EMMA 

ROBINSON

 
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2022
Írta: Emma Robinson
A mű eredeti címe: My Husband’s Daughter
A művet eredetileg kiadta: Bookouture, an imprint of Storyfire Ltd.
 
Copyright © Emma Robinson, 2020. All rights reserved.
First published in Great Britain in 2020 by Storyfire Ltd. trading as Bookouture. This
Hungarian language edition is published by arrangement with Bookouture and Little,
Brown Book Group, London.
 
Fordította: Gergely-Péch Éva
A szöveget gondozta: Eszes Rita
 
Cover images: Arcangel Images (girl)
Shutterstock (teddy bear)
Cover design © Alice Moore Design
 
ISSN 2061-9332
EPUB ISBN 978-963-597-093-3
MOBI ISBN 978-963-597-094-0
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Gera Zsuzsa, Dukát Erika
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Alexnek és Helennek szeretettel
 PROLÓGUS

 
Úgy gömbölyödsz össze a kanapén, mint egy kiscica. Lebiggyedő
száj, puha lélegzet és hullámokban a párnára omló haj. A valaha
született legeslegszebb gyerek.
Megérintem a válladat, hogy félálomba rázzalak, mivel már túl
nagy vagy hozzá, hogy felvegyelek a karomba. Ehelyett úgy
vezetlek az ágyig, hogy közben nekem dőlsz, és azt motyogod,
egyáltalán nem vagy fáradt, és nem akarsz lefeküdni. Mihelyt
felhúzom a takarót a válladig, mindössze pár pillanat alatt
becsukódik megrebbenő szemhéjad, az áruló pillák újból
leereszkednek.
Aztán egy darabig az ágyad mellett várok, kezemet a
mellkasomra szorítva.
Hogyan lehetsz te az enyém? Nem voltál betervezve,
meglepetésként érkeztél, váratlan ajándékként. Valahogy utat
törtél az életembe, befészkelted magad egy olyan helyre, ami
korábban nem is létezett. Most már azt sem tudom, hol végződöl
te és hol kezdődöm én. Te vagy a szívem. Az egész világom. Az én
kislányom.
És én bármit megteszek, hogy a lehető legjobb életet
biztosítsam neked.
Bármit.
 ELSŐ FEJEZET

Rebecca

Remek étel, érdekes társaság; a péntek esti vacsora Jack

reklámügynökségének üzleti partnereivel és igazgatóival,
valamint a párjaikkal meglepően kellemesnek bizonyult
egészen addig, amíg Jack meg nem említette a múlt évben
lebonyolított esküvőjüket, ami – manapság szemlátomást
elkerülhetetlen módon – a kisbabák témájához vezetett.
Linda McCraynek, a pénzügyi igazgató feleségének, aki
Rebeccával szemközt ült az asztalnál az ügyvezető igazgató
hatalmas ebédlőjében, ez mennyei ajándék volt. Üres
tekintetéből ítélve – mialatt a férje haszonkulcsokat vitatott meg
a balján ülő férfival – Linda az étkezés java részében udvarias
unatkozásba merült, ám azonnal hegyezni kezdte a fülét a
házasság és a kisbabák említésére.
– Egy éve házasodtak össze? Akkor hamarosan itt van már az
ideje az apró lábacskák topogásának.
Rebecca mosolyt erőltetett magára. Ez a vacsora fontos volt
Jacknek. Most először kapott meghívást ebbe a házba, és rá nem
jellemző módon idegeskedett miatta. Mivel a szakma kreatív
oldalán kezdte a karrierjét, és utána került át a
menedzsmentbe, további előléptetésre csak akkor volt esélye,
ha sikeresen „beilleszkedik” az igazgatói testületbe. Rebecca
korábban ugyan cukkolta, de ő maga sem bírt lazítani, amióta
csak ideértek. Rendszerint dolgozott az itt lévőkhöz hasonló
embereknek, nem pedig terített asztal mellett ülve cseverészett
velük, mint egy rendes kis feleség.
– Nem, nekünk nem lesz gyerekünk.
Linda szeme tágra nyílt, az arcszíne egy árnyalattal
rózsaszínűbb lett.
– Nagyon sajnálom, én nem tudtam…
Rebeccának egyszerűen annyiban kellett volna hagynia,
engedni, hogy a nő azt higgye, azért nem lesz gyerekük, mert
nem lehet. Megérdemelte volna, hogy feszengjen, mert nem
kellett volna feltételezésekbe bocsátkoznia. Csakhogy valami –
alighanem a harmadik pohár Malbec bor – harcias kedvre
hangolta Rebeccát.
–  Nem arról van szó, hogy ne lehetne, egyszerűen csak nem
akarunk gyereket.
Linda arckifejezése azonnal megváltozott, és hangját
lehalkítva közelebb hajolt.
–  Jack miatt? Mert a férfiak megváltoztatják ám a
véleményüket. Az én férjem…
Rebecca a fejét rázta.
–  Nem. Mindketten így gondoljuk. Nem akarok gyereket,
sohasem akartam.
Akkor jött a mosoly. A „jobban tudom én azt” mosoly.
– Talán még csak nem áll rá készen. A gyerekek sok munkába
kerülnek ugyan, de higgye el, ők a legjobb dolog, amit az ember
az életben csinálhat.
Rebecca szerint a legjobb dolog, amit az ember csinálhat, az
volt, ha beutazza a világot az első osztályon. Nem pedig az, ha
kinyom magából egy kisembert. Viszont mivel Jack főnökének a
házában voltak vacsoravendégek, nem ez jelentette a megfelelő
időpontot annak széles körű megvitatására, hogy egy nőnek
joga van döntéseket hoznia a saját testéről. Mereven
elmosolyodott.
–  Meglehet. Majd tudatom, ha megváltoztattam a
véleményemet.
De Lindát nem lehetett eltántorítani. Az asztal másik végén
három férfi éppen a golfklub új étlapját vitatta meg, és Jack feje
fel-le bólogatott, ahogy próbált hozzászólni az elemzésükhöz.
Sűrű, szőke hajával úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, aki
igyekszik jó benyomást tenni az őszülő felnőttekre. Rebecca
magára volt utalva. De legalább Linda továbbra is lehalkította a
hangját.
– Csak véges idő áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy
kisbabánk legyen, tudja? Ha folyton csak halogatja, akkor lehet,
hogy kicsúszik az időből. Mi lesz, ha később megbánja?
Rebecca az ezüst karperecet forgatta a csuklóján, és azt
kívánta, bárcsak az asztal túloldalán ülne és a golfklubról
beszélgetne. Talán jó helyszínnek bizonyulna, amit csatolhatna
a portfóliójához. Ráadásul megmentené ettől az idegesítő
társalgástól. Tapasztalatból tudta, hogy a Lindához hasonló nők
személyes sértésnek veszik a gyerekszülés iránti
érdektelenségét. Igyekezett, hogy a hangja könnyedén csengjen.
– És mi van, ha lesz gyerekem, és mégis megbánom? Így most,
ha hirtelen elkap valami megvilágosodás az ötvenes éveimben,
akkor legalább csak saját magamat hagyom cserben, nem igaz?
Felemelte a borospoharat jelzésképpen, hogy befejezte a
témát, de még mielőtt valami ártalmatlan dologra terelhette
volna a beszélgetést, Linda még jobban belehevült.
–  De mi van Jackkel? Mi van, ha ő szeretne gyereket? Nem
tartozik neki ezzel?
Ez a nő komolyan beszél? Hirtelen egy Jane Austen regényben
ébredtek fel? Nem kellene először körbesétálnia Rebeccával a
szalont, mielőtt bölcs tanácsaiban részesíti? Rebecca már éppen
azon volt, hogy pontosan kifejtse, mit gondol erről a nézetről,
amikor szerencsére – Linda szerencséjére – Jack elcsípte a
beszélgetésük utolsó foszlányait. Az asztal alatt átnyúlt Rebecca
kezéért, és megszorította.
– Miattam ne aggódjon, Linda, részemről teljes az egyetértés.
Szeretem a gyerekeket, de nem szerepelnek a menümön. –
Odakacsintott Rebeccának. – Amúgy, George éppen említette,
hogy megkapták az építési engedélyt a házuk felújításához.
Mikor kezdődik a munka?
Rebecca viszonozta Jack kézszorítását. A férfi ügyesen
elhárította a bajt. Rebecca normál esetben nem kapta fel
könnyen a vizet, de már halálosan belefáradt abba, hogy a
Lindához hasonlók az anyaság csodáiról prédikálnak. Mintha ez
valami vallásos kultusz lett volna. Rebeccának semmi gondja
nem volt a gyerekekkel. Ő maga is volt valaha gyerek. Imádta az
unokaöccseit. Nem idegenkedett a barátok gyerekeitől sem. De
egyszerűen nem élt benne a vágy, hogy neki is legyen gyereke.
Valaha.
 
 
Már otthon, miután a desszert, a kávé és a sajttál alatt elnyomta
a mérgét, Rebecca végre kipanaszkodta magát Jacknek a
nappalijukban álló kanapén pihenve.
–  El tudod képzelni, mi történik, ha megfordítom a társalgás
menetét? Ha azt mondom neki, hogy nem kellett volna gyereket
vállalnia a világ túlnépesedése miatt? Meglincseltek volna!
Jack csókot nyomott a felesége feje búbjára.
–  Nincs értelme az érveknek a hozzá hasonlókkal szemben.
Azt hiszik, az ő útjuk az egyetlen helyes út. Nem szabad
hagynod magad provokálni.
Ő könnyen beszélt. Egy férfit valahogy senki nem ítélt el, ha
nem érdekelte, hogy gyereke legyen. De ha egy nő mondta
ugyanezt, ő vagy azonnal a természet ellen cselekvő boszorkány
lett, vagy egy megtévedt lélek, aki a magányos, megbánással teli
élet irányába tart.
–  Én csak azt szeretném, hogy az emberek tartsák meg
maguknak a véleményüket.
– Igen, én is. De nem fogod tudni megváltoztatni a világ Linda
McCrayeit. Plusz, láttad a fiukat? Egy izzadt, mocskos, mogorva
tinédzser. Linda alighanem féltékeny a szabadságodra. Anélkül
is az, hogy rámutatnál, neked nem szükséges bébiszittert
keresned ahhoz, hogy elmenj a hőn szerető férjed által tervezett
víkendre Brugge-ba.
Rebeccának beletelt egy percbe felfognia, amit a férfi
mondott. Felült.
– Tényleg ezt tervezed?
Odahajolt hozzá és megcsókolta Jacket. Ez tökéletesen
példázta mindazt, amit megkísérelt elmagyarázni Lindának.
Miért akarná bárki kockáztatni mindazt, ami nekik megvolt,
azzal, hogy beledob egy gyereket is az egyenletbe? Rebecca
hátradőlt, és a férjét nézte.
– Először ugye megnézted a naptárat?
Jack nevetett.
–  Hát persze! Szinte már vécére sem megyek ki anélkül.
Elvégre kedves az életem! Ezért is avatlak be már most,
ahelyett, hogy később zúdítanám a fejedre. Tanultam a párizsi
esetből.
Most Rebecca nevetett, és ismét megcsókolta a férfit. Hat
hónapja voltak együtt, amikor Jack lefoglalt egy meglepetésutat
Párizsba, ugyanarra a hétvégére, amikor Rebeccának két nagy
rendezvénnyel is meg kellett birkóznia, két különböző
városban. Jack mentségére szóljon, hogy akkor még nem volt
tisztában azzal, hogy a nő részt is vesz az általa szervezett
rendezvényeken. Jack ugyan ugratta őt az agyontervezett
időbeosztása miatt, de az élet sokkal kevesebb stresszel járt, ha
mindenki pontosan tudta, hol kell lennie és mit kell tennie. Így
egyszerű. Nincsenek meglepetések.
Jack felvette a borospoharát az asztalról.
–  Azért, tudod, szép lenne, ha időnként lenne alkalmam
meglepni téged. Talán egy csomó jópofa dologból kimaradsz
azzal, hogy mindent a végletekig meg akarsz tervezni.
Ugyan miből maradna ki? Pocsékul szervezett partikból vagy
olyan hotelekben töltött hétvégékből, ahová magától nem ment
volna?
–  Kizárt. Én boldog vagyok a jelenlegi módszerünkkel. Ne
kezdj ki velem te is! Épp eleget kaptam mára Lindától.
Legközelebb majd azzal jössz, legyen mégis gyerekünk.
Jack grimaszolt egyet.
–  Szó sincs róla. Ebben teljesen egyetértek veled. Az nem
lenne kellemes meglepetés.
Rebecca nem evett valami sokat a vacsorán. Az idegesség,
hogy jó benyomást tegyen Jack főnökére, majd a Linda
megjegyzései miatt elnyomott düh úgy összeszorította a torkát,
hogy inkább csak ide-oda tologatta az ételt a tányérján evés
helyett. Most azonban éhes volt.
– Hozok egy kis sajtot meg krékert. Te kérsz valamit?
–  Nem, nekem elég a bor, köszönöm. De te ne zavartasd
magad!
Fényes, fehér szekrények, Miele háztartási gépek és gránit
munkalapok: a konyha még elég új volt ahhoz, hogy Rebeccát
minden egyes alkalommal felvillanyozza, valahányszor
belépett. Mivel otthonról dolgozott, nem hivatalosan ő lett a
felügyelője az egész átalakításnak: két hónapig óriási púpot
jelentett a hátán a bővítés, a harmonikaajtó beépítése, magának
a konyhának a berendezése. Amikor megpróbálta elmesélni
Lindának, mennyire stresszes volt számára mindez – de most
már mennyire elégedett az eredménnyel –, a nő, mint a csontot
elereszteni képtelen kutya, megkísérelte ezt esetlen
párhuzamba állítani a gyerekszülés fájdalmával.
A száraz élelmiszereket tartalmazó szekrényben Rebecca nem
találta a krékert. Visszakiabált a nappaliba:
–  Jack, valahova máshova tetted a krékert? A vizeskekszre
gondolok.
A másik helyiségből nem érkezett felelet. Kizárt, hogy
Rebecca máshová tette volna a kekszet, de azért ellenőrizte a
gabonapelyhes szekrényt. Ott sem találta.
–  Jack? Hallasz? Nem láttad a kekszet? Egész biztosan rajta
volt az online bevásárlólistán!
A szomszédos szobából továbbra sem jött semmi hang. A
keksz a konzerves szekrényben sem bujkált. Sem a
fűszertartókat tartalmazó szekrényben. Rebecca tanácstalanul
kinyitotta az edényes szekrényt, hogy kivegyen egy teáscsésze
alátétet, és… ott volt a keksz! Jack hahotázva támaszkodott a
konyhaajtónak. Rebecca rosszallóan ingatta a fejét.
– Te szemétláda, te dugtad el ide?
– Muszáj pár meglepetést szereznem neked az életben.
Rebecca kihúzta a műanyag zacskóba csomagolt krékert a
dobozból, majd az üres dobozt a férfihoz vágta. Jack magában
kacarászva vonult fedezékbe előle az ajtó mögé.
Amikor a nő visszatért a nappaliba, Jack ismét a kanapén ült.
Megpaskolta maga mellett a helyet.
– Van valami terved holnap reggelre?
Az egyik hátránya annak, ha valaki rendezvényszervező, az,
hogy ezek a rendezvények sokszor szombaton zajlanak.
–  Napközben nincs semmi. Holnap este lesz az Anderson-
vacsora, de ott mindennek úgy kell mennie, mint a
karikacsapás. Amíg a személyi asszisztens, akivel
együttműködök, nem izgulja magát szanaszét. Még mindig
korán el kell menned golfozni?
Jack belekortyolt a borába, és bólintott.
–  Sajnos, igen. Az fix, hogy szívesebben tölteném a szombat
reggelt ágyban a gyönyörűséges feleségemmel, de ezt a
partnercég vezérigazgatója vetette fel, és nem mondhattam rá
nemet. Reggel nyolcra a golfpályán kell lennem, hogy mindenkit
fogadni tudjak érkezéskor. Drukkolok, hogy minden jól menjen
és megkapjuk az üzletet, mire eljutunk az utolsó lyukig. Ha így
lesz, akkor elvisszük őket ebédelni, aztán nekem meg Robnak
vissza kell mennünk az irodába elintézni a papírmunkát és
elküldeni a dokumentumokat. Lehet, hogy késő délutánig nem
érek haza.
Nem fordult elő gyakran, hogy a hétvége mindkét napját
együtt tölthették, hol Rebecca, hol Jack munkája miatt.
–  Jól van. Ha már találkozol Robbal, elvinnéd neki az utolsó
dobozt a cuccával, ami a vendégszobában maradt?
Rob Jack egy fiatalabb kollégája volt, aki nemrégiben a
vendégszobájukban vert tanyát két hétre, miután a barátnője
kirúgta, mert egy idióta nőcsábász volt. Rebecca szerette Jack
gondoskodó természetét, de azért a káoszért már nem
rajongott, amit az teremtett, hogy a férfi készségesen befogadott
mindenféle lelencet. A múlt évben a fivére lakott velük egy
hónapig, amikor eladta a régi házát, és még nem vette meg az
újat, és – bármilyen szimpatikus egyéniség volt is – Rebecca
majdnem szállodába költözött, hogy megszabaduljon az
előszeretettel ottfelejtett, félig kiivott kávéscsészéktől és a
fürdőszobában szanaszét heverő piperecikkektől.
Jack nyújtózkodott, kigombolta az inge felső részét, aztán
előrehajolva csórt egy kekszet Rebecca tányérjáról.
–  Meglesz. Ha nem lenne mit csinálnod, talán kiguglizhatnál
néhány éttermet meg bárt Brugge-ban. A sörük fantasztikus!
Úgy tűnik, több száz fajta van belőle. És mindegyikhez másféle
pohár jár.
Rebecca olyan távolra tartotta a tányérját a férjétől, hogy az
ne férjen hozzá újabb kekszhez.
–  Remekül hangzik. És ahogy mondod is, csak mi ketten
vagyunk, nem kell gyerekek felügyeletéről gondoskodni. Oda
mehetünk, ahova akarunk, amikor csak akarunk. Szabadon és…
Az ajtócsengő hangja szakította félbe, amit a bejárati ajtón
felhangzó kopogtatás követett.
 MÁSODIK FEJEZET

Cara

Gyerünk! Nyisd ki az ajtót! Kínszenvedés volt, hogy milyen

lassan telik az idő a csengőzsinór meghúzása és az ajtó nyílása
közti várakozásban. Eltartott egy darabig, amíg Cara rájött, hogy
egyáltalán hol van a csengő: azok közé a régimódi,
húzózsinóros szerkezetek közé tartozott, amik ténylegesen egy
csengettyűt szólaltattak meg. Hát persze. Jack mindig is szerette
kimutatni, hogy ő különb mindenki másnál.
Próbálkozzon újra? Talán nem hallották? Az biztos, hogy
otthon voltak, mert félórával ezelőtt érkeztek haza a
kocsijukkal. Fél óra. Ennyi ideig várakozott Cara az autóban,
igyekezve összegyűjteni a bátorságát ahhoz, hogy bemenjen,
valamint felkelteni a vonakodó Sophie-t a hátsó ülésen, ahol
mély álomba szenderült. A dolog jó oldala, hogy ez a kései óra
talán a javára szolgál majd.
Az utolsó néhány napban úgy tűnt, szertefoszlottak a nyár
utolsó maradványai, és az aznap esti hideg, októberi levegő
kifújta az álom maradékát is Sophie szeméből. Most az egyik
lábáról a másikra ugrándozott és izgatottan fecserészett, amiért
ilyen későn fent lehet.
 – Tetszik az ajtó, mami! Kék! Az a kedvenc színem!
Cara rámosolygott a kék, bojtos sapkára, amit annyira
ráhúzott Sophie fülére, hogy még az orrocskáját is alig látta a
sapka meg az állán körbetekert sál között.
– Ugye, szép? Reméljük, hogy hamarosan ki is nyílik!
Mintha csak a szavai idézték volna elő, kattant a zár és az ajtó
kinyílt, mögötte pedig egy nagyjából harmincéves, vonzó nő
jelent meg, kezében egy pohár vörösborral. Habár a haja
rövidebb volt – állig érő, frufrus –, Cara felismerte őt arról a
képről, amit egy régi barátja Facebook-oldalán talált: Rebecca. Ő
is itt lakik?
–  Igen? – Rebecca oldalra hajtotta a fejét, fényes haja előre-
hátra libbent.
Élénkkék átkötős ruhája, manikűrözött keze és szakszerűen
készült, diszkrét sminkje mellett Cara kopottnak és
ápolatlannak érezte magát. Jó lehet, ha van az embernek annyi
pénze, hogy így nézhessen ki.
– Üdvözlöm, én Jack Faulknert keresem. Itt lakik?
Rebecca lepillantott Sophie-ra, aztán vissza Carára.
– Igen. Rebecca vagyok, a felesége. Várja magát?
Feleség? Szóval a férfi végül mégiscsak megállapodott.
–  Megmondana neki csak annyit, hogy Cara szeretne
találkozni vele? Cara Miller.
Ez nevetséges: úgy hangzott, mintha egy tízéves akarná
elhívni a barátját játszani. Jack mindig is lágyszívű balek volt,
de csak nincs szüksége arra, hogy a felesége testőrködjön
mellette, ugye? Egyáltalán hajlandó beereszteni őket ez a nő
valaha? Cara megdörzsölgette Sophie karját, mintha fel akarná
melegíteni, és ez kiváltotta a kívánt hatást: Rebecca kitárta
előttük az ajtót.
– Nem akarnak bejönni az előszobába?
Félrelépett a bejáratból, és hátrahajolva bekiáltott a házba:
– Jack! Valaki veled akar találkozni!
Odabent a meleg szinte arcon ütötte őket a csípős októberi
este után. Habár megtörölték a cipőjüket a lábtörlőn, nedves
lábnyomokat hagytak maguk után a fekete-fehér járólapon.
Cara szemügyre vette a magas mennyezetet, a Tiffany
lámpabúrát, Jack fekete keretes skicceit, amelyek a bal oldali
falon sorakoztak. Lehúzta a sapkát Sophie feje búbjáról, a
kislány szőke hajszálai felálltak az elektromosságtól. Cara
nemcsak a meleg miatt vette le róla a sapkát; fontos volt, hogy
Sophie a lehető legcsinosabb arcát mutassa.
Jack szintén egy pohár vörösborral a kezében bukkant fel az
ajtóban, ami feltehetően a nappalijukba vezetett. Az autóban
ülve Cara eltöprengett azon, vajon a férfi rögtön felismeri-e
majd őt, de Jack arckifejezése megadta a választ.
– Cara? Hát te mit keresel itt?
Rebecca egyikről a másikra nézett. Tudta vajon, hogy kicsoda
Cara? Említette Jack korábban a nevét valaha is?
– Én… ööö… Nekem beszélnem kell veled valamiről.
Nem hibáztathatta Jacket, amiért le van döbbenve. Jó sok idő
eltelt. Rebecca miatt pedig abszolút hátrányba került.
– Nem jönnének be a nappaliba? – Rebecca fél kézzel az ajtó
irányába intett. – Épp most ittunk meg egy üveg bort, de
készíthetek önöknek teát és – Sophie-ra pillantott – talán egy kis
tejet?
Habár a barátnő létezése valószínűnek látszott, Cara egy
feleség lehetőségét nem vette számításba. Sokkal jobb lenne
egyedül beszélnie Jackkel.
– Egy feketekávé nagyon jólesne, köszönöm.
Sophie megrángatta az édesanyja kezét.
– Vécére kell mennem, mami!
Rebecca egy ajtóra mutatott a lépcső alatt.
–  Ott találnak mosdót, használják csak nyugodtan. Majd
jöjjenek be, amikor elkészültek.
 HARMADIK FEJEZET

Rebecca

Amint meghallotta a fürdőszobaajtó csukódását, Rebecca

azonnal Jackhez fordult.
– Ki ez?
Jack arca elvörösödött, és a kezében lévő poharat babrálta.
– Egy volt barátnőm. Évekkel ezelőttről. A neve Cara. Biztosra
veszem, hogy már tettem neked róla említést korábban. A
leghalványabb sejtelmem sincs róla, mit keres itt.
Hát persze. Rebecca tudta, hogy ismerős valahonnan a név.
–  Az a Cara? Akivel közvetlenül a megismerkedésünk előtt
jártál? Fogalmam sem volt róla, hogy kapcsolatban maradtál
vele. Honnan tudott róla, hogy ide költöztünk?
Jack feltartotta mindkét kezét. A szája szólásra nyílt, de hang
alig jött ki rajta. Lerogyott a kanapéra, és az ujjaival
végigszántott a hajában.
–  Én nem… Mi nem is… Pont annyira értetlenül állok előtte,
mint te, Becca! Őszintén.
Rebecca a hüvelyk- és mutatóujjával megdörzsölgette a
szemöldökét. Nem volt féltékeny típus. Persze hogy Jacknek
voltak női előtte is. De miért volt most itt Cara? Az emberek
valakinek a múltjából nem szoktak egyszer csak derült égből
villámcsapásként úgy határozni, hogy péntek esti látogatást
tesznek az exüknél.
Kattant a fürdőszoba ajtaján a zár, és Cara meg a kislánya
felbukkantak az ajtónyílásban. Rebecca rájuk mosolygott, aztán
egy óriási fotelre mutatott, ami elég nagy volt mindkettejük
számára.
– Kérem, foglaljanak helyet!
Cara leereszkedett a fotel szélére, és odahúzta magához
Sophie-t.
– Csodaszép otthonod van.
Jack ingerültnek látszott.
–  Kösz. Nézd, nem akarok udvariatlan lenni, de miért jöttél?
Évek óta nem beszéltünk egymással, most pedig csak úgy
megjelensz este tizenegykor.
Cara felszegte az állát.
–  Van itt valami olyan hely, ahol Sophie eljátszhatna egy
darabig? Nem hinném, hogy nagyon szeretne itt csücsülni, és a
felnőttek beszélgetését hallgatni, ugye, kicsim? Mi lenne, ha
rajzolnál egy kicsit, amíg a mami beszél Jackkel? – Kinyitotta a
táskáját, áttúrta, aztán felnézett Rebeccára. – Bent hagytam a
noteszét és a tollait az autóban. Akadna bármije, amit Sophie
használhat rajzoláshoz?
Ez biztosan kapóra jött neki. Egyértelműen el akarta
távolítani Rebeccát az útból. De legalább megtudják végre,
miről van szó.
–  Van papír a dolgozószobámban. Megmutassam neked, hol
van, Sophie?
Cara megbökte Sophie-t, aki máris engedelmesen trappolt
Rebecca után. Rebecca megpróbált egy célzatos pillantást vetni
Jackre, de a férfi továbbra is úgy bámulta Carát, mintha két feje
lenne.
Rebecca dolgozószobája egy kis szoba volt a folyosó
nappalival szemközti oldalán, benne egy íróasztal, egy szék és
egy nagyon picike, fehér iratszekrény állt. Rebecca kihúzott
néhány papírt az íróasztala alatti nyomtatóból, és kiterítette
őket Sophie elé a rajzoláshoz. Az íróasztal mögött egy gondosan
vezetett falinaptár fölött két polcon rendezvényhelyszínek,
éttermek és hotelek brosúrái sorakoztak, mellettük egy doboz
íróeszköz, beleértve egy bontatlan csomag pasztellszínű
szövegkiemelő tollat. Rebecca kicsúsztatta őket a tokjukból,
majd lerakta a papírra.
– Használhatod, amelyiket csak szeretnéd.
Sophie kis arcocskája felragyogott.
– Köszönöm!
Olyan aprócskának tűnt, ahogy ott kuporgott az irodai
széken, mintha csak egy farmer kezeslábasba és kék pöttyös
pólóba öltöztetett kismadár lett volna. Rebecca azon vacillált,
maradjon-e itt felügyelni, hogy minden rendben van a
kislánnyal, de közben amilyen gyorsan csak lehet, vissza akart
térni a nappaliba. Agya egyre csak Cara hirtelen felbukkanásán
rágódott. Kell legyen valami oka, hogy miért tűnik fel egy
exbarátnő a semmiből öt év eltelte után. Rebecca figyelte, ahogy
Sophie felvett egy szövegkiemelő tollat, és vonalat húzott vele a
papírlapon, miközben a bal kezecskéje loknis, szőke hajának a
végét csavargatta.
Ez a haj árulta el.
Gondolatban talán már majdnem megfejtette, még mielőtt
visszament volna a folyosón. Még mielőtt meghallotta volna
Cara és Jack beszélgetését. Mielőtt meglátta volna, ahogy a férfi
a hajába túr, mint mindig, amikor tanácstalan. A sűrű, szőke
hajába, amit mindig rövidre vágatott, hogy ne göndörödjön.
Amikor Rebecca az ajtónyíláshoz ért, Jack éppen előrehajolva
ült és a fejét rázta Cara felé, mintha csak nem bírná a
gondolatait a megfelelő rendbe rakni.
– Szóval kidobtak az otthonodból, senki más nem volt, akihez
fordulhattál volna, és ezért ide jöttél? Amikor nem is beszéltünk
már vagy öt éve?
Miért dobták ki őket az otthonukból? Rebecca szíve
erőteljesen dörömbölt a mellkasában. Annyira szerette volna,
hogy tévedjen. Leült Jack mellé, és egyik kezét a férfi karjára
tette, hogy megállítsa a heves gesztikulálásban.
– Pénzt akar? Azért jött, hogy megkérje Jacket, adjon magának
kölcsön?
Cara maradt az egyetlen összeszedetten viselkedő személy a
szobában.
–  Nem pontosan. – Szünetet tartott. – Inkább abban
reménykedtem, hogy talán befogadnának pár napra. Engem
meg Sophie-t.
–  Micsoda? – Jack felpattant, és elkezdett fel-alá járkálni.
Mindig így emésztette meg a bonyolultabb dolgokat.
 Rebeccának felkavarodott a gyomra. Tudta, mi következik, de
ennek ellenére még mindig azt remélte, téved.
Jack félbehagyta a mászkálást, és Carához fordult.
–  Ne haragudj, de egyszerűen nem értem. Mégis, hogy
gondolod? Egy rövid ideig jártunk egymással, évekkel ezelőtt,
aztán egyszer csak megjelensz itt, és azt kérdezed, hogy itt
maradhatsz-e a kislányoddal a házamban, velem és a
feleségemmel? Ez őrültség, Cara, még tőled is!
Cara összerándult a szavaitól, de Jack ezt nem vette észre,
mert folytatta a járkálást.
– Minél többet gondolkodom rajta, annál rosszabb lesz, Cara!
Nem bírom elhinni, hogy egyszerűen csak felbukkansz, magad
után ráncigálva a szerencsétlen kislányodat, és aztán… aztán…
mi az?
A mondatvégi kérdést Rebeccának irányozta, aki a fejét rázta,
hogy megpróbálja leállítani a férfit. Túlságosan fájó volt ezt
néznie, és muszáj volt megtudnia. Most azonnal! Carára meredt.
– Ő nem csak a maga lánya, ugyebár?
Cara mélyen beszívta, majd lassan kifújta a levegőt.
–  Nem – felelte. – Ő nem csak az én lányom. – Ültében
megfordult, hogy szembenézzen Jackkel. – Sophie egyben a te
lányod is.
 NEGYEDIK FEJEZET

Rebecca

Rebecca szíve úgy összeszorult, hogy majdnem megállt. Jack

megtántorodott, mintha meglőtték volna. Az arcából kifutott
minden szín, és becsukta a szemét. Amikor újból kinyitotta, az
arckifejezése valami összetettebbet tükrözött az egyszerű
sokknál, habár Rebecca nem tudta pontosan megfejteni.
Amikor a férfi megszólalt, a hangja suttogássá fakult:
– Biztos vagy benne?
Cara bólintott.
–  Száz százalékig. Tudom, hogy ez most olyan, mint valami
bomba. Ha mások lennének a körülmények…
Rebecca kezdeti megrázkódtatását zavarodottság váltotta fel.
–  Ezt hogy érti? Ha nem lenne szüksége egy helyre, ahol
meghúzhatják magukat, soha nem mondta volna el neki?
Egyszerűen csak hagyta volna, hogy élje tovább az életét,
tudatlanul afelől, hogy van egy gyereke?
Jack visszafogó célzattal tette a kezét Rebeccáéra.
– Várj egy kicsit! Álljunk meg egy percre!
Rebecca keresztbe fonta a karját, és összeszorította az ajkát.
Kettejük közül Jack volt az, aki mindig kerülte a konfliktust, és
meglátta a vita másik oldalán állók érveit is. De hát most még ő
is dühös kell legyen, nem? Cara felszegte az állát velük szemben.
Most keményebbnek, szívósabbnak látszott, mint odakint az
előszobában. Aztán ellágyult a tekintete, amikor ismét
megállapodott Jacken.
–  Nem jöttem rá, hogy teherbe estem, csak azután, hogy te…
csak miután szakítottunk. Még abban sem voltam biztos, hogy
megtartom-e a babát, aztán mégis így történt, és…
Jack a tenyerébe temette az arcát, aztán lassan lehúzta rajta a
kezét, vele húzva a bőrét is. Valahogy… bűntudatosnak nézett
ki.
– De öt évig, Cara? Öt év eltelt, és egy árva szót sem szóltál?
Cara lepillantott az ölébe, ahol a körmét piszkálta. A keze
vörös volt, a körme szakadozott. Rebecca kéthetente
manikűröztette a körmét. Semmi csiricsáréra. Tompa, semleges
és ápolt volt: a profi megjelenés része. Azt viszont vonakodva be
kellett ismernie, hogy Cara csinos: rövid, tépett, sötét hajával,
szögletes arcával és szűk farmerében nagyon eltért Rebeccától.
Csöppet sem volt Jack esete. Egyáltalán, hogy ismerkedtek meg?
Cara felnézett, de továbbra is a körmeit babrálta.
– Akartam. Mielőtt megszületett a baba, aztán amikor egyéves
lett. Még meg is találtalak a neten, de... Sosem bírtam
magamban összekaparni annyi bátorságot, hogy megtegyem.
Jack felsóhajtott, és visszahuppant a székébe. Hát nem vette
észre, hogy ez a nő manipulálja őt a nagy, kék szemével és a
reszkető ajkával? Jacket bárki kenyérre kenhette könnyekkel, és
ezt Cara kétségtelenül tudta is, még a régi szép időkből. Rebecca
mindent elkövetett, hogy tartsa a száját, de Jack csak ült ott, és a
fejét csóválta. Ha neki nem is volt mondanivalója, Rebeccának
nagyon is.
–  És mi a helyzet Sophie-val? Ő mit tud? Nem kérdezett az
apukájáról? Elmondta neki, hogy Jack az apja?
Cara hanglejtése elviselhetetlenül lekezelőnek tűnt.
– Ahol mi élünk, ott sok kislánynak van csak anyukája. Sophie
mostanáig nem kérdőjelezte ezt meg.
Már-már megvető módon pillantott Rebeccára, mintha ő csak
valami naiv kislány lenne, aki semmit sem tud a valódi világról.
Ez bőven elégnek bizonyult ahhoz, hogy a türelem utolsó
szikráját is kifújja Rebecca szívéből.
– És mi van a mostani helyzettel? Mit hisz, miért vannak most
itt? Mit gondol, kik vagyunk mi?
Cara szeme összeszűkült.
–  Magáról nem gondol semmit. – Jackhez fordult. – De azt
mondtam neki, hogy te egy régi barátom vagy. Hogy talán tudsz
majd segíteni nekünk. Hogy talán – megállt és mély lélegzetet
vett –, talán otthont adsz nekünk, amíg kitaláljuk, hogy mihez
kezdjünk.
Rebecca majdnem megfulladt. Otthont adni? Ez a vadidegen
nő tényleg azt várta, hogy kitárják előttük az ajtót, és hagyják,
hogy itt maradjanak? Jackre nézett, és a saját meglepetését látta
visszatükröződni az arcán.
A nappali ajtaja megnyikordult, és a nyílásban Sophie jelent
meg.
– Mami?
 Cara felkelt, és három lépést megtéve leguggolt a kislánya
mellé. Olyan pici és filigrán alkatú volt, hogy ha az arcát nem
veszik figyelembe, őt magát is gyereknek lehetett volna nézni.
Pont az a fajta nő, aki felébresztheti Jack természetes
védelmező ösztönét.
– Mi az, kicsim? A maminak még szüksége van néhány percre
a barátjával való beszélgetéshez.
Rebeccának feltűnt az egyes számban használt „barát”. Azt
várja ez a nő, hogy felajánlja, visszakíséri a kislányt a
dolgozószobájába, és hagyja, hogy nélküle folytassák a
beszélgetést? Na, ez most már kizárt!
Sophie felmutatott egy képet egy elnagyolt háromszöggel,
amiből négy vonal indult ki, és felette egy kör lebegett.
– Téged rajzoltalak le!
Cara átvette a képet.
– Nagyszerűen sikerült! Rajzolsz még valamit a maminak?
Sophie megrázta a fejét.
– Elfogyott az összes papír.
Hogy fogyaszthatta el máris azt a halomnyi papírt? De ez
legalább alkalmat nyújtott arra, hogy Rebecca pár percre
eltávolítsa a szobából Carát, és tudjon Jackkel négyszemközt
beszélni.
– Az íróasztal alatt, a nyomtatóban talál, ha szeretne neki még
adni.
Cara visszaemelkedett a guggolásból. Rebeccára rá sem
pillantva nyújtotta oda a kezét a kislányának.
– Gyere, Soph! Mutasd meg, hol rajzoltál, és adok neked még
papírt. Talán rajzolhatnál nekem egy képet magadról, amit a
táskámban tarthatok.
Mihelyt kiléptek a nappaliból, Rebecca felkelt, és betolta
mögöttük az ajtót. Ezúttal rajta volt a járkálás sora.
– Most mi az ördögöt fogunk csinálni?
Jack megviseltnek nézett ki.
– Gőzöm sincs. Egyáltalán semmi.
Rebeccának muszáj volt tovább mozognia. Hogy képes Jack
csak úgy ülni ott? Gondolkozz. Gondolkozz!
–  Azt várja, hogy itt maradhassanak. Mégis mit mondjunk
erre? Ismered eléggé ahhoz, hogy megengedd neki, hogy itt
maradjon a házunkban? – Valami nyugtalanította Cara
külsejében. A vékonysága, táskás szeme, ahogy összeszorította a
száját. – Meg lehet bízni benne?
Jack pislogott néhányat.
– Azt hiszem. Mármint, olyan régóta nem is láttam. Akkoriban
eléggé vadóc lány volt, de azt hiszem, le kellett csillapodnia, ha
egyszer gyereket nevel.
Rebecca a legszívesebben megrázta volna a férjét, aki mintha
valami lassított üzemmódba ragadt volna. Cara bármelyik
percben visszatérhetett, és az az egy dolog biztos volt, hogy
ebben az ügyben egységesen kell fellépniük. Akármennyire is
szeretett volna ajtót mutatni Carának, és száműzni őt Jack
múltjának szürke dobozába, létezett egy kislány is, akit
számításba kellett venni. Rebecca még mindig nem tudta, miért
dobták ki őket az otthonukból. De ha ő meg Jack nem engedik,
hogy itt maradjanak, akkor ugyan hová mennek majd?
 Mintha csak a gondolatainak akart volna nyomatékot adni,
odakint felsüvített a szél, és az eső első cseppjei kopogni
kezdtek az utcára néző ablakon.
– Szóval akkor készülsz felajánlani nekik a vendégszobát?
Jack arckifejezése már-már könyörgővé vált. Soha nem volt
képes senkinek nemet mondani a szükségben.
– Neked mi a véleményed?
Az ajtó lassan kinyílt, és Cara bedugta a fejét a szobába.
– Visszajöhetek?
Rebecca leült Jack mellé. A férfi kihúzta magát, és a kezével
intett Carának, hogy foglalja el újból a fotelét.
–  Hát persze. Csak beszélgettünk. Sok mindent kell most
megemésztenem.
Neki, egyes számban? Mégis mit gondol, Rebecca hogyan
érez? A nő várt, amíg Cara visszaült a helyére, aztán
megkérdezte:
–  Nincs senkije, akinél meghúzhatnák magukat? Rokonok? A
szülei?
Cara megrándult, és sötét árnyék telepedett az arcára.
–  Nincs. A szüleim háza az utolsó hely a földön, ahová a
lányomat vinném.
Volt valami az arckifejezésében, amitől Rebecca
megborzongott. Nem készült tovább erőltetni ezt a témát.
Megbökte Jacket. Nem volt túl sportszerű a részéről, hogy
hagyta, hadd játssza el a felesége a gonosz szerepét.
Jack a kezével végigszántott a haján.
–  Ööö, és barátok? Nincs senki más barátod, akinél
ellakhatnál?
Most Jacken volt a sor, hogy megkapja Cara lenéző pillantását.
– Az egyetlen barátaimnál nincs hely még két ember számára
a lakásukban, még akkor sem, ha a főbérlőjük hagyná, hogy
befogadjanak minket. Nektek fogalmatok sincsen, milyen
valójában a világ?
Rebecca kényelmetlenül érezte magát. Nagyon is jól tudta,
hogy kényelmes otthonukkal és jól fizetett munkájukkal
kiváltságos életet élhetnek. Viszont ezért keményen meg is
dolgozott, nem tálcán kapta az egészet.
– Van munkája?
– Igen. A kórházban.
Ez valami okból meglepte Rebeccát.
– Nincs ott semmilyen szálláslehetőség, amit igénybe tudna…
Cara felállt.
–  Talán hiba volt ide jönnöm. Nem tudtam, hogy te… hogy ti
ketten házasok vagytok. Még csak azt sem gondoltam, hogy
komoly kapcsolatban élsz.
Jack feltartotta a kezét.
– Állj! Nézd… Hová fogtok menni?
Cara úgy rántott vállat, mint valami önfejű tinédzser.
– Őszintén, fogalmam sincs.
Rebecca mély lélegzetet vett. Annyi mindent kellett
megemészteni, megbeszélni. Semmi esetre sem engedhették ki
ezt a nőt a hidegbe és az esőbe, ha nincs hová mennie.
Különösen egy kisgyerekkel nem. Egy kisgyerekkel, aki Jack
lánya.
 Rebecca feje zsibongott ettől az egész katyvasztól. Most nem
tudta átgondolni a dolgokat. Túl sok volt egyszerre. Először a
gyakorlati teendőket kellett megoldani.
– Itt maradhatnak. De csak ma éjjelre. Megyek és előkészítem
a vendégszobát.
Cara megkönnyebbültnek tűnt.
– Köszönöm!
Jack felkelt.
– Jövök és segítek!
Rebecca csupán ekkor jött rá, hogy mit talált olyan furának
korábban Jack arckifejezésében. Nem rémlett annyira
megrökönyödöttnek, mint ahogy azt várta volna.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Cara

Másnap reggel, miután kicsusszant az ágyból, Cara felkapta az

egyik törülközőt, amit előző este Rebecca hagyott ott nekik, a
vadonatúj Molton Brown piperecuccokkal együtt. Miféle
embernek állnak a rendelkezésére mini piperecikkek minden
pillanatban?
Rebecca. Cara látott egy képet róla meg Jackről egy régi
barátja Facebook-oldalán, amikor végre sikerült a férfi nyomára
bukkannia. Jacknek nem volt Facebook-fiókja, azt a fotót egy
barbecue partin vagy más kültéri eseményen készítették róla.
Az a mód, ahogyan a karját Rebecca köré fonta, egyértelművé
tette a nő barátnői státuszát. De hogy feleség? Cara ilyesmire
nem számított.
Az álmatlanságnak is megvolt a maga haszna. Mint ahogy
minden reggel, aznap is magához vette túlméretezett
sminktáskáját, hogy rendbe hozza magát még mielőtt Sophie
felébred. Szerencsére akadt egy fürdőszoba, amiről Rebecca azt
mondta, csak az övék, így aztán elfogadhatóvá tudta tenni a
megjelenését, mielőtt szembenéz Jackkel és Rebeccával a
második menetben.
  
 
Kilenc óra lett, mire lementek a földszintre. A nappali ajtaja
nyitva állt, de aznap reggel senki sem ült azon a nevetségesen
nagy kanapén. Cara a kezét Sophie vállán tartva, szelíden
irányította a kislányt végig a folyosón, egy újabb ajtóig, ahol
Rebeccát egy tágas, modern konyhában találták: éppen kávét
ivott egy túlméretes, virágos teásbögréből, közben egy halom
fényes papírra nyomtatott magazint olvasgatott, és az egész úgy
festett, mint valami konyhabútoros cég tévéreklámja.
Rebecca felkelt a helyiség közepén lévő konyhaszigetnél álló
bárszékről, és Sophie-ra mosolygott. Cara felé sokkal
tartózkodóbb arckifejezéssel fordult.
– Jó reggelt! Kérnek reggelit?
Felnyúlt a fejük fölötti sokrekeszes szekrénybe, ahonnan
kivett négy élénk színű, mini müzlisdobozt, amiket lepakolt
Sophie elé.
– Ezek abból az időből maradtak itt, amikor egy barátunk itt
vendégeskedett a kisfiával. Kéred az egyiket?
Sophie szeme tágra nyílt, úgy bólintott.
– Kérem szépen!
Cara nem akarta, hogy Rebecca kényeztesse Sophie-t. Hol a
pokolban van Jack?
–  Nem kell minket megvárnia. Majd én elkészítem neki, ha
megmondja, mit hol találok.
Rebecca feszes mosolyt villantott rá.
–  Nem jelent gondot. – Benyúlt egy másik, jókora
konyhaszekrénybe, amiben rengeteg, tökéletesen egymáshoz
illő edény volt szépen elrendezve. – Jack már elment.
Felvetettem, hogy ma maradjon itthon, de egy nagyon fontos
golfjátszmára volt hivatalos egy potenciális ügyféllel.
Mind a hangsúlyozása, mind az, ahogyan becsapta a
szekrényajtót, azt sugallta, hogy nincs éppen maradéktalanul
megelégedve ezzel a döntéssel. Talán mégsem volt minden
tökéletes a paradicsomban?
Cara zsebében felzümmögött a mobilja. Előhalászta, és a
kijelzőre pillantott. Lee volt az. A főbérlőjük.
 
Cara! Nagyon késik a lakbéred, csajszi. Nem akarok
komolyabb eszközökhöz nyúlni. Mi a gond?
 
Cara visszacsúsztatta a telefont a zsebébe. Lee-vel majd
később foglalkozik.
Rebecca kihúzta az evőeszközös fiókot egy kanálért. Amíg a
hatalmas kétajtós hűtőszekrény eltakarta szem elől, Sophie
lehúzta Carát a saját magasságába, és azt súgta:
– Itt maradhatunk egész nap, mami?
–  Meglátjuk – súgta vissza Cara. Ha minden a tervek szerint
alakul, akkor sokkal tovább is itt maradnak.
 HATODIK FEJEZET

Rebecca

Minden kapcsolat – legyen az szakmai vagy magánéleti – akkor

működik a legjobban, ha a résztvevők ismerik benne a
szerepüket. Az otthoni dolgokat Rebecca szervezte meg, és Jack
örömmel alkalmazkodott ehhez. A munkában a férfi egyfajta
kreatív elme volt: ő rukkolt elő az ötletekkel, és a maga körül
felépített, hatékony csapat kidolgozta a folyamatokat és a
logisztikát. A házaspár otthoni élete is gyakran ehhez hasonló
mintát követett. Rebecca nemegyszer vádolta meg a férjét azzal,
hogy strucc módjára viselkedik, ha előkerül a gyakorlati része
az új konyha megtervezésének, egy Jack által kitalált utazásnak
vagy az általa kiszemelt társasági eseményen való részvételnek.
Könnyű volt azt mondania a férfinak, hogy hagyja abba
mindennek a végletekig való megtervezését, de éppen Rebecca
részletekre való aprólékos odafigyelése tette lehetővé, hogy
működjön az életük.
Amikor azonban a múlt éjjel a férje közölte vele, hogy
másnap reggel mindennek ellenére elmegy a golfpályára,
Rebecca komolyan megkérdőjelezte az épelméjűségét.
– Te most szórakozol velem?
 A férfi az oldalán fekve, könyörgő szemmel nézett rá.
–  Már egy örökkévalóság óta próbálom megszerezni ezt az
ügyfelet, Rebecca! Te is tudod! A múlt nyár óta udvaroljuk körül
őket az óriási reklámköltségvetésük miatt, és végre belementek
a találkozóba. Márpedig az holnap reggel nyolckor van. Kizárt,
hogy most mondjam le!
–  És én mégis mihez kezdjek Carával? – Szinte szó szerint a
férfi arcába köpte az exbarátnője nevét. Igyekezett nem
ítélkezni még mielőtt alaposabban megismerte volna a másik
nőt, de amit eddig látott belőle, az nem nyerte el a tetszését.
– Csak adj neki valami reggelit, és mondd meg, hogy később a
délelőtt folyamán felhívom. Egyértelműen időre van
szükségünk, hogy rendesen leüljünk és megbeszéljük ezt.
Rebecca a férjére meredt.
– Ezt? Ezt a mit? A kislányt? Sophie-t? A lányodat?
Jack megvonaglott mellette.
–  Figyelj, ne rohanjunk ennyire előre! Még azt sem tudjuk
egyelőre biztosan, hogy a gyerek az enyém.
Rebecca tompán felnevetett.
–  Hülyéskedsz? Te nem látod? Pontosan úgy néz ki, mint te!
Úgy értem, persze, csináltass DNS-tesztet, de szerintem mind a
ketten tisztában vagyunk vele, mi lesz az eredménye.
Jack eltakarta a kezével az arcát. Rebecca a pillanat egy
törtrészéig azt hitte, sír, de aztán a férfi végighúzta a két
tenyerét az arcán, és mélyet sóhajtott.
– Jó, oké, nem kell ezt folyton ismételgetned!
Rebeccának ismét az az érzése támadt, hogy a férje nem tűnik
annyira megrökönyödöttnek, mint amilyennek lennie kellene.
– Te… tudtál róla?
Jack erre már igencsak megrökönyödöttnek nézett ki.
–  Micsoda? Nem! Persze hogy nem! Csak nem hiszed, hogy
egész idő alatt eltitkoltam, hogy van egy lányom?
Rebeccát meglepte ez az ádáz reakció, Jack suttogásának a
hevessége. Miért beszélt vele ilyen hangon? Ez nem volt
jellemző rájuk. Sohasem veszekedtek így. Talán jobb lenne erre
a beszélgetésre máskor sort keríteniük, amikor nem ennyire
kimerültek, nem készek ennyire leharapni egymás fejét. Amúgy
sincs semmi értelme az egész éjszakába nyúlóan erről
diskurálni. Különösen, mivel Rebecca korán akart kelni, még
azelőtt, hogy Cara felébred. Akármennyire sajnálta is a kis
Sophie-t, amiért péntek éjszaka végighurcibálták a városon,
akkor sem volt teljesen kibékülve azzal, hogy két vadidegen
alszik az otthonukban. Ámbátor – kellett erre emlékeztetnie
magát – Cara Jack számára nem volt idegen.
 
 
Aznap reggel, amint Rebecca meghallotta a kavics csikorgását
Jack elinduló autója alatt, kikelt az ágyból és a zuhany alá állt.
Még hétvégén is fontos volt számára, hogy lezuhanyozzon és
felöltözködjön reggeli előtt, készen állva megkezdeni a napot.
Jack ambiciózus ember volt. Olyan, amit Rebecca apja
karrieristának nevezett volna. Pont ez jelentette az egyik olyan
dolgot, ami a megismerkedésük után a legjobban tetszett
Rebeccának a férfiban. Több mint kétszázan vettek részt a
karácsonyi partin, amit Jack reklámügynökségének szervezett,
de Jack kiemelkedett mindenki közül, akikkel Rebecca szót
váltott. A ruhája, a beszéde, a mód, ahogy a parti
személyzetével érintkezett, tisztán megmutatta, mennyire
határozott és céltudatos: pont, mint Rebecca. A legutóbbi két
évben háromszor léptették elő, és az új főnöke minden
alkalommal kiemelte az elkötelezettségét és az éleslátását. A
golfjátszma egy jelentős ügyféllel fontos volt, persze hogy
fontos. De adott körülmények között biztosan át lehetett volna
szervezni, nem? Úgy tűnik, mégsem.
Mielőtt elzárta volna a zuhanyt, Rebecca hagyta, hogy a víz
lemossa a habmaradékot a tusfürdő és a sampon flakonjáról.
Már készített egy jegyzetet a telefonjába, hogy pótolja a
vendégeknek szánt piperés üvegcséket, amiket előző este
Carának adott. Annyi mindent akart volna megkérdezni Jacktől
Caráról. Minél tovább beszélgettek a nővel az este, annál
kevésbé tudta megérteni, hogy lehettek ezek ketten egy pár.
Jack egy nagy házban nőtt fel Fincham városában, ami biztosan
nem hasonlíthatott Cara szülőházához. Rebecca mindössze
annyit bírt kiszedni a férjéből, hogy egy szórakozóhelyen
találkoztak, az életének egy „vad korszakában”, amire nem
különösebben büszke. A szeme azt sugallta, nem akar beszélni
róla, és ha Jack nem akart beszélni valamiről, akkor bezárult, és
csak egyszavas válaszokat lehetett kicsikarni belőle. Rebecca
már megtanulta, hogyan kell a férfit kezelnie. Ha többet akar
megtudni róla meg Caráról, akkor a megfelelő pillanatban kell
elkapnia Jacket. Elméletileg nem volt joga dühösnek lenni rá.
Ők ketten még nem voltak együtt, amikor a férfi Carával aludt,
szóval nem lehetett ezt megcsalásnak tekinteni. De hogy egy
gyerek? Ez nem szerepelt a terveik között. Soha.
Miután készített Carának egy feketekávét, otthagyták Sophie-t
a konyhában, hogy megegye a müzlijét, miközben rajzfilmet
néz. Rebecca leült Carával szemben a nappaliban, félreseperte a
haját az arcából, és mély lélegzetet vett. Hol kezdje?
– Szóval…
Príma egy kezdés, Rebecca! Akármilyen kiváló képességekkel
rendelkezett is, hogy szállodatulajdonosoknak és angol főúri
kastélyok birtokosainak hízelegjen, és rávegye őket, hogy
engedjenek a kliensei kevésbé észszerű kívánságainak is, az
ilyen személyes ügyek kezelésében nem remekelt.
Cara sem segített neki. Mindössze visszabámult rá.
– Szóval?
Rebecca köhintett.
– Mik a tervei?
Cara a homlokát ráncolta.
– Mára?
Tényleg nem segített.
– Általánosságban. Valamilyen lakhellyel kapcsolatban.
– Kihajít minket? – dőlt előre Cara, a fejét féloldalra billentve.
Rebecca majdnem félrenyelt. Cara elintézte, hogy
szörnyetegnek hasson.
–  Nem, nem hajítom ki magukat. Csupán feltételezem, hogy
szeretnének lakni valahol… tartósabban.
Cara felnevetett, és hátradőlt a székében.
 –  Csak viccelek. Igen, ma délelőtt elkezdek
körbetelefonálgatni. A múlt éjjel már túl késő volt, ráadásul
péntek este, úgyhogy…
–  Igen, igen, természetesen. – A csaj elérte, hogy Rebecca
rémesen érezze magát. A reggeli fényben Cara kimerültnek
látszott. Talán csak hazudta, hogy jól aludt. Rebecca sosem bírt
aludni az első éjszakán egy idegen ágyban. A szállodai szobák
voltak a legrosszabbak: az elméje sosem tudott elszakadni attól
a körülménytől, hogy abban az ágyban egy éjszakával korábban
más emberek feküdtek. Jack kinevette, amikor elkezdett
mindenhová a saját párnájával utazni.
Azon kapta magát, hogy a hangja megszelídül.
–  Nézze, nem kell kapkodnia. Úgy értem, még néhány napig
nem használjuk a vendégszobát, és…
Cara kapva kapott az alkalmon.
– Tényleg? Hát ez nagyszerű! Köszi!
A francba. Ezt meg miért mondta? Cara egész biztosan
érezhette, hogy csak udvariaskodik. Bárki másnak feltűnt volna.
De hogy visszakozhatna most már, és mondhatná, hogy
szeretné, ha már ma eltűnnének?
Cara a székében hátradőlve szürcsölgette a kávéját, látszólag
tudomást sem véve Rebecca idegességéről.
– Régóta vannak együtt Jackkel?
Hogy tudott ilyen könnyedén témát váltani? Rebecca
biccentett.
– Négy és fél éve.
Cara ennek hallatán kissé elsápadt. Alighanem kimatekozta
ugyanazt, amit Rebecca is az előző éjjel. Ha Sophie négyéves,
akkor Cara még csak terhes volt, amikor Jack meg Rebecca
összeismerkedtek. Rebecca gyomra ismét kavarogni kezdett.
–  Nézze, nem akarok udvariatlannak tűnni, de… tényleg
biztosan tudja? Hogy Jack Sophie apja?
Cara egyenesen a szemébe nézett.
– Száz százalék.
Megcsörrent Rebecca telefonja. Izzy hívta.
– Elnézést, fel kell vennem. Az üzlettársam keres.
Cara legyintett egyet, aztán felállt.
– Én megyek és vetek egy pillantást Sophie-ra.
– Szia, Izzy! Mit tehetek érted?
–  Á, Rebecca, szuper! Reméltem, hogy felveszed. Csak épp
bejelentkezem pár szóra, mert tudom, hogy ma estére az
Anderson-vacsora szerepel a naptáradban.
Hupsz, a múlt éjszaka eseményei ezt teljesen kiverték a
fejéből! Háromfogásos vacsorát ad egy egész cég dolgozóinak és
a házastársaiknak, a vezetőség köszönetéül a rekordmértékben
sikeres évért. Talán kevésbé viszonyult volna kritikusan Jack
golfjátszmájához, ha eszébe jut, hogy aznap este neki kell
elmennie.
–  Minden el van rendezve és kezdésre kész. Egy órával
korábban ott leszek, hogy leellenőrizzem, készen várják-e az
érkezőket az aperitifek és a vendégváró falatkák.
Szinte látni vélte Izzy mosolyát a vonal túlfelén.
–  Hát persze hogy el van rendezve. Tudom, hogy tőled ettől
nem is várhatok kevesebbet. Rólam viszont ezt egyáltalán nem
lehet elmondani. Pontosan ezért hívtalak most föl
pánikszerűen. Idekint vagyok Greenfield Manorban Hunter-
Woollardékkal, és megfeledkeztem a brosúrákról, amiket
összeszedtél nekem. Esetleg nincs egy elektronikus verzió, amit
át tudnál dobni e-mailben? Nem szeretnék egy nagy rakás
szerencsétlenségnek tűnni.
Rebecca az ajkába harapott. Szerette a kolléganőjét, de Izzy
szervezetlensége időnként az őrületbe kergette. Miért van az
füstölgött egy percig dühösen, hogy mindig nekem kell
megoldanom mások baklövéseit? Olyan baklövéseket, amiket
előrelátással és némi tervezéssel el lehetne kerülni. Izzy
azonban mégiscsak a barátnője volt, és Rebecca már akkor is
tudta, hogy milyen, amikor közösen belefogtak ebbe a
vállalkozásba.
– De, persze, tudsz adni nekem fél órát?
A vonal másik végén szünet állt be. Rebecca tudta, mi
következik.
–  Ne haragudj, hogy ekkora púp vagyok a hátadon, de most
rögtön szükségem van rájuk. Légyszi, kérlek szépen, át tudnád
küldeni őket most azonnal? Vagy éppen zavarlak valamiben?
Rebecca felsóhajtott. Aligha mesélhette el Izzynek, hogy a
férje eltitkolt lányának az anyjával való csevegés foglalja le.
Ehhez szemtől szemben kellett állniuk.
–  Óriási púp vagy, de megteszem. Nagy szerencséd, hogy a
barátod vagyok.
Jack figyelmeztette, hogy közös vállalkozásba fogni egy
barátnővel nem feltétlenül jó ötlet.
 –  Behunyt szemmel is el tudnál vezetni egy
rendezvényszervező céget – mondta neki a férfi. Csak az volt a
bibi, hogy a sikeres rendezvényszervezés nem csupán
szervezési készségeket igényelt. Izzy rendelkezett azzal a
létfontosságú faktorral, amivel Rebecca nem: kapcsolatokkal. Ő
a Hunter-Woollardok, a Jamiesonok és a többi gazdag család
világába született bele, azokéba, akiknek a rendezvényeit
szervezték. Ha Rebecca egyedül kezd vállalkozásba, hogy
vonzotta volna be a szükséges kuncsaftokat? Jack ezt azért nem
értette, mert ő is a gazdagok világából származott.
Mindenesetre ő meg Izzy jól működtek együtt csapatként,
kiaknázva egyéni erősségeiket. Rebecca foglalkozott a vállalati
rendezvényekkel, Izzy pedig a magánjellegű eseményekről
gondoskodott, ami több érzelgősséget kívánt, és gyakorta
magában foglalta az ideges férjek vagy szeszélyes
menyasszonyok kezének szorongatását.
Rebeccának amúgy is csak néhány percét fogja igénybe venni,
hogy megtalálja a brosúrás PDF-et és átküldje. Ez az előnye a
hatékony digitális iktatórendszernek. Utána pedig majd
befejezheti a csevejt Carával.
– Csak felugrom az emeletre – kiáltott át a konyhába.
Csakhogy amikor felért az emeleti lépcsőpihenőhöz, Cara
azzal ijesztette meg, hogy a fürdőszobából sétált elő. Mikor jött
föl ide?
Cara megtorpant menet közben, amikor meglátta.
–  Ó! Izé, helló. Nem hallottam, hogy feljön, bocsánat. Én
csak…
 A fürdőszoba felé intett. A szeme nedves volt, és megtörölte
az orrát a kézhátával. Miért nézett ki olyan bűntudatosnak? Mit
művelt odabent, ami ennyire zavarba hozta?
 HETEDIK FEJEZET

Cara

Lassan eltelt az egész szombat, és Cara a legutóbbi két órát a

konyhában töltötte egy bárszéken gubbasztva, közben azt nézte,
ahogy Sophie egy házat rajzol, és egyre csak azt szuggerálta,
hogy Jack végre besétáljon az ajtón.
Megnézte az időt a mobilján. Három újabb nem fogadott
hívása érkezett Lee-től. Szerette volna megmondani neki, hogy
adja csak ki a lakásukat másnak, de ezzel még várnia kellett egy
kicsit. Amint alkalma nyílik rendesen beszélni Jackkel, tudni
fogja, megreszkírozhatja-e a lakás elvesztését. Remélhetőleg
elkaphatja a férfit egyedül. Anélkül, hogy Rebecca ott lenne.
Az egész szituáció annyival egyszerűbb lenne, ha Jack
egyedülálló volna. Cara annyira nem volt naiv, hogy azt
képzelje, a férfinak nem lesz épp senkije, de hogy
megházasodott? Mit is mondott neki, amikor szakított vele? Én
nem vagyok az a megállapodós típus. Carát ez olyan hirtelen
érte, mint egy ökölcsapás a gyomorszájára. Ezért aztán amikor
rájött, hogy kisbabát vár, elég jól el tudta képzelni, mit
mondana neki a férfi, mit tegyen.
– Ez a kert.
 Sophie felmutatta a képet. A ház előtt élénkzöld gyep
húzódott, amit piros meg narancssárga foltok tarkítottak. Cara
feltételezte, hogy azok virágok.
–  Szép lett. Mit szólnál, ha lenne benne egy tavacska
halacskákkal?
Sophie elfintorította gyönyörű arcocskáját.
– Egy tavacska? Az előkertben? Az előkertben nincs tavacska.
Már majdnem hat óra volt. Cara gyomra kavarogni kezdett, és
nem a vagdalt szagától, amit Rebecca korábban betett a sütőbe.
Üzletasszony, háziasszony, szakácsnő: ez a csaj valamiféle
istennő? Felettébb valószínűtlen volt, hogy Sophie megenné a
vagdaltat, de Cara ezt nem mondta meg Rebeccának. Egyelőre a
világ legproblémamentesebb vendégeinek kellett lenniük. Talán
meg tudja vesztegetni Sophie-t azzal, ha másnapra ígér neki
valami édességet, amennyiben legalább eszik belőle
valamennyit.
Rebecca az ebéd alatt társalgást kezdeményezett. Arról
faggatta Carát, hogyan találkozott ő meg Jack. Volt valami
abban, ahogy ezt megkérdezte, ami miatt Cara úgy érezte
magát, mintha vizsgáztatnák. Amikor elárulta, hogy egy
szórakozóhelyen ismerkedtek össze, Rebecca elégedettnek tűnt.
Az az éjszaka, amelyen találkozott Jackkel, Cara életének
egyik legszebb éjszakája volt. Mármint persze azon kívül,
amikor megszületett Soph. Egy iskolai barátnője kanapéján
aludt akkoriban. Az elszállásolásért hálából meghívta őt egy
italra. Nem mintha tényleg megengedhette volna magának a
hely árait, de egy olyan alakú nő számára, mint ő volt,
rendszerint akadt valaki, aki meghívja egy italra.
Jack mindenesetre éppen ott mulatott néhány haverjával. Úgy
festettek, mintha éppen akkor léptek volna ki valami elegáns
katalógusból, és Cara meg a társnője cseverészni kezdtek velük.
Bőségesen ittak, és mindenki remekül érezte magát – ezek
alapjában véve rendes pasasok voltak. Jack azonban valahogy
kitűnt közülük. Nem csak amiatt, mert irtó jól nézett ki és
kellemesen zengett a hangja. Ezenfelül kedvesen, úriemberként
viselkedett, nem olyannak tűnt, mint aki csak egy kis
szórakozást keres, ahogy a legtöbb férfi, akivel Cara találkozott,
mióta eljött hazulról. Jack elkérte a telefonszámát és elhívta egy
rendes randira. Cara iskolatársnője másnap délelőtt folyton
ezzel cukkolta. Megállás nélkül „Lady Carának” szólította. Ha
őszinte akart lenni, Cara maga sem gondolta, hogy a férfi fel
fogja hívni. A hozzá hasonló fickók rendszerint nem szoktak
hozzá hasonló lányokkal járni. De Jack mégis megtette.
Rebecca egész délután nyakig merült a munkába a
dolgozószobájában. Cara hallotta, hogy jó sokat telefonál.
Nevetgélt és viccelődött, akárkivel beszélt is. Mivel magára
csukta a dolgozószoba ajtaját, Carának sikerült becsempésznie a
bőröndjüket anélkül, hogy Rebecca meglátta volna. Nem akarta,
hogy azt gondolja, beköltözteti minden holmiját. Legalábbis
egyelőre még nem. A barátnője és szomszédja, Danielle egész
hétvégére kölcsönadta neki az autót, így aztán nem kellett
sietnie.
Rebecca korábban azt mondta, Jack úgy négy óra tájban ér
majd haza. Alighanem ő is türelmetlenül várta a férfi érkezését,
mert Cara hallotta, hogy egy törtmásodperccel a bejárati ajtó
megnyikordulása után kilép a dolgozószobájából. Cara
bármennyire is igyekezett, nem bírta kivenni halk társalgásuk
részleteit. Pár pillanattal később nehéz lépések zaja hangzott
fel, mintha valaki kettesével szedte volna a lépcsőket.
Rebecca megjelent a konyhaajtóban.
–  Most el kell mennem a rendezvényemre. Jack felment
lezuhanyozni. Nemsokára itt lesz.
Végre! Egy kis idő kettesben.
– Rendben, köszi.
Rebecca habozott egy másodpercig, aztán úgy tűnt, mint aki
meggondolta magát, akármit is készült mondani. Mihelyt
elment, Cara a mobilja kamerájával leellenőrizte a külsejét. A
bőröndben, amit becsempészett, több ruhája is lapult, és egy
órával ezelőtt átöltözött egy új ingruhába. Fontos volt, hogy a
legjobb formáját mutassa.
 NYOLCADIK FEJEZET

Rebecca

Makulátlanul fehér asztalterítők, az evőeszközök tökéletesen

elrendezve, a parketta csillogó-villogóan tiszta és néptelen: ez
volt az egész este legjobb része. Rebecca ellenőrizte a csíptetős
írótábláját. Az aperitifek 7:30-ra előirányozva a 8:00-kor
kezdődő háromfogásos, kétszáz személyes vacsora előtt. El van
intézve, hogy a főelőadóért 7:15-re ott legyen egy kocsi a
hoteljénél, és a férfi biztosította Rebeccát, hogy a beszéde húsz
percig fog tartani. Természetesen a fickó azt hiszi majd, hogy a
társaság sikerét méltató szavai életbevágóan fontosak és
inspirálóak lesznek, de kétszáz vendég érkezik, akik csak az
ingyenes bárra és a táncparkettre áhítoznak. Rebecca feladata
volt, hogy gondoskodjon mindenki folyamatos elégedettségéről.
– Hogy óhajtja, mikor hozzuk be a szendvicsfalatkákat?
Eric, a főpincér állt tőle közvetlenül balra, és Rebecca vetett
rá egy pillantást, mielőtt ellenőrizte volna a tábláját.
–  Maradjunk a hét óra negyvenötnél, de ha sokan érkeznek
korán, akkor előfordulhat, hogy megkérem, hozzák be a
falatkákat hamarabb. Muszáj, hogy legyen valami a vendégek
kezében, nehogy túl sok Proseccót nyakaljanak be még a
vacsora előtt. – Tessék, ugye, hogy tud ő rugalmas is lenni,
amikor szükséges!
A Whitmore House az egyik kedvenc rendezvényhelyszíne
volt, és sok munkát hozott az ittenieknek. Professzionálisan, jól
szervezetten működtek, és mindig minden simán ment náluk.
Eric rövid biccentéssel nyugtázta a tervét.
– Rendben van.
Rebecca ismét megnézte az írótáblát, habár fejből is fel tudta
volna sorolni egymás után az eseményeket. Viszont nehezére
esett az agyát az aktuális feladattal lefoglalni. Mit csinál
odahaza Jack és Cara? Felidézik a régi szép időket? Sophie-t
alighanem nemsokára lefektetik, és akkor kettesben maradnak.
Mint két szülő, akik leülnek eltölteni egy nyugodt estét. Rebecca
gyomra összeszorult a gondolattól.
Noha mindig is biztos volt benne, hogy nem akar gyereket,
rendszerint nehezére esett megtalálni azt az időpontot, amikor
egy új kapcsolatban elmondja ezt a partnerének. Ha túl korán
előáll vele, azt kockáztatja, hogy elijeszti a férfit azzal a
feltételezéssel, miszerint a kapcsolatuk komoly. Ha túl későn
mondja el, amikor már mélyen belebonyolódott, megvan a
rizikója annak, hogy nagyon megsérül vagy a férfit sebzi meg. A
legjobb módszernek azt találta, ha hagyja magától megtörténni.
Ha csak elejti a beszélgetésben, amikor feljön a gyerekek
kérdésköre.
Jack esetében ez nagyjából háromhavi kapcsolat után
érkezett el. A férfi az előző héten adta oda neki a lakása
pótkulcsát, így aztán Rebecca tudta, hogy a dolgok gyorsan
haladnak közöttük, és hamarosan elő kell állnia a farbával. De
nehezére esett, ugyanis már beleszeretett Jackbe. Ha a férfi a
szokásos „együttélés után házasság, majd gyerekek”
forgatókönyvet képzelte el, akkor a bejelentéstől minden össze
fog omlani.
Éppen vacsorázni voltak, és a szomszédjukban ülő párnak
kisbabája volt. Egy édes, de nagyon zajos baba. Szerencsétlen
édesanyja igyekezett csitítani a kicsit, és bocsánatkérően
pillantgatott a többi vacsoravendégre. Rebecca rámosolygott a
nőre – nem az anya tehetett róla, hogy a baba sír –, de akkor is
azt kívánta, bárcsak ne lennének ott.
A nő férje végül átvette az asszonytól a babát, és kivitte a
zajforrást az étteremből.
–  Szegény fickó – hajolt előre Jack, lehalkított hangon
beszélve. – Gyakorlatilag egyben nyelte le azt a steaket. Miért
hoznak az emberek csecsemőket ilyen éttermekbe?
Rebecca vállat vont.
–  Talán nem találtak bébiszittert. De szerettek volna egy jót
vacsorázni. Lehet, hogy nem volt más választásuk. –
Tökéletesen tisztában volt azzal, milyen mértékben maguknak
követelik a gyerekek az ember életét. A barátainál első kézből
tapasztalhatta. Most eljött hát a legmegfelelőbb alkalom. – Ez az
egyik oka, amiért én nem akarok gyereket.
Jack meglepettnek tűnt.
– Komolyan? Egészen biztos vagy ebben?
A férfi hangjából Rebecca nem tudta eldönteni, hogy melyik
irányba fognak innen kanyarodni. De ha Jack akart gyerekeket,
akkor nem volt értelme folytatniuk – csak még nehezebbé
válna, minél tovább maradnak együtt.
–  Igen. Nem mintha ne szeretném a gyerekeket. Egyszerűen
csak nem akarok anya lenni.
Jack felvonta az egyik szemöldökét.
–  Igazán? A srácok a munkahelyen folyamatosan azzal
húznak, hogy az összeköltözés után a következő lépés a
házasság és a kisbaba. Pár napja az egyik marketinges főnök
arról panaszkodott, hogy a felesége elkezdett súlyos célzásokat
ejteni, amióta a nővére bejelentette a terhességét. A fickó újra
meg újra elmondja mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni:
„Tudom én, hogy működik ez: ha a testvérüknek vagy a legjobb
barátnőjüknek gyereke lesz, benne vagy a csávában.” – fejezte
be nevetve.
Egyértelműen nem zavarta Rebecca bejelentése. Vajon világos
a számára, hogy komolyan beszélt?
–  Igen, tudom, hogy ez tűnik az általánosnak. Én viszont
tényleg nem ezt akarom. Azt hiszem, önző vagyok. De nem
akarok felelősséget viselni egy másik életért.
Jack megrázta a fejét.
–  Ez nem önzőség. Jó dolog, hogy tudod, mit akarsz. Hogy
őszinte legyek, én egyáltalán nem nagyon gondoltam bele ebbe
a témába. Azt sem hiszem, hogy különösebben jó apa-alapanyag
lennék, ha ez azt jelenti, hogy kint kell ácsorognom a hidegben
ahelyett, hogy idebent legyek veled és ezzel az üveg borral.
Mindketten kinéztek az ablakon oda, ahol az apuka fel és alá
járkált a kisbaba hátát dörzsölgetve.
 Kijött a pincér, hogy elvigye a tányérjukat.
– Óhajtják látni a desszertes étlapot?
Jack Rebeccára pillantott, aki megrázta a fejét. A férfi az
asztalra pottyantotta a szalvétáját.
–  Azt hiszem, ennyi lesz, köszönjük. Kihozná a számlát? –
Ahogy a pincér elment, közelebb hajolt Rebeccához és
lehalkította a hangját. – Mi lenne, ha visszamennénk hozzám, és
jól éreznénk magunkat kicsit, gyerekcsinálás nélkül?
A téma még többször előkerült, mielőtt összeházasodtak
volna – többnyire egy keresztelőn való részvétel után, vagy
miután vakációzni mentek más családokkal –, de Jack sohasem
mutatta semmi jelét annak, hogy megváltoztatta volna a
véleményét, Rebecca pedig egészen biztosan nem tette.
 
 
Megcsikordult és kinyílt a nagy különterem ajtaja, majd Angela
Matthews dugta be rajta a fejét. Angela volt a vezérigazgató
személyi asszisztense, és ő fogadta fel Rebeccát meg Izzyt az
aznapi vacsora megrendezésére. Rebecca egy pillanatig fel sem
ismerte a nőt az erőteljes sminkben és a mély kivágású, csillogó
ruhában, aki a termet fürkészve indult el felé, egyre szélesebb
mosollyal az arcán.
– Ejha! Igaza volt ezt a helyet illetően! Fantasztikusan néz ki!
Angela csak napközben látta eddig a Whitmore House-t.
Esténként azonban a hely egészen mássá alakult, amikor az
asztaldíszek elektromos gyertyái romantikus hangulatot
kölcsönöztek a teremnek.
 –  Örülök, hogy tetszik. Minden készen áll az estre, és kéznél
leszek, ha szüksége van bármire.
Amikor elindították a vállalkozásukat, Izzyvel egyetértettek
abban, hogy a minden egyes rendezvényen való személyes
jelenlétük lesz a szolgáltatásuk egyedi termékelőnye. Rebecca
tapasztalatból tudta, hogy a „bármi” a katasztrófák egész
skáláját magában foglalhatta, kezdve attól, hogy egy felsőbb
pozícióban lévő igazgatósági tag leszólja a bort, csak hogy ezzel
megcsillogtassa a saját hozzáértésével kapcsolatos
elbizakodottságát, egészen odáig, hogy egy alacsonyabb
beosztású munkatárs az idegesség és a Szürkebarát veszélyes
koktélját elegyítve 9:30-ra már a vécében okádik.
Angela izgatottan tapogatta meg a kezével a haját.
– Tulajdonképpen lenne valami. Hallott róla, hogy elvileg ma
este meteorzápor lesz látható? Nem tudnánk mindenkit kivinni
a szabad ég alá, hogy megnézzük? Emlékezetes kiegészítője
lenne az estnek, nem igaz?
Még a végére sem ért, amikor Rebecca elkezdte ingatni a fejét.
–  Nem. Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Az ilyen
események mindig rendkívül kiszámíthatatlanok. Lehet, hogy
az ember mindenkit kiterel, aztán kisül, hogy nem látható a
meteorraj. Akkor a csalódás minden mást elhomályosítana,
amit itt összehoztunk.
Angela most elkezdte a haja végét csavargatni. Ha nem
óvatos, még tönkreteszi a fodrászszalonban készült,
remekműnek kinéző bodrokat.
–  De a marketingigazgatót érdekli az ilyesmi. Biztos vagyok
benne, hogy nagyra értékelné, ha figyelmet szentelnénk ennek.
Tehát a főnökét próbálja meg lenyűgözni. Tökéletesen
érthető, de a fickó már feleannyira sem lesz lenyűgözve, ha
húsz percbe telik mindenkit kiterelni, a hölgyek a pántos
ruhájukban és a tűsarkújukban reszketnek a hidegtől és
belesüppednek a sárba, a férfiak pedig úgy tesznek, mintha ők
nem is éreznék, de a hideg kizökkenti őket a vidám hangulatból.
És akkor, mindezek után – ha az ég túl felhős, vagy rossz az
időzítés, és amúgy sem látna senki semmit – olyan
kedveszegetté válik a társaság már félidőben, hogy még a
„Grease Megamix” is bajosan dobja fel őket újra. Azonban
mégiscsak ez a nő fogadta fel a cégüket, és ő meg Izzy
reménykedtek további felkérésekben is, úgyhogy fontos volt
diplomatikusan kezelni az ügyet. Vagy pedig hazudni.
–  Olvastam korábban valamit, amiben azt jósolták, hogy az
időjárás miatt nem lesz jól látható a meteorzápor. Talán inkább
hallgatnunk kellene róla, hogy megelőzzük a csalódottságot. –
Angela nem tűnt meggyőzöttnek, de Rebeccát megmentették az
első érkezők. – Elnézést kérek, de ellenőriznem kell, hogy
készen áll-e a Prosecco a vendégek fogadására.
Amióta elkezdtek nagyobb ügyfelekkel foglalkozni, egyre
inkább ilyenné vált minden. Minél többet költött valaki, annál
több mindent akart belezsúfolni az eseménybe. Idegesítő volt.
Különösen akkor, amikor Rebecca annyi időt fordított rá, hogy
az utolsó részletig minden előre meg legyen tervezve.
Izzy más típusba tartozott: ő egy kicsit képlékenyebben
viszonyult az időbeosztáshoz. Iparkodott igent mondani
mindenre, amit csak a kliens óhajtott, akármennyire is az utolsó
pillanatban érkezett a kérés.
– Pont emiatt fizetnek minket – szokta mondogatni folyton. –
Sokkal reaktívabbnak kell lenned!
Rebecca titokban úgy gondolta, Izzy ezzel tulajdonképpen
csak a tervezési folyamathoz való laza hozzáállását szépíti.
Üzlettársnője sokkal inkább törődött a hangulattal és a
külsőségekkel, mint a precíz részletekkel. Éppen ez tette őket
annyira jó csapattá. Ám ugyanez kergette Rebeccát az őrületbe
is. Mi a baj azzal, ha az ember tervet készít, és aztán tartja
magát hozzá?
Mivel elfoglalta az, hogy mindenkit időben az ülőhelyéhez
juttasson, és biztosítsa, hogy a vegetáriánus és vegán menük ne
rossz emberekhez kerüljenek, akik „elfelejtették”, hogy mit
rendeltek maguknak előzőleg, Rebecca egészen addig nem
keresztezte újból Angela Matthews útját, amíg az előétel és a
főfogás között bele nem futott a mosdóból kijövet.
–  Ó, remek! Reméltem, hogy elkapom. Épp az imént
beszélgettem Stuarttal, a marketingigazgatóval, akit korábban
említettem, és szerinte nagyszerű ötlet kimenni megnézni a
meteorzáport.
Mindazok fényében, ami odahaza éppen zajlott, Rebecca
abszolút nem volt türelmes hangulatban.
– Ahogy már mondtam, ez nem fog működni.
Angela arckifejezéséből ítélve a hangsúlya biztosan kevésbé
udvariasra sikerült, mint amilyennek szánta.
– De rengeteg időnk van, hogy…
 Rebecca meglengette az írótábláját.
– Előttünk van két további fogás, és időben fel kell szolgálni a
kávét a fő beszéd kezdetéig. Komolyan mondom, bízzon
mindent szépen rám. Maga menjen és érezze jól magát!
Tényleg, csak bízza rám a dolgokat.
Otthagyta, még mielőtt Angelának esélye lett volna válaszolni.
Miért nem hajlandóak az emberek a tervekhez tartani
magukat?
Ahogy várta – és tervezte –, az este zökkenőmentesen zajlott
le. Néhány ember kiment, hogy megnézze a meteorzáport, ami
bosszantóan látványosra sikeredett a visszatérésük utáni ital
fűtötte beszámolóik alapján.
Rebecca elkapta Angela arcán a merev kifejezést, amikor
elment. Csak kurtán mondott neki köszönetet. A teljes este
bökkenő nélkül lement, a nő pedig le akarta kicsinyleni
mindössze amiatt, hogy lemaradtak pár csíkról az égen?
Egyeseknek nem lehet a kedvében járni!
Miközben visszafelé bandukolt a kocsijához, megszólalt a
telefonja. Izzy hívta.
– Sziamia. Csak nem ellenőrzöl?
–  Nem, csak épp behozom a lemaradásomat az e-mailekkel
most, hogy a gyerekek ágyban vannak, és azt gondoltam,
megkérdezem, hogy ment a mai este.
– Aha. Minden rendben volt. Épp most tartok hazafelé.
–  Rendben, csak annyi, hogy kaptam egy levelet Angela
Matthewstól. Rengeteg benne a félreütés, szóval felteszem, ivott
jó pár pohár bort. Mi történt valami meteorrajjal?
 Rebecca felsóhajtott.
–  Ma este meteorhullás volt, és Angela azt akarta, tereljek ki
mindenkit a gyepre megnézni. Én pedig megmagyaráztam neki,
hogy ez rossz ötlet.
Izzy mély lélegzetet vett.
–  Rugalmasabbnak kell lenned, Rebecca! Hagyd, hogy
sodorjon az ár! Csak mert valami nem szerepel az írótábládon,
nem jelenti, hogy nem történhet meg!
Rebecca most nem volt olyan hangulatban, hogy kiselőadást
hallgasson egy rendezvény lebonyolításának a mikéntjéről. Izzy
az erősségei – szervezőtehetség, tervezés, részletekbe menő
odafigyelés – miatt kérte fel üzlettársául.
–  Nem beszélhetnénk ezt meg holnap? Még haza kell érnem,
és nagyon elfáradtam.
–  Hát persze, bocsi. Jack biztosan egy jó pohár borral vár!
Élvezd ki a holnapi szabadnapod! Majd, amikor az ágyban
fekve olvasod a reggeli újságot, gondolj rám, akinek már hatkor
a gyerekműsort kell néznie a tévében. Erről az ügyről pedig
majd beszélünk hétfőn, amikor találkozunk.
Amikor hétfőn találkoznak, Rebeccának jóval több
megbeszélnivalója lesz vele ennél. Jelenleg azonban haza akart
jutni, és megtudni, hogyan sült el Jack beszélgetése Carával.
 KILENCEDIK FEJEZET

Cara

Eltartott egy darabig, amíg lefektette Sophie-t. A kislánynak az

utóbbi időben volt néhány rémálma, és azt akarta, hogy Cara
feküdjön ott mellette, amíg el nem alszik, így aztán már
majdnem tíz órára járt, mire a nő visszament a földszintre. Jack
a laptopján pötyögött.
Amikor együtt voltak, a férfi még a karrierje elején járt. Akkor
is hosszú órákon át dolgozott, de semmi kifogása nem volt a
hajnalig tartó bulizás ellen, és hogy alig pár óra alvás után
menjen be dolgozni. Manapság már egyértelműen
felelősségteljesebben viselkedett. Vajon hogy alakult volna Cara
élete, ha Jack őt veszi feleségül?
A férfi felpillantott, amikor Cara belépett a nappaliba.
– Beszélnünk kell.
Gondolod? Cara ellenállt a szarkazmusra való késztetésnek.
– Igen, így van.
–  Nyilvánvalóan ki kell találnunk, mi legyen Sophie-val
kapcsolatban. És találnotok kell valami lakóhelyet.
Jack alig nézett rá, és az udvarias hangnem miatt olybá tűnt,
mintha idegenek lennének. Nehézség nélkül elfeledte volna,
mennyire megőrültek egykor egymásért, és hogy boldogan
eltöltötték akár az egész napot is az ágyban?
– Rebecca azt mondta, nem gond, ha maradunk.
– Ez így van. Így van. Egyelőre. – Jack kihangsúlyozta az utolsó
szót. Mégis mennyi időt volt hajlandó adni neki?
–  Próbáltam találni magunknak valami helyet, de nem volt
sok szerencsém. – Mázli, hogy ekkora gyakorlatot szerzett az
elmúlt pár évben, hogy hazugsággal munkához és
szálláshelyhez jusson. Ez volt a Jack szemébe port hinteni
hivatott szellő. Cara azt viszont nem vehette biztosra, hogy
Rebecca nem ellenőrzi le. – Felteszem, nem szeretnéd, hogy
valami zsúfolt helyre vigyem Sophie-t. Vagy nyirkosra. Vagy
olyanra, ami nem biztonságos.
Jack szemlátomást elborzadt. A férfi világa tényleg egymillió
mérföldnyi távolságban állt az övéktől.
–  Persze hogy nem! Nagyon is tisztában vagyok a…
felelősségeimmel. Most már tudok Sophie-ról, és
megbeszélhetjük, mire van szüksége. Hogy neked mire van
szükséged ahhoz, hogy a gondját viseld.
Neki több időre volt szüksége. Két hét elegendő volna. Addigra
a férfi már nem akarja majd hagyni, hogy Sophie kisétáljon az
életéből.
–  Beszéltem egy ingatlanközvetítővel egy lakásról, ami
hamarosan elérhetővé válik. Egy kellemes utcában van és tiszta.
Még megfelelő fűtése is van. A jelenlegi lakók pár héten belül
kiköltöznek. Tudom, hogy ez nagy kérés, de nem maradhatnánk
itt addig?
 Jack úgy nézett ki, mintha azt kérte volna, hogy két évig
maradhassanak. De rendes ember volt, és ezt Cara jól tudta.
Tulajdonképpen pontosan erre tette fel a dolgot.
– Hát, meg kell beszélnem Rebeccával, de nyilván nem fogunk
kihajítani benneteket az utcára. – Szünetet tartott, és ide-oda
ingatta a fejét. – Még mindig képtelen vagyok felfogni ezt az
egészet, Cara. Mi az ördögért nem szóltál róla, hogy teherbe
estél? Amikor még együtt voltunk?
– Amikor még együtt voltunk, én sem tudtam róla.
– Nem érdekes. Ő az én lányom. Nem volt jogod ezt titokban
tartani előttem! Ez nem igazságos velem szemben. És abszolút
nem igazságos vele szemben sem.
Igazság? Igazságosságról akart szónokolni, miközben a
luxusbútorán ült ebben az óriási házban?
– Eléggé egyértelművé tetted, hogy nem óhajtasz velem újból
találkozni. Aztán hallottam, hogy megismerkedtél valaki
mással. Az ágyad még meleg lehetett utánam.
Jack összerándult.
– Ezt honnan tudtad meg?
Cara vállat vont.
– Hogy nem találkoztunk azután az utolsó éjszaka után, nem
jelenti azt, hogy nem is hallottam róla, mi zajlik az életedben.
Senki sem szeretné, hogy ilyen gyorsan és könnyedén
helyettesítsék valaki mással.
Jack sóhajtott és előrehajolt, alkarját a térdére támasztotta.
–  Sajnálom, ha megbántottalak, Cara, tényleg sajnálom. De
akkor ezek szerint ez valamiféle bosszú, hogy egész idő alatt
titokban tartottad előttem Sophie-t, és nem szóltál róla? És hogy
minden figyelmeztetés nélkül egyszer csak megjelentél vele a
küszöbömön?
Ez a pasas azt várta, hogy még Cara fogja sajnálni őt?
– Komolyan azt akarod bebeszélni nekem, hogy nem hallottál
a terhességemről?
–  Talán volt egy-két megjegyzés. Valaki hallott itt-ott valamit.
De tudod, akkor mi már nem voltunk együtt.
Az ismerős harag forrni kezdett Cara gyomrában. Kit akar ez
bolonddá tenni? Cara talán nem járt hozzá hasonlóan
egyetemre, de a pokolba is, nem volt hülye!
– Tisztában vagy vele, hogy kilenc hónapba telik, amíg megnő
egy baba, ugye? Sophie kilenc hónappal a szakításunk után
született. Nem nehéz kimatekozni, Jack!
Jack elvörösödött.
– Csak egy pletykát hallottam. Nem készültem leülni miatta a
számológéphez. Nevezz naivnak, de azt feltételeztem, hogy
közölnéd velem, ha születne egy lányom!
Cara egyik része legszívesebben a férfi fejére zúdította volna
mindazt a haragot, amit az elmúlt öt évben magába fojtott. De
nem engedhette el magát. A tervre kellett összpontosítania.
Amikor ismét megszólalt, a hangját szándékosan lágyabbra,
vádtól mentesre vette. Lepillantott előbb a kezére, aztán a
szempilláin keresztül föl a férfira, és az ajkába harapott.
–  Azt hiszem, ostoba módon abban reménykedtem, hogy
valahogyan rájössz. Aztán pedig eljössz és megkeresel minket.
Jack odament hozzá, és leült mellé a kanapéra. Sosem bírta
elviselni, amikor Cara sírt. Egyik kezét a nő vállára tette.
– Hé, ugyan már. Ne izgasd fel magad!
Cara a kézhátával megtörölte a szemét. A szándékos sírás
nagyon hasznos képesség volt.
–  Jól vagyok. Csak túl akarok jutni ezen. Azt akarom, hogy
fogadd el Sophie-t. Hogy ismerd meg őt. – Jack szemébe nézett. –
Ő a te kislányod.
Jack ezúttal nem pillantott félre.
– Ha őszinte akarok lenni, már korábban is eltűnődtem rajta,
vajon végigcsináltad-e a terhességet. A srácok ugrattak vele,
amikor hallottunk róla, de aztán valahogy feledésbe merült. Fel
kellett volna hívnom téged, hogy rákérdezzek. – Tartott egy kis
szünetet, úgy tűnt, mintha a megfelelő szavakat keresgélné. –
Abban a pillanatban tudtam, amint megláttalak benneteket,
hogy ő az enyém. – Ahogy kimondta az utolsó szavakat,
megdermedt és átnézett Cara feje fölött.
Cara követte a pillantását a nappali ajtajáig, ahol Rebecca állt
őket nézve, még kabátban.
Jack felpattant, és odasietett, hogy lesegítse róla a kabátot.
– Szia, szerelmem! Nem vártam, hogy ilyen hamar megjössz.
Rebecca egy vállrándítással elintézte a férjét.
– Azt látom. Én pedig azt nem vártam, hogy rájövök, hazudtál
nekem, amikor azt állítottad, hogy nem tudtál a lányod
létezéséről.
 TIZEDIK FEJEZET

Rebecca

A szobát megülő csend szinte lüktetett a feszültségtől. Rebecca

Jackre szegezte a tekintetét, halványan véve csak tudomást
Caráról, aki leszegett fejjel, menekülésszerűen visszavonult az
emeletre. Rebecca egész testében reszketett a félelem és a düh
robbanékony elegyétől.
– Tudtad, hogy van egy gyereked, Jack? Tudtad?
Jack lassan közelített felé, mintha egy fel nem robbant
aknához közeledne.
– Nem ezt mondtam, Becca! A beszélgetés végére jöttél be. Ha
tudtam volna a gyerekről, akkor nyilván a helyes dolgot tettem
volna.
– Nyilván? – lőtt vissza Rebecca. – Ebben az egészben nincs az
égvilágon semmi nyilvánvaló!
Jack megpróbált felé nyúlni, hogy megérintse a karját, de
Rebecca hátralépett előle. A férfi megadóan feltartotta a kezét.
– Tudom, igen, és annyira sajnálom, hogy…
–  Hogy te sajnálod? Sajnálod? – Rebecca fáradt volt, nagy
megrázkódtatás érte, és a gyerek meg az exbarátnő hús-vér
valósága, plusz a férjének egy általa soha nem látott oldala
hatására most minden összeomlott körülötte. – Jelen
pillanatban azt sem tudom, egyáltalán ki vagy te! Te vagy az a
férfi, aki nem hagyja, hogy megöljem a pókokat. Az az ember,
aki rábeszél, hogy engedjük a barátja bátyjának a fiát két hétig a
vendégszobánkban héderelni, mert teljesen a nyakára hágott a
diákhitelének. Aki azt mondta nekem – a hangja kezdett
reszketni, a torka elszorult, de akkor is elhessegette a férje
kezét, amikor felé nyújtotta –, aki azt mondta nekem, hogy
sokkal többet érek, mint amit gondolok magamról, hogy
megbízhatok benned, hogy te az… – Hüppögő hang tört fel a
torkából. Olyan őrjítő dolog volt sírni, amikor annyira mérges,
amikor pontosan a tudomására akarta hozni, hogy mennyire
forr benne a düh abban a pillanatban!
Jack továbbra is ott állt előtte.
–  Nem tudom, mi mást mondhatnék azon kívül, hogy
rettenetesen sajnálom, Becca!
Rebecca Jack arcán is könnyeket látott, és ettől csak még
tovább nőtt benne a harag.
–  Pedig több kéne, mint az átkozott sajnálkozásod! Ez nem
igazságos, Jack! Én nem akarok gyereket! Sohasem akartam
gyereket! Éveken át mondogatták nekem az emberek, hogy
majd meggondolom magam, és közben fölényesen bólogattak.
És azt gondolták, hogy hiányzik belőlem valami. De nem!
Egyszerűen csak nem akarok gyereket! És te azt mondtad, hogy
te sem akarsz! – Felemelte a kezét, hogy megakadályozza a férfi
közbeszólását. – És akkor a múlt éjjel megtudom, hogy van egy
gyereked. Van egy gyereked, akiről semmit sem tudtál. És talán
kiabálok és veszekszem? Nem! Nem teszem. Próbálok rendesen
viselkedni. Próbálom megőrizni a nyugalmam. Nem az ő hibája,
ezt mondom magamnak. Ő is annyira le van döbbenve, mint én.
Jack úgy fogta össze maga előtt a kezét, mintha imádkozna.
– Le is voltam döbbenve! Én nem…
Rebecca ismét felemelte a kezét.
–  És ma este rájövök, hogy nem, téged azért nem sokkolt
annyira a hír, mint engem, mert hát hé, tulajdonképpen talán
volt valami sejtésed, de úgy döntöttél, hogy nem jársz utána!
Nem volt fontos a számodra, hogy odakint a nagyvilágban talán
van egy nő, aki a te gyerekedet neveli!
A férfi kinyitotta a száját, de Rebecca szemének egy
villanására azonnal ismét becsukta.
–  Hogy őszinte legyek, jelen pillanatban ebbe még csak bele
sem bírok menni igazából, mert nem fér a fejembe!
Pillanatnyilag meg kell birkóznom azzal a ténnyel, hogy a te
életedben van egy gyerek, és amennyiben veled akarok
maradni, el kell fogadnom, hogy az én életembe is bekerült egy
gyerek. Őszinte leszek, ha amikor megismerkedtünk, lett volna
gyereked, távol tartom magam tőled, mert nekem egy gyerek
csak bonyodalom. Zűrzavar. Nem az, amit akarok.
Rebecca egész testében remegett. Olyan volt, mint valami
késleltetett sokkreakció. Jack arca hamuszürkének látszott,
amikor ismét felé nyújtotta a kezét, de Rebecca elhessentette
magától, és a torka annyira összeszorult, hogy már beszélni is
alig bírt. Még sohasem veszekedtek így korábban. Rebecca
gyűlölte a vitát és gyűlölte elveszíteni az önuralmát. Túl sok
minden zúgott most a fejében és a szívében, és egyszerűen nem
bírt rájönni, hogy hová-merre jut mindezzel. Mi a nyavalyát fog
most csinálni?
–  Nem tudok… Most nem tudok erről beszélni. Lefekszem.
Tekintve, hogy a vendégszoba foglalt, te elalhatsz idelent.
 
 
Másnap reggel Rebecca rá még vasárnap sem jellemző módon
sokáig maradt ágyban, igyekezve feldolgozni mindazt, ami
péntek este óta történt. Azt akarta, hogy mielőtt beszél Jackkel,
legyen egy terve, egy kérdéslistája és egy teendőlistája. A férje
ágyba hozta neki a kávét, és motyogott valamit arról, hogy Cara
aznap reggel korán kelt, és visszament a régi lakásukba
összeszedni a holmijukat. Az előző este után alighanem gyorsan
meg akarta járni az utat oda-vissza, még mielőtt
megváltoztatják a véleményüket arról, hogy náluk
maradhatnak. Jack próbaképpen javaslatot tett egy vasárnapi
ebédre a helyi kisvendéglőben, de Rebecca inkább a város
túlfelén lévő szusiéttermet választotta. Jack utálta a szusit.
 
 
A szusiétteremnek megvolt az az előnye, hogy egymás melletti
ülőhelyekkel rendelkezett, így könnyebbé tette, hogy
Rebeccának ne kelljen a férjére néznie. A férfi szánalomra
méltó arckifejezése csak még jobban felbőszítette volna. Öt
percen keresztül mindketten csak ültek ott, és nézték a
mellettük futószalagon elhaladó, színes tálakat. Rebecca arra
összpontosított, hogy letépje a papírt az evőpálcikáiról.
–  Frissítsd fel az emlékezetemet arról, hogyan jöttetek össze
Carával.
Jack köhintett, és fészkelődni kezdett a székén. Ezt is utálta
ebben az étteremben: a kényelmetlen ülőhelyeket. Nagyon
helyes!
– Ó, amint már mondtam, egy éjszakai klubban találkoztunk.
A srácokkal mentem oda, Cara meg egy barátnőjével.
Beszélgetésbe elegyedtünk. Tudod, hogy megy ez.
Rebecca érezte, amint Jack megrezzen, ahogy ő egy töréssel
elválasztotta egymástól az evőpálcikáit.
– Ennél többel jössz nekem, Jack! Ha Cara az életünk részévé
válik, tudnom kell, milyen volt a kapcsolatotok. Hogy mennyire
volt komoly.
Túl voltak már a korábbi kapcsolatokkal foglalkozó
beszélgetésen, de elég ritkán tettek utalást az exeikre. Amikor
Rebecca bevallotta, hogy azután szakított az előző, hosszú távú
kapcsolatával, miután rájött, hogy az exe megcsalta, nem is
egyszer, Jack teljesen elszörnyedt. Körbefonta őt a karjával, és
ígéretet tett, hogy ő sohasem fogja megbántani, sosem hazudik
neki és nem fogja kockára tenni a kapcsolatukat. És most mi
lett? A történelem megismételte önmagát?
Jack pár pillanatig nem válaszolt. Rebecca figyelmen kívül
hagyta, hogy a férfi őt nézi, inkább kinyúlt és levett a
futószalagról egy sárga, avokádó makis tálat. A torka ugyan
összeszorult, de az evőpálcikái közé csípett egy makit, és a
szájába dugta.
 Jack követte a példáját, talán, hogy húzza kicsit az időt, és
kivett egy tálka sült rizst, amit egy műanyag villával tologatott
ide-oda az edényben. Végül így szólt:
–  Nos, megakadt Carán a szemem, mert amint az elég
nyilvánvaló, nagyon vonzó volt. – Felpislantott Rebeccára, hogy
felmérje a reakcióját. – Biztos vagy benne, hogy tudni akarod az
összes részletet?
Azt gondolja róla, hogy féltékeny? Hiszen tény: Cara valóban
nagyon vonzó nő. Talán túl vékony, de az tuti, hogy vonzó.
Rebecca majdnem egyben nyelte le a makiját.
– Folytasd!
Jack a jázminteájában úszkáló virágra meredt, figyelte, ahogy
az szétnyílik.
– Azt hiszem, amiatt is tetszett, mert olyan… nem is tudom, de
volt benne valami. Más volt. Azok a nők, akikkel addig jártam,
mind egy bizonyos típusba tartoztak. Magániskolában tanultak.
Ömlött belőlük a magabiztosság. Cara is magabiztosnak látszott,
de volt valami rejtett jellemvonása ezalatt a magabiztosság
alatt. Azt mondanám, valahogyan… törékenynek tűnt.
Ez már sokkal inkább hasonlított a Rebecca által ismert
Jackhez. Védelmező, gondoskodó férfi. Annak az évnek a
nyarán, Görögországban jártukkor, le kellett beszélnie róla,
hogy örökbe fogadjon egy háromlábú kutyát, amelyik a
tengerpartról a szállásukig kísérte őket. Jacknek hatalmas szíve
volt. És tökéletes balek tudott lenni.
Az egyik szusiséf szakította félbe őket, kezében halfiléző
késsel. Odabiccentett az ételben hiányos asztaluk felé.
 – Rendelésre készült fogást szeretnének?
–  Nem, köszönjük, megfelel az itteni választék! – Rebecca
elvett egy tál csirkés gjózát, és felmutatta, hogy bizonyítsa
szavait. Mihelyt a séf odébbállt, emlékeztette Jacket.
– Szóval, Cara más volt?
Jack sóhajtott. Csak nem azt remélte, hogy engedi bármit is
kihagyni?
– Igen. Jópofa volt, független és nem izgatta magát azon, hogy
kiről vagy miről mit mond. Őszintén szólva, nagyon
szórakoztató volt a társasága.
– Lefeküdtél vele már azon az első éjszakán?
Bár semmi nem indokolta, hogy ennek akár csak halvány
jelentősége is legyen, a kérdés kicsúszott Rebecca száján,
mielőtt megakadályozhatta volna.
Jack legurította az Asahi sörét.
– Igen. Elmentünk oda, ahol akkoriban lakott, és ott töltöttem
az éjszakát.
– És hol lakott? Saját lakásban? Egy barátjánál? A szüleinél?
Jack előrehajolt, hogy láthassa a felesége arcát.
– Rebecca, nézz rám! Miért akarod tudni mindezt?
–  Csak tisztába akarok jönni vele, miféle ember ő. Az
otthonomban lakik, Jack! Úgy tűnik, te tökéletesen megbízol
abban, hogy jöhetünk-mehetünk, ott hagyhatjuk őt egyedül, és
nem arra fogunk hazatérni, hogy kiraboltak minket, vagy Cara
odacsődített egy újabb csapat hajléktalan anyát a következő
éjszakára vagy hétre vagy hónapra! – Dühének hevessége, noha
csak az orra alatt sziszegte el mindezt, hogy a szomszédjukban
ülő fiatal pár ne hallhassa, még Rebeccát is meglepte, nem
csoda hát, ha Jack úgy festett, mint akit pofon vágtak.
Megadóan felemelte a kezét.
–  Oké, oké! Cara akkortájt egy barátnője kanapéján aludt.
Nem tudom, feltűnt-e neked mindabból, amit mondott, de nincs
túl rózsás kapcsolatban a szüleivel. Sohasem bocsátkozott
részletekbe, de mindig úgy feltételeztem, hogy az apja nem jó
ember. Talán még erőszakos is bizonyos tekintetben. Az
édesanyja pedig, nos, róla összesen annyit ejtett el, hogy még
magáról sem bír gondoskodni, nemhogy bárki másról.
Noha nem állt ilyesmi szándékában, Rebeccán átfutott
valamiféle együttérzés.
– Értem.
Jack lesütötte a szemét, és ismét a sörösüvegét kezdte
forgatni.
– Ezért aztán végül Cara hozzám költözött.
Rebecca majdnem megfulladt a második falat gjózájától.
Olyan gyorsan fordult oda Jackhez a magas széken, hogy az
megnyikordult alatta.
– Micsoda?
A férfi könyörögve nézett rá.
–  De hát mit tehettem volna? Egyik barátnőjének a
kanapéjáról költözött a másikéra, azt hiszem, egyszer még egy
elhagyott házban is aludt. Én pedig a szüleim támogatásának
hála egy óriási lakásban éltem.
Középosztálybeli bűntudat. Az elesettség talán hozzátartozott
Cara vonzerejéhez? A jótékonyságra szoruló nő, akiről a férfi
gondoskodhat, és gazdag bőkezűségével a javára lehet? Rebecca
tudta, hogy most igazságtalan. Jack sem tudta nála jobban
kontrollálni azt, hogy milyen családba született bele, és
sohasem dicsekedett a szülei gazdagságával.
Viszont Rebecca nem tehetett ellene, belészúrt egy
kényelmetlen érzés amiatt, hogy a férfi olyan hamar
beköltöztette magához Carát. Ő már majdnem egy éve járt
együtt Jackkel, mielőtt úgy döntöttek volna, hogy a
kapcsolatukat erre az új szintre helyezik.
– Egészen pontosan milyen hamar költözött hozzád?
Jack köhécselt, és úgy tűnt, mintha most hirtelen jött volna rá,
hogy a sörösüvege kiürült, ezért intett az éttermi alkalmazottak
egyikének, hogy kér még egyet.
– Másnap este.
Némán ülték végig az egy percet, ameddig megérkezett a
második sör. Rebecca kezdett már képet kapni Cara
viselkedéséről, és ez éppenséggel nem melengette meg a szívét
a nemkívánatos vendégük iránt.
– Értem.
Jacknek is rá kellett ébrednie arra, hogyan hangzott mindez.
–  Nem igazán döntöttük el hivatalosan. Csak ott aludt, aztán
éppen nem volt semmi hely, ahova utána mehetett volna, és
nálam maradt még pár napig, aztán már egyszerűbb volt adni
neki egy kulcsot, és…
– Meddig? – szakította félbe Rebecca. – Meddig éltetek együtt?
Jack megragadott egy narancssárga tálka jakiszobát, ami már
majdnem túlhaladt rajtuk, és Rebecca elé tette.
 – Ez a kedvenced, nem igaz?
A nő rámeredt a tálkányi, csirkehússal és zöldségekkel
elegyedő sült tésztára.
– Meddig, Jack?
–  Hét vagy nyolc hónap lehetett. Még a King’s Crosson
dolgoztam, amikor megismerkedtünk, de már a Liverpool
Streetre költöztem, amikor vége lett közöttünk.
Rebecca rosszullétet érzett, de nem a szusitól.
– Pontosan akkor találkoztál velem.
Jack megrázta a fejét.
–  Nem. Szakítottam vele már azelőtt. Hiszen tudod! Feljöttél
hozzám az első éjszakán. Tudod, hogy nem éltem együtt akkor
senkivel.
Rebecca elvörösödött az emléktől. Az égegyadta világon
semmi rossz nincs abban, ha valakivel már az első randin
lefekszik az ember. Csakhogy ő korábban sohasem tett ilyet – és
nem is randiról jöttek igazából.
– Jól van, és miért lett vége?
Jack megrántotta a vállát.
–  Nem tudom. Azt hiszem, egyszerűen túlságosan
különböztünk. Mindaz, ami tetszett benne, a
megjósolhatatlansága, a le-sem-szarom hozzáállása, egyszerűen
megkopott. Rájöttem, hogy nem vagyok belé szerelmes. És az
életünk, az, amit az élettől akartunk, egyszerűen túlontúl
különbözött.
Akármilyen vonzó kinézete és remek alakja volt is Carának,
Rebecca nem tudta elképzelni, amint Jack elviszi magával
vasárnapi ebédre a vezérigazgatója házába.
– És hogyan szakítottál akkor? Aztán mi lett vele?
–  Igyekeztem annyira kedves lenni, amennyire csak lehetett.
Leültünk és átbeszéltük. Elmondtam neki, hogy egyszerűen már
nem érzek többé úgy iránta. Még pénzt is ajánlottam neki, hogy
kisegítsem pár napra.
A válasz Rebecca soron következő kérdésére hirtelen
kiemelkedően fontosnak tűnt.
– És elfogadta?
Jack megrázta a fejét.
–  Nem. Eléggé kiborult. Ez nem… Szóval nem sült el túl jól a
dolog.
Ezt Rebecca könnyen el bírta képzelni. Cara nemcsak a
pasiját, hanem az otthonát is egy csapásra elvesztette.
– Tehát ennyi volt? Még aznap este elment?
Jack végigfuttatta az egyik ujját a gallérja belső részén:
nyugtalannak tűnt.
–  Majdnem. Egy héttel később belefutottunk egymásba egy
sörözőben. Mindketten sokat ittunk, Cara kiborult, én
vigasztaltam, és…
Milyen átkozottul kiszámítható!
– És a végén hazavitted, és az ágyadban töltötte az éjszakát.
Jack megrándult. Rebecca látta, milyen fájdalmas ezt
beismernie a férfinak, de jelen pillanatban ez nem érdekelte.
Jack félretolta maga elől a rizsét.
– Nem vagyok büszke magamra. És az ember nem tudja csak
úgy kikapcsolni az érzéseit. Hiányzott nekem.
 A most következő részlet egyértelműnek látszott, de
Rebeccának azért rá kellett kérdeznie.
–  És ezen az együtt töltött éjszakán… Ezen a nem tervezett
éjszakán, amikor nem bírtátok megállni, hogy ne kössetek ki az
ágyban… Használtatok óvszert?
Jack arca mindent elárult, amit tudnia kellett, de kivárta,
amíg a férfi beismeri.
– Nem. Nem használtunk.
– Értem.
–  Tudom, mit gondolsz! Az én agyamon is átfutott, de Cara
nem ejtette volna magát szándékosan teherbe! Egyszerűen nem
olyan típus. Ha jobban ismernéd, te is tudnád!
Ha Jack azt szerette volna, hogy Rebecca őrizze meg a
nyugalmát és ne veszítse el ismét az önuralmát, akkor Cara
védelmezése határozottan nem a legjobb megoldás volt.
– Te pedig tudtad, hogy teherbe esett, és nem tettél semmit?
–  Nem! Nem tudtam! Az igazat mondtam erről! Csak egy
spontán megjegyzést hallottam a sörözőben, hogy látták Carát,
és úgy nézett ki, mintha terhes lenne. És tökéletesen a
tudatában vagyok annak, hogy fel kellett volna vennem vele a
kapcsolatot, hogy leellenőrizzem! A múlt éjszaka java részét
azzal töltöttem, hogy azt kérdezgettem magamtól, miért nem
tettem.
Rebecca egy éjszakánál jóval többet szándékozott azzal
tölteni a jövőben, hogy magát és Jacket kérdezgesse erről.
Egyelőre viszont feltett minden kérdést, amit fel akart tenni.
Mármint Jacknek.
 –  Haza kellene mennünk. Nem tudom, mennyi időbe telik
kiürítenie a korábbi lakását, de Carának nincs kulcsa a
miénkhez.
Puhatolódzó mosoly kúszott a férfi arcára.
– Ez azt jelenti, részedről rendben, hogy néhány hétig nálunk
lakjanak?
Rebecca elhúzta a kezét az asztalról, hogy a férfi ne foghassa
meg. Még túl korai volt az idő a csókhoz és a béküléshez. Ezen
viszont gondolkozott már egy darabig, amíg aznap reggel az
ágyban pihent.
– Ez azt jelenti, hogy maradhatnak. Hogy ez rendben van-e a
részemről, az más tészta. Beszélned kell Carával holnap, amíg
én Izzynél dolgozom, és az sem érdekel, ha magával az
atyaúristennel van holnapra megbeszélt időpontod, akkor is
otthon fogsz maradni és kitalálod, hogy mégis hogyan fog ez
működni az elkövetkezőkben!
Amilyen megkönnyebbültnek tűnt erre Jack arca, akár azt is
kérhette volna tőle, hogy egész másnap hemperegjen
üvegszilánkokban, arra is igent mondott volna. Ha Cara az ő
házukban van, az legalább lehetőséget ad Rebeccának arra,
hogy az egész katyvasz mélyére ásson. Lehet Jack biztos abban,
hogy Cara nem esett szántszándékkal teherbe, de Rebecca már
nem vett volna erre mérget.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Cara

A vasárnap reggelek mindig csendesek voltak a Bramley Estate

épületében, és Cara léptei visszhangot vertek a betonlépcsőn
felfelé menet, aminek a fokait Sophie egyesével megszámolta.
Határozottan nem hiányzott a közös folyosó áporodott szaga: a
háztartási hulladék és a vizelet émelyítő keveréke. A lépcső
tetejénél balra fordultak. A 3B lakás hámló, piros bejárati
ajtajának az alján kopásnyomok látszottak ott, ahol Cara –
ajtónyitási technikáját tökéletesítve – a kulcs elfordításával
egyidejűleg rendszeresen belerúgott.
Mindössze tíz percet töltöttek a lakásban, amikor kopogtak.
Lee nagyjából annyi idős lehetett, mint Cara, talán néhány évvel
még fiatalabb is. Az apja volt a tulajdonosa a lakásnak, a
háztömbben található több más lakással együtt. Reg építész
volt, aki elég jól megszedte magát, és most Mallorcán élt. Lee
intézte a vállalkozásuk bérbeadási ügyleteit, a bátyja vezette az
építkezéseket.
Lee mindig úgy nézett ki, mintha épp akkor lépett volna ki a
zuhany alól, és úgy illatozott, mintha szabályosan leöntötte
volna magát valami drága borotválkozás utáni arcszesszel. A
ruhái mindig ropogósra voltak vasalva és márkacímkék álltak
ki belőlük. A bérbeadási üzletág jól fizetett.
– Cara, bébi! Kikészítesz! Hol voltál?
Nem sok főbérlő jött el vasárnap találkozni az emberrel, de
Lee-nek Cara volt a gyengéje. Van úgy, hogy ki kell használni
mindent, amit az Isten ad.
–  Nagyon sajnálom, Lee. Csak ez borzasztóan nehéz hét volt
nekem. De ki fogom fizetni a lakbért, tényleg! Nem tudnál adni
nekünk még néhány napot?
A remegő alsó ajak – és egy intés Sophie irányába – elérte a
kívánt hatást. Lee szemlátomást maga alá került, amiért
megríkatta Carát.
– Hé, hé, ne borulj így ki! Semmi gond! Nézd, te eddig mindig
jól álltál a lakbérfizetéssel, úgyhogy adok neked egy kis időt.
Mennyire van szükséged? Egy hétre? Két hétre?
Ez olyan egyszerűen ment, hogy Cara már-már megszánta a
férfit.
–  Az csodálatos lenne! Addigra biztosan meglesz a pénz.
Köszönöm szépen!
Lee valósággal elpirult, miközben kihátrált a lakásból.
–  Jól van, akkor pár hét múlva visszajövök. Te csak vigyázz
magadra és a kicsire! Viszlát később!
Amint a férfi elment, Cara a kézfejével kitörölte a
krokodilkönnyeket a szeméből, és nekilátott, hogy betömje az
utolsó néhány holmijukat az egyik magával hozott dobozba. Az
ajtón felhangzó újabb kopogásra megugrott. Lee talán
meggondolta magát?
 Nagy megkönnyebbülésére csak Danielle volt az a
szomszédból: házilag kiszőkített haját a feje tetején rendetlen
kontyba kötötte, a pizsamája fölé kabátot kapott, és mindkét
oldalán bevásárlószatyrok egyensúlyozták ki.
– Üdv, idegen! Gondoltam, hogy te vagy az, ahogy az ablakon
keresztül megláttalak. Visszajöttél?
Cara megrázta a fejét.
–  Nem. Csak összeszedem a többi cuccomat. Amint elvittem
őket, visszahozom a kocsidat. Köszi, hogy kölcsönadtad!
–  Nem probléma! Ezen a hétvégén nem volt rá szükségem. –
Danielle szemügyre vette a dobozokat. – Szóval tényleg elmész?
–  Aha. – Cara egy festett kavicsot dobott az egyik dobozba. –
Máris hiányzom neked?
Danielle vállat rántott.
– Alig várom, hogy lássam a hátadat!
Cara felnevetett.
–  Ki tudja? Lehet, hogy egy hét múlva megint itt leszek. És
még ha nem is, akkor is találkozunk majd.
Danielle vágott egy grimaszt.
– A lányok jövő szeptemberben kezdik az iskolát. Na, ki fogja
majd hősként bevállalni, hogy közösen hurcibálja őket velem a
suliba? Mégsem ácsingózhatok egyedüli szülőként abban a
siserahadban!
Cara nem bírt a másik nő szemébe nézni.
– Én nem a Hopton Általános Iskolába íratom be Sophie-t.
Danielle a homlokát ráncolta.
– Hogyhogy? Hisz itt van mindjárt az utca végén. Az épületből
az összes gyerek oda jár. Te hová jelentkezel?
Akár túl is eshetnek rajta.
– A St. Catherine’sbe.
Danielle felkacagott.
– A St. Catherine’sbe? Megőrültél? Oda soha nem fog bejutni!
Nagyon kicsi a körzetük, és nem vesznek fel... – Felismerés
derengett a tekintetében. – Sophie apjának a háza azon belül
van, igaz? Hát ezért csinálod?
Cara az ajkához emelte az ujját, és a fejével oldalra biccentett
a hálószoba felé, ahol Sophie az ágyon feküdt a
kifestőkönyvével.
Danielle úgy fordult, hogy háttal álljon a hálószobaajtónak, és
halkabbra fogta a hangját.
– Szóval, hogy ment? Nagy háza van?
– Igen. Nagyon nagy háza. És felesége.
Danielle szeme kitágult.
– Feleség? Soha nem említetted, hogy házas!
–  Fogalmam sem volt róla, amíg péntek este oda nem
mentem. – Cara behajította az utolsó néhány holmit a dobozba.
Már nem maradt semmi több, amit el akart volna vinni.
Danielle a fejét félrehajtva bámult rá.
– Nézd, még egyszer megkérdezem: tutira biztos vagy ebben?
Tudom, hogy mindig nyavalygunk Lee miatt, és azon, hogy
milyen lusta alak, de én már sokkal rosszabb helyeken is
laktam. Ha elhagyod ezt a lakást és szükséged lesz egy újra,
akkor valami rémes helyen álló toronyházi egyszobásba fognak
bedugni.
 Cara ezt már meghányta-vetette magában.
– Nem lesz szükségünk arra, hogy új lakásba költözzünk.
Danielle összefonta a karját.
–  Hogy lehetsz biztos benne? Különösen, ha Sophie apja
házas. Nem tudom elképzelni, hogy a felesége sokáig elviseljen
titeket a házukban!
Danielle pletykára éhezett, de Cara semmi esetre sem árulta
volna el neki, hogy miért ennyire magabiztos. Hogy ő jobban
ismeri Jacket, mint ahogy azt a férfi gondolja. És hogy van egy
terve.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Rebecca

Bár mindketten otthonról dolgoztak, a hétfő délelőttöket

Rebecca és Izzy szabadon hagyta, hogy találkozzanak,
összehangolják a naptárjukat és megbeszéljék a heti terveiket. A
találkozó karácsony óta mindig Izzyék házában történt, mert a
tőzsdeügynök férje, Tim, meglepte őt egy kerti irodával: egy
óriási üvegablakokkal rendelkező faépítménnyel, amiben
helyet kapott egy íróasztal a munkához, valamint egy kerek
kisasztal, ahol – ahogy a férfi pártfogólag megfogalmazta –
Rebecca meg Izzy „értekezhettek”.
Most ennél az asztalnál ültek a legmodernebb kávéfőző
gépben készült kávé és egy tányér Waitrose keksz társaságában.
Rebecca nem siette el a bejelentését: akár túl is eshettek először
az üzleti megbeszélésükön.
Három évvel ezelőtt kockázatos volt ugyan a vállalkozásuk
elindítása, de Izzy címjegyzékében nagyszerű kapcsolatok
szerepeltek, és mindketten rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek,
amikor a londoni City Events nevű cégnél dolgoztak. Rebecca
tulajdonképpen éppen Izzyvel dolgozott aznap este, amikor
összeismerkedett Jackkel. Ők ketten mindig is jó csapatot
alkottak, jól kiaknázták egymás erősségeit.
Az Izzynél tartott találkozó lehetővé tette a hétköznapi
öltözéket. Izzy azonban olyan kellemes külsővel lett megáldva,
hogy még lófarokba fogott hajjal és smink nélkül is mindig
csodásan festett.
–  Oké, légyszi, ne kiabálj velem! Át kellene venned tőlem a
Ross-Hamilton esküvőt.
Rebecca majdnem kiköpte a kávéját.
–  Mi? Nem én csinálom az esküvőket. Nem csinálok semmi
ilyen ömlengős-nyálas dolgot. Hisz így állapodtunk meg! Én a
céges rendezvényeket csinálom.
Ezt már az első naptól kezdve nagyon világosan leszögezte
Izzynek. Nem mintha nem szerette volna az esküvőket, a
nyugdíjazási bulikat vagy a keresztelőket. Inkább arról volt szó,
hogy a családi alkalmakra összejöveteleket szervező emberek
kiszámíthatatlanok, érzelgősek és igényesek voltak. Rebecca
sokkal jobban szeretett profikkal dolgozni. Azok bármennyire
nagy igényeket is támasztottak, legalább az egészet világosan és
szenvedélymentesen szemlélték. Rebecca nyugodtan
megtervezhette az eseményt, bemutathatta nekik a tervet,
finomíthatott rajta bármit, ami változtatásra szorult, aztán
továbbléphetett. Semmi komédiázás nem volt amiatt, hogy a
virágok a tortán nem a megfelelő lila árnyalatúak.
Izzy közelebb tolta a kekszes tányért Rebeccához.
– Tudom, tudom. És nem is kérném, de tudod jól, hogy milyen
régen várunk már egy időpontra, hogy kivegyék szegény Jonty
manduláját. Nem tudok még egy telet végigcsinálni vele úgy,
hogy egyszerre heteket kelljen kihagynia az iskolából. Ez
egyszerűen nem megy. És Tim nincs idehaza azon a héten,
dolgozik, szóval valakinek itt kell lennie. Samantha
„hamarosan-Hamilton” Ross rettentően ki fog borulni, ha nem
leszek ott és nem dolgozom teljes gőzzel. Sokkal jobb lenne, ha
már mostantól átvennéd, és akkor te majd kéznél leszel.
A flancos kekszek közel sem békíthették meg Rebeccát. Miért
játsszák ki mindig a gyerekesek a családi ütőkártyát? Persze
megértette, hogy Izzy a kisfiával akar lenni, de jelenleg ő maga
is el volt látva komoly problémákkal.
Ráadásul a Ross-Hamilton esküvő? Izzy már tavaly azon
panaszkodott, hogy a leendő menyasszony mennyire megőrjíti.
Semmi nem volt elég tökéletes a csajnak, és még ha jó is volt, a
véleménye egyik napról a másikra megváltozhatott. És Izzy
most azt akarja, hogy Rebecca vegye át a szervezést.
–  Nem tudnád egyelőre folytatni, aztán majd én beugrom az
esküvő hetében, ha muszáj? Úgy értem, már eléggé jól kell
állnod a dolgokkal, nem?
Izzy biccentett.
– Ó, igen. Amennyire én tudom, minden el van rendezve. De
tudod, hogy működnek ezek a dolgok. Az utolsó pillanatban
mindig történik valami. A lufimodellezők ételmérgezést
kapnak, a vendéglátósok elejtik a tortát, és nemzetközi
avokádóhiány van.
Rebecca felnyögött. Ő aztán jól tudta. És pontosan ezért volt
az, amiért nem vállalt be esküvőket. De mit is mondhatott
volna?
 – Oké. Add ide az aktát.
Izzy elégedetten összecsapta a kezét, és átadta az iratokat.
Öröme, hogy megszabadulhatott az esküvőtől, rettegéssel
töltötte el Rebeccát.
–  Köszönöm, köszönöm! Jövök neked eggyel! Lapozd át
gyorsan, aztán máris felhívhatjuk Samantha Rosst, és
megbeszélhetünk egy találkozót.
Az akta kétszer olyan vastag volt, mint amilyeneket Rebecca
vezetett a rendezvényeiről. Egy gyors pillantás az esemény
összefoglaló oldalára megmagyarázta, miért: bűvészek,
ugrálóvárak, galambok, tűzijáték. Ez már nem is esküvő volt,
hanem egy valóságos fesztivál.
Rebecca felpillantott Izzyre.
– Ez most komoly?
Izzy nem reagált.
– Nézd meg, mennyi hasznos jegyzetet készítettem a margóra.
El tudod olvasni őket?
Felkapott egy kekszet a kupacból, és kettétörte.
Rebecca átfutott egy oldalt, és hunyorogva vizsgálta a
szöveget.
– Igen, azt hiszem, meg tudom fejteni a firkálmányaidat.
Izzy kiöltötte rá a nyelvét.
–  Oké, Madam Tökéletesség! Nem lehet mindenkinek
színkódos rendszere a törülközők váltogatásához is. Akad pár
alantas halandó közöttünk, aki elboldogul egy-egy öntapadós
cetlivel és némi improvizációval. Tudom, hogy a te esküvőd
olajozott gépezetként működött.
 Rebecca letette a mappát az asztalra, és mély levegőt vett.
– Jacknek van egy lánya.
Izzy döbbenetében alaposan félrenyelhette a kekszet. Egy
teljes percbe telt, mire abba bírta hagyni a köhögést.
– Tessék?
Rebecca bólintott.
– Igen. Péntek este megjelent a volt barátnője a küszöbünkön
Jack négyéves kislányával.
– Ó, istenem, Rebecca! Hogy telhetett bele... – kezdte számolni
az ujján – három napba, hogy ezt elmondd nekem? Micsoda
bombaként hathatott! Biztos vagy benne, hogy a gyerek az övé?
Nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy Rebecca beszélhetett
valakivel erről az egészről.
– Ó, van még jobb is! Jack tudott a kislányról. Sophie-ról.
Izzy szemei már-már kiugrottak a fejéből.
– Micsoda? Mióta?
Rebecca tudta, hogy igazságtalan Jackkel, de most szüksége
volt valakire, aki az ő oldalán áll.
–  Úgy tűnik, akkoriban gyanakodott a dologra. Hallott róla,
hogy a nő teherbe esett, miután szakítottak, de ez nem vette rá
arra, hogy megkeresse és biztosra menjen.
–  Hűha! – Izzy eltátott szájjal nézett rá. – És, hogy érzed
magad?
Ez jó kérdés volt.
– Dühösen. Zaklatottan. Döbbenten.
Izzy bólogatott. Felemelte a bögréjét, és belekortyolt a kávéba.
– Ez bárkinek nagy megrázkódtatás lenne.
 Hogyan tudná Rebecca megmagyarázni, hogy mindjárt kettős
sokk érte? Rájönni, hogy Jacknek van egy lánya, önmagában is
elég rossz volt, de felfedezni, hogy a férfi talán tudott róla, és
nem tett semmit? Ez még rosszabb.
Izzy a homlokát ráncolta.
–  Csak a biztonság kedvéért kérdezem: Sophie kétségkívül
Jack lánya? Szereztek rá bizonyítékot?
Rebecca biccentett.
– Igen, csináltatunk egy DNS-vizsgálatot. De csak rá kell nézni,
hogy tudja az ember. Még Jack is elismerte, hogy látja rajta.
– És ő mit szól hozzá, hogy van egy lánya?
A gyerekek témájában mindig is egyetértettek. Gratuláltak
maguknak, amiért találtak valakit, aki annyira hasonló
gondolkodású. De hát Jack most már apa volt. Vajon ez meg
fogja változtatni?
– Még nem volt alkalmunk erről igazán beszélni. Nyilvánvaló,
hogy meg akarja ismerni Sophie-t. Része akar lenni az életének.
Ez igaz volt vajon? A férfi Rebecca tudomása szerint eddig
még nem is igazán beszélgetett Sophie-val. Talán azért, mert
aggódott, hogy felzaklatja a feleségét? Mert szó se volt róla,
hogy Rebecca az útjába akart volna állni.
Izzy oldalra hajtotta a fejét.
– Hát, ez jó, nem igaz? Az, hogy felelősséget vállal.
Jó volt, persze hogy jó. De mi maradt így neki?
–  Az a helyzet, hogy egyikünk sem akart gyereket. De nem
tudok nem rágódni azon, hogy most, hogy neki van, vajon
másképp fog érezni? Vajon megbánja majd a döntésünket?
 Amíg hangosan ki nem mondta ezeket a szavakat, nem is
tudta, mennyire foglalkoztatta ez a gondolat.
Izzy megértően bólogatott.
– Őt kérdezted erről?
Jacket megkérdezni? Ennek már az elképzelése is túlságosan
rémisztőnek tűnt. Mi van, ha igent mond rá? Rebecca nem bírta
elviselni ezt a gondolatot. Ez alapjaiban ingatná meg a
kapcsolatukat. Bárcsak ne feküdt volna le újra Jack Carával,
miután szakítottak! Milyen kegyetlen fordulata a sorsnak, hogy
ez akkor esett meg, amikor a kapcsolatuk már véget ért.
Mármint, ha a sors volt, amin múlott.
–  Azon gondolkodom, mennyire lehet könnyű véletlenül
teherbe esni?
Izzy elmosolyodott.
–  Kétségkívül nem én vagyok a legmegfelelőbb személy, akit
erről meg lehet kérdezni. Nálunk a terhességeimhez sok
tervezésre és sok pénzre volt szükség.
–  Hát persze, ne haragudj. Vagyis hát, honnan tudtad, hogy
gyereket akarsz?
Elég jó barátok voltak ahhoz, hogy Rebecca bármit
megkérdezhessen Izzytől, de ezt korábban még sosem kérdezte
tőle. Szégyenkezve ismerte be magának, hogy nem érdekelte a
dolog.
Izzy mosolygott.
–  Nem igazán tudom megmagyarázni. Nem mintha mindig
gyereket akartam volna, vagy ilyesmi. De, amikor találkoztam
Timmel, nem is tudom, valami elindult a fejemben. És
beszéltünk róla, és ő is így érzett. Sőt most, hogy már kettő is
van, azt mondja, addig akarja folytatni, amíg egy egész törzsre
valónk nem lesz belőlük. Persze, azért mond ilyeneket, mert
nem ő az, akinek minden alkalommal elefántméretűre kell
nőnie és szülnie.
Rebecca csatlakozott Izzy nevetéséhez. De nem tudta
megállni, hogy ne jusson az eszébe Cara. Neki nem volt szerető
társa, akivel együtt nevethetett volna a
kismamatanfolyamokon, együtt leshette volna az ultrahangos
felvételeket, és aki a lábát masszírozta volna, ahogy – Rebecca
tudta – Tim tette Izzynek. Cara vajon egyedül volt a
szülőszobán? Vagy volt ott vele valaki, hogy megfogja a kezét?
De hol van most az a valaki?
Izzy hátradőlt a székében.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez történik veletek. És
most is nálatok vannak? Mennyi ideig maradnak?
A gondolattól, hogy Jack és Cara kettesben vannak,
Rebeccának ismét összeszorult a gyomra.
–  Még néhány hétig. A nő azt mondta Jacknek, hogy van egy
lakás, ahova utána beköltözhetnek.
Izzy a homlokát ráncolta.
– És te nem hiszel neki?
– Nem egészen erről van szó.
Szó sincs róla, hogy Rebecca ne akarta volna elmondani
Izzynek a gyanúit, csakhogy igazából ő maga sem értette őket.
Cara eddig mintaszerű vendégnek bizonyult: rendesnek és
udvariasnak. De volt valami... valami, amit Rebecca nem tudott
megfejteni. Egyszerűen csak nem bízott a nőben.
Izzy a lófarkát csavargatta a mutatóujja körül, közben
magának bólogatott, ahogy átgondolta az ügyet.
–  Várj csak! Milyen messze éltek korábban? Nem kell a
kislánynak iskolába járnia?
Erre Rebecca tudta a választ.
–  Nem. Még csak szeptemberben töltötte be a negyedik évét.
Cara azt mondta, hogy jövőre kezdi az iskolát. Furcsa mód
véletlenül megemlítette, hogy a St. Catherine’sbe fognak
jelentkezni, ami csak egy rövid sétára van tőlünk.
Izzy felvonta az egyik szemöldökét.
–  Ez valóban elég furcsa. Tudod, hogy a St. Catherine’sbe
óriási a túljelentkezés? Van egy barátom, aki vett egy második
házat is a közelben, hogy a kisfiát bejuttassa. Az embernek
esélye sincs, ha nem azon a kis körzeten belül lakik.
Nem tartott sokáig, hogy Rebecca rájöjjön, mit jelent ez a
felvont szemöldök.
–  Csak nem azt tervezi, hogy a mi címünket használja a
jelentkezéshez?
Izzy megvonta a vállát.
–  Nem tudom. De azt tudom, hogy egy anya bármit megtesz
azért, hogy megadhassa a legjobbat a gyerekének.
Rebecca felnyögött.
– Most mi a fenét csináljak?
Izzy átnyúlt az asztal felett, és megszorította a kezét.
– Mit tehetnél te? Ha Sophie Jack lánya, akkor neki kell lépnie.
Ami azt jelenti, hogy neked is lépned kell majd valahogy.
 Bár Izzynek teljesen igaza volt, ez nem könnyítette meg a
helyzetet.
–  Úgy tűnik, elfelejtetted, hogy én egy fikarcnyit sem tudok
arról, milyen szülőnek lenni.
–  Szerencsédre nekem viszont van némi gyakorlatom. Vedd
elő a jegyzettömbödet! Készítsünk egy tervet!
 
 
Hazafelé vezetés közben Rebecca gondolatban átfutotta a
beszélgetésük többi részét. Sophie Jack lánya. Ez nem fog
megváltozni. Rebecca szerette Jacket, ezért meg kell majd
tanulnia szeretni Sophie-t. A kislánynak nem volt szüksége egy
második anyára, hisz anyja már volt. Együtt majd ki fognak
dolgozni valamilyen rendszert. Erre ő igenis képes! Meg fogja
csinálni!
Remélhetőleg Jack betartja az alku ráeső felét, és Carával
együtt megtervezik, hogy mikor fognak majd ők ketten vigyázni
Sophie-ra. Rebeccának teljesen felesleges volt azon izgatnia
magát, hogy Cara vajon szándékosan esett-e teherbe, vagy hogy
Jacknek másképp kellett volna-e cselekednie öt évvel ezelőtt.
Most ez volt a valóság, és ő, Rebecca, jól fogja csinálni a maga
dolgát!
Mindazonáltal, valami olyan okból, amit nem tudott – vagy
akart – megmagyarázni magának, amikor hazaért, nagyon
halkan nyitotta ki a bejárati ajtót, aztán lassan a nappali felé
lépkedett.
Amikor bekukkantott, Jack a földön kuporgott Sophie-val, és
hagyta, hogy a kislány zsírkrétával körberajzolja a kezét egy
papírlapon. Cara Rebecca kedvenc székén ült egy bögrével a
kezében, és elnézően mosolygott mindkettejükre.
Úgy néztek ki, mint egy boldog, háromtagú család.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Cara

Kedd reggel Rebecca tönkretette Cara terveit azzal, hogy

felajánlotta, beviszi a városba.
Az előző napon, amikor Rebecca hazaért az üzleti
megbeszéléséről, a légkör felettébb furcsa volt. Jack délután
megpróbált néhányszor beszélni arról, miben állapodjanak meg
Sophie-val kapcsolatosan, de Carának sikerült elterelnie a témát
a lakáskeresésre vagy Sophie óvodabeli fejlődésére. Rebecca
már más eset volt. Az elmúlt éjjel többször is felemelt hangú
beszélgetés hallatszott ki a hálószobájukból. Rebecca közölte
Jackkel, hogy a férfinak másnap ismét otthon kell maradnia és
„rendezni a dolgokat”.
Megkönnyebbülést jelentett, hogy Carának aznap volt oka
elhagyni a házat, de Rebecca igencsak hegyezte a fülét, amikor
szólt nekik, hogy elugrik valahová.
–  Miért nem hagyod itt Sophie-t Jackkel? Mindkettőnket
elvihetném a városba, úgyis szükségem van néhány dologra.
Ugyan hogy utasíthatta volna vissza? Habár ez azt jelentette,
hogy meg kellett változtatnia a megbeszélt találkozóját Dave-
vel. A fenébe is.
 – Remek, köszi!
Ahogy elhajtottak a háztól, Cara küldött egy üzenetet, hogy
lemondja a találkozót. Dave remélhetőleg nem lesz túlságosan
dühös amiatt, hogy így ide-oda rángatják. Amint Cara az ölébe
ejtette a telefonját, Rebecca megszólalt:
–  Beszélt veled Jack, mielőtt tegnap hazaértem, valamiféle
terv kidolgozásáról?
Erre a legjobb választás valószínűleg az volt, ha ártatlanságot
színlel, amíg nem tudja, merről fúj a szél.
– Terv?
–  Sophie-val kapcsolatban. Melyik napokon akarod, hogy mi
vigyázzunk rá, és így tovább. Minden második hétvégén?
Minden héten egy este? Velünk lesz-e egy hétre majd a
szünidőben?
Rebecca úgy sorolta ezeket a lehetőségeket, mintha csak a
fodrászával egyeztetne időpontot.
– Nem. Jack nem beszélt erről.
Rebecca drámai sóhajt eresztett meg. Közeledtek egy
körforgalomhoz, és a gyűrűsujjával bekapcsolta az irányjelzőt.
Még ezt is precízen tette. Körülötte minden gondosan kimért,
megtervezett, aprólékos volt. Miután kihajtott a
körforgalomból, újrakezdte.
–  Talán az lenne a legjobb, ha mi ketten folytatnánk le ezt a
beszélgetést. Általában én szoktam intézni az otthoni
időbeosztásunkat, úgyhogy biztosra veszem, Jacknek jó lesz
bármi, ami nekünk kettőnknek megfelel.
Úristen, de idegesítő volt!
 – És Sophie-nak.
Rebecca odapillantott rá.
–  Természetesen Sophie-nak is. De a gyerekek nagyon
rugalmasak. Legalábbis ezt hallottam.
Honnan szedte ezt? A barátnőjétől, akivel tegnap találkozott?
Az internetről?
–  A gyerekek mind különbözőek. Legalábbis az én
tapasztalataim alapján.
Rebecca összepréselte az ajkát. Cara hangsúlya nem
tévesztette el rajta a hatását. A következő öt percben egy szót
sem szólt, egészen addig, amíg a parkolóhoz nem értek. Cara
kiugrott, és minden esély ellenére azt remélte, Rebecca nem
fogja azt javasolni, hogy menjenek tovább együtt.
Szerencsére tényleg nem tette. Rebecca csippantott egyet a
kulcstartójával, hogy bezárja a kocsit.
– El kell mennem a gyógyszertárba és még néhány helyre. Mi
lenne, ha fél óra múlva találkoznánk a főutcán a Costánál?
Elbeszélgethetnénk, mielőtt visszamegyünk a házba.
Cara vissza akarta utasítani – nyilvánvaló volt, hogy miről
lenne szó abban a beszélgetésben. Rebecca pont azért vitte el őt,
hogy rákényszerítse a saját elképzeléseit.
– Fél óra múlva. Príma!
 
 
Ha már itt volt, akár vehetett néhány új cicanadrágot is Sophie-
nak az óvodába. A kislánya páratlan tehetséggel tudta elnyűni
őket egymás után. Festékfoltok, szakadt varratok, lyukak a
térden. Bár ne feledjük, hogy csak a piacon vett olcsó darabok
voltak, amik nem tartósra készültek. Most viszont Carának már
volt pénze az M&S-ben és a Debenhamsben vásárolni, ahol
sokkal jobbakat lehetett kapni.
Az M&S előtt futott össze Dave-vel.
–  Nocsak, Cara! Rossz irányba mész! Azt hittem, hogy a
kávézóban találkozunk.
Majdnem ugrott egyet ijedtében. Furcsa volt itt, ilyen más
környezetben látni a férfit. Elég ramatyul is festett – táskák
lógtak a szeme alatt, fakó volt a bőre, tényleg nagyon rosszul
nézett ki. Cara végigpásztázta a tekintetével a környéket.
Könyörgök, nehogy Rebecca meglásson, amint beszélgetek vele!
– Ó, szia! Nem kaptad meg az üzenetemet? Nem tudok...
A férfi összeráncolta a homlokát.
– Nem értem. Megszereztem a cuccot, amit kértél.
Egy szörnyű pillanatig Cara azt hitte, hogy a férfi azért nyúl a
zsebébe, hogy elővegye, de csak a mobilját húzta elő, hogy
megnézze az üzenetét.
Cara szíve hevesen dobogott.
– Igen, sajnálom, de...
– Á, igen. Megjött az üzeneted! – Dave vigyorogva mutatta fel
a telefont. – Meggondoltad magad, vagy...?
Rebecca bukkant fel Cara könyökénél.
–  Szia! Végeztem a gyógyszertárban, így gondoltam,
csatlakozom hozzád. Remélem, nem zavarok!
Vajon figyelte őt? Hogy kitalálja, hová megy?
Dave elmosolyodott, és kezet nyújtott.
 – Egyáltalán nem. Dave vagyok.
Cara ökölbe szorította a kezét. Vajon Rebeccának fel fog tűnni
a pasas körme? A jelek a karján?
Becsületére legyen mondva, ha Rebecca magában undorodott
is, nem mutatta ki. Kezet rázott Dave-vel.
– Rebecca vagyok. Maga Cara barátja?
A férfi egy rövid, száraz nevetés után Carára pillantott.
– Nem egészen, mi...
Márpedig itt félbe kellett szakítania!
–  Nagyon sajnálom, Dave, de a parkolójegyünk hamarosan
lejár, és nekem nagy szükségem van innen néhány holmira
Sophie-nak. Majd találkozunk, rendben?
A Dave szemében látszódó zavarodottságtól Carának
összeszorult a gyomra, de ezen most nem tudott segíteni.
Befordult az M&S-be, és imádkozott, hogy Rebecca kövesse. Ha
a másik nő már befejezte a kitalált ügyletei elintézését, akkor
Cara összeszedhet pár cicanacit, és hazamehetnek, még mielőtt
bárki mással összefutnának.
Carának csak a legutóbbi hat hónapban lett hitelkártyája.
Azelőtt szigorúan tartotta magát az anyagi kereteihez, minden
héten készpénzt vett fel, és nem költött többet a lehetőségeinél.
Azóta talán egy kicsit túlzásba vitte a költekezést, de arra
mégsem számított, hogy elutasítják a kártyáját.
Az eladó kihúzta a gépből.
– Visszautasítva. Akarja, hogy újra megpróbáljam?
Lehet, hogy rossz kódot ütött be? Elöntötte a forróság.
Rebecca ott állt közvetlenül mögötte, és a bankkártyájával nem
volt semmi értelme próbálkozni. Mi mást tehetett volna?
– Igen, kérem.
De ugyanaz történt. Elutasítva. A bolti eladó kedves maradt.
–  A zsebében tartotta a mobiltelefonja mellett? Ez történt a
barátommal is. Törli az adatokat vagy ilyesmi.
Vagy talán az eladó barátja ugyanúgy kimerítette a számláját,
mint ő. Mi a fenét fog most csinálni?
Rebecca előrelépett, a kezében egy kártyával, ami úgy festett,
mintha ezüsttel lett volna bevonva.
–  Mi lenne, ha egyelőre most én kifizetném, később pedig
rendezhetjük a dolgot, ha már beszéltél a bankoddal.
Cara szerette volna, ha megnyílik alatta a föld. Először Dave,
most meg ez. Rebeccának ma este rengeteg beszámolnivalója
lesz Jacknek.
Elvette a szatyrot az eladónőtől.
–  Köszi, hogy kisegítesz. Nem igazán értem, miért nem
működött.
Rebecca elmosolyodott.
–  Semmi gond. Majd később elintézzük. Menjünk, igyuk meg
azt a kávét a Costánál, és közben megbeszélhetjük, hogy mi
legyen azután Sophie-val, miután elköltöztök.
Ha Cara most lefekhet a földre és behunyhatja a szemét,
megtette volna. Túl sok volt neki ez az egész. Szüksége volt...
valamire. Dave villant fel a szeme előtt. Most vajon úgy nézhet
ki, mint ő?
– Tulajdonképpen nem mehetnénk inkább vissza hozzátok, és
beszélhetnénk meg ott? Szeretnék utánanézni Sophie-nak. Ez az
első alkalom, hogy Jack vigyáz rá, és meg akarok győződni róla,
hogy Sophie jól megvan-e vele.
Rebecca megvonta a vállát.
–  Rendben. De szerintem nem lesz semmi probléma. Jack
nagyszerűen bánik az unokaöcséimmel. És tudod, végül úgyis
szükséges lesz majd Sophie-t kizárólag a mi felügyeletünk alatt
hagynod.
Cara jól tudta ezt.
– Visszafizetem neked a ruhákat. Vállalok majd néhány plusz
műszakot.
Már majdnem visszaértek a parkolóba, és Rebecca a
táskájába nyúlt a parkolójegyért, hogy kifizesse. Bedugta az
automatába.
–  Ne aggódj emiatt. Csak néhány cicanadrágról van szó. Jack
úgyis vesz majd Sophie-nak ilyesmit, nem igaz?
Ez jó érv volt. A férfinak el kell kezdenie beszállni anyagilag
Sophie ruházkodásába. És ezenfelül még sok másba is.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Rebecca

– Én mondom neked, valami suskus folyik itt!

Rebecca már azóta szeretett volna beszélni Jackkel, mióta
visszaért a bevásárlókörútról Carával, de várnia kellett, amíg
Cara ágyba viszi Sophie-t. Utólag visszagondolva kissé
tébolyultnak hangzott, amikor a konyhában állva elhadarta a
gyanúit Jacknek.
A vízforraló zubogott a háttérben, miközben Jack kinyitotta a
konyhaszekrényt három bögréért. Milyen gyorsan beleszokott a
férfi ebbe! Tudnia kellett, hogy még mindig ingatag talajon
mozog, mivel rászánta az időt, hogy gondosan megválogassa a
szavait.
– Ez az egész helyzet furcsa, ezt elismerem. Tudom, hogy Cara
kicsit tüskésnek tűnhet. De hogy drogozik? Ezt nem tudom
elképzelni.
Vajon azért nem vette észre a dolgot, mert mindenkire az
optimizmus szemüvegén keresztül nézett, vagy a Cara iránti
egykori érzései miatt nem akarta meglátni?
–  Gondold csak végig egy percig, Jack! Kidobták a lakásából,
és a hitelkártyáját is érvénytelenítették. Nyilvánvalóan anyagi
nehézségekkel küzd.
Szükségtelenül bántónak érződött ténylegesen kimondani,
hogy Cara csak azért kereste fel Jacket, mert bajban volt, de a
bizonyíték mind előttük hevert.
Jack megdörzsölte az arcát.
–  Szóval pénzzavarban van. Ettől még aligha lesz bűnöző. Ő
tisztességes ember, Bec! Tudom, hogy ebben a tekintetben csak
az én szavamra alapozhatsz, de tényleg az!
Rebecca megmerevedett. A tisztességes emberek nem
rejtegetik egy gyerek létezését az apja elől évekig. Miért állt
hirtelen ennyire Cara oldalára a férfi?
– Te nem láttad ma a barátját: egy sunyi, izgága fickó. Fogadni
mernék, hogy drogfüggő. Cara pedig határozottan nem örült,
amiért rajtakaptam őket együtt.
A vízforraló kattanva kikapcsolt, és Jack a nőnek háttal
megtöltött két bögrét.
– Rajtakapni őket együtt? Ezt úgy mondod, mintha igyekeztél
volna Carát csapdába csalni.
Ez a beszélgetés nem úgy alakult, ahogy Rebecca várta. A
kezdetektől fogva volt valami Carában, ami nem tűnt
őszintének. Miért ilyen vak erre Jack?
– Én csupán csak úgy gondolom, hogy alaposan szemmel kell
tartanunk őt. Sophie érdekében.
Jack felvonta a fél szemöldökét.
–  Sophie érdekében? – Megkerülte a konyhaszigetet, ahol
Rebecca az egyik bárszéken ült. Mögé állva átkarolta, és az állát
a nő fejére támasztotta. – Tudom, hogy ez most egy nehéz
helyzet, Becca. Minden a feje tetejére állt, és fogalmunk sincs,
hogyan fog rendeződni. Meg vagy bántva és összezavarodtál. Én
is. Érthető, hogy egyelőre nem bízol Carában.
Rebecca visszapislogta a dühös könnyeket. Tehát a férje
szerint ennyi az egész?
– Itt most nem rólam van szó, Jack! Abba kell hagynod, hogy
úgy gondolj Carára, mint valami kis törékeny lényre, aki miatt
bűntudatod van, mert elhagytad. Itt ő a bűnös, amiért hazudott
neked annyi éven át! Egyáltalán adott rá megfelelő indokot?
Jack lehelete melegen simogatta a nő feje búbját, ahogy a férfi
felsóhajtott.
– Nem igazán.
Rebecca ökölbe szorította a kezét, és úgy csapott vele a
munkalapra, mint egy kalapáccsal.
–  Pontosan! És ha képes hazudni valami ilyen jelentős
dologról, akkor mi másról hazudik még? Például a munkájáról.
Ma kedd van, és még csak nem is említette, hogy bemegy
dolgozni.
– Holnap megyek be.
Mindketten egyszerre pördültek meg Carának az ajtóban
megszólaló hangjára.
–  Holnap van műszakom. Meg akartam kérdezni, hogy
valamelyikőtök el tudna-e menni majd Sophie-ért az óvodába.
Rebecca arca úgy lángolt, mintha valami rosszon kapták
volna őket rajta. Jack elengedte a feleségét, és Cara felé lépett.
–  Természetesen. Csak mondd meg, hogy hol és mikor, és ott
leszünk.
 Carának sikerült egy vékony mosolyt kicsiholnia magából.
–  Jól van. Köszönöm. Kint hagyom a kocsiülést. Most pedig
megyek aludni.
Amint a nő elment, Rebecca kiengedte az addig észrevétlenül
visszatartott levegőt.
–  Elhozod Sophie-t az óvodából? Ez azt jelenti, hogy egy
harmadik szabadnapot is kiveszel?
Jack megrázta a fejét.
–  Nem lehet. Az első dolog holnap a szerdai
csapatmegbeszélésem. De ha kell, akkor délután korábban el
tudok majd szabadulni.
 
 
Szerda reggel Cara és Sophie fél kilenckor indult el a házból, így
Rebeccának legalább nem kellett őket egyedül hagynia otthon,
mialatt ő Samantha Ross-szal találkozik.
Délelőtt tízkor Cara telefonált, a hangja feszültnek és
nyugtalannak tűnt.
– Nem szívesen kérek ilyet. Sophie ovijában gázszivárgás van.
Minden gyereket sürgősen haza kell vinni. Háromszor
próbáltam Jack telefonját hívni, de nem veszi fel. Nem tudok
elmenni a munkából. Meg tudnád oldani, hogy elmenj érte?
Jack mindig kikapcsolta a mobilját, amikor megbeszélése volt.
Jó neki, amiért megengedhette magának a luxust, hogy az
esedékes munkájára koncentráljon – most aztán Rebeccának
kellett zsonglőrködnie a férfi gyerekének az ügyével a saját
munkája mellett. Hát hol igazságos ez? De nem látott semmi
más megoldást.
– Oké. Add meg a címet, és elhozom.
Miután felírta a címet egy öntapadós cédulára, megszakította
szakmai pályafutásának bevált szokását, és megpróbálta
átütemezni a találkozóját, de Samantha Ross már-már
hisztérikusan reagált, amikor ezt felvetette.
–  Az esküvő kevesebb mint három hét múlva lesz! Izzy
biztosított róla, hogy maga megbízható! Ezt nem teheti velem!
Rebeccának így Sophie-t is magával kellett vinnie a
megbeszélésre.
Amikor odaért a kislányért, Sophie-nak a gázszivárgás miatti
izgalomtól csak úgy röpködött ide-oda a szőke, göndör haja.
–  Sue kivitt minket várakozni, és mindannyiunknak fognunk
kellett egymás kezét, de Jamie nem akarta megfogni Sam kezét,
mert Samnek folyik az orra, és Sue mérges lett, és azt mondta,
hogy nagyon fontos, hogy együtt maradjunk, aztán jött a bácsi,
és egy hatalmas doboz volt nála, és azt mondta, hogy
maradjunk kint, és...
Folyamatosan ömlött az információáradat, bár szerencsére
Sophie-nak szemlátomást nem volt szüksége semmilyen
közbevetésre, de még válaszra sem Rebeccától, így a csacsogása
háttérzajjá fakult, miközben a nő próbálta összeszedni a
gondolatait a Samanthával való találkozóhoz.
Izzy elmesélte Rebeccának, hogy Samantha egy sikeres
szállítmányozási cég tulajdonosának az egyetlen gyermeke, és
hogy bár képes tökéletesen kellemesen és udvariasan
viselkedni, egyáltalán nem hajlandó megérteni, hogy a világot
nem lehet kifordítani a sarkaiból csak azért, hogy ő mindenben
pontosan azt kapja, amit akar. Samantha tömzsi, velúr
bakancsba tűrt szürke dzsörzé kezeslábasban nyitotta ki előttük
az ajtót, műbarnasága és gyanúsan telt ajkai megmagyarázták a
„Csecse!” szót, ami Izzy esküvői aktájában több helyen is
szerepelt a margóra firkantva.
Részben az átkozott gyerekülés miatt, amit Rebeccának jó
időbe beletelt a helyére birkóznia, tíz perc késésben voltak a
megbeszélt időponthoz képest. Rebecca utált pontatlan lenni.
–  Nagyon sajnálom, hogy késtem. Ahogy azt már
elmagyaráztam a telefonban, Sophie-t is magammal kellett
hoznom, mivel gázszivárgás volt az óvodájában.
Samantha legyintve elhárította a bocsánatkérést, el is felejtve
korábbi kirohanását.
–  Semmi gond! Imádom a gyerekeket! Kérsz egy kis
süteményt, Sophie?
Sophie szeme óriásira kerekedett a felkínált aprósütemények
sora láttán, és engedélykérőn nézett Rebeccára. Cara vajon mit
szólt volna ehhez? De hát csak egy kis süti. Az biztosan nem baj.
–  Vehetsz egyet, de próbálj meg a tányérodra morzsázni. –
Samanthához fordult. – Leülhetne esetleg valahova rajzolni,
amíg mi átnézzük a terveket?
Samantha bólintott.
–  Hát persze, miért nem ülsz oda, a nagy asztalhoz? Ott
nyugodtan szét tudsz pakolni.
Rebecca biccentett Sophie-nak, aki áthurcolkodott az
asztalhoz. A nő bűntudatot érzett, amiért nehezményezi a
kislány jelenlétét. Ez az egész nem Sophie hibája. Leült a
kanapéra, és kinyitotta a mappáját.
–  Nos, akkor! Úgy tűnik, minden a helyén van a nagy napra.
Kezd már izgatott lenni?
–  Nagyon is! Anyukám nagyjából negyedóra múlva itt lesz.
Még egyszer át akartam nézni az ülésrendet, mielőtt ideér.
Különben nagy nehézségünkbe kerül majd rávennünk, hogy
jóváhagyja.
Samantha a szemét forgatta megjátszott kétségbeesésében,
amiért ilyen fárasztó az anyja. Az embernek önkéntelenül
eszébe jutott, hogy az alma nem esik messze a fájától.
Ülésrend? Rebecca kinyitotta a találkozóra összeállított, a
megbeszélendők listáját tartalmazó aktát. Az ülésrend még csak
nem is szerepelt rajta.
–  Bocsánat, azt hittem, hogy ebben már hetekkel ezelőtt
megegyeztek. Izzy aktájában van egy e-mail, amiben az áll,
hogy már elküldték megfestésre a táblakészítő cégnek.
Azt nem tette hozzá, hogy Izzy az egész procedúrát egy
érzéstelenítés nélküli gyökérkezeléshez hasonlította.
Samantha édesen elmosolyodott, kivillantva tökéletesen fehér
fogsorát.
–  Tudom. De összefutottunk egy párral, akikkel nyaralás
közben ismerkedtünk meg, és aztán valahogy meghívtam őket.
Festethetünk egy másik táblát, nem igaz? Mennyi ideig tarthat
az?
Rebecca vett egy mély lélegzetet, és megpróbált a hatalmas
honoráriumra koncentrálni, amit ezért az esküvőért kapnak.
Átcsúsztatta az ülésrend papíron lévő másolatát az asztalon.
– Rendben, hová szeretné őket ültetni?
Ahogy Samantha az asztal fölé hajolt, hogy elolvassa, ki hol
ül, meghallották, hogy nyílik a bejárati ajtó, és egy erőteljes női
hang bekiáltott:
– Csak én vagyok az! Bejöhetek?
Samantha olyan sebesen tolta vissza az ülésrendet
Rebeccához, mintha az mindjárt felrobbanna.
–  Ez az anyukám. Majd üzenetben megírom a neveket.
Szorítsa be őket, mindegy, hova. Anyu nem láthatja a tervet,
mert odaültettem a mostohaanyámat a főasztalhoz, és ettől
irtóra dühbe gurulna.
 
 
A megbeszélés további része viszonylag fájdalommentesen
zajlott le, eltekintve a két nő közötti vitától, amikor Samantha
meg akarta változtatni a lazacos menüt, mert a barátnője azt
mondta, hogy attól az egész terem „büdös halszagú” lesz. A
menyasszony megmagyarázhatatlan módon Sophie-t is
beszervezte a maga oldalára, aki a lazacot „undinak”
minősítette, és azt mondta, helyette inkább „sajtos tésztát”
kellene enniük.
Samantha összecsapta a kezét.
– Sajtos makaróni! Tökéletes választás!
Az anyja felsóhajtott.
– Sam, apád egy kisebb vagyont költ erre! Nem fog rajongani
az ötletért, hogy az emberek sajtos makarónit egyenek!
 –  Minden rendben lesz, anyu! Ez nagyon gasztropubos
jellegű! Biztos vagyok benne, hogy a séf fel tudja szolgálni
bazalt palán vagy valami hasonlón, és meg tudja oldani, hogy
menőn nézzen ki. Valójában talán újra kellene gondolnunk a
marhahúst is…
Rebeccának másfelé kellett terelnie a beszélgetést, még
mielőtt Sophie beajánlja a csirkefalatkákat.
– Rendben, akkor sajtos makaróni lesz.
 
 
Amikor visszatértek a kocsihoz, Rebecca felhívta Izzyt, hogy
megbeszéljék, mi újság.
– Na, hogy ment?
– Túléltük. Én azt hittem, hogy ez csak egy udvariassági vizit
lesz, de Samantha tényleg változtatásokat akart. Nekem pedig
az utolsó pillanatban még Sophie-t is magammal kellett vinnem.
Ezt nem fogod elhinni, de Samantha Sophie-tól kért ötleteket!
–  De, elhiszem. Samantha elég dilis tud lenni. Hogyhogy el
kellett vinned Sophie-t?
–  Az óvodájából felhívták Carát, mert gázszivárgás volt. Cara
nem tudott elszabadulni a munkahelyéről, és egyikünk sem
tudta elérni Jacket, így aztán nekem kellett érte mennem.
Tényleg gondoskodnom kell már róla, hogy megszervezzük ezt
a gyerekfelügyeletet. Nem dobhatok hirtelen mindent sutba
csak így, az utolsó pillanatban.
Izzy ezen jóízűen felnevetett.
–  Isten hozott a szülői lét világában! Mindent szépen
megszervezel, és aztán egy gyomorrontás, egy rosszul alvós
éjszaka vagy egy egész seregnyi más apróság felboríthatja az
összes tervedet.
Rebecca értette ezt, tényleg értette. És azoknak az
embereknek, akik úgy döntöttek, gyereket vállalnak, ezt
figyelembe kellett venniük. De Rebecca nem döntött így. Semmi
sem volt az ő választása az egészből. Sophie nem az ő lánya volt,
hanem Jacké. Akkor miért ő lett az, akinek kézben kell tartania
a dolgokat? És hogyan birkózott meg Cara egy ilyen
vészhelyzettel mostanáig?
Miután befejezte a telefonbeszélgetést Izzyvel, megfordult az
ülésén, hogy Sophie-ra nézzen. – Van egy ötletem, Sophie! Mi
lenne, ha beugranánk a mamihoz a munkahelyére, és
köszönnénk neki?
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Cara

Szürke asztalok, szürke szőnyeg, szürke emberek: ha valaki

idáig nem volt depressziós, az önkormányzati irodák sivár
dizájnja prímán kihozza belőle. Cara sorszáma a hetvennégyes
volt, és már az is egy örökkévalóságig tartott, mire a számláló a
hetvenegyesre kattant, amikor Sophie óvodájából telefonáltak a
gázszivárgás miatt. Mindenesetre ez hasznos lecke lesz Rebecca
számára a gyermekgondozási vészhelyzetek vonatkozásában.
Cara általában harcra készen érkezett erre a helyre. Elszúrt
juttatások ügyében jött, vagy azért, hogy olyan díjak
kifizetéséről tárgyaljon, amikhez több időre volt szüksége.
– Tessék, miben segíthetek?
A francba, ma délelőtt az a rideg arcú tisztviselőnő ült a
recepciónál. A fiatalabbik kedvesebb és rendesebb is volt.
–  Tanácsra lenne szükségem az anyakönyvi kivonatokkal
kapcsolatban.
Szürke kosztümjében és blúzában a recepciós szinte
egybeolvadt az íróasztalával, és fölényesen pillantott át a
számítógépe fölött.
– Milyen jellegű tanácsra?
 Baromira semmi közöd hozzá! Arra számít ez a nő, hogy majd
itt, mindenki előtt kiteregeti a magánéletét? Ha Cara is úgy
nézett volna ki, mint Rebecca az egyik, divattervező által kreált
átkötős ruhájában, akkor kétségtelenül egészen más
bánásmódra számíthatott volna.
– Módosíttatnom kell egy anyakönyvi kivonatot.
Most már a nő teljes figyelmét élvezte.
–  Módosíttatni? Úgy érti, hogy meg akarja változtatni a baba
nevét?
Az ég szerelmére!
– Nem. Hozzá kell íratnom egy nevet. Az apa nevét.
Hogy őszinte legyen, ha akkoriban engedték volna, már
ráíratta volna Jack nevét az anyakönyvi kivonatra, amikor
bejegyeztette Sophie születését. De ha nem házas az ember
lánya, akkor az apának is jelen kell lennie ahhoz, hogy
odakerülhessen a neve.
Amikor először szakítottak, Cara nagyon kétségbeesett. Jack
felhívta a munkahelyén, és arra kérte, ne késsen el, mert aznap
este ő főz vacsorát kettejüknek. Cara hülye módon egy
pillanatra azt hitte, hogy a férfi talán valami különlegeset akar
mondani neki. Nem eljegyzési gyűrűre vagy ilyesmire gondolt –
hisz még csak nyolc hónapja voltak együtt –, hanem talán egy
közös nyaralásra.
Ezért is érte annyira felkészületlenül, amikor a férfi az epres
sajttorta közben bejelentette, hogy köztük mindennek vége.
Jack elmagyarázta, hogy a karrierjére akar koncentrálni, és
hogy nem akar tartós kapcsolatot. Nem számított, hogyan
próbálta becsomagolni: egyszerűen nem akarta őt többé.
Cara most már nagyon szégyellte, ahogy akkor viselkedett.
Előbb dühbe gurult, majd könnyekre fakadt, aztán azért
könyörgött a férfinak, hogy adjon még egy esélyt neki, a
kapcsolatuknak. Jack megfogta a kezét és higgadt maradt, de a
válasza nem volt. Ki akart szállni a kapcsolatból.
Még pénzt is megpróbált adni Carának. Azt mondta, hogy
segít kifizetni egy lakásbérlet foglalóját. De végül győzött Cara
büszkesége: nem volt hajlandó hagyni, hogy lefizessék. Nem
akart közreműködni abban, hogy a férfi jobban érezze magát.
A szigorú tisztviselőnő levette a szemüvegét, és közelebb
hajolt.
– Az apa önnel van?
Szó szerint vagy átvitt értelemben értette vajon, mármint
hogy ők ketten egy pár-e? Cara az előbbi mellett döntött.
–  Nem. Éppen dolgozik. Csak azt szeretném megtudni, hogy
mi ennek a menete, milyen bizonyítékokra van szükség.
Majdnem felhívta Jacket, amikor Sophie megszületett. Túl sok
éven át nézett ostoba, romantikus vígjátékokat, ahol a partner
berohan a szülőszobába, miközben a szülőágyon fekvő nő
nyögdécselő hangokat ad ki teljes sminkben, tökéletesen
valósághű verejtékfilmmel a felső ajka fölött. Cara már odáig
jutott, hogy rákeresett a férfira a neten. És ekkor látta meg a
képet róla és Rebeccáról.
A tisztviselőnő fürkészve figyelte őt, talán a történetét
próbálta kitalálni.
–  Nincs szükségünk bizonyítékra az apaságot illetően. Csak
magával kell jönnie az apának, és mindkettejüknek szüksége
lesz két, a személyazonosságukat bizonyító okmányra. – A nő
végighúzta az ujját egy sekély polcsoron, majd kivett egy
nyomtatványt. – Tessék! Az elfogadott személyi azonosító
okmányok a hátoldalon vannak felsorolva.
Cara átvette a nyomtatványt, és mosolyogva, ironikus
hangnemben válaszolt a nyomorult teremtésnek.
– Nagyon szépen köszönöm.
Az anyakönyvi kivonat rendezése sokkal könnyebbnek
hangzott, mint azt Cara előzőleg gondolta. Jack nevének
felkerülése a dokumentumra az első nagyobb nehézség. Ha ez
megvan, akkor rátérhet a terve következő szakaszára.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Rebecca

A King George Kórház egy labirintusszerű épület volt, amelynek

minden folyosója egyforma. A klinikai légkör, a szag, a fojtott
hangok: sokan nem szerették a kórházakat, de Rebecca igen.
Olyan rendezettek és tiszták voltak. Nyugodtak.
Most járt először ebben a kórházban, és beletelt némi időbe,
amíg rájött, hogy melyik ajtón tud bejutni a főrecepcióra.
Remélte, hogy Sophie talán felismeri az anyja munkahelyét, de
a kislány azt mondta, hogy ő sem járt még itt soha. Rebeccának
derengett valami homályos emléke arról, hogy Cara a járóbeteg-
ellátást említette.
– Segíthetek?
A recepciós fáradtnak és túlhajszoltnak tűnt. Nyilvánvalóan
jobb dolga is akadt egy forgalmas szerdai napon, mint hogy
megkeressen egy munkatársat egy vadidegennek. Rebeccának
be kellett vetnie azt a bűbájosságot, amit általában a
legmakacsabb ügyfeleknek tartogatott.
– Jó napot, igen! Cara Millert keressük. Itt dolgozik.
A recepciós a homlokát ráncolta.
–  Ez itt a betegfelvétel. Azoknak az embereknek, akik orvosi
kezelésre jönnek.
–  Igen, tudom. Csak lemerült Cara mobiltelefonja, és nem
tudom elérni. – Felemelte Sophie kezét. – Ez az ő kislánya. Nem
tudná szólítani a hangosbeszélőn, hogy tudassa vele, itt
vagyunk? Vagy megmutatná, melyik irányban van az osztálya?
Azt hiszem, az ambulancián dolgozik.
Egy telefon kitartóan csörögni kezdett a pulton, és a recepciós
a kagylóra tette a kezét, készen felvenni.
– A járóbeteg-ellátás a másik oldalon van. A legjobb, ha ismét
kimennek, aztán balra fordulnak és körbesétálják az épületet. A
szülészet után találják.
Rebecca köszönetre nyitotta a száját, de a nő máris felvette a
telefont, ezért bólintott és inkább csak eltátogta a szavakat,
mielőtt megfordult, hogy kimenjenek az épületből abba az
irányba, amerre a recepciós egy kézmozdulattal intett.
– Gyere, Sophie, menjünk és lepjük meg a mamit!
Természetesen hazudott arról, hogy hiába próbálta hívni
Cara mobilját. Túl könnyű figyelmen kívül hagyni valakinek a
hívásait, de ha személyesen jelenik meg az ember, akkor
muszáj beszélniük vele. Ezt a módszert jó hatékonysággal
alkalmazta, amikor az ügyfelek egy nagyon keresett helyszínt
akartak, vagy olyat, amit már le sem lehetett foglalni. Amikor
Rebecca személyesen találkozott az adott helyszín
tulajdonosával, általában megtalálta a módját, hogy megkapja,
amit akart.
Előző este furcsa hangulat uralkodott otthon, mintha
megváltozott volna valami. Úgy tűnt, Jack nem akarja feltenni
Carának azokat a keményebb kérdéseket, amikre Rebeccának
válaszokat kellett kapnia, például, hogy: „Mikor mész el?” Ez
egy újabb jó ok volt arra, hogy Rebecca most beugorjon Cara
munkahelyére: talán távol hazulról le tudnak folytatni egy
tisztességes beszélgetést, és Rebecca a végére járhat annak, mi
folyik itt.
A táskájában felberregett a telefonja. Megállt, és egy alacsony
falnak támasztotta a táskát, hogy hozzáférhessen a készülékhez.
Nem ismerte fel a számot.
– Halló?
– Halló, Rebecca Faulknerrel beszélek?
– Igen, én vagyok.
–  Üdvözlöm, itt a Burberry House. A Ross-Hamilton esküvő
miatt keressük. Samantha Ross felhívott minket nemrég. Azt
szeretné tudni, hogy engedélyezzük-e a tűzzsonglőröket. Csak
szeretném egyeztetni önnel, hogy valóban jönnek-e ilyen
előadóművészek, mert ennek lesznek biztosítási vonatkozásai.
Az ég szerelmére! Ez a menyasszony lesz a halála! Nem csoda,
hogy Izzy gyakorlatilag kimenekült a megbeszélésből, mihelyt
Rebecca beleegyezett, hogy átveszi az esküvőt. Viszont nem
kelthette azt a benyomást, mintha fogalma sem lenne róla, mi
folyik körülötte.
–  Ó, igen! Bocsánat, tudna nekem adni nagyjából úgy húsz
percet? Csak még egyszer egyeztetnem kell az ügyféllel, és
utána visszahívom önöket.
A Burberry House nyilvánvalóan hozzászokott a gazdagok és
elkényeztetettek svindlijeihez.
 – Az nagyszerű lesz, hívhat bármikor a nap folyamán!
Rebecca amint letette ezt a hívást, máris tárcsázta Samanthát.
A telefon – előre megjósolható módon – hosszasan csörgött,
csak csörgött, mielőtt felvették volna.
– Halló? Rebecca? Maga biztos látnok! Éppen hívni akartam!
Na, persze. Elvégre már legalább negyven perc eltelt azóta,
amióta a legutóbb beszéltek egymással. Rebecca lassan kifújta a
levegőt, aztán elmosolyodott annak reményében, hogy
vidámabban fog csengeni a hangja, mint amilyennek érzi
magát.
– Üdvözlöm, Samantha! Éppen most hívtak a Burberry House-
tól, és valami tűzzsonglőr után kérdezősködtek.
A háttérben csörgő evőeszközök és csörömpölő edények azt
sugallták, hogy Samantha és az anyja már elmentek ebédelni
valahová.
– Erről akartam beszélni magával. Anyu és én összefutottunk
az egyik barátnőjével, és az esküvőről beszélgettünk, mire
Janice, az anyukám barátnője mesélt nekünk arról, milyen
bámulatos tűzsonglőr előadást látott. Ha jól értem, ezek a
vendégek között járkálnak és őrületes tárgyakkal
zsonglőrködnek. Arra gondoltam, milyen nagyszerű lenne, ha
fellépnének az esküvőn. Felhívtuk őket, és éppen szabadok!
Micsoda szerencse!
Rebecca nem ezt a szót használta volna.
–  Talán jobb lett volna, ha előbb nekem szól erről, és rám
hagyja, hogy lerendezzem a dolgot a helyszínnel.
Most már a szülészeti osztály mellett jártak, a hatalmas
üvegajtón ki-be sétáló terhes nőkből ítélve. Némelyiküknek
akkora pocakja volt, hogy járni is alig tudott. Hátradőlve,
magukat jobbra-balra himbálva tudtak csak lépegetni. Mint a
kacsák.
A hangok alapján Samantha egyidejűleg az anyjával is
diskurzust folytatott. Fojtott nevetés hallatszott, aztán válaszolt
Rebeccának.
–  Bocsánat! Hogy őszinte legyek, mostanra már
meggondoltam magam. Csak mondja meg a helyszínnek,
felejtsék el, hogy felvetettem.
Rebeccának erősen észben kellett tartania, hogy Samantha
egy igen komoly honoráriumot fizető ügyfél.
–  Oké, rendben. De ha eszébe jut még valami, kérem, előbb
engem hívjon fel!
Samantha ismét felnevetett.
– Oké, megígérem!
A hatalmas „Ambulancia” feliratú tábla mögötti tolóajtókon
keresztül egy másik recepcióhoz vezetett az út. Ezúttal sor állt
Rebeccáék előtt. Talán ez az egész mégsem volt annyira jó ötlet.
Rebecca lehajolt Sophie-hoz.
– Lehet, hogy a mami elfoglalt. Próbáljuk megtalálni az egyik
barátnőjét!
Eltávolodtak a váróteremtől, és csak néhány percig kellett a
folyosón ácsorogniuk, mielőtt Rebecca kiszúrta, akit keresett: az
ápolószemélyzet egyik tagját. A tapasztalatai szerint a
recepciósok sokkal fontoskodóbban viselkedtek, mint a bűvös
osztályos ajtók mögött dolgozó emberek.
 – Jó napot! – szólította meg a nővért. – Nem tudja, hogy Cara
ma hol dolgozik?
A nővér lelassított, és a homlokát ráncolta.
– Cara?
– Cara Miller. Ő... – Rebeccának fogalma sem volt róla, milyen
munkát végez Cara. A nő csak nagy vonalakban említette, hogy
a járóbeteg-ellátáson dolgozik. – Azt hiszem, itt ápolónő. Egy
barátja vagyok, és váltanom kell vele pár szót.
A nővér megrázta a fejét, és újra felgyorsított.
– Itt én nem ismerek semmilyen Carát, sajnálom.
– Köszönöm.
A nővér nem keltett olyan benyomást, mintha hazudna, de
elképzelhető, hogy mind más-más műszakban dolgoztak.
Rebecca arról sem bizonyosodott meg, hogy az ápolónő az
ambulancián dolgozik-e, nem pedig csak átment az osztályon.
Így aztán megvárta a következőt.
További öt perc telt el, mire újabb nővér jelent meg. Ezen
rajta volt a kabátja is, úgy nézett ki, mintha éppen hazaindulna.
Rebecca megvárta, amíg a nő búcsút int a recepciósnak, majd
követte őt kifelé.
– Elnézést!
A nővér megfordult, és rámosolygott:
– Igen?
– Ne haragudjon, tudom, hogy valószínűleg hosszú műszak áll
maga mögött, de sürgősen beszélnem kell a barátnőmmel, aki
itt dolgozik. Cara Miller. Ez itt Cara kislánya, Sophie. Látni
szeretné az anyukáját. – Rákacsintott Sophie-ra, mintha ez az
egész csak egy kis móka lenne.
– Biztosan egy másik osztályon dolgozik. Itt nincsen egy Cara
sem.
Ez elkeserítő volt: valakinek csak muszáj tudnia, hogy kicsoda
Cara.
–  Biztos benne? Körülbelül olyan magas, mint én, vékony... –
akár be is ismerheti – …és nagyon szép.
A nővér megrázta a fejét.
–  Biztos vagyok benne. Öt éve dolgozok itt, mindkét
műszakban, és egész biztosan nem dolgozik itt semmiféle Cara.
Mosolygott, és egy parányi intéssel elsétált a parkoló
irányába, ahonnan Rebeccáék jöttek nemrég.
Rebecca zavartan leguggolt, hogy az arca Sophie-éval egy
magasságba kerüljön.
–  Biztosan ebben a kórházban dolgozik a mami, Sophie?
Mesélt neked róla?
Sophie homloka ráncba szaladt az orra fölött, ahogy a kislány
a fejét törte.
– Azt hiszem. Szerintem igen.
Egyértelmű, hogy Sophie-nak sem volt sokkal több fogalma
erről, mint Rebeccának, mert nagyon úgy tűnt, hogy Cara nem
dolgozik az ambulancián. De miért hazudott erről? És ha nem
itt dolgozik, akkor hol? Vagy egyáltalán nem is dolgozik sehol?
Ezért nincs pénze?
És mégis hol a fenében lehet most?
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Cara

Sophie nem fáradt bele az izgatott fecsegésbe esküvőkről meg

vacsorákról, és nagyon boldogan feküdt ágyba. Ami jóval több
volt, mint amit az arcából ítélve Rebeccáról el lehetett mondani,
amikor Cara visszatért a földszintre.
A párnákat felszedegetve onnan, ahol korábban Sophie ült a
földön, Rebecca kerülte a szemkontaktust, amikor megszólalt:
– Ma elmentem a kórházatokba.
A fenébe. Miért ellenőrizgeti őt? Cara tudta jól, hogy Rebecca
nem bízik benne. Ennyit a barátságosságról. Most csak lassan.
– Ó, igazán? Vizsgálati időpontod volt? Minden rendben?
Rebecca összeszorított szájjal mosolygott, igyekezve
megőrizni az önuralmát. Tisztában kellett lennie vele, hogy
Cara csak próbálja kivágni magát.
–  Nem magam miatt jártam ott. Sophie-val hazafelé
tartottunk, és gondoltuk, beugrunk köszönni.
Cara most legszívesebben elmosolyodott volna. Ki jelenik meg
egy forgalmas kórházban úgy, hogy arra számít, majd mindjárt
beszélhet is valakivel, aki ott dolgozik?
– Értem.
 Rebecca a Sophie-nak korábban vásárolt új tollakat
rendezgette. Igazi márkás Crayola tollak voltak. Egyenként
visszatette őket a dobozukba, a legsötétebbtől a legvilágosabb
színig. Kinek volt arra ideje az életben, hogy ilyen körülményes
legyen? Úgy tűnt, mintha Rebecca azzal küzdött volna, amit
mondani készült. Cara várt. Nem szükséges semmilyen
információt megadni, mielőtt nem kérik.
Végül Rebecca megtalálta a szavakat.
– Szemlátomást senki sem tudta, hol vagy. Sőt, a nevedet sem
ismerték fel.
Most jutottak el a kritikus ponthoz. Rebecca tényleg
leellenőrizte őt.
– Ez egy nagy kórház. A személyzet állandóan változik.
Rebecca behajtotta a tolltartó doboz fedelét. Olyan lassan,
óvatosan tette, hogy Cara legszívesebben elkapta volna előle.
– Igen, de megkérdeztem az egyik nővért. Azt mondta, régóta
dolgozik ott. És nem ismert téged.
Mi ez a csaj, magánnyomozó?
–  Igen, nos... Valószínűleg nem akart semmilyen információt
kiadni rólam. Diszkrétnek kell lennünk. Mindenféle emberek
felbukkannak ott, azt kérve, hogy találkozhassanak valakivel.
Sok a furcsa népség.
Miközben beszélt, határozottan Rebeccára szegezte a
tekintetét, nem akarta, hogy a szarkazmusa célt tévesszen.
Nyilvánvalóan nem is tévesztett, Rebecca ugyanis elvörösödött,
és bedobta a tollakkal teli dobozt a Sophie rajzolóeszközei
számára vásárolt sárga, fényes játéktároló ládába. Cara azon
tűnődött, vajon van-e ilyenje Jack számára is, amibe
belegyömöszölheti, ha a férfi túl sokáig ülne mozdulatlanul egy
helyben. Rebecca leereszkedett a két karosszék egyikébe, és
lesimította a ruháját a térdén.
– Felfrissítenéd az emlékezetemet arról, hogy pontosan mit is
csinálsz a kórházban? Valóban ápolónő vagy?
A valóban szó vagy a hangnem volt a leglekezelőbb Rebecca
kérdésében? Nyilvánvalóan nem nézte ki Carából, hogy képes
lenne egy ilyen fontos feladatkör ellátására. Cara szeretett volna
rávágni egy igent, hogy alaposan meglepje, de az már túl nagy
hazugság lett volna. Inkább keresztbe tette az ujjait, és
megetette Rebeccát egy féligazsággal.
–  Nem, nem ápolónő. Kórházi kisegítő vagyok. Lázat mérek,
vérnyomást, ilyesmit. Sok mindent, amit egy ápolónő is csinál,
de nem adhatok gyógyszert.
– Értem.
Rebecca nem úgy nézett ki, mint aki hisz neki. Ez még rosszul
végződhet.
Pedig volt benne némi igazság. Cara korábban kórházi
kisegítőként dolgozott. Talán, ha folytatja, és hozzátesz még
néhány részletet, akkor elaltathatja Rebecca gyanakvását.
– Rugalmas munkarendben dolgozom, ami azt jelenti, hogy a
szabad munkaórák közül veszek fel, és be tudom osztani az időt
Sophie körül. Nehéz a szokásos műszakváltásban dolgozni, ha
teljes munkaidőt vállal az ember. A gyereknevelés pedig nagyon
drága.
Rebeccán nem látszott különösebb érdeklődés Cara
munkájának részletei iránt, de a gyereknevelés említésére
felkapta a fejét.
–  Ezért léptél most kapcsolatba Jackkel? Mert segítségre van
szükséged a gyerekneveléshez?
Carának nyugodtnak kellett maradnia.
– Azt akarom, hogy a lányom ismerje az apját.
Rebecca szeme felvillant. Valami emésztette, valami
megzavarta a szokásos higgadt viselkedését. Mit tudhatott?
Vagy mit gyanított?
–  De miért most? Úgy értem, miért nem hagytad, hogy már
korábban megismerje őt? Öt év hosszú várakozási idő, Cara.
Biztosan volt szükséged segítségre már korábban is.
Cara egy dolgot alaposan megtanult az elmúlt években: hogy
a támadás a legjobb védekezés.
–  Te nem akarod Sophie-t az életedben, Rebecca? Erről van
szó?
Rebecca ismét elvörösödött. Soha nem lenne belőle jó
pókerjátékos.
– Nem ezt mondtam. Sophie Jack lánya. Persze hogy meg kell
ismernie őt. Ez a helyes dolog.
És az ég óvjon attól, hogy egy ilyen tökéletes nő bármi rosszat
tegyen! Cara most legalább a sarokba szorította. Ki tudta
játszani az előnyét vele szemben.
– De te nem akarod ezt, ugye?
Működött. Rebecca a szeme láttára kezdett visszakozni.
–  Én ilyet nem mondtam. Sophie aranyos kislány. –
Elmosolyodott, visszavette magára az álarcot. – Kiváló munkát
végeztél a nevelésével.
Cara határozottan nem áhította Rebecca elismerését, és nem
is volt szüksége rá.
– Én nem tettem semmi különöset. Ilyenre sikerült. Jó gyerek,
mindig is az volt.
Rebecca összeszedte magát, mintha mindent meg akart volna
kérdezni, ami foglalkoztatta, amíg még csak kettesben vannak.
– Azért biztosan elég nagy megpróbáltatás lehetett neki. Hogy
így hirtelen találkozzon Jackkel. Nem készítetted fel őt sehogyan
erre? Valószínűleg akad jobb módja is, mint csak úgy, minden
figyelmeztetés nélkül bedobni őt és Jacket a mély vízbe.
Helyben vagyunk. Íme, a gyermektelen nő, aki szakértője a
gyereknevelésnek. Cara sosem tudta megállni, hogy ne
mulasson azon, amikor gyermektelen emberek arról értekeztek,
mi mindent tennének, ha gyereket vállalnának: szigorú
lefekvési idők, egészséges ételek, semmi digitális eszköz. Elég
lenne pár hónap egy öt év alatti gyermek szülőjeként, és
hamarosan megváltoztatnák a véleményüket.
De ez a téma legalább elterelte őket a munkával kapcsolatos
faggatózástól. Rebecca igyekezett közömbösnek látszani, de
ezek a kérdések napok óta forrhattak benne. Vajon mi a
legkevesebb, aminek elmondásával Cara megúszhatja?
– Gondolom, a te számodra is megpróbáltatás volt a dolog.
Rebecca ismét úgy nézett ki, mint akinek a tyúkszemére
tapostak. Egyszerűen túl könnyű volt vele elbánni. Világos, hogy
a másik nőnek még soha nem kellett kiutat találnia valami
rázós helyzetből. Egyes emberek élete simán, viharoktól
mentesen zajlik. Cara nem tudta eldönteni, hogy irigyelje vagy
gyűlölje emiatt Rebeccát. Vagy ezt is, azt is.
–  Hát persze hogy sokkoló volt számomra, de... – felszegte a
fejét, láthatóan készen állva rá, hogy szembeszálljon Carával –
be tudom illeszteni Sophie-t az életünkbe. Csak meg kell
állapodnunk egy olyan tervben, ami mindannyiunknak
megfelel. Mi lenne, ha felváltva lennénk vele hétvégén és egy
este a hétköznapokon?
Rebecca azt képzelte, hogy egyszerűen belebiggyesztheti
Sophie-t a napirendjükbe, mint egy szokványos találkozót egy
ügyféllel? Istenem, de sokat kell még tanulnia!
–  Talán kezdetben rugalmasan kellene kezelnünk ezt.
Meglátjuk, hogyan fog működni az egész. Sophie-nak
nemsokára épp elég nagy változás következik be a
napirendjében. A következő szeptemberben kezdi az iskolát,
meg minden. Nem vagyok benne biztos, hogyan fog ez
összeállni.
Rebecca mosolya megkeményedett.
–  Hát persze. De a gyerekeknek szükségük van rutinokra.
Bizonyára nagyobb biztonságban érzi majd magát, ha tudja, hol
a helye.
Cara a nyelvébe harapott. Túl könnyű lenne elintézni a csajt.
Kérdezd csak meg, hogy mi a fenét tud a gyereknevelésről!
Mondd meg neki, hogy az anyaság többről szól, mint divatos
művészeti kellékek megvásárlásáról!
Ez hozna ötpercnyi elégedettséget, aztán Rebecca alighanem
ismét Jackhez fordulna, és megnehezítené Cara és ami még
fontosabb, Sophie életét is. Nem, ez még túl korai lett volna.
– Nos, ezen a hídon majd akkor megyünk át, ha eljön az ideje,
nem igaz?
Csakhogy Rebecca ezúttal nem hagyta magát. Kétségkívül
belefáradt a várakozásba, hogy Jack oldja meg a dolgokat, és a
saját kezébe vette az ügyet.
– De hiszen pont ott vagyunk a hídnál, nem igaz? Mármint ti
hamarosan kiköltöztök, és addigra már kell, hogy legyen
használható tervünk.
A fenébe is, most megfogta. Carának időt kellett nyernie.
–  Szerintem Jacknek is jelen kellene lennie ezen a
megbeszélésen. Az időbeosztása eléggé szorosnak tűnik.
Csodálkozom, hogy nektek kettőtöknek egyáltalán sikerül
fizikailag találkoznotok egymással.
Rebecca felszisszent.
–  Megoldjuk. Összehangoljuk a napirendünket, hogy legyen
közösen eltöltött időnk.
Carának ezen nevetnie kellett.
– Hűha, ez aztán romantikus! Mi történt a spontaneitással?
Rebecca felállt, kezében Sophie rajzaival, készen arra, hogy
elpakolja őket valahová.
–  A spontaneitás kaotikussá válhat. Kiszámíthatatlan. – Most
rajta volt a sor, hogy hidegen farkasszemet nézzen Carával. –
Nem tervezett következményekhez vezethet. A vacsora
nyolckor lesz. Most át kell néznem néhány e-mailt.
Amint Rebecca elhagyta a szobát, Cara kifújta a levegőt, és
hagyta, hogy a teste visszasüppedjen a karosszékbe. Egyelőre
sikerült elhárítania ezt a diskurzust, de muszáj lesz
gondoskodnia róla, hogy ne maradjon megint kettesben
Rebeccával. Ezeket a kérdéseket nem tenné fel neki a nő, ha
Jack is ott lenne, ebben Cara biztos volt. És csakis addig tudja
elkerülni a vallatásait. Rebecca átlátott rajta.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Rebecca

Rebecca úgy érezte, szét fog robbanni a feje, ha Sophie még

egyszer megkérdezi, mikor jön haza a mamája.
Az elmúlt két nap feszülten telt. Rebecca igyekezett lezser
hangot megütni, amikor Jacknek mesélt a kórházi látogatásáról,
de a férfi is azzal vádolta meg, hogy nyomoz Cara után. Miért
védte az exét most hirtelen? Aztán Cara bejelentette, hogy
pénteken állásinterjúja lesz egy másik munkaközvetítőnél, hogy
egy gondozóotthon-láncnál kapjon alkalmazást, ahol a
munkaidő jobban illeszkedne Sophie igényeihez. Mintha
fegyverszünetet kötöttek volna: a továbbiakban egyikük sem
említett semmit a szerdai beszélgetésükről.
Péntekenként azonban Sophie nem járt óvodába, ezért aztán
– ismét – Rebecca vigyázott rá, amíg Cara elment. De az már hat
órával korábban történt. Mostanra már biztosan végzett, nem?
– Mikor jön haza a mami?
Sophie nyafogása kezdett úgy hangzani, mint amikor egy
krétát csikorogva húznak végig a táblán: Rebecca képtelen volt
a következő hónapban esedékes Brooklands House-i vacsora
költségvetési táblázatára összpontosítani. Valahol hiányzott 250
font, és koncentrálnia kellett a számokra. Nem pedig hagyni
magát tízpercenként elrángatni, hogy válaszoljon egy kérdésre
vagy megkeressen egy zöld zsírkrétát. Sophie általában annyira
önálló volt. Miért viselkedett hirtelen ennyire akaratosan?
–  Nem tudom. De azt hiszem, már bármelyik percben
megjöhet. Küldök neki egy újabb üzenetet.
Ez volt a harmadik, amit Carának küldött, a két hangüzeneten
kívül. A vacsora előkészületeinek hamarosan neki kellett látni,
hogy mire Jack hazaér a munkából, elkészüljön az étel. Minek is
egyezett bele a bébiszitterkedésbe?
Sophie alsó ajka megremegett.
– Visszajön a mami?
Miért kérdezhette ezt? Ez tényleg nem hasonlított arra a
Sophie-ra, akit eddig látott.
– Elhagyott már valaha téged a mamid?
Sophie megrázta a fejét, de bizonytalannak tűnt.
– Azt hiszem, nem.
Rebeccán végigfutott a hideg. De hiszen nem volt semmi
szükség rá, hogy pánikba essen, ugye? Cara minden kétséget
kizáróan szerette Sophie-t. Kizárt, hogy elhagyná őt!
Éppúgy saját maga, mint a kislány miatt, Rebecca felállt.
–  Nem jössz segíteni nekem vacsorát készíteni? Így minden
készen lesz, mire a mami hazaér.
Ez felvidította a kislányt. Rebeccának volt egy 1950-es évek
stílusú köténye, amit Jack vicces ajándéknak szánt abban a
rövid időszakban, amikor Rebecca éppen sütési lázban égett, és
Sophie-nak nagyon tetszett, amikor Rebecca felkötötte rá ezt a
kötényt, derékig visszahajtva az alsó felét, hogy az ne söpörje a
padlót.
–  Így. Prosciuttóba tekert csirkét eszünk ma, sült
újkrumplival.
Kinyitotta a hűtőt, és kivette az összes szükséges hozzávalót.
Szerette a főzésnek ezt a részét. Amikor süteményt sütött –
mostanában ritkán, mivel az újdonság varázsa már elszállt –,
minden összetevőt kis tálkákba mért, mintha egy főzőműsorban
szerepelt volna.
Sophie összeráncolta a homlokát. Ez gyakori arckifejezése
volt az étkezések idején. Az egyik dolog, amit Rebecca Sophie
náluk töltendő idejére tervezett, az volt, hogy javítson az
ételpreferenciáin.
– Mi az a prostó?
–  Olyan, mint a sonka, ami a szendvicseidben van. Gyere,
mosd meg a kezed, mielőtt elkezdjük!
A sonka is érdekes ügy volt. A vastag szeletekre vágott, mézes,
sült yorkshire-i sonka, amit Rebecca vásárolt, szemlátomást az
„undi” kategóriába került. Cara zsugorfóliázott csomagban lévő,
szögletes sonkát vett Sophie-nak, aminek a szeletein át lehetett
látni, és ami bántotta Rebecca szemét, valahányszor
megpillantotta a hűtőben. Sokkal inkább tűnt műanyagnak a
hús, mint a csomagolása.
Sophie gyanakodva szemlélte a hozzávalókat, de lecsúszott a
konyhaszékről, és csatlakozott Rebeccához a mosogatónál.
Imádta a szappanadagolót: Rebeccának figyelnie kellett, hogy a
kislány ne adagoljon annyi szappant, amivel az egész konyhát
ki lehetne takarítani.
– Ennyi elég lesz!
Most, hogy a szappan a kezén volt, Sophie összedörzsölte a
tenyerét.
– Jack buborékokat csinál. Te is tudsz buborékokat csinálni?
Rebeccának fogalma sem volt róla, hogy Jack képes buborékot
csinálni a kézmosó szappannal. Mikor csinált vajon ilyet?
–  Most nincs időnk a buborékokra, neki kell látnunk a
vacsorakészítésnek!
Próbált ugyan jópofának tűnni, de tudta, hogy valószínűleg
nagyon unalmasnak hangzik.
A kézmosás egyúttal azzal járt, hogy Sophie a mosogató
környékét és a padlót is összevizezte. Rebecca felkapott egy
konyharuhát, és gyorsan feltörölte a tócsát. Miután visszaterelte
Sophie-t a konyhaszigethez, kicsomagolta a csirkemellet, és
lehúzta a fedőfóliát a prosciuttóról, amit lehelyezett egy tányér
mellé.
– Oké, Sophie, neked csak fel kell tekerned a pros… a sonkát a
csirke köré. Egyszerre csak egyet!
Sophie felemelt egy csirkemellet. Máris újra ráncolta az orrát.
– Ez nyálkás.
A legjobb, ha nem vesz róla tudomást.
– Tedd a tányérra, aztán húzz le egy szelet sonkát!
Rebecca azt feltételezte, hogy egy szelet prosciuttót
elválasztani a többiről, aztán a csirke köré tekerni a
legegyszerűbb feladat, amit adhat a kislánynak. Mekkorát
tévedett! Mire felpillantott az evőeszköztartó fiókról, azaz
nagyjából tizenkét másodperc leforgása alatt, Sophie már
három különálló szeletet hámozott le a vékonyra szeletelt
sonkából, és véletlenszerűen rátapasztotta őket a csirkemellre.
– Nem, nem így!
Rebecca kinyújtotta a kezét, hogy kivegye a húst a kislány
kezéből, de Sophie elhúzta előle.
– Én csinálom!
–  De nem jól csinálod. Nézd csak! – Rebecca megpróbálta
leszedni a következő szelet prosciuttót, de ez most már
nehézségekbe ütközött, mivel Sophie megkezdte a sarkokat.
Megpróbálta elválasztani a húst a műanyagtól, de Sophie
elhúzta előle.
– Ez az én dolgom!
Rebecca próbált türelmes lenni, tényleg. De minden
önuralmát igénybe vette, hogy ne tépje ki a sonkás – prosciuttós
– csomagot Sophie pufók, négyéves kezéből. Gyötrelmes volt.
Húzta, húzta, húzta. Letépett egy apró darabkát. Rátapasztotta a
csirkére. Kezdte elölről. Rebecca pedig csak szeretett volna
haladni a vacsorával.
A gyötrelem ezzel még nem ért véget. Sophie ragaszkodott a
sárgarépa meghámozásához is, és a zöldség végül úgy nézett ki,
mintha egy óriási rágcsáló marcangolta volna szét. Rebecca
ráadásul egész idő alatt ott tojózott fölötte, mert meg volt
győződve róla, hogy a kislány valamiképpen meg fogja vágni
magát a zöldséghámozóval. Erről nem Sophie tehetett, de
Rebecca izmai kezdtek annyira befeszülni, hogy a válla már
majdnem a fülét súrolta. A főzés általában csökkenteni szokta a
stressz-szintjét, nem pedig növelni. Rebecca nem a szülőségre
termett, az már biztos volt. Pont emiatt nem tervezte sosem,
hogy ezt csinálja.
Végül valahogy mégiscsak betették a vacsorát a sütőbe. Míg
Sophie megint kezet mosott – és elfolyt még egy liter szappan –,
Rebecca küldött Carának egy újabb üzenetet. Ezúttal sokkal
lényegre törőbbet:
 
Hol a fenében vagy???
 
Fél óra múlva, amikor Sophie éppen tányéralátétet rajzolt
mindenkinek a vacsorához, kinyílt a bejárati ajtó. Rebecca szó
szerint kirobogott az előszobába.
– Hol voltál?
Cara elképesztően pocsékul nézett ki. Ha Jack most látja, nem
utasította volna el annyira annak lehetőségét, hogy a nő
drogozik. Mi több, a legkevésbé sem viselkedett
bocsánatkérően!
– Sétálni.
Az elmúlt két óra összes feszültsége felgyülemlett Rebecca
mellkasában.
– Sétálni? Hogy érted, hogy sétálni?
Cara felakasztotta a kabátját.
– Tudod, egyik lábat tenni a másik elé. Előrehaladni.
Rebecca most nem volt megfelelő hangulatban a
szarkazmushoz. És nem is hitt Carának.
 – Nos, amíg te sétáltál, én vigyáztam a lányodra, aki az elmúlt
négy órában szüntelenül utánad kérdezősködött! Írtam neked
üzenetet, hívtalak és...
Cara felemelte a kezét, hogy megakassza Rebeccát a
beszédben.
–  Kérlek! Megtennéd, hogy adsz egyetlen percet, mielőtt
nekem rontasz? – Hátravetette a fejét, és felkiáltott: – Soph? Hol
vagy?
– Mami!
Sophie rikoltását a lába dobogása követte, ahogy kiszaladt a
folyosóra. Egyenesen Cara kitárt karjába repült.
Cara megpihentette az arcát a lánya feje búbján.
– Szia, kicsim! – A hangja fátyolos volt, mintha ivott volna.
Rebecca ezúttal nem bírta annyiban hagyni az ügyet.
–  Sophie, nem csinálnál nekünk néhány szép ültetőkártyát a
tányéralátétjeidhez? Ha szeretnéd, lehozhatod hozzá a kék
papírt az emeleti hátsó szobából.
A színes papír garantáltan nyerő volt. Sophie azonnal
felszaladt az emeletre. Cara követte a tekintetével, ahogy
elment, majd megfordult, hogy besétáljon a nappaliba.
Rebecca nyugodt ember volt. Bármi történt a munkájában –
az utolsó pillanatban felmerülő foglalási problémák,
ülésrendbeli rémregék, menükatasztrófák –, simán, profi
módon tudta kezelni anélkül, hogy egyszer is felkapta volna a
vizet. De most, ahogy követte Carát a szobába, érezte, hogy
üvöltés készül kitörni a torka mélyéből.
–  Mi a fene folyik itt? Megkértél, hogy vigyázzak Sophie-ra,
amíg te állásinterjúra mész. Pár óra, azt mondtad. És már nyolc
órája nem vagy itt! Nekem is van munkám, tudod! Az emberek
számítanak rám.
Cara csak ült ott, Rebecca kanapéján. Úgy nézett rá, mint aki
le se szarja, amit mondanak neki. Arrogáns volt,
meggondolatlan és rohadtul önző. És volt valami nagyon furcsa
a tekintetében.
– Részeg vagy? Vagy be vagy tépve?
Ezúttal Cara felnevetett.
– Bárcsak így lenne! Nem. Rossz híreket kaptam.
–  A munkával kapcsolatban? – Rebecca nem lepődött meg,
hogy Cara nem kapta meg az állást. Ő sem alkalmazna
olyasvalakit, aki hozzá hasonlóan lompos, és ilyen hozzáállással
rendelkezik. – Ez még nem ad ürügyet arra, hogy csak úgy
elmenj, itt hagyva velem Sophie-t, és...
Cara ismét felemelte a kezét.
–  Ma a kórházban voltam, de nem dolgozni. Beteg vagyok,
Rebecca. Nagyon-nagyon beteg.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Cara

Amikor a tünetek először kezdődtek – gyomorfájás, puffadás,

állandó fáradtság –, Cara annak tulajdonította őket, hogy olyan
sokat rohangált. Melyik egyedülálló anya nem érzi magát
állandóan kizsigereltnek? De ez az állapot olyan régóta tartott
már, és egyszerűen nem tudta lerázni magáról – ráadásul
Danielle sem hagyta abba, hogy a fülét rágja miatta –, ezért Cara
időpontot kért a háziorvoshoz.
Kezdjük azzal, hogy a férfi egyáltalán nem volt segítségére.
Alig-alig nézett rá, megmérte a vérnyomását, és kérdezett pár
alapdolgot az étrendjéről. Rendszeresen eszik-e? Jut-e elég
vitaminhoz? Mi a helyzet a rostokkal? Vasbevitel? Végül is
elküldte egy vérvizsgálatra vérszegénység gyanújával, és azt
javasolta, vegyen magának valami multivitamint.
Értelmetlen volt elmenni a vérvizsgálatra: Cara tudta, hogy
nem vérszegény. De rendelt egy jó nagy doboz vitamint az eBay-
en. A gyógyszertárban kaphatóak nevetségesen drágák voltak,
és Sophie-nak pont azon a héten új cipőre volt szüksége.
Ugyanezen a weboldalon olcsó savlekötőt is árultak, így Cara
abból is rendelt egy nagy adagot.
 Semmi változást nem hoztak. A következő néhány hónapban
a fájdalom Cara gyomrában fokozatosan erősödött, és átterjedt
a medencetájékára is. Néha csak tompa sajgás volt, máskor
viszont olyan kegyetlen görcs, amitől a lélegzete is elakadt.
Aztán állandóan feldagadt a hasa, olyan puffadtnak érezte
magát, mintha mindig tele lenne, annak ellenére, hogy a
csökkenő étvágya miatt valójában egyre kevesebbet és
kevesebbet evett. Nem bírta begombolni a farmernadrágját, és
néhányszor rajtakapta az idegeneket, amint úgy bámulják a
hasát, mintha terhes lenne.
Végül visszament a rendelőbe, és miközben a váróteremben
ült, véletlenül meglátott egy szórólapot a petefészekrákról. A
leírt tünetek mindegyike megegyezett az övéivel.
Amikor behívták az orvoshoz, magával vitte a szórólapot, de a
doktort nem győzte meg. Rákukkantott, majd félretolta.
–  A petefészekrák nagyon ritka a maga korában. Sokkal
valószínűbb a menopauza után. Hacsak nem fordult elő már a
családjában ilyen típusú rák.
Ezek szerint a petefészekrák lehetett genetikai eredetű is.
Amikor az orvos a családi kórtörténetről kérdezte, Cara
majdnem kinevette. Ugyan honnan tudhatta volna? Az ő
családja nem volt nagy híve a nyíltságnak és az őszinteségnek.
Tizenhat évesen, amikor végre elszabadult otthonról, az anyja
teljesen egészséges volt. Legalábbis fizikailag. Az pedig nem
érdekelte Carát, hogy mi történt vele azóta.
Ezúttal nem akarta hagyni, hogy vérszegénységgel hitegessék.
Valami baj volt, és ő választ akart. Az orvos végre megvizsgálta,
a gyomrát nyomkodta, miközben ő meg-megrándult
fájdalmában. Végül a férfi nagy homlokráncolva és mindenféle
kelletlen hangot kiadva elküldte egy képalkotó vizsgálatra.
Két nappal később érkezett meg az értesítés a vizsgálat
időpontjáról. Ez egyfelől jó volt. Másfelől viszont vajon nem azt
jelentette, hogy a rák valós lehetőség? Danielle elkísérte Carát a
vizsgálatra, mialatt a gyerekeik éppen iskolában, illetve
óvodában csücsültek. Mellette ült a váróteremben, és megfogta
Cara kezét.
–  Bármi is ez, én itt vagyok neked, oké? Bármire is van
szükséged!
Az arca maga volt a megnyugtatás, amikor Carát beszólították
az ultrahangra.
De Cara egyes-egyedül volt akkor, amikor közölték vele, hogy
láttak egy csomót a méhe mögött. Biopsziára lett volna
szüksége, és még aznap elvégeztek nála egy újabb
vérvizsgálatot. Ezúttal egy nagyon speciális vérvizsgálatot –
úgynevezett CA 125-öt –, és ekkor erősítették meg.
Petefészekrák.
A diagnózis felállítása után minden gyorsabban, szinte egy
csapásra történt. A biopszia kimutatta, hogy a rák átterjedt a
petefészekről a méhre. Ezúttal még csak várnia sem kellett az
értesítőre: még aznap kapott egy időpontot egy szakorvoshoz,
másnapra.
Dr. Green betegfogadó szobája kicsi volt, és szinte betöltötte
az íróasztal, a számítógép és a három szék: a doktornő saját,
divatos bőrfotelje és két másik, kórházi darab. Carának sosem
volt egynél többre szüksége. Dr. Green sűrű, ősz haja és átható,
kék szeme miatt nehéz volt kitalálni a korát. Kezdettől fogva
kedves és szelíd hangon beszélt, de végig fájdalmasan őszinte
volt.
– A daganat elég nagy, és nem áll mellettünk a korai diagnózis
előnye, ezért azonnal el kell kezdenünk a kezelést. Először egy
operációval eltávolítjuk. Ezután hat alkalmas kemoterápiát fog
kapni.
Olyan volt, mintha valaki másról beszéltek volna. Cara
kábultnak, de furamód logikusnak érezte magát.
– És akkor meggyógyulok?
Dr. Green nem siette el a választ.
– Attól tartok, nem fogjuk ismerni a baj teljes mértékét, amíg
fel nem nyitjuk magát. Haladjunk csak lépésről lépésre.
Carának Sophie-ra is gondolnia kellett. Nem engedhette meg
magának azt a luxust, hogy kivár és meglátja. Pontosan tudnia
kellett, hogy mivel áll szemben.
–  De kemoterápiával fognak kezelni, nem? Eszerint úgy véli,
le tudom győzni a betegséget?
Ismét az a szünet. Az óra dr. Green konzultációs szobájában
nagyon hangosan ketyegett.
–  A gyógyszeres lehetőségeink korlátozottabbak ebben az
esetben, mint más rákos megbetegedéseknél. De a jó hír az,
hogy ön fiatal, és mi minden eszközünkkel azon leszünk, hogy
legyőzzük ezt a betegséget.
Még mindig nem válaszolta meg a kérdést.
– Szóval azt mondja, így is lehetséges, hogy meghalok?
 Dr. Green kinyújtotta és Caráéra tette a kezét. Cara észre sem
vette, hogy ökölbe szorítva tartja a sajátját.
–  Haladjunk lépésről lépésre. Amint lehet, megműtjük. A
daganatos terület nagy kiterjedése miatt méheltávolítást kell
végeznünk. Szeretne beszélni valakivel a petesejtjei
lefagyasztásáról, mielőtt ez megtörténik? Nyilvánvalóan nem
lesz képes gyermeket szülni, miután eltávolítottuk a méhét, de...
–  Nem. – Milyen alternatív univerzumban találkozhatott
volna valaha is olyasvalakivel, akivel újabb gyereke lehetne?
Cara már végzett a férfiakkal. Sophie volt az egyetlen gyerek,
akire valaha is szüksége lesz. – Van egy kislányom. Nem
tervezek több gyereket. Azt akarom, hogy ez a dolog eltűnjön
belőlem, amilyen gyorsan csak lehet.
Dr. Green bólintott egyet.
– Szeretném, ha hazamenne és átgondolná a dolgot a végleges
döntés előtt. Adok egy telefonszámot, amelyen petefészekrákos
eseteket gondozó nővéreket tud elérni. Amennyiben szeretné,
velük még alaposabban átbeszélhet mindent.
Dr. Green vajon feltételezte, hogy van otthon egy szerető
partnere, akivel mindezt meg kell beszélnie? Az egyetlen
személy otthon, akivel Cara foglalkozott, Sophie volt. Ki
vigyázna rá, amíg ő kórházban lesz? Mennyi ideig kellene vajon
bent maradnia egy méheltávolítás után? Tudna-e gondoskodni
Sophie-ról a kemoterápia alatt? Hogyan fog dolgozni? Hogy
fizeti ki a számlákat?
Minden gondolata az élet gyakorlati kérdéseinek
megoldásával foglalkozott a kezelése idejére. Csak amikor
hazament és ráguglizott a statisztikákra, jött rá, hogy dr. Green
mit is próbált a tudomására hozni. Az Egyesült Királyságban
évente petefészekrákkal diagnosztizált hétezerötszáz nő közül a
felénél kevesebben élték túl a betegséget öt évig.
És ő már a 3C stádiumban volt.
A gyakorlatiasság segítette át a következő napokon:
elrendezte, hogy Sophie szállást kapjon Danielle-nél a
szomszédban, amíg ő a kórházban van, beszélt a
gyámügyisekkel arról, hogyan fogja fedezni a lakbért és a
számlákat, ha nem tud dolgozni, tájékoztatta a kórházi
munkalehetőségeit biztosító ügynökséget, hogy egy darabig
nem lesz elérhető. A logisztikának sehol nem szakadt vége, de
lekötötte Cara figyelmét, és nem tudott túl sokáig elmerengeni
azon, hogy mit találnak majd, amikor megoperálják.
Éjszaka azonban ébren feküdt, és figyelte, ahogy Sophie
alszik. A félelem bekúszott a takarók alá, és szinte megfojtotta.
Az agyában arcok kergették egymást. Ha ő nem lesz itt, mi lesz
Sophie-val? Ki fogja gondját viselni a kislányának?
Cara kényszerítette magát, hogy vidám és tárgyilagos legyen,
amikor Sophie-nak a műtétjéről mesélt, elmagyarázta, hogy van
valami a hasában, amit az orvosnak ki kell vennie. Sophie
kezdetben kíváncsiskodott. Lenyelte azt a valamit? Egy
almamag volt talán, ami kinőtt odabent? Hogy néz ki? Csak
akkor lett zaklatott, amikor rájött, hogy nem maradhat a
kórházban a mamival, és úgy tapadt rá, mint valami kis koala a
fára. Ez emlékeztette Carát az első alkalomra, amikor óvodába
vitte, és Sophie-t szabályosan le kellett hámozni róla, hogy el
tudjon menni dolgozni.
Ahogy Carát elöntötte az érzelmek hulláma, amit ez az emlék
keltett, minden maradék erejét igénybe vette szuper
szórakozásnak beállítani azt, hogy Sophie néhány éjszakán át
Danielle-éknél fog aludni. Ekkor vette elő a hitelkártyáját is.
Hogy vegyen Sophie-nak egy „Én kicsi pónim” hálózsákot és egy
Pinkie Pie plüsst, amihez odabújhat, amíg Danielle-nél van. Vett
még Sophie-nak mindenféle édességet is, hogy átvihesse
magával és megoszthassa Danielle gyerekeivel. Danielle-nek is
szeretett volna venni valamit, de a barátnője azt mondta neki,
fogja vissza magát.
– Meghívhatsz majd vacsorázni, ha már jobban leszel.
A méheltávolítás miatt egy ideig fájdalmak gyötörték Carát és
mozgásképtelen lett, de az semmi sem volt a kemoterápiához
képest. Az utóbbi hat hónapban havonta egyszer meglátogatta
az onkológiai központot, ahol egy olyan brutális gyógyszer-
keverékkel kezelték, amitől sokkal rosszabbul érezte magát,
mint addig a rák miatt. Visszatekintve, az első adag után még
naivan optimista módon azt hitte, az utóhatások nem lesznek
olyan rosszak. De minden egyes alkalommal egyre rosszabbul
lett, míg az utolsó alkalom után még napokig úgy érezte magát,
mintha alaposan összeverték volna. Ekkor hozta meg azt a
döntést, hogy megkeresi Jacket.
Dave-vel is ugyanekkor ismerkedett össze. A férfi hererák
miatt járt kezelésre. Cara őszintén szólva sokkal többet tudott
meg a másik betegségéről, mint amennyit akart. Dave
nagydumás volt, és imádott beszámolni neki az összes
alternatív terápiáról, amit kipróbált, beleértve a nagy tisztaságú
kannabisz olajat is, amit egy haverja „szerzett”, és ami „sokkal
jobb, mint az a szemét, amit mostanában már a boltokban is
meg lehet venni”. Ezért beszélte meg vele Cara, hogy
találkozzanak kedden egy kávéra: Dave szerzett neki is a
cuccból, hogy kipróbálhassa. Ez az, amit nem akart, hogy
Rebecca meglásson. Vagy az árulkodó tűszúrásnyomokat a férfi
karján, a hámló bőrt a kezén, vagy a betegesen sápadt arcát,
ami leleplezhette volna, hogy kezelést kap.
 
 
Jelen pillanatban Rebecca sápadtabbnak tűnt mindkettejüknél.
Kinyitotta, majd újra becsukta a száját. Aztán ismét kinyitotta.
– Rák? Annyira sajnálom, Cara! Fogalmam sem volt róla!
Cara az elmúlt néhány hónapban már megkapta a
bocsánatkérések teljes kvótáját.
–  Persze hogy nem tudtad. Nem kell bocsánatot kérned.
Tényleg nem.
Szinte szó szerint látta, ahogy Rebecca agya kétségbeesetten
kutatja a megfelelő szavakat ahhoz, amit kérdezni akar.
– És te… meg fogsz...?
– Nem szedték ki az egészet.
Az első műtét után minden reménytelinek látszott. Dr. Green
eltávolította az összes rákos daganatot, amit talált, és széles
mosollyal az arcán tájékoztatta Carát, hogy erőteljes
kemoterápiát fognak alkalmazni annak biztosítására, hogy „a
rohadék ne jöjjön vissza”. Danielle még egy üveg alkoholmentes
bort is vett, hogy ünnepelhessenek.
Aznap viszont dr. Green lesújtottnak tűnt. A néhány nappal
korábbi ultrahangos vizsgálat kimutatta, hogy Cara eredeti
daganatai áttétet képeztek, átterjedtek a máj és a rekeszizom
felszínére. A doktornő ígéretet tett, hogy folytatják a harcot –
kezdetként néhány változtatást eszközölve a kemoterápiás
gyógyszerekben –, de ez nem volt jó hír.
Rebecca lassan bólintott, lepillantott a kezére, majd újra
felnézett.
–  Nagyon sajnálom. Igazán, őszintén. És megértem... vagyis,
most már minden sokkal érthetőbb. Hogy miért vagy itt.
Feltételezem, ez az oka, ugye? Ezért döntöttél úgy, hogy
felveszed a kapcsolatot Jackkel?
Nem volt értelme tovább hazudni. Még ha Carának lett is
volna hozzá energiája, már nem volt értelme titkolózni.
– Igen. Így van.
Rebecca ezután néhány pillanatig hallgatott. Nyilvánvalóan
sok mindent kellett feldolgoznia. Amikor újra megszólalt,
igyekezett mindent megtenni azért, hogy tapintatosan
hangozzék.
–  Ez azt jelenti, ööö, hogy azért ismertetted össze Jacket
Sophie-val, hogy majd ő gondoskodjon róla, amikor... ha...?
Cara túl fáradt volt ahhoz, hogy illedelmesen kerülgesse a
forró kását.
–  Azért, hogy ha ez a kezelés nem válik be, Jack nevelhesse
fel. Igen. Pontosan ezért.
A diagnózis, a kórjóslat ismerete előtt Carának nem volt
szüksége arra, hogy kapcsolatba lépjen Jackkel. A férfi a
szakításukkor világossá tette, hogy köztük vége van, szóval
miért tette volna ki magát és Sophie-t annak, hogy azért
könyörögjön neki, legyen az életük része? Voltak egyedülálló
szülőként élő barátai, és az ő tapasztalataik alapján egy ex
gyakran sokkal több stresszt hozott az ember életébe, mint
annak a gyakorlati vonzatai és anyagi nehézségei, ha egyedül
neveli a gyerekét.
Cara természetesen figyelembe vette, hogy Sophie-nak joga
van-e megismerni az apját. Hogy megéri-e vállalni a kockázatot
és felkeresni őt. Talán Jack vállalta volna a felelősséget. A
jobbak közül való lett volna. De Cara a saját bőrén tapasztalta,
milyen azoknak a gyerekeknek, akiket az apjuk cserben
hagyott. Akiknél az utolsó pillanatban lemondták a hétvégére
tervezett programot. Akiknek karácsonykor a fél napot egy
autóban kellett tölteniük, két lakóhely között átutazóban. Ő nem
kívánta ezt Sophie-nak.
Sophie az övé volt. Teljesen az övé. Az ő tökéletes, gyönyörű,
okos, kedves kislánya. Bármit megtett volna, hogy könnyebbé
tegye az életét, mint a sajátja volt. Bármit.
Rebecca keze a szájára tapadt, a szeme tágra nyílt, a hangja
alig hallatszott többnek suttogásnál.
– Azt akarod, hogy Jack nevelje fel Sophie-t?
Ahhoz képest, hogy okos nő volt, eltartott egy darabig, amíg
felfogta.
–  Nem, én nem akarom, hogy Jack nevelje fel Sophie-t. Én
magam akarom felnevelni őt. De ha én meghalok, nincs más,
Rebecca. Senki! És azt nem fogom hagyni, hogy Sophie-t állami
gondozásba vegyék.
Ez olyan átkozottul igazságtalan volt! De az kizárt, hogy
idegenek vigyázzanak Sophie-ra. Cara túl sok rémtörténetet
hallott már, túl sok mesét arról, milyen nehéz ügy az idősebb
gyerekek örökbe adása.
– Miért nem mondtad el ezt nekünk azonnal?
Cara számított erre a kérdésre.
–  Mert akkor még nem döntöttem el. Nem tudtam, milyen
most Jack. Milyen lenne apaként. És amikor rájöttem, hogy te is
része leszel a felállásnak, meg kellett tudnom, hogy te milyen
leszel. Mint anya. Mostohaanya.
Rebecca erre szinte a szó szoros értelmében elfehéredett.
– Én... értem.
– Miért nem akarsz gyereket?
Cara egész héten fel akarta tenni ezt a kérdést, de túl
tolakodónak érezte. Most, hogy Rebecca tudott a rákról, már
semmi sem volt tabu. Jack homályosan fogalmazott, amikor tőle
kérdezte meg – talán Rebecca egyenes választ ad neki.
De Rebecca csak megvonta a vállát.
–  Nem tudom, hogyan válaszolhatnék erre. Egyszerűen csak
nem akarok. Talán nem vagyok anyatípus.
Cara azt remélte, hogy a Sophie-val való együttlét talán
megváltoztatja majd a véleményüket, hogy lesz ideje finoman
hozzászoktatni őket a szülői léthez, de a mai konzultációja
megerősítette, hogy ilyen luxusra nem feltétlenül lesz
lehetősége.
 –  Értem. De mi lesz most? Mi lesz Sophie-val? Mi a helyzet
Jack lányával?
Ha ez egyáltalán lehetséges, Rebecca még sápadtabbnak
látszott.
–  Nem hiszem, hogy helyénvaló ezt Jack nélkül
megbeszélnünk. Szólnod kell neki ma este. Elmondani mindent.
És aztán… aztán azt hiszem, majd kiötlünk valami tervet.
Cara majdnem felnevetett.
–  Tervet? Ez nem a rendezvényeid valamelyike! Erről nem
készíthetsz táblázatot. Mi most egy kislányról beszélünk!
Sophie-nak szüksége van rá, hogy olyasvalaki viselje gondját,
aki szereti őt. És hogyan tudná Jack nem megszeretni? Ő az
apja!
Egy aprócska hang szakította félbe a beszélgetést. Sophie az
ajtóban állt, kezecskéi tele a hozzá nem értő módon
összehajtogatott ültetőkártyákkal.
– Jack az apukám?
 HUSZADIK FEJEZET

Rebecca

Rebecca a nappaliban ült, kezét az ölében tartva, és várta, hogy

Jack hazaérjen. Már küldött neki egy üzenetet, hogy megtudja,
nem fog-e késni. A vacsorát használta ürügyként. Aztán rendet
rakott az íróasztalán, újra összehajtogatott mindent az
ágyneműs szekrényben és leellenőrizte a fűszertartókat, hogy
nem jár-e le valamelyik fűszer szavatossága a közeljövőben.
Most csak ült, és a lábával dobolt.
Hallotta, ahogy Jack az ismerős rituáléval kilép a cipőjéből az
ajtónál, és felakasztja az öltönykabátját a vállfára, amit e célból
tartott a fogason. Amikor megjelent a szobában, és lehajolt,
hogy megcsókolja, ahogy hazaérkezésekor mindig tette,
végigpásztázta a helyiséget a tekintetével.
– Hol van Cara és Sophie? Csak nem üres a ház? – Célzatosan
vonta fel a szemöldökét, de ezt a játékos kifejezést hamarosan
letörölte az arcáról.
– Cara felment az emeletre lefeküdni.
–  Lefeküdni? Még csak hat óra van. – Jack a homlokát
ráncolta, és felegyenesedett. – Volt valami nézeteltérésetek?
Ezzel enyhén szólva alábecsülte a dolgokat.
 – Igen is és nem is. Talán le kéne ülnöd.
Jack meglazította a nyakkendőjét, majd teljesen levette, és
kigombolta az inge nyakát. Rebecca mindig élvezettel nézte,
ahogyan a férfi ezt csinálja. Afféle minimetamorfózis volt ez a
munkahelyi Jackből az otthoni Jackké. A férfi leereszkedett a
karosszék szélére – ugyanarra a karosszékre, amit Cara
harminc perccel korábban hagyott el.
– Oké. Csapj bele!
Hiszen, ha tudná, mennyire találó most ez a kifejezés!
Rebecca pontosan úgy érezte magát, mint akit fejbe csaptak. Hol
is kezdje?
– Hát, először is, Sophie tudja, hogy te vagy az apja.
Jack szeme döbbenten tágra nyílt.
–  Komolyan? Hogyhogy? Azt hittem, megegyeztünk, hogy
várunk egy kicsit, nem?
– Igen, nos, meghallotta, ahogy Cara és én beszélgetünk. Nem
vettük észre, hogy ott van.
Jack hátradőlt a karosszékében, és hosszan kifújta a levegőt.
–  Szóval ez tényleg a valóság. Ha Sophie is tudja, még
valóságosabbá válik.
Alig egy óra telt el azóta, hogy Cara elejtette a bombát, és
Rebecca még mindig sokkos állapotban volt. El kellett mondania
Jacknek minél hamarabb. Talán együtt képesek felfogni ezt az
egészet.
– Van még más is.
Jack kiegyenesedett a székében, előrehajolt, az alkarját a
térdére támasztva.
 – Nem fogadta jól?
Rebeccának fogalma sem volt róla, hogy Sophie hogyan
fogadta a hírt. Cara egyenesen feliszkolt vele az emeletre, hogy
megbeszéljék, és azóta egyikük sem járt lent. Ahogy Rebecca
most Jackre nézett, miközben a férfi szeme az ő arcát kutatta,
alig bírt levegőt venni. A következő néhány pillanat örökre
megváltoztat mindent.
– Nem erről van szó. Valami másról.
Tudta, hogy felesleges így húznia a dolgot, úgyis muszáj lesz
elmondania a férfinak. Csak azt nem tudta, hogyan tegye.
Fogalma sem volt, Jack miként fog reagálni. Feldúlt lesz?
Dühös? Ő maga már harminc perce tudta az igazságot, és még
mindig nem volt biztos abban, mit érezzen. Talán segítene, ha
egy kicsit előkészítené a bejelentést.
– Carával kapcsolatos. Nem volt őszinte velünk.
Jack összefonta a karját.
–  Arról a lakásról van szó, amiről azt mondta, hogy a
megürülésére vár? Meghiúsult a dolog?
Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Rebecca most azonnal, egy
szempillantás alatt kifizette volna Cara bérleti díját, ha ez
változtatna a dolgokon.
–  Fogalmam sincs. De nem erről van szó. – Vett egy mély
lélegzetet. Csak mondd ki! – Cara beteg. Súlyos beteg.
Petefészekrákja van.
Jack arca a szeme láttára szürkült el. A hangja majdnem
suttogásig halkult.
– Rákos?
 Rebecca arca nézhetett így ki fél órával ezelőtt. Most, hogy
belegondolt, ez mindent megmagyarázott. A fáradtságot. A
pénzhiányt. Azt, hogy Cara többé már nem dolgozott.
És egyebeket is. Azt, hogy időnként úgy nézett Sophie-ra,
mintha be akarná inni magába. Rebecca ezt eddig birtoklási
vágyként értelmezte, holott sokkal valószínűbb, hogy Cara csak
nem tudta, meddig láthatja még a kislányát. Rebecca szeme
most először telt meg könnyekkel, és egy pillanatig az ajkát
harapdálta, mielőtt folytatta a magyarázatot.
– Úgy tűnik, egy év sem telt el azóta, amióta diagnosztizálták.
Még mindig kezelés alatt áll, de ez... agresszív fajta.
Figyelte a férjét, várva, hogy Jack is eljusson ugyanarra a
következtetésre, amire ő. Nem tartott sokáig. Jack nyelt egyet.
– Ezért van itt. – Rebecca bólintott, még mindig őt figyelve, de
nem szólt semmit. – A betegsége…
A férfi tekintete majdnem megtörte őt.
–  Végső stádiumú-e? Nem tudom. Nem hiszem. Sophie
félbeszakított minket.
Jack hagyta hátrahanyatlani a fejét a karosszék támlájára, és
némán bámulta a mennyezetet. Rebecca bármit megadott volna
azért, hogy megtudja, mit érez most a férje. A legjobb, ha csak
vár, és teret ad neki a gondolkodásra.
Jack meg sem mozdította a fejét, hogy ránézzen, amikor végre
újra megszólalt:
–  Szóval, ha ő... meghal, Sophie hozzánk kerül? Állandóra?
Velünk élne? Mindenestül?
Rebecca mellkasa borzasztóan összeszorult. Mély lélegzetet
vett, majd lassan kiengedte.
– Úgy tűnik, igen.
– A pokolba is! – A férfi behunyta a szemét.
– A pokolba, valóban.
Néhány pillanatig csendben ültek, aztán Jack felemelte a fejét.
–  Nem hiszem el, hogy már egy hete itt lakik, és nem szólt
nekünk. És miért – kérlek, ne vedd sértésnek, de miért neked
mondta el, és nem nekem?
–  Nem veszem sértésnek. Nem hiszem, hogy azt tervezte,
elmondja nekem. Ma volt egy időpontja az orvosához. Nem jó
híreket kapott. Szóval csak így jött ki a lépés.
Rebecca nem akarta elmondani a férjének, hogy majdnem
kiabált Carával. A szégyen égette ettől az emléktől. Nem az volt
a legjobb pillanata.
Jack úgy rázta meg a fejét, mintha valamiféle ködtől
igyekezne megszabadulni. A kezdeti megrázkódtatás elmúlt, és
láthatóan próbálta feldolgozni a tényeket.
– És azt elmondta, hogy miért tartott titokban ilyesmit?
Ez is olyan kérdés volt, amin Rebeccának alkalma nyílt
elgondolkodni, amíg Jackre várt. Bármennyire is szerette volna,
ha Cara kezdettől fogva őszinte velük, megértette az indokait.
–  Azt hiszem, le akart ellenőrizni minket. Kideríteni, hogy
megfelelő gyámok vagyunk-e.
Jack szeme felvillant.
– És ha nem vagyunk azok, akkor mi van? Akkor egyszerűen
megint kisétál az életünkből? Szia, Jack, itt a lányod, jaj, nem,
már itt sem vagyunk?! – Dühe forrón fellángolt, de aztán
gyorsan lehűlt. – Bocsánat. Istenem, ez milyen önző volt! Csak...
nem tudom elhinni. Szegény Cara. Szegény Sophie!
Rebecca a kicsi lányra gondolt, aki a délután a csirkét
bugyolálta, nagy koncentrációjában kidugva a nyelvét a szája
szélén. Miért nem volt türelmesebb vele?
– Igen. Ez szörnyű.
A szobában besötétedett, de egyikük sem állt fel, hogy
felkapcsolja a villanyt. Csend töltötte be a köztük lévő teret, Jack
valahova középtávra meredt maga elé. Túl nagy volt ahhoz ez a
fejlemény, hogy beszélni lehessen róla. A következmények
mindannyiuk számára óriásiak voltak. A férfi végül két kézzel
megdörzsölte az arcát, majd a feleségére nézett.
–  Ne haragudj, csak saját magamra gondolok. És mi van
veled? Hogy érzed magad?
Rebecca szíve megsajdult a férfi iránta érzett aggodalmától.
Az elmúlt napokban a féltékenysége miatt szörnyen viselkedett
vele. Felállt a székéből, és leült mellé a fotelba.
–  Nem is tudom. Kétségtelenül beszélnünk kell Carával.
Megkérni, hogy legyen velünk maximálisan őszinte.
A férfi a szemébe nézett, a tekintetében visszatükröződött
Rebecca saját zavarodottsága.
–  De mi van, ha azt mondja, azt akarja, hogy magunkhoz
vegyük Sophie-t? Mármint, hogy állandóan mi gondoskodjunk
róla. Mit szólnál ehhez?
Milyen őszinte lehet vajon Rebecca anélkül, hogy ne tűnjön
teljesen szívtelen ribancnak?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örülök neki. Úgy értem
– egy gyerek? Ez sosem volt a terveink része.
Jack bólintott, bár a rávetülő árnyék megnehezítette az
arckifejezése leolvasását.
– Tudom, tudom. De ha Carának tényleg nincs senki mása, és
ha ő... Ha a kezelés nem válik be, akkor mi más választásunk
van? – A férfi előrehajolt, megfogta Rebecca kezét, és
megszorította. – Kíváncsi vagyok, vajon Sophie hogyan fogadta,
hogy én vagyok az apja?
Ez egy kissé más téma volt, és a Jack hangjából kihallatszó
mohó érdeklődés kellemetlen érzéssel töltötte el Rebeccát.
– Mit remélsz?
A férfi megvonta a vállát.
– Remélem, hogy örül neki. Ha ezt kell tennem, felvállalni és
az apjának lenni, akkor azért szeretném, ha nem utálna engem.
Megkísérelt nevetni, de az, amit mondott, megülte közöttük a
levegőt.
Jack volt Sophie apja. Kizárt, hogy Rebecca valaha is az útjába
állt volna annak, hogy megismerje a kislányát. Ez fontos. Ez a
helyes dolog. Örült, hogy a férfi az a fajta, aki vállalja a
felelősséget. És persze anyagilag is gondoskodtak volna Sophie-
ról.
De hogy folyamatosan velük éljen? Az valami nagyon más
ügy. Tényleg megtörténik ez az egész?
–  Beszélnünk kell erről Carával. Úgy értem, remélhetőleg
felépül. Hisz folyton új kezelési módokat fedeznek föl.
–  Igen, így van. És talán nem is olyan borús a helyzete, mint
ahogyan hiszi. De ha mégis, akkor otthont kell adnom Sophie-
nak. Ebben mindketten egyetértünk, ugye?
Rebecca bólintott. Természetesen ezt teljesen megértette. A
férfinak otthont kell majd adnia a lányának. De akkor mi lesz
vele? Vajon az anyja kell legyen Jack gyermekének?
Semmit sem tudott az anyaságról. Soha nem is akart anya
lenni. Tudta, hogy Jack az igazi számára, mert nem kívánta tőle
azt, hogy anya legyen. Aznap alig több mint nyolc órán át kellett
neki vigyáznia Sophie-ra, és alig bírta.
És most a férfi őt nézte, és azt várta, hogy vele együtt
„vállaljon fel” egy olyan szerepet, amit magától soha nem
választott volna.
Mi lesz akkor, ha nem alkalmas a feladatra?
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Cara

Mielőtt meghozta volna a végső döntést arról, hogy felkeresi-e

Jacket, Cara végiggondolta, milyen apa lenne a férfiból.
Ironikus módon a kapcsolatuk nem volt elég komoly ahhoz,
hogy megbeszéljék, akar-e valamelyikük gyereket – ki
gondolkodik ezen, amikor még csak huszonéves? –, de Cara
mindig is azt feltételezte, hogy a férfi az a fajta, akinek egy nap
majd lesznek gyerekei. Először is, ő volt a leggondoskodóbb
ember, akivel valaha találkozott. Amikor együtt laktak, Jack
főzött neki, elé ment a munkába és úgy általában véve vigyázott
rá. Ez annyira jó volt. Nagyon jó.
Ezért is lepte meg és nyugtalanította Carát Jack
érdeklődésének hiánya az iránt, hogy megismerje Sophie-t.
Elmerülve a munkában vagy a golfozásban, a férfi nagyon is
készségesen hagyta, hogy Rebecca vegye át a stafétát a lányára
való felügyeletben. Ez aggasztó volt. Vajon hibázott? Rosszul
ítélte meg a férfit, akiről azt hitte, hogy ismeri?
Jack aznap máshogyan viselkedett. Az előző nap óta, amikor
tudomást szerzett arról az átkozott rákról, olyan volt, mintha
leomlott volna a kelletlenség fala, és Cara viszontláthatta azt a
Jacket, akit régen ismert. Még jobb, hogy mivel Rebecca
szombat délután vásárolni ment, a férfi végre időt szakított rá,
hogy a lányával ismerkedjen.
Az elmúlt harminc percben a padlón feküdt vele, egy óriási
Lego-készletet raktak össze, amit Jack az interneten rendelt, és
ami biztosan egy kisebb vagyonba kerülhetett.
Nem csupán Jack érezte magát fesztelenebbül. Carának nem
kellett rejtegetnie a rákot – sem elviselni Rebecca sajnálkozó
pillantásait, mióta a nő tudott róla –, ezért Cara most jobban
érezte magát, mint bármikor azóta, hogy ideérkeztek. Ráadásul
anélkül, hogy Rebecca minden mozdulatukat leste volna,
könnyebben ment nyíltan és őszintén beszélni.
–  Nagyon meglepett, hogy te meg Rebecca nem terveztek
gyereket.
Jack rányomta egy sárga Lego-kocka szélét arra, ami
valamiféle apró ablaknak nézett ki.
– Tényleg? Miért?
Bár Sophie-nak kisebb korában voltak építőkockái, a Lego
mindig túl drágának számított nekik. A Jack által vásárolt
készlet építőkövei nagyobbak voltak a szokásosnál, és Carát
meglepte, Sophie mennyire odáig van értük. Az még jobban
meglepte, hogy Jack ugyancsak. Nem emlékezett rá, hogy a saját
apja valaha is játszott volna vele így.
– Csak mert ahogy így elnézlek, született apa vagy.
– Hmm? – Jack az utasításokra koncentrált. A készletből, amit
megvett, egy hatalmas kastélyt lehetett felépíteni, és kismilliárd
darabból állt. Az elején a férfi még azzal dicsekedett Sophie-
nak, hogy képesek lesznek összerakni csak a dobozon lévő
képet nézve. Kuncogásra késztette a kislányt azzal, hogy
áthajította a saját feje felett a használati utasítást. Később Cara
nevetett, amikor a férfi vonakodva beadta a derekát, és be
kellett másznia a kanapé mögé, hogy visszaszerezze a papírt.
Aztán szét kellett szednie és újraépítenie egy teljes részt, amit
elrontott. – Nem arról van szó, hogy nem szeretem a gyerekeket.
Csak nem igazán gondoltam arra, hogy nekem is legyen. –
Figyelte, ahogy Sophie két építőelem összenyomására
koncentrál, aztán jó hangosan odasúgta Carának: – Szerintem
Sophie-nak jobban megy ez, mint nekem.
Rávigyorgott a nőre. Ugyanazzal a vigyorral, amivel öt évvel
ezelőtt megnyerte magának. Cara tudta, hogy Jack szereti a
szabadságát – annak idején azt mondta neki, ez az oka, amiért
nem maradhatnak együtt. Éppen egy csomó minden zajlik a
karrieremben. Egyszerűen arra van szükségem, hogy ne legyenek
magánéleti kötelezettségeim az életemnek ezen a pontján.
Érdekes módon, amikor Jack alig néhány héttel később
találkozott Rebeccával, mindjárt nem tűnt olyan fontosnak neki,
hogy szabad legyen.
Bárki, akiben van egy cseppnyi tapintat, itt annyiban hagyta
volna a témát. De Cara nem engedhette meg magának ezt a
luxust. Meg kellett győződnie arról, hogy Jack olyan apa lesz,
amilyenre Sophie-nak szüksége van.
– És most? Most, hogy itt az alkalom?
Jack célzatosan Sophie-ra pillantott. Valószínűleg igaza volt,
nem kellett volna a kislány előtt beszélgetniük erről, de hát
mikor máskor tegyék? Cara nem beszélhetett szabadon Rebecca
előtt. És nem kérhette meg a férfit sem arra, hogy négyszemközt
beszélgessenek, anélkül, hogy ne tűnjön úgy, mintha kettesben
akarná „megpuhítani”.
Jack letette a Legót, és így szólt Sophie-hoz:
–  Azt hiszem, szükségem van egy kis szünetre! Rád
hagyhatom az építést, amíg én főzök egy kávét magamnak és az
anyukádnak?
Sophie odanyúlt, és elvette mellőle az útmutató füzetet.
– Majd használom a „strukciókat”!
Jack a gyerekre vigyorgott, aki fejjel lefelé tartotta az
útmutatót, és úgy tett, mintha olvasná.
– Ügyes kislány!
A fejével tett egy mozdulatot, hogy jelezze Carának, kövesse a
konyhába. A nő megvárta, hogy előremenjen, mielőtt felállt
volna. Neki egyetlen férfi se mondja meg, hogy mit tegyen!
Amikor csatlakozott Jackhez, a férfi egy bögrével intett neki.
– Kávét vagy teát?
– Kávét kérek. Feketén.
Persze, mivel Jackről volt szó, nem egy kanálnyi instant
kávéra lehetett számítani. A férfi egy felső kategóriás kávéfőzőt
töltött meg friss kávébabbal, és úgy tekergette a gombokat meg
a tárcsákat, mint egy barista.
Kerülte Cara tekintetét, miközben azt mondta:
– Sophie úgy tűnik, jól fogadta, hogy én vagyok az apja?
Cara nem tudta biztosan eldönteni, hogy ezt most
kijelentésnek vagy kérdésnek szánta. Jackre nem volt jellemző,
hogy megerősítést keressen. Legalábbis akkoriban, amikor ő
még jól ismerte.
–  Igen. Elég rugalmas gyerek. És úgy tűnik, kedvel téged. –
Szünetet tartott, és elmosolyodott. – Az ízlésre nincs
magyarázat.
Mindig is meglepte, hogy Sophie sosem zaklatta őt igazán
amiatt, hogy megtudja, mi van az apukájával. Egyszer
megkérdezte Carát, hogy van-e neki apukája, amire Cara
igennel válaszolt, majd motyogott valami magyarázatot arról,
hogy nagyon messze lakik. Nem tűnt úgy, hogy Sophie-t ez
különösebben zavarta volna.
– Mit mondtál neki? Úgy értem, korábban. Mit mondtál, miért
nem vagyok ott?
– Nem igazán került szóba.
Jack lassan bólintott. A kávégép sziszegve gőzt pöfögött, amire
megtörölte egy ronggyal.
– Feltételezem, mert még mindig elég kicsi. – Úgy festett, mint
aki elgondolkodik valamin. – Gondolod, emlékezni fog rá, hogy
nem ismert engem? Úgy értem, gondolod, hogy ezt később fel
fogja róni nekem?
Ez pozitív hozzáállás volt.
–  Ami azt illeti, szerintem valószínűbb, hogy nekem fogja
felróni. Végül is az én döntésem volt.
Jack most teljesen megfordult, és ránézett.
– Bárcsak elmondtad volna.
Cara torka összeszorult. Abban a pillanatban ő is azt kívánta,
bárcsak megtette volna. Alakulhattak volna másképp is a
dolgok közöttük?
– Igen, nos, hát most itt vagyok. És ezúttal neked kell döntést
hoznod.
Jack a homlokát ráncolta.
– Döntést?
–  Igen. Mármint arról, hogy mennyire akarsz részt venni az
életében.
Jack a konyhaszigetre támaszkodott. Cara a másik oldalon ült
egy bárszéken.
–  Mennyire akarok részt venni? Hogy érted ezt? Jobb
szeretnéd, ha csak kifizetném a részemet, és hagynám, hogy
kettesben folytassátok az életeteket? Erről szól ez az egész?
Cara nem tudta magát jól megértetni.
–  Dehogyis! Egyáltalán nem így értettem. A gyerekvállalás
átveszi az uralmat az ember egész élete fölött. Te már
beismerted, hogy nem terveztél gyereket. És még csak nem is
egy pici babával kezded. Gyakorlatilag bele lettél dobva a mély
vízbe.
Cara még mindig emlékezett arra, hogy mennyire
nyomasztónak érezte, amikor először vitte haza Sophie-t a
kórházból. Hogy letette a babaülést az apró nappali közepére,
és csak nézte őt. Csak te és én vagyunk, kislány. Arra gondolt
akkor, hogy felhívja Jacket. Ez volt az első alkalom a sok közül
az elmúlt négy év során, amikor ez megfordult a fejében.
A gőzfúvóka sziszegett a férfi mögött.
–  Mély víz ide vagy oda, ő az én lányom. És kedves kislány.
Vicces. És okos. Kedvelem őt.
 Nevetséges, mekkorát ugrott Cara szíve ennek hallatán.
Persze a férfinak valóságos szörnyetegnek kellett volna lennie,
hogy bármi mást gondoljon, hiszen Sophie igazán fantasztikus
gyerek volt.
– Örülök, hogy így gondolod.
Jack visszafordult a kávéfőzőhöz, és megtöltötte az első
bögrét.
–  És egyébként is, hamarosan saját lakásba fogtok költözni,
úgyhogy nem lesz itt nekem egész nap, ugye? Még egy
magamfajta önző szarházi is tud valamennyi időt szakítani hét
közben. Hogy képzelted el? Minden második hétvégén?
Cara gyomra összeszorult. Csak azért, mert ez volt a helyes
dolog, még nem lett könnyebb.
–  Szerintem először még meg kell látnunk, hogy alakul az
egész.
Jack Cara felé csúsztatta a bögréjét. Ebben a konyhában
minden összeillett, még a bögrék is pontosan ugyanolyan
szürke árnyalatúak voltak, mint a csempe a konyhai
munkafelületek mögött.
–  Hát persze. Lassan kell haladnunk. Biztos vagyok benne,
hogy Sophie-nak sok mindent kell feldolgoznia. – Odatette a
saját bögréjét a kávékiöntő alá. – Szóval, szerinted tényleg
kedvel engem?
Cara felnevetett. Mikor lett Jack ennyire megerősítésre éhes?
–  Ajándékokat vettél neki, és hajlandó vagy a földön fekve
órákig játszani vele. Ez elég előkelő helyet biztosít neked Sophie
világában!
 Most a férfi tűnt boldognak.
–  Jó, ennek örülök! Őszintén szólva, meglepett, hogy
mennyire szórakoztató csak úgy együtt tenni-venni vele. Eddig
nem sok időt töltöttem gyerekekkel. Én egyedüli gyerek vagyok,
szóval nincsenek unokaöcséim vagy unokahúgaim, és
mostanáig olyan messzire elkerültem a barátaim gyerekeit,
amennyire csak tudtam.
Cara eddig is tudott Jack egyke mivoltáról. Furcsa, hogy a férfi
úgy viselkedett, mintha alig ismernék egymást.
– És mi a helyzet Rebeccával? Nem azt mondta, hogy vannak
unokaöccsei?
A férfi megvonta a vállát.
–  Igen, de nem igazán találkozunk velük. Küldünk nekik
ajándékot karácsonykor és a születésnapjukon, de évente alig
néhányszor látjuk őket. Rebecca havonta egyszer meglátogatja
az anyját, de a húgához nem áll túl közel.
Tényleg Jack döntése volt, hogy nem akar gyereket, vagy csak
Rebecca miatt választotta ezt? Jack határozottan lazábbnak tűnt
Sophie közelében a felesége jelenléte nélkül. És akkor ott
vannak még azok a veszekedések is, amiket Cara meghallott az
első néhány éjszakán.
–  Mit gondol Rebecca arról, hogy Sophie az életed részévé
váljék?
Jack ismét vállat vont.
–  Tudja, hogy ezt meg kell tennem. Hogy őszinte legyek,
Rebecca volt az, aki hajthatatlanul ragaszkodott hozzá, hogy
vállaljam a felelősséget. Mármint, kétségkívül megtettem volna,
de Rebecca felettébb világosan fogalmazott az ügyben. Ne
aggódj, ezen a téren nincs semmi probléma. Amúgy sem arról
van szó, hogy neki kellene Sophie anyjává válni. Hisz Sophie-
nak már van édesanyja. – Röpke szünetet tartott. – És most már
apja is van.
Cara örült, hogy ezt hallotta, és igen, természetesen Sophie-
nak már volt anyukája. Legalábbis most éppen. De mi történik
majd, ha az orvosok nem tudnak elbánni ezekkel a
daganatokkal? Ha ő többé nem lesz itt? Jack talán készen állna
arra, hogy szülővé váljon. De mi lesz Rebeccával?
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Rebecca

Rendezvényszervezőként Rebeccának a szerepének

megfelelően kellett kinéznie, amikor leendő ügyfelekkel
találkozott. Ezért egy új retikült nem saját maga
kényeztetésének tekintett, sokkal inkább munkaeszköznek.
Ráadásul egy új táska vásárlása most valóságos
gyógyterápiának tűnt.
Izzy egyfajta hódolattal simította végig egy apró retikül
flittereit.
– Hogy mennek a dolgok Carával és Sophie-val?
–  Elég jól. Megvettem azokat a könyveket, amiket ajánlottál,
Jack pedig rendelt néhány játékot, és mellesleg, Cara rákos, és
lehet, hogy szükség lesz rá, hogy teljesen magunkra vállaljuk
Sophie gondviselését.
Izzy majdnem elejtette a retikült, amit az imént kézbe vett.
– Micsoda? Ezt most komolyan mondod?
Mintha viccelődne ilyesmivel.
–  Igen. Úgy néz ki, hogy már egy ideje betegeskedett.
Mármint, már akkor betegnek tűnt, amikor hozzánk érkezett.
Még mindig szörnyen vonzó nő, de valahogy fáradtnak látszik.
Azt feltételeztem, hogy a lakása elvesztése és más egyebek miatt
ilyen. – Mivel Izzyvel beszélt, akár őszinte is lehetett. – Igazság
szerint még azzal is megvádoltam, hogy drogozik, így aztán én
lettem az év legnagyobb szemétládája.
Izzy összerezzent.
–  Aú! Mégis, a védelmedre szóljon, hogy nem tudhattál róla.
Miért nem mondta el nektek az elején?
–  Kétségtelenül le akart ellenőrizni minket. Meggyőződni
arról, hogy jó szülők leszünk. Nos, többes számban beszélek, de
Jack volt az, akit igazából meg akart ismerni. – Minél többet
gondolkodott ezen, Rebecca annál jobban tudta Cara
szemszögéből látni a dolgokat. Már öt év eltelt azóta, hogy
utoljára látta Jacket, így aztán a férfi mostanra lehetett volna
akár az utolsó ember, akire Cara rábízta volna a kislányát.
Rebeccáról pedig egyáltalán semmit sem tudott.
Izzy úgy nézett ki, mintha ezt ő is átérezné.
– Hát, ennek azt hiszem, van értelme. És ha ti nem feleltetek
volna meg, akkor milyen más lehetősége volna még?
Rebecca megvonta a vállát. Ezt a témát nehéz volt szóba
hozni Carával anélkül, hogy úgy hangozzék, mintha nem
akarnák vállalni a felelősséget Sophie-ért. Jack pedig mondhatni
hasznavehetetlennek bizonyult abban, hogy erről beszéljenek.
A férfi inkább arra koncentrált, hogy jobban megismerje
Sophie-t.
–  Úgy tűnik, semmilyen. A szüleivel nem áll beszélő
viszonyban, és szemlátomást egyik barátja sincs olyan anyagi
helyzetben, hogy bevállaljon még egy gyereket. Ráadásul
persze, Jack Sophie apja.
– És Sophie tudja ezt? Elmondtátok neki?
– Most már tudja. Hallotta, ahogy erről beszéltem Carával.
Még mindig a boltban bóklásztak, Izzy retikülöket emelt fel,
majd tett vissza anélkül, hogy igazából megnézte volna őket.
Szerette volna meglepni magát valami új cuccal, de ez a
bombaként ható hír alighanem elvette tőle a kedvét.
– És hogyan reagált rá?
Furcsa módon úgy tűnt, Sophie teljesen nyugodtan viselte a
dolgot, holott Rebecca eget rengető reakcióra készült. Hiszen
rájönni arra, hogy a férfi, akivel csak nemrég találkozott, az
apja, biztosan alapjaiban rengette meg a világát, nem? De
Sophie könnyűszerrel elfogadta ezt, és úgy játszott tovább
Jackkel ma reggel, mintha a férfi mindig is az élete része lett
volna.
– Úgy tűnik, jól. Bár, feltételezem, hogy amikor idősebb lesz és
rájön, hogy az apja hiányzott az élete első négy évéből, lesznek
majd kérdései.
Izzy lassan bólintott.
–  Igen. Jóllehet, a gyerekek figyelemre méltóan ellenállóak.
Látszólag simán képesek megbirkózni olyan életeseményekkel,
amiktől egy felnőtt darabokra törik, ők meg csak
alkalmazkodnak és továbblépnek.
Ennek lett volna értelme, ha arról van szó, hogy egy elromlott
játékon vagy egy elveszett háziállaton jut túl egy gyerek, de
ezen? És szegény Sophie-nak talán még sokkal rosszabbal is
szembe kell majd néznie. Rebecca felkapott egy mustársárga
oldaltáskát, pontosan olyat, amilyeneket Izzy imádott.
– Ez tökéletesen illik hozzád.
Izzy szeretettel megsimogatta a táskát.
–  Nagyon szép, de valami nagyobbra van szükségem. Ebbe
soha nem bírnám begyömöszölni a gyerekek nasiját, játékait,
plusz egy csomag nedves törlőkendőt.
Rebecca szinte szó szerint érezte, ahogy a táska rémülten
visszahőköl.
–  Hú, de messze van ez már attól, amikor először
találkoztunk! Emlékszel, amikor mindössze egy fogkefével és
egy váltás bugyival mentél el hazulról?
Izzy felnevetett.
–  Hiányoznak azok az idők! Mióta megszülettek a gyerekek,
mintha minden alkalommal egy minikirándulásra indulnék,
valahányszor elhagyom a házat.
– Felteszem, ehhez majd nekem is hozzá kell szoknom.
Izzy átvette Rebeccától az oldaltáskát, és visszaakasztotta a
fogasra.
–  Lehetne rosszabb is. Nem kell az egész babakorszakot
végigcsinálnod. Sophie négyéves. Kihagytad a teljes pelenkázást
és kajaszétmaszatolást.
Izzy jól ismerte őt. Rebecca ezek egyikét sem viselte volna
könnyen.
–  Tudom, és amikor azt hittem, hogy csak hétvégente fog
hozzánk járni, már kezdtem azt hinni, hogy talán képes leszek
megbirkózni vele. Úgy értem, Sophie kedves gyerek, én pedig
már hozzászoktam ahhoz, hogy megszervezzem a dolgokat,
nem igaz? Talán még jó móka is lett volna őt elvinni különböző
helyekre és együtt időzni vele.
– Ez tényleg tud jó móka lenni.
Rebecca megrázta a fejét.
–  Leginkább afféle „szórakoztató nagynéni” szerepében
képzeltem el magam. Tudod, luxus és kényeztetés, olyasvalaki,
akivel eldumcsizhat, amikor tinédzser lesz és a saját anyjával
éppen torkig van.
Izzy megállt és rábámult.
–  Tyűha! Te tényleg alaposan elgondolkodtál ezen! Bár nem
kellene meglepődnöm. Elvégre te vagy az a csaj, akinek
évszakonként változó, kéthetente ismétlődő étrend-előirányzata
van, amit összekapcsolt az online vásárlási alkalmazásával is.
Rebecca jól emlékezett, mekkorát hahotázott ezen Izzy,
amikor először mondta neki.
– Nos, ez csak józan ész kérdése. Kinek van ideje minden este
másik ételt kitalálni?
Rebecca felpróbált egy női kalapot, aztán kérdőn intett Izzy
véleményéért, aki csak levette róla, majd átadott neki egy kötött
svájcisapkát.
– Próbáld fel ezt! Szóval, nem a szórakoztató nagynéni leszel.
Te leszel a... mi is...? A nem gonosz mostoha?
Rebecca előrehúzta a sapkát a szemére.
– Istenem, ez szörnyen hangzik. – A fejében a Hófehérke és a
Hamupipőke képei pörögtek le. – Csak van erre valami modern
szó.
Izzy kiválasztott egy sálat, és felpróbálta a tükör előtt.
 –  Talán kitalálhatnál te egyet. Szabadalmaztathatnád, és egy
vagyont kereshetnél vele. Mi tetszene? Extra-anyu? Papa-féle
mama? Mókamami?
Rebecca úgy tett, mintha ledugná az ujját a torkán.
– Mind rémesek! – Az arcához szorította a kezét, és felnyögött.
– Nem hiszem el, hogy ez történik!
Izzy megállt, ránézett, és a keze után nyúlt.
–  Gyere, menjünk és igyunk egy kávét! Ehhez koffeinre van
szükségem.
 
 
A Costa dugig volt, de sikerült találniuk egy ingatag asztalt a
sarokban, amit mindenki más bölcsen elkerült. Rebecca két
szalvétát hajtogatott össze, egyenként négyszer, hogy az asztal
lába alá dugja stabilizálásként, mielőtt Izzy rácsúsztatott volna
egy tálcát. Az öt perc sorban állás nyilvánvalóan elegendő időt
adott a barátnőjének, hogy mindent feldolgozzon – Rebecca alig
ült le, Izzy máris hozzáfogott.
–  Először is: ez biztosan be fog következni? Nem szeretnék
totál tapintatlan lenni, de Cara azt állítja, hogy biztosan így lesz
majd? És azt tudja, hogy mennyi ideje van még?
Annyira rossz érzés volt erről beszélni. Hisz Cara életéről volt
szó, a szó legszorosabb értelmében! De Rebeccának muszáj volt
beszélnie valakivel, és Izzy volt a legközelebbi barátja. Megrázta
a fejét.
–  Nem. Jelenleg még mindig kezelés alatt áll. De ha ez nem
működik, az orvosa nem túl pozitív, ami az egyéb lehetőségeket
illeti.
–  Hűha. – Izzy hátradőlt a székében, és megtelt a szeme
könnyel. – Szegény nő.
Rebecca felvette a csészéjét és megfújkálta a kávéját, a torka
azonban túlságosan összeszorult ahhoz, hogy beleigyon.
– Igen. Nehéz elképzelni, milyen érzés lehet neki.
Izzy kifújta a levegőt.
–  És a kislányára nézni, arra gondolva, hogy már nem fogja
látni... – Belenézett Rebecca szemébe. – Ez egy hatalmas dolog,
tudod? Hogy rád bízza a lányát. Ő a legnagyobb kincse, és rád
meg Jackre bízza, hogy vigyázzatok rá.
Rebecca letette a csészéjét és belebámult, várta, hogy
rendeződjön elhomályosuló látása.
–  Tudom. Tisztában vagyok vele. De fogalmam sincs, hogy
képes vagyok-e rá, Izzy! Nem vagyok benne biztos, hogy
bármelyikünknek is van bármi fogalma arról, mire
vállalkoznánk. Mit tudunk mi a gyerekekről?
Izzy kinyitott egy kis csomag kekszet, és kiborította egy
tányérra.
– Mit tud róluk bárki, amíg nincsenek gyerekei? Komolyan, én
elolvastam minden létező, angol nyelven írt babanevelési
tanácsadót, és ennek ellenére oldalba vágott a dolog.
Rebecca pontosan ettől félt.
–  Erre gondoltam! Mindenki azt mondja, milyen nehéz ez,
már persze, amikor nem azt akarják éppen beadni nekem, hogy
ez a legcsodálatosabb dolog, amit egy nő valaha is tehet, és hogy
miféle szörnyszülött vagyok, amiért nem akarom. Jack meg én
eléggé önző emberek vagyunk. Szeretjük az életünket úgy,
ahogy van. Őt lefoglalja a saját munkája, engem meg az enyém,
és közösen beosztjuk az időnket, hogy működjön a
kapcsolatunk. De hogyan fog ebbe beleférni egy gyerek? Egy
kislány életéről beszélünk. Egy kislányéról, aki el fogja veszíteni
az édesanyját. Mi van, ha rosszul csináljuk? Mi van, ha cserben
hagyjuk?
Aznap reggel Rebecca fokozott erőfeszítéssel próbálta jobban
megismerni Sophie-t, hogy megtudja, mi teszi őt boldoggá.
Mindeközben nem tudta elkerülni, hogy ne lássa őt egészen
kicsinek és nagyon sebezhetőnek. Túl sok volt ez neki. Észre
sem vette, hogy remeg a keze, amíg Izzy rá nem tette a sajátját,
hogy lecsillapítsa.
–  Hé, hát persze hogy rosszul fogod csinálni! Ez a szülői lét
része.
–  De te nem csinálod rosszul! Valahányszor együtt látlak a
családoddal a képeken, amiket megosztasz a neten, minden
idilli. Az életed olyan ragyogónak tűnik, annyira boldognak
látszol mindazzal, amid van.
Izzy nevetett.
– Hidd el, amikor a szülőségről van szó, a dolgok nem mindig
olyanok, mint amilyennek látszanak. Valóban boldog vagyok.
De ez nem jelenti azt, hogy nem találom nehéznek. Hogy nem
gondolok vágyakozva a gyermekmentes estékre, amikor senki
semmit nem akar tőlem, maximum valami fura, szellemes
megjegyzést. De attól még lehetnek szabad estéi az embernek.
Csak jó előre meg kell tervezni. – Megpaskolta Rebecca kezét,
amit még mindig fogott. – Te jó vagy a tervezésben.
Rebecca megpróbált mosolyogni. Hogyan tudta volna
elmagyarázni Izzynek, mit érez? Ha az emberek már azért
elítélik, mert nem akar saját gyereket, mennyivel hangzik
rosszabbul, hogy nem akarja magához venni egy olyan nő
gyermekét, aki talán haldoklik? A gyermeket, akit a saját férje
nemzett? De minden alkalommal, amikor arra gondolt, hogy
Sophie főállású anyja lesz, úgy érezte, fuldoklik. Nem kap
levegőt.
– De nem tervezhetem meg egy gyerek életét egy táblázatban,
nem igaz?
Igyekezett mosolyogni, de a szája sarka nem
engedelmeskedett, és az álla remegni kezdett.
–  Jaj, Bec, minden rendben lesz! Tudom, hogy ez az egész
olyan érzés, mintha nem tudnád irányítani az életedet, és
tudom, mennyire utálod ezt, de csak lépésről lépésre kell
haladnod. – Izzy belenyúlt a táskájába, és előhalászta a mindig
kéznél lévő öntapadós jegyzettömbjét meg egy tollat. – Van egy
csomó minden, amit megtervezhetsz. Akár hétvégente jön majd
hozzátok Sophie, akár mindig ott lesz, szüksége lesz egy
hálószobára. Mi lenne, ha ezzel kezdenénk? Rendeljünk
bútorokat, nézzünk festéket! Ha nekifogsz csinálni valamit,
talán az egész sokkal inkább lehetségesnek tűnik majd.
Rebecca kifújta az orrát, és vett egy kekszet. Izzynek igaza
volt. Az irányítás hiánya, az az érzés, hogy ez az egész csak úgy
megtörténik vele, megsemmisítette. Segítene, ha nem
töprengene tovább, hanem elkezdene cselekedni.
– Oké, hová menjek hálószobabútort keresni egy kislánynak?
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Cara

Sötét színű, fa recepciós pult; eredeti, modern műalkotások és

gránitpadló: Jackék irodaházának a bejárati része komoly
eleganciát tükrözött, és szerda reggel Cara nem kicsit érezte
magát nem odavalónak. A férfi otthon megemlítette egy párszor
a reklámügynöksége nevét, és hogy mennyire élvezi az új, kelet-
londoni telephelyüket, így nem volt nehéz utánanézni. Cara
hamar megtudta, hogy az ügynökség Stratfordban van, alig
néhány megállónyira attól a helytől, ahol Jack és Rebecca éltek
Essexben.
Cara tétován közeledett a recepcióshoz, szorosan fogva
Sophie kezét.
– Üdvözlöm, Jack Faulknerrel szeretnék beszélni.
A fiatal recepciós lány felvonta tökéletesen formázott
szemöldökét Cara láttán. Valószínűleg nemigen festett
ügyfélként pulóverben, farmerben és bakancsban. No meg a
maga mögött vontatott gyerekkel.
– Várja önt?
–  Ööö, nem. Csak úgy hamarjában ugrottam be, hátha... – A
szerencse úgy hozta, hogy Jack pont ekkor jelent meg az egyik
oldalsó ajtónál, kezében egy halom papírral, amit a recepción
lévő tálcára dobott. Ahogy visszafordult, hogy elmenjen, Cara
utánaszólt: – Szia, Jack!
Jack megfordult. Eltartott neki egy pillanatig, mire rájött,
hogy ő az.
– Cara? Hogy kerülsz te ide?
Cara nem tudta felmérni, hogy a férfi hangja kellemes
meglepettséget vagy kényelmetlen feszengést sugall-e. A
recepciós is érdeklődve figyelt.
–  Sophie meg én kirándulni voltunk. Rájöttem, hogy közel
vagyunk az irodádhoz, ezért úgy gondoltuk, beugrunk, hátha
még nem ebédeltél.
Megsimogatta Sophie feje búbját, hogy felhívja rá a figyelmet.
Jack mosolyogva nézett le a kislányra. Ki tudna nemet
mondani ennek az arcocskának?
–  Szia, Sophie! Ööö, nem, még nem volt alkalmam
ebédszünetet tartani. Hogy őszinte legyek, általában csak
veszek egy szendvicset, és az íróasztalomnál eszem meg.
A recepciós felvett egy telefonhívást, így Jack eltávolodott a
pultjától egy ovális üvegasztalt körülálló, alacsony bőrfotelek
csoportja felé. Cara követte őt.
–  Tényleg? Azt hittem, Rebecca készít neked valami
szuperegészségeset, amit behozhatsz magaddal.
A férfi felnevetett.
– Nem. Szerintem az már túlzás lenne.
Úgy nézett ki, mintha már éppen készülne elhátrálni a felé az
ajtó felé, amin bejött.
 Cara folytatta a nyomulást.
–  Hát, akkor miért nem jössz velünk? Sophie megmutathatja
neked az új rajzholmikat, amiket ma vettünk.
Jack tétovának látszott. Vajon azon tűnődött, Rebecca mit
szólna ahhoz, ha együtt mennének ebédelni? Nem mintha ez
egy romantikus randi lett volna, hisz Sophie is ott volt. Cara
Sophie-ra pillantott, aki segített neki azzal, hogy felemelte a
bevásárlószatyrot, aminek ragaszkodott a cipeléséhez.
– Rengeteg új színt kaptam!
Ez megtette a hatását. Jack rákacsintott Sophie-ra, és úgy tűnt,
az arca megenyhül. Ez ígéretes volt.
–  Oké, csak adjatok egy percet, hogy hozzam a kabátomat!
Van egy kávézó a sarkon, ahol kiváló szendvicseket árulnak. És
süteményt. – A férfi homloka ráncba szaladt. – Ó, hát nem
elfelejtettem? Te nem is szereted a sütit, ugye, Sophie?
Sophie fel-le ugrált és kuncogott.
– De igen! De igen! Imádom a sütit!
Cara mellkasát melegség öntötte el az örömtől, ahogy
hallgatta, mint incselkedik a férfi a kislányával úgy, mintha már
évek óta ezt csinálná.
 
 
A kávézó finom kávé és sütemények illatát árasztotta. Cara
majdnem visszafordult, amikor vetett egy pillantást a táblán
kiírt árlistára, de Sophie és Jack már talált egy helyet a
sarokban, és a férfi odanyújtotta Carának az étlapot.
– Tudom ajánlani a klubszendvicset!
 Talán csak a gyomrában kavargó érzés volt az, ami elvette az
étvágyát. Mivel közeledett az utolsó kemoterápiás kezelése, túl
akart esni az anyakönyvi kivonattal kapcsolatos beszélgetésen.
Jó ötletnek tűnt, hogy kettesben legyen Jackkel, amikor átadja
neki a magával hozott nyomtatványt, de vajon hogyan fog a
férfi reagálni?
–  Igazából kérhetnék egyelőre csak egy feketekávét? Sophie
pedig egy sajtos pirítóst szeretne, ha van.
Jack Sophie-t figyelte. Mostanában gyakran csinálta ezt.
Mintha be akarta volna hozni az elvesztegetett időt. Most
visszanézett Carára, és elkomorult.
–  Biztos, hogy te nem kérsz semmit? Úgy emlékszem, azt
mondtad, hogy ebédelni szeretnél.
Ez volt Cara ürügye arra, hogy idejöjjön, és nem lett volna jó,
ha Jack azt hiszi, hogy Rebecca háta mögött intézkedik. Muszáj
lesz rendelnie valamit, és mindent megtennie, hogy le is gyűrje.
–  Igazad van, talán ennem kéne. Én is egy sajtos pirítóst
kérek. Most fizetünk vagy utána?
– Ne aggódj, majd én fizetek. – Jack magával vitte az étlapot a
pulthoz, hogy rendeljen.
Normális esetben Cara vitatkozott volna, mivel utált bárkinek
bármivel tartozni, de most nem volt hozzá ereje. A szíve
hevesen dobogott a mellkasában, és rövideket lélegzett. Ennek
csak az idegesség volt az oka amiatt, hogy hogyan hozza fel a
témát. Egyszerre csak egy lépést!
Amíg a férfi nem volt ott, Sophie egy gyerekméretű asztalra
mutatott a sarokban, ahol zsírkrétákat és papírt helyeztek el.
Egy másik, Sophie-val egyidős kislány teljesen belefeledkezett
valamibe, ami egy szivárványnak nézett ki.
– Átülhetek oda, mami?
Ha Sophie nincs hallótávolságon belül, könnyebb lesz
beszélni Jackkel.
–  Odamehetsz, ha megígéred, hogy egyenesen visszajössz,
amint megérkezik a szendvicsed. Megpuszilta a kislány feje
búbját, és figyelte, ahogy átugrándozik a kisasztalhoz, leül, és
elkezd fecserészni a másik kislánnyal, aki közelebb tolta a
zsírkrétás dobozt Sophie-hoz, hogy megosztozhassanak rajta.
Olyan könnyű négyévesen barátokat szerezni. Mielőtt az élet
megtanít arra, hogy védd meg magad.
Nem állt sor a pultnál, következésképpen Jack elég hamar
visszatért az asztalhoz.
– Meg is vagyok. Mindjárt kihozzák!
A legjobb választás az volt, ha Cara minél hamarabb kiböki,
amit akar, mielőtt megérkezik az étel és Sophie visszatér az
asztalhoz. Vett egy nagy levegőt.
–  Köszönöm. Valójában volt egy másik oka is, amiért
szerettem volna találkozni veled. Múlt héten elhoztam egy
nyomtatványt az anyakönyvi hivatalból. Hogy
megváltoztathassuk Sophie születési anyakönyvi kivonatát.
Cara kivette a táskájából a nyomtatványt, és átcsúsztatta az
asztalon. Jack döbbenten nézett rá. Talán lerohanva érezte
magát?
–  Ó, remek. Ez szuper. – A férfi előhúzta a nyomtatványt a
borítékból, de csak egy pillantást vetett rá. – Ezt este is
odaadhattad volna. Nem kell sietni vele, ugye?
Cara nem reagált a sietséggel kapcsolatos megjegyzésre.
– Csak egy kicsit tapintatlannak éreztem Rebecca előtt átadni
neked a papírt.
Jack most már egyenesen zavarodottnak tűnt.
– Tapintatlannak? Miért? Hisz Rebecca jól tudja, mi a helyzet.
Lehetetlen volt szavakba önteni anélkül, hogy ne tűnjön
erőltetettnek. Amikor Sophie megszületett, Cara elgondolkodott
azon, vajon adjon-e a férfinak esélyt, hogy megismerkedjen a
lányával – ha nem is Jack miatt, de Sophie érdekében. Amikor
ránézett a karjában fekvő pici babára, tudta, hogy bármit
megtenne érte. Bármit.
Mégis, Sophie születését „Az apa ismeretlen” címen
jegyeztette be, pedig tudta, hogy ki az apa. De amúgy sem
tehetett volna semmi mást, ha az apa nem volt ott vele. Azt
mondta magának, hogy majd megoldja máskor. Aztán mielőtt
észrevette volna, már eltelt egy év. Aztán még egy. És még egy.
Jack alaposan megvizsgálta a nyomtatványt.
–  Elég egyszerűnek és lényegre törőnek tűnik. Ettől minden
olyan valóságos lesz. – Arcát odafordította, ahol Sophie
egyszerre két zsírkrétával a kezében, óriási koncentrációval
kétszínű mintákat rajzolt. Feltűnt vajon neki, mennyire
bámulatos a gyerek ahhoz képest, hogy mindössze négyéves?
Ahogy teltek az évek, Cara nem tudta nem észrevenni,
mennyire Jacket látja a lányában. A haja színében, a
koncentráláskor az orra hegyénél megjelenő ráncban. Az
érzései igen összetettek és kuszák voltak. Cara szerette Jacket.
Még mindig szerette. De minden alkalommal, amikor meglátta
őt Sophie-ban, az arra emlékeztette, hogy a férfi nincs velük. És
hogy ő nem adott neki esélyt arra, hogy Sophie életének a része
legyen. Az emiatti bűntudatot is magában cipelte.
–  Biztosan úgy érzed, ez túl gyors, hogy így egyik napról a
másikra egy négyéves gyerek apukája legyél. De tudod, nekem
is nehéz.
Jack visszacsúsztatta a nyomtatványt a borítékba, és ránézett
Carára.
– Nehéz?
Attól a pillanattól kezdve, hogy Cara a kezébe vette az
anyakönyvi kivonat nyomtatványát, ez a gondolat bujkált az
agya mélyén. Korábban annyira arra összpontosított, hogy
eljusson idáig – a Jackkel való találkozásig, hogy meséljen neki
Sophie-ról és gondoskodjon róla, hogy a férfi részt akarjon
venni a kislánya életében –, hogy csak most töprengett el azon,
mit is jelent ez. Mindannyiuk számára.
–  Amint aláírod azt a nyomtatványt és hitelesíttetjük, Sophie
ugyanúgy a tiéd lesz, mint ahogy az enyém. Nem dönthetek
majd arról, hogy hol éljünk vagy hogy hova járjon iskolába,
anélkül, hogy veled konzultálnék. Ez eléggé furcsa érzés lesz.
A pincérnő megjelent az asztalnál az italaikkal, és Sophie
odarohant, hogy belehörpöljön a rózsaszínű, epres tejturmixba,
amit Jack vett neki, aztán visszaszaladt a kisasztalhoz és az
újdonsült barátnőjéhez.
Jack a krómozott tetejű adagolóból cukrot öntött egy kanálra.
Cara otthon soha nem látta cukrot fogyasztani. Talán Rebecca
nem helyeselte.
–  Eddig eszembe sem jutott, hogy ilyen szempontból nehéz
lehet neked. Megértem, hogy egy kis időbe telik majd, amíg
megszokod. De nem kell aggódnod. Úgy tűnik, nagyon jó
munkát végzel Sophie nevelésével. Nem tudom elképzelni, hogy
arra akarjalak rávenni, változtass bármin is. Hiszen halványlila
dunsztom sincs a kislányok neveléséről.
Cara beszéd közben Sophie-ra szegezte a tekintetét, és a szíve
összeszorult. Nem igazán Jack miatt aggódott. Jacket tudta,
hogyan kell kezelni.
– De mi lesz Rebeccával?
–  Rebeccával? – Jack abbahagyta a kávéja kevergetését. Az
óvatos hangszín miatt Carának majdnem inába szállt a
bátorsága.
De beszélnie kellett az érzéseiről, biztosra kellett mennie, még
mielőtt a férfi aláírása a nyomtatványon egy új életformába
téríti át őket.
–  Mi van, ha Rebeccának megvan a maga véleménye arról,
ahogyan Sophie-t nevelem? Mi van, ha azt mondja neked, hogy
valamit rosszul csinálok? Vagy hogy ő jobban csinálná? Akkor
mi lesz?
Jack letette a nyomtatványt, és feszülten nézett rá.
–  Nem tudom, mit akarsz, mit mondjak, Cara. Rebecca nem
ilyen. Nem lesz különösebb véleménye a gyereknevelési
kérdésekről. Nem is rajong különösebben a gyerekekért.
Cara nem tudta eldönteni, mi lenne rosszabb: ha Rebecca
megpróbálna beleszólni Sophie nevelésébe, vagy ha egyáltalán
nem érdekelné a dolog. Úgy érezte, mintha minden kicsúszna a
keze közül, mintha elveszítené az irányítást.
–  Csupán annyit mondok, hogy te vagy az apja. Te vagy az a
személy, akinek a döntéseket meg kell hoznia. Persze, csak
énutánam.
Jack kihúzta magát ültében. Cara jól el tudta képzelni ezt az
arckifejezést az üzleti életben, miközben a férfi megbeszélést
tart a csapatával.
–  Kétségtelen, hogy le kell ülnünk megbeszélni a részleteket.
Tudod jól, hogy Rebecca is velünk közös csónakban evez. Ő az,
aki a fél vasárnapot azzal töltötte, hogy bútorokat rendelt,
berendezni a hátsó hálószobát Sophie-nak; ő az, aki mostanáig
folyamatosan piszkált, hogy megállapodjunk valami
rendszerességben a gyerek számára. Hogy őszinte legyek,
szerintem eszméletlenül jól fogadta ezt az egészet.
A férfi a védelmébe vette Rebeccát. Carának óvatosan kellett
eljárnia, ha ezt számára kedvezően akarta elintézni.
– Tudom, és valóban így van. Csak éppen nem vagyok biztos
abban, hogy különösebben kedvelne engem, és emiatt aggódom,
hogy hogyan fog viszonyulni Sophie-hoz.
Jack felsóhajtott, és megdörzsölte az arcát. Csak meg tudja
érteni az aggodalmait, nem?
– Ez így nem igaz. Rebecca…
–  Rebecca nem akar gyereket. Ezt nagyon egyenesen
leszögezte. Én vagyok Sophie anyja. Te pedig az apja. Nekünk
kettőnknek kell meghoznunk mindenfajta döntést. Együtt.
Jack fészkelődött a székében.
 – Értem én, hogy mit mondasz, Cara, tényleg. De Rebecca nem
készül belekezdeni…
–  Ígérd meg nekem, Jack! Ígérd meg, hogy Sophie apjaként
fogsz viselkedni, és nem ülsz ölbe tett kézzel, hagyva, hogy
Rebecca átvegye az irányítást. Sophie a te lányod!
Jack átpillantott Sophie-ra, majd vissza Carára.
– Megígérem.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Rebecca

Felvenni egy fontos ügyfél hívását – akárminek is volt épp a

kellős közepén az ember – a rendezvényszervezés alappillére.
De amikor az ügyfél huszonnégy órán belül tizenhatodszor hív
fel, ott meg kellett húzni a professzionalizmus határát. Rebecca
megnyomta a hívás befejezése gombot, és visszatette a mobilját
az ablakpárkányra. Samanthának várnia kell.
Most, hogy a görgős ruhatárolókat és a dobozokat máshová
költöztették, a hátsó szoba nagyobbnak tűnt. Mindenképpen
elég nagynak egy négyéves kislány számára. Bár Jack általában
élvezte a részvételt a festékek színskálájával és a
szövetmintákkal való bíbelődésben – ha a munka
elvégeztetésének gyakorlati részében nem is –, Rebeccának nem
kellett sokat győzködnie, hogy szabad kezet adjon neki az itteni
dekorációval kapcsolatban. Ha mutatott is bármiféle reakciót,
az inkább megkönnyebbültnek tűnt.
Rebecca a szoba közepén állt, és szemügyre vette az
összhatást. A napsárga festék, ami passzolt az új paplanhuzat
foltjaihoz, jó választás volt: világos, barátságos és pozitív.
Miután Cara bevallotta, hogy csak kitalálta a dumát a
felszabaduló lakásról, mindannyian egyetértettek abban, hogy
neki és Sophie-nak maradnia kell, amíg Cara az utolsó
kemoterápiás kezelésén is túljut, és elég erősnek érzi magát
ahhoz, hogy elköltözzön. Aztán majd segítenek lakást találni
kettejüknek, és ez a szoba továbbra is Sophie-é lesz, amikor
hozzájuk jön. Túl szörnyű volt belegondolni bármi olyan
eshetőségbe, amely esetében mindez nem történhetne meg.
Rebecca könnyedén megérintette a falat, hogy ellenőrizze,
megszáradt-e a festék. Ahogy Izzy mondta, akárhogy is legyen,
Sophie-nak saját szobát kell kapnia. A falak a következő nap
kapnak egy második festékréteget, de most is elég élénk színűek
voltak ahhoz, hogy Sophie lássa a hatást, amikor később
megnézi. A festés arra is jó módszernek bizonyult, hogy
Rebecca kidolgozza magából a Samantha szüntelen hívásai és
az elmúlt nap folyamán hallott összes „csak egy röpke gondolat”
miatt érzett frusztrációt.
Nemcsak Samantha irritálta Rebeccát. Jack is bosszantotta.
Először is, mert tegnap együtt ebédelt Carával. Nem is annyira
az izgatta, hogy nélküle találkoztak – bár az is kellemetlenül
érintette –, hanem az, hogy a férfi ezt csak úgy utólagosan
említette meg, miután előző este ágyba bújtak. Úgy esett, hogy
Cara épp „a környéken járt”.
Ráadásul azok után, hogy korábban azt mondta neki,
nyugodtan rendelhet a hálószobába, amit csak akar, Jack
visszatáncolt és figyelmeztette, hogy túl gyorsan halad.
–  Meg kell adnod nekünk a szükséges időt, hogy
alkalmazkodjunk, mielőtt megváltoztatod a dolgokat.
 Amúgy már elkésett, hiszen a bútorokat aznap szállítják ki.
Miért nem értette meg, hogy a feleségének valami építő jellegű
elfoglaltságra van szüksége? Hogy ez olyan kedvesség, amit
Rebecca megtehetett Sophie-ért?
A hálószoba ablaka a hátsó kertjükre nyílt, és Rebecca olyan
szélesre tárta, amennyire csak lehetett, hogy a festék szaga
kiszellőzhessen. A kertjük nem volt valami hatalmas, de szép
volt. Izzy az előző évben többek között szervezett egy esküvőt
egy kerttervezőnek is, bizonyos Tonynak, aki annyira meg volt
elégedve, hogy felajánlotta nekik a kertépítési szolgáltatásait
kedvezményes áron. Tony fantasztikus munkát végzett
Rebeccáék kertjén: lett egy kis terasz a grillezéshez, amit partik
esetén helykiegészítésként használtak, mögötte hosszú pázsit
terült el, különböző magasságú, élénk színű ágyásnövényekkel
körülvéve. Hát muszáj lesz most elrontaniuk az egész hatást
azzal, hogy egy hintát állítanak a gyepre? Vagy esetleg
valamilyen mászókát?
Rebecca már befejezte a vitát Jackkel a Sophie-helyzetről. Egy
olyan gyerek közös szülőjének lenni, akit egyikük sem tervezett,
nagy próbatétel lesz a kapcsolatuk számára, ez természetes. De
ha szeretünk valakit, az azt jelenti, kitartunk mellette. A harag,
ami az első napokban rágta Rebeccát, miután Caráék
megérkeztek, eltűnt. Most már tudott Cara betegségéről,
úgyhogy csak helyre akart tenni mindent a saját fejében.
Tegnap késő este kimosta, megszárította és kivasalta az új
ágyneműt, hogy ma már rá is kerülhessen az ágyra. Sophie
addig nem alhat itt, amíg a festék meg nem szárad, de így
legalább akadt valami más dolga azon kívül, hogy nézze Carát
és Jacket együtt. A féltékenység nem egy vonzó tulajdonság, és
Rebecca nem szeretett úgy gondolni magára, mint aki ilyesmit
érez. A paplanhuzatot már kifordította, úgyhogy bedugta a
kezét egészen az alsó szegélyig, megragadta a paplan sarkait, és
elkezdte lerázni rajta a huzatot. Lehet, hogy egy kicsit
erőteljesebben is rázta, mint amennyire szükséges lett volna.
Eleget látta már a gyerekes barátait és rokonait ahhoz, hogy
megértse, mekkora elkötelezettséggel jár a szülőség. A gyerekes
emberek élete egy bizonyos formát követett. Kisgyermekévek,
iskolába járás, megtakarítás a főiskolára. Még a nyaralás is
nagyrészt a gyerekek köré szerveződött.
De ha nem volt az embernek gyereke, akkor az életét úgy
alakíthatta, ahogyan akarta. Az év nem az iskolai szünetek
szerint épült fel. Nem kellett ellenőrizni a szállodai foglalásokat,
hogy megbizonyosodjanak róla, a gyerekeket is fogadják-e az
adott helyen, sem az éttermek étlapját, hogy szerepel-e rajta
olyasmi, amit egy kisgyerek is szívesen megeszik. Ezek a dolgok
hangosan kimondva jelentéktelennek tűntek, de teljes váltást
jelentettek az ember személyes életkultúrájában.
Rebecca lefektette a paplant a padlóra. Ezt a szobát eddig
pótruhásszekrényként használták, hisz már rendelkeztek egy
vendégszobával, amiben most Cara és Sophie tartózkodott.
Amikor megvették ezt a nagy házat, csak úgy vonzotta Jack
kollégáinak és barátainak a szájából – akik nem ismerték őket
elég jól – a félreérthetetlen vicceket, hogy majd gyerekekkel
fogják megtölteni. Talán a túlbuzgó ingatlanügynök tudott
valamit, amit ők ketten nem.
Ugyanakkor – Jack ezzel próbálta folyamatosan megnyugtatni
őt –, nem arról van szó, hogy az életük teljesen megváltozik.
Cara hétfőn túljut az utolsó kemoterápiás kezelésén. Amint elég
jól lesz, segíthetnek neki elköltözni egy saját lakásba – valami
szép és remélhetőleg nem túl messzi helyre –, és Sophie a hét
nagy részében ott fog lakni. Ő meg Jack az idő java részében
továbbra is szabadon tehetik majd, amit csak akarnak. Csak azt
kell figyelembe venniük, hogy egyes heteken nem feltétlenül
tudnak majd elmenni egy szép étterembe vagy hétvégi
kiruccanást foglalni. Jól szervezettnek kell lenniük.
És Rebecca pontosan ezért sürgette úgy – amint azt a férjének
is megpróbálta elmagyarázni –, hogy megtudják, mi lesz a
legvalószínűbb menetrend. Amíg nem volt konkrét
elképzelésük arról, hogy mikor lesz Sophie náluk, addig
Rebecca hozzá sem foghatott megbizonyosodni arról, hogy
minden további dolog működni fog.
Megszólalt a csengő. Rebecca az órájára nézett: pontosan
érkeztek.
A bejárati lépcsőn a teherautó-sofőr szélesen elmosolyodott.
– Jó reggelt, drága! Bútorszállítmánya érkezett.
– Nagyszerű, köszönöm! Már nagyon vártam magukat.
A fickó visszament a furgonja hátuljához, ahol a munkatársa
várta, hogy leemeljenek egy szekrényt. Az ajtóhoz küzdötték
magukat vele, majd becipelték az előszobába.
– Hová kívánja?
– Az emeletre, a hálószobába, ha nem haragszanak.
 Nem akarta, hogy ha Sophie hazajön, az előszobában lássa
meg az új bútort. Az elrontaná a meglepetést.
A férfiak letették a szekrényt az előszobában, és az egyikük
megeresztett egy nagy sóhajt.
– Semmi gond, de adjon nekünk egy percet. Ez a cucc rohadt
nehéz.
Rebecca elmosolyodott.
– Készítsek önöknek egy csésze teát, amíg végeznek?
A sofőr kacsintott egyet.
–  Az csodás lenne! Nekem két, Pete-nek három cukorral
legyen kedves!
Amikor visszatért az előszobába a két csésze teával, Rebecca
felfedezte, hogy már felvitték az ágyat, a komódot és a hozzá
illő ruhásszekrényt is.
– Ez gyorsan ment.
Mindketten a kezüket nyújtották a teáért. Ezúttal Pete beszélt,
míg a másik fickó levegőhöz nem jutott.
– Klassz bútort vett. Jó stabil. Nem toltuk egészen a falakhoz a
nedves festék miatt. Fogadok, hogy a kicsi lánya imádni fogja
ezt a hálószobát! Nagyon szép!
Rebecca kinyitotta a száját, hogy megmondja, Sophie nem az
ő „kicsi lánya”, de aztán újra becsukta. Sophie Jack gyereke. Ő a
kicsi lány a családjukban. Ha az emberek ránéznek majd
hármójukra együtt, valószínűleg azt fogják feltételezni, hogy
Rebecca Sophie anyja. Hogy fogja őt hívni Sophie? Otthon
természetesen csak Rebeccának nevezi majd. De hogyan fog rá
hivatkozni, amikor másokkal beszélget? Az „apukám felesége”
titulus úgy hangzott, mintha Rebecca csak valami utólagos
jövevény lenne. De a mostohaanya?
A férfiak kábé öt kortyra megitták a teát, és visszaadták a
csészéket.
– Köszönjük, drága! Most jobb, ha megyünk.
A bútorok tökéletesen néztek ki a szobában, pont ahogy azt
Rebecca elképzelte. Ki kellett még csomagolnia hat szövet
tárolódobozt: volt egy piros, egy sárga, egy sötétkék, egy
világoskék, egy sötétzöld és egy világoszöld, amik illettek a
paplanhuzat foltjaihoz. Rebecca összeállította őket, majd betette
az alacsony szekrénybe. Tökéletes. Remélhetőleg Sophie is így
fogja gondolni.
Képes megcsinálni. A mostohaanyának nem kell anyának
lennie. Cara már betöltötte azt a szerepet.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Cara

A King George Kórház Onkológiai Osztályának a társalgója

olyan kényelmesre készült, amennyire a Nemzeti Egészségügyi
Szolgálat csak csináltathatta, de Carának lehetetlen volt nem
éreznie hétfő reggel a szokásos rettegést a falaknál körbeállított
magas támlájú székek láttán.
– Üdv, Cara! Örülök, hogy látom, kedvesem! Hogy érzi magát
ma? – Angie mosolygott rá: minden onkológiai osztályos nővér
nagyon kedves volt. Remélhetőleg akkor is ez lesz az utolsó
alkalom, hogy látja őket.
– Jelenleg nem túl rosszul. Bár ez nyilvánvalóan megváltozik
a hét folyamán.
A kemoterápia utáni első hét volt a legrosszabb. Hányinger,
fejfájás, hányás: mintha megszázszorozták volna élete
legrosszabb másnaposságát. Ezért időzítette a Jack ajtaján való
kopogtatást úgy, ahogy tette: így rendelkezett a lehető legtöbb
idővel, amíg még elég jól érezte magát ahhoz, hogy eltitkolja, mi
is történik valójában.
–  Bekötjük, aztán megyek és csinálok magának egy csésze
teát. Marjorie ma reggel egy hatalmas doboz kekszet hozott be,
úgyhogy abból is hozok!
Angie egy idősebb, rövid, fehér hajú hölgy irányába
biccentett, aki integetett. A férje mellette ült, és a The Guardiant
olvasta. Sokakat elkísért valaki, legalábbis az első néhány
alkalommal. Hat óra hosszú idő volt egyedül ülni egy helyben.
Bármilyen kedves volt is mindenki, Cara talán itt ülve érezte
magát a legmagányosabbnak azóta, amióta megszülte Sophie-t.
Akkor is egyedül volt a szülőszobában. Szerencsére Sophie
világrahozatala viszonylag röviden és egyszerűen zajlott. Hogy
miként birkózott volna meg egy császármetszésből való
lábadozással, azt nem tudta. De ez jellemző volt Sophie-ra. Ő
volt a világ legproblémamentesebb gyereke.
–  Akkor kérem a kezét! – Angie szeme sarkában ráncok
jelentek meg, amikor mosolygott, világoskék szemhéjfestékének
az árnyalata megegyezett az egyenruhája színével. Cara
kinyújtotta az egyik karját, és Angie megfogta a kezét, hogy
betegye a kanült. Hozzáértően megdörzsölgette az ujjízületei
felett a hüvelykujjával. A szeme körüli ránc átköltözött a
homlokára. Minden alkalommal egyre nehezebb volt
használható vénát találni. – Hmm. Ez nem tűnik ígéretesnek.
Megnézhetném a másikat? – Cara odanyújtotta a jobb kezét.
Elképesztő, hogy milyen gyorsan megszokta ezt. Vérvizsgálat.
Kemoterápia. Még több vérvizsgálat. Nem meglepő, ha szegény
vénái visszahúzódtak vagy teljesen feladták. Angie Cara jobb
hüvelykujjának az oldalát tapogatta. – Azt hiszem, ez jó lehet,
bár egy kicsit kellemetlen lesz. Tud kekszet enni a másik
kezével? – Elmosolyodott, és Cara bólintott.
 Marjorie férje összehajtotta az újságját, és odatartotta
mindkettőjük elé. Biztosan közösen fejtenek keresztrejtvényt. Ha
az ember hunyorított a fél szemével, hogy ne lássa az asszony
kezéhez csatlakozó csövet, úgy néztek ki, mint bármelyik
középkorú pár. Marjorie feltűnően jól festett, és hacsak nem
volt nagyon jó parókája, akkor még mindig megvolt a saját haja
is. Cara úgy sejtette, hogy ez csak az első vagy második alkalma
lehet.
–  Aú! – A kiáltás kiszökött, mielőtt Carának esélye lett volna
elnyomni. Nem szeretett felhajtást csapni, a nővéreknek épp
elég nehéz dolguk volt anélkül is. – Bocsánat.
Angie anyáskodóan megsimogatta a karját.
– Nem, én sajnálom, kedves! Most már minden kész. Megyek,
hozom a teáját!
Ez a terem volt az egyetlen nyilvános hely, ahol Carát a
parókája nélkül láthatták. Még Sophie sem látta soha anélkül.
Az elmúlt hónapokban mindennap ébresztőt állított be, és így
sikerült felvennie, mielőtt Sophie felébredt volna.
Megkönnyebbülés volt levenni.
Most, hogy a kemoterápia elkezdődött, Cara hagyta, hogy a
feje hátrabukjon, és lehunyta a szemét. Legalább most, hogy
Rebecca és Jack már tudta, mi folyik körülötte, nem kell többé
titkolóznia előttük.
Lehajolt, hogy kivegye a táskájából a mobilját. Bal kézzel
bajosan ment a használata, de sikerült végigpörgetnie a
képeket. Készített egy albumot Sophie fotóiból, kezdve a kis
vézna újszülöttkorától, a pufók totyogóskoron át, egészen a
ragyogó, sziporkázó négyéves koráig. Sophie imádta, amikor
Cara gyorsan pörgette őket végig, amitől úgy tűnt, mintha a
szemük láttára nőne fel. Cara azért készítette az albumot, hogy
legyen mire koncentrálnia, amikor a kezeléstől rosszul érzi
magát. Most elhomályosodott a látása, ahogy az utolsó képhez
ért: Sophie szívószállal, amit egy akkora epres turmixba dug,
mint a saját feje. A kép elmosódott előtte, és kihúzott egy papír
zsebkendőt a mellette lévő dobozból, hogy megtörölje a szemét.
Rebecca felajánlotta, hogy ma vele jön. Ez meglepő volt, de
talán így próbálta jóvá tenni, hogy korábban olyan gyanakvó
volt. Cara nem hibáztathatta a dolog miatt. Hisz fogalma sem
lehetett róla, mi a helyzet. Hosszú ujjú felsők, hogy elrejtse a
nyomokat a karján, smink, ami elfedi a fakó arcbőrét, rövid,
sötét paróka, a Sophie-val az emeleten eltöltött idő, amikor
valójában csak feküdt az ágyon, hogy erőt gyűjtsön: Cara
mesteri volt az átkozott betegség leplezésében.
És Rebecca az elmúlt néhány napban igazán igyekezett. Még a
hátsó hálószobát is rendes kislányszobává alakította: élénk
színekkel, tárolódobozokkal a játékoknak, egy könyvespolccal.
Sophie szörnyen izgatott lett, amikor meglátta az íróasztalt,
amit Rebecca telirakott rajzpapírral és egy kis tartóban álló
tollakkal. Pénzzel nem lehet boldogságot venni, de néha átkozott
jó próbálkozás.
Amikor még csak ők ketten voltak, Cara nem tudott Sophie-
nak saját szobát adni. A lakásuk egyáltalán nem volt olyan
borzasztó. Volt egy kis nappalijuk, ami elég helyet nyújtott egy
kanapénak, egy tévének és egy alacsony szekrénynek. Belőle
egy aprócska konyha nyílt, a konyhai eszközök ugyan régiek
voltak, de tiszták és használhatóak. Már akkor ki kellett volna
költözniük, amikor Sophie elég idős lett, hogy saját szobára
legyen szüksége, de lehetetlennek bizonyult olyan két
hálószobás lakást találni, ami hasonlóan tisztességesen nézett
ki, mint a meglévő. Így ehelyett Sophie-nak egy kis
egyszemélyes ággyal kellett beérnie Cara hálószobájának a
falánál, amit rózsaszínűre festett neki, mint egy hercegnői
ágyat.
Amikor felhívta Lee-t, hogy megerősítse, feladja a lakást, a
férfi nagyon megértő volt, sőt, még egy kicsit el is csuklott a
hangja, amikor Cara elmagyarázta neki az indokát. Az eredeti
kauciója fedezett minden kifizetetlen bérdíjhátralékot, így ilyen
téren nem akadt probléma, de a lakástól való búcsú
nehezebbnek bizonyult, mint amire számított: Sophie hat
hónapos kora óta ez volt az otthonuk. Sophie a használtan vett
barna bőrkanapéba kapaszkodva állt fel először, és a nappali
padlóján tette meg az első bizonytalan lépéseit, egy csőrös
itatópohárral a kezében, úgy kacagva, mint valami boldog
részeg péntek este. Cara a fal mellett térdelt, kinyújtott karral,
készen arra, hogy elkapja, ha elesne. Vajon Sophie emlékezni
fog-e egyáltalán arra, hogy ott laktak? Még ha fog is, hogyan
versenyezhetne ez a fényes, új szobájával, amit Rebecca adott
neki? Ez nem volt igazságos.
Istenem, de unalmas volt ez a procedúra! Rebecca adott
Carának néhány könyvet, és ő el is vette őket, hogy ne tűnjön
hálátlannak, de tudta, hogy nem fogja elolvasni; az elméje nem
bírt elég hosszan nyugton maradni ahhoz, hogy követni tudja a
cselekményt. Itt visszafelé járt az idő, és Cara még soha nem
talált semmit, ami elterelte volna a gondolatait. A többi beteg
talán ezért hozott magával másokat is: az lehetett az egyetlen
megoldás, ha az ember kénytelen volt valaki mással beszélgetni.
Nehéz volt nem elképzelni, hogyan néztek ki tegnap a
nappaliban ők hárman. Ha bárki bekukkant, a tökéletes
családnak tűntek volna számára, egy vasárnap délután. Jóképű
apa, vonzó anya, gyönyörű kislány. Jack úgy nézett ki, mintha
már évek óta Sophie játék teáskészletéből iszogatott volna, és a
hétvégén Rebecca is több időt töltött azzal, hogy jobban
megismerje Sophie-t. Annyi kérdést tett fel neki az óvodáról, a
barátairól és a kedvenc ételeiről, hogy az egész úgy hangzott,
mint egy állásinterjú. Sophie nem bánta: semmit sem szeretett
jobban, mintha fogékony hallgatóságra találtak a kis négyéves
agymenései. Szombaton újra együtt is főztek. Muffint sütöttek.
Cara nem gondolta volna, hogy Rebecca az otthoni sütés
szakavatottja, de mint kiderült, nincs olyan dolog, amit ez a nő
ne tudna megcsinálni.
Sophie rettentő büszke volt a süteményekkel teli tálcájára. A
dolog legszórakoztatóbb része az volt, ahogy Rebecca ott
tyúkanyóskodott fölötte, és próbált biztosítani valamiféle
szimmetriát, miközben a kislány cukormázzal vonta be a
muffinokat. Sokat kell még tanulnia, ha azt hiszi, Sophie-t egy
jottányit is érdekli, hogy a dolgok szabályosan nézzenek ki. A
kislány határozottan az ad hoc kreativitás iskolájához tartozott.
Carának persze örülnie kellett volna. Rebecca még csak nem
is akart gyereket, mégsem sajnálta az erőfeszítést, hogy együtt
csináljon ezt-azt Sophie-val, és még az otthonát is átrendezte a
kislány kedvéért. Azonban, akármennyire is hálátlannak
tűnhetett ez, Cara nem szabhatott gátat annak az érzésének,
hogy ez túl sok, túl hamar. Jack azon ígérete ellenére, hogy ő
fogja kézben tartani a dolgokat, Rebecca vette át az irányítást,
és ez nem tetszett Carának. Remélhetőleg most, miután Rebecca
a tökéletes hálószoba berendezésével megmutatta, hogy ő is
együttműködik, egy kicsit visszavesz majd. Máskülönben
szükségük lesz egy kis beszélgetésre a határokról, mihelyt Cara
újra talpra áll. Ő Sophie anyja, nem pedig Rebecca.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Rebecca

Rebecca óriási hálát érzett Izzy iránt, amiért tisztábban látta a

dolgokat, mint amennyire ő képesnek bizonyult rá: a barátnője
tanácsai tökéletesen helytálltak. A hálószoba berendezése az
előző csütörtökön nagyszerű kezdet volt. Bár most már eljött a
következő szerda, és Sophie még nem is aludt az új ágyban,
egyértelműen szerette a szobát, és ott akart játszani, amikor
csak lehetett.
Cara kevésbé volt lenyűgözve, ami egy kis csalódást okozott
Rebeccának. Habár, az igazat megvallva, túlságosan
kifacsartnak tűnt ahhoz, hogy bármiért is lelkesedjen. Rebecca
ez idáig még soha nem élt közel olyan emberhez, aki
rákkezelésen megy keresztül, fogalma sem volt róla, milyen
szörnyen lehet tőle valaki. A következményes rosszullétről
mindenki hallott, de nem csupán ennyiről volt szó. Cara
másképpen nézett ki. Mintha kihunyt volna a fény a szemében.
Aznap reggel a velejéig fáradt lehetett, mert Sophie kelt fel
elsőként. A kislány egyedül jött le a konyhába.
Rebecca mögé pillantott, és meglepődve látta, hogy Cara nem
követi.
 – Jó reggelt, Sophie! Hol van a mami?
Sophie a pizsamája ujját rágcsálta.
– Alszik. Nem tudom felébreszteni.
Rebecca szíve a torkában dobogott, ahogy kettesével felsietett
a lépcsőn, de amikor óvatosan bekopogott Cara ajtaján, majd
belökte, Cara megmozdult a párnáján, és megpróbált
feltámaszkodni az ágyban. A hangja kásás volt az álomtól.
– Hol van Sophie? Sajnálom, fél éjszaka fent voltam, és...
Megdöbbentő volt a parókája nélkül látni őt. Bizonyos
szempontból az arca még sokkal gyönyörűbbnek látszott, a
szeme nagyobbnak és kékebbnek, az arccsontja
határozottabbnak. De volt benne valami olyan sebezhetőség is,
amit Rebecca korábban nem vett észre. Vajon Jack is ezt látta
meg benne? És még mindig látja?
–  Ne aggódj Sophie miatt, adok neki reggelit és elviszem az
óvodába! Te csak feküdj vissza aludni!
Egy másodpercig úgy tűnt, Cara vitatkozni akar, de a testének
más volt az elképzelése. Visszasüppedt a párnák közé.
– Köszönöm. Később majd érte megyek, és...
Mielőtt befejezte volna a mondatot, újra elaludt.
 
 
Sophie nagyon csendesen viselkedett az óvodába vezető úton,
de amikor már odaértek, viszonylag vidámnak tűnt, és az
ajtóból búcsút integetett Rebeccának. Ezúttal elég sok apuka és
nagymama volt azok között, akik oviba hozták a gyerekeket; sok
támogatást nyújtó családtag.
 Rebecca visszafelé menet elhaladt a St. Catherine’s iskola
mellett, és eszébe jutott, hogy Cara oda akarta beíratni Sophie-t.
Megállt valamivel odébb az utcán, és visszasétált.
A St. Catherine’s iskola egy nagy, viktoriánus épületben kapott
helyet, ami magas, fekete korlátok mögött rejtőzött. A
kaputelefon-rendszer sokkal modernebb volt a kinézeténél,
ahogy az elektromos kapu is, amely zümmögve kinyílt, amikor
közölte a csengetésre jelentkező recepcióssal, hogy egy
prospektust szeretne elvinni. Rebecca átsétált a játszótéren,
ahol észrevette az aszfaltra festett ugróiskolát, meg a kígyókat
és a létrákat. A gyerekkori játékok szemlátomást nemigen
változtak azóta, amikor még ő volt Sophie korában.
A fogadócsarnokba éppen elfért egy asztal és két szék, amiket
az iskola táblájának zöldjével megegyező színű kárpittal vontak
be. A recepciós ablaknál egy nagyjából Rebeccával egykorú férfi
állt, és a recepcióssal beszélt, aki az imént beengedte őt.
–  Elnézést kérek, Albie-t általában az anyukája hozza el. De
nálam aludt a múlt éjjel, mert az anyja elutazott. Csak még
egyszer ellenőrizni akartam, hogy tudják-e, engem kell
felhívniuk, ha bármire szüksége lenne. Egy kicsit nyugtalan volt
ma reggel.
A recepciós tudta, hogyan kell bánni az aggódó szülőkkel.
–  Biztosra veszem, hogy jól meglesz a kisfia, Mr. Robson. Az
anyukája nászúton van, ugye? Mondta, hogy Albie az
apukájával lesz a héten.
Mr. Robson még aggodalmaskodóbbnak tűnt, mint korábban.
–  Igen. Amúgy is mindig velem marad. Csak általában nem
hétköznap esténként, amikor iskola van. Biztos akartam lenni
benne, hogy ma engem fognak hívni, ha szüksége lenne rám.
A recepciós felkapott egy tollat, és lepillantott a munkájára,
mielőtt udvarias mosolyt vetett volna Mr. Robsonra.
–  Természetesen! Megvan a száma az aktában. Már írtam
hozzá egy megjegyzést, hogy ezen a héten ön az elsődleges
kapcsolattartó.
Rebecca felismerte a nyilvánvaló jelzést, hogy a férfi legyen
szíves távozni, és egy pillanatnyi tétovázás után úgy tűnt, hogy
Mr. Robsonnak is leesett.
– Nagyszerű, köszönöm!
A recepciósnál már ott is volt a prospektus, hogy átadja
Rebeccának, és az asztalán lévő telefon megszólalt, hogy a
figyelmét követelje, így aztán Rebecca sem maradt ott.
Mr. Robson épp befejezett egy hívást, és az övé melletti
kocsiba szállt be. Biccentett a prospektus láttán.
–  Ez egy nagyon jó iskola. A fiam, Albie nagyon szeret ide
járni. Önnek kisfia vagy kislánya van?
– Ó, nem, nekem nincs... – Rájött, milyen furcsán hangzik ez,
hiszen épp az imént volt bent az iskolában, hogy a beiratkozás
után érdeklődjön. – Ez a férjem kislányának lesz. A... volt
barátnője úgy véli, hogy ide fognak jelentkezni.
Mr. Robson bólintott.
–  Mindenféle formában és méretben vannak családok, nem
igaz? – Mosolygott és integetett, miközben kinyitotta a kocsija
ajtaját, és beszállt. – Sok szerencsét!
Hiszen, ha tudta volna, Rebeccának mekkora szüksége lehet
arra!
 
 
Hazaérve Rebecca megnézte Carát, aki még mindig aludt, majd
főzött magának egy kávét, amit be akart vinni a
dolgozószobájába. Miközben a kávéfőzőre várt, átlapozta a
prospektust. Elég lenyűgöző volt. A kísérőlevél szerint a St.
Catherine’sbe való felvételi kérelmeknek január elejéig kellett
beérkezniük. Nyílt napot október 3-án tartottak az új
jelentkezők számára: ezt három héttel lekésték. Bár talán Cara
elment. Meg kell majd kérdeznie tőle. Kívülről nagyon szép
iskolának tűnt, és könnyebb lenne, ha Sophie a házukhoz közeli
iskolába járna.
A következő órát Rebecca azzal töltötte, hogy visszahívta a
leendő új ügyfeleket és időpontokat egyeztetett. Közben
azonban megnézte a St. Catherine’s honlapját és az iskola
tanügyi értékelését is. Minél többet olvasott, annál tisztábban
látta, hogy milyen kiváló ez az intézmény. És nem azt mondta
Izzy, hogy egyes emberek gyakorlatilag azért költöznek a
környékre, hogy a gyerekeiket oda járathassák? Felvette a
telefont.
– Jack Faulkner.
– Szia, én vagyok!
Mint mindig, Jack a szűkszavú üzleti hangnemről azonnal
melegre váltott.
– Szia, mi a helyzet? Nincs semmi dolgod? Kifogyott a kávé?
–  Nagyon vicces vagy. Igazából azért hívtalak, hogy
megkérdezzem, beszéltél-e már Carával az iskolai
jelentkezésekről. Elhoztam egy tájékoztatót a St. Catherine’sről,
és tökéletesnek tűnik Sophie számára.
Jack nem válaszolt azonnal.
– Honnan szereztél tájékoztatót?
Micsoda furcsa kérdés.
–  Az iskolából, természetesen. Én vittem be Sophie-t az
óvodába, mert Cara fáradt volt. Az iskola útba esett visszafelé.
– Értem.
Miért viselkedett vajon ilyen furcsán?
–  Ez csak egy prospektus, Jack! Habár, ha oda akarunk
jelentkezni, akkor január elejéig meg kell kapniuk. Izzy azt
mondta, hogy nagyon nehéz bekerülni, szóval...
– Izzy mondta? Ő is ott volt?
Rebecca elvette a telefont a fülétől, és elkeseredett pillantást
vetett rá, mielőtt visszaemelte volna a szájához.
– Nem, Jack. Persze hogy nem volt ott. Mi ütött beléd?
Jack felsóhajtott a vonal másik végén.
–  Csak azt hiszem, kicsit lassítanod kéne, Bec. Nem
mondhatjuk meg Carának, hogy hova küldje Sophie-t iskolába.
Rebecca arcára forróság kúszott. Ez igazságtalan volt.
– Én csak próbálom támogatni, Jack.
–  Tudom, Becca. De óvatosan kell eljárnunk, tudod? Nem
akarjuk, hogy Cara azt higgye, átvesszük a hatalmat.
Átvenni a hatalmat? Az isten szerelmére, hisz Cara volt az, aki
először említette azt az átkozott iskolát!
– Akarod, hogy érdekeljen engem a lányod, vagy sem, Jack?
 Most már békülékenyebbé vált a férfi hangja. Ami csak még
bosszantóbbá tette.
– Persze hogy akarom, csak... csak haladj lassan.
Itt Rebecca nem nyerhetett.
– Nézd, nekem most mennem kell, Jack. Ki kell küldenem egy
e-mailt néhány helyszínnel egy ügyfélnek.
–  Ne légy ilyen, Bec! Csak nem akarok Cara tyúkszemére
taposni! Előbb a hálószoba és most az iskola. Ezt túlságosan...
rámenősnek érzem, azt hiszem. Csak azt mondom, hogy lassan
kell haladnunk. Mindkettőnknek.
– Később találkozunk.
Miután befejezte a hívást, Rebecca frusztráltan az íróasztalra
dobta a mobiltelefonját. Jack a minap egyáltalán nem haladt
lassan, amikor egy kisebb vagyont költött játékokra, amikkel ő
meg Sophie együtt játszhattak. Szóval akkor az, hogy ő
berendezte a hálószobát és elhozott egy tájékoztatót, miért
olyan „rámenős”?
Jacknek meg kell értenie, hogy ő nem az a típus, aki a padlón
hempereg Sophie-val, vagy buborékokat fúj a
kézmosószappanból. Ez viszont olyasvalami, amit megtehetett.
Iskolák után vizsgálódni, módosítani az életkörülményeket,
talán még születésnapi partikat is rendezni – ezek olyan
lehetőségek, amivel közre tudott működni Sophie érdekében.
Cara megköszönte neki, hogy elvitte reggel a kislányt az
óvodába, és Sophie arca, amikor megmutatta neki a hálószobát,
magáért beszélt. Jacknek abba kell hagynia az aggódást, hogy
mit tehetnek és mit nem, és hagynia kell, hogy Rebecca a tőle
telhető legjobb módon legyen a része Sophie életének. Ahogy
Izzy mondta, az erősségeire kell játszania.
Ha már Izzy szóba került, be kellett csomagolnia és el kellett
küldenie az ajándékát. Előző nap visszament a boltba, és
megvásárolta neki azt a sárga színű oldaltáskát
köszönetképpen. Még ha nem is volt praktikus, Rebecca azt
akarta, hogy Izzyé legyen. Amíg ott volt, látott egy egész sor
kislányoknak való fodrászkelléket, és vett néhány nagyon
aranyos, piros hajgumit masnival. Azt biztosan még Jack sem
gondolná, hogy „túl rámenős” lenne Sophie-nak adni ezeket,
vagy igen?
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Cara

Ha létezett valami, amitől Cara garantáltan alkalmatlannak

érezte magát anyaként, az a hajkérdés volt. Sophie óvodai
barátnőinek gyakran csináltak bonyolult, fonott frizurákat,
amik messze meghaladták Cara képességeit. Végszükség esetén
meg tudott birkózni egy lófarokkal, egy konttyal vagy egy
egyszerű fonattal. Sophie hébe-hóba szeretett volna valami
extrábbat, de – Cara bárhogy is próbálkozott – egyszerűen nem
tudta megcsinálni neki. Még a YouTube-on található lépésről
lépésre útmutatók sem segítettek: az ujjai egyszerűen nem
tudták lemásolni a mozdulatokat. Ugyanez történt, amikor az
egyik expasija egyszer megpróbálta megtanítani őt gitározni. A
pasi legalább feladta végül, szegény Sophie azonban úgy tűnt,
örökké abban a reményben él, hogy egy nap az édesanyja talán
megtanulja elkészíteni neki álmai frizuráját.
Mindez megmagyarázta Sophie féktelen örömét, amikor
Rebecca csütörtök délután felajánlotta, hogy befonja a haját
franciafonással. Az ezt követő izgatottság felért egy karácsony
plusz egy húsvét izgalmával, megszorozva még egy
születésnappal is.
 – Tényleg? Meg tudod csinálni?
Rebecca nevetett.
–  Régen nem csináltam már, de biztos vagyok benne, hogy
menet közben vissza fogok emlékezni rá. Négy részre kell
elválasztani a hajat hozzá, ugye?
A kérdését Carának címezte, aki megvonta a vállát.
–  Ne engem kérdezz. Soha életemben nem sikerült
összehoznom egyet sem.
Ez alkalommal a kemoterápia mellékhatásai rosszabbak
voltak, mint valaha. Még a rosszullét ellen kapott külön
gyógyszer sem tudta megspórolni neki a hányást, és a
kimerültség teljesen legyengítette. Talán azért, mert ezúttal
nem egyedül kellett gondoskodnia Sophie-ról? Ezért most
megengedte magának lelkileg, hogy betegnek érezze magát, míg
korábban neki kellett elkészítenie az ételt vagy elvinnie a
kislányát az óvodába. Amikor terhes volt, egy idős asszony a
buszon azt mesélte neki, hogy a reggeli rosszullét az egészséges
baba jele. Bárcsak ez az ósdi mese ezúttal is az egészséget
vetítené előre! Mivel Cara torkig volt az ágyban fekvéssel,
átköltözött a kanapéra, és felváltva vagy szundikált, vagy azt
nézte, ahogy Sophie a padlón játszik.
Rebecca áthúzott a konyhából egy bárszéket a nappaliba,
hogy Sophie a megfelelő magasságba kerüljön, aztán mögé állt,
mint valami stylist. Affektálós hangnemben érdeklődött:
– Ma délutánra mi az óhaja, hölgyem?
Sophie kuncogott.
– Egy francia copfot kérek!
 Normál esetben Sophie úgy jajongott ilyenkor, mintha Cara
éppen ölné, de amikor Rebecca átfésülte a haját, hogy
kibogozza, a kislány összeszorította az ajkait, szemmel
láthatólag eltökélten, hogy ne adjon ki semmi olyan hangot, ami
miatt a nő abbahagyná a műveletet. A gubancoknál minden
egyes rántás mellbe találta Carát. Volt valami roppantul anyás a
mozdulatokban; ha egy idegen most bejönne a szobába, azt
feltételezné, hogy Rebecca Sophie anyja. Carát egyszerre
gyomorszájon vágta a felismerés: ha dr. Green rossz híreket
hoz, Rebecca hamarosan az is lesz.
– Gyönyörű a hajad, Soph! Ezek a fürtök sokkal jobban állnak
neked, mint Jacknek.
Rebecca rámosolygott Carára, aki megpróbálta viszonozni a
mosolyát. Rebecca mindkettőjükkel igyekezett összemelegedni,
ez egyértelműen látszott, és Carának viszonoznia kellett volna,
bármennyire is nehezére esett vidámnak tűnni, amikor a
legszívesebben összeomlott és bőgött volna az
igazságtalanságtól. Egyáltalán mikor kezdte el Rebecca Sophnak
hívni a kislányát? Cara volt az egyetlen, aki így szólította!
Sophie sugárzott a bók hallatán. Aztán jól bemártotta Carát.
– Mami azt akarja, hogy vágjam le az egészet!
–  Ilyet én nem mondtam. – Cara hallotta, hogy a hangja
milyen fojtott, ezért köhögött egyet, hogy kitisztítsa a torkát.
Szedd össze magad! – Csak azt mondtam, hogy könnyebb lenne
kezelni, ha rövidebb lenne. És ezt is csak akkor szoktam
mondani, amikor azzal vádolsz, hogy mindjárt kitépem. Talán,
ha velem is olyan csendesen viselkednél, mint Rebeccával,
akkor nem mondanám ezt.
Sophie előrebámult, rá sem nézett.
– Rebecca nem bánt engem.
Nem Sophie hibája volt, hogy ezek a szavak Carába hasítottak.
Rebecca felemelte a furcsa kinézetű hajkefét.
–  Tangle Teezernek hívják. A barátnőm ajánlotta. Remekül
kibont bármilyen gubancot.
Cara bólintott, mert nem mert megszólalni. Ez csupáncsak
egy újabb tétel volt, amit felírhatott azoknak a dolgoknak a
listájára, amit Rebecca jobban csinált nála. Örülnie kellett
volna, hogy Sophie boldog, örülnie kellett volna, hogy Rebecca a
lányával akar időt tölteni, és megadja neki, amit szeretne. Hát
miféle anya ő, hogy nem boldog ettől? Hogy totálisan,
végletesen és rettenetesen féltékeny?
Rebecca befejezte a hibátlan fonatot, és körülnézett egy
hajgumi után.
–  Hupsz, az új hajgumikat a táskámban hagytam, a
konyhában. – Cara elé tartotta a copf végét. – Tudnád tartani
egy pillanatra?
– Persze.
Cara lekecmergett a kanapéról, a lába olyan súlyos volt,
mintha ólomból lett volna. Ahogy megfogta Sophie
hajfonatának a végét, hogy megakadályozza a kibomlását,
feltárta a kislány csodaszép nyakát, a hajzuhatag alsó vonalától
kiinduló puha pihék barázdáját. Mindig is ez volt a legcsikisebb
helye. Amikor Sophie még kisbaba volt, Carának csak finoman
rá kellett fújnia, hogy Sophie máris kacarászásban törjön ki.
Most is lehajolt, és ajkát a meleg mélyedésre simította Sophie
nyakának és a vállának a találkozásánál.
Sophie megrángatta a vállát.
– Hagyd abba, mami, össze fogod kócolni a hajamat!
Mielőtt Cara válaszolhatott volna, Rebecca visszaérkezett egy
csomag hajgumival, amiken kis piros masnik meredeztek.
Ezeket meg mikor vette?
– Megtaláltam őket!
Cara lenyelte a torkában lévő gombócot.
– Nem fogod rávenni, hogy ezt felvegye. Utálja a pirosat, ugye,
Sophie? – hangsúlyozta ki Sophie nevének utolsó szótagját.
Sophie szeme megrebbent, de az arca még mindig
előrefordult.
– Valójában a piros az új kedvenc színem.
Mióta kezdte a mondatokat olyan szavakkal, mint a
„valójában”? Cara elég könnyen ki tudta találni, mi Rebecca
kedvenc színe, meg sem kellett kérdeznie. Visszahanyatlott a
kanapéra. Végignézte, ahogy a másik nő odaerősíti a masnit a
copf aljára, aztán lesegíti Sophie-t a konyhaszékről, hogy a
kislány kirohanhasson a fürdőszobába és megcsodálhassa
magát.
Rebecca figyelte, ahogy elmegy, majd mosolyogva Cara felé
fordult.
–  Elképesztő, hogy idéződik minden vissza az emberben.
Emlékszem, hogy órákig csináltam a hajamat meg a húgom
haját.
–  Hát, azt hiszem, ezzel egy életre szóló munkát szereztél
magadnak. Sophie mindenféle frizurát akar majd, most, hogy
tudja, hogy zseniként bánsz a hajkefével.
Nem akarta, hogy keserűen hangozzon, de nehéz volt nem
hagyni, hogy a gyomrát maró epe kibukjon a száján.
Rebecca döbbenten nézett rá.
– De ugye nem bánod?
Cara megvonta a vállát.
– Persze hogy nem. Szívességet teszel nekem. Nem engem fog
már nyúzni, most, hogy saját házifodrásza van.
Rebecca bólintott, és lepillantott a kezében lévő hajkefére.
Sophie futva érkezett vissza.
– Fantasztikusan néz ki! Csinálsz egy fényképet, mami? Ugye,
csinálsz? Csinálj egy képet a telefonoddal!
Cara mosolyt erőltetett magára. Kicsinyesen viselkedett, és
nem lett volna igazságos elrontani Sophie lelkesedését.
–  Hát persze. A táskámban van a hálószobában. Elmész érte
és lehozod nekem?
Sophie ismét elszaladt, a copfját lobogtatva maga mögött.
Amint a kislány hallótávolságon kívülre került, Rebecca
Carához fordult.
– Sajnálom, ha túllőttem a célon. Én csak...
Itt kellett volna Carának bocsánatot kérnie a hangneméért. Itt
kellett volna elmondania, hogy örül, amiért Rebecca meg tudja
ezt tenni Sophie-ért. Örül, hogy időt tölt vele, hogy megismeri.
De ő csak dühöt érzett, nagy dühöt, és ezen most nehéz volt
uralkodnia.
– Semmi baj. Csak nem érzem jól magam, és sok minden jár a
fejemben.
Cara a kézfejével kitörölte a könnyeket a szeméből, és az
ajkába harapott, hogy ne törjenek elő újabbak.
Rebecca bizonytalannak tűnt, hogy mit mondjon, így inkább
maradt a régi közhelyeknél.
–  Az időpontod jár a fejedben? Próbálj meg nem a
legrosszabbra gondolni. Állandóan kitalálnak új kezeléseket. Ha
tovább küzdesz, legyőzheted a betegséget!
Persze hogy tovább fog küzdeni. Olyan keményen küzd majd,
ahogyan csak bír, hogy minél több időt tölthessen Sophie-val.
De ugyanakkor reálisnak kellett lennie. Terveket kellett
készítenie Sophie jövőjével kapcsolatban, olyan terveket,
amikben ő maga nem szerepel. Bármilyen fájdalmas is volt ez.
Mert hát nem ezt kellett minden anyának tennie? A gyermekét
saját maga elé helyezni? Hallotta, ahogy Sophie visszafelé robog
a lépcsőn, így nem reagált. Csak összeszorította a fogát, és
bólintott.
Sophie berohant a szobába, a kezében Rebecca telefonjával, a
küldetését, hogy lehozza Cara mobilját, láthatólag elfelejtette.
– A telefonod a lépcsőn volt. Egyfolytában csörög és csörög!
Rebecca elvette tőle.
–  Köszönöm. Biztos ott hagytam, amikor a táskámban
keresgéltem a hajgumikat. – Rápillantott a kijelzőre és
grimaszolt. – Ezt fel kell vennem.
Besétált a konyhába, és kettesben hagyta őket. Sophie
izgatottan izgett-mozgott, de a fejét egyenesen tartotta, nehogy
a copf valahogy szétessen.
 Cara rákacsintott.
– Fordulj meg még egyszer!
Sophie lassan megfordult, hogy Cara a teljes hatást
kiélvezhesse. Olyan felnőttesnek tűnt így, hogy a haja nem
lógott az arcába. Olyan volt, mintha Cara egy szempillantásnyi
ízelítőt kaphatott volna abból a fiatal nőből, akivé egyszer válni
fog.
Rebecca nem sokáig beszélt a telefonon, és furcsa
arckifejezéssel tért vissza a szobába.
–  A menyasszony volt a most szombati esküvőről, amit én
koordinálok. Samantha, akivel Sophie két hete találkozott. Az
egyik kis koszorúslánya bárányhimlős, és nem tud eljönni az
esküvőre. – Jelentőségteljesen ránézett Carára, és oldalra
biccentette a fejét Sophie felé, nyilvánvalóan nem akarta túl
világosan kimondani a kérdést, és nem akarta felcsigázni a
reményeket, mielőtt Cara nem mond rá igent.
Nem mintha Carának szándékában lett volna
megakadályozni.
– Azt akarja, hogy Sophie csinálja?
Ahogy Sophie erre élesen beszívta a levegőt, az egyértelműen
jelezte, hogy eddig nem találta ki, Rebecca mire gondolt, és azt
is, hogy teljes elragadtatással ugrana be. Ránézett Rebeccára,
aki bólintott.
– Igen. Úgy gondolja, hogy Sophie ugyanolyan méretet visel.
–  Én nem vagyok benne biztos, hogy Sophie szeretné-e
elvállalni, vagy igen, Sophie?
Cara a lehető legkomolyabbnak mutatta az arcát, hogy
incselkedjen a kislányával, aki fel-le ugrált és visított:
– Igen! Igen! Kérlek! Lehet? Szabad?
Cara Rebeccára nézett.
– Azt hiszem, ez egy igen.
–  Remek! Visszahívom Samanthát, és megszabadítom a
szenvedéseitől. Az ég óvjon attól, hogy páratlan számú
koszorúslánya legyen. Úgy néz ki, hogy egy igazi profi fodrász
fogja megcsinálni a hajadat szombaton, Sophie! Nem csak egy
olyan műkedvelő, mint én.
Sophie úgy nézett Rebeccára, mintha ő lenne a
tündérkeresztanya. Cara szinte érezte, ahogy a szíve
összefacsarodik a mellkasában.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Rebecca

Szombat délelőtt tízkor Samantha szüleinek a háza környéke

úgy világított, mint egy karácsonyfa. Rebecca akárhová nézett,
mindenhol fényfüzérek csillogtak. Sophie arca majdnem
ugyanilyen ragyogó volt, amikor kiszálltak a kocsiból: az egész
biztosan valamiféle palotának tűnhetett neki.
Amikor meglátta a ruhát, amit viselni fog, úgy nézett rá,
mintha tényleg karácsony lenne.
– De szép!
Ahogy Samantha megjósolta, a ruha tökéletesen illett rá.
Halványkék selyem, kis lepkeujjak, vádliig érő szoknya: Sophie
gyönyörűen festett benne! Annyiszor pördült meg maga körül,
hogy beleszédült.
A ház egész legfelső emeletét elfoglalták az előkészületek
helyszíneként. Az egyik hálószobában sminkesek, a másikban
fodrászok dolgoztak, a harmadikban ruhák lógtak. A nagy,
téglalap alakú lépcsőpihenő úgy nyüzsgött, mint a Liverpool
Street Pályaudvar csarnoka, csak még több volt benne a
csillogás.
Rebecca eddig még nem tudott Samantha közelébe férkőzni,
mivel egy kefével felfegyverkezett nő és egy valóságos erőteret
alkotó hajlakkfelhő vette körbe a menyasszonyt, aki most intett
neki, hogy menjen oda. Sophie szorosan kapaszkodott a kezébe.
Samantha úgy nézett ki, mint egy filmsztár. Szőke haját nagy
hullámokba formázták, a sminkje pedig igazi műalkotás volt.
Fehér köntösbe burkolózva kortyolgatott rózsaszín pezsgőt egy
csillogó szárú üvegpohárból, és a karját a mosolyával vetekedő
szélességben kitárva üdvözölte őket.
–  Sophie, kicsim, elképesztően gyönyörűen nézel ki ebben a
ruhában! Nagyon köszönöm, hogy a pótkoszorúslányom lettél,
van egy kis ajándékom a számodra később. Szeretnél egy kis
sminket magadra?
Sophie teáscsészényi szemekkel nézett fel Rebeccára, mint
egy jutalomfalatért könyörgő kutyakölyök.
– Szabad? Kérlek!
Ó, a kutya fáját! Rebeccának nem jutott eszébe, hogy
megkérdezze Carát erről, és a csütörtöki hajfonásra adott
reakció után nem akarta megint átlépni a határt. Mégsem
akarta most felhívni emiatt, hisz esetleg még alszik. A
kemoterápia utóhatásainak következtében aznap a kora reggeli
órákban hányt. Rebecca egy másik kis koszorúslány felé
pillantott, aki éppen a hetedik mennyországban érezte magát,
miközben a sminkes a szemhéját árnyékolta.
– Ööö, viseltél már sminket korábban?
Samantha a szemét forgatta.
–  Ezek profik, Rebecca! Nem fogják bemázolni. Egy icipici
smink nem árthat.
 Ő könnyen beszélt. Nem ő volt a felelős valaki más
gyerekéért. Rebecca visszanézett Sophie-ra, aki ideges
izgalmában az ajkát harapdálta.
– Oké. Talán egy egész kicsit lehet.
Megfordult, hogy odakísérje Sophie-t, ahol a kozmetikusnő
berendezkedett, de Samantha elkapta a karját.
– Beszélhetnénk gyorsan egy percet?
Nyugtalannak tűnt valami miatt. Remélhetőleg valami olyan
miatt, amit gyorsan meg lehet oldani. Most, hogy Rebecca
Sophie-val volt, nem pedig a helyszínen, fel akarta hívni az
embereit telefonon, és az utolsó pillanatban még egyszer
leellenőrizni mindent. Lehajolt.
–  Szeretnél odamenni és próbát tenni a sminkkel, Soph? Egy
perc múlva én is ott leszek.
Sophie bizonytalannak tűnt, hogy otthagyja-e őt, de Samantha
megadta neki az utolsó lökést. – Menj gyorsan, mielőtt
meggondolja magát!
A rúzs csábítása erősebbnek bizonyult, mint a kislány félelme
attól, hogy egyedül menjen oda. Sophie elengedte Rebecca
kezét.
– Jössz nemsokára?
Rebecca bólintott.
– Ígérem.
Mihelyt Sophie elment, Samantha lehalkította a hangját.
– Egészen ma reggelig nem jutottam oda, hogy megmutassam
az anyámnak az ülésrendet. Nagyon kiakadt miatta, nem hiszi,
hogy a mostohaanyámnak a főasztalnál kellene ülnie. Úgy
gondolja, hogy csak neki és apámnak kellene ott ülnie az én
oldalamról.
Mi a fenét képzelt ez a csaj, hogy az esküvő napjáig várt, amíg
közölte ezt a hírt az anyjával? Nem mintha Rebecca most vitába
szállhatott volna a menyasszonnyal.
–  Oké, de ön nyilvánvalóan szeretné, hogy ott legyen a
mostohaanyja?
Samantha grimaszolt egyet.
–  Persze hogy szeretném, ha ott lenne! Tízéves korom óta az
apámmal van. Szeretem, és azt akarom, hogy ő is részese legyen
az egésznek.
Rebecca egy percre levette a tekintetét Sophie-ról, és
Samanthának szentelte a figyelmét.
– Akkor ott kell ülnie. Ez az ön esküvője.
– Tudom. De azt akarom, hogy ma mindenki boldog legyen. –
Samantha imádkozó mozdulattal kulcsolta össze a kezét. –
Beszélne vele, kérem?
Ezért utált Rebecca esküvőket szervezni. Mindig volt
valamilyen személyes természetű zűrzavar, amit rendezni
kellett. Izzy sokkal jobb volt ebben nála. Nem tévesztve szem
elől a helyet, ahol Sophie az elé táruló kozmetikumok hatalmas
választékától elragadtatva álmélkodott, Rebecca átszelte a
lépcsőpihenőt, és átment a szemközti hálószobába, ahol
Samantha anyja, Cheryl az öltözőasztalnál ült, egy pohár
pezsgővel az egyik kezében, a másikkal pedig a telefonjában
lapozgatva. Könnyű volt észrevenni, hogy Samantha honnan
örökölte a külsejét: az anyja lenyűgözően nézett ki. És dühösen.
 Rebecca összedörzsölte a tenyerét, majd arcára biggyesztette
professzionális mosolyát.
–  Üdvözlöm, Cheryl! Rebecca vagyok. A koordinátor.
Samantha házában találkoztunk pár hete.
Cheryl felnézett.
– Hogyne. Emlékszem. És most átküldték, hogy megpuhítson a
főasztallal kapcsolatban?
Rebecca elmosolyodott.
–  Samantha aggódik, amiért ön feldúlt. Nagyon sajnálom,
hogy nem mutatta meg az ülésrendet a mai nap előtt.
Cheryl összehúzta a szemét.
–  Magának nem kell bocsánatot kérnie. A lányom az apjától
örökölte a sunyiságát. Tudta, hogy nem fog tetszeni, ezért
hagyta mára. Gondolom, azt hitte, nem fogok cirkuszt csapni,
amikor ez már eldöntött dolog.
– Ó, értem.
Rebecca szünetet tartott. Gyakran tapasztalta, hogyha hagy
teret az embereknek beszélni, többet elmondanak neki, mint
amennyit terveztek. Ha igazán szerencséje volt, akkor
rábeszélték vagy lebeszélték magukat az eredeti problémával
kapcsolatban.
Csak húsz másodpercnyi csend kellett ahhoz, hogy Cheryl
megtörjön.
–  Amit nem ért, az az, hogy meg kellett osztoznom rajta az
elmúlt tizenöt évben az apjával és annak a feleségével. Nem
szoktam kellemetlenkedni a nővel, és nem is utálom őt.
Őszintén szólva, inkább sajnálom, mert a volt férjemmel
házasodott össze, aki egy hebehurgya hülye. És Samanthának
igaza van, nagyon jó volt hozzá az elmúlt évek során, aminek
örülök. – A hangja kissé megremegett, és ivott egy kortyot a
pezsgőjéből, mielőtt folytatta volna. – De ez Sam esküvője. És én
vagyok az anyja. Azóta el-elképzeltem ezt a napot, amióta
kétéves volt. A mai napon egyszerűen nem akarom, hogy
osztoznom kelljen rajta. – A tökéletes smink és a műszempillák
alatt Cheryl szeme elhomályosult. Szakszerűen az alsó szemhéja
alá tartott egy zsebkendőt, hogy a könnyek ne maszatolják el a
szemceruzáját. Rebecca nem tehetett róla, de nem tudott nem
Carára gondolni, az arcára tegnap, amikor ő Sophie haját fonta.
Cheryl felsóhajtott: – Ó, tudom, hogy bután viselkedek! És
önzően. Persze, hogy az ülhet a főasztalhoz, akit csak Sam akar.
Érzelmesebben reagálok, mint gondoltam. Csak... – legyintett a
zsebkendővel Samantha irányába – …olyan gyönyörű, és
annyira büszke vagyok rá, de már nem az én kisbabám többé.
Ez csak most tudatosult bennem, ahogy így elnéztem őt.
Az alsó ajka megremegett, és Rebecca a kezéért nyúlt.
– Ő még mindig az ön kisbabája.
Cheryl megrázta a fejét.
–  Nem. Az emberek ezt azért mondják, hogy jobban érezzük
magunkat. De ez nem igaz. És az egész olyan gyorsan történik!
Rebecca átpillantott a túloldalra, hogy megnézze, mi van
Sophie-val. A kislány erősen koncentrált, hogy meg se
moccanjon, miközben felkenték a rúzsát; lehetetlen volt nem
mosolyogni azon, hogy milyen tündérien néz ki.
Cheryl követte a tekintetét.
 –  A maga kislánya még pici, de megígérhetem, hogy egy
szempillantás alatt maga is az én helyemben találja magát.
Hülyét csinál magából azzal, hogy drámázik és ostobán
viselkedik. Mondja meg Samanthának, hogy abbahagyom a
cirkuszolást. Vagyis, visszanyerem az önuralmam, aztán
megyek, és megmondom neki magam.
Rebecca éppen elkezdte volna, hogy Sophie nem az ő
kislánya, de aztán becsukta a száját. Talán egy napon ő találja
magát a mostohaanya helyzetében Sophie esküvőjén.
–  Mi lenne, ha megkérném a fotóst, hogy készítsen néhány
közös képet önről és Samantháról most? Mielőtt még
elindulnánk a templomba?
Cheryl megszorította a kezét.
– Igen, ez remek ötlet. Köszönöm.
De mielőtt a fotóssal beszélt volna, Rebecca maga is akart
készíteni néhány saját képet. Ahogy felé sétált, Sophie
leszökkent a székéről, és sugárzóan rámosolygott Rebeccára, aki
a kezét kinyújtva kisöpört egy hajszálat a kislány szeméből.
– Gyönyörűen nézel ki, Sophie! Csináljunk rólad néhány képet
és küldjük el a maminak?
Az elmúlt néhány napot azzal töltötte, hogy megpróbált
hozzászokni a gondolathoz, milyen nehéz lesz neki Sophie
anyjának lenni. Azt nem igazán vette számításba, hogy Cara
számára milyen nehéz lehet végignézni, ahogyan Rebecca
átveszi az ő helyét. Ez egészen más megvilágításba helyezte a
hajfonásból adódott kínos helyzetet. Nem arról volt szó, hogy
Cara nem akarta, hogy Rebecca közel kerüljön Sophie-hoz, csak
nagyon nehéz volt neki. Mielőtt Rebecca elküldte volna a képet,
írt hozzá egy gyors üzenetet Carának:
 
A kislányod gyönyörű.
 
Rövid habozás után ugyanezt a képet és üzenetet Jacknek is
elküldte. Talán a férfinak igaza volt. Elhamarkodta a dolgokat.
Carának két nap múlva volt esedékes az időpontja dr. Greennel.
Miután azon túllesznek, mind leülhetnek együtt, és
megtervezhetik a jövőjüket. Sophie jövőjét.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Cara

Hétfőn Cara elfogadta Jack ajánlatát, hogy a kórházba

bejutáshoz és a visszajövetelhez használja az ő Uber-fiókját.
Útközben odafelé a sofőr megpróbált beszélgetésbe elegyedni
vele az időjárás alakulásáról, és hogy melyik rádióállomást
szereti jobban, mielőtt Cara egyszavas válaszaiból megértette,
hogy a nő szívesebben merülne a saját gondolataiba. Cara most
a hűvös ablaknak támasztotta a homlokát, és figyelte, ahogy
kívül lecsorognak az esőcseppek. Időnként két-három csepp
egybefutott, egy-egy nagyobb patakocskát alkotva, mint ahogy
egy folyóhoz csatlakoznak a mellékágak. Cara minden porcikája
a találkozóra összpontosított. A jó hír nem volt valószínű, de
kellett legyen valamiféle esély. Lesz-e bármilyen remény?
Kérlek. Kérlek. Kérlek, legyen!
Dr. Green fogadószobája nem volt nagy – végül is ez a hely a
Nemzeti Egészségügyi Szolgálathoz tartozott –, de a székek
kényelmesebbek voltak a várótermieknél. Mint mindig, dr.
Green most is kinyújtott kézzel mutatta, hogy Cara foglaljon
helyet vele szemben. Ezek már ismerős tánclépések voltak.
Amint Cara leült, dr. Green megszólalt:
 –  Örülök, hogy látom, Cara. Nem fogom szépíteni a dolgokat,
mert tudom, hogy jobban szereti az egyenes beszédet. A
kemoterápiának nem lett meg a remélt hatása, hogy csökkentse
az új daganatok méretét.
Habár számított erre, a rideg valóság jeges vízhez hasonlóan
csorgott végig Cara gerincén. Annak ellenére, hogy szinte
megbénult a félelemtől, fel kellett tennie a következő kérdést.
– Ez mit jelent? Megpróbálunk valami mást?
Dr. Green arca csupa együttérzés volt.
– Nincs semmi más.
A vér mintha hidegebbé vált volna Cara ereiben. Bár
igyekezett, nem tudta megakadályozni, hogy a hangja is
fagyossá változzon tőle. Úgy hallotta magát, mintha egy hosszú
alagút túlvégéből beszélt volna.
– Akkor mi lesz? Csak egyszerűen feladjuk?
A doktornő a szemébe nézett.
– Megértem a haragját. De mi mindent megtettünk, amit csak
tudtunk. Még mindig annyi minden van, amit mi orvosok sem
tudunk a petefészekrákról.
Cara dühös volt, de ez nem a rá jellemző forró dühkitörést
jelentette. Ez a harag sokkal fagyosabb, intenzívebb érzés volt,
ami valahonnan igen mélyről fakadt.
–  Mi a helyzet a kísérletekkel? Nem keresnek mindig
pácienseket új gyógyszerek teszteléséhez? Bármit kipróbálok.
Bármit kész vagyok megtenni. Csak van valami, amivel próbát
tehetünk!
Dr. Green előrehajolt az íróasztala fölött. Az őszinte
szomorúság a tekintetében még jobban megrémítette Carát.
–  Cara, a teste már annyi mindenen ment keresztül. Olyan
gyenge. Nem hiszem, hogy akár a további kemoterápiát is
kibírná.
Ez nevetséges! A másik alternatívával szembenézve, a teste
bármi szükségeset ki fog bírni!
– Nem érdekel, én megpróbálom, küzdeni fogok, én...
Az orvos kinyúlt, és az övére tette a kezét.
– Cara. Magát nem fogadnák el egyetlen kísérletben sem.
Szóval ennyi volt. Nem akarták őt. Ez az élete története.
Összepréselte az ajkait. Nem akart itt sírni. Nem akart.
A doktornő várt néhány pillanatig, aztán így szólt:
–  Tudom, hogy ez túl sok egyszerre, de beszélnünk kell a
palliatív ellátásról, és... és nem rendelkezünk a sok idő
luxusával.
Cara rosszul érezte magát. Behunyta a szemét, ahogy az
információt magába fogadta. Aztán kinyitotta, hogy feltegye
élete legrémisztőbb kérdését.
– Mennyi időm van még?
A doktornő megint csak szünetet tartott. Mintha minden
lassított felvételben történt volna.
–  Nem tudok pontos időintervallumot mondani. Lehet, hogy
néhány hónap. Ha szerencsések vagyunk. – Cara beharapta az
ajkát. Vagyunk? A legszívesebben sikoltott volna. Vagyunk?
Ebben a szobában nem volt helye a többes számnak! Az orvos
folytatta: – És nyilvánvalóan fel kell készítenie a kislányát.
Készítsen terveket. Kapcsolatba lépett már a daganatosokat
támogató csoporttal azon a számon, amit adtam? – Amikor Cara
megrázta a fejét, az orvos nem tűnt meglepettnek. – Pedig
kellene. Ők segíthetnek, Cara. Mindkettőjükkel tudnak beszélni.
Segítenek felkészülni.
Felkészülni? Hogyan készítheti fel Sophie-t erre? Hogyan
mondhatná el a négyéves lányának, hogy örökre el fogja
veszíteni az anyukáját? De nem volt igazságos a dühét dr.
Greenen levezetni: ő minden tőle telhetőt megtett érte.
– Tudom.
Dr. Green ismét megpaskolta a kezét, majd hátradőlt.
–  Rendben. Akkor beszéljünk önről, és arról, hogy mit
tehetünk magáért innentől kezdve.
 
 
Amikor az Uber kitette Carát, ő nem sietett besétálni Jackhez és
Rebeccához, halogatta az elkerülhetetlent. Ez a ház annyira
meghitté vált számára az elmúlt hetekben. Vajon ez lesz majd
az első otthon, amire Sophie emlékezni fog? El fogja felejteni,
hogy valaha is abban az egyszobás lakásban éltek, ahol
csöpögtek a fürdőszobacsapok, és a bojlert a tenyere élével
kellett megdöngetni, hogy működjön?
Amikor beért, megkönnyebbülten csukta be maga mögött az
ajtót. Néhány pillanatig csak csukott szemmel nekidőlt, próbált
eléggé visszatalálni önmagához, mielőtt találkozik Sophie-val.
Csak arra vágyott, hogy leheveredjen az ágyra, és hagyja, hogy
az álom öntudatlan állapotba ringassa. De ez nem lenne
tisztességes.
 Sophie nevetése szűrődött át az ajtókon. Aztán Rebecca
hangjának a mormogása. Miről beszélgettek? Egyáltalán
hiányzott Sophie-nak? Úristen, ez mekkora önzőség! Hiszen
nem ezt akarta? Hogy Rebecca és Sophie közel kerüljenek
egymáshoz? Nem erről szólt ez az egész? Nem volt idő a
féltékenykedésre!
Mély lélegzetet vett, és kihúzta magát. Egyik lábat a másik elé.
A konyhában Sophie egy fogadásról rajzolt képet. Legalábbis
úgy nézett ki. Cara megpuszilta a kislány feje búbját.
– Hű, kicsim, ez de jó kép!
Sophie megpördült a székén.
–  Mami! Megjöttél! – Felpattant, átkarolta Cara nyakát, és jól
magához szorította. – Épp az esküvőt rajzolom a perfoliómba!
Rebecca adott egy mappát. Pont olyat, mint az övé!
Rebecca Izzytől hazafelé menet elhozta Sophie-t az óvodából.
Carára mosolygott a nyitott laptopja mellől.
– Együtt csináltuk a munkánkat. Hogy ment?
Cara nem akart most Sophie előtt belemenni a részletekbe.
Lehet, hogy nincs sok ideje, de ezt nem siettethette. Át kellett
gondolnia.
– Majd később beszélünk róla. Nem bánod, ha lefekszem egy
kicsit? Sophie, nem akarsz velem feljönni az emeletre?
Rebecca tekintete az arcán kutatott valami jelért, de Carának
ehhez most nem volt ereje. Később majd le kell ülnie Jackkel és
Rebeccával, és átvenni mindent, amit dr. Green mondott. Most
azonban csak arra vágyott, hogy Sophie-val a karjai közt
összegömbölyödjön az ágyban, és egy kis időre úgy tegyen,
mintha otthon lennének a saját lakásukban, csak ők ketten, és
ebből az egészből semmi sem lenne igaz.
 HARMINCADIK FEJEZET

Rebecca

A játszótereket messziről nézve Rebecca mindig azt feltételezte,

hogy azok szórakoztató, barátságos, biztonságos helyek a
családok számára. Nem pedig, hogy olyan vészterhesek, hogy
sólyomként kell figyelnie Sophie-t, nehogy leessen, megüsse
vagy megkarcolja magát.
– Legyetek óvatosak!
Már a harmadik alkalommal ismételte el Jacknek, mióta
ideértek. Miért emelte fel a férfi Sophie-t a veszélyesen magas
csúszda legtetejére, hogy aztán csak úgy... elengedje? Legalább
tarthatta volna csúszás közben! Ezt nem bírta nézni se.
Jack megfordult és rávigyorgott.
– Ne pánikolj! Imádja!
Miután Cara két nappal ezelőtt közölte velük a híreket, a férfi
kivett néhány szabadnapot. Rebecca most először látta
mosolyogni azóta. Attól a pillanattól kezdve ugyanis a rettegés
nehéz légköre terjengett a házban. A prognózis rövid
magyarázata után Cara nem akart tovább beszélni erről. Jack
sem. Próbáltak úgy tenni, mintha az egész nem is történne meg.
Cara arca, amikor hazaérkezett az orvosával való
konzultációról, világossá tette, hogy nem kapott jó híreket. Úgy
mosolygott Sophie-ra, mintha minden rendben lenne, de nem
látszódott rajta megkönnyebbülés. Semmi pozitívum. Semmi
remény.
Miután Jack hazaért és Sophie már ágyban feküdt, csak
néhány percbe telt, hogy Cara ismertesse velük a vizitje
eredményét. A rák gyógyíthatatlan volt, és a daganatok egyre
nőttek. A 4. stádiumban járt. Végstádiumban.
Jack volt az első, aki megszólalt:
–  Cara, annyira sajnálom. El sem bírom hinni, hogy ez
történik veled!
Az amúgy is vékony nő mostanra még jobban lefogyott.
Csaknem négy héttel korábban ugyanabban a karosszékben
ülve keménynek és dühösnek látszott. Most alig foglalta el a
fotel egyharmadát. A lábait keresztbe téve szinte eltűnt.
– Én sem. Nem hiszem, hogy valaha is szembesültem azzal a
gondolattal, hogy ez a rohadt betegség meg fog ölni.
Felkészültem a rosszullétre, hogy még több kezelést kell
elviselnem, de arra nem, hogy... – A hangja elcsuklott, ezért
szünetet tartott, és az alsó ajkát harapdálta. – Hülyeség, mi?
Ha hülyeség, akkor mindannyian bűnösek voltak benne. Hát
Rebecca és Jack nem ugyanarra bazírozott? Rebecca még a
közelben épülő új lakóparkot is megmutatta Jacknek, hátha
találnak ott valami megfelelő lakást Cara és Sophie számára.
Azon a ponton Jack még mindig nem adta fel a reményt.
–  És biztosan nem tudnak tenni semmit? Kérhetünk egy
második szakvéleményt? Elmehetnénk magánorvoshoz, nem?
Kell lennie valaminek...
– Nincs. Hidd el, megkérdeztem. – Cara lassan rázta a fejét. –
Rágugliztam. Dr. Green a petefészekrák egyik legnagyobb
szaktekintélye. Mindent megtett, amit csak tudott.
Sophie most egy hajót formázó, fából készült mászóka tetején
állt, és őrülten integetett.
– Rebecca! Ide nézz! Nézd, milyen magasan vagyok!
Jack ott állt alatta, de ő is Rebecca irányába nézett. Mi van, ha
Sophie leesik?
–  Jack, tartsd rajta a szemed! Ne engem nézz! – Sophie
kuncogott, és átszaladt egy kötélhídon, ami a hajó orrától a tatig
húzódott. Rebecca csak azt látta maga előtt, ahogy a lába
átcsúszik a réseken, és eltörik, mint egy gally. Honnan jött ez a
szorongás? Tiszta őrület volt! – Jack, kérlek, tartsd rajta a
szemed!
– Nincs semmi baja, Bec! Ne stresszelj!
Jack a kötélhíd mellett kocogott, lépést tartva Sophie-val, és
minden centiméterében büszke apának nézett ki. Rebecca
tudomása szerint Jack még soha nem vitt el egyetlen gyereket
sem a játszótérre. Hogyan tudta akkor ezt ilyen könnyedén
viselni? Miért nem aggódott hozzá hasonlóan, hogy Sophie
esetleg kárt tesz magában? Otthon vigyázni rá egy dolog, de kint
a tágas nagyvilágban sokkal nagyobb feladat volt. Sokkal
nagyobb!
Jack felnyúlt, és lesegítette Sophie-t a hídról, aztán addig
pörgött vele körbe-körbe, amíg a kislány el nem szédült. Most
már legalább közelebb került a földhöz, bár úgy tűnt, mintha a
karja kiszakadni készülne a helyéről. Rebecca nem volt biztos
benne, hogy képes végignézni egy újabb veszélyes mászást.
–  Van amott egy homokozó, Sophie. Nem szeretnél abban
játszani?
Sophie ficánkolva kibújt Jack öleléséből, és a kis
homokozóhoz szaladt, aminek a közepén egy játszóház állt. Jack
és Rebecca leült egy padra a homokozó mellé.
Jack grimaszolva dörzsölte a kezét a farmerje elejéhez.
– Volt valami ragacsos a kötélhíd alján, de nem akarom tudni,
micsoda.
Rebecca az orrát ráncolta.
– Talán egy kicsit arrébb kéne húzódnod tőlem! – Megbökte a
férfit. – Tudod, jól áll neked a Sophie után való szaladgálás. Illik
hozzád az apaság.
A férfi ránézett, mintha azt akarta volna ellenőrizni, hogy
gúnyolódik-e vele.
–  Jobban élvezem, mint gondoltam volna. Szórakoztató egy
gyerek. Vakmerő. Mint az anyja.
Rebecca érezte, hogy összeszorul a gyomra. Ha Cara Sophie-ra
nézett, vajon saját maga miniatűr változatát látta? Boldoggá
tette ez őt?
Jack Sophie felé biccentett, aki egy kis, sárga vödröt töltött
tele homokkal egy élénk rózsaszínű műanyag kagyló
segítségével; az összpontosítás és a koncentráció az arcán szinte
komikus volt.
– Egyre csak nézem és nézem őt. Olyan kicsike még, igazából
alig több csecsemőnél. Úgy szalad föl a lépcsőkön és csúszik le a
csúszdán, mintha nem lenne semmi gondja a világon. Miközben
mi tudjuk, mi jön. Neki fogalma sincs, mi vár rá. Ez olyan
kegyetlen.
Rebecca ugyanezeket gondolta. Cara volt Sophie egész világa.
Hogyan is érthetné meg egyáltalán, milyen lesz az élet az anyja
nélkül? Mit fognak neki mondani? Hogyan magyarázzák meg
neki?
Tegnap megpróbálta felvetni ezt a témát Carának. Amíg Jack
Sophie-nak olvasott fel az emeleten, ők ketten a konyhában
együtt készítették a vacsorát. Ez jó alkalomnak tűnt felhozni a
témát.
–  Volt már alkalmad átgondolni, hogy mit fogsz mondani
Sophie-nak? Úgy értem, a kórházban adtak bármi útmutatást,
hogy mit mondjon az ember a gyerekének?
Cara azonnal megmerevedett. Keményen húzta végig a
zöldséghámozót a sárgarépán.
– Nem kérdeztem meg tőlük.
Talán ezt jelzésnek kellett volna vennie, hogy álljon le, de
muszáj volt kirukkolniuk valamilyen tervvel. Cara nem akart
gondolkodni ezen? Rebecca segíthetett volna neki.
– Biztos vagyok benne, hogy adni fognak valami tanácsot, ha
megkérdezed. Az őszinteség általában a legjobb...
Cara olyan gyorsan kapta a fejét Rebecca felé, hogy ő
majdnem hátrahőkölt tőle.
–  És pontosan hogyan is legyek őszinte? Amikor én magam
sem tudom, hogy mikor fog megtörténni?
Akkor Rebecca megpróbált kihátrálni.
 – Bocsánat, csak azt hittem, hogy...
Cara arca kipirult.
– Egész életünkben én voltam az egyetlen állandó, az egyetlen
ember, aki mindig gondoskodott róla, aki mindig ott állt
mellette. Bármi történt is, én ott voltam, hogy felvegyem. Hogy
ragtapaszt tegyek a lehorzsolt térdére. Hogy megmutassam
neki, hogyan kell fogni a kést és a villát. Hogy elmagyarázzam,
miért gonoszak az emberek néha. Hogyan mondhatnám el neki,
hogy el fogom hagyni?
Rebecca szíve majd megszakadt Caráért, igazán. De Sophie-
nak hallania kellett a dologról, mielőtt magától talál ki valamit.
– El sem tudom képzelni, mennyire nehéz lehet ez. De neked
kell elmondanod neki! Mindenképpen sokkal rosszabb lenne a
számára, ha egyszer felébred, és azt látja, hogy te már nem vagy
ott. Fel kell készítened őt!
Cara szemében düh villant.
–  Te nem vagy anya! Hogyan is tudnád megérteni? Nem
gondolod, hogy eléggé bűntudatom van így is? Nincs szükségem
arra, hogy miattad még pocsékabbul érezzem magam!
Te nem vagy anya, így nem értheted. Ehhez folyamodott
minden szülő, akit csak Rebecca ismert. Mivel neki nem volt
saját gyereke, nem érezhette át azt, amin ők keresztülmentek.
Milyen könnyű kifogás ez! Nem kellett megmagyarázniuk a
döntéseiket vagy a gondolatmenetüket, mert Rebecca „nem
érthette”.
Nem erőltette tovább a témát, amikor Cara ilyen feldúlt lett
tőle, de akkor is aggasztotta a dolog. Ma reggel, amikor reggelit
vitt Carának, és bocsánatot kért, Cara annyira kimerültnek tűnt,
hogy Rebecca hirtelen ötlettel azt javasolta, kiviszik Sophie-t a
parkba, hogy biztosítsanak neki egy kis pihenőt. Cara
beleegyezése jó jel volt arra, hogy talán megbocsátott neki.
Ahogy épp az ajtóhoz ért, Cara visszahívta.
– Rebecca?
Meggondolta talán magát, hogy rájuk bízza-e Sophie-t?
– Igen?
– Te se haragudj. Hogy így leharaptam a fejed. Nem szoktam
hozzá, hogy bárki megmondja, mit csináljak Sophie-val
kapcsolatban. Mindig csak én egyedül döntöttem.
– Csak aggódok érte.
Cara elmosolyodott, az arca megenyhült.
–  Tudom. És örülök neki. Nemsokára elmondom neki. Csak
adj még néhány napot.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Cara

Cara egy teljes órán át sírt, miután a többiek elindultak a

parkba.
A Sophie megszületése óta eltelt évek során még soha nem
érzett a mostanihoz fogható magányt. Még akkor sem, amikor
Sophie még pici baba volt, és ő a kora reggeli órákban a lakás
kanapéjára heveredett le, ahol Sophie-val a karjában meg egy
csésze hideg kávéval az asztalon tévézett, olyan halkra véve a
hangerőt, hogy ne ébressze fel Danielle gyerekeit a
szomszédban. Akkor teljes egészet alkottak, mindössze ők
ketten.
Danielle sokszor nyaggatta, hogy kezdjen el randizni, és
kijelentette, nem egészséges, hogy Cara az életét a munka és az
otthon között ingázva tölti, és nem jut ideje önmagára, a
szórakozásra. Szokása szerint nem fogta vissza magát.
– Mi lesz, ha Sophie felnő és kirepül? Akkor egyedül maradsz,
és addigra már túl öreg és löttyedt leszel ahhoz, hogy bárkivel is
összejöjj.
Cara ezen csak nevetett, és hozzávágott Danielle-hez egy szem
sajtos pufit, de még csak rá sem volt hajlandó nézni a Tinder-
profilokra, amiket a barátnője az orra előtt lóbált. Nem akart
mást, és nem is volt szüksége senki másra az életében, csak
Sophie-ra.
De mihelyt aznap reggel Rebecca becsukta a bejárati ajtót, és
Cara többé nem hallhatta Sophie izgatott csacsogását arról,
hogy vajon a kék csúszdás parkba mennek-e vagy abba, ahol a
kalózhajós mászóka van, a ház csendje szemfedőként telepedett
rá. És sokkal jobban egyedül érezte magát, mint korábban
bármikor.
Alighanem ismét álomba sírta magát, mert nagy rándulással
riadt fel, amikor a mobilja pittyent egyet. Rebecca küldött neki
egy képet Sophie-ról egy féloldalas homokvár mellett, a pofiján
málnalekvárként szétterülő mosollyal. Carának a torkán akadt
a lélegzet. Mikor nőtt fel a lánya ennyire? Az arca körvonalai
elvesztették már azt a puha, kisbabás jelleget. Mennyit fog még
változni? És mennyit láthat még Cara a fejlődéséből?
Az összes közös pillanatot olyan természetesnek vette.
Századszorra is megnézni együtt a Jégvarázst; hallgatni, ahogy
Sophie kínzó részletességgel magyarázza, miért utálja a
sárgarépát; nézni, ahogy rajzolja a képeket kettejükről, amiket
Carának örökre meg kell majd őriznie – mert Sophie sosem
hagyta feledésbe merülni, hogy egyszer rábukkant egyre a
papír-újrahasznosító kukában. Millió apró, jelentéktelen,
pótolhatatlan pillanat.
Valamikor az éjszaka folyamán Sophie bemászott Cara
ágyába, aki arra ébredt, hogy a kislány apró, hegyes térdei a
vesetájékába fúródnak, az ujjai pedig a saját hajába fonódnak.
Korábban Sophie még Cara hajával játszott, mielőtt elvesztette
volna az átkozott kemoterápia miatt. Cara kibogozta Sophie
ujjait, és félresöpörte a frufruját a szeméből, aztán csak feküdt
és nézte a lánya gyönyörű arcát a párnán. Az ajka kissé
csücsörített, a szempillája meg-megrándult: hát hogyan tudott ő
ilyen szépet létrehozni? Hogyan alkottak meg ketten együtt
ilyen szépet, ő és Jack?
A könnyek azzal fenyegettek, hogy ismét magukkal ragadják.
Nem volt képes csak ülni itt és sírni, tennie kellett valamit. Ha
már egyedül maradt a házban, legalább lemehetett pizsamában
a konyhába anélkül, hogy bárkivel is összefutott volna. Amikor
viszont megpróbált felkelni, még a lábát is csak nagy
erőfeszítéssel bírta kilendíteni az ágyból. A vécére menetet
leszámítva amúgy sem kellett kimozdulnia a hálószobából;
amellett, hogy reggel kávét és kekszet hozott be neki, Rebecca
egy tálca ételt és italt is hagyott számára az éjjeliszekrényen.
Burgonyaszirmot, egy fóliába csomagolt szendvicset, egy üveg
olajbogyót és gyümölcsöt. Cara még mindig rosszul érezte
magát, amiért korábban ráförmedt. Hiszen csak segíteni akart.
Ez volt a másik dolog, amivel Danielle nyaggatta őt az elmúlt
fél év során. El kell kezdened segítséget kérni. Ez azonban nem
ment könnyen. Cara ehhez nem volt hozzászokva. Segítséget
kérni gyengeségnek érződött. A gyengeség sebezhetőséghez
vezet. A sebezhetőség pedig fájdalomhoz.
Az ételes tálca egyik sarka alá rejtve ott volt a szórólap a
rákbetegeket támogató csoportról, aminek elhozatalához dr.
Green ragaszkodott. Az elülső oldalon egy telefonba mosolygó
nő fotója volt. Jó beszélni róla.
Az étel szinte gúnyolódott Carával, a gyomra semmiképp sem
állt még készen valami szilárdra. Talán egy kis folyadékot
magában bírt volna tartani. Remegett a keze, amikor kitöltött
egy pohár vizet az üvegkancsóból, és kinyitotta a szórólapot,
hogy elolvassa. Állt rajta egy lista azokról a dolgokról, amikről
esetleg beszélni szeretne, amikor felhívja őket. Megérteni a
diagnózisát. Pénzügyi kérdések. Elmondani a családnak.
Cara az ajkába harapott. Ideje volt szembenéznie a
betegséggel. A kezelés nem hatott, és neki ki kellett találnia,
miként mondja el Sophie-nak: nem lesz itt, hogy lássa felnőni.
Mielőtt még lebeszélhette volna magát róla, tárcsázta a szórólap
elején lévő számot.
A telefon hétszer csörgött ki, mielőtt felvették volna. Cara vett
egy mély lélegzetet.
– Üdvözlöm, én... ööö... tanácsért hívom magukat.
A női hang a vonal másik végén nyugodtan és melegen
csengett.
– Semmi probléma. A nevem Julia. Miben segíthetek?
Cara egy ezüstszínű virágot bámult a tapétán. Ha a tényekre
szorítkozik, képes megcsinálni. Csak mondd ki.
–  Cara vagyok. Petefészekrákom van, végstádiumos. Azzal
kapcsolatban van tanácsra szükségem, hogyan mondjam el a
kislányomnak. Sophie a neve. Négyéves. Négyéves korához
képest nagyon okos, de tudja, még nagyon kicsi.
Szerencsére Julia tartózkodott a felszínes
részvétnyilvánítástól.
 – Világos. Nos, először is, hogy érzi magát?
Hogy ő hogy érzi magát? Nem azért telefonált, hogy saját
magáról beszéljen!
–  Jól vagyok. Csak egy kicsit fáradtan. Most volt az utolsó
kemoterápiás kezelésem, szóval, érti, nem vagyok fényesen.
Julia minden alkalommal szünetet tartott, mielőtt megszólalt
volna. Talán lejegyzetelte az információkat?
– El tudom képzelni. És mit érez a kórjóslatával kapcsolatban?
Az orvosa mindent átbeszélt magával? Van ezzel kapcsolatban
bármilyen kérdése?
Dr. Green minden tekintetben nagyszerű volt. Őszintén
beszélt minden stádiumról. Cara most nem akarta végigvenni a
részleteket.
–  Nincs kérdésem. Azon kívül, hogy pontosan tudni akarom,
mennyi időm van még. Amit senki sem tud nekem biztosan
megmondani.
Újabb szünet.
– És hogy érzi magát emiatt?
Az isten szerelmére! Ezért nem hívta fel egyik ilyen
segélyvonalat sem korábban. Nem akart itt ülni, és egy
vadidegennel beszélgetni az érzéseiről. Mi értelme lett volna
annak? Az egyetlen ok, amiért most telefonált, hogy megtudja,
hogyan mondja el Sophie-nak, mi történik. A mellkasában
forróság támadt.
– Nézze, tudom, hogy valószínűleg végig kell haladnia a teljes
forgatókönyvön, én viszont nem akarom sem a maga, sem az én
időmet vesztegetni! Nem beszélhetnénk a lányomról? Mit
mondjak neki?
Cara tudta, hogy gorombán hangzik, de nem érdekelte.
Akárhogy is, ez a Julia a legkevésbé sem tűnt feldúltnak
mindezek miatt.
–  Mielőtt elmondana a lányának bármit is, magának kell
rendbe tennie fejben, ami történik. Ezért kérdezem az
érzéseiről. Most, ebben a percben, hogyan érzi magát ön?
Cara szorosan megmarkolta a telefont.
–  Ha tényleg tudni akarja, dühös vagyok! Rohadtul,
eszméletlenül dühös! Ha lenne rá energiám, akkor most a
legszívesebben megütnék valakit vagy valamit.
Abszolút arra számított, hogy a hívás megszakad, de Juliának
a szeme sem rebbent.
–  Természetes, hogy dühös, Cara. Gyászolja magát. A harag
ennek a folyamatnak a része.
Ez azonban több volt, mint harag. Nem volt egyenértékű azzal
az érzéssel, amikor valaki lenyúlta Cara elől a parkolóhelyet,
ahová éppen be akart tolatni, vagy ellopta a kismotort, amire
három hónapig spórolt, hogy megvehesse a lányának. Ez egy
mély, lángoló, szenvedélyes düh volt, amitől üvölteni szeretett
volna.
Talán azért, mert nem láthatta ennek a Juliának az arcát,
vagy azért, mert idegen volt, vagy mert Cara egyedül volt a
házban: bármi is volt az ok, Julia kitartó faggatózása az iránt,
hogy mit érez, megnehezítette Cara számára az uralkodást izzó
érzelmei felett.
–  Tudom, hogy valószínűleg folyton ezt hallja, de miért pont
én? Miért pont most? Ez annyira igazságtalan! Sophie túl kicsi
még ahhoz, hogy elveszítse az anyját. Ez egyszerűen nincs
rendjén!
Még ha százszor hallotta is már, Julia egy szóval sem árulta el.
–  Igaza van. Ez nem igazságos Sophie-val szemben. De
magával szemben is igazságtalan, Cara. Szabad szomorúnak
lennie saját maga miatt is.
Sűrű, forró láva bugyogott fel Cara gyomrában, és azzal
fenyegetett, hogy elárasztja őt. Annyira keményen koncentrált
Sophie-ra, arra, hogy megtegyen minden szükségeset a
biztonsága érdekében. És most, hogy ez elrendeződött – mi
történik ezután? Mi történik vele, miközben Rebecca és Jack a
boldog családot játsszák a parkban az ő kislányával? Mennyi
ideje van még hátra? Hogy fog bekövetkezni? Robbanásszerűen
süvített végig rajta, hogy eddig annyira a gyakorlati dolgokra
koncentrált, hogy valójában bele sem gondolt a Sophie-tól való
búcsúba. De hát hogy a fenébe tudna elbúcsúzni a gyönyörű
kislányától?
Bármi is ágaskodott fel benne az imént, hamuvá omlott össze.
– Ó, istenem! Nem bírom. Egyszerűen nem bírom!
A nő a vonal másik végén türelmesen várt, mialatt Cara
zokogott.
– Csak nyugodtan, Cara! Nem megyek sehova, kedvesem.
Miután a könnyek elfogytak, Julia nyugodt, csillapító hangon
beszélt neki a tanácsadásról és arról, hogyan segíthetne neki
részben feldolgozni a düh és a kétségbeesés érzését. Miután
Cara megígérte, hogy felhívja a Julia által megadott számot,
visszatértek a Sophie-ról való beszélgetéshez.
– Rendben. Szóval, mit gondol, mit tud már most?
Cara mély levegőt vett, és ismét az ezüst virágot bámulta.
–  Elmeséltem neki, hogy nem vagyok jól. Tudja, hogy
kórházba kellett mennem egy műtétre. De nem használtam a
rák szót, mert nem hiszem, hogy megértené, mit jelent.
– Létezik néhány nagyon jó képeskönyv kisgyerekeknek, amik
a rákot számukra érthető módon magyarázzák el. A
beszélgetésünk végén felvehetem az e-mail-címét, és küldhetek
önnek néhány linket. Azt is el tudom intézni, hogy valaki
elmenjen meglátogatni önöket.
Carának a nyelve hegyén volt, hogy azt mondja, ilyesmire
nincs szükség, de aztán felcsendült Danielle hangja a fejében. El
kell kezdened segítséget kérni.
–  Köszönöm. Az nagyszerű lenne. – Szünetet tartott, és mély
lélegzetet vett. Volt egy kérdés, amire igazán nagyon szerette
volna tudni a választ. – Mi legyen, ha megkérdezi, hogy
haldoklom-e? Mondjam el neki az igazat?
–  Lassítania kell egy kicsit, Cara. Vegyen egy nagy levegőt!
Először is, nyugodtan megmondhatja neki, hogy nem tudja a
választ az összes kérdésére. Tudnia kell, hogy őszinte vele.
Julia könnyen mondta, hogy lassítson, de mi van akkor, ha
Cara kifut az időből?
–  Tudnom kell, mit mondjak neki! Mondjam el, hogy meg
fogok halni? És hogyan mondjam el ezt?
Juliát viszont nem lehetett ilyen egyszerűen elintézni.
–  Jamie-t fogom kiküldeni, hogy beszéljen magukkal. Neki
már sok tapasztalata van kisgyerekekkel. A legfontosabb, hogy
a kislánya tudja, hogy mindig lesz valaki, aki vigyáz rá. Jamie
sok más dolgot is javasol majd – néhányat közülük megtalál
azokban a forrásokban, amiket elküldök e-mailben – de azt
hiszem, először időt kell szánnia arra, hogy mindent tisztázzon
saját magában.
Akármennyire is frusztrálónak találta ezt Cara, Juliának talán
igaza volt. Először saját magának kellett az egésszel
megbirkóznia. Ráadásul emlékeztetnie kellett Jacket arra, hogy
a neve minél hamarabb felkerüljön Sophie születési anyakönyvi
kivonatára. Azután gondoskodni fog arról, hogy Sophie tudja,
biztonságban van, hogy lesz, aki vigyáz rá, ha Cara már nem
tud. És bármennyire is fájt, Cara a lehető legtöbb időt fogja
tölteni azzal, hogy segítsen Rebeccának a helyébe lépni Sophie
anyjaként.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Rebecca

– Szia, kérnem kell tőled egy szívességet! – Cara bedugta a fejét

a konyhába; zöldes árnyalatú bőre és sötét karikákkal körülvett
szeme miatt úgy festett, mintha egész éjjel a városban lumpolt
volna.
Rebecca lejjebb engedte a laptopja fedelét.
– Persze, mire van szükséged?
– Nem nekem, hanem Sophie-nak. Láza van. Lehet, hogy csak
a tegnapi, óvodai halloween-parti izgalmaira reagált így, de
itthon kell tartanom, és nem lehetek... nem lehetek a közelében
a legyengült immunitásom miatt. Nem kockáztathatom, hogy
elkapjak valamit.
Láthatóan sokba került neki, hogy Rebecca segítségét kérje.
Amit természetesen ő meg is ad, noha szinte maga is rosszul
érezte magát a gondolattól. A szerdai kirándulás a parkban
rádöbbentette, hogy mennyi mindent meg kell még tanulnia
Sophie gondozásáról.
–  Rendben, de meg kell mondanod, hogy mit csináljak.
Fogalmam sincs, hogyan kell vigyázni egy beteg gyerekre.
Cara felemelt egy kis liláspiros dobozt és valamit, ami
ijesztően hasonlított egy fecskendőre.
– Nem lesz semmi baja. Adtam neki Calpolt, az majd leviszi a
lázát. Csak sok vizet kell innia, és nagyjából négy óra múlva
kapnia kell egy újabb adagot. Sajnálom, de most tényleg nem
kockáztathatom meg, hogy többet legyek a közelében. A
szobámban maradok.
– Persze, feküdj csak vissza az ágyba! Majd én elintézem. Csak
mondj el mindent, mit kell csinálnom, majd leírom, hogy ne
kelljen állandóan zaklatnom téged.
Sophie lefelé battyogott a lépcsőn, magával húzva a foltos
paplanját. Nem nézett ki nagyon betegnek, bár nehéz volt
megítélni az alapvetően sápadt bőre miatt. Ezt is biztosan
Carától örökölte. Jacknek csak fél órát kellett a napon töltenie
ahhoz, hogy dióbarnára süljön.
Miután Cara segített a kislánynak elhelyezkedni a kanapén,
kitépett egy papírlapot Sophie rajztömbjéből, és felírta rá, mikor
kaphat Sophie újabb adag Calpolt.
–  Valószínűleg nem akar majd sokat enni, de jó lenne, ha rá
tudnád venni, hogy igyon valamit. – Csontos kezét Sophie
homlokára tette. – Még mindig melegnek érzem. Talán ez a
paplan nem túl jó ötlet.
Sophie úgy kapaszkodott a takaróba, mint egy mentőövbe.
– Meg akarom tartani!
Cara megsimogatta a kislány feje búbját.
– Jól van, de ha Rebecca azt mondja, hogy vedd le, akkor meg
kell tenned. És igyál egy kis vizet!
Felvette az asztalon álló poharat, aztán felsóhajtott, amikor
Sophie megrázta a fejét.
Rebecca jobban aggódott amiatt, hogy Cara kikerüljön a
szobából, és ne kapjon el semmit.
– Jól megleszünk, menj csak! De tényleg!
Ez az elhúzódó búcsúzkodás nyugtalanította Rebeccát.
Mennyi ideig tarthat, amíg a baktériumok átugranak egyik
testből a másikba?
Cara felállt, de nem mozdult arrébb a kanapétól.
–  Oké. Normál esetben nem hagynám itt, amikor beteg, de
tényleg muszáj...
–  Menj! – Rebecca az ajtó felé mutatott, és Cara
engedelmeskedett. Amikor az ajtó becsukódott, Rebecca
megkönnyebbülten sóhajtott egyet, majd rámosolygott Sophie-
ra.
–  Na akkor! Mit szeretnél csinálni? Kapcsoljak be neked
valami rajzfilmet a tévében?
Sophie a fejét rázta.
– Olvasol nekem?
Rebeccának aznap délelőtt vagy ötven telefonhívást kellett
elintéznie. Viszont egy képeskönyv nem tartana sokáig. Azután
majd bekapcsolja a tévét.
– Mit szeretnél, mit olvassak? Van valamilyen könyved?
Sophie benyúlt a foltos paplan alá, ahová elrejtette A Graffaló
egy példányát.
– Ez a kedvencem!
Rebecca leült a kanapé szélére, kinyitotta a könyvet, és
elkezdte olvasni. Még csak a harmadik oldalnál tartott, amikor
Sophie felsóhajtott.
– Nem jól csinálod!
– Ezt hogy érted?
– A szavak nem hangzanak jól!
Rebecca a saját gyerekkora eltelte óta nem olvasott
gyerekkönyvet. A húga fiait soha nem érdekelték a könyvek,
már amennyire meg tudta állapítani, amikor találkozott velük.
De ezek csak szavak voltak egy papírlapon, és Rebecca biztos
volt benne, hogy tudja, hogyan kell olvasni őket. Talán
hangsúlyoznia kellett volna a rímeket minden sor végén. Újra
megpróbálta.
Sophie a fejét rázta.
–  Nem, ez nem jó! A hangok! Amikor a mami olvassa, ő
máshogy adja elő az összes hangot.
Rebecca összeszorította az ujjait a könyvön. Megkísérelt
valamilyen hangot párosítani a rókához, és aztán… Na, nem. Ez
nevetséges! Nem tudja megcsinálni.
– Talán meg kellene várnod, amíg az anyukád jobban lesz. Mit
szólnál a tévéhez?
Sophie ismét megrázta a fejét.
–  Olvass fel nekem azokból egyet! A magazinjaidból. Azt,
amelyiken a szép ruhás hölgy van!
A brosúrákra mutatott, amiket Rebecca tett le az asztalra,
hogy felolvashasson Sophie-nak.
–  Ezt? Ez csak egy esküvői helyszínről szól. Csak nem
akarhatod, hogy ezt olvassam fel?
– De igen!
 Nos, ezzel legalább két legyet üthet egy csapásra. Rebecca
átlapozott néhány oldalon, mielőtt eljutott ahhoz a részhez,
amit el kellett olvasnia: az étteremről szólóhoz.
–  A Henley Grange kétszázötven fő ültetett vacsoravendég
vagy négyszáz büfévendég befogadására alkalmas.
Menülehetőségek széles választékát kínáljuk, de fantasztikus
séfünk szívesen összeállít egy egyedi menüt az ön igényei
szerint is.
Rebecca Sophie-ra pillantott. – Hogy lehetne ez érdekes egy
négyéves gyereknek? De Sophie előrehajolt, nézte a fényes
fotókat, az üvegedényeket és ülésrendeket ábrázoló művészi
felvételeket. Rebecca tehát folytatta. Sophie olyan közel
csúszott, hogy a buksija már Rebecca karján pihent. Valóban
melegnek érződött. Rebecca visszaemlékezett Cara legutolsó
utasításaira, és felvette a poharat.
– Nem iszol egy kicsit?
Sophie rosszallóan fintorgott.
– Utálom a vizet.
Rebeccának támadt egy ötlete.
– Mi lenne, ha hoznék neked egy kis szénsavas narancsot?
Sophie szeme felcsillant. Cara nem engedte, hogy szénsavas
italokat igyon, hacsak nem volt valami különleges alkalom rá.
– Tényleg? Szabad?
– Egy perc, és visszajövök!
Rebeccának nem állt szándékában Cara óhaja ellenére tenni.
A szénsavas narancs, amit Sophie-nak készített, valójában
ásványvízből és friss narancsléből állt. Hogy még hitelesebbé
tegye, papír szívószálat is rakott bele.
Sajnos Sophie-t nem tudta becsapni. Miután gyanakvóan
megitta a lehető legkisebb kortyot, kinyújtotta a nyelvét, mintha
megmérgezték volna.
–  Ez undi! Ez nem is szénsavas narancs! Azt mondtad, hogy
kaphatok szénsavas narancsot!
A betegség egy olyan oldalát hozta elő Sophie-nak, amit
Rebecca korábban még nem látott. Ez már nem az az illedelmes
kislány volt, aki az elmúlt hetekben a házukban élt.
Rebecca letette a poharat a dohányzóasztalra.
– Pezseg is és narancs is. Itt lesz, ha szeretnéd.
– Mami turmixot csinál nekem akkor, amikor nem vagyok jól.
Rebecca komolyan kételkedett ennek a valóságtartalmában,
és ráadásul kétségbeesetten szeretett volna elintézni valamit a
munkájából.
– Nincs miből turmixot csinálnom, de hozok neked egy pohár
tejet, ha csendben ülsz és nézel valami rajzfilmet.
Sophie keresztbe fonta a karját, és határozottan bólintott:
– Áll az alku!
Rebeccának volt egy olyan nyugtalanító érzése, hogy
kijátszotta egy négyéves. Ennek ellenére behozott egy pohár
tejet, és közelebb tolta a dohányzóasztalt, hogy Sophie elérje.
A rajzfilm bekapcsolása után kisurrant a konyhába, hogy
elintézze a telefonokat. Éppen tartotta a vonalat Geraldine
Stannishre, Izzy férjének, Timnek az egyik kollégájára várva,
aki segítséget kért egy jótékonysági bál megszervezéséhez a
lánya lovasklubja részére, amikor egy csattanást és egy kiáltást
hallott, amit Sophie hangja követett:
– Rebecca! Gyere gyorsan! Kiöntöttem!
Amikor Rebecca berohant a nappaliba, az elé táruló káosz
legalább négy pohár tej művének tűnt, nem egyetlenegyének.
Alighanem amiatt, mert a narancslé is kiömlött.
– Hogy borult fel mindkettő?
Rebecca észre sem vette, hogy a hangja milyen nyersen cseng,
de Sophie elkezdett sírni.
– Hol van a mami? A mamimat akarom!
A fenébe! Fel fogja ébreszteni Carát!
–  Semmi baj, Sophie! Csak... csak adj egy percet! Ne sírj!
Semmi baj!
Visszarohant a konyhába, hogy hozzon egy kis papírtörlőt,
aztán megpróbálta felitatni a tócsát, miközben a mobilját
továbbra is a válla és az álla közé szorítva tartotta. Az az
átkozott tej mindenhová eljutott, beborította a dohányzóasztalt,
és a szőnyegre csöpögött. Ami bűzleni fog, ha Rebecca nem
mossa ki szappannal hamarosan.
Sophie most már zokogott.
– Te k-k-kiabáltál velem!
Az ég szerelmére, nem is kiabált! Éppen, amikor meg akarta
ezt magyarázni, egy katonás, jól artikulált hang vakkantott a
fülébe.
– Itt Geri Stannish! Maga az a mindent megoldó nő, akit Tim
ígért nekem?
Mosolygós üzleti arc bekapcs!
– Üdvözlöm! Igen, Rebecca Faulkner vagyok. Tim már mesélt
nekem a báljukról, ami fantasztikusan hangzik.
Megbeszélhetnénk egy időpontot, hogy megismerjem a
költségvetésüket és megvitassuk az egyes tételeket és
elképzeléseket?
A háttérben Sophie egyre azt ismételgette:
–  A mamit akarom! – Újra meg újra, mint egy mantrát.
Rebecca próbált könyörgő pillantást vetni rá, és az ujját az
ajkára tette.
A vonal másik végén csend volt.
–  Minden rendben maguknál? A gyerekének mintha fájna
valamije.
Rebecca igyekezett megőrizni a könnyed hangvételt.
– Ó, ez nem az én gyerekem, és csak egy kis tej ömlött ki. Csak
adjon egy percet, és...
A mellkasához szorította a telefont, hogy elnémítsa a
mikrofont, és kinyújtotta a kezét, hogy megdörzsölje Sophie
karját. Sophie lerázta magáról, és ahogy belelovalta magát a
sírásba, egyre hangosabban bőgött, a hangmagasságába pedig
belesajdultak Rebecca fogai.
Nem lehetett lecsillapítani. Vajon mi válhat be?
– Kérlek, hagyd abba a sírást! Hozok neked egy kekszet!
Mintha kisütött volna a nap, Sophie abbahagyta a sírást, és
könnyfoltos arccal bólintott.
– Jó, kérem!
Rebecca a konyhába sprintelt, és visszaemelte a telefonját a
füléhez.
– Elnézést, csak hozok neki egy kekszet, és aztán majd...
 Geri Stannish félbeszakította:
–  Ami azt illeti, ma eléggé elfoglalt vagyok. Miért nem hív
vissza később, amikor már kézben tartja a... az otthoni ügyeit?
–  Nem, semmi gond, komolyan, én... – Rebecca félbehagyta a
beszédet. Geri Stannish már letette a kagylót. – A francba. A
francba. A francba.
Három szem háztartási keksszel és egy pohár friss tejjel
felszerelkezve Sophie végre elégedetten megnézett néhány
rajzfilmet a tévében. Rebecca belekortyolt egy bögre kávéba,
közben egy műanyag tálat megtöltött szappanos vízzel, hogy
kisikálhassa a tejet és a narancslevet a szőnyegből. Igazából egy
pohár bort szeretett volna inni, de még csak reggel negyed tíz
volt. Alig félórája felügyelt egyedül Sophie-ra, és máris italba
akarta fojtani a búját-baját.
És hol van ilyenkor Jack? Az irodában, zavartalanul. Sophie
az ő lánya volt, mégis Rebecca veszélyeztette a munkáját, hogy
kielégítse a kislány minden szeszélyét. Egészen mostanáig
Sophie olyan csendesen és jól nevelten viselkedett, hogy
Rebecca már-már hamis biztonságérzetbe ringatta magát a
gyerek gondozásával kapcsolatban.
Ez az egész nem Sophie hibája volt – hisz éppen nem érezte
jól magát. De ugyanakkor Rebecca hibája sem! Akkor miért ő az
mégis, akinek el kell takarítani a felfordulást?
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Cara

Julia, ahogy megígérte, elintézte a rákbetegek jótékonysági

alapítványánál, hogy péntek este, miután Sophie már lefeküdt,
meglátogassa őket egy fiatal, tüskés hajú, Jamie nevű szociális
munkatársnőjük. Cara meg volt győződve róla, hogy a találkozó
fájdalmasan kínos lesz, ezért meglepődött és megkönnyebbült,
amiért Jamie nem lágyan pusmogva beszélt hozzá és nem
fojtogatta az együttérzésével. Ehelyett derűs és őszinte volt, és
ami a legfontosabb, gyakorlatias. Miután felakasztotta a fekete
bőrből készült motorosdzsekijét az étkező egyik széktámlájára,
elfogadott egy csésze mentateát, ajánlott néhány, a gyászról
szóló gyerekkönyvet Sophie-nak, és javasolt egy feladatot
Carának. Cara ezt akarta megbeszélni Rebeccával szombat
reggel.
Rebecca már megszokta, hogy minden reggel behozzon
Carának egy csésze teát és két gyömbéres kekszet. Bár Cara ettől
úgy érezte magát, mint valami aggszűz nagynéni, furcsa módon
megnyugtatta, a gyömbéres keksz pedig segített a hányingerén.
Aznap reggel már ébren volt, amikor Rebecca bekopogott az
ajtón, és amint a tea rákerült az éjjeliszekrényen lévő alátétre,
Cara rögtön hozzá is fogott:
–  Azon gondolkodtam, ki tudnál-e nyomtatni nekem néhány
fotót a mobiltelefonomról. Igazából Sophie-nak lesznek.
Rebecca felvette a tegnapi bögrét, amit Cara elfelejtett
visszavinni.
– Ez jó ötlet, hát persze!
Cara feltolta magát ülésbe az ágyban.
– És meg akartam kérdezni a véleményedet valamiről. Jamie,
a rákbetegek jótékonysági alapítványának a munkatársa azt
ajánlotta, hogy szedjek össze egy doboznyi mindenfélét Sophie-
nak. Akkorra, amikor már nem leszek itt.
Rebecca nyelt egyet.
– Mint egy emlékdoboz?
–  Igen. Pontosan. Gondoltam, fényképekkel kezdem. – Cara
csak úgy volt képes megtenni ezt, ha a gyakorlati dolgokra
koncentrált, a megfelelő tárgyak összegyűjtésére. Ha túl sokáig
gondolkodott volna a feladat célján, akkor mindez túlságosan
nehéznek bizonyult volna. A hüvelykujjával átpörgette a
telefonján lévő képeket, hogy megtalálja azt, amit keresett,
aztán Rebecca felé tartotta a kijelzőt. – Nézd! Itt van egy kép
Sophie-ról, amikor megszületett.
Rebecca nem volt babarajongó, ezt Cara jól tudta. De ki ne
érzékenyülne el Sophie-nak ettől a képétől? Olyan picike volt,
alig több, mint két és fél kiló. Az arca egy szorosan egybehúzott
labda, a teste úgy gömbölyödött össze, mintha még mindig
biztonságban pihenne az anyaméhben.
Rebecca egyértelműen csak színlelte az érdeklődést.
 – Igen, nagyon aranyos.
Cara visszafordította maga felé a telefont.
–  Oké, ebben a stádiumban talán csak egy anya imádja őket,
de nézd meg ezt itt! – Odalapozott egy képhez, amin Sophie
sárga, kord kertésznadrágot viselt. A második születésnapján.
Ezúttal Rebecca közelebb hajolt.
– Itt úgy néz ki, mint Jack.
Cara visszafordította és megnézte.
– Igen, ez az ő fájdalmas arckifejezése.
Rebecca felnevetett.
– Miért nem töltesz le egy fotóalkalmazást és nyomtattatod ki
őket? Pár napon belül megérkeznek.
–  Jó ötlet! Nem is tudom, miért nem jutott az eszembe. –
Nehezére esett feltenni a következő kérdést. Olyan szánalmasan
hangzott. – Tulajdonképpen azon morfondíroztam, nem tudnál-
e segíteni nekem abban, hogy berendezzük őket egy albumba?
Felcímkézve azzal, hogy hol és mikor készültek.
Rebecca zavartnak tűnt.
–  Dehogynem, de miért van szükséged ehhez az én
segítségemre?
A fején találta a szöget. Bár Cara még mindig az ágyban
töltötte a nap felét, sokkal erősebbnek érezte magát, mivel a
kemoterápia utóhatásai kezdtek elmúlni.
– Te kreatívabb vagy nálam. És jól értesz a fotókhoz, és... – Egy
gombóc keletkezett a torkában, ami megnehezítette a beszédet.
Igazából nem csak a gombóc okozta: az egy életen át tartó
magáról való gondoskodás után nem volt könnyű segítséget
kérnie.
Rebecca óvatosan biztatta.
– És?
Cara lenyelte az érzelmeket, amelyek a megfojtásával
fenyegettek. Koncentrálj továbbra is a gyakorlati dolgokra!
– Nem csak a fotókról van szó. Hanem a többi dologról is. Az
összes tárgyról, amit a dobozba szánok. Mesélni akarok neked
róluk. Hogy te aztán majd elmondhasd Sophie-nak.
Rebecca szeme megtelt könnyel, és a tálcáján lévő használt
kávéscsészére meredt.
– Ó, értem.
Értette? Megértette, hogy ez mennyire fontos?
– Elvégre még csak négyéves. Amikor majd ezeket a dolgokat
nézi, idővel el fogja felejteni. Nem fogja tudni, miért fontosak.
Azt akarom, hogy valaki elmondja neki. Szükségem van
valakire, aki elmondja neki. És nem hiszem, hogy Jack
megfelelően csinálná. Rád van szükségem, hogy megtedd!
Rebecca nyelt egyet. Felnézett és bólintott.
– Természetesen. Amikor csak akarod.
Cara lehajolt egy földön lévő kartondobozhoz. Majd vesz
valami szebbet, mint ez a Sophie babakori holmiját tartalmazó
ütött-kopott doboz, amit a lakásukból hozott magával. Rebecca
lenyúlt érte, és felhúzta neki az ágyra.
Az első holmi, amit Cara elővett belőle, egy kórházi karszalag
volt, ami úgy nézett ki, mintha egy játék babának készítették
volna.
–  Például itt van ez. Ezt hordta a kórházban. Úgy értem,
tudom, hogy ez nyilvánvaló, de szeretném, ha elmondanád
neki, milyen apró volt a csuklója. Hogy annyira picire kellett
csinálniuk a karkötőt, alig lehetett elolvasni. A szülésznő azt
mondta, még szerencse, hogy nincs dupla vezetékneve. – Cara
szeme elhomályosult. A kórházban csak ült, és bámulta Sophie-
t. A terhessége egész ideje alatt arra gondolt, hogyan fog
megbirkózni ezzel, hol fognak élni, hogyan fog dolgozni. De
nem képzelte el Sophie-t igazi kisbabaként. Egy eleven kis
emberként. Órákig csak csodálta, milyen tökéletes.
Köhintett egyet, majd újra belenyúlt a dobozba.
Következőként egy rózsaszínű, bolyhos pacni került elő,
különböző méretű fülekkel.
– Ez itt Csicsi. Ő volt az abszolút kedvence. Mindig vele kellett
lennie, különben elszabadult a pokol.
Átadta Csicsit Rebeccának, aki karnyújtásnyira eltartotta
magától, és a fél szemével hunyorított.
– Egyáltalán mi ez? Nyuszi? Egér?
Cara megvonta a vállát.
–  Isten tudja. Egyszerűen csak Csicsinek hívta. – Még most is
maga előtt látta Sophie pufók kis kezét totyogós korából, ahogy
a játék állat lábára fonódik. – Az idő java részében takony- és
nyálfoltokban ázott. Meg kellett várnom, amíg Sophie elalszik,
aztán ellopnom tőle, hogy kimoshassam. – Rebecca már csak a
hüvelyk- és a mutatóujjával fogta Csicsit, mielőtt az ágyra
pottyantotta. Cara felnevetett, és benyúlt a dobozba valami
másért. – Ez a babanaplója. Minden egyes oldalra írtam egészen
a negyedik születésnapjáig. A többi anyuka a klinikán azon
tréfálkozott, hogy elkezdték írni, de aztán másra terelődött az
energiájuk vagy megfeledkeztek róla. Én viszont minden egyes
rubrikába írtam, leírtam minden részletet róla. Tudod, azt
akartam, hogy legyen meg neki a saját története. – Talán azért,
mert Carának semmije nem volt a saját gyerekkorából, de már
szinte a mániájává vált, hogy Sophie mindent tudjon majd az
életének az első heteiről, hónapjairól és éveiről. Lehet, hogy a
tudtán kívül egész idő alatt valamiféle tragédiára készült.
Átadta a könyvet Rebeccának, aki lassan lapozgatta, és közben
olvasott.
– Ez elképesztő! Mennyi részlet!
–  Igen. Még a születése előtt kezdődik, és akkor ér véget,
amikor ötéves lesz. – Cara hangja megremegett, úgyhogy várt
egy kicsit, hogy úrrá legyen rajta. – Szóval be kell majd fejezned
helyettem.
Rebecca a szemébe nézett. Néhány pillanatig egyikük sem
szólalt meg.
–  Ezt nem tudhatod, Cara. Még itt lehetsz, hogy te magad
fejezd be.
Cara ezzel most nem tudott foglalkozni. Megragadott valami
mást a dobozból.
–  És itt ez a kis csizma. Használtan kapta, de odáig volt érte.
Csakis ezt hordta. Nem számított, milyen az időjárás, esős vagy
napos, nem tett köztük különbséget. Még az sem számított, hogy
egy szép ruhácskát viselt-e éppen vagy farmernadrágot.
Annyira önfejű volt. Néha még most is az.
Rebecca még mindig Cara arcát nézte.
 – Jó olyan nőnek lenni, aki ismeri saját magát.
Cara nem tudott – nem akart – szemkontaktust teremteni.
Folytatnia kellett.
–  Van itt néhány rajza is. Az elsőt rólam rajzolta. – Cara egy
reszketeg, zsírkrétával rajzolt félkört tartott a magasba, amiből
négy – vagy öt? – vonal indult ki. Lebegett fölötte egy körforma,
amin talán szemeknek és egy szájnak megfelelő pöttyöket
lehetett látni. Cara az arca mellé tartotta. – Látod a
hasonlóságot?
Rebecca elmosolyodott.
– Hátborzongató.
Cara a kezében tartotta a képet, és végigkövette a vonalakat
az ujjával.
–  Mindig is imádott rajzolni. Embereket, állatokat, házakat...
nem számít, mi az, amíg zsírkréta van a kezében. Néha
elgondolkodom azon, hogy vajon művész lesz-e belőle egyszer. –
Szünetet tartott és felnézett Rebeccára. – Bátorítani fogod, hogy
művésznek tanuljon, ha az akar lenni?
Ezúttal Rebecca nem tiltakozott.
– Bármi lehet belőle, amit csak akar.
Mielőtt teljesen elvesztette volna az önuralmát, Cara elkezdett
találomra más tárgyakat is előszedni.
–  Beteszek majd még néhány dolgot. Például ezeket a
képeslapokat. A lakásunkban voltak felragasztva. Olyan helyek,
ahová egyszer el akartam menni. Azt akarom, hogy ő majd
ellátogasson oda. Azt akarom, hogy utazzon és lássa a világot,
hogy tegye meg mindazt, amit én sosem tettem meg.
Elmondanád neki ezt?
– Igen. Elmondom neki.
Cara az öklébe szorította a paplan szegélyét.
–  És mondd el neki, hogy szeretem. Kérlek, ugye elmondod
neki? Hogy szerettem attól a perctől kezdve, hogy megszületett.
Ő volt az én egész világom, és olyan keményen próbálkoztam
nem elhagyni őt.
Rebecca Cara keze után nyúlt.
– Úgy lesz, Cara! El fogom mondani neki!
Cara elhúzta a kezét, és megtörölte a szemét. Miként lehetett
szavakba önteni, amit mondani akart? Amit szeretett volna, ha
Rebecca majd elmond Sophie-nak? A szeretet még a közelében
sem járt a valóságnak. Minden anya szerette a gyermekét. De
Sophie volt az ő abszolút mindene. Nappal és éjjel, nyáron és
télen, évről évre. Sophie nélkül semmije sem volt. Kicsi volt a
világuk, de biztonságos, meleg és szeretettel teli. És most rá
kellett bíznia a mindenségét, a szívét-lelkét Jackre és Rebeccára.
Rebecca telefonján megcsörrent az üzenet érkezését jelző
hang.
– Jack az. Ó, a francba!
– Mi az?
Miután kivett pár nap szabadságot, Jack az elmúlt napokban
alig tartózkodott otthon. Valami nagyszabású ügyön dolgozott.
Talán ezzel adódott valami probléma?
Rebecca felsóhajtott, és visszatette a telefonját az
éjjeliszekrényre.
–  Semmi fontos. Egy parti lesz ma este, amiről mindketten
megfeledkeztünk. Értesítem a házigazdákat, hogy nem tudunk
elmenni. A csudába is, már napokkal ezelőtt szólnom kellett
volna nekik.
Ugye nem azt akarta ezzel sugallni, hogy Cara miatt
maradnak otthon?
–  Miért nem tudtok elmenni? Elég jól vagyok ahhoz, hogy
vigyázzak Sophie-ra, és a megfázása már majdnem elmúlt. Nem
lesz semmi bajom.
Rebecca megrázta a fejét.
–  Nem, semmi probléma. Őszintén. Majd küldök nekik egy
üveg bort bocsánatkérésképpen.
Ez nevetséges!
– Rebecca. Menjetek el a partitokra! Ha szükségem van rátok,
fel tudlak hívni benneteket.
Rebecca még mindig nem tűnt boldognak, de beadta a
derekát.
–  Oké. Ha biztos vagy benne, hogy minden rendben lesz. De
nem fogok inni, akkor azonnal hazajöhetünk, ha szükséged van
ránk.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Rebecca

Jack barátai, Steve és Alison egy átalakított pajtában éltek,

amihez egy hektár föld tartozott. A nappalijuk hófehér volt, és a
bútorokat átrendezték, hogy minél több helye legyen a
vendégeknek. Miután gyorsan üdvözölték a vendéglátóikat,
Rebecca és Jack máris a konyha felé vették az irányt, hogy
letegyék az általuk hozott bort, amikor összefutottak Markkal és
Christine-nel.
Mark és Jack már iskoláskoruk óta barátok voltak. Bár Jack
csak nevetett az olyan frázisokon, mint a „legjobb barát”, a
barátai és a családtagjai közül Markkal szerette volna anno
elsőként megismertetni Rebeccát. Ő és Christine, a hozzá
hasonlóan ugyancsak ügyvéd felesége szórakoztató társaságot
nyújtottak, így egy időben elég sokat jártak össze négyen.
Egészen addig, amíg Christine teherbe nem esett az első
gyerekükkel, és egyre inkább olyan emberekkel kezdtek
találkozgatni, akiknek szintén voltak gyerekeik.
Miután hátba veregették egymást, és üdvözölték egymás
feleségét, a két férfi eltűnt a konyhában egy kör italért. Rebecca
követte Christine-t egy üres sarokba, ahol nem állták útját a
közlekedőknek.
–  Szóval Jacknek van egy lánya? – Christine úgy nézett ki,
mint aki már alig győzte kivárni, hogy kérdezősködhessen. – Ez
eléggé megrázó lehetett.
Christine valóban együttérzőnek tűnt. Őszintén kedves ember
volt. Csak hát az emberi természetből fakad az események ilyen
szokatlan fordulata iránti kíváncsiság. Ráadásul Christine és
Mark is tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Rebecca és Jack
nem terveztek gyereket, így aztán mindenkinél jobban tudták,
hogy mindez mennyire felforgatta a világukat.
– Igen, meglehetősen.
Christine odanyúlt, és megsimogatta Rebecca karját. Rebecca
szélhámosnak érezte magát: ha valaki most megérdemelte az
együttérzést, az Cara volt.
–  Megterveztetek már mindent? Úgy értem, hogy mikor fog
hozzátok jönni? Amikor a bátyám szétment a feleségével, azt
mondták, majd meglátják, hogy alakulnak a dolgok, ami a
gyermekfelügyelet megosztását illeti, és az egészből egy
borzasztó keserves felfordulás kerekedett. Ráadásul ez nem fair
a gyerekekkel szemben sem, nem igaz? Tudniuk kell, hogy hol a
helyük. Melyik nap melyik szülőnél vannak. Úgy mindenki
jobban jár.
Christine mindig is elég nyíltan beszélt. Ez volt az egyik olyan
tulajdonsága, amit Rebecca voltaképpen szeretett benne,
ugyanis mindig tudta, hányadán áll vele. De ez azért még tőle is
eléggé durván hangzott.
–  Valójában egy kicsit megváltoztak a dolgok. Cara nincs túl
jól. Előfordulhat, hogy Sophie-t ennél kicsit huzamosabban kell
magunknál tartanunk.
Christine felvonta a fél szemöldökét, és kissé megingott. Mark
korábban azzal viccelődött, hogy már a buli kezdete óta itt
vannak, és a felesége nyilvánvalóan nem az első italánál tartott.
– A mindenit! Szóval tényleg mostohaanya leszel!
Ez a szó még mindig irritálta Rebeccát.
–  Most már van egy szobánk is neki. Emlékszel a
vendégszobára az emeleti fürdőszoba mellett? Épp most tettük
egy kicsit gyerekbarátabbá. Magam festettem a falakat. Vettem
új bútorokat és néhány játékot.
Christine elmosolyodott.
–  Úgy hangzik, jól elvoltál vele. Meggondoltad magad az
anyasággal kapcsolatban? Talán, ha egyszer belerázódsz a
dologba, akkor nekiláthattok egypár saját gyereknek.
Sophie nem valamiféle próbaüzem volt, nem azoknak a játék
babáknak az egyike, amiket hazavisz az ember lánya egy
hétvégére, hogy vigyázzon rá és megértse, mit jelent az anyaság.
Rebecca nem készült vele hat hetet eltölteni, és aztán
visszaadni, mielőtt hirtelen azt a döntést hozta volna, hogy
olyan gyereket akar, akivel közös a DNS-ük.
–  Nem vagyok benne biztos, hogy a „belerázódás” az ideillő
kifejezés.
Christine legyintett egyet a kezével az arca előtt. Az igazat
megvallva, eléggé részeg volt.
–  Tudod, mire gondolok. Most, hogy már van egy gyerek
otthon, nem nagy lépés, hogy legyen még egy. Egy gyerek nagy
változás az életben. A második már közel sem jelent akkorát.
Vajon tényleg azt hitte, hogy ezzel rábeszéli az anyaságra?
Hát nem, továbbra sem ez volt Rebecca vágya. Miért nem
tudták megérteni ezt az emberek? Ő nem táplált titokban olyan
óhajt, hogy valaki más szó szerinti mocskát takaríthassa, és a
következő, legalább tizennyolc évet azzal töltse, hogy – átvitt
értelemben – támogassa az illetőt. Rebecca nem feltételezte azt,
hogy az anyák megbánták a gyerekvállalást, akkor ők miért
feltételezték, hogy Rebecca talán megbánja majd a döntést,
amiért nem vállal gyereket?
Sophie-val közös otthonban élni nehéznek ígérkezett. Át kell
majd gondolnia, milyen ételeket fognak enni, terveket kell
készítenie, hogy Sophie hol legyen, ha Rebeccának dolgoznia
kell. És abba még csak bele sem gondolt, hogy segítsen majd
neki az iskolai feladatokban, hogy meghívja a barátait játszani,
hogy mennyi az elfogadható, tévénézéssel töltött idő. Rebecca
feje csak úgy zúgott a szülői lét olyan elemeitől, amik eddig még
az eszébe sem jutottak. Hirtelen elfáradt – túl fáradt lett ehhez a
beszélgetéshez. Könnyebb volt egyszerűen csak lerázni
Christine-t.
– Igen, meglehet.
Mark és Jack újra megjelentek, kezükben az italokkal. Mark
átnyújtott Rebeccának egy pohár fehérbort.
–  Jack most mondta, hogy még nem csináltatok DNS-
vizsgálatot.
Rebecca Jackre pillantott, meglepődve, hogy a férfi ilyen
részletekbe menően beszélt a dologról Markkal.
 – Nem, még nem. Sok minden történt.
Mark meghúzgálta a fülét. Homályos tekintete arra utalt,
hogy legalább ugyanannyit ivott már, mint a felesége. Ez
történik, amikor szülő lesz az ember? Egy szabad estére nyíló
első adandó alkalommal úgy rárepül a piára, mint egy főiskolás
diák a gólyahéten?
–  Igen, Jack mondta. A rákot. Szomorú. Tényleg rendes csaj
volt, ezt határozottan nem érdemelte.
Christine szeme kitágult.
–  Rák? Jesszusom, gőzöm sem volt róla, hogy erre utaltál.
Mármint azt tudom, hogy Cara egy kicsit meggondolatlan volt,
amikor Jackkel járt. De senkinek sem kellene ezen
keresztülmennie. Főleg akkor nem, ha aggódnia kell egy gyerek
miatt is.
Kellemetlen volt hallani, ahogy múlt időben beszéltek
Caráról. Rebecca és Cara nem voltak ugyan barátnők, de
váratlanul belészúrt egyfajta lojalitás.
–  Nos, mi reméljük, hogy még tudja folytatni a küzdelmet.
Hisz állandóan új gyógymódokat fedeznek fel, nem igaz?
Mark nevetett.
–  Ja, azt lefogadom. Senki sem érzi kellemes szórakozásnak,
ha a nyakába varrnak egy négyéves gyereket.
Rebecca nem erre gondolt. Láthatóan Jack is kényelmetlenül
érezte magát, de rá nem jellemző módon csendben maradt.
Talán járt valami a fejében?
– Nem hiszem, hogy...
Jack félbeszakította.
 – Mark beavatott néhány dologba, amiről nem tudtam.
– Igazán?
Rebecca Markra nézett, aki megint a fülét babrálta.
Christine megbökte a férjét.
– Gyerünk, mondd el neki!
Ez kellemetlen volt.
– Igen, mondd el! Mi folyik itt?
Mark felsóhajtott.
–  Oké, nem akarom, hogy azt hidd, előítéletes vagy szexista
vagyok, vagy ilyesmi. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy azt
tegye, amit akar, legyen az férfi vagy nő. Ami engem illet, ez
nem jelent semmi különbséget. Nem a tizenkilencedik
században élünk.
– Folytasd csak, haver! – Jack nagyot húzott a sörösüvegéből,
az arca sápadt volt.
Mark megvonta a vállát.
– Oké, de ne feledd, hogy ezt csak azért mondom el, ha esetleg
fontos lenne. Miután Jack végzett Carával, ő, nos... egy kicsit
botrányosan viselkedett.
Rebecca émelyegni kezdett, és nem a bor miatt. Carára
gondolt, aki otthon van Sophie-val, és mindarra, amin a nő
keresztülment az utóbbi néhány hónap alatt. Nem lett volna
szabad így kibeszélniük a háta mögött. Ez nem helyes. És egész
biztosan semmi közük ahhoz, hogy kivel bújt ágyba.
– Értem.
Mark nem vette észre, hogy Rebecca vonakodik többet
hallani.
 –  Igen, lefeküdt vele egypár fickó, akiket ismerek. Úgy tűnik,
Cara egy ideig kanapészörfözött, és nos, nem a kanapén aludt,
ha érted, mire gondolok.
Jack a hüvelyk- és mutatóujját a szemöldökéhez emelte, és
megdörzsölte. Amikor felnézett Rebeccára, az arca vörös volt a
szégyentől.
– Azt mondta nekem, hogy van hová mennie. Nem rúgtam ki
csak úgy.
A nő hitt neki. Az elmúlt hetek megrázkódtatásai ellenére is
tudta, hogy a férje jó ember.
– Te is lefeküdtél vele? – kérdezte meg Marktól.
Érezte, hogy Christine megmerevedik mellette. Mark
döbbenten nézett rá.
–  Dehogy! Természetesen nem! Csak akkoriban vettem
feleségül Christine-t.
Christine közelebb csusszant hozzá.
– Éppen a házunkat csináltuk. Mark akkoriban nem sokat járt
el. Mindezt másodkézből hallotta.
Nyilvánvaló, hogy ezek ketten már a mai este előtt is
beszélgettek erről.
–  Nézzétek, tudom, hogy nem az én dolgom, de szerintem
tényleg el kéne végeztetnetek egy DNS-tesztet. Méghozzá
hamar. Feltételeztem, hogy van bizonyítékotok, máskülönben
már korábban említettem volna ezt az egészet. Úgy értem,
nekem sem jó érzés így beszélni Caráról, amikor ilyen beteg, de
azt hittem – a feleségére pillantott –, azt hittük, biztosan
tudjátok, hogy a kislány Jacké. Viszont, ha még nem volt meg a
teszt és nem kaptátok meg az eredményét, akkor, nos, lehet,
hogy nem az.
Jack felemelte a telefonját.
– Most rendeltem meg egy tesztet a neten. Másnapra kihozza
a futár. Reggelre nálunk lesz.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Cara

Elképesztő volt, hogy mennyi DNS-vizsgálatot végző cég létezik.

És hogy milyen gyorsan lehetett eredményt kapni. Rebecca
rájuk hagyta a dolgot, és Cara furcsán kínosnak érezte, hogy
Jackkel kettesben csinálja a mintavételt. Őrület volt. Pedig csak
annyit kellett tenniük, hogy kenetet vesznek a szájuk belsejéből.
Más testnedvekről szó sem esett.
Az utasításokat nagyon könnyen lehetett követni, és Cara
hangosan fel is olvasta őket Jacknek. Mindketten megmosták a
kezüket az instrukcióknak megfelelően, és egy-egy mintavevő
pálcikát megfogva leültek a konyhaszigetnél.
Jack a magasba tartotta a sajátját.
– Szóval, csak megdörzsölöm ezzel az arcom belső oldalát?
Cara újra megnézte az utasításokat.
– Igen. Határozottan kell csinálni, de ne legyen kellemetlen.
–  Akkor vágjunk is bele! – Jack bedugta a mintavevőt,
lényegében egy vattás végű pálcikát a szájába, és elkezdte ide-
oda mozgatni.
Cara Sophie felé fordult.
–  Tátsd ki jól a szádat, Soph! Ez az a bűvös teszt, amiről
meséltem neked. Csak hozzá kell dörzsölnöm ezt a pofid
belsejéhez.
Próbálta könnyedén venni a dolgot, de valahogy rossz érzése
volt közben. Vicces grimaszokat vágott Sophie-nak, hogy
kuncogásra késztesse, miközben ő a mintavételt csinálja.
Hatvan másodperc túl soknak bizonyult Jacknek ahhoz, hogy
csendben maradjon.
– Méh mehhih?
Cara a férfi komoly arcára pillantott.
– Bocsánat, nem beszélek fogorvosul!
Jack arcát ráncba gyűrte a nevetés. Ő is olyan ideges lehetett,
mint Cara? Oldalra tolta a szájában a mintavevő pálcikát, és
lassabban beszélt.
– Még meddig?
Cara újra megnézte az utasításokat, bár ismerte a választ.
–  Nyolcszor-tízszer körkörös mozdulatokkal dörzsölje oda. –
Felemelte a tájékoztatót bizonyítékképpen. – De négyet kell
belőlük csinálnunk.
Az első pálcikát egy pohárba ejtette, és Jack is beletette az
övét abba pohárba, amit Cara neki adott.
– Biztosítanunk kell, hogy ne érintkezzenek egymással.
Jack úgy tett, mintha az ujjaival Sophie felé araszolna, de
aztán visszahúzta a karját.
– Semmi érintés, Sophie!
Kedves volt tőle, hogy megpróbálta feldobni a helyzetet. Csak
formalitás volt ugyan, de eléggé orvosi vizsgálatnak érződött. És
látszott, hogy a férfi is zavarban van miatta.
 – Oké. A következő jön!
–  Én akarom csinálni! – Sophie kinyújtotta a kezét a
pálcikáért. – Meg tudom csinálni!
–  Rendben, de biztosan elég erősen nyomd! – Sophie arca
kidudorodott a nyomkodás erejétől. Cara finoman megbökte az
ujjával a dudort. – De ne ilyen erősen, te kis bolond, mert a
másik oldalon fog kijönni!
Miután a negyedik minta is elkészült, Sophie visszaszaladt a
nappaliba, ahol korábban rajzolt. Cara ismét ellenőrizte az
instrukciókat.
–  Legalább egy órán át hagynunk kell száradni őket, mielőtt
beletesszük a borítékokba.
Jack felállt és kinyújtózott.
–  Tegyük csak ide félre őket? Egyikünk visszajöhet egy óra
múlva, és elintézi a többit.
Cara úgy vélte, hogy Jack „elintézi a többit”-je azt jelenti,
igazából Rebecca fogja megcsinálni. Modern házaspár létükhöz
képest nagyon is úgy tűnt, Jack boldogan ráhagyja a feleségére,
hogy ő szervezzen meg mindent otthon. A férfinak pedig
minimum ezért az ügyért felelősséget kell vállalnia. Ráadásul
Cara biztosítani akarta, hogy minden tisztességesen történjen.
Nem volt ugyan semmi rejtegetnivalója, de Jack esetlen
próbálkozása, hogy szépítgesse Mark megjegyzéseit, még
mindig fájt neki. Mindennek tisztán és pontosan kellett zajlania.
–  Jobban érezném magam, ha mindketten itt várnánk, amíg
az összes boríték nincs lezárva.
Jack meglepettnek tűnt. Aztán úgy, mint aki kínosan érzi
magát.
–  Hát persze. Nézd, én nem akarom, hogy azt hidd, nem
bízom benned, csak...
– Őszintén szólva, ez a helyes dolog. – Cara nem akarta, hogy
Jack befejezze azt, amiből csak egy újabb, gyötrő mondat sült
volna ki. – Már az első nap meg kellett volna tennünk. Miért
nem látunk neki a nyomtatványok kitöltésének?
Jack bólintott, és felkapott egy tollat.
–  Szóval, miután elküldjük az egészet, mennyi időbe telik
majd?
Cara elolvasta az utasítások utolsó rovatát.
– Holnap postára adhatjuk, és ha kedd reggel tízig megkapják,
akkor még aznap elküldik nekünk e-mailben az eredményt.
Jack a homlokát ráncolva futotta át a kérdéseket.
– Állítólagos apaként kell bejelölnöm magam. Ez úgy hangzik,
mintha valami bűncselekményt követtem volna el.
– Mit nem mondasz. – A szavak kicsúsztak, mielőtt Cara meg
tudta volna állítani őket.
Jack köhintett, és megvakarta az orra hegyét a tollal.
– Tapintatlan idióta vagyok, amiért elmondtam, amit Marktól
hallottam. Sajnálom. Csak egy kicsit sokként ért az egész. És azt
hiszem, rosszul éreztem magam miatta. Aznap este, amikor újra
egymásba futottunk, azt mondtad, hogy egy barátodnál laksz.
Feltételeztem, hogy igazat mondtál. Hogy jól megvagy.
–  Az igazat mondtam. Amikor eljöttem tőled, Sarah
barátnőmhöz mentem, akivel aznap este voltam, amikor
találkoztunk. Megengedte, hogy nála maradjak, de volt egy
pasija, aki addigra gyakorlatilag ott lakott, és így hárman pont
eggyel többen voltunk a kelleténél, ha érted, mire gondolok.
Jackre nézve felvonta az egyik szemöldökét, és a férfi rögtön
tudta, miről beszél.
– Igen, azt hiszem, el tudom képzelni, milyen lehetett.
Rebecca még az első pár napban sem éreztette Carával
annyira, hogy nemkívánatos, mint Sarah pasija. Bármit
mondott neki Sarah arról, hogy addig maradhat, ameddig csak
akar, a fickó csúnya pillantásai és a kétszemélyesre készített,
meghitt vacsorák másról árulkodtak.
–  Nem volt kellemes ott lenni, így végül találtam egy olcsó
szobát egy társasházban. Ami elég zord volt.
Hideg, nyirkos és koszos lévén a ház önmagában is elég rossz
lett volna, de az új lakótársai még borzalmasabbá tették. Jay és
Ed attól kezdve, hogy hazaértek, a kétes tisztaságú nappaliban
táboroztak, füveztek és növelték az általuk kiürített instant
tésztaleveses poharak halmát. A harmadik lakótárs, akit Cara
olyan ritkán látott, hogy nem emlékezett a nevére sem, a kora
reggeli órákban egy klubból érkezett haza, és random felszedett
csajokat hozott fel a hálószobájába, ahol éjszakába nyúlóan
cseverésztek – és más dolgokat csináltak – jó hangosan.
Jack úgy bólogatott, mintha meg tudná érteni ezt.
–  El tudom képzelni. Emlékszem, milyenek voltak a
diáklakások. Mindig egy halom koszos tányér állt a
mosogatóban, igaz?
Cara majdnem elmosolyogta magát a különbségen kettejük
élete között.
 –  Valami ilyesmi. Mindenesetre csak olyan kevés időt
töltöttem ott, amennyit muszáj volt. Ami azt jelentette, hogy
sokat jártam el szórakozni. Jó pár olyan éjszaka is akadt, amikor
az sem izgatott, hogy egyáltalán hazamenjek.
A férfiak révén, akikkel találkozott, adott pillanatban jobban
érezte magát. Átölelték, csodálták, akarták. De másnap reggel
mindig totál szarul érezte magát. Ez mégsem akadályozta meg
abban, hogy néhány nappal később újra megtegye ugyanazt.
Jack hatalmas lyukat hagyott az életében, és azok a férfiak
ideiglenes tömésként funkcionáltak. Kitöltötték a rést, de nem
készültek tartósnak.
Jack kinyújtotta a kezét, és megfogta Caráét. Ő ösztönösen
vissza akarta volna húzni a sajátját. Hogy mégsem tette, az
inkább a férfi kedvéért történt, mintsem maga miatt.
– Annyira sajnálom, Cara! Ha tudtam volna, hogy nem mentél
vissza Sarah-hoz lakni...
Mi lett volna? – akarta nekiszegezni a férfinak. Mit tettél
volna, egészen pontosan? Ezúttal valóban elhúzta a kezét.
– Nem akartam volna, hogy szánalomból maradj velem, Jack.
Jack összerezzent.
–  Ezt én is tudom. Csak nehéz belegondolni, hogy ilyen
egyedül voltál.
–  Hát, már nem sokáig maradtam egyedül. Elég hamar
rájöttem, hogy terhes vagyok.
Cara sosem volt az a fajta nő, aki pontosan tudja, mikor jön
meg a menstruációja. És ez az időszak az életében annyira ad
hoc és véletlenszerű módon zajlott, hogy több mint két hónapig
tartott, mire rájött, hogy kimaradt a havi vérzése. Még amikor
megcsinálta a terhességi tesztet, akkor sem számított arra, hogy
meglátja a második kék csíkot is.
– Ez biztos sokkoló lehetett.
A sokk gyenge kifejezés. Cara semmilyen tekintetben sem volt
abban a helyzetben, hogy gyereket szüljön. De
terhességmegszakításra sem ment el senkihez. Amint
lenyugodott és felidézte, mikor volt az utolsó menstruációja,
azonnal tudta, hogy a baba biztosan Jacktől van. Ráadásul nem
volt olyan hülye, hogy ne használjon fogamzásgátlást mindenki
mással.
–  Eltartott egy darabig, amíg megemésztettem, de végül
sikerült.
Cara még mindig nem tudta biztosan, mikor is határozta el
magát, hogy megtartja a babát. Talán azért döntött így, mert
Jacké volt. Talán abba a reménybe kapaszkodott, hogy egyszer
még kibékülnek? Nem mintha ez most már számított volna.
Jack úgy nézett rá, mintha kérdezni akart volna tőle valamit,
de aztán meggondolta. Ha azt akarta megkérdezni, honnan
tudta Cara, hogy a baba az övé, a DNS-vizsgálat eredménye
majd úgyis választ ad neki erre. Ehelyett inkább Sophie-t hozta
fel.
– Bárcsak szóltál volna. Sophie-ról. Bárcsak segíthettem volna
neked, bármi is történt köztünk!
Carát most először fakasztották mosolyra az emlékek.
–  Miután Sophie megszületett, az életem sokkal jobb lett. A
tanácstól megkaptam a Danielle melletti lakást, és ő attól a
pillanattól kezdve, hogy beköltöztem, eldöntötte, hogy a legjobb
barátnők leszünk. Aztán amikor Sophie meglett... – Hogyan
tudta volna megmagyarázni? Hogy mondhatta volna el a
férfinak, hogy Sophie szemébe belenézni azokban a legelső
napokban olyan érzéssel ajándékozta meg, mintha hazaérkezett
volna? Nagyot nyelt. – Ő mentett meg engem, Jack! Sophie
mentett meg.
– Ó, Cara! Annyira sajnálom, hogy nem voltam melletted! Ha
vissza tudnám forgatni az időt, megtenném. Talán, ha szebben
végződött volna köztünk, akkor eljöttél volna hozzám.
Cara gondolt már erre is, persze hogy gondolt. Csakhogy neki
több ideje volt gondolkodni rajta, mint a férfinak. Nem volt
értelme, hogy Jack rosszul érezze magát valami olyasmi miatt,
aminek már vége, ami régen elmúlt.
–  És aztán mi lett volna? Beköltöztettél volna magadhoz, és
eljátszottuk volna a boldog családot? De mennyi ideig? Nem
akartam, hogy Sophie kedvéért akarj engem. És amikor már
nem működött volna köztünk többé a dolog, nem akartam
volna minden második hétvégén hozzád küldeni őt. Én voltam
az, aki hibázott. Én voltam önző.
Az elmúlt napokban Cara bűntudata egyre nőtt. Nem annyira
Jackkel, inkább Sophie-val szemben. Mindazon dolgok miatt,
amiket Sophie talán megkaphatott volna, ha Jack a kezdetektől
fogva szerepet játszik az életében. Carának valamiképpen
sikerült meggyőznie magát arról, hogy Jack nem akarná Sophie-
t. Hogy valójában őt védi meg az elutasítástól. De most, hogy
látta, Jack hogyan viselkedik Sophie-val, rájött, hogy ez csupán
kifogás volt, amivel magának hazudott.
Kipipálta az utolsó négyzetet a nyomtatványon, majd
kettéhajtotta a papírlapot. Felpillantott Jackre.
– Ne haragudj.
Jack átnyúlt hozzá, és gyengéden megérintette a karját.
–  Kérlek, ne kérj bocsánatot! Csak jól kell csinálnunk
mostantól fogva. Tudom, mit mondott az orvos, de ő nem ismer
téged úgy, mint én. Te vagy a legmakacsabb nő, akivel valaha
találkoztam. Le fogod győzni ezt valahogy! Tudom, hogy így
lesz. És akkor minden rendben lesz. A múltban cserben
hagytalak, de jóvá szándékozom tenni.
Cara nem akarta letörni az optimizmusát, de Jacknek szembe
kellett néznie a tényekkel. Mindkettőjük elkészült személyes
adatlapját becsúsztatta a borítékba, amit aztán letett a
begyűjtött minták elé.
– Nem a múlttal kapcsolatban van szükségem a segítségedre,
Jack. A jövő számít: Sophie jövője! Sophie megmentett engem.
Szükségem van rád, hogy te őt mentsd meg!
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Rebecca

Jack az előző nap, munkába menet adta fel a DNS-tesztet, ezért

Rebecca arra számított, hogy az eredményeket valamikor aznap
küldik el e-mailben. Mennyi időbe telik vajon összekutyulni a
vegyszereket és megkapni az eredményt, amin áll vagy bukik az
életünk?
Ezen a reggelen elment meglátogatni egy új, görög éttermet,
és együtt kávézott a tulajjal. Az étteremnek nagy alapterülete
volt, több mint kétszáz férőhellyel, és Rebeccának máris az
eszébe ötlött néhány ügyfél, akiket érdekelhetne
rendezvényhelyszínként. A tulajdonos nagyon barátságosan
viselkedett – amíg Rebecca ott volt, összeismerkedett a fél
családjával, beleértve az első unokáját is, egy nagyon aranyos
kétéves gyereket, sötét, fényes fürtökkel, aki rendszeresen
szopta a hüvelykujját. Egy nagy, kiterjedt család társasága nem
igazán segített Rebecca idegein. Örült, hogy elszabadulhat és
hazamehet.
Hülyeség volt, hogy nem csinálták meg azonnal a DNS-
vizsgálatot. Ha mindez egy tévésorozatban történt volna, ő
kiáltott volna elsőként rá a szereplőkre, hogy először
ellenőrizzék le a dolgot. De Sophie annyira hasonlított Jackre, és
a dátumok is pontosan egyeztek. Plusz minden olyan gyorsan
történt. Tényleg csak négy hét telt el még azóta, hogy Cara
először csengetett be hozzájuk?
Az ujjain számolta a napokat. Hogy pontosak legyünk, már
valamivel több idő is eltelt: négy hét és négy nap. Egy teljes
hónap, amiben a feje tetejére állt az az élet, amit ő és Jack
tervezett maguknak. Vagy mégsem? Aznap már biztosra tudni
fogják.
Újra megnézte az óráját. Délután kettő volt. Délben küldött
egy üzenetet Jacknek, de a férfi még nem hallott semmit a DNS-
tesztelő cégtől. Még fél óra, és Rebeccának el kell majd indulnia
Sophie-ért.
Carának aznap a palliatív ellátást végző csoporthoz volt
időpontja. Rebecca felajánlotta, hogy elviszi őt, de
megkönnyebbült, amikor Cara felvilágosította, hogy a találkozó
valószínűleg egybeesik az óvodából való hazavitel idejével,
úgyhogy jobban szeretné, ha Rebecca inkább Sophie-ért menne
el. Persze, Rebecca természetesen ezt szívesen vállalta, de
bosszantotta, hogy – már megint – ő az, aki Jack helyett
rohangál. Igaz, az ő munkája rugalmasabb időbeosztással
rendelkezett, mint Jacké, és ő volt a saját maga főnöke. Azonban
csak azért, mert neki könnyebb volt megoldania, még nem
jelentette azt, hogy ez így igazságos is. Rebecca sokkal többet
vigyázott Sophie-ra, mint a férje. Amikor Sophie a jövőben majd
náluk lakik, valami olyan megoldást kell találniuk, ami
mindkettőjük számára működőképesebb. Ha Sophie náluk lakik
majd. Ebbe a bizonytalanságba Rebecca belebolondult.
Hátradőlt a számítógépe mellől, és megdörzsölte a szemét.
Nem bírt koncentrálni az előtte lévő munkára – a szóba jöhető
helyszínek listáját kellett volna összeállítania egy
biztosítótársaság jövő nyári partijához –, ezért úgy döntött, hogy
akár FaceTime-ozhat is egyet Izzyvel, és megbeszélhetik a
következő körlevelükbe beválasztandó fotókat. Háromhavonta
hírlevelet küldtek ki az ügyfeleknek az összes olyan
eseményről, amit ők szerveztek, hogy a cégük az érdeklődők
figyelmének középpontjában maradjon a jövőben tervezett
események számára. Samantha igen előzékenyen elküldte nekik
e-mailben a Maldív-szigeteken álló, vízparti, nászutas
luxusvillájából néhány esküvői fotóját, amelyeket
felhasználhattak. Bármelyik csodásan nézne ki a körlevélben,
így csak választaniuk kellett egyet.
Izzy szinte azonnal felvette a hívást.
– Szia, mi a helyzet?
Rebecca még nem szólt Izzynek a DNS-vizsgálatról. Túl
korainak tűnt, hogy erről beszélgessenek. És nem akarta, hogy
valaki más is rájöjjön, milyen hülyék voltak, amíg nem ismerte
a dolog kimenetelét.
–  Minden rendben. Csak azon gondolkodtam, volt-e már
alkalmad megnézni Samantha esküvői képeit? El akartam
kezdeni a negyedéves hírlevél összeállítását.
–  Igen, pont ma reggel csorgattam a nyálamat a képek felett.
Micsoda mesés esküvő! Van egy édes fotó Sophie-ról is. Szép
volt Samanthától, hogy őt is beletette, de nem volt nehéz
egyszerre dolgoznod és közben szemmel tartanod a gyereket?
Rebecca már beszámolt Izzynek Samantha előző heti
esküvőjéről. Izzy, miután otthon ragadt a négy fal között a
mandulaműtét után lábadozó kisfiával, mohón érdeklődött a
részletek iránt. Rebecca elmesélte neki, hogy Sophie-t a
vészhelyzetben felkérték pótkoszorúslánynak.
Tulajdonképpen egyáltalán nem is volt nehéz. Samantha eget-
földet megmozgató menyegzőjén az esküvői fogadásban
közreműködött egy ceremóniamester és egy állami bankettre is
elegendő felszolgáló személyzet. Az utolsó pillanatban történt
változások ellenére Rebeccának nagyon kevés teendője maradt
az esküvő napján azon kívül, hogy egy négyéves gyermek
szemével nézze végig az esküvő minden csodáját.
– Sophie igazán nagyon édes volt. Biztos vagyok benne, hogy
azt gondolta, épp egy hercegnő életét éli. És nagyon jól
viselkedett.
– Tényleg? – Izzy csettintett a nyelvével. – Csak óvatosan, mert
majdnem úgy hangzol, mint valami büszke szülő!
Izzy csak viccelt, de alaposan rátapintott a lényegre. Rebecca
élvezte a Sophie-val töltött időt az esküvőn. De az még azelőtt
volt, hogy mindent megtudtak volna Cara diagnózisáról.
– Akkor nem mentek ilyen jól a dolgok, amikor most a héten
vigyáztam rá. Kiöntötte a tejet a szőnyegre, és megríkattam.
Nyilvánvaló, hogy a szülői gén még mindig hiányzik belőlem.
Izzy nevetett.
–  Nincs olyan, hogy szülői gén! Atyagatya, ha elmondanám
neked, mi mindent üvöltöttem én már a két gyerekemnek a
pillanat hevében, azonnal jönnél, hogy megmentsd őket! A
szülők is emberek, tudod?
Kedves volt Izzytől, hogy megpróbálta felvidítani. De akkor
sem bírt szabadulni ettől az érzéstől.
–  Értem, mit mondasz, de egyszerűen nem vagyok biztos a
dologban. Nem hiszem, hogy képes vagyok rá.
–  Rebecca, én szeretlek, de megvan az a szörnyű szokásod,
hogy túlgondolod a dolgokat. Senki sem várja el tőled, hogy
hirtelen az év édesanyja legyél! Amíg meleg helyen, jóllakottan
és biztonságban van a gyerek, addig jól végezted a munkádat.
Ezután már csak szeretned kell őt. És ehhez idő kell. Még
amikor te szülöd meg őket, akkor sem feltétlenül történik meg
azonnal. Ne dőlj be a babás reklámoknak! Szülőnek lenni
kemény dolog. De meg tudod csinálni, Rebecca! Tudom, hogy
képes vagy rá. És egyébként is – Izzy hangja könnyedebbé vált –,
csak minden második hétvégén kell megbirkóznod vele, vagy
ilyesmi. A többi időben te és Jack visszatérhettek a fiatal
szerelmesek állapotába.
Cara végzetes prognózisú betegségének és a DNS-vizsgálat
témájának várnia kellett addig, amíg Rebecca szemtől szembe
nem látja Izzyt.
– Nagyon vicces vagy! Nyomjuk meg a szünet gombot a szülői
buzdító beszédhez! Össze kell szednem ezt a hírlevelet, szóval
csak mondd meg, melyik kép tetszik, és hozzárakom a többi
bekerülő eseményhez.
A beszélgetés hátralévő részében a naptárjukat ellenőrizték,
és megtervezték a következő találkozójukat, de így is sikerült
még húsz percet eldumcsizniuk. Mire a hívás véget ért,
Rebeccának már csak épp annyi ideje maradt, hogy átkefélje a
haját és felkapja a kabátját, mielőtt indulnia kellett Sophie-ért.
Még mindig semmi hír nem érkezett Jacktől.
 
 
Amikor Rebecca az óvodához ért, kint kellett várakoznia a többi
szülővel, akik a gyerekekért jöttek. Mindenki vagy a telefonját
nézte, vagy valami érdekeset szemlélt a földön. Szerencsére az
ajtó aztán kinyílt, és beengedték mindannyiukat, hogy átvegyék
a gyerekeket.
Mielőtt követte volna a többi szülőt, Rebecca megszólította az
óvónőt az ajtóban, és elmagyarázta, hogy Cara előre
idetelefonált értesíteni az intézményt, hogy ő jön Sophie-ért. Az
óvónő az épület elején lévő irodába irányította Rebeccát, azt
mondta, Sophie ott várja, és meg kell adnia a jelszót az óvoda
igazgatójának, aki a kislánnyal lesz.
Az iroda ajtaja résnyire nyitva volt, így Rebecca közeledtében
észrevehette Sophie-t. Egy aprócska széken ült, a kabátja és a
hátizsákja már rajta volt. A kezében egy óriási egyszarvúval
díszített uzsonnástáska lógott. Valahogy elveszettnek tűnt egy
kicsit, mint egy másik korszakból jövő kis menekült, és Rebecca
a legszívesebben felkapta volna, hogy megnyugtassa, minden
rendben lesz. Csakhogy ezt nem ígérhette meg neki, ugyebár?
Mihelyt Sophie megpillantotta Rebeccát, felragyogott az arca
és integetni kezdett. Rebecca nem tudta megállni, hogy ne
viszonozza a mosolyát: fertőző volt. Az óvoda igazgatója felállt,
és az ajtóhoz lépett.
– Üdvözlöm! Sophie-ért jött? Tudja a jelszót?
Rebecca bólintott.
– Igen. Úgy tudom, a jelszó „sárga”.
Az igazgató bólintott.
–  Így van. Sophie elmesélte, hogy ez az anyukája kedvenc
színe. – Sophie-hoz fordult, és rámosolygott. – Akkor menj csak,
Sophie! Holnap találkozunk!
Sophie megragadta Rebecca kezét, és Rebecca hirtelen az
öröm hullámát érezte átrohanni magán.
Sophie a kocsihoz visszafelé, majd hazafelé menet végig az
óvodában töltött napjáról fecsegett, megfeledkezve arról, hogy
az anyukája ma a kórházban volt. Bár a konzultáló orvosa
legfrissebb hírei meglehetősen világosan beszéltek, Cara még
mindig nem állt készen arra, hogy Sophie-val a kórjóslatáról
beszéljen, amíg nem kapott biztos választ arra, hogy pontosan
mennyi ideje van hátra. Vajon képes lesz-e bárki megadni neki
ezt az információt? Talán abban reménykedett, hogy az orvosa
a legrosszabb forgatókönyvvel számolt, amikor azt mondta,
hogy esetleg csak hónapjai vannak? Végül is manapság a
doktoroknak be kellett biztosítaniuk magukat, hogy ne pereljék
be őket, nem? Amikor Rebecca utánanézett a neten, rengeteg
olyan esetre bukkant, ahol az emberek még évekig eléltek a
halálos diagnózissal. Biztos, hogy Cara minél tovább kitart,
annál nagyobb az esélye, hogy esetleg megtalálják a
gyógymódot. A gyógyszerkísérletek és a génterápia fejlődése
közepette úgy tűnt, mintha mindennap lenne valami új áttörés.
Mivel a kemoterápia hatása kezdett enyhülni, Cara újra
normálisan nézett ki. Túl naiv dolog volt vajon abban
reménykedni, hogy a palliatív ellátást végző csapat talán egy
kicsit pozitívabb nézőponthoz segíti?
Mire hazaértek, már majdnem fél négy volt. Rebecca
automatikusan töltött Sophie-nak egy pohár tejet, és megkereste
a csatornát, amin az általa kedvelt rajzfilmeket adták. Aztán
küldött Jacknek egy újabb üzenetet:
 
Megnézted az e-mailjeidet? Megjött már az eredmény?
 
Most már biztosan hamarosan meg kellett érkeznie, nem? Egy
munkanap ötkor ér véget vagy esetleg fél hatkor. Az
eredményeket Jacknek és Carának is e-mailben küldik el. Cara
nem tudta megnézni az övét, amíg a kórházban tartózkodott, de
Jacknek semmi mentsége nem lehetett arra, hogy ne frissítse az
e-mailjeit néhány percenként. Ugyanolyan kétségbeesetten
kellett várnia az eredményt, mint Rebeccának!
Sophie a rajzfilmjeit bámulta, és magában kuncogott a
képernyőn látható bohóckodáson. Nem is sejtette, hogy az élete
talán mennyire megváltozhat. Egyáltalán nem ezt érdemelte, és
bárcsak meg tudnák védeni ettől az egésztől!
Rebecca ismét megnézte a telefonját. És öt perccel később
megint. Végre kapott egy rövid választ Jacktől.
 
Már úton vagyok hazafelé.
  
Rebeccának alig volt ideje azon tűnődni, hogy miért jön haza
ilyen hamar a férfi, amikor meghallotta a bejárati ajtó
nyikorgását.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Cara

Még a palliatív ellátást végző csoporttal való találkozás is

engedménynek érződött, azaz vereségnek. Mintha azt
mondaná, okés, nem próbálkozik tovább saját maga
megmentésével, és megadóan feltartaná a kezét. Feladom.
Vigyetek.
Mióta a kemoterápia legrosszabb mellékhatásai elmúltak,
Carának egyre nehezebb volt elhinnie, hogy a rákja halálos. Ha
egyszer van ereje tovább küzdeni, miért nem segítenek neki?
A telefonon lefolytatott beszélgetés alapján a palliatív
csapatban számos egészségügyi szakember dolgozott:
fájdalomspecialisták, dietetikusok, mentálhigiénés
szakemberek és mások, amelyekre Cara nem emlékezett. Soha
ennyi figyelmet nem kapott még. Ezen az első találkozón csak
egy orvossal és egy ápolónővel kellett megismerkednie, hogy
megbeszéljék a gyógyszerezését.
A recepciós mosolyogva vette fel a nevét.
– Nem tartjuk fel sokáig. Kérem, foglaljon helyet!
A Jackkel folytatott tegnap esti beszélgetése után Cara az
ágyban fekve azt kérdezte magától, miért tartott ilyen sokáig,
hogy kapcsolatba lépjen vele. Az elmúlt négy évben
előfordultak olyan alkalmak, amikor gondolkodott rajta.
Általában akkor, amikor megivott néhány pohár olcsó lőrét
Danielle-lel, és nosztalgiázni kezdett. Amit Jacknek mondott
korábban arról a félelméről, hogy a férfi talán majd elveszi tőle
Sophie-t, igaz volt, de akadt még valami más is. Józan fejjel a
benne élő realista nem kockáztathatta meg azt a lehetőséget,
hogy a férfi esetleg egyszerűen nem is akar tudni erről.
Elég elutasítást kapott már az életében. Emlékei szerint a
saját apja mindig csakis megvetéssel bánt vele. Amikor tizenhat
évesen összepakolta a táskáját, a férfi a mellkasán keresztbe tett
karokkal nézte végig, ahogy elmegy, és bezárta a konyhaajtót,
hogy Cara zokogó anyja ne könyöröghessen neki újra, hogy
maradjon. Hat hónappal később meglátta a férfit egy kiskorú
iszákosokkal teli ivó kertjén át. Amikor az is észrevette őt,
egyszerűen hátat fordított neki. Miért tette volna ki magát még
egyszer ennek? Miért tette volna ki Sophie-t a visszautasítás
lehetőségének?
Egy fiatal ápolónő jött Caráért a recepcióra, és elvezette egy
szobába, ami egy lépcsővel feljebb helyezkedett el a
kemoterápiás várónál. Itt három, U alakban elhelyezett,
csokoládébarna bőrkanapé állt egy téglalap alakú
dohányzóasztal körül. Élénk színű párnák és egy szőnyeg is
helyet kapott a helyiségben. A Nemzeti Egészségügyi Szolgálat
aztán mindent bevetett a haldoklókért.
Egy orvos állt ott mosolyogva.
– Foglaljon helyet. Kér kávét vagy teát? Vagy egy kis vizet?
 Cara az ajtóhoz legközelebbi kanapéra ült le.
– Nem, köszönöm, nem kérek.
Az orvos és az ápolónő elfoglaltak egy-egy kanapét, és az
ápolónő vágott bele elsőként.
–  Köszönjük, hogy ma bejött, Cara! Remélhetőleg az orvosa
adott önnek némi tájékoztatást rólunk és arról, hogy mi is a
palliatív ellátást végző csapat. Az a célunk, hogy minden
támogatást megadjunk önnek, amire csak szüksége van. Legyen
az fizikai, szociális, pszichológiai vagy vallási természetű.
Megtarthatják a vallásit, futott át Cara agyán ebben a
pillanatban. Akárhol is volt az őrangyala, nem végzett túl jó
munkát.
– Igen, tájékoztatott.
–  Bár a kezelését leállították, vannak olyan gyógyszerek,
amiket felírhatunk, hogy segítsenek önnek...
Cara nem bírt csak ülni és hallgatni.
–  Az a helyzet, hogy én még nem adtam fel! Van egy
kislányom. Az ő érdekében tovább kell küzdenem!
Az orvos előrehajolt, így az alkarja a térdére támaszkodott. A
hangja szelíd volt, mintha egy ijedt pónilóhoz beszélne.
–  Megértem. Néha segít, ha az ember a testére magától
elkülönülten gondol. Ön soha nem hagyná el önként a lányát, ez
természetes. Sajnos azonban a teste nem biztos, hogy ad
választási lehetőséget. Ennek kevés köze van ahhoz, hogy
milyen keményen akarunk küzdeni, de nagyon sok köze a
biológiai korlátokhoz.
Cara hallotta a szavaikat, de nem igazán fogadta be őket.
 – Egyszóval, csak úgy fel kellene adnom?
Az ápolónő, mint egy profi páros váltócsapat tagja, átvette a
beszélgetés fonalát.
–  Nem, Cara. Ez nem feladás. Maga még a halálos diagnózis
ellenére is él. Javítani akarjuk az életminőségét. Legyen szó
fájdalomcsillapításról, művészetterápiáról vagy családi
tanácsadásról önnek és a lányának.
Carának nem volt ideje képet festeni arról, hogy mit érez.
Tudnia kellett a tényeket.
–  Mennyi időm van még? Dr. Greent nem tudtam rávenni,
hogy megadjon bármilyen konkrét időkeretet, de biztosan van
valami elképzelésük.
Az orvos egymáshoz illesztette az ujjai hegyét.
–  Ezt nagyon nehéz megjósolni, de a legutóbbi felvételeket
elnézve azt mondanám, hogy három-hat hónap. Talán egy kicsit
több, ha megússza a fertőzéseket vagy egyéb komplikációkat.
Cara lélegzete kihagyott. Hat hónap? Sophie addigra még el
sem kezdi az iskolát. Beharapta az ajkát, hogy ne remegjen.
– Ennél hosszabb időt reméltem.
–  Mint mondtam, nem lehet pontosan megjósolni, és nem is
akarjuk elvenni öntől a reményt, de szeretnénk
megbizonyosodni arról, hogy ez a remény reális.
A találkozó hátralévő részében Cara csak körülbelül a
harmadát fogta fel annak, amiről beszéltek. A nővér a
tájékoztató egy pontján módszereket ajánlott a stressz és a
szorongás csökkentésére. A meditációt javasolta. Cara
mindössze sikítani akart. Nem akart magáról beszélni. Ő
Sophie-ról akart beszélni. Hogyan mondja el neki, hogy az
anyukája meg fog halni?
Amikor már nem bírt többet elviselni, felkelt ültéből.
–  Elnézést, én csak… még nem vagyok készen arra, hogy
minderről beszéljek. Szükségem van…
Mindketten felálltak, az orvos egy információs szórólapot
tartott a kezében.
–  Természetesen. Megértjük, hogy sok mindent kell
feldolgoznia. A legtöbb dolog, amiről ma beszélni akartunk,
rajta van ezen a szórólapon. Vigye haza és olvassa át, aztán
szóljon, ha ismét beszélni szeretne velünk. Mi itt vagyunk.
Bármikor felhívhat minket.
Odakint a szürkén szitáló eső súlyosnak érződött Cara arcán.
A buszmegálló üres volt, és ő leült a vékony műanyag korlátra, a
lábával egy pocsolyában. Egy valószínűleg háromtól hat hónapig
terjedő időszak elé nézett. Talán egy kicsit hosszabb elé.
Emlékezett a hat hónapos Sophie-ra, aki büszkén felült már, a
játékai körülötte hevertek. Kilenc hónapos korában felé
totyogott, Csicsit nyomorgatva ragacsos kis kezében. Egyéves
korában, az első születésnapján Danielle segített Carának tortát
sütni, egész idő alatt azon morgolódva, hogy sokkal egyszerűbb
lett volna venni egyet a boltban. Az az első év olyan gyorsan
eltelt. Vajon az utolsó éve ugyanolyan gyorsan elmúlik majd?
Zokogás szakadt ki a torkából, és Cara kétrét görnyedt. A
térdét átölelve próbált levegőt venni, de csak zihálva kapkodott
utána. Ez a valóság. Ez megtörténik, és még annyi mindent meg
kell tennie! Mindenki – Jamie a rákellenes jótékonysági
szervezettől, dr. Green, a palliatív gondozók – azt mondta neki,
hogy adjon magának időt, de ez volt az egyetlen dolog, amivel
nem rendelkezett. Haza kellett mennie Sophie-hoz. Beszélnie
kellett Jackkel és Rebeccával.
 
 
Amikor hazaért, beengedte magát a pótkulccsal, amit Jack adott
neki. Megállt a nappali ajtajában, és figyelte Sophie arcán az
élénk örömöt, ahogy a kislány a rajzfilmfigurákat leste. Hogyan
tudna belenézni abba a gyönyörű, bizalomteljes arcocskába, és
megmondani neki, hogy el fogja hagyni?
Sophie magát hátravetve felnevetett valamin a képernyőn, és
megpillantotta Carát.
– Mami!
Cara kinyújtotta a karját, hogy felkapja.
– Szia, kicsim! Milyen volt az ovi?
– Jó volt! Rebecca eljött értem. Beülhettem az irodába Sue-val!
Cara megcsókolta Sophie feje búbját, és mosolygott a kislánya
fontoskodásán.
– Hát ez nagyszerű!
Rebecca átjött a konyhából, és megvárta, amíg Sophie ismét
lehuppant a tévé elé. Carát egy intéssel a konyha felé hívta.
– Megnézted már az e-mailjeidet?
Cara követte, és menet közben levette a kabátját. A
találkozóját követően a DNS-vizsgálat valójában teljesen kiment
a fejéből.
– Nem. Jack nézte már az övét?
 Rebecca a fejét rázta.
–  Nem tudok róla, de már úton van hazafelé. – A
konyhaszigeten nyitva állt a laptopja. Megfordította, hogy a
képernyő Cara felé nézzen. – Megnézheted ezen a levelezésedet,
ha szeretnéd.
Cara megértette Rebecca sürgetését. Ő nem lehetett Carához
hasonlóan biztos a fogantatással kapcsolatban. A böngésző már
nyitva volt, így csak a felhasználónevét kellett beírnia a Yahoo!-
ba, hogy hozzáférjen az e-mailjeihez.
Rebecca szándékosan nem nézett Carára, miközben ő
begépelte a jelszavát, és Carának sem volt kedve cseverészni. A
következő pillanatokban az egyetlen nesz a helyiségben a
laptop billentyűinek kopogása volt.
Az eredmények megérkeztek. Cara duplán rákattintott az e-
mailben szereplő linkre, hogy megnyissa, és végigolvasta az
eredményt. Aztán megint. Majd harmadszor is. Forróság öntötte
el a testét, az arcát, az agyát. Az ujja remegett a touchpadon, a
látása elhomályosult. Ez biztos valami tévedés!
Rebecca felállt, és a karjára tette a kezét.
– Úgy nézem, le kellene ülnöd. Mi az? Mi a probléma?
Cara az e-mailre mutatott. Rebecca gyorsan átfutotta és tátva
maradt a szája.
Sophie pont ekkor poroszkált be a konyhába.
– Kaphatok inni?
Amikor Rebecca megszólalt, a hangja magasabban csengett a
szokásosnál.
– Persze, kicsim. Hozok neked egy pohár vizet. Menj vissza a
rajzfilmedhez, majd odaviszem neked!
Amint Sophie elment, Rebecca visszafordult Carához.
– Nem értem! Itt az áll, hogy Jack nem Sophie apja. Mi a fene
folyik itt? Te tudtad?
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Rebecca

Mindössze egy hónap telt el azóta, hogy Jack és Rebecca együtt

ültek a kanapén, sajtot és krékert eszegetve a Jack főnökénél
tartott péntek esti vacsora után. Mintha egy emberöltővel
ezelőtt lett volna. Most miután Jack mindkettőjüknek töltött egy
pohár bort, a következő öt percben csak ültek ott a poharukat
szorongatva és maguk elé bámulva. Egyikük sem ivott egyetlen
kortyot sem.
A férfi Rebeccára nézett.
–  Őszintén szólva úgy érzem magam, mint akit elütött egy
gőzmozdony.
Így is le lehetett írni azt a kőkemény, szorító érzést Rebecca
mellkasában.
– Én is.
Jack nagyjából tíz perccel azután érkezett haza, hogy Cara
megnyitotta az ő e-mailjét. Miután a férfi már látta a sajátját a
munkahelyén, személyesen akarta elmondani Rebeccának a
dolgot. Még ha haza is ért volna Cara előtt, az arcán ülő
döbbenet már a bejárati ajtón való belépésekor azonnal
elárulta volna Rebeccának, mire számíthat. Cara reakciója sem
sokban különbözött. Vagy ő volt a világ legjobb színésznője,
vagy ugyanúgy megdöbbent, mint ők: nem kérdéses, tényleg azt
hitte, hogy Jack Sophie apja. Miután Jack megérkezett, Cara
felvitte Sophie-t az emeleti fürdőszobába egy habfürdő
ígéretével.
Rebecca megforgatta a borospoharat az ujjai között.
–  Akarsz hallani valami őrültséget? Amikor Cara először
idejött, azt hittem, hogy téged akar megszerezni. Mármint, hogy
vissza akar téged kapni.
Jack rövid, száraz nevetést hallatott.
– Mert olyan jó fogás vagyok?
Rebecca gyönge mosollyal honorálta a férfi humorizálási
kísérletét.
–  De komolyan. Engem egyértelműen el akart tüntetni az
útból, hogy beszélhessen veled, és nos, ha őszinte akarok lenni,
úgy látszott, mintha te is vonzódnál hozzá.
Jack a poharába bámult.
– Nem, nem erről volt szó. Úgy értem, Cara szemrevaló nő, és
élveztem vele a régi időkről beszélni. De nem vonzalomról volt
szó, hanem azt hiszem, inkább arról, hogy újra eszembe juttatta
a fiatalságomat.
Noha Rebecca meg tudta érteni a szentimentalizmust, ezt az
érzést sohasem osztotta. A húszas évei felidézésének gondolata
csöppet sem tűnt vonzónak. Sokkal boldogabb volt most, hogy
ott volt neki Jack, és az élete rendezett mederben zajlott, mert
tudták, mit akarnak. Legalábbis korábban.
Most minden olyan szürreálisnak tűnt, de ez az alkalom
éppen megfelelőnek látszott, hogy nyíltan beszéljen arról,
miként érezte magát az elmúlt hetekben, miközben nézte a
férjét Carával és Sophie-val.
– És ha már tényleg kiterítjük a kártyáinkat az asztalon, az is
elgondolkodtatott, hogy annyira gyorsan vállalni akartad
Sophie-t. – Újabb kortyot ivott a borból, és azon igyekezett, hogy
a hangja a lehető legközömbösebben csengjen. – Eltűnődtem,
vajon őszinte voltál-e velem abban, hogy nem akarsz gyereket.
Jack meglepetten felkapta, majd megcsóválta a fejét.
–  Ez nem egészen így történt. Legalábbis kezdetben nem.
Kezdetben éppen te voltál az, aki azt mondta, hogy felelősséget
kell vállalnom. Sürgettél, hogy üssünk nyélbe egy tervet Carával
arról, mikor vigyázunk majd mi Sophie-ra. – Feltartotta a kezét,
mielőtt a felesége félbeszakította volna. – Ezt nem panaszként
mondom. Igazad volt. Tényleg szükség volt erre. Mármint, ha az
én gyerekem lett volna. De most...
Amilyen gyorsan minden megváltozott, ugyanolyan gyorsan
fordult a visszájára. Mint egy ostorcsapás. Rebecca tisztában
volt a saját feldúltságával, amit ez az egész kavart benne, de
milyen lehet Jacknek?
– Most már nem az. Nem a te lányod.
Jack lassan forgatta a poharát. Úgy nézett ki, mintha mindjárt
elsírná magát.
–  Pontosan. Most már nem az, és megint csak mi ketten
vagyunk.
Mintha kiszippantották volna a levegőt kettejük közül a
szobából. Csak mi. Csak.
 – Ez már nem elég neked többé?
– Hogy érted ezt?
Amikor Jack felnézett rá, volt valami a szemében, amit
Rebecca nem tudott kiolvasni. A férfi visszafogta magát. Elég jól
ismerte ahhoz, hogy ezt felismerje.
Biztosra kellett mennie. Teljesen őszintének kellett lenniük.
– Az elmúlt néhány hétben az apaság... nagyon jól állt neked.
Őstehetség vagy benne. Meggondoltad magad emiatt a
gyerekvállalással kapcsolatban?
Rebecca visszatartotta a lélegzetét. Bármit is mond erre a
férfi, az megváltoztathatja az egész életét.
Jack felsóhajtott. A kezébe fogta Rebecca kezét. Ó, istenem,
hát itt hullik minden darabokra?
–  Nem. – Jack megrázta a fejét. – Nem, ettől nem kezdtem
gyerekekre vágyni. De Sophie... vele nagyon élveztem együtt
lenni. Nagyszerű kislány. És én... aggódom érte. Nagyon
aggódom amiatt, hogy mi lesz vele, ha Cara nem tud majd többé
gondoskodni róla.
Rebecca fejében vad forgatag örvénylett. Ő is aggódott Sophie
miatt. Nem feltétlenül úgy, ahogy egy anya aggódna, hanem
csak egyszerűen emberként. Egy emberi lényként, aki a tanúja
lesz, hogy egy kislány nemsokára elveszíti az édesanyját. Egy
olyan kislány, akinek nincs semmilyen ismert rokona. Ez nem
anyai érzés volt. Nem az volt. Egyszerűen nem az volt.
– De mit tehetünk?
Jack felpillantott rá.
– Azt hiszem, mindketten tudjuk, mit tehetnénk. A kérdés csak
az, hogy akarjuk-e vagy sem.
Rebecca letette a poharát az asztalra, és teljesen
szembefordult Jackkel. Ez most komoly dolog: tudnia kellett,
hogy a férfi csak eshetőségekről beszél-e, vagy tényleg azt
akarja, hogy megtartsák Sophie-t.
– Örökbefogadás? Egyáltalán hagynák, hogy örökbe fogadjuk?
Úgy értem, biztos vannak bizonyos tesztek, amiket el kell
végezni ehhez, nem? Nincs valami várólista vagy ilyesmi?
Jack Rebecca felé hajolt, mintha próbálna olvasni a
reakciójából.
–  Fogalmam sincs. De amennyiben érdekel bennünket ez a
lehetőség, utánakérdezhetnénk, nem?
Rebecca érezte, hogy az arca átforrósodik. A jegygyűrűjét
babrálta, azt a gyönyörű gyűrűt, amit közösen választottak.
Amikor még tudták, hogy mit akarnak. Amikor minden világos
volt. És most?
–  Gondolod, Cara akarná, hogy örökbe fogadjuk? Mármint,
nem te vagy az apja. És nem hiszem, hogy engem különösebben
kedvelne. Tudja jól, hogy nem akarunk saját gyereket.
– Ezt megint csak meg kellene kérdeznünk. – Jack kinyújtotta
a kezét, és ismét megfogta Rebeccáét. – De előbb nekünk kell
beszélnünk róla. Biztosnak kell lennünk benne, hogy ezt
akarjuk. Mindkettőnknek sok elfoglaltságot jelentő karrierje
van, és te még mindig építed a cégedet. Muszáj alaposan
átgondolnunk ezt. Mindkettőnknek.
Egy pillantás Jack arcára világossá tette, hogy ő mire fogja
letenni a voksát. Olyan hév buzgott benne, amit nem sikerült
elrejtenie. Ha Rebecca azt mondja, hogy ő nem akarja ezt, vajon
az lenne számukra a vég kezdete? Valami, amit a férfi örökre a
szemére vetne? És ha igent mondana, és örökbe fogadnák
Sophie-t, akkor vajon mi történne a kapcsolatukkal? Az
életükkel? A legtöbb embernek bőven van ideje ilyen
döntéseket hozni. Idő, hogy eldöntsék, mit akarnak. De nekik
nem volt.
Nem mondták ki, de Rebecca máris látta, hogy egy gyermek
örökbefogadása sokkal nagyobb hatással lenne az ő életére,
mint Jackére. Ő otthonról dolgozott. Ő volt a saját főnöke. Ez azt
jelentette, hogy ő lenne az, aki elviszi az iskolába és aki ápolja
Sophie-t, amikor beteg.
És ez nem lesz éppen könnyű. Ha olyan helyzetben találják
magukat, hogy örökbe fogadhatják Sophie-t, az azt jelenti, hogy
Cara addigra meghalt. Sophie elvesztette az édesanyját. Annyi
támogatásra lenne szüksége! Annyi szeretetre! Hogyan lehet
egyáltalán hozzáfogni, hogy az ember átsegítsen ezen egy
gyereket?
Rebecca szíve hevesen vert a mellkasában. Most nem bírt
tisztán gondolkodni. Jacknek igaza volt: időre van szükségük a
gondolkodáshoz. Másnap egy esküvői kiállításra kellett mennie
Izzyvel. Talán egy nap távol az otthonától segíthetne neki, hogy
így vagy úgy, egy kis rálátást kapjon a dolgokra.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Cara

– Tudtad?
Egyes nőket megbánthatott volna Danielle kérdése – amihez
az a jelentés társult, hogy Alattomos, manipulatív hazudozó
vagy? –, de Cara túl régóta ismerte a barátnőjét a felesleges
érzékenykedéshez. Ezért is jött ide már másnap. Az a vágy
hozta, hogy olyasvalakivel legyen, aki jól ismeri és így is szereti
őt. Egyúttal el akart menekülni abból a házból, amiben nem volt
joga élni.
Felvette a Danielle által a dohányzóasztal tetejére tett Hello!
magazin néhány példányán egyensúlyozó bögréjét.
–  Esküszöm, én is pont úgy megdöbbentem, mint ők! Persze,
kétségtelenül emlékszem, hogy Jack után más férfiakkal is
lefeküdtem. Ez nem olyasmi, amire büszke vagyok. De teljesen
kibuktam, miután Jack véget vetett köztünk a dolgoknak.
Fizikailag és mentálisan is.
Danielle biccentett, és beleharapott egy Bourbon-kekszbe.
Már sokszor megosztották egymással a nem-túl-romantikus
múltjukat egy üveg bor mellett: egyik oldalon sem volt ítélkezés.
A keksszel Cara felé bökött.
 –  De akkor sem értem. Ha más férfiakkal is lefeküdtél kábé
ugyanabban az időben, akkor hogy lehettél ilyen biztos Jack
apaságában?
Ez most naivnak, sőt, ostobának tűnt. De tényleg biztos volt
benne.
–  Mindig óvszert használtam. Dühös voltam, nem őrült.
Leszámítva azt az egy alkalmat Jackkel.
Jackkel is védekezniük kellett volna. Hisz nem terveztek
közös családot. De egy valódi kapcsolatban könnyű volt átlépni
a határokat. Az előző nap, a teszteredmény megismerése után
Rebecca gyanakvó arca gyakorlatilag azzal vádolta, hogy egész
idő alatt tudta, Sophie nem Jacké. Pedig tényleg nem tudta.
Cara szinte látta, ahogy Danielle agya ketyeg, miközben végez
a kekszével.
– Szóval egész idő alatt azt feltételezted, tudod, ki Sophie apja,
és most mégsem ő az.
– Dióhéjban, igen.
Cara megdörzsölte az arcát a szabad kezével. Ez az egész
olyan zűrzavaros volt.
Danielle odatartotta a kekszes csomagot, de Cara megrázta a
fejét. Danielle kivett még egy kekszet, és félig belemártotta a
teájába.
– Tehát akkor megpróbálsz kapcsolatba lépni a többi férfival?
Rávenni őket, hogy ők is megcsináltassák a DNS-vizsgálatot?
Ha a helyzet nem lenne ennyire vészes, ez már szinte vicces
lett volna. Hogy a pokolba vitte volna véghez ezt? Adjon fel
hirdetést a helyi újságban? LEFEKÜDT EZZEL A NŐVEL?
 – Fogalmam sincs, hogy kik lehettek vagy hol vannak. Részeg
voltam, szeretetéhes, és még a keresztnevüket is alig-alig
tudtam. Bár... van egy homályos emlékem, hogy volt egy fickó
köztük, aki egy kicsit hasonlított Jackre. – Megrándult a
gondolatra. – Ez öt évvel ezelőtt volt. Semmi esélyem rá, hogy
bárkit is kinyomozzak.
Danielle bólintott. Hála istennek, Cara Danielle-lel nyíltan
tudott beszélni, és nem kellett attól tartania, hogy a barátnője
megdöbbenve vagy rosszallóan fogadná, amit mond. Még csak
most – amikor már nem a szomszédban lakott – jött rá, hogy
milyen nagyra értékeli a barátságukat. Amikor Cara kezelését
megkezdték, és nem tudott dolgozni, teljesen le volt égve,
miközben az első segélye kifizetésére várt. Danielle bevásárolt
neki, rá-ránézett, és még Sophie-t is meghívta, hogy aludjon
náluk, amikor Carának pihenésre volt szüksége.
Ezért aztán tudta, hogy Danielle minden szavát komolyan
gondolja, amikor így szólt:
–  Vagyis most megint ott tartasz Sophie-val, ahol kezdtétek.
Nézd, tudod, hogy befogadnám őt!
Cara a fejét ingatta.
–  Ezt nem várhatom el tőled. Már van négy sajátod, akikről
gondoskodnod kell. És nem tudok adni neked semmit
támogatásul.
–  Márpedig nem fog állami gondozásba kerülni! – Danielle
elvörösödött beszéd közben. Mindketten ismerték egymás sok
gyerekkori titkát is. Cara éppen eleget tudott Danielle-nek az
állami gondozási rendszerben szerzett tapasztalatairól ahhoz,
hogy megértse, miért sziklaszilárd az álláspontja abban a
tekintetben, hogy Sophie-ra nem fognak idegenek vigyázni.
Ezt ő sem akarta hagyni.
– Egyetértek.
Danielle igazán rendes nő volt. Cara tudta, hogy őszintén
gondolja az ajánlatát Sophie befogadásáról. De Cara ezt sem
akarta. A rövid idő, amit Jackkel és Rebeccával töltött, adott
neki egy kis betekintést abba a világba, amiben a lánya élhetne.
Nem a pénzről, a nyaralásokról vagy a csicsás holmikról volt
szó, hanem egy olyan élet lehetőségéről, amelyben Sophie-nak
vannak választási lehetőségei. Ahol bármit megtehet és bármi
lehet, ami csak lenni akar. Ez nem menne olyan egyszerűen, ha
Danielle lányaival osztaná meg a szobájukat, és a helyi iskolába
járna, ahol a kilencévesek már dohányoznak az udvaron.
Bár Danielle nem úgy nézett ki, mintha beadta volna a
derekát, egyelőre mégis ejtette Sophie gondviselésének a
témáját.
– Na és Jack meg a felesége mit szólt ehhez az egészhez? Azt
mondták, hogy pakolj össze és szívódjatok fel onnan?
Cara nem volt biztos benne, hogy erre hogyan válaszoljon.
Rebecca biztosan nagyon megkönnyebbült, hogy Sophie eltűnik
az életükből. Szép bemutatót tartott ugyan arról, hogy
befogadja Sophie-t, de most visszatérhetett a tökéletes,
mindenféle bonyodalom nélküli életéhez. És ki hibáztathatta
volna érte?
És Jack? Ő is megkönnyebbülhetett. Azok ketten valószínűleg
a múlt egy rémálomszerű epizódjaként tekintenek majd vissza
az elmúlt hetekre. Talán még nevetni is fognak rajta egy
sétahajó fedélzetén, margaritával a kezükben.
Nem. Ez nem volt igazságos. Hatalmas erőfeszítéseket tettek
Sophie-ért. Befogadták őt az életükbe. Cara megrázta fájó fejét.
– Nem. Őszintén szólva, nagyon kedvesek voltak.
Danielle összehúzta a szemét.
–  Mennyire kedvesek? Annyira, hogy örökbe is fogadják egy
haldokló nő lányát?
Lehetséges volt ez vajon? Egyáltalán elképzelhető, hogy elég
közel kerültek Sophie-hoz ahhoz, hogy azt akarják, velük
maradjon?
– Nem tudom.
–  Nekem úgy tűnik, csak ez a két lehetőséged van. Vagy
örökbe fogadják Sophie-t ők, vagy itt hagyod velem. Hacsak
nem rejtegetsz egy tündérkeresztanyát valahol, akiről még nem
tettél nekem említést.
Danielle mindent tudott Cara hátteréről, a családjáról, amit
maga mögött hagyott. Igaza volt: nem létezett több lehetőség.
– Ha hajlandóak örökbe fogadni őt, ezt minden további nélkül
meg lehet tenni? Odaadhatja az ember a gyerekét csak úgy
valakinek? Nem lenne szükség arra, hogy leellenőrizzék őket?
Danielle válaszra nyitotta a száját, de Sophie jelent meg az
ajtóban, Poppyval a nyomában.
– Mami, hazajöhetne velünk Poppy? Eljöhet hozzánk játszani?
Poppy nagyon reménykedően nézett. Sophie valószínűleg
életszerűen lefestette neki az új hálószobáját és a játékait. És
Jack meg Rebecca házára már az otthonaként gondolt. Milyen
gyorsan alkalmazkodnak a gyerekek az új körülményekhez.
Vajon egy újabb változáshoz is ilyen hamar alkalmazkodna?
–  Ma nem, kicsim. Miért nem mentek játszani egy kicsit?
Hamarosan indulnunk kell.
Ahogy a gyerekek elszaladtak játszani, Cara hallotta, hogy
Sophie ígéreteket tesz Legóról, babaházakról és egyéb
kincsekről, amiket majd megmutat Poppynak az „otthonában”.
Köhögni kezdett, Danielle pedig összeráncolta a homlokát.
– Jól vagy? Ez nem hangzik valami jól.
Cara a táskájában kotorászott egy csomag papír
zsebkendőért.
–  Azt hiszem, egy kicsit megfáztam. Sophie beteg volt a múlt
héten.
Kifújta az orrát. A feje most már tényleg kezdett lüktetni.
Danielle aggódva nézett rá.
– Adjak egy kis paracetamolt?
–  Nem, nem lesz semmi bajom. Azt hiszem, csak haza kell
mennem és kialudni magam. – Most ő is ezt tette: az otthonának
nevezte Jack házát. Pedig nem volt az. Felállt, hogy felvegye a
kabátját. – Nem tudod, Lee kiadta már a szomszédban a régi
lakásomat?
Danielle széttárta a kezét.
–  Fogalmam sincs. Felhívhatom és megkérdezhetem, ha
szeretnéd. Mennyi időd van még, mielőtt el kell költöznötök az
álmok palotájából?
Cara felnevetett, de még ez is fájt.
– Nem tudom. Ez az egész egy kicsit...
 De nem fejezte be. Danielle arca elmosódott előtte, és érezte,
hogy zuhanni kezd.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Rebecca

A kiállítóterem tele volt standokkal és emberekkel. Ragyogó,

fehér mosolyok és hosszú, napbarnított lábak csábították a
látogatókat, hogy megnézzék a legújabb trendeket a helyszínek,
meghívótervek és lufimodellezés terén.
Rebecca már elolvasta az esküvői kiállítás helyszínkalauzát,
és bekarikázta azokat a standokat, amiket meg akartak
látogatni, hogy maximálisan kihasználja az idejüket. Habár az
esküvők szinte mindig Izzy reszortját jelentették az üzletben,
szerettek az ilyen rendezvényeken közösen részt venni, és mint
mindig, Rebeccának most is fékeznie kellett Izzyt, hogy ne
kószáljon összevissza. A barátnőjének ugyanúgy gyeplőre volt
szüksége a kordában tartásához, mint egy gyereknek. Ez a
gondolat máris Sophie-t juttatta Rebecca eszébe, de elhessegette
magától.
–  Oké. A G47-es állást keressük. Glenmore House. Van egy új
esküvői csomagjuk, amit szeretném, ha részleteznének nekünk.
Izzy még csak rá sem pillantott. Egy bódé felé tekintgetett,
ahol sokszínű italokat osztogattak, a tetejükön dekoratívan
úszkáló gyümölcsökkel.
 –  Jó, de nem sétálgathatnánk csak úgy, és kereshetnénk meg
menet közben azokat az embereket, akikkel szerinted
beszélnem kéne?
Hát egyáltalán nem ismerte őt ez az Izzy?
–  Csak négy óránk van, és azt akarom, hogy ne tegyünk
kitérőket.
– Úgy érted, hogy én ne tegyek kitérőket, ugye? Nem hiszem,
hogy te életedben valaha is rátértél volna valami
mellékvágányra. – Izzy mosolyogva megbökte őt, de Rebecca
most nem volt a megfelelő hangulatban ehhez.
Egy nevetségesen jóképű, húsz év körüli fiatalember –
valószínűleg egy felbérelt színész, aki ilyen munkákból fizette a
számláit – lépett eléjük egy maréknyi tollal és színes, öntapadós
jegyzettömbbel.
–  Jó napot, hölgyeim! Felajánlhatok önöknek egy remek
íróeszközt ingyenesen?
Izzy sugárzott.
– Az ingyenességgel megfogott.
Mielőtt Rebecca észbe kapott volna, a fiatalembernek már
sikerült is odaterelnie őket a standjához, ahol papír-írószer árut
értékesítettek: meghívókat, ültetési terveket, esküvői
értesítőket, menükártyákat – végeérhetetlen választási
lehetőséget kínáltak prémium minőségű kártyák terén. Nem
ezért jöttek ide, de Izzy máris egy fényes, vászonhatású esküvői
szertartásrendet simogatott. A jóképű ifjonc nyilvánvalóan
megérezte, hogy Rebecca nem érdeklődik annyira. Egy
öntapadós jegyzettömböt nyomott a kezébe.
 –  Vannak gyerekei odahaza? Adhatok ebből a részükre még
néhányat, ha szeretné.
Nyilvánvalóan túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja, nem kellene
ilyet mondania egy nőnek, még akkor sem, ha a nő megfelelő
korban lévőnek tűnik ahhoz, hogy csak úgy potyogtassa
magából a gyerekeket. Rebecca keresztbe fonta a karját.
– Nincs gyerek. És jól érzem magam így, köszönöm!
Izzy felpillantott.
–  Sophie talán örülne egynek. Az enyémek megőrülnek az
öntapadós cetlikért. És azt mondtad, szeret rajzolni. Miért nem
viszel el neki párat?
Rebecca mellkasában valami megpendült.
– Sophie már nem sokáig lesz velünk.
Izzy a homlokát ráncolta.
– Ezt hogy érted?
A fiatalember egyértelműen csak csalinak volt ott, mert
magukra hagyta őket, hogy kimenjen a sokadalomba, és még
több zsákmányt akasszon horogra. Idősebb és kevésbé vonzó
kollégája vetette be magát.
– Kétségtelenül jó szemük van a minőséghez, hölgyeim! Ez az
új luxus esküvői papírnemű kínálatunk! Érdekelné önöket a
kínálat többi darabja?
Izzy, aki mindig is profi volt, mosolyt villantott rá.
–  Nagyszerű lenne, de most megbeszélést kell tartanom a
partneremmel.
Megfogta Rebecca könyökét, és elkormányozta a jóképű ifjonc
mellett, amíg újra a tömeg névtelen tagjai nem lettek.
 – Hogy érted, hogy Sophie nem lesz veletek? Mi történt?
Rebecca mély lélegzetet vett.
– Jack nem Sophie apja.
Izzy úgy nézett ki, mintha a torkán akadt volna valami.
– Mi? Biztos vagy benne?
Rebecca bólintott.
– DNS-tesztet csináltunk. Tegnap derült ki.
Izzy a szájára tapasztotta a kezét. Emberek sétáltak el
mellettük: leendő menyasszonyok büszke anyukáikkal a hátuk
mögött, brosúrákat gyűjtögető rendezvényszervezők, kiállítók,
akik a versenytársak standját nézegették. Ez volt Rebecca
világa: itt tudta, hol a helye. Izzy kinyújtotta és a vállára tette a
kezét.
– Menjünk, igyunk egy kávét!
Rebecca tényleg nem akart erről beszélni.
– Jól vagyok. Csak menjünk tovább a...
Izzy ismét megfogta a könyökét.
– Lehet, hogy te jól vagy. De én nem. Gyere!
A kávézó nagyon trendi volt, körülbelül negyven különböző
kávé közül választhattak benne, fajta, tejmennyiség és
csészeméret szerint. Izzy helyet kerestetett maguknak
Rebeccával, amíg ő sorban állt két flat white-ért.
Izzyt szokás szerint elég gyorsan kiszolgálták, és Rebecca
odaintett neki az általa talált ülőhelyről. Izzy lecsúsztatta a
kávéspoharakat az asztalra, és közel húzta a székét, majd halk
hangon így szólt:
–  Nézd, nem akarok Bíráskodó Böskének hangzani, de
meglepett, hogy nem kértetek már az elején DNS-vizsgálatot.
Hiszen rólad beszélünk, Rebecca! Te mindent keresztbe-kasul
ellenőrzöl.
Rebecca megpróbált belekortyolni a komposztálható
pohárban kapott italába, de az forró volt és megégette a szája
szélét.
–  Tudom. Komplett idiótának érzem magam. Meg akartuk
csináltatni a vizsgálatot, de... Nem is tudom. Sophie annyira
hasonlít Jackre, vagy legalábbis azt hittem, hogy rá hasonlít. És
úgy tűnt, Jack is teljesen valószínűnek vette, hogy az övé. Aztán
meg, tudod, jött a rák. A DNS-teszt valahogy nem érződött
prioritásnak.
Újra és újra átforgatta már ezt az agyában. Abszolút nem volt
rá jellemző, hogy bizonyíték nélkül elfogadta, miszerint Sophie
Jack lánya. Ha ez az eset nem szolgál príma igazolásként
minden más alkalomra, amikor viszont azzal vádolták, hogy
kiöli az életet a dolgokból a háromszoros ellenőrzéssel, hát
akkor nem tudja, mi szolgálhatna. De ettől az elégtételtől
cseppet sem érezte magát jobban.
Izzy lassan ingatta a fejét.
–  Jézusom. Nem tudom, mit mondjak, ez... Komolyan, gőzöm
sincs, mit mondjak. Mi volt Jack reakciója?
Jacket lesokkolta a dolog. Bizonyos szempontból ezúttal
rosszabb volt, mint azon az első estén, amikor Cara
bekopogtatott az ajtajukon. Tényleg csak egy hónappal ezelőtt
történt?
– Ő is ugyanolyan elveszett, mint én.
 Rebecca és Jack egész reggel csak kerülgették egymást. Féltek,
hogy rosszat mondanak. Amikor Sophie-nak reggelit adott
aznap reggel, Rebecca úgy érezte... nos, úgy érezte, mintha most
látta volna a kislányt először. Hirtelen minden, amit eddig
Jackhez való hasonlóságnak érzékelt, valahogy eltűnt. Kész
őrület volt.
– És mi van Carával? Van fogalma arról, mit fog csinálni most,
hogy Jack nem Sophie apja?
Rebecca nem találkozott Carával, mielőtt ma reggel elhagyta a
házat. Jack tudta, hogy át akart menni Izzyhez a kiállítás előtt,
és felajánlotta, hogy megvárja Sophie-val, amíg az anyja felkel.
Cara olyan fáradt volt reggelenként, hogy nem akarták zavarni.
Talán nem is aludt. Talán csak feküdt ott és próbálta kitalálni,
mi a fenéhez kezdjen ezek után.
–  Azt hiszem, ez még korai kérdés. Úgy értem, nem akarjuk
mindjárt kidobni őket. Nincs hova menniük. – A kávézó kezdett
megtelni, és egyesek az ő asztalukat bámulták, várva, hogy
elmenjenek. Rebecca mindössze azokhoz a standokhoz akart
eljutni, amelyeket eleve meg akartak látogatni, aztán pedig
hazamenni. – Gyerünk, legyünk túl ezen!
Ha Izzynek volt is még kérdése, megtartotta magának.
–  Oké, de tudod, hogy bármikor beszélhetsz velem erről,
amikor csak akarsz. Semmi, amit mondasz, nem fog
megdöbbenteni. Őszintén. És addig meg... – tárta szét a kezét –
vigyél oda, ahova akarsz.
A stand, amit Rebecca meg akart nézni, a kiállítótér másik
oldalán volt. Túl kellett jutniuk a túlbuzgó kiállítók jelentette
vesszőfutáson, akik brosúrákat vagy szórólapokat nyomtak
vonakodó kezükbe. Kikerülve egy bronzra festett bőrű, vigyori
fickót, akinek a táskája barnítóspré-utalványokkal volt tele,
Rebecca tévedésből belépett a Bouncing Balloons
kiállítóhelyére, és majdnem elesett egy életnagyságú, felfújható
menyasszony- és vőlegényfigurába ütközve.
– Bocsánat!
Izzy felkuncogott a háta mögött.
– Szerintem nem izgatja őket.
Rebeccának melege volt és kellemetlenül érezte magát.
Sarkon fordult, hogy megtalálja a kivezető utat onnan. A lufik
nem tartoztak az ő műfajába. Volt valami határozottan
ízléstelen egy szív alakú, felfújható boltívben. A természetnek is
szörnyen rosszat tesz az ilyesmi. De volt ott egy
gyöngyházfényű, sárga lufi, ami egymagában bólogatott, és
Rebecca jól el tudta képzelni, ahogyan Sophie a pufók kis
kezében tartja.
Erre nem szabad gondolnia.
– Szabadíts ki innen!
Már visszafelé haladt végig a főcsarnokon, amikor Izzy
utolérte.
– Hé, várj meg! Hol van tűz?
Amikor Rebecca megfordult, hogy Izzyre nézzen, a látása
elhomályosult.
– Ne haragudj, én...
Izzy elkomorodott, és Rebecca vállára tette a kezét.
– Ó, Rebecca, ne sírj! Ó, drágám, mi a baj?
 – Nem tudom megtenni. – Csak, amikor kimondta a szavakat,
akkor jött rá az igazságra. – Nem engedhetem el!
Ekkor megcsörrent a telefonja.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Cara

A váróban sűrűn zsúfolódtak össze a testek. A levegőt nehézzé

tette a köhögés, a tüsszögés és a csecsemők nyafogása. Szürke
arcok nézték, ahogy a mentős eltolta mellettük Carát a
kerekesszékben. Cara homályosan emlékezett arra, hogy
Danielle felforgatta a táskáját a kemoterápiás betegkártyáját
keresve. Biztosan odaadta a mentősöknek, mihelyt
megérkeztek, mert azok meg átadták a recepciósnak, amikor
betolták őt az épületbe. Dr. Green azért adta neki a kártyát,
hogy ezzel garantálja számára az azonnali vizsgálatot a betegek
prioritási sorrendjét mérlegelő orvosi csapatnál: ez volt az
egyetlen előnye egy halálos betegségnek.
A rákbetegek várótermében eltöltött órák alatt Cara hallott
rémtörténeteket más kemoterápiás betegektől arról, milyen
veszélyes, ha összeszednek bármilyen fertőzést, és nem kapják
meg rá időben a megfelelő gyógyszereket. Az orvosgyakornok,
aki megvizsgálta őt, nagyon fiatalnak tűnt, és az arcán árnyék
ült, ami arra utalt, hogy egy hosszú műszak végén jár. Cara
behunyta a szemét. Most nem volt semmi energiája, hogy
kiharcolja magának a kezelést. Könyörgöm, add, hogy tudja, mit
csinál!
Szerencséjére a férfi tudta.
– Rendben, Cara, most azonnal megkezdjük az antibiotikumos
kezelést, mert nem kockáztathatjuk meg a szepszist. Magának is
megfelel?
Cara bólintott. Amikor megpróbált megszólalni, a hangja
vékonyan cincogott:
– Köszönöm.
A doki átadott egy nővérnek egy csíptetős mappát a
jegyzeteivel, aztán végigdarált egy csomó orvosi szakkifejezést.
Cara lehunyt szemmel hagyta, hogy a szavak áthömpölyögjenek
fölötte.
–  Cara? – A fiatal orvos visszatért mellé. – Keeley azonnal
elkezdi a gyógyszeres kezelését, utána átszállítjuk önt egy
kórterembe, hogy néhány órán keresztül megfigyelhessük.
Talán az egész éjszakán keresztül. Van valaki, akit felhívhatunk
ön miatt?
Carának sok energiájába került, hogy megrázza a fejét.
Danielle vigyázott Sophie-ra és a saját gyerekeire is, és nem volt
senki más, aki eljöhetett volna érte.
Senki.
 
 
Bármilyen gyógyszert adtak is neki, az biztosan kiütötte, mert
kora délután volt, amikor felébredt.
Egyedül feküdt egy fő kórterem oldalából nyíló
mellékszobában, ami sokkal biztonságosabb egy gyenge
immunrendszerű rákos betegnek. Az óra a falon délután
háromnegyed hármat mutatott. Három óráig vár, és ha addig
senki sem jön ránézni, akkor majd a csengővel odahívja a
nővért. Minél hamarabb vissza akart menni Sophie-hoz.
A kórházi ágyon fekve és a plafont bámulva nagyon lassan
telt az idő. Mivel semmi más nem tudta lekötni az elméjét, Cara
nem bírt elmenekülni a valóság elől. Most már túljutott a DNS-
vizsgálat okozta kezdeti sokkon, és lehetetlen volt figyelmen
kívül hagyni a nyers tényeket. Nagyon helyes volt, hogy azt
mondta Danielle-nek, nem szükséges magához vennie Sophie-t,
csakhogy rajta kívül nem akadt semmilyen más jelölt. Jack nem
volt Sophie apja.
Az ajtó lassan kinyílt, és egy matrózszerű egyenruha jelent
meg az ágya végében.
– Nem kér egy kis vizet? Biztosan kiszáradt a szája.
Az ápolónőnek nagyon kedves arca volt, az ilyesfajta nőtípust
az ember tündéri anyukának vagy nagymamának képzeli el.
Cara erőlködve felült az ágyban, hogy átvehesse a műanyag
pohárban lévő vizet. Lassan belekortyolt.
– Köszönöm.
A nővér figyelte, ahogy iszik.
– Szívesen.
Miután Cara befejezte az ivást, visszaadta a poharat a
nővérnek.
– Tudja, mennyi idő múlva engednek… haza?
Az utolsó szónál habozott. Egyáltalán hol volt most az
otthona?
 A tépőzár felszakítása, ahogy a nővér szétnyitotta a
vérnyomásmérő mandzsettáját és körbetekerte Cara karján,
hangosnak tűnt ebben a kis helyiségben. Cara figyelte, ahogy az
ügyes ujjak rögzítik a helyén az eszközt, és hirtelen
meglepődött, hogy milyen vékony lett a karja. Érezte a szorítást,
ahogy a gép tette a dolgát, és a nővér leolvasta a számlapot.
Jóváhagyólag bólintott.
–  A vérnyomása rendben. Mellkasi fertőzése van, ezért meg
kell győződnünk arról, hogy az antibiotikumok hatnak-e.
Kizárt dolog, hogy itt maradjon éjszakára. Vissza kellett
mennie Sophie-hoz, amilyen hamar csak lehet. Mi van, ha
megrémült? Látta vajon, hogy a mentőautó elviszi Carát?
– Akkor hát mennyi ideig fog tartani? Még egy óra? Kettő?
Az ápolónő oldalra billentette a fejét, úgy nézett rá.
–  Normál esetben bent tartanánk éjszakára, hogy
megfigyeljük. De az adott körülmények között az orvos talán
elengedi, és hagyja, hogy otthon épüljön fel. Feltéve, hogy
azonnal visszajön, ha kicsit is rosszul érzi magát. Van valaki, aki
eljönne magáért?
Cara az ajkát harapdálta. Danielle eljönne érte, ha szükséges,
de ez azon múlt, hogy otthon legyen a legidősebb lánya, és
vigyázzon a kisebb gyerekekre. Nem akarta Jacket vagy
Rebeccát megkérni erre.
– Hívhatok egy taxit.
A nővér a homlokát ráncolta.
–  Kizárt dolog, hogy elbocsátjuk, ha nincs otthon senki, aki
vigyázhatna önre.
 Carának gyorsan kellett gondolkodnia: nem akart itt maradni
és felszedni valami bacilust a kórházban. Túl sok mindent
kellett elintéznie. Túl sok mindent kellett megszerveznie.
Rebecca és Jack jó emberek voltak, de ezek után meddig
engedik majd őket náluk maradni?
– Van otthon valaki. Csak nem biztos, hogy el tud jönni értem.
Ez nem volt teljes hazugság. Sophie vele lesz, bárhová is
menjenek, és Sophie volt az ő otthona.
A nővér látta Cara betegkartonját, így tudta, hogy miért nem
akar kórházban tölteni semmit a még megadatott, hátralévő
idejéből. A hangja együttérzően csengett.
–  Nos, majd meglátjuk. Rendbe fog jönni, időben elkaptuk a
fertőzést. De fogékony lesz minden kórokozóra a
környezetében. Ki kell találnia, hogyan izolálja el magát,
amennyire csak tudja.
Bárcsak meglenne az a luxusa, hogy olyan partnerrel vagy
családdal rendelkezik, ami ezt lehetővé tenné!
–  Az elég nehéz lesz. Van egy kislányom. És egyedülállóként
nevelem.
Ismét az ajkába harapott, hogy az ne remegjen. Sophie-ról
mindig is egyedül gondoskodott. Sosem sajnálta magát emiatt,
és nem kért segítséget senkitől. De ez most más helyzet volt.
A nővér nagyon kedvesen válaszolt.
–  Megértem. Nehéz eset, de a gyerekek miniatűr
baktériumgyárak. Van valaki, aki tud segíteni a kislány
ellátásában?
Nem csak Sophie szokott már meg Jacknél és Rebeccánál.
Valamilyen szinten Cara úgy érezte, hogy életében először van
alatta egy védőháló. A találkozója dr. Greennel megrázóra és
rémítőre sikeredett, de Jack és Rebecca mellett legalább tudta,
hogy Sophie-val minden rendben lesz, ha a legrosszabb
bekövetkezik. Most viszont?
A nővér még mindig ott állt, és várta a választ.
– Talán. Felhívok valakit.
Amikor a nővér egyelőre megbékélten elment, Cara fejben
végigvette a lehetőségeket. Minél többet gondolkodott rajta,
annál inkább ugyanarra a válaszra jutott: Jack és Rebecca az
egyetlen reménye. Lehet, hogy Jack nem Sophie biológiai apja,
de élvezte a vele töltött időt, nem igaz? Sophie pedig szeretett
vele lenni. És Rebeccával is.
Ez a mellkasi fertőzés talán meggyógyul, de az is lehet, hogy
nem. Akárhogy is, nem volt ideje udvariaskodni vagy
reménykedni. Tennie kellett érte, hogy a dolog megtörténjen.
Valahogyan meg kellett találnia a módját, hogy meggyőzze
Jacket és Rebeccát, viseljék Sophie gondját. Ha kell, akár
könyörög is nekik.
A táskája az ágy melletti szekrényben volt. Eltartott egy
darabig, amíg a bal kezével elérte, majd felhúzta az ölébe. A
mobiltelefonja az elülső oldalzsebben rejtőzött. Megtalálta a
keresett számot. Kétszer csöngött ki, mielőtt felvették volna.
– Rebecca? Szia, itt Cara. Szükségem van a segítségedre!
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Rebecca

Eltartott egy darabig, amíg Sophie-t kiszabadította Danielle

lakásából, mert a kislány azt akarta, hogy Rebecca igazolja
lelkes arcú kis barátnőjének, Poppynak, hogy valóban van saját
hálószobája és saját íróasztala, és igen, Sophie muffint sütött és
segített megtervezni valakinek az esküvőjét.
Danielle-nek valahogyan sikerült eloszlatnia Sophie félelmeit
a mentővel kapcsolatban azalatt a néhány óra alatt, mióta Carát
bevitték, amihez hozzájárult Cara telefonhívása is: elmondta
Sophie-nak, hogy minden rendben van, és hogy az orvosok
adtak neki gyógyszert, hogy jobban legyen.
Danielle most gyanakvóan szemlélte Rebeccát, a karját
összefonta a dekoltázsa előtt.
–  Tudja, magamnál is tarthatom őt. Abszolút képes vagyok
gondoskodni róla.
Védekező hangneme miatt Rebecca úgy érezte magát, mintha
valami szociális intézménytől jött volna.
– Biztos vagyok benne, hogy képes rá. De Cara megkért, hogy
jöjjek el érte és vigyem haza. Reggel remélhetőleg úgyis
kiengedik őt a kórházból.
 A két kislány visszament a lakásba, hogy megkeressék Sophie
cipőjét, Danielle pedig majdnem teljesen behúzta maga mögött
a bejárati ajtót, és lehalkította a hangját.
– Cara tényleg nem tudta, érti?
– Pardon? – Rebeccának előre kellett hajolnia, hogy hallja. Egy
pillanatig azt hitte, hogy Danielle a rákról beszél.
Danielle jobb kezének ujjai a nyitott ajtó peremére
kulcsolódtak, hogy megakadályozzák a becsukódást. A bal karja
a hasára simult, a keze a jobb csípőjén pihent, mintha saját
magát ölelné.
–  Hogy Jack nem Sophie apja. A DNS-vizsgálatról beszélek.
Cara teljesen ledöbbent tőle! És biztosan elmondta volna
nekem, ha nem így lenne. Egész idő alatt úgy hitte, hogy Jack
Sophie apja.
Rebecca tisztában volt ezzel. Cara reakciójából nyilvánvalóan
látszott, hogy villámcsapásként érte a teszteredmény.
Mindannyian osztoztak abban a felelősségben, hogy nem
végeztettek azonnal DNS-vizsgálatot. Rebecca még most sem
tudta megmagyarázni, miért nem tették. Jack reakciója volt az
oka? A saját téves hiedelmei arról, hogy Sophie hasonlít Jackre?
Ki tudja? De nem tették. És ez lett az eredménye. A saját hangját
ugyanarra a szintre halkította.
– Én nem hibáztatom őt.
Danielle kinyitotta az ajtót, hogy Sophie után nézzen, majd
kilépett a közös folyosóra, továbbra is fogva az ajtókilincset,
hogy senki se tudja hátulról kinyitni.
– Mit fog most tenni?
 Rebeccának időre volt szüksége, hogy rendbe szedje a saját
gondolatait, mielőtt még azzal foglalkozhatott volna, hogy
valaki a következő lépésről faggatja.
– Tessék?
– Sophie-val és Carával kapcsolatban. Kidobja őket?
Miért őt állítják be rossznak?
– Nem hiszem, hogy ez a maga dolga.
Danielle előreszegte az állát.
–  Cara a legjobb barátnőm, és túl beteg ahhoz, hogy ezt az
egészet elrendezze. Szüksége van egy helyre, ahol ellehet egy
darabig… valami szép helyre, ahol... – Danielle dühösen
letörölte az arcán végigcsorduló könnyeket.
Rebecca megenyhült. Ha Cara ennek a nőnek a legjobb
barátnője, akkor nem csoda, hogy így törődik vele.
– Nézze, nem fogjuk kidobni őket. De meg kell beszélnünk az
egészet. Most már tudjuk, hogy Jack nem Sophie apja, és ettől
még bonyolultabb a helyzet, mint az elején volt.
Az ajtó túloldaláról apró kopogás hangzott fel. Sophie
felemelte a levélszekrény fedelét.
– Kijöhetek?
–  Persze, édesem. – Danielle kinyitotta az ajtót, és leguggolt
Sophie magasságába, majd felhúzta a cipzárat rózsaszínű, bélelt
kabátján. – Légy jó kislány Rebeccával! És adj anyukádnak egy
puszit a nevemben, amikor hazaér, jó?
–  Jó! – Sophie átkarolta Danielle nyakát, megölelte, majd
Rebecca kezéért nyúlt. Milyen gyorsan érződött ez
hétköznapinak!
 Danielle visszaemelkedett Rebecca szemmagasságába.
–  Carának megvan a számom. Szóljanak, ha van valami. Ha
szükségük lenne bármire. Szóljanak nekem!
Rebecca bólintott.
– Úgy lesz.
A gyerekülés, amit Sophie-nak rendelt, előző nap érkezett
meg, és a DNS-vizsgálat fényében Rebecca úgy tervezte, azonnal
visszaküldi. Most már örült, hogy nem tette.
Talán az adott Sophie-nak bátorságot, hogy feltegye a
kérdéseket, amiket szeretett volna, hogy hátul ült, és nem kellett
Rebecca arcába néznie.
– Mennyire beteg a mami? A mentő vitte el. Meg fog halni?
Nyilvánvalóan nem nyugtatta meg annyira Cara hívása, mint
azt Danielle feltételezte. Rebecca meg akarta szüntetni Sophie
aggodalmát, de hát nem az ő tiszte volt megválaszolni
bármilyen, Cara hosszú távú egészségi állapotára vonatkozó
kérdést. Valószínűleg az volt a legjobb, ha egyelőre homályosan
fogalmaz.
–  Nagyon csúnyán megfázott, és a doktoroknak gyógyszert
kell adniuk neki a kórházban, hogy kilábaljon belőle.
Sophie ezen már kétségtelenül morfondírozott.
–  De én nem mentem kórházba, amikor megfáztam! Csak
bundás kenyeret ettünk.
Rebecca mosolyt öltve lesett hátra a kislányra a visszapillantó
tükrön át.
– Értem, de a mami már eleve beteg volt, nem igaz?
Sophie nem nézett a szemébe, amikor feltette a következő
kérdést:
– A rák miatt?
Mit mesélhetett Cara Sophie-nak az állapotáról? Rebecca soha
nem hallotta őket beszélni róla, de úgy tűnt, Cara azt hiszi,
Sophie tudja, amit tudnia kell. De tudta vajon Sophie, hogy
mennyire komoly a dolog? Rebecca nem akarta ostobán elszólni
magát. Nem akarta megijeszteni Sophie-t. De nem hazudhatott.
– Igen. A rák miatt.
Sophie néhány utcán keresztül hallgatott, és egy arcot rajzolt
a kocsi bepárásodott ablakára. Aztán újra megszólalt.
– Az éjjel volt egy rossz álmom.
– Tényleg? Miről szólt?
– Semmiről.
Milyen teljességgel zavarba ejtő és ijesztő lehetett ez a helyzet
Sophie-nak. Egyetlen gyereknek sem kellene megbirkóznia az
anyja halálos betegségével. Ez túl hatalmas dolog egy ilyen kicsi
lánynak. Bármennyire is szerette volna csillapítani a félelmeit,
Rebecca nem a megfelelő személy volt arra, hogy segítsen rajta.
Mi van, ha valami rosszat mond? Ha még tovább rontja a
helyzetet? De nem tehette meg, hogy nem mond semmit. Nem
tudta csak úgy elhessegetni ezt az ügyet, mintha lényegtelen
lenne.
– Gyakran álmodsz rosszakat?
Egy újabb pillantás a visszapillantó tükörbe megmutatta,
hogy Sophie bólogat.
–  Néha sokszor, néha pedig elmúlnak, aztán megint
visszajönnek.
 Rebecca nagy levegőt vett.
– Anyukádról szólnak?
Sophie most ismét kibámult az ablakon.
– Néha.
Hogyan tudta volna Rebecca ezt megmagyarázni neki?
Mondania kellett valami olyat, amitől Sophie érzi, hogy
meghallgatják, de ami nem teszi még nyugtalanabbá.
– Hát, az normális, hogy rosszat álmodunk, amikor aggódunk
valaki miatt. És amikor az anyukád beteg, természetes, hogy
aggódsz érte.
Sophie mintha néhány pillanatig elgondolkodott volna ezen.
Aztán megismételte azt a kérdést, amire igazából választ
szeretett volna kapni.
– A mami meg fog halni?
Rebecca alig bírta szólásra nyitni a száját. Annyira
igazságtalan, hogy ez a kislány hamarosan elveszíti majd az
édesanyját. Még túl fiatal, ez nem rendjén való! De Cara olyan
rosszul hangzott a telefonban, és Rebecca tudta, hogy egy
ilyesmi fertőzés a végét jelentheti.
Azt akarta mondani Sophie-nak, hogy minden rendben lesz.
Hogy bármi történjék is, ő meg Jack vigyázni fognak rá, és
biztonságban lesz.
De hogyan ígérhette volna ezt meg neki, amikor fogalma sem
volt arról, hogy egyáltalán lehetséges lesz-e?
–  Mi lenne, ha hazamennénk és aztán felhívnád a mamit, és
újra beszélnél vele?
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Cara

Egy frusztráló kórházi éjszaka után Cara végül meggyőzte az

orvosokat, hogy csütörtök késő délután kiengedjék. Dr. Green
bement hozzá, és elmagyarázta neki, amit már mindketten
tudtak: hogy az immunrendszere vészesen gyenge, és egy
ilyesfajta vírus vagy fertőzés az utolsó csepp lehet a pohárban a
szervezete számára. Ha az antibiotikumok nem tudták volna
időben elkapni, Carának csak hetei, ha nem napjai lettek volna
hátra.
Maradhatott volna a kórházban is, de épp elég cikket olvasott
az MRSA-fertőzésről és hasonlókról, hogy tudja, ott sem lenne
teljesen biztonságban. Nem, ha már csak egy kis ideje van
hátra, azt Sophie-val akarta tölteni. És ez az, amit meg kellett
beszélnie Jackkel és Rebeccával.
Jack eljött érte a kórházba. Szabadnapot vett ki, mert Sophie
óvoda helyett otthon maradt Rebeccával, aki a kislányt nem
vihette be a kórházba. Cara megkérte Rebeccát, hogy küldje el
Jackkel a sminktáskáját. Sophie már így is félni fog, semmi
szükség nem volt arra, hogy az anyja a hazaérkezésekor úgy
nézzen ki, mint egy élőhalott.
 Furcsa volt a férfi mellett ülni a kocsiban, olyan, mint a régi
szép időkben. Mint azon a napon, amikor még együtt voltak, és
a fejükbe vették, hogy leutaznak Brightonba egy napra. Cara
Jack mellett feküdve az ágyban véletlenül megemlítette, hogy
még sosem járt ott, mire a férfi felpattant, felkapta a
slusszkulcsát, és seperc alatt az A23-as autópályán robogtak. A
nő elmosolyodott az emléktől.
Jack bizonyára észrevette a mosolyát.
– Jobban érzed magad?
– Nem vagyok benne biztos, hogy a jobban a helyes szó rá, de
legalább függőlegesben vagyok.
Jack összerezzent.
– Sajnálom.
Cara az előbb undokul válaszolt, pedig nem ez volt a
megfelelő alkalom nehézségeket támasztani.
– Nem, én sajnálom. Valóban jobban érzem magam egy kicsit,
mint korábban, de el kell kezdenem szembenézni a tényekkel.
Most kellene beszélnie vele a dologról? Puhatolja ki a férfi
véleményét, amíg még egyedül vannak? Két héttel ezelőtt talán
megtette volna, de most nyilvánvaló volt, hogy mindkettőjükkel
beszélnie kell. Ha Rebecca azt hitte volna, hogy a háta mögött
intézkedik, az egy cseppet sem segítette volna az ügyét.
Amikor hazaértek, Cara első dolga volt, hogy találkozzon
Sophie-val és megnyugtassa, hogy az anyukája jól van. De
amikor megérkezett, Sophie tétován viselkedett, mintha félt
volna megérinteni őt.
– Szia, kicsim, hát hol van az üdvözlő ölelésem?
 Sophie egy másodpercig habozott, aztán odarohant hozzá, az
arcát Cara csípőjébe temette, és egész testében reszketett a
zokogástól. Cara megsimogatta a selymes fejecske hátulját.
– Gyere, menjünk fel az emeletre, mesélek és összebújunk, jó?
Rebecca és Jack a háttérben maradtak, amíg Cara befeküdt
Sophie-val az ágyba, és elmondta neki, hogy antibiotikumokat
kell szednie, amik majd megküzdenek a bacijaival, hogy újra
jobban legyen.
Miközben magyarázott, Sophie alig tudott a szemébe nézni.
– Az én hibám?
– Hogy érted ezt?
– Az én hibám, hogy elkaptad a bacit? Az én bacilusaim miatt
lettél beteg?
Könnyen lehetséges, hogy az a bacilus volt a ludas, amit
Sophie a múltkor összeszedett, de Cara ezt semmi szín alatt nem
mondhatta el neki.
–  Természetesen nem. Ez a mami kezelése miatt van.
Nagyobb valószínűséggel kapok el miatta valami bacit. Az
orvosok hozzá vannak szokva ehhez.
Ez egy kicsit mintha megnyugtatta volna Sophie-t. Legalábbis
most már ránézett Carára.
– És fáj? Ha megölellek, fáj?
– Egyáltalán nem! – Cara szorosan magához húzta Sophie-t, a
feje búbjához nyomta az orrát és belélegezte az illatát. Ha ezt a
pillanatot örökkévalóvá tehetné, soha többé nem vágyna semmi
másra. – Az, hogy itt vagy, a legjobb gyógyszer, amit valaha is
kaphatnék.
 Végül Sophie-t meggyőzték, hogy az anyukája nem fog sehová
eltűnni, és lement a földszintre, hogy egyen egy kis nasit. Ez
megadta Carának a szükséges időt. Jack számát tárcsázta, aki
szinte azonnal felvette a telefont.
– Szia, jól vagy? Szükséged van valamire?
Cara máris megint fáradtnak érezte magát. Beszélnie kellett
velük most azonnal.
–  Fel tudnátok jönni Rebeccával az emeletre egy kicsit? És
meggyőződnétek róla, hogy Sophie közben lefoglalja magát a
rajzfilmjeivel vagy valami mással?
Jack hallgatott. Biztosan rájött, hogy Cara készül valamire.
– Hát persze. Öt perc múlva fent leszünk.
A szavaihoz híven Jack öt perccel később finoman
bekopogtatott a hálószoba ajtaján.
– Bejöhetünk?
Cara feljebb húzta magára a takarót.
– Persze.
Rebecca lépett be először, majd Jack követte, akinek a
nyilvánvaló zavara ironikus volt, tekintve, hogy a múltban már
felfedezték egymás testének minden négyzetcentiméterét.
Rebecca szólalt meg először.
– Hogy érzed magad?
–  Kimerülten, hogy őszinte legyek. És sajog mindenem.
Nagyon is.
Rebecca aggodalmas arckifejezéséből ítélve, igazán rosszul
nézhetett ki.
– Tehetünk valamit, hogy jobban érezd magad? Kérsz valamit
enni?
Még egy apró fejrázás is fájt. Ugyanakkor túl korai volt még
újabb fájdalomcsillapítót bevennie.
– Csak beszélnem kell veletek Sophie-ról, aztán alszom egyet.
Rebecca Jackre pillantott. Beljebb araszoltak a szobába.
Jack rámosolygott Carára.
– Mi is beszélni akartunk veled Sophie-ról.
–  Hadd mondjam el én először. Ki kell adnom magamból.
Tudom, hogy amit kérni készülök tőletek, az nem helyes.
Tudom, hogy rengeteg felfordulást okoztam nektek az elmúlt
hetekben, és ezt nagyon sajnálom. Én tényleg azt hittem, hogy ő
a te lányod, Jack! – Cara egy pillanatra visszatartotta a
lélegzetét. Ez nehezebb volt, mint gondolta. Jack úgy nézett ki,
mint aki meg akar szólalni, ezért gyorsan folytatta: – Sophie a
kislányom, és én bármit megteszek, hogy biztonságban legyen.
Bármit! Te jó ember vagy, Jack. Mindig is az voltál. Még, amikor
gyűlöltelek azért, mert elhagytál, akkor is el kellett ismernem,
hogy őszinte, kedves és igazságos voltál. Csak nem szerettél,
vagy legalábbis nem eléggé ahhoz, hogy örökké velem maradj. –
Jack a padlóra sütötte a tekintetét. Cara nem akarta, hogy a férfi
kellemetlenül érezze magát. Csak azt akarta, hogy megértse.
Hogy tényleg megértse. – Sophie-nak szüksége van az életében
olyasvalakire, mint te vagy. Szüksége van megbízható és jó
emberekre. Szüksége van arra, hogy szeressék. – Rebecca felé
fordult, akinek könnybe lábadt a szeme. – Tudom, hogy nem
akarsz gyereket, Rebecca. Tudom, hogy nem ez volt a terved. De
te jó anyja leszel, én tudom! Okos vagy és ambiciózus és...
sokkal, sokkal rendszeretőbb, mint az egészséges lenne. De
hatalmas szíved van. Tudom, hogy rengeteget kérek. Azt kérem,
hogy változtasd meg az egész életedet, és gondoskodj egy
kislányról, akit egy hónapja még nem is ismertél. De ő egy
csodálatos gyerek, és nem fogod megbánni, tudom, hogy nem
fogod!
Rebecca kinyújtotta a kezét, hogy megfogja Caráét, de aztán
visszafogta magát.
– Cara, én...
–  Ne, még ne szólj semmit! Mindent el kell mondanom. –
Végig kellett mondania teljes egészében. – Gondolkodtam ezen,
amíg az éjjel a kórházban voltam, és igazából örülök, hogy nem
akarsz több gyereket. Ha neked és Jacknek gyerekeitek
lennének, talán jobban szeretnétek őket, mint Sophie-t. De így ő
lesz a világotok középpontja, ahogy az enyémnek is ő volt. Ha ti
lennétek a szülei, nem lenne olyan dolog, amit ne kaphatna, ne
láthatna vagy ne tehetne meg. Ti megadhattok neki mindent,
amit szeretnék neki megadni. Oktatást. Utazást. Álmokat. – A
könnyek most már szabadon folytak le Rebecca arcán. Cara a
keze után nyúlt, amelyet pillanatokkal ezelőtt majdnem
felajánlott neki, és megragadta, amilyen erősen csak tudta. – Mit
gondolsz, tudnád szeretni őt?
Rebecca alig bírt megszólalni, annyira összeszorult a torka.
Bólintott, és azt suttogta:
– Azt hiszem, már most is szeretem.
Jack megköszörülte a torkát. Az ő szeme is fénylett?
–  Erről akartunk beszélni veled. Mi pont ugyanezt a dolgot
vitattuk meg.
Ahogy Cara kiengedte a tüdejéből a levegőt, az ott vibrált a
torkában. Vajon eleget mondott ahhoz, hogy meggyőzze őket?
– És?
–  És... – A férfi Rebeccára pillantott, aki parányit bólintott. –
Örökbe akarjuk fogadni Sophie-t.
Cara szíve nagyot dobbant: a fél csatát megnyerte. Most pedig
jöhet a többi.
–  Annyira örülök! És nagyon hálás vagyok, tényleg. De nem
hiszem, hogy erre van időnk. Az orvosom elég egyértelmű volt.
Fogalmam sincs, mennyi időm van hátra, és az örökbefogadás
túl sokáig tarthat. Lehetséges, hogy nincs rá elég időnk.
A beszédre fordított erőfeszítéstől köhögni kezdett, és
Rebecca öntött neki egy pohár vizet.
Jack megvárta, amíg Cara befejezi a köhögést.
– Nem értem. Azt hittem, ezt akarod.
Rebecca Jack karjára tette a kezét, hogy leállítsa a további
kérdezősködését.
– Mit szeretnél, mit tegyünk?
Cara szíve gyorsabban kezdett verni.
– Biztos akarok lenni benne, hogy Sophie veletek fog élni. Azt
akarom, hogy Jack törvényesen az apja legyen. Így tudni fogom,
hogy biztonságban lesz majd. – Jackre nézett, minden erejével
könyörögve neki. – Azt akarom, hogy írasd rá a nevedet Sophie
születési anyakönyvi kivonatára.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Rebecca

Jack a kezével végigszántott a haján.

–  Mit tegyünk? – Sophie befejezte a kedvenc rajzfilmje
nézését, és visszament az emeletre Carához. Megkérdezte
Rebeccát, hogy felviheti-e a rajzdobozát, hogy csinálhasson az
anyukájának néhány képet, így aztán Rebecca segített neki
felcipelni a dobozt, és odaadta az egyik hatalmas, kemény
kötéses könyvet az üveg dohányzóasztaluk alól, hogy a kislány
azt használhassa rajzoló felületként. Jack azzal viccelődött, hogy
legalább valaki a könyv hasznát veszi. A férfi aztán becsukta a
konyhaajtót, és csukott szemmel nekitámaszkodott. – Ez
illegális, nem? Amit Cara kér tőlünk.
– Gondolom, igen. Még nem néztem utána a neten.
Jack egy pillanatra abbahagyta a fel-alá járkálást, és ránézett
a feleségére.
–  Én sem. Szinte félek utánanézni, nehogy valaki aztán
ellenőrizze a keresési előzményeimet.
Rebecca azért nem akart utánanézni, mert nem akarta
biztosan tudni. Nem akarta tudni, hogy mekkora a
börtönbüntetés kockázata, ha valaki hazugságot ír egy születési
anyakönyvi kivonatra. Talán jobb is volt nem tudni. Vakon
belevágni.
–  Egyszer olvastam valamit, egy újságcikket, amiben az állt,
hogy meglepően sok olyan férfi van apaként megnevezve a
születési anyakönyvi kivonatokban, akik nem tudják, hogy nem
is azok.
Jack bólintott.
–  Igen, hiszen az emberek állandóan viszonyokba
keverednek, nem igaz?
–  Állandóan! – Rebecca elnevette magát. Aztán a szájához
kapta a kezét. Biztos a sokk jött így ki belőle. – Bocsánat.
Jack elhárította a szabadkozást.
–  Nincs miért bocsánatot kérned. – Egy darabig csendben
maradt. – Gondolod, hogy a DNS-vizsgálatot végzők rögzítik
valahol az általuk kiküldött eredményeket?
– Valószínűleg.
Rebeccának komolyabban át kellett volna rágnia mindezt, de
a gondolatai odafent jártak, Cara és Sophie körül. Senkinek sem
szabadna átélnie azt, amin ők hamarosan keresztülmennek. Ha
létezik bármi, amit azért tehet, hogy megkönnyítse a dolgukat, ő
megteszi. Bármit.
Jack ismét róni kezdte a konyhakövet: ez biztos jele volt
annak, hogy az agyában feldolgozza, átgondolja, megtervezi a
dolgokat.
–  Egyszóval, a DNS-vizsgálatot elvégzők tudni fogják, hogy
nem én vagyok Sophie apja. Mármint a biológiai apja.
Máris különbséget tett a kettő között. Sophie apjaként gondolt
saját magára?
– Igen. Biztosan tudni fogják.
–  És mit gondolsz, kapcsolatban állhatnak ők bármilyen
módon azokkal, akik az anyakönyvi kivonatokat kiállítják?
Például, meg kell-e osztaniuk velük az információkat?
Rebeccának fogalma sem volt erről, és ezt Jack is tudta. Ezek
mindössze költői kérdések voltak a részéről, Jack a saját fejében
próbálta elrendezni a dolgokat. Mérlegelni a lehetséges
kockázatokat.
– Nem feltételezném, hogy kapcsolatban állnak, de tudni nem
tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy legális lenne, ha
megosztanák bárkivel a személyes egészségügyi adatokat.
Jack leroskadt a Rebecca melletti konyhaszékre, és
belebámult a kávéjába, amihez még hozzá sem nyúlt. Egy
darabig csendben ültek, elmerülve a saját gondolataikban.
Furcsa nyugalom telepedett Rebeccára. Bárki, aki ismerte, azt
hitte volna, hogy összeomlik a puszta gondolattól, hogy Jack
ráíratja a nevét egy hivatalos okiratra, miközben pontosan
tudja, hogy hazugság. Ez ellenkezett mindennel, amiben
Rebecca hitt. Most azonban csak Cara arcára tudott gondolni.
Arra a borzasztó félelemre, amikor arról beszélt, hogy Sophie
állami gondozásba kerülhet. És arra, hogy ez a gyönyörű
kislány elveszíti az anyukáját, és aztán elviszik, kiragadják az
általa ismert életből. Mi lesz, ha nem találnak családot neki?
Vagy ha a család, amit találnak, nem kedves emberekből áll? Mi
van, ha...?
Szorosabbra fonta a kezét a csészéje körül. Nem. Ez nem fog
megtörténni. Nem. Nem. Nem.
Jack megtörte a csendet.
– Nincs senki rajtunk kívül, ugye?
Ott volt Danielle, Cara barátnője. De ha ez reális lehetőség lett
volna, akkor Cara biztosan vele beszélgetett volna el most, nem
pedig velük. Rebecca látta Danielle aprócska lakását, ahol máris
négy gyerek nevelkedett.
– Nincs. Senki.
–  Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy ő... máshol legyen.
Valaki mással, nem velünk. – Jack felállt, és újra elkezdte a
járkálást. – Csak megengednék, hogy mi viseljük a gondját,
nem? A gyermekjóléti szolgálat vagy bárki is az, aki dönt
ezekről a dolgokról. Hiszen ez az, amit Cara akar, nem? Sophie
is ezt akarja. És nekünk szép otthonunk, jó munkánk van,
rendes emberek vagyunk. Miért döntenének úgy, hogy nem
tudnánk mi nevelni Sophie-t, amikor Cara... amikor ő már nincs
velünk?
Nem tudta rávenni magát, hogy kimondja, Cara meg fog
halni. Hisz egykor szerette őt. Mindazok közepette, ami történt,
Rebeccának eszébe sem ötlött, hogy talán Jack is gyászolja
Carát.
–  Biztos vagyok benne, hogy jó esélyünk van a kedvező
döntésre. Ahogy mondod, tökéletesen képesek vagyunk
gondoskodni egy gyerekről, és Cara azt akarja, hogy Sophie a
miénk legyen. De ha esetleg mégsem...
Jack abbahagyta a járkálást, és megfordult, hogy ránézzen.
– Van némi kockázat.
 Rebecca bólintott.
– És nincs sok időnk. Ahogy Cara kinézett, amikor hazahoztad
a kórházból... Egyszerűen nem tudhatjuk, mennyi időnk van
még.
Furcsa, hogy milyen nyugodtnak érezte magát. Mennyire
tárgyilagosnak. Pedig alighanem ez volt a legőrültebb, tőle
legidegenebb dolog, amit valaha is tett.
Jack nyelt egyet.
–  És Cara talán... elmegy, mielőtt minden rendeződne. Akkor
nem tudhatná biztosan.
Rebecca bólintott.
– Nem lenne meg a nyugalma.
– Ó, istenem! – Jack hangja megtört, kinyúlt és megszorította a
felesége kezét. – Ez az egész olyan átkozottul igazságtalan!
Egyre nehezebb volt nem sírni. Mindez valóban igazságtalan
volt.
–  Cara kétségkívül nagyszerű anya. Sophie szeretni való
gyerek.
Jack szeme fénylett az el nem ejtett könnyektől.
–  Ugye? Okos, vicces és csodaszép. – Összeráncolta a
homlokát, és Rebecca kézfejét bámulta, a hüvelykujjával
körberajzolva a nő ujjperceit. – Cara is ilyen volt régen.
Legalábbis a legtöbbször. Máskor meg... Nem tudom
megmagyarázni, de olyan volt, mintha korábban összetörték
volna a szívét. Minden rendben ment, aztán csinált valami
őrültséget. Mintha megpróbált volna mindent szándékosan
tönkretenni. Rávenni, hogy elhagyjam. Olyan volt, mintha
állandóan tesztelt volna.
Cara gyerekkorában vajon olyan lehetett, mint Sophie? Mi
történhetett az életében, ami ellátta azzal a merev, törékeny
burokkal?
– És nem akarja, hogy Sophie is ilyenné legyen.
– Nem. Nem akarja. – A férfi felnézett. – Én pedig meg tudom
akadályozni, hogy megtörténjen.
Komolyan beszélt? Mintha nem lenne ez hatalmas
elkötelezettség mindkettőjüknek.
– Te? Nem mi?
– Bocsáss meg, tudod, hogy értem. Persze hogy mindketten. És
igazán biztosnak kell lennünk benne. Amint ráírattam a
nevemet arra az anyakönyvi kivonatra, nincs visszaút. Ez egy
hivatalos dokumentum. Tizennyolc éves koráig törvényesen én
leszek a felelős Sophie-ért.
Tizennyolc éves koráig. Nem csak arról volt itt szó, hogy egy
kislányról gondoskodjanak. Tinivé, majd ifjú nővé fog nőni. Az
iskolai feladatokról, a barátokról és a fiúkról fognak majd
egyezkedni vele. Ez az egész örökre szólt.
Jack még mindig fogta a kezét. Rebecca gyomrában pillangók
keltek. Meg fogják csinálni. Megcsinálják. Illegális ugyan, de ez
volt a helyes dolog, nem igaz? Ez volt a helyes dolog Caráért és
Sophie-ért is. Csak reménykedniük kellett, hogy a kislány is így
látja majd.
–  Sophie-nak nem hazudhatunk. Hogyan működne akkor? El
kell majd mondanunk neki, hogy mit tettünk.
Jack a szabad kezével megtörölte a szemét.
 – Tudom.
– És hogyan fogjuk ezt megtenni? Nem várhatunk addig, amíg
tizennyolc éves lesz, hogy akkor világosítsuk fel. Ha pedig most
mondjuk el neki, lehet, hogy elszólja magát valaki előtt. Hogyan
fog ez akkor működni?
– Nem tudom. Tényleg fogalmam sincs.
Annyi elvarratlan szál volt. Annyi ismeretlen. Annyi kockázat.
És felelősség. Rebeccának már a gondolatától is szédülni kezdett
a feje.
Jack közelebb lépett hozzá.
– Sajnálom, Rebecca. Úgy érzem, ez az egész az én hibám. Én
nem akarlak belekényszeríteni ebbe, és nem akarlak elveszíteni
sem, de nem hagyhatom... – A hangja megbicsaklott. – Nem
vagyok képes...
Rebecca a férfi kezére tette a másik, szabad kezét.
–  Én sem vagyok képes rá. Azt hiszem, improvizálnunk kell
majd, nem igaz?
Jack felé nyúlt, és az arcára tette a kezét, letörölte a
könnyeket, amiket ő észre sem vett.
– Azt hiszem, igen.
A férfi szorosan magához ölelte, és Rebecca belélegezte Jack
melegét és erejét. Meg tudják csinálni. Együtt meg tudják
csinálni. De hamarosan meg kell tenniük.
Gyengéden eltolta magától a férjét.
–  Máris felhívom az anyakönyvi hivatalt, és kérek egy
időpontot, amilyen hamarra csak lehet. Te pedig kitalálhatod
közben, hogyan juttassuk el oda Carát, mielőtt túl beteg lesz
ahhoz, hogy odamenjen.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Cara

–  Rendben. Jacknek sikerült szereznie egy kerekesszéket,

úgyhogy már csak fel kell öltöztetnünk, aztán mehetünk is.
Az elmúlt néhány napban Rebecca elkezdett többesszámban
beszélni, amikor valójában csak Carára gondolt. Bosszantó volt,
de érthető, hiszen Carának mindenben segíteni kellett. Nem
arról volt szó, hogy nem tudott felöltözni, vagy nem tudott
magának egy pohár vizet hozni, vagy segítség nélkül kimenni a
mosdóba. Csak éppen minden hatalmas erőfeszítésébe került,
és úgy tűnt, mintha egyáltalán nem lenne semmi energiája.
A hálás megkönnyebbülés hulláma, amit akkor érzett, amikor
Jack beleegyezett, hogy felkerüljön a neve Sophie születési
anyakönyvi kivonatára, átadta a helyét egyfajta marcangoló
aggodalomnak, hogy valami rosszul fog elsülni. Mi van, ha a
szabályok megváltoztak? Mi van, ha mond valamit ő vagy Jack,
ami leleplezi a csalást? Minél hamarabb megkapják azt a
kivonatot, annál boldogabb lesz. Biztosra kellett mennie.
Rebecca letérdelt előtte a földre, hogy Cara beleléphessen a
nadrágba, amit elé tartott. Cara küszködött a kényszerrel, hogy
azt mondja neki, nincs szüksége a segítségére, holott
nyilvánvalóan szüksége volt rá. Rebeccának öt percébe telt,
mire felöltöztette. Egyedül nagy valószínűséggel inkább
huszonöt perc lett volna a művelet.
 
 
A folyosón lévő óra szerint pontban tíz volt.
–  Mikorra is van az időpontunk? Mintha azt mondtad volna,
hogy tizenkettőre.
Rebecca biccentett.
– Akkorra. Általában tizenkettőtől egy óráig zárva vannak, de
a barátnőm, Izzy ismer valakit az anyakönyvi hivatalban, így
sikerült beiktatniuk nekünk egy külön időpontot.
–  Akkor miért indulunk el hazulról ilyen hamar? Aggódsz,
hogy Jack nem tud majd elég gyorsan tolni engem? Tudom,
hogy mennyire nehéz lehetek.
Cara viccelődni próbált. Rebeccáékhoz hasonlóan nagyon is
tisztában volt vele, hogy az utóbbi napokban kész
csontkollekció lett. Rebecca enyhe mosollyal nyugtázta a gyenge
humorkísérletet.
–  Azt reméltem, hogy talán elég jól leszel előbb egy
kávézáshoz. Sophie ötlete volt. Megemlített egy kávézót a
városközpontban, ahová egy kis finomságért szoktad elvinni.
Valami Oreo turmixot emlegetett.
A Candles Cafe. Ez volt az ő helyük. A tulajdonos mindig adott
Sophie-nak egy ingyen sütit a turmixa mellé.
– Azt hiszem, menne a dolog. Bár nem igazán tudom Jacket ott
elképzelni. Nem éppen az ő stílusa.
 –  Nem terveztük, hogy mi is csatlakozunk hozzátok. Azt
gondoltam, talán kellemes lenne, ha csak ti ketten mennétek
Sophie-val. Elvihetünk titeket odáig, aztán elmegyünk
bevásárolni, és végül visszajövünk értetek. Sophie azt mondta,
hogy mindig csak kettesben mentetek, ezért úgy gondoltam,
hogy talán szívesen mennél el oda vele most is.
Nem kellett hozzátennie, hogy „utoljára”, Cara így is
kihallotta. Ki hitte volna, hogy egy kis kávézó említésére a
legszívesebben lehajtaná a fejét és bőgne?
–  Nem vagyok benne biztos, hogy beférünk. Ez egy kicsike
hely.
Rebecca leemelte a kabátját az előszobai fogasról.
– Nincs semmi gond. Már előre odatelefonáltam nekik.
Ha Cara folytatja a lassú ki-be légzést, akkor talán képes lesz
ezt könnyek nélkül végigcsinálni.
– Köszönöm. Ez igazán kedves ötlet volt.
 
 
A kávézó ugyanolyan volt, mint mindig. Betöltötte a csészék
csörömpölése a csészealjakon, a kávéfőző sziszegő hangja és a
turmixgép hangos, akadozó zümmögése, ahogy a különböző
édességek és kekszek listájából készítette a turmixokat.
Jack betolta Carát a sarokba, ahol a tulajdonos előre lefoglalt
nekik egy asztalt. Amikor először jöttek ide, Sophie még
babakocsiban ült. Most pedig az anyjának volt segítségre
szüksége.
Sophie átsasszézott a szemközti padhoz, és felvette az étlapot,
úgy téve, mintha olvasná.
– Én egy Oreo-turmixot kérek szépen, és a maminak egy nagy
kávét. Én fizetek, a saját pénzemmel!
Elővett egy pénztárcát, amit Cara még sosem látott. Bizonyára
Rebecca adhatta neki. És a pénzt is.
Jack rámosolygott Carára.
–  Itt hagylak a lányod hozzáértő kezében. Harminc perc
múlva visszajövünk.
Az ajtó csilingelt, ahogy a férfi távozott, és egy fiatal lány jött
oda hozzájuk, hogy felvegye az italrendelésüket. Miután Sophie
kipakolta a pénzt a pénztárcájából, rájött, hogy a süteményt is
megengedhetik maguknak. Bár Cara nem kívánta a sütit, nem
akarta elrontani Sophie abbéli szórakozását, hogy megrendelje,
hiszen nyugodtan becsomagolhatták és hazavihették.
Sophie hirtelen olyan felnőttnek tűnt. Megrendelte az
italokat, kiszámolta a pénzt, visszatette a visszajárót az apró
pénztárcájába. Hogy fog vajon kinézni öt év múlva? Vagy tíz év
múlva? Milyen nő lesz majd belőle?
Amikor a pincérnő jött, hogy felvegye a rendelésüket, hozott
Sophie-nak néhány zsírkrétát és egy kifestő lapot. Az Oreo-
turmix mellett ezért volt ez a kedvenc helyük. Sophie
türelmetlenül az asztalra borította a zsírkrétákat, és
kiválasztotta a kéket: a legújabb kedvenc színét.
– Emlékszel még, amikor a sárga volt a kedvenc színed?
Sophie utálkozva ráncolta az orrát.
–  Nem! Az én kedvenc színem a kék. Az első a sötétkék. A
második a világoskék.
 Cara felnevetett.
–  Tudom, hogy most a kék az, de régen a sárga volt. Mint
nekem.
Annyival több minden megváltozott már, mint Sophie
kedvenc színe. Még sokkal több minden fog megváltozni az
elkövetkező években. És ő semmit sem fog látni mindebből.
A pincérnő visszatért, egy tálcát csúsztatott az asztalra, majd
lerakott róla egy nagy pohár turmixot és egy lavórnyi kávét:
kizárt volt, hogy Cara mindet meg tudja inni. A sütemény
ugyancsak elég lett volna egy óriásnak, már a látványától is
rosszul lett.
–  A tulaj azt mondta, a sütemény a ház ajándéka. És nagyon
sajnálja, hogy nincs jól.
Cara átpillantott a pult mögött álló gömbölyded férfira. Az
felemelt kézzel viszonozta a nő hálás biccentését.
Sophie a rózsaszín csíkos papír szívószálra tapasztotta az
ajkát, és jó erősen beleszívott. Hátradőlt, a pofija úgy
kidudorodott, mint egy hörcsögé, és egy egész percbe telt
lenyelnie a kortyot.
– Fincsi!
– Ne idd túl gyorsan, különben...
– Lefagy az agyam! – fejezte be Sophie kuncogva.
Ez tényleg jó ötlet volt. Bármilyen szépen rendezte is be
Rebecca a vendégszobát, jó volt kimozdulni belőle. És jó volt
Sophie-val csak kettesben tölteni az időt. Cara majdnem úgy
tudott tenni, mintha minden normális lenne.
– Mami, hamarosan jobban leszel már?
 Nem ez volt a legideálisabb hely erre a beszélgetésre, de Cara
megígérte magának, amikor a kórházi ágyban feküdt, hogy
onnantól kezdve őszinte lesz Sophie-val.
– A mami nagyon beteg, kicsim.
Sophie újabb teli szájas kortyot szívott a turmixból, lenyelte
és visszatért a rajzoláshoz.
– Tudom. Rebeccának segítenie kell neked.
Cara gyomra összeszorult. Elfogadni is éppen elég nehéz volt
a segítséget, nemhogy beszélni róla.
– Igen, így van. Rebecca nagy segítség. Te szereted őt?
Sophie felnézett.
– Persze. Ő a papám felesége.
Hihetetlen, hogy Sophie milyen gyorsan hozzászokott ahhoz a
gondolathoz, hogy Jack az apja. Talán igaz az, hogy a gyerekek
sokkal rugalmasabbak, mint azt a felnőttek hiszik róluk. Cara
őszintén így remélte.
– Az jó. Örülök, hogy kedveled. Én is kedvelem.
Sophie felvette a piros zsírkrétát.
– És meg fogsz gyógyulni?
Talán nem létezett megfelelő időpont. Vagy talán ez volt az.
–  Nem, kicsim. A mami gyógyszere nem hatott. Nem fogok
meggyógyulni.
Sophie olyan erősen nyomta le a zsírkrétát, hogy az kettétört.
A fejét lehajtva tartotta, és egy óriási könnycsepp hullott a
képre.
Cara előrehajolt.
–  Gyere ide, kicsim! A maminak szüksége van az egyik
különleges ölelésedre.
Sophie felmászott Cara ölébe, és az arcát az édesanyja melle
közé nyomta. Cara szorosan átölelte, ahogyan akkor tette,
amikor Sophie még pici baba volt, és az egyik kezével őt kellett
egyensúlyoznia, miközben a másik kezében egy villát tartott. Az
orrát Sophie hajába temette.
– Minden rendben lesz, kicsim, ígérem! Minden rendben lesz!
Megsimogatta Sophie hátát. Minden rendben lesz. Mert ő
elrendezi, hogy úgy legyen. Most éppen Jacket készültek
bejegyeztetni a születési anyakönyvi kivonatra, és utána, aznap
este beszélnie kellett Rebeccával is. Hogy mindent elmondjon
neki Sophie-ról. Ismernie kellett a kedvenc turmixát, a kedvenc
színét, hogy milyen fajta trikót szeret viselni. Cara ugyan már
nem lehetett sokáig Sophie anyja, de gondoskodhatott róla,
hogy az új anyukája minden információt megkapjon, ami
Sophie boldogságához szükséges.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET

Rebecca

– Szükséged van még bármi egyébre?

Rebecca olyan kényelmessé tette a szobát, amennyire csak
tudta. Az új, puha ágynemű és a puha párnák mellett ott volt
egy kancsó jeges víz citrommal, friss virágok, válogatott
könyvek és magazinok, és még egy síkképernyős tévét is
felakasztottak a falra.
– Eszembe sem jut semmi egyéb. Nagyon kedves vagy hozzám.
Cara állapota nagyon gyorsan romlott az elmúlt napokban. Az
arca még jobban beesett, és már alig volt annyi ereje, hogy egy
pohár vizet megtartson. A kedves körzeti ápolónő csendesen
egy gondozóházat javasolt, de sem Jack, sem Rebecca nem bírt
arra gondolni, hogy elválasszák őt meg Sophie-t. A nővér
megpróbálta elmagyarázni, hogy a gondozóház nem olyan,
mint egy kórház, és Sophie annyi időt tölthetne az anyukájával,
amennyit csak akar, de hogy is lehetett volna olyan jó, mint itt?
Itt Sophie ki-be járkálhatott az édesanyja hálószobájába, amikor
csak kedve támadt. Aznap reggel Rebecca Cara ágyának a
lábánál talált rá, úgy összegömbölyödve, mint egy kiscica. Nem
foszthatták meg Sophie-t és Carát egyetlen közös pillanattól
sem.
Rebecca kihúzta az ágy alatti fiókot, hogy becsúsztassa a
frissen mosott lepedőket.
–  Sophie lent van, az egyik kezében egy ceruza, a másikban
egy sajtos szendvics. Mondtam neki, hogy vigyázzon, nehogy
összekeverje a kettőt, mire kuncogni kezdett, és úgy tett, mintha
a szendvicsével rajzolna. Szeretnéd, hogy hagyjalak pihenni,
vagy örülnél egy kis társaságnak?
A körzeti ápolónő azt is mondta nekik, hogy rendszeresen
ellenőrizzék Cara állapotát. Azonnal fel kellett hívniuk őt, ha
rosszabbodna. Addig is, mondta a nő, csak annyit tehetnek,
hogy továbbra is gondoskodnak a kényelméről. A morfium
enyhítette a fájdalmat, de szegénynek teljesen kiszáradtak és
kisebesedtek az ajkai, és az ipari mennyiségű vazelin sem sokat
változtatott a helyzeten. Cara megnyalta a száját, mielőtt
rekedtes hangon megszólalt:
–  Tulajdonképpen beszélni akartam veled. Tudnod kell,
mennyire hálás vagyok. Neked és Jacknek is. Tudom, hogy
valóságos gránátot dobtam az életedbe.
Ezen már túl voltak egyszer. Rebecca nem akarta, hogy Cara
folyton hálálkodjon neki.
– Meg kell hagyni, hogy nagyon szép kis gránát.
Cara felnevetett, a torka száraz volt, zihált. Az az átkozott
mellkasi fertőzés teljesen tönkretette szegény, gyenge testét.
– Nagyon szép, bizony. Ugye, nem csak elfogult vagyok?
Rebecca megrázta a fejét.
–  Egyáltalán nem. Sophie gyönyörű kislány. És okos is. Egy
napon majd valami csodálatosat fog véghezvinni.
Ha valaki két hónappal ezelőtt azt mondta volna Rebeccának,
hogy ilyen gyorsan kötődni fog egy gyerekhez, akkor kinevette
és őrültnek nevezte volna az illetőt. Nem csak arról volt szó,
hogy Sophie jó gyerek. A tény, hogy hamarosan elveszíti az
édesanyját, annyira sebezhetővé tette, hogy Rebecca a
legszívesebben tetőtől talpig szeretetben fürösztötte és óvta-
védte volna.
–  Én is így gondolom. Fantasztikus ember lesz belőle. Ez az
oka annak, hogy ezt kellett tennem. Ahogy itt feküdtem, azon
gondolkodtam, hogy már az elején szólnom kellett volna nektek
a rákról. Annyira rendesek voltatok, hogy nagyon rosszul érzem
magam, amiért becsaptalak titeket. Csak azt akartam, hogy
megismerjétek egy kicsit. Saját magamnak nem kértem volna
segítséget, de érte bármit megtennék.
– Látom. És ő is tudja.
–  Tudom, hogy most tudja. Úgy értem, elégszer ismételgetem
neki. A szüleim nem voltak valami jók ebben, tudod?
Ragaszkodás és szeretet terén. Azt akartam, hogy Sophie mindig
tudja, milyen sokat jelent nekem. Ő volt az életem.
Nem első alkalommal utalt már Cara a problémás családi
életére. Rebecca ettől még jobban tisztelte őt. Abból a kevésből,
amennyit elmondott, kitetszett, hogy nem állt előtte anyai
példakép, ő ennek ellenére nagyszerű munkát végzett
édesanyaként. Rebecca gyomra bukfencet vetett a gondolatra,
hogy milyen nehéz lesz a nyomdokaiba lépni.
Cara egy látszólag véletlenszerű kérdéssel szakította félbe a
gondolatait.
–  Emlékszel valamire abból az időből, amikor négyéves
voltál?
Rebecca épp a szemetest ürítette. Abbahagyta a szemeteszsák
sarkainak összekötését, és kettejük közé bámulva próbálta
felidézni kora gyermekkorát.
–  Igen, azt hiszem. Emlékszem a játékokra, amikkel
játszottam. Emlékszem egy cornwalli nyaralásra, amikor tetőtől
talpig felöltözötten eláztatott egy hullám, és a szüleimnek egy
közeli használtruha-boltban kellett nekem pótruhákat venniük.
És arra a karácsonyra, amikor a nagypapám elaludt, mire mi
beborítottuk a félredobott csomagolópapírral.
Elmosolyodott arra az emlékre, hogyan emelkedett és süllyedt
a papír a nagyapja horkolásával egy ütemben, és látta, hogy
Cara őt vizsgálgatja.
–  Úgy hangzik, remek családod volt. De tényleg emlékszel
ezekre a dolgokra? Vagy csak azért tudod felidézni őket, mert
láttál fényképeket és meséltek neked róluk?
Az bizony igaz, hogy ezek a dolgok a családi folklór részévé
váltak.
–  Erre lehetetlen válaszolni, nem igaz? Én eléggé biztos
vagyok benne, hogy emlékszem rájuk, de igazad van, lehet,
hogy csak újrateremtettem az emlékeket mindabból, amit
meséltek nekem.
Cara felsóhajtott.
–  Igen. Pont ezen gondolkodtam. Én nem hinném, hogy
vannak emlékeim abból az időből, amikor Sophie-val egyidős
voltam. Nem zavar, mert kétlem, hogy jó emlékek lennének. De
azt szeretném, hogy Sophie emlékezzen. Azt akarom, hogy
emlékezzen rám.
A hangja elcsuklott, amitől majd megszakadt Rebecca szíve.
–  Hát persze hogy emlékezni fog rád! Imád téged. Az ilyen
szeretetet nem lehet elfelejteni. Akkor sem, ha négyéves az
ember.
Cara a szerencsétlen ajkát harapdálta. Ami remegett.
–  Remélem, hogy igazad van. Őszintén remélem. De neked
voltak olyan emberek, akik meséltek a kicsi korodról. Ki fogja
elmesélni Sophie-nak a mi összes emlékünket? Ki fog segíteni
neki, hogy össze tudja kötni az agyában lévő töredékképek
pontjait? Ki fogja elmondani neki, hogy mennyire imádtam?
Milyen gyötrelmes lehet ez Cara számára!
–  Mondd el nekem! Mondj el mindent, amit csak szeretnél,
hogy tudjon. Leírom őket. Felveszem a hangodat. Felveszlek
videóra is, ha van kedved hozzá! Hadd segítsek!
Cara behunyt szemmel hátradőlt. Amíg meg nem szólalt,
Rebecca azt hitte, elaludt.
–  Furcsa, nem igaz? Normál esetben soha nem lennénk
barátok.
A halálos betegség mellett talán egyáltalán nincs helye némi
udvariasságnak?
– Aú, ez fájt! Mondd el úgy a dolgokat, mintha lehetnénk.
Cara egyik szeme kissé kinyílt.
– Ne haragudj, nem akartam durva lenni. Csak úgy értettem,
hogy nagyon különbözőek vagyunk. Csoda, hogy Jack
mindkettőnkhöz vonzódott. Én talán a szórakozásra voltam jó,
te pedig a házasságra.
–  Megint csak aú! Tudok én is szórakoztató lenni, ha jobban
megismer valaki. Mondjuk, amikor nem éppen arra kérsz, hogy
neveljek fel egy gyereket, akivel még csak most találkoztam. –
Rebecca rákacsintott Carára, hogy tudja, csak ugratja.
Cara ismét behunyta a szemét, de mosolygott.
–  Mindent rosszul fejezek ki. Úgy értettem, hogy amikor
találkoztunk, eszembe sem jutott volna, hogy ilyen hamar ide
jutunk. Téged még csak bele sem kalkuláltalak az egészbe. De
örülök neked. Örülök, hogy ott leszel Sophie-nak. Szerintem te
pontosan az a fajta anya vagy, akire szüksége van.
Rebecca leereszkedett az ágy szélére. Kezdte egyre
nehezebben venni a levegőt.
–  Remélem, igazad van. De még nem hagyhatsz magamra,
tudod? Még nem tanultam meg, hogyan kell csinálni mindazt,
amit majd el kell végeznem. Fogalmam sincs róla, hogyan kell
anyának lenni!
Cara kissé megrázta a fejét, a szeme még mindig csukva volt.
–  Egyikünk sem tudja. A szülés nem ruház fel senkit új
képességekkel, tudod? Éppen ellenkezőleg. Sophie életének első
évében végig egy abszolút, totális csődtömegnek éreztem
magam. És most már négyéves, nemsokára iskolába fog járni.
Erről pontosan ugyanannyit tudok, mint te. Az ember menet
közben jön rá a dolgokra.
Rebecca tartott attól, hogy Cara ezt fogja mondani.
– Szóval csak úszunk a sodrással, igaz?
 Cara elmosolyodott.
– Aha. Úszunk a sodrással.
Rebeccának eszébe jutottak Izzy intelmei a munkában
mutatott rugalmatlansága miatt. Jack panaszkodása, hogy soha
nem okozhat neki meglepetést. A saját intergalaktikus stressz-
szintje Samantha esküvőjén.
– Az nem igazán az erősségem.
Cara megveregette a karját.
– Ó, nem is tudom, szerintem elég jól csinálod mostanában. –
Vett egy mély lélegzetet, amitől a mellkasa tiltakozva sípolt. –
Nem sok embert ismerek, aki képes lenne elkapni egy olyan
csavart labdát, hogy a férje exbarátnője felbukkan egy
gyerekkel az ajtajukban, meg az összes többit, ami azóta történt.
Rendkívüli módon viselkedtél, Rebecca! Nem is tudom, hogyan
köszönjem meg. De szeretném! Nem hiszem, hogy... Úgy értem,
nem tudom...
Köhögni kezdett, mire Rebecca odanyúlt, és megfogta a kezét.
–  Sss! Ne beszélj, ha nehezedre esik. Nem kell mondanod
semmit. És nem kell megköszönnöd nekem. Csak azt kívánom,
bárcsak többet tehetnék. Bárcsak segíthetnék neked, hogy
Sophie-val maradhass.
Cara gyöngén, de határozottan megrázta a fejét.
– Te többet tettél értem, mint bárki más egész életemben.
Rebeccának sajgott a szíve érte. És Sophie-ért. Az életért, amit
együtt kellett volna leélniük.
– Te pedig rám bíztad a legértékesebb kincsedet. Azt hiszem,
ezzel kvittek vagyunk.
 Cara megszorította Rebecca kezét.
–  Vigyázz az én kisbabámra, Rebecca! Mondd el neki, hogy
attól a perctől fogva szeretik, hogy megszületett!
Könnyek gyűltek Rebecca szemébe.
– El fogom mondani neki mindennap. Megígérem!
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Rebecca

– Készen állsz, Soph?

Jack fekete öltönyben és sárga nyakkendőben – amihez
Sophie ragaszkodott – nyújtotta a kezét a kislányéért. Az elmúlt
néhány napban hosszasan beszélgettek arról, vajon Sophie elég
idős-e már ahhoz, hogy részt vegyen az édesanyja temetésén, de
a gyerek annyira biztos volt benne, hogy el akar menni rá, hogy
beadták a derekukat. Amúgy is csak ők ketten, Danielle és Cara
néhány régi munkatársa lesznek jelen. A krematóriumban
nagyon szolgálatkészen olyan szertartást állítottak össze,
amivel Sophie-nak a lehető legtöbbet segíthettek.
Cara végül csendben távozott el két héttel azután, hogy
meglátogatták az anyakönyvi hivatalt, és Jacket bejegyezték a
születési anyakönyvi kivonatba. Úgy tűnt, felépült a fertőzésből,
amit összeszedett, de aztán a betegség visszatért, méghozzá a
korábbinál intenzívebben, ami már túl soknak bizonyult ahhoz,
hogy a legyengült immunrendszere leküzdje. Amikor tudatosult
bennük, hogy talán nem éli meg a karácsonyt, előrehozták az
ünnepet. A fát és az ajándékokat is begyömöszölték Cara
hálószobájába, és az ágya végén ülve karácsonyi pudingot ettek.
Sophie megérdemelt még egy karácsonyt az anyukájával.
A kislány most felállt a kanapéról, ahol eddig szinte
mozdulatlanul ült, nehogy összepiszkolja az új ruháját, amit
Rebeccával együtt vásároltak. Sophie tudni akarta, mit viselnek
az emberek egy temetésen, és Rebecca azt mondta neki,
válassza ki, amit csak szeretne. Ezért aztán egy sárga ruhát
választott, mert az anyukája azt mesélte neki, hogy a sárga volt
az első kedvenc színe, és azt gondolta, talán a maminak is ez
lehetett a kedvenc színe.
– Készen állok, papa!
Az utóbbi napokban kezdte el Jacket papának szólítani,
először csak tétován, aztán egyre magabiztosabban. Rebeccát
még mindig a nevén nevezte, így azt feltételezték, hogy ezután
is így lesz.
Amikor a krematóriumnál kiszálltak a kocsiból, Sophie
észrevette az emléktáblákat néhány virágágyás között, és
megkérdezte Rebeccától, mik azok.
–  Azoknak a nevei, akiket itt temettek el. Az emberek
feliratják a táblára a nevüket, és egy kis üzenetet velük
kapcsolatban, hogy így emlékezzenek meg róluk.
Sophie a homlokát ráncolta.
– Miféle üzenetet?
–  Ezen például az áll – Rebecca a hozzájuk legközelebbi
táblára mutatott –, hogy „Ted Brown, szeretett férj, apa és
nagyapa”.
Továbbsétáltak a krematórium felé, de Sophie-nak
nyilvánvalóan ezen az új információn járt az agya. Épp mielőtt
csatlakoztak volna Danielle-hez az épület előtt, megállt, és
megrántotta Rebecca kabátjának szegélyét, mire Rebecca
leguggolt, hogy meghallgassa.
– Az én mamimnak is lesz ilyen üzenete?
–  Ha azt szeretnéd, hogy kapjon egyet, gondoskodunk róla.
Tudod, hogy mit szeretnél ráíratni?
Sophie bólintott.
–  Azt szeretném, hogy az legyen rajta: „A világ legjobb
mamija”.
Rebecca nyelt egyet. Nem akarta megnehezíteni Sophie
helyzetét azzal, hogy felizgatja magát.
–  Ez tökéletesnek hangzik. Hiszen ő volt a legjobb mami a
világon, nem igaz?
Sophie megint bólintott, és sírva fakadt. Rebecca a karjába
szorította, a saját szemét szorosan lehunyta, és alig mert levegőt
venni. Fájt a szíve ezért a kislányért, aki elvesztette az
édesanyját, és Caráért is, aki már nem lesz itt, hogy lássa
felnőni. Minden porcikájában azt remélte, képes lesz megfelelni
a feladatnak, hogy átsegítse Sophie-t ezen és a későbbieken.
Sophie elhúzódott, és Rebeccára nézett.
– És te lehetsz a világ legjobb második mamija!
Rebecca most már nem bírta visszatartani a sírást.
–  Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy a legjobb
második mami legyek, Sophie! Amit csak tudok!
Elővett egy zsebkendőt a táskájából, megtörölte Sophie arcát,
és segített neki kifújni az orrát.
Aztán megfogta Sophie bal kezét, Jack pedig a jobbat, és
együtt mentek be végső búcsút venni.
 EPILÓGUS

– Anya, még hányszor készülsz lefotózni?

A blézer, amit Sophie viselt, az ujjbegyéig ért, és a ropogós
fehér blúz is egy kicsit túl nagy volt rá. A lány mégis minden
porcikájában hamisítatlan felsős volt már.
Rebecca a magasba tartotta a telefonját, hogy olyan szögből
próbálja lefényképezni, amiből Sophie szerint a legjobb képet
lehet készíteni.
–  Csak még egyet hadd csináljak! El akarom küldeni az
apádnak.
Jack felajánlotta, hogy kiveszi a délelőttöt, és akkor ketten
együtt vihetik el Sophie-t az első napján, de a lány sértetten
forgatta a szemét az ötlettől.
– Tizenegy éves vagyok, nem öt!
Hogy lehetett máris tizenegy éves? Az elmúlt hét év csak úgy
elrepült. Némelyik könnyebb volt, némelyik nehezebb. Ha meg
lehet ítélni Izzy legidősebb gyereke alapján, akkor még rengeteg
tinédzserkori vihar állt előttük.
A lépcső alján Sophie felvette a hátizsákját, ami üres volt,
leszámítva a nyár elején vásárolt, írószerekkel teli tolltartót.
Mégis úgy nézett ki tőle, mint egy teknősbéka. Egy nagyon szép
teknősbéka.
 Előző este Rebecca megállt Sophie hálószobájának az
ajtajában, ahol az éjjeliszekrényről Cara képe figyelte a kislányt,
ahogy alszik. Amikor Sophie szeme csukva volt, még mindig fel
lehetett lelni benne azt a kicsi lányt, aki akkor volt, amikor
először találkoztak. Rebecca akkor még nem is sejtette,
mennyire meg fogja szeretni ezt az arcot. Ahogy most elnézte
őt, itt állva, újra átsöpört rajta a szeretet. Megsemmisítő erővel.
Sophie elgondolkodó pillantással fordult meg.
– Gondolod, hogy büszke lenne rám? Az anyukám?
Az elejétől fogva nyíltan beszéltek vele, és elmagyarázták
Sophie-nak, hogy örökbe fogják fogadni őt, és onnantól fogva a
szülei lesznek. A kislány megkérdezte ugyan, ki az apukája, ha
nem Jack az, de egészen idáig kielégítette az őszinte válasz,
hogy nem tudják.
Akadtak kényes pillanatok, amikor az iskolában azt mondta a
tanárnőjének, hogy Jack nem az igazi apja, de ezt sikerült azzal
kimagyarázniuk, hogy összezavarta az édesanyja halála és a
többi változás. Amint elég idős lett ahhoz, hogy megértse,
elmondták neki, hogy Jack neve szerepel a születési anyakönyvi
kivonatában, mert az anyukája ezt akarta, és mert ez azt jelenti,
hogy soha, senki sem veheti el őt tőlük.
Hogy is ne lenne büszke rá bárki? Tiszta, ragyogó szeme
mindent látni akart, amit csak kínál a világ, hatalmas szíve
mindent és mindenkit szeretett.
–  Igen, drágám. Majd kicsattanna a büszkeségtől. Pontosan
úgy, mint én. Ahogy az apád is.
Sophie vigyorgott.
 –  Elfelejtettem mondani, hogy amikor apa eljött értem az
iskolai ismerkedős napon, az egyik tanár azon tréfálkozott,
mennyire hasonlítunk. Hát nem vicces?
Rebecca nem lepődött meg. Hát nem maga is azt gondolta,
hogy a négyéves Sophie úgy néz ki, mint Jack? Ezért is nem
csináltatták meg a DNS-vizsgálatot már az elején.
– Világos, hogy miért. Ugyanolyan sajátos a stílusotok.
Sophie a szemét forgatta.
– Uhh, ne mondj ilyeneket!
Rebecca nevetett. Sophie mostanában gyakran megnevettette.
Furcsa, amikor az ember gyereke olyasvalakivé nő fel, akivel
együtt akar lógni, közös időt eltölteni.
Az ő gyereke. Ez volt az a három szó, amiről azt hitte, soha
nem fogja kimondani. Nem olyasmi volt ez, amire szüksége volt
vagy amit akart az életébe. De Sophie jött, és valahogyan ide
jutottak.
Persze, el kellett viselnie az önelégült „tudtuk, hogy
meggondolod még magad” megjegyzéseket, és értelmetlennek
bizonyult megpróbálnia elmagyarázni azt, hogy ő és Jack
tökéletesen boldog és teljes életet éltek volna gyerekek nélkül.
Valójában, amikor Sophie hétéves volt, kérdezősködött is
testvérekről. Rebecca és Jack megbeszélték ezt a kérdést, de
semmi sem változott. Sophie-t mindketten szerették. Ő volt a
kislányuk. De nem akartak még egy gyereket. Gondot
fordítottak arra, hogy leüljenek Sophie-val, és részletesebben
elmagyarázzák ezt neki, mire a kislány csak vállat vont és azt
kérdezte:
 – Akkor lehet helyette egy cicám?
Ez a kislány most már vagy hatvan centivel magasabb volt, és
ott állt a bejárati ajtóban, kezét a kilincsre téve.
– Most már mehetünk? Nem akarok elkésni.
Igaz, hogy úgy húsz perccel korábban érkeznek majd oda, de
Rebecca nem akarta letörni a lelkesedését.
– Megvan minden?
Máris érkezett az egyre ismerősebb szemforgatás.
–  Igen. Csináltam egy listát, és pakolás közben kipipáltam
mindent.
Néhány jellemvonás nem a biológia révén öröklődik.
– Oké, akkor szálljunk be a kocsiba.
Miután beültek és elindultak Sophie új iskolája felé, a lány
elgondolkodóbbnak tűnt.
–  Szerinted egy osztályba fogok járni a barátaimmal, vagy
egyedül leszek?
–  Nem tudom, de a szünetekben mindenképp találkozhatsz
majd velük.
Sophie egy ideig megint csendben volt.
–  És mit gondolsz, a tanulás olyan lesz, mint a St.
Catherine’sben volt, vagy sokkal nehezebb?
– Nem hiszem, hogy rögtön nehéz lesz.
Sophie kinézett az ablakon.
– Mi van, ha utálok majd ott lenni? Ha nem lesznek barátaim?
Mi van, ha...?
Rebecca kinyújtotta a kezét, és Sophie-éra tette.
–  Egy nagyon okos ember egyszer azt mondta nekem, hogy
úgy kell fogadni az életet, ahogy jön, és akkor kell megbirkózni
a dolgokkal, amikor megtörténnek. Ezt valahogy úgy hívta, hogy
„úszunk a sodrással”.
Sophie elmosolyodott.
– Oké, anya. Tegyünk így!
Az iskolától kétutcányira parkoltak le, ahol Sophie kialkudta,
hogy Rebecca kitegye őt. Kiszállt a kocsiból, de nem csukta be az
ajtót. Ehelyett tétovázott. Az iskola felé nézett, majd vissza
Rebeccára, és az alsó ajkát harapdálta, ahogy mindig, ha ideges
volt valami miatt.
Rebecca az anyósülésen át felé hajolt.
–  Ne gondold túl! Várd ki, hogyan alakul a nap. Néha azok a
dolgok hozzák a legnagyobb boldogságot, amiket nem
tervezünk előre.
És ahogy nézte, mint sétál el a lánya, hogy csatlakozzon a
többi diákhoz, a szavainak az igazsága befészkelte magát a
szívébe, Rebecca pedig a levegőbe súgta:
– Ott megy, Cara! Remélem, hogy büszke vagy rá.
 LEVÉL EMMÁTÓL

 
Szeretnék hatalmas köszönetet mondani neked azért, amiért
úgy döntöttél, hogy elolvasod A férjem lányát. Ha élvezted, és
szeretnél képben lenni a legújabb kiadványaimmal, iratkozz fel
az itt megadott linknél. Az e-mail-címedet nem osztjuk meg
sehol, és bármikor leiratkozhatsz.
 
www.bookouture.com/emma-robinson
 
Íróként az embernek néha kényszerítenie kell magát, hogy
szembenézzen a legnagyobb félelmeivel. Cara azzal kapcsolatos
élménye, hogy tudta, nem láthatja felnőni a gyermekét,
határozottan az én félelmeim egyike. Ugyanakkor azt is körbe
akartam járni, milyen érzés lehet Rebecca bőrében lenni – aki
nem akart anyává válni –, és milyen lehet, ha az embernek a
feje tetejére állnak az életével kapcsolatos elképzelései. A
könyveimben mindig szívesen hozok össze két nagyon
különböző nőt, majd hagyom, hogy kibontakozzon a
kapcsolatuk, miközben ők is fejlődnek egymás támogatása
révén.
Remélem, hogy tetszett neked A férjem lánya és amennyiben
igen, nagyon hálás lennék, ha írnál róla kritikát. Örülnék, ha
megtudhatnám, mi volt a véleményed róla, és a kritikák mindig
nagyon sokat nyomnak a latban, hogy segítsenek az új
olvasóknak felfedezni az egyik könyvemet.
Szeretek hallani az olvasóimról – kapcsolatba léphetsz velem
a Facebook-oldalamon, Twitteren, Goodreadsen vagy a
weboldalamon keresztül.
 
Köszönettel,
Emma
 
https://www.facebook.com/motherhoodforslackers
https://twitter.com/emmarobinsonuk
www.motherhoodforslackers.com
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

 
Hálás köszönetem zseniális szerkesztőmnek, Isobel
Akenheadnek, akinek mindig sikerül jobbá tennie a könyveimet
ahhoz képest, amilyenek maguktól valaha lettek volna. Szintén
köszönet DeAndra Lupunak a szakértő szövegjavításért, Laura
Gerrardnak a korrektúráért, Kim Nashnek pedig a briliáns
propagandáért és egy igazán szórakoztató „Könyvchat”
megszervezéséért a Bookouture Facebook-oldalán, amit
rettenetesen élveztem. Köszönet a Bookouture összes
szerzőjének a támogatásukért és a vidámságért. Különösen
Susie Lynesnak, amiért megengedte, hogy a konyhájában ülve
homályos cselekményötletekről hablatyoljak, és a megfelelő
kérdések feltételével segített végül papírra vetnem őket.
Amikor valós élményekről ír valaki, felelősséggel tartozik
azért, hogy ne tévedjen a részletek tekintetében. Szívből
köszönöm Debbie Wiley-nak, amiért nagylelkűen megosztotta
velem a tapasztalatait, és még hetekkel később sem unta meg a
random kérdéseimet. Őszintesége és nyitottsága mérhetetlenül
sokat segített Cara tapasztalatainak a leírásában. Minden
elkövetett hiba engem terhel. Szeretnék még köszönetet
nyilvánítani Kerry Woodburynek, akinek mesés blogja, a My
Left Boob [A bal mellem] sok embernek segít. Keressétek meg a
Facebookon.
Az írás mellett angol nyelvet is tanítok a The Coopers
Company & Coborn School középiskolában, és szeretnék óriási
köszönetet mondani az összes diákomnak, akik azóta
bátorítottak és ünnepeltek együtt velem, amióta 2018-ban
megjelent az első könyvem. Az idei évben nagyon sietősen
kellett búcsút mondanom az osztályomnak a járványügyi zárlat
miatt, így szeretném megragadni az alkalmat, hogy elmondjam:
13.1 osztály, mérhetetlen öröm volt megismerni benneteket, és
hihetetlenül fogtok hiányozni. Ne felejtsétek el megülni a
Süticsütörtököt!
A barátaim és a családom minden könyv után megérdemlik,
hogy köszönetet mondjak nekik, mert az ő hitük és bátorításuk
nélkül nem tudnám megcsinálni. Külön köszönöm
anyukámnak, hogy vigyáz a gyerekekre és a kutyára, amikor
határidőm van, és Dannek, amiért rájött, hogy mikor NEM
szabad azzal viccelődnie, hogy „tegyek a történetbe több
emberevő cápát”.
Végezetül mindenkinek, aki megvásárolta, elolvasta és
véleményezte valamelyik könyvemet, őszintén hálás vagyok.
Remélem, hogy ezt is élveztétek.
 EMMA ROBINSON

 
számos, nőknek íródott bestseller regény szerzője. Blogot is ír a
szülői lét mókás oldaláról, és részt vett olyan podcast
műsorokban, mint a Funny Women [Vicces nők]. Míg a korai
regényei humorosak, újabb munkái az érzelmek témájára
fókuszálnak, egyszerre életigenlőek és szívbe markolóak. Emma
szívesen ír olyan történeteket, amik a család és a barátság
hatalmát tárják fel a legnagyobb kihívást támasztó
élethelyzetekben.
Az írónő jelenleg az angliai Essexben él a férjével, két
gyermekükkel és kistestű, fekete kutyájukkal.
 MÉLTATÁSOK

 
„Megnevettet és megríkat, olyan dolgokat éreztet az emberrel,
ami még csak az eszébe sem jutott volna… Egy kifejezetten
megindító történet, elképesztően érzelemteli, a
legmesszebbmenőkig szívhez szóló… Már hosszú idő óta nem
olvastam semmi hasonlóan eredetit.”
– The Magical World of Reading
 
„Legyen kéznél egy doboz, nem, inkább két doboz papír
zsebkendő… Csodálatosan megírt, szívbe markoló történet
szeretetről és veszteségről… A legelső szótól magába szippantja
az olvasót, és nehéz lesz letennie az utolsó szóig.”
– Cypresscornerreads
 
„Bámulatos történet könyörületről és önzetlenségről… Briliáns,
ötcsillagos olvasmány, amit nem szabad kihagyni!”
– NetGalley
 
„A történet annyira szívbe markoló, ugyanakkor csodaszépen
megírt, hogy egyes részeitől egyszerre szomorodik el és
mosolyog az ember… Abszolút zseniális!”
 – Goodreads
 
„Eddig ez Emma Robinson legjobb könyve. Könnyű beleélni
magunkat a történetbe – ez egy megindító, gondolatébresztő
regény, ami az anyaság és a barátság legdurvább aspektusaival
foglalkozik. Megríkatott, és hosszú ideig bennem marad.
Nagyon ajánlom!”
– Lisa Timoney, Amazon
 
„Ez a regény csodálatosan lett megírva. Emma Robinson
biztosra ment, hogy alaposan megismerje az ember mindkét női
főszereplőt. Anélkül, hogy bármit is elárulnék a cselekményből,
elég legyen annyit mondanom, hogy ez a könyv maradandó
élményt nyújt.”
– Terri B. Klingman, Amazon
 
„Egy történet, ami erős érzelmi húrokat penget meg. Jó
stílusban megírt, fenntartja az érdeklődést. Az ember alig várja,
mi fog történni a következőkben.”
– Linda Patterson, Amazon
 
„Gondolatébresztő olvasmány, ami jól játszik az ember
érzelmeivel. A szereplők rokonszenvesek, hihetők. Ahogy a
történet kibontakozik, őszintén együtt tudtam érezni velük. Már
az első néhány oldal után beszippantott a sztori. Muszáj volt
megtudnom, mit akar Cara Jacktől. Csodálatosan megírt könyv,
ami könnyen olvastatja magát, de helyenként meg fogja ríkatni