roryval csak egyszer csináltuk csupasz farokkal és nem le jó
vége.
De Kath nem olyan, mint Rory.
Ő elkötelezte magát nekem. Ő nem vadász, hanem készséges
préda.
– Tudod, nekem mindegy – mondja halkan. – Nem érdekel, ha az
ő nevét mondod. Tényleg nem érdekel. Azt hiszem, ez egy kicsit
perverz dolog, de nekem tetszik.
Egyik kezemmel a csuklóját kapom el, a másikkal az állát, és
keményen szájon csókolom; nem érdekel az ölembe csorgó vér.
Az sem, hogy ezt mit jelent.
Azt sem, hogy mit te velem.
Az sem, hogy tudtomon kívül mit ve em el.
És az a súlyos csapás sem, ami emia már abban a pillanatban
leselkedik ránk.
 NAPJAINKBAN

Rory

RORY: Ugye ülsz?

SUMMER: Azt a kurva! Micsoda kérdés ez? Ki az, aki ok nélkül áll?
Hiszen a huszonegyedik században vagyunk. Ha nem az
edzőteremben vagyunk, vagy nem Jamba Juice-ért állunk sorba,
akkor ülünk.
RORY: Mal özvegy.
SUMMER: ???
RORY: Melyik részét nem érte ed?
SUMMER: Azt, hogy minden ok nélkül ilyen barátságtalanul kurta
pár szóval beszélsz velem.
RORY: Sorry. Sorry. Csak le vagyok döbbenve. Kathleen már
régebben meghalt. Nem mondo részleteket. Teljesen összetörtem,
Summer. A nővérem volt.
SUMMER: A féltestvéred. És az a természetes, hogy lesújt a hír. De
ne feledd, hogy veled nem éppen szentül viselkede .
RORY: De akkor is. Most mit csináljak?
SUMMER: Csomagolj, és mondj szépen búcsút Cillian Murphy
Juniornak. Messziről bűzlik a baj. Mert ezek szerint a pasi
hivatalosan szabad és éppen a te segged után kajtat.
RORY: A. Együ dolgozunk, és B. Egyáltalán NEM úgy néz ki,
mint Cillian Murphy.
SUMMER: A. Nem érdekel, és B. Nem szégyelled magad?
RORY: Na, de komolyan: Mit csináljak?
SUMMER: Mal. Csak Mal mia kell aggódnod.
RORY: Hogyan lehetsz ennyire érzéketlen az iránt, hogy Kathleen
meghalt?
SUMMER: Azok után, amiket neked mondo , mielő elmentél,
hogyhogy te NEM vagy érzéketlen? Nem kéne, hogy érdekeljen.
RORY: Valami mást is el kell mondanom neked.
SUMMER: Tudtam, hogy van ennél rosszabb. Tudtam. Mi az?
RORY: Megtarto a a szalvétát.
SUMMER: Honnan tudod?!?!
RORY: Tegnap este az éjjeliszekrényemen hagyta.
SUMMER: $#%$%&^^*#%#!!%%^&^%&%^
RORY: Miután azt mondta nekem, hogy azt akarja, engedjünk,
adjuk meg magunkat az egymásnak te ígéretünknek.
SUMMER: <GIF, J. Alexander, America’s Next Top Model zsűritag
megbotránkozva néz>
RORY: Nem hiszem el, hogy te viccet csinálsz a helyzetből. Ez
komoly.
SUMMER: Az a komoly, hogy özvegy. Az a komoly, hogy én előre
megmondtam neked, ez nem jó ötlet. Az NEM komoly, hogy a
következő néhány hétben orgazmusködben akarsz élni, aminek az
ára az, hogy elveszíted a tökéletes pasidat.
RORY: Nem fogom megcsalni Callumot.
SUMMER: Jól jegyezd meg, amit mondok! Még éjfélt sem üt az óra,
de te már meztelenül heversz az ágyában.

SUMMER GONDOLATAI

Vallomással tartozom nektek, de szörnyű lesz. Nem mintha én

lennék szörnyű. Én csak a valóság talaján állok. Bárcsak ne lennék
ennyire valóságmániás! Bárcsak nyüzsgő tévészereplő vagy
könyvfőhős lehetnék, aki mindig segítőkész és kedves és hűséges.
De nem vagyok az.
Mindenkinek megvan a maga terhe, az enyém pedig pár hónapja
jól beleránto a slamasztikába.
Most csak azt akarom tudatni veletek, hogy nagyon, nagyon
szeretem a legjobb barátnőmet és mindig is szeretni fogom.
A szeretet azonban különböző méretekben és formákban
jelentkezik, és amikor a szeretetre gondoltok, az nem mindig a
pozitív érzések teljes skáláját jelenti, ahogy azt elképzelitek.
Szeretem Roryt, de néha ki akarom zökkenteni ábrándos
állapotából.
 Annyira naiv, annyira csak magára gyel, annyira fogalma sincs
a dolgokról!
Ugyan ki menne Írországba élete szerelmével dolgozni két
hónapra úgy, hogy hátrahagyja a pasiját, akit minden jel szerint nem
szeret?
Hát, ő. Rory.
Ennek sírás lesz a vége.
Remélem, akkor o lehetek melle e és letörölhetem a könnyeit.
Ó, és a vallomás? Később.

NAPJAINKBAN

Rory

Másnap reggel frissen főzö kávé illatára ébredek; úgy keresem,

megyek az illat után, mintha valami rajz lmkarakter lennék. Szinte
lebegek a nappaliig. Kakaó és cukor és meleg, ropogós nomságok.
Mal a konyhában áll, há al nekem. Nyirkos, kócos haja arra utal,
hogy nemrégen zuhanyozo ; sötétszürke pulóvere hajlékony
testéhez és sötét farmernadrágjához tapad. Piszkos Blundstones
bakancsában lépked, a sütemény melle e, a pulton hűl. Abban a
pillanatban, ahogy tekintetünk találkozik, mosolyom lehervad.
Borzasztóan néz ki.
Bronzbarna bőre sápadt, szeme beese , vizenyős, orra vörös és
úgy néz ki, mint aki teljesen kimerült. Arcán, nyakán hideg verejték
ütközö ki. A reggelizősarokba viszi a tortát hűlni, a sarokból kis
ajándéktasakot vesz elő, a pultra teszi.
– Elmegyek. Dolgom van – jelenti ki.
Nyers hangja a szokásosnál is mélyebb, nagyon más, torokhang.
Valami történt tegnap éjjel óta és emlékezetemben kutatok, mi
lehet az.
– Beteg vagy. – Tudomást sem veszek a születésnapi cuccról.
Nem érdekel, ki ünnepel. Ebben az állapotban elhagyni a házat
nagyon rossz ötlet. – Maradj!
Fejét rázza.
– Fontos.
 – Kinek a születésnapja?
– Kérlek, ne kérdezd!
Homlokát érinti, lefelé néz.
Furcsa válasz, de Mal is furcsa ember. Ekkor eszembe jut, hogy
jelenlétem i egyáltalán nemkívánatos és talán elmegy valakinek a
születésnapját ünnepelni, de engem nem akar magával vinni. A
gondolat éles fájdalommal nyilall szívembe, de nem reagálok.
– Hol van Ashton? – kérdezem, főként azért, hogy gyomrom
korgását hangommal nyomjam el.
– Ashton? – Fáradt mosollyal néz rám; a Vidám Mal halvány
nyomokban megjelenik ráncos, mosolygó szemében. – A kis
kedvencünk az éjszaka közepén, amíg mi aludtunk, elment. A TMC
jelente e, hogy Dublin repülőterén felszállt magánrepülőjével és
Thaiföldre ment, mert elefántot akar megülni. Hogy mondják ezt?
Elefántogolni? Vagy valami ilyesmi.
– Te most viccelsz.
Szinte érzem, hogy kigúvad a szemem.
Mal a fejét ingatja és köhög. Száraz, hangos, görcsös köhögés,
majdnem kiugrik a válla tőle.
– Az előbb hívo Ryner, hogy szóljon.
– Biztosan nagyon ki van akadva.
Mal vállat von.
– Ez van, amikor valaki negyvenmillió dolláros szerződést ír alá
egy heroinbelövő, kokószippantó, LSD-rajongó rocksztárral, és
elvárja, hogy az illető rocksztár két hónapra bevackolja magát
Írországba. Tessék. Ezt nézd meg!
Kinyito laptopját felém fordítva megnyit egy TMC linket.
Ashton elefántháton ül, karját lengeti, szendvicsben az elefánthajcsár
és egy gyönyörű nő közö , aki tizennyolc évesnél nem lehet idősebb.
– Elefántok! Kibaszo elefántok! A természet legnagyobb
élőlényei a dinoszauruszok óta! Húúúú – üvölti Ashton.
Szám elé kapom a kezemet, próbálok nem nevetni.
Az elefánt melle gyalogoló asszisztense szólal meg most, a nő,
aki megadta Malnek a telefonszámát. Melle e Ashton kíséretének
többi tagja.
– Biztosan a kék bálnára gondolsz. Az a legnagyobb emlős a
Földön.
– Igen, de én emlősökre gondolok – jegyzi meg Ashton
sértődö en.
 – A bálna emlős.
Ashton fülsüketítő sikollyal reagál.
– Hát, ez kibaszo jó! Szedjenek le erről a büdös seggfejről! Most
azonnal! Amúgy is úgy néznek ki, mint ráncos, lila heregolyók.
Az X-re ka intok, hogy bezárjam a videót; igyekszem, hogy ne
riasszon el az alsó sávon megjelenő kétmilliós nézőszám.
Mal felé fordulok.
– Pokoli rosszul nézel ki.
Elhatároztam, hogy nem hozom szóba a szalvétát. Későbbre
halasztom a témát. Nem úgy néz ki, mint aki most képes lenne
beszélni róla. A legfontosabb az, hogy ne sétáljon ki az ajtón
mostanában. Odakint villámok cikáznak, az eső keményen veri a
tetőt. Egy pillanatra megszakad az áramellátás.
Megint ez a természetfele i ostobaság.
– Egészségedre – emeli bögréjét, és iszik egy korty teát.
Megkerülöm a reggelizőpultot, tenyeremet homlokára nyomom.
Éget.
– Nem mész sehová – súgom.
– A ól tartok, nem kérem az engedélyedet, Rory.
– Nem mész sehová – szólok rá szigorúan, és letörlöm a hideg
verejtéket homlokáról. – Meghalsz odakint. És akkor egyedül
maradok i , ami nagyon nagy szívás lenne.
Viccnek szántam, de elfeledkeztem Kathről. Bárcsak-
visszatudnám-szívni pillanat. Hogyan halt meg? Beteg volt? Ápoltad?
Amíg ezt ki nem derítem, jobban kell vigyáznom a szavaimra.
– Nem maradsz egyedül – feleli, és barátságosan megcsippenti a
homlokomat. – A padláson vannak egerek.
– Mal – gyelmeztetem. A közö ünk heverő kocsikulcsra néz.
Fejemet rázom. – Nem. Kérlek, ígérd meg, hogy nem mész sehová!
– Mit mondtam neked az ígéretekről, Rory? Csak akkor ígérek
meg valamit, ha be is akarom tartani. És te?
Megint köhögésroham.
Egyetlen hely van, ahol most lennie kell. Ágyban.
Igaza volt. A nappali nem alkalmas alvásra és az én hibám, hogy
ebbe az állapotba került. Bele kelle volna egyeznem, hogy a fűtö
szobában, hálózsákban alszom vagy alszik az ágya melle . De én
ragaszkodtam ahhoz, hogy nem alhatunk egy szobában. Most pedig
nagyon beteg, mert a kedvemre akart tenni.
Felkapom a kulcsait, sarkon fordulok, Ashton szobájába rohanok
és bezárkózom. Mal a nyomomban van, de miután sikerült
becsapnom elő e az ajtót, hörögve, tenyérrel csapkodja az ajtót.
– Rory!
– Ágyba! Feküdj le! – kiáltok vissza.
– Mennem kell.
– Ebben az állapotban nem mehetsz sehová! Nem érdekel, kinek
a születésnapja van, Mal. Nem mész sehová. Ha akarod, felhívhatom
őket és kimenthetlek.
Hallom, ahogy homloka csúszik az faajtón. Leguggol, talán túl
fáradt ahhoz, hogy állva maradjon. Keserűen felnevet.
– Nagyon kétlem, hogy szeretnének szóba állni veled.
Aú. Már megint a seggfej.
– Kik?
Igyekszem közönyösnek mutatkozni, de a hangom megbicsaklik
a magánhangzónál.
– Rory, drágám, ez nem vicc.
– Nem hagyhatod el a házat, Mal. Kivéve, ha a kórház
sürgősségi rendelésére mész, de abban az esetben én vezetek.
Az ajtó túloldalán csend. Az első percben arra gondolok, hogy
megfontolja az ajánlatomat. A második percben azt hiszem, hogy
elájult. Óvatosan, résnyire nyitom az ajtót, jobbra-balra nézek, de
nincs o .
Komoran képek ki a folyosóra.
– Mal?
A nappaliba rohanok. A bejárati ajtó résnyire nyitva. Csak
nem…
A kulcsok a kezemben vannak és iszonyúan esik az eső; az nem
lehet, hogy egyszerűen elment. A reggelizőpultra pillantok. A torta
eltűnt. A kis ajándéktasak is.
Jesszus!
Pizsamában ugrom be a kocsiba, elindulok az úton.
Nem sokkal később látom, ahogy az útpadkán gyalogol.
Kezében a nejlonzacskóba csomagolt torta. Bőrig ázo . Lassítok,
lehúzom az ablakot, rákiáltok.
– Mal!
Hajáról arcára csöpög az esővíz. Szemöldökét elszántan
összevonja. Bőre valószínűtlenül kékes árnyalatú.
– Szállj be! Elviszlek, ahová menni akarsz.
– Köszönöm, nem.
 – Mal!
– Menj haza, Rory!
– Kérlek. Nem tudtam…
– Haza!
Megáll, megfordul és végignéz rajtam.
A szó véglegessége valahogy mélyen megérint. Akárhová megy,
engem o egészen biztosan nem látnának szívesen.
– Nem jöhetsz velem, én pedig elmegyek oda, ahová menni
akarok, akármivel is jár ez. A legjobb, ha o hon megvársz. Tényleg.
Csak az időmet vesztegeted; és minden perc, amit a szakadó esőben
töltök és megpróbállak meggyőzni, hogy ne kövess, egy perccel több
a kelleténél a hidegben és az állapotom e ől csak rosszabbodik.
Érted a logikát?
Miért ilyen nyers? Miért ilyen kétségbeese ? Miért ilyen…
dühös? Tegnap teljesen más ember volt és nem vagyok hajlandó
elhinni, hogy mindez csak annak az eredménye, hogy megfázo ,
hogy betegen ébredt.
De én is zavart és nagyon dühös vagyok és kétségbeejtőnek
találom, ahogy a dolgok ma reggel alakulnak, ezért vádlón mutatok
rá.
– Menj tovább, de taxit hívok neked és ajánlom, hogy egy órára
o hon legyél, különben Istenre esküszöm, megtalálom anyád és
nagyapád számát és felhívom őket.
Azzal a gázpedálra lépek, o hagyom az út szélén egy
átnedvesede tortával, egy ajándéktasakkal és azzal a láthatatlan
kötelékkel, ami közö ünk van, amit maga felé ránt, valahányszor
távolabb kerülök tőle, mint szeretné.
O hagyha am volna neki a kocsit, de nincs abban az állapotban,
hogy vezessen. A ól félek, hogy elájul a volán mögö .
A következő stoptáblánál, Tolka szélén felhívok egy taxicéget és
arra kérem őket, hogy vegyék fel Malt o , ahol hagytam. Azt
mondom nekik, hogy azonnal átküldök nekik 100 eurót, ha ezt öt
percen belül megteszik.
Továbbhajtok a Fő utcára, leparkolok egy újságos elő és
remegek a megalázo ságtól. Nem tudom egészen megmagyarázni,
miért. Az biztos, hogy fogalmam sincs, mit csinálok. Csak azt tudom,
hogy van néhány órám, mielő Mal visszatér arról a titokzatos
születésnapi partiról. Benyúlok a kesztyűtartóba, találok 50 eurót.
Tekinte el arra, hogy az imént ze em ennél többet azért, hogy Mal
seggét elvigyék a randijára, úgy érzem, teljes joggal veszem kölcsön.
Kiszállok a kocsiból, beszaladok a kisboltba, kosarat kapok fel és
gyorsan összeszedem, ami kell: gyógyszer megfázásra, gyógytea,
egy különleges, rúd alakú Cadbury csokoládé, chips és egy
háromszög alakú szendvics, hogy korgó gyomrom megnyugodjon.
Amikor a szép, fekete hajú pénztárosnak átadom a bankjegyet,
megfordítja, fejét ingatja és visszaadja.
– Nem fogadhatom el. Ez a pénz megrongálódo .
– Megrongálódo ? Hogyan?
Zavartan pislogok. Kezdem azt gondolni, hogy mindenki
egyenesen utál engem ebben a faluban. Most már a pénzt sem
fogadják el tőlem?
– Valaki teleírta.
Átveszem a pénzt és megnézem. Tény, hogy a nevemet és egy
dátumot látok rajta.
Az a nap, amikor ezt a bankjegyet Mal gitártokjába dobtam.
Megtarto a. Szerencsepénznek. A sorsnak. Akármilyen okból,
megtarto a ezt a bankjegyet és a szalvétát is. És mit jelenthet ez?
Szívem úgy dobog, mintha ketrecbe zárt, nyugtalan állat teste
lenne. Visszadugom a pénzt pizsamakabátom zsebébe.
Te is azt érezted, Mal? Te is úgy járkáltál, mintha üresség lenne a
szívedben? Tátongó üresség?
De ha ez valóban így lenne, nem ve e volna feleségül Kathleent.
Átlátok a dolgokon, nem először. Ráadásul o van nekem Callum.
Szeretem, kedvelem.
Callum, Callum, Callum.
– Nézze, ezen kívül nincs más pénzem. A fő utca folytatásában
lakom, a Doherty házban. Megengedné, hogy pár óra múlva
visszajöjjek a pénzzel? Éhen halok. A vendéglátóm beteg, és én…
– Tudom, ki maga – mondja a nő, halkan. Tekintete meglágyul.
Furcsa ír-indiai akcentusa van; nyílt, kedves, kellemes, mint a
fűszeres méz.
– Igazán?
Hangosan felsóhajtok.
A kis falvakban gyorsan terjednek a hírek. Elgondolkodom, az
embereknek talán ezért van olyan sarkos véleménye a vidéki életről.
Mert az nagyon mélyen meghatározza az embert, identitásuk
részévé válik. Az is igaz, hogy még nincs negyvennyolc órája annak,
hogy Maeve és Heather szóba állt velem.
 A pénztárosnő kék-fehér csíkos nylonba teszi az árut.
– Három évvel az után érkeztem Tolkába, hogy az édesanyja
elment innen. Az i eniek elmondták, hogyan keletkeze az a heg a
nyakán. Nagyon sajnálom, ami történt, Aurora.
– Tessék?
Felnézek rá. Már nem mosolyog.
Kezdjük azzal, hogy anyám nem is volt i – azt mondta, soha
nem te e a lábát Írország földjére –, de akkor hogyan mehete el
innen? Ezzel az anyajeggyel szüle em. Anyám mondta. Ez nem
valami Harry Po er-jelenet, amiben a hegnek mélyebb jelentése van.
Ez az, ami: anyajegy. Ahogy magamat ismerem, talán még az
anyaméhben végigkarmoltam a saját nyakamat.
A pénztáros a kezembe adja a kék-fehér csíkos tasakot.
– A ház vendége volt. Örülök, hogy túlélte – mondja fejét
ingatva. Hosszú cop a jobbra-balra leng.
– Mit éltem túl? – kérdezem, és nagyon igyekszem, hogy el ne
veszítsem a türelmemet. – Mit hallo rólam? Mit hallo az
anyámról?
Ekkor megszólal az ajtócsengő. Valaki belépe az üzletbe. A fény
megremeg, csak egy pillanat. A világegyetem próbál mondani
nekem valamit. A világegyetem megbaszhatja magát. Eddig nem
sokat segíte . Csak mindent összezavart.
Amint a nő meglátja, ki a vásárló, szeme tágra nyílik, és azonnal
becsukja a száját. Hátrafordulok. Doherty atya az. Kezében már egy
palack bor. Nyilvánvalóan sietve zetni és távozni akar.
Gondolom, mindenki partizni akar, de nem hívják meg a Gonosz
Nyugati Boszorkányt.
Bárcsak elmondhatnám, hogy örülök a találkozásnak, de
leginkább pánik az, amit érzek. Pánik, mert Mal beteg és az esőben
járkál, pánik, mert kezdem érezni, hogy gyengül a befolyásom arra,
ami Callum és közö em van, de legfőképpen a ól re egek, hogy
valami nagy titok van körülö em, amibe én nem vagyok beavatva.
És minden válasz i van körülö em, ördögi körben lejt rituális
táncot, és nevet. Csakhogy a titok minden válasza láthatatlan.
– Rory – szólal meg Doherty atya döbbenten.
Hátrahőköl. Háta a magazinos polchoz ütődik.
Csodálkozva nézem, homlokom ráncba rándul. Az nem lehet,
hogy az unokája nem említe e neki, hogy i vagyok.
– Át akartam menni beköszönni – mondja köhécselve, zavart
mosolyfélét erőltetve.
Még öregebbnek látszik, mint nyolc éve. És gyengébbnek. A
tragédiák valahogy más árnyalatúra festik az ember arcát. Észre
lehet venni, hogy valaki gyászol, még mielő megszólalna.
– Egészen biztosan átjö volna, Doherty atya – mondom
türelmesen mosolyogva; tudom, hogy semmi értelme szembeszállni
vele.
– Időt akartam adni neked, hogy kényelmesen elhelyezkedj a
házban. Hogy vagy?
– Ó, hát – megmarkolom a táska fülét. – Ez a kedves hölgy éppen
egy történetet akart elmesélni nekem, ugye, Ms…
A pénztárosnő felé fordulok és azt látom, hogy rémület remeg a
szemében.
Mi a fene folyik i ?
– Patel – feleli a pénztárosnő. – Divya Patel. Ami azt illeti, én…
én… – Rám néz, bocsánatkérően mosolyog. – Nem is tudom, mit
gondoltam. Összetéveszte em valakivel. Az egész olyan homályos.
Nagyon sok minden történt, amikor Tolkába jö em.
Tekintetem közö ük cikázik. Hihetetlen. Doherty atya egyetlen
pillantással elhallga a a.
Doherty atya tud valamit, amit én nem tudok. És ezt Divya is
tudja.
– Kérem! – Levetem az udvariasság álarcát, visszafordulok a
pénztárosnő felé. – Megérdemlem, hogy tudjam, hogyan szereztem
ezt a heget.
Rám pillant, aztán Doherty atyára, újra rám. Sikoly ragadt a
torkában. Engedélyt kér. Doherty atyának nincs joga… Divya a fejét
ingatja és átveszi a palack bort.
– Nagyon sajnálom – mondja halkan. És nem mond semmi mást.
Kirohanok az üzletből, nem is törődöm azzal, hogy ég a
szemem. Egy kis ideig céltalanul autózom, próbálom összeilleszteni
a kirakós darabjait, felidézni, hátha anya említe valamit arról, hogy
Tolkában járt. De ha említe volna, arra biztosan emlékeznék. Sosem
beszélt Tolkáról. Ebédidőben végre elhatározom, hogy
visszamegyek a házba. De evés helye a pultra dobom a vásárolt
ételt, és felhívom.
Első csengetésre felveszi.
– Rory! Valahogy tudtam, hogy hajnali négykor fogsz hívni.
Napok óta próbáltalak elérni. A szöveges üzenet nem szökik el, i ú
É
hölgy. És az anyád? Ugye tudtad, hogy két napja injekcióztak?
– Csak Botox, nem csontvelő. Az is el fog múlni – mordulok rá.
Nagyjából hat hónap ala , a ól függően, hogy hova kaptad.
– Túlságosan gúnyos hangot ütsz meg, ez nem tesz jót neked,
édes lányom.
– Semmit nem ütök meg, anya.
– Milyen Írország? Hogy van a nyomorult féltestvéred?
Halo . Legszívesebben üvöltenék. Az Alkonyzónában vagyok és
nem csillámos vámpírokról beszélek. Mivel azzal, ha elmondanám,
hogy Kathleen meghalt, ezer kérdést zúdítanék magamra, nem
akarok válaszolni. Megtartom ezt az információt magamnak.
Inkább visszakérdezek.
– Anya, jártál Tolkában?
– Hmmm… Tessék?
– Hallo ad a kérdést.
– Hogyan juto ez egyáltalán eszedbe?
– Elég egyszerű kérdés. Hogy honnan, az nem érdekes. Jártál
vagy nem jártál Tolkában?
– Tudod, apád élt o jó ideig – feleli, és hallom, hogy ka an az
öngyújtó. Beszívja az első slukkot. – Amikor a féltestvéred még
kisebb volt.
Persze. Persze. Persze, hogy sosem nevezné a nevén Kathleent.
Persze, hogy ellenségesen viszonyul apához akkor is, amikor
csak jó apa akart lenni és közelebb költözö a lányához.
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
Legszívesebben ököllel verném a falat. Azt hiszem, ezt kéne
tennem. De a ól félek, hogy ha kórházba kerülnék emia , újabb
meglepetések érnének. Ki tudja? Talán elvégeznek valami tesztet és
kiderül, hogy félig erdei kobold vagyok, vagy ilyesmi.
– Nem – jelenti ki végül. – Nem jártam o . Még mindig azzal a
szerencsétlen ír pasival kavarsz? Mindig is különös vonzódást
éreztél a javíthatatlan pasik iránt.
– Nincs szüksége javításra.
– Az a pasi teljesen odavan.
– Mindenki odavan. Csak egyeseken jobban látszik, mint
másokon.
Elköve em azt a hibát, hogy amikor visszatértem Írországból,
elmondtam anyámnak, mit érzek Mal iránt. Az volt az első és utolsó
alkalom, hogy egy úról őszintén beszéltem vele. Anyám
dührohamot kapo , különösen azok után, hogy a mosdó
szemetesében megtalálta az összegyűrt egészségügyi betéteket és
megkérdezte, hogyan lehetséges, hogy ilyen korán megjö a
vérzésem. Ekkor el kelle mondanom neki, hogy beve em egy
esemény utáni table át. Erre anyám elrángato a klinikára és nemi
betegségekre teszteltete .
Soha nem éreztem magamat olyan hülye gyereknek, mint akkor,
és azóta nemigen beszéltem neki az életemről.
– Barátom van, szóval nem. Nem feküdtem le a szállásadómmal
és nincs is szándékomban megtenni.
– Azt sosem lehet tudni. Te meg én ugyanabból az önsorsrontó
anyagból vagyunk. Amikor Glent megismertem, nekem is volt
barátom.
– Igazán? – kérdem teljesen nyugodt hangon.
Nem is érdekel. Én nem ő vagyok.
Az sem számít igazán, ha Callum és én közben szakítunk. Akkor
sem teszem ezt vele, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy
magammal nem teszem. Nem csalom meg.
– Aha. – Újabb slukkot szív. – Egy klassz olasz ú.
Rendőrakadémiára járt. Jó életem lehete volna vele, Aurora. De ide
juto am. Szappankuponokat vágok és dupla műszakot húzok le a
Hussey’s Pizza placcán. Biztos vagyok benne, hogy az Úr választo a
ezt munkahelyemként, hogy emlékeztessen, mit te em Tonyval.
Éppen meg akarom kérdezni, hogyan keletkeze a heg a
nyakamon, amikor a bejárati ajtótól hangos pu anást hallok.
A francba!
– Később beszélünk, anya!
– Várj! Beszélnem kell veled arról, hogy…
Megszakítom a beszélgetést, átdobom a telefont a
reggelizőpulton. Az ajtó felé osonok, és közben azon gondolkodom,
miért te em le a telefont, amikor meghallo am azt a furcsa, idegen,
félelmetes hangot a kihalt ház ajtaja mögül. Ha a fotográ ában nem
lennék sikeres, igazi sztár lehetnék ezzel a jelene el egy B-kategóriás
horror lm elején. Persze az sem segíte volna, ha anyám a vonalban
marad. A pénztárcámat sem bíznám rá, nemhogy az életemet.
Istenem, add, hogy Callum legyen az, add, hogy meglepetés legyen,
hogy eljö értem és elvisz Angliába, ne valami baltás gyilkos lepjen meg.
Feltépem az ajtót, de csak a megszoko mezőket, a szürke eget
és a végtelen esőt látom. Jobbra-balra nézek. Semmi. Éppen
becsuknám az ajtót, amikor a lábamnál halk, érdes mordulást hallok.
Lassan lenézek. Mal a földön fekszik, bőrig ázo , nagyon sápadt.
Gallérjánál fogva húzom be. Nehéz és jéghideg. A nappali
közepéig tudom húzni, o elkezdem lehámozni róla az ázo ruhát.
Teste ernyedt, szinte öntudatlan a kezem ala . Nem kérdezem, miért
jö gyalog, ahelye , hogy taxit vagy – az ég szerelmére! – engem
hívo volna. Nem kérdezem, hol járt. Abban a pillanatban csak arra
tudok gondolni, hogy életben tartsam.
Sikerült alsónadrágra vetkőztetnem, nehéz karját vállamra
veszem, és minden erőmmel testét támasztva felállítom. Izmaim
égnek a súlya ala , ahogy a hálószobájába vezetem. Útközben
tárgyakba ütközünk, de nem hiszem, hogy tudatánál lenne annyira,
hogy észrevegye. Reszket, fázik, de forró a bőre. Rémisztőnek
találom.
Amint sikerül az ágyába fektetnem, bekapcsolom a radiátort és
rohanok a fürdőszobába. Törölközőt markolok fel. Szárazra törlöm a
testét, ráterítem a paplant és becsomagolom, mint valami múmiát.
– Tea és megfázásra való gyógyszer érkezik. Ne menj sehová –
tréfálok, mert nincs eszméleténél és nem hall semmit. Úgy rohanok a
konyhába, mint a fejetlen csirke.
Bekapcsolom a vízforralót, kinyitom a gyógyszeres üvegcséket,
és bekapcsolom a vízforralót. (Megint? Megint!) Egy pohár vízzel
megyek vissza a hálószobába. Várom, hogy a konyhában felforrjon a
víz.
– Melegedj, melegedj, melegedj! – kántálom magamban, ahogy
kezemet a radiátor elő elhúzva próbálom ellenőrizni, melegszik-e
már. Semmi.
– Az egész faluban áramszünet van – köhögi Mal, az ágyban
megmoccanva. Annyira gyenge a hangja, hogy alig hallom. – Ne
törd magad!
Ezért nem működö a vízforraló. Szájához tartom a table ákat
és a vizet. Igyekszem nem olyan kimerültnek tűnni, amilyen vagyok.
– Ezt vedd be!
Felcsúszik az ágytámlához, engedelmesen lenyeli a gyógyszert.
Víz nélkül. Említe em, hogy sápadt, zöldes színű a bőre? Tényleg
olyan. És reszket. És én, a lány, aki mindig fázik, én vagyok a felelős
azért, hogy jégkocka le belőle. Rám adta a dzsekijét a szakadó
esőben, amikor éjnek évadján mezítláb, hiányos öltözékben el
akartam menekülni. Mia am aludt a nappaliban, semmi nem védte
a hidegtől.
– Kórházba kell jutnod.
– Ebben a viharban? Semmi esély, Rory. Úgyis biztosan nagy a
zsúfoltság. Karácsony táján rengeteg a részeg, a tél meg elintézi a
többit.
– Miért kelle elmenni? – mordulok rá; próbálom féken tartani
haragomat. – Milyen hülye seggfej kel fel hajnalban állati betegen és
dönt úgy, hogy hosszú sétát tesz az esőben?
Előtör New Jersey-i rendőrös akcentusom és vicsorgok rá.
Matraca alá dugom takaróját, újra az ágyhoz rögzítem. Mintha
gúzsba kötném.
Nem válaszol, csak lehunyja a szemét. Mellkasa alig mozog.
Felállok, Richard hálószobájába megyek még egy takaróért.
Amikor visszaérek, Mal:
1. Hamuszürke.
2. Mozdulatlan, mint egy halo .
Orra alá teszem az ujjamat. Még lélegzik, de alig érezhetően.
Bőrét vékony rétegben hideg verejték lepi. Testem minden izma
megmerevedik.
Gyógyulj! Nem veszíthetlek el téged is!
– Basszus!
Érzem, hogy könnybe lábad a szemem, ahogy vetkőzni kezdek.
Testmeleg kell neki. Testmeleg kell, és hosszú idő után először
nem fázom. Véremben forr a harag a ól, hogy mit te magával. És
mit te em vele én. Ágya mellé dobom a ruháimat, egy szál fehér
pamutbugyi maradt rajtam. Nem ve em fel melltartót, fogat sem
mostam. Ahhoz túlságosan sűrű volt ez a mai nap. Becsúszok mellé.
Úgy hiszem, annyira nincs magánál, hogy észre sem veszi,
amikor oldalra fordítom és fél karral, fél lábbal átölelem. Szíve a
szívem melle dobog; tompán, gyengén. Küzd, hogy tartani tudja a
testben a ritmust. Forró könnyek csorognak arcomon.
Minden szétesik. Summernek igaza volt. Meztelenül fekszem
Mal ágyában… de nem azért, amiért ő gondolja. Nem hagyhatom,
hogy a Callumhoz való hűség jegyében Mal meghaljon. Richard
meglépe , a barátom egy másik országban van, Mal özvegy (és talán
biploáris?)… ráadásul, meglepetés… megtarto a a
szalvétaszerződést és van valami nagy titok, ami a fejem fölö lebeg,
de mintha nem tudnám kibogozni a hazugságok és félrevezetések
hálójából, ami Írországban minden lépésemnél körülvesz. Feszes
karizmait dörzsölöm, ütemesen fel-le, fel-le. Homlokomat ajkához
nyomva ellenőrzöm légzését, hőmérsékletét.
Pulzusa gyenge, zihálva vesz levegőt. Azon gondolkodom, nem
kéne-e elővenni a telefonját és felhívni valakit.
Altatót énekelek neki, amit anyám énekelt nekem, amikor gyerek
voltam. Segíte elaludni. Tényleg. Azt hiszem, ez volt az egyetlen
szép dolog, amit valaha te értem. Ez a dal mindig megvigasztalt és
megnyugtato .
– A tengeren túl jár a kedves, / Az óceán habjain túl, / A tengeren
túl jár a kedves, / Ó, küldd vissza Mennybéli Úr!
Mal felhördül, de nem nyitja ki a szemét. Életjel.
– Rory.
– Tessék – kérdem reménykedve.
– Ez borzalmas, drágám. Hagyd abba, kérlek!
Aztán megint öntudatlanságba süpped, engem pedig nevetés
ráz; olyan szorosan összefonódtunk, hogy mindenhol érzem a
testemen.
– Igazi kiállhatatlan alak vagy, Doherty – súgom mellkasára.
Sima, bronzbarna bőre libabőrös lesz, mire elmosolyodok. Nem
hiszem, hogy hall engem, de tudom, hogy a libabőrösséggel válaszol
arra, amit mondok.
– Mindent megnehezítesz, annyira merev vagy – sóhajtok, és
ahogy ezt kimondom, érzem, hogy ez nem csak a szó átvi
értelmében igaz.
Lábam a csípőjén átvetve, hímvesszője ágyékomhoz szorul.
Forró, bársonyos, duzzadt, az alsónadrágon át is érzem.
Megborzongok, behunyom a szememet, édes görcsös rándulást
érzek magamban. Kinyitom a szememet, rápillantok. De nem színlel.
Tényleg meghalt a világnak.
És melegszik. Tőlem. Mia am. A jégkirálynő testétől.
– Persze pont akkor kell merevedned, amikor ezt mondom.
Mindig is annyi humorérzéked volt, mint egy fej káposztának –
teszem hozzá, utólagos gondolatként.
Halkan felnyög, teste álmosan elhúzódik tőlem, de nem
engedem. Még szorosabban hozzásimulok.
– Kérlek, gyógyulj meg, Mal… kérlek… hogy altatódalokat
énekelhessek neked, amiket utálsz és elolvashassam a
dalszövegeidet és a szalvétaszerződésről faggassalak és millió más
kérdést feltehessek.
 Nem tudom, miért beszélek neki. Nyilvánvaló, hogy Mal nem
fog válaszolni. Valahogy sikerül elaludnom a karjában. Annyira
fáradt voltam, hogy elfelejte em megenni a pulton hagyo ételt.
Néhány órával később felébredek. Az égen a tél takarója tompa
és sötét, de még nincs éjszaka. Mal arcára pillantok. Úgy tűnik,
békésen alszik. Egy kicsit jobb színe van. Jó dolog, hogy a teste
nagyon forró és izzad. A lázzal küzd és nyerésre áll. Haja lucskosan
tapad homlokára, halántékára.
Farka még mindig csodásan merev. Oké, ideje kibontakozni
ebből az ölelésből, felhívni Callumot és megmondani neki, hogy
átmegyek hozzá Angliába. Semmiképpen nem maradok i , amikor
Ashton egy másik kontinensen van, Mal pedig kemény, gyönyörű,
egyedülálló és megtarto a a szalvétát. Lehet, hogy anyám nehéz
természetű, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet igaza. Mal nagy
bajkeverő, én pedig már nem rajongok a bonyodalmakért.
Próbálok elhúzódni tőle, de már ő ölel engem magához, nem én
őt. Az ágy szélére csusszanok, de Mal megszorítja a karomat. Eláll a
lélegzetem a meglepetéstől, felé fordulok, ránézek.
Vigyorog, de csukva a szeme.
A gazember!
– Valami jó helyre akartál menni? – kérdezi mély, reszelős,
komor hangon.
Mindig is a mogorva, elese - ú báj ve le a lábamról, és amikor
a mogorva, elese - ú éppen a Nem-Tökéletes Mal, egyszerűen erőt
vesz rajtam az ösztön, hogy szeressem.
De az ilyen típusban benne rejlik az az erő is, hogy teljesen
elpusztítja Supermant.
– Igen. Angliába. Találkozni a barátom szüleivel.
Ez a gondolat ére már egy ideje bennem, de megvalósítása
érdekében még semmit nem te em. Most azonban valami azt súgja,
éppen ideje lépnem. Muszáj, ha meg akarom menteni a
kapcsolatomat.
Még csukva a szeme, mosolya egyre szélesebb.
Vajon érte e, amit most mondtam? Lehet, hogy agykárosodást
szenvede . Szegénykém. De egészen biztos vagyok abban, hogy
vannak nők, akik sorba állnak azért, hogy betegeskedő testét
ápolhassák. Kétfajta nő van: az egyik megmenteni akar, a másik azt
akarja, hogy őt megmentsék. Az első csoport tagjai boldogan
vállalnák fel Malt szőröstől, mindenestől.
 – Ne vigyorogj! – hördülök fel.
– Miért ne? Szép az élet.
– Igazán? – kérdem homlokomat ráncolva. Azt hiszem… azt
hiszem… az imént éppen az ágyékomhoz nyomta csípőjét, vagyis
lényegében lábaim közé préselte a farkát, de a szándékosságban nem
lehetek biztos, mert nagyon gyenge, óvatos a mozdulat. Abban
azonban egészen biztos vagyok, hogy csontig áztam és a méhem
éppen görcsbe rándult, mert azt kívánja, hogy Mal lüktető hímtagja
az alagutamba hatoljon. És igen, az előbb lüktető hímtagot
említe em magamban, de a nyilvánvalót bevallani – azt, hogy őrült,
eszelős kéjvágy van bennem iránta – elég nehéz.
Hőség kavarog az alhasamban és ha nem menekülök ki azonnal
ebből az ágyból, akkor olyant teszek, amit később nem leszek képes
megbocsátani magamnak. Szeme tágra nyílik; lila, és pajkosan
csillog. Mintha új, egészséges emberként ébredt volna fel. Újra
változo a helyzet, és most én vagyok a könyörületességére bízva.
– Még mindig ezt a nekem-komoly-barátom-van dolgot
játsszuk? Mert Pipere-Pasi abban a pillanatban veszíte e el a
barátnőjét, amikor megtaláltad a szalvétaszerződést.
Felkelek az ágyból, elhagyom a szobáját; középső ujjamat
mutatom neki, de nem fordulok hátra. A francba vele és a francba
Tolkával. Bassza meg! Baszódjon meg az átkozo nagyapja (bocsáss
meg, Istenem!), és baszódjon meg a kiszámíthatatlan Ashton
Richards plusz maga Je Ryner is.
A nappaliba megyek, elhúzom a táskámon a zipzárt és
repülőútra alkalmas öltözéket keresek.
Alig telik el egy pillanat, és azt látom, hogy Mal laza léptekkel,
magabiztosan bevonul a nappaliba. Ó, ISTENEM! MIÉRT NEM
VAGY INKÁBB RONDA, MINT A BŰN?
– Én a helyedben ezt alaposabban átgondolnám – mondja, és
felkapja cigare a ége e fehér Joy Division pólóját a padlóról, de nem
veszi fel.
– Igazán? – kérdem csípőre te kézzel. – Miért?
– Azért, mert meztelen vagy, és bár én személy szerint jó pénzt
zetnék, hogy ez így is maradjon, vannak ebben a szép országban
szabályok, amiket be kell tartani.
Lenézek meztelen testemre, aztán vissza rá. Felkapom az első
tárgyat, ami a kezem ügyébe kerül – a háromszögletű szendvicset,
amit nem e em meg – és felé hajítom. Egy kézzel elkapja, felbontja
és beleharap. A francba!
– Megtarto ad a szalvétát és eltitkoltad előlem – rovom fel neki,
és nem is gyelek a gyomromra, ami ebben az állapotában más belső
szerveimhez tapad és ételért kiált. Gondolom, ez történik, amikor az
ember túlságosan el van foglalva mással, mert éppen háromszor
omlo össze és átélt egy szorongásrohamot, mindezt az érzelmi
túlterhelés mia .
Elfelejte él enni.
Mal vállat von, felveszi a pólóját, még egy falatot harap, tele
szájjal beszél.
– Ha elmondtam volna, nem jö él volna ide.
– Mert fel akartam bontani a szerződésünket – kiáltom, és a
csokoládét is felé dobom.
Ezt abba kéne hagynom. Nagyon éhes vagyok, áram pedig még
mindig nincs és nem bízom abban a sok über-esztétikus, bio,
gluténmentes, cukormentes, íztelen izében, amivel Richards emberei
teletömték a hűtőt.
Mal a másik kezével elkapja a csokit, fehér fogaival feltépi a
papírt és a barna csokoládérúdba harap.
– A szerződések már csak ilyenek, drágám – jegyzi meg vadul
rágva.
– Hol voltál? – teszem fel újra a kérdést. – Kinek a születésnapját
ünnepeltétek?
Fejét lehajtva komolyan néz rám.
– Majd ha készen állsz rá, megtudhatod.
– Rendben. Következő kérdés. Miért kefélted meg Maeve-et.
Férjes asszony.
– Ugyanaz a válasz. Oka van. De vissza kell édesgetnem téged az
életembe. Sok minden változo , és nem akarlak túlterhelni.
– Nem akarok az életed része lenni! – Pedig igen. És gyűlölöm a
szívem és agyam közö i egyet nem értést. – De ha akarnék is, az,
hogy Maeve-et megdugtad, nem szerez neked jó pontokat.
– Hát… – Elrugaszkodik a faltól, elindul felém. Lépteinek
egyenletessége akkor sem szakad meg, amikor útközben leteszi a
szendvicset a kávézóasztalra.
– Amíg együ voltunk, sosem volt tervben, hogy megkeféljem.
Őszintén szólva Maeve egyszeri eset volt. Én nem… – Elhallgat, alsó
ajkába harap, próbálja kitalálni, mit mondjon. – Én nem voltam
senkivel… már jó ideje. És ha le em volna is… nem vagyok
megcsalós fajta.
Fejemet ingatom.
– Én sem. És hétszentség, hogy ezen a szokásomon nem fogok
mostantól változtatni.
– Ó… – Mosolya lehervad. – De drágám… hiszem már
megte ed.
Úgy nézek rá, mintha megbolondult volna. Mert megbolondult.
Teljesen mentálrokkant, ahogy errefelé mondják.
– Mi a fenéről beszélsz?
Heves mozdulatokkal nyitom ki a táskámat, ruhát keresek.
Érzem, hogy remeg a kezem és nem tudom, hogyan állítsam le a
remegést.
Lábát emeli, a bőrönd tetejére lép, az hangos csa anással
becsukódik. Nem engedi, hogy felöltözzek és ekkor látom, hogy még
mindig nincs rajta nadrág. Csak póló és alsó, és az alsóból
kitüremkedik, egyenesen rám mutat hatalmas erekciója.
– Már voltál velem ágyban, majdnem meztelenül. A kibaszo ul
lucskos bugyid a farkamhoz nyomult és igen, észreve em,
köszönöm. Jut eszembe, már maszturbáltál a hangokra, ahogy
Maeve-t farkaltam és azt képzelted, hogy te fekszel ala am. Örök
romantikus vagy, Rory. Nézz szembe a tényekkel, édesem!
Érzelmileg te nemcsak hogy megcsaltad Pipere-Pasit, hanem az
egész közvetlen családjával ku rcoltál; a papagájával és a durva
szomszédaival is.
Felállok, a vér dühösen áramlik dobhártyáimon. Már nem
fázom. Ég az arcom a szégyentől és a döbbene ől. Hallo a, ahogy a
falon túl elélveztem. Persze, hogy hallo a. Eleve azért tudta
félbeszakítani, amikor Callum és én… mert a falak papírvékonyak.
– Mal… – Egy lépést hátrálok, gyelmeztetőn emelem fel
mutatóujjamat. – Nem akarlak téged.
– Nem akarsz? – Egy lépést tesz felém, a konyha irányába terel. –
Vagy nem akarsz akarni engem? Az elég jelentős különbség.
– Mennyiben? – kérdezem. Belemegyek a játékba, csak hogy
inkább beszéljen, és ne csináljon semmi olyasmit, amit nem lennék
képes abbahagyni, abbahagyatni vele.
– Nos, ha egyszerűen nem akarsz engem, nincs más
választásom, mint tiszteletben tartani ezt a kívánságodat.
Egészen közel ér hozzám, fenekem a hűtőszekrény hideg
ajtajához ér. Meztelen teste hevíti bőrömet, szívem olyan erősen és
keményen ver, hogy úgy érzem, a számon fog kiugrani, mint hal a
vízből, ha kinyitom, és azt mondom neki, ne érjen hozzám.
De Mal nem ér hozzám.
Majdnem megérint, és tudja, hogy ez még jobban zavar.
Vigyorogva hajol arcomhoz még közelebb.
– De ha arról van szó, hogy nem akarsz akarni engem, akkor
sajnálom, de nem hagyom, hogy mindke őnk életét tönkretedd
azért, mert elköteleze séget érzel egy olyan pasi iránt, akiben nem
vagy biztos, csak azért, hogy bebizonyíts valamit, ami senkit nem
érdekel.
– Azért feküdtem melléd az ágyba, mert nagyon fáztál. Nem
csaltam meg Callumot – mondom fejemet ingatva. Emlékeztetem. És
emlékeztetem magamat is.
Tekintetem ajkára siklik, és ekkor gyomromban mintha tűzgömb
nőne. Sosem tapasztaltam még ilyen érzést.
Sosem bocsátod meg magadnak.
Előrehajol, alig lepleze élveze el néz. Forró leheletét érzem
arcomon.
– Éppen azt te ed azzal, hogy mellém feküdtél, amit tenned
kelle . Rendben?
– Rendben – bólogatok hevesen. – Pontosan.
– Ismered azt a pletykát… – kérdi elgondolkodva, homlokát
ráncolva, és keze közben egyetlen gyors mozdula al a bugyimba
siklik.
Alig kapok levegőt. Keze után kapok, de másik kezével
megragadja a csuklómat és a falhoz szorítja. Ellenállásom nem
változtat arckifejezésén.
– …Mick Jaggerről és Marianne Faithfulról, még 1967-ből?
Amikor állítólag elkapták őket Keith Richards birtokán egy
drograzzián? Mick éppen Mars csokiszeletet majszolt Marianne
puncijából.
Érzem, hogy valami belém hatol, és… ó, Istenem. Ó, Jézus!
A csoki csusszant be. Bennem van. Olyan mocskos és durva
dolog, hogy legszívesebben arcon köpném, de önkéntelenül
megborzongok a gyönyörtől és összeszorulok körülö e.
– Szerinted van valami alapja ennek a pletykának? – kérdi Mal,
és ajka ajkaimon mozog.
Érzem, hogy megkeményede mellbimbóim a testéhez
dörzsölődnek. Annyira nehezen kapok levegőt, hogy szinte zihálva
Ú
lélegzek. Úgy érzem, mintha valami jelentős dolog határára értem
volna, mintha azután nem lennék már soha az, aki korábban voltam.
– Szerintem… – szólalok meg.
Beljebb tolja és kijjebb húzza a csokoládészeletet. Be-ki, be-ki,
egyre mélyebbre és gyorsabban én pedig behunyom a szememet és
nagyon gyűlölöm magamat, mert érzem, hogy mindjárt elélvezek.
Megcsalod a barátodat, üvöltöm magamban. Igaza van és te bedőlsz
neki. Mondd meg neki, hogy ezt azonnal hagyja abba!
– Válaszolsz? – kérdi Mal teljesen közömbös hangon. Ajka az én
ajkam mozgását utánozza.
– Igen? Nem? Talán? Nem vagy biztos benne?
– Hagyd… hagyd… hagyd aaaa….
– Mondd ki! – sürget. Ajka az ajkamra tapad, de nem csókol…
inkább büntet. – Mondd, hogy hagyjam abba, és abbahagyom.
Képtelen vagyok.
Nem tudom megtenni és könnyeim csorognak, ahogy a gyönyör
egyik hulláma csap át rajtam a másik után, fejemtől a lábujjaimig, és
erős lüktetéssel élvezek el a csokoládérúdon. Végtelen gyönyör és
fájdalom, de a belevegyülő bűntuda ól az egész valahogy
szégyenletesen, de sokkal erotikusabb.
Térdem megbicsaklik, de Mal megtart, egyik kezével tarkómat
fogja, a másikkal lassan kihúzza a csokoládérúd maradékát. Érzem,
hogy a combom ragacsosan összetapad, a nyúlós tejcsokoládé sűrű
masszaként tapad bőrömre.
Mal közénk emeli a csokit; ázo , olvadt; kilátszik a fehér ostya.
– Éhes vagy? – kérdi hűvös nyugalommal.
Fejemet ingatom, érzem, hogy könnycseppjeim szanaszét
repülnek.
Megcsaltam Callumot, ahogy anyám is megcsalta azt a srácot,
akit Glen mia elhagyo . Nem vagyok jobb nála.
Mal egy falat csokoládét eszik, vállat vonva; hirtelen összefut a
nyál a számban. Nagyon, nagyon éhes vagyok. Nem kérdez még
egyszer, felém fordítja a csokit.
– Te-íze van.
Megnyalja az ajkát.
Egy tétova harapás, és még egy. Befaltam az egészet. Alig van
időm lenyelni, ajka lecsap rám, és tehetetlenül nyögök, nyelve a
számban.
Bárcsak vissza tudnám irányítani gondolataimat a barátomra.
Vagy bárcsak Callum bántalmazó, szörnyű ember lenne, aki mia
mindez történt. Ki gondolta volna, hogy ez történik?
De nem ez a helyzet.
Az igazság az, hogy nem tudok rá gondolni.
Az igazság az, hogy nem hiszem, hogy valaha tudtam rá
gondolni; még az elő sem, hogy Mal megjelent New Yorkban.
Mindig is o voltak a repedések, gyomok nő ek ki bennünk már
akkor, amikor Callum és én teljesen átlagos pár voltunk és teljesen
normális dolgokkal foglalkoztunk. Mindig Malhez hasonlíto am.
Arra vágytam, hogy Mal ajkát érezhessem ajkamon, hogy mámorító
illata vegyen körül, mintha pelerinként borulna tám, hogy ne
próbálja, mégis birtokoljon engem. A különbség az volt, hogy akkor
nem volt bennem bűntudat, mert nagyon valószínűtlennek tűnt,
hogy ez valaha bekövetkezhet.
…abban a valószínűtlen esetben, ha…
Nyöszörögve fogadom, hogy Mal két tenyere közé fogja arcomat
és egyre mélyebben csókol, és morog, mint prédáján a vad. Nyelve
félúton találkozik nyelvemmel és szemem becsukódik.
Ekkor csörögni kezd a telefonom. Elrántom számat a szájáról,
kizökkenek a pillanatból. Arcomat fogva sietek a reggelizőpulthoz.
Megfordítom a készüléket, látom a számot a kijelzőn.
Callum.
Mintha hatodik érzéke lenne. Honnan tudta?
– Szervusz, szerelmem – mondja vidáman, amint felveszem. –
Felhívo Summer. Azt mondja, Richards lelépe . Micsoda faszfej! A
barátnőd azt javasolta, hogy szálljak fel az első repülőre és legyek
melle ed. Szerinted? Még mindig azt szeretnéd, hogy menjek át
hozzád szilveszterre?
Felnézek, és azt látom, hogy Mal a hűtőre könyökölve áll,
homlokát tényleg? nézéssel ráncolja. Fejemet ingatom. Combjaimat
száradt csokoládé ragasztja össze. Mit te em? Elkapom tekintetemet
Malról. Köhécselek.
– Igen. – Próbálom utánozni vidám hangját. – Kérlek, gyere át!
Szeretném, ha i lennél.
Amikor bontom a hívást, homlokomat a reggelizőpultra hajtom
és behunyom a szememet. Valami különleges díjat kapok azért, mert
ilyen ostoba voltam? Kedvezményt a helyi könyvtárban? Egyáltalán?
Kicsit szürreálisnak tűnik, hogy magamra vagyok hagyatva, miután
ilyesmit te em.
 Meg kell mondanom neki. Meg kell mondanom Callumnak.
– Szeretném, ha tudnád – mondom remegő hangon, úgy
reszketve, hogy ajkam a pult felületét súrolja – …ez abszolút semmit
nem jelent.
– Mondd ezt a megkeményede mellbimbóidnak és a nedves
hüvelyednek, drágám – mondja Mal, azzal fütyörészve indul a
hálószobába. Útközben felkapja a félig megeve
háromszögszendvicset.
Az összes lámpa egyszerre villan fel a házban. A mikrosütő
csilingel. A tévé bekapcsol, két öltönyös alak heves vitát folytat a
fociról.
Visszajö az áram. Mal megvetően sóhajt.
– Ez nagyon mulatságos, Kiki. Én is próbálkozom i , de látod,
hogy ő milyen makacs.
Bosszúsan fordítom felé fejemet.
– Te tényleg azt hiszed, hogy a néhai feleséged azt akarja, mi
ke en ku rcoljunk?
– Tudom, hogy igen – feleli hasonlóan viharos tekinte el.
– Hogyan?
– Szeret engem, én pedig szeretem a… – elhallgat, oldalra
biccenti a fejét – …a csokoládét. A szerelem már csak ilyen, nem
gondolod? Halálos. Minél tovább halasztod és nyújtod, mint valami
korbácsszíjat, annál fájdalmasabb lesz, amikor végül lecsap rád. Ha
készen állsz választ adni, csak szólj!

A CSOKOLÁDÉ GONDOLATAI

Soha. Jobb. Napom. Nem. Volt.

 NAPJAINKBAN

Mal

NEM MINTHA ELŐRE nem lá am volna, mit reagál.

Mégis megdöbbent, mert míg Rory abban az örök kérdésben
úszik (vagy fuldoklik, nem tudom), hogy vajon egy bizonyos ponton
túl tisztelheti-e még magát és megbocsáthat-e magának azért, amit
Pipere-Pasival te , még mindig nem szakíto vele.
Most ki vagyok zárva a szobámból, Rory van bent és nem
hajlandó szóba állni velem. Még érzem puncija édeskés, nom ízét a
számban a csokoládéíz melle .
Ez a helyzet abszolút nevetséges, ám erre természetesen nem
mutatok rá.
Játékot csinálok belőle. Tálcán ételt teszek az ajtaja elé, mintha
fogoly lenne. Időnként bekopogok és megkérdezem, hogy szüksége
van-e valamire.
Rory sajnos nehéz természetű fogoly.
Már lefeküdni készülök, amikor Ryner felhív, hogy Rory és én
pakoljunk össze és induljunk Görögországba. Miért? Megmondom,
miért. Azért, mert Richards útban van Thaiföldről arrafelé, éppen
Spinalonga szigetére tart.
– Spinalonga szigetére? – kérdezem a telefont vállam és fülem
közö tartva, mert éppen nyalókapálcikákat festek rózsaszínre a
mosogatómedence fele . A mesterséges szín mindenfelé csöpög, a
ruhámra is, mégis módszeresen mártogatom a pálcikákat a festékbe,
mert mindegyiknek rózsaszínnek, csillogónak és használatra
késznek kell lennie.
És nekem? Én nyilvánvalóan rock n’roll-életet élek, kösz a
kérdést.
– A lepratelepre. Olvaso róla – mondja Ryner rosszallón a
telefonba.
– Úgy érted, megnéze valami videót – jelentem ki faarccal.
Ryner humortalan nevetéssel válaszol.
– Az lehet, öregem. Az nagyon is lehet.
– Megmondtad neki, hogy o már nincsenek leprások?
Valami egészen szembetűnően nincs rendben Ashton
Richardsszal, és senki nem mond semmit, mert mindenki tart egy-
egy vasat a tűzben, és muszáj, hogy elkészüljön Richards új albuma.
– Nem gyel. Rehabra kellene mennie.
– Mi a franc?!
Nem forszírozom az ötletet, hogy Richards azonnal menjen
rehabra, mert azzal vége is lenne az egész Rory-projectnek. Akkor
egyedül kellene megírnom a dalokat, és odaadni Je nek. Ami azt
jelenti, hogy Rory visszarohanna Amerikába, mielő rendezhetnénk
a helyzetünket. Ezt egyszerűen nem vagyok hajlandó még
elgondolni sem.
– Még mindig úgy vélem, hogy leláncolhatjuk Ashtont a
kanapémhoz, és működni fog a dolog.
– Igazán? Akkor menj és hozd el onnan! Ha az egésznek
sikeresen vége, rendes bónusszal doblak meg.
– Ryner – mondom ujjaim hegyét szemhéjamra szorítva, ezzel
egész arcomon rózsaszín festéket kenve el. – Nem hagyhatom el
Tolkát. Ez benne van a szerződésünkben. Te is pontosan tudod, hogy
miért.
Pár percig tart a szócsata, aztán Ryner rákérdez, hogy van
Callum; nagyon sunyi kérdés, benne van, hogy sok a vesztenivalóm,
ha nemet mondok. Visszakérdezek, ki a fasz az a Callum, mire közli,
hogy Rory barátja.
Ezt tudom, de azt a látszatot akarom kelteni, hogy olyan keveset
jelent nekem, hogy a neve nem is ugro be. Tudom, mire akar Ryner
kilyukadni. Arra emlékeztet, hogy Görögország remek lehetőség
arra, hogy Roryt eltereljem Callumtól, aki holnap, szilveszterkor
tervezi az idejövetelt és egyben kapcsolatuk megmentését. Nem
mintha nem szarnám le.
– Figyelj, én jobb akarok lenni annál, minthogy tudatosan
szabotáljam a kapcsolatukat.
Ami azt illeti… nem. Ez nem igaz. Ez nagyon dicséretes,
tiszteletre méltó dolognak hangzik, de az igazság az, hogy semmi
tiszteletreméltóságra nem törekszem ebben a párbajban. Rúgok,
harapok, megszegek minden szabályt, hogy Rory az enyém lehessen.
Homokot szórok a szemébe. Bármit megteszek, hogy győzzek.
Ez az igazság, és a legrosszabb az, hogy éjjel még mindig úgy
alszom, mint egy csecsemő. (Bár nem tudom, miért mondják ezt. A
csecsemők nagyon rossz alvók. Pontosabb hasonlat azt mondani,
hogy valaki úgy alszik, mint egy kiütö részeg.)
Amint Ryner és én megállapodásra jutunk, becsúsztatok
Rorynak az ajtó ala egy szalvétát, rajta a hírrel és kiosonok a
házból, hogy elbúcsúzzam, mielő elhagyom Tolkát, még ha csak
huszonnégy órára is. Amikor visszaérek, Rory már összepakolt.
Duzzog, de útra készen áll. Úgy néz ki, mint aki egész idő ala sírt,
amióta megdugtam a csokival.
Szörnyen érzem magamat, de még szörnyebben érezném
magamat, ha Bamba Bankár Herceg karjaiban kötne ki. Az a pasi
halálra untatná Roryt, az én lelkiismeretem pedig nem viselné el, ha
mia am halna meg.
Néma csendben autózunk a reptérre. Rory csak akkor nyitja ki
újra a száját, amikor már elhelyezkedtünk az első osztályon. Arra
számítok, azt mondja, mekkora faszfej vagyok, de megint
meglepetéssel szolgál.
– Hogyan szereztem a heget?
A meglepetéstől ölembe köpöm az üdítőt. Egy egyszerű a
pokolban sercegj az örökkévalóságig kedvesebb mondat le volna, mint
ez a különös töltetű kérdés. Homlokomat ráncolom, hogy időt
nyerjek, de szívem egyre hevesebben ver.
– Ezt te kérdezed tőlem?
Bólint, és kitartóan néz.
– Nem te mondtad, hogy anyajegy? Hogy már a születésedkor is
megvolt?
Lelki szemeim elő magamat látom, ahogy egy szupermarket
polcai közö bevásárlókocsival rohanok és mielőbb időt akarok
venni magamnak.
– Ez anyám verziója, és kezdek kételkedni benne. Ms. Patel a
kisboltban azt mondta, hogy szörnyű történet van a hegem mögö .
Éppen elmesélte volna, hogyan történt, amikor a nagyapád belépe
az üzletbe, így már nem volt esélyem, hogy megtudjam.
– Ms. Patel a kísértetekben is hisz és abban is, hogy a kék szemű
emberek mindent kékes árnyalatban látnak.
Ami azt illeti, ez szemenszede hazugság, de inkább kiugranék
a gépből Rory bugyiját ejtőernyőnek használva, mint amennyire
megbántanám az igazsággal.
Nem mintha nem akarnám elmondani neki az igazat, de amikor
olyan sok mindennek kell feltárulnia, a legjobb megoldás várni, hogy
könnyebben tudja elviselni.
– Még mindig tudni akarom, mi az a szóbeszéd – mondja,
szándéka melle kitartva.
– Igen, sejte em. Az a helyzet, hogy nem igazán vagyok
ráhangolódva a falusi pletykákra.
Azt nem teszem hozzá, hogy a tolkai pletykák nagy részében én
is szerepelek.
– De a nagyapád tudja. Miért titkolja előlem?
– Talán mert védeni akar?
Utazási magazint veszek kézbe és úgy teszek, mint aki azt
lapozza.
Gondolataimban vörös szirének harsogják: BASSZ, BASSZ,
BASSZA MEG! Sok-sok mini-Mal rohangál körbe, hajukat tépkedik.
Rory minket támad! Valaki csináljon valamit!
– Megkérdezem tőle – jelenti ki Rory, ujjaival térdén dobolva,
ajkát harapdálva.
– Tedd azt!
Kétkedőn néz rám.
Azt hiszem, tudja, hogy tudom, és re enetesen fáj, hogy nem
lehetek teljesen őszinte vele. Bárcsak gondolatátvitellel mondhatnám
el neki, amit hamarosan amúgy is el fogok magyarázni. Hogy
vannak bizonyos szakaszok. Hogy fontos a fokozatosság. Hogy még
nem tud mindent rólam, és mielő döntésre jut, teljesen meg kell
értenie.
Mindenki sajnálta a fényképezőgéppel járkáló hátizsákos
amerikai lányt, akinek összetörtek az álmai.
Megdugtam, megcsókoltam, házasságot ígértem neki, kiszedtem
belőle minden titkát, de nem mondtam el neki az egyetlen igazságot,
ami érdekelte, amiért Írországba utazo .
Rory becsukja a száját, aztán újra kinyitja.
– Nem mondod el, kinek a születésnapja volt és nem vagy
hajlandó azt sem elmondani, milyen pletykák keringenek rólam.
Nem beszélsz Kath haláláról. Megmutatnál legalább egy dalt, hogy
lefotózzam a projektemhez? Ami azt illeti, egészen jól haladok.
Köszönöm kedves kérdésedet.
 Tudom, rémálom lehet neki, hogy Tolkában kell laknia.
Az emberek vagy gyűlölik, mert ő az a lány, aki mia rútul
elhagytam Kathleent, vagy sajnálják, mert ő az a lány, aki mia az a
dolog történt Glennel. Köztem, a masszív, lila fasz és Richards, azaz
Richard közö Rory – az egyetlen, aki ezt a projektet komolyan veszi
teljesen tehetetlen.
Felemelem a seggemet az ülésről, kihúzom a noteszemet a hátsó
zsebemből, és átadom neki. Találomra kinyitja, zöld szeme a sorokat
pásztázza, ajkával formálja a szavakat.

Azt mondja: drágám.

Azt mondom: szerelmem.
Azt mondod: boldog vagy.
Szerintem szenvedsz.
Ígértünk, fogadtunk egymásnak mindent.
Nem hiszem, hogy emlékszel, mi mit jelent.

Jöhet a sajtó
Nyitva az ajtó
Kibaszo ul kiakasztó.
Azt akarod, hogy legyen minden szép,
jó, fényes és passz.
Fáraszt már várni, hogy meglásd, ez snassz.

Azt mondja: drágám.

Azt mondom: szerelmem.
Azt mondod: jó neked.
Szerintem senyvedsz.
Ha az igazat akarod, igazi csókot akarj.
Legalább néha-néha engedd el magad.

Visszaadja, az ablakon néz kifelé. Párás, szürke az ég.

– Meg fogom tudni az igazat, Mal. Meg fogom tudni.
Mintha tudomást sem venne a szövegről, amit az imént olvaso .
Elszorul a szívem. Nagyon komolyan alulbecsültem, milyen
szoros kapcsolatban tartja őt Pipere-Pasi. De lehet, hogy nem is ő.
Talán csak az ideája. Az én ideám. Lehet, hogy nem tűnik túl vonzó
lehetőségnek egy olyan idióta pasival járni, aki élete utóbbi
évtizedében abból élt, hogy gyűlöletdalokat írt róla.
Én jobbra nézek, ő balra. Ellenkező irányba.
– Az én igazságom nem lehet feltételes – súgja.
Mélyet sóhajtok.
– Akkor az ígéreted se legyen az.

Mire Kréta szigetére érünk, Richards visszatért Spinalonga szigetéről

és partit rendez elnöki lakosztályában. Korábban twi elte, hogy a
városban van, mire egy csapat kibaszo sztárajnározó betörte a hotel
ablakát. Üvegcserepek hevertek az előcsarnokban szanaszét. Richard
szétküldte a stábját, hogy hajtsák fel a város legdögösebb groupie-
jait és hívják meg őket a lakosztályába, de a telefonjaikat a bejáratnál
tetessék le velük.
Amikor Rory és én belépünk, azt látjuk, hogy egy lány éppen
leszopja, miközben Richards a lány barátnőjének ánuszát ujjazza.
Erre Rory el ntorodik, kézfertőtlenítőt nyom a tenyerére és odaadja
nekem a tubust. Fejemet ingatom.
– Nem mosok kezet, míg nem tapaszthatom rád újra a
tenyeremet.
– Úgy érted, soha többé nem mosol kezet? – kérdi teljesen
közönyösen.
Halvány mosollyal pillantok rá. Néha olyasmiket mondunk
egymásnak, ami egyszerűen csak jól hangzik. Most is ilyesmi történt.
Azt hiszem, mindke en pontosan tudjuk, hogy lesz másik alkalom,
mégpedig elég hamar.
Megborzong, de nem a hidegtől, mert amióta Írországba
érkeze , nem is fázo különösebben… Remélem, ez neki is feltűnt.
Teljesen tudatában vagyok annak, hogy Richard együ működésétől
függ az én Rory Projektem kimenetele; lassú léptekkel haladok
befelé, megragadom a vállát és elrántom a szopásból. A lány még O
alakra táto szájjal bólogat, amikor Richardot a fal melle i
bőrkanapéra döntöm, és karba te kézzel magasodok fölé.
– A partinak vége. Most pedig munkára! – mordulok rá, azzal
papucsa talpába rúgok.
Utánozza mozdulataimat. Összefűzi a karját, csücsörít.
– Jártál már Thaiföldön, Mal?
 – Nem mondhatnám, hogy jártam.
– Hát, én most jö em vissza onnan és mondhatom, igazán
varázslatos hely. Sok időm volt gondolkodni ezen a szarságon.
Pontosan húsz egész percig volt Thaiföldön, amely idő ala
elefántháton ült, készíte egy nagyon kínos videót és hirtelen
szeszélyből elhatározta, hogy Görögországba látogat.
– Szakíto am a barátnőmmel… aki úgy mellesleg hercegnő… és
most másikat keresek.
– És szerinted egy idegen nő segge lukában találod meg? –
kérdem teljesen közönyös hangon.
Rory kis híján kiköhögi a tüdejét. Elborzadással vegyes nevetés
hangjai.
– Nézd – szólal meg Richard szép ús kék szemét forgatva – …az
írás részét te kézben tartod. Te magad mondtad, hogy a dalok mind
készen vannak és olvas…
Ezú al sípcsonton rúgással hallga atom el, mielő komolyabb
kárt tudna tenni. Befogja a száját.
– A főnököd extra pénzt zete neked, hogy benne legyél ebben
a dokumentálós dologban – emlékeztetem. – Engem is zet. És Roryt
is. Az ő munkáját is elbaszod. Miután ezt megcsináltuk, annyi pénzt
égetsz el, amennyit akarsz, ahogy akarod és annyi nőt dugsz, ujjazol,
nyalsz, amennyit akarsz és viszont. Végtelen sok időd lesz. Majd. Ha
ezzel végeztünk.
Keserűen felnevet.
– Senkinek sincs végtelen sok ideje.
Nem akarok nekikezdeni, hogy a metaforákról magyarázzak
neki. Nem a gyerekem, nem a tanítványom. Csak nézem és várok.
– Írország depissé tesz – nyöszörög, karját szeme elé kapva, mint
egy kamasz lány, aki rájö , hogy szívszerelme a faszt is szereti. – A
kibaszo semmi közepén laksz, öregem. Ne vedd sértésnek, de ez
így van. Ez tudományos izé.
– Van fogalmad arról, hogy mit jelent a tudomány szó? –
kérdem, pontosan akkor, amikor Rory diplomatikusan csatlakozik a
beszélgetéshez.
– Ha egy kicsit rákapcsolnánk a projektben, egy időre
elmehetnénk valahová – szólal meg kezét maga elő összekulcsolva,
mellém lépve. – Vakációzhatnánk egyet.
– Igazán?
Richard leengedi a kezét, szeme felcsillan.
Ú
 Úgy néz ránk, mintha a szülei lennénk és éppen azt ígérnénk
neki, hogy elvisszük Disneylandbe, ha jól tanul. De mi nem tudnánk
ilyen gyereket csinálni, mert ennél az embernél ki nomultabb
kecskével is találkoztam már.
Vállat vonok, illetve félvállat; nem javítom ki Rory hamarosan-
úgyis-megszegendő ígéretét.
Richards elkomorul.
– Szexrabszolga csibe adja ezt nekem írásba. Nem akarom, hogy
elszökjön a barátjával és elbassza ezt nekünk.
Rory felé fordulok, de már nem áll melle em. Azt hiszem,
telefonhívást kapo . Valószínűleg a barátja vinnyog, mert mégsem
találkozhatnak.
Amikor visszafordulok Richards felé, talpra ugrik, a farmer
sliccét gombolja be és szája sarkába dug egy spanglit. Hátba vereget.
– Köszi, öreg harcos. Nagyra értékelem, hogy eljö etek értem.
Tudod, valami fura érzésem volt. Valami olyasmi, hogy nem igazán
kedvelsz engem. Szóval, hogy nem tart minket össze a zselé, ilyesmi.
A zselé szót úgy mondja, mintha puncit mondana.
Leveszem magamról a kezét.
– Ez nem is lehetne távolabb a valóságtól.

Rory

Dupla szar, a rohadt életbe, tripla szar.

Callum i van. Ebben az épületben. A recepción. Éppen becsekkol.
Szobát ve ki.
Ez Summer műve. Egészen biztos vagyok benne, hogy mia a
van.
Miután Mal becsúszta a nekem az ajtón azt a szalvétát, amire az
új fejleményeket írta, hogy hirtelen Görögországba kell mennünk,
sürgősségi őrjöngés céljából hívtam Summert. Beszámoltan neki a
csokoládé incidensről. Hallo am, ahogy töltőre te e a vibrátorát és
egészen biztos vagyok abban, hogy éppen jobbra-balra csúsztatgato
képeket a Tinderen, hogy éjszakára játszótársat találjon magának.
 – Szentséges ég, csak semmi hülyeség!
Behunytam a szememet, az ég felé néztem és magamban
imádkoztam.
– Ó, ez nagggyon jó – mondta Summer –, ha azt vesszük, hogy
alig egy hetet töltö él Írországban, de már hülyébb vagy, mint egy
avokádó. Próbálok segíteni egy kicsit, hogy jobban menjenek a
dolgait. Bízol bennem, ugye?
Nem tudtam eldönteni, hogy bízhatok-e benne. Még mindig
nem tudom.
Szeretem Summert, de nagyon pontos, határozo elképzelései
vannak arról, hogy mit kéne kezdenem az életemmel, és nem
feltétlenül értek egyet minden ötletével.
Ő mondha a el Callumnak, hogy hol vagyok, így történhete ,
hogy megváltozta a az útitervét és Írország helye Görögországba
jö . Ráadásul amilyen gáláns és igazi pasi, elhatározta, hogy
meglepetést szerez nekem. Amikor rám írt, képtelen voltam o
maradni Ashton szobájában és végignézni, ahogy Mal megküzd
vele. Lerohantam az előcsarnokba, Callum nyakába ugro am,
átöleltem és úgy te em, mintha nagyon örülnék, hogy vele lehetek.
És örülnöm is kelle volna.
– Hiányoztál, szerelmem. Fogytál egy kicsit? – kérdi komolyan
szemlélve, aztán elneveti magát. – Jól áll neked.
Lehajol, megkapom a szokásos puszit.
Ez a csók bűntudatomat pecsételi ajkamra; mintha zárt borítékon
csa anna.
Tegnap délután Mal csókolta ezeket az ajkakat.
Közvetlenül az után, hogy csokoládét tömö közéjük, ami
korábban a kisajkaim közö csusszant.
– Menjünk, foglaljuk el a szobádat – mondom, és kézen fogom.
Már tudom, hogy el fogom mondani Callumnak, mi történt. És
azt is tudom, hogy ő ezért valószínűleg – teljes joggal – szakítani fog
velem. Azt azonban még nem tudom, hogy képes leszek-e együ élni
azzal, amit Callummal te em.
A lift felé terelem, elég idegesen, és ötszázszor nyomom meg a
gombot. Hatalmas műmosollyal fordulok vissza felé.
– Nahát! – Ökölbe szoríto kezemmel mutatok körbe. – Újra
együ ! Fantasztikus!
Fogd be a szád, te idióta! Csak rontasz a helyzeteden.
– Rory! – Callum hangjában aggodalom feszül, szemöldökét
összevonja. – Te részeg vagy? Tudod, hogy nem szeretem a
nyilvános kicsapongást.
– Teljesen józan vagyok – felelem ideges nevetéssel.
Kinyílik a liftajtó, és persze Mal áll a másik oldalon. Ördögien
jóképű, ahhoz képest, hogy egy igazi kakukk, aki szerelmi
fészkünkbe akar piszkítani, szét akarja baszni a kapcsolatunkat.
– Téged kerestelek – mondja, és arckifejezése meglágyul, amíg
meg nem látja mögö em Callumot.
Akkor újra változik az arca. Fájdalom nézni… Csalódo nak
látszik. Nem mintha joga lenne rá.
– Malachy – üdvözli Callum a hátam mögül, és belép a liftbe. Én
is belépek. Elhúzom a kártyát a leolvasó elő és megnyomom
Callum emeletének gombját.
– Pipere-Pasi – feleli Mal jegesen rideg hangon.
– Hogy megy az írás? – kérdi Callum.
Bekapcsolódom a társalgásba, mielő Malnek lehetősége lenne
megsérteni Callumot.
– Hát, Richards visszarepül Írországba, Mal gondoskodik arról,
hogy meg is érkezzen. Te meg én i maradhatunk.
Csak a helyzetet akarom menteni. Ideiglenesen. Az igazság az,
hogy körülbelül tíz perc múlva nyers igazságot közlök Callummal,
ami után egyikünk sem lesz képes elviselni a jelenlétemet.
Szilveszter este van, éjféltől újév és a parti, amit Ashton terveze
Mallel még Írországban, lemondva. Nagy lehetőség le volna
képeket készíteni, de fontosabb, hogy tisztázzam a dolgokat
Callummal.
– Ez nagyon jó ötlet – mosolyog le rám, és a szívem trillió
darabra hullik.
Az egész mia ad van. Te sütkéreztél Mal melegében és nem
ve ed észre, hogy mindent feléget körülö ed.
– Igazán jó ötletnek hangzik – ismeri el Mal, és felém fordul. –
Csak egy igazán apró akadály áll a megvalósulás útjában.
– Nevezetesen? – kérdezem. Szemem összeszűkül.
– A valóság – közli teljesen közönyösen. – Richards és én
elhatároztuk, hogy hétfőig i maradunk. Tudod, kell egy kis
környezetváltozás, ilyesmi. Kiváló alkalom a kreativitásunk kiélésére
– mondja, és kajánul vigyorog rám.
Szigorúan.
Tilos.
 Megölni.
A.
Jóképű.
Költőt.
Alsó és felső fogaim olyan erővel zárulnak össze, hogy a ól
tartok, megreped az állcsontom, és eszembe jut: Mal van olyan őrült,
hogy elmondja Callumnak, mi történt, mielő esélyem lenne rá. Mal
valószínűleg olvas a gondolataimban, mert ahogy rám néz, abból
látszik a baj.
– Hát, mi nem leszünk útban, Malachy. Elvonulunk a
társaságtól, Rory és én. Sok mindent kell bepótolnunk.
Callum hozzám fordul és homlokon csókol; kétségtelenül elég
gyengén leplezi szexuális szándékait.
– Ennél igazabb állítás nem hangzo el ebben a liftben –
vigyorog Mal, felfelé néz és fejét ingatja.
A szemét! Miért nem vagyok képes az épelméjű pasit szeretni?
Miért?
Felé fordítom fejemet, hogy gyelmeztető pillantást vethessek rá,
de Mal nyíltan kerüli a szemkontaktust, egyenesen előre néz.
A lift csenget, Mal kiszáll, közvetlenül mögö ünk jön, sőt átveszi
Callum bőröndjét, ő gurítja a folyosón.
– Ó, mielő elfelejtem! Van egy kis változás a tervekben.
Richards ma éjjel mégis partit ad a lakosztályában. Egész Európából
jönnek sztárok. Ha jól tudom, Alex Winslow is megszakítja
feleségével és gyerekeivel Dél-Franciaországban töltö rövid
vakációját és átjön beköszönni. Vad parti lesz, nem olyan, ami a mi
drága hölgyünk, Rory ízlésének megfelelne.
Pontosan tudja, hogy ezek után semmi esélye, hogy elhagyjam a
szállodát. Ez olyan anyag, amilyenről Ryner álmodo . Az őrült, igazi
rocksztár parti, tele ismerős arcokkal; csilláron lógnak, az egyik
sarokba kuporodva dalokat írnak, péniszekről vesznek gipszmintát
és Rolls Royce-szal hajtanak az úszómedencébe.
Megállunk Callum ajtajánál. Felnézek rá, orrkarikámmal
játszom. Mosolyogva ingatja a fejét.
– Maradjunk, és menjünk el a partira. Kit érdekel, hol vagyunk,
ki van o rajtunk kívül, amíg én vagyok benned.
Mal elő ünk áll, nézi a szóváltást. Hányingerem van. Nem
tudom, miért mondta Callum, amit mondo , de a ól még
rosszabbul érzem magamat, mint egy pillana al korábban.
 Lábujjhegyre emelkedem, ártatlan puszit adok Callum arcára.
– Menjünk be! – súgom elcsukló hangon.
Becsapom Mal orra elő az ajtót. Kint hagyom. Szó szerint. És
átvi értelemben is.
O hagyom a hazugságokkal.
A titkokkal.
Annak a becstelenségnek a súlyával, hogy viszonya van a férjes
Maeve-vel.
És a bűntuda al, hogy elhallga a előlem Kath halálát.
A bűneinkkel.
Amikor elfordulok az ajtótól és szembenézek Callummal, nem
színlelek tovább.
– Beszélnünk kell!
 NAPJAINKBAN

Rory

ESÉLYEM SINCS ELMONDANI Callumnak, mi történt köztem és Mal

közö . Amint becsukjuk az ajtót magunk mögö , telefonhívást kap,
amit muszáj felvennie és kizárja magát az erkélyre. Diszkrét mini-
húsgolyókat-csinálok-belőled jellegű hangján beszélt, amitől
libabőrös leszek.
A telefonhívások közel két órán át tartanak és olyan
hangterjedelmet érnek el, ami jobban illik az őserdő vadonjához.
Sajnálom, hogy szilveszterkor is dolgoznia kell. Mire befejezi, én már
éppen zuhanyozni készülök a parti elő . Amikor belép az erkélyről,
arca kipirult, mogorva. Félmeztelen alakomra pillant és felcsillan a
szeme. Lusta mosoly jelenik meg ajkán, ami egy pillana al ezelő
még lekonyult.
– Én. Te. Zuhany. Szex. Menjünk!
– Beszélnünk kell!
– Nem hiszem, hogy lenne fontosabb egy gyors numeránál,
különösen így, hogy a csípőcsontod kiáll, mint Bella Hadidé. Jól áll
neked a kétségbeesés – jegyzi meg, és végignyalja felső fogsorát. –
Csak tessék. Nem mondhatod, hogy nem vágytál egész idő ala a
farkamra.
Görnyedten, legyőzö en kuporgok az ágy szélén; töröm az
eszemet, hogyan mondjam el neki, amit el kell mondanom… hogyan
tépjem fel a kapcsolatunkat, mint egy mumi kálandó testet, és
dobjak ki mindent, ami benne van.
Gyűlölöm, hogy Summernek igaza volt, hogy pontosan
beteljesede , amit jósolt.
A szalvéta nem semmit jelente .
 Hanem mindent.
Mal évekkel ezelő gyelmeztete , hogy ha újra találkozunk,
minden, bármilyen kapcsolatomat szét fogja szakítani, akárkivel és
akárhogyan kötö em össze az életemet.
És beválto a az ígéretét.
Callum a felsőm ujját rángatja, és van valami a tekintetében,
amitől bordáim úgy zörögnek, mintha fémrudak lennének.
Sírva fakadok, eltakarom az arcomat; nemcsak azért szégyellem
magamat, amit vele és magammal te em, hanem azért is, hogy ilyen
gyáva vagyok. Hogy nem vagyok képes felnő ként rendezni ezt a
dolgot. O áll elő em, a napbarnaság eltűnik arcáról. Engem néz.
– Rendben, akkor most nem dugunk. Nem gondoltam volna,
hogy ez a javaslat ennyire feldúl… – Fejét vakarja, igyekszik
megérteni a dolgokat. – Alaposan megnyírtam a lenti szőreimet, ha
ez tart vissza.
Nevetni próbálok, hogy egy kicsit jobban érezze magát, de az
igazság az, hogy most nincs időnk arra a beszélgetésre, amit
nyilvánvalóan le kell folytatnunk. Belépek a zuhanyzóba, sistergően
forróra állítom a vízhőfokot, a megrepedeze , régi, púderkék
csempéket nézem és azon gondolkodom, hol ment ennyire félre ez
az egész.
Pontosan tudom. Abban a pillanatban, amikor elvállaltam ezt a
munkát.
Azért, mert Mal közelében lenni és nem vágyni rá egyszerűen
lehetetlen.
Sok mindent meg tudok tagadni magamtól, de Mal ebben a
listában sosem szerepelt.
Mal éget. Hasogat. Megolvaszt. Az iránta való szerelmem erős és
tömény. Fémes és élő. Lüktető szerv, szívemmel együ létezik.
Kilépek a zuhany alól és azt látom, hogy Callum éppen
mandzse agombokat válogat a kis bársonydobozból, amit
mindenhová magával visz.
– Amikor visszajövünk ide, tényleg beszélnünk kell – hebegem.
Úgy válaszol, hogy rám sem néz. Hangja meglepően tompa,
halo .
– Te vagy a főnök.
Palackpörgetés.
Ezt játsszuk. Palackpörgetőst.
A parti úgy szar, ahogy van.
Alex Winslow nem is jö el.
– Winslow? – kérdez vissza Richards ránézésre is gyanús cigare át
szívva. Felnevet. – Szerinte a parti azt jelenti, hogy curryt rendelnek
és egész éjjel tévét néznek a feleségével. Totál józan az a pöcs –
mondja olyan idegesítő cockney akcentussal, amilyenhez hasonlót
még nem rögzíte ek a Föld nevű bolygón.
A zene pocsék (többnyire Ashton dolgai), a helyen
kilencvenkilenc százalékban félmeztelen, tógás nők nyüzsögnek és
van egy önmagát tetoválóművésznek nyilvánító valaki, aki spontán
vendégeket visz fel Richards forgó ágyára, miközben az ágy valóban
forog; akinek legalább három működő agysejtje van, pontosan tudja,
hogy ez nem az évszázad legjobb ötlete.
A személyzet körbejár a lakosztályban; szőlőt, sajtot, sós
süteményt, pezsgőt és röviditalokat kínálnak. A helyiséget
aranyszínű, ezüstszínű és fekete újévi lu k díszítik.
Mint említe em, körben ülünk és palackpörgetőst játszunk;
nagy, eszement, diszfunkcionális, véletlenül összeverődö
embercsoport.
– A szabályok – szólal meg egy műmellű, melírozo hajú nő.
Körbelebben, szempilláit rezegtetve néz körül mindenfelé.
– Mivel van i egy igazi szerelmes pár, mielő elkezdenénk a
játékot, meg kell győződnünk arról, hogy nincs kifogásuk az ellen,
ha mások nyalják-falják a kedvesüket.
Nagy, barna szemével egyenesen rám néz és kihívóan felvonja
szemöldökét.
Callumra pillantok, és teljes mértékben arra számítok, hogy
részünkről véget vet a játéknak. Ez volt az egyik ok, amit mindig
felemlege em Summernek, amikor nem sokkal megismerkedésünk
után már szakítani akartam vele; Callum konzervatív,
hagyományokhoz a végletekig ragaszkodó pasi, ami engem
egyenesen az őrületbe kerget.
– Semmi jónak nem vagyok elrontója – mondja legnagyobb
csodálkozásomra, mosolyogva.
Szeme összeszűkül, metsző tekinte el néz rám, mintha ez
valamilyen próbatétel lenne.
Velem szemben ül Mal. Rápillantok, de csak egy fél pillanatra,
nehogy gyanút keltsek. Arca rezzenéstelen, a középen heverő üres
pezsgősüveget nézi. Talán végre megérti. Talán felfogja, hogy nem
csak Callum mia nem vagyok hajlandó elgondolkodni sem azon,
hogy együ legyünk, ő meg én.
Hanem azért, mert ő Glen.
Kezdem sejteni, hogy apám nem az a szeretetre méltó falusi
részeges mártír volt, aminek képzeltem. A Tolkában keringő
titkoknak és pletykáknak alapja van, és az a bizonyos alap Glen sírja
lehet.
Mindenki engem bámul, azt várják, mit reagálok. Ez elég
gyorsan elfajulhat és túl öreg vagyok már ahhoz, hogy kapituláljak,
megadjam magamat a csoportnyomásnak. Másrészt nem
színlelhetem azt sem, hogy prűd lennék.
– Vállald be! Hiszen te mondod mindig, hogy lazítsak egy kicsit,
vegyem könnyebben a dolgokat – mondja Callum, és nevetve
oldalba bök.
Amióta ismerem, most hallok először enyhe fenyegetést a
hangjában és nincs sem időm, sem képességem megfejteni ezt most,
amikor már egy kicsit kapatos vagyok.
Beleegyezésem jeléül vállat vonok, mire a körben ülő lányok
kéjes, elnyújto hangokat hallatnak, mint a bagzó macskák. Callum
első rangú préda ebben a tesztoszteronde cites környezetben.
Ráadásul Ashton túlszívta magát, Mal pedig túlságosan
megközelíthetetlennek tűnik ahhoz, hogy igazi akciót lehessen
remélni tőlük. Az angol spiné odáig megy, hogy kacsintva lengeti
melleit Callum felé.
– Nincs kifogásod, hogy Rory más pasikkal is smárol? – kérdi
kihívóan.
– Senki nem tudja megcsókolni úgy, ahogy én, drágám – feleli
ragadozó vigyorral.
Drágám. Mindenkit drágámnak nevez. Malnek teljesen igaza
van. Ez egyáltalán nem romantikus, hanem re entően idegesítő.
– És ha ilyen és hozzám hasonló tyúkkal? – kérdi az angol nő.
Kis híján félrenyelem a sörömet, de egy szót sem szólok.
– Különösen a tyúkokkal – nevet Callum.
– És nyito vagy arra, hogy megcsókolj egy pasit? – faggatja
tovább.
A szemem lá ára örtöl a barátommal. Eszembe jut, hogy
dühösnek kéne lennem, de csak bosszús apátiára telik; mint amikor
valami idióta bigo ot látunk online, de csak annyira vagyunk
képesek, hogy like-oljuk a vele vitázók kommentjeit, de nem
megyünk bele a szócsatába.
Callum köhécsel.
– Maradjunk a hetero megközelítésnél, ha kérhetem.
Persze. Ha én csókolnék lányt, az teljesen rendben, de hogy ő
pasival csókolózzon, az szóba sem jöhet.
– És te? – fordul a Mal melle ülő Ashtonhoz a Brit Szexbomba.
– Te benne vagy, hogy pasival smárolj?
Ashton rövid, közönyös bólintással válaszol, tekintete Malre
siklik. Mal közönyösen pillant hol a Brit Bombázóra, hol Ashtonra.
Csak akkor veszem észre, hogy lélegzet-visszafojtva vártam a
választ, amikor megszólal.
– Ha gyűlöletről és baszásról van szó, nem diszkriminálok.
– Halleluja – kuncog a bombázó.
Keresztbe teszem farmernadrágba bújtato lábamat; érzem,
hogy bugyimat nedvesség béleli. Nem tudom, miért okoz olyan
kellemes erotikus érzést a gondolat, hogy Mal megcsókolja Ashtont.
Talán azért, mert esztétikailag mind a ke en kitűnnek a többiek
közül. Talán azért, mert tudom, hogy Mal gyűlöli Ashtont, és mert
Mal különcsége, ellentmondásossága ellenére olyan pasi, aki képes
kómába gyűlölet-baszni bárkit. És hirtelen elképzelem, ahogy Mal
hátulról farkalja Ashtont és a levegő forróvá, nehézzé, hihetetlenül
sűrűvé válik tüdőmben.
– Rory – szól hozzám Callum.
– Hmmm?
– Legyezed magadat. Valami gond van a légkondicionálással?
A francba! Gyorsan leengedem a kezemet és újra Mal felé
pillantok. Lilás árnyalatú, mélykék szeme csillog, lézer tekinte el
hatol pupillámba. Elbuktam.
Ashton forgatja meg a palackot először. Egy barna görög lányra
mutat. Négykézláb másznak egymás felé, a tizenkét személyes kör
közepén találkoznak. Tudják, hogy ők mutatnak irányt nekünk,
cinkosan egymásra vigyorognak és teljes erőből belevetik magukat
az akcióba.
Callum és én egymásra nézünk, amikor kiderül, hogy ez sokkal
több, mint csók. Richards keze a lány blúzába csúszik, a lány a
farmernadrágon át markolja Richards erekcióját, miközben mély,
nyelves csókot váltanak. A lány felemeli a bal lábát, és a kör közepén
ráül a látható merevedésre.
– Rendben, elég – szól közbe vidáman Callum. – Szakítsuk meg
a műveletet, mielő valaki teherbe esik.
Mindenki idegesen nevet, a kipirult barna lány sietve
visszamászik a helyére. A következő körben a Brit Bombázó pörgeti
a palackot és közben úgy nézi Callumot, mint egy pizzát olyasvalaki,
aki éppen a ketózis állapotában van. Persze a karma azt akarja, hogy
a szemembe köphessen és a palack éppen Callum felé mutat.
Talán azért, mert nincs jogom dühösnek lenni, de furcsamód
elégede vagyok ezzel az eredménnyel. Nem is igazán lep meg. Mal
azt mondja, hogy Kathleen, amióta meghalt, közvete en, de folyton
beavatkozik az életébe és lehet, hogy Malnek ebben igaza van.
Nagyon sok, szinte túl sok véletlen történik, amikor együ vagyunk.
Mintha egy darabba lennénk varrva, mintha ugyanabban a mintában
fonódnánk össze, és valahányszor valaki közel akar kerülni
valamelyikünkhöz, azt az élet cafatokra tépi.
Callum az arcomat nézi; nem tudom, hogy a beleegyezés vagy a
féltékenység jeleit keresi. Pulzusom felgyorsul. Ököl nagyságú
bűntudatgombóc akadt a torkomon.
Alig láthatóan bólintok.
– Hozd ki belőle a legtöbbet! Csak fér asan!
Mindke en felállnak, a körön kívül, az ágy melle találkoznak.
Callum két tenyere közé fogja a nő arcát, ahogy az én arcomat fogja,
amikor szexet akar. Technikai művelet. Ismerős.
– Szia! – köszön le a nőre mosolyogva.
– Szia! – leheli a nő.
Érzem, hogy én is mosolygok, mert jól néznek ki együ . De nem
lenne szabad ezt gondolnom. Amikor ajkuk találkozik, a körben a
lányok fele felém fordul, az én arcomat nézi. Kényszerítem
magamat, hogy Callumot és a lányt nézzem, és azt kívánom, bárcsak
éreznék valamit – bármit –, de semmit nem érzek. Olyan, mintha
tévét néznék, valami nem is igazán érdekes műsort. Tíz
másodpercnyi lassú, érzéki nyelves csók, feszengés és egészséges
erotikus feszültség után szétválnak, és feszültség sercen a levegőben.
A nő még Callum testéhez tapad, amikor Callum hátralép, fejét
ingatja, mintha nem hinné el, hogy megte e.
Rám pillant. Szívem meghasad, de teljesen más okból.
Az a nő boldoggá tudná tenni Callumot, én pedig az útjában
állok.
 Már nem sokáig, mondom magamnak. Callum többet érdemel, és
ideje, hogy meg is kapja.
– Oké, köszönöm a 13 éven aluliaknak, gyenge, nyálas smárolás
– mondja Ashton ásítva. – Nem felejtem el ajánlani a seggeteket, ha
Ed Sheeran legközelebb valami templomkompatibilis zenét ír.
Brandy, te jössz.
Mint kiderül, Brandy az asszisztense. Az a lány, aki megadta a
számát Malnek még Tolkában. Igen, ugyanaz a lány; a hosszú
combú, lobogó meggyborvörös hajú lány. Előrehajol, a dekoltázsa
nagyobb, mint Oprah Winfrey jótékonysági alapja. Megforgatja a
palackot. Már tudom, kire fog mutatni. Szívemet mintha vasököl
próbálná kitépni, mintha bordáim csontos falát ostromolná.
Dobb, dobb, dobb.
És akkor… megtörténik.
A palack nyaka Malre mutat és Brandy olyan széles mosolyra
húzza a száját, hogy kényelmesen be tudnék helyezni egy
basaballütőt az ajkai közé. Vízszintesen. Nem mintha ennek
megvalósításán gondolkodnék.
Illetve talán egy kicsit.
A lány a kör közepére mászik, talán azzal a céllal, hogy
megismételje Ashton és a görög istennő mutatványát, de Mal feláll,
odamegy hozzá és felrántja. A cop ánál fogva. Olyan lazán, olyan
erőfeszítés-mentes, könnyed mozdula al teszi ezt, hogy hallom,
amint a nők egyszerre sóhajtanak fel és ekkor döbbenek rá, hogy az
én halk, felnyögő hangom is hozzáadódo .
Mal lenéz a lányra. A lány felfelé fordítja a fejét, ajkán csábító
mosoly.
– Mennyi az esé…
Nem tudja befejezni a szót. Mal lecsap az ajkára és olyan mélyen,
olyan könyörtelenül, olyan brutálisan csókolja, hogy engem a sírás
fojtogat. Mintha tigris marcangolná mellkasomat éles karmaival,
mintha vérszalagok erednének szívemből.
Nem vagyok jól.
Nem kapok levegőt.
Amikor Mal nyelve kijjebb siklik és a lány száját hódítja meg,
mély levegőt veszek és kényszerítem magamat, hogy ne szorítsam
össze a szememet. A lány kéjes nyögdécselése méregként hatol
belém.
Amikor végre beteltek egymással, amikor nem szopogatják
egymás arcát, Callum köhécsel. Felé fordulok, és csak ekkor veszem
észre, hogy egész idő ala engem gyelhete .
– Élvezed a műsort? – kérdi. Ajka bosszúsan rándul.
– Jobban, mint a társaságot – hebegem.
Annyira elegem van a passzív-agresszív faszságaiból. Elismerem
azonban, hogy ez részben az én hibám, amiért nem mondtam még el
neki, mi történt köztem és Mal közö Írországban. Bár az nem
róható fel nekem, hogy amikor elmondtam volna, üzleti ügyben
órákat kelle telefonálnia. Én megpróbáltam. Húsz perccel a parti
kezdete elő már nem tehe em meg.
Mal és Brandy visszatérnek a helyükre, én pedig érzem, hogy az
arcom ég, mintha valami rosszat te em volna.
– Rory, te jössz – szólal meg Callum.
Igyekszem gyelmen kívül hagyni kaján stílusát. A palackra
helyezem kezemet. A mennyezetre nézek és magamban imádkozom.
– Csak ne Mal legyen! Add, hogy ne Mal!
Bárki mással elégede lennék. Lehetőleg lánnyal. Még
Ashtonnal sem lenne semmi gondom. Jóképű, rocksztár, és annyira
nincs magánál, hogy emlékezzen erre holnap.
Ujjaim az üvegre szorulnak.
– Meg akarod pörgetni, édes mézesbödön, vagy csak bámulod és
reméled, hogy majd a telepátia megforgatja helye ed? – kérdi
Ashton vigyorogva.
Behunyom a szememet, és életemben először magamban
fohászkodom az életemből lelépe apámhoz.
Hahó! Szóval… Nem igazán ismerjük egymást, de ha odafent vagy,
kérlek, szabadíts meg valahogy ebből a kínos helyzetből! Ez a legkevesebb,
amit megtehetsz értem.
Megpördítem a palackot, mély levegőt veszek, és gyelek.
Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer perdül körbe, és megáll…
– Mal – jelenti ki Callum szilárd meggyőződéssel.
– Ashton – állapítja meg ugyanekkor Brandy.
Persze Brandy nem szeretné, ha a szívszerelmét csókolnám meg.
Ó, és jut eszembe: Kösz, Glen!
– Szerintem is Ashton – fejezem ki véleményemet.
Bár meg kell mondanom, abban a nem várt esetben, ha Glen
tényleg a mennyországban van és úgy próbálja jóvá tenni, amit te ,
illetve földi életében nem te , hogy valamiképpen beavatkozo és
Ashton felé mutat a palack, odafent sem élhet józan életet, mert
tényleg úgy néz ki, hogy a palack nyaka Ashton és Mal közö i
irányba áll.
– Egészen határozo an Mal – fejti ki ellenvéleményét Callum,
sima állát simogatva.
Mi a fenét művel? Ezt a kérdést csak magamban teszem fel, mert
nem vagyok annyira hülye, hogy neki is feltegyem, amikor éppen
társaságban vagyunk.
– Azt hiszem, ez csak egyetlen dolgot jelenthet – harap rá a Brit
Bombázó, mint valami hiéna, és kéjes pillantással bámulja Callumot.
Úgy tűnik, mindenki lement kutyába ebben a játékban és a Brit
Bombázó a legéhesebb, legvadabb kutya.
– És mi lenne az a bizonyos egyetlen dolog? – kérdi Callum,
türelmetlenül a Brit Bombázó felé fordulva.
– Hármas csók – búgja a nő, egy hosszú hajtincsét ujja köré
csavarva.
– Ez az! – Ashton ököllel csap a levegőbe. – Kibaszo ul ez az!
Szexrabszolga és Szenvelgő Költő egy köcsögben. Benne vagyok.
– Szexrabszolga?!
Callum elveszti angol hidegvérét.
– Nyugi, nyugi, öregem, csak én nevezem így. Becenév – nevet
Ashton, kanyargó füstcsíkot fújva.
Esküszöm, hogy egy csóktól is beállok, mintha szívtam volna.
– Nekem. Jó – jelenti ki Malachy színtelen hangon.
Érzem, hogy Callum a kör közepe felé tol.
– Akkor menj! – indít el.
– Egy pillanat. Nem is tudom…
– Ezt már megbeszéltük – kiált fel a brit lány méltatlankodva. –
Ne vond ki magadat belőle!
– Igen. Ne rontsd el a partit, Rory! – biztat nyomatékosan
Callum.
Elkomorulva fordulok felé.
Vállat von, ajkán titokzatos mosoly játszik.
– Nem te vagy az egyetlen, aki képes jól osztozni másokkal az
ilyen örömökben. Ez jó hír, ugye?
Elindulok Mal és Ashton felé. Érzem, hogy izzad a tenyerem.
– Hogyan csináljuk? – kérdezem, kezemet csípőre téve. –
Kezdjük ke esben, és a harmadik becsatlakozik, vagy…
Ashton minden további nélkül tarkón ragad, magához ránt és
őrülten csókolni kezd. Alkoholban ázo forró nyelvét a számba
dugja, és csak ekkor eszmélek rá, hogy mindannyian részegek
vagyunk. Ezú al Callum is.
Szar zene ide vagy oda, meg kell hagyni, Ashton Richards
csókolni legalább tud. Éppen élvezni kezdem, amikor egy második
nyelv kapcsolódik be, és a sajátomon kívül már két nyelv van a
számban. Az a másik Malachy nyelve, és valahogy pontosan tudom,
melyik. Érzem, hogy csiklóm megduzzad, alhasam bizsereg a
várakozástól, ahogy lassan, szenvedélyesen csókolózunk. Ashton a
szám szélét harapdálja, Mal az eszméletlenségbe nyelvescsókol és
vissza. Teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem hármas csók,
hanem két pasi csókol egy lányt. Minimálisan érintkeznek; engem
szolgálnak.
Éppen az jut eszembe, vajon én vagyok-e az egyetlen, akit
magával ragado ez a helyzet, amikor Ashton a derekamra
csúsztatja a kezét és testéhez szorít. Combomon érzem hosszú és
vastag, forrón lüktető erekcióját és felnyögök. Mal ezt nem tűrheti, a
másik irányba húz. Ke őjük közé vagyok szorítva és érzem, ahogy
testmeleg, folyékony kéj sikamlik ki a bugyimból.
Szégyellenem kéne magam, vagy feszélyeze nek vagy zavartnak
kéne lennem, és az is vagyok… esküszöm, mind a három érzés
megjelenik bennem. De leginkább úgy érzem, legszívesebben
levetkőznék és testük teljes felületét végigcsókolnám, míg elölről-
hátulról nem nyomulnak belém. Tele van a szám, megkeményede
mellbimbóim fájdalmasan érzékenyek.
Eszembe jut, hogy ilyen fotóra egy életben egyszer van lehetőség
– ilyent akar Ryner látni a Rolling Stone magazin címlapján. Az ő
rocksztárja, az ő a dalszerzője és az ő fotósa hevesen pe ingel. De
Ryner nem kaphatja meg ezt a fotót, mert mindhárom művészt
elragadta a hév és nincs, aki fotózzon.
Hosszú ideig csókolózunk. Egyszer csak érzem, hogy valaki a
blúzom hátát rángatja. Hirtelen kinyitom a szememet és látom, hogy
Ashton az. Azt is látom, hogy egy lépést eltávolodo tőlünk. Már
nem résztvevője a csóknak. Már egy ideje nem. Ezt csak akkor fogom
fel, amikor visszagondolva feldolgozom, amit éreztem és ekkor
tudatosul bennem, hogy hosszú másodpercek, ha nem percek óta
már csak egy nyelv hatolt a számba. Lábam Mal combjára szorul.
Rajta lovagoltam. Jesszus!
– Figyeljetek! – súgja nekünk úgy, hogy alig mozog a szája. Már
egy ideje magánszámban vagytok. Ha így folytatjátok, egyesek
mindjárt magukhoz nyúlnak.
Szemem tágra nyílik, Callumra nézek és azt látom, hogy feláll a
körből, elindul az ajtó felé. Felkapja a fényképezőgépemet, mielő
kirohan. Rögtön eloszlik körülö em a kéjvágy sűrű köde.
Térdre exszerű reakcióval utánarohanok a folyosón.
– Callum, várj!
A lift felé rohan, kezében himbálózik a fényképezőgépem. Mire
utolérem, éppen a lift hívógombját nyomja meg, én pedig alig kapok
levegőt. Megérintem a vállát, de hirtelen elfordul, lerázza magáról a
kezemet.
– Ne érj hozzám!
– Kérlek! – könyörgök.
Valójában nem is tudom, miért könyörgök. Elég nyilvánvaló,
hogy ami o történt, az… szóval elszabadultak az indulatok, és Mal
és köztem nem csak egy egyszerű, játékcsók volt.
Érzések is voltak benne.
– Kérsz? Mit kérsz? Kérlek, hadd csináljak hülyét belőled,
Callum? Kérlek, engedd meg, hogy egy másik pasi faszát szopjam?
Kérlek, hadd folytassam o azzal a pasival, akivel abbahagytam, aki
olyan könnyen elengede ?
Arcomba üvölt. Vörös a dühtől. Már nem az a Callum, akit
ismerek, akivel jó együ lenni, akivel biztonságban érzem magam.
Megszólal a liftcsengő. Az ajtó nyílik. Belép. Utánamegyek.
– Nem akartam engedni, hogy elmenj, Rory. Úgy terveztem,
hogy én leszek az utolsó, aki kitart melle ed. Elfogadtam az idétlen
öltözködésedet, az ostoba álmaidat és az unalmas munkatársaidat is.
A folyosóra bámul, a liftajtó még nyitva van. Nem tudom, mit
mondjak neki. Azt sem tudom, érdemes-e elmondani neki, mi
történt, mert ez most szakítás, és bár alávaló dolgot te em, ő
semmivel sem különb, ugyanolyan megvetésre méltó, mint én.
Azon az éjjelen, a karácsonyi partin, az erkélyen egyetlen
pillantás elég volt; csak ránéztem Malre és teljes bizonyossággal
tudtam, hogy amit mondo , igaz.
Szeretni valakit valóban azt jelenti, hogy elfogadjuk:
megsemmisíthet.
Mal tönkrete engem.
Én Callumot te em tönkre.
Azt hiszem, azért szüle él erre a Földre, hogy engem tönkretegyél,
mondta Callum, hosszú hónapokkal ezelő .
 Vajon ez az igazság, vagy Callum egyszerűen azt akarta, hogy
valaki tönkretegye?
– Belementem ebbe az idióta játékba, de csak azért, hogy lássam,
hogyan reagálsz. Nem érdekelt, amikor lesmároltam azt a tehénszájú
nőt – mutat vissza, Ashton elnöki lakosztálya felé.
Összerezzenek a fölényes sértés hallatán. A liftajtó becsukódik,
lefelé ereszkedünk.
– De amikor Malachy csókolta azt a spinét, majdnem
felrobbantál. És amikor rád került a sor, Richards már régen
elhúzódo , te pedig még javában folyta ad vele.
– Nagyon sajnálom – hebegem, és magamban átkozom
Summert, aki mia ez az egész történt, de tudom, hogy mindenkinél
jobban én vagyok felelős érte. – Az ég szerelmére, Callum! Nem
akartalak megbántani.
Még én is érzem, milyen idétlenül hangzik, amit mondtam.
Bárcsak visszamehetnék az időben!
Egy, csak egyetlen dolgot változtatnék: egy ujjal sem érinteném
Malt, mielő nem szakíto am Callummal.
A liftajtó kinyílik, Callum kilép, szembefordul velem.
– Jut eszembe: ha egy kicsit tovább tudtál volna várni,
összetörted volna a szívemet, és feltörhe ed volna a bankszámlámat,
és elsétálha ál volna a vagyonom felével. – Zsebébe nyúl, kis fekete
bársonydobozt vesz elő és odadobja nekem. Elkapom, de nem
nyitom ki. Tudom, mi lehet benne.
Az ég szerelmére, Callum!
– Ve em még egyet Londonban, mert az elsőt o hagytam abban
az istenverte odúban Írországban és a lehető leghamarabb meg
akartam kérni a kezed. – Elhallgat, lefelé néz. – De úgy látszik, nem
voltam elég gyors.
Csupa könny a szemem. Fejem fájón lüktet. Kezdem elveszíteni
az önuralmamat. Darabokra hullok, és hirtelen mindennél jobban
szeretném, ha akármi áron, de jobban érezné magát. Egy lépést
teszek feléje, de a fejét ingatja. Amikor az ajtó becsukódna,
megnyomja a lift hívógombját. Még nem fejezte be, még bántani
akar.
– Ez a határvonal – biccent a lift és a folyosó közti küszöbre. – Ne
lépd át többé! I végeztünk, Rory. Az elejétől nem voltunk együ .
Én csak ideiglenes időtöltés voltam, előétel, míg ki nem hozzák a
főételt.
 Zokogva térdre rogyok.
Belendíti a fényképezőgépet a liftbe. Melle em ér padlót.
– Mindig annyira odavoltál azért, hogy tökéletes képeket csinálj.
Megkaptad. Lefotóztam a kis hármasotokat. E ől elélvez a nyálas
főnököd. Szívesen.
Felnézek. Szégyen és düh ég a szememben.
Ezzel messzire ment.
Túl messzire.
Megforga a a pengét a mellkasomban, nézi, ahogy elvérzek.
Mégis, csordultig vagyok bűntuda al.
– Tudom, hogy szakítanunk kellene. Tudom. De ha az a helyes,
ha azt kell tennünk, akkor miért fáj ennyire? – kérdem, és a számon
érzem, hogy folyik az orrom.
Ebben a helyzetben semmi nem szép; én sem.
– Sokkal fájdalmasabb ragaszkodni valamihez, ami sosem
léteze – fröcsögi. – Hidd el, Rory, én megpróbáltam.

SUMMER GONDOLATAI

Ideje kiteregetni a szennyest; és Istenem, akkora gyanús folt szárad a

lelkiismeretemen, mint Alabama.
Oké – mély, tisztító sóhaj –, akkor elmondom.
Egy hónappal az után, hogy Rory és Callum járni kezdtek
egymással, Callum váratlanul beállíto hozzánk. Rory még nem jö
haza a munkából. Meglepetésnek szánta. Virágot hozo , pezsgőt és
sashimit a kedvenc szusibárjából. Csokornyakkendő volt rajta, de
nem hipster stílusban, nem jól-néz-ki-ez-a-szűk-farmerrel módon
viselte.
Úgy volt, hogy abban az időpontban Rory o hon lesz, de Ryner
behíva a; valami nagyon sürgős munka akadt egy popsztárnál, aki
rengeteget fogyo és úgy döntö , hogy újra akarja fotóztatni a
lemezborítóját.
Rory sosem utasít vissza munkát. Szerintem a fényképezőgépét
magához szorítva fog meghalni.
Akárhogy is, szóval Callum bekopogo ezekkel a holmikkal, és
történetesen én nyito am ajtót. Aznap szakíto am a pasival, akivel
három évig jártam, mert megtudtam, hogy megcsalt. Elég az hozzá,
hogy nem voltam valami szép látvány.
Callum hebege , elnézést kért és azt mondta, hogy benéz Rory
munkahelyére. Neve em. Tudtam, hogy ha ezt megtenné, Rory
kihasználná a lehetőséget és rögtön szakítana vele.
Ke esben i uk meg a pezsgőt.
Nem igazán szoko inni. Ezt mondta nekem legalábbis, és azt is,
hogy tanácstalan. Tudja, hogy Rory szakítani fog vele. Úgy gondolta,
hogy Rory unalmasnak találja, túl szokványosnak, túl
konzervatívnak és túl illedelmesnek.
Jól gondolta.
Rory tényleg unalmasnak találta. És folyton Malachy volt a
viszonyítási alap. Ez nekem az idegeimre ment, mert igen, Mal
csodálatos, elképesztő, bámulatos, nagyon jó az ágyban, de annak
vége, és ideje továbblépni.
Amikor annyi évvel ezelő visszajö Írországból, megmuta a a
képeket, amiket róla készíte . Ragyogó ötletem támadt, hogy
segítsek neki túltenni magát rajta. Azt mondtam neki, hogy soroljon
fel negatív dolgokat Malról és ezeket írja a képek hátoldalára; így
valahányszor úgy érzi, hogy fel kell ülnie az első repülőgépre és
könyörögnie kell Malachynek, hogy vele legyen (ami gyakrabban
történt meg, mint az logikusan elfogadható lenne), emlékezni fog a
negatívumokra is, és ennek így talán elég visszatartó ereje lesz.
De csak annyit tudtunk kiötölni, hogy nem egy hűséges típus és
megpróbált (sikerrel) nagyon jó lenni az ágyban. Teljesen
haszontalanul töltö ük ezt az időt. Malachy egyszerűen tökéletes.
Azt leszámítva persze, hogy elengedte Roryt.
Visszatérve Callumra és rám. Azon az éjszakán egy palack
pezsgő két másikhoz vezete .
– Nem értem. Tudod, nekem is vannak démonjaim – mondta
Callum. – Nem vagyok az a teljesen makulátlan kura , akinek Rory
gondol. Szörnyű ember tudok lenni, Summer.
– Nem hiszem.
– Önző vagyok.
– Mindenki az.
– Önzőbb vagyok, mint a többi ember.
Ez volt az utolsó mondat, amit akkor mondo ; a következő
pillanatban ajka lecsapo az ajkamra.
Lefeküdtünk egymással.
Megcsalta Roryt.
É
 Én is megcsaltam Roryt.
Rövid, gyors négy-perc-ala -elélveze szex volt. Nagyon
közönséges, a szó minden értelmében. Még mindig ezt tartom a
legrosszabbnak életem minden cselekedete közül. Nem élveztem, de
Callum mindig is fantáziaképeimben szerepelt: jólnevelt, jól el van
eresztve anyagilag és jó nagy farka van. Nem is beszélve arról, hogy
egészen biztosra veszem: az öltönyös pasi a világ nyolcadik csodája.
Egy gyenge pillanatom volt.
– Látod – mondta, miközben sietve a cipőjét ve e fel. – Én előre
megmondtam. Önző vagyok.
Erre nem mondtam semmit.
– De tudod, azt gondoltam, hogy ő más. Azt hi em, Rory képes
kizökkenteni engem egy bizonyos viselkedési mintázatból. Nem
tudom. Lehet, hogy szexfüggő vagyok.
Már nem is válaszolga am neki, mert nem sajnáltam. Megvoltak
a magam gondjai, a magam problémái az életben.
Az a helyzet, hogy nem tudha am, hogy Rory nem sokkal
később hazaér, lehuppan mellém a kanapéra, észreveszi a
rózsacsokrot és a sashimit a pulton, megérzi Callum kölnijének
illatát, és azt mondja:
– Igazad van. Annyira ostoba vagyok! Túl kéne tennem
magamat Malachyn és esélyt adnom Callumnak.
Ezt mondta, amikor én még zuhanyzás után is éreztem a pasija
óvszerének latexszagát a pizsamámon. És Callum sem volt jobb
nálam a bűntudatvonalon. Fél órával korábban az ablakból néztem,
ahogy sírással küszködve száll be egy Uber kocsi hátsó ülésére.
– Szerintem is – mondtam Rorynak, de azt gondoltam: kérlek, ne
tedd!
Szóval most már tudjátok, miért cipelek öt tonna bűntudatot a
vállamon.
Sosem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. És bár
hányingerem van, valahányszor hárman együ vagyunk
ugyanabban a helyiségben (ami nem gyakran történik), nem
hagyhatom, hogy szakítson Callummal.
Lelkiismeretem nem viselné el, ha bármilyen okból tönkremenne
a kapcsolatuk. De titokban? Ha egy zárt – abszolút hangszigetelt –
szobában tennétek fel a kérdést, mit gondolok, azt mondanám, hogy
a legjobb barátnőm, akit holtomig szeretek, idióta.
Választania kéne végre valakit, és akkor mindenki
megszabadulhatna a nyomorától.
Bárcsak nekem is lenne egy borongós lelkű szalvétás pasim, aki
a világot képes lenne szé épni, hogy velem lehessen.
Bárcsak lenne egy gazdag, önző-de-ellenállhatatlan pasim, aki
bármit megtenne, amit csak megtehet, hogy Szalvétás Fiú ne érhesse
el a célját.
 NAPJAINKBAN

Mal

ÉRDEMES MEGEMLÍTENI, hogyan juto am el odáig, hogy megélhetési

dalszerző le em, amikor eredetileg versenysportot csináltam abból,
hogy az előadóknak könyörögniük kelle , ha dalt akartak venni
tőlem.
A válasz – mint sok más kérdésre –, Rory.
Miután elment, a fájdalom szólt belőlem. A szerelemről, a
gyűlöletről, a közönyösségről írtam dalokat. A magányról és az
alkoholról és lelkem sötét zugairól, amik gyakran küldtek ellenséges
fuvallatot testem többi részébe.
A több száz dalból több ezer dal le , a több ezer dal pedig
valahogy túlnő rajtam. Mintha a szekrényemben lakozó, éjszaka
leskelődő szörnyeteg lenne. Minden dal démon le , és minden
démon a véremet akarta.
A vérem hullt a papírra, amíg nem volt több szó, amit leírha am
volna. Mégsem adtam el a dalaimat. Nem voltam képes eladni őket,
mert nem akartam, hogy változzanak a körülményeim. Nem
akartam híres és gazdag lenni (nem mintha azt gondoltam volna,
hogy az leszek, de az ember nem kockáztathat, ugye). Nem akartam,
hogy közöm legyen Ashton Richardshoz és a hozzá hasonlókhoz.
Életem végéig utcazenélni akartam, a kis házamba hazamenni, olyan
életet élni, ahol nem én hajszolom az ihletet… hanem az ihlet keres
engem. Ahol a művészetem nem abból a szükségből ered, hogy
nagyobb házam, jobb autóm vagy a bankban több pénzem legyen.
Azért csináltam, mert ezt akartam csinálni; és ezt a luxust nem sok
zete művész engedheti meg magának. Segíte ebben az, hogy
sosem voltam különösebben anyagias ember.
 De akkor megtörtént az a baleset.
Kathleen meghalt. De mielő meghalt, több műtétre is szükség
volt, amikhez specialistákat kelle átreptetni Svájcból, Amerikából,
satöbbi. Kezdtek gyűlni az orvosi számlák. Anyának és Kathleen
anyjának Elaine-nek lakni kelle valahol. Rengeteg holmit kelle
venni, rengeteg embert kelle zetni, és úgy éreztem, a világ
beszorít egy olyan sarokba, ahonnan nem tudok kijönni.
Ezért adtam el.
Szabadon engedtem a démonaimat és ölebként adtam el őket
másoknak. A vevőim pórázt te ek ezekre a démonokra, vidám
dallamokkal csapták képen őket és hatalmas slágerekként adták el a
tömegeknek.
Eladtam a dalaimat, mert azt reméltem, hogy Rory meghallja,
hallgatja, megérti az összefüggést és remélhetőleg rám talál.
Idióta, kis ús remény volt, ami nagyon tetszene egy regénybeli,
tehetetlen hősben, de magamban utáltam. Ám mennyi volt az esélye,
hogy Rory nem fejti meg a félreérthetetlen szavakat:

„…nyári eső, Drury Street.

Én hülye, azt hi em,
a lány örökre enyém.”

„…a csillagok ala azt

kérdezted, hiszek-e Istenben.
Néha igen, néha nem, de most,
hogy köztünk vége, azt hiszem,
Inkább nem.”

„Túl az óceánon van egy lány;

pillecukor, fénylő gyöngyharmat és cián.”

Aztán arra gondoltam, hogy nem is tudom, talán egyszerűen

nem volt lehetősége meghallgatni AZ ÉVTIZED KIBASZOTTUL
LEGNAGYOBB SLÁGEREIT, mert valami rejtélyes okból
ellenérzései vannak a rádió, a YouTube, a tévé és az egész Nyugati
Kultúra ellen.
De megígértem magamnak, hogy nem keseredem meg –
különösen az után, hogy rájö em, Rory nem küldö nekem képeket
és nem küldte azt a levelet sem, illetve nem ő küldte. Illetve az lehet,
hogy ő írta azokat az idétlen mondatokat a fotók hátoldalára… oké,
az ő kézírása, ez tagadhatatlan; de nem akarha a, hogy lássam. Nem
akarha a, hogy olvassam.
Ami az abortuszt illeti… az még mindig titok. Meg akarom
kérdezni róla… ha egyáltalán igaz… de ezzel kirobbantanám a
harmadik világháborút közte és az anyja közö . De bármennyire is
hülye picsának tartom Debbie Jenkinst – és nekem elhiheted,
egyetlen porcikám sem hiszi azt, hogy Debbie Jenkins ne lenne hülye
picsa –, nem akarom, hogy Rory még jobban gyűlölje az anyját.
Valaki kopog az ajtómon. Nem válaszolok. A mennyezetet
bámulom. Ha Richards az, mert baszást remél, csalódni lesz
kénytelen. Lehet, hogy jobban színleltem a pasi-smárolást, mint
amennyire kedvem és hajlandóságom van rá. Nem mintha valami
gond lenne azzal, hogy az ember megcsókol egy pasit. Csak az én
farkam egyszerűen nem arra áll fel.
Tudtam, hogy Rory beindul tőle és előbb a tudatát akartam
megbaszni, mielő teste többi részével az ágyban tenném ugyanezt.
Ha már a baszásnál tartunk, valószínűleg most ereszti be Pipere-
Pasit teste hátsó, keskeny kisajtaján, ezzel teszi jóvá, hogy olyan
hosszú ideig hagyta csókolnom a száját. Nem lennék meglepve, ha
csak csókolózással teherbe ejteném (talán újra).
Bang, bang, bang. A halk kopogás dörömböléssé fokozódik.
Felnyögök, nagy nehezen elszakítom magamat a matractól, és
elindulok az ajtó felé. Miért nincs kémlelőnyílás a hotelszobák
ajtaján? Micsoda kibaszás ez? Morcosan, nagy lendüle el, kinyitom.
Rory áll a küszöbön; szeme duzzadt, orra vörös. Sírt és
legszívesebben átölelném, magamhoz szorítanám, de tudnom kell,
miért van i , hogyan állunk egymással. Egyik nap megengedi, hogy
csokirudat toljak a puncijába, másnap pedig (jogosan) dühös rám.
Ha nagy várakozásokkal vagyok iránta, az a szívmegszakadás biztos
receptje. És nem három vagy négy darabra szakadásról beszélek. A
szívem cafatokra szakadna, ha Rory úgy döntene, hogy Callumot is
és engem is ejt.
Ez olyan, mint a fér ak a Marsról, a nők a Vénuszról jö ek, de
Rory a Plútóról: távoli, titokzatos és meg sem közelít minket. Várom,
hogy mondjon valamit. Szeretném, ha azt mondaná, hogy Pipere-
Pasi végül rájö valamire, összepakolta Prada táskáit és hazarohant,
hogy találjon magának egy bebotoxozo nőt, akivel azonosak az
értékeik. Mind a három.
 Jut eszembe, a vele te összes szemétségem és ocsmányságom
közö – ez a lista pedig elég terjedelmes ahhoz képest, hogy nem
tartom magamat pszichopatának –, szóval a Roryval szembeni
bűnlajstromomon nem szerepel az, hogy megcsókoltam, és úgy
csókoltam a pasija elő , ahogy csókoltam.
Abban a csókban mindke en elvesztünk. És meg is találtuk, amit
akartunk.
Rory odakint áll.
Én odabent.
És köztünk egy kicsi, de jelentőségteljes távolság húzódik.
Remélem, elég bátor lesz ahhoz, hogy átlépje.
– Hol van most a szalvéta? – kérdi szipogva, egyik lábáról a
másikra helyezve át teste súlyát.
Előhalászom a hátsó zsebemből. Még mindig mindenhová
magammal viszem. Felmutatom. Sokszor elképzeltem ezt a
pillanatot. Azt, hogy a diadal és a bizonyosság érzése tör rám. De
most, a valóságban… hátborzongatóan szánalmasnak érzem magam.
Mert a szerződés még megvan. Velem van. Mindig. Nálam.
Rory berohan, berúgja maga mögö az ajtót. Arra számítok,
hogy olyan lesz, mint a lmekben: rájön – egy kicsit később, mint én
szere em volna, de rájön –, hogy én vagyok az igazi és most jön a
Káma-szútra minden pozitúrájának ötven árnyalata.
De nem az történik.
Az történik, hogy rám veti magát, átöleli a vállamat, fejét a
vállamra hajtja, és zokog. Rory nem az a zokogós fajta lány, ezért
magamhoz ölelem, homlokon csókolom, védelmet nyújtok neki a
világ elől. Ha Seggluk-Faszfej-Pasi vissza akarja kapni, próbálja csak
kifeszegetni a karomból.
– Vége – leheli vállamra.
A szívem hatalmas káosz. Nagyon sajnálom, hogy Rory
szomorú, ugyanakkor a szomorúság okát tekintve édes izgalom tölt
el. Érzem, hogy ingemet teljesen átnedvesíti könnye, nyála. Egész
teste remeg, a szenvedés hullámai rázzák és kezdeti diadalérzésem
helyét félelem veszi át.
– Drágám, ennek nem kelle volna így lennie – vigasztalom
haját simogatva. – Nem állta ki a próbát. Mindig is nekünk kelle
volna együ lennünk.
Fejét ingatja, még keservesebben sír.
– Nem csak arról van szó. Szóval… szörnyű, amit Callummal
te em, és szégyellem, amit mi ke en te ünk… – Csuklik. – Nagyon
sokáig próbáltam ellenállni annak, ami közö ünk van, Mal. Már
nem is emlékszem, milyen az, amikor elengedem magamat és
hagyom, hogy történjen, ami történni fog.
Két tenyerem közé fogom arcát, eltolom magamtól egy kicsit,
hogy a szemébe nézhessek.
– Híradó, különkiadás, Rory: a ól a pillana ól kezdve, hogy
meglá alak, egy másodperc sem volt az időben, amikor nem voltál
az enyém. Ahogy én is mindig a tiéd voltam.
Néz, csak néz a szemembe; pupilláin annyi érzelem suhan át,
mint vonatok utasai. Mindegyiket látom és ismerem.
Szégyen. Harag. Félelem. Öröm. Izgato ság.
– Megtarto am a szalvétaszerződést, ugye?
Ujjaim közö forgatok egy hajtincset.
Gyere hozzám feleségül, Rory!
Ekkor valami teljesen váratlan dolgot tesz, olyasmit, hogy kis
híján lenyelem a nyelvemet a meglepetéstől.
Letérdel elő em, heves mozdulatokkal kioldja nadrágszíjamat.
Egy szót sem szólok, mert egyáltalán nincs ellenemre, hogy
érzelmes leszopásban részesüljek, és mert tudatom egy bizarr zuga
úgy gondolja, hogy azért akarja a szájába venni és kényeztetni a
farkamat, hogy magának bizonyítson valamit.
Amikor az alsónadrágomat tolja le, már olyan merev vagyok,
mint egy baseballütő. Faszom komikus lelkesedéssel bukkan elő.
Megmarkolja, felnyög, behunyja a szemét és hímtagomat puha, forró
szájába tolja. Szemem fennakad. Bal kezem ujjait simogatón a hajába
fúrom, jelzem, hogy támogatom, amit csinál. Érzem, hogy a nyelve a
csúcs körül kavarog, makkomat nyalja körbe, és elfelejtem, milyen
bolygón vagyok.
– Aurora Belle Jenkins – hördülök fel –, egy napon a halálom
leszel. De az kibaszo ul élvezetes nap lesz.
Húsz (oké, hat) perccel később a szájába élvezek – miután
engedélyt kértem tőle erre – és a következő pillanatban a hajánál
fogva felrántom. Tudom, hogy egész végig ezt akarta; abból tudom,
hogy olyan üveges most-már-megkaphatnám-a-megérdemelt-
alapos-megbaszásomat tekinte el néz rám; azt akarja, hogy úgy
rántsam fel magamhoz, mint Richards asszisztensét.
Néha olyan disszonancia van igazi énem és a közö , ahogy
viselkedem vele, hogy elgondolkodom, nem vagyok-e szociopata.
 – I szakadt félbe az édes dugásunkkor.
Nevet, ajka duzzadt.
Az ágyamra vetődik. Én még állok, vállamat a falnak vetve
nézem.
– Te térdeltél le, hercegnő.
– Hiányzo . És most már szabad vagyok – mondja vállat vonva,
kezét mellkasa elő karba fonva, mint egy lázadó kamasz.
– Nem, nem vagy az.
Elpirul.
– Élvezted, amikor Brandyt csókoltad?
– Igen – felelem teljesen őszintén.
Tekintete felnyársal. Vihar készülődik.
Felnevetek.
– Élveztem érezni, hogy a tekinteted lyukat éget a nő fején. Ez
azt jelente e, hogy még mindig versenyben vagyok.
– Megnyerted a versenyt.
– Nem is kelle volna versenynek lennie.
Szemlesütve néz engem, könyörög, hogy dugjam végre meg.
Megtagadom a kérését. Ez az egyetlen előnyöm vele szemben.
A szívem az övé. A faszom az enyém.
Megfordulok, felkapom a retiküljét az éjjeliszekrényről, és
távozom. Tíz perccel később visszaérek a bőröndjével. Callum
szobájából hoztam el a kártyával, amit Rory táskájában találtam.
Elkezdem kipakolni a bőröndöt.
Kérdéseket tesz fel, de túlságosan elmerülök a gondolataimban
ahhoz, hogy válaszoljak neki. Miután a kirakodással végzek, a
fürdőszobába megyek, vizet paskolok az arcomra, és a tükörben
bámulom magamat. Tükörképemre mutatok, szemem összeszűkül:
– Most kimész, és eszméletlenre baszod. Olyan keményen
megfarkalod, hogy nem emlékszik, milyen nap van. Arra sem, hogy
milyen évet írunk. Pipere-Pasi nevére sem. De most okosan csinálod.
Úgy kell megdugnod, mintha nem akarnád megdugni. Most kimész,
és…
– Mal… – szól be odakintről.
Elhallgatok, szemem tágra nyílik.
– A falak elég vékonyak és ami azt illeti, én már lefeküdtem
veled. Tudom, hogy nem okozol csalódást… illetve nem csalódást
okozol.
Nevetés tolul ki torkomon, ahogy felrántom az ajtót. Tárt
karokkal áll az ajtó túloldalán. Rám ugrik, lábát derekam köré
kulcsolja, erősen markolom a fenekét. Hosszan, hevesen
csókolózunk, annyira, hogy úgy érzem, elfogy körülö ünk az összes
oxigén. Végigfektetem az ágyon, beljebb tolom, vele együ
csusszanok, aztán eszembe jut, hogy ezt a közösülést feledhetetlenné
akarom tenni; azt akarom, hogy laza, de energikus meghágás legyen,
olyan nézd-egyáltalán-nem-is-erőlködöm-nagyon fajta. Felkapom, a
padlótól a mennyezetig érő ablak elé állítom. A tizenötödik emeleten
vagyunk, velünk szemben egy másik szálloda másik szobája.
Annyira gyorsan húzom le róla a farmert, hogy reccsenés hangja
hallatszik. Bugyiját félrerántom.
– Mal – nyöszörög.
– Fogd be! – mordulok rá. Eszembe jut a fényképek felirata.
Túltolja. Nagyon erőltete en próbálkozik az ágyban.
Túl sokat beszél, néha teljesen értelmetlenül.
Óvszert húzok szerszámomra, a csomagolást Rory hajába
dugom és egyetlen sima, könyörtelen mozdula al belelököm
magamat.
– Aaaaah – sóhajt fel az ablak elő i réz védőrúdba kapaszkodva.
De én csak állok, benne a farkam, és nem mozdulok.
– Mal – kérdezi, még mindig az ablak elő elterülő földközi-
tengeri vidéket és a szemközti hotelszobát nézve.
Az erkély dupla ajtaja nyitva. Emberek járkálnak a szobában. Az
egész jelenetet végignézhetnék, ha érdekelné őket, és e ől birtokló
izgalom fog el.
– Tessék? – kérdem a lehető legkellemesebb társalgási hangon.
– Lámpalázad van? – kérdezi hasonló hangnemben.
Ajkamba harapok, nehogy felnevessek. Ó, a francba! Nagyon
hiányzo már a kedvessége, pimasz szellemessége.
– Nem. Csak élvezem a kilátást.
– Nem élvezhetnéd úgy, hogy közben rendesen dugsz?
– Rendesen akarod? Dolgozz meg érte! Mozogj! Előre-hátra.
Kefélj te engem. Amikor készen állsz – mondom, és a fenekére
csapok. – Csak tologasd a hüvelyedet a kardomon. Be-ki, be-ki. Nem
olyan bonyolult, mint a kvantummechanika.
– Ezt most komolyan mondod? – kérdi, és nyakát nyújtva néz
hátra rám.
Még mindig nagyon kemény vagyok, még mindig benne és halál
komoly. Azt mondta, hogy túltolom a dolgot, nagyon erőltete en
próbálkozom az ágyban. Hát, tessék, i vagyok, teljesen
megközelíthetetlenül (kivétel: Rory), a leglustább szerető az egész
világon.
Ujjaim hegyét végighúzom a hátán. Egész teste megborzong.
– Súrlódás nem keletkezik magától, drágám.
Előrefordul, tövig löki magát, és mozog előre-hátra; feneke
élveze el cuppog. Lenézek, élvezem a pornószintű látványt. Egyre
gyorsabban mozog, érzem, hogy összehúzódnak a heréim.
Felnyögök. Nem jó. Úgy értem, nagyon jó. Túl jó. De nem
élvezhetek el öt perc után. Különösen azok után, hogy hallo a, amit
a fürdőszobában mondtam.
Figyelmeztetés nélkül kirántom magamat belőle, nehogy
elmenjek. Fintorogva fordul meg.
– Mal!!! Dugd vissza!
– Egy faszt – felelem, és farkammal tüntetően fenekére csapok. –
Szerintem túltolod. Túl erőltete en próbálkozol.
Mielő esélye lenne megsértődni, az ágyra dobom. Hasra. És
mögé térdelek. Hasa alá nyúlok, felrántom négykézlábra, és megint
gyelmeztetés nélkül tolom bele a farkamat.
– Jézus! – sóhajt fel. – Szerencséd, hogy olyan jól csinálod!
Hát, próbálkozom.
Alaposan, gyorsan, mélyen baszom, csiklójával játszom
miközben teljes erőből hágom, és amikor érzem, hogy a combja
remeg és lélegzete kihagy, megint váratlanul abbahagyom. Hátára
fordítom.
Felhördül.
– Hogy az a… Mi van már?! Engedj elélvezni!
Próbálkozom. De mielő elélveznél, én akarok…
– Az elélvezés túl van fújva drágám. A szeretkezés arról szól,
hogy adunk a másiknak.
Marokra fogom farkamat és makkom hegyével lassú körökben
cirógatom punciját körbe-körbe. Le-fel, de nem merítem meg benne.
– Ez esetben engedj elélvezni, mielő összepakolom a
bőröndömet és felmegyek Ashton szobájába. Ő biztosan nagylelkűbb
ezen a téren.
Nem tudom türtőztetni magamat. Felnevetek. Tudom, hogy
ezzel tönkreteszem a hangulatot, de a fenébe, ez nagyon vicces.
Vállamra lendítem a lábát és újra belényomulok, beindítom a
duga yút. Hüvelykujjammal csiklóján körözök. Behunyja a szemét –
nem vesz tudomást a fér ról, akinek testéhez az ujj és a fasz tartozik
–, és halkan nyöszörög. Melle összecsa og a dugás gyors ritmusára.
Imádom így látni. Hogy teljesen ki van szolgáltatva, odaadja magát
nekem.
– Gyorsabban – súgja ajkába harapva.
– Lusta vagyok – mondom, és nem gyorsítok, tartom a ritmust,
de egyre mélyebbre és mélyebbre lököm; nem elégszem meg, amíg
nem érzem úgy, hogy mindjárt szétkúrom.
– Mal – könyörög, bár nagyon, nagyon keményen és egyáltalán
nem kíméletesen baszom –, csak még egy kicsit!
Szándékosan lassítok, kéjes kínzásnak vetem alá. Érzem, hogy
megint remeg a lába, és tudom, hogy sokkal jobban fogja élvezni, ha
fokozatosan kapja meg. Ki-be mozgok, nézem, ahogy kipirul és
egész teste libabőrös lesz, és abból, ahogy a szája O alakot formáz és
hang nem jön ki a torkán, élete legjobb orgazmusát sikerült
megadnom neki.
Amint megfeleltem az elvárásoknak, végre elengedhetem
magamat; még néhányszor belétolom, és én is elélvezek.
Ledőlök mellé, a mennyezetet bámulom, élvezem a
légkondicionáló halk duruzsolását és azt, hogy egy ritmusra
zihálunk.
– Maradjunk i egész héten – szólal meg Rory. Tekintete üveges,
a mennyezetet bámulja.
Hasra fordulok, átölelem a derekát, halántékon csókolom.
– Nem lehet.
– Miért?
– Azért, mert éjfélkor a tökhintóm elporlad.
– Ez esetben használhatod a Hondámat – feleli nevetve.
– Van néhány kibaszo dolog Tolkában, amit el kell intéznem –
helyesbítek.
– Mit értesz kibaszo dolog ala ?
Sistergő, steak-a-forró-sütőlapon hangot adok, próbálom
könnyen venni a dolgot, de kitérek a válasz elől.
Joga van tudni. Nem hallgathatom el a választ előle.
– Már megint titkolózol. Még mindig. – Rögtön leveszi magáról a
kezemet. – Mi van Tolkában, Mal? Miért kell visszamenned? Hova
mész, amikor időnként teljesen váratlanul eltűnsz?
Ha úgy érezném, képes elviselni az igazságot, megfontolnám,
hogy elmondjam neki. De tudom, olyan világosan tudom, hogy
hányingerem van az érzéstől: ha megtudja, egyszerűen sarkon fordul
és elhagy. És még nem állok készen arra, hogy elmenjen. Még nem.
Lehet, hogy mindenképpen elhagy.
Ezt a lehetőséget azonban nem vagyok hajlandó számításba
venni, bár kényszerítem magamat, hogy kiegyezzek vele.
Van még néhány jó hetem… Pár hét, amíg kúrhatom,
hallgathatom szellemes, kissé kifacsart szövegeit, és élvezhetem,
amit nekem ad magából. Néhány hét, amíg felidézhetem, milyen
élni. Hosszú évekig tartó józanság után egy kis ízelítő kedvenc
drogomból. Nem érdekes, hogy az elvonás milyen hatással lesz rám.
– Válaszolj nekem, Mal!
Felállok, anyaszült meztelenül indulok a fürdőszobába.
Rory feltápászkodik az ágyból.
– Fasz vagy!
– Nyilvánvalóan – felelem, és becsapom magam mögö az ajtót.
– Nem titkolhatsz dolgokat előlem örökké – szól utánam. – Az
igazság mindig utolér.
A fürdőszobatükörbe mosolygok. Szomorú mosoly. Tudom,
hogy igaza van, ugyanakkor nagyon is téved. Mert vannak bizonyos
dolgok, amelyekkel kapcsolatban még sötétben tapogatózik.
– Pakold össze a holmidat, hercegnő! Hazamegyünk.
 NAPJAINKBAN

Rory

MINT MOLYLEPKE a gyertyalánghoz, drogos a kedvenc szeréhez, az

apakomplexusos lány egy destruktív rossz úhoz, úgy vonzódom
hozzá, úgy vagyok megint ráka anva.
Öt lepedőcsatával és három, Callumnak küldö bocsánatkérő –
nem meglepő módon válasz nélkül maradt – e-maillel később Mal
melle em alszik. Még mardos a bűntudat és sajnálom Callumot,
mégis valahogy nagyon jó érzés i lenni Mal közelében.
Érzelmi túladagolás, amitől teljesen szétszórt vagyok. Mámorba
márto keserédes megbánás.
Gyorsan ráírok Summerre, tájékoztatom szerelmi életem
legújabb fejleményeiről és arra kérem, hogy kíméljen meg neheztelő
megjegyzéseitől. Amikor elkezdi hívásokkal és üzenetekkel
bombázni a telefonomat, egyszerűen lefelé fordítom a kijelzőt és
kicsusszanok az ágyból. Tudom, hogy Mal kifejeze kérése ellenére
teszem, de van egy tervem. Mal annyira titkolózik mindarról, ami
Tolkában történik – ahogy Doherty atya, Ms. Patel, Maeve és
Heather sem mond semmit –, hogy úgy döntök, saját játékában
fogom legyőzni.
Bekopogok Ashton ajtaján. Egy perc telik el, mire kinyitja.
Aranyszínű köntöse szélesre tárva, feltárul a szabadon ingó
anakonda; jobbra-balra leng. Pislogok, igyekszem csak az arcára
gyelni és nem pirulni.
– Van egy perced? – kérdem.
Bólint. Megkímél a szexrabszolga-vicceitől – bár
megismerkedésünk óta először baszo ul rosszul nézek ki –, ellép az
ajtóból, beenged.
 Mint gyaníto am, két lány van az ágyában, békésen alszanak.
Egyikük Brandy, és egy elég barátságtalan gondolat
beigazolódásának tűnik, hogy o találom. Ashton egy külön szobába
– a éle nappaliba – vezet és leülünk egymással szembe. Felvázolom
neki elképzelésemet: Görögországban maradni, napfényt és némi
kultúrát szívni magunkba és megírni az albumot. Előhozakodom
érveim nagyágyújával és kidomborítom annak előnyös oldalait: ez a
hely sokkal melegebb, közelebb van a nagyvárosokhoz és a
tengerhez. Tele van napbarníto a, csodálatos turistákkal, akikbe
belekóstolhat. Ráadásul csak egy hetet venne el az egész projektből.
Hamarosan úgyis visszamegyünk Tolkába. Miért kéne sietni?
Ashton hevesen bólogat, bár mintha kicsit szórakozo lenne; a
távolba réved.
– Aha… Remek ötlet. Az.
Csak ekkor tűnik fel, hogy most először látom félig józanon.
– Jól vagy? – kérdezem homlokomat ráncolva.
Felnevet, whiskey-s palackért nyúl.
– Miért ne lennék jól, cukorfalat?
Fejemet ingatom. Semmi közöd ehhez, Rory. De éppen ezt szokták
mondani az emberek, ha egyszerűen szemet hunynak a világban
történő katasztrofális dolgok fele . Megjegyzem magamban, hogy
holnap, amikor legközelebb e-mailt írok Rynernek, hívjam fel a
gyelmét Ashton drogproblémájára.
Amikor visszaérek a szobánkba és bebújok Mal mellé a takaró
alá, arra gondolok, hogy olyan helyzetbe hoztam, amiben nem akar
lenni. Ha az, ami Tolkában várja, nagyon fontos, el kell árulnia
ahhoz, hogy felkerekedjünk és visszamenjünk. Ha kiderül, hogy
nem is olyan fontos… nos, akkor nyertem egy napfényes hetet.
Behunyom a szememet, próbálok elaludni, de álmomban folyton
anyámat látom, ahogy Tolka fő utcáján rohan, hisztérikusan zokogva
ölel magához engem. Álmomban kisgyerek vagyok, még csecsemő.
És csupa vér. Vérnyomot hagyunk magunk után, az egész falu
utánunk rohan.
Üldöznek.
Menekülünk.
Hideg verejtékben ébredek, és érzem, ahogy körülvesz az
ismerős hidegség. Annyira reszketek, hogy vacognak a fogaim.
Mal mellé csusszanok, testének melegébe, de nem tudok
elaludni.
 ASHTON RICHARDS GONDOLATAI

Azt gondolhatjátok, hogy világklasszis idióta vagyok; de nem.

Látom rajta, hogy szakíto Faszfej Freddel vagy hogy hívják azt az
öltönyös angol pasit. Úgy értem, hogy amikor Rory és Szenvelgő
Költő egy helyiségben vannak, o olyan sűrű a szexuális feszültség,
hogy késsel lehet vágni. Azzal is tisztában vagyok, hogy Szenvelgő
Költő és Szexrabszolga a következő néhány napot úgy akarják együ
tölteni, mintha vége lenne a világnak. Akár hiszitek, akár nem, elég
normális ember vagyok, annak ellenére, hogy milyen képet fest
rólam a média. Persze, az tény, hogy szeretem a drogot. Az MDMA
adja a boldogságot, a ól robbannak be nálam a színek és az ihlet, és
erről a szarságról ismernek engem. Én vagyok a mosolygós,
gondtalan alak.
Ezen a ponton a fű már alapszükséglet. Ki nem füvezik
manapság? Az orvosom fájdalomcsillapítókat ír fel nekem, szóval
nem én játszom az Istent, nem én határoztam el, hogy a testemet
szerrel tömöm.
Kokainozásom mia sem szabadkozom. Próbálj csak tizenhét
éves korod óta folyton a közönség szeme elő lenni. Majd meglátod,
hogy mit tesz ez az önértékeléseddel. Minden egyes hibádat
feljegyzik, dokumentálják, leadják a TMC-ben és tárolják: bármelyik
korábbi baklövésedet bármelyik pillanatban a pofádba dörgölhetik.
És ne gyere nekem farokfotókkal és nyilvános szakításokkal és
Taylor Swifthez hasonló sztárocskákkal, akik arról írnak dalokat,
hogy milyen csapnivaló vagyok az ágyban. (A teljes tárgyilagosság
érdekében nyomatékosan kijelentem, hogy azzal a konkrét fasszal
soha nem is próbálkoztam. Rohadj meg, Jordan Jackson. Most, hogy
egy kicsit jobban belegondolok, te valószínűleg benne vagy abban a
faszságban. Az én ízlésemhez mindig is túl perverz voltál.)
De eltértem a tárgytól.
Szóval igen, úgy értem, oké. Lehet, hogy megvolt a saját
motivációm erre a maradjunk-i -Görögországban tervre, aminek
semmi köze Szenvelgő Költő és Szexrabszolga szexmagánszámához.
De ez egyszerűen tökéletes értelmet ado az én
mestertervemnek.
Egymással vannak elfoglalva = kevesebben foglalkoznak velem.
Kevesebben foglalkoznak velem = több időm van inni és
drogozni.
Több drogos és alkoholos idő = kevesebb időm van gondolkodni
azon, hogy ez az album sosem fog elkészülni, mert sosem fogom
felvenni, mert márciusra nem leszek életben.
Mert, tudod, az a helyzet, hogy végstádiumú rákos vagyok.
Kibaszo milliomodik stádiumú rákos; a rák a szervezetem minden
részébe eljuto már. Én meg azt hi em, hogy csak folyton másnapos
vagyok és eszembe sem juto , hogy miközben partiztam, a testem
halálra e e magát.
Minden csupa játék és kacagás volt, amíg a kövér hölgy –
esetemben az orvosom – ki nem bökte a szomorú hírt nekem, és én
úgy döntö em, hogy felturbózo életet fogok élni, amíg élek, nem
leszek önmagam árnyéka, szomorú, csontsovány, hospice ágyon
fekvő, a falon lógó semleges képet bámuló alak.
Hát, ez az a kép, amit a TMC-nek soha nem engedek rólam
fotózni: az, ahogy kórházi ágyon haldoklom és még életemben úgy
nézek ki, mint egy hulla.
Akarod hallani a legjobb részt? Annyi drogot tömtem már
magamba, hogy mindenki azt gyanítja majd, egy huszonhét éves
rocksztár túladagolásban halt meg. Jó öreg legenda, aki keményen
dolgozo és még keményebben drogozo . Úgy is mondhatjuk, hogy
hamis igazolvánnyal slisszanok be az Amy Winehouse és Brian Jones
klubba.
Ha a körülö em lebzselő valamelyik átkozo idióta közelebbről
megnéze volna – nem is túl közelről, csak annyira közelről, hogy
megérezze beteg-ember-leheletemet, és lá a volna a rothadást a
szememben, rájöhe ek volna, hogy amit csináltam, annak semmi
értelme nincsen.
Tehenegelni? Thaiföldre utazni? És a többi baromság?
A napot ragadom meg, másodpercenként, mert nem számítok
évekre, hónapokra, hetekre sem. Számolom a másodperceket.
Yo, Hendrix, Morrison, Cobain – jövök. Csináljatok nekem helyet
a kanapén és tegyetek fel egy lemezt.

Over and fucking out.

Rory
Fázom. Reszketve ébredek és rögtön tudom, hogy Mal nincs az
ágyban melle em. Hallom, hogy a szobánk elő , a folyosón van,
telefonál. Su ogása siklik a bőrömön, bár egyáltalán nincs hozzám
közel; mellbimbóim megkeményednek. Kiugrom az ágyból, a
fülemet az ajtóhoz tapasztom, minden csontom válaszokért sajog.
Nem mintha nem tisztelném Mal magánéletét; csak ő mindent tud az
én életemről, én pedig az övéről semmit. Hatalmas szakadék tátong
közö ünk, és szeretnék ezen a szakadékon hidat építeni, hogy
mindke en kiléphessünk a fénybe.
Nagyon gyelek, de semmit nem hallok.
Ekkor hirtelen kicsapódik az ajtó. Az arcomat találja el. Fenékre
esem. Alfelemet tapogatom és érzem, hogy a fülem elvörösödik.
– Ó, a francba! Ne haragudj! – Mal gyorsan odalép hozzám, segít
felállni. Elkomorul. – Te hallgatóztál?
Hmmm?
– Nem – felelem felhördülve, és kisimítom előrehullt hajamat az
arcomból. – Éppen ki akartam menni. Téged kerestelek. Miért? A
titkos szeretőddel beszéltél?
Idétlen vicc.
– Nem. De majdnem. Rynerrel.
– Nem gondoltam volna, hogy Ryner az eseted.
Próbálom könnyedebbre venni a hangulatot. Mindent
megtennék, hogy elfelejtse, tényleg hallgatózni akartam.
– Tudtad, hogy Richards azt akarja, hogy az újév első hetét i
töltsük? Micsoda pofátlan faszfej.
– Igazán?
Újabb hazugság a csalásbilinkben, ami elég szépen kezd
kiborulni. Ezú al semmilyen rossz érzésem nincs amia , hogy
hazudtam, mert Mal minden együ töltö napunkon hazudik, mint
a vízfolyás.
– És ez probléma? – kérdezem homlokomat ráncolva.
Provokálom, hogy mondja el.
– Tudod, hogy az – feleli, azzal a szekrényhez rohan, ruhákat
dobál nyito bőröndjébe. – Abba egyeztem bele, hogy két éjszakát
töltök Görögországban. Csak két éjszakát. Nem többet. Ez is
túlfeszíte e a helyzetet és ellentétes a Rynerrel kötö
szerződésünkkel. I végeztem.
Újra megkérdezném, hogy miért, de tudom, hogy úgysem
válaszolna.
 – Csomagolj, hercegnő! Projekt ide vagy oda, most elmegyünk.
– Ezt hogy érted?
Sötét tekinte el fordul felém.
– Úgy, hogy nem érdekel ez a projekt és téged sem kellene
érdekelnie. Menjünk vissza!
Ő nem maradhat.
De én igen. És maradnom kell. Ez a munkám. A tisztánlátás egy
ritka pillanatában ráébredek, hogy semmi nem változo . Mal még
mindig, még most is azt akarja, hogy hatalmas áldozatokat hozzak
instabil kapcsolatunk nevében. És én még mindig azt fontolgatom,
hogy alkalmazkodom hozzá… Miért is? A két szép liláskék
szeméért? A dagadó bicepszéért? A bugyiolvasztó dalaiért?
Költözzek Írországba tizennyolc éves koromban.
Mondjak le a főiskoláról.
Hagyjam o a munkámat.
Még szép, hogy azt nem kérte, hogy nyaljam tisztára a cipőjét.
Felkapom a retikülömet, pántját a vállamra veszem, és elindulok
az ajtó felé.
– Hova mész? – kérdi, és elkapja a csuklómat.
Keserű nevetéssel rázom le.
– Nem tudom, de akárhova megyek, te nem leszel o . Úgy
viselkedsz, mint egy őrült, aki azt hiszi, hogy az egész világgal
tartozom neki. Mia ad szakíto am a barátommal. Folyton üldöztél,
undok voltál velem. Miért? Azt akarod, hogy azt tegyem, amit
szerinted tennem kell, hagyjam o a munkámat csak azért, mert te
azt mondod?
Mal arca összerándul a gyötrődéstől. Tudja, milyen nagyon
elcseszte, és el akarja cseszni a dolgokat. Fejét ingatja, felsóhajt,
letérdel, homlokát hasamhoz nyomja. Nem könyörgő térdelés,
hanem kedves gesztus.
– Annyira sajnálom! Seggfej vagyok, de nem akarok az lenni. És
hidd el, ha mondom, a legkevésbé sem tekintem magától
értetődőnek, hogy együ vagyunk. Csináljunk valami mókásat ma!
Lebonyolítok néhány telefonhívást, és meglátjuk, sikerül-e
elhalasztani az Írországba visszatérést. Mivel szeretnéd tölteni az
időt?
Én? Hogy én mit szeretnék? – gondolok bele bosszús
elkeseredéssel. Hiszen éppen azért kerültem ebbe a slamasztikába, mert
azt te em, amit akartam.
Mintha olvasna a gondolataimban. Felnevet, arcát dörzsöli.
Elpirult. Én pedig minden igyekezetem ellenére elolvadok. Ez
már mindig így lesz.
– Úgy értem, a nyilvánvalóan egyező közös vágyunkon kívül
mire vágysz? – kérdi, és forró ajkát a pizsamámon át a hasamhoz
szorítja.
– Legyen meglepetés – súgom.
– Lepjelek meg?
Kajánul vigyorog, mint a farkas, mielő kinyitja a száját és
egészben lenyeli Piroskát.

Az esküvőmön sárga nyári ruha volt rajtam és kissé idétlenül

vigyorogtam. A vőlegény fején vörös szalag volt, lábán Blundstone
bakancs, rövidgatya, felsőtestét sörszagú, V nyakú póló fedte.
Túl atalnak, túl részegnek és túl gondtalannak látszo unk, de
valahogy mindke en tudtuk, hogy nem követünk el hibát.
Csak egy kis folyékony bátorságra volt szükségünk, hogy
titkaink ellenére képesek legyünk ezt megtenni.
Mal és én Cipruson kötö ünk házasságot, nyolc órával később, a
szalvétaszerződés értelmében.
Kora reggel, nem sokkal civódásunk után kompra szálltunk;
útközben kagylót e ünk, fehér bort i unk. Mire Ciprusra értünk,
Mal orrát vörösre ége e a nap, én spicces voltam és szédültem, de
nem annyira, hogy azt gondoljam, ez a házasság csak azért jó dolog,
mert a véremben az alkohol ezt mondja.
Az igazság az, hogy feleségül akartam menni Malhez.
Mindig is feleségül akartam menni hozzá, a ól a pillana ól
kezdve, ahogy Dublinban meglá am. Ami atalkori bolondságnak
és kudarcra ítéltnek tűnt tizennyolc éves koromban, az most… nos,
huszonhét évesen is eléggé valószínűtlennek látszo , de a szerződés
jó kifogás volt és nagyon szere em volna egész életemet neki ígérni,
és minden napot vele élni.
Miután Larnaca polgármestere (nem viccelek) leveze e a
szertartás, amelyen három másik párral együ ado össze minket,
Mal meghívo egy italra a közeli angol pubba.
 Most i ülünk, a szürreális valóságban sütkérezünk és kicsit úgy
érzem, mintha valami párhuzamos univerzumban lennénk, amiből
sosem akarok kilépni… ez az anya, Ryner és Callum nélküli világ.
Bizonygatom magamnak, hogy ez működhet. Hogy működni
fog.
Mi van akkor, ha egy óceán választ el minket? Átmehetek hozzá,
hosszabb időt tölthetek nála. Ő ugyanezt teheti. Az ég szerelmére,
hiszen o honról dolgozik!
Milyen nehéz szerelembe esni New Yorkban? A legjobb
művészekkel mind megese .
– Nem gondolkodtál el azon, hogy milyen furcsa, hogy pár hete
Ryner partiján találkoztunk és most házasok vagyunk? Azt hi em,
sosem látlak viszont.
Kiveszem a Martiniből az olajbogyót, számba helyezem.
Napfény csókol, kellemesen spicces és szexuálisan kielégült vagyok.
– Azon gondolkodom, hogy ha ilyeneket mondasz, biztosan dilis
vagy – állapítja meg, és orron csókol.
Egész arca forró; tengeri szellő, homok és jéghideg sör szaga van.
– Mintha a sors avatkozo volna közbe.
Summer meg fog ölni, ha megtudja, hogy hozzámentem egy
évtizeddel ezelő i ír egyéjszakás kalandom pasijához; anyám
szívinfarktust kap, amivel mindig fenyegete , és Callum… az ő
reakciójára gondolni sem akarok. Remélem, sosem tudja meg. Nem
mintha bármi összekötne minket. Teljesen más társasági és
társadalmi körben mozgunk és a munkánk is nagyon különböző.
Semmit nem hagyo a lakásomban. Mindig is furcsán érezte magát,
ha átjö . Ha jobban belegondolok, szerintem nemigen kedvelte
Summert.
– Még nem beszéltünk arról, hogy hol szeretnénk élni. Házassági
szerződést sem írtam alá – jegyzem meg.
Mal életvitele nem arra utal, hogy dúskálna a pénzben – ami
nem érdekel –, de a munkássága (az, hogy több száz dalt ado el,
amiket az évek folyamán hallo am, hallga am is, és ismerősnek
tűntek, de nem érte em, miért, egészen addig, amíg nem álltunk
szemtől szemben) arra enged következtetni, hogy valószínűleg
nincsenek anyagi nehézségei.
Mal vállat vont.
– Miért kelle volna házassági szerződést aláírnod?
– Azért, mert így hivatalosan jogosult vagyok minden fellelhető
vagyonod felére – mondom tréfálkozva.
Sosem nyúlnék egy centhez sem, amit ő kerese meg, és ezt ő is
pontosan tudja. A Glentől örökölt pénz is még mindig érintetlenül
megvan anyám bankszámláján.
– Tied lehet a pénzem. Sosem érdekelt igazán – feleli, azzal fejét
lehajtva nyakon csókol.
– Akkor mi érdekel, Malachy Doherty?
Elmosolyodik, kezébe fogja kezemet, megcsókolja az ujjaimat.
Csodálatos liláskék szemét egy pillanatra sem veszi le rólam.
– Nem mi, hanem ki. Te.

Hajnali háromkor botorkálunk vissza a szobánkba. Nem számítunk

társaságra. Az ablak melle i minibár felé indulok, hogy egy gin-
tonicot keverjek magamnak. Mal lehajol melle em a hűtőhöz egy
palack vízért. Ekkor hirtelen kivágódik az ajtó.
– Mal? I vagy? – szól egy halk hang.
Brandy. Vérem hirtelen egészen egészségtelen hőmérsékletre
forr, mert:
A. Mi a fenét keres Brandy ebben a szobában, hogyan juto
digitális kulcshoz?
B. Az ég szerelmére, még huszonnégy órája sincs, hogy lefeküdt
valakivel (a főnökével!).
Mindegy. Nincs szükségem külön okra, hogy dühös legyek rá. A
férjemre hajt. Legszívesebben meglóbálnám a gyűrűt, amit Mal ve
nekem egy helyi ékszerboltban azzal a szívből jövő ígére el, hogy
hamarosan egy szebbel és nagyobbal ajándékoz meg.
Mintha a gyűrűm mérete érdekelne.
Lenézek Malre, aki a lábamnál térdel, kezében a palack víz.
Lecsavarja a kupakot, nagy kortyot iszik és mutatóujját vigyorogva
ajkára illeszti. Nagyon pajkos, nagyon gyerekes.
Teljes nyugalommal közlöm vele a hírt. Nagyon jó.
– I van – felelem szinte énekelve a bárpult mögül. Onnan, ahol
ő áll, nem láthatja Malt.
Brandy bevonul, mint egy utcalány: vörös miniruha, tökéletes,
beszáríto haj, pro smink, bíborvörös ajkak.
– Ó, nem számíto am rá, hogy te is i vagy – jegyzi meg.
Mosolya lehervad.
 A bárpul ól néhány lépésnyire megáll. Iszom egy korty gin-
tonicot.
– Megkínálhatlak valamivel – kérdezem szempillámat
rezegtetve.
– Mal mindjárt i lesz? Esetleg éppen zuhanyozik?
Körülnéz.
– A közelben van.
Amint ezt kimondom, érzem, hogy Mal ujjai meztelen
combomra szorulnak. Fejét ágyékom elé húzza, ujját a bugyim
szélébe akasztja, és lassan lefelé húzza.
Mit csinál? Vendégünk van. Igaz, hogy hívatlan, de vendég.
– Mit keresel i hajnali háromkor? – kérdezem, és igyekszem a
lehető legközömbösebb hangon megszólalni, amikor megérzem
forró leheletét feltárt, bugyitlan bőrömön. Szívverésem gyorsul és a
vágy ismerős nedvessége gyűlik bennem.
– Csak arra gondoltam… Úgy értem… – Megint körülnéz,
mintha Mal bármelyik pillanatban kiléphetne a kikapcsolt tévéből. –
Ashton azt mondta, Mal éjszaka dolgozik, szóval úgy gondoltam,
esetleg szüksége lehet valamire.
Például egy mocskos egyéjszakás kalandra?
– Mi is együ dolgozunk. Egészen közeli munkatársak vagyunk.
Segítek neki, amiben kell.
Végigsimítok gin-tonicos poharam peremén. Még nem szoktam
meg a gyűrű súlyát, de valahogy erőt ad. Mintha ezzel a gyűrűvel az
ujjamon meg tudnám hódítani a világot. Mal szerelme ilyen hatással
van rám. Még ha nem is mondta ki hangosan, hogy szeret, amikor
rám néz, érzem, hogy a bőrömbe szívódik.
„Voltál már szerelmes?” Ezt a kérdést hamarosan újra fel kell
tennem neki.
Mal ekkor végighúzza – a víztől még hideg – nyelve hegyét a
nyílásomon, és hirtelen erősen megborzongok a csillapíthatatlan
vágytól. Brandy egy lépést tesz felém, a pultra könyököl.
– Ne vedd sértésnek, de nem hiszem, hogy te úgy segítesz neki,
ahogy ő az én segítségemre vágyik.
– Nem veszem sértésnek – sikerül kimondanom elfojto sóhajjal,
miközben nyelve belém mélyed.
Nyelvén érzem, milyen síkosan nedves vagyok és érzem a
mosolyát is, a halk, mély nevetést, ahogy Brandy utóbbi ostoba
megjegyzésére reagál. Mal nyersen fal engem, miközben Brandy azt
állítja, őt akarja ágyba vinni.
Ez elég nevetséges. Bár nem hiszem, hogy Alanis Morisse e
felhasználná ezt daltémának.
– Átadhatok neki valamit? Úgy tűnik a drága Mal, közös
barátunk nem mostanában fog…
Próbálom szabályozni a légzésemet, ahogy Mal nyelve ki-be jár,
és időnként teljesen váratlanul körbenyalja a csiklómat, ízelítőt ad
abból, hogy mi fog történni. Nagy elélvezés.
– Hát, én…
– Ó, istenem! – nyöszörgök a pult szélébe kapaszkodva. Ujjaim
elfehérednek. Fejemet szégyentelenül hátravetem.
Mal az orrával ingerli az érzékeny pontot, és nyelvét olyan
mélyen belém dugja, hogy csillagokat látok. Már képtelen vagyok
nyitva tartani a szememet.
– Minden rendben? – kérdi. Szinte hallom, ahogy az arca
grimaszba rándul. – Úgy nézel ki, mint aki rosszul van vagy ilyesmi.
Mal képtelen uralkodni magán. Egyenesen a puncimba nevet. És
közben… közben nagyajkaimat, kisajkaimat szopogatja, könyörtelen
nyelvkúrást kapok. Azt akarja, hogy az arcán élvezzek el, Brandy
szeme elő . És elélvezek. Keményen. Nagy terpeszben. A ruhám
szinte csípőig feltolva. Alsó ajkamba harapok, ujjaimat szé árom a
pulton, a gin-tonic a padlóra esik.
Pár másodperc elteltével kinyitom a szememet és szempillámat
rezegtetve nézek Brandyre.
– Igen, jól vagyok – felelem köhécselve. Csak egy kicsit… khm…
khm… Szóval meghúzódo egy izmom vagy valami ilyesmi.
Brandy még egy lépést tesz felém, közvetlenül a pulthoz lép és
lenéz. Homloka még mindig bosszús ráncban.
– Mal!
Döbbenten kiált fel, láthatatlan gyöngysorát markolássza. Testén
falatnyi ruha, egy szalvétahossz nem sok, annyi sem takarja elöl-
hátul.
Combom remeg, ahogy ellépek férjem mellől, aki nagyon
sármos, lehengerlő mosollyal néz rá, miközben feláll. Mindkét
értelemben. Hatalmas erekciója kidomborodik a nadrágból; ajka
duzzadt, nedves, úgy néz ki, mint aki most falt fel egy egész
cukormázas fánkot; nom szálú haja kócos és selymes, mint a
virágszirmok.
Ebben a pillanatban olyan gyönyörű, hogy abszolút
bizonyossággal tudom: a világ semmi kincséért nem mondanék le
róla.
– Helló, Britney!
– Brandy – mondja, foga villan és arca kipirul a haragtól.
– Rendben. – Csípőre teszi a kezét. – Miben segíthetek?
– Ez i veled egy egyestés numera, vagy… – ujját ide-oda
mozgatva mutat ránk, szeme összeszűkül, és Malt nézi.
Mal nagyot szusszan, elfúj arcából egy fényes tincset, és úgy
tesz, mintha gondolkodna.
– Nos, ma reggel feleségül kértem… Illetve ami azt illeti, ez nem
egészen pontos. Nyolc évvel ezelő kértem feleségül. Akkor nemet
mondo . Most viszont igent. Így pár órája házasok vagyunk, szóval
úgy néz ki, kezdek megkomolyodni. Mit mondasz erre, Mrs.
Doherty – kérdi felém fordulva, állát vakargatva. – Barátságkarkötőt
nem cseréltünk, de ez egy lépés a jó irányba, igaz?
Lazán vállat vonok.
– Hát, úgy néz ki, egyelőre megtartalak. Ne vedd sértésnek,
Brandy! – mondom, leereszkedő hanghordozását utánozva.
Soha senkit nem lá am még olyan gyorsan távozni. Rémültnek
látszik. Sajnálom, de nem viszem túlzásba. A magam részéről pedig
nagyon örülök, mert Mal a karjába kap, felemel a levegőbe és
mindke en ellentmondunk a gravitációnak és a logikának, és
megtagadjuk az elmúlt két évtizedben felépíte világunkat.
Esküszöm, nem is veszem észre, amikor letesz.
Sűrű, mennyországfelhőben lebegek.
De mivel még mindig sötétben vagyok, még mindig az
ismeretlenben, egy percre a ól, hogy az igazságot kikényszerítsem
belőle, tudom, hogy a buborék ki fog pukkanni.

BRANDY GONDOLATAI

(Ujja hegyével megütögeti a mikrofont)

Be van kapcsolva ez az izé?
Ó! Helló! I Brandy. Azt hiszem egy kicsit magyarázkodnom kell.
Hadd kezdjem azzal, hogy kimondom: tudod, a feleségül ve
ócska kis nőszemély nem is tudja, hogy ezt a szerepet játssza.
Senki nem váloga a volna be erre a szerepre, nemhogy játszani
engedje.
Ha engem kérdezel, minden jogom megvolt, hogy ráhajtsak a
Szenvedő Költőre.
Valahányszor azzal a fura ezüsthajú lánnyal lá am, vagy úgy
néztek ki, mint akik mindjárt megölik egymást, vagy valamilyen
módon aktívan igyekeztek szabotálni egymás életét. Honnan
tudha am volna, hogy több van közö ük, hogy nem azok, aminek
látszanak: két pro , akik nem jönnek ki jól egymással.
Ó, és eszedbe ne jusson bepróbálkozni a lefeküdtem-a-
főnökömmel incidenssel!
Igen, lefekszem az én független, igénybe vehető, nagylelkű,
rocksztár főnökömmel. Akinek hatalmas farka van és harminckét
millió követője az Instagramon. Miért ne feküdnék le vele? Ő a
baszóbajnok Ashton Richards!
Egyébként mióta tilos nagyon jóképű, egyedülálló fér akra
hajtani? Ha pedig valaki úgy néz ki, mint Malachy Doherty,
egyenesen kötelességemnek érzem, hogy megpróbáljam elcsábítani.
Jegyezzük meg azt is, hogy nem én vagyok a legrosszabb,
legutálatosabb ember a világon.
Kérdezzétek csak meg a nővéremet, Whitney-t, aki Rynernek
dolgozik.
Ő ránto be ebbe a munkába és van annyi esze, hogy ne
tanácsoljon el nagyon jó pasi főnökömtől.
Mert lehet, hogy lefekszem a főnökömmel (tulajdonképpen nem
is az, mert engem a menedzsere ve fel), de Whitney éppen gyereket
vár egy angol bankártól, akinek minden jel szerint van barátnője.
Egy nagyon dögös, fotós barátnője, akinek halvány fogalma sem
volt, hogy az ő drága bankár barátja hónapokig kamatyolt a háta
mögö .
Az a bankár nem is szereti Whitney-t. De érdekli ez az én
nővérkémet? Nem. Mégpedig azért nem, mert a pasi a következő
tizenkilenc évben minden költségét zetni fogja.
Most, hogy jobban belegondolok, Callum Brooks totál alkalmas
erre.
Ne felejtsem el Whitney-t megkérdezni erről. Talán olyankor,
amikor éppen nincs annyira érzelgős kedvében és nem panaszkodik
annyit, hogy feszül a melle.
Hát, jó. Akkor folytatom a tökéletes-férj-fogó műveletet.
 NAPJAINKBAN

Rory

MAL BELEEGYEZETT, HOGY még két napot töltünk Görögországban, de

a fenébe is, nagyon Morcos Mal volt emia . A legjobbat hoztuk ki
ebből az időből. Egész nap ágyban voltunk, igyekeztük valamennyit
bepótolni abból, amit a szex terén az elmúlt nyolc évben
elmulaszto unk, még több tengeri herkentyűt e ünk és még többet
napoztunk a teraszunkon.
Azokról a dalokról beszélgetünk, amiket rólam írt (Honnan
tudha ad volna? Honnan kelle volna sejtenem? Azt mondtad, sosem fogsz
dalt eladni. Úgy nézek én ki, mint aki hall egy zenét, és a szövegét magára
vonatkoztatja? Minek nézel te engem? Hát, a fejed egy kicsit aránytalanul
nagy, de úgy hallo am, hogy az összes lmsztár ilyen, szóval azt hiszem, jó
társaságban vagy.), zenét hallga unk és a szobaszervizzel érkeze
minden szalvétára szerződéseket írtunk.
Felek kötelezik magukat, hogy abban a valószínűtlen esetben, ha
veszekednének… nem hagyják el egymást.
Felek kötelezik magukat, hogy abban a valószínűtlen esetben, ha három
uk születik és lányuk egy sem… nem dominálhat a kék szín a közösen
használt lakásukban és nem néznek focit egész hétvégén.
Abban a valószínűtlen esetben, ha Mal elköltözik hozzám New Yorkba,
nem hagyom, hogy tweed zakót hordjon és a gyötrődő művész közhelyes
kliséje szerint éljen.
Mindezek nagyon fontosnak tűntek, de még mindig úgy lógnak
a levegőben, mint a csillagok; elérhetetlenek és távoliak. Nem arról
beszélünk, ami számít. A titkairól. A titokzatos
telefonbeszélgetésekről, amik mia pár óránként kimegy a folyosóra.
Nem beszélünk arról a tényről, hogy nem akarok Írországba
költözni, mert az életem Amerikában van, ő pedig nem akar
Amerikába költözni, mert a szíve Tolkában van.
Nem beszélünk Kathleenről.
Sem Doherty atyáról.
Nem beszélünk a rémálmomról.
Egyszer, amikor Mal kioson a folyosóra, hogy újabb
telefonbeszélgetést folytasson, előveszem a telefonomat és ráírok
Callumra. Azt kérdezem, hogy van.
Miután elküldtem az üzenetet, a megnyitatlan üzeneteket nézem
meg. Kíváncsi vagyok, mit énekel nekem Summer. Ha jól veszem le
a rezgéseket, inkább sikít, és a ól, amit látok, hányingerem van.
Summer: Kérlek, válaszolj.
Summer: Gondolom, elmondta neked.
Summer: SOHA nem akartam lefeküdni Callummal; soha, Rory.
Kérlek, hidd ezt el nekem!
Summer: És tudtam, hogy nagyon szeret téged. Kérlek, kérlek,
bocsáss meg nekem!
Summer: Istenem, hagyd ezt abba! Ne csináld ezt! Amúgy is
szakíto ál volna vele. Hiszen vagy milliószor elmondtad nekem.
Szerintem soha nem is voltatok igazán együ . Hiszen te mindig Malt
akartad. Vedd már fel!
Táto szájjal bámulom a telefonomat, amikor Mal visszajön a
szobába és körülnéz.
– Csomagolhatunk? – kérdi, ökölbe szoríto kezét csípőre téve.
Erőt veszek magamon, felnézek és nem veszek tudomást arról, hogy
a szívem úgy törik épp össze, mint az ablaküveg.
Bumm, bumm, bumm.
– Még három nap – mondom halvány mosollyal. Megint az
ostobát játszom.
Ezt mondta Ashton. Még három nap. És ma tényleg elküldö
valakit Malért, egy órát dolgoztak, ezzel meg is indokolta i létünket.
Vele mentem, hogy fotózzak is valamit, és elmondtuk Ashtonnak a
hírt, hogy összeházasodtunk. Nagyon örült. Persze nagyon, nagyon
be volt állva. Azt hiszem ugyanilyen lelkesen fogadta volna azt a hírt
is, hogy a helyi piacon ve em egy új kulcstartót, Hephaisztosz isten
képével.
Aha. Ashton úgy be volt állva, mint a cövek. Megjegyeztem
magamban, hogy mindenképpen szólnom kell Rynernek, miután
ennek a projektnek vége, küldje Ashtont sürgősen rehabra. Teljesen
nyilvánvaló, hogy a dolgok teljesen elszabadultak.
– Vissza kell mennem – ismétli Mal a megszoko mantrát.
– igazán? Remek. Akkor három nap múlva o találkozunk.
Újra és újra elolvasom Summer legutóbbi üzeneteit. Elegem van
abból, hogy titkolóznak elő em. Mal vad, izzó haraggal néz rám.
Még sohasem lá am ilyennek. Hőhullámok áradnak testéből, lábam
elő érnek földet.
– Hát, jó – mordul.
– Hát, jó.
Felkapja becsomagolt bőröndjét, az ajtóhoz rohan. Én még
ágyban vagyok. Megáll, felsóhajt, visszajön. Feldúltan, kiüresede
arckifejezéssel néz rám. Mintha az a tízlépésnyi távolság, ami
elválaszto minket, teljesen kifáraszto a volna.
– Kérlek! – könyörög halkan.
Tudom, mit kér.
Azt, hogy ne nehezítsem tovább a helyzetét. Hogy menjek vele
kérdés nélkül.
Arra gondolok, hogy Callum lefeküdt Summerrel.
Arra gondolok, hogy megengedtem Malnek, benne voltam, hogy
nagyon illetlen dolgokat tegyen velem, miközben még Callum
barátnője voltam.
Arra gondolok, hogy megcsaltam valakit és megcsaltak. Sosem
gondoltam volna, hogy ez velem valaha megtörténik.
De azt is tudom, hogy mindez okkal történt.
Azt mondják, aki egyszer megcsalt, mindig megcsal.
Mégis úgy gondolom, van úgy, hogy a dolgok sértetlennek
látszanak, de nem azok és a repedéseken át rossz dolgok
szivárognak át.
Látom, hogy Mal nagyon kétségbeejtő helyzetben van, és
kezdem felfogni, hogy nem vagyok igazságos vele.
– Mal – súgom alig hallhatóan.
Lassan felnéz. Látom, hogy már megtörtént; rossz dolgok
szivárogtak be megrepedt belső világába.
– Voltál valaha szerelmes? – teszem fel a kérdést.
Széles mosoly tör át a szomorúságon. Igazi, őszinte, nagy
mosoly és olyan heves, hogy örökké melenget. Tudom, hogy amíg
ezt a mosolyt látom, soha nem fogok fázni.
– Érdekes, hogy ezt kérdezed. Igen, voltam már szerelmes. És
még mindig az vagyok. Nyolc éve kezdődö , a lehető
legvalószínűtlenebbül és nincs szavatossági ideje.
Felállok, odalépek hozzá. Két kezem közé veszem borostás arcát.
Fejét ingatja.
– Hidd el nekem, Rory, amikor azt mondom, hogy mennünk
kell… nem azért mondom, mert fel kellene adnod valamit értem,
nem azért, hogy le kellene mondanod valamiről, nem azért, mert
tartoznál nekem valamivel. Azért mondom, mert csak félig élek,
amikor nem vagyok Tolkában, te pedig egész énemet érdemled, nem
csak egy részemet.
Ajka megtalálja ajkamat, de nem csókol. Csak gyengéden
végigsimít, ahogy hozzám beszél.
– Szeretlek, Aurora Belle Jenkins Doherty d’New Jersey
hercegnő, te kis szívtipró!
– Szeretlek, Malachy Doherty d’Tolka király, az-átlagnál-
nagyobb-de-nem-kényelmetlenül-hatalmas léleknyomorítóm. Most
pedig menjünk, búcsúzzunk el Ashtontól, mielő elutazunk!

Az első, ami feltűnik, amiből tudom, hogy valami nagyon nincs

rendben, az a szag. Vizelet és rothadó hús szaga. Lendületből nyitom
az ajtót. Mal a folyosón vár és üzenetet ír.
Brandy és Ashton stábjának többi tagja sehol. Valószínűleg lent,
a bárban isznak. Lábujjhegyen lépkedek a nagy hálószoba felé.
Feltételezem, hogy o van.
Bingó.
Ashton alszik. Köntöse nyitva… természetesen anyaszült
meztelen… vizele ócsában szundít. Esküszöm az élő Istenre, hogy
felrúgom az egész projektet és most azonnal rehabra vágatom,
akármennyi pénzt veszít is ezen Ryner. Odalépek az ágy mellé,
kíméletesen rázom a vállát.
– Ébredj fel! Le kell zuhanyoznod. Szedd össze magad!
Körülnézek. Összetört table ákat és kokaint találok az
éjjeliszekrényén. „Baszd meg, Ashton!” – mordulok, és összeszedem
az egészet. A fürdőszobába viszem a cuccot és lehúzom a vécén.
Aztán visszamegyek a szobába, és elképzelhetetlen dolgot
teszek. Felkapom Ashton telefonját az éjjeliszekrényről, a padlóra
teszem, és rálépek. Összetöröm. Így a közeljövőben nem lesz
alkalma szétcseszni magát.
Nem mintha esélye lenne rá. Ez a legalja, nekem ennél nincs
lejjebb. Visszajön velünk Írországba és bezárom Mal házába, amíg ez
az egész készen nem lesz. Elvonási tünetekkel, de tisztán fogja
megcsinálni ezt az albumot.
– Ashton! – Erőteljesebben rázom a vállát. – Ébredj!
Semmi.
Ekkor Mal lép a szobába. Hátsó zsebébe dugja a telefonját.
– Miért van olyan szag, mintha ez a faszszopó összepisálta volna
a szobát, a mennyezetet és a szomszéd országokat is?
– Azért, mert ez a faszszopó összepisálta a szobát, a mennyezetet
és a szomszéd országokat is – felelem Mal felé fordulva. – Nem
ébred fel. Hoznál egy palack hideg vizet a minibárból, hogy a
nyakába öntsem?
Mal elkomorul, az ágyhoz lép. Szeme sem rebben a ól, hogy
Ashton meztelen, az orra alá tartja kezét. Elsápad.
– Drágám, megtennéd azt a szívességet, hogy megvársz odakint?
– Tessék? Miért?
Férjem felém fordul, liláskék szemében mély szomorúság és
kétségbeesés csillan.
– Azért, mert Ashton meghalt.

Két percen belül megérkezik a mentő. Nem sokkal később a

rendőrség. Nem tudom, honnan tudták meg, de minden jelentősebb
pletykalap helyi újságírókat küld a sztorira. Ryner, aki az óceán
túlpartján szívinfarktussal megspékelt idegösszeomlást kap,
kórházba vonul. Onnan adja ki nekünk az utasítást, hogy azonnal
menjünk vissza Tolkába, további utasításig maradjunk o , és ne
beszéljünk senkivel az ügyről.
Rövid rendőrségi kihallgatást követően elengednek minket és
visszavisznek a szállodába. Döbbenten pakolunk össze, magunk
mögö hagyjuk Brandyt és a stáb többi, könnyező tagját. Semmit
nem szeretnék jobban, mint o maradni és vigasztalni a többieket,
kideríteni, mi történt, de tudom, milyen nagyon szeretne Mal
hazajutni már, és ez nem a legalkalmasabb idő arra, hogy Rynernek
ellentmondjak.
 A repülőn a semmibe bámulunk és hallgatunk.
Mal töri meg a csendet.
– Tudod, nagyon szarul érzem magamat azért, mert úgy bántam
vele, ahogy…
– Nagyon szerete téged – mondom könnyeimmel küszködve.
Pár napja megcsókoltam. Forró és élő volt a szája, szíve a szívem
közelében dobogo . A francba, hiszen pár órája még beszéltem vele;
kedves volt, szellemes, laza; ez az ő őrült világában ritkaság. Nem
tudom, miért vagyok ilyen mélyen lesújtva a ól, hogy életét
veszte e, de legszívesebben csak egy sarokba húzódnék és csak
sírnék.
– Borzasztóan fáj, hogy megelőzhe ük volna… még most is élne,
ha… – hebegem.
– Semmit nem tehe ünk volna.
– Egész idő ala be volt állva. Mi pedig hagytuk.
– Nyilván nem találkoztál még függővel. Semmit nem tehe ünk
volna, hogy megakadályozzuk. Mindenképpen drogozo volna. Ez
nem a te felelősséged, Rory.
Vállon csókol.
Érzem, hogy ismét könnybe lábad a szemem.
– Akkor miért vagyok olyan szomorú?
– Azért, mert jó ember vagy. Azért, mert valójában ő is jó ember
volt.
Nem beszélünk a projektről, az albumról, arról, hogy mennyire
abszurd, hogy együ vagyunk benne egy olyan munkában, ami
sosem lesz készen.
Most, hogy a projektnek hivatalosan is vége – a sztárral együ
valami nagyon lényegi változás következe be, valami elmozdult a
világban, amit együ teremte ünk. Már nincs közös ügyünk, amin
együ dolgozunk. Nincs határidőm Írországban.
Megérintem a térdemen heverő telefonomat. Nem akarom látni
az értesítéseket Summer folyamatos nem fogado hívásairól és
anyám könyvnyi hosszú üzeneteit, amikben könyörög, hogy menjek
haza, mielő valami borzalmas dolog történne.
– Te sírsz…
Mal megszorítja a vállamat.
Csak ekkor veszem észre, hogy tényleg sírok.
Fejemet rázom.
– Ne haragudj! Csak még nem lá am ilyen közelről halált. Még
nem voltam hároméves, amikor a nagyszüleim meghaltak;
tizennyolc voltam, amikor meghalt az apám, de nem ismertem, és
nem lá am meghalni. Nevetségesen hangzik, de majdnem
huszonhét éves vagyok, és a halál egészen mostanáig furcsa, elvont
dolognak tűnt. Tudtam, hogy létezik, de nem igazán tudatosult
bennem. Most mindenü érzem.
Mal megfogja a kezemet. Megcsókolja.
– Mindenü o van.
– Neked biztosan mindig hiányzik Kathleen.
– Igen… De azt gondolom, hogy ha olyan embert veszítesz el,
aki atalon, élete virágjában halt meg, az a halál… arra emlékeztet,
hogy valójában milyen törékeny az élet. Arra emlékeztet, hogy nem
dolgozni szüle él erre a földre. Nem azért szüle él, hogy mindig
gondosan elmosogass, be zesd az adóidat és nem is tudom…
számold, hány egység alkoholt fogyasztasz hetente vagy átkozo
kalóriákat kalkulálj. Nem azért vagyunk i , hogy díjakat nyerjünk és
pénzt csináljunk. Abban a pillanatban, amikor rájössz, hogy o a
vége, hogy meg fogsz halni, az villan a tudatodba, hogy milyen volt
csókot lopni az első szerelmedtől az öreg tölgyfa ala . A
cigánykerekek a parton egy tökéletes, napfényes estén a
testvéreiddel. Az első alkalom, amikor az unokahúgod kimondta a
nevedet és tudtad, hogy ezzel neked annyi… hogy megadsz neki
bármit, amit csak kér, akár kezedet, lábadat is, szóval kiteszed érte a
szívedet. Ha elvesztünk valakit, aki nagyon atal volt, az olyan, mint
halálos betegséget túlélni. Az élet ad egy második esélyt, hogy azt ne
baszd el. E ől a második esélytől vagy eltompulsz, vagy
fényesebben ragyogsz. Fontos emlékeztető arra, hogy amink van, az
ritka és múló dolog és nem szabad gondatlanul elvesztegetni.
Méltóképpen akarsz megemlékezni Richardsról? Akkor élj!
– Ezért nem akartál soha hírnevet – szipogok. – Mindig is békés
családi életre vágytál. Arra, hogy meglegyen a saját kis zugod a
világban.
És majdnem sikerült is ezt elérnie, Kath melle . De Kath
meghalt. Legszívesebben amint visszaérünk Írországba, gyerekeket
csinálnék Mallel. Soha senkinek nem mondtam el, hogy ez
megfordult a fejemben már akkor is, amikor tizennyolc éves
koromban hazamentem tőle.
Hogy lényem egy része – és nem kis része – sajnálta, hogy
beve em az esemény utáni table át. Mert az jó kifogás le volna
arra, hogy mindent o hagyva vele éljek. Azt te em volna, amit
anyám nem te meg. Megpróbáltam volna, hátha működik, hátha
képesek vagyunk családként együ élni.
Mal megsimogatja az arcomat. Elkomorul.
– Most már érted, hercegnő.

A következő néhány nap elmosódik tudatomban.

Mal és én hosszú, érzelmes szeretkezésekkel töltjük az időt. Órákig
beszélgetünk összeölelkezve. Sokat sírok, ő pedig hallgat. Sokáig.
Mal részletes terveket gondol ki, hogyan mondja el a családjának,
hogy összeházasodtunk. Ugyanezt teszem anyám vonatkozásában.
A valóságban azonban nem veszem fel a telefont, amikor anyám
hív, ő pedig nem szervez beszélgetést a családdal. Mindennap
elmegy hozzájuk látogatóba, de soha nem engedi meg, hogy
eljöjjenek a házba. Azt mondanám, igyekszik elkerülni, hogy velem
találkozzanak. E ől úgy fél, mint a pestistől. De még a pestis is
királyi fogadtatásban részesül ahhoz képest, ahogy a családjával
bánik, amikor vele vagyok.
Egyik reggel még ágyban vagyok, amikor su ogást hallok a
bejárati ajtó felől.
Ez a goromba-seggfej-Mal, nem-az-a-fér -akihez-feleségül-
mentem Mal.
– …most nagyon nem jó. Nemsokára felhívlak.
– Pontosan mit is jelent az, hogy nemsokára? – kérdi egy feszes,
gyanakvó öreg női hang.
– Örök élet meg egy hét, anyám.
– Pontosan így érezzük, amióta az a lány i van.
Az ajtó másik oldaláról halk, de heves válasz érkezik.
Veszekednek.
– Nem, egyáltalán nem – mordul Mal. – Ura vagyok a
helyzetnek. Most menj, kérlek!
Mal időnként eltűnik. Amikor nincs melle em, Rynerrel
vitatkozom vagy szembenézek a Summer és anyám által küldö
üzenetekkel.
– Csak küldd el a kibaszo anyagot. Különleges tiszteletadást
szervezek neki, oké? Ó, és ha esetleg kiment volna a fejedből: nekem
dolgozol – üvöltö rám egyik nap, nem sokkal azután, hogy
kiengedték a kórházból.
– Hiszen még el sem teme ék – jegyeztem meg. – Ebből adódik a
logikus kérdés: a néhai Ashton Richards emlékét akarod ápolni,
vagy a rengeteg befektete pénzt és a lemezcégedet gyászolod?
Valahogy úgy érzem, hogy a lehető legtöbbet akarod kifejni ebből a
szörnyű tragédiából.
– Nemrég volt szívinfarktusom – duzzog. Mintha ez önmagában
elég ok lenne arra, hogy minden kívánságát teljesítsék.
– Ez igaz és nem akarom, hogy egy második is elérjen. Ezért
kérem, hogy engedd el. Ne zesd ki a munkámat, amit ebben a
projektben végeztem. Hagyd Ashtont békében nyugodni!
Nem hagyom, hogy Ryner hasznot húzzon Ashton halálából.
Csak az érdekli, hogy eladjon pár plakátot és félkész dalokat adjon
ki.
– Légy üdvözölve a munkanélküliség világában, édesem. Ezú al
tényleg megcsináltad – üvölti Ryner a fülembe.
– Köszönöm a meleg fogadtatást. Biztos lehetsz benne, hogy a
legtöbbet fogom kihozni belőle – felelem, és rögtön leteszem a
telefont.
A legszemélyesebb pillanataiban kaptam le Ashton Richardsot;
olyan pillanatokban, amikor a ól a szörnyű függőségtől szenvede ,
ami végül a halálát okozta. Nem értem, miért kéne ezt bárkinek
látnia. Nyilvánvalóan kétségbeese en kereste a boldogságot, de soha
nem sikerült elérnie.
Mal nem mondja, hogy Ashton halála borzasztóan megviselte,
de nem is beszél róla sokat… csak meghallgatja, amikor én beszélek
erről… és szilárdan elhatározta, hogy nem megy el a temetésre az
Államokba.
Bár ez lehet a titkos szeretője/családja/élete mia is, akik mia
többször eltűnik. Ezt könnyeden mondom ki, valójában azonban
szörnyű érzés kerülget, valahányszor úgy ébredek, hogy üres
melle em az ágy.
Minden nap azt gondolom magamban: Ez a nap lesz az, amikor
Mal megnyílik nekem és elmondja, mi az igazság.
És minden nap tévedek.
Aztán egy hé el azután, hogy visszatértünk Írországba, Mal
bejelenti, hogy kész újra utcazenélni. Azt mondja, ki kell
szellőztetnie a fejét.
 – Velem jöhetsz. Készíthetsz pár képet Dublinről.
– Azt hiszem, inkább i maradnék – mondom, és hüvelykujjamat
felfelé tartva like-jelet mutatok neki.
Végre van valami tervem. Egy hagyományos telefonkönyvben
megtaláltam Doherty atya új címét; olyan vastag, sárga kötet, amivel
nagyszülők ajtót támasztanak ki vagy rögtönzö poháralátétnek
használják.
Mal persze átlát rajtam. Egész ismeretségünk ala nem
töltö ünk egy hónapot együ , mégis úgy belém Iát, mint senki más.
– Biztos? – kérdi homlokát ráncolva.
Bólintok.
– Egészen biztos.
– Hmmm.
– Mi az?
– Semmi sem volt biztos veled kapcsolatban az elmúlt néhány
napban, szóval kifejeze en nyugtalanítónak találom a
szóhasználatodat.
– Nehéz hét volt – mondom, és bizonytalan léptekkel
odamegyek hozzá, átölelem a vállát. Egy esküvő és egy közelgő
temetés. Csak szükségem van egy kis én-időre. – Talán végre
visszahívom anyámat és tudatom vele, hogy jól vagyok, ilyesmi.
Anyám említésére Mal arca összerezzen, de bólint és homlokon
csókol. Nem tudom, miért viselkedik úgy, mintha valami baja lenne
Debbie Jenkinsszel, de ha a neve említésére pusztán együ érzésből
rezzen mindig össze, akkor nagyon nagy benne az empátia.
– Akarsz ma éjjel beszélgetni? – kérdi, ajkát halántékomhoz
simítva.
– Miről?
Szívem dobogása felgyorsul a reménytől.
– Mindenről.
– Elmondod végre, mi folyik i ?
Lehajol, behunyja a szemét.
– Igen – feleli rekedtes hangon. – Istenem, nagyon nem akarom,
de igen.
Kikísérem az ajtóig, búcsúcsókot adok és integetek neki, mint
egy stepfordi feleség. Persze nem vagyok az. Amint látom, hogy az
autója gyorsít a kavicsos úton, felhúzom a cipőmet és gyalog
rohanok a faluba.
Friss hideg van, de már nincs fagy és véremben tombol az
adrenalin az izgalomtól, hogy milyen közel vagyok az igazsághoz.
Ujjaim hegyén érzem; bizsereg; arra vár, hogy megérintsem végre.
Ezú al addig faggatom Doherty atyát, amíg el nem mondja,
amit tud. Muszáj elmondania. Akinek Isten szolgálata a hivatása,
nem hazudhat, ugye?
Ráadásul tökéletes eszköz van a kezemben, amivel rávehetem,
hogy elmondja nekem az igazat.
Valójában nagyon egyszerű.
Anyám nem hajlandó beszélni erről.
Doherty atya nem hajlandó beszélni erről.
Nyilvánvalóan valamilyen titkot rejtegetnek.
Ha Doherty azt gondolja, már tudok valamit, amit pedig nem
tudok, akkor megnyílik nekem.
Vádlim fájón feszül, lélegzetem fájón lüktet mellkasom és
torkom közö . Alig kapok levegőt, de nem lassítok. Erre vártam.
Nemcsak Malre, hanem az igazságra is.
Az igazságra Callumról.
Az igazságra az apámról.
Anyámról.
Az én történetemről.
Tolka utcáin rohanok; elhaladok az újságos kisbolt, a kocsmák, a
takaros fogadók, az üres virágcserepek, a sikátorok gael nyelven
gra tize téglafalai melle : ez a szép, idilli hazugság rohadt
titkokat rejt, amiket mind fel fogok tárni. És nem állok meg addig,
amíg el nem érkezek arra a címre, amit a telefonkönyvben találtam.
Magamhoz szorítom a kis darab papírt; olyan vékony és
nyomdafestékes, hogy a dzsekim és az ujjaim fekete foltosak lesznek,
és alig néhányat kopogok az ajtón… aztán lábam megroskad és a
tornácoszlopnak támaszkodom.
Az ajtó nyílik, felegyenesedem, köhécselek.
– Jó napot! Doherty atya i hon…
Azonnal elhallgatok, amikor meglátom, azt a személyt, aki
elő em áll. Mert az a személy… Nem a bozontos szemöldökű
öregember.
Az a személy áll elő em, akiről Mal sosem beszélt nekem.
Lila a szeme, mint Mal írisze.
És vonásai félelmetesen hasonlóak az én vonásaimhoz.
Kathleen arca néz rám.
 HÉT ÉVE

Mal

KATH TERHES.
Nem is te etek meglepetést, amikor megjelenik az ajtóm elő .
Nem szűk, kihívó ruha van rajta. Megszoko praktikus kardigánját
ve e fel, vastag harisnyát húzo . Haját gondosan fésülte,
sokatmondón simogatja lapos hasát.
– Bejöhetek? – kérdi köhécselve.
Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy az a bizonyos nagy kúrás
tehet mindenről. Nem arról a tényről van szó, hogy nem használtam
óvszert, nem is arról, hogy teljesen érzéketlenül dugtam, és nem is
arról, hogy szűz volt (ő, aki amióta az eszemet tudom, folyton azt
hangozta a, hogy szüzességének elvesztését a nászéjszakájára
tartogatja). A kétes beleegyezés témát nem is akarom érinteni. De a
legrosszabb az egészben az, hogy el kelle mondanom Seannak,
hogy mi történt. Sean volt a legjobb barátom és most Sean és Daniel
teljesen kizártak minket, Kikit és engem az életükből.
Sean egyik éjjel szerelmet vallo Kathnek. Tudtam, hogy
vonzódik hozzá. Úgyhogy meg kell hagyni, talán egy kicsit
elbasztuk.
Illetve lehet, hogy nagyon.
Kath és én megérdemeltük az O’Leary ikrek minden rosszalló
szemvillanását, és azt is, ahogy Maeve és Heather a fejét inga a.
Seannak mondha am, hogy nem is voltam egészen benne a
dologban, hogy azt sem tudtam, mit csinálok és ez az igazság. Arról
az éjszakáról a legjobb esetben is csak homályos emlékeim vannak.
De nem akarom ilyen helyzetbe hozni Kathleent, akkor se, ha ő egy
bizonyos felte szándékkal rohant le engem.
 Anya és Bridget elment Kilkennybe, látogatóba Dezhez, hogy
egy kicsit kiszellőztessék a fejüket, ezért még mindig re enetesen
egyedül vagyok. Dalokat írok, amiket utcasarkokon adok elő, és
ajánlatokat kapok, amiket kivétel nélkül visszautasítok. Aztán
hazajövök, és mivel a barátaim nem állnak szóba velem, és mivel
kérésének megfelelően már nem írok leveleket Rorynak, többé nem
utasítom el Kathleen próbálkozásait, hogy velem töltse az idejét.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy kerüljem a társaságát.
Néha, miközben én dalt írok, tanul.
Néha sötétben dugunk, mindig óvszerrel és megengedi, hogy
amikor elélvezek, azt kántáljam, hogy:
– Rory, Rory, Rory!
Fő esti elfoglaltságunk azonban az, hogy együ vacsorázunk,
tévét nézünk és hazaviszem kocsival, mielő teljesen besötétedik.
Ezen a napon Kiki benyomul melle em a nappaliba. Úgy tűnik,
egészen o hon érzi magát. Velem ellentétben a nappali egészen jó
állapotban van. A ház többi része is elég tiszta és rendes.
Leül az asztalhoz, leülök vele szembe, két pohár vizet teszek le.
Nincs különösebb reakcióm a hírre, amit mond. Nem örülök, de nem
is vagyok szomorú. Éreztem, hogy ez fog történni. Minden más
alkalommal, amikor szexeltünk, óvszert használtam – bár ő erősen
tiltakozo ez ellen –, de úgy tűnik, szuperspermám van, legalábbis
ami az O’Connell lányok teherbe ejtését illeti.
Most azt várom, hogy Kath elmondja, megtartja-e a gyereket
vagy nem. Összeszorul a szívem, de nem akarom kimutatni.
– Hogy vagy? – kérdezem, a poharat feléje tolva.
Kis kortyot iszik, tekintetét egy pillanatra sem veszi le az
arcomról; próbálja leolvasni, mit gondolok.
Miért nem vagyok képes szeretni? Miért nem tudom szeretni a
lányt, aki sosem hagyna el engem? A lányt, aki az életét adná értem?
– Jól. Egy kicsit émelygek, de jól vagyok. Köszönöm a kérdést.
– Mikor tudtad meg?
– Ma délután. Órák után ve em egy tesztet. Heather és Maeve
jö velem. Én hívtam őket. Tudod, hogy Maeve most Seannal jár?
Szerintem nagyon szép pár lesznek. Heather dühöng.
– Tehát ők már tudják, hogy terhes vagy – mondom, és
igyekszem kontroll ala tartani a haragomat. És én még azt hi em,
hogy a magzat anyja után az apja az első, aki megtudja a hírt.
– Igen. Remélem, nincs ezzel gond. Nem akartam egyedül
megcsinálni a tesztet, te meg éppen az utcán zenéltél, szóval nem
akartalak ok nélkül zavarni vagy megijeszteni, ilyesmi. Negatív is
lehete volna.
– Megtartod? – kérdezem tompa, érzéstelen hangon.
– Micsoda kérdés ez? Persze, hogy megtartom. Hívő katolikus
vagyok, Mal!
Bólintok.
Folytatja:
– Szerintem az i a kérdés, hogy te mit fogsz tenni? – mondja,
azzal hátradől, kezét karba fonja.
– Természetesen gondoskodni fogok róla – felelem. Érzem, hogy
a meglepődéstől hirtelen összerándul a szemöldököm. Ez egyáltalán
kérdés lehet?
Kathleen megilletődö nek látszik. Azt hiszem, rossz választ
adtam. Újra próbálkozom.
– Mindke őtökről gondoskodni fogok… anyagilag és
másképpen is. Nem csak rólad. Keresek rendes munkát. És ha
beleegyezel, az idő felében nálam lesz a gyerek.
– Nem erről van szó.
– Nem? Akkor miről?
Pislogok. Jesszus! Mit akar még?
– Nem egyszerűen gyerek. Fiú – mondja önelégülten, már
mosolyogva. – Egy kis ckó, Mal. Érzem. A nők tudják az ilyesmit.
Mosolyogni próbálok, de furcsa a mosoly az arcomon. Oké. Fiú.
Átnyúlok az asztalon, kezembe fogom a kezét, hüvelykujjammal
csuklója nom bőrét simogatom.
– Komolyan mondom. Nem vagy egyedül. Nem kell o hagynod
az egyetemet meg ilyesmi. Végig vigyázni fogok rá, mindenemet
odaadom neki.
Elfordul. Szipog.
– Mi az? – kérdem kissé türelmetlenül.
Még többet akar, de fogalmam sincs, mit takar a több. Hirtelen
elfog a vágy, hogy megadjak neki bármit, amit akar. Akkor is, ha
belehalok. Talán kezdhetném azzal, hogy nem a húga nevét
sóhajtozom, amikor őt dugom hátulról.
Talán, seggfej. Talán.
– Felhívtam anyádat – mondja halkan.
Nem sír. Ezért az a gyanúm támad, hogy ez az egész valami
színlelés. Elengedem a kezét, hátradőlök.
 – Felhívtad?
– Elmondtam neki. Muszáj volt elmondanom. Meg kelle
kapnom az áldását, Mal. Ráadásul nagyon maga ala van, amióta
Bridge el az történt, ami történt.
Felnéz, mosolyog, és ekkor könnyeket látok a szemében.
Lehet, hogy mégsem színlel. Lehet, hogy Rory kiége
nyomorul á te .
– Nagyon örül, hogy unokája lesz, Mal. És Bridget is, hogy
unokaöccse születik. Talán apa rendezi el a dolgainkat odafentről. Ez
olyan, mint a végzet. Mintha eleve így le volna elrendelve.
Végzet.
Azt mondtam Rorynak, hogy bízzuk a sorsra. És mi történt? A
sors kezén a középső ujj emelkede ki nekünk; a sors ellenem
fordíto a Roryt és gondoskodo arról, hogy Kath teherbe essen
tőlem. Ha a sors tényleg létezik, akkor nagyon vigyáz arra, nehogy
Rory és én még egyszer együ legyünk. A há érben Kath még
mindig beszél. Próbálok rá gyelni.
– …mondtam neki, hogy én is örülök. Anyád tántoríthatatlan,
hogy össze kell házasodnunk, különösen azért, mert hívő és
gyakorló katolikus vagyok, de én azt mondtam neki, hogy azzal
várhatunk. Tiszteletben tartom a kívánságodat és tudom, nem elég jó
ok a házasságra az, hogy a barátnőd és anyád szeretné.
Barátnő?
Elég bizarrnak tűnik vitatkozni, rámutatni, hogy Kath és én nem
vagyunk egy pár, hiszen a gyerekemet hordja a szíve ala . De
feleségül venni? Megnősülni?
Tényleg? Nem mintha nem kedvelném Kathie-t; de nem azért
kedvelem, amiért kedvelnem kéne.
Azért kedvelem, mert i van, elérhető közelségben, ismerős,
készségesen szé árja a combjait és a féltestvérére emlékeztet. Ezek
elég szörnyű okok arra, hogy valakivel együ legyen az ember, hát
még arra, hogy feleségül vegye. De most, hogy óvatlanul
belekevertünk egy gyereket, tudom, hogy Kathleennek igaza van. A
családom – anyám, a véreim és nővéreim – abszolút azt várják
tőlem, hogy az ő szempontjukból helyesen döntsek és vegyem
feleségül. Akkor is, ha szörnyen becsapo nak és sarokba
szoríto nak érzem magamat. Akkor is, ha alig emlékszem arra az
éjszakára.
Persze a többi éjszakára, amikor józanul, gumival kúrtad, azokra
emlékszel, mi?
– Szólalj meg! – súgja Kathleen. Tágra nyílt szemmel bámul.
– Én… – Nem akarlak feleségül venni. – Én… Egy kis idő kell, hogy
átgondoljam.
– Rendben.
– E ől függetlenül melle ed leszek. Melle etek. Mindig –
jelentem ki nagy meggyőződéssel.
Persze azt sem tudom, mit mondok.
Nem tudom, merre sodor az élet.
És halvány fogalmam sincs arról, hogy milyen durván meg
fogom szegni ezt az ígéretet.

Kathleen nyolc hónapos terhes az esküvőnkön. Kerek hasa a

formátlan fehér ruhában olyan, mint a ragyogó telihold.
Kis, csendes szertartás Doherty atya templomában, december
végén, nem sokkal karácsony után. Kiki boldog, diadalmas, ragyog.
Anya és Elaine körüludvarolják, véreim és nővéreim olyan büszkék
és úgy örülnek, hogy sírnak. Sean és Daniel is jelen van Maeve-vel és
Heatherrel; vonakodva jö ek el, de eljö ek.
Daniel a legénybúcsúmon, amit ő szerveze , nevetve mondta,
hogy anyám és Kiki végre sikerrel megtört engem és beadtam a
derekamat, hogy az oltár elé vonszoljanak. Belekortyoltam az
italomba és azt mondtam neki, hogy menjen a picsába. De nem
tévede , nagy nyomás alá helyeztek és ez nyugtalaníto .
Örök hűséget ígértem Kathleennek, ő ugyanezt ígérte nekem, és
gyűrűt válto unk. Az utóbbi néhány hónapban nagyon sok minden
történt. Kathleen nem akarta megtudni a gyerek nemét, de folyton
arról beszélt. Amint anya és Bridget visszajö Kilkennyből, hozzánk
költözö . O voltam melle e, amikor a gyerek először rúgo ; o
voltam, amikor mozogni kezde a hasában, különösen éjszaka; o
voltam melle e, amikor lá uk, ahogy a gyerek egyik lába az anyja
hasának feszül.
Nem sokkal az után, hogy terhessége kiderült, Kathleen és én
néha-dugunk állapotról minden-lehető-alkalommal-dugunk
állapotra válto unk. Már nem neveztem Rorynak, de kefélés közben
képtelen voltam szembenézni vele. Hála az égnek egy csomó
pozitúra van, amiben a meztelen hátát nézhe em.
Az esküvői szertartás után visszamentünk a házunkba. Kath
nem ihato , én pedig egy idő óta sokkal kevesebbet i am. Anya és
Elaine elhatározta, hogy összeköltöznek, mivel barátnők, és mivel
Kathleennek és nekem nyilván szükségünk van a zavartalan
egyedüllétre, és különösen azért, mert hamarosan üdvözölhetjük a
kis Glent a világban.
Miért éppen ez a név?
Azon kívül, hogy eléggé meglepődtem a választáson, mert a
Glen szörnyű név annak, aki még nem múlt el hatvanhat éves, és a
mi Glenünknél arra, hogy ne legyen szörnyű neki a neve, még
hatvanhat évet kell várni.
Benyomulunk a házba, Kath sóhajtozva veti le nagy fehér
ruháját. Abban a fehérségben úgy néz ki, mint egy gomolyfelhő, de
van annyi eszem, hogy ezt nem mondom ki.
– Elgondolkodtál már azon, hogy eladd a dalaidat? – kérdi;
egyenként húzza ki a hajtűket a hajából, fogai közé veszi őket és
közben beszél.
Fejemet ingatom, sóhajtva dőlök a kanapéra.
– Mal – könyörög.
Bekapcsolom a tévét, keresztbe teszem a lábamat. A Kincsek a
padláson sorozat megy.
A büdös francba, Glen. Most élvezkedsz odafent, ugye?
– Egyáltalán nem értelek – duzzog Kiki. Szögletes, zavart
mozdulatokkal veszi le karkötőit, ékszereit. – Nagyszerű dalszerző
vagy. Jó pénzt kaphatnánk értük. Nem kéne az apámtól örökölt
pénzre hagyatkoznunk, ami így is apadóban van. Igazi, drága
bútorokat vehetnénk Glen szobájába a használt szemét helye ,
amivel berendeztük. Szóval ha az életem múlik rajta, akkor sem
találom ki, hogy miért.
– Azért, mert a dalaim az enyémek.
És Rory dalai. Ő ihle e a dalokat. Egyetlen porcikám sem akarja
megmutatni a világnak, mi történt a fejemben, milyen gondolatok
juto ak eszemben azon az egyetlen napon, amit vele töltö em,
amikor elment és mi minden történt azután. Az összes dal, amit
elő e írtam, amikre ajánlatot kaptam, már nem aktuálisak. Rory
megváltoztato engem.
Kath minderről semmit sem tud… sem a dalok mögö i
történetet, sem azt, hogy amikor folyton ezeket a dalokat emlegeti,
az olyan, mintha szíven szúrna.
– Annyira észszerűtlen, amit csinálsz – mondja, és bevonul a
hálószobába, ami korábban anya szobája volt. Most a miénk. Tegnap
vi ük be a bútorainkat, illetve én. Az éjjeliszekrényeket, az ágyat és
Kath hajlíto tükrét, amiben soványabbnak látszik. („Ne is mondj
véleményt, oké? Haha.”)
Pár pillanatra hunytam csak be a szememet, amikor sikoly
hallatszo a hálószobából. Azonnal talpra ugro am. Első
gondolatom az volt, hogy… a baba.
– Mi az? A gyerek jól van?
– Mi a szerelmetes kibaszo izé ez?
Átmenetileg megdöbbent a tény, hogy Kathleen a baszás szót
egyáltalán kiejte e a száján. Abban sem voltam biztos, hogy a szó
létezéséről tudomása van, nemhogy képes a hívő katolikus ajkain
önállóan kiejteni. Magát a te et persze számtalanszor elköve ük,
kevésbé keresztény pozitúrákban is, a paráznaság és egyebek határát
súrolva, de…
Egy pillanat. Mi a fasz ez?
Szalvéta. Szalvéta van a kezében. Az a szalvéta.
A szerződés.
Kiragadom a kezéből, és gondolatban jól seggbe rúgom
magamat, amiért nem te em máshová, amikor az éjjeliszekrényeket
elrendeztem az ágy melle . Összekeverhe e a ke őt, amikor
milliónyi kézkrémjének valamelyikét kereste. Akkor találha a meg.
– Semmi – feleltem, és öltönynadrágom hátsó zsebébe gyűrtem.
Kathleen szeme két nagy bolygó; szenvedés csillan tekintetében.
Mellkasomra csap, aztán szája elé kapja a kezét; arca kínnal rándul
tenyere mögö .
– Ti ke en szerződést kötö etek egymással?
– Ő nem akar engem – felelem hirtelen felindulásból. Önkéntelen
reakció, és az egyik legostobább kijelentés, amit az ember az alig pár
órás feleségének mondhat, aki hamarosan megszüli a gyereküket.
De az én tudatom úgy ítéli meg, hogy ez a leghatékonyabb mód
meggyőzni őt a szalvéta jelentéktelenségéről. Hogy tényleg semmit
nem jelent.
Ami nyilvánvalóan szintén nagy probléma.
A szalvétának semmit nem kellene jelentenie, de nem azért, mert
Rory elhúzo egy másik kontinensre másokkal dugni, őket fotózni
és a fotók hátuljára írni, milyen balfaszok az ágyban és nem tudnak
társalogni. (Ezt persze csak parafrazálom.)
A szalvéta azért nem szabad, hogy bármit is jelentsen, mert
gyerekem lesz a gyerekkori barátomtól, aki a szeretőm, majd a
feleségem le .
Igen, seggfej. Feleség.
Megindulok a feleségem felé. Az én türelmes, szent partnerem
felé, aki nyöszörögve tűrte, hogy hónapokig újra és újra és újra más
névvel illessem.
– Mindke en továbbléptünk. És ha nem ve ed volna észre, már
házasok vagyunk.
Karon ragadom, közelebb húzom magamhoz.
Eltol magától.
– Dobd ki!
Felhördülök.
– Tessék?
– Nem vagy süket, Mal. Dobd ki azt a nyavalyás szerződést.
Egyáltalán nem is lenne szabad ennek i lennie a házban. Nem
tudok hinni neked.
Nem tud hinni nekem?
És én tudok hinni neki? Azok után, hogy félhulla állapotomat,
negyedrészt működő testemet kihasználva megdugo ? Azok után,
hogy elvete e velem a szüzességét és aztán visszajárt a farkamat
megülni és könyörgö , hogy ne húzzak kotont? Azok után, hogy
felhívta anyámat és Bridget nővéremet, hogy erre a házasságra
kényszerítsen?
Azok után, hogy meggyőzte anyámat és Elaine-t, hogy
költözzenek össze?
De nem vagyok annyira hülye, hogy nagy veszekedést kezdjek a
nászéjszakánkon.
Inkább mosolygok.
– Ez csak egy bohókás emlék. Fotóalbumba teszem. Soha többé
nem fogod látni, és továbbléphetünk az életünkben.
– Te most direkt baszakodsz velem?
Megint ez a szó.
– Kiki…
– Mal – mondja ki a nevemet, hangomat utánozva. – Annyira
elegem van abból, hogy emberek kesztyűs kézzel bánnak, nem
csesznek ki veled, mert valami kibaszo varázslatos hatalmad van
fele ük. Csak az időt húzod.
 – Nem húzom az időt. Egyszerűen elutasítom a kérésedet.
– Akkor egy faszfej vagy.
– Rendben. Akkor az vagyok.
Ezzel nem igazán tudok vitába szállni. Most éppen annak is
érzem magamat. De ő sem az a szentéletű úrinő, akinek beállítja
magát.
Felém lép, arcul csap.
Érzem, hogy ég a bőröm, arccsontom fáj. Államhoz kapok.
Valami azt súgja, hogy egy makacs rohadék vagyok, hogy
egyszerűen meg kéne szabadulnom a ól a kibaszo szalvétától. Az a
szalvéta semmit nem jelent. Azóta nem jelent semmit, hogy Rory
búcsút inte nekem. És ha akkor még jelente volna valamit, a levele
nem hagyo kétséget.
Most pedig játsszuk az ördög ügyvédjét, és mondjuk azt, hogy
mégis maradt kétség, hogy még sincs vége.
Mondjuk, hogy újra találkozunk, mostantól számíto négy év
múlva, mert a sorsnak beteg egy humora van.
Tegyük fel, hogy Rory már nem pokoli nagy kurva és úgy
határoz, hogy betartja a szerződést.
Akkor mi lesz? Elhagyom a kis Glent és Kathleent és az egész
családomat – akik kitagadnak, amiért lelépek egy jenkivel, ehhez
tényleg nem fér kétség – és aztán boldogan élek, míg meg nem halok
a lánnyal, aki elvete e a gyerekemet úgy, hogy elő e nem is szólt
nekem.
A konyha felé botorkálok, hallom, hogy Kathleen mezítláb topog
utánam. Megállok a szemetesnél, kiveszem a szalvétát a zsebemből,
ökölbe gyűröm és éppen kidobni készülök Rory ostoba emlékével
együ .
A szemetes nyito fedele fölö tartom, erősen szorítom, öklöm
remeg.
Tedd már meg! Mi bajod van?
– Dobd ki! – üvölt Kiki.
Öklömre nézek, a szemetesre, aztán megint az öklömre és aztán
gyötrelmes sóhajjal a mennyezetre emelem tekintetemet.
Baszd meg, Rory!
Visszahúzom a karomat, a másik kezemmel hajamat tépem.
Képtelen vagyok megtenni.
Nem veszem észre, amikor Kath felhúzza a cipőjét; csak arra
gyelek fel, hogy becsapódik a bejárati ajtó mögö e. Rögtön
utánaeredek.
Késő van, hideg és sötét.
Kath beül a kocsimba, indít, tolat és nagy sebességgel elindul a
fő utca felé. Gyalog rohanok utána, rákiáltok, hogy lassítson. Ezzel
csak azt érem el, hogy a gázpedálra tapos és még gyorsabban
távolodik tőlem.
Miközben a saját kocsim, a saját feleségem, a saját jövőm után
rohanok, elgondolkodom, hogy megállok. A visszapillantó tükörből
látom, hogy elég zaklato állapotban van. Annyira remeg és sír,
hogy nem hiszem, hogy rendesen lát. Talán ha békén hagyom,
lelassít.
Ha azonban békén hagyod, abban talán végül bizonyítékot lát arra,
amit talán nem mondtál eddig elégszer: hogy mindig is a húga marad életed
szerelme és ő csak vigaszdíj.
Keserű epe tolul a számba, egyre gyorsabban futok. Próbálom
felhívni, a telefonommal babrálok, de nem veszi fel.
Vedd fel, vedd fel, vedd fel!
Egyenesen a forgalmas kereszteződés felé tart és nem lassít. Nem
tudom, van-e fogalma arról, hogy mit csinál. Kezdi elveszíteni az
uralmát a kocsi fele . Szúr a szemem, a szívem vadul veri
bordáimat. Hülye fasz vagyok, aki az ostoba képzelgéséért meg zet.
Mintha lassíto lmet néznék.
Kathleen nem áll meg az út végén a stoptáblánál.
Balról fagyaszto húst szállító teherautó rohan az útjába. Fém
ütközik fémnek.
Hatalmas csa anás.
Csend.
Csend.
Túl nagy csend.
A levegőben terjengő szagoktól rosszul vagyok.
Fémes vérszag és ége hús és életem vége.
Megkerülöm az összetört autómat, próbálom kinyitni az ajtót, de
a fém nagyon forró, és körülö em sűrű füst gomolyog. A teherautó
sofőrje sérült lábát fogva kiszáll.
Sean.
Szentséges ég! Sean!
Józannak tűnik. Persze, hogy józan. Egy csepp alkoholt sem ivo
az esküvőn, mert éjszakai műszakba ment dolgozni. Hisztériás
rohamot kapo . Kusza hajába markol, foga vacog.
Ó
 – Ó, istenem! – kiáltja, és fut felém. – Nem lá am. A semmiből
került elém.
Igaza van. Nem az ő hibája volt. Kath valóban a semmiből került
elé. De miért Sean? Miért éppen ő? És miért vagyok olyan
irracionálisan dühös?
– Kath jól van? – kérdi tompa hangon.
– A baba! – kiáltom döbbenten. Frakkingembe tekerem kezemet
és felrántom az ajtót. A hőség az anyagon át is égeti a bőrömet. –
Hívd a mentőket!
– Halo nak látszik – nyög fel Sean, nyilvánvalóan sokkos
állapotban. – Nem mehetek börtönbe. Nem akarok börtönbe menni.
Ó, Jézus!
Ez jut most eszébe? Éppen most? Az, hogy börtönbe csukják?
Kathleen életének vége. Az enyémnek is. És a babáénak is…
Istenem, ne hagyd, hogy a baba meghaljon!
Olyan sok mindent kell mondanom.
Semmit nem mondok.
Sean megfordul, rám néz. Sápadt, mint egy kísértet.
– Ez nem történt volna meg, ha velem jár. Árto ál neki, Mal. Te
te ed ezt vele. Az egész a te hibád.

Kathleen halo .
De a baba nem.
– Közvetlen életveszélyben volt a kicsi, Mr. Doherty. Nagy
szerencséje van – mondja az orvos.
Aha. Felhördülök. Kibaszo nagy szerencsém van.
Lenézek a kicsi, lilás bőrű teremtményre. Csak azért nem sírok,
mert valakinek józanul kell cselekednie.
Nagyon sajnálom, kicsim. Re entően sajnálom.
Kathleen végig tévedésben volt.
Nem ú.
Kislány. És mindke őnkre hasonlít.
Abban a pillanatban, amikor ránézek, nem tudok arra gondolni,
hogy mit nyertem és mit veszíte em az elmúlt évben.
Hanem csak arra, hogy mindaz, ami történt, hogyan kapcsolódik
Roryhoz.
Hogyan te tönkre mindent.
És mennyire tönkre akarom tenni őt.
 NAPJAINKBAN

Rory

SEGÍTHETEK? – KÉRDEZI a kislány az ajtóban. Mézédes, lágy a hangja.

Gyönyörű haja van; mélybarna, de nem olyan sötét, mint az apjáé.
Az. Ő. Apja.
Lásd még: az én férjem.
Lásd még: a fér , aki eltitkolta előlem a lánya létezését.
Ez volt az egyik első kérdésem hozzá, amikor New Yorkban
találkoztunk, amikor a képembe vágta, hogy feleségül ve e
Kathleent.
– Vannak gyerekeid?
– Nincsenek.
Egy pillanatig sem tétovázo . Súlytalan válasz volt, mint a szép
szeme mögö tátongó üresség. De ez a gyerek nem lehet senki másé.
Kathleen és Mal tökéletes elegye. Hirtelen rám tör a szörnyű,
bonyolult igazság. Ezt a titkot az után sem mondta el nekem, hogy
feleségül ve . Az igazi családjáról sosem akart beszélni. Nem akarta,
hogy tudjam.
Nem bízo bennem annyira, hogy elmondja: apa. Azt hi e,
elhagynám, ha rájönnék. Ha egyáltalán eléggé fontosnak tarto a a
ke őnk kapcsolatát, ha azt akarta, maradjak vele.
Nem hagynék el egy gyerekét egyedül nevelő apát. De
holtbiztos, hogy egy mocskos, kényszeres hazudozótól azonnal
megszabadulok.
Olyan sokszor eltűnt, magyarázat nélkül. A születésnapi parti. A
csillámpor. Az apró hamis gyémánt fülbevaló a hátsó udvarban, a
fűszálak közö .
Az, hogy mennyire igyekeze vissza Tolkába, végig, amíg
Görögországban voltunk. Mindezt a lánya mia .
Harag, tehetetlen gyötrődés és az anyja nélkül felnövő gyerek
iránti mindent felülíró védelem és gondoskodás… összerándul a
gyomrom.
Bűntudatot érzek. Mély bűntudatot valamiért, amit nem tudnék
megnevezni.
Üdvözlésül integetek a kislánynak.
Mondj valamit. Bármit. Csak állsz és nem szólsz. Így biztosan megijed
tőled.
– Hm. Szia!
Nem ezt, te idióta!
– Olyan vagy, mint egy hercegnő – nevet a kislány, pici kezét
szája elé kapva.
Mennyi idős lehet? Legfeljebb hét. Talán hat. Jesszus, ez egészen
közel van a szalvétaszerződés idejéhez. Lehetséges, hogy olyan kis
idővel a távozásom után fogant?
– Azért, mert az vagyok – felelem, kezemet csípőre téve.
– Igazán?
Szeme tágra nyílik.
– Olyasmi. Aurora Belle vagyok. Azért jö em ide, mert
hallo am, hogy egy másik hercegnő is lakik a faluban… egy nálam
is szebb hercegnő, akit meg kell ismernem. Azt hiszem, megtaláltam
– mondom óvatos mosollyal.
Örömmel kacag, kezét arca elé kapja, hogy ne lássam, mennyire
elpirult. Szívem elszorul. Gödröcskés a mosolya. Kathleennek nem
voltak mosolygödröcskéi és Malnek sincsenek; talán azért alko a ezt
a kislányt ilyennek a Teremtő, hogy körülményei ellenére
mosolyogjon.
– Akkor rossz címre jö él. Nem vagyok hercegnő; csak Tamsin.
Tamsin.
– Ó! Tamsin! Igen! Ezt a lányt keresem. – Hátizsákomból
előveszem a noteszomat, találomra kinyitom és hevesen bólogatok. –
Igen. I vagy. Tamsin d’Tolka hercegnő. A mi királyságunkban
mindenki rólad beszél. Azt mondják, te vagy a legkedvesebb,
legbájosabb hercegnő egész Írországban.
Ha csillámport szórhatna a mosolya, most minden ragyogna.
Fel-le ugrál, örömében tapsol. Csak ekkor veszem észre, hogy
cowboycsizma van rajta, kis bőrdzseki, mint az apjáé és rózsaszín
ruha. Remek stílusérzéke van. Ez nagyon tetszik benne. És most
nagyon gyűlölöm az apját, amiért nem ismer engem annyira, hogy
tudja: milyen könnyen megszeretem ezt a kislányt.
– Szeretnél bejönni? – kérdi, és ellép az ajtóból.
– Inkább kérdezd meg a nagypapádat, hogy bejöhetek-e –
felelem zavartan mosolyogva, azzal visszateszem a noteszt a
hátizsákba.
– Még nem ért haza. Nem sokkal teaidő elő jön, vagyis tényleg
nemsokára. Nagyi i van. Akarod, hogy idehívjam?
– Ó, nem szükséges. Hamarosan vissza…
– Nana! – Tamsin szája oválisra nyílik, és olyan éles hangon kiált,
hogy a földet meg tudná rengetni. – Na-naaaaa!
Mielő találhatnék valami üreget a földben, ami egy másik
dimenzióba szippanthatna, egy nő jelenik meg az ajtóban. Egyáltalán
nem hasonlít Malre… kicsit sem… Ebből a legrosszabbra
következtetek. Gyanúm beigazolódik, amikor kinyitja a száját.
– Aurora? Azt mondtad, Aurora?
Papírtörlőbe törli a kezét, mintha jelenlétem beszennyezné.
Annyi idős, hogy az anyám lehetne; nem Doherty atya
korosztálya. Írországban nem jellemző, hogy a papok bűnben
élnének olyan nőkkel, akik úgy néznek, mintha legszívesebben
elevenen elégetnének engem. Ezért feltételezem, hogy Kathleen
anyja elő állok, aki Doherty atyával és Mal anyjával él.
– Igen, asszonyom. Doherty atyával szeretnék beszélni.
– Tamsin – szól Kathleen anyja a kislányhoz, és egyik kezével
megsimogatja a kicsi arcát, de tekintetét egy pillanatra sem veszi le
rólam. – Menj, tedd rendbe a szobádat vacsora elő !
– De én i akarok maradni, Aurora her…
– Indíts! – mordul rá az asszony, és Tamsin beszalad a házba,
ami újonnan bútorozo nak, rendkívül tágasnak és elegánsnak tűnik.
Egyáltalán nem hasonlít Mal szerény o honára.
A nő gyelmeztetőn mutat rám.
– Tudtam, hogy egyszer visszajössz. Nincs nálunk a pénzed.
Mindent, amit i látsz, Malachy zete . A te részeg disznó apád
feleannyira sem volt gazdag, mint azt a szeretői háremével elhitetni
igyekeze .
Hűha. Már értem, honnan volt Kathleen mocskos szájú beütése.
Kathleen anyjától a legkeményebb gengszterek is tanulhatnának ezt-
azt alpári beszéd tárgyában.
– Nem Glen mia jö em. A munkámat végeztem. Nem kell
É
hinnie nekem, de ez az igazság. És ha már i vagyok, szeretnék
néhány szót beszélni Doherty atyával.
Nem említem, hogy Mal felesége vagyok, mert még mindig
kívülállónak érzem magamat; mintha pária, betolakodó lennék
ebben a faluban. És azért is, mert ez az asszony elveszíte e a lányát.
A gyász maga az ördög. Nagyon gyorsan átveszi az irányítást az
ember fele és olyan cselekedetekre késztet, olyan dolgokat mondat
ki az emberrel, amiket különben sosem tennénk, sosem mondanánk.
– Akármilyen okból vagy i , azt mondom, távozz. Az
unokámnak sosem le volna szabad találkozni veled. Ezt az
egyezséget kötö ük Mallel. Megígérte nekünk. Az is elég
szégyenletes, hogy valószínűleg az ágyát melengeted…
– Nos, nem Malt keresem. Doherty atyával akarok beszélni.
Kérem, mondja meg neki, hogy két óra múlva jöjjön a Boar’s Head
kocsmába. Ha megteszi, megígérem, hogy soha többé nem zavarom
önt és az unokáját.
Tudom, hogy ez az üzenet így célba ér; mert Kathleen anyja nem
mondana le az esélyről, hogy soha többé nem kell látnia engem.
Sarkon fordulok és elmegyek.

Mal

Nincs megfelelő módszer arra, hogy az ember csak úgy lazán

elmondja a feleségének: jut eszembe, van egy hétéves lányom és
hoppá, az anyja a te halo féltestvéred, aki gyűlölt téged. Ó, és csak
a pontosság mia azt is hozzáteszed, meg vagy győződve arról,
hogy Tamsin (a kislány… tudod… szóval, egy kicsit előreszaladtam)
úgy fogant, hogy seggrészeg voltam és gyakorlatilag
megerőszakoltak.
Mégis: anya meglepetésszerű látogatása, plusz az a tény, hogy
Rory érthetően kezdi elveszíteni a türelmét, meg az a kis nyaggató
valami, amit lelkiismeretnek neveznek, együ esen azt eredményezi,
hogy ma este el fogom mondani neki az igazat.
Gondolatban lejátszom az elkerülhetetlen beszélgetést, ahogy a
ház elő leparkolom az ötszáz éves, pöfögő-köhögő kocsit. Az, hogy
Rory hozzám jö feleségül és nem Pipere-Pasihoz, pedig nem is
tudta, hogy hétszámjegyű összeget keresek évente, olyan veszélyes
mértékben megsokszorozta feleségem iránt való szerelmemet, hogy
a szívem alig bírja el az érzelem hevességét.
– Szia, drágám. Mit szeretnél enni ma este? Rizo ó, bor és te…
szerintem ez egészen jó párosítás lenne. Ó, és jut eszembe: van egy
gyerekem.
Bár talán jobb lenne jó hírrel bemelegíteni.
– Szia, Hercegnő! Tudtad, hogy az utcazenélés a hobbim, de
tulajdonképpen milliomos vagyok, csak nem érdekel a pénz? Rengeteg
érdekes dolgot el kell mondanom neked. Például: apa vagyok.
Betolom az ajtót. A kezem tele van Rorynak és Tamsinnak szánt
ajándékokkal. Rorynak csokoládét ve em és régi CD-ket olyan ír
zenékkel, amiket szeret, Tamsinnak hercegnőruhát és…
Ez meg mi?
Rory a nappaliban van, táskába gyömöszöli a holmiját. A
bőröndje már bepakolva áll az ajtónál mint valami türelmetlenül
várakozó anya. Telefonját a válla és a füle közö szorítja, közben egy
sálat igyekszik begyűrni a retiküljébe. Mindig fázik, amikor nincs
velem. Miért nem képes ezt megérteni? Dühösen mordul a telefonba:
– Nem érdekel, milyen jármű. Felőlem egy nyavalyás szamár is
lehet, akár szamárháton is, de el akarok menni innen. – Csend. –
Igen, uram. Tudom, hogy nem ebben az üzletágban utazik. Csak azt
akartam mondani, hogy mindenképpen ki kell jutnom innen,
mégpedig a lehető leghamarabb. Kérem! Dudáljon, ha ideér!
Megfogja a telefont, leengedi és bontja a hívást. Érthetetlenül
motyog valamit arról, hogy fel kell hívnia az anyját és éppen
megérinti a kijelzőt, amikor köhécselve jelzem jelenlétemet.
– Mézeshetekre indulsz? – kérdezem, és lepakolok elő e a
reggelizőpultra.
Nyugalom. Lehet, hogy van logikus oka az összepakolásnak.
Felnéz, grimaszt vág, mintha nem számíto volna rám. Egy
lépést hátrál, mintha meg akarnám ütni.
– Megijeszte él.
Kirángatja a sálat a táskából, vállára veszi és indulni készül.
– Per pillanat ezt én is elmondhatnám rólad – mordulok rá
fogcsikorgatva; minden erőmmel vissza kell fognom magamat, hogy
ne essek neki.
Nem vagyok hülye. Az elejétől fogva tudtam: nagyon kis esélye
van annak, hogy ez így működik közö ünk.
Mégis.
Mégis.
Az ember szerelmes lesz egy lányba, aki két Disney-hercegnő
nevét kapta, és elhiszed a hihetetlent, mert… szóval Disney-t és a
többi faszságot.
Karba fonja kezét.
Ajaj. Ez csak azt jelentheti, hogy Rory nagyon dühös, ami pedig
csak azt jelentheti, hogy rohanj fedezékbe!
– Mi folyik i ?
Megkerülöm a reggelizőpultot, elindulok felé, jobb kezét
felemelve jelzi, hogy álljak meg.
– Érdekes találkozásom volt ma.
Belemegyek a játékba.
– Igazán?
Bólint.
Egy szót sem szólok, mert rossz érzésem van és elszorul a
torkom valamitől, talán a sok régen-el-kelle -volna-mondani-neki
vallomástól.
Egy lépést tesz felém.
– Találkoztam valakivel, akit te nagyon jól ismersz. Egy Tamsin
nevű kislánnyal. Mond neked valamit ez a név?
Kiszárad a szám. Mit mondhatnék erre? Azt, hogy azért nem
voltam hajlandó Tamsinról beszélni neki, mert nem gondoltam, hogy
újra beleszeretek? Azt, hogy nem gondoltam volna, hogy rájövök, ki
sem szere em belőle. Azt, hogy az elején egyszerűen védtem a
lányomat tőle és Richardstól és az ő városias, pogány életstílusuktól,
azért küldtem a nagyszüleihez, amíg ezen a projekten dolgozom
vele… ó, és aminek része, hogy tönkretegyem az ő életét?
Azt, hogy a titkos, lezárt szoba valójában Tam szobája és szép
szoba, olyan szép, mint ő, és a ház általában rendben van, a ól mert
egyedül nevelem a lányomat, csak mi ke en vagyunk? Azt, hogy
azért voltam olyan dühös, amiért megközelíte e azt a szobát, mert
Tamet védtem akkor is, amikor nem volt abban a szobában? Hogy
mielő Richards és ő megérkeze , szándékosan csináltam koszt és
rendetlenséget a házban, de érintetlenül hagytam Tamsin tiszta
szobáját?
Azt, hogy mire rájö em, hogy mégis az enyém lehet, már túl
késő volt? A hazugság túl nagyra nő , túl re entő le és fejetlen
csirkeként rohangáltam a szeretőm és a gyerekem közö ?
Egyáltalán hajlandó meghallgatni engem?
– Egyébként nagyon szép gyerek – mondja Rory vállat vonva.
Szándékosan úgy viselkedik, mint akit nem érdekel az ügy. – Aztán
az anyósod közölte, hogy szörnyeteg vagyok.
Rory olyan, mint egy hurrikán és én a vihar ellen nyomulok,
amikor elindulok felé. Meg akarom magyarázni. De ő ellök magától
és az ajtó felé megy. Eléugrok, elállom az útját, hátamat a csuko
ajtólapnak döntöm.
– Hadd magyarázzam meg!
Fejét hátravetve nevet; hangjában egy szikra humor sincs.
– Mit magyaráznál meg? Azt, hogy hazug vagy? Hogy csaló
vagy? Azt, hogy semmirekellő apa vagy, mert rokonokhoz küldted a
lányodat lakni, míg te az új feleségedet kúrtad és tökéletes ke ős
életet éltél?
Ha így fogalmaz, lehetetlennek tűnik észszerűen megindokolni
azt a hatalmas szarkupacot, amit a saját két kezemmel (és egy szál
farkammal) hordtam össze. Ám azért ez nem olyan egyszerű. Ezt
pontosan tudom, mert én sétáltam bele ebbe a dologba, mégpedig
azért, mert bosszút akartam állni, de sosem gondoltam volna, hogy
ilyen messzire vezet.
Ami azt illeti, komolyan azt gondoltam, hogy ekkorra Rory már
régen nem lesz i . Azt hi em, megint visszamegy Amerikába.
– Rory…
Odakint autó dudál. Rory te ete élveze el tárja szét a karját.
– Megérkeze a hintóm, mint azt korábban voltál szíves olyan
bájos szóval illetni. Gondoskodom róla, hogy a hasonlóképpen
varázslatos válási iratok is időben a postaládádba érkezzenek. És
Mal… Emlékszel a nagy romantikus lmekről folytato
beszélgetésünkre?
Szikrázik a szemem.
Viccet csinál házasságunk felbomlásából. Függetlenül a ól, hogy
voltam olyan hülye és én adtam okot arra, ami most történik és Rory
nyilvánvalóan re entő dühös, még mindig nagyon nehéz azt
elfogadni, hogy semmibe vesz mindent, ami közö ünk mostanra
kialakult.
Rory nem vár választ; feltűnően átnyúl melle em és felrántja az
ajtót. A küszöbön állva mondja fel szerepe utolsó sorát:
– Azt mondtad, minden nagy romantikus lmben van egy
jelenet, amikor a nő vezet, a fér beül a nő mellé a kocsiba és úgy
mennek valahová. Tessék, a forgatókönyvön kívüli csavar: a mi
romantikus, csodálatos, édes és tökéletes lmünk paródia volt.
Bravó! – Tapsol, meghajol. – Mal, művész úr, ezért megnyerted az
Arany Málna-díjat. Annyira rossz volt.
Ekkor táskájából előveszi a szalvétát, amin a szerződésünk van és
a szemem elő tépi cafatokra. Darabjait a levegőbe szórja, és nézi,
ahogy konfe iként hull le.
– Idióta szerződés volt. Ahogy mi is idióták vagyunk. Talán az
én hibám. Talán a génjeimben van, hogy vonzom a hazug
seggfejeket. De ha valamit meg kell köszönnöm neked, Malachy
Doherty, akkor azt biztosan, hogy felnyito ad a szememet.
Meglá am, hogy Callum ugyanolyan geciláda, mint te. Nincs
köztetek semmi különbség. Gratulálok. Ugyanolyan vagy, mint a…
hogy is hívtad? Pipere-Pasi? Ne felejtsd el felhívni és meghívni, ha
legközelebb prédapinára vadászol. Élvezni fogja.
Azzal arcomba csapja az ajtót és elmegy.

Rory

Még nem tértem magamhoz a döbbene ől, hogy a férjemnek van

egy lánya, akit eltitkolt előlem, és megígérte a családjának, hogy
távol tart engem tőle. Éppen időben érek a Boar’s Head-beli
találkozómra Doherty atyához. Már o van. Hüvelykujjaival
malmozik, jobbra-balra tekintget, mintha valami nagy bűnt készülne
elkövetni. Amikor helyet akarok foglalni vele szemben a bokszba,
feláll és komoran bámulja az asztalt.
– Egyrészt rendkívül helytelen, hogy a te korodbeli nőkkel
nyilvánosan mutatkozzak vagy egyáltalán bárhogyan. De különösen
egy kocsmában. Másrészt komolyan aggódom a testi-lelki épséged
mia , amiért Mal házában tartózkodsz, amikor Elaine és Lara is
Tolkában van.
– Melyik melyik? – kérdezem, azzal lehuppanok a vele szembeni
fapadra, két tenyerem közö fogom vizespoharamat. Nem említem,
hogy nem fogok többé Mal házában lakni.
– Elaine… Kathleen anyja; Lara pedig Malé.
 Nem is tudtam anyósom keresztnevét és csak most jö em rá,
hogy valószínűleg kikaparná a szememet, mielő kezet fogna velem.
Milyen csodálatos kezdet egy nyilvánvalóan hosszú távra terveze ,
boldog házassághoz!
Vízcseppet dörzsölök az asztallapon, ujjam előre-hátra mozdul
és arra gondolok, hogyan lehetne ez a nap még pocsékabb, mint
eddig volt. Persze hiszem, hogy lehet rosszabb. A mai nap az összes
negatív kihívásban győzö . Azon sem csodálkoznék, ha a reptérre
menet földönkívüliek rabolnának el, teljes rektális vizsgálatot
hajtanának végre rajtam és egy szál síkosíto seggel, végbélsebekkel
és egy pólóval küldenének vissza a Földre, aminek az a felirata, hogy
„A feleségem elment a Kepler-22b bolygóra, és csak ez a nyavalyás
pólóm maradt.”
– Azt hiszem, mindke en gyűlölnek engem.
Komoran nézem az italomat, mert Doherty atya arcát nézni túl
nagy fájdalom.
Erre semmit nem mond.
Most már tényleg meg kéne tudnom, amiért i vagyok, és
mielőbb továbblépni. Négy óra múlva indul egy repülő New Yorkba
és nem akarom lekésni, különben várhatok még egy napot.
Mal nem kis dolgot titkolt előlem. Egy gyereket nem vallo be.
Egy gyereket, akinek személyisége van, szeplői, liláskék szeme és
hobbijai. Az unokahúgom. A féltestvérem lánya. Miért van az, hogy
mindig mindenki titkol előlem valamit?
Anya.
Doherty atya.
Mal.
Summer és Callum.
– Atyám… – szólalok meg, fejemet oldalra biccentve. – Van annál
nagyobb szentségtelenség, mint az igazság útjába állni? Az igazság
i van körülö em. Ha nem mondja el a saját verzióját, megkérdezem
Ms. Patelt. Vagy Maeve és Heather igazságát. Vagy végső soron Mal
igazságát. Mindke en tudjuk, hogy bármelyiküktől sokkal rosszabb,
vagy legalábbis nem olyan változatot kapok, mint az öné.
– Megígértem az…
– Az anyámnak? – Szemöldököm rebben; bátorságot gyűjtök,
hogy hazudjak egy papnak. Ha o helyben lángra lobbanok és
elégek, csak magamat hibáztathatom. – Anyám elmondta nekem az
ő változatát.
 – Igazán?
Doherty atya szeme szikrázik.
Bingó. Együ voltak benne. Úgy határozok, hogy kihasználom az
egyetlen lehetőségemet. Találomra vágok bele, azzal a halvány
eséllyel, hogy nemcsak álom, hanem emlék. Kimondom.
– Igen. Elmondta, hogy i volt. Hogy menekült velem.
Szívem olyan hevesen ver, hogy azon csodálkozom, hogy nem
hallja. Lehet, hogy hallja, de meg akar kímélni a szégyentől.
Csak egy álom volt. Rémálomszerű. De nagyon valóságosnak
tűnt.
Meglepetésemre Doherty atya a tenyerébe hajtja fejét és sírva
fakad; olyan keservesen zokog, mint az állat, amit prérifarkascsorda
tép szét.
– Kérlek, bocsáss meg nekünk! Mindannyiunknak!
– Mondja el! – szólítom fel, és lehajolok, vigyázva, nehogy
megérintsem, miközben további szavaiért könyörgök. – Mindent
mondjon el! Kérem! Hát nem érdemlem meg, hogy tudjam? Életem
egy darabja, az első, a legfontosabb szakasza hiányzik és i senki
nem mond semmit nekem erről.
Hangom olyan sürgető, olyan nyers, olyan vad, hogy én is
megrémülök tőle. Őrült beszédének tűnik.
Felnéz, hirtelen mélyet sóhajt.
– Nem tudom, mennyit mondo el neked az anyád.
– Akkor mondjon el mindent. Az elejétől.
– Még egyéves sem voltál, amikor úgy döntö , hogy apád
könyörgésére átjön Írországba és megpróbálják együ . Magányos
volt i . Kirekeszte . Gyakran jö a templomba. Kevésbé gyónni,
inkább… kiönteni a lelkét. Elmondta – természetesen a
gyóntatófülkén kívül –, hogy két dolog hozta ide. Egyrészt segíteni
akart Glennek, hogy józan tudjon maradni, másrészt, és ez volt a
legfontosabb: a lelkiismerete nem engedte, hogy te apa nélkül nőjj
fel, úgy, hogy meg sem próbált apáddal élni. Beköltözö hozzá és…
hogy is mondjam… rögtön egy család le ek. Ezzel Kathleen és az
anyja há érbe szorult Glen életében.
Olvadt fájdalom szivárog bőröm ala . Fogalmam sem volt, hogy
anya idejö . Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán bete e a lábát
Írországba. Miért nem mondta ezt el nekem? Ez olyasminek tűnik,
amivel dicsekedni szoktak. „Nézd… Én megpróbáltam.” Mégsem
említe e soha, bár tudha a, hogy ezzel pozitív fény vetülne rá.
 – Folytassa!
– A pár élete nem volt könnyű. Glennek nagy nehézséget
okozo , hogy pár óránál tovább józan maradjon. Anyád magányos
volt és elszigetelt. Próbált barátkozni a falusi nőkkel, de ők
természetesen Elaine-nel éreztek együ , aki teljesen odavolt. Elaine,
vagyis Kathleen anyja a lánya fogantatása után évekkel is abban
reménykede , hogy egyszer majd együ élhet Glennel. Debbie ezt a
reményt ve e el tőle. Legalábbis Elaine így érezte.
Ekkor tudatosul bennem, hogy mindezt arról a nőről mondja,
akivel egy házban él és akit valószínűleg szeret. Tartózkodom a ól,
hogy egy sor istentelenség hagyja el a számat. Szívem nagyon
hevesen ver.
– Oké. És azután mi történt?
Doherty atya úgy néz az asztalra simuló kezére, mintha az a két
kéz valami szörnyű bűnt követe volna el.
– Egy napon anyád eljö hozzám és azt mondta, hogy szeretne
elmenni, visszavinni téged Amerikába, mert a dolgok nem mennek
jól közte és Glen közö . Ez nem volt titok. Azt mondta, hogy
bántalmazza őt és három különböző alkalommal megtilto a neki,
hogy veled kimenjen a házból, és azzal vádolja, hogy falusi fér akkal
kacérkodik. Hosszasan elbeszélge ünk, én kifejte em neki a
véleményemet a kérdésről. A családoknak alapvetően együ kell
maradniuk, mondtam, és azt tanácsoltam, biztassa Glent, hogy
próbálkozzon jobban, talán azzal, hogy végre elfogadja házassági
ajánlatát.
Ajkamba harapok. Anyám i , Írországban bántalmazó
kapcsolatban élt apámmal. Én pedig folyton bánto am azért, mert
nem engede hozzá.
– Aztán szavaim súlya teljes erővel lesújto rám.
Doherty atya alsó ajka remeg, zokogás fojtogatja, de nem sír.
– Aznap visszament Glenhez és megmondta neki, hogy feleségül
megy hozzá, ha Glen egy időre elvonóba vonul. Glen erre azt felelte,
hogy már hónapok óta ezzel nyaggatja, és jobban szereti az italt,
mint őt. Elküldte anyádat magától. Debbie megkönnyebbült.
Megpróbált elvinni téged, de Glen nem hagyta. Azt mondta, te o
maradsz, mert nincs szükséged egy olyan idegesítő anyára, mint
Debbie. Majdnem kitépték kezedet-lábadat, ahogy egymástól
kapkodtak el. Alig egyéves voltál akkor, még nagyon törékeny.
Anyád végül magához ve téged. Fogta az útleveledet, a retiküljét és
kirohant az ajtón. Glen felkapo egy üveg whiskey-t és utánatok
dobta. Szerencsére nem talált el benneteket. A palack azonban
összetört a falon és egy szilánkja… egy szilánkja…
Feszengve pislog, nagyokat nyel, a halántékomon húzódó heget
nézi.
Amiről anyám azt mondta, hogy már születésemkor is megvolt.
Anyajegy.
Egész belsőm összerándul. Glen te e ezt velem. Mia a van ez a
heg az arcomon. Doherty atya lehunyja szemét, és amikor újra
kinyitja, némi határozo ság villan benne.
– Felhasíto . Nagyon erősen véreztél és nagyon közel volt a
szemedhez. Lüktetve dőlt belőled a vér. Emlékszem, nem sokkal az
incidens után elmentem a házukhoz és hánytam a rengeteg vértől,
mert tudtam, hogy az egy ártatlan gyerek vére. Glen azonban nem
rendült meg a ól, amit te . Túlságosan be volt állva, túl részeg volt
ahhoz, hogy felfogja, mit te . Üldözőbe ve e anyádat, aki téged
magához ölelve rohant. Végigfuto a fő utcán, a falu végére, próbált
taxit fogni, hogy kórházba vigyen téged. Apád rohant utánatok. Az
emberek az utcán észreve ék ezt. Azt hi ék, anyád el akar szöktetni.
Nem a legjobb híre volt Tolkában. Úgy tekinte ek rá, mint arra a
nőre, aki azért a fér ért jö , akit Elaine oly sok évvel korábban
lefoglalt magának.
Néhányan utánuk futo ak, hogy lássák, mi történik.
– A szürke mókus – jegyzem meg halkan.
Bólint. Tekintete azt mondja, pontosan megérte em, amit annyi
évvel korábban mondo nekem.
Álmom részlete nyilall tudatomba.
A tömeg.
Üldözik anyámat.
Karjában vagyok, vérzek.
Doherty atya megint a tenyerébe hajtja fejét.
– Pontosan akkor kerestem anyádat, amikor apád elől menekült.
Előbb Glen házához mentem. Amikor meglá am a vért, kirohantam
és autóval elindultam a faluban. Amikor megtaláltalak, rögtön
megálltam, és felve em anyádat. A kórházba mentünk. Egész úton
bocsánatát kértem, hogy menedék helye rossz tanácsot adtam neki.
Szememet dörzsölöm, igyekszem tartani magamat, nem
összeomlani. Nehéz. Különösen azért, mert anyámat ugyanúgy
siratnám, mint magamat.
 – Ennek így semmi értelme nincsen – mondom fejemet ingatva. –
Anyám mindig azt mondta nekem, hogy sosem járt Írországban.
– Védeni akart az igazságtól; azt akarta, hogy a lehető
legkevesebb sérülés érjen… és ami ér, az is csak felszínes legyen… ne
hatoljon a szívedig. Nem akarta, hogy tudd, milyen volt az apád
valójában azon a napon. Az incidens után, amikor téged kiengedtek
a kórházból és Debbie visszavi New Jersey-be, Glent bíróság elé
állíto ák, elítélték és néhány évet börtönben töltö . Odabent lejö az
italról, de ez nem tarto olyan sokáig, mint reméltük. A börtönben
töltö idő azonban megváltozta a. Már nem akarta, hogy bármi
köze legyen…
– Anyámhoz és hozzám – fejeztem be helye e a mondatot.
Annyira gyűlölöm most Glent, hogy a ól tartok, képes lennék
felásni a sírját, hogy még egyszer megölhessem. Szegény anyám!
Mindennel egyedül kelle megbirkóznia.
És hagyta, hogy azt higgyem, ke őjük közül ő a szívtelen.
– Nos, igen – feleli Doherty atya arcát dörzsölve, Glen helye
szégyenkezve.
– Én ezt egyáltalán nem értem. Ha ez így van, akkor anyám
miért mutato apámtól érkeze leveleket és ajándékokat
születésnapjaimon és karácsonykor? Apám mindig gondosan
megválogato ajándékokat küldö nekem. Olyasmit, ami jelente
valamit nekem, aminek örülni tudtam.
– Anyád fontosnak tarto a, hogy azt hidd, jelentesz valamit
apádnak. Bár nagyon fájt neki, felvállalta a mártír szerepét. Magára
vállalta, hogy apáddal nem lehe él kapcsolatban; nem akarta, hogy
úgy érezd, Glen megtagado téged. Összegyűjtö e a leveleket,
amiket apádnak írtál, elolvasta és úgy intézte, hogy azt hidd, ő ve e
meg neked az ajándékokat, amikre vágytál. De mindent ő ve meg
neked. Ha pedig olyasmit kértél, ami csak Írországban volt, például
csokit vagy ír zenét, azt én ve em meg neked és anyád mindig
ki ze e, annak ellenére, hogy nem voltam hajlandó elfogadni a
pénzt.
– Anyám írta a leveleket apám nevében?
Szemem szikrázik.
Doherty atya némán bólint.
– És a gyerektartás?
Doherty atya fejét ingatja.
Jesszus! Glen nem zete . Csak ke en voltunk mindig… anya és
én.
Felsóhajt.
– A legjobbat akarta neked. Elküldte nekem az ajándékokat…
több száz dollárt költö évente… hogy visszaküldhessem neked, és
minden eredetinek tűnjön.
Emlékszem az ír bélyegekre, a barázdált dobozokra, amiktől
repese a szívem. Soha nem akartam szorosabban magamhoz ölelni
anyámat. Mély együ érzés hulláma tör rám. Olyan sok mindenen
keresztülment, én pedig annyira ocsmányul viselkedtem vele! Egész
idő ala azt hi em, hogy féltékeny, amiért kapcsolatba akartam
lépni Glennel.
– Ezért gyűlölt engem annyira Kathleen? Mert elve em az apját,
magamnak foglaltam le apánk idejét és egy időre börtönbe került
mia am?
Doherty atya megint felsóhajt, nyilvánvalóan nagyon nehéz
bevallania, milyen szörnyű ember volt a fér , aki a DNS-e felét és
egy hegynyi apakomplexust hagyo rám.
– Kathleen nagyon vágyo a szeretetre. Mindig is ilyen volt. Az,
hogy szeressék, nála olyan szükséglet volt, mint a levegővétel. Glen
korlátozta a kapcsolatukat. Csak a vasárnapi látogatásokkor volt
hajlandó beszélni vele. De akkor is jobban érdekelte Mal és a zenéje,
mint a lánya. Kathleen azonban nem volt féltékeny Malre. Mindig is
szere e azt a út, gyerekkoruk óta. Azt hiszem, a legkönnyebb volt
téged hibáztatnia. Aztán Glen halála után eljö él ide és ő azért
aggódo , hogy csak a hagyaték érdekel. Anyád levelet küldö
nekem, amiben tájékoztato , hogy idejössz, ezért vártalak. Amikor
találkoztunk, a lehető legtávolabb akartalak tartani Kathleentől.
Ezért küldtelek Malhez, de elő e gyelmezte em, hogy soha, de
soha ne mondja el neked az igazságot Glenről és a hegedről. De
aztán együ mentetek Kathleenhez, aki úgy érezte, hogy nemcsak az
apját ve ed el, hanem azt a út is el akarod venni tőle, akit ő
születése óta szerete .
– Egy pillanat – szakítom félbe, kezemet felemelve. – Mal
minderről tudo ? Tudta ezt, amikor tizennyolc évesen idejö em?
Persze, hogy tudta. Ha Maeve és Heather ismeri a
történetemet… pedig nekik igazán semmi közük hozzám… akkor
hogyan fordulhato volna elő, hogy Mal ne tudta volna?
Doherty atya olyan fájdalmas tekinte el néz, amiből egyértelmű,
hogy ő ennek jelentőségét nem gondolta át.
 – Nem akarta, hogy…
– Mennem kell!
Felugrom, torkomat befulladt könnyek égetik. Igazabb szavakat
még soha senki nem mondo nekem. El kell mennem innen. El kell
hagynom ezt a helyet. Nemcsak a Boar’s Head kocsmát, hanem
Tolkát’is. Magam mögö kell hagynom egész Írországot. A lankás,
zöld vidék, a macskaköves sikátorok, a vörös ajtó kísért.
Meg kell hallgatnom anyámat, aki folyton óvo , könyörgö ,
gyelmeztete . Nem akarta, hogy ide jöjjek. Azt mondta, hogy
fussak, meneküljek és soha ne nézzek vissza. Talán semmissé
tetethetem a Mallel kötö házasságomat. Hiszen még egy hete sincs.
Mal. Mal, Mal, Mal.
Eltitkolt gyerek.
Az igazság apámról.
A hazug, megtévesztő, manipulatív…
– Várj!
Doherty atya talpra áll, előredől, az asztal szélébe kapaszkodik.
Annyira törékeny a teste, hogy a mozdulat közben önkéntelenül
felnyög. Zihálva kap a derekához.
Megállok, vállam reszket.
– Hívjak önnek taxit? – kérdezem meglágyult hangon.
Fejét ingatja.
– Kérlek, ne haragudj rá! Azt te e, amit mondtunk neki. Ő is,
anyád is, én is… nem akartuk, hogy az igazság felemésszen téged,
hogy a múltad diktálja a jövődet.
A legnagyobb tisztele el, de meg kell állapítanom: Doherty atya
olyan, mint egy harmadosztályú jövendőmondó. Nem fogadom el a
kifogásait.
– Nem az ő dolga eldönteni, hogy mit tudhatok és mit nem
szabadna tudnom. És nem is az ön dolga. És nem is Kathleen dolga.
Senkié – kiáltok fel elemien vad, ösztönös hangon, kezemet
felemelve.
Minden tekintet rám szegeződik. Egy kicsit halkabbra, erős
su ogásra fogom a hangomat. Előrehajolok:
– Senki nem nevezte ki Malt, hogy ő legyen a fehér lovon érkező
király m; és ha ő lenne is az, akkor meg kell hagyni, elég pocsék
munkát végze . Jogom van tudni. Eljö em hozzá, könyörögtem az
igazságért. A hálójába csábíto és elhite e velem, hogy szabad
akaratomból mentem hozzá. De én soha…
 Soha nem feküdtem volna le vele, ha tudtam volna, mit te az
apám.
Nem hagytam volna, hogy egész éjjel öleljen.
Nem szere em volna belé.
A Mallel való kapcsolatom egészen más le volna, ha első
találkozásunkkor megmondta volna nekem az igazat.
És ekkor eszembe jut valami.
– Mondja, atyám, Tamsin mostanában ünnepelte a
születésnapját?
A csillámpor.
A torta, amit Mal sütö .
Az ajándék.
Az, hogy Doherty atya váratlanul megjelent Ms. Patel boltjában és italt
ve .
Persze arról az eseményről is kitilto ak engem, mert én az ördög
lánya vagyok… az ördög lánya, akinek egyetlen bűne az, hogy meg
akart menteni az apámtól.
– Igen – feleli állát vakargatva, cipőjét bámulva. – A hetediket.
– Értem.
Életemben először tudom teljes bizonyossággal kimondani ezt a
szót. Valóban értem. És bármilyen drága kislány is Tamsin, nem
engedhetem meg magamnak, hogy i maradjak és felnőni lássam.
– Szüksége lesz taxira?
Még én is összerezzenek a ól, hogy milyen nyers a hangom. Ez
az ember a nyolcvanötödik évében jár. Nem beszélhetek így vele.
Ujjai az asztallapra feszülnek, még mindig képtelen rám emelni
tekintetét.
– Ó, Rory! Drága Aurorám! Anyád nem mondo semmit, ugye?
Sosem mondta volna el.
Összeszorítom ajkamat, vászoncipőmet nézem, mint egy
megbüntete kisgyerek.
Istenem, kérlek ne égess i helyben el!
Doherty atya meglátja az asztal melle álló bőröndömet,
bátorságot vesz, hogy rám nézzen, és megszólal:
– Ne menj el! Ne menj vissza Amerikába! Ha elmész, veszekedni
fogsz Debbie-vel, de ő nem ezt érdemli. Nagyon szeret téged,
Aurora. Mindig próbált védeni mindentől, ami Glennel kapcsolatos.
Emlékszem, amikor nevet ado neked, levelet írt nekem és
megmagyarázta, miért ezt a két nevet választo a. Azért, mert azt
akarta, hogy olyan életed legyen, mint egy mese; tökéletes és nem
bonyolult. Sosem akarta, hogy ez a rengeteg bonyodalom utolérjen
téged.
– Mégis utolért – mordulok fel, és érzem, hogy fogsorom
csikordul.
Hüvelykujjával törli le könnyeit. Szipog.
– És bizony engem is utolért és egyenesen az arcomba csapo .
Mal

A falusi életben az a legjobb (és talán az egyetlen jó), hogy az

emberek gyelnek egymásra. Tizenöt perc sem telt el azóta, hogy
Rory kirohant, amely tizenöt percben én olyan sokat járkáltam fel-
alá, hogy szinte nyomvályút lépdeltem a padlón, felhívo Dermot, a
Boar’s Head csaposa és elmondta, hogy a nagyapám élénk
beszélgetést folytat egy atal nővel.
Az én nőmmel.
Rögtön kocsiba vágtam magamat és úgy veze em, mint egy
vesze kutya. Újra megcsapo a valóság. Üresbe te em, de nem
állíto am még le a motort, amikor meglá am, hogy Rory éppen
taxiba száll. A jármű ronda, hetvenes évekbeli Renault, pöfögve
halad az úton. Rory olyan sietve akar távozni, hogy nem akart
rendes kocsira várni.
Ennyire gyűlöl téged.
Rohanok. Jelzek a feleségemnek, hogy tekerje le az ablakot és
engedjen közelebb magához, de… a kibaszo életbe… Vajon hallgat
rám?
Rory úgy tesz, mintha nem is léteznék; egyenesen előre bámul, a
sofőrülésre; napszemüvege pisze orra hegyén billeg.
Ököllel kopogok az üvegen, zihálva futok, tizenöt évig a szexen
kívül semmilyen testmozgást nem végeztem.
– Lassíts! Lassíts!
Kérésem süket fülekre talál.
– Mi a franc ütö beléd, asszony?!
A kocsi tetejére csapok, mire a sofőr beletapos a gázba, ezért még
gyorsabban futok. (Van épeszű ember, aki ezt passzióból csinálja?)
Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Illetve ami azt illeti,
gyakorlatilag hagyhatom. Talán hagynom is kéne, de nem fogom.
É
Harc nélkül nem. És meg kell tudnia a teljes igazságot akkor is, ha
mindke őnket szétszakít a kín.
– Azért nem beszéltem neked Glenről, mert titoktartást
fogadtam. Mert nézz csak magadra… teljesen magad ala vagy.
Mert tudtam, önző módon tudtam, hogy ha nyolc évvel ezelő
megtudod az igazat Glenről, akkor nem maradt volna hely a
szívedben, hogy belém szeress. De belém szere él, Rory. Kevesebb,
mint huszonnégy óra ala egymásba szere ünk. És majdnem egy
évtizeddel később kevesebb, mint egy hétbe telt…
Két tenyérrel térdemre csapok, a lehető legtöbb oxigént
igyekszem magamba szívni, mielő futok tovább utána. Még mindig
a sofőr ülésének hátulját bámulja, mintha az lenne a legmegigézőbb
látvány az üvegszálgyártás óta. (Komolyan. Nézd meg. A Google a
barátod. Fantasztikus látvány.)
– …meggyőződni arról, hogy nem tudunk egymástól távol élni.
Nem igazán. Létezni talán, de élni nem. És nem mintha teljesen
eltitkoltam volna előled az igazságot… Hidd el, hogy magamban
nagyon sokat küszködtem ezzel. Tényleg. Ezért vi elek el
Kathleenhez. Az olyan pénzérmefeldobós pillanat volt. Azt
mondtam magamnak, hogy ha tényleg meg kell tudnod, akkor ő
elmondja neked. De ő sem mondta el, Rory.
Még mindig ügyet sem vet rám.
– Igen, elbasztam. Igen, eltitkoltam előled az igazságot. Rólad.
Rólam. De egyáltalán nem azért, mert bántani akartalak. Védeni
akartalak. Védelmezni a múltadtól. Azért hívják múltnak, mert
elmúlt! Van jelenünk, Rory. Van jövőnk!
Orra bosszúsan rándul. A legapróbb mozdulat, de nekem
reményt ad… Nem arra, hogy megbocsátana nekem, hanem arra,
hogy eléggé felhúzza magát, megállítja a taxit, kiszáll és pofon vág.
– Hát, jó. A dolog egy része nem volt egészen önzetlen. Persze,
hogy amint meglá alak, meg akartalak farkalni. Ki ne akarna? Nézz
csak magadra!
Orra megint rándul egyet a szemüveg ala , alsó ajka a fogsora
alá csúszik.
Dühös.
Még dühösebb lesz a ól, amit mondani fogok.
– Tudod, honnan tudod, hogy szeretsz valakit? Nézd végig,
ahogy szenved, és gyeld magadat, mennyire fáj neked. Mert
amikor magad ala voltál, amikor nagyon szenvedtél, Rory, minden
idegszálam veled érze . Ha úgy mész el innen, hogy nem hallga ál
meg, azzal csak megerősíted a gyanúmat: nem a bőröd fázik, nem az
a leghidegebb benned. A szíved is jégből van. Az első pillana ól
fogva szere elek. Téged azonban mindig is jobban érdekelt a farkam
meg az, hogy ír vagyok. Drágám, te tényleg új szintre emelted az
apakomplexust.
Látom, hogy a kilincs felé nyúl. Mordul valamit a sofőrnek, a
kocsi fokozatosan lassít, de nem áll meg teljesen. Tudom, hogy közel
járok a célomhoz, ezért beverem az utolsó szöget a koporsóba.
Elmondom, amit egy másik, boldogabb alkalommal akartam
mondani neki.
– Ó, és még valami: az a szalvéta, amit összetéptél, annyit
számít, mint moly ng a tornádóban. Amikor először találkoztunk, te
magad mondtad, hogy a végzet neked semmit nem jelent. Nem
hiszel a sorsban. Elfelejte em megemlíteni: én sem. Nyolc évvel
ezelő , miután elmentél, kerestelek. Leveleket küldtem neked,
ajándékokat. Próbáltam a nyomodra akadni. Felhívtam a
lakásotokat, az anyádat, a kollégiumodat. Meg akartam tudni a
mobilszámodat. Akarsz tudni még valamit? Tavaly is vadásztam rád;
lá am a nevedet a Blue Hill Records egyik lemezborítóján és
összeraktam a kirakós darabjait. Tudtam, hogy annak a faszszopó
Rynernek dolgozol. Ezért elfogadtam a felkérését, hogy írjak
Richardsnak egy albumot, mert azt akartam, hogy a közelemben
legyél. Nem a sors volt. Soha nem a szerencse. Az én feltételem volt,
én követeltem szerződésben, hogy a rendelkezésemre állj, Aurora
Belle Jenkins. Csomagkapcsolt ajánlat része voltál. Nem a sors; mi
ke en. Az elejétől a végéig. A mi fura, elbaszo , megszállo ,
romboló, csodálatos ke ősünk.
A kocsi megáll, a sofőr bosszúsan csap a kormánykerékre.
Nézem, ahogy Rory rakétaként pa an ki a hátsó ülésről. Öklét rázza
az arcom elő .
– Hogy merészelted? Azt mondtuk, hogy nem keressük
egymást! Azt a szalvétaszerződést arra használtad, hogy feleségül
menjek hozzád. Hazudtál nekem!
Mellkasomba tenyerel.
Egészen vörös az arca. A haja zilált.
– Faszság! – kiáltom arcába nevetve. Eltolom magamtól. Már
nem vagyok képes az igazságon kívül mást elviselni. – Nem az
idióta szalvéta mia jö él hozzám feleségül, hanem azért, mert
megengedted, hogy az ujjaimat, a csokoládét, a nyelvemet
beledugjam minden lukadba, amibe csak be akartam hatolni, és
te ed ezt akkor, amikor még volt pasid. Mert ezt csináljuk.
Mindenkin keresztülgázolunk, hogy eljussunk egymáshoz. Mindent
lerombolunk, ami az utunkba kerül. Magunkat persze nem.
A taxisofőr különös gyelemmel néz rám; nyelvét kiöltve
hallgatja, amit mondok; szinte liheg. A csokoládé dolgot talán nem
kelle volna említenem.
– Hazudsz. Nem is kerestél engem – mutat rám mániás haraggal.
Még hangosabban nevetek. Nem tehetek róla, egyszerűen nem
tudom leállítani magamat. Most, hogy az igazság kiderül, miért ne
derülhetne ki teljesen? Megérdemli, hogy megtudja, mit te az anyja,
akkor is, ha ebből kiderül, mindkét szülője elviselhetetlen seggfej.
Megfordulok, gyalog indulok a házam felé (baszok a kocsira).
Rory pedig követ engem, mert nálam van az egyetlen dolog, amit
akar. Az igazság.
– Fuss neki még egyszer, Rory. Szerinted miért gyűlöltelek
annyira? Szerinted miért ve em feleségül Kikit? Szerinted miért
történt az a sok szar dolog? Kerestelek, de az anyád azt mondta,
hallani sem akarsz rólam. Azt mondta, lépjek tovább. Azt mondta,
találtál magadnak valakit, aki esténként melenget. Elküldte nekem a
képeket, amiket rólam csináltál; a hátoldalukra érdekes
megjegyzéseket írtál rólam.
Hátrafordulok, látom, hogy elborzad.
Fájdalomgrimasz.
– Ó, istenem!
– Pontosan ezt mondtad, amikor vasárnap óta hatféleképpen
kúrtalak és annyi orgazmust csiholtam neked, hogy egy évtizednyi
PornHub adást meg lehetne tölteni vele. Úgy tűnik azonban, hogy
tényleg túltoltam, nagyon erőltete en próbálkoztam az ágyban.
Helyesbítek: túl segítőkészen. És tudod mit? Igen. Túltoltam, mert
azt akartam, hogy senki ne legyen az ágyadban hozzám hasonló.
– Senki nem is volt – sikítja az arcomba. – Most boldog vagy?
Senki nem volt hozzád hasonló. Ezért nem is jártam senkivel,
egészen addig, amíg nem jö Callum. Nem volt más pasi. Azért
írtam azokat a szövegeket a fényképek hátoldalára, mert folyton rád
gondoltam és Summer azt a feladatot adta, hogy próbáljak rossz
dolgokat találni veled kapcsolatban és csak ezek juto ak eszembe.
Kibaszo ul tökéletes voltál. Amikor hazamentem a főiskoláról,
felforga am a szobámat, kétségbeese en kerestem a fotóidat, mert
csak azok maradtak nekem rólad. És nem akartalak megkeresni a
közösségi médiában, mert tiszteletben tarto am azt az idióta
szerződést. Napokat bőgtem végig a fényképek mia , Mal.
Orrom élét vakargatom, mély, nyugtató lélegzetet veszek.
– Tucatnyi levelet írtam neked. Utánad küldték a New Jersey-i
címedre, de egyetlen levelemre sem válaszoltál.
– Jesszus!
– És mi a hab a szartortán? Anyád azt mondta, hogy teherbe
ejte elek és elvete ed a gyereket.
Döbbent csend, ezért kinyitom a szememet és ránézek. Némán
néz vissza rám.
– Ez igaz? – kérdem halkan.
Lassan ingatja fejét.
Hála az égnek!
– Én most… én most szóhoz sem jutok…
– Nagyon sajnálom. De egy kicsit megkönnyebbültem, mert
most valaki másra vagy dühös.
– Ezért ve ed feleségül Kathleent? Ezért le gyereketek?
– Igen. Úgy értem, nem… Nem tudom.
Fejemet rázom, fel-alá járkálok.
A taxis kirakja Rory bőröndjét és hátizsákját az útra és elhajt.
O hagy minket a néptelen úton. Sötétedik, hideg van, de ez mintha
egyikünket sem érdekelné.
– Elmondom, mi történt: annyira dühös le em rád, hogy Glen
példáját követve ve em magamnak két palack szörnyen erős italt,
hogy eszméletlenre vedeljem magamat. Kathleen o volt a
kisboltban; egyszerűen meg sem kérdeze , beugro mellém a
kocsiba; de annyira érzéketlenné te a harag, hogy nem volt erőm
kirúgni magam mellől. Seggrészegre i uk magunkat. Legalábbis én.
Így történt.
Könny csillog Rory szempilláján és azt kívánom, bárcsak
lecsókolhatnám, de nem érzem úgy, hogy o tartanánk. Még nem.
Nem tudom, hogy visszajutunk-e arra a szintre valaha. Próbálok
nem gondolni arra a lehetőségre, hogy soha többé nem csókolhatom
meg a feleségemet.
– Lefeküdtél a nővéremmel, Mal.
– A nővéred…
Tudom, hogy ez lesz az első és utolsó alkalom, amikor ezt
kimondom. Nemcsak azért, mert Kathleen halo és kegyele el
őrzöm az emlékét, hanem főként azért, mert soha, soha nem akarom,
hogy Tamsin megtudja, hogyan fogant. Nem érdemli, hogy
megtudja ezt a szörnyűséges történetet. Nem vagyok hajlandó
megterhelni egy olyan igazsággal, amiről ő egyáltalán nem tehet.
– Nem voltam tudatomnál, Rory. Úgy értem, nem egészen.
Nemet mondtam. Azt hiszem, többször is. De tény, nem voltam
teljesen magamnál, amikor Tamsin fogant. Ez a házasság… színlelés
volt. Hazugság. Kiki is tudta.
Rory könnyei a cipőjére hullnak és remeg, mint a földre hullt
őszi levél.
Eltántoríthatatlanul folytatom.
– De nem fogok hazudni. Kathleen rád emlékeztete , és akkor
úgy gondoltam, hogy téged soha nem kaphatlak meg. Ezért
megelégedtem a hozzád hasonlóval. Vele. Nem vagyok büszke arra,
amit te em, ahogyan te em.
„Rory, Rory, Rory” Emlékszem, ezt mondtam ritmusra, amikor
Kikiben voltam. Mint valami meghallgatásra nem talált ima.
Rekviem egy összetört szívért.
– Amikor kiderült, hogy terhes, mindenki nyomást gyakorolt
rám, hogy vegyem el. Szűz volt. Ha nem veszem el, a családunk
mindke őnket megöl. És az igazság az, hogy nem próbálkoztam már
tovább. Azt gondoltam, hogy ha apa leszek, az talán elvonja a
gyelmemet rólad.
– És elvonta?
Zokog.
Legszívesebben átölelném és azt súgnám a fülébe, hogy sírja ki
magát. Mégis o állok az út szélén, mintha földbe gyökereze volna
a lábam, és várom, hogy egyszer az életben ő jöjjön hozzám.
Elegem van a hajszából. Elegem van abból, hogy veszítsek csak
azért, hogy ő győzhessen. Belefáradtam abba, hogy fondorlatos
terveket szőjek, hogyan udvaroljak neki, hogyan tegyem a
magamévá, hogyan tegyem tönkre, hogyan tartsam meg, miközben
ő folyton harcol ellene.
Az elején persze nem mondtam el neki, hogy gyerekem van,
Tamsin, mert azt hi em, nem marad olyan sokáig, hogy tudnia kéne,
és védeni akartam a lányomat. Abban a pillanatban azonban, ahogy
Rory az esküvőnkön kimondta az igent, a dolgok valóságossá váltak.
És ez volt az a pillanat, amikor a valóságot egy nőért a szőnyeg
alá söpörtem.
Elrejte em a lányomat, egy szerető mia .
Soha többé.
– Semmi nem volt képes elfeledtetni téged. Tamsin születésének
éjszakáján halt meg Kiki. Az volt az esküvőnk napja is… –
Elhallgatok néhány pillanatra, végiggondolom, mi történt. – …
Tudom, hogy Tam születésnapján nagyon gorombán viselkedtem
veled. Abszolút seggfej voltam. De nagyon fájt minden. A fájdalom
olyan sok irányból jö ! Nem akartam érintést, nem akartam
nyaggatást.
Tekintetünk találkozik. Megértés csillan a szemében.
– Az esküvő után hazajö ünk, Kiki megtalálta a szalvétát. A
szerződésünket. Azt mondta, dobjam ki…
Az arcát nézem.
Elakadt a lélegzete, várja, hogy folytassam.
– Képtelen voltam megtenni.
Felzokog, csillapíthatatlanul sír.
– Elmenekült. Üldözőbe ve em, ahogy most téged. De utánad…
Belém szakad a szó. Az igazság fáj. Felhasítja az embert. Ezért
titkoljuk el azok elől, akiket szeretünk. Azok elől, akiknek a
véleménye a legjobban számít nekünk.
– Utánad kitartóbban futo am.

Rory

Kathleen mia unk halt meg.

Nem állt meg a stoptáblánál, mert csak az járt a fejében, hogy
meneküljön. A baleset után Kathleent rögtön kórházba vi ék.
Tamsin szívverése gyenge volt, de az orvosok az anya élete mia is
aggódtak. A baba nem kapo elég oxigént és romlo az állapota.
Nővérem utolsó szavai: „Mentsék meg a kicsit. Tudom, hogy én
nem élem túl. De ő éljen!”
Abban a tudatban halt meg, hogy a lesz, és hogy életben
marad.
 Az egyik dologban, a fontosabban igaza volt.
Kathleent halálát nem sokkal Tamsin születése után állapíto ák
meg. Már nem tartha a karjában a kicsit. A teherautóval ütközés
ereje mia Tamsin gerincsérüléssel születe , és egészen kicsi
korában már bonyolult műtétet kelle végrehajtani rajta.
Mal komoly pénzeket hajto fel, hogy a lánya a lehető legjobb
orvosi ellátást kapja. A világ minden részéről hoza ak specialistákat.
Azóta is dalokat ír és eladja őket; egy pillanatig sem gondolkodo
azon, hogy ő maga mit szeretne.
Az első dalok, amiket elado , rólam szóltak.
Dühös volt rám. Engem hibáztato a vitáért, ami Kathleen
halálához vezete . Huszonnégy éves sem volt még, de már
egyedülálló apa. És miért? Egy lány mia , akinek állítólag abortusza
volt, aki elvete e a gyerekét és azt mondta, hogy ne írjon neki többet,
miután Mal bevallo a, hogy a családja szétesőben van.
A házhoz visszafelé menet még túlságosan rajtunk van a
döbbenet ahhoz, hogy a Kathleen témát folytassuk, Mal inkább
Maeve-ről beszél.
– A férje, Sean veze e azt a teherautót, ami Kathleen kocsijával
ütközö . Barátok voltunk azelő … – Felnéz, fejét ingatja. – Jó
barátok. De a baleset után, amikor még tombolt benne az adrenalin,
kiszakadt belőle az igazság. Azt mondta, soha nem érdemeltem meg
a feleségemet. Hogy sosem szere em. Sean o és akkor azt üvöltö e
rám, hogy Kathleen mia am halt meg.
Összerezzenek. Az igazság jobban bántja az embert, mint a
hazugság. Azt látod, amikor nap mint nap a tükörbe nézel.
Sean emlékezte e arra, hogy nem méltó a feleségéhez.
Ezért Mal emlékezte e Seant arra, hogy ő sem.
– Azért te em Maeve-et a szeretőmmé, hogy bizonyítsam,
Maeve nem szereti Seant, ahogy én sem szere em Kikit.
Megtorlásként körbevi em egész Tolkában, külön megmuta am,
hogy nyíltan csinálom. Nyilvánosan megcsókoltam, a bankban
sorban állás közben a seggébe csíptem. Röviden, tömören: faszfej
voltam. Szomorú voltam, ezért másoknak is fájdalmat akartam
okozni. Hálás vagyok, hogy nem voltál a közelben, amikor a
legrosszabb állapotomban voltam.
– Más nőket is megfekte él. Miért? – kérdem alig hallható
hangon.
– Az, hogy Maeve-vel lehe em, a magányosságomnak… nem is
tudom… makacsságot ado . Maeve azért ment bele, mert azt hi e,
van közös jövőnk és rá akarta tenni a kezét a pénzre, amim szerinte
van, de én bosszúból csináltam. Azért hagytam abba, mert
megtudtam, hogy a gyerekeit az iskolában csúfolják, mert mindenki
tudta, hogy az anyjuk egy olyan pasival hentereg, aki nem az apjuk.
Nem volt hozzá gyomrom. Szakíto am vele és írtam neki egy
csekket azzal a céllal, hogy küldje őket olyan iskolába, ahol senki
nem ismeri őket és tiszta lappal kezdhetnek. Maeve utóízét olyan
nők egyre hosszabb sorával akartam elvenni, akik bekopogtak az
ajtómon. De minél hosszabb le a sor, annál kisebb volt a gyelmem.
Az utóbbi néhány évben csak Tamsinra gyeltem. Ő volt az egyetlen,
aki elmém épségét fenntarto a, ő volt az egyetlen, aki számíto
nekem. Amíg nem jö él.
Erre nem szólok semmit, mert bár hízelegő, önkéntelenül dühös
vagyok.
– Amikor meglá am a nevedet a lemezborító hátoldalán, pavlovi
re exem támadt. Fogtam a telefont és elfogadtam Ryner hónapokkal
korábbi ajánlatát. Ultimátumot adtam neki; azt mondtam, hogy csak
a saját feltételeimmel akarok dolgozni és ezek egyike az volt, hogy
követeltem, te legyél a fotós. Rynernek nagyon nagy szüksége volt
arra, hogy valaki ütős slágereket írjon Richardsnak. Minden
feltételemet elfogadta, köztük ezt az őrült kérést is, hogy ideküldjön
téged. Egészen elképesztő, mit meg nem engedhet magának az
ember a kreatív folyamat részeként. Azt is mondha am volna, hogy
az egész Victoria’s Secret modellcsapat kell, meg tíz kiló kokain,
hogy megírjam ezt az albumot, és akkor is a világ legboldogabb
seggfeje lenne.
Amikor ezt mondta, megütö em és önkéntelenül felneve em,
mert tényleg kérhe e volna azt is, de mégis engem kért.
– Szóval pár hónapra a nagyszülői házba költözte em Tamsint,
és elterveztem, hogy megkeserítem az életedet és szabotálom a
karrieredet. Tudom, ez rendkívül gyerekes dolog tőlem. Hidd el,
nem is hangzo olyan botrányos ostobaságnak, amikor
belegondoltam, mert nem mondtam ki hangosan. Azt akartam, hogy
a barátod szakítson veled, hogy belekóstolj abba a valóságba, amiben
én éltem. De már a legelején kiderült, hogy két dolog áll az én
szupergonosz mestertervem útjában.
Mal az arcát dörzsöli. Haja tökéletesen kusza, szemöldöke
összevonva és arcéle olyan szögletes, annyira kiugró, hogy nem
tudom elhinni, tényleg hús-vér test.
– Az egyik az, hogy rájö em, nem te ed meg azt a sok
szörnyűséget velem, amit feltételeztem rólad. Ez kifejeze en
semmissé te e a Rory-maga-a-sátán dolgot. A másik az volt, hogy
rájö em, még ha meg is te ed volna, még ha igaz le volna… akkor
sem tudtam volna neked szándékosan ártani. Nem akartam
fájdalmat okozni neked. Még mindig túlságosan szere elek,
függetlenül a ól, hogy te mit éreztél irántam. Szere elek, amikor
gyűlöltél engem, szere elek, amikor azt hi em, közömbös vagyok
neked és szere elek akkor is, amikor nem tudtad, hányadán állsz
velem. És amikor kiderült, hogy te is szeretsz? Minden korábbi terv
és hátsó szándék ment a kukába. A világ forgo tovább. Múltak a
napok. Változtak a dolgok… csak egyvalami nem változo : az, hogy
szeretlek.
Az ajtónál vagyunk, egyszerre nyúlunk a kilincs felé. Lefelé
nézek. Elönt a szégyen. Szégyellem magamat, hogy annyiszor,
amikor Malnek nagy szüksége le volna rám, nem voltam melle e.
Szégyellem magamat, azért, mert azt gondolta rólam, hogy nem
szeretném teljes szívemből, feltétel nélkül Tamsint.
Nemcsak hogy az a fér az apja, akit szeretek, de ő a
féltestvérem lánya, és akárhogy is éreztem Kathleen iránt, akkor is
nagyon közeli rokonok vagyunk.
Feszengve toporgok.
– Szeretnék találkozni Tamsinnal. Úgy értem, ahogy kell.
Felnézek. Nagy megkönnyebbülést látok rajta, és azon
csodálkozom, hogy nem pukkan ki a szívem a mellkasomon, mint
valami cukorkás ballon: színes szalagok, édesség, öröm.
Nehéz haragudni Malre, amiért Tamsint rejtege e; hiszen
minden oka megvolt, hogy igazi szörnyetegnek tartson engem.
Glenre is nehéz haragudnom, amiért csecsemőkoromban majdnem
megölt. Hiszen annyi év után éppen azok az események veze ek
vissza engem ide. Már nem haragszom Malre azért sem, amiért
eltitkolta előlem, amit apámról tudo , amikor először idejö em…
nem azért nem haragszom rá, mert úgy gondolom, joga volt
eltitkolni előlem, hanem mert ma valami nagyon fontosat tudtam
meg Malról. Azt, hogy a szere ei mindennél fontosabbak neki. És
néha fura dolgokat csinál, hogy megóvjon minket, hogy
biztonságban legyünk. Olyan, mint anyám.
A szeretet fura dolgokra készteti az embert.
 Nem magyarázom, nem indoklom… a pokolba is,
legszívesebben minden egyes nap megfojtanám Malt azért, ahogy
Seannal és Maeve-vel viselkede , de álszent lennék, ha úgy tennék,
mintha nem érteném, miből ered, amit te ek. Én is megcsaltam
Callumot.
– Nem játszhatsz többé Istent – mutatok rá.
Bólint.
– Ki mondta, hogy Istent játszom?
Vigyorogva dörzsöli tarkóját.
Mellkasára ütök.
– Többé nem lehetnek titkaid elő em. Ezt nagyon komolyan
mondom.
– Nem lesznek – ígéri.
– Mit csináljak Debbie-vel? – Az orrkarikámmal játszom,
miközben Mal kinyitja az ajtót.
Átemeli a bőröndömet a küszöbön, és belép utánam.
– Egyrészt nagyon hálás vagyok neki azért, amit te , hogy
eltitkolta előlem az igazságot és így gyerekkoromban úgy
érezhe em, van apám, aki szeret és nagyra értékel. Tudom, azért
te e, hogy engem védjen… inkább hagyta, hogy rossz fényben
tűnjön fel és inkább apámat becsüljem, annak ellenére, hogy neki
keserű tapasztalatai voltak vele. Így kamaszkoromban nagyon furcsa
volt a viszonyom anyámmal. Amikor kiléptem a kocsmából, kész
voltam hazamenni Amerikába és kibékülni vele. Aztán említe ed
azokat a hazugságokat az abortuszról és arról, hogy leveleket
küldö neked és elküldte azokat a képeket is, amiket rólad
készíte em, nem is szólva arról, hogy a te leveleidet eltitkolta
előlem. Hogyan bocsáthatnám ezt meg neki? Majdnem elve e tőlem
a boldogságot. Majdnem.
Hogyan bocsáthatnám meg az anyámnak, hogy távol akart
tartani életem szerelmétől?
Mal két keze közé veszi az arcomat, mosolyogva néz le rám.
Sosem gondolkodtam el azon, hogy milyen tökéletesen illünk
egymáshoz. Olyan magas, hogy az álla alá passzol a fejem. Csak
annyival szélesebb nálam, hogy teljesen betakar, de nem komikus,
ahogy egymás melle kinézünk. Mindig szinkronban vagyunk.
Mintha egymásnak le ünk volna teremtve; egy bonyolult kirakós
két tökéletesen összeillő, máshoz nem illő darabja.
– Beszélj vele! Hallgasd meg! Aztán ne is törődj vele, csak a saját
boldogságod érdekeljen. Tudod miért, Rory?
Pislogva nézek fel rá.
– Azért, mert a vér nem válik vízzé és mert csak ha majdnem
elvesztesz valakit a családodból, akkor jössz rá, mennyire szereted.

DEBBIE (RORY ANYJA) GONDOLATAI

Mielő ítéletet mondasz fele em, gondolj bele: Mindent megte em,
ami az erőmből telt, és azzal dolgoztam, amim volt.
Nem lehetne nagyobb súllyal gyelembe venni, hogy tizennyolc
éves voltam, amikor Rory megszülete ? Az ég szerelmére, hiszen
főiskolára kelle volna mennem! Élnem kelle volna, várakozással
tekinteni a jövő elé, komoly pasival járni. Életem álomesküvője, a
nagy olasz család, jó ú a város előkelő részéből. Mindez… pu …
egy szempillantás ala odale . És miért? Egyetlen ballépés mia ?
Mindenki követ el hibákat. Csak néhány hiba nagyobb súllyal esik
latba.
Az én hibám tönkrete e az egész életemet.
Természetesen nagyon szeretem a lányomat. Éppen ezért te em
azt, amit te em.
Kicsit igazságtalannak tűnik, hogy ebbe a helyzetbe kerültem.
Egyedülálló anya le em, akinek sokat kell küzdenie azért, hogy
minden nap vacsorát tegyen az asztalra, aki mindig késik a számlák
be zetésével. Az élet igazságtalanságán gondolkodtam minden nap,
amikor be- és kicsekkoltam a boltban, ahol gyűlöltem dolgozni, két
műszakokat húztam le, és Roryt egy tizenhat éves bébiszi errel
hagytam, aki időnként elfelejte e megetetni. Sajnos ő volt az
egyetlen gyerekvigyázó, akit meg tudtam zetni, ezért mielő
dolgozni mentem, gondoskodtam róla, hogy étel jusson Rory
hasába.
Elköve em néhány dolgot, amire nem vagyok büszke, de azért
te em, hogy fedél maradjon a fejünk fele . A családom nem igazán
örült, amikor kiderült, hogy a tengerentúlon felcsináltak, és
nemhogy befogadtak volna, semmilyen segítséget nem nyújto ak.
Konkrétan ezt mondták: „I nincs többé helyed, i ú hölgy. Pakold
össze a holmidat és menj innen, ha nem akarod, hogy mi dobjunk
ki.”
 Alig néhány hónap különbséggel haltak meg a szüleim. Rory
hároméves volt akkor. Így nem látha ák, milyen nagyszerű lány le .
Nem látha ák, hogy milyen jól boldogultunk mind a ke en. Hogy
mindke őnknek sikerült.
Azon a napon, amikor a szüleim azt mondták, hogy már nem
látnak szívesen a házukban, megesküdtem, hogy Rorynak mindene
meglesz, ami nekem nem volt.
Mit te em meg azért, hogy megéljünk? Inkább az a kérdés, hogy
mit nem te em meg.
Napi két műszakot húztam le. Hétvégenként étkezdék padlóját
súroltam; Rory babahordozóban a hasamon; többnyire békésen
szundikált és időnként rám néze kedvesen, okosan hallgatva. Ha
nem kelle a boltban dolgoznom vagy takarítanom, fodrászkodtam
a lakásomban. Az volt a szabály, hogy mindenki hozza a hajfestékét,
így az árnyalat nem az én felelősségem volt, és kötelező volt
borravalót adniuk, mert a hajszárító nagyon megdobta a
villanyszámlámat.
Olyan fér akkal voltam, akiket nem szere em és órabérben
ze ek. Kihasználtam, hogy olyan pokoli jó lábam van. Nem
csináltam semmi mást, csak beléjük karolva járkáltam, mégis
hánynom kelle , valahányszor ilyen munkából hazamentem és azt
lá am, hogy a kislányom békésen alszik az ágyam melle . Nem
tudom, mit csinálnék, ha neki is ezt kéne tennie, hogy eltartsa a
gyerekét, hogy gondoskodjon róla, hogy meglegyen a tápszere,
legyenek ruhái és betegbiztosítása.
Emlékszem a napra, amikor rágyújto am az első cigare ára.
Lete em Roryt aludni… akkor kétéves volt. Pontosan egy évvel az
után történt, hogy elmenekültem Glentől. Beosontam szűk,
divatjamúlt fürdőszobámba. Belenéztem hetvenes évekbeli,
hányászöld csempékre rako tükörbe, és alig hi em el, hogy sötét
karikák vannak a szemem ala .
Sírni tudtam volna.
Már nem voltam szép, pedig még elő em állt az egész élet. Az
ég szerelmére, hiszen csak pár hónap múlva leszek huszonegy éves!
Minden barátnőm randizgato , tanult, szórakozni járt, vagy
csodálatos új karrierjével foglalkozo , én pedig vagy dolgoztam,
vagy Rorynak könyörögtem, hogy hagyja végre abba a sírást.
Csinálni akartam magammal valamit… valamit, amivel
rombolom magamat, de nem túlságosan. Az alkohol nem jöhete
szóba. Lá am, mit te Glennel. Ezért megint megnéztem Roryt…
még aludt. Kiszaladtam a sarki boltba. Ve em egy csomag cigare át,
olyat, aminek tetsze a csomagolása, egy öngyújtót, és sie em haza.
Főztem magamnak egy csésze kávét, résnyire nyito am az ablakot,
és rágyújto am.
Az első cigare ától hányingerem volt.
A második megnyugtato .
Sosem akartam leszokni. Ez az én szerény lehetőségem, hogy
elmondjam a világegyetemnek: bassza meg!
Ami a Malachynek küldö levelemet illeti… nézd.
Ekkor már eléggé tisztában voltam azzal, hogy Írország nem a
Jenkins lányoknak való. Elmenekültem onnan. Miután eljö em, a
gyerekem apját letartózta ák és börtönbe zárták. Tolkában mindenki
gyűlölt engem és rajtam keresztül Roryt is. Malachy engem Glenre
emlékeztete , őt ju a a eszembe, valahányszor a lányom róla
beszélt.
A zene, a gitár, a zeneszerzés, a sármossága, az alkohol, a
hisztérikus türelmetlenség, a fergeteges szerelem és az a képessége,
hogy az őrületbe tudja vinni a nőket. Megrémültem és biztosra
ve em, hogy Malachy csak futó kaland volt; az első igazi, izgalmas
pasi, akivel valaha megismerkede .
Abban a levélben csak félig hazudtam. Elmondtam neki, milyen
nehéz tizennyolc évesen terhesnek lenni. Csak a
személyazonosságomról hazudtam.
Nem Rory írt neki; hanem én.
És nem vete em el a gyereket, hanem megtarto am.
Nem mintha akkor nem gondoltam volna arra, hogy abortuszra
menjek. Már időpontot is foglaltam a klinikára. De amikor
megérkeztem oda és belelapoztam a prospektusokba, az óra
mutatója csigalassúsággal haladt, és mintha minden tik-tak ka anás
tűszúrásként érte volna a bőrömet. Rájö em, hogy képtelen vagyok
megtenni.
Vele sem. És magammal sem. Együ vagyunk benne.
És aztán az a heg…
Persze el akartam tüntetni vagy kimetszetni. De nem tudtam
meg zetni a plasztikai műtét árát. Gyűlölöm. Oké? Ez az igazság.
Folyamatosan arra emlékeztet, hogy cserben hagytam a lányomat.
Képtelen voltam megvédeni a saját apjától. Akkor sem ve em észre
a baljós jeleket, amikor már a napnál is világosabbak voltak.
 Vannak széplelkek, akik azt kérdezik, miért nem mondtam el
Rorynak az egész történetet. Ugyan miben le volna a javára?
Könnyebb volt tudatlanságban tartani, elküldeni az ajándékokat
Doherty atyának, amiket ő visszaküldö , és úgy tenni, mintha az
apja szeretné és törődne vele. Tényleg el kelle volna mondanom
Rorynak, hogy az apja mia unk került börtönbe?
Újabb fájdalmat kelle volna okoznom neki, mielő le tudná írni
a nevét?
Hagytam, hogy azt gondolja, amit gondolni akart.
Azt, hogy az apja valamiféle hős, hogy nagyon szereti őt.
Engem már amúgy is hülyének tarto . Így aztán csináltam még
egypár hülyeséget. Nagy ügy.
Én mindig csak óvni akartam a lányomat.
Azzal is, hogy elrejte em a leveleket.
Azzal is, hogy megmondtam Malachynek, tűnjön el.
Persze az, ahogyan ezt te em, egyeseket megbotránkoztathat.
Tény, hogy kicsit messzire mentem. Azt hiszem, a szülők többsége
az én helyemben nem is törődö volna Mal leveleivel. Legelőször is
fel sem bonto ák volna. De én úgy gondoltam, hogy ezzel
megmentem a lányomat.
És minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek neki.
Akkor is, ha a szívem szakad meg.
Akkor is, ha e ől gazember leszek.
Ezt nem szokták elmondani a lmekben. A rosszaknak is van
szívük.
 NAPJAINKBAN

Mal

DEBBIE JENKINST a küszöbömön találni olyan volt, mint kutyaszarba

lépni a tornácon, tűzben égni, olyan időzíte bombához hozzákötve
lenni, amit gyerekekkel teli iskolabuszhoz rögzíte ek.
Ez a nő mindenkinél nagyobb kárt te az életemben és mégis
idehívtam, mert tudtam, hogy Rorynak szüksége van rá.
Repülőjegyet küldtem neki. Első osztályra szólót. Ezt a luxust én
sosem engedtem meg magamnak. Mindezt azért, hogy rendezze a
kapcsolatát a lányával.
Amikor kinyito am az ajtót, fejét lehajtva állt; hegyes orrú,
csillámos cowgirl csizmáját nézi komoran; a jobb lábával éppen apró
köröket rajzol. Rory nem túlzo a hajlakkját, a melírját, és Sakáltanya-
öltözékét illetően. Az anyja úgy néz ki, mint egy vegasi showgirl, aki
elaludt a tűző napon és húsz évvel később ébredt fel.
Rory a hálószobában van, néhány nagyon viharos nap után
kivonult egy időre a világból és azt szeretném, ha a feleségemnek ez
a lehető legkevesebb fájdalommal járna.
– Debbie – kinyitom az ajtót, oldalra lépek, hogy bejöhessen. –
Segíthetek a bőrönddel?
– Nem hoztam poggyászt. Nem számíto am arra, hogy Rory…
– …megbocsát? Én sem bocsátanék meg. De Rory jobb ember.
Nálunk jobb.
Még ekkor sem hajlandó rám nézni. Ha más nem is, a szégyene a
bizonyíték, hogy van lelke. Az jó. A lélek képlékeny, szerves, örök
életű. A hozzá tartozó testek megszületnek, kifejlődnek,
tönkremennek, meghalnak.
Debbie óvatosan belép a házba. Kérés nélkül főzök neki egy
csésze teát. A reggelizőpult melle i székre emeli a seggét.
Felé csúsztatom a csészét, a pult másik oldalán állok és várok.
Minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne kelljen a szemembe néznie,
állcsúcsa még mindig a nyaka felé mutat.
– Én nem… – szólal meg, majd hirtelen becsukja a száját. Pár
kínos pillanat múlva folytatja: – Úgy értem, mindig is a lányom volt
a legfontosabb nekem. Még mindig ő a legfontosabb. Ezt tudnod
kell.
– Érdekes, nekem is ő a legfontosabb – felelem teljesen
közömbös hangon.
– Nem hibáztathatsz azért, mert nem akartam, hogy
megismételje az én hibáimat – mondja combját bámulva. – Hiszen
tudod, mi történt, amikor i voltam. Az egész falu tudja.
– Nem. De azért nagyon is hibáztathatlak, hogy azt feltételezted,
én is olyan alávaló vagyok, mint Glen.
Ekkor felnéz rám. Nagy, zöld szeme van. Mint Roryé. De vele
ellentétben Debbie szeme szomorú, véreres, szemkörnyéke ráncos.
Olyan dolgokat láto , amiknek soha nem akart tanúja lenni. Ez
közös bennünk.
– Fiatal ú voltál, iszákos, utcazenész, szégyentelen nőcsábász –
mondja fejét ingatva. – Nézd, nem azért jö em, hogy veszekedjek.
Köszönöm a repülőjegyet, de azért jö em, hogy a lányommal
találkozzak. Aztán elmegyek. És magammal viszem.
– Arra nemigen van esély – felelem ásítva, azzal kezemet szám
elé húzva megmutatom a jegygyűrűmet.
Csak hogy tisztázzuk a helyzetet: nem ezt a jegygyűrűt viseltem,
amikor Kathleent feleségül ve em. Roryval való házasságomban
nem kockáztatha am ilyen baljós jelet, ami folyamatosan életem
legnagyobb tragédiájára emlékeztet.
Debbie szeme tágra nyílik, kinyitja a száját, mondani akar
valamit, ám ekkor álomi as hangot hallunk a folyosóról.
– Anya? Mit keresel i ?
Rory az álmot és ki tudja még, milyen éjszakai élményeit
dörzsöli ki a szeméből. Megcsillan a jegygyűrűje. Debbie szeme
közö ünk cikázik, szája tátva marad a döbbene ől. Talán kicsit
többet kelle volna mondanom neki, mielő átrepte em ide. Ajaj.
Felállok, a pultra csapok.
– Azt hiszem van pár dolog, amit meg kell beszélnetek. Jó
szórakozást, hölgyek!
 – Mal! Ez meg mi a…
Az ajtó felé indulok, de Rory elkapja a csuklómat.
Meg kell látogatnom Tamsint és szokásos nom stílusomban
(tapintatos vagyok, mint egy tank), el kell magyaráznom neki, hogy
ezentúl nemcsak ke en leszünk, hanem hárman. Hozzánk költözik
valaki, akit nagyon szeretek.
Megcsókolom feleségem nyakát.
– Tamsinnak csak két nagymamája van. Nem gondolod, hogy
hármat érdemelne?
Csak ennyit kell mondanom és Rory elolvad; fortélyos mosollyal
néz rám.
– Te mocskos állat – súgja.
Még egy csókot lopok, aztán nevetve vonulok az ajtó felé.
– Akkor te vagy rajtam a mocsok.

Rory

– Magyarázatot várok – szegezem anyámnak.

Bekapcsolom a vízforralót, próbálom csillapítani heves
szívverésemet. A legkevésbé sem azt szeretném most, hogy vele
beszélgessek, de ennek is meg kell történnie valamikor. Egyrészt
hálás vagyok, és meglep, hogy egész életemben édes hazugságokkal
tömö , mert meg akart menteni. Ez elég kedves tőle; a maga
elcsesze , teljesen hibásan értelmeze jószándékával tényleg jót
akart. Másrészt évekre elszakíto a tőlem Malt. Minden egészen
másként le volna, ha egyszerűen odaadta volna nekem a leveleit.
De akkor Tamsin nem születe volna meg.
Mal nem lenne apa.
Sosem tudtam volna meg, hogy Summer barátnőm (?) hátba
támado és lefeküdt a barátommal.
És sosem ismertem volna meg Rynert, aki megtaníto a nekem,
milyen művész vagyok.
– Nem. Te adj magyarázatot nekem, Rory. Mi ez a házasságosdi
játék? Ostobaság! Hiszen alig ismered ezt a pasit! Ráadásul komoly
barátod van – mondja anyám, azzal talpra ugrik, hevesen
hadonászik, karkötői csörögnek, mint szélcsengő az ajtóban.
E ől a hangtól gondolatban kamaszkoromba csúszok vissza;
önkéntelenül megérintem orrkarikámat, fogamat csikorog.
– Callum és én szakíto unk.
– Hogy mi van?! Miért?
– Azért, mert megcsaltam. És mielő bármit mondasz… kérlek
ne feledd, hogy te is megcsaltad a komoly barátodat Glennel.
Anya elkomorul. Felemeli az ujját, mondani akar valamit saját
védelmében, de megelőzöm.
– Ráadásul később kiderült, hogy ő előbb csalt meg engem. És
éppen Summerrel. Pont vele. Bár őszintén szólva visszatekintve
mindig gyaníto am valami ilyesmit. Callum folyton meg akart
változtatni, a szárnyaimat nyesege e a maga fura közvete
módszereivel. Akárhogy is, Mal és én összeházasodtunk, és az után
a szarkavarás után, amit Ryner csinált Ashton Richards halálakor,
nem igazán sietek vissza a szakma sziporkázó, giccses csillogásába.
Nem tudtam, hogy így gondolom, amíg ki nem mondtam ezeket
a szavakat. De amint kimondtam, kristálytisztán látom, hogy így
van.
Valami teljesen mást kellene csinálnom.
A Rynerhez hasonló emberek nem inspirálnak. Fotográfus
vagyok. Fényképeket készítek. Ez okoz örömet nekem és ezzel
másoknak is örömet okozok. Bárhol lehetek fotós. Az elkényeztete ,
külön világban élő, mű pophercegnőknél és a magukat ajnározó
önjelölt rocksztároknál sokkal érdekesebb dolgokról is készíthetek
képeket. Azt hiszik, az ő segglyukukból süt a nap.
Mal eladta a lelkét az ördögnek és elkezdte eladni a dalait, mert
kénytelen volt ezt tenni.
Én nem vagyok kénytelen.
Szerencsére nincs szükségem különleges orvosi kezelésre.
Beérem azzal, ha csak nagyon keveset keresek is.
Anyám színpadias mozdula al a homlokára csap.
– Rory! Ó, istenem! Mint mondjak most erre? Meg sem hívtál az
esküvőtökre.
– Anya, nagyon szűk körű szertartás volt. Csak ke en, és a
tanúk.
– Vegasban?
– Cipruson.
 Szeme félelmetesen tágra nyílik, radioaktív zölden villan.
– Rory, mi van akkor, ha nem ő az igazi?
– Ő az igazi.
Kézen fogom, a hátsó udvarba kísérem. Azt akarom, hogy lássa,
hol szere ünk egymásba, Mal és én. O , a zöld füvön, ezernyi csillag
ala .
– Nézd! – mutatok a hátsó udvarra. – Nyolc, majdnem kilenc
évvel ezelő i ültem Mal melle és tudtam, hogy nincs olyan fér
ezen a földön, aki úgy megdobogtatná a szívemet, mint ő. És tudod
mi az igazság? Az, hogy ez valóban így van. Tudom, hogy aggódsz.
Tudom, hogy Írország nyers emlékeket hoz a felszínre. Doherty atya
mindent elmondo . Nagyon sajnálom, anya. Tudom, hogy te sosem
mondtad volna el, nekem pedig meg kelle tudnom az igazat.
Pislog rám, látom, hogy könnyeivel küszködik. Átölelem, a
hajába súgom:
– De nekem nincs gyerekem, akiről gondoskodnom kéne; nem
félelemből, nem elkeseredésből te em, és nem is azért, mert a
lelkiismeretem nem engedi, hogy legalább ne próbáljam meg. Én
szabad akaratomból teszem. Mert Mal melle a valóság jobb, mint az
álmok. Azért, mert fájdalmas tudatában vagyok annak, hogy egy
napon majd úgy járunk, mint Glen és Kathleen. Porból vagyunk és
porrá leszünk. De amíg i vagyok, ezen a bolygón, amíg élek,
lélegzem, azzal akarom tölteni az időmet, aki megneve et. Aki
feltétel nélkül szeret. Aki egy gyűrö , foltos szalvétát, ami teljes
hazugság volt, közel egy évtizedig megtarto abban a halvány
reményben, hogy még egyszer az életben találkozunk.
– Kathleen… – sóhajt anyám fejét ingatva.
Ekkor jut eszembe, senki nem mondta meg neki konkrétan, hogy
Kathleen már nincs az élők sorában. Ha élne, nem sokkal lenne
idősebb nálam.
Komolyan bólintok.
– Autóbaleset.
– Ó, istenem!
Anya kibontakozik az ölelésből. Krémes, ráncos anya-kezei közé
fogja arcomat. Sólyom gyelemmel nézi arcomat, nincs-e repedés a
maszkomon, hogy az igazat, a teljes igazat mondtam-e.
– Ez igazi, ugye? Ez, ami Mal és közted van – kérdi megtört
hangon.
– A legigazibb – felelem nevetve. A boldogság könnyei
csorognak arcomon.
– És mindent tudsz, ami Glennel történt?
Műszempillái alól néz rám és lassan pislog.
Bólintok.
– A heg történetét is tudom. Nem haragszom, anya. Csak azt
kívánom, bárcsak elmondtad volna nekem. Meg tudtam volna
birkózni az igazsággal. Nem kelle volna ennyit küszködnöd.
– De megte em – siet válaszolni; keze lecsusszan arcomról,
megszorítja a karomat. – Azt akartam, hogy tudd: megérdemled,
hogy szeressenek. Te vagy a legdrágább a világon, Aurora, akkor is,
ha te ezt nem így érzed. Azt akartam, hogy azt hidd, apád imádo
téged, de elég távol kelle tartanom téged tőle ahhoz, hogy sose
tudd meg az igazat.
– Ezért nem akartad, hogy Írországba jöjjek?
Felsóhajt.
– Igen. És úgy tűnik, az ír pasik szenvedést okoznak nekünk.
Nem akartam, hogy átköltözz az óceán másik partjára, és egyedül
hagyj engem Amerikában. Önző voltam, de te vagy az én családom.
Rajtad kívül nincs senkim… Úgy értem, csak te vagy nekem… és a
cigare a, meg a hajlakk.
Nevetünk. Én is nevetek, amíg eszembe nem jut, hogy van még
valami, amit tisztáznom kell vele.
– A képek. Elküldted Malnek a fényképeket, amiknek a
hátoldalára nem szép dolgokat írtam róla. Levelet írtál neki és azt
állíto ad, hogy abortuszom volt, elvete em a gyerekét. Ez olyan
láncreakciót indíto el, amitől i minden felborult. Fogalmad sincs,
hogy mennyire…
Kathleen halálát nem rovom fel anyámnak, nem tekinthetem az
ő hibájának. De pokoli dolgokat generált, ahogy az életünket
manipulálta.
Szipog, i eres gallérú, rózsaszín csillámos farmerdzsekijének
ujjával törli meg az orrát. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer
ebben a látványban lesz részem. Anyám ilyen esetben általában
felkapja a keze ügyébe eső első tárgyat, legyen az a Biblia vagy a
babzsák, és azzal törli meg az orrát, nehogy összetaknyozza drága
ruháját.
– Tudom. Nincs jobb magyarázat erre, csak az, hogy mániás
fázisban voltam. Elveszte em a józan eszemet. Nem bíztam Malben
és nem akartam, hogy olyan rossz helyzetbe kerülj, mint én. Amikor
elküldtem neki azokat a képeket, azt hi em, ezzel vége. Tudha am
volna, hogy a szerelmed ennél erősebb. Amikor továbbra is írt,
egyszerűen kiakadtam. Tudtam, hogy előbb-utóbb megtalál téged.
Így amikor leültem, hogy válaszoljak neki, leírtam mindent úgy,
ahogy velem történt, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok
veled… egy kis változtatással. Úgy írtam, mintha abortuszod le
volna. Egyszerűen nem bírtam. Három napig tarto , míg megírtam
azt a levelet. Fel-alá járkáltam. Óránként hánytam. De ez csak
megerősíte abban a meggyőződésemben, hogy te nem kerülhetsz
abba a helyzetbe, amibe én. Csak most kezdem felfogni, milyen kárt
okozha am ezzel mindhármótoknak. Kérlek, ne feledd, azt hi em,
hogy ez csak egy futó kaland volt. Egyéjszakás. Kölyökszerelem.
Olyasmi, amit idővel kinősz. És egyáltalán nem gondoltam úgy,
hogy nem találnál jobb fér t magadnak Amerikában.
Az a szomorú ebben az egészben, hogy hiszek anyámnak.
Tudom, hogy szörnyű dolgokat te , és nem tehetek róla, de
sajnálom. Tudom, milyen nehéz élete volt. Együ laktunk. Mindig
gondoskodo rólam. Mindig a legjobbat akarta nekem.
Újra átölelem, egymás vállán zokogunk. Ez volt a
legkeményebb, és messze a legjobb beszélgetés, amit anyámmal
valaha folyta am. És pokolian fáj.
– Szeretlek, anya. De ha még egyszer ilyesmit csinálsz,
esküszöm, nem állok jót magamért.
Felnevet. Hálás, hogy egy kicsit igyekeztem lazítani a
hangulatot.
– Ó, efelől nyugodt lehetsz. Most már tudom, hogy a végzet, a
sors és társaik befolyásolhatatlanok. Mit csinálsz a Summer-ügyben?
– Elhúzódik tőlem, szerete el végigsimít a karomon. Még sosem
te e ezt; izgato ság bizsereg bennem, mintha valami egészen mássá
változnánk. Mintha jobban belénk ivódna a valóság. – Tudod, a
megbocsátás és a továbblépés jegyében, meg az ilyen humbugokkal,
amikben a ti korosztályotok hisz, szóval mit akarsz tenni?
– Ó, tudod… az a helyzet, hogy azt hiszem, egy kis ideig
hagyom, hogy a karma intézkedjen, ahogy kell.

RORY HALOTT APJA,

GLEN GONDOLATAI
Elbasztam.
Ez elég tág kijelentés, persze, mert elég sokszor megtörtént
mindenféle értelemben. Nem tudnám meghatározni a pontos
pillanatot, amikor minden gajra ment. Talán tizenegy éves
koromban, amikor az első korty alkoholt i am. Paddy bácsi a
konyhapultunkon hagyta a palackot, a szüleim pedig az egész
éjszakai veszekedés után még aludtak. Teljesen logikusnak tűnt,
hogy megkóstolom az italt, amitől felnő családtagjaim képesek
elviselni egymást, és még mosolyognak is.
A ól a pillana ól kezdve buktam a piára.
Az is lehet, hogy akkor basztam el mindent, amikor Kathleen
anyját, Elaine-t felcsináltam. Minden csupa móka és élvezet volt,
amíg nem kelle valaki másról gondoskodnom, és nem tudtam,
hogyan kell, mert a mi szüleink elvárták tőlünk, hogy
gondoskodjunk magunkról. Volt pár bátyám – hat vagy hét, nem is
emlékszem –, de én voltam a leg atalabb. A szüleim már a
negyvenes éveikben jártak, amikor szüle em, és soha a legkisebb
érdeklődést sem muta ák irántam. Talán akkor csesztem el mindent,
amikor elmenekültem Elaine-től és Kathleentől, bezárkóztam
szüleim régi házába, és megírtam a Belle’s Bells című dalomat.
Egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne kérdeze volna valaki erről a
dalról: az utcán, levélben, rajongói e-mailekben vagy egy rádiós
műsorvezetőtől, akinek eszébe juto , hogy még életben vagyok és
felhívo egy-egy rövid interjúra, általában november környékén.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy Elaine ihle e.
Vagy az elő e lévő lány.
Vagy az Elaine elő it megelőző lány.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy Kathleen ihle e. A valóság
azonban az, hogy ez a csodálatos dal, ami a szerelemről, a
szívfájdalomról, a szenvedélyről, a függőségről, a szorongásról és
minden olyasmiről szól, ami megdobogtatja az emberek szívét,
valójában… az alkoholról szól.
Egy tömény italról, ami mindent visz. Minden gondot.
Ezért van az, hogy az emberek halálom napjáig spekuláltak
azon, hogy miről szólhat ez a dal.
Rory és Debbie teljesen más történet. Azt hiszem, tényleg
beleszere em Debbie-be azon a párizsi úton. Amikor megírta, hogy
terhes, első reakcióm az volt, hogy azt mondtam, költözzön hozzám
Írországba.
 Ezt te em.
Próbált egyedül megélni Amerikában, de amikor rájö , hogy
nehezebb, mint gondolta, végül elfogadta az ajánlatomat. Ekkorra
már nem művész-részeges, hanem faszfej-csóringer részeges voltam.
Nagy különbség.
Mondhatnám, hogy azért nem mentem át Amerikába, mert volt
egy lányom, akit nem hagyha am el, és később le egy am is. De
nem voltam valami jó apa. Elcsesztem az életemet, de ezért csak
magamat hibáztatha am.
Azon a napon veszte em el a reményt, amikor Roryt bánto am.
Nehéz megmagyarázni és kifogásokkal előállni, hogy egy apa nincs
jelen a gyerekei életében, de lehetetlen bármivel is igazolni azt, hogy
miért bántja az ember a saját gyerekét.
Rosszabb állapotban jö em ki a börtönből, mint ahogy
bementem, de volt egy nagy különbség: utána már nem próbáltam
kapcsolatba lépni Debbie-vel, nem kerestem Roryt, és végre
elkezdtem azzal foglalkozni, amim volt.
Kathleen tudta, hogy szörnyű, bántalmazó alkoholista alak
vagyok, de nagyon igyekeztem jó lenni hozzá.
És Malhez is. A szívem szakadt meg, amikor lá am, hogy a
lányom egy olyan srácért rajong, aki a nagy durranásra, a nagy
befutásra vár. Kathleen csak hullócsillag volt Mal univerzumában.
Tudtam, hogy ezen nem lehet változtatni.
Tudtam, mert az anyja sem volt a nagy Ő. Nekem Debbie volt az.
És halo nak lenni klasszissal jobb, mint bűntuda ól gyötört
részeg bolondnak. Ha kíváncsi vagy, milyen i a másik oldalon,
hadd mondjam el, hogy nem olyan rossz. Az időjárás egész évben
kellemes, bár nem igazán érezzük. Nincs testünk, szóval ez
némiképp akadályt jelent. I senkinek nincs teste. Nem a felhők
fele vagyok, de nem is a föld ala . Nincs mennyország, nincs
pokol. De mindenben o vagyok. A levegőben, a fákban.
Pillangószárnyakon és a tehénszarban és a padló rései közö .
Pekingi felhőkarcolók tetején és egy kis nebraskai város
pitypangjaiban is.
A halo ak nem mindig érzik más halo ak lelkét; csak azokét,
akiket földi életükben nagyon jól ismertek és éppen a közelükben
vannak. Most érzem Kathleen lelkét. I van melle em és azt kérdezi,
hogy belevágjunk-e. Nem szavakkal. Ki nem mondo jelentésekkel
beszélünk, olyan gondolatokkal, mint amik az igazán jó dalszövegek
szavai mögö vannak.
Folyton olyasmiket csinálunk, Kath meg én, amiket nem lenne
szabad. Nem tiltja semmilyen szabály, és ha tiltaná is, nem hozták
tudomásunkra, amikor átkerültünk ide, a túloldalra.
Én kapcsoltam le a világítást a kocsmában, amikor az kelle ,
hogy Mal és Rory megértse, miről van szó.
Én okoztam a havazást.
Én csináltam áramszünetet.
Mindent megte em, amit megtehe em, hogy Rorynak jelezzem:
Mal az igazi, és nem olyan, mint én.
Hogy Mal sosem hagyja cserben… örökké szeretni fogja.
De még soha nem világíto am meg egy egész utcát, különösen
egy olyan forgalmas utcát, mint a Drury Street.
– Szerinted meg tudjuk csinálni? – kérdem hang nélkül
Kathleent.
A Drury Street egyik vörös házának téglái közö vagyok,
Kathleen egy buszmegálló tetején. Érzem, hogy bólint.
– A frászt hozzuk rájuk!

KATHLEEN (ÚJABB) GONDOLATAI

Ugye mondtam, hogy ebben a történetben nem én vagyok a galád.

U.i. Nagyon ajánlom, hogy legyen jó pótanyja a gyerekemnek.
U.u.i. Persze sajnálom, hogy azt mondtam Aurora Rorynak,
hogy sosem tudnék gondoskodni a gyerekéről. Bár tudom, hogy
ezen kicsit késő változtatni.
U.u.u.u.i. Hát, jó. Elég jól néznek ki együ . Most boldog vagy?

SUMMER (ÚJABB) GONDOLATAI

Már megint én.

Szóval, hm… a francba! Le kelle zárnom ezt a dolgot a legjobb
barátnőmmel, ugye?
Akkor is, ha azok után, ami történt, fájdalmasan egyértelművé
vált, hogy Rory nem jön vissza New York-i lakásunkba. Nem mintha
nem érteném meg. Most élete szerelmével van és olyan békés,
boldog, egyszerű életet él, amilyenről mindig is álmodo .
Ráadásul elbasztam. Tudom, hogy elbasztam. Nem számít, hogy
eleve szakítani akart Callummal, hogy milliomodannyit sem érze
iránta, mint Mal iránt, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy a
kapcsolatuk nem bír ki még egy napot, vagy mindke en
seggrészegek.
Egyetlen hibát köve em el. De már nem engedhe em tovább,
hogy ez teher legyen közö ünk. Ahhoz, hogy tovább tudjak lépni az
kelle , hogy Rory meg tudjon bocsátani nekem.
Repülőre ültem és Írországba mentem. Extrém lépés, ugye?
Szerintem is, főként ha gyelembe vesszük, mennyit kelle
győzködni magam, hogy képes legyek helyrehozni a dolgokat a
legjobb barátnőmmel. A repülőtérről taxival mentem egyenesen
Tolkába, három hónappal az után, hogy megtudta, Callum és én
összeszűrtük a levet.
Három hónappal az után, hogy egyszerűen eltűnt, nem ve e fel
a telefont, nem válaszolt az üzeneteimre.
A hátsó udvarban találtam rá, kompromi áló pozitúrában; a
férje szoríto a a fűre. Esküszöm, úgy, mintha virágot dugványozo
volna a földbe. Ku rcolás kellős közepén bukkantam rájuk, de ez
csak véletlen volt. Az ajtó nem volt bezárva. Emlékszem, Rory
folyton panaszkodo , hogy Mal sosem zárja be. Besétáltam. Amikor
rájö em, hogy mi történik a szemem elő , hátrálni kezdtem, de a
seggem a reggelizőpultnak ütközö és leese a Guinness-palack.
Mindke en a hang irányába néztek.
Rory első mozdulatával a ruháját dobta felém, aztán felállt,
anyaszült meztelenül kergetni kezde a házban, és azt kiabálta:
– A pasimmal kúrtál, te büdös kurva!
Nagyon hangosan.
Mal kaján vigyorral, kezét karba fonva a falnak támaszkodva
nézte a jelenetet. Félmeztelen volt és teljesen kemény. Egyszerűen
gyönyörű. Végre megérte em, miért nem tudta Rory annyi év után
sem elfelejteni. Nemcsak hogy így személyesen ezerszer jobbnak
látszo , de olyan kedvesen pimasz, engem-sosem-szelídítetek-meg
kifejezés volt az arcán, amire a nők majd-én-megtanítalak-szépen-
élni ösztöne rögtön ugrik.
Mal kávét és teát főzö nekünk, aztán bejelente e, hogy elmegy
a lányáért az iskolába.
A kanapén ültem Rory melle . Megfogta a kezemet és azt
mondta:
– Tudod, mi a legrosszabb az egészben? Az, hogy nem is voltam
rád dühös azért, mert lefeküdtél vele. Jól te ed. Hiszen vagy
milliószor mondtam neked, hogy szakítani fogok vele. Azért voltam
dühös, mert nem mondtad el nekem. És mert kétségeim ellenére a
saját önös érdekedből folyamatosan az ő karjaiba tereltél. A
hazugság nagyobb, mint a bűn.
– Tudom – felelem, és sírva fakadok.
Fáradt voltam a repüléstől és a bűntudatom marcangolt (nem
úgy, ahogy az ember lánya szeretné, ha marcangolnák). Egyszerűen
nem bírtam tovább.
– Tudom, tudom. Csak arra gondoltam, hogy szőnyeg alá
söpörhetem, és úgy tehetek, mintha ez az egész meg sem történt
volna. Azt akartam, hogy összejöjjön nektek, hogy együ legyetek…
egészen Görögországig… – mondom, és alsó ajkamra harapok.
– Miért? Akkor mi történt? – kérdi Rory, teájába kortyolva.
Kávézni szoko . Ez is megváltozo , amióta Írországba költözö .
– Találkoztam Ryner asszisztensével, Whitney-vel a Saksban, a
Fifth Avenue-n. Mielő beszólnál: csak körülnéztem, nem volt
szándékomban tovább növelni amúgy is jelentős hitelkártya-
tartozásomat… – Khm… Khm… – Szóval megesküdtem volna, hogy
terhes. Nagyon könnyű volt észrevenni, hiszen egyébként olyan
sovány, mintha éhezne. Persze nem állt szándékomban ráköszönni
vagy ilyesmi, ezért azt te em, amit ilyen esetben B-kategóriás
vígjátékok szereplői tenni szoktak: a próbababák mögé bújtam.
Whitney elő em sétált el lassan egy nővel, aki akár az anyja is
lehete . A pocakját simoga a. A nő azt kérdezte tőle: „Te tényleg azt
hiszed, hogy elhagyja a barátnőjét mia ad?” Mire Whitney azt
válaszolta: „Nem tudom, és nem is érdekel. Ve nekem egy lakást az
övé melle , hogy közel lehessen a gyerekhez. Ha Callum feleségül
akarja venni a Kis Miss Dilist, nem húzom keresztbe a terveit,
egészen addig, amíg önti nekem a casht. És önteni fogja.”
Rory szeme valósággal szikrázo . Mély levegőt ve , kihúzta
magát. De nem tűnt nagyon dühösnek. Mint amikor az ember
olyasmit mesél a barátjának, ami az egyik munkatársával történt.
Mintha érzelmileg teljesen elhatárolódo volna a történe ől. Így
könnyebb volt elmondani neki.
– És aztán mi történt?
– Először arra gondoltam: Mennyi lehet ennek az esélye? De aztán
eszembe juto , hogy Whitney mindig rendkívül érzékeny volt
mindenre, ami Callummal kapcsolatos, és teljesen odavolt érte.
Kezde összeállni a kép. Ha Callum korábban is megcsalt téged, mi
a garancia, hogy nem teszi meg újra és újra? Próbáltalak felhívni,
amikor Görögországban voltál, de nem ve ed fel. Aztán kiderült,
hogy mi történt köztem és közte, és akkor már túl késő volt.
Esküszöm, életem legrosszabb döntése volt, hogy nem mondtam el
neked ezt, Rory. Soha többé nem fordulhat elő, hogy egy pasi
közénk áll.
Rory kezét a kezemre simíto a és mosolygo .
– Tudtam.
– Igazán?
Éreztem, hogy az arcom összerezzen a fájdalomtól.
Bólinto .
– Már elég régóta tudtam, hogy meg fogok bocsátani neked. Azt
is tudtam, hogy ezt a beszélgetést négyszemközt kell megejtenünk,
szóval pár hét múlva akartam, amikor anyámhoz megyek
látogatóba. De megelőztél. Tudom, milyen pocsék érzés megcsalni
valakit. Borzasztó lelki kínokat álltam ki amia , amit Callummal
te em. Még mindig nagyon fáj. Mert nem számít, hogy ő megcsalt…
én jobb vagyok nála. Vagy legalábbis jobbnak kelle volna lennem.
Nem bántam meg, hogy Mal és én egy pár le ünk, de azt igen, hogy
elő e nem szakíto am Callummal. Ezzel a tuda al kell együ
élnem, ez kitörölhetetlen folt a lelkiismeretemen, és mégis i
vagyok… élek. Ezért azt kérem tőled, hogy tedd te is ezt. Élj együ a
hibáddal, Hamu-mumus-pipőke. Tanulj belőle, és találd meg a saját
Richard Gere-edet.
Egy ideig csak nézzük egymást, csendes mosollyal. Ez úgy
hangzo , mint egy ígéretes helló, de valahogy mégis keserédes
viszlát. Tudtam, hogy Rory megbocsátásával vagy anélkül, már
semmi sem lesz olyan, amilyen volt. Nem jön vissza… legalábbis
nem New Yorkban fog lakni, és mégis úgy döntö , hogy megadja
nekem a megbocsátás csodálatos ajándékát.
– Csak hogy tudd: neheztelek az új férjedre, amiért elrabolt
tőlem – szipogok, és a nyomatékosítás kedvéért kezemet karba fonva
elfordulok tőle.
– Csak hogy tudd: ő is neheztel rád a fényképek mia – horkan
fel.
– Te elmondtad neki!
 Párnát kapok fel, felé dobom.
Elkapja a levegőben és nevetve visszadobja rám.
A párna az arcomba csap, ölembe hullik.
– Te szégyentelen – sikítom.
– Te áruló – mondja szempilláját rezgetve.
A padlóra csúszunk, hasunkat fogva fetrengünk a nevetéstől és
tudom, hogy vele vagy nélküle, de végre teljesen rendben leszek.
Most a dublini reptéren vagyok, a New York-i járat indulását
várom.
Velem szemben magas, sötét hajú, nagyon jóképű fér ül.
Könyvet olvas. Elizabeth Kostova: A történész. A lapozási
sebességből (alig telik el egy perc, máris lapoz), tudom, hogy a
szeme sarkából engem gyel.
Bal lábamat kihúzom papucscipőmből, megmozgatom
lábujjaimat, élénk rózsaszínre lakkozo körmeim villannak.
Buborékot fújok rágógumimból és merészen bámulok rá. Udvarias
mosollyal néz fel.
– Segíthetek?
– Nem, de azt hiszem, én segíthetek önnek – mosolygok rá.
Összevonja a szemöldökét.
– Igazán? Kérem, világosítson fel hogyan.
– Átülhetek máshová, hogy ne vonjam el a gyelmét a könyvtől.
Igazán jó regény. Tudta, hogy Karóbahúzó Vlad volt az első
Legértékesebb Játékos?
Milyen istenáldo a szerencse, hogy éppen a kelet-európai
folklór a hobbim. Magas, Sötéthajú Nagyon Jóképű becsukja a
könyvet, keresztbe te lábára helyezi és hátradől, csak rám gyel.
– Van esetleg neve?
– Mi vagyok én? Arya Stark? Természetesen van nevem.
Felnevet, mire önkéntelenül mosolygok. Szívem majd’ kiugrik a
helyéből. Egy pillantást vetek a bal kezére. Nincs jegygyűrűje. De
e ől még foglalt lehet.
Soha többé nem ismétlem meg a Callum-ballépésemet.
Úgy tűnik, hogy MSNJ gondolatolvasó.
– Egyedülálló vagyok, ha arra gondolt. És ismerje el, erre
gondolt.
– És ír – jegyzem meg, akcentusát hallva.
Nem akarom, hogy ez egyéjszakás kaland legyen. Nem akarok
egyéjszakás kalandot. Micsoda nő pillanatot akarok, (nyilvánvalóan
anélkül persze, hogy a testemet árulnám). Az én Richard Gere-emet
akarom. Tudni akarom, hogy MSNJ lefeküdne-e valakivel Rory
karácsonyi partijának éjszakáján. Tudni akarom, hogy ő-e az igazi.
Hogy irracionálisan dühösnek kellene-e lennem rá azért, mert
karácsonykor megfektetné azt a… nőszemélyt. De valahogy mégsem
tudok dühös lenni rá. Mert annyira i van, annyira elevenen elő em,
és úgy tűnik, hogy az egész világot – az eget, a földet és mindent,
ami a ke ő közö van – felfedezhetjük együ , ha akarjuk.
– És igen, ír vagyok – bólint. – De New Yorkban élek.
– Igazán?
Megint bólint.
– Mivel foglalkozik?
Ezzel teljesíte em is a heti „foglalkozik” szó kvótámat.
– Boltom van.
– Milyen bolt?
– Olyan, amiben szexjátékokat és hasonló csúcsminőségű
játékokat árulunk, amiket nem venne meg a keresztgyerekeinek –
jelenti ki teljes nyugalommal.
Rezzenéstelen tekinte el nézek rá, várom, hogy azt mondja, csak
viccel. Aztán rájövök, hogy nem viccel, és elmosolyodok.
– Pont az esetem.
Ő is mosolyog. Nagy, ragyogó mosoly.
Elragadó, huncut és mámorító.
– Kirby vagyok.
– Summer.
Egyszerre hajolunk előre, hogy kezet fogjunk. Amikor
hátradőlünk, egyszerre tesszük keresztbe a lábunkat. Kézbe veszi a
könyvét; kézbe veszem a telefonomat. Folytatjuk, amivel addig
foglalkoztunk, de mosolygunk.
– Szoktál repülőn szeretkezni, Summer? Tagja vagy ennek a
klubnak? – kérdi lazán lapozva.
Éppen az Instagramra posztolom a fotót a lábáról: „Nézzétek ezt
a lábat, és képzeljétek el, milyen lehet a többi része…” Még kacsintó
emojit is teszek.
– Nem, de mint Groucho Marx mondta, „Sosem szeretnék olyan
klubhoz tartozni, amelyik elfogadna engem tagnak.”
Richard Gere.
Richard Gere.
Richard Gere.
Kérlek, legyél az én Richard Gere-em!
Mosolyog.
– Akkor mit szólnál, ha együ vacsoráznánk. Teljesen felöltözve.
– Részemről a részleges felöltözö ség is teljesen rendben van.
– Úgy tűnik, megállapodásra juto unk.
 EPILÓGUS

EGY ÉV TELT EL

Rory

KICSI KÉZ FOGJA MEG a kezemet, a tömeg felé húz; apró lábán piros
Dorothy-cipő.
– Kééhééééreek. Azt mondtad, öt perc. Már vagy ezer perc eltelt!
– Alig két perc telt el – nevetek, és leengedem
fényképezőgépemet.
Tanácstalanul nézek modelljeimre, a atal jegyes párra, és
bocsánatkérően vállat vonok. Nem haragszanak rám. Talán azért,
mert nem zetnek.
Amikor hivatalosan is kiléptem a Blue Hill lemezcégtől,
megfogadtam, hogy akármi lesz, minden hónapban legalább egy
fotózást pro bono fogok csinálni. Mondhatni ihletet merítek belőle. A
múlt hónapban Dublin északi részén voltam, bizonyos Joselyn
O’Leary századik születésnapi partiján. Elmentem hozzá az öregek
o honába és lefényképeztem, ahogy új szerelmével, a nála tizenöt
évvel atalabb, nyolcvanöt éves zsenge Finn-nel táncol.
Ma egy tizenéves párt fotózok; tizenkilenc évesek, ha jól tudom.
A lány teherbe ese , és úgy döntö ek, hogy hivatalossá teszik a
kapcsolatukat. Nincs pénzük lakodalomra. A menyasszony anyjának
lakásában, a nappaliban adnak partit. A ruhát és a gyűrűt használtan
ve ék. Megható levelet írtak nekem; megkértek, hogy készítsek
róluk pár képet, így hát i vagyok.
Az esküvőjük egy önkormányzati lakásban lesz és nemcsak
meghívtak, hanem meg is ígértem, hogy elmegyek.
– Ke ő vagy ezer, mindegy. Ideje indulni – mondja Tamsin,
bájosan duzzogva, mint mindig, amikor csokoládéért nyaggat.
 A atal pár nevet, fejüket ingatják.
– Nagyon édes a kislánya – mondja a lány, és megigazgatja
pö yös ruháját, ami derékban már egy kicsit szűk.
Nem árulom el, hogy Tamsin nem az én lányom, mert igazából
olyan, mintha az lenne. Végighúzom a kezemet Tamsin cop án, füle
mögé simítom a rakoncátlan fürtöket és mosolyogva nézek rá.
Rájö em, hogy ha magammal viszem az ilyen fotózásokra, mindenki
arcára mosolyt csal, és sokkal jobb képeket készítek, amikor Tamsin
is velem van.
– Akkor az esküvőn találkozunk. A jövő hónapban?
– Igen – feleli a leendő férj. – Reméljük, jobban fog kedvelni
minket, amikor étel, ital, sütemény is lesz.
Tamsin és én kéz a kézben haladunk a Drury Streeten a Mal elő
egyre gyűlő tömeg felé.
Nem számít, hogy Mal milliomos. Nem mond le az
utcazenélésről és én mindig szeretni fogom ezért, minden nap egy
kicsit jobban, mint az előző napon, mert szenvedélye és egyenessége
inspirál engem.
Az sem számít, hogy éppen teljesen átalakítjuk a házat, és amíg a
munkálatok folynak, Elaine, Lara és Doherty atya házában lakunk.
Eltelt egy kis idő, de Elaine és Lara megenyhült irántam.
Doherty atya minden tőle telhetőt megte , hogy áthidalja a köztünk
lévő szakadékot, de szerintem a Tamsinnal való kapcsolatom volt a
döntő tényező. Gyűlölhetnek, amennyire csak akarnak, de az igazság
az volt és most is az, hogy én fésülöm meg a haját reggelente, én
rakok ki vele kétezer darabos kirakókat, én tanulok vele, együ
készítjük el a házi feladatot és nézzük egyik Sabrina, a tiniboszorkány
sorozat részt a másik után. Az is sokat segíte , hogy pénz dolgában
én is olyan mértékletes vagyok, mint Mal; engem sem érdekel
igazán, így látják, hogy nem az örökség vagy más potya dolog mia
vagyok i .
– Kaphatok csokis tejet? Cukormázas almát? Ezt a ruhát? Ezt a
cipőt? Rory, kérlek, megveszed nekem? És holnap befonnád a
hajamat szépen, mielő elindulok az iskolába? Brantley McCay-nek
tetszem. Legalábbis Mia szerint – mondja Tamsin, majd megáll egy
kis gyerekbutik elő és a nagyjából vele egyidős lányt formázó
próbababára mutat.
– Holnap vasárnap – mondom nevetve. Nevetésem a kövezeten
gyöngyözik elő ünk. – De igen. Hétfő reggel befonom a hajadat. És
a négy közül egyet megkaphatsz, lehetőleg inkább a cipőt, mert
nagyon cuki és mert a nagymamáid letörik a derekamat, ha vacsora
elő édességet kapsz tőlem – felelek az összes kérdésére egyszerre.
Bemegyünk a kis üzletbe, megveszem neki a csillogó, leopárdmintás
cipőt. Biztos vagyok benne, hogy legközelebbi Skype-
beszélgetésükkor eldicsekszik vele anyámnak.
A tömeg szélére érünk. Átnyomulok a nézők közö az egyetlen
helyre, ahonnan Malt láthatom és magam elé vehetem Tamsint.
Vállára teszem a kezemet. Fejét hátravetve felnéz rám, és mosolyog.
Csak akkor tudok oda gyelni Mal hangjára, zenéjére, szövegére,
amikor Tamsin már biztonságban van, amikor már nem sodorhatja el
tőlem a soktucatnyi néző.

Azt mondták nekünk, a szerelem szép lesz,

Azt kérdeztem tőlük, be vannak-e tépve.
Mert amikor az életembe léptél,
megkóstolta ad velem az ég ízét,
De elhagytál, én i maradtam
és nyelvemen a hamu is hamuvá le ,
Mit mondhatnék, még drágám néked?
Téged szeretve nem könnyű az élet.
Tudom, hogy örökkét fogadtunk egymásnak,
hazugságban születe ígéret-bánat.
Helyre akarok hozni mindent, amíg élek.
Légy a feleségem, úgy, ahogy kell,
minden színed, ízed életre kelt.
Disney-hercegnő, megmentő jelenés,
éles, fényes, véres kés.

Teljesen megbabonázo a szöveg; eltelik egy pillanat, míg

észreveszem, hogy már lete e a gitárt, és egyenesen felénk tart,
magabiztos lépteivel és kihívó mosolyával, aminek nyomában
bugyik izzanak és remények, álmok, vágyak porladnak szét.
Két kezemet szám elé kapom, hirtelen nem is tudom, mire
véljem ezt a gesztust.
Házasok vagyunk. Az utóbbi egy évben gyakoroltuk is a
házaséletet, jobban, mint a házaspárok, akiket ismerünk. És mégis i
áll elő em…
 Fél térden.
Úgy hunyorog rám, mintha én lennék a nap. Közö ünk Tamsin.
Lányát ölelem.
– Ezú al egy kicsit szebbet hoztam neked a larnacai gyűrűnél,
Aurora d’ New Jersey hercegnő.
Zsebében kutat, fekete bársony dobozt vesz elő és kinyitja
elő em. Érzem, hogy Tamsin kuncog, és sikongat örömében; apró
válla rázkódik a tenyerem ala .
Körülö ünk mindenki lélegzet-visszafojtva gyeli, ahogy
nézem, csak nézem a halvány aranyszín minden árnyalatában
ragyogó hatalmas gyémántot. Soha nem lá am ehhez hasonlót.
– Igen – felelem nevetve.
Mal arckifejezése örömről kissé zavartra vált, ahogy hirtelen
elemeli kezemet Tamsin válláról (miután puszit ado a lányának), és
ujjamra húzza a gyűrűt, az eredeti karikagyűrű elé.
– Drágám, hiszen nem is kérdeztem.
Mindenki nevet, Tamsin is.
– Akkor miért térdelsz elő em? – kérdem, szemem sarkából
örömkönnyeket törölgetve.
– Azért, mert ebből a szögből jobban látom a cé-i-ci-dé-e-té.
– Apa! – Tamsin kis hasát fogva hahotázik. – Tudok betűzni! Az
iskolai versenyen második voltam. Nem emlékszel?
– Hogyan is felejthetném el, kicsi TimTam? Kiválóan megfeleltél.
Megöleli, és Tamsin az izmos apakarok közé simul; csilingelőn
kacagó boldogsággombóc.
Az elmúlt egy évben abban az örömben lehete részem, hogy
gyelhe em, ahogy Mal nagy odaadással és szerete el látja el apai
feladatait Tamsin melle . Ez elég volt ahhoz, hogy megerősödjön
bennem az elhatározás: körülbelül ötszáz gyereket akarok tőle. És
azt, hogy végtelen sok háziállatot tartsunk. Két kutyával kezdtük:
Jim és Morrison. Mindke en menhelyről érkeztek. Ez nem is volt
kérdés.
Mal és én kibékültünk azokkal, akik megbánto ak minket és
akiket mi megbánto unk. Anya és én lassan rendezzük a dolgainkat.
Minden karácsonykor átjön hozzánk. Hálaadásra rengeteg ajándékot
küldök neki a Sephorából. Igen, hajlakkot is.
Mal bocsánatot kért Seantól és Maeve-től. Sőt, odáig ment, hogy
segíte új vállalkozást indítani. Tolka Inn néven fogadót nyito ak.
Bármennyire is megvete ék Malt, idővel és sok beszélgetéssel
apránként visszaengedték az életükbe.
És Tamsin? Ő volt a hiányzó láncszem. Amíg nem ismertem,
nem tudtam, hogy rá van szükségem az életben. Ő az ok, hogy a
hógömböm most olyan szép belülről; régebben nyugodt volt, de
egyben hihetetlenül mozdulatlan és unalmas. Ő rázta fel, és most
minden nap úgy havazik, mintha karácsony lenne.
Mal feláll, derékon ragad és magához ölel. Tamsin kisiklik
közülünk. Mostanra szinte művészi érzékkel húzódik el
ölelkezéseinkből.
– Helló, idegen mondja Mal mosolyogva.
– Felség, Malachy d’Tolka – felelem, azzal előveszem az
ötveneurós bankjegyet, amit Doherty atya ado nekem közel egy
évtizede. Nadrágszíja alá csúsztatom, mintha sztriptíztáncos lenne.
– Te vagy a négy évszak, Rory. És megígérem, hogy menedéket
adok neked télen. Nyáron benned sütkérezek. Tavasszal olyan
hévvel szeretlek, mintha először találkoznánk. És ősszel? Ősszel, ha
elesel, ígérem, hogy elkaplak.
A közönség tapsol, fütyül. Egész testem libabőrös. Szeretetet
érzek. Gyengéd szerelmet. Legyőzhetetlennek érzem magam.
– Játszol nekem valamit?
– Mit szeretne hallani, Ms. Rothschild?
– Legyen meglepetés – felelem ajkamba harapva; egyáltalán nem
lep meg, hogy minden beszélgetésünkre emlékszik szinte
gyerekkorunkból.
Gyors, határozo léptekkel visszamegy a helyére, mint egy
évtizede.
Lehajtja fejét, kinéz oldalra, rám, azzal a ma-éjjel-szeretkezni-
fogunk-te-meg-én mosollyal, pontosan úgy, ahogy akkor régen.
A húrok közé csap és énekelni kezdi a Belle’s Bells című dalt.
Apám dalát.
És legelőször azóta, hogy először hallo am és tudtam, Glen írta,
csak elégede séget és nyugalmat érzek, semmi mást.
Nincs fájdalom. Nincs szégyen. Nem kell lezárni semmit.
Mert akárki volt is Glen O’Connell, ő vezete el életem
szerelméhez. Új o honomba. Arra a helyre, ahol fontos vagyok.
Ahol abból élek, hogy gyerekeket fotózok és nem kell nagyképű,
szeszélyes, giccses ízlésű sztárocskák után rohangálnom, nem kell
szeszélyes, szexmániás főnökök utasításait követnem. Ahol időnként
felmehetek Észak-Írországba és féltestvérem, Taron melle lehetek;
friss virágot tehetek a sírjára és elmondhatom neki azokat a
történeteket, amiket nem mondtam el neki, amikor az Egyesült
Államokban éltem.
Kathleent is meglátogatom.
Apát is… és igen, jó, hogy ugyanabban a temetőben vannak.
Amíg Mal kiment a mosdóba, Kathleen azt mondta nekem, hogy
nem fogadná el az én gyerekemet, de én olyan szerencsés vagyok,
hogy nevelhetem az ő gyermekét, és csak ez számít.
Amikor Mal rám néz, és tekintetünk találkozik, a közönség
kiabál, fütyül és nevet, mert olyan nyilvánvaló, hogy mire
gondolunk, miközben azt az ártatlan karácsonyi dalt énekli. Tasmin
kacag és a levegőben lóbálja a tásját, amiben vadonatúj cipője van. És
ekkor kimondja azokat a szavakat, amiket sosem hallo am tőle.
– Anya, apa! Bújjatok össze o hon!
Ebben a pillanatban nem égek.
Nem vagyok jéghideg.
Csak… tökéletesen testmeleg.

TIZENÖT ÉVVEL KÉSŐBB

Mal

Nem fojtom meg a gyerekemet ma.

Nem fojtom meg a gyerekemet ma.
Nem…
– Apa! Kiki azt mondta, nem vagyok elég magas ahhoz, hogy
kosárlabdás legyek!
Grayson oldalba könyökli nővérét, Kathleent. Meglazítom
csokornyakkendőmet (csokornyakkendőmet!) a Volvo SUV
volánjánál. Elegáns házunkból (igen, ezt is jól hallo ad) éppen
Dublinba tartunk, ahol lányom, Tamsin esküvője lesz.
– A nővérednek igaza van – szól közbe Rory, és combomat
simogatva próbál nyugtatni.
Az a helyzet, hogy kedvelem a srácot, akihez Tamsin feleségül
megy. Nem tűnik sorozatgyilkosnak/feleségverőnek/Manchester
City-drukkernek. Csak az nem tetszik, hogy az én kicsikémet át kell
adnom valaki másnak. Neki.
És ezt nem szó szerint kell érteni, persze. Tamsin jobban tud
vigyázni rám, mint én rá. De van ebben valami véglegesség; abban,
hogy elengedem, hogy már nem én vagyok a legfontosabb fér a
lányom életében.
– Ez aljas rágalomozás – kiált fel Grayson, kezét felemelve.
– Rágalmazás, te dilinyós. De nem az – pufog Kiki.
A Grayson név eléggé hasonlít a Glenre, hangzásban mégis
eléggé eltérő, hogy ne legyen gondunk vele. Kathleen azonban az
első feleségemről, Rory nővéréről, az ő tiszteletére kapta a nevét. Az
egész világegyetemben ők a két legidegesítőbb tizenkét éves ikerpár.
A véreim, nővéreim, anyám sem képes fékezni a nyelvüket. Miután
Rory és én (újra) kimondtuk egymásnak az igent, elhatároztuk, hogy
Tamsinnak lehetőleg legyen testvére, jó, hogy már tudtuk: az élet
nem habos torta. Mivel elő e két évig hiába próbálkoztunk, a
mesterséges megtermékenyítéshez folyamodtunk. És meglepetés:
most Tamsinnak két testvére van, és mindke ő igazi pokolfajzat.
– Kathleennek mindent megengedtek, mindent ráhagytok. Ez
nagyon nem szép!
– A pofád, az nem szép – vág vissza Kiki.
– De legalább nem ronda – felesel Grayson.
– Viszont fapofa – mondja Kiki, kezét karba fonva, gúnyos
mosollyal.
– Kiki nyert – jegyzem meg vállat vonva, ujjaimmal a
kormánykeréken dobolva és érzem, hogy az én szép feleségem
gyelmeztetően erősebben szorítja a combomat. – Az ő riposztja volt
a jobb. Nagyra becsülöm a szellemességet.
Megérkezünk a szállodához. Átadom az autót a
kocsirendezőnek, hogy vigye a parkolóba. Rory beszalad a
lakosztályba, ahol Tamsin a szertartásra készülődik. Nyomába
eredek, az ikrek valahol mögö ünk vannak és valószínűleg azon
veszekednek, milyen sárga árnyalatú a nap és ki megy be elsőként az
ajtón.
Megcsörren a zsebemben a telefon. Megállok, intek az ikreknek,
hogy menjenek anyjuk után az előcsarnokba és segítsenek a
nővérüknek. Szabad fülemet befogom, akkora a zaj.
– Halló!
 – Mr. Doherty?
– A ól függ, ki kérdezi.
– Michael Corr. Ingatlanügynök. A múlt héten beszéltünk
telefonon. A Henrie a Street-i házra te ajánlatot.
A szomszéd házra. A Smith családé. Illetve a gyerekeiké, mivel
Mrs. Smith már a mennyországban süti a süteményeket.
– Így van.
– Csak gratulálni szeretnék. Elfogadták az ajánlatát és szívesen
eladják önnek a házat.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Az elmúlt néhány évben Rory
anyja nem volt igazán jól. Az a helyzet, hogy hat éve talált magának
egy pasit, és teljesen bele van zavarodva. A világ minden kincséért
sem költözne össze velünk, bár rengeteg hely van nálunk. Ezért
ve em neki egy házat a közelben, hogy Rory szemmel tarthassa. És
öreg-új barátja, Antonio Romano? Biztosan ő is nagyon élvezi, hogy
közelebb lehet Itáliához.
Plusz egy előny: a szemközti házban lakik Tamsin és férje, James.
Ez azt jelenti, hogy még két szempár vigyáz az én kicsikémre. (Igen,
nekem mindig a kicsikém marad.)
– Köszönöm. Egy fantasztikus napot te még fantasztikusabbá.
Bontom a vonalat és elindulok a lakosztály félig nyito ajtaja
felé, ahol a lányom készülődik. Benézek és a szívemet színtiszta
öröm tölti el.
Grayson és Kiki a kanapén ül. Kiki éppen a tőlem örökölt
megzabolázhatatlan haját igazgatja, és életükben először nem
veszekednek.
Idősebb lányom a fésülködőasztalnál ül, sminkes és fodrász
nyüzsög körülö e. Tamsin a feleségem kezét fogja.
Az én gyönyörű feleségem kezét.
– Ne feledd, hogy mindig az én kicsi lányom leszel; még
nyolcvanéves korodban is – mondja Rory.
Tamsin mosolyogva néz fel rá.
– Köszönöm – súgja.
– Mit? – kérdezi Rory mosolyogva.
– Azt, hogy apával családot adtatok nekem. Mindig csak arra
vágytam. Olyan űrt töltö él be a szívemben, amit senki más nem
tudo betölteni, csak te.
Én is ugyanezt érzem.
Soha nem mondtam el a feleségemnek, mit mondo nekem az
apja sok-sok évvel ezelő , amikor még kissrác voltam. Nem akartam
az apjáról való elhomályosult emlékeit a mi szerelmünk
tisztaságával keverni. De egy napon, amikor gitározni taníto ,
hozzám fordult, és azt mondta:
– Mondok neked valamit, Mally-boy. Szerintem egy nap a vőm
leszel.
– Nem veszem feleségül Kikit – mondtam ntorogva.
Nem úgy szeretem… ennyit már tízévesen is tudtam.
– Nem, nem Kathleent. Akiről beszélek, az Aurora.
– Nem ismerem.
– Még nem.
– De ő Amerikában él.
– Édes am, a Földnél is nagyobb a szerelem. Sokkal, sokkal
nagyobb.
Rory és én… A sors egymásnak teremte minket.
A fény minden rebbenéséből tudtam ezt már akkor, amikor
először jö Írországba és együ voltunk.
Minden ajtócsa anásból.
Minden szemerkélő esőcseppből.
A váratlan hóesésből.
Évek óta tudom, hogy Glen odafent van, most már Kikivel, és
együ játszanak házasságközvetítőt.
A mennyezetre nézek és mosolygok az öregre. Életében nem
tudo gondoskodni a gyerekéről; így vezekel halála után.
– Köszönöm!
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Elhatároztam, hogy idén megengedem magamnak azt a luxust, hogy

egy teljesen őrült, rám abszolút nem jellemző stílusú regényt írjak.
És tessék, tényleg minden őrültséget összeírtam. Egy tehén, egy
szalvéta és egy csokoládé szemszögéből.
#NoRegrets. #SemmitNemBántamMeg
Ez a könyv karácsonyi romantikus vígjátéknak indult, de valami
egészen más le belőle. Mégis elfogadtam, ahogy elfogadták azok a
csodálatos emberek is, akik az írás folyamatában segíte ek.
Köszönöm szerkesztőim, Angela Marshall Smith, Paige Maroney
Smith és Jessica Royer Ocken segítségét, azt, hogy olyan hihetetlenül
tehetségesek és olyan aprólékosan olvasták át kézirataimat.
Nagy ölelés Hang Le gra kai tervezőnek a gyönyörű, egyedi
borítóért. Minden szempontból csodaszép. A Champagne
Forma ing stábjának, de különösen Stacey Blake-nek köszönöm a
nagyon szép tördelést.
Hatalmas köszönet a Social Bu er y PR munkatársainak (Jenn,
Brooke, Sarah), akik el tudtak viselni engem és csodálatos
ügynökömnek, Kimberly Browernek, a Brower Literary
munkatársának, aki segíte e regény hangoskönyv változatát
olyanná tenni, amilyennek szere em volna, amikor a különböző
nézőpontokat írtam.
Hála és köszönet olvasócsapatomnak, legfőképpen Tijuana
Turnernek, aki körülbelül ezerszer olvasta ezt a könyvet és a béta-
olvasóknak, Amy Halternek, Lana Kartnak, Sarah Grim Sen nek és
Josephine McDonnellnek (köszönöm, hogy Mal ír kiejtésében
segíte él!).
Külön köszönet mindazoknak, akik rendszeresen elviseltek:
Charleigh Rose-nak, Helena Huntingnek és Ava Harrisonnak.
Hálával tartozom olvasócsoportomnak, a Sassy Sparrows
csapatnak és minden olvasómnak, akik arra ösztönöznek, hogy
fejlődjek, merészebb író és művész legyek.
Köszönöm, hogy a helyes irányba tereltetek. Mindig.
Szívesen venném és hálával fogadnám, ha e könyv elolvasása
után rövid, őszinte értékelést írnátok a könyvről.

Szerete el:
L. j. Shen